Anda di halaman 1dari 313

MAYA BANKS

MÁSODIK ESÉLY
A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
Maya Banks:
The Darkest Hour
Copyright © Maya Banks, 2010
A Berkley Sensation Book, New York

A kiadvány sem részben, sem egészben nem sokszorosítható


a kiadó írásos engedélye nélkül!

Fordította: Laskay Ildikó


A borítót tervezte: Slemer Karolina
Szerkesztette: Balikáné Bognár Mária

Magyarországi kiadó:
Cor Leonis Films Kft.
1056 Budapest, Váci u. 56-58.

Felelős kiadó: Vágási Emőke

Elérhetőség: corleonis@corleonis.hu
Weboldal: www.corleonis.hu
Webshop: konyvaruhaz.corleonis.hu

ISBN 978-615-80362-3-8

Készült a Korrekt Nyomdaipari Kft.-nél


(www.korrektnyomda.hu)
Felelős vezető: Barkó Imre ügyvezető igazgató
Stephanie Tylernek, Jaci Burtonnek, Karin Tabkének,
Sylvia Daynek és Lorelei Jamesnek.

A jó barátok megédesítik az életet.


Köszönöm, hogy a barátaim vagytok.
Első fejezet

Előző este azt remélte, ha eleget iszik, át fogja aludni a mai napot.
Ehelyett reggel nyolckor felpattant a szemhéja, és a beáramló
napfény égetni kezdte a retináját.
Ethan Kelly az arca elé kapta a karját, és csak feküdt ott, amikor
nagy erővel rátört a felismerés.
Június 16. van.
Mondhatott volna valami hihetetlenül közhelyeset, például azt,
hogy… Június 16. az a nap, amikor visszafordíthatatlanul
megváltozott az élete. Június 16. a nap, amikor minden tönkrement.
Igazság szerint azonban az már sokkal régebben megtörtént.
Amikor éles hangon megszólalt az éjjeliszekrényen a telefon,
Ethan elnyomta a kísértést, hogy összezúzza. Ehelyett csak hallgatta,
de minden csörgés jégcsákány csapásaként hatolt a koponyájába.
Amikor a vekker még mindig nem hallgatott el, odanyúlt, és
kitépte a zsinórt a falból. Biztos az egyik jóakaró családtagja keresi,
és neki ma a szimpátiájukra volt szüksége a legkevésbé.
Ha az apja keresi, kioktatná, mennyire nem tetszene Rachelnek az
a férfi, akivé vált. Nem, Rachel azt a férfit nem szerette, aki volt.
Óriási a különbség a kettő közt. Ő sem szerette azt a férfit, aki volt.
Az apja, Frank Kelly azt mondaná neki: ideje, hogy folytassa az
életét. Lépjen tovább. Eleget gyászolt már.
Ha az egyik fivére keresi, azért nyaggatná, hogy mikor áll végre
munkába a KGI-nél.
Mondjuk soha.
Tudta, hogy ilyen hasogató fejfájás mellett esélye sincs újra
elaludni, így nagy nehezen az ágy szélére húzódott, és a földre tette a
lábát.
Feledésre vágyott, de az italozással csak annyit ért el, hogy
teljesen kiszáradt a szája és fájt a gyomra.
És még ki kell bírnia a mai napot.
Csukott szemmel a halántékára szorította az ujjait, majd a kezébe
temette az arcát. Tenyerével körkörös mozdulatokkal megdörzsölte a
szemét, mintha ettől kitisztulhatna a látása.
Rachel.
Fáradt elméjében halkan felcsendült e név, és eszébe juttatta az ő
nevető, mosolygó, gyönyörű feleségét. Pillangókként lebegtek
körülötte az emlékek.
Aztán éppolyan gyorsan össze is zsugorodtak és elfeketedtek,
mintha valaki megégette volna a lepkék szárnyát.
Rachel elment.
Meghalt.
Többé nem jön haza.
Feltápászkodott az ágyról és kitámolygott a fürdőszobába. Nem
rázta meg a tükörképe, és nem vesztegette az idejét arra, hogy
megmossa az arcát vagy kiöblítse a száját. Elvégezte a dolgát, majd
botladozva kiment. Nyelve érdesen tapadt a szájpadlására.
Szüksége van egy italra. Lehetőleg valami olyanra, amitől nem
hányja el magát.
Gépiesen, mezítláb végigment a fapadlón, egyenesen a nappaliba.
Minden úgy volt, ahogy Rachel hagyta. A helyiség tükrözte a
felesége személyiségét. Divatos, elegáns, letisztult.
Ő nyers volt, lusta és rendetlen.
Nehéz sóhajjal elindult a konyhába, hogy készítsen magának egy
csésze kávét. Talán igaza van az apjának. Talán tényleg ideje, hogy
lezárja a múltat. Hogy folytassa nyomorúságos életét. De nem tudta,
képes lesz-e valaha is megbocsátani magának azt, hogy eltaszította
magától Rachelt.
A kávéfőző mellett állva várta, hogy lefőjön a kávé.
Eladhatná a házat, és egy kisebbe költözhetne. Nincs értelme
megtartani, hogy egyedül maradt.
Olyan helyre kellene költöznie, amely nem emlékezteti lépten-
nyomon a feleségére, de a maradás is a vezeklése része volt. Rachel
nem érdemelte meg, hogy elfelejtse és száműzze, még ha valójában
ezt is tette.
Nagy lendülettel öntött a gőzölgő kávéból, aztán fogta a csészéjét,
és lassan a hátsó verandára néző üvegasztalhoz ment. Leült, és
meredten nézte a kertet, amely megszenvedte az elmúlt évet. Rachel
és az édesanyja gondosan megterveztek minden apró részletet, s
hosszú órákat töltöttek a növények ültetésével és a gyomlálással.
Ethan is segített – már ha otthon volt.
Gyakran hetekre elment; a megbízatások mindig váratlanul jöttek,
és titkosak voltak. Egyedül hagyta Rachelt, aki soha nem tudta, hová
megy, és visszatér-e. Nem élhettek így.
Miután Rachel elvetélt, Ethan lemondott. Házasságuk két éve alatt
sokszor cserbenhagyta, és megesküdött, hogy ez többé nem fordul
elő. Mégis ez történt.
Megdörzsölte a szemét, majd keze elidőzött a háromnapos
borostával borított állkapcsán. Pokolian festett.
Hirtelen felfigyelt valami barackszínűre. A tegnap vásárolt
rózsákkal teli vázán állapodott meg a tekintete. Ezek voltak Rachel
kedvencei. Nem egészen narancssárga, nem egészen rózsaszín,
szokta mondani. Tökéletes barackszín. Ki kellene vinnie a sírjára, de
nem volt biztos benne, hogy képes lenne-e ott állni a hideg
márványlap felett és negyvenedszer is bocsánatot kérni.
Amint ez a gondolat átfutott az agyán, undorodva elhúzta a száját.
El fog menni. Ez a legkevesebb, amit tehet. A felesége halálának
egyéves évfordulóját megelőző hetekben kerülte a temetőt. Nem
kellene meglepődnie azon, hogy nagy hajlandóságot érez a felelősség
elhárítására. Lassan szokásává vált.
Amikor nagy lendülettel ellökte magától a csészét, a kávé
kilöttyent. Rá sem hederített, csak visszament a hálószobájába, és
felvett egy farmert meg egy pólót. Le kellett volna zuhanyoznia és
meg kellett volna borotválkoznia, de egyikre sem szakított időt. Ha a
megjelenése elriasztja az embereket, hát annál jobb. Nem állt
szándékában udvariasan cseverészni.
A konyhában megtorpant a rózsákkal teli váza előtt. Remegő
ujjakkal megérintette az egyik puha szirmot. Régóta nem vett virágot
Rachelnek. Az első házassági évfordulójuk óta nem. Miről árulkodik,
hogy most mégis megtette?
Egy férfi a megbánással is elég nehezen birkózik meg, de az a
tudat egyenesen elviselhetetlen, hogy többé már nem tehet semmit,
amivel helyrehozhatná a hibáit.
Megragadta a vázát, s közben jobban felfordult a gyomra az
önutálattól, mint a gyomrában kavargó savanyú alkoholtól. Felkapta
a kulcsait, majd dühösen a bejárati ajtóhoz ment. Elszánta magát rá,
hogy felkeresi Rachel sírját, szembenéz a múlttal, és megbékél ezzel
a nappal.
Amikor kinyitotta az ajtót, szembetalálta magát a FedEx
kézbesítőjével. Nem tudta, melyikük lepődött meg jobban, de abból
ítélve, ahogy a fickó egy lépést hátrált, sejtette, hogy nem túl
barátságos a képe.
– Ethan Kelly? – érdeklődött idegesen a férfi.
– Igen.
– Csomagot hoztam.
– Csak hagyja itt – intett a verandán álló hintaszék felé Ethan.
Türelmetlenül várta, hogy indulhasson, és nagyon idétlenül nézett ki
a vázát szorongatva.
– Hm, alá kell írnia.
Ethan visszafogta magát, és a veranda korlátjára tette a virágokat.
Türelmetlenül nyúlt a toll felé, és az elé tartott készülékre firkantotta
az aláírását.
– Köszönöm. Tessék, a csomagja.
Azzal a fickó egy vastag borítékot nyomott Ethan kezébe, majd
sietve lehátrált a lépcsőn. Intett, beszállt az autójába, és sebesen
végighajtott a kocsifeljárón.
Ethan vetett egy pillantást a borítékra, de nem látott rajta
semmilyen információt, amely a feladójára utalt volna. Behajolt az
ajtón, az előtérben lévő asztalkára dobta a borítékot, majd becsapta
az ajtót és a vázáért nyúlt.
Összeszorult a gyomra, amikor megérkezett abba a kis
templomba, ahová a családja már évtizedek óta jár. A régi, fehérre
meszelt épület egy kavicsos út mellett állt, messze a főbb
útvonalaktól. Mellette kapott helyet a temető, ahová az ősei az 1800-
as évek vége óta temetkeztek.
Kiszállt a kisteherautójából, nyelt egyet, majd a kitaposott
gyalogúton az elkerített temetőhöz sétált.
A rózsák remegtek a kezében, több szirom lehullott, s felkapta
őket a szél. Vadul kavarogtak a levegőben a márvány sírkövek felett.
Az édesanyja már volt kint. Valószínűleg ma reggel. Frissek
voltak a virágok, és Rachel sírköve ragyogott a délelőtti napfényben.
Rachel Kelly. Szeretett feleség, testvér és gyermek.
Szerették. Az egész családja imádta. A fivérei mindig ugratták,
hogy ha nem vigyáz, lecsapják a kezéről.
Felfordult a gyomra. Sav tört fel a torkán, égette a mellkasát.
Miért gondolta, hogy csak úgy visszatérhet oda, ahol elköszönt a
feleségétől? Aznap köré gyűlt a családja, az édesanyja a karjára tette
a kezét, az apja mellette állt, és nagyon úgy festett, mint aki
bármelyik pillanatban összeomlik és elsírja magát.
Gyűlölte ezt a helyet.
Lehajolt, a sírkő mellé helyezte a rózsákat. Könnyek égették a
szemét, és összeszorította a száját, mert nem akart szabad folyást
engedni az érzelmeinek. Régóta nem sírt. Azóta nem, hogy postán
megkapta Rachel jegyűrűit. Az egyedüli olyan személyes tárgyakat,
amelyeket megtaláltak a gép zuhanása után. A zuhanás után,
amelyben életét vesztette egy Dél-Amerikából hazatérő,
segélymunkásokból álló kis csoport.
Nem, nem fog újra sírni. Ha elkezdene, soha nem tudná
abbahagyni, és talán végképp megbolondulna. A ridegség jobban
illik hozzá. Tudta, hogy a családja érzéketlennek tartja. Soha nem
engedte, hogy bárki lássa, mennyire megrázta Rachel halála. Az az
igazság, hogy senkivel sem volt képes megosztani az emlékét.
Ott állt zsebre dugott kézzel, és Rachel nyughelyére meredt. A
nap magasabbra hágott a feje fölött, és erősen tűzött rá. De
fagyottnak érezte magát.
– Sajnálom – suttogta. – Ha tehetném, meg nem történtté tenném.
Ha kaphatnék csak még egy esélyt. Soha nem múlna el úgy nap,
hogy ne mutassam ki, mennyire szeretlek.
Megbénította a tudat, hogy soha nem lesz újabb esélye. A tény,
hogy elcseszte a legjobb dolgot az életében… szavakkal ki sem tudta
fejezni a fájdalmát.
Egy perccel sem volt képes tovább elviselni a helyzetet, így
megfordult, és merev léptekkel visszament a járművéhez. A hazafelé
vezető út csendesen telt. Mindent kizárt a tudatából, csak az előtte
lévő útra figyelt. Az érzelmi tompasággal meg tudott birkózni.
Bement a házba, és ahogy becsukta az ajtót, még nagyobb csönd
vette körül. A Fed Ex-csomag ott hevert, de elment mellette. Most
csak arra vágyott, hogy lezuhanyozzon, és megszabaduljon az
áporodott piaszagtól.
Húsz perccel később leült az ágy szélére, és lehajtotta a fejét,
miközben igyekezett megnyugtatni háborgó gyomrát. A zuhany
segített. Egy kicsit. De nem múlt el tőle a fejfájása, és nem hozta
helyre a gyomrát.
Átment volna az anyjához, hogy egyen a leveséből, ha ez nem
jelentette volna azt, hogy a szemébe kell néznie. Az asszony azonban
nem érdemelte meg, hogy másnaposan, ilyen pocsék állapotban
lássa. Felizgatná, és az apjával együtt csak még jobban aggódnának
érte.
Nagy lendülettel hátradőlt, és lehunyta a szemét. Nyugalom. Csak
nyugalomra vágyott.
***
Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, már sötétség borult a
szobára. Az orrán keresztül vett levegőt, és tesztelte, milyen
állapotban van a gyomra. Nem támadt rögtön hányingere, amit
győzelemként könyvelt el.
Az ablak felé pillantva látta, hogy már leszállt az este. Valahogy
sikerült átaludnia az egész délutánt. Nem mintha panaszkodna
emiatt. Ugyanis ez azt jelentette, hogy ennyivel közelebb került
ahhoz, hogy maga mögött tudja június 16-át.
Sajogtak az izmai, amikor kimászott az ágyból. Nyújtózkodott, és
körzött a vállával, miközben kiment a konyhába. Korgott a gyomra,
amit újabb jó jelnek tekintett.
Összedobott egy szendvicset, töltött magának egy pohár vizet, és
bement a nappaliba. Nem fáradt a villannyal, csak leült a kanapéra,
és a sötétben evett.
Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy mind megissza, amit
előző nap vett, de az azt jelentené, hogy holnap kezdheti elölről, és a
családja végül megunná, hogy kerüli őket, és érte jönnének.
Bekapta az utolsó falatot is, majd a Fed Ex-borítékra esett a
pillantása, amely félig lelógott a kis előtérben lévő asztalról. Ráncba
szaladt a homloka, ahogy eszébe jutott a kézbesítővel való
találkozása.
Letette a poharat a dohányzóasztalra, majd odament a nehéz
küldeményért. Amikor visszaért a kanapéhoz, feltépte a borítékot.
Felkapcsolta a lámpát, majd a kanapéra huppant, és az erős borítékba
csúsztatta a kezét.
Különféle nagyságú és alakú papírokat húzott elő belőle. Akadt
köztük nagyméretű, de félbevágott is. Táblázatok és egyéb anyagok,
amelyek műholdképeknek és GPS-koordinátáknak tűntek.
Véletlenül egy KGI-nek szánt anyagot neki küldtek? A fivérei
biztosan nem követtek volna el ilyen hibát. Az ismerőseik közül
senki sem tudhatja a címét, de ez a küldemény hivatalosnak tűnt.
Katonainak.
Voltak ott fényképek is. Számos az ölébe és a kanapéra hullott.
Amikor felvett egyet, megdobbant a szíve, összeszorult a mellkasa,
és nem kapott levegőt.
A kép egy nőt ábrázolt, aki nyilván fogoly volt egy nyamvadt
dzsungelbeli táborban. Ha találgatnia kellett volna, Dél-Amerikára
vagy talán Ázsiára szavaz. Valami kibaszott helyre, például
Kambodzsára.
Két férfi fogta közre a nőt, és mindkettőnél fegyver volt. Egyikük
a karját szorította, és úgy tűnt, a nő eszét vesztette a rémülettől.
De nem ezért érezte úgy, mint egy körfűrésszel hasítottak volna a
koponyájába.
A nő feltűnően hasonlított Rachelre. Rachelre, a feleségére.
Rachelre, aki halott. Rachelre, akinek a sírját épp most látogatta meg
abban a kibaszott temetőben.
Miféle beteg vicc ez?
Kutatni kezdett a papírkupacban valami után, ami értelmet
adhatna ennek az egésznek. Talán egy vicces üzenetre számított
valami beteg állattól, aki szórakozni akart vele.
Megdermedt, amikor ráakadt a rövid, kézzel írt üzenetre. Minden
vér kifutott az arcából a négy egyszerű szó láttán.
A felesége életben van.
Úgy érezte, mintha tökön rúgták volna. Elöntötte a düh, és
fortyogó lávaként száguldott végig az ereiben. Összegyűrte a cetlit,
és áthajította a szobán. A papírgalacsin végiggurult a földön, majd a
televíziókészülék alatt kötött ki.
Ki az ördög találna ki ilyet, és miért?
Újra kezébe vette a fotót, majd egy másikat. Mindet
összegyűjtötte, de annyira remegett a keze, hogy szétszóródtak a
fényképek, akár egy pakli kártya.
Szitkozódva letérdelt, hogy felszedje őket a dohányzóasztal alól.
Néhány a kanapé alá csúszott, több a párnák közé ékelődött.
A papírok is szétszóródtak. Táblázatok, térképek, egy csomó
hülyeség, aminek láthatóan semmi értelme nem volt.
Szedd össze magad. Ne hagyd, hogy valami seggfej szórakozzon
veled.
Hiába mondta magának, hogy ez az egész csak valami morbid
tréfa, elöntötte a düh. A remény. A félelem. Düh. Tehetetlen düh.
Remény. Pedig piszkosul nem akarta. Remény.
Ujjai a papírlapok köré fonódtak, amelyek összegyűrődtek a
szorításában. A fényképek gúnyosan meredtek rá. Rachelt
ábrázolták. Mindegyik.
Soványabb volt, a tekintete űzött. A haja rövidebb, a szeme
kifejezéstelen. De akkor is Rachel volt az. Nagyon jól ismerte az
arcát és a testét.
Ki tenne ilyet? Miért találna ki valaki egy ilyen részletekbe
menően kidolgozott tréfát, csak hogy szórakozzon vele a felesége
halálának egyéves évfordulóján? Mit remélhet elérni ezzel?
Kényszerítette magát, hogy ne nézzen a képen látható rémült,
törékeny nőre, mert ha tovább bámulja, és arra gondol, hogy valóban
Rachel az, a felesége, akkor elhányja magát.
A többi dokumentum elmosódott előtte. Dühösen megtörölte a
szemét, hogy lássa, mit tart a kezében. Nyugalmat erőltetett magára,
de nem ment könnyen. Minden erejére szüksége volt, így elfojtotta
az érzéseit, és a tárgyilagossághoz szükséges hideg távolságtartással
tanulmányozta az iratokat.
Sietve kiterített a dohányzóasztalon mindent, ami csak ráfért,
majd a többi dokumentumot sorban a kanapéra rendezte.
A térkép Kolumbia egyik távoli zugát mutatta, körülbelül
nyolcvan kilométerre a venezuelai határtól. A műholdképeken sűrű
dzsungel övezte az apró kis falut, már ha falunak lehetett nevezni.
Nem volt több, mint egy tucat bambuszból és banánlevélből készült
kunyhó.
Különös figyelmet fordítottak az őrtornyokra és arra a két
területre, ahol fegyvereket halmoztak fel. Mi az ördögért kellenének
egy ilyen nyomorúságos helyre őrtornyok és egy kisebb hadseregnek
elegendő muníció?
Drogkartell.
Ismét a nő fényképére pillantott.
Rachel.
A neve alattomosan bukkant fel újra és újra a gondolataiban.
A nő a képen hasonlított rá. Logikus volt, hogy ő lehet az. Kivéve,
hogy a maradványait hazaszállították a jegygyűrűivel együtt.
Nem végeztek DNS-vizsgálatot.
Hányinger kerülgette, majd szárazon öklendezni kezdett.
Nem. Nem létezik, hogy kétely nélkül elfogadta a felesége halálát,
miközben Rachelt fogva tartották, és isten tudja mit kellett kiállnia
azok között a férfiak között, aki lelkiismeret-furdalás nélkül
megfélemlítettek egy ártatlan nőt.
Csak a személyes tárgyai alapján azonosították, amelyeket
állítólag a maradványai mellett találtak. A tűz még a fogászati
azonosítást is lehetetlenné tette. A robbanás mindent hamuvá
változtatott. Mindent, kivéve az eldeformálódott gyűrűket és a
bőröndje elszenesedett maradványait. A roncsok között megtalálták
egy megolvadt útlevél felét. Rachel útlevelét. Azon a járaton volt, és
nem voltak túlélők. Sosem jutott eszébe, hogy mindezt
megkérdőjelezze.
Jézusom! Soha nem kételkedett a felesége halálában.
Dühösen megrázta a fejét. A fenébe, kezdi elragadtatni magát!
Biztosan van más magyarázat. Valaki szórakozik vele. Nem tudja,
miért, de nem is érdekli.
Átfutotta a többi papírt. Az őrök beosztása. A kábítószerüzletek
időpontjai. Mi az ördög? Nagyon úgy festett, mintha valaki azt
akarná, hogy bárki gond nélkül odamehessen. Ordított az egészről,
hogy fel akarják ültetni.
GPS-koordináták. Műholdképek. Topográfiai térképek. Bárki
küldte is, meg kell hagyni, alapos munkát végzett.
Ha mindez igaz, ezek az információk azt jelentetik, hogy ezek az
alakok könnyű célpontok. Akár a cserkészek is megtámadhatnák és
öt percen belül elfoglalhatnák a tábort.
A felesége életben van.
A tévékészülék alatt heverő apró papírgalacsinra esett a pillantása.
Négy szó. Csak négy egyszerű szó.
Gyűlölte, hogy reménykedni kezdett. Vadul kalapált a szíve.
Hevesen vert a pulzusa, szédült, csaknem úgy, ahogy előző éjjel,
amikor nagyon olcsó itallal próbálta kitörölni a racionális
gondolatokat az elméjéből.
De ma este színjózan!
Nem. Rohadtul ki van zárva. Nem engedi meg magának azt az
aprócska reménysugarat, amely igyekezett áttörni az egyévnyi
fájdalmon. Ez a csomag valójában nem érkezett meg. Az
embereknek nem szoktak második esélyt kínálni egy kibaszott tálcán.
Többször imádkozott csodáért, mint ahányszor beismerné, de az
imái nem találtak meghallgatásra. Vagy most mégis?
– Kezdesz begolyózni – dünnyögte.
Végül a józansága maradékát is elveszíti. Hát ilyen, amikor az út
végére ér az ember? Nem marad már más hátra, mint ugatni a holdat?
Megdörzsölte az arcát, majd a nyakát. Az előtte szinte térképként
szétterített információkra meredt. Térkép a feleségéhez.
Hinni akart benne. Persze a legnagyobb balfácán lenne, ha hitelt
adna ezeknek az információknak. De megteheti, hogy ne
foglalkozzon velük, anélkül, hogy ne beszélne a fivéreivel?
A pokolba is, ők vezetik a KGI-t. Abból élnek, hogy szétrúgják
mások seggét. Nem volt olyan katonai akció, amelyet ne tudtak volna
végrehajtani. Megtaláltak olyanokat, akik nem akarták, hogy
megtalálják őket. Lehetetlen helyzetből mentettek meg embereket.
Túszokat szabadítottak ki. Robbantottak. Egy vacak kis kábítószeres
tábor Kolumbiában, a nagy büdös semmi közepén határozottan csak
könnyű séta lenne a parkban egy olyan szervezet számára, mint a
KGI.
Istenem! Ha elmondaná nekik, azt hinnék, végképp elvesztette az
eszét. Diliházba zárnák.
De mi van, ha ez nem tréfa?
Ez a gondolat befészkelte magát a fejébe. Nem tudott szabadulni
tőle.
Az egész éjszakát azzal töltötte, hogy újra és újra átolvasta az
anyagot, egyik dokumentumot a másik után, és fejben felépítette a
tábor képét, amely végül annyira bevésődött, hogy álmában is látta.
Nagyon jól ismerte a tábort, mindegyik kunyhó helyét, az őrtornyok
elhelyezkedését. Tudta, mikor váltják az őröket, tudta, mikor adják át
a kábítószert. Még azt is, mikor viszik másik kunyhóba a rabot.
Fel kell készülnie. A fivérei azt fogják hinni, megőrült. Nem
igazán hibáztatná őket érte. Egyet azonban biztosan tud. Velük vagy
nélkülük, de elmegy a feleségéért
Ha ott van… ha él… ő hazahozza.
2. fejezet

Az ilyen pillanatokra nem voltak forgatókönyvei. A seregben töltött


évei alatt semmi sem készítette fel az események ilyen bizarr
fordulatára. Hiába próbálta elfojtani, tovább élt benne a remény.
Leparkolta az autóját a bátyja, Sam tóparti házának
kocsifelhajtóján, aztán felvette az ülésről a Rachel hollétével
kapcsolatos információkat tartalmazó borítékot.
Meglepődnek majd, ha meglátják. Ami azt illeti, Sam, Garrett és
Donovan valószínűleg épp azt tervezgetik odabent, hogy
megrohanják a házát. Hónapok óta azért nyaggatják, hogy
csatlakozzon a különleges bevetési csoportjukhoz, a KGI-hez. Ez is a
tervük része volt, hogy visszaráncigálják az élők sorába.
Egy Fed Ex-küldemény elérte azt, ami nekik nem sikerült.
Most először érzett mást is, mint bűntudatot vagy fájdalmat.
Dühös volt. Nagyon, nagyon dühös.
Kordában kell tartania a haragját, szüksége lesz rá a közelgő
összecsapáshoz. A fivérei azt fogják hinni, hogy megőrült. De ők
jelentik az egyedüli reményt, ezért meg kell győznie őket, hogy
Rachel életben van.
Kiszállt a járműből, és a szomszédos telek felé pillantott, ahol az
irányító központjuk állt. A Sam rusztikus, a Kentucky-tó partján
megbúvó faháza melletti csúcsmodern, jól felszerelt, közel kétszáz
négyzetméteres épület adott otthont a Kelly Group International
irodáinak.
Gyakorlatilag itt éltek a fivérei, Sam, Garrett és Donovan.
Gyakrabban aludtak az irányító központban, mint a házban.
Ethan először oda indult. Az utolsó információi szerint a KGI
egyik csapata felderítést végez, ami azt jelentette, hogy a testvérei
nem merészkednének messzire a kommunikációs helyiségtől.
A szupermodern biztonsági rendszernek köszönhetően nem
lehetett betörni az épületbe. A helyszín teljesen ártalmatlannak tűnt,
ezért szerette Sam annyira. Senki sem gyanakodna rá, hogy a vidéki
Stewart megyében komoly katonai műveleteket terveznek és
irányítanak.
Ethan megállt a biztonsági zár előtt, és erősen gondolkodnia
kellett a kódon. A legkevésbé sem akarta, hogy rossz számokat üssön
be, és a fivérei ellássák érte a baját.
Beütött egy sorszámot, majd amikor az ajtó feltárult, belépett.
Sam és Garrett elnyúlva feküdtek a helyiség közepén álló kanapén,
míg Donovan nem meglepő módon a Hoss névre keresztelt
számítógépes rendszert kezelte.
Ethan nagy léptekkel haladt, a száját határozottan összeszorította.
Azzal semmit sem nyer, ha anyámasszony katonájának tűnik.
Sam felnézett, amikor meghallotta, és meglepetten elkerekedett a
szeme. Belerúgott Garrett lábába, amelyet a férfi a dohányzóasztalon
nyugtatott, és Ethan felé intett.
– Ideje volt már, hogy elővonszold a tetemed abból a házból –
jegyezte meg vontatottan Sam.
Donovan megpördült a székén, és meglepetten Ethanre pillantott.
– Hé, haver, jó látni téged!
– Jó szarul nézel ki – közölte Garrett nyersen. – Mikor aludtál
utoljára?
Ethan nem törődött az udvariaskodással, Garrett megjegyzéseit
pedig elengedte a füle mellett.
– Szükségem van a segítségetekre.
Sam összevonta a szemöldökét, és átható pillantást vetett rá.
Végigmérte, minden kis részletet szemügyre véve. Amikor
megszólalt, a hangja halkan, de határozottan csengett.
– Tudod, hogy csak kérned kell.
Ethan megnyalta a szája szélét, és elfojtotta a késztetést, hogy
azonnal előrukkoljon a mondandójával.
– A KGI segítségére van szükségem.
Garrett a földre tette a lábát, és felállt.
– Mi a gond? Bajba kerültél?
Naná, hogy Garrett azonnal felmordult. Lehet, hogy Sam a
legidősebb köztük, de Garrettben azonnal felébredt a védelmező
ösztön, ha a családjáról volt szó. Eszét veszti majd, ha megtudja, mi
van Rachellel. Különösen, mivel olyan közel állt hozzá.
Ethan a kezében tartott vastag borítékra nézett, és újra kétségei
támadtak. Ez őrültség. Hogyan győzhetné meg a testvéreit, amikor
még ő maga sem hiszi el egészen? De ha igaz… ha csak a legkisebb
esély is van rá, hogy a felesége él, akkor eget és földet meg kell
mozgatnia, hogy kiderítse, igaz-e. Egyszerűen nincs más választása.
Egyre jobban összeszorult a gyomra, majd végül Garrett felé lökte
a borítékot. Sam felpattant, és megszerezte előle. Donovan és Garrett
Sam válla fölött figyelték, ahogy előhúzza a tartalmát.
– Mi az ördög ez? – kérdezte Sam, miközben a táblázatokat,
térképeket és GPS-koordinátákat böngészte. Amikor Rachel fotóihoz
ért, Garrett és Donovan arca megdermedt. Sam még jobban ráncolta
a homlokát, majd Ethanre meredt. – Ez meg honnan van?
– Tegnap érkezett azzal az üzenettel, hogy Rachel él. – Ethan a
Sam kezében lévő papírokra és fényképekre mutatott. – Ez
bizonyítja.
Csodálkozott, milyen nyugodtan cseng a hangja. Milyen
összeszedetten. Mintha mindennapos dolog lenne azt hallani, hogy a
halottnak hitt nő életben van.
Garrett csúnyán szitkozódott, Donovan pedig… szomorúan,
megértően nézett rá. Ethan gyűlölte ezt a pillantást. Szinte azt
jelentette, hogy megsimogatják a fejét, és ajánlanak neki egy jó
terapeutát.
Sam továbbra is a fotókat tanulmányozta, s elgondolkodva
koncentrált.
– Hasonlít Rachelre – kezdte lassan, mintha fájna kimondania,
beismernie, hogy Ethan talán mégsem orvosi eset.
– Rachel az – felelte türelmetlenül Ethan. – Hidd el, én is így
voltam vele. Egész éjjel fent voltam, és azt mondogattam magamnak,
hogy ez valami beteges vicc. De mi van, ha mégsem?
Megengedhetem magamnak, hogy úgy tegyek, mintha soha nem
kaptam volna meg ezt a csomagot? Istenem! Ha életben van… ha
már egy éve valami pokoli helyen tartják…
Elhallgatott, és hullámzott a mellkasa, ahogy megpróbált nyugodt
maradni. Újra meg újra ökölbe szorította a kezét, ahogy ez a gondolat
végigfutott a fejében. Rachel. Él. Fogva tartják, és isten tudja, mi
mindenen megy keresztül.
– Sam, segítenetek kell. Ehhez a KGI-re van szükségem. Ki
máshoz fordulhatnék? Senki sem fog hinni nekem. Ezer éve
szeretnéd már, hogy veletek dolgozzam. Tedd meg hát a kedvemért,
segíts, és akkor benne vagyok.
Sam szitkozódva megrázta a fejét. Garrett csúnyán nézett.
Donovan olyan képet vágott, mint aki citromba harapott.
– Nem arról van szó, hogy mindenképp velünk dolgozz – kezdte
Sam. – Nem manipulálnálak így. A francba! Csak igyekszem ésszel
felfogni ezt az egészet. Tudod, milyen valószínűtlennek tűnik, hogy
Rachel ennyi idő után még életben van? Te is tudod, igaz, Ethan?
Ugye nem győzted meg magad arról, hogy nem halt meg?
Ethan igyekezett nyugodt, érzelemmentes képet vágni. Pedig
morogni akart, dühöngeni, és a fenébe is, cselekedni! Most akarta.
Majd’ kibújt a bőréből. Hogyan állhatnak így itt ilyen nyugodtan a
fivérei, ilyen racionálisan, amikor Rachel kiszabadításán kellene
dolgozniuk?
– Jézusom, dehogyisnem! – dünnyögte Garrett.
– Ethan – szólalt meg halkan Donovan. – Tudnod kell, hogy ez
valószínűleg csak kitaláció. Valamiféle beteg vicc. Még az is lehet,
hogy olyasvalaki műve, aki haragszik a KGI-re. Hogyan máshogy
tudnának ügyesebben a tűzvonalba küldeni minket, mint hogy
elhúzzák előttünk a mézesmadzagot Rachellel kapcsolatban?
Sam zordan bólintott.
– Határozottan lehetséges fenyegetésként kell kezelnünk.
Ethan kitört. Meglökte Samet, megragadta a pólójánál fogva, és az
arcába meredt.
– A feleségem van azon a pokoli helyen! Nem valami névtelen
túszról vagy egy jelentéktelen politikai sakkfiguráról beszélünk.
Rachel az. A segítségetekkel vagy anélkül, de kiszabadítom.
– Vedd le rólam a kezed, Ethan – szólalt meg nyugodt hangon
Sam. Kifejezéstelen tekintettel nézett rá. Sem harag, sem ítélkezés
nem tükröződött a szemében, és talán ez zavarta a legjobban Ethant.
Lassan elengedte a bátyját, majd mint aki undorodik tőle, ellökte
magától. Elindult, de Garrett szorosan a nyaka köré fonta a karját, és
magával húzta a szobán keresztül. Aztán engedett a szorítása, és a
kanapéra lökte az öccsét.
Ethan megbotlott, és elterült a párnákon. Felpattant volna, de
Donovan azonnal rátelepedett.
– A fenébe is! Szállj le rólam! – üvöltötte Ethan. Meg akart ütni
valamit… valakit. Hogy megszabaduljon kitörni készülő dühétől,
amelyet egyre kevésbé tudott kordában tartani.
Pislogott, amikor Sam arcát látta meg maga előtt; majdnem
összeért az orruk.
– Ide hallgass, öcsi! Ha azt hiszed rólunk, hogy otthagyjuk
Rachelt abban a pokolban, hát gondold át még egyszer. De nem
veszélyeztetem a csapatomat, a fivéreimet felkészületlenül,
információk vagy erősítés nélkül, világos?
Ethan lehunyta a szemét. Nem volt ostoba. Kétségbeesett igen.
Ostoba nem. Tudta, hogy nem masírozhatnak be valami dél-amerikai
dzsungelbe és kezdhetnek el lövöldözni, kirobbantva egy átkozott
háborút, még akkor sem, ha azok a rohadékok fogva tartják a
feleségét.
Amikor bólintott, Sam odébb húzódott. Donovan leszállt róla,
Ethan pedig legurult a földre, a puha szőnyegre.
– Ráállítom Steele-t – szólt Garrett. – A csapatával épp most
fejeznek be egy felderítő akciót Dél-Amerikában. Szerezhetek
műholdképeket a borítékban küldött koordináták alapján. Ha azok a
fickók akár csak hugyoznak a kunyhón kívül, még a farkuk méretét
is megtudjuk.
Sam bólintott.
– További fényképekre van szükségünk. Számokra. Minden egyes
információt meg kell erősítenünk. Addig nem megyünk oda, amíg
nem győződtem meg róla, hogy nem egyenesen csapdába sétálunk.
Ethan továbbra is ott térdelt, és figyelte, ahogy a testvérei
nyugodtan teszik azt, amihez a legjobban értenek: megterveznek egy
katonai hadműveletet. Csak most nem egy névtelen túszt készülnek
kiszabadítani és nem valami szökevényt igyekeznek elfogni.
Megbénult. Mintha minden lassítva történt volna körülötte. Egy
erős kéz megmarkolta a vállát, és amikor Ethan lassan felfelé
fordította az arcát, a tekintete Garrett kemény pillantásával
találkozott.
– Ha ott van, kihozzuk onnan. Ezt te is tudod, haver.
– Igen, tudom – felelte Ethan, s hangja alig volt több suttogásnál.
Majd felállt, és dühítette, hogy lebénult. – Én mit tehetek? – Valamit
muszáj tennie, különben megbolondul.
Sam ránézett. Nyugodtnak tűnt, de a szeme elárulta. Valami
csillogott benne. Düh. Valami, amivel Ethan is tudott azonosulni.
– Szükségünk lesz egy kiszabadítási tervre. Miért nem mész
Vannel, kerítetek pár térképet, és tudtok meg mindent arról a
területről? Töltsetek le műholdképeket Hosszal, amíg én beszélek
néhány kapcsolatommal. Van egy fickó a DEA-nál, aki tudni fogja,
nem egy drogháború közepébe csöppenünk-e.
Ethan szája megrándult, és a férfi oldalról Donovanre pillantott.
– Úgy érted, használhatom Hosst? – Egy kicsit megnyugodott.
Minden bizodalmát Sambe és a KGI-be helyezte. Ők alkalmazták a
világ néhány legnagyszerűbb katonai elméjét. Ők meg tudják
csinálni. Hamarosan. Rachel hazajön. Hamarosan.
Donovan felmordult.
– Nem. Én fogom használni. Te csak ülsz, és figyeled. Nem
akarom, hogy piszkáld a számítógépem.
– Neki ez a szerelem – dünnyögte Sam. – Szerintem elélvezett,
amikor megvettük.
– Haha, nagyon vicces vagy – intett be neki Donovan. Azután
intett Ethannek. – Gyere, öcskös! Megmutatom a KGI igazi eszét. Az
a seggfej a fenekét sem tudná kitörölni, ha nem mondanám meg neki,
mikor és hogyan tegye.
Akció. Valami, amit tehet. Valami, amivel elterelheti a figyelmét
arról, hogy ebben a pillanatban Rachel halálosan rémült és egyedül
van. És ami még rosszabb, azt hiszi, hogy soha nem megy érte.
***
Három nappal később az irányító központ pontosan úgy nézett ki,
mint valami háborús övezet. Felnagyított műholdképek és -térképek
borítottak mindent, még a földre is jutott belőlük. Donovan a
számítógépnél ült, homlokráncolva koncentrált, miközben Sam
halkan beszélt Steele-lel a műholdas telefonon.
Garrett a magasított tervezőasztalnál állt Ethannel szemben, és a
tábort – a műholdképeket és az emberük által a helyszínen készített
fotókat – tanulmányozták.
Amikor Sam odament hozzájuk, Ethan felnézett.
– Mi újság? Azonosították már Rachelt?
Sam megállt Garrett mellett, és kezébe vette az egyik fényképet.
– Nagyon csendes a hely. Túlságosan is. Steele két napja érkezett
meg, és a csapatával éjjel-nappal megfigyelés alatt tartja a tábort.
Már kétszer látták a szóban forgó nőt.
Ethan nagy lendülettel az asztalra tenyereit, és előrehajolt.
– Tehát tényleg ott van. Él.
Sam habozott.
– Én nem ezt mondtam, tesó. Nem tudjuk, hogy ő-e az.
– Baromság! Azt akarod mondani, hogy Rachelnek van egy
átkozott ikertestvére, és pont ott, ahová egy éve segélymunkásként
ment?
Garrett és Sam egymásra néztek.
– Csak nem akarom, hogy hiába reménykedj, Ethan – felelte Sam.
– Egyetértünk, hogy bárki is az a nő, nyilván nem önszántából van
ott, és mivel nagyon hasonlít Rachelre, ez elég nekünk, hogy
odamenjünk és kiszabadítsuk.
Ethan megkönnyebbülten húzta össze magát.
– Mikor? – kérdezte. Már így is három napot, három fájdalmasan
hosszú napot töltöttek azzal, hogy információkra, adatokra,
műholdképekre és Steele felderítésének az eredményére vártak.
Ekkor eszébe jutott még valami.
– Nem hagytok ki belőle. – Ez nem kérdés volt. Nem is volt
kérdéses. Nem marad itt, amíg a KGI kiszabadítja Rachelt.
– Őszintén szólva gondoltunk rá – vallotta be Garrett. – De azt is
tudom, hogy ha az én feleségemről lenne szó, hét lóval sem lehetne
visszatartani a küldetéstől. Szóval igen, jössz te is, de nem csinálsz
ostobaságot. Egy ideje már nem vettél részt akcióban, és
személyesen is érintett vagy az ügyben.
Ethan bólintott, zubogott az adrenalin az ereiben.
– Mikor? – kérdezte ismét.
– Amint biztosan tudjuk, mibe mászunk bele – felelte Sam. –
Steele a helyszínen van a csapatával. Úgy helyezkednek el, hogy
szorosan körbezárjuk a tábort. Amint szerzek egy helikoptert a
kimenekítéshez, előkészülünk, és a sugárhajtású repülőgéppel
Mexikóba repülünk. Onnan pedig helikopterrel irány Kolumbia és a
dzsungel. Nem egyszerű, de kivitelezhető.
Garrett állkapcsa megfeszült.
– Nagyon is az.
– Épp most kaptam e-mailt Beavistől és Butt-Headtől – szólt hátra
a válla felett Donovan. – Beavassuk őket?
Ethan elfintorodott. A két legfiatalabb öccsük, Nathan és Joe még
mindig aktív katonai szolgálatot teljesítettek, és jelenleg
Afganisztánban állomásoztak. Ethan biztos volt benne, hogy Sam és
a többiek valószínűleg tájékoztatták őket a KGI ügyeiről, de a
legkevésbé sem akarta, hogy aggódjanak, és bármi elvonja a
figyelmüket egy háborús övezetben.
– Ne – válaszolta Sammel együtt.
Sam Ethanre pillantott, és bólintott.
– Semmi értelme, hogy bárkiben is reményt ébresszünk, amíg nem
tudjuk biztosan, hogy Rachel életben van.
– Apának mit mondunk? – kérdezte Garrett.
Donovan megfordult a székén, hogy jobban odafigyelhessen a
beszélgetésre.
– Majd azt mondom, hogy titkos akcióról van szó – vont vállat
Sam. – Nem mintha már nem vettünk volna részt egy tucatban.
– De mit mondasz, amikor észreveszi, hogy a vonakodó többé már
nem vonakodik? – bökött a hüvelykujjával Ethan felé Donovan.
Ethan fészkelődni kezdett, amikor mindhárom testvére rászegezte
a pillantását.
– Csak annyit, hogy már nem vonakodik – felelte Garrett. – Apa
örülni fog neki. Aggódik Ethanért.
Donovan bólintott, majd visszafordult a számítógéphez. A
műholdas telefon csipogott, és Sam odament, hogy felvegye.
– Van erősítésünk? – kérdezte halkan Garrettől Ethan.
Bármennyire is szerette volna visszakapni Rachelt, és biztonságban
tudni a karjában, nem akarta kockáztatni a bátyjai életét egy
veszélyes mentőakcióban. A dolgok rosszra fordulhatnak, és
állandóan ez szokott történni.
Garrett felmordult.
– Nem fogok hazudni, tesó. Egy ilyen akció megtervezéséhez
általában sokkal több idő kell. Most nem élvezzük a kormány
támogatását, és embereket sem adnak. Most nem olyan könnyű
felvenni a telefont, és kérni, mint amikor még a kormánynak
dolgozunk. Ha netán kirobbantunk egy francos háborút azzal a
rohadt Kolumbiával, nagy bajban leszünk, és senki sem jön a
segítségünkre.
– Tudom, hogy nem kellett volna erre kérnem titeket – meredt rá
Ethan. – De muszáj volt. Nem hagyhatom ott.
Garrett pillantása jegessé vált.
– A fenébe, dehogy hagyjuk ott! Hazahozzuk, Ethan. Senki sem
szórakozhat a Kellykkel.
Ethan elmosolyodott, majd felemelte a kezét, hogy összeérintsék
az öklüket.
– Rendben, indulhatunk – tért vissza Sam.
Donovan ismét megfordult a széken.
– Épp most töltöm le a helyi térképeket a GPS-készülékeinkre
Steele digitális képeivel együtt. Részemről végeztem.
Ethan előrehajolt.
– Mikor?
Garrett és Donovan is Samre pillantott a válaszért.
– Negyvennyolc óra múlva találkozunk azzal a fickóval
Mexikóban, aki helikoptert szerez nekünk. Onnan elrepülünk
Kolumbiába, leszállunk, kiszabadítjuk Rachelt, aztán húzunk onnan.
Rio még mindig Ázsiában van a csapatával, de amilyen gyorsan csak
tud, utánunk jön. Ő lesz az erősítés, ha szükségünk lenne rá.
– Hányan leszünk a terepen? – kérdezte Ethan.
– Steele és a csapata… meg mi – felelte Garrett. – Több mint elég,
hogy elkapjuk ezeket a rohadékokat.
Ethan hátradőlt, és csalódottan kifújta a levegőt. Negyvennyolc
óra. Egy örökkévalóságnak tűnik, viszont mégsem elég.
Gyötörte az amiatt érzett félelem, hogy veszélybe sodorta a
fivéreit, ugyanakkor bármit megtett volna, hogy hazahozza Rachelt.
– Nem futamodsz meg itt nekünk, ugye? – kérdezte Ethantől
Garrett. – A szeme csillogott. Számítóan, szinte kihívóan.
Ethan eltökélten nézett a szemébe. A KGI a legjobb. Teljes
mértékben megbízik a képességeikben, hogy ki tudják szabadítani
Rachelt. A testvérei mind szolgáltak a seregben, és senki sem ért fel
hozzájuk.
– Huja – felelte halkan.
Sam a szemét forgatta.
– Ne gyere ezzel a tengerészeti hülyeséggel, békafiú!
– Urrá! – vigyorgott Garrett.
Donovan elnevette magát, és ő is hurrázott egyet.
Sam megcsóválta a fejét.
– Miért van az, hogy csak Nathannek és Joe-nak volt annyi esze a
testvéreim közül, hogy a példámat követve a szárazföldi
alakulatokhoz menjen?
– Inkább ostobák – felelte Ethan.
– Igen, nos, és mi a te mentséged? – kérdezte Garrett. – Donovan
és én olyan jó példát mutattunk neked a tengerészgyalogsággal. De
nem, neked a haditengerészethez kellett menned. Bár átkozottul csini
vagy a kis matrózruhádban.
Donovan felkuncogott, Ethan pedig Garrett gyomrába öklözött.
Garrett nevetve görnyedt össze.
– Jó, hogy visszakaptunk, Ethan – komolyodott el Sam.
Ethan ránézett.
– Én csak őt akarom visszakapni.
– Igen, tudom, és ki is szabadítjuk. Megígérem.
3. fejezet

Több száz élőlény nyüzsgött körülöttük a dzsungelben. Olyan


nyomott és forró volt a levegő, hogy vibrált Ethan szeme előtt.
Jóformán lélegezni sem lehetett. Annyira nyomasztóan hatott rájuk a
hőség, mintha két tonna beton nehezedett volna rájuk.
A férfiak – és az egyetlen nő – gond nélkül, de óvatosan haladtak
át a dzsungelén és közelítették meg a célpontot.
P. J. Rutherford, a legjobb mesterlövészük elfoglalta a helyét, és a
távoli őrtornyokra szegezte a fegyverét. Két ujját felemelve jelezte,
hogy két férfi van mindkét nyugati toronyban.
David Coletrane, azaz röviden Cole, mintegy nyolcszáz
méternyire volt közvetlenül előtte, és arra készült, hogy megtámadja
a két keleti tornyot. Steele – P. J. és Cole csapatvezetője – felemelt
öklével jelezte, hogy készen áll.
Ahogy dél felé haladtak, Donovan és Garrett eltűnt a szemük elől.
Az volt a feladatuk, hogy robbanószereket helyezzenek el, eltereljék
a figyelmet, és kiiktassanak mindenkit, aki az útjukba kerül.
Steele és a csapata többi tagja az északi részre fog koncentrálni.
Sam és Ethan szemügyre vették az előttük fekvő szakadt tábort,
egyik szalmatetős kunyhót a másik után. Sam felemelte az ujját, és a
három északon álló kunyhó felé intett, majd Ethanre, aztán a tábor
déli peremén elhelyezkedő négy kunyhóra mutatott. Ethan bólintott,
és lekuporodva várta a tűzijátékot.
A képzés során elsajátított minden önuralmára szüksége volt,
hogy nyugton maradjon, és ne rohanja meg a tábort fegyvert
ropogtatva, gránátokat hajigálva és letarolva mindent, ami az útjába
kerül. Csak erre vágyott. Ezek a rohadékok nem érdemelnek
könyörületet. Ha biztosan tudták volna, melyik kunyhóban van
Rachel, és hogy nem kerül kereszttűzbe, Ethan azt mondta volna:
fenébe a tervvel, és elpusztította volna a falut.
Sam az órájára nézett, és jelzett Ethannek, hogy két perc múlva
indulnak.
Ethan átnézett a levelek és a szövevényes kúszónövények között,
de Samen kívül csak P. J.-t látta, aki arra várt, hogy egy perccel
indulás előtt leszedi az őröket, majd Cole-lal együtt mindenkit, aki
Ethan és Sam útjába áll.
P. J. érdekes személyiség volt. Amikor Sam először mesélt róla,
Ethan azt hitte, hogy zord külsejű, zömök, rövid hajú, tetovált nő.
Ehelyett kecses és kifejezetten nőies volt. Mesterien képzett
orgyilkos, ami egyáltalán nem felel meg az általa sugárzott képnek.
A haját lófarokba fogta, az arcát álcafesték borította. A fegyvere
fölött görnyedt, és erősen koncentrált, amikor ráakadt a célpontjára.
Egy perccel indulás előtt csak a teste apró mozdulása árulkodott
Ethannek arról, hogy leadta az első lövést. Két másodpercen belül
másodszor is tüzelt, majd a másik őrtornyot vette célba.
Még két gyors lövés után felemelt kézzel jelezte, sikerrel járt.
Húsz másodperc az indulásig.
P. J. helyet változtatott, hogy Sam és Ethan útvonala a fegyvere
célkeresztjébe essen. Öt másodperccel indulás előtt a hasán feküdt,
tüzelésre kész fegyverrel.
Óriási robbanás rázta meg a környéket. Számos tűzfelleg jelent
meg a dzsungel fakoronája fölött, és különös ösvényt rajzolt az égre.
Ethan tüzelésre kész fegyverrel előrevetette magát, és a dzsungel
kusza aljnövényzetén keresztül a tábor megtisztított részére rohant.
Két oldalról több gépfegyver is felugatott, miközben az első
kunyhó felé vette az irányt. Nem nézte meg, hogy halad Sam, és csak
remélte, hogy a mesterlövészek teszik a dolgukat.
***
A nő a sötétben kuporgott, és a mellkasához szorította a térdét. Előre-
hátra hintázott, megállás nélkül, s közben a lábát dörzsölgette.
A gyógyszere. Szüksége van a gyógyszerére. Hol lehet?
Elfelejtették? Valami rosszat tett? Büntetik valamiért? Szüksége van
a gyógyszerére. Elöntötte a fájdalom, és perzselő ösvényt húzott
maga után.
Lehunyta a szemét, és még lendületesebben hintázott előre-hátra.
Izzadság borította a testét, és kontrollálatlanul rángatózott. A talaj
alatta kemény és hideg volt. A ránehezedő forróság és páratartalom
ellenére a csontjáig hatolt a hideg. Libabőrös lett.
Rachel. Rachel. Rachel.
Ezt a nevet ismételgette, mint valami litániát. Ha nem
mondogatná, biztos volt benne, hogy elfelejtené, és már így is olyan
sok mindent elfelejtett.
A nevem Rachel.
Amikor sikerült megkapaszkodnia ebben ez egy aprócska
információban, a pánik részben alábbhagyott. Hányinger kerülgette,
és a fájdalom hatására összeszorult a gyomra.
Mélyeket lélegzett, és igyekezett összeszedni a gondolatait. Újra
lehunyta a szemét, hogy felidézze magában a képet, amely az itt
töltött hosszú hónapok alatt megnyugvást hozott számára.
Nem emlékezett a férfi nevére. Azt sem tudta, valóságos-e, de
amíg maga előtt látta, hitt benne, hogy van még remény.
Az őrangyala. Megbomlott elméje határán lebegett. Nagy, erős,
egy harcos. A védelmezője.
Hol lehet?
Hány napon, héten, hónapon keresztül ült itt azon morfondírozva,
vajon eljön-e érte? Már rég nem számolta a napokat, rég elfelejtette,
hogy azzal terelte el a figyelmét, hogy az idő múlását mutató jeleket
karcolt a falba.
Ó, istenem, meg fog halni! Nem hozzák a gyógyszerét. Szüksége
volt rá. Nem bírta elviselni a fájdalmat. Félelem szorongatta a torkát,
és hiába próbált levegőt venni. Égett a mellkasa az erőfeszítéstől.
Még gyorsabban ringatózott előre-hátra.
A hatalmas robbanás milliónyi mennykőcsapásként hatott.
Megremegett a talaj, és Rachel a fejére szorította a kezét. A
fegyverropogás élesen csengett a fülében, elöntötte a páni félelem.
Valaki türelmetlenül megrázta a kunyhó zárját, majd újabb lövés
hallatszott, ezúttal sokkal közelebbről, hogy szinte megsüketült. Épp
akkor pillantott fel, amikor valaki feltépte az ajtót. A beömlő napfény
elvakította, ezért lebukott. Amikor felnézett, a különös narancsos
fény előtt egy férfi sziluettjét pillantotta meg.
Hatalmas volt és fenyegető, az arca elkínzott, a tűz, a füst és a
napfény szörnyű kifejezést kölcsönzött neki. Fegyverével a kunyhó
belsejét pásztázta, majd teljesen neki szentelte a figyelmét.
Ó, istenem, meg fogja ölni! Végül elérkezett ez a nap. Amellyel
mindig gúnyolták.
Nyöszörgés szakadt fel a torka mélyéről, és védelmezőn fonta
maga köré a karját.
– Jézusom! – döbbent meg a férfi. – Rachel, édesem, azért jöttünk,
hogy segítsünk. Minden rendben lesz.
A nő összerándult. Itt sohasem szólították a nevén. Sötétebb
pillanataiban azon töprengett, vajon csak ő találta-e ki ezt a nevet.
A férfi oldalra fordította a fejét, és valami adóvevőbe beszélt,
amelyet viselt.
– Megvan. Hármas kunyhó. Északra. Fedezzetek.
Újra ránézett, és előrelendült.
Rachel a feje köré fonta a karját, és a lehető legkisebbre húzta
össze magát. Lehunyta a szemét, hogy ne lássa, mit csinálnak vele.
A férfi halkan elkáromkodta magát, de megtorpant. Rachel már
nem hallotta, hogy mozog. A karja alatt megkockáztatott egy
pillantást, és látta, hogy az ajtó mellett áll. Kifelé néz, a tűz
megvilágítja a profilját.
Néhány másodperccel később egy újabb fegyveres férfi robbant
be az ajtón. A pillantása egyből rajta állapodott meg.
Amikor letépte a sisakját, Rachel döbbenten eltátotta a száját.
Ismerte ezt a férfit. Olyan sokszor látta már gondolatban. De ez most
nem valóságos, igaz?
A férfi óvatosan elé térdelt, és kinyújtotta a kezét.
– Rachel, én vagyok az, Ethan. Azért jöttem, hogy hazavigyelek.
Tudja a nevét. Az őrangyala is tudja a nevét!
Még jobban reszketni kezdett, hangosan vacogtak a fogai. Szűnni
nem akaró fájdalom kínozta. Szüksége volt a gyógyszerére.
– Gyógyszer – krákogta. Fájt megszólalnia. Régóta nem beszélt
hangosan. – Szükségem van a gyógyszeremre.
Ethan homlokráncolva nézett a másik férfira, aztán Rachel felé
nyúlt, és gyengéden megfogta a karját. Az első férfi ellépett az
ajtóból, így jobban betűzött a nap, és Rachel összerándult a
fényességtől. Ethan a csuklójánál fogva maga felé fordította a karja
belső oldalát, aztán dühösen felszisszent.
Rachel elrántotta a karját, és elhúzódott a férfiból áradó erő elől.
– A francba, Sam! – dünnyögte Ethan.
A Sam nevű férfi is szitkozódott, majd hüvelykujjával hátrabökött
a válla felett.
– Indulnunk kell. Most. Majdnem öt kilométerre van a helikopter,
és továbbra is minden oldalról tüzelnek.
Rachel meredten nézett hol az egyikre, hol a másikra, teljesen
összezavarták a történtek. Hová viszik?
Ethan megérintette az arcát, majd feltápászkodott, és magával
húzta. Rachelt fájdalom kínozta, és úszott az izzadságban.
Ugyanakkor meg soha életében nem fázott ennyire.
– Bízz bennem, kicsim – szólt hozzá halkan Ethan. – Kiviszlek
innen, de azt kell tenned, amit mondok.
Rachelnek még bólintani is alig volt ideje, mielőtt Ethan felkapta,
és a vállára vetette. A férfi a szabad kezével a fegyvere után
tapogatózott, majd kirobbant az ajtón Sam után.
Rachel alatt szédítően forgott a talaj, Ethan válla pedig olyan
fájdalmasan mélyedt a gyomrába, hogy epe tört fel a torkán.
Megbolondult körülötte a világ. Lángokban állt a falu és a környéke.
Golyózápor zúdult a talajra és a fákra körülötte, és biztos volt benne,
meg fog halni. Most, hogy már majdnem megmenekült, mindez a
semmiért volt. Soha nem fogják elengedni. Ennyit elárultak neki.
Hirtelen repülni kezdett, aztán olyan erővel csapódott a földbe a
háta, hogy minden levegő kiszorult a tüdejéből. Csak feküdt ott, és
egy izmos kar fonódott szorosan a derekára, miközben megpróbált
levegőt venni. Az állandó fájdalom még erősebben tört rá, és fekete
karikák táncoltak a szeme előtt.
Amikor a hányinger erősebb lett, megpróbált megfordulni, de
csapdába esett. Elöntötte a pánik, rúgni és csapkodni kezdett, ám a
férfi csak még erősebben szorította.
– Sss, kicsim. Itt vagyok. Minden rendben.
A hangja megnyugtatta, és Rachel elcsendesedett alatta. Ethan
talpra állította, és a nő pislogva igyekezett hozzászoktatni a szemét
az állandó napfényhez.
Ethan, amilyen hirtelen felhúzta, vissza is lökte a földre, és izmos
karjával védte Rachel fejét.
– A fenébe! Hol maradnak a többiek?
Ethan ott feküdt Rachelen, és pillantásával gyorsan végigpásztázta
a környéket. A francba, Samet néhány méterre tőle a földre szögezte
a golyózápor. Arra nézett, ahol szerinte P. J. volt, és ahol Garrettnek
és Donovannek találkoznia kellett.
Nem hagyhatta itt Samet, de meg kellett védenie Rachelt. Pokoli
dilemma! Vagy a fivére, vagy a felesége.
Amikor kisimította a hajat Rachel arcából, páni félelmet látott a
szemében.
– Figyelj rám, Rachel! Pontosan azt kell tenned, amit mondok.
Látod azt a kis dzsungelbe vezető ösvényt?
Ethan arrafelé mutatott, és várta, hogy Rachel elfordítsa a fejét.
Amikor elégedetten konstatálta, hogy odanéz, ismét intett.
– Amikor azt mondom, most, azt akarom, hogy tiszta erőből fuss.
Egyenesen azon az ösvényen. Menj a dzsungelbe, és jól rejtőzz el.
Vannak ott embereim. Ők majd megtalálnak.
Rachel rémülten nézett rá, és Ethan azon töprengett, felfogta-e
egyáltalán a szavait.
– Gyerünk, Rachel, mondj valamit! Mondd, hogy megértetted.
Segítenem kell Samnek.
Rachel lassan bólintott. Amikor Ethan elengedte, nagy nehezen
feltérdelt, és óvatosan a környéket kémlelte.
Ethan a szája elé húzta a mikrofont.
– Fedezzetek. Sam bajban van. Feléd küldöm Rachelt, P. J.
Válaszképp súlyos golyózápor zúdult a mögötte fekvő területre.
Előretaszította a nőt.
– Menj! Rohanj!
Rachel nem habozott. Mint egy kiscsikó, amelyik életében először
áll talpra, meg-megbotlott ugyan, de a sűrű dzsungel felé vetette
magát.
Visszanézett, és Ethan felemelkedett annyira, hogy lássa. Tűz
perzselte a férfi koponyáját, és érezte a megperzselt haj és a vér
eltéveszthetetlen szagát.
Rachel rémülten nézett vissza újra nagyjából épp akkor, amikor
Ethan megérezte a nyakán végigcsorgó meleg vért.
– Menj! – vakkantotta felé.
Földre vetette magát, és a kezével végigsimított a jobb füle felett.
Véres lett a keze. A haja nagyrészt még megvan, és egyetlen
testrésze sem hiányzik, így nyilván nem lehet komoly a sérülése.
Csak addig várt, amíg Rachel eltűnt a fák között, majd a fivére
felé indult.
Amikor odamászott hozzá, Sam mogorva pillantást vetett rá.
– Meg se szólalj – vetette oda kurtán Ethan. – Nem hagylak itt.
– A feleségedre kellene vigyáznod, nem az én seggemre –
jegyezte meg mérgesen Sam.
Újabb golyózápor zúdult a fedezékül szolgáló fémhordókra.
– A büdös francba! – morogta Sam. – Hol a fenében van már
azzal az átkozott robbanószerrel Van és Garrett?
Ekkor robbanás rázta meg a környéket, és mindketten a fejükre
szorították a karjukat. Körös-körül mindenütt törmelék hullott alá.
Ethan elvigyorodott.
– Hát szerintem pont ott.
Amikor újabb robbanás hallatszott, Ethan és Sam kihasználták a
zűrzavart, és előtörtek a fedezék mögül. A fülhallgató kiesett Ethan
füléből. Az előtte haladó Sam csúnyán káromkodott, ahogy lebuktak
egy halom láda mögött.
– Cole-t eltalálták. Egy kibaszott golyó gellert kapott. Steele úton
van érte. Delfin és Renshaw fedezik.
– Mi van Rachellel? – kérdezte Ethan. – Megtalálta már Garrett és
Van? És P. J hol a pokolban van?
Csak akkor tűnt fel neki, hogy a mikrofonba üvölt, amikor Sam
összerándult.
– P. J. azt üzeni, épp lefoglalja, hogy téged fedezzen. Rachelnek
nincs nyoma. Van és Garrett keresik. Mi a fene történt a füleseddel?
– Elvesztettem.
– A fenébe, Ethan, téged eltaláltak! Úgy vérzel, mint egy leszúrt
malac.
Ethan a fivérére nézett, és gúnyosan elhúzta a száját.
– Mi vagy te, anyámasszony katonája? A civil éveid alatt ilyen
beszari lettél? Mióta aggódsz valami miatt, ami nem olyan súlyos,
mint egy hiányzó testrész?
Sam a fejét csóválva a háta mögé intett.
– P. J., leszedted már őket? Rohadtul unok a mocsokban feküdni.
Ethan a könyökére emelkedett, fegyverével végigpásztázott a
környéken. Épp, amikor az egyik szemétláda kidugta a fejét az egyik
hordó felett, P. J. golyót eresztett a szeme közé. Átkozottul jó a csaj.
– Meg kell keresnem Rachelt – mondta Ethan.
Sam bólintott.
– Én számolok.
Ethan oldalra gördült, és feltérdelt.
– Egy. – Kettő. – Három.
Kivetődtek a ládák mögül, és meggörnyedve rohantak a dzsungel
felé.
Hátborzongatóan elcsendesült körülöttük a világ, amikor elérték
azt a részt, ahol P. J. felvette az állását. Ez nyugtalanította Ethant.
Néhány pillanat múlva Steele, Renshaw és Baker támolygott át a
növényzeten, maguk között vonszolva Cole-t. Amikor Ethan
körülnézett, látta, hogy Sam a füléhez emeli a kezét, és feszülten
hallgatja az adást. Sam zord pillantást vetett Ethanre.
– Mi az? – faggatta Ethan. – Mi az ördög folyik itt? Hol van
Garrett, Van és Rachel?
Amikor Sam intett a többieknek, hogy menjenek közelebb, még
jobban összeszorult Ethan gyomra.
– A fenébe, Sam! Mondd már, mi van!
Sam intett, hogy hallgasson.
– Oké, gyorsan kell cselekednünk. Garrett és Van Rachelt keresik.
Még nem akadtak a nyomára. Renshaw, ti Bakerrel visszaviszitek
Cole-t a helikopterhez. A többiek szétszóródnak. Keressük meg
Rachelt, és tűnjünk innen a fenébe!
4. fejezet

Marlene Kelly kijött a fürdőszobából, majd a hálószobában halkan


odalépett az ágyhoz, ahol a férje olvasott. A férfi leeresztette a
könyvet, és levette a szemüvegét:
– Aggódsz – állapította meg.
Marlene halvány mosolyt erőltetett az arcára, mert még ennyi év
után is mulattatta, milyen ügyesen képes a férje megállapítani azt,
ami nyilvánvaló. Nem igazán lehet azt állítani róla, hogy ösztönösen
ráérez dolgokra, hiszen Marlene egész nap csak fel-alá járkált a
házban.
Az asszony hátrahúzta a takarót, és bebújt az ágyba.
Elhelyezkedett a párnákon, keresztbe fonta maga előtt a karját, és
felsóhajtott.
– Igenis aggódom.
Frank oldalra fordult, és a tenyerébe támasztotta a fejét.
– Mi miatt?
– Ethan miatt.
A férfi kifújta a levegőt.
– Azt hittem, örülsz, hogy csatlakozott a fivéreihez. Nem tesz jót
neki, hogy bezárkózik abba a házba Rachel holmijai közé.
– Csak aggódom, hogy még nem áll készen – jegyezte meg
szomorúan Marlene. – Nagyon megviselte Rachel halála.
– A fiaink vigyáznak majd rá. Ezt te is tudod. Sam nem engedte
volna terepre, ha nem bízna a képességeiben.
– Igazad van, tudom. Csak aggódom. Szeretném, ha újra boldog
lenne.
Frank megérintette a felesége arcát, kérges ujjaival végigsimított a
halvány ráncokon a halántékán.
– Az lesz. Csak időbe telik.
Marlene összevonta a szemöldökét, amikor zajt hallott odalentről.
Ahogy felült, Frank keze lecsúszott róla. A férje felé fordult.
– Hallottad ezt?
– Mit?
– Ezt a hangot – jegyezte meg dühösen az asszony. – A konyhából
jött.
Frank megmerevedett, és a felesége karjára tette a kezét, amikor
Marlene fel akart kelni.
– Te maradj itt. Majd én lemegyek.
– Hívnunk kellene a rendőrséget – sziszegte Marlene.
Frank bosszús pillantást vetett rá, miközben a szekrény felé tartott.
– Valószínűleg csak egy egér az. Semmi szükség rá, hogy
idehívjuk Seant a semmiért.
Szinte eltűnt a szekrényben, majd néhány másodperc múlva egy
vadászfegyvert tartott a kezében.
– Frank! Ne merészelj felfordulást csinálni a konyhámban!
A férfi csak intett, hogy hallgasson, és kiment a szobából. Marlene
a telefonkagyló után nyúlt. Tipikus Kelly. Fegyverrel bármi
megoldható. Nem mintha bármi kifogása lett volna ez ellen, de nem
akart golyó ütötte lyukakat a nemrég felújított konyhája falába.
Megragadta a telefont, és eltökélte, hogy ha csak egy kis hangot is
hall, azonnal felhívja Seant, és fikarcnyit sem érdekli, hogy az ágyból
ugrasztja-e ki vagy sem.
– Mi a… Hé, te! Jössz vissza! – mennydörögte Frank lentről.
Marlene ijedten rándult össze, amikor robajt hallott. Épp beütötte
a számokat, amikor ismét meghallotta a férjét.
– Marlene, gyere le! – üvöltötte Frank.
Az asszony a telefonkagylót a füléhez szorítva kipattant az
ágyból. Amikor leért a földszintre és befordult a folyosó sarkán a
konyhába, megtorpant, és az elé táruló bizarr jelenetre meredt.
– Szálljon le rólam!
Marlene a visító lányra meredt, aki a hasán feküdt. Frank rajta ült
a konyha közepén, a kezét dörzsölte, és egyfolytában szitkozódott.
– Frank! Mi az ördög folyik itt?
A férfi haragosan felnézett.
– Hogy mi folyik? Rajtakaptam ezt a kis pokolfajzatot, amint
megdézsmálja a hűtőt. A fejemhez vágta a kekszes üveget, aztán
megpróbált elfutni. Hívd fel Seant, hogy jöjjön át.
Marlene komor pillantást vetett a még mindig vergődő lányra. A
„lány” találó szó volt rá. Egy nappal sem lehetett több tizenhatnál.
Csontsovány volt, és úgy festett, mint egy fogpiszkáló egy szikla
alatt. Marlene csak a minimum negyven irányba meredező rózsaszín
haját látta tisztán.
– Frank, szállj le róla – feddte meg az urát, és odasietett.
– Mi? Szálljak le róla? A fenéket! Ez az őrült nőszemély
megpróbált megölni.
– Te ölöd meg őt – mutatott rá Marlene. – Azzal, hogy egy ekkora
férfi üldögél rajta. Kétlem, hogy kap levegőt.
Frank haragos pillantást vetett rá, majd a puskatust a padlónak
vetve felállt, miközben szabad kezét a lány derekára feszítette.
– Nehogy eszedbe jusson valami, kislány! Lelkiismeret-furdalás
nélkül telepumpállak söréttel.
Marlene a szemét forgatva félrelökte.
– Ne menj hozzá túl közel, Marlene, a fenébe is! – tiltakozott
Frank. Megpróbált közéjük állni, de az asszony kikerülte.
– Most már felállhatsz – szólt oda a lánynak nyomatékosan
Marlene. – De a helyedben igen lassan tenném. Frank majd’ meghal,
hogy használhassa a fegyverét.
A lány lassan fordult meg, közben igyekezett eltüntetni a félelmet
a szeméből. És mogorva daccal váltotta fel. Elég csinos volt, de
csontsovány. A szeme alatt húzódó karikák láttán Marlene sejtette,
hogy valószínűleg azóta nem aludt, amióta nem is evett.
A ruhái, már ha annak lehetett nevezni őket, csak lógtak rajta. A
haja valószínűleg szép volt a rózsaszín festék alatt.
Majd’ megszakadt érte a szíve. Nyilvánvaló, hogy nem
megrögzött bűnöző. Frank persze csak nevetne rajta, és azt mondaná,
hogy túl lágyszívű. A fiai morognának, és azt mondanák, hogy túl
sok kóbor lelket fogad be, és ez így is volt, de általában az
állatvilágból.
– Éhes vagy? – kérdezte tőle.
A lány szeme összeszűkült.
– Nem, jégért kutattam át a hűtőt.
Marlene majdnem felnevetett a bátorsága láttán.
– Velem ne flegmáskodj, kisasszony. Biztosíthatlak róla, hogy
tanári pályafutásom alatt rosszabb alakokkal is összefutottam, és ha
szabad megjegyeznem, még egy bolhát sem ijesztenél meg.
A lány csúnya pillantást vetett rá, de Marlene eltökélt maradt, és
csípőre tett kézzel meredt rá.
– Nos, kétféleképpen csinálhatjuk. Leülsz, mintha lenne némi
modorod, amíg összeütök valami ennivalót, vagy hívjuk a seriffet, és
a fogdában töltheted az éjszakát. Te döntesz.
A szemében felcsillanó remény láttán szinte megszakadt a szíve.
A lány akkor óvatosan Frankre pillantott, aki harciasan álldogált egy-
két méterre tőle.
– Vele ne is törődj – jegyezte meg Marlene. – Csak a szája jár.
Nos, szeretnél enni, vagy sem?
A lány lassan bólintott.
– Akkor ezt megbeszéltük. Ülj le a pulthoz, amíg átgondolom,
milyen maradék van. És Frank, ne hozd rá a frászt. Egy falat sem
megy le a torkán, ha ilyen dühösen bámulod.
A férfi felsóhajtott, de letette a fegyvert, és igyekezett barátságos
képet vágni. Ez nem volt könnyű, mert a család minden férfitagja
szeretett rosszallóan nézni, ha feldühítették. Ezt az egyet biztosan
tőle örökölték a fiaik.
A lány felült az egyik székre a pultnál, de egy pillanatra sem vette
le róluk a szemét. Úgy festett, mint aki a legkisebb provokációra is
menekülőre fogná a dolgot.
– Hogy hívnak? – kérdezte Marlene, miközben a hűtőhöz ment.
– Rusty – felelte olyan halkan a lány, hogy az asszonynak nagyon
kellett fülelnie, hogy megértse.
– Hogy az ördögbe sikerült kijátszanod a biztonsági
rendszeremet? – faggatta Frank. – Három hónapja szerelték be a
fiaim.
Rusty győzedelmes, gúnyos mosolyt villantott felé.
– Nem volt nehéz.
– A fenébe is – dünnyögte Frank. – Micsoda pénzkidobás!
Rusty megrázta a fejét.
– A legtöbb behatolónak nem. Csak jól kiismerem magam az
elektronikával kapcsolatban.
– És miért törtél be? – kérdezte gyanakvóan a férfi.
Rusty fészkelődni kezdett, és elfordította a tekintetét.
– Éhes voltam – mormolta. – Úgy tűnt, megengedhetik maguknak,
ha elveszek egy kis ételt.
– Csak hogy tudd: átkozottul keményen megdolgoztam mindenért,
amim van – rázta felé az ujját Frank. – Ez a baj a mai fiatalokkal…
– Frank, kérlek! Ne kezdd megint – szólt közbe Marlene. – Még
elrontja miattad a gyomrát.
Elővett néhány edényt, és hangosan az asztalra tette őket.
– Te is kérsz valamit, drágám?
Frank erre csak dühösen meresztette a szemét.
Marlene Rustyt figyelte, miközben készített néhány szendvicset.
– Van hol aludnod, Rusty?
A lány megdermedt, és a félelem visszatért a szemébe.
– Hogyne. Nem vagyok hajléktalan, vagy mi.
– Csak nincs mit enned azon a helyen? – kérdezte gyengéden
Marlene.
Rusty összeszorította a száját. Marlene eléje tett két szendvicset,
majd kivett egy poharat a szekrényből.
– Hozz neki egy kis jeget, drágám – utasította Franket.
A férfi még mindig dühösnek tűnt, de engedelmeskedett, és egy
pillanat múlva visszajött a pohárral. A jég ropogott és fel-le ugrált,
ahogy Marlene ráöntötte a teát. Az asszony letette a poharat Rusty
elé, aki már az egyik szendvicset falta.
Marlene és Frank szomorúan néztek egymásra, úgy tűnt, a férfit
ugyanannyira megindította a látvány, mint a feleségét.
– Miért nem maradsz itt éjszakára? – ajánlotta fel Marlene.
Nem tudta, ki rökönyödött meg jobban: Rusty vagy Frank.
Marlene a pillantásával elnémította a férfit, majd a lány felé
fordult.
– Nos?
– Miért akarja, hogy maradjak? – kérdezte óvatosan a lány. –
Megpróbáltam lopni maguktól. Nem valami ijesztő szarságra
készülnek maguk kerten, ugye?
Marlene meglepetten pislogott, és belesajdult a szíve, amikor
rájött, mire gondolt a lány.
– Nem, édesem – felelte gyengéden. – Csak felajánlom, hogy
aludj nálunk, és reggelizz itt.
– De miért? – tört ki Rustyból.
Úgy festett, mindjárt elbőgi magát, mintha fogalma sem lenne,
hogyan viselkedjen, ha valaki kedves. Ami arról árulkodott Marlene
számára, hogy ez eddig túl kevésszer fordult elő vele.
– Mert úgy tűnik, rád férne egy kis pihenés és egy újabb adag
finom étel.
Az asszonyt mélyen megérintette a lány szemében látott sóvárgás.
Istenem, de sajnálta ezt a gyermeket!
– És mi lesz holnap? Kihívja a rendőrséget?
Marlene megrázta a fejét.
– Nem, Rusty. Nem hívjuk a rendőrséget. Csak ha újra lopni
próbálnál. Ha megteszed, én magam hívom fel Seant. De szívesen
látunk. És miért nem egy meleg reggeli mellett vitatjuk meg, hogy mi
lesz holnap? Elnézést, hogy ezt mondom, de pocsékul festesz.
– Igen, hogyne, oké – felelte kenyérrel a szájában a lány.
– Ne hidd, hogy nem tartom rajtad a szemem! – figyelmeztette
Frank.
Rusty orrlyukai kitágultak, de nem szólt semmit.
– Fejezd be a szendvicsed, aztán megmutatom a szobádat.
Megfürödhetsz, és felveheted Rachel néhány ruháját, amelyeket még
megőriztem.
– Ki az a Rachel? – kérdezte Rusty.
Marlene habozott, elöntötte a szomorúság.
– A menyem volt – felelte halkan.
Rustynak bizonyára feltűnt, hogy kényes a téma, mert nem
feszegette tovább a kérdést. Ehelyett bekebelezte a szendvics
maradékát, szürcsölve megitta a teát, aztán a ruhája ujjával
megtörölte a száját.
Marlene szeme összeszűkült, Frank pedig elvigyorodott. Ha volt
valami, amit Marlene nem bírt elviselni, akkor az az volt, ha valaki
nem tudott viselkedni az asztalnál. Az évek során mindegyik fia
kivívta már a haragját, így valamennyien kifogástalan modorral
rendelkeztek, még akkor is, ha nem mindig adták ennek
tanúbizonyságát.
Az asszony mégsem szólt semmit. Ennek a szegény kis ördögnek
valószínűleg nem sok rendes étkezésben volt része, így az asztalnál
viselkedés sem tartozhatott a legfontosabb dolgok közé.
– Akkor gyere. Menjünk föl. Kerítek tiszta ágyneműt, amíg
lefürdesz.
5. fejezet

Rachel. Rachelnek hívják. Már bizonyítéka is van rá. Így szólította az


a különös férfi, aki olyan hirtelen bukkant fel a kunyhójában, aztán
az őrangyala is, aki, attól félt, hogy csak a képzeletében létezik, és
aki a megmentésére sietett. Végre.
De nem érezte úgy, hogy megmenekült volna. Majd eszét
vesztette a rémülettől, és bármerre nézett, csak dzsungelt látott maga
körül. Eltévedt, és reménytelenül egyedül volt.
Egyedül. De nem fogságban.
Vad örömét lelte e gondolatban, amikor tudatosult benne. Szabad
volt.
Térdre esett, és majdnem felzokogott, amikor a gyomra bukfencet
vetett. Tenyerével megtámaszkodott a nyirkos talajon, és tartotta
magát, mialatt szárazon öklendezett.
Amikor mozgást hallott a távolból, elcsendesült és visszafojtotta a
lélegzetét. Érte jönnek, hogy visszavigyék? Kísértésbe esett, hogy
mégis itt maradjon, és hagyja, hogy megtalálják. Akkor legalább
megkapná a gyógyszerét, és elmúlna a szörnyű fájdalom.
Könnyek égették a szemhéját. Nem, mégsem megy vissza oda!
Inkább meghal. Ethant lelőtték, miközben megpróbálta őt
megmenteni. Erre a gondolatra ismét felfordult a gyomra.
El kell mennie innen! Halálra rémítette a gondolat, hogy még
mélyebbre merészkedjen a dzsungelbe, az ismeretlenbe, ahol
mindenféle lény les prédára. De a maradás gondolata még jobban
megrémítette.
Feltápászkodott. Tett egy lépést. Aztán még egyet. Melegnek,
élőnek érezte a talajt a csupasz talpa alatt. Egyre gyorsabban haladt,
végül már futott.
Fájdalom. Félelem. Nehezen tudta eldönteni, melyik kerekedik
fölül. Mindkettő. Megállt pihenni, egy fához támaszkodott, hogy ne
dőljön el. Megingott, amikor újra rátört a hányinger.
Minden idegvégződése fájt. Végtelen kín áramlott szét az ereiben.
A bőre viszketett, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne
kezdjen el őrülten vakarózni.
Az orrán át szívta be a levegőt, az orrlyukai kitágultak az
erőfeszítéstől. A sűrű dzsungelre nézett. Elöntötte a tehetetlen pánik,
és könnyek gyűltek a szemébe. Fogalma sem volt róla, merre tart,
vagy hogyan fog életben maradni.
Gonosz hideg rázta a testét, még akkor is, ha közben érezte,
milyen magas a levegő páratartalma. De belül fázott. A háta mögül
érkező hang megijesztette, és mozgásra ösztökélte. Megpördült, de
nem tudta, melyik irányba induljon. Melyik irányból jött?
A fáradtságtól majd’ lecsukódott a szeme, de pislogott, és
kényszerítette magát, hogy elinduljon. Valami nyálkás anyag és még
isten tudja, mi borította a lábujjait. Ijedten kapta fel a lábát, amikor
valami átmászott a bokáján.
Majdnem felsikoltott a pániktól, a csalódottságtól és a félelemtől,
és belevetette magát a sűrű növényzetbe. A vállába fájdalom nyilallt,
majd futótűzként terjedt szét sajgó izmaiban. Kificamította a vállát?
Zihálva feküdt ott, miközben kín gyötörte a testét.
Még jobban el kell tűnnie szem elől.
A levelek nedvesek voltak, az arcához csapódtak, és hideg nyomot
hagytak maguk után. Sérült karját a mellkasához szorította, a
másikkal a talajon tapogatózott, és addig mászott előre, amíg teljesen
el nem nyelte az aljnövényzet.
A térde göcsörtös fagyökerekbe ütközött, és Rachel sietve a
fatörzsnek dőlt. Összekuporodott, hogy ne fázzon, és igyekezett
lecsillapítani a pulzusát. Csendben kell maradnia. Még a dzsungel
hangzavarában is üvöltésnek hallotta a lélegzetvételeit.
Óvatosan felhúzta a lábát, a térdei és a mellkasa közé szorította
sérült karját. A lehető legmozdulatlanabbá dermedt.
Az izmai rángatóztak. A bőre viszketett, de leküzdötte a
késztetést, hogy vakarózzon, hogy megszabaduljon a testén mászó
milliónyi lénytől. Figyelte magát. Tudta, hogy semmit sem találna,
ami rajta mászna, de a teste nem hitte el, amit az elméje tudott.
Megdermedt, amikor mozgást észlelt a szeme sarkából. Lassan
balra nézett, és a környéket pásztázta. Ekkor látta meg.
Elakadt a lélegzete. Az a férfi volt, akit Ethannel látott. Sam.
Nagydarab, mogorva, és fegyvere van. Pillantásával átfésülte a
terepet. Vad kifejezés ült az arcán, erősen koncentrált.
Ó, istenem! Ó, istenem! Most mit tegyen? Ez a férfi halálra
rémítette. Nem ismerte. Nem bízott benne. De a férfi tudta a nevét.
Visszavinné a kunyhóhoz most, hogy Ethan halott? Segítene neki,
vagy inkább megszabadulna tőle?
Ekkor jobbról újabb villanásra lett figyelmes. Először azt hitte,
csak képzelődött, de amikor újra odanézett, meglátta, hogy férfiak
jelentek meg a közelben. Alig lehetett észrevenni őket, terepruhájuk
beleolvadt a sűrű növényzetbe.
Nem számít, mennyire félt Samtől, ezektől a férfiaktól még
jobban rettegett. Jól ismerte mindannyiuk arcát, mindennap látta őket
szinte egy örökkévalóságon át. Epe tört fel a torkán, és annyira
remegett, hogy hangosan vacogtak a fogai.
Kockáztatni fog. Most, hogy Ethan nincs többé, lehet, hogy ezt a
Samet már nem érdekli, mi történik vele. De ő nem akarta bántani,
amit a fogva tartóiról nem mondhatott el.
Szinte megbénította a kétségbeesés és a félelem, remegő lábakkal
mégis felállt. Figyelmeztetnie kell. Észrevette vajon Sam a közelgő
fenyegetést?
– Sam! Mögötted!
A férfi gyorsan lebukott. Felugattak a fegyverek. Rachel látta,
hogy az egyik férfi elesik. Vad elégedettség töltötte el. Ismét
fegyverropogás hallatszott, ezúttal a háta mögül.
A földre vetette magát, a feje köré fonta a karját, és gondolatban
megállás nélkül sikított. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy valahogy
megvédje magát, miközben a dzsungel háborús zónává változott
körülötte, ezért teljesen összegömbölyödött, és megpróbált a lehető
legláthatatlanabbá válni.
Aztán rájött, micsoda ostobaság ez. El kell tűnnie innen. Már így
is felfedte a rejtekhelyét. Csak idő kérdése, és utána jönnek.
A rettegés erőt adott neki. Rachel feltápászkodott, és amilyen
gyorsan csak tudott, mászni kezdett. Összerezzent, amikor egy golyó
épp a feje fölött fúródott a fába, ezért újra lebukott.
Amikor több golyó már nem csapódott körülötte a talajba, ismét
elindult, és hálát adott minden centiméterért. A fegyverropogás
elhallgatott, de ahelyett, hogy Rachel megnyugodott volna, inkább
gyomorszorító pánik öntötte el. Most, hogy már semmi sem vonja el
a figyelmüket, utána fogják vetni magukat.
Még gyorsabban mászott, fájdalmasan szakadt ki belőle minden
lélegzetvétel. Izzadságcseppek csorogtak végig az arcán – vagy talán
könnyek?
Mielőtt meglátta volna a testet, beleütközött. Túlságosan
megdöbbent, semhogy sikoltozni kezdjen, vagy hogy egyáltalán
felfogja: a férfi halott. Mindent vér borított. A férfi továbbra is
erősen szorította a fegyverét.
Ismerte őt. Gyűlölte. Egyáltalán nem sajnálta, hogy meghalt.
Maga is meglepődött, milyen hihetetlen erővel tépte ki a kezéből a
fegyvert, és kúszott tovább.
Nem fogják visszavinni! Megöli őket. Mindet.
Amikor a lehető legtávolabb mászott a testtől, megállt levegőt
venni. Fájt az oldala, égett a válla, könnyek homályosították a látását.
Zokogás készült feltörni a torkán, de gyorsan elfojtotta. Félt, hogy
elárulja magát, ezért lehajtotta a fejét, és a szabad kezébe temette az
arcát. Csak egy pillanatnyi pihenőre van szüksége.
Hosszú percek teltek el, vagy talán csak másodpercek? Egy
örökkévalóságnak tűnt. Ekkor meghallotta a nevét. Nagyon halk
suttogást hozott felé a szél. Rachel.
Összerezzent, de nem nézett fel. Ők sohasem szólították a nevén.
– Rachel!
Túl közelről hallatszott.
Felkapta a fej ét, és megragadta a fegyvert. A hátára gördült, a
hang irányába szegezte a puskát. Egy idegen férfi bámult rá
kifejezéstelen arccal. Jég kék szeméből semmit sem lehetett
kiolvasni, miközben nyugodtan figyelte. Úgy tűnt, nem zavarja az a
tény, hogy Rachel fegyvert fog rá.
Rachel megpróbált gyorsan arrébb kúszni, de belegabalyodott az
aljnövényzetbe. Előretolta a fegyvert, és igyekezett legalább az ujját
a ravaszon tartani.
Egy másik férfi jelent meg az idegen mögött. Sam. Szó nélkül
kettejük közé állt.
– Hátra, Steele – morogta.
Sam megnyugtatóan felé nyújtotta az egyik kezét. A másikban
lazán tartotta a fegyverét, de nem próbálta ráfogni.
– Rachel, figyelj rám! Nem bántalak. Esküszöm. Tedd le a
fegyvert, és gyere velem. Visszaviszlek Ethanhez.
Rachel szemét elöntötték a könnyek. Gombócot érzett a torkában,
és hiába nyelt, nem tudott megszabadulni tőle.
Nem bízhat benne. Hazudik neki. Hiszen Ethan meghalt. Látta a
vért. Látta, hogy rögtön azután lerogyott, hogy rekedten azt kiáltotta
felé, rohanjon.
Ügyetlenül talpra állt, de nem fintorodott el fájdalmában. Sam
ellazult, kinyújtotta a kezét, de Rachel nem indult el felé. Hátrálni
kezdett, s közben egy pillanatra sem vette le a szemét róla vagy a
még mindig néhány méterre álldogáló idegenről.
Remegő kézzel a közöttük lévő területre emelte a fegyvert, és
remélte, hogy egyszerűen elmennek. Sam egy pillanatig a homlokát
ráncolta, majd előrelépett.
– Ne! – figyelmeztette fojtott hangon Rachel, és felé bökött a
fegyverrel.
Sam felemelte a kezét, majd hátralépett. Semmit sem lehetett
leolvasni az arcáról.
– Rachel – kezdte a férfi megnyugtatón. – Édesem, azért jöttem,
hogy segítsek. Ideje hazajönnöd. Azokhoz, akik szeretnek. A
családodhoz.
Összeszorult a szíve. A családja? Nem emlékezett semmilyen
családra. Csak Ethanre emlékezett, de rá is csak halványan. Mikor
felejtette el? Csak a véget nem érő fájdalomra és félelemre
emlékezett. Az injekció okozta kábulatra, és a sürgető vágyra,
amikor túl sokáig váratták a következő dózissal.
Egy rövid pillanatig habozott, vonzotta a család gondolata.
Otthon. Emberek, akik szeretik. De aztán eszébe jutott. Ethan
meghalt. Neki csak ő volt, csak őrá emlékezett. Biztosan emlékezne,
ha lennének mások is. Vagy elfejtette volna a családját?
Arra is alig emlékszem, én ki vagyok.
Ez a gondolat kísértett a fejében, kínzón, és emlékeztette rá,
milyen kevés választja el az őrülettől. A szeme sarkából mozgást
látott, és amikor oldalra kapta a fejét, látta, hogy egy másik férfi tart
Sam és Steele felé. Vadul, rosszallóan nézett Rachelre. Nagyobbnak
és gonoszabbnak tűnt Samnél, és halálra kellett volna rémülnie tőle,
de volt benne valami ismerős, valami furcsán megnyugtató.
Kezdi elveszíteni az eszét?
A férfi megállt Sam mellett, és Rachel továbbra is csak bámulta,
miközben képek villantak fel a fejében.
– Mi a fene folyik itt, Sam? – morogta halkan a férfi. – Nincs
időnk szarakodni. Hozzátok, és menjünk!
– Ezt neki mondd – mormolta Sam, miközben a lány kezében
tartott fegyverre meredt. – Szerintem ő nem akar jönni.
Mint villámok a fekete égbolton, úgy villantak fel váratlanul a
képek Rachel zavart elméjében. Emlékek? A Sam mellett álló férfi,
de mosolyogva, szinte gyengéden. Víz. Móló. Felemelte, és a vízbe
dobta őt. Nevetett, miközben Rachel prüszkölve a felszínre jött és ő
is nevetett. Boldog. Boldog volt.
Egy másik emlék. Kínzó és édes. Egy templom. Ahogy
végigsiklik a templom folyosóján. Ethan várt rá… és ez a férfi… ő
kísérte. Rachel keze szorosan a karjára fonódott. A férfi azt suttogta,
hogy ne aggódjon, ő a leggyönyörűbb menyasszony, az öccse pedig a
legszerencsésebb fickó az egész világon.
Garrett. Ethan bátyja?
– Garrett? – kérdezte suttogva.
A férfi arca ellágyult. Eltűnt róla a haragos kifejezés, és ha csak
egy pillanatra is, de mintha örömtelin villant volna a szeme.
– Igen, Rachel. Én vagyok az, Garrett.
Rachel gyorsan döntött. Odaszaladt hozzá, és gondosan úgy
helyezkedett, hogy Garrett elválassza a másik kettőtől. Garrett
meglepődött és megdermedt, de átkarolta. Rachel hozzábújt, és
óvatos pillantást vetett Samre.
– Add ide a fegyvert, szívem – mormolta Garrett, miközben
gyengéden lefeszegette róla az ujjait.
Rachel összerándult, ahogy a fegyver a sérült vállához ütődött, és
szaporábban szedte a levegőt. Sam homlokráncolva felé lépett, de
Rachel sietve elhátrált, a lába belegabalyodott az aljnövényzetbe.
Elesett, és fájdalmasan a hátsóján landolt.
Garrett azonnal lehajolt, és megfogta a karját. Sam hátralépett, és
összevonta a szemöldökét.
– Jól vagy, Rachel? Hol sérültél meg? – kérdezte Garrett.
– A vállamon. Nem tudom mozgatni a karom. Nagyon fáj.
– Valószínű, hogy kificamodott – jegyezte meg Sam zordan. –
Fura szögben tartja.
Amikor Sam újra előrelépett, Rachel gyorsan elhátrált. A férfi
szitkozódva megállt.
– Nem emlékszik rád – szólt Garrett.
– Igen, észrevettem – dünnyögte Sam. – De nem lep meg, hogy
rád igen. Legalább ezért legyünk hálásak.
– Hazudott – suttogta Rachel.
Garrett szeme összeszűkült.
– Ki hazudott?
– Sam.
Sam meglepetten felkapta a fejét.
– Én?
Garrett kisimította a hajat Rachel arcából.
– Miben hazudott, szívem?
Könnyek gyűltek a szemébe, és Rachel az ajkába harapott, hogy
elfojtsa elkeseredett nyögését.
– Azt mondta, visszavisz Ethanhez, de Ethan meghalt.
Garrett és Sam is megdöbbent. Sam kifújta a levegőt, és oda sem
figyelve a lány igyekezetére, hogy elhúzódjon tőle, leguggolt mellé.
– Honnan az ördögből gondolod, hogy Ethan meghalt?
– Láttam, hogy elesik. Lelőtték. Azt kiáltotta, hogy rohanjak,
aztán lerogyott. Láttam.
Sam elmosolyodott.
– Nem halt meg, Rachel. Sokkal több kellene ahhoz, hogy
végezzen azzal a harapós fickóval. Csak súrolta a golyó. Úgy vérzett,
mint a megszúrt malac, de jól van. Esküszöm.
Rachel megerősítést várva Garrettre pillantott, és ott pislákolt
benne a remény. Garrett kurtán bólintott.
– Jól van? – kérdezte remegő hangon Rachel. – Hol van?
– Elviszlek hozzá – felelte Sam. – De igyekeznünk kell.
Rachelt elöntötte a félelem, és remegni kezdett.
– Ne hagyjátok, hogy visszavigyenek. Kérlek!
Garrett arca elsötétült, és Rachel megremegett az arcára kiülő
nyers erőszak láttán. A harmadik férfi kilépett Sam mögül. Egy
pillanatra rászegezte hideg tekintetét, majd lekuporodott mellé. Nem
hatolt a személyes terébe. Csak leguggolt, és áthatóan figyelte.
– Nem ismersz, Rachel – kezdte egyenletes hangon. – Nincs rá
okod, hogy higgy nekem. De van valami, amit garantálhatok. Nem
engedem, hogy azok a rohadékok visszavigyenek. Hazaviszlek
benneteket Ethannel, oda, ahová tartoztok. Értesz engem?
Nagyon megnyugtatóan csengett a hangja. Rendíthetetlen
magabiztossága a félelme és az aggodalma ellenére is megnyugtatta
Rachelt.
A lány lassan bólintott. Steele is bólintott, majd felemelkedett, és
kicsit távolabb húzódott.
– Lehet, hogy ez fájni fog – szólt Garrett, és egyik karját Rachel
lába alá csúsztatta. A másik karja a hátára siklott. A férfi óvatosan a
karjába vette, és igyekezett nem mozgatni a sérült vállat.
Rachel óvatos pillantást vetett Samre, Garrett karjának
biztonságából tanulmányozta. Nem hasonlított Ethanre. Garrett igen,
talán ezért emlékezett rá. Ethan és Garrett nagydarab, fekete hajú,
izmos, és zord arcú férfi, Sam viszont szikárabb, de ugyanolyan
izmos. A haja világosbarna, de az állkapcsa szögletes, és
nyugtalanítóan elszánt. A szeme hideg kék. Nagyon hasonlít Steele-
ére. Áthatolhatatlan jég.
Sam, mintha megérezte volna a vizsgálódását, felnézett. Szigorú
pillantása varázslatos módon ellágyult, és a szeme melegséggel telt
meg. Bátortalanul a lányra mosolygott.
– Nem emlékszem rád – szólt halkan Rachel. – Sajnálom.
Sam kinyújtotta a kezét, és a lány füle mögé tűrt egy hajtincset.
– Semmi gond, édesem. Majd fogsz. Csak az számít, hogy
visszavigyünk Ethanhez, aztán haza, ahol mind körülötted
süröghetünk, és segíthetünk, hogy jobban légy.
Garrett elindult. Rachel egy kicsit hánykolódott a karjában, ahogy
a férfi a dzsungel kusza aljnövényzetében haladt. Sam előresietett, és
a fegyverét lövésre készen tartva gyorsan, módszeresen pásztázta a
környéket. Steele zárta a sort.
– Ki az a mindenki? – kérdezte halkan Garrettet Rachel.
– Sss, ne most – felelte nyugodtan, nem megrovón a férfi. –
Megígérem, hogy mindent elmesélek, ha kimásztunk ebből a
csávából.
Rachel a férfi álla alá fúrta a fejét, és széles mellkasán nyugtatta
az arcát. Amint elhelyezkedett, kegyetlen, kínzó vágy tört rá.
Remegni kezdett. Egyszerre volt melege és fázott. Izzadság
gyöngyözött a bőrén, és folyamatosan görcsök rázták.
Garrett erős szorításától fájdalom nyilallt a karjába. Levegő után
kapkodott, mire engedett a férfi szorítása.
– Gyógyszer – lehelte a lány. – Kérlek, meg kell kapnom.
Meghalok.
– Nem, nem fogsz meghalni – suttogta a hajába Garrett. – Nem
hagyom. Tudom, hogy fáj, édesem, de ne add fel. Ne hagyd, hogy ők
győzzenek. Gondolj Ethanre. Hamarosan újra együtt lesztek.
Rachel lehunyta a szemét, miközben úgy érezte, ezernyi rovar
mászkál a testén. A bőrén, a ruhája alatt. Minden erejére szüksége
volt, hogy ne vesse magát sikoltozva a földre, és ne kezdjen el
csapkodni, hogy lesöpörje őket magáról.
– A fenébe, Sam! Van nyugtató a táskádban? – kérdezte Garrett.
Megállt, és igazított a fogásán. Néhány másodperccel később
Rachel éles szúrást érzett a karjában. Meglepetten felkapta a fejét,
és szótlanul Garrettre meredt.
– Minden rendben, kislány – nyugtatta mély hangon a férfi. –
Csukd be a szemed. Mindjárt jobb lesz, megígérem.
Elmosódott előtte a férfi arca.
– Ethan – suttogta Rachel. – Megígérted.
– Veled lesz, amikor felébredsz – szólt mellette Sam. – Pihenj, ne
harcolj ellene.
Rachel egy pillanatig még küzdött. Túlságosan hatalmukba
kerítették az egymást követő fájdalomhullámok és a mohó éhség. A
világ elhalványult körülötte, a szemhéja megrebbent, de Rachel
elszántan kitartott.
Meleg kéz simogatta meg az arcát, majd a haját. Vágyakozó
sóhajjal közelebb simult a kézhez, vonzotta a megnyugvás, amelyet
kínált. Elfogyott az energiája és elernyedt a teste.
Ethan.
6. fejezet

Marlene szokás szerint korán kelt. Túl sok éven át terelgette a


gyerekeit, hogy időben ott legyenek, ahol kell, majd tanárként korán
indult munkába. Frank is ilyen volt. Az elmúlt harminc évben a
kisvárosuk egyetlen vaskereskedését vezette, és ha esett, ha fújt, heti
hat nap reggel hétkor nyitott.
Marlene bekukucskált Rustyhoz. Félig-meddig arra számított,
hogy a lány már elment, ehelyett egy kislányt talált ott, aki mélyen
aludt, és az orráig felhúzta a takarót. Ellágyult arccal figyelte az
ajtóból. Bármilyen helyzetben van is a lány, az nem túl rózsás.
Csendben hátralépett, és becsukta az ajtót maga mögött. Lement a
földszintre, nekiállt reggelit készíteni. Betette a zsemléket a sütőbe,
majd elkezdett szalonnát sütni, és feltette főni a kukoricadarát. Egy
tálba ütötte a tojásokat.
Furcsa volt, hogy legalább az egyik fia nem kukkantott be
reggelizni. Állandóan éhesek voltak, és a Kellyk vasárnaponként
mindig bőségesen reggeliztek. Manapság többet voltak távol, mint
idehaza. Nathan és Joe a tengerentúlon állomásoztak, Sam, Garrett és
Donovan pedig úgy tűnt, mindig valamilyen titkos KGI-küldetést
teljesítettek.
Ethan volt az egyetlen, aki otthon szokott lenni. Mostanáig.
Marlene felsóhajtott, miközben egy kicsit túl erősen verte a tojást.
Ethan annyira visszahúzódott Rachel halála után. Eltávolodott a
családjától. Frank csak akkor találkozott vele, ha kisegített neki a
vaskereskedésben, de Ethan akkor is tartózkodóan viselkedett.
Most meg hirtelen valami küldetésre megy Sammel? Itt valami
nem stimmel.
– Én ne higgyétek, hogy nem jövök rá, mi – dünnyögte.
A fiai mindig azt hitték, rászedhetik, de még egyiküknek sem
sikerült hosszú ideig titkolóznia előtte.
Felnézett, amikor zajt hallott a lépcső felől. Rusty jött le Rachel
farmerjában és pólójában, kócosan, óvatos kifejezéssel az arcán.
– Jó reggelt! – köszöntötte vidáman Marlene. – Éhes vagy?
Rusty tartózkodóan méregette, és lassan odament a pulthoz.
– Tudnék enni.
– Az jó. Frank mindjárt lejön, és szépen megreggelizünk.
Rusty felült az egyik magas székszélére a pultnál, és figyelte,
ahogy Marlene egy serpenyőbe önti a tojást. Az asszony
megfordította a szalonnát, majd lejjebb vette a lángot a kukoricadara
alatt.
– Nem szeretem a tojást.
– Ennek nem örülök, mivel azt csinálok. Vagy megeszed, vagy
éhes maradsz.
– Nem akarja tudni, mikor megyek el? – szegezte neki harciasan a
kérdést Rusty.
– Nem, mivel nem kértelek, hogy menj el.
A lány homlokráncolva fészkelődni kezdett a széken.
– Akkor nem bánja, ha maradok?
– Biztosan vannak, akik aggódnak miattad. Szerintem értesítened
kellene a családodat legalább arról, hol vagy.
Rusty pillantása hűvös lett, és a lány egész testében megdermedt.
– Nincs családom. Olyan nincs, akit érdekelne.
Marlene is így gondolta, de nem akarta befogadni, ha van valahol
családja, amely aggódik érte.
Frank ekkor ért le lassan a lépcsőn és lépett a konyhába. Megállt,
hogy megpuszilja Marlene arcát, majd a pult felé fordult. Óvatosan
Rustyra nézett, de szó nélkül leült. Rusty sem fogadta éppen kitörő
örömmel.
Úgy méregettek egymást, mint két gyanakvó állat, amelyik lesi a
másikat, nem tesz-e váratlan mozdulatot.
– Szóval szeretnél maradni? – kérdezte könnyedén Marlene.
Rusty csúnya pillantást vetett rá.
– Én nem ezt mondtam.
Marlene felkapta a serpenyőt, megfordult, és egy tányérra szedte a
tojást.
– Frank, idehoznád, kérlek, a zsemlét?
Marlene a tojás mellé tette a szalonnát, majd egy nagy tálba merte
a kukoricadarát. Miután mindent kikészített a pultra, leült velük
szembe, és intett, hogy lássanak hozzá.
– Akkor reggeli után elmész? – tudakolta Marlene, miközben
megvajazta a zsemlét.
Rusty gúnyosan elmosolyodott.
– Azt akarja, hogy elmenjek, mi?
– Ha azt akarnám, megmondanám. Én nem szoktam köntörfalazni.
– De nem ám – dünnyögte Frank.
Marlene megsemmisítő pillantást vetett rá. Valami mosolyféle
jelent meg Rusty ajkán.
– Szeretném, ha maradnál, ha te is ezt akarod. De ha elfogadod az
ajánlatom, őszintének kell lenned velem. Mindennel kapcsolatban.
És vannak szabályok.
Frank felhorkant, amivel kiérdemelte Marlene újabb haragos
pillantását.
– Ne akard, hogy elkezdje felsorolni őket – jegyezte meg lemondó
sóhaj kíséretében Frank. – Csak bólints, és feleld, hogy „Igen,
asszonyom”.
Marlene a lányra nézett.
– Elfogadhatónak tűnik?
Rusty fészkelődni kezdett Marlene fürkésző pillantása alatt. Az
ételben turkált, és a villájával egy darabka szalonnával játszott.
– És ha meggondolja magát?
Marlene kényszerítette magát, hogy ne reagáljon a gyermek
hangjából kicsendülő félelemre és bizonytalanságra. Gyermek volt
még. Gyermek, aki nagyon igyekezett felnőttnek látszani, de azért
még kisgyermek volt.
– Nem gondolom meg magam, Rusty. Ha betartod a szabályaimat
és tiszteletben tartod a házam, jól kijövünk majd egymással.
Rusty egy hosszú pillanatig csak bámulta, mintha el sem hinné,
amit hallott. Aztán oldalra nézett, Frankre.
– Akkor maradok. Egyelőre – tette hozzá sietve.
7. fejezet

Mivel Ethan elvesztette azt az átkozott fülhallgatót, Donovannel


párban kutatta át a sűrű aljnövényzetet. Donovan megállt, és a
füléhez emelte a kezét.
– Ismételd meg, Sam, rossz a vétel.
Az öccse felé fordult, és közben feszülten hallgatta Samet.
– Vettem. Úton vagyunk.
Babrált valamit a GPS-készülékkel, meredten nézett lefelé, majd
felpillantott, mintha az útirányt akarná meghatározni.
– Mi az ördögöt mondott? – faggatta Ethan.
– Megtalálták Rachelt. Garrett odaviszi. A helikopternél
találkozunk.
P. J. átverekedte magát a leveleken. Apró termetéhez képest túl
nagynak tűnt a fegyvere.
– Induljunk – mondta. – A helikopter a hegygerinc túloldalán vár,
úgy négy kilométerre innen. Nehéz lesz odajutni ezen az úton.
– Ismersz könnyebb utat? – kérdezte Donovan.
– Nem.
Ethan előrement, nem várta meg, hogy megvitassák, melyik a
legjobb útvonal.
– Várj, haver! – kiáltott utána Donovan. – Nálam a GPS, jobb
lenne, ha én mennék előre. Különben még Venezuelában kötsz ki.
– Akkor indulj előre – morogta Ethan. – Már így is késésben
vagyunk.
Némán, óvatosan haladtak a dzsungelben. Nyitva tartották a
szemüket és hegyezték a fülüket, hogy minden mozgást
észrevegyenek és minden neszt meghalljanak. Meglepetésszerű
támadásukkal megbénították ugyan a kis falut, de az ellenség még
így is létszámfölényben volt, és ha van idejük rendezni a soraikat, a
KGI után vetik magukat.
Ethan még jóval azelőtt itt akarta hagyni Kolumbiát a feleségével
együtt, hogy erre sor kerülne.
Minden levegő kiszorult a tüdejéből. Lelassult, ahogy rátörtek a
nap eseményei. Még örülni sem volt ideje amiatt, hogy megtalálták
Rachelt, méghozzá élve, mert elszabadult a pokol. A felesége most a
fivéreivel van, rájuk kell hagyatkoznia, hogy biztonságban elviszik a
helikopterhez. Nem mintha nem bízott volna bennük. Az életét is
rájuk bízta volna. És Rachel életét is. De égett a vágytól, hogy vele
lehessen és megnyugtathassa.
Megszaporázta a lépteit, amikor Donovan egyre jobban kezdte
lehagyni. Nem engedheti meg magának, hogy így elkalandozzanak a
gondolatai. Az az életébe és a társai életébe kerülhet.
P. J.-re pillantott. A lány gond nélkül tartotta az ütemet, és úgy
tűnt, nem kavarta fel a harc.
– Kösz, hogy fedeztél – szólt oda neki.
P. J.-t megdöbbentette a köszönet. Meglibbent a lófarka, amikor
oldalról rápillantott.
– Nincs mit. Csak a munkám végeztem.
– Amiben nagyon jó vagy – jegyezte meg őszintén Ethan.
– Úgy érted, egy nőhöz képest.
– Ezt nem mondtam.
Amikor Ethan a lányra nézett, látta, hogy mosoly bujkál a szája
sarkában.
– Direkt csinálod, hogy szemétládának érezzem magam – vetette a
szemére.
P. J. vállat vont.
– A SEAL-nél szolgáltál. Nem vagy hozzászokva, hogy nőkkel
együtt harcolj. Logikus, hogy lenyűgöz. Nem hinném, hogy Cole is
ennyire lenyűgöz, pedig ugyanazt csinálja, amit én.
Erre ráhibázott.
– Rendben, most megfogtál. Igazad van. Azért nyűgöztél le, mert
nő vagy. Mégpedig egy nagyon aprócska nő.
Donovan felkuncogott előttük.
– Addig fejezd be, öcskös, amíg még lehet. Kevesebbért is rúgta
már szét mások seggét.
P. J. a szemét forgatta mögötte.
– Szerinted mikor érünk oda, kockafej?
– Jaj! Megbántottál – nyafogta Donovan. – Még nyolcszáz méter.
– Az előttük húzódó lejtő felé intett. – A hegygerincen túl már látni
fogjuk a helikoptert.
– Akkor mit szólnál hozzá, ha haladnánk, és kevesebbet
beszélnénk? – kérdezte P. J. azzal nagy lendülettel előrement.
Donovant kurtán csendre intették, mint egy csínytevő iskolás fiút.
Ez a nő aztán tudja, hogyan érezzék magukat kicsinek a férfiak.
Ethannel vidáman összenéztek, és megszaporázták a lépteiket.
Mocskosak voltak, izzadtak. Ethan nyakára és ingére rászáradt a
vér, amikor felértek a hegytetőre. Alattuk ott állt az álcahálóval
borított helikopter.
Donovan halkan beleszólt a mikrofonba, majd lassan láthatóvá
váltak a helikoptert körülvevő férfiak.
Ethan, Donovan és P. J. lesiettek Delfinhez.
– Jelentést kérek Cole-ról – szólt oda neki kurtán Donovan.
– A helikopterben van. Adtam neki fájdalomcsillapító injekciót.
Gellert kapott egy golyó. Még mindig a lábában van. Meg kell
állnunk Costa Ricán, hogy Maren megnézhesse, és remélhetőleg ott
feltölthetjük üzemanyaggal a gépet.
Donovan bólintott, majd Bakerre és Renshaw-ra pillantott. A két
férfi óvatosan figyelte a környéket őrködés közben.
– Ti jól vagytok? Más sérült?
– Csak Delfin – intett a társa felé a hüvelykujjával Renshaw.
– Mi az ördög történt veled? – faggatta Ethan.
Delfin elfintorodott.
– Nem nagy ügy. Talán eltört pár bordám. Túl közel voltam az
egyik robbanáshoz.
– Akkor nem csoda – dünnyögte P. J.
– Sam, Garrett és Steele úton vannak Rachellel – szólt Donovan,
miután elvette a kezét a fülétől. – Vegyétek le az álcahálót a gépről.
Ideje indulni.
A csapat gyorsan munkához látott. Ethan is segített, de a
legszívesebben a többiek elé ment volna. Kényszerítette magát, hogy
kordában tartsa egyre növekvő izgatottságát.
Rachel. A felesége. Hazaviszi.
– Ethan – mormolta mellette P. J.
Ethan megfordult, amikor a lány oldalba bökte. P. J. a távolba
mutatott. Ethan követte a tekintetét, és látta, ahogy Rachellel a
karjában Garrett közeleg nagy léptekkel a helikopter felé.
Mindenről elfeledkezett. Nem érdekelte, mit gondolnak róla,
futásnak eredt, ügyet sem vetve a fejében lüktető fájdalomra és sajgó
izmaira. Csak az számított, hogy odamenjen hozzá.
Garrett megállt, és várta, hogy Ethan odaérjen. Sam és Steele
elhaladtak mellette, majd Sam Ethan vállára tette a kezét.
– Hozd, és induljunk – mormolta a fivére, mielőtt továbbment.
– Jól van? – kérdezte elszoruló torokkal Ethan.
– Sam adott neki nyugtatót. Nagyon rossz volt a helyzet – felelte
rövid habozás után Garrett.
Ethan elvette tőle Rachelt, és élvezte, hogy annyi idő után újra a
karjában tarthatja. Most kiélvezte a pillanatot, míg korábban csak a
vállára vetette, hogy gyorsabban tudjanak haladni.
– Gyerünk, vigyük a helikopterhez – szólt Garrett.
Ethan a feleségével a karjában odament a helikopterhez, amelynek
hátsó rotorjáról most vették le az álcahálót. Beült, a többiek is
elfoglalták a helyüket. Donovan bemászott a pilótafülkébe.
Ethan lenézett Rachel finom arcára, és most először vette
szemügyre alaposabban, mióta betörtek hozzá a kunyhójába.
A ruhája cafatokban. A rövidnadrágja vékony és elnyűtt volt.
Mocskos pólóján számtalan lyuk éktelenkedett. Cipő nem volt rajta,
a haja csapzottan lógott. De még soha nem látta ilyen gyönyörűnek.
Elöntötték az érzelmek. Elszorult a torka, a szemet könnyek
égették. Képtelen volt gondolkodni, reagálni. Nyomott egy csókot a
homlokára, és olyan erősen szorította, ahogyan csak tudta.
– Be kell vallanom, hogy kételkedtem – ült le a padlóra Garrett
mellé és Ethan elé Sam.
Amikor felnézett, szomorúságot és megbánást látott a fivére
szemében Ethan.
– Átkozottul örülök, hogy kihoztuk onnan.
Ethan bólintott.
– Jövök neked eggyel. Mindnyájatoknak.
– Baromság! Semmivel sem tartozol nekünk. Átkozottul dühít,
hogy nem jöhettünk hamarabb – morogta Garrett.
– Nem értem – bukott ki Ethanból. – Miért? Miért ő? – A felesége
hajába temette az arcát. – Mit tett, hogy ezt érdemelte?
Nagyokat lélegzett, hogy megnyugodjon. Úgy érezte, közel jár
ahhoz, hogy teljesen eszét veszítse a haragtól, a fájdalomtól és a
bűntudattól. Miért nem érezte meg, hogy életben van? Több
bizonyítékot kellett volna követelnie. Ehelyett vakon elfogadta, hogy
a felesége soha többe nem jón haza.
Sam előrehajolt, hogy Steele átlephessen mögötte.
– Az a lényeg, hogy visszakaptad.
Igen. Visszakapta, és kinyír minden rohadékot, aki még egyszer
megpróbálja elvenni tőle.
– Jól van? – kérdezte Steele, amikor leült Sam másik oldalán.
Ethan észrevette, hogy Steele karja véres, és hogy a férfi
elfintorodott, amikor leült. Samre nézett, aki megrázta a fejét. Semmi
komoly, de Steele egyáltalán nem tűnt boldognak.
Ethan nyelt egyet, és felelt a kérdésére.
– Még nem tudom. Azt hiszem, rászoktatták a drogra.
Steele dühösen összeszorította a száját, és megvillant kék szeme.
– Csak le kellett volna dobnunk egy csomó C4-et, és kinyírtuk
volna azokat a szemeteket.
P. J. beszállt Ethan mellé, miközben Baker, Renshaw és Delfin
hátramásztak Cole-hoz, aki épp nem volt magánál. Delfin
kinyújtóztatta a tagjait, és felnyögött. A bordaira szorította a kezet.
– Azt hiszem, kezdek öreg lenni ehhez a szarsághoz.
Ethan érezte, hogy egy kicsit enged a feszültsége. Aztán remegni
kezdett, ahogy rádöbbent a helyzet valóságára.
– Akarod, hogy átvegyem? – kérdezte Sam.
Ethan a fejét rázva még jobban magához szorította Rachelt, aki,
hála istennek, továbbra sem volt magánál. A nyugtató megtette a
hatását.
– Köszönöm – szólt olyan hangosan Ethan, hogy a többiek is
meghallják.
– Te is megtetted volna értünk ugyanezt – vont vállat Steele. A
mozdulatra megint összerándult az arca, és a vállára szorította a
kezét. Ethan látta, hogy vér szivárog az ujjai közül. – Az az igazság,
hogy amikor elmondtad, mi történt Rachellel, ellenállhatatlan vágyat
éreztem, hogy szétrúgjam egy-két kartelltag seggét. Örülök, hogy jól
van.
Tényleg jól van? Ez volt a nagy kérdés. Él, de ki tudja igazán,
hogy van. Isten tudja, mióta injekciózták tele kábítószerrel azok a
rohadékok. Valószínűleg elég régóta ahhoz, hogy rászokjon. Amikor
Sam rátalált, elvonási tünetei voltak. Ethan nem is akart arra
gondolni, mi egyebet tehettek vele.
Orvoshoz kell vinni. De először el kell tűnniük innen. Élve.
A rotorok hangja és a motor zúgása megakadályozta, hogy bármi
mást mondjon. Donovan másodperceken belül felemelkedett a
géppel, és elindult a fák mentén. A távolban fekete füst gomolygott
felfelé. Ethan orrlyukai kitágultak. Azt kívánta, bár pontosan
ugyanazt tették volna, amit Steele javasolt, és ledobtak volna egy
csomó C-4-et.
Hátradőlt, és igazított a fogáson, hogy Rachel még közelebb
legyen hozzá. Nem számított, hogy mindketten piszkosak és büdösek
voltak, és több mocsok meg sár borította őket, mint egy vaddisznót.
A felesége ismét vele volt. Csoda történt.
Lehunyta a szemét, és Rachel hajába temette az arcát. Érezte,
ahogy a nő mellkasa lassan emelkedik és süllyed, s ez az apró
mozdulat megadta neki a várva várt megnyugvást.
Megcsókolta, és a homlokára szorította az ajkát. Bármi történjen
is, többé nem fogja elkövetni ugyanazokat a hibákat, amelyeket
korábban. Minden együtt töltött napot meg fog becsülni.
Csak azt remélte, hogy Rachel megbocsát neki a múltban
történtekért.
8. fejezet

– Magunkkal kellett volna hoznunk Seant – morogta Frank. – És


mit képzeltél, hogy egyedül hagytad otthon Rustyt? Örülhetünk, ha
lesz még házunk, mire visszaérünk. Valószínűleg csak a semmiért
küldött ide minket. Honnan tudjuk, hogy igazat mondott?
Marlene összeszorította a száját, amikor a vidéki útról ráfordultak
egy olyan földútra, amely alig volt szélesebb, mint az autó.
– Fontos, hogy érezze a bizalmamat.
Frank felhorkant.
– Bizalom? Csak tegnap éjjel óta ismered azt a lányt. A bizalmat
ki kell érdemelni, Marlene. Szállj le a földre!
Marlene felsóhajtott, amikor megálltak az évek óta gondozatlan,
fűvel és gyommal benőtt rozoga lakókocsi előtt.
– Legalább hagynod kellett volna, hogy elhozzam magammal a
puskámat. Neked úgy tűnik, ezek a népek vágynak bármilyen
társaságra?
– Frank, elég! Nézd ezt a helyet! Rusty nem tartozik ide. Csoda,
hogy elszökött?
Fájt a szíve a lány szemében tükröződő fájdalom és
bizalmatlanság láttán. A szemek sokkal öregebbek voltak, mint a
lány maga.
– Essünk túl rajta – morogta Frank. – És azt akarom, hogy maradj
mögöttem, amíg kiderítem, hogy biztonságos-e, rendben?
Marlene bólintott. Kiszálltak a kisteherautóból. Mielőtt
becsukhatta volna az ajtót, egy férfi lépett ki az egyetlen zsanéron
lógó szúnyoghálós ajtón.
– Mindegy, mit árulnak, nekünk nem kell – vetette oda harciasan.
Marlene legalább már tudta, honnan örökölte ezt Rusty.
Ellépett az autótól, és visszakiáltott.
– Rusty miatt jöttünk.
– Mit csinált már megint az az ostoba? Nincs pénzem, hogy
segítsek neki, szóval akár mehetnek is. Magára maradt.
– Ez nyilvánvaló – mormolta Marlene.
Frank az asszony elé lépett, és intett neki, hogy ne mozduljon. És
maradjon csöndben.
– Maga az apja? – kérdezte.
– Szerintem ahhoz magának semmi köze.
– Beszélnünk kell a gondviselőjével, bárki is az.
A férfi sokáig csak bámulta, aztán szakadt farmerjába dugta a
kezét, és kidüllesztette a mellét.
– Nekem ugyan nem rokonom. Az anyjával együtt itt laktak
velem, de az megint lelépett. Nemtom, mikor jön vissza, ha visszajön
egyáltalán. A lány is olyan, mint ő. Egy hete eltűnt.
Marlene lehunyta a szemét, mert hirtelen elöntötte a könny. Egy
hete. Egy hét egyedül, étel nélkül, halálra rémülten, és sehol egy
hely, ahová mehetne. Rusty nem hazudott.
Frank keze után nyúlt, és sürgetően megszorította. A férfi
megfogta a kezét, és viszonozta a mozdulatot.
– Akkor nem maga a hivatalos gondviselője.
– Naná, hogy nem. Az a semmirekellő anyja az. Egyik sem az én
felelősségem. Én mondom, örülök, hogy megszabadultam tőlük.
– Köszönöm – felelte Frank. Azzal megfordult, és intett Marlene-
nek, hogy szálljon vissza az autóba.
– Mit mondott, ki maga? – kiáltotta a férfi. – És mi van Rustyval?
Frank megállt a vezetőülés felőli ajtónál, és ránézett.
– Nem mondtam a nevem. Köszönöm, hogy időt szakított ránk.
Beszállt, és beindította a motort. Csak mintegy három kilométerrel
távolabb szólalt meg újra. És akkor is csak azért, hogy káromkodjon
egy jót.
– Azt az embert le kellene lőni – morogta.
Marlene igyekezett nem elmosolyodni. Jól ismerte a férjét. Lehet,
hogy keménynek mutatja magát, de ártalmatlan, és mélyen legbelül
ugyanolyan lágyszívű, mint ő, ha nem még jobban.
– Akkor azt hiszem, nem bánod, ha marad.
– Szüksége lesz rendes ruhákra. Talán elvihetnéd Clarksville-be
vásárolni. Nem járhat örökké Rachel levetett ruháiban.
Marlene odanyúlt, és megfogta a kezét.
***
Rusty ugyanazon a magas széken üldögélt a pultnál Marlene és
Frank egy órával korábbi távozása óta. Mereven tartotta magát, az
arca nyugtalanságról árulkodott. Felnézett, amikor beléptek, de
gyorsan lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen a szemükbe néznie.
Marlene rettenetesen szerette volna megölelni. Valószínűleg nem
sok ölelést kapott életében, de nem volt benne biztos, hogy a lány
eltűrné-e ezt a gesztust. A testbeszéde azt üzente: „Vissza! Ne érjetek
hozzám!”
Így aztán csak megkerülte a pultot, és rátette a táskáját. Frank a
háttérben álldogált, mintha mondani akarna valamit, de aztán kifújta
a levegőt, és magukra hagyta őket.
Rusty, mintha már nem bírná tovább elviselni a csendet, ökölbe
szorította a kezét, és felnézett. Dacos szempár meredt Marlene-re. A
legegyértelműbb „Rohadtul nem érdekel” kifejezés ült a lány arcán.
– Beszéltek Carllal?
Marlene bólintott.
– Igen.
Rusty vállat vont.
– Gondolom, elmondta, hogy Sheila elszökött, én meg baromira
nem érdeklem.
– Első szabály: vigyázz a szádra. A fiaimtól sem tűröm ezt a
beszédet, és tőled sem fogom.
Rusty, bár ajka gúnyos mosolyra húzódott, nem szólt semmit.
– Nem fogok hazudni neked, Rusty. Carl pontosan azt mondta,
amire számítottál, de a saját fülemmel kellett hallanom. Meg kellett
bizonyosodnom róla, hogy nem kerülünk bajba jogilag, ha
felajánljuk, hogy nálunk maradhatsz.
– Ja, Carl csak akkor mondaná, hogy törődik velem, ha érdeke
fűződne hozzá. Ha azt hinné, hogy van pénzük, engem használna fel,
hogy megszerezze.
Marlene felsóhajtott.
– Többé már nem kell aggódnod Carl miatt. Ezt megígérem. Az
édesanyád még problémát jelenthet, de ezzel majd akkor
foglalkozunk, ha és amikor itt az ideje. Egyelőre itt maradsz nálunk.
Először is elmegyünk, és veszünk neked rendes ruhát.
Rusty gyanakodva nézett rá, de Marlene rá se hederített, csak
folytatta.
– Aztán itt az iskola kérdése. Elvárom, hogy ha augusztusban újra
kezdődik a tanítás, iskolába járj, és befejezd a tanulmányaidat.
– Az iskola unalmas – forgatta a szemét a lány.
– Nem kétlem, hogy egy ilyen okos lány számára az, de attól még
szükség van rá. Soha nem jutsz be a főiskolára, ha nem fejezed be a
középiskolát.
– Főiskola? – nevetett fel keserűen és gúnyosan Rusty. – Mit
keresne ott egy magamfajta lány? Nem telik rá, és a priuszommal
úgysem vennének fel soha.
– Priuszoddal?
– Aha – dünnyögte a lány. – De semmi komoly. Egyszer javítóba
küldtek.
– Miért?
Rusty felszegte az állát, és tűz lobogott a szemében.
– Prostitúció.
Marlene lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy erős
maradjon előtte. Amikor újra kinyitotta a szemét, haragot látott Rusty
arcán. Nem értékelte Marlene iránta érzett szánalmát.
– Nos, ami megtörtént, megtörtént. A múltat már nem tudjuk
megváltoztatni, de a jövődet még nagyon is. Iskolába fogsz járni, és
keményen fogsz tanulni. Nincs kifogás.
Rusty mintha kicsit elernyedt volna a széken. Marlene kihasználta
az alkalmat, és a lány kezére tette a kezét.
– Nem kétlem, hogy nehéz életed volt, és sokan cserbenhagytak.
Átadhatod magad az önsajnálatnak, és maradhatsz áldozat, vagy a
saját kezedbe veszed a sorsod, és változtatsz a helyzeten. Te döntesz.
Nem kényszeríthetlek rá, és nem is foglak. Franktól és tőlem
megkapod a lehetőséget, de neked kell akarnod.
Rusty Marlene kezére nézett. A szeme csillogott, mintha erősen
küzdene a könnyeivel.
– Miért csinálja ezt? Mi haszna belőle?
– Nem mindenki tesz csak azért valamit, mert érdeke fűződik
hozzá – magyarázta gyengéden az asszony. – Emellett az a hasznom
belőle, hogy látom, ahogy befejezed a középiskolát, főiskolára mész,
és még sokra viszed.
– Akkor maradhatok? – kérdezte reménykedve a lány.
– Maradhatsz.
Marlene beletúrt a táskájába az autó kulcsait keresve. Elindult a
garázs felé, majd megfordult, és Rustyra szegezte a pillantását.
– Ne csak ülj ott, gyere már!
Rusty ügyetlenül lemászott a székről, és idegesen megdörzsölte a
lábát.
– Hová megyünk?
– Veszünk neked ruhákat és cipőt. Talán a hajaddal is kezdünk
valamit, ha már ott vagyunk.
Rusty a homlokát ráncolta, és védekezőn végigsimított hosszú
fürtjein.
– Mi baj a hajammal?
– Semmi, ha nem zavar, hogy úgy festesz, mint egy rózsaszín
kakas – felelte szárazon Marlene. – Tudom, a mai fiataloknak
különös elképzelései vannak a divatról, de hidd el, ez a külső sosem
nyerő.
***
Már sötét volt, amikor megálltak a ház előtt. Frank kiment eléjük, és
bevitte a szatyrokat. Rusty láttán megdöbbent.
Marlene csak úgy ragyogott, és a lány felé fordult.
– Hát nem megmondtam, hogy nem fog megismerni?
Rusty zavartan lehajtotta a fejét, és úgy tűnt, szeretné, ha
megnyílna alatta a föld. Minden önbizalma elszállt, de ha Marlene-en
múlik, újra visszanyeri.
– Csinos vagy – jegyezte meg mogorván Frank. – Mint egy ifjú
hölgy, és nem valami punk.
Rusty elvigyorodott a kétes bók hallatán.
– A csomagtartóban van még pár szatyor – szólt a konyhába lépve
Marlene.
– Az egész üzletet megvettétek? – dohogott Frank.
– Majdnem. Azóta nem éreztem ilyen jól magam vásárlás közben,
hogy Rachellel voltam.
Megremegett az ajka, amikor kicsúsztak a száján ezek a szavak,
mielőtt meggondolhatta volna magát. Frank megszorította a karját
kifelé menet.
– Mi történt Rachellel? – kérdezte Rusty. – Már korábban is
említették.
Marlene felsóhajtott.
– A fiam, Ethan felesége volt.
– Elváltak?
– Nem. Meghalt egy évvel ezelőtt – felelte halkan az asszony.
Rusty kényelmetlenül mocorgott.
– Sajnálom.
Marlene elmosolyodott.
– Ne sajnáld! Állandóan azt mondom Ethannek, hogy ideje
folytatnia az életét, én meg nem fogadom meg a saját tanácsomat.
– Nagyon szerette.
Ez nem kérdés volt, megállapítás.
– Igen, nagyon.
Frank visszajött a házba a többi szatyorral, Marlene pedig Rusty
felé fordult.
– Nos, ifjú hölgy, sok mindent kell kicsomagolnod. Jobb, ha
felmész, és elrendezed a holmid. A hátsó fürdőszoba a tiéd. Amennyi
sminket meg hajápolási szert vettünk ma, a lefekvésig elleszel a
ruhákkal és kozmetikumokkal.
Rusty egy pillanatig nem mozdult. Kényelmetlenül izgett-
mozgott, egyik lábáról a másikra állt. Aztán Frankre, végül Marlene-
re pillantott.
– Köszi. Úgy értem… szóval köszi.
Marlene megveregette a karját.
– Nagyon szívesen.
9. fejezet

Amikor Donovan letette a helikoptert a jellegtelen kőépület melletti


puszta földsávon, egy fehér köpenyes nő sietett ki az épületből,
ernyőt tartva a szeme elé.
Ethan közelebb húzta magához Rachelt, amikor Sam kiugrott, és
lehúzott fejjel a nő felé sietett. Dr. Maren Scofield. Már hallott róla a
testvéreitől. A KGI mentette meg a nőt egy súlyos túszdráma során.
Ő volt az egyetlen túlélő. Utána otthagyta Afrikát, és Costa Rica egy
szegény vidéki részén nyitott klinikát.
Sam egy pillanat múlva Dr. Scofielddel tért vissza, és a nő
bedugta a fejét a helikopterbe, hogy szemügyre vegye a sérülteket.
Cole-ra mutatott.
– Ő lesz az első. Az elöl lévő vizsgálóba hozzák. – Pillantása
Rachelre, majd Delfinre, aztán Steele-re siklott. Először Steele-re
mutatott. – A kettes vizsgálóba. – Majd Delfin felé intett. – Őt hátra
vigyék. Van egy hordozható röntgenkészülékem. Megnézem, nem
törte-e el a bordáit.
Cole morogva megrázta a fejét. Delfin sem szólt semmit.
– Először Rachelt lássa el – szólt határozottan Steele.
Dr. Scofield kutató pillantást vetett Rachelre, majd a férfiakra,
mintha az akarná tudni, mennyire elszántak.
– Komolyan úgy gondolom, hogy előbb a lőtt sebeket kellene
ellátni.
Cole felemelte a kezét, és ahogy a homlokát ráncolta,
egyértelműen látszott, hogy komoly fájdalmai vannak.
– Előbb Rachelt.
Dr. Scofield vállat vont, és Ethanre pillantott.
– Hozza be! – szólt, majd Samhez fordult. – Küldje az embereit a
vizsgálókba, különben nem maradnak végtagjaik. Nem az én hibám,
ha lerohadnak. A többiek lezuhanyozhatnak hátul, amíg várakoznak.
Sam elvigyorodott, és intett Ethannek, hogy szálljon ki.
– Be fognak menni, Maren. Nem kell idegeskedni.
Dr. Scofield rosszalló pillantást vetett rá, de Ethan látta a
szeretetteli csillogást a szemében.
Ethan kiszállt a gépből, miközben szorosan tartotta Rachelt. A
doktornő odahajolt a nőhöz, amikor elindultak a klinika felé, majd
felnézett Ethanre.
– Mióta nincs eszméleténél?
– Kapott egy kis nyugtatót – magyarázta a férfi. – Úgy könnyebb
volt.
Dr. Scofield az egyik apró helyiségbe vezette őket, majd intett
Ethannek, hogy fektesse Rachelt a vizsgálóasztalra. Felvette a
sztetoszkópot, és a szemüvege fölött ránézett.
– Számoljon be az előzményekről. Aztán menjen a többiekkel, és
zuhanyozzon le, amíg végzek.
Ethan habozott. Nem akarta egyedül hagyni Rachelt. Mi van, ha
felébred, és pánikba esik?
Dr. Scofield arckifejezése ellágyult.
– Nem tart sokáig, és utána visszajöhet. Addig valószínűleg fel
sem ébred.
Ethan vonakodva beszámolt neki mindenről, amit Rachel
állapotáról tudott. Ami nem volt sok. Amikor befejezte, a doktornő
bólintott, és intett neki, hogy menjen.
Miután Ethan elhagyta a helyiséget, a folyosón ott találta Samet,
aki a másik csapat vezetőjével, Rióval beszélgetett.
– Ethan – biccentett oda neki Rio. – Örülök, hogy látlak.
Ethan kezet fogott vele.
– Te meg mi az ördögöt keresel itt?
– Én is épp ezt akartam kérdezni – jegyezte meg szárazon Sam.
Rio elvigyorodott.
– Hoztam nektek ajándékot. Egy új helikoptert. A másikkal, ahány
golyó ütötte lyuk van rajta, túlságosan felhívnátok magatokra a
figyelmet. Arról nem is beszélve, hogy a kolumbiai kormány
nyilatkozatot adott ki, hogy egy ilyen helikoptert keresnek
nemzetbiztonsági okokból.
Sam elkáromkodta magát.
– Féltem, hogy ez fog történni. Túl feltűnő volt a távozásunk.
Rio vállat vont.
– Várható, ha csak három napotok van megtervezni egy küldetést
és kevés az emberetek. Meg kellett volna várnotok engem és a
csapatomat. Csak egy napot kellett volna várnotok.
– Nem várhattunk még egy napot – szakította félbe Ethan. –
Náluk volt a feleségem.
Rio egy pillanatra rámeredt, majd bólintott.
– Értem. Akkor is meg kell szabadulnunk a helikoptertől. Még
ebben a Costa Rica-i dzsungelbéli kis koszfészekben is biztos
feltűnne valakinek. Majd én gondoskodom róla.
Azzal távozott, ugyanolyan gyorsan, ahogy felbukkant.
Sam megcsóválta a fejét, majd az öccse felé fordult.
– Rachel jól van?
– Dr. Scofield most vizsgálja.
– Akkor zuhanyozzunk le addig. Olyan büdösek vagyunk, akár a
kecskék.
A klinika hátsó részébe mentek, ahol két nyílt zuhanyzófülke volt
a kis helyiségben. Melegvíz nemigen volt, de Ethan most élvezte a
langyos vizet is. Lemosta a rászáradt vért, majd megtapogatta a
fejsebét. Átkozottul nagy szerencséje volt, hogy nem halt meg.
– Rióval jöttek az emberei is? – kérdezte Samtől, miután
lezuhanyoztak és megtörülköztek.
– Igen. Ahová Rio megy, odamegy a csapata is. A velejéig óvatos,
antiszociális egy társaság. Valószínűleg pokolian nehezteltek, hogy
még ha csak egy kis időre is, de el kellett hagyniuk a barlangjukat.
– Úgy tűnik, nekem való társaság – jegyezte meg Ethan egy futó
mosoly kíséretében.
Sam döbbenten nézett rá.
– Mi a fene! Te elsütöttél egy viccet. Mivé lesz a világ?
Ethan megcsapta a törülközővel.
– Ne okoskodj, nagy tesó. Még mindig szét tudom rúgni azt a
vézna seggedet.
Sam elmosolyodott, aztán szó nélkül megölelte Ethant, és
megveregette a hátát.
– Átkozottul jó, hogy visszakaptunk, öcskös.
– Ne érzelgősködj – Húzódott el morogván Ethan.
– Hé, lányok, összebújtatok? – kérdezte Donovan.
Amikor megfordultak, látták, hogy Donovan és Garrett
vigyorognak az ajtóban.
Sam mindkettőjüknek beintett.
– Fürödjetek le, mielőtt még Maren kidobná a büdös tetemeteket a
klinikájáról. Ethannel megnézzük a többieket, amíg arra várunk,
hogy Maren megvizsgálja Rachelt.
Amikor Ethan belépett Cole szobájába, látta, hogy a férfi sután
fekszik egy túlságosan kicsi asztalon, a szeme lehunyva, a feszültség
pedig ráncokat rajzolt a Homlokára.
– Üdv! – szólt oda neki Halkan.
Cole kinyitotta a szemét, és rámeredt.
– Rachel?
– Még semmit sem tudunk. Dr. Scofield most vizsgálja. Tudni
akartam, hogy érzed magad.
– Voltam már jobban is. Rosszabbul is. Semmi olyasmi, amin ne
segítene néhány jó gyógyszer – felelte szárazon Cole.
Ethan Habozott, és nyugtalanul nyelt egyet.
– Valami baj van? – kérdezte Cole.
– Csak köszönetet szeretnék mondani. Az életed kockáztattad,
hogy megmentsd Rachelt. Soha nem tudom meghálálni. Az, hogy
visszakaptam… Csak köszi. Nagyra értékelem.
Cole felmordult.
– Csak Hagyd ezt a Semper Fi1 dumát, és kvittek vagyunk.
Ethan megjátszott döbbenettel nézett rá.
– Huja, bébi! Huja!
Cole elvigyorodott.
– Ez a beszéd, Haver – mondta, majd visszafeküdt, és felnyögött.
– Ha azok a faszfejek jobban céloznak, simán átmegy rajtam a golyó.
– Igen, nos, ha jobban céloznak, az agyvelőd most a kolumbiai
dzsungelt borítaná – jegyezte meg szárazon Ethan.
Cole fáradtan lehunyta a szemét.
– Az is igaz.

1
Az amerikai tengerészgyalogság és a magyar kormányőrség által jelmondatul
választott „Semper Fidelis", röviden „Semper Fi", vagyis „Örök hűség".
– Én megyek is. Megnézem Delfint és Steele-t.
Cole ismét kinyitotta a szemét, és felemelte a fejét.
– Steele-lel kár a gőzért. És az ég szerelmére, nehogy megköszönd
neki! Csak felbosszantaná.
Ethan kuncogott.
– Észben tartom. Próbálj pihenni. A doki hamarosan itt lesz.
– Gondoskodj a feleségedről. Átkozottul szerencsés ember vagy.
Nem mindenki kap második esélyt.
– Igen – helyeselt komolyan Ethan. – Szerencsés vagyok.
Megfordult, és távozott. A válla megfeszült, a mellkasa
összeszorult. Egy ajtóval arrébb bedugta a fejét Delfin szobájába, de
azt látta, hogy a helyiséget már megtölti Baker és Renshaw.
Biccentett Delfinnek, és továbbment.
Steele elmerengve felült a vizsgálóasztalon. Összenézett Ethan-
nel, és egy gyors bólintással jelezte, hogy menjen ki. Ethan értette a
célzást, és kiment a kis váróhelyiségbe, ahol ott találta Samet.
Leroskadt az egyik apró, kényelmetlen székre, és lehunyta a szemét.
Aztán már csak arra eszmélt, hogy Sam oldalba böki, hogy
ébredjen. Gyorsan pislogott, amikor meglátta Dr. Scofield arcát.
– Ethan – szólította meg halkan a doktornő. – Velem jönne?
A férfi feltápászkodott, és kidörzsölte az álmot a szeméből,
miközben követte a vizsgálószobába. Aggódott és ideges volt; a
ruhájába törölte nedves tenyerét. Amikor elhaladtak Rachel szobája
mellett, kérdő pillantást vetett a doktornőre.
– Arra gondoltam, inkább az irodámban beszéljünk – nyitotta ki
az ajtót a nő, majd belépett. – Íme! – mutatott körbe a helyiségen,
amely inkább egy szekrényre emlékeztetett.
Minden szabad felületet papírhalmok borítottak, és az asztal
mindkét oldalán dobozok sorakoztak a fal mellett. Dr. Scofield a
földre lökött egy kupac borítékot az elöl lévő székről, majd intett
Ethannek, hogy üljön le. Megkerülte az asztalt, és ő is leült.
A férfi nem bírta tovább elviselni a feszültséget, kitört belőle:
– Hogy van?
– Fizikailag jól. Zúzódások borítják a vállát, de nem ficamodott
ki. Fájni fog, és merev lesz még pár napig, de teljesen rendbe jön.
A doktornő levette a szemüvegét, és végigsimított vállig érő szőke
haján.
– Önnek sok mindennel kell majd megbirkóznia. Nem kertelek.
Rachel alultáplált, és fertőzéssel küzd a szervezete. Tömören szólva
rossz állapotban van, és eltart egy ideig, amíg felépül.
– Bántották? – kérdezte halkan Ethan. – Úgy értem, fizikailag.
A nő arca együttérzőn megrándult.
– Nem találtam friss szexuális traumára utaló jeleket. Hosszú időt
töltött fogságban, ezért lehetetlen megmondani, mit kellett kiállnia az
elejétől fogva. Vettem tőle vért, és megvizsgálom, vannak-e
szexuális úton terjedő betegségei.
Ethan nyelt egyet, aztán még egyet. Majdnem elhányta magát arra
a gondolatra, mit tehettek vele azok a mocskos állatok. Fogságban
tartották, ki volt nekik szolgáltatva, míg őt egy világ választotta el
tőle.
– Semmi értelme, hogy kínozza magát – szólt halkan Dr. Scofield.
– Mint mondtam, nem találtam nyomát annak, hogy a közelmúltban
szexuálisan bántalmazták volna. Engem most a kábítószer-
fogyasztása jobban aggaszt.
– Kényszerítették – jegyezte meg vadul Ethan.
– Tudom. Az aggaszt, hogy nem tudom, mit adtak be neki.
Nyilvánvaló lenne feltételezni, hogy kokaint, hiszen az könnyen
hozzáférhető abban a földrajzi régióban, ahol fogva tartották. És
néhány elvonási tünete valóban megfelel ennek, azonban bármilyen
furcsán hangzik is, bizonyíthatóan rendszeresen heroint adtak be
neki.
Ethan lehunyta a szemét, amikor hirtelen elöntötte a düh és a
fájdalom.
– Sok tünete heroin elvonásra utal. Ami jó benne, hogy nincsenek
olyan sokáig tartó és messze ható következményei, mint a
kokainelvonásnak. Csúnya, amíg tart, de aztán szerencsére pár nap
után elmúlik, míg a kokainfüggők hónapokig, néha még tovább is
sóvárognak a drog után.
– És az emlékezete? Helyrehozhatatlanul megsérült?
– Nem tudom teljes bizonyossággal megmondani. Az emberi agy
csodálatos alkotás. Kiszámíthatatlan. A drogok károsíthatták az
agyát. De nem tudom megmondani, hogy ez tartós-e. Lehet, hogy
még nem volt ideje kitisztulni a tudatának. Minél több idő telik el
kábítószer nélkül, annál nagyobb az esélye, hogy visszatérnek az
emlékei.
– Mit tegyek?
Dr. Scofield bátorítóan rámosolygott.
– Vigye haza, és tegyen róla, hogy jobban érezze magát. Fel kell
szednie némi súlyt. De a szellemi egészsége a legfontosabb. Nem
lesz könnyű, Ethan. Azt javaslom, hogy keressen fel egy terapeutát,
amint hazatérnek, és biztosítson orvosi felügyeletet. Türelmesnek és
megértőnek kell lennie, még akkor is, ha nehéz lesz. Megvan az
esélye, hogy Rachel összeomlik.
Ethan kifújta a levegőt, amikor megdöbbenve tapasztalta, hogy
könnyek homályosítják el a látását.
– És ne feledje, hogy magának is segítségre van szüksége –
folytatta halkan a doktornő. – Ne féljen a családjára támaszkodni.
Azt javaslom, ön is beszéljen egy terapeutával is. Egyedül nem lesz
képes megbirkózni a dologgal.
– Bármit megteszek, hogy jobban legyen.
Dr. Scofield bólintott.
– Most alszik. Rövid időre magához tért, de amint biztosítottam
afelől, hogy biztonságban van és maga is a közelben tartózkodik, újra
elaludt. Szemmel láthatóan komoly elvonási tünetektől szenved. Még
álmában is remeg, és rángatóznak az izmai.
Ethan fészkelődni kezdett a széken, majd előrehajolt.
– Mikor vihetem haza?
A doktornő az asztalon dobolt a tollával.
– Így nem mehet haza. Az elvonási tünetek nem tűnnek el egy
varázsütésre, és nem elég pár nap infúzió és egészséges táplálék,
hogy jobban legyen. Normális esetben azt javasolnám, hogy
vonuljon be egy elvonókúrára, amíg túljut a nehezén, de megértem,
hogy ez a helyzet most más, és nem akarják felhívni magukra a
figyelmet egy idegen országban. A másik, és talán a legjobb
megoldás, ha itt marad, ahol szemmel tarthatom, és gondoskodom
róla, hogy erőre kapjon. A hazatérés traumatikus élmény lesz a
számára, ezért nem szabad túl hamar hazavinni.
Ethan zavartan ingatta a fejét.
– Traumatikus?
– Nos, igen. Azt hiszem, pontosabb, ha úgy fogalmazok: túl sok
lesz neki. Szerintem a testvérei menjenek előre, és készüljenek fel a
hazatérésére. A lehető legkisebb felhajtással. Rachel nagyon
törékeny állapotban van, nem lenne jó, ha erőltetnék a dolgokat.
– Akkor itt maradunk – szólt lassan Ethan. – De tényleg jó ötlet
ez? Úgy értem, magának?
– Beszéljék meg Sammel. Biztos vagyok benne, hogy amint
megérti a helyzetet, egyetért az ötlettel. Nekem nem gond. Az afrikai
események után nem sok minden van, amitől megijednék. Az itteni
idióta kormánypártiak békén hagynak, hogy kezeljem a falusiakat.
Nem látnak bennem fenyegetést.
– Az érkezésünkkel azonban ez megváltozhat – mutatott rá Ethan.
Kedvelte a doktornőt. Tetszett neki, hogy ilyen ésszerűen
gondolkodik. Vagy talán az, hogy nem köntörfalazott Rachellel
kapcsolatban. Nyers őszinteségre volt szüksége, mert életében
először nem tudta, mit tegyen. Korábban még akkor is képes volt
döntéseket hozni, amikor helytelenül cselekedett. Nyersen és
gyorsan. Többnyire a saját kárára.
Ezúttal megfontolt lesz, és Rachel érdekeit helyezi előtérbe. Ez
olyasvalami, amire régebben nem volt hajlandó.
– Vállalom a kockázatot. A KGI is sok kockázatot vállalt értem.
Ez a legkevesebb, amit tehetek. – A doktornő elmosolyodott. – Ha
most megbocsát, várnak a betegek.
Ethan felállt.
– Köszönöm, Dr. Scofield. Mindent köszönök.
– Kérem, hívjon Marennek.
– Köszönöm, Maren.
– Örömmel tettem.
A doktornő elment, majd benézett Cole-hoz. Ethan továbbra is ott
állt az asztala előtt, és egy kicsit hevesebben vert a szíve.
10. fejezet

Rachel kinyitotta a szemét, és pislogott, hogy hozzászokjon a


félhomályhoz. Csak egy pillanat kellett hozzá, hogy kitisztuljon a
látása. Más lett a környezete azóta, hogy utoljára felébredt. Már nem
egy keskeny asztalon feküdt egy olyan szűk szobában, hogy rögtön
kiverte tőle a víz. Egy nagyobb, kényelmesebb ágyban feküdt.
Amikor lenézett, látta, hogy infúzióra kötötték, és a tasak ott lóg
egy állványon az ágya mellett. Egy pillanatig csak csöndben,
mozdulatlanul feküdt, és zavart elméjével igazából fel sem tudta
fogni, mióta nem érzett ilyen békét.
Nem volt éhes. Nem érzett mindent elsöprő vágyat a bőrét
bizseregtető és az ereiben alattomosan áramló méreg után. Rövid
ideig nem érzett fájdalmat. Csak mennyei csönd vette körül.
Valami megmozdult a jobb oldalán. Rachel megijedt, és levegő
után kapott. Amikor az árnyék megmozdult, halvány fény sütött
Rachel szemébe.
– Rachel! Én vagyok az, Ethan. Sajnálom, ha megijesztettelek.
Megjelent előtte a férfi, és közelebb lépett hozzá. Rachel
kihasználta az alkalmat, hogy szokatlanul tiszta fejjel szemügyre
vegye. Ethan nagydarab volt, sokkal nagyobb, mint azok a férfiak,
akik a rémálmaiban kísértették, mégis ösztönösen tudta, hogy nem
bántaná, és biztonságban van mellette.
Fényes, rövid, fekete haj. Katonás. Akaratlanul is ez jutott eszébe
róla. Megdöbbentően kék szempár, komoly, merengő. Újabb kép
villant fel előtte: ugyanez a szempár, vidáman, miközben a férfi
körbe-körbe forgatja a karjában. Lehunyta a szemét, hogy még több
részletet idézzen fel, de az emlékfoszlány, amilyen gyorsan jött,
olyan gyorsan el is tűnt.
– Fáj valamid?
Ethan sürgető hangja felriasztotta kellemes álmodozásából. Ismét
kinyitotta a szemét. A férfi most közel hajolt hozzá, és ujjaival
bátortalanul az arca felé nyúlt.
Rachel nem válaszolt, csak megfogta a kezét. Olyan meleg volt és
erős. Ethan a hüvelykujjával végigsimított a kézfején, majd a
szájához emelte a kezét. Rachelt mélyen megindította ez a gyengéd
mozdulat.
– Szia – mormolta elcsukló hangon Ethan. – Hogy vagy?
– Ethan!
– Igen, kicsim, én vagyok az, Ethan. Már biztonságban vagy.
Érted?
Rachel bólintott, de annyira összeszorult a torka, hogy képtelen
volt megszólalni.
Ethan odahajolt hozzá és homlokon csókolta, majd elhúzódott, és
óvatosan kisimította a hajat az arcából.
– Ideülhetek melléd?
Rachel lenézett, és látta, hogy csípőjével az ágynak támaszkodik,
ezért sietve a rácsos ágy másik oldalára húzódott.
Ethan leült mellé. A combjuk összeért.
– Hogy vagy?
Rachel elgondolkodott egy pillanatra. Hogy tudná
megmagyarázni, hogyan érzi magát?
– Szabadon – felelte végül.
Ethan a keze után nyúlt, és magához húzta.
– Nemsokára hazaviszlek. Dr. Scofield néhány napig szeretne
megfigyelés alatt tartani, hogy meggyőződjön róla, már elég jól
vagy, mielőtt hazaindulnánk. De végig itt leszek veled.
Még több emlékfoszlány bukkant fel Rachel elméjében. Ködösek,
halványak. Most mérgesnek látta Ethant. Kiabált, és Rachel
összerándult a rátörő sötét érzésektől.
– Rachel?
Az asszony hirtelen ránézett, és igyekezett mélyeket lélegezni.
– Mi a baj, édesem?
Rachel csak megrázta a fejét, mert képtelen lett volna
elmagyarázni azt a felvillanó, nyugtalanító képet.
Ethan egy hosszú pillanatig csak nézte, és a pillantása úgy
simogatta az arcát, mintha az ujjai érintették volna meg. Rachel
mohón magába szívta ezt az érzést, akarta ezt a kapcsolatot, a
biztonságot, amelyet a férfi a puszta jelenlétével nyújtott. Hosszú idő
óta most először fordult elő, hogy nem félt és nem gyötörte fájdalom.
Ethan ismét az ajkához emelte Rachel a kezét, és száját az ujjaira
szorította. Remegve csókolta meg őket.
– Muszáj megérintenem téged. Muszáj, hogy érezzem, itt vagy
velem. Hogy lássalak. Hogy újra érezzelek. – Az érzelmektől
elbicsaklott és feszülten, érdesen csengett a hangja. – Azt hittem,
meghaltál. Azt mondták, meghaltál. Eltemettelek, meggyászoltalak,
és próbáltam nélküled folytatni az életem. És most itt vagy. Ez több,
mint amit valaha reméltem vagy amiről álmodtam.
Rachelnek elakadt a lélegzete, és csuklani kezdett. Összeszorult a
gyomra. Könnyek marták az arcát.
– Vártam rád – suttogta. – Idővel aztán azt hittem, hogy csak a
képzeletemben létezel. Amikor a nevemen kívül már mindent
elfelejtettem, azt hittem, talán csak kitaláltalak, és számomra nincs
remény. Egyben mégis biztos voltam: értem fogsz jönni.
Ethan lehajtotta a fejét, és összeért a homlokuk.
– Szeretlek, Rachel. Annyira átkozottul szeretlek. Tudom, hogy
sok mindennel kell megbirkóznunk, de többé már nem vagy egyedül.
Soha többé nem leszel egyedül.
Rachel lehunyta a szemét, és átadta magát a férfi ígéretének. Félt
elhinni, remélni, hogy ilyen hosszú idő után véget ért a rémálom.
– Sok mindenre nem emlékszem – kezdte habozva. Feldühítené a
férfit, hogy csak emlékfoszlányai vannak a közös életükről?
Ráadásul saját magára is alig emlékszik.
Ethan mintha csak megérezte volna a benne kavargó érzelmeket,
elhúzódott. Lenézett rá, s hirtelen elsötétült a szeme. Szinte bűntudat
tükröződött benne. Rachel szeme zavartan résnyire szűkült. Miért
kellene a férfit bűntudatnak gyötörnie?
– Minden rendben lesz, kicsim – nyugtatta meg Ethan. – Idővel
majd visszatérnek az emlékeid, és együtt megbirkózunk a helyzettel.
Most csak az számít, hogy visszakaptalak.
– Mit adott be? A doktornő. Úgy érzem…
– Fájdalmaid vannak? Akarod, hogy szóljak neki?
Rachel megrázta a fejét.
– Ne! Olyan… – Végiggondolta, hogyan is érzi magát. –
…nyugodtnak érzem magam. Nyugodt az elmém. Nem bizsereg a
bőröm, de tudom, hogy vissza fog térni az az érzés.
Ethan gyengéden megérintette az arcát. Végigsimított az
arccsontján az ajkáig.
– Együtt legyőzzük.
Rachel lehunyta a szemét, ahogy elöntötte a fojtogató fájdalom.
– Mit tettek velem? És miért?
Ethan keze megdermedt az arcán.
– Nem tudom, miért. – Dühösen csapódott a hangja. Amikor
Rachel felnézett, látta a haragot a szemében. – Nem hagyom, hogy
újra megtörténjen! Megvédem, ami az enyém.
Különös bizsergés futott végig Rachel gerincén, melegség áradt a
nyomában. A mellkasa hullámzott, és feléledt benne valami, ami már
régóta halott volt.
Ehhez a férfihoz tartozik. Majd ő megvédi.
– Mesélj kettőnkről – kérte suttogva.
Ethan elmosolyodott. A komoly, mogorva arckifejezést férfias
sárm váltotta fel. Megnyerő látványt nyújtott.
– Három éve házasodtunk össze.
Rachel a homlokát ráncolta.
– Akkor nem olyan régen.
A férfi szeme kevésbé csillogott.
– Nem, nem olyan régen.
Ha erősen koncentrált, Rachel fel tudott idézni néhány távoli
emléket. Különös volt. Emlékezett, de mintha máshoz tartoztak volna
ezek az emlékek. Zavart elméjében nem hozzá kapcsolódtak.
– Garrett vezetett az oltárhoz?
Ethan megdermedt, majd lassan bólintott.
– Erre emlékszem. Azt mondta nekem, én vagyok a legszebb
menyasszony a világon.
– Az voltál.
– Emlékszem arra is, ahogy vártál rám.
– Mire emlékszel még? – kérdezte némi habozás után Ethan.
Rachel felsóhajtott.
– Olyan zavaros minden. Úgy értem, sok különálló emlékem van,
de nem tudom pontosan időrendbe rakni őket. Találomra jönnek az
emlékképek.
– Ne siettesd! Olyan sok mindenen mentél keresztül. Ha
hazamegyünk és újra biztonságban érzed magad, eszedbe jut a múlt
is.
Rachel egy pillanatra oldalra döntötte a fejét.
– Hány testvéred van? Csak Garrettre emlékszem. Sam…
megrémít. És van itt még egy. Ő Donovan?
Ethan elmosolyodott.
– Általában Garrett hozza a frászt az emberekre. Sam a
legidősebb, pedig azt hinnéd, Garrett az.
– Garrett nem bántana.
– Sam sem – jegyezte meg gyengéden a férfi. – A kérdésedre
válaszolva, összesen hatan vagyunk. Nathan és Joe ikrek, és jelenleg
Afganisztánban állomásoznak.
– És nekem van családom? Fura, hogy Garrettre emlékszem, de a
saját családomra nem.
Ethan megrázta a fejét.
– Nincsenek testvéreid, a szüleid pedig sok éve meghaltak egy
autóbalesetben.
– Ó! – Rachel csalódott volt, amikor ezt meghallotta.
– De nagyon közel álltál az édesanyámhoz. A szüleim a saját
lányukként szerettek. Már jóval azelőtt a családhoz tartoztál, hogy
összeházasodtunk.
Rachel ellazult és elmosolyodott. Aztán a homlokát ráncolta, mert
eszébe jutott egy részlet.
– Azt hiszik, meghaltam. Ahogy te is hitted.
Ethan felsóhajtott, és végigsimított a haján.
– Honnan tudtad? Úgy értem, hogyan találtál rám? – kérdezte
remegve Rachel, mert érezte, ahogy lassan elönti a drog utáni őrjítő
sóvárgás.
– Hosszú történet, kicsim, és most nem számít. Csak az a fontos,
hogy megtaláltalak. Ez csoda mindannyiunk számára. Anya és apa
rettenetesen fognak örülni. Még nem tudom, hogyan mondjam el
nekik. Azt fogják gondolni, elment az eszem.
– Éhes vagyok – szólt közbe Rachel. Dörzsölgette a karját, hogy
ne érezze a bizsergést. Az éhség letaglózta, de nem volt biztos benne,
melyik erősebb: az étel vagy a tű utáni vágy.
Szinte érezte, ahogy a tű a húsába hatol. Vágyott rá, mert azt
akarta, hogy múljon el a szörnyű fájdalom.
Ethan meleg keze a kezére borult.
– Rögtön visszajövök.
Felállt, de lopva visszanézett a feleségére, mielőtt kiment. Bármit
adott is neki Maren, múlik a hatása, és Rachel ismét kezd
nyugtalankodni.
Először bedugta a fejét Cole szobájába, látta, hogy a férfi nincs
eszméleténél. Onnan Steele szobájába ment, de üresen találta, na
nem mintha ez meglepte volna. Majdnem Marenbe ütközött, amikor
a nő épp kijött Delfin szobájából.
– Lehet itt valahol ételt kapni? – kérdezte Ethan. – Rachel éhes.
– Az jó. Ennie kell. De csak lépésről lépésre. Ne adjon neki túl
sokat és túl gyorsan. Van egy kis konyha hátul, ahol összeüthetünk
egy levest a mikroban.
Megfordult, Ethan pedig követte. A zuhanyzó mellett elhaladva
egy apró főzőfülkébe értek, ahol egy kétrózsás tűzhely, egy kis
hűtőszekrény és egy mikrohullámú sütő kapott helyet.
– Az otthon minden kényelme – jegyezte meg szomorúan a
doktornő.
– Nem itt lakik, ugye?
– Nem és igen. Amikor elfoglalt vagyok vagy betegeim vannak,
itt alszom hátul, de van egy kis házam úgy 800 méterre innen. Nem
nagy, de száraz, és nem ázik be.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Ethan, miközben figyelte,
ahogy Dr. Scofield kivesz egy tálat a hűtőből.
– Elküldtem őket a házamba. Ott alhatnak, ehetnek, és senkit nem
zavarnak. Sam üzeni, nemsokára visszajön. Miért nem megy vissza
Rachelhez? Megmelegítem a levest, és pár perc múlva viszem.
– Köszönöm, nagyra értékelem, Maren.
A nő elmosolyodott, és elhessegette a kezével. Ethan megfordult,
és végigment a folyosón. Már majdnem Rachel ajtajánál járt, amikor
nagy zajt hallott.
Futásnak eredt, feltépte az ajtót, és látta, hogy Rachel az ágy
mellett áll, az infúziós állvány meg a földön hever. A felesége vadul
rángatta a csövet a csuklójánál. Mielőtt Ethan bármit tehetett volna,
Rachel kitépte a csövet a katéterből, amely a karjában maradt. Vér
folyt belőle a padlóra és Rachel ruhájára.
Rachel rá se hederített, csak vadul dörzsölte és csapkodta a karját,
a mellkasát és a lábát. Vér spriccelt minden irányba, ahogy
viaskodott a láthatatlan csúszómászókkal.
Ethan a kezére támaszkodva átugrott az ágyon, és erősen magához
szorította a nőt. Igyekezett megragadni a csuklóját, hogy elállítsa a
vérzést, de Rachel megállás nélkül csapkodott. Nem is ébredt
tudatára a férfi jelenlétének.
– Rachel! Hagyd abba! Kicsim, hagyd abba!
– Szedjétek le őket! – kiabálta Rachel. – Istenem! Szedjétek le
őket rólam!
Ethan szorosan magához ölelte, lefogta a karját, és igyekezett
befogni a katéter nyílását, hogy elállítsa a vérzést. Végül sikerült
szorosan lefognia, Rachel tehetetlenül rángatózott, vergődött a
karjában és fájdalmasan sikoltozott.
– Maren! – üvöltötte Ethan. – Szükségem van magára!
Rachel ismét sikoltott a rémülettől. Megfeszült a gerince, és
meglepő erővel préselődött Ethanhoz a teste.
– Rachel, édesem! Itt vagyok. Semmi baj, esküszöm.
– Elborítanak – szűkölt Rachel. – Szedd le őket!
– Mit szedjek le? Semmi sincs rajtad.
Amikor Maren berobbant a szobába, csak úgy lobogott mögötte a
köpenye. Vetett egy pillantást Rachelre, és akcióba lendült.
– Az ágyra! – parancsolta. – Újra be kell kötnöm az infúziót.
Ethan az ágyra emelte Rachelt, és leszorította, miközben az
megállás nélkül rugdosott és a levegőbe dobálta magát. A szeme páni
félelemről árulkodott, a pupillája kitágult. Hófehér arca és a haja
csatakos volt az izzadságtól.
– Hallucinál – jegyezte meg zordan Maren. Ügyesen újra
bekötötte az infúziót, majd előkapott egy orvosságos üveget a
zsebéből. Biztos kezekkel megtöltött egy injekciós tűt, és az oldatba
fecskendezte a tartalmát.
Amikor végzett, Rachel homlokára tette a kezét, gyengéden
letörölte róla az izzadságot, és kisimította csapzott haját az arcából.
– Figyeljen rám, Rachel! Azok nem valóságosak. Bármit lát, nem
valóságos. Nézzen rám!
Rachel vad tekintete Marenre szegeződött, a szája néma sikolyra
húzódott.
– Ez az. Most figyeljen rám. Biztonságban van. Csak hallucinál.
Ethan is itt van. Én is itt vagyok. Nem hagyjuk, hogy bármi rossz
történjen magával. Egy perc, és jobban érzi magát, megígérem.
Rachel elerőtlenedett, és elöntötte szemét a könny. Rekedt,
szaggatott zokogás tört fel a mellkasa mélyéről, egész testében
rázkódott. Ethan el sem tudta képzelni, hogyan bírta ki idáig.
Amint Maren hátralépett, karjába vette síró feleségét, és szorosan
magához ölelte. A haját simogatta, a hátát, minden porcikáját,
amelyhez hozzáfért.
Valami elpattant benne. Kedve lett volna a falba öklözni. Együtt
akart sírni vele. Érte. Mindazért, amit el kellett szenvednie.
Mit tettek vele azok a rohadékok? Rachel szinte semmire sem
emlékezett, és rettenetesen szenvedett az elvonási tünetektől. Mi van,
ha a kábítószer örökre megzavarta az elméjét?
Megrázta a fejét. Nem fogadja el, hogy az ő Rachele nincs többé.
Vissza fog térni hozzá. Muszáj. Csak amikor majd ez megtörténik, és
eszébe jut a múlt, meg kell győznie róla, hogy korábban hatalmas
hibát követett el. Szerette Rachelt. Élete legnagyobb hibáját követte
el, amikor arra kérte, váljanak el, amit a halála napjáig bánni fog.
Lehunyta a szemét, és csak ölelte a feleségét. Majdnem olyan
hevesen rázkódott a teste, mint Rachelé.
– Annyira sajnálom, kicsim – surrogta az érzelmektől elfulladt
hangon. – Annyira sajnálom, hogy cserbenhagytalak.
Hosszú percekig csak térdelt az ágyon, és addig tartotta a karjában
Rachelt, amíg nem érezte, hogy a nő megnyugodott. Amikor
elhúzódott, a felesége feje oldalra billent. Óvatosan a két kezébe
fogta az arcát és leengedte a párnára. Rachel szempillája finoman
megrebbent, ahogy öntudatlanságba süllyedt.
– Főként a padlót és a ruháját vérezte össze – jegyezte meg halkan
Maren. – Az ágyneműt később is kicserélhetjük. Hadd pihenjen!
Feltakarítom a padlót, és amikor majd magához tér, hozok neki tiszta
ruhát.
– Vele maradhatok? – kérdezte Ethan, bár egyetlen percre sem állt
szándékában magára hagyni.
– Természetesen. Rögtön kimegyek. Az asztalon hagytam a
levest, de Rachel valószínűleg néhány óráig még nem tér magához.
Amikor felébred, gondoskodjon róla, hogy egyen. Én az irodámban
töltöm az éjszakát, hogy felügyeljek Cole-ra és Delfinre. Steele
közölte velem, hogy csesszem meg, és távozott – tette hozzá
vidáman csillogó szemmel.
– Ne vegye személyes sértésnek. Nagyjából mindenkit
ugyanennyire kedvel.
Maren vállat vont.
– Nem érdekel, hogy kedvel-e vagy sem. Megtettem, amit tudtam.
A többi rajta múlik.
Pár perccel később a doktornő végzett a vér feltakarításával, majd
csendben kiment, és magára hagyta Ethant Rachellel.
A férfi, amennyire ebben a fura testhelyzetben tudott, elpihent a
párnán. Még soha életében nem érezte magát ilyen hullafáradtnak
vagy ilyen átkozottul tehetetlennek. Vagy dühösnek.
Helyre akarta hozni a dolgokat, de nem tudta, hogyan fogjon
hozzá. Most csak annyit tehet, hogy Rachel mellett áll, miközben a
felesége megpróbálja összerakni élete széthullott darabkáit.
– Szeretlek. – A lélegzete gyengéden végigsimított Rachel
homlokán, meglebbentve egy hajfürtöt. – Ezúttal nem mondok le
kettőnkről – fogadta meg.
11. fejezet

– Hola! – robbant be Maren házába Rio. Végigpillantott a


helyiségen, ahol Sam és a többiek elnyúlva hevertek a kanapén,
padlón összevissza.
Sam felállt, hogy üdvözölje a csapat vezetőjét, és feléje nyújtotta a
kezét. Rio megragadta és erősen megrázta.
– Hogy van Cole és Delfin? – kérdezte. Steele állapota láthatóan
nem érdekelte.
– Delfinnek eltört néhány bordája, Cole golyót kapott a lábába, és
a végén Steele is kapott egyet.
– Egek, ez aztán rosszul sült el!
– Megvan a helikopter? Hol vannak az embereid?
Rio elvigyorodott, kivillantva fehér fogait.
– A helikopternél. Pár kilométerre innen rejtettem el, és gyalog
jöttem idáig. Jó módja annak, hogy megismerjük a terepet, és
kiderítsük, kivel-mivel állunk szemben.
– Újra a néped körében, amigo? – kérdezte vontatottan Steele, és
odalépett hozzájuk.
– Baszd meg – felelte Rio. Pillantása Steele bekötözött karjára
siklott, és csúfondárosan elmosolyodott. – Megsérültél?
Sam a fejét csóválta. Állandóan emiatt voltak súrlódások Rio és
Steele között. Rio gyűlölte az általánosítást, hogy minden hispán
származású embert egy kalap alá vesznek. Brazil volt, Sam még az
igazi nevét sem tudta. Egyszerűen Riónak hívták a szülővárosa után.
Steele mosolya inkább grimaszra hasonlított. A fogát csikorgatva
nézett farkasszemet a másik csapat vezetőjével.
– Én legalább ott voltam, nem valami csajoknak való ázsiai
küldetésen, ahol, ha nem tévedek, még most is lenned kéne.
– Csak épp kicsit meg kellett mentenem a hátsódat. Ez persze nem
újdonság – felelte könnyedén Rio.
Mielőtt tovább fajulhattak volna a dolgok, Sam közéjük lépett.
– Szeretnék beszélni veletek odakint.
Hátrapillantott Garrettre és Donovanre, akik kérdőn felvonták a
szemöldöküket, de Sam megrázta a fejét, majd intett Steele-nek és
Riónak, hogy kövessék. Nem akarta a testvéreit is beavatni.
– Mi az? – kérdezte türelmetlenül Steele. Amikor megigazította a
karját, csak a szeme villanása árulkodott a fájdalmáról.
– Hazaküldelek a sebesültekkel.
Steele összeszorította az ajkát.
– Kizársz az ügyből?
– Haver, téged meglőttek – szólt közbe Rio. – Ilyenkor ez szokott
történni.
Sam felemelte a kezét, majd Rióhoz fordult.
– Amire kérlek, az nem hivatalos. Megkapod a fizetésed, mint
mindig, de ez most nem hivatalos, és nem kell beleegyezned.
Steele és Rio is némán meredtek rá.
– Rendben – kezdte lassan Rio. – Miről van szó?
– Azt akarom, hogy az embereiddel menj vissza Kolumbiába.
Titkos akció és felderítés. Most, hogy már ismerjük a helyét, a falu
valószínűleg máshová költözik. Azt akarom, hogy minden
mozgásukat figyeljétek. Türelmesnek kell lennetek. Jelentést akarok,
de ne tegyetek semmit. Egyelőre.
Rio bólintott.
– Oké, menni fog. Mi a nagy helyzet? Úgy beszéltél, mintha
felségárulásról lenne szó vagy valami hasonlóról.
Sam igyekezett kordában tartani kitörni készülő dühét.
– Ez nem egy újabb küldetés, Rio. Ez nem üzlet. Ez személyes
ügy. El akarom kapni ezeket a rohadékokat. Azt akarom, hogy
fizessenek meg azért, amit a családommal tettek. Információkat
akarok, és nem érdekel, milyen áron.
Steele és Rio hallgattak, és Sam látta, hogy végre kezdték
megérteni, miről van szó.
– Tudni akarom, miért tartották életben Rachelt. Miért volt
szükség erre a nagy átverésre. Miért hitették el velünk, hogy meghalt,
és miért tartották életben egész idő alatt.
– Értem – felelte Rio. – Megszerzem az infót, amit kérsz.
– Nem egyedül, Rio. Én is megyek. Nem kérhetem, hogy
nélkülem vágj bele ilyesmibe. Nem is kérlek rá. Hazamegyek a
családommal. Most szükségük van rám. De amint elrendeztem
mindent, találkozunk Kolumbiában, és lecsapunk rájuk.
– De nem nélkülem – vágott közbe Steele.
Sam megrázta a fejét.
– Nem. Te visszamész a csapatoddal. Te felelsz értük. Cole-nak és
Delfinnek szüksége van a pihenésre. Ismered a szabályokat.
Csapatban dolgozunk. Csapatként élünk. A csapat jelent mindent.
Steele halkan káromkodott.
– Nem tetszik ez, Sam. Túl személyes a számodra. Ha nem
akarod, hogy menjek, rendben. Ám akkor csinálja Rio a csapatával.
Sam lassan megrázta a fejét.
– Nem kérhetek meg mást arra, amit nekem kell csinálni.
– Nekem se tetszik – jegyezte meg Rio. – Ha azt akarod, hogy
végezzük el a munkát, rendben. Odamegyek a csapatommal, és
elkapjuk azt a söpredéket. Szóra bírjuk őket. De szerintem haza
kellene menned a többiekkel. A családodnak most szüksége van rád.
– Gondoskodom róluk – felelte halkan Sam. – De utána
visszamegyek. Vért akarok látni. Nem kérhetlek meg téged vagy
bárki mást, hogy végezze el helyettem a piszkos munkát.
– Baromság! – horkant fel Steele. – Gondold végig, Sam.
Használd azt az átkozott fejedet. Téged is ugyanúgy érint érzelmileg,
ahogy Ethant. Személyes ügy lett számodra. Valaki szórakozott a
családoddal, és bosszút akarsz állni. Tényleg azt hiszed, hogy Garrett
szó nélkül otthon marad, amíg te visszarohansz a dzsungelbe? Azt
hiszed, hogy Ethan majd hagyja, hogy te állj bosszút a feleségéért?
Haza kell menned a testvéreiddel együtt. Tudod, hogy ez a helyes,
különben nem akarnád, hogy ne hallják meg, amit itt beszélünk, és
nem kerülnéd meg őket.
– Nagy hülyeség, hogy nem kérsz tőlünk semmit – vágott közbe
Rio. – Ezen már túl vagyunk. Ez nem a kibaszott amerikai hadsereg.
Odamegyek a csapatommal. Steele hazarepülhet a sajátjával, és te is
vidd haza a családodat. Szükségük lesz rád. Én megtalálom neked a
válaszokat.
Sam habozott. Őrlődött a bosszúszomja és a tudat között, hogy
Riónak és Steele-nek igaza van. Ethannek szüksége van rá. Az
elkövetkező hetek meg fogják viselni a családot. Ugyanakkor
rendkívül fontos, hogy választ kapjon a kérdéseire. Tudnia kell, miért
rabolták el Rachelt. És miért hazudtak a családjának. Mire föl ez a
nagy átverés? Az egésznek semmi értelme.
– Bízd ránk – szólt nyersen Steele. – Tudom, hogy rettenetesen
szeretsz mindent magad irányítani, de ebből a küldetésből ki kell
maradnod. Gondoskodom a sérültjeimről, és a csapat többi tagja segít
Riónak és a csapatának a helyszínen.
Rio felvonta az egyik szemöldökét.
– Hűha! A nagy Steele alárendelt szerepben segít másoknak! – A
mellkasára kapta a kezét, és színpadiasan hátratántorodott.
Steele szinte felnyársalta a tekintetével, amelybe minden haragját
belesűrítette.
– És még csodálkoztok, miért olyan nehéz átadni nektek a gyeplőt
– dünnyögte Sam. Végigsimított a haján. – Nézzétek, értékelem az
aggodalmatokat, de áruljatok el valamit. Ha a ti családotokról lenne
szó, ha olyasvalakit mentettünk volna meg, aki a ti szerettetek,
hagynátok, hogy más álljon érte bosszút?
Rio kifújta a levegőt.
– Nem, nem hagynám.
Steele egyetértően bólintott.
– Oké, akkor ezt megbeszéltük. – Sam a ház felé pillantott, ahol a
testvérei pihentek. – Ennek nyilvánvaló okokból köztünk kell
maradnia.
– Te vagy a főnök – felelte Rio.
Sam fáradtan végigsimított az arcán.
– Pihenjetek egy kicsit. Még egyszer meg akarom nézni, hogy van
Ethan és Rachel.
– Bejössz? – kérdezte Riótól Steele, amikor a ház felé fordult.
– Nem, visszamegyek inkább a helikopterhez. Pár óra múlva majd
visszanézek.
Steele vállat vont.
– Ahogy gondolod.
***
Egy kéz fonódott a vállára, és gyengéden megrázta, hogy ébredjen
fel. Rachel összegömbölyödve feküdt mellette a karjában. Amikor
Ethan elfordította a fejét, látta, hogy Sam áll fölötte.
– Mi az ördög történt? – suttogta Sam.
Ethannek beletelt pár percbe, amíg rájött, hogy a testvére Rachel
vérfoltos ruháját nézi.
Óvatosan elhúzódott a feleségétől, és sután felkelt. Minden izma
sajgott, és rettenetesen fájt a nyaka a kényelmetlen testhelyzettől,
amelyben aludt.
– Sokat aludtál? – kérdezte Sam.
– Nem. Rachel elég rossz állapotban van.
Sam az öccse vállára tette a kezét.
– Hazavisszük. Minden rendben lesz vele. Harcos alkat. Különben
hogyan élte volna túl az elmúlt évet?
– Nem kellett volna egyedül küzdenie. Nekem itt kellett volna
lennem vele.
– Baromság.
Ethan nem felelt. Csak ő tudta, mekkora bűnt követett el Rachellel
kapcsolatban. Nem akarta, hogy Sam megtudja. Soha. Nem bírná
elviselni a csalódottságot a tekintetében. Az apjuk mindig becsületre
nevelte őket. Bánj jól az asszonyoddal! Az édesanyjukkal több mint
harminc éve tartó házassága volt rá az élő példa, hogy nem a
levegőbe beszél.
Nemcsak hogy nem bánt jól Rachellel, de elhárította a
felelősséget, és őt okolta a saját boldogtalanságáért.
– Nem élhetsz örökké a múltban – suttogta Sam alig hallhatóan. –
Rachelnek szüksége van rád. Lépj túl a bűntudaton, és légy erős a
kedvéért. Nehéz napok várnak rátok.
Ethan bólintott, de nem hitte, hogy Sam látná a sötétben. Igaza
van a fivérének. Ki tudja, milyen okból, de kapott egy értékes
második esélyt. Nem, nem érdemli meg, de nem fogja elszalasztani.
– Maren úgy gondolja, hogy Rachelnek még nem kellene
hazamennie, és a történtek után, azt hiszem, egyetértek vele.
Sam pillantása ismét Rachel ruhájára siklott.
– Mi az ördög történt?
Ethan beszámolt neki Rachel hallucinációiról, és Maren ötletéről,
hogy megfigyelés alatt tartaná az elvonási időszakban, és az
aggodalmáról azzal kapcsolatban, hogy hazavigyék Rachelt egy
olyan családba és életbe, amelyre nem emlékszik.
– Aggódik, hogy mekkora terhet róna ez Rachelre. Úgy gondolja,
az lenne a legjobb, ha te és a többiek előremennétek, és
elrendeznétek a dolgokat, hogy a lehető legkisebb feltűnéssel járjon a
hazatérte.
– Egyáltalán nincs ínyemre az ötlet, hogy itt hagyjalak benneteket
– dünnyögte Sam.
– Én is maradok.
Amikor felnéztek, látták, hogy Garrett áll az ajtóban.
Sam megrázta a fejét.
– Nem te döntesz mindenben – folytatta nyugodtan Garrett. – Én
Ethannel és Rachellel maradok. Te hazamehetsz a többiekkel. Cole-
nak, Delfinnek és Steele-nek olyan orvosi ellátásra van szükségük,
amilyet itt nem kaphatnak meg. Te Donovannel elmondhatod a
család többi tagjának a hírt. Amikor Rachel elég jól lesz, Ethannel
hazavisszük.
Ethan bólintott.
– Szerintem így lesz a legjobb. Ha én hívnám fel anyát és apát,
csak felizgatnám őket. Soha nem hinnék el, hogy nem képzelődöm.
Lesz idejük megemészteni a hírt, mire hazamegyünk. Nem akarom,
hogy túl sok legyen mindez Rachelnek. Így is elég nehéz lesz neki.
Sam a homlokát ráncolta.
– Egyikőtöket sem akarlak itt hagyni.
– Boldogulunk Ethannel – nyugtatta meg Garrett.
Sam kifújta a levegőt.
– Rendben – egyezett bele. – Ezt fogjuk tenni. Ha Maren azt
mondja, hogy szállítható állapotban vannak a sérültek, reggel
hazamegyünk. Háromóránként jelentést várok. Amint Rachel
hazajöhet, értetek küldök egy helikoptert.
– És mi van Marennel? – kérdezte Garrett. – Nem hiszem, hogy itt
hagyhatnánk védelem nélkül.
– Azóta nincs védelem nélkül, hogy kihoztuk Afrikából.
Vigyáznak rá, csak ő nem tud róla.
Ethan bólintott. Aztán hirtelen már nem tűnt olyan
megnyugtatónak a hazatérés gondolata, mint korábban.
– Valami gond van, Ethan?
Ethan felnézett Garrettre. A fivére mindig megérezte a
hangulatváltozásait, bármilyen jelentéktelenek voltak is. Ethan néha
úgy érezte, mintha mikroszkóp alatt élne.
Igyekezett nyugodt maradni, de remegő keze elárulta. Hogyan
legyen Rachel támasza, ha egy nagyobb széllökés ledönti a lábáról?
A torkán akadtak a szavak, nem forgott a nyelve. Olyan ember
volt, aki látta és megtapasztalta a világ mocskát, és higgadtan,
félelem nélkül nézett szembe vele.
Lehunyta a szemét.
– Félek.
– Minden jogod megvan hozzá – felelte nyugodtan Sam.
Ethan megrázta a fejét.
– Nem. Ideje, hogy megtegyem, amit kell. Hogy összeszedjem
magam, és olyan férj legyek, amilyet Rachel megérdemel. A múltban
talán nem féltem, de átkozottul gyáva voltam.
A testvérei egymásra néztek, majd Garrett vállat vont. Nem,
fogalmuk sincs, miről beszél. A házasságuk nagy titok volt. Titok,
amelyet Rachel soha nem árult volna el. Soha nem fordult volna a
férfi családjához a problémáikkal. Ethan tudta ezt, és kihasználta.
– Attól félek, hogy soha nem tér vissza az emlékezete. Aztán attól
még jobban, hogy visszatér – folytatta halkan.
Határozottan kellemetlen volt a csönd. Ethan lefelé fordította a
tekintetét. Túl sokat mondott. Egyre nehezebb volt hallgatnia, és
bizarr módon talán feloldozásra vágyott a múltbéli bűnei alól. De azt
csak Rachel adhatja meg neki. Öt kell kárpótolnia.
Garrett megköszörülte a torkát.
– A legjobb, amit tehetsz, haver, hogy hazaviszed, és a lehető
legnagyobb szeretetet és támogatást kapja tőled. Mindnyájan
segítünk majd. Nem leszel egyedül.
Sam feszült arckifejezéssel előrehajolt.
– Az a fontos, hogy visszakaptad. Semmi más nem számít.
– Igazatok van. Csak néha úgy érzem, felébredek, és az otthoni
ágyamban találom magam. Egyedül. És mindez csupán álom volt.
– Tudom, hogy nem volt könnyű számodra ez az év, de kaptál egy
második esélyt, amiért sokan ölnének is. Ne vesztegesd az időd
ilyesmire. Élvezz ki minden pillanatot, mert ha valaki, hát te tudod,
milyen gyorsan vége szakadhat mindennek.
Ethan a fivérére emelte űzött tekintetét.
– Igen, tudom. És nem hagyom, hogy újra megtörténjen. Nem
fogom elveszíteni. Még egyszer nem.
12. fejezet

Másnap, egy órával hajnal előtt, nagy volt a sürgés-forgás Maren


klinikáján. Cole és Delfin az előtérben támasztották a falat, a
helikopterre vártak, amely Mexikóba viszi őket. Cole kapott egy
mankót a doktornőtől, de néhány keresetlen szó kíséretében azonnal
el is hajította őket.
Sam, Donovan és Garrett Rachel szobájában találkozott Ethannel.
Rachel órák óta most először pihent nyugodtan, így halkan
beszélgettek, hogy ne zavarják.
– Marennek egyvalamiben igaza van. Jobb, ha előremegyünk, és
bejelentjük a nagy hírt, hogy mindenki hozzászokhasson a
gondolathoz, mielőtt Rachel hazajön. Így is elég nehéz lesz –
dünnyögte Donovan.
– A pokolba is! A családunk az esetek felében még engem is
megfélemlít – morogta Garrett.
Ethan zsebre dugta a kezét.
– Nem akarom csak úgy anya és apa nyakába zúdítani a hírt. A
lányukként szerették Rachelt. Tudom, hogy boldogok lesznek, de azt
nem, mennyire rázza meg őket a dolog.
– Ez legyen a mi gondunk – jegyezte meg Sam. – Te csak törődj
Rachellel, és a lehető leghamarabb hozd haza.
Megveregette Ethan hátát.
– Már régóta nem kapott a család ilyen jó hírt. Képzeld csak el,
milyen remek lesz idén a karácsony.
Ethannek egy pillanatra elakadt a szava. Karácsony. Rachel
odavolt az ünnepekért. Az édesanyjával minden évben az őrületbe
kergettek mindenkit a díszítéssel, a bevásárlással, és azzal, hogy
minden családtagot bevontak a családi ünnepbe. Egészen tavalyig, az
első Rachel nélkül töltött karácsonyig nem ébredt rá, mennyire élvezi
ezt az időszakot. Az utolsó ünnep komoran, gyomorszorítóan telt.
Egyedül töltötte a szentestét otthon, egy üveg olcsó ital
társaságában. A sötétben. Nem égett ünnepi fény, nem szólt
karácsonyi zene, amely még a nagyszülei előtti időkből származott.
Csak Rachel mosolyára emlékezett, és arra, ahogy karácsony reggel
feltépte az ajándékok csomagolását.
Bármit megadott volna még egy közösen töltött ünnepért, és most
teljesült a kívánsága.
– Isten legyen velünk – jegyezte meg vidáman Donovan. – Rachel
és anya mellett senki sem ússza meg trauma nélkül.
Garrett a szemét forgatta.
– Vagy az egyik olyan idétlen mikulássapka nélkül.
– Erről jut eszembe, te vagy a soros – emlékeztette Garrettet Sam.
– Idén te leszel a Télapó.
Mind nevetésben törtek ki, amikor Garrett olyan képet vágott,
mint egy rémült szarvas egy autó fényszórója előtt. Istenem, de jó
volt újra nevetni! Hogy nem kellett úgy érezni, már soha többé nem
történik semmi jó.
Ethan szélesen vigyorogva nézett végig a testvérein. Ők is
hiányoztak neki. A tavalyi év elég fájdalmas volt Rachel nélkül,
ráadásul a családjától is elzárkózott. Ez neki is éppúgy hazatérés lesz,
mint Rachelnek.
– Beöltöztethetnek akár Rudolfnak is, ha ez mosolyt csal az
arcukra – szólalt meg Garrett, miután gyors pillantást vetett a még
mindig mélyen alvó Rachelre.
– Úgy legyen – mormolta Donovan.
Sam elkomorult, amikor Garrettre és Ethanre nézett.
– Indulnunk kell. Tartsuk a kapcsolatot, és legyetek óvatosak.
Donovan és én közöljük a nagy hírt anyával és apával, és
előkészítjük Rachel hazatérését.
Ethan viszonozta a pillantását, majd Donovanre, aztán Garrettre
nézett.
– Köszönöm.
– Gyerünk, Van! Induljunk, mielőtt Ethan megint elérzékenyülne
– noszogatta Sam.
Ethan Sam gyomrába bokszolt, amikor a fivére elhaladt mellette,
mire Sam színpadias fintorral összegörnyedt.
– Nyápic – dünnyögte Garrett.
Ethan a testvére felé fordult.
– Itt maradsz arra az esetre, ha Rachel felébredne? Szeretném
kikísérni őket.
– Persze. Menj csak. Csókold meg őket helyettem is.
Ethan elvigyorodott, és megrázta a fejét. Beintett Garrettnek, majd
kiment a fivérei után.
***
Rachel megmozdult, és álmosan kinyitotta a szemét. Aztán eszébe
jutott, mi történt… a bogarak, amelyek ellepték az egész testét. A
karjára, majd a hasára pillantott, de csak a véres ruhát látta.
Homlokráncolva igyekezett felidézni, mi történt, mielőtt
hisztériázni kezdett. Felemelte a tekintetét, és látta, hogy Garrett
görnyedten ül egy székben az ablaknál.
Amikor a férfi észrevette, hogy felébredt, azonnal felpattant, és
odalépett az ágy mellé. Gyengéden mosolygott, s halkan,
megnyugtatóan szólt hozzá.
– Szia, szívem! Hogy vagy?
Rachel megpróbált mosolyogni, de inkább sírni szeretett volna.
Garrett leült az ágy szélére, ahogy Ethan tette előző este.
– Hé, ne vágj ilyen képet!
– Meg fogok bolondulni. – Zokogásba fulladtak a szavai, ezért
megvetette magát.
Garrett megérintette az arcát, és kisimította belőle a haját.
– Nem bolondulsz meg, Rachel. Újra emlékezni fogsz. Ez nem
ugyanaz. Nagyon nehéz időszakon mentél keresztül. A legtöbben
nem élték volna túl, de te igen. Ne becsüld le magad!
Könnyek gyűltek Rachel szemébe. Garrett a hüvelyujjával
gyengéden elmorzsolt egy legördülő könnycseppet.
– Hol van Ethan?
– Rögtön visszajön. Akarod, hogy szóljak neki?
Rachel megrázta a fejét. Akarta, hogy mellette legyen, de
gyűlölte, hogy ennyire ragaszkodik hozzá. Természetesen kibír
néhány percet nélküle. Amúgy sincs egyedül. Vele van Garrett, aki a
barátja. Ezt tudta.
– Te vezettél az oltárhoz – suttogta.
A férfi elmosolyodott.
– Igen. Ötven százalék esélyem volt rá. Mert apa is nagyon
szerette volna ezt a megtiszteltetést.
Rachel oldalra döntötte a fejét.
– Akkor miért nem ő volt az?
– Mert engem kértél meg rá – felelte egyszerűen Garrett.
– Ethan azt mesélte, hogy nem volt családom, és az ő családjához
tartoztam már azelőtt, hogy összeházasodtunk. – Ez inkább
kérdésnek hangzott, mint állításnak, amelynek szánta.
– Így igaz. Anya tanított téged az iskolában. Mindig az egyik
kedvenc diákja voltál. A szüleid halála után gyakorlatilag befogadott
a Kelly családba.
– Akkor Ethannel ismertük egymást? Úgy értem, mielőtt
összejöttünk? – Rachel a homlokát ráncolta. Az „összejöttünk” szó
annyira… személytelenül hangzott.
Garrett elmosolyodott.
– Egész biztos vagyok benne, hogy azonnal észrevett téged, de
csak akkor kapcsolt rá, amikor hazajött eltávozásra, és rájött, hogy az
öcsénk, Joe randizni hívott.
Rachel a homlokát ráncolva koncentrált. Bármennyire igyekezett,
nem tudta felidézni magában Joe-t vagy Nathant.
– Ethan mondta, hogy ikrek, de egyikükre sem emlékszem.
– Talán minden emléked visszatér, ha meglátod őket, és ha
mégsem, akkor sem sietünk vele – jegyezte meg könnyedén a férfi.
– Miért nem emlékszem rájuk? Vagy Samre vagy Donovanre? –
Zavartan megrázta a fejét. – A szüleidre sem emlékszem, pedig úgy
tűnik, közel álltam az édesanyátokhoz.
– Adj időt magadnak, szívem. Nem kell kapkodni. És ne aggódj
semmi miatt. Pihenj, és engedd, hogy mi gondoskodjunk rólad.
– Ők nem… – A hangja elhalt, és lefelé fordította a pillantását.
– Mit nem?
– Sam nem mérges, mert nem emlékszem rá? Vagy Donovan?
Garrett hatalmas kezébe fogta Rachel kezét.
– Senki sem mérges rád. Mindnyájan szeretünk. Sam és Donovan
is. Csak azt akarják, hogy gyere haza, ahol biztonságban vagy.
– Haza akarok menni. Olyan nehéz elhinnem, hogy van otthonom.
Korábban szoktam álmodni. Azt hittem, hogy csak én találtam ki az
emlékeimet, de már tudom, hogy valóságosak.
– Miről álmodtál?
Rachel az ajkát csücsörítve koncentrált az elméjében kavargó
összefüggéstelen képekre.
– Egy tóról és mólóról. Mezítláb vagyok, rövidnadrágban. Te
előttem állsz, Ethan mögöttem. Hozzád futok, mert azt hiszem,
megmentesz Ethantől, de felkapsz és a vízbe hajítasz.
A férfi meleg mosolya átformálta sötét arckifejezését. Rachel
megbabonázva bámulta.
– Nem mosolyogsz sokat.
Garrett döbbenten nézett rá.
– Ezt tudom rólad – magyarázta Rachel. – És azt is, hogy velem
viszont mosolyogsz. Emlékszem, hogy én meg tudtalak nevettetni,
pedig mindenki cukkolt, mert olyan morgós vagy.
Garrett halkan felnevetett.
– Igen, morgós vagyok, és igen, mindig meg tudtál nevettetni.
Igen, belehajítottalak a vízbe, holott meg kellett volna mentenem
téged Ethantől. De később megbosszultad.
– Ó! – Rachel izgatottan felült az ágyban. Információk. Részletek.
Annyira vágyott rájuk, ahogy a teste a kábítószerre.
– Rászedted Samet, Donovant, Joe-t és Nathant, hogy fogjanak
össze ellenem, és dobjanak bele a tóba. Megjegyzem, szükség volt
hozzá mind a négyükre, de bosszút álltál. Azért kettőt magammal
rántottam – tette hozzá önelégülten.
Rachel elmosolyodott. Érezte, hogy a szavai melengetik a lelkét.
Tényleg úgy tűnt, hogy volt családja. Hogy mind egy család voltak.
Aztán ismét a homlokát ráncolta.
– De miért félek annyira Samtől? Hisz úgy tűnik, jóban voltunk.
– Mert még nem emlékszel rá. Az ismeretlentől félsz. Rám és
Ethanre emlékszel, ezért velünk jól érzed magad. Ahogy egyre több
emléked tér vissza, eszedbe fog jutni, hogy mindannyiunkkal jól
érezted magad.
Rachel bólintott, Garrett magyarázatába kapaszkodott, és
megnyugvást keresett abban a gondolatban, hogy nem lesz mindig
ilyen rémült kisegér. Aztán újabb nyugtalanító gondolata támadt. Mi
van, ha mindig ilyen félénk volt?
Amikor Garrett felnevetett, Rachel rájött, hogy hangosan tette fel
a kérdést.
– Mindig csendes és visszahúzódó voltál, különösen ismeretlen
emberek társaságában, de félénknek nem neveznélek. Úgy illesz
közénk, mintha született Kelly volnál, és soha nem hagytad, hogy
kibabráljanak veled. Senki sem tudná elviselni a családunkat sokáig,
ha félénk lenne. Hangosak vagyunk, zajosak…
– De megvédjük a családunkat – fejezte be a mondatot Rachel,
mintha valaki más szavait ismételné.
– A Kellyk mantrája. Látod? Többre emlékszel, mint hinnéd.
– Ne szarakodj a Kellykkel. – Rachel a szája elé kapta a kezét,
amikor kicsúsztak ezek a szavak, és döbbenten meredt a férfira.
Garrett hahotázva vetette hátra a fejét.
– Pontosan, szívem. Én sem mondhattam volna jobban.
Ethan csak állt az ajtón kívül, és hallgatta a beszélgetésüket.
Aztán meghallotta Garrett nevetését, és döbbenetére Rachelét is.
A nevetése hallatán összeszorult a torka, alig kapott levegőt. Nem
létezett gyönyörűbb zene a nevetésénél, de nem ő csalta az ajkára.
Hanem Garrett. Mint mindig.
Kényszerítette magát, hogy űzze el a keserűséget, a jól ismert
bizonytalanságot és féltékenységet. Eddig csak szenvedést hoztak
neki. Neki és Rachelnek is. Nem engedheti, hogy újra ez történjen.
Nem fogja hagyni. Rachel sírjánál megesküdött, hogy ha lenne
lehetősége elölről kezdeni, nem adná át magát a féltékenységnek,
amely szinte felemésztette a házasságuk alatt.
– Miért véres a ruhám? – kérdezte Rachel, amikor abbahagyták a
nevetést.
– Csak történt egy kis baleset az infúzióval – felelte Garrett. –
Hozzak tiszta ruhát?
Rachel nem válaszolt, és Ethan nem bírt tovább kint maradni.
Belépett. Nem hagyta, hogy a sötét gondolatok kiüljenek az arcára.
Amikor Rachel felnézett, Ethan mindenről elfeledkezett. Csak az
látta, hogyan ragyog fel a felesége arca, amikor meglátja. Garrett
felállt az ágyról, és felé fordult.
– Ha akarod, hozok neki valamit, amit felvehet.
– Köszi, hálás vagyok. Beszélj Marennel. Azt mondta, van tiszta
ruhája, amit felvehet, ha felébred.
Garrett bólintott, és elindult, de Ethan megállította.
– Kösz, haver.
Garrett nem szólt semmit, csak bólintott, és ment tovább, mintha
semmit sem vett volna észre. Mintha Rachel nevetése nem rázta
volna meg Ethant.
Ethan előrelépett, és elfoglalta Garrett helyét az ágy szélén.
– Garrett gondodat viselte?
Rachel mosolyogva bólintott.
– Azt mondta, mindjárt jössz.
– Ki kellett kísérnem Samet és Donovant.
– Kikísérni? Elmentek?
Ethan bólintott.
– Igen, előrementek. Cole-nak és Delfinnek orvosi ellátásra van
szüksége, Sam és Donovan pedig elmondják a szüleinknek a jó hírt.
Amint Maren engedélyezi, hogy utazhass, mi is hazamegyünk.
– Haza akarok menni – szólt halkan Rachel. – Nem szeretek itt
lenni.
– Tudom, kicsim. Én is azt szeretném, ha otthon lennél. El sem
tudod képzelni, mennyire szeretném, hogy újra otthon legyünk a
házunkban, ahol a karomba vehetlek és gondoskodhatok rólad.
Rachel barna szeme tágra nyílt. A tekintetében némi félelem
tükröződött, és megnyalta a szája szélét, mintha nehezére esne
kimondania, amit akar.
– Valami baj van? – kérdezte a férfi.
Rachel röviden megrázta a fejét. Aztán megszólalt. Édesen
csengtek a szavai, olyanok voltak, mint a hűvös északi szellő a tavon.
– Most is a karodba vehetsz.
Ethan erre majdnem összeomlott.
– Ó, kicsim!
Odafordult, lefeküdt mellé, és szorosan a mellkasához vonta.
Átölelte, egyik karját a feje alá csúsztatta.
Rachel szíve úgy verdesett, mint egy kismadár. Elégedett sóhaja
mélyen meghatotta a férfit.
Ennél szebbet el sem tudott volna képzelni. Ez maga a tökély,
soha nem vágyott ennél többre.
Garrett egy pillanat múlva belépett a szobába, de amikor meglátta
őket, az ágy végére ejtette a ruhát, és gyorsan kiment.
Rachel később is átöltözhet. Ethan most nem akarta megzavarni
ezt a csodás pillanatot, amikor a felesége szorosan hozzásimul.
13. fejezet

Marlene épp az asztalra tette a vacsorát, amikor meghallotta a


bejárati ajtó nyitódását, és a legcsodásabb szavak ütötték meg a fülét.
– Anya, megjöttünk! Hol vagy?
Akkor fordult meg, amikor Joe és Nathan, mindketten idiótán
vigyorogva, megjelentek az ajtóban. Épp akkor vették le a katonai
zsákjukat a vállukról, amikor Marlene is eltátotta a száját.
– Nathan! Joe!
Az asszony gyorsan az asztalra tette a serpenyőt, és odasietett,
hogy megölelje őket. Joe a karjába kapta és megforgatta a levegőben.
Amint elengedte, azonnal Nathan következett.
– Fiúk! Istenem! Mit kerestek ti idehaza?
– Szia, apa! – köszöntötte Nathan, amikor Frank felállt.
Frank mindkét fiát melegen megölelte. Amikor elhúzódott,
gyanúsan nedves volt a szeme.
– Mi az ördögöt kerestek itthon? Miért nem telefonáltatok?
– Nem volt biztos, hogy sikerül eltávot kapnunk – felelte Joe. –
Igyekeztünk hazajönni…
– Azt reméltük, hogy tizenhatodikára hazajöhetünk – szólt halkan
Nathan.
– Rendes tőletek – mondta Marlene. – Ethan biztosan értékelné.
– Hol van? Megálltunk a házánál, de senki sem volt otthon.
Marlene és Frank egymásra néztek, ami nem kerülte el a fiúk
figyelmét.
– Mi folyik itt, anya? – kérdezte Nathan.
Ekkor vette észre Joe-val együtt Rustyt, aki az asztalnál ült, és
nagyon úgy festett, mint aki szeretne láthatatlanná válni.
– Fiúk, bemutatom Rustyt. Egy ideig nálunk lakik.
Ahogy Marlene számított rá, mindketten a szemöldöküket
ráncolták, és egyből az apjukra néztek. Frank javára szólt, hogy meg
sem rezzent.
– Fiúk, üdvözöljétek Rustyt – szólt nyersen.
– Szia, Rusty! – köszönt Nathan. Joe csak bólintott, majd kérdő
pillantást vetett az édesanyjára.
– Üljetek le! – sürgette őket Marlene. – Épp időben érkeztetek a
vacsorához. Valószínűleg farkaséhesek vagytok.
– Teljesen mindegy – vigyorgott Joe. – Olyan régen nem ettünk
házi kosztot, hogy akkor is ennék, ha utána rosszul lennék.
Az asszonynak sikerült az asztalhoz terelnie őket, majd jókora
adagot szedett nekik. Megnyugtatóan megpaskolta Rusty kezét,
amikor a lány felé nyújtotta a tányérját. Elkerülhetetlen volt, hogy
előbb-utóbb megismerje a fiait. De jobb, ha nem egyszerre találkozik
velük. Tudta, hogy a fiai nehezen kezelhetőek, és neki is nagy
kihívást jelentett, ha mind együtt voltak.
– Szóval mi van Ethannel? – kérdezte Joe, miután elcsendesültek
kissé.
– A többiekkel dolgozik – felelte Frank. – Ez minden.
Marlene összeszorította az ajkát, de nem szólt semmit.
– Aha, oké, de miért vágsz ilyen mérges képet, anya? – kérdezte
Nathan.
Az asszony felsóhajtott, és haragos pillantást vetett legfiatalabb
gyermekére. Ő sem tudta ügyesebben az orránál fogva vezetni őket,
mint a fiai őt.
– Nem tudom pontosan – ismerte be. – Csak valami nem stimmel.
Apátok felhívta tizenhatodikán reggel, és úgy tűnt, Ethan szörnyű
állapotban van. Aztán egyszerre csak valami titkos küldetésre indult
Sam, Donovan és Garrett. Ethannel együtt.
Joe a homlokát ráncolta.
– Mindnyájan?
Frank eltöprengett ezen.
– Tudjátok, erre eddig nem is gondoltam. Sohasem mennek mind
együtt. Sam hajthatatlan ez ügyben.
Marlene hevesen bólintott.
– Látod? Nem vagyok őrült. Valami történt. És egy cseppet sem
tetszik.
Joe Nathanhez fordult.
– Azt mondtad, pár napja kaptál egy e-mailt Vantől. Volt benne
valami?
Nathan a fejét rázta.
– Csak a szokásos hülyeségek.
– Ti mindnyájan kémek vagytok, vagy valami hasonló? – tört ki
Rustyból.
Joe és Nathan is odapördült, mintha elfelejtették volna, hogy a
lány is ott van. Ami nem volt nehéz, mivel Rusty egész idő alatt egy
szót sem szólt.
Joe szája sarka vigyorra húzódott.
– Nem, nem kémek. Katonák.
Rusty gyanakodva méregette.
– Katonai kémek?
Nathan felnevetett.
– Ha elmondanánk, meg kellene ölnünk.
Rusty a szemét forgatva folytatta az evést, és dünnyögött valamit
magában.
– Mikor mentek el? – kérdezte Joe.
Frank egy pillanatig a homlokát ráncolva koncentrált.
– Pár napja. Körülbelül egy héttel tizenhatodika után.
– Akkor már biztosan terveztek valamit, amikor Van írta, hogy
semmit sem csinálnak, és minden csendes! – fakadt ki Nathan.
– Gondolom nem akarták, hogy aggódjatok – csitította Marlene.
– Hát ez az. – Nathan felhúzta magát. – Eddig sem törték
magukat, hogy bármit is közöljenek velünk. Miért éppen most
tennék, amikor Ethan végre előmászott a vackából?
– Sehogy sem tetszik ez nekem – dünnyögte Joe. – Sam első
számú szabálya, hogy nem vesznek részt mindannyian ugyanabban
az akcióban.
Marlene aggódó pillantást vetett a férjére.
Frank a kezére tette a kezét.
– Ne aggódj, kedvesem! Tudod, hogy a fiaink tudnak vigyázni
magukra.
Marlene azért látta a szemén, hogy nyugtalan. Felsóhajtott, és újra
a fiainak szentelte a figyelmét, akiket már közel egy éve nem látott.
Nem hagyja, hogy a többi gyermekéért érzett aggodalma
elhomályosítsa az ikrek hazatérése feletti örömét.
– Egyetek! – parancsolt rájuk. – Mindketten nagyon soványak
vagytok. Nem adnak enni a seregben?
Joe és Nathan is vigyorgott.
– Nem annyit, mint te, anya – szólt Nathan.
– Annyira örülök, hogy látlak titeket. Most, hogy a testvéreitek
nincsenek itthon, itt maradtok, ugye?
Joe felvont szemöldökkel Rustyra nézett.
– Van még helyed?
Marlene felhorkant.
– Helye? Elfelejtetted, hogy mind a hatan ebben a házban nőttetek
fel? Rustynak előbb-utóbb hozzá kell szoknia a felforduláshoz.
Látta, hogy a fiai célzatosan egymásra néznek. Egyelőre nem
szóltak semmit, de rengeteg kérdésük lesz később, amikor Rusty
hallótávolságon kívül lesz.
– Meséljetek, mi van veletek – kérte őket Frank. – Tudom, hogy
minden héten küldtök e-mailt, de az nem ugyanaz, mint ha
személyesen tőletek hallanám.
– Vége a küldetésnek – mondta Joe.
Marlene levegő után kapott.
– Tényleg? Azt hittem, még hátravan belőle három hónap. Ez
csodás!
– Korábban vonultunk ki.
– Mennyi ideig maradtok itthon? – kérdezte Frank.
– Tíz napig. Aztán visszamegyünk Fort Campbellbe – felelte
Nathan.
Marlene összeütötte a tenyerét. Könnyek égették a szemét.
– Ez csodás! Annyira jó, hogy ismét együtt leszünk kicsit.
– Segítsünk édesanyátoknak leszedni az asztalt, aztán iszunk egy
sört a nappaliban – állt fel Frank.
Nathan és Joe is elvigyorodtak, majd felkeltek, és a mosogatóhoz
vitték a tányérjaikat. Marlene a büszkeségtől dagadó kebellel figyelte
őket. Minden fiával kapcsolatban így érzett. Az elmúlt évben úgy
tűnt, hogy szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Rachel halála
után már semmi sem volt ugyanolyan.
Összeszorult a szíve, aztán gondolatban megfeddte magát, mert
hagyta, hogy szomorú gondolatok árnyékolják be a Nathannal és Joe-
val töltött időt. Itthon vannak, ő pedig minden percét ki fogja élvezni.
Száműzi a fejéből az idősebb gyermekeivel kapcsolatos aggodalmait.
Marlene Rusty közelében maradt, miközben Frank és a fiúk
bementek a nappaliba. Nem kellett hozzá lángésznek lenni, hogy
lássa, mennyire megrémítették a lányt, de legalább békén hagyták.
Ha nem teszik, Rusty biztosan kiakadt volna tőlük.
– Ó, kedvesem! Egy nap mindegyikükkel találkoznod kell. – Intett
neki, hogy kövesse a nappaliba, ahol már ment a tévé, és a férfiak
szokás szerint a sporton vitatkoztak.
Nathan és Joe megveregették a szófát kettőjük között, és amikor
Marlene leült, azonnal átkarolták. Az asszony felragyogott, amikor
nagy, cuppanós puszit nyomtak két oldalról az arcára, és
válaszképpen megpaskolta az arcukat.
Rusty leült egy székre Frank fotelje mellett, és igyekezett
beolvadni a kárpitba.
Hangos volt a ház és kaotikus, épp, ahogy Marlene szerette.
Elégedetten felsóhajtott, és megveregette a fiúk lábát. Nem számított,
hogy már közel harmincévesek. Akkor is az ő kicsikéi.
Amikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását, megmerevedett.
Frank is meghallotta, mert azonnal elnémította a tévét.
– Anya, apa? Itthon vagytok?
– Sam – lehelte Marlene.
Felnézett, és látta, hogy Sam lép be a nappaliba Donovannel a
nyomában. Mindketten ápolatlanul festettek. Terepszínű ruha,
bakancs, mocskos, tépett póló, és úgy tűnt, legalább két napja nem
fürödtek. Így még soha nem jöttek haza.
Halkan felnyögött. Ethan és Garrett nem volt velük.
14. fejezet

Sam megtorpant a nappali küszöbén. Megdöbbent, amikor meglátta


az öccseit az édesanyjuk mellett a kanapén.
– Nathan? Joe? Mi az ördögöt kerestek itthon? Valami baj van?
– Mi is épp ezt szeretnénk kérdezni – állt fel Nathan. Joe követte a
példáját, és óvatosan figyelték a fivéreiket.
– Donovan – bólintott a testvére felé Joe.
– Mi folyik itt?! – csattant fel Frank. – Úgy álldogáltok ott, mintha
idegenek lennétek, és halálra rémítitek édesanyátokat.
Donovan szélesen elvigyorodott, majd nagy léptekkel átszelte a
szobát. Megállt Nathan előtt, és egy gyors mozdulattal ledöntötte a
lábáról. Nathan nevetve puffant a padlóra.
– A fenébe, Van! Szállj le rólam!
Joe Donovan köré fonta vaskos karját, és felemelte a levegőbe.
Lehet, hogy Donovannek kedvezett a meglepetés ereje, amikor
elkapta Nathant, de a legkisebb termetű Kelly fivérként jelentős
hátrányban volt.
Sam végre felocsúdott afölött érzett döbbenetéből, hogy itthon
találta Nathant és Joe-t. Felemelte a kezét, és odavakkantotta nekik,
hogy hallgassanak.
Nathan és Joe meglepetten felnéztek. A szüleik aggódva figyelték
Samet.
Sam átvágott a szobán, és esetlenül megölelte az öccseit.
– Átkozottul jó, hogy itthon vagytok.
– Hol van Ethan és Garrett? – kérdezte nyugodt hangon Joe,
amikor elhúzódott tőle.
Sam ekkor döbbent rá, mit is gondolhattak, amikor Vannel
berontottak a házba ilyen kinézettel a két másik testvérük nélkül.
Gyorsan összenéztek Donovannel.
– Áruljátok már el, mi van! – követelte Marlene.
Sam csitítón felemelte a kezét.
– Jól vannak, anya. Esküszöm.
– Nem akarod elmondani, mi folyik itt, fiam? – kérdezte Frank.
Donovan átvette a szót.
– Szerintem előbb mindenki üljön le. Ethan és Garrett jól vannak,
de van valami, amit el kell mondanunk.
– Jó hír – mondta gyorsan Marlene elgyötört arca láttán Sam.
Az aggodalmat zavarodottság váltotta fel, miközben lassan helyet
foglaltak. Sam csak ekkor vette észre a fiatal lányt, aki
összekuporodva ült a székén az apja fotelja mellett. Felvont
szemöldökkel Frank felé nézett.
– Erről majd később beszélünk – mondta türelmetlenül Frank. –
Most áruljátok el, mi van, mielőtt anyátok kiborul.
Sam végigsimított a haján. Igazán nem egyszerű elmagyarázni a
történteket. Köntörfalazhat, és akkor egy örökkévalóságig tart, vagy
egyszerűen csak kibökheti.
– Rachel életben van – szólt közbe Donovan, mielőtt Sam
megszólalhatott volna.
Halálos csönd borult a szobára. Senki sem moccant. Senki sem
szólt. Az édesanyjuk arca megdermedt a döbbenettől. Az apjuk
egyszerűen úgy festett, mint aki nem hallotta jól, Nathan és Joe arca
pedig elsötétült a haragtól.
Nathan felpattant a kanapéról.
– Mi az ördög történt, Van?
– Nathan, ülj le! – szólt Sam.
Nathan szeme elkerekedett a parancsoló hangtól.
– Sam, mi folyik itt? – kérdezte remegő hangon Marlene.
– Ajánlom nektek, átkozottul jó bizonyítékotok legyen rá, hogy
egy ilyen hírrel jöttök haza édesanyátokhoz – morogta Frank.
Sam felsóhajtott, és leült a nappaliba vezető lépcsőkre.
– Tizenhatodikán Ethan bizonyítékokat kapott valakitől, aki azt
állította, hogy Rachel él.
– Ezért idejöttök, és hamis reményt ébresztetek édesanyátokban?
– Apa, hallgasd meg! – vágott közbe Donovan.
– Ethan átjött hozzánk a fényképekkel. Rachelt ábrázolták.
– Ó, Sam! Hogyan volt képes valaki ezt tenni vele? – kiáltott fel
Marlene. – Bármelyikünkkel?
Sam az édesanyjára nézett.
– Anya, Rachel valóban életben van! Láttam, a karomban
tartottam. Donovan is. Ethan most is vele van, Garrett-tel együtt.
Marlene levegő után kapott, Frank teljesen elfehéredett. Nathan és
Joe tátott szájjal bámulták Samet.
– Hogyhogy? – nyögte ki végül az asszony. – Istenem, Sam! De
hát hol volt egy évig? Elszökött? Elhagyta Ethant?
Sam mély levegőt vett, mert tudta, hogy nem lesz könnyű
megemészteniük, amit mondani fog.
– Ez a legújabb küldetés… ahová mind mentünk… őt
szabadítottuk ki. Az elmúlt egy évben fogva tartották Dél-
Amerikában.
– Édes istenem!
Az egész szoba felbolydult: hitetlenkedés, kiabálás, faggatózás.
Nathan és Joe felálltak, miközben Marlene a tenyerébe temette az
arcát. Frank elfehéredő ujjakkal markolta a székét. Csak a fiatal lány
figyelte közönyösen az eseményeket.
– Hogy érted azt, hogy fogva tartották? – kérdezte Samtől Nathan.
– Mi a fasz folyik itt?
Marlene most az egyszer nem fenyegette meg azzal, hogy
szappannal mossa ki a száját. Sam úgy gondolta, talán meg sem
hallotta, mit mondott. Az asszony elgyötörten, döbbenten ült.
– Jól van, Sam? – kérdezte.
– Nincs, de majd rendbe jön – válaszolta megnyugtatón Donovan.
– Időbe telik.
– Nagyon törékeny – magyarázta komoran Sam. – Ezért jöttünk
előre, hogy elmondjuk a jó hírt, és remélhetőleg megnyugszanak a
kedélyek, mire Ethan hazahozza.
– Megnyugszanak? – kérdezte dühösen Marlene. –
Megnyugszanak?! Hogyan is nyugodhatnék meg? Azt mondod, hogy
a nő, akit a lányomként szerettem, él, miközben egy éve gyászoljuk,
és nyugodjak meg? Mikor jön haza, Sam? És mennyire rossz az
állapota?
– Erről van szó, anya. Nyugodtnak kell maradnunk. Nem tenne
neki jót az izgalom. Rachelnek… elvonási tünetei vannak. Erősen
bedrogozva tartották a fogsága alatt. Nem tudjuk, mi mindenen ment
keresztül. Nem sok választja el attól, hogy összeroppanjon, ezért nem
terhelhetjük túl, amikor hazajön.
– Van még valami, amit tudnotok kell – szólalt meg csendesen
Donovan.
Minden szempár felé fordult.
– Az élete nagy részére nem emlékszik.
– Hogy micsoda?! – Marlene levegő után kapkodott. Könnyek
gyűltek a szemébe és folytak végig az arcán. – Az én kicsikém nem
emlékszik ránk?
– Ethanre emlékszik. És Garrettre. Másra nemigen. Tőlem halálra
rémül, Donovan meg olyan neki, akár egy idegen – magyarázta
komoran Sam.
– Az Úr legyen könyörületes hozzánk – szólalt meg remegő
hangon Frank. – Az a szegény gyermek! – Összehúzott szemmel,
haragos pillantással kérdezte Samtől: – Miért? Miért tették ezt vele?
– Nem tudom, apa. De ki fogom deríteni.
– Szent szar – lehelte Joe. – Ez aztán durva. A drogkartell? –
nézett kérdőn Samre.
Sam bólintott.
Nathan elkáromkodta magát.
– Mi az ördög történt? Látott ott valamit, amit nem kellett volna?
És ha igen, mire volt jó ez az egész színjáték? Miért nem ölték
egyszerűen meg?
– Nathan! – suttogta döbbenten Marlene.
– Jogos a kérdése, Marlene – szólalt meg Frank. – Nathan nem azt
mondja, hogy meg kellett volna ölniük, de átkozottul különös, hogy
hazaküldik a gyűrűit, és azt mondják, rajta volt a repülőgépen,
amikor nyilvánvaló, hogy nem.
– Biztos, hogy Rachel az? – kérdezte Joe.
Donovan és Sam is bólintott.
– Hála istennek, hála istennek – rebegte elfúló hangon Marlene. –
Csoda. Életben van. – Először ragyogott fel a szeme az örömtől,
mert végre felfogta, hogy Rachel él. – Milyen csodás ajándék! Ethan
biztosan magánkívül van az örömtől.
Donovan kifújta a levegőt.
– Egyikük számára sem lesz könnyű. Sok segítségre lesz
szükségük. A legnagyobb dolog, amit tehetünk, hogy nem zavarjuk
őket, és hagyjuk, hogy egyedül találjanak vissza a régi életükhöz.
– Mikor jönnek haza? – tudakolta Marlene. – Át kell mennem
hozzájuk kitakarítani és előkészíteni mindent. Be kell vásárolnom.
Rachelnek új ruhákra lesz szüksége.
Sam feltartotta a kezét.
– Egyszerre csak egyvalamit, anya! – csitította. – Beletelik pár
napba. Orvosi kezelés alatt áll, és a doktornő várni akar még pár
napot az utazással. Igazad van, új ruhákra lesz szüksége. Soványabb.
Felkavarhatná, hogy hazatérve egy csomó olyan ruhát talál, amely
nem jó rá, ezért jó lenne, ha vennél neki egy-két holmit.
Marlene felragyogott.
– Rustyval elmehetünk vásárolni neki, igaz, Rusty?
Odafordult, ahol pár perce a lány ült, de a szék üres volt. Marlene
meglepetten pislogott. Senki sem látta, hogy Rusty kiment.
– Ki az a Rusty? – érdeklődött Donovan.
– Valaki, aki egy ideig nálunk fog lakni! – felelte szinte harciasan
az asszony.
Sam és a testvérei fájdalmas pillantást váltottak. Az édesanyjuk
védekező hangja csak egy dolgot jelenthetett. Újabb kóbor jószágot
fogadott be. Csak most egy embert.
– Anya… – kezdte Joe.
– Nekem ne mondd, hogy „Anya”, fiatalember – figyelmeztette
határozottan Marlene. – Rusty a vendégünk, és úgy bánsz vele, mint
egy családtaggal, megértetted?
Aztán ellágyult az arckifejezése.
– Szüksége van ránk, fiúk. Szegény lány. El sem tudjátok
képzelni, milyen élete volt.
Sam csalódottan kifújta a levegőt. Egy lázadó tinédzserre volt
most a legkevésbé szükségük, aki rávette a lágyszívű édesanyjukat,
hogy nyissa meg előtte az otthonukat.
Marlene felállt, és összeütötte a tenyerét. A fiúk egymásra néztek,
majd felnyögtek. Nem csoda, hogy katonai pályára léptek. Az
édesanyjuk felvette a versenyt bármelyik kiképző őrmesterrel, akivel
valaha találkoztak.
– Sok a dolgunk és kevés az időnk – jelentette be határozottan az
asszony. Szúrós pillantást vetett Nathanre és Joe-ra. – Ti kerten
átmentek, és rendbe hozzátok Ethan kertjét. Mi Frankkel vállaljuk a
házat. Aztán elmegyek, és veszek élelmiszert, meg mindent, amire
Rachelnek szüksége lesz.
– Na és Donovan meg én? – kérdezte engedékenyen Sam.
Marlene pillantása ellágyult. Odament hozzá, a keze után nyúlt, és
talpra húzta. Aztán szorosan átölelte.
– Ti Vannel hazamentek, megfürödtök, és kábé 24 órát alusztok.
Pokolian festetek.
Sam is megölelte, végre kimutatta az érzelmeit. Az elmúlt évben
sok csapás érte a családját, és szembe kellett nézniük néhány
nehézséggel, de hosszú idő óta most először lesznek mind újra
együtt.
– Bármennyire jó lenne, Vannel még sok a dolgunk. A
küldetésnek még nincs vége, és vannak sérültjeink.
– Segíthetünk valamiben, Sam? – kérdezte Nathan.
Tény és való, hogy örülne az öccsei segítségének, de nem fogja
elszakítani őket az édesanyjuktól az első itthon töltött napjukon.
Marlene, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, felhorkant,
és ellépett tőlük.
– Ha szükséged van rájuk, menjenek csak, Sam. Minél hamarabb
elintézed, amit kell, annál hamarabb lesz együtt a családom.
– Örülök, hogy ilyen könnyen átpasszolsz minket – jegyezte meg
vontatott hangon Joe. – Tisztára, mint az átkozott seregben.
– Ha komolyan gondoljátok, hogy segíteni akartok, Vannel
hasznotokat vennénk. Garrett háromóránként jelent, Rio terepen van.
Cole és Delfin Fort Campbellben vannak, de nem kell hozzá egy nap,
és azt fogják követelni, hogy hozzam el őket onnan. Steele, Renshaw
és Baker már alig várják, hogy újra akcióba lendüljenek, és hajlok rá,
hogy beleegyezzem, mert Rio erősítés nélkül maradt ott.
– Nathannel mi…
– Ki se mondd! – vágott közbe Donovan. – Ti, seggfejek, nem
hozzánk tartoztok, hanem a kormányhoz, és biztosan nem díjaznák,
ha a katonáik külföldi magánakciókban vennének részt.
– A legjobb, amit tehettek, hogy visszajöttök a házba, és segítetek
a kapcsolattartásban, amíg mi Vannel alszunk egy kicsit. Azt sem
tudom megmondani, mikor aludtunk utoljára.
– Holnap várok mindenkit ebédre – közölte Marlene.
– Sült csirke? – kérdezte reménykedve Donovan.
Marlene megpaskolta az arcát, és őt is megölelte.
– Amit csak kérsz. De most menjetek haza, és pihenjetek.
15. fejezet

– Rachel! Rachel, édesem, ébredj!


Rachel mély álomból ébredt, és fáradtan megdörzsölte a szemét.
Hunyorgott, amikor az éles napfény a szemébe sütött.
A repülőgép megállt, a motorok hangja elhalt. A mellette ülő
Ethan gyengéden megsimogatta az arcát.
Rachel ekkor jött rá, hogy már leszálltak.
Felült, de a hirtelen mozdulattól megszédült. Ethan elkapta a
karját, hogy segítsen neki. Szemben velük Garrett kikapcsolta az
övét, és a repülőgép ajtajához lépett, hogy kinyissa.
– Készen állsz? – kérdezte Ethan.
– Hol vagyunk?
– Most szálltunk le a Henry megyei reptéren. Körülbelül negyven
percre vagyunk az otthonunktól.
Rachel hagyta, hogy Ethan felsegítse és a kijárat felé terelje.
Garrett megfogta a kezét, amikor kilépett a gépből. A Dr. Scofieldtől
kapott szandál csúszkált a lábán, ezért nehéz volt talpon maradnia. A
lábbelihez hasonlóan a ruhák is túl nagyok voltak, de tiszták és
kényelmesek, és ezt már rég mondhatta el magáról.
Sam pár méterrel odébb állt. Alig ismerte meg a kifakult
farmerben és a fehér pólóban. A bozótharcos megjelenés nélkül
sokkal megközelíthetőbbnek tűnt. Még az arckifejezése is
barátságosabbnak, kevésbé fenyegetőnek látszott. Nem volt annyira
ijesztő.
Karba font kézzel figyelte, ahogy kiszállnak. Közönyösen az ott
parkoló terepjáró oldalának dőlt, de mosolygott, amikor meglátta.
Rachel eltökélte, hogy a lehető legbátrabban fog viselkedni, ezért
kihúzta magát, és kiszabadította a kezét Ethan és Garrett karjából.
Minden egyes megtett lépésnél, amellyel eltávolodott tőlük, úgy
érezte, hogy az ismeretlenbe tart, de csak ment tovább, amíg Samhez
nem ért.
– Szia, Sam! – köszöntötte halk, de egyenletes hangon.
A férfi még jobban mosolygott. Kitárta a karját, aztán csak várt.
Rachelen múlt, hogy elfogadja az ölelését. Ő mély lélegzetet vett, és
odalepett hozzá. Sam szorosan átölelte.
– Szia, édesem! – suttogta a fülébe. – Isten hozott itthon!
Rachelnek könnyek marták a szemét, és a férfi nyakába temette az
arcát. Samnek olyan illata volt, mint Ethannek. Erős és határozott.
A férfi megcsókolta a haját, és addig tartotta a karjában, amíg
Rachel el nem húzódott. Gyengéden a füle mögé tűrt egy hajtincset.
– Hogy érzed magad?
– Nem tudom – felelte őszintén Rachel. – Én… félek egy kicsit.
Ethan kezét érezte a vállán, mire ösztönösen megfordult, hogy a
karjában keressen menedéket. A férfi megcsókolta a halántékát.
– Nincs miért félned, kicsim. Itthon vagy, olyan emberek között,
akik szeretnek.
– Induljunk! Vár az autó – szólt Sam.
Rachel figyelte, ahogy Garrett-tel fogják az a pár csomagot,
amelyet magukkal hoztak, majd a terepjáró felé indulnak. Ethan
gyengéden megszorította a karját, és ösztökélte, hogy haladjon.
Szinte gépiesen tette egymás elé a lábait. Nem tudott mit kezdeni
azzal a bizarr érzéssel, hogy mindez normális, vagyis annak kellene
lennie. Több hónapnyi félelem és raboskodás után újra szabad.
Visszatért a normális világba. Folytatódik az élete, mintha nem
szakadt volna meg egy évre. Mintha azok az emberek, akik szerették,
nem folytatták volna az életüket nélküle.
Garrett előreült, Ethan pedig segített Rachelnek beszállni a hátsó
ülésre, majd bemászott mellé. Sam a vezetőülésbe telepedett, és
hamarosan maguk mögött hagyták a kis leszállópályát.
Alig lehetett reptérnek nevezni. Aprócska sáv volt csak egy
hatalmas mezőgazdasági terület közepén. Mindössze két bádogból
emelt hangár állt ott, egy nagyobb és egy sokkal kisebb.
Az autó felkavarta a port, ahogy elindultak. Néhány pillanattal
később Sam ráfordult az aszfaltozott főútra, és gyorsított. Rachel
kíváncsian nézett ki az ablakon, és remélte, hogy valamit – bármit –
ismerősnek talál.
Pár kilométer után feladta. A táj ugyanolyan volt, mint bárhol
máshol. Akárhol lehettek.
Ethan karjába dőlt, mire a férje szorosabbra fogta az ölelését.
– Jól vagy? – mormolta.
Rachel bólintott. Még nem szabadult meg teljesen az elvonási
tünetektől. Az elmúlt pár nap igen megterhelő volt számára, és nem
kívánta újra átélni. Még mindig érezte a fájó ürességet, a betöltendő
űrt, de már elviselhetőbb volt. És nem fogja megadni magát! Nem
lesz az egyetlen gyenge láncszem ezek között az erős harcos férfiak
között.
Ethan állandóan mellette volt – ő és Garrett. Felváltva fogták le,
amikor sikoltozott, kiabált, és megkönnyebbülésért könyörgött. A
legkétségbeesettebb pillanatában Ethant kérlelte, hogy szerezzen neki
drogot.
Ethan odaállt vele a zuhany alá, teljesen felöltözve, amikor meg
volt győződve róla, hogy pókok lepik el. Még most is beleborzongott
az emlékbe: úgy érezte, több száz szörnyű lény mászkál a testén.
Több, látszólag véget nem érő nap után túljutott a nehezén.
Halálosan kimerült volt, és tudta, hogy Ethan és Garrett sincsenek
sokkal jobban.
– Pontosan hová megyünk? – Buta kérdés volt. Ethan és Garrett
számtalanszor elmondták a hazatérésük részleteit, de nem tudott
szabadulni a nyugtalanságtól.
Csak amikor Ethan szétválasztotta a két kezét és egymásba fonta
az ujjaikat, tűnt fel neki, olyan erősen kulcsolta össze a kezét, hogy
elfehéredtek az ujjbegyei.
– Hazamegyünk. A házunkba, kicsim.
Rachel annyira igyekezett, hogy felidézze magában a házukat.
Csak egy rövidke pillanatra, csak hogy tudja, emlékszik a helyre,
ahol a férjével élt.
– Nem emlékszem – szólt csalódottan.
Garrett megfordult, megérintette a térdét, és ahogy oly sokszor
tette az elmúlt pár napban, néhány jól megválasztott szóval
megnyugtatta.
– Túl erősen akarod, szívem. Lazíts, és akkor emlékezni fogsz.
Még ha most nem is sikerül, lehet, hogy minden emléked visszatér,
amikor belépsz a házadba. És ha mégsem? Nem kell kapkodni.
Rachel elengedte Ethan kezét, megragadta Garrettét, és minden
erejével megszorította.
– Köszönöm. Szeretlek.
Aztán levegő után kapott, és nagyon elszégyellte magát. Ethan
megdermedt mellette. Rachel elengedte Garrettet, és a szája elé kapta
a kezét, annyira megdöbbentették a saját szavai.
Garrett visszanézett rá, de sem érzelem, sem ítélkezés nem látszott
a szemében. Csak türelem, megértés és szeretet.
Miért nem Ethannek mondta ezeket a szavakat? Miért Garrett-
nek? Bűnbánó képpel Ethanre kapta a pillantását. A legszívesebben
sikoltott volna, de túlságosan zavarban volt.
Ethan szemében nem tükröződött harag, csak feszültség, mintha
valamiféle ismeretlen reakció ellen küzdene. Amikor hangot hallott
elölről, odafordult. Sam volt az. Nevetett.
A férfi szélesen vigyorogva nézett a visszapillantó tükörbe.
– Egyre gyakrabban látom azt a Rachelt, akit ismerünk és
szeretünk. Nem ismertem bájosabb, az érzelmeit jobban kimutató
nőt.
Ethan halkan felnevetett, és úgy tűnt, ellazul. Rachel viszont
megbánta a szavait, és nem tudott elfeledkezni a kínos pillanatról.
Lehunyta a szemét, majd elfordult. Most először tagadta meg
magától a férje megnyugtató ölelését.
– Rachel!
Garrett mély hangja kellemesen csengett.
A lány lassan felpillantott, és a férfi szemébe nézett.
– Én is szeretlek, szívem. Mindnyájan szeretünk.
Rachel remegve elmosolyodott, és bólintott. Ethan újra megfogta
a kezét, és gyengéden megszorította. Rachel összeszedte a
bátorságát, és rásandított. Szinte félt attól, mit láthat a szemében.
Elakadt a lélegzete a férfi szemében tükröződő nyers, perzselő
érzelmek láttán. Nem kapott levegőt.
Ethan megérintette az arcát, a füle mögé és a tarkójára siklottak az
ujjai, majd magához húzta Rachelt, és szinte összeért a szájuk.
– Szeretlek – suttogta a férfi.
– Én…
Rachel torkán akadtak a szavak, és mielőtt újra nekifuthatott
volna, a férfi ajka megérintette az arcát. Nem követelőzött. Gyengéd
volt, mintha attól félne, hogy a legkisebb érintés is árthat neki.
Rachel torkában egyre nagyobb lett a gombóc, és egyre jobban
hatalmába kerítette a pánik. Miért váltottak ki belőle ilyen páni
félelmet azok a szavak, amelyek pár perce még olyan természetesek
voltak?
Kitépte magát Ethan karjából, megfordult az ülésen, és levegő
után kapott. Ethan óvatosan megérintette a vállát, de Rachel
összerándult az érintésétől. Rosszul lett.
– Sam, állj meg! – vakkantotta Ethan.
Megfogta a felesége karját, miközben Sam leállt az út szélén. Pár
másodperc múlva Rachel feltépte az ajtót, és előrevetette magát.
Mielőtt megbicsaklott a térde és a földre rogyott, Sam elkapta.
– Lélegezz mélyeket – mormolta a férfi. – Csak lassan.
Rachel egész testében remegett. Egyszerre volt melege és fázott.
Az izzadságtól csuromvíz volt a ruhája, mégis vacogott.
Kellemetlen képek villantak fel előtte.
Ethan dühös arca. Kiabálás. Követelődzések. Vádaskodások.
Befogta a fülét, és megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a durva
képektől.
– Rachel!
Ethan hangja távolról hallatszott.
– Rachel, mi a baj?
Ez Garrett volt, közelebbről.
– Gyűlöl engem – suttogta Rachel, miközben könnyek folytak
végig az arcán.
Két pár kar fonódott köré. Kezek simogatták a haját és törölték le
a könnyeit.
– Senki sem gyűlöl, kicsim.
Ethan annyira elszántnak tűnt, mintha egymaga akarná elűzni az
összes démonát.
Lassan eloszlott a sötétség. A hangok már nem kínozták, a hideg
eltűnt, melegségnek adta át a helyét.
Rachel összeroskadt, a feje előrebukott. Erős ujjak masszírozták a
nyakát, egy másik kéz a vállát fogta.
– Menjünk vissza az autóhoz – szólt Garrett.
Mielőtt Rachel válaszolhatott volna, Ethan a karjába kapta és
magához szorította. A férfi mellkasa hullámzott. Amikor Rachel
kinyitotta a szemét, rettenetes fájdalmat látott az arcán. Ethan… el-
kínzottnak tűnt.
– Fáradt vagyok – suttogta, és a nyakához simult.
– Akkor aludj, kicsim. Majd felkeltelek, ha hazaértünk.
Az ülésre fektette a feleségét. Becsukta az ajtót, átment a másik
oldalra, és bemászott. Felemelte Rachel fejét, és az ölébe fektette.
Az első ajtók csapódása arról árulkodott, hogy Sam és Garrett is
beszálltak, majd halkan feldübörgött a motor, miközben Sam
visszakormányozta a járművet az útra.
Tényleg kezdek megbolondulni. Talán már meg is örültem. Lehet,
hogy soha nem leszek normális.
Rachel lehunyta a szemét, ahogy még több könny gyűlt a szemébe
és némán lecsorgott az arcán.
Ethan tehetetlenül figyelte az ezüstösen csillogó nedves csíkot a
sápadt bőrön. Mire gondolhatott Rachel? Eszébe jutott valami? A
házasságuk emlékei kínozták? Ilyen hamar visszatértek?
„Gyűlöl engem.”
Majdnem elhányta magát. Kiről beszélt? Istenem, csak ne róla.
Soha nem hiheti azt, hogy gyűlöli. Inkább meghal, mintsem akárcsak
egy pillanatra is ezt gondolja róla.
„Szeretlek.”
Kísértette a szó, amelyet Rachel oly könnyedén vetett oda
Garrettnek. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy ő is hallja tőle. Hogy
neki mondja. Vissza akart menni az időben, amikor nem telt el úgy
nap, hogy Rachel ne mondta volna neki, mennyire szereti.
De egy asszony nem kockáztatja örökké a szívét, ha nem kap
cserébe semmit. Bárcsak ő is mondta volna. Én is szeretlek, kicsim.
De csak az elején mondta. Aztán már csak bólintott vagy mosolygott.
A végén már azt sem tette. Túl nagy volt a bűntudata. A kezdetben
édes szavak álnokul, tőrként fúródtak a bordái közé és a szerveibe. A
legalávalóbb képmutatónak érezte magát, ezért nem szólt semmit,
míg végül már Rachel sem mondott semmit.
Ez volt a legrosszabb. Minden egyes nap azt várta, hogy újra
hallja ezt a szót, de csak mérges lett és neheztelt rá, amikor nem így
történt. A saját hibájáért büntette.
– Ethan!
Felnézett, és látta, hogy Sam a visszapillantó tükörben figyeli.
Sam felsóhajtott.
– Bárcsak tudnám, mivel vigasztaljalak. Nem könnyű neked.
– Ez nem rólam szól – szűrte a szavakat a fogai között. – Hanem
róla. Csak róla. Csak ő számít.
Sam bólintott.
– Tudom. De neked is fáj. Nem gép vagy. Nem szüntetheted meg
csak úgy egyszerűen a fájdalmat, mert nem akarod érezni.
– Bármit elviselek, ha visszakapom – felelte halkan,
elkeseredetten Ethan.
Ekkor Garrett fürkésző tekintettel, elgondolkodva megfordult.
– Már visszakaptad. Mitől félsz annyira?
Ethan nyelt egyet. Soha nem ismerné be a fivéreinek, mekkora
szerepe volt abban, hogy a felesége felszállt arra a Dél-Amerikába
tartó gépre. Hogy hogyan űzte el magától, hogyan utasította el őt és a
szerelmét.
Hogyan mondhatná el nekik, attól fél a legjobban, hogy
elveszíti… megint… miután visszakapta?
16. fejezet

– Rusty eltűnt! – kiáltott fel dühösen hadonászva Marlene.


– Nyugodj meg, anya! – csitította Joe.
Az asszony vad pillantást vetett rá.
– Nem nyugszom meg! Elegem van már abból, hogy a fiaim azt
mondják: nyugodjak meg.
– Hogy érted azt, hogy eltűnt? – kérdezte Nathan.
Marlene égnek emelte a kezét, és végignézett a nappaliban
elterülő három fián. Egyikük sem tűnt úgy, hogy egy kicsit is
aggódna amiatt, hogy Rusty elszökött. A lány hallgatag volt azóta,
hogy értesültek Rachel hazatéréséről, de Marlene arra nem számított,
hogy az érkezése napján eltűnik.
– Néha azon tűnődöm, nem fogyott-e el rég a józan ész, mire ti
megszülettetek – dünnyögte.
Nathan összerándult.
– Au, anya! Erre nem volt semmi szükség.
Donovan elnevette magát, de mielőtt csattanós válaszolt adhatott
volna, Marlene egy helytelenítő pillantással elnémította.
– Azt akarom, hogy emeljétek fel a hátsótokat, és segítsetek
megkeresni. Én most nem tudok ezzel foglalkozni. Rachel bármelyik
pillanatban hazaérhet, Rusty meg eltűnt.
– Az eszedbe jutott, hogy ő akart elmenni? – kérdezte óvatosan
Donovan. – Erőszakkal nem tarthatod itt, anya. Zűrös kölyök. Nem
menthetsz meg mindenkit.
– Nem érdekel, hogy el akar menni, nem mintha egy percig is azt
hinném, hogy egyedül akar lenni. Azt akarom, hogy itt legyen. Nem
tudom, mi történt, de amíg nem hallom tőle magától, addig bajban
lévő családtagként gondolok rá. Akkor is csak ülnétek itt és
vitatkoznátok, ha azt mondanám, hogy az egyik testvéretek tűnt el?
Határozottan nem vesztegettétek az időt, hogy Rachel után menjetek,
amikor megtudtátok, hogy bajban van.
Nathan haragos pillantást vetett rá, és felállt.
– Álljunk csak meg egy kicsit, anya! Nem hasonlíthatod ezt a
gyereket Rachelhez. Csak kihasznál benneteket apával.
Marlene összeszorította az ajkát.
– Azt akarom, hogy mind a hárman induljatok a keresésére. És ne
merjetek visszajönni nélküle! Megkeresem apátokat, és hozzuk az
autót. Azonnal felhívtok, ha megtaláltátok, világos?
Joe a szemét forgatva felsóhajtott.
– Ne légy tiszteletlen, fiatalember! – csattant fel Marlene.
– Igen, asszonyom – érkezett az alázatos felelet.
Mogorva képpel, de feltápászkodtak, és elhagyták a házat.
Nathan beszállt a Dodge-ba, és lemondóan, együttérzőn nézte a
testvéreit a szélvédőn keresztül, amikor azok is beszálltak az
autójukba. Ha az édesanyjuk valamit a fejébe vett, nem volt
menekvés. Egész Stewart megyét felforgatná ezért a Rustyért.
Kitolatott a kocsifeljáróról, és nyugatra indult. A tóval
párhuzamos vidéki utakat választja, Dovert meghagyja a
testvéreinek.
Gyorsabban ment, mint lehetett volna, de hajtotta a
türelmetlenség. Sokkal jobban szerette volna hallani, hogy Ethan és
Rachel hazaértek, és nagyon szeretett volna találkozni Garrett-tel és
meghallgatni a beszámolójukat. Erre pedig nemigen van lehetősége,
ha a félrevezetett anyja valami bolondságra kéri.
Eszébe jutott, hogy ez így nem teljesen fair a részéről, de bosszús
volt, és nem emberbaráti gondolatok foglalkoztatták. Nem ismert az
édesanyjánál lágyszívűbb embert. Túlságosan is az. És ha egyszer a
fejébe vesz valamit, senki és semmi nem tántoríthatja el.
Fél órán keresztül a 232-es út mentén kanyargó kis utakat járta,
majd megfordult, és a tó mentén délnek haladt tovább. Épp áthajtott a
Leatherwood-patak felett, amikor a kanyar után egy magányos alakot
látott a főút mentén gyalogolni. Rusty volt az.
Lelassított, és amikor melléért, letekerte az anyósülés felőli
ablakot. Amikor megállt, a lány óvatosan rásandított, és
megmerevedett a felismeréstől.
– Van rá különösebb okod, hogy egyedül sétálj a főút mentén,
miközben anya halálra aggódja magát? – vakkantotta oda neki.
Rusty egyenesen előreszegezte a tekintetét, és csak ment tovább.
A válla merev volt, az állkapcsát összeszorította.
– Nem is érdeklem – dünnyögte.
– Valóban. Gondolom, ezért fogadott be, etetett, ruházott,
maradhattál nálunk, és általában véve mindenkit megőrjít azzal, hogy
fogadjunk el téged, egy szót se szóljunk, és mindenkinek téged kell
keresnie, amikor Rachel hazatérésére szeretnénk összpontosítani.
Rusty megtorpant, és vicsorra húzódott az ajka.
– Rachel! Annyira elegem van már belőle. Rachel olyan csodás.
„Úgy szeretem, mintha a saját lányom lenne.” Rachelt mindenki
szereti. Marlene-nek már nincs rám szüksége, mert az igazi lánya
hazajön.
Nathan bosszús volt, de ellágyult a pillantása, amikor ránézett. A
lány szenvedett, és mindent megtett, hogy ő ne lássa, mennyire.
– Szállj be!
Rusty megrázta a fejét.
– Gyerünk! Elmegyünk kocsikázni. Ha nem akarsz még
hazamenni, csak autózunk egyet.
A lány habozott, a szája remegett. Nathan kinyitotta és kilökte az
ajtót. Rusty nagyot sóhajtott, és bemászott az anyósülésre.
– Öv – szólt rá türelmesen Nathan.
Rusty haragos pillantást vetett rá, de becsatolta az övét.
Nathan végighajtott a főúton, hogy a lány tudja, nem egyenesen
hazamennek.
– Gondolom, elárulod, hogy szerinted miért változnának meg
anya érzései irántad csak azért, mert Rachel csodálatos módon
hazajön hozzánk.
– Én egy senki vagyok – duzzogott a lány. – Csak valaki, akit az
édesanyád megsajnált. Szomorú volt Rachel miatt, és biztosan azt
hitte, hogy én pótolhatom.
– Ezt ő mondta neked?
Rusty habozott.
– Hát… nem.
– Akkor talán véletlenül meghallottad?
A lány ismét megrázta a fejét. Dühös pillantást vetett rá, amikor
rájött, hová akar kilyukadni Nathan.
– Talán olyasvalamit tett, amiből szerinted az következik, hogy
nem őszinte, és szeret bajban lévő tinilányokkal szórakozni?
– Tudod, hogy nem – dünnyögte Rusty.
– Hm, oké, több ötletem nincs. Talán mondd el te. A férfiak
felfogóképessége lassú tud lenni.
Rusty hosszú ideig csak hallgatott, és az ölében fekvő kezét
tanulmányozta.
– Én csak azt hittem… arra gondoltam, most, hogy Rachel
hazajön, többé már nem akar engem.
Nathan megfogta a kezét, ügyet sem vetve arra, hogy a lány
meglepetten összerándult.
– Megértem, miért érezhetsz így. De egyvalamit meg kell értened:
ez pedig anya örökös késztetése, hogy gondoskodjon az emberekről.
Éveken keresztül tanárként dolgozott, és még mindig emlékszik
minden egyes diák nevére, aki megfordult az óráin.
Nathan halkan felkuncogott.
– Ami azt illeti, próbálnál csak meg a legfiatalabb gyereke lenni öt
fivérrel. Ha bárkinek lenne oka mellőzöttnek éreznie magát, az
szerintem én lennék. De valahogy mindig eléri, hogy mind
különlegesnek érezzük magunkat, mintha egyedül csak mi
számítanánk neki az egész világon. Ne érts félre! Nem lehet könnyen
befolyásolni, és ha a fejébe vesz valamit, olyan, mint a friss hús
szagát érző aligátor.
Rusty ajka megremegett, és elhúzta a kezét.
– Nem vagyok hozzászokva, hogy bárki is törődjön velem.
– Nos, talán itt az ideje – felelte egyszerűen Nathan.
Rusty ajka megrándult, és ismét védekezni kezdett.
– Mit érdekel ez téged? Te és a testvéreid nem is kedveltek. Azt
szeretnétek, ha elmennék.
– Ez most nem rólam vagy a fivéreimről szól, úgyhogy ne is
kanyarodjunk el ebbe az irányba. Anya törődik veled. Mi nem
ismerünk. Aggódunk, hogy kihasználod anyánkat? Naná! És biztos
lehetsz benne, hogy figyeljük minden mozdulatod, és ha csak egy
rossz lépést teszel, neked annyi. De amíg nem szúrod el, nincs miért
aggódnod.
– Ezzel akkor azt akarod mondani, hogy szeretnéd, ha
visszamennék? – kérdezte gyanakodva a lány.
Nathan felsóhajtott.
– Ne forgasd ki a szavaimat, és igyekezz, Rusty! Képes vagy
egyedül döntést hozni, és vállalni érte a felelősséget. Ha vissza
akarsz jönni, akkor ne vesztegesd az időnket, csak mondd meg.
Hazaviszlek, nem teszünk fel kérdéseket. Ha nem akarsz visszajönni,
úgy is jó, de ezt anya szemébe fogod mondani, nem pedig
elsomfordálsz, mint egy hálátlan, gyáva kukac.
Rusty ajka döbbenten elkerekedett, aztán a lány váratlanul
elmosolyodott, ami az egész arcát átformálta. A duzzogó, legyőzött
lány helyett egy fiatal, ragyogó Rusty ült ott, aki egész csinos volt.
– Szeretem azokat az embereket, akik nem hazudnak, és
megmondják, mi van.
Nathan halkan felnevetett.
– Nos, akkor jól megleszel a Kellykkel. Tehát hazamegyünk, vagy
sem?
Szikra gyúlt Rusty szemében, és úgy tűnt… reménykedik. Még
izgatott is. Aztán, amilyen hirtelen felragyogott az arca, ugyanolyan
hirtelen ki is aludt a láng, és Rusty aggódva nézett rá.
– Biztos vagy benne? Hogy tényleg akar engem?
Nathan hosszú ideig bámulta, és hálát adott az égnek, amiért soha
nem kellett úgy éreznie, hogy nem akarják.
– Igen, Rusty. Biztos vagyok benne.
17. fejezet

Miközben Sam megállt a kör alakú kocsifeljárón, Rachel a terepjáró


ablakán keresztül figyelte a házat. Várta, hogy rátörjön a felismerés,
de csak kábultan bámulta az épületet, mintha valaki másé lenne. Nem
a sajátja.
Gyönyörű ház volt, és határozottan el tudta képzelni, hogy
szívesen lakott itt. Ciprusból készült faház, rusztikus első verandával,
hintaággyal és hatalmas cserepes páfrányokkal.
Ethan mesélte, hogy a tó közelében éltek.
– Mióta laktunk itt? – suttogta.
– Három éve – felelte a férje. – Közvetlenül a nászutunk után
költöztünk ide.
Rachel oldalra döntötte a fejét, és kíváncsian rápillantott.
– Hová mentünk nászútra?
Ethan egy pillanatra meglepődött a kérdés hallatán, aztán
elmosolyodott, és melegség tükröződött a szemében.
– Jamaicára. A tengerparton töltöttünk egy hetet. Szerintem egész
idő alatt nem volt rajtad más ruha, csak a bikinid.
Rachel elvörösödött, és leszegte a fejét.
– Kész vagy? – kérdezte komolyan Ethan.
Rachel nagy levegőt vett, és bólintott. A férfi kinyitotta az ajtót,
kiszállt, majd felé nyújtotta a kezét. Rachel megfogta, és hagyta,
hogy kisegítse a járműből. Sam és Garrett már a bejárati ajtóhoz
vezető kis úton álltak.
Csak akkor vette észre, mennyire remeg, amikor Ethan köré fonta
az egyik karját, hogy támaszt nyújtson neki, miközben elhaladtak a
fivérei mellett.
– Szeretnéd, hogy maradjunk, Ethan? – dünnyögte Sam.
Ethan megtorpant a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőknél, és
megfeszült a karja Rachel derekán.
– Nem, minden rendben lesz. Azt üzenem anyának, hogy később
majd felhívom.
– Rendben. Szólj, ha bármire szükséged van. – Sam megveregette
az öccse hátát, majd elindult az autó felé.
Garrett habozott egy kicsit, majd megérintette Rachel vállát.
– Vigyázz magadra, szívem!
Rachel ekkor kibontakozott Ethan öleléséből, és átölelte Garrett
derekát. A férfi meglepetten hátrált kicsit, majd viszonozta az ölelést.
– Visszajössz, ugye? – suttogta Rachel.
– Mindig a közelben leszek – mormolta a férfi. – Ha bármikor
szükséged lenne rám, én itt vagyok. Megígérem.
Rachel Vonakodva kibontakozott az öleléséből. Garrett
rámosolygott, majd Ethanhez fordult.
– Csak üvölts, ha kell valami.
– Megleszünk – felelte halkan Ethan.
Garrett lassan elindult, és beszállt az autóba Sam mellé.
Mindketten intettek, amikor elindultak.
– Jól vagy? – kérdezte Ethan, miközben az ajtó felé fordult.
Rachel meredten nézett a lépcsősorra, és szinte rettegett attól, mi
vár rá odabent. Miért fél tőle ennyire? Miért ilyen gyáva?
– Menjünk – szólt.
Ethan a zárba dugta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Amikor
beléptek, Rachel arcát hűvös levegő csapta meg. Felkészült rá, hogy
megrohanják az emlékek, de ahogy beljebb lépett, csak azt érezte:
nem ismeri ezt a helyet.
Átkarolta magát, és szórakozottan a karját dörzsölgetve
körbepillantott a nappalin. Annyira… csendes. Tágas. Nyugodt.
Nyugalom sugárzott a berendezésből, a zongorától a szemben lévő
sarokban álló kőkandallóig és a falakon függő bekeretezett képekig.
Hogy lehetne ez az ő háza, amikor a látványtól benne káosz dúl?
– Kicsim? Jól vagy?
Amikor Ethan megérintette a karját, Rachel felriadt a
szemlélődésből.
– Jó-jól vagyok.
– Ismerős valami?
Rachel a fejét rázta, és nagyon közel volt ahhoz, hogy a lehető
leggyorsabban eltűnjön innen.
– Mi bánt? – kérdezte gyengéden Ethan.
Rachel körbefordult. A falak és a bútorok mintha fenyegetőn
körülzárták és csúfolták volna. Csalónak nevezték, és azt mondták,
nem tartozik ide.
– Biztos, hogy ide tartozom?
– Gyere ide. – Ethan a karjába húzta a feleségét. Szorosan átölelte,
állát a feje búbján nyugtatta. – Oda tartozol, ahol én vagyok. Hozzám
tartozol. Mindig. Tudom, hogy ez biztosan túl sok neked, de
megbirkózunk vele. Csak ígérd meg, hogy ha valami megrémít,
szólsz, hogy segíthessek.
Rachel átölelte. Beszívta az illatát, az arca alatt érezte a szíve
egyenletes, megnyugtató dobogását. Képesek lesznek rá. Képes rá.
Végül elhúzódott, a férfi keze után nyúlt, és egymásba kulcsolta
az ujjaikat.
– Körbevezetsz?
– Örömmel.
Miközben bebarangoltak a hazát, Rachel csalódottsága egyre nőtt.
Egyáltalán nem érezte ismerősnek ezt a helyet.
– Ez a hálószobánk. Az az ajtó a fürdőszobánkba vezet –
magyarázta Ethan, amikor beléptek a tágas helyiségbe.
A berendezés nőiesnek tűnt. A baldachinos ágyat fodros ágytakaró
bontotta. Nehezen tudta itt elképzelni Ethant.
– Nem a te stílusodnak tűnik – jegyezte meg lassan Rachel.
A férfi elmosolyodott.
– Nem vagyok valami nagy lakberendező.
– De nem is az én stílusomnak – fakadt ki tehetetlenül Rachel.
– Pedig pontosan olyan. Nyugodt, tágas. Nőies és gyönyörű.
Rachel megrázta a fejét, gyűlölte ezeket a szavakat. Pontosan
ugyanezekkel a szavakkal írta le ő is a nappalit. Ő nem ilyen!
Hirtelen a fürdőszoba felé indult, hogy megszökhessen innen.
A hatalmas helyiségben helyet kapott egy jakuzzi és egy
zuhanyfülke. A vécé egy különálló, apró kis helyiség volt. A falak
mentén két mosdókagyló állt, egy a férfié, egy az övé. Rachel szeme
azonban a fürdőkádra tapadt.
Távoli emlék ködlött fel előtte, lassan, komótosan. A víz
csobbanása. A kádban ül, a víz a melléig ér. Ethan. Pislogott, ahogy
egyre jobban emlékezett.
A karjában feküdt, a mellkasának dőlt, miközben a víz a bőrét
nyaldosta. A férfi keze a mellére borult, hüvelykujjai végigsimítottak
a merev bimbókon. Remegés futott végig a testén.
Aztán a férfi az ujjaival a hajába túrt, ahogy a hosszú fürtjeit
mosta. Automatikusan emelte a kezét rövidre nyírt hajához.
Akkoriban sokkal hosszabb volt a haja.
– Fürdesz velem? – tört ki belőle.
Ethan meglepetten pislogott, és egy hosszú pillanatig nem szólt
semmit. Úgy tűnt, azon viaskodik magában, hogy mit is mondjon,
hogyan válaszoljon.
– Meg szoktad mosni a hajam. Ez eszembe jutott, ahogy
megérintettél.
A férfi szemében tűz gyűlt, szikrázott, szinte viharos kéknek tűnt.
– Biztos vagy benne, kicsim? Nem szeretnék semmi olyat tenni,
amitől kényelmetlenül éreznéd magad.
Rachel vállat vont. Gyűlölte ezt a suta helyzetet: megkérni a
férjét, a férjét, hogy ismét bensőséges legyen a kapcsolatuk.
– Csak azt szeretném, ha átölelnél.
Ethan a karjába vonta, és Rachel meglepve tapasztalta, hogy a
férfi remeg. Ő is olyan elveszettnek érzi magát? Ez a helyzet
bizonyos szempontból a számára még nehezebb lehet. Ethan
emlékszik azokra, amikre ő nem. Emlékszik rá, milyen volt az
életük, és hiányzik neki, amit elvesztettek.
– Ülj le az ágyra. Megengedem a vizet, és együtt levetkőzünk, jó?
Anya vett neked néhány új ruhát, és itt hagyta őket az ágyon. Addig
válaszd ki, melyiket akarod felvenni.
Rachel bólintott, és visszament a hálószobába. Számos
bevásárlótáska hevert az ágyon. Leült, és belenézett egybe. Farmer,
fölső, zokni és egy új sportcipő. Melltartó és több bugyi.
Öntudatosan végignézett magán, amikor rájött, hogy már nem is
emlékszik rá, mikor viselt utoljára melltartót. Vagy bugyit.
Akaratlanul is felvillant előtte a kép, ahogy egy férfi letépi róla a
ruhát és az alsóneműt. Aztán egy másik férfi közéjük lép, és ellöki a
támadóját. Ő ott kuporog meztelenül a kunyhóban a földön,
miközben vitatkoznak. Aztán a megmentője odadobja neki a
szétszaggatott ruháját, kivéve az alsóneműjét, amely menthetetlennek
bizonyult.
Eddig nem gondolt erre a jelenetre – vagy nem emlékezett rá. A
támadója halott. Hát a megmentője? Ki volt ő, és miért érdekelte, mit
tett vele a másik férfi?
Idegesen kivette a táskából a csipkés bugyit és melltartót, amely
valahogy túl nagynak tűnt. Hogy fog festeni bennük? Még ő is tudta,
hogy most biztosan soványabb. Hirtelen már nem is tűnt annyira
vonzónak a közös fürdés gondolata.
Magához szorította a ruhákat, és egyre növekvő félelemmel várta,
hogy Ethan kijöjjön a fürdőszobából. A férfi néhány pillanattal
később megjelent az ajtóban, és a testbeszéde alapján ugyanolyan
feszült volt, mint ő.
– A víz kész. Hát te?
Rachel felállt, és ránézett.
– Először talán… nekem kellene beleülnöm a kádba. Adnál…
adnál pár percet, mielőtt bejössz?
– Persze, kicsim. Amennyit csak akarsz.
Intett neki, hogy menjen csak, és miután Rachel elhaladt mellette,
halkan becsukta mögötte az ajtót. Rachel odament a
mosdókagylóhoz, és a mosdópultra tette a ruhákat.
Felnézett, és hosszú idő után most először látta magát tükörben.
Egy pillanatra megrémült. A tágra nyílt szemű, rettegő tekintetű nő
idegennek tűnt számára.
A haja élettelenül göndörödött a tarkóján és a fülénél. Az arca
sovány és beesett, az arccsontja hangsúlyos. Még a nyaka is túl
kicsinek tűnt. A válla sem gömbölyű, hanem szögletes volt.
Keskeny derekára és csípőjére siklott a pillantása. Fiús. Nyoma
sincs a puhaságnak. Mit láthat benne Ethan? Mindig így nézett ki?
Megdermedt a tükörben felbukkanó idegen láttán. Lehámozta
magáról a ruháit. Hamarosan meztelenül állt ott, és orvosi
távolságtartással vette szemügyre a mellét. Kicsi volt, mégis túl
nagynak tűnt vékony alakjához képest. Túl ducinak.
A hibákat kereste. Oldalról tanulmányozta magát. A feneke fakó,
jellegtelen, nem túl nagy, nem túl kicsi. Csak egy fenék.
Felemelte a karját, és végigfuttatta az ujjait a simára borotvált
bőrén. Maren felajánlotta, hogy borotválja le a lábát és a hónalját, de
nem volt hajlandó kimenni közben.
Halkan felnevetett. Az első számú szabály, ha őrültekkel van
dolgunk. Soha ne hagyjuk őket egyedül valamilyen éles tárggyal.
Semmi sincs rajta, ami felkelthetné egy férfi vágyát, de olyan sem,
amitől az hanyatt-homlok elmenekülne. Egy kicsivel jobban érezte
magát. Odament a kádhoz, és belelépett a gőzölgő vízbe, amely
selyem takaróként ölelte körül.
Mély, örömteli sóhajt hallatott, miközben leült. Micsoda egyszerű
élvezet, de most nem cserélné el semmire.
Hátradőlt, hagyta, hogy a víz ellepje az álláig. Lehunyta a szemét,
és átadta magát az édes nyugalomnak.
Egy pillanattal később hallotta, hogy nyílik az ajtó.
Automatikusan felült, és átkarolta a térdét. Szánalmas kis erőfeszítés
volt, hogy eltakarja a testét.
Ethan bejött, és teljesen felöltözve leült a kád szélére.
– Mondd meg, hogyan csináljuk, kicsim. Az alsónadrág rajtam
maradhat, ha így jobban érzed magad. De magadra is hagyhatlak, ha
ezt akarod.
Rachel remegve felnevetett.
– Ha te láthatsz engem meztelenül, én is láthatlak téged.
Ethan előrehajolt, és az álla alá tette az ujját.
– Úgy láthatsz, ahogy akarsz, és amikor csak akarsz.
A férfi felállt, lassan levette a pólóját. Széles mellkasa és a karja
dagadt az izmoktól, és Rachel megbabonázva figyelte játékukat.
Olyan teste volt, akár egy harcosnak. Semmi fölösleg, és minden
elképesztően izmos.
Keze keskeny csípőjére siklott. Lehúzta a farmerja cipzárját, és a
nadrág lassan lecsúszott róla.
Rachel nem akarta tovább ilyen sóvárogva figyelni, elfordította a
pillantását. Zavarba jött az arcát elöntő pír miatt. De hát a férjéről
van szó! Miért érzi kínosnak, hogy nézze? Kétségbeesetten vágyott
rá, hogy újra teljes kapcsolatban éljenek. Vissza akarta kapni azt a
meghittséget, amely a férfi viselkedése alapján létezhetett közöttük.
A szerelmes közelséget.
Miután a farmerja a földre hullott, Ethan átlépett a kád peremén,
gyengéden előredöntötte Rachelt, hogy mögé tudjon ülni.
Ahogy leült, a pénisze futólag Rachel gerincéhez ért, de a felesége
mereven tartotta magát, nem mozdult. Nem fog szétesni.
Ethan végül elhelyezkedett, óvatosan köré fonta a karját, és
magához húzta Rachelt. A férfi ágyékának göndör, a vízben felpuhult
szőre a fenekéhez ért, de Rachel ellazult, és hagyta, hogy a férfi a
karjában tartsa.
A vállára fektette a fejét, és Ethan megcsókolta a halántékát.
Megdöbbenve tapasztalta, hogy remegés fut végig a férfi testén, és
nedvességet érzett a bőrén. Könnyek. Ethan könnyei.
Meg akart fordulni, de a férfi még szorosabban ölelte.
– Maradj – kérte fojtott hangon. – Csak hadd tartsalak a
karomban, kicsim. Csak hadd tartsalak a karomban.
Rachel ismét ellazult, és a férfi vállgödrébe fektette a fejét. Érezte,
ahogy újra meg újra remegés fut végig Ethan testén, és hallotta halk
szipogását.
Ethan szorosan ölelte. Az oly nagyon csodált izmainak feszülése
mély érzelmekről tanúskodott. Rachel, ahelyett, hogy megnyugodott
volna, hogy valaki ennyire szereti, sebezhetőnek érezte magát. Félt.
És egy kicsit talán érdemtelennek is találta magát rá.
Egy idő után Ethan összeszedte magát. Lazult a szorítása, és a
kezével vizet mert Rachel hajára. Sampont nyomott rá, aztán
masszírozni kezdte a fejbőrét.
Rachel felnyögött, és a gyönyörtől lehunyta a szemét.
– Jó érzés? – suttogta a fülébe a férfi.
Rachel majdnem elsírta magát. Idegen volt számára ez a
gyengédség. Nem emlékezett rá, és még jobban fájt neki, hogy nem
tudta felidézni ezt az érzést.
– Miért nem emlékszem? – kérdezte. – Emlékezni akarok.
Ethan egy pillanatra megállt, majd lágyan, szeretetteljesen tovább
mosta a haját.
– Majd fogsz, Rachel. Fogsz.
Egy pillanat múlva a felesége vállára siklott a keze, és a merev
izmokat gyúrta, masszírozta. Még lejjebb engedte a kezét, a
mellkasánál megállt, majd a vízbe ejtette. Rachelnek elakadt a
lélegzete, de a férfi nem fogta meg a mellét. Az ujjai átsiklottak a
puha halmokon, de gyorsan folytatták útjukat a hasáig, ahol
megtorpantak, és elégedetten elidőztek a derekánál.
– Csússz lejjebb, hogy leöblíthessem a hajad.
Rachel elernyedt, és lejjebb csúszott. Ethan az egyik kezével
megemelte az állát, hogy az arca ne merüljön a víz alá, aztán
óvatosan leöblítette a haját.
Amikor végzett, csókot nyomott a homlokára, miközben Rachel
csak bámulta, aztán a karja alá nyúlva felhúzta magához. Az ujjai
közben megint hozzáértek a melléhez, de most sem időztek ott.
– Rachel!
Szinte esedezve ejtette ki a nevét, már-már fájdalmas sóhajjal.
Rachel megdermedt, és várta, mit fog kérdezni.
– Sok mindenre emlékszel a fogságoddal kapcsolatban?
Rachel megmerevedett, és szaporábban szedte a levegőt. A férfi
nyugtatóan végigsimított a vállán.
Rachel lassan bólintott.
– Néhány dologra. Nem mindenre. Az az anyag… a kábítószer
zavarossá teszi a dolgokat.
– Mire emlékszel? Mesélnél róla?
Rachel megrázta a fejét.
– Nem. Gondolni sem akarok rá.
Ethan szorosabban fogta a vállát.
– Bántottak?
Rachel ernyedten nekidőlt, mint egy kipukkadt lufi.
Megborzongott, a víz kezdett kihűlni. Ethan halkan szitkozódott,
miközben a lábával a dugót kereste.
– Szálljunk ki, és folytassuk a hálószobában. Mindkettőnkre ráfér
a pihenés, és szeretnélek egy ideig a karomban tartani.
A kád két oldalára támaszkodva felállt. Víz csöpögött mindenfelé
a testéről. Kilépett, törülközőért nyúlt. Rachel most szégyenérzés
nélkül figyelte törülközés közben.
Amikor Ethan végzett, másik törülközőért nyúlt, majd Rachel
kezéért, és talpra állította. Amikor az asszony kilépett a kádból, köré
csavarta a törülközőt, és meztelen testéhez húzta.
Tetőtől talpig szárazra törölte, aztán a haja következett.
– Tudom, hogy azt mondtam, hozz magadnak ruhát, de mi lenne,
ha kölcsönadnám az egyik pólóm, és csak később öltöznél fel? Vagy
holnapig ágyban maradhatnánk.
Rachel remegő mosolyt villantott rá.
– Jól hangzik. Nagyon fáradt vagyok.
Ethan megcsókolta az ajkát, majd hátralépett.
– Maradj itt. Felöltözök, és kerítek egy pólót.
Egy másodperc múlva visszatért. Rövidnadrágot viselt, és hozott a
lánynak egy pólót. Ráadta, de egészen a térdéig ért. Rachel
végignézett magán, majd a férfira pillantott.
– Nekem soha nem állt ilyen jól ez a póló – jegyezte meg
mosolyogva Ethan, majd a kezéért nyúlt. – Készen vagy?
Rachel megfogta a kezét, és bólintott.
18. fejezet

Rendes ágy. Melegnek, puhának, hívogatónak tűnt, és Rachel szinte


a takarók alá fúrta magát. Most azok a legegyszerűbb örömök tűntek
a legédesebbnek, amelyeket a mindennapokban olyan könnyű
biztosra venni. Egy forró fürdő. Egy kényelmes ágy. Mindaz, amiben
egy évig nem volt része.
– Megtalállak a takarók alatt? – incselkedett vele Ethan, amikor az
ágyra mászott.
– Egy hétig fel sem kelek – jegyezte meg álmodozva Rachel.
– Meg tudnál győzni. – A férfi mellé ereszkedett, és a könyökére
támaszkodott a párnák között. Rachel felnézett rá. Szemügyre vette
az arckifejezését, a szeme váltakozó csillogását.
– Sötétebb a szemed, mint Samé – mélázott. – Sokkal jobban
hasonlítasz Garrettre. Szerinted ezért emlékszem rá?
Ethan pislogott, mintha nem számított volna ezekre a kósza
gondolatokra.
Rachel homlokráncolva idézte fel maga előtt Donovant.
– Donovan szeme zöld, de a többieké kék.
Ethan elmosolyodott, és megérintette az arcát.
– Lassíts, kicsim. Hadd érjelek utol.
Rachel egy kicsit mélyebbre fúrta magát a takarók közé, és
elnyomott egy ásítást, miközben felnézett rá. Nagyon tetszett neki a
fehér ágynemű és a férfi napbarnított bőrének kontrasztja. Ethan
gyönyörű látványt nyújtott, és Rachel majd’ felfalta a szemével.
Mindig ilyen csodálattal nézett rá? Miért nem emlékszik? Csak
egy kis érzelemre. Bármire.
Hívatlanul ismét álnok sötétség borult rá. Félelem. Az
ismeretlentől, ugyanakkor az emlékezéstől is. Miért? Milyen sötét
titkokat rejteget ez a látszólag tökéletes ház?
– A többségünknek kék a szeme. Apáé kék, anyáé barna. Van zöld
szemű lett, Nathan és Joe pedig anya barna szemét örökölték.
– Én azt hittem, a barna mindig dominánsabb, mint a kék –
jegyezte meg homlokráncolva Rachel.
– Egy ostoba katonát kérdezel a genetikáról?
– Te nem vagy ostoba! – tiltakozott hevesen Rachel.
A férfi hüvelykujjával végigsimított az asszony ajkán.
– Még mindig ugyanolyan harcias vagy, amikor kiállsz azokért,
akiket szeretsz. Az anyai nagyapámnak egyébként kék szeme volt,
így anya nyilván hordozza a géneket, vagy hogy mondják ezt.
Jézusom, a középiskolában foglalkoztam utoljára azokkal a hülye
genetikai kombinációkkal. És igen, leginkább Garrettre hasonlítok,
de ti… közel álltatok egymáshoz. Valószínűleg ezért emlékszel rá.
– A többi testvéredre egyáltalán nem emlékszem. Vagy az
édesanyádra. – Rachel felsóhajtott. – Hogyan találkozhatnék velük,
amikor mind idegenek számomra?
Ethan egy kicsit igazított a testhelyzetén, és lejjebb ereszkedett,
míg majdnem összeért az orruk.
– Ez nem róluk szól, hanem rólad. Nem lesznek rád dühösek.
Szomorúak? Valószínűleg, hiszen szeretnek, és nem tetszik nekik,
ami veled történt. Szeretnének boldognak látni. Azt szeretnék, ha
visszakapnád az életedet, az egészségedet és az emlékeidet.
Rachel bizonytalanul felcsuklott.
– Ethan?
A férfi gyengéden a füle mögé tűrt egy hajtincset.
– Igen, kicsim?
Rachel megnyalta a szája szélét.
– Nem sok mindenre emlékszem a történtekből. Úgy értem,
foszlányokra igen, mint amikor az egyik férfi megpróbált… – Egy
pillanatra elhallgatott, de lerázta a szégyent és a vonakodást. Nincs
semmi szégyellnivalója. Semmi. Megpróbáltak mindent elvenni tőle.
De ő nem tett semmit, amivel rászolgált volna.
Ethan ujjai mozdulatlanná dermedtek az arcán, és Rachel érezte,
semmint látta, hogy a hatalmas férfi megremeg.
– Mit próbált tenni? – kérdezte halkan.
– Bántani akart – kezdte bizonytalanul Rachel. – De egy másik
férfi megakadályozta benne. Nem tudom, miért, de leszedte rólam
azt a férfit, és visszaadta a ruháimat.
Ethan arca megkövült. Csak a szeme árulkodott a benne tomboló
nyers érzelmekről.
– Újra megpróbálta?
– Nem hiszem, hogy megerőszakoltak – suttogta az asszony.
Kutató pillantást vetett rá. – Tudnám, nem? Hogyan lennék képes
elfelejteni egy olyan szörnyűséget? Minden másra emlékszem. Úgy
értem, azzal kapcsolatban, amit tettek.
– Mit tettek? – kérdezte gyengéden a férfi. A Rachel arcán nyugvó
keze remegett. Átható pillantást vetett rá, annyira csak rá figyelt,
hogy… Rachel szeretve érezte magát.
A homlokát ráncolta, ahogy néhány emlék előtört a ködből.
– Azt mondták, hogy soha nem mehetek haza. Hogy célja van az
ottlétemnek. Hogy biztosíték vagyok. Mire gondoltak, Ethan? Nem
értem.
A férfi hangosan kifújta a levegőt, és az ujjai mozdulatlanná
dermedtek Rachel arcán.
– Nem tudom. De kiderítem. Esküszöm.
– Egyszer, amikor megpróbáltam megszökni, bezártak egy…
ketrecbe. Egy dobozba a tábor közepén. Forró doboznak hívták. Csak
egy kis lyuk volt a tetején, ott jött be a levegő, de amúgy sötét volt,
és annyira forró, hogy majd’ megsültem.
Megborzongott az emléktől. Ethan a karjába vette, és szorosan a
mellkasához vonta. Rachel hallotta, ahogy vadul kalapál a szíve, és
érezte, hogy dühös.
– Utána kezdtek bedrogozni. Gyűlöltem. Nagyon féltem, de aztán
kezdett szükségem lenni rá, és csak akkor éreztem jól magam, ha
kaptam egy újabb adagot. Gyűlöltem őket azért, hogy függővé tettek
az épelméjűségem megtöréséért, miközben apránként amúgy is
kezdtem megbolondulni.
– Ne, kicsim, ne – tiltakozott a férfi.
– Később arra használták, hogy kordában tartsanak vele – folytatta
Rachel, felidézve a keserű gyűlöletet és a szüntelen sóvárgást,
amelyet most is érzett. – Nem adtak drogot, mert tudták, mi lesz a
következménye. Állandóan elvonási tüneteket idéztek elő, hogy
végül jobban gyűlöltem magamat, mint őket.
– Istenem!
Ethan remegett. A válla megemelkedett, és Rachel azt hitte, talán
sír, de nem mert felnézni, mert félt, hogy ő sem tudja uralni az
érzéseit. Ha a férfi összeomlik előtte, ő is összeomlik.
– Megbirkózunk vele, Rachel! – szólt hevesen Ethan. – Már
majdnem túlvagy rajta.
Rachel képtelen volt elmondani neki, hogy majd’ meghal egy
adagért. Nem bírta elmondani neki, hogy a lelkét is eladná az édes
felejtésért. Így aztán csak feküdt a karjában, és hallgatott.
Imádkozott, hogy a szüntelen sóvárgás alvás közben valahogy
alábbhagyjon.
***
Amikor megszólalt a telefon, Ethan felkapta, és remélte, hogy nem
keltette fel a feleségét. Rachel összegömbölyödve feküdt a kanapén,
az álláig felhúzta a takarót, és békésen aludt. Talán a legbékésebben
azóta, hogy három napja hazajöttek.
– Halló – szólt bele halkan, miközben kiment a konyhába.
– Tudod, ha bekapcsolod az átkozott mobilod, rezgőre is
állíthatod, és akkor nem kell aggódnod, hogy Rachel felébred –
morogta a fülébe Sam.
– Miért könnyíteném meg a dolgotokat, hogy kapcsolatba lépjetek
velem? – kérdezte vontatottan Ethan.
– Hogy van? – Sam elengedte a füle mellett Ethan csipkelődését.
Ethan elkomorult, és lopott pillantást vetett a feleségére.
– Jobban. Nem könnyű. Rosszul alszik. Az elvonási tünetek és a
rémálmok mellett egyikünk sem tud sokat pihenni.
– Kimerültnek tűnsz – jegyezte meg aggódva Sam.
– Megbirkózom vele.
– Anya nyugtalankodik. Nemigen tudom távol tartani tőletek.
Ethan felsóhajtott.
– Tudom, ez mindenkinek nehéz. Semmit sem szeretnék jobban,
mint hogy találkozzon mindenkivel. A fenébe, remélem, eszébe jut
majd valami vagy valaki, ha újra együtt a család, de olyan törékeny,
Sam. Minden erejére szüksége van, hogy talpon maradjon.
– Elvitted már orvoshoz?
– Igen. Szinte az volt az első dolgunk. Megadták egy clarksville-i
terapeuta nevét, és amint Rachel készen áll, felhívom. Velem
hajlandó beszélni, de mással nem akar.
– Mit mondott az orvos a fizikai állapotáról?
– Ugyanazt, amit Maren. Hogy nagyon törékeny. Alultáplált.
Kimerültek a tartalékai. Felírt egy csomó vitamint, és ügyelek rá,
hogy napjában háromszor kiadósan egyen, és az étkezések között is
ezt-azt.
– És az elvonási tünetek?
Ethan végigszántott a kezével a haján, és kifújta a levegőt.
– Néha még mindig nyugtalankodik. Tudom, hogy sokkal
gyakrabban gyötri, mint ahogy beismeri. Annyira higgadt. Nem
tudom, hogy szégyelli-e magát és nem akarja, hogy lássam, vagy
valahogy engem akar megvédeni attól a rossztól, amin
keresztülmegy.
– Remek – dünnyögte Sam.
– Nekem mondod? Nekem kellene védelmeznem őt.
Ethan megfordult, mert kopogtak a bejárati ajtón.
– A francba, mennem kell, Sam. Jött valaki.
Sam habozott.
– Valószínűleg Garrett. Tudhattad, hogy benéz, hogy minden
rendben van-e veletek.
– Hogyne. Később még beszélünk, Sam.
Ethan letette a telefont, és az ajtóhoz ment. Tényleg Garrett
ácsorgott ott zsebre tett kézzel. Ethanre meredt, majd előrelépett.
– Bejöhetek?
Az öccse kitárta az ajtót.
– Persze. De csöndben. Rachel a kanapén alszik.
– Mi újság? – kérdezte Garrett, miközben követte.
Ethan vállat vont.
– Megvagyunk.
– Fáradtnak tűnsz. Miért nem kértél segítséget tőlünk?
A szelíd kérdést vádaskodásnak érezte Ethan. A fenébe is,
valószínűleg megérdemelte, de hogyan magyarázza el bárkinek is,
mit érez? Egyszer már elvesztette Rachelt. Egy egész éven keresztül
abban a hitben élt, hogy halott. És most valamiféle csoda folytán
visszakapta.
Garrett a kanapéhoz lépett. Lenézett a sógornőjére, és ellágyult a
pillantása. Óvatosan megérintette az arcát, aztán újra Ethanhez
fordult.
– Szerintem meg kellene látogatnod anyát és apát. A fenébe, azt
sem tudom, mondta-e valaki, hogy Joe és Nathan itthon vannak. Már
pokolian türelmetlenek, és találkozni akarnak veletek.
– Sam mesélte – szólt halkan Ethan. – De nem hagyom egyedül.
Tudom, hogy mindenki látni szeretné. Hidd el, megértem, de azt kell
tennem, ami Rachelnek a legjobb, és aggódom a család rá irányuló
figyelme miatt.
– Nem azt mondtam, hogy őt is vidd magaddal. Egyetértek, hogy
nem szabad túl hamar kitenni mindennek. De szerintem akkor is
látogasd meg őket. Anya betegre aggódja magát miattad. És apa is.
– Nem hagyhatom egyedül Rachelt – ismételte meg Ethan.
– Majd én itt maradok vele. Alszik. Ki kell mozdulnod a házból.
Szívj egy kis friss levegőt. Ezt így nem folytathatod, mert szétesel, és
azzal nem használsz neki.
Jézusom! Ethan nyelt egyet. Logikus volt, amit a fivére mondott,
de a fenébe is, akkor sem akarta Rachelt egyedül hagyni! Egyetlen
percre sem. Hogyan magyarázhatná meg azt az óriási pánikot, amely
elönti erre a gondolatra? Mi van, ha átmegy a szüleihez, és felfedezi,
hogy mindez csupán valami bizarr agyszülemény?
Garrett odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
– Nézd! Szerintem két választásod van. Beülsz az autóba, és
átmész anyáékhoz pár órára, vagy áthívom Samet, Vant, Nathant és
Joe-t, hogy erővel vigyenek magukkal. Akárhogy is, de egy kis időre
elhagyod a házat.
Ethan ökölbe szorította a kezét. Még soha senkit nem akart
annyira megütni, mint most Garrettet. Aki pontosan tudta ezt, de csak
állt ott, fel sem emelte a karját, és nem tett semmit, hogy megvédje
magát.
– Neked szükséged van a családodra – jegyezte meg halkan
Garrett. – Rachelnek pedig rád van szüksége.
Ethan lehunyta a szemét.
– Rendben, meglátogatom őket. De esküdj meg, hogy felhívsz, ha
szüksége van rám. Néha, amikor felébred, elfelejti… elfelejti, hogy
hol van. Ott kell lenned mellette, hogy ne essen pánikba.
Garrett félbeszakította.
– Indulás! Megbirkózom a helyzettel. Vigyázok rá helyetted.
Ethan nagy levegőt vett, majd megfordult, hogy magához vegye a
kulcsait. Miután megtalálta őket, odalépett a kanapéhoz. Rachel meg
sem moccant. Egy pillanatig figyelte, ahogy lágyan hullámzik a
mellkasa. Rachel homlokán mély ránc húzódott, és úgy tűnt, még
álmában is aggódik. Lehajolt, és a csókjával eltüntette azt a ráncot.
– Aludj jól, kicsim – suttogta. – Visszajövök.
19. fejezet

Ethan kiszállt az autóból, erősen becsapta az ajtaját, majd nagy


levegőt vett, és elindult a szülei házának bejárata felé. Bármennyire
szeretett volna találkozni Nathannel és Joe-val, pattanásig feszültek
az idegei attól, hogy távol kell lennie Racheltől, még ha csak pár
percre is.
Az ajtó abban a pillanatban feltárult, hogy a lépcsőkre lépett. Az
édesanyja tárt karokkal sietett elé, hogy üdvözölje. A férfi átölelte, de
főként Marlene szorongatta és ölelgette őt.
Könnyek marták Ethan szemét. Nagy levegőt vett, hogy
visszafojtsa őket.
– Ethan! Hála istennek, hogy itthon vagytok! – Két kezébe fogta a
fia arcát, megcsókolta, majd letörölte a könnyeket a saját arcáról.
Ethan keze után nyúlt, megszorította, és gyengéden az ajtó felé húzta.
– Nathan és Joe itt vannak? – kérdezte Ethan, amikor belépett.
Az asszony megrázta a fejét.
– Nincsenek, segítenek Samnek és Donovannek. Gyere, és ülj le!
Hadd nézzelek!
Egy székhez vezette a konyhaasztal mellett, leültette, majd
tüzetesen szemügyre vette. Az anyai szeretet ott csillogott a
szemében.
– Pokolian nézel ki – feddte meg. Leült egy székre a fiával
szemben, és megragadta a kezét. – Hogy van?
Ethan nyelt egyet, hogy eltüntesse a gombócot a torkából.
– Jól van. Aludt, amikor otthagytam. Garrett vigyáz rá.
– Hogy van valójában? – kérdezte halkan Marlene.
Ethan lehunyta a szemét.
– Törékeny, anya. Azok a rohadékok… azok a rohadékok egy
éven keresztül fogva tartották. Egy éven keresztül. Egy éven
keresztül, miközben szüksége lett volna rám, és Isten tudja, mi
mindenen ment keresztül.
Visszafojtotta a zokogását, és szégyellte magát, hogy összeomlik
az édesanyja szeme láttára.
Marlene felállt, és Ethan ismét a karjában találta magát. Az
asszony karja szorosan a válla köré fonódott. Ethan úgy ölelte, ahogy
gyermekkorában, s Marlene blúza tompította a sírása hangját.
– Hamarabb kellett volna átjönnöd – vigasztalta Marlene. – Túl
sok ez neked egyedül, fiam. Olyan sokan vagyunk, akik segítenénk,
de engedned kell.
– Szüksége van rám – szólt rekedten a férfi. – Egyszer már
cserbenhagytam. Még egyszer nem teszem.
– Cserbenhagyod, ha egy kis időre meglátogatod anyádat, aki
betegre aggódta magát miattatok, miközben Garrett vigyáz rá?
– Felhívott.
– Igen. Szólt, hogy átjössz. Ideje volt már. Azt hitted, hogy
odacsődülünk, vagy nem értjük meg, hogy még nem hozhatod át?
Annyira aggódtunk értetek. Annyira szeretném látni Rachelt, hogy az
már fáj. Szeretném újra a karomban tartani. Szeretnék találkozni a
lányommal. De tudok várni.
– Ethan! Hát megjöttél.
A férfi felnézett, majd gyorsan elfordította a pillantását, amikor az
apja belépett a konyhába. Az is elég rossz volt, hogy érzelmi
kitörésre ragadtatta magát az édesanyja előtt, de azt már nem bírta
volna elviselni, ha az apja előtt is összeomlik.
De abban a pillanatban elfeledkezett erről, hogy Frank felhúzta, és
majd’ összezúzta medveszerű ölelésében. Frank nyíltan sírt, hatalmas
alakja rázkódott a zokogástól.
– Hála istennek! Hála istennek, hogy végre itthon vagy. Anyáddal
annyira aggódtunk érted. Aztán amikor Sam és Van egyedül tértek
haza… Nem tudod, milyen érzés volt látni, ahogy beállítanak
mocskosan, nyúzottan, de te és Garrett nem vagytok sehol.
Ugyanolyan szörnyű volt, mint az a nap, amikor azt mondták, hogy
Rachel meghalt.
– Sajnálom. – Ethan az apja tarkójára tette a két kezét. – Nem
akartalak megijeszteni benneteket, de nem mondhattuk el. Addig
nem, amíg nem bizonyosodtunk meg róla. Soha nem keltenék
bennetek hiú reményeket.
– Akkor tényleg ő az? Itthon van? – kérdezte rekedten Frank. –
Itthon van. – Ethan hagyta, hogy átjárja e kijelentés öröme.
Az édesanyja szeme ismét megtelt könnyel, és Marlene az arcához
emelte remegő kezét.
– Hozd át hamarosan, Ethan. Vacsorára. Úgy, mint régen.
Megígérem, nem leszünk erőszakosak. Csak hadd találkozzunk vele.
Mindenki annyira szereti.
Ethan megtörölte a szemét a kézfejével, és az édesanyja keze után
nyúlt.
– Úgy lesz, anya. Vasárnap, jó? Vasárnap vacsorára, mint régen.
Ismét együtt lesz a család.
– Istennek legyen hála – lehelte Marlene. – Ó, Ethan! Ez kész
csoda. Nagyon drága ajándékot kaptál.
A férfi megérintette az asszony könnyektől nedves arcát.
– Tudom. És ezúttal nem szúrom el.
Marlene a homlokát ráncolta erre a kijelentésre, de Ethan az apja
felé fordult, mielőtt az anyja kérdezősködni kezdett volna.
– Nagyon sajnálom, hogy megijesztettünk. Minden olyan gyorsan
történt. Úgy gondoltuk, hogy ha Rachel az, azonnal érte kell
mennünk, ha meg nem, nem akartuk, hogy újra át kelljen élnetek az
elvesztését.
– Minden rendben, fiam. Csak az számít, hogy a fiaim és a
lányom itthon vannak, ahová tartoznak. Ennél többet nem kérhetek.
– Készítek neked valami ennivalót. – Marlene gyorsan megkerülte
a pultot, és a hűtőszekrény felé indult. – A maradékot hazaviheted
Rachelnek.
Ethan habozott, az órájára nézett. Már fél órája eljött otthonról.
– Garrett vigyáz rá – jegyezte meg halkan, megértően az anyja.
– Szükséged van egy kis pihenésre, Ethan. Hadd gondoskodjam
rólad. Valószínűleg semmit sem ettél abból, amit átküldtem, mióta
hazajöttél.
– Mikor utasítottam vissza a főztöd, anya?
Marlene mosolygott, amikor Ethan elvigyorodott.
– Így már jobb. És most ülj le. Beszélgess egy kicsit apáddal,
amíg összeütöm a vacsorát. Garrett majd telefonál, ha Rachelnek
szüksége lenne rád, és kevesebb mint öt perc alatt hazaérsz.
***
Ugyanazt álmodta. Ethan mérges volt, az arca elsötétült. Rachelt
elöntötte a kétségbeesés, és tehetetlennek érezte magát. Ez az érzés
erősebb volt, mint a fogva tartóitól való félelme. Nem, az a múltban
történt. Most valami rosszabbal áll szemben.
Rémálom? Vajon a félelmei és a bizonytalansága szülte ezt a
szörnyű képet, vagy kezd visszaemlékezni az Ethannel töltött
életére?
Megrándult, nem tudott szabadulni az álomtól. Elkínzottan
felnyögött, és csak egy dologra tudott gondolni. Arra, hogy Nem
szeret. Igazából nem.
– Rachel! Ébredj, szívem! Ez csak álom. Gyere vissza hozzám.
Rachel összerándult a halk hang hallatán, és kinyitotta a szemét.
Sűrűn pislogott, ahogy megjelent előtte Garrett arca.
Megkönnyebbült, aztán rosszul érezte magát, amiért örült, hogy nem
Ethan térdel a kanapé mellett.
Megragadta a férfi kezét, és erősen megszorította. A szíve majd’
kiugrott a helyéről.
– Jól vagy?
Rachel bólintott, de továbbra is erősen szorította a kezét,
miközben megpróbált felülni.
Garrett segített neki, majd mellé ült, és lazán átkarolta a vállát.
– Ethan átment anyáékhoz, de nemsokára visszajön. Felhívhatom,
ha szükséged van rá.
Rachel megrázta a fejét.
– Ne! Jól vagyok. Tényleg.
– Hozhatok valamit? Éhes vagy?
– Vizet.
Garrett felállt, aggódó pillantást vetett rá, majd kiment a
konyhába. Pár másodperc múlva visszatért egy pohár vízzel, és felé
nyújtotta. Rachel elvette, és mohón megitta.
Hamarosan múlni kezdett a rémisztő álom hatása, és Rachel
könnyebben kapott levegőt. Két kezében tartotta a poharat, amelyet a
térdére állított, miközben maga elé meredve próbálta összeszedni a
gondolatait.
– Rachel, biztos, hogy jól vagy? Úgy tűnt, rosszat álmodtál.
Rachel szája félmosolyra húzódott. Garrettre pillantott, és egy
kicsit még jobban megnyugodott, amikor látta a szemén, mennyire
aggódik.
– Mesélj Ethanről – kérte halkan.
Garrett zavartan összevonta a szemöldökét.
– Rólam és Ethanről – helyesbített Rachel. – Boldogok voltunk?
Ő… szeretett engem?
Garrett mély levegőt vett, majd hátradőlt a kanapén. Felé nyújtotta
a karját.
– Gyere ide!
Rachel boldogan húzódott közelebb hozzá, megnyugvást várt tőle.
Tudni akarta az igazat, ugyanakkor remélte is, hogy megnyugszik
tőle.
Amikor elhelyezkedett a férfi karjában, Garrett a vállára vonta a
fejét.
– Ethan csökönyös disznó. Ebben sosem kételkedtem.
Mindannyiunkkal voltak ellentétei. Veled is. De szeretett… szeret
téged. Ebben soha ne kételkedj! Számára te voltál az igazi. Ezt nem
lehet másképp megfogalmazni. Te nyugodt voltál, amikor ő teljesen
felidegesítette magát. Te segítettél neki megőrizni az egyensúlyát.
– A rémálmom kettőnkről szólt – ismerte be Rachel. – Mérges
volt benne. Nagyon mérges. Nem tudom, miért. Annyira… féltem.
Megijedtem. Nem azért, mert bántana, hanem mert nem szeretett és
nem akart engem. Miért álmodnék ilyesmiről?
Garrett még szorosabban ölelte, és megcsókolta a feje búbját.
– Félsz, szívem. Csak egy csomó idegen vagyunk számodra.
Hirtelen egy olyan világban találtad magad, amelyre nem emlékszel.
El tudom képzelni, milyen rémisztő lehet ez. Csodálkoznék, ha nem
lennének rémálmaid mindannyiunkról.
Rachel megkönnyebbülten sóhajtott fel. Annyira logikusnak tűnt,
amit hallott.
– De van valami, amit tudnod kell – folytatta Garrett. – Ethant
porig sújtotta az elvesztésed. Egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne
gyászolt volna. Biztos, hogy nem szűnt meg szeretni téged. Ő is fél,
Rachel. Rettenetesen fél, hogy valami rosszat tesz vagy mond, hogy
megbánt, vagy ne adj’ isten, újra elveszít.
– Nem én szenvedek egyedül – mormolta Rachel.
– Nem.
– Köszönöm – felelte egyszerűen. – Észben tartom. Örülök, hogy
meglátogatta az édesanyját. Biztosan aggódik Ethanért.
– Ahogy mindannyian. Mindkettőtökért.
Rachel szorosan markolta a poharát, hogy megnyugodjon.
– Elviszel hozzá? – kérdezte.
Garrett habozott.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Nem marad sokáig távol.
Hazahívhatom. Csak öt percre van innen.
Rachel zavart pillantással, összevont szemöldökkel fürkészte.
– Miért nem?
– Nem szeretnénk, ha túl gyorsan a nyakadba szakadna minden.
Nagy a család. Sokan vagyunk – magyarázta tapintatosan a férfi. –
Esetleg túl sok lenne.
– Jól vagyok – állította határozottan Rachel. – Én… találkozni
akarok velük. Talán eszembe jut majd valami. Ráadásul nem akarom
távol tartani Ethant a családjától, csak mert annyira fél, hogy
összeomlok. El tudom képzelni, mennyire aggódik érte mindenki.
– És érted, szívem – jegyezte meg gyengéden Garrett. – Főleg
miattad aggódunk.
– Elviszel hozzá?
Garrett az orrán át szívta be a levegőt, majd hosszan kifújta.
– Rendben. Odaviszlek, de lehet, hogy Ethan szétrúgja miatta a
seggem.
Rachel kételkedve nézett rá.
– Nagyobb vagy nála.
Garrett szélesen elvigyorodott.
– De Ethan alattomosabb.
Rachel a szájához emelte a kezét, amikor elnevette magát, aztán
meglepetten elkerekedett a szeme e hang hallatán.
– Ó, szívem, ezt igazán jó hallani! Induljunk! Anya és apa annyira
fog örülni, hogy láthat. Ha szerencsések vagyunk, a többiek még
nálam vannak, így nem kell mindenkivel egyszerre találkoznod.
20. fejezet

Nem volt ekkora szerencséjük.


Garrett felsóhajtott, amikor megálltak a szülei kocsifelhajtóján, és
látta, hogy használtautó-telepre hasonlít az udvar. Nemcsak Nathan
és Joe voltak újra itthon, de úgy tűnt, Samet és Donovant is
magukkal hozták.
Rachelre pillantott, aki némán, sápadtan ült az anyósülésen. Az
ölében nyugtatta szorosan ökölbe szorított kezét, és úgy meredt a
bejárati ajtóra, mintha azt várná, hogy felrobban. A fenébe, lehet,
hogy fel is fog!
Garrett megállt Ethan autója mögött, leállította a motort, és
megfogta Rachel ökölbe szorított kezét. Óvatosan szétfeszítette az
ujjait, majd megnyugtatóan végigsimított a kezén. Abba sem volt
biztos, hogy Rachelnek feltűnt mindez.
– Még megfordulhatok, és hazavihetlek – ajánlotta fel.
Rachel végül felé fordult. Űzött szempár meredt rá.
– Nem, képes vagyok rá. Talán eszembe jut valami.
A férfi csodálta a bátorságát. A családja még őt is megfutamítja
jobb napokon. Szembenézni velük vadidegenként? Bátorságra vall.
Színpadiasan nagy levegőt vett, és kihúzta magát.
– Készen állsz?
Rachel halványan elmosolyodott.
– Készen.
Garrett kinyitotta az ajtót, és megkerülte a járművet, miközben
Rachel kiszállt. A keze után nyúlt, Rachel pedig, aki bízott benne,
megfogta.
Az ajtóhoz közeledve Garrett megtorpant, és megszorította az
ujjait.
– Ne felejtsd el, hogy szeretnek téged.
Rachel bátran mosolygott, ő pedig kinyitotta az ajtót.
Amikor belépett az előtérbe, hűvös levegő csapta meg. Aztán
hallotta a tévét és az elfojtott hangokat. Mindenki a nappaliban volt.
Bármennyire szerette volna újra bevezetni Rachelt a családjába,
tudta, hogy erről Ethannek kellene döntenie. Az öccse dühös lesz. De
nem neki kellett szembenéznie Rachel esdeklő tekintetével. Garrett
sohasem volt képes nemet mondani neki. És biztos volt benne, hogy
Ethan sem.
Amikor megállt az ebédlőben, nem messze a nappaliba vezető
lépcsőktől, Rachel nekiütközött, és érezte a remegését. Megszorította
a kezét, de ahogy elindult, továbbra is a háta mögé tolta.
A lépcsők tetején ismét megtorpant, és halkan megköszörülte a
torkát.
Minden szempár felé fordult. Ethan reagált elsőként. Pokoli
dühösen felpattant. Az édesanyja felvonta a szemöldökét, majd a
homlokát ráncolta. Garrett ismerte ezt az arckifejezést. Letolásra
számíthatott. Majdnem elvigyorodott. Marlene egyetlen pillantásával
képes elérni, hogy újra ötévesnek érezze magát.
Nathan és Joe mérsékelt érdeklődéssel néztek fel. Sam a homlokát
ráncolta, Donovan csak ránézett. De ő már csak ilyen volt. Nyugodt,
és soha nem ítélkezett.
– Rachellel kellene lenned! – robbant ki Ethanből. – A fenébe!
– Ethan – szólt rá feddőn Marlene. – Vigyázz a szádra!
Garrett válaszul, és mivel ép bőrrel akarta megúszni, maga elé
húzta Rachelt, aki úgy állt ott, mintha karót nyelt volna, és vadul
csillogott a szeme.
A szobában kitört a káosz. Garrett felemelte a kezét, hogy
lecsendesítse őket, mielőtt Rachel megfutamodna.
– Csendet! – kiabálta túl a hangzavart.
Ethan nagy léptekkel odament hozzájuk, és közben le sem vette a
szemét a feleségéről. Nyilvánvalóan aggódott, mert meg sem
fenyegette Garrettet, hogy szétrúgja a seggét. Rá sem nézett.
– Rachel, kicsim – szólalt meg halkan. – Jól vagy? Sajnálom,
hogy nem voltam ott, amikor felébredtél. Nem lett volna szabad
eljönnöm otthonról.
Mögötte Nathan és Joe is felálltak, Rachelre szegezték a
pillantásukat, és az arcukon látszott, hogy nem hisznek a szemüknek.
Garrett nem hibáztathatta őket érte. Amíg nem látta a két szemével a
sógornőjét, ő sem hitte el, hogy életben van. Ilyesmik csak a
filmekben történnek. Rachel meghalt – legalábbis mindnyájan úgy
hitték –, most meg újra itt van közöttük.
Az édesanyja a szája elé kapta mindkét kezét, és könnyek
patakzottak végig az arcán. Még nagydarab, idős apja is elsápadt és
remegett.
Rusty, ahogy a családi összejövetelek alkalmával mindig, most is
távolabb helyezkedett el, és érzelemmentesed cikázott a pillantása
ide-oda a hangzavarban. Egyszer Rachelen állapodott meg a
tekintete, és összehúzta a szemét, majd gyorsan másfelé nézett.
Garrett összevonta a szemöldökét. Rachelnek most egy magányos
lázadóra volt a legkevésbé szüksége. Különösen olyasvalakire, aki
nem tartozik ide. Amikor Rusty felnézett, a férfi haragos pillantást
vetett rá, belesűrítve minden rosszallását. Rusty elfehéredett, majd a
kezére szegezte a tekintetét, és nem volt hajlandó felemelni a fejét.
– Én akartam eljönni – kezdte Rachel halkan, remegő hangon. –
Én kértem meg Garrettet, hogy hozzon el. Ne légy rá mérges.
Ethan megérintette az arcát.
– Nem vagyok mérges. Csak aggódom miattad.
Rachel bizonytalanul elmosolyodott, Garrett lassan odébb lépett,
és otthagyta őket. Figyelmeztető pillantást vetett a szüleire, mire az
édesanyja rosszallóan nézett rá, jelezve, hogy nem ostoba.
Rachel kilesett Ethan mögül, és idegesen szemügyre vette a
szobában tartózkodókat. Donovant és Samet természetesen
felismerte. Az idősebb pár biztosan Ethan édesanyja és édesapja, így
a két másik férfi Nathan és Joe. Egy fiatal lány üldögélt távolabb a
többiektől. Rachel átkutatta az emlékeit, hogy hallott-e valamit a
Kelly család nőtagjáról, de semmi sem jutott eszébe.
Elöntötte a csalódottság. Nem ismerte fel őket. Könnyek
csillogtak a szemében, de az ajkába harapott, hogy ne sírja el magát.
Pokolian elege volt már abból, hogy ilyen érzékeny.
– Rachel?
Ethan édesanyja átvágott a szobán, és megállt a fia mellett. Rachel
fájdalmasan nyelt egyet. Látta a szemében a reményt. A szeretetet.
És ő semmire sem emlékezett. Nem tudta felidézni ugyanezeket a
szeretetteli emlékeket.
– Kicsikém – búgta az asszony, és gyengéden megölelte.
Rachel mohón kapkodta a levegőt, hogy megnyugodjon, pedig
szeretett volna elgyengülni és zokogni, mint egy kisgyermek. Van
bármi jobb az anyai szeretetnél? Ő nem az édesanyja. Az övé már
nem él, de ha hinni lehet Ethannek és Garrettnek, Marlene Kelly épp
annyira az ő édesanyja is, mint a saját gyermekeié.
– Hála istennek, hogy újra itthon vagy velünk – mormolta az
asszony a hajába.
Elhúzódott, és megpuszilta Rachel arcát. Végigsimított a haján,
majd halványan rámosolygott.
– Elég sokáig kisajátítottad magadnak, Marlene. Hadd lélegezzen
fel egy kicsit, és hadd öleljem meg én is a lányomat.
Rachel összerezzent a morgós hang hallatán, de azonnal ellazult,
amikor látta, hogy Frank Kelly Marlene mellé lép. Amikor
bizonytalanul a nagydarab emberre mosolygott, meglepetve látta,
hogy hatalmas könnycseppek gurulnak le ráncos arcán.
Döbbenten figyelte, ahogy felé nyújtja a karját. Nem lépett oda
hozzá, ahogy Marlene. Talán aggódott, hogy elutasítaná, vagy félt.
Bármennyire ideges volt is, meg akarta vigasztalni a férfit.
Kis habozás után odalépett hozzá, a dereka köré fonta a karját.
Mosolygott a feleségéhez intézett megjegyzésén, hogy hagyja
levegőhöz jutni. Frank olyan erősen szorította, hogy alig kapott
levegőt.
Rachel lehunyta a szemét, és mélyen beszívta az illatát. Old Spice.
A nagypapákat juttatta eszébe. A bőr és a biztonság mindent átható
illata. Otthon.
– Hé, ne sajátítsd ki!
Amikor Rachel kinyitotta a szemét, egy vigyorgó arcot látott
Frank válla mellett.
– Te melyik vagy? – kérdezte.
A férfi még szélesebben vigyorgott.
– Joe vagyok. A jóképű.
Rachel képtelen volt ellenállni neki, és viszonozta a mosolyt, épp,
amikor Frank elengedte. Joe a karjába kapta és felemelte.
– Hé, elég lesz mar, seggfej – morogta Ethan.
Joe rá se hederített, csak megpörgette a sógornőjét. Amikor
Rachel a szemébe nézett, bizonytalan emlék villant fel előtte. Csak
egy rövid pillanatra. De Joe volt az, idegesen álldogált előtte.
Fiatalabb kiadásban. Ugyanaz a rövid haj, csak egyenruhát viselt.
Katonai gyakorlót. Bakancsot.
Rachel homlokráncolva igyekezett megkapaszkodni az emlékben.
Pislogott, amikor Joe óvatosan letette és aggódva figyelte.
– Jól vagy? Elnézést, nem akartam elragadtatni magam.
– Randizni hívtál – buktak ki a szavak Rachelből.
Joe ideges pillantást vetett Ethanre, aztán elvigyorodott.
– Igen, de nem mostanában.
Amikor Sam előrelépett, Rachel erőt vett magán, hogy ne
rezzenjen össze.
– Emlékszel rá, Rachel? – kérdezte a férfi.
Rachel felemelte a kezét, és a jobb szemére szorította. Hirtelen
feltűnt neki az enyhe lüktetés. Ethan keze a vállára siklott, és néma
támogatásképpen masszírozni kezdte. Emlékeztette a jelenlétére.
Nekidőlt. Fáradt volt, de nem félt. Lehet, hogy nem emlékszik ezekre
az emberekre, de nem kételkedhet a szemükben látott szeretetben.
Rachel ismét Joe-ra pillantott. Igyekezett találni valamit a ködös
emlékei között, aminek volt értelme.
– Előttem álltál. Egyenruhát viseltél. És ideges voltál.
Joe elmosolyodott.
– Naná! Egy csodás nőt hívtam randizni.
Rachel oldalra döntötte a fejét.
– Igent mondtam?
Joe rájátszott, és savanyú képet vágott.
– Nem. Lazán visszautasítottál. – A szívére szorította a kezét, és
botladozva hátrébb lépett. – De túléltem. Végül.
Rachel kuncogott a bolondozásán, majd arra a férfira siklott a
pillantása, akit Nathannek gondolt, és aki egy kicsit távolabbról
figyelt, halvány mosollyal az arcán.
– Nem hasonlítotok.
– Hála istennek – dünnyögte Nathan.
– Igen, nekem jutott a jó kinézet. Neki… nos, neki nem sok
minden maradt – jegyezte meg Joe.
Nathan a szemét forgatva odébb lökte az öccsét.
– Egy ölelés?
Rachel megölelte, már nem érzett nyugtalanságot. A férfi teste
remegett az érzelmektől, és Rachel rájött, hogy Joe-val a szócsatájuk
ellenére ugyanannyira megrendültek, mint a család többi tagja.
Amikor a férfi elengedte, Rachel hátralépett, hogy szemügyre
vehesse az arcukat.
– Tényleg van családom – jegyezte meg csodálkozva.
Fájdalom villant Ethan szemében. Rachel nem akarta megbántani.
Miért okoztak neki fájdalmat a szavai?
– Igen, szívem – felelte Garrett. – Van családod. Itt vagyunk
neked. A hibáinkkal együtt.
Ethan ismét odalépett hozzá. Végigsimított a nyakán, majd két
kezébe vette az arcát. Hüvelykujjával megállás nélkül cirógatta.
Rachel oldalra döntötte a fejét, hogy a szemébe nézzen.
– Jól vagy, kicsim?
Mintha mindenki más eltűnt volna. A férfi arca veszélyesen közel
volt az övéhez. Még nem csókolta meg. Nem úgy, ahogy egy férj.
Annyira óvatos volt. Megértő.
Rachel megnyalta az ajkát, és rájött, hogy szeretné, ha
megcsókolná. Itt. Aztán oldalra siklott a tekintete, és látta, ahogy az
egész család ott áll. És figyel.
Lehajtotta a fejét, és hátralépett. Ethan keze lehullott, de Rachel
utánakapott, hogy valamiféle testi kontaktusban maradjanak.
Ethan elmosolyodott, egymásba fűzte az ujjaikat, és maga mellé
húzta a feleségét.
– Éhes vagy? – kérdezte Marlene.
Ethan halkan felnevetett.
– Anya válasza mindenre. Ennivaló.
Marlene rosszallóan köszörülte a torkát, de a szeme csillogott.
– Te sem utasítottad vissza a meleg ételt.
– Nem vagyok ostoba.
– Ha ő nem éhes, én az vagyok – szólalt meg Donovan.
Rachel a hang felé fordult. A férfi elmosolyodott és bólintott, de
tartotta a távolságot, mintha tudná, milyen megerőltető a lány
számára mindez.
– Te vagy a csendes, ugye?
Donovan szeme kicsit elkerekedett, és a férfi enyhén elpirult.
– Ha azt kérdezed, hogy én is olyan idegesítően nagyszájú
vagyok-e, mint a többi testvérem, a válasz: nem.
– Táncoltam veled az esküvőmön – jegyezte meg Rachel, ahogy
eszébe jutottak a zene foszlányai. – Ugrattalak, és azt mondtam, hogy
a testvérek közül egyedül te nem tiportad össze a lábam.
Donovan elmosolyodott.
– Igen. Én mindig mondtam, hogy esetlen mamutok.
Nevetés visszhangzott a szobában, és Rachel rájött, hogy régen
gyakran hallotta ezt a hangot. Egyik arcról a másikra nézett, és
megdobbant a szíve a tagadhatatlan igazságtól. Otthon volt. A
családja körében. Szerették.
21. fejezet

Beletelt némi időbe, amíg Rachel hozzászokott nemcsak a csodás


luxushoz, hogy ágyban aludjon, hanem ahhoz is, hogy azt megossza
Ethannel. Nem mintha ez nehézséget jelentett volna számára. Az
éjszaka közepére általában már annyira hozzásimult a férjéhez, hogy
csodálkozott, miért nem húzódik el Ethan. De úgy tűnt, a férfi is
ugyanolyan elégedett, hogy így összebújnak alvás közben.
Hozzászokott, hogy ne féljen attól, hogy a férfi nem lesz ott,
amikor felébred. Ethan soha nem kelt fel előbb, és mindig odafigyelt
rá, hogy ott legyen vele és a karjában tartsa, amikor felébred.
Voltak reggelek, amikor lustán hevertek az ágyban, a végtagjaik
összefonódtak, Ethan pedig a karját simogatta, miközben a nap egyre
magasabbra hágott az égen, fénnyel árasztva el a hálószobát.
Ez a reggel sem volt kivétel. Rachel ébredt fel előbb, és csak
figyelte, ahogy a férje alszik. Lenyűgözőnek találta, hogy szinte
sebezhetőnek tűnt ebben az állapotban. Ethan olyan kemény volt,
annyira védelmezte, és ő most mégis meg akarta érinteni, enyhíteni
akart az aggodalmán, amelyet annyiszor látott a szemében
tükröződni.
Kíváncsi volt, mit tenne, ha megcsókolná. Ethan gyengéd volt
vele, gyakran megérintette, de soha nem próbálta megcsókolni – úgy
igazán. Előfordult, hogy gyengéden homlokon csókolta. Egy puszi az
ajkára. Néha végigsimított az arcán. De soha nem csókolta meg úgy,
mint egy szerető.
Rachel énjének egy része kíváncsi volt, hogy emlékszik-e a
kettőjük közötti szenvedélyre, a másik része viszont halálra volt
rémülve. Mi van, ha rosszul reagál? Mi van, ha nem emlékszik az
iránta érzett érzéseire? Vagy ami még rosszabb, mi van, ha semmit
sem érez, ha megpróbálnak szeretkezni?
Összeráncolta a homlokát. Nem, az lehetetlen. Túlságosan is
tudatában volt a férfi testi vonzerejének.
Egy kicsit közelebb húzódott hozzá, és majdnem összeért a
szájuk. Vadul vert a szíve, és mérges volt magára a nevetséges
idegessége miatt. Csak egy csók. Korábban is sokszor csókolóztak.
Megnyalta az ajkát, majd óvatosan Ethan szájára szorította. Csak
egy puszi volt, mégis beleszédült az érzésbe. Gyorsan elhúzódott,
mert aggódott, hogy felébreszti. De a férfi nem mozdult.
Rachel egész testét elöntötte a forróság, ami bátorságot adott neki,
és ismét odahajolt hozzá. Ez alkalommal a szája sarkát csókolta meg,
és élvezte, ahogy Ethan borostái az arcát karistolják.
Bátorságot és önbizalmat merített belőle, és rendesen
megcsókolta. Meglepődött, amikor a férfi ajka szétnyílt. Amikor
elhúzódott tőle, látta, hogy Ethan félig lehunyt szemmel figyeli.
– Jó reggelt! – mormolta a férfi.
Rachel arca lángolt. Úgy érezte magát, mint egy tinilány, aki
csókot lopott, élete első csókját.
– Jó reggelt!
Ethan elmosolyodott, és az ujjával végigsimított Rachel orrán.
– Szeretem, ahogy jó reggelt kívánsz.
Rachel arca megfeszült, és a nő leszegte a fejét.
– Hé – folytatta halkan a férfi. – Jólesett. Tudod, hány éjjel
álmodtam arról, hogy így ébredek? Hogy a karomban tartalak, és a
számon érzem a szád?
Rachel szégyenlősen elmosolyodott.
– Olyan ostobának érzem magam. Sokszor csókolóztunk, de
nekem olyan érzés, mintha ez lenne az első.
Ethan Rachel tarkójára csúsztatta a kezét.
– Akkor legyen tökéletes – szólt, és a szájára szorította meleg,
édes ajkait.
Rachel szíve vadul zakatolt.
Ethan nagyon gyengéd volt. Tiszteletteljes viselkedése könnyeket
csalt a szemébe. A férfi megcsókolta, aztán a szája egyik sarkától a
másikig csókokkal borította.
A nyelve érzékien végigsimított a felső, majd az alsó ajkán, majd
gyengéden a szájába siklott. Rachel sóhajtva átadta magát az
érzésnek. A nyelvükkel kutatón ízlelgették egymást. Előretörtek,
visszavonultak.
Kecses táncot járt a nyelvük, párbajt vívott, először lassan, majd
gyorsabban. Egyre gyorsabban szedték a levegőt, amelyet
megosztottak egymással. Megízlelték, majd még többet követeltek.
Tényleg azt hitte, hogy nem válaszolna a férfi közeledésére?
Fájdalmasan sóvárgott utána. Nem akart mást, csak belefeledkezni az
ölelésébe. Olyan szorosan bújni hozzá, hogy mindig érezze az erejét
– a szerelmét.
Ez a gondolat mélyen megrázta. Hogyan szeretheti a férfi, amikor
ő elfelejtette a múltjukat? Hogyan szeretheti, amikor egy éven
keresztül halottnak hitte? És ő hogyan remélheti, hogy szeretni fogja
Ethant, amikor csupán töredékekre emlékszik a közös életükből?
Miért nem emlékszik?
Ethan odébb húzódott. A keze, amelyet eddig Rachel tarkóján
nyugtatott, most a hátára siklott.
– Mire gondolsz?
Rachel félénken elmosolyodott, az ajka duzzadt volt a férje
csókjaitól.
– Bárcsak emlékeznék! Emlékezni akarok rá, hogy milyen volt.
Mindig ilyen volt? Ilyen édes? Vagy jobb?
– Szerintem minden együtt töltött nap egyre jobb lesz. Húsz év
múlva visszanézünk, és csak nevetünk azon a téveszmén, hogy nem
lesz jobb, vagy valahogy megrekedünk. Nem így kell lennie?
Rachel a karjába fészkelte magát, és széles mellkasához simította
az arcát.
– Remélem, igazad van.
– Ezúttal igen – mormolta Ethan.
Rachelt összezavarta a válasz, és felemelte a fejét, de amikor a
férfi újra megcsókolta, mindenről megfeledkezett. Csak Ethan forró
szájára tudott gondolni, amely csókolta.
– Van egy ötletem mára – jelentette be a férfi, amikor elhúzódott.
Rachel kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Arra gondoltam, elmehetnénk Samhez, és úszhatnánk. Több
alkalomra is emlékszem, amikor ott jártál, és talán segítene egy olyan
hely, amelyről boldog emlékeid vannak.
Rachelt elöntötte az izgatottság. Kósza emlékek villantak fel
előtte, és teljesen hatalmukba kerítették.
– Az jó lenne. Mikor indulunk?
Ethan elmosolyodott a lelkesedése láttán.
– Amint felemeljük innen a lusta hátsónkat.
– Sam nem bánja? – kérdezte aggódva Rachel.
Ethan felnevetett.
– Drága feleségem, mindegyik testvéremet a kisujjad köré
csavartad. Te talán nem emlékszel erre, de ez mit sem változtat a
tényen. Egyáltalán nem bánják, ha átmegyünk.
Rachel a homlokát ráncolta.
– Ó, igaz! El is felejtettem, hogy említetted, Garrett és Donovan is
ott lakik.
– Ne kezdj el aggodalmaskodni. Jó lesz. Jól fogod érezni magad.
Megszorította a kezét, hogy nyomatékor adjon a szavainak.
Rachel odahajolt hozzá, és gyorsan megcsókolta. Örült, hogy
spontánul gyengéd lehet vele, és nem kell kényelmetlenül éreznie
magát. Ez volt a kezdet.
***
Rachel türelmetlenül nézett ki az autó ablakán, amikor megálltak
Sam kaviccsal borított kocsi feljáróján. A ház gyönyörű volt, a telek
hatalmas. Jobbra egy különálló, a háznál nagyobb épületet látott.
Erősen koncentrált, de nem rémlett neki semmi.
– Ott mi van? – mutatott felé.
Különös volt, hogy egyáltalán nem úgy festett, mint egy ház.
Távolról sem hasonlított egy otthonra. Úgy tűnt, a szögletes, szürke
kőépületnek acélajtajai vannak. Óvóhelyre emlékeztette, vagy
legalábbis ilyennek képzelte el az óvóhelyet.
– Az KGI jelenlegi központja. Sam most dolgozik egy nagyobb
hely tervén. A fejébe vette, hogy az egész Kelly család elzárva él
majd egy birtokon, amely egyben a főhadiszállásunk is lesz.
Bármiről kérdezheted, csak ezt ne hozd szóba! Lyukat beszélne a
hasadba.
Rachel felnevetett.
– Tényleg? Az egész család?
Ethan felsóhajtott.
– Bizony. Jó oka van rá, ne érts félre. A KGI szerzett már
ellenségeket, és még fog is. Egyre rosszabb lesz a helyzet. Több
százezer négyzetméteres birtokot akar, hogy ne kelljen külső
forrásoktól függnie a közlekedés vagy az utánpótlás terén. Ha és
amikor kész lesz, saját leszállópályája, helikopterpályája meg
edzőtábora lesz a csapatoknak.
Rachel szeme elkerekedett.
– Tudtam… Úgy értem, láttam azokat a katonákat, akik veletek
voltak, amikor értem jöttetek, de… Nos, nem is tudom, mit
gondoltam. Ők mind a KGI tagjai?
A férfi bólintott.
– Többen is vannak. Szerintem Rióval és a csapatával nem
találkoztál. Sam több csapatot akar, de ez időbe telik, és ki is kell
képezni őket. Nagyon válogatós, és azt akarja, hogy Steele vagy Rio
képezze ki az újoncokat. Ehhez több emberre és erőforrásra van
szüksége.
Most, hogy Ethan leállította a motort, kezdett meleg lenni a
járműben, így Rachel kinyitotta az ajtót, hogy engedjen be egy kis
friss levegőt. Továbbra is kíváncsi volt a KGI-re, és arra, miért nem
dolgozik velük Ethan. Mivel foglalkozott, miután kilépett a SEAL-
ből? És ha már itt tartunk, miért lépett ki?
– Úgy tűnik, mindez rengeteg pénzbe fog kerülni – jegyezte meg
kételkedve, amikor Ethan megkerülte a járművet, hogy segítsen neki
kiszállni.
A férfi szája apró mosolyra húzódott.
– Sam sok pénzt keresett, amióta otthagyta a sereget. Keményen
megdolgozott érte, és mindent visszaforgat a KGI-be. Garrett és
Donovan egyenlő partnerek, és ők is visszaforgatják minden
jövedelmüket a cégbe. Ezért élnek még mindig egy fedél alatt.
Megfogta a kezét, és kihúzta a meleg napsütésbe. Rachel
korábban megesküdött, hogy ha módjában áll, soha nem él majd
forró helyen. Ezt a fogadalmat a börtönében, a forró dobozban töltött
hosszú, elviselhetetlen napok során tette. De ez más volt. Most nem
egy sötét lyukban pácolódott. A napfényben állt, és az aranyló
sugarak mindenhová eljutottak, ameddig csak a szem ellátott. Szabad
volt.
Egy pillanatig csak állt ott, szorosan Ethanhez simulva, majd a
nap felé fordította az arcát, és lehunyta a szemét. Még soha nem volt
ilyen édes érzés a szabadság.
Amikor kinyitotta a szemét, végignézett a bikini felsőn, a levágott,
rojtos szárú sorton és a lábujjközös papucson. Alig viselt több ruhát,
mint a fogsága idején, de ez az ő élete, és megnyugvást hozott neki.
Hányszor viselte ezeket a ruhákat, mielőtt úszni indult volna Sam
mólójáról?
Tudta, hogy ha újra lehunyná a szemét, fel tudná idézni a
bolondozásaikat. Ahogy Garrett a vízbe hajította. Ő felszínre
bukkant, a szája tele volt a tó vizével, felháborodottan visított, majd
végül tehetetlenül felnevetett.
Ahogy Ethan utána ugrott. Versenyt úsztak a mólótól a tó belseje
felé, ahol erősebb az áramlat. Rengetegszer grilleztek a kopott
mólón. Figyelték, ahogy a hosszú nyári napok végén lenyugszik a
nap.
– Rachel, jól vagy?
Ethan hangja áthatolt a ködös emlékeken, és egy pillanatig
neheztelt rá, amiért megzavarta. Aztán elmosolyodott, és ránézett.
– Eszembe jutottak dolgok. Itt boldog vagyok. Sok boldog emlék
köt ide. Jó, hogy néhányukba belekapaszkodhatok. Hogy tudhatom,
valóságosak, nem csak a képzeletem játszott velem, miközben
hallucináltam.
Ethan gyengéden magához húzta. A tarkójára tette a kezét, és
maga felé fordította az arcát, hogy megcsókolja. Nem viselkedett
olyan tartózkodóan, mint korábban. Azóta nem, hogy Rachel ma
reggel megcsókolta az ágyban. Talán arra várt, hogy ő tegye meg az
első lépést.
– Örülök, hogy szép emlékeid vannak. Mi lenne, ha szereznénk
újakat? Még azt is megengedem, hogy a vízbe dobj.
Rachel elvigyorodott, majd gyorsan megkerülte, és ösztönösen
elindult a ház mögé vezető kikövezett ösvényen. Meg akarta
kérdezni tőle, miért lépett ki a SEAL-ből, és miért nem dolgozik a
KGI-vel, de nem akarta elrontani a kellemes hangulatot.
Befordult a sarkon, a mólóra szaladt, majd megtorpant az elé
táruló pompás látványtól. Nem csoda, hogy annyira szeretett itt lenni.
A víz úgy csillogott a napfényben, mint megannyi gyémánt. Mélykék
szelíd hullámok, fehér tarajjal. Hívogatónak tűnt, és hirtelen alig
várta, hogy bemehessen a vízbe.
Ethanre pillantott, és az ajkába harapott, hogy elrejtse csintalan
mosolyát. Kibújt a papucsból, és nekiiramodott.
– Az utolsó a záptojás!
Nem emlékezett pontosan, milyen mély a víz, csak arra, hogy
számát sem tudja, hányszor hajították be a tóba, így a lábát
előrenyújtva a mólótól messzebb csapódott a vízbe.
A hideg felvillanyozta és megdöbbentette. Levegő után kapkodva,
visítva bukkant felszínre.
– Megérdemelted – jegyezte meg a mólóról Ethan.
Rachel felnézett a férfira, és látta, hogy leveszi a sportcipőjét. Egy
kicsit megborzongott, majd a móló felé úszott. Amikor aztán levette
az ingét, Rachel megpillantotta a mellkasa sziluettjét a napfényben.
Röviden és tömören: pompás látványt nyújtott.
Aztán Ethan tökéletes fejesugrással a vízbe vetette magát mellette.
Alig fodrozódott a víztükör. Több méterrel távolabb bukkant
felszínre, és lerázta a vízcseppeket rövid hajáról. Szélesen
elvigyorodott, kivillantak fehér fogai. Ismét lebukott, aztán Rachel
már csak azt érezte, hogy a levegőbe emelkedik.
Nevetett, miközben a férfi a vizet taposva magasan a feje fölé
emelte.
– Erre meg hogy az ördögben vagy képes?
Amikor Ethan elengedte, Rachel a vízbe csobbant, majd miután
feljött a felszínre, a férfi magához húzta.
– A SEAL-nél szolgáltam, emlékszel? Megtesszük a lehetetlent,
méghozzá a vízben.
Rachel a szemét forgatta, majd ismét felmerült benne a kérdés.
Oldalra döntötte a fejét, hogy a víz kifolyjon a füléből, és félig
lehunyt szemmel rásandított.
– Miért hagytad ott a SEAL-t? Nem hiszem, hogy említetted.
Mármint biztosan mondtad – tette hozzá sietve –, csak nem
emlékszem rá.
Ethan tekintete egy pillanatra elborult, rövid időre elűzve a nap
sugarait.
– Szükséged volt rám. Itt kellett lennem.
– Miért nem dolgoztál a KGI-vel? Nem azért léptél ki, hogy a
testvéreiddel dolgozhass?
A férfi megrázta a fejét, és a víz alá bukott. Rachel figyelte a
vízfelszín fodrozódását, amely elárulta, merre jár, és követte a
tekintetével elég messze a mólótól.
Valahogy kényes pontra tapintott. Ethan vagy megbánta a
döntését, amiért kilépett, vagy van valami, amiről ő nem tud. Az
emlékek hiánya most még nagyobb csalódottságot okozott, mint
eddig bármikor. Hogyan lesz közös jövőjük, ha nem beszélnek a
múltról?
Eltökélte: nem hagyja, hogy elrontsák a napot olyan dolgok,
amelyeket nem tud befolyásolni, így Ethan után úszott, és amikor
félúton összeütközött vele, összegabalyodtak a végtagjaik.
Rachel szája megtelt vízzel, de nevetve püfölte a férfi mellkasát.
– Direkt csináltad!
– Jól szórakoztok?
Rachel odapillantott, és látta, hogy Sam áll a móló végében, és
vidáman csillogó szemmel figyeli őket. Ma nem akart emlékezni rá,
miért viselkedett olyan tartózkodóan a férfi közelében, és hagyta,
hogy magával ragadja a jó hangulat.
– Gyere be – intett neki. – Annyira nem hideg a víz.
– Pontosan tudom, milyen átkozottul hideg…
Amikor a férfi a vízbe zuhant, félbeszakadt a mondat. Rachel
döbbenten figyelte, hogy Garrett kétrét görnyed a nevetéstől a móló
végén, ahonnan a tóba lökte a fivérét.
Sam köpködve a felszínre bukkant, majd Garrett felé fordult.
– Te szemétláda! – kiáltotta. – Ezért még számolunk. A Kellyk
kettes számú mottója. Ne dühös légy, hanem fizesd vissza.
Garrett csak még hangosabban hahotázott. Donovan lassan
odasétált mögé, és kíváncsian méregette őket.
– Haver, nem praktikusabb fürdőnadrágban úszni? A vizes farmert
átkozottul nehéz leráncigálni.
– Baszd meg, Van – morogta Sam.
Rachel nem bírta tovább visszafogni magát, és nevetésben tört ki.
Annyira nevetett, hogy az oldalára kellett szorítania a kezét, majd
amikor alámerült a feje, köpködni kezdte a vizet.
Ethan a felszínre rántotta, és a karjánál fogva tartotta, miközben a
felesége egyszerre nevetett és köpködte ki a vizet.
Garrett Samre vigyorgott.
– Tessék. Ezért biztosan megérte a nem várt fürdőzés.
Sam jóindulatúan elmosolyodott.
– Igen, ebben igazad lehet. De legközelebb te nevetteted meg
ezzel.
Rachel erre emlékezett. A sok nevetésre és viccelődésre. A szép
nyári napokra. Késő estig mind a tóban úszkáltak. A mólón söröztek,
és a vízbe lógatták a lábukat. A tavasz vége felé figyelték az ívó
keszegeket.
Itt nem tűnt olyan távolinak a boldogság. Nem olyasmi volt, amit
soha nem érhet el. Kézzelfogható volt. Ott volt mindenütt. Újra
feléledt benne a remény. Nem szabad ennek a napnak véget érnie.
– Nem is kell – dünnyögte Ethan.
Rachel rádöbbent, hogy hangosan mondta ki az utolsó gondolatát.
– Újra meg újra átélhetjük ezt. Majd meglátod, Rachel.
Visszakaphatjuk az életünket. Csak időbe telik.
Rachel a nyaka köré fonta a karját, egy pillanatra megfeledkezve a
távolban hangosan civakodó és viccelődő többiekről.
– Komolyan gondolod, Ethan? Néha aggódom, hogy már soha
nem kaphatjuk vissza a múltat. Máskor, például ma is, optimistább
vagyok. Gyűlölöm, hogy nem emlékszem. Gyűlölöm!
Ethan komoly pillantásától elnémult.
– A múlt… már elmúlt, Rachel. Nem tehetünk mást, mint hogy a
jövőbe nézünk. A múlt nem számít. Csak az itt és a most, a ma és a
holnap számít. Eszedbe fog jutni a múlt. Mindennap egyre több
minden jut eszedbe, de számunkra a holnap a lényeg.
Rachel mosolyogva magához ölelte, és szinte elmerültek. Ethan
nevetett, és egy pillanatig kapálózott, hogy a felszínen maradjanak.
– Vízbe akarsz fojtani, asszony?
– Egy SEAL-t nem lehet – gúnyolódott Rachel. – Milyen kínos
lenne!
– Az bizony – dünnyögte Ethan. – Lőjenek le, akasszanak fel,
haljak bele a fertőzésbe a körmöm mellett felszakadt bőr miatt, de ne
kelljen vízben meghalnom. Akkor bizony a pokolra jutnék.
– Kértek enni? – üvöltötte a mólóról Garrett.
Ethan elhessegette.
– Tűnés! Meg akarom csókolni a feleségemet.
Azzal odahajolt Rachelhez, és megcsókolta.
22. fejezet

– Biztos, hogy készen állsz rá? Nyugodtan kihagyhatjuk, és itthon


maradhatunk ma este.
Rachel felnézett Ethan tükörképére, és letette a hajkefét.
– Nem, menni akarok – felelte. Megértette a férje aggodalmát.
Még kedvesnek is találta, de napról napra egyre csalódottabb volt.
Ethan kételkedett ebben, de javára szóljon, nem vitatkozott vele.
– Oké, de ígérd meg, hogy azonnal szólsz, ha úgy érzed, túl sok.
Rachel bólintott, és elmosolyodott.
– Úgy lesz. De Ethan, nem rejtőzködhetek ebben a házban.
Úgy érezte, köré zárulnak a falak, és nem mondta el neki:
belebolondul, ha nem hagyhatja el a házat, és olyan őrült lesz, mint
amilyennek mindenki valószínűleg amúgy is tartja.
Marlene hazatérési partit szervezett a tiszteletére, bár Ethan
eldünnyögött megjegyzéseiből Rachel arra következtetett, hogy nem
egyszerű családi összejövetelről lesz szó. Töprengései közepette az a
morbid gondolta támadt, hogy feltámadási parti lesz.
Még mindig nehezen hitte el, hogy mindenki halottnak tartotta
egy egész éven át, amíg távol volt. Sok szempontból persze még
mindig ez volt a legjobb, amit tehettek. Gyászoltak. Továbbléptek.
Ha tudták volna, hogy még él, és fogságban van, csak szenvedtek
volna. Ahogy ő szenvedett.
Remegő ujjakkal próbálta újra felvenni a hajkefét. Ügyetlenül
tartotta, hogy el ne ejtse.
A drog utáni vágy a legkülönösebb időpontokban tört rá. Néha
napok teltek el, és meg is feledkezett a méregről, amely egykor
óramű pontossággal áramlott végig az erein. Máskor viszont jobban
akarta, mint az éltető levegőt. Bár Ethannek ezt soha nem vallaná be.
Hogyan is tehetné?
A férje már e nélkül is nagyon aggódott.
Erős kezek simítottak végig csupasz vállán, és megszorították.
Felnézett, és látta a tükörben, hogy Ethan mögötte áll.
Annyi melegség volt az érintésében. Megnyugtatás, amelyre épp
annyira szüksége volt, mint egykor a drogokra.
Rachel felsóhajtott, hátradőlve hozzásimult, s közben felpillantott.
A férfi ujjai végigsimítottak karcsú nyakán, egészen az állkapcsáig.
Aztán Ethan lehajolt, és homlokon csókolta. Egyetlen futó, gyengéd
csók volt csupán.
Amikor a férfi elhúzódott, Rachel csalódott hangot hallatott, mire
Ethan a homlokát ráncolta.
– Valami baj van?
Rachel felállt, megfordult, és hátradöntötte a fejét.
– Azt akarom, hogy csókolj meg, Ethan. Úgy igazából. Annyira
akarom, hogy gondolkodni sem tudok. Valódi feleség szeretnék
lenni, nem valami álfeleség, akiben nem vagy biztos. Azóta nem
csókoltál meg, hogy akkor reggel megcsókoltalak.
Beszéd közben a férfi mellkasára helyezte a kezét, és határozottan
meglökte, hogy nyomatékor adjon a szavainak. Ethan megragadta a
kezét, és a szívéhez szorította.
– Istenem, Rachel, én is akarom! Annyira, hogy már fáj. De a fene
egye meg, félek. Félek, hogy rosszat mondok vagy teszek. És félek,
hogy megrémítelek, mert jobban vágyom az érintésedre, mint a
levegőre.
Rachel remegett, de ő nem a félelemtől. Különös érzés futott
végiga gerincén. Elöntötte a melegség, az izmai megfeszültek, a
mellbimbója megkeményedett. Ekkor jött rá, hogy testi vágyat érez,
és majdnem elnevette magát.
Elfelejtette, milyen örömteli az az érzés, amikor a férje érintését
várja. Sok idő telt el azóta, hogy egyetlen pillantásától felgyorsult a
pulzusa. Hiányzott neki. Rettenetesen.
Azóta kezdett vágyni rá, hogy azon a reggelen a csókjaival
ébresztette. Érezte a félreérthetetlen sajgást, de most olyan erővel tört
rá, hogy azt hitte, beleőrül, ha nem enyhíti valahogy.
– Csókolj meg – könyörgött alig hallhatóan.
Ethan felnyögött, szorosan magához húzta. Végigsimított a karján
egészen fel a nyakáig, és a kezébe – a csodás, erős kezébe – fogta az
arcát.
Aztán a szájához hajolt. Mielőtt összeért volna az ajkuk, Rachel
hallotta, ahogy gyorsan beszívja és bent tartja a levegőt.
Meleg szájának érintése volt a legkellemesebb érzés a ködös
emlékei között. Mindig ilyen volt? Az ilyen intim pillanatokért élt,
amíg házasok voltak, vagy elvárta őket, ahogy a legtöbb házaspár?
Soha többé. Minden pillanatát kiélvezi és megőrzi. Saját
tapasztalatból tudta, milyen gyorsan megváltozhatnak a dolgok, és
milyen könnyen összetörhet egy élet.
Mohón ki akarta venni a részét a csókból. A nyelvével
végigsimított Ethan nyelvén, és felsóhajtott, amikor a férfi
gyengéden a szájába hatolt.
Lágyan, nagyon gyengéden még mélyebbre fúrta magát. Az ujjai
felfelé siklottak Rachel hajában, és belegabalyodtak, ahogy még
közelebb húzta magához a feleségét.
Remegett a teste, zakatolt a szíve az erősen elfojtott érzelmektől.
Rachelt nagyon meghatotta, hogy a férfi ennyire mély érzéseket
táplál iránta, hogy annyira megindult, mint ő, és úgy tűnt, éppolyan
kétségbeesetten vágyik az érintésére.
Felemelte a kezét, és óvatosan végigsimított az ujjával a nyakán és
a frissen borotvált állkapcsán. Mindenhol meg akarta érinteni, újra
fel akarta fedezni a teste körvonalait. Látni és érezni akarta,
felfedezni és visszakövetelni azt, ami az övé.
Már-már bevallotta: egyáltalán nem akar elmenni a szüleihez.
Ethan szakadozottan vette a levegőt. Elhúzódott, majd ismét
hozzáhajolt. Gyorsan, levegőt sem véve csókokkal borította el az
ajkát, a szája sarkát, majd az állát.
– Mondd meg, mire van szükséged, Rachel. Esküszöm, hogy
megkapod. Bármi legyen az.
Rachelnek minden bátorságára szüksége volt, hogy kimondja,
mire vágyik a legjobban. Eddig a férfi hozott minden áldozatot.
Türelmes volt, megértő. Ennyit megérdemelt. Megérdemelte, hogy ő
bátor legyen.
– Szeretkezel velem? Ma este?
Tűz lobogott a férfi ragyogó kék szemében. Kinyitotta a száját,
majd ugyanolyan gyorsan be is csukta. Az orrlyuka kitágult, ahogy
igyekezett levegőt venni, és amikor végül megszólalt, rekedt volt a
hangja.
– Szeretkezem veled, kicsim. Bármit megteszek, amit akarsz.
Rachel végigsimított az arcán.
– Akarsz engem? Úgy értem, feleségként.
Sietve hagyták el a száját ezek a szavak, és Rachel a végén már
dadogott. Csak akkor vette észre, hogy visszafojtotta a lélegzetét,
amikor hangosan kirobbant belőle.
Ethan megfogta a kezét, és megcsókolta a tenyerét. Rachel bele-
borzongott, libabőrös lett.
– Hogy akarlak-e? Annyira akarlak, hogy fáj. De szeretném, ha
biztonságban éreznéd magad. Soha nem tennék semmit, ami
megrémítene, de aggódom, hogy akaratlanul mégis megteszem. Nem
bírom elviselni a gondolatot, hogy elszúrom, és megbántalak.
Az arca fájdalmasan megrándult. Rachel szíve olyan hevesen
kalapált, hogy alig kapott levegőt.
– Ethan!
Csak ennyit tudott mondani. Fájt a torka.
Lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta a férfit. Keményen,
mindazzal a szenvedéllyel, amelyet eddig félt kimutatni. Kitört
belőle, és úgy érezte, mindjárt felrobban.
Nyoma sem volt benne ravaszságnak vagy kitervelt csábításnak.
Ügyetlenül megérintette Ethan arcát, majd átölelte a nyakát, és
babrálta a tarkóján lévő rövid haját.
Amikor fájó tüdeje arra késztette, hogy elhúzódjon, mindketten
mohón levegő után kapkodtak.
– Tudom, hogy nem fogsz bántani, Ethan. Tényleg biztonságban
érzem magam veled. Abban a pillanatban tudtam, hogy
megmenekültem, amikor felbukkantál a kunyhómban. Rólad
álmodtam. Te voltál az egyetlen, akire emlékeztem a korábbi
életemből. Beléd kapaszkodtam, amikor minden más széthullott.
Ethan lehajtotta a fejét, és összeért a homlokuk. Olyan közel volt
egymáshoz a szájuk, hogy Rachel érezte a leheletét.
– Csak azt sajnálom, hogy nem mentem érted hamarabb – szólt
fájdalmasan a férfi.
Rachel elmosolyodott, és felszegte az állát annyira, hogy
összeérjen a szájuk.
– Eljöttél. Csak ez számít.
A férfi sóhajtva elhúzódott.
– Biztosan el akarsz menni anyáékhoz? Még lemondhatom.
Rachel megrázta a fejét.
– Nem, Marlene napok óta tervezgeti. Nem akarok csalódást
okozni neki. Nathan és Joe is jönnek, és annyira örült, hogy
mindenki ott lesz. Úgy látom, ez ritkaságszámba megy.
Ethan elvigyorodott.
– Kivéve karácsonykor, de még akkor sem mindig lehetséges.
Nehéz mindenkit összeterelni. Mind katonák voltunk, és szinte
lehetetlen, hogy mindenki egyszerre kapjon eltávozást. Amikor Sam
és Garrett megalapították a KGI-t, egy kicsit könnyebb lett a helyzet.
Most már csak Nathan és Joe szolgál a seregben.
– Idén karácsonykor talán mind összejöhetnénk – jegyezte meg
Rachel. Hirtelen rádöbbent, mennyire várja már a karácsonyt, a
feldíszített fát, az ünnepi zenét és a nagy családi összejövetelt.
Annyira elöntötte a szívét a vágyakozás, hogy tudta, biztosan
korábban is szerette.
Vonakodva megfordult, hogy ismét megnézze a haját. A hossza
miatt nem sok mindent lehetett kezdeni vele, de egy kicsit besütötte a
végét, amitől úgy tűnt, szándékosan ilyen a frizurája. Nem hasonlított
arra a kontár munkára, amelyet a fogva tartói végeztek.
– Gyönyörű vagy – szólalt meg Ethan.
Rachel ragyogó mosollyal jutalmazta.
– Mindig tudod, mit és mikor mondj. Bevallom, egy kicsit
sajnáltam magam. A fényképeken láttam: sokkal hosszabb és szebb
volt a hajam, és most sokkal soványabb vagyok.
– A hajad megnő, és ahogy anyát ismerem, semmi idő alatt
visszanyered a korábbi súlyod.
Rachelnek ezen kuncognia kellett. Marlene ebben a tekintetben
igencsak komolyan vette a feladatát. Egyetlen nap sem telt el úgy,
hogy ne küldött volna ár valakit ennivalóval vagy ne hívta volna meg
őket vacsorára.
– Rendben, induljunk, mielőtt elszáll a bátorságom.
Ethan megszorította a kezét.
– Remek leszel.
***
Dögunalmas parti volt, de Rusty nem is számított másra. A sarokban
üldögélt, és rosszul leplezett unalommal figyelte az eseményeket.
Valami jó zene kellett volna, meg rendes pia, nem az a gyenge
sör, amit a férfiak ittak. A fél karját odaadta volna most egy
cigarettáért. Komolyan fontolóra vette, hogy elcsór egy dobozzal, de
Marlene kiakadna, ha rájönne. Bármennyire odavolt is a
szabályokért, Rusty kedvelte. És nem akart zűrbe keveredni az első
rendes otthonában.
Így aztán csak jó kislány módjára ült ott a jó kislányos ruhájában,
a jó kislányos frizurájával.
– Te is a családhoz tartozol?
Rusty megpördült, és haragos pillantást vetett a férfira, aki mögé
osont.
– Mi köze hozzá?
A férfi felvonta a szemöldökét, és pajkosan csillogott a szeme.
– Csak lenne pár kérdésem Rachel hazatértéről, de egy közvetlen
családtagot szerettem volna megkérdezni.
Különös érzés kerítette hatalmába Rustyt. Meglepődve tapasztalta,
hogy örömmel töltötte el a gondolat, hogy a családhoz tartozik, vagy
ezt gondolják róla.
– Annyira közvetlen, mint bárki más – jegyezte meg könnyedén.
– Végül is én itt lakom. Ők már nem – intett néhány Kelly fivér
felé, akik összegyűltek a helyiség másik végében.
– Ó, az jó, akkor veled akarok beszélni. Leülhetek?
23. fejezet

Rachel a poharát szorongatta, és fagyos mosollyal az arcán álldogált.


Azt sem tudta, mi van a pohárban, meg sem kóstolta.
Kik ezek az emberek? A Kelly család valamennyi tagját ismerte,
legalábbis a közvetlen családját – a szüleit és a testvéreit –, de a
helyiség most zsúfolásig megtelt olyanokkal, akikkel még soha
életében nem találkozott.
Elfintorodott. Hát persze hogy találkozott velük. Csak nem
emlékszik rájuk. Nehéz volt mosolyogni és színlelni, miközben
nagyon sokan úgy beszélgettek vele, mint akik nagyon jól ismerik
egymást. Néhányuk ráadásul felidézett olyan eseményeket,
amelyekre ő egyáltalán nem emlékezett.
De a megfelelő pillanatban mindig bólintott és mosolygott, végül
belefájdult az állkapcsa. A hatodik ember után azonban már nem
tudta számon tartani a neveket és az arcokat.
Ethan egész este mellette maradt, de Rachel úgy érezte, el kell
szabadulnia kicsit. Megfordult, és megnyugtató mosolyt erőltetett az
arcára.
– Ki kell mennem a fürdőszobába. Rögtön jövök, rendben?
Ethan bólintott, Rachel pedig átvágott a zsúfolt helyiségen. Nem a
fürdőszobába ment, hanem kiosont a konyhába. Remélte, hogy
Marlene mással van elfoglalva. Megkönnyebbülten sóhajtott fel,
hogy tiszta a levegő.
Kinyitotta a hátsó kertbe nyíló üveg tolóajtót, és kilépett. Tüdejét
megtöltötte több tucatnyi különböző virág illata, amelyek a kis utat
szegélyező virágládákban és téglával kirakott ágyásokban
pompáztak.
Marlene mesélte, hogy ők ketten órákon át tervezték a tökéletes
kertet, majd Rachel és Ethan háza következett.
Nem akart messzire menni, hátha keresik, így leült a madárfürdőre
néző fapadra, és a lélegzésére koncentrált. Ki-be. Pár perc elteltével
enyhült a szorítás a mellkasában, és kezdett ellazulni.
Kinyitotta ökölbe szorított kezét, és a sima padra fektette a
tenyerét. Frank készítette, jutott eszébe, és elmosolyodott. Örömmel
nyugtázta ezt az információt. Még több emlék után kutatott, és
néhány foszlány előbukkant.
Franknek van egy vaskereskedése. Ezt mostantól tudta. De ügyes
ezermester volt. Szerette a szerszámokat. Amikor már feladta a
reményt, hogy valaha is készít neki egy olyan padot, amilyenre
vágyott, Marlene fogta magát, elment a tó túlsó pártján fekvő Paris
nevű város Walmartjába, és vásárolt egy egyszerű kerti padot.
Frank azonnal tiltakozott, és három napon belül kész is volt a
robusztus pad. Marlene önelégülten elárulta Rachelnek, hogy eltette
a blokkot, és az a pad soha nem került elő a garázsból. A férje, ha
más nem, hát kiszámítható volt.
Rachel mosolygott ezen az emléken. Boldogan élvezte azokat az
információkat, amelyek arról árulkodtak, honnan jött és hová
tartozik.
Annyira belemerült az emlékeibe, hogy csak akkor jött rá, hogy
nincs egyedül, amikor tőle balra valaki megköszörülte a torkát.
Ijedten előrehajolt, és óvatosan odalesett.
Egy férfi lépett elő az árnyékból. Rachel szemügyre vette az
egyenruháját és a csípőjénél lévő fegyvert.
– Sajnálom, ha megijesztettelek.
Halkan, vontatottabban beszélt, mint Ethan vagy a család többi
tagja. Délinek tűnt. Elég fiatalnak látszott. Talán a húszas évei
közepén járt.
Még nem találkoztak, de feltételezte, hogy ő az a seriff helyettes,
akit a Kellyk annyira szeretnek.
– Ugye te vagy Sean?
Elbizonytalanodott. Ha ő Sean, már biztosan találkoztak
korábban. Nem tudta, mennyit mondott el Marlene az embereknek.
Amennyire ő tudta, mindenki tisztában volt vele, hogy sültbolond, és
nem emlékszik a korábbi életére.
A férfi elmosolyodott, és a lámpa fénykörébe lépett. Kedvesség
tükröződött a szemében, ami – tekintve a foglalkozását – meglepte
Rachelt. Sötétszőke, rövidre nyírt haja nagyon hasonlított a Kellyk
katonás hajviseletéhez. Viszont apró szakáll keretezte az ajkát,
amitől idősebbnek tűnt.
– Én vagyok az – felelte. – Elég volt a bentiekből?
Rachel felsóhajtott, és úgy döntött, nem hazudik.
– Egy kicsit sok volt.
Sean a mellette lévő helyre mutatott.
– Leülhetek?
Rachel válaszul odébb húzódott, a férfi pedig mellé telepedett.
– Én sem nagyon szeretem a tömeget, de Marlene megnyúzna, ha
elmulasztanám az egyik összejövetelét. Hozzád hasonlóan engem is
befogadtak. Lehet, hogy nem a vér szerinti anyám, de ez nem tartja
vissza attól, hogy irányítsa az életemet, szünet nélkül anyáskodjon
fölöttem, és minden családi eseményre meghívjon.
Rachel felnevetett.
– Nem semmi asszony, igaz?
– A legjobb – érkezett az őszinte válasz. – De jobban érzem
magam azok között az emberek között, akikkel a munkám során
találkozom. Amikor letartóztatok valakit, nem kell tettetnem, hogy
társasági ember vagyok, és nem kell aggódnom a tartalmatlan
fecsegés és udvariaskodás miatt.
Az arcán látható grimasz ismét kuncogásra késztette Rachelt.
– Te szegény! Biztosan pokoli lehet.
– Fogalmazzunk úgy, örültem, hogy nem én voltam az egyetlen,
aki fedezékbe vonult. Most már, ha megkérdezik, azt mondhatom,
hogy miattad jöttem ki.
– Na szép – jegyezte meg szárazon Rachel.
Sean felnevetett.
– Szóval hogy vagy? Van valami problémád esetleg a
bürokráciával? Miben segíthetek?
Rachel szája fájdalmas fintorra húzódott.
– Sokkal egyszerűbb halottnak maradni, mint visszatérni a
halálból. Ethan megpróbált mindent csendesen elintézni. A
legkevésbé sem akarjuk, hogy cikkezzenek rólunk. A jogosítványt
nem volt túl nehéz visszakapni, de a társadalombiztosítási szám
megszerzése már egy kicsit keményebb dió.
Sean megpaskolta a térdét.
– Minden elrendeződik majd. Közben, ha van valami, amit tehetek
érted, csak szólj. Középiskolás korom óta ismerlek. Két évvel
felettem jártál.
Rachel összerándult.
– Sajnálom, nem emlékszem.
– Ugyan, emiatt ne aggódj. Majd visszatér az emlékezeted. És
akkor eszedbe fog jutni az is, hogy jössz nekem öt dolcsival.
Rachel döbbenten nézett rá.
Sean zöld szeme pajkosan csillogott.
– Elveszítettél egy fogadást. Fogadtál velem, hogy a Tennessee
legyőzi az LSU-t. Mintha ez bármikor is bekövetkezhetne.
– Ó, szóval Louisiana? Egy kicsit érződik az akcentusodon.
– Ott születtem és nevelkedtem.
Elhallgatott, majd hirtelen megfordult, és a homlokát ráncolta
mosolygás helyett.
– Rusty, te vagy az?
Rachel megfordult, hogy találkozzon a fiatal lánnyal, akit Marlene
befogadott. Rusty nem szólt hozzá sokat, amióta megérkezett, de
Nathan célzott rá, hogy egy kicsit fenyegetve érzi magát a hazatérte
miatt.
Azt kívánta, bárcsak mondhatna vagy tehetne valamit, hogy a lány
ne féljen tőle annyira. Marlene nyíltan beszámolt neki Rusty
helyzetéről.
Rusty a ház elé vezető kis útról a verandára lépett.
– Igen, zsarukám, én vagyok.
– Kivel beszélgettél?
Sean hangja már nem barátságos és csipkelődő volt, hanem
teljesen hivatalosan csengett. Olyan keményen szólt hozzá, mintha
egy gyanúsítottat hallgatott volna ki.
– Nem tudtam, hogy itt engedélyhez kötik a beszélgetést – vágott
vissza a lány. – Lazíts, fánkzabáló. Nem iszom, nem dohányzom, és
más módon sem élek vissza Marlene vendégszeretetével.
Sean halkan káromkodott, és megfeszültek az ujjai. Már nyitotta a
száját, hogy megszólaljon, de Rusty eltűnt a házban.
– Esküszöm, hogy megbolondulok tőle – dünnyögte a férfi. –
Nagyon ellenséges. Szeretném egy kis tiszteletre meg jó modorra
tanítani. Ha valaha is rajtakapom, hogy így beszél Frankkel vagy
Marlene-nel, én magam fenekelem el. Valakinek már rég meg kellett
volna tennie.
– Nem könnyű ebben a korban. – Rachelt meglepte, hogy úgy
érzi, meg kell védenie a lányt. – Az alapján, amit Marlene mesélt,
nehéz élete volt. Ráadásul, amikor csak hallottam, mindig
tiszteletteljesen beszélt velük. Bár a többiekkel…
– Nekem mondod? Engem meg különösen kedvel, mert rendőr
vagyok, és az az érzésem, hogy párszor meggyűlt már a baja a
rendőrséggel. Marlene mesélte, hogy priusza van, de igazi anya
módjára megtiltotta, hogy utánanézzek. Nem szeretné, hogy
befolyásoljon a múltja. Az ég szerelmére!
Rachel elvigyorodott a Sean hangjából kicsendülő undor hallatán.
Aztán rádöbbent, milyen régóta vannak már idekinn.
– Valószínűleg vissza kellene mennem. Azt mondtam Ethannek,
hogy a fürdőszobába megyek.
– Á, már jön is a kutatócsapat – jegyezte meg vontatott hangon a
férfi, amikor Garrett kilépett a házból.
– Minden rendben, szívem? – ment oda Rachelhez.
– Igen. Csak Seannal beszélgettünk, és szívtam egy kis friss
levegőt.
Garrett zsebre dugta a kezét.
– Mármint idekint bujkálsz ezzel a nyápiccal, aki ugyanezért van
itt.
Sean felmordult.
– Igen, pontosan ugyanazért, amiért te is kimenekültél, mint
valami lány.
Garrett elvigyorodott.
– Átkozottul sokan jöttek el. Anya élvezi, de esküszöm, minket,
többieket megőrjít.
– Mikor jön rá, hogy kimenekültünk? – kérdezte Rachel. A
legkevésbé sem akarta megsérteni Marlene-t.
– Ne aggódj. Anya már nagyon jól hozzászokott ahhoz, hogy
össze kell terelnie bennünket. Általában nagyjából tíz percet kapunk,
hogy eltüntessük az őrületet a tekintetünkből, aztán kedvesen, de
csillogó szemmel kijön, amit jobb nem figyelmen kívül hagyni.
– És akkor a fülünknél fogva rángat be minket – fejezte be Sean.
– Sam is hamarosan felbukkan – szólt Garrett. – Csak útközben
feltartóztatták. Egyedül hagytuk Ethant, hogy válaszoljon a
kérdésekre. Szegény ördög!
– Ó! Talán vissza kellene mennem – jegyezte meg Rachel. – Nem
akarom, hogy egész éjjel a velem kapcsolatos kérdésekre kelljen
válaszolgatnia.
Garrett megrázta a fejét.
– Ne aggódj! Megérdemli, amiért hálaadáskor rám uszította Edna
nénit, aki lyukat beszélt a hasamba majd’ egy órán keresztül,
miközben ő lelépett. A többi szemétláda meg odakint álldogált az
ablak előtt, és hülyére röhögték magukat rajtam.
Rachel felnevetett. Szinte maga előtt látta a történteket, és minél
jobban elképzelte, annál jobban nevetett.
– Hát itt bujkáltok, ti seggfejek – morogta Sam, amikor becsukta
maga mögött a veranda ajtaját. – Bár szerintem nem vagyunk olyan
messzire a háztól, hogy megússzuk. Anya csak addig hagyja ezt
annyiban, amíg mással van elfoglalva. Amint észreveszi az
eltűnésünket, nekünk annyi.
Rachel kicsit közelebb húzódott Seanhoz, aztán rádöbbent, mit
csinált. Mi az ördögért fél még mindig Samtől? Garrett jogosan
rémiszthette volna halálra. Sam közel sem volt olyan nagydarab, és
nem festett olyan félelmetesen, mégis szinte minden alkalommal
pánikba esett, amikor a közelében volt. Talán azért, mert őt látta meg
akkor este először a kunyhóban, és annyira meg volt győződve arról,
hogy meg akarja ölni.
Mindegy, mekkora ostobaságnak tűnt utólag, nem tudott
szabadulni attól az emléktől, hogy a hatalmas és fenyegető férfi ott
áll fölötte, pisztollyal a kezében.
A javára szóljon, hogy Sam észrevette a félelmét, és mindig
óvatosan viselkedett a közelében. Most is ellágyult a pillantása, és
úgy tűnt, nem sérti a leplezetlen nyugtalansága.
Mintha megérezte volna a hirtelen merevségét, Sean Rachel
térdére fektette a tenyerét. Gyengéden megszorította, és egy
pillanatra sem vette le a szemét Garrettről és Samről.
– A saját házában nehéz elmenekülni anya elől – jegyezte meg
lemondóan Garrett. – Elkap minket, aztán bánhatjuk.
Sam halkan felnevetett.
– Szégyen-gyalázat, hogy felnőtt férfiak elgyávulnak az
édesanyjuk közelében.
Valaki feltépte a veranda ajtaját. Ethan dugta ki rajta a fejét, és
zord kifejezés ült az arcán.
– Hé, nem láttátok Rachelt?
– Épp őt nézem – felelte Sam.
Ethan kilépett, és elöntötte a megkönnyebbülés. Garrett mellé
lépett. Felváltva Rachelre és Seanra, majd a többiekre pillantott.
– Jól vagy?
Rachel elmosolyodott. Nem akarta, hogy aggódjon.
– Jól vagyok. Csak kijöttem egy kis friss levegőt szívni, és nem
emlékeztem rá, hogy régi hagyomány elszökni Marlene
összejöveteleiről.
Ethan ellazult, és az övébe dugta a hüvelykujját.
– Igen. Hasonlít a harci játékokra. Az a győztes, aki a legtovább
kitart anélkül, hogy anya visszarángatná.
Ahogy a férje ránézett, Rachel tudta, hogy a korábbi
beszélgetésükre gondol, arra, amikor csókolóztak, arra, amit kért
tőle. Meleg pillantása felvillanyozta.
Megborzongott, bár nem fázott. A késő nyári éjszaka szinte
kellemetlenül páradús és meleg volt, de ő csak az Ethan szemében
perzselő szenvedélyt látta és a benne bujkáló ígéretet.
– Szerinted édesanyád nem bánná, ha elmennénk? – kérdezte
rekedten. Idegesen nyelt egyet.
– Ha most elszöktök, csak akkor veszi észre, amikor már túl késő
– vigyorgott önelégülten Garrett.
– Helyes meglátás – értett egyet Sean.
Ethan megrázta a fejét, és Rachel keze után nyúlt.
– Igazuk van. Előreosonhatunk, és ha senki sem állt az autónk elé,
eltűnhetünk, mielőtt valaki riadót fújna. Márpedig azt fogják tenni.
Biztos vagyok benne, hogy Garrett nem felejtette el az Edna nénivel
történteket.
– Ha Rachel nem akarna menni, már rég beköptelek volna anyánál
– jegyezte meg epésen Garrett.
Ethan gyengéden a felesége álla alá tette a kezét.
– Szerintem most menjünk, mielőtt meggondolja magát.
Rachel megfordult, és lehajolt, hogy megpuszilja Seant.
– Örültem, hogy újra találkoztunk. Köszönöm a társaságot.
Úgy tűnt, Seant meglepte, majd örömmel töltötte el a gesztus.
Rachel ezután Garretthez fordult, és sietve megölelte. Eltökélte
magában, hogy nem lesz gyáva kukac, és esetlenül Sam felé indult.
– Jó éjszakát, Sam – köszönt el tőle szinte hivatalosan.
Sam kitárta a karját, és csak várt. Rachel gyorsan nagy levegőt
vett, odalépett, és megölelte. Sam hagyta, hogy főként Rachel érintse
meg őt, és csak lazán viszonozta az ölelést. Rachel hátralépett, és
hálásan rámosolygott.
Aki ennyire odafigyel az érzéseire, az nem lehet rossz ember. Sam
visszamosolygott rá, és futólag megérintette az arcát.
– Viszlát később, Rachel!
Rachel intett nekik, és követte Ethant a ház előtti udvarra vezető
kis úton. Ahogy az autó felé mentek, a férfi fél kézzel átkarolta és
magához húzta.
Rachel pulzusa vadul vert. Alig várta már, hogy szeretkezzenek a
férjével. Pokolian ideges volt, talán jobban, mint eddig bármikor vele
kapcsolatban, de nem fogja hagyni, hogy ez visszatartsa.
Rég itt volt már az ideje, hogy újra házasságban éljenek, férjként
és feleségként.
24. fejezet

Ethan szorosan markolta a kormányt, amikor megállt a ház előtt. Egy


hosszú pillanatig csak meredten bámult maga elé, aztán rájött, hogy
visszafojtotta a lélegzetét, mint valami kamasz az első randiján.
Bizonyos szempontból ez igaz is volt. Az első randija. A feleségével.
Istenem! Még mindig nem bírta felfogni, hogy visszakapta. Hogy
kapott egy második esélyt.
Vadul vert a szíve. Leállította a motort, és Rachel felé fordult. A
felesége ugyanolyan idegesnek látszott. Összeszorult a mellkasa,
amikor látta, milyen bátran próbálja tartani magát.
– Rachel, kicsim! Még mindig szeretnéd, hogy szeretkezzünk?
Nedves tenyere megcsúszott a kormányon. Mielőtt feltette ezt a
kérdést, nem is sejtette, mennyire félt attól, hogy Rachel
meggondolja magát. Megértené. Ha kellene, ezer évig is várna, de
bárminél jobban szerette volna újra megérinteni.
Rachel feléje fordult. A szeme lágyan ragyogott a veranda
lámpáinak halvány fényében. Annyi minden tükröződött benne.
Félelem, habozás, remény és vágy. Elszántság.
– Menjünk be, Ethan.
A férfi beleborzongott a rekedt hangjába. Az ágyéka megfeszült,
és fészkelődni kezdett, hogy tompítsa a kényelmetlen érzést. Rachel
remegő kézzel nyúlt a keze után.
Ethan szorosan összefonta az ujjaikat, és megnyugtatóan
megszorította a kezét. Végül a szájához emelte Rachel ujjait, és
mindegyikre csókot nyomott.
– Menjünk – suttogta.
Kinyitották az ajtót és a verandára siettek. Miközben a férfi
ügyetlenül bajlódott a zárral, Rachel kuncogva az ajtófélfának dőlt.
Ethant meglepte az örömteli hang, és keze megállt a résnyire
kinyitott ajtó kilincsén. Rachel szeme vidáman csillogott, a nő levegő
után kapott, és az oldalát fogta.
– Micsoda pár vagyunk! Akkor is így viselkedtünk, amikor
randiztunk? Rettentő idegesen, és annyira ágyba akartunk bújni,
hogy közben majd’ hasra estünk a nagy igyekezetben?
Ethan elvigyorodott, majd halkan felnevetett, végül hahotázni
kezdett. A feszültség feloldódott. A férfi a szemét törölgetve dőlt az
ajtónak.
– Azt hiszem, egy kicsit mindenre elszántnak tűnünk. Én
legalábbis igen. A férfiak idegesek lesznek a szex említésére.
Rachel ismét elvigyorodott, és hátradobta a haját.
– Örülök, hogy normális fickó vagy. Nehéz lenne elcsábítani, ha
sosem gondolnál a szexre.
Ethan nem bírt tovább ellenállni neki. Magához húzta, és az álla
alá vonta a fejét. Egyszerűen… ez tűnt helyesnek. Bárcsak korábban
is így gondolta volna!
Lehunyta a szemét, és elűzte ezeket az emlékeket. Ma este nem.
Akkor nem, amikor minden ismét olyan tökéletes lehet.
A vállával belökte az ajtót, és maga után húzta Rachelt. Tudta,
hogy a feleségét nyugtalanság önti el a sötétben, így azonnal a
villanykapcsoló után nyúlt és fényárba borította a nappalit.
Ismét megérintette, de inkább saját magát akarta megnyugtatni,
mint Rachelt. Az ujjaival végigsimított az arccsontján, majd a két
kezébe vette az arcát.
– Itt várj. Pár perc, és itt vagyok. Azt szeretném, ha minden
tökéletes lenne.
Rachel oldalra döntötte a fejét, és zavartan nézett rá.
A férfi mosolyogva megpuszilta az orrát.
– Tégy a kedvemre. Hadd próbálkozzam a romantikával és
mindazzal, amit a nők állítólag szeretnek.
Alázatot érzett a Rachel sötét szemében tükröződő bizalom láttán.
Jobb ember akart lenni tőle. Méltó akart lenni rá. Nem akarta
cserbenhagyni, a fenébe is!
Megfordult, és a hálószobába sietett. Középen megtorpant, és
körbe-körbe forgolódott. Nem tudta, mit akar, vagy hol találja.
Gyertyák. Rachel imádta őket. Mindig elhelyezett párat a ház
különböző pontjain.
Hol a fenében lehetnek most? Semmit sem dobott ki, de Marlene
átjött és bedobozolt egy csomó holmit. Kizárt, hogy a garázsban
kutakodjon, miközben Rachel vár rá.
A szekrény.
Feltépte az ajtaját, és felkapcsolta a világítást. Hátul volt pár
doboz egymásra rakva. Remélte, hogy az egyik rejti a gyertyákat.
Leráncigálta a legfelsőt, és kinyitotta.
Csalódottan kifújta a levegőt, amikor csak mindenféle apróságra
bukkant benne. Amint azonban levette a második doboz tetejét,
enyhe virágillat csapta meg az orrát. Több különböző méretű
gyertyát talált. Tökéletes.
Megragadott annyit, amennyit csak tudott, visszament a
hálószobába, és a megfelelő helyeken elhelyezte őket. Az
eredménnyel elégedetten kiment a konyhába gyufáért.
Pár perc múlva tucatnyi gyertya meleg fényében fürdött a szoba.
Nem a legtökéletesebb, de jó lesz.
És most jöhet Rachel.
Kezével végigszántott a haján, majd végigsimított a pólóján. Nagy
levegőt vett, hogy megzabolázza szapora pulzusát, és visszament a
nappaliba. Rachel az üvegajtónál állt, és az éjszakába bámult.
Ethan mögé lépett, keze végigsiklott a felesége karján és vállán.
Rachel haja csillogott a fényben. Ethan egy pillanatig csak bámulta,
azután lehajolt, a szájával félresimította a haját és megérintette a
nyakát.
A felesége elégedett, halk sóhaja hallatán megnyugvás töltötte el.
Szerette a nyaka puhaságát és a tarkóján lévő rövid, selymes
szálakat. És az illatát. Olyan nőies és könnyed. Mélyen belélegezte,
majd megcsókolta a bőrét a füle mögött, és élvezte, ahogy árulkodón
összerándul.
– Bejössz velem a hálószobába?
Rachel megfordult, a nyaka köré fonta a karját, és lábujjhegyre
emelkedett. Majdnem összeért a szájuk.
– Nagyon ideges vagyok – vallotta be. – Szeretném, ha tudnád.
Nem félek. Tudom, nem okoznál fájdalmat. Nem is értem, miért
vagyok ilyen ideges. Annyira szeretném, de összeszorul a gyomrom.
Ethan megsimogatta az arcát. Végigfuttatta az ujjait az állkapcsa
vonalán, majd az ajkán.
– Én is ideges vagyok, kicsim. Akkor együtt leszünk idegesek.
Fontos lépést teszünk meg. Mindketten nagyon szeretnénk. Csak
lazítsunk, és ne kapkodjunk.
– Ó, ez nagyon tetszik – lehelte Rachel. – Együtt. Szeretkezz
velem, Ethan.
A férfi megfogta a kezét, és a hálószoba felé húzta. Amikor
beléptek, Rachel megállt, körbefordult, és tágra nyílt szemmel nézte
a sok meggyújtott gyertyát.
Ethan lehajolt, hogy megcsókolja a fülét.
– Ezt úgy veszem, hogy tetszik.
Rachel felsóhajtott, és hozzásimult.
– Nem kellett volna.
– De én akartam. Azt akartam, hogy tökéletes legyen.
Rachel megfordult, a férje mellkasára tette a kezét, majd a vállára
csúsztatta. Szerette a teste kemény vonalait, az apró gödröcskéket,
kidomborodó részeket. Tökéletes. Hogyan ne lenne az? Erre várt.
– Az lesz, Ethan.
A férfi lehajolt hozzá. Rachel oldalra biccentette a fejét. Alig
néhány centiméter választotta el a szájukat. Rachel beleborzongott
Ethan ajkának érintésébe.
Puha. Nagyon gyengéd. Összefonta a kezét a nyakán, és közelebb
húzta magához. Ő csókolta még jobban, ő akart többet.
Bujának érezte magát, és hosszú idő óta most először
gyönyörűnek és kívánatosnak.
Ethan keze végigsimított a hátán, majd lejjebb vándorolt a
hátsójára. Gyengéden megszorította és masszírozni kezdte.
Rachel imádta a férfi ízét. Nehéz lett volna meghatározni, milyen
is. Részben az illata miatt. Erős és férfias. Végigcsókolta az állkapcsa
vonalát, majd lehúzta magához a fejét, hogy megízlelhesse a nyakát.
A férfi hosszan felszisszent, amikor rátalált a fülcimpájára.
Mosolyogva a szájába vette, és a nyelvével incselkedett.
– Ugye tudod, hogy nekem kellene elcsábítanom téged – morogta
Ethan.
Rachel vidáman felnevetett, és hagyta, hogy átjárja a pillanat
öröme.
– Mit szólnál hozzá, ha egymást csábítanánk el?
Ethan ismét megcsókolta.
– Jól hangzik.
Egyre forróbb csókokat váltottak. Egyre kevésbé kaptak levegőt,
egyre kevésbé incselkedtek. Rachel érezte, hogy mélyen belül egyre
nő a vágya, és elönti a testét.
– A csábítás első szabálya. Legalább az egyikünkön ne legyen
ruha. Lehetőleg rajtad ne – dünnyögte Ethan.
Az izgatottságot részben ideges várakozás váltotta fel. Ami
butaság. Hiszen látta már a feleségét meztelenül. Sokszor. Korábban
is szeretkeztek. De Rachel számára olyan volt, mintha újra ez lenne
az első alkalom.
– Hé – szólalt meg halkan Ethan. Elhúzódott, és az ujjával
felemelte az állát. – Olyan lassan haladunk, amilyen lassan szeretnél.
Ha tudnék szeretkezni veled úgy, hogy teljesen fel vagy öltözve,
megtenném, de szerintem mindketten tudjuk, hogy ez nem
lehetséges.
Rachel kuncogott, és érezte, hogy egy kicsit ellazul.
– Nagyon lassan azért ne haladjunk, különben mindketten öregek
és roskatagok leszünk, mire eljutunk odáig.
– Mmm, terveim szerint a halálom napjáig szeretkezünk. Ezért
gyártják a Viagrát.
Rachel vadul megölelte, miközben újra felnevetett.
– Alkut ajánlok. Vetkőzzünk le együtt, és aki utoljára veti le a
ruháját, az a záptojás!
Az utolsó szavaknál gyorsan elhúzódott, és azonnal elkezdte
ledobálni a ruháit.
– A fenébe is – morogta a férfi. – Talán elfelejtetted, micsoda
versenyszellem uralkodik a családban, amelybe beházasodtál?
– Amíg te a szádat jártatod – gúnyolódott Rachel – én szépen
levetkőzöm.
Ethan szemében gonosz szikra csillant.
– Bárhogy történjen is, elképzelhetetlennek tartom, hogy én
legyek a vesztes.
Rachel döbbenetére a férfi már azelőtt megszabadult a ruháitól,
hogy neki sikerült volna kibújnia a farmerjából.
Levegőt sem kapott, ahogy megbabonázva figyelte az izmos test
kontúrjait. Keskeny csípő, széles váll, kemény mellkas. Sötét szőrzet
övezte ágaskodó pénisz.
Rachel elkerekedett szemmel, szégyentelenül bámulta, igencsak
élvezte a látványt.
– Az ördögbe is, Rachel, hiszen láttál már korábban is –
dünnyögte Ethan.
Rachel nyelt egyet, és újra ránézett. Meglepve látta a szemén,
hogy egy kicsit zavarban van. Elmosolyodott.
– Hogy a csudában vetkőztél le ilyen gyorsan? Az ég szerelmére,
még előnyöm is volt!
Ethan elvigyorodott, és ellazult.
– Elfelejtetted, hogy a tengerészeméi szolgáltam. Ott muszáj
átkozottul gyorsnak lenni.
– Inkább csak nem kell annyi vacakot viselnetek, mint nekünk,
nőknek – morogta Rachel.
– A legnagyobb örömmel segítek – ajánlkozott ártatlan képpel
Ethan.
Rachel a melltartójára és a bugyijára mutatott.
– Csak tessék.
Amikor a férfi közelebb lépett, újra a péniszére nézett. Annyira
szerette volna megérinteni. Aztán rájött: semmi oka nincs rá, hogy ne
tegye.
Ahogy a férfi hozzásimult, köré zárta az ujjait.
Ethan felnyögött.
– Ez nem tisztességes.
Rachelt lenyűgözte, hogy egyszerre kemény és puha. Simogatni
kezdte, és elképedve tapasztalta, hogy még jobban megkeményedik.
– Ez tetszik? – kérdezte.
– Nagyon is.
– Rajtam még van ruha – emlékeztette a férfit.
– De már nem sokáig.
Ethan az ágy felé hátrált vele, és a csípőjére siklott a keze.
Hüvelykujját a bugyija szélébe akasztotta.
Egyik kezét a derekára csúsztatta, majd még lejjebb, közvetlenül a
feneke fölé. Megsimogatta, majd az ujjai folytatták útjukat, és Rachel
beleborzongott.
A férfi nyilván minden gyenge pontját ismerte. Ami azt illeti, alig
várta, hogy ő is újra felfedezze őket vele együtt. Milyen különös
érzés volt szeretkezni a férfival, aki tudta, hol érintse meg, miközben
ő maga nem tudta.
– Szeretem a hátsód. Boldog ember lennék, ha soha nem takarnád
el.
Rachel elvörösödött, de a dicséret vad örömmel töltötte el.
– Elintézhetem, hogy rendszeresen láthasd – ajánlotta fel.
– Mmm, benne vagyok.
A bugyi a földre hullott. Ethan szája rátalált a nyakára, Rachel
pedig oldalra döntötte a fejét, hogy jobban hozzáférjen. A férfi
csókokkal borította el a vállát, és közben lehúzta a melltartója
pántját.
Meleg szája egyre lejjebb vándorolt, egészen a melle
domborulatáig. Ujjai a melltartó kapcsával babráltak, majd a
ruhadarab végül lehullott, feltárva a csupasz kebleket a szája előtt.
Rachel hangosan beszívta és bent tartotta a levegőt, amikor a férfi
ajkai veszélyesen közel kerültek a mellbimbójához. Felfelé
nyújtózkodott, vágyott az intim érintésre. Érzékeny mellbimbója
megkeményedett.
Ekkor Ethan a szájába vette az egyik feszülő bimbót.
Rachel térde megbicsaklott. Görcsösen kapaszkodott a férfi
vállába, hogy el ne essen. Ethan erősen szívta, és a nyelvével
becézte.
A vágy élesen az ágyékába hasított. A medencéje elviselhetetlenül
megfeszült, a csiklója megduzzadt. Azt akarta, hogy a férfi érintse
meg ott, és szabadítsa meg az elviselhetetlen nyomástól, amely a
nyelve minden mozdulatával egyre csak nőtt benne.
Rachel egy pillanatra elveszítette az időérzékét, és azt sem tudta,
hol van. Elárasztották a régóta nem tapasztalt érzések, ami
egyformán megrémítette és fel is villanyozta. Túl sokáig csak
félelmet és gyűlöletet érzett. Mennyivel erősebb érzés, ha szeretik és
kényeztetik?
Ethan gyengéden átölelte, szinte mintha tudta volna, milyen
gyorsan elveszítette az önuralmát. Ő volt a horgony a vad viharban.
A sziklája. A védelmezője. Rachel teljesen hozzásimult, és úgy
érezte, kétségbeesetten kapaszkodik belé.
Ethan a karjába kapta, az ágyhoz vitte, és óvatosan lefektette. A
szemébe fúrta a szemét. Az arckifejezése vad koncentrációról
árulkodott. És elszántságról.
Rachel háta a puha lepedőhöz simult. Megborzongott, amikor a
férfi egy pillanatra elhúzódott. Azonnal hiányzott neki a testéből
áradó meleg.
De Ethan ott volt újra, fölé tornyosult, és perzselő pillantásától
egész testét elöntötte a forróság.
– Azon tűnődöm, vajon tudod-e, milyen gyönyörű vagy – suttogta
a férfi, miközben lovagló ülésben elhelyezkedett rajta.
Hirtelen könnyek öntötték el Rachel szemét. A férjére mosolygott.
Felemelte a kezét, hogy megérintse az arcát, és az érzelmek hatására
remegtek az ujjai.
– Ebben a pillanatban valóban gyönyörűnek érzem magam.
Ethan megfogta a kezét, és az ajkához szorította a tenyerét.
– Akkor egyetlen nap se teljen el úgy, hogy nem érzed magad
olyan gyönyörűnek, mint most. Az lesz a feladatom, hogy minden
alkalommal emlékeztesselek erre.
Rachel teljesen elolvadt.
A férfi lassan a matracra, a feje fölé fektette a kezét. Lenézett rá,
és Rachel ott feküdt alatta, teljesen kiszolgáltatva neki.
Ennek meg kellett volna rémítenie. A logika így diktálta. De még
soha nem érezte magát ilyen biztonságban. Mosolygott, és hívogatón
ívbe feszült a teste.
Ethan elkínzott morgással mohón megcsókolta, és részben
felengedett szigorú önuralma. Nem csak csókolta, majd’ felfalta.
Forrón. Mélyen. Annyira kifulladt, hogy nem tudta tartani vele a
lépést. A nyelve végigsiklott az övén, megízlelte, mélyre hatolt, és
Rachel már csak az ő ízét érezte. Csak őt érezte.
A férfi ráborult, a teste keménysége az ő lágyabb domborulataihoz
simult. Ágaskodó pénisze türelmetlenül nekifeszült a combjainak, de
nem tört előre. Rachel élvezte, ahogy a legérzékenyebb testrészéhez
ér. Annyira erotikus volt, annyira örömteli.
Rachel széttárta a lábát, mire Ethan pénisze duzzadt, lüktető
csiklójának feszült. Halkan felnyögött, és nyugtalanul tekergőzött
alatta. Ethan éhes szája majd’ felfalta.
Az elmúlt év kitörlődött a fejéből. Most csak a jelen számított.
Csak az a leírhatatlan érzés, hogy ismét a férje karjai közt lehet.
Ethan türelmetlenül fölé emelkedett. Kicsinek érezte magát alatta, de
élvezte, hogy biztonságban van és dédelgetik.
Egyetlen porcikája sem maradt érintetlen. Ethan keze előbb a
derekáról a csípőjére siklott, majd a fenekébe markolt. Tartotta,
miközben a combjával még szélesebbre tárta a lábát.
Ujját gyengéden a redők köze dugta. Futólag megérintette a
csiklóját, mire Rachel azonnal reagált és ívbe feszült a teste.
Nyöszörgés hagyta el az ajkát.
Ethan a könyökére támaszkodott, miközben óvatosan fedezte fel
nőiességét. Egyik ujjával finoman beléhatolt, hogy lássa, készen áll-
e.
Rachelnek szinte már ennyi is elég volt, hogy eszét veszítse.
Hüvelye összehúzódott az ujja körül, és egész testében megfeszült.
A férfi a hüvelykujjával a feszes kis kidudorodást simogatta,
miközben még egy ujjával beléhatolt.
– Ethan, kérlek!
Ez egyáltalán nem vallott rá. Ez a nő, aki megőrül a vágytól és
gondolkodni sem tud, nem ő, igaz? Könyörögni akart. Kényszeríteni,
hogy hatoljon belé. Jobban akarta, mint bármi mást az életben.
Ethan mintha megérezte volna, hogy készen áll, megmozdult, és
úgy helyezkedett, hogy a hüvelye bejáratához érjen a pénisze. Lassan
még egyszer végigsimított rajta a kezével, majd összekulcsolta az
ujjaikat.
– Szólj, ha fáj – kérte rekedten. – Vagy ha valami megrémít, csak
szólj, és abbahagyom.
Rachel válaszul felemelte a csípőjét. Akarta, hogy hatoljon belé.
Ethan lehunyta a szemét, mintha az önuralmával küzdene, és
lassan beléhatolt. Rachel levegő után kapott, ahogy a teste feltárult
előtte és magába fogadta. Ez volt a világ legcsodásabb, legelsöprőbb
érzése.
Tágra nyílt a szeme, és elakadt a lélegzete, ahogy a férfi még
mélyebbre hatolt.
Ethan megállt, és aggódva nézett rá.
– Minden rendben?
Rachel bólintott. Képtelen lett volna értelmesen válaszolni. A
vállába vájta a körmeit, némán ösztökélve, hogy folytassa.
Ethan végül megmozdult. Egyetlen határozott lökéssel még
mélyebbre hatolt. Rachel ajka néma kiáltásra nyílt. A látása
elhomályosult. Kontrollálatlanul remegett, és a férfiba kapaszkodott.
Nem bírja sokáig. Ez már túl sok. Túl régóta nem érzett ilyesmit.
– Kérlek! – könyörgött.
A teste ívben megfeszült. Ide-oda tekergőzött. Ethan magához
húzta, és keményen, gyorsan mozogni kezdett. Ó, egek, igen! Végre.
Eddig gyengéd volt. Az is akart lenni, de Rachelnek most arra volt
szüksége, hogy erős legyen. Kemény. Vad. Hogy emlékeztesse
mindarra, amit elmulasztott.
A védelmezője. A harcosa.
Rachel hátravetette a fejét, lehunyta a szemét, és olyan erősen
markolta a férfi vállát, hogy biztos volt benne, nyoma marad.
A csodásán kínzó érzés szinte elviselhetetlen volt. A férfi pénisze
megduzzadt és kemény volt. Annyira kemény! Újra meg újra
betöltötte, könyörtelenül.
Egyre nőtt a feszültség. Mindketten levegő után kapkodtak.
– Élvezzünk el együtt – suttogta Ethan. – Légy velem. Szeress!
A gyengéd szavak balzsamként hatottak a lelkére. Lehunyta a
szemét, közelebb húzta magához a férfit, és elengedte magát.
Ethan csípője az övéhez ütődött. A férfi nekifeszült, és olyan
erősen szorította, ahogy ő kapaszkodott belé. Szorosan egymáshoz
simult a testük. A végtagjaik összefonódtak, miközben a csípőjük
őrült ütemre mozgott.
Ethan a nyakába temette az arcát.
– Rachel – suttogta nevét.
Rachel repült. Csak ezzel a szóval tudta leírni az érzést. Lebegett.
Eufórikusan, könnyedén. Szinte érezte a szél susogását a bőrén. A
nap felé fordította az arcát, és a sötétben töltött hosszú idő után újra
érezte a melegét a bőrén.
Aztán lejjebb ereszkedett, és Ethan elkapta. Lustán lebegett,
hazatalált a karjában. Otthon. Végre hazaért.
A férfi megcsókolta. Hosszan, édesen. Forró könnyek csorogtak
végig Rachel arcán, és folytak a nyelvükre.
– Jól vagy? – kérdezte Ethan.
Rachel újra megcsókolta. Túlságosan megrázta az érzés ahhoz,
hogy bármit is mondjon. Nem tudta, le tudná-e írni szavakkal, mit
érez. Így aztán nem szólt semmit, csak bólintott.
– Szeretlek, kicsim. Ebben soha ne kételkedj.
Rachel gyengéden megérintette az arcát, megsimogatta határozott
állkapcsát.
– Nem fogok.
A férfi óvatosan kihúzta a péniszét, és az oldalára gördült. Olyan
szorosan ölelte magához, hogy Rachel hallotta, ahogy ver a szíve.
– Köszönöm – suttogta.
Ethan a meglepetéstől egy megdermedt. Zavartan ránézett.
– Mit?
– Hogy újra átélhettem, mi a szerelem.
A homlokuk összeért, és Ethan Rachel hajába túrt.
– Többé nem ismersz más érzését – fogadta meg a férfi.
25. fejezet

Rachelnek sötét, csúnya álma volt. Mélyen megérintette, ami


rémülettel töltötte el. Ethan is szerepelt benne, de nem menedéket
jelentett számára, és nem az a harcos volt, akinek olyan sokáig
képzelte. Dühös volt rá.
A kétségbeesését az szülte, hogy tudta, bármit jelentettek is
egykor a másiknak, annak már rég vége, megrendült a bizalmuk
egymás iránt.
Félt, tudta, hogy ennyi volt. Véget ért a házasságuk, a szerelmük.
Nem volt elég erős ahhoz, hogy szembenézzen vele, de a férfi nem
hagyott neki más lehetőséget. Azt akarta, hogy tudja. Miért volt ilyen
hajthatatlan?
A szempár, amelyet annyira szeretett, most nem melegséget és
támogatást sugárzott. Kemény és eltökélt volt.
– Nem – suttogta Rachel. Nem akarta ilyennek látni. Ez csak
álom. Rémálom. Nem valóságos. Vagy igen?
Csaló vagy. A házasságod csalás. Nem szeret téged.
A suttogó hang a lelke legsérülékenyebb részébe hatolt, és
kétségbeesés járt a nyomában.
– Ne!Ne!
– Rachel! Ébredj, kicsim! Csak álmodsz. Gyere vissza hozzám.
Gyengéd kezek simogatták az arcát és törölték le a könnyeit.
Rachel kinyitotta a szemét, pislogott, hogy hozzászokjon a
sötétséghez.
– Hé – szólt halkan Ethan. – Minden rendben, kicsim.
Biztonságban vagy, Rachel.
A karjába vette, és magához szorította. Rachel szíve vadul
zakatolt, és félálomban tovább küzdött a félelem ellen.
Miért álmodta ezt? És ez az álom egyre erősebb, nem gyengül.
Nem kellene nyugodtabbnak éreznie magát, ahogy egyre több idő
telik el a szabadulása óta? És miért vannak ilyen álmai Ethanről?
Egy terapeuta bizonyára azzal magyarázná, hogy a
tudatalattijában jelen lévő félelem tör elő belőle akkor, amikor a
legsebezhetőbb állapotban van.
Közelebb bújt a férjéhez, és szorosan átkarolta, mintha a puszta
akaratereje elég lenne, hogy azt mondhassa: Látjátok? Nem gyűlöl.
Itt van. Szeret engem.
Ethan megpuszilta a feje búbját, simogatta hideg bőrét. Rachel
nem viselt semmit a szeretkezésük után. A férfi érintésének
varázslatosnak kellett volna lennie. Rachel ehelyett megdermedt tőle,
és elöntötte a rémület.
Talán tényleg megőrült.
– Kicsim, mondd el – duruzsolta Ethan. – Mitől ijedtél meg
ennyire? Elmeséled az álmod?
Rachel újra lehunyta a szemét. Mit mondhatna? Ethan, azt
álmodtam, hogy igazi szemétláda vagy, és gyűlölsz engem. Attól
biztosan remekül érezné magát a férfi.
De valakinek beszélnie kell róla. Megrémítette a gondolat, hogy
felkeresse azt a terapeutát, akit Ethan említett. Úgy érezte magát tőle,
hogy nem ura önmagának, és tehetetlen. De talán mégis itt az ideje.
Egyedül nem biztos, hogy meg tud birkózni a helyzettel.
***
– A francba!
Sam, aki épp müzlit lapátolt a szájába, most megdermedt, és
gyanakvón az újságot olvasó Garrettre pillantott.
Garrett olyan erővel csapta a pultra a lapot, hogy kilöttyent a tej
Sam tálkájából.
– Nyugi, haver. Min húztad így föl magad kora reggel?
Garrett haragos pillantást vetett rá, és dühösen ráncolta a
homlokát. Ó, igen, Garrett valóban dühös volt. Ez most nem csak a
szokásos mogorva viselkedése számlájára írható.
Mélyeket lélegezve próbált megnyugodni. A bátyja most már
aggódva tolta félre a tálját, és az újság után nyúlt.
– Áruld már el, mi van.
– Harmadik oldal – fortyogott Garrett.
Sam odalapozott, és gyorsan átfutotta, miről szól. Aztán meglátta
a Kelly nevet nagy betűkkel a címsorban.
– Hűha!
– Igen – jegyezte meg undorodva Garrett. – Olvasd csak el.
Sam elolvasta a cikket Rachel csodával határos feltámadásáról.
Amikor a KGI szerepéről szóló részhez ért, olyan erősen szorította
az újságot, hogy teljesen összegyűrte.
– A rohadt életbe!
– Olvasd tovább – javasolta zordan Garrett.
Kitértek a részletekre. Említést tettek Rachel drogfüggőségéről, de
azt kifelejtették, hogy erőszakkal szoktatták rá. Csak arról írtak,
hogyan küzd a kokain- és heroin függőség tüneteivel. Még azt is
felvetették, hogy talán csak megjátssza az emlékezetkiesést, hogy így
ébresszen szimpátiát.
Sam szinte gondolkodni sem tudott a felgyülemlő haragtól.
– Ki az ördög mondta nekik ezt a sok szemetet?
Garrett felkapta az újságot, és egy pontra bökött az ujjával.
– Olvasd!
A szavak ide-oda ugráltak a szeme előtt, amíg Sam meg nem
ragadta az öccse csuklóját, hogy ne lóbálja az újságot. A cikk egy
közeli családtagot nevezett meg forrásnak.
– Hülyeség! – tört ki Samből. – Kizárt! Nem létezik, hogy
bármelyikünk így elárulta volna Rachelt.
Amikor felpattant, feldőlt a széke. Fel-alá járkált a konyhában, és
törni-zúzni szeretett volna dühében. Ismét Garrettre nézett, aki nem
tűnt boldogabbnak.
– Szerinted ki volt az?
– Én biztosan nem. Tuti, hogy te sem. Sem anya, vagy apa.
Átkozottul biztos, hogy Van, Nathan vagy Joe sem. Akkor ki marad?
Ezekről a dolgokról senki sem tud. Hogy a fenébe tudnának annyit a
KGI-ről?
– Sean tud – dünnyögte Sam.
Egymásra néztek, és ugyanazt a következtetést vonták le.
– Ő sem tehette – jegyezte meg Garrett. – Szereti anyát és apát.
Gyakorlatilag családtag.
Sam az öccsére meredt, amikor hirtelen elöntötte a felismerés.
– Rusty!
– A fenébe! – szitkozódott Garrett. – Kinyírom! És anya most
nem fogja tudni megvédeni.
– Anyának fájni fog.
– Mit gondolt az a kis ribanc, mit csinál?
Sam felsóhajtott.
– Rusty kezdettől fogva vetélytársat látott Rachelben. Fiatal,
zavart, és nem örült neki, hogy Rachel annyi figyelmet kapott a
hazatérte után. Szerintem így próbál egy kicsit bosszút állni rajta.
– Mennie kell – jelentette be hűvösen Garrett. – Senki sem
árulhatja így el a családunkat. Nem érdekel, mit mond anya. Ha apa
megtudja, egyet fog érteni. Rachelt porig sújtja majd ez a cikk.
– Fel kell hívnom Ethant. Tudnia kell róla, és biztosan ott akar
lenni, amikor elővesszük érte Rustyt.
Garrett bólintott, és a száját továbbra is keskeny vonallá szorította
össze dühében.
– 'Reggelt! – köszönt a konyhába belépve Donovan.
Gyanakodva figyelte a testvéreit, miközben kinyitotta a hűtőt és
narancslevet vett elő.
– Ha bunyó van, inkább visszavonulok. Mindig kellemes
vérfürdőre ébredni.
– Rusty elárulta Rachelt. – Sam nem köntörfalazott. – Tele van
vele az újság.
Donovan a homlokát ráncolva becsukta a hűtő ajtaját, és odalépett
az újságért. Olvasás közben tovább mélyültek a ráncok a homlokán.
– A fenébe!
– Ahogy mondod – helyeselt Garrett.
– Mi van nálad? – kérdezte Sam, amikor észrevette a Donovan bal
kezében lévő papírokat.
Donovan odanézett, mintha meg is feledkezett volna róluk.
– Egy e-mail, amit kinyomtattam. Lehetséges munka. Tudom,
hogy azt mondtuk, pihenünk egy kicsit, amíg Rachellel nem
rendeződnek a dolgok, és Cole meg Delfin meg nem gyógyulnak.
– De? – kérdezte Sam. – Mert határozottan hallom, hogy van
valahol egy „de”.
Donovan elvörösödött, mint akit rajtakaptak.
– Talán azt válaszoltam, hogy mégis vállaljuk.
– Mi a fene? – Garrett arca paprikavörösre színeződött, és felfújta
magát, mint aki mindjárt felrobban. – Én vagyok az egyetlen hülye,
aki továbbra is azt hiszi, hogy egyenlő társak vagyunk?
Sam felemelte a kezét, mielőtt Garrett teljesen felhúzta volna
magát. Mardosta a bűntudat. Az öccse szívrohamot kapna, ha
megtudná, mire utasította Riót, és hogy ő is visszamegy Dél-
Amerikába.
– Rendben, áruld el, Van, miről van szó, és miért egyeztél bele a
megkérdezésünk nélkül.
– Mert egy gyerekről van szó – kezdte fájdalmas hangon
Donovan. – Elrabolták. A szülők eszüket vesztették. Váltságdíj-
követelés nem érkezett. A zsaruk minden lehetséges nyomnak
utánajártak. A feleség meg van győződve róla, hogy az ex férje tette.
A zsaruk lenyomozták, de zsákutcának bizonyult. Az illető külföldön
él, így a feleség olyasvalakit akar, akinek ez nem jelent problémát.
Sam lassan kifújta a levegőt, miközben lemondó pillantást váltott
Garrett-tel. Ha gyerekekről van szó, az öccsüknek vége. Kizárt, hogy
elutasítana egy ilyen felkérést.
– Rendben, Van. Oszd meg velünk a részleteket, és áruld el,
szerinted hogy az ördögbe csináljuk.
Donovan a pultnak támaszkodott, és keresztbe fonta maga előtt a
karját. A papírokat továbbra is a kezében szorongatta.
– Rio ráér. Egy ideje nem volt bevetésen, hacsak nem számítjuk
azt a nyamvadt felderítő utat, amelyre küldted. Steele továbbra is
megkeseríti miatta az életét.
Sam megrázta a fejét.
– Rio és a csapata nem tudja vállalni.
Garrett csodálkozva fordult feléje.
– Már miért ne tudná?
Sam válaszra sem méltatta.
– Steele csapatának fele pedig egy rövid ideig még nincs
bevethető állapotban, és szerintem továbbra sem jó ötlet elmennünk,
amikor Ethannek és Rachelnek minden segítségre szüksége van,
különösen a ma reggeli cikkecske után.
Donovan lehuppant egy székre, és a pultra könyökölt.
– Oké. Akkor magammal vihetem P. J.-t, Renshaw-t és Bakert. Ti
Garrett-tel itt maradhattok, és gondoskodhattok Cole-ról és Delfinről.
Sam Garrettre nézett, aki egyáltalán nem tűnt boldognak a
hallottak alapján, de hát ő már csak ilyen volt. Semmit sem szeretett,
amiben nem volt benne az elejétől. És Garrett továbbra is gyilkos
pillantásokat vetett rá, ami azt jelentette, hogy még nem végeztek a
Rio-üggyel.
– Hadd lássam azt az e-mailt – morogta Garrett.
Donovan mosolyra húzta a szája sarkát, de nem vigyorodott el. Jól
tette, mert csak még jobban feldühítette volna vele Garrettet.
Garrett olvasás közben elkáromkodta magát.
– Jézusom, ez a gyerek még csak négyéves! És azt elfelejtetted
megemlíteni, hogy az ex férjet elítélték gyermekmolesztálásért.
Donovan vállat vont.
– Mindenképp meg akarnám keresni azt a gyereket. Az anyja
magánkívül van. A jelenlegi férje adoptálta a kislányt. Kiskora óta ő
neveli. Teljesen kiborult attól, hogy senki sem tud segíteni nekik. Mi
vagyunk az utolsó reményük. Nem mondhattam nemet.
– Tudod, hol rejtőzik, Van? – kérdezte Sam.
– Van egy használható tippem. Nyomoztam kicsit. Utánanéztem a
pénzügyeinek. Valami mexikói porfészekben él. Odamehetünk. Soha
nem fogja megtudni, mi történt. Szerintem legfeljebb negyvennyolc
óra alatt visszaszerezzük a gyereket és már itthon is vagyunk.
– Úgy tűnik, jobb, ha felhívod és beavatod Steele-t. Ő is menni
akar majd. Értesd meg vele, hogy ő egy ideig nem megy sehová.
Dühíteni fogja, hogy te vezeted a csapatát, de túl fogja élni. Időbe
telik, amíg összekészíted a felszerelést, megszerzed az információkat
és összeszeded az embereket. Ne menj csak úgy vaktában oda, Van.
Várj, amíg megszerzünk minden infót, és csak akkor indulj.
– Igen, persze, értem. Ha befejeztétek, hogy engem pesztráljatok,
elintézek pár telefonhívást, amíg ti élve megnyúzzátok Rustyt. Csak
azt sajnálom, hogy nem láthatom.
Sam figyelte, ahogy elhagyja a konyhát és közben még mindig a
papírokat szorongatja.
– Van!
Donovan megtorpant, megfordult, és kérdőn felvonta a
szemöldökét.
– Azzal ne foglalkozz, jó? Abban a másodpercben lefújom az
akciót, hogy azt látom, nem tiszta a fejed.
Donovan bizalmatlanul elfintorodott.
– Én sem mondom meg neked, hogyan intézd az ügyeidet, Sam.
Hagyj békén. Steele és én megoldjuk ezt a helyzetet.
– Rendben.
Sam Donovan távozása után Garretthez fordult.
– Te hívod fel Ethant vagy én?
– Egyelőre egyikünk sem. Előbb szépen elmondod, mi a franc van
Rióval.
– Elfoglalt – felelte kurtán Sam.
– Tényleg? Mégis mivel?
Sam kifújta a levegőt.
– A fenébe, Garrett!
– Hagyd ezt! – csattant fel az öccse. – Mi a franc ütött belétek,
hogy újabban te meg Van egyedül hoztok döntéseket?
– Visszaküldtem Riót Kolumbiába – felelte feszülten Sam. – Pár
nap múlva találkozunk, és együtt kapjuk el azokat a rohadékokat.
Információkat akarok, és nem érdekel, hogyan szerzem meg őket.
Garrett szeme dühösen csillogott.
– Visszaküldted. És nekem nem szóltál. Visszamész. Nélkülem.
Van még valami, amit nélkülem akarsz csinálni, Sam?
– Hagyd a süket dumát, Garrett. Pontosan ezért nem mondtam el
neked. Csak felhúztad volna magad, és jönni akartál volna.
– Naná, még szép!
Garrett felállt, és az asztalra csapott.
– Nem csak a te családodról van szó, Sam. Nem vagy a klán
patriarchája. Értem. Jó katona módjára mindenkit meg akarsz védeni,
és mindenért vállalod a felelősséget. Tudod, mit? Ez nem így
működik. Egy csapat vagyunk. Emlékszel? A csapattal élünk és
halunk. Te mondtad. Nem én. Vagy úgy gondolod, hogy a szabályok
mindenkire vonatkoznak, csak rád nem?
– Döntöttem. És kitartok mellette.
– Kurvára nem érdekel, hogyan döntöttél. Elment az eszed, ha azt
hiszed, hagyom, hogy valami őrült bosszúhadjáratra indulj.
Sam is felállt, és ott tornyosult előtte.
– Információkra van szükségünk, Garrett. Tudnunk kell, mi az
ördögért tartották fogva Rachelt egy teljes éven keresztül, és miért
bántak vele úgy, mint egy állattal.
Garrett vicsorgott, nem hátrált meg. Szinte összeért az orruk,
miközben gyilkos pillantásokat vetettek egymásra.
– Nem vitatom, hogy információkra van szükségünk. Szeretsz
ezzel a szóval dobálózni, miközben te nem árulsz el nekünk semmit.
Gondolkodj, Sam! Használd azt a konok fejed egy pillanatra. Elmész
Dél-Amerikába, nekünk meg egy szót sem szólsz. Ha történik veled
valami, mi a fenét mondjak anyának meg apának? Mi a fenét
csináljak, ha azt sem tudom, hol keresselek? Ez hülyeség, és ezt te is
tudod, különben nem titkolóztál volna.
– Ez bosszú. Piszkos ügy. Nem valamiféle dicsőséges tett, és én
nem kérhetem, hogy te vagy bárki más a családból megtegye, amit
nekem kell megtennem – fortyogott Sam.
– Mindig csak a kibaszott Amerika kapitány – gúnyolódott
Garrett. – Na és mi van Ethannel, és azzal, amit neki kell megtennie?
Hisz Rachel az ő felesége. Miért te vívod meg helyette a harcát?
– Mert a testvérem.
Garrett farkasszemet nézett vele. Nem hátrált meg, de a haragját
részben megértés váltotta fel.
– Nem mész oda egyedül.
– Te nem jössz, Garrett.
– Próbálj feltartóztatni.
Sam tehetetlenül csikorgatta a fogát.
– A fenébe, Garrett!
– Megyek, különben azonnal hazahívom Riót.
Sam a fejéhez kapta a kezét.
– Micsoda? Amikor szükségünk van az információkra? Te
megőrültél? Ki kell derítenünk, miért vették célba Rachelt. Veszély
fenyegeti a családomat.
– A mi családunkat – javította ki Garrett, és az ujjával mellbe
bökte, hogy nyomatékor adjon a szavainak. – A mi családunkat.
Garrett szenvedélyes arckifejezése láttán Sam megenyhült kicsit.
Tudta, hogy fordított helyzetben ő is ugyanilyen dühös és elszánt
lenne. De ettől még nem adta be könnyebben a derekát.
– A fenébe! – szitkozódott. Eleresztett még pár cifra káromkodást,
mielőtt Garrett diadalmas képpel lazított a testtartásán.
– Én nyertem.
– Oké, oké, ne dörgöld az orrom alá.
Garrett vállat vont.
– Te hívod fel Ethant vagy én?
26. fejezet

Geron Castle szokás szerint számtalan helyi tennessee-i újságot kért


az irodájába minden reggel. Két csésze kávé elkortyolgatása közben
átfutotta az emberi sorsokról szóló cikkeket.
Soha nem szűnt meg politikus lenni, csak azt nézte, hogyan
fordíthatná a javára a leírtakat, és nagyképűen azt képzelte, hogy
ezáltal kapcsolatban áll a választókerülete polgáraival.
Először a knoxville-i, nashville-i és memphisi lapokat nézte át.
Aztán következtek a kisebb kiadványok, és ásítozva olvasta a
kisvárosi ostobaságokat. Ezeknek az embereknek nincs életük.
Szarvas-marhák, lovak, vadászat, horgászat. Úgy tűnik, csak ezért
élnek. Kész csoda, hogy nem magasabb az öngyilkossági ráta ebben
az istenverte államban.
Aztán beismerte magának, hogy végül is ezek a műveletlen,
vidéki tuskók juttatták a Szenátusba, és közvetlenül nekik köszönheti
majd azt is, hogy lerázza magáról Polk megye porát, és beköltözik a
Fehér Házba.
A második csésze kávét kortyolgatta, és a közelgő nyaralása járt a
fejében, amikor megakadt a tekintete egy Stewart megyei lakosról
szóló cikken. A halottnak nyilvánított illető, miután állítólag
repülőgép-balesetet szenvedett a dél-amerikai dzsungelben, csodával
határos módon feltámadt.
Majd’ megfulladt a kávéjától, amelyet aztán az ölébe löttyintett,
amikor meglátta a nő nevét. Rachel Kelly.
Talpra ugrott, paskolgatta a nadrágját, ahogy a forró kávé égette
teste kényesebb részeit. Olyan káromkodásokat eresztett el, hogy az
anyja kimosta volna érte a száját. Az ájtatos, templomba járó asszony
nem tűrte az Istennek nem tetsző viselkedést.
A férfi a fél életét azzal töltötte, hogy a parancsait és a példáját
követte. A másik felében pedig mindennél jobban igyekezett letérni a
becsületesség útjáról.
Nem volt büszke a bűneire, de nem is bánta őket.
És most úgy tűnt, a bűnei visszatértek kísérteni.
Félrelökte a csészét, és oda sem figyelt a szőnyegen éktelenkedő
foltra és a szétfolyt kávéra az asztalán. Újra kezébe kapta az újságot,
és gondosan elolvasta az egész cikket.
Katasztrófa. Sőt lőttek a karrierjének. Véget ér az elnöksége,
mielőtt elkezdődhetne.
Hogy az ördögben lehet életben az a szuka?
Az az átkozott drogkartell átvágta. El sem tudta képzelni, mi
motiválhatta őket arra, hogy megszegjék az egyezségüket, de ezt nem
ússzák meg.
Megragadta a telefonját és tárcsázni kezdett, azután, elámulva a
saját butaságán, fejcsóválva az asztalra csapta a készüléket. Ez a hely
nem biztonságos egy ilyen fontos hívás elintézéséhez. De nem
használhatja a saját mobiltelefonját sem.
Elöntötte a türelmetlenség, és pánikba esett. Nagy lendülettel
hátratolta a székét, és majdnem kirohant az irodából, el a rémült
titkárnője mellett, aki valószínűleg látta, mi történt a ruhájával.
Aztán nyugalmat erőltetett magára. Az nem használ, ha felhívja
magára a figyelmet. Hamis mosollyal az arcán közölte a titkárnővel,
hogy hazamegy átöltözni. Történt egy kis baleset, magyarázta.
Elhagyta a várost, és most örült csak igazán, hogy nem
Washington D. C.-ben volt az újságcikk megjelenésekor. Ott nem
mindig kapta meg a lapokat a lakásán vagy az irodájában. Mi történt
volna, ha nem látja meg a cikket?
Megállt az első benzinkútnál, ahol volt fizetős telefon, és
meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, aki meghallhatná a
beszélgetést. Aztán telefonált. Az utasításai egyértelműek voltak.
A kartell elcseszte. Nincs szüksége tanúkra. Mindenkinek meg
kell halnia, aki összefüggésbe tudná hozni a drogkereskedelemmel.
Rachel Kellynek pedig most már tényleg a sírban a helye.
27. fejezet

Rachel remegő kézzel letette a telefont, aztán Ethanhez fordult, és


imádkozott, hogy ne látszódjon rajta, milyen rosszul érzi magát.
Felfordult a gyomra, és hálás volt, hogy visszautasította a reggelit.
– Azonnal fogad – szólt halkan.
Ethan közelebb lépett, és a karjába zárta. Rachel
belékapaszkodott, a férfi volt a biztos pont, az egyetlen az életében,
aminek ebben a pillanatban értelme volt.
– Szeretnéd, ha veled mennék?
Rachel kicsit habozott, mert semmit sem szeretett volna jobban.
Halálra volt rémülve, és nem akart egyedül menni. De még ennél is
jobban félt attól, hogy a férfi rájön, miért egyezett végül bele, hogy
elmenjen a terapeutához. Hogyan nézzen a szemébe és mesélje el
neki azokat a szörnyűségeket, amelyekről az éjjel álmodott, amikor
olyan csodásán bánik vele?
– Nem, ezt egyedül kell végigcsinálnom.
Annyira remegett az ajka, hogy alig tudott beszélni anélkül, hogy
hányingere ne támadt volna. Megrémítette a gondolat, hogy
felkeressen egy idegent és feltárja előtte a lelkét.
Ethan végigsimított a szájával a száján. Aztán szenvedélyesen
megcsókolta.
Amikor elhúzódott, mindketten kapkodták a levegőt. Rachel
duzzadt ajka bizsergett.
A férfi elővett a zsebéből egy mobiltelefont, és a pultra tette.
– Ez a tiéd. Beprogramoztam a számomat és a család minden
tagjának a számát. Seanét, a seriffét, az összes helyettesét.
Mindenkiét, aki csak eszembe jutott, arra az esetre, ha bármikor
szükséged lenne rá. Ha meggondolnád magad, hívj fel. Amint tudok,
érted megyek.
Rachel mosolyogva a dereka köré fonta a karját. Egy kicsit
megszorította, és örült, hogy az előző éjszaka rémisztő álmai után
ilyen gyengéd érzések töltik el és ennek megfelelően viselkedhet. A
napfényben eltűntek a rémálmai, s butának érezte magát.
A telefoncsöngés megijesztette. Ritkán hívták őket, és ő biztos
volt benne, azért, mert a család tiszteletben tartja a magánéletüket.
Aztán eszébe jutott, ez az ő háza is, és óvatosan felvette a telefont.
Mosolyogva emelte a füléhez. Az ő otthona. Az ő telefonja.
– Halló?
Rövid hallgatás után Sam hangját hallotta.
– Szia, Rachel! Hogy vagy?
A férfi gyengéden beszélt vele, mint mindig. Rachel
elvigyorodott, amikor eszébe jutott, milyen nyersen és csúnyán
beszél a testvéreivel. Most az egyszer nem rémítette meg a hatalmas
ember.
– Szia, Sam! Jól vagyok.
– Remek, édesem. Ethan ott van? Beszélnem kell vele egy percre.
– Persze, itt áll mellettem.
Rachel megfordult, és átadta a telefont a férjének, aki egy gyors
csókot követően elvette tőle.
– Halló?
Rachel odébb lépett, hogy helyet adjon neki, de még a szoba túlsó
felében is érezte a férfiból áradó hirtelen támadt dühöt.
– Hogy mi? Most csak szórakozol velem.
Rachel a hangjára összerándult, és amikor aggódva felé fordult,
látta, milyen haragos.
– Gyere értem, és vegyél fel. Rachel elviszi az autót. Még nem
vettünk neki sajátot.
Beszéd közben a feleségére nézett, próbált nyugodt képet vágni.
– Igen. Adj fél órát, oké? Ne merészeljetek nélkülem menni oda.
Letette a telefont, és ökölbe szorította a kezét. Úgy tűnt, törni-
zúzni lenne kedve, de csak állt ott, és mélyeket lélegzett.
– Ethan? – szólította meg óvatosan Rachel.
A férfi lassan ellazította ökölbe szorított kezét, és felnézett. Még
egy mosollyal is megpróbálkozott.
– Semmi baj, kicsim. Csak valami hülyeség, amivel Rusty
próbálkozott. Sam át akar menni, hogy letolja. Ideje, hogy anya
észhez térjen. Ez a lány csak bajt hoz ránk, és ezúttal túl messzire
ment.
Rachel szomorúan ráncolta a homlokát.
– Ó, az nem jó! De ha lehet, ne legyetek túl kemények vele vagy
édesanyátokkal. Rusty nagyon nehéz időszakon megy keresztül. És
annyira törékeny.
Meglepve látta, hogy Ethan elmosolyodik, az arca felderül. Átvág
a szobán, és a vállára teszi a kezét:
– Istenem, ez pont úgy hangzott, mintha a régi Rachel mondta
volna. Annyira jószívű volt, és mindig a gyengébbek pártját fogta.
– Igyekszem, Ethan. Tényleg. Szeretnék az a Rachel lenni, akit
mindenki ismer. Csak először eszembe kell jutnia, milyen volt.
– Tudom, kicsim. Tudom. Ideje indulnod. Szeretném, ha óvatos
lennél, és ha bármi megijeszt vagy meggondolod magad, miután
odaértél, csak szólj. Azonnal érted megyek.
Rachel lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta.
– Rendben, megígérem.
***
Rusty az ágy szélén ülve meredten bámulta az ujjait, amelyeket már
egy ideje nem érzett. Az ujjpercei teljesen elfehéredtek, de csak
tovább szorította őket.
A csukott ajtón keresztül is hallotta a nappaliból felszűrődő dühös
hangokat. Sam, Garrett és Ethan is ott voltak Nathannel, Joe-val,
Marlene-nel és Frankkel. Családi összejövetel. Csak Donovan és
Rachel hiányzott.
Nagyon boldogtalannak érezte magát. Most elcseszte. És ami még
bosszantóbb, hogy nem szándékosan. De ezt soha nem hinnék el
neki. Ki fogják majd dobni, mert senki sem hagyná, hogy bármi
felzaklassa szegény, szerencsétlen Rachelt.
El kellene kezdenie összepakolni, de hát üres kézzel jött ebbe a
házba. Mindent Marlene vett neki, és nem lenne helyénvaló, hogy
bármit magával vigyen.
Egyre inkább összeszorult a gyomra. Hülye, hülye, hülye! Nem ez
volt az első alkalom, hogy bedőlt egy barátságos arcnak. Mikor
tanulja már meg, hogy hátsó szándék nélkül soha senki nem kedves
hozzá? Csak Marlene. Nem látott rá más okot, miért lenne ilyen
kedves vele, mint azt, hogy kedveli.
Rusty kedvelte a Kelly fivéreket, mert nem játszották meg
magukat. Nem kedvelték őt, nem nézték jó szemmel, hogy itt van, és
nem csináltak titkot belőle. Ezt a fajta nyers őszinteséget elviseli.
Igazság szerint ő sem volt annyira oda értük, még ha valami perverz
módon csodálta is őket.
Az összes Kellyt csodálta. Annyira szenvedélyesen hűségesek
egymáshoz. Ő is erre vágyott. Hogy a részese legyen.
– Álmodj csak tovább – dünnyögte. A mai nap után visszakerül az
utcára, ahol igyekezhet kitalálni, mit eszik legközelebb.
Összerándult a lépcső felől közeledő nehéz léptek hallatán. Még
jobban szorította a kezét, és eltökélte, hogy senki sem láthatja meg
árulkodó remegését.
Nem kopogtak. Kétségtelenül elvesztette minden előjogát, amely
esetleg eddig megillette ebben a házban. Az ajtó nagy lendülettel
feltárult, és Nathan állt előtte komoly kifejezéssel az arcán. Legalább
a szeméből nem sütött a gyűlölet. Tudta, hogy abban is lesz része,
amint szembenéz a Rachel őrangyalaiból álló kis csoporttal.
– Anya szeretnél, ha lejönnél, Rusty.
Rusty neheztelő pillantást vetett rá.
– Úgy érted, hogy a testvéreid szeretnének ordítozni velem?
Nathan az ajtófélfának támaszkodva tanulmányozta azzal a
zavarba ejtő, kutató pillantásával, amely arról árulkodott, hogy túl
sok mindent látott már.
– Szerinted nincs rá okuk?
Rusty már épp vissza akart vágni, de becsukta a száját. Nincs
mentsége, ezt mindketten tudták. Lemondóan felsóhajtott, és felállt.
Jobb, ha túlesik rajta.
– Vigyél a kivégzőosztag elé – dünnyögte.
Nathan hallgatott, ez még rosszabb volt, mint a leszidás. Csak
nézte. Jobb szerette volna, ha vicsorít, és közli vele, mekkora lúzer.
Hirtelen elbátortalanodott, de megacélozta magát, és merev
tartással lement a lépcsőn. Minden lépéssel egyre jobban félt attól,
ami lent vár rá. Mindnyájan ott voltak a nappaliban. Remek.
Lemasírozott a lépcsőn, közben senkire sem nézett. De érezte
magán perzselő tekintetüket, érezte a hullámokban felé áradó dühöt.
És ami még rosszabb: érezte Marlene óriási csalódottságát.
Megkockáztatott egy pillantást Frankre, és összeszorult a szíve,
amikor nem haragot, hanem szomorúságot látott a szemében.
Elkerülte a közelükben lévő ülőhelyeket, és inkább a
téglakandallónál telepedett le. A csendben hallotta, ahogy levegőt
vesznek, hogy szónoklatot intézzenek hozzá arról, milyen gonosz.
– Nézzétek – tört ki belőle keserűen. – Nem szándékosan
csináltam! Tudom, hogy mindenki utál. Felfogtam. Elbasztam.
– Vigyázz a szádra, ifjú hölgy – csattant fel Marlene azon az
anyáskodó hangon, amelyet Rusty annyira szeretett. Talán azért, mert
a saját anyja soha nem beszélt így vele. Ahogy egy igazi anya.
– Csak azt akarom tudni, miért tetted – szólalt meg Ethan.
Rusty felnézett, de azt kívánta, bár ne tette volna. A férfi Sam és
Garrett között állt, és ahogy nézték, mind a frászt hozták rá.
Iszonyúan dühösek voltak. Oké, felfogta. Joguk is van hozzá.
Egyre jobban elszorult a torka, és mérgesen nyelt egyet. Átkozott
legyen, ha most elbőgi magát. Senki sem tudta elérni, hogy sírjon.
Sem az a bolond anyja. Sem az anyja hülye férje, aki a
mostohaapjának hívta magát. Mind elmehetnek a pokolba.
Meglepődött, amikor Nathan a megmentésére sietett.
– Elég a kihallgatásból – fordult a fivéreihez. – Hadd mondja el,
mi történt, mielőtt elítélnétek. – Aztán Rustyhoz fordult. – Rendben,
halljuk.
Volt valami a férfi arckifejezésében, ami miatt úgy érezte, igen,
magyarázattal tartozik. Kedve támadt megvédeni magát, a helyét
ebben a családban, holott igazából csak közölni akarta velük, hogy
csesszék meg, és lelépett volna. Nem látta még mások tekintetében,
de esküdni mert volna rá, hogy… bizalmat látott Nathan szemében.
Marlene és Frank felé pillantott. Az asszony arcán fájdalom
tükröződött. A francba! Olyan, mintha sírt volna. Frank… ő csak
csalódottnak tűnt. Rusty bármit megtett volna, hogy ne kelljen ezt
látnia az arcán.
Aztán Ethan, Sam és Garrett felé fordult, és végre rájött, miért
utálta őket annyira. Mind rettenetesen dühösek voltak, mert olyasmit
tett, ami ártott Rachelnek. Rachel, Rachel, Rachel. Őt nem utálta, de
annyira irigyelte, hogy az szinte megmérgezte. Szerette volna, ha
valaki iránta is ilyen erős érzelmeket táplál. Ő is fivéreket akart –
családot –, akik szeretik és megvédik a világ minden mocskától.
Ahogy Rachel esetében tették. Aki megjárta a poklot, és nem
érdemelte meg az ő szurkálódását.
– Én csak… közétek akartam tartozni – próbált magyarázkodni
elfúló hangon.
Egy könnycsepp gördült végig az arcán, de gyorsan letörölte a
kézfejével. Megalázónak találta, hogy bárki is sírni lássa, mint egy
gyereket.
Sam szeme megvillant, és a férfi leengedte keresztbefont karját.
– Ezt megmagyaráznád? Hogyan hihetnénk, hogy a család része
akarsz lenni, ha igazságtalan dolgokat mondasz Rachelről, és
felhívod a figyelmet a KGI-re?
– Nem tudtam, hogy riporter – folytatta szánalmas hangon Rusty.
– Ott volt a partin, ezért azt hittem, hogy mind ismeritek meg hogy
bíztok benne. Kedves volt, vicces, és úgy tűnt, őszintén érdekli, amit
mondok. Egy családtaggal akart beszélni, és olyan jó érzés volt, hogy
úgy tehettem, ha csak egy pillanatra is, mintha az lennék.
– Ó, édesem! – suttogta Marlene.
– De miért mondtad neki azokat a dolgokat Rachelről? – faggatta
Ethan. – Van fogalmad róla, hogyan fogja érezni magát, ha
megtudja? Ma reggel elment egy terapeutához, Rusty. Azért, mert az
összeomlás szélén áll. Rémálmok gyötrik. Fél, hogy megőrül, és a
család az a biztonságos menedék, amelyre szüksége van. Miért
akarnád ezt tönkretenni?
Rusty lehorgasztotta a fejét, és már nem is próbálta elrejteni a
kezére hulló forró könnyeket.
– Nem utálom őt. Nem akartam ártani neki, esküszöm. Csak úgy
jött. Irigyeltem, ahogy mindenki körülötte nyüzsgött. Féltem, hogy
most, hogy visszajött, Marlene már nem is akarja, hogy itt maradjak.
Azt hittem, hogy talán csak olcsó pótlék voltam Rachel helyett.
– Rusty!
Frank mély hangja hallatán felkapta a fejét. A többieknek is a
torkára forrott, amit mondani akartak. Nyilvánvalóan tisztelték az
édesapjukat. Szerették, és a férfinak volt befolyása rájuk.
– Gyere ide – utasította Frank, és előredőlt a karosszékben.
Rusty remegő lábakkal feltápászkodott, és megtette az őket
elválasztó pár lépést. Istenem, abba belepusztul, ha itt mindenki előtt
kritizálni kezdi.
Nem bírt ránézni. Nem bírta elviselni az ítélkezést a szemében.
Frank ehelyett az ő sokkal nagyobb, ráncos, idős kezébe vette a
kezét. Megnyugtatóan megszorította, mire a lány meglepetten
ránézett.
– Soha nem voltál pótlék Rachel helyett, Rusty. Marlene a jó
szívével egyszerűen úgy döntött, hogy a Kelly család része vagy.
Isten irgalmazzon neked. Ez azt jelenti, hogy bármi történjen is, már
hozzánk tartozol. De nem mindenkinek kell, hogy ez tetsszen. Ettől
nem védhetlek meg. Rá kell szolgálnod a tiszteletükre és a
kiváltságokra. Automatikusan nem jár. Ki kell érdemelned.
Rusty eltátotta a száját. Nem tudott válaszolni, nem tudott
védekezni a férfi szemében tükröződő elfogadás és megbocsátás
láttán. Nem érdemelte meg, de akarta. Istenem, annyira akarta!
Elfojtott tiltakozást hallott maga mögött, de Frank helytelenítő
tekintetétől azonnal csönd lett.
– Bocsánatkéréssel tartozol Rachelnek – folytatta szigorúan a
férfi. – És a fiaimnak is, mert felhívtad a figyelmet a munkájukra.
– I-igen, uram.
Frank elismerően bólintott. Aztán ellágyult a pillantása.
– Nem most szúrtad el utoljára, kislány. Csak ne csinálj szokást
belőle. Mi, Kellyk, mindig vállaljuk a felelősséget a hibainkért. Nem
bújunk el előle. Megértetted?
– Igen, uram – felelte Rusty, ezúttal hangosabban.
28. fejezet

Rachel kibotorkált a terapeuta irodájából, és beszívta a frissen festett


falak illatát. Az egész kis takaros épület ragyogóan új volt. Remek
hely. Olyan, ahol az ember nem bánja, hogy egy örökkévalóságig
kell várnia, hogy fogadják. Csakhogy ő alig várta, hogy kijusson
onnan. Úgy érezte, a falak körbezárták, és elöntötte a pánik.
– Rachel!
A terapeuta hangja szögesdrótként karistolta az idegeit. Kate…
Kate Waldruff. Vagy valami ilyesmi. Végtelenül kedves. Megértő.
Profi. Megfelelően együttérző. Rachelnek minden erejére szüksége
volt, hogy ne szorítsa a hang hallatán a kezét a fülére, akár egy
gyerek.
Megtorpant, és az aggódó terapeuta felé fordult. Annyira vadul,
fájdalmasan kalapált a szíve, hogy egyik tenyerét a mellkasára
szorította, hogy ki ne ugorjon a helyéről.
– Legalább hadd hívjak valakit, aki Önért jön. Nagyon feldúlt.
Rachel megpróbált mosolyogni.
– Jól vagyok. Tényleg. Csak haza akarok menni. Köszönöm, hogy
segíteni próbált.
Kate felsóhajtott.
– Egyetlen találkozón nem tudok csodákat tenni, Rachel.
Gondolja végig. Hívjon fel, ha készen áll. Mindenképpen fogadom.
Rachel bólintott, és kimenekült a steril irodaépületből a ragyogó
napfénybe, amely szinte megvakította. Beszállt Ethan terepjárójába, s
csak azután adta meg magát a szörnyű viszketésnek.
Úgy érezte, él a bőre. Hangyák. Bogarak. Több ezer. Elárasztották
a vérét, és csak egyvalamit tudott, ami elűzné őket.
Megnyalta az ajkát. Ebben a pillanatban bármit megadott volna a
kábítószerért. Bármit. Szégyellte magát, de az elkeseredése sokkal
nagyobb volt.
A találkozó megviselte. Annyira csupasznak, sebezhetőnek és
tehetetlennek érezte magát tőle. Istenem, a tehetetlenség érzését
gyűlölte a legjobban. Az esze tudta, tudta, hogy egyetlen alkalom
nem hoz gyógyírt mindenre. De valahogy mégis azt remélte, hogy
valami csodának köszönhetően, miután a terapeuta meghallgatja,
ahogy a nagy semmiről beszél, könnyen megoldást talál a bajára.
Aztán hazamehet, folytathatja az életét, és boldogan él, amíg meg
nem hal.
Annyira vágyott a drogra, hogy úgy érezte, beleőrül. Csak
markolta görcsösen a kormánykereket, és a parkoló felett elnézve a
főút túloldalán lévő kis boltra meredt. Egy kamasz fiú épp kunsztokat
gyakorolt ott a gördeszkáján.
Vajon ez a fiú tudná, hogyan juthat hozzá ahhoz, amire olyan
rettenetesen szüksége van? Hogyan kérdezhetné meg? Hé, kölyök,
tudod, hol szerezhetek drogot?
Az autó ajtaja nyitva volt, és a lába már a járdát érintette, amikor
ráébredt, mire készül. Rémülten figyelte a fiút az ablak takarásából.
Csak egy gyerek. És ő nagyon is hajlandó volt rá, hogy arra kérje:
szegje meg a törvényt.
A szája elé szorította az öklét, hogy elfojtsa a lelke mélyéről fel
törni készülő zokogást. Mégis mit képzelt? Tényleg azért szállt ki az
autóból, hogy kábítószert vegyen?
Szerette volna azt mondani magának, hogy ez kizárt, de tudta,
hogy nem igaz. Ha a fiú nem lenne olyan messze, ha ő bátrabb lenne,
ha nem félne, hogy tönkreteszi a maradék életét, egy szempillantás
alatt ott teremne, dacolva mindennel, hogy legalább egy kis időre
enyhüljön az a mardosó fájdalom, amelytől talán már soha nem
szabadulhat.
Mielőtt még valami hihetetlen ostobaságot művelhetett volna,
gyorsan visszaült az autóba, és indított. Nagy nehezen sikerült
sebességbe tennie a járművet, és kiviharzott a parkolóból. Ráhajtott a
főútra, hogy hazamenjen.
Egész testében reszketett, remegő kezével alig tudta egyenesben
tartani a kormánykereket. Csorogtak a könnyei, hogy szinte nem is
látta az utat maga előtt.
Hát idáig jutott? Csak azért került végre haza – a hosszú,
gyötrelmes fogsága alatt majdnem meggyőzte magát, hogy ez a hely
nem is létezik –, hogy elszúrja minden esélyét a normális életre?
Miért próbálta meg tönkretenni az életét? A legrosszabbat
gondolta a házasságáról és a férfiról, aki mindent kockára tett érte.
Van családja, amely feltétel nélkül szereti és támogatja, ő meg kész
lett volna tönkretenni nemcsak a sajátja életét, hanem egy ismeretlen
gyerekét is, és tönkretenni az őt szerető embereket.
Talán tényleg olyan őrült, mint titokban, félve gondolta. Talán
azok a szemetek, akik fogságban tartották, mégiscsak tönkretették?
Úgy érezte, teljesen összetört.
Fogalma sem volt róla, mennyi kilométert tett meg, csak azt
érzékelte, hogy túl gyorsan és vakmerően vezet. Mélyen legbelül
valami összeomlott, és veszélyesen könnyűnek érezte magát. Egy
harsogó duda hangja riasztotta fel a gondolataiból, és még időben
visszakanyarodott a saját sávjába.
Aztán lassított, lehúzódott a padkára, megállt, és leállította a
motort, mert tudta, hogy nem lenne képes továbbmenni.
Megmarkolta a kormányt, és zokogva ráborult.
***
Sean Cameron felért a dombtetőre, és automatikusan lelassított,
amikor meglátta az út szélén álló terepjárót. Nem villogott a
vészjelzője, de látta, hogy valaki ül a vezetőülésben. Összeráncolta a
homlokát. Nagyon úgy tűnt, Ethan autója az. De a sofőr túl kicsi volt
ahhoz, hogy Ethan legyen. Sokkal inkább nőnek tűnt. Vagy egy
nagyon alacsony férfinak.
Ahogy közelebb ért, rádión továbbította a rendszámot, és megállt
a jármű mögött. Nem kellett megvárnia, hogy a diszpécser
megerősítse. Határozottan Ethan autója volt az.
Hátranézett, hogy jönnek-e mögötte, majd kiszállt, és óvatosan
közelebb ment. Az oldalsó tükörben megpillantott egy nőt a
kormánykerékre borulva. Rachel.
Leengedte a pisztolytáskája fölött tartott kezet, és odasietett. Az
ablakon keresztül látta, hogy remeg a válla, de Rachel észre sem
vette, hogy ott van.
Nem akarta megijeszteni, így óvatosan kopogott az ablaküvegen.
Rachel hevesen reagált. Felkapta a fejét, és elkínzott, könnyes
tekintettel nézett rá. A pupillája kitágult – a félelemtől? Sean
mellkasa összeszorult arra a gondolatra, hogy akaratlanul is
megrémítette.
– Nyisd ki az ajtót, Rachel – kérte elég hangosan ahhoz, hogy a nő
az ablakon keresztül is meghallja.
Egy pillanatig azt hitte, hogy nem teszi meg, de aztán Rachel
lemondón ránézett, és habozva résnyire kinyitotta az ajtót.
Sean lefeszegette az ujjait az ajtóról, majd fél térdre ereszkedett.
– Mi a baj, Rachel? Jól vagy? Baleseted volt?
Nem látta, hogy megsérült volna a kocsi, de nem is vizsgálta meg
minden oldalról.
Halk sóhaj tört fel Rachel torkából, majd könnyeket hullatva
fordult a férfi felé:
– Tartoztass le, Sean.
A férfi sok mindenre számított, de erre nem. Teljesen meglepte a
kérés.
Aggódva figyelte az elhaladó forgalmat. Nem ez volt a megfelelő
hely arra, hogy megtudja, miért hiszi azt Rachel, hogy le kellene
tartóztatnia, és nyilvánvaló volt, hogy egy-két perc alatt nem járna a
dolog végére.
Felállt, és gyengéden megfogta a könyökét.
– Gyere, ülj át hozzám. Jobban érezném magam, ha egy kicsit
messzebb lennénk a száguldó autóktól. Ott elmondhatod, mi bánt.
Összezavarodott, mert Rachel annyira átkozottul elveszettnek
tűnt. A fenébe is! A munkája során gyakran találkozott különféle
problémákkal küzdő nőkkel. Letartóztatta őket, rossz hírt közölt
velük, felvette a bántalmazottak vallomását, de nem ismerte őket.
Rachel előremeredt, és az alsó ajkát harapdálta, mintha nem tudná
eldönteni, mit tegyen.
– Gyere, édesem – noszogatta egy kicsit erőteljesebben Sean. –
Menjünk, és beszéljük meg, aztán hazaviszlek.
Rachel feléje fordította a tekintetét, és ismét könnyek öntötték el a
szemét.
– Nem mehetek haza, Sean.
A fenébe! Erre mit mondjon? És hol a pokolban lehet Ethan?
Felemelte a karját, és remélte, hogy Rachel nem fog harcolni
ellene. Odahajolt, kikapcsolta a biztonsági övét, és kisegítette az
autóból. Amikor Rachel botorkálva kiszállt, átkarolta a derekát, hogy
ne essen el, és a rendőrautó felé vezette.
– Ne, ne hátra – szólt rá, amikor Rachel arra indult.
Az anyósüléshez lépett, segített neki beszállni, majd átsietett a
másik oldalra, és beült mellé.
Egy pillanatig a kormánykeréken dobolt a hüvelykujjaival, majd
kertelés nélkül belevágott.
– Mi a csudáért gondoltad, hogy rács mögé kellene dugnom téged,
Rachel?
A lány a fejéhez emelte remegő kezét, és lehunyta a szemét. Sean
látta, ahogy a fájdalom mély barázdákat rajzol a homlokára.
– Istenem, Sean! Tudod, micsoda szörnyűséget tettem majdnem?
Kijöttem a terapeuta rendelőjéből. – Elhallgatott, és harsányan
felnevetett. – Inkább kirohantam. Csak az járt a fejemben, milyen
zavaros az életem, és majd’ meghalok a drogért. Aztán megláttam
egy gördeszkázó gyereket a bolt parkolójában. Egy gyereket, Sean!
És arra gondoltam, vajon tudja-e, honnan szerezhetnék kábítószert.
Mielőtt végiggondoltam volna, már ki is szálltam az autóból.
Elernyedt a széken, minden erő elszállt belőle. Sean olyan
fájdalmat, gyötrődést látott a szemében, hogy majdnem elbőgte
magát, mint egy gyerek.
– A fenébe, Rachel! Fel kellett volna hívnod. Vagy Ethant. Vagy
bárki mást.
Rachel felkapta a fejét. A szeme vörös volt. Arcára mély
barázdákat vájt a kimerültség és az önvád.
– Mégis mit mondhattam volna? Hogy én vagyok a világ
legnagyobb lúzere? Hogy mindent megteszek, hogy tönkretegyem az
életemet abban a pillanatban, amint visszakaptam? Van fogalmad
róla, mennyire utálom magam?
Sean átölelte, és megsimogatta a haját.
– Ne légy túl szigorú magadhoz. Hiszen nem tetted meg. Hallod?
Nem tetted meg. Lehet, hogy akartad, de mondhatsz bármit, akkor
sem tudsz meggyőzni, hogy végigcsináltad volna. És az ég
szerelmére, azért nem tartóztathatok le senkit, mert bűncselekményt
akart elkövetni! Akkor az egész átkozott világon mindenki
börtönben lenne, szerény személyemet is beleértve.
Rachel elfojtott nevetése szánalmasan csengett, de legalább már
nem sírt.
– Meg fogok őrülni – suttogta Sean vállához simulva.
A férfi érezte, hogy remeg, és tudta, hogy szenved. Rejtély volt
számára, hogyan bírta ki idáig.
– Az sem biztos, hogy még épeszű vagyok – tette hozzá.
Sean a karjában tartotta, és szórakozottan végigsimított a haján.
– Jól csinálod. Valószínűleg ragaszkodtál hozzá, hogy egyedül
indulj el ma reggel, holott kérhettél volna segítséget. Hisz olyan
emberekkel vagy körülvéve, aki abban a pillanatban csapot-papot
otthagynának, ha szükséged lenne rájuk. Ne utasítsd el őket. Mi
vagyunk a családod. Erre való a család. Te is segítettél mindenkinek.
Most itt az ideje, hogy visszafizessük neked. Érted? Nem kell
egyedül végigcsinálnod. Attól még nem leszel gyenge, ha segítséget
kérsz. Nem emlékszel rá, de amikor először munkába álltam,
meglőttek, mert nagy ostobaságot csináltam. Újonc voltam. Még
csak két hete dolgoztam, de azt hittem, már mindent tudok. Nem
vártam meg az erősítést, mert biztos voltam benne, hogy nincs
szükségem senki segítségére. Óriási szerencse, hogy életben
maradtam. A lábadozásom ideje alatt Marlene-nel felváltva főztetek
rám. Te takarítottál. Bevásároltál. Befizetted az összes számlát. És
vég nélkül leckéztettél, hogy meggyőződj róla, soha többé nem
csinálok ilyen ostobaságot. Mondd meg, mennyiben más ez, mint a te
eseted? Segítségre van szükséged. Van családod. Mindenki majd’
meghal, hogy kényeztessen. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy
ilyen családja legyen.
Rachel elhúzódott, és zavartan nézett rá.
– Azt hiszem, nagyon ostobán viselkedtem. Annyira szégyellem
magam. Belepusztulok, hogy nem tudok megszabadulni a drog utáni
vágytól. Általában jól vagyok, de az ilyen napokon, mint a mai,
annyira kell, hogy úgy érzem, belehalok ha nem jutok hozzá.
– Épp ezeken a napokon van a legnagyobb szükséged a családodra
– jegyezte meg gyengéden Sean.
Rachel hosszan kifújta a levegőt, és ernyedten ült az ülésen.
– Hazaviszlek. Ethan majd elküldi az egyik testvérét az autóért.
Most nem szabad vezetned. Pokoli szerencse, hogy nem csavarodtál
fel egy villanypóznára.
Rachel odahajolt hozzá, és olyan szorosan ölelte magához, hogy a
férfi alig kapott levegőt.
– Köszönöm – lehelte. – Csak köszönöm.
Sean elhúzódott, és szigorúan a szemébe nézett.
– Ígérj meg valamit, Rachel. Ígérd meg, hogy ha valamikor
megint ilyen helyzetben találod magad, azonnal felhívsz. Nem
akarom, hogy egy nap nekem kelljen hivatalból közölnöm Ethannel,
hogy meghaltál, mert rossz társaságba keveredtél.
Rachel megborzongott és elkerekedett a szeme, de Sean ezúttal
egy cseppet sem bánta, hogy ráijesztett.
– Megígérem – felelte halkan Rachel.
– Rendben, akkor most hazaviszlek.
29. fejezet

– Apa minden alkalommal el tudja érni, hogy mind pocsékul


érezzük magunkat – morogta Ethan.
Sam halkan felnevetett, Garrett viszont csak rosszalló pillantást
vetett rá.
Odakint álldogáltak Nathannel és Joe-val, miközben bent az
édesanyjuk azzal foglalatoskodott, hogy felszárítsa Rusty könnyeit és
elmagyarázza neki a szabályokat. Már megint.
– Ostoba húzás volt. Lehetett volna több esze – zsörtölődött
Garrett.
– Gyerek még – kelt a védelmére Nathan. – Egy ijedt gyerek, aki
az ereje végén jár, és akivel soha egy fikarcnyit sem törődtek. Ne
legyetek vele ilyen szigorúak. Az ő korában mind követtünk el
hatalmas ostobaságokat.
– A magad nevében beszélj – mondta Joe. – Én angyal voltam.
Erre mindenki felhorkant.
– Egyébként hol van Donovan? – kérdezte Nathan. – Találkozni
akartam vele, mielőtt Joe-val visszamegyünk Fort Campbellbe.
Sam és Garrett egymásra nézett, Ethan pedig érdeklődve
előrehajolt. Csakúgy, mint az ikrek.
– Kutatómunkát végez egy küldetéssel kapcsolatban, amelyet
elvállalt – felelte Sam.
Joe felvonta a szemöldökét.
– Amelyet elvállalt? Úgy látom, nem helyeslitek.
Garrett nyers hangon vetette oda.
– Ő irányítja a küldetést és vezeti Steele csapatának egy részét.
Sam és én éppenséggel nem veszünk részt benne.
Nathan döbbenten kérdezte:
– Te? Akinek mindig mindenben benne kell lennie? Nem mész?
Garrett erre beintett neki.
– Baszd meg!
Ekkor megszólalt Ethan mobiltelefonja, mire a férfi gyorsan a
zsebébe nyúlt érte. Mindenki, aki hívhatta volna, itt volt vele. Kivéve
Rachel.
Homlokráncolva meredt a kijelzőre. Sean? Kinyitotta a telefont,
és a füléhez emelte.
– Üdv!
– Szia, Ethan! Nézd, hazaviszem Rachelt, de az egyik
testvérednek el kellene mennie az autódért. A 79-es út mellett áll, a
városhatárhoz közel.
Ethan intett a többieknek, hogy maradjanak csendben.
– Mi az ördög? Mi történt? Miért van veled Rachel?
– Jól van, Ethan. Nyugalom. Nem akarom telefonon elmesélni.
Úton vagyok. Kábé tíz perc múlva a házadnál leszünk. Csak biztos
akartam lenni benne, hogy otthon leszel.
Ethan döbbenten eltartotta a fülétől a készüléket, amikor Sean
letette. Mi a fene? Zubogott a vér a fülében. Miért nem hívta fel a
felesége, és mi a csudát keres az autója a főút mentén? Ezért
szétrúgja Sean seggét.
– Mi történt? – kérdezte Sam.
Ethan zsebre tett a telefont.
– Srácok, el tudna menni valaki az autómért? Sean szerint a 79-es
út mellett van, nem messze a város határától. Ő hozza Rachelt.
– A fenébe! – szitkozódott Garrett. – Rachel jól van?
– Sean szerint igen, de nem árult el részleteket. Valamelyikőtök
vigyen haza. Azt mondta, tíz perc múlva odaér.
– Akkor rajta – szólt Sam, aki szokás szerint azonnal magához
ragadta az irányítást. – Garrett-tel hazaviszünk. Nathan, elmennétek
Joe-val Ethan kocsijáért és elhoznátok a házához?
– Persze, nem gond. – Nathan Ethan felé fordult. – Remélem,
minden rendben, tesó.
Ethan oda sem figyelt rá. Épp beszállt Sam autójába.
Némán tették meg az utat, ami jó is volt. Ethan nem akart sem
beszélgetni, sem találgatni. Majd’ megőrült az aggodalomtól. Nem
lett volna szabad egyedül elengednie Rachelt, bármit mondott is.
Talán balesetet szenvedett? Vagy túl megterhelő volt neki a
terapeutával való beszélgetés?
– Ne hibáztasd magad – szólalt meg halkan Garrett. – Még azt
sem tudod, mi történt, már ha történt egyáltalán valami.
Ethan csalódottan kifújta a levegőt, de nem szólt semmit.
Amikor leparkoltak a ház előtt, Sean járőrautója már ott volt.
Senki sem ült benne, így amint Sam megállt, Ethan kipattant, és
rohant a bejárati ajtó felé.
– Rachel? – kiáltotta, amikor belépett. – Kicsim, hol vagy?
Amikor berobbant a nappaliba, ott találta a feleségét a kanapén.
Az arca sápadt és megviselt volt, a szeme vörös és duzzadt a
sírástól. Sean mellette ült, Ethan láttára elöntötte a
megkönnyebbülés. Felállt, és odament hozzá.
Ethan mellkasa összeszorult, miközben a feleségét nézte. Ellépett
Sean mellett, és csak Rachel arckifejezését látta. Annyira…
elveszettnek tűnt.
Sean visszalépett a kanapéhoz, és odahajolt Rachelhez.
– Ne feledd, mit ígértél. És mondj el mindent Ethannek. Nem lesz
semmi baj, esküszöm.
Rachel bólintott, de elfordította a tekintetét, mintha igyekezne
megőrizni szertefoszlani készülő önuralmát.
Sean együttérzőn megérintette Ethan vállát, majd odament
Samhez és Garretthez a szoba másik felében. Amikor Ethan
megfordult, látta, ahogy Sean int nekik, hogy menjenek ki. Egyedül
maradt Rachellel.
Volt valami a felesége arckifejezésében, ami visszatartotta attól,
hogy odamenjen hozzá és a karjába vegye. Valami sötét, szörnyű
dolog lappangott a szemében. Rachel hazatérése óta Ethan most
először érzett valódi, tapintható félelmet. De hogy mitől félt, azt nem
tudta.
Ó, rengeteg mindentől félt már. Csak ezeket a félelmeit néven
tudta nevezni. Rettenetesen félt például attól, hogy egyszer Rachel
emlékezni fog, milyen seggfej volt, hogy el akart válni tőle, micsoda
szörnyű vádakkal illette, és mindent megtett, hogy elűzze.
De ez most másfajta félelem volt, és teljesen megbénította.
– Rachel – szólalt meg rekedten, majd megköszörülte a torkát.
Szégyellte, hogy nem tud erősebbnek mutatkozni előtte.
– Sean azt mondja, jobban kellene támaszkodnom a családomra –
kezdte Rachel. Ezzel meglepte Ethant. – És hogy ne szégyelljek
segítséget kérni vagy szólni, amikor… amikor rosszul vagyok.
A férfi leült mellé, de továbbra is félt megérinteni. Annyira
sebzettnek tűnt. Eszébe jutottak dolgok a múltjukból? A
házasságukkal kapcsolatban? Hogy mekkora szemétláda volt?
– Igaza van. Ezért vagyunk itt. Mindnyájan szeretünk.
Rachel félénken mosolygott.
– Arra kértem, tartóztasson le.
Ethan megdermedt.
– Mi az ördögért?
– Nagyon felzaklatott a terapeutával való találkozás. – Rachel
hangja elvékonyult a rátörő érzelmektől. – Nem tudom, mire
számítottam. Vagyis igen, de ostobaság volt tőlem, és irreális elvárás.
Azt akartam, hogy lengesse meg a varázspálcáját, és hozzon rendbe.
Annyira tehetetlennek és dühösnek éreztem magam. Istenem, annyira
dühös voltam, hogy azt hittem, felrobbanok! Aztán eljöttem, illetve
elrohantam, és annyira kellett… annyira vágytam a drogra, hogy
semmi másra nem tudtam gondolni.
Szégyenkezve lefelé fordította a tekintetét.
– Majdnem megkérdeztem egy gyerektől, tudja-e, honnan
szerezhetnék kábítószert, Ethan. Egy gyerektől! Édes istenem, mi lett
belőlem? Tanár voltam. És hajlandó lettem volna tönkretenni egy
gyerek életét azzal, hogy belekeverem. Hajlandó lettem volna
tönkretenni az életem, már ami maradt belőle.
Hirtelen elöntötte a düh, az arca vörösre színeződött, és szikrázott
a szeme.
– Istenem, milyen szánalmasan hangzik mindez! A fenébe is,
Ethan, elegem van a szánalmas viselkedésből! „Már ami maradt
belőle.” Elég, elég, elég, elég – hajtogatta. – Annyira szerencsés
vagyok! Kaptam egy második esélyt, de majdnem elszúrtam.
Megbocsáthatatlan! Van férjem és nagyszerű családom, akik
szeretnek, én meg kész lettem volna mindezt eldobni, csak mert egy
nő olyan kérdéseket tett fel, amelyektől tehetetlennek és
alsóbbrendűnek éreztem magam.
Izgatottan felállt, és ökölbe szorította a kezét maga mellett.
– Nos, ebből elég! – jelentette ki hevesen. – Hallod, Ethan? Elég
volt. Majd belepusztulok a drog utáni vágyba, de nem fogom hagyni.
Hallod? Nem fogom hagyni! Lehet, hogy megőrültem, de nem
hagylak cserben téged vagy a családomat. Nem hagyom cserben
magamat.
Hullámzott a mellkasa. Istenem, csodás volt! A szeme puffadt volt
és vörös, röviden, szaggatottan vette a levegőt, de amióta hazajött
hozzá, nem látta ilyen élettelinek, ilyen erősnek.
– Gyere ide, kicsim – suttogta Ethan. Elszorulta a torka, alig bírt
megszólalni.
Úgy érezte, még soha életében nem volt ennyire méltatlan hozzá.
Ha lenne elég bátorsága, mindent elmondana neki. Elmondaná a
színtiszta igazat, és a megbocsátásáért könyörögne. Egy esélyért,
hogy rendbe hozhassa a dolgokat.
De most csak arra volt képes, hogy a karjába zárja és szorosan
magához ölelje. Érezte a remegését, és rájött, hogy a haragtól remeg.
Nem a sírástól.
Vicces. Tudta, mit tegyen a törékeny, síró Rachellel. A karjába
veheti, megvigasztalhatja, hagyhatja, hogy rá támaszkodjon, amikor
ő maga nem elég erős. De a mérges és eltökélt Rachellel nem tudott
mit kezdeni. Annyit tehetett csak, hogy szorosan átölelte.
– Soha ne félj attól, hogy elmondj nekem valamit – suttogta
Ethan. – Nem számít, hogy esetleg szégyelled magad. Soha nem
ítéllek el, Rachel. Szeretlek.
A szavai ott visszhangoztak a fülében. Keményen. Minden szava
igaz, mégis álszent volt. Elvárta a feleségétől azt, amit ő maga nem
volt hajlandó megadni neki. Az igazat.
Lehunyta a szemét, és Rachel hajába temette az arcát. Nem sok
ideje maradt. Rachel hamarosan emlékezni fog. Csak az a kérdés,
mikor. Napról napra egyre több emléke tér vissza. Kis
foszlányokban. Lassan felszínre törnek az emlékek. Mennyi ideig
remélheti még, hogy eltitkolhatja előle az igazságot?
– Úgy sajnálom, Ethan.
Rachel elhúzódott tőle, majd a nyaka köré fonta a karját.
– Egy kicsit bekattantam. Gyűlölöm ezt az érzést – suttogta. –
Meddig kell még a függőségemmel élnem? Nem volt már elég? Jól
vagyok, aztán egyszer csak bumm, hirtelen viszketni kezd a bőröm,
és annyira vágyom a megkönnyebbülésre, hogy bármit megtennék
érte.
– Újra elviszlek az orvoshoz. Esküszöm, hogy találunk megoldást,
Rachel. De ha nem akarsz visszamenni ahhoz a terapeutához,
találunk valaki mást. Együtt sikerülni fog.
Rachel mosolyától elakadt a lélegzete. Most először látta
felcsillanni a reményt a szemében, amióta belépett az ajtón, és
szembesült vele, mennyire maga alatt van.
– Igazad van. Seannak igaza van. Együtt biztosan sikerülni fog.
Jobban fogok igyekezni, Ethan. Csak azt szeretném, ha minden olyan
lenne, mint azelőtt – jegyezte meg vágyakozva.
Mint azelőtt. Istenem! Ha tudná! Ő épp erre vágyott a legkevésbé.
Ő épp azt akarta, hogy máshogy legyen. Nagyon nem akarta, hogy
újra olyan legyen az életük, mint mielőtt Rachel elment, mielőtt azt
hitte, meghalt.
Újra akarta kezdeni a feleségével. Ehhez viszont szembe kell
nézniük a múlttal.
30. fejezet

Ethan Rachelt figyelte, hogy lássa, hogyan viseli el a nappaliban lévő


sok embert. Összegyűlt a család. Ez volt Nathan és Joe utolsó itthon
töltött estéje egy darabig. Két nap múlva kiképzésre mennek. Na nem
mintha az édesanyjuknak valaha is ürügyre lett volna szüksége a
gyermekei összetereléséhez.
Nathan és Joe miatt találkoztak, de Rustyé lett a főszerep a halk
bocsánatkérésével. Rachel reakcióját nehezen lehetett megjósolni.
Ethan nem is akarta, hogy megtudja, mit tett a lány, de mivel az apja
ragaszkodott a nyilvános bocsánatkéréshez, lehetetlen lett volna
eltitkolni előle. Rachel nem szólt semmit, ugyanolyan csendes volt,
mint a lány.
Rusty őszintének tűnt. Most is félreállt. Fiatal arca sápadt volt, és
lerítt róla az aggodalom. A fenébe is, a fiúk miatt kellene aggódnia,
meg azért, hogy időben hazaérjen egy buliból.
Ethan felsóhajtott, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
Hullafáradtnak érzi magát, és most nem az a legfontosabb, hogy azon
aggódjon, megjavul-e Rusty vagy sem.
– Hé, jól vagy?
Amikor kinyitotta a szemét, Donovant pillantotta meg, aki
homlokráncolva figyelte.
– Igen, persze. Azt hittem, a küldetésetekre készülsz.
Donovan bólintott.
– Holnap reggel. El akartam köszönni Nathantől és Joe-tól.
– Biztos, hogy nincs szükséged segítségre?
Nem mintha egy percre is magára akarta volna hagyni Rachelt, de
nem tetszett neki, hogy Sam és Garrett itthon maradnak, különösen
azért nem, mert biztos volt benne, hogy miatta teszik.
– Hogyne. Gyerekjáték lesz. Az a seggfej soha nem fogja
megtudni, mi történt a gyerekkel. Különben is, Rachelnek szüksége
van rád. Te csak azzal törődj, hogy jó kezekben legyen.
Ethan újabb lopott pillantást vetett a feleségére, aki csendesen
álldogált Marlene mellett, miközben az asszony megölelte Nathant és
Joe-t. Hirtelen azon kapta magát, hogy Donovan megragadja a
karjánál fogva és húzni kezdi kifelé.
– Mi a fene…?
Donovan nem szólt semmit. Csak vonszolta a hátsó ajtó felé, ami
igencsak nevetséges volt, hiszen Ethan legalább tíz kilóval többet
nyomott és öt centivel magasabb volt a bátyjánál.
Mégsem állt ellen. Bármi foglalkoztatja is Vant, Ethan úgy
gondolta, ki kell beszélnie magából, mielőtt másnap reggel útra kel.
– Rendben, ki vele – szólt komoran Donovan, amikor kiértek.
– Mivel?
Donovan felsóhajtott, és az ujjával megbökte a mellkasát.
– Azzal, ami bánt. Haver, szarul festesz. Valószínűleg napok óta
nem aludtál. Úgy bámulod Rachelt, mint egy beteg kiskutya.
– Jézusom! – dünnyögte Ethan. Észre sem vette, mennyire
átkozottul feltűnő a viselkedése.
– Mi az ördög folyik itt? – kérdezte halkan Donovan.
Ethan fáradtan megdörzsölte az arcát. Nem, nem akarta beavatni a
testvérét. Senkit sem akart beavatni. Már nyitotta a száját, hogy azt
felelje, semmi, de aztán meglátta, milyen vadul és rosszallóan
méregeti a fivére. Donovan nem sok dolgon húzta fel magát. Ő volt a
megtestesült nyugalom. Ebben a pillanatban viszont olyan elszántnak
tűnt, mint egy pitbull, amelyik épp beleharapni készül valaki
seggébe. Majdnem megdörzsölte a hátsóját, ahogy maga elé képzelte
ezt a jelenetet.
Körülnézett, hogy egyedül vannak-e. Kiönti a szívét a testvérének,
de ez nem azt jelenti, hogy világgá akarná kürtölni. Az is elég rossz,
ha egyvalaki tud róla.
– Emlékszel, milyen nehéz volt a helyzet, amikor hazajöttem?
Miután Rachel elvetélt.
– Igen, leszereltél. Nagy változás volt ez neked. Sőt
mindkettőtöknek.
Ethan elmosolyodott Van lojalitásán. Nem igazán érdemelte meg,
de jólesett neki.
– Seggfej voltam – ismerte be. – Mindent megtettem, amit csak
tudtam, hogy elűzzem magamtól. A fenébe, azt sem tudom, miért
maradt velem ilyen sokáig!
Donovan zavartan ráncolta a homlokát. Aztán elkerekedett a
szeme, mintha végre megértette volna, hogy sok minden van, amiről
a család többi tagja nem tud.
– És Rachel emlékszik ezekre a dolgokra?
Ethan összerezzent, amikor rájött, hogy Donovan fején találta a
szöget. Aztán megrázta a fejét.
Donovan kifújta a levegőt, és zsebre dugta a kezét.
– Mennyire rosszul álltak a dolgok, Ethan?
– Közvetlenül azelőtt, hogy elrepült Dél-Amerikába, közöltem
vele, hogy el akarok válni.
– Mi? Mit mondtál?! – meredt rá megrökönyödve Donovan.
– Amint elment, azonnal tudtam, hogy nem ezt akarom –
magyarázta fáradtan Ethan. Mintha ez mentség lenne mindarra, amit
tett. – Nagy terveim voltak. Le akartam venni a lábáról, amint hazaér.
El akartam mondani neki, hogy mennyire sajnálom, és könyörögtem
volna egy második esélyért. Istenem, aztán már nem volt rá
lehetőségem.
– Ó, egek! Ezt nem tudtam. Úgy értem, mi a fenét fogsz most
csinálni? Vagyis… – Egy hosszú pillanatig Ethanre meredt, mintha
vívódna, mit is mondjon. – Úgy érzed, csapdába kerültél? Úgy értem,
ki akarsz szállni?
Ethan egy pillanatig döbbenten meredt rá. Pedig a kérdés jogos
volt az elmondottak alapján, de már a gondolattól is kirázta a hideg,
hogy véget vessen a kapcsolatuknak.
– Nem. Nem! Istenem, dehogy! Aggódom, Van. Annyira
aggódom, hogy eljön az a nap, amikor eszébe jut, milyen szemét
voltam vele. Én… én szeretem Rachelt.
– Másnak is beszéltél erről?
Ethan megrázta a fejét.
– Rettenetesen szégyelltem magam. Ezt elcsesztem. Nagyon
elcsesztem.
Donovan megszorította a vállát, a szeme együttérzőn csillogott.
– Hibáztál, Ethan. Mindnyájan követtünk már el hibákat. Most
csak az számít, hogyan mész tovább. Beszéltél már vele erről?
Beszélni. Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Lehunyta a szemét, és
nyelt egyet tehetetlen dühében.
– Az összezuhanás szélén áll, Van – felelte halkan Ethan. – Nem
tehetem. Most csak azt tudja, hogy szeretem. Nem engedhetem meg,
hogy egy pillanatig is kételkedjen ebben.
– A francba! Sajnálom. Nem tudom, mit mondjak.
– Nincs mit mondani. Meg kell ennem, amit főztem. Nagyon
remélem, hogy nem veszítem el újra, miután visszakaptam.
– Tervezed, hogy beszélsz vele?
Ethan megrázta a fejét.
– Nem, és szeretném, ha ez így is maradna.
– Találunk megoldást. – Donovan szemében aggodalom és talán
egy kis kétkedés csillogott. Ez gyomorszájon ütötte. – Egyértelmű,
hogy szereted.
– Mindig is szerettem – szólt halkan Ethan. – Csak aggódom,
hogy amikor visszanyeri az emlékezetét, rájön, hogy ő már régóta
nem szeret engem.
Donovan összeszorította a száját.
– Az kizárt. Szeret téged. Az életemet tenném rá. Emlékszik vagy
sem. Az ekkora szerelem nem múlik el csak azért, mert egy szemét
disznó voltál.
Ethan harsányan felnevetett.
– Köszi. Csak remélhetem. De örülök, hogy legalább az egyikünk
optimista.
– Ha van bármi, amit tehetek…
Ethan bólintott.
– Tudom. És nagyra értékelem. Jobban, mint hinnéd.
Összeérintették az öklüket.
– Sok szerencsét holnap – mondta Ethan. – És légy nagyon
óvatos. Garrett teljesen be van sózva, hogy egyedül mész.
Donovan felhorkant.
– Csak dühös, mert ő kimarad az akcióból. Jót tesz neki, ha nem
megy sehová, és kicsit lenyugszik. Átkozottul sokat dolgozik.
Negyvenéves korára fekélye lesz. Ha megéri.
– Egek! Anyának egy szót se erről. Halálra szekálná.
Mindketten elhallgattak, és egymásra meredtek a gondolatra.
Lassan elvigyorodtak, majd nevetésben törtek ki.
– Garrett kinyír bennünket, de megéri – kuncogott Donovan.
– Te mondod el anyának, vagy én? – kérdezte Ethan. A válla még
mindig remegett.
Az édesanyjuk rémisztő dolgokra képes, ha beveti magát
valamibe. Elég egy apró célzás, hogy az egyik gyermekével valami
nincs rendben, és azonnal akcióba lendül.
– Majd én elmondom neki kifelé menet. Ezzel elvonom a
figyelmét arról, hogy kioktasson, mert biztosan arra készül.
Ethan hátba veregette Donovant. Jó volt újra a testvéreivel lenni,
még akkor is, amikor igencsak bosszantották. Máris jobban érezte
magát. A baljós teher egy részétől megszabadult, és nem érezte
annyira, hogy gúzsba köti a félelem és az aggodalom.
– Vigyázz magadra, jó? Egy darabban szeretnélek viszontlátni.
Donovan a szemét forgatta.
– Igen, anya.
– Ethan?
Mindketten a hátsó ajtó felől érkező halk hang felé fordultak.
Rachel félig kint, félig bent állt, és óvatosan figyelte őket. Ethan
bármit megtett volna, hogy elűzze a bizonytalanságot a gyönyörű
szeméből.
– Szia, édes! – köszönt oda neki könnyedén Donovan.
Rachel elmosolyodott, eltűntek az árnyak az arcáról, és
felragyogott a szeme.
– Szia, Donovan! Hallottam, hogy holnap elmész. Remélem,
óvatos leszel.
– Mint mindig. Észre sem veszed, hogy elmentem, olyan hamar
hazajövök.
– Szükséged van valamire, kicsim? – kérdezte Ethan.
Rachel egy pillanatig a homlokát ráncolta és az ajkát harapdálta,
mintha azon töprengene, miért is jött ki.
Aztán ismét felemelte a tekintetét, mert eszébe jutott.
– Nathan és Joe indulni készülnek. Gyertek be elköszönni.
Elindultak a hátsó ajtó felé, ahol Rachel állt. Ethan nem bírt
ellenállni neki, és megcsókolta. Magába szívta a felesége mosolyát.
A mosolyáért élt. Mégis milyen sokáig nélkülöznie kellett.
Rachel megfogta a kezét, így sétáltak vissza a nappaliba, ahol
Frank épp átölte Nathant és Joe-t.
– Hát itt vagytok – nézett fel Joe. – Már azt hittem, leléptetek.
– Ha tudnám, hogy nem kapunk ki anyától… – kezdte Ethan.
Nathan felhorkant, és nyomban megölelte a bátyját. Hátba
veregették egymást, és oda-vissza röpködött néhány sértés. Igen, az
élet ismét szép.
– Vigyázzatok magatokra – figyelmeztette őket Ethan. – Egy
darabban vonszoljátok haza a seggeteket.
– Mint mindig – mondta Nathan.
Ethan Joe-hoz fordult, míg Van és Nathan kölcsönösen tovább
cukkolták egymást.
– Vigyázz a sógornőnkre – kérte komoly hangon Joe, amikor
elhúzódott Ethan öleléséből.
– Mint mindig – visszhangozta Nathan ígéretét Ethan.
– Rendben – fordult Joe-hoz Nathan. – Induljunk!
Intettek, és kiléptek a bejárati ajtón. A család többi tagja követte
őket, és egy kupacba gyűltek az udvaron, miközben az ikrek
beszálltak az autójukba.
Ethan átkarolta Rachel vállát, és figyelték, ahogy elhajtanak.
– Kinek van kedve grillezni ma este? – kérdezte Sam. –
Felajánlom, hogy Garrett lesz a szakács.
– Ügyes húzás, seggfej – dünnyögte Garrett.
Donovan halkan felnevetett.
– Én benne vagyok. Jólesne egy nagydarab steak. Meg kell
őriznem az erőmet.
– Hozok húst, ha Ethannel gondoskodtok a sörről – fordult feléje
Sam. – Anya? Apa? Van kedvetek átjönni?
Marlene megpaskolta Sam arcát.
– Kedves tőled, hogy meghívtál minket, de azt hiszem, ma csak
pihenek. Rusty felajánlotta, hogy ma ő főz vacsorát, és szaván
akarom fogni.
Ethan a lányra nézett, és látta, hogy pipacsvörös lesz. Rusty nem
örült neki, hogy Marlene elárulta, mire készül. Kemény lány. Semmi
jelét nem adja a gyengeségnek. Legalábbis látható módon nem.
Még szorosabban ölelte Rachelt, és rámosolygott.
– Mit szólsz hozzá? Eljössz velem és Vannel sörért?
Rachel mosolyogva nézett rájuk.
– Biztosan szeretnétek, hogy veletek menjek? Ez olyan
férfibulinak tűnik. Hazamehetek, és magatokra hagyhatlak
benneteket.
Sam és Garrett is megbántott képet vágott.
– A csudába, Rachel! Összetöröd a szívünket. Hiszen mindig
velünk szoktál tartani. Különben eluralkodna rajtunk a tesztoszteron
– magyarázta Sam.
Rachel szája még szélesebb mosolyra húzódott.
– A steak tényleg jól hangzik. – Felnézett Ethanre. – Nem gond,
ha hazamegyek átöltözni?
A férfi megérintette az arcát.
– Egyáltalán nem. Veled menjek?
– Nem kell. Menj csak Donovannel. Nem tart sokáig.
Ethan előhalászta a kulcsokat a zsebéből, és az ujján lóbálta őket.
Rachel értük nyúlt, és ahogy megfogta a kezét, melegség öntötte el a
férfit. Meglepte, hogy a felesége még ennyi idő után is mekkora
hatással van rá egyetlen érintésével.
Nem érdekelte, hogy a testvérei ott vannak és figyelnek. Lehajolt,
és megcsókolta. Kicsi, nőies. Tökéletes. Erről álmodott azokon az
éjszakákon, amikor egyedül feküdt az ágyukban, vágyakozva.
Rachel ugyanolyan kifulladtan húzódott el, akárcsak ő. A szeme
egy kicsit üveges volt. Ethan ekkor jött rá, hogy a felesége nem úgy
néz rá, ahogy az eltűnése előtt. Akkor óvatos volt vele, soha nem
hagyta, hogy belelásson a gondolataiba. Ő kényszerítette rá ezt a
védekező mechanizmust a hűvös viselkedésével. Rachel most
melegséggel telve nézett rá. Szeretettel. Nem mondta ki, de Ethan
régóta nem érezte ilyen nyugodtnak magát, és nem volt ennyire
biztos a felesége szerelmében.
– Menjetek szobára – vigyorgott Garrett.
Ethan beintett neki Rachel háta mögött. Sam és Donovan
felnevetett, ő pedig újra megcsókolta a feleségét.
– Most jobb, ha indulsz, kicsim – dünnyögte. – Különben én is
hazamegyek veled.
Rachel elpirult, amikor elhúzódott, de a szeme nevetett. Egek,
mennyire hiányzott ez neki!
– Szeretlek – suttogta a férfi sokkal inkább magának.
Rachel szája széles mosolyra húzódott, és boldogan csillogott
a szeme. Ethannek majdnem elállt a lélegzete.
– Nem maradok sokáig – ígérte Rachel, aztán lábujjhegyre
emelkedett, és megcsókolta.
31. fejezet

Rachel izgatottan ült be Ethan autójába. Kényelmes, levágott szárú


farmerbe és pólóba bújt, és alig várta, hogy lássa Sam tóparti házát.
Már jobban passzoltak rá a régi ruhái. A rövidnadrág kicsit bő volt
még derékban, a póló pedig lógott a vállán. Hála a Marlene által
áthozott rengeteg ételnek és Ethan szüntelen nyaggatásának, hogy
egyen többet, kezdett felszedni néhány kilót. Az arcszíne is
egészségesebb lett. A szeme csillogóbb. Még a haja is visszanyerte
régi fényét.
Bárcsak megszabadulhatna az elvonási tünetektől is és teljesen
visszanyerhetné az emlékezetét! Ezek voltak a kirakós utolsó
hiányzó darabkái.
Felhajtott a Kentucky-tavon átvezető hídra. Mindkét oldalon több
kilométer hosszan terült el a csillogó vizű tó. Nyugodt délután volt, a
nap még ragyogott az égen. Tökéletes nap a grillezéshez.
Ösztönösen lassított azon a helyen, ahol a betonkorlátot egy héttel
korábban kidöntötte egy kamion. Narancssárga kúpokat helyeztek el
az út szélén, de semmilyen más biztonsági intézkedést nem tettek.
A jobb oldali sávot lezárták, és a másik sávba irányították a
forgalmat, hogy senki ne kerüljön veszélybe. Ahogy közeledett,
felgyorsított, hogy maga mögött hagyja az ijesztő helyet.
Ekkor egy hirtelen lökés a kormánykerékhez csapta. A biztonsági
öv visszarántotta az ülésbe. Valaki belehajtott hátulról! Ami még
rosszabb, a bal sárvédőnek mentek neki, ezért az autó eleje most a
híd oldalánál tátongó űr felé nézett.
Gyorsan megfordult az ülésben, hogy hátranézzen, amikor ismét
nekiment valami. A csikorgó fém fülsértő hangjára felfordult a
gyomra. Az autó előrelendült, és ahogy gyorsan közelített az út
széléhez, Rachel felkiáltott.
Teljes erőből a fékbe taposott, mintha a puszta akaratereje elég
lenne ahhoz, hogy megakadályozza a lezuhanást.
Előrebillent a feje, amikor hátulról ismét nekimentek. Felsikoltott,
ahogy az autó eleje elhagyta a híd felszínét. Lehunyta a szemét, és
felkészült a becsapódásra meg a hidegre.
Amikor néhány másodperc múlva óvatosan kinyitotta a szemét, a
napfény továbbra is betűzött a szélvédőn. A szélvédőn, amely
veszélyesen imbolygott föl-le.
Istenem! A híd peremén himbálózik. Elég egy mozdulat, hogy
lezuhanjon.
Nem mozdult. Félt levegőt venni. Csak a szemét forgatta, gyorsan,
egyik oldalról a másikra, megpróbálta kitalálni, hol és hogyan
szállhatna ki. Keze a kormánykerékre fonódott, és olyan erősen
szorította, hogy elfehéredtek az ujjpercei. A biztonsági öv továbbra is
fogta, és nem merte elengedni a kormányt, hogy kicsatolja.
Így csak ült ott rémülten, miközben a szél szelíden előre-hátra
himbálta az autót. Kiabáló hangokat hallott, de a fejét nem merte
elfordítani. Előrefelé meredt, és arra gondolt, túlélheti-e a zuhanást.
Ethan jó kiképzést kapott. Amíg a SEAL-nél szolgált,
gyakorlatilag a vízben élt. Rachel vadul kutatott az emlékei között
valami után, ami most segíthetne. Aztán hisztérikusan felnevetett.
Egyszer sem került szóba, hogyan kell kimenekülni egy vízbe esett
járműből. Ebben biztos volt.
Egyre közelebbről hallotta a hangokat. Biztosan nem próbálják
meg kihúzni. Elöntötte a pánik. Lassan, óvatosan úgy fordult, hogy
legalább a szeme sarkából kilásson az ablakon.
Két ember kiabált nem messze tőle. Mit mondanak? Ha
alábbhagyna a zúgás a fülében, talán hallaná.
Néhányszor mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon, és
kényszerítette magát, hogy ellazuljon.
Ne mozdulj! Maradj nyugton!
Igen, ezt gyakran hallotta. Nem kell aggódni. Különben sem megy
sehová. Kivéve talán lefelé.
Egy pillanattal később meghallotta a szirénákat.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ők biztosan tudni fogják, hogyan
szedjék ki innen.
De hirtelen kezdett rosszul lenni a félelemtől. Hányinger tört rá, és
biztos volt benne, hogy elhányja magát. Csak az adott neki erőt, hogy
tudta: ha enged a rosszullétnek, valószínűleg lezuhan.
– Rachel! Rachel!
Elöntötte a megkönnyebbülés. Sean hangja. Megpróbálta felé
fordítani a fejét.
– Ne! Ne mozogj, édesem! Ne moccanj, rendben? Csak
szeretném, ha tudnád, itt vagyunk. Kihozunk onnan, rendben? Csak
ne mozogj, az ég szerelmére!
Aggodalmas hangja nem segített megnyugtatni Rachel amúgy is
megtépázott idegeit. A mindig nyugodt, rendíthetetlen Sean hangja
most arról árulkodott, hogy pánikba esett.
Halk nyögés szakadt ki Rachel torkán. Fullasztó meleg volt az
autóban. Izzadság csörgött a nyakán és a melle között. Felületesen,
szaporán kapkodta a levegőt, amitől elszédült.
Hirtelen eszébe jutott az a gyűlölt forró doboz, amelyben a kínzói
tartották. Összefolytak benne a napok. Csak abból tudta, hogy
éjszaka van, hogy a hőmérséklet egy kicsit kevésbé volt
elviselhetetlen. Aztán kezdődött minden elölről.
Igyekezett nyugodt maradni, de remegett a keze. Nem mehet
vissza oda. Nem fog. Lehunyta a szemét, hogy kizárja az emlékeit,
mert túlságosan valóságosnak tűntek. Talán mindez csak álom.
Hallucinál az elvonási tünetek és a gyűlölt börtönben töltött fullasztó
napok hatására.
Elengedte a kormányt, és az ablak felé nyúlt. Levegő. Levegőre
van szüksége.
Az autó vészesen inogni kezdett. Az ablakon friss levegő áramlott
be.
– Rachel, ne! A fenébe is, ne mozdulj!
Ki kell jutnia innen. Nem akar meghalni.
– A fenébe, igyekezz, és rögzítsd! – üvöltötte valakinek Sean.
Rachel halkan felvinnyogott. Összeszorult a torka, nem kapott
levegőt. Hallotta, hogy Sean halkan, megnyugtatóan beszél hozzá.
Hallotta maga körül a zajokat, a férfiakat, ahogy sietnek rögzíteni az
autó hátulját, hogy visszahúzzák az útra.
– Rendben, Rachel, figyelj rám! – mondta Sean.
Rachel csak annyira fordult el, hogy rászegezhesse a pillantását. A
férfi úgy harminc centiméterre állhatott a járműtől. Elég közel ahhoz,
hogy megérintse, de egyikük sem mozdult. Sean arca feszült volt.
Aggódott, de eltökélten összeszorította a száját. Nem hagyja
meghalni Rachelt!
Rachel egy kicsit megnyugodott. Nem, Sean nem hagyja, hogy
bármi rossz történjen vele. Átitatta az elszántsága, két kézzel
kapaszkodott belé. Ugyanannyira eltökélt volt: nem azért bírt ki egy
évet a pokolban, hogy hazajöjjön, és valami seggfej leszorítsa az
útról.
Sean közelebb lépett. Alig pár centi választotta el az autótól.
Előrehajolt, hogy Rachel szemébe nézzen.
– Visszahúzzuk az autót, rendben? Szeretném, ha nyugodt
maradnál. Hadd végezzük a munkánkat. Biztonságban kihozunk
onnan. Nem hagyunk lezuhanni. Bíznod kell bennem, Rachel.
Rachel lassan bólintott, hogy tudassa vele: hallotta és megértette.
Amikor enyhe rántást érzett hátulról, újra megragadta a
kormánykereket, és olyan vadul kalapált a szíve, hogy azt hitte,
kiugrik a helyéről.
– Lassan! – vakkantotta hátra Sean, aztán újra Rachel felé fordult.
– Rendben, édesem, figyelj rám. Megcsináljuk.
Rachel ismét bólintott. Elfojtotta magában a pánikot. Sean itt van.
Nem hagyja, hogy bármi történjen vele. De ő Ethant akarta. Azt
akarta, hogy itt legyen.
– Ethan – suttogta rekedten.
– Már úton van ide, Rachel. Bármelyik percben itt lehet, oké?
Ígérem.
Az autó fém részei csikorogva tiltakoztak a művelet ellen. Ahogy
a jármű hátrabillent, Rachel feje előrelendült. Csikorgást hallott,
majd látta, hogy a motorháztető felemelkedik.
Aztán hangos reccsenést és puffanást hallott, és az autó
előrebukott. Rachel felsikoltott. Akkor Sean feltépte az ajtót,
megrántotta a biztonsági övét és durván kiráncigálta az ülésből.
A földre estek, Rachel elterült a férfin. Amikor odanézett, még
látta, ahogy a jármű lezuhan a hídról. Rémülten hallotta a vízbe
csapódó hangot és érezte a felcsapódó cseppeket.
– A fenébe! – dünnyögte alatta Sean.
Rachel bénultan bámulta a helyet, ahol az imént még Ethan autója
állt. Nem bírta felfogni. Körülötte mindenütt emberek voltak.
Tűzoltóautók, mentők, rendőrautók. Lezárták az egész területet. A
mentőcsapatok emberei a híd széléhez siettek, rémülten lenéztek,
majd felé fordultak.
Rachel remegni kezdett. Bármennyire igyekezett is leplezni, egész
testében remegett. Ez sokkal rosszabb volt, mint az elvonási tünetek.
Sean felült, és átölelte.
– Jól vagy? – kérdezte gyengéden.
Felelni sem tudott. Fájdalmasan összekoccantak a fogai. A
szájához emelte a kezét, de az ujjai is vadul remegtek.
Az úttesten ültek. Rachel elterült a férfi lábán, miközben az a
karjában tartotta. Másra nem volt képes, csak bámulta az autó hűlt
helyét.
– Istenem! – szólalt meg végül. – Ethan autója.
– Emiatt ne aggódj. Ethan odalesz a boldogságtól, hogy életben
vagy – nyugtatta meg Sean.
– Rachel!
Ethan hangjának irányába fordult, és egy pillanat múlva a férfi
előtört a tömegből. Lerázta a kezeket, amelyek megpróbálták
visszatartani.
Ethan pillantása végül megállapodott rajta, és döbbenetes volt
látni, mennyire megkönnyebbült. Odarohant, térdre esett, a karjába
kapta, és annyira szorította, hogy Rachel alig kapott levegőt.
– Ó, istenem, kicsim! Iszonyatosan megijesztettél. Szentséges ég!
Többé ne tedd ezt velem. Jól vagy? Megsérültél?
Közben eltolta magától, és végigfuttatta a kezét a testén, hogy
érezze, nem sérült-e meg.
– Jól vagyok – felelte rekedten Rachel. – Sean mentett meg.
– Hála istennek, hála istennek – hajtogatta a férfi, miközben a
karjában ringatta.
– Az autód – tört ki Rachelből. – Annak annyi. Sajnálom.
A férfi a két kezébe vette az arcát, és vad tekintettel ránézett.
– Rohadtul nem érdekel. Csak te számítasz.
Garrett, Sam és Donovan futva közeledtek, majd megtorpantak
előttük. Sam a híd széléhez merészkedett, ahol most is sokan
álldogáltak és a mélybe bámultak.
– Jézusom! – dünnyögte, amikor visszajött.
Rachel Seanhoz fordult, aki még mindig sápadt volt és nehezen
vette a levegőt.
– Köszönöm. Az életed kockáztattad, hogy megments, amikor az
autó előrebukott.
– Boldogan tettem. De Rachel. Mi lenne, ha soha többé nem
kényszerülnék erre?
Rachel mosolyt erőltetett magára, és megszorította a kezét.
– Ígérem.
Sam és Donovan Sean felé nyújtották a kezüket, hogy felhúzzák.
Garrett lehajolt, és gyengéden felsegítette Rachelt, miközben Ethan
is felállt.
– Jól vagy, szívem? – kérdezte Garrett.
Rachel bólintott.
– Seannak köszönhetem.
Lenézett a még mindig remegő kezére. Fáradtan Ethannek dőlt, és
átkarolta a derekát.
– Hazamehetnénk?
Ethan Sean felé nézett, aki bűntudatosan elfintorodott.
– Válaszolnál pár kérdésre, Rachel? Tudnom kell, mi történt.
Rachelt elöntötte a jeges rémület, amikor eszébe jutott az ütközés
előtti pillanat. Különös, milyen tisztán emlékezett mindenre. A futó
pillantásra a visszapillantó tükörben. Az első ütközésre. És a
másodikra. A homlokát ráncolta.
– Valaki megpróbált leszorítani a hídról – tört ki belőle.
Ethan megdermedt mellette. Garrettet pokoli düh öntötte el,
Sam és Donovan pedig zavartan felvonta a szemöldökét.
Sean a homlokát ráncolta, majd a közelben várakozó mentőautó
felé intett.
– Miért nem ülsz be, hogy megvizsgáljanak? Közben is
folytathatjuk a beszélgetést.
Rachel végignézett magán. Nem sérült meg. Aztán szemügyre
vette a rámeredő arcokat. Látszott rajtuk, hogy rettenetesen
aggódnak. Persze remeg, mint a nyárfalevél, de annyira rosszul azért
csak nem nézhet ki.
Ethan a várakozó mentős felé terelte. Először egy takarót terített a
vállára, majd felemelte, és beültette az autó hátuljába.
Rachel kötelességtudóan végighallgatta a mentős utasításait, és a
homlokát ráncolta, amikor érezte, hogy még jobban elkezd remegni.
– A sokktól – hallotta, ahogy valaki ezt mormolja. – Hiszen
majdnem lezuhant a hídról.
– Mondd el, mit történt – kérte nyugodtan Sean.
Rachel vállat vont.
– Nem igazán tudom. Épp azt figyeltem, hol történt a baleset
korábban, amikor az a férfi hátulról belém jött.
– Férfi?
Rachel összevonta a szemöldökét.
– Tulajdonképpen nő is lehetett. Nem láttam. Csak gondoltam.
– Értem. Utána mi történt?
– Bal oldalon talált el, így arrafelé pördült az autó, ahonnan
hiányzik a korlát. Akkor nekem jött. Közelebb tolt a híd széléhez.
Szinte felálltam a féken, de harmadszor is nekem hajtott. Ekkor
csúszott le az autó kereke a hídról.
Sam és a fivérei egymásra néztek. Rachel nem tudta, azért
aggódnak-e, mert valaki le akarta szorítani a hídról, vagy azért, mert
kezd megőrülni.
– Nem vagyok őrült – mondta halkan.
Ethan megfogta a kezét.
– Sss, kicsim. Persze hogy nem vagy.
– Vannak tanúk, Sean? – kérdezte Garrett.
– Most kérdezik ki őket. A másik járműnek nincs nyoma. Még
keressük. Nincs rendszámunk, részleges sem. A fickó valószínűleg
pánikba esett, és elmenekült. Megtaláljuk. Nem juthatott messzire.
Biztosan megsérült a karosszéria eleje.
– Most már hazavihetem? – kérdezte Ethan.
– Persze. Lesznek még kérdéseim, de igen, vidd haza. Úgy tűnik,
nagyon megviselte.
– Menjünk, hazaviszlek benneteket – szólt Garrett. – Sam, te vidd
haza Donovant, hogy indulhasson.
Ethan kisegítette a feleségét a mentőautóból, miközben a mentős
bátorítón Rachelre mosolygott. A férfi messziről elkerülte az út
szélén tátongó űrt, de Rachel tudta, mi van odalent, és nem tudott
szabadulni attól a nyugtalanító érzéstől, hogy bárki ment is neki,
egyetlen dolgot akart. A halálát.
32. fejezet

Ethan hátradőlt a kanapén, és nyugtatóan simogatta Rachel karját. A


felesége hozzábújt, a teste melegen, édesen simult hozzá.
Mindketten lerúgták a cipőjüket, és összefonódott a lábuk. Ethan
nem is emlékezett rá, mikor érzett utoljára nagyobb elégedettséget.
– Örökre így bírnék maradni – dünnyögte Rachel.
Ilyen könnyű olvasni benne? Ő is pont erre gondolt. Felkavarta,
hogy a felesége is éppolyan elégedettnek tűnik, mint ő.
Tovább simogatta a karját, egyszerűen csak élvezte az érintését.
Rachel egy kicsit közelebb bújt hozzá. Ethan elmosolyodott, amikor
a haja az ajkára és az orrára borult.
– Jobban vagy már? – kérdezte tőle.
– Még egy kicsit ideges vagyok, de igen, már sokkal jobban
vagyok, hogy itt vagy velem.
Ethant elöntötte az öröm. Nem mondta ki, de nagyon felkavarták a
történtek. Elképedve tapasztalta, hogy képes békésen itt feküdni és a
karjában tartani, miközben még mindig az kavarog a gondolataiban,
hogy Mi a fene történt?
Nem akarja még egyszer átélni azt a rettenetes pillanatot, amikor
Sean felhívta, hogy Rachel veszélyben van, és talán lezuhan a hídról.
Soha. És tovább kínozta a tudat, hogy csak Sean lélekjelenléte és
gyors reakciója, az, hogy kirántotta az autóból, mentette meg.
Rachel megmozdult, és úgy helyezkedett, hogy lenézhessen rá. A
haja megnőtt egy kicsit az elmúlt hetekben, és amikor az
édesanyjával elmentek egy fodrászhoz, a végét lépcsőzetesen
levágták.
Apró kezeivel végigsimított Ethan mellkasán, egészen a válláig.
– Ethan?
A férfi ránézett, és tudta, hogy ebben a pillanatban bármit
kérhetne, ő igent mondana.
– Nagyon ellenedre lenne, ha szeretkeznénk?
Ethan nyelt egyet. Aztán még egyet. Itt ez a gyönyörű nő, akit
mindennél jobban szeret. A nő, akit feleségül vett, de elveszített.
Most mégis itt van, akár egy álom, és édesen arra kéri, hogy
szeretkezzen vele.
Édes istenem, igen! Igen, igen, igen!
– Semmit sem szeretnék jobban – sikerült kinyögnie. Jobban
hangzott, mint a fenébe is, naná, pedig a farka ezt mondta volna.
Rachel elmosolyodott, és szexi pillantást vetett rá. A félelmet és
aggodalmat meleg, nyílt ragyogás váltotta fel, amibe a férfi
beleborzongott.
Korábban szerette, ha a felesége kezdeményezett az ágyban, de
ennek vége szakadt, amikor kezdte eltaszítani magától. Nem kellett
túl sokszor visszautasítania, mielőtt Rachel abbahagyta a
próbálkozást.
A teste reagált, életre kelt Rachel csábító pillantásának ígéretétől.
Továbbra is a karján tartotta a kezét, miközben Rachel lovagló ülésbe
helyezkedett rajta.
A szemében bujkáló fájdalom most szinte játékos könnyedségnek
adta át a helyét. Elveszett a pillantásában.
– Meg akarlak érinteni – suttogta Rachel.
– Istenem, kicsim! Én is azt akarom, hogy érints meg.
– Levetkőzöl a kedvemért?
Rachel szégyenlősen elfordította a tekintetét. Ethan a szájához
emelte a kezét, aztán egyesével megcsókolta az ujjait, és óvatosan
kimászott alóla.
Az oldalára fordult, majd felállt. A farmerja cipzárjához nyúlt.
Rachel szemében kíváncsiság villant és vágy.
Ethan annyira felizgult a nyílt mustrálástól, hogy alig tudta
lecibálni a nadrágját merev péniszéről. Amikor sikerült, nagyot
sóhajtott a megkönnyebbüléstől.
Rachel szeme elismerően elkerekedett, mire a férfi erekciója csak
nőtt, és a pénisze fájdalmasan meredt fölfelé. Ethan már nem akart
játszani és incselkedni. Letépte magáról a pólóját, és félredobta. Ott
állt a felesége előtt meztelenül, és annyira kívánta, hogy minden
akaraterejére szüksége volt, hogy ne dobja a kanapéra és
szeretkezzen vele hosszan, keményen.
Rachel bizonytalannak és idegesnek tűnt.
– Mondd meg, mit csináljak, kicsim – bátorította a férfi.
Utasítások helyett Rachel gyorsan előrehajolt, a pólója a térdéig
ért. Egyszer felnézett rá, majd habozva a farkára kulcsolta az ujjait.
Ethan felnyögött, miközben Rachel ujjai könnyedén
megérintették, simogatták, kényeztették. Izzadság gyöngyözött a
homlokán, amikor a felesége a kezébe vette a golyóit, és nem túl
erősen, de nem is túl gyengén megszorította őket, amitől eszét
vesztette.
Ebbe belepusztul. Igyekezett jól viselkedni. Türelmes és megértő
lenni, miközben az ösztöne azt üvöltötte, hogy azonnal tegye
magáévá a nőt, és addig szeretkezzenek, amíg Rachel még a nevét is
elfelejti.
De amikor Rachel megérintette az ajkával, ő felejtett el mindent
rajta kívül. Csak egy puszit nyomott rá. Aztán játékosan megnyalta.
Majd felbátorodott, neki meg keményebb lett a farka.
Szorosan ökölbe szorította maga mellett a kezét. Ökölbe
szorította, ellazította, majd ökölbe szorította, ellazította, és végül már
nem is érezte.
– Finom vagy – dünnyögte Rachel.
Egek!
Rachel körbefuttatta nyelvét a pénisze hegyén, különös figyelmet
fordítva a hátsó részén lévő bőrredőre és a tetején lévő kis nyílásra.
Megőrjítette. Teljesen elvette az eszét.
– Rachel, kicsim, istenem…
Rachel incselkedve végigfuttatta a nyelvét a hímvesszőjén, majd
gyengéden a szájába vette az egyik heréjét. Ethan a szőnyegbe vájta
a lábujjait, és felfelé ágaskodott, hogy még jobban hozzáférjen az az
édes száj.
Rachel szorosan a kezébe fogta, majd lassan végigcsókolta
egészen a hegyéig. Még egyszer finoman megnyalta, aztán váratlanul
a szájába vette. Mélyen.
– Óóó!
Ethan elmerült a száj forró, bársonyos ölelésében. Rachel édesen,
elviselhetetlenül végigsimított nyelvével a farka alsó részén. Előbb
gyengéden, majd erősebben szopni kezdte.
A férfi ügyetlenül a hajába túrt az ujjaival, és megfogta a fejét.
Lábujjhegyre emelkedett, majd még mélyebbre hatolt a szájában.
Majdnem elvesztette az önuralmát. Még soha nem tapasztalt ilyen
édes, kínzó örömet.
– Kicsim, kérlek, hagyd abba – nyögte. – Mindjárt elélvezek. Nem
bírom tovább.
Rachel óvatosan elhúzódott, és hátradőlt. A férfit nézte, ahogy
elégedett cica módjára megnyalja az ajkát. Jézusom! Alig bírta
visszafogni magát, hogy itt és most el ne élvezzen. Megszorította a
farkát, és igyekezett elűzni a fejében kavargó erotikus képeket.
– Ha most elmész, ennyi volt ma éjszakára? – kérdezte kíváncsian
Rachel.
– Jaj, kicsim, a pillantásodtól szerintem öt perc múlva ismét
kemény leszek.
Ami valószínűleg nem igaz, de átkozott legyen, ha nem gondolta
komolyan ilyen begerjedt állapotban.
– Akkor határozottan azt szeretném, ha most élveznél el.
Rachel rekedtes hangja nagy hatással volt rá. A farka megmozdult
a kezében, mintha azt akarná mondani, tűnj innen, hadd folytassa a
nő. Amit ő egyáltalán nem ellenzett.
Rachel hűvös, puha keze váltotta fel az övét. Egy pillanatig csak
becézgette, majd felfedezőútra indult a golyóiig, aztán vissza.
Ethan a száját akarta érezni. Nem kellett sok, hogy elélvezzen, és
mélyen a szájába akart hatolni, tövig.
Amint Rachel kinyitotta a száját, hogy magába fogadja,
keményen, mélyen belehatolt. Rachel felsóhajtott, és az édes,
elégedett hang hatására egész testén végigfutott a gyönyör.
Neki kellene szeretkeznie vele. Neki kellene a hátára döntenie és
végigcsókolnia minden porcikáját. De istenem, annyira vágyott rá!
Hiányzott neki ez a nyíltság. Csak akkor értékelte, amikor már túl
késő volt, és most eltökélte, hogy minden pillanatot kiélvez, és soha
nem veszi magától értetődőnek a Rachellel való kapcsolatát.
A tűz a medencéjében kezdődött. A golyói megfeszültek, a farka
megduzzadt, és úgy érezte, szétrobban. Rachel tökéletes összhangban
mozgott vele. Ez tetszett neki. A felesége ösztönösen fokozta a
szorítást, és neki pont erre az erősebb mozdulatra volt szüksége.
Rachel fel-le mozgatta a kezét. Keményen, szorosan. Mélyen a
szájába vette, és szívta.
A világ elhomályosodott Ethan körül. Csak Rachel forró, nedves
száját érezte a farkán. Egyszerre maga a mennyország és a pokol.
– Elmegyek, kicsim – figyelmeztette. Megpróbált elhúzódni, hogy
ne a szájában élvezzen el, de Rachel nem engedte.
Mélyen a szájába fogadta, és nyelt egyet. Ethan nem bírta tovább.
Rekedt kiáltás jelezte az orgazmusát. Az első sugár fájdalmasan
tört ki belőle, szinte kínzóan erősen.
Rachel gyorsan nyelt és még mélyebben a szájába fogadta,
miközben fel-le mozgatta a kezét.
Ezt követte a második és a harmadik hullám, majd még egy. Ethan
hátravetette a fejét, és lehunyt szemmel előretolta a medencéjét.
Mindkét kezét Rachel hajába temetve közelebb húzta magához, és
érezte, ahogy a golyói az állához érnek.
Még soha nem volt ilyen erős és sok orgazmusa egymás után.
Amikor magához tért, lenézett, és meglátta a kezét a hajában.
Azonnal elengedte. Aggódott, hogy túl durva volt, de Rachel
továbbra is a kanapé szélén ült, és a szájával gyengéden dédelgette
élete legfantasztikusabb orgazmusát követően.
– Isteni volt – lehelte a férfi.
Rachel elhúzódott, de továbbra is a kezében fogta a péniszét.
Amikor ránézett, sütött a szeméből a vágy. Talán nem hazudott,
amikor azt mondta, újra hamar feláll neki. Ha Rachel továbbra is
ilyen csábító pillantásokat vet rá, akkorára duzzad a farka, mint egy
fa törzse.
– Gyere ide – mormolta a karja után nyúlva.
Talpra húzta Rachelt, aki gyorsan lenyalta a szájáról a spermát,
mielőtt a férfi lecsapott a szájára.
– Most én jövök – szólt rekedtes hangon Ethan, és Rachel telt
ajkát harapdálta.
A felesége cseresznyepiros szája finoman megduzzadt mindattól a
figyelemtől, amelyben részesítette. Ethan eltökélte, hogy ugyanolyan
gyönyörben részesíti, amilyet ő kapott. Azt akarta, hogy a nevét
sikoltozva jusson a csúcsra.
A pólója alá csúsztatta a kezét, és türelmetlenül megrántotta a
ruhadarabot. Rachel hátralépett, és hagyta, hogy lehúzza róla.
Ethannek elakadt a lélegzete, amikor Rachel ott állt előtte
mindössze egy fehér bugyiban. Hogy lehet, hogy ilyen átkozottul
erotikusan fest egy pamut bugyiban?
Pillantása telt mellére siklott, és nem bírt ellenállni a kísértésnek:
megfogta a félgömböket, méregetve a súlyukat és a méretüket.
Tökéletesek voltak. Akárcsak Rachel. Puhán és hihetetlenül
selymesen simultak a tenyerébe. A hüvelykujjával végigsimított a
duzzadt mellbimbókon, és ámulva figyelte, ahogy megmerevednek.
– Mondd, hogy akarsz, Rachel. Mondd, hogy szükséged van rám
– kérlelte halkan.
Rachel átkarolta a nyakát, hozzásimult, és vágytól tüzes pillantást
vetett rá.
– Szükségem van rád, Ethan. Kérlek, szeress!
A férfi magához ölelte, és végigsimított a hátán egészen a
fenekéig. Imádta megérinteni, imádta, ahogy reagál a legegyszerűbb
simogatásra is.
A formás félgömböket cirógatta, és egy ujjával végigsimított
rajtuk, majd le egészen a derekáig, és halkan felnevetett, amikor
Rachel megborzongott.
– Korábban nagyon szeretted, ha vadember voltam és
elhurcoltalak a barlangomba.
Halk hümmögés elárulta el, hogy most sincs ellenére az ötlet.
Ethan a fülét harapdálta. Végigfuttatta nyelvét a fülkagylóján, és
tudta, hogy Rachel egész testében bele fog remegni. A felesége
ernyedten nekidőlt, mire a férfi vigyorogva megízlelte puha nyakát.
A karjába kapta. Rachel hozzásimult. Tökéletesen illettek
egymáshoz. Mintha Rachel soha nem ment volna el. Mintha ő soha
nem űzte volna el.
Olyan erővel tört rá a remény, olyan fájdalmasan kalapált a szíve.
Hadd maradjanak együtt. Nem veszítheti el még egyszer.
Amikor nagy léptekkel elindult vele a hálószoba felé, gondtalan,
gyönyörű nevetés csendült fel Rachel ajkán. Amikor az ágyhoz ért,
feleségével a karjában megpördült, és egyszerűen csak élvezte a
szemében látott örömet.
Amikor már mindketten szédültek, az ágyra fektette. Rachel
elnyúlt a hátán, és továbbra is vidáman nézett rá.
– Le a bugyival – morogta a férfi.
Rachel kuncogott, és már elindult a keze lefelé, de megtorpant, és
lázadó pillantást vetett rá.
– Ha nem akarod, hogy rajtam legyen, vedd le te.
Ethan felvonta az egyik szemöldökét, és csípőre tett kézzel
hátralépett.
– Szemtelenkedsz, ifjú hölgy?
Rachel a szája elé tette az egyik kezét, hogy elfojtsa a nevetését,
de a válla rázkódott, és izgatóan ringott a melle.
Ethan az ágyra mászott, négykézláb fölé tornyosult. Egyik kezével
megtámaszkodott, a másikkal a bugyi derékrésze alá nyúlt.
Elfogyott a türelme. Lehúzta a csípőjéről a finom anyagot, és
feltárult előtte Rachel puha puncija. Hagyta, hogy lerúgja magáról a
bugyit. Az ujjaival végigsimított a lábán egészen a puha szőrig.
A hüvelykujjával végigpásztázott a duzzadt redőkön. Forró
nedvesség borította az ujjait, ahogy beljebb merészkedett. Rachel
háta ívbe feszült. Vággyal teli nyögésére reagált Ethan farka.
Feltérdelt és szétfeszítette Rachel lábát. A rózsaszín hús csillogott
a félhomályos szobában. Ethan nagyot nyelt, majd lejjebb
ereszkedett, hogy belefeledkezzen az édes gyönyörbe.
– Ethan – suttogta Rachel, amikor a nyelvével rátalált.
Lustán nyalogatta, nem kapkodott, és a nyelve minden
mozdulatával apró kis remegést váltott ki belőle. Rachel csiklója
megkeményedett, megduzzadt az ajkai alatt. A nyelvével
körberajzolta, és nedves nyomot hagyott maga után.
Nem felejtette el, hogyan szerezzen neki örömet. Jobban ismerte a
testét, mint a sajátját. Nem mindig volt önző szemétláda, és most
élvezte, hogy újra a kedvenc módokon kényeztetheti.
Az egyik ujját a nedves hüvelybe dugta, amely köré zárult.
Kihúzta az ujját, lenyalta a nedvességet, majd a nyelvével hatolt belé.
Rachel felemelte a medencéjét, és a nevét zihálta. A csípője az
égnek meredt, ujjai a lepedőt markolták. A mellkasa minden
lélegzetvételnél vadul emelkedett és süllyedt, a mellbimbói apró kis
gombokká húzódtak össze.
– Élvezz el a számban, ahogy én a tiédben – kérte Ethan rekedt
hangon.
Rachel szeme csillogott, az arca kipirosodott az izgatottságtól és a
vágytól. Ethan gyengéden a szájába vette a csiklóját. Az ajkai között
tartotta, és a nyelve hegyével épp csak annyira izgatta, hogy Rachel
vadul tekergőzni kezdjen alatta.
Rachel lába kontrollálhatatlanul remegett. A háta ívben meghajolt,
minden izmával a férfinak feszült. Közel járt a csúcsponthoz, nagyon
közel.
A férfi még erősebben szívogatta a csiklóját, ügyelve rá, hogy ne
lépje túl a fájdalom és gyönyör közötti vékony határt. Amikor Rachel
felkiáltott, gyorsan a hüvelye nyílására tapasztotta a száját, és erősen
megszívta.
Rachel íze robbanásszerűen árasztotta el a nyelvét, ahogy az
orgazmus óriási erővel végigfutott a nő testén. Rachel jobbra-balra
tekergőzött alatt, de szorosan fogta a csípőjét, és magába szívta
minden cseppjét.
Selymes és édes, akár a méz.
Ethan még szélesebbre tárta Rachel lábát, és úgy helyezkedett,
hogy meredező farka sietve utat találjon oda, ahol az előbb még a
szája volt.
Beléhatolt, óvatosan, hogy ne okozzon neki fájdalmat, de Rachel
könnyen magába fogadta. Élvezte a forró, nedves érzést.
Folyékony forróság. Bársony. Mennyország.
Rachel a dereka köré kulcsolta a lábát, hogy mélyen magába
fogadja. Ethan lejjebb ereszkedett, és szinte betakarta a testével.
Rachel nem bánta, hogy ránehezedik. A férfi egy hosszú pillanatig
nem mozdult, csak élvezte, ahogy összefonódik a testük.
Rachel a hátát simogatta, majd a vállát és a nyakát, és két kezébe
fogta az arcát. Felemelte a fejét, és a szájához szorította a száját.
Forrón. Vadul. Hihetetlenül édesen. Óriási erő lakozott benne, és
Ethan nem hitte, hogy ez valaha is feltűnt Rachelnek. Ő Rachele volt.
Egész lényével hozzá tartozott.
Egy kicsit felemelkedett, változtatott a testhelyzetén, hogy még
kényelmesebben feküdhessen a combja között. Amikor Rachel
felemelte a csípőjét, még mélyebbre hatolt.
Nyögve visszahúzódott, majd ismét előrelendült. Rachel a férfi
köré fonta a karját. Egész testével szorosan hozzásimult. A férje
karjában biztonságban érezte magát. Ahogy kellett.
– Ethan – suttogta ismét Rachel.
Soha nem unja meg az ő szájából hallani a nevét.
Amikor beléhatolt, a külvilág megszűnt létezni számára. Rachel itt
van. A karjában. Biztonságban.
Gyorsabban. Keményebben. Rachel elfogadott mindent, amit
adott neki. Ujjait a vállába mélyesztette, a derekát ölelő lába
ütemesen remegett.
Annyira szűk volt, annyira szorosan ölelte a farkát. Folyékony
szatén. Eszét vesztette.
– Rachel, kicsim! – csúsztak ki a szavak a férfi száján, ahogy
minden izma megfeszült. Sokkal gyorsabb, sokkal erősebb orgazmus
rázta meg a testét. Nem volt hosszadalmas felvezetés, csak azonnali
hatalmas robbanás, olyan erős, hogy néhány pillanatra megállt
körülötte a világ.
Amikor úgy-ahogy magához tért, ránézett, és látta Rachel
szerelmes tekintetét. Elakadt a lélegzete. Aztán Rachel ki is mondta.
– Szeretlek, Ethan.
Maró könnyek homályosították el a férfi látását. Nem találta a
szavakat. Akkor sem tudott volna megszólalni, ha akar. Gombóc nőtt
a torkában, és szinte megfulladt. Igyekezett levegőhöz jutni.
– Istenem, kicsim! Én is szeretlek. Nagyon.
A homlokához érintette a homlokát, és együtt emelkedett süllyedt
a mellkasuk, ahogy igyekeztek magukhoz térni.
Néhány másodperc múlva már nem tudta, vajon csak álmodta-e,
és azt hallotta-e valóban, amit hallani akart.
– Mondd újra – kérte elfúló hangon.
Rachel ellágyult tekintettel fogta kezébe az arcát. Lustán
végigsimított az álla vonalán, és tele volt a szeme érzelemmel,
amikor mondta:
– Szeretlek. Annyira szeretlek, Ethan. Lehet, hogy nem
emlékszem mindenre, de ez helyesnek tűnik. A kapcsolatunk
helyesnek tűnik. Ebben biztos vagyok.
Egy könnycsepp hullott Rachel arcára. Ethan nem is érezte, hogy
kicsordult. Szaggatottan vette a levegőt, és igyekezett uralkodni az
érzelmein. De olyan volt, mintha áttört volna a gát. Egyszerűen
magához vonta a feleségét, és szorosan átölelte.
33. fejezet

A halál bűze fullasztóan megtöltötte a levegőt körülöttük. Rio


felemelte a kezét, hogy megállásra intse az embereit, majd jelzett
nekik, hogy kör alakban szóródjanak szét. Az ösztönei azt súgták,
hogy valami nem stimmel. Semmi sem stimmel.
Vér szaga terjengett a levegőben. Friss véré. Az orrlyuka kitágult
és megremegett, ahogy felvette a pozícióját a sűrű növényzet
takarásában. Beleolvadt a környezetébe, akár egy kaméleon. Lassan,
óvatosan vette szemügyre a lenti tábort a puska távcsövén át.
Gondolatban keresztet vetett. Szentségesek egek! Ez a brutalitás
megrázta, pedig már szinte mindent látott, ami a halállal és a
gyilkolással kapcsolatos.
Amit látott, nem egy gyilkos támadás eredménye volt, hanem egy
üzenet. Véres üzenet. Testek hevertek mindenfelé, akár a
szemétkupacok egy elhagyott táborhelyen.
Bárki követte el a mészárlást, legalább tizenkét órája távozott. Rio
nem látott mozgást, életnek semmi jele sem volt a kihalt faluban.
Ugyanakkor nem kockáztatja az emberei életét, amíg nem tudja
biztosan, tényleg tiszta-e a levegő.
Türelmesen várt és figyelt. Még a dögevők sem találtak rá a friss
holttestekre, és a dzsungelben néha ez jelentette a különbséget élet és
halál között.
Óvatosan elhagyta a rejtekhelyét, és halkan odaszólt az
embereinek, hogy irány a tábor. Szorosan körbevették a helyet. A
puskájukat lövésre készen tartották, és óvatosan jobbra-balra
pillantottak, hogy a legkisebb figyelmeztető jelet is észrevegyék,
amely arra utal, hogy nincsenek egyedül.
A halottak nem adnak ki hangokat, és itt csak halottak voltak.
Rio átlépett két test felett a tisztás szélénél, ahol a kunyhók
kezdődtek. Rachel Kellyt egy ehhez hasonló helyen tartották fogva
egy éven keresztül. Elöntötte a düh. Nem asszonyok számára való
hely. Ki tudja, mit tettek vele azok az állatok.
Zord elégedettséggel nyugtázta, hogy bárkik voltak is, nem
kegyelmeztek azoknak a seggfejeknek. A szerencsétlen ördögök
valószínűleg fel sem fogták, mi történik velük. Bárki tette, egy
hadseregnek megfelelő tűzerővel rendelkezett.
Terrence a falu közepére ért, és Rio felé fordult. Jelzett, hogy
minden tiszta. Az emberei egyesével előjöttek a dzsungelból, és zord
képpel vették szemügyre a mészárlást.
– Úgy látom, valaki elvégezte helyettünk a feladatot – szólalt meg
Terrence, amikor Rio a közelébe ért.
– De a halottak nem beszélnek – jegyezte meg undorodva Rio.
Terrence bólintott.
– Talán ezért ölték meg őket.
– Túl nagy véletlen lenne, hogy miután Rachel megmentése során
megsemmisült a régi falu és új tábort ütöttek itt, valaki napokon belül
elpusztította az egész falut. Én pedig nem hiszek a véletlenekben.
– Igen, ha engem kérdezel, ez nem volt véletlen – értett egyet
Rióval Terrence. – Bárki tette is, el akarta varrni a szálakat, az már
biztos.
Rio haragosan körülnézett. Sam nem fog örülni. De a fenébe, ő
sem örül. Alig várta, hogy szétrúgja a kartell néhány tagjának a
seggét. Csak a gyávák használnak asszonyokat a háborúban. Jó lett
volna látni, hogy ezek a szemetek akkor is olyan kemények-e,
amikor nem egy védtelen nővel van dolguk.
Körülnézett, miközben az emberei óvatosan átvágtak a testek
között. Mi a fenét akarnak elfedni ezzel? Rachel „halálát” gondosan
megtervezték. Elszakították a családjától, és egy ilyen istenverte
helyen tartották fogva. Miért? Az egésznek semmi értelme, most
pedig valaki fáradságot nem kímélve próbál gondoskodni róla, hogy
ne kapjanak választ a kérdéseikre.
– És most? – kérdezte Terrence, ahogy végignézett a szanaszét
heverő hullákon.
– Én aztán nem temetem el őket – dünnyögte Rio. – És Üdvözlégy
Máriára sem számíthatnak. Égjenek a pokolban.
Elhallgatott, amikor a közelből halk hangot hozott feléjük a szél.
Rio és Terrence felemelték és az egyik „halott” felé fordították élesre
töltött fegyverüket. A halott nem volt halott.
– Még lélegzik – motyogta Terrence.
Rio odasietett, és miután meggyőződött róla, hogy nem csapda, fél
térdre ereszkedett a súlyosan sérült férfi mellett.
– Habla Espanol? – kérdezte tőle.
A férfi szeme összeszűkült.
– Angolul – suttogta. – Angolul beszélek.
Rio és Terrence egymásra néztek. Mi a fene köze van egy
amerikainak a kolumbiai drogkartellhez?
A férfi vért köhögött fel. Üveges tekintetét Rióra szegezte.
– Nincs sok időm. – Úgy tűnt, óriási erőfeszítésre van szüksége,
hogy kinyögje a szavakat. Nagyon nehezen lélegzett. – Én próbáltam
segíteni neki. Védelmeztem, amennyire tudtam. De nem
veszélyeztethetjük a küldetésünket egyetlen személy miatt. Ezt maga
is tudja. Hiszen katona.
– Mi a fenéről zagyvál? – vicsorogta Rio. – Valamilyen
kormányügynökségnek dolgozik, és tétlenül nézte, hogy Rachel
Kellyt egy éven át kínozzák és fogságban tartják?
A férfi lehunyta a szemét, vér szivárgott a szája sarkából.
– Nem volt más választásom. Megtettem, amit tudtam. De nem
tudtam megakadályozni, hogy rászoktassák a kábítószerre.
Értesítettem a családját, hátha érte jönnek.
– Igen, megtetették – vakkantotta Rio. – Rossz nővel kezdtek ki. –
Pillantása végigsiklott a lerombolt falun és a szanaszét heverő
holttesteken. – Ki tette ezt? Mert nem mi.
A férfi megrázta a fejét.
– Tudja. Mostanra már biztosan tudja. Senkit sem hagyott volna
életben, akivel üzletet kötött. – Lehunyta a szemét, és különös,
fuldokló hang szakadt ki belőle.
– Ki az, aki tudja? – faggatta Rio. Megrázta a férfi vállát, hogy
magához térjen. – Ki áll e mögött?
A férfi még egyszer kinyitotta a szemét.
– Nincs biztonságban. Meg fogja keresni.
A tekintete üvegessé vált, a feje oldalra billent. Meghalt.
– A francba! – szitkozódott Terrence. – Ettől semmit sem tudtunk
meg.
Rio felállt, és a homlokát ráncolta. Nem tetszett neki az ügy.
– Tűnjünk el innen, és jelentsünk Samnek.
– Steele csalódott lesz – jegyezte meg fanyar mosollyal Terrence.
– Már az is bosszantotta, hogy nem vártuk meg, amíg felépül.
– Ki a fenét érdekel Steele? Nem ő vezeti a csapatomat. A sérült
embereivel kellene törődnie, nem amiatt aggódnia, hogy mi mit
csinálunk.
– Szóljunk neki, hogy ne jöjjön ide, vagy hagyjuk, hogy
ideutazzon?
Rio ravaszul elvigyorodott, amikor egymásra néztek. Ezekben a
napokban szinte Steele bosszantása volt az egyetlen szórakozásuk.
– Szólj a többieknek, és induljunk. Nem akarok itt lenni, hátha
visszatérnek ezek a mészárosok.
Terrence felemelte a kezét, de mosolygott. Nem döntöttek ugyan
Steele-ről, de mindketten tudták, hogy hagyják akcióba lendülni,
aztán kifogják a szelet a vitorlájából.
Úgy szórakoznak, ahogy tudnak.
34. fejezet

Rachelt gyötrelmes álom kínozta. Ez alkalommal sokkal élénkebb


volt. Valóságosabb. Az álom szereplője volt, de küzdött ellene, mert
nem akarta újra átélni ezt a rémséget.
Az álomban Ethan a nappalijuk közepén állt. Az arcát eltorzította
a düh. Kiabált, ő meg csak állt bénultan, nem is védekezett.
A férfi a könyvespolc felé fordult. A könyvespolc felé, amelyen
rengeteg könyv állt: irodalom, a tanításhoz használt könyvei, és az
annyira szeretett romantikus regényei. Előhúzott egy köteg papírt két
könyv közül, és hozzávágta.
Fontos papírok, de miért?
Érezte, hogy valami elpattan benne. Érezte, hogy elönti a
kétségbeesés.
Felébredt. Felült az ágyban, vadul zakatolt a szíve. Lenézett
Ethanre, aki mélyen aludt mellette, és a karjára tette az egyik kezét,
hogy megnyugodjon.
De egyre nőtt benne a nyugtalanság. Miért gyötrik ezek a rossz
álmok? Annyira bizonytalannak érzi magát, hogy a férfi elvesztésétől
való félelem mélyen beleivódott a tudatalattijába?
Vagy ezek valóban az emlékei?
Ez a gondolat fájdalmas erővel tört rá. Napról napra egyre több
minden jutott eszébe a korábbi életéből. Apróságok, amelyek végül
összeállnak egy egésszé.
Felkelt az ágyból. Hányinger kerülgette. Ethan szereti. Ő is szereti
a férfit. Nem adott rá okot, hogy másképp gondolja.
Csupasz lába libabőrös lett, így sietve magára kapott egy
szabadidőalsót és kivett egy pólót Ethan fiókjából.
A könyvespolc. Megbizonyosodhat, hogy mindez csak valami
rossz álom, vagy egy elő-előbukkanó nyomasztó emlék.
Istenem, talán tényleg kezd megőrülni. A baleset miatti stressz
lehet az oka. Paranoiás tévképzetei vannak. Először az, hogy valaki
meg akarta ölni, most meg a férje rejteget titokzatos
dokumentumokat a könyvek között.
Kiment a sötét nappaliba, és félve pillantott a polcokra. Honnan a
csudából kellene tudnia, hol keresse azokat a lapokat, melyik
könyvek között? Hat könyvszekrény állt ott rengeteg könyvvel.
Felkapcsolta az íróasztalon álló lámpát, és a könyvekre meredt.
Lehunyt szemmel próbálta felidézni az álmát. A férfi két
könyvszekrény között állt, és mögötte is volt egy. Szóval valamelyik
középső lesz az. De melyik oldalon?
Enciklopédiák. A férfinak vállmagasságban, neki egy kicsit
magasabban.
Átvágott a szobán, lábujjhegyre emelkedett, és kihúzta az egyik
enciklopédiát. Semmi. Végigment az egész soron, és minden egyes
könyvvel, amelyet kihúzott, egyre ostobábbnak érezte magát.
Épp feladta volna a keresést, amikor látta, hogy már csak három
könyv maradt hátra. Kihúzta a következőt, és összehajtott papírlapok
hullottak a földre.
Vadul vert a szíve, és úgy bámult rájuk, mintha valamiféle
undorító teremtmények lennének, amelyek le akarják harapni a lábát.
Óvatosan visszatette az enciklopédiát a helyére, majd hátralépett.
Továbbra is a papírokat bámulta. Leguggolt, felvette őket, és
odament az asztalhoz, hogy megnézze a lámpafényben.
Széthajtotta a lapokat, és először nem is értette, mit lát. Jogi
iratok, ennyit megállapított. Csak akkor döbbent rá, mik azok,
amikor háromszor elolvasta az első oldalt.
Egy gyorsvonat sebességével tört rá a felismerés. Válás. Ethan el
akart tőle válni!
A hasára szorította az egyik kezét, hányinger kínozta. Istenem!
Lehunyta a szemét, ahogy megjelent előtte néhány emlékfoszlány
arról a szörnyű napról. Sok minden még zavaros volt, de Ethan dühös
arcát nem tudta kiverni a fejéből. A férfi gyűlölte őt. Véget akart
vetni a házasságuknak. Istenem, milyen dolgokkal vádolta!
A szájához kapta a kezét. Azzal vádolta, hogy viszonya van
Garrett-tel. Igaz lehetett? Istenem, nem emlékszik!
A székre roskadt, és a kezébe temette az arcát, ahogy egyre több
emlék tört rá arról a napról. Ethan azt mondta, elege van már ebből
az életből. Nem akarta, hogy Dél-Amerikába menjen jótékonykodni.
Azt mondta neki, idehaza is épp elég megoldásra váró ügy van, akkor
meg miért megy valami koszfészekbe irgalmas szamaritánust
játszani?
Többről volt itt szó. A férfi nem egyik napról a másikra lett
boldogtalan, és eszébe jutott a saját szerencsétlensége, a folytonosan
gyötrő érzés, hogy nem számít, mit csinál, soha nem hozhatja helyre.
Hogy már nincs remény a házasságuk megmentésére. Mégis
összetörte, amikor a férje elővette azokat a papírokat.
Ethan gyűlölte őt. Már nem szerette. És akkor jött a halálhíre.
Örült neki férfi? Akkor mi ez a mostani színjáték? Bűntudata van?
A családja nem tudott a problémáikról. Ez most ugrott be neki.
Emlékezett rá, hogy csapdában érezte magát, mert nem akart Ethan
családjával beszélni erről. Inkább meghalt volna, mintsem elmondja,
milyen komoly házassági problémákkal küzdenek. Ethan sem fordult
volna hozzájuk, így nem tudhatták, milyen szörnyű a helyzet.
Ó, istenem, szóval ezért viselkedik most úgy Ethan, mintha ő
lenne élete nagy szerelme. Miért? Istenem, miért?
Túl sok minden volt, amit még nem tudott. Amit tudnia kellett. El
kell hagynia ezt a házat, mielőtt sikoltozni kezd.
Garrett. Rá mindig számíthatott. De elárulták volna Ethant? Nem.
Az nem lehet. Szerette Ethant. Összetört, amikor a férfi arra kérte,
hogy váljanak el. Nem, nem kérte, követelte, hogy váljanak el.
De Garrett tudni fogja. Tőle válaszokat kaphat. Elmúltak azok az
idők, amikor hallgatott, és mindent megtartott magának. Senkije
sincs rajta kívül. Csak Ethan. De már tudta, hogy ő sincs.
Elfojtotta a zokogását, és felállt. Garrett a konyhaasztalon hagyta
a kocsija kulcsát. Sam vitte haza, hogy ők használhassák Garrett
autóját addig, amíg nem pótolják Ethanét.
Odakint még koromsötét volt, amikor kisietett Garrett kocsijához.
Nem vesződött azzal, hogy megnézze, mennyi az idő, és most, ahogy
a híd felé hajtott, amelyről korábban majdnem lezuhant, elöntötte a
pánik.
A tenyere izzadt, és annyira szaggatottan vette a levegőt, hogy
szédült. Ahogy közelebb ért, lelassított, és majdnem leállt a híd
szélén. Nála volt a telefonja. Benne van Garrett száma. Érte jöhetne.
Undorodva magától felmordult, a gázra lépett, és gyorsan áthajtott
a hídon. A legbelső sávban haladt, rá sem pillantott a rendőrségi
szalagokra és a tátongó mélység köré emelt torlaszokra.
– Most csak te mentheted meg saját magadat, senki más –
mondogatta magának. Ha elég sokszor elismétli, talán el is hiszi.
Tíz perc múlva megállt Sam tóparti házának kaviccsal borított
kocsifelhajtóján, és beállt Sam autója mellé. Mivel Donovan olyan
későn indult – vagy korán –, biztosan nem aludtak sokat, már ha
aludtak egyáltalán, most meg rájuk tör.
Átkutatta hiányos emlékeit azzal kapcsolatban, hogy talán tévedett
a Garrett-tel való kapcsolatát illetően, de csak szoros barátságra
emlékezett.
Az ajtóban megtorpant, és hosszú másodpercekig igyekezett
összeszedni a bátorságát. A nadrágjába törölte nedves tenyerét, és
szidta magát, amiért ilyen gyáva.
Remegő kézzel halkan kopogott, aztán a szemét forgatta. Mintha
ezt meghallanák! Többször megnyomta a csengőt, és idegesen várt.
Amikor Sam feltépte az ajtót, ösztönösen hátrébb lépett, és
óvatosan bámult rá. A férfi rövidnadrágot viselt, a felsőteste
meztelen volt, és haragos arckifejezése láttán Rachel nagyot nyelt.
Sam arckifejezése azonban megenyhült, amikor meglátta. A
haragot azonnal felváltotta az aggodalom, és ő is hátrébb lépett,
mintegy jelezve, hogy ne féljen tőle.
– Rachel? Édesem, minden rendben?
Nem fog sírni. Nem. Fog. Sírni. Fájdalmasan eltorzult az arca,
ahogy igyekezett megőrizni az önuralmát, miközben le nem vette a
szemét a férfiról.
– Beszélnem kell Garrett-tel – szólalt meg némi habozás után.
Sam szélesebbre tárta az ajtót, majd Rachel karja után nyúlt.
– Gyere be és ülj el. Szólok neki. Hol van Ethan? Valami baj van?
Rachel megint majdnem elsírta magát. Szaggatottan fújta ki a
levegőt, és az alsó ajkába harapott, miközben követte a férfit be a
házba.
– Ethan otthon alszik – felelte halkan. – Jól van.
Sam fürkésző pillantást vetett rá, és nyilván nem kerülte el a
figyelmét, hogy nem azt mondta, jól vannak. Intett neki, hogy üljön
le a kanapéra, de ő képtelen volt leülni. Meg fog bolondulni.
A férfi kiment a nappaliból, és pár pillanat múlva Garrett viharzott
be. A haja kócos volt, és a homlokát ráncolta az aggodalomtól. Sam
követte, aki közben magára kapott egy pólót és farmert.
Rachel nem bírta tovább magában tartani az érzelmeit. Garrett
karjába vetette magát, és a mellkasába temette az arcát. Könnyei a
férfi pólóját áztatták, Rachel pedig szabad utat engedett mindannak a
fájdalomnak, amelyet eddig elszántan igyekezett leplezni.
– Mi a baj, szívem?
Garrett átkarolta, és a haját simogatta. Többet nem kérdezett. Csak
várt, miközben Rachel könnyei áztatták.
Amikor a lány végül összeszedte magát, és zokogás helyett már
csak szipogott, a férfi óvatosan eltolta, és maga felé emelte az állát,
hogy a szemébe nézzen.
– Mi a baj, Rachel? Meséld el. Hol a pokolban van Ethan?
A férje nevének említésére Rachel lehunyta a szemét, majd
pislogott, hogy ne bőgje el magát.
– A francba! – dünnyögte mögötte Sam. – Mondd, hogy az az
idióta nem csinált valami hülyeséget!
Rachel hagyta, hogy Garrett a kanapéhoz vezesse, és leültesse.
Mellé telepedett, és felé fordult. Rachel megragadta a kezét, és félt
elengedni. Attól félt, hogy ismét összeomlik, és soha nem kap
válaszokat a kérdéseire.
– Kérsz valamit inni? – kérdezte Garrett.
Rachel a fejét rázta, és megnyalta az ajkát. Azon töprengett, hogy
a fenébe hozza szóba ezt a témát. Mély levegőt vett, és a férfira
emelte a tekintetét.
– Kérdeznem kell tőled valamit – kezdte fájdalmas hangon. – Az
igazat akarom tudni.
Garrett végigsimított az arcán, és a füle mögé tűrt egy hajtincset.
– Bármit kérdezhetsz.
Rachel nyelt egyet, és kibökte.
– Mi… te és én… volt valaha… viszonyunk?
Garrett szeme döbbenten elkerekedett. Sam felkiáltott, de Rachel
Garrettre szegezte a tekintetét. Ha a férfi reakciója bizonyíték, akkor
nagyot tévedett. Ostobának érezte magát.
– Istenem, dehogy! – kiáltott fel Garrett. – Mi az ördögért
kérdezel ilyet? Szívem, mondd, hogy nem azzal kínzód magad, hogy
megcsaltad Ethant, vagy hogy mi árultuk el. A pokolba! Ugye nem?
– Azt hitte, viszonyunk volt – suttogta Rachel.
– Kicsoda?
– Ethan.
Garrett eltátotta a száját, és zavart pillantásokat váltott Sammel,
aki most lehuppant a kanapéval átellenes sarokban lévő fotelbe.
– Oké, ezt magyarázd meg, szívem. Mert semmit sem értek. Azt
mondod, Ethan azt hiszi, hogy viszonyunk volt?
– El akart válni. Követelte, hogy váljunk el – felelte fájdalmas
hangon Rachel.
– Szent szar! – sziszegte Garrett. – Elvesztette a józan eszét? Ezt
ma éjjel mondta el? Miután majdnem lezuhantál egy átkozott hídról?
Garrett arca egyre vörösebb lett. Úgy festett, mindjárt felrobban,
és Rachel igyekezett csillapítani a dühét.
– Nem jól fejeztem ki magam. Nem, nem ma este. Ó, istenem,
Garrett! Azt hiszem, kezdek megbolondulni.
Sam előrehajolt, és halkan, nyugodtan megszólalt.
– Nem kell kapkodni, édesem. Csak próbáld elmagyarázni
nekünk, mi történt.
Rachel a hajába túrt. Annyira fáradt volt. Pár órája még úgy
érezte, képes lenne meghódítani az egész világot. Boldog volt. Biztos
volt Ethan szerelmében. Végre úgy gondolta, hogy sínen van az
élete, de most minden rosszra fordult.
– Boldogok voltunk? – kérdezte. – Szerinted Ethan és én
boldogok voltunk? Úgy értem, mielőtt meghaltam.
Egyikük sem válaszolt, talán azt gondolták, költői volt a kérdés.
Rachel sóhajtva folytatta.
– Vannak ezek az álmaim. Valójában rémálmaim. Ethan
mindegyikben mérges. Nagyon mérges. Kiabál. Én össze vagyok
zavarodva, és tehetetlennek érzem magam. Azon gondolkodtam,
hogy talán álmomban jelennek meg a bizonytalanságaim, mert Ethan
annyira tökéletes, amióta megmentett. Minden olyan… tökéletes.
Meg akartam mondani neki, hogy szeretem, de ez a gondolat mindig
megrémített. Valami mindig visszatartott. De ma végre bevallottam
neki, és annyira meghatódott. Aztán elaludtam, és újra rettenetes
rémálom tört rám.
– Miről álmodtál? – kérdezte gyengéden Sam.
– Még több kiabálásról. Még több haragról. Tudtam, hogy gyűlöl.
Ezeket a papírokat vágta hozzám.
Eszébe jutott, hogy a nadrágja derekába tűzte az iratokat, így
remegő kézzel előhúzta őket.
– Felkeltem, hogy megkeressem ezeket, mert álmomban úgy
éreztem, összedől a világ, amikor megláttam őket. Most már tudom,
miért.
– Mik ezek? – kérdezte halkan Garrett.
Rachel bizonytalanul felé nyújtotta, a férfi pedig elvette a lapokat.
Sam felállt, és felkapcsolta a villanyt, mire Rachel pislogni kezdett a
hirtelen fényárban.
Garrett hitetlenkedve meredt az iratokra, miközben Sam
ugyanolyan döbbenten végigfutotta őket a válla felett.
Garrett a lányra ránézett.
– A dátum… azelőtt íródott, hogy elmentél. Mi a fene?
– Hazugságban élek, Garrett? Szörnyű dolgokat vágott a
fejemhez, mielőtt elmentem. Nem emlékszem mindenre. Istenem,
bárcsak emlékeznék! Csak foszlányokra, de annyira dühös volt. El
akart válni. Azzal vádolt, hogy viszonyomon van veled.
– Szent szar! – motyogta Sam.
Garrett továbbra is csak bámulta, mintha képtelen lett volna
felfogni a hallottakat.
– Jézusom, dehogy! Soha nem volt viszonyunk, Rachel.
Esküszöm! Még csak eszembe sem jutott. A francba! Olyan vagy
nekem, mintha a kishúgom lennél. És számodra mindig csak Ethan
létezett. Amióta találkoztatok, senki más nem létezett számodra. És
ezzel ő is így volt, legalábbis azt hittem.
– Nem tudom, mit tegyek. – Utálta a tehetetlenség érzését, amit
ezek a szavak keltettek benne. – Aznap vágta hozzám azokat az
iratokat, hogy elutaztam Dél-Amerikába. Úgy mentem el, hogy a
házasságomnak vége. És most egy év elteltével szeret? Mindez meg
sem történt? Hogyan egyeztessem össze a házasságunk két
változatát?
Sam leült a másik oldalára, és a halántékára szorította a kezét.
– Nyilván sok minden van, amiről nem tudok, amiről nem tudtunk
azzal kapcsolatban, ami közterek történt az elutazásod előtt. De
Ethan majdnem belepusztult a halálhíredbe. Nem annak az embernek
látszott, aki kiszeretett belőled, és aki el akart válni. Egy teljes éven
keresztül gyászolt. Akkor adta magáról az egyetlen életjelet, amikor
megkapta azt a csomagot, amely bizonyította, hogy életben vagy.
Utána csak rád koncentrált. Hogy hazahozzon.
Rachel zavartan felemelte a kezét.
– Nem tudom, mit tegyek. Az tiszta, hogy egyik családtagját sem
avattam be a problémáinkba. Nem tettem volna. Most sem kellene itt
lennem, de tudnom kellett, hogy megcsaltam-e.
Garrett megfogta a kezét.
– Hozzám bármikor jöhetsz. Bármikor. Ethan a testvérem.
Szeretem, de te is a családunk tagja vagy. Nem tehet meg mindent
csak azért, mert Kelly. Nem szeretném, ha bármikor is úgy éreznéd,
hogy egyedül vagy.
Rachel remegve mosolygott, aztán némán átkozta magát, amikor
újabb könnycseppek gördültek le az arcán.
A telefoncsörgés megijesztette. Sam felvette a telefont, és Rachel
még pár lépés távolságból is hallotta Ethan aggódó hangját.
Sam ránézett.
– Itt van, Ethan. Jól van. Csak zaklatott. Nem hiszem, hogy jó
ötlet lenne, ha átjönnél. Majd mi hazavisszük később, ha úgy akarja.
Sam eltartotta a telefont a fülétől, és a fejét csóválta.
– Már letette. Szerintem megtalálja a módját, hogy autó nélkül is
idejöjjön.
Rachel még erősebben szorította Garrett kezét.
– Nem kell most beszélned vele – nyugtatta meg a férfi. – Sammel
kidobhatjuk, és hazaküldhetjük. Te döntesz, szívem. Rendben?
Semmi olyat nem kell tenned, amit nem szeretnél, ami felkavar.
– Nem, tudnom kell az igazat. Ez így nem mehet tovább. Itt és
most meg kell békélnem a múlttal. És azzal, hogy minden hazugság,
amit a hazatérésem óta gondoltam a házasságunkról.
Lehunyta a szemet, annyira fájt ezt mondania. Megrémítette a
gondolat, hogy tényleg egyedül van. A fogságban töltött évbe nem
pusztult bele, de abba bele fog, hogy csak színjáték volt az egész, és
a férje, akit újra megszeretett, csak játszott vele. Csak azért élte túl a
lehetetlent, hogy hazatérve lassan elsorvadjon, miközben látja, hogy
szertefoszlanak a reményei és az álmai?
Garrett a karjába vette, szorosan átölelte. Megcsókolta a feje
búbját, és megnyugtató szavakat mormolt a fülébe, amelyeket nem
értett.
– Pokoli egy nap – dünnyögte Sam.
– Csak arra bírok gondolni, vajon megkönnyebbült-e, amikor
meghallotta a hírt, hogy meghaltam – suttogta Rachel Garrett
mellkasához simulva.
– Sss, szívem. Butaságokat beszélsz. Ott voltam, amikor közölték
vele a halálhíredet. Ott voltam a temetéseden. Láttam, ahogy az
elmúlt évben önmaga árnyéka lett. És láttám az arcát, amikor újra a
karjában tartott. Nem tudom, mi történt korábban, de szeret téged.
Szeret téged.
– Gyakran elgondolkodtam azon, mi járhatott a fejében, amikor
hazament, miután elvetéltél, és ott találta veled Garrettet. Akkor azt
hittem, bűntudat gyötri, amiért nem volt ott veled, de most kíváncsi
vagyok, nem féltékeny volt-e. Vagy talán mindkettő.
Rachel megdermedt, elhúzódott Garrettől, és Samre meredt.
– Elvesztettem a kisbabám?
Sam lehunyta a szemét, és elkáromkodta magát.
– Jézusom, sajnálom. Elfelejtettem, hogy nem emlékszel
mindenre. Annyira sajnálom, édesem. Semmi pénzért nem okoznék
fájdalmat neked.
Rachel most igazán megbénult, az elméje kiürült. Úgy tűnt
számára, hogy a „halála” előtti élete tökéletes kudarc volt. Csoda hát,
ha az egészet elfojtotta magában? Tudta, hogy a drogok okozták az
emlékezetkiesését, és hogy klinikai értelemben nem az érzelmei
elfojtása miatt nem emlékezik, de az igazság fényében bármely
épeszű ember felejteni akart volna.
Majdnem felnevetett. De ő nem épeszű, igaz? Úgy érezte, az
őrület határán egyensúlyoz, mint pár órája azon a hídon. Billeg,
majdnem leesik, és ott az a gyomorforgató tudat, a tehetetlenség
érzése, hogy semmit sem tehet ellene.
– Mesélj róla – kérte elhaló hangon.
– Elvetéltél, miközben Ethan egy küldetést teljesített – magyarázta
mogorván Garrett. – Nagyon rosszul voltál, így veled maradtam a
házatokban, miután kiengedtek a kórházból. Ethan egy héttel később
jött haza. Nem sokkal azután leszerelt.
Rachel felnevetett. A másik választása az lett volna, hogy
hisztérikusan felzokog. Mennyire lehet még ennél is szánalmasabb
helyzetben? Korábban azt képzelte, tökéletes volt az élete és a
házassága. Tökéletes család. Csupa tökéletesség. Ennél nagyobbat
nem is tévedhetett volna.
– Nem tudom, mit tegyek – suttogta.
Ekkor hangosan kopogtak a bejárati ajtón, ami véget vetett a
további beszélgetésnek az életéről vagy annak hiányáról. Nem is
bánta, mert nem a megfelelő emberekkel beszélgetett.
Elöntötte a félelem, ahogy idegesen Samre és Garrettre nézett.
Ethan itt van. Hogyan nézzen szembe vele most, hogy már tudja az
igazat? Nem tudta, hogyan lenne képes elviselni a férfi arcvonásait
ellágyító szerelmet, miközben tisztában van vele, hogy minden csak
hazugság.
– Nem kell beszélned vele – szólalt meg gyengéden Sam. – Ha
nem engedem be, nem tud bejutni. Addig maradsz, ameddig csak
akarsz. Haza is mehetsz. Csak áruld el, mit szeretnél, és mi segítünk.
Rachel halványan elmosolyodott.
– Nem tudom, miért féltem tőled annyira az elején. Mindig kedves
voltál hozzám.
A férfi is rámosolygott, és megszorította a kezét.
Amikor Garrett megérintette a haját, feléje fordult, és aggodalmat
látott kék szemében.
– Hogy legyen, szívem? Akarsz beszélni Ethannel, vagy inkább
küldjük el?
35. fejezet

Ethan türelmetlenül várakozott az ajtó előtt. Zárva volt, különben


már bement volna, és ha Sam nem siet, de nagyon, betöri.
Már emelte az öklét, hogy újra dörömbölni kezdjen, amikor
kinyílt az ajtó. Sam állt előtte, és szinte vádlón nézett rá.
– Hol van? – szegezte neki a kérdést Ethan, amikor elviharzott
mellette.
– A nappaliban – felelte mereven a bátyja. – Garrett-tel.
Sam mintha fürkészte volna közben, de ő oda sem figyelt rá.
Majd’ beleőrült az aggodalomba. Amikor elhaladt Sam mellett, úgy
tűnt, mintha az mondani akarna neki valamit, de nem foglalkozott
vele, csak Rachel érdekelte.
Amikor belépett a nappaliba, látta, hogy Rachel összekucorodott a
kanapén Garrett mellett. Nyilvánvaló volt, hogy zaklatott. Garrett
felemelte a fejét, és olyan pillantást vetett az öccsére, amitől egy
gyengébb jellemnek tele lett volna a nadrágja.
Jézusom, mi folyik itt?
Térdre ereszkedett a felesége előtt, és erővel szétválasztotta
Rachel és Garrett kezét.
– Kicsim, mi a baj? – kérdezte halkan. – Mi történt? Amikor
felébredtem, nem voltál ott. Tudod, mennyire megijesztettél? Az autó
eltűnt. Te is eltűntél. Fel kellett hívnom Seant, hogy hozzon el.
Rachel elhúzódott tőle, mintha nem bírná elviselni az érintését. A
férfi döbbenten figyelte.
Garrett felállt, és Sam mellé húzódott.
– Szeretnéd, ha maradnánk, Rachel? – kérdezte halkan Garrett.
Ethan felváltva nézte őket, és még jobban összezavarodott. Történt
valami. Kezdte rosszul érezni magát. Talán minden eszébe jutott
Rachelnek?
Rachel megrázta a fejét.
– Nem, de azért köszönöm.
– Az alagsorban leszünk, ha szükséged van valamire – mondta
Sam, majd elhagyták a nappalit.
– Rachel? – szólította meg Ethan, amikor kettesben maradtak.
Minden egyes másodperccel egyre jobban összeszorult a lány
gyomra.
– Ezt találtam – lökte felé a gyűrött lapokat Rachel.
Ethannek oda sem kellett néznie, tudta, miről beszél. Nem bírt a
szemébe nézni.
– Ó, istenem!
Rachel remegett, miközben továbbra is kinyújtott kezében tartotta
az iratokat.
– Állandó rémálmaim voltak arról, hogy valamiért nagyon dühös
vagy, és gyűlölsz.
– Sss! – Ethan a szájára tette az ujját, és megrázta a fejét. –
Istenem, dehogy! Soha nem gyűlöltelek, kicsim. Soha.
Rachel ellökte az ujját, és a papírokra meredt.
– Ezek szerint mégis. De legalábbis arról árulkodnak, hogy már
nem szerettél. Hogy úgy gondoltad, a házasságunknak vége, és ki
akartál lépni belőle. Istenem, nem is próbáltál megszabadulni tőlük!
Ugyanott voltak, ahol egy éve, mielőtt elmentem.
Mit mondhatott volna? Nem volt mentsége mindarra a fájdalomra,
amelyet okozott neki.
– Azért hagytam ott, hogy előtted téphessem szét őket. Hogy
könyörögjek egy újabb esélyért, amely aztán már nem adatott meg.
– Mondj el mindent, Ethan! – kérlelte Rachel. – Tudnom kell.
Többről van szó, mint a válási iratokról. Nem ez volt a problémánk
egyedüli oka. Nem emlékszem mindenre. Csak emlékfoszlányaim
vannak. Amíg Sam el nem mondta, azt sem tudtam, hogy
elvesztettem a kisbabámat. Vagy hogy rögtön utána kiléptél a SEAL-
ből. Meg kell értenem, mi történt.
Ethan hátratántorodott. Erre nem volt felkészülve. Minden egyes
nap minden másodpercében tisztában volt vele, hogy Rachel egyszer
emlékezni fog, és neki meg kell magyaráznia a történteket, mégsem
állt rá készen. Nem állt rá készen, hogy szembenézzen azzal az
eshetőséggel, hogy újra elveszíti, amikor épp csak visszakapta.
Mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. Ez most fontos. Ez az
élete. Nem hazudhat neki – nem fog hazudni neki –, mindegy,
milyen rossz fényben tünteti fel magát.
– Annyira izgatott voltál, amikor rájöttél, hogy gyermeket vársz. –
Mosolyogva emlékezett vissza, mennyire izgatott volt. – Sokat
voltam távol, és aggódtam, hogy nem tudok ott lenni a szülésnél.
Garrett azt mondta, nem gond, majd ő ott lesz. Hálásnak kellett volna
lennem, ehelyett eszelősen féltékeny voltam, és nehezteltem. Aztán
elvetéltél, miközben én ki tudja, merre jártam. Addig nem is tudtam
róla, amíg a csapatom be nem fejezte a küldetését. Sam próbált
elérni. Rettenetes bűntudat gyötört, mert tudtam, mennyire szeretted
volna a gyermekünket. Bűntudat, mert nem voltam ott veled, amikor
a leginkább szükséged lett volna rám. Mert egyedül kellett
végigcsinálnod.
Rachelre emelte a tekintetét, aki még mindig a kanapén ült,
vékony dereka köré font karral. A szeme kísértette. Annyi fájdalom –
és zavar – tükröződött benne, ahogy próbálta összeegyeztetni az
emlékeit és az elmondottakat.
– Ezért hazamentem, és ott találtam Garrettet. Garrettet, a biztos
támaszt. Garrettet, aki egész idő alatt veled volt. Dühös voltam, főleg
magamra, és igen, rettenetesen féltékeny. És gyászoltam a
kisbabánkat. És rajtad töltöttem ki a dühömet. Istenem, ha vissza
tudnám forgatni az időt!
A hajába túrt, a tarkójára szorította a kezét, és elfordult.
– Leszereltem, mert nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy
cserbenhagytalak. Te soha nem kérted tőlem, hogy tegyem meg.
Soha nem is tetted volna. Tudtad, mennyit jelentett számomra a
haditengerészet. Mégis kiléptem, és gyűlöltem ezt a helyzetet.
Gyűlöltem itthon lenni. Gyűlöltem, hogy nem tudtam, mi a fenét
fogok kezdeni az életem hátralévő részével. Gyűlöltem, hogy
csődtömegnek tűntem a családom és a feleségem előtt. Nehezteltem
rád, pedig tudtam, mélyen legbelül tudtam, hogy nem a te hibád.
Nem a te döntésed volt, hanem az enyém, mégis pokolian
nehezteltem rád, és téged kezdtelek hibáztatni. Saját magam
legnagyobb ellensége voltam. Tönkretettem a házasságunkat és a
szerelmünket, és ez még jobban elvette az eszemet.
Rachel szorosan összezárt ajkait fájdalmas hang hagyta el. Úgy
nézett rá, mintha megütötte volna. Ethan szerette volna, ha mindez
nem lenne igaz. Soha nem akarta bántani, de most nem lehetett
hazudni neki. A történtek megmérgezték a lelkét, és neki meg kellett
szabadulnia a méregtől. Teljesen.
– Minden próbálkozásodat meghiúsítottam. Te megpróbáltad.
Istenem, te megpróbáltad! Szeretettél, én viszont fütyültem rá, mert
elemésztett a neheztelés és a saját boldogtalanságom. Nem akartam
hallani, hogy szeretsz, de amikor már nem mondtad többé, még
jobban nehezteltem rád. Óriási seggfej voltam, és végül úgy
döntöttem, az a legkevesebb, amit megtehetek érted, hogy
elengedlek. Nemes tett, mi?
Undorodva a levegőbe emelte a kezét, és újra felé fordult. Szíven
ütötte az arcán látott fájdalom. Meg akarta érinteni, a karjában
tartani, de félt, mert ha visszautasítaná, elveszett ember lenne.
– Túlságosan gyáva voltam ahhoz, hogy férfiasan bevalljam: rossz
döntést hoztam, és boldogtalan vagyok miatta. Pedig te támogattál
volna. Tudom, hogy igen. Így megkeserítettem az életedet, aztán
hozzád vágtam a válási papírokat. Soha nem felejtem el az
arckifejezésed, Rachel. Felemésztett az elmúlt egy évben. Úgy
mentél el, hogy azt hitted, gyűlöllek, és el akarok válni, és nem
maradt lehetőségem helyrehozni a dolgokat kettőnk közt.
Rachel megtámaszkodott a kanapé szélén, és remegve felállt. Az
arca sápadt volt, a szeme tágra nyílt. Annyira… összetörtnek tűnt.
Megnyalta a szája szélét, és egy pillanatra elfordította a tekintetét,
mintha erőt gyűjtene. Ironikus, hiszen kettőjük közül csak benne volt
meg egy harcos ereje és bátorsága.
Amikor visszanézett rá, a szemében tükröződő fájdalom láttán
Ethan úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Rachel
sötétbarna szeméből hullottak a könnyek.
– El akarsz menni, Ethan? A bűntudat miatt vagy most csak
velem? Mert felelősnek érzed magad a történtekért, és mert azok
voltak hozzám az utolsó szavaid, hogy el akarsz válni? Azt akartad,
hogy megtaláljam azokat az iratokat?
Ethan nem bírta tovább elviselni a köztük lévő távolságot, így
átszelte a szobát, és a karjába kapta a feleségét.
– Nem, kicsim. Istenem, dehogy! Soha. Hiszen igazából akkor
sem akartalak elhagyni. Most sem akarlak. Szeretlek. Követtem el
hibákat. Hibákat, amelyek miatt mindent elveszítettem. Abban a
pillanatban, hogy kiléptél az ajtón, tudtam, hogy életem legnagyobb
hibáját követtem el. Egész héten azt tervezgettem, mit mondok majd,
ha hazajössz. Felkészültem rá, hogy könyörögjek. Hogy megtegyek
bármit, csak ne hagyj el, és hogy bebizonyítsam, szeretlek. Aztán
megérkezett a halálhíred.
A hangja elcsuklott, nem bírta folytatni. A szavak elegendőek
voltak, hogy felidézzék annak a napnak a szörnyű valóságát. Azt az
érzést, hogy az egész világa összeomlott. Soha többé nem akarta ezt
átélni.
– Nagyon sajnálom, kicsim. Annyira sajnálom, hogy bántottalak.
Sajnálom, hogy nem tudtam az a férfi lenni, akire szükséged volt
akkor vagy most. Először azért tartottam meg az iratokat, mert
előtted akartam összetépni őket, ha hazajössz. De amikor azt
mondták, hogy meghaltál, azért tartottam meg őket, hogy
emlékeztessenek mindarra, amit elveszítettem, és hogy csak saját
magamnak köszönhettem. Amikor megtudtam, hogy élsz, egyáltalán
eszembe se jutottak. Teljesen kiment a fejemből, hogy ott vannak.
Lassan elhúzódott, mert látni akarta Rachelt. Megérintette az
arcát. Végigsimított könnyektől kivörösödött sápadt arcán.
– Szeretlek – suttogta.
Forró könnyek hullottak az ujjaira. Letörölte őket. Belesajdult a
lelke minden egyes könnycseppbe, amely legördült Rachel arcán.
– Tudnom kell, hogy azért vagy most velem, mert szeretsz, nem
pedig azért, mert kötelességednek érzed, hogy helyrehozd a múltbéli
hibáidat. – Rachel fuldokolva ejtette ki ezeket a szavakat. – Nem
élhetek abban a hiszemben, hogy csapdában érzed magad, mert a
halott feleséged feltámadt a sírjából. Nem élhetek abban a
hiszemben, hogy megkaptam mindent, amiért az elmúlt évben
imádkoztam, miközben hazugság az egész. Ez így maga a pokol,
nem a mennyország.
Ethan megcsókolta a homlokát, majd az orrát. Aztán mindkét
szemhéját. Megcsókolta nedves arcát, végül gyengéd csókot nyomott
remegő ajkára.
– Az volt életem legszebb napja, amikor megtudtam, hogy életben
vagy. Isten, ki tudja, miért, adott egy második esélyt. Adott nekünk
egy második esélyt. Nem érdemlem meg, de mindennél jobban
szeretném. Életem hátralévő részében bizonyítani akarom, hogy
ezúttal megbízhatsz bennem, Rachel.
Megszakadt a szíve a Rachel szemében látott reménytől és
fájdalomtól.
Megragadta mindkét kezét, és a szíve fölé tette.
– Nem számítok rá, hogy egy nap alatt, sőt egy hónap alatt rendbe
jön minden. Sok mindenre kell még emlékezned. Újra el kell
nyernem a bizalmadat. Legalább hazajönnél velem, hogy
beszélgessünk erről? Kérlek, Rachel! Gyere haza velem! Ennyit
tegyél meg nekem. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de könyörgök
neked…
Rachel habozott, és elkínzott pillantást vetett rá. Ethan korábban
megesküdött, hogy soha többé nem akarja annyira szenvedni látni,
mint aznap, amikor Rachel elment, miután közölte vele, hogy el akar
válni. Ez most mégis sokkal rosszabb volt. Rachel végtelenül
törékeny, és annyira megsebezte, hogy attól félt, talán soha többé
nem bízik meg benne. Mi van, ha elveszítette? Mi van, ha miután
csodával határos módon visszakapta, mégis elveszítette?
– Félek – felelte rekedt hangon a felesége. – Nagyon félek.
Leengedte a kezét, és elfordult. Ethannek összeszorult a gyomra a
látszólagos elutasítástól. Rachel is így érezte magát. Aznap, amikor
azt mondta neki, hogy vége. Biztos így érezte magát. Mintha
összeomlott volna a világ, és semmit sem tehet ellene.
Fájt neki, hogy bántotta – hogy olyan sokáig bántotta. Ha
megkímélhetné azoktól az emlékektől, habozás nélkül megtenné, de
istenem, nem teheti. Lejárt az ideje.
Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a haját, de aztán csak a
vállára tette a kezét. Rachel összerándult, de Ethan nem húzódott el
tőle. Képtelen volt rá. Nem akart távol lenni tőle. Képtelen volt
elfogadni, hogy elveszítheti Rachelt, miután visszakapott mindent,
amire valaha vágyott.
– Rachel – suttogta. – Kérlek, nézz rám!
Rachel egy hosszú pillanatig habozott, majd végül felé fordult, de
először nem emelte fel a tekintetét. Amikor Ethan végigsimított a
hüvelykujjával az állán, felemelte a fejét.
– Szeretlek. Akarlak. Akarom a házasságunkat.
Rachel nyelt egyet, és remegő kézzel megtörölte a szeme sarkát.
– És is ezt akarom, Ethan. De csak akkor, ha valóságos.
– Akkor gyere haza velem.
Rachel rámeredt, majd végül beleegyezően bólintott. Ethan
megkönnyebbülten felsóhajtott. A felesége legalább szóba áll vele.
– Szólok Samnek és Garrettnek, hogy ne aggódjanak, hazaviszlek.
– A szájához emelte Rachel tenyerét, és megcsókolta. – Rögtön
visszajövök, kicsim.
Ethan lesietett az alagsorba, és bedugta a fejét az ajtón. Nem akart
összetűzésbe keveredni a fivéreivel, különösen Garrett-tel nem. Az is
elég rossz volt, hogy Van tudott arról, mennyire elcseszte, de most,
hogy már Sam és Garrett is tudott róla, még nagyobb seggfejnek
érezte magát.
A testvérei félretették az előttük heverő aktákat, és kíváncsian
néztek rá.
– Csak szólni akartam, hogy hazaviszem Rachelt.
Garrett a homlokát ráncolta.
– Ő haza akar menni?
Ethan mély levegőt vett az orrán keresztül. Nincs joga haragudni
rá, hiszen Garrett csak Rachelre vigyáz. Mint mindig, de Ethan túl
ostoba és bizonytalan volt, hogy ezt észrevegye.
– Igen. Beszélnünk kell. Megváltoztak a dolgok. Jól elcsesztem. –
Egyenesen a fivéreire nézett. – Nem veszíthetem el.
Sam együttérzőn nézett rá, és egy icipicit talán Garrett is
megenyhült. Zord tekintetéből persze nehéz volt megállapítani.
– Sok szerencsét, haver – szólt oda neki Sam.
Ethan feljött az alagsorból, és Rachelhez sietett. Felé nyújtotta a
kezét, és várta, hogy megfogja.
A felesége óvatosan a tenyerébe csúsztatta a kezét. Ethan egy
pillanatig élvezte a bizalom apró jelét, és némán megesküdött, hogy
soha többé nem él vissza vele.
Odakint még mindig koromsötét volt. Ethan az órájára nézett.
Hajnali kettő. A pokolba is, ágyban kellene lenniük, a lehető
legszorosabban összebújva!
Segített Rachelnek beszállni az autóba, majd ő is beült. Némán
haladtak, nem akarta megtörni a csendet. Jobban szerette volna, ha
otthon beszélgetnek, ahol a karjába tudja venni.
A tó mellett kanyargó út is koromsötét volt. Amikor látta, hogy
egy autó megáll az előtte lévő kereszteződésben, lelassított. Ahogy
elhajtottak mellette, megfogta Rachel kezét.
Akkor fényszóró világított a szemébe. Mi a fene? Valami idióta a
szemükbe világít. Aztán látta, hogy szándékosan irányulnak rájuk a
fénysugarak.
A fékre lépett, és elrántotta a kormánykereket, hogy kikerülje a
terepjárót, de az beléjük hajtott a vezető felőli oldalon. Garrett autója
átrepült az úton, bele az árokba.
Ethant elöntötte a fájdalom, és mielőtt minden elsötétült,
halványan még érezte a vér szagát.
36. fejezet

Az ütközés hatására majdnem meglazultak Rachel fogai. A nő az


ajtónak csapódott, és felkiáltott a karjába hasító fájdalomtól. Az autó
megállt, ő pedig igyekezett felfogni, mi történt.
Ethan.
Megfordult, és ismét felkiáltott a karjában lüktető fájdalomtól.
– Ethan – szólongatta rekedten. – Ethan!
A férfi nem mozdult. Az oldalsó légzsák a kormánykerékre lökte.
Vér csordogált a homlokáról, és Rachel ijedten látta, hogy nem
mozdul.
– Ethan, térj magadhoz! Ó, istenem, Ethan!
A csikorgó fém hangjára gyorsan megfordult, és látta, hogy
felfeszítették az ajtót.
– Hála istennek! A férjem megsérült. Hívjanak mentőt.
A férfi benyúlt, megragadta a hajánál fogva, és kiráncigálta a
járműből.
Rachel felsikoltott, amikor a férfi magához szorította, és kettőjük
közé szorult a sérült karja.
– Mit művel? – üvöltötte, miközben a férfi az út felé vonszolta.
– Nehezen lehet megölni téged, te szuka – vetette oda a férfi.
Rachel nem tudott gondolkodni. Ez már túl sok volt. Vad
pillantást vetett az összetört autó felé, amelyben eszméletlenül feküdt
Ethan.
– Engedjen el!
Ügyet sem vetve a testén végigfutó perzselő fájdalomra,
megpróbálta megrúgni. Küzdött ellene.
A földre rogyott, amikor kapott egy óriási pofont. A férfi az ép
karjánál fogva felrántotta, és a várakozó jármű felé vonszolta.
Rachel, akinek az arca lángolt, igyekezett felfogni, mi történt, és
miért. A férfi azt mondta, nehéz megölni.
Tehát a hídon történt baleset nem is baleset volt. Tudta, hogy nem
volt az. De miért? Miért akarná bárki is megölni?
A férfi a hátsó ülésre lökte, ahol egy másik férfi ült, majd
lehuppant a vezetőülésre, és elviharzottak a főúton.
– Kik maguk? – kérdezte Rachel, miközben igyekezett lerázni
magáról a másik férfi kezét. – Mit akarnak?
A sofőr oda sem figyelt rá, csak a mobiljáért nyúlt. Megnyomott
pár gombot, majd a telefonba vakkantott.
– Elkaptam. Igen, most nem hibáztam. Gondoskodom róla, hogy
soha ne beszéljen. Nem, most nem intézhetem úgy, hogy balesetnek
tűnjön. Azt már próbáltam. De ez a szuka csak életben maradt.
Kinyírom, és megszabadulok a hullájától. Soha nem találják meg.
Egyike lesz a megoldatlan bűneseteknek. Castle örülni fog, mi meg
Tonyval felszívódunk Mexikóban.
Castle. Castle. Ismeri ezt a nevet. Átkozta a ködös elméjét.
Honnan ismeri ezt a nevet?
Rettenetesen fájt a karja, és majd’ szétrobbant a feje. Ép karját
felemelve megmasszírozta a halántékát, és igyekezett emlékezni.
Mellette a kettes számú verőember éber szemmel figyelte minden
mozdulatát, és végül a csuklóját megragadva az üléshez szorította a
karját.
– Engedjen el – könyörgött halkan Rachel. – Egy szót sem szólok,
esküszöm. A férjem családjának van pénze. Még el is viszik magukat
Mexikóba. Csak engedjenek el, kérem. Ebbe belepusztulnak.
Mostanáig azt hitték, meghaltam.
Tudta, hogy csak összevissza fecseg, de el volt keseredve. És
rettenetesen félt.
A sofőr felnevetett.
– Ja, maga aztán nehezen hal meg. Biztos vagyok benne, hogy
macska, kilenc élettel. Egy évvel ezelőtt meg kellett volna halnia. A
hídon is meg kellett volna halnia. Reméltem, hogy balesetnek
álcázhatom, de egy golyó hatékonyabb.
Rachel majdnem elhányta magát. Alig bírt gondolkodni a
fájdalomtól és a pániktól.
– Miért? – kérdezte rekedten. – Soha nem ártottam senkinek.
– Castle így akarja. Én pedig nem kérdezősködöm. Ő fizet, és én
azt teszem, amit parancsol.
A két férfi felnevetett, miközben az autó végigszáguldott a
kanyargós úton, amelyen ő is jött egy órával korábban. Visszafelé
mennek, Sam háza irányába. Követték? Különben honnan tudták
volna, hol találják?
Kétségbeesetten lehunyta a szemét. A fogságban töltött egy év
alatt sohasem fogadta el a halált. Ethant várta. Tudta, hogy a férfi
valahogy megtalálja. Most nem reménykedhet ebben. Fogalma sincs,
mi történt vele. Talán már nem is él.
Egyfajta nyugalom ereszkedett rá, és elűzte a bénító félelmet és
pánikot. Korábban arra várt, hogy valaki megmentse. Most neki kell
megmentenie saját magát.
Most senki sem tud megmenteni, csak te magad.
A saját szavai visszhangoztak a fülében. Nem is olyan rég mondta
őket. Akár egy jóslat.
Ethan most nem segíthet neki. Csak saját magára számíthat.
Felidézte, mit tanult annak idején Donovantől és Garrettől az
önvédelemről. Hogy már majdnem lemondtak róla, mert túl csajos
volt ahhoz, hogy bármit is megtanuljon. De aztán jól megmutatta
nekik, amikor dühében a padlóra küldte őket.
Kinevették és gúnyolódtak rajta, ő meg szóba sem állt velük egy
hétig. Végül csokival és könyvekkel engesztelték ki.
Ragaszkodott hozzá, hogy tovább tanítsák. Ethan sokat volt távol,
így fontosnak tartotta, hogy képes legyen megvédeni magát.
Majdnem hisztérikus nevetés tört ki belőle, de akaraterővel
leküzdötte, és visszanyerte a korábbi hátborzongató nyugalmát.
Tanulmányozta a két férfit, azt, amelyik vezetett, és azt, amelyik
erősen szorította az ép csuklóját. Aggódott, hogy eltört a jobb karja,
de mi egy törött kar ahhoz képest, hogy golyót kap a fejébe?
Ez van, Rachel. Nem lesz könnyű, és pokolian fájni fog, de harc
nélkül nem gyűrnek le.
A sofőr alacsony, de köpcös. A mellette ülő seggfej magas, nála
sokkal magasabb, de nem olyan testes. Őt valószínűleg könnyebben
elintézné, de a sofőrnél van fegyver.
Ha nem csinál semmit, biztosan meghal. Ha menekülés közben
hal meg, a végeredmény ugyanaz. Elképesztő, milyen könnyedén
gondolkodik a halálról. Talán azért, mert az elmúlt egy évben
valójában halott volt.
Ráhajtottak egy kavicsos útra, amely eltávolodott a tótól. Amikor
a sofőr lekapcsolta a fényszórót, minden sötétségbe borult
körülöttük. A hold nem világított, és a felhős égen egyetlen csillag
sem látszódott.
Mit tegyen? Kell egy terv. Terv? Egyetlen terve volt csak: életben
maradni, bármi áron.
A sofőr még beljebb hajtott az autóval az erdőbe vezető úton.
Rachel elfojtotta a nyögését. Ha sikerülne is megszöknie, akkor sem
tudná, hol van.
A kocsi megállt, ő pedig felkészült a kínzó fájdalomra, amely a
karja mozgatásakor tör majd rá. És az a seggfej nem túl gyengéden
ráncigálta ki a járműből.
Összeszorította a száját, de így is gyötrelmesen felnyögött, amikor
a férfi a törött karjánál fogva rántott egyet rajta.
– Csináljuk gyorsan – dünnyögte a sofőr. – Minél hamarabb
elhúzunk innen, annál jobb.
Rachel látta a fegyver fémjének tompa csillanását, ahogy a fickó
előhúzta a zsebéből. Csak másodpercei voltak, hogy cselekedjen.
Elvégre őrült, nem igaz? Ideje kideríteni, hogy mennyire.
Amint a magasabbik fickó megfogta a karját, hogy a fák közé
vonszolja, egy banshee sikoltásával kitépte magát a kezéből. Az
ágyékába térdelt, majd a karjában tomboló fájdalomra ügyet sem
vetve a szemébe bökte az ujjait. A férfi visítva meggörnyedt, de
Rachel ügyelt rá, hogy közte és a fegyveres társa között maradjon.
Amikor a lába egy nagy kőnek ütődött, gyorsan lekuporodott, és a
földön matatott, amíg rá nem akadt. A férfi célzott, ő pedig
elhajította a követ. Nem hiába softballozott nyolc éven keresztül.
Halálos pontossággal találta el, a fején. A férfi összecsuklott, akár
egy rongybábu, Rachel pedig azonnal feltápászkodott és eliramodott
az erdő belseje felé.
A mellette a fákba csapódó golyók hangja még gyorsabb futásra
ösztökélte. Az a szemét hangtompítót használ, így nem tudhatja,
milyen messze van mögötte. Nem számít. Ha elkapja, neki vége.
***
– Ethan! Ethan!
Ethan abban a pillanatban magához tért. Az ösztöne azt súgta,
nagyon nagy baj van. Körbenézett, és meglátta Seant, amint az
arcába világít. Felemelte a kezét, hogy eltakarja a szemét, mire Sean
lejjebb engedte a zseblámpát.
– Jézusom, legalább tíz évet öregedtem ijedtemben. Mi a fene
történt? – kérdezte Sean.
Rachel!
Óriási erővel tört rá Ethanre felismerés. A biztonsági öv csatjáért
nyúlt, és megrángatta. Sean megragadta a karját, és rákiabált, hogy
hagyja abba.
– A fenébe, Ethan! Várd meg a mentőket. Nem szabad mozognod.
Nem tudjuk, nem sérült-e meg a gerinced. Ugyan már, ne ellenkezz!
– Rachel – suttogta rekedten Ethan. – Elvitték.
Lerázta magáról Sean karját, és sikerült kikapcsolnia az övét.
Jesszusom, hogyan fog kiszállni? Az autó vezetőülés felőli oldala
teljesen behorpadt. Az ablak kitört, azon hajolt be a zseblámpájával
Sean.
Ethan az anyósülés felé fordult. Ahol korábban Rachel ült. Az ajtó
továbbra is nyitva állt, de az ülés hátborzongatóan üres volt.
Felemelkedett, és átmászott arra az oldalra. Jóformán kiesett az
autóból. Sean egy szempillantás alatt ott termett, és az az átkozott
fénycsóva ismét az arcába világított.
– Mi van Rachellel? – faggatta Sean. – Veled volt?
Ethan talpra kecmergett, majd amikor megtántorodott, megragadta
Sean vállát. A francba! Már csak ez hiányzott.
– Igen. Velem volt. Azok a rohadékok magukkal vitték. Igaza
volt, a fenébe is! Az a baleset a hídon. Nem baleset volt. Azok a
seggfejek már vártak ránk, amikor eljöttünk Samtől. Egyenesen
belénk hajtottak, és magukkal vitték.
– Szentséges ég! – suttogta Sean, majd azonnal parancsokat
kezdett osztogatni a rádióján. Egyszer csak elhallgatott, és komoran
nézett Ethanre.
– Mondj el mindent, amire csak emlékszel, Ethan. Kell valami
kiindulópont.
– Nem tudom. Sötét volt. Láttam, hogy a főút kereszteződésében
állnak. Ránk irányították a fényszórót, aztán belénk hajtottak. A
többi ködös, de emlékszem, hogy Rachel sikított, amikor valami
fickó kirángatta a hajánál fogva.
– Isten legyen irgalmas hozzánk – motyogta Sean. – Rendben,
nagy hatósugarú körben kezdjük meg a keresést. Jókora előnyük van.
Lezáratom a főutakat és a másodrendű utakat. Szólok a Henry
megyei seriff hivatalnak, hogy szálljanak be a kutatásba.
– Adj egy telefont, hogy felhívhassam Samet és Garrettet.
Amikor Sean odadobott neki egy mobilt, Sam számát hívta.
Összeszorult a gyomra, páni félelem tört rá. Sean gyorsan beszélt
a rádión a háttérben. El kellett ismernie, hogy a srác érti a dolgát, és
most pokolian örült neki, hogy segít megkeresni Rachelt.
Lehunyt szemmel várta, hogy Sam felvegye a telefont.
Jövök, kicsim. Tarts ki. Megtalállak, esküszöm. Csak tarts ki.
Értem. Értünk.
Kérlek, istenem, ne vedd el tőlem most!
Valaki a halálát kívánta. És most tőle és a testvéreitől függ az
élete. Isten legyen irgalmas azokhoz a rohadékokhoz, ha megtalálja
őket.
***
Sam fáradtan megdörzsölte az arcát. Micsoda zűrzavar! Ezt még csak
nem is gyanította. Ó, azt tudta, hogy Ethan átkozottul makacs tud
lenni, de azt álmában sem gondolta volna, hogy ilyen nagy bajban
van a házassága.
Garrettre meredt, aki ugyanolyan zavart képet vágott. Garrett
felnézett, és egyszerűen megcsóválta a fejét.
– Én. És Rachel.
Ismét a fejét rázta, mintha nem bírná felfogni, hogy valaki azt
hihette, viszonya van a sógornőjével.
– Micsoda helyzet! – szólalt meg.
Sam az órájára pillantott. Riónak nemsokára be kell jelentkeznie.
Már nincs értelme lefeküdni. Intett az öccsének.
– Gyerünk az irányító központba. Rio hamarosan jelentkezik, és
meg kell terveznünk az utunkat. Steele valószínűleg már úton van.
Akaratom ellenére, teszem hozzá. Annak a fafejűnek soha nem lehet
mondani semmit. Azt sem tudom, hogy csinálta végig az alap-
kiképzést. Az istennek sem követi a parancsokat.
– Épp azért sikerült neki, mert egy istenverte gép – dünnyögte
Garrett.
Felállt, és követte Samet. Az oldalsó ajtón mentek ki, és a
sötétben átvágtak a füvön.
– Elgondolkodtál már azon, milyen nevetséges az éjszaka közepén
magunkkal vinni a házból az irányító központba a műholdas telefont?
– kérdezte vidáman, miközben a bátyja beütötte a biztonsági kódot az
ajtón.
Sam a telefonra pillantott, majd vállat vont. Mindig maguknál
tartották, ha az embereik valamilyen küldetésen vettek részt, de
jobban szerette itt meghallgatni a jelentésüket, ahol hozzáfértek a
felszerelésükhöz.
Pár másodperc múlva felgyulladtak a mennyezeten végigfutó
fluoreszkáló fénycsövek, és fényárba borították a helyiséget. Sam
vetett egy újabb pillantást az órájára, majd leült a számítógép elé.
Donovan fél óra múlva száll le Texasban, és amint csatlakozik a
csapathoz, bejelentkezik. Onnan már csak egy ugrás Mexikó,
ahonnan reményeik szerint gyorsan távoznak is.
Sam ásított.
– Vant is megvárhatnánk.
Garrett bólintott, és tanulmányozta az öccsük által hátrahagyott
információkat.
– Ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy vele menjek – szólt.
Sam hátradőlve felvonta a szemöldökét.
– Ahogy ahhoz ragaszkodtál, hogy velem gyere Dél-Amerikába?
– Engedtem neki, mert hátrakötött kézzel is le tudja vezényelni ezt
az akciót. A ti dél-amerikai kiruccanásotok Rióval már teljesen más
tészta, és ezt te is átkozottul jól tudod.
Sam megadóan felemelte a kezét. Garrett megint kezdte
felhergelni magát, na nem mintha az olyan nehéz lett volna.
A műholdas telefon csipogása bejövő hívást jelzett. Sam a
készülékért nyúlt.
– Sam vagyok. Mondjad.
A homlokát ráncolta a recsegő vonal miatt. Átkozottul rossz az
időzítés, ha nincsenek jó helyen a vételhez.
– Rossz híreim vannak, főnök – szólt vontatottan Rio. – Valaki
járt még itt utánunk.
– Hogy érted azt, hogy utánatok?
– Azonosítottuk a célszemélyeket, megfigyelés alatt tartottuk őket,
és több kilométerrel északra felderítettük a terepet az érkezésetekre.
Mire visszaértünk, az egész falut elpusztították. Profin, véresen.
Szerintem ezzel üzentek.
Samnek megfagyott a vér az ereiben. Ez így túl tökéletes volt.
Rögtön azután történt, hogy Rachel balesetet szenvedett a hídon.
– A francba! – Előredőlt a széken. – Húzzatok haza. Azonnal!
– Van még valami. Az egyik fickó még élt. Azt mondta, segíteni
próbált Rachelnek. Védelmezte a fogságban.
– A fenéket védelmezte – vicsorogta Sam.
– Beépült közéjük. Azt mondta, nem áldozhatta fel az egész
küldetését egy ember kedvéért, meg ilyenek. Ő küldte el azokat az
információkat Ethannek, és azt remélte, a család kiszabadítja.
– Már elnézést, hogy nem kiáltom ki ezért hősnek – jegyezte meg
epésen Sam.
– Nem is várnám tőled. Csak beszámolok arról, amit megtudtunk.
És Sam, azt mondta, légy óvatos, mert üldözni fogja Rachelt.
– Kicsoda?
Rio dühösen felhorkant:
– Annak a rohadéknak volt képe meghalni, mielőtt végeztünk
volna. Csak azt akartam, hogy tudd: talán még nem múlt el a Rachelt
fenyegető veszély.
– Igen, ezt már tudjuk. Hozd haza a csapatod. Nem akarom, hogy
kereszttűzbe keveredjetek vagy épp a kartell valami kibaszott
háborújának a közepében találjátok magatokat.
– Te vagy a főnök.
– És Rio… legyetek óvatosak!
Rio nem felelt, a vonal elnémult.
– Mi az ördög folyik itt? – akarta tudni Garrett. Kidudorodtak az
erek a nyakán, és annyira összeszorított a száját, hogy Sam azt hitte,
menten kitörnek a fogai.
Gyorsan elmondta, mit tudott meg Riótól, majd megosztotta vele a
gyanúját Rachel balesetével kapcsolatban.
Garrett talpra ugrott.
– Azonnal Rachel és Ethan után kell mennünk. A fenébe, Sam!
Rachel azt mondta, leszorították a hídról. Ő mondta, de mi nem
hittünk neki.
Sam gyomra összeszorult.
– Hozom a kulcsokat.
Visszaszaladtak a házba. Amikor beértek, szólt a telefon. És Sam
tudta… tudta, hogy nem jó híreket fog kapni.
37. fejezet

Rachel szorosan a mellkasához szorította törött karját, hogy minél


kevesebbet mozgassa, és arra összpontosított, hogy egy nagy kört
írjon le az erdőben. A főút rossz oldalán van. A tó felé kell tartania.
Senki sem számítana rá, hogy a zsákutca irányába megy, igaz?
Szédült. Meg akart állni. Hányingere volt. Az oldala lángolt, és
minden egyes lépésnél szörnyű fájdalom hasított a karjába.
Mindezt kizárta a tudatából. Elképzelte a tavat, és hogy milyen
csodás érzés lesz. A víz hűvös érintése. A megnyugtató hullámok.
Menekülés. El kell jutnia a tóhoz.
Számtalanszor megbotlott a kövekben és gyökerekben, de nem
esett el. Ha elesik, neki vége. Egyedül ez a gondolat segített, hogy
talpon maradjon és tovább fusson. Jó irányba fut egyáltalán? Meg
akart állni, hogy egy kis levegőhöz jusson, csak egy pillanatra, de
nem mert. Lehet, hogy közvetlenül a nyomában vannak.
Több lövést nem adtak le rá, de honnan tudhatná, nem cserkészik-
e be arra várva, hogy hibát kövessen el?
Egy óra kínzó fájdalom, a fél cipője elvesztése és csupasz lába
sérülései után kirohant az erdőből, legurult a folyóparton, bele
egyenesen a vízbe.
A hideg sokként érte, és alig bírta visszafojtani fájdalmas sikolyát,
amikor törött karja tompította az ütközés erejét. Vízzel telt meg az
orra és a szája. Kiemelte a fejét a vízből.
Egy darabig csak feküdt ott, és levegő után kapkodott. Aztán
hangokat hallott a víz halk csobogásán túlról. Közel vannak. Édes
istenem!
A meredek folyópart felé vonszolta magát, és elkeseredetten
igyekezett menedéket találni a lelógó növényzet takarásában. Ez volt
az egyetlen esélye, hogy észrevétlen maradjon, és imádkozott, hogy
ne jöjjenek le a vízhez.
A nedves talajhoz simult, és a lehető legkisebbre
összegömbölyödött. Egyre közelebbről hallatszottak a hangok, és
hallotta, ahogy a sofőr odakiáltja a másiknak, hogy váljanak ketté.
Visszafojtotta a lélegzetét, amikor földdarabok záporoztak épp az
orra előtt. Itt van. Közvetlenül felette.
Izzadság csörgött végig a nyakán. Az orra akaratlanul is meg-
megrándult. Minden izma sajgott. Mozognia kellett, helyet
változtatni, valamit, bármit.
– Az a szuka biztosan visszafordult – kiabálta a sofőr a társának. –
Nem juthatott át a vízen.
Rachel csak várt, dermedten a félelemtől. Olyan hangosan vert a
szíve, hogy azt hitte, elárulja a rejtekhelyét. Egy örökkévalóságig
kuporgott ott, miközben hullámokban tört rá a fájdalom.
Amint kezdett volna óvatosan testhelyzetet változtatni, halk
hangot hallott, és ismét földdarabkák hullottak alá az orra előtt.
Rémülten bámulta, és megbénította a tudat, hogy majdnem hibát
követett el. Az ellenség várt rá. Gyanította, hogy ott van valahol,
csak nem tudta, hol. Csapdát állított, és ő majdnem belesétált.
Lehunyta a szemét, és eltökélte, hogy ő lesz a türelmesebb a
világon. Nem mozdul. Nem vesz levegőt. Az élete múlik ezen.
Fájdalmas, végtelennek tűnő idő után nagyon óvatosan kinyújtotta
a lábát. Merev, feldagadt karját alig bírta mozgatni.
Kizárt, hogy visszamegy az erdőbe. Várnak rá. Előnyben vannak.
A patak. Csak bele kell mennie a vízbe, és követnie kell a patakot
a tóig. Remélhetőleg nincs túl messze. A víz itt sekély, de tudta,
hogy vannak mélyebb szakaszok is.
Kimászott a növényzet védelméből, és óvatosan visszament a
patak szélére. Az ösztönei arra biztatták, hogy fusson, gázoljon bele a
vízbe, és a lehető leggyorsabban induljon el a folyással megegyező
irányba.
Ehelyett összeszedte minden erejét, és csendesen belelépett a
vízbe. A patak közepén, ahol mélyebb volt a víz, lekuporodott, mert
tudta, hogy könnyebb, ha hagyja magát sodortatni az árral.
Hullafáradt volt, és rettenetes fájdalmak gyötörték. Nem bírt volna
tovább gyalogolni.
Szikláknak csapódott, felsértette a térdét, a lábát. A patak alján
sodródott, és minden erejére szüksége volt, hogy ne sikoltson fel
minden alkalommal, amikor a karjával nekicsapódott valaminek.
Helyenként olyan sekély volt a víz, hogy csak a bokájáig ért.
Ilyenkor a kavicsos mederben haladt, mert félt nyomokat hagyni az
iszapos parton.
Mennyi ideje menekül? Óráknak tűnt, de még koromsötét volt, és
jele sem volt annak, hogy közeledne a hajnal. Amikor a víz ismét
mélyebb lett, fáradtan lerogyott, és hagyta, hogy egy kicsit sodorja az
ár.
Egy éles kanyar után levegőért kapott, amikor meglátta maga előtt
a fekete tavat.
Megrémítette a gondolat, hogy az éjszaka sötétjében a tóba
sodródjon. A folyó itt már elég mély volt, a kis öblökben a tíz métert,
az áramlás közepén a tizenöt métert is meghaladta a mélysége.
Mégis ez volt a legjobb megoldás. Minden jobb volt annál, mint
hogy lelőjék, mert Castle holtan akarta látni. A férfi, aki ott
motoszkált az emlékeiben, de aki továbbra is árnyékban maradt.
Fáradtan haladt előre, a hátára fordult, és a lábával hajtotta magát
előre a tó felé.
Már alig érezte az adrenalin erejét, és kezdett sokkot kapni.
Biztonságos helyre kell jutnia, mielőtt elájul.
Megfordult, egyik karját kinyújtotta, a másikat magához
szorította. Erősen tempózott, de tudta, hogy úgy fest, mint egy
szerencsétlen ebihal, amelyik ide-oda csapódik.
Csak a tóra összpontosított, elszántan igyekezett, hogy sikerüljön,
és a lehető legmesszebb távolodjon az üldözőitől.
Egész teste elgémberedett, alig haladt a kimerültségtől, de kijutott
az öbölből, és végre az egész tavat látta. A híd fényei gúnyosan
pislákoltak a távolban. Nevetnie kellett. Az az átkozott híd, ahol
majdnem meghalt, most lehetetlen távol volt tőle.
Sam háza a híd előtt van. A birtoka a vízpartig terjed. Vajon
felismeri a mólóját a sötétben? Milyen messze van a híd a háztól?
Nem tudta meghatározni, milyen messze van a híd.
Két keskeny öböl választja el tőle? Három? Melyikben lehet?
A víz az arcába csapott, és igyekezett a felszínen maradni. Nem
sokon múlt az élete. Sokkal könnyebb lenne a hátára fordulnia, és
hagynia, hogy magával vigye a víz.
Alattomos kis hangokat hallott. Volt, amelyik gúnyolta, hogy adja
fel, mert gyenge. Mások viszont arra biztatták, hogy szedje össze
magát. A családja sokkal rosszabb dolgokon ment keresztül. Ethant
és valamennyi testvérét meglőtték már, megsebesültek, dacoltak a
lehetetlennel, ő meg nem képes törött karral úszni.
Ethan SEAL-es társai a hasukat fognák a nevetéstől.
Neki most egy SEAL-re volt szüksége, vagy háromra. Vagy
legalább az erejükre. Nekik gyerekjáték lenne.
Istenem, már nem gondolkodik tisztán.
Lelkesítően hatott rá, amikor felfedezte, hogy amíg nevetséges
párbeszédet folytatott magával, jelentős távolságot tett meg.
Legalább egyvalami neki kedvezett. Az áramlat sodorta magával.
Az első terve az volt, hogy megkeresi Sam házát. Vagy bármelyik
másik házat. Ha nem sikerül, a híd következik, és imádkozott, hogy
eljusson odáig.
Túl fáradt volt ahhoz, hogy ússzon, így ismét a hátára fordult, és
hagyta, hogy sodródjon.
A part felé fordította az arcát, és ismerős pontokat keresett.
Fények világítottak a távolban. Egy ház? Házak?
Ügyetlenül a part felé úszott. Ahogy közelebb ért, egy mólót látott
maga előtt magasodni a sötétben. Az izgatottság egy kicsit enyhítette
a fájdalmát. Nem sok móló volt errefelé az új építkezésekkel
kapcsolatos szabályozások miatt. Sam régóta lakik itt, és akitől a
házat vette, két évtizede élt már a tónál.
Lábujjai a tó alját súrolták. Igyekezett a part felé tornázni magát.
Két móló. Sam szomszédjának is van mólója?
Megrázta a fejét. Nem számít, ki lakik itt. Csak azt remélte, itthon
van az illető.
Amikor megbotlott egy kődarabban, a víz alá merült. Minden
egyes mozdulattal könnycseppek gördültek le az arcán kínjában.
Végül lemondott arról, hogy felálljon, és a sekély vízben a móló felé
mászott. Az ép kezével megmarkolta az egyik facölöpöt.
Perceken keresztül így maradt: homlokát a cölöpnek támasztotta,
és fájdalmasan kapkodta a levegőt. Törött karja bénán lógott
mellette. Minden mozdulat fájdalmat okozott, és sikítani akart a
kíntól és a tehetetlenségtől.
A mólót követve, abba kapaszkodva haladt lassan kifelé, amíg
már csak bokáig ért a víz. Minden lépéshez iszonyatos akaraterőre
volt szüksége. A fájdalom állatias hangokat csalt a szájára. Csak
akkor tűnt fel neki, amikor már egész hangosan nyögött.
Megállt a meredély alján, és felnézett. Igyekezett kivenni valamit
a sötétben. Ez nem lehet Sam háza. Egyetlen lámpa sem égett, sem
odabent, sem odakint, ami arra utalt volna, hogy valaki van otthon.
Ahogy felfelé haladt, a lába megbicsaklott, és térde esett. Nagy
erővel tört rá a hányinger, és öklendezni kezdett. Igyekezett
megőrizni maradék önuralmát, és az öklére támaszkodva erőnek
erejével feltápászkodott.
A hátsó ajtóhoz ment, és ép karjával dörömbölni kezdett. Sokáig
várt, de továbbra is csend honolt. Nem gyúltak fények.
Más megoldást keresett. Megkerülte a házat, és a bejárati ajtóhoz
ment. Becsöngetett, megrángatta a kilincset. Már nem érdekelte, van-
e otthon valaki. Csak egy telefont akart, és egy biztonságos
búvóhelyet.
Amikor senki nem jött ki, megfordult, és a sötétbe kémlelt. Hol
lehet a postaláda? Abból legalább megtudná, kié a ház.
Amilyen gyorsan csak tudott, végigment a rövid kocsifelhajtón, és
megnézte a postaláda oldalát. Hevesen kezdett verni a szíve. Ha
pontosak a számok, Sam szomszédjai laknak itt. Sam háza úgy
nyolcszáz méterre van innen.
Új erőre kapott, és szinte futva tette meg az utat a töredezett
aszfalton. Kődarabok és aszfaltdarabkák fúródtak a talpába, de ő nem
törődött vele. A karjában lüktető fájdalomhoz képest ez mind
semmiség volt.
Amikor elérte Sam postaládáját, a kimerültségtől majdnem elájult.
Egy pillanatig a fémdobozra támaszkodott, és levegő után kapkodott.
Könnyes szemét lehunyta, igyekezett erőt gyűjteni, hogy megtegye a
hátralévő pár métert.
Úgy tűnt, minden szobában ég a villany. Itthon vannak? A bejárati
ajtóhoz sietett, és majdnem elsírta magát a megkönnyebbüléstől,
amikor nyitva találta.
– Sam! Garrett! – kiáltotta, amikor becsapta maga mögött az ajtót.
Senki sem felelt.
Minden helyiségbe bekukkantott, de üresen találta őket. Sejtelme
sem volt, mennyi idő telt el azóta, hogy leszorították őket az útról.
Sam és Garrett valószínűleg Ethannel vannak. Vagy őt keresik.
Elöntötte a félelem, amikor rádöbbent, hogy a férfiak, akik
beléjük hajtottak, nyilván tudták, hová mentek. Követték őket Sam
házához, és megvárták, amíg eljönnek. Ami azt jelenti, hogy
visszajöhetnek.
Pánikba esve szobáról szobára futott, és minden lámpát
lekapcsolt, míg végül az egész ház sötétségbe burkolózott.
Telefon. Kell egy telefon.
A konyhában lekapta a vezeték nélküli telefont a töltőről, és az
alagsorba indult. Ott nagyon jól el tud bújni, amivel időt nyer, ha
tényleg visszajönnek azok a férfiak, akik meg akarják ölni.
Amikor végül megtalálta a legsötétebb, legapróbb zugot abban az
apró kis szekrényben, amelyben a bojler volt, a padlóra rogyott, és a
911-et tárcsázta.
38. fejezet

Minden lehetséges megoldást végigvettek. Ethan, Sam és Garrett


egyeztettek a helyi és az állami hatóságokkal, majd elindultak, hogy
ők maguk nyomozzanak. Ha van valami, amit a rendőrség nem vett
észre, a Kellyk megtalálják.
Egy órával hajnal előtt érkezett a hívás. A 232-es útról nyíló egyik
kavicsos úton egy elhagyott terepjárót találtak, amelynek be volt
horpadva az eleje.
Körbevették, de nyilvánvaló volt, hogy jó ideje üresen áll. A
motor teljesen hideg volt, az ajtók tárva-nyitva, és a lábnyomok az
erdőbe vezettek.
Ethan káromkodva az autó oldalába öklözött. Garrett megragadta
a kezét, és elhúzta onnan.
– Ezt hagyd későbbre. Rachelnek szüksége van rád.
– Ideje, hogy vadászni induljunk – dünnyögte Sam, amikor
lehajolt, és a lábnyomok összevisszaságára irányította a
zseblámpáját. – Látjátok ezt? Kisebb, mint a többi. Szerintem Rachel
megszökött. Az erdőbe vezetnek a nyomok.
– Mit találtatok? – kérdezte Sean, amikor a környék átvizsgálása
után odament hozzájuk.
Sam a nyomokra mutatott, és megosztotta vele az elméletét. Sean
bólintott.
– Átfésüljük az erdőt. – Elszánt pillantást vetett Ethanre. – Nem
adjuk fel, amíg meg nem találjuk.
Ethan bólintott.
– Köszönöm.
A fivérek követték a lábnyomokat az erdőbe. Időnként
elvesztették őket, mert túl sziklás volt a talaj, de aztán arrébb újra
megtalálták. Körülbelül négyszáz méterre a terepjárótól találtak egy
sportcipőt a levelek között.
Ethant elöntötte az adrenalin.
– Ez Rachelé – jegyezte meg rekedten. Remegő kézzel letörölte a
port az oldaláról és a talpáról. Határozottan az ő cipője. Az édesanyja
vette neki az egyik bevásárló kőrútján.
– Továbbment – szólt Garrett.
Sam arra fordította a zseblámpát, amerre egy sportcipő és egy
csupasz láb lenyomata vezetett az erdő mélyébe.
– Ügyes lány – dünnyögte.
Továbbmentek, a zseblámpa fényénél követték a lábnyomokat.
Végül megálltak a folyóparton. A talajt megbolygatták, mintha
valaki leesett volna.
Ethan lecsúszott a partra, hogy szemügyre vegye a helyszínt. Jól
kivehető lábnyomokat látott, és a lecsüngő növényzet között talált
egy mélyedést, amely nagyon úgy festett, mintha valaki ott húzta
volna meg magát.
Rachel lábnyomai itt eltűntek, de a nagyobb bakancs lenyomata
körbehaladt, visszatért a kezdőpontra, majd végül eltűnt nyugatra a
patak mentén.
A testvérei a homlokukat ráncolva szemügyre vették a terepet.
– Te mit gondolsz, Sam? – kérdezte Garrett.
Sam Ethanre meredt, akit dühített, hogy a bátyja nem felel.
– Mondd már! – vakkantotta Ethan. – Az időnket vesztegeted.
– Két lehetőség van – kezdte lassan Sam. – A kisebb lábnyomok
itt véget érnek. A bakancslenyomatok itt kezdődnek, és arra tűnnek
el. Vagy itt elvesztették Rachel nyomát, vagy itt érték utol és
magukkal vitték.
Ethan nagy levegőt vett. Rachel talán itt halt meg. Megrázta a
fejét. Hát nem! Ezt nem hajlandó elhinni. Ha Rachel egyszer már
megszökött, másodszor is sikerülhetett neki. Okos lány, harcos.
Garrett a folyó felé fordult.
– Lehet, hogy a vízben ment tovább. Elég összejövetelünkön volt
jelen. Hogy ellesse, hogyan álcázza magát. Söröztünk, és háborús
történeteket meséltünk. Nem kizárt, hogy a vízben menekült tovább,
hogy ne hagyjon nyomokat.
Az izgalomtól összeszorult Ethan gyomra. Muszáj hinnie ebben.
Az ellenkezőjére gondolni sem bírt.
– Itt kettéválunk – szólt Sam. – Én a folyásiránnyal szemben
haladok, ti a másik irányba. Ha arra ment, elérte a tavat. Rádión
odaszólok Seannak, hogy kutassák át felfelé a partot, illetve a tónál is
nézzenek körül. Ha ott van, megtaláljuk.
A rádió recsegett, és Sean hangját hallották.
– Sam, hallasz?
Sam a kezébe vette a rádiót. Ethan is megmarkolta az övét, de
visszafogta magát, és nem követelte, hogy Sean árulja el, vannak-e
hírei.
– Igen, hallak, mondhatod.
– Most kaptunk egy hívást… a házatokból. Egy nő. Halálra van
rémülve. Arról motyogott, hogy meg akarják ölni. A diszpécsernek
nem sikerült megtudnia a nevét, mielőtt megszakadt a vonal, de le
merem fogadni, hogy Rachel az. Már úton vagyok.
Ethan nem bírt tovább csendben maradni. Megnyomta a mikrofon
gombját, és a szájához emelte a rádiót.
– Indulunk.
Mielőtt a többiek reagálhattak volna, Ethan megpördült, és
visszarohant arra, amerről jöttek. A fivérei szorosan a nyomában
haladtak. Úgy csörtettek, mint egy csorda elefánt. Faágak, bokrok
csapódtak Ethan arcába, de félreütötte őket, és csak futott tovább.
Amikor visszaértek a megsérült terepjáróhoz, Seannak még
nyoma sem volt. Ethan nem várt rá. Beugrott Sam kocsijába, és
beindította a motort. Már tolatott, amikor Sam és Garrett beugrottak
a hátsó ülésre.
– A fenébe, Ethan! Meg akarsz ölni minket? – üvöltötte Garrett.
Sam előrehajolt, és Ethan hallotta, hogy a helyére illeszti a
tölténytárat.
– Nyugodj le, és lehetőleg egy darabban vigyél minket haza.
Azzal nem használunk Rachelnek, ha felcsavarodunk egy fára.
– Hogy a fenében jutott vissza a házadba? – tört ki Ethanből,
amikor száguldva felhajtott a főútra. – A folyóparton láttuk a
lábnyomait. Ott véget értek.
– Én azt mondanám, hogy Rachel okos lány, és a folyón lefelé
eljutott a tóig – jegyezte meg büszkén Garrett.
Ethan a kormánykereket markolta, oda sem figyelt lüktető fejére.
Sean ideiglenesen bekötötte, hogy elálljon a vérzés. Most úgy érezte
magát, mintha kalapáccsal vernék szét az agyát.
Tíz perc alatt hazaértek, amivel valószínűleg rekordot döntöttek.
Ethan szinte két keréken fordult be a kocsifelhajtóra, és amikor nagy
lendülettel megállt, mindenfelé repkedtek a kavicsok.
Sam kinyitotta az ajtót, és ügyetlenül kiszállt.
– A francba! Teljesen sötét a ház. Amikor Sean felhívott a baleset
miatt, és sietve indultunk, szinte minden lámpa égett.
Garrett egy Glockot nyomott Ethan kezébe, ő pedig egy másikkal
a bejárati ajtó felé sietett.
– Okosan csináljuk – szólt figyelmeztetően Sam. – Senki sem ront
ajtóstól a házba és löveti le magát. Akár csapda is lehet, és azok a
seggfejek odabent várnak. Az is lehet, hogy utolérték Rachelt, aki
mégsem ment bele a vízbe, ahogy gondoltuk, és ők kényszerítették,
hogy telefonáljon.
– Elég a fecsegésből, indulás! – fortyogott Ethan. – Felfogtam.
Bemegyünk, és biztosítjuk a házat.
– Én hátra megyek – szólalt meg Garrett. – Várjatok tizenöt
másodpercet, és együtt megyünk be. Maradjatok csendben, amíg nem
tudjuk, mi a fene folyik itt.
Sam az ajkához emelte az ujját, majd intett Ethannek, hogy
induljon, miután Garrett eltűnt a ház mögött.
Egy örökkévalóság telt el, mire Sam felemelte az ujját. Három…
kettő… egy. Ethan az ajtógombért nyúlt, és halkan elfordította.
Kibiztosított fegyverrel belépett, és a sötétséget kémlelte. Sam
besurrant mellette, és balra indult, meghagyva neki a jobb oldalt.
Módszeresen feljutottak az emeletre. Miután az utolsó hálószobát
is átkutatták, a nappaliban találkoztak, és óvatosan az alagsor felé
lopakodtak.
Ethan szíve vadul vert. Érezte minden egyes dobbanását. Minden
lélegzetvétele robbanásként hatott a néma helyiségben.
Mi a fene?
A fivéreire nézett, akik az alagsor két másik pontján álltak.
Semmi. Rachel nincs itt. Senki sincs itt.
Ekkor halk hangot hallott a túlsó sarokból. Olyan halk volt,
mintha csak egy apró állat ért volna hozzá valamihez.
Megdermedtek. Sam az ajkához emelte az ujját, és felemelte a
fegyverét. Intett a többieknek, hogy kövessék.
Lassan araszoltak a zaj irányába. Ethan volt a legközelebb a
villanykapcsolóhoz. Megvárta, amíg Garrett mellé ér, majd
felkapcsolta.
Fény árasztotta el a helyiséget. Ethan döbbenten fedezte fel
Rachelt, aki a sarokban kucorgott a bojler mögött vizesen, mezítláb,
koszosan. Maga elé kapta a karját, mert a hirtelen támadt világosság
bántotta a szemét, és közben még hátrébb húzódott.
Ethant elöntötte a megkönnyebbülés. A térdei megbicsaklottak,
majdnem elesett. A nadrágja derekába tűzte a fegyvert, és feléje
sietett. De Garrett ért előbb oda, és térdre esett előtte.
– Rachel! – szólt rekedten Ethan.
Megtorpant Garrett mögött, és teljesen ledöbbent. Istenem, ezt
nem bírja tovább! Mennyi ideig kell még rettegnie, hogy elveszíti?
– Ethan? – kérdezte elhaló hangon Rachel. – Hát itt van? Azt
hittem… nem tudtam, mennyire sérült meg a balesetben.
– Itt van, szívem – nyugtatta meg Garrett.
Oldalra húzódott, hogy Ethan Rachel mellé térdelhessen. A férfi
csak meredten nézte, és annyira eluralkodtak rajta az érzelmei, hogy
képtelen volt megszólalni. Tudta, hogy ha megpróbálná,
összeomlana, és sírni kezdene, mint egy gyerek.
Rachel idegesen ránézett, majd elfordította a tekintetét. Ethan
nagyot nyelt. Óvatos. Emlékszik rá, mi történt a baleset előtt. Mielőtt
halálra rémítették. Fájdalmasan elszorult a torka.
– Jól vagy? – kérdezte Garrett. Aztán, miután rádöbbent, hogy
kiabál, lehalkította a hangját. – Mi az ördög történt, szívem?
Ahogy Rachel megmozdult, fájdalmas kiáltás szakadt ki belőle.
Amikor megpróbálta felemelni a mellkasához szorított karját, feltűnt
Ethannek, milyen dagadt és formátlan.
– A francba!
– A karom – szólalt meg habozva Rachel. – Azt hiszem, eltört,
amikor belénk hajtottak.
– Szentséges ég! – kiáltott fel Sam. – Rachel, hogy az ördögben
tudtál megszökni törött karral, átvágni az erdőn, és a patakon
keresztül eljutni a tóig? Mert gondolom, ezt tetted. Az áramlattal
kivitetted magad a partra, és idejöttél.
Rachel elmosolyodott, de nyilvánvaló volt, hogy már alig tartja
magát. Felületesen, szaggatottan vette a levegőt, sápadt volt, és úgy
tűnt, sokkot kapott.
– Az önvédelmi fogások, amelyeket Garrettől és Donovantől
tanultam, amikor Ethan olyan sokat volt távol.
– Te most viccelsz! – kiáltott fel Garrett. – Ördög és pokol, mi
meg ugrattunk, milyen béna vagy.
– Most láthatjátok – felelte elhaló hangon Rachel. – Jól csináltam.
Pont úgy, ahogy tanítottátok.
A szavai összefolytak. A szeme lecsukódott, majd ismét kinyílt,
mintha igyekezne a tudatánál maradni.
Garrett megérintette a haját.
– Ügyes voltál, szívem. Ügyes.
Ethan mögött Sam épp telefonált, és sürgősen egy mentőt kért
Rachel számára.
– Kicsim! Egy kis ideig még próbálj ébren maradni. Képes vagy
rá? – kérdezte gyengéden Ethan.
Meg akarta érinteni. Istenem, a karjába akarta kapni, de félt
megmozdítani. Félt, hogy még nagyobb fájdalmat okozna neki, de
leginkább attól félt, hogy visszautasítaná.
Rachel lassan bólintott.
– Fáradt vagyok. Fáj.
Garrett megsimogatta a haját, majd együttérzőn Ethanre pillantott.
– Tudom, hogy fáj, kicsim. Csak tarts ki még egy ideig, rendben?
Meg tudod mondani, hogy máshol is megsérültél-e?
Rachel remegő ujjakkal megérintette az arcát.
– Fáj az állam, ahol az a szemét megütött. Tökön rúgtam.
Sam felnevetett, de gyengén, remegő hangon, mintha
ugyanazokkal az érzelmekkel küzdene, amelyek ott tükröződnek
Garrett arcán, és amelyek Ethan lelkét kínozzák.
– Amúgy jól vagyok. Azt hiszem. Nehéz megmondani. A karom
nagyon fáj.
Most már csak suttogott, és oldalra billent a feje.
– Ki kell vinnünk innen – szólt Garrett. – Fájni fog, szívem.
Istenem, bármit megtennék, hogy ne okozzak fájdalmat, de másképp
nem megy. Sam hívott mentőt, de egyszerűbb, ha nem kell lejönniük
a lépcsőn a hordággyal.
– Nem gond. – Rachel szavai egybefolytak. – Csak annyira
örülök, hogy mind itt vagytok. Annyira féltem.
Ethan lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. Garrett támogatóan
megszorította a vállát.
– Próbálj mögé kerülni, amennyire csak tudsz – utasította halkan.
– Én fogom a lábát. Felemeljük, és felvisszük az emeletre.
– Hozok takarókat és párnákat – ajánlkozott Sam.
Ethan és Rachel tekintete egy hosszú pillanatra összefonódott. A
fizikai fájdalom mellett Ethan bizonytalanságot, idegességet és mély
szomorúságot látott a szemében. Bármit megadott volna, hogy ne az
ő korábbi cselekedetei miatt kezdjen Rachel habozni. Még akkor is,
ha tökéletesen megértette.
– Igyekszem úgy csinálni, hogy ne fájjon – suttogta, miközben a
hóna alá csúsztatta a kezét.
Óvatosak voltak, mégis a lelkéig hatolt a felesége fájdalmas
kiáltása. Magához húzta, Garrett pedig óvatosan megigazította a
karját.
Ethan lassan ment fel a lépcsőn. Oldalra fordult, hogy Rachel ne
ütődjön a falhoz. Sam már előrement, felkapcsolta a világítást, és a
kanapéra tett egy takarót.
Ethan óvatosan lefektette a lányt. Sam betakarta, aztán csendben
várakoztak.
Sam mobiljának hangjára Rachel felriadt. Összerezzent, halkan
felnyögött.
Sam a füléhez kapta a telefont.
– Sam vagyok.
Ethan figyelte, ahogy a magasba szalad a szemöldöke.
– Igen, megtaláltuk. Most a mentőre várunk. Megsérült, de
szerintem rendbe jön.
Újabb szünet.
– Nem, semmi gond. Tedd, amit kell. Kapd el azokat a
rohadékokat helyettem. A kórházban várom a teljes jelentést.
Jelentkezz be, ha tudsz, rendben?
Visszadugta a telefont a zsebébe.
– Ez meg mi az ördög volt? – tudakolta Garrett.
– Sean hívott. Az autóroncs közelében letartóztattak két férfit.
Szerinte ők azok. Most viszi be őket kihallgatásra.
Ethan orrlyuka kitágult. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy
ne reagáljon, de nem akarta megzavarni a feleségét.
– Én akarom azokat a szemeteket – közölte halkan.
– Mondd meg Seannak… az egyik magas, vékony. Sötét hajú.
Bajszos. A másik… ő vezetett… nála volt a fegyver. Alacsonyabb és
zömökebb. Ő lőtt rám.
– Rohadékok – dünnyögte Garrett.
Rachel kezdte elveszíteni az eszméletét. A szemhéja megrebbent,
lassan lecsukódott, majd hirtelen újra kinyílt.
Garrett leült a kanapé másik szélére, és hangosan megkérdezte:
– Van még valami, szívem?
Rachel egy kicsit megmoccant, miközben küzdött az álom ellen.
Ethan a fejére fektette az arcát, és igyekezett a puszta akaraterejével
átadni neki az erejét.
Rachel már nyitotta a száját, de fájdalmasan eltorzult az arca. Alig
hallható sóhajjal elvesztette a csatát és az eszméletét.
39. fejezet

Ethan fel-alá járkált Rachel kórházi szobája előtt. A család többi


tagja a folyosón gyűlt össze, és mind aggódva figyelték.
Sam és Garrett az ajtó mellett támasztották a falat, míg a szüleik a
szemközti falnál álltak. Marlene szeme vörös volt és duzzadt. Rusty
pár lépéssel arrébb, zsebre dugott kézzel várakozott. Úgy tűnt,
kényelmetlenül érzi magát, de a szokásos harcias, mérges pillantását
most mellőzte.
– Meddig tart még? – tört ki ismét Ethan bői a zárt ajtó felé
pillantva. – Miért nem engednek be?
Az anyja a karjára tette a kezét, és megnyugtatón megszorította.
– Gondoskodniuk kell róla, de nem úgy, hogy mind ott
tornyosulunk fölöttük. Különösen te nem. Valószínűleg halálra
rémítenéd a nővéreket.
Ethan megpördült, és folytatta a járkálást. Ebbe bele fog
bolondulni. A sürgősségin töltött órák után végre külön szobába
vitték Rachelt. Csak néha ébredt fel, de akkor is zavartnak és
bizonytalannak tűnt.
A karját begipszelték, a többi sérülését ellátták. Az orvos
biztosította, hogy teljesen fel fog épülni. De neki akkor is látnia kell.
Lassan beleőrül.
Ekkor nyílt az ajtó, és megrohamozták a kilépő ápolónőt, aki
felemelte a kezét.
– Most pihen. Kapott fájdalomcsillapítót. Próbálják meg nem
felizgatni. És jó lenne, ha nem egyszerre mennének be hozzá.
Ethan nagyot nyelt, és bólintott. Nem érdekelte, ki megy még be
hozzá, ha ő is bemehet. A szobába furakodott az ápolónő mellett.
Összeszorult a mellkasa, amikor meglátta az ágyon fekvő
feleségét. Begipszelt karját óvatosan a hasára helyezték, és úgy
feküdt ott, mintha továbbra is védekezni próbálna.
Véraláfutásos arca láttán Ethant gyilkos düh öntötte el, és
lehunyta a szemét.
Ahogy közelebb lépett, észrevette a felesége szeme alatti sötét
karikákat. Lehunyt szemmel még törékenyebbnek tűnt. Az ápolónő
megmosta a haját, amely most lágyan elterült a párnán, és
hullámokban keretezte az arcát.
A vékony kórházi köpeny nem igazán takarta el, így Ethan
megfogadta, hogy az első adandó alkalommal kerít neki valami
kényelmesebb öltözetet.
Felé nyújt, hogy megérintse, de annyira remegett a keze, hogy
visszahúzta, és megpróbált uralkodni az érzelmein.
Rachel annyi mindenen ment keresztül. Elveszítette? Végül mégis
elveszítette? A lehetetlennel dacolva életben maradt, nem egyszer,
hanem kétszer, mégis csak akkor tört össze, amikor kiderült az
igazság a házasságukkal kapcsolatban.
Lehajolt, és megcsókolta a homlokát. A piheszerű hajszálak
selymesen simultak a szájához a halántékán. A bőre olyan puha és
bársonyos. Beszívta az illatát, és nem fújta ki a levegőt. Csak élvezte
azt a tényt, hogy jól van. Rachel életben van.
– Szeretlek – suttogta. – Hinned kell nekem, kicsim. Ezt el kell
hinned.
– Ethan!
Amikor felpillantott, látta, hogy Garrett néhány lépésre áll tőle, és
fájdalmas kifejezés ül az arcán. Sam mögötte állt.
– Nézd! Nyilván sok mindent nem tudok a kapcsolatotokról. Nem
ütöm bele az orrom a dolgodba.
Ethan higgadtan bámulta, és várta, mikor jön egy „de”.
– Szeret téged. Biztos vagyok benne, hogy így van. Mindig is
szeretett. A múlt éjjel történtek… kihúzták a lába alól a talajt. De
szeret téged. Ezt ne feledd, oké? Minden rendbe jön. Hinned kell
benne.
Ethan hosszan kifújta a levegőt.
– Kösz, Garrett. Azok után, amikkel vádoltalak…
Garrett közelebb lépett, és a vállára tette a kezét.
– Már el is felejtettem.
Ethan szorosan megölelte a bátyját. Garrett viszonozta a
mozdulatot, majd fájdalmasan hátba veregette.
– Elég lesz már, lányok – szólt halkan Sam. – Anya és apa kint
várnak, mint két kotlós. Meg akarják nézni Rachelt, nekünk meg
beszélnünk kell veled, Ethan.
Ethan szúrós pillantást vetett rá.
– Mégis miről?
– Behívom anyát Rachelhez. Nem akarom egyedül hagyni.
Ethannek nem tetszett a bátyja hangjából kicsendülő aggodalom.
Nem Rachel állapota miatt aggódik ennyire. Bólintott, majd feszülten
várt, amíg Sam kiment.
Pár másodperc múlva visszatért, majd Marlene dugta be a fejét az
ajtón, és aggódó pillantást vetett a fiaira. Aztán amikor Rachelre
emelte a tekintetét, könnyek öntötték el a szemét.
– Kicsikém – suttogta.
Frank jött be mögötte, kezét nyugtatón a vállára helyezte.
Marlene a szájához szorította a kezét.
– Csak látnom kellett. Nem maradok, de látnom kellett, hogy jól
van-e.
Sam megérintette a karját.
– Rendbe jön, anya. Rendbe jön. Garrettnek és nekem beszélnünk
kell Ethannel. Itt maradnátok apával egy kicsit?
– Természetesen – felelte zordan Frank. – Tegyétek, amit kell.
Szólunk, ha felébred.
Amikor Ethan elindult az ajtó felé a testvéreivel, az édesanyja
odament hozzá, és szorosan megölelte.
– Addig maradunk, amíg szükséged van ránk, fiam. Ha bármire
szükséged van, csak szólj, rendben?
Ethan arcon csókolta.
– Úgy lesz, anya. Ne aggódj!
Követte a fivéreit a folyosóra, és észrevette az egyenruhás rendőrt
az ajtó mellett. Samre pillantott magyarázatért, de az csak intett,
hogy menjenek tovább.
Amikor megálltak az ablakok előtt, Sam és Garrett szinte
védelmezőn fogták közre. Megint tizenkét évesnek érezte magát.
– Rachelnek igaza volt. Valaki tényleg megpróbálta leszorítani a
hídról – kezdte köntörfalazás nélkül Sam.
Ethan bólintott. Erre már ő is rájött.
– De miből gondolod? A nyilvánvaló okokon kívül?
– Közvetlenül azután, hogy elmentetek tőlünk, Rio bejelentkezett.
– Sam szemhéja rángatózott, majd a férfi folytatta. – Visszaküldtem
Kolumbiába, hogy végezzen egy kis felderítést. Garrett-tel utána
mentünk volna, hogy elintézzük azokat a rohadékokat, akik fogva
tartották Rachelt. Azt terveztem, hogy bármi áron szóra bírom őket.
Ethan álla dühösen megfeszült.
– Erről miért csak most hallok?
– Ez egyértelmű! – csattant fel Garrett. – Rachelnek itt volt rád
szüksége, nem a bosszúállásnál.
Ethan visszafogta magát – de csak nehezen. Nem ez a megfelelő
hely arra, hogy megmondja Garrettnek, mit gondol arról a
kijelentéséről, hogy nem neki kell bosszút állnia a feleségéért.
– Rio megtalálta az új táborukat, aztán felderítést végzett, keresett
egy helyet, ahol Steele, majd Garrett és én leszállunk. De mire
visszament, a falut letarolták. Épp aznap, amikor Rachelt le akarták
szorítani a hídról.
– A francba – suttogta Ethan. Lehunyta a szemét, megmasszírozta
sajgó nyakát. – Mi az ördög történt ott, Sam? Rachel biztosan látott
valamit, amit nem kellett volna. Csak így van értelme.
– De mi az ördögért hagyták életben? – kérdezte Garrett.
Ezt a kérdést eddig is gyakran feltették maguknak, de nem jutottak
közelebb a válaszhoz. Nyolc önkéntesből csak Rachel maradt
életben. Mindenki más meghalt az Államokba tartó gép fedélzetén.
És valaki mindent elkövetett, hogy Ethan azt higgye, a felesége is
köztük volt.
– Még mélyebbre kell ásnunk a segélyszervezet munkájával
kapcsolatban. Valamit biztosan nem vettünk észre. Kis szervezet, és
az embereik többsége meghalt egy repülőgép-szerencsétlenségben.
Utána abbahagyják a tevékenységüket. De minden stimmelt. Nem
találtunk semmi gyanúsat.
Garrett egyetértőn bólintott, majd Sam felé fordult, hogy hallja a
véleményét.
– Amíg nem derítjük ki, mi az ördög folyik itt, senki nem megy
sehová – jegyezte meg zordan Sam. – Senki sincs biztonságban.
Szólok Riónak, a csapatának és Steele-nek is.
Egymásra néztek, és ugyanabban a pillanatban döbbentek rá…
– Donovan! A francba! – kiáltotta Sam. – A fenébe,
elmulasztottam a bejelentkezést.
– Jó okod volt rá – felelte Garrett. – Donovan egyedül is boldogul.
A legjobbakkal ment. Most nem tudjuk hazahozni. Holnap itthon
lesz, és szólhatunk P. J.-nek, Bakernek és Renshaw-nak, hogy
segítsenek.
Ethan nagyot nyelt, amikor tudatosult benne a helyzet. Háborút
indítottak. Először a családja ellen, most pedig ők vágnak vissza.
– Mindent megteszünk, hogy megóvjuk a családunk biztonságát –
szólt halkan Sam. – Tudom, hogy nem akarsz kimaradni belőle,
Ethan, de Rachelnek szüksége van rád. Az a legfontosabb feladatod,
hogy mellette légy, és elrendezzétek a dolgaitokat. Mindenről
tájékoztatunk, megígérem.
Ethan tudta, hogy Samnek igaza van. De ő maga akarta elkapni a
rohadékokat. A vérükre szomjazott, mert hozzá mertek nyúlni
Rachelhez. Ám a feleségének itt van szüksége rá. És neki is szüksége
van a feleségére.
– Rendben – felelte halkan.
Sam a vállára tette a kezét, és megszorította.
– Megnézem, mit tudott meg Sean, már ha megtudott valamit
egyáltalán. Aztán meg kell próbálnom elérni Vant, és elmondani
neki, mi folyik itt. Garrett hazaviszi anyát, apát és Rustyt. Sean
elintézi, hogy a seriff helyettesek gondoskodjanak a védelmükről.
Nem akarom, hogy a családban bárki is egyedül legyen, védtelenül.
Te itt maradsz Rachellel. Később benézek.
Ethan bólintott, majd meg sem várta, hogy elmenjenek, csak
megfordult, és végigsietett a folyosón. Szemügyre vette a rendőrt
Rachel ajtaja előtt, majd bement.
Az édesanyja felnézett Rachel ágya mellől, és odasietett hozzá.
– Felébredt már?
Marlene a fejét rázta.
– Az ápolónő ellenőrizte az életfunkcióit. Kapott
fájdalomcsillapítót, így most valószínűleg aludni fog egy darabig.
Frank odalépett, és átölelte a vállát.
– Jól vagy, fiam?
Ethan bólintott.
– Garrett hazavisz benneteket, hogy pihenhessetek. Én itt maradok
Rachellel.
Az édesanyja összevonta a szemöldökét.
– Csak annyi időre megyek haza, hogy hozzak neked valamit
enni, de nem maradok otthon. Itt a helyem melletted és Rachel
mellett. Ha valakinek pihenésre van szüksége, az te vagy.
Ethan az édesapjára pillantott.
– Figyelj, anya! Azt szeretném, ha hazamennél, és otthon
maradnál. Sean odaküld néhány embert, hogy vigyázzon rátok. A
legjobb, amit most értem tehetsz, hogy biztonságban vagy. Amíg
nem hárítjuk el a Rachelt… a családunkat fenyegető veszélyt, senki
nem megy sehová. Én megleszek, és hívlak, ha van valami. Ígérem.
Marlene elfintorodott, és kész volt vitatkozni, de Frank átölelte.
– Igaza van, Marlene. Az a legjobb, ha hazamegyünk, és nem
leszünk útban. Így legalább miattunk nem kell aggódniuk.
Marlene sóhajtva bólintott, aztán a kezébe vette a fia arcát.
– Mondd meg neki, hogy szeretjük, és amint megengeditek,
visszajövünk meglátogatni.
Ethan elmosolyodott, és arcon csókolta.
– Köszi, anya. Szeretlek.
Ethan megkönnyebbülten csukta be az ajtót a szülei mögött.
Végre egyedül voltak. Szüksége volt rá, hogy kettesben legyen a
feleségével. Össze kellett szednie a gondolatait.
A lehető legközelebb húzott egy széket az ágyhoz, és leült.
Előrehajolva figyelte, ahogy Rachel alszik. Megfogta a kezét,
hüvelykujjával végigsimított a tenyerén, és élvezte meleg bőre
érintését.
Milyen régóta rettegett attól, hogy megtudja az igazat. A
boldogságtól madarat lehetett volna fogatni vele, amikor visszakapta,
és minden nap ajándék volt. Most viszont élete legnehezebb feladata
várt rá. El kellett érnie, hogy újra higgyen kettőjükben.
Rachel nyugtalanul mocorgott, a homlokát ráncolta. Ethan
felkapta a fejét, és mohón figyelte, magához tér-e.
Rachel nyugtalansága fokozatosan alábbhagyott, és úgy tűnt, már
békesebben alszik.
Így Ethan csak várt. S közben gondolatban újra átélte a
legboldogabb emlékeiket. Csak azokra összpontosított, nem volt
hajlandó a rosszakkal foglalkozni.
Biztosan elaludt, mert arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát.
Amikor felnézett, Samet pillantotta meg maga mellett.
A feleségére nézett, aki továbbra is nyugodtan aludt, majd ismét a
fivére felé fordult.
– Mennyi idő telt el? – kérdezte kábán.
– Pár óra. Most jöttünk el Seantól. – Sam elhallgatott, és a
sógornője felé nézett. – Miért nem megyünk el a nővérpulthoz és
iszunk egy kávét? Úgy tűnik, rád férne egy adag koffein.
Ethan egy pillanatig habozott, majd felállt, és elengedte Rachel
kezét.
– Rendben, de csak egy percre. Itt akarok lenni, amikor felébred.
Követte Samet. Biccentett az őrnek, aki az ajtó előtt őrködött.
– Résnyire nyitva hagyom az ajtót. Ha megszólal, csak kiáltson
értem, rendben? Itt leszek a folyosó végén.
A rendőr tisztelgett. Ethan követte Samet a kávégép felé.
***
A nyíló ajtó halk hangja ébresztette fel Rachelt. Félig lehunyt
szemmel látta, ahogy bejön a férfi ápoló, és előhúz egy injekciós tűt
a köpenye mellzsebéből.
Elakadt a lélegzete. Nem nyitotta ki teljesen a szemét, mert nem
akarta, hogy a férfi észrevegye: ébren van. Nem értette, miért, de
nyugtalanság öntötte el.
Ahogy a férfi közelebb lépett az ágyhoz, szinte idegesen pillantott
maga mögé. A profilja felidézett Rachelben egy emléket.
Castle. Castle szenátor. Várhatóan a párt elnökjelöltje a következő
választásokon. Akkor két év volt még addig. Most már csak egy?
Vadul kergették egymást a fejében a gondolatok, és igyekezett
összeilleszteni a kirakós darabkáit. Castle, ez a férfi, és két másik.
Eszébe jutott, hogy attól félt, felfedezik. Megpróbált elmenekülni. Ez
elől a férfi elől, aki most itt van a kórházi szobájában, és őt figyeli.
Akkor a tekintete könyörtelen volt, a halálát látta benne. Hallotta,
ahogy Castle megparancsolta, hogy öljék meg.
De életben tartották.
Miért?
Majdnem megfulladt, ahogy visszafojtotta a lélegzetét. Minden
erejére szüksége volt, hogy csendben feküdjön, miközben összeszedi
a bátorságát.
Az ujjai egy kicsit megrándultak. A férfi levette az injekciós tű
kupakját, és megfogta az infúziós zacskóból kivezető csövet. Bármi
van is az injekcióban, az a halálát jelenti.
A tű a csőbe szaladt.
Rachel vadul felült. A gipszével a csőre támaszkodott, amelyet
gyorsan a karja köré tekert, majd teljes erőből megrántotta.
A katéter fájdalmasan kiszakadt a kezéből, ő pedig
torkaszakadtából sikoltozni kezdett. Oldalra gördült, és szinte eszét
vesztve próbált átmászni az ágy korlátján.
Nagy erővel a földre zuhant, és amikor felnézett, meglátta a
döbbenetet és dühöt a férfi szemében. A támadója ekkor megfordult,
majd kimenekült a szobából.
***
Ethan gyorsan kiöntött egy csésze kávét, amelyet Samnek adott,
majd magának is töltött. Türelmetlenül várta, hogy kiderüljön,
megtudott-e valamit a fivére Seantól, ugyanakkor szeretett volna
minél gyorsabban visszamenni Rachelhez.
– Induljunk el visszafelé. Közben is elmesélheted, hogy mit tudtál
meg.
Sam bólintott.
– Aludnod kellene egy kicsit, Ethan. Rachel a jelenlegi
állapotodban semmi hasznodat nem veszi. Garrett-tel felváltva
vigyázhatunk rá, amíg alszol egyet.
Ethan durván felhorkant, és ivott a forró kávéból.
Kiléptek a kis helyiségből, ahol a látogatók frissítőt vehettek
magukhoz, és elindultak a hosszú folyosón Rachel szobája felé.
Néhány lépés után éles sikoly hasított a levegőbe. Ethan
elhajította a poharát, és futásnak eredt.
A felesége ajtaja előtt ülő rendőr épp akkor ugrott fel, amikor egy
kórházi köpenyes férfi rohant ki a szobából és egyenesen
nekiütközött.
Mindketten a földre estek. A támadó behúzott egyet a rendőrnek,
és épp feltápászkodott, amikor Ethan erősen megütötte.
– Majd én foglalkozom vele – húzta le róla Sam. – Te most
inkább Rachellel törődj.
Ethan csak azért nem ölte meg ott helyben a fickót, mert attól félt,
történt valami a feleségével. Otthagyta, és berohant a szobába.
Az ágy üres volt. Vadul lesett jobbra-balra, majd meglátta a
feleségét a padlón, ahogy a sarokba húzódott, magához szorítva
begipszelt karját.
A haja kócos volt, a tekintete üveges a félelemtől. Ethan nem volt
benne biztos, hogy tudja, hol van.
– Rachel – szólította meg halkan.
Letérdelt mellé a földre, és óvatosan a karjába vette. Rachel
hevesen rázkódott a remegéstől.
– Kicsim, jól vagy? Bántott? Mondd el, mi történt!
Nem kapott választ a kérdésére. Az ajtó feltárult, és rengeteg
nővér özönlött be a szobába.
Rachel megdermedt a karjában, és az ápolók láttán szinte a háta
mögé mászott.
Ethan felemelte a kezét, hogy ne jöjjenek közelebb, és a
legfenyegetőbb pillantását vetette rájuk.
– Senki sem nyúl hozzá, amíg nem igazolta magát – vicsorogta.
Sam sietett be nagy léptekkel, és meglátta őket a földön.
– Letartóztatták. Sean már úton van. Rachel jól van?
– Ürítsd ki a szobát! – parancsolta Ethan. – Senki sem jöhet a
közelébe, amíg nem tudjuk, mi az ördög folyik itt.
– Uram, meg kell vizsgálni. Újra infúzióra kell kötnünk –
tiltakozott az egyik ápolónő.
Ethan már nyitotta a száját, amikor Sam közéjük lépett, és
felemelte a kezét.
– Az egyik ápolójuk épp most próbálta megölni Rachelt. Senki
sem nyúl hozzá, amíg nem ellenőriztük le. Mi.
Az ápolónő elfehéredett, és hátralépett.
– Az infúzió – szólalt meg elhaló hangon Rachel.
Ethan ránézett, és megérintette az arcát.
– Mi van vele, kicsim?
– Az injekciós tű. Még benne van. Valamit bele akart
fecskendezni.
Sam odalépett az állványról lelógó hosszú csőhöz, és felemelte.
Egy injekciós tű kandikált ki belőle.
Rémült pillantást váltott az öccsével. Bármi van is a
fecskendőben, nem sokon múlt, hogy nem Rachel szervezetében
kötött ki.
– Van egy kesztyűjük? – kérdezte.
Az ápoló, aki az előbb tiltakozott, egy fali tartó felé intett. Sam
kihúzott belőle egy kesztyűt, és intett az ápolónőknek, hogy
távozzanak. Miközben az ajtó felé tartottak, a korábban az ajtónál
őrködő rendőr lépett be.
– A kórház biztonsági szolgálata ellepte a folyosót. Mondtam,
hogy maradjanak távol, de nem örültek neki. Sean öt perc múlva itt
lesz.
Sam bólintott.
– Tartsa távol őket, amíg megérkezik. Majd ő foglalkozik velük.
Felvette a kesztyűt, és óvatosan kihúzta az injekciós tűt.
– Valahogy nem hinném, hogy szeretném megszúrni magam –
dünnyögte.
Rachel remegni kezdett, ujjai szorosan markolták Ethan ingét.
– Nem akarok itt maradni!
– Tudom, kicsim. Hazaviszlek.
Várta, hogy tiltakozni kezdjen, hogy kérje, valaki más vigye haza,
de Rachel nem szólt semmit, és nem is húzódott el.
Ethan a bátyjára nézett, aki még mindig az injekciós tűt bámulta.
– Elviszem anyáékhoz. Megkérem anyát, hogy hívja fel Campbell
dokit, át tud-e jönni megvizsgálni Rachelt. Nem akarom, hogy
továbbra is a kórházban maradjon, amíg nem tudjuk, kiben
bízhatunk.
– Itt maradok, amíg Sean megérkezik. Később biztosan Rachel-től
szeretné hallani, mi történt. Ezt odaadom neki, hogy elküldhesse a
laborba. Egyre csak szaporodnak errefelé a seggfejek.
– Castle – mormolta Rachel. – Castle az.
Ethan zavartan nézett rá.
– Hogy mondod, kicsim?
– Castle szenátor – ismételte meg érthetőbben Rachel. Ellökte
magától Ethant, és tágra nyílt szemmel, rémülten nézett rá. –
Mindazok után, amit tudok, nem fogja hagyni, hogy életben
maradjak.
40. fejezet

Rachel nem tudta kiverni a fejéből azt a jelenetet. Újra meg újra
lejátszotta magában. Olyan tisztán hallott minden egyes szót, mint
akkor.
Össze volt zavarodva és rettenetesen félt. De egyvalamiben biztos
volt. Amiatt az egy éve hallott beszélgetés miatt kellett megjárnia a
poklot.
Hasogatott a feje. A karja annyira fájt, hogy legszívesebben
meghalt volna. Sean és számos további rendőr jelent meg a
kórházban, aztán Ethan és Sam haladéktalanul elvitték a szüleikhez.
Aminek eredményeképpen Marlene nappalija orvosi rendelővé és
rendőrőrssé változott.
Hányingere támadt, ahogy újra rátört a fájdalom, de a kórházban
történtek után halálosan félt bármit is bevenni. A félelme
valószínűleg irracionális volt, de ő sem volt a legracionálisabb
állapotban.
– Rachel, hadd adjak valamit, amitől jobban érzi magát – kérte
kedvesen az idősebb orvos.
Rachel pislogott, hogy kitisztuljon a látása. A fájdalom kiütötte, és
annyiszor ájult el az orvos látogatása alatt, hogy már nem is
számolta.
Kedves arca van. Idősebb. Valószínűleg többször is találkoztak
már, mert a Kelly család barátja.
De a kedves még nem azt jelenti, hogy nem akarja megölni.
A férfi mellette ült a kanapé szélén, miközben megnézte a gipszet,
megmérte a pulzusát, és megvizsgálta a vágásokat és horzsolásokat,
amelyeket már elláttak a kórházban. Bekötötte a sebet, amelyet a
kitépett katéter okozott, most pedig ártalmatlannak tűnő fehér
pirulákat kínált. Fehér pirulákat, amelyek bármik lehetnek.
Lehunyta a szemét. Nem nevezhető paranoiásnak, ha egyszer
tényleg üldözik, igaz? És már azt is tudta, miért. Veszélyben van. A
családja is veszélyben van.
Ethant kereste a tekintete. Amikor pár lépés távolságban meglátta,
még jobban elöntötte az aggodalom. A pokoli események közepette
sem felejtette azt a gyomorforgató érzést, amikor megtalálta a válási
papírokat: Ethan dühét, a vádaskodásait, és a tudatot, hogy a
házasságuknak vége.
Vajon mire gondol? Annyi mindent kell még tisztázniuk, de ez
most nem tűnt fontosnak. Szereti őt a férfi? Tényleg azt szeretné, ha
megváltozna közöttük a helyzet?
Azt kívánta, bár ismerné a válaszokat, de túl fáradt volna ahhoz,
hogy kibogozza az érzelmeit. Vagy hogy megpróbálja kitalálni, mit
érezhet Ethan.
Felnézett, és elkapta a pillantását. A tekintetében vihar tombolt.
Összerezzent a feltörő fájdalom láttán. Nem bírt tovább a szemébe
nézni. Lehajtotta a fejét, és elfordult. Ami elutasítás volt. Tudta, és
utálta, hogy nem képes másra, csak arra, hogy itt üljön tehetetlenül.
Lehunyta a szemét, és imádkozott, hogy ne mindenki szeme láttára
omoljon össze.
– Rachel?
Az orvos hangja felrázta a gondolataiból. Feléje fordult, és látta,
hogy azokat az ártalmatlannak tűnő fehér pirulákat kínálja neki a
tenyerében.
Elöntötte a pánik.
Garrett egy szempillantás alatt ott termett. Ethan is felé indult, de
habozott.
– Adja ide nekem, doki – kérte Garrett. – Gondoskodom róla,
hogy nemsokára bevegye őket.
Rachel hálásan nézett rá. Ő megértette.
Az idős orvos vonakodva felállt, és odanyújtotta a férfinak a
tablettákat.
– Ha bármire szükségük lenne, csak szóljanak Marlene-nek, hogy
hívjon fel. Azonnal jövök, mindegy, mennyi az idő.
Amikor elindult kifelé, Ethan kezet rázott vele.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljött.
A nyüzsgés túl sok volt Rachelnek. Bármerre nézett, mindenhol
embereket látott. Senki sem figyelt rá, csak Ethan és Garrett.
Mindenkit lefoglaltak az információk.
A párnáknak dőlve a mellkasára fektette begipszelt karját. Még
soha nem érezte magát ilyen fáradtnak. Ennyire összetörtnek. Csak a
félelem tartotta vissza attól, hogy átadja magát az alvás iránti erős
vágynak.
– Most beszélhetünk? – kérdezte tőle Garrett.
Sean és Sam közelebb léptek. Sean intett a többi rendőrnek, hogy
húzódjanak hátrébb. Sam oldalra lépett, de Rachel most először
nyíltan akarta a társaságát. Felnézett, és kinyújtotta a kezét.
Sam meglepetten tágra nyitotta a szemét, de előrelépett, és leült
mellé a kanapéra. Ethan leült a másik oldalon.
Sam megfogta a kezét, és megszorította.
– Ugye tudod, nem hagyjuk, hogy bármi rossz történjen veled?
Ez abszurd kijelentésnek tűnt mindannak fényében, ami eddig
történt vele, mégis megnyugtatóan hatott rá a halk ígéret. És hitt a
férfinak. Mindannyiuknak hitt. Most, hogy tudják, milyen veszély
fenyegeti, legalábbis mindjárt megtudják, mindent megtesznek, hogy
megvédjék.
– El tudod mondani, mi történt, Rachel? – kérdezte Sean.
Rachel elengedte Sam kezét, és erősen masszírozni kezdte a
halántékát, ahogy a fejében kavargó információáradattal birkózott.
– Felismertem őt – kezdte egyszerűen. – Amikor bejött a kórházi
szobámba. Egy éve láttam már Dél-Amerikában. Castle szenátorral
és két másik férfival beszélgetett.
Egyikük sem tűnt meglepettnek. Talán már rájöttek, mi a
kapcsolat az állítólagos halála és a mostani események között.
– Emlékszel arra, miről beszélgettek? – kérdezte Garrett.
Rachel bólintott.
– Kábítószerről. Castle szenátor egyfajta cserét ajánlott. A kartell
hagyja, hogy párszor látványosan „győzzön”. Kolumbiára akarta
koncentrálni a szigorú, kábítószer-ellenes kampányát, és néhány
nagy győzelmet akart aratni, mielőtt indulna az elnökválasztáson.
Cserébe megnyit pár utat előttük az Államokba. A kartell emellett
néhány vetélytársát is feladta. Mindenki nyert az üzleten. Castle-t jó
színben tüntette fel, a kartell pedig szabad utat kapott és
monopolhelyzetbe került.
– És te ezt kihallgattad – jegyezte meg Sean.
– Igen. Elhagytam a sátrat, ahol a gyerekeket oltottuk be, hogy
megkeressem az egyik kislányt, aki elkóborolt. Castle és a többi férfi
a gyerek családjának kunyhója mögött állt. Felismertem. Emlékszem,
mennyire megdöbbentem, hogy ott látom. Támogatta azt a
szervezetet, amelyiknek dolgoztam, és már azt is tudtam, miért.
Tökéletes álca volt számára. Amikor rájöttem, miről beszélnek, az
egyik víztartály mögé bújtam, de akkor már túl késő volt. A férfi, aki
most bejött a kórházi szobámba, meglátott, mielőtt eltűnhettem
volna. Castle utasította a kartellt, hogy szabaduljanak meg tőlem.
Úgy, hogy tragikus balesetnek tűnjön.
– Jézusom! – dünnyögte Ethan.
– De nem öltek meg – szólt közbe Garrett. – Tudod, miért?
Rachel nagyot nyelt, és elfordította a tekintetét, amikor eszébe
jutottak a fogsága fájdalmas pillanatai.
– Én voltam a biztosíték. A kartell számára. Megrendezték a
halálomat, hogy Castle kedvére tegyenek, de életben tartottak arra az
esetre, hogyha Castle valaha is megszegné az alkut, előhúzhassanak,
és azt mondhassák: Hé, emlékszik rá? Nézze, ki van itt. Velem
akarták zsarolni.
– Szentséges ég! – mondta Garrett. – Átkozottul jó terv.
Rachel szája félmosolyra húzódott.
– De a KGI-vel nem számoltak.
Ethan a felesége tarkójára csúsztatta a kezét, és gyengéden
megszorította. Rachel összerezzent, felé fordította a fejét, és
rámeredt. Ethan állta a pillantását, és ezúttal Rachel sem fordította el
a tekintetét. Annyi minden volt, amit az asszony szeretett volna
megkérdezni, annyi minden, amit tudnia kellett, de ennek nem most
volt itt az ideje. Abban sem volt teljesen biztos, hogy valaha is eljön
az ideje. A gondolat, hogy a házasságuk talán végérvényesen
tönkrement, jobban fájt, mint a törött karja, és erre a fájdalomra nincs
semmilyen orvosság.
Végül visszafordult a többiekhez.
– És most? – nézett végig az előtte álló férfiakon.
– Most, hogy már mindent tudok, felhasználhatom ezeket az
információkat a letartóztatott seggfejek ellen – felelte Sean. –
Minden esély megvan rá, hogy egyikük vagy mindkettőjük beszélni
fog, hogy ne vigye el Castle helyett a balhét. Szükségünk lesz a tanú-
vallomásukra. Egy védőügyvéd darabokra szedné Rachelt a tanúk
padján.
Ethan szorítása erősödött.
– Nem akarom őt kitenni ennek.
Sean elfintorodott.
– Nem kerülhetjük el, hogy valamilyen szerepet ne vállaljon a
bírósági ügyben. A kerületi ügyész dönti el, mekkorát. Ha a
vallomása nélkül is megáll az ügy, biztosak lehettek benne, hogy
nem kell tanúskodnia.
– Először szóra kell bírnod azokat a seggfejeket – mutatott rá
Garrett.
– Ez legyen az én gondom. Pár óra múlva valószínűleg úgyis
elveszik tőlem az ügyet. A szövetségiek meg az állami rendőrség úgy
a seggembe másznak, hogy csak beöntéssel lehet eltávolítani őket
onnan.
A halk nevetés oldotta a feszültségüket.
Ethan odahajolt Garretthez, hogy elvegye tőle a gyógyszert, majd
Rachel felé fordult. Semmit sem lehetett leolvasni az arcáról.
– Ezeket be kell venned, kicsim. Fájdalmaid vannak.
Az asszony egy pillanatig habozott, majd végül bólintott. Pár
másodperc múlva Garrett egy pohár vizet nyomott a kezébe, Ethan
pedig a szájába csúsztatta a pirulákat.
Rachel lenyelte őket, majd ernyedten hátradőlt. Azt akarta, hogy
Ethan ölelje át. Vissza akart menni két napot az időben, azelőttre,
hogy megtalálta azokat az átkozott válási papírokat amik eszébe
juttatták, hogy a házasságuknak vége.
Lusta kíváncsisággal figyelte a körülötte zajló eseményeket, aztán
a gyógyszer hatni kezdett, és minden egy kicsit elhomályosult előtte.
Sean elment, de a Kellyk itt maradtak. Úgy tűnt, felváltva figyelik
aggódó pillantásokkal.
Otthon van. Ez a családja.
Harcolni akart. Nem akart lemondani róluk.
– Aludj, kicsim – hallotta a füle mellett Ethan hangját. – Vigyázok
rád.
A halk ígéret gyógyír volt megsebzett lelkére. Hallotta a
hangjában a bizonyosságot. A szerelmet.
Ennyi elég? Az arcát fürkészte valami után, amibe
belekapaszkodhatna. Régen úgy gondolta, mélyen hisz a jóban. Sőt
optimista. Most küszködött, hogy legalább részben visszanyerje a
hitét. Eluralkodott rajta az aggodalom és a félelem.
Teljes mértékben megbízott a Kellykben és Seanban meg a
rendőrségben. Az ügy végére fognak járni, és összeillesztik a kirakós
darabkáit. Idővel biztonságban lesz. Folytathatja az életét.
De az vajon ugyanaz lesz? Lesz jövője a nélkül a férfi nélkül,
akiről mindig azt hitte, hogy együtt öregszenek meg? Hogyan lesz
képes megbirkózni azzal, hogy miután ilyen sok mindent túlélt,
hazatérve egyszerűen széthullik az élete?
41. fejezet

Amikor felébredt, Rachel nem tudta, hol van. Egy pillanatra elöntötte
a pánik, de megnyugtató meleget érzett maga körül, amitől ellazult.
Pislogott, hogy hozzászokjon a szeme a szoba félhomályához.
Marlene egyik hálószobájában feküdt. Ethan régi szobájában.
Odakint már majdnem sötét volt – átaludta az egész napot?
Fájt a válla a nehéz gipsz alatt. Próbált megfordulni, de kemény
mellkasnak ütközött.
Ethan.
Levegő után kapott, amikor ránézett a férfira, aki korábban olyan
finoman szeretkezett vele – csak tegnap történt?
Egymásra meredtek, de egyikük sem szólalt meg. Rachel végül a
kitekeredett nyaka miatt kénytelen volt megfordulni. A fenébe ezzel
a gipsszel! A fenébe, hogy meg sem tud mozdulni!
A háta Ethanhez simult. A férfi karja a derekát ölelte, szorosan
magához vonva őt. Ethan lassan megmozdította a karját. Az ágy
besüppedt, és Rachel csalódottan tapasztalta, hogy a férje felállt.
Ismét megpróbált megfordulni, de megszakította a mozdulatot,
amikor látta, hogy Ethan egyszerűen csak átjött a másik oldalra.
Ledőlt mellé. Egymással szemben feküdtek, és látta azt a szörnyű
bizonytalanságot a szemében.
Ki tudja, miért, de ez megnyugvással töltötte el. A
bizonytalanságot elviseli. Hiszen Isten lássa a lelkét, ő is tele van
bizonytalansággal. Amit viszont biztosan nem tudott volna elviselni,
az a reményvesztettség.
Végül a férfi törte meg a csendet.
– Hogy vagy? Fáj a karod? Van még fájdalomcsillapító.
Rachel a karjára pillantott. Fájt, de nem akarta, hogy megint
kiüssék a gyógyszerek. Annyi mindent kellett megbeszélniük.
– Sean kiderített már valamit?
Ezzel kezdte, megpróbálta minél tovább elkerülni a beszélgetést a
házasságukról. Már magától a gondolattól, hogy beszéljenek róla,
szinte elakadt a lélegzete.
– Egy keveset. Az FBI épp ezekben a percekben tartóztatja le
Castle szenátort.
Rachel eltátotta a száját, és elkerekedett a szeme.
– Mindössze az alapján, amit én elmondtam?
Ethan elfintorodott.
– Nem, kicsim. Az emlékezetkieséseid miatt nem épp te vagy a
leghitelesebb tanú. A Sean által letartóztatott fickók terhelő
vallomást tettek rá nézve. Gyilkosságra való felbujtásért tartóztatják
le. A te meggyilkolásodra kiadott parancsért. A kábítószer-
kereskedelem, a kartellhez fűződő kapcsolata, az eltűnésedben való
részvétel… ez mind csak később jön, ahogy felépítik ellene a vádat.
A három bérgyilkos mindegyike alkut akar kötni, így bevallanak
mindent. A lényeg az, hogy Castle rács mögé kerül.
– Akkor vége – dünnyögte Rachel. – Egy év elteltével végre vége.
Ethan a hüvelykujjával kisimított egy hajtincset Rachel
homlokából.
– Igen, kicsim. Vége.
Rachel nagyot nyelt, majd összeszedte a bátorságát, és egyenesen
a szemébe nézett.
– És mi van velünk? Annak is vége?
Ethan annyira elkínzott képet vágott. Hatalmas karikák húzódtak a
szeme körül. A kötést már levette a fejéről, és úgy tűnt, összeöltötték
a sebet.
A férfi remegő ujjakkal megérintette az arcát. Felületesen
lélegzett, és Rachel rádöbbent, mennyire igyekszik tartani magát.
– Túl sokáig játszottam meghatározó szerepet a kapcsolatunkban.
Én erőszakos voltam, te behódoltál. Én pusztítottam, te szenvedtél.
Egy évvel ezelőtt egyedül döntöttem a házasságunkról, amikor
hozzád vágtam azokat az iratokat, és láttam, ahogy összetörsz. Ideje,
hogy te döntsd el, mi a legjobb számodra.
Ethan nyelt egyet, az ádámcsutkája fel-alá ugrált, az orrlyuka
kitágult. Mélyen beszívta a levegőt, és nedvesen csillogott a szeme.
– Szeretlek, Rachel. Jobban, mint valaha. Szeretnék még egy
esélyt. Istenem, annyira szeretném. Bármit megtennék érte, de nem
kényszerítelek bele egy rossz döntésbe. Szeretném, ha együtt
maradnánk. Szeretném, hogy együtt nevessünk és szeressük egymást
az elkövetkező ötven évben. Minden reggel úgy akarok ébredni,
hogy a karomban tartalak. Nem akarom, hogy az útjaink elváljanak.
– Mi van a SEAL-Iel? Nem szívesen hagytad ott őket.
– Nem – ismerte be a férfi. – Valóban. Azért léptem ki, mert azt
hittem, ezt kell tennem.
– Visszamehetsz?
Ethan elmosolyodott, és az ujjával körberajzolta Rachel száját.
– Sam szeretné, ha a KGI-nek dolgoznék. Azóta szeretné, hogy
leszereltem, de átkozottul makacs voltam, és túlságosan lefoglalt,
hogy haragudtam a világra. Neked és nekem meg kell ezt még
beszélnünk, de tetszik az ötlet. A fivéreim igen bosszantóak, de
senkiben sem bízom jobban, mint bennük, amikor a biztonságomról
van szó. Vagy a tiédről.
Rachel egy pillanatig csak feküdt ott, és elképzelte, milyen jövő
várhat rájuk. Nem oldják meg egyik napról a másikra a problémáikat.
Sok-sok kemény munka és türelem kell hozzá. Még nem volt teljesen
biztos benne. Talán soha nem is lesz az.
– Újra elmehetnék ahhoz a terapeutához – tört ki belőle. – Nem
olyan rossz.
– Ó, kicsim, rengeteg időnk van még, hogy rendbe hozzuk a
dolgainkat – felelte gyengéden Ethan.
A felesége szorongása egy kicsit enyhült, és engedett a feszültség
a vállában. Rachel kényelmesen a párnákba süppedt.
Van idejük. Senki sem mondta, hogy holnapra vagy akár
holnaputánra mindennek tökéletesnek kell lennie. Haladhatnak
lépésről lépésre. Együtt.
Együtt.
Soha nem gondolt bele igazán, milyen lenne az élete Ethan nélkül.
Nem akarta. Mindketten követtek el hibákat, és megérdemeltek egy
második esélyt. A férfinak igaza volt. Isten adott nekik, a
házasságuknak egy második esélyt. Csodás ajándék volt, amelyet ki
akart élvezni.
Miután meghozta a döntést, elöntötte a béke érzése, és még
jobban Ethanhez bújt.
– Szeretlek – suttogta.
Ethan megdermedt. Minden izma megfeszült, és Rachel érezte a
belőle áradó feszültséget. A férfi megremegett, és megcsókolta a
felesége haját.
– Én is szeretlek, kicsim. Istenem, mennyire szeretlek! Azt hittem,
elveszítettelek. Azt hittem, nem kaplak vissza.
A férfi remegett, Rachel pedig lehunyta a szemét, mert mardosták
a könnyek.
– Megoldjuk, Rachel. Csak adj egy esélyt. Boldoggá teszlek.
Az asszony elhúzódott, és a férje érzelmekkel teli arcába nézett.
Ethan szeme vörös volt, az arcán könnyek csillogtak. Rachel
megérintette nedves bőrét, és a szíve megtelt szeretettel.
– Azt szeretném, ha mindketten boldogok lennénk – suttogta.
Ethan lehajolt. Meleg, édes csókot váltottak. Két szerelmes csókja
volt ez, akik egy hosszú, kanyargós út után újra egymásra találtak.
Rachel látta, ahogy az útjaik egybeforrnak. A sok rájuk váró
elkerülhetetlen bukkanót és kanyart nem látta, egy dologban mégis
biztos volt. Együtt fogják megtenni az utat.
42. fejezet

– Alig várom már, hogy levegyék rólam a gipszet – panaszkodott


Rachel. – Az őrületbe kerget.
Ethan mosolyogva öntött maguknak egy csésze kávét. A
feleségére pillantott, aki a hátsó kertre néző asztalnál ült, és egy
szétterített újság feküdt előtte. De Rachel nem az újsággal
foglalkozott. Széthajtogatott egy fém ruhafogast, és annak a végével
igyekezett megvakarni a bőrét a gipsz alatt.
A felesége.
Soha nem fogja megunni ezt a szót. Hallani. Gondolni rá.
– Azzal csak megsérted a karodat – figyelmeztette szelíden,
amikor letette elé a kávéját. – Valószínűleg ólommérgezést is kapsz.
Vagy szájzárat. Legalább rozsdás?
Rachel egy pillanatig haragosan nézett rá, aztán nevetve
félredobta a fogast.
– Viszket, valahogy meg kell vakarnom.
Ethan előrehajolt, és megcsókolta. Élvezte a rövid, kötetlen
érintést. Olyan normálisnak tűnt, olyan régimódinak, az a fajta csók
volt, amelyet a régóta együtt élő párok váltanak. Élvezte az
intimitást, akkor is, ha még nem küzdötték le az összes akadályt. Jó
úton haladnak, és ez a lényeg.
– Pár óra múlva úgyis megnéz az orvos, és ha minden jól megy, és
a röntgen is rendben lesz, leveszik a gipszet.
Rachel a kávéját kortyolgatta, és sóhajtva hátradőlt.
– Alig várom.
Letette a kávéját, és a férfi felé lökte az újságot.
– Láttad a főcímet? Úgy tűnik, hogy a barátunk, Castle jó hosszú
időre eltűnik a színről.
Ethan haragos képet vágott, és erősen szorította az újságot a
kezében, miközben átfutotta a cikket. Azt akarta, hogy az a rohadék
haljon meg azért, amit tett, de az egykori szenátor szokás szerint
alkut kötött. Na nem mintha olyan jól járna. Így is nagyon hosszú
időre rács mögé kerül.
Ethan gonosz dolgokról fantáziált: Castle összekerül néhány
rabbal, akik ugyanabba a kategóriába sorolják a politikusokat, mint a
gyerekmolesztálókat, és ennek megfelelően cselekszenek.
Rachel tovább kortyolgatta a kávét, és a kertet nézte, amelynek a
munkálatait az elmúlt pár hétben felügyelte. Ethan fáradhatatlanul
dolgozott az átalakításán, és esküdni mert volna rá, hogy a
tengerészetnél nem dolgozott ennyit, mint Rachel és az édesanyja
irányítása alatt.
Rachel szeme vidáman csillogott, és Ethan kíváncsi volt, mire
gondol. Még mindig nem nyerte vissza teljesen az emlékezetét. Sok
időbe telik, de napról napra egyre több emléke tért vissza. Minél
jobban erőre kapott és minél inkább megszabadult a kábítószerek
hatásaitól, amelyektől olyan sokáig függött, annál több mindenre
emlékezett.
– Tavaly ki volt a Télapó? – kérdezte.
Ethan csak pislogott a váratlan kérdés hallatán.
– Hogy mi?
– Karácsonykor. Tudod, a Télapó.
A férfi a homlokát ráncolta, és igyekezett lerázni magáról a
hirtelen rátört szomorúságot.
– A tavalyi karácsony nem volt valami remek, kicsim. Szerintem
nem volt Télapó. Egyedül töltöttem. Itthon.
Rachel elkomorult, és ép kezével megszorította a férje kezét.
– Sajnálom, figyelmetlen voltam.
Ethan elmosolyodott.
– Nem, csak elfelejtetted a történteket, és az jó. Azt hittük,
elveszítettünk, de szerencsére nem így történt, szóval többet ilyen
nem lesz. Miért kérdezed, ki volt a Télapó?
Rachel ismét elmosolyodott, és csillogott a szeme.
– Ha tavaly nem volt Télapó, akkor idén Garretten a sor.
Ethan hátravetette a fejét, és felkacagott.
– Már emlékeztettük rá. Nem volt oda az ötletért, de a kedvedért
és anya kedvéért megteszi.
– Rusty lehetne a segítője. Tisztára olyan lenne, mint a Grincs, aki
ellopta a karácsonyt.
Ethan összerezzent.
– Jaj! Valószínűleg nem sok örömünk lenne benne, ha
összehoznánk őket. Ráadásul úgy gondolod, hogy Rusty még mindig
itt lesz karácsonykor?
Rachel elgondolkodó pillantást vetett rá.
– Ó, szerintem itt lesz. Szereti Marlene-t és Franket. Csak veletek,
többiekkel nincs még kibékülve.
– Igen, az érzés kölcsönös. Púp a hátunkon.
– Ahogy a kishúgok szoktak – felelte halkan Rachel.
Ethan felnyögött.
– Rosszabb vagy, mint anya.
– Adj neki egy esélyt, Ethan. Fiatal, össze van zavarodva, és
nehéz élete volt. Mind megérdemlünk egy második esélyt.
Ezzel megfogta a férjét. Nagyon is. Neki aztán tudnia kellett, mit
jelent a második esély. Ethan, hálásan egy ilyen második esélyért,
meghatottan az ölébe húzta a feleségét.
Rachel hozzábújt, és az asztalra fektette begipszelt kezét, hogy ne
legyen útban.
– Szeretlek – csókolta meg Ethan nyakát.
– Én is szeretlek, kicsim. Tudod, mi vagyunk a második esély
legjobb példája.
Rachel a szemébe nézett. Hívogatóan lebiggyedt az alsó ajka, és
Ethan nem tudott ellenállni, hogy meg ne megízlelje.
– Néha a második esély a legjobb esély – suttogta Rachel. – Mert
most sikerülni fog.

Anda mungkin juga menyukai