AMIN MAALOUF

A KERESZTES HÁBORÚK
ARAB SZEMMEL

(Tartalom)

FORDÍTOTTA
V. TÓTH LÁSZLÓ

AMIN MAALOUF
A KERESZTES HÁBORÚK
ARAB SZEMMEL

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1997

AMIN MAALOUF
LES CROISADES VUES PAR LES ARABES
EDITIONS JEAN–CLAUDE LATTÉS, PARIS 1983
© EDITIONS JEAN–CLAUDE LATTES, 1983
HUNGARIAN TRANSLATION
© V. TÓTH LÁSZLÓ, 1997

BEVEZETŐ
E könyv alapgondolata egyszerű: elmondani a keresztes háborúk történetét úgy, ahogyan a „má
on”, az arabok látták, megélték, megírták. A szöveg szinte kizárólag a korabeli arab krónik
nkáira épül.
A kortárs arab tanúságtevők nem keresztes hadjáratokról, hanem frank megszállásról, frank h
zélnek. A frankokat többféle névváltozattal jelölték a különböző nyelvjárásokban, korszakok
t az egyes szerzők is: faranj, faranjat, ifranj, ifranjat... Az egységes szóhasználat ke
dvéért a legtömörebb kifejezést alkalmaztam mindenütt, azt, amely a köznyelvben még ma is a
atiak, különösen pedig a franciák megnevezésére szolgál: franj, franjok.
Nem kívántam az olvasást megnehezíteni a bibliográfiai utalások és a történelmi jegyzetek s
Inkább a végére hagytam, és a fejezetek szerint csoportosítottam azokat. Hasznosak leszne
k a bővebb információkat igénylő olvasó számára, de nem kell feltétlenül elolvasni őket, a
bárki számára érthető. Nem a legújabb történelemkönyvet szándékoztam megírni, hanem – egy e
kívül hagyott szempont alapján – a keresztes háborúk „igazi regényét”, annak a viharos két
ténetét, amelynek során jellegzetesen megváltozott a Nyugat és az arab világ, s amely még m
s meghatározza a kapcsolatukat.

PROLÓGUS

Bagdad, 1099 augusztus

Kiáltozva, turbán nélkül, a gyász jeléül kopaszra borotvált fejjel szalad be Abu–Szád al–Ha
eletre méltó kádi a palotába, egyenest al–Musztazhir–billah kalifa hatalmas dívánja elé. Se
ember, öregek és fiatalok a nyomában, zúgó moraj erősíti meg minden szavát, szédítő a renge
és tar fej látványa. Néhány udvaronc nyugtatgatni próbálja a kádit. Megvető mozdulattal ut
őket, s határozott léptekkel a terem közepére siet. Onnan mennydörgi el, mint prédikátor a
valamennyi jelenlévőt ostorozva, tekintet nélkül a rangjukra:
– Hát még van merszetek a biztonság fényében sütkérezni, élvezni az életet, akár a virág a
en a testvéreiteknek Szíriában immár nem maradt egyéb hely széles e világon, csak a tevéik
e vagy a keselyűk gyomra? Mennyi kiontott vér! Mennyi ifjú leánynak kell szégyenében kezébe
metnie szép orcáját! A vitéz arabok ölbe tett kézzel tűrik a pusztítást, a büszke perzsák b
enükbe?
„E beszéd könnyeket fakasztott a szemekből, megindította a szíveket”, mesélik az arab króni
ndenki zokogott, meggörnyedt fájdalmában. De al–Harávi nem megríkatni jött őket.
– A sírás hitvány fegyver a férfiember kezében, amikor kardok szikráztathatják fel a háború
veti oda keményen.
Három hosszú héten át tartott az útja Damaszkusztól Bagdadig a szíriai sivatag tűzforró nap
t. Nem együttérzést koldulni jött, hanem értesíteni a legmagasabb iszlám hatóságokat az iga
ért rettenetes csapásról, késedelem nélküli beavatkozásukat kérni, vessenek véget a véront
– Soha muzulmánokat nem aláztak meg ennyire, soha nem dúlták még föl ily rettenetesen földj
! – ismétli újra meg újra al–Harávi. A kíséretében lévők mindannyian a hódítók által elpusz
ekültek el, van közöttük a jeruzsálemi mészárlást túlélő kevesek közül is. Elhozta őket, ho
 mondhassák el az egy hónappal korábban átélt szörnyű eseményeket.
Egy hónapja, a muzulmán időszámítás, a hidzsra négyszázkilencvenkettedik éve sabán havának
dik napján, 1099. július 15–én a franjok negyvennapos ostrom után behatoltak a Szent Városb
. A túlélők még most is beleremegnek, ha beszélniük kell róla. Tekintetük üveges lesz, mint
aguk előtt látnák az utcákat elözönlő, vértekbe öltözött szőke lovagokat, kivont karddal a
lekaszabolják a férfiakat, a nőket, a gyerekeket, kifosztják a házakat, lerombolják a mecs
teket.
Amikor két nap múlva véget ért az öldöklés, egyetlen muzulmán sem maradt a falak között. Cs
k sikerült a kavarodást kihasználva kiszökniük az ostromlók által beszakított városkapuk va
kén. A többiek ezrével pusztultak el, kiontott vérük saját lakóházaik küszöbét vagy a mecse
földjét áztatta. Sok imám, uléma szerzetes és szúfi aszkéta is volt közöttük, akik azért ha
, hogy e szent helyen áhítatos visszavonultságban éljenek. Az utolsó túlélőknek jutott a le
etlenebb sors: nekik maguknak kellett övéik holttestét a senki földjén ásott, jeltelen sírg
ipelniük, beledobni és felgyújtani, mielőtt őket magukat is lemészárolták vagy a rabszolgap
eladták volna.
A jeruzsálemi zsidók sorsa ugyanilyen rettenetes volt. A csata első óráiban sokan részt vet
ek otthonaik, a város északi részén fekvő zsidónegyed védelmében. Amikor azonban a házaikat
l leomlott és a szőke lovagok elözönlötték az utcákat, a zsidók kétségbe estek. Az egész kö
erint, a központi zsinagógában gyűlt össze imádkozni. Akkor a franjok eltorlaszolták az öss
ijáratot, köröskörül rőzsenyalábokat halmoztak fel, majd meggyújtották e máglyákat. Akik va
s kijutottak, azokkal a környező utcákban végeztek. A többieket elevenen megégették.
Néhány nappal a történtek után az első palesztínai menekültek elérték Damaszkuszt. Féltve ő
a szent könyv egyik legrégibb példányát, az Ottomán Koránt hozták magukkal. Amikor a szír n
közelébe értek és a távolból megpillantották az omajjád mecsetnek a várost szögletes formáb
magasodó három minaretjét, leborultak imaszőnyegeikre, hálát adva a Mindenhatónak, hogy meg
szabbította életüket, megmentette őket a halál torkából. Damaszkusz nagy kádija, AbuSzád al
yesen fogadja a menekülteket. Az afgán származású előkelőség a legtekintélyesebb személy a
palesztinokat ellátja tanácsokkal és anyagi támogatást is nyújt nekik. Szerinte egy muzulm
ak nem kell pirulnia amiatt, hogy elkergették otthonából. Talán nem maga Mohamed volt–e az
első iszlám menekült? Talán nem hagyta el ő is szülővárosát, Mekkát, amelynek lakói ellens
vele szemben, nem keresett–e menedéket Medinában, ahol az új vallást könnyebben befogadták
alán nem éppen száműzetéséből szólított–e fel a szent háborúra, a dzsihádra, hogy megszabad
? A menekültek a szent háború harcosainak tekinthetik magukat, vérbeli mudzsahideknek, a
kiket oly nagyra becsülnek az iszlámban, hogy a Próféta emigrációja, a hidzsra lett a muzul
időszámítás kiindulópontja.
Sok igazhitű szerint megszállás idején szent kötelesség száműzetésbe vonulni. A nagy utazó,
lországból származó arab Ibn Dzsubair csaknem egy évszázaddal a franj támadás kezdete után
ajd el Palesztinába, és felháborodva tapasztalja, hogy akadnak olyan muzulmánok, akik „szül
jükhöz való ragaszkodásból” képesek továbbra is a megszállt területen élni.
– Egy muzulmán számára megbocsáthatatlan bűn Isten színe előtt, ha hitetlen városban tartóz
Ibn Dzsubair –, hacsak nem pusztán átutazóban van ott. Iszlám földön nincsen kitéve mindazo
a kínoknak és bajoknak, amelyek a keresztény országokban fenyegetik. Hogyan is hallgatha
tná például a Prófétát becsmérlő szavakat, a legostobább gyalázkodásokat? Nem lehet tisztán
a disznók között, az idegen törvényeknek engedelmeskedve. Vigyázzatok hát, nagyon vigyázza
be ne tegyétek hozzájuk a lábatokat! Kérjétek az Isten kegyelmét, óvjon meg benneteket e bo
sztó tévedés elkövetésétől! Ha valaki keresztény országban lakik, annak nap mint nap látnia
zerencsétlen muzulmán foglyok szenvedését. Vasketrecekben sínylődnek, kemény munkára hajtjá
abszolgákként bánnak velük, a muzulmán fogolynők pedig láncra fűzve, vaskarikákban botladoz
ukon meghasadnak a szívek, de a szánalom mit sem használ.
Ibn Dzsubair ítélete talán szigorúbb a hivatalos álláspontnál, de jól megvilágítja a Palesz
iából elmenekült és 1099 júliusában Damaszkuszban összegyűlt emberek ezreinek magatartását.
halálos lelki bánattal járt is odahagyni otthonaikat, szilárdan elhatározták, hogy felrázzá
tvéreiket mindenütt az iszlám földön, s addig vissza nem térnek semmiképpen, amíg a megszál
sen el nem távoznak.
Mi másért is jöttek volna egyébként Bagdadba al–Harávi vezetésével? Talán nem a kalifához,
kell–e fordulniuk a muzulmánoknak a nehéz órákban? Nem az igazhitűek fejedelme elé kell–e j
k panaszaikkal és fájdalmaikkal?
Ám Bagdadban a menekültek csalódása egyenes arányban áll majd reményeikkel. Al–Musztazhir–b
alifa ugyan nyomban kifejezésre juttatja mély rokonszenvét és teljes együttérzését, majd me
t magas rangú udvari méltóságot a baljós események sürgős kivizsgálásával. De vajon kell–e
y ezután soha többé nem esik szó a „bölcsek bizottságáról”?
Jeruzsálem ostroma, az Iszlám és a Nyugat közötti ezeréves ellenségeskedés kiindulópontja e
atban még nem vált ki semmilyen erőteljes válaszlépést. Majdnem fél évszázadnak kell elteln
z, hogy az arab Kelet összefogjon és harcba szálljon a betolakodókkal, hogy a damaszkusz
i kádinak a kalifa dívánja előtt tett felhívása a dzsihádra az ellenállás első ünnepélyes a
kihirdettessék.
A támadás kezdetén kevés arab volt képes al–Harávi éleslátásával felmérni a Nyugatról jövő
nagyságát. Sokan túlságosan is gyorsan alkalmazkodtak az új helyzethez. A legtöbben a túlél
en keserűen bár, de beletörődtek a franjok jelenlétébe. Csak keveseknek sikerült többé vagy
tárgyilagos megfigyelő álláspontjára helyezkedve világosabban megérteni e váratlan és újsze
szefüggéseit. A legtehetségesebb közöttük a damaszkuszi történetíró, Ibn al–Qalanissi volt,
alád fiatal, művelt sarja. 1096–ban, huszonhárom évesen szemtanúja volt a franjok megjelené
a Keleten. Ettől fogva nyomon kísérte az eseményeket, krónikájában rendre följegyzett mind
amiről tudomást szerzett. Hűségesen és túlzó szenvedélyek nélkül követi a hódítók mozgását
látták.
Az ő számára minden azokban a nyugtalanító napokban kezdődött, amikor eljutottak Damaszkusz
az első hírek, szóbeszédek...

ELSŐ RÉSZ

A BEHATOLÁS
(1096–1100)

Nézzétek a franjokat! Lássátok, milyen ádázul harcolnak a vallásukért, miközben belőlünk, m

ntha hiányoznék az elszánás a szent háborúra!

SZALADIN
I. FEJEZET

A FRANJOK MEGÉRKEZNEK

Ebben az esztendőben egyre–másra érkeztek a hírek, hogy franj csapatok jelentek meg a Márvá
enger felől, megszámlálhatatlan sokaságban. Az embereket félelem fogta el. A szóbeszédet me
ette Kilidzs Arszlán király, akinek területe a legközelebb esett a jövevényekhez.

Az Ibn al–Qalanissi által e helyütt említett Kilidzs Arszlán még tizenhét éves sincs a hódí
anásakor. Az első muzulmán vezető, aki értesül közeledtükről. A fiatal, enyhén vágott szemű
majd rájuk az első vereséget, de ő lesz az is, akit elsőként győznek le a rettegett lovagok
Kilidzs Arszlán 1096 júliusától tudja, hogy franjok hatalmas serege menetel Konstantinápol
y felé. A legrosszabbtól tart. Természetesen fogalma sincs a behatolók igazi céljairól, de
egjelenésük a Keleten kétségkívül semmi jót nem jelenthet a számára.
A fennhatósága alá tartozó szultanátus Kis–Ázsia nagy részét magában foglalja. Ezt a terüle
régiben hódították el a görögöktől. Kilidzs Arszlán apja, Szulejmán volt az első török, aki
azt a földet, amelyet sok évszázaddal később Törökországnak neveznek majd. Niceában, ennek
zulmán államnak a fővárosában több bizánci templom maradt, mint amennyi mecset épült. A vár
török harcosok alkotják ugyan, de a lakosság túlnyomó része görög. Kilidzs Arszlán nem tápl
alattvalói igazi érzelmeit illetően, tudja, hogy számukra ő mindig csupán egy barbár banda
zére marad. Csak egyetlen uralkodót ismernek el, suttogó hangon foglalják imáikba a nevét:
lexiosz Komnénosz baszileuszt, a rómaiak császárát. Alexiosz valójában inkább a görögök csá
ai Császárság örököseinek vallják magukat. Ezt egyébként elismerik az arabok is, akik – a X
n éppúgy, mint a XX. században – a görögöket „rúm”–oknak, rómaiaknak nevezik. Még a Kilidzs
a Görög Császárságtól elhódított területeket is Rúm Szultanátusnak hívják.
Ez idő tájt Alexiosz a Kelet egyik legtekintélyesebb alakja. Ez az ötven év fölötti, alacso
termetű, kajánul csillogó szemű, ápolt szakállú, kellemes modorú, mindig arany ékszereket é
elmét viselő férfi valósággal megigézi Kilidzs Arszlánt. Ő uralkodik Konstantinápolyban, a
etes Bizáncban, kevesebb mint háromnapi járásra Niceától. Ez a közelség visszafogott vágyak
t a fiatal szultánban. Mint minden nomád hadvezér, ő is hódításról, rablásról álmodozik. Ne
zámára karnyújtásnyi közelségben tudni Bizánc legendás gazdagságát. Ugyanakkor azonban vesz
matol: tisztában van vele, hogy Alexiosz sohasem tesz le arról, hogy visszafoglalja
Niceát, nemcsak azért, mert a város mindig is görög volt, hanem főleg azért, mert a török h
ilyen közeli jelenléte Konstantinápolyhoz állandó fenyegetést jelent a birodalom biztonság
ve.
Közismert, hogy a bizánci hadsereget már évek óta belső válságok zilálják szét, s ezért ali
egymaga belevágni egy területvisszafoglaló háborúba. De azt is tudja mindenki, hogy Alexi
osz bármikor kérhet segítséget külföldi szövetségeseitől. A bizánciak sohasem haboztak a Ny
lovagok szolgálatait igénybe venni. Nehézfegyverzetű zsoldosként vagy Palesztinába igyekvő
dokként sok–sok franj megfordult már a Keleten. 1096–ban tehát korántsem ismeretlenek a muz
lmánok számára. Mintegy húsz évvel korábban – Kilidzs Arszlán nem élt még akkor, de seregén
jei elmesélték neki – a szőke hajú franj kalandorok egyike, egy bizonyos Roussel de Baille
ul önálló államot hozott létre Kis–Ázsiában, sőt Konstantinápoly ellen vonult. A kétségbees
k nem maradt más választásuk, kénytelenek voltak Kilidzs Arszlán apjához fordulni. Szulejmá
em hitt a fülének, amikor a baszileusz rendkívüli követe könyörögve kérte, siessen a bizánc
. A török lovasok el is indultak Konstantinápoly felé, és sikerült legyőzniük Rousselt. Szu
pedig busás jutalmat – aranyat, lovakat, földet – kapott segítségéért cserébe.
Azóta a bizánciak nem bíznak meg a franjokban, de mivel a császári hadseregnek mindig szüks
van harcedzett katonákra, kénytelenek zsoldosokat toborozni. Egyébként nemcsak franjoka
t; a keresztény birodalom zászlaja alatt számos török harcos is küzd. Éppen a görög seregbe
t honfitársainak köszönhetően tudta meg Kilidzs Arszlán 1096 júliusában, hogy franjok ezrei
lednek Konstantinápoly felé. Az informátorai által festett kép elbizonytalanítja. Ezek a ny
gatiak ugyancsak kevéssé hasonlítanak a már megszokott zsoldosokhoz. Van ugyan közöttük néh
lovag és jelentős számú fegyveres gyalogos is, de azonkívül rongyos nők, gyermekek, vénembe
zrei is. Az ember azt hinné, valami hódító által a földjeiről elűzött nemzetség. Azt is bes
valamennyien két szövetcsíkot varrtak kereszt alakban a hátukra.
Az ifjú szultán sehogy sem tudja felmérni a veszély nagyságát. Felszólítja ügynökeit, kettő
t, tájékoztassák folyamatosan az újabb hódítók minden cselekedetéről, mozdulatáról. Eközben
re felkészülve ellenőrizteti fővárosa védelmi erődítményeit. Nicea falai több mint egy fars
zer méter) hosszúak, és kétszáznegyven bástyával vannak megerősítve. A város délnyugati rés
sz–tó békés vize nyújt kiváló természeti védelmet.
Augusztus első napjaiban a fenyegető veszély mégis valóságossá válik. A franjok bizánci haj
átkelnek a Boszporuszon, és a gyilkos napsütés ellenére rendületlenül nyomulnak előre a pa
ntén. Mindenütt azt hangoztatják, noha útjukban több görög templomot is kifosztanak, hogy c
a muzulmánok kiirtása. Vezérük állítólag egy Pierre nevű remete. Az informátorok több tíze
k a létszámukat, de senki sem tudja, hová tartanak. Úgy látszik, Alexiosz császár Civitóban
lomásoztatni őket, ahol korábban fölállított egy tábort zsoldosainak, Niceától kevesebb min
pi járásra.
A szultán palotája a fölbolydult méhkashoz hasonló. A török lovasság bármely pillanatban ké
be szállni, közben pedig kémek, futárok jönnek–mennek, a franjok legkisebb mozdulatáról is
lnak. Elmondják, hogy a franjok minden reggel többezres hordákban elhagyják táborukat, fel
dúlják a környéket, kifosztanak néhány tanyát, másokat fölgyújtanak, majd visszatérnek Civi
oportokba verődve számba veszik a rablott zsákmányt. Ebben nincsen semmi megdöbbentő a szul
katonái szemében. Semmi nyugtalanító nincs uruk számára sem. Egy hónapon át tart ez az áll
Ám egy napon, szeptember közepe táján, a franjok viselkedése hirtelen megváltozik. Valószín
m maradt már semmi kifosztanivaló a környéken, Nicea felé veszik hát útjukat. Keresztülvonu
néhány falun – valamennyi keresztény település –, és megkaparintják az épp akkoriban betaka
ratott termést. Ha a parasztok ellenkeznek, nincs kegyelem, lemészárolják őket. Még kisgyer
ekeket is elevenen megégetnek.
Mindez váratlanul éri Kilidzs Arszlánt. Amikor eljutnak hozzá az első hírek, az ostromlók m
fővárosa falai alatt vannak, s a nap még nem éri el a láthatárt, amikor az első gyújtogatás
llegei az ég felé törnek. A szultán nyomban kiküld egy lovascsapatot, ütközzön meg az ellen
A hatalmas túlerőben lévő franjok szétszórják a törököket. Csak néhányan térnek vissza, vé
idzs Arszlán most már a tekintélyét látja kockán forogni, azonnal csatába akar indulni, de
ei lebeszélik erről. Hamarosan leszáll az éj, a franjok máris visszavonulóban vannak bizton
ot adó táborukba. Várnia kell hát a bosszúval.
Nem sokáig. Sikerükön felbuzdulva a nyugatiak két hét múlva újfent fölkerekednek. Ezúttal S
fia időben értesül róla, hogy elhagyták táborukat, s lépésről lépésre követi a mozgásukat.
vagból, de főleg toprongyos banditák ezreiből álló franj csapat megkerüli a várost, kelet f
t, és meglepetésszerűen beveszi Xerigordon erődítményét.
A fiatal szultán határoz. Emberei élén a kis vár felé vágtat, ahol a győzelmüket ünneplő fr
eisszák magukat. Hogyan is sejthetnék, hogy sorsuk máris megpecsételődött? Xerigordon ugyan
s kelepce, amelynek titkát Kilidzs Arszlán katonái jól ismerik, de a tapasztalatlan ideg
enek nem jöhettek még rá: a vár vízellátása a falakon kívülről történik, a forrás eléggé me
san elzárják az oda vezető utat. Nem is kell mást tenniük, csak elfoglalni hadállásaikat a
, és nem mozdulni onnan. A szomjúság majd megvívja helyettük a harcot.
Az ostromlottak számára rettenetes szenvedés veszi kezdetét. Kínjukban lovaik vérét és sajá
etüket isszák. A kintiek megfigyelhetik, amint október első napjaiban reménytelenül fürkész
 eget, néhány esőcseppre áhítozva. Hiába. Egy hét múlva a csapat vezére, egy Renaud nevezet
ajlandónak mutatkozik megadni magát, amennyiben megkímélik az ő és emberei életét. Kilidzs
azt a feltételt szabja, hogy a franjok nyilvánosan tagadják meg a vallásukat. Nem kis m
eglepetésére Renaud nemcsak hogy kész áttérni az iszlám vallásra, hanem hajlandónak mutatko
rra is, hogy a továbbiakban a törökök oldalán az övéi ellen harcoljon. Sok társa ugyancsak
feltételek elfogadására, őket rabláncra fűzve Szíria városaiba vagy Közép–Ázsiába hajtják.
hányják.
A fiatal szultán büszke a haditettére, de megőrzi józanságát. Időt hagy embereinek, hogy a
mánynak megfelelően osztozkodhassanak a zsákmányon, de másnap újra fegyverbe szólítja őket.
a franjok csaknem hatezer embert veszítettek, de akik megmaradtak, hatszor ennyien
vannak. Itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy végleg megszabaduljanak tőlük. A szultán
cél érdekében cselhez folyamodik. Két görög kémet küld a civitói táborba, hogy elterjesszé
mbereinek kutya bajuk, sőt sikerült már Niceába is behatolniuk. Csakhogy erősen elhatároztá
az ottani gazdag zsákmányból semmit sem osztanak meg hittestvéreikkel. Amíg a kémek fellází
franjokat, a törökök nagyszabású orvtámadást készítenek elő.
A gondosan előkészített pletykák valóban kiváltják a civitói táborban a kívánt felfordulást
portokba verődnek a franjok, szidják Renaud–t és embereit. Már meg is van a döntés: haladék
ul útra kelnek, hogy részt vehessenek Nicea kifosztásában. Ám ekkor hirtelen felbukkan val
aki a xerigordoni expedícióból, akinek sikerült, ki tudja, hogyan, kereket oldania. Feltár
ja az igazságot társai sorsáról. Kilidzs Arszlán kémei már–már úgy látják, kútba esett a te
franjok ugyanis nyugalomra intik a többieket. Amikor azonban elmúlik az első döbbenet p
illanata, újra az izgágák kerekednek fölül. A tömeg forrong, üvölt, azonnal útra kelne, mos
a fosztogatás reményében, hanem „megbosszulni a mártírokat”. A bizonytalankodókat gyávákna
A legbőszebbek diadalmaskodnak, az indulás időpontját másnapra tűzik ki. A kémek mesterkedé
tudódott, de céljukat mégis elérték. Üzennek uruknak, készülhet a harcra.
1096. október 21–én a nyugatiak tehát elhagyják táborukat. Kilidzs Arszlán a közelben van.
akát a Civitó környéki dombok között töltötte. Az emberei a helyükön vannak, jól elrejtőzve
e, hogy már messziről észrevehesse a porfelhőt kavaró franj menetoszlopot. Néhány száz lova
ad az élen, a legtöbben páncél nélkül, s gyalogosok rendezetlen tömege követi őket. Nem egé
a múlva a szultán már hallja is a zajongásukat. A háta mögött éppen fölkelő nap pontosan a
lágít. Lélegzetét visszatartva, Kilidzs Arszlán int az emírjeinek, legyenek készen. Elérkez
sorsdöntő pillanat. Egy alig észrevehető mozdulat, néhány suttogó parancs itt is, ott is, é
zek lassan megfeszítik íjaikat. Hirtelen ezer nyílvessző hasítja át a levegőt egyetlen, hos
tyel. A lovasok többsége már az első pillanatban lebukik nyergéből. Aztán a gyalogosok megt
delése következik.
Amikor a kézitusa elkezdődik, a franjok már fejvesztetten menekülnek. Akik a legvégén menet
ltek, lélekszakadva rohannak vissza a táborba, ahol az otthon maradottak csak nemrégib
en ébredtek föl. Egy öreg pap reggeli misét celebrál, néhány asszony reggelit készít. Amiko
ekülők betódulnak, sarkukban a törökökkel, kitör a pánik. A franjok szanaszét szaladnak. Né
omszédos erdőkbe igyekeznek, őket hamar utoléri a végzet. A találékonyabbak egy elhagyott e
n sáncolják el magukat, melyet hátulról, szerencséjükre, a tenger véd. A szultán nem akar f
eges kockázatot vállalni, eltekint az ostromtól. A bizánci flottát gyorsan értesítik, az er
i franjokat hajóikkal úgyis kimenekítenék. Két– vagy háromezer ember így megmenekül. Pierre
ete néhány napja Konstantinápolyban tartózkodik, így ő is életben marad. De híveinek nincs
a szerencséjük. A legfiatalabb nőket elhurcolják a szultán lovasai, hogy az emírek osztozko
janak rajtuk vagy a rabszolgapiacon adják el őket. Néhány fiatal fiú ugyanerre a sorsra ju
t. A többi franjot, legalább húszezret, lemészárolják.
Kilidzs Arszlán ünnepel. Teljesen megsemmisítette az oly félelmetesnek mondott franj ser
eget, és saját csapatainak vesztesége jelentéktelen. Amikor végigtekint a lába elé hordott
almas hadizsákmányon, úgy érzi, élete legszebb győzelmét aratta.
Pedig kevés diadal került ennyire sokba a történelem folyamán a győztesnek.
A sikertől elbizakodott Kilidzs Arszlán nem veszi komolyan a következő télen az újabb franj
csapatok Konstantinápolyba érkezéséről szóló híreket. Sem ő, de még a legokosabb emírjei se
n semmi aggasztót. Ha Alexiosz újdonsült zsoldosai is átmerészkednének a Boszporuszon, misz
ikbe aprítják őket, mint a legutóbbiakat. A szultán most már elérkezettnek látja az időt, h
ontosabb dolgokkal is törődjön. Régóta szeretne már pontot tenni a szomszéd török fejedelme
ló kibékíthetetlen viszálya végére. Ott és sehol máshol dől majd el az ő és birodalma sorsa
vagy furcsa franj szövetségeseikkel való csatározások mindig is csupán afféle közjátékok le
A fiatal szultán aztán igazán tudhatja. Apja, Szulejmán talán nem éppen a török vezérek köz
csatározások egyikében veszítette–e el az életét 1086–ban? Kilidzs Arszlán akkor alig hétév
ki kellett volna apja helyére lépnie néhány hűséges emír régenssége alatt. De eltávolítottá
és Perzsiába küldték azzal az ürüggyel, hogy élete veszélyben forog. Hajbókoló udvaroncok
zolgálatkész rabszolgák hada leste minden szavát, de szigorúan szemmel tartották és kifejez
en megtiltották neki, hogy ellátogasson országába. Vendéglátói, azaz inkább börtönőrei nem
mzetségének tagjai voltak: a szeldzsukidák.
Ha van név a XI. században, amelyet ismer mindenki Kína partjaitól a franjok távoli országá
hát az övék az. A Közép–Ázsiából ezer meg ezerszámra érkező hosszú, copfba font hajú, nomá
suk törökök néhány év alatt teljesen leigázták az Afganisztántól a Földközitengerig terjedő
bagdadi kalifa – a Próféta utóda és a tekintélyes abbászida birodalom örököse – engedelmes
ezükben. Iszfahántól Damaszkuszig, Niceától Jeruzsálemig a szeldzsuk emírek szava a törvény
zázada most először a muzulmán Keletet egyetlen dinasztia uralja, amely azt hirdeti, vis
sza kell állítani az iszlám régmúlt dicsőségét. A szeldzsuk törökök által 1071–ben szétzúzo
erték ki vereségüket. Kis–Ázsiát, a legnagyobb helytartóságukat elveszítették. Már a főváro
nságban. Császárjaik, maga Alexiosz is, egyre–másra küldözgeti követeit a római pápához, a
b urához, könyörögve kéri, hirdessen szent háborút az egyre veszedelmesebb iszlám ellen.
Kilidzs Arszlán nagyon is büszke arra, hogy ilyen tekintélyes családhoz tartozik. De nem
ostoba, hogy felüljön a török birodalom e látszólagos egységének. A szeldzsuk vérrokonok n
rik az összetartozás fogalmát. Ölnek, hogy életben maradhassanak. Az ő apja is testvérei se
nélkül hódította meg Kis–Ázsiát, a roppant kiterjedésű Anatóliát, és egy unokatestvére ölt
yba, Szíria felé akart terjeszkedni. És amíg Kilidzs Arszlánt erővel Iszfahánban tartották,
tyai birtokot feldarabolták. Amikor az ifjú 1092 végén kiszabadult kihasználva egy viszályt
fogvatartói között birodalma alig terjedt túl Nicea védőbástyáin. Tizenhárom éves volt mind
Később a serege emírjeitől kapott tanácsoknak köszönhetően sikerült – háborúval, gyilkosság
– visszaszereznie apai örökségének egy részét. Ma már azzal dicsekedhet, hogy több időt tö
nyergében, mint a palotájában. De a franjok érkezésekor a játszma még korántsem dőlt el. K
rős vetélytársai maradtak, még ha – legnagyobb szerencséjére – szíriai és perzsiai szeldzsu
stvérei egyelőre egymás közötti viaskodásaikkal vannak is elfoglalva.
Keletre az anatóliai síkság kietlen magaslatain e bizonytalan időkben egy Danishmend (a „Bö
cs”) nevezetű különös figura uralkodik. E kétes származású kalandor a többségükben írástuda
lentétben jártas a legkülönfélébb tudományokban. Hamarosan egy híres hősköltemény főhőse le
d király gesztája című eposz Maiatya, egy Ankarától délkeletre fekvő örmény város meghódítá
nek elestét a szerzők a leendő Törökország iszlám vallásúvá válásának döntő fordulataként á
an, amikor az újabb franj hadtest Konstantinápolyba érkezését jelentik Kilidzs Arszlánnak,
maiatyai csata már megkezdődött. Danishmend ostromolja a várost, és a fiatal szultán számá
fogadhatatlan, hogy az apja halálát Anatólia egész északkeleti részének elfoglalására kihas
sa egy ilyen nagy jelentőségű győzelmet arasson. Ezt megakadályozandó, lovasai élén Maiatya
onul, és táborát fenyegetőleg a Danishmendé közelében üti fel. A feszültség nő, a csetepaté
több a halálos áldozat.
1097 áprilisában a nyílt összecsapás elkerülhetetlennek látszik. Kilidzs Arszlán megteszi a
s előkészületeket. Serege javát Malatia falai alatt vonja össze. Ekkor egy fáradtságtól elc
t lovas jelenik meg sátránál. Ziháló lélegzettel adja át az üzenetet: itt vannak a franjok,
gint, átkeltek a Boszporuszon, sokkal többen, mint tavaly. Kilidzs Arszlán nyugodt mar
ad. Semmi ok ekkora aggodalomra. Volt már dolga a franjokkal, tudja, mihez tartsa
magát. Végül, de csak azért, hogy megnyugtassa Nicea lakosságát és főleg éppen szülés előtt
indít néhány lovas egységet a főváros helyőrségének megerősítésére. Ő maga majd akkor tér
Danishmenddel.
Kilidzs Arszlán újra beleveti magát, testestüllelkestül, a malatiai csatába. De május első
iban egy újabb hírnök érkezik. Keze–lába reszket a fáradtságtól és a félelemtől. Szavai rém
szultán táborában is. A franjok Nicea kapuinál vannak, ostromolják a várost. De ezek nem o
yanok, mint a múlt nyáron szétvert szedett–vedett rablók bandája, hanem tetőtől talpig fölf
ett lovasok alkotta igazi hadsereg. És ezúttal a baszileusz katonái is velük jöttek. Kilid
zs Arszlán megpróbálja megnyugtatni embereit, de őt is kétségek gyötrik. Engedje át Malatiá
sának, és térjen vissza Niceába? Biztos, hogy megmentheti még fővárosát? Nem fog szétmorzso
hadszíntér között? Miután meghányta–vetette a dolgot hűségesebb emírjeivel, egyetlen kiuta
mpromisszumos megoldást lát. El kell mennie Danishmendhez, számítva a becsületességére, táj
ni kell őt a rúmok és zsoldosaik hódítási kísérletéről – amely egyszersmind valamennyi Kis–
fenyegeti –, és azt kell neki javasolni, vessenek véget az ellenségeskedésnek. Meg sem várv
Danishmend válaszát, a szultán máris útnak indítja serege egy részét a főváros felé.
A fegyverszünetet valóban néhány nap alatt megkötik, és Kilidzs Arszlán késedelem nélkül ny
eszi útját. De alighogy a Nicea környéki magaslatokra ér, az elé táruló látványtól a vér is
reiben. Az apja által reá hagyott csodálatos várost minden oldalról körülvették. Rengeteg a
enséges katona, mozgatható tornyokat, kőhajító szerkezeteket és más ostromgépeket állítanak
el láthatólag az utolsó rohamra készülődnek. Az emírek egyértelműen kijelentik: itt már nin
nni. Vissza kell vonulni az ország belsejébe, amíg nem késő. Az ifjú szultán mégsem képes r
, hogy csak úgy odahagyja a fővárosát. Mindenképpen meg akar kísérelni egy áttörést délen,
romlók állásai a legkevésbé szilárdaknak látszanak. A csata május 21–én hajnalban kezdődik.
szlán elszántan veti magát a küzdelembe, és az ádáz tusa egészen napnyugtáig tart. Mindkét
gyformán súlyosak a veszteségek, de mindkét fél megőrizte pozícióit. A szultán nem erőlteti
olgot.
Megértette, hogy többé semmi áron sem tud rést ütni a gyűrűn. Ha makacsul tovább folytatná,
n erejével bele is vetné magát ebbe a számára oly rosszul kezdődött harcba, talán meghossza
ná az ostromot hetekig, akár még hónapokig is, de akkor a szultanátus létét tenné kockára.
Arszlán egy ízig–vérig nomád nép gyermeke, tudja, hogy a hatalma a neki engedelmeskedő néh
r harcosban lakozik, nem pedig egy város birtoklásában, bármilyen vonzó legyen is az. Új sz
elyéül egyébként hamarosan kiválasztja majd a jóval keletebbre fekvő Konya városát, amelyet
zottjai egészen a XIV. század elejéig birtokolni fognak. Soha többé nem látja viszont Niceá
Mielőtt eltávozna, búcsúüzenetet küld a város védőinek. Értesíti őket fájdalmas döntéséről,
jenek úgy, ahogyan az érdekeik kívánják”. E szavak jelentése egyaránt világos a török helyő
ság számára: Alexiosz Komnénosznak kell átadni a várost, ne jusson az franj szövetségesei k
El is kezdődnek a tárgyalások a baszileusszal, aki Nicea nyugati oldalán foglalt állást az
mbereivel. A szultán emberei megpróbálják húzni az időt, nyilván azt remélve, hogy uruk erő
at. De Alexiosznak sürgős: azzal fenyegetőzik, hogy a nyugatiak már a döntő ostromra készül
már pedig ha az elkezdődik, ő nem felel semmiért. A tárgyalók nagyon megijednek, hiszen eml
znek még, mit műveltek a franjok Nicea környékén az előző évben. Lelki szemeikkel már látjá
ablását, a férfiak lemészárlását, a nők megerőszakolását. Nem haboznak többé, sorsukat inká
ezébe teszik le, a megadás módját is ő határozza meg.
Június 18–áról 19–ére virradóra a bizánci sereg katonái, többségükben törökök, bárkáikon cs
osz tavon. Bejutnak a városba, a helyőrség harc nélkül megadja magát. Mire felkel a nap, má
császár kék és arany zászlói lobognak a falakon. A franjok nem indítják meg az ostromot. K
s Arszlán számára így az ürömbe némi öröm is vegyül: a szultanátus főemberei életben maradt
szultánnét újszülöttjével együtt Konstantinápolyban királyi pompával fogadják a franjok leg
háborodására.
Kilidzs Arszlán fiatal felesége Csaka, egy tehetséges kalandor, a franj behatolás előestéjé
agy hírnévnek örvendő török emír lánya. Az emírt egy kis–ázsiai portyáján fogságba ejtették
nagyon gyorsan megtanult görögül, néhány hónap után már tökéletesen beszélt. Sziporkázóan
szerű társalkodó lévén rendszeres vendége lett a királyi palotának, s még nemesi címet is a
neki. De nem érte be ezzel a káprázatos felemelkedéssel. Többre vágyott, jóval többre: Biz
a akart lenni!
Csaka emírnek gondosan felépített terve volt erre. Elutazott az Égei–tengerhez, Szmirna ki
kötőjébe, s ott egy görög hajóépítő segítségével hadiflottát hozott létre, kétárbocos briga
ci dromonokkal, kétés háromsorevezős gályákkal, összesen mintegy száz hajóval. Első lépéské
y szigetet, közöttük Rodoszt, Kioszt és Szamoszt, és kiterjesztette fennhatóságát az Égei–t
partvonalára. Miután ekképpen egy tengeri birodalom urává lett, baszileusznak nyilváníttat
magát, és szmirnai palotáját császári udvartartásként rendezte be. Ezután hajóhadával megos
nstantinápolyt. Alexiosznak csak óriási erőfeszítések árán sikerült visszavernie a támadást
enie a török hajók egy részét.
A jövendő szultánné apjának csöppet sem szegte kedvét a kudarc, elszántan tovább folytatta
ajók építését. Mindez 1092 vége táján történt, pontosan akkor, amikor az ifjú Kilidzs Arszl
száműzetéséből. Csaka arra gondolt, hogy Szulejmán fia kiváló szövetségese lesz a rúmok el
otta neki a lánya kezét. De az ifjú szultán számításai erősen különböztek az apósáéitól. Ko
lását a valóságtól ugyancsak elrugaszkodott tervnek találta. Viszont mindenki tudta a körny
tében, hogy szándékában áll megszabadulni a Kis–Ázsiában maguknak földbirtokokat kivívni sz
től, vagyis elsősorban Danishmendtől és a túlságosan is nagyra törő Csakától. A szultán nem
tóriázott: néhány hónappal a franjok jötte előtt lakomára hívta apósát, leitatta és saját k
sakának volt ugyan egy fia, aki a helyébe is lépett, de nem volt meg benne apja intell
igenciája, sem pedig a nagyravágyása. A szultánné öccse megelégedett tengeri emirátusa korm
De 1097 nyarán megjelent Szmirnánál a rúm flotta, fedélzetén egy nem várt hírnökkel: a kor
A szultánné eleinte nem értette a császár iránta tanúsított gondoskodó magatartásának az ok
Szmirnába küldték, minden egy csapásra megvilágosodott előtte. Az hát a feladata, hogy elm
arázza fivérének: Alexiosz bevette Niceát, Kilidzs Arszlánt legyőzték, s várható, hogy hama
gy hatalmas rúm és franj sereg támadja meg, jókora flottával, Szmirnát. Ha életét meg akarj
teni, Csaka fia jobban teszi, ha nővérét férje után kíséri, valahová Anatóliába.
Az érdekelt nem merte elutasítani ezt a javaslatot, így a Szmirnai Emirátus megszűnt létezn
. Nicea elestével az Égei–tenger teljes partvonala, valamennyi sziget, Kis–Ázsia egész nyug
ti része kikerült a török fennhatósága alól. És a rúmok – franj szövetségeseik segítségével
többre törekedtek.
De a hegyekben menedéket találván, Kilidzs Arszlán nem teszi le a fegyvert.
Miután az első napok meglepetése elmúlt, a szultán haladéktalanul hozzálát az ellencsapás e
apatokat toboroz, önkénteseket soroz be és meghirdeti a dzsihádot”, mondja Ibn al–Qalanissi
A damaszkuszi krónikás hozzáteszi, hogy Kilidzs Arszlán „felkért minden törököt, legyenek
számosan jelentkeztek a felhívására”.
A szultán valóban mindenekelőtt azon fáradozik, hogy szövetséget kössön Danishmenddel. Az e
rű fegyverszünet nem elegendő. Most létfontosságú, hogy Kis–Ázsia török erői egyesüljenek,
en seregről lenne szó. Kilidzs Arszlán biztos vetélytársa válaszában. Danishmend éppolyan b
zulmán, mint amilyen józan hadvezér. Tudja, hogy őt is fenyegeti a rúmok és franj szövetség
térhódítása. Jobbnak látja inkább a szomszédja területén megütközni velük, semmint a saját
magát, több ezer lovassal a szultán táborába vonul. Kibékülnek, tárgyalnak, kidolgozzák a h
et. A sok–sok harcos, a hegyeket–völgyeket ellepő lovak látványa visszaadja a vezérek önbiz
Megtámadják az ellenséget, mihelyt erre alkalmuk kínálkozik.
Kilidzs Arszlán lesi az áldozatát. A rúmokhoz beépült hírszerzői értékes információkat jutt
A franj ok nyíltan hangoztatják, hogy nem elégszenek meg Nicea elfoglalásával, folytatni
kívánják útjukat egészen Palesztináig. Még az útvonalukat is ismerni lehet: délkelet felé t
ajd, Konya irányába, az egyetlen fontos város felé, amely még a szultán kezén van. E hegyes
s vidéken a nyugatiak ki lesznek téve a támadásoknak. Csak a helyet kell kiválasztani, aho
l a csapdát fölállítják. A térséget jól ismerő emírek nem tétováznak. Van egy hely Dorülaio
napi járásra Niceától, ahol az út egy nem túl mély völgybe ereszkedik le. Ha a török harcos
akoznak a dombok mögött, nincs is már más dolguk, mint bevárni az ellenséget.
Amikor 1097 júniusának utolsó napjaiban Kilidzs Arszlán megtudja, hogy a nyugatiak egy k
isebb rúm csapat kíséretében elhagyták Niceát, a csapda már készen áll. Július elsején, haj
anjok feltűnnek a láthatáron. A lovasok és a gyalogosok nyugodtan haladnak előre, láthatóla
ejtelmük sincsen arról, mi vár rájuk. A szultán attól tartott, hogy a tőrvetést esetleg meg
tolják az ellenséges felderítők. A jelek szerint nem így történt. Az is elégedettséggel töl
a szeldzsuk török vezért, hogy a franjok mintha kevesebben volnának, mint amennyiről a jel
entések szóltak. Egy részük talán Niceában maradt? Nem tudja. Első pillantásra mindenesetre
li fölénnyel rendelkezik. Ha ehhez hozzászámítjuk a meglepetés erejét, ennek a napnak kedve
kell alakulnia a számára. Kilidzs Arszlán ideges, de bizakodó. A bölcs Danishmend, aki húsz
vel tapasztaltabb nála, szintúgy.
A nap éppen hogy fölbukkant a dombok mögül, amikor elhangzik a parancs a támadásra. A török
osan begyakorolták már harcmodorukat. Általa válhattak immár egy fél évszázada a Kelet kato
raivá. Hadseregük szinte teljes egészében a nyíllal mesterien bánó könnyűlovasságból áll. M
ségeiket, halált hozó nyílzáport zúdítanak rájuk, majd tovaszáguldanak, helyet adva az íjás
lámának. Néhány ilyen egymást kísérő gyors roham általában megbénítja az áldozatot. Ekkor k
zámolás, a véres közelharc.
De a dorülaioni csata napján a szultán, aki vezérkarával egy hegyfokon foglalt állást, nyug
anul tapasztalja, hogy a régóta bevált török módszerek ezúttal nem igazán hatékonyak. Igaz,
jok mozgása komótos, nem látszik, hogy ellentámadást kezdeményeznének. De tökéletesen alkal
védekezés művészetét. Hadseregük legfőbb ereje a lovagok és néha még a lovaik testét is fed
gságában rejlik. Ha lassan, nehézkesen haladnak is előre, nagyszerűen védve vannak a nyílve
ellen. Noha a török íjászok több órán át tartó támadásai ezen a napon is számos áldozatot
gyalogosok soraiból, a franj hadsereg legnagyobb része érintetlen maradt. Érdemes–e ezek
után közelharcba bocsátkozni? Kockázatosnak látszik. A csatatér környékén számos kisebb öss
, s ezek során a sztyeppi lovasok semmilyen kárt sem tudtak tenni e valóságos emberi erődít
yekben. Vagy talán megszakítás nélkül folytatni kellene az ellenség megzavarását? Most, hog
eglepetés hatása elmúlt, félő, hogy az ellentábor átveszi a kezdeményezést.
Az emírek közül néhányan már visszavonulást javasolnak, amikor a távolban porfelhő tűnik fö
franj sereg közeleg, éppoly nagy, mint az első. Amelyikkel reggel óta folyik a harc, az
csupán az előőrs. A szultánnak most már nincs más választása, ki kell adnia a parancsot a m
a. De még mielőtt erre sor kerülhetne, újabb jelentés érkezik, amely szerint egy harmadik f
anj sereg is fölbukkant a török vonalak mögött, éppen annál a dombnál, ahol a török vezérka
Ezúttal Kilidzs Arszlánt is hatalmába keríti a félelem. Felpattan harci ménjére és a hegyek
tat, még a csapatai zsoldját tartalmazó, híres kincsesládáját is hátrahagyja, amit pedig mi
mindenhová magával visz. Danishmend a nyomába ered, s ezt teszi a legtöbb emír is. Az egye
tlen fegyverük a gyorsaság maradt, s számos lovasnak sikerül is olyan messzire jutnia, h
ogy a franjok nem vállalkozhatnak az üldözésükre. De a katonák többsége ott marad, minden o
körülzárva. Ahogyan Ibn al–Qalanissi írja majd: A franjok szétverték a török sereget. Öldö
tak, sok foglyot ejtettek, akiket eladtak rabszolgáknak.
Menekülése közben Kilidzs Arszlán találkozik egy lovascsapattal, amely Szíriából érkezett,
ő oldalán harcoljon. Most már késő, közli velük. A franjok túl sokan vannak és túlságosan
mi sem tudja megállítani őket. Szavait tett követi: elhatározván kivárja, míg elvonul a vih
a legyőzött szultán eltűnik a hatalmas anatóliai sivatagban. Négy évnek kell eltelnie, amí
szút állhat.
Már csak a természet képes szembeszegülni a hódítóval. A kiszáradt talaj, a szűk hegyi ösvé
hőség, az ámyéktalan utak hátráltatják valamelyest a franjok haladását. Dorülaion után szá
szükségük, hogy átkeljenek Anatólián, holott ezt az utat egy hónap alatt is meg lehet tenni
dőközben a török vereség híre bejárja az egész Keletet. Amikor ez az iszlámra nézve oly szé
semény ismertté vált, igazi pánik tört ki – írja a damaszkuszi krónikás. –A rettegés, a szo
as méreteket öltött.
Megállás nélkül keringenek a szóbeszédek a félelmetes lovagok küszöbönálló megérkezéséről.
közelednek a Szíria legészakibb részén fekvő al–Balana városához. Lovasok ezrei gyűlnek öss
gütközzenek velük. De a hír hamisnak bizonyul, a franjok nem jelennek meg a láthatáron. A l
gderűlátóbbak azt találgatják, nem fordultak–e vissza a hódítók. Ibn al–Qalanissi a kor szo
t csillagászati jelképpel adja vissza ezt a hangulatot: Ezen a nyáron egy üstökös bukkant f
l nyugat felől, felemelkedése húsz napon át tartott, de aztán eltűnt, és nem jelent meg töb
az ábrándos remények hamar szertefoszlanak. A hírek egyre pontosabbak. Szeptember közepétől
sról városra követhető a franjok haladása.
1097. október 21–én kiáltások reszkettetik meg a levegőt Antiochia, Szíria legnagyobb város
llegvára felett. „Itt vannak!” Néhány bámészkodó felkapaszkodik a bástyákra, de még csak eg
felhő látszik a távolban, a sík legszélén, az Antiochiai–tó közelében. A franjok még egynap
k, talán annál is messzebbre, s nagy a valószínűsége, hogy meg is állnak kipihenni a hosszú
fáradalmait. Az óvatosság mindenesetre azt parancsolja, hogy bezárják a város öt nehéz kapu
A bazárban elnémul a reggeli zsivaj, árusok és vevők megdermednek. A nők imákat mormolnak.
em lesz úrrá a városon.

II. FEJEZET

EGY ÁTKOZOTT PÁNCÉLKOVÁCS

Antiochia ura, Jagi Szijan nem bízott a város keresztény lakosainak hűségében. Amikor tudom
szerzett a franjok közeledtéről, elhatározta, eltávolítja keresztény alattvalóit.

Ibn al–Athír arab történetíró több mint egy évszázaddal a franj behatolás után mondja majd
z eseményeket, a szemtanúk nemzedékről nemzedékre hagyományozott visszaemlékezéseire támasz
Az első napon Jagi Szijan megparancsolta a muzulmánoknak, vonuljanak ki megtisztítani
a falakat körülvevő árkokat. Másnap ugyanezzel a feladattal a keresztényeket küldte ki. Egé
estig dolgoztatta őket, de amikor vissza akartak térni a városba, ezt megakadályozta, mo
ndván: „Antiochia a tiétek is, de most hagyjátok egyedül nekem, ameddig nem rendezem a fra
njokkal való viszályomat”. Akkor a keresztények megkérdezték: „Ki fogja megóvni gyermekeink
eleségeinket?” Az emír ekként válaszolt: „Helyettetek én gondoskodom róluk.” És állta a sza
sztettek családtagjainak egyetlen hajszáluk sem görbülhetett meg.

1097 októberében járunk, s a negyven éve a szeldzsuk szultánok szolgálatában álló öreg, tap
agi Szijan csak egyetlen dologtól retteg, az árulástól. Jól tudja, hogy az Antiochia alatt
összesereglett franj hadak soha nem lesznek képesek bevenni a várost, hacsak nem sike
rül cinkosokat találniuk a falakon belül. Ezt a várost ugyanis rohammal nem lehet megadásr
a kényszeríteni, még kevésbé ostromgyűrűbe zárva kiéheztetni. Igaz, az őszülő szakállú törö
hétezer katonája van, a franjok pedig csaknem harmincezer harcost sorakoztattak föl. D
e Antiochia gyakorlatilag bevehetetlen erődítmény. A várost körülvevő két farszak (tizenkét
r) hosszú sáncgyűrűt három különböző szinten nem kevesebb mint háromszázhatvan bástya szabd
mas terméskövekből és kövekből épített fal szilárdan áll a gondos kőművesmunkát dicsérő ala
ut a Habib–an–Nadzsár hegyre, amelynek tetejét egy megrendíthetetlen citadella koronázza. N
ugaton pedig ott van az Orontes, vagy másképpen Nahr al–Ászi, azaz a „lázadó folyó”, ahogy
ak nevezik, mert néha azt a benyomást kelti, hogy visszafelé folyik, a Földközi–tengerből a
rszág belsejébe. A meder Antiochia falai mentén húzódik, s ezt a természeti védelmet ugyanc
bajos legyűrni. Délen az erődítmény egy völgyfalnak támaszkodik, amely oly meredek, hogy a
l meghosszabbításának tűnik. Emiatt az ostromlók semmiképpen sem tudják teljesen körülzárni
a védők pedig könnyűszerrel fenntarthatják a kapcsolatot a külvilággal, folyamatosan megújí
zleteiket.
Az élelmiszer–tartalékok annál is inkább bőségesek, mert a falak nem csupán az épületeket é
t veszik körül, hanem hatalmas termőterületeket is. A „Fath”, a muzulmán hódítás előtt Anti
er lakosú római nagyváros volt. 1097–ben azonban már csak negyvenezren élnek itt, s több, v
ha népes városrészből termőföld és legelő lett. Noha Antiochia hajdani dicsőséges fénye meg
zért még mindig lenyűgözően szép város. Minden utazót, érkezzen akár Bagdadból vagy Konstan
első pillanattól kezdve elkápráztat a szemmel átfoghatatlan város látványa, a sok–sok mina
templomok, a boltíves bazárok, a citadella felé emelkedő, erdős domboldalakon álló fényűző
Jagi Szijan csöppet sem kételkedik az erődítmény szilárdságában vagy az ellátás biztonságáb
aggasztja, hogy minden védelmi intézkedése haszontalannak bizonyulhat, ha a végtelen kőfal
nak csak egyetlen pontján segítőtársuk akad az ostromlóknak, ha valahol egy áruló kinyit eg
aput vagy az ellenség kezére ad egy tornyot, ahogyan az már a múltban is megesett. Ezért dö
tött úgy Jagi Szijan, hogy inkább száműzi városa keresztény lakóit. A franjok megérkezésétő
ochiában és a térségben mindenütt a Kelet keresztényeit görögöket, örményeket, maronitákat,
ttős váddal illetik. Nyugati hittestvéreik a szaracénok iránti rokonszenvvel gyanúsítják ők
ulmán honfitársaik pedig gyakran a hódítók természetes szövetségeseit látják bennük. A vall
i hovatartozás között gyakorlatilag valóban nincsen is határ. Ugyanaz a szó („rúm”) jelöli
vallású bizánciakat és szíriaiakat, s ők maguk is valamennyien a baszileusz alattvalóinak
lják magukat. Az „örmény” szó egyaránt jelenti magát a vallást és a népet is, s amikor egy
etről beszél („al–umma”), az igazhitűek egész közösségét érti rajta. Jagi Szijan gondolkodá
k elűzése nem vallási megkülönböztetés, hanem hatásos háborús intézkedés egy tekintélyes el
sökkentésére: Konstantinápoly sokáig birtokolta Antiochiát, és sosem tett le arról, hogy vi
zerezze.
Az arab Ázsia nagyobb városai közül Antiochia került a legkésőbb a szeldzsuk törökök fennha
084–ben is Konstantinápolyhoz tartozott. S amikor a franj lovagok tizenhárom év múlva elle
ne vonulnak, Jagi Szijan természetesen meg van győződve arról, hogy a rúm fennhatóság vissz
tett kísérletről van szó, a keresztény többségű helyi lakosság támogatásával. E veszély el
nélkül megtesz mindent, amit szükségesnek tart. Száműzi a „nasszarákat”, a názáreti híveit,
resztényeket nevezik, majd ellenőrzése alá vonja a gabona, az olaj és a méz kereskedelmét,
ponta ellenőrzi a megerősített pontokat, szigorúan büntetve a legapróbb hanyagságot is. Elé
z–e mindez? Semmi sem kétségesebb ennél. De az intézkedéseknek mindenesetre addig biztosíta
k kell a kitartást, amíg a felmentő sereg meg nem érkezik. Mikor jön az erősítés? Antiochia
mennyi lakosának egyre csak ez a kérdés jár a fejében, és Jagi Szijan éppoly kevéssé tudja
t, mint az utca egyszerű embere. Nyáron, amikor a franjok még messze voltak, fiát követségb
menesztette a Szíriai muzulmán vezetőkhöz, értesíteni őket a városára leselkedő veszélyről
ssi elmondása szerint Jagi Szijan fia Damaszkuszban a szent háborúról beszélt. Ám a XI. szá
i Szíriában minden bajba jutott herceg azonnal a dzsiháddal hozakodik elő. Egy emír csak a
kkor siet egy másik emír segítségére, ha személyes érdeke fűződik hozzá. Csakis ebben az es
landó a zászlajára tűzni a nemes eszméket.
1097 őszén azonban – Jagi Szijan kivételével – egyetlen vezető sem érzi magát közvetlenül f
franj behatolás által. Mi sem természetesebb annál, hogy a császár zsoldosai Antiochiára t
ak, hiszen a város mindig is Bizáncé volt. A rúmok – mindenki így gondolkodik – semmi esetr
em vonulnak tovább. Az pedig, hogy Jagi Szijan bajban van, nem föltétlenül rossz a szoms
zédainak. Már tíz éve játssza ki őket egymás ellen, viszályt szít közöttük, féltékenységet
sztja a szövetségeket. Meglepő–e hát, hogy most hiába könyörög, hogy felejtsék el vitás ügy
han senki hanyatt–homlok a segítségére?
Jagi Szijan gyakorlati ember, tudja, most kéretni fogják magukat, hagyják, hadd alázkodj
on meg, kolduljon csak szépen a segítségért, most majd megfizetnek a ravaszkodásaiért, az á
kodásaiért, az árulásaiért. De azért bízik abban, hogy nem fogják végképp kiszolgáltatni a
kénye–kedvének. Végtére is ő csupán életben kívánt maradni egy farkastörvények uralta világ
k hercegek között sosem hagynak alább a véres küzdelmek, és Antiochia ura, miként a térség
nyi többi emírje, csak ilyen áron őrizhette meg a hatalmát. Ha a vesztesek táborába kerül,
vagy legalábbis a börtön és a kegyvesztettség vár reá. Ha szerencséjére a nyertesek oldalá
ideig talán élvezheti győzelme gyümölcsét, a jutalmul járó gyönyörű rabnők kedvességét, de
rcba kell szállnia, s megint kockán forog az élete. Mindig a közelben kell tudnia gyors
lovát, mindig más–más kártyákat kell kijátszania. A legkisebb tévedése is végzetes lehet, é
vés emír hal meg párnák között, a saját ágyában.
A franjok érkezésekor Szíria politikai életét éppen a „két fivér háborúja” keseríti meg. E
mintha egy népi elbeszélő képzelete hívta volna életre. Ridván, Aleppó királya és öccse, Du
kusz királya oly engesztelhetetlen gyűlöletet táplál egymás iránt, hogy az égvilágon semmi,
ndkettejüket fenyegető veszedelem sem indíthatja őket a békülésnek még a gondolatára sem. 1
idván alig töltötte be a huszadik évét, de máris misztikus köd övezi alakját, szörnyűséges
enek róla. Ibn al–Qalanissi szerint az apró termetű, sovány, szigorú – de néha ijedt – teki
y egy, az asszaszinok rendjéhez tartozó „orvos–asztrológus” befolyása alá került. Az asszas
zektája akkoriban alakult, s jelentős szerepet játszik majd a franj megszállás egész ideje
latt. Aleppó királyát azzal vádolják, s nem is alaptalanul, hogy e fanatikusokat használta
el ellenfelei eltávolítására. Gyilkosságai, istentelensége, boszorkánysága miatt Ridvánban
meg senki sem, de talán éppen tulajdon családja gyűlöli a legádázabbul. Trónra kerülésekor
két gyermek öccsét megfojtana, nehogy valamikor elvitathassák a hatalmát, s a harmadik is
csak annak köszönheti az életét, hogy sikerült azon az éjjelen elmenekülnie, amelyen Ridván
zolgáinak a vasmarka a torkára kulcsolódott volna. Ez a túlélő volt Dukak, aki ettől fogva
ul gyűlöli bátyját. Elmenekülvén Damaszkuszba ment, s az ottani helyőrség királynak kiáltot
gyönge akaratú, könnyen befolyásolható, lobbanékony természetű, beteges alkatú fiatalembert
az a kényszerképzet gyötri, hogy bátyja meg akarja gyilkolni őt. A két félőrült herceg közö
jannak bizony nincs könnyű dolga. Közvetlen szomszédja Ridván, birodalmának fővárosa, Alepp
sebb mint háromnapi járásra fekszik Antiochiától. Két évvel a franjok jötte előtt Jagi Szij
adta a leányát. Hamar megértette azonban, hogy vejének az országára fáj a foga, s félelem f
el. Akárcsak Dukak, ő is retteg az asszaszinoktól. A közös veszély természetesen egymáshoz
a két embert, ezért fordul Jagi Szijan először Damaszkusz királyához, amikor a franjok Anti
chia felé veszik az útjukat.
Dukak azonban habozik. Nem mintha félne a franjoktól, bizonygatja, de nem akaródzik ne
ki hadseregét Aleppó közelébe vezényelni, lehetőséget adva ezzel a bátyjának, hogy oldalba
a. Jagi Szijan tudja, mily nehéz lesz kedvező döntést kicsikarnia a szövetségeséből, ezért
sz ad–Daulát, „az Állam Napfényét” meneszti hozzá. A ragyogó tehetségű, határozott fellépés
ismerő ifjú most sem teketóriázik, nyomban megostromolja a királyi udvart, s hol hízelgésse
hol fenyegetéssel próbálja döntésre bírni Dukakot és tanácsadóit. De erőfeszítései ellenére
ecemberében, két hónappal az antiochiai csata kezdete után hajlandó Damaszkusz ura hadsere
gével északnak vonulni – akkor is csak ímmel–ámmal. Samsz vele tart. Tudja, hogy az egyhete
út során Dukaknak bőven van ideje meggondolnia magát. Valóban, ahogyan a fiatal király köz
dik úti céljához, úgy válik egyre idegesebbé.
1097. december 31 –én a damaszkuszi sereg útjának kétharmadát megtéve összeakad egy arrafel
ogató franj csapattal, de Dukak annak ellenére, hogy nyilvánvaló számbeli fölényben van és
viszonylag könnyen bekerítenie az ellenséget, nem ad parancsot a támadásra. Így a pillanat
yilag megbénult franjoknak van idejük összeszedni magukat, s kitörnek a kutyaszorítóból. Mi
a nap leszáll, nincsen sem győztes, sem vesztes, de a damaszkusziak több embert veszíte
ttek, mint ellenségeik. Nem is kell több, hogy Dukak maradék harci kedve is lelohadjon
, és Samsz kétségbeesett könyörgése ellenére azonnal parancsot adjon az embereinek a vissza
dulásra.
Antiochiában hatalmas elkeseredettséget vált ki Dukak hitványsága, de a védők nem adják föl
t. 1098 első napjaiban érdekes módon az ostromlók táborában üti föl a fejét az elégedetlens
ijan több kémjének is sikerült beépülnie az ellenséghez. Némelyiküket a rúmok elleni gyűlöl
legtöbbjük a város keresztény lakosai közül való, akik abban reménykednek, hogy ily módon k
etik az emír kegyes jóindulatát. Családjuk Antiochiában maradt, az ő épségüket szeretnék bi
A tőlük szerzett értesülések lelkierőt öntenek a lakosságba: miközben az ostromlottak élelm
tei bőségesek, a franjokat már az éhínség gyötri. Több százan éhen haltak közülük, s állata
a csapat is, amelyik a damaszkuszi sereggel akadt össze, éppen azért indult útnak, hogy
néhány birkát, kecskét zsákmányoljon s kifossza a magtárakat. De nem csak az éhség kínozza
omlasztja napról napra harci rendjüket. Megállás nélkül zuhog az eső, igazolva a szíriaiak
ntiochiának adott „pisáló város” gúnynevet. Az ostromlók tábora cuppog a sártól. Ráadásul e
dóan reng a föld. Az itteniek hozzászoktak, de a franjokat rémület tölti el miatta. A város
fölhallatszik közös imájuk hangos moraja, az éghez fohászkodnak, mert az Isten büntető kezé
agukra lesújtani. A Mindenható haragjának csillapítására állítólag elkergették a prostituál
a kocsmákat és betiltották a kockajátékokat. Sokan elszöknek a táborból, még a vezetők köz
E hírek természetesen fokozzák a védők harci kedvét, gyakoribbak a vakmerő kirohanások. Aho
n al–Athír mondja majd: Jagi Szijan csodálatra méltó bátorságról, bölcsességről és hősies k
izonyságot, majd lelkesen hozzáteszi, a franjok többsége odaveszett. Ha annyian maradtak
volna, amennyien jöttek, az egész iszlám földet elfoglalták volna! Nyilvánvaló túlzás, de
ochiai helyőrség megérdemli a tisztelgést vitéz helytállásáért. Magára hagyatva is hosszú h
volt ellenállni a hódítók roppant erejének.
Mert hát a várva várt segítség továbbra sem érkezik meg. 1098 januárjában a Dukak hitványsá
seredett Jagi Szijan kénytelen Ridvánhoz fordulni. Ismét Samsz ad–Daula kapja a kellemet
len feladatot. A legalázatosabban kell Aleppó királyánál bocsánatért esedezni, szemrebbenés
ltűrni a gúnyos megjegyzéseket, az iszlám és a rokoni kapcsolat nevében könyörögni, kegyesk
sapatokat küldeni Antiochia felmentésére. Samsz persze nagyon is jól tudja, hogy királyi só
ora teljesen érzéketlen az efféle érvek iránt, s inkább levágatná a kezét, semmint Jagi Szi
nyújtaná. De az események kényszerítő ereje most hatalmas úr. Az élelmiszerhiány miatt egyr
kusabb helyzetben lévő franjok már a szeldzsuk király területére is betörtek, Aleppó környé
togatnak. Ridván, most először, érzi, hogy a saját területe is veszélyben van. Nem Antiochi
arja megsegíteni, inkább önvédelemből dönt úgy, hogy hadba indítja seregét a franjok ellen.
sikerrel jár. Üzenetet küld apjának az aleppói támadás dátumának megjelölésével s azzal a k
re a napra egy erőteljes kirohanást, ekképpen szorítva harapófogóba az ostromlókat.
Ridván közbelépésének híre oly váratlanul éri az antiochiaiakat, hogy szinte az ég ajándéká
Ez lenne hát a több mint száz napja folyó ütközet döntő fordulata?
1098. február 9–én kora délután a citadellában felállított őrszemek jelzik az aleppói sereg
A több ezer lovassal szemben a franjok csak hét–nyolcszázat vonultathatnak föl, annyira me
gtizedelte az éhínség az állatállományukat. A napok óta készen álló antiochiaiak azt szeret
kezdetét azonnal az ütközet. Mivel azonban Ridván csapatai megállnak és kezdik fölverni sát
t, a csatába indító parancsot másnapra halasztják. Egész éjszaka folynak az előkészületek.
nden egyes katona pontosan tudja, mikor és mit kell majd cselekednie. Jagi Szijan
bízik embereiben, biztos benne, hogy a maguk részéről becsülettel teljesítik majd a szerződ
vállalt kötelességüket.
Azt azonban senki sem tudja, hogy a csata már elveszett, mielőtt még kezdetét vette voln
a. Ridvánt megfélemlítik a franjok harci képességeiről keringő szóbeszédek, nem meri már ki
zámbeli fölényét. Ahelyett, hogy bevetné csapatait, csakis a megóvásukra gondol. Hogy a bek
minden kockázatát elkerülje, egész éjjel egy keskeny földszorosban állomásoztatja embereit
onte folyó és az Antiochiai–tó között. Hajnalban, amikor a franjok támadást indítanak, az a
bénultan állnak. A szűk hely miatt képtelenek mozogni. A lovak egymásnak ütköznek, s akik l
nek a nyeregből, fel sem tudnak tápászkodni, társaik agyontapossák őket. Természetesen esél
csen a hagyományos harcmodor, az íjászok lovasrohamának több hullámban történő bevetésére.
i közelharcba bonyolódnak, amelyben a vértekbe–páncélokba öltözött franjok könnyedén fölülk
is harc ez, hanem mészárlás. A király és hadserege leírhatatlan összevisszaságban, fejveszt
menekül a franjok a nyomukban.
Antiochia falai alatt másként alakul az ütközet. Amint az első napsugarak megjelennek, a vé
oly elsöprő erejű kitörést hajtanak végre, hogy az ostromlók kénytelenek meghátrálni. Ádáz
kezdetét, s Jagi Szijan katonái nagyszerű hadállásokhoz jutnak. Nem sokkal dél előtt már a
ok táborhelyét kezdik bekeríteni, amikor megérkezik az aleppóiak vereségének a híre. A végs
ott emír ekkor parancsot ad embereinek, térjenek vissza a városba. Éppen hogy befejezik
a visszavonulást, amikor megérkeznek a Ridvánt szétzúzó lovagok. Vérfagyasztó irófeákat hoz
kal. Antiochia lakói csakhamar harsány hahotát hallhatnak, élesen sivító hangokat, aztán má
tják is, mit köpködnek be a városfalon túlra a hajítógépek: az aleppóiak szörnyen megcsonkí
. Síri csönd nehezedik a városra.
Hiába próbál Jagi Szijan néhány bátorító szóval lelket önteni az őt körülvevőkbe, maga is ú
gy az ostromgyűrű véglegesen bezárult a város körül. A két ellenséges érzületű fivér kudarc
zíriai hercegektől nem remélhet többé segítséget. Egyetlen esélye maradt: Moszul helytartój
talmas Karbuka emír, aki azonban több mint kétheti járásra él Antiochiától.
Moszul, Ibn al–Athír történetíró szülővárosa, a két hatalmas folyó, a Tigris és az Eufrátes
ság, „Dzsezire”, azaz Mezopotámia fővárosa. Rendkívüli fontosságú politikai, kulturális és
. Az arabok messze földön dicsérik pompás gyümölcseit, almáját, körtéjét, szőlőjét és gráná
világnak az innen származó finom szövet, a muszlin jut eszébe. A franjok érkezésekor pedig
javában folyik egy másik itt található felbecsülhetetlenül értékes kincs, az olajmezők kiak
agy utazó, Ibn Dzsubair lenyűgözve beszél majd néhány évtized múlva az e térséget egy nap o
gá tevő drága sötétbarna folyadékról, amely már akkor szemébe ötlött az átutazónak:
A Tigris közelében egy al–Quajjara (kőolaj) nevezetű helységen haladunk át. A Moszulba veze
obb oldalán meghasadt a föld, oly fekete, mintha zord felhők vetnének rá árnyékot. Allah fo
kat fakasztott belőle, kicsiket és nagyokat, és ezek kőolajat is magukkal hoznak a föld gy
omrából. Egyikmásikuk időnként nagy löketekben, fortyogva, gombócokban okádja ki az olajat
Medencéket építettek körös–körül, ezekben tartják az összegyűjtött olajat. A források körül
a felszínén könnyű, fekete hab, amely a partján le–lerakódik és tömény olajjá elegyül. Ez
en ragacsos, sima és fényes felületű anyag erős szagot áraszt magából. Sokat hallottunk már
csodáról, s a róla szóló elbeszélések mindeddig hihetetlenül hangzottak, de most saját szem
hettünk meg az igazságukról. Nem messze innen, a Tigris partjainál van egy másik, még hatal
asabb forrás, amelynek füstjét már igen távolról látni lehet. Elmondták, hogy meggyújtják,
k ki belőle a kőolajat. A tűz elpárologtatja a folyékony elemeket. Akkor földarabolják a kő
t és elszállítják. Ismerik és fölhasználják minden környező országban, egészen Szíriáig, Ak
szerint van így, áldassék az Ő neve!

Moszul lakói gyógyhatást tulajdonítanak a barna folyadéknak, s ha megbetegszenek, megmártóz

benne. A kőolajból készített petróleumot építkezéshez is használják, a téglák kötőanyagaké
fürdők falait is ezzel vonják be, s ettől csiszolt fekete márványnak látszanak. De – mikén
ogjuk – a petróleumot mindenekelőtt a harcászatban alkalmazzák.
Moszulnak azonban sokat érő forrásaitól függetlenül is fontos stratégiai szerepe van a fran
ehatolás kezdetén. Kormányzói már korábban is bele–beleavatkoztak a Szíriában zajló esemény
yravágyó Karbuka pedig különösen éber szemmel figyeli azokat. A Jagi Szijantól érkező segél
várt alkalmat jelenti számára befolyásának kiterjesztésére. Nem is kéreti magát, nyomban me
nagy sereg fölállítását. Ettől fogva Antiochiát csak egy valami élteti: várja Karbukát.
A Gondviselésnek ez a küldötte valamikor rabszolga volt, ám a török emírek számára ebben ni
mi lealacsonyító. A szeldzsuk hercegek ugyanis gyakran emelték leghűségesebb és legtehetség
bb rabszolgáikat felelősségteljes posztra. Sok hadvezér, számos város helytartója rabszolga
meluk”, s hatalmuk oly nagy, hogy nincs is szükségük a hivatalos felszabadító okiratra. Még
sem fejeződik teljesen a franj hódítás, s az egész muzulmán Keleten mindenütt mameluk szul
kormányoznak. Damaszkusz, Kairó és sok más nagyváros legbefolyásosabb emberei pedig már 10
n is rabszolgák vagy rabszolgák fiai.
Karbuka az egyik leghatalmasabb közöttük. Ez az őszes szakállú, ellentmondást nem ismerő ka
iszt az „atabég”, azaz „a herceg atyja” török címet viseli. A szeldzsuk birodalomban az ura
aládok tagjai között igen nagy arányú a halandóság. Sokan csatában vesztik életüket, mások
ak esnek áldozatul, megint másokat kivégeznek. Ezért gyakran előfordul, hogy a hatalom leté
eményese kiskorú. Érdekeik képviseletére gyámot jelölnek ki számukra, aki hogy tökéletesen
az örökbefogadó szerepét általában feleségül veszi gyámfia anyját. Ezek az atabégek termész
teljesen magukhoz ragadják a hatalmat, amit azután sokszor saját fiaikra hagyományoznak.
A törvényes herceg könnyen mozgatható bábbá, néha pedig tússzá válik a kezükben. De a láts
gorúan megőrzik. A hadseregeket hivatalosan tehát a háromvagy négyéves gyermekek „vezérlik”
hatalmukat atabégjeikre „ruházzák”.
Egy efféle furcsa helyzetnek lehetünk tanúi 1098 áprilisának utolsó napjaiban is, midőn a m
egy harmincezer katona indulásra készen fölsorakozik Moszulban. Hivatalos fermánban hird
ettetik ki, hogy a hős harcosok szent háborúba indulnak a hitetlenek ellen valamilyen
rejtélyes származású szeldzsuk királyi sarj parancsúra, aki a hadsereg vezetését Karbuka at
bízta.
Ibn al–Athír történetíró szerint – aki egész életét a moszuli atabégek szolgálatában tölti
at szörnyű félelem fogta el a hír hallatán, hogy Karbuka serege Antiochia felé közeledik, m
már igen kimerültek s tartalékaik is fogytán voltak. A védőket ezzel szemben ismét eltölti
mény. Újabb nagyszabású kirohanásra készülődnek, mihelyt a muzulmán csapatok a közeibe érne
jan a tőle megszokott alapossággal és fia, Samsz ad–Daula segítségével ellenőrzi a gabonata
kat, megvizsgálja a várfalakat, lankadatlanul bátorítja csapatait. Azt ígéri, „Allah segíte
g”, s az elkeseredett küzdelem hamarosan véget ér.
De a nyilvánosan mutatott magabiztossága csupán álarc. Néhány hete érezhetően rosszabbra fo
a helyzet. A várost övező ostromgyűrű napról napra szorosabb, az élelmiszer–utánpótlás meg
sebek begyógyítása mind nehezebb, s ami a legaggasztóbb, ritkább az ellenség táborából jöv
anjok alighanem rájöttek, hogy minden szavuk és tettük híre eljut Jagi Szijanhoz, és elleni
tézkedéseket tettek. Az emír ügynökei látták, ahogyan megöltek egy embert: elevenen nyársra
gsütötték és miközben húsát ették, torkuk szakadtából ordítoztak, hogy így jár minden rajta
Szijan megfélemlített informátorai kereket oldottak, így most csak vajmi keveset tudhat
az ostromlók szándékairól. A sokat tapasztalt, óvatos hadvezér igen aggasztónak ítéli a hel
Csak egyvalami van, ami mégis bizakodással tölti el. Az, hogy Karbuka úton van. Május közep
táján mindenképpen meg kell érkeznie több tízezer harcosával. Antiochiában mindenki ezt a
natot várja. Nap mint nap újabb hírek kapnak szárnyra, mert a város lakói rendre már–már va
elik minden gondolatukat kitöltő vágyukat. Itt is, ott is összedugják fejüket, súgnak–búgna
apaszkodnak a falakra, az idős nők anyáskodva faggatják a serkenő szakállú katonafiúkat. A
mindig ugyanaz: nem, a felmentő sereg még nem bukkant föl a láthatáron, de hamarosan itt l
esz.
A Moszult maga mögött hagyó muzulmán had lenyűgöző látványt nyújt. A tengernyi fehérbe öltö
fölött kopjaerdő szikrázik a napfényben, az Abbászidák és a Szeldzsukok fekete hadilobogói
levegőben. A hőség ellenére erőltetett menetben vonulnak. Ha így haladnak, két héten belül
ia alá érnek. De Karbuka nyugtalan, nem sokkal az indulás előtt riasztó híreket kapott. A f
anjok egyik csapatának sikerült elfoglalnia Edesszát, arab nevén ar–Ruhát, a Moszulból Anti
iába vezető úttól északra fekvő örmény nagyvárost. Az atabég nem tud szabadulni a gyötrő go
ovább menetel az ostromlott Antiochia felé, az edesszai franjok a hátába kerülnek. Nem túl
agy–e annak a kockázata, hogy hátba támadhatják? Május első napjaiban összehívja főemírjeit
velük, úgy döntött, módosítja az útvonalat. Előbb északnak vonul, néhány nap alatt térdre k
sszai franjokat, hogy minden kockázat nélkül nézhessen szembe antiochiai társaikkal. Néhány
protestál, emlékeztetik Jagi Szijan üzenetének kétségbeesett hangvételére. De Karbuka hajt
lan, leinti őket. Ha már egyszer meghozott egy döntést, csökönyös, akár egy öszvér. Az emír
ak, de kénytelenek engedelmeskedni, s a sereg rátér az Edesszába vezető hegyi ösvényekre.
Az örmény város helyzete valóban válságos. Az a néhány muzulmán, akinek sikerült idejekorán
, elmondja, hogy februárban több száz lovas és több mint kétezer gyalogos bukkant fel egy B
lduin nevezetű franj parancsnok vezetésével. Thorosz, egy idős örmény herceg hívta ide őket
y megerősítsék helyőrségét a török harcosok rendszeresen ismétlődő támadásaival szemben. De
be az egyszerű zsoldos szerepével. Azt követelte, ő lehessen Thorosz törvényes örököse. Az
ermektelen herceg elfogadta ezt a feltételt. Thorosz bő fehér ruhába öltözött az örökbefoga
tartáshoz, mert a félmeztelen „fiúnak” és az „apának” ez alatt a ruha alatt kellett egymást
Amikor az örökbefogadó „anyára”, Thorosz feleségére került a sor, s a ruha alatt ugyanúgy e
orították mezítelen felsőtestüket, a jelenetet tágra nyílt szemmel élvező jelenlevők összes
befogadási szertartás nem éppen helyénvaló, amikor a fogadott „fiú” egy hatalmas termetű, s
!
Amikor a muzulmán sereg katonái az elmondottak alapján elképzelték ezt a jelenetet, kacagás
an törtek ki. De a folytatás hallatán beléjük lagyott a nevetés. Néhány nappal a ceremónia
l felbujtott tömeg meglincselte az „apát” és az „anyát”. És a „fiú” szenvtelenül végignézte
Edessza „hercegének” nyilváníttatta magát, és franj társait nevezte ki a hadvezetés és a kö
lamennyi jelentős posztjára.
Karbuka beigazolódni látja aggályait, s hozzálát a város ostromának megszervezéséhez. Ekkor
abb kísérletet tesznek, hogy lebeszéljék tervéről. Az Edesszában megtelepedett háromezer fr
sem meri megtámadni a több tízezer embert számláló muzulmán hadsereget. Ahhoz azonban bőség
egen vannak, hogy a várost megvédhessék, félő, hogy az ostrom hónapokig is elhúzódhat. Közb
g a sorsára hagyott Jagi Szijan összeomolhat a behatolók nyomása alatt. Az atabég nem hall
gat rájuk. Csak miután elvesztegetett három hetet Edessza falai alatt, csak ekkor látja
be tévedését, csupán ekkor indul, erőltetett menetben, Antiochia felé.
Az ostromlott városban május első napjainak bizakodását a keserű kiábrándulás és teljes tan
eti. A palotában és az utcákon senki sem érti, hol késlekednek a moszuli csapatok? Jagi Sz
ijan elveszti minden reményét.
Június másodikán a feszültség a tetőfokára hág. Nem sokkal napnyugta előtt az őrszemek jele
y a franjok összevonták minden erőiket, és északkeletre vonulnak. Az emírek és a katonák cs
y magyarázatát látják ennek: Karbuka itt van a közelben, az ostromlók elébe mennek. A hír f
terjed, néhány perc alatt mindenütt föléled a remény, föllélegeznek az emberek. Holnap az a
léri a várost.
Holnap vége szakad a rémálomnak. Az este hűvös és nedves. A város lakói hosszú órákig disku
küszöbén ülve. Mindenütt kihunynak a fények. Aztán a kimerült, de bizakodó Antiochia nyugta
a szenderül.
Hajnali négy óra. A város déli részén a kőhöz súrlódó kötél tompa zaja hallatszik. Egy embe
agy ötszögletű toronyba, integet, jeleket ad. Egész éjjel szemhunyásnyit sem aludt, szakáll
usza, torzonborz. A nevét Ibn al–Athír jegyzi föl: Firuz, a bástyák védelmével megbízott pá
iruz örmény származású muzulmán. Sokáig Jagi Szijan kíséretéhez tartozott, de a kapitány fe
delemben találta vétkesnek és komoly bírsággal sújtotta. A bosszúra szomjazó Firuz kapcsola
ett az ostromlókkal. Az egyik délre néző ablak az ő ellenőrzése alatt áll, mondta nekik, az
resztül beengedi őket. Hogy ne kelljen csapdától tartaniuk, saját tlát küldte át hozzájuk t
ostromlók a maguk részéről aranyat és földeket ígértek neki ellenszolgáltatásul. A megálla
ett, végrehajtását június harmadikára tűzték ki. Az előtte való napon – hogy elaltassák a h
ostromlók úgy tettek, mintha elvonulnának.
Az egyezség szerint az átkozott páncélkovács kinyitotta a kis ablakot – meséli Ibn al–Athír
jok pedig kötélen felkúsztak és bemásztak rajta. Amikor már ötszáznál is többen voltak odab
ták a harci kürtöt. A virrasztásoktól kimerült védők felriadtak álmukból. Jagi Szijan is fö
gkérdezte, mi történt. A harsonák a citadelláról szólnak, mondták neki, amelyet bizonyára b
.

A hangok a Két Nővér bástya felől jönnek. De Jagi Szijan nem vesztegeti idejét a hír ellenő
zt hiszi, minden elveszett. Pánikba esve kinyittatja az egyik városkaput, és néhány testőre
kíséretében elmenekül. A rettenettől űzve órákon át lovagol, nem képes összeszedni magát. K
után Antiochia ura összeomlik. Ibn al–Athír nem menti fel a gyávaság bűne alól, de megrázó
ja halálát:
Keserves sírásban tört ki, amiért elhagyta a családját, a fiait, a muzulmánokat. Fájdalmába
esztve, eszméletlenül zuhant le lováról. Társai megpróbálták ismét nyeregbe ültetni, de hiá
ta már tartani magát. Halálán volt. Otthagyták hát, és továbbvágtattak. Egy arra járó örmén
, levágta a fejét és elvitte a franjoknak Antiochiába.
Maga a város is lángokban áll, vérben úszik. Férfiak, nők, gyerekek próbálnak elmenekülni a
s kis utcákon, de a lovasok könnyűszerrel utolérik és lekaszabolják őket. Lassanként a legt
tben maradottak irtózatos kiáltásai is elhalnak, s hamarosan felharsan a máris részeg fran
j fosztogatók rekedt hangú röheje. Sok házat fölgyújtanak, vastag füstfelhők törnek az ég f
egész várost beborítja e gyászos fátyol.
1098 június harmadikán, az őrült, véres őrjöngés e napján csupán egyetlenegy ember nem vesz
degvérét: a fáradhatatlan Samsz ad–Daula. Mihelyt a város elesik, Jagi Szijan fia egy csap
at harcossal beveszi magát a fellegvárba. A franjok több ízben is megkísérelik onnan kifüst
de a védők mindannyiszor visszaverik őket, komoly veszteségeket okozva nekik. A legnagy
obb franj vezér, Bohemund, a szőke hajú óriás maga is megsebesül e rohamok egyikében. Okulv
alsikeréből üzenetet küld Samsznak, hagyja el önként a citadellát, s akkor nem esik semmi b
A fiatal emír azonban hősiesen visszautasítja az ajánlatot. Antiochiának egy szép napon re
ellett volna szállnia, utolsó leheletéig harcol tehát érte. Van élelmiszere és acélhegyű ny
bőségesen. Sokáig trónolhat még büszkén a Habíb–an–Nadzsár hegyének csúcsán, a fellegvár hó
ranjok támadásainak. Több ezer embert fognak veszíteni, ha megpróbálnak fölkapaszkodni a me
ek sziklafalakon.
Az utolsó ellenállók állhatatos kitartása meghozza a jutalmát. A lovagok felhagynak a citad
lla elleni támadásokkal, megelégszenek annyival, hogy egy biztonsági gyűrűt vonnak köré. Sa
társai örömujjongásaiból tudják meg, Antiochia elestének harmadnapján, hogy Karbuka serege
láthatáron. Samsz és a maroknyi ellenálló számára az iszlám lovasok megjelenése a csodával
emény. Szemüket dörzsölik, sírnak, összeölelkeznek. Az „Allah Akbar!” (Allah hatalmas!) kiá
adatlan morajként szállnak a citadella felől. A franjok behúzódnak Antiochia falai mögé. Az
tromlókból ostromlottak lettek.
Samsz boldog, de mély keserűség is eltölti egyben. Amikor a felszabadító sereg első emírjei
ikerül bejutniuk hozzá, kérdések özönét zúdítja rájuk: Miért jöttek ilyen későn? Miért hagy
, hogy elfoglalják Antiochiát, lemészárolják a lakosait? Legnagyobb meglepetésére a kérdeze
nemhogy mentegetőznének, hanem minden rosszért Karbukát okolják. Karbukát, az erőszakost, a
nnhéjázót, a tehetetlent, a gyávát.
Nem csupán személyes ellenszenvről van itt szó, hanem egy igazi összeesküvésről, amelynek h
nem más áll, mint Dukak, Damaszkusz királya, aki nyomban csatlakozott a moszuli csapa
tokhoz, amint azok szíriai földre léptek. A muzulmán hadsereg korántsem egységes erő, hanem
akran ellentétes érdekű hercegek szövetsége. Az atabég területhódítási tervei mindenki előt
ek, és Dukaknak nem kerül nagy erőfeszítésébe meggyőzni a kisebb szíriai tartományok urait
gy az igazi ellenség Karbuka maga. Ha győztesen kerülne ki a hitetlenekkel vívott csatából,
a muzulmánok megmentőjének tolná fel magát, s Szíria egyetlen városa sem vonhatná ki magát
atósága alól. Ha viszont Karbuka vereséget szenved, a szíriai városokra leselkedő veszély e
E fenyegetéshez képest a franjok a kisebb rosszat jelentik. Nincsen abban semmi bor
zasztó, hogy a rúmok – zsoldosaik segítségével – vissza akarják szerezni Antiochiát. Az ugy
képzelhetetlen, hogy a franjok önálló államokat akarnának létrehozni Szíriában. Ahogyan Ibn
ondja majd: „az atabég kapzsi nagyravágyása olyannyira ellene hangolta a muzulmánokat, hog
y azok elhatározták, a csata döntő pillanatában fogják cserbenhagyni.”
A bámulatos hadsereg tehát csupán agyaglábakon álló óriás, az első szóváltás miatt összerog
i kész elfelejteni, hogy szántszándékkal hagyták a sorsára Antiochiát, még egy kísérletet t
felülkerekedhet e kicsinyes számítgatásokon. Úgy véli, nem ez az alkalmas időpontja az egym
i leszámolásnak. Keményei hamar szertefoszlanak. Megérkezése másnapján Karbuka tudatja vele
ogy leváltja a fellegvár parancsnoki tisztéből. Samsz méltatlankodik. Hát nem oroszlánként
lt eddig is? Nem állt–e ellen az összes franj együttes rohamának? Nem ő–e Antiochia urának
rbuka nem tűr ellentmondást. Ő a vezér, és megköveteli, hogy engedelmeskedjenek neki.
Jagi Szijan fia most már meg van győződve róla, hogy ez a muzulmán hadsereg, akármilyen hat
lmas is, képtelen győzelmet aratni. Egyetlen vigasza az a tudat, hogy az ellenséges tábo
rban sem jobb a helyzet. Ibn al–Athír szerint Antiochia bevételét követően a franjok tizenk
napon át nem jutottak élelemhez. A nemesek fölfalták lovaikat, a szegények pedig a hullákat
ették és leveleket rágcsáltak. Az utóbbi hónapokban a franjok táborában nemegyszer volt éhí
kor szabadon portyázhattak a környéken, rabolhattak ennivalót innen–onnan. Most azonban, o
stromgyűrűbe zárva, nem élhetnek ezzel a lehetőséggel. Jagi Szijan élelmiszertartalékaira s
k, de azok gyakorlatilag kimerültek. Egyre többen szökdösnek el a táborból.
Csak az ég tudja, hogy az 1098 júniusában egymással szemben álló két kimerült, demoralizált
közül melyik fog fölülkerekedni. Ekkor különös dolog történik, ami döntően befolyásolja maj
végkifejletét. A nyugatiak azt kiáltozzák majd, csoda történt, de Ibn al–Athír leírása kizá
etfölötti erők közreműködését:
Ott volt a franjok között Bohemund is, mindannyiuk vezére. De volt velük egy átkozottul ra
vasz pap is, aki meggyőzte őket, hogy valahol a Kussziánban, Antiochia egyik hatalmas épül
etében, egy lándzsa nyugszik a földben, a Messiás lándzsája, áldott legyen az Ő neve. A pap
mondta a többieknek: Ha megtaláljátok a lándzsát, győzni fogtok, de ha nem, a biztos halál
ok. Előzőleg elásott egy lándzsát a Kusszián talajában és minden nyomot eltüntetett maga ut
rancsolta a franjoknak, böjtöljenek és tartsanak bűnbánatot három napig. A negyedik napon a
tán szolgáikkal és munkásaikkal együtt beengedte őket az épületbe, amelyet teljesen feltúrt
gtalálták a lándzsát. Akkor a szerzetes felkiáltott: Örvendezzetek, mert immár bizonyos a g
em! Az ötödik napon öt–hat fős kis csoportokban kijöttek a városkapun. A muzulmánok azt mon
rbukának: Csupán oda kell állnunk a kapu közelébe, és lekaszabolnunk a kijövőket. Könnyű do
z, hiszen szét vannak szóródva. De Karbuka így válaszolt: Nem! Várjátok meg, amíg mindannyi
nt lesznek. Majd akkor megöljük őket mind egy szálig!

Az atabég terve nem olyan képtelen, mint amilyennek látszik. A csapatok fegyelmezetlen
ek, az emírek az első adandó alkalommal faképnél hagynák. Ilyen körülmények között nem kock
g az ostrom elhúzódását. Ha a franjok készek az ütközetre, nem tanácsos túl nagy erőkkel mi
rontani, mert akkor újra visszavonulnak a városba. Karbuka azt nem látta előre, hogy időhúz
nyomban kihasználják azok, akik a vesztére törnek. Miközben a franjok lassan szállingóznak
elé a városból, a muzulmán tábor is kezd kiürülni. Gyávaságról, árulásról beszélnek az embe
uka érzi, hogy csapatainak ellenőrzése kezd kicsúszni a kezéből, ráadásul látja, hogy az os
tak létszámát is alábecsülte, és fegyverszünetet kér. Ezzel végleg elveszti hitelét saját e
en, ellenségeibe pedig önbizalmat önt. A franjok válaszra sem méltatják az ajánlatát. Ekkor
len parancsot adni a lovas íjászok megszokott fergeteges rohamára. De Dukak és az emírek tö
bsége szép nyugodtan elvonul a csapatával. Mivel az atabég egyre inkább magára marad, kiadj
a parancsot az általános visszavonulásra, ami hamarosan fejvesztett meneküléssé fajul.
A hatalmas muzulmán hadsereg így hát „egyetlen kardcsapás, egyetlen lándzsa elhajítása, egy
nyílvessző kiröpítése nélkül” szétszóródik. Bizony nem igen túloz a moszuli krónikás. „A f
ami ravasz cseltől tartottak, hiszen nem is volt csata, ami indokolta volna a megf
utamodást. Így aztán nem is merték üldözőbe venni a muzulmán sereget!” Karbuka épen és egés
at hát Moszulba csapatai maradványaival. Minden reménye szertefoszlott Antiochia alatt
. A várost, amelynek felszabadítására felesküdött, a franjok tartják a kezükben. Hosszú ide
De e szégyenteljes nap legsúlyosabb következménye az, hogy Szíriában nincsen többé olyan er
y képes lenne megállítani a hódítók előrenyomulását.

III. FEJEZET

A MAARRAI KANNIBÁLOK
Nem tudom immár, vadállatok tanyája–e ez, avagy az én otthonom, a szülőföldem?

A maarrai névtelen költő jajkiáltása egyáltalán nem irodalmi stílusfordulat csupán. Sajnos
nt kell értenünk szavait, s legfeljebb vele együtt kérdezhetjük, miféle szörnyűség történt
rra városában 1098 júniusának végén?
A franjok jöttéig az itt lakók nyugalomban éltek a várost övező körkörös fal védelmében. Sz
faültetvényeik mérsékelt jólétet biztosítottak számukra. A város ügyeit az itteni hatalmukk
n elégedett, becsületes helyi méltóságok intézték, Aleppó ura, Ridván névleges fennhatósága
a büszkesége, hogy szülöttének mondhatja az arab irodalom egyik legnagyobb alakját, Abul Al
l–Maarrit, aki 1057–ben halt meg. Ez a szabadgondolkodó, vak költő támadni merte kora erköl
it, a tilalmak ellenére is. Bizony bátorság kellett az ilyen sorok leírásához:
E földnek lakói oszlanak két félre,
Ők, kiknek eszük van, mind hit nélkül élnek,
Mások vallásosak, agyvelejük nincsen.

Halála után negyven évvel messziről érkező fanatizmus igazolja majd Maarra fiának igazát, v
lenességét és legendás pesszimizmusát:
A sors üvegpohárként csap minket a földre,
Senki szilánkjainkat nem szedi már össze.

Szülővárosa valóban puszta romhalmazzá válik, s a költőnek embertársai iránt táplált, s oly
jezésre juttatott bizalmatlansága a legkegyetlenebb valóságként igazolódik be.
1098 első hónapjaiban Maarra lakói szorongva figyelték a tőlük északnyugati irányban háromn
fekvő Antiochia alatt dúló ütközet fejleményeit. A franjok diadalukat követően aztán rajta
szomszédos városon. Maarrát megkímélték, de sok család jobbnak látta biztonságosabb helyre
leppóba, Homszba vagy Hamába. Félelmeik hamarosan beigazolódnak. November végén több ezer f
j harcos zárja ostromgyűrűbe a várost. Néhány lakosnak az utolsó pillanatban sikerül elmene
a többiek benn rekednek az egérfogóban. Maarrának nincsen hadserege, csak városőrsége. Hoz
csatlakozik néhány száz, a katonáskodásban járatlan fiatal. Két héten keresztül hősiesen e
a rettenetes lovagoknak, még felbőszített méhekkel teli kasokat is hajigáinak a falakról az
ostromlókra.
Amikor a franjok megtapasztalták ellenfeleik rendkívüli elszántságát – írja Ibn al–Athír –,
irdatlan fatornyot, amelynek magassága elérte a falakét. Néhány védőt ekkor hatalmába kerít
elem és a csüggedés. Azt gondolták, jobban védekezhetnek, ha a város legmagasabban fekvő ép
e veszik be magukat. Elhagyták hát a falakat, feladták addig tartott állásaikat. Mások is k
tték a példájukat, így a körkörös fal egy másik pontján is rés támadt. Hamarosan az egész v
t. A franjok létráikon felkapaszkodtak rá, s amikor a muzulmánok meglátták őket a legmagasa
bástyák tetején, bátorságuk szertefoszlott.
December tizenegyedike, este van. A sötétség miatt a franjok még nem vállalkoznak arra, ho
gy behatoljanak a városba. Maarra vezetői tárgyalásokat kezdeményeznek Bohemunddal, Antioc
hia új urával, az ostromlók parancsnokával. A franj vezér azt ígéri, megkíméli a lakosok él
yiben leteszik a fegyvert és kiürítenek bizonyos épületeket. A családok, bízva szavában – m
hetnének–, összegyűlnek a házakban, a pincékben, s egész éjjel reszketve várakoznak.
Hajnalban megérkeznek a franjok, iszonyú mészárlás kezdődik. Három teljes napon át hányták
embereket, több mint százezer embert öldösnek le és sok–sok foglyot ejtenek. Ibn al–Athír
i nyilvánvalóan nem felelnek meg a valóságnak, a város lakosságának létszáma a bukás előest
a meg a tízezret. De a szörnyűséget ezúttal nem is annyira az áldozatok száma, hanem a neki
zánt, szinte elképzelhetetlenül kegyetlen sors jelenti.
Maarrában a mieink üstökben főzték meg a felnőtteket, a gyermekeket pedig nyársra húzták, m
elfalták. Raoul de Caen franj krónikás vallomása ez. A Maarrával szomszédos helységek lakói
sem olvashatták e krónikát, de életük végéig mesélik azt, amit láttak és hallottak. A borza
zik a helyi költők alkotásai, a szájhagyomány, mindez kitörölhetetlen képként vésődik a lel
njokról. A történetíró Uszáma Ibn Munkidz, aki e gyászos események előtt három évvel szület
Saizár városban, egy napon ezt írja majd:
Aki csak hallott a franjokról, mindenki vadállatot látott bennük, akik kitűnnek ugyan a bát
rság, a harci erények terén, de azon kívül semmi másban, ahogyan az állatok is csupán testi
kel és támadási képességeikkel jeleskedhetnek.

Elfogulatlan ítélet ez, kiváló összegzése annak, milyennek látják a franjokat Szíriában a b
or. Félelemmel vegyes megvetést éreznek irántuk, s ez érthető is. Az arab nép magasan fölöt
turális tekintetben, de alattuk a harciasság dolgában. A törökök sosem felejtik el a nyugat
ak kannibalizmusát. Epikus irodalmuk mindenütt, kivétel nélkül, emberevőknek mutatja be a f
anjokat.
Igazságtalan–e ez a kép? Vagy a nyugati hódítók csak éhségükben, a túlélés egyetlen lehetős
volna a mártír város lakosainak felfalására? A vezetőik erre hivatkoznak egy esztendővel ké
y, a pápához intézett hivatalos levélben: Iszonyú éhínség gyötörte a maarrai hadsereg katon
gyetlen szükség arra szorította őket, hogy a szaracénok holttesteivel táplálkozzanak. Elham
odott dolog volna elfogadni ezt az érvelést. A Maarra környéki lakosok e gyászos télen oly
olgokat is tapasztaltak a franjok viselkedésében, amelyeket az éhség nem magyarázhat meg.
Látták, amint a franjok fanatikus bandái, a tafúrok elárasztják a vidéket, fennen hangoztat
hogy a szaracénok húsát akarják ropogtatni. Látták őket összegyűlni este a tűz körül, s ál
angolni. A vallási fanatizmus táplálta kannibalizmusról lenne hát szó? Valószerűtlennek lát
e a szemtanúk meggyőző erővel írják le a tényeket, érzékeltetik a mindenütt eluralkodó balj
szempontból talán a maarrai csatában személyesen is jelen lévő franj történetíró, Albert d
megjegyzése a legborzalmasabb: A mieink nemcsak a megölt törökök és a szaracénok tetemeit n
allották megenni, de fölfalták még a döglött kutyákat is.
Abul Alá szülővárosának haláltusája csak 1099. január 13–án ér véget. Franjok százai rohann
fáklyákkal a kezükben, sorra gyújtva fel a házakat. A várost övező védőfalat addigra már p
ták.
A Maarránál történtek olyan szakadékot mélyítenek az arabok és a franjok közé, amelyet több
esz képes majd áthidalni. De közvetlenül a maarrai események után a félelem bénította szíri
lakói letesznek minden ellenállásról, hacsak nem szorítják őket sarokba. Amikor a maguk mög
k füstölgő romokat hagyó behatolók tovább nyomulnak dél felé, a szíriai emírek nyomban aján
akott követeket menesztenek hozzájuk. Minden segítséget megadnak nekik, amire szükségük van
sak hogy elnyerjék jóindulatukat.
Az első közülük a kicsiny saizari emirátusban uralkodó Szultán Ibn Munkidz, a történetíró U
a. A franjok már Maarrából való elindulásuk másnapján elérik birodalmát. Kiükön Saint–Gille
arab történetírók által az egyik leggyakrabban emlegetett franj vezér. Az emír késlekedés
i hozzá követét, s az egyezség villámgyorsan megszületik. Szultán Ibn Munkidz nemcsak a fra
k élelmiszer–ellátásának a biztosítására kötelezi magát, de felhatalmazza őket, hogy a saiz
guknak lovakat vásárolhassanak, s vezetőket bocsát a rendelkezésükre, hogy Szíria többi rés
talanul átkelhessenek.
A térségben már ismeretes a franjok eddigi vonulási iránya, s a további útvonaluk sem kétsé
Hiszen éppen ők maguk hangoztatják úton–útfélen, hogy végcéljuk Jeruzsálem, Jézus sírjának
nki, aki a Szent Városba vezető út mentén él, megkísérli elkerülni a pusztító veszedelmet.
yebbek a környező erdőkbe menekülnek, inkább a vadaknak, az oroszlánoknak, a farkasoknak, a
medvéknek, a hiénáknak szolgáltatják ki magukat. A tehetősebbek az ország beljebb fekvő rés
töznek. Vannak, akik a legközelebbi erődítménybe húzódnak. Ezt a megoldást választják a gaz
a–síkság parasztjai is, amikor 1099 január utolsó hetében hírét veszik a franj csapatok köz
. Összegyűjtik állataikat, olajés gabonatartalékaikat, és fölmennek a Hoszn–elAkradba, „a k
ellegvárába”, amely egy nehezen megközelíthető magas sziklaorom legtetejéről uralja a síksá
a Földközitengerig. Jóllehet az erődítményt katonai célokra már régóta nem használják, szi
földművesek menedéket remélnek. De a mindig élelmiszerhiánnyal küszködő franjok ostrom alá
t. Január 28–án a franj harcosok kezdenek fölkapaszkodni a Hoszn–el–Akrad falain. A paraszt
k végső kétségbeesésükben ravasz hadicselt eszelnek ki. Hirtelen kinyitják a citadella kapu
és nyájaik egy részét kieresztik rajta. A franjok nyomban megfeledkeznek a harcról, inkább
az állatok után vetik magukat, igyekeznek befogni azokat. Soraik úgy összekuszálódnak, hogy
a felbátorodott védők kitörnek, és elérik Saint–Gilles sátrát. A jószágokról a fővezér test
maradni, magukra hagyják hát urukat, aki így hajszál híján fogságba esik.
Földműveseink ugyancsak elégedettek sikerükkel. De tudják, hogy a bosszúszomjas ostromlók b
osan visszatérnek majd. Másnap, amikor Saint–Gilles kiadja a parancsot embereinek a fa
lak megrohamozására, a védők nem mutatkoznak. A támadók gondolkodóba esnek: vajon miféle új
aszságot eszeltek ki már megint ezek a parasztok? Tulajdonképpen a lehető legbölcsebbet: a
z éjszaka leple alatt zajtalanul kereket oldottak, már messze járnak. A Hoszn–el–Akrad hel
yén pedig a franjok – negyven évvel később – felépítik majd egyik legfélelmetesebb erődítmé
nem sokat változik. Az „Akrad”–ból előbb „Krat”, majd „Krak” lesz. A „Lovagok Krak–várának”
huszadik században is tekintélyt parancsolóan emelkedik a Bukaja–síkság fölé.
1099 februárjában a fellegvár néhány napra a Iranjok főhadiszállásává válik. Lesújtó látván
. Minden közeli várositól, sokszor még a falvakból is küldöttségek érkeznek, arannyal, kelm
miszerrel megrakott öszvéreket vezetve. Szíria politikai széttagoltsága oly erős, hogy a le
kisebb településnek is önálló emirátus módjára kell viselkednie. Mindenki tudja, hogy csaki
magára hagyatkozhat, magának kell védekeznie, tárgyalnia a hódítókkal. Egyetlen herceg, eg
len kádi, egyetlen kisebb vezető sem kockáztathatja meg a legcsekélyebb ellenállást sem ané
hogy ezzel egész közösségét ne sodorná veszélybe. A hazafias érzületet tehát félreteszik,
tt mosollyal hódolnak, hozzák az ajándékokat, az egyik helyi közmondásnak megfelelően: Ha v
kinek nem törheted el a lábát, csókold meg azt, s imádkozz, törje el neki Allah.
Ez a bölcs belenyugvás készteti hasonló magatartásra Janah ad–Daula emírt, Homsz város urát
a bátorságáról híres harcos alig hét hónapja még Karbuka atabég leghűségesebb szövetségese
thír is megemlíti, hogy „Janah ad–Daula utolsóként menekült el” Antiochia alól. De a katoná
allás hőseinek az ideje lejárt, és az emír különösen előzékenynek mutatkozik Saint–Gilles i
s ajándékokon kívül rengeteg lovat is felajánl nekik, merthogy miként azt a követ mézesmázo
n előadja Janah ad–Daula tudomására jutott, hogy azoknak szűkében vannak.
A Hoszn–el–Akrad hatalmas, bútorozatlan termeiben tiszteletüket tevő delegációk közül a leg
bb ajándékokkal a Tripoliszból érkezett küldöttség rukkol elő. A követek egyenként veszik e
idó kézművesei által készített szemkápráztató ékszereket, s örömmel üdvözlik a franjokat a
befolyásosabb hercege, Dzsalál el–Mulk kádi nevében. Banu Ammar leszármazottja ő, aki Tripo
zt az arab Kelet drágakövévé varázsolta. Korántsem a birtokaikat csupán puszta erejükkel me
ző katonacsaládok valamelyikéből származik hát, hanem egy művelt dinasztia sarja. Az igazi
t bizonyító eredetet, a valamikori ős kádi rangját a város urai nemzedékről nemzedékre megő
A franjok színre lépésekor Tripolisz és környéke e kádik bölcs kormányzásának köszönhetően
kal irigyelt békében és gazdagságban él. A tripolisziak büszkesége a hatalmas „kultúra háza
, amelynek falai közt a maga százezer kötetével a korszak egyik leghatalmasabb könyvtára ka
ott helyet. A várost olajfaés szentjánoskenyérfa–ligetek, cukornádültetvények, bőséges term
veszik körül. Kikötője élénk kereskedelmet bonyolít le.
Éppen a gazdagsága miatt támadnak az első gondjai a behatolókkal. A Hoszn–el–Akradba küldöt
részeként Dzsalál el–Mulk megkéri Saint–Gilles–t, küldjön ő is küldöttséget Tripoliszba a s
megbeszélésére. Megbocsáthatatlan baklövés. A franj követeket valóban lenyűgözi a kertek,
aranyművesek bazárjának látványa. Oda sem figyelnek a kádi javaslataira, máris azon jár az
mi mindent tudnának összerabolni egy sikeres ostrom során. Nem csoda, hogy hazatérve vezérü
ben is sóvár vágyat ébresztenek a város leigázására.
Dzsalál el–Mulk naivan várja Saint–Gilles válaszát a szövetségesként való felkínálkozására.
ik a hír hallatán, hogy a franjok február 14–én ostrom alá vették Arkát, a tripoliszi herce
dik legnagyobb városát. Tanácstalanságánál csak félelme erősebb. Tudja már, hogy a hódítók
hadművelet csupán az első lépés fővárosának elfoglalása felé. Akkor pedig kikerülhetetlenü
orsa vár Tripoliszra is. Dzsalál el–Mulk máris a szerencsétlen Jagi Szijan helyében látja ö
amint kétségbeesetten hajszolja lovát a szégyenteljes halál vagy az eltűnés felé. Tripolis
osai a hosszú ostromra készülve nagy élelmiszer–tartalékokat halmoznak föl. Szorongva számo
, mennyi ideig tartóztathatja fel Arka a hódítókat. Minden egyes nap nem várt haladék – ado
a sorstól számukra.
Eltelik február, majd március és április is. Mint minden évben ilyenkor, a virágba boruló g
fák illata árasztja el Tripoliszt. De most ez még szebb, még örömtelibb, mint valaha, mert
egnyugtató hírek érkeznek: a franjok még mindig nem tudták bevenni Arkát. Ez egyébként a vé
oly nagy meglepetés, mint a támadók számára. Igaz, erősek a városfalak, de nem erősebbek, m
többi nagyvároséi, amelyeket a franjoknak már sikerült bevenniük. Arka erejét az adja, hog
akosai az első pillanattól kezdve tisztában vannak vele: alighogy az első rés támad a védel
en, éppúgy lemészárolják őket, mint maarrai vagy antiochiai testvéreiket. Éjjel–nappal talp
ak, visszavernek minden támadást, a legkisebb behatolást is megakadályozzák. A támadók kezd
k kimerülni. Vitáik híre eljut az ostromlott városba. 1099. május
13–án végül fölszedik a sátorfájukat, és lógó orral továbbállnak. Három hónapnyi kimerítő k
meghozza a gyümölcsét. Arka ujjongva ünnepli felszabadulását.
A franjok folytatják délnek vezető útjukat. Nyugtalanító lassúsággal haladnak el Tripolisz
tt. Dzsalál el–Mulk sejti, mennyire fel lehetnek bőszülve, sietve jókívánságait küldi hát,
őket, hogy segítségükre lesz útjuk folytatásában. Élelmet, aranyat küld nekik, néhány lova
kezésükre bocsát, meg vezetőket, akik végigkalauzolják őket a Bejrútba vezető keskeny part
n. A tripolisziakhoz hamarosan csatlakoznak a Libanoni–hegység keresztény maronitái, aki
k a muzulmán emírek példáját követve felajánlják szolgálataikat a nyugati lovagoknak.
A hódítók sértetlenül hagyják a Banu Ammar birtokában lévő Teli Dzsbeil városát, az antik H
ik a Nahr–el–Kalb folyót, a „Kutya folyóját”. Átkelnek rajta, s ezzel hadiállapotba kerülne
ptomi fátimida kalifátussal.
Kairó erős embere, a tekintélyes és testes al–Afdal Sakinsáh vezír nem rejtette véka alá az
tségét, amikor Alexiosz Komnénosz küldöttei 1097 áprilisában hírül adták neki a nagy létszá
Konstantinápolyba való megérkezését és kis–ázsiai hadjárata kezdetét. Al–Afdal, a „Legkivál
ptomi nép felett osztatlanul uralkodó volt rabszolga harmincöt éves volt ekkor. Sok sike
rt kívánt a császárnak s megkérte, barátilag tájékoztassa a hadműveletek állásáról.
Egyesek azt állítják, hogy Egyiptom urait aggodalommal töltötte el a szeldzsuk birodalom t
erjeszkedése, s ők kérték meg a franjokat, vonuljanak Szíria ellen, telepedjenek meg ott vé
elmi vonalként beékelődve közéjük és a muzulmánok közé. Csakis Allah ismeri az igazságot.
Ibn al–Athír e sajátos magyarázata a franj behatolásról sokat elárul az iszlám világban ura
osztottságról. A szunniták a bagdadi abbászida kalifátus alá tartozóknak vallják magukat, a
edig a kairói fátimida kalifátust ismerik el fölöttes hatalomként. A vallásszakadás a VII.
a, a Próféta családján belüli nézeteltérésre nyúlik vissza, és azóta szakadatlanul elkesere
ozója az iszlám világban. A síitákkal való hadakozás még a Szaladinhoz hasonló államférfiak
alább olyan fontos feladat, mint a franjok elleni küzdelem. Rendszeresen az „eretnekek
et” okolják az iszlámot ért minden csapásért, nem meglepő, hogy még a franj behatolást is a
rkedéseiknek tulajdonítják. Bármennyire is légből kapott tehát az a vád, hogy a franjokat a
dák hívták be, Kairó vezetőinek öröme a nyugati harcosok megjelenése láttán kétségkívül val
Nicea elestekor al–Afdal vezír melegen gratulált a baszileusznak, s Antiochia bevétele e
lőtt három hónappal egy ajándékokkal megrakott egyiptomi küldöttség járt a franjok táborába
lmet kívánt és szövetségesi szerződést ajánlott föl nekik. Kairó ura örmény származású kato
szenvez a törökökkel, és személyes érzelmei egybeesnek Kairó érdekeivel. A század közepétől
dzsukok megerősödése egyrészt a fátimida területek megnyirbálását, másrészt a bizánci bilod
jelentette. A rúmok Antiochia és Kis–Ázsia fölött gyakorolt hatalmukat veszítették el, az
tomiak pedig az egy évszázada hozzájuk tartozó Damaszkuszt és Jeruzsálemet. Kairó és Konsta
ly, al–Afdal és Alexiosz között szoros barátság alakult ki. Rendszeresen tanácskoznak, tájé
egymást, közös terveket dolgoznak ki. Nem sokkal a franjok érkezése előtt a két férfi elég
nyugtázta, hogy a szeldzsuk birodalmat belső viszályok osztják meg. Kis–Ázsiában és Szíriá
ymással vetélkedő kicsiny államok jöttek létre. Ütött a törökök elleni visszavágás órája? E
r a rúmok és az egyiptomiak visszaszerezhetik elveszített javaikat? Al–Afdal a két szövetsé
hatalom összehangolt cselekvéséről álmodik, s amikor megtudja, hogy a baszileusz a franjo
k országából jókora csapaterősítést kapott, úgy érzi, küszöbön áll a várva–várt elégtétel.
Az Antiochia ostromlóihoz menesztett küldöttség nem beszélt megnemtámadási szerződésről. A
z anélkül is magától értetődő volt. Osztozkodást ajánlott fel nekik, annak rendje és módja
franjoké legyen Észak–Szíria, az övé pedig Dél–Szíria, azaz Palesztina, Damaszkusz és a par
osok egészen Bejrútig. Igyekezett a lehető legkorábban megtenni az ajánlatát, amikor még a
njok nem lehettek bizonyosak abban, hogy sikerül bevenniük Antiochiát. Meggyőződése volt, h
gy kapva kapnak a javaslatán.
Meglepetésére a válasz kitérő volt. Magyarázatokat, pontosításokat kértek, többek között Je
orsáról. Igaz, barátságosaknak mutatkoztak az egyiptomi diplomaták iránt, a kedvükért rende
kiállítást az Antiochia közelében leölt háromszáz török levágott fejéből. De nem voltak haj
gállapodást kötni. Al–Afdal nem érti a dolgot. Ajánlata talán nem volt elég gyakorlatias, s
lelkű? Jól érezték a küldöttei, hogy a rúmok franj szövetségeseikkel együtt Jeruzsálem elfo
ják a fejükben? Alexiosz hazudott volna neki?
Kairó ura még ingadozik, milyen politikát is folytasson, amikor 1098 júniusában megtudja A
ntiochia bukásának, majd három hónappal később Karbuka megalázó kudarcának a hírét. A vezír
lekvésre határozza el magát, hogy meglepje ellenfeleit és szövetségeseiket. Júliusban – mes
al–Qalanissi híre ment, hogy a legfelsőbb hadúr, a seregek emírje, al–Afdal egy tekintélye
ereg élén elhagyta Egyiptomot és körülvette Jeruzsálemet, ahol Szokman emír és Ilghazi emír
két fia uralkodott. Támadást intézett a város ellen, felállíttatta ostromgépeit. A Jeruzsá
irtokló két török fivér nem sokkal azelőtt tért vissza északról, ahol Karbuka gyászos végű
tek részt. Negyvennapos ellenállás után a város megadta magát. Al–Afdal nagylelkűen bánt a
, őket magukat és kíséretüket is szabadon engedte.
Néhány hónapon át az események mintha igazolták volna Kairó urának magatartását. Valóban úg
y a kész tények elé állított franjok letesznek arról a tervükről, hogy továbbvonuljanak. A
udvari költők alig találtak szavakat a dicső államférfi magatartására, aki kiragadta Palesz
szunnita „eretnekek” karmai közül. De amikor 1099 januárjában a franjok határozottan dél f
etelnek, al–Afdal nyugtalankodni kezd.
Az egyik bizalmi emberét sürgősen Konstantinápolyba küldi, kérjen magyarázatot Alexiosztól.
s válaszlevél tartalma a lehető legdöbbenetesebb. A baszileusznak nincsen többé semmi befol
a a franjokra. Bármilyen hihetetlennek is tetszik, ezek az emberek immár a saját szakáll
ukra cselekszenek, saját államokat kívánnak létrehozni, korábbi határozott ígéretük ellenér
Antiochia visszaszolgáltatását a bizánci birodalomnak, s a jelek szerint minden eszközzel
Jeruzsálem elfoglalására törnek. A pápa szent háborúra, Krisztus sírjának visszahódítására
és senki sem tántoríthatja el őket ettől a szándékuktól. Alexiosz még hozzáfűzi, hogy a ma
franjok magatartását és szigorúan tartja magát a Kairóval kötött szövetségéhez.
Az utóbbi kitétel ellenére al–Afdal halálos kutyaszorítóban érzi magát. Maga is keresztény
ik, jól tudja hát, hogy a naiv és buzgó hitű franjok mindenre elszánták magukat, bármi áron
végigmennek fegyveres zarándokútjukon. Bánja már, hogy belevágott palesztinai kalandjába.
nyivel jobb lett volna kívülről szemlélni, amint a törökök és a franjok k üzdenek Jeruzsále
t beleavatkozni, s önként az éppoly bátor, mint amilyen fanatikus lovagok útjába állni.
Tisztában van vele, hogy több hónapra van szüksége ahhoz, hogy olyan hadsereget állítson fe
amely képes szembeszállni a franjokkal. Ezért levelet ír Alexiosznak, könyörögve kéri, tegy
g minden tőle telhetőt a hódítók haladásának lassítása érdekében. 1099 áprilisában, Arka os
aszileusz valóban küld is egy üzenetet a franjoknak, arra kéri őket, ne vonuljanak még Pale
ztina felé. Arra hivatkozik, hogy személyesen akar odautazni, csatlakozni hozzájuk. Ka
iró ura eközben újabb egyezkedési ajánlatokat küldözget a franjoknak. Szíria megosztásán kí
a Szent Várost illető álláspontját is: a vallásszabadság szigorúan megtartatik, bármilyen
ak lehetősége van kedve szerint bármikor fölkeresni, persze csak kis csoportokban és fegyv
ertelenül. A franjok válasza letaglózó: „Együtt megyünk be Jeruzsálembe, méghozzá csatarend
zegezett lándzsákkal!”
Ez hadüzenet. 1099. május 19–én a behatolók szavaikat tettel is igazolják, gondolkodás nélk
ek a Nahr–el–Kalbon, a fátimida felségterület északi határán.
„A Kutya folyója” persze csak jelképes határ. Al–Afdal Jeruzsálem helyőrségének megerősítés
kra hagyja a tengerparti egyiptomi birtokokat. A part menti városok pedig sorban – e
gy kivételével – mind sietnek megegyezni a behatolókkal.
Legelőször Bejrút, négy óra járásra a Nahr–el–Kalbtól. A lakosok követeket küldenek a lovag
, élelmiszert és vezetőket ígérve, amennyiben megkímélik a környező síkság termését. A bejr
ndók elismerni ;a franjok fennhatóságát, ha sikerül bevenniük Jeruzsálemet. Szaida, az anti
zidón, másképpen cselekszik. Helyőrsége több merész rajtaütést hajt végre a betolakodók ell
sszúból feldúlják a gyümölcsösöket és kifosztják a környező falvakat. Ez az egyetlen példa
Tyr és Akra, e két egyébként könnyen védhető kikötő követi Bejrút példáját. Palesztinában
még a franjok érkezése előtt kiürítik. Ellenállásba azonban sehol sem ütköznek, így 1099.
ti órákban Jeruzsálem lakói egy távoli dombtetőn, nem messze Sámuel próféta mecsetjétől meg
a közeledő franjokat. Már–már dübörgésük is eljut a jeruzsálemiek füléhez. Késő délután má
falai alatt.
Iftikhar ad–Daula tábornok, az „Állam szeme lénye”, az egyiptomi helyőrség főparancsnoka de
yeli mozgásukat a Dávid–torony tételéről. Több hónapja azon munkálkodik, hogy minden szüksé
megtegyenek egy hosszú ostrom átvészelésére. Kijavíttatta az előző nyáron al–Afdal által a
zetett ostroma során megsérült egyik oldalfalat. Hatalmas élelmiszer–tartalékokat halmoztat
tt lel a kiéheztetés veszélyének elkerülésére. így várja a vezír érkezését, aki megígérte,
gérkezik a város felmentésére. Kiegészítő óvintézkedésként követte Jagi Szijan példáját, el
lakosokat, akik esetleg együttműködhetnének franj hittestvéreikkel. Ráadásul néhány nappal
a környék valamennyi kútját és forrását megmérgeztette, hogy az ellenség ne használhassa a
júniusi nap tűző fényében e hegyes, kopár, egy–egy olajfával csak imitt–amott tarkított vid
romlóknak nem lesz könnyű életük.
Iftikhar számára tehát a küszöbönálló ütközet körülményei kedvezőeknek ígérkeznek. Arab lov
követő várfalakon arányos elosztásban felállított szudáni íjászaival, úgy érzi, tarthatja
nyugati lovagok híresek vitézségükről, de a Jeruzsálem falai alatt tanúsított magatartásuk
sé ügyefogyottnak látszik a gyakorlott katona szemében. Iftikhar arra számított, hogy amint
megérkeznek, mozgó tornyokat és más ostromszerkezeteket építenek, árkokat ásnak a helyőrség
i elleni védekezésül. De egyáltalán nem bíbelődnek ilyesmivel, ehelyett nyomban közvetlenül
kra hágnának fennhangon éneklő papjaik vezetésével. Megszállottakként, egy szál létra nélkü
Al–Afdal elmagyarázta ugyan Iftikharnak, hogy a franj ok vallási okokból akarják elfoglal
ni a várost, de ez az elvakult fanatizmus mégis meglepi a parancsnokot. Maga is hívő muz
ulmán, de ha Palesztinában verekszik is, ezt Egyiptom érdekeinek védelmében teszi, és persz
katonai karrierje előremozdítása érdekében.
Azt persze tudja, hogy ez a város nem olyan, mint a többi. Ő maga ugyan mindig a szokáso
s nevén, Iliyának hívta, de az ulémák, a törvény doktorai al–Kudsznak, Beit–el–Makdesznek v
ukaddasznak, a „Szentség helyének” nevezik. Azt mondják, ez az iszlám harmadik szent városa
kka és Medina után, mert egy csodálatos éjszakán Allah ide vezette a Prófétát, hogy megmuta
eki Mózest és Jézust, Mária fiát. Azóta al–Kudsz minden muzulmán számára az isteni üzenet f
jelképe. Sok jámbor ember zarándokol el csöndes áhítatra az al–Aksza mecsetbe, a hatalmas,
illogó kupola alá, amely fenségesen emelkedik a város négyszögletes tetejű házai fölé.
Ám ha az ég jelen is van e város minden utcasarkán, ami Iftikhart illeti, ő nagyon is a föl
jár. Az ő okoskodása szerint a katonai eljárások mindenütt ugyanazok, függetlenül a várost
njok énekszóval kísért rohamai felkavarják, de nem nyugtalanítják. Csak az ostrom második h
végén kezd nyugtalankodni, amikor az ellenség roppant lelkesedéssel két irdatlan nagy falo
rony építésébe fog. Július elején már föl is állítják őket, több száz harcost lesznek képes
ejére juttatni. Körvonalaik fenyegetően rajzolódnak ki az ellenséges tábor közepén.
Iftikhar utasításai igen határozottak: amint a két ormótlan építmény bármelyikénél a legcse
észlelik a várfalak felé, azon nyomban nyílvesszők özönével kell elárasztani. Ha a torony
után is közeledik, görögtüzet, petróleum és kén keverékét kell zúdítani rá. Meggyújtva, köc
omlókra, s amikor az edények széttörnek, a belőlük szétfröcskölő folyadék ugyancsak nehezen
t lobbant fel körös–körül. E félelmetes fegyver segítségével képes Iftikhar július második
t követő ostromot is visszaverni, jóllehet a lángok elleni védekezésül a támadók frissen ny
etbe áztatott állatbőrökkel burkolják be mozgó tornyaikat. Ezalatt állandóan keringenek a h
fdal közeli megérkezéséről. Az ostromlók attól való félelmükben, hogy két tűz közé kerülnek
zítéseiket.
A franjok által épített két mozgó torony egyikét délen, a Sion–hegy oldalában állították fö
–, a másikat pedig északon. A muzulmánok lángba borították az elsőt, a benne levő kétszáz
pusztult mind egy szálig. De alighogy sikerült nekik lerombolni a déli tornyot, máris jött
egy hírnök, segítségüket kérve. A város másik részén ugyanis behatolt az ellenség. Valóban
t északról vették be a franjok egy péntek reggelen, hét nappal a saabán 492. évének lezárul

1099 júliusának e rettenetes napján Iftikhar a Dávid–toronyba menekül. Ólommal is megerősít

pzatával ez a nyolcszögletű bástya az erődítmény legszilárdabb pontja. Iftikhar itt még kép
ani néhány további napon át, de tudja, a csata elveszett. A zsidó negyedet elfoglalták a tá
, az utcákat holttestek borítják, a harcok már a nagy mecset környékén folynak. Az embereit
marosan minden oldalról körülzárják. Tovább verekszik, mi mást tehetne! Délre a városközpon
rcok gyakorlatilag véget értek. A fátimidák fehér hadilobogója már egyedül csak a Dávid–tor
edezik tovább.
A franjok rohamai azonban hirtelen abbamai adnak, s egy küldönc érkezik. Saint–Gilles üzen
etét hozza. Az egyiptomi hadvezér és emberei sértetlenül elvonulhatnak, amennyiben önként l
a tornyot. Iftikhar habozik. A franjok számos alkalommal megszegték már ígéreteiket, ninc
s semmi biztosíték arra, hogy Saint–Gilles most majd másképpen cselekszik. A hatvanéves, ős
ajú lovagot azonban úgy jellemzik, mint tiszteletre méltó, szavahihető embert. Az mindenes
etre bizonyos, hogy az alku neki is hasznos volna, mert a mozgatható fatákolmány alapo
san megsérült, a védők eddig minden ostromot sikeresen visszavertek. Valóban, neki a Dávid–
ony lábánál kell toporognia, miközben társai, a többi franj vezér már javában fosztogatja a
osztozkodnak a házakon. Iftikhar alaposan meghányja–veti magában a dolgot, s végül kijelent
, kész megadni magát, azzal a feltétellel, hogy Saint–Gilles becsületére fogadja, biztosítj
z ő és társai sértetlenségét.
A franjok valóban megtartották szavukat, és éjszaka kieresztették őket az Aszkalóni–kapunál
 meg a tárgyilagos Ibn al–Athír, de mindjárt így folytatja: a Szent Város lakosságát azonba
lenül kardélre hányták, egy álló héten keresztül mészárolták a muzulmánokat. Csak az al–Aks
mint hetvenezer ember gyilkoltak le. Ibn al–Qalanissi pedig, aki gondosan kerüli az
ellenőrizhetetlen számadatokat, ezt írja: „Sok embert megöltek. A zsidók a zsinagógájukban
k össze, a franjok ott égették meg őket elevenen. Széttörték mind a szentek emlékműveit és
is, az örök békesség fényeskedjék neki!”
A behatolók által lerombolt épületek között volt a Próféta második leszármazottjának az eml
et is. Omár Ibn al–Hattáb kalifa hódította el Jeruzsálemet a rúmoktól 638 februárjában. A f
jövetele után az arabok rendszeresen egymás mellé állítják majd a két eseményt az arabok és
k viselkedése közti különbség érzékeltetésére. Omár annak idején híres fehér tevéjén ülve v
Szent Város görög pátriárkája elébe sietett. A kalifa azzal kezdte, hogy megnyugtatta: kez
edik valamennyi lakos életének és javainak sértetlenségéért. Ezután megkérte, vezesse végig
mutassa meg neki a kereszténység szent helyeit. Éppen a Kajama–templomban, a Szent Sírnál
artózkodtak, amikor az ima ideje elérkezett. Omár megkérdezte vezetőjét, hol teríthetné le
yegét. A pátriárka felajánlotta, tegye meg ott, ahol éppen áll. De a kalifa így felelt: „Ha
enném, holnap a muzulmánok kisajátíthatnák ezt a helyet, mondván: Omár itt imádkozott.”
Ezért inkább fogta a szőnyegét és kivitte, odakint imádkozott. Jól látta a későbbi eseménye
éppen azon a helyen építették később ezt a templomot, amely az ő nevét viseli. A franj vez
zzeg híján voltak az efféle nagyvonalúságnak. Leírhatatlan öldökléssel ünnepelték meg győze
telenül kifosztották a várost, ahová állítólag istenüknek hódolni érkeztek.
Még a hittestvéreiket sem kímélték. Az első intézkedésük az volt, hogy kiűztek a Szent Sír
den keleti rítusú keresztény papot – görögöket, grúzokat, örményeket, koptokat és szíriaiak
dig egészen addig minden hódító által tiszteletben tartott ősrégi hagyomány védett, szabado
rolhatták vallásukat. Ekkora fanatizmus láttán a keresztény hitközösségek vezetői ellenállá
magukat. A hódítók hiába követelték, nem mutatták meg nekik azt a helyet, ahová elrejtették
us kínszenvedésének keresztjét. Ezeknek az embereknek a szent ereklye iránti vallásos áhíta
efonódik a hazafiúi büszkeségükkel. Talan nem ők–e a Názáreti igazi honfitársai? De a hódít
ek az ilyen érvekre. Azonnal letartóztatják a kereszt őrzésével megbízott papokat, és kegye
kínvallatásnak vetik alá őket. A titkot így végül kicsikarják, és sikerül erővel elvenniük
eresztényeitől legeslegbecsesebb kegytárgyukat.
Miközben a nyugatiak az utolsó, bujkáló életben maradottakat kutatják föl és öldösik le Jer
és sorra kaparintják meg a város összes kincseit, az al–Afdal által fölállított hadsereg l
eleg a Sínai–félszigeten keresztül. Csak a tragédia után húsz nappal éri el Palesztinát. A
személyesen parancsnokló vezír nem szívesen veszi útját egyenesen a Szent Város felé. Majd
armincezer embere van ugyan, mégsem érzi magát elég erősnek. Nincsen megfelelő ostromfelsze
elése, s a franj lovagok elszántsága is félelmet kelt benne. Úgy dönt hát, inkább Aszkalón
seregével. Követet küld Jeruzsálembe, hogy kifürkéssze az ellenség szándékait. Az elfoglal
n a küldötteket egy hatalmas termetű, hosszú hajú, szőke szakállú lovag elé vezetik. Godefr
ouillon ő, Jeruzsálem új ura. Neki adják át a vezír üzenetét, aki az egyiptomiak jóhiszeműs
szaéléssel vádolja a franjokat, de megegyezést javasol, amennyiben készek elhagyni Paleszt
inát. Válasz gyanánt a nyugatiak összegyűjtik minden erejüket, s azon nyomban nekivágnak az
zkalón felé vezető útnak.
Oly gyorsan haladnak előre, hogy a muzulmán tábor közelébe érnek anélkül, hogy a felderítők
tehettek volna róluk. És a legelső összecsapáskor az egyiptomi sereg futásnak eredt, hanyat
omlok menekült Aszkalón kikötője felé. Ibn al–Qalinissi még így folytatja: Al–Afdal is oda
vissza. A franjok pedig éles szablyájukkal győzelemittasan kaszabolták a muzulmánokat. Nem
volt kegyelem sem a gyalogosok, sem az önkéntesek, sem a városlakók számára. Mintegy tízez
embert mészároltak le, és a várost teljesen kifosztották.
Minden bizonnyal az egyiptomi sereg kudarcát követő napok valamelyikén érkezik Bagdadba a
menekültek Abú–Szád al–Harávi által vezetett küldöttsége. A damaszkuszi kádi nem tudhatja m
anjok máris egy újabb győzelmet arattak, de azt tudja, hogy a behatolók kezében van már Jer
zsálem, Antiochia, Edessza, hogy leverték Kilidzs Arszlánt és Danishmendet, hogy északról d
e haladva keresztülvonultak egész Szírián, hogy kedvükre gyilkolnak és fosztogatnak, s ninc
en senki, aki megállíthatná őket. A kádi érzi, hogy népét és hitét lábbal tiporják, meggyal
retne, hogy felébredjenek végre a muzulmánok. Szeretné felrázni, feldühíteni, megbotránkozt
testvéreit.
1099. augusztus 19–én pénteken bevezeti útitársait a bagdadi Nagymecsetbe, délben pedig, am
kor a hívők mindenfelől imára özönlenek be, tüntetőleg étkezni kezd, holott éppen a ramadán
havában járunk. Néhány pillanat alatt haragos tömeg tolakodik körülötte, megjelennek a kat
letartóztatására. De Abú–Szád fölkel, és nagy nyugalommal megkérdi a hozzá közel állókat, h
atnak ilyen fölháborodottaknak a böjt megsértése miatt, miközben a muzulmánok ezreinek lemé
az iszlám szent helyeinek lerombolása teljesen közönyösen hagyja őket. A tömeg elhallgat,
néma csöndben Abú–Szád részletesen lefesti a Szíriában – a Bilad–eh–Samban – lejátszódott
n megrázóan ecseteli a jeruzsálemi pusztítást. A menekültek sírtak, s velük zokogott minden
le majd Ibn al–Athír.
Az utcát elhagyva al–Harávi a palotákban folytatja tovább botrányos viselkedését. „Bizony h
ak látom én a hit támaszait!” – kiáltja oda az igazhitűek fejedelme, al–Musztazhir–billah d
huszonkét éves, világos bőrű, rövid szakállú, kerek arcú kalifa jó kedélyű és jóakarattú ur
atai hamar lecsillapodnak, fenyegető szavait ritkán követik valóban szigorú tettek. Ebben
a korban a kegyetlenség a vezetők legfontosabb tulajdonságának számít, s a fiatal kalifa mé
büszke arra, hogy soha nem okozott kínokat senki fiának. Valódi örömöt érzett, ha azt mond
i, hogy a népe boldog – jegyzi meg jámborul Ibn al–Athír. Az érzékeny, finom lelkű, kelleme
orú al–Musztazhir fogékony a művészetek iránt is. Az építészet a szenvedélye, a saját elkép
építtette föl a Bagdad keleti részén fekvő rezidenciáját, a Horemet körülvevő falgyűrűt. Ü
yen sok van – szerelmes verseket ír: Amikor a kedvesemnek végső búcsúra nyújtottam kezem, e
ztett volna égő szívem lángja egy hegyet.
Alattvalói szerencsétlenségére ennek az Ibn al–Qalanissi szerint jóságos, a zsarnokságra a
ekélyebb mértékben sem hajlamos embernek semmiféle hatalma sincsen, bár élete minden pillan
tában szertartásos hódolattal veszik körül és a krónikaírók is tisztelettel emlegetik a nev
den reménységüket belé helyező jeruzsálemi menekültek mintha elfeledték volna, hogy tekinté
terjed túl palotájának falain, s hogy különben is untatja a politika.
Pedig dicsőséges múltat mondhat magáénak. Kalifa ősei a Próféta halálát követő két évszázad
mi és katonai vezetői voltak egy hatalmas birodalomnak, amely fénykorában az Industól a Pi
reneusokig terjedt, s amely egy történelmi pillanatban még a Rajna és a Loire völgyeinek m
eghódítását is célul tűzte ki maga elé. Al–Musztazhir abból az abbászida uralkodócsaládból
alatt az Ezeregyéjszaka híres Bagdadja fölvirágzott. A IX. század elején őse, Hárún ar–Rasí
alatt ez a kalifátus volt a föld leggazdagabb és leghatalmasabb országa, fővárosa pedig a l
gmodernebb civilizáció központja. Ezer okleveles orvosa volt és egy hatalmas ingyenes kórhá
a. Állandó postai szolgáltatással, számos bankkal (némelynek még Kínában is voltak fiókjai)
etékrendszerrel és szennyvízcsatornahálózattal büszkélkedhetett. Még papírgyár is működött
k a Keletre érkezésükkor is papiruszt használtak még, Szíriában tanullak majd meg, hogyan k
a búzakalászból papírt készíteni.
1099 véres nyarán azonban, amikor al–Harávi al–Musztazhir dívánja elé járul hírül adni Jeru
lását, az aranykor már a távoli múlt ködébe veszett. Hárún 809–ben halt meg.Utódai már egy
később elveszítették a tényleges hatalmat. Bagdad félig romokban áll, és a birodalomban ál
zűrzavar. Az egységnek, a nagyságnak és a virágzó jólétnek csupán a mítosza marad meg, ame
az arabok álmaiban. Az abbászidák ugyan négy évszázadon keresztül uralkodnak még, de nem ko
nak többé. Túszokká válnak török vagy perzsa katonáik kezében, akik tetszésük szerint ültet
y kalifát vagy taszítják le onnan, a leggyakrabban a gyilkosság eszközéhez folyamodva. Hogy
ezt a sorsot elkerülhesse, a kalifák többsége távol tartja magát mindennemű politikai tevék
. Bezárkóznak a háremeikbe, és kizárólag a földi lét gyönyöreinek élnek, költők vagy zenész
os szerekkel ápolt rabszolganők gyűjtésében lelik a kedvüket.
Az „igazhitűek fejedelme” sokáig az arab dicsőség megtestesítője volt, később azonban a han
alacsonyodott. Al–Musztazhir is, akitől a menekültek csodát remélnek, a báb–kalifák sorába
k. Még ha szeretné is, akkor sem siethetne a Szent Város segítségére. Egész hadserege a sze
s testőrsége: néhány száz fehér és fekete eunuch. Közben persze katona van bőven Bagdadban.
kóborolnak részegen a városban éjjel–nappal, félelmet keltve mindenütt. Az ellenük való véd
slakók hatalmas favagy vasakadályokkal minden éjjel lezárják a negyedüket, eltorlaszolják a
járatot.
A bazárokat állandó fosztogatásaikkal végül csődbe juttató egyenruhás banditák természetese
elmeskednek al–Musztazhir parancsainak. Vezérük gyakorlatilag nem is beszél arabul. Miként
a muzulmán Ázsia valamennyi városa, negyven éve Bagdad is a szeldzsuk törökök fennhatósága
l. Az abbászida főváros erős embere a fiatal szultán Barkjarük, Kilidzs Arszlán unokatestvé
lméletileg hűbérura a térség valamennyi fejedelmének. Gyakorlatilag azonban a szeldzsuk bir
dalom minden egyes vidéke önálló, s az uralkodócsalád tagjait az egymás elleni küzdelmek kö
1099 szeptemberében al–Harávi elhagyja az abbászida fővárost, de magával Barkjarükkel nem s
találkoznia. A szultán Észak–Perzsiában hadakozik tulajdon fivére, Mohamed ellen. A harcból
yébként Mohamed kerül majd ki győztesen, októberben még Bagdadot is beveszi. Ám az abszurd
fliktusnak ezzel még koránt sincs vége. Az arabok végtelen elképedésére – már nem is próbál
mi folyik itt, csak bámulnak – az ügy igazán komikus fordulatot vesz. Mert íme, mi történik
100 januárjában Mohamed sebbel–lobbal elhagyja Bagdadot, Barkjarük meg győztesként ismét be
ul. Nem sokáig maradhat, mert tavasszal ismét elveszíti a várost, aztán egy év távoliét utá
áprilisában nagy erőkkel megint csak visszatér és tönkreveri bátyját. Az abbászida főváros
en újfent az ő nevét foglalják imába a pénteki szertartásokon, egészen szeptemberig, amikor
yszer fordul a kocka. Ezúttal két testvére ingott össze Barkjarük ellen, s úgy látszik, vég
en eltávolították a hadszíntérről. Minő hiú ábránd! Veresége ellenére váratlanul mégis viss
y napra meg is szerzi a hatalmat, de októberben ismét elkergetik. Ez a távolléte sem tar
t sokáig, egy decemberi egyezség ugyanis neki ítéli oda a várost. Harminc hónap alatt Bagda
nyolc alkalommal vált gazdát: minden száz napra jut egy új úr. És eközben a nyugati behato
egszilárdítják jelenlétüket a megszállt területeken.
...a szultánok egymással veszekedtek – mondja majd Ibn al–Athír egy gyönyörű körmondata bef
–, ezért tudták a franjok leigázni az arab földet.

MÁSODIK RÉSZ

A MEGSZÁLLÁS
(1100–1128)

Valahányszor csak elfoglalnak egy erődítményt a franjok, nyomban nekirontanak egy másiknak
. Hatalmuk végül akkorára nő majd, hogy egész Szíriát elfoglalják és kiűzik a muzulmánokat
ból.

FAKR EL–MULK IBN AMMAR

Tripolisz ura
IV. FEJEZET

TRIPOLISZ KÉTEZER NAPJA

A sorozatos vereségek, az elkeserítő kudarcok, a sok–sok megaláztatás után 1100 nyarán vára
három reményt keltő hír is eljut Damaszkuszba. Az új értesülések nemcsak al–Harávi körét, a
stársakat lelkesítik, hanem szinte ünnepi hangulatot keltenek a bazárban, a fő utca árkádja
latt is. A műhelyeik előtt, a szőlőlugasok árnyékában gubóselymet, aranyozott brokátszövete
kuszi vásznat vagy damaszkuszi stílusú (arannyal, ezüsttel kirakott) bútorokat áruló kalmár
dvűen át–átkiabálnak egymásnak a járókelők feje fölött.
Július elején érkezik az első hír, és hamarosan meg is erősíttetik: az idős Saint–Gilles, a
rejtette véka alá Tripolisz, Homsz és az egész Közép–Szíria meghódítására irányuló terveit,
nj vezetőkkel, és váratlanul Konstantinápolyba hajózott. Azt rebesgetik, nem is tér vissza
bé.
Július végén jön a második, még nagyszerűbb hír, mecsetről mecsetre, utcáról utcára jár, né
denki megtudja. Ibn al–Qalamssi szavaival: Akra városának ostroma közben Godefroi, Jeruz
sálem ura nyílvesszőtől eltaláltatott, s belehalt sebébe. Azt is rebesgetik, hogy egy pales
tin előkelőség mérgezett gyümölccsel kínálta meg a franj főnököt. Vannak, akik fertőző járv
es halálról beszélnek. Ezt a változatot azonban a damaszkuszi krónikás elveti, inkább a nép
et fogadja el: Akra védőinek keze által esett el Godefroi. A Jeruzsálem bukása után egy évv
bekövetkező győzelem vajon nem annak a jele–e, hogy végre megfordul a dolgok menete?
Mintha ezt a meggyőződést erősítené meg a néhány nappal később érkező harmadik hír is: Bohe
etesebb franj fogságba esett. Danishmend, „a Bölcs” fogott ki rajta. Akárcsak a niceai csa
ta idején, három évvel korábban, a török vezér megint bekerítette az örmény várost, Malatyá
t Bohemund, a franjok királya és Antiochia ura hírül vette – mondja Ibn al–Qalanissi – össz
e embereit, és a muzulmán sereg ellen vonult. Meggondolatlan vállalkozás volt. Hogy elérje
az ostromlott várost, Bohemundnak ötszáz lovasával egy, a törökök ellenőrzése alatt álló h
kellett átvonulnia. Az út egy hétig tartott. Danishmend tudomást szerzett Bohemund közele
dtéről, és csapdát állított neki. Az egyik szűk átjáróban, ahol a franjok nem tudtak csatar
lődni, Bohemundot és az ötszáz lovagot fergeteges nyílzápor fogadta. Az Isten győzelemre ve
te a muzulmánokat. Sok franjot megöltek, Bohemundot és néhány társát pedig foglyul ejtették
a verve Nikszár felé, Észak–Anatóliába viszik őket.
Saint–Gilles, Godefroi és Bohemund, a franj behatolás három vezéralakja tehát egymás után e
a színről. Ez mindenki számára égi jel. Visszatér azok bátorsága, akiket elcsüggesztett a n
k legyőzhetetlenségének látszata. Nem éppen most érkezett–e el az a pillanat, amikor végső
ehetne mérni rájuk? Mindenesetre van olyan ember, aki nagyon szeretné, hogy így legyen.
Dukak az.
Tévedés volna azt feltételezni, hogy Damaszkusz ifjú királya az iszlám elkötelezett védelme
iszen világosan bebizonyosodott már az Antiochiáért vívott csatában is, hogy képes elárulni
önös érdekei kedvéért. A szeldzsuk vezér egyébként is csupán 1100 tavaszán döbbent rá a hi
ni szent háború szükségességére. Az egyik hűbérese, a Golán–fennsíkon élő egyik beduin főnö
a jeruzsálemi franjok sorozatosan zaklatják, elrabolják a termését, elhajtják az állatait.
ak elhatározta, megleckézteti a franjokat. Egy májusi napon Godefroi és jobbkeze, Tankréd,
Bohemund egyik unokaöccse éppen hazatérőben volt embereivel egy felettébb sikeres rajtaüté
amikor a damaszkuszi sereg rájuk támadt. A magukkal cipelt hadizsákmány megnehezítette a
franjok mozgását, nem tudták felvenni a harcot a támadókkal, de többen közülük életüket ves
Tankréd is hajszál híján otthagyta a fogát.
Bosszúból nyomban megtorló támadásokat intézett a szíriai nagyváros közvetlen közelében lev
n. A pásztorok nyájait elhajtották, a falvakat irgalmatlanul kifosztották, majd felgyújtot
ták. Dukakot megdöbbentette az ellencsapás hevessége és gyorsasága, nem mert közbeavatkozni
ngatagsága megint megmutatkozott. Keserűen megbánta már a Golánon történteket, s most inkáb
ajánlott föl egy tekintélyes összeget Tankrédnak, csak vonuljon el végre. Ez az ajánlat per
csupán fokozta a franj vezér elszántságát. Úgy gondolta és minden oka megvolt rá hogy a ki
végsőkig el van keseredve. Egy hattagú küldöttséget menesztett hát hozzá azzal a felszólítá
térjen át a keresztény hitre, és adja át neki Damaszkuszt. Alább nem adta. Ez az elképesztő
szság felbőszítette a szeldzsuk törököt. Letartóztatta a követeket, és dühtől eltorzult han
telte tőlük, vegyék föl az iszlám vallást. Az egyikük hajlandó volt erre. A másik ötnek ott
levágták a fejét.
Amint ez kitudódott, Godefroi nyomban csatlakozott Tankrédhoz. A két vezér valamennyi re
ndelkezésre álló emberét bevetette. Tíz napon át szisztematikusan fosztogatták–pusztították
nagyvárost övező falvakat. A gazdag Ghuta–síkság, amely – Ibn Dzsubair szavaival – úgy vesz
aszkuszt, miként a Holdat az udvara, vigasztalan látványt nyújtott. Dukak tétlenül nézte. B
ott damaszkuszi palotájába, ott várta, hogy a vihar elvonuljon. Ráadásul goláni vazallusa i
szakított vele, s ezentúl Jeruzsálem urainak fizette az éves adót. Ami pedig még ennél is
sabb, a szíriai nagyváros lakói zúgolódni kezdtek, hogy vezetőik képtelenek megvédelmezni ő
idták–átkozták a török katonákat, akik pávaként peckesen feszítenek a bazárban, de mintha a
valamennyit, mihelyst az ellenség fölbukkan a kapuk alatt. Dukaknak most már csupán egy
etlen gondolata maradt: a bosszú, méghozzá minél hamarabb, hogy legalább a saját alattvalói
t visszanyerhesse elveszített tekintélyét.
Könnyen elképzelhető, hogy e körülmények között mekkora örömet okozott Godefroi halála a sz
nek, aki három hónappal korábban még alighanem közömbösen fogadta volna a hírt. Amikor néhá
később Bohemund is fogságba esett, Dukak fölbátorodva, elszánta magát a cselekvésre.
Az alkalom októberben érkezik el. Amikor Godefroi–t megölték – meséli Ibn al–Qalanissi – fi
uin gróf, Edessza ura ötszáz lovassal és gyalogossal útra kelt Jeruzsálem felé. Dukak tudom
zerzett erről, összevonta csapatait és elébe ment. Bejrút partvidékén találkoztak össze. Ba
zemmel láthatóan szeretne Godefroi örökébe lépni. A kegyetlenségéről hírhedt harcosról már
gadó szülei” meggyilkolásakor kiderült, hogy lelkiismeret–furdalás nélkül kész bármilyen ga
yanakkor bátor és ravasz harcos, akinek jeruzsálemi jelenléte állandó veszélyt jelentene Da
zkuszra és az egész muzulmán Szíriára. Megölni vagy foglyul ejteni Balduint a jelenlegi kri
ikus helyzetben egyet jelentene azzal, hogy a behatoló sereget megfosztják vezetőjétől és a
apjaikban ingatták meg a franjok pozícióit a Keleten. Az időpont tehát nagyszerűen van megv
sztva, s hozzátehetjük, a helyszín nem kevésbé.
Balduin észak felől érkezik, a Földközi–tenger partja mentén közeleg, úgy október 24–e tájá
ehhez előtte még át kell kelnie a Nahr–el–Kalbon, a régi fátimida határon. A „Kutya folyój
ta közelében az út összeszűkül, a parti sziklafalak és a meredek hegyek között vezet. Kivál
glepetésszerű támadáshoz. És Dukak úgy határozott, pontosan itt várja a franjokat. Elbújtat
reit a barlangokban és az erdős hegyoldalakon, felderítői pedig folyamatosan tájékoztatják
ellenség mozgásáról.
A Nahr el–Kalb már a legrégebbi időkben, az ókorban is lidércnyomás volt a hódítók számára.
küknek mégis sikerült átkelnie rajta, oly büszke volt haditettére, hogy a sziklafalra felvé
te diadala történetét. Dukak idejében már több ilyen emlék maradványait meg lehetett csodál
ken: II. Ramszesz hieroglifáit, a babiloni Nabukodonozor ékírásjegyeit s a szíriai származá
i császárnak, Septimius Severusnak a bátor gall légionáriusokhoz intézett dicsérő latin sza
És szemben a győztesek e maroknyi csoportjával, hány és hány hadvezér álma tört össze e sz
oszlott szerte nyomtalanul! Damaszkusz királya számára nem is lehet kétséges, hogy az „átko
t Balduin” is a legyőzöttek számát fogja gyarapítani. Dukaknak minden oka megvan a bizakodá
. Csapatai hatszor vagy hétszer több harcost számlálnak a franj vezér embereinél, s ehhez m
hozzá lehet adni a meglepetés okozta helyzeti előnyt is. Nemcsak a rajta esett sérelemért
fog most elégtételt venni, hanem visszaszerzi vezető szerepét a szíriai hercegek között, s
int akkora lesz a hatalma, mint a franjok behatolása előtt volt.
Ha van ember, aki tisztában van a csata tétjével, hát Fakr el–Mulk kádi az, aki egy évvel k
an lépett bátyja, Dzsalál el–Mulk helyébe, s lett Tripolisz új ura. A franj behatolás előtt
szkusz ura szemet vetett városára. Bizony okkal fél Balduin vereségétől, hiszen akkor Dukak
az iszlám bajnokának szerepében tetszelegne, a szír föld felszabadítójának tüntetné föl mag
akr el–Mulknak is el kellene ismernie Dukak fennhatóságát, el kellene tűrnie minden szeszél
.
Hogy ezt elkerülje, Fakr el–Mulk nem riad vissza semmitől. Amikor megtudja, hogy a Bej
rút és Jeruzsálem felé tartó Balduin közeleg Tripoliszhoz, bort, mézet, kenyeret, húst küld
eg pazar ajándékokat aranyból–ezüstből, s a tetejébe egy küldöncöt, aki ragaszkodik hozzá,
közt beszélhessen vele. Ez a követ tájékoztatja Balduint a Dukak által fölállított csapdáró
letet közöl vele a damaszkuszi csapatok elhelyezkedéséről, tanácsokat ad a legmegfelelőbb t
ikához. A franj vezér megköszöni a kádinak az éppoly váratlan, mint amennyire becses szolgá
majd folytatja az útját a Nahr el–Kalb felé.
A mit sem sejtő Dukak alig várja, hogy lecsapjon a franjokra, amint azok bemerészkedne
k a keskeny part menti útra, amely felett mindkét oldalon felsorakoztatta íjászait. És való
an, a franjok fel is tűnnek a Junieh felőli úton, látszólag teljesen gyanútlanul közelednek
néhány lépés, és csapdába esnek. De hirtelen megtorpannak, majd lassan kezdenek visszafelé
nulni. Még nem történt semmi, de Dukak, látván, hogy az ellenség nem sétált bele a csapdájá
sen megzavarodik. Emírjei unszolására végül parancsot ad íjászainak, lőjenek ki néhány nyíl
ovasait nem meri harcba küldeni a franjok ellen. Mire leszáll az éj, a muzulmán csapatok
harci morálja a lehető legmélyebbre süllyed. Az arabok és a törökök egymást vádolják gyáva
zeakaszkodnak a franjokkal, de ezek bátortalan csetepaték csupán. Másnap reggel egy rövid ö
szecsapást követően a damaszkuszi csapatok visszavonulnak a libanoni hegység felé, a franj
ok pedig nyugodtan folytathatják útjukat Palesztina felé.
Tripolisz kádija tudatos megfontolásból döntött Balduin megmentése mellett. Úgy ítéli meg,
legfőbb fenyegetést városára Dukak jelenti, aki mellesleg maga is ugyanígy cselekedett két
el korábban Karbukával szemben. Mind Fakr el–Mulk, mind Dukak úgy találja a döntő pillanatb
hogy a franjok jelenléte a kisebbik rossz. Hamarosan megmutatkozik azonban, mi is
az igazán nagy baj. Három héttel a Nahr el–Kalb mellett elpackázott tőrvetés után Balduin
sálem királyává nyilváníttatja magát, lázas szervezésbe fog, és folytatja a hódításokat, ho
a a behatolás során pozícióit. Amikor, majdnem egy évszázaddal később, Ibn al–Athír megkísé
miért is jöttek a franjok a Keletre, a vállalkozásuk kezdeményezését Balduin királynak tula
a, „al–Bardavilnak”, akit valahogy a nyugatiak fővezérének képzel. A moszuli történetíró tu
nem is téved, mert habár ez a lovag csak egy volt a behatolásban részt vevő számos társa kö
megszállásnak mégis kétségtelenül ő lett a legfőbb megtestesítője. Az arab világ gyógyítha
ságával szemben a franj államok egységesen lépnek majd fel, s közös elszántságuknak, harci
ek és viszonylagos együttműködésüknek köszönhetően komoly helyi hatalommá válnak.
De a muzulmánoknak is van azért egy komoly ütőkártyájuk: ellenségeik szinte hihetetlenül ke
vannak. Jeruzsálem bukásának másnapján a franjok zöme visszatért a saját országába, trónra
anatában Balduin csak néhány száz lovagra számíthat. Ám gyengeségük látszata szertefoszlik,
101 tavaszán híre megy, hogy újabb, az eddig látottaknál jóval hatalmasabb franj seregek gy
ek össze Konstantinápolyban.
Ki más lenne, aki először fegyvert fog e hír hallatán, mint Kilidzs Arszlán és Danishmend?
kik jól emlékeznek még a franjok legutóbbi Kis–Ázsiai vonulására. Habozás nélkül készek egy
hogy megpróbálják útját állni az újabb behatolásnak. Mivel a törökök Nicea vagy Dorülaion k
többé kalandokba bocsátkozni ezen a területen a rúmok már erősen megvetették a lábukat az
csapás helyéül egy jóval távolabbi vidéket, Anatólia délkeleti részét szemelik ki. Kilidzs
i közben idősebb és tapasztaltabb lett, megmérgeztet minden vízlelőhelyet a franlok egész k
i útvonala mentén.
1101 májusában a szultán tudomására jut, hogy majdnem százezer ember kelt át a Boszporuszon
int–Gilles vezetésével, aki immár egy éve Bizáncban tartózkodott. A szultán igyekszik lépés
ni ellenségei mozgását. A legmegfelelőbb pillanatban akarja meglepni őket. Az első állomásn
ilván Niceának kell lennie. Furcsa módon azonban a szultán egykori fővárosának a környékére
gfigyelők nem jelzik érkezésüket. A Márvány–tenger partján, sőt még Konstantinápolyban sem
semmit. Kilidzs Arszlán csak június végén bukkan a nyomukra, amikor hirtelen megjelennek
egy, az ő fennhatósága alá tartozó város falai alatt. Ankara Anatólia szívében fekszik, a
területek kellős közepén, akiknek álmukban sem jutott az eszükbe, hogy Ankarát esetleg táma
i. Mielőtt a szultán odaérkezhetett volna, a várost már el is foglalták a franjok. Kilidzs
rszlán úgy érzi magát, mint négy évvel azelőtt, Nicea elestének pillanatában. De nincsen id
gésre, hiszen a nyugatiak most már egész birodalma létét fenyegetik. Elhatározza, megtámadj
t, amint elhagyják Ankarát, hogy visszatérjenek a dél felé vezető útra. Ismét melléfog: a h
rdítanak Szíriának, s egyértelműen északkeletnek tartanak, a hatalmas fellegvár, Nikszár fe
l Danishmend fogva tartja Bohemundot. Hát erről van szó! A franjok Antiochia urát akarják
kiszabadítani!
A szultán és szövetségesei most kezdik csak megérteni a hódítók furcsa útvonalát; alig hisz
müknek. Bizonyos értelemben megnyugodhatnak, hiszen így szabadon megválaszthatják a felállí
dó csapda helyét. Merzifun lesz az. A nyugatiak augusztus első napjaiban érik el ezt a vár
ost, rettenetes, tűző napsütésben. Hadseregük szánalmas látványt nyújt. Az élen néhány száz
páncéljaikban mint kemencékben sülnek–főnek. Mögöttük szedett–vedett, kusza tömeg, több a
int a harcképes férfi. A támadó török lovasok már az első hullámban szétkergetik őket. Nem
, inkább mészárlás. Az öldöklés egy teljes napon át tart. Az éjszaka leple alatt Saint–Gill
masai kereket oldanak, a többiek tudta nélkül. A törökök másnap az utolsó túlélőkkel is vég
al nők ezreit rabláncra fűzik, Ázsia háremeit fogják benépesíteni velük.
Alig ér véget a merzifuni vérengzés, Kilidzs Arszlánt máris értesítik a hírhozói, hogy egy
hadtest éppen Kis–Ázsián vonul át. Az útvonal ezúttal nem okoz meglepetést. A keresztesek
elé vezető úton haladnak. Csak néhány napi járás után döbbennek rá, hogy csapdába estek. Am
tus végén a szultán északkeletről megérkezik lovasaival, a szomjúság gyötörte franjok már h
ják. Semmiféle ellenállásra nem képesek, a törökök könnyen végeznek velük.
És még mindig nincs vége. A második franj csapatot egy harmadik is követi, ugyanazon az úto
, egy héttel később. Lovasok, gyalogosok, nők és gyerekek teljesen eltikkadva érkeznek Héra
városa alá. Már látják is egy folyó habjainak csillogását, zűrzavaros rendetlenségben igye
lé. De pontosan itt, a folyó partján várja őket Kilidzs Arszlán...
A franjok sohasem lesznek képesek kiheverni e három mészárlás okozta megrázkódtatást. A dön
dőkben tanúsított elszántságuk után egy ilyen tekintélyes számú erősítés, még ha nem is csu
minden bizonnyal lehetővé tette volna számukra az egész arab Kelet teljes gyarmatosítását,
ielőtt az araboknak egyáltalán idejük lett volna összeszedniük magukat. És mégis, ez a hata
emberveszteség lett a kiváltó oka az arab földön létrehozott legtartósabb és leglátványosab
ek, egy hatalmas erődítményrendszer kiépítésének. Csekély létszámuk ellensúlyozására voltak
eket építeni, s ezeket olyan jól fölszerelték, hogy falaik közül egy maroknyi védő ostromló
s sakkban tudta tartani. De a franjok számbeli kisebbségét nemcsak az erődítmények ellensúl
ták. A legveszedelmesebb fegyver a kezükben hosszú esztendőkön át az arabok törpelelkűsége
ligha lehet jobb példa erre, mint Ibn al–Athír leírása a Tripolisz előtt 1102 áprilisának e
efolyt különös ütközetről.
Saint–Gilles, veszejtse el őt az ég, a Kilidzs Arszlántól elszenvedett veresége után vissza
Szíriából. Mindössze háromszáz embere maradt. Akkor Tripolisz ura, Fakr el–Mulk üzenetet kü
aknak és Homsz helytartójának: „Itt a soha vissza nem térő alkalom, most végezhetünk Saint–
el, hiszen alig van katonája!” Dukak nyomban küldött kétezer embert, Homsz kormányzója pedi
zemélyesen vezette seregét. A tripoliszi csapatok a város kapuja előtt csatlakoztak hozzáj
uk, s közösen vonultak Saint–Gilles ellen. Saint–Gilles száz katonát vetett be a tripoliszi
k ellen, százat a damaszkusziak ellen, ötvenet a homsziakkal szemben, ötvenet pedig ma
ga mellett tartott. A homszi sereg az ellenség puszta látványától megfutamodott, s a damas
zkusziak is csakhamar nyakuk közé szedték a lábukat. A tripolisziak magukra maradtan is
folytatták a csatát. Ezt látván, Saint–Gilles most egyszerre kétszáz katonát indított ellen
e őket és hétezer embert megölt közülük.

Háromszáz franj győzelmet vett volna sok ezer muzulmánon? Az arab történetíró elbeszélése a
megfelel a valóságnak. A legvalószínűbb magyarázat az, hogy Dukak így akarta megfizetni a t
oliszi kádinak a Nahr el–Kalb–i csapda felállításakor tanúsított viselkedéséért. Fakr el–Mu
a Jeruzsálemi királyság megalapítása elől hárította el az akadályt; Damaszkusz királyának b
a negyedik franj állam, a Tripoliszi grófság létrehozása előtt nyit szabad utat.
Hat héttel e megalázó vereség után a térség vezetői újabb bűnös felelőtlenségről tesznek ta
nek, hiába vannak túlerőben, előnyüket képtelenek kihasználni.
1102 májusában vagyunk. Egy közel húszezer fős egyiptomi hadsereg Saraf – al–Afdal vezír fi
etésével Palesztinába érkezett, és Jaffa kikötőjének a közelében, Ramlehnél sikerült rajta
sapatain. Maga a király is csak úgy menekült meg a rabságtól, hogy hasra fekve elrejtőzött
sabokrok között. Lovagjainak zömét lemészárolták vagy foglyul ejtették. Ezen a napon a kair
g könnyűszerrel bevehetné Jeruzsálemet, mert miként Ibn al–Athír mondja , a város védők nél
franj király pedig menekülőben van.
Saraf néhány embere azt tanácsolta: „Menjünk, foglaljuk vissza a Szent Várost!” Mások azt j
lták: „Vegyük be inkább Jaffát!” Saraf nem tudott dönteni. Addig–addig tétovázott, amíg a f
nger felől erősítést kaptak, és Saraf kénytelen volt visszatérni apjához Egyiptomba.

Látván, hogy a győzelem karnyújtásnyira volt tőle, Kairó ura a következő évben, majd az azt
újabb támadást indít. De mindkét kísérletkor közbejön egy–egy váratlan esemény, és megakad
kivívását. Először az egyiptomi hajóhad hajótörést szenved, fedélzetén a szárazföldi seregg
ereg fővezére egy balesetben életét veszti, s halála csüggedést kelt a csapatokban. Bátor t
volt, de – ahogyan Ibn al–Athír elmeséli – rendkívül babonás. Megjósolták neki, hogy egy l
hal meg majd. Amikor kinevezték Bejrút kormányzójává, parancsot adott, hogy valamennyi utcá
zedjék fel a kockaköveket, nehogy megcsúszhasson rajtuk a lova. De semmilyen óvintézkedésse
sem lehet kikerülni a sorsot. A csata alatt a lova, noha nem éri támadás, megbokrosodik
, s leveti hátáról gazdáját, aki – emberei szeme láttára – nyakát szegi. Al–Afdal balszeren
orság híján való vállalkozásai sorra siralmas kudarccal végződnek. Ezalatt pedig a franjok
dtan folytatják Palesztina meghódítását.
Miután elfoglalták Haifát és Jaffát, 1104 májusában megtámadják Akrát. Természetes védettsé
kikötője az egyetlen, ahol télen és nyáron egyaránt biztonságban horgonyozhatnak a hajók.
l–Qalanissi írja: Mivel segítségre sehonnan sem számíthatott, a város egyiptomi kormányzója
redésében szabad elvonulást kért a maga és a lakosok számára. Balduin megígéri, hogy nem es
. Ám amikor a muzulmánok kivonulnak a városból, javaikkal megrakodva, a franjok rájuk ront
anak, kifosztják őket és sokukat legyilkolják. Al–Afdal megesküszik, bosszút áll ezért az ú
láztatásért. De hiába küld ezután minden évben hatalmas sereget a franjok ellen, valamennyi
kozása balul üt ki. A Ramlehnél 1102 májusában elszalasztott lehetőség soha többé nem tér v
Északon is csak a muzulmán emírek tehetetlensége menti meg a franjokat a teljes pusztulástó
. 1100 augusztusától – amikor is Bohemund fogságba esik – az általa Antiochiában megalapíto
rcegség hét hónapra vezető s gyakorlatilag hadsereg nélkül marad, de a szomszédos uralkodók
nki – sem Ridván, sem Kilidzs Arszlán, sem Danishmend – nem gondol arra, hogy ezt kihasz
nálja. Időt hagynak a franjoknak, akik régenst választanak Antiochia élére Tankrédnak, Bohe
d unokaöccsének a személyében, aki 1102 márciusában veszi át hűbérbirtokát, s hogy kellőkép
jelenlétét, éppúgy kifosztja Aleppó környékét, mint ahogyan azt egy évvel korábban Damaszk
ette. Ridván még Dukaknál is gyávábban viselkedik. Tankréd tudomására hozza, hogy minden sz
kész kielégíteni, amennyiben hajlandó továbbállni. A franj minden eddiginél pökhendibb felt
zab: tegyenek ki egy hatalmas keresztet az aleppói nagy mecset minaretjének a tetejére
. Ridván engedelmeskedik. Ennek az elképesztő megaláztatásnak, majd látni fogjuk, súlyos kö
zményei lesznek.
Danishmend tökéletesen tisztában van Bohemund törekvéseivel, 1103 tavaszán mégis úgy dönt,
n bocsátja a franj vezért, méghozzá minden politikai ellenszolgáltatás nélkül. „Százezer di
Jagi Szijan, Antiochia volt ura lányának a szabadon bocsátását követelte mindössze!” – mon
al–Athír felháborodva.
Börtönéből kiszabadulván Bohemund visszatért Antiochiába, s népét alaposan föltüzelte. Mind
kedés nélkül hozzálátott, hogy a váltságdíját behajtsa a szomszédos városok lakosságán. A m
több sérelem esett, mint amennyi előnyük származott Bohemund foglyul ejtéséből.

Miután kiadásai a helyi lakosság rovására „megtérültek”, a franj herceg nekilát birodalma k
ez. 1104 tavaszán az antiochiai és az edesszai franjok közös hadműveletet indítanak az Eufr
sz menti síkságot uraló Harran erődítménye ellen. Itt futnak össze az Irakot és Észak–Szíri
k.
A város maga nem kimondottan érdekes. Ibn Dzsubair, aki néhány évvel később látogat majd el
egyenesen ijesztő jelzőkkel írja le.
Harranban nem ismeretes a friss víz, Harran valóságos tüzes kemence, iszonyatos hőséget ára
szakadatlanul. Itt aztán nem akad sziesztára alkalmas árnyékos zug, még a lélegzetvétel is
hezére esik az embernek. Harran a kietlen sivatag közepén magára hagyott hely képzetét kelt
. Városnak nem is nevezhető, és környékén sem található semmi, ami gyönyörködtetné a szemet

Stratégiai jelentősége azonban annál nagyobb. Ha a franjoknak sikerülne bevenniük Harrant,

b tovább nyomulhatnának előre Moszul irányába, sőt egészen Bagdadig. Harran elestével azon
an bezárulna a gyűrű az aleppói királyság körül. Nagyratörő célok, igaz, de a franjok sosem
merészségnek. Ráadásul joggal bízhatnak abban is. hogy a muzulmán világ megosztottsága ezú
a kezükre játszik. Barkjarük és Mohamed, a két testvér–ellenség javában vívja véres harcai
Bagdad az egyik szeldzsuk szultán kezéből a másikba kerül. Moszulban Karbuka atabég nemrég
t meg, és utódának, Jekermis török emírnek még nem sikerült megszilárdítania a hatalmát.
Magában Harranban is zűrzavaros a helyzet. Egy italozás során a kormányzót meggyilkolta az
gyik tisztje, a város tűzben áll és vérben úszik. Ebben a pillanatban vonulnak a franjok Ha
ran ellen – magyarázza majd Ibn al–Athír. Amikor Moszul új ura, Jekermis és szomszédja, Jer
em volt kormányzója, Szokman tudomást szerez a támadásról, éppen hadiállapotban vannak egym
Szokman bosszút akart állni az egyik unokaöccse miatt, akit Jekermis öletett meg, s mind
ketten arra készültek, hogy megütköznek egymással. De az új helyzetben inkább egyesítették
hogy megmenthessék Harrant. Kijelentették, hogy készek életüket áldozni Allahért, és hogy e
a Mindenható dicsőségét tartják szem előtt. Összeültek hát, és megpecsételték szövetségüket
ranjok ellen, Szokman hétezer, Jekermis pedig háromezer türkmén harcossal.

Az Eufrátesz egyik mellékfolyója, a Balik partján ütközik meg a két szövetséges az ellenség
májusában. A muzulmánok színleg megfutamodnak, egy órán keresztül hagyják, hadd üldözzék ők
ladására akkor szembefordulnak az űzőkkel, bekerítik és felmorzsolják őket.
Bohemund és Tankréd lemaradtak a főseregtől, s egy völgyben rejtőztek el, hogy az esetleg a
ra menekülő muzulmánokat lekaszabolhassák. Amikor látták, hogy övéik vesztésre állnak, úgy
mutatkoznak. A völgyben mozdulatlanul bevárták az éjt, akkor elmenekültek. A muzulmánok a n
omukba eredtek, legtöbb társukat megölték vagy foglyul ejtették. Csak nekik maguknak és még
t lovasnak sikerült megmenekülniük.
A harrani csatában részt vevő franj vezérek között ott van II. Balduin is, a jeruzsálemi ki
egyik unokaöccse, az edesszai grófság örököse. Amikor menekülés közben megpróbál átgázolni
ova beleragad az iszapba. Szokman katonái foglyul ejtik és uruk sátrához hurcolják. Ez, Ib
n al–Athír elmondása szerint, féltékenységet vált ki a szövetségesekből.
Jekermisnek így panaszkodtak az emberei: „Hát kik vagyunk mi, hogy az egész hadizsákmány má
nak jusson, mi pedig üres kézzel maradjunk?” És rábeszélték vezérüket, menjen, hozza el a g
kman sátrából. Szokman szomorúan fogadta. Harcosai már nyeregben voltak, készen a csatára,
visszatartotta őket, mondván: „A győzelmünk örömujjongást vált majd ki minden muzulmánból,
eg ezt viszálykodással. Nem engedem szabadjára haragomat, nem teszem meg az ellenségeimn
ek ezt a szívességet, ártva muzulmán testvéreinknek.” Akkor összehordatta a franjoktól zsák
alamennyi fegyvert, vértet, pajzsot, a saját embereit öltöztette be a franjok ruháiba, a f
ranjok lovaira ültette őket, s útnak indította e csapatot a franjok kezén lévő erődítmények
anjok persze azt hitték, társaik tértek vissza győzedelmesen, s kivonultak eléjük. Szokman
mberei akkor lemészárolták őket, s az erődítményt elfoglalták. Több helyütt is megismételte
t.

A Harrannál aratott győzelemnek óriási visszhangja volt, erről tanúskodik Ibn al–Qalanissi
katlanul elragadtatott hangvétele is:
Páratlan dicsőség volt ez a muzulmánok számára. A franjok harci szelleme megrendült, sok em
t veszítettek, támadókészségük és a rendelkezésükre álló fegyverzet alaposan megcsappant. A
izalma megnőtt, szenvedélyesen felesküdtek hitük védelmére. Az emberek úsztak a boldogságba
nagy diadal erős bizonyságot jelentett a számukra, hogy a szerencse immár végleg elpártolt
franjoktól.

Az egyik franj, s bizony nem is akármelyikük, valóban elvesztette minden harci kedvét. B
ohemund az. Néhány hónap múlva hajóra száll, eltávozik. Soha többé nem látják viszont arab
A harrani csata ekképpen eltávolította a színről, s ezúttal véglegesen, a megszállás főalak
a legfontosabb, egyszer és mindenkorra elzárta a franj előrenyomulás útját kelet felé. De m
az egyiptomiak 1102–ben, a győztesek most is képtelenek learatni sikerük gyümölcsét. Ahely
, hogy együtt Edesszába vonulnának – a város két napi járásra van a csatamezőtől –, összeve
nak. A ravasz Szokmannak ugyan sikerül bevennie néhány nem túl jelentős erődítményt, de Jek
hamarosan hagyja magát meglepni Tankréd által, akinek még Jekermis kíséretéből is sikerül
yot ejtenie. Köztük egy ritka szépségű ifjú hercegnőt, akihez Moszul ura annyira ragaszkodi
hogy küldöncöt meneszt Bohemundhoz és Tankrédhoz: hajlandó lenne kicserélni a hercegnőt az
zai II. Balduinra, avagy tizenötezer aranydinárt fizetni szabadon bocsátásáért. A nagybácsi
z unokaöcs meghányják–vetik a dolgot, aztán tudatják Jekermissel, hogy inkább a pénzre van
Sorsára hagyott társuk még három esztendeig eszi a rabság keserű kenyerét. Nem tudni, mit é
z emír a franj főnökök lovagiasnak éppen nem nevezhető válaszának hallatán. A maga részéről
a megállapodáshoz tartja magát, kifizeti a felajánlott összeget, és magánál tartja Balduin
Ezzel azonban az ügy még nem ér véget, sőt ebből bontakozik majd ki a keresztes háborúk egy
gfurcsább epizódja.
Négy évvel később, 1108 október elején, egy szilváskertben folytatódik a történet. A fekete
megértek. Ameddig a szem ellát, körös–körül hegyes–völgyes táj, imitt–amott fákkal. Az egy
asodnak Tell Baser bástyái. Közelükben két sereg néz egymással farkasszemet, nem mindennapi
yt nyújtva.
Az egyik táborban Antiochia ura, Tankréd, czerötszáz franj lovas és gyalogos körében. Sisak
k alatt acél koponyavédőket viselnek, ezek teljesen eltakarják a fejüket, még az orruk sem
atszik ki. Kezükben kardok, buzogányok, éles csatabárdok. Oldalukon az Aleppó ura, Ridván k
te csapat: hatszáz hosszú copfos, török lovas.
A másik táborban a moszuli emír, Javali és katonái, hímzett ujjú, hosszú ruhákat öltöttek p
A sereg kétezer emberből áll, három hadtestben sorakoztak föl. Baloldalt az arabok, lobbol
dalt a törökök, középütt pedig franj lovasok, soraikban az edesszai Balduinnal és unokaöccs
ocelinnel, Tell Baser urával.
Gondolhatták–e azok, akik részt vettek a gigászi küzdelemben Antiochia falainál, hogy tíz é
később egy moszuli kormányzó, Karbuka atabég leszármazottja, szövetségre lép majd egy edess
nj gróffal, hogy vállvetve harcoljanak az antiochiai franj herceg és az aleppói szeldzsu
k király által közösen felállított sereg ellen? Igazán kevés idő telt még el, s a franjok m
angú partnerekké váltak az egymást kaszaboló muzulmán királyocskák játékaiban. A krónikások
köznek meg ezen. Ibn al–Athirnál néhol halvány mosoly kíséri a franjok és szövetségeseik cs
a történetét, de ez nem jelent hangnemváltást, ugyanebben a stílusban ír Tökéletes történe
mindenütt a muzulmán hercegek közötti perpatvarokról. Mialatt Balduin Moszulban raboskodot
t, magyarázza az arab történetíró, Tankréd rátette a kezét Edesszára. Ebből könnyen kikövet
y nem szívesen látta volna társa mielőbbi szabadulását. Ellenkezőleg, minden követ megmozga
hogy Jekermis a lehető leghosszabb ideig tartsa börtönében a foglyot.
1107–ben azonban Jekermis emír hatalma megdőlt, s a gróf Moszul új urának kezei közé került
i figyelemre méltóan értelmes török kalandor, aki nyomban átlátta, hogy hasznot húzhat a ké
vezér viszályából. Szabadon bocsátotta tehát Balduint, nemesi ruhákba öltöztette és szövet
. „Az edesszai grófság veszélybe került – ez volt a lényege Javali javaslatának –, s az én
elyzetem sem tekinthető valami biztosnak. Segítsük hát egymást kölcsönösen.”
Alighogy kiszabadult – meséli majd Ibn al–Athír –, Balduin herceg, al–Komesz Bardavil, elme
t Antiochiai Tankrédhoz, és felszólította, adja vissza neki Edesszát. Tankréd harmincezer d
nárt, lovakat, fegyvereket, ruhákat és még sok–sok más holmit ajánlott föl neki, de a város
m volt hajlandó. Amikor pedig a dühös Balduin elhagyta Antiochiát, a nyomába eredt, hogy m
egakadályozza a szövetségeséhez, Javalihoz való csatlakozását. Néhányszor össze is csaptak,
n ütközet után összejöttek, együtt étkeztek és kedélyesen elbeszélgettek.

Ezek a franjok bolondok – mintha ezt sugallná a moszuli történetíró. És így folytatja:
Mivel sehogy sem tudták rendezni ellentéteiket, közbelépett a pátriárka, aki a franjoknál o
smi, mint nálunk az imám. Érsekekből és más papokból álló bizottságot nevezett ki, amely me
hogy Bohemund, Tankréd nagybátyja azt az utasítást hagyta unokaöccsének, hogy adja vissza
desszát Balduinnak, ha az kiszabadul a fogságból. Antiochia ura elfogadta a döntést, s a g
róf visszakapta uradalmát.

Balduin úgy látta, hogy győzelme nem annyira Tankréd jóakaratának, mint inkább a Javali bea
kozásától való félelmének köszönhető. Késedelem nélkül szabadon bocsátotta hát a területén
zulmán foglyot, sőt kivégeztette egyik keresztény tisztségviselőjét, amiért nyilvánosan poc
a az iszlámot.
Nem Tankréd volt az egyetlen, akinek keserűséget okozott a gróf és az emír közötti fura szö
idván király levelet írt Antiochia urának, amelyben óvta őt Javali sötét hátsó szándékaitól
. Azt mondja neki, hogy az emír Aleppót akarja megkaparintani, s ha ez sikerülne neki,
a franjok nem tarthatnák többé magukat Szíriában. Az, hogy a szeldzsuk király ennyire aggó
t a franjok biztonságáért, meglehetősen mulatságos dolog, de a fejedelmek fél szóból is ért
t, a vallási és a kulturális akadályok itt nem számítanak. Létrejön tehát egy újabb iszlám–
az elsővel szemben. Így kerül egymással szembe Tell Baser tornyai alatt 1108 októberében az
a bizonyos két hadsereg.
Antiochia és Aleppó erői hamar felülkerekednek. Javali elmenekül, számos muzulmán Tell Base
n keres menedéket, ahol Balduin és unokaöccse, Jocelin, kegyesen bánik velük: a sebesülteke
bekötözik, tiszta ruhába öltöztetik és hazajuttatják őket. Az arab történetíró tehát dicsé
ias magatartásáért. Homlokegyenest ellentétes véleményt alkotnak viszont a grófról Edessza
ztény lakói. Amikor a város örmény lakói megtudják, hogy vereséget szenvedett, halottnak hi
s elérkezettnek látják az időt, hogy megszabaduljanak végre a franjoktól. A hazatérő Baldu
y afféle forradalmi bizottságot talál fővárosa élén. Alattvalói függetlenségi érzülete nyug
el, letartóztatja a legfőbb tisztségviselőket, közöttük több papot is, és parancsot ad a m
tásukra.
Szövetségese, Javali alighanem szívesen tenné ugyanezt Moszul vezetőivel, akik szintén kiha
ználták a távollétét, ők is föllázadtak. Nem cselekedhet azonban tetszése szerint, mert ver
posan megrendítette a hatalmát. Sorsa nem éppen irigylésre méltó: elveszítette birtokait, h
eregét, kincseit, s Mohamed szultán vérdíjat tűzött ki a fejére. De Javali nem nyugszik bel
kudarcba. Kereskedőnek öltözik, és eljut Iszfahánba. A palotában felfedi kilétét, és aláza
zultán trónja elé borul, halotti leplét tartva a kezében. A meghatott Mohamed megbocsát nek
. Röviddel ezután kinevezi egy perzsa tartomány kormányzójává.
Ami Tankrédot illeti, az 1108–as győzelem dicsősége csúcsára emelte. Az Antiochiai Fejedele
tekintélyes helyi hatalommá lett, valamennyi szomszédja tart tőle, törökök, arabok, örménye
jok, mindenki. Ridván király csak megfélemlített hűbéres ezután. Bohemund unokaöccse „nagy
ja magát.
Alig telik el néhány kurta hét a franjok északszíriai jelenlétét megszilárdító Tell Baser a
ta után, s a Damaszkuszi Királyság is fegyverszünetet köt Jeruzsálemmel. A két főváros közö
zármazó jövedelmet a megállapodás szerint három részre osztják majd föl. Ibn al–Qalanissi s
Egyharmada a törököké lesz, egyharmada a franjoké, egyharmada pedig a parasztoké. Írásban
ették ezt a megállapodást. Pár hónap múlva a szíriai nagyváros egy újabb szerződésben egy m
terület elvesztését ismeri el. A Libanon–hegy keleti lábánál fekvő gazdag Bekaa–síkságról s
s meg kell osztania a Jeruzsálemi Királysággal. A damaszkusziak egyszerűen tehetetlenségre
vannak kárhoztatva. A termés fölött a franjok rendelkeznek, az Akrán átmenő kereskedelem p
g a genovai kalmárok kezébe kerül. A franj megszállás Szíria déli és északi részén egyaránt
lóságává válik.
De a franjok nem elégszenek meg ennyivel.
1108–ban egy újabb területszerző hadjáratra készülődnek, a legnagyobb szabásúra, amelyet Je
vétele óta kezdeményeztek. A küszöbönálló vállalkozás valamennyi nagyobb part menti várost
de a helyi „hatalmasságoknak” sem erejük, sem kedvük nincsen ellenállást tanúsítani.
Tripolisz az első a kiszemelt áldozatok sorában. Saint–Gilles még 1103–ban megtelepedett a
os közvetlen közelében, s építtetett egy erődítményt, amelyet aztán a város lakói róla neve
mindig jó állapotban lévő „Kalát Saint–Gilles” most is látható Tripolisz modern városrészén
franjok érkezésekor azonban a város a mostani kikötőnegyed, al–Mina területén feküdt, egy f
végén. Az oda vezető utat a híres erődítmény ellenőrizte. Egyetlen karaván sem juthatott be
iszba, avagy hagyhatta el azt anélkül, hogy Saint–Gilles emberei ne tartóztathatták volna
fel.
Fakr el–Mulk kádi minden vágya, hogy lerombolhassa a fellegvárat, amely fővárosa megfojtásá
enyeget. Katonái minden éjszaka vakmerő kalandokba bocsátkoznak, meggyilkolnak egyegy őrt
vagy megrongálnak egy–egy épülő falrészt. 1104 szeptemberében kerül sor a leglátványosabb a
polisz egész helyőrsége tömeges kirohanást hajt végre a kádi vezetésével. Sok franj harcost
, és az erődítmény egyik szárnyát felgyújtják. Saint–Gilles maga is súlyos égési sérüléseke
rult tetők egyikén, s öt hónap múlva rettentő kínok közepette belehal sebeibe. Haldoklása k
oz kéreti Fakr el–Mulk követeit, s üzletet ajánl fel nekik. A tripolisziak hagyják abba a v
elleni támadásokat, cserében pedig a franj vezér kötelezi magát, hogy többé nem akadályozza
átutazást és a kereskedelmi forgalmat. A kádi beleegyezik.
Különös alku, hiszen egy ostromnak pontosan az a lényege, hogy lehetetlenné tegye az ember
ek és az élelmiszerek, az áruk mozgását. Most pedig úgy fest a dolog, hogy ostromlók és ost
ttak között majdhogynem békés kapcsolatok alakulnak ki. Tripolisz kikötője egy csapásra meg
karavánok jönnek–mennek (a franjoknak persze vámot fizetnek), s a tripoliszi katonai vez
etők menlevéllel, épségben utazgathatnak az ellenséges vonalak mögé. Valójában a hadban áll
oznak. A franjok egy keresztény hajóhad érkezését várják Genovából vagy Konstantinápolyból,
t intézhessenek az ostromlott város ellen. A tripolisziak természetesen tisztában vannak
ezzel, de ők is egy felmentő muzulmán sereg felbukkanásában reménykednek. A legkomolyabb e
nek Egyiptomból kellene jönnie. A fátimida kalifátus olyan nagy tengeri hatalom, hogy be
avatkozásának puszta ténye elegendő lenne a franjok visszaszorításához. De Tripolisz és Kai
ezúttal is ellenséges viszonyban van egymással. Al–Afdal apja rabszolga volt a kádi családj
s alighanem igen rossz lehetett a kapcsolata uraival. A vezír sohasem palástolta el
lenszenvét, s azt a vágyát, hogy megalázza Fakrot, aki a maga részéről inkább odadobná a vá
t–Gilles prédájául, mintsem hogy sorsát al–Afdal kezébe tegye le. A kádi Szíriában sem szám
en szövetségesre. Máshol kell tehát segítség után néznie.
A harrani győzelem híre 1104 júniusában jut el hozzá. Azonnal üzenetet küld Szokman emírnek
a kérve, diadala betetőzéseképpen űzze el a franjokat Tripolisz alól. Kérése nyomatékosítás
ennyiségű aranyat ajándékoz neki, s magára vállalja a hadjárat valamennyi költségének a fed
n bajnoka nem tud ellenállni a kísértésnek. Hatalmas sereget állít föl, s útnak ered Szíria
négynapi járásnyira Tripolisztól egy torokgyulladás ledönti a lábáról. Csapatai szétszéled
alattvalói elcsüggednek.
1105–ben mégis felcsillan egy újabb reménysugár. Barkjarük szultán tuberkulózisban meghal,
el vége szakad a szeldzsuk török birodalmat megbénító, a franj behatolás óta szakadatlanul
vérháborúnak. Ettől fogva Iraknak, Szíriának és Nyugat–Perzsiának egyetlen ura van, „a vilá
it megmentője, Mohamed Ibn Máliksáh”. Ezt a címet kanyarítják a tripolisziak a huszonnégy e
dős szeldzsuk uralkodónak írt levelük alá. Fakr el–Mulk sorra küldi az üzeneteket, s válasz
rra kapja az ígéreteket. De felszabadító seregnek se híre, se hamva.
Közben a város körül egyre szorosabb az ostromzár. Saint–Gilles helyére egyik unokaöccse lé
ani”, Cerdagne grófja, aki egyre jobban megnehezíti az ostromlottak életét. Az ennivaló min
bajosabban juthat be szárazföldi úton a városba. Az élelmiszerek ára szédületes iramban em
ik. Egy font datolyát egy arany dinárért árusítanak. Rendes körülmények között ennyi pénz e
többheti megélhetését biztosítaná. Sokan jobbnak látják elköltözni Tyrbe, Homszba vagy Dam
. Az ínség árulásokhoz vezet. Odáig fajul a helyzet, hogy egy napon Tripolisz vezető hivata
nokai fölkeresik al–Cerdanit, a kezére adják magukat, s feltárják előtte, milyen úton–módon
mindig egy kevéske élelmiszer a falak közé. Fakr el–Mulk ekkor mesés összeget kínál fel az
ek, ha kiszolgáltatja neki az árulókat. A gróf elutasítja az ajánlatot. De a bűnösöket az e
tábor kellős közepén is utoléri a büntetésük, másnap elmetszett torokkal találják valamenn
E részleges eredmény ellenére Tripolisz helyzete egyre rosszabbodik. A segélycsapatok késl
ekednek, s közben felerősödnek a híresztelések egy franj flotta közeledtéről. Elkeseredéséb
l–Mulk rászánja magát, személyesen járul Mohamed szultán és al–Musztazhir–billah kalifa szí
ban. Egyik unokaöccsére bízza, hogy távollétében biztosítsa a kormányzás folytonosságát. Cs
at hónapi zsoldot fizet ki előre. Egy ötszáz lovasból és gyalogosból álló testőrcsapatot ál
hez jön még a szolgák hada, akik a telivér lovakat gondozzák, s cipelik a sokféle ajándékot
emekmívű kardokat, a hímzett nemesi ruhákat és Tripolisz büszkeségét, az aranyművesek készí
nél szebb dísztárgyakat. 1108 márciusának vége felé hagyja el a várost népes kíséretével. S
yta el Tripoliszt – szögezi le egyértelműen Ibn al–Qalanissi, az egyetlen krónikás, aki meg
ezeket az eseményeket. Vagyis a kádinak engedélyezték a franjok, hogy vonalaik mögé utazhas
on, hogy a szent háborúra, ellenük toborozzon segítséget. Tekintetbe véve az ostromlók és a
romlottak közötti viszony furcsa természetét, ezt a lehetőséget nem lehet kizárni. De hihet
k látszik, hogy a kádi hajóval ment Bejrútig, s csak onnan tovább a szárazföldön.
Bárhogyan is történt, Fakr el–Mulk először megállt Damaszkuszban. Tripolisz ura komoly elle
envvel viseltetett Dukak iránt, de a tehetetlen szeldzsuk uralkodó nem sokkal korábban
meghalt, kétségkívül megmérgezték. A város új protektora Tughtidzsín atabég lett, egy sánt
szolga, akinek a franjokkal való ellentmondásos viszonya több mint húsz évig meghatározó le
Szíria politikai életében. Nagyravágyó, ravasz, gátlástalan török hadvezér, de érett és meg
ő is, akárcsak Fakr elMulk. Nem követi a bosszúálló Dukak példáját, melegen fogadja Tripol
hatalmas lakomát rendez a tiszteletére és még saját, külön keleti fürdőjébe is meghívja. A
tékeli e szívélyességet, de az éjszakát mégis inkább a falakon kívül tölti. Hiába, a bizalo
nnak a maga határai!
A bagdadi fogadtatás még fényűzőbb. A kádit hatalmas uralkodónak kijáró pompával üdvözlik,
olisz tekintélye a muzulmán világban. Mohamed saját hajóját küldi elé, hogy azzal keljen át
isen. Az udvarmesterek Tripolisz urát egy pazar szalonba vezetik, a díszhelyen ott a
híres hímzett párna, ezen szokott ülni a szultán. Fakr el–Mulk letelepszik a közelében, a
knek fenntartott helyek egyikén. De máris jönnek az udvari méltóságok, s gyengéden karon fo
az uralkodó ragaszkodik hozzá, hogy vendége az ő párnáján foglaljon helyet. A kádi palotár
jár, fogadja őt a szultán, a kalifa és más magasrangú személyek, a város ostromáról faggat
egész Bagdad a dicséretét zengi a franjokkal szembeni szent háborúban tanúsított vitézségé
Ám amikor rátérnek a politikai teendőkre, és Fakr el–Mulk arra kéri Mohamedet, sürgősen ind
egy hadsereget Tripolisz felmentésére, a szultán – meséli keserűen Ibn al–Qalanissi – megp
solta néhány főemírjének, tartsanak Fakr el–Mulkkal a visszaútján, segítsenek neki visszave
ostromlókat. De az expedíciós hadtestnek azt a parancsot adta, álljanak meg Moszulnál, fog
lalják el a várost, döntsék meg Javali uralmát, és ha ez sikerül, csak akkor vegyék útjukat
isz felé.
Fakr el–Mulk porig van sújtva. A moszuli helyzet olyan zavaros, hogy annak rendezéséhez év
ek kellenek. S főleg, a város Bagdadtól északra fekszik, Tripolisz pedig nyílegyenest nyug
atra.
Ha a hadsereg ekkora kitérőt tesz, semmiképpen sem érkezhet időben fővárosa megmentésére. T
z bármelyik nap eleshet, bizonygatja. De a szultán nem akar semmit megérteni. A szeldz
suk birodalom érdekei azt kívánják, hogy előbb a moszuli ügyet rendezze. A kádi mindent meg
még a szultán néhány tanácsadóját is sikerül, sok–sok aranyért, megvesztegetnie, de hiába.
először Moszulba megy. Amikor, négy hónap múlva, Fakr el–Mulk visszaindul, már nincsen sem
különösebb ceremónia. A kádi most már meg van győződve, hogy nem fogja tudni megtartani a v
mit még nem tud, az az, hogy már el is veszítette.
Damaszkusz alá érkezve tudja meg a rossz hírt, 1108 augusztusában. A túl hosszúra nyúlt táv
miatt elkeseredett tripoliszi városatyák úgy határoztak, Egyiptom urára bízzák a várost, ak
t tett, hogy megvédelmezi a franjoktól. Al–Afdal élelmiszerrel megrakott hajókat küldött, s
y kormányzót, aki kezébe vette a város ügyeinek irányítását. Az első dolga az volt, hogy őr
tte Fakr el–Mulk családját, a híveit, lefoglalta a kincseit, a bútorait és a személyes holm
s az egészet hajón Egyiptomba szállíttatta.
Miközben a vezír leszámol a szerencsétlen kádival, a franjok a Tripolisz elleni végső ostro
készülődnek. Vezéreik egymás után érkeznek az ostromlott város falai alá. Itt van Jeruzsál
in király, mindannyiuk ura. Aztán itt van Edesszából a másik Balduin és Antiochiából Tankré
ketten kibékültek e hadjárat idejére. Saint–Gilles családjából itt van al–Cerdani és az elh
sfia, akit a krónikások Ibn Saint–Gilles–nek hívnak, és aki nemrég érkezett hazájából, több
i hajóval. Mindketten igényt tartanak Tripoliszra, de Jeruzsálem királyának szigorú parancs
félreteszik ellenségeskedésüket. És Ibn Saint–Gilles fegyelmezetten meg is várja az ostrom
csak azután gyilkoltatja meg vetélytársát.
1109 márciusában minden készen áll már a tenger és a szárazföld felőli együttes támadáshoz.
ak reszketve nézik az előkészületeket, de nem veszítik el a reményt, hiszen al–Afdal megígé
gy olyan hatalmas flottát küld, amilyent még nem is láttak soha életükben, a hajók fedélzet
i élelmiszerrel, harcossal és hadianyaggal, amennyivel még egy évig tarthatják magukat.
A tripolisziak számára nem lehet kétséges, hogy a genovai hajók azonnal megfutamodnak, ami
nt a fátimida flotta felbukkan a láthatáron. Csak időben érkezzen meg!
Nyár elején –, írja Ibn al–Qalanissi –, a franjok minden erejükkel megtámadták Tripoliszt,
nyokat toltak a falak mellé. A város lakói, látván, milyen hatalmas erővel kellene szembesz
niuk, elveszítették a bátorságukat, mert megértették, hogy vesztük elkerülhetetlen. Az élel
rtalékok kimerültek, és az egyiptomi flotta késlekedett. A szél továbbra is az ellenkező ir
fújt, Isten akaratából, akinek szándékai mindig valóra válnak. A Iranjok megkettőzték erőf
és súlyos harcok árán bevették a várost. 1109. július 12–én, kétezer nap kemény ellenállás
könyvtárak városát, a rettenthetetlen hajósok és a művelt kádik lakhelyét feldúlták a Nyug
osok. A Dar–el–Ilm százezer kötetét szétszaggatták és felgyújtották, mert a „tisztátalan” k
pusztítani. A damaszkuszi krónikás szerint a franjok úgy döntöttek, hogy a város egyharmada
gyen a genovaiaké, a kétharmada pedig Saint–Gilles fiaié. Balduin királynak félretettek min
ent, ami csak megtetszett neki. A lakosok legnagyobb részét eladják rabszolgának, a többie
ktől elveszik mindenüket és világgá kergetik őket. Sokan Tyr kikötője felé veszik az útjuka
l–Mulk valahol Damaszkusz környékén fejezi be életét.
És az egyiptomi hajóhad? Nyolc nappal Tripolisz bukása után érkezik Tyrbe – meséli Ibn al–Q
ssi –, amikor már mindennek vége, az isteni büntetés lesújtott a város lakosaira.
A franjok a következő áldozatnak Bejrútot szemelték ki. A libanoni hegységhez támaszkodó vá
nyőerdők övezik, különösen a Mazraat–al–Arab és a Ras–el–Nabeh városrészek környékén. A tám
t találnak ostromszerkezeteik elkészítéséhez. Bejrút semmiben sem fogható a dúsgazdag Tripo
oz, szerény villáit sem lehet összehasonlítani a hajdani Berytus római palotáival, amelyekn
k maradványai, márvány díszítményei itt–ott még fellelhetők. De azért viszonylag virágzó vá
kötőjének köszönhetően, amely azon a tengerbe nyúló földnyelven fekszik, ahol a hagyomány s
ent György leterítette a sárkányt. A damaszkusziak sóvárognak utána, az egyiptomiak alig–al
gatják, a városnak végül is a saját erejére támaszkodva kell szembenéznie a franjokkal 1110
uárjának elején. Ötezer lakosa a reménytelenség elszántságával küzd, egymás után rombolják
atornyait. Sem azelőtt, sem ezután nem találkoztak a franjok ennyire elkeseredett elle
nállással! – kiált föl Ibn al–Qalanissi. A hódítók ezt nem bocsátják meg. Amikor május 13–á
, eszeveszett öldöklésbe kezdenek. Elrettentő példaként.
A lecke hatásosnak bizonyul. A következő nyáron egy bizonyos franj király (vajon fölróható–
aszkuszi krónikásnak, hogy nem ismerte föl Szigurdot, a távoli Norvégia uralkodóját?) érkez
tengeren át hatvan, harcosokkal zsúfolásig megrakott hajóval, hogy teljesítse zarándoklatá
háborút viseljen iszlám földön. Mivel Jeruzsálem felé igyekszik, Balduin elébe megy, és kö
mgyűrűbe fogják, a tengerről és a szárazföldről, Szaida kikötőjét, az antik föníciai Szidón
okszor lerombolták és újjáépítették már a történelem folyamán, de még mindig lenyűgöző látv
atömbjeivel, amelyeket a Földközi–tenger hullámai korbácsolnak szüntelen. Lakói azonban, ak
dig a franj behatolás kezdetén rettenthetetlen bátorságukról tettek tanúbizonyságot, most n
merik rászánni magukat a harcra, mert, Ibn al–Qalanissi szerint, félnek, hogy Bejrút sorsár
jutnak. A város előkelőségeiből álló küldöttséget menesztenek a franjokhoz, élükön a kádiv
lvonulást kérjenek Balduintól. A franj vezér helyt ad a kérésüknek. A város 1110. december
dja magát. Ezúttal nincs mészárlás, csak tömeges exodus Tyr és Damaszkusz felé, ahol már al
befogadni a menekülteket.
Tizenhét hónap leforgása alatt az arab világ legnevezetesebb városai közül hármat foglaltak
fosztottak ki a franjok: Tripoliszt, Bejrútot és Szaidát. A lakosaikat legyilkolták vagy
elhurcolták, emírjeik, kádijaik, bíráik halottak vagy száműzetésbe kényszerültek, mecsetje
yalázták. Milyen erő akadályozhatná meg a franjokat, hogy leigázzák Tyrt, Aleppót, Damaszku
Kairót, Moszult vagy miért is ne – Bagdadot? Megvan–e még egyáltalán az ellenállási szándék
vezetőkben már bizonyosan nincs. De a leginkább fenyegetett városok lakói között már érezhe
atról érkezett zarándok harcosok elleni, tizenhárom év óta szakadatlanul tartó szent háború
a dzsihád, ami már régóta csak a hivatalos beszédeket díszítő tetszetős jelszó volt, kezd ú
i tartalommal. Most is a menekülők kis csoportjai, a költők, a papok hirdetik a szükségszer
Egyikük Abú–Fadl Ibn al–Kasab, egy termetre kicsiny, szónoki tehetségére nézve hatalmas ale
. Kitartása és akaratereje oly erős, hogy elhatározza, fölrázza az alvó óriást, az arab vil
nyilvános tetteként megismétli, tizenkét esztendő múltán, az annak idején al–Harávi által k
t Bagdad utcáin. De ezúttal igazi fölkelés lesz belőle.
V. FEJEZET

EGY TURBÁNOS ELLENÁLLÓ

1111. február 17–én, pénteken Ibn al–Kasab kádi népes aleppói kíséretével beront a szultán
i között van egy hásimita serif (a Próféta leszármazottja), ezenkívül számos szúfí aszkéta,
Arra kényszerítették a prédikátort, szálljon le a szószékéről, amelyet összetörtek – írja I
iáltozni kezdtek, elpanaszolták az iszlám meggyötörtetését, hogy a franjok legyilkolják a f
t és rabszolgasorba döntik a nőket és a gyermekeket. Mivel a hívőket megakadályozták az imá
, a jelen levő tisztségviselők a szultán nevében Ígéretet tettek nekik, hogy lecsillapítsák
dseregeket fognak útnak indítani az iszlám védelmében a franjok és minden hitetlen ellen.

A szép szavak azonban nem elegendők a lázadók megnyugtatására. A következő pénteken megismé
et, ezúttal a kalifa mecsetjében. Durván félretaszítják az őröket, akik megpróbálják elálln
z arabeszkekkel és a Koránból való idézetekkel díszített, fából faragott szószéket darabokr
tkokat szórnak még az igazhitűek fejedelmének a fejére is. Bagdad teljesen felbolydul.
Ugyanebben az időben történt – meséli a damaszkuszi krónikás naivnak tettetett hangnemben –
y a hercegnő, Mohamed szultán nővére és a kalifa hitvese Iszfahánból Bagdadba érkezett. Drá
l kirakott, fényes selymekkel díszített meseszép hintaja elé pompásan fölkantározott, válog
aripákat fogtak. Kíséretében ezernyi szolgáló, férfi és női rabszolga, udvarhölgy és annyi
y azt felbecsülni és leírni szinte lehetetlen. Érkezése egybeesett az imént elmondott esemé
kkel. A hercegnő visszatértének biztonsága, felhőtlen öröme veszélybe került. Al–Musztazhir
ifa elégedetlensége nőttön–nőtt. El akarta fogatni a zavargások szervezőit, komoly büntetés
a sújtani őket. De a szultán megakadályozta ezt, megbocsátotta ezeknek az embereknek a cse
lekedeteit, és parancsot adott az emírjeinek meg a katonai vezetőknek, térjenek vissza a
tartományaikba és tegyenek meg minden előkészületet a dzsihádra a hitetlenekkel, Isten ell
nségeivel szemben.

A jó al–Musztazhir haragját aligha csak a fiatal feleségének okozott kellemetlenségek korbá

lták föl, sokkal inkább az, amit az emberek torkuk szakadtából, ütemesen kiáltoztak mindenf
főváros utcáin: „Még a rúmok királya is jobb muzulmán az igazhitűek fejedelménél!” Al–Musz
hogy nem csupán indulatok szította vak vádaskodás ez. Az Ibn al–Kasab vezette tüntetések j
ondatának nagyon is konkrét vonatkozása van. Néhány héttel korábban a kalifa dívánja egy üz
pott. Alexios Komnénosz császár küldte, és arra szólította fel benne a muzulmánokat, hogy h
alanul csatlakozzanak a rúmokhoz a franjok elleni küzdelemben, országaink felszabadítására.
Furcsa oka van annak, hogy Konstantinápoly hatalmas ura és az aleppói kis kádi ilyen egy
etértésben és ennyire összehangoltan lép föl Bagdadban: mindkettőt ugyanaz az ember, Tankré
tte vérig. A franjok „nagy emírje” szemtelenül kihajította a bizánci követeket, akik emléke
nyugati lovagok fogadalmára, hogy visszaadják a baszileusznak Antiochiát, s íme, tizenhár
om évvel a város eleste után még mindig nem váltották be ígéretüket. Ami pedig az aleppóiak
, a „nagy emír” legutoljára egy kivételesen megalázó szerződéstervvel állt elő. Ezentúl fiz
r dinár éves adót, adjanak át két, közvetlenül a városuk szomszédságában fekvő erődítményt
ajándékozzák neki a tíz legszebb lovukat. A nyúlszívű Ridván most sem mert ellenkezni. De
a szerződésben vállalt kötelezettségek ismertté váltak, a főváros állandó forrongásban él.
Történelmük válságos óráiban az aleppóiak ősi hagyomány szerint mindig kis csoportokba gyűl
eghányják–vessék a rájuk leselkedő veszélyeket. A főtisztviselők a leggyakrabban a nagymecs
alálkoznak, hosszú ruhájukban a vörös szőnyegekre telepednek, vagy a város okkersárga házai
odó minaret árnyékos udvarán állva beszélik meg a teendőket. A kereskedők egész nap a római
t, oszlopfőkkel díszített régi sugárút mentén tartózkodnak, amely keleti–nyugati irányban s
ppót, az Antiochiai Kaputól a Citadella tiltott negyedéig, ahol az álnok Ridván tanyázik. A
város e főeréről már régóta kitiltották a kocsikat és a szekereket. A széles út két oldalán
k az iparosok és a kereskedők bódéi. Kapható itt minden az égvilágon, szövetek, ámbra, mind
ke, csecsebecse, datolya, pisztácia és ezerfajta fűszer. Hogy a vásárlókat megóvják a naptó
sőtől, az egész utat és még a mellékutcácskákat is fatetőzettel látták el, amelyek a keresz
s stukkókupolákban futnak össze. Az utcasarkokon, főleg a bazártól a gyékényfonókig, a ková
g és a tűzifa–kereskedők telepéig futó utcák sarkain az aleppóiak meg–megállnak a számos la
lamelyikénél. Forró olaj, fűszeres sült húsok illata terjeng itt, olcsón lehet finom ételek
pni, birkából készült húsgombócot, fánkot, lencsefőzeléket. A szerényebb anyagi helyzetű cs
an vett étkeket eszik, csak a gazdagok engedhetik meg maguknak, hogy konyhát tartsan
ak fenn. A kifőzdék közelében pedig jellegzetes csengettyűszó üti meg az ember fülét, itt k
rab–ot, a gyümölcsökből sajtolt italt (készítését a franjok is eltanulják), amelyet szirup–
amelynek jégbe hűtött változatát sörbetnek nevezik.
Délután mindenki, szegénye–gazdagja a hammámban gyülekezik, tisztálkodnak az esti ima előtt
kor az est leszáll, Aleppó központja kiürül, a lakók visszahúzódnak lakónegyedeikbe, ahol b
an vannak a részeg katonáktól. A hírek, a szóbeszédek itt is szájról szájra járnak, férfiak
t. A harag, a lelkesedés vagy a félelem nap mint nap áthatja ezt a méhkast, amely ugyanígy
dong már három évezred óta.
Ibn al–Kasabnak van a legnagyobb szava az aleppói lakónegyedekben. A gazdag fakereskedő
családból származó férfi kulcsfontosságú szerepet játszik a város irányításában. Mint síita
házi és erkölcsi tekintélyt élvez, és a város legnagyobb kerületében ő ítél a személyes és
jogvitákban. Ezen kívül raisz, azaz városi vezető is, tehát a kereskedők elöljárója, a lako
ek képviselője a király előtt, és ő tölti be a városi helyi haderő parancsnoki tisztét.
De Ibn al–Kasab tevékenysége túllép a már amúgy is széles hatáskörén. Számos hívétől körülv
gyre szítja a hazafias és vallásos érzületet, jóval keményebb magatartást követelve a hódít
. Félelem és kertelés nélkül a szemébe mondja Ridván királynak, mit gondol békülékeny, sőt
ikájáról. Amikor Tankréd azt követelte a szeldzsuk uralkodótól, tűzzön ki egy keresztet a n
et minaretjére, a kádi felkelést szervezett és elérte, hogy a keresztet áttegyék a Szent He
segyházra. Ettől kezdve Ridván óvakodik ujjat húzni a hirtelen haragú kádival. Bezárkózik f
, van ott mindene, háreme, testőrsége, ivóvízforrása és zöld lóversenypályája. A török kirá
a kíméli alattvalói érzékenységét. Amíg a saját tekintélye nem forog kockán, méltányolja a
De 1111–ben Ibn al–Kasab így is megjelenik a Citadellában, hogy újfent hangot adjon Ridván
lőtt a városlakók mélységes elégedetlenségének. A hívők, magyarázza, fel vannak háborodva,
szlám földre betolakodott hitetleneknek kell adót fizetniük, a kereskedőket pedig a tönkrem
nés fenyegeti, amióta az elviselhetetlen antiochiai herceg tartja ellenőrzése alatt az A
leppótól a Földközi–tengerig vezető valamennyi útvonalat és megsarcolja a karavánokat. Mint
város nem képes önerejéből megvédeni magát, a kádi azt javasolja, küldjenek egy síita és sz
tségviselőkből, kereskedőkből és egyházi emberekből álló küldöttséget Bagdadba, és kérjenek
ltántól. Ridvánnak azonban semmi kedve bevonni szeldzsuk unokatestvérét királysága ügyeibe.
r inkább tovább egyezkedik Tankréddal. Mivel azonban az addigi küldöttségek mindannyiszor h
a folyamodtak segítségért az abbászida fővárosban, úgy véli, minden kockázat nélkül engedhe
kérelmének.
De ebben téved. Mert minden várakozás ellenére az 1111. februári bagdadi tüntetések meghozz
Ibn al–Kasab által áhított eredményt. A szultán nemrég értesült Szaida elestéről, s az ale
 szerződés aggodalommal tölti el a franjok szándékait illetően. Enged hát Ibn al–Kasab esde
megparancsolja a moszuli kormányzónak akkor éppen Mavdud emír áll ezen a poszton –, hogy e
y tekintélyes hadsereg élén haladéktalanul siessen Aleppó segítségére. A visszatérő Ibn al–
tja Ridvánt küldetése sikeréről. A király azon imádkozik, bárcsak ne lenne belőle semmi, de
zínlel. Még azt is megüzeni unokatestvérének, hogy kész az oldalán részt venni a dzsihádban
Hanem amikor júliusban hírül adják neki, hogy a szultán csapatai valóban közelednek a város
többé nem palástolja a kétségbeesését. Eltorlaszoltatja az összes bejáratot, letartóztatja
abot és leghűségesebb híveit, s a várbörtönbe vetteti őket. A török katonák éjjel–nappal já
edeiben, hogy megakadályozzák a legkisebb kísérletet is a kapcsolatfelvételre a lakosság és
„ellenség” között. Az ezután következő események részben igazolják is a köpönyegfordítást.
királytól várták volna készleteik felfrissítését, s most bosszúból kifosztják Aleppó körny
vdud és néhány emírje összevész, a sereg szerteszéled anélkül, hogy bármilyen csatába bocsá
.
Mavdud két évvel később tér vissza Szíriába. A szultán megbízásából közös harcra kell mozgó
zulmán herceget, kivéve Ridvánt. Mivel Aleppóba tilos mennie, természetes, hogy a másik nag
városban, Damaszkuszban rendezi be főhadiszállását, itt fogja majd előkészíteni a nagyszabá
etet a Jeruzsálemi Királyság ellen. Házigazdája, Tughtidzsín atabég nem győz hálálkodni a s
ottjának a nagy megtiszteltetésért, belül azonban éppúgy reszket, mint két éve Ridván. Attó
ogy Mavdudnak a fővárosára fáj a foga. Az emír minden mozdulatát veszélyes fenyegetésnek ér
nézve.
1113. február 2–án, mondja a damaszkuszi krónikás, Mavdud emír elhagyja a város nyolc bejár
gyikének, a Vaskapunak a közelében felütött táborát, hogy – mint minden nap – imádkozni men
ajjád mecsetbe a sánta atabég társaságában.
Az ima végeztével Mavdud még elvégzett néhány áhítatos gyakorlatot, aztán mindketten elhagy
setet. Az emírnek szóló tisztelete jeléül Tughtidzsín ment elöl. Fegyveres katonák, testőrö
t haladtak. Körös–körül nyomakodó tömeg bámulta nagyszerű felszerelésüket, az élesre fent s
es kardok, a görbe arab kések, a meztelen pengéjű tőrök sűrű erdejét. Amikor kiértek a mecs
, egy ember kivált a tömegből, és Mavdud emír felé tartott, mintha Isten áldását kémé rá, s
dulna tőle. Hirtelen megragadta köpenye övét, és kétszer hasba döfte tőrével a köldöke fölö
tabég hátrébb lépett, társai nyomban körülvették. Mavdud rendkívüli önuralommal ellépdelt m
i kapujáig, ott összerogyott. Orvost hívattak, akinek sikerült is sebeinek egy részét össze
rnia, de az emír néhány óra múlva meghalt. Allah legyen hozzá kegyelmes!

Vajon ki ölette meg Moszul kormányzóját a franjok elleni hadművelete előestéjén? Tughtidzsí
n erejével Ridvánt és asszaszin cimboráit vádolta. A kortársak többsége szerint azonban egy
maszkusz ura adhatott fegyvert a gyilkos kezébe. Ibn al–Athír szerint még Balduin királyt
is feldúlta a merénylet, mert egy különösen megvető hangú üzenetet küldött Tughtidzsínnek:
g – amely Istene házában öli meg vezetőjét, megérdemli a pusztulását! Ami Mohamed szultánt
g haragjában, amikor tudomást szerez helytartója haláláról. A gaztett által saját személyéb
e magát. Elhatározza, most aztán végérvényesen megzabolázza az összes szíriai vezetőt, az a
púgy, mint a damaszkusziakat. Felállít egy több tízezer katonából álló hadsereget, vezetésé
a szeldzsuk klán legjobb tisztjeit, és ellentmondást nem tűrőn kiadja a parancsot az összes
muzulmán hercegnek: csatlakozzanak hozzá, teljesítsék a franjok elleni dzsihád által rájuk
szent kötelességüket.
Amikor a szultán hatalmas hada 1115 tavaszán eléri Közép–Szíriát, óriási meglepetésben van
emi Balduin oldalán felsorakoztak a damaszkuszi uralkodó katonái is. Tughtidzsín emberei
mellett ott vannak Antiochia, Aleppó és Tripolisz csapatai is. Akár muzulmánok, akár fran
jok, a szíriai fejedelmek mindannyian fenyegetve érzik magukat a szultántól. Összefogtak há
, és néhány hónap múlva a szeldzsuk hadsereg szégyenszemre kénytelen visszavonulni. Mohamed
kor megfogadja, soha többé nem foglalkozik a franj problémával. Szavát meg is fogja tartan
i.
A muzulmán hercegek ekként újabb tanújelét adják teljes felelőtlenségüknek. Néhány hónap mú
rab város megmutatja, igenis szembe lehet szállni az idegen megszállókkal. Miután Szaida m
egadta magát, a franjok az urak az egész partvidéken, a „sahelen”, a Sínai–félszigettől egé
fiának országáig”, Észak–Antiochiáig. Kivéve két part menti sziklavárat: Aszkalónt és Tyrt
sikerektől felbátorodott Balduin késedelem nélkül le akar számolni velük is. Aszkalón vidé
s héjú, „aszkalóni” hagymáról nevezetes (a franjok még a nevét is átveszik, échalote–nak el
s jelentősége persze elsősorban katonai, hiszen mindig itt gyülekeznek az egyiptomi csap
atok, ha a Jeruzsálemi Királyság ellen akarnak támadást intézni.
1111–ben Balduin felvonulást tart a város falai alatt. Aszkalón fátimida kormányzója, Samsz
hilafa, a „Kalifátus napja” inkább kereskedni szeret, mint háborúzni, – állapítja meg Ibn a
si. A nyugatiak erőfitogtatása azonnal megfélemlíti. Meg sem kísérli az ellenállást, beleeg
a franjok évi hétezer dinárban megállapított adókövetelésébe. A város palesztin lakossága
tja a váratlan kapitulációt, és követeket meneszt Kairóba a kormányzó leváltását kérve. Sam
udomást szerez erről. Szeretné elkerülni, hogy al–Afdal vezír megfenyítse gyávaságáért, ezé
városból az egyiptomi tisztségviselőket, és nyíltan a franjok oltalma alá helyezi magát. B
n nyomban háromszáz katonát küld hozzá, akik át is veszik az aszkalóni fellegvárat.
A megbotránkozott lakosok nem veszítik el a bátorságukat. A mecsetekben titkos összejövetel
ket tartanak, kidolgozzák haditervüket. 1111 egy júliusi napján aztán, amikor Samsz al–Khil
fa kilovagol hadiszállásáról, az összeesküvők egy csoportja hirtelen rátámad, s tőrdöfésekk
jel a felkelésre. A felfegyverzett városlakók, akikhez csatlakoznak a kormányzó testőrségé
artozó berber katonák is, megostromolják a fellegvárat. A franj harcosokat felkergetik a
tornyokba és a falak tetejére, és felkoncolják őket. Balduin háromszáz emberéből egyetlene
em sikerül megmenekülnie. A város negyven esztendőre megszabadul a franj uralomtól.
Hogy megbosszulja az aszkalóni ellenállók okozta megaláztatását, Balduin most Tyr ellen for
ul. Az antik föníciai városból indult el Kadmosz a Földközi–tengeren keresztül, hogy elterj
az ábécét a világban. Kadmosz annak az Európának volt fivére, aki nevét adta a franjok föl
Tyr impozáns falai a város dicsőséges történelmét idézik. A várost három oldalról a tenger
ak egy, Nagy Sándor építette keskeny földnyelv köti össze a szárazfölddel. Az a híre, hogy
etlen, ezért 1111–ben nagyszámú menekült él a falai között, a korábban megszállt területekr
. Szerepük a védelemben döntő fontosságú lesz, amint lbn al–Qalanissi elmeséli, akinek isme
szemmel láthatóan első kézből származnak.
A franjok egy mozgatható tornyot építettek, amelynek tetejére egy rettenetesen erős faltörő
st rögzítettek. Csapásai alatt megrázkódtak a falak, kövek röpültek szerteszét. Az ostromlo
ezték, itt a vég. De akkor egy Tripoliszból származó tengerész, aki a fémmegmunkálásban és
hnikában egyaránt járatos volt, horgas végű acélhuzalokat készíttetett. Ezeket kivetették a
s bele is akadtak a tetejébe, az oldalába. A huzalok végét a védők markolták, s oly erősen
ték el rángatni, hogy a fatorony megingott. Hogy föl ne boruljon, a franjok többször kényte
enek voltak szétrombolni a saját faltörő kosukat.

A támadók ekkor mással próbálkoznak. Mozgó tornyukat egészen a falak és a bástyák közelébe
ombolni kezdik azokat egy újonnan épített, hatvan könyök hosszú faltörő kossal, amelynek ön
eje legalább húsz fontot nyom. De a leleményes tripoliszi tengerész megint kitalál valamit
.
Fatákolmányokat állíttatott föl, s a tetejükre mindenféle hulladékot és ürüléket tartalmazó
ket vitetett fel. Amikor bűzös és ocsmány tartalmukat a támadókra zúdították, mindjárt nem
n jól irányítani a faltörő kos mozgását. A tengerész akkor szőlősputtonyokba növényi olajat
ett, kosarakba pedig gyúlékony fát, gyantát és rózsafakérget tétetett, meggyújtatta, s fölü
tetejére dobatta. A torony teteje nyomban kigyulladt. A franjok ecettel és vízzel meg
kísérelték eloltani, de akkor a tripoliszi újabb és újabb olajjal töltött, lángoló kosaraka
tott rájuk, s a tűz megint erőre kapott. A torony tetejét teljesen ellepték a lángok, s a t
kúszni kezdett lefelé, átterjedt az alsóbb emeletekre is, végül elemésztette az egész harci
lmatosságot.

Amikor az oltás végképp lehetetlennek bizonyul, az ostromlók elhagyják a tornyot és futásna

rednek. A védők kihasználják ezt, gyorsan kirohannak a várból, s összeszedik a sok–sok föld
elhagyott fegyvert. Ibn al–Qalanissi diadalmasan így fejezi be az elbeszélést:
Látván mindezt, a franjok elvesztették a bátorságukat, felgyújtották a táborukban épített b
, és elvonultak a falak alól.

1112. április 10. Százharminchárom napos ostrom után Tyr lakossága látványos vereséget mért
jokra.
A bagdadi tüntetések, Aszkalón lázadása és Tyr ellenállása után mindenfelé megélénkül a fel
e több arab érez egyforma gyűlöletet a megszállók és a mulasztással, sokszor árulással vádo
ezetők iránt. Aleppóban ez jóval több puszta hangulatnál. A városlakók úgy döntenek, Ibn al
ezetésével maguk veszik kezükbe a sorsuk irányítását. Ezután maguk választják majd meg a ve
ők szabják meg nekik, milyen politikát folytassanak.
Természetesen sok vereség, sok csalódás áll még az öntudatra ébredt arabok előtt. A franjok
zkedése nem ért még véget, erőszakosságuk határtalan. De ekkortájt, Aleppó utcáiról elindul
gy mélyről jövő hullám, amely lassan elárasztja majd az arab Keletet, és egy napon igazságo
r, önfeláldozó, az elveszített területeket visszahódítani képes férfiúkat juttat majd hatal
Addig azonban Aleppó hosszú történetének leghányatottabb korszakát éli meg. 1113. november
al–Kasab megtudja, hogy Ridván súlyos betegen fekszik a fellegvári palotájában. Értesíti a
it, álljanak készen a cselekvésre. December 10–én a király meghal. Amint a hír nyilvánosság
a városőrség fegyveresei elözönlik a városnegyedeket, és megszállják a legfontosabb épület
e veszik Ridván számos hívét, mindenekelőtt az asszaszinokat, s a franj ellenséggel való ös
zásuk miatt azonnal kivégzik őket.
A kádinak nem az a célja, hogy magának kaparintsa meg a hatalmat. Inkább az új királyt, Rid
fiát, Alp Arszlánt szeretné arra késztetni, szakítson apja politikájával. Az első napokban
zik, mintha a tizenhat éves fiatalember aki olyan mulya, hogy a „néma” csúfnevet ragasztják
rá – helyeselné Ibn al–Kasab harciasságát. Letartóztatja Ridván valamennyi emberét, s leple
mel azon nyomban leütteti a fejüket. A kádi aggódni kezd. Azt tanácsolja a fiatal uralkodón
k, ne változtassa vérfürdő színhelyévé a várost, csak az árulókat büntesse meg, elrettentő
Arszlán nem hallgat senkire. Kivégezteti két édestestvérét, több katonai vezetőt és néhány
ajdonképpen mindenkit, akinek a feje nem nem nyeri el a tetszését. A városlakók lassanként
bennek a szörnyű igazságra: a király őrült. A város történetének erről a korszakáról a legh
nk egy aleppói író–diplomata krónikája. Kamáladdin egy évszázaddal később jegyezte le az es
a szemtanúk elbeszélése még sokaknak élt az emlékezetében.
Egy napon Alp Arszlán összehívatta számos emírjét és főemberét, és egy pinceforma föld alat
vezette őket a fellegvárban. Amikor benn voltak, megkérdezte tőlük:

– Mit szólnátok hozzá, hogy ha most lenyakaztatnálak benneteket, itt helyben?

– Felséged parancsainak vakon engedelmeskedő rabszolgák vagyunk felelték a szerencsétlenek,
s úgy tettek, mintha jó tréfának fognák föl a fenyegetést.

Pedig valójában éppen ezáltal menekültek meg a haláltól.

A megtébolyodott ifjú körül nemsokára üresség támad. Csak egyvalaki mer továbbra is a szeme
i, Lulu (a „Gyöngy”) nevű eunuchja. De hamarosan ő is félteni kezdi az életét. 1114 szeptem
álmában megöli az urát, s a trónra Ridván egy másik, hatéves fiát ülteti.
Aleppóban napról napra nő a zűrzavar. A fellegvárban rabszolgák és katonák csapnak össze, s
arapódzott fosztogatások miatt már a városnegyedek lakói is kénytelenek fegyverben járni. A
ntiochiában tanyázó franjok eleinte nem próbálják kihasználni az Aleppót megbénító káoszt.
korábban halt meg Ridvánnál. Tankréd utóda, sire Roger (Kamáladdin a krónikájában Sirjalna
i) nem érzi magát még elég erősnek ahhoz, hogy egy ilyen nagyszabású akcióba bocsátkozzon.
tétlenség nem tart sokáig. 1116–tól kezdve Antiochiai Roger ellenőrzése alá vonja az Alepp
ető valamennyi utat, egymás után foglalja el a város körüli erődítményeket. Ellenállásba se
még a Mekkába igyekvő zarándokokra is adófizetési kötelezettséget ró ki.
1117 áprilisában Lulu eunuchot meggyilkollak. Kamáladdin szerint a kíséretéhez tartozó kato
zeesküvést szőttek ellene. Éppen a város keleti része felé tartottak, amikor hirtelen megra
ták az íjaikat, s kiáltozni kezdtek: „Nini, egy nyúl! Ott szalad!” Valójában azonban nem eg
ra, hanem Lulura emelték a fegyvereiket. Lulu eltűntével a hatalom egy másik rabszolga k
ezébe kerül, aki nem tud úrrá lenni a helyzeten, s Roger–t hívja segítségül. A zűrzavar ekk
tlanná válik. Miközben a franjok a város ostromára készülődnek, a katonák a falakon belül h
egymással a Citadella birtoklásáért. Ibn al–Kasab úgy érzi, haladéktalanul tennie kell val
Összehívatja a város legfőbb méltóságait, és egy tervet terjeszt eléjük, amelynek később s
i lesznek. Aleppó határmenti város – érvel Ibn al–Kasab –, ezért a franjok elleni dzsihád e
l lennie. Kormányzását tehát egy nagy hatalmú emírre kell bízni, talán magára a szultánra.
d megengedni többé, hogy holmi kiskirályocskák a személyes érdekeiket az iszláméi fölé hely
kádi javaslatát elfogadják, nem minden ellenvetés nélkül, mert az aleppóiak meg akarják őr
ukat. Sorra veszik hát a lehetséges jelölteket. A szultán? Ő hallani sem akar többé Szíriár
idzsín? Ő az egyetlen nagyobb formátumú szíriai herceg, de az aleppóiak sohasem fogadnának
egy damaszkuszit. Ekkor Ibn al–Kasab előhozakodik Ilghazi török emír, a mezopotámiai Mardin
kormányzójának a nevével. Jellemében ugyan akad némi kivetnivaló. Két évvel korábban ő is t
ultán elleni iszlám–franj szövetséget, ráadásul hírhedten részeges alak. Ha bort ivott– mon
l–Qalanissi –, úgy eltompult, hogy napokon át egyetlen parancsot vagy utasítást is képtelen
lt kinyögni. De bizony sokáig keresgélhetnénk kardoskodik Ibn al–Kasab ha józan katonát sze
nénk találni.És azt meg kell hagyni, Ilghazi bátor a harcban. Családja hosszú ideig kormány
a Jeruzsálemet, és az ő bátyja, Szokman aratta a fényes győzelmet a franjokon Harran alatt.
Végül a többség megszavazza ezt a javaslatot, és Ilghazit hívják segítségül. Maga a kádi ny
te Aleppó kapuit 1118 nyarán. Az emír mindenekelőtt feleségül veszi Ridván király leányát.
egyszerre jelképezi a város és új ura közötti szövetséget és Ilghazi hatalmának törvényess
vonja a csapatait.
Húsz évvel a franj behatolás kezdete után Észak–Szíria fővárosának most először van olyan v
rekedni akar. Az eredmény förgeteges. 1119. június 28–án Aleppó urának serege megtámadja An
ia hadát, félúton a két város között, a Szarmada–síkságon. A száraz és meleg szél, a „kamsz
szemébe. Kamáladdin így meséli el az ütközetet:
A csata előtti napon Ilghazi megeskette emírjeit, hogy elszántan és kitartóan küzdenek majd
nem hátrálnak meg semmiképpen, ha kell, életüket adják a dzsihádért. Az éjszaka leple alat
lghazi emberei kis csoportokban, észrevétlenül Sire Roger tábora közelébe szállingóztak. Ha
an a felébredő franjok körös–körül muzulmán hadilobogókat láttak. Ibn al–Kasab kádi harci m
a kezében buzdított a küzdelemre. Ezt látva, az egyik katona megvető hangon felkiáltott: „T
t jöttünk ide olyan messziről, hogy egy turbánt kövessünk?” De a kádi a katonákhoz lovagolt
k közé léptetett, és olyan ékes szónoklatot tartott nekik harci kedvük fölkorbácsolására, h
rek sírtak lelkesedésükben és csodálattal tekintettek rá. Aztán minden oldalról egyszerre m
ultak. A nyílvesszők fellege mint sáskák özöne zúdult az ellenségre.

Antiochia seregét megtizedelik. A hullák között van Sire Roger is, fejét kard hasította ket
az orra magasságában.
A győzelem híre éppen a déli ima befejeztekor jutott el Aleppóba, a nép a nagymecsetben gyü
ezett. Nyugat felől nagy zajongás hallatszott, de egyetlen harcos sem tért vissza a váro
sba a délutáni ima előtt.

Aleppó napokon át ünnepli a diadalát. Az emberek énekelnek, isznak, birkákat vágnak le, töm
verődve csodálják a csapatok által zsákmányolt keresztes hadilobogókat, sisakokat, páncélin
megbámulják a szegényebb foglyok lenyakazását (a gazdagokat váltságdíj fejében elengedik).
köztéren Ilghazi győzelmét dicsőítő verseket szavalnak: Isten után benned van minden bizoda
! Az aleppóiak éveken keresztül rettegésben éltek Antiochiai Bohemund, Tankréd, aztán Roger
att. Sokan már a végzetüket várták, a napot, amikor tripoliszi testvéreikhez hasonlóan neki
s választaniuk kell a halál vagy a hontalanság között. A szarmadai győzelemmel mintha új él
születtek volna. Ilghazi sikere az arab világban mindenütt elragadtatást vált ki. Az iszlám
egyetlen ehhez fogható győzelmet sem aratott az elmúlt esztendőkben! – kiált föl Ibn al–Qal
i.
A túlzó szavak elárulják az Ilghazi győzelme előtt uralkodó teljes reményvesztettséget. A f
pökhendisége már valóban abszurd méreteket öltött. 1118 március elején Balduin király ponto
enhat lovassal és négyszáz gyalogossal elindult meghódítani... Egyiptomot! Kisszámú csapata
kelt a Sínai–félszigeten, ellenállás nélkül bevette Farama városát, és eljutott egészen a N
megfürdött, jegyzi meg kissé gúnyosan Ibn al–Athír. Még tovább is vonult volna, ha nem bete
meg hirtelen. Így azonban a lehető leggyorsabban visszaindult Palesztinába, de útközben,
a Sínai–félsziget északkeleti részén fekvő el–Arísben meghalt. Balduin halála ellenére al–A
heveri ki ezt az újabb megaláztatást. Az események irányítása gyorsan kicsúszik a kezéből,
a egy kairói utcán meggyilkolják. Ami a franj királyt illeti, unokatestvére, Edesszai II.
Balduin lép a helyére.
A Sínai–félszigeten történő látványos átvonulás után nem sokkal aratott szarmadai győzelem
t, a bizakodóbbak szemében pedig a területek visszahódításának a kezdetét jelenti. Azt várj
nki, hogy Ilghazi haladéktalanul Antiochia ellen vonul, hiszen a városnak most sem u
ra, sem hadserege nincsen. A franjok már készülődnek is az ostromlók elleni védekezésre. El
lefegyverzik a szíriai keresztény városlakókat, az örményeket és a görögöket. Ezentúl ki se
ukat a házaikból, nehogy valamiképpen csatlakozhassanak az aleppóiakhoz. A nyugatiak és ke
leti vallástestvéreik között meglehetősen feszült a viszony, mert a keleti típusú keresztén
at a jövevények nem tartják tiszteletben, s a keleti keresztényeket saját városukban a lega
antasabb munkák elvégzésére kényszerítik. De a franjok előkészületei feleslegeseknek bizony
Ilghazi nem is gondol arra, hogy növelje előnyét. Részegen fetreng, többé el sem hagyja Rid
volt szálláshelyét, itt ünnepli, éjt nappallá téve, a győzelmét. Addig vedel, amíg erős lá
talmába. Csak húsz nap múlva képes talpra állni, de ekkor már azt a hírt tudatják vele, hog
I. Balduin király vezette jeruzsálemi sereg röviddel azelőtt Antiochiába érkezett.
Ilghazit lassan elemészti az alkohol. Három évvel később meghal, anélkül, hogy kiaknázná a
Az aleppóiak hálásak neki, amiért elhárította a franj veszélyt a városuk fölül, de semmikép
nak, amiért eltávozott az élők sorából. Szemüket különben is már régóta az utódjára vetik,
, az ő nevét visszhangozza minden száj: Balak. Ilghazi unokatestvére, de őt egészen más fáb
gták. Nem telik bele néhány hónap sem, s az egész arab világ által csodált hősként ünnepük
tereken és a mecsetekben.
1122 szeptemberében Balaknak egy bravúros rajtaütés során sikerül foglyul ejtenie Jocelint,
aki II. Balduin megüresedett trónját foglalta el Edesszában. Ibn al–Athír elmondása szerint
rabot bevarratta egy teve lenyúzott bőrébe, és minden váltságdíjajánlatot elutasítva egy er
tta. Antiochiai Roger eleste után ezzel már a második franj állam maradt a vezetője nélkül.
ruzsálem királya is nyugtalan, úgy határoz, személyesen jön Északra. Az edesszai lovagok el
etik arra a helyre, ahol Jocelint elfogták, egy sziklás vidék ez az Eufrátesz partján. II.
Balduin körüljárja a helyet, ismerkedik a tereppel, majd parancsot ad, verjék fel a sátra
kat. Másnap már kora hajnalban felkel, hogy hódolhasson a keleti hercegektől eltanult sz
envedélyének, a sólyomvadászatnak. Váratlanul megjelenik Balak az embereivel. Az éjjel észr
enül körülvette a tábort. Jeruzsálem királya leteszi a fegyvert. Így hát ő maga is fogságba
1123 júniusában Balak sikerei dicsfényében ünnepélyesen bevonul Aleppóba. Megismétli Ilghaz
ztusát, ő is Ridván lányának feleségül vételével kezdi. De nyomban ezután hozzálát a város
bitorolt erődítmények visszafoglalásához. És egyetlen egyszer sem szenved vereséget. A neg
néves török emír kiváló és eltökélt katona, hajthatatlanul visszautasít minden, megállapodá
al, nem iszik, sorra aratja a győzelmeket egyszóval teljesen más, mint a többi, lesújtóan k
zerű muzulmán hadvezér.
Az egyik város egyenesen a gondviselés által küldött megmentőjét látja benne. Tyr az, amely
franjok királyuk fogságba esése ellenére megint ostrom alá vesznek. A védők helyzete most m
esebb, mint tizenkét évvel korábbi dicsőséges ellenállásuk idején volt, mert ezúttal a nyug
tengert is ellenőrzésük alatt tartják. Egy tekintélyes, több mint százhúsz hajóból álló ve
jelent meg 1123 tavaszán a palesztin partok mentén. Mindjárt sikerült is meglepnie és szétv
rnie az Aszkalónnál horgonyzó egyiptomi flottát. 1124 februárjában a velenceiek és Jeruzsál
gállapodott a hadizsákmány elosztásáról. A velenceiek lezárták a Tyr kikötője körüli vizeke
reg pedig tábort vert a várostól keletre. Az ostromlottak kilátásai tehát ugyancsak rosszak
Igaz, Tyr lakói elkeseredetten küzdenek. Az egyik éjjel például néhány kiváló úszó elúszot
közvetlen kijáratát őrző velencei hajóig, és sikerült a város felé vontatniuk, ahol lefegyv
rombolták. De az alkalmi sikerek ellenére a végső kitartás esélye vajmi csekély. A fátimida
tengerészet kudarca miatt semmiképpen sem számíthatnak segítségre a tenger felől. Pedig az
pótlás biztosítása súlyos gondot okoz. Tyr legfőbb gyengesége, hogy falain belül nem ered f
Békeidőben az édesvíz egy csatornarendszeren érkezik be kívülről. Háború idején a várost cs
és a sűrűn térülő–forduló kis bárkák láthatják el ivóvízzel. A szigorú velencei blokád kiz
az ostromzár nem lanyhul, a megadás néhány hónap múlva elkerülhetetlen lesz.
Mivel szokásos oltalmazójuktól, az egyiptomiaktól ezúttal nem remélhetnek segítséget, a véd
hőséhez, Balakhoz fordulnak. Az emír éppen egy fellázadt hűbérura várát, Manbidzsot ostromo
ppó térségében. Amint eljut hozzá a tyriek kérelme Kamáladdin meséli –, azon nyomban úgy dö
egyik főembere folytatja majd az ostromot, ő maga személyesen siet Tyr felmentésére. Mielő
t útra kelne, 1124. május 6–án egy utolsó seregszemlét tart. Az aleppói krónikás így folyta
Balak sisakkal a fején, kezében pajzzsal egészen közel ment Manbidzs várához, hogy kijelölj
kőhajító szerkezetek felállítására megfelelő helyeket. Éppen utasításokat osztogatott, ami
kilőtt nyílvesszők egyike a bal kulccsontja alá fúródott. Saját kezűleg tépte ki a sebéből
megvetően maga mögé hajította, e szavakat mormolta: „Ez a lövés halálos lesz minden muzulmá

Igazat mondott. Ahogyan halálának a híre eljutott Tyrbe, a lakók minden bátorságukat elvesz
ették, s ezentúl már csak a megadás feltételeiről folyó tárgyalások jártak az eszükben. 112
séli Ibn al–Qalanissi – a kétoldalt felállt katonák sorfala között elhagyták a várost. A fr
bántották őket. Valamennyi katona és polgári lakos eltávozott, csak a magatehetetlenek mar
dtak a falak között. A hontalanok egy része Damaszkuszba menekült, a többiek szétszóródtak
szágban.
A vérfürdőt tehát sikerült elkerülni, de a tyriek csodálatra méltó ellenállása mindazonálta
véget ért.
De nem ők az egyetlenek, akik megsínylik Balak eltűnését. Aleppóban a hatalom Timurtás, Ilg
i fia kezébe kerül. A tizenkilenc éves fiatalember –Ibn al–Athír szerint – kizárólag a szór
. Aleppóból hamarosan visszatért szülővárosába, Mardinba, mert úgy találta, Szíriában túl s
ni a franjokkal. A fővárosát kénytelen–kelletlen elhagyó tehetetlen Timurtás előzőleg még g
abadon engedi Jeruzsálem királyát, húszezer dinárért cserébe. Pompás nemesi ruhákba öltözte
készített sisakot és gazdagon díszített csizmát ajándékoz neki, sőt még a fogságba esése na
elkobzott lovát is visszaszolgáltatja. Kétségtelenül nagyvonalú, királyi magatartás, de hat
felelőtlenség. II. Balduin ugyanis kiszabadulása után néhány héttel Aleppó alá vonul, azza
tökélt szándékkal, hogy elfoglalja a várost.
A város védelme teljes egészében Ibn al–Kasabra hárul, neki azonban csupán néhány száz fegy
endelkezésére. A kádi a városa körül gyülekező harcosok ezrei láttán gyorsfutárt meneszt Il
A küldönc az éjszaka leple alatt élete kockáztatásával átszökik az ellenséges vonalakon. M
az emír dívánja előtt leborulva könyörög, váltig erősködik, ne hagyják veszni Aleppót. De T
ly ingerlékeny, mint amilyen gyáva, parancsot ad a futár börtönbe vetésére, mert sirámai bo
tják.
Ibn al–Kasab ekkor másvalakihez fordul segítségért, al–Borsokihoz, akit nem sokkal korábban
veztek ki Moszul kormányzójává. A nemcsak becsületességéről és mély vallásosságáról, hanem
ettrekészségéről is híres al–Borsoki örömmel eleget tesz a kádi hívó szavának, és nyomban ú
enése 1125 januárjában váratlanul éri a franjokat. Elmenekülnek, még a sátraikat is otthagy
n al–Kasab sietve kivonul al–Borsoki elé, kérve kéri, eredjenek a franjok nyomába. De a hos
zú lovaglástól fáradt emír elsősorban az új birtokát akarja megtekinteni. Ahogyan öt évvel
ghazi, ő sem meri kihasználni a helyzeti előnyét, időt hagy az ellenségnek, hogy rendezze s
rait. Beavatkozása mégis óriási jelentőséggel bír majd, mert az 1125–ben Aleppó és Moszul k
lesz a magja annak a hatalmas államnak, amely nem sokkal később már képes lesz sikerrel vi
sszavágni a franjok erőszakosságára.
Ibn al–Kasab kitartásával és hihetetlen éleslátásával nemcsak városát mentette meg a pusztu
mindenki másnál inkább egyengette az utat a hódítók elleni szent háború igazi nagy alakjai
De az ő eljövetelüket a kádi mégsem érheti meg. Amikor 1125 egy nyári napján a déli ima ut
aleppói nagymecsetből, egy aszkétának álcázott ember ráront, és mellébe döfi a tőrét. Az a
sszúja ez. Ibn al–Kasab a legádázabb ellenségük volt. A szekta számos tagjának vérét ontott
oha nem bocsátottak meg neki. Nyilván ő maga is tisztában volt vele, hogy előbb vagy utóbb
tével kell fizetnie. Harminc esztendeje az asszaszinok egyetlen ellensége sem tudott
megmenekülni előlük.
Ezt a szektát, minden idők legfélelmetesebb szektáját egy kivételes műveltségű, a költészet
, a tudomány legfrissebb vívmányai után élénken érdeklődő ember alapította 1090–ben. Haszán
an született Ravy városában, egészen közel ahhoz a helyhez, ahol évtizedekkel később Teherá
ják meg majd. Vajon igaz–e a legenda, hogy ifjúkorában valóban a költő Omár Hajjám elválasz
jó barátja volt–e, mert mindketten szenvedélyesen szerették a matematikát és a csillagásza
Nem tudni pontosan. Azt viszont a legapróbb részletekig ismerjük, milyen körülmények indíto
e briliáns elméjű férfit arra, hogy életét szektája megszervezésének szentelje.
Haszán születésekor a síita tanok – ő is ezeket vallja – voltak a legelterjedtebbek a muzul
iában. Szíria az egyiptomi fátimidáké volt, és Perzsiát is egy síita uralkodócsalád, a Buva
nőrizték, még a bagdadi abbászida kalifának is ők szabtak törvényt. Haszán kamaszkorában az
dult a kocka. Az ortodox szunnitizmus hívei, a szeldzsukok az egész térséget uralmuk alá h
ajtották. A mindaddig dicsőséges síitizmus alig–alig megtűrt, sokszor üldözött tanítás lesz
Haszán mélyen vallásos perzsa közegben nevelkedik, nem bírja elviselni ezt az állapotot. 10
1 táján inkább átköltözik Egyiptomba, amely a síitizmus utolsó védőbástyája. Csakhogy a Níl
apasztalt éppen örvendetes dolgokat. Az öreg fátimida kalifa, al–Musztanszir még inkább báb
t abbászida uralkodótársa. Ki sem mer lépni a palotájából örmény vezírje, Badr el–Dzsamáli
elődje) engedélye nélkül. Haszán Kairóban találkozik a vallási ellenzék számos tagjával, a
nyien osztják nézeteit és egyetértenek abban, hogy a síita kalifátust meg kell reformálni,
sszút kell állni a szeldzsukokon Hamarosan komoly mozgalom bontakozik ki, amelynek a
z élén Nizar, a kalifa legidősebb fia áll. A fátimida birodalom örököse éppoly mélyen vallá
milyen bátor. Semmi kedve az udvari gyönyörökben eltespedni, sem pedig puszta bábbá válni e
vezír kezében. Idős apja halála után, amely nyilván nem várat már sokáig magára, neki kell
nie, s akkor, Haszán és barátai támogatásával ismét megszilárdítja majd a síitizmust, s egy
r veheti kezdetét. Egy aprólékosan kidolgozott terv szerint történne minden, amelynek Haszá
a legfőbb értelmi szerzője. A harcias perzsa a szeldzsuk birodalom szívében telepszik maj
d le, hogy amikor eljön Nizar ideje, mindent előkészítsen.
Haszán sikere minden várakozást felülmúl, de ezt ugyancsak más módszerekkel éri el, mint ah
z erényes Nizar elképzeli. 1090–ben egy hirtelen rajtaütéssel beveszi Alamut várát, egy iga
sasfészket az Elbrusz hegységben, a Kaszpi–tenger közelében, egy gyakorlatilag megközelíthe
len helyen. Bevehetetlen rejtekhelyén hozzálát egy politikai–vallási szervezet felállításáh
rend hatékonysága és fegyelmezett szelleme páratlan a történelemben. A híveket kiképzettsé
thetőségük és bátorságuk foka szerint csoportokba osztják, a ranglétra a novíciustól a nagy
terjed. Komoly szellemi képzésben és fizikai edzésben részesülnek. Ellenségei megfélemlítés
gkedveltebb módszere a gyilkosság. A szekta tagjait egyedül küldik ki (nagy ritkán kettesév
l vagy hármasával is) azzal a feladattal, öljék meg a kiválasztott személyt. Általában kere
ek vagy aszkétáknak álcázzák magukat, keresztül–kasul bejárják a gyilkosság helyszínéül kis
gismerkednek a környezettel és az áldozatuk szokásaival, s amikor a tervük már teljesen kés
áll, lecsapnak. Ám ha az előkészületek a legnagyobb titokban folynak is, a végrehajtásnak
ezően nyilvánosnak kell lennie, a lehető legnagyobb tömeg szeme láttára kell bekövetkeznie.
t a leggyakoribb helyszín a mecset, az időpont pedig péntek, általában délidő. Haszán szemé
yilkosság nem egyszerűen az ellenségtől való megszabadulás eszköze, a jelentősége mindeneke
re gyakorolt kettős nevelő hatásában van: a kiszemelt áldozat elnyeri méltó büntetését, a v
ktatag – „fedaj”, azaz az „öngyilkos kommandó” – pedig hősi önfeláldozásáról tesz tanúságot
ig azonnal, a helyszínen felkoncolják.
Az egykedvű nyugalom, amellyel a szektatagok hagyták magukat lemészárolni, már a kortársakb
n azt a benyomást keltette, hogy a „fedajinok” kábítószer, hasis hatása alatt álltak. Ezért
asisíjun” vagy „hasasin” néven is kezdték őket emlegetni. A szó csakhamar az „assassin” ala
ment át, s ebben a formájában számos nyelvben köznévvé vált, „gyilkos” jelentéssel. Ez a f
n elfogadható, de a szektával kapcsolatban semmiről sem lehet egyértelműen eldönteni, igaz–
agy csak legenda. Haszán kábítószert adagolt volna a híveinek, hogy egy időre a paradicsomb
n érezzék magukat, ezzel öntött volna bátorságot beléjük a mártírszerep elvállalására? Vagy
zért szoktatta rá őket valamilyen kábítószerre, hogy állandóan a hatalmában tartsa őket? Va
gyilkossághoz osztott ki nekik kábítószert, hogy ne futamodjanak meg a döntő pillanatban?
agy mindez téves feltételezés; a vakhitükre támaszkodott? Bármi legyen is a válasz, pusztán
hetőségek számbavétele Kaszán kivételes szervező tehetségének az elismerését jelenti.
A siker egyébként elsöprő. Az első, 1092–ben, két évvel a szekta alapítása után végrehajtot
ymaga is önálló eposzt érdemelne. A szeldzsukok ekkor vannak hatalmuk csúcsán. Birodalmuk a
appillére egy öreg emír, a szunnítizmus vezéralakja, a síitizmus esküdt ellensége. Harminc
atatlan munkájával ő szervezte igazi állammá a török harcosok által meghódított területeket
is a nagy művet hirdeti: Nizám el–Mulk, a „Királyság Rendje”. 1092. október 14–én Haszán eg
szíven szúrja. Nizám el–Mulk meggyilkolása után – írja Ibn al–Athír – szétesett az Állam. É
suk birodalom soha többé nem lesz egységes. Története ezentúl nem hódításokból, hanem szaka
háborúkból áll majd. A küldetés sikerrel járt, jelenthette Haszán egyiptomi harcostársainak
a az út a fátimidák előtt, megvan a lehetőség az elvesztett hatalom visszahódítására. Most
sor. De Kairóban a hatalomátvételi kísérlet balul üt ki. Apja után al–Afdal örökli a vezír
1094–ben kegyetlenül leszámol Nizar barátaival, őt magát pedig élve befalaztatja.
E fordulat következtében Haszán új helyzet elé kerül. Nem mond le a síita kalifátus visszaá
rvéről, de tudja, ehhez idő kell. Módosítja tehát a stratégiáját. Folytatja a hivatalos isz
k politikai és vallási vezetői – elleni titkos aknamunkát, és közben megpróbálja erősen meg
ahol a lábát. Hol másutt kínálkozna erre jobb lehetőség, mint a kicsiny, egymással vetélked
sokaságára tagolt Szíriában? Ha ide beépíti embereit, kijátszhatja az egyik várost a másik
az egyik emírt a bátyja ellen, így könnyen életben tarthatja a szektát, amíg a fátimida ka
kiemelkedik végre a törpeségéből.
Haszán késedelem nélkül egy perzsa prédikátort, egy rejtélyes „orvos–asztrológust” küld Szí
n telepszik le, és sikerül beférkőznie Ridván bizalmába. Lassanként más szektatagok is besz
ak a városba, terjesztik tanaikat, sejteket hoznak létre. Hogy megőrizzék a szeldzsuk ki
rály barátságát, nem átallanak neki különféle szolgálatokat megtenni: megölik több politika
Az „orvos–asztrológus” 1103–ban bekövetkezett halálakor a szekta nyomban egy másik tanácso
el Ridván mellé, AbuTahert, az aranyművest. Befolyása hamarosan még az elődjéénél is nagyob
idván teljesen a hatása alatt áll, s Kamáladdin szerint egyetlen aleppói sem részesülhet se
lyen uralkodói kegyben, nem rendezheti semmilyen hivatalos ügyét anélkül, hogy ne kerülne e
eg a király környezetét már teljesen behálózó szekta valamelyik tagja elé.
Az asszaszinok hatalmának megnövekedése ugyanakkor ádáz ellenségeket is szerez nekik. Ibn a
asab különösen gyűlöli őket, szakadatlanul követeli, vessenek véget a tevékenységüknek. Nem
lommal való üzérkedést veti a szemükre, hanem főleg a nyugati hódítókkal szemben tanúsított
atartásukat. Bármilyen furcsán hangzik is, ez a vád teljesen jogos. Az asszaszinok éppen a
franjok érkezésekor telepedtek meg Szíriában, s akkoriban „batinik”–nak hívták őket („akik
gadnak el, mint a nyilvánosan gyakorolt”). Ez az elnevezés olyan értelmet is hordoz, hog
y a szektatagok csak látszólag muzulmánok. A szíriai síiták csöppet sem rokonszenveznek a f
dákkal szakító Haszán híveivel. Ibn al–Kasabék továbbra is a fátimida kalifátust tekintik,
ellenére is, az arab világ síitái oltalmazójának.
Az összes muzulmán által megvetett és üldözött asszaszinok természetesen szívesen látják, h
ben felbukkant keresztény sereg vereségek sorozatát méri a szeldzsukokra és al–Afdalra, Niz
r gyilkosára. Nem kétséges, hogy Ridván túlzottan békülékeny magatartása a nyugatiakkal sze
sősorban a „batini” tanácsadók befolyásával magyarázható.
Ibn al–Kasab szemében az asszaszinok és a franjok egymáshoz közeledése egyenértékű a hazaár
13–ban a Ridván halála utáni vérengzések során a batinikat utcáról utcára, házról házra haj
meglincselte a tömeg, másokat a falak tetejéről hajítottak le. A szekta mintegy kétszáz tag
pusztult el így, köztük Abu–Taher, az aranyműves is. Sokaknak közülük mégis sikerült elmene
n al–Qalanissi –, ők vagy a franjoknál találtak menedéket, vagy szétszóródtak az országban.
Ibn al–Kasab hiába vette el erőszakkal az asszaszinoktól legfőbb szíriai támaszpontjukat. A
ekta döbbenetes fölemelkedése most kezdődik el igazán. Haszán okul a kudarcból, és taktikát
t. Újabb embert küld Szíriába, egy Bahram nevű perzsa propagandistát, aki egy időre felfügg
minden látványos cselekvést, ehelyett a legnagyobb körültekintéssel, gondosan végzi a szerv
a beépülés munkáját.
Bahram – meséli a damaszkuszi krónikás – a legnagyobb titokban és visszavonultságban élt, á
változtatta öltözékét, megjelenését, úgyhogy szabadon járt–kelt a városokban és a helyőrség
ki is sejtette volna igazi kilétét.

Néhány év múlva Bahram már olyan hatalmas hálózatot irányít, hogy a homályból a világosságr
inkább, mert Ridván utódja személyében kiváló támogatóra lel.
Egy nap – írja Ibn al–Qalanissi – Bahram Damaszkuszba érkezett, ahol Tughtidzsín atabég ren
szívélyesen fogadta, mert nem akarta magára haragítani őt és a bandáját. Tisztelettel bánt
erős védelmet biztosított neki. A szíriai nagyváros második legtekintélyesebb személyiségév
al–Mazdaghanival is nagyon jól megértették egymást, s noha az emír nem tartozott a szektáh
mégis segített neki, hogy egyre növelje gonosz befolyását.

És valóban, Haszán asz–Szabbáhnak 1124ben az alamuti főhadiszállásán bekövetkezett halála e

szaszinok tevékenysége felettébb megélénkült. Ibn al–Kasab meggyilkolása nem elszigetelt te
gy évvel később a hősi időszak egy másik „turbános ellenállójára” sújtott le tőrük. Halálát
eserűséggel írja le, mert a meggyilkolt férfi, aki 1099 augusztusában az első haragos tünte
vezette a franj behatolás ellen, azóta a muzulmán világ legnagyobb vallási tekintélyeinek e
yikévé vált. Irakban jelentették be, hogy a bagdadi kádik kádija, az iszlám dicsősége, Abú–
madhan nagymecsetjében áldozatul esett a batinik merényletének. Tőrdöfésekkel ölték meg, s
enekültek a helyszínről, semmi jelet, nyomot nem hagytak maguk után, és senki sem indult a
z üldözésükre, mert mindenki félt tőlük. A bűntett óriási felzúdulást okozott Damaszkuszban
már hosszú évek óta. Vallási körökben különösen nagy felháborodást váltott ki az asszaszin
igazhívők legjobbjainak összeszorult a szíve, de nem mertek nyilvánosan fellépni, mert a b
tinik sorra gyilkoltak le mindenkit, aki ellenállt nekik, és nyíltan támogatták azokat, ak
ik a segítségükre voltak. Senki sem merte tehát fennhangon elítélni őket, sem az emír, sem
, sem a szultán.
A félelem indokolt. 1126. november 26–án al–Horsoki, Aleppó és Moszul hatalmas emírje is ál
ul esik az asszaszinok rettenetes bosszújának.
Pedig – csodálkozik Ibn al–Qalanissi – az emír nagyon vigyázott magára. Páncélinget viselt,
em kard hegye, sem tőr pengéje nem hatolhatott át. Állandóan állig fölfegyverzett katonák v
. De a sorsát senki sem kerülheti el. Al–Borsoki, mint rendesen, betért a moszuli nagyme
csetbe, hogy teljesítse pénteki imakötelezettségét. A gonosztevők ott lestek rá, szúfi aszk
ve imádkoztak az egyik sarokban, senki sem gyanakodott rájuk. Hirtelen rárohantak az e
mírre, és több csapást mértek rá, anélkül, hogy átmetszették volna a páncélingét. Amikor a
y tőrcsapásaik nem tettek kárt az emírben, az egyikük felkiáltott: A fején, csak a fején! A
a torkának irányították tőreiket, és számos sebet ejtettek rajta. Al–Borsoki mártírhalált s
gyilkosait pedig kivégezték.

Az asszaszinok még sohasem jelentettek ilyen komoly fenyegetést. Már nem egyszerű félelemk
eltésről van szó, jelenlétük valóságos lepra, amely épp akkor emészti–sorvasztja az arab vi
or minden erejére szüksége lenne a franj megszállókkal való szembeforduláshoz. A gyilkosság
rozata közben folytatódik. Néhány hónappal al–Borsoki meggyilkolása után az örökébe lépő fi
ra jut. Aleppóban akkor négy emír kezd versengeni a hatalomért, s nincs már közöttük Ibn al
hogy legalább valami csekély egyetértést alakítson ki közöttük.
1127 őszén, miközben a városban a zűrzavar teljes, megint megjelennek a franjok a falak al
att. Antiochiának új királya van, a nagy Bohemund fia. A tizennyolc éves szőke óriás nemrég
kezett a hazájából, hogy átvegye családi örökségét. Nemcsak a vezetékneve azonos az apjáéva
látlan természete is. Az aleppóiak azonnal készek adót fizetni neki, a borúlátóbbak pedig m
eppó új urát látják benne.
Damaszkuszban egy csöppet sem jobb a helyzet. Az öregedő és beteges Tughtidzsín atabégnek m
semmilyen befolyása sincsen az asszaszinok felett. Már saját fegyveres testületük van, az
irányítás teljesen az ő kezükbe ment át és a testestül–lelkestül hozzájuk pártolt al–Mazdag
kapcsolatokat tart fenn Jeruzsálemmel. II. Balduin a maga részéről nem rejti véka alá, hogy
a szíriai nagyváros elfoglalásával szándékozik megkoronázni pályafutását. Úgy látszik, már
tidzsín puszta jelenléte akadályozza az asszaszinokat, hogy átadják a várost a franjoknak.
z a haladék azonban nem tart sokáig. Az atabég szemmel láthatóan sorvad, aztán már az ágyáb
fölkelni. Halálos ágya körül egyre sűrűbb az intrikák hálója. Tughtidzsín még kinevezi Buri
d február 12–én örökre lehunyja a szemét. A damaszkusziak meg vannak győződve róla, hogy vá
a már csak idő kérdése.
Igaza van Ibn al–Athírnak, amikor egy évszázaddal később így jellemzi az arab történelem e
zakát:
Tughtidzsín halálával eltűnt az utolsó ember, aki szembefordulhatott volna a franjokkal. B
izonyossá vált, hogy egész Szíriát leigázzák majd. De a végtelen kegyelmű Isten megkönyörül
n.

HARMADIK RÉSZ

AZ ELLENCSAPÁS
(1128–1146)

Éppen imádkozni kezdtem, amikor egy franj megragadta a csuklómat, és Kelet felé fordított.
kell imádkozni – mondta.

USZÁMA IBN MUNKIDZ

Történetíró (1095–1188)

VI. FEJEZET

A DAMASZKUSZI ÖSSZEESKÜVÉSEK

Ibn al–Qalanissi írja:

Mint minden nap rendesen, al–Mazdaghani vezír megjelent a damaszkuszi Citadella Rózsa–te
rmében. Valamennyi emír és katonai vezető jelen volt. A gyűlés számos üggyel foglalkozott.
új ura, Buri, Tughtidzsín fia és a jelen lévő vezetők véleményt cseréltek, majd mindenki f
helyéről, hogy hazatérjen. A szokás szerint a vezír távozott utolsónak. Amikor fölállt, Bur
adott az egyik bizalmasának, aki kardjával több csapást mért al–Mazdaghani fejére. A halott
zírt aztán lenyakazták, s testét meg fejét a Vaskapuhoz vitték, hogy mindenki láthassa, hog
bünteti meg Isten az árulókat.

Az asszaszinok gyámolítójának halálhíre pillanatok alatt elterjed a damaszkuszi bazárban, s

on nyomban elkezdődik az embervadászat. Irdatlan tömeg lepi el az utcákat, mindenki kard
okkal és tőrökkel van felfegyverkezve. Minden batinit, a rokonaikat, a barátaikat, még azo
kat is, akiket csupán gyanúsítanak a velük való együttműködéssel, otthonukban gyilkolnak le
alálra hajszolják őket a városban, kegyetlenül leszámolva valamennyivel. Vezetőiket kereszt
feszítik a bástyák ormain. Ibn al–Qalanissi családjából is többen részt vesznek a vérengzés
Nem tudni, hogy az ötvenhét éves történetíró, aki 1129 szeptemberében magas hivatalt töltöt
keveredett–e maga is a bosszúálló tömeg közé. A véres eseményekkel kapcsolatos akkori érze
denesetre jól érzékeltetik az alábbi sorai: Reggel minden teret megtisztítottak a batiniktó
, vonító kutyák marakodtak a holttestükön. A damaszkusziak szemmel láthatóan világra szóló
yvelték el az asszaszinok eltávolítását a városukból. Különösen Tughtidzsín fia lehetett bü
rt nem volt hajlandó belenyugodni, hogy puszta báb legyen a szekta és al–Mazdaghani emír k
ezében. Ibn al–Athír szerint nem csupán hatalmi harcról volt itt szó, hanem a szíriai nagyv
fenyegető halálos veszély elhárításáról. Al–Mazdaghani megírta a franjoknak, hogy hajlandó
maszkuszt, ha cserébe megkapja Tyr városát. Az egyezséget meg is kötötték. Még a város átad
is megegyeztek, egy pénteki napban állapodtak meg.
És valóban hirtelen megjelennek a város falai alatt a franjok, nyilván az asszaszinok eg
yes csoportjainak kellene előttük megnyitni a kapukat, miközben a többieknek a nagymecse
t kijáratait kellene lezárniuk, hogy a közigazgatási és a katonai vezetők ne tudjanak kijön
azelőtt, mielőtt a franjok elfoglalták volna a várost. Buri állítólag néhány nappal a végre
tesült e tervről, ezért gyorsan megölette a vezírjét, s ezzel jelt adott a lakosságnak az a
aszinok utáni hajszára.
Valóban lett volna ilyen összeesküvés? Ez ellen szól, hogy még a batinikkal szemben ellensz
nvét oly nyíltan kifejezésre juttató Ibn al–Qalanissi sem beszél arról, hogy a várost a fra
kezére akarták volna játszani. Ibn al–Athír elbeszélése mégis igaznak látszik. Az asszaszin
tségesük, Al–Mazdaghani Damaszkuszban fenyegetve érezték magukat. Egyrészt a lakosság egyre
b gyűlöletet táplált irántuk, másrészt Buri és környezete kitartóan intrikált ellenük. Ezen
a franjok minden áron meg akarják kaparintani a várost. A szektának nyilván nem akaródzott
egyszerre több ilyen veszedelmes ellenséggel megküzdeni, okosabbank látta, ha beéri egy, T
yr városában megszilárdított központtal, ahonnan könnyen küldhette volna hittérítőit és gyi
imida Egyiptomba, hiszen az volt asz–Szabbáh tanítványainak legfőbb célpontja.
A további események is mintha igazolni látszanának az összeesküvés tényét. Az a néhány bati
a mészárlást, II. Balduin pártfogásával Palesztinában telepszik le. Cserébe II. Balduin az
aszinok szektájától megkapja a Jeruzsálemből Damaszkuszba vezető utat ellenőrző erős várat
rmon–hegység lábánál. És néhány héttel később egy jelentős franj sereg is felbukkan a szíri
azzal az eltökélt szándékkal, hogy elfoglalja Damaszkusz A had tízezer lovasból és gyalogo
l, nemcsak palesztínaiakból, hanem antiochiaiakból, edesszaiakból és tripolisziakból. Több
n most érkeztek a franjok országából. A legelszántabbak közülük a Templomosok Rendjéhez tar
E vallási és katonai szervezetet hat évvel korábban hozták létre Palesztinában.
Burinak nem áll elegendő erő rendelkezésére a hódítókkal való szembeforduláshoz, ezért nomá
rab törzseket hív segítségül, busás jutalmat kínálva a hadizsákmányból, ha az ostromot sike
niük. Tughtidzsín fia tisztában van vele, hogy a zsoldosokat nem tudja sokáig kordában tar
tani, előbb–utóbb otthagyják táborát, fosztogatni kezdenek. Ezért a legfőbb gondja, hogy mi
arabb kikényszerítse az ütközetet. Egy novemberi napon felderítői tájékoztatják, hogy néhán
j elindult feldúlni a termékeny Gutai–síkságot. Buri késlekedés nélkül az egész seregét a f
szítja. A nyugatiakat teljesen váratlanul éri a támadás, mire észbe kapnak, már teljesen be
nnak kerítve. Néhány lovagnak még arra sincsen elegendő ideje, hogy nyeregbe szálljon.
A győztes, boldog, gazdag zsákmánnyal megrakodott törökök és arabok késő délután tértek vis
zba meséli Ibn al–Qalanissi. A lakosság felszabadult szívvel ujjongott, s a hadsereg elh
atározta, hogy táborukban is megtámadják a franjokat. Másnap hajnalban sebesen vágtázó lova
ege hagyta el a várost. A franjok tábora fölött füstfelhők emelkedtek, úgy látszott, ott va
Csak közelebb érve derült ki, hogy az ellenség elvonult, de előtte fölgyújtották felszerel
ert nem volt elegendő málhás állatuk az elszállításához.
II. Balduin szeretné kiköszörülni a csorbát. Összevonja csapatait, és újabb támadásra készü
ellen, ám szeptember elején özönvízszerű eső zúdul a vidékre. A franjok táborhelye végeláth
erré változik, emberek és lovak menthetetlenül belesüppednek. Jeruzsálem végsőkig elkesered
irálya kénytelen kiadni a parancsot a visszavonulásra.
Buri, aki trónra lépésekor még élvhajhász és nyúlszívű emír hírében állt, megmentette Damas
delmesebb ellenségétől, a franjoktól és az asszaszinoktól. II. Balduin okul a kudarcából. B
ire is sóvárog Damaszkusz után, végleg letesz a város ostromáról.
De Burinak mégsem sikerül valamennyi ellenségén felülkerekednie. Egy napon két töröknek ölt
et, fezt viselő fickó érkezik a városba. Azt mondják, munkát keresnek, biztos fizetségért.
idzsín fia fölveszi őket a személyi testőrei közé. 1131 májusában egy reggel, amikor Buri a
alotába tart, a két férfi ráveti magát, és hasba szúrja. Kivégzésük előtt bevallják, hogy a
jöttek, az asszaszinok mestere küldte őket, hogy bosszút álljanak a társaikért, akiket Tugh
zsín fia öletett meg.
Számos orvost hívnak össze az áldozat betegágyánál. Ibn al–Qalanissi egészen pontosan harcb
tt sebek ellátásában jártas sebészekről beszél. A korabeli Damaszkusz az orvosi ellátottság
ntjából a világ élvonalába tartozik. Dukak alapította az első „marisztánt”, azaz kórházat,
n fog fölépülni. Ibn Dzsubair, a nagy utazó, aki néhány esztendővel később látogat majd ide
működésüket:
Minden kórházban gondosan feljegyeznek mindenfontos adatot, lajstromot vezetnek a be
tegek nevéről, az ápolásukra és a táplálásukra fordítandó összegről és egyéb fontos tudniva
nden reggel vizitet tartanak, megvizsgálják a betegeket, utasításokat adnak a gyógyszerek
elkészítésére és a gyógyulást elősegítő étrendre vonatkozóan, minden egyes személyre külön–

A sebészek értő beavatkozása nyomán Buri kezdi egészen jól érezni magát. Makacsul ragaszkod
z, hogy lóra szálljon, s mint minden nap, fogadja a barátait, hogy csevegjen és igyon ve
lük. A beteg meggondolatlan hősködésének végzetes következményei lesznek, sebhelye nem tud
sen beforrni. 1132 júniusában, tizenhárom hónapnyi iszonyatos kínszenvedés után meghal. Az
zaszinoknak ezúttal is sikerült bosszút állaniuk.
Később nyilvánvalóvá lesz, hogy Buri volt az első tevőleges alakja a franj megszállók ellen
lmes arab visszavágásnak, noha túlságosan rövid uralkodása nem hagyott igazán tartós nyomot
rtársakban. Igaz, tevékenysége egybeesett egy nála összehasonlíthatatlanul nagyobb formátum
mélyiség fölemelkedésével. Imadeddin Zengi atabégről, Aleppó és Moszul új uráról Ibn al–Ath
a Gondviselés küldte a muzulmánoknak ajándékba.
A sötétbarna bőrű, bozontos szakállú főtiszt az első pillantásra semmiben sem különbözik a
orúkban korábban színre lépett török katonai vezetők zömétől. Zengi is gyakran leissza magá
g, ő sem riad vissza semmiféle kegyetlenségtől, semmilyen alantas eszköztől céljai elérése
Sokszor még nagyobb elszántsággal hadakozik muzulmán ellenségeivel, mint a franjokkal. Ami
t tudni róla 1128 júniusában, ünnepélyes bevonulásakor Aleppóba –, csöppet sem biztató. Hír
zerezte, amikor az előző évben leverte a bagdadi kalifa lázadását szeldzsuk „pártfogói” ell
ogya al–Musztazhir 1118–ban meghalt, s a trónra fia, al–Musztarsid–billah került. A huszonö
sztendős, kék szemű, vörös hajú, szeplőkkel pettyezett arcú fiatalembernek kedve szottyant
eveníteni abbászida ősei legdicsőbb hagyományait. Mohamed szultán halálával kedvező alkalom
zott erre, szokás szerint nyomban kezdetét vette az örökösödési háború. A fiatal kalifa ezt
nálva a saját kezébe vette a csapatai irányítását. Ilyesmire több mint kétszáz éve nem volt
tarszid tehetséges szónok volt, sikerült a főváros lakosságát is maga mellé állítania.
Furcsa módon, miközben az igazhívők fejedelme szakít a báb–kalifátus hosszú hagyományával,
éppen akkor egy tizennégy éves fiatalemberre száll, Mahmúdra, akit kizárólag a vadászat és
gyönyörei érdekelnek. Al–Musztarszid udvariasan bánik Mohamed fiával, de több ízben is azt
lja neki, térjen vissza Perzsiába. Ez annak rendje s módja szerint lázadás az arabokat oly
régóta elnyomó idegen katonák, a törökök ellen. A szultán nem képes szembeszállni az ellen
tt erőkkel, Zengihez fordul hát segítségért. Zengi akkor Baszra, az öböl belső részén fekvő
os kormányzója. Beavatkozása mindent eldönt. Bagdad közelében megveri és fegyverletételre k
i a kalifa csapatait. Az igazhitűek fejedelme a jobb napokra várva bezárkózik a palotájába.
Zengit, hálából az értékes segítségéért, a szultán néhány hónappal később kinevezi Aleppó é
Kétségtelen, dicsőségesebb fegyvertényt is el lehetne képzelni az iszlám e jövendő hőse szá
nem véletlenül fogják majd Zengit a franjok elleni dzsihád legelső nagy harcosaként dicsőít
Előtte a török hadvezérek fosztogatásra éhes csapatokkal érkeztek Szíriába, s a katonák ali
y a zsoldjukkal és a hadizsákmánnyal eltávozzanak. Győzelmeik hatását gyorsan semmissé tett
gy rákövetkező vereség. A csapatokat leszerelték, aztán egy év múlva megint fölfegyverezték
zakít ezzel a gyakorlattal. Ez a fáradhatatlan harcos tizenhét éven át hol itt, hol ott bu
kkan fel Szíria és Irak területén, nyeregben alszik, hogy ne legyen sáros, számos ellenfelé
egyőzi, másokkal kiegyezik, nem bízik meg senkiben. Sohasem támad arra kedve, hogy tétlenül
elnyújtózzon a széles birodalmában található sok–sok palota valamelyikében.
Környezete nem talpnyaló udvaroncokból, hanem tapasztalt politikai tanácsadókból áll, és Ze
allgat is rájuk. Kiváló kémhálózata van, mindig mindenről tud, ami Bagdadban, Iszfahánban,
zkuszban, Antiochiában, Jeruzsálemben vagy otthon, Aleppóban és Moszulban történik. A többi
regtől eltérően, amelyek eddig harcoltak a franjokkal, az övét nem független emírek sokaság
eti, akiknek árulása vagy viszálykodása állandó veszély forrása. Az ő seregében szigorú a f
szabályok legkisebb megszegését is kegyetlen büntetéssel sújtják. Kamáladdin szerint az ata
onái mintha kétoldalt kifeszített kötelek között lépdeltek volna, nehogy a megművelt földre
anak. Egyszer pedig – ezt már Ibn al–Athír meséli el – Zengi egyik emírje, aki egy kis váro
pott tőle hűbérbirtokul, egy gazdag zsidó kereskedő házában szállásolta el magát. A kereske
tást kért az atabégtől, és panaszt tett emiatt. Zengi csupán egyetlen pillantást vetett az
e, mire az azon nyomban kiürítette a házat. Aleppó ura egyébként önmagával is éppen olyan k
mint másokkal. Ha egy városba érkezik, a falakon kívül, a sátrában tölti az éjszakát, megve
elkezésére bocsátott palotákat.
Ezenkívül – írja a moszuli történetíró – Zengi rendkívül kényes volt a nők, és különösen a
Gyakran mondogatta, hogy ha nem vigyáznának rájuk szigorúan, a hosszú hadjáratok idején, fé
llétében biztosan félrelépnének.

Szigorúság, állhatatosság, államférfiúi érzék megannyi tulajdonság, amellyel Zengi rendelke

elynek az arab világ vezetői, lesújtó tény, híján vannak. És ami még fontosabb a jövőre néz
dosan ügyel a törvényességre. Aleppóba érkezésekor három szimbolikus gesztust is tesz. Az e
egszokott dolog: feleségül veszi Ridván leányát, Ilgházi, majd Balak özvegyét. A második: á
apja hamvait a városba, hogy kifejezze, családja gyökerei itt vannak, ezen a vidéken. A
harmadik cselekedete: hivatalos okiratot szerez Mahmúd szultántól, amely kimondja az a
tabég vitathatatlan felségjogát egész Szíria és Irak északi része felett. Zengi ezzel világ
nyilvánítja, hogy itt–tartózkodását nem átmeneti kalandnak tekinti. Igazi államot kíván lét
ely halála után is állni fog. Ez a folytonosságra való törekvés egészen új az arab világban
is csak több év múltán érik majd be. A belviszályok még sokáig megkötik a muzulmán fejedel
még magáét az atabégét is.
Ennek ellenére a pillanat alkalmasnak látszik egy hadművelet megindítására a franjok ellen.
A nyugatiaknak eddig legfőbb erejük szép egyetértésükben rejlett, s ezt most komoly veszély
nyegeti. Azt hallani, ellenségeskedés ütötte fel a fejét a franjok között, ami náluk egésze
tlan dolog. Ibn al–Qalanissi nem győz csodálkozni. Azt állítják, hogy még össze is csaptak
al, többen közülük meg is haltak. De a krónikás meghökkenése alighanem eltörpül Zengi megrö
, amelyet azon a napon érezhetett, amikor üzenetet kapott II. Balduinnak, Jeruzsálem k
irályának a lányától. Alix ugyanis szövetséget ajánlott föl neki a saját apja ellen.
Ez a furcsa ügy 1130 februárjában kezdődik. II. Bohemund, Antiochia fejedelme északon hábor
odva csapdába esik. A csapdát Ghazi állította neki, annak a Danishmendnek a fia, aki I.
Bohemundot foglyul ejtette harminc évvel azelőtt. II. Bohemundnak nincsen olyan szer
encséje, mint az apjának, holtan marad a csatamezőn. Levágott és gondosan bebalzsamozott s
zőke fejét egy ezüstdobozba zárva elküldik ajándékba a kalifának. Amikor halálhíre eljut An
vegye, Alix valóságos államcsínyt szervez. Valószínűleg az antiochiai örmény, görög és szír
magához ragadja a város irányítását, és kapcsolatba lép Zengivel. Különös magatartás ez, a
i, hogy a második franj generációnak már nem sok köze van a behatolás úttörőihez. A fiatal
örmény anya szülte, soha nem is járt Európában. Keletinek érzi magát, és eszerint is csele
Jeruzsálem királya tudomást szerez leánya lázadásáról, s hadserege élén azonnal északra ind
Antiochia előtt véletlenül összeakadnak egy káprázatos megjelenésű lovassal. Hófehér szőrű
patkója ezüst, a lóvértre pedig a sörénytől a szügyig csodálatos díszítéseket véstek. Alix
k, egy levelet is mellékel hozzá, amelyben arra kéri az atabéget, legyen a segítségére. Cse
Alix megígéri, elismeri Zengit hűbéruraként. Balduin fölakasztatja a futárt, majd folytatja
Antiochia felé. Rövid idő alatt beveszi a várost. Alix jelképesen ellenáll még egy darabig
ellegvárban, aztán megadja magát. Apja Latakia kikötőjébe száműzi.
Nem sokkal ezután azonban, 1131 augusztusában Jeruzsálem királya meghal. Jellemző az akkor
i időkre, hogy a damaszkuszi krónikás annak rendje s módja szerint gyászbeszédben dicsőíti.
anjok már nem arctalan tömeg többé, miként az első időkben, amikor még alig–alig tudták meg
gyik vezetőjüket a másiktól. Ibn al–Qalanissi már apró részletekbe menően beszél róluk, s m
is vállalkozik. A következőket írja:
Balduin alakját öregkorára az idő és az átélt szenvedések megszépítették. Többször is a muz
rült, de ravasz fondorlatokkal mindig sikerült kiszabadulnia. Távozásával a franjok legoko
sabb politikusukat s a leghozzáértőbb irányítójukat veszítették el. Halála után a királyi h
u grófjára szállt, aki nem sokkal korábban érkezett a tengeren túlról. De az ő ítéletei nem
lyan biztosak, sem intézkedései annyira hatékonyak, mint Balduiné, akinek halála zavart és
endetlenséget idézett elő a franjok soraiban.

Jeruzsálem harmadik királya, Foulque d’Anjou vörös hajú, ötvenéves, köpcös férfi, Melizanda
férje. Valóban új jövevény e tájon. Balduin ugyanis, miként a franj fejedelmek többsége, ne
tt fiú utódot maga után. A nyugatiak higiéniai szokásai még kezdetlegesnek sem nevezhetők,
keleti élet feltételeihez is nehezen alkalmazkodnak. Ezért a gyermekhalandóság, amely első
orban a fiúkat sújtja, igen magas arányú náluk. Csak hosszú idő elteltével javul a helyzet,
or már ők is rendszeresen használják a keleti fürdőt, a hammámot, s emellett igénybe veszik
rab orvosok szolgálatait is.
Ibn al–Qalanissi joggal becsmérli a Nyugatról érkezett örökös politikai képességeit. A „fra
széthúzás” pontosan ennek a Foulquenak az uralkodása alatt ölti a legnagyobb méreteket. Ami
trónra lép, szembe kerül Alixszal, aki újabb felkelést szít. Ennek leverése nem megy könnye
tán magában Palesztinában is lázadás üti fel a fejét. Egyre hangosabb a szóbeszéd, miszerin
e, Melizanda szerelmi viszonyt tart fenn egy fiatal lovaggal, Hughes du Puisetve
l. Ez az ügy végletesen megosztja a franj nemességet, ki a férj, ki pedig a szerető pártjár
. Mindennaposak a heves szóváltások, a párbajok, a gyilkosságok. Az életét féltő Hughes Asz
az egyiptomiakhoz menekül, akik egyébként szívélyesen fogadják. Még fátimida csapatokat is
mellé, amelyek segítségével beveszi Jaffa városát. Igaz, néhány héttel később el is kerget
1132 decemberében, miközben Foulque javában készülődik Jaffa újbóli visszafoglalására, Dama
ra, Buri fia, Izmael atabég rajtaütéssel elfoglalja Bánjász erődítményét, amelyet három évv
z asszaszinok adtak át a franjoknak. De ez a „visszahódítás” elszigetelt esemény csupán. A
mán fejedelmeket ugyanis továbbra is az egymás közötti csetepatéik foglalják le, képtelenek
sználni a nyugatiak egységének megbomlását. Magát Zengit is alig–alig látni Szíriában. Alep
gyik helytartójára bízta, mert megint élethalálharcot kell vívnia a kalifa ellen. Ezúttal a
ban úgy látszik, kettejük küzdelméből Al–Musztarsid kerül ki győztesen.
Mahmúd szultán, Zengi szövetségese huszonhat éves korában hirtelen meghal, és mint mindig,
t örökösödési háború tör ki a szeldzsuk uralkodócsalád kebelén belül. Ezt kihasználva az ig
smét előlép a háttérből. Minden trónkövetelőnek ígéretet tesz, hogy a mecsetekben az ő nevé
d az imák, s ezzel teljesen ura lesz a helyzetnek. Zengi fegyvert ragad. Egyesíti cs
apatait, és Bagdadba vonul azzal a szándékkal, hogy az öt évvel korábban történteket megism
abb megsemmisítő vereséget mér al–Musztarsidre. De a kalifa több ezer ember élén várja az a
fővárostól északra, a Tigris mellett fekvő Tikrit város közelében. Zengi csapatait szétveri
atabég is már–már ellenségei kezére kerül. E válságos pillanatban egy férfi közbelép, és me
ikrit kormányzója, egy fiatal kurd katonatiszt az, a nevét akkor még senki sem ismeri: A
jjúb. Ajjúb nem keresi a kalifa kegyeit, nem szolgáltatja ki neki az ellenfelét. Ellenke
zőleg, segít az atabégnek átkelni a folyón, hogy megmenekülhessen üldözőitől és biztonságba
zult. Zengi sohasem felejti el Ajjúb lovagias gesztusát. Örökre szóló barátsággal viselteti
a és a családja iránt is. Sok évvel később e barátságnak köszönheti majd pályafutásának föl
uf, ismertebb nevén Szaláhaddin, avagy Szaladin.
A Zengi felett aratott győzelmével Al–Musztarsid dicsősége tetőfokára hág. Fenyegetettségük
gységesen fölsorakoznak az egyetlen szeldzsuk trónkövetelő, Mahmúd öccse, Masszúd mögött. 1
an az új szultán megjelenik Bagdadban, hogy átvegye koronáját az igazhívők fejedelme kezébő
n ez egyszerű formaság, de al–Musztarsid most a maga módján megváltoztatja a szertartást. I
al–Qalanissi, a kor „riportere” így meséli el a jelenetet:
Az imám, az igazhívők fejedelme ülve maradt. Elévezették Masszúd szultánt, aki a rangjának
ttal üdvözölte őt. A kalifa sorban hét szertartási ruhát nyújtott oda neki – közülük az uto
–, s a drágakövekkel kirakott koronát, karkötőket és egy aranyból készült nyakláncot, ezek
kkal: „Fogadd hálával ezt a nagy kegyet, s féld az istent hivatalodban és magánéletedben eg
t!” A szultán megcsókolta a földet, majd helyet foglalt a számára odakészített zsámolyon. A
itűek fejedelme akkor így szólt: „Aki maga nem viselkedik tisztességesen, nem méltó arra, h
másokat vezessen.” A vezír is jelen volt, és elmondta e szavakat perzsául is. Ekkor ismét
z engedelmességi fogadalom és a hódolat kifejezései következtek. Ezután a kalifa két kardot
zatott be, és ünnepélyesen átnyújtotta a szultánnak, akárcsak azt a két kis zászlót, amiket
g kötött meg. A szertartás befejeztével az imám e szavakkal bocsátotta el a szultánt: „Most
g távozz, és őrizd meg mindvégig a hálát a szívedben.”

Az abbászida uralkodó ekképpen bebiztosította magát, noha számunkra már nyilvánvaló, hogy m
látszat kedvéért történt. Miközben feleskette a törököt, biztos volt benne, hogy a szeldzs
nsült egysége legfeljebb ideig–óráig fenyegetheti születőfélben levő hatalmát. Ugyanakkor m
n volt elismerni Masszúdot a szultanátus legitim birtokosának. Mindazonáltal 1113–ban újabb
hódítást vesz a fejébe. Júniusban csapatai élén Moszul ellen vonul, mindenáron szeretné elf
, s akkor egy füst alatt leszámolna Zengivel is. Masszúd szultán nem akarja lebeszélni ter
véről, sőt azt sugallja neki, egyesítse a saját fennhatósága alatt egy államban Szíriát és
a szándék még sokszor felbukkan a jövőben). E javaslata ellenére a szeldzsuk segít Zenginek
sszaverni a kalifa támadásait, aki három hónapig hasztalan ostromolja Moszult.
Ez a kudarc végzetes fordulatot hoz al–Musztarsid pályafutásában. A legtöbb emírje elhagyja
1135–ben Masszúd legyőzi és fogságba ejti. Két hónappal később a szultán különös kegyetlen
ja meg ellenfelét. A sátrában találnak rá meztelenül, fülei és orra levágva, legalább húsz
estét.
A konfliktus Zengi minden erejét lefoglalja, természetesen nem vehet részt személyesen a
Szíriában folyó eseményekben. Nem is hagyná el Irakot az abbászida hatalom visszaállításár
et végleges elfojtásáig, ha 1135 januárjában nem kapna egy kétségbeesett segélyhívást Buri
zkusz urától. Izmael kérve kéri, jöjjön, amilyen gyorsan csak tud, és vegye kezébe városa i
milyen késlekedés adódik, kénytelen leszek mindenestül átadni Damaszkuszt a franjoknak, s a
lakosok kiontott véréért a felelősség Imadeddin Zengi lelkét terheli majd.”
Izmael az életét félti, palotájának minden sarkában reá leselkedő orgyilkosokat lát. Úgy dö
a a fővárosát, s Zengi védőszárnyai alatt a várostól délre fekvő Sarkhad erődítményébe húzó
is szállíttatta kincseit és ruhatárát.
Pedig Buri fiának uralkodása ígéretesen kezdődött. Tizenkilenc évesen kerül a hatalomra, s
csodálatra méltó határozottságról és dinamizmusról tesz tanúbizonyságot. Ezt a legjobban B
bevétele példázza. Igaz, erőszakos ember, s nem hallgat sem apja, sem Tughtidzsín nagyapj
a tanácsadóira. De ezt a magatartását a damaszkusziak még készek lennének fiatal kora száml
Amit azonban nagyon nehezen tudnak csak elviselni, az uruk egyre növekvő pénzsóvársága. Új
és újabb adókat vet ki rájuk.
Mégis csak 1134–ben vesznek tragikus fordulatot az események. Egy hajdanán Tughtidzsín szo
lgálatában álló Aliba nevű idős rabszolga megkísérli meggyilkolni urát. Izmael csak rendkív
séjének köszönheti megmenekülését. Ragaszkodik hozzá, hogy személyesen hallgassa ki a merén
elekedtem így, hogy elnyerjem az Isten kegyelmét, megszabadítván az embereket gonosz lénye
dtől. Elnyomtad a szegényeket és a gyámoltalanokat, a kézműveseket, a kispénzűeket, a paras
t. Mohón és mértéktelenül kizsigerelted a polgárokat és a katonáidat egyaránt.” És Aliba fe
ndazoknak a nevét, akik, állítása szerint hozzá hasonlóan Izmael halálát kívánják. Buri fia
veszti a haragtól. Letartóztatja az összes megnevezett személyt, és mindenféle bírósági tá
halálra ítéli mindet. De hiába voltak a jogtalan kivégzések, nem érte be ennyivel, meséli a
szkuszi krónikás. Mivel még a saját testvérére, Szavinjra is gyanakodott, szörnyű kínszenve
bezáratta egy tömlöcbe és halálra éheztette. Gonoszsága és igazságtalansága nem ismert hat
Izmael ördögi körbe keveredik. Minden halálos ítélete növeli benne a félelmet egy újabb bos
zt megelőzendő, újabb kivégzéseket rendel el. Tisztában van vele, hogy ez a helyzet nem tar
ható sokáig, ezért úgy dönt, átadja városát Zenginek, és visszahúzódik Sarkhad erődjébe. Ám
gy emberként gyűlölik a damaszkusziak. Akkor történt, hogy felszólította Burit, vegyen rész
oldalán egy franjok elleni hadműveletben. Damaszkusz ura nyomban el is küldte hozzá ötszáz
ovasát, a legjobb tisztjei irányítása alatt, saját fia, a szerencsétlen Szavinj vezetésével
gi tisztelettel fogadta, de lefegyverezte és bebörtönözte őket, s tudtára adta Burinak, hog
ha bármikor bármiben szembeszegül vele, a túszok életét kockáztatja. Szavinjt csak két évv
ocsátotta szabadon.
1135–ben ennek a galád árulásnak az emléke még élénken él a damaszkusziakban. Amikor a váro
egneszelik Izmael szándékát, elhatározzák, hogy minden erejükkel meggátolják a végrehajtásá
k, a hivatalok vezetői, a legbefolyásosabb rabszolgák gyűléseket, titkos összejöveteleket t
anak, tanakodnak, miként menthetnék meg az életüket is, a városukat is. Az összeesküvők egy
ortja végül úgy határoz, feltárják a helyzetet Izmael anyja, Zomorrod, „Emeralda” fejedelem
ny előtt.
Az úrnőt rendkívül megrázták az elmondottak, meséli a damaszkuszi krónikás. Magához hívatta
posan megfeddte. Aztán töprengeni kezdett, hogyan lehetne gyökerestül kiirtani a rosszat
, helyreállítani a rendet Damaszkuszban, visszaadni az emberek nyugalmát. A legnemeseb
b szándék, mélyen vallásos érzület vezérelte. Úgy vizsgálta meg, tiszta fejjel az ügyet, mi
körültekintő férfi tette volna. Végül egyetlen gyógyírt talált fia gonosztetteire: őt magá
lítania. Ő a felelős az egyre növekvő rendetlenségért, az csak az ő félreállításával szűnhe

A megoldás nem várat magára sokáig.

Ettől fogva a fejedelemasszony már csak a kedvező pillanatot leste. Kivárta, amíg egyszer
a fia egyedül maradt, rabszolgák és testőrök nélkül. Akkor parancsot adott a szolgáinak, öl
et nélkül. Ő maga sem felindultságot, sem szomorúságot nem mutatott. A tetemet a palota egy
olyan részébe vitette, ahol könnyen rátalálhatnak. Mindenki nagy örömmel fogadta Izmael buk
ották az istent és dicsőítették a fejedelemasszonyt, az emberek imáikba foglalták a nevét.
Zomorrod megölette volna a saját fiát, hogy megakadályozza Damaszkusz átadását Zenginek? Ké
ha belegondol az ember, hogy a fejedelemnő három évvel később feleségül megy ugyanehhez a
gihez, s maga kéri meg rá, hogy szállja meg a városát. Akkor talán Zomorrod Szavinj haláláé
olna bosszút? Aligha, mert a szerencsétlen fiú Buri egy másik feleségétől született. Kétség
hír magyarázata látszik a legelfogadhatóbbnak. Eszerint Zomorrod Izmael főtanácsosának a sz
tője volt, s amikor megtudta, hogy fia meg akarja öletni a szeretőjét, s talán ő magára is
tés vár, jobbnak látta, ha megelőzi a cselekvésben.
Bármi is volt az igazi mozgatórugó, a fejedelemasszony mindenesetre megfosztotta leendő
férjét egy könnyű hódítás lehetőségétől. Mert Izmael meggyilkolásának napján, 1135. január
amaszkusz felé. Egy héttel később a serege átkel az Eufráteszen. Ekkor már Zomorrod egy más
a, Mahmúd ül a trónon, s a lakosság javában készülődik az ellenállásra. Az atabég nem tud I
ezért elküldi hozzá képviselőit, hogy megtárgyalják a város átadásának körülményeit. Embere
variasan fogadják, de nem kötik az orrukra, milyen események zajlódtak le a közelmúltban. A
felháborodott Zengi nem hajlandó dolgavégezetlenül hazatérni. Tábort ver a várostól északke
kiküldi felderítőit, hol és hogyan lenne a legérdemesebb a támadást megindítania. Hamarosa
ll döbbennie, hogy a védők készek a végsőkig kitartani. Elükön Tughtidzsín egy öreg harcost
ravasz és nyakas török katona, Moinuddin Unár, akivel Zengi még sokszor összeakad élete so
Néhány kisebb összetűzés után az atabég hajlandó kiegyezni. Hogy legalább a látszatot megőr
város vezetői hódolattal illetik, és teljesen névlegesen bár, de elismerik fönnhatóságát.
Március közepén tehát az atabég elvonul Damaszkusz alól. Hogy a hiábavaló hadjárat miatt me
katonai fegyelmet helyreállítsa, azonnal észak felé fordul, és villámgyorsan elfoglal négy
gerősített franj székhelyet, közöttük a szomorúan híres Maarrát is. E sikerek ellenére teki
y csorba esik. A damaszkuszi kudarcot csak két évvel később sikerül majd egy váratlan hadit
ttével elfeledtetnie. A sors furcsa fintora, hogy éppen Moinuddin Unár lesz az, aki – ak
arata ellenére – alkalmat ad majd Zenginek, hogy kiköszörülje a csorbát.

VII. FEJEZET

EGY EMÍR A BARBÁROKNÁL

1137 júniusában Zengi tekintélyes ostromfelszereléssel Homsz alá érkezik, s a környező szől
rt. Homsz Közép–Szíria legjelentősebb városa, az aleppóiak és a damaszkusziak állandóan had
irtoklásáért. Most éppen Damaszkusz kezén van, s a város kormányzója nem más, mint az agg U
llenfele által felsorakoztatott kőhajító gépek és más ostromszerkezetek sokasága láttán Moi
nyomban megérti, hogy nem tud sokáig kitartani. Sietve a franjok tudomására hozza, hogy
a város feladására készül. A tripoliszi lovagok csöppet sem látnák szívesen Zengit városuk
ra megtelepedni, ezért útra kelnek. Unár csele fényesen beválik. Az atabég nem akar két tűz
ni, gyorsan fegyverszünetet köt hát régi ellenfelével, és a franjok ellen fordul. Elhatároz
ostrom alá veszi a vidék legerősebb franj erődítményét, Baarint. A tripoliszi lovagok megi
nek, s Foulque királyt hívják segítségül. A király serege Baarin falai alatt, a teraszosan
művelt termőföldeken csap össze Zengivel. Itt kerül hát sor az első komoly ütközetre Zengi
jok között. Meglepő tény, hiszen az atabég immár kilenc éve birtokolja Aleppót.
A csata rövid, de mindent eldöntő lesz. A hosszú, erőltetett menettől kimerült nyugati csap
kat a túlerőben lévő muzulmánok néhány óra alatt szétverik és megsemmisítik. Csak a királyn
sikerül bejutnia az erődítmény biztonságos falai közé. Foulque–nak csupán annyi ideje mara
egyetlen küldöncöt menesszen Jeruzsálembe az üzenettel, jöjjenek hamar kiszabadítani. Azut
eséli Ibn al–Athír, Zengi elvágta a külvilággal való érintkezés minden lehetőségét, semmily
atott se ki, se be. Oly szigorú volt az utak ellenőrzése, hogy az ostromlottaknak foga
lmuk sem lehetett róla, mi történik az országukban.
Arabokkal szemben ez a hírzárlat hatástalannak bizonyult volna. Ők ugyanis már évszázadok ó
stagalambokat alkalmaznak a városok közötti kapcsolatteremtésre. Minden hadjáratra induló s
reg vitt magával a legfontosabb muzulmán városokban és erődítményekben nevelt galambokból.
tagalambok mindig visszatérnek eredeti fészkükhöz. Elegendő az üzenetet tartalmazó papirost
egyik lábukra föltekerni, aztán szabadon bocsátani őket. A leggyorsabb futárnál is sebeseb
juttatják el bárhová a győzelem vagy a vereség hírét, egy fejedelem halálhírét, a segítség
t az ellenállásra egy ostromlott városba. A franjok elleni arab mozgósítással párhuzamosan
dó postagalamb–állomásokat nyitnak Damaszkuszban, Kairóban, Aleppóban és más városokban. A
k ápolásával és tanításával megbízott személyek állami fizetést kapnak.
Egyébként a franjok éppen itt, keleti hadjárataik során ismerkednek meg a postagalamb–tenyé
tudományával, és később a saját országukban is elterjesztik. Baarin ostromakor azonban még
sem tudnak erről a kommunikációs eszközről, s ezt Zengi kihasználja. Az atabég kemény hangv
alásokon előbb erős nyomást gyakorol az ostromlottakra, majd váratlanul igen kedvező megadá
feltételeket kínál. Ha átadják az erődöt és kifizetnek ötvenezer dinár hadisarcot, békében
mindannyian. Foulque és az emberei megadják magukat, és lóhalálában menekülnek, örülnek, h
zták ennyivel. Nem sokkal Baarin elhagyása után egy hatalmas felmentő sereggel találkoztak
. Keserűn megbánták a vár feladását, de akkor már késő volt. Mindez nem történhetett volna
hír véleménye szerint – ha a franjok nem lettek volna ily tökéletesen elzárva a külvilágtól
Zengi annál inkább is elégedett lehet Baarin ügyének sikeres rendezésével, mert különösen n
eket kap. Komnénosz János aki 1118–ban lépett apja, Alexiosz helyére több tízezer emberrel
van Észak–Szíria felé. Alighogy Foulque elvonul, az atabég nyeregbe pattan, és Aleppó felé
al. A rúmok örökös hódítási célpontja máris felbolydult méhkashoz hasonlít. A küszöbönálló
város körüli árkok megtisztítását (békeidőben a lakosok rossz szokásuk szerint ide hordták
dékokat). A baszileusz küldöttei azonban hamarosan megnyugtatják Zengit. Nem Aleppót akarjá
megostromolni, hanem Antiochiát, a franj várost, amelyet a rúmok rendületlenül maguknak kö
etelnek. Az atabég nem kis elégedettségére hamarosan megbizonyosodhat róla, hogy Antiochiát
máris ostromgépek bombázzák. Zengi magukra hagyja az egymással viaskodó keresztényeket, s v
zafordul, hogy folytassa Homsz ostromát, ahol Unár továbbra is makacs ellenállást tanúsít.
A rúmok és a franjok azonban a vártnál hamarabb kiegyeznek egymással. A nyugatiak a baszil
eusz megnyugtatására megígérik, hogy visszaadják Antiochiát, ha cserébe Komnénosz János seg
rezni nekik néhány muzulmán várost Szíriában. Az újabb hódító hadjáratra 1138 márciusában k
helytartója két franj vezér, II. Jocelin, Edessza új grófja és egy Raymond nevű lovag, aki
mrég szerezte meg az Antiochia hercege címet azzal, hogy feleségül vette II. Bohemund és A
lix nyolcéves kislányát, Constance–t.
Áprilisban a szövetségesek körülzárják Saizart, tizennyolc kőhajító és falromboló szerkezet
Az idős Szultán Ibn Munkidz emír – már a franj behatolás előtt is ő kormányozta a várost –
s szembeszállni a rúmok és a franjok egyesített erőivel. Ibn al–Athír szerint a szövetséges
azért választották Saizart, mert abban bíztak, hogy Zengi úgysem fogja komolyan védelmezni
zt a várost, amely nem is az övé. Rosszul ismerték Zengit. A török maga szervezi és irányít
llenállást. A saizari csata alkalmat ad neki rá, hogy minden eddiginél ékesebben bebizonyít
a kivételes államférfiúi képességeit.
Néhány röpke hét alatt teljesen felforgatja az egész Keletet. Követei Anatóliában rábírják
utódait, indítsanak támadást bizánci felségterületen. Más emberei az Ibn al–Kasab 1111–es t
hasonló lázadást szítanak Bagdadban, úgyhogy Masszúd szultán kénytelen haladéktalanul csapa
ndítani Saizar felé. Fenyegető hangú üzenetekben biztatja Szíria és Dzsezire valamennyi emí
gyesítsék minden erejüket az újabb behatolás visszaverésére. Az atabég ellenségénél jóval k
hadserege kerüli a nyílt összeütközést, de szüntelenül zaklatja a keresztény hadat. Közben
más után küldözgeti a leveleket a baszileusznak és a franj vezéreknek. A császárt „tájékozt
zövetségesei tartanak tőle, és alig várják, hogy távozzon Szíriából (ez egyébként igaz is).
meg, nevezetesen Antiochiai Raymondnak és Edesszai Jocelinnek efféle üzeneteket küld: Hát
nem értitek, hogy ha a rúmok csak egyetlenegy erődítményt is megkaparititanak Szíriában, h
rosan sorban elveszik tőletek az összes városaitokat? Zengi számos ügynököt, többségükben s
sztényeket épít be a bizánci és a franj seregbe azzal a feladattal, hogy a Perzsiából, Irak
Anatóliából jövő hatalmas felmentő csapatok közeledtének a rémhírét terjesszék.
A propaganda hatásos, különösképp a franjok körében. Miközben a baszileusz aranysisakjában
en vezényli a hajítógépek lövéseit, Edessza és Antiochia urai fáradhatatlanul kockáznak a s
A kockajátékot már a fáraók Egyiptomában is ismerték, a XII. században pedig Keleten is, N
on is igen elterjedt. Az arabok „az–zahr”–nak hívják. Ezt a szót a franjok is átveszik, de
kockázást magát jelölik vele. A „hasard” szó ma is „véletlent” jelent franciául, és sok má
zárdjátéknak” nevezik a vak szerencsén alapuló szórakozást.
A franj fejedelmek kockázása elkeseríti Komnénosz Jánost. A szövetségesei nemtörődöm magata
talmas sereg közeledtéről szóló rémhírek (sohasem hagyta el Bagdadot a muzulmán had a valós
dvét szegik a baszileusznak, felhagy Saizar ostromával, és 1138. május 21–én bevonul Antioc
iába. Ő maga lovon ül, de Raymondnak és Jocelinnek gyalog kell követnie, mintha csupán a fe
yverhordozói volnának.
Óriási fegyvertény ez Zengi számára. Az arab világban a rúmok és a franjok szövetsége nagy
ltett, s most az atabégre mint megmentőjükre tekintenek a muzulmánok. Megnövekedett tekinté
yét Zengi természetesen gyorsan ki is használja néhány régi gondja megoldására. Legelőször
yét veszi elő. Nemsokkal a Saizar alatti csata után, május utolsó napjai egyikén Zengi külö
ezséget köt Damaszkusszal. Feleségül veszi Zomorrod fejedelemasszonyt, s hozományként megka
ja Homsz városát. A fiúgyilkos anya három hónap múlva nagy kísérettel Homsz falai alá érkez
ünnepélyesen egybekel új férjével. A szertartáson jelen vannak a szultán, a bagdadi kalifa
kairói kalifa képviselői, sőt még a rúm császár követei is. A rúmok levonták a tanulságot
s elhatározták, ezentúl a lehető legbarátságosabb viszonyt tartják fönn Zengivel.
Moszul, Aleppó és az egész Közép–Szíria uraként az atabég újabb célként Damaszkusz megszerz
lé. Új felesége sokat segíthetne ebben, Zengi abban reménykedik, Zomorrodnak sikerül meggyő
e Mahmúd fiát, adja át harc nélkül is a várost. De a fejedelemasszony egyre csak ötöl–hatol
keres. Zengi megérti, hogy nem számíthat rá, s ezt a tervét elejti. De 1139 júliusában épp
rranban tartózkodik ekkor sürgős üzenetet kap Zomorrodtól. Az áll benne, hogy Mahmúdot megg
kolták, három rabszolgája megkéselte az ágyában. A fejedelemasszony könyörög a férjének, vo
lem nélkül Damaszkuszba, vegye be a várost és büntesse meg fia gyilkosait. Az atabég nyomba
útnak ered. Hitvese könnyei teljesen közömbösen hagyják, de úgy véli, Mahmúd eltűnése a sz
lehet, végre egyesítheti a saját uralma alatt egész Szíriát.
Csakhogy nem számolt az örök ellenféllel, Moin ud–Din Unárral. Unár a Homsz város sorsát el
ség után visszatért Damaszkuszba, s Mahmúd halálakor a saját kezébe vette a város ügyeinek
Moin ud–Din természetesen számít Zengi katonai megjelenésére, van is egy titkos ellenterve
Ezt azonban még nem veti be, a védelem megszervezésére összpontosít.
Zengi nem vonul egyenesen a hőn óhajtott város ellen. Előbb megtámadja az antik római város
Baalbeket. Baalbek az egyetlen számottevő település a környéken, amely még a damaszkusziak
van. Elfoglalása egyrészt lehetővé tenné Damaszkusz teljes körbezárását, másrészt lelohasz
kuszi védők harci kedvét. Augusztusban Zengi tizennégy kőhajító gépet állíttat föl Baalbek
szerint az örökös bombázás hatására a város néhány nap alatt megadja magát, s akkor még a n
ezdheti Damaszkusz ostromát. Baalbeket valóban gond nélkül térdre kényszeríti, hanem a Baál
isten hajdani temploma köveiből épített fellegvár még két hosszú hónapon keresztül ellenál
helyőrség október végén végül megadja magát, Zengi eszeveszett haragjában harminchét védőt
szíttet – noha előzőleg szabad elvonulást ígért mindenkinek – a kapitányt pedig elevenen me
. Értsék meg ebből a damaszkusziak is, hogy minden ellenállás felér az öngyilkossággal. De
lati tett éppen az ellenkező hatást váltja ki. A szíriai nagyváros lakossága szilárdan föls
k Unár mögött, azzal a minden eddiginél erősebb elhatározással, hogy a végsőkig kitartanak.
közeleg a tél, Zengi a tavasznál előbb nem vállalkozhat az ostromra. A néhány hónapnyi hal
Unár arra használja majd föl, hogy megvalósítsa titkos tervét.
1140 áprilisában az atabég fokozza a nyomást, és általános támadásra készülődik. Pontosan e
ot választja ki Unár a terve végrehajtására. Felkéri a Foulque király vezette franj hadsere
, siessen Damaszkusz megsegítésére. Nem csupán egy pontosan időzített hadműveletről van szó
 egy annak rendje és módja szerint megkötött szövetségi szerződés teljesítéséről. És ez a s
lála után is érvényben marad.
Unár már 1138–ban Jeruzsálembe küldte barátját, a történetíró Uszáma Ibn Munkidzt, kipuhato
sélyei vannak egy franj–damaszkuszi szövetségnek Aleppó ura ellen. Uszáma szívélyes fogadta
részesült, s megkapta a franjok elvi beleegyezését. A két fél követei azóta többször is meg
egymásnál, s 1140 elején a krónikás már a pontos feltételek ismeretében indulhatott vissza
ent Városba. A megállapodás szerint a franj hadsereg elűzi Zengit Damaszkusz alól, új veszé
esetén a két állam erői egyesülnek, Moin ud–Din húszezer dinárt fizet a katonai hadművelet
k fedezéseképpen, végül egy közös hadi vállalkozást indítanak, Unár felelősségére, Bánjász
t nem sokkal korábban Zengi egyik hűbérese kapta meg, s ha most elfoglalnák, a megállapodás
telmében visszakerülne Jeruzsálem királyának a kezébe. Őszinteségük jeléül a damaszkusziak
méltóságainak családjából való túszokat adnak át a franjoknak.
Damaszkusznak eszerint gyakorlatilag franj fennhatóság alatt kellene élnie. És az atabég k
egyetlen módszereitől megrettent lakosság inkább ezt választja, egyhangúan támogatja az Uná
kialkudott szerződést. Ami tehát Unár politikáját illeti, ez fényesen beválik. Zengi nem a
tűz közé kerülni, visszavonul Baalbekbe. Aztán ezt a várost hűbérbirtokként egy hűséges em
bízza, s ő maga seregével együtt északra vonul, megfogadva Szaladin apjának, hogy hamarosa
visszatér, megbosszulja a rajta esett sérelmet. Az atabég távozása után Unár elfoglalja Bá
s a szövetségi szerződésben vállalt kötelezettségének megfelelően átadja a franjoknak. Azu
os látogatást tesz Jeruzsálemben.
Uszáma is elkíséri. A történetíró a franj ügyek egyfajta szakértőjévé lépett elő Damaszkusz
krónikás emír nem korlátozza megfigyeléseit a diplomáciai tárgyalásokra. Uszáma kíváncsi sz
zemű megfigyelő. Szövege felbecsülhetetlen forrás a franj idők erkölcseiről és mindennapjai
Amikor Jeruzsálemben jártam, mindig elmentem az al–Aksza mecsetbe, templomos barátaim sz
okott tartózkodási helyére. Volt ott egy kis oldalkápolna, amelyet a franjok templomnak
rendeztek be. A templomosok a rendelkezésemre bocsátották ezt a helyet, hogy itt imádkoz
hassak. Az egyik napon bementem, s az Allah Akbar! köszönés után imádkozni kezdtem, amikor
egy franj hozzám sietett, megragadta a csuklómat, az arcomat Kelet felé fordította, és így
szólt: „Így kell imádkozni!” A templomosok nyomban odasiettek, és eltávolították mellőlem.
m tehát az imát, de ez a férfi, kihasználva védnökeim pillanatnyi figyelmetlenségét, megint
ugrott, az arcomat Kelet felé fordította, és megismételte: „így kell imádkozni!” A templom
megint közbeléptek, eltávolították zaklatómat, elnézésemet kérték, és ekképpen magyarázták
edését: „Ez egy idegen. Csak nemrégiben érkezett a franjok országából, és még senkit sem lá
zni, hogy ne fordult volna Kelet felé.” Azt feleltem, hogy már eleget imádkoztam, és távozt
m, feldúlva e férfi magatartásától, aki ennyire megharagudott, mert Mekka irányába fordulva
tt engem imádkozni.

Uszáma emír azért hajlandó a templomosokat „barátainak” nevezni, mert becsüli bennük, hogy
okásaik sokat csiszolódtak a Kelettel való kapcsolatuk során. A franjok között –magyarázza
lyant láthatunk, akik beilleszkedtek a muzulmán környezetbe, átvették a mi szokásainkat. Ez
sokkal magasabb rendűek azoknál, akik utóbb érkeztek a megszállt területekre. Uszáma számá
l–Aksza mecsetben lejátszódott jelenet a franjok otrombaságának egyik példája. Többet is fe
l a Jeruzsálemi Királyságba tett látogatásai során tapasztaltak közül.
Egy napon, amikor Tibériászban tartózkodtam, szemtanúja voltam a franjok egyik ünnepének. A
lovagok kivonultak a városból, hogy egy lándzsás játékot űzzenek. Két nagyon öreg asszonyt
kkal hurcoltak. Egy sík terület egyik végén állították fel őket, velük szemben egy kőhöz eg
zögeztek. A lovagok akkor futóversenyt rendeztek a két öregasszonynak. Két csoportba verődv
gáncsolták őket, nehezítették az útjukat. Az öregek lépten–nyomon elestek, újra és újra fö
harsány röhögése közepette. A végén az öregasszony, aki elsőként ért a célba, jutalmul megk
t.
Uszáma, a tudós, művelt emír nem tud mulatni az efféle „mókákon”. Megvető ajakbiggyesztése
z undor grimaszába torzul, amikor a franjok igazságszolgáltatásáról beszél.
Náblúszban különös látványosságban volt részem. Két embernek kellett egymással megküzdenie.
ező volt. Muzulmán banditák feldúltak egy szomszédos várost. Az egyik parasztot azzal gyanú
ták, hogy tanácsaival segítette a rablókat. Elmenekült, de nemsokára kénytelen volt visszat
mert Foulque király bebörtönöztette a gyermekeit. „Légy hozzám kegyes – kérte a paraszt a
ngedd meg, hogy megmérkőzhessem a vádlómmal.” A király akkor így szólt a feldúlt város hübé
e az ellenfelét!” A földesúr kiválasztott egy kovácsot a város lakosai közül, és azt mondta
fogod megvívni a párbajt.” A földbirtokos nyilván nem akarta, hogy az egyik parasztja odav
esszen, hiszen annak a termés látta volna a kárát. Ezért választotta a kovácsot. Fiatal, er
ber volt ugyan, de akár járt, akár ült, minduntalan inni kért. A vádlott, egy bátor öregemb
re ökölbe szorította a kezét, jelezve, kész a küzdelemre. Az őrgróf, Náblúsz kormányzója kö
ndkettőnek átnyújtott egy–egy lándzsát és pajzsot, s a nézőket a küzdők körül sorakoztatta
párharc. Az öregember hátrébb szorította a kovácsot, betaszította a tömeg közé, majd vissza
pére. Ezután úgy elfajult a verekedés, hogy az ellenfelek hamarosan egyetlen véres hústömeg
alkottak. A küzdelem sokáig tartott, hiába siettette az őrgróf a végkifejletet. „Gyorsabban
yorsabban!”, kiáltozta. Végül az öregember elfáradt, és a kovács elővette mesterségbeli tud
kalapács lenne a kezében, egyetlen csapással letaglózta az öreget. Aztán a háta mögé térdel
ta az ujjaival kinyomni a szemét, de ez nem sikerült, mert az öreg arcát már teljesen elbo
rította a vér. A kovács akkor ismét felkelt, s egy lándzsadöféssel végzett az ellenfelével.
test nyakára azonnal kötelet hurkoltak, ezzel vonszolták oda a bitóhoz, és fölakasztották r
ből a példából is láthatjátok, mit jelent a franjoknál az igazságszolgáltatás!

Az emír méltatlankodása teljesen érthető, hiszen a XII. században az arabok számára a jog k
dolog. A bírák – kádik – nagy tiszteletben álló személyek, akik ítélethozatal előtt kötele
követni a Korán által rögzített ügyrendet: vádbeszéd, védőbeszéd, tanúvallomások. Az „isten
gatiak oly gyakran folyamodnak, szörnyű játék a szemükben. A krónikás által leírt párbaj cs
istenítéletek közül. Egy másik a tűzpróba. És ott van a vízpróba is, amelyet Uszáma iszony
Felállítottak egy hatalmas, vízzel töltött hordót. A gyanúsított fiatalembert gúzsba kötözt
hurkoltak át a hóna alatt, majd beemelték a hordóba. Ha ártatlan, mondták, elmerül a vízbe
akkor a kötéllel kihúzzák. Ha bűnös, nem lesz képes lebukni a víz alá. A szerencsétlen kéts
rőlködött, hogy a víz teljesen ellepje, de hiába. És akkor lesújtott rá a franjok kegyetlen
, átkozott legyen mindenestül! Egy–egy átizzított ezüst dárdahegyet döftek mindkét szemébe,
ták.

A szíriai emír véleménye a „barbár” nyugatiakról csöppet sem változik, amikor a tudásukról
ok a XII. században minden tudományos és technikai vonatkozásban messze elmaradnak az ar
aboktól. De a fejlett Kelet és a primitív Nyugat közötti szakadék az orvoslás mesterségében
yebb. Uszáma bemutatja a különbséget:
Egy napon a Libanoni–hegységben fekvő Muneitra város franj kormányzója levelet juttatott el
Szultán nagybátyámhoz, Saizar helytartójához, amelyben arra kéri, küldjön át hozzá egy orvo
eset kezelésére. A nagybátyám egy Tabet nevű, nálunk élő keresztény orvost választott ki. A
emsokára hazatért, csak néhány napig maradt a franjoknál. Nagyon kíváncsiak voltunk, hogyan
került ilyen hamar meggyógyítania a betegeket, szinte elárasztottuk a kérdéseinkkel. Tabet
edig a következőket mesélte el:
– Elém vezettek egy lovagot, akinek egy gennyes duzzanat volt a lábán és egy asszonyt, aki
nek emésztési zavarai voltak. A lovag lábára borogatást tettem. A daganat kifakadt, és javu
ni kezdett. Az asszonynak diétát írtam föl, hogy felfrissítsem a vérkeringést. De akkor meg
ent egy franj orvos, és így szólt: „Ez az ember nem ért a gyógyításhoz.” Aztán a lovaghoz f
megkérdezte: „Mit szeretnél: élni egy lábbal, vagy pedig meghalni kettővel?” A páciens azt
te, jobb szeretne élni egy lábbal, mire az orvos kiadta a parancsot: „Vezessetek ide e
gy erős lovagot egy jó élesre fent bárddal!” Hamarosan meg is jelent a lovag, és hozták a b
is. A franj orvos akkor egy farönkre helyezte a beteg lábát, és azt mondta az újonnan jött
lovagnak: „Sújtsál ide jó erősen a bárddal, hogy azonnal lemessed!” A férfi a szemem láttár
pásra kettévágta a lábat, de mivel még nem vált el teljesen a testtől, odacsapott még egysz
velő kifröccsent a csontból, és a sebesült abban a pillanatban meghalt. Ami pedig az assz
onyt illeti, a franj orvos őt is megvizsgálta, majd megállapította: „Ennek a nőnek egy démo
t a fejébe, aki szerelmes belé. Vágjátok le a haját!” Levágták. Akkor az asszonynak enni ad
megszokott fűszeres, fokhagymás és mustáros ételükből. A görcsök még erősebben jelentkezte
nosz szellem átment a fejébe”, jelentette ki az orvos. Ezzel megragadott egy borotvát s
a fejét kereszt alakban behasította, úgy, hogy a koponyacsont kilátszott. A sebet bedörzsöl
e sóval. Az asszony azonnal meghalt. Akkor megkérdeztem: „Nincs már szükség rám itt többé?”
lték, nincs. Hazatértem hát, de e rövid idő alatt is sok új dolgot tudtam meg a franjok orv
studományáról.

Uszáma felháborodik a nyugatiak tudatlanságán, de az erkölcseiken még inkább. „Ha valamelyi

az utcára a feleségével, s találkozik egy másik férfival, az kézen foghatja a feleségét, f
tja, úgy beszélhet vele, s közben a férj odébb ácsorog, hogy ne zavarja őket. Ha a társalgá
tart, otthagyja az asszonyt a másikkal, és elmegy!” Az emír nem érti a dolgot: „Gondolkozza
ok el ezen az ellentmondáson. Ezek az emberek híján vannak a féltékenységnek és a tisztessé
mégis oly bátrak tudnak lenni. Pedig a bátorság csak a tisztességből és minden rossz megve
zármazhat.”
Minél inkább megismeri Uszáma a nyugatiakat, annál sötétebb képet alkot magának róluk. Csak
i tulajdonságaikat csodálja bennük, egyebet nem. Érthető hát, hogy amikor egy napon az egyi
közülük való „barátja”, egy lovag Foulque király seregéből fölajánlja neki, hogy magával v
bevezetné a lovagi életbe, az emír udvariasan visszautasítja. Azt csak halkan, önmagának j
gyzi meg, hogy ha választania kellene, a fiának „még a börtön is jobb lenne, mint a franjok
országa”. Az idegenekkel való barátkozásnak megvannak a maga határai. Egyébként az a bizony
yüttműködés Damaszkusz és Jeruzsálem között, amely megteremtette Uszáma számára a nem is re
hogy közelebbről megismerje a nyugatiakat, nem sokkal később már csak futó közjátéknak lát
látványos esemény következtében elkeseredett háború robban ki a hódítók ellen. 1144. decem
ssza városa, a négy keleti franj állam legrégebbikének fővárosa Imadeddin Zengi atabég kezé
Jeruzsálem bukása 1099 júliusában a franj behatolás kiteljesedését jelentette, Tyr bukása 1
iusában pedig a megszállás szakaszának a lezárulását. Edessza visszafoglalása 1144 december
nt az arab visszavágás megkoronázása, mint a győzelem felé vezető hosszú út első jelentős l
történelembe.
Senki sem gondolta volna, hogy a megszállást ilyen fényes haditett rendíti majd meg. Iga
z, Edessza a franj jelenlétnek csupán előretolt bástyája volt, de grófjai teljesen egyenran
félként vettek részt a helyi politikai csatározásokban. A többségében örmények lakta város
i ura II. Jocelin volt. Az alacsony növésű, nagy orrú, kidülledt szemű, aránytalan testalka
i sohasem tűnt ki sem a bátorság, sem pedig az eszesség terén. Alattvalói mégsem gyűlölték
mény anyától származott –, és hűbérbirtokának helyzetét is eléggé szilárdnak lehetett monda
kölcsönös rajtaütésekkel zaklatták egymást, amelyek rendszeresen fegyverszünettel végződte
1144 őszén azonban ez az állapot hirtelen megváltozik. Egy ügyes katonai manőverrel Zengi v
t vet a fél évszázados franj uralomnak Keletnek ezen a részén. Győzelme Perzsiától az „almá
rszágáig felforgatja a hatalmasságok és az egyszerű emberek életét, mert kiváltó oka lesz e
behatolásnak, amelyet ezúttal a franjok legnagyobb királyai vezetnek majd.
Edessza bevétele történetének legavatottabb elbeszélője Abúl–Faradzs Baszile szíriai érsek,
sak szemtanúja volt mindennek, hanem közvetlenül is részt vett az eseményekben. A csata al
atti magatartása jól példázza a keleti keresztény közösségek tragédiáját. Városát támadás é
vesz tehát a védelmében, de rokonszenve inkább a muzulmán seregé, mint nyugati „oltalmazói
nem talál semmi tiszteletre méltót.
Jocelin gróf – meséli Abúl–Faradzs Baszile – elment fosztogatni az Eufrátesz vidékére. Zeng
dta ezt. November 30–án Edessza falainál termett. Annyi embert hozott magával, ahány csill
ag van az égen. Sátraik teljesen elborították a város körüli földeket. Az atabég a várostól
tte fel az övét, az Órák Kapujával szemben, a Gyóntatok Temploma fölé emelkedő dombon.

Edessza völgyben fekszik ugyan, mégis nehéz elfoglalni, mert a várost körülzáró, szilárd, h
akban felhúzott védőfalai fogazatszerűen bemélyednek a környék dombjaiba. Jocelin azonban –
arázza Abúl–Faradzs – nem hagyott katonai erőt a városban. Csak a suszterek, a takácsok, a
bók, a kelmekereskedők, a papok maradtak. A védelmet tehát a város franj érseke irányítja e
prelátus és történetírónk segítségével, aki azonban hajlana az atabéggel való megegyezésre
Zengi minduntalan békeajánlatokat küldözgetett az ostromlovakhoz, mondván: „Ó, ti szerencsé
k! Láthatjátok, hogy nincs remény. Mit akartok? Mire vártok? Könyörüljetek meg önmagatokon,
tokon, feleségeiteken, házaitokon! Ne kívánjátok, hogy városotok lakó nélkül maradjon, kifo
tölögjön!” De a város egyik vezetője sem volt képes meghajolni Zengi akarata előtt. Ostoba
sak szitkokkal, káromkodással válaszoltak Zenginek.

Amikor az utászok már a falak alatt ásták aknáikat, Abúl–Faradzs felveti, hogy egy fegyvers
i ajánlatot tartalmazó levelet kellene küldeni Zenginek. A franj érsek beleegyezik. „A levé
el is készült. De amikor ismertették a néppel, egy esztelen selyemkereskedő kikapta a fölo
vasó kezéből és darabokra szaggatta.” Pedig Zengi fáradhatatlanul ismételgette: „Ha néhány
yverszünetet kívántok, megadjuk nektek, hogy láthassátok, kaptok–e valahonnan segítséget. H
, adjátok meg magatokat, és tartsátok meg az életeteket!”
Ám semmilyen segítség sem érkezik. Jocelin gyorsan értesül ugyan a fővárosa elleni támadásr
meri összemérni az erejét az atabéggel. Inkább Tell Baserben állomásozik, s várja, hogy Ant
a vagy Jeruzsálem csapatai a segítségére siessenek.
A törököknek sikerült a hétszögletes fal alá fúrniuk. A kivájt aknákba nagy mennyiségű fát,
ordtak. A hézagokat megtöltötték olajjal, zsírral és kénnel, hogy jobban égjen a fa, s a fa
omoljon. Akkor Zengi parancsára meggyújtották a tüzet. A táborban a kikiáltók csatába szólí
tonákat, álljanak készenlétben, mire a fal leomlik. Háromnapos szabad rablást ígértek nekik
olaj és a kén azonnal lángra kapott, s meggyújtotta a fát és a megolvadt zsírt is. Az észak
a védők szemébe csapta a füstöt. A szilárd fal megingott, majd összedőlt. A falban támadt
sok embert veszítettek, de végül sikerült behatolniuk a városba, és válogatás nélkül öldösn
bereket. Hatezer lakos vesztette ezen a napon az életét. A nők, a gyermekek és a fiatalo
k a citadellához menekültek a mészárlás elől. De az ajtókat zárva találták, a franjok érsek
ki ezt a parancsot adta az őröknek: „Ha nem látjátok az arcomat, nem nyithatjátok ki a kapu
!” Sorra érkeztek a kisebb–nagyobb csapatok, s ott toporogtak a fellegvár előtt. Siralmas,
szörnyűséges látvány volt: a kavargó, lökdösődő tömeget egyetlen hatalmas masszaként kasza
egy ötezer ember, talán több is, lelte itt rettenetes halálát.
És mégis, Zengi személyesen vet majd véget az öldöklésnek. Aztán a legfőbb szárnysegédjét e
hoz. „Nagytiszteletű úr – mondja a követ–, azt kívánjuk, hogy esküdj meg nekünk a Keresztre
géliumra, hogy te és közösséged hűségesek maradtok hozzánk. Jól tudod, hogy Edessza a kétsz
kormányzás alatt virágzó, erős nagyváros volt. Még csak ötven éve, hogy a franjok elfoglalt
s romokban hever. A mi urunk, Imadeddin Zengi kegyesen úgy rendelkezett, részesüljetek
kegyes bánásmódban. Éljetek békében és biztonságban az ő fennhatósága alatt, és imádkozzat
És valóban – folytatja Abúl–Faradzs – a szíriaiakat és az örményeket kiengedték a fellegvár
t mindegyikük, senkinek sem esett bántódása. A franjoktól azonban elvettek mindent, amijük
sak volt, aranyat–ezüstöt, szent edényeket, kelyheket, kehelytányérokat, díszes kereszteket
ok–sok ékszert. A papokat, a nemeseket és az előkelőségeket különválasztották, meztelenre v
láncra fűzve Aleppóba küldték őket. A többiek közül kiválogatták a kézműveseket, hogy Zengi
oztassák őket. Mindenki mást, mintegy száz franj férfit kivégeztek.

Az egész arab világ el van ragadtatva Edessza visszahódításának hírétől. És elterjed, hogy
egnagyobb szabású terveket forgatja a fejében. Az atabég környezetében élő palesztínaiak és
enti városokból származó menekültek már Jeruzsálem visszafoglalásáról beszélnek. Jeruzsálem
franj ellenállás jelképévé, a legfőbb hadicéllá válik.
A kalifa gyorsan fényes címeket aggat a nap hősére: al–malek al–manzúr: „a dicsőséges királ
„az iszlám dísze”, naszír amír al–muminin: „az igazhívők fejedelmének támasza”. Mint a kor
etője, Zengi is sokat ad a hatalmát hirdető megnevezésekre. Ibn al–Qalanissi finom gúnnyal
egírt jegyzetben kéri olvasói elnézését, amiért krónikájában csak az „untel szultán”, az „e
ezéseket használja, nem írja ki Zengi valamennyi címét. De hát, magyarázkodik, a X. századt
ve annyira elszaporodtak a dicsőséges címek–nevek, hogy szövege olvashatatlanná válna, ha m
egyiket felsorolná. A damaszkuszi krónikás sajnálkozva emlékeztet az első kalifák korára, a
emes egyszerűséggel megelégedtek „az igazhívők fejedelme” címmel, majd példákat hoz fel mon
mléltetésére. Többek között Zengi esetét. Valahányszor csak szóba hozza az atabéget, tulajd
ndig a következő szavakkal kellene megneveznie:
Az emír, a tábornok, a nagy, az igazságos, az Isten segedelme, a győzedelmes, az egyetle
n, a vallás oszlopa, az iszlám alapköve, az iszlám dísze, a teremtés oltalmazója, az uralko
zövetségese, a rend fenntartója, a nemzet nagysága, a királyok büszkesége, a szultánok jobb
a hitetlenek, a lázadók és az istentelenek eltiprója, a muzulmán seregek fővezére, a harco
n győztes király, a fejedelmek királya, az erények Napja, a két Irak és Szíria emírje, Irán
Bahlaván Dzsihán Alp Inasszáj Kotlog Tugrilbég atabég Abú–Szaid Zengi Ibn Ak Szonkor, az i
hivők fejedelmének támasza.

Bármennyire tiszteletlenül mosolyog is a damaszkuszi krónikás, e hangzatos címek jól mutatj

milyen megbecsülés övezi Zengit győzelme után az arab világban. A franjok már a neve halla
is reszketni kezdenek. Zavarukat még az is tetézi, hogy Foulque király nem sokkal Edes
sza eleste előtt meghalt, s két kiskorú gyermeket hagyott maga után. A felesége lesz a rége
s, és gyorsan futárokat meneszt a franjok országába a népét ért borzalmas csapás hírével. A
en franj területen – írja Ibn al–Qalanissi – toborozni kezdték az embereket, siessenek a há
a az iszlám föld ellen.
Zengi, mintha csak a nyugatiak félelmeit akarná igazolni, győzelme után visszatér Szíriába,
ennen hirdeti, hogy nagyszabású támadásra készül a franjok kezén lévő legnagyobb városok el
iai városok kezdetben elragadtatással fogadják ezeket a terveket. A damaszkusziak azon
ban egyre inkább gondolkodóba esnek az atabég igazi szándékait illetően. Zengi most is Baal
ekben ütötte fel főhadiszállását, miként 1139–ben, amikor a rengeteg ostromgépet küldte ell
nem Damaszkuszt akarja–e megtámadni, nem ezt akarja–e leplezni a dzsihádról zengett szónok
ataival?
A választ nem tudhatjuk meg soha. 1146 januárjában, éppen a tavaszi hadjáratra való felkész
fejezésekor Zengi kénytelen északra vonulni. Kémei értesítették, hogy Edessza ura, Jocelin
osban maradt örmény barátai segítségével a török helyőrség legyilkolására készül. Az atabég
lt városba, pillanatok alatt úrrá lesz a helyzeten, kivégzi a gróf megmaradt híveit, és a l
sság franjellenes részének megerősítésére háromszáz zsidó családot telepít le Edesszában, a
feltétlenül számíthat.
Ez az esemény azonban meggyőzi Zengit, hogy jobban teszi, ha – legalábbis egyelőre –, lemon
birodalma kiterjesztéséről, és inkább a meghódított területeken szilárdítja meg a hatalmát
Moszulba vezető fontos úton például egy arab emír birtokolja az Eufrátesz menti hatalmas er
yt, Dzsabárt, és nem hajlandó elismerni az atabég fennhatóságát. Engedetlensége komoly fenn
kat okozhat a két nagyváros közötti érintkezésben. Zengi 1146 júniusában ostromolni kezdi D
. Azt reméli, néhány nap alatt elfoglalja, de a végrehajtás nehezebbnek bizonyul az elképze
tnél. Három hosszú hónap telik el, s az ostromlottak ellenállása még mindig nem gyengül.
Egy szeptemberi éjszakán az atabég tekintélyes mennyiségű szeszt fogyaszt, majd elalszik a
rában. Valami zajra riad fel. Amikor szemét felnyitja, Jarankás nevű, franj származású eunu
pillantja meg, amint az ő kelyhéből az ő borát vedeli. Az atabég haragra gerjed, s megfeny
geti az eunuchot, másnap meglakol a pimaszságáért. A büntetéstől való félelmében Jarankás m
ra újra elalszik, tőrével többször beledöf, majd elmenekül Dzsabárba, ahol elhalmozzák aján
Zengi nem hal meg azonnal. Félig öntudatlanul hever, amikor egy rokona belép a sátrába. Ib
n al–Athír így adja tovább, amit tőle hallott:
Amikor meglátott, az atabég azt hitte, én is az életére török, s ujját felemelve kegyelmet
m. Feldúltan térdre hulltam, és megkérdeztem: „Uram, ki tette ezt veled?” De már nem tudott
szolni, kilehelte a lelkét, Allah legyen hozzá irgalmas!

Zenginek a győzelme után hamarosan bekövetkezett hirtelen, tragikus halála mélyen megrázta
kortársakat. Ibn al–Qalanissi versben meséli el ezt az eseményt:
A felkelő nap halva találta fekhelyén, ott, ahol az eunuch életét elrabolta,

Hiába volt körötte büszke sereg, megannyi hű vitéz, szablya,

Elpusztult, gazdagság, hatalom sem segített rajta,

Kincseit széthordták, fiai és ellenségei meglopták,

Elment, s előbújtak, kardot ragadtak, kik éltében érni sem mertek hozzá.
Zengi halála után valóban megindult a harc a koncért. A korábban oly fegyelmezett katonák i
yíthatatlan fosztogatók bandájává züllöttek. Kincseinek, fegyvereinek, de még a személyes h
is egy szempillantás alatt lába kelt. Aztán a hadsereg kezdett szétszéledni. Az emírek sor
an saját szabadcsapatot alakítottak, és sietve elfoglaltak egy–egy erődítményt, hogy annak
tonságos falai között várhassák meg az események végkifejletét.
Amikor Moin ud–Din Unárnak a fülébe jut ellenfele halálhíre, csapatai élén azonnal elhagyja
szkuszt, beveszi Baalbeket, s néhány hét leforgása alatt visszaállítja Damaszkusz fennhatós
ia egész területén. Antiochiai Raymond felújít egy már–már feledésbe merült régi hagyományt
szerű támadással eljut egészen Aleppó falaiig. Jocelin már azon fondorkodik, hogyan foglalh
tná vissza Edesszát.
Úgy látszik, ezzel véget is ért a Zengi által megalapított erős állam eposza. A valóságban
kezdődik el igazán.

NEGYEDIK RÉSZ

A GYŐZELEM
(1146–1187)

Istenem, az iszlámnak add a győzelmet, ne Mahmúdnak. Mert kicsoda az a Mahmúd kutya, hog
y megérdemelje a győzelmet?

NÚRADDIN MAHMÚD
(1117–1174) az arab Kelet egyesítője

VIII. FEJEZET

NÚRADDIN SZENT KIRÁLY

Zengi táborában tombol a zűrzavar, de van valaki, egyvalaki, aki nem veszti el a fejét.
Huszonkilenc éves, magas termetű, sötét bőrű, az állát kivéve borotvált arcú, széles homlok
tekintetű férfi. Az atabég még meleg testéhez lép, megremeg, amint megfogja a halott kezét,
húzza róla a hatalmat jelképező pecsétgyűrűt, és felhúzza a saját ujjára. A neve Núraddin.
ia ő.
Elolvastam az elmúlt idők uralkodóinak élettörténetét, de nem találtam senkit, a legelső ka
ivéve, akit erény és igazságosság dolgában Núraddinhez lehetne hasonlítani. Ibn al–Athír va
dát sző és nem véletlenül a fejedelem alakja köré. A fiú örökölte apja legkiválóbb tulajdon
, a bátorságot, az államférfiúi felelősség érzetét – de nem tartott meg egyet sem a hibái k
ok kortársa szemében oly gyűlöletessé tették Zengit. Zengi hírhedt volt a nyers modoráról,
ogy semmilyen módszertől nem riadt vissza. Núraddin színre lépése pillanatától kezdve maga
testesült tisztesség: józan életű, megfontolt, igazságos, az adott szót mindig megtartja, é
el–lélekkel vívja a dzsihádot az iszlám ellenségeivel.
És ami még ennél is fontosabb mert ebben áll kivételes nagysága képes ezeket az erényeket f
es politikai fegyverré kovácsolni. Megérti, mekkora erőt jelenthet az ő környezetében, a XI
században a pszichológia mozgósítása, és valóságos propagandagépezetet hoz működésbe. Művel
zömükben egyházi férfiúk munkálkodnak azon, hogy Núraddin egyre népszerűbb legyen a nép kör
yszerítve az arab világ vezetőit arra, hogy az ő zászlaja alá sorakozzanak fel. Ibn al–Athí
ja egy dzsezirei emír panaszát, akit Zengi fia „felkért”, hogy vegyen részt egy hadjáratban
franjok ellen.
Ha nem segítenék Núraddinnek, búcsút mondhatnék a birtokomnak, mert felkérte az iszlám apos
t és az aszkétákat, imáikkal segítsék, bátorítsák a muzulmánokat a szent háborúban. A hit b
a pillanatban tanítványaikkal és követőikkel együtt éppen Núraddin leveleit olvassák, sírna
szapulnak. Ha el akarom kerülni a kiátkozást, teljesítenem kell a kérését.

Núraddin személyesen felügyeli a propagandagépezet működését. Elbeszélő költeményeket, leve

t rendel meg, és a kellő hatás érdekében a legmegfelelőbb pillanatra időzíti a terjesztésük
la hirdetett elvek egyszerűek: egyetlen igaz vallás létezik, a szunnita iszlám, ebből követ
ezően könyörtelen harcot kell vívni minden „eretnekség” ellen; egyetlen államra van szükség
nden oldalról körül lehessen venni a franjokat; egyetlen nagy cél van, a dzsihád, a megszál
t területek és főleg Jeruzsálem visszahódítása. Huszonnyolc éves uralkodása alatt Núraddin
erzetest buzdít arra, nagy értekezésekben hirdessék a Szent Város, al–Kudsz dicsőségét. A s
nyilvánosan felolvassák a mecsetekben és az iskolákban.
Ilyenkor senki sem felejti el magasztalni a legfőbb mudzsahedet, a megkömyékezhetetlen
muzulmánt, Núraddint. Az okosan kialakított „személyi kultusz” annál is inkább hatásos, me
aradox módon Zengi fiának éppen az alázatosságára és egyszerű életmódjára épül.
Ibn al–Athír szerint:
Núraddin felesége egyszer panaszkodott, hogy nincsen elég pénze az igényei kielégítésére. A
ddin neki ajándékozott három, a saját tulajdonában lévő boltot Homszban, amelyek évi húsz d
elmeztek. Az asszonynak azonban ez is kevés volt. Akkor Núraddin így rótta meg: „Nincsen s
emmi egyebem. Minden pénz, ami fölött rendelkezem, a muzulmánoké, én csak kincstárnokuk vag
. Nem akarom elárulni őket, sem pedig a pokol tüzébe vetni magam a kedvedért.”

Az efféle széles körben terjesztett történetek ugyancsak kellemetlenül érinthették a fényűz

tvalóikat kíméletlenül kizsigerelő szíriai muzulmán fejedelmeket. Núraddin politikájának va
fontos és következetesen alkalmazott eleme volt az adók enyhítése a fennhatósága alá kerül
kban.
Nemcsak az ellenségei tartottak Zengi fiától, hanem gyakran még a saját emírjei is. Idővel
re szigorúbb lett a vallási előírások megtartatásában. Nem érte be annyival, hogy ő maga ta
t az alkohol fogyasztásától, hanem teljesen megtiltotta az egész sereg számára, s vele „a t
urint, a fuvolajátékot és minden más, Istennek nem tetsző dolgot” – meséli Kamáleddin, az a
ikás, és hozzáteszi: „Núraddin sosem hordott díszes öltözéket, egyszerű, piros ruhában járt
és a fényes ékszerek viseléséhez szokott török tisztek természetesen kellemetlenül érzik m
ilyen hadúrral, aki még mosolyogni is csak ritkán szokott, és mindenki más társaságánál jo
dveli egy turbános ulémáét.
Még nagyobb szálka az emírek szemében Zengi fiának az a szokása, hogy nem használja „a vall
, ehelyett keresztnevén, Mahmúdnak szólíttatja magát. A csaták előtt mindig így imádkozott:
, az iszlámnak add a győzelmet, ne Mahmúdnak. Mert kicsoda az a Mahmúd kutya, hogy megérde
melje a győzelmet?” Núraddin az efféle alázatos megnyilvánulásaival elnyeri az elesett és b
allásos emberek rokonszenvét, de a hatalmasok képmutatással vádolják. Az igazság valószínűl
, hogy cselekedeteiben komoly, őszinte meggyőződése vezérelte, még ha a külvilágnak mutatot
udatosan alakította is. Akárhogyan is, az eredmény önmagáért beszél: Núraddin formált az ar
olyan erőt, amely képes lesz elsöpörni a franjokat, és az ő helytartója, Szaladin szüretel
d le a győzelem gyümölcsét.
Apja halála után Núraddinnek sikerült megszereznie Aleppót. Az atabég által meghódított bir
nagyságához képest csekély uradalom, de éppen ez a szerény örökség biztosítja majd számára
erét. Zengi szinte egész életében a kalifákkal, a szultánokkal, Irak és Dzsezire különböző
dakozott. Fia nem folytatja a kimerítő és hozzá méltatlan csatározásokat. Moszult és környé
fivérének, Szaif ed–Dinnek, akivel mindvégig jó kapcsolatot tart fönn, hogy keleti határán
nagyhatalom legyen a szomszédja. Így aztán teljesen a szíriai ügyeknek szentelheti magát.
Pedig nem éppen rózsás a helyzete. 1146 szeptemberében, amikor bizalmas embere, Sirkúh kur
d emír (Szaladin nagybátyja) kíséretében megérkezik Aleppóba. A város ismét rettegésben él,
iai lovagok támadásától tartanak, és Núraddin még ki sem terjesztette hatalmát fővárosa fal
amikor jelentik neki – október végén –, hogy Jocelinnek, az örmény lakosság egy részének se
erült visszafoglalnia Edesszát. Edessza nem tartozik a Zengi halála után elvesztett ilye
n–olyan városok sorába, Edessza az atabég dicsőségének a jelképe volt. Bukása az egész dina
enyegeti. Núraddin azonnal cselekszik is, seregével nyeregbe száll. Éjjel–nappal vágtatnak,
a kimerült lovakat inkább ott hagyják az út szélén, de Edessza alá érnek, mielőtt még Jocel
ideje lenne a védelem megszervezésére. A grófot az átélt megpróbáltatások nem tették bátrab
takor kereket old. Sok híve megpróbálja követni, de őket utolérik és lekaszabolják az alepp
sok.
A sérelem e villámgyors megtorlása tekintélyt szerez Zengi fiának, s születőfélben levő hat
rre nagy szüksége is van. Antiochiai Raymond a leckéből okulva jobbnak látja, ha nyugton m
arad. Ami Unárt illeti, ő sietve fölajánlja Aleppó urának a leánya kezét. Ibn al–Qalanissi
kel is szolgál:
A házassági szerződést Damaszkuszban szövegezték meg, Núraddin követeinek jelenlétében. A k
várta, amíg sebtében megvarrták a menyegzői ruhát, utána nyomban visszaindult Aleppóba.

Núraddin helyzete Szíriában innentől fogva szilárdnak mondható. De hamarosan újabb veszedel
el kell szembenéznie, amelyhez képest Jocelin ármánykodása, Raymond rajtaütései és a vén da
zi róka cselszövései nevetséges epizódok csupán.
Konstantinápolyból, a franj területekről és a szomszédos vidékekről egymás után érkeztek a
franjok királyai elhagyták saját országukat, az iszlám föld ellen támadnak. Saját területe
en, védelem nélkül hagyták, magukkal hozták minden pénzüket, kincseiket, felbecsülhetetlen
iségű holmijukat. Azt mondják, rengetegen indultak útnak: egymillió gyalogos és lovas, talá
annál is több.
Amikor Ibn al–Qalanissi ezeket a sorokat írja, hetvenöt éves, és minden bizonnyal felrémlen
k benne a fél évszázaddal korábban történt hasonló események, amelyekről majdhogynem ugyane
a szavakkal kellett beszámolnia.
Az Edessza bukása miatt megindított második franj behatolás kezdetben valóban az első ponto
másának látszik. Megszámlálhatatlanul sok franj özönli el Kis–Ázsiát 1147 őszén, ezúttal i
n felvarrt szövetcsíkokkal a hátukon. Dorülaionnál, Kilidzs Arszlán hajdani, történelmi jel
atavesztésének színhelyén most, ötven évvel később a török hadvezér fia, Masszúd várja a fr
szomjasan. Számos halált hozó csapdát állít föl nekik, alaposan megtizedeli soraikat. A muz
világban szakadatlanul hirdették a franjok létszámának alapos megfogyatkozását, úgyhogy la
t visszatért a lelkek nyugalma – mondja Ibn al–Qalanissi. De azért hozzáteszi: a franjok a
zonban az elszenvedett veszteség ellenére is nagyon sokan, azt mondják, mintegy százezre
n maradtak. Természetesen most sem szabad készpénznek vennünk a számadatokat. A damaszkusz
i krónikás kortársaihoz hasonlóan nem fordít nagy gondot a pontosságra, és különben sincsen
becslések ellenőrzésére. Mindenesetre tiszteletre méltó az óvatos Ibn al–Qalanissi részéről
ig kiteszi az „azt mondják” beszédfordulatot, valahányszor egy általa kétséges hitelű száma
papírra. Ibn al–Athírnak nincsenek ugyan hasonló aggályai, de amikor a saját, személyes me
li egy–egy eseményről, ő is gondosan odabiggyeszt a végére egy „Allahu aalam” (egyedül Alla
mondhatója) kifejezést.
Bármekkora is legyen az új hódítók seregének tényleges létszáma, annyi bizonyos, hogy katon
hatalmas, s még Jeruzsálem, Antiochia és Tripolisz hadai is csatlakoznak hozzájuk. Az a
rab világ rémülten, szívszorongva figyeli mozgásukat. A legégetőbb kérdés pillanatnyilag az
k várost fogják először megtámadni. A legkézenfekvőbb az lenne, ha Edesszával kezdenék, his
Edessza bukása miatt ragadtak fegyvert. De az is meglehet, hogy Aleppónak rontanak
először. Elfoglalásával hatalmas csapást mérhetnének Núraddin egyre növekvő hatalmára, nem
hogy Aleppó elestével Edessza is az ölükbe hullana. A valódi célpont azonban nem Edessza,
em Aleppó, hanem egy harmadik város, Ibn al–Qalanissi szavaival: Királyaik hosszasan vit
atkoztak egymással, s végül megegyeztek, hogy Damaszkuszt fogják megtámadni. Annyira bizto
sak voltak benne, hogy beveszik a várost, hogy előre megosztoztak már Damaszkusz birto
kain is.
Megtámadni Damaszkuszt? Megtámadni Moin ud–Din Unár városát, az egyetlen muzulmán vezetőét,
etségesi szerződést kötött Jeruzsálemmel? A franjok nem is tehettek volna ennél nagyobb szo
tot az arab ellenállásnak! De a franj seregeket vezénylő hatalmas királyok minden bizonnya
l úgy ítélték meg, hogy csak egy oly tekintélyes város, mint Damaszkusz, elfoglalása indoko
tja a hosszú utazást igénylő katonai vállalkozásukat. Az arab történetírók szinte kizárólag
t királyt említik név szerint, a francia királyról, VII. Lajosról egyetlen szó sem esik (ig
nem is volt nagy egyéniség).
Amint Moin ud–Din emír értesült a franjok szándékairól – meséli Ibn al–Qalanissi – mindjárt
előkészületeket hagy a franjok gonosz terve kudarcot valljon. Megerősített minden elképzel
ető helyet, amely ellen támadást lehetett intézni, katonákat vezényelt ki az utcákra, és a
nyékén betemettette a kutakat, megmérgeztette a vízforrásokat.

1148. július 24–én a franjok csapatai Damaszkusz alá érkeznek, tevék valóságos menetoszlopa
elik utánuk holmijaikat. A damaszkusziak százával rontanak ki a városból, hogy összecsapjan
k a hódítókkal. Köztük van egy nagyon öreg, maghrebi származású teológus, al–Findalávi is.
ja el a következőket:
Amikor Moin ud–Din meglátta a csatába gyalogosan igyekvő al–Findalávit, hozzálépett, üdvözö
hozzá: „Ó, tiszteletre méltó agg! Idős korod felmentést ad a harc alól. A mi feladatunk a
mánok megvédelmezése.” Arra kérte, forduljon vissza, de al–Findalávi visszautasította, mond
dó voltam, s az Isten vásárolt meg engem.” A Magasságos szavaira utalt: „Az isten megvette
hívők személyét és javait, hogy cserébe a paradicsomot adhassa nekik.”
Al–Findalávi a csapat élén menetelt, s küzdött a franjok ellen mindaddig, amíg össze nem ro
csapásaik alatt.

A mártír al–Findalávi példáját hamarosan követi egy másik aszkéta, egy al–Halhúli nevű pale
e a hősies önfeláldozások árán sem sikerül feltartóztatni az előrenyomuló franjokat. A hódí
ot, néhol a falakhoz egészen közel verik föl a sátraikat. A csata legelső napjának az estéj
maszkusziak a legrosszabbtól tartva, barikádokat kezdenek építeni az utcákon. A következő n
július huszonötödike eseményeit Ibn al–Qalanissi így mondja el:
Vasárnap a lakók már kora hajnaltól több kirohanást hajtottak végre. A küzdelem csak az est
ltakor maradt abba. Mindkét fél kimerülten tért vissza az állásaiba. A damaszkuszi sereg a
ranjokkal szemben letáborozva töltötte az éjszakát, a lakosok visszatértek a falak mögé, őr
irrasztottak, hiszen a közelükben tudták az ellenséget.

Hétfő reggel a damaszkusziakban újjáéled a remény. Török, kurd és arab lovasokat látnak ész
ullámban közeledni. Unár írt a térség valamennyi fejedelmének, s az első segélycsapatok mos
z ostromlott város alá. És másnapra várják az aleppói sereg érkezését, az élén Núraddinnel,
s, Szaif ed–Din vezetésével. Közeledtük hírére Moin ud–Din – Ibn al–Athír szerint – üzenete
franjoknak, s egy másikat a szíriai franjoknak. Az idegeneket rideg tömörséggel figyelmezt
eti: A Kelet királya közeleg. Ha nem vonultok el, átadom neki a várost, s azt keservesen
megbánjátok. A szíriai franjokkal, a „csatlósokkal” másfajta hangot üt meg: Hát már annyir
az eszetek, hogy ezekkel szövetkeztek ellenünk? Nem fogjátok föl, hogy ha elfoglalják Dama
szkuszt, benneteket is kitúrnak a saját városaitokból? Ami engem illet, ha nem sikerül meg
védenem a várost, átadom Szaif ed–Dinnek, márpedig azt ti is nagyon jól tudjátok, hogy akko
em sokáig tarthatjátok magatokat Szíriában.
Unár fortélyát azonnali siker koronázza. Sikerül titkos egyezségre jutnia a helyi franjokka
, akik meggyőzik a német királyt, hogy vonuljon el Damaszkusz falai alól, mielőtt még az er
megérkezne. Diplomáciai mesterkedését Unár tekintélyes mennyiségű borosflaska szétosztogatá
eg. Közben a környező dombokon orvlövészek százait helyezi el az ellenség megtizedelésére é
e. Az öreg török pusztító aknamunkája már hétfő este meghozza a gyümölcsét. A hirtelen elcs
taktikai visszavonulásra szánják el magukat, hogy rendezhessék soraikat. Visszavonulván eg
y minden oldalról nyitott síkságon találják magukat, kiszolgáltatva a damaszkusziak szüntel
zaklatásának. Ráadásul semmiféle vízlelőhely sincsen a környéken. Helyzetük néhány óra alat
válik. Királyaik nem gondolnak többé a szíriai nagyváros bevételére, csak csapatuk és saját
gmentésére. Kedden reggel a franj seregek fejveszetten menekülnek Jeruzsálem felé, Moin ud–
in embereivel a nyomukban.
Bizony, a franjok már nem olyanok, mint régen voltak. A hatalom birtokosainak nemtörődömség
és a katonai vezetők széthúzása már nem csak az arabok szomorú kiváltsága többé. A damaszk
ten állnak: lehetséges volna, hogy a Keletet hónapok óta rettegésben tartó hatalmas franj h
derő mindössze három és fél napi küzdelem után teljesen felbomlott? Ibn al–Qalanissi azt ír
denki valamilyen cselre gyanakodott. De nem történt semmi. Az újabb franj behatolás egys
zer és mindenkorra véget ért. A német franjok – írja Ibn al–Athír – visszatértek messzi, Ko
lyon túli országaikba. Az Isten megszabadította az igazhitűeket ettől a veszedelemtől.
Unár meglepő győzelme megnöveli a tekintélyét, és elfeledteti a hódítókkal kötött korábbi e
in ud–Din pályafutásának ezek a legutolsó fényes napjai. A csata után egy esztendővel megha
lála okát Ibn al–Qalanissi a következőkkel magyarázza: Szokása volt, hogy mértéktelenül tel
. Az egyik ilyen lakmározás után rosszul lett. Megállapították, hogy dizentériája van. Ebbő
tenetes betegségből csak nagyon kevesen gyógyulnak ki. Unár halála után a város feletti hat
m jogszerűen Abakra, Tughtidzsín tizenhat éves leszármazottjára száll. A tehetségtelen fiat
mber sohasem lesz képes a saját lábára állni.
A damaszkuszi csata igazi győztese kétségtelenül Núraddin. 1149 júniusában sikerül szétvern
ond seregét. Antiochia fejedelmét Sirkúh, Szaladin nagybátyja saját kezűleg öli meg. Levágj
ejét, és a szokáshoz hűen ezüstdobozba zárva elküldi a bagdadi kalifának. Zengi fia ezzel v
egszabadította a franj veszedelemtől Észak–Szíriát. Minden erejével hozzáláthat tehát apja
megvalósításához: Damaszkusz meghódításához. 1140–ben a város inkább a franjokkal kötött sz
ajtotta a fejét Zengi kemény igája alá. De azóta sok minden megváltozott. Moin ud–Din nincs
s a nyugatiak viselkedése még a legvérmesebb támogatóik hitét is megingatta. És ami a legf
Núraddin híre cseppet sem hasonlít apjáéhoz. Nem megerőszakolni jön az omajjádok büszke vár
magához édesgetni.
Amikor csapatai élén eléri a város környéki gyümölcsösöket, nem tesz előkészületet semmifél
tte igyekszik megnyerni a lakosság jóindulatát. Núraddin, meséli Ibn al–Qalanissi, jóindula
bánt a parasztokkal, jelenlétével semmilyen kárt nem okozott nekik. Mindenütt imádkoztak az
Istenhez érette, Damaszkuszban és a hozzá tartozó vidékeken egyaránt. Nem sokkal a megérkez
tán bőséges eső eredt el, hosszú ideje tartó szárazság után először. Az örömteli eseményt a
k t udták be. „Égi jutalom ez igaz emberségéért és példaadó magatartásáért.”
Aleppó urának szándékai nyilvánvalóak és mégsem akar hódítóként megjelenni.
Nem azért táboroztam le ezen a helyen, hogy háborúzzam veletek, hogy ostrom alá vegyelek b
enneteket – írja a város vezetőihez küldött levelében. – Csakis a muzulmánok tengernyi pana
etett engem erre, hiszen a franjok által kirabolt, minden vagyonuktól megfosztott, g
yermekeiktől elszakított parasztoknak rajtam kívül nincsen más védelmezőjük. Isten azért ru
l mostani hatalmammal, hogy segítsek a muzulmánokon, hogy háborút vívjak a hitetlenek elle
n. Nagy gazdagságban részesített, sok–sok embert adott alám, nem hagyhatom hát cserben a mu
ulmánokat, nem mondhatok le az oltalmazásukról. Jól tudom, hogy képtelenek vagytok magatok
at megvédeni, a tartományaitokat megtartani, és ismerem hitványságotokat, amely arra készte
ett benneteket, hogy a franjoktól kérjetek segítséget, nekik ajánljátok föl legszegényebb a
alóitok minden vagyonát. Gyáván elárultátok őket, s nem tetszik ez sem az Istennek, sem egy
en muzulmánnak sem.

Ebben a levélben nagyszerűen megmutatkozik Aleppó új urának mélyen átgondolt, körmönfont st

Núraddin a damaszkusziak, közülük is elsősorban a legelesettebbek védelmezőjeként tünteti f
és szemmel láthatóan uraik ellen hangolja őket. A város vezetőinek nyers válasza csak még
b hozza a lakókat Zengi fiához: „Közted és köztünk már csak a szablyáké lehet a szó. A fran
nak, és segítenek védekeznünk ellened.”
Bármennyire is sajnálja a lakosság körében keltett rokonszenvet kihasználatlanul hagyni, Nú
din mégis hátrébb húzódik, észak felé, nem óhajt szembekerülni Damaszkusz és Jeruzsálem egy
l. Annyit mindenesetre elért, hogy nevét a mecsetekben közvetlenül a kalifa és a szultán ne
e után emlegetik, s a pénzt az ellenség megfélemlítésére az ő képmásával veretik sok–sok mu
A félsikert Núraddin biztatónak tartja. Egy esztendővel később ismét visszatér csapataival
zkusz környékére, s egy újabb levelet intéz Abakhoz és a város többi vezetőjéhez: Csak a mu
vívom a dzsihádot a hitetlenek ellen, az általuk fogva tartott rabok kiszabadításáért. Ha a
maszkuszi sereggel mellém álltok, ha vállvetve küzdünk a szent háború sikeréért, beteljesül
k. Abak válaszul egyszerűen megint üzen a franjokért, akik Foulque fia, az ifjú III. Baldu
in király vezetésével meg is jelennek, s több héten át Damaszkusz kapui alatt állomásoznak.
saiknak még a bazársoron is joguk van járőrözni. Ez természetesen nyugtalanítja a város lak
, akik még nem felejtették el a három évvel korábban elesett fiaikat.
Núraddin továbbra is óvatosan elkerül minden összetűzést a szövetségesekkel. Visszarendeli
it Damaszkusz környékéről, arra vár, hogy a franjok hazatérjenek Jeruzsálembe. Számára a cs
orban a politikai hadszíntéren folyik. Egymás után küldözgeti az Abak árulását kárhoztató l
amaszkuszi városatyákhoz és a vallási vezetőkhöz. Üzenetei nyomatékát a lakosság egyre foko
dése adja. Kapcsolatba lép a franjokkal való nyílt együttműködést ellenző katonai vezetőkke
gi fia most már nemcsak Abak helyzetét kívánja megingatni, hanem megadásra akarja kényszerí
i Damaszkuszt. Ehhez egy titkos hálózat megszervezésére van szükség a hőn óhajtott városban
s feladatot Szaladin apjára bízza. Ajjúbnak ügyes szervező munkával 1153–ra sikerül is megs
nie a városi fegyveres testület jóindulatú semlegességét (a városi katonaság főparancsnoka
bn al–Qalanissi egyik öccse). A hadsereg több tisztje is hasonló álláspontra helyezkedik. A
ak elszigeteltsége napról napra fokozódik. Aztán már csupán emírek egy kis csoportja marad
lette, ők bátorítják továbbra is a makacs ellenállásra. Núraddin e kitartó híveket is szere
i mellőle. Hamis tájékoztatást juttat el Damaszkusz urához arról, hogy a környezetében össz
zőnek ellene. Abak nem sokat vesződik a hírek valóságtartalmának az ellenőrzésével, hamarjá
teti vagy bebörtönözteti több hívét. Teljesen magára marad.
Utolsó hadműveletként Núraddin ügyesen feltartóztatja a városba élelmiszert szállító valame
. Egy zsák búza ára két nap alatt egy fél dinárról huszonöt dinárra szökik fel, s a lakossá
. Aleppó urának most már csak arról kell meggyőznie a lakosságot, hogy ezt a sok nyomorúság
nd elkerülhették volna, ha Abak nem szövetkezik a franjokkal aleppói hittestvérei ellen.
1154. április 18–án Núraddin visszatér csapataival Damaszkusz alá. Abak ismét sürgős üzenet
duinnak. De Jeruzsálem királya ezúttal nem érkezhet meg idejében. Április 25én, vasárnap me
l a döntő roham a város keleti részén.
Jóformán senki sem volt a falakon – meséli a damaszkuszi krónikás. – Katonák, lakosok egy s
sak a torony védelmére kirendelt maroknyi török harcos. Núraddin egyik katonája az egyik bá
oz sietett, amelynek tetejéről egy zsidó asszony egy kötelet dobott le neki. A katona és mé
néhány társa felmászott a kötélen, senki sem vette észre őket. Akkor kitűztek egy zászlót
iáltozni kezdtek: „Ja manszór!” („Ó, győzedelmes!”) A damaszkuszi csapatok és a lakosság az
jó Núraddin iránti rokonszenv miatt nem tanúsítanak semmiféle ellenállást. Egy találékony
Keleti–kapuhoz, a bab–Sarkihoz futott, s alabárdjával leverte a zárát. Núraddin harcosai be
k, és háborítatlanul megszállták a város legfontosabb pontjait. A Tamás–kaput, a bab–Tumát
nyitották a csapatok előtt. Végül bevonult Núraddin király is a kíséretével, a lakosok és a
gy örömére, hiszen már mindenki az éhségtől és a hitetlen franjok támadásától rettegett.

A győzelmében nagyvonalú Núraddin hűbérbirtokokat adományoz Abaknak és hozzátartozóinak Hom

futni hagyja őket minden vagyonukkal együtt.
A többet ésszel, mint erővel elvét alkalmazó Núraddin csata és vérontás nélkül bevette Dama
t a várost, amelyik idestova egy negyedszázada ellenállt minden hódító törekvésnek, az assz
oknak, a franjoknak és Zenginek. Most behódolt egy megnyugtatóan magabiztos fejedelemn
ek, aki egyszerre szavatolta a biztonságát és a függetlenségét. Döntését nem bánja meg. Núr
tódainak köszönhetően története legdicsőségesebb periódusát éli majd meg.
Győzelme másnapján Núraddin összehívatja az ulémákat, a kádikat és a kereskedőket, és hossz
egnyugtatásukra. Jelentős élelmiszerkészleteket hozat, és eltöröl néhány adót a gyümölcsés
etének, valamint az ivóvízellátásnak a megkönnyítésére. Erről rendeletet is hoz, amely a kö
n az ima után a szószékről közhírré tétetik. Ibn al–Qalanissi nyolcvanegy éves, de azért mo
an az események színhelyén, osztozik honfitársai örömében. A lakosság ünnepelt – írja. – A
asztok, a nők, a kispénzűek, mindenki közösen, nyilvános imával fordult az Istenhez, hossza
a meg Núraddin napjait, adjon mindig győzelmet a zászlaja alatt küzdő seregeknek.
A keresztes háborúk kezdete óta most először egyesült egy és ugyanazon államban a két szíri
s, Aleppó és Damaszkusz. Közös uruk egy harminchét éves fejedelem, aki szilárdan eltökélte,
megszállók elleni küzdelemnek szenteli az életét. Ez tulajdonképpen az egész muzulmán Szír
sítését jelentette. Csak a saizari apró emirátus volt kivétel, ahol a Munkidz–nemzetségnek
t megőriznie a függetlenségét. De nem sokáig. És úgy volt megírva a sors könyvében, hogy e
ukása a leghirtelenebbül és a legváratlanabbul következzék be.
1157 augusztusában, mikor Damaszkuszban már a Jeruzsálem elleni hadjárat közeli megindításá
teti a szóbeszéd, egy hihetetlenül erős földrengés rázza meg egész Szíriát, sok halálos áld
mind az arabok, mind a franjok közül. Aleppóban a városfal több tornya leomlik, s a lakos
ság félelmében szétszéled a környező vidéken. Harranban meghasad a föld, s az így keletkeze
egy hajdani város romjai bukkannak elő. Tripoliszban, Bejrútban, Tyrben, Homszban, Ma
arrában megszámlálhatatlanul sok a halott és az összeroskadt épület.
De a szörnyű csapás által a leginkább sújtott két város Hama és Saizar. Mesélik, hogy Hamub
nító sürgős dolga elvégzésére kisietett az osztályból egy félreeső helyre, s amikor visszaé
romokban, s tanítványait holtan találta. Magába roskadva lerogyott a földre, kétségbeesve,
yan fogja megmondani a gyermekek szüleinek a szörnyű hírt. De a szülők közül sem élte túl a
senki sem, egyikük sem jöhetett a gyerekéért.
Saizarban Mohamed Ibn Szultán emír (Uszáma unokatestvére) ugyanezen a napon fogadást rende
zett a Citadellában fia körülmetéltetésének a megünneplésére. A város valamennyi méltósága
voltak az uralkodó család tagjai is. Egyszer csak megrendült a föld, a falak leomlottak
, és maguk alá temettek minden résztvevőt. A munkidzita emirátus egyszerűen megszűnt létezn
záma akkor éppen Damaszkuszban tartózkodik, így egyike a kevés túlélőknek a családjából. A
írja: A halál nem lassú léptekkel jött kiirtani a nemzetségemet, nem egyesével, nem is ket
el pusztított közöttünk. Egy szempillantás alatt elvitte mindenkimet, a palotáik lettek a s
aik. Majd keserű kiábrándultsággal hozzáfűzi: Az Isten azért sújtott le erre az országra, h
melje közönyös lakóikat a kicsinyességükből.
A Munkidzok tragédiája a kortársak közül sokakat valóban töprengésre késztet az emberi dolg
alóságáról. Másoknak viszont a kataklizma egyszerűen jó alkalom a hódításra vagy a kockázat
gatásra egy–egy rombadőlt városban vagy leomlott falú erődítményben. Mindenekelőtt Saizarba
st azonnal megtámadják az asszaszinok is, a franjok is, mielőtt még bevenné az aleppói sere
.
1157 októberében, miközben városról városra utazik a sérült, leomlott falak helyreállítását
addin megbetegszik. Orvosa, az urát mindenhová hűségesen követő damaszkuszi Ibn al–Vakkár n
k jóval kecsegteti. A fejedelem másfél éven át élet és halál között lebeg. Ezt az időt a fr
ználják. Megerősítik néhány erődítményüket és rendszeresítik portyázásaikat Damaszkusz körn
ett Núraddinnak viszont alkalma nyílik átgondolni addigi életútját és a további terveit. Ur
a első szakaszában sikerült a saját hatalma alatt egyesítenie az egész muzulmán Szíriát, vé
t az ország erejét gyengítő belső viszálykodásoknak. A dzsihád folytatásaképpen most a fran
evett nagyvárosokat kellene visszafoglalni. Környezetében sokan – főleg az aleppóiak – azt
solják, kezdje Antiochiával. Núraddin azonban nagy meglepetésükre elveti a javaslatot. Ez
a város, magyarázza, történelmileg a rúmokat illeti. Bármilyen kísérlet a megostromlására a
rodalom közvetlen beavatkozását idézné elő a szíriai ügyekbe, s akkor a muzulmánoknak egysz
hadszíntéren kellene küzdeniük. Nem, ismétli, nem szabad a rúmokat felingerelni, inkább val
lyik part menti jelentős város bevételét kell megkísérelni. Vagy, ha Isten is engedi, Jeruz
emét.
Núraddin balszerencséjére az események nagyon gyorsan igazolják a félelmeit. Alighogy kezd
elépülni, 1159–ben megtudja, hogy egy hatalmas bizánci sereg sorakozott fel Észak–Szíriában
osz János fia és utódja, Mánuel császár vezetésével. Núraddin sürgősen követeket küld a csá
üdvözli őt az országában. A fenséges viselkedésű, okos, az orvostudomány iránt szenvedélye
zileusz biztosítja a küldötteket, hogy a lehető legbarátságosabb viszonyt óhajtja fenntarta
urukkal. Semmi másért nem jött Szíriába, állítja, csak hogy megleckéztesse Antiochia urát.
követei emlékezhetnének, hogy Mánuel atyja ugyanezekkel az érvekkel indokolta érkezését hus
vel korábban, s mégis milyen hamar szövetségre lépett a nyugatiakkal a muzulmánok ellen. De
a követek nem vonják kétségbe a baszileusz szavát. Tudják, micsoda haragra lobbannak a rúmo
valahányszor csak Renaud de Chatillon nevét említik előttük, a lovagét, aki 1153 óta pöffes
k Antiochia fejedelmi trónján. A kegyetlen, pökhendi, cinikus és fennhéjázó lovag egy napon
jd a franjok minden gonoszságának a jelképe lesz az arabok szemében, és Szaladin megesküszi
, hogy saját kezűleg öli meg!
Renaud herceg, a krónikások „brins Amat”–ja 1147–ben érkezett a Keletre az első hódítók azó
edésbe merült becsvágyával. Az aranyláz, a vérszomj, a hódítás vágya űzi–hajtja. Nem sokkal
a, Raymond halála után sikerült a volt király özvegyének a bizalmába férkőznie, majd felesé
s így a város urává válnia. Fosztogatásaival, sarcaival hamarosan rengeteg keserűséget oko
nemcsak aleppói szomszédainak, hanem a rúmoknak és saját alattvalóinak is. 1156–ban annak ü
ogy Mánuel megtagadta egy korábban megígért összeg kifizetését, bosszúképpen büntető hadjár
rosz (Ciprus) bizánci sziget ellen, s a költségek megfizetésére az antiochiai pátriárkát kö
. De az egyházi vezető szembeszegült. Akkor Renaud bebörtönöztette, megkínoztatta, majd seb
mézzel bekenette, s egy teljes napra kiköttette a napra, hogy a férgek ezrei rágják a húsá
A pátriárka ezek után természetesen engedett, és megnyittatta a pénzes ládákat. A pénzből a
elszerelt egy kisebbfajta hajóhadat, és partra szállt a földközi–tengeri szigeten. A kicsin
bizánci helyőrséget gond nélkül legyőzte, s embereit szabadon engedte a szigeten. Ami ekko
, 1156 tavaszán bekövetkezett, azt Küprosz sohasem tudta kiheverni. A megművelt földeket és
akon és délen teljesen, módszeresen letarolták. Minden háziállatot elpusztítottak. A palotá
a templomokat és a kolostorokat kifosztották, s amit nem tudtak magukkal elvinni, ot
t helyben darabokra zúzták vagy felgyújtották. A nőket megerőszakolták, az öregeknek és a g
knek átvágták a torkát, a gazdag férfiakat elhurcolták túsznak, a szegényebbeket lemészárol
a rablott zsákmánnyal Renaud visszaindult volna Antiochiába, még parancsot adott emberei
nek, szedjék össze az összes görög papot és szerzetest. A szerencsétleneknek levágták az or
y, megcsonkítva küldték el őket Konstantinápolyba.
Mánuel ezt nem hagyhatja annyiban. De a római császárok örököse nem viszonozhatja a sérelme
onló gonosztettel. Amit ő akar, az tekintélyének visszaállítása, az antiochiai rabló lovag
os megalázása. Renaud tudja, hogy minden ellenállás felesleges. Amikor hírülveszi, hogy a c
zári sereg útban van Szíria felé, bocsánatkérésre szánja el magát. Az éppoly szolgalelkű, m
kegyetlen franj megjelenik Mánuel táborában, mezítláb, koldusnak öltözve, és hasra veti ma
sászári trónus előtt.
Núraddin követei éppen jelen vannak. Látják, amint „brins Arnat” a porban fetreng a baszile
lábainál, aki mintha észre sem venné, folytatja a beszélgetést a vendégeivel. Csak néhány
a vet egy pillantást ellenfelére, megvető kézmozdulattal jelezve, hogy fölkelhet.
Renaud bocsánatot nyer, s így megőrizheti fejedelemségét. De tekintélyének Észak–Szíriában
ndenkorra vége. A következő évben városától északra (fosztogatni indult) foglyul is ejtik a
ppói katonák. Tizenhat évig lesz rabságban, de akkor újra színre lép, méghozzá a szinte elk
tlenül elvetemült gazember szerepében.
Ami Mánuelt illeti, az ő tekintélye ettől kezdve nőttön–nő. Sikerül kiterjesztenie a fennha
tiochiai franj fejedelemségre és a kis–ázsiai török államokra is, ezáltal ismét meghatározó
va Szíria ügyeiben. A bizánci katonai hatalomnak ez a – történelmében az utolsó – fellendül
összezavarja az arab–franj konfliktus képét is. A rúmok állandó fenyegető jelenléte a hatá
kadályozza Núraddint nagyszabású területvisszahódítási terve végrehajtásában. Zengi fiának
anakkor a franjokat akadályozza meg bármilyen terjeszkedésben. Szíria helyzete megmereve
dett.
De, mintha csak az arabok és a franjok visszafojtott energiái keresnének másutt utat a föl
törésre, a háború súlypontja áttevődik egy újabb hadszíntérre: Egyiptomba.

IX. FEJEZET
TÁMADÁS A NÍLUS IRÁNYÁBAN

Sirkúh nagybátyám felém fordult, s így szólt hozzám: »Júszuf, rendezd a dolgaidat, mert elm
t hasított a szívembe ez a parancs, így feleltem: »Istenemre, ha az egész Egyiptomi Királys
t odaadnák, akkor sem mennék!«
A férfi, aki ekként beszél, nem más, mint Szaladin. Enyhén szólva is bátortalanul vág bele
andba, amely a történelem egyik leghatalmasabb uralkodójává teszi majd őt. A rá oly jellemz
rénységgel Júszuf később sem fogja az Egyiptomban kivívott dicsőséget a maga érdemeként fel
mégis a nagybátyámmal tartottam meséli. –Meghódította Egyiptomot, aztán meghalt. Isten akko
omra teljesen váratlanul, az én kezembe helyezte a hatalmat.” Valóban így történt. Szaladin
volt a legnagyobb hasznára az egyiptomi hadjárat, de nem játszott benne főszerepet. Egyéb
ként Núraddin sem, még ha a Nílus országa az ő nevében hódíttatott is meg.
Az 1163 és 1169 közötti hadjárat három főszereplője három különleges személyiség: egy egyip
, akinek ördögi cselszövései tűzbe és vérbe borították az egész térséget; egy franj király,
y megszállottan vágyott Egyiptom meghódítására, hogy a hat év során ötször tört be az orszá
d tábornok, Sirkúh, „az Oroszlán”, aki kora egyik legzseniálisabb katonai tehetségének bizo
.
Amikor 1162 decemberében Savír megszerzi a hatalmat Kairó felett, nagy dicsőséggel és gazda
sággal járó méltóság jut a kezébe, de jól ismeri az érem másik oldalát is. A tizenöt vezető
yiptom élén álltak, csupán egyetlenegy úszta meg élve. A többiek mind erőszakos halállal ha
g, kit felakasztottak, kit lenyakaztak, kit keresztre feszítettek, megmérgeztek vagy
a felbőszült tömeg lincselt meg. Volt, akit a fogadott fia gyilkolt meg, s volt, akit
a tulajdon apja. Érthető hát, hogy a barna bőrű, őszülő halántékú emírnél is hiába keresné
ebb jelét. Hatalomra jutásakor lelkiismeret–furdalás nélkül lemészároltatta elődjét az egés
gyütt, elrabolta aranyukat, ékszereiket, birtokba vette palotáikat.
A szerencse kereke persze forgandó. Kilenc hónapi kormányzás után az új vezír hatalmát is m
az egyik helytartója, egy bizonyos Dürkhám. Savírt idejében figyelmeztetik, így sikerül ép
elhagynia Egyiptomot. Szíriába menekül, Núraddin támogatását szeretné megnyerni hatalma vis
erzéséhez. Bármennyire értelmes is azonban, hiába minden ékesszólása, Zengi fia kezdetben c
füllel figyel oda a szavaira. De az események hamarosan magatartása megváltoztatására kény
rítik Núraddint.
Jeruzsálemben ugyanis szemmel láthatóan feszült figyelemmel kísérik a kairói felfordulást.
februárja óta a franjoknak új, csillapíthatatlan becsvágyú királyuk van, „Morri”, azaz Amau
lque másodszülött fia. Núraddin propagandájának nyilvánvaló hatására a huszonhat éves franj
gkísérli önnön személyét józan, istenfélő, a vallásos olvasmányokat kedvelő, igazságszerető
De a hasonlóság csak látszólagos. Amauryban több a vakmerőség, mint a bölcsesség, bár term
lmas és dús, szőke hajkoronája van, hiányzik belőle minden nemesség és fenségesség. Vállai
nesen keskenyek, s gyakran oly hosszan tartó és heves nevetőgörcsök fogják el, hogy egész k
zetét zavarba hozza. Ráadásul a sors dadogással sújtotta, ez is megnehezíti számára a mások
kapcsolatteremtést. Egyetlen rögeszme élteti csupán, Egyiptom meghódítása. E cél megvalósít
ett szakadatlan erőfeszítései aztán valóban viszonylag jelentős tényezővé emelik a korszak
.
A hódítás gondolata, meg kell hagyni, valóban csábító. Azóta, hogy 1153–ban a nyugati lovag
tték Aszkalónt, a fátimidák utolsó bástyáját Palesztinában, megnyílt az út a Nílus országa
tő vezíreket annyira lekötötték a vetélytársakkal való viaskodások, hogy 1160–tól kezdve in
zettek a franjoknak, csak ne avatkozzanak bele az ügyeikbe. Nem sokkal Savír bukása után
Amaury az általános zűrzavart kihasználva betör az országba, azzal az egyszerű ürüggyel, h
eki járó éves összeget – hatvanezer dinárt – nem kapta meg idejében. A Földközi–tenger part
adva átkel a Sínai–félszigeten, és ostrom alá veszi a Nílus egyik – a következő évszázadok
kárhoztatott – mellékágánál fekvő Bilbéisz városát. A város védői meglepődnek, de azért vid
figyelik, amint a franjok felállítják ostromgépeiket a falak körül. Hiszen szeptember van,
a folyó most kezd áradni. A hatóságok csupán áttöretnek néhány gátat, s a nyugatiakat máris
 a víz. Éppen annyi idejük marad, hogy visszamenekülhessenek Palesztinába. Az első behatolá
ehát kurta–furcsa véget ért, ám mindent elárult az aleppóiaknak és a damaszkusziaknak Amaur
airól.
Núraddin habozik. Semmi kedve sincs hagyni magát becsalogatni a kairói cselszövények ingová
yos talajára. Meggyőződéses szunnita lévén ráadásul leplezetlen bizalmatlansággal viselteti
idák síita kalifátusával kapcsolatos minden dolog iránt. De azt sem engedheti meg, hogy Eg
yiptomot minden gazdagságával együtt megkaparinthassák a franjok, mert akkor ők válnának a
et legerősebb hatalmává. Márpedig a Kairóban uralkodó káosz miatt a város aligha állhat ell
Amaury eltökélt szándékának. Savír természetesen élénk színekkel ecseteli vendéglátójának
endő hadművelet előnyeit. Kecsegtető ajánlatot tesz: megígéri, hogy ha visszakerül a hatalo
kifizeti a háború teljes költségét, elismeri Aleppó és Damaszkusz urának fennhatóságát, és
küldi neki az állami bevételek egyharmadát. De ami még fontosabb, Núraddin nem hagyhatja fi
yelmen kívül legfőbb bizalmasa, Sirkúh, véleményét, aki testestül–lelkestül elkötelezi magá
akció mellett. Sőt, olyan lelkesedéssel adja elő ezt a tervet, hogy Zengi fia őt bízza meg
állítson fel egy expedíciós hadtestet.
Még elképzelni is nehéz lenne két ilyen szorosan összetartozó és egymástól ennyire különböz
Núraddin és Sirkúh. Zengi fia, ahogyan öregedett, úgy vált egyre fenségesebbé, nemesebbé, h
bbá, mértéktartóbbá. Szaladin nagybátyja apró termetű, elhízott, félszemű tiszt, akinek az
tt virítanak az iszákoskodás és a mértéktelen habzsolás vöröslő foltjai. Amikor dühbe gurul
zik, teljesen elveszíti a fejét, képes megölni azt, akire haragszik. De ez a riasztó jelle
m mégsem gyűlöletes mindenki számára. Katonái rajonganak ezért az emberért, aki állandóan k
azt a levest eszi, mint ők, részt vesz a tréfálkozásaikban. Szíriában számos csatában bebiz
ott, hogy Sirkúh rendkívüli bátorsággal vezeti embereit a harcba. Az egyiptomi hadjáratban
ivételes stratégiai képességéről tesz majd tanúbizonyságot. Mert a vállalkozás az elejétől
aditett lesz. A franjoknak viszonylag egyszerű elérniük a Nílus országát. Útjuk során csak
len akadályt kell leküzdeniük, át kell kelniük a félsivatagos Sínai–félszigeten. A lovagokn
hátán néhány száz tömlőnyi vizet kell magukkal vinniük, de három nap alatt elérnek Bilbéisz
irkúh számára a dolog korántsem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy Szíriából eljusson Egyiptomba,
ztül kell vonulnia Palesztinán, kitéve magát a franjok támadásainak.
A Kairó ellen vonuló szíriai expedíciós hadtest útnak indítása 1164 áprilisában valóságos s
kíván. Núraddin hadserege elterelő hadműveletet hajt végre Észak–Palesztinában, hogy lekös
t és lovagjait. Sirkúh Savír kíséretében mintegy kétezer lovassal kelet felé tart. A Jordán
mentén, a folyó keleti partján halad át a leendő Jordánián, majd a Holt–tenger déli részéné
ordul, átkel a folyón és erős iramban a Sínai–félsziget irányába lovagol. A félszigetet elé
a tempón, de eltávolodik a part menti úttól, nehogy észrevegyék. Április 14–én beveszi Bil
gyiptom keleti kapuját, és május 1–jén már Kairó falai alatt üt tábort. Megjelenése oly vár
khám vezírt, hogy még a védelem megszervezésére sincsen ideje. Mindenki elpártol tőle, mene
n megölik, és testét a kóbor kutyáknak vetik. Al–Adid, a tizenhárom éves fátimida kamasz ka
vatalosan újra beiktatja Savírt a hivatalába.
Sirkúh sikeres villámtámadása hadtörténeti mintapélda lehetne. Szaladin nagybátyja ugyancsa
e, hogy ilyen rövid idő alatt és gyakorlatilag veszteségek nélkül meghódította Egyiptomot,
rival folytatott sakkjátszmában ellenfele orra előtt tolta be vezérnek a maga gyalogját. D
e Savír, alighogy visszanyerte a hatalmát, meglepő pálfordulást tesz. Fittyet hány a Núradd
ek tett ígéreteire, és felszólítja Sirkúht, hogy a lehető legrövidebb időn belül távozzék E
elképesztő hálátlansága bősz haragra gerjeszti Szaladin nagybátyját.
Tudtára adja volt szövetségesének, hogy úgy döntött, marad, bármi történjék is.
Látván ellenfele elszántságát, Savír – aki nem bízik igazán a saját hadseregében – követet
Amaury segítségét kérve a szíriai expedíciós hadtest ellen. A franj király nem kéreti magát
csak ürügyre várt az egyiptomi beavatkozáshoz, nem is remélhetett volna jobbat egy egyenes
en Kairó urától jövő segélyhívásnál. 1164 júliusában a franj hadsereg másodszor is nekivág
Sirkúh azonnal elhagyja Kairó környékét (május óta itt táborozott), és beveszi magát Bilbé
heteken át rendre visszaveri ellenségei támadását, helyzete azonban mégis kilátástalannak t
k. Bázisaitól nagyon messzire, a franjok és új szövetségesük, Savír ostromgyűrűjében a kurd
reménykedhet benne, hogy sokáig tartani tudja magát.
Amikor Núraddin megtudta, hogyan alakult a helyzet Bilbéiszben – meséli néhány évvel később
thír –, elhatározta, hogy nagyszabású támadást indít a franjok ellen, hogy Egyiptom elhagyá
erítse őket. Levelet küldött minden muzulmán emírnek, hívta őket, vegyenek részt a dzsihádb
támadta Harim hatalmas erődjét Antiochia közelében. A Szíriában maradt franjok minden erejü
zevonták, hogy szembefordulhassanak vele, ott volt Antiochia ura, Bohemund herceg és
Tripolisz grófja is. A csatában a franjok megsemmisítő vereséget szenvedtek. Tízezer halot
juk volt, és valamennyi vezetőjük, köztük a herceg és a gróf is fogságba esett.

Alighogy kivívta a győzelmet, Núraddin összehordana a keresztes hadilobogókat és levágatja

elesett franj szőke hajtincseit. Mindezt egy zsákba téteti, és egy különlegesen rátermett e
rére bízza, e szavak kíséretében: „Most azon nyomban útnak indulsz Bilbéiszbe, valahogy eli
hogy bejuthass a várba, és átadod ezeket a trófeákat Sirkúhnak, elmondván, hogy Isten nekü
ta a győzelmet. Sirkúh majd kiteszi a falakra e győzelmi jelvényeket, melyeknek látványa fé
met kelt majd a hitetlenek szívében.”
És valóban, a Harimnál aratott győzelem híre alaposan felforgatja az egyiptomi csata erővis
onyait. Az ostromlottak harci kedve megújul, és a franjoknak – ez a legfőbb – vissza kell
térniük Palesztinába. Amaury a fiatal III. Bohemundot Renaud utódját Antiochia fejedelmi t
rónján bízta meg, hogy távollétében intézze a Jeruzsálemi Királyság ügyeit. A fiatal fejede
esése és embereinek lemészárlása arra kényszerítik Amauryt, hogy kiegyezzen Sirkúhhal. Néhá
megbeszélés után a két hadvezér megállapodik, hogy ugyanabban az időben, egyszerre elhagyjá
iptomot. 1164 októbere végén Morri a tengerpart mentén visszatér Palesztinába, a kurd tábor
pedig Damaszkuszba. Ugyanazon az úton, amelyen jött, két hét alatt célba ér.
Sirkúh elégedett lehet, hogy ép bőrrel és emelt fővel került ki a kutyaszorítóból, de ennek
pig tartó hadjáratnak az igazi győztese vitathatatlanul Savír. Felhasználta Sirkúhot, hogy
isszakerüljön a hatalomba, aztán felhasználta Amauryt, hogy megszabaduljon a kurd tábornok
tól. A végén pedig mind a kettő megfutamodott, átengedve neki az Egyiptom feletti uralmat.
Két esztendő alatt meg is tesz mindent, hogy megszilárdítsa a hatalmát.
Igaz, nem lehet nyugodt a későbbi fejleményeket illetően, hiszen jól tudja, hogy Sirkúh soh
nem bocsátja meg neki az árulását. Folyamatosan érkeznek a hírek Szíriából, hogy a kurd ge
gyre ösztökéli Núraddint, vágjon bele egy újabb egyiptomi vállalkozásba. Zengi fia egyelőre
lgatásba burkolózik. Neki nincsen ellenére a status quo fenntartása, feltéve, ha a franjok
is távol tartják magukat a Nílustól. Csakhogy, ha egyszer beindult egy gépezet, nehéz megá
ni. Savír Sirkúh egy újabb villámtámadásától való félelmében kölcsönös támogatási szerződés
arra készteti Núraddint, hogy megbízza Sirkúhot, állítson fel egy újabb expedíciós hadtest
az esetre, ha a franjok beavatkoznának Egyiptomban. Sirkúh a legjobb harcosokat válog
atja be az expedíciós hadseregbe, köztük tulajdon unokaöccsét, Júszufot is. Ezek az előkész
inkább megrémítik Savír vezírt, egyre sürgetőbben ösztökéli Amauryt, küldje már a segélycsa
első napjaiban megkezdődik az újabb versenyfutás a Nílus felé. A franj király és a kurd táb
zinte egyszerre érkeznek a birtokolni vágyott országba, mindegyikőjük a már megszokott útvo
követve.
Savír és a franjok Kairó előtt egyesítik erőiket, itt várják Sirkúh támadását. De Sirkúh in
meg a találkozás körülményeit. Erős iramban haladt az Aleppótól idáig vezető hosszú úton,
tel, dél felől megkerüli az egyiptomi fővárost, kis bárkákon átviszi csapatait a Nílus túlp
jd – anélkül, hogy akár egy rövid pihenőre megállna – ismét észak felé fordul. Savír és Ama
ják a felbukkanását, de pontosan az ellenkező irányból jelenik meg. Ráadásul Kairótól nyuga
szik le, a gízai piramisok közelében, ellenségeitől tehát egy hatalmas természeti erő, a Ní
Szilárdan felállított táborából üzenetet küld a vezírnek: A franj ellenség végre a hatalmu
most el van vágva a hadiközpontjaitól. Egyesítsük erőinket, és végezzünk vele! A kedvező al
soha többé nem tér vissza. Savír nem csupán visszautasítja az ajánlatot, hanem kivégezteti
cöt, és Sirkúh levelét hűsége bizonyítékaképpen átadja Amaurynak.
A franjok azonban e gesztus ellenére is egyre bizalmatlanabbak szövetségesükkel szemben.
Jól tudják, mihelyt nem lesz rájuk szüksége többé, őket is elárulja. Elérkezettnek látják
ihasználva Sirkúh fenyegető közelségét – a hatalmuk alá hajtsák Egyiptomot. Amaury ragaszko
zá, hogy a Kairó és Jeruzsálem közötti szövetséget a fátimida kalifa hivatalosan is szentes
Két arabul tudó lovag – sok ilyen akadt a keleti franjok között – el is látogat a fiatal al
palotájába. Savír szemmel láthatólag szeretné elkápráztatni a követeket, ezért fegyveres t
nyi csoportjától körülvéve, gyors léptekkel egy csillogó–villogó palotán vezetteti keresztü
ség ezután egy végeláthatatlanul hosszú, napfénytől elzárt boltíves folyosón halad tovább,
talmas, faragott kapuhoz ér, azon át egy irdatlan nagy csarnokba kerül, ahol újabb ajtó tár
l fel előtte. Savír és vendégei átsietnek néhány gazdag díszítésű termen, s egy márvánnyal
a jutnak. Körös–körül arannyal bevont oszlopok állnak, az udvar közepén színarany és színez
s mindenütt ezerszínű toliakkal pompázó, Afrikából hozatott madarak röpdösnek. E helyütt a
szafordulnak, innentől már a kalifa személyes szolgálatában álló eunuchok kísérik tovább a
Megint számos szalonon keresztül vezet az útjuk, majd egy szelídített vadállatoktól – orosz
medvéktől, párducoktól – hemzsegő kerten át végül elérik al–Adid palotáját.
Egy hatalmas terembe vezetik őket, amelynek hátsó fala egy hatalmas, aranyszálakkal átszőtt
rubinokkal, smaragdokkal kirakott selyemfüggöny. Savír háromszor leborul előtte, és kardjá
földre helyezi. Csak ekkor emelkedik föl a függöny s tűnik elő a kalifa, testét selymek bo
arcát fátyol takarja. A vezír közelebb lép, s leül a lábához, itt adja elő a franjokkal kö
tervét. Az akkor még csupán tizenhat esztendős al–Adid nyugodtan végighallgatja, majd kegy
sen helybenhagyja Savír politikáját. Savír már–már fölkel a helyéről, amikor a két franj me
hitűek fejedelmét, esküdjön meg, hogy hűen megtartja a szerződést. Ez a követelés láthatóan
tatja a kalifa körében tartózkodó méltóságokat. Maga a kalifa is döbbentnek látszik, úgyhog
yorsan közbelép. A Jeruzsálemmel kötendő szövetség, magyarázza az uralkodójának, létkérdés
yörögve kéri a kalifát, ne vegye tiszteletlenségnek a franjok által megfogalmazott kérést,
ak annak a jele, hogy nem ismerik a keleti szokásokat.
Al–Adid kényszeredetten mosolyogva felemeli selyemkesztyűs kezét, és esküt tesz a szövetség
artására. De az egyik franj követ durván félbeszakítja: „Csupasz kézzel kell esküt tenni, a
jele lehet annak, hogy később meg akarják szegni.” Az újabb követelés újabb felháborodást v
udvari tisztségviselők azt suttogják egymás között, hogy a kalifát megsértették, ezért a sz
büntetés jár. Savír azonban másodszor is közbeavatkozik, s a kalifa – aki mindvégig megőrz
dtságát – lehúzza kesztyűjét, és csupasz kezét fölemelve szóról szóra megismétli a Morri ké
eskü szövegét.
E különös látogatás után az egymással immár szövetségre lépett egyiptomiak és a franjok nyo
zák közös haditervüket: átkelnek a Níluson, megtizedelik és dél felé visszaszorítják Sirkúh
maury vezette különítmény azonnal a nyomukba ered. Szaladin nagybátyja azt a látszatot kívá
elteni, mintha helyzete végzetesen válságosra fordult volna. Tudja, hogy a legfőbb hátránya
az, hogy el van vágva az utánpótlástól, s szeretné üldözőit is ebbe a helyzetbe hozni. Egyh
i távolságra Kairótól megálljt parancsol a katonáinak, s egy tüzesen lelkesítő szónoki besz
enti, hogy elérkezett a győzelem napja.
Az összeütközésre 1167. március 18–án El–Babein helység közelében, a Nílus nyugati partján
hadseregnek elege van a vég nélküli hajszából, a katonák a végső döntés kikényszerítésének
le magukat a küzdelembe. Sirkúh Szaladinra bízza a középső hadtest vezetését, azzal a paran
, hogy nyomban vonuljon vissza, amint az ellenség támad. Valóban, Amaury és lovagjai össze
s hadilobogójukkal az élen rárohannak, s amikor Szaladin látszólag megfutamodik, győzelemit
asan az üldözésére indulnak, észre sem véve, hogy a szíriai sereg jobbés balszárnya teljese
a visszavonulás minden lehetőségét. A franj lovagok komoly veszteségeket szenvednek, de A
maurynak sikerül elmenekülnie. Seregének nagyobb részét Kairóban hagyta, oda tér hát vissza
ilárdan eltökéli, hogy a lehető leghamarabb bosszút áll. Savír közreműködésével már éppen a
tekintélyes hadoszlop élén visszatérjen Felső–Egyiptomba, amikor egy szinte hihetetlen hír
ik: Sirkúh elfoglalta Egyiptom legnagyobb városát, az ország legészakibb csücskében, a Föld
er partján fekvő Alekszandriát!
A hír igaz. Az el–babeini győzelem másnapján a kiszámíthatatlan kurd generális egyetlen nap
lekedés nélkül, még mielőtt ellenségeinek idejük volna összeszedniük magukat, délről észak
mban keresztülmasírozik egész Egyiptomon, és győzedelmesen bevonul Alekszandriába. A nagy f
közi–tengeri kikötőnek a franj szövetséggel szemben ellenséges érzületű lakossága felszabad
aiakat.
Savír és Amaury kénytelen követni a Sirkúh által diktált pokoli tempót, ostrom alá veszik A
driát. A városban alig van élelmiszer, s egy hónap múlva az éhínség küszöbén álló lakosság
egnyitotta kapuit a szíriai expedíciós hadtest előtt. Amikor pedig egy franj hajóhad horgo
nyt vet a kikötőben, teljes szélességében elzárva azt, a helyzet egyenesen reménytelenre fo
l. Sirkúh mégsem törődik bele a vereségbe. A város parancsnokságát Szaladinra bízza, összeg
lovas harcosát, a legkiválóbbakat, s az egyik éjjel vakmerőn kitör a várból. Fergeteges vá
az ellenséges vonalakat, aztán tovább nyargal, éjjel és nappal... egészen Felső–Egyiptomig
Alekszandriában az ostrom eközben egyre szorongatóbb. Az éhségen kívül járványok is felütik
nem beszélve a hajítógépek mindennapos rombolásáról. A huszonkilenc éves fiatalember, Szal
vállán súlyos felelősség nyugszik. De a nagybátyja elterelő hadművelete meghozza a gyümölcs
gyon jól tudja, hogy Morri szeretné mihamarabb befejezni ezt a hadjáratot, s visszatérni
birodalmába, amelyet Núraddin csapatai szakadatlanul támadnak. A kurd hadvezér ezért nem
hagyja magát sarokba szorítani Alekszandriában, inkább tovább szélesíti, nyújtja a konflikt
egy új front megnyitásával délen. Felső–Egyiptomban valóságos felkelést szervez Savír ellen
aszt fegyvert fog, csatlakozik hozzá. Amikor csapatai már kellőképpen felduzzadtak, Kairó
felé indul, és egy ravaszul megfogalmazott levelet intéz Amauryhoz. Mindketten csupán az
időnket vesztegetjük itt, ez az üzenet lényege. Ha a király józanul megvizsgálja a dolgoka
láthatja, hogy ha kiűzi őt, Sirkúhot Egyiptomból, ezzel egyes–egyedül Savír érdekeit szolgá
net meggyőzi Amauryt. Hamarosan egyezség születik. Alekszandria ostromát feloldják, s Szal
adin díszőrségének tiszteletadásával hagyja el a várost. 1167 augusztusában a két hadsereg
m esztendővel korábban – megint elvonul, ki–ki a saját országába. Núraddin örül, hogy hadse
esebb része ép bőrrel megúszta, s megfogadja, többé nem hagyja magát belerántani a terméket
iptomi kalandokba.
Ám a következő évben, mintha a végzet akarná így, újabb versenyfutás veszi kezdetét a Nílus
ozván Amaury jónak látott hátrahagyni egy csapatnyi lovagot, azzal a megbízatással, hogy el
enőrizzék a szövetségesi szerződés pontos betartását. A katonai különítmény egyik feladata
felügyelje a város kapuit és nyújtson védelmet a Savír ígérete szerint a Jeruzsálemi Királ
e kifizetendő százezer dinár katonai adó behajtásával megbízott franj hivatalnokoknak. Az a
os terhe és az idegen haderő állandósult jelenléte természetesen felkorbácsolta a város lak
az ellenérzését.
A megszállókkal szemben a hangulat egyre ellenségesebb. Lassan már a kalifa személyes körny
zetében is azt suttogják, hogy egy Núraddinnel kötött szövetség a kisebbik rosszat jelenten
vír háta mögött folyamatos üzenetváltásokra kerül sor Kairó és Aleppó között. Zengi fiának
k közbelépnie, de azért szemmel tartja Jeruzsálem királyának viselkedését.
Az egyiptomi fővárosban hagyott franj lovagok és tisztségviselők előtt természetesen nem ma
hat titokban, hogy az egyiptomiak egyre ellenségesebb érzületekkel viseltetnek irántuk.
Félelmükben sorra küldik az üzeneteket Amaurynak, siessen mihamarabb a segítségükre. Az ura
dó eleinte habozik. A józan ész azt parancsolná, vonja vissza helyőrségét Kairóból, s elége
azzal, hogy semleges egyiptomi szomszédja nem jelent fenyegetést rá nézve. De heves vérmérs
ete azt diktálja neki, hogy ne hátra–, hanem előremeneküljön. Bátorságot merít abból, hogy
osan nagyszámú nyugati lovag érkezik majd a Keletre, akik már alig várják, hogy „szétzúzhas
racénokat”. Amaury 1168 októberében immár negyedszerre határozza el, hogy seregével támadás
gyiptom ellen.
Az újabb hadjárat egy szörnyűséges, és éppoly fölösleges öldökléssel veszi kezdetét. A nyug
Bilbeisz városát, minden ok nélkül lemészárolják a lakosságot, a férfiakat, a nőket és a gy
muzulmánokat és kopt keresztényeket egyaránt. Ibn al–Athírnak teljesen igaza van, amikor ké
azt írja, hogy ha a franjok nem így viselkedtek volna Bilbéiszben, a világ legegyszerűbb d
olga lett volna számukra Kairó bevétele, mert a város vezetői eleve hajlottak a megadásra.
látván a bilbéiszi mészárlást, a lakosok elhatározták, hogy a végsőkig kitartanak. A hódító
alóban parancsot ad Kairó óvárosának felgyújtására. Húszezer olajoshordó tartalmát locsoljá
sműhelyekben, a házakban, a palotákban és a mecsetekben. A lakókat a fátimidák által a X. s
n alapított új városba költöztetik át, ahol a paloták, a közigazgatási épületek, a laktanyá
hittudományi egyetem találhatók. Ötvennégy napon keresztül dühöng a tűzvész.
Közben a vezír megpróbál kapcsolatot teremteni Amauryval, hátha sikerül eltántorítania őrül
. Abban reménykedik, hogy talán Sirkúh beavatkozása nélkül is úrrá lehet a helyzeten. De Ka
nem sokan állnak már mellette. És különösen nem a kalifa, aki a maga nevében levelet küld N
nek, siessen Egyiptom megsegítésére. A fatimida uralkodó megpróbál Zengi fiának az érzelmei
tni. Leveléhez levágott hajtincseket is mellékel: Amiket látsz, azok a feleségeim hajfonat
ai. Segítségedért könyörögnek, ne hagyd, hogy a franjok meggyalázhassák őket.
Különlegesen értékes forrásból tudjuk, milyen hatást váltott ki Núraddinből ez az elkesered
A szemtanú nem más, mint maga Szaladin, akit Ibn al–Athír idéz:
Amikor al–Adid segélyhívása megérkezett, Núraddin magához rendelt és tájékoztatott a történ
t mondta nekem: „Indulj nyomban Sirkúh nagybátyádhoz Homszba, mondd meg neki, jöjjön azonna
ide, mert ez az ügy nem tűr halasz tást.” Elhagytam Aleppót, de a várostól egymérföldnyire
találkoztam a nagybátyámmal, aki pontosan e miatt az ügy miatt indult útnak. Núraddin paran
sot adott neki, készüljön föl, mert megy Egyiptomba.

A kurd tábornok akkor arra kéri unokaöccsét, tartson vele, de Szaladin visszautasítja.
Azt válaszoltam, hogy még az Alekszandriában átélt szenvedéseket sem tudtam kiheverni. Nagy
yám ekkor ezt mondta Núraddinnek: „Júszufnak mindenféleképpen velem kell jönnie!” És Núradd
sként megismételte a szavait. Hiába hivatkoztam zaklatott lelkiállapotomra, pénzt utaltato
tt ki a számomra, s indulnom kellett, mint az olyan embernek, akit a halálba visznek
.

Sirkúh és Amaury ezúttal nem csapnak össze egymással. A városukat inkább felgyújtó, de fel
airóiak elszántságának a hatására és a szíriai sereg esetleges hátulról jövő támadásától va
1169. január 2–án önszántából visszatér Palesztinába. Hat nappal később a kurd hadvezér Kai
atimida méltóságok és a lakosság egyaránt felszabadítóként fogadják. Még Savír is úgy tesz,
a látszat nem csal meg senkit. Hiába harcolt a franjok ellen az utóbbi néhány hét folyamán,
ő barátjuknak tekintik, s ezért fizetnie kell. Január 18–án őrizetbe veszik, majd fogolyké
y sátorba vitetik, ahol Szaladin saját kezűleg öli meg, a kalifa írásbeli felhatalmazása al
. Ugyanezen a napon Sirkúh veszi át a vezíri hatalmat. Amikor selyemköntösbe öltözve birtok
veszi elődje főhadiszállását, még egy párnát sem talál, amire leülhetne. Savír halálhíre ha
llantás alatt széthordták minden holmiját.
A kurd tábornoknak három hadjáratra volt szüksége, hogy ő lehessen Egyiptom tényleges ura.
dicsősége órái meg vannak számlálva. Március 23–án, két hónappal a diadal után, egy mértékt
eképpen erős fulladási roham tör rá. Néhány pillanat múlva már nincs az élők sorában. Halál
sőséges korszak, de egyben kezdetét vette egy új, amelynek fénye összehasonlíthatatlanul na
bb lesz.
Sirkúh halálakor meséli Ibn al–Athír al–Adid kalifa tanácsadói azt javasolták neki, nevezze
fot a vezír megüresedett helyére, mert Júszuf a legfiatalabb és minden bizonnyal a legtapa
sztalatlanabb a hadsereg emírjei között.
Így is lesz. Szaladint berendelik az uralkodó palotájába, ahol megkapja az al–malik en–nass
er, „a dicsőséges király” címet, s a vezíreknek járó megkülönböztető jelvényeket: az aranny
rbánt, egy bíborszínű ruhát és tunikát, egy drágakövekkel kirakott kardot, egy pej mént ara
ert és gyöngyökkel díszített nyerggel és kantárral együtt és más drágaságokat. Amikor kilép
zíri hivatal felé veszi útját, nagyszámú kíséret tolong a nyomában.
Júszuf már néhány hét leforgása alatt bizonyítja rátermettségét. Eltávolítja maga mellől a
ztségviselőket, a saját embereit állítja a helyükre. Szigorúan lever egy, az egyiptomi csap
k körében kibontakozott lázadást. Végül 1169 októberében visszaver egy szánalmas franj beha
etet. Ezt is Amaury vezeti, aki immár ötödszörre de ezúttal utoljára érkezik Egyiptomba. Mo
a Nílus deltájánál fekvő Damietta kikötővárost szeretné megkaparintani. Mánuel Komnénoszt i
ja, hogy Núraddin egy helytartója áll a fátimida állam élén, ezért a bizánci flotta is támo
ranjokat. Hiába. A rúmoknak nincsen elegendő élelmük, és szövetségeseik nem hajlandók kiseg
Néhány hét múlva Szaladinnak sikerül viszályt szítania közöttük és meggyőznie őket arról,
k, ha felhagynak rosszul megszervezett, hiábavaló vállalkozásukkal.
1169 végén tehát már vitathatatlanul Júszuf az úr Egyiptomban. Jeruzsálemben Morri elhatáro
hogy szövetségre lép Sirkúh unokaöccsével a franjok legfőbb ellenségével, Núraddinnel szemb
nj király optimizmusa talán túlzott, de nem alaptalan. Szaladin valóban meglehetősen hamar
eltávolodik urától. Természetesen időről időre biztosítja őt hűségéről és engedelmességérő
yleges hatalmat nem lehet Damaszkuszból vagy Aleppóból gyakorolni.
A két államférfi közötti viszony végül drámaian alakul. Júszuf szilárd kairói hatalma ellen
yíltan szembefordulni Núraddinnel, de mindig kitér a vele való személyes találkozás elől. N
ntha valamilyen csapdától tartana, inkább attól fél, hogy korábbi urának jelenléte elbátort
Az első komoly válság 1171 nyarán robban ki. Núraddin azt követeli az ifjú vezírtől, hogy d
a fátimida kalifátust. Szíria ura szunnita muzulmán, nem engedheti meg, hogy egy „eretnek”
dinasztia szellemi tekintélye fennmaradhasson egy tőle függő területen. Több ilyen tartalmú
etet is küld Szaladinnak, aki azonban semmit sem tesz ez ügyben. Nem akarja a túlnyomó rés
zt síita lakosságot érzelmeiben megsérteni, s elidegeníteni magától a fátimida méltóságokat
is nagyon jól tudja, hogy tevékenysége al–Adid kalifa vezírjeként törvényes, de ha ledönti
azt, aki őt hivatalosan hatalomra juttatta, ő maga sem lesz egyéb Núraddin egyszerű képvise
. Zengi fiának vissza–visszatérő terve mögött különben is inkább politikai szándékot, mint
ket sejt. Augusztusban szíriai urának a síita kalifátus megdöntésére vonatkozó követelése m
yegető parancsként hangzik el.
A sarokba szorított Szaladin megteszi az előkészületeket a lakosság ellenséges reakcióinak
egfékezésére, sőt meg is fogalmazza a kalifa trónfosztását kihirdető nyilatkozat szövegét.
habozik nyilvánosságra hozni azt. A mindössze húszéves Al–Adid ugyanis súlyos beteg. Szalad
baráti viszonyban van vele, nem akarja elárulni, cserbenhagyni őt. 1171. szeptember 10–én,
pénteken váratlan dolog történik. Egy Kairóban tartózkodó moszuli lakos bemegy egy mecsetb
a prédikátor előtt fellép a szószékre, és imádkozni kezd az abbászida kalifa nevében. Furcs
sem tesz semmit, sem ekkor, sem pedig a következő napokban. Talán Núraddin küldte ezt az e
mbert, hogy zavarba hozza Szaladint? Lehetséges. Mindenesetre ezután a közjáték után a vezí
bármilyen kételyei vannak is, nem halogathatja tovább a döntést. Kiadja a parancsot, hogy
az elkövetkező péntektől kezdve a fátimidákat tilos az imákban emlegetni. Al–Adid félig önk
ban a halálos ágyán fekszik, és Júszuf megtiltja, hogy bárki is elmondja neki a hírt. „Ha f
esz ideje megtudnia. Ha nem, hadd haljon meg fölösleges szenvedés nélkül.” Al–Adid valóban
meg nem sokkal később, hogy nem kell tudomást szereznie uralkodócsaládjának gyászos végérő
A síita kalifátus két évszázados, hellyel–közzel dicsőséges uralmának bukása súlyos csapás,
s lehetett, az asszaszinokra. A szekta híveit, akárcsak Haszán asz–Szabbáh idejében, az a r
mény éltette, hogy a fátimidák egyszer majd feltámadnak tetszhalott álmukból, s eljöhet még
mus újabb aranykora. Amikor e remények egyszer és mindenkorra szertefoszlanak, a szekt
a tagjai annyira elveszítik a fejüket, hogy szíriai vezetőjük, Rasidaddin Szinán („a hegyi
enetet küld Amaurynak, amelyben közli, hogy valamennyi hívével együtt kész áttérni a keresz
. Az asszaszinok ebben az időben több erődítmény és település urai Közép–Szíriában, s viszo
k. Évek óta tartózkodtak a látványos akcióktól. Rasidaddinnek persze vannak még tökéletesen
asszaszin–csapatai és megszállott prédikátorai, de a szekta számos hívéből derék parasztemb
akik sok esetben kénytelenek éves adót fizetni a templomos lovagrendnek.
Az áttérés felajánlásával „az öreg” azt reméli, hogy egyebek között felszabadíthatja híveit
ettség alól, ezt ugyanis a keresztényeknek elengedik. A templomosok csöppet sem veszik fél
vállról a pénzügyi érdekeiket, ezért ugyancsak nyugtalanul figyelik az Amaury és az asszasz
k közötti kapcsolatfelvételt. Amint kirajzolódik egy ilyen egyezség lehetősége, rögvest elh
a meghiúsítását. 1173ban egy napon, midőn Rasidaddin Szinán követei éppen visszatérőben va
anj királynál tett egyik látogatásukból, a templomosok csapdát állítanak nekik és lemészáro
sszaszinok megtéréséről soha többé nem esik szó.
Ettől az epizódtól függetlenül a fátimida kalifátus megdöntése éppoly jelentős, mint amilye
tkezménnyel jár: hihetetlenül megnöveli Szaladin politikai hatáskörét. Núraddin persze nem
számított. A kalifa bukása ahelyett, hogy Szíria urának egyszerű képviselőjévé alacsonyítot
Júszufot, Egyiptom korlátlan urává emelte, a bukott dinasztia által összegyűjtött legendás
törvényes őrzőjévé. Ettől kezdve Núraddin és Szaladin viszonya mindinkább elmérgesedik.
Nem sokkal a fenti események után Szaladin éppen egy vakmerő támadást vezet a Jeruzsálemi K
ság keleti részén fekvő Savbak erőd ellen s a franj helyőrség már–már megadja magát amikor
hogy Núraddin csapatai élén közeleg, részt kíván venni a hadműveletekben. Szaladin egy pil
nyi késlekedés nélkül parancsot ad embereinek a táborbontásra, s erőltetett menetben vissza
ul Kairóba. Zengi fiának írt levelében ezt a lépését azzal magyarázza, hogy távollétében za
ki Egyiptomban, ezért kellett sürgősen hazatérnie.
Núraddin persze átlát a szitán. Hitszegéssel és árulással vádolja Szaladint, és megesküszik
yesen megy el a Nílus országába, a saját kezébe veszi az ottani dolgok irányítását. A fiata
godalmában gyorsan összehívja bizalmas embereit – közöttük a saját apját, Ajjúbot is –, és
velük, mit tegyenek, ha Núraddin valóra váltaná a fenyegetését. Néhány emír nyíltan kijelen
t kell ragadni Zengi fia ellen. Maga Szaladin is mintha osztaná a véleményüket, de akkor
Ajjúb haragtól reszketve közbelép. Úgy beszél Szaladinnal, mint valami haszontalan kölyökk
e szavakat vágja a fejéhez: „Az apád vagyok, és ha van valaki itt, aki szeret téged és a j
dat akarja, hát az egyedül én lehetek. Tudd meg azonban, hogy ha Núraddin eljön, senki sem
akadályozhat meg, hogy leboruljak és megcsókoljam a földet a lába előtt. Ha azt parancsoln
hogy tulajdon szablyámmal vágjam le a fejedet, megtenném, mert ez a föld az övé. Megmondom,
mit fogsz írni neki. Ezt: megtudtam, hogy hadsereggel akarsz Egyiptomba jönni, de ni
ncs erre szükséged; ez az ország a tiéd és elég, ha egy futárt vagy egy tevét küldesz, s má
zád, fejemet alázatosan meghajtva előtted. ”
A tanácskozás után Ajjúb négyszemközt tovább ostorozza a fiát: „Istenemre, ha Núraddin csak
alatnyi földet el akarna orozni tőled, az életemet sem kímélve küzdenék ellene. De miért mu
ki ennyire nyíltan a szándékaidat? Az idő neked dolgozik, bízd magad a Gondviselésre!” Ez
v meggyőzi Júszufot, elküldi Núraddinnek az apja által javasolt szöveget. Núraddin megnyugs
, s az utolsó pillanatban lemond büntető akciójáról. Okulva azonban a vészjósló eseményekbő
haladéktalanul Jemenbe küldi egyik fivérét, Turánsaht, hogy meghódítsa ezt az Arábia délny
zén fekvő hegyes vidéket menedéknek a maga és családja számára arra az esetre, ha Zengi fia
nt a saját ellenőrzése alá akarná vonni Egyiptomot. Jement sikerül is teljes egészében, kül
ségek nélkül meghódítani – „Núraddin király nevében”.
1173 júliusában, nem egészen két évvel a Savbaknál meghiúsult találkozás után egy hasonló i
erül sor. Szaladin a Jordántól keletre hadakozik, Núraddin pedig összeszedi a csapatait és
satlakozni kíván hozzá. De a vezírt megint rémülettel tölti el a gondolat, hogy szembe kell
ie az urával. Most is visszafordul hál Egyiptomba, mondván, hogy apja haldoklik. Ajjúb v
alóban eszméletlenül fekszik, leesett a lóról. De Núraddin nem hajlandó beérni ezzel az úja
gással, és amikor Ajjúb augusztusban meghal, úgy érzi, egész Kairóban nincs többé egyetlene
r sem, akiben tökéletesen megbízhatna. Gyökeret ver benne a meggyőződés, itt az ideje, hogy
emélyesen vegye kézbe az egyiptomi ügyeket.
Núraddin elkezdte az előkészületeket, hogy meghódítsa Egyiptomot, kiragadja az országot Sza
din Júszuf kezéből, mert arra a megállapításra jutott, hogy Szaláhaddin azért kerülte el mi
a franjokkal való háborúskodást, mert félt Núraddin erőivel egyesíteni a magáét. Történetí
ki a fenti események időpontjában mindössze tizennégy éves volt, egyértelműen Zengi fiának
l. Júszuf inkább eltűrte a franjokat a határainál, csak ne kelljen Núraddin közvetlen szoms
n lennie. Núraddin akkor írt Moszulba és máshová, csapatokat kérve. De midőn katonáival az
tomi útra készülődött, közbeszólt az Isten, s az ő parancsát nem vitathatja senki emberfia.
ra súlyosan megbetegedett, valószínűleg igen erős torokgyulladást kapott. Orvosai érvágást
számára, de ő visszautasítja, mondván: „Egy hatvanéves emberen már nem lehet eret vágni!”
más kezeléssel is, de semmi sem használ. 1174. május 15–én Damaszkuszban bejelentik Núraddi
ahmúdnak, a szent királynak, a muzulmán Szíriát egyesítő mudzsahednek a halálát, azét, aki
ilágot felkészítette a végső felszabadító harcra. A mecsetekben összegyűlnek az emberek, a
sei közül olvasnak fel néhányat Núraddin emlékére. Ami pedig az utolsó éveiben Szaladinnal
yát illeti, az hamarosan feledésbe merül. Az idő múltával Júszuf nem Núraddin vetélytársána
ndinkább műve folytatójának tűnik majd fel mindenki szemében.
Közvetlenül Núraddin halála után mindazonáltal keserű harag tölti el az elhunyt rokonait és
sait. Attól félnek, Júszuf kihasználja majd az általános zűrzavart, megtámadja Szíriát. Hog
jenek, nem is üzenik meg Kairóba a hírt. Szaladinnak azonban mindenütt akadnak barátai. Eg
y postagalambbal okosan megfogalmazott üzenetet küld Damaszkuszba: Egy hír jutott el h
ozzánk az átkozott ellenségtől Núraddin nagyúrral kapcsolatban. Ha, Isten ne adja, a hír ig
akkor most mindennél fontosabb, hogy ne férkőzzön a szívünkbe a széthúzás, ne kerítse lelk
mába az esztelen harag, mert abból csak az ellenség húzna hasznot.
E békítő szavak ellenére a Szaladin fölemelkedése által kiváltott gyűlölet vad hevességgel
majd.

X. FEJEZET

SZALADIN KÖNNYEI

Túl messzire mégy, Júszuf, túlléped a határt. Te, aki csupán Núraddin szolgája vagy, most m
akarod az egész hatalmat? Vigyázz, csak nehogy elbízzad magad! Mi emeltünk ki téged a sem
miből, és vissza is tudunk taszítani oda!

Néhány évvel később az aleppói méltóságoknak Szaladinhoz küldött figyelmeztetése abszurd tr

. De 1174–ben, amikor Kairó ura még csak a kezdetén van annak az útnak, amelynek a végére a
rab Kelet legtekintélyesebb alakjává emelkedik, érdemei még nem nyilvánvalóak mindenki szám
ddin környezetében – a nagyúr életében és halála után jóideig – ki sem ejtik Júszuf nevét.
ek, „a jöttment”, „a hálátlan”, „a hitszegő”, avagy – a leggyakrabban – „a pimasz” jelzővel
Szaladin gondosan vigyázott arra, hogy ne legyen pimasz senkivel, de hogy a sors s
zinte pimaszul kegyes volt hozzá, az bizonyos. És ezt nem tudják lenyelni az ellenfele
i. Hiszen a harminchat éves kurd tisztnek sosem voltak nagyravágyó tervei, s akik közele
bbről is ismerték pályafutása kezdetén, tudják, hogy minden további nélkül megelégedett vol
hogy egy emír legyen sok–sok társa mellett; őt egyedül a szerencsecsillaga vezette a törté
em színpadának a közepére.
Akarata ellenére indult útnak Egyiptomba, és ott is jelentéktelen szerepe volt csak a hódít
an, és mégis, talán éppen szürkesége miatt, a hatalom csúcsára emelkedett. Nem merte kikiál
fátimidák trónfosztását, de amikor mégis rákényszerítették a döntésre, váratlanul a leggazd
alkodócsalád örököse lett. És amikor Núraddin elhatározta, hogy a helyére teszi, Júszufnak
gyvert sem kellett fognia ellene, ura hirtelen elhunyt, minden javát és hatalmát egyet
len utódjára, egy tizenegy éves gyermekre, asz–Szálihra hagyva.
Nem egészen két hónappal később, 1174. július 11–én Amaury is eltűnik a színről. Egy vérhas
tt, miközben javában készítette elő az Egyiptom elleni újabb támadását, ezúttal egy hatalma
hajóhad támogatásával. A jeruzsálemi királyságot fiára, IV. Balduinra, egy tizenhárom éves
berre hagyja örökül, akit a sors a legrettenetesebb nyavalyával vert meg: a leprával. Így h
az egész Keleten csak egyetlen uralkodó maradt, aki megkísérelhetett volna gátat vetni Sza
ladin szinte megállíthatatlan fölemelkedésének; Mánuel, a rúmok császára, akinek vágyálmai
erepel, hogy egyszer majd Szíria korlátlan hatalmú ura lesz és a franjok segítségével meghó
gyiptomot is. De – mintegy Szaladin szerencsesorozatának folytatásaként – a Núraddint tizen
en át megbénító hatalmas bizánci sereg 1176 szeptemberében teljes vereséget szenved II. Kil
s Arszlántól (az első unokájától) a myriocephalumi ütközetben. Mánuel nem sokkal később bek
lála után pedig az egész keleti keresztény birodalom az anarchia állapotába zuhan.
Haragudhatunk–e a Szaladin dicsőségét zengő költőkre, szónokokra, akik a váratlanul bekövet
k e sorában a Gondviselés kezét látták? Júszuf maga nem állította sosem, hogy kiérdemelte v
szerencséjét. Mindig gondja volt rá, hogy hálával adózzon – Isten után – „Sirkúh nagybátyám
ak”. Az viszont tény, hogy Szaladin nagyságának egyik fontos eleme éppen a szerénysége.
Egy napon Szaladin fáradt volt, pihenni vágyott, amikor megjelent előtte az egyik mame
lukja egy aláírásra váró papírossal a kezében. „Nagyon kimerült vagyok – mondta a szultán –
a egy óra múlva!” De a mameluk tovább erősködött. Majd kibökte Szaladin szemét a papírral,
tta az arca előtt, makacsul hajtogatván: „Akkor is írja alá az úr!” A szultán így felelt: „
ntatartó sincsen nálam!” Szaladin a sátra bejárata előtt üldögélt, s a mameluk észrevette,
r belsejében ott egy tintatartó. „Ott van egy, ni – vetette oda – bent a sátorban!” Ez nem
esebbet jelentett, mint hogy egyenesen megparancsolta Szaladinnak, hozza ki maga
a tintatartót. A szultán hátrafordult, észrevette a tintatartót, s így szólt: „Nahát, tény
d van.” A bal könyökére támaszkodva hátrahajolt, és a jobb kezével elvette a tintatartót. A
a papirost.

Szaladin személyi titkára és udvari történetírója, Bahaaddin meséli el ezt a történetet, am

példázza, mi különböztette meg Szaladint nemcsak a saját kora, hanem talán minden idők több
odójától is: gyengéd tudott maradni a gyengékkel még akkor is, amikor a hatalmasak között i
eghatalmasabb volt már. Krónikásai természetesen a bátorságát, az igazságosságát és a dzsih
lkötelezettségét zengik elsősorban, de szövegeikből fel–felsejlik egy sokkal megragadóbb, s
emberibb arc is.
Egy napon – meséli Bahaaddin –, midőn éppen a franjok elleni egyik hadjáraton voltunk, Szal
ddin magához hívatta a hozzá közel állókat. Egy levelet tartott a kezében. Éppen az imént o
el, s amikor beszélni akart róla, egy szó sem jött ki a torkán, könnyekben tört ki. Látván
en fájdalmát, mi magunk sem tudtuk visszafojtani a sírást, ámbár azt sem tudtuk, miről van
Végül zokogástól elfúló hangon kinyögte: „Takiaddin, az unokaöcsém meghalt!” És ő is, mi is
kor összeszedtem magam, és így szóltam: „Nem szabad elfelednünk, milyen hadjáraton vagyunk,
k kell az Isten bocsánatát, amiért szabad folyást engedtünk a bánatunknak.” Szaláhaddin meg
e a szavaimat: „Igen, Isten bocsássa meg nekem! Isten bocsássa meg!” Sokszor elismételte e
zt, majd hozzátette: „Ne tudja meg senki, mi történt!” Majd rózsavizet hozatott, hogy szemé
egmoshassa.

Szaladin könnyei nem csak hozzátartozói halála miatt hullanak.

Egyszer – meséli Bahaaddin – a szultán oldalán lovagoltam a franj hadállásokkal szemben, am
r egy katonai felderítő egy zokogó, mellét verő nőt vezetett elénk. „A franjoktól jött, mag
elderítő, a mi nagy urunk színe elé akart kerülni, ezért vezettük ide.” Szaláhaddin megkért
hallgassa meg az asszonyt. Az azt mondta: „Muzulmán tolvajok lopóztak be tegnap éjjel a
sátramba, és ellopták a kislányomat. Egész éjjel sírtam, és az uraim azt mondták: A muzulmá
kegyes, eredj el hozzá, kiengedünk, kérd vissza a lányodat. Idejöttem hát, és minden remén
beléd helyeztem.” Szaláhaddin annyira elérzékenyült, hogy könnyek csorogtak az arcán. Elkü
egyik emberét a rabszolgapiacra, és egy órán belül egy lovas már hozta is a gyermeket a ny
kába ültetve. Ahogy az anya meglátta kicsinyét, a földre vetette magát, arccal a homokba, s
minden jelenlevő sírt a meghatottságtól. Az asszony az égre nézett és számunkra érthetetlen
at mondott. Visszakapta a lányát, és visszakísérték őket a franjok táborához.

Akik ismerték Szaladint, nem sokat beszélnek fizikai megjelenéséről. Kis termetű, törékeny
volt, szakálla rövid és szabályosra nyírt. Inkább az arcáról beszélnek, erről a töprengő,
rcról, amelyen nemegyszer bizalomgerjesztő sugárzó mosoly villan fel. Mindig nyájas volt a
látogatóihoz, marasztalta, étellel kínálta őket, nagy tisztelettel beszélt velük, még akko
a hitetlenek voltak, minden kívánságukat teljesítette. Nem tudta elviselni, hogy valaki
elégedetlenül távozzék tőle, s ezt egyesek szemérmetlenül ki is használták. Egyszer, a fran
kötött fegyverszünet idején a „brinsz”, Antiochia ura váratlanul megjelent a sátra előtt és
őt, adjon vissza neki egy területet, amit négy évvel korábban foglalt el Szaladin. És ő vi
aadta!
Láthatjuk, Szaladin nagylelkűsége időnként már–már a felelőtlenség határát súrolta.
Kincstárnokai – meséli Bahaaddin – titokban mindig félretettek egy bizonyos pénzösszeget az
e nem látható kiadások fedezésére. Tisztában voltak vele, ha az uruknak tudomása volna errő
artalékról, pillanatok alatt elköltené. Eme elővigyázatosság ellenére a szultán halálakor n
gyéb az állami kincstárban, csupán egyetlen, Tyrből való aranyrúd és negyvenhét ezüst dirhá

Amikor munkatársai közül egyesek a szemére vetették tékozlását, Szaladin fesztelen mosollya
zolt: „Vannak emberek, akik számára a pénz nem jelent többet a homoknál.” És valóban, mélye
tte a gazdagságot és a fényűzést, olyannyira, hogy amikor a fátimida kalifák mesés palotái
kába kerültek, vezírjeit költöztette be azokba, ő maga pedig továbbra is megtartotta jóval
ebb vezíri szálláshelyét.
Ez a tulajdonsága csak egy azok közül, amelyek Szaladin alakját Núraddinével rokoníthatják.
adin ellenségei persze csak volt uruk szánalmas utánzóját látják benne. A valóságban a körn
en a katonákkal – való kapcsolata jóval bensőségesebb volt az elődjéénél. És ha gondosan, b
egtartja is a vallási előírásokat, hiányzik belőle az a bizonyos bigottság, ami Zengi fiána
atartását oly sokszor jellemezte. Azt lehetne mondani, hogy Szaladin általában éppoly szig
orú volt önmagával szemben, mint Núraddin, de sokkal engedékenyebb másokkal, viszont még az
jénél is jóval kérlelhetetlenebb volt az iszlámot becsmérlőkkel szemben, akár „eretnekek”,
k voltak azok.
E jellembeli különbségek ellenére Szaladinra igen erősen hatott, főleg kezdetben, Núraddin
almas alakja. Szeretett volna a „szent király” méltó utódja lenni, az ő céljait tűzte ki ma
gyesíteni az arab világot, és mozgósítani a muzulmánokat, erkölcsileg és katonailag egyarán
rkölcsi megújulás eszköze egy hatalmas propagandahálózat lett, a katonai cél pedig a megszá
erületek és mindenekelőtt Jeruzsálem visszahódítása.
1174 nyarán a damaszkuszi emírek a fiatal asz–Szálih köré tömörülve javában tanakodnak, mik
ellenállni Szaladinnak – még a franjokkal való szövetkezés is megfordul a fejükben – amiko
elet kapnak Kairó urától. Valóságos kihívás ez. Szaladin egész egyszerűen fátylat borit a N
való konfliktusára, s habozás nélkül műve folytatójának és hűséges örökösének állítja be ma
Ha a mi ezerszer megsiratott királyunk – írja – talált volna köztetek olyasvalakit, aki nál
méltóbb lett volna a bizalmára, talán nem arra bízta volna–e Egyiptomot, a legfontosabb tar
ományát? Biztosak lehettek benne, hogy ha Núraddin nem ilyen hirtelen halt volna meg, én
reám bízta volna fiát, hogy felneveljem és megoltalmazzam őt. Ám azt kell látnom, hogy ti ú
selkedtek, mintha csak ti állnátok egyedül uram és fia mellett, engem pedig megpróbáltok ki
ekeszteni. De én jövök, méghozzá hamarosan. Jövök, és maradandó, nagy tetteket viszek véghe
lékének dicsőségére, ti pedig valamennyien megbűnhődtök rút viselkedésetekért.

E sorokból aligha lehet ráismerni a megelőző évek óvatoskodó emberére. Mintha ura elhunytáv
zú ideje visszafojtott energiák szabadultak volna föl benne. Igaz, a körülmények is kivétel
k, mert ennek az üzenetnek most meghatározott feladata van: hadüzenet ez, a muzulmán Szíri
a meghódítását célzó háború első lépése. Amikor 1174 októberében Kairó ura elküldi az üzene
is van Damaszkusz felé. Kevesen vannak ugyan a szíriai nagyváros ostromához, de Júszuf szá
a beválik. Asz–Szálihot és tanácsadóit megrémiszti az üzenet szokatlanul erőszakos hangneme
n visszavonulnak Aleppóba. Szaladin a franj területet kikerülve, a most már akár „Sirkúh–ös
nevezhető útvonalon október végén ér Damaszkusz alá, ahol a családjához hű emberek gyorsan
előtte a kapukat, hódolattal fogadják.
Az egyetlen kardcsapás nélkül kivívott győzelemtől még jobban felbátorodva folytatja előren
zaladin. A damaszkuszi helyőrség parancsnoklását az egyik fivérére bízza, ő maga pedig Közé
l, és beveszi Homsz és Hama városát. E villámhadjárata során, meséli Ibn al–Athír, Szaláhad
asz–Száhli király, Núraddin fia nevében cselekszik. Azt hirde ti, hogy a célja az ország m
e a franjok ellen. A Zengi családjához hű moszuli történetíró legalábbis bizalmatlan Szalad
szemben, kétszínűséggel vádolja. Van is ebben némi igazság. Júszuf nem akar bitorlóként fe
állítja be magát asz–Szálih védelmezőjének. „Ez a fiatalember semmiképpen sem képes arra,
a kormányozzon. Gyámra, régensre van szüksége, s erre a szerepre senki sem alkalmasabb nála
. ” Mellesleg egymás után küldözgeti a hűségét bizonygató leveleket asz–Szálihnak, Kairóban
an az ő nevében mondatja az imákat, és a pénzérméket az ő képmásával vereti.
A fiatal uralkodót egy csöppet sem hatják meg ezek a gesztusok. Amikor Szaladin 1174 d
ecemberében még Aleppót is ostrom alá veszi, hogy „megvédelmezze asz–Szálih királyt tanácsa
befolyásától”, Núraddin fia egybehívatja a város lakóit, és szívszorító beszédet mond előtt
gazságtalan és hálátlan ez az ember! Sem Isten, sem ember nem számít neki, el akarja raboln
az országomat. Árva vagyok, csak rátok számíthatok, védjetek meg, emlékezve az apámra, aki
ira szeretett benneteket.” A mélyen megindult aleppóiak elhatározzák, hogy a végsőkig ellen
k a „hitszegőnek”, aki nem akar közvetlen konfliktusba kerülni asz–Szálihhal, ezért feloldj
ostromzárat. Ugyanakkor azonban „Egyiptom és Szíria királyának” kiáltja ki magát, jelezve,
entúl nem függ semmilyen uralkodótól. A krónikások többek között a „szultán” címmel is megt
azonban azt sohasem veszi föl. Szaladin ezután még többször is visszatér Aleppó falai alá,
yszer sem szánja rá magát, hogy fegyveres harcba bocsátkozzon Núraddin fiával.
Hogy elhárítsák fejük fölül ezt az állandó veszélyt, asz–Szálih tanácsadói elhatározzák, ho
asszaszinok szolgálatait. Kapcsolatba lépnek Rasidaddin Szinánnal, aki megígéri, hogy eltét
ti Júszufot láb alól. A „hegyi öreg” amúgy is alig várta, hogy bosszút állhasson a fátimida
Az első merényletre 1175 elején kerül sor. Az asszaszinok behatolnak Szaladin táborába, el
utnak egészen a sátráig, de ott egy emír felismeri őket és útjukat állja. Súlyos sebet kap,
ulakodásra mások is felfigyelnek. Futva érkezik a testőrség. Rövid, de elkeseredett küzdele
n a batinikat mind egy szálig megölik. A játszma azonban még nem ér véget. 1176. május 22–é
leppó térségében indított újabb hadjárat alatt egy asszaszinnek sikerül behatolnia Szaladin
Tőrével lesújt a király fejére, de Szaladin az első merénylet óta nagyon óvatos, s a fez a
sisakot hord. A merénylő ekkor áldozata nyakának esik. A penge azonban ezúttal is elakad.
Szaladin ugyanis hosszú, vastag szövettunikát hord, amelynek magas nyaka acéllal van meg
erősítve. Ekkor belép a hadsereg egyik emírje, az egyik kezével megragadja a tőrt, a másikk
lesújt a batinira, aki összecsuklik. Szaladinnak annyi ideje 6incsen, hogy felocsúdjon
, máris egy második gyilkos veti rá magát, majd egy harmadik is. De már ott vannak a testőr
és végeznek a merénylőkkel. Júszuf rémülten támolyog ki a sátrából, szinte el sem hiszi, h
ép bőrrel megúszta.
Amint visszanyeri a lélekjelenlétét, Szaladin elhatározza, hogy saját portájukon támadja me
z asszaszinokat, Közép–Szíriában, ahol Szinán egy tucatnyi erődöt birtokol. A legfélelmetes
fészek ezek között Massziaf, egy meredek sziklafal ormán épült fellegvár. Ezt kezdi el ostr
lni legelőször Szaladin. Ám hogy mi is történik valójában 1176 augusztusában az asszaszinok
an, alighanem mindörökre rejtély marad. Az egyik magyarázat Ibn al–Athír szerint Szinán áll
velet küld Szaladin anyai nagybátyjához, megesküdve, hogy az uralkodócsalád valamennyi tagj
megöleti. A szekta szörnyű fogadalmát – különösen a király elleni két merénylet után – nem
etésnek venni. Ezért Szaladin inkább felhagy Massziaf ostromával.
Az események második változata viszont maguktól az asszaszinoktól származik. A szekta megsz
e után fennmaradt ritka iratok egyikében jegyezte fel az egyik szektatag, egy bizony
os Abu–Firász. Eszerint Szinán az ostrom megkezdésekor nem tartózkodott Massziafban, hanem
két társával együtt az egyik közeli dombról figyelte a hadműveletet. Szaladin állítólag pa
dott az embereinek, hogy fogják el, de amikor egy nagy csapat körbefogta Szinánt és megp
róbáltak közelebb jutni hozzá, egy emberfölötti erő megbénította a katonákat. Ekkor a „hegy
ta nekik, közöljék urukkal, hogy személyesen, négyszemközt kíván találkozni vele. A megrett
onák hanyatt–homlok szaladtak Szaladinhoz elmesélni a történteket. Szaladin rosszat sejtve
meszet és hamut szóratott a sátra köré, hogy minden nyomot észre lehessen venni, s az est
eszálltakor fáklyás testőröket állíttatott fel. Az éj kellős közepén mintha kígyó marta vol
n felriadt az álmából, s egy, a sátrából kifelé kúszó, furcsa árnyat pillantott meg, akiben
t vélte felismerni. A különös látogató egy mérgezett süteményt hagyott Szaladin ágyán s egy
papírt, ezzel a szöveggel: A hatalmunkban vagy. Ekkor Szaladin felkiáltott, és a testőrök
efutottak, megesküdve, hogy ők nem láttak semmit. Másnap Szaladin sürgősen befejezte az ost
omot, és a lehető leggyorsabban visszatért Damaszkuszba.
Ez a történet kétségtelenül meglehetősen meseszerű, az azonban tény, hogy Szaladin hirtelen
esen megváltoztatta az asszaszinokkal kapcsolatos politikáját. Noha könyörtelenül üldözött
e eretnekséget, a batinikat sohasem háborgatta többé a területükön. Ellenkezőleg, igyekezet
ngesztelni őket, ily módon megfosztva ellenségeit muzulmánokat és franjokat egyaránt egy ér
szövetségestől. A Szíria ellenőrzéséért folyó küzdelemben Szaladin igyekezett minden ütőká
n tudni. Amióta megszerezte Damaszkuszt, tulajdonképpen nyert ügye van, de még roppant h
osszú út áll előtte. Sorra indítja a hadjáratokat a franj államok ellen, Aleppó ellen, a Ze
gyik leszármazottja által birtokolt Moszul ellen, számos fejedelem ellen Dzsezirében és Ki
s–Ázsiában, ami végtelenül kimerítő. Azonkívül rendre vissza kell térnie Kairóba is, elbánn
az összeesküvőkkel.
Ez a helyzet csak 1181 végén kezd megváltozni, amikor asz–Szálih tizennyolc éves korában hi
len meghal – nincs kizárva, hogy megmérgezték. Ibn al–Athír felindulva meséli el a fiatal u
kodó utolsó perceit:
Amikor rosszabbra fordult az állapota, orvosai azt javasolták, igyon egy kis bort. A
zt mondta nekik: „Addig nem teszem, amíg ki nem kértem egy teológus doktor véleményét.” Az
legmagasabb rangú uléma vezető a halálos ágyához lépett, és elmagyarázta, hogy a vallás or
gedélyezi a bor fogyasztását. Asz–Szálih akkor megkérdezte: „És valóban úgy gondolja, hogy
y döntött, véget vet az életemnek, megváltoztathatja a véleményét, látván, hogy bort iszom?
mber nem tehetett mást, erre a kérdésre csak nemmel felelhetett. „Akkor pedig zárta le a v
itát a haldokló nem kívánok a gyomromban tiltott élelmiszerrel a teremtőm színe elé járulni

Másfél évvel később, 1183. június 18–án Szaladin fényes pompával bevonul Aleppóba. Ettől a
va Szíria és Egyiptom egy birodalom. Nem névleg, mint Núraddin idejében, hanem ténylegesen,
az ajjúbida uralkodó vitathatatlan hatalma alatt egyesítve. Ennek a hatalmas arab államn
ak a fölemelkedése napról napra nagyobb fenyegetést jelent a franjok számára, furcsa mód mé
készteti őket fokozottabb összefogásra. Éppen ellenkezőleg. Jeruzsálem leprától megnyomorít
sonkított királya betegsége miatt cselekvésképtelen, s közben két ellenséges csoport küzd a
mért. Az egyik vezére Raymond, Tripolisz grófja, aki hajlandó volna kiegyezni Szaladinna
l. A másik, harciasabb társaság szóvivője Renaud de Chatillon, Antiochia volt fejedelme.
A sötétbarna bőrű, sasorrú, arabul folyékonyan beszélő Raymondot, az iszlám szövegek figyel
akár szíriai emírnek is nézhetnénk, ha magas termete el nem árulná a nyugati származását.
ezt írja róla:
Ebben az időben nem akadt a franjok között egy sem, aki bátrabb és eszesebb lett volna, mi
nt Tripolisz ura, Raymond Ibn–Raymond asz–Szanjili, Saint–Gilles leszármazottja. Csakhog
y túlzottan nagyravágyó volt, mindenáron király akart lenni. Egy időben rá is bízták a rége
hamarosan félreállították. Annyira megneheztelt ezért, hogy képes volt megüzenni Szaladinn
hogy hajlandó az oldalára állni, ha segít neki a franjok királyává válni. Szaláhaddin öröm
az ajánlkozást, és a muzulmán fogságból gyorsan szabadon engedett jó néhány tripoliszi lov

Szaladin éberen figyeli a franjok viszálykodását. Amikor úgy látszik, hogy a Raymond vezett
„keleti” vonal jut győzelemre Jeruzsálemben, békülékenynek mutatkozik. 1184–ben IV. Baldui
epra legvégső stádiumába jut. Kezei–lábai elpetyhüdnek, elveszti szeme világát. De bátran t
, értelme is megmarad, megbízza Tripolisz grófját, próbáljon jószomszédi viszonyt kialakíta
adinnal. Az andalúziai utazó, Ibn Dzsubair éppen ebben az esztendőben látogat el Damaszkus
zba. Meglepődve tapasztalja, hogy a háborús állapot ellenére karavánok jönnek–mennek Kairó
kusz között, háborítatlanul haladva át a franjok területén. ,,A keresztények – állapítja me
szednek a muzulmánoktól, akik azt annak rendje és módja szerint meg is fizetik. Cserébe vi
szont a keresztény kereskedőknek is vámot kell fizetniük az áruik után, ha muzulmán terület
ek. Tökéletes az egyetértés, s a tarifákat is méltányosan szabják meg. A katonák háborúskod
békében él. ”
Szaladin nem siet felrúgni ezt a békés egymás mellett élést, sőt késznek mutatkozik még tov
a béketárgyalásokban. 1185–ben, huszonnégy éves korában a leprás király meghal, s a trón a
e, V. Balduinra, egy hatéves gyermekre száll. A régensség Tripolisz grófjáé, aki jól tudja,
hatalma megszilárdításához időre van szüksége. Hamar el is küldi követeit Damaszkuszba, fe
etet kérve. Szaladin, aki éppen a nyugatiak elleni döntő küzdelemre készül, elfogad egy nég
szóló fegyvernyugvást, s kijelenti, hogy nem fog összetűzést kezdeményezni.
Egy évvel később, 1186 augusztusában azonban a gyermek–király meghal, s a régens helyzete m
nog. A kis uralkodó anyja – magyarázza Ibn al–Athír – beleszeretett egy nemrég érkezett nyu
lovagba, egy bizonyos Guybe. Feleségül ment hozzá, s a gyermek halála után a koronát a férj
ejére tette. Magához hívatta a pátriárkát, a papokat, a szerzeteseket, az irgalmas rendi ba
okat, a templomosokat, a bárókat, és közölte velük, hogy a hatalmat átruházta Guyre. A jele
ek hűségesküt kellett tenniük. Raymond ezt megtagadta, inkább Szaláhaddinhez fordult pártfo
Ez a bizonyos Guy Guy de Lusignan király erélytelen, mindenféle politikai vagy katona
i tehetség híján való ember, aki hajlamos mindenkor a legutoljára szóló véleményét elfogadn
dróton rángatott báb csupán a „sólymok”, azaz a „brinsz Arnát”, Renaud de Chatillon vezette
kezében.
„Arnát herceg” ciprusi kalandja és észak–szíriai fosztogató portyázása után tizenöt éven át
oskodott, amíg végül 1175–ben Núraddin fia szabadon bocsátotta. Fogsága csak még jobban elm
hibáit. Még fanatikusabb, még kegyetlenebb, még vérszomjasabb lett, egymaga több gyűlölete
majd az arabok és a franjok között, mint amennyit az évtizedes háborúk és mészárlások kivál
badulása után nem sikerült visszaszereznie Antiochiát unokaöccsétől, III. Bohemundtól. A Je
mi Királyságban telepszik hát le, s gyorsan feleségül vesz egy fiatal özvegyet, hogy hozomá
gyanánt hozzájuthasson a Jordántól keletre fekvő területekhez, s főleg Kerak és Savbak erős
templomosok és számos újonnan érkezett lovag szövetségeseként egyre nagyobb befolyása van
uzsálemi udvarra, amit egyedül Raymond tud ideig–óráig ellensúlyozni. Az első franj behatol
litikáját eleveníti föl, szakadatlan harcot hirdet az arabok ellen. Csak a fosztogatás, az
irgalmatlan mészárlás, új és új területek meghódítása lebeg a szeme előtt. Számára minden
gyezség árulás. Nincs fegyverszünet, nincs szó, amit betartana. Ugyan mit számít a hitetlen
ek tett eskü? kérdezi cinikusan.
1180–ban Damaszkusz és Jeruzsálem aláírt egy megállapodást, amely az emberek és javak szaba
gását garantálta a térségben. Néhány hónappal később gazdag arab kereskedők karavánja halad
vatagon Mekka irányába. Renaud megtámadta őket, és mindenüket elkobozta. Szaladin panaszt e
elt IV. Balduinnál, aki azonban nem mert ujjat húzni saját hűbéresével. 1182 őszén még súly
idens történt. Arnát betört Mekkába. Eilat – akkor még csupán piciny halászfalu – kikötőjéb
y tengeri kalóz útmutatásával leereszkedett a Vörös–tenger partja mentén, majd kicsapott Ja
, Medina kikötőjére, aztán pedig Rábig városára, nem messze Mekkától. Renaud emberei útközb
tettek egy Jeddáh felé tartó, muzulmán zarándokokkal teli hajót is. Mindenkit váratlanul ér
adás – magyarázza Ibn al–Athír –, hiszen ezen a tájon még soha senki sem látott franjot, se
kedőt, sem harcost. Sikerüktől megrészegülve a fosztogatók még jobban belemelegedtek, színü
grakták hajóikat a rablott zsákmánnyal. Renaud maga visszaindult a tartományába, de emberei
maradtak, s még hosszú hónapokon át garázdálkodtak a Vörös–tenger partjainál. Szaladin távo
, al–Adel kormányozta Egyiptomot. Felszerelt egy hajóhadat, s a rablók nyomába eredt, hama
rosan szét is verte őket. Néhányukat Mekkába hurcolták és nyilvánosan kivégezték. Példás bü
moszuli történetíró – mindazoknak, akik erőszakot tesznek a szent helyeken. Az újabb világr
zság híre természetesen futótűzként terjed az arabok között, Arnát ezentúl a franj ellenség
bb vonásainak eleven megtestesülése lesz a szemükben.
Szaladin válaszképpen több támadást intéz Renaud területei ellen. De a szultán még haragjáb
zi nagylelkűségét. 1183 novemberében például, amikor a Kerak körül felállított arab hajítóg
l kezdik bombázni a fellegvárat, a védők tudtára adják, hogy a falak között éppen hercegi n
k. Noha a menyasszony Renaud mostohalánya, Szaladin megkérdi az ostromlottaktól, a vár m
elyik részén fognak lakni az ifjú házasok, és parancsot ad embereinek, kíméljék azt a helye
Ezek a gesztusok, sajnos, nem hatnak Arnátra. Egy rövid időre az okos Raymondnak köszönhető
n háttérbe szorul ugyan, de aztán 1186 szeptemberétől, Guy király trónra lépése után sikerü
nie az akaratát. Néhány héttel később, semmibe véve a fegyverszünetet, amelynek még két és
kellene maradnia, a herceg zsákmányára lecsapó héjaként megtámad egy békésen Mekka felé por
zarándokokból és kereskedőkből álló karavánt. A fegyvereseket kardélre hányatja, a csapat
pedig rabláncra fűzve Kerakba hurcolja. Amikor a foglyok közül néhányan emlékeztetni merész
Ranaud–t a fegyverszünetre, kihívóan, foghegyről veti oda: „Hát csak jöjjön az a ti híres M
k és szabadítson ki benneteket!” Amikor e szavakat visszamondják Szaladinnak, ő megesküszik
hogy saját kezével öli meg Arnátot.
Egyelőre azonban a szultán szeretne időt nyerni. Követeket küld Renaud–hoz, arra kéri, hogy
szerződés értelmében bocsássa szabadon a foglyokat és szolgáltassa vissza nekik minden elve
holmijukat. A fejedelem szóba sem áll a küldöttekkel, akik akkor Jeruzsálembe indulnak. Gu
y király fogadja őket, és kinyilvánítja mélységes felháborodását vazallusa viselkedése miat
t sem mer tenni ellene. A követek azonban nem tágítanak: ha Arnát herceg túszainak továbbra
is Kerak tömlöceiben kell sínylődniük, az az összes eddigi megállapodás és fogadalom felrúg
A tehetetlen Guy széttárja karjait.
A fegyverszünetnek vége. Szaladin ugyan a lejárta napjáig tiszteletben tartotta volna, d
e most egy cseppet sem bánja a harcok kiújulását. Gyorsfutárokat meneszt Egyiptom, Szíria,
zsezire és más vidékek emírjeihez, értesíti őket a franjok álnok hitszegéséről, és kéri szö
, csatlakozzanak minden rendelkezésre álló erejükkel a megszállók elleni szent háborúhoz. A
lám világ minden tájáról lovasok és gyalogosok ezrei özönlenek Damaszkuszba. A város hamaro
g látszik ki a hullámzó vásznak, a tevék púpjaira erősített színes sátracskák tengeréből (a
eznek a tűző nap vagy az eső ellen). A fejedelmek és hercegek sokszínű sátrait a Korán vers
alligrafikus költemények díszítik.
Miközben az arab mozgósítás javában folyik, a franjok továbbra is a saját belső viszályaikk
ak elfoglalva. Guy király elérkezettnek látja az időt, hogy megszabaduljon vetélytársától,
nd–tól, akit a muzulmánokkal való összejátszással vádol. A jeruzsálemi sereg a tripoliszi g
e birtokában lévő Tibéria, egy galileai kisváros ostromára készülődik. A megrémült Raymond
adinhoz, azt javasolja, lépjenek szövetségre. A szultán nyomban elfogadja az ajánlatot, és
indjárt küld néhány csapatot is a tibériai helyőrség megerősítésére. A jeruzsálemi had viss
1187. április 30–án, miközben arab, török és kurd harcosok újabb hullámai érkeznek Damaszku
ladin küldöncöt meneszt Raymondhoz. Arra kéri, hogy szövetségesi viszonyuknak megfelelően e
délyezze felderítőinek, hogy tájékozódás céljából megkerüljék a Galileai–tavat. A gróf ugya
zi magát a kérés hallatán, de nem utasíthatja vissza. Csupán azt kéri, hogy a muzulmánok mé
t leszállta előtt hagyják el a területét s ígérjék meg, nem törnek alattvalóinak sem az éle
agyonukra. Hogy minden kellemetlenséget elkerüljön, értesíti a környék valamennyi helységét
lmánok átvonulásáról, arra kérve a lakosokat, ne is mozduljanak ki az otthonaikból.
Másnap, május 1–jén hajnalban Szaladin egy hadnagyának vezetésével hétezer lovas halad el T
falai alatt. Amikor este ugyanazon az úton visszafelé jönnek, elmondhatják magukról, hogy
szigorúan tiszteletben tartották a gróf óhaját, nem vettek be egy falut, egyetlen kastélyt
em, nem raboltak sem aranyat, sem jószágot. Mégsem tudták elkerülni az összetűzést. Véletle
a templomosok, mind az irgalmas rendiek nagymestere az egyik környékbeli erődítményben tar
tózkodott, amikor az előző nap Raymond küldönce meghozta a muzulmán csapat jöttének a hírét
onák vére azonnal felforrt. Ők nem alkusznak a szaracénokkal! Gyorsan összeszedtek néhány s
ovast és gyalogost, elhatározván, hogy Názárettől északra, Szafurija falu közelében ráronta
ulmán lovasokra. A csata azonban nem tartott sokáig, a franjokból szinte hírmondó sem mara
dt: egyedül a templomosok nagymesterének sikerült elmenekülnie.
A vereségük miatt felháborodott franjok – meséli Ibn al–Athír – elküldték Raymond–hoz a pát
pjaikat és a szerzeteseiket, meg sok–sok lovagot, akik keserűen a szemére hányták a Szaladi
nal kötött szövetségének gyászos következményeit. Ezt mondták neki: „Te bizonyosan áttértél
n nem nézted volna tétlenül, ami történt. Nem tűrted volna tétlenül, hogy a muzulmánok átha
a területeden, legyilkolják a templomosokat és az irgalmas rendieket.” A gróf saját, tripol
szi és tibériai katonái ugyanezekkel a vádakkal illették, a pátriárka pedig kiátkozással és
vénytelenítésével fenyegette meg. Látván az ellene forduló nagy haragot, Raymond–t elfogta
em. Elismerte vétkét, és bűnbocsánatot kért. Megbocsátottak neki, kibékültek vele, és felsz
atait bocsássa a király rendelkezésére, vegyen részt a muzulmánok ellen vívón harcban. A gr
tartott. A franjok akkor Akra környékén egyesítették csapataikat, lovasokat és gyalogosokat
egyaránt, majd erős ütemben Szafurija falu felé vonultak.

A muzulmánok táborában az épp annyira rettegett, mint amennyire gyűlölt két vallásos harci
ezet veresége a végső győzelem előérzetét kelti. Az emírek és a közkatonák alig várják már
zecsapást. Júniusban Szaladin Damaszkusz és Tibéria között félúton összevonja minden hadere
nkétezer lovas sorakozik fel előtte, nem számolva a gyalogosokat és az önkénteseket. A szul
, harci ménje kengyelében felágaskodva, üvölti el a parancsát, amelyet sok ezer torok vissz
angoz szenvedélyesen: „Győzelem Isten ellenségei felett!”
Vezérkarának Szaladin higgadtan elemzi a helyzetet: „A most előttünk álló lehetőség alighan
többé nem tér vissza. Szerintem a muzulmán seregnek egyetlen, mindent eldöntő csatában kel
egmérkőznie a hitetlenekkel. Most kell elszántan a dzsihádba vetni magunkat, még mielőtt a
sapataink szétszóródnának.” A szultán attól tart, hogy mivel a háborús időszak ősszel véget
ei és szövetségesei még a végső győzelem kivívása előtt hazatérnek az otthonukba. És a fran
s harcosok. Ha meglátják a rengeteg muzulmán hadat, vajon nem kísérelik–e meg majd elkerüln
z ütközetet?
Szaladin tehát csapdát állít, kérve az Istent, vezesse bele az ellenséget. Tibéria felé von
gyetlen nap alatt elfoglalja a várost, parancsot ad, hogy gyújtsanak itt is, ott is
tüzeket, majd ostromolni kezdi a fellegvárat, ahol Raymond gróf hitvese még védekezik maro
knyi emberével. A muzulmán sereg játszi könnyen letörhetné ellenállásukat, de a szultán vis
a az embereit. Lassan fokozza a nyomást, látszólag a döntő ostromra készülődik, és figyeli
ményeket.
Amikor a franjok megtudták, hogy Szaláhaddin elfoglalta és felégette Tibériát – meséli Ibn
haditanácsot tartottak. Egyesek azt mondták, azonnal a muzulmánok ellen kell vonulni,
szét kell verni őket, megakadályozni, hogy bevegyék a fellegvárat. De Raymond közbelépett.
a az én tulajdonom – mondta a többieknek –, és az én feleségem van most oda bezárva. De én
lennék belenyugodni, hogy bevegyék a fellegvárat és foglyul ejtsék a feleségemet, ha ez Sza
adin offenzívájának a végét jelenti. Mert istenemre mondom, nem kevés muzulmán sereget látt
etemben, de egyik sem volt ilyen nagy létszámú és ilyen erős, mint amilyen most a Szaladiné
Kerüljük hát el a vele való összecsapást! Tibériát később is visszafoglalhatjuk, és váltsá
adíthatjuk a mieinket.” De brinsz Arnát, Kerak ura, így szólt hozzá: „Tán meg akarsz rémíte
t, azért ecseteled ily ékesszólóan a muzulmánok erejét? Szereted őket, a barátságukra áhíto
em ejtenél ki a szádon ilyen szavakat. Mert ha azt mondod nekem, hogy sokan vannak,
arra én azt felelem: a tűz nem ijed meg az elemészteni való fa sokaságának láttán.” A gróf
mondta: „Közületek való vagyok én is, úgy cselekszem, ahogyan ti jónak tartjátok, de meglá
i fog történni.”

Ismét a legszélsőségesebb érv győzedelmeskedett a nyugatiaknál.

Minden készen állt tehát a csatára. Szaladin hadserege egy hatalmas síkságon, gyümölcsfák m
sorakozott fel. Mögöttük a Jordánt magába fogadó Tibériai–tó édes vize, messzebb, északkele
Golán–fennsík fenséges körvonalai. A muzulmán tábor közelében egy domb emelkedik. Két kiem
Hittin szarvainak nevezik, a tövükben elhelyezkedő falu neve után.
Július 3–án a mintegy tizenkétezer fős franj hadsereg útnak indul. A Szafurija és Tibéria k
em hosszú, legfeljebb négyórai járás normális időben. Nyáron azonban ez a palesztinai vidék
záraz. Sehol egy forrás, sehol egy kút, a vízfolyások medrei kiapadtak. De a Szafuriját kor
reggel elhagyó franjok számára nem lehet kétséges, hogy délutánra már a tó partján teleped
. Szaladin gondosan felépítette a csapdát. Lovasai egész nap zaklatják az ellenséget, meg–m
adják őket elölről, hátulról, oldalról, minduntalan nyílfelhőt zúdítanak rájuk. Némi veszte
nekik ezzel, de fő céljuk nem ez, hanem hogy lassabb haladásra kényszerítsék őket.
Nem sokkal napnyugta előtt a franjok elérnek az egyik magaslatra, ahonnan belátják az egés
z tájat. Közvetlenül a lábaiknál ott fekszik a kis falu, Hittin, néhány agyagszínű viskó, a
egészen alant pedig ott csillog a Tibériai–tó vize. Csakhogy közelebb, a széles vízpart elő
ellő hatalmas síkságon ott áll Szaladin serege. Aki inni akar, annak a szultán engedélyét k
kérnie.
Szaladin mosolyog. Tudja, hogy a franjok kimerültek, halálos szomjúság gyötri őket, és ninc
már sem erejük, sem idejük, hogy még az est leszállta előtt megkísérelhessenek áttörni a t
enek egy csepp víz nélkül kivárni a reggelt. Vajon képesek lesznek–e a harcra ebben az álla
ban? Ezen az éjszakán Szaladin hol imádkozik, hol a vezérkarral tanácskozik. Utasítást ad n
mírjének, vonuljon az ellenség háta mögé, vágja el a visszavonulás útját, ellenőrzi, hogy m
elyén van–e, aztán megismétli az utasításait.
Másnap, 1187. július 4–én a felkelő nap legelső sugarainak fényében a teljesen körülzárt, s
franjok elkeseredett kísérletet tesznek, hogy leereszkedjenek a völgybe, és elérjék a tavat
Gyalogosaik az előző napi meneteléstől még kimerültebbek, mint a lovasok. Pajzsaikat görcs
markolva, fejüket leszegve, vakul rohannak előre és hullanak el egymás után, fennakadva a
kardok és lándzsák szilárd falán. A túlélők csoportokba verődve a völgy felé szaladnak, a l
ekülnek, mindenki érzi már, hogy a csata elveszett. De mégis harcolnak tovább, a reménytele
ség bátorságával. Raymond és néhány híve megpróbál áttörni a muzulmán vonalakon. Szaladin h
erik, és átengedik, hadd fusson. Megállás nélkül nyargal egészen Tripoliszig.
A gróf távozása után a franjok közel voltak hozzá, hogy megadják magukat – meséli Ibn al–At
lmánok felgyújtották a száraz füvet, és a szél a lovagok szemébe fújta a füstöt. A szomjúsá
, a rekkenő hőség és a csata heve egyaránt égette–marta a franjokat, nem bírhatták már tová
azt mondták magukban, hogy a halált csak úgy kerülhetik el, ha szembenéznek vele. Akkor o
lyan heves támadásba lendültek, hogy a muzulmánok kénytelenek voltak meghátrálni. De a fran
is nagy veszteségeket szenvedtek minden rohamnál, egyre kevesebben maradtak. Aztán a
muzulmánok elvették tőlük az igazi keresztet. A franjok számára ez volt a legfájdalmasabb c
, mert őszerintük ezen feszítették meg a Messiást, a béke legyen vele.

Az iszlám szerint Krisztust csak látszólag feszítették keresztre, mert Isten jobban szeret
te Mária fiát annál, hogy hagyta volna ilyen rettenetes sorsra jutni.
E veszteség ellenére – az utolsó franj túlélők mintegy százötvenen a legvitézebb lovagok kö
az ádáz tusát, Hittin falu felett egy keskeny magaslaton ütöttek tábort, onnan védekeztek e
seredetten. De a muzulmánok minden oldalról szorongatták őket, s csak a király sátra maradt
lva. A folytatást Szaladin fia, az akkor tizenhét éves al–Malik al–Afdal meséli el.
A hittini csatában, életem első ütközetében mindvégig apám mellett tartózkodtam. A franjok
ly vad elszántsággal zúdult le embereivel a domboldalról, hogy a mi csapatainkat majdnem
egészen odáig visszaszorította, ahol apám állt. Én rápillantottam. Szomorú volt, felindult
gesen simogatta a szakállát. Majd előrelépett, és felkiáltott: „Nem győzhet a Sátán!” A muz
hamra indultak a domb ellen. Amikor láttam a franjokat meghátrálni csapataink előtt, örömöm
felkiáltottam: „Legyőztük őket!” De a franjok megint előrenyomultak, s a mieink megint az
g voltak kénytelenek visszavonulni. Megint támadásra buzdította őket, szorították is az ell
et megint a domb felé. Megint felkiáltottam: „Legyőztük őket!” De az apám felém fordult, és
ta: „Hallgass! Csak akkor tiportuk el őket, ha az a sátor odafönn nem áll már!” Még mielőtt
atát befejezhette volna, a király sátra összeroskadt. A szultán akkor leszállt a lováról, l
lt, és a boldogságtól sírva hálát adott az Istennek.

Örömujjongások közepette kel föl Szaladin, ül föl a lovára és indul vissza a sátrához. Jele
vezetnek elébe, Guy királyt és Arnát herceget. Az író Imádaddin al–Aszfaháni, a szultán ta
en van az eseménynél.
Szaláhaddin behívta a királyt, és leültette maga mellé. Aztán behívatta és a királya mellé
, majd emlékezetébe idézte gaztetteit. „Hányszor esküdtél meg és szegted meg a fogadalmadat
zor írtál alá egyezséget, amit aztán nem tartottál be!” Arnát tolmács segítségével ezt vála
irály, minden időkben így viselkedett. Én sem tettem mást.” Eközben Guy fulladozott a szomj
fejét úgy ingatta jobbra–balra, mintha részeg lenne, arca pedig embertelen kínokról árulkod
. Szaláhaddin biztató szavakkal szólt hozzá, jeges vizet hozatott be és felajánlotta neki.
király ivón, majd a maradékot átadta Arnátnak, aki szintén mohón kortyolt belőle. A szultá
így szólt Guyhez: „Nem kértél tőlem engedélyt, mielőtt inni adtál neki. Ez tehát nem kötel
ogy megkegyelmezzek neki.”

Az arab hagyomány szerint ugyanis ha egy foglyot étellel vagy itallal kínálnak, annak me
g kell hagyni az életét. Ezt a kötelezettséget Szaladin természetesen nem vállalhatta ezzel
az emberrel szemben, hiszen megesküdött, hogy saját kezével fogja megölni Arnátot. Imádaddi
folytatja:
Miután kimondta e szavakat, a szultán kiment, felszállt a lovára, majd eltávolodott, kétség
közt hagyva a félelemtől megbénult foglyokat. Ellenőrizte a csapatok visszatérését, majd vi
ovagolt a sátrához. Kivezettette Arnátot, szablyával a kezében hozzáléptetett, majd lesújto
nyaka és a gerince között. Arnát a földre zuhant, és levágták a fejét. Aztán a testét a lá
a király előtt, aki reszketni kezdett. Látva rettegését, a szultán bátorító hangon szólt ho
embert csak gonoszsága és hitszegése miatt érte utol a halál.”

A király és a foglyok többségének az életét valóban megkímélték, de a templomosok és az irg

Renaud de Chatillon sorsára jutottak.
Szaladin még ugyanezen az emlékezetes napon egybehívatta legfőbb emírjeit, és köszönetét mo
ekik a győzelemért, amely, mondta, visszaadta az araboknak a megszállók által oly régóta me
olt becsületét. Most már folytatta, a franjoknak nincsen hadseregük, s ezt haladéktalanul
ki kell használni, vissza kell venni tőlük a jogtalanul bitorolt területeket. Szaladin m
indjárt másnap, vasárnap meg is támadja a tibériai fellegvárat. Raymond hitvese tudja, hogy
minden ellenállás értelmetlen. Megadja magát Szaládinnak, aki természetesen hagyja szabadon
elvonulni a védőket minden javaikkal együtt, a hajuk szála sem görbül meg.
A következő kedden a győzedelmes sereg Akrához vonul. A kikötőváros ellenállás nélkül megad
a az utolsó években komoly gazdasági jelentőségre tett szert, mert teljes egészében itt bon
ik le a Nyugattal folytatott kereskedelem. A szultán marasztalni próbálja a sok itáliai
kalmárt, megígéri, megfelelő védelmet biztosít a számukra. Ők azonban inkább továbbállnának
Tyr kikötőjébe költöznének. A szultán sajnálja a dolgot, de nem akadályozza meg. Még azt is
i, hogy magukkal vigyék minden vagyonukat, és katonai kíséretet ad melléjük, hogy védekezhe
nek a rablóbandák ellen.
A szultán nem látja értelmét, hogy hatalmas serege élén személyesen irányítsa a további had
. Parancsot ad emírjeinek Palesztina erődítményeinek a bevételére. A galileai és szamáriai
települések sorra adják meg magukat, néhány óra vagy néhány nap leforgása alatt, így tesz
lúsz, Haifa és Názáret. A lakosaik Tyr vagy Jeruzsálem felé tartanak. Az egyetlen igazi öss
sapásra Jaffában kerül sor, ahol az al–Adel, Szaladin öccse vezette Egyiptomból érkezett ha
reg elszánt ellenállásba ütközik. Amikor al–Adelnek végül sikerül fölülkerekednie, az egész
szolgasorsra ítéli. Ibn al–Athír meséli, hogy az egyik aleppói piacon maga is vásárolt egy
való fiatal fogolynőt.
Volt egy egyéves gyermeke. Történt egyszer, hogy a kisgyermek kiesett a karjai közül, és fe
sértette az arcát. Az anya zokogásban tört ki. Megpróbáltam megvigasztalni, mondván, hogy a
b nem komoly, nem kell ilyen csekélység miatt mindjárt sírva fakadni. Azt felelte nekem:
„Nem emiatt sírok, sokkal súlyosabb az én bajom. Mind a hat bátyám odaveszett, és nem tudo
mi történt a férjemmel és a nővéreimmel.” A partvidéki franjok közül állapítja meg az arab
ffaiak jutottak ilyen szörnyű sorsra.

A területek visszahódítása valóban mindenütt kíméletesen történik meg. Szaladin – egy rövid
dása után – északnak vonul. Elhalad Tyr előtt, de nem akarja az időt vesztegetni az erős fa
tövében, inkább tovább folytatja diadalútját a tengerpart mentén. Július 29–én hetvenhét é
Szaida egyetlen kardcsapás nélkül megadja magát, s néhány nappal később így tesz Bejrút és
. A muzulmán csapatok ekkor már a Tripoliszi Grófság közelében járnak, de Szaladin úgy ítél
gy ebből az irányból többé már semmilyen veszély sem fenyegeti, visszatér délre. Tyr előtt
gtorpan, vívódik, megostromolja–e.
Rövid tétovázás után – meséli Bahaaddin – a szultán lemondott erről a tervről. Csapatai imi
va állomásoztak, emberei kifáradtak a hosszúra nyúlt hadjáratban, és Tyr túlságosan is jól
mert a partvidékről elűzött valamennyi franj itt gyűlt össze. Inkább Aszkalón ellen vonult
z könnyebb ellenfélnek ígérkezett.
Eljön majd a nap, amikor Szaladin keservesen megbánja még ezt a döntését. Pillanatnyilag az
nban folytatódik a diadalsorozat. Szeptember 4–én Aszkalón megadja magát, aztán a templomos
k által tartott Gáza is. Közben Szaladin néhány emírjét Jeruzsálem térségébe küldi, be is v
epülést, köztük Betlehemet is.
Innentől a szultánnak már csak egy vágya van, hogy a győzedelmes hadjárat megkoronázásaként
n saját pályafutásának csúcsaként visszahódítsa a Szent Várost.
Sikerülhet–e neki is, Omár kalifa példájára, rombolás és vérontás nélkül bevonulnia e szent
netet küld Jeruzsálem lakóinak, folytassanak tárgyalásokat a város jövőjéről. Jeruzsálem el
nnek Szaladinhoz Aszkalónba. A győztes elfogadható javaslatot tesz. Adják át neki harc nélk
a várost, s akkor aki akar, szabadon elmehet és magával viheti minden vagyonát. A keresz
tény kultusz szent helyeit továbbra is tiszteletben tartják, s a jövőben egyetlen oda zarán
okolónak sem esik majd bántódása. A szultán hatalmas meglepetésére azonban a franjok olyan
asz hangnemben válaszolnak, mintha csak hatalmuk teljében lennének. Átadni Jeruzsálemet, a
hol Krisztus meghalt? Szó sem lehet róla! A város az övék és a végsőkig védeni fogják.
Szaladin akkor megesküszik, fegyverrel veszi be a várost. Utasítja a Szíriában szanaszét ál
ozó csapatait, gyűljenek össze a Szent Város körül. Minden emír azonnal eleget tesz a paran
ak. Melyik muzulmán ne kívánná, hogy az ítélet napján e szavakkal állhasson teremtője elé:
m Jeruzsálemért? Vagy még inkább: én mártírhalált haltam Jeruzsálemért. Szaladinnak egy asz
gjósolta, hogy elveszíti fél szeme világát, ha bevonul a Szent Városba, s ő így válaszolt:
megszerzéséért odaadnám mindkét szememet is!”
A falakon belül a védelem fő szervezője Balian d’Ibelin, Ramleh ura, aki Ibn al–Athír szeri
olyan nagy úr a franjoknál, mintha éppenséggel király volna. Röviddel az övéi nagy veresége
gyta el Hittint, aztán Tyrbe menekült. Mivel a felesége Jeruzsálemben élt, a nyáron Szaladi
engedélyéért folyamodott, hadd menjen el érte. Megígérte, hogy nem lesz nála fegyver és cs
yetlen éjszakát tölt majd a Szent Városban. Amikor megérkezett, kérlelni kezdték, maradjon
, mert senki másnak nincsen elég tekintélye az ellenállás irányításához. De Balian sokat ad
ecsületére, nem vállalhatta Jeruzsálem és népe védelmét a szultánnal kötött megállapodása m
sorsát magának Szaladinnak a kezébe tette le, tőle kérdezte meg, mit kell ebben a helyzet
ben tennie. A nagylelkű szultán feloldotta az önként vállalt kötelezettsége alól. Ha Balian
, kötelessége a Szent Városban maradnia és fegyvert viselnie, hát cselekedjen eszerint! És
inthogy Jeruzsálem védelme annyira lekötötte, hogy saját maga nem tudta feleségét biztonság
lyezni, a szultán védőkíséretet adott az asszony mellé egészen Tyrig.
Szaladin semmit sem tagadott meg egy egyenes jellemű embertől, még ha a legádázabb ellenség
volt is az illető. Igaz, ebben az esetben a kockázat elenyészően csekély. Bármekkora is Ba
ian katonai szakértelme, jelenlétének aligha kell nyugtalanítania a muzulmán hadsereget. A
falak erősek ugyan, s a franj lakosság is ragaszkodik városához, de a védelem csupán egy m
roknyi lovagra és néhány száz mindennemű harci gyakorlat híján való polgárra támaszkodhat.
Azonkívül a Jeruzsálemben élő keleti keresztények, az ortodoxok és a jakobiták Szaladinhoz
főleg a papság, mert a latin főpapok bizony gyakorta csúfot űztek belőlük. A szultán egyik
b tanácsadója egy Júszuf Batit nevű ortodox pap. Ő tartja a kapcsolatot a franjokkal és a k
leti keresztény közösségekkel. Nem sokkal az ostrom megkezdése előtt az ortodox klérus ígér
tt Batitnak, hogy amennyiben a nyugatiak túlságosan nyakaskodnának, ők majd megnyitják a m
uzulmánok előtt a város kapuit.
A valóságban a franjok ellenállása bátor, de rövid és kilátástalan lesz. Jeruzsálem körülzá
0–án kezdődik meg. Hat nappal később Szaladin, aki az Olajfák hegyén üttette föl vezéri sát
sapatait a nyomás fokozására a végső ostrom megindítása előtt. Szeptember 29–én az utászokn
ütniük a körkörös fal északi részén, annak a helynek a közvetlen közelében, ahol 1099 júli
iak behatoltak. Látván, hogy a harc folytatásának nincsen semmi értelme, Balian menlevelet
kér a szultántól, hogy megjelenhessen a színe előtt.
Szaladin nem hajlandó tárgyalni. Vajon nem ajánlotta–e föl még jóval a csata előtt a megadá
dvezőbb feltételeit? Most már semmi helye az egyezkedésnek, mert megesküdött, hogy karddal
ja vissza a várost, úgy, ahogyan a franjok tették annak idején. Csak egyetlen módja van es
küje feloldásának, éspedig az, ha Jeruzsálem megnyitja kapuit és feltétel nélkül, mindenest
a magát.
Balian szerette volna kicsikarni legalább a szabad elvonulás ígéretét – meséli Ibn al–Athír
láhaddin hajthatatlan volt. Balian megpróbált az érzelmeire hatni, mindhiába. Akkor ezekke
l a szavakkal fordult hozzá: „Ó, szultán, tudd meg, hogy ennek a városnak oly népes a lakos
a, hogy csak az Isten tudja a számát. Hajlanának arra, hogy letegyék a fegyvert, mert az
t remélik, megkíméled az életüket, ahogyan annyi társukét sem vetted el. Szeretik az életet
ik a halált. De ha azt kell látnunk, hogy a halál elkerülhetetlen, akkor istenemre mondo
m, a lángoknak adjuk mindenünket, amink csak van, megöljük gyerekeinket és asszonyainkat,
egyetlenegy dinár hadizsákmányt sem hagyunk nektek, egyetlenegy férfit vagy nőt sem tudtok
majd rabságba hurcolni. Azután pedig leromboljuk a Szent Sziklát, az al–Aksza mecsetet és
az összes többi szent helyeteket, megöljük a fogságunkban lévő ötezer muzulmán foglyot, és
lovainkat meg minden állatunkat. Végül pedig kitörünk, és úgy harcolunk ellenetek, ahogyan
ak az életéért harcol az ember. Egyikünk sem pusztul el anélkül, hogy közületek többet is n
olna a másvilágra.”

Szaladin ügyet sem vet a fenyegetésekre, de lenyűgözi tárgyalópartnere szenvedélyessége. Ám

arja hagyni, hogy túlságosan könnyen meggyőzzék, ezért a tanácsosaihoz fordul, megkérdezi,
az iszlám szent helyeinek megóvása érdekében feloldozást nyerhetne–e a város karddal történ
tt esküje alól. A válasz igenlő, de a tanácsosok, ismerve uruk javíthatatlan nagyvonalúságá
szkodnak hozzá, hogy a franjok csak akkor mehessenek el, ha előzőleg anyagi kártérítést fiz
ek, mert a hosszú hadjárat miatt már teljesen kiürült az államkassza. A hitetlenek tulajdon
pen foglyok, fizessenek hát váltságdíjat az életükért: tíz dinárt a férfiakért, ötöt a nőké
ekért. Balian elfogadja az elvet, de szót emel a szegények érdekében, akiknek nincsen módju
egy ekkora összeg megfizetésére. Nem lehetne hétezret közülük harmincezer dinárral megvált
aladin ezúttal is helyt ad a kérésnek, kincstárnokai felháborodására. Az elért eredménnyel
Balian parancsot ad embereinek a fegyverletételre.
És 1187. október 2–án, pénteken, a hidzsra 583. éve rajab havának 27. napján, pontosan azon
pon, amikor a muzulmánok a Próféta Jeruzsálembe való éjjeli megérkezését ünnepük, Szaladin
vonul a Szent Városba. Emírjei és katonái szigorú parancsot kaptak: egyetlen kereszténynek,
sem keletinek, sem pedig nyugatinak nem eshet bántódása. Valóban nem lesz sem mészárlás, se
ablás. Néhány fanatikus követeli a Szent Sír lerombolását, elégtételül a keresztények által
enített muzulmán kegyhelyekért, de Szaladin hamar lehűti a forró kedélyűeket. Sőt fegyveres
lít a szent helyek elé, és kijelenti, hogy még a franjok is elzarándokolhatnak ide, amikor
csak akarnak. A Sziklák templomának tetejére kitűzött keresztet természetesen leveszik, és
keresztény templommá átalakított al–Aksza mecset ismét a muzulmán vallás szent helye lesz,
falait rózsavízzel meglocsolták.
Szaladint hatalmas tömeg kíséri, amint végigjárja a szent helyeket, sír, imádkozik, földre
. A franjok zöme ezalatt a városban marad. A gazdagok önkéntes száműzetésük előtt eladják h
kat és bútoraikat, a vásárlók általában a helyben maradó ortodox vagy jakobita keresztények
atlanokat és ingóságokat azok a zsidó családok vásárolnak majd meg, akiket Szaláhaddin fog
epíteni a Szent Városban.
Ami Baliant illeti, ő eközben minden erejével a szegények szabadságát megváltó pénz összegy
. A váltságdíj önmagában véve nem tetemes összeg. Az uralkodók, hercegek váltságdíja ezekbe
több tízezer dinár volt, elérhette, sőt meg is haladhatta a százezret is. De a szegények sz
z dinár egy család egyvagy kétévi jövedelmét jelentette. A szerencsétlenek ezrei gyűltek ös
os kapuinál, hogy néhány garast kolduljanak. Al–Adel, aki éppen olyan jószívű, mint Szaladi
gkéri bátyját, engedjen ezer szegényt váltságdíj nélkül elmenni. A pátriárka, megtudván ezt
zabad elvonulását kéri, és Balian még ötszázét. Valamennyien elmehetnek. Aztán a szultán –
 – ingyenes elvonulást engedélyez az idős embereknek és a foglyul ejtett családapáknak. A f
j özvegyeket és az árvákat pedig nem csupán szabadon bocsátja, hanem még ajándékokat is osz
, mielőtt útnak indulnának.
Szaladin kincstárnokai teljesen elcsüggednek. Ha a kevésbé tehetőseket ellenszolgáltatás né
engedi, akkor legalább a gazdagok váltságdíját emelje föl! Az állam derék szolgáinak elkese
kor hág a tetőfokára, amikor Jeruzsálem pátriárkája sok–sok arannyal, szőnyeggel, mindenfél
megrakott szekér kíséretében hagyja el a várost. Imádaddin al–Aszfaháni felháborodott szav
kért beszélnek:
Azt mondtam a szultánnak: „Ez a pátriárka legalább kétszázezer dinár értékű vagyont visz ma
gedtük meg a franjoknak, hogy a személyes vagyonukat magukkal vigyék, de nem az egyházuk
és a kolostoraik kincseit. Ezt nem szabad hagyni!” De Szaláhaddin így felelt: „Betűről bet
eg kell tartanunk az aláírt szerződésünket. Ne mondhassa később senki, hogy az igazhitűek m
gték az adott szót. Éppen ellenkezőleg, a keresztények mondják csak el mindenütt, mennyi jó
halmoztuk el őket.”

És így történt, hogy a pátriárka is csak tíz dinárt fizetett, mint a többiek, és még védőkí
llé, hogy háborítatlanul elérhesse Tyr városát.
Ha Szaladin meghódította Jeruzsálemet, azt nem az aranyért tette, és még kevésbé a bosszú k
ogyan ő maga elmondotta, csak Istennel és a hitével szembeni kötelességét teljesítette. Az
lme az, hogy felszabadította a várost a megszállók igája alól, vérfürdő, pusztítás és gyűlö
a az, hogy leborulhatott azokon a szent helyeken, ahol nélküle egyetlen muzulmán sem i
mádkozhatna. Október 9–én, pénteken hivatalos szertartást rendeztek az al–Aksza mecsetben.
s vallási vezető szerette volna magáénak tudni a dicsőséget, hogy ezen az emlékezetes napon
ndhatja el a szentbeszédet. A szultán választása végül Mohieddin Ibn al–Zaki damaszkuszi ká
esett. Abu–Szád Harávi utódja drága fekete ruhába öltözve lépett fel a szószékre. Hangja ti
es volt, de egy kicsit reszketett a felindultságtól: „Dicsőség az Istennek, aki győzelmet a
ott harcunknak, aki visszaadta nekünk ezt az egy évszázada elveszett várost! Dicsőség ennek
a seregnek, mert ezt választotta a Magasságos, hogy befejezze a visszahódítás nagy művét! É
sőség neked, Szaláhaddin Júszuf, Ajjúb fia, aki visszaadtad ennek a megcsúfolt népnek a bec
!”

ÖTÖDIK RÉSZ

A MEGTORPANÁS
(1187–1244)

Amikor Egyiptom ura úgy döntött, átadja Jeruzsálemet a franjoknak, a méltatlankodás vihara
végig az iszlám valamennyi országán.
SZIBT IBN AL–DZSAUZI

XI. FEJEZET

A MEGHIÚSULT TALÁLKOZÁS

A Jeruzsálem visszafoglalásáért hősként tisztelt Szaladint már győzelme másnapján bírálatok

lállók barátsággal, ellenfelei egyre szigorúbban vetik szemére hibáit.
Szaláhaddin – írja Ibn al–Athír – sohasem volt következetes a döntései véghezvitelében. Ha
romakor a védők kihúzták egy ideig, a szultán felhagyott a további küzdelemmel. Márpedig eg
lkodónak sohasem szabad így cselekednie, még ha a sors kegyeltje, akkor sem. Sokszor érd
emesebb szilárdnak maradni és elbukni, mint sikerre jutni, de aztán sután eltékozolni, ami
t elért az ember. Ennek az igazságnak az egyik legfényesebb példája Szaláhaddin magatartása
r városánál. Egyedül az ő hibája, hogy a muzulmánok kénytelenek voltak itt megtorpanni.

A moszuli történetíró, Zengi családjának elkötelezett híve, sohasem ellenséges hangnemben,

ig hűvös tartózkodással beszél Szaladinról. Hittin és Jeruzsálem után Ibn al–Athír is oszto
világ általános örömében, de ez nem gátolja meg, hogy a hős egy–egy hibáját is fölfedje, m
hátsó szándék nélkül. Ami Tyrt illeti, a történész által megfogalmazott szemrehányások telj
Valahányszor bevett egy franj várost vagy egy erődítményt, például Akrát, Aszkalónt vagy Je
t, Szaláhaddin mindenütt megengedte, hogy az ellenséges lovagok és katonák Tyrbe menekülhes
enek. A város emiatt gyakorlatilag bevehetetlenné vált. A partvidéki franjok üzeneteket kül
tek tengerentúli honfitársaiknak, akik megígérték, hogy segítségükre sietnek. Talán nem áll
Tyr védelmét bizonyos értelemben maga Szaláhaddin szervezte meg, a tulajdon seregével szem
ben?
Természetesen nem szabad felróni a szultánnak, hogy nagylelkűen bánt legyőzött ellenfeleive
A felesleges vérontástól való irtózása, adott szavának szigorú megtartása, lenyűgözően neme
egalább olyan értékesek az utókor szemében, mint haditettei. Az azonban vitathatatlan, hog
y súlyos politikai és katonai hibát követett el. Tudnia kellett, hogy Jeruzsálem visszahódí
a Nyugat arculcsapása, aminek következményei lesznek. Ilyen körülmények között megengedni a
jok tízezreinek, hogy Tyrbe, a partvidék legerősebb várába távozzanak, egyet jelentett egy
hídfőállás megerősítésével egy újabb behatoláshoz. Ráadásul a lovagoknak egy kivételesen er
y király ugyanis továbbra is fogságban volt – a Nyugatról nemrégiben érkezett Conrad de Mon
rrat márki személyében (az arab krónikások műveiben „al–Markisz” néven szerepel).
Szaladin tisztában van a veszéllyel, de nagyságát alábecsüli. 1187 novemberében, néhány hét
nt Város bevétele után hozzálát Tyr ostromához, de nem túl nagy meggyőződéssel. Az ősi föní
az egyiptomi hajóhad hathatós támogatásával lehetne elfoglalni. Szaladin tudja ezt, mégis m
ndössze tíz hajóval jelenik meg a falak alatt, amelyek közül ötöt gyorsan fel is gyújtanak
gy merész roham során. A többi hajó elmenekül Bejrút felé. A tengeri fedezet nélkül maradt
hadsereg ezek után már csak a Tyrt a szárazfölddel összekötő keskeny földnyelven támadhat.
om így akár hónapokig is elhúzódhat. Annál is inkább, mert al–Markisz alaposan feltüzelte a
kat, szemmel láthatóan készek a végsőkig harcolni. A végeérhetetlen hadjárattól kimerült em
javasolja Szaladinnak, álljon el tervétől. Arannyal talán többüket is maradásra lehetne bí
de a katonák sokba kerülnek télvíz idején, az államkassza pedig üres. Maga a szultán is fár
szereli tehát csapatainak felét, felhagy Tyr ostromával, és északra vonul, ahol a városok é
rődítmények minden erőfeszítés nélkül bevehetők.
A muzulmán hadsereg számára újabb győzelemsorozat ez: Latakia, Tartúsz, Bagrasz, Száfita, K
ab – és még hosszan lehetne sorolni a hódításokat. Sokkal könnyebb számba venni azokat a he
t, amelyek továbbra is a franjok kezén maradtak a Keleten: Tyr, Tripolisz, Antiochia
és a kikötője, valamint három elszigetelt erőd. De az éles szeműeket ez nem tévesztheti me
Szaladin közvetlen környezetében sem. Mire jó győzelmet győzelemre halmozni, ha közben semm
iztosíték sincs rá, hogy sikerül elejét venni egy újabb behatolásnak? A szultánról lepereg
aggályoskodás. „Ha a franj ok átjönnek a tengeren túlról, ugyanolyan sorsra jutnak, mint az
teniek” – jelenti ki, amikor egy szicíliai hajóhad jelenik meg Latakia előtt. 1188 júliusáb
még Guy–t is könnyelműen szabadon bocsátja, no persze előtte ünnepélyesen megesketi, hogy n
g többé fegyvert a muzulmánok ellen.
Ez az ajándék sokba kerül majd még neki. 1189 augusztusában a franj király fogadalmát megsz
e ostromolni kezdi Akra kikötőjét. Hadereje szerény, de nap mint nap érkeznek az újabb és ú
hajók, és ontják magukból a nyugati harcosokat.
Jeruzsálem elvesztése után – meséli Ibn al–Athír – a franjok feketébe öltözve átkeltek a te
indenütt segítségért folyamodtak, de leginkább a nagy Rómában. Hogy bosszúra tüzeljék az em
egy rajzot mutogattak, amely a Messiást ábrázolta – a béke legyen vele –, amint vérben úszó
l szenved egy arab ostorcsapásai alatt. Azt mondták: „Nézzétek! Ez itt a Messiás, ez pedig
ohamed, a muzulmánok prófétája, halálra ostorozza a mi Urunkat!” A felháborodott franjok gy
zni kezdtek, még a nők is, és akik nem tudtak útra kelni, fizették annak a költségeit, aki
yettük ment a harcba. Az egyik fogoly ellenség elmondta nekem, hogy szülei egyetlen gy
ermeke volt, és az anyja eladta a házát, hogy megvehesse a harci felszerelését. A franjok
vallási és érzelmi felajzottsága akkora volt, hogy készek voltak bármilyen áldozatra, csak
y elérjék a céljukat.

Szeptember első napjaitól kezdve Guy csapatai folyamatosan kapják az erősítést. Megkezdődhe
az akrai csata, a franj háborúk egyik leghosszabb és legrettenetesebb ütközete. Akra egy
orrnyúlványhoz hasonló félszigeten épült: délen van a kikötő, nyugatra a tenger, az északi
oldal két erős fala pedig hegyesszögben fut össze. A várost kétszeresen is gyűrű veszi kör
ulmán helyőrség által szilárdan ellenőrzött falakhoz egyre közelebb férkőznek a megfeszítet
elsorakozott franjok, de a hátukban ott van Szaladin serege. Szaladin kezdetben ab
ban bízott, hogy sikerül majd ellenfeleit sakkban tartania és megtizedelnie. Hamarosan
rá kellett azonban döbbennie, hogy hiú ábrándokat dédelgetett. Hiába arat ugyanis a muzulm
reg több egymást követő győzelmet is, a franjok gyorsan pótolják veszteségeiket, feltöltik
t. Tyrből vagy a tengeren túlról naponta érkeznek az újabb és újabb harcosok.
1189 októberében javában dúl már az akrai ütközet, amikor Szaladin üzenetet kap Aleppóból,
emannok királya”, Rőtszakállú Frigyes császár Konstantinápolyhoz közeledik, úton van Szíria
tvanezer emberrel. A szultán nyomban megteszi, amit lehet. A hűséges Bahaaddin ekkor i
s mellette van, s így meséli el az eseményeket: Felmérve a helyzet súlyos voltát, Szaláhadd
y döntött, ismét a dzsihádba hívja valamennyi muzulmánt, és értesítette a kalifát a fejlemé
m bízott meg, hogy menjek el Szindzsár, Dzsezire, Moszul és Irbil uraihoz, és vegyem rá őke
, katonáikkal együtt vegyenek részt a szent háborúban. Azután Bagdadba kellett mennem, hogy
az igazhívők fejedelmét is cselekvésre bírjam. Mindenben követtem az utasításait. Hogy a ka
izökkentse közönyéből, Szaladin egy levelében tájékoztatja, hogy a Rómában székelő pápa par
franj népeknek, vonuljanak Jeruzsálem ellen. Szaladin ugyanakkor követeket meneszt a m
aghrebi és a spanyolországi muzulmán vezetőkhöz is, kéri őket, segítsék meg muzulmán testvé
hogyan a nyugatiak tették keleti honfitársaikkal. De a lelkesedést, amit Jeruzsálem viss
zahódítása keltett, az egész muzulmán világban felváltja a félelem. Azt suttogják, a franjo
a rettenetes lesz, ismét patakokban folyik majd a vér, s a Szent Város megint elvész, sőt
Szíria és Egyiptom is a hódítók kezére kerül majd. De – ismét, mint már annyiszor – a vélet
ondviselés megsegíti Szaladin ügyét.
A német császár diadalmasan átvonul Kis–Ázsián, és 1190 tavaszán Konya alá ér. Hamar betöri
ehatol Kilidzs Arszlán utódainak a fővárosába, majd üzenetet küldet Antiochiába, hírül adja
dél–anatóliai örmények megrettennek, s vallási vezetőik gyorsan követet küldenek Szaladinh
tse meg őket az újabb franj behatolástól. De a szultán közbeavatkozására nem lesz szükség.
rekkenő hőségben Rőtszakállú Frigyes megfürdik egy folyócskában a Taurus–hegység lábainál,
ham következtében – megfullad, Ibn al–Athír szavaival egy olyan helyen, ahol a víz a köldök
ért. Hadserege szerteszéledt. Az Isten így mentette meg a muzulmánokat az alemannoktól, a
kik még a franjok között is különösen nagyszámú és szívós népnek számítanak.
A német veszély tehát csodálatosan elhárult, de azért hónapokra megbénította Szaladint, nem
atott döntő támadásra az Akrát ostromlók ellen. A palesztinai kikötő előtti helyzet így tel
merevedik. A szultán elegendő erősítést kapott, nem kell félnie az ellentámadásoktól, de a
at sem lehet többé elűzni a falak alól. Lassanként egyfajta modus vivendi alakul ki. A via
skodó felek, lovagok és emírek meg–meghívják egymást mulatozni, szépen megvannak egymás köz
t még közös játékokat is rendeznek, mint azt Bahaaddintől tudhatjuk.
Történt egyszer, hogy a hadakozásba belefáradt felek elhatározták, gyermekviadalt tartanak.
Két fiú jött ki a falak közül, hogy megmérkőzzön két hitetlen kortársával. A verekedés hevé
zulmán gyermek rávetette magát az ellenfelére, leterítette és torkon ragadta. Látván, hogy
i, a franjok odaszaladtak, mondván: „Megállj csak! Most már igazából a foglyod lett, és mi
tjuk őt.” A muzulmán fiú kapott két dinárt, s cserébe elengedte az ellenfelét.

E búcsúbeli hangulat ellenére a háborút viselők helyzete csöppet sem irigylésre méltó. Sok
a sebesült, tombolnak a járványok, és télen rendkívül nehéz megszervezni az utánpótlást. S
elsősorban az akrai helyőrség miatt fő a feje. A nyugati hajók érkeztével egyre szorosabb a
ngeri zár. Egy több tucatnyi hajóból álló egyiptomi flottának kétszer is sikerül elverekedn
a kikötőig, de veszteségeik súlyosak, a szultánnak hamarosan ravaszsághoz kell folyamodnia,
hogy a falakon belül levők élelmezését megoldhassa. 1190–ben felszerel Bejrútban egy irdatl
nagy hajót, és színültig megtölti búzával, sajttal, tojással és kecskével.
Egy muzulmán csapat alkotta a hajó legénységét – meséli Bahaaddin. – Franj öltözékbe bújtak
kállukat, az árbocra keresztet tűztek, és jól látható helyre disznókat állítottak. Megközel
nyugodtan hajókáztak az ellenséges hajók között. Megállították őket, mondván: „Látjuk, Akr
!” A mieink meglepetést színlelve, megkérdezték: „Hát nem vettétek be a várost?” A franjok,
hitték, hogy valóban honfitársaikkal állnak szemben, így feleltek: „Nem, egyelőre még nem.
mondták a mieink –, akkor majd a táborotok közelében lehorgonyzunk. Hanem itt jön mögöttünk
k hajó. Azonnal értesíteni kellene, nehogy a város felé ússzon.” A bejrútiak ugyanis észrev
gy egy franj hajó halad a nyomukban. Az ellenséges tengerészek nyomban efelé a hajó felé in
ultak, közben pedig a mieink dagadó vitorlákkal, teljes sebességgel Akra kikötője felé sikl
ak. A védők örömkiáltásokkal fogadták őket, mert már az éhínség pusztított a városban.

Az ilyen cseleket persze nem lehet sűrűn megismételni. Ha Szaladin seregének nem sikerül át
nie az ostromgyűrűt, Akrának előbb–utóbb meg kell adnia magát. De a hónapok múltával a muzu
, egy újabb Hittin esélye egyre halványabb lesz. A nyugati harcosok tábora nemhogy fogya
tkozna, de egyre nagyobb lesz.
1191 áprilisában Franciaország királya, Fülöp Ágost száll partra csapataival Akra szomszéds
ius elején követi őt Oroszlánszívű Richárd is.
Anglia e királya, Malek al–Inkitár – írja Bahaaddin – bátor, erőtől duzzadó s a harcban mag
olt. Rangban ugyan Franciaország királya alatt állt, de gazdagsága és katonai tekintélye eg
aránt nagyobb volt amazénál. Útközben megállt Cipruson, hamar elfoglalta, s amikor huszonöt
mberekkel és hadianyaggal megrakott gályájával megjelent Akránál, a franjok örömujjongásban
i, hatalmas tüzeket gyújtottak érkezésének megünneplésére. Ami a muzulmánokat illeti, az ő
m és csüggedés töltötte el.

Az Anglia koronáját viselő harminchárom éves vörös óriás a harcias világi lovag megtestesít
irdetett nemes eszméi csöppet sem palástolhatják véres kegyetlenségét és teljes gátlástalan
a nyugatiak egy emberként csodálják és tisztelik is kivételes egyénisége és vitathatatlan k
a miatt, magát Richárdot Szaladin személyisége ragadja meg. Megérkezte pillanatától szeretn
ele találkozni. Küldönc útján kéri al–Adelt, szervezzen meg egy találkozót a bátyjával. A s
nélkül így felel: „A királyok csak egy egyezség megkötése után találkoznak, merthogy nem he
y háborúzzanak egymással, miután együtt ettek–ittak. ” Ám az öccsét felhatalmazza Szaladin,
kozzék Richárddal azzal a feltétellel, hogy mindkettejüket a saját katonái vegyék körül. Íg
olatok folyamatosan fennmaradnak, ámbár eredményt nem hoznak. Valójában – írja Bahaaddin –
njok csupán azért küldözgettek követeket hozzánk, hogy felmérjék erős és gyenge pontjainkat
fogadtuk őket, minket is hasonló célok vezéreltek. Ha Richárd őszintén szeretne is megismer
ni Jeruzsálem meghódítójával, bizonyosan nem tárgyalni jött a Keletre.
Miközben a felek találkozgatnak, az angol király az Akra elleni döntő rohamot készíti elő.
lágtól teljesen elzárt várost éhínség kínozza. Csak egy–egy kiváló úszó képes élete kockázt
in elmeséli az egyik ilyen vállalkozás történetét.
A hosszú csata egyik legkülönösebb és legemlékezetesebb epizódja volt ez. Egy Issza nevű mu
zó minden éjjel átúszott az ellenséges hajók alatt, és csak a túloldalukon bukkant fel újra
tromlottak mindig türelmetlenül várták a megérkezését. Általában pénzt és üzenetet vitt a h
erősített zacskókban. Az egyik éjszakán három ilyen bugyorral az övében merült a víz alá, e
b levelet vitt magával. De észrevették, és megölték. Hamar megtudtuk, hogy valami szerencsé
nség érhette, mert a védők a megérkeztekor mindig egy galambot röpítettek hozzánk, s ezen a
kán semmiféle jelet nem kaptunk. Néhány nap múlva akrai lakosok a partról egy úszó testet l
z árral sodródni. Közelebb mentek, s látták, Issza az, az úszó, akinek övében még mindig ot
arany és a leveleket tartalmazó bőrtasak. Vajon láttak–e valaha embert, aki még a halála u
s ilyen hűségesen teljesítette megbízatását?

A muzulmán harcosok egyéni hőstettei nem elegendőek. Akra helyzete válságossá válik. 1191 n
elején az ostromlottak már csak elkeseredett segélykiáltásokat hallatnak: „Az erőnk fogytá
ncsen más választásunk, csak a fegyverletétel. Holnap, hacsak nem tesztek valamit értünk, é
kért cserében feladjuk a várost.” Szaladin teljesen elcsügged. Minden reménye szertefoszlot
, nem tudja felmenteni az ostromlott várost, forró könnyek ömlenek a szeméből. Hozzátartozó
egészségéért aggódnak, az orvosai pedig nyugtatószereket írnak fel neki. Felszólítja a hadi
, hirdessék ki a táborban, hogy döntő támadást indítanak a város felmentésére. De emírjei n
lé. „Miért sodornánk feleslegesen veszélybe a muzulmán sereget?” – kérdik. A franjok most o
kan vannak, s állásaik is oly szilárdak, hogy minden hadművelet egyenlő lenne az öngyilkoss
al.
1191. július 11 –én kétévi ostrom után egyszer csak keresztes lobogók kúsznak fel a falakra
A franjok torkukszakadtából kiáltoztak örömükben, a mi táborunkban pedig mindenki lesújtott
llgatott. A katonák sírtak és nyöszörögtek. A szultán olyan állapotban volt, mint egy anya,
a gyermekét veszítette el. Bementem hozzá, megtettem minden tőlem telhetőt, hogy erőt öntse
ele. Azt mondtam neki, hogy most már Jeruzsálem és a többi part menti város jövőjére kell g
nia, és az Akrában foglyul ejtett muzulmánok ügyében kell közbenjárnia.

Legyűrve fájdalmát, Szaladin követet küld Richárdhoz, megvitatni a bebörtönzöttek kiszabadu

eltételeit. De az angolnak sietős a dolga. Sikerét azonnal és eltökélten ki akarja használn
egy nagyszabású hadművelet megindítását tervezi, nincs ideje a foglyokkal bajlódni, ahogyan
szultánnak sem volt négy évvel korábban, amikor a franj városok egymás után kerültek a kezé
bség csak az, hogy Szaladin nem akarván bíbelődni a foglyokkal, elengedte őket. Richárd más
oldást” részesít előnyben: a kivégzésüket. Az akrai helyőrség kétezerhétszáz katonáját össz
előtt, s a családjukhoz tartozó mintegy háromszáz asszonyt és gyermeket is. Kötelekkel egym
kötözik őket, oly szorosan, hogy egyetlen hústömeget alkotnak. Akkor rájuk szabadítják a f
harcosokat, akik szablyákkal, lándzsákkal és kövekkel addig kaszabolják–gyilkolják a szeren
eket, amíg az utolsó nyögések is el nem halnak.
Miután ezt a gondot gyorsan „megoldotta” Richárd, csapatai élén elhagyja Akrát. A tengerpar
entén délre vonul, hajóhada a közelben maradva követi. Szaladin velük párhuzamosan halad, a
azföld belsejében. A két sereg között számos összecsapásra kerül sor, de egyik sem hoz végs
ultán most már tisztában van vele, hogy nem tudja megakadályozni a franjokat abban, hogy
átvegyék a palesztin tengerpart feletti ellenőrzést. A szétverésükre pedig végképp nem gon
A legtöbb, amit tehet, hogy feltartóztatja őket, s eltorlaszolja előttük, kerül, amibe ker
a Jeruzsálembe vezető utat. A Szent Város elvesztése rettenetes csapás lenne az iszlám szá
Szaladin pályafutásának leggyötrelmesebb óráit éli. Kétségbeesése ellenére igyekszik fennt
atai és a környezete fegyelmét és hitét. Bizalmasai előtt elismeri, komoly hátrányba került
ig bizonygatja, hogy a muzulmánok mindig itt maradnak, a franj királyok pedig csak m
eghatározott időre jöttek a Keletre háborúzni. Hát nem hagyta–e el Franciaország királya is
tinát augusztusban, száznapos ott–tartózkodása után? Hát nem ismételgeti Anglia királya is
, hogy szeretne mihamarább visszatérni távoli birodalmába?
Richárd egyébként megsokszorozza diplomáciai kezdeményezéseit. 1191 szeptemberében, miután
tai néhány sikeres haditettet hajtottak végre a part – menti Arszúf–síkságon, Jaffától észa
l–Adelt, kössenek gyors egyezséget.
A mieink és a tieitek közül egyaránt sokan meghaltak – írja az egyik üzenetében –, az orszá
n hever és az ügy egyoldalú rendezése egyikünknek sem áll módjában. Nem gondolod, hogy most
? A mi részünkről csupán három vitás kérdést látunk: Jeruzsálem, az igazi kereszt és a terü

Ami Jeruzsálemet illeti, az a mi szent vallási helyünk, sohasem leszünk hajlandók lemondan
i róla, még ha az utolsó csepp vérünkig kell is harcolnunk érte. A terület dolgában az a kí
hogy kapjunk meg mindent a Jordántól nyugatra. A kereszt pedig számotokra csupán egy has
zontalan fadarab, de számunkra felbecsülhetetlen az értéke. Adja hát nekünk a szultán, és v
véget ennek a kimerítő harcnak.

Al–Adel haladéktalanul beszámol a javaslatról bátyjának, aki a legfőbb bizalmasaival való t

zás után a következő választ diktálja:
A Szent Város éppúgy a mienk is, mint a tiétek; sőt a mi számunkra még fontosabb, mert ez v
a prófétánk csodálatos éjszakai utazásának végpontja és itt gyűlik majd össze a közösségün
Teljesen kizárt tehát, hogy elhagyjuk. Ezt a muzulmánok sohasem fogadnák el. Ami a terület
et illeti, az mindig is a mienk volt, a ti hódításaitok csupán átmenetiek. Bejöhettetek ide
mert annak idején gyengék voltak a muzulmánok, de bármennyit is kelljen háborúznunk, sohas
m hagyunk benneteket nyugton a bitorolt földeken. A kereszt pedig erős fegyver a kezün
kben, és csakis akkor válunk meg tőle, ha cserében hasonló jelentőségű engedményt kapunk mi

Az üzenetek keménysége csak látszólagos. Mindkét fél a lehető legmerészebb igényét fogalmaz
megegyezés előtt nyilvánvalóan továbbra is nyitva áll az út. Három nappal a fenti üzenetvá
hárd egy ugyancsak különös javaslatot küld Szaladin öccsének, aki azt Bahaaddin közvetítésé
a el Szaladinhoz.
Az egyezségtervezet szerint al–Adel feleségül venné Anglia királyának a nővérét, aki Szicíl
itvese volt, de a férje meghalt. A király ezért hozta magával testvérét a Keletre, s most f
lajánlja a kezét al–Adelnek. A pár Jeruzsálemben élne. Az angol király az általa ellenőrzöt
nti területeket Akrától Aszkalónig odaajándékozná a nővérének, aki a „száhel” királynője le
az öccsének adná a partvidéki birtokait, aki a száhel királya lenne. A keresztet a házas fe
re bíznák, s a foglyokat mindkét oldalon szabadon bocsátanák. Amikor pedig a béke megköttet
Anglia királya hazatérne a tengeren túli országába.

Al–Adelt láthatóan megkísértette a lehetőség. Meghagyja Bahaaddinnek, tegyen meg minden től
hetőt Szaladin meggyőzése érdekében. A krónikás megígéri, hogy igyekezni fog.
Megjelentem tehát a szultán előtt, s megismételtem a hallottakat. Nem emelt semmi különöseb
ifogást, de kijelentette, hogy szerinte Anglia királya nem fogadna el soha egy effaj
ta rendezést, ezért alighanem valami tréfáról vagy cselről lehet szó. Háromszor kértem meg,
egalább tegyen egy próbát, amíg végül beleegyezett. Vihettem tehát a szultán beleegyezését
Ő gyorsan megüzente az igenlő választ az ellenséges táborba. Ám az átkozott angol azzal kü
ssza a követet, hogy nővére rettenetes dühbe gurult a javaslat hallatán, s megesküdött, soh
m adja magát oda egy muzulmánnak.

Ahogyan azt Szaladin sejtette, Richárd ravaszkodni próbált. Azt remélte, hogy a szultán úgy
ahogy van, visszautasítja majd a tervet, s ezzel alaposan felbőszíti al–Adelt. A javasl
at elfogadásával Szaladin rákényszerítette az angol uralkodót, hogy felfedje, kettős játéko
hónapja már komoly erőfeszítéseket tett, hogy megkülönböztetett kapcsolatot alakítson ki al
„Testvéremnek” szólította, igyekezett felkelteni becsvágyát, felhasználni őt Szaladin elle
volt rossz ötlet. A maga részéről a szultán is alkalmaz hasonló módszereket. A Richárddal f
tott tárgyalásaival egy időben Tyr urával, az angol uralkodóval rendkívül feszült viszonyba
arkisszal is párbeszédet folytat. Konrád márki attól fél, hogy az Oroszlánszívű ki akarja t
irtokaiból. Odáig megy, hogy szövetséget ajánl fel Szaladinnak a „tengeri franjok” ellen. A
ultán nem kap az ajánlaton, de felhasználja a Richárdra gyakorolt diplomáciai nyomás fokozá
Az angol királyt olyannyira kétségbe ejti a márki politikája, hogy néhány hónappal később
ltatja.
Fondorlata kudarcát követően Richárd megkéri al–Adelt, szervezzen meg egy személyes találko
és Szaladin között. De a szultán most is ugyanazt a választ adja, mint hónapokkal azelőtt.
Királyok csak egy egyezség megkötése után találkoznak egymással. Különben sem ismerem a nye
te sem az enyémet, amúgy is csak egy olyan tolmács segítségével társaloghatnánk, akiben mi
ten megbízunk. Legyen hát ez az ember hírvivő közöttünk. Ha pedig majd egyezségre jutunk, a
szejövünk, s egyetértés uralkodik majd közöttünk.
A tárgyalások még egy évig elhúzódnak. Szaladin befészkelte magát Jeruzsálembe, s hagyja, h
jék–múljék az idő. Békeajánlatai egyszerűek: tartsa meg mindenki azt, ami felett hatalma va
franjok, ha óhajtják, fegyvertelenül elzarándokolhatnak a Szent Városba, de az továbbra is
muzulmánok kezén marad. Richárd már tűkön ül, szeretne hazatérni. Kétszer is Jeruzsálem el
, hogy kikényszerítse a döntést, de egyik alkalommal sem támadja meg a várost. Hogy túlfűtö
vágyát kielégítse, hatalmas, hónapokig tartó építkezésbe kezd. Óriási várat emel Aszkalónná
szeretné egy majdani, Egyiptom elleni hadjárathoz. Alighogy elkészül az építmény, Szaladin
elenti, hogy a békekötés egyik feltételeként ragaszkodik az utolsó kőig való lebontásához.
1192 augusztusában Richárd nem bírja tovább. Súlyos beteg, számos lovagja elpártolt tőle, s
vetik, hogy nem kísérelte meg Jeruzsálem bevételét, Konrád meggyilkoltatásával vádolják, s
re sürgetik, hogy haladéktalanul térjen vissza Angliába. Nem halogathatja tovább az indulás
Majdhogynem könyörgőre fogja, hogy Szaladin hagyja meg neki Aszkalónt. De a válasz nemleg
es. Akkor egy újabb üzenetet küld a szultánnak. Újból előadja kérését, de most azt is hozzá
amennyiben nem sikerülne hat nap alatt elfogadható békét kötni, kénytelen lenne itt tölten
telet. Ez a burkolt fenyegetés mosolyra fakasztja Szaladint. Leülteti a követet, s a
következő szavakat intézi hozzá: „Megmondod a királynak, hogy Aszkalón ügyében nem engedek.
dig azt a tervét illeti, hogy a telet ebben az országban tölti, nos, úgy látom, ez elkerülh
tetlen, mert tudnia kell, hogy alighogy elmegy, azon nyomban visszafoglaljuk az ál
tala elrabolt földet. Még az is lehetséges, hogy az előtt foglaljuk vissza, mielőtt elmegy
. Valóban van kedve itt tölteni a telet, két hónap utazásnyi távolságra a családjától és az
en élete virágában, ereje teljében van és élvezhetné a lét örömeit? A magam részéről nyugod
a telet, aztán a nyarat, aztán egy másik telet és egy másik nyarat, mert én a saját ország
vagyok, a gyermekeim és a hozzátartozóim körében, akikre vigyázhatok, mert van egy seregem
a nyárra és egy másik a télre. Öreg ember vagyok már, nem érdekelnek a földi lét gyönyörei.
k tehát, és várok, amíg az Isten győzelmet nem ad valamelyikünknek.”
Nyilván ennek az üzenetnek a hatása is, hogy Richárd néhány nap múlva bejelenti, kész lemon
Aszkalónról. És 1192 szeptemberének elején aláírnak egy öt évre szóló békeszerződést. A fra
yrtől Jaffáig terjedő partvidéki területeket, és elismerik Szaladin fennhatóságát az ország
beleértve Jeruzsálemet is. A nyugati harcosok Szaladin menlevelével a Szent Városba igy
ekeznek, hogy Krisztus sírjánál imádkozhassanak. Szaladin udvariasan fogadja a legelőkelőbb
ket közülük, még étkét is megosztja velük, megnyugtatja őket, szilárd elhatározása a vallás
sítása. De Richárd nem megy el Jeruzsálembe. Nem akar meghívottként érkezni abba a városba,
hódítóként óhajtott bevonulni. Egy hónappal a békekötés után elhagyja a Keletet anélkül, ho
a Szent Sírt és találkozott volna Szaladinnal.
A szultán végül is győztesen került ki a Nyugattal való nehéz összecsapásból. Igaz, a franj
szerezték néhány város ellenőrzését, jelenlétüket meghosszabbították még mintegy száz eszte
bé nem válnak olyan hatalommá, amely képes lenne rákényszeríteni az akaratát az arab világr
lesznek már igazi államaik, legfeljebb néhány helyi birtokuk.
Szaladin a siker ellenére is megtörtnek és csüggedtnek érzi magát. Alig emlékeztet már benn
ami Hittin karizmatikus hősére. Tekintélye megcsappant az emírjei előtt, ellenlábasai egyre
merészebbek. Fizikailag is rossz állapotban van. Sohasem volt híres kicsattanó egészségéről
k óta a damaszkuszi és a kairói udvari orvosok rendszeres kezelésére szorult. Az egyiptomi
fővárosban egy különösen nagy tudású „tabib”, a Spanyolországból érkezett zsidó–arab Músza
nevén Maimonidész – gyógyította. Ennek ellenére a franjok elleni harc legnehezebb éveiben
kran jöttek rá maláriás rohamok, amelyek sokszor hosszú napokra ágyba kényszerítették. 1192
valamiféle betegség elhatalmasodása nyugtalanítja az orvosokat, hanem az általános elgyeng
egyfajta korai öregség, amelyet mindenki érzékel a környezetében. Szaladin még csak az ötv
en jár, de maga is érzi, hogy órái meg vannak számlálva.
Élete utolsó napjait Szaladin békés nyugalomban tölti kedves városában, Damaszkuszban, az ö
. Bahaaddin el sem mozdul mellőle, gondosan feljegyzi minden szavát, gesztusát. 1193.
február 18–án vele van a fellegvár palotájának a kertjében is.
A szultán az árnyékban telepedett le, legfiatalabb gyermekei körében. Megkérdezte, ki vár r
benn. „Franj követek – válaszolták neki –, meg emírek, és városi elöljárók egy csoportja.”
franjokat. Amikor megjelentek előtte, az egyik kisfiát, abu–Bakr emírt, akit nagyon szer
etett, éppen a térdén lovagoltatta. A franjok láttán, sima arcuk, hosszú hajuk, fura öltözé
gyermek megijedt és sírva fakadt. A szultán elnézést kért a franjoktól, és véget vetett a t
k anélkül, hogy meghallgatta volna, mit akarnak mondani neki a követek. Aztán így szólt hoz
: „Ettél már valamit ma?” E szavakkal szokott meghívni valakit, étkezzen vele. Hozzá is tet
„Hozzanak valamit enni nekünk!” Tejben főtt rizst és más, rendkívül könnyű ételeket szolgá
szultán evett. Ez megnyugtatott, mert azt hittem, már elvesztette minden étvágyát. Egy id
eje elteltnek érezte magát, nem volt képes egy falatot sem lenyelni. Nehezen mozgott, és
emiatt szüntelenül elnézést kért.

Ezen a csütörtökön Szaladin elég erősnek érzi magát még ahhoz is, hogy lóra szálljon, és eg
zarándok–karaván elé ügessen. Két nap múlva azonban már fölkelni sem bír. Lassanként telje
süllyed. Világos pillanatai egyre ritkábbak. Betegségének híre elterjed Damaszkuszban, a la
félnek, hogy hamarosan az anarchia keríti hatalmába a várost.
A bazárból eltűntek a selymek, a fosztogatástól való félelem miatt. Minden este, midőn elha
a szultán lakhelyét és saját szállásomra igyekeztem, emberek tolongtak az utamban, arckife
ezésemből próbálván kifürkészni, bekövetkezett–e már az elkerülhetetlen.

Március 2–án este a beteg szobája megtelik a palota asszonyaival. Nem bírják visszafojtani
könnyeiket. Szaladin állapota oly válságos, hogy legidősebb fia, al–Afdal megkéri Bahaaddi
a szultán egy másik közeli munkatársát, al–Fadil kádit, töltsék az éjszakát a fellegvárban
– feleli a kádi –, mert ha az emberek nem látnak bennünket kijönni, a legrosszabbra gondol
ak, s fosztogatás kezdődhetne.” A beteg melletti virrasztással ezért egy olyan sejket bízna
meg, aki a fellegvárban lakik.
Ez a sejk idézeteket olvasott fel a Koránból, az Istenről és a túlvilágról beszélt, miközbe
öntudatlanul nyöszörgött. Amikor másnap megjelentem nála, már halott volt. Az Isten kegyel
legyen vele! Elmesélték nekem, hogy amikor a sejk ezeket a sorokat olvasta föl: „Allah a
z egyedüli Isten, és az ő kezeibe helyezem magam”, a szultán elmosolyodott, orcája felragyo
ott, s aztán kilehelte a lelkét.

A szultán halálhírére számos damaszkuszi a fellegvárba indul, de az őrök nem eresztik be ők

k a nagy emíreknek és a legfőbb ulémáknak van joguk rá, hogy részvétüket nyilvánítsák al–Af
nyt szultán legidősebb fiának. A költőknek és a szónokoknak hallgatniuk kell. Szaladin legk
bb fiai kiszaladnak az utcára, és zokogva elvegyülnek a gyászoló tömegben.
Ezek a kibírhatatlanul fájdalmas jelenetek írja Bahaaddin egészen a déli imáig tartottak. A
kor megmosták a testet és halotti ruhába öltöztették. A díszes selymeket, ékszereket mind m
n kellett hozatni, mert a szultánnak nem volt semmi ilyesféle holmija. Engem is meghív
tak az al–Davláhi által vezetett ceremóniára, de nem volt bátorságom részt venni benne. A d
után a testet egy lepellel borított koporsóban kivitték az utcára. Amikor a tömeg megpilla
totta a halotti menetet, fájdalomkiáltásokban tört ki. Aztán csoportonként váltva egymást,
ultak a koporsóhoz. A szultánt később a palota kertjei felé vitték, oda, ahol betegsége ide
lták, majd letették a nyugati pavilonban. A délutáni ima órájában helyezték a földbe. Isten
lje fel a lelkét, és tegye fényessé a sírját!

XII. FEJEZET

AZ IGAZSÁGOS ÉS A TÖKÉLETES

Mint ahogy minden nagy muzulmán vezető halála után kitört a polgárháború, úgy Szaladin elhu
is azonnal darabjaira hullott szét a birodalma. Az egyik fia Egyiptomot kaparinto
tta meg, a másik Damaszkuszt, a harmadik Aleppót. Még szerencse, hogy tizenhét fiúgyermeke
zöme –és egyetlen leánya – túl fiatal volt a marakodáshoz, egyedül ez szabott gátat az ors
yobb mértékű felaprózásának. Ugyanakkor a szultán két fivére és számos unokatestvére mind–m
t az örökség egy darabkájára, ha ugyan nem az egész hagyatékra. Csak kilencévnyi csatározás
i szövetségkötés, árulás és gyilkosság után jutott el megint odáig az ajjúbida birodalom, h
n vezérnek engedelmeskedjék; al–Adelnek, „az Igazságosnak”, a mesteri diplomatának, aki ann
idején kis híján Oroszlánszívű Richárd veje lett.
Szaladin sosem bízott meg igazán túl ékesszóló, ármánykodó, nagyravágyó és a nyugatiakkal v
elettébb simulékony öccsében. Nem is hagyott rá jelentős örökséget, csupán a Renaud de Chat
vett kastélyokat a Jordán keleti partján. E kietlen és jóformán lakatlan vidék uralkodója –
is a szultán számításai szerint – sohasem törhet az egész birodalom kormányzására. Al–Adelt
fából faragták. 1196 júliusában elragadja al–Afdaltól Damaszkuszt. Szaladin huszonhat éves
eljesen alkalmatlannak bizonyult a város kormányzására. A tényleges hatalmat Dia–ed–Din Ibn
thír vezír, a történetíró bátyja gyakorolta, al–Afdal pedig átadta magát az ital és a hárem
gybátyja összeesküvést sző ellene, megfosztja amúgy is névleges hatalmától, s egy szomszédo
zalkhádba száműzi. Itt a bűnbánat mardosta al–Afdal megfogadja: felhagy kicsapongó életmódj
ntúl az imának és az elmélkedésnek szenteli életét. 1198 novemberében Szaladin másik fia, a
gyiptom ura a Piramishegység közelében egy farkasvadászaton lezuhan lováról, s életét veszt
fdal nem tud ellenállni a kísértésnek, előbújik visszavonultságából, hogy az elhunyt örökéb
gybátyja a legcsekélyebb lelkiismeret–furdalás nélkül ettől az újabb javadalmától is megfos
alt, végérvényesen eltávolítva ezzel unokaöccsét a politikai hadszíntérről. 1202–től az ötv
ajjúbida birodalom korlátlan hatalmú ura.
Al–Adel nem olyan karizmatikus személyiség, mint Szaladin, tehetség dolgában is alatta mar
ad, de vitathatatlanul jobb szervező nála. Uralkodása alatt felvirágzik az arab világ, a n
yugalom és a tolerancia korszaka ez. Az új szultán Jeruzsálem visszafoglalása után nem látj
elmét a szent háború erőltetésének, s a franjokkal a békés egymás mellett élés, a kereskede
atok erősítésének politikáját folytatja; támogatja például több száz itáliai kereskedő lete
an. Az arab–franj kapcsolatrendszerben addig sohasem tapasztalt csöndes békesség uralkod
ik hosszú éveken át.
Az ajjúbidák testvérharcait a franjok kezdetben megpróbálták kihasználni arra, hogy rendet
emtsenek alaposan megcsonkított területeiken. Mielőtt elhagyta volna Jeruzsálemet, Orosz
lánszívű Richárd a Jeruzsálemi Királyságot amelynek fővárosa immár Akra lett – egyik unokaö
ire”, Henri de Champagne grófra bízta. A hittini vereség után tekintélyét vesztett Guy de L
gnant ünnepélyes külsőségek között ugyan, de eltávolították. Ciprus királya lett, s családj
ralkodik majd a szigeten. Állama gyengeségét ellensúlyozandó, Henri de Champagne szövetsége
eres az asszaszinokkal. Személyesen látogat el az egyik várukba, al–Kahf–ba, hogy találkozz
a szekta nagymesterével. Szinan, a hegyi öreg nem sokkal korábban meghalt, de utódjának ug
yanolyan korlátlan hatalma van hívei felett. Hogy ezt franj látogatójának bebizonyítsa, meg
arancsolja két katonájának, vessék le magukat a magas várfalról. A parancsot habozás nélkül
ik. A nagymester még tovább is folytatná, de Henri megkéri, vessen véget a gyilkos bemutató
ak. Megköttetik a szövetségesi szerződés. Hogy vendégük kedvében járjanak, az asszaszinok m
nem ölhetnék–e meg valamelyik haragosát. Henri udvariasan elutasítja az ajánlatot, mondván
ogy alkalomadtán majd igénybe veszi a szolgálatukat. A sors iróniája, hogy nem sokkal e vér
s előadás után Richárd unokaöccse halálos balesetet szenved: kizuhan akrai palotájának egyi
akából.
Henri de Champagne halála után heteken át komoly összecsapások folynak. Megszállott német z
okok feldúlják Szaidát és Bejrútot, s csak a Jeruzsálem felé vezető úton sikerül megállítan
i őket. Ez alatt az idő alatt al–Adel visszafoglalja Jaffát. 1189. július 1–jén azonban úja
gyverszünet köttetik, ezúttal öt év és nyolc hónapnyi időre. A fegyvernyugvás alatt Szaladi
sikerül megszilárdítania hatalmát. A kiváló politikus felismeri, hogy immár nem elegendő a
idéki franjokkal kiegyeznie, közvetlenül a Nyugathoz kell fordulnia, ha el akarja kerüln
i az újabb behatolást. Most kapóra jönnek az itáliai kereskedőkkel kialakított jó kapcsolat
alán sikerül meggyőznie őket, hogy többé ne szállítsanak hajóikon ellenőrizhetetlen franj c
Egyiptomba és Szíriába.
1202–ben megparancsolja fiának, Egyiptom alkirályának, al–Kamelnek, „a Tökéletesnek”, hogy
tárgyalásokat a Velencei Köztársasággal, a Földközi–tenger vidékének legerősebb hatalmával
viselői gyakorlatias hangnemben beszélnek, s a kereskedelmi érdekek egybeesésének köszönhet
z egyezség hamarosan létrejön. Al–Kamel biztosítja a velenceiek számára a szabad behajózást
deltájánál fekvő kikötőkbe közöttük Alexandriába és Damiettába –, teljes védelmet nyújt szá
módon is segíti tevékenységüket. Cserébe a dózsék köztársasága kötelezi magát, hogy nem tá
yugati hadműveletet Egyiptommal szemben. Csakhogy az itáliaiak nem sokkal korábban már a
láírtak busás összeg reményében egy másik szerződést is, mégpedig nyugati fejedelmekkel, am
ták közel harmincötezer franj harcos átszállítását Egyiptomba. E megállapodást természetese
tartják újabb partnerük előtt. Tárgyalókészségükben bízva elhatározzák, hogy egyik köteleze
megszegni.
Amikor az útra kész lovagok megérkeznek Velencébe, Dandolo dózse nyájasan fogadja őket. Maj
m vak, vénséges vén ember volt – írja róla Ibn al–Athír –, ha mégis lóra szállt, egy lovász
vezetnie a hátasát. Hajlott kora és gyönge látása ellenére Dandolo kijelenti, hogy személye
zt kíván venni a kereszt zászlaja alatt megvívandó harcban. Az indulás előtt azonban még fe
a franjokat, szurkolják le a szállításért kialkudott fizetséget. A franjok haladékot kérne
a dózse ezt csupán azzal a feltétellel hajlandó megadni, ha a harci műveleteket Zara kiköt
k, Velence adriai–tengeri legfőbb vetélytársának az elfoglalásával kezdik. A keresztesek cs
hosszas vívódás után egyeznek bele ebbe – Zara ugyanis Róma hűséges szolgájának, Magyarorsz
koronájához tartozó keresztény város –, de nincsen más választásuk: a dózse ragaszkodik va
az apró szívességhez, vagy pedig a megígért összeg hiánytalan kifizetéséhez. Zarát tehát 12
en megtámadják és kifosztják.
De a velenceiek még ezzel sem érik be. Most arról próbálják meggyőzni a keresztes hadvezére
hogy tegyenek egy kitérőt Konstantinápolyba is, s ott ültessenek a trónra egy fiatal, a ny
ugati érdekeket kiszolgáló fejedelmet. A dózse valójában Velence uralma alá kívánja vonni a
dközi–tengeri térséget. Ügyesen előadott érvei azonban jól leplezik igazi szándékát. Kihasz
ok bizalmatlanságát a görög „eretnekekkel” szemben, s felkelti bennük a kapzsi vágyat Bizán
incseinek a megkaparintására. S még tovább üti a vasat: elhiteti a katonai vezetőkkel, hogy
a rúmok városának ellenőrzésével nyílna a legnagyobb esély a muzulmánok elleni hatékony tám
franj hadvezérek beadják a derekukat. 1203 júniusában a velencei hajóhad felvonul Konstant
inápoly alá.
A rúmok királya harc nélkül elmenekült – meséli Ibn al–Athír –, s a franjok a saját jelöltj
a. Az új király csak névleg kormányzott, minden döntést a franjok hoztak meg helyette. Rett
netes adókat vetettek ki, megfizetésük lehetetlennek bizonyult. Akkor minden aranyat–éksze
rt elraboltak, még a keresztekről és a Messiást ábrázoló festményekről is, a béke legyen ve
keseredett rúmok fellázadtak, megölték a fiatal uralkodót, kiűzték a franjokat a városból,
ukat eltorlaszolták. Mivel katonai erejük csekély volt, gyorsfutárt küldtek Konya városának
urához, Szulejmánhoz, Kilidzs Arszlán fiához, jöjjön a segítségükre. De erre már nem kerül
A rúmoknak semmi esélyük sem volt az ellenállásra. Hadseregük javarészt franj zsoldosokból
még saját falaikon belül is számos velencei ügynök dolgozott ellenük. 1204 áprilisában ali
ti ostrom után a várost bevették a franjok.
Három napon át szakadatlanul folyt a dúlás, a kegyetlenkedés. Az ikonokat, a szobrokat, a
könyveket, a megszámlálhatatlanul sok műtárgyat mind elrabolták vagy elpusztították, több e
lakót felkoncoltak.
Minden rúmot megöltek vagy elhurcoltak – írja a moszuli történetíró. – A városi elöljárók k
Sophiának nevezett nagy templomban kerestek menedéket az őket üldöző franjok elől. Papok é
rzetesek egy csoportja lépett akkor ki a templomból, kezükben kereszttel és evangéliummal,
így esdekeltek a támadóknak, kíméljék meg életüket. De a franjok ügyet sem vetettek rimánk
emészárolták őket, majd kifosztották a templomot.

Tudjuk azt is, hogy a franjok egy magukkal hozott utcalányt ültettek a pátriárka trónjára,
ki trágár dalokat énekelt, miközben a részeg katonák a szomszédos görög zárdákban megerősza
Konstantinápoly ostroma a történelem egyik legvisszataszítóbb eseménye volt. A város kifos
követően – Ibn al–Athír kifejezésével – egy „keleti latin” császár került a trónra Flandria
, akit a rúmok természetesen sohasem ismertek el törvényes uralkodójuknak. A császári udvar
gmaradt tagjai Niceába menekültek, ez a város lett a görög birodalom átmeneti fővárosa Bizá
évvel később bekövetkezett visszafoglalásáig.
A konstantinápolyi őrjöngés nemhogy nem erősítette meg a szíriai franjok helyzetét, ellenke
rendkívül hátrányos következményekkel járt számukra. A Keletre özönlő kalandor lovagok, sze
k szemében ezentúl sokkalta vonzóbb lesz a görög föld temérdek rabolni való kincsével, mint
a, Tripolisz és Antiochia környéki keskeny földsáv a partvidéken. A keresztesek konstantiná
yi kitérője egy csapásra megfosztja a szíriai franjokat annak reményétől, hogy nyugati erős
támadást kísérelhetnek majd meg Jeruzsálem ellen. Ehelyett kénytelenek a fegyverszünet megh
zabbítását kérni al–Adeltől. A szultán – hatéves lejárati idővel – elfogadja ajánlatukat. S
ekkor már szilárd a hatalma, de esze ágában sincs hadjáratot indítani. A franjok jelenléte
partvidéken egy csöppet sem zavarja.
A béke meghosszabbítását szeretné a szíriai franjok többsége is, de a tengeren túl, főleg p
csak a háború újbóli felszítását állítják. 1210–ben az Akrai Királyság egy házasság követk
kezébe kerül. A hatvanéves lovag nemrégiben érkezett Nyugatról. 1212 júliusában ugyan ő is
dó öt esztendővel meghosszabbítani a fegyverszünetet, közben azonban egyre–másra küldözgeti
pápához, egy hatalmas expedíciós sereg felállítását sürgetve, hogy 1217 nyarán már meg leh
i a nagyszabású hadjáratot. A felfegyverzett zarándokokat szállító első hajók egy kis késés
mberben meg is érkeznek Akra kikötőjébe. 1218–ban újabb franj invázió veszi kezdetét. A cél
yiptom.
Al–Adelt meglepi, és mindenekelőtt lesújtja ez az erőszakos lépés. Hiszen hatalomra jutása
korábban, az Oroszlánszívű Richárddal folytatott tárgyalások időszakában is – minden erejé
lt, hogy véget vessen a háborús állapotnak. Még saját vallási vezetőinek örökös szemrehányá
miatt, pedig hányszor megvádolták, hogy a szőke férfiak iránt érzett barátsága miatt hagyta
n a szent háború ügyét. Az első hónapokban a hetvenhárom éves, beteg szultán nem is ad hite
dásról beszámoló jelentéseknek. Hogy felbőszült németek bandái kifosztottak néhány galileai
zokta már, ebben nincsen semmi különös. Az viszont, hogy negyed évszázadnyi béke után a Nyu
gy átfogó támadást indítson, elképzelhetetlen számára.
Az értesülések azonban napról napra pontosabbak. Franj harcosok tízezrei gyűltek össze Dami
a, a Nílus fő ágának bejáratát ellenőrző város előtt. Apja utasítására al–Kamel csapatai él
któl megrettenve elkerüli az összecsapást. Táborát elővigyázatosan a kikötőtől délre állítj
gathatja a város helyőrségét, hogy közben nem kell attól tartania, hogy a franjok hátba tám
Damietta Egyiptom egyik legjobban védhető városa. Falait keleten és délen vékony, mocsaras
dnyelv határolja, északon és nyugaton pedig a Nílus állandó kapcsolatot biztosít a hátorszá
várost az ellenség csak akkor tudja körülzárni, ha sikerül megszereznie az ellenőrzést a f
lett. Számolva ezzel a veszéllyel is, a leleményes védők a folyó fölé kifeszítettek egy hat
ashálót, az egyik végét a városfal bástyáihoz, a másikat pedig a túlparthoz közeli szigeten
z erősítve. A franjok látván, hogy amíg a vashálót szét nem szaggatják, egyetlen hajó sem t
nekiveselkednek az erőd ostromának. A védők három hónapon keresztül minden rohamot visszav
ek, de akkor a franjok két egymáshoz kötözött hajó fedélzetén hatalmas, az erőd magasságát
nyot építenek, és a segítségével 1218. augusztus 25–én beveszik az erődöt; a vashálót szétz
Néhány nappal később megérkezik a vár elestének hírét vivő postagalamb Damaszkuszba. Al–Ade
endül. Nyilvánvaló, hogy az erőd elvesztését hamarosan magának a városnak a bukása követi,
semmi sem tartóztathatja fel a hódítókat a Kairó felé vezető úton. Hosszú háború következi
ez al–Adelnek sem kedve, sem ereje nincs már. Néhány óra múlva szívroham végez vele.
A muzulmánok számára nem a folyami vár elvesztése az igazi katasztrófa, hanem az öreg szult
lála. Katonai téren ugyan al–Kamel ellenáll az ellenségnek, súlyos veszteségeket okoz neki,
kerül megakadályoznia Damietta teljes körülzárását, de a politikában törvényszerűen kitör a
ig a szultán komoly erőfeszítéseket tett, hogy a fiai elkerüljék ezt a sorscsapást. Még éle
sztotta a birodalmát. Egyiptomot al–Kamel kapta, Damaszkuszt és Jeruzsálemet al–Moazzam, D
zsezirét al–Asraf, a jelentéktelenebb területeket pedig a fiatalabb gyermekei. De így sem
tudott mindenkit kielégíteni. Noha a testvérek kapcsolata viszonylag valóban jó, bizonyos ö
szeütközések elkerülhetetlenek. Kairóban emírek egy csoportja megpróbálja kihasználni al–Ka
s az egyik fiatal öccsét ültetni a trónra. Az államcsíny már–már sikerül, amikor Egyiptom
t szerez a szervezkedésről. Otthagy csapot–papot, Damiettát és a franjokat, tábort bont, ig
ekszik vissza a fővárosába, helyreállítani a rendet és megbüntetni az összeesküvőket. A fra
nyomban visszafoglalják korábban elvesztett pozícióikat. Damietta körül bezárul az ostromg
Hiába siet al–Moazzam is seregével Damaszkuszból bátyja segítségére, al–Kamel immár nem men
a várost, az invázió megállításáról pedig nem is álmodhat. Békeajánlatai ezért rendkívül n
l–Moazzamot, romboltassa le a jeruzsálemi erődítményeket, és üzenetet küld a franjoknak: ké
nekik a Szent Várost, ha hajlandók elhagyni Egyiptomot. De a franjok, akik fölényben érzi
k magukat, nem tárgyalnak. 1219 októberében al–Kamel pontosítja az ajánlatát: nemcsak Jeruz
et adná át, hanem a Jordántól nyugatra fekvő palesztin területeket is, ráadásként pedig Jéz
us keresztjét. Ezt az ajánlatot a behatolók már megfontolandónak találják. Jean de Brienne
elfogadása mellett foglal állást, s ez a véleménye az összes szíriai franjnak is. De a végl
döntés egy Pélage nevű spanyol bíboros kezében van, őt nevezte ki a pápa a hadsereg élére.
ent háború megalkuvás nélküli folytatásának a híve, hallani sem akar a szaracénokkal való e
Hogy al–Adel ajánlatának visszautasítását tettekkel is nyomatékosítsa, azonnal elrendeli a
etta elleni ostromot. A harcokban, az éhségtől és a járványoktól megtizedelt helyőrség nem
enállást tanúsítani.
Pélage most már egész Egyiptom leigázására törekszik. Csak azért nem vonul tüstént Kairó el
z a hír járja, hogy tekintélyes haderő élén nemsokára megérkezik a leghatalmasabb nyugati u
dó, Németország és Szicília királya, Hohenstauf Frigyes. E hír természetesen eljutott al–Ka
is, készülődik a háborúra. Követei bejárják az iszlám országait, segítségül hívnak minden t
szövetségest. Ezenkívül felszerel egy hajóhadat a Nílus deltájától nyugatra, nem messze Al
. Ez a flotta 1220 nyarán Ciprus magasságában meglepi a nyugati hajókat és megsemmisítő ver
t mér rájuk. Miután az ellenség nem ura többé a tengereknek, al–Kamel gyorsan megismétli bé
, megtetézve azt egy harminc évre szóló fegyvernyugvás aláírásának az ígéretével. Hiába. Az
ismételt nagylelkű ajánlatokból Pélage csupán azt szűri le, hogy Kairó ura maga is végképp
ak látja önnön helyzetét. És nemrég érkezett meg a hír, hogy az időközben Rómában császárrá
es megesküdött, haladéktalanul útra kel Egyiptomba. Legkésőbb 1221 nyarán itt kell lennie t
záz hajójával és több tízezer katonájával. A franj hadsereg addig nem háborúzik, de nem is
Frigyes valójában csak nyolc esztendővel később érkezik meg. Pélage türelmesen várakozik 12
ak az elejéig. Júliusban a franj sereg elhagyja Damiettát s eltökélten Kairó felé vonul. Az
yiptomi fővárosban al–Kamel katonái csak erőszakkal tudják megakadályozni a lakosság elmene
szultán mindazonáltal bizakodik, két fivére is a segítségére sietett. Al–Asraf dzsezirei cs
ival csatlakozott az ő erőihez, hogy együtt próbálják meg feltartóztatni a franjokat a Kair
vezető úton. Al–Moazzam pedig északnak tart szíriai seregével, hogy merészen beékelődjék az
Damietta közé. Közben a Nílus áradni kezd. Al–Kamel alig tudja palástolni nagy örömét, látv
ugatiak ügyet sem vetnek a vízállás emelkedésére. Augusztus derekán a föld síkos, cuppogós
s a lovagok kénytelenek megállni, majd egész seregükkel visszavonulni.
Amint a franjok hátrálni kezdenek, az egyiptomi katonák cselekszenek. 1221. augusztus
26–án szétrombolják a védőgátakat. Néhány óra alatt az egész franj hadsereg förtelmes iszap
ja magát. A muzulmán csapatok minden kiutat elzárnak előlük. Hogy serege teljes pusztulását
gakadályozza, az elkeseredett Pélage két nap múlva békét kérő futárt meneszt al–Kamelhez. D
az ajjúbida uralkodó szabja meg a feltételeket. A franjok ürítsék ki Damiettát, és írjanak
yolc évre szóló békeszerződést; cserébe a hadseregük háborítatlanul tengerre szállhat. Jeru
mészetesen többé szó sem esik.
A váratlanul jött elsöprő győzelem ünneplésekor sok arab föltette magában a kérdést, vajon
n átadta volna–e a Szent Várost a franjoknak? Vagy talán csak hitegette őket, hogy időt nye
jen? Hamarosan választ kapnak a kérdésükre.
Damietta gyötrelmes válsága alatt Egyiptom urának sok fejfájást okozott a híres II. Frigyes
z „al–enboror” küszöbönálló érkezése. Vajon csakugyan olyan hatalmas–e, mint amilyennek mon
vényesen elkötelezte–e magát a muzulmánokkal szembeni szent háború mellett? Al–Kamel kikérd
katársait, adatokat gyűjt a Szicíliából – Frigyes királyságából – érkezett utazóktól, s az
tán ámulatból bámulatba esik. Amikor 1225–ben megtudja, hogy a császár feleségül vette Jola
ean de Brienne leányát, s ezáltal Jeruzsálem királya lett, egy finom diplomáciai érzékkel m
t követet küld hozzá. Fakreddin Ibn as–Sejk emírt Palermóba való megérkezése pillanatától l
t tapasztaltak. Igen, minden igaz, amit Frigyesről mesélnek. Tökéletesen beszél és ír arabu
nem is rejtegeti a muzulmán kultúra iránti csodálatát, megvetően tekint a barbár Nyugatra,
pedig a nagy Rómában székelő pápára. Legközelebbi munkatársai mind arabok, akik az ima órá
al Mekka felé fordulnak, aztán borulnak a földre. II. Frigyes, ez a kiváncsi szellemű férfi
Szicíliában, a korabeli arab tudományos élet egyik legfontosabb központjában töltötte egész
Nem sok közösséget érez a korlátolt és fanatikus franjokkal. Királyságában a müezzin zavar
allathatja hangját.
Fakreddin hamarosan Frigyes barátja és bizalmasa lesz. Az ő közvetítésével egyre szorosabb
csolatok épülnek ki a germán császár és a kairói szultán között. A két uralkodó az arisztot
lélek halhatatlanságáról, a világegyetem keletkezéséről levelezik egymással. Al–Kamel megt
y partnere szenvedélye az állatok megfigyelése, és medvéket, majmokat, dromedárokat és még
lefántot is küld neki ajándékba. Az állatokat a császár magánállatkertjének arab gondozóira
ltán ugyancsak elégedett, hogy sikerült Nyugaton egy felvilágosult uralkodóra lelnie, aki –
akárcsak ő maga – képes megérteni a vég nélküli vallási háborúk hiábavalóságát. Nem is habo
dni, mennyire szeretne a közeljövőben a Keleten találkozni vele. Hozzáteszi: boldog lenne,
ha Jeruzsálem uraként üdvözölhetné.
Jobban megérthetjük e nagylelkű gesztust, ha tudjuk, hogy megtétele pillanatában a Szent Vá
os nem al–Kamel, hanem bátyja, al–Moazzam kezében van, s a két testvér nemrégiben összevesz
gymással. Al–Kamel elgondolása szerint Palesztina meghódítása a vele szövetséges Frigyes ál
ot hozna létre, amely megvédené őt al–Moazzam ellenséges próbálkozásaival szemben. Hosszú t
a visszaállított Jeruzsálemi Királyság erős pajzsot jelenthetne Egyiptom számára a harcias
népek támadásának egyre fenyegetőbb veszélyével szemben. Egy hitbuzgó muzulmán sosem mondan
yen hideg fejjel a Szent Városról, de al–Kamel ugyancsak különbözik Szaladin nagybátyjától.
ruzsálem hovatartozása mindenekelőtt politikai és katonai kérdés, a vallásos vonatkozás csa
véleményre gyakorolt befolyása mértékében módosítja ezt a képet. Frigyes sem érzi előbbre v
szténységet az iszlámnál, őt is hasonló elvek vezérlik. Szeretné birtokba venni a Szent Vár
csöppet sem Krisztus sírja miatt, hanem azért, mert ez a siker megerősítené a helyzetét a
szemben, aki nemrég kiátkozta, büntetésből a Keletre indítandó hadjárat halogatásáért.
1228 szeptemberében a császár azzal a meggyőződéssel száll partra Akrában, hogy al–Kamel se
tesként vonulhat majd be Jeruzsálembe, elnémítva ezzel ellenlábasait. Kairó ura azonban a t
erőviszonyait felforgató korábbi események következtében roppant kényes helyzetben van. 12
novemberében al–Moazzam hirtelen meghalt. Damaszkuszt a fia, egy tapasztalatlan fiat
alember, an–Nasszer örökölte. Al–Kamel most már Damaszkusz és Palesztina megszerzésére gond
csen többé szüksége ütközőállamra Egyiptom és Szíria között. Érthetően nincsen elragadtatva
Becsületes ember lévén nem szegheti meg ígéretét, nem utasíthatja nyíltan vissza a császár
nemben megfogalmazott igényét Jeruzsálemre és környékére, de nem is tesz eleget neki, köntö
hímez–hámoz, a helyzet gyökeres megváltozására hivatkozik.
Frigyes mindössze háromezer embert hozott magával, arra számított, hogy Jeruzsálem bevétele
szta formalitás lesz csupán. Ezért nem alkalmazhatja a megfélemlítés politikáját, inkább me
igyekszik al–Kamel szívét: A barátod vagyok – írja neki. – Te vettél rá erre az utazásra. M
a és minden nyugati király tud a vállalkozásomról. Ha üres kézzel kell hazatérnem, elveszít
en tekintélyemet. Könyörgök, add át nekem Jeruzsálemet, hogy ezentúl is emelt fővel járhass
eghatott al–Kamel sok–sok ajándékot és egy kétértelmű választ küld Frigyesnek barátja, Fakr
l. Nekem is számolnom kell a közvéleménnyel – magyarázza. – Ha átadnám neked Jeruzsálemet,
kalifa ítélne el érte, hanem esetleg olyan vallásos felkelést robbantanék ki, amely a trón
a kerülhet. Mindkét fél a hitelét félti a leginkább. Frigyes a végén már esedezik Fakreddin
láljon elfogadható megoldást számára. Fakreddin – a szultán előzetes beleegyezésével – ment
„A nép sohasem fogadná el, hogy harc nélkül átadjuk a Szaladin által oly drága áron vissza
t Jeruzsálemet. Ám ha a Szent Város sorsáról szóló egyezség tétje egy véres háború elkerülé
megértette. Mosolyog, megköszöni barátjának a tanácsot, majd parancsot ad szerény csapatain
készüljenek a csatára. 1228 november végén Frigyes nagy pompával Jaffa kikötője felé vonul
l pedig mindenütt elhíreszteli az országban, hogy hosszú és kemény háborúra kell felkészüln
mas nyugati uralkodó ellen.
Néhány héttel később anélkül, hogy a felek akár csak egyszer is összecsaptak volna már kész
szerződés szövege. Frigyes megkapja Jeruzsálemet, egy folyosót a tengerparthoz, Betleheme
t, Názáretet, Szaida környékét és Tibnin hatalmas, Tyr városától keletre álló várát. A muzu
adhatnak a Szent Városban, megtarthatják a Harám as–Sarif negyedet, ahol a legfőbb szentély
ik vannak. A megállapodást 1229. február 18–án írja alá Frigyes és a szultán nevében Fakred
Egy hónappal később a császár bevonul Jeruzsálembe. A muzulmán lakosságot al–Kamel elköltöz
néhány egyházi embert hagyott az iszlám szent helyeinek gondnokaként. Frigyest a náblúszi
Samszaddin fogadja. Átadja neki a város kulcsait, és amolyan idegenvezetőként elkíséri min
hová. Maga a kádi meséli el a császári városnézés történetét.
Amikor a császár, a franjok királya eljött Jeruzsálembe, al–Kamel utasítására vele maradtam
tem a Harám as–Sarif negyedbe, ahol meglátogatott néhány kisebb mecsetet. Aztán elmentünk a
l–Aksza mecsetbe, majd a Sziklák Székesegyházába, megcsodálta mindkét építészeti alkotást.
zék szépsége, és felhágott a lépcsőn, egészen a legtetejébe. Amikor lejött, kézen fogott, é
ett az al–Aksza mecsethez. Itt egy pappal találkoztunk, aki az Evangéliummal a kezében épp
en belépni készült a mecsetbe. Frigyes haragra gerjedt, durván rákiabált: „Ki küldött ide t
enemre, ha bármelyikőtök engedély nélkül be meri ide tenni a lábát, a szeme világával fizet
minden ízében reszketve eloldalgott. Megkértem a müezzint, hogy aznap éjjel ne szólítsa im
híveket, ne zavarja a császár nyugalmát. De amikor másnap reggel a színe elé járultam, e s
kal fogadott: „Ó, kádi, miért nem szólt a müezzinek imára hívó szava, miként ez lenni szoko
ltem: „Én tiltottam meg nekik, felségedre való tekintettel. Rosszul tetted szólt az uralko
dó mert ezt az éjszakát éppen azért töltöttem Jeruzsálemben, hogy hallhassam a müezzin kiál

A Sziklák Székesegyházában Frigyes egy feliratot lát: Szaláhaddin megtisztította e Szent Vá

a musrikinektől. Ez a kifejezés a „képzettársítás”, vagy akár a „többistenhit” híveire vona
akik az egy Isten képéhez további isten–alakokat társítanak. Ebben az összefüggésben azonb
rban a keresztényeket jelenti, a Szentháromság híveit. A császár úgy tesz, mintha mindezt n
tudná, s szája szögletében hamiskás mosollyal tudakolja zavarba jött vendéglátóitól, ugyan
nek azok a „musrikinek”. Néhány perccel később egy rácskerítésre lesz figyelmes a templom b
egkérdi, mire való. Arra szolgál, hogy a madarak ne repülhessenek be a szent helyre, fel
elik neki. Ekkor a császár hallgatói elképedésére egy nyilvánvalóan a franjokra vonatkozó c
: „Bezzeg a disznóknak megengedte Isten, hogy beléphessenek ide!” A briliáns damaszkuszi s
zónok, az 1229–ben negyvenhárom éves Szibt Ibn al–Dzsauzi ezekben a megjegyzésekben annak b
zonyítékát látja, hogy Frigyes se nem keresztény, se nem muzulmán, hanem minden valószínűsé
 ateista. A Jeruzsálemben kíséretéhez tartózó szemtanúk állításaira hivatkozva hozzáteszi,
vörös szőrzetű, kopasz és rövidlátó volt; ha rabszolga lett volna, nem ért volna többet két
Az arabok túlnyomó többsége osztja Szibt ellenséges érzületét a császárral szemben. Más kör
elték volna az iszlám és az iszlám kultúra iránti baráti magatartását. De az al–Kamel által
szövege felkorbácsolja a közvélemény haragját. Amint híre ment, hogy Jeruzsálem a franjok
kerül, a méltatlankodás vihara söpört végig az iszlám valamennyi országán – írja a krónikás
g volt ez, hogy nyilvános gyásszertartásokat szerveztek mindenütt. Bagdadban, Moszulban,
Aleppóban a mecsetekben gyűltek össze az emberek, hogy kimondják: al–Kamel elárulta az isz
ot. De a leghevesebb indulatok Damaszkuszban törnek fel. An–Nasszer megkért, hívjam össze
a népet a damaszkuszi nagymecsetben – meséli Szibt –, és mondjam el nekik, mi történt Jeruz
ben. Engedelmeskednem kellett, mert hitemmel szembeni kötelességem is ezt diktálta.
A szónok–történetíró fekete selyemturbánban, fékevesztett tömeg előtt lép föl a szószékre.
lesújtott ránk, összetöri szívünket – mondja. – Zarándokaink immár nem vehetik Jeruzsálem
em hangozhatnak fel a Korán versei a jeruzsálemi iskolákban. Micsoda hatalmas szégyen szál
lt minden muzulmán vezető fejére!” An–Nasszer személyesen is részt vesz a tüntetésen. Közte
nagybátyja között nyílt hadiállapot van. Annál is inkább, mert amikor al–Kamel átadta Frigy
eruzsálemet, az egyiptomi hadsereg erős blokád alá vette Damaszkuszt. A szíriai nagyváros l
kói egy emberként sorakoznak fel fiatal uralkodójuk mögött. Számukra a Kairó urának árulása
arc egyet jelent a mozgósítással. De Szibt ékesszólása nem mentheti meg Damaszkuszt.
Al–Kamel hatalmas erőfölényének köszönhetően győztesként kerül ki az összecsapásból. Megadá
és a saját uralma alatt visszaállítja az ajjúbida birodalom egységét.
1229 júniusában an–Nasszer kénytelen elhagyni fővárosát. Keserű érzésekkel, de cseppet sem
a Jordántól keletre Kerak várába fészkeli be magát, ahol a fegyverszünet éveiben az ellensé
embeni meg nem alkuvás szimbolikus alakjává nő. Sok damaszkuszi ragaszkodik a személyéhez,
sok egyházi vezető – kiábrándulva a többi ajjúbida túlságosan is egyezkedő politikájából –
ejedelembe helyezi a hódítók elleni szent háború folytatásának minden reményét. Maga an–Nas
Ki tett nálam nagyobb erőfeszítéseket az iszlám megoltalmazására? Ki más küzdött minden kör
Istenért, a vallásért? 1239 novemberében, száz nappal a fegyverszünet lejárta után an–Nassz
villámtámadással beveszi Jeruzsálemet. Az egész arab világ örömmámorban úszik, a költők Sza
agybátyjához hasonlítják a győzőt, hálával adózva neki, amiért kiköszörülte az al–Kamel áru
intélyén esett csorbát.
Dicsőítői azt persze már nem mesélik el, hogy an–Nasszer kibékült Kairó urával, nem sokkal
8–ban bekövetkezett halála előtt, mert azt remélte, így visszakaphatja tőle Damaszkusz korm
k jogát. A költők azt is jobbnak látják elhallgatni, hogy az ajjúbida uralkodó bevette ugya
eruzsálemet, de megtartani már nem kívánta a várost. Védelmét lehetetlennek találta, ezért
leromboltatta a Dávid–tornyot és más, a franjok által épített erődítményt, majd visszavonu
aival Kerakba. A szenvedély nem zárja ki a politikai és a katonai tisztánlátást, mondhatni
rre. De an–Nasszert mohó hatalomvágya később is elvtelen cselszövésre sarkallja. Az al–Kame
követő örökösödési háborúban an–Nasszer minden további nélkül szövetséget köt a franjokkal
en. Hogy kielégítse a nyugatiakat étvágyát, 1243–ban hivatalosan is elismeri a Jeruzsálem b
oklásához való jogukat, sőt még a Harám asSarif negyedből is hajlandó eltávolítani a muzulm
emélyeket. Al–Kamel sohasem ment ilyen messzire a megalkuvásban!

HATODIK RÉSZ

A KIŰZÉS
(1224–1291)

Keletről a mongolok a tatárok törtek a muzulmánokra, nyugatról a franjok támadták őket, soh
voltak még ennyire szorult helyzetben. Senki más nem segíthet immár rajtuk, egyedül az Ist
en.

IBN AL–ATHÍR

XIII. FEJEZET

A MONGOL OSTOR

Olyan szörnyű eseményeket fogok most elmesélni, hogy hosszú éveken át egy sort sem voltam k
leírni róluk. Bizony, nem könnyű kimondani, hogy a halál lesújtott az iszlámra és a muzulmá
jaj nekem! Bárcsak ne hozott volna az anyám a világra, vagy haltam volna meg korábban,
csak ne kellett volna szemtanúja lennem e rettenetes csapásnak! Ha valaki azt mondja
majd egyszer, hogy nem volt még a földön ekkora szerencsétlenség, amióta az Isten megterem
ette Ádámot, ne kételkedjetek szavaiban, mert ez a színtiszta igazság. A történelem legrett
tesebb eseményei közül általában vagy azt emlegetik, amikor Nabukodonozor legyilkoItatta I
zrael fiúgyermekeit, vagy pedig Jeruzsálem pusztulását. De ezeket össze sem lehet hasonlíta
i mindazzal, ami nemrég itt történt. Nem, bizonyosan nem volt, s amíg világ a világ, nem is
lehet ennél nagyobb és vérfagyasztóbb szerencsétlenség.

Tökéletes történelem című terjedelmes munkájában Ibn al–Athír egy helyütt sem üt meg ilyen
ngot. Elkeseredése, iszonyata lapról lapra nő, de mintha babonából késleltetné a pillanatot
mikor meg kell nevezni a szörnyű csapás okozóját: Dzsingisz kánt.
A mongol hódító felemelkedése nem sokkal Szaladin halála után kezdődött meg, de az arabok c
gy negyed évszázad múlva tapasztalhatták a fenyegető veszély kézzelfogható közelségét. Dzsi
egyesítette hatalma alatt Közép–Ázsia különböző török és mongol népeit, csak ezután vágott
: a világ meghódításába. Három irányban terjeszkedett: keleten a kínai birodalmat hűbéresév
teljesen leigázta; észak–nyugaton kifosztotta Oroszországot, majd Kelet–Európát; nyugaton
oglalta Perzsiát. „Földig kell rombolni minden várost – mondta Dzsingisz kán –, hogy az egé
lág újra egyetlen hatalmas sztyepp lehessen, ahol a mongol anyák nyugodtan szoptathatják
majd szabad és boldog csecsemőiket.” És csakugyan, a tatárok olyan csodálatos városokat te
k a föld színével egyenlővé – lakosságukat csaknem kiirtva –, mint Buhara, Szamarkand és He
A mongol áradat első hulláma a franjok 1218–tól 1221–ig tartó egyiptomi inváziója idején ér
zlám országait. Az arab világ ekkor úgy érezte, két tűz közé került, s ez kétségkívül részb
engedékeny magatartását Jeruzsálemmel kapcsolatban. De Dzsingisz kán nem merészkedett el e
zen Nyugat–Perzsiáig. 1227–ben, hatvanhét éves korában bekövetkezett halála után, a sztyepp
oknak az arab világra gyakorolt nyomása néhány évre valamelyest enyhül.
Szíriában a mongol veszély először közvetett módon érezteti a hatását. A mongolok számos he
t elsöpörtek az útjuk során, közöttük a horezmi törököket, akik néhány évvel korábban az Ir
erületről kiszorították a szeldzsuk törököket. A mongolok teljesen szétverték ennek a maga
dicsőséges muzulmán birodalomnak a hadseregét. Csak azok élték túl, akiknek sikerült messzi
menekülniük a kegyetlen győztesek elől. Így került egy szép napon több mint tízezer horezmi
Szíriába. Raboltak és fosztogattak, zsoldosokként részt vettek az ajjúbidák belső harcaiban
4–ben a horezmiek már annyira erősnek érzik magukat, hogy saját állam létrehozására töreked
om alá veszik Damaszkuszt. Feldúlják a környékbeli falvakat, letarolják a gyümölcsösöket a
de a hosszú ostromra berendezkedett város ellenállását nem képesek megtörni. Meggondolják m
t, és váratlanul Jeruzsálem ellen vonulnak, s július 11–én könnyűszerrel be is veszik. A fr
akosság zömét megkímélik, de a várost kifosztják és felgyújtják. Aztán visszatérnek Damaszk
amennyi szíriai város nagy megkönnyebbülésére – néhány hónappal később az ajjúbida fejedelm
ellenük, s megtizedelik soraikat.
A franj lovasok többé már nem foglalják vissza Jeruzsálemet. Frigyes – az ő diplomácia ügye
ltából lengedezhetett tizenöt éven keresztül keresztes lobogó a város falai felett – már ne
sorsával. Felhagy keleti törekvéseivel, igyekszik a lehető legbarátságosabb viszonyt fennt
rtani Kairó vezetőivel. Amikor 1247–ben IX. Lajos francia király hadjáratot szervez Egyipt
om ellen, a császár megkísérli lebeszélni tervéről. Sőt rendszeresen tájékoztatja al–Kamel
francia támadás előkészületeiről.
Lajos 1248 szeptemberében érkezik meg a Keletre, de nem vonul azonnal az egyiptomi p
artok felé, tavasz előtt túl kockázatosnak tartja a háború megindítását. Cipruson telepedik
a kényszerű várakozás hónapjai alatt megkísérli megvalósítani a franjoknak a XIII. század
on is túl) dédelgetett álmát: szövetséget kötni a mongolokkal, két tűz közé szorítani az ar
ogva rendszeres a követváltás a nyugati és a keleti hódítók között. 1248 végén a Cipruson m
célozgat rá, hogy a mongolok esetleg hajlandók lennének áttérni a keresztény hitre. Lajost
kábítja ez a lehetőség, nem habozik tüstént nagy értékű kegytárgyakat küldeni ajándékba a t
en. De Dzsingisz kán utódai félreértik gesztusát. Franciaország királyát közönséges hűbéres
parancsolják neki, hogy minden esztendőben küldjön hasonló értékű ajándékot. Ennek a félreé
az arab világ, hogy legalábbis egyelőre elkerüli két ellenségének egyidejű, összehangolt tá
1249. június 5–én tehát egyedül a nyugatiak indítanak háborút Egyiptom ellen. Előzőleg term
két uralkodó a kor szokásainak megfelelően dörgedelmes hadüzenetet intéz egymáshoz. Lajos
a: Számos alkalommal figyelmeztettelek, és te egyszer sem hallgattál a szavamra. Ezért úgy
döntöttem, megtámadom a területedet, és ezen még akkor sem változtatnék, ha ünnepélyesen f
Keresztre. Parancsomnak hegyeket–síkságokat ellepő seregek engedelmeskednek, több a katonám
mint kavics a földön. A sors menetel feléd, kivont karddal a kezében. Fenyegetése nyomaték
sításaképpen Franciaország királya emlékezteti ellenségét a keresztényeknek a spanyolország
k felett aratott egy évvel korábbi győzelmeire: Úgy hajtottuk magunk előtt a tieiteket, mi
nt egy csorda szarvasmarhát, férfiúitokat megöltük, asszonyaitokat özvegyekké tettük, fiait
aitokat rabszolgákká. Nem volt elég nektek ez a lecke? Ajjúb válasza nem kevésbé fellengzős
eszement, hát már elfelejtetted, hogyan vettük vissza tőletek, nem is olyan régen, elrabol
t földjeinket? Tán már nem emlékszel, mennyi kínzó sebet ejtettünk rajtatok? A szultán tisz
an csapatainak számbeli kisebbségével, de a Korán szavaival érvel: Ó, de sokszor győzte le
is csapat a nagyot! Isten akarta úgy, mert Isten a bátrakkal tart. Ez a gondolat ad
a szultánnak bátorságot, hogy megjósolja Lajosnak: Vereségedhez nem férhet kétség. Hamarosa
ervesen megbánod majd, hogy belevágtál ebbe a kalandba.
Ám a franjok mindjárt a hadjáratuk elején mindent eldöntő sikert aratnak. A harminc évvel k
i franj behatolás idején oly bátor ellenállást tanúsító Damietta most harc nélkül megadja m
e nagy zűrzavart kelt az arab világban, s a maga nyers valóságában mutatja meg a nagy Szal
adin örököseinek döbbenetes törpeségét. Ajjúb szultánt tuberkulózisa ágyhoz köti, nem válla
i személyes vezénylésére. Hogy ne veszítse el Egyiptomot, felújítja apja, al–Kamel politiká
jánlja Lajosnak Jeruzsálemet Damiettáért cserébe. De a francia király nem hajlandó szerződé
egy legyőzött, haldokló „hitetlennel”. Ajjúb ekkor elhatározza, ellenszegül a hódítónak. Ho
szúrah „győzedelmes” várába viteti magát. Az erődöt még al–Kamel építtette azon a helyen, a
ranj behatolók vereséget szenvedtek. A szultán egészségi állapota azonban rohamosan romlik.
Egy pillanatra sem szűnő köhögési rohamok kínozzák, s november 20–án kómába esik. A Nílus a
tt franjok eközben elhagyják Damiettát, útra kelnek Manszúrah felé. A szultán, környezete m
elkeseredésére, három nap múlva meghal.
Hogyan jelentsék be a hadseregnek és a népnek a szultán elhunytát, miközben az ellenség a k
knál áll és Ajjúb fia, Turansáh valahol Észak–Iránban tartózkodik, többheti lovaglásra a vá
pillanatban közbelép a Gondviselés Sadzsar ad–Durr, „a gyöngyfa”, egy örmény származású rab
n. A szép és ravasz nő – évek óta Ajjúb legkedveltebb felesége – összehívja a szultán csalá
arancsolja nekik, őrizzék meg hallgatásukat az örökös megérkeztéig. Megkéri Fakraddint, az
Frigyes barátját, írjon egy levelet a szultán nevében, hívja szent háborúba az összes muzu
kraddin egyik közeli munkatársa, a szíriai történetíró Ibn Vászil szerint Franciaország kir
r tudomást szerzett Ajjúb haláláról, fel is bátorította a hír, nyomban fokozta a katonai ny
De az egyiptomi táborban a titok még sokáig rejtve maradt, és így elkerülhetővé vált a csap
rci kedvének lelohadása.
Manszúránál egész télen át tart az ádáz küzdelem, mígnem 1250. február 10–én a franj hadser
ztében meglepetésszerűen benyomul a városba. Az akkor Kairóban tartózkodó Ibn Vászil meséli
Fakraddin éppen fürdőt vett, amikor értesítették a fejleményekről. Felajzva, azonnal nyereg
lt, fegyverzet és páncéling nélkül, hogy megnézze, mi történik. Egy ellenséges csapat rátám
A franjok királya behatolt a városba, egészen a szultán palotájáig nyomult. Katonái ellept
utcákat, a muzulmán harcosok és a lakosok fejvesztetten menekültek, amerre láttak. Már–már
zott, halálos sebet kapott az iszlám, s a franjok leszüretelhetik győzelmük gyümölcseit, am
r megérkeztek a mameluk törökök. Mivel az ellenség szétszóródott az utcákon, a törökök azon
ba lendültek. A franjokat meglepetésként érte a roham, sorra elhullottak a kardcsapások és
lándzsaszúrások alatt. Hajnalban egy postagalamb hírét hozta a franjok támadásának, de az
nem szólt a csata kimeneteléről. Kairó negyedei némák voltak a bánattól egészen másnap regg
kor újabb üzenetek adták hírül a török oroszlánok győzelmét. Akkor nagy ünnepet ültünk Kair

A következő hetek során az egyiptomi fővárosból a krónikás két egyidejűleg lejátszódó, az a

atát alaposan megváltoztató eseménysort követhet figyelemmel. Az egyik a muzulmánoknak az u
olsó nagy franj behatolás ellen vívott győzedelmes harca. A másik egy, a történelemben péld
ló forradalom, amely majdnem három évszázadra rabszolga katonatiszteket emel a hatalom c
súcsára.
A Manszúrában elszenvedett vereségét követően Franciaország királya katonailag tarthatatlan
zetbe került. A várost bevenni már nem tudja, mindenfelől egyiptomi támadásoknak van kitéve
y sáros, rengeteg csatornától szabdalt terepen. Lajos a tárgyalás mellett dönt. Március ele
enetet küld az időközben Egyiptomba ért Turansáhnak: kész elfogadni Ajjúb javaslatát, átadn
ttát Jeruzsálemért cserébe. Az új szultán válasza nem sokáig várat magára: az Ajjúb által t
jánlatot Ajjúb idejében kellett volna elfogadni, most már késő. Lajos valójában már legfelj
k abban reménykedhet, hogy seregét megmentve ép bőrrel hagyhatja el Egyiptomot. A nyomás e
gyre erősebb körülötte. Március közepe táján több tucat egyiptomi gálya megtámadja a franj
moly vereséget mér rá, az egyiptomiak majdnem száz – különböző méretű – hajót zsákmányolnak
g, s elzárnak a hódítók elől minden Damiettába visszavezető utat. Április 7–én a köréje fon
franj inváziós seregre rátámadnak a mameluk csapatok, akikhez önkéntesek ezrei is csatlakoz
ak. Néhány óra alatt a franjok helyzete végképp kilátástalanná válik. A király, hogy embere
egakadályozza, kegyelmet kérve megadja magát. Láncra verve Manszúrába viszik, s egy ajjúbid
isztségviselő házába zárják.
Az új ajjúbida szultán fényes győzelme különös módon nem erősíti meg őt hatalmában, sőt sie
ugyanis összeütközésbe kerül serege mameluk főtisztjeivel, akik úgy vélik – s nem ok nélkü
iptom nekik köszönheti a fennmaradását, s ezért meghatározó szerepet akarnak játszani az ig
an is. Az új uralkodó azonban arra szeretné felhasználni újsütetű tekintélyét, hogy a saját
ültesse a felelős tisztségekbe. Három héttel a franjokon aratott győzelem után mamelukok e
csoportja – egy negyvenéves, kiváló török katonatiszt, az íjász Bajbarsz vezérlete alatt –
szánja el magát. 1250. május 2–án az uralkodó által szervezett ünnepségen zendülés tör ki.
Bajbarsz megsebzett a vállán, a Nílus felé menekül, hajóra szeretne szállni. De üldözői ut
könyörög az életéért, megfogadja, hogy örökre elhagyja Egyiptomot, soha többé nem tör hata
zendülők könyörtelenül végeznek az utolsó ajjúbida szultánnal. Még azért is a kalifa küldö
járnia, hogy a mamelukok sírkövet állítsanak volt uruknak.
Államcsínyük sikere ellenére a rabszolga tisztek vonakodnak maguk elfoglalni a trónt. A le
gokosabbak közülük olyan megoldáson töprengenek, amely kialakulófélben lévő hatalmuknak az
törvényesség látszatát kölcsönözhetné. Amit kitalálnak, „nagy betűkkel íródik be a muzulmán
a hihetetlen esemény elképedt szemtanúja, Ibn Vászil megjegyezte.
Turansáh meggyilkolása után az emírek és a mamelukok a szultán lakosztályában gyűltek össze
zták, hogy Sadzsar ad–Durrt, Ajjúb szultán egyik feleségét emelik a hatalomba, királynőként
nőként. Ő vette kezébe az államügyeket, saját királyi pecsétet készíttetett „Umm Halíl”, „H
egy kicsiny korában elhunyt gyermekére emlékezve. A pénteki misét minden mecsetben Umm Ha
líl, Kairó és egész Egyiptom szultánnője nevében hirdették. Példa nélkül való dolog ez az i

Trónra kerülése után nem sokkal Sadzsar ad–Durr férjhez megy az egyik mameluk vezérhez, Ajb
oz, és ráruházza a szultán címet.
Az ajjúbidáknak a mamelukokkal való felváltása a muszlim világnak a hódítókkal szembeni sok
yebb magatartását is jelenti. Szaladin leszármazottjai jóval békülékenyebbeknek mutatkoztak
franjokkal. Fokozatosan gyengülő hatalmuk miatt nem is voltak képesek szembefordulni a
z iszlámot keletről és nyugatról fenyegető veszedelmekkel. A mameluk forradalom hamarosan
a katonai, a politikai és a vallási talpraállás jegyében megindított mozgalommá szélesedik.
A kairói államcsíny nem változtatott a francia király további sorsán. Még Turansáh idejében
y elvi megállapodás, amelynek értelmében Lajost szabadon engedik, ha minden franj csapat
kivonul Egyiptomból – tehát Damiettából is –, s ha a franjok ráadásként egymillió dinár vá
ek. Umm Halíl hatalomra jutása után néhány nappal a francia uralkodót valóban elengedik. Eg
tomi tárgyalópartnerei előzőleg még jól megmossák a fejét: „Hogyan lehetséges, hogy egy oly
, okos, tiszta fejű ember, mint te, képes volt felszállni egy hajóra, s elutazni egy oly
an országba, ahol megszámlálhatatlanul sok muzulmán él? A mi törvényeink szerint az ilyen e
rnek még a tanúvallomását sem fogadhatná el a bíróság. Ugyan miért nem? – kérdi a király. –
hogy az illető nincs szellemi képességei teljes birtokában.”
Az utolsó franj katona május vége előtt hagyja el Egyiptomot.
A nyugatiak soha többé nem tesznek kísérletet a Nílus országának az elfoglalására. A Dzsing
tódai által támasztott „sárga veszedelem” viszont nemsokára annál szörnyűbb fenyegetést jel
számukra. A nagy hódító halála után birodalma kissé meggyengült az örökösödési harcok követ
uzulmán Kelet nem remélt lélegzetvételnyi időhöz jutott. 1251–ben azonban a sztyeppi lovaso
egyesítik erőiket három testvér, Dzsingisz kán unokái – Mongka, Kubiláj és Húlágú – uralma
a birodalom korlátlan hatalmú ura, Mongóliában, a fővárosban, Karakorumban székel. Kubiláj
gben uralkodik, Húlágú pedig, aki az egész muzulmán Kelet meghódítására tör, a Földközi–ten
n a Nílusig, Perzsiáig. Húlágú bonyolult személyiség. Érdeklődik a filozófia és más tudomán
a művelt emberek társaságát, de hadjáratai idején vérengző vadállattá változik, gyilkol, p
l. A valláshoz való viszonya is ellentmondásos. Erősen hat rá a kereszténység – anyja, kedv
elesége és udvartartásának több tagja Nesztor egyházához tartozik –, de sohasem vetette el
hitét, a sámánizmust sem. A kormányzása alatt álló vidékeken, elsősorban Perzsiában, általá
muzulmánokkal szemben. De mivel nem tűr meg semmilyen szervezett politikai intézményt, a
mely szembeszegülhetne vele, könyörtelen, mindent elpusztító háborút indít az iszlám legbec
városai ellen.
Az első célpont Bagdad. Először felszólítja az abbászida kalifát, a harminchetediket a sorb
ogy ismerje el a mongolok fennhatóságát, miként a múltban az elődei is elismerték a szeldzs
törökökét. Al–Mutaszim, az igazhitűek fejedelme túlságosan bízik önnön tekintélyében. Megüz
kalifátus elleni támadás az egész muzulmán világ mozgósítását vonná maga után, Indiától a
zágáig. Dzsingisz kán unokája a fenyegetésnek fittyet hányva bejelenti, erővel fogja bevenn
várost. 1257 végén több százezer lovassal elindul az abbászida főváros felé. Útközben lero
sszaszinok szent helyét Alamútban, megsemmisítve a felbecsülhetetlen értékű könyvtárat is,
etetlenné téve e különös szekta rendtartásának és tevékenységének feltérképezését. A kalifa
a fenyegető veszély nagyságát, megpróbál egyezkedni Húlágúval. Megígéri, hogy nevét a bagda
n imába foglaltatja, és szultáni rangot adományoz neki. De már túl késő. A mongol végérvény
, hogy a fegyverek beszéljenek. Néhány hetes bátor ellenállás után az igazhitűek fejedelme
en megadni magát. 1258. február 10–én személyesen járul a győztes elé, hogy a város megadás
icsikarja legalább a védők életben hagyásának az ígéretét. Hiába minden. Alighogy a muzulmá
leteszik a fegyvert, lemészárolják őket. Ezután a mongol horda elözönli a gyönyörű várost,
erombolják, a lakónegyedeket felgyújtják, irgalom nélkül legyilkolják a férfiakat, a nőket,
ekeket, összesen mintegy nyolcvanezer embert. Csak a város keresztény lakosságát kímélik me
a kán feleségének közbenjárására. Veresége után néhány nappal magát a kalifát is megfojtják
fátus rettenetes vége megrázza az arab világot. Itt már nem egy város vagy egy ország birto
folytatott katonai harcról van szó, hanem az iszlám fennmaradásáért vívandó elkeseredett kü
.
Annál is inkább, mert a tatárok folytatják győzedelmes menetelésüket Szíria felé. 1260 janu
gostromolja Aleppót, és a védők hősiessége ellenére gyorsan be is veszi. Akárcsak Bagdadban
en az ősrégi városban is patakokban folyik a vér, mindent letarolnak a felbőszült hódítók,
lenállásba ütköztek. Néhány héttel később a pusztító sereg Damaszkusz kapuihoz ér. A szíria
kodó ajjúbida királyocskák természetesen nem képesek feltartóztatni a roppant áradatot. Ném
lfogadja a Nagy Kán fennhatóságát, sőt micsoda bűnös felelőtlenség arról ábrándozik, hogy s
benne régi ellenségeivel, az egyiptomi mamelukokkal szemben. A keleti és a latin keres
ztények véleménye is megoszlik. Az örmények királya, Hethum a mongolok feltétlen támogatása
t dönt, s így tesz veje, az Antiochiában uralkodó Bohemund is. Az akrai franjok viszont
semlegesnek mutatkoznak, ez még mindig jobb a muzulmánok számára. De terjed az a nézet – Ke
eten és Nyugaton – egyaránt hogy a mongol hadjárat az iszlám elleni vallási háború, minthog
a franjok vállalkozásának. Ezt a vélekedést alátámasztja, hogy Húlágú legfőbb szíriai hely
a nesztoriánus keresztény hitű. Amikor a mongolok 1260. március 1–jén beveszik Damaszkuszt,
az arabok hatalmas megbotránkozására három keresztény fejedelem vonul be nagy győztesen: Bo
emund, Hethum és Ketboga.
Meddig mennek el a tatárok? Mekkáig, bizonygatják egyesek, hogy megadják a kegyelemdöfést a
Próféta vallásának. Jeruzsálemig mindenképpen, méghozzá hamarosan. Egész Szíria bizonyos eb
szkusz bukásának másnapján két mongol hadtest gyorsan elfoglal két palesztin várost, Náblús
esztina közepén) és Gázát (az ország délnyugati részén). Gáza a Sínai–félsziget határán fek
vaszán úgy látszik, maga Egyiptom sem kerülheti el a pusztulást. Húlágú egyébként meg sem v
hadjárata végét, és máris követet küld Kairóba a Nílus országának feltétel nélküli alávetet
fogadják, meghallgatják, majd kivégzik. A mamelukok nem tréfálnak. Módszereik cseppet sem
asonlítanak Szaladinéira. A Kairóban immár tíz esztendeje kormányzó rabszolga szultánok mag
a jól mutatja a minden oldalról szorongatott arab világ keményebbé, hajthatatlanabbá válásá
kszenek minden eszközzel. Gátlások és nagyvonalú cselekedetek nélkül, de megalkuvás nélkül
, és legfőképp: hatékonyan.
Minden tekintet feléjük fordul, hiszen csak ők állíthatják meg az ellenség előrenyomulását.
hatalom néhány hónapja egy török származású hadvezér, Kutuz kezébe került. Sadzsar ad–Durr
hétévi közös kormányzás után végül egymás halálát okozta. Már a régi időkben is sok változa
A népszerű elbeszélők természetesen a szerelmet és a féltékenységet is belekeverik a polit
zerint a szultána éppen a férje szokásos fürdőjét készíti, s kihasználva a nyugodt és bizal
tot, szemére veti a szultánnak, hogy egy tizenöt éves csinos rabszolgalányt vett maga mellé
yasnak. „Én talán már nem is tetszem neked?” – kérdezi évődve. De Ajbek durván így felel: „
már nem vagy az.” Sadzsar ad–Durrt majd szétveti a harag. Szappan habjával fátyolosítja el
e szemét, kedveskedő szavakat susog a fülébe, hogy elaltassa éberségét, majd hirtelen felra
egy tőrt és a lágyékába döfi. Ajbek összecsuklik. A szultána néhány pillanatra mozdulatlan
mintha megbénult volna. Majd az ajtóhoz lép, beszólítja egy–két hűséges rabszolgáját, hogy
yék ki a holttestet. Balszerencséjére azonban Ajbek egyik, tizenöt éves fia észreveszi, hog
 a kifolyó fürdővíz piros. Besiet a szobába. Sadzsar ad–Durr az ajtó közelében áll félmezte
a vértől vöröslő tőrrel. Megpróbál elmenekülni, folyosóról folyosóra rohan, az őrökért kiál
utolérik, amikor a szultána megbotlik. Fejjel előre a márványpadlóra zuhan. Amikor a többie
daérnek, már nincsen benne élet.
E kétségtelenül regényes változatnak van azért némi tényleges történeti jelentősége, mert m
erint így mesélték a történetet annak idején, 1257 áprilisában, Kairó utcáin.
Bármiként esett is, a két uralkodó halála után Ajbek fiatal gyermeke került a trónra. Nem s
rajta. A mongol fenyegetés erősödésével egy időben az egyiptomi hadsereg vezérei felismeri
hogy egy kamasz nem vállalhatja a küszöbönálló sorsdöntő ütközet irányításának felelősségét
en Húlágú hordái kezdik elözönleni Szíriát, Egyiptomban egy államcsínnyel Kutuz került hata
tt, határozott férfi nyomban szent háborúról beszél, s általános mozgósítást hirdet az iszl
hódítóval szemben.
Történelmi távlatból nézve az újabb kairói államcsíny hatalmas horderejű hazafias tettnek l
egész ország azonnyomban csatasorba áll. 1260 júliusában egy hatalmas egyiptomi hadsereg b
ehatol Palesztinába, hogy megütközzék az ellenséggel.
Kutuz jól tudja, hogy a mongol haderő elvesztette fő erejét, amióta Mongka, a mongolok leg
felső kánja meghalt, s Húlágú kénytelen volt visszatérni seregével hazájába, hogy részt veg
rülhetetlen örökösödési harcokban. Damaszkusz bevétele után Dzsingisz kán unokája elhagyta
néhány ezer lovast hagyott hátra Ketboga helytartó parancsnoklása alatt.
Kutuz szultán tudja, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom lesújtani a hódítóra. Az egyip
i hadsereg először Gáza mongol helyőrségét támadja meg, s az rövid ellenállás után kereket
lukok következő állomása Akra, tudják, hogy a palesztinai franjok jóval tartózkodóbbak a mo
kkal szemben, mint az antiochiaiak. Vannak báróik, akik persze örülnek az iszlám vereségéne
tán, de többségüket elrettenti az ázsiai hódítók kegyetlensége. Amikor tehát Kutuz szövetsé
ekik, nem utasítják teljesen vissza. Ok maguk nem csatlakoznak ugyan a harcokhoz, de
nem ellenzik, hogy az egyiptomi hadsereg keresztülvonuljon a területükön, még élelemmel is
ellátják. A szultán így zavartalanul haladhat Palesztina belseje felé egészen Damaszkuszig,
nem kell attól tartania, hogy hátba támadják.
Ketboga felkészül az ütközetre, de ekkor népfelkelés robban ki Damaszkuszban. A hódítók ált
lhetetlenül megsarcolt muzulmánokat felbátorította Húlágú távozása, barikádokat emelnek az
elgyújtják a még épen maradt templomokat. Ketbogának több napjába kerül a rend helyreállítá
tt Kutuznak sikerül megszilárdítania a helyzetét Galileában. Ain Dzsálút („Góliát szökőkútj
sze a két sereg 1260. szeptember 3án. Kutuznak volt ideje elrejteni csapatai nagy részét
, a csatamezőn csupán egy kisebb előőrsöt hagyott legkiválóbb tisztjének, Bajbarsznak a vez
A rosszul tájékoztatott Ketboga nagy iramban érkezik, s beleesik a csapdába. Valamennyi
csapatával egyszerre támadásba lendül. Bajbarsz meghátrál. A mongol követi, de egyszerre c
körös–körül egyiptomi csapatokat lát, nagyobbakat, mint az övéi.
A mongol lovasságot néhány óra alatt megsemmisítik. Ketbogát is foglyul ejtik, s azonnal ki
zik.
Szeptember 8–án este a mameluk lovasok felszabadítóként vonulnak be az ujjongó Damaszkuszba

XIV. FEJEZET

Adja Isten, hogy soha többé be ne tegyék ide a lábukat!

Az Ain Dzsálútnál aratott győzelem nem olyan látványos, mint a Hittin melletti, hadvezetési
empontból sincsen benne semmi különleges, és mégis a történelem egyik legjelentősebb csatáj
nyílik a muzulmánoknak lehetőségük nemcsak végső pusztulásuk elkerülésére, hanem földjeik
is a mongoloktól. Húlágú Perzsiában maradt leszármazottjai hamarosan maguk is áttérnek a m
hitre, hogy tekintélyüket megtarthassák.
Közvetlenül a győzelem után a mamelukok nyomban leszámolnának mindazokkal, akik támogatták
. Rémisztő bosszút harangoznak be. Ettől fogva senki sem tesz engedményeket az ellenségnek,
akár franj, akár tatár legyen az.
1260 október elején a mamelukok beveszik Aleppót, és könnyedén visszavernek egy ellentámadá
etet Húlágú részéről, majd büntető akciókat indítanak a mongolok két legfőbb szövetségese,
emund és az örmény Hethum ellen. Közben azonban hatalmi harc tör ki az egyiptomi hadseregb
en. Bajbarsz szeretne félig–meddig önálló kormányzóként Aleppó ura lenni, de a feltörekvő a
tuz nem nevezi ki őt erre a posztra, nem óhajt egy vetélytárs hatalom létrehozásában segédk
Szíriában. A kérdést egyszer s mindenkorra lezárandó, a szultán összeszedi seregét, és viss
gyiptomba. Október 23–án, háromnapnyi járásra Kairótól pihenőnapot engedélyez katonáinak, ő
isztjei társaságában kedvenc szórakozásának, a nyúlvadászatnak hódol ezalatt. A szultánnak
n rá, hogy Bajbarsz is elkísérje, nehogy a háta mögött összeesküvést szíthasson ellene. A k
korán reggel elhagyja a tábort. Két óra múlva a lovasok rövid pihenőt tartanak. Az egyik e
utuzhoz lép, s megragadja a kezét, mintha meg akarná csókolni. Ebben a pillanatban Bajba
rsz kirántja a kardját és a szultán hátába döfi. Kutuz összerogy. A merénylők abban a szemp
lóra kapnak, és fergeteges iramban visszavágtatnak a táborba. Megjelennek Aktaj emír, az
egész hadsereg által tisztelt–becsült idős főtiszt előtt, és bejelentik: „Megöltük Kutuzt.”
izma sem rezdül a hírre, csak megkérdezi: „Melyikőtök volt az, aki saját kezűleg megölte?”
nem habozik kimondani: „Én voltam.” Az öreg mameluk hozzálép, betessékeli a szultán sátrába
sztelete jeléül a földre borul előtte. Hamarosan az egész hadsereg az új szultánt éljenzi.
Ez csúf hálátlanság Ain Dzsálút győzőjével szemben, nem egészen két hónappal fényes haditet
nem válik a mamelukok dicsőségére. A rabszolga tisztek védelmében hozzá kell tenni azonban
ogy a többségük már hosszú évek óta Bajbarszot tekintette az igazi vezérének. Hát nem ő vol
en elsőként kezet mert emelni az ajjúbida Turansáhra, kimutatva ezzel a mamelukok ama szán
dékát, hogy magukhoz ragadják a hatalmat? Nem ő játszotta–e a főszerepet a mongolok felett
tott győzelemben is? Politikai éleslátása, hadvezéri rátermettsége és különleges bátorsága
sővé tette katonái szemében.
A mameluk szultán 1223–ban született Szíriában, közönséges rabszolgaként. Első ura, az ajjú
mír azért adta el, mert furcsa tekintete babonás félelemmel töltötte el, nyugtalanította. A
atal Bajbarsz óriás termetű, sötétbarna bőrű, rekedt hangú, kék szemű férfi volt, jobb szem
fehér folt virított. A leendő szultánt egy mameluk tiszt vette meg, és besorozta Ajjúb tes
ségébe. Itt érvényesülhettek Bajbarsz személyes tulajdonságai – mindenekelőtt teljes gátlás
arosan a katonai ranglétra legfelső fokára tornászta fel magát.
1260 októberének végén Bajbarsz győzedelmesen bevonul Kairóba, tekintélyét itt minden továb
lismerik. A szíriai városokban uralkodó mameluk főtisztek azonban Kutuz halálát kihasználva
nyilvánítják függetlenségüket. Ám a szultán egy villámgyors hadjárattal beveszi Damaszkuszt
s a saját hatalma alatt újraegyesíti a régi ajjúbida birodalmat. Nemsokára kiderül, hogy ez
véreskezű és műveletlen katonatiszt nagy formátumú államférfi, az arab világ igazi újjászül
ma alatt Egyiptom – és kisebb mértékben Szíria – ismét a szellemi és művészi élet virágzó k
rsz egész életét a neki ellenállni képes franj erődítmények lerombolásának szenteli, ugyana
et alkotni is: szépíti–csinosítja Kairót, birodalmában mindenütt hidakat és utakat építtet.
kal és futárokkal dolgozó postaszolgálatot állít fel, jobbat még a Núraddín és Szaladin ide
. Kormányzási rendje szigorú, hellyel–közzel kegyetlen, de felvilágosult és cseppet sem önk
dő. A franjokkal szemben hatalomra kerülésének pillanatától fogva szilárdan eltökélt politi
at: befolyásuk állandó csökkentésére törekszik. De különbséget tesz az akrai franjok – őket
i akarja – és a mongol hódítással való összejátszásban vétkes antiochiai franjok között.
1261 végétől büntető hadjáratra készül Bohemund franj fejedelem és Hethum örmény király föl
a tatárok közbelépnek. Húlágú már nem gondolhat Szíria leigázására, de ahhoz még elég erős
ejét vegye szövetségesei megleckéztetésének. A jobb alkalomra várva a józan gondolkodású Ba
yelőre lemond tervéről.
A megfelelő pillanat 1265–ben, Húlágú halálakor érkezik el. A mongolok megosztottságát kiha
ajbarsz előbb meghódítja Galileát számos erődítményt a helyi keresztény lakosság támogatásá
nie –, majd hirtelen északnak fordul, és benyomul Hethum király területeire. Egyik várost a
másik után rombolja le. A fővárosban, Sziszben kardélre hányatja a lakosság nagy részét és
egyvenezer foglyot ejt. Az örmény királyság soha többé nem áll talpra. 1268 tavaszán Bajbar
gint hadba indul. Először Akra környékére támad, beveszi a Beaufort–várat, majd seregével é
onul, s május elsején megjelenik Tripolisz falainál. A város ura – egyben az Antiochiai Ki
rályság fejedelme – éppen Tripoliszban tartózkodik. Bohemund tisztában van vele, milyen érz
eket táplál a szultán iránta, hosszú ostromra készülődik hát. De Bajbarsz mást forgat a fej
pra rá ismét felkerekedik, s tovább vonul észak felé. Május 14–én Antiochia alá ér. A legna
nj város, amely százhetven éven át valamennyi muzulmán uralkodónak ellenállt, most mindössz
napig képes tartani magát. Május 18–án este az ostromlók a fellegvár közelében rést ütnek a
ajbarsz katonái ellepik az utcákat. Ez a hódítás egészen más, mint Szaladiné. A lakosságot
y szálig lemészárolják vagy rabláncra fűzik, a várost pedig földig rombolják. A hajdani vir
sból nyomorúságos romhalmaz, kicsiny mezőváros lesz, idővel vad növények lepik be a valaha
ompás épületek maradványait.
Bohemundnak Bajbarsz neki küldött leveléből kell megtudnia városa bukását. Az emlékezetes l
t valójában a szultán hivatalos történetírója, az egyiptomi Ibn Abd–el–Zaher fogalmazta:
A nemes és vitéz Bohemund lovagnak, az Antiochia bevétele után közönséges gróffá vedlett fe
nek.

A gúnyos hangnem csak erősödik:

Miután elbúcsúztunk tőled Tripoliszban, rögvest Antiochia felé vettük utunkat, s a szent ra
havának első napján el is értük a várost. Amint megpillantottak minket, csapataid azonnal
ivonultak elénk. A csatát azonban elveszítették, mert katonáid hiába biztatgatták egymást,
ten nem segítette őket. De kár, hogy nem láthattad, hogyan tiporták szét lovaink a földön f
gő lovagjaidat, hogyan raboltuk el palotáid kincseit, hogyan adtuk el asszonyaidat a
város rabszolgapiacán, s hogy darabjuk egy dinárért kelt el, s ráadásul a vevők a te pénze
fizettek értük!

Ezután hosszú leírás következik, egyetlen részlet elmondásától sem kímélik meg a levél címz
ként pedig ezt üzeni a szultán:
Remélem, boldogsággal tölt el téged e levél, mert belátod, hogy Isten kegyelméből ép és egé
életben maradhattál. Ha ugyanis Antiochiában lettél volna, most halott, sebesült vagy fog
oly volnál. De talán egyedül azért kímélt meg téged az Isten, hogy akaratunknak alávesd mag
mindenben engedelmeskedj nekünk.

A józanul mérlegelő – s immár semmilyen hatalommal nem rendelkező – Bohemund fegyverszüneti

ttal válaszol. Bajbarsz elfogadja. A megfélemlített gróf többé nem jelenthet veszélyt a szá
hogyan Hethum sem, akinek királyságát gyakorlatilag elsöpörte a föld színéről. Ami pedig a
inai franjokat illeti, ők is csak örülnének, ha egy kis nyugalomhoz juthatnának. Az egyezsé
megpecsételésére a szultán Ibn Abd–el–Zahert, a krónikást küldi el Akrába.
A király kertelt–köntörfalazott, kibúvókat keresett, hogy számára kedvezőbb feltételeket cs
i, de én a szultán utasításának megfelelően hajthatatlannak mutatkoztam. A bosszús király e
y szólt a tolmácshoz: „Mondd meg neki, hogy tekintsen a háta mögé!” Hátrafordultam, s a fra
teljes hadseregét láttam ott csatarendben felsorakozva. A tolmács hozzáfűzte: „A király azt
ndja, ne feledkezz meg e rengeteg sok katonáról.” Mivel nem szóltam egy szót sem, a király
tolmácson keresztül felszólított, válaszoljak. Akkor megkérdeztem: „Bizonyosan nem esik bá
ha elmondom, amit gondolok?” „Megígérem.” „Akkor mondd meg a királynak, hogy kevesebb kato
van a seregében, mint amennyi franj fogoly Kairó tömlöceiben.” A király a méregtől fuldokol
t vetett a tárgyalásnak, de nem sokkal később ismét fogadott bennünket, s aláírtuk a fegyve
i megállapodást.

A franj lovagok valóban nem nyugtalanítják Bajbarsz szultánt. A kísérlet Antiochia bevételé
egtorlására nem tőlük, hanem uraiktól, a tengeren túli királyoktól várható.
Már 1268 vége előtt állandósul a szóbeszéd, hogy a francia király tekintélyes sereg élén ha
eletre érkezik. A szultán rendszeresen kikérdezi a kereskedőket és az utazókat. 1270 nyarán
y üzenet hírül adja Kairóban, hogy Lajos hatezer emberrel partra szállt Karthágó homokföven
m messze Tunisztól. Bajbarsz nyomban összehívja legfőbb mameluk emírjeit, s bejelenti, erős
sereggel a távoli afrikai tartományba készül, hogy segítsen a muzulmánoknak visszaverni az
bb behatolókat. Néhány héttel később azonban újabb üzenet érkezik a szultánhoz. Tunisz emír
nszir tájékoztatja benne, hogy a francia királyt holtan találták a táborában, hadserege ped
amelyet a csaták és a betegségek ugyancsak megtizedeltek már hazaindult. E veszély elhárulá
Bajbarsznak módja nyílik újabb támadást indítani a keleti franjok ellen. 1271 márciusában
zi a félelmetes „Hoszn–el–Akrad” erődöt, a lovagok Krak várát, amelyet még maga Szaladin se
elfoglalni.
A következő évek folyamán a franjok, s főleg az Abaga, Húlágú fia vezette mongolok számtala
etörnek Szíriába, de mindannyiszor visszaverik őket. És Bajbarsz halálakor – 1277 júliusába
ezik – a keleti franjok összes birtoka néhány part menti város, amelyeket minden oldalról a
mameluk birodalom vesz körül. Hatalmas erődrendszerükből kő kövön nem maradt. Az ajjúbidák
orpant a muzulmánok lendülete, de ennek egyszer és mindenkorra vége. A franjok teljes kiűzé
e már csak idő kérdése.
Ugyanakkor a dolog nem sürgős. A Bajbarsz által kötött fegyverszünetet az új mameluk szultá
láun 1283–ban meghosszabbítja. Nem táplál ellenséges érzelmeket a franjokkal szemben. Készn
tatkozik szavatolni jelenlétüket és biztonságukat a Keleten azzal a feltétellel, hogy soha
sem csatlakoznak szövetségesként az iszlám egyetlen ellenségéhez sem. A Kaláun által az Akr
rályságnak javasolt szerződés szövegéből kiderül, hogy ez az ügyes és felvilágosult államsz
egyedülálló kísérletet tett a franjok helyzetének rendezésére. A szerződés kimondja:
Ha egy nyugati király útra kel azzal a céllal, hogy megtámadja a szultán vagy fiai földjét,
királyi régens és Akra nagymesterei a csapatok megérkezése előtt legalább két hónappal köte
tatni erről a szultánt. Ha a csapatok a tájékoztatástól számított két hónapon belül partra
irályi régens és Akra nagymesterei viselnek minden felelősséget a későbbi fejleményekért.

Ha akár a mongoloktól, akár máshonnan ellenség közeledne, akkor az a fél, amelyik először s
rről tudomást, köteles értesíteni a másik felet. Ha egy ilyen ellenség Isten mentsen meg et
z eshetőségtől! Szíriára törne s a szultán csapatai előtte meghátrálnának, Akra vezetőinek
okba bocsátkozni az ellenséggel alattvalóik és területeik megmentése érdekében.
A szerződést 1283 májusában írták alá és tíz évre, tíz hónapra, tíz napra és tíz órára szól
a partvidék minden franj országára, azaz Akra városára, a gyümölcsöseire, szántóföldjeire,
zőleire és a hozzá tartozó hetvenhárom falura; Haifa városára, szőleire, gyümölcsöseire és
falura; Szaida városára és várára, szőlőseire és környékére a hozzá tartozó tizenöt falura
a, a folyóira, a patakjaira, a forrásaira, a gyümölcsöseire, a malmaira, a régmúlt időktől
re használt csatornáira és gátjaira. A felsorolás hosszú és aprólékos, nehogy bármit is vit
ssen. A franj terület mindenesetre úgy, ahogy van, nevetséges: egy hosszú és keskeny földsá
tengerpart mentén. Hol van már a franjok hajdani, rettegett birodalma! Igaz, a szer
ződés nem sorolja fel valamennyi franj birtokot. Tyr nem része az Akrai Királyságnak, vele
Kaláun külön szerződést köt. Északabbra is vannak még városok például – Tripolisz, Lattaki
nem vonatkozik a fegyverszünet.
Ezek közé tartozik az irgalmas rendiek kezén lévő Markab vára is. E hospitályos („al–osbita
agok minden erejükkel támogatták a mongolokat, mi több, az 1281–es behatolási kísérletük so
errel a kezükben harcoltak az oldalukon. Kaláun súlyos büntetést szán nekik. 1285 tavaszán,
séli Ibn abd–el–Zaher, a szultán Damaszkuszban ostromgépeket készíttetett. Rengeteg íjat és
féle más fegyvert hozatott Egyiptomból, és kiosztatta emírjei között. Vas hadigépeket is ké
t, meg tűzhajító szerkezeteket, de olyanokat, amilyeneket még nem látott a világ. A tűzszer
ben jártas mesterembereket és katonákat toborzott és harcieszközeit még három „franj” típus
négy „ördög” típusú hajítógéppel kiegészítve ostromgyűrűbe fogta Markab erődjét. Május 15–
n aláaknázták, hogy a védők megadták magukat. Kaláun engedélyt adott, hogy életüket és szem
gyaikat megőrizve Tripoliszba távozhassanak.
Ismét megbüntették tehát a mongolok szövetségeseit, anélkül, hogy ez utóbbiak közbeléphette
ha akartak volna is cselekedni, Markab ostromának öt hete akkor is kevés lett volna eg
y Perzsiából indítandó hadjárat megszervezésére. 1285 nyarán a tatárok mégis minden eddigin
elszánással készülődnek a muzulmánok elleni támadásra. Új vezérük, Argun ilkán, Húlágú unok
elgetett álmát: szövetségre lépni a nyugatiakkal, s így két tűz közé szorítani a mameluk sz
zoros és rendszeres kapcsolatok alakulnak ki Tabriz és Róma között. A cél egy közös vagy le
többé–kevésbé összehangolt katonai művelet megszervezése. 1289–ben Kaláun megszimatolja a v
kémjeitől nem kap pontos értesüléseket. Nem tud például Argunnak a legapróbb részletekig k
ott, s a pápához és a leghatalmasabb nyugati királyokhoz eljuttatott haditervéről. Az egyik
a francia uralkodónak, IV. (Szép) Fülöpnek elküldött levél fennmaradt. A mongol vezér azt
olja, hogy 1291 januárjának első hetében indítsák meg a támadást Szíria ellen. Számításai s
közepére elesik Damaszkusz, és nem sokkal később már Jeruzsálem is a szövetségesek kezére k
Kaláunnak fogalma sincs, mi készülődik ellene, de mind nyugtalanabb. Attól tart, hogy a ke
letről és a nyugatról a birodalmára acsarkodó ellenségek hídfőállásra lelhetnek Szíriában,
számukra egy esetleges behatolást. Egyre erősebb a meggyőződése, hogy a franjok jelenléte á
veszélyt jelent a muzulmán világra nézve, de megint külön kezeli az akraiakat és a Szíria é
elében élő, a mongol hódítókat nyíltan támogató franjokat. Becsületére adó ember lévén, a s
atja meg Akrát, a várost még öt évig védi a békeszerződés. Kaláun ezért Tripolisz ellen for
ciusában hatalmas sereggel megjelenik a száznyolcvan esztendővel korábban Saint–Gilles fia
által meghódított város falai alatt.
A muzulmán had több tízezer harcosa között ott van Abúl Fida, egy tizenhat éves emír is. Az
da családból származó emír ekkor a mamelukok hűbérese, néhány évvel később pedig a kicsiny
lesz, ahol ideje javát az olvasásnak és az írásnak szenteli majd. A történetíró, a földrajz
Abúl Fida életműve különösen érdekes adatokkal szolgál a franj jelenlét utolsó éveiről a Ke
szemű megfigyelő Abúl Fida ugyanis karddal a kezében ott van minden csatamezőn. Ő írja a kö
zőket is:
Tripolisz városát tenger veszi körül, a szárazföldről csak keleti irányból támadható, egy k
elven. A szultán különböző méretű hajítógépeket állíttatott fel itt, és hevesen ostromolta
Egy hónap harc után, április 27–én a város Kaláun kezére kerül. A meztelen igazságot sohase
tó Abúl Fida így folytatja:
A muzulmán csapatok erővel behatoltak Tripoliszba. A lakosság a kikötőbe menekült. Voltak,
kik hajóval elmenekültek, de a muzulmánok lemészárolták a férfiak többségét, rabszolgává te
yerekeket, s hatalmas hadizsákmányt gyűjtöttek.

Amikor a győztesek befejezték az öldöklést és a fosztogatást, a szultán parancsára a várost

bolták.
Nem messze Tripolisztól, a nyílt tengeren volt egy kicsiny sziget, rajta egy templom
állt. Amikor a város elesett, sok franj ide menekült a családjával. De a muzulmán harcosok
a tengerbe vetették magukat, átúsztak a szigetre, megölték az összes férfit és elhurcolták
a gyerekeket. Nem sokkal később magam is a szigetre hajóztam egy bárkán, de a hullák szaga
ly erős volt, hogy azonnal vissza kellett fordulnom.

Az ősei nagylelkűségével és kegyességével áthatott ifjú ajjúbida nem palástolhatja felhábor

en mészárlások láttán. De tudja, most ilyen idők járnak.
A franjok kiűzése különös módon emlékeztet két évszázaddal korábbi jöttükre. Az 1268–as ant
1098–as kegyetlenkedések tükörképe, Tripolisz 1289–es elpusztítását pedig már a következő s
is késői visszavágásként értékelik, amellyel Banu Ammár városának a franjok általi 1109–es
olták meg a muzulmánok. De a bosszúállás igazán csak a keresztes háborúk utolsó nagy ütköze
i csata alatt válik a mameluk propaganda központi elemévé.
Kaláunt már győzelme másnapján unszolni kezdik tisztjei, hogy folytassa a a háborút. Nyilvá
bizonygatják, hogy a mameluk seregnek most egyetlen franj város sem képes ellenállni. Az
onnal meg kell támadni őket, mielőtt még a Tripolisz bukásától megriadt nyugatiak újabb had
küldenének Szíriába. Itt az alkalom, most egyszer és mindenkorra fel lehetne számolni a fra
j királyságok utolsó maradványait is. De Kaláun nemet mond. Aláírt egy fegyverszünetet, és
szegi meg esküjét. A környezete tovább erősködik: a jogászdoktorok kimondhatnák a szerződé
ségét, ezt a módszert a franjok maguk is sokszor alkalmazták a múltban. A szultán megint el
entmond. Emlékezteti emírjeit, hogy az 1283–ban aláírt szerződés kimondja, hogy tilos jogtu
véleményére hivatkozva felmondani a fegyverszünetet. Nem és nem, szögezi le Kaláun. A szer
al nem védett területeket elfoglalja, de többet nem. És követet küld Akrába, hogy biztosíts
utolsó franj királyt, Henriket, „Ciprus és Jeruzsálem uralkodóját”, hogy tiszteletben tartj
lt kötelezettségeit. Sőt elhatározza, hogy 1289 júliusától számítva tíz évvel meghosszabbít
verszüneti szerződést, és biztatja a muzulmánokat, használják fel Akrát a Nyugattal való ke
lmi kapcsolatok élénkítésére. A következő hónapokban a palesztin kikötő valóban lázas tevék
z. Damaszkuszi kalmárok százai szállnak meg a bazár körüli kicsiny vendégfogadókban, gyümöl
kötnek a velencei kereskedőkkel és a gazdag templomosokkal, akik Szíria legfőbb bankárjai
ettek. Ezen kívül arab parasztok ezrei özönlenek – főleg Galileából – a franj nagyváros fel
dják a termésüket. E föllendülés hasznára van valamennyi környező államnak, de leginkább a
k. A Kelettel való kereskedelmi kapcsolataik a mongol jelenlét miatt évek óta megszakadt
ak, s ezt a kiesést csak a földközi–tengeri kereskedelem fejlődése pótolhatja.
A legtisztábban látó franj vezetők számára fővárosuknak a két világ közötti kereskedelem át
osító új szerepe nem remélt lehetőséget jelent a túlélésre egy olyan vidéken, ahol többé es
emények irányítójaként fellépni. Ezt a véleményt azonban korántsem osztja mindenki. Vannak,
bban reménykednek, hogy ismét sikerül a Nyugatot mozgósítani és lehetővé válik egy újabb ha
lállítása a muzulmánok ellen. Tripolisz elestét követően Henri király erősítésért folyamodv
esztett Rómába, méghozzá sikerrel: 1290 nyarának közepén egy hatalmas, fanatikus katonák ez
szállító hajóhad érkezik Akra kikötőjébe. A város lakói bizalmatlanul méregetik a részeg jö
rablók szedett–vedett bandájához hasonlatosak, és nem engedelmeskednek egyetlen vezérnek se
.
Néhány óra múlva már sor is kerül az első incidensekre. Damaszkuszi kereskedőket támadnak m
t utcán, kifosztják és legyilkolják őket. A hatóságoknak sikerül többé–kevésbé helyreállíta
usztus végén elszabadul a pokol. Egy általános részegségbe fúló mulatozás után az újonnan é
ok kitódulnak az utcára. Mindenkit, akinek szakálla van, üldözőbe vesznek, majd kíméletlenü
a torkát. Számos arab pusztul el így, békés kereskedők és földművesek, keresztények és muzu
. A többiek elmenekülnek, hogy elmesélhessék, mi történt.
Kaláun őrjöng haragjában. Hát ezért hosszabbította meg a fegyverszünetet a franjokkal? Emír
nnali cselekvésre buzdítják. De Kaláun felelősségteljes államférfiként, nem enged szabad fo
ulatainak. Követet küld Akrába, magyarázatot kér, de legfőképp azt követeli, hogy a gyilkos
szolgáltassák ki neki, mert szeretné megbüntetni őket. A franjok véleménye megoszlik. A kis
ség a feltételek elfogadását javasolja az újabb háború elkerülése érdekében. A többiek visz
sőt odáig mennek, hogy Kaláun követeinek a szemébe vágják: a muzulmán kereskedők maguk tehe
öldöklésről, mert egyikük megpróbált elcsábítani egy franj nőt.
Kaláun nem habozik többé. Összehívja emírjeit, és közli döntését: egyszer és mindenkorra vé
g tartó franj megszállásnak. Az előkészületeket azonnal megkezdik. A szultanátus minden táj
ek a hűbéresek, hogy részt vegyenek a szent háború utolsó csatájában.
Mielőtt a sereg elhagyná Kairót, Kaláun megesküszik a Koránra, hogy addig nem teszi le a fe
yvert, míg az utolsó franj is ki nem takarodott az országból. Az eskü annál inkább hatásos,
a szultán ekkor már gyenge öregember. Életkorát ugyan nem ismerjük pontosan, de valószínű,
z eskütétel pillanatában jócskán túl van már a hetvenedik évén. 1290. november 4–én megindu
eluk sereg. Másnap a szultán megbetegedik. Ágyához hívatja emírjeit és felesketi őket, hogy
k lesznek fiához, Kalilhoz. Őt pedig felszólítja, apja esküjéhez híven vigye véghez a franj
leni hadi vállalkozást. Kaláun egy héttel később meghal, alattvalói nagy uralkodóként búcsú
A szultán halála csak néhány hónappal késlelteti a franjok elleni végső támadást. 1291 márc
serege élén ismét Palesztina felé tart. Május elején az Akrát körülvevő síkságon számos sz
tlakozik hozzá. A tizennyolc éves Abúl Fida apjával együtt részt vesz a hadjáratban. Sőt, f
teljes feladatot bíznak rá: ő hivatott gondoskodni a „Győzedelmes” nevű rettenetes kőhajító
yet a Hoszn–el–Akrad erődből darabjaira szétszedve kell a franj város szomszédságába elszál
A szekerek oly roppant nehezek voltak, hogy a szállítás több mint egy hónapot vett igénybe
normális utazás nyolc napja helyett. Megérkezésünkkor a kocsikat húzó ökrök félholtak volt
tól és a hidegtől.

A csata azonnal elkezdődött – folytatja a krónikás. – Minket, Hamából valókat szokás szerin
jobb szélső szárnyán, legkívül állítottak fel. A tenger partján állottunk tehát. A víz fel
ybőrökkel borított, kis tornyokat szállító bárkák érkeztek, ahonnan a franjok íjakkal és ny
k minket. Így egyszerre két fronton kellett harcolnunk, Akra védői ellen, akik velünk szem
ben sorakoztak fel, és a flottájuk ellen. Súlyos veszteségeket szenvedtünk, mert egy hatal
mas, kőhajítógépet szállító franj hajó rendszeresen sziklatömbökkel bombázta sátrainkat. De
kán viharos szél támadt. A hajó ide–oda hánykolódott a tajtékos hullámok tetején, s a kőhaj
törött. Egy másik éjjelen egy csapat franj óvatosan elhagyta a várat, s észrevétlenül megk
táborunkat. Ám a sötétben néhányan közülük belegabalyodtak a sátortartó kötelekbe. Egy lova
tt a pöcegödörbe, s belefulladt. Katonáink felriadtak, minden oldalról rátámadtak a franjok
akik kénytelenek voltak visszavonulni a várba, de sokan közülük holtan maradtak a földön.
p reggel unokabátyám, al–Malik al–Muszaffar, Hama ura a megölt franjok levágott fejét az ál
k zsákmányolt lovak nyakába akasztatta, s a szultánnak ajándékozta.
1291. június 17–én pénteken az elsöprő számbeli fölényben lévő muzulmán sereg végül erővel
tt városba. Henrik király és bizalmasainak zöme sietve hajóra száll, és Ciprusra menekül. A
franjot mind egy szálig foglyul ejtik és megölik. A várost teljesen lerombolják.
A várost – Abúl Fida pontos megjelölése szerint – a hidzsra 690. évében a dzsumada második
izenhetedik napján délben foglalták vissza. És pontosan ugyanezen a napon, ugyanebben az
órában vették el 587–ben a franjok Szaladintól, foglyul ejtve, majd megölve valamennyi ott
talált muzulmánt. Hát nem furcsa egybeesés?
A keresztény naptár szerint sem kevésbé meghökkentő az időpontok egybeesése. A franjok 1191
glalták el Akrát, s a város visszavétele, egyben a franjok végső veresége majdnem napra pon
an száz évvel ezután következett be.
Akra bevétele után – folytatja Abúl Fida – az Isten rettegéssel töltötte el a partvidéken m
ranjok szívét. Sürgősen kiürítették hát Szaidát, Bejrútot, Tyrt és mind az összes többi vár
az a szerencse jutott osztályrészéül, hogy minden nehézség nélkül hódíthatta meg ezeket a
amelyeket azon nyomban le is romboltatott.

Győzelmi mámorában Kalil valóban leromboltat a part mentén minden erődítményt, amelyek egy
a franjok hasznára lehetnének, ha újra vissza akarnának térni a Keletre.
E hódításokkal – összegzi Abúl Fida –, a partvidék teljes egészében ismét muzulmán fennható
mélt eredmény! A franjok, akik valaha Damaszkusz, Egyiptom és sok más vidék leigázására tör
ettek egész Szíriából és a partvidékről. Adja Isten, hogy soha többé be ne tegyék ide a láb

EPILÓGUS

Az arab világ – látszólag – fényes győzelmet aratott. A Nyugat ismételt behatolásaival szer
lna feltartóztatni az iszlám terjeszkedését, de pontosan az ellenkezőjét érte el. A keleti
nj államoknak nyomuk sem maradt a gyarmatosítás két évszázada után, sőt a muzulmánok annyir
tek a harcok során, hogy az ottomán törökök hadilobogói alatt maguk törnek Európa meghódítá
a kezükre kerül Konstantinápoly. 1529–ben lovasaik Bécs falai alatt ütnek tábort.
Mindez azonban, miként megjegyeztem, csak látszat. Történelmi távlatból nézve ugyanis egy m
megállapítás a helytálló: a keresztes háborúk idején a Spanyolországtól Irakig terjedő arab
mileg és gazdaságilag még a földgolyó legfejlettebb civilizációja, de a súlypont hamarosan
tra tevődik át. Van–e ebben folyamatban ok–okozati összefüggés? Megkockáztathatjuk–e a kije
hogy a keresztes hadjáratok adták meg a jelet Európának az egész világot befolyása alá vonó
lkedésre, és egyben a keresztes hadjáratok kongatták meg a vészharangot a hanyatló arab civ
lizáció felett?
E kijelentés távolról sem ostobaság, de pontosabb megfogalmazást igényel. Az arab világ már
resztes háborúk előtt is komoly gondokkal küszködött, a franj jelenlét csak felszínre hozta
tleg elmélyítette ezeket, de semmiképpen sem volt az okozójuk.
A Próféta népe már a IX. században elvesztette a lehetőséget önnön sorsának az irányítására
nden vezetője idegen volt. A franj megszállás két évszázada alatt felvonult sok–sok meghatá
emélyiség közül ugyan kik voltak arabok? A történetírók, a kádik, egykét helyi kiskirály –
Munkidz – és a tehetetlen kalifák. A hatalom igazi birtokosai, sőt a franjok elleni harc
legnagyobb hősei azonban nem arabok voltak. Zengi, Núraddin, Kutuz, Bajbarsz, Kaláun
török, al–Afdal örmény, Sirkúh, Szaladin, al–Adel, al–Kamel pedig kurd. Igaz, ezek az állam
bségükben – kulturálisan és ténylegesen is – elarabosodtak. De ne felejtsük el, hogy 1134–b
zúd szultánnak tolmácsra volt szüksége az al–Musztarsid kalifával folytatott párbeszédéhez,
zeldzsuk török nyolcvan évvel azután, hogy klánja elfoglalta Bagdadot egy árva szót sem tud
arabul. S ami még súlyosabb: számos sztyeppi harcos, akiknek semmi közük sem volt az arab
vagy a földközi–tengeri civilizációkhoz, szilárdan beépült a vezető katonai rétegbe. A meg
yomott, megalázott, a saját földjükön is idegenként kezelt arabok nem tudták végigvinni a V
zázadban kezdődött fényes felemelkedési folyamatot. A franjok érkezésekor kultúrájuk már ha
icsőséges múlt emlékéből élt csupán. És ha az arabok pillanatnyilag még az újonnan jött hód
, sorsuk meg volt már pecsételve.
Az arabok másik nagy szerencsétlensége az volt, hogy képteleneknek bizonyultak időtálló int
k felállítására. Ezzel szemben a franjok már Keletre érkezésük pillanatában igazi államokat
re. Jeruzsálemben a hatalom átöröklése általában zökkenőmentesen zajlott, a királyi tanács
nőrzést gyakorolt az uralkodó politikája felett, s az egyház komoly tényezőnek számított a
játékban. A muzulmán államokban még csak nyoma sem volt ilyesminek. Az uralkodó halála az
birodalom létét veszélyeztette, minden változás a hatalomban polgárháborúval járt. Vajon c
uzulmán államok fennmaradását szüntelenül veszélyeztető, rendszeresen ismétlődő hódító beha
esnünk e jelenség magyarázatát? Vagy a térséget uralmuk alatt tartó népek nomád eredetében
kot, akár magukról az arabokról, akár a törökökről vagy a mongolokról van szó? Ebben az utó
alkozhatok e kérdés boncolgatására. Csupán annyit jegyzek meg, hogy e kérdés a XX. század v
arab világban is rendre felvetődik, méghozzá csaknem ugyanilyen megfogalmazásban.
A szilárd és elismert intézményrendszer hiánya rányomta bélyegét a szabadságjogokra is. A n
knál a keresztes háborúk idején az uralkodó hatalmát nehezen megszeghető elvek korlátozták.
z egyik Jeruzsálembe tett látogatása során megfigyelte, hogy „ha a lovagok meghoznak egy h
atározatot, a király azt nem tudja sem érvényteleníteni, sem módosítani”.
Még jellemzőbb Ibn Dzsubair beszámolója Keleten tett utazása utolsó napjaiból:
Elhagyván a Tyr közelében fekvő Tibnint, hatékonyan megművelt földek végtelen során haladtu
tanyák és a falvak egymást váltották. A lakosság teljes egészében muzulmán, de jó egyetérté
anjokkal – az Isten óvjon meg bennünket a kísértéstől! A saját házaikban laknak, s megtarth
den jószágukat. A franjok által ellenőrzött szíriai területek mind így festenek: a földek,
k és a tanyák mind a muzulmánok tulajdonában maradtak. És bizony keserűség tölti el a legtö
amikor a muzulmán területeken élő testvéreik sorsára gondolnak. Mennyit szenvednek ők igaz
vezetőik igazságtalanságaitól, miközben a franjok méltányosan bánnak a muzulmánokkal.

Ibn Dzsubair okkal nyugtalankodik: a mai Libanon déli részén átutazva súlyos következmények
járó igazságot fedezett fel. Mert ha a franjok jogról vallott felfogása bizonyos vonatkozá
okban – ahogyan Uszáma azt hangsúlyozta – is bízvást nevezhető „barbárnak”, társadalmuk elő
gok megosztásán” alapszik. A „polgár” fogalma persze még nem létezik, de a földesurak, a lo
az egyházi személyek, az egyetemek, a városlakók és még a „hitetlen” parasztok is mind–mind
an meghatározott jogokkal rendelkeznek. Az arab világban a bírósági ügyvezetés ésszerűbb, u
or semmi sem korlátozza a fejedelem önkényes hatalmát. A kereskedővárosok és az eszmék fejl
yugaton csak idő kérdése.
Ibn Dzsubair vélekedése megérdemli a még közelebbi vizsgálatot. Becsületesen elismeri ugyan
„átkozott ellenség” jó tulajdonságait, de közvetlenül ezután óva int tőlük, mert a franjok
gatási rendszerüket halálos veszedelemnek tartja a muzulmánokra nézve. Ha ugyanis a muzulmá
ok jólétben élnek a franjok társadalmában, vajon nem fognak–e hátat fordítani hittestvéreik
tüknek? Bármennyire érthető is az utazó aggodalma, valahol mégis a kortárs arab–társadalom
agy betegségének a tünete: a keresztes háborúk alatt az arabok sem voltak hajlandók megnyíl
a Nyugatról jött eszmék előtt. És valószínűleg éppen ez az őket ért szörnyű csapások legvég
A győztes részéről a meghódított nép nyelvének megtanulása nemes gesztus, de a leigázottak
elvének megtanulása megalkuvás, ha ugyan nem árulás. Valóban, számos franj kiválóan megtanu
ul, miközben az ország lakossága, néhány keresztényt kivéve, mindvégig mereven elzárkózott
megtanulja a nyugatiak nyelvét.
Sorolhatnám a példákat, hiszen a franjok mindenütt – Szíriában, Spanyolországban, Szicíliáb
koztak arab iskolákba. Amit ott tanultak, elengedhetetlen volt későbbi felemelkedésükhöz. A
görög civilizáció örökségét az arab fordítók, gondolkodók plántálták át a nyugat–európai ci
si, csillagászati, vegytani, földrajzi, matematikai, építészetei ismereteiket arab könyvekb
szerezték, ezekből tanultak, ezeket utánozták és később meghaladták. Sok, Európában ma is h
b eredetű szó tanúskodik erről: zenit, nadír, azimut, algebra, algoritmus. Ami az ipart il
leti, az európaiak az araboktól vették át (és csak jóval később tökéletesítették) a papírgy
, a textilművesség, az alkohol lepárlás és a cukorkészítés módszereit és eljárásait az – „a
ak is az arab nyelvből valók. Végtelenül hosszú az európai nyelvek „arab” szavainak listája
urópai növénytermesztés is sokat köszönhet az arabnak: onnan jött a barack, a paradicsom, a
gyoróhagyma, a narancs, a görögdinnye – és még folytathatnám a sort.
Nyugat–Európa a keresztes hadjáratok idején hatalmas gazdasági és kulturális forradalom küs
Keleten viszont a szent háborúk a hosszú évszázadok óta tartó hanyatlás és züllés utolsó s
ik. A minden oldalról fenyegetett muzulmán világ teljesen bezárkózik. Hűvös, tartózkodó, in
terméketlen lesz, s e tulajdonságai egyre erősödnek a világ többi részének fejlődési ütemé
n, hiszen egyre kirekesztettebbnek érzi magát. A haladás, a fejlődés rajta kívül eső dolog
a más, a másik attribútuma. Hogyan viszonyuljon a külső, a Nyugat által képviselt moderniz
hoz? Vesse el azt a maga kulturális és vallásos önállósága alapján? Vagy lépjen maga is hat
a modernizmus útjára, kockáztatva ezzel, hogy elveszítheti arcát, azonosságtudatát? Sem Ir
em Törökország, sem az arab világ nem volt képes megoldani ezt a dilemmát. Ezért lehetünk s
núi még ma is az erőszakos nyugatosítási kísérletek és a szélsőséges, erősen idegengyűlölő,
mozgalmak állandó váltakozásának.
Az arab világot egyszerre nyűgözték le és félemlítették meg a barbároknak megismert franjok
t legyőztek ugyan, de akik azóta uralmuk alá hajtották a Földet. Az arabok nem képesek a ke
esztes hadjáratokat a múlt ködébe vesző történelmi eseménysorozatnak tekinteni. Sokszor meg
mennyire erősen befolyásolják még ma is az arabok – és általában a muzulmánok – Nyugat–kép
tova hét évszázada lezajlott események.
Az arab világ befolyásos vezetői még ma, a harmadik évezred küszöbén is makacs kitartással
znak Szaladinra, Jeruzsálem bukására és visszavételére. Izrael a közfelfogásban és sokszor
os beszédekben is egy újabb keresztes államként jelenik meg. A palesztin felszabadítási had
ereg három szárnyának egyike jelen pillanatban is a Hittin, a másik pedig az Ain Dzsálút ne
et viseli. Nasszer elnököt népszerűsége tetőfokán rendszeresen Szaladinhoz hasonlították, m
t középkori elődje – ő is egyesítette Szíriát és Egyiptomot, és ráadásul Jement. Ami az 195
műveletet illeti, ez az arabok szemében éppúgy a franciák és az angolok által vezetett kere
es hadjárat volt, miként az 1191–es.
Meg kell hagyni, az egybeesések és hasonlóságok sokszor meghökkentőek. Hogyan is ne jutna e
zünkbe Szadat elnök Szibt Ibn al–Dzsauzi Damaszkusz népe előtt elmondott beszéde felidézése
melyben „árulással” vádolja Kairó urát, al–Kamelt, mert elismerte az ellenség fennhatóságát
felett? Hogyan is választhatnánk el a múltat a jelentől, amikor Damaszkusz és Jeruzsálem ha
col egymással a Golán–fennsík vagy a Beka–völgy ellenőrzéséért? Hogyan is ne vonatkoztatnán
ra Uszáma gondolatait a hódítók katonai fölényéről?
A szüntelenül támadott muzulmán világban megállíthatatlanul erősödik az állandó üldözöttség
atikusabbaknál valóságos megszállottsággá fajul. 1981. május 13–án a török Mehemet Ali Agcs
Nem sokkal korábban egy levélben kijelentette: Elhatároztam, hogy megölöm II. János Pált, a
resztesek legfőbb parancsnokát. Eltekinthetünk Mehemet Ali egyéni tettétől, anélkül is vilá
gy az arab Kelet mind a mai napig természetes ellenségét látja a Nyugatban. A Nyugat ell
en végrehajtott bármilyen ellenséges cselekedet legyen az politikai, katonai vagy (az
olajjal kapcsolatosan) gazdasági jogos válasz a korábbi sérelmekre, s nem lehet kétséges, h
gy a két világ közötti szakadás az arab világ tudatában még ma is elevenen élő, durva erősz
tett keresztes háborúk idejére tehető.

JEGYZETEK ÉS FORRÁSOK

A keresztes háborúk történetére vonatkozó kétesztendőnyi kutatás során rengeteg olyan művet
eg, amelyek – egy–egy ponton vagy vissza–visszatérően – befolyásolták munkámat. Valamennyi
melne, de e könyv szándékai mégis megkövetelik a megrostálásukat. Úgy gondolom ugyanis, hog
olvasó nem igényli a keresztes háborúk teljes szakirodaimának felsorolását, inkább olyan cí
csi, amelyek segíthetik őt az eseményeknek a „másik oldalról” történő megítélésében, mélyeb
Az alábbi jegyzetekben szereplő munkák három nagy csoportba sorolhatók. A legfontosabbak t
ermészetesen a franj behatolásokról beszámoló kortárs arab történetírók és krónikások alkot
jezetre említem meg őket annak rendjében, ahogyan a könyvben is felbukkannak, megadom az
eredeti művek adatait – általában ezeket használtam fel – és a hozzáférhető francia fordít
Már most kiemelem azonban közülük az olasz orientalista, FRANCESCO GABRIELI remek szöveggyű
teményét, francia kiadása: Chroniques arabes des croisades, Sindbad, Párizs, 1977.
A felsorolt könyvek másik fajtája a középkori arab és muzulmán világot a Nyugattal való kap
iban mutatja be. Kiemelem közülük:
E. ASHTOR: A social and economic history of the near east in the middle ages, Co
llins, London, 1976.
C. CAHEN: Les Peuples musulmans dans l’histoire médiévale, Institut français de Damas, 1
977.
M. HODGSON: The venture of islam, University of Chicago, 1974.
R. PALM: Les Etendards du Prophéte, J.–C. LATTÉS, Párizs, 1981.
J. J. SAUNDERS: A history of medieval islam, RKP, London, 1965.
J. SAUVAGET: Introduction á l’histoire de l’Orient musulman, Adrien–Maisonneuve, Párizs, 1
961.
J. SCHACHT: The legacy of islam, Oxford university, 1974.
E. SIVAN: L’Islam et la croisade, AdrienMaisonneuve, Párizs, 1968.
H. MONTGOMERY WATT: L’Influence de l’Islam sur l’Europe médiévale, Geuthner, Párizs, 1974.
A megemlített könyvek harmadik fajtája a keresztes háborúk történeti eseményeit mondja el á
agy egyes részletekre vonatkozóan. Két évszázadnyi szakadatlan küzdelem leírásáról lévén sz
y ezek használata nélkülözhetetlen volt a szükségszerűen hiányos arab tanúságtételek kiegés
. Többször is hivatkozom rájuk a jegyzetekben. Két, kiadásuk óta klasszikussá vált három–há
t mindenesetre már itt kiemelek:
R. GROUSSET: Histoire des croisades et du royaume franc de Jérusalem, Pion., Párizs,
1934–36.
S. RUNCIMAN: A history of the crusades, Cambridge university, 1951–1954.
PROLÓGUS

Nem minden arab történetíró ért egyet abban, hogy al–Harávi mondta el az idézett beszédet.
zkuszi krónikás, Szibt Ibn al–Dzsauzi (lásd a XII. fejezetnél) szerint valóban a kádi szava
zek, a történetíró Ibn al–Athír (lásd a II. fejezetnél) azonban úgy vélekedik, hogy a szerz
vardi, akit megihlettek al–Harávi panaszai. A lényeget illetően mindenesetre semmi kétség,
z idézett mondatok megfelelnek a kádi és küldöttsége által a kalifának és udvartartásának v
.
Ibn Dzsubair (1144–1217) a muzulmán Spanyolországból, Valenciából indult el 1182–ben a Kele
, utazása 1185–ig tartott. Megfigyeléseit tartalmazó könyve franciául is olvasható (Voyages
euthner, Párizs, 1953–1956). Az eredeti szöveget újra kiadták arabul is (Szader, Bejrút, 19
0).
Damaszkuszban született és itt is halt meg Ibn al–Qalanissi (1073–1160), magas tisztségeke
t töltött be városa közigazgatásában. Krónikájának címe Zaül tarik Dimask. Az eredeti szöve
08–as kiadásban hozzáférhető. Létezik egy 1952–es részbeni francia fordítás a Damaszkuszi F
tézet és a párizsi Editions Adrien–Maisonneuve kiadásában, a címe: Damas de 1075 á 1154.

I. FEJEZET

„Ebben az esztendőben”, írja Ibn al–Qalanissi, azaz a hidzsra 490. évében. A kor valamennyi
ab krónikása és történetírója ugyanazt a módszert alkalmazza: felsorolják sokszor sorrendjü
gkavarva az egyik év minden eseményét, csak ezután térnek át a következő esztendőre.
A „rúm” – többes számban „rúmi” – elnevezést a XX. században is használják az arab világ eg
görögökre, hanem általában a nyugatiakra vonatkoztatva.
Az „emír”, arabul „al–amir” szó eredete az „amir al–muminin” kifejezés, vagyis „az, aki a v
lja”. Az emír az igazhitűek fejedelme vagy parancsnoka. A hadsereg emírjei tulajdonképpen
főtisztek. Az „amir al–dzsujus” a hadsereg fővezére, az „amir al–bar” pedig a flotta tenger
azaz a nyugatiak által átvett és eltorzított szóalakban „admirális”.
Rejtély fedi a szeldzsuk törökök eredetét. A klánalapító Szeldzsuk két fiának neve – Mikael
ra enged következtetni, hogy a muzulmán Keletet egyesítő uralkodócsalád keresztény vagy zsi
edetű. Muzulmánná válásuk után a szeldzsuk törökök bizonyos neveiket megváltoztatták, így l
törökösen „Arszlán”.
Danishmend király gesztáját 1960–ban adta ki eredetiben és franciául egyaránt az Isztambuli
ancia Régészeti Intézet.

II. FEJEZET
Ibn al–Athír (1160–1233) főműve, a Tökéletes Történelem (Al–Kamel fit–Tarik) nincs lefordít
b részlete is megjelent azonban franciául 1841 és 1906 között a Receuil des historiens des
croisades számaiban (Párizs, Académie des Inscriptions et Belles–Lettres). Az Al–Kamel fi
t–Tarik arab szövegét tizenhárom kötetben adták ki 1979–ben (Szader, Bejrút). A frank behat
al sok más egyéb dolog mellett a – X.,XI. és a XII. kötet foglalkozik.
Az asszaszinokról lásd az V. fejezetet.
Ibn Dzsubair kőolajról szóló szövegének lelőhelye: Voyages, francia kiadás: 268. old., arab
: 209. old.
Antiochiáról és környékéről bővebben lásd C. CAHEN: La Syrie du Nord á l’époque des croisad
cipauté franque d’Antioche, Geuthner, Párizs, 1940.

III. FEJEZET

A franj seregek kannibalizmusáról (1098–ban Maarránál) több korabeli franj krónikás is besz
gymással egybehangzóan. Egészen a XIX. századig az európai történelemtudósok részletesen be
róla. Lásd például Michaud: L’Histoire des croisades, 1817–1822,1. kötet, 357. old. és 577
., és Bibliographie des croisades, 48., 76., 183., 248. old. A XX. században azonban
– talán a civilizáció szemérmességéből eredően – mellőzik ezeknek az eseményeknek az elmon
dául háromkötetes könyvében még csak utalást sem tesz rá, Runciman pedig megelégszik egy rö
: „tombolt az éhínség, .. .nem látszott más megoldás, csak a kannibalizmus” (id. mű, I. köt
ld.).
A Tafúrokról ld. J. PRAWER: Histoire du royaume franc de Jérusalem. C.N.R.S., Párizs, 19
75 (I. köt., 216. old.).
Uszáma Ibn Munkidzról ld. a VII. fejezetet.
A lovagok Krak vára elnevezés eredetéről ld. P. DECHAMPS: La Toponomastique en Terre sai
nte au temps des croisades, in Receuil de travaux... Geuthner, Párizs, 1955.
A franjok a baszileusz levelét al–Afdal sátrában találják majd meg az aszkalóni csata után,
augusztusában.

IV. FEJEZET

A Nakr–el–Kalb különös múltjáról ld. P. HITTI: Tarik Lubnan, Assaqafa, Bejrút, 1978.
Miután visszatér Európába, Bohemund megkísérli meghódítani a Bizánci Birodalmat. Hogy vissz
a támadást, Alexiosz Kilidzs Arszlántól kér segélycsapatokat. A legyőzött és foglyul ejtett
nd kénytelen írott szerződésben elismerni a rúmok jogát Antiochiára. E megaláztatása után s
tér vissza a Keletre.
Edessza ma Törökországban található. Mai neve: Urfa.

V. FEJEZET

A tyri csatáról és a város történetéről ld. M. CHEBAB: Tyr á l’époque des croisades, Adrien
, Párizs, 1975.
Az aleppói Kamáladdin Ibn al–Adim (1192–1262) csak élete első felét szentelte városa történ
k. Politikai és diplomáciai tevékenysége, és utazásai miatt – bejárta Szíriát, Irakot és Eg
23–ban félbeszakította krónikáját. Az Aleppó története című műve eredeti szövegét a Damaszk
t tette közzé 1968–ban. Jelenleg nem létezik semmilyen francia fordítása.
Az Ilgázi és az antiochiai sereg közötti összecsapás színhelyét a források különbözőképpen
mada, Darb Szarmada, Tel Akibrin. A franjok azt mondják róla, „ager sanguinis”, azaz „vérme
Az asszaszinokról ld. M. HODGSON: The order of Assassins, Mouton, Hága, 1955.

VI. FEJEZET

A Damaszkuszban 1154–ben alapított kórház folyamatosan működik egészen 1899–ig, ekkor iskol
át.
Zengi apja, Al–Szonkor Aleppó kormányzója volt 1094–ig. Ekkor Tutus, Ridván apja árulással
meg, és kivégezték. A fiatal Zengit akkor Karbuka magához vette Moszulba, gondoskodott
a neveltetéséről, és magával vitte minden csatájába.
Zomorrod hercegnő a volt moszuli kormányzó, Javali emír lánya volt.

VII. FEJEZET

Az 1095–ben, két évvel a franjok Szíriába érkezése előtt született és 1188–ban, egy évvel J
afoglalása után elhunyt Uszáma Ibn Munkidz emír a keresztes hadjáratok legfontosabb arab s
zemtanúinak egyike. Író, diplomata, politikus, személyesen ismerte Núraddint, Szaladint, M
oin ud–Din Unárt, és a kor számos más kiemelkedő alakját. A nagyravágyó, cselszövő, összees
meggyilkolt egy fátimida kalifát és egy egyiptomi vezírt, megpróbálta megdönteni nagybátyja
ltán hatalmát, sőt barátjáét, Moin ud–Dinét is. És mégis a kiváló nyelvművész, a pontos meg
s előadó képét őrizte meg róla az utókor. Uszáma főműve az önéletírása, amelyet H. Derenbou
n Párizsban tettek közzé. Ez eredeti kiadvány, amely tartalmazza az arab szöveget, az idéze
eket és a laza tartalomelmesélést váltogató francia változatát és számos eszmefuttatást Usz
a franjokkal való viszonyáról.
Az edesszai csatával kapcsolatos szöveget illetően ld. J.–B. CHABOT: Un épisode de l’histoi
e des croisades, in Mélanges... Geuthner, Párizs, 1924.

VIII. FEJEZET

Zengi fiáról és koráról bővebben ld. N. ELISSEEFF: Nur–ad–Din, un grand prince musulman de
au temps des croisades, Institut français de Damas, 1967.
A fejedelmek jövedelmének java része, Núraddiné is, az ellenségtől szerzett hadizsákmányból
arany, ezüst, lovak, rabszolgaként eladható foglyok. A rabszolgák ára jelentősen csökkent,
túl sok volt belőlük. A krónikások elmesélik, hogy egy ember értéke nemritkán alig érte el
sznált cipőét.
A keresztes háborúk egész ideje alatt erős földrengések rázták meg Szíriát. Az 1157–es volt
osabb, de nem múlt el egyetlen évtized sem komoly károkat okozó földrengés nélkül.

IX. FEJEZET

A Nílus mára már kiszáradt keleti ágát „pelúziákus ágnak” nevezik, mert áthaladt Pelúz ókor
al–Bardavilnál, azaz „Balduin lagúnájánál” ömlött a tengerbe.
Ajjúb családjának 1138–ban kellett elhagynia Tikritet – nem sokkal azután, hogy Szaladin ug
anebben a városban megszületett –, mert Sirkúh megölt egy férfit, állítása szerint egy assz
sületén esett gyalázatot megbosszulva.
Az észak–afrikai eredetű fátimidák 966–tól 1171 –ig kormányozták Egyiptomot, ők alapították
yőzedelmest”. Azt állították magukról, hogy Fatimának, a Próféta lányának és Alinak, a síis
zármazottai.
A furcsa egyiptomi csata körülményeiről ld. G. SCHLUMBERGER: Campagne du roi Amaury 1er
de Jérusalem en Egypte, Pion, Párizs, 1906.

X. FEJEZET
Az aleppóiak levele, akárcsak a Szaladinnak és Szaladin által küldött üzenetek és jelentése
része a damaszkuszi krónikás, Abu Szama (1203–1267) A két kert könyve című művében találhat
munka, mert máshol nem fellelhető hivatalos okiratok gyűjteménye.
Bahaaddin Ibn Saddad (1145–1234) nem sokkal a hittini csata előtt lépett Szaladin szol
gálatába. A szultán haláláig bizalmasa és tanácsosa volt. Szaladinról írt életrajzát eredet
ia fordításban legutóbb Bejrútban és Párizsban adták ki (Méditerranée, 1981).
Szaladinnak a keraki menyegző idején tanúsított nemes viselkedése nem maradt viszonzatlanu
l. A fiatal férj anyja különleges ínyencségeket küldött az ostromlónak, hogy ő is kivehesse
neplésből.
Szaladin fiának a hittini csatáról szóló tanúságtételét Ibn al–Athír idézi, IX. köt., a hid
Mielőtt Szaladin szolgálatába lépett volna, Núraddin munkatársa volt Imádeddin al–Aszfaháni
01). Számos történelmi tárgyú és szépirodalmi alkotást hagyott hátra, köztük egy páratlan v
i személyes élményeken alapulnak, de a szerző cikornyásan dagályos stílusa sokat levon az é
Franciául megjelent műve: Conquête de la Syrie et de la Palestine par Saladin (Académie
des Inscriptions et Belles–Lettres, Párizs, 1972.)

XI. FEJEZET

A muzulmánok hite szerint Mohamedet az Isten egy éjszaka egy csodálatos utazásra vitte M
ekkába, az al–Aksza mecsetbe, majd a mennyekbe emelte. Találkozott Jézussal és Mózessel. Ta
kozásuk „a szent könyv vallásainak” folyamatosságát szimbolizálja.
A „keletiek” – arabok, örmények és görögök – szemében a szakáll a férfiasság jelképe volt.
ek csupasz képe mosolyt, időnként megbotránkozást keltett.
A Szaladinról szóló számos nyugati történeti munka közül ki kell emelni a következő, az utó
méltatlanul elfeledett könyvet: S. LANE–POOL: Saladin and thefall of the kingdom of Je
rusalem, London, 1889, újabb kiadása: Khayat, Bejrút, 1964.

XII. FEJEZET

Al–Kamel 1219–ben állítólag fogadta Szent Ferencet, aki a béke helyreállításának csalóka re
a Keletre. Rokonszenvvel hallgatta végig és ajándékokkal halmozta el, majd védőkíséretet b
ott számára a franjok táborába való visszatéréshez. Az én ismereteim szerint egyetlen arab
sem emlékezik meg erről az eseményről.
A damaszkuszi szónok és krónikás Szibt Ibn al–Dzsauzi (1186–1256) terjedelmes egyetemes tör
i munkájának címe Mirat az–zaman (Az idők tükre), de ebből mindmáig csak részleteket tettek
A császár meghökkentő személyiségéről ld. BENOIST–MÉSCHIN: Frédéric de Hohenstaufen ou le r
errin, Párizs, 1980.
XIII. FEJEZET

A mongolok történetéről ld. R. GROUSSET: L’Empire des steppes, Payot, Párizs, 1939. IX. Laj
s és Ajjúb levélváltásáról az egyiptomi krónikás, al–Makrizi (1364–1442) számol be.
A diplomata és jogász Jamal ed–Din Ibn Vaszil (1207–1298) krónikája az ajjúbidák időszakáró
k kor kezdetéről szól. Művét tudtommal sosem adták ki, idézetek és fordításrészletek szerep
Michaud–nál és Gabrielinél (id. mű).
Alamút szétrombolása után az asszaszinok szektája a lehető legbékésebb társasággá szelídült
tyjáról, Aga Kánról sokszor elfelejtik elmondani, hogy Haszán asz–Szabbáh egyenes ági leszá
ja volt.
Ajbak és Sadzsár ad–Durr halálának e helyütt elmesélt változata egy népszerű középkori epos
ek címe: Sirat al–malek az–zaher Bajbarsz, Asz–Szakafija, Bejrút.

XIV. FEJEZET

Bajbarsz és Kaláun szultánok titkárának, az egyiptomi krónikás Ibn Abd el–Zahernek (1233–12
rencsétlenségére látnia kellett Bajbarsz élete című főművét tehetségtelen unokaöccse által
llemtelenül átírva. Az eredeti mű kevés fennmaradt részlete tehetséges írónak és történészn
Az idézett arab krónikások és történetírók közül egyedül Abúl Fida volt egy állam kormányzó
kicsiny államé, Hamáé, de ez lehetővé tette az ajjúbida emírnek, hogy ideje nagy részét szá
egírására fordíthassa. Muktaszár tarik al–basar (Az emberiség rövid története) című művének
és francia fordításban a már említett Recueil des historiens des croisades című szöveggyűj
olvasható.
Noha a nyugatiak uralma Tripoliszban 1289–ben megszűnt, számos franj eredetű név tovább élt
városban és a környező vidékeken, egészen napjainkig: Anzsul (Anjou), Duejhü (de Douai), De
(de Guise), Dabliz (de Blise), Sanbúr (Chambord), Sanfúr (Chamfort), Franjieh (Fran
que)...
A források lezárásaképpen még megemlítem:
Z. OLDENBOURG: Les Croisades, Gallimard, Párizs, 1965. Az érzékeny keleti kereszténységről
zóló könyv.
R. PERNOUD: Les Hommes des croisades, Tallandier, Párizs, 1977.
J. SAUVAGET: Historiens arabes, AdrienMaisonneuve, Párizs, 1946.
KRONOLÓGIA

A BEHATOLÁS ELŐTT

622: Mohamed próféta emigrációja a „hidzsra” Mekkából Medinába, egyben a muzulmán időszámít
638: Omár kalifa elfoglalja Jeruzsálemet.
VII. és VIII. század: Az arabok hatalmas, az Industól a Pireneusokig terjedő birodalmat
hoznak létre.
809: Hárún ar–Rasíd kalifa halála; az arab birodalom csúcspontja.
X. század: A virágzó civilizáció ellenére az arab birodalom politikai hanyatlásnak indul. A
lifák elvesztik a hatalmukat, amely a perzsa és török katonai vezetők kezébe kerül.
1055: A szeldzsuk törökök Bagdad urai.
1071: A szeldzsukok legyőzik a bizánciakat Malazgirtnél és elfoglalják Kis–Ázsiát. Egyiptom
lével hamarosan az egész muzulmán Keletet az ellenőrzésük alá vonják.

A BEHATOLÁS

1096: Nicea szultánja, Kilidzs Arszlán szétveri a Remete Péter által vezetett franj hódító
et.
1097: A franjok első nagy hadjárata. Beveszik Niceát és Dorülaionnál megverik Kilidzs Arszl
. A maarrai emberevés.
1098: A franjok elfoglalják Edesszát, majd Antiochiát, és legyőzik a Karbuka, Moszul ura ál
al vezetett muzulmán felmentő sereget.
1099: Jeruzsálem eleste, szörnyű mészárlások és fosztogatások. Az egyiptomi felmentő sereg
. A damaszkuszi kádi, al–Harávi egy menekültekből álló küldöttség élén Bagdadba érkezik, ho
etőknek a behatolással szembeni közönyös magatartását ostorozza.

A MEGSZÁLLÁS

1100: Edessza grófja, Balduin épségben kikerül egy Bejrút közelében felállított csapdából,
irályává nyilvánítja magát.
1104: Muzulmán győzelem Harran alatt, a franjok keleti irányban történő terjeszkedésének me
1108: Különös ütközet Tel–Basernél: két iszlám–franj szövetség csap össze egymással.
1109: Tripolisz eleste kétezer napos ostrom után.
1110: Bejrút és Szaida eleste.
1111: Az aleppói kádi, Ibn al–Kasab felkelést szervez Bagdadban a kalifa ellen, hogy ell
enlépéseket kényszerítsen ki a franj megszállás ellen.
1112: Tyr lakosainak dicsőséges ellenállása.
1115: A szíriai muzulmán és franj fejedelmek szövetsége a szultán által küldött sereg ellen
1119: Ilgházi, Aleppó ura Szarmatánál szétveri a franjokat.
1124: A franjok beveszik Tyrt, ezentúl övék az egész partvidék, Aszkalón kivételével.
1125: Ibn al–Kasabot megölik az asszaszinok.

AZ ELLENCSAPÁS

1128: Sikertelen franj támadás Damaszkusz ellen. Zengi Aleppó ura.

1135: Zenginek nem sikerül bevennie Damaszkuszt.
1137: Zengi foglyul ejti Foulque–ot, Jeruzsálem királyát, majd szabadon bocsátja.
1138: Zengi sakkban tartja a franj–bizánci szövetséget. A saizári csata.
1140: Damaszkusz és Jeruzsálem szövetsége Zengi ellen.
1144: Zengi beveszi Edesszát, szétzúzva a négy keleti franj állam egyikét.
1146: Zengit meggyilkolják. Fia, Núraddin követi Aleppó trónján.

A GYŐZELEM

1148: Damaszkusz előtt kudarcba fullad a Németország császára, Konrád és Franciaország kirá
I. Lajos által vezetett újabb franj hadjárat.
1154: Núraddin uralma alá vonja Damaszkuszt, uralma alatt egyesítve a muzulmán Szíriát.
1163–1169: Küzdelem Egyiptomért. Győztese végül Núraddin helytartója, Sirkúh. Vezíri rangot
d két hónap múlva meghal. Unokaöccse, Szaladin lép a helyére.
1171: Szaladin kinyilvánítja a fátimida kalifátus trónfosztását. Egyiptom egyedüli uraként
kerül Núraddinnel.
1174: Núraddin halála. Szaladin elfoglalja Damaszkuszt.
1183: Szaladin visszafoglalja Aleppót. Egyesíti uralma alatt Egyiptomot és Szíriát.
1187: A győzelem éve. Szaladin Hittin alatt, a Tibériai–tó közelében tönkreveri a franj ser
t. Visszahódítja Jeruzsálemet és a franj területek nagy részét. Hamarosan már csak Tyr, Tri
z és Antiochia marad a megszállók kezén.

A MEGTORPANÁS

1190–1192: Szaladin kudarca Akra alatt. Anglia királyának, Oroszlánszívű Richárdnak köszönh
ranjoknak sikerül visszafoglalniuk a szultántól több várost is, de Jeruzsálemet nem.
1193: Szaladin ötvenöt éves korában meghal Damaszkuszban. Néhány év polgárháború után birod
esíti öccse, al–Adel.
1204: A franjok Konstantinápoly ellen vonulnak. A város ostroma, feldúlása.
1218–1221: A franjok újabb hadjárata Egyiptomba. Elfoglalják Damiettát s Kairó felé vonulna
de al–Kamel szultán, al–Adel fia visszaveri őket.
1229: Al–Kamel átadja Jeruzsálemet II. (Hohenstauf) Frigyesnek, hatalmas méltatlankodási h
ullámot váltva ki az arab világban.

A KIŰZÉS

1244: A franjok végképp elveszítik Jeruzsálemet.

1248–1250: Franciaország királya, IX. Lajos hadjáratot vezet Egyiptomba, de legyőzik és fog
yul ejtik. Az ajjúbida uralkodócsalád bukása, a mamelukok felemelkedése.
1258: Dzsingisz kán unokája, Húlágú mongol vezér beveszi Bagdadot, lemészárolja a lakosságo
yilkolja az utolsó abbászida kalifát.
1260: Az Aleppót, majd Damaszkuszt is elfoglaló mongol hadsereget végül Palesztinában, az
Ain Dzsálút melletti csatában legyőzik. Bajbarsz a mameluk szultanátus élén.
1268: Bajbarsz visszafoglalja a mongolokkal szövetkezett Antiochiát. Mészárlások és rombolá
.
1270: IX. Lajos Tunisz közelében meghal, hadjárata elmarad.
1289: Kaláun mameluk szultán elfoglalja Tripoliszt.
1291: Kaláun fia, Kalil szultán beveszi Akrát, véget vetve a franjok két évszázados jelenlé
Keleten.

AMIN MAALOUF

(1949)

A keresztes háborúk arab szemmel című nagylélegzetű történelmi munka a ma már hétkötetes, G
ibanoni származású francia írónak, Amin Maaloufnak a legelső könyve, amely ma már alapműnek
en a témakörben és amely elindította a szerzőt a hírnév és a siker útján.
Amin Maalouf Libanonban született. Közgazdasági és szociológiai tanulmányai végeztével újsá
ott. Riporteri ténykedésének tizenkét esztendeje alatt több mint hatvan országban fordult m
g, világrengető és sorsfordító események szemtanúja és avatott krónikása, tudósított a viet
iráni forradalomról, a közel–keleti konfliktusokról és az afrikai államcsínyekről. Egy idei
ahar International hetilap igazgatója, majd a Jeune Afrique főszerkesztője. 1976–ban tel
epült át Franciaországba, ahol a magyarul is megjelent regénye, a Taniosz sziklája, ez a kö
tői szépségű modern legenda 1993–ban elnyerte a legrangosabb francia irodalmi díjat, a Gonc
urt–tot, egycsapásra meghódítva a kritikusokat és az olvasóközönséget.
Maalouf szépirodalmi művei, regényes életrajzai témáját szinte kivétel nélkül a történelemb
on korszakaiból meríti, amikor valami módon érintkezik–ötvöződik egymással a keresztény–eur
rab kultúra. Az 1986–os Léon l’Africain (Afrikai Leó) a nagy reneszánsz pápa, X. Leó geográ
a grenadai születésű kereskedőnek, diplomatának, utazónak, tudósnak, Hasszán al–Vazzánnak a
iano–Lorenzo Medicinek a kalandos élettörténete. Az 1988–ban írt Samarcande–ot (Szamarkand)
bort és szépséget dicsőítő perzsa költő, szabadgondolkodó és zseniális asztrónomus, Omar Kh
991–ben megjelent Les Jardins de lumiére–t (A fény kertjében) Mani mezopotámiai prédikátor,
orvos, a manicheizmus névadójának sorsa ihlette. Maalouf legutolsó regénye, az 1996–ban me
jelent Les échelles du Levant (Levantei kikötők) már a XX. század nagy sorskérdéseit boncol
ja.
***

A keresztes háborúk arab szemmel szakmai–olvasói sikerét mindenekelőtt újszerűségének köszö

Maalouf ugyanis a keresztes háborúk történetét feldolgozó művek döntő többségétől eltérően
megtámadottak, az arabok szemével látja–láttatja a „dzsihád”, a szent háború kétszáz évét,
lág, a keresztény és iszlám vallás–kultúra régesrégi, ám a mai időkre is kiható összecsapás
egtámadottak a kegyetlen, véres eseményeket, miként ítélték meg a Nyugatról érkezett, hitük
lizációjukkkal fennen kérkedő, ám gyakorta barbárok módjára viselkedő hódítókat? Erre a kér
a meg a választ Maalouf munkája, amely forrásként szinte kizárólag a korabeli arab történet
kások írásaiból merít. Maalouf egy vérbeli történész alaposságával–részletességével dolgozz
franjok, vagyis az európaiak első csoportjainak, szedett–vedett, gyülevész bandáinak, majd
a már jól felfegyverzett, fegyelmezett keresztes lovagoknak a megjelenésétől, 1096–tól kezd
egészen végleges kiűzésükig, 1291–ig, és egy vérbeli regényíró szemléletességével, hiteless
yetlen, véres csatákat, hol erőszakkal, hol agyafúrt ármánnyal vívott, gyakran hónapokig, é
artó ostromokat, keleti cselszövéseket, gyilkos testvérháborúkat, viszálykodást, a nyugati
rizmust, hitszegéseket.
Aki elolvassa A keresztes háborúk–at, talán másképp fogja látni, jobban fogja érteni a két
kultúra, a zsidó–keresztény és az iszlám mai szembenállását, kibékíthetetlennek látszó ell
erei éppen ebbe a korba, a keresztes háborúk idejére nyúlnak vissza.

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST

FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ
SZEDTE A TYPOSTÚDIÓ KKT.
NYOMTA A REPROFLEX KFT.
FELELŐS VEZETŐ MISÁNGYI KÁROLY ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ
KÉSZÜLT PÉCSETT, 1997–BEN
A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA 89/87
FELELŐS SZERKESZTŐ V. DETRE ZSUZSA
A KÖTETET TERVEZTE SZ. BODNÁR ÉVA
MŰSZAKI VEZETŐ NÉVERY TIBOR
KÉSZÜLT 19,44 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 0761505

Kedves Olvasónk!

Az Önt érdeklő Európa–kiadványokat

megrendelheti
közvetlenül a kiadótól is.
Levélben: 1363 Budapest, Postafiók 65.
vagy telefonon: 153–2328
(munkanapokon 9 és 16 óra között)

Tartalom
BEVEZETŐ
PROLÓGUS
ELSŐ RÉSZ
I. FEJEZET
II. FEJEZET
III. FEJEZET

MÁSODIK RÉSZ
IV. FEJEZET
V. FEJEZET

HARMADIK RÉSZ
VI. FEJEZET
VII. FEJEZET

NEGYEDIK RÉSZ
VIII. FEJEZET
IX. FEJEZET
X. FEJEZET

ÖTÖDIK RÉSZ
XI. FEJEZET
XII. FEJEZET

HATODIK RÉSZ
XIII. FEJEZET
XIV. FEJEZET

EPILÓGUS
JEGYZETEK ÉS FORRÁSOK
PROLÓGUS
I. FEJEZET
II. FEJEZET
III. FEJEZET
IV. FEJEZET
V. FEJEZET
VI. FEJEZET
VII. FEJEZET
VIII. FEJEZET
IX. FEJEZET
X. FEJEZET
XI. FEJEZET
XII. FEJEZET
XIII. FEJEZET
XIV. FEJEZET

KRONOLÓGIA
AMIN MAALOUF