26 éves, papnak megy

Egy leendő jezsuita: Szerintem ez a szabadság

Ferenc pápa, jezsuita, cölibátus, pap, szerzetes, katolikus egyház, XVI.
Benedek, szex.

2013. augusztus 12. 16:10 | Írta: Szilvay Gergely

Olyan emberek féltik a boldogságomat amiatt, hogy papnak megyek, akiknek

romokban hever az élete – mondja a 26 éves Bellovics Gábor, aki jezsuita
szerzetesnek készül, és nemsokára leteszi az első fogadalmait. Abból az alkalomból
beszélgettünk, hogy július utolsó hetében tartották a magyar jezsuiták találkozóját.
Gábor a riói katolikus ifjúsági világtalálkozó kapcsán megjegyzi: aki szerint nem él
az egyház, az mondjon egy rendezvényt a világon, amin részt vett egyszerre
hárommillió fiatal. Szóba kerül a szabadság, a cölibátus és Ferenc pápa. Gábor
szerint az egyháznak „nem fütyülni kell, hanem táncolni”.

Miért mentél papnak?

Akárki olvassa is ezt az interjút, az egészet csak akkor fogja megérteni, ha belekalkulálja Istent. Ez
a kiindulópont. Ha nem, akkor hülyeség marad az egész. Mert ha mai szemmel nézem, akkor
ennek az életformának, és ami a templomban történik, igazából nem sok kézzel fogható haszna
van. Sok mindent csinálunk a világban, aminek sok haszna van, de mégsem vagyunk tőle egészen
boldogok. Én is tök jól elvoltam, és olyan családból jöttem, ahol nem kellett nélkülöznöm, de ez
kevés volt, többre vágytam. Ami miatt keresni kezdtem a hit és Isten felé, az az, hogy olyasmire
vágytam, ami teljesen kitölti az életemet.

Katolikus családból jössz?

Azt nem mondanám, hogy kimondottan gyakorló katolikus családból, de katolikus hagyományú
családból jövök. Mindenkit megkereszteltek, ministráltunk is, de mondjuk nem a szüleim példája
vitt el a templomba.

Hanem?

Amikor ministrálni jártunk, jól be tudtak minket kapcsolni a plébánián mindenfélébe. Egészen
otthon éreztem magam a templomban. 12 éves korom után pár évig viszont nem jártam
rendszeresen templomba. Gimis fejjel aztán orgonálni kezdtem, orgona meg csak a templomban
van. Úgyhogy becsöngettem a plébániára, hogy lehet-e gyakorolni.

Miért nem valami keleti filozófiával, spiritualitással ismerkedtél meg?

Azért, mert ekkor még tényleg nem azon gondolkodtam, hogy mi az élet értelme. Hanem csak
mentem, hogy gyakoroljak az orgonán, és egyre nagyobb kihívást jelentett, hogy legyen
közönségem. Megtanultam népénekeket és megkértem a papot, hogy hadd játsszak a misén.
Persze eleinte még telefonoztam meg keresztrejtvényt fejtettem a prédikáció alatt, de később
elkezdtem odafigyelni.

Érdekes, ez az az időszak, amikor mások inkább eltávolodnak a vallásosságtól.

Ez tényleg érdekes, ráadásul sosem jártam egyházi iskolába. Harmincan voltunk az osztályban,
ebből ketten voltunk, akik néha eljártunk misére. Az osztályban ez nem volt téma, bár tudni
lehetett, hogy az osztályfőnök hívő evangélikus. Viszonylag jó állami iskolába jártam, de a vallás
egyszerűen nem volt téma. Se ellene, se mellette nem szólt senki. Állami iskolában ez nem kavar
fel senkit, nem kérdez rá senki, nem téma, közöny van. Azoknak téma esetleg, akik egyházi
iskolába jártak és ne adj' Isten valamiért megutálják egy életre.

Orgonáltál a templomban, egyre jobban érdekelt a kereszténység. Oké. De ettől még

nem kell papnak menni.

Tizenegyedikes koromtól meggyőződésből jártam misére. A papság, mint alternatíva, nekem sem
jutott eszembe tizenkettedikes korom elejéig. Zenét akartam tanulni. De ekkor már megérintett
valami a templomban, úgy éreztem, hogy itt nagyon fontos történik. Elkezdtem olvasni a
Szentírást, és arra jutottam, hogy amit Jézus mond, az fantasztikus dolog. Rendszeresen olvastam
a Bibliát, és tényleg éreztem, hogy ez engem átformál, mert amivel napi szinten foglalkozol, az
bizony hat rád rendesen. Ezért nem mindegy, hogy ki mit hallgat, olvas. S azt éreztem, hogy
amilyenné formál, az engem szabaddá és vidámmá tesz, és segít, hogy megoldjam a
problémáimat. Rájöttem, hogy ha ez tényleg így van, akkor ennél nincs fontosabb dolog a világon.
Úgy éreztem, hogy ezt szeretném másoknak is átadni, nem tudom megtartani magamnak. S
kértem Istent, mutassa meg, hogy tényleg így van-e.

Megmutatta?

Nyilván nem arra vártam, hogy egy reggel találjak egy cetlit az asztalon, hogy „Gyere papnak”,
aláírás: Jézus. De ha őszintén keresem a vágyaimat, amelyek mélyen bennem vannak és
szembenézek velük, s hogy ezek mire irányulnak, s ebben meg tudom találni Istent és azt is, hogy
közel legyek az emberekhez, akkor ebben megmutatja Isten, mi a szándéka velem.

Nem okozott nehézséget meghozni a papságról a döntést?

De, mert nem kalkuláltam bele addig ezt a jövőmbe. Ráadásul a római katolikus rítusban ugye
papi nőtlenség van. Nálam ez a kettő nem egyszerre jelentkezett, másik harc volt vállalni azt, ami
ezzel jár. S ez a második volt a nehezebb: vállalni a cölibátust és a papi életformát.

S mit szóltak a családod, a barátaid, a környezeted?

Egy ideje mondogatták nekem otthon, hogy milyen csendes lettem, pedig nagy dumás és kissé
balhés gyerek voltam az osztályban. Én nem éreztem, hogy csendesebb lennék, de tényleg többet
olvastam. Egyik vasárnap nagymamám megint megjegyezte, hogy de csendes ez a Gábor,
anyukám meg főzés közben hátrafordult, és véletlenül annyit mondott: biztos pap akar lenni.
Akkor én ledöbbentem, meg szerintem ő sem gondolta komolyan, megfagyott a levegő, és
megkérdezte, hogy ugye, nem? És akkor elmondtam, hogy hát de, ilyesmin töröm a fejem. Amit
akkor mondott édesanyám, az nekem azóta is példa arra, hogy miként lehet szabadon hagyni
másokat. Azt mondta: ő egyáltalán nem így képzelte az életemet, de ha én ebben leszek boldog,
akkor teljes mértékben támogat. Szerintem ez a szabadság.

A sztereotipikus pap-kép az öreg pap bácsié. Hogyan fogadják az emberek, amikor

megtudják, hogy papnak készülsz?

Mindig élvezem az utazásokat, a vonaton például jó beszélgetések tudnak kialakulni. Egyszer,

amikor talán Szentgotthárdra mentem, megkérdezték a kupéban, hogy a fiatalember mit tanul.
Mondtam, hogy teológiát, de szerintem nem tudták, hogy az micsoda. Úgyhogy mondtam, hogy
pap szeretnék lenni. Pap? Őszinte megdöbbenés volt az arcokon, hogy ma még van ilyen? Ez nem
kihaló állatfaj, nemsokára lekapcsolja az utolsó a villanyt, és bezárják az egyházat? Van, aki ma
még papnak tanul? Na, ebből hosszú beszélgetés lett. Kiderül ilyenkor, hogy a többségnek
semmilyen kapcsolata nincs az egyházzal, ami van, az mondjuk temetéshez kötődik. Ez elég
lesújtó. Ez egy adok-kapok, fogyasztói viszony, mert még annyi hagyomány él, hogy így
temettetünk. Kifizetem, csináld meg a misét. A statisztikák szerint sem rózsás a helyzet. Valakinek
a temetés az egyetlen pont, ahol találkozik az egyházzal, egyébként szerintem luxus lenne róluk
lemondani.

Szóval úgy látják, süllyedő hajóra szállsz fel.

Féltenek, hogy rámegy erre a fiatalságom, és különben is: mi értelme ennek? De aki szerint az
egyház süllyedő hajó, az nézze meg, hogy pár hete mi volt a riói ifjúsági világtalálkozón. Én
személy szerint nem nagyon tudok belelkesedni ilyen rendezvényekre, de a zárómisébe azért
belenéztem, amin 3,2 millióan vettek részt. Aki szerint nem él az egyház, az mondjon egy
rendezvényt a világon, amin részt vett egyszerre hárommillió fiatal. Sziget? Tök jó, hogy van, de
hányan vannak itt? Bárki tud mondani egy rendezvényt a világon az előző tíz évből, ami
összehozott hárommillió fiatalt egy helyre?

Erre az szokott a válasz lenni, hogy érdekelte őket a pápa, de ettől még egyáltalán
nem biztos, hogy gyakorló katolikusok voltak ott.

Aki oda elmegy, abban valami fogékonyság van. Sokkal több az elején nem kell. És senki nem
várja el, hogy utána bűntelen emberek legyünk. A világ nem attól fog megváltozni, hogy most
hirtelen mindenki megszentül. Hanem hogy tényleg lelkesednek egy célért.

A csupán pár öreg néni által látogatott templomokról alkotott képet is árnyalja az,
hogy Budapesten van legalább négy-öt olyan katolikus templom, amelyik
ugyanabban a vasárnap esti idősávban tömve van fiatalokkal: aki nem érkezik kicsit
hamarabb mise előtt, már nem fér be. Margit körúti ferencesek, Villányi úti
ciszterciek, a jezsuiták… Mit mutat ez?

Szerintem azt, hogy tényleg keresnek valamit az emberek, főleg a fiatalok. A szűkebb
környezetemben is az az egyik legalapvetőbb tapasztalatom, hogy folyik szét az életük az
embereknek – nem az én erkölcsi mércéim alapján, hanem úgy, hogy ezt ők pontosan érzik.
Nincsen céljuk, mármint életcéljuk. Nem látom, hova haladnak. És tudod, mi az érdekes? Az a
legfurcsább, hogy az én életemet féltik, és engem sajnálnak. Féltik a boldogságomat. Komolyan,
sokszor olyan emberek féltik a boldogságomat amiatt, hogy papnak megyek, akiknek romokban
hever az élete! Harmadik házasságból válik el, és félti a boldogságomat a cölibátus miatt,
miközben ő maga boldogtalan! Most akkor miről beszélünk? Sopánkodnak, mintha mindezt
valaki rám kényszerítené.
S tényleg, hogy éled meg a cölibátust?

Mivel beállok jezsuitának, számomra tárgytalan, hogy a papok házasodhatnak-e vagy sem: a
szerzetes attól szerzetes többek közt, hogy szerzetesközösségben él, nem házasságban. Ez nem
jelenti azt, hogy nem tudom elképzelni a házas papságot, ami működik is pl. a görög rítusban. De
egyébként az is paradox valahol, hogy a cölibátustól féltenek. Azt szokták ugyanis kérdezni: hogy
bírod majd család nélkül? Ugyanakkor az emberek 90 százaléka ilyenkor nem arra gondol, hogy
miként lehet család nélkül élni, hanem hogy miként lehet szex nélkül élni. Ez az ő igazi kérdésük
valójában! Az én válaszom egyre inkább az, hogy család nélkül tényleg nem lehet élni, ezért is
vagyok közösségben, szex nélkül viszont lehet! (Az most más kérdés, hogy sokak szerint nem
érdemes.) Ők viszont fordítva gondolják. Azt hiszik talán, hogy szex mindörökké van. Pedig a szex
nem fogja megtartani senki életét, mivel ötvenévesen már nem lesz az ember olyan vonzó, senki
nem fogja rányitni az ajtót, és ha nem lesznek gyerekei meg nem lesz felesége, akkor ki lesz az,
akivel megosztja majd az örömeit, bánatát? A közösség, a család, az emberi kapcsolataid tartanak
meg. Sőt, szerintem ezek állandósága: a biztonságtudat. Ha én a cölibátus miatt boldogtalannak
érezném magam, még így szentelés és fogadalom előtt megtehetném, hogy mást választok. S ha
így lenne, ha megcsonkítva érezném magam, egy pillanatig nem várnék! Az a szabadság viszont,
hogy nem kötődök egy emberhez kizárólagosan, felszabadít, hogy akivel épp beszélgetek, azért
teljes mértékben jelen legyek. Hogy érezze: én most szinte őérte vagyok a világon.

Érdekes, hogy a család hiányától féltenek, miközben a házasságot és a családot is

karanténnak tartják.

Világosan látszik, hogy az elköteleződés hiánya a fő baj. Felháborodnak: mi alapján merem én

kimondani, hogy egy életen át ezt akarom csinálni? Kilencen vagyunk unokatestvérek, én vagyok a
második legfiatalabb a 26 évemmel, és még senki nincs elköteleződve. Pedig ez még egy
keresztény hagyományú család. Több idős atyával is együtt laktunk az előző két évben, s azt
tapasztaltam, azt szívtam magamba tőlük, hogy igenis, lehet ezt egy életen át csinálni, s nem vén
trottyok lesznek az idős jezsuitákból, hanem teljes életet élő, vidám emberek, ami irigylésre
méltó.

Most jezsuita szerzetesnek készülsz, de előtte egyházmegyés papnak, plébánosnak

jelentkeztél. Miért?

Mert nem ismertem mást. Azt éreztem, hogy fejest ugrottam kicsit az ismeretlenbe, és sokan
mondták is nekem, hogy 18 évesen nem lehet ilyet eldönteni, úgyis kiesem, majd megbánom,
először végezzek el egy egyetemet, s utána menjek papnak. Pedig én akkor nagyon bátornak
éreztem magam, s azt gondoltam, ha az Isten hív, akkor az bizalmatlanság lenne vele szemben,
hogy most még elmegyek egyetemre: „jó hogy hívsz, kösz, de én bebiztosítom magam, hogy ha
mégse hívnál, akkor legyen valami a kezemben”. Ezt nem éreztem őszintének: miről beszélek az
egész hitben, ha ennyit nem tudok vállalni? Ha nem tudok döntést hozni a bizonytalan jövőre
vonatkozóan, akkor nincs közöm a hithez. Ugyanis ettől hit a hit. Nyolc éve, hogy erről döntöttem.
Arra elég volt ez a döntés, hogy elindítson, lendületet adjon. Lehet, hogy utólag naivnak látszik az
akkori döntésem, de ha az nincs, akkor én most nem ülök itt.

Később viszont úgy döntöttél, nem plébános leszel, hanem belépsz szerzetesnek a
jezsuita rendbe. Miért?

Két évig Győrben tanultam filozófiát és teológiát, azután kaptam egy ösztöndíjat és kikerültem
Rómába, a jezsuiták vezette egyetemre, a Gregorianára. S egy jezsuiták vezette kollégiumban
laktam. Én Rómában láttam először jezsuitát, a rendbe való belépésemig két magyar rendtaggal
találkoztam összesen. Sejtettem én, hogy ez az egyházmegyés dolog nem nekem való, de annyit
tudtam, hogy pap akarok lenni. Kirajzolódott számomra, hogy a plébánosi életmód nem nekem
való. Kikerülsz 29 évesen plébánosnak hat faluba, és tessék. Nem tudtam magam beleképzelni,
főleg a közösség hiánya zavart volna. Vidéken nagyon máshogy van ez, mint Budapesten. Oké, a
plébánosnak is van közössége, de a hívei közt ő pap marad, és szüksége van a vele egy helyzetben
lévők közösségére is. A híveivel nem beszélheti meg a saját problémáit. Viszont az az érzésem sem
volt, hogy nekem bármelyik rend különösebben szimpatikus volna. És akkor megismertem a
jezsuitákat.

Mi fogott meg a Jézus Társaságában?

Az évek során megismertem őket, és azt láttam, hogy ezek normálisak, tanultak, intelligensek, s
mégis tudnak közösségben élni úgy, hogy nem egymást marják, hanem együtt tudnak dolgozni.
Ha közösségben vagy, rá vagy kényszerítve, hogy közel maradj az emberek problémáihoz, mert az
emberek sem egyedül oldják meg a bajaikat, nem egyedül döntenek, hanem közösségben. A
közösségben emellett alkalmazkodni kell. Más rendeket nem néztem meg, mert a jezsuiták már
szimpatikusak voltak. El tudtam magam úgy képzelni, ahogy ők élnek: nem kolostorban, hanem
az emberek közt, de van egy bázis, ahova vissza lehet térni és elmondani, hogy mi az én
problémám. De ezzel együtt egy évet eltöltöttem káplánként egy plébánián, ahol nagyon jól
éreztem magam. Megtapasztaltam, hogy az embereknek tényleg szükségük van az örömhírre.

Említetted, hogy két magyar jezsuitát ismertél. Nem veszélyes egy ismeretlen
közösségbe belépni, ahol nem válogathatod meg a társaságodat?

Ha én hívást érzek, akkor nem baráti társaságot keresek magamnak, mert abban csalódni fogok.
De még csak nem is munkaközösségről van szó, hanem testvéri közösségről. A testvéreket pedig
az ember nem választja, hanem kapja. De amúgy amikor beléptem, sokkal kevesebbet vártam,
mint amit kaptam. S próbáltam Istenre bízni a dolgot, mert ő keltette fel ezeket a vágyakat
bennem, hisz ő így üzen.

A jezsuita képzés kemény folyamat. Hogy viseled?

Még csak az elején, a másodév végén vagyok, az első fogadalmak előtt állok. Annyi előnyöm van,
hogy a teológiát már elvégeztem, így az kimarad. De hosszú a képzés, 12-13 év, s akikkel a
szemináriumot kezdtem, azok már rég papok. Több fázisban, több nyelven, több országban
végezzük a tanulmányainkat. A rendalapító, Loyolai Szent Ignác kitalálta, hogy a próbaidőben
menjenek el a jelöltek három hétre zarándokolni úgy, hogy nincs náluk pénz, élelem, és nincs
szállásuk sem, s az emberek jóindulatára kell hagyatkozniuk. Konkrétan koldulni kell. Én tavaly
mentem így Lengyelországba gyalog. Ki kell próbálni, milyen az, amikor tényleg függünk az
emberektől. Ezt nem lehet elfelejteni egyhamar.

Egyszer itt vagy, egyszer ott, sokfelé tanulsz, ide-oda helyezgethetnek később. Nem
érzed magad egyedül?

Biztos, hogy kell hozzá egy belső szabadság és bizalom. És jó kommunikációra van szükség az
elöljáróval, erre Szent Ignác nagy hangsúlyt helyezett, hogy az engedelmesség ne vak legyen, hogy
én nem ismerlek téged, de megmondom neked, hogy mit csinálj egész életedben, és te sem
ismersz engem, nem is mered megmondani, hogy semmi kedved ehhez, de megcsinálod így vagy
úgy. Így a jezsuita létmódhoz hozzátartozik, hogy igyekszünk olyan kapcsolatban lenni az
elöljáróval, hogy ismerjük egymást és tudunk őszintén beszélni. Ismeri a korlátaimat,
tehetségeimet. A rendalkotmány biztat rá, hogy én addig mondjam a szempontjaimat, amíg úgy
érzem, hogy nem értett meg ő. Nem addig, amíg azt mondja, amit én akarok, hanem amíg nem
értett meg.

Apropó elöljáró és jezsuita: mit szólsz az új pápához? Ő is jezsuita. Sokan

szembeállítják mostanában az elődjével, hogy hozzá képest mennyire nyitott, meg
miket mond.

Ferenc pápa egyszerűsége engem lenyűgöz és ösztönöz. De az nem nagyon tetszik, ha szembe
próbáljuk állítani Benedek pápával, aki a maga nemében szintén példás alakja az egyháznak.
Nincs is miért szembeállítani őket, hiszen ugyanaz a küldetésük: kormányozni az egyház nagy
hajóját. Benedek pápa történelmi visszavonulása igen tiszteletreméltó döntés volt. Pontosan példa
arra, hogy nem gondolta magáról, hogy ő egy személyben az egyház. Ferenc pápa közvetlensége,
érthetősége talán azért ilyen hiteles, mert nem a Vatikánban jött rá, hogy akkor most ő szerényen
fog élni. Már Buenos Aires-i érsekként húsz éve így élt. Kis lakás, és ottani „békávés” közlekedés.
És ezt tudták, akik megválasztották. Egyházon belül viccelődnek vele: várják, hogy mikor lesz
kiárusítás a Szent Péter téren régi miseruhákból meg kelyhekből, mert hogy Ferenc pápa nem a
pompára helyezi a hangsúlyt. Pedig én azt hiszem, hogy ahogy ő beszél, azt mindenki érti az
egyszerű emberek között. Szerintem nem azon kell botránkozni, hogy széttaposott fekete bőrcipőt
hord, meg Ford Focus-szal jár, és hogy ez nem méltó egy pápához, mert Jézus sem volt túl
jómódú, bár mondjuk nem is volt pápa. Mindenki hirdesse úgy az evangéliumot, ahogy ő tudja.
Benedek pápa tehetséges teológusként. Ferenc pedig talán egyszerűbben. Kérdés, hogy Jézus áll-e
a középpontban. Ha igen, akkor sokadlagos, hogy mennyibe kerül a miseruha.

Vissza a képzéshez, milyen próbatételei vannak tehát egy jezsuitának?

Az említett zarándoklat és kórházi gyakorlat mindenkinek kötelező. Két hónapot töltöttünk

kórházban, haldoklók mellett. Mosdattuk, pelenkáztuk őket, fizikai munkáról volt szó. Nem
szívderítő élmény. De a rend akarja, hogy a huszonéves fiatal, aki szerint még ráérünk a halállal
foglalkozni, szembesüljön ezzel is. Látni meghalni embereket, letakarni őket. Ez konfrontál azzal,
hogy mi lesz. Az életet akkor tudom értékelni, ha szembesülök a végességével. S van a harminc
napos lelkigyakorlat, amikor nem beszélünk senkivel, egyáltalán. Naponta egyszer beszélek a
kísérőmmel. De egyébként csendben vagyok, se telefon, se internet, se zene, se könyv, se semmi.
Se társaság. Imádkozunk. Harminc nap alatt sok minden előjön, rádöbbenek, hogy milyen
pótcselekvéseim vannak, kit hívok fel, megyek el vele sörözni, hogy ne kelljen a dolgok mélyére
nézni. Ez a lelkigyakorlat felteszi a kérdést: na mi van, ember, ha elveszünk tőled mindent?
És mi van?

Fájdalom, nehézség, értetlenség. Mintha kidobtak volna az utcára. De mindez arra mutat rá, ami
nagyon fontos. Ha mindezzel kezdek valamit, akkor az gyümölcsöző is lehet. Megtapasztaltam,
hogy mennyi elterelő mechanizmusom van: egyedül érzem magam? Telefon, könyv, tásaság,
számítógép, zene. Megdöbbentő, ha elveszik ezeket a lehetőségeket, kivert kutyának érzem
magam. Na, ezt tapasztaltam meg. Meg persze az imádságban Isten jelenlétét. Hogy tényleg elég-
e nekem az ő vigasztalása. Sokan leélik úgy az életüket, hogy minderről nem vesznek tudomást; ez
is egy opció, így is lehet. De ha egy életem van, én inkább szeretnék úgy élni, hogy ismerem
magam, s az tényleg gyümölcsöző élet legyen.

Ez a harmincnapos lelkigyakorlat, amit Loyolai Szent Ignác talált ki, pszichológia

volt a javából a tudományág megjelenése előtt háromszáz évvel, nem?

Igen. Fontos lenne a pszichológia a papképzésben, mert ma nem kap elég hangsúlyt. Mégis lelkek
vezetésére küld az egyház embereket. A pszichológus mellett kihez mennek komoly problémákkal
az emberek? Talán a paphoz. És joggal várják el tőle, hogy legyen kompetens. Ehhez önismeret is
kell. De persze a belső folyamatok felfedezése önmagában még öncélú. Azért kell magam minél
jobban ismerni, hogy tudjak segíteni másokat, s amik bennem vannak, azt oda tudjam tenni Isten
elé. Tök jó, hogy megtudom, hogy valamelyik defektem valami gyerekkori izére vezethető vissza.
Na és? Ez magában nem elég. Hogy tudok ezen segíteni? Hogy tudom gyümölcsözővé tenni?
Ebben az Istenkapcsolat döntő lehet. A legtöbben megállnak ott, hogy a pszichológia segítségével
megértik magukat, majd kijelentik, hogy hát ilyen vagyok, engem így kell elfogadni. Oké, de talán
még segíteni is lehet magadon és előrelépni! És itt jön annak belátása, hogy megváltásra
szorulok.

A jezsuiták specialitása, hogy az egyház szélén lévőket és a nem hívőket kiemelten

fontosnak tartják. Ezért hívják Párbeszéd Házának a rend pesti központját, s részint
ezért nyílt meg itt, a Horánszky utcában a Loyola Café, ahol most beszélgetünk. Te
hogy éled ezt meg?

Én úgy élem meg, hogy tényleg próbálok nem elszakadni az emberektől. Sokfelé megfordulok, de
nem teszem kirakatba, hogy papnak készülök. S amikor kiderül, akkor csodálkoznak és
elkezdenek beszélgetni. Az embereknek rengeteg kérdése van, és amikor kiderül, hogy pap leszek,
úgy kérdeznek engem, a 26 éves srácot érett, ötven éves emberek, mint valami gurut. Erre kéne
építeni, s nem arra, hogy ha nem fizeted be az egyházi adót, akkor nem temetem el a nagymamát.

Azért ilyen már nem sok helyen van.

Hát azért hasonló igen gyakran előfordul még, te azért nem találkoztál vele személyesen, mert
Budapesten élsz, s itt tényleg nem jellemző ez már. Azt a luxust mindenesetre nem engedhetjük
meg magunknak ebben a világban, hogy elvárjuk, hogy mindenki úgy táncoljon, ahogy mi
fütyülünk. Nem fütyülni kell, hanem táncolni! Az lejárt, hogy magasra tartjuk a morális zászlót, s
hangoztatjuk, hogy mi vagyunk az erkölcsi minta, és aki nem minket követ, az elkárhozik. Bár
szerintem ez sosem volt különösebben hatékony.

Azért a kereszténység sosem állította, hogy a tökéletesek klubja lenne, mindig is azt
állította, hogy tökéletlen és vétkes emberek gyülekezete.

Így van, ezzel együtt a mai világban nem az kellene, hogy legyen a fő üzenet, hogy te bűnös vagy,
mivel ez elriaszt, egyébként meg úgysem érdekel senkit sem. Sokkal inkább azt kell hangsúlyozni,
hogy te szeretett ember vagy, akit szeret az Isten, s nem a bűnöst látja benned. Erre ugyanis
vágyunk is! Szokták mondani, hogy hát, ezek a keresztények hányják magukra a keresztet a
templomban és közben ugyanolyanok, mint mi! S igazuk van! A keresztények hányják magukra a
keresztet, és ugyanolyanok, mint mi – mint ők. Mert mi ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más.
Ezért lehetne végérvényesen eltenni az erkölcsi zászlót. A feladat az, hogy az evangélium szerint
éljünk, s ne ítéljük el az embereket, hanem segítsünk nekik, de csak ha ők ezt szeretnék! Amikor
meggyőződéses ateistákkal beszélgetek, volt már, hogy indulatosan felszólítottak, hogy ha pap
leszel, bizonyítsd be, hogy van Isten! S ilyenkor egyre inkább azt érzem, hogy nem, nekem nem
feladatom, hogy ezt bebizonyítsam neked! Több okból sem: egyrészt mert végérvényesen nem
lehet ezt bebizonyítani, de mondjuk az ellenkezőjét se. De nem érzem hivatásomnak belemenni
ilyen vitákba. Istent keresni pökhendien? Talán nem ez a legcélravezetőbb. Nekem nem Isten
létének bizonyítása a hivatásom, hanem hogy ha valaki tényleg őszintén keresi őt, akkor abban
segítsek. És azért merjük mindezt reklámozni, mert mi tényleg találtunk valami felszabadítót a
kereszténységben! Lehet keresztényként élni, de nem kell, nem tukmálja rá magát az Isten
senkire. De ha vállalod, boldogabb lehet az életed, nem is beszélve az örök életről.

Valószínűleg a te környezetedben ez természetes, de aki nem ismer közelebbről

fiatal papokat, szerzeteseket, az meglepődik, ha megemlítem, hogy előző este többek
között jezsuitákkal söröztem.

Talán nem is tudják az emberek, hogy mellettük egy pap vagy egy szerzetes sörözik. Egy csomó
helyen találkoznak az emberek velük, boltban, postán, csak nem tudják, hogy az. Misén papi
ruhában vannak, de ma már a legtöbben civilben járnak az utcán. Ha játszanánk olyat
Budapesten, hogy minden pap és szerzetes egy napig papi ingben tevékenykedik, szerintem
elcsodálkoznának az emberek, hogy mi van, megszállták az országot a papok?
Vannak pap példaképeid?

Olyan, akire teljesen úgy szeretnék hasonlítani, nincs. De ismerek számos hiteles papot, akik
inspirálnak. Leginkább pedig az inspirál, ha azt érzem, hogy a helyükön vannak: szeretnék én is
ilyen lenni.