„Soha ne ejtsd ki e szavakat:

»Ezt nem tudom, tehát téves.«

Tanulni kell, hogy tudj, tudni, hogy érts;
érteni, hogy ítélj.”
(Narada mondásai)

„Több dolgok vannak földön és égen,

Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.”
(Shakespeare: Hamlet)
(Arany János fordítása)
 Elsõ fejezet

„A hajdanvolt és a mai ember álmai ugyanazoknak a mítoszoknak

a nyelvén íródnak, melyeknek szerzõi a történelem hajnalán éltek…
Szerintem a szimbólumok nyelve az az idegen nyelv, amelyet mindnyá-
junknak el kell sajátítania. Ennek megértése révén a bölcsesség legfon-
tosabb forrásának közelébe kerülhetünk. Az álmok és mítoszok fontos
kommunikációs összekötõk – önmagunktól önmagunkig.”
(Erich Fromm: Az elfeledett nyelv)

A tengerparti fövenyen kocogtam; hideg és puha volt a  homok.

Már javában tartott a dagály, alkonyatra eléri majd a Malibu Road
menti házak tartócölöpeit. Szívesen kocogtam naplemente előtt,
ilyenkor  futás közben a hullámtörés fölött sűrűsödő bíborvörös
felhőket néztem, és ez elterelte a figyelmem sajgó lábamról. Egész-
ség-tanácsadóktól azt hallottam valaha, hogy három mérföldnyi
kocogás puha homokban annyit ér, mint hat mérföldnyi kocogás
kemény talajon.  Márpedig én egészséges akartam maradni, bár-
mekkora fájdalom árán is. Amikor nem táncoltam, futással tartot-
tam karban magam.
Igaz, épp előző nap hallottam egy történetet a két fivérről. Az
egyik afféle egészségbuzi volt, aki világéletében minden hajnalon
öt mérföldet kocogott a főútvonalon, akár jól érezte magát, akár
rosszul. A másik egyáltalán nem sportolt. Egyik nap az egészségbuzi
épp kocogott az országúton, és hátrafordult, hogy ujját rázza az épp
arra közlekedő lusta bátyjára, amikor – durr! Sajnos nem vett észre
egy teherautót…

11
 Talán nem is olyan fontos, teszünk-e valamit önmagunk karban-
tartásáért. Úgyis leselkedik ránk valahol egy teherautó. A lényeg,
hogy ez ne riasszon vissza bennünket, ne ez irányítsa az életünket.
Visszaemlékeztem a régi, gyerekkori családi vacsorákra, otthon,
Virginiában. Tizenkét éves lehettem, amikor rám tört a fölismerés:
bármilyen boldog vagyok is egy adott pillanatban, közben min-
dig tudom, mekkora küzdelembe kerül ez. A „baj”, így neveztem
akkor… mindenre ráüti a bélyegét valamiféle baj. Apám – emlék-
szem – azt mondta: merő véletlenségből beletrafáltam egy régi görög
alapelvbe; azt hiszem, a püthagoraszi filozófiáéba. Apa afféle vidéki
filozofáló ember; annak idején kis híján filozófiai diplomát szerzett
a Johns Hopkins egyetemen. Szívesen spekulált a dolgok filozófiai
jelentésén. Azt hiszem, tőle örököltem ezt a hajlamot. Emlékszem,
azt mondotta akkor, hogy e gondolatomnak mély elvi jelentősége
van, amely az egész életre érvényes. Bármily jónak látszik is valami,
mindig észre kell venni a negatív oldalát is. Ez persze megfordítva
is igaz – mondta –, de ő a negatívra helyezte a hangsúlyt. Bennem
ez tudatosította az élet kettősségét. Ott, akkor, a cukorborsó-főzelék
fölött vakító felvillanásként éltem át: megértettem valamit. Akkor
még nem tudtam pontosan, mi az.

Fölgerjedt a szél, fehér tajtékos habokat csapkodott a partra. Sárjá-

ró libucmadarak rohangásztak ki és be a vízfodrok között, az árral
a partra sodort táplálékot kapkodták össze. Kecses fivéreik, a szét-
tárt szárnyú pelikánok őrült kamikazepilótákként csaptak le a mé-
lyebb vizekben úszó halrajokra.
Vajon milyen lehet madárnak lenni, milyen lenne, ha semmi
máson nem járna az eszem, mint a repülésen és az evésen? Olvastam
valahol, hogy még a legkisebb madár is képes több ezer mérföldet
repülni a Csendes-óceán fölött akadálytalanul és egyedül, egyetlen
poggyásszal, egyetlen tulajdonnal… egy ágacskával. Csőrében viszi
magával, azután, ha elfárad, csak leereszkedik a tengerre, és az ágon
pihen a víz felszínén, míg újra összeszedi magát, és tovaszáll. Az
ágról halászik, az ágról eszik, az ágon alszik. Jobb, mint a Queen

12
Mary luxushajó! Csapkod a szárnyával, szájába veszi kis életmentő
tutaját, és nekivág a világnak.
Micsoda élet! Vajon érzi-e néha a magányt? Ki tudja? De még
egyedül is tisztán látja életének helyes irányát. A madaraknak mintha
velük született, belső iránytűjük lenne, ez irányítaná el őket oda,
ahova el akarnak jutni. Mintha pontosan tudnák, kik ők, hogyan
kell élniök, miért élnek. De vannak-e érzelmeik? Szerelmesek-e?
Vágynak-e arra, hogy egy bizonyos másik madárral bújjanak össze;
ketten minden ellen? Tér, idő, levegő. Nem zárhatják el maguktól
a világot, hiszen szállni akarnak fölötte.
Fölidéztem egy régebbi élményemet. Élménynek nevezem, és
nem álomnak, noha álmomban történt velem; azért nevezem annak,
mert valóságosabb volt egy álomnál. Úgy éreztem, lebegek a föld
fölött, és szállok a légáramlatokkal, akár a madarak. Országok és
hegyek és folyók és fák fölött lebegtem. A fák lombja gyöngéden
simogatott, amint elszálltam fölöttük. Vigyáztam, nehogy lesodor-
jak egyetlen levélkét is az ágáról, merthogy magam is része voltam
mindennek. Még tovább és még gyorsabban és még magasabbra és
még messzebbre vágytam szállni – és minél magasabbra jutottam,
annál szorosabb kapcsolatban voltam mindennel; lényem egyszerre
összpontosult is, terjedt is. Úgy éreztem, mindez csakugyan meg-
történik velem, hogy a testem nem fontos. És ez is az élményhez
tartozott. Hogy az én valódi lényem lebeg, szabadon és tisztán,
békességgel eltelten és minden létezővel eggyé válva.
Ez nem a szokásos szexuális töltetű repülésálom volt, amit a pszi-
chológusok leírnak. Több annál. Egy másik dimenzió tartozott
hozzá. A szó, amelyet száguldásom közben kigondoltam, ez volt:
„rendkívüli”. Ezért emlékeztem rá oly élénken. És valahányszor
kedvetlen, magányos, feszült vagy ideges voltam, mindig fölidéztem
ezt az élményt; hogy micsoda békesség töltött el, amikor testemből
kilépve úgy éreztem, össze vagyok fonódva mindennel, ami fölöttem
és alattam van.
A „mindenhez” tartozásnak ez az élménye hallatlan gyönyörű-
séggel járt át. Több gyönyörűséget szerzett, mint a munka, mint
a szeretkezés, mint a siker, mint mindama célok, amelyeket az embe-

13
rek hajszolnak, hogy boldogok lehessenek. Szerettem gondolkodni.
Szerettem koncentrálni. Szerettem összekapcsolódni a kívülem lévő
dolgokkal, mert hittem benne: ez az út vezet önmagam megértésé-
hez. Valahol messze alattam volt a válasz a világ szorongásainak és
zűrzavarainak okaira. Micsoda öntelt gondolat! Mégis: ha megért-
hetem önmagam, a valódi énem, akkor megérthetem a világot… ki
tudja, talán a világegyetemet is. Ezért kezdtem aktívan politizálni,
ezért lettem feminista, világjáró, kíváncsi riporterféle; és talán ezért
lettem színész és előadóművész. El kellett jutnom önmagam mé-
lyére, és megismerni önmagam, ha meg akartam érteni a világot és
ha jól akartam végezni a munkámat. Talán ezért kezdtem táncolni
a kezdet kezdetén. Ha mozogtam, kapcsolatba kerültem azzal, aki
vagyok. Számomra az utazás legnagyobb hozadéka az volt, hogy
bejártam önmagamat.
Futottam, jeges szél csapkodta a lábam. Lassítottam, mert tud-
tam: az erős edzés után fokozatosan kell lazítani, gyalogtempóra vál-
tani, így nem alvad meg az izmokban a tejsav. – Mert attól fájdulnak
meg az izmok – magyarázta a fitneszoktató. – Sose álljon le hirtelen
egy nehéz edzés végén. Így később nem fáj annyira.
Mindig nagyon figyelmesen hallgattam a testkultúrával kapcso-
latos tanácsokra, mert tisztában voltam vele, hogy ez közelebb visz
önmagamhoz. Tiszteletben tartottam a testem – nem lévén belőle
több, csak ez az egy. Azt akartam, tartson ki jó sokáig. De meny-
nyire tud fájni ez a test, te atyaisten, főleg ha az ember tizenöt évet
hagyott ki, minden sporttevékenységet elhanyagolt. Nagy ostoba-
ság volt, mondogattam, miközben ott lépkedtem a parton. Azokat
az éveket a színészetnek szenteltem, és azt hittem, nem a testem
a fontos. Fiatalkoromban, táncosnőként jó alapképzést kaptam, és
úgy véltem, ez elegendő. Az élet minden napján vigyázni kell a tes-
tünkre, máskülönben egy reggel arra ébred az ember, hogy a teste
nem engedelmeskedik. Ilyenkor aztán azt mondják: itt az öregség.
Magam is mindig öregnek éreztem magam, amikor elveszítettem
a kapcsolatom a testemmel. És a testemmel kialakított kapcsolat
során jobban megértettem a testemben rejlő valódi énemet. És ugyan
melyik volt a valódi énem? Mi késztetett kérdezésre, keresésre, gon-

14
dolkodásra és érzésre? Csak az agy, a kis szürke sejtek, avagy az
értelem, amely valamivel több az agynál? Vajon az „értelem”, vagy
netán a „személyiség”-e az, amit az emberek „léleknek” neveznek?
S ezek vajon külön-külön léteznek-e? Avagy embernek lenni annak
elismerése, hogy mindezen részek összege vagy? És ha igen: miként
illeszkednek egymáshoz?
Erről szól ez a könyv… arról az élményről, miként találtam
önmagamra negyven-egynéhány évesen; arról, miként hatott ez az
élmény az értelmemre, belső békémre, szellememre, milyen jót tett
a türelmemnek és a hitemnek. Amit ennek során megtanultam, az
tett képessé rá, hogy szinte teljesen más emberként éljem tovább
az életem.
Ez a könyv tehát az önmagam keresésével foglalkozik. E keresés
magával rántott egy hosszú utazásba, mind több felfedezéssel járt,
és időnként teljesen elképesztett. Igyekeztem az út során megőrizni
nyitottságomat, mert olyan tér- és időtávlatok felé nyíltam meg, ame-
lyek számomra addig a tudományos fantasztikum világába tartoztak,
vagy amit okkultizmusnak neveznék. De megtörtént velem. Lassan
történt meg. Olyan tempóban, amely sajátságosan az én tempóm.
Merthogy úgy hiszem, mások is átélnek efféléket. S aszerint haladnak
előre, amennyire felkészültek rá. Nyilván azért álltam készen arra,
amit megtapasztaltam, mert éppen eljött az ideje.

Harmincöt filmben játszottam addig – jó és rossz filmekben. Mind-

ből tanultam, a rosszakból többet, mint a jókból, ami, azt hiszem,
nem meglepő. Bejártam a  világot, hol magánszemélyként, felis-
merhetetlenül (mert így akartam), hol szórakoztatóművészként,
ahol viszont éppenséggel azt akartam, hogy ismerjenek föl. Ezek
az utóbbi utak vagy valamelyik filmem reklámhadjáratához tartoz-
tak, televíziós riportokat, portréfilmeket készítettek velem, vagy élő
show-műsorommal turnéztam. Szerettem az élő fellépéseket, mert
ilyenkor érezhettem a közönségemet; érezhettem, mire gondolnak,
mi érdekli őket, érezhettem az egymásétól különböző humorérzé-
küket. De leginkább azt szerettem, ha új emberekkel ismerkedhet-

15
tem össze, ha idegen kultúrákkal ütköztem, és megtanulhattam,
hogyan olvadjak bele ezekbe.
Sikerült olyan baráti kört kialakítanom, amely otthont teremtett
az otthontól távol. Ezek művészemberek voltak – előadóművészek,
külföldi filmesek, írók (magam is írtam már előzőleg két köny-
vet az utazásaimról és az életem kalandjairól; ezeket a könyveket
szinte minden nyelvre lefordították), államfők, miniszterelnökök,
királyok és királynők (politikai tevékenységemről idejekorán írtak
mindenfelé, mellette is, ellene is). Kiváltságos személy voltam, annyi
szent. Keményen megdolgoztam a sikeremért, mégis szerencsésnek
és – mondom – kiváltságosnak éreztem magam, amiért bárkivel
megismerkedhettem és beszélgettem, akivel csak akartam, Castrótól
a pápáig, az angol királynőtől és más méltóságoktól az indiai bete-
gekig és haldoklókig, a Fülöp-szigeteki barriók forrongó parasztjaiig
vagy a Himalája havasi embereiig – hogy csak néhányat említsek.
És minél többet utaztam, minél több embert ismertem meg,
annál erőteljesebben támadt föl társadalmi és politikai lelkiisme-
retem. És minél jobban feltámadt, annál inkább azonosultam az
„elnyomottakkal”, ahogyan apám nevezte őket. De a világ legna-
gyobb része elnyomottakból áll, mondtam apámnak. Egyre jobban
foglalkoztatott, mi a baj a világgal. Ez óhatatlanul együtt jár azzal,
ha az ember a saját szemével látja a nyomort, az éhezést, a gyűlölkö-
dést. Tizenkilenc évesen kezdtem el utazni, és most, negyvenöt éve-
sen tárgyilagosan megállapíthattam: a dolgok egyre rosszabbodtak.
A demokratikus idealizmus egyre lehetetlenebbnek tűnt számomra,
mert a demokratikus rendszerekben élő embereket is a saját érdekeik
mozgatják, elvetve a többség jólétét megcélzó eredeti filozófiájukat.
Kevesen szentelték magukat a nemzetközi etikának. A világ „poli-
tikai gondolkodása” az erőpolitikára és a materiális gazdaságtanra
épült; a megoldásokat grafikonok, táblázatok, felmérések és ipari
programok fogalmaiban fejezték ki – mit sem törődve az egyénnel,
az egyes emberrel.
A Földön valahol mindig háború, erőszak, bűnözés, elnyomás,
diktatúra, éhezés, népirtás zajlott – az emberi nyomorúság globális
spektákuluma. A vezetők eközben világszerte továbbra is úgy szem-

16
lélték a problémákat, hogy nem ismerték fel ezek összefüggéseit
egy nagyobb és egyetemesebb szükséglettel: éspedig egy elviselhető,
békés egyéni lelkiállapot kialakításának mélyen gyökerező igényével,
s mindazzal, ami vele jár. A politikusoknak csak ideiglenes megol-
dásaik voltak a tartós problémákra. Vagy, ahogy Apa mondogatta:
„Ragtapaszt tesznek a rákos daganatra.”
Amerre csak jártam a világban, mindenütt vég nélküli vitákba
keveredtem arról, hogy vajon az emberiség alapvetően önző és magá-
nak való-e, vajon mindenekelőtt a fényűzés, a kényelem, a személyes
nyereségvágy hajtja-e. Az önzés és a versengés nemcsak a boldog-
ságnak árt – mondogattam –, hanem a személyes sikernek is. Úgy
láttam, hogy bár még a világhatalmak is fölismerik, hogy emberi
érdekegyezségre van szükség, mégis egyre versengőbb gazdaságpoli-
tikát követeltek e cél elérésére. Pedig ez csak emberi konfliktusokra,
viszályokra és még nagyobb háborúkra vezethet. Valami hiányzott.
Azután, további utazásaim során változást észleltem. Az embe-
rek, akikkel beszélgettem, mindinkább azon töprengtek: mi is az,
ami hiányzik. Beszélgetéseink a szorongás és a zűrzavar jegyében
kezdődtek, és végül mindig oda lyukadtunk ki, hogy a válasz ben-
nünk rejlik. Az emberiség helyzetén nem lehet pusztán gazdasági
megoldásokkal segíteni. Egyre többet tanakodtunk azon, mik is
vagyunk mi, emberek. Miért vagyunk itt? Van valami célunk, vagy
csupán múló véletlenek vagyunk? Fizikai létünk nyilvánvaló. Fizikai
szükségleteink kielégítése a kormányok és vezetők legfőbb gondja,
legalábbis elméletben. Világos, hogy lelki lények is vagyunk. Az ok-
tatás, a humán ismeretek, a tudományok az értelem világát, a lelki
dimenziót szolgálják.
De nem vagyunk-e mind egyúttal spirituális lények is? Észre-
vettem, hogy mind többen összpontosítják érdeklődésüket belső
spiritualitásunk érzésére, amelyet oly sokáig nem vettek figyelembe.
Lehet, hogy a spiritualitás láthatatlan volta okozta addig a zavart?
A világ vallásainak sem magyarázni, sem kielégíteni nem sikerült
spirituális szükségleteinket. Sőt, az egyház inkább megosztja, mint-
sem egyesíti az embereket, attól függően, hogy a kereszténységet,
az iszlámot, a judaizmust vagy a buddhizmust követik-e. A világ

17
a Szent Konfliktus korszaka felé tart, az arab világban mindinkább
gerjed az iszlám öntudat, Amerika úgynevezett morális többsége
körében a képmutató keresztény fundamentalizmus, s Izraelben
a militáns cionizmus.
Világot átívelő baráti körök hálózatába kerültem, tagjaik a ma-
guk spirituális kutatásával foglalkoztak. Rákérdeztünk földi életünk
fizikai távlataira, s a metafizikai távlatokra az idő és a tér összefüggé-
sében. Lehetségesnek láttuk, hogy van valami ezen az életen túl is.
Hátha nem a lét fizikai síkja az egyetlen és kizárólagos? Nagyszerű
lehetőség csillant föl: a valóságos valóság jóval több ennél.
Alighanem Buckminster Fullernek volt igaza, aki szerint a valóság
kilencvenkilenc százaléka láthatatlan, s ezt a láthatatlan valóságot
a sekély tudati szintünk miatt nem ismerjük föl.
Amikor először tettem föl magamnak ezeket a kérdéseket, és
amikor mély lelki rokonságba kerültem hozzám hasonlóan belső
énjüket kereső emberekkel, életem, perspektívám megváltozott. Ez
borzongató, néha ijesztő és mindig fölkavaró élmény volt, mert át
kellett értékelnem a kérdést: mit is jelent az élet? Lehet, hogy mi,
emberek valójában egy folyamatos élmény részesei vagyunk, amely
tovább tart vélt halálunk után is? Lehet, hogy halál mint olyan
– nincs is?
De máris előreszaladtam egy kicsit.

A nap pislákolón, hidegen ment le a Dume-fok dombjai mögött.

Fölidéztem emlékemet, amint ott állok ezeken a  dombokon, le-
tekintek a Csendes-óceán csapkodó hullámaira, s azon tűnődöm,
vajon az emberi faj ősei csakugyan a tengerből eredtek-e. A Csen-
des-óceán mindig egy barátomra, Davidre emlékeztetett. De lehet,
hogy csak azért járt ő az eszemben, mert életem épp fontos fordu-
lópontjához érkezett, és Daviddel könnyű volt beszélni erről. Mit is
mondott akkor? Arról a spirituális szükségletről beszélt, hogy az élet
pozitív és negatív vonatkozásait azonos módon vegyük tekintetbe:
– A kettő mindig együtt jár. Az élet e két elem égése. Próbáld
meg legyűrni a negatívot a pozitívval, és sokkal boldogabb leszel.

18