Istoria poporului maghiar Epoca premodernă

A magyarság története KORAÚJKOR

dr. SIPOS GÁBOR egy. tanár

1. Mohács után 1526–1571

A középkori Magyarország fölbomlása, török hódoltság, királyi Magyarország. Az erdélyi
fejedelemség állammá válása.

1520 őszén az Oszmán Birodalom élére a nagy keleti hódító, I. Szelim szultán utódaként I.
Szülejmán került. A keleti kereskedelem hasznát lefölöző államháztartás évente jelentős többlettel
zárult, a szultán egyeduralmával jellemezhető államrendszer pedig a folyamatos hódításokra alapult.
Célpontként az európai hadszíntér, jelesül Magyarország kínálkozott, mivel a perzsiai fronton a
szultán nem remélhetett nagyobb sikereket. Az erőviszonyok sajnos nem kedveztek
Magyarországnak, az Oszmán Birodalom éves bevételei kb. tizenötszörös többletet jelentettek, a
törökök állandó és jól kiképzett zsoldosserege (janicsárok) többszörös harcértéket képviselt a rendi
hadkiegészítésre épülő magyar honvédelemmel szemben.
Szülejmán 1521-ben magyarországi hadjárata során elfoglalta Szabácsot és Nándorfehérvárt,
1525-ben pedig Szörény várát. Ekkor már gyakorlatilag török uralom alatt volt a Szerémség, a
középkori Magyarországnak a Szávától északra elterülő, egyik legfejlettebb vidéke. 1526.
augusztus 29-én a mohácsi csatamezőn elesett II. Lajos magyar király és vele a főurak és főpapok
tucatjai. Szülejmán bevonult Budára, de aztán hadseregét kivonta az országból. Mária királyné még
előzőleg Pozsonyba menekült. A király nélkül maradt országba a déli végvárvonal török kézre
kerültével az oszmán csapatok bármikor bevonulhattak, sorsa a következőkben az oszmán politikai
döntésektől függött.
Szapolyai János erdélyi vajda mint a „köznemesi párt” vezére igényt tartott a trónra, a
székesfehérvári országgyűlés királlyá választotta és meg is koronázták (1526. november 11). I.
János (1526–1540) uralkodását néhány európai ország elismerte (pl. Franciaország). A Mária
királyné köré gyűlt párt viszont Pozsonyban Habsburg Ferdinánd ausztriai főherceget választotta
királlyá (1526. december 17), aki a cseh trónt is elnyerte. I. Ferdinándnak (1526–1564) csak 1527
novemberében sikerült megkoronáztatnia magát, amikor szinte az egész országot meghódította, és a
szent korona is a kezébe került. I. János a Tiszántúlra szorult, és kiutat az ős ellenségnél, a
szultánnál keresett, szövetséget kötött Szülejmánnal.
Az oszmán vezetés a Balkánon már jól bevált hódítási „menetrendet” alkalmazta
Magyarországon is: a végvárrendszer elfoglalása után egy mezei csatában győzött, majd
ideiglenesen kivonult, és egy helyi vezetővel kötött szövetséget, akit „szálláscsinálóként” tervezett
használni a továbbiakban a teljes meghódításig. Erre a szerepre kényszerült I. János király, török
segítséggel sikerült visszafoglalnia Magyarország nagyobb részét 1529-re.
Szülejmán a Habsburgokat tekintette a fő ellenségnek Ferdinánd királlyá választása óta, és
kétszer is megtámadta székvárosukat, Bécset. (A Földközi-tenger nyugati medencéjében is a
spanyolországi Habsburgokkal került összeütközésbe.) 1529 őszén az egy hónapig tartó ostrom
sikertelennek bizonyult, 1532-ben pedig a török fősereg a Jurisich Miklós védte kicsi Kőszeg
ostrománál állapodott meg, nem is kockáztatta meg a Bécs alá vonulást, mivel jelentős keresztyén
felmentő csapatok gyülekeztek Bécs környékén.
A két király hívei egymással viaskodtak, a főurak gyakran pártoltak át egyik táborból a
másikba. Ferdinánd táborának helyzetét az is nehezítette, hogy uralkodójuk nem az ország területén
élt, segített viszont a törökök elleni harcban az általa megszervezett ausztriai anyagi támogatás.
János párthívei ugyanakkor igen nehezen fogadták el a törökök „szövetséges” mivoltát. 1538-ban a
két uralkodó Váradon békét kötött, ennek értelmében ha I. Jánosnak nem születik fia Izabella
lengyel hercegnővel kötött házasságából, akkor országa Ferdinándra száll. 1540 nyarán I. János
nem sokkal azután halt meg, hogy értesült fia, János Zsigmond születéséről, politikai tanácsadója,
Martinuzzi György barát sem javasolta a váradi béke végrehajtását. János Zsigmond herceget meg
is választották magyar királlyá.
1541-ben Ferdinánd ostrommal akarta elfoglalni Budát Izabella királynétól, Szülejmánnak
tehát meg kellett oldania a vazallusa halálával kialakult helyzetet. Magyarországi hódításait és
befolyását Buda elfoglalásával véglegesítette, a keleti országrészt (Erdély, Tiszántúl, Temesköz) a
királlyá választott csecsemő II. Jánosnak és gyámjainak (Izabella királyné, Petrovics Péter,
Martinuzzi György barát) adományozta mint szandzsákot. A túl ambiciózus dunántúli főurat, Török
Bálintot és az önállóskodó erdélyi vajdát, Majláth Istvánt pedig sztambuli fogságra vetette. A
következő néhány évben az oszmánok sorozatos hódításaikkal (Székesfehérvár, Esztergom,
Visegrád, Pécs) kiterjesztették az ék alakú hódoltsági területeket Magyarország közepén, és
valóságos védőgyűrűt alkottak Buda és Pest körül. 1547-ben a Német-Római Birodalom (V. Károly
császár) és Magyarország (I. Ferdinánd) 5 évre békét kötött a szultánnal évi adó (korabeli
szóhasználatban tiszteleti ajándék) fizetése mellett.
Sem Ferdinánd, sem a gyermek II. János nevében kormányzó Martinuzzi Fráter György váradi
püspök és kincstartó nem mondott le Magyarország keleti és nyugati részének egyesítéséről, ezt
munkálta nyugaton Zrínyi Miklós horvát bán, Nádasdy Tamás országbíró is. György barát
ezenközben jó kapcsolatokat ápolt a törökökkel. A keletmagyarországi vármegyék (Partium)
nemessége az 1540-es évek elejétől az erdélyi országgyűlésekre járt. 1549-ben György barát
kezdeményezésére létrejött a nyírbátori szerződés, amelynek értelmében Erdély és a
keletmagyarországi részek Ferdinánd uralma alá kerültek. 1551-ben vonult be Erdélybe kb. 6–7000
katonával Castaldo, Ferdinánd hadvezére, Izabella királyné lemondott és gyermekével együtt
Lengyelországba távozott. Erdély Ferdinándnak való átadását bonyolult diplomáciai műveletekkel
próbálta ellensúlyozni György barát a törököknél, ezt Castaldo árulásnak értelmezte, és 1551
decemberében Alvincen meggyilkoltatta a bíborosi címet kapott politikust.
A két országrész egyesítésének kísérletére Szülejmán büntető hadjárattal válaszolt, 1552-ben
török kézre került Veszprém, Temesvár, Szolnok, Drégely. Eger várát azonban sikeresen védték
meg Dobó István és katonái, a győzelem biztatást jelentett a magyar társadalomnak, hogy a török
lebírható. Erdély és a részek 1555 végéig álltak Ferdinánd fennhatósága alatt, e néhány évben a
magyar uralkodó elindította a gazdaságirányítás korszerűsítését, a kormányzati feladatokat a király
által kinevezett vajdák látták el. 1555 őszén az Oszmán birodalom békét kötött a perzsiai fronton,
figyelme újból Európa felé fordult, és a magyarországi-erdélyi helyzetet kívánta rendezni.
Szülejmán fenyegetésének hatására az erdélyi rendek visszahívták II. Jánost és Izabellát. Ekkor
dönthetett Szülejmán a teljes belső autonómia további fenntartásáról Erdélyben, e sajátos
berendezkedésű, külpolitikájában az oszmánoktól függő ország oszmán szempontból
használhatónak bizonyult a fő ellenség, a Habsburgok ellen. A török hódítások 1566-ban Szigetvár
és Gyula elfoglalásában csúcsosodtak ki, két év múlva pedig Drinápolyban megkötötték az
Oszmán-Habsburg békét 25 évre (1567).
A két országrész határvonala hosszas viták és háborúskodások során véglegesítődött az 1560-as
években (várháborúk), Bihar és Máramaros Erdélynek maradt, Szatmár a királyi Magyarország
része lett. 1570-ben a speyeri egyezmény rendezte Miksa király és II. János viszonyát, az utóbbi
lemondott a választott királyi címről, a Habsburg uralkodó pedig elismerte Erdély államiságát, de
igényelte az egyesülést az immár fejedelmi címet viselő János Zsigmond magtalan halála esetében.
A keleti magyar királyságból kialakuló erdélyi fejedelemség a középkori Magyarország
államberendezkedésének egyszerűbb változatát vitte tovább, az egy kamarás országgyűlés a
fejedelem túlhatalmát jelezte, az országgyűlésen egybegyűlt rendek a fejedelem határozati
javaslatait tárgyalták meg. A fejedelmi tanács mellett a kancellária működött központi
kormányszervként. Az ország hivatalos nyelve a magyar volt, a 16. század közepétől a törvényeket
is e nyelven tették közzé. A gyulafehérvári fejedelmi udvar igyekezett átvenni Buda egykori
művelődési központ-szerepét. Az országgyűlés 1567-ben iktatta törvénybe a szabad
fejedelemválasztást, a megválasztott uralkodót a török Porta ahdnaméjával nevezte ki és a
szandzsákbégnek kijáró jelképes bottal és zászlóval ajándékozta meg.
János Zsigmond fejedelem 1571 márciusában elhunyt, az erdélyi rendek pedig a speyeri
egyezmény végrehajtása helyett somlyai Báthory Istvánt választották fejedelemmé, akit a Porta
elismert, Miksa király pedig sikertelenül próbálkozott uralma megdöntésével.
A mohácsi vereség óta eltelt évtizedek azt bizonyították, hogy a középkori Magyarország
területén az egyik legfőbb hatalom a török, a sztambuli udvar pedig nem tűrte Erdély és a királyi
Magyarország semmiféle egyesítését. Bár Szülejmán kezdetben nem gondolt egy teljes belső
autonómiával rendelkező erdélyi fejedelemség létrehozására, az események alakulása azt
bizonyította, hogy ez a megoldás a török érdekeknek is megfelelő: ellensúly lehet a meg nem
hódított Magyar Királysággal szemben. Ugyanakkor Erdély sajátos államjogi helyzetét senki sem
tekintette véglegesnek, Sztambulban a későbbiekben többször is felvetődött a tartomány szorosabb
függésbe vétele. A drinápolyi béke (1568) pedig az jelezte mindkét tábornak, hogy az Oszmán
Birodalom nem képes a teljes Magyarország meghódítására, többek között annak is köszönhetően,
hogy a Habsburgok sikeresen mozgósították az osztrák örökös tartományok és a Német-Római
Birodalom erőit a védekezésre, a végvárvonal kiépítésére és fenntartására. Magyarországon a
hódoltság határán jelentős anyagi befektetéssel építették ki a végvárakat, a régieket pedig a
tűzfegyverek elterjedése miatt korszerűsíteni kellett. Győr bástyáinak modernizálása 1 millió rajnai
forintba került, ezt a költséget Habsburg-igény nyomán a nyugati szomszédos országok hordozták.
1676-ban a Német-római Birodalom hat évre 2,6 millió forintot szánt a magyarországi
határvédelemre, ez a lakosságra kivetett ún. „török adóból” gyűlt össze. A várak védelme, a
portyázások, az oszmánok betöréseinek elhárítása viszont a jórészt magyarokból álló végvári
katonaság feladata volt, akiknek fizetése a nyugati segélyek ellenére sokszor akadozott.

2. Gazdaság, társadalom, egyház a 16. században

A három részre szakadt ország gazdasági fölvirágzása a 16. század második felében.
Társadalmi változások Erdélyben és a hódoltságban. A reformáció, a protestáns egyházak
kialakulása.

A politikai széttagoltság, a háborúskodások és a termelőerőket ért pusztítások ellenére a

magyar gazdaság kedvezően használta ki azt a konjunktúrát, amelyet a nyugat-európai gazdaság
16. századi átalakulása jelentett. A német birodalmi városok meg Bécs lakossága számottevően
megnőtt, a nagy létszámú hadseregek ellátása is sok élelmiszert kívánt, a gabona és a hús iránti
kereslet felverte az árakat, Magyarország és Lengyelország profitált e konjunktúrából elsősorban.
Magyarország a délnémet területekre, az osztrák örökös tartományokba és Itáliába (elsősorban
Velencébe) szállított szarvasmarhát, juhot, lovat, valamint bőrt, faggyút, mézet, viaszt stb. A
bortermelésben és -kivitelben a töröktől elfoglalt Szerémség helyét a somogy-baranyai vidék, egyre
hangsúlyosabban pedig Tokajhegyalja foglalta el, az utóbbiból Lengyelországba és más európai
területekre szállították az édes fehér bort, amelynek minősége nem romlott a szállítás során. A
jelentős réz- és ezüstkivitel a Garam vidéki bányákból és az Erdélyi Érchegységből származott. A
háborús viszonyok miatt a nemzetközi kereskedelemben megnőtt a helyi viszonyokkal ismerős
magyar kereskedők szerepe. Erdély kereskedelme elsősorban Havaselve és Moldva felé irányult, de
a kolozsvári kalmárok Lengyelországba, Németországba és Itáliába is eljutottak. Jelentős volt az
erdélyi sókivitel a Maroson az Oszmán Birodalom felé.
Az élénk kereskedelmi forgalomból mindhárom országrész kivette a részét, a hódoltságban
tenyésztett szarvasmarha a Királyi Magyarországon keresztül jutott el Nyugatra. Az Oszmán
Birodalom áruit (textilféleségek, szőnyegek, bőráruk) szintén magyar kereskedők közvetítették. A
törökök irányába folyó csempészet főként hadianyagot (fegyver, páncél, lőpor stb.) szállított.
E sajátos gazdasági és politikai helyzetnek köszönhetően néhány város és mezőváros
lendületesen fejlődött, Nagyszombat például Pozsony mellett a királyi Magyarország egyik fontos
központjává vált. A marhatenyésztés hasznából virágzott fel a hódoltságban Nagykőrös, Cegléd és
Kecskemét, a három országrész határán pedig Debrecen. A kalmárkodás és a textilipar felvirágzást
hozott Kolozsvár, Nagyszeben és Brassó számára is, az ekkor épült reneszánsz stílusú emeletes
polgárházak máig meghatározzák e városok arculatát. Várad fejlődését a kereskedelem mellett a
hadseregellátás biztosította.
Erdélyben a rendi társadalom gyengébb volt, mint a királyi Magyarországon, az ország
kormányzásában kezdettől fogva az uralkodó hatalmának túlsúlya tapasztalható. Ez főképpen az
uralkodó közvetlen irányítása alatt levő fiskális birtokok nagyságának köszönhető. A rendek eleve
megoszlottak a három nemzet törésvonala és sajátos érdekei szerint. Az országgyűléseket a
fejedelem hívta össze, a napirendi pontokat is ő javasolta. A megyék, a székely és szász székek, a
városok követeinek számát meghaladták az uralkodó által meghívott regalisták. Az országgyűlések
adómegajánlása lassacskán szinte névlegessé vált. A hadsereg vezetőit, a megyék főispánjait a
fejdelem nevezte ki, ugyancsak ő határozta meg a királyi/fejedelmi tanács összetételét.
A székely társadalom a 16. század elején még őrizte archaikus jogrendszerét, megmaradt a
faluközösség, a közös hadviselés, az adómentesség. A század közepén viszont a török adó
előteremtése végett a gyalog székelyek adóztak, a primorok és a lófők adómentességet nyertek.
1562-ben Balassa Menyhártnak a Habsburgokhoz való átpártolása kapcsán a székelyek is
föllázadtak II. János ellen, a felkelés leverése után a gyalogos székelyek általános hadkötelezettsége
megszűnt, uralkodói szolgálónépek lettek, akik egyre tömegesebben kerültek jobbágysorba. Ettől
azok szabadulhattak, akik darabontnak álltak. 1575-ben a kerelőszentpáli csatában a székelyek
Bekes Gáspár trónkövetelő táborában harcoltak Báthory István ellen, a vereség egy időre
elhallgattatta a társadalmi átalakulás miatti elégedetlenséget.
A németországi és svájci eredetű reformáció hullámai az 1520-as évek végén érik el a keleti
magyar királyságot, a hitújító eszmék erőteljesebb terjedését az erdélyi szász városokban és az
északi Partiumban tapasztalhatjuk, majd 1540 után Johann Honter brassói iskolaigazgató, majd
lelkipásztor bevezette a lutheránus jellegű istentiszteletet és egyházszervezetet. Az országgyűlés
1543-ban tudomásul vette a hitújítás terjedését, a szász univerzitás elhatározta a lutheri tanok
egységes elfogadását, 1553 elején pedig a szász vidékeken külön szuperintendencia (püspökség) jött
létre. A Partiumban a lutheránus lelkészek Erdődön tartottak először zsinatot (1545), ahol lutheránus
jellegű hitvallást fogadtak el. Az országgyűlés több határozatában is tudomásul vette a hítújítás
terjedését, csak a viták békés rendezését írta elő. Kolozsvár tanácsa a hitújításhoz való csatlakozás
jeleként a Wittenbergben végzett Kaspar Helthet hívta meg 1544-ben plébánosnak, aki haláláig a
kolozsvári szászok lelkipásztora maradt, hitújító teológiai és irodalmi műveit azonban magyarul írta
Heltai Gáspár néven. Az új eszmék terjedését nyomdák is elősegítették, Brassóban 1539-től
(Honter), Kolozsvárott 1550-től (Georg Hoffgreff és Heltai Gáspár), Debrecenben az 1560-as évek
elejétől.
Erdélynek a Habsburg-uralom alá kerülésekor (1551–1555) újból betöltötték a katolikus
püspöki széket, ez azonban nem akadályozta a reformáció terjedését, sőt a szász szuperintendencia
mellett 1554-ben alakult meg a vármegyei területeken a magyar lutheránus szuperintendencia is.
1556-ban aztán Izabella és II. János visszatérte után az országgyűlés kimondta a katolikus püspöki
uradalmak szekularizációját és a szerzetesrendek eltörlését. Ekkoriban Debrecenben és környékén
már a svájci jellegű istentiszteleti gyakorlat terjedt el, amelynek követői Erdélyben is megalkották
az első református hitvallást (1557, Marosvásárhely). Az országgyűlés egy ideig tiltotta a helvét
hitgyakorlatot, 1564-ben azonban ez is elismert vallás lett, Dávid Ferenc kolozsvári lelkipásztor is
ezt követte, a magyar szuperintendecia többsége reformátussá vált. Erdély keleti részén, Csík- és
Gyergyószékben, Felsőháromszéken és Udvarhelyszék keleti részén megmaradt a középkori
katolikus hitgyakorlat. A románság körében a kisnemes és a mezővárosi polgárság között terjedt a
református vallás a lugosi és a karánsebesi bánságban meg Déva és Szászváros környékén.
1566–1568 között Giorgio Blandrata udvari orvos hatására Dávid Ferenc és lelkészeinek
nagyobb része az antitrinitárius hitfelfogást fogadta el, vagyis elvetette a Szentháromság tanát. Az
1568 januárjában Tordán tartott országgyűlés a gyülekezetek szabad lelkészválasztását mondta ki,
ezzel implicite a szentháromságtagadók szabad vallásgyakorlatát is szentesítette, érvényben tartotta
viszont az 1566-ban hozott, a katolikus papok kiűzését kimondó határozatot.
 1571 elején a katolikus Báthory István egy túlnyomó részt protestáns állam élére került, de
vallásüldözésbe nem kezdett, békés eszközökkel igyekezett megfékezni a reformáció lendületét.
1572-ben az országgyűlés kimondta a további vallási újítások tilalmát, és mindegyik felekezetet
abban a hitvallási állapotában ismerte el törvényesnek (bevett, recepta), amelyben akkor voltak.
Báthory az ortodox egyházszervezet megerősítésével fékezte a románok reformációját, 1574-ben
általa is elismert püspököt választottak. Az ortodox egyházat nem bevettnek, hanem eltűrtnek
(tolerata) tekintették, ez ugyanúgy teljesen szabad vallásgyakorlatot jelentett, csupán az ortodox
püspöknek nem voltak közjogi funkciói (tehát nem képviselhette közösségét), mint a bevett
vallások elöljáróinak. A magyar református és antitrinitárius felekezet 1573–1577 között külön
egyházszervezetet épített ki, ekkortól beszélhetünk tehát intézményes protestáns egyházakról.
Dávid Ferenc tovább haladt a hitújítás útján, a gyermekkeresztséget elvetette és Jézus
imádandó voltát kétségbe vonta, ezért került börtönbe 1579 nyarán, ahol pár hónap múlva meghalt.
Radikális követőinek egy része később elvetette az Újszövetséget és a szombatos (zsidózó,
judaizáns, sabbatharius) szektát alakította meg, ezt külföldi teológusok is erősítették, mint a
Kolozsvárott egy ideig tanító Matthias Vehe-Glirius. A szombatos tanok főként Udvarhelyszéken és
Marosvásárhelyen találtak hívekre, de az új felekezet az országgyűlési tilalom miatt törvényes
elismerést nem kapott.
Az erdélyi bevett vallások rendszerét 1595-ben véglegesítette az országgyűlés, amikor
kimondta a katolikusok szabad vallásgyakorlatát is, és tételesen felsorolta a négy bevett vallást:
katolikus, evangélikus, református, unitárius. E sajátos, aránylag békés, csupán szóbeli és irodalmi
vitákat folytató vallási együttélési, türelmi rendszer páratlan volt az akkori Európában.

3. A Báthoryak kora Erdélyben. A tizenöt éves háború 1571–1606

Báthory István és Báthory Zsigmond uralkodása. Erdély a keresztyén táborban, az első nagy
uralmi válság. Bocskai István és a béketeremtés.

János Zsigmond halála után az erdélyi rendek a speyeri szerződés megvalósítása helyett
somlyai Báthory Istvánt választották uralkodóvá (1571 május). Báthory a török elismerés
birtokában haladéktalanul megküldte az adót Isztambulba, de titokban elismerte Miksa császár és
magyar király fennhatóságát és kezdetben a „vajda” címet használta. Miksa azonban Bekes Gáspárt
támogatta Báthory ellenében, az új uralkodó 1573-ban kemény kézzel verte le a Habsburg pártot,
elfoglalta Fogarast, Bekes pedig Prágába menekült. Báthory gazdaságpolitikai intézkedéseivel (pl.
bányaművelés) felvirágoztatta az országot, adminisztrációs intézkedései pedig a fejedelmi hatalmat
erősítették: pénzverés, a lehetőségek szerint önálló külpolitika, birtokadományozás.
 Lengyelországban 1572-ben kihalt a Jagelló-ház, és európai versengés indult meg a lengyel
trónért. Az Oszmán Birodalomnak az volt az érdeke, hogy ne a Habsburg-dinasztia adjon lengyel
királyt, ezért támogatta Báthory szándékait. A megválasztott Valois Henrik 1574-ben hazatért
Franciaországba, egy éves interregnum kezdődött lengyel földön.
1575-ben Bekes Gáspár újból Báthory ellenében lépett fel Habsburg támogatással, maga mellé
állította a székelyeket, de hadserege Kerelőszentpálnál vereséget szenvedett. Báthory kemény
kézzel torolta meg a pártütést, viszont a fogságba került királyi főtisztet, Balassi Bálintot nem volt
hajlandó kiszolgáltatni a törököknek, hanem két évig udvarában tartotta. Ugyanakkor a jó viszony
fenntartása végett panasz nélkül fizette az 1576-ban 10.000-ről 15.000 forintra felemelt adót a török
Portának.
Feltehetően a kerelőszentpáli győzelem hírére döntött a lengyel köznemesség Báthory királlyá
választása mellett, aki már korábban kialakította diplomáciai kapcsolatát az északi szomszéddal.
1576 januárjában az erdélyi országgyűlés tudomásul vette Báthory lengyel királlyá választását,
helyben hagyta döntését, mely szerint bátyját, Kristófot hagyja Erdélyben vajdai címmel, maga
pedig az erdélyi fejedelem címét tovább is viseli.
Báthory Lengyelországban erdélyi kancelláriát szervezett Krakkóban Berzeviczy Márton
vezetésével, a fejedelemség külügyeit továbbra is ő intézte. Báthory Kristóf követte király öccse
utasításait, egyébként pedig valódi kormányzónak tekinthető. A Báthoryak gyulafehérvári
kancelláriájában egyébként a kor kiválóan képzett, Padovában jogot tanult szakemberei dolgoztak,
mint például abafáji Gyulai Pál, Kovacsóczy Farkas.
A fejedelmi udvar művelődési központként szolgált, Forgách Ferenc kancellár,
Magyarországról ide menekült főpap itt írta meg történeti munkáját, Gyulai Pál a lengyel király
oroszországi hadjáratát írta meg. Itáliából hívta az uralkodó Erdélybe Gian Michele Bruto (Brutus)
udvari történetírót. Udvari körébe tartozott Giorgio Blandrata udvari orvos is.
Báthory István 1579-ben hívta be a jezsuita rendet Erdélybe, 1581-ben az unitárius
Kolozsváron telepítette le az üresen álló Farkas utcai ferences kolostorba. Itt az atyák kollégiumot
(gimnáziumot és papképző szemináriumot) hoztak létre. Az alapítónak szándékában állt ezt a
tanintézetet egyetemmé fejleszteni, de ez nem sikerült.
Báthory Kristóf fiát, Zsigmondot választatta meg utódául, 1581-ben bekövetkezett halála után
a 9 éves trónörökös mellé István király három tagú kormányzótanácsot nevezett ki (Kendi Sándor,
Kovacsóczy Farkas, Sombori László). A gyermek nevelését a jezsuitákra és Gyulai Pálra bízta.
1585-ben a rendek elégedetlenségét kiváltó hármas tanács helyett Ghiczy János váradi főkapitány
kapott kormányzói kinevezést.
1586. december 13-án meghalt Báthory István király Grodnóban, a sztambuli udvar elismerte
Zsigmond fejedelemségét. Az erdélyi rendek azonban csak azzal a feltétellel adták át a tényleges
hatalmat Zsigmondnak, ha kitiltja az országból a jezsuita rendet. Ha fájó szívvel is, de az ifjú
fejedelem meghozta az intézkedést, 1588-ban az országgyűlés törvényt hozott a jezsuiták ellen,
Zsigmondot pedig nagykorúsította. Három év múlva az ifjú uralkodó visszahívta a jézus-társasági
atyákat Gyulafehérvárra és Fogarasra, később Kolozsvárra is, vezetőjük, Alfonso Carillo atya
Zsigmond gyóntatója lett.
Az uralkodó családtagjai magas tisztségeket viseltek (unokatestvére, Báthory Boldizsár váradi
főkapitány, ifj. Báthory István Fogaras ura), a Zsigmond hatalmára féltékeny családtagok, akikhez
nagybátyja, Bocskai István is csatlakozott, állandó viszályban éltek az uralkodóval és fő
támaszával, a humanista hivatalnokokat foglalkoztató kancelláriával. Báthory Boldizsár kapcsolatot
létesített a rendi ellenzék élén álló Kendi-famíliával és együttesen próbálták a fejedelem hatalmát
gyengíteni. 1591-ben ki is mondta az országgyűlés, hogy a fejedelem csak a tanáccsal egyetértve
dönthet. Közben Gyulai Pál fejedelmi titkár beleavatkozott a fejedelmi család viszályába, ezért
Báthory Boldizsár legyilkoltatta. Ezek után Kovacsóczy kancellár is intézményével együtt az
ellenzék felé fordult, a fejedelmet viszont Bocskai István és a katonák támogatták.
1591-ben Hasszán boszniai beglerbég betört Horvátországba, ezzel kezdődött a tizenöt éves
háború. 1593 nyarán az oszmán hadak megtámadták Magyarországot, elfoglalták Várpalotát,
Sziszeket és Veszprémet, a keresztény csapatoknak viszont sikerült visszafoglalniuk Divényt,
Szécsényt, Füleket és féltucatnyi kicsi nógrádi várat. Bár Erdélyt a törökök hadba hívták, Zsigmond
úgy ítélte meg, hogy eljött a keresztény táborhoz való csatlakozás ideje. A következő évben
szövetséget kötött I. Rudolffal, az erdélyi rendek azonban makacsul húzódoztak a törökkel való
szakítástól, ennek csak a katonák között voltak hívei, elsősorban Bocskai István.
Magyarországon nem sikerült Esztergomot visszafoglalni a töröktől (az ostromban esett el
Balassi Bálint is), Győr török kézre került, Komárom viszont nem. Ebben a helyzetben kissé
kockázatos volt a törökellenes Szent Liga helyzete, hiszen a Habsburgokat csak a pápa és Velence
támogatta, ennek ellenére Zsigmond kitartott a keresztény szövetség mellett. 1594-ben az
országgyűlés elutasította a törökellenes háborút, erre Zsigmond átadta a hatalmat Báthory
Boldizsárnak, és kiindult az országból, de Kővárból visszatért Bocskaiék támogatásával,
augusztusban a kolozsvári országgyűlésen kimondatta a hadüzenetet, a török orientációt fenntartani
kívánó ellenzéki főurakat pedig kivégeztette.
1595-ben az erdélyi hadak egyrészt visszafoglalták Lippát, Aradot, Világost, Borosjenőt,
másrészt pedig Havaselvén Vitéz Mihály vajdával szövetségben nagy győzelmet arattak
Gyurgyevónál Szinán nagyvezír fölött (az oszmán sereg hátvédjét győzték le). Havaselve és
Moldva elismerte Erdély fennhatóságát, azaz Zsigmond felvette a három terület fejedelmi címét. A
havaselvi hadjáratban nagy számmal vettek részt a székelyek, akiknek korábbi szabadságjogaik
visszaállítását megígérte a fejedelem. Eközben a magyarországi hadszíntéren sikerült visszafoglalni
Esztergomot és Visegrádot. Zsigmond házasságot kötött Mária Krisztierna Habsburg házbeli
hercegnővel, de a frigy kudarcnak bizonyult.
A gyurgyevói (Giurgiu) győzelem után az országgyűlés visszavonta a székelyek szabadságáról
szóló döntést, az érlelődő fölkelést Bocskai István vérbe fojtotta 1596 elején („véres farsang”), ezért
a továbbiakban nem lehetett számítani a székely haderőre. III. Mohamed szultán maga vezetett
hadjáratot Magyarországra, Eger török kézre került, az egyesült királyi-erdélyi csapatok pedig
Mezőkeresztesnél vereséget szenvedtek. A csalódott Zsigmond 1597 végén lemondott a
fejedelemségről, azonban a királyi biztosok alig vették át Erdélyt, Bocskai hívására 1598
augusztusában Zsigmond visszatért. 1598-ban a magyarországi hadszíntéren Győr, Tata, Veszprém
és Várpalota felszabadult az oszmán hódoltságból. A törökök Váradot ostromolták, de a királyi
védősereg kiállta az ostromot. Várad polgárainak egy része az ostrom elől Kolozsvárra menekült.
Zsigmond harmadszor is lemondott a trónról unokatestvére, Báthory András bíboros javára. András
fejedelem rövid ideig uralkodhatott, mert Mihály vajda Rudolf császár megbízásából Erdélyre
támadt, és 1599 novemberében a sellenberki csatában legyőzte. A menekülő bíborost a székelyek
ölték meg Csíkszentdomokos határában.
Erdélyben Mihály vajda visszaadta a székelyek szabadságát, támaszkodott az erdélyi rendi
erőkre, de a megemelt adók ellene fordították az országot. Ellenzéke Giorgio Basta császári
tábornok segítségével Miriszlónál győzött, Mihály végül Prágába menekült. 1601-ben Zsigmond
újból elfoglalta a fejedelmi trónt, azonban Giorgio Basta és Mihály vajda ellenében csatát vesztett
Goroszlónál. Basta meggyilkoltatta Mihály vajdát Torda mellett, és rémuralmat gyakorolt
Erdélyben, a tartomány kivérzett.
Bocskai 1600 óta bihari birtokain tartózkodott, azonban a magyarországi nagybirtokosok ellen
indított koncepciós perek miatt fenyegetve érezte magát, 1604 októberében a maga oldalára állított
hajdúkkal legyőzte a császári csapatokat, és szabadságharca futótűzként terjedt. Novemberben már
Kassa ura volt, és a királyi Magyarország főurainak többsége csatlakozott a felkeléshez. 1605-ben
mind Erdély, mind a királyi Magyarország fejedelmévé választotta Bocskait, az Oszmán
Birodalomnak nagy segítséget jelentett Habsburg-ellenes fellépése. Bocskai a töröktől koronát
kapott, de nem koronáztatta királlyá magát. Hosszas tárgyalások után 1606 nyarán megkötötték a
Bocskai mozgalmat berekesztő bécsi békét, közvetítésével pedig Zsitvatoroknál a Habsburg-török
békét. A bécsi béke elismerte Erdély államiságát és vallásszabadságot biztosított a magyarországi
protestánsoknak. A bécsi béke előírásait az 1608-as országgyűlés foglalta törvénybe II. Mátyást
királlyá választásakor.
A rengeteg véráldozattal járó tizenöt éves háború azt bizonyította az oszmánoknak, hogy az
erdélyi fejedelemséget nem lehet a román vajdaságok gyanánt kezelni, mert hátországaként ott van
a királyi Magyarország, ugyanakkor azt is világossá tette, hogy az oszmán terjeszkedés megtorpant.
Ebben a háborúban valósult meg a modern európai összefogás az oszmánokkal szemben, pl. francia
katonák is harcoltak a keresztény táborban, a hatalmas pusztítás azonban visszavetette a magyar
királyság és Erdély fejlődését.

4. Erdély aranykora, a magyarországi rendiség megerősödése 1613–1658

Bethlen Gábor és a két Rákóczi György uralkodása. Részvétel a harminc éves háborúban,
magyarországi hadjáratok. Modern abszolutizmus vagy korlátozott rendiség. A művelődés
felvirágzása.

A bécsi béke után a Habsburg főtárgyaló, Mátyás főherceg kikényszerítette I. Rudolf

lemondását a magyar trónról, és 1608-ban királlyá választották (1608–1619). Egyik fő törekvése
volt Erdély megszerzése, evégett a Rákóczi Zsigmondot követő Báthory Gábor fejedelmet (1608–
1613) többször is megtámadta, de sikertelenül. Báthory uralkodása utolsó éveiben zűrzavaros évek
következtek, összeveszett a hajdúkapitányokkal, fő támasza, Bethlen Gábor pedig török földre
menekült. Báthory végül szövetséget kötött a Habsburg birodalommal, ekkor azonban a Porta
közbelépett, és török csapatok támogatásával Bethlen Gábor került a fejedelmi trónra (1613–1629).
Magát a fejedelemválasztó országgyűlést is a török pasa hívta össze Kolozsvárra.
A török támogatás sokba került Bethlennek és Erdélynek: Sztambul visszakövetelte a tizenöt
éves háborúban magyart kézre került Jenő és Lippa várát. Hosszas tárgyalások után, minden török
kapcsolatát megmozgatva Bethlennek sikerült elérnie, hogy csak az egyik várat kellett visszaadnia,
ő pedig Lippát választotta, amellyel kevesebb keresztyén lakos került újra török fennhatóság alá.
1616-ban saját csapataival vívta meg a várat és adta át a töröknek.
Uralkodása elején szembesülnie kellett az erdélyi társadalom szinte mindegyik rétegének
ellenérzésével, őt azonban, elődjével szemben, az uralkodói szakértelem jellemezte, és sorra
megnyerte a rendeket. A szászoknak visszaadta Szebent, a nemességet előzékenységével állította a
maga oldalára. Nem bolygatta a rendi kiváltságokat, hanem azokkal párhuzamosan építette ki és
erősítette meg a maga fejedelmi hatalmát.
Kihasználta ebben az országgyűlés szabályozatlanságát, gyorsan kialakította azt a rendszert,
hogy a megjelentek többsége (követek és regalisták) az ő hívei közül került ki. Emellett az ott
tárgyalt ügyek mennyiségét is csökkentette, a külügy, hadügy stb. kérdéseit a fejedelem döntötte el.
Az adókivetés és -felhasználás az országgyűlés hatáskörében maradt, Bethlen azonban jelentősen
megnövelte az egyéb természetű fejedelmi bevételek mennyiségét. Korszerű gazdaságpolitikával, a
fejedelmi monopóliumok ügyes kihasználásával, az export föllendítésével jelentősen megemelte a
fejedelmi kincstár bevételeit. Bethlen erős központi hatalmának kiépítéséhez nagyban hozzájárult,
hogy kincstárának jövedelmeit is függetleníteni tudta a rendektől. Az általuk megszavazott 60 ezer
forintnyi éves adó ugyanis alig tíz százalékát tette csak ki az évi 600–700 ezer forintra tehető
kincstári bevételeknek. Bár elavult adórendszert örökölt elődeitől, a rendek jogait tiszteletben tartva
azt nem változtatta meg. Nem vezette be a városok progresszív megadóztatását sem, így más
pénzforrások után kellett néznie. Bethlen átgondolt, elő-merkantilista gazdaságpolitikájában
jelentős részt kaptak a kereskedelmi monopóliumok. A fejedelem kereskedett az erdélyi sóval,
nemesfémekkel, higannyal, de haszonnal adta el külföldön a szarvasmarhát, az állati bőröket, a
viaszt is. A bányaművelés fokozására német bányászokat hívott Erdélybe. 1615-ben visszamenőleg,
1588-tól kezdve felülvizsgáltatta a birtokadományokat, és amit tudott, visszavett fiskális tulajdonba,
ezeknek a birtokoknak a jövedelme fölött közvetlenül rendelkezett. Szigorította az aranybeváltásból
és pénzverésből származó haszon begyűjtését. A felélénkülő kereskedelem nagyobb pénzforgalmat
s ezáltal gazdagodást hozott Erdély számára, és a fejedelem hadi vállalkozásaihoz szükséges anyagi
hátteret is biztosította.
Az ónmázas kerámia (fajansz) meghonosodása Magyarországon az anabaptisták (habánok)
magyarországi megtelepedéséhez fűződik. Az ónmázas fehéredény készítésének titkát nálunk
egyedül az ő fazekasaik ismerték. Bethlen Gábor fejedelmi menlevéllel Erdélybe, a Gyulafehérvár
melletti Alvincre telepítette őket (1621–1623), és kiváltságokat adott nekik. A szász városok
panaszkodtak is a konkurenciát jelentő „újkeresztyének” ipari kereskedelmi tevékenysége miatt. a
anabaptisták zárt közösségben éltek a fazekasság mellett késgyártással, kocsikészítéssel
foglalkoztak. I. Rákóczi György 1645-ben Sárospatakra telepített habánokat – köztük fazekasokat is
–, akik csempéket is készítettek. Porumbákra Muranoból hozatott üvegfúvókat Bethlen.
1618 májusában a cseh rendek felkelést indítottak a Habsburg uralom ellen, mivel a királlyá
választott trónörökös, II. Ferdinánd erőszakos protestánsellenes uralommal fenyegetett.
Csehországot Hollandia támogatta, Frigyes pfalzi választófejedelmet választották királlyá. Bethlen
Gábor 1619 augusztusában kapcsolódott be a Habsburg-ellenes hadjáratba, a királyi Magyarország
protestáns főurai, köztük Rákóczi György hívására is. Októberben már Pozsony is a kezébe került.
Bekapcsolódott Bécs ostromába, azonban rövid idő múlva visszavonult a császárváros alól, nem
kockáztatta a vereséget. A magyarországi rendek királlyá választották 1620 augusztusában, azonban
a választási feltételek olyan nemesi köztársaságot vázoltak, amely Bethlennek nem tetszett, és
később nem is tartotta be a conditiokat. Ugyanakkor az is meggondolkoztatta a magyar rendeket,
hogy az erdélyi fejedelem királyságával a török protektorátus is együtt járt. A cseh felkelést a
Habsburg csapatok leverték a fehérhegyi csatában (1620 november), és a cseh rendeket keményen
megbüntette a császár. Mindezek után végül hosszas tárgyalások nyomán a magyar rendek békét
kötöttek II. Ferdinánddal (Nikolsburg, 1621), Bethlen lemondott a királyi címről, cserébe
megkapott 7 kelet-magyarországi vármegyét, a magyarországi főurak pedig elkerülték a cseh
arisztokrácia sorsát, amnesztiát kaptak.
1623-ban újabb hadjáratot indított Bethlen Magyarországra, de az akció sikertelenül végződött,
mivel a főurak nem támogatták. A következő magyarországi hadjáratnál viszont már sok tényező
Bethlen szándéka mellett szólott. Hatalmas szövetség, a protestáns tábor tagjaként lépett akcióba,
mert második hadjárata azzal a következménnyel járt, hogy a nyugati világ uralkodói felfigyeltek a
személyére. 1626 augusztusában úgy is indult meg mint szövetségesei segítője; a protestáns
hatalmak hadvezérének, Mansfeldnek egy súlyos vereségét kellett hadba lépésével kiegyenlítenie.
Hadjárata azzal az eredménnyel járt, hogy a harmincéves háború néhány hónapra Magyarországra
húzódott. Mansfeld ugyanis ide menekült, nyomában pedig a legeredményesebb császári hadvezér,
Wallenstein csapatai vonultak. Bár formális összecsapásra nem került sor közöttük, a seregek
vonulása sok pusztulást hozott. Bethlen harmadik hadjáratának alakulásában a magyarországi
politika fejleményeinek kevés szerep jutott, mert ennek a vállalkozásnak a sorsát nem a magyarok,
hanem Nyugat hivatásos hadvezérei döntötték el.
1626. december 20-án jött létre a béke Pozsonyban, megint csak a nikolsburgi pontok
újrafogalmazásával. Közvetlen eredményeket nem is hozott, de megakadályozta a még nagyobb
romlást: Bethlen időben lelépett a süllyedő hajóról, Pozsonyban különbékét kötött II. Ferdinánddal.
Így kivonta Magyarországot abból a pusztulásból, amit a Habsburgok 1626 végétől meginduló
sikersorozata a Német Birodalomra hozott. Bethlen érdeme, hogy Erdélyt be tudta kapcsolni az
európai protestáns államok érdekközösségébe, amelyek a harmincéves háború alatt többször is
komoly katonai és politikai tényezőként számítottak a kis országra.
Bethlen Gábor toleráns egyházpolitikájával és a művelődés felvirágoztatásával is beírta a nevét
a történelembe. 1622-ben alapította Gyulafehérváron az Academicum Collegiumot, amelyet
egyetemmé szeretett volna fejleszteni, de bár 1629-ben megérkeztek a külföldi tanárok (Johann
Heinrich Bisterfeld, Ludvig Piscator, Johann Heinrich Alsted, a herborni egyetemről), Bethlen 1629
novemberében bekövetkezett halála miatt a fejlesztés abbamaradt. A tanintézet mellé fejedelmi
nyomdát is létesített (1623), amelynek felszerelése részben az első magyarországi hadjárat során
zsákmányolt nagyszombati műhelyből származott.
Egyházpolitikájának jellemzéséül az 1615-ösz országgyűlési határozatot érdemes kiemelni,
amely szerint a vegyes vallású helységekben a többségi felekezet kapja meg a középkori
templomot, a parókiát és a birtokokat, a kisebbségi felekezet számára pedig az egész helység
közösen épít imaházat. Így lett a katolikusoké a székelyudvarhelyi és a szilágysomlyói templom. A
korábban Erdélyből kiüldözött jezsuitáknak megengedte a Kolozsmonostorra való megtelepedést,
ahol iskolát is létrehoztak. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a zsidók Gyulafehérvárott való
letelepedésének engedélyezése.
 Művelődéspolitikájának egyik fontos eleme volt az erdélyi értelmiség tudatos nyugati képzése
fejedelmi ösztöndíjakkal a heidelbergi egyetemen. Jelentősen támogatta Szenci Molnár Albert
munkásságát, aki az ő hívására telepedett le Kolozsváron. A református lelkipásztorok utódainak
megnemesítésével (1629) a református rendi értelmiséget kívánta erősíteni.
Bethlen halála után egy esztendeig második felesége, Brandenburgi Katalin uralkodott (1629–
1630), akit a fejedelem végrendeletében jelölt ki utódjává. Az erdélyi rendek azonban ellenségesen
viszonyultak iránta, és hamarosan lemondatták. Két trónkövetelő lépett fel, de végül Bethlen István
helyett I. Rákóczi György (1630–1648) felsőmagyarországi főúr lett Erdély fejedelme, akinek
uralkodása nyugodt életet, békés gyarapodást hozott. 1631-ben megegyezett II. Ferdinánd magyar
királlyal a béke megtartásáról. Magánvagyonát és a kincstár (fiskus) birtokait jelentős mértékben
gyarapította. Birtok- és vagyonelkobzási perekkel számolt le belső ellenzékével, például Zólyomi
Dáviddal 1633-ban. Bethlen István 1636-ban török segítséggel újból trónkövetelőként lépett fel, de
Szalontánál Rákóczi serege legyőzte a törököket, és a fejedelem kiegyezett Bethlennel.
Rákóczi többször is támogatta Matei Basarab havaselvi vajdát a török segítséggel ellene fellépő
Vasile Lupu moldvai vajdával szemben (1639–40).
1643-ban Rákóczi hosszú várakozás után csatlakozott a svéd-francia szövetséghez, és a
protestáns vallásszabadság védelme címén bekapcsolódott a harmincéves háborúba. 1644-ben
elfoglalta Kassát, de miután a svéd szövetségesek az országukat ért dán támadás miatt nem tudtak
számára segítséget nyújtani, Galgócnál vereséget szenvedett, és föl kellett adnia az egész
Felvidéket. 1645 decemberében III. Ferdinánddal megkötötte az akciót lezáró linzi békét, amelynek
értelmében Erdély területe az ismert 7 vármegyével bővült. Ugyanakkor a szerződés a magyar
rendek számára garantálta az 1606. évi bécsi béke betartását is.
Az erdélyi rendiség sajátosságaihoz tartozik, hogy az itteni arisztokráciát néhány család alkotta
csupán, amelyek tagjai a fejedelem mellett tanácsosokként tevékenykedtek, vagy más tisztséget
elnyerve részesülhettek a hatalomból. Itt nem alakult ki az örökös főrendiség intézménye, a nemes
családok így jobban ki voltak szolgáltatva a fejedelem kegyének. Ebben a században is a kis- és
középbirtokos nemesség túlsúlya jellemezte Erdélyt, a legnagyobb birtokok, uradalmak továbbra is
a kincstár, azaz a fejedelem kezén voltak. Bethlen és Rákóczi államát korlátozott rendiségnek
tekinthetjük inkább, mint modern abszolutizmusnak, hiszen itt hiányoztak az utóbbit jellemző
korszerű államigazgatási szervek (pl. kamara).
A Rákócziak idején Váradon latin és magyar nyelvű kiadványokat megjelentető nyomda
működött Szenci Kertész Ábrahám vezetésével (1640–1660), mellette Debrecen látta el könyvekkel
a magyarországi és erdélyi olvasókat.
5. A második uralmi válság Erdélyben, II. Rákóczi György, Barcsay Ákos uralkodása. A
magyarországi rendek mozgalmai, Zrínyi Miklós 1658–1664
Habsburg és oszmán vetélkedés a 17. század közepén, magyar kiútkeresés.

1656-től kezdve nagy változások történtek az Oszmán Birodalomban. A 17. század első felében
ugyanis megingott a szultánok hatalma, és a költséges magyarországi, perzsiai, lengyelországi és
krétai háborúk kiürítették a kincstárt, az államvezetésben pedig eluralkodott a káosz. A korábban
mindenható szultán helyett a hárem asszonyai és a velük szövetséges janicsár főtisztek határoztak.
A gyenge kormányzat gyakran cserélte a nagyvezíreket, és képtelen volt megfékezni a janicsárok
ismétlődő lázadásait. 1656 júniusában a szultánanya végül az idős, nyolcvan évet betöltött Köprülü
Mehmedet (1575–1661) nevezte ki nagyvezírré, és ez a döntés sajátos, de eredményes reformokat
hozott. Kegyetlen terror, takarékoskodás és kíméletlen korrupció-ellenes harc vette kezdetét, de a
teljhatalmú nagyvezír szervező munkája – alapvető reformok nélkül, ám mégis – hamarosan újra
cselekvőképes nagyhatalommá emelte a birodalmat –. Fia, az 1661–1676 között kormányzó
Köprülü Ahmed) szelídebb eszközökkel ugyan, de folytatta apja reformpolitikáját. Az oszmán
seregek sorra indították támadásaikat Velence, Magyarország, Lengyelország és Oroszország ellen,
Kréta török kézre került, majd Podóliát (a Kárpátoktól és Moldvától északra) is sikerült
meghódítaniuk. Úgy tűnik, ennek a sztambuli változásnak a jelentőségét kezdetben nem ismerték
fel Erdélyben és Magyarországon.
II. Rákóczi Györgyöt (1648–1660) szülei már fejedelemnek nevelték, trónra lépése után
azonban felelőtlen lépéseivel majdnem az ország pusztulását okozta. Közelebbire fűzte kapcsolatait
a román vajdaságokkal, többször avatkozott be az ottani hatalmi harcokba új vajdák oldalán,
mígnem 1655-ben Moldva Erdély hűbéresévé vált. 1656-ban szövetséget kötött X. Károly svéd
királlyal Lengyelország felosztására, s ebben a két román vajda és Hmelnyickij kozák hetman is
támogatta. Nyugati országoknál is érdeklődött egy Habsburg-ellenes összefogás lehetőségeiről,
miközben magyarországi támogatókat is próbált szerezni. Öccse, Zsigmond kapcsolatban állt a
királyságbeli politikusokkal, Pálffy Pállal és Zrínyi Miklóssal, akik Zsigmond korai halála után
Rákóczi György lehetséges magyar királyságában reménykedtek ez idő tájt. A Porta engedélye
nélkül 15 ezer fős haderővel 1657-ben indította meg Lengyelország elleni támadását. Svéd
szövetségese ekkor még a lengyel koronát is neki ígérte, azonban hamarosan cserbenhagyta a sok
veszteséget szenvedett erdélyieket. Ekkor Kameniecnél az erdélyi fősereg a tatárok csapdájába
esett. Rákóczi mintegy háromszáz fővel tudott kimenekülni, és magára hagyva katonáit, hazatért
Erdélybe.
A fogságba esett teljes erdélyi sereget a tatárok Krímbe hurcolták, s Rákóczi, holott ígéretet tett
rá, nem vállalta, hogy saját vagyonából váltja ki katonáit a fogságból. Megérkezett a Portáról a
lemondatására felszólító levél, és bár a rendek Rhédey Ferencet fejedelemmé választották (1657),
Rákóczi nem mondott le. 1658-ban Köprülü Mehmed, a kemény kezű új nagyvezír haragra
gerjedve, pusztítva jött vazallusa megfegyelmezésére. A török-tatár csapatok elfoglalták
Gyulafehérvárt, Tordát, Kolozsvárt, gyakorlatilag egész Erdélyt, Szeben váltságdíjjal menekült
meg. Az erdélyi országgyűlés ekkor Köprülü parancsára Barcsai Ákost választotta fejedelemmé
(1658–1660), aki megegyezett a törökökkel, átadta nekik Lugos és Karánsebes bánságát, elfogadta,
hogy az ország adóját évi 40 ezer forintra emeljék, ezzel azonban elérte, hogy Köprülü seregei
elvonultak. 1659-ben polgárháború tört ki Rákóczi és Barcsai hívei között, s a tatár fogságból
időközben hazatért Kemény János is pályázott a trónra. Ebbe a harcba kapcsolódott be Szejdi
Ahmed budai pasa, többször is legyőzte Rákóczi hadait. 1660-ban Szászfenesnél győzelmet aratott
Rákóczi felett, aki ebben a csatában szerzett sebesülésében halt meg. Az Erdély elleni megtorló
hadjárat azonban még nem ért véget: Ali pasa vezetésével 1660 augusztusában a törökök elfoglalták
Erdély kapuját és legnagyobb várát, Váradot. A védők a megegyezés szerint szabadon
elvonulhattak, Szenci Kertész Ábrahám református nyomdáját is elszállíthatták a biblia
kinyomtatott íveivel együtt. Bihar megye viszont török uralom alá került, és a kettős adózás
kiterjedt a Szilágyságra és Kalotaszegre is. Emiatt aztán Kolozsvár is végvárrá vált, és
önkormányzati rendszerét ideiglenesen átalakították. A fejedelemségről 1660-ban lemondott
Barcsait Kemény János, a Habsburg segítséggel trónra került fejedelem elfogatta és megölette.
A megtorlás azonban nemcsak Erdély érte. A hosszú békeidőszak után 1663-ban ismét török
hadak vonultak a királyi Magyarország ellen. A fegyveres konfliktust az erdélyi fejedelem
szolgáltatta engedély nélküli lengyelországi hadjáratával. Várad elfoglalása után a bécsi Haditanács
csapatokat vezényelt a fejedelemségbe, hogy kiegyenlítse az erőviszonyokat. A két világbirodalom
fegyveres összeütközése ezután előbb-utóbb már elkerülhetetlenné vált. A Köprülü Ahmed
nagyvezír vezette csapatok 1663-ban egy újabb kulcsfontosságú felvidéki várat, Érsekújvárat vettek
be. 1664 elején azonban a Zrínyi Miklós és Julius Hohenlohe gróf vezette magyar-horvát-német
csapatok több mint fél évszázad után sikert értek el az oszmánokkal szemben. A téli hadjáratban a
Hódoltságba mélyen behatolva több kisebb várat foglaltak vissza, majd akciójukat az eszéki híd
felgyújtásával koronázták meg. A nagyvezír ellentámadásával ugyan felmentette a keresztények
által ostrom alá vett Kanizsa várát, sőt Új-Zrínyivárat is elfoglalta, augusztus 1-jén azonban
Szentgotthárdnál vereséget szenvedett a Montecuccoli császári tábornok vezette seregektől. A
győzelmek hatására Európa figyelme újra a magyar hadszíntér felé fordult. Az erdélyiek és a
magyarországiak olyan békében reménykedtek, amely megkönnyíti a helyzetüket.
A bécsi udvar azonban a keresztény sikerek ellenére a törököknek kedvező békét kötött
Vasváron (1664), mivel ez felelt meg mindkét nagyhatalom pillanatnyi érdekeinek. E
szégyenteljesnek tartott béke országszerte nagy felháborodást váltott ki. A magyar főurak nehezen
nyugodtak bele, hogy a bécsi udvar a szentgotthárdi győzelem ellenére beleegyezett abba, hogy a
vesztes ellenség megtarthatta új hódításait, Váradot és Érsekújvárt. Zrínyi Miklós vadászbalesetből
következő halála megnehezítette a magyarok kapcsolatkeresését. A főurak előbb I. Lipót fő
vetélytársánál, XIV. Lajos francia királynál (1643–1715), majd 1666 őszén az ország első embere,
Wesselényi Ferenc nádor vezetésével a töröknél kerestek szövetséget. A rendi szabadságok és a
szabad királyválasztás garantálásáért 10–50.000 arany évi adó fejében készek voltak elismerni a
szultán fennhatóságát. Ez egy Erdélyhez hasonló típusú, de annál kedvezőbb helyzetű török
vazallus-állam megszületését jelentette volna. Az összeesküvés azonban már a tervezgetés
stádiumában megbukott, ahogy 1670-ben Zrínyi Péter horvát bán és I. Rákóczi Ferenc ezzel
kapcsolatos mozgalmai is. A bécsi udvar a törökkel való szövetkezés tervéért igen keményen
büntetett. Zrínyi, Frangepán Ferenc és Nádasdy Ferenc a vérpadon végezte, Bécs pedig élt a kiváló
alkalommal, hogy a 17. század elején megerősödött rendek jogait és a vallásszabadságot az
abszolutizmus eszközeivel minél jobban megnyirbálja.

6. Az utolsó erdélyi fejedelem, Apafi Mihály. A magyarországi oszmán uralom csúcsa és

bukása 1664–1686
Hatalmi átrendeződés a Kárpát-medencében.

Kemény János rövid fejedelemsége (1661–1662) alatt I. Lipót támogatását kereste és remélte a
törökök elleni harcban, a császári csapatok azonban nem kockáztattak túl sokat. Ali pasa 1661
szeptemberében országgyűlést hívott össze, ahol a rendek az általa kijelölt személyt, Apafi Mihályt
választották meg (1661) uralkodójuknak. Ekkor Montecuccoli tábornok megbizonyosodott, hogy
Erdély nem kerül közvetlen török uralom alá (ez veszélyeztette volna a Habsburg-érdekeket), és
csapataival kivonult az országból. A magára hagyott Kemény az Apafit támogató törökökkel vívott
harcban esett el 1662 januárjában a Segesvár melletti Nagyszőlősnél.
Apafi előtt nehéz feladat állt, de ő sikeresen szilárdította meg az állam kormányzatát, hűséget
mutatott a Porta irányába, s közben a magyar rendek Zrínyi és Wesselényi Miklós vezette
csoportjával keresett kapcsolatot. Az 1663–1664. évi török hadjáratot lezáró vasvári béke Erdély
fölött is rendelkezett, elismerte a török fennhatóságot, és Váradot is török kézen hagyta. Apafi az
1660–1670-es években a Portán és Bécsben is próbálta Erdély független államiságát megőrizni, s
közben kapcsolatot keresett nyugati protestáns országokkal, hogy kiutat keressen a két nagyhatalom
szorításából. Sikerült alkalmas politikusi gárdát összehoznia, élén Bethlen János kancellárral és
Teleki Mihállyal, a politika fő irányítójával. 1677-ben Habsburg-ellenes szövetséget kötött XIV.
Lajos francia királlyal, és jó kapcsolatokat épített ki Sobieski János lengyel királlyal. Belső
ellenzékét sikerült leszerelnie, ugyanis Béldi Pál lépett fel ellene a magyarországi bujdosók túlságos
támogatása miatt, de a Porta végül börtönbe vetette a trónkövetelőt.
Apafi az ország anyagi helyzetét is megszilárdította, annak ellenére, hogy a gazdag Partium
nagy része török uralom alá került. Rendezte a pénzviszonyokat a rendszeres aprópénzveréssel,
fenntartotta az altalajkincsek bányászatának monopóliumát, helyreállíttatta a sóaknákat.
Racionálisabb adórendszert vezetett be, forgalmi adót szedtek a nagyobb értékű ügyletek után, a
kisnemesség és a székelyek is részt vettek az adózásban. Hozzájárult az ország gazdagodásához az
észak-déli tranzitkereskedelem útvonalának áthelyeződése Moldvából Erdélybe 1673 után.
A Magyarországot 1671-től sújtó császári megtorlás Bécs számára nem hozta meg a várt
eredményt. Az új adórendszer a nemesség és a jobbágyság ellenállásán megbukott, a protestáns
lelkészek és tanítók gályarabságra juttatása pedig csak tovább fokozta a feszültséget. A végvári
katonaság állandó ezredek közé szervezésére szintén most, a legrosszabbkor történt kísérlet. A
megtorlások elől Erdélybe, pontosabban a Partiumba menekült bujdosók ugyanis 1672-től Bécs
intézkedéseire Felső-Magyarországon fegyveres akciókkal válaszoltak. Megtorlásul a
magyarországi Habsburg kormányzat perbe idézte Pozsonyba a protestáns lelkészeket, tanárokat és
tanítókat, és akik nem tértek át katolikusnak, azokat gályarabságra ítélték. A gályarab lelkészeket
végül Nápolyban mentette ki a fogságból Michael de Ruyter holland admirális, és az egész akció
rossz fényt vetett a Habsburgokra az európai közvéleményben.
Erdély befogadó országnak számított, a Lengyelországban üldözött unitáriusok itt találtak
menedéket, 1672-ben pedig a Moldvában élő örmények (kereskedők, bőriparosok) települtek át
szervezetten, Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz, Ebesfalva (Erzsébetváros) és Szamosújvár
helységekben kaptak lakóhelyet. Apafi országa befogadta a magyarországi bujdosókat is, és
mozgalmuk élére eleinte Wesselényi Pál, majd Teleki Mihály kővári főkapitány került, aki
politikusnak sokkal tehetségesebb volt, mint hadvezérnek, az 1670-es évek elején Magyarországra
vezetett hadjárataiban vereséget szenvedett. Később a bujdosók mozgalma már-már válságba jutott,
amikor 1678-ban új fővezér került élükre Thököly Imre személyében. A kuruc vezér sorozatos
katonai sikereket aratott 1678–80 folyamán, és diplomáciai kapcsolatokat is kiépített a Portával,
Lengyelországgal. E sikerek az 1681. évi soproni országgyűlésen ismét a magyar rendekkel való
kiegyezésre késztették I. Lipót királyt (1657–1705). A 20 év óta először egybehívott diétán
visszaállították a magyar alkotmányt és betöltötték a főméltósági tisztségeket, nádort választottak
(Esterházy Pál).
1682-ben Thököly a budai pasa támogatásával Kassát és Füleket is elfoglalta, majd 20.000
arany évi adó fejében elismerte a Porta fennhatóságát. Magyarország északkeleti részén ezzel rövid
időre újabb államalakulat jött létre: Thököly Imre török vazallus felső-magyarországi fejedelemsége
(török nevén Orta Madzsar, 1682–1685), amely 20.000 főnyi ütőképes hadsereggel rendelkezett. A
török orientáció ekkor érte el csúcspontját, amikor az ország már nem három, hanem négy részre
szakadt, s amikor Európa országai éppen a török kiűzésére szövetkeztek. Így az 1683-ban kirobbant
háború Magyarország egy részét is az oszmánok oldalán találta, akik ílyenformán kiterjesztették
felségterületüket a lengyel határig.
1683-ban Kara Musztafa nagyvezér a lengyel és orosz háború után utoljára vezette az oszmán
birodalom hadseregét a császárváros ellen. A meghódított dunántúli területeket nem a hódoltsághoz,
hanem Thököly fejedelemségéhez csatolták. A Habsburg udvar Linzbe menekült, a fővárost
Starhemberg tábornok védte. Apafi az erdélyi seregekkel a török oldalán vett részt a hadjáratban, de
csak Győrig jutott el, közben pedig állandó levelezésben volt Esterházy Pál nádorral. Az oszmánok
sikertelen bécsi hadjárata és a Sobieski János lengyel király vezette császári-lengyel sereg Bécs
melletti győzelme új nagy háború nyitányát jelentette Magyarországon. 1684 tavaszán XI. Ince pápa
védnöksége alatt létrejött a Szent Liga, amely Közép-Európa államainak katonai-anyagi erőforrásait
egyesítette a török kiűzése érdekében, úgy tűnt, most valóban a siker reményével. Az összefogás
1689-ig óriási diadalmenetet hozott.
A háború első szakaszában (1683–1685) ugyanis a császári hadvezetés sikertelenül ostromolta
Budát, de visszafoglalta Esztergom, Pest, Érsekújvár, Visegrád, Szolnok várát. 1685 őszére Thököly
felsőmagyarországi fejedelemsége megszűnt, a fejedelmet a váradi pasa októberben elfogta. Hamar
kiszabadult ugyan, de török földön bujdosott tovább, katonáinak nagy része pedig beállt a császári
hadseregbe.
1684-ben a Szent Liga létrejöttekor Apafi megint megkísérelte Erdélyt a lengyel-francia
érdekkörbe kapcsolni, s ezzel a fejedelemség önállóságát átmenteni a török kiűzése utáni időkre.
Brandenburg és Anglia felé is történtek diplomáciai kapcsolatfelvételek, mert Erdély joggal tartott a
Habsburg birodalom túlsúlyától.

7. A Habsburg-uralom berendezkedése Magyarországon és Erdélyben 1686–1703

Apafi Mihály fejedelem uralkodásának utolsó évei, a korai Gubernium korszaka

A hadakozás második periódusában (1686–1689) kezdődött meg Buda ostroma 1686 nyarán,
amelyben több magyar ezred is részt vett. Két hónapi ostrom után a Szent Liga csapatai elfoglalták
a fővárost, mellette Pest is keresztény kézre került. Egyedül a Thököly felesége, Zrínyi Ilona által
védett Munkács vára maradt kuruc kézen (1685–1688 között ostrom, majd blokád). Ez az időszak
újabb győzelmekkel és Belgrád visszavételével (1688) az ország középső területének végleges
felszabadulását hozta. A Habsburgok túlontúl való megerősödése azonban sértette a nagy nyugati
vetélytárs, XIV. Lajos francia király érdekeit, aki ezért 1688 őszén felmondta a négy esztendővel
korábban 20 évre kötött fegyverszünetet, és támadást indított Pfalz tartománya ellen. A Habsburg
Birodalom ettől kezdve kétfrontos háborúra kényszerült – ez a kilenc éves háború.
A felszabadító háború 1685–86-ban elérte Erdélyt is, Apafi (Várad visszafoglalásáig titkos)
szerződést kötött Lipóttal (Kercsesóra 1685, Bécs 1686), amelyben elfogadta császári őrségek
telepítését az erdélyi várakba, a császár viszont elismerte II. Apafi Mihály utódlását. 1686-ban
Scherffenberg császári tábornok csapatai állomásoztak Erdélyben. Lotharingiai Károly fővezér
megfáradt seregei 1687-ben bevonultak a fejedelemségbe, és megkötötték a balázsfalvi
egyezményt, amely szerint Erdély élelemmel és takarmánnyal látja el a fővezér katonáit, aki cserébe
Erdély önállóságának biztosítását ígérte. Bécs azonban ezt a megegyezést nem fogadta el, és
Antonio Caraffa generálist küldte Erdélybe, aki 1688-ban elfogadtatta a rendekkel a fogarasi
nyilatkozatot. Ebben az erdélyiek I. Lipót hatalmába helyezték magukat, Erdély visszatért a magyar
korona fennhatósága alá, beleegyeztek, hogy császári katonákat bocsássanak Erdély váraiba, és évi
700 ezer forint adó fizetésére kötelezték magukat. Nem sokkal ezután, 1690 áprilisában meghalt az
országa bukását látó I. Apafi Mihály. Ezután a Porta nem a fiatal II. Apafi Mihályt, hanem Thököly
Imrét jelölte ki fejedelemmé, akinek 1690 nyarán a törcsvári hágó mellett, Zernyestnél kemény
ütközetben sikerült megvernie Donatus Heissler császári tábornokot, és ezután Erdély rendjei is
megválasztották fejedelemmé a keresztényszigeti országgyűlésen. A zernyesti csatában Teleki
Mihály tanácsúr is elesett. A Badeni Lajos vezette császári haderő azonban gyorsan kiszorította
Erdélyből Thökölyt, ahová már soha többé nem tért vissza. Erdélyt immár kétség nélkül a
Habsburgok uralták, és Bécs a későbbiekben nem ismerte el II. Apafi fejedelemségét.
A Habsburg birodalom kétfrontos hadviselése ellenére a háború harmadik, legtovább elhúzódó
szakaszában (1689–1697) sem volt ereje az oszmán hadvezetésnek a döntő visszavágásra. Belgrádot
ugyan 1690-ben sikerült visszavennie, az elkövetkező esztendőkben azonban az ostrom alá vett
fontos magyarországi várak (Kanizsa, Várad, Gyula) egymás után kerültek keresztény fennhatóság
alá. 1691-ben a szalánkeményi véres csatában – Lajos badeni őrgróf vezette a császári haderőt –
3200 keresztyén katona esett el, köztük Zrínyi Ádám alezredes, de a kitört ragály miatt a Szent Liga
nem használhatta ki a győzelmet. 1697-ben viszont az Oszmán Birodalom megkísérelte az elveszett
magyarországi területek visszafoglalását. Savoyai Jenő herceg vezette a keresztyén sereget,
Zentánál megverte a Tiszán épp átkelő török sereget. E győzelem lehetővé tette a háború mielőbbi
befejezését. Az ország 1699-ben a karlócai béke megkötését követően – a Temesköz kivételével –
felszabadult. A karlócai béke megelőző tárgyalásai során határkijelölő bizottság működött, a
Habsburg és az Oszmán birodalom között ekkor állapítottak meg először pontos és sérthetetlen
határvonalat.
A keresztény fegyverek sikereit a törökellenes szövetségrendszer megalakulása mellett
mindenekelőtt a császári állandó hadsereg kialakulása, továbbá a haditechnika és a logisztika óriási
fejlődése tette lehetővé. Ennek köszönhetően a császári hadvezetés már képes volt több
hadszíntéren komoly hadseregrészeket ellátni élelemmel, hadiszerekkel, és ezáltal a már száz
esztendővel korábban is meglévő katonai-harcászati fölényét érvényesíteni, s végül a még mindig
erős ellenségre jelentős csapást mérni. Hozzájárult a sikerhez a fegyvernemek közötti jó
együttműködés is (a lovasság nem hagyta cserben a gyalogságot), és nem elhanyagolható a magyar
huszár- és hajdúezredek szerepe a felszabadító hadjáratokban. Az igen jelentős létszámú hadseregek
évente történő felvonulása és pusztításai következtében azonban a felszabadított ország jókora
területein, főként a Délvidéken mind a lakosság, mind a településhálózat elpusztult.
Erdély új helyzetét a Habsburg Birodalomban az I. Lipót által 1690-ben kiadott, majd végleges
és megújított formában 1691-ben elfogadott Diploma szabályozta. A szövegezésben az Erdélyből
Bécsbe küldött, Bethlen Miklós vezette főúri követség vett részt
. A dokumentum helyreállította az erdélyi polgári kormányzást úgy, hogy Gyulafehérvár, majd
Nagyszeben székhellyel egy kormányzótanácsot, Guberniumot (Főkormányszék) hozott létre. A
kormányzó Bánffy György lett, mellette Bethlen Miklós kancellár, Haller János kincstartó és
Bethlen Gergely főgenerális tevékenykedett. I. Lipót szavatolta az erdélyi kormányzati rendszer
fenntartását, a korábban hozott törvények megtartását, az országgyűlés rendszeres összehívását és
törvényalkotó jogát, a négy elfogadott (bevett) vallás szabad gyakorlatát, az erdélyi
igazságszolgáltatás rendszerének fennmaradását, és békeidőben 100 ezer forint éves adót szabott
meg. A Diploma Leopoldinum Erdélyt nem Magyarországhoz, hanem önálló tartományként és
egyben a magyar korona részeként a birodalomhoz csatolta, tehát a Habsburg-házból való
mindenkori magyar király egyúttal Erdély fejedelme címet is viselte. Ez az aránylag kedvező
diploma eredetileg a Thököly-féle beütésnek és Belgrád elestének volt köszönhető – emiatt a bécsi
kormányzat engedményekre volt hajlandó –, de az erdélyi tárgyaló küldöttség szívós kitartása is
hozzájárult a sikerhez. A lipóti diploma utóbb néhány kisebb módosításon esett át a katolikus
egyház javára, és a 19. század közepéig tulajdonképpen Erdély alkotmányának számított.
Az erdélyiek igyekeztek volna II. Apafi Mihály fejedelemségét is elismertetni, de Lipót király
Várad visszafoglalása (1692) után Bécsbe internáltatta Apafit, majd 1701-ben lemondatta a
fejedelmi címről, cserébe birodalmi hercegi címet kapott. A korai Gubernium korszakában a
kormányzatban erősödött a katolikus befolyás, a bécsi udvar pedig az újonnan kiépített
intézményekkel ellenőrizte az adóbehajtást és a pénzügyeket. A bécsi Erdélyi Kancellária
csakhamar sokkal jelentősebbé vált, mint az erdélyi kancellár, e tisztséget Bethlen Miklós
elfogatása (1704) után nem is töltötték be. Az országot a császári főhadparancsnok (Veterani, majd
Rabutin de Bussy generális) közvetlenül ellenőrizte, és a belpolitikai döntésekbe is beleszólt.
Buda 1686. évi visszafoglalása után a legfontosabb kérdés az volt, milyen formában kerül sor
Magyarország békés berendezésére, újjászervezésére. A magyar rendek és az udvar tervezeteiben
megfogalmazott célok azonban jelentősen különböztek egymástól. Az előbbiek korábbi kizárólagos
vezető szerepüket szerették volna az új körülmények között feleleveníteni. A Bécs törekvéseit
képviselő Kollonich Lipót érsek javaslatában viszont hallani sem akart arról, hogy a 16–17.
században a had-, kül- és pénzügy területén megszerzett udvari pozíciókat korlátozzák. Bécs ezúttal
is erősebbnek bizonyult, már csak azért is, mert a magyarországi rendeket már nem támogatta az
erdélyi fejedelemség. Noha a vármegyerendszer újjászervezését nem akadályozhatta meg, az
Újszerzeményi Bizottság (Neoacquistica Commissio) felállításával mégis saját érdekeinek
megfelelően befolyásolta egyes országrészek további fejlődését és a birtokviszonyok alakulását. E
bizottság a magyar nemességnek korábbi birtokait csak az okleveles bizonyítékok bemutatása és
jókora „fegyverváltság” lefizetése után adta vissza. Ugyanakkor főtisztjeinek, bizalmas híveinek
hatalmas területeket adományozott az egykori hódoltságban, akik aztán magyar honosságot is
szereztek. A Jász-Kunságot 1702-ben bérbe adták a Német Lovagrendnek.
1690 után a korábban a császáriakhoz csatlakozott szerbek Cernajevic ipeki pátriárka
vezetésével szervezetten, 200.000-es számban telepedtek le Magyarország déli részén, ahol
önkormányzatot és szabad vallásgyakorlatot kaptak. Itt a Haditanács rájuk támaszkodva külön
katonai igazgatású határőrvidéket szervezett, amellyel hosszú távra biztosította Magyarország, de
egyúttal a Habsburg Birodalom védelmét is az oszmánokkal szemben.
Magyarország visszafoglalt részeiben létrehozták a kincstári birtokok és haszonvételek
kezelésére az Udvari Kamara alatt álló Budai Kamarai Felügyelőséget (1686) és a Kamarai
Adminisztrációk tiszttartóságait. Megszervezték a hadiadók behajtását és a hadsereg ellátását
szolgáló hivatalokat is. Úgy tűnt, a magyar rendiség végleg elveszíti beleszólását az ország
kormányzásába. I. Lipót császár és király a volt hódoltsági területekre katonai erővel, a kormányzat
minden ágára kiterjedően felépített új hivatalokkal és azokban Habsburg-hű hivatalnoki gárdával, a
magyar országgyűlés jogainak semmibevételével terjesztette ki abszolút hatalmát. Ezt kívánta
erősíteni Antonio Caraffa tábornok erőszakos fellépése, aki egy állítólagos kuruc párti összeesküvés
leleplezésének ürügyén 1687-ben vésztörvényszéket állított fel Eperjesen, amelynek ítélete nyomán
24 gazdag nemest és polgárt végeztek ki. A túlzások láttán azonban a bécsi kormánykörök mégis
Magyarország alkotmányos berendezkedése mellett döntöttek, és 1687-ben összehívták az
országgyűlést Pozsonyba.
Az itt hozott és 1688 januárjában szentesített törvényekben a magyarországi rendek az udvar
nyomására lemondtak királyválasztó jogukról, elfogadták a Habsburg férfiág trónöröklési jogát,
eltörölték az Aranybulla ellenállási záradékát, és elfogadták az új birokosok honosságát. Az
uralkodó cserébe a törvényben tételesen meghatározott helységekben – vármegyénként kettő –
szabad vallásgyakorlatot biztosított a protestánsoknak (ún. artikuláris helyek). A következőkben
Lipót nem hívott össze többé országgyűlést.
8. A kuruc szabadságharc 1703–1711
A magyarországi kuruc elégedetlenek és Rákóczi egymásra találása. Erdély szerepe a
szabadságharcban.

A 17–18. század fordulóján a császári katonaság téli beszállásolása a falvakba, az ellátásukra

kivetett hatalmas adók, Caraffa császári generális és katonái kegyetlenségei (Debrecen kifosztása,
az eperjesi törvényszék) végső elkeseredésbe sodorták a paraszti tömegeket és a nemeseket
egyaránt. Főként Magyarország északkeletei részén, a Hegyalján növekedett a feszültség. Az
elbocsátott végvári katonák (kb. 10.000 vitéz) többsége nem jutott megélhetéshez. 1697-ben
Habsburg-ellenes felkelés robbant ki a Hegyalján, de a császári csapatok elfojtották. 1700-ban a
főúri körökben II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós vezetésével kibontakozó mozgalmat fojtotta
el a bécsi kormányzat, Rákóczi börtönbe került, onnan megszökött és Lengyelországba menekült.
1702-ben az ország belső területein a fölöslegessé vált végvárakat felrobbantották. Erdélyben a
korábbiakhoz viszonyítva jelentősen nagyobb adók szültek elkeseredést.
A Habsburg-ellenes mozgalom tömegbázisát, közkatonáit a hajdúk, a végvárakból elbocsátott
egykori katonák, Thököly hívei és a súlyos adóval megterhelt jobbágyság tette ki, de a politikai s
katonai vezetés a nemesek kezében volt. Esze Tamás tarpai jobbágy vezetésével 1703 tavaszán
felkelés robbant ki a Tiszaháton, követséget küldtek a lengyelországi Brezán várában tartózkodó II.
Rákóczi Ferenchez és Bercsényi Miklóshoz. Rákóczi és Esze szövetséget kötött, a kuruc
szabadságharc júniusban egyre nagyobb vidékeket hódított meg. Korán Rákóczi pártjára állt
Károlyi Sándor szatmári főispán. A kurucok sikereit az is előmozdította, hogy a császári csapatokat
a Franciaországgal folytatott háború nyugaton kötötte le. Rákóczi már korábban kapcsolatba került
XIV. Lajos francia királlyal, aki szívesen támogatta pénzzel és katonai tanácsadókkal a Habsburgok
ellen fegyvert fogó magyarországi mozgalmat.
Az egyes falvak, vidékek lakossága egy-egy kuruc szervező működése nyomán fogott fegyvert.
Belőlük, továbbá a Bercsényi Miklós gróf főgenerális által francia segélypénzen felfogadott
zsoldosokból jött létre a kuruc sereg magva. A kezdetben a katonák által választott parancsnokokat
hamarosan Rákóczitól kiküldött hadfogadó tisztek, kinevezett ezereskapitányok váltották fel. Annak
arányában, ahogy mind nagyobb területek kerültek a felkelők ellenőrzése alá, egyre nagyobb
számban csatlakozott a köznemesség, a vármegyei vezető réteg s a kelet-magyarországi
arisztokrácia is. Egy-egy a kurucok által meghódított vár vagy város tömegesen csatlakozott a
mozgalomhoz. Így például 1703 júliusában kuruc kézre került Ecsed vára, és kapitánya, Pápai János
is Rákóczi szolgálatába állott, később isztambuli követ lett.
 1703 augusztusában Rákóczi kibocsátotta a vetési pátenst, amelyben a fegyvert ragadott
jobbágyoknak és közvetlen családtagjaiknak felmentést ígért a földesúr számára teljesítendő
kötelezettségek alól, majd 1703 szeptemberében a hadseregszervezés érdekében tábori rendtartást
adott ki. A pátens még több jobbágyot csábított a kuruc zászlók alá. Az ónodi országgyűlés (1707)
cikkelyezte be a kuruc hadsereg egységes hadiszabályzatát, a Regulamentum Universalét, amely az
első ilyen jellegű szabályozás volt a magyar katonaság történetében. 1705-től mezei hadak mellett
reguláris ezredek is létrejöttek toborzás útján és a vármegyéktől küldött hajdúkból, ezek a
regimentek folyamatos kiképzésben részesültek. Rákóczi udvari ezredei jelentették az elitet,
melyeket a fejedelem állandóan maga körül tartott. Egy tervezett, de meg nem valósult katonai
akadémia magvaként hozta létre a fejedelem 1707-ben Kolozsvárott a Nemes Ifjak Társaságát,
melynek maga lett az ezredese. A hősi halált halt katonák özvegyét többnyire háromhavi zsolddal
vagy egyévi adómentességgel igyekeztek kárpótolni. A kuruc hadsereg, mely a szabadságharc első
szakaszában mintegy 70 000, a hanyatlás idején pedig 30 000 főből állhatott, gyalogságra,
lovasságra és tüzérségre tagolódott. A hazai katonai hagyományok szerint a lovasság számított a fő
fegyvernemnek. 1705 végén 52 lovas és 31 gyalogosezrede volt Rákóczinak, a tüzérség azonban
mindössze 6 századból állt. A portyázó kuruc harcmodort a meglepetésszerű rajtaütés és a széles,
laza hadrendben való támadás jellemezte. A császári sereg viszont zömmel gyalogosokból állt, s
hadviselésében nagy szerepet szántak az erődítményeknek, melyekkel szemben csak a
gyalogságnak lehetett esélye. A kisszámú kuruc mezei és vártüzérséget francia tisztek irányították.
1703 őszén–1704 tavaszán már Erdély is a kuruc fölkelők kezére került, csak Szeben, Brassó,
Kolozsvár és Medgyes állt ellen, a két előbbi erődített város mindvégig császári kézen maradt. A
hadjáratok során Tige császári ezredes 1704 virágvasárnapján elpusztította Enyedet a kollégiummal
együtt. Rabutin de Bussy császári generális parancsára Szebenbe költöztek be az erdélyi főurak még
1703 őszén, így megmaradtak a császár hűségén. Az erdélyiek 1704 júniusában a gyulafehérvári
országgyűlésen fejedelemmé választották Rákóczit, ez jelentősen megnövelte külpolitikai tárgyalási
lehetőségeit, mivel uralkodóként léphetett fel. Ebben az évben Károlyi Sándor kuruc generális
sikertelenül kísérelte meg a Dunántúl elfoglalását.
1704 augusztusában a francia-bajor csapatok elérték az osztrák határt, de végül vereséget
szenvedtek a császáriakkal szemben, nem valósulhatott meg tehát a kuruc és a francia hadak
egyesülése.
A felkelés 1705-ben Szécsénybe összehívott országgyűlésén az abszolutizmus ellentétét képező
rendi szövetséget, ún. konföderációt hoztak létre, s II. Rákóczi Ferencet a magyarországi
szövetkezett rendek vezérlő fejedelmévé választották. Ugyanott megfogalmazták az uralkodóval
való megegyezés feltételeit is: külföldi hatalmak garanciája mellett követelték az alkotmány
megerősítését s az 1687. évi országgyűlésen feladott szabad ellenállási és királyválasztási joguk
visszaállítását. Ez az országgyűlés mondta ki a szabad vallásgyakorlatot, a vegyes vallású
helységekben erdélyi mintára határozták meg a döntéshozatal módját. Ekkor hozták létre a kuruc
állam központi kormányszervét, a 28 tagú Szenátust, a gazdasági és hadseregellátási kérdéseket a
Gazdasági Tanács rendezte. A konföderáció szövetséget kötött az erdélyi rendekkel, Erdély ügyeit a
szövetséges államon belül az Erdélyi Consilium (Tanács) rendezte. Rákóczi állama réz váltópénzt
veretett Pro libertate felirattal, ennek értékállósága azonban a kurucok sikereitől függött.
Rákóczi a nyugat-európai közvélemény tájékoztatás végett terjesztette a Recrudescunt …
kezdetű kiáltványát, illetőleg kancellárja, Ráday Pál szerkesztésében latin nyelvű folyóirat
(Mercurius veridicus ex Hungaria – Magyarországi igazmondó Mercurius) néhány számát jelentette
meg 1705-től kezdve. A kolozsvári és a debreceni nyomdákban is jelentek meg kuruc-párti
kiadványok.
12704–1705 folyamán kuruc kézre kerültek a felvidéki bányavárosok, a fegyver-és
lőszergyártás fontos központjai, és a kuruc generálisok sikeres portyázásokat hajtottak végre a
Dunántúlon is.
I. Lipót császár és király 1705 tavaszán meghalt, utóda, I. József sikeresen megújította a
Habsburg birodalom pénzügyeit.
A hadszíntereken győzelmek és kudarcok váltották egymást, Károlyi Sándor kétszer is
portyázott Bécsig, de végül fel kellett adnia a Dunántúlt. 1705 novemberében Rákóczi Erdélybe
készült, hogy beiktassák a fejedelmi székbe, de Zsibónál vereséget szenvedett Herbeville
generálistól, és az egész Erdély a császáriak kezére került, a kurucok pedig Moldvába emigráltak.
I. József király 1706-ban csupán időnyerés céljából volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni,
így azok eredménytelenül szakadtak meg. A fejedelem hiába reménykedett hatékonyabb külföldi
katonai segítségben is. Legrégibb és a Habsburg birodalom elleni diverzióban legközvetlenebbül
érdekelt szövetségese, XIV. Lajos francia király, valamint az őt támogató bajor választófejedelem
együttes katonai veresége nyomán már korábban meghiúsult Bécs körülzárásának terve, amelyben a
kuruc hadsereg is aktívan közreműködött volna. 1706 nyarán a kurucok csapatoknak Pekry Lőrinc
vezetésével sikerült visszafoglalniuk Erdélyt, és 1707 áprilisában Marosvásárhelyen megtörtént II.
Rákóczi Ferenc ünnepélyes beiktatása is az erdélyi fejedelmi méltóságba. Ennek ellenére Rákóczit
még a szövetségesei is vonakodtak szuverén fejedelemnek elismerni, és ez a körülmény rontotta
esélyeit diplomáciai tekintetben is. 1707 őszén Rabutin de Bussy tábornok kiszorította a kurucokat
Erdélyből, csak Görgény várának őrsége tartotta magát a következő tavaszig. A kuruc csapatok
részben Magyarországra, részben Moldovába húzódtak. Ekkor pusztult el újra Enyed mezőváros a
kollégiummal együtt.
A mind nyomasztóbbá váló anyagi nehézségek miatt Rákóczi kénytelen volt az 1707-ben
Ónodon tartott kuruc országgyűlésen a nemességet is rászorítani az adófizetésre. Ezt megelőzően a
Habsburg uralkodóval megegyezni kész Turóc megyei követek nyíltan kifejezték
elégedetlenségüket az alkudozások megszakítása miatt, ezért a szószólókat, az alispánt és a
főjegyzőt lekaszabolták. Ezek után Rákóczi már ellenállás nélkül elfogadtathatta a Habsburg-ház
trónfosztását és a szabadságharc idejére szóló nemzeti adózást. A trónfosztás nyomán lehetővé vált
az ország felajánlása külföldi fejedelmeknek a segítségnyújtás reményében.
Több terv meghiúsulása után Rákóczi Frigyes Vilmos porosz trónörökösnek ajánlotta fel a
magyar koronát, és a Vág mentén kívánt utat nyitni a számára, de Heister tábornagy seregei
Trencsénnél vereséget mértek a kurucokra (1708 augusztus). E vereség után a szabadságharc
hanyatlása megállíthatatlannak bizonyult, s Rákóczi nemesi ellenzéke is mind tömegesebbé vált a
szabadságharc táborán belül. A katonának állt jobbágy szolgálati idejére személyre szóló
mentességet kapott a földesúri terhek alól, amit a birtokosok eleve nem néztek jó szemmel. Pedig a
jobbágyság ennél többre, a hajdúszabadságra vágyott, amit a korábbi ígéretek ellenére sem kapott
meg, s emiatt mindinkább vonakodott részt venni a harcokban. A kuruc seregben megindult bomlás
hozzájárult a hanyatláshoz, amit a fejedelem 1708-ban a sárospataki országgyűlésen a mindvégig
harcoló jobbágyok számára megígért hajdúszabadság tervével igyekezett megállítani. Ez viszont
már későn jött ahhoz, hogy megállíthassa a megindult folyamatot. Ráadásul a birtokos nemesség
nem igyekezett kihirdetni a megyékben a saját érdekével ellenkező törvényt. Mind nyilvánvalóbbá
vált, hogy a felkelők táborán belül felszínre kerülő társadalmi ellentétek feloldhatatlansága miatt a
szabadságharcnak hosszabb távon még a Rákóczi számára kedvező külpolitikai helyzetben sem
lehetett esélye.
Erdély 1707 végétől újból a császári seregek kezére került, 1709-ben már kiszorult a kuruc
adminisztráció, csak az Érchegység (Zalatna, Abrudbánya és környéke) maradt Rákóczi hűségén.
Így megkezdődött a fejedelemségben a Habsburg adminisztráció újjászervezése a Szebenben a
császár pártján maradt főurak segítségével. Mivel a Gubernium korábbi főtisztviselői meghaltak,
ideiglenes kormányszervet (Deputatio, 1709) állítottak fel.
Eközben Rákóczi Nagy Péter cárral is folytatott diplomáciai tárgyalásokat. A cár ígért is
támogatást, de ebből nem sok konkrétum lett. A hadszíntereken a kurucok sikereket értek el a
portyázásokban, de a nagy csatákat sorra elvesztették. 1709–1710-ben a császári haderő sikereket
ért el Nyugat-Európában, de Magyarországon csupán a katonai egyensúly fenntartásához szükséges
csapatlétszámot állomásoztatta. 1709-ben XIV. Lajos beszüntette a kurucok támogatását. 1710
telén–1711 tavaszán a magyarországi császári hadak főparancsnoka, gr. Pálffy János horvát bán
tárgyalásokat folytatott a mind kisebb területre szoruló felkelők megbízottjával, Károlyi Sándor
kuruc generálissal, mígnem sikerült a körülményeket tekintve eléggé kedvező feltételekben
megállapodniuk. Hűségeskü fejében valamennyi felkelőnek kegyelmet ígértek. Nemcsak az esküt
tevő nemesek szerezhették vissza a szabadságharc alatt elkobzott birtokaikat, hanem az elesettek
özvegye, illetve árvái is. A háború során Rákóczi seregében tiszti rangra emelt parasztok
kiváltságait továbbra is biztosították. A kormányzat ígéretet tett a magyarországi rendi intézmények
törvényes működtetésére, tehát az országgyűlések rendszeres összehívására.
Károlyi Sándornak Rákóczi csak tárgyalásra adott megbízást, megállapodásra azonban nem. A
fejedelem külpolitikai szövetségesei közbenjárásától a fentieknél több eredményt remélt. Csakhogy
ügyének sem a francia király, sem az orosz cár nem nyújthatott segítséget, mert az utóbbi háborút
viselt (Oroszországot éppen ekkor török haderő támadta meg), Franciaország pedig békére készült.
Rákóczi személyesen is tárgyalt Pálffyval, hajlott is a megegyezésre, később azonban
Lengyelországba ment, hogy Péter cárral tárgyaljon. Ott kibocsátott kiáltványában már a harc
folytatására biztatta híveit, a kuruc főtisztek azonban a békében reménykedtek, amelynek Pálffy
magatartása is kedvezett. Pálffy ugyanis igyekezett jobb belátásra bírni a bécsi udvart, ebben I.
József is támogatta, az uralkodó halála (1711. április 17) veszélyeztette is a kedvezőnek ígérkező
béketárgyalásokat. Rákóczi a későbbiekben árulónak tartotta Károlyit, amiért a Szatmár melletti
nagymajtényi mezőn letétette a kuruc zászlókat és fegyvereket (1711 április). Pedig ennél
kedvezőbb feltételeket a kuruc hadsereg szorongatott állapotában és az adott külpolitikai helyzetben
nemigen lehetett remélni, míg a békekötés elmaradása esetén a bécsi udvar nagyon is hajlott volna a
katonai leszámolásra.
A szabadságharc a szatmári megállapodással elérte a legtöbbet, amire az adott nemzetközi
erőviszonyok között és egy vesztett szabadságharc után a korabeli Magyarországnak lehetősége
volt: sikerült módosítania a török kiűzése után a Habsburg Birodalomba való alárendelt helyzetű
beillesztését, vagyis a magyar rendiség befolyásának megőrzését. Ugyanakkor a dinasztia is elérte
célját: korábbi, ellenállást kiváltó próbálkozásai után végre sikerült Magyarországot politikai
tekintetben birodalma szerves részévé tenni. Ily módon, mivel mindkét fél legfőbb törekvése
megvalósulhatott, maradandóvá válhatott e kompromisszum, mely hosszú távon is életképesnek
bizonyult.
Rákóczi Lengyelországba emigrált udvarának egy része is elfogadta az amnesztiát és hazatért
(például Ráday Pál), a fejedelem legszűkebb köre, Bercsényi Miklós, Mikes Kelemen és mások
viszont Franciaországba emigráltak. Ott többen katonai szolgálatba léptek, huszárezredeket
szerveztek. Rákóczi végül török földön, Rodostóban (ma Tekirdag, a Márvány-tenger partján)
kapott menedéket, 1735-ben hunyt el. Híveinek egy részét Havasalföldön telepítette le a Porta.
Emigráns életükre Mikes Kelemen leveleskönyve vet fényt.

A jegyzet összeállításához felhasznált könyvészet:

 Pálffy Géza: A 16. század története. Bp. 2000. Pannonica Kiadó.
Ágoston Gábor–Oborni Teréz: A 17. század története. Bp. 2000. Pannonica Kiadó.
Erdély rövid története. Szerk. Köpeczi Béla. Bp. 1988.
Kereszt és félhold. A török kor Magyarországon (1526–1699). Encyclopaedia Humana Hungarica 05. CD
Bp. 1999. www.oszk.mek.hu/01800/01885
Kétfejű sas. A Habsburg-uralom Magyarországon. Encyclopaedia Humana Hungarica 06. CD Bp. 2000.
www.oszk.mek.hu/01900/01902
Bertényi Iván–Gyapay Gábor: Magyarország rövid története. Bp. 1992. Maecenas Kiadó
Kristó Gyula–Barta János–Gergely Jenő: Magyarország története. Előidőktől 2000-ig. Bp. 2002.
Pannonica Kiadó.
R. Várkonyi Ágnes: A királyi Magyarország. Bp. 1999. Vince Kiadó
Szabó Péter: Az erdélyi fejedelemség. Bp. 1997. Vince Kiadó