Az uradalom és a mezőgazdasági technika

A Nyugatrómai Birodalom gazdasági válsága önellátó (naturális) gazdálkodáshoz vezetett, hiszen a

piac és a pénzforgalom visszaszorult, a megtermelt terményeket a földesúr és a birtokos névelő
parasztok fogyasztották el, a mindennapi élethez szükséges dolgokat (ruházat, szerszámok) helyben
állították elő. Ilyen körülmények között a természeti csapások, a rossz időjárás, a járványok súlyos
veszélyt jelentenek az egyénre és a közösségre, gyakoriak voltak az éhínségek. Az alacsony
terméshozamok, az elmaradott technika, technológia (égetéses földművelés, talajváltó, majd
kétnyomásos gazdálkodás) és a korszak háborúja népesség csökkenéshez vezettek a korai hűbériség
korszakában (kb. X. századig) Nyugat Európában.

Technikai-technológiai újítások és ezek következményei a XI-X. században:

A IX-X. századtól olyan változások következtek be a frank állam északi részén a mezőgazdasági
művelésben és a külső körülményekben, amelyek hatására a termelékenység nőtt a földek eltartó
képessége avultatás a népesség növekedésnek indult, aminek egyszerre feltétele és következménye a
megtermelt élelmiszer mennyiségének növekedése. A nagyobb mennyiségű élelem előállításának
feltétele és következménye a termőterület növelése különböző eljárásoknak köszönhetően, az új
földek feltörésével, erdőirtással, mocsarak lecsapolásával nyert nagyobb termőterület viszont
megújuló technikával és technológiával művelhető meg hatékonyan. A Római Birodalom területén
még a kétnyomásos gazdálkodás terjedt el, ami azt jelentette, hogy a művelődés alatt álló földet két
részre osztották. Az egyiket szántóként használták a másikat pihentették, illetve legeltettek rajta.
Majd amikor a szántó kimerült, váltottak, azaz a szántóból ugar lett. Ez élt tovább a mediterrán
medencében, ahol a száraz nyári időjárás miatt a tavasszal vetett gabona nem ért volna be. Az
úgynevezett háromnyomásos gazdálkodás a IX. században kezdték alkalmazni az északi frank
területek legfeljebb királyi és egyházi birtokain. Ennek keretében a három részre osztott földterület
egy harmadában őszi gabonát (búza, rozs), a másodikban tavaszi gabonát (búza, árpa, stb). Vezetek,
A harmadikat pedig ugarnak hagyták, de fel szállították és pihentették. E gazdálkodási mód
velejárója volt a nyomásrendszer. A nagy állattartás (marha, ló) lett az előfeltétele a nehézeke
alkalmazásának is. A IX. századig a földet éppen csak felkarcoló, hosszában és keresztben szántást is
megkövetelő faeke volt használatban. Az állatok azonban megnövekedett vonóerő biztosítottak, így
lehetővé vált a vaspapucsos vagy vasból készült asszimetrikus, gyakran kerékkel ellátott ekék
használata. A nehézeke mellett a föld elegyengetésére használt borona is elterjedt. Ha a marha
helyett lovak fogtak be, akkor a nyakhám helyett már szügyhámot használtak.

A szabad falvak uradalommá való átalakulása a korai feudalizmus korában:

A feudális gazdálkodás, azaz a megélhetés és a hatalom alapja a földbirtok volt. A földbirtok
tulajdonosa a feudális társadalom vezető rétege (katona, pap, hivatalnok), művelője/használója
pedig az egykori szabad harcos, aki letelepült dolgozó paraszt/jobbágy lett. A kora középkorban
kialakuló államokban az uralkodók földbirtokokat (beneficium, feudum) adományoztak katonai vagy
hivatali szolgálat jutalmaként. Az uradalmak az adományozás jellegéből fakadóan immunitást
élveztek, azaz mentesek voltak az állami adók alól, beszállásolásra nem kötelezhetők. Ez a sturktúra a
VIII. századtól vált általánossá. A VII-VIII. századra kialakult a középkor jellegzetes gazdasági egysége,
az uradalom, amelynek munkaerejét kezdetben a (rab)szolgák, majd egyre inkább a függő helyzetű
volt colonusokból és germán szabadokból kialakuló jobbágyság jelentette. (A szolga nem érdekelt a
termelésben, ezért gazdaságosabb neki földhasználati jogot adni járadékok fejében.) A korábban
szabad falvak lakói a földesurak joghatósága alá kerültek, életüket az uradalom szabályozta (pl.
korlátozta a költözésben). A földesúr birtokhasználati jogot ad, meghatározza a terheket, katonai
védelmet, ínség idején gondoskodást nyújt, támogatja az egyházat.
A középkori uradalom működése:
A középkor gazdasági és katonai alapegysége az önellátó nagybirtokok, az uradalom volt. Az
uradalmon éltek kézművesek is, akik elsősorban a szerszámok készítését és javítását végeztél.
Kizárólag a helyben elő nem állítható áruk beszerzése érdekében kereskedett: sót és fémet, esetleg a
birtokos igényeit kielégítő luxuscikkeket vásárolt. Az uradalom védelmet nyújt ott a lakóinak: a
központja egy megerősített hely, a vár volt, ahová támadás esetén menekülni lehetett. A szolgáltatót
terményekből látták el a tudod az uradalom birtokos eset és kíséretét, akik a katonai erőt
biztosították. Az uradalom földjei három típusra oszthatók: majorság, jobbágytelkek és a közös
használatú területek, központjában pedig a földesúri udvarház állt, amit a későbbiekben gyakran
építettek át lakóvárrá. Az uradalom saját magát látta el szerszámokkal (kovácsműhely), helyben
őrölték a gabonát (malom), sütötték a kenyeret (sütöde), volt saját temploma is. Az uradalom
központját jelentő épületek a földesúr lakhelyéül szolgáltak, de itt alakították ki a raktárakat is. A
majorságon a birtokos szolgái dolgoztak, és a jobbágytelek fejében a majorságban végzett robottal
tartozott a jobbágy. Az itt betakarított termény egésze a földesurat illette. A birtokon
háromnyomásos gazdálkodás folyik: az egyik dűlőbe tavaszi, a másikba őszi gabonát vetettek, a
harmadikat ugaron hagyták. A földbirtokosok gyakran felparcellázták a majorság területét, és robot
alkalmazása helyett bérbe adták a jobbágyoknak. (A jobbágy így sokkal inkább érdekelt a
termelésben, mint robot esetén.) A jobbágytelkek paraszti kisgazdaságok voltak, ami után a
földesurat különböző, a telek nagyságától függő járadékok illették meg. A telek hozamából kellett
eltartania magát a jobbágynak, illetve itt termelte meg a földesúrnak járó terményszolgáltatást is. A
közös használatú területek adtak lehetőséget arra, hogy a jobbágy legeltessen, makkoltassa a
disznót, halásszon, vadásszon, gyűjtögessen. A földesurak gyakran saját céljaikra elkerítették (pl.
vadászat) a területet. Emellett kialakult az úriszáki bíráskodás intézménye: a földesúr bíráskodik a
jobbágytelket bíró korábbi szabad felett.

A népesedési viszonyok alakulása:

A történészek becslései szerint Európa lakossága 1000 körül 36 millió, ugyanannyi, mint amennyi 200
körül volt, ráadásul 600 körül csak közel 26 milliós lakosságról beszélhetünk a kontinensen. A
változások üteme Európa egyes régióiban eltérő. Nyugat- és Közép-Európa jobbára abban különbözik,
hogy Közép-Európa némi lemaradással követi a Nyugaton történteket. A visszaesés a korábbi
centrumban, Dél-Európában a legjelentősebb, sőt, itt 1000 körül is jelentősen elmaradt a
lakosságszám a 200-as szinttől. Az eleve is sokkal fejletlenebb Kelet-Európa fejlődése azonban
gyakorlatilag folyamatosnak, bár lassúnak mondható. A népességnövekedés egyrészt országon belüli
vándorláshoz, új földek feltöréséhez vezetett, de megindult a Közép- és Kelet-Európa felé irányuló
vándorlás is. A nyugatról érkező hospesek a nagyobb személyi szabadság és aktiváltságok
(egyösszegű adó, saját bíró választása) mellett magukkal hozták a legújabb technikai és technológiai
ismereteket is. A VIII. században kezdődő és fokozatosan gyorsuló demográfiai növekedés a
középkori Európa történelmének egyik legfontosabb jelensége. Természetesen főszerepet játszottak
benne a felmelegedésből és a technikai-technológiai fejlődésből eredeztethető egyre nagyobb
terméshozamok, de fontos elem volt még a külső támadások lecsengése, a belső magánháborúk
lezárulása, valamint hogy a hűbéri rendek és az uradalmak megszilárdulása életképes gazdasági
rendszereket alakítottak ki. A háromnyomásos rendszerben egyre fontosabbá vált az állattartás
szerepe, lehetőség nyílt a takarmánynövények (pl. zab) termesztésére is. Az uradalmaikban
megvalósult a növénytermesztés és az állattartás egyensúlya, az állati erő felhasználása emberi
munkaerőt szabadított fel. Az uradalmi műhelyek a parasztok számára is biztosították a termelés
technikai hátterét. A földesúr és a parasztok közötti viszont szabályozó szokásjog biztosította a
paraszti telkek örökölhetőségét, a városi fejlődés, a pénzgazdálkodás és a piac ezredfordulót követő
bővülése, a várható haszon az urat és a parasztot egyaránt a termelés növelésére ösztönözte.
A IX-X. századtól olyan változások következtek be a mezőgazdasági művelésben és a külső
körülményekben, amelyek hatására a termelékenység nőtt, a földek eltartó képessége javult, így az
uradalmakban folyó gazdálkodás is egyre magasabb színvonalú lett. A terményfelesleg kialakulásával
felbomlott a naturális gazdálkodás rendszere, intenzívebbé vált a termékcsere. Újra különvált az ipari
és a mezőgazdasági termelés, megalakultak a városok (XI. század).