A hűbériség és a jobbágyság jellemzői:

A korai középkorban a mezőgazdasági termelés fejletlensége (a kezdetleges eszközök és módszerek

alkalmazása) következtében a gazdálkodás a létért való folyamatos küzdelmet jelentette, ez a VI-VII.
Századi Európában a népességnövekedés legnagyobb korlátja volt. A lassú, de nagy hatású változás a
nyugati-frank állam északi részében a IX. Században kezdődött el.

A társadalmi változások gazdasági háttere:

Először a kétnyomásos, majd a háromnyomásos gazdálkodás tette lehetővé a termelési eredmények
fokozatos növekedését, ezáltal a népesség lassú gyarapodását. A nagyobb népességnek még több
élelemre volt szüksége, ezért új eszközök terjedtek el (fém alkatrészes ekék, borona, igavonó állatok),
ezekkel új földeket törtek fel, vonták művelés alá. A technikai és technológiai változásoknak
köszönhetően XIII-XIV. Században a népesség egyértelmű növekedése indult meg, ami jelentős
társadalmi változásokat is eredményezett.

A feudális társadalom alapvető rétegei a korai és érett feudalizmus idején:

A társadalom tagozódása részben a kései római korhoz nyúlik vissza, részben a germán
hagyományokból ered. A középkori felfogás szerint a feudalizmus kori társadalom három alapvető
rétege: a pápaság, a katonák és a termelő munkát végzők. A pápaság kiváltságait még a római korból
eresztették: saját bírósággal rendelkeztek, azaz függetlenek voltak a világi bíróságtól, mentesek
voltak mindenféle köztehertől. A harcoló és a termelést végzők csoportja a VII. Századtól vált el
egymástól egyértelműen. A harcosok lovaggá lettek, birtokot és földet megművelő munkaerőt kaptak
a katonai szolgálatért, mert ennek jövedelméből kellett felfegyverkezniük és fenntartani magukat. A
földbirtokosok öröklött kiváltságai a XII-XIII. Századra alakultak ki Nyugat-Európában (adómentesség,
földbirtok szabad rögzítése, politikai jogok). A társadalom legnagyobb részét (becslések szerint kb.
95%-át) kitevő termelő munkát végzők többsége mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozott, az
iparral és a kereskedelemmel foglalkozó városlakó polgárság létszáma X. Századtól kezdett
jelentősebben növekedni.

A hűbéri rendszer kialakulása és jellegzetességei:

A VIII. században megjelenő személyes hűségen alapuló hűbéri rendszer a XI. században vált
általánossá először a francia területeken, majd valamelyest módosulva egész Nyugat-Európában. A
király nagyhűbéresei, hogy fegyveres kísérettel rendelkezzenek, maguk is adományoztak kisebb
birtokokat. Így a királytól a kis hűbériség kialakult egy sajátos alá-fölé rendeltség viszony (hierarchikus
rend), a hűbéri lánc. A döntő lépés az volt, amikor a hűbériség összekapcsolódott a földesúri
rendszerrel, azaz a hűbéres (vazallus) katonai szolgálatért földbirtokot, és azt megművelő
jobbágycsaládokat kapott a hűbérúrtól (senior vagy dominus). A változás összefüggött azzal, hogy a
Karoling uralkodók idején a belső harcok és a külső támadások (pl. arabok) miatt szükség volt egy
viszonylag nagy létszámú, képzett felszerelt hadseregre. Az adományozáshoz szükséges birtokot
Martell Károly az egyháztól vette el, kárpótlásul pedig bevezette az egyház számára kötelezően
fizetendő tizedet. Nagy Károly már hivatali szolgálatot is elvállalt a földbirtokért (beneficium)
cserében. Az adománybirtok fokozatosan vált (feudum) bár tulajdonjogilag továbbra is a hűbérúré
volt. A birtokok azonban tovább is adományozható egy újabb hűbéri kapcsolat eszközeként, így
alakult ki a többszintes hűbéri lánc. Ennek az lett a következménye, hogy a láncban alacsonyabb
szinten álló vazallus közvetlenül a hűbérurához kapcsolódott (vazalusom vazallusa, nem az én
vazallusom), nem pedig a királyhoz, ami akár gyengítette is az uralkodói hatalmat. A hűbéres és
hűbérúr kapcsolatát a hűbéri eskü szabályozta, ami két szabad ember közötti ünnepélyes fogadalom
volt. A szertartás része egy szimbolikus gesztus, a kezek összekulcsolása. A szerződés a felek életének
idejére vonatkozott, bármelyikük halála esetén az esküt az új taggal meg kellett ismételni akkor is, ha
a földbirtoknak volt örököse. A hűbéri kapcsolat kölcsönös kötelezettségen alapult, a hűbérúr
hatalmat gyakorolhatott vazallusa felett, de csak olyan szolgálatot várhatott el tőle, ami
összeegyeztethető volt az illető szabad jogi státuszával. Köteles volt megvédeni vazallusát, illetve
tanácsadással tartozott neki. A vazallus pedig hűséggel és meghatározott szolgálattal tartozott
hűbérurának. Ez a szolgálat lehetett katonai jellegű, a hűbérúr birtokait kezelhette, hírvivő szerepet is
kaphatott, valamint tanácsadással tartozott. A szerződés megszegése esetén fel is lehetett bontani a
hűbéri viszonyt, ami a földbirtok elvesztéséhez vezetett. Egy vazallusnak több hűbérura is lehetett,
ami elég bonyolult helyzetet teremtett.

A jobbágyság kialakulása és jellegzetességei:

A XI-XII. századra, hosszú folyamat eredményeként alakult ki a jobbágyság Nyugat-Európában. A
Nyugatrómai Birodalom válsága idején és a középkorban a gazdasági élet meghatározó eleme a
nagybirtok lett, ahol a késő római korszak örökségeként rabszolgák és conolusok dolgoztak. A
jobbágyság háarmadik forrásává a szabad germán parasztok váltak. Mivel a háborúk és a hódítások
lezárultával a rabszolgák beszerzése egyre drágább és nehezebb lett, ráadásul az egyház
helytelenítette a keresztény rabszolgaság intézményét, ezért a rabszolgák helyzete javult (pl. családot
alapíthattak, továbbá házat és művelésre önálló telket kaptak), ezáltal helyben biztosították a
termelésben érdekelt munkaerőt. Az eredetileg szabad jogállású conolusok szabad költözését már a
IV. században korlátozták, ami egyértelműen személyi függések erősödéshez vezetett. Már a római
kor végén elterjedt, hogy eladósodásuk és kiszolgáltatottságuk miatt egy-egy nagybirtokos védelme
alá helyezték magukat. Ez azt jelentette, hogy szabadságukat elveszítették, földjük a földesúré lett,
csak használatra kapták vissza. A germán szabad parasztok lesüllyedése a Karolingok idején gyorsult
fel, mert egyre kevésbé voltak képesek előteremteni a fegyverzetet, a hadjáratokban való részvétel
költségeit. A conolusok hasonlóan ők is egy-egy nagybirtokos védelme alá helyezték magukat, ezzel
elveszítve a földjük feletti tulajdonjogot, használatra viszont megtarthatták azt. A világi vagy egyházi
nagybirtokon, az uradalmakon élő jobbágyok a földbirtok használata fejében termény vagy pénzbeli
járadékkal (földbér vagy census) tartoztak, valamint a földesúr saját kezelésében tartott földjén, amit
dologi függésnek nevezünk. A személyi védelemből fakadó függés elemeként tartoztak a majorságon
végzett munkával (robot) az ünnepnapokon vitt ajándékkal. A személyi függés része volt, hogy a
jobbágyok fölött a földesúr bírói jogokkal is jelentkezett. A banalitásokat (mészárszék és őrletes joga,
sörfőzetés kötelezettsége) a földesúr a királyi jogok gyakorlójaként követelhette meg. A jobbágy
használhatta a birtok közös használatban lévő területeit: legeltethetett a közös legelőn, fát
gyűjthetett közös erdőből és vadászhatott ott, a közös tóban/patakban pedig halászhatott.

Az egyénnek a feudális társadalomban elfoglalt helyét elsősorban a földhöz való jogviszonya, és ebből
fakadó függőségi viszonyai határozták meg. A jobbágyság használója a földnek, ami a földesúr
tulajdonában van. A jobbágy nem szabadok egymás közötti kapcsolataként jön létre, hanem
szolgaállapotú személyek szabad urak függésben való elkerülése következtében.