Anda di halaman 1dari 4

A magyar nép eredete vándorlása és a honfoglalás

A legtöbb nép – így a magyarok – őstörténetének és őshazájának kérdésében sok a bizonytalanság


részben azért, mert igen kevés forrással rendelkezünk. Azt a területet nevezzük őshazának, ahol a
tudomány jelenlegi állása szerint egykor az alapnyelvet beszélő népek együtt éltek. Ez az alapnyelv a
magyarok esetén az uráli és a finnugor.

Az őshazakutatás nehézségei:
A kutatást nehezíti, hogy a régészet, a nyelvészet az antropológia eredményei gyakran egymásnak
ellentmondani látszanak, hiszen a népek vándorlásaik során keveredtek egymással, ennek
következtében pl. tárgyi kultúrájuk is átalakult, érintkezett, kereskedhettek is - azaz nem egyszerű
azonosítani egy-egy régészeti lelet pontos származását. A pusztai népek monda kincse is sok közös
vonást mutatott (pl. csodaszarvas vagy turulmadár). A nyelvészet a mai nyelvállapotból és a
nyelvemlékekből próbál vissza következtetni a nyelvtörténeti fejlődésére, a nyelvrokonságra. A
nyelvtani szerkezet, a szókincs hasonlósága és az úgynevezett alapszókincsben bekövetkező nyelvi
(pl. hangtani) változások törvényszerűségei alapján nyelvcsaládokba osztják a nyelveket. A
nehézséget az jelenti, hogy a nyelvtörténete önálló fejlődési utat jelent, vagyis a népek keveredése
miatt a nyelv átalakulása pl. a nyelvátvétel vagy nyelvcsere miatt (a sztyepp vidékén ez nem egyedi
jelenség) nem lehet biztos következtetéseket levonni a nép történetére vonatkozóan. Mint minden
nép, a magyar is számtalan törzs, néptöredék, nemzetség összeolvadásából jött létre évezredek
során. Ezért sem lehet körülhatárolni egy konkrét őshazát, ahol a nép kialakulása végbement.

A magyar nép eredetének kérdése:


A magyar nép eredetéhez is a nyelvészet, a néprajz és a régészet szolgáltat megbízható alapokat. A
tudomány ismeretei szerint a magyar nyelv finnugor eredetű. Az antropológia (embertani) kutatások
eredménye alapján bizonyos, hogy elődeink túlnyomórészt az europid emberfajtához tartoztak. Az
arab írásos források és a középkori történeti a hagyomány miatt felmerült a hun-magyar és a török-
magyar rokonság kérdése, s a vita a mai napig nem zárult le. A hun-magyar rokonságot a tudományos
ismeretek nem támasztják alá. A hun-magyar rokonságot valló középkori források – korabeli
felfogásnak és történetírói gyakorlatnak megfelelően – bibliai motívumokat is beemelnek az
eredettörténetbe (toronyépítés, özönvíz), megnevezik a magyarság bibliai ősét. Ennek a történetnek
a folytatása a csodaszarvas története, amely a honfoglalást mesélte el mitikus elemekre
támaszkodva. A szarvas motívum a pusztai lovas népek közös mondakincséhez tartozik. A másik
magyar eredetmonda a turulhoz kapcsolható, a turul a hunok jelképe volt, a pusztai népeknél szintén
megtalálható szimbólum.

A vándorlás útvonala, milyen népekkel kerültek kapcsolatba:


Az őstörténeti legendákkal szemben a régészeti eredmények alapján ma annyi tudható, hogy a
későbbi magyarság életének első állomása az uráli őshaza volt (Kr.e. IV. évezred), ami az Ob és az Urál
hegység közötti terület. A finnugor őshazában (Kr.e. III. évezred) a későbbi szamojédok
különválásának oka valószínűleg a relatív túlnépesedés. Az ugor őshaza (Kr.e. II. évezred) az Ob, Irtis
és Iszim vidéke. Az ugor közösség felbomlását a tudósok az éghajlati viszonyok megváltozásával
magyarázzák. Kr.e. 1300 és 1000 között erős felmelegedés ment végbe az ugorok lakta ligetes
sztyeppvidéken. Az állattartással és földműveléssel foglalkozó lakosságnak ez nem kedvezett, mivel a
szárazabb, melegebb időjárás mellett nem tudtak elegendő élelmet termelni, kiszáradt legelők nem
tudták eltartani a nagy állatállományt. Az éhínség elől az északabbra lakó obi-ugorok a visszahúzódó
sztyeppövezetet követve északra vándoroltak. A déliebbi területeken élő előmagyarok Eurázsia
pusztai népeinek mintájára nomád állattenyésztésre tértek át. Ugor rokonaitól elválva az
ősmagyarság önálló fejlődése Kr.e. 1000 és 500 között kezdődött. Ezzel elkezdődött a magyarok
őseinek vándorlása a „népek országútjának” is nevezett eurázsiai sztyepp vidékén. Baskíria a Volga és
az Ural közötti terület. (Kr.e. I. és Kr. u. I. évezred közepe között.) A vándorlás során egyrészt iráni
népekkel kerültek kapcsolatba, akiknek kultúráját jelentős mértékben átvették (a régészeti leletek
gyakorlatilag elkülöníthetetlenek), másrészt szkíta, szarmata szomszédság jellemző. A
Baskíriában való letelepedés után török népekkel kerültek kapcsolatba (kb. 300 korai török eredetű
szót vettek át ekkor). Jellemző változások: kereskedelem kialakulása, vashasználat elterjedése,
katonai szervezet kialakulása, íj, nyíl, pajzs, rövid kard, lándzsa, lemez- és bőrpáncél használata,
feltételezhető a vaspapucsos faeke használata, ami a földművelés kezdeteire vall. (Julianus,
domonkos szerzetes a XIII. században a Magna Hungaria nevet adta a Volga és a Káma folyó közötti
területeknek, amikor itt kereste a magyarok rokonait.) 600 körül délkeletre vándoroltak, majd a
VIII. században a Kazár Birodalom fennhatósága alá kerültek, mint még sok egyéb név. Volga-Don-
Donyec és az Azovi-tenger által határolt terület lehetett a szállásterületük, amit
Levédiának nevezünk. Az arab források a Levédiában kazár hatásra kialakuló kettős fejedelemség
rendszerét írják le: Kende/Kündü a szakrális, a Gyula pedig kormányzati, katonai fejedelem. Itt
szilárdultak meg a törzsi keretek is (hét törzs), jön létre a törzsszövetség. A hét törzs közül 5-nek a
neve türk (Kér, Keszi, Tarján, Jenő, Kürtgyarmat) és kettőnek finnugor (Nyék és Megyer). Etelköz (IX.
század) helyszínét a források alapján nem lehet egyértelműen beazonosítani (talán a Dnyeper-Duna
köze). A kazárokkal kialakult feszült viszony állhatott valószínűleg a továbbvándorlás hátterében,
ekkor csatlakozott a magyarokhoz a kabarok három törzse. Az arab utazók tudósítanak, arról, hogy a
magyarok Etelközből portyázó hadjáratokat vezettek a déli szlávok ellen, adófizetésre kényszerítették
őket, s az ott ejtett foglyokat rabszolgaként a bizánciaknak adták el.

A vándorló magyar nép életmódjában bekövetkező változások:


Az uráli őshazában még pattintott kőeszközök használata, zsákmányszerző (halász-vadász-
gyűjtögető) életmód a jellemző. A finnugor őshazában megjelentek a csiszolt kőeszközök,
csonteszközök, agyagedények, zsákmányszerző életmód jellemző. Az ugor őshazából való elvándorlás
radikálisabb életmódváltással függ össze: a kiszáradás és a sztyeppövezet északabbra húzódása miatt
a későbbi magyarok áttértek a nomád állattartásra, vagyis megélhetésük legfontosabb forrása a
vándorló-legeltető állattartás lett az addigi zsákmányszerzés helyett. A vándorlásból fakadóan a
földművelés ekkor még alárendelt szerepet játszott náluk. Levédiában a külső – pl. kazár –
hatásoknak köszönhetően a kézművesiparra, a kereskedelemre és a földművelésre nagyobb hangsúly
helyeződött, de még mindig a vándorló-legeltető állattartás a domináns. Baromfitartás elterjedése
arra utal, hogy legalább részben letelepedett életet éltek. A magyarokra félnomád életmód jellemző
ebben az időszakban, hiszen bár sátrakban/jurtákban éltek, s együtt vonultak az állatokkal, télen a
folyók mellé húzódtak, de sok szántóföldjük is van, tehát művelték a földeket is. A könnyű szerkezetű,
szétszedhető és újra összeállítható, sztepp vidékén megtalálható alapanyagokból készült jurta a
vándorló életmódot élők számára ideális lakóhely. Az arabok rokonszenves, jó anyagi helyzetű, díszes
ruházatú és fegyverzetű népnek ábrázolták a magyarokat.

Etelközben már jelentős szerepet játszottak a kalandozó hadjáratok. Harcmodoruk a török népektől
el tanult lovas íjász harcmodor volt, a könnyűlovas, nomád taktikán alapult. Lótenyésztő népként
gyakorlott lovasok voltak, nyergükön kengyel található, amely lehetővé tette a megtámasztás,
felemelkedést, nyilazást. 862-től több esetben is jártak a Kárpát-medencében a korabeli források
szerint a kalandozók. A honfoglalás első lépéseként a magyarok 895-ben keltek át a Kárpátok hágóin.
A honfoglalás
Az Etelközben élő magyarok aktívan beavatkoztak a dél- és közép-európai hatalmi harcokba. Az
egymással szemben álló felek bérelték fel a magyarokat, hogy az ellenfél területét fosztogassák,
dugják. Ilyen hadjáratban 862. után több alkalommal járt a Kárpát-medencében, tehát a térség
természeti adottságaival tisztában voltak. Honfoglalásnak azt a folyamatot nevezzük, melynek során
valamelyik nép egy kiválasztott területet birtokába vesz abból a célból, hogy ott új hazát alapítson.

A honfoglalás okai és a honfoglalás I. szakasza (894-895):


894-ben a magyarok két háborút is viseltek, s mindkét esetben a Kárpát-medence egy-egy részét
ellenőrző hatalmat vertek le. A magyarok Bizánc oldalán avatkoztak be a bizánci-polgárháborúba, és
az Al-Dunánál döntő vereséget mértek a bolgárokra. Ezt követően a morva fejedelemmel,
Szvatoplukkal kötöttek szövetséget a frankok ellen, s kegyetlen hadjáratot vezettek a Dunántúlra. A
magyar törzsszövetség vezetői nem véletlenül döntöttek úgy, kihasználják a kedvező alkalmat. A 890-
es év elején egy Aral-tó környékén zajló háborúk újabb népvándorlási hullámot indított el, ami miatt
a besenyő a magyar szállás területek Keleti határára érkeztek. A besenyők és a magyarok feszült
viszonya felértékelte a Kárpát-medence jelentette védelmet, azaz a világossá vált a magyar törzseket
vezető két fejedelem számára, hogy új szálláshelyet kell keresni. A Kárpátok övezte területen jó
legelő, szántó, erdős dombvidékek voltak, folyóban bővelkedett. És ami szintén fontos érv lehetett: a
medence nagy része gazdátlan volt, egyik államhoz sem tartozott. 895-ben a magyarok újra támadást
indítottak a bolgárok ellen, de a sikeres első csatákat követően az utolsóban vereséget szenvedtek. Ez
a vereség közrejátszott abban, hogy az Etelközben maradt magyarokat a besenyők megtámadták.
895-ben Árpád meg a Vereckei-hágón ereszkedett az Alföldre. A nem harcolók is elindultak a
szekerekkel a kiszemelt újszállás terület felé, amikor váratlanul az egymással szövetséget kötő
besenyők és bolgárok megtámadták őket. A pusztítás nagyon jelentős lehetett, hiszen a
fegyverforgatók jelentős része nem a szekereket kísérte. Végül a magyarok elhagyták ugyan Etelközt,
Erdély és az Alföld keleti része az ellenőrzésük alá került, de az őket ért veszteség mértékére utalhat,
hogy az elkövetkező 5 évben nem említik őket a források, azaz nem indítottak hadat semmilyen
irányban.

A honfoglalás II. szakasza (899-907):


A következő hadjáratig eltelt 4-5 évet minden bizonnyal a lovas-nomád hadjáratokhoz
nélkülözhetetlen új lóállomány nevelésére szánták. 899-ben az itáliai belharcokban avatkoztak be az
egyik fél szövetségeseként. A 900. tavaszán Itáliából visszatérő magyar csapatok és a magyar fősereg
egyesülve elfoglalták a Dunántúlt és a Felvidéket is. Ezzel, és frankok ellen még ugyanebben az évben
vezetett hadjárattal a Kárpát-medence túlnyomó részét ellenőrzésük alá vonták. A kettős
fejedelemség és a törzsszövetség jelentette szervezeti keretek irányították a magyarok letelepedését.
Árpád és Kurszán vezették a honfoglalókat, de arról a történészek között nincs megegyezés, hogy ki
volt kettejük közül a kündü, azaz a szakrális vezető, és ki a Gyula, azaz a hadak irányítója. Kurszánt a
bajorok egy tárgyalás ürügyén orvul meggyilkolták (904), ekkortól Árpád egyedül állt a magyar
törzsek élén. A magyarok Európából való kis szorításából 907-ben még a bajorok próbálkoztak, de a
bajor sereget a jól szervezett magyar védelem Pozsonynál fel morzsolta.

A honfoglaláshoz kapcsolódó mondák (Álmos feláldozása, a fehér ló mondája):


A honfoglaláshoz kapcsolódó legendák közül az egyik Álmos feláldozásához kapcsolódik. Álmos fia,
Árpád vezette a honfoglaló hadakat, mert a hagyomány szerint a besenyő támadás miatt Álmos
feláldozták, Így ő már nem léphetett a Kárpát-medence területére. Ha a kettős fejedelemségben ő
töltötte be a szakrális fejedelem pozícióját, akkor akár be is következhetett egy ilyen rituális
gyilkosság. Ezt azonban hiteles források nem támasztják alá, Álmos halálát betegség vagy idős kora is
okozhatta. (Természetesen felmerülhet, hogy a legenda több elemében nagyon hasonlít Mózes
történetére, azaz voltaképpen egy toposz jelenik meg.) A másik legenda a nomád értékrendet
mutatja be. Eszerint Árpád egy követtel fehér lovat és aranyozott szerszámokat küldött Szvatopluk
morva fejedelemhez, cserébe mindössze egy maradék földet, füvet és egy kulacs vizet kért.
Szvatopluk örömmel teljesítette a kérést azt gondolván, jó üzletet csinál, és abban bízott,
földművesek érkeznek, hogy az ő országát gyarapítsák. Földművesek helyett azonban Árpád érkezett
a hadai élén és felszólították Szvatoplukot a terület elhagyására, mondván a lóval és a szerszámokkal
ők megszerezték tőle azt. A birtok szerzésnek ez a módja más lovas nomád népek hagyományaiban
és fennmaradt, ezért szintén tekinthető toposznak. A történet hitelességét megkérdőjelezi, hogy
Szvatopluk már nem élt a honfoglaláskor, és bár a Kárpát-medence egy részét valóban a morváktól
szerezték meg a magyarok, ez semmiféle kapcsolatban nem állhatott Szvatoplukkal.

A magyar harcmodor sajátosságai a kalandozások tükrében:


A főként könnyűlovas okból álló magyar haderő már a honfoglalás előtt több hadjáratban is
bebizonyította hatékonyságát. Az íjjal, kopjával, szablyával, fokos a felszerelt magyar lovasok a
nomád harci taktikák alkalmazták: lesből támadtak, kitértek a közelharc elől, száguldó lovaikról
minden irányba nyílzáport zúdíthattak az ellenségre, ha azok megfutamodtak, kitartóan üldözték
őket. Várakat ritkán vettek ostrom alá, ehhez speciális felszerelése, ostromgépekre lett volna
szükség. Óriási menetteljesítményekre voltak képesek (pl. kalandozások tényleg jutottak egy
alkalommal az Ibériai-félszigetre, több esetben az Atlanti óceánig – ez utóbbi emlékét őrzi a
népmesék Óperenciás tengere). A magyarok, ahogy a nomádok általában, kiváló fegyverforgatók
voltak, hiszen a legfőbb vagyontárgyat jelentő állományt mindenképpen meg kellett védeniük. Tény
azonban, hogy ennek gyarapítására nem riadtak vissza mások állatainak elrablásától sem. Ez a
magyarázata annak, a közösség minden fegyverre fogható tagjának (gyermekszülésig a fiatal nőknek
is) kötelessége volt az állat vagyon védelme. A gyermekeket kicsiny koruktól megtanították lovagolni
és a fegyver forgatása. A lakosság gyakorlatilag rövid idő alatt mozgósítható volt egy támadás esetén.
Zsákmányszerző hadjáratokban azonban jellemzően az állandóan fegyverbe lévő seregek, azaz a
fejedelmek és törzsi vezetők jól képzett, fegyelmezett, állandó fegyveres kísérete vett részt. Ezeket a
harciasságukról is híres csapatokat a források gyakran rendkívül kegyetlennek mutatták be, ami
részben a pogány magyarokkal szemben ellenségesen megnyilvánuló keresztény források túlzása.

A honfoglalást követően a magyar hadak fél évszázadig lényegében nem találtak legyőzőre az
úgynevezett kalandozó hadjáratok idején. A keresztény Európa templomaiban gyakorta hangzott fel
a könyörgés: „a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket”. E hadjáratok sikere egyrészt abban
rejlett, hogy az európai hadviselés nem találta meg hosszú ideig a nomád harcmodor ellenszerét,
másrészt pedig abban, hogy Európa országainak nagy részében a X. század első felében nem volt
szilárd központi hatalom, a tartományok, a kisebb-nagyobb részfejedelemségek urai egymás ellen
hadakoztak.