William Shakespeare: A velenczei kalmár (Harmadik felvonás, II. szín, ford.

Ács
Zsigmond)

PORTIA
Olyan vagyok, mint látsz, Bassanio,
Előtted ím. Habár enmagamért
Magosbra nem csapongnak vágyaim,
Hogy énemet sokkal jobbnak kivánnám:
De kedvedért vágynám magam szorozni
Százszor kecsesb- s ezerszer gazdagabbá,
Csakhogy szemedben nőne értekem.
Ohajtanék barátok-, kincs-, erény-
S kecsekben lenni mérhetlen becsü.
De teljes összegem csak semmiség,
Mely egyszerű szavakban: egy leány.
Járatlan, iskolátlan, nem müvelt:
Boldog, hogy a tanulhatásra még
Nem oly öreg; még boldogabb pedig, hogy
Nem született tanulni képtelennek;
Legboldogabb, mert hajló szellemét
Tiédre bízza, hogy képezzed azt,
Mint férje, oktatója és királya.
Tied s tiéiddé válunk tehát
Ezennel én s a mim van; még imént
Úr voltam e szép lak s szolgák fölött,
S fejedelme enmagamnak: s most ime
E ház, ezen cselédek s enmagam,
Uram! tiéd. – Gyűrümmel átadom,
S ha ettől elválsz, elveszted s adod,
Szerelmed elhunytát jelentse az,
S feljogosit vádolnom tégedet.
William Shakespeare: A velenczei kalmár (Harmadik felvonás, II. szín, ford. Szabó Stein
Imre))

PORTIA
Nézz rám, és láthatod, Bassanio: Ennyi
vagyok. És nem lehetnék oly Nagyra törő,
hogy be ne érjem avval, Amit kaptam. De
érted számtalan Megsokszoroznám magam,
hogy százszor Szebben és ezerszer
gazdagabban
Láss. S csak hogy a te szemedben több legyek,
Gyűjtenék még szépséget, barátokat,
Erényt s vagyont. De ha összegzem magam,
Szinte semmi vagyok; mondjuk ki nyíltan: Egy
lány, ki neveletlen, műveletlen, S csak annak
örül, hogy nem túl öreg még, S még inkább
annak, hogy tán nem buta A tanulásra. De
legjobban örül, Hogy lágy szellemével te
rendelkezel: Légy hát uram, királyom,
parancsolóm. Magam s mindenem átadom
neked: Én, ki e háznak voltam eddig ura,
Kenyérosztója a szolgáknak és
Királynő önmagam fölött - a tiéd
Vagyok mostantól, mindenestől, uram.
Vedd e gyűrűvel. Ha elveszted vagy
Elvesztegeted, az majd szerelmed
Hűlő romját jövendöli meg,
S én felbonthatom akkor eskümet.
William Shakespeare: A velenczei kalmár (Második felvonás, II. szín, ford. Ács Zsigmond)

LANCELOT
Világos, lelkiismeretem megengedi, hogy gazdámtól, e zsidótól, elszökjem. Az ördög rángatja
könyököm, megkisért s így szól: „Gobbo, Lancelot Gobbo, jó Lancelot, vagy jó Gobbo, vagy
jó Lancelot Gobbo, használd lábaid, fohászkodjál neki, s vedd illára a dolgot!” Lelki
ismeretem így szól: „Vigyázz, becsületes Lancelot, vigyázz, becsületes Gobbo, vagy mint
fentebb, becsületes Lancelot Gobbo; el ne fuss, világért el ne illants.” Nos, a ménkü bátor
ellenség kotródásra nógat. „Rajta” – szól a gonosz – „el” szól a gonosz – „az ég szerelmiért,
tüzeld neki magad, – szól a gonosz – és szökjél meg.” De lelkiismeretem, szivembe
csimpajkózva, igen bölcsen így szól hozzám: „Becsületes barátom, Lancelot, becsületes
ember fia lévén” vagy inkább becsületes asszony fia; mert köztünk maradjon, atyám egy
kicsit oda sült, egy kis mellékize volt neki; nos hát lelkiismeretem azt mondja: „Lancelot, ne
mozdulj.” „Mozdulj” – mond a gonosz, – „ne mozdulj” – mond a lelkismeret. Lelkismeret,
mondom, tanácsod jó. Gonosz, mondom, tanácsod jó. – Ha lelkismeretemre hagyom magam,
zsidó gazdám mellett kellene maradnom, ki (isten ments meg!) olyan ördögfajta; s ha a
zsidótól megszököm, a gonosz ellenséget követném, ki pedig – engedelmet kérek – maga az
ördög. Bizonyosan a zsidó maga a megtestesült ördög; lelkemre! lelkismeretem némileg
irgalmatlan lelkismeret, ha azt tanácsolhatja, hogy zsidónál maradjak. Az ördög nyájasb
tanácsot ad; megszököm, ördög, parancsolj inaimmal, megszököm.