Barth

A teológia liberalizmusból kiábrándult nagyhatású teológus Karl Barth

egy újabb lehetőséggel állt elő, melyet nem egyszerű egy mondatban
felvázolni, de mégis megpróbálom.
Az emberi szubjektumot tette előre. Az Írás önmagában csak egy
könyv, betűhalmaz, mely akkor válik Isten szavává, ha azt így fogadja
az ember. Az Ige elsősorban Krisztus, a Biblia pedig rámutat Krisztusra.
Az ő teológiai munkásságát Neo-ortodoxiaként jegyzik. Jelezve, hogy
Barth az ortodox keresztény tanítás nem vetette el, hanem újra
fogalmazta azokat. Hatalmas tévedés egyesektől őt liberális
teológusnak nevezni. Ő a liberális teológiához képest igencsak
dogmatikus volt.

Az organikus inspiráció komolyan számol magával az emberrel, de

úgy hogy Isten az emberben munkálkodik. Az embernek Isten semmit
nem diktál, hanem az ember választja ki az irodalmi formát és a
szavakat a maga képességeiben. Isten az elsődleges szerző-auctor
primairus, a másodlagos szerző az ember - auctores secundari. Az
organikus inspiráció reális inspiráció néven is ismert. Nem annyira a
szavak ihletettek mechanikusan, mint inkább az ember, gondolat,
üzenet és a cél. Isten ihlette a Szentírást, de az embereken keresztül
úgy hogy nem diktált nekik. Ha szorosan véve a betűk,
szavak lennének ihletettek akkor az ihletés mechanikus lenne erősen
lecsökkentve az emberi oldalt. A Biblia szövegéből azonban nem ez
derül ki. Jól érzékelhetők a kulturális, adott korra jellemző, képességi,
költői sajátosságok, avagy az ember személyes jellemzői.

2.

A 19. századi társadalom a francia forradalom fellépése és az angol

iparosítás következtében gyökeresen megváltozott. Nyugaton
megindult egy áramlás a falvakból a városokba, így a tradicionális
közösségek – beleértve az egyházakat is – felbomlani látszottak.
Megindult a szekularizáció, sokan érezték úgy, hogy választaniuk kell
a tudomány és a hit, a kultúra és a vallás között- Az egyházak, ezen
belül a teológiai gondolkodás is, igyekezett idomulni a megváltozott
állapotokhoz. A hagyományos felekezetek mellett jelentős szerep
jutott a különböző ébredési mozgalmaknak, ezzel egyidejűleg
nagyobb mozgásteret kaptak a különböző szekták és kisegyházak is.
Mind a különböző missziós társaságok, mind pedig a kisközösségek
igyekeztek maguknak megnyerni az egyháztól elszakadt tömegeket.
Ezzel szemben az új jelenségre az egyházak egyféle megmerevedéssel
válaszoltak, a teológusok és filozófusok pedig megpróbáltak
valamiféle kompromisszumot kötni a vallás és a kultúra között
(Friedrich Daniel Ernst Schleiermacher, Immanuel Kant). A
teológiában ennek eredménye egy olyan mértékű liberalizálódás lett,
amelynek következményei napjainkig tartanak. A protestáns teológiai
gondolkodáson belül számos vonulat látszik meghúzódni.

Vallásos szocialista mozgalom

Megindítójának ifj. Christoph Blumhardtot tekintik, aki a szocialista

eszmék megvalósulásában Isten akaratát vélte felismerni, annak
politikai és társadalmi állásfoglalásait a keresztyénség számára is
iránymutatónak tartotta. Gondolkodásából két fontos irányzat fakadt: a
svájci vallásos szocializmus, illetve a dialektikai teológia.
A svájci vallásos szocializmus alapítói Hermann Kutter és Leonhard Ragaz
voltak. Harcoltak az egyház megújulásáért, ám közben kemény bírálattal
illeték mind az egyházi vezetőket, mind pedig az egyéb belmissziói
mozgalmakat. Szerintük az egyház és a társadalom megújulása szorosan
kapcsolódik egymással. Radikalizmusuk miatt sokan Thomas Müntzer
mozgalmával hasonlították össze őket, ebből kifolyólag sok támadásban volt
részük.
A dialektikus teológianémet, illetve svájci területen kelt életre. Meghatározó
alakja Karl Barth (1886-1968), református lelkész volt, aki nagy hatást
gyakorolt a magyarországi protestáns teológiai gondolkodásra is. A dialektikus
teológia jeles művelői voltak még Emil Brunner és Eduard Thurneysen. Barth
élesen bírálta a teológiai liberalizmust, elutasította az ún. szubjektivizmust, és
megpróbált új utakat keresni a teológiában. Kétségtelen pozitívuma volt, hogy
„újra felfedezte” a reformátorokat, különösen Kálvint. Mint a Német Hitvalló
Egyház tagja és az ún. Barmeni
Nyilatkozat egyik megfogalmazója bátran kiállt Hitler politikájával szemben,
ami miatt távoznia kellett Németországból. „Harcostársa”, az evangélikus
Dietrich Bonhoeffer (1906-1945) mártírhalált halt. Bonhoeffer szintén a
Hitvalló Egyház kiemelkedő személyisége volt, emellett ő is a dialektikus
teológia elkötelezett híve. Barth-tal szemben ő a vallást történelmi
jelenségnek tartotta, amely szerinte letűnőben van. A kettejük által kijelölt
úton haladva jutottak el tanítványaik a vallásos radikalizmusig.
A dialektikus teológiából „nőtte ki magát” később a radikális teológia és
a reménység teológiája. A barthi és iskola bonhoefferi követői közül egyre
többen kezdték hirdetni, hogy Istenről nem lehet beszélni, mert Ő igazából
már nincs is közöttünk, csupán megteremtette a világot, amely ettől fogva
magától működik. Mások egyenesen azt vallották, hogy Isten halott, és nincs
értelme beszélni a „magasabb valóságról” (William Hamilton, Thomas
Alitzer, John A.T. Robinson). Ezen az úton haladva jutottak el oda, amit
Rudolf Bultmann (1884-1976) úgy fogalmazott meg, hogy a Biblia üzenetét
„mítosztalanítani” kell, hogy az evangélium eredeti jelentése jelenjen meg
előttünk. Hasonló módon gondolkodott a másik nagy liberális teológus,
Albert Schweitzer is (1875-1965). Szerintük „a teológia feladata az
akadályok és botránykövek elhárítása a modern ember útjából.”
A reménység teológiájának még ma is élő reprezentánsa Jürgen Moltmann
(1926-), tübingeni teológiai tanár, az ökumenizmus lelkes pártfogója.
Moltmann Ernst Bloch utópista gondolatait kísérelte meg összekapcsolni a
jövőbe vetett reménnyel és várakozással. Istenről, mint „barátjáról” beszél,
szerinte az egyháznak harcolnia kell az emberi jogokért, a békéért, a
környezetvédelemért…

3.
Nézzük meg Barthnál azt az eszkatológiai témát, hogy mi
következik az individuális élet után. Barth számára a halál teljes
és totális („teljes halál teória”). Az ember egyik alkotóeleme
(mondjuk a lélek) sem létezik izoláltan tovább a halál után. A
lélek halhatatlanságáról szóló tanítást pogánynak bélyegezte.
Azt az elképzelést állította szembe vele, mely szerint a halállal
minden kapcsolat –még az Istenhez fűződő is- véget ér. Az
ember végső soron csak Isten emlékezetében létezik tovább,
hogy aztán a feltámadás napján mindenestül újra legyen
alkotva. Ha egyáltalán beszélhetünk az ember személyét illető
folyamatosságról, úgy legfeljebb csak Isten emlékezetében van
meg ez a folyamatosság, de nem az ember önálló létmódjában.
Azt mondja: „A halál minden rendelkezésre álló életlehetőség
végét jelenti. Meghalni azt jelenti, hogy a nekünk adott utolsó
lehetőséget is kimerítjük. Bárhogy is értelmezzük a halált-
fizikailag vagy metafizikailag-, aminek meg kell történnie, egy
biztos: az utolsó dolog történik, ami a teremtményi
egzisztenciában cselekményként végbemehet. Ami a halál
túloldalán történik, annak mindenképpen valami egészen
másnak kell lennie, mint e mostani élet folytatásának. A halál
egy valódi véget jelent…lezárást, végleges lezárást” (Dogmatik
im Grundriß, Zürich, 7.Aufl. 1987, 138.o).
Majd tovább: „Mit jelent a keresztyén reménység ebben az
életben? Egy halál utáni életet? Valamilyen halálon túli
eseményt? Egy lelkecskét, ami pillangóként röppen tova a sírtól,
hogy valahol tartogassák azért, hogy aztán halhatatlanul éljen
tovább? Így képzelték el a pogányok a halál utáni életet. Ez
azonban nem a keresztyén reménység. „Hiszem a test
feltámadását”. A test a Bibliában egész egyszerűen az ember,
éspedig a bűn jele alatt lévő emberé, az elveszett emberé. Ennek
az embernek szól az ígéret: fel fogsz támadni. A feltámadás
tehát nem ennek az életnek a folytatása, hanem az élet lezárása”
(180.o).
Barth a halál utáni egzisztencia és a halottak utolsó ítéletkor
való feltámadása között ellentétet lát. A köztes állapotot, azaz az
ember halála és feltámadása közötti létmódot (bármilyen
formában is menjen az végbe) kizárja. A platonizmusból eredő,
és némely pontjában valóban a lélek halhatatlanságáról szóló
pogány tanítást együtt veti el az összes többi elképzeléssel,
amelyek az ember saját énjének folyamatosságáról szólnak (a
földi halál és az utolsó ítélet között). Ezzel azonban-
véleményem szerint-, túllő a célon.

Heidler e művében fejti ki részletesen, hogy Luther -a kezdeti tétovázása után- vallotta a lélek
halhatatlanságát
Különféle Bibliai helyek, mint pl. a Mt 10,28; Lk 16, 19-31; 1 Pét
3,19, vagy a Seolról szóló ószövetségi kijelentések mind arra
utalnak, hogy igenis létezik köztes állapot. E bibliai utalások
alapján Luther Mártonnal és Fritz Heidlerrel (Fritz Heidler a
szerzője annak a monográfiának, mely Luthernek a halhatatlan
lélekről vallott nézetét fejti ki) egyetemben azon a véleményen
vagyok, hogy a Biblia igenis beszél az elhunyt személyek köztes
állapotban való továbblétezéséről. Továbbá abban is egyetértek
velük, hogy Isten „a lelket halhatatlanná és örökkévalónak
alkotta”, azért hogy „az „én” folyamatosságát megőrizze, és hogy
személyes identitásukban tegye lehetővé a halottak
feltámadását” (F.Heidler, „Ganztod oder nachtodliche
Existenz?” in: Theologische Beiträge Nr. 4/1985, 268.o.)
Wolfgang Trillhaas hívta fel a figyelmet arra, hogy a feltámadás
és halhatatlanság nem ellentétei egymásnak, sőt, egymást
feltételezik. A halhatatlanság és a feltámadás úgy viszonyulnak
egymáshoz, mint a héj és mag, mint a kezdet és a vég. A
feltámadás „a halhatatlanságba vetett hit egy módja”. Akkor
jöhet csak szóba, ha egyáltalán a halál utáni élet az
elgondolhatóság horizontján megjelenik (W. Trillhaas, „Einige
Bemerkungen zur Idee der Unsterblichkeit”, in: Neue Zeitschrift
für Systematische Theologie, 1965, 147.o).
Isten nem veti a halál után az embereket egy kapcsolatokat
mellőző állapotba és a semmibe, hanem folytatja a (pozitív vagy
negatív) közösséget vele a testi feltámadásig és az utolsó ítélet
napjáig, amikor is az üdvözülők és az elveszettek végleges
elkülönítése, az Istennel való végérvényes kapcsolat vagy
kapcsolatnélküliség bekövetkezik:
„Amikor pedig az emberfia eljön dicsőségében, és vele az
angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. És
összegyűjtetnek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket
egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.
A juhokat jobb keze felöl, a kecskéket pedig bal keze felöl állítja”
(Mt 25, 31-33).
„És láttam, hogy a halottak, a nagyok és kicsinyek a királyi szék
előtt állnak, és könyvek nyittatnak ki. Még egy könyv nyittatott
ki, az élet könyve… Ha valakit nem találtak beírva az élet
könyvébe, azt a tűz tavába vetették” (Jel 20,12.15).

4.

Az első világháború kezdetén a svájci származású lelkész, Karl Barth nem értette a
világot (1886-1968). Nem csak a nacionalizmus újbóli felvirágzása tette kételkedővé,
hanem korának teológiai gondolkodói is: Az olyan hírességek, mint Adolf von
Harnack, aki 1914. szeptemberében vezető tudósokkal, művészekkel és írókkal
együtt kiáltványban nyilatkozott, a háborús vezetéssel kapcsolatban szolidaritásáról.
Többek között épp ezek miatt a történések miatt széttört Barth belsejében a nagy
teológiai rendszerekben való hit. Szellemi forradalmár lett, mások számára pedig
egyenesen a XX. század egyik leghíresebb egyházatyává lépett elő.
Karl Barth 40 évvel ezelőtt, 1968. december 10-én halt meg Bázelben, ott, ahol 1886.
május 10-én, protestáns teológus dinasztia tagjaként a napvilágot is meglátta.
Szkepszise a liberális teológiával szemben és az úgynevezett
kulturprotestantizmussal szemben már fiatal korában egyre nőtt, így kételkedni
kezdett a XIX. század polgári teológiai irányzataiban. Teológia professzorként az
1920-as évektől kezdve Friedrich Gogartennel, Rudolf Bultmann-nel, Emil Brunnerrel
és más teológusokkal együtt, kifejlesztette a dialektikus teológiát, amelyben Isten és
ember, idő és örökkévalóság álltak a középpontban.
Barth többek között Bonnban, Göttingenben, és Münsterben tanított, és munkássága
során radikálisan szakított azzal a teológiai irányvonallal, amely Isten és ember
között közvetíteni próbált, vagy amelyik az Isten és ember közötti távolságot
csökkenteni próbálta.
”Isten az Isten” – mondta. Isten valami „egészen Más”.
Végső konzekvenciájában az emberek által kitalált vallások a hitetlenséghez
vezetnek. Barth azonban biztos volt abban, hogy a Bibliára való pontos odafigyelés
során az ember meghallhatja Isten szavát.
Ezeket az alapgondolatokat végül életművében a legapróbb részletességgel
igyekezett kidolgozni, bár az Egyházi Dogmatika című műve befejezetlen maradt. A
tizenkettő kötetet a teológusok ma is nagysága és az eredeti könyvkötés színe miatt
csak egyszerűen a „fehér bálnaként” emlegetik.
Barth teológiájának paradoxonát azonban képtelen volt teljesen feloldani: „Nekünk
teológusokként Istenről kell beszélnünk. Mi azonban emberek vagyunk, és mint
ilyenek, nem beszélhetünk Istenről” – állította.
Barth több ezernyi nyomtatott oldalt töltött meg, hogy ezt a fent leírt önellentmondást
megvilágítsa.
A protestantizmus általa végrehajtott új interpretációja a katolikus világban és az
ökumenikus viszonyokban is visszhangra lelt. Barth spekulatív stílusa és a Bibliával
szembeni kritika nélküli hozzáállása az új-ortodoxia képviselőinek oldaláról kritikai
észrevételeket hozott.
”Alapvetően egész teológiám, egy lelkészek számára készített teológia” –
magyarázta.
De a mindennapi emberek számára talán kevésbé érthető teológiája mellett az
emberek ma már inkább a nemzetiszocialistákkal szembeni harca miatt emlékeznek
rá. A Barmeni Teológiai Nyilatkozat szellemi atyjaként vonult be az
egyháztörténelembe.
A történészek az 1934. május 31-én Wuppertal-Barmenben kiadott téziseket
alapokiratként és morális legitimációként értékelik, amely hozzájárult ahhoz, hogy a
német protestantizmus a második világháború után újra felépülhessen. A Barmeni
Nyilatkozatban az evangélikus keresztények elhatárolódtak a náci állam
ideológiájától. Az egyházi küzdelem központi dokumentumára az egész világon, de
főleg a totalitárius államokban úgy tekintettek, mint a keresztény felszabadítási
mozgalmak előképére.
Manapság sokan teológiája mellett érdeklődve tekintenek magánéletére is, annak
szerelmi háromszögére. Barth feleségével, Nellyvel öt gyermeket nevelt, de mellette
élénk érdeklődést tanúsított nála 13 évvel fiatalabb titkárnője, Charlotte von
Kirschbaum iránt. Minden ellenállás és morális meghökkenés ellenére Lollót
élettársaként igyekezett elfogadtatni családjában. Egy tanulmányban Suzanne
Selinger pár évvel ezelőtt, Charlotte von Kirschbaumot kihúzta a nagy tanító
árnyékából és feltárta titkukat. Selinger szerint az asszony nagy gondolkodó és
feminista volt, akinek nagy hatása volt Barth életművére.

Barth az élet jó dolgait sosem tagadta meg: „A csinos nőket, a jó nedűket és az

örökké égő pipákat életem végéig nagyra fogom becsülni” – írta egyszer Carl
Zuckmayernek. Élete végéig azonban nem csak teológiailag és a magánéletben élt
kettős életet. Sokan a kommunizmussal ápolt szoros viszonyát róják fel neki. „Vörös
lelkészként” 1911-től az Aargau melletti Safenwilben, támogatta a munkásokat
abban, hogy harcoljanak jobb életkörülményeik és magasabb fizetésük érdekében.
Manapság Barth az egyik legjelentősebb protestáns teológusnak számít.
”Kétségtelen, hogy irodalmi munkássága nem csak a teológiát változtatta meg
alapvetően, hanem irodalmi téren nyújtott teljesítménye a XX. század legjelentősebb
művei közé is bekerült” – magyarázza róla Eberhard Jüngel, teológus.
Az egykori szövetségi elnök, Johannes Rau (1931-2006) „az egyház tanítójaként”
méltatta Barthot, és 100. születésnapján, 1986-ban egy anekdotával szórakoztatta az
egybegyűlteket.
”Barthot egyszer megkérdezték: ’Professzor úr, odafent találkozni fogunk a
szeretteinket?’ Mire így válaszolt: ’Igen, de a t