AZ ERDÉLYI

REFORMÁTUS EGYHÁZ

TÖRTÉNETE.

AZ ERDÉLYI EV. REF. EGYHÁZKERÜLET ÁLLANDÓ IGAZGATÓTANÁCSÁNAK

MEGBÍZÁSÁBÓL

IRTA

POKOLY JÓZSEF

I. KÖTET.

1556—1604.

BUDAPEST.
1904.
 ELŐSZÓ.

Jelen munka az erdélyi ev. ref. egyházkerület állandó

igazgatótanácsának megbízása folytán készült. Magában
foglalja az egyházkerületnek történetét abból az időből,
a mikor az egyházkerület még önálló országos egyház
volt. Azonban, mint az olvasó látni fogja, ez a történet, —
bár a mű, úgy a mint van, egy befejezett egész — nem
teljes. Csupán az egyháznak az államhoz és más feleke-
zetekhez s felekezeti egyházakhoz való viszonya, vagyis
a mint mondani szokták: a külső történelem van benne
előadva. Az egyházi intézmények fejlődésének története,
mely megírva, kiadásra készen áll, egy másik mű tár-
gyát képezi, mely a jelen munkához, mint ennek máso-
dik része csatlakozik. Az erdélyi ev. ref. egyházkerület
állandó igazgatótanácsa azonnal ki fogja adni ezen má-
sodik részt is, mihelyt a jelen munka fogadtatásából
azt a tapasztalatot meríti, hogy annak közrebocsátása
iránt a kellő érdeklődés fenforog.
 TARTALOM.

BEVEZETÉS.

Lap
1. Az erdélyi protestantismus történelmi jelentősége. Alkot-
mány, nemzeti eszme és a protestantismus. Erdély és
a protestantismus. A négy recepta religió ós a vallási
türelem. Protestáns hazaszeretet. A ref. egyház a négy
recepta religió között 1—8
2. Az erdélyi reformátió előzményei. A gyulafehérvári püs-
pökség. Hussiták Erdélyben. A baseli zsinat hatása.
Humanismus és humanisták. A felső és alsó klérus.
A szászok. Erdély államjogi helyzete a mohácsi vész
előtt 9—29
3. A lutheri reformátió befogadása. A reformátió a szászok
között. János király és a gyulafehérvári káptalan maga-
tartása. Fordulat a magyar nemzeti közvéleményben.
A németországi események hatása. Honter János és a
szász nemzeti egyház. Az első vallásügyi törvények és
az első zsinatok. A szabad vallásgyakorlat kimondása.
Ferdinánd uralkodása. Az erdélyi prot. egyházpolitika
alapjai. Bornemisza püspök. A gyulafehérvári dioecesis
bomlása. A széki zsinat. Erdély különállása. Petrovics
Péter és a secularisatio. Magyar nemzeti egyház 30—97
 ELSŐ KORSZAK.

A nemzeti fejedelmek kora.

Lap
4. A református egyház megalakulása. A schweizi refor-
mátió első nyomai. Petrovics és Kálmáncsehi. Natio-
nális synodus. A sakramentárius eretnekek. Melanthon
és a magyar kálvinista reformátió. Mélius és a nagy con-
foederatió. Heltai és Dávid sakramentáriusok. A maros-
vásárhelyi hitvallás. Defensio és Brevis confessió. Orszá-
gos biztosok a zsinaton. Az akadémiák véleménye.
A kálvinismus válponton. A tarczal-tordai zsinat a
hitrendszert kiépíti. Országos bonyodalmak. Blandrata
Erdélybe jön. János Zsigmond és Alésius. A nagyenyedi
zsinat. Blandrata a király képe. Dávid Ferencz az első
református püspök. A tordai országgyűlés a református
vallást befogadja 101—165
5. Az unitárismus fellépése és a nagy hitviták. Az erdélyi
magyar egyház — református. A magyar nyelv és a tan-
ügy lendülete. Felekezeti türelmetlenség és ennek okai.
Blandrata antitrinitárius magvetése. Dávid Ferencz, a
tanítvány. Az unitárismus első lépései és Szikszay
Balázs. Egri Lukács a felföldön. A fehérvári és maros-
vásárhelyi egyesség. Dávid vitája Károlyi Péterrel. Uj
kijelentés. A tordai «zsinatocska». A debreczeni zsinat
hármas munkálata. Unitárius nyomda. Dávid feleletei
Méliusnak. Az első unitárius hitvallás. Szabad igehirde-
tés. Parousia és chiliasmus. A fehérvári tíznapos dis-
putátió. Békés Gáspár és Pókay Jakab, az új hit osz-
lopai. Kolozsvári templom-per. De falsa et vera ...
A váradi hitvita. «Új eretnekség». Censura. Az unitárius
vallás befogadása. János Zsigmond meghal 166—239
 Lap
6. Az unitárismus hanyatlása. Róm. katholikus visszahatás.
Az ariánus Erdély az európai közvélemény szemeiben.
Báthory István fejedelem. Az evangélikusok és refor-
mátusok szervezkednek. Az innovatió újból eltiltatik.
A magyar nemzeti egyház bomlása. Sándor András
püspök. Dávid Ferencz tragoediája. Erdélybe jezsuiták
jönnek. Bocskay Erzsébet halála. A róm. kath. vissza-
hatás kezdete. Irodalmi viták. A nagy pestis. A medgyesi
országgyűlés a jezsuitákat kizárja az országból. Giczy
János kormányzósága. Báthory Zsigmond «absolutus
princeps». Reservatio mentalis. Jezsuiták álruhában.
Carillo Alfons működése. A kolozsvári politikai gyil-
kosság. Rekatholisatió tűzzel-vassal. Báthory András,
Mihály vajda, Básta György. A «gratia» kora. Bocskay
István támadása 240—312
 BEVEZETÉS.

1. Az erdélyi protestantismus történelmi jelentősége.

Magyarország története a XVI. század óta a legszoro-

sabb összefüggésben áll a hazai protestantismus törté-
netével. A protestantismus fellépése: a nemzeti eszme
ébredésével, — a protestantismus virágzása: a közműve-
lődés és alkotmányosság uralmával, — a protestantismus
letiportatása: a nemzeti művelődés és állami függetlenség
gyászos aláhanyatlásával karöltve jelentkezik hazánk,
nemzetünk utolsó négyszáz éves történetében.
Ezen összefüggés hangsúlyozása távolról sem azt
jelenti, mintha a mohácsi vész után trónra lépő habs-
burgi dinasztiával és a római katholikus egyházzal szem-
ben egyedül csak a protestantismus képviselte és hor-
dozta volna a hazai alkotmányosság és a magyar nem-
zeti művelődés szent ügyét Ezek nem egyes felekezetek-
nek, hanem az egész nemzet szellemének az alkotásai.
Hanem azért a nemzeti géniusznak ilyen áldásos műkö-
dése egyes egyedül abban az üde és éltető levegőben, a
szabadelvűségnek csak olyan foka mellett lehetséges, a
mely a protestantismus legfontosabb, sarkalatos társa-
dalmi alapelvének, a lelkiismereti szabadságnak ős erőit
dús tenyészetre képesíti. A lelkiismereti szabadságnak
és az ebből fejlődő egyéni és nemzeti elv uralmának
2

előidézésében, fentartásában és oltalmazásában már a

protestantismus olyan jelentékeny, elsőrangú, sőt egyes
időszakokban szinte egyedül ható tényező volt, hogy
emelkedése vagy elnyomatása a közszabadság és a
nemzeti eszme hasonló sorsát okvetlenül maga után
vonta.
A hazai protestantismus és a nemzeti magyar állam
között fennálló ezen viszony századról-századra kimutat-
ható, úgy az egész magyar birodalomnak, mint különö-
sen az ország ú. n. erdélyi részeinek, azaz Erdélynek a
történetében, ezen történet politikai, alkotmányos és
művelődési eredményeiben.
Mióta az erdélyi vajdaság a nemzeti fejedelmek alatt
önálló fejedelemséggé lett, teljesen a protestantismus-
nak, illetőleg a protestantismusból kifejlődött állami és
társadalmi elveknek, eszméknek a befolyása alatt állott
és áll még mai napság is. Ez a befolyás a nemzeti feje-
delmek korában feltétlen. De már Erdélynek a habs-
burgi ház uralma alá jutásától (1691), egészen az alkot-
mányos és nemzeti szellem újabbkori fellendüléséig
(1791), az ezen korszakban Európaszerte uralkodó állam-
és egyházpolitikai irányzatok hatása alatt, a protestan-
tismusnak ezen befolyása meggyengült. A franczia forra-
dalommal új életre kelt, de tulajdonképen a protestan-
tismus alapelveiből fakadt, állami és társadalmi eszmék,
az érintett időtől fogva mai napig, folyton érvényesültek
és érvényesülnek, jóllehet ma már szinte teljesen fele-
désbe ment, hogy azon eszméknek szikrája ott pattant
ki a wittenbergi vártemplom kapuján, Luther Márton
kalapácsütései alatt és hogy azokat az eszméket a
protestantismus tette először a világ közkincseivé.
E három korszakban Erdély kül- és belállapota, anyagi
 3

és szellemi súlya, politikai és társadalmi jelentősége a

protestantismus sorsával együtt emelkedik és együtt
száll alá.
A most említett kölcsönös viszony már önmagában is
elegendő, hogy a protestantismus társadalmi jelentősé-
gére, állampolitikai fontosságára, általában közművelő-
dési áldásos következményeire is, némi önérzettel mu-
tassunk reá, A hazai történetből elvonható következte-
téseket a nyugati nagy nemzetek története, jelen poli-
tikai, társadalmi, közgazdasági és kulturális fejlettsége
s e fejlődés iránya oly annyira igazolják, hogy meg-
czáfoltatástól épen nincs okunk tartani.
Még egy fontos dolgot kell Erdélyre nézve, mint a
protestantismus vívmányát, megemlítenünk, a mit ha
más államokban kivívni és kimondani képes volt is a
protestantismus, de még a XVI. s XVII. század folyamán
sehol sem tudott megvalósítani olyan mértékben, mint
itt. Ez a vallási türelem, a négy bevett vallás egyen-
jogúsága, a mely nemcsak törvényben mondatott ki,
hanem egyenesen az állam alkotmányának alapfeltéte-
lévé tétetett a három nemzet, — a magyar, a székely és a
szász, — politikai egyenjoguságával egyetemben. Ezért
érdemelte ki az erdélyi fejedelemség «a vallásszabadság
klasszikus földjei» elnevezést.
De nem volna igazságos dolog egyedül a protestáns
vallási türelemben keresni és találni fel e tünemény
okát. A XVI. és XVII. század története eléggé világosan
bizonyítja, hogy a túlhatalomra jutott protestantismus
a római katholicismussal, egyik protestáns felekezet a
másikkal szemben mindig a kizárólagosság álláspontjára
helyezkedett, ha tisztán csak a vallási kérdésekről volt
szó. A szászországi lutheránusok nem kevesebb ellen-
4

séges indulattal viseltettek a kálvinisták iránt, mint a

skót puritánok az anglikánokkal, az anglikánok az ir
katholikusokkal, vagy a franczia katholikusok a huge-
nottákkal szemben. Az erdélyi törvényhozás is ellenséges
állást foglalt el Izabella idejében a sakramentáriusoknak
nevezett reformátusok ellen. Báthory István és Kristóf
korában az unitáriusok ellen fordult. Majd I. Rákóczy
György alatt a szombatosokat üldözte. Az összes pro-
testáns fejedelmek ellene szegültek a római katholikus
püspökség visszaállításának és a jezsuita szerzet-rend
behozatala elé nehéz akadályokat gördítettek. Az első
századok protestantismusa általában véve nem volt
eléggé türelmes. De mindig türelmesebb volt a római
katholicismusnál, mely a vallásbeli türelmet elvileg ki-
zárja és hivatalosan kárhoztatja.
A régi protestáns türelmetlenségnek azonban volt egy
hatalmas korlátja. A protestantismus soha sem jutott
ellentétbe a hazafisággal. A nemzeti eszmét soha sem
dobta áldozatul a saját emelkedésének, a maga uralmá-
nak. Mindig több volt benne a hazaszeretet, a nemzeti
ügy iránt való lelkesedés, mint a más vallásúak iránt
való gyűlölködés. Ezen a ponton elnémult benne min-
den felekezeti, kicsinyes torzsalkodás és a haza javáért
minden protestáns felekezet kész volt lemondani a maga
kizárólagos uralmáról. A különböző vélemények elsimul-
tak, az ellentétek előtt szemet hunytak, az ellenfelek a
közös haza érdekében egymással szivesen kezet fogtak.
Egyik vagy másik felekezet egyenjogúsága csak ott és
csak annyiban szenvedett csorbát, a hol és a mennyiben
a haza jóléte, szabadsága, a többség nézete szerint, ezt
okvetlenül megkivánta.
Ez a politikai eszélyesség és tapintat szülte meg
 5

Erdélyben a négy bevett vallás egyenjogúságát. Ez

szegte nyakát Dávid Ferencz túlzó, radikális újitásai-
nak. Ez érvényesült akkor, midőn a jezsuiták Erdélyből
kitiltattak és a mikor a római kátholikusok vikárius
fenhatósága alá kényszeríttettek. Amazok a római
katholikus és protestáns Magyarországtól és az egész
művelt nyugottól elszigetelték volna a bérczés kis hazát.
A jezsuiták közismeretes politikai aknamunkájuk és
békebontó törekvéseik által, a római katholikus püspökök
pedig a maguknak igényelt állami és társadalmi szerep
következtében váltak volna veszedelmesekké a fejede-
lemség önállóságára.
A protestantismusnak a nemzeti eszméhez és a haza-
szeretethez való helyzetében van megadva a kulcsa an-
nak a szokatlan tüneménynek, hogy négy eltérő irányú
vallásfelekezet már a XVI. században együtt él e hazá-
ban, egymás szabadságát kölcsönösen tisztelve, sőt védve,
saját képzelt örök igazságaikat háttérbe szorítva; egyek
a közös haza szeretetében és a kölcsönös türelmet a
haza fennállása egyik talpkövéül illesztik be. Ebben
csak akkor áll be változás, midőn a hatalmi befolyás és
túlsúly a protestánsokról a XVII. század végén a római
katholikusokra megy át és ezek is a jezsuiták, meg
püspökök vezetése alá kerülnek.
A három nemzet és négy vallás egyenjogúságán fel-
épült Erdély soha sem szünt meg Magyarország kiegé-
szítő része és soha sem szünt magyar lenni. A XVII.
század alatt folyt vallásháborúk, melyeknek nyomában,
a harcz kimeneteléhez képest, állami függetlenség és
lelkiismereti szabadság, avagy pedig fejedelmi absolu-
tismus és vallási reactio támadt, hazánkat sem kerülvén
el: a két elsőért folyt küzdelemben az oroszlánrész
6

mindig az erdélyi fejedelemséget illette meg. Erdély

erejének, hatalmának javait az anyaország mindig
élvezte. Épen úgy önállóságának hanyatlását, majd nem-
sokára bekövetkezett elbukását pedig hosszú időn át
kénytelen volt gyászolni.
Az erdélyi fejedelemségnek és a protestantismusnak
gyakran szokták szemére hányni azt a szövetséget, mely-
ben fejedelmeink a törökkel állottak. Pedig ez a mind-
untalan felhányt szövetség hazánk államiságának, fajunk
fentartásának, nemzetünk művelődésének semmivel sem
ártott többet, mint a német támogatás. Még a keresz-
tyénség ügyével szemben sem követett el árulást ama
szövetség fentartásával a fejedelemség, mert hiszen épen
a keresztyénségnek, de egyúttal a magyarságnak meg-
mentését kívánta azzal előmozdítani. Különben a török-
kel való szövetség teljesen a nemzetközi politika mérő
zsinórja alá tartozik. Az erdélyi fejedelmekénél sokkal
kevésbbé önzetlen politika nem egyszer hozta össze egy
szövetségbe a keresztyénség állítólagos fejedelmét a
pogány törökkel. Azt is tudjuk, hogy a római német
császár, kit a keresztyénség kisebbik, világi fejének tar-
tott a középkori felfogás még a XVII. században is, nem
egy ízben kereste a török szövetséget Erdély független-
ségének megrontása végett.
Erdélynek Magyarország függetlensége és önállósága
érdekében tett szolgálatai csakis a három nemzet és
négy vallás uniója által megteremtett erő alapján érthe-
tők meg. Ez magyarázza meg a kis állam nagy képes-
ségeit. De hogy ezt a képességet olyan készséggel fordí-
totta az anyaország javára: ezt a készséget csupán a lelki-
ismereti szabadságot és a nemzeti eszmét összhangza-
tosan ápoló protestantismus ismerete fejti meg előttünk.
 7

A nélkül, hogy ez által a többi felekezeti egyházak

érdemei sérelmet szenvednének, valamennyi közül külö-
nösen ki kell emelnünk a református egyházat, mely
úgy képességeinél, mint készségénél fogva az első helyet
foglalta el Erdély nagyjelentőségű szereplésénél. Az
erdélyi református anyaszentegyház, mely ma a magyar-
országi ev. ref. egyháznak csak egy kerületét képezi, de
a fejedelmi korban és azután is egészen 1881-ig, egy
önálló országos egyház volt, részint kizárólagos magyar-
sága, részint híveinek számereje, részint műveltsége, ré-
szint pedig azon helyzetnél fogva, melyben a XVII. szá-
zad folyamán a fejedelmekhez állott, nagy befolyással
bírt Erdélynek, az erdélyi protestantismusnak Magyar-
ország alkotmánya és a magyarországi lelkiismereti és
vallásszabadság érdekében vívott harczaira, ezeknek
sikereire. Az erdélyi református anyaszentegyház Erdély-
nek, valamint egész Magyarországnak egyik legelső fon-
tosságú tényezője volt a múltban, melynek úgy politikai,
mint művelődési történelmünkben halhatatlan érdemei
vannak, mikben a többi három bevett vallásfelekezetet
felülmulta.
Az ág. hitv. ev. egyház, a vallási mozgalmak lehigga-
dása után, majdnem kizárólag a német ajkú szász nem-
zetiségre szorítkozik, mely nemzetiséggel együtt a városi
élet kifejtésén, az ipar és kereskedelem fejlesztésén túl
alig van szerepe a magyar nemzeti művelődés történeté-
ben. Nemzetisége fentartása érdekében hazafiságából
sokszor kész volt a kivánt mennyiséget feláldozni a
hatalmasok kedvéért. A római katholikus egyház, bár
magyarsága kétségbe nem vonható — hiszen zömét
székelyek alkották — a római katholicismus ügyét szol-
gáló absolut politikával szemben nem volt elég erős és
8

kitartó támasza sem a nemzeti függetlenségnek, sem a

lelkiismereti szabadságnak. A tiszta magyar unitárius
egyház pedig a XVI., XVII. és XVIII. század folyamán
uralkodó vallásos felfogás következtében inkább gyöngí-
tette, mintsem erősítette a protestantismust és Erdélyt.
Ily körülmények között, a nehéz vajúdások után meg-
szilárdult református egyház, a nemzeti kulturális fel-
adatok megoldásánál folyton vezérszerepben jár elől.
Szószékei, iskolái, sajtója, irodalma mind-mind a ma-
gyarságnak, a haza és szabadságszeretetnek szolgálatá-
ban állanak. Számbeli erejénél, hazafiasságánál fogva
vezetésre volt hivatva még akkor is, midőn a fejedelem,
vallási tekintetben nem tartozván kebelébe, ezen szerep-
ben nem támogatta, sőt még akadályozta is. Az a kor,
melyben a vallásos élet terén ő vezet, Erdély életének
legszebb, legdicsőbb szakasza, aranykora. A hazafiság,
melyben fiait neveli, a lelkiismereti szabadság, melyet
minden tagjába beolt, a testvéri szeretet, melyet faj- és
vallásbeli testvérein kivül bárkivel szemben is ápol:
ezek együtt tették Erdélyt képessé és készszé arra, hogy
a szorongatott magyarországi testvérek védelmére, hazá-
juk, szabadságuk és vallásuk oltalmára győzedelmesen
fegyvert foghatott.
Ezért nem túlzás az az állítás, hogy az erdélyi refor-
mátus egyház története Erdély és Magyarország törté-
netének egy kimagasló, művelődési és politikai tekintet-
ben egyaránt fontos része, melynek megismerése a közös
hazához való ragaszkodásra, a politikai, polgári és lelki-
ismereti szabadság ápolására csakis jótékony hatással
lehet, de a melynek megismerése egyúttal hazafias köte-
lesség és reánk, protestánsokra nézve, a vallásos kegyelet
parancsolta szükség is.
 2. Az erdélyi reformátió előzményei.

XI. századbeli bizánczi írók szerint, a keresztyénség

Erdélyben még hamarabb gyökeret vert, mint az anya-
országban. I. Gyula vezérnek Bizánczban történt meg-
keresztelkedése és az onnan magával hozott s Theophi-
lactos patriarcha által Magyarország (Turkia) részére
felszentelt püspök, Hierotheus, térítői működése, arra a
következtetésre vezetnek, hogy itt a görög-keleti keresz-
tyénség lépett fel először.* De hogy Hierotheus működése
nyomán szervezett egyház is keletkezett volna: annak a
történelemben nincs semmi nyoma. II. Gyula vezérnek
támadása, melyet Szent-István királynak a róm. kath.
felekezeti alapokon felépített keresztyén monarchiája
ellen intézett, bár főleg politikai természetű volt, a régi
források szerint úgy tekinthető, mint a pogányság harcza
a keresztyénség ellen. Így aztán a görög-keleti egyház-
nak X. századbeli erdélyrészi térítési sikeréről valóban
keveset lehet beszélnünk.

* Horváth M., A keresztyénség első százada Magyarországon.

Budapest, 1878. 46—7. l. Hunfalvy Pál. Az oláhok története. Buda-
pest, 1894. I. 197., 205. l.
10

A támadás leverése és a királyságnak megszilárdulása

Erdélynek az anyaországgal szorosabb kapcsolatát, —
újabb írók szerint: meghódítását1 — vonta maga után.
Ezen kapcsolat biztosítása végett állíttatott fel Erdély-
ben, valószínűleg már Szent-István által, a gyulafehér-
vári püspökség és ez által szerveztetett a római kath.
egyház ezekben a részekben.
A XI. századtól fogva a gyulafehérvári püspökség az
erdélyi keresztyénség feje és ezért püspöke «erdélyi püs-
pök» (Episcopus Ultrasilvanus, Epp. transsilvanus) néven
is neveztetik. Idővel osztozni volt ugyan kénytelen e
püspök a terület feletti fenhatóságban a homályos múltu
milkói püspökséggel, melynek székhelye Moldvában volt,
majd az esztergomi érsekkel és a váradi püspökkel: de
viszonzásul, püspöki megyéjének határai Erdély bérczein
túl, éjszak felé, az anyaországba is messze benyultak.
A milkói püspökség, melynek története és jogállása
teljesen belevész a hagyományok ködébe,2 inkább csak
igényelt, mint sem bírt területet Erdélyben. Azok az
esperességek, melyek a XIII. és XVI. századból fenma-
radt okmányok szerint a milkói dioecesishez tartoztak
volna, az 1332—37. évekről fenmaradt pápai tizedlajstrom3
és nagyszámú későbbi emlékek szerint is, tényleg mindig
a gyulafehérvári püspök fenhatósága alatt állottak. —
A brassói és szebeni dekanátusok külön pápai privilé-
giummal vétettek ki a püspök joghatósága alól és mint

1
Tagányi Károly, Megyei önkormányzatunk keletkezése.
Budapest, 1896. 14. l.
2
Benkő József, Milkovia etc. Viennae, 1781. II. kötet. Knauz N.,
A milkói püspökség. Magyar Sion. 1867. 401—15. l. Schmidt,
Romani cath. per Moldaviam episcopatus. 1887. 164. l.
3
Monumenta vaticana I. Series, I. Tomus. 90—139. l.
 11

általában az első településű szászok (flandrenses) mind-

nyájan, ezek is közvetlenül az esztergomi érsektől füg-
göttek. A kalotai esperesség pedig, melynek a tulajdon-
képeni Erdélyből csak az u. n. «Kalotaszeg» képezte
egy, aránylag kis részét, a váradi püspöki megyének volt
az alkotó része.
A most említett három főesperesség, melyek Erdély-
területén feküsznek, nem tartoztak a gyulafehérvári püs-
pökséghez. De Erdélyen túl, a Meszes-kapun kivül, ide
tartoztak a krasznai, a középszolnoki, a szatmári, az
ugocsai főesperességek; úgy hogy a püspöki megye
13 archidiaconatust és 14 dekanátust — amazok magyar
és székely, ezek pedig szász népességgel, — összesen
27 főesperességet foglalt magában a magyarok, a széke-
lyek és szászok földén és az anyaországban.1
A beosztott erdélyi parochiák kétségkivül tekintélyes
részét alkották a magyarországi róm. kath. egyháznak.
Ennyi főesperességi kerület az összes püspöki megyék
közül egyben sem volt és területileg is csak az egri püs-
pökség multa felül a gyulafehérvárit. És bár a szászok
majdnem mindenütt saját papjaiknak fizették az egész
tizedet, a gyulafehérvári püspök mégis oly nagy jövede-
lemmel rendelkezett, hogy háboru esetén egy egész ban-
deriumot volt köteles kiállítani,2 akár csak a kalocsai
érsek, az egri, váradi, pécsi és zágrábi püspökök.
A püspökség területén lakók eleinte tulnyomó nagy

1
Schematismus ven. cleri dioec. Transsylv. Alb. Carolinae.
1847. Adatai annyiban hibások, hogy a sajói és tekei káptala-
nokat is szerepelteti a reformatio előtt.
2
Kovachich M. G., Supplementum ad vestigia Comitiorum
Budae. 1798. 433., 446. l. L. még II. Ulászló III. decretumának.
(1498) 20. articulusát.
12

részben a róm. kath. egyház hívei voltak. Görög-keleti

vallást csupán az oláhok követtek, kikkel azonban emlé-
keinkben a XIII. század eleje előtt alig találkozunk és
számuk is csak lassan szaporodott a folytonos beköltö-
zések által.* Mint görög-keletiek, schismaticusok, nem
tartoztak az egyházba, nem a nemzetbe. Az egyház és
állam egyaránt lenézte őket és a juhok ötvenedéből álló
adójuk, mely teljesen elütő jellegű a magyar, a székely
és szász közteherviseléstől, mutatja külön álló, idegen
természetüket. Az országos törvényekben nem egy helyen
azzal indokoltatik külön adózásuk is, hogy ők «nem
keresztyének», azaz schismaticusok.
Eltekintve a schismaticus oláhoktól, Erdély lakosainak
vallása orthodox róm. kath. hit volt, melyet a XIV. szá-
zadig semmi heterodoxia, semmi eretnekség meg nem
zavart. Európa távoli keletén laktak, hová a katharosok,
a valdensek, az albigensek, a wickleffiták tudománya el
nem hatott. A bogumilek pedig csakis az oláhok utján
juthattak volna el, de ezekkel meg vallási tekintetben
egyik népfaj sem érintkezett. Azonban a hussita «eret-
nekség» már Erdélyt sem kerülte el.
Erdély a hussitismussal kelet felől jött érintkezésbe.
A Magyarországból 1420 táján kiűzött hussiták Moldvába
menekültek és onnan összeköttetésbe léptek az erdélyi
magyarsággal és székelységgel. Erdélyből már ebben az
időben is állandó volt a kiköltözés Moldvába, a mi való-
színűleg még abból az időből veszi kezdetét, mikor a
magyar királyok Moldvát fenhatóságuk alá hajtották.
A kivándorlók, akárcsak manapság, hol rövidebb, hol
hosszabb időre költöztek ki és aztán hazájukba vissza-

*
Hunfalvy P., i. m. I. 327—84. l.
 13

tértek. Voltak, a kik odakivűl állandóan le is telepedtek,

de az összeköttetést rokonságukkal, ősi hazájukkal fen-
tartották. A visszaköltözés és az összeköttetés révén
Moldvából a hussitismus is bejutott Erdélybe.
A moldvai hussiták számát és erejét, tehát terjeszke-
dési képességűket is, az inquisitio növelte. Marchiai
Jakab, ferenczrendi generalis vikárius, kit IV. Jenő pápa
Magyarországra a hussiták ellen inquisitorul küldött ki,
az 1434—35. évek táján a pécsi püspöki megyében, fő-
leg a Szerémségen nagy szigorral lépett fel az eretnekség
ellen. Még a holtakat sem kímélte, hogy az élőket annál
inkább elrettentse és az igaz hithez visszatérítse. Balázs
mester, volt kamenici plébánosnak, mint főfőeretneknek
holttestét kiásatta és megégettette. A hussitasághoz szító
papok rémülten menekültek a kegyetlen inquisitor elől.
A menekülők közt volt Tamás és Bálint nevű két pap is,
kik Erdélyen át Moldvába futottak. Itt aztán biztonság-
ban érezvén magukat, a szentírást is magyar nyelvre
fordították és igehirdetésüket a magyar bibliára alapítot-
ták. A magyar biblia természetesen a hussitaság erősségét
képezte és hódítását jelentette.*
A hussita tanok szép csendben terjedve, úgy elárasz-
tották Erdélyt, hogy a püspök csak akkor vette észre,
mikor már egyházmegyéjét nagyobb baj fenyegette. Lépes
György püspök, ki idejének legnagyobb részét megyéjé-
től távol, a király udvarában töltötte, nem érezvén ma-
gában kellő erőt és talán kedvet sem, hogy híveit az
eretnekségből visszatérítse, sürgősen hívta Jakab atyát
Erdélybe (1436 május 8.), hogy a ragály módjára terjedő
felekezet elé gátat állítson. A hívekhez intézett körleve-

* I. m. II. 73., 78. l.

14

lében pedig tudtul adja ezen atyai gondoskodását, el-

mondván, hogy míg ő a királyi udvarban különböző
országos ügyekkel foglalkozott, Moldvából a ragályos
hussita eretnekség beszivárgott az országba és annak
terjesztői, «mint a rühes juhok», Erdélyben is elterjesz-
tették a bajt. De ne féljenek, mert ő addig is, míg maga
haza mehetne, odahívta Jakab atyát, ki majd elbánik az
eretnekekkel. Addig is, míg megérkeznék, álljanak ellent
a hussita méregnek.1
Marchiai Jakab 1436 közepén, Kemény Detre, udvari
káplán és küküllői főesperes társaságában, el is látogatott
az erdélyi egyházmegyébe. Itten nagy felfordulást talál-
hatott, mert mint János váradi püspök írja (1436 decz. 1.),
Erdélyben «a legszentebb hitnek üldözői és némely eret-
nek akadékoskodók, csupa vakmerőségből és csúfságból,
az evangéliumi igazságnak ellenszegültek s a gonoszság
zászlai alatt összeesküdve, azokat az egész egyház és
papság ellen vitték. Nagyon veszedelmes volt a helyzet.
Még csak egy pár nap: és fegyveres csapatok rontanak
reá a klérusra.» De Jakab atya a legválságosabb pilla-
natban megjelent s «az igazság kipróbált fegyvereivel»
lesujtotta a hitetleneket, a népet pedig visszavezette és
megerősítette a katholikus hitben.2
Minő nagyfoku lehetett a hussitismus elterjedése, minő
erős fellépése: az ezen adatokból nem elég világos.
A következő évben kitört paraszt-lázadás alkalmával, a
felkelt jobbágyok csak régi szabadságaik visszaállítását

1
Szeredai A., Series Antiquorum et recentiorum epporum
Transsylvaniae. Alb. Carolinae. 1790. 151—2. l.
2
Gr. Kemény József, Diplomatorinm Transsylv. Supplemen-
tum. Mss. az Erd. Muzeum kézirattárában. Lásd még Tud.
Gyűjtemény. 1830. IV. 26. l.
 15

sürgetik, sőt kijelentik, hogy «se a királyi felség ellen,

se az anyaszentegyház ellen, se a földesurak ellen», ha-
nem csak régi szabadságaik kivívására fogtak fegyvert.
Az anyaszentegyház emlegetése arra mutat, hogy volt
tudomásuk a hussitaságról, de egyebekben igazhitüségük
mellett bizonyít. A püspöki tized megfizetésére is kész-
ségesen igérik magukat, bár sérelmeik épen e tárgy körül
keletkeztek: csak azt kivánják, hogy ezen a czímen ki ne
zsaroltassanak.1
Az erdélyi római katholikusok között többé nem talá-
lunk a hussitismus nyomára, habár Zarándban és a
Szilágyságban még mai napig fennállanak az egykori
hussitaság emlékei.2
A XIV. századtól fogva, főleg az Anjou uralkodók ide-
jében hatalmasan fellendült kereskedelem, ipar és tudo-
mányosság következtében, Erdély mind közelebbi érint-
kezésbe lépett a nyugattal, hova lakosságának szász
nemzetiségű részét, az említett tényezőkön kivül, a faj-
rokonsági kötelék is erősen vonzotta. A XV. század nagy-
egyházi eseményei felől az erdélyi papság, nemesség és
polgárság igen jól volt tájékozva és nagy figyelemmel
kisérte a reformzsinatok lefolyását. Hogy a most érintett
hussitismus, avagy pedig a tudományos képzés, vagy a
szabadabb szellem okozta-e? bajos eldönteni, de tény,
hogy a baseli zsinatnak eszméi Erdélyben is visszhangra
találtak. Az erdélyi szász kereskedők, a Basel vidékén
tartott vásárokról, áruk gyanánt, magukkal hozták «a

1
Jakab Elek, Oklevéltár Kolozsvár történetéhez. Buda 1871.
I. 172—7. l. Hunfalvy i. m. II. 66—100. l. Gombos F. Albin.
Az 1437. évi parasztlázadás története. Kolozsvár, 1898. 46—68. l.
2
Bunyitai Vincze, Szilágymegye középkori műemlékei. Buda-
pest, 1887. 23—4. l.
16

szerencsétlen basiliai gyülekezetnek leveleit és írásait s

azokkal az egyenetlenség mérgét terjesztették.» Tamás,
nagy-apoldi plébános, és általa elcsábíttatva több pap
is, V. Felix pápára hivatkozva, «az egyház szentségével
ellenkező dolgokat» prédikáltak a népnek. Lépes György,
mihelyest tudomást szerzett a dologról, Erzsébet király-
nénál keresett orvoslást, ki aztán az erdélyi vajda,
Losonczy Dezső által véget vetett a Tamás plébános és
társai izgatásának (1440.)* Különben is a baseli zsinat
végső időszaka nem volt már alkalmas, hogy nyomában
jelentősebb sulyu ellenzék fejlődhessék ki az egyházban.
Ha már az egyház által hivatalosan elitélt irányzatok
és eszmék is elhatoltak hozzánk, mennyivel inkább azok
a szellemi áramlatok, melyeknek istápolásában maga az
egyház járt elől. Ezek a renaissance és a humanismus.
Egyik legsajátságosabb jelensége a XV. századnak, hogy
a tudományok és művészetek újjáébresztésében az egy-
ház, az egyháziak járnak elől. Hiszen p. o. az egyház és
a humanismus alapeszméi: az egyház universalismusa
és a humanismus egyéni elve, — mely utóbbi a refor-
mátióban az egyén legbelsejében, hitéletében is diadalra
jutott, — merő ellentétben állanak egymással. Csakhogy
ezek az ellentétek a XV. században még nem tűntek ki
élesen, nem vezettek összeütközésre, mivel az individua-
lismusból az egyházra nézve veszedelmes végkövetkez-
tetés még nem volt kivonva. Már pedig az egyház, bár
alsó klérusa és szerzeteseinek tömege a műveltség ala-
csony fokán állott, mégis csak a kultúra első zászlóvivője
volt már egy teljes évezreden át. Bizonyára ezen hiva-

* Hunfalvy P. i. m. II. 105. l. Kurz. Magazin für Gesch. u.

Literatur etc. Siebenbürgens. Kronstadt. 1844. 127—33. l.
 17

tását követte akkor is, mikor a renaissancet és a huma-

nismust oly buzgón felkarolta úgy a pápai udvarban és
főpapjai körében, mint az egyetemeken és kisebb isko-
láiban. Buzgalmában nem látta, hogy nemcsak saját
alapjellemével, hanem a keresztyén igazságokkal is sok
ponton összeütközésbe jutott, mikor a pogány művészeti
és irodalmi emlékekkel a pogány társadalmi, bölcsészeti,
sőt erkölcsi és vallásos szellemet, azaz általában a régi
görög-római pogány világnézletet is erősen istápolta.
Miképen az olasz, a franczia, az angol és német föl-
dön, természetesen Magyarországon és ennek erdélyi
részeiben is a klérus köréből kerültek ki a humanismus
legbuzgóbb, leglelkesebb művelői és pártolói. Hiszen a
pápák egész sora járt jó példával a klérus előtt. A pap-
ság kebeléből és útján terjedt aztán tovább és pedig első-
ben a polgárság, majd némi részben a nemesség köreibe
is. Nagy szerepet visznek a humanismus eszméinek a
laicusok körébe való bevezetésénél a városok, az ezek
kebelében levő iskolák, mely utóbbiak a káptalani és
zárdai tanintézeteknél sokkal általánosabb szellemben
működtek és a kultúra terjesztésében közelebb jutottak
a néphez.
Ha a humanismus Erdélyben tett hódításait megfigyel-
jük, az elért sikerek egy igen tekintélyes részét a szász
népnek a javára kell írnunk. Az erdélyi területen elég
sok és egymáshoz közel fekvő várossal találkozunk, me-
lyeknek lakossága — a székelyföldieket kivéve, — még a
XVI. század elején is leginkább szászokból áll. Ez az
igyekvő, szorgalmas s a művelődés iránt nagy fogékony-
sággal biró nép igen sokat tett Erdély kulturális fejlődé-
sére. Habár itten nem találunk is főiskolákat, a minők
az anyaországban, Pécsett, Pozsonyban ós Budán voltak,
18

de középiskolákban ez országrész elég gazdag volt.

A gyulafehérvári káptalani iskolán kivül nevesebb tan-
intézetek voltak Szebenben, Brassóban, Beszterczén,
Segesvárt, Szászsebesen, Kolozsvárt, Deésen, Tordán,
Székely-Vásárhelyen stb., melyekről bővebb vagy sze-
gényebb emlékek maradtak fenn. Általában nem igen
volt város, mely valamire való jó iskolával ne dicseked-
hetett s a közoktatás oltárára jelentékeny áldozatokat ne
hozott volna.
A városi lakosság jó módja és az iskolák buzgó mű-
ködése következtében, a humanismus, a reformátió ezen
úttörője, számos jeles erdélyi képviselővel és művelővel
bírt. A papok és világi férfiak kitünőbbjei a XIV. szá-
zadban a prágai, a XV. és XVI. században, a mohácsi
vészig, leginkább a bécsi és a krakkói egyetemeket láto-
gatták és onnan közülök igen sokan tudományos kitün-
tetésekkel tértek haza. A bécsi egyetemen 1500—1522-ig
magisteri, baccalaureatusi fokot nyert 100 magyarországi
hallgató közül 20 erdélyi volt.* Falusi és városi plébá-
niákon, városi tanácsjegyzők, assessorok és egyéb hiva-
talosok között igen gyakran találunk magistereket, bac-
calaureusokat, jog-, hit- és kánontudorokat. Több oly
kitűnő férfiú került ki Erdélyből, kik a magyar névnek
külföldön is dicséretet szereztek és a kik messze Kurópa
tájain ismeretesek voltak. Nem adhatván e helyen rész-
letesebb ismertetést, csak példa gyanánt emlitjük fel,
hogy Kolozsvári Csuda Miklós, Kálmáncsehi Domokos,
Enyedi Wolfhard Adrián, a Pisó-testvérek, Erdélyi Ca-
piánus Márton, a szászsebesi névtelen, Kolozsvári Róth

* Frankl Vilmos, A hazai és külföldi iskolázás a XVI. század-

ban. Budapest, 1873. 212—9. l.
 19

Tamás, Szilágyi Ambrus, Hagymási Máté, Wall Tamás,

Székely Ferencz, Ladó Ferencz, Erdélyi Tamás, Bern-
hardus de Dacia, stb. a humanisták között jeles költők,
olvasott írók, vagy könyvnyomtatók gyanánt szere-
pelnek.*
Az a nagy előszeretet, melylyel az erdélyi ifjúság a
külföldi egyetemeket látogatta és ott a humanismus esz-
méit, művelődési irányát magába szívta, miképen a kül-
földön, úgy hazánkban is, hathatósan működött közre a
reformátió talajának megmunkálására. A nevesebb erdélyi
humanisták közül a reformátió egyenes pártolóival is
találkozunk, mint a minők voltak Enyedi Adrián, Székely
Ferencz, Pesti Gábor és mások.
Azonban a római katholikus egyházon sem a reform-
törekvések, sem a humanismus nem tudták végrehajtani
azt a változást, mely elernyedt tagjaiba új vérkeringést
idézett volna elő. Ha a hussitismus és a humanismus
eszméikkel segíthettek volna is az egyházon, de ennek
magának a gyökeresebb reformoktól való irtózása meg-
akadályozta az újjászületést. Az «eretnek» hussitismus
nem kellett. A pogány humanismusból csak a csillogó
külső csecsebecsék érdekelték a vezetőket. És így az
egyház maga a legszánalmasabb sorsra jutott, az erkölcsi
sülyedés örvényének a szélére került.
Egyháziak és világiak egyaránt tűrhetetlennek találták
már a helyzetet, melyben a római katholicismus uralma
alatt, az egyház nagyfokú sülyedtsége miatt kellett
élniök. Nem az egyház formája, nem fegyelme, nem is
erkölcsi szabványai voltak súlyosak, hanem az a mód,

* Gr. Kemény J. Történelmi és irodalmi kalászat. Pest, 1863.

Uj Magy. Muzeum 1857. I. 413. l.
20

melylyel mindezeket még elviselhetlenebbekké igyekeztek

tenni az egyháziak. Az a telhetetlen kapzsiság, melylyel
az egyház vezetői szentből és profánból, hitből és erkölcs-
ből, fegyelemből és felmentvényekből egyaránt pénzt
akartak harácsolni. Elviselhetlen volt az egyháziak nagy-
foku tudatlansága, üressége és az ezekkel együtt járni
szokott felfuvalkodott gőg. Elviselhetetlen volt az a kép-
mutatás, mely — a közmondás szavai szerint — míg
másnak vizet prédikál, maga bort iszik; mely az ajkakon
a szeretet igéit, a szívekben a gonoszság indulatait, a
kezekben pedig az álnokság és gyűlölet cselekedeteit
forgatta. Ezen már a humanismus sem tudott segíteni.
Keresztyén hitet, krisztusi erkölcsöket az sem adhatott,
mert magának sem volt.
A római katholikus egyháznak ugyanazon jellemző-
képe van ebben az időben az egész világon. Az egyes
tudós és a mellett jámbor életű, kegyes főpapok fehér
holló számba mennek. És Erdély a reformátiót megelőző
időben nem igen dicsekedhetett ilyen főpapoknak valami
hosszú és folytonos sorozatával. A nyáj pedig nem sokkal
volt különb pásztorainál. Nem említjük fel itt mindazo-
kat a főpapokat, kiknek nevéhez a történelem nem épen
dicséretes dolgok emlékezetét fűzi, de azért a kor jellem-
zéséül egy néhányat mégis csak elő kell sorolnunk.
Szécsi András, kit a gyulafehérvári káptalan azért
választott püspökké, hogy nagy család sarja levén, az
egyház érdekeit majd meg fogja védelmezni a hatalmas-
kodó világi urakkal szemben, a XIV. század erőszakos-
kodó, olygarcha hajlamú főpapjainak a mintaképe. Ifju
és tanulatlan volt és épen azért a pápa meg sem akarta
erősíteni. Mikor püspökké lett, Erdélyt egy szakadatlanul
tartó háború színterévé tette. Összetűzött az egri püs-
 21

pökkel, kitől Máramarost erőszakkal akarta elfoglalni s

püspöki megyéjéhez csatolni. Nagy Lajos király orra
előtt becsukatta Gyulafehérvár kapuit és saját uralkodó-
ját nem bocsátotta be. A pápával úgy összekapott, hogy
ez őt egész káptalanjával együtt kiátkozta, hivatalából
felfüggesztette s megyéjét interdictum alá vetette. Szécsi
Tamás vajdának annyi kellemetlenséget szerzett, hogy az
végre rendszeres háborút viselt ellene, mely alatt Gyula-
fehérvárat ostrommal bevette s aztán az összes püspöki
jószágokat és tizedeket elvette tőle; a miért viszont a
püspök a vajdát és tisztjeit kiátkozta. Saját káptalanja
birtokát erőhatalommal ragadta magához. Ebben a fel-
fordult állapotban, mely egyedül a püspök erőszakosságai
miatt állott elő, minden egyházi szolgálat éveken át
szünetelt, mivel a püspöki megye interdictum alatt állott.
Tamás vajda pedig a misézni vonakodó papokat elűzte
és helyökre másokat rendelt. Csak nagy nehezen tudott
maga a király is rendet csinálni ebben a zűrzavaros
helyzetben.*
Az 1437. évi parasztlázadást egy másik püspöknek. Lé-
pes Györgynek kapzsisága idézte elő. Ugyanis a püspök
a királyi udvarnál értesülvén, hogy az uralkodó nem
sokára új és jobb pénzt fog kibocsátani, három éven át
nem szedette a tizedet. És mikor a nagyobb értékű jó
pénz csakugyan forgalomba került, az elmaradt tized
váltságát az új pénzben egyszerre akarta felhajtani. Az
ellenszegülést kiközösítés, ezt a jobbágyok felkelése, majd
súlyos elnyomatása követte. Azonban ennek a telhetet-
len pénzvágynak lett egy igen fontos, nem számított

* Szilágyi Sándor, Erdélyország történetei. Pest, 1866. I. 99. l.

A magyar nemzet tört. (Millen. kiad.) III. 160. l.
22

eredménye, t. i. az erdélyi három nemzetnek uniója, mely

idővel megteremti az önálló erdélyi fejedelemséget, a
magyar protestantismusnak ezt a főerősségét. Igy lett a
Lépes György pénzszomja a protestantismus védbástyá-
jának, a független Erdélynek egyik előmozdítója.1
A reformátió megindulása idejében Várdai Ferencz ült
a gyulafehérvári püspöki széken. Erőszakos ember és
pénzvágyó, mint olyan sok elődje. A mellett még rend-
kivül iszákos ember is volt. Papjait annyira zsarolta,
hogy ezek kénytelenek voltak vele szemben Rómában
keresni oltalmat, hol ki is vitték, hogy 800 arany bírság
terhe alatt (1521 márcz. 14-én) a pápa elé idéztetett.
Jellemző reá nézve az, a mit a szász papok panasz-
levele felemlít, t. i., hogy az 1520-ban tartott megyei
zsinaton olyan rendelkezéseket hozott, a melyek által az
ágyasságban élő papokat püspöki jövedelme emelésére
használta fel. Pénzbirságot szabott ki reájuk és abban az
esetben, ha az ágyas tartással még sem hagynának fel, papi
javadalmukat a maga számára foglalta be. A római egy-
háznak ez az égető sebe, a coelibatusnak ez az elkerülhet-
len szomorú járuléka, püspöki jövedelem forrásává téte-
tett és bizonyára nem épen jelentéktelen hasznot hajtott.2
A tized ügye állandó viszály és egyenetlenség tárgyát
képezte a hivek és a papság között. Az isteni intéz-
mény, — a mint a tizedet nevezték, — jogot adott a
papságnak, hogy behajtására az egyház összes borzalmas
eszközeit mozgásba hozzák. Az excommunicatio leggyak-

1
Hunfalvy P. i. m. II. 75—6. l. Az erdélyi három nemzet
uniójáról l. Dr. Teutsch Fr. értekezését Archiv d. Vereins für
sieb. Landeskunde. N. F. XII. 50. s köv. l.
2
Fabritius Károly, Pemflinger Márk szász gróf élete. Buda-
pest, 1875. 25—8. l.
 23

rabban a tizedek miatt vétetett elő. A papság püspöki

utasítással láttatott el, hogy az excommunicatio borzal-
mas voltát szinpadi jelenetezéssel még növeljék. A ren-
des főesperesi egyházlátogatásnak legfontosabb tárgya, a
püspöki utasítások értelmében az volt, hogy a népet
intsék meg a bűnökről, az engedelmességre, a tizedfize-
tésre és arra buzdítsák, hogy gyermekeikkel taníttassák
meg a Credót, a Pater nostert és az Ave Máriát.1 Való-
ban alig lehet szomorúbb képet rajzolni a római katho-
likus egyházi állapotokról, mintha ezen egyházlátoga-
tási utasítás szavait így egymás mellé állítjuk. A nép
összes vallása az apostoli hitvallás, a miatyánk és az
angyali üdvözlet tudása. Ezt sem az egyháztól kapják,
hanem szüleiktől. Az egyház semmi egyebet nem ad,
csak a ceremóniákat: misét, sacramentomokat. Sőt még
ezekhez is csak úgy juthat a szegény, nyomorult, bűnös
halandó, ha engedelmes és főleg ha a tizedet pontosan
fizeti. Ha nem fizetné, akkor jön az excommunicatio.
A plebános bevárja a vasárnapot, a mikor lehetőleg so-
kan vannak a templomban és megkezdi a misét a mit
sem gyanító nép előtt. Egyszerre csak megáll, a haran-
gok adott jelre szomorúan megkondulnak. A pap a ki-
közösítettek földi és örök kárhozatának jelképzésére meg-
gyújtja, majd kioltja a gyertyákat és a kiközösítést ünne-
pélyesen kihirdeti. És a míg a tized be nincs fizetve, nem
szól a harang, nem nyilnak meg a templomajtók; nincs
mise, gyónás, poenitentia; nem keresztelnek, nem esket-
nek, nem temetnek.2 Az egyház a maga kegyszereit, a

1
Tordai Pál, gyulafehérvári gen. vikárius egyházlátogatási
rendelete. 1522 április 10. Orsz. ltr. Dipl. 32596. sz.
2
Árthándi Márton, pécsi gen. vikárius rendelete 1525. jan. 9.
U. o. 24047. sz.
24

maga vigasztalását megtagadja a néptől, mert a papnak

nem fizetett.
Milyen borzasztó adóexecutió lehetett ez a középkor-
ban! Ma még csak elképzelni is alig birjuk ennek a lel-
kekre gyakorolt iszonyatos hatását. Az a nép, melynek
összes vallásos szükségleteit azok az élettelen szertartá-
sok fedezték, a melyeket a papság gép módjára végzett:
még ezektől is megfosztatott. És ez az adóvégrehajtási
eljárás sokkal gyakoribb volt, mint ma hinnénk! Vajjon
lehet e csodálkozni, hogy az így gondozott nép annak
idején örömmel fordult azokhoz az egyszerű apostolok-
hoz, kik Istennek tiszta igéjét, a szent evangeliumot
hozták vigasztalásukra és az igazság erejével megszaba-
dították őket a lelki zsarnokságnak olyan kiméletlenül
nyakukba vetett vasigája alól.
Tegyük még hozzá a fentebbiekhez azt is, hogy a
római egyháznak még csak alkalmas szolgái sem voltak,
kik híveiket az új igazság forrásától visszatarthatták
volna. A városi papság és a gazdagabb falusi plébániák
gondozói között szép számmal találunk ugyan kitűnően
képzett és művelt egyéneket, de ezek az egyházzal ma-
guk is elégedetlenek voltak. A papság túlnyomó nagy
része pedig aligha állott magasabb színvonalon, mint a
XVI—XVIII. század oláh pópái, kiket hivatalukon kivül
legfelebb szakáluk különböztetett meg híveiktől úgy kül-
sőleg, mint műveltség tekintetében.
A papság nagy tömege nem seminariumokban, vagy
egyetemeken képeztetett, hanem a főesperesi egyházláto-
gatás alkalmával jelentkezett az, a ki pap akart lenni s
elég képességet érzett magában a ceremóniák elvégzé-
sére. A főesperes csak arra volt köteles vigyázni, hogy
életfolyásuk, erkölcsi magukviselete felől értesüléseket
 25

szerezzen és annak idejében magával vigye őket a fel-

szentelésre. A kánoni hibákat természetesen mindig ki
lehetett javítani egy kis ajándékkal. Így aztán érthető Pe-
rényi Ferencz váradi püspök panasza 1524-ből, a váradi
zsinaton, hogy igen gyakran kiközösített, kiátkozott, fel-
függesztett, vadházasságban élő, apostata és törvényte-
len születésű egyének is felszenteltetnek. De még fon-
tosabb dolog az, hogy maguk az egyházmegyei kánonok
sem követeltek tanultságot, képzettséget a papoktól, a
minek következtében teljesen tudatlan, tanulatlan egyé-
nek alkották az alsó klérus zömét, kiknek tudománya
már magas volt, ha az olvasásig és az éneklésig terjedt.*
Az erdélyi reformátió történetében, a már ismertetett
előkészítő mozzanatokon kivül, nevezetes szerepet ját-
szik még két tényező, melyeknek méltánylása nélkül sem
a reformátió gyors elterjedését, sem annak Erdélyben el-
foglalt sajátságos helyzetét, az állammal való szoros
összeforradását nem lehetne kellőleg megértenünk.
Az első tényező a szász nemzetiség, melynek számos
tulajdonságai, helyzete és viszonyai egyenesen arra ve-
zettek, hogy ez a nép a reformatiót befogadja, még ha
nem épen egy rokon népnek a köréből indult volna is
az ki. Közjogi helyzete és ebből kifejlődött viszonylatai
aránylag igen kedvezőleg alakultak a történelem folya-
mán és ezeknek megtartása, biztosítása a reformátió be-
fogadásával sokkal könnyebben történhetett, mint a
nélkül.

* A váradi püspökmegyei zsinat végzései 1524 julius 29.

U. o. 29416. «De officio archidiaconum.» V. ö. Péterffy, Sacra
Hung. Concilia Viennae. 1742. I. 214., 235. Gosztonyi győri püs-
pök levelezése Chlichtov Jodok párisi hittudóssal. Balogh Fe-
rencz, A magy. prot. egyháztörténelem részletei. 1872. 20—1. l.
26

A II. András királytól származó privilegium, az And-

reanum, a szász népnek igazi aranybullája. Két legfon-
tosabb intézkedése: az egyházi és világi tisztviselőknek
szabad választása és az egyházi és világi ügyekben való
saját bíráskodás, a nép egyéni jellemvonásainak meg-
őrzésére, szabad kifejlésére, az egész népnek egy poli-
tikai nemzetté alakulására és mint ilyennek politikai
és társadalmi nagy súlyára szilárd alapokat rakott le.
A lelkészeknek fizetett egész tized pedig, mely ezen
szabadalomlevélnek nem utolsó fontosságú engedménye,
a közművelődési viszonyok nagy fokú fejlődését vonta
maga után.
Az előbb említett két nagy szabadalom mentessé tette
a népet a klérus nyomásától és nagyobb szabadságot
biztosított neki egyházi téren is, mint a minővel a ma-
gyarok, vagy a székelyek birtak. És ezen szabadság mel-
lett, ugyancsak az Andreanum alapján, még községeik-
ben is, annyival inkább tehát városaikban, polgári társa-
dalmi élet fejlődött ki, illetőleg kifejlődött az a polgári
középosztály, melynek társadalmi irányzatával a protes-
tantismus vallásos elvei is olyan nagy mértékben meg-
egyeznek, társadalomra ható tényezői pedig egyenesen
annak tovább vitelére üdvös irányban munkálnak. A kö-
zépkori vallásos társadalom feudális formái a polgári
osztály fejlődésének hatása alatt roppannak össze és a
polgárság sikereit épen a reformátió vallásos eszméi
szentesítik. A kettő tehát egymásban hű szövetségesre
talált és épen azért az első találkozásnál mindjárt kezet
fogott.
Ki kell még emelnünk azt is, hogy ugyancsak ez a
szász nemzetiségű polgári osztály képezte a XVI. század
küszöbén még a magyar föld városainak is a törzslakos-
 27

ságát. Ez készítette elő a magyar nemzetiségű polgári

osztály kifejlődését, a mely viszont a magyarföldi refor-
mátiónak lett a legfőbb bástyája. Gyulafehérvár, Nagy-
Enyed, Szászváros, Déva, Kolozsvár, valamint az er-
délyi bányavárosok: Dés, Szék, Kolozs, Torda, Abrud-
bánya, Zalatna szász és magyar polgárság által lakva s
a művelődésben folyton előbb haladva, megannyi vilá-
gító lámpásai lettek a környék magyar lakosságának és
egyuttal vezetői, irányzói is. Egyedül a székely székek
képeztek oly területet, melybe a szász polgári elem nem
fészkelte be magát. De a kölcsönös érintkezés a székely
és a szász nép között is fennállott. Brassó, Segesvár,
Medgyes, Szász-Bégen és Besztercze piaczain a két nép
állandóan érintkezett s ezen városok vallásügyi reform-
kezdeményezése nem csak a magyar föld vegyes nemze-
tiségű városait, hanem a tiszta székely központokat,
Maros-Vásárhelyt, Székely-Udvarhelyt, Sepsi-Szt-Györ-
gyöt is maga után vonta. A városok állásfoglalása aztán
eldöntötte a vidék reformátiójának sorsát is.
A másik tényező, melyet még fel kell említenünk, Er-
dély közjogi helyzete a magyar birodalomban. Ez az
országrész, a mennyire csak történelmi emlékeink vissza-
nyulnak, mindig különleges állapotban volt és az anya-
országnak egy külön tartománya gyanánt tekintetett.
Vajdájának fenhatósága alatt élve, mintegy ki volt sza-
kítva az anyaország közkormányzatából. Ennek követ-
keztében saját kormányszervei, különös közigazgatási
hatóságai, külön szokásjoga fejlődött ki, a mit még az
anyaországgal közös és egységes törvényhozás is figye-
lemben tartott. A három nemzetnek uniója, a közös tar-
tományi gyülések, a XVI. század elején önkormányzati
uton felállított tartományi legfőbb biróság stb. Erdély-
28

nek «quasi tartomány» jellegét csak növelték. Önálló-

ságra való törekvésének is találkozunk nyomaival p. o.
Mátyás idejében, a Veres Benedek és társai lázadása
alkalmával. Mindezek a körülmények az anyaországhoz
való kapcsolatot lazábbá tették, tágították és előkészí-
tették azt, hogy Erdély idővel külön állami létre tegyen
szert.*
Ha már most tudjuk, hogy Erdély önálló fejedelem-
séggé alakulásában a protestantismusnak minő szerepe
volt, akkor ezt az ősrégi különállást, ezt a sajátságos
közjogi helyzetet is, mint kedvező körülményt kell tekin-
tenünk a reformátió befogadása és megszilárdulása szem-
pontjából. Erdélynek a XVI. század derekán bekövetke-
zett különszakadására az alap le volt már rakva közjogi
állásának százados sajátosságaiban, de hogy a külön-
válás tartós és egyszersmind a magyar nemzetre és ma-
gyar államra áldásos is legyen, e végből egy új ténye-
zőnek, a vallási különválásnak is közbe kellett folynia.
Valóban, ha a reformátió terjedésének történetét figye-
lemmel kisérjük, az előmozdító vagy hátráltató okok
között ott látjuk az államok közjogi helyzetét, az ural-
kodók és a nép politikai törekvéseit, bizonyos faji és
nemzeti sajátságokat, a gazdasági viszonyokat, a tudo-
mány és művészet fejlettségi szinvonalát, a népnek ezek
iránti érzékét, olykor bizonyos traditiókat. Bizonyos te-
hát, hogy Erdélyben is a klérus romlottságán, a vallás-
erkölcsi élet lazaságán, a humanismus és más reform-
irányok benyomulásán kívül még egyes sajátszerű és

* Erdély különállása okáról s a különállásából fejlődött sajá-

tos alkotmányi viszonyairól lásd Szolnok-Doboka vármegye
monographiája. Deés, 1901. I. 227. l. s köv.
 29

helyileg indokolt tényezők is befolytak arra, hogy a

protestantismus eszméi ne csak elterjedjenek és meg-
szilárduljanak, hanem társadalom és államfentartó jelen-
tőségre is szert tegyenek. Sok rendbeli vallás-erkölcsi,
faji, társadalmi, közjogi és gazdasági okok folytak tehát
be arra, hogy az erdélyi római katholikus egyház már
teljesen érett gabona volt, midőn az aratásnak ura el-
bocsátotta az ő aratóit az ő gabonájába.
 3. A lutheri reformátió befogadása.

Luther 95 tétele nagy gyorsasággal járta be egész

Európát. Hatása mindenfelé rendkivüli volt. Már 1518.
év végén azt írja a Lipcsében meghuzódó Tetzel János
Miltiz Károlyhoz, hogy az augustinus barát annyira fel-
izgatta és mozgásba hozta a hatalmasokat nem csak a
német tartományokban, hanem Cseh-, Lengyel- és Ma-
gyarországon is, hogy ő sehol sem érzi magát bizton-
ságban.*
A mint közel egy századdal előbb a báseli zsinat iratai,
úgy most Luther tételei és könyvei azonnal eljutottak
Erdélybe is. Németországnak, sőt a világnak legneveze-
tesebb eseményére vonatkozó ezen és más adatokat, a
melyek mindenfelé közkézen forogtak és a legélénkebb
szóbeszéd tárgyát képezték, a vásárokról hazatérő keres-
kedők a legkapósabb ujdonság gyanánt hozták maguk-
kal hazájukba.
Nincs miért találgatnunk, hogy mely évben ismerked-
tek meg hazánkban egyesek Luther tanaival, a reformá-

* Jászai Pál, A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után.

Pest, 1846. I. 478. l. forrásidézéssel.
 31

tió eszméivel,1 mert a XVI. század forgalmi és közleke-

dési viszonyaiból önként következik, hogy a kor élő
postái és hírlapjai: a kereskedők, minden érdekes szó-
beli, vagy irodalmi ujdonságot azonnal széthordtak, a
mint azokhoz hozzá juthattak. Attól az időtől fogva,
hogy Luther első fellépésével lázba hozta a világot, min-
den munkáját, mely az őszi vásárokig megjelent, télen
már olvasták Londontól Moszkváig, Stockholmtól Kon-
stantinápolyig, a kik csak megérthették és hozzájuthat-
tak. És a hol olvasták, akadtak olyanok, kik nem győz-
tek betelni dicséretével és viszont mások a gyalázásával.
Előbb magánházaknál folytatott társalgásokban, majd
az üzletekben és korcsmákban, a kor eme kaszinóiban
folyt a beszéd a Luther-féle támadásokról.2 Évek tel-
tek el, míg maga Luther is szakított a pápával. Évek-
nek kellett eltelni, míg a távol vidékeken, a nyilvá-
nos szószékeken is előállott egy-egy barát, káplán vagy
épen plebános, a ki a «lutheri eretnekségnek» szentírás-
szerű voltát tanította s az egyházi visszaéléseket ostro-
molta.
Adataink szerint Erdélyben először Nagy-Szebenben
léptek fel egyesek, a kik Luther értelmében tanítottak.
Mielőtt a lutheranismus terjedésére időrendileg megbiz-
1
Hogy mely évben ismerkedtek meg a szebeniek Luther
irataival, ezt a régi irók pontos évszámmal kivánták megjelölni.
Az adatokat összeállítva lásd Fabritius i. m. 23—4. l. Egy ujabb
adat 1744-ből azt állítja, hogy II. Lajos már 1520-ban rendele-
tet intézett Várdai Ferencz püspökhöz az Erdélybe becsuszott
lutheránusok ellen. Ker. Magvető. 1883. XVIII. 392. l.
2
A sopronyi 1524. évi tanukihallgatás igazolja ezt. Révész J.
M. prot. egyh. és isk. Figyelmező. 1873. IV. 167. l. V. ö. Fa
britius i. m. 157—8. lapjain közölt okmánynyal.
32

ható irásos adatot találnánk, ott látjuk már éveken ke-

resztül, hogy a polgárság és a papság között elkeseredett
harcz folyik és az utóbbinak tekintélye rohamosan ha-
nyatlik alá. Majd 1522-ben megjelennek Wittenbergben
az első erdélyi szász tanulók is.
Az eretnekséget tiltó és büntetni rendelő 1523. évi
törvény meghozatala után Szathmáry György esztergomi
érseknek teljhatalmú követe jelenik meg rendet csinálni
Szebenben. A következő évben, midőn a lutheránusok-
nak egyik legbuzgóbb ellensége, — Szalkai László egri
püspök, — jutott az esztergomi érseki székbe, a luthe-
ránusok zaklatása az egész országban mindenfelé meg-
kezdődött. II. Lajosnak 1524 márcz. 9-iki rendeletéből
arról értesülünk, hogy Luther iratai Szebenben annyira
elterjedtek és oly nagy felfordulást idéztek elő, hogy
a király azoknak házanként való összeszedését és el-
égetését rendeli el. Szalkai érsek levelei pedig arról
tanúskodnak, hogy némelyek már lutheránusokká is let-
tek, papok és világiak, férfiak és nők egyaránt, kik Lu-
ther eretnekített tanait vallják és hirdetik. Látjuk, hogy
az egész egyházi élet összezavarodott. A papokat, szer-
zeteseket ócsárolják, a szent szertartásokat kigúnyolják,
a böjtöt megvetik, az egyházi fegyelemmel nem törőd-
nek. A lutheránusok ellen az érsek elrendeli a nagyobb
kiközösítést és az egyházi átkot. Elrendeli Luther ira-
tainak a megégetését, a minek eszközlése végett meg is
jelennek Szebenben a király képében és parancsával
Ráskay Gáspár főkamarás és Gerendi Márton, ugocsai fő-
esperes, királyi titkár.
De a legerősebb fellépés is sikertelennek bizonyult.
Ha erős ellenségei voltak is a lutheránismusnak, de ba-
rátai sem voltak gyengék. A király, az érsek távol lak-
 33

tak. Ellenben Pemflinger Márk, szász gróf és Hecht

(Csukás) János mester, városi tanácsos, sőt az egész sze-
beni tanács, ott helyben nem csak oltalmazták, hanem
terjesztették is az új tanokat. Csukás János házá-
nál iskolát és német nyelvü istentiszteleteket tartott
György domokos-rendi barát, ki midőn a papság be-
folyására innen kiüzetett, Pemflinger lakásán vonta meg
magát. A szász gróf házába aztán semmiféle üldözője
nem merészkedett utána menni. Maga a tanács sem állott
a papok pártján. Kényszerítette a plebánost, hogy a vi-
dékről Szebenbe gyült s itt menedéket talált, vidéki
lutheránus prédikátoroknak engedje meg a nyilvános
igehirdetést. A papok ellen állást foglalt a nép is, mely
mohón kapott az új tanokon. A papságot gúnyoló irato-
kat szórtak szét; az utczákon gúnydalokat énekeltek.
Böjt, ajándékok, kánoni órák stb., mind elvesztették a
nép előtt értéküket s hitelüket.
A káptalan dékánja ismételten fordult Szalkai érsek-
hez és a királyhoz orvoslásért és elégtételért. De mielőtt
a király által kiadott s Pemflingerhez szóló eretneküldöző
rendelkezés végrehajtására került volna a sor, a szeren-
csétlen mohácsi ütközet más irányba terelte a közfigyel-
met. Igaz ugyan, hogy János király megkoronáztatása
után nem sokkal egy rendeletet adott ki a szebeni luthe-
ránusok ellen (1527 jan. 25.), de az idő, a politikai vi-
szonyok, nem kedveztek az üldözéseknek. Ezen időben
majd minden városban zaklatás, sőt üldözés tárgyai vol-
tak a szerzetesek, mint ezt Kőhalmi Péter, segesvári
dominikánus perjel írásban hátra hagyta. Szebenből
1529 ben teljesen ki is kergettettek a «kövér barátok.»
Csakhogy ez még nem jelentette a reformátió elfogadá-
sát, nem is vallási okból történhetett, a mit eléggé bizo-
34

nyit az, hogy pár év mulva megint csak helyükön talál-

juk a szebeni szerzeteseket.*
A reformátió eszméi tehát a mohácsi vész előtt az
erdélyi szász vidékeken ismeretesek voltak és Szebenben
nagyobb mozgalmakat is idéztek elő. De a szászoktól
tovább terjedtek azok a magyarokra is. Goszthonyi Já-
nos gyulafehérvári püspök, a Brandenburgi György,
hunyadi főispán birtokában levő vajdahunyadi vár vár-
nagya ellen (1526 szept. 24-én) vizsgálatot rendelt el,
mivel az «új és botrányos véleményeket terjesztett és

* Szeben reformátiójára nézve l. Fabritius i. művét. A papság és

szerzetesek ellen szórt gúnyiratokból, a kor jellemzéséül, egyet köz-
lünk és pedig a könnyebb megérthetés okából magyar (szabad)
forditásban:
«Hitvány, rossz életű, gonosz pápás banda, Térj magadba s
gondolj tenger sok hibádra. Lásd. most mindenfelé zöldülnek a
rétek, virágok pompáznak s mit az ige lehel, Oly kedves az
élet.
Csak az Antikrisztus kedvére szolgálnak; Isten dolgaival
keveset gondolnak. Látja minden ember, mily csúfosan járnak.
Az Isten házától nagy el tévelyedve, Mily messze kószálnak.
Pusztítják a népet, mert nincs bennök lélek. Bünük bünte-
tése: nem látnak, bár néznek. Jaj a nyirottaknak, pilises papok-
nak. Méltóságuk czimét hiába hordóknak! A kik csak zsebelnek
és ha pénzt nem nyernek, Ingyen mit sem adnak.
Jaj neked is főpap, Simon mágus képe! A szentirás nem kell,
nem is forgatgatod. Juhaidnak gyapját (pásztorságod bére),
Korcsma jövedelmed; a mint össze rakod, Rosz k .... kra adod.
Ha Isten szavának kedvelője volnál, Hivatalt és nevet
úgy be nem mocskolnál, Lutheránusokkal, hogyha megbé-
kélnél,... Most esztelenül élsz: ezután naponként Tisztesség-
ben élnél.
Vessetek már egyszer a vakságnak véget; Ne legyen éltetek
kivül fehéritve, Belől álnoksággal szivetek telitve. Ezt várjuk
tőletek s igy jő el majd ama Boldog igaz élet.» I. m. 41—2. l.
 35

sokakat megbotránkoztatott.»1 Majd 1529-ben azt lát-

juk, hogy Torday Pál hunyadi főesperes és generális
vikárius, egy általános tilalmat ad ki, melylyel a pap-
ság ellen szórt gúnyiratok terjesztését akarja megakadá-
lyozni, elrendelvén azok elkobzását, excommunicálván
szerzőit és terjesztőit.2
Ezen emlékek után jó 10—15 évig alig tudunk vala-
mit a reformátió terjedéséről. A két királynak egymás
ellen vivott diplomácziai és fegyveres harczai közepette
elhallgatott a lutheránusok üldözése s ezzel együtt ki-
maradnak az okmányos nyomok is. De azért a refor-
mátió terjedt. Lassan hódít az evangélium, mint a tető
alatt lappangó tűz, mely mikorra láthatóvá lesz, az
egész épületet lángba borítja. Az eszmék hódító had-
járata zajtalanul folyt, de sikeresen. Az a körülmény,
hogy midőn a protestantismussal újból foglalkozni kezd
a nyilvánosság és maga a törvényhozás is, már nem
csak egyes lutherános papokról, barátokról, pártfogók-
ról, hanem teljesen reformált és szervezett evangélikus
gyülekezetekről van szó, a melyek egymással nagyobb
egyházi testületek közösségébe is lépnek: ez mutatja leg-
jobban, hogy az okmányok hallgatása daczára a protes-
tantismus nem csak élt és működött, hanem egész Er-
délyben diadalmaskodott is. A római katholikus kül-
szín már protestáns szellemet takart és csak idő kér-
dése volt, hogy teljes önállóságában, befejezett szerve-
zetével, a réginek helyére egy új egyház álljon.

1
Történelmi Tár 1890. 121. l. Egyh. tört. emlékek a magyar-
országi hitujitás korából. Budapest, 1902. I. 283. l.
2
Gr. Kemény J., Erdély tört. eredeti oklevelekben. I. 2. szám.
Erd. Muz. Tört. Tár. 1890, 515. l. Egyh. tört. emlékek. I. 429. l.
36

Hogy az evangélium a maga hódító munkáját ily

csöndben és teljes sikerrel befejezhette ez alatt a rövid
idő alatt: annak sok oka volt, melyeket ma talán nem
is ismerhetünk elegendőképen. De kettőt, mint kiváló
fontosságut, nyilván látunk közreműködni, anélkül azon-
ban, hogy ezeknek egyenesen terjesztő jelleget tulajdo-
níthatnánk. Az egyik körülmény János királynak a refor-
mátióhoz való viszonyában áll, míg a másik a gyula-
fehérvári káptalan, illetőleg kanonokainak állásfoglalá-
sából tünik elénk. Mindkettő sokat tett a reformátió
sikerére s méltó velök megismerkedni.
János király, ki második Lajos idejében az ú. n. nem-
zeti pártnak volt a feje, teljesen osztotta ennek a párt-
nak egyházpolitikai programmját, mely 1524-ben a Rá-
kos mezején lapidáris rövidséggel foglaltatott össze emez
örök emlékezetű szavakban: «lutherani — comburantur.»
Nemcsak a római katholicismus, hanem a nemzeti gon-
dolat is belejátszott ebbe a határozatba. A mohácsi vész
előtt a Luther-követők németek voltak. Legfőbb táma-
szaik ott találhatók a gyűlölt idegenek soraiban, a király
legközelebbi környezetében. Brandenburgi György őr-
gróf, br. Schnaidpeck János birodalmi követ, a királyné
egész udvara, sőt maga a királyné is lutheránusok és
németek.* Az idegen befolyás megtörése, a németség
ellenében a haza és alkotmány szabadságának a meg-
óvása és a lutheránusok ellen hozott törvények: egy kö-
zös forrásból fakadtak. Annyira átment a nemzeti párt-
nak a gondolkodásába az a meggyőződés, hogy a német—
lutheránus, hogy mikor János, mint király, ellenfelével,

* Fraknói V. Magyarország a mohácsi vész előtt. Buda-

pest, 1884. 113—28., 200—7. l.
 37

Ferdinánddal szemben diplomácziai lépéseket tesz, ezt

a pápánál lutheránossággal, az apostoli széktől való el-
pártolással vádolja.* Ezen lutheránus-ellenes érzületet
mutatja a Szeben városához intézett parancs is, melyben
az eretnekség mérgétől megfertőztetett világiak elfoga-
tását, javaiknak elkobzását elrendeli.
Azonban János király vallásos buzgóságát a politikai
viszonyok követelte eszélyesség hamar lehütötte. Még a
«a defensor fidei» czím is csak a koronával együtt ér
valamit. Már pedig az új hit követői között a mohácsi
vész után, tekintélyes egyének, nagy urak is vannak,
kikkel együtt erős várak és jó darab földek cserélhetnek
pártállást. Az erdélyi és szepességi szászok, a kincster-
melő felső- és alsómagyarországi bányavárosok egymás-
sal szoros összeköttetésben állottak, egy-egy testet ké-
peztek, melyeknek pártállása sokat nyomott a politikai
mérlegnek egyik vagy másik serpenyőjében. Ezek a te-
rületek és városok pedig 1527—40 között, szívben már
teljesen a reformátió hívei. Így aztán már csak ezért sem
igen folytathatta János király a lutheránusok ellen szóló
rendeletek kiadását.
De jött még más ok is közbe, a mi Jánost vissza-
tartotta a reformátió terjedésének az akadályozásától.
Ugyanis VII. Kelemen pápa szerencsétlen nemzetközi
politikája következtében, a barcelonai békének (1528)
egyik ára János király kiátkozása volt. Pedig János erős
és komoly híve volt a római egyháznak. Mi sem mutatja
ezt jobban, mint az, hogy a kiátkoztatás tíz éve alatt
sem gondolt arra, hogy a pápával szakítson. VIII. Hen-
rik angol király Boleyn Annáért hátat fordított Rómá-

* Századok, 1877. 61. l.

38

nak; de János, a kiátkozott, s trónja birtokában a pápai

világpolitika által is fenyegetett magyar király, haláláig
hű fia maradt a római egyháznak.
Hanem azért a kiátkozás, tagadhatatlan, hogy hatás-
sal volt reá. Bizalma a szentszék iránt megingott. Hit-
hűségéből a lemondás és a reformátió szabadabb eszméi-
nek megismerése a türelmetlenség elemeit eltávolította.
Székvárosában, Budán, és egész országrészében szaba-
don hirdethették az új hit apostolai az evangéliumot.
Püspökei: Frangepán és Brodarich, panaszolva említik a
pápának, hogy az eretnekség terjedése a király kiátkozá-
sának a következménye. Ha beszélnek előtte erről a do-
logról, ő csak vállat von és azt szokta mondani, hogy
neki semmi köze hozzá, mert ő ki van átkozva. Csak
nagynehezen lehetett rávenni, hogy legalább Budán
tiltsa meg a lutheri dogmák nyilvános hirdetését. Kérve-
kérik a pápát, hogy mentse föl János királyt az átok alól,
mert e miatt már odáig jutottak, hogy Magyarország tel-
jesen megvan fertőztetve a lutheri tanoktól és ez a ve-
szedelem folyton tovább harapódzik.1
Csakhogy János király, bármily közönyösnek mutatta
is magát, még sem volt teljesen az a reformátióval szem-
ben. Az átok alól való feloldoztatás érdekében olykor-
olykor tett is valamit, a mivel jó katholikusságát bizo-
nyítsa. Dévai Biró Mátyás említi, hogy ő mind a két
királytól bebörtönöztetést szenvedett; és a hagyomány
is azt tartja, hogy János őt Budán fogságba vettette. Tud-
juk azt is, hogy Bebek Imre gyulafehérvári kisprépostot
szintén börtönbe juttatta azért, hogy ez megnősült.2

1
Londoni okmánytár. M. H. H. I. oszt. V. 186—8. l.
2
Révész Imre. Dévay Biró Mátyás élete. Pest, 1863. 32. l.
 39

Azonban a hitüldözésnek egyéb emlékét nem kötik ne-

véhez a máig előkerült okmányos emlékek.
Különös dolognak látszik, hogy az átok alól való fel-
oldoztatása után, mikor már a váradi béke is létrejött, a
mikor kevesebb oka lett volna elégedetlenkedni a pápá-
val szemben, némi rokonszenvet is mutat a reformátió
iránt. A segesvári hitvita után (1538) a reformátió hí-
veit reménység töltötte el, hogy a király a protestantis-
mushoz fog csatlakozni. Szántai István, szikszói mester,
kit a püspökök fogságba juttattak a lutheránus tanok
hirdetése miatt, egyenesen a királynak köszönhette sza-
badulását. Fráter György, Statileo és Frangepán püspö-
kök, a pápai jogszolgáltatás elvei szerint, minden kihall-
gatás nélkül máglyára akarták juttatni a jámbor férfiút,
«miért hogy Luther volna». De a király disputatióra iga-
zította a dolgot, a mely disputatióban «ama füntzes csá-
csogó frater Gergely», váradi baráttal szemben úgy meg-
állta helyét István mester, hogy az arbiterek: Adrián
doctor és Kálmáncsehi Márton, azt a jelentést tették a
királynak, hogy «a mit szól, a mit disputál és tanít,
merő igazság, mert tiszta szentírást szól és forgat.» Mi-
dőn pedig a püspökök a király ellen támadtak, hogy a
disputatióból «egyebek is beszívják ezt a mérget» és Sta-
tileo legfőbb bűnül Szántainak ama tanitását emelte ki,
hogy «az áldott mise semmi, hanem ördögnek talál-
mánya»: maga a király kelt a kétszín alatti urvacsora
védelmére. Megkérdezvén, hogy «a görögöknek gyüleke-
zete igaz keresztyéni szentegyház volt-e ?»: az igenlő vá-
lasz után így folytatta: «A görögöknél nem volt a mise;
most sincs. Miért ne lehetnénk mi is a nélkül? És a
görögek mindnyájan communicálnak két szömély alatt
és ugyan tanyították őket a szent pispekek, Chrisosto-
40

mus, Cyrillus és a többi. Ha a görögek ezért bűnt nem

vallanak, miért nem communicálhatnánk mü is két szö-
mély alatt»? — A püspökök nem győzvén érvvel, Fráter
György előálla: «Ha felséged nem teszen róla, mü is
nyilván más írrel kötjük.» De a király módját ejtette,
hogy Szántai sértetlenül távozott és a György püspök
irjére nem került reá a sor.1
A segesvári vitatkozás mutatja, hogy János király is
óhajtott némi reformokat az egyházban, akárcsak V. Ká-
roly, vagy I. Ferdinánd. De azért teljességgel nem szol-
gáltatott okot arra, hogy a lutheri dogmák helyeslőjének
tartassák. Maga az ezt kifejező szász emlékíró is hama-
rosan megjegyzi, hogy a felőle táplált reménység rövide-
sen meghiusult.2 A kétszin alatti urvacsorát nemcsak a
segesvári hitvitán helyeselte, hanem halálos ágyán is így
vette Fráter György kezeiből.3 De előbb katholikus mó-
don meggyónt. Hogy a kétszin alatti communió párto-
lása nála nem a lutheránus érzület kifolyása volt, azt
mutatja még az is, hogy halála előtt kevéssel arra kény-
szerítette Drágfi Gáspárt, hogy a régi egyházhoz hűséget
fogadjon; Perényi Péterrel pedig megigértette, hogy a
papokat többé nem fogja házasságra erőltetni.4 Szóval
János mindvégig híve az ősi egyháznak, de szívesen lá-
tott volna némi reformokat is. Épen azért azokat, kik a
római katholicismus visszaélései s főleg a mise ellen ta-
nítottak, teljességgel nem üldözte. Kiátkoztatása alatt és

1
Heltai Gáspár. Halo etc. Kolozsvár, 1870. Szabó K. R. M.
K. I., 81. sz. Révész, Figyelmező, 1870. 255. l.
2
Trauschenfels E., Deutsche Fundgruben etc. N. F. Kronstadt,
1860 11. l.
3
Verancsics A. összes művei. VI. 113. 1. M. H. H. II. oszt.
4
U. o. 108. l.
 41

után alig tett valamit az evangélium hirdetésének a meg-

akadályozására és így az ő uralma alatt a protestan-
tismus háborítatlanul és békésen terjedhetett, hódít-
hatott.
Míg János királyról csak azt mondhatjuk, hogy nem
akadályozta az evangélium terjedését, addig a gyulafehér-
vári káptalan egyenesen elő is mozdította azt. A kano-
nokok között ebben az időben többeket találunk, kik a
reformátió barátai gyanánt tekinthetők, a kik vagy csak
a reformok iránti rokonszenvüknek adtak kifejezést, vagy
pedig idővel egyenesen be is állottak az evangélium ter-
jesztői közé.
Maga Statileo püspök ugyan épen nem rokonszenve-
zett a reformátióval, de az ő magaviselete, erkölcsi élete,
annál inkább közremunkált az új tanok terjedésében.
A segesvári hitvitán ő is sürgette, hogy Szántaival rövid
úton végezzenek. Egy barátot pedig, ki böjtben húst
evett, tele aggatott nyulakkal és madarakkal, majd éhes
vadászkutyáit reá uszítván, úgy tépette szét. De ez a
püspök, ki különben püspökké soha fel nem szenteltetett,
csakis így tudta védelmezni a római anyaszentegyházat.
Ellenben élete förtelmekkel volt teljes. A pápai követ
többszörös gyilkossággal vádolja és mint telhetetlen pa-
ráznáról szól róla. A segesvári hitvita leírásában Heltai
Gáspár gúnynyal említi őt, mint a ki «a szent szüzesség-
nek nagy patronusa». Maga János király is megbotrán-
kozott erkölcstelen életén és ennek gyakran kifejezést is
adott. Ilyen természete miatt saját unokaöcscsével, Ve-
rancsics Antal gyulafehérvári kanonokkal is éles összeütkö-
zésbe jutott, mert a nagybácsi nehéz szívvel vette, hogy
az unokaöcscse donjuankodásait az ő rovására sem átalta
folytatni. Nagy fáradságába, sok ékesszólásába került
42

Verancsicsnak, míg a legérzékenyebb oldalán sértett nagy-

bácsit valahára meg tudta kérlelni.*
Ilyen püspök mellett, kit a szerelmi kalandok vadá-
szatán kívül a politika és diplomáczia is nagy mérték-
ben igénybe vett, a nyáj igazán pásztor nélkül maradt.
Hogy Rómából megerősítést nem nyert, még ez nem
gátolta püspöki teendői teljesítésében; de annál nagyobb
mértékben elfogták attól az országos ügyek. Az egyház-
megyét helyette teljesen a káptalan, illetőleg a generális
vikáriusok vezetik, a kik pedig — mint említve volt —
a többi kanonokokkal együtt, a reformátióval rokonszen-
vező egyének voltak. Ezek között több olyan névvel ta-
lálkozunk, a melyeknek tulajdonosai a reformátió törté-
netében maradandó nyomokat hagytak hátra; míg má-
soknál a puszta emlékezeten túl, nem igen sokat tudunk
feljegyezni történelmünk lapjaira. Egyik-másik idővel
határozottan ellene szegült a reformátiónak, de az egy-
háznak romlottságát majd mind belátták és annak idejé-
ben reformokat óhajtottak. Sorsuk későbbi alakulása egye-
seket a reformátió terjesztőivé, másokat annak ellensé-
geivé, üldözőjévé tett; de még az utóbbi körülmény sem
feledteti el egykori maguktartását.
Hogy névszerint is felemlítsünk egyeseket: íme ott
látjuk pelsőczi Bebek Imrét, a ki már 1535-ben szakított
a római egyházzal, nőül vevén Arbanáz Ilonát, kitől
János és Erzsébet nevű gyermekei is születtek. Házassá-

* Révész, Figyelmező 1870. 255. I. Scriptores Rer. Transsylv.

Tom. I. vol. I. 56. l. Teutsch G. D. Urkundenbuch der ev.
Landeskirche A. B. in Siebenbürgen. Hermannstadt, 1883. II.
236. l. M. H. H. I. oszt. XVI. 30. I. Bornemissza Péter. Negye-
dik része az evangéliumokból és az epistolákból való tanusá-
goknak, Sempte, 1578. 885, l. Verancsics i. m. XII. 209. l.
 43

gáért János király fogsággal is büntette, de hamarosan

szabadon is bocsátotta. Protestáns gondolkozását és ér-
zületét nemcsak ez a cselekvénye bizonyítja, hanem az
is, hogy Dévay Mátyásnak pártfogója volt, mit maga
Dévay említ egyik munkájának hozzá intézett ajánló le-
velében.1 Brenner Márton, a Besztercze vidéki Besenyő
(Heidendorf) papja s gyulafehérvári kanonok, 1536-ban
Pomárius Keresztély beszterczei tanácsjegyzőhöz, majd
később lekenczei paphoz intézett levelében, protestáns
gondolkozású férfiúnak mutatja magát.2 Csáki Mihály
szintén kanonok volt és még mint ilyen segítette Heltai
Gáspárt a bibliának kiadásában. Az 1557-ben végrehaj-
tott szekularizáció után is, élte végeig megtartotta róm.
kath. papi ruháját, de azért a protestánsoknak főfőtá-
masza volt fejedelmi kanczellári minőségében is, úgy,
hogy 1566-ban, a János Zsigmond udvarában járó és
élő olasz kapitány, Gromo Lajos, a szászok vallását, azaz
az ágostai hitvallást tartónak és mint ilyet, a szászok
fejének nevezi őt. A különböző hitvallási vitatkozáso-
kon nagy érdeklődéssel vett részt.3 Enyedi Wolfhard
Adrián kitünő humanista, költő; a bécsi egyetemen vé-
gezte tanulmányait, hol 1514-ben, baccalaureus, később
doktor lett. Neve a hazai humanista irodalomban, mint
költőé és könyvkiadóé előnyösen ismert. Kolozsvári ple-
bános és generális vikárius volt. A segesvári hitvitán ő
az egyik biró és itteni magatartása őt mint a reformátió
hivét mutatja fel. Erre enged következtetni az is, hogy

1
Révész J. Dévay, 59. l.
2
Wittstock, Beiträge zur Reformationsgeschichte des Nösner-
gaues. Wien, 1858. 21. l.
3
Archív. N.F. II. 37. l. L. Brevis enarratio disputationis Al-
banae. Alb. Jul. 1568. — Disputatio... Claudiopoli 1568.
44

1544-ben bekövetkezett halálakor, plebánosi állásá-

ban a Wittenbergből hazatérő s már ekkor határozot-
tan evangelikus Heltai Gáspár váltja fel.1 Kálmáncsehi
Márton, a segesvári vitatkozás másik bírája, Krakkóban
tanult. 1538-ban a gyulafehérvári káptalani iskola igaz-
gatójának s kanonoknak mondatik s 1539-ben generális
vikárius volt. Róla, mint a schweizi reformátió előhar-
czosáról és Erdélyben első terjesztőjéről, még utóbb lesz
emlékezés.2 Károlyi Sebestyén, tanulmányait Krakkóban
befejezvén, pap, majd gyulafehérvári kanonok lett.
A róm. kath. egyházzal szakítva, előbb kolozsvári iskola-
igazgató, majd szászvárosi lelkész és hunyadi esperes
gyanánt szerepel. Korán szakíthatott róm. kath. papi
állásával, mert 1566-ban már családos fiairól van emlé-
kezés.3 Kolozsváry Péter törpényi plébános és ugocsai
esperes, a Besztercze vidéki papság nevében 1547-ben
tiltakozást tesz le a gyulafehérvári káptalan előtt, mint
annak egyik kanonok-tagja, melyben magát és paptársait
a hittől való elszakadás ellen védelmezi, mert ők nem
apostaáák, hanem a tiszta evangéliumnak hirdetői és az
egyházi szertartásokban végbe vitt újításokat is az ős-
egyház szertartásainak mintájára eszközölték. Különben
ha valamely egyetemes zsinat másképen rendelkezik, ők
készek annak engedelmeskedni; hanem addig változtatá-

1
Frankl i. m. 216. l. Szabó-Hellebrand, R. M. K. 178., 251.
sz. Jakab E., Kolozsvár története Budapest, 1880. II. 21. l.
2
Révész, Figyelmező 1870. 255. I. Országos levéltár. Kincs-
tári osztály Gyulafehérvi kápt. levéltár lymbus 1539 márcz. 3.
Ez utóbbi adat bizonyítja, hogy valóban kanonok és gen. viká-
rius volt.
3
Szeredai A., Notitia Capituli Albensis. Alb. Carolinae. 1791
164—5. l. Archiv. N. F. XV. 434—7. l.
 45

saikat fentartják.1 Medgyes Ferencz, Dávid Ferencznek

egyik pártfogója, kit Dávid egy szép elégiával is megtisz-
telt. Még 1548-ban Pál nagysinki plébánost megerősítő
levelében arra inti, hogy a felséges Isten igéjét tisztán,
egyszerűen, szentül és feddhetetlenül prédikálja. Hasz-
nált kifejezései és a reformátió bajnokaihoz való barát-
ságos viszonya őt a protestantismussal rokonszenvezőnek
tünteti fel. 1551 óta, mikor Erdély Ferdinánd kezeibe
kerülvén, Fráter György őt akarja a gyulafehérvári püs-
pöki székhez juttatni, a protestánsok ellen fordul. Úgy
látszik, hogy érdemeket akart szerezni a püspökségre, de
ezt azért még sem érhette el, mert a kolozsmonostori
várkastélyban erőszakos halált szenvedett.2 Pesti Gáspár,
Dávid Ferencz másik pártfogója, kiről épen Dávid Fe-
rencznek hozzá intézett leveléből tudjuk, hogy a refor-
mátió barátja volt.3 Vegedi Imre tordai főesperes, a fel-
sorolt kanonokok között a legtartózkodóbb az evangéli-
ummal szemben, de azért ő is elismerte Verancsicshoz
intézett levelében, hogy az egyház az apostolok hagyo-
mányaitól és egyszerű szertartásaitól már a harmadik
század végén eltért s ezt a misére nézve ki is mutatta.
Csak a vallásujítók törekvéseinek czélja felől támadtak
aggodalmai: vajjon nem mennek-e túl a jogos határokon.4
Verancsics Antal, kit diplomácziai sikerei idővel az egri
püspöki, — majd az esztergomi érseki székbe emeltek és
a ki ezenállásaiban a reformátorok engesztelhetetlen el-

1
Szeredai i. m. 167—9. l. T. Tár. 1891. 525. l.
2
Archiv. N. F. I. 75—8. 1. Jakab E., Dávid Ferencz emléke.
Kolozsvár, 1879. 25. l. Haner Historia Ecclesiarum. 1694. 203. l.
Teutsch. Urkundenbuch. II. 237. l.
3
Jakab E. i. m. I. 5—7. 1. II. 24. l.
4
Verancsics. i. m. VI. 326. l. stb.
46

lensége gyanánt mutatkozik, gyulafehérvári kanonoksá-

gában még barátja volt az evangéliumi mozgalmaknak és
határozottan rokonszenvezett a protestantismussal. Nem
lehet ugyan őt egy pillanatig sem lutheránusnak tar-
tani, de több volt mint humanista és közelebb állott a
reformátióhoz, mint Erasmus felfogásához. Nagy tiszte-
lője volt Melanthonnak, kinek Dürer által festett arcz-
képére írt epigrammájában, őt isteni elméjü férfiúnak
mondja. Neves hazai protestáns férfiakkal, mint Csáky
Mihálylyal, Battyány Orbánnal, Gyalui Torda Zsigmond-
dal, szíves baráti viszonyt tartott fel. Feltűnően kereste
Honter János barátságát és ezt megbecsüli még azután
is, mikor Hontér 1542-ben teljesen keresztül vitte a Bar-
czaság reformátióját. De legvilágosabban feltárja gondol-
kozását Vegedi Imre kanonoktársához a miséről írott
levele, melyben elismeri, hogy a mise, — a mint mi
most nevezzük, — emberi dolgokkal kevertetett és szük-
séges, hogy az emberek ne busíttassanak örökké emberi
vélekedések által. Különben úgy látja, hogy a dolgok
folyása a jelenben épen ebben az irányban halad. Azon-
ban róm. kath. temperamentuma már itt is kitűnik abból
a nyilatkozatából, hogy a vitás kérdések eldöntését, a
visszaélések megszüntetését az egyház fejétől és főbbjei-
től kell várni. Tartózkodó álláspontjára legnagyobb ha-
tással az volt, hogy a világiak már ekkor teljesen át vol-
tak hatva az egyházi vagyon szekularizációjának a gon-
dolatától. Már pedig olyan emberre nézve, mint Veran-
csics, ki tetőtől talpig világfi, a könnyű és ledér életnek
nagy kedvelője, a ki uri szenvedélyeihez kellő ősi va-
gyonnal nem bírt és csak az egyháztól remélhetett fé-
nyes ellátást s szenvedélyei kielégítéséhez elég költséget:
egy kanonoki stallum, vagy még inkább egy püspöki, egy
 47

érseki benificium mindig megért «egy misét»; ellenben

a szekularizációt hangoztató reformok épen nem birtak
kecsegtető erővel. A reformátióval fellépett komolyabb
erkölcsi követelmények sem igen tetszettek annak a fér-
fiúnak, kinek sikamlós versei, számtalan szerelmi kaland-
jai és számos törvénytelen gyerekei tanubizonysága sze-
rint inkább a papi javadalom, mintsem a papi állás és
papi karakter felelt meg egyéni ízlésének és jellemének.
Mint tudva van, még pappá is csak közvetlenül eszter-
gomi érseksége előtt, 1569-ben szenteltetett fel, de már-
ekkor mint szigorú és erényes főpap tündököl a magyar
róm kath. egyház egén. A változást amaz olasz példa-
beszéd magyarázza meg, mely szerint «az ördög is, ha meg-
vénül, olvasót forgat».*
Oly király uralkodása alatt, mint a minő János volt
és olyan főpapok, kanonokok, esperesek vezetése mellett,
mint a már elősorolt egyének Erdélyben, igen könnyen
és gyorsan terjedhetett a lutheránismus. Nem is csodálko-
zunk rajta, hogy Izabella második bejövetele és a szeku-
larisació kimondása után (1556) a római egyház szinte
egy csapásra és teljesen összeomlik Erdélyben, helyébe
pedig egyszerre odaáll a már szervezett evangélikus egy-
ház. Hiszen eddig az ideig, Gyalui Torda Zsigmondnak
Melanthonhoz intézett tudósítása szerint (1546), a gyula-
fehérvári káptalan volt itt a római egyház főerős-

* Verancsics életrajzát l. összes művei XII. kötetének elő-

szavában. Epigrammja Melanchthon arczképére XII. 18. l. Arefor-
matio hazai barátaival folytatott levelezése a VI. kötetben l. fő-
leg VI. 71. A miséről VI. 326. 1. A szekularizáció miatti aggoda-
lom VI. 75., 83. l. V. ö. M. H. H. I. oszt. II. 74—91. l. Szerelmi
kalandjai, gyermekeiről a VI., XII. kötetben. (Armenia VI. 266. l.,
Orsolya XII. 209. l.)
48

sége.1 A fentebbiekben pedig láttuk, hogy ez a káptalan

milyen tagokból állott. Már 1546-ban Gyulafehérváron
kívül egyedül a székelység egy részét tekinthette csak
sajátjának a római egyház.
Ha most már a reformátió elterjedésére vetjük tekin-
tetünket, úgy találjuk, hogy a mohácsi vész után, 15 év
leforgása alatt, a protestantismus Erdélyt és Magyar-
országot túlnyomó nagy részben meghódította. A gyüle-
kezetek nagy része már 1540 tájt, Wittenbergben tanult
lelkészekkel és tanítókkal volt ellátva. Scepper Kornél,
V. Károly császárnak János királyhoz Erdélybe küldött
követe, úgy találta, hogy azok a lelkészek és tanítók, kik-
kel útközben a latin nyelv miatt érintkezésbe lépett, csak-
nem mindnyájan Melanthon Fülöp iskolájából kerültek
ki. Frangepán egri püspök pedig biztosította a követet,
hogy ez mindkét király országrészében így van és nem-
csak a papok, hanem a nemes urak, sőt még a nép is
meg van mételyezve.2
Mindenesetre meglepő eredmény ez — Magyarorszá-
gon. Azt még könnyen megtudjuk érteni, hogy az evan-
gélium terjedhetett, ha meg volt reá az alkalom és meg
volt a lakosságban a befogadási készség. De minő válto-
záson ment hát át a magyar népnek a lelkülete, míg a
lutheránus-égető rákosi végzéstől odáig jutott, hogy most
már Luther követőjévé legyen ? Hiszen a magyar állam
szervezete teljesen össze volt forradva a római egyház-
zal. Az alkotmányi, társadalmi, magánjogi, gazdasági,
művelődési viszonyokat még csak képzelni sem lehetett az
érsek, püspök, kanonok, káptalan, plebános és barát nél-

1
Tört. Tár. 1885. 527. l.
2
Brüsseli okmánytár II. 74—91. l. M. H. H. I. oszt. II. köt.
 49

kül! Hát a pápa vajjon nem úgy tűnik-e fel a mohácsi

vész előtt, mint a magyar nemzet reménységeinek hor-
gonya, az egész országot elborítani, meghódítani igyekvő
törökkel szemben ? Nem volt nép Európában, mely eb-
ben az időben annyira a pápára lett volna utalva és a
mely Rómához, 1526 előtt, olyan odaadással ragaszko-
dott volna, mint a magyar. És ezt a ragaszkodást, ezt a
nagy odaadást rövid 10—15 év úgy elsöpörte a föld szi-
néről, mintha soha sem is létezett volna. Ennek igen
nagy okának kellett lenni. És ilyen ok valóban volt is.
A magyar nemzeti közvélemény, a mohácsi vész előtt,
a haza ellenségét látta a németben, a lutheránismusban
pedig a «szent atya» ellenségét. A szent atyától várta,
remélte saját tehetetlensége érzetében a szabadulást és
várta a katholikus keresztyénség világi fejétől, a császár-
tól. De hiába várta, hiába remélte. A kiknek köteles-
ségük lett volna Magyarországot, a keresztyénségnek
eme végvárát, közös erővel megmenteni: egymással álla-
nak harczba, egymás ellen támadnak és míg egymás
erejét, a keresztyén világ erejét lekötik, a magyar nem-
zet szine-java ott hull el a mohácsi síkon «nyakavágó
szent János» napján. A pápa és a császár egymás elleni
hatalmi törekvéseik miatt Magyarországot mintegy oda-
dobták a pogány török karjaiba. A nagy nemzeti temető,
az ifjú király tragikus sorsa, szomorú halála, arra inti
a nemzetet, hogy a keresztyénség fejeiben nincsen sze-
retet, nincsen krisztusi lélek. A keresztyén világnak
reájok bízatott nagy erejét is csak önző czéljaikra tudják
és akarják használni. Ide járult az új hit prédikátorai-
nak igehirdetése az egyház romlottságáról, elvilágiaso-
dásáról, az igaz keresztyén hit és vallás megvesztegetett
voltáról, a pápa és a papság hamis tekintélyéről, mely
50

tanokat a pápaság magatartása is igazolni látszott. Az

ige nem hullott terméketlen talajra, hanem felhangzik
a magyar ajkakon az ének: «Elvevéd mi tőlünk orszá-
gunkat, királyunkat, földhöz veréd a mi koronánkat,
szined elől elvetéd mi áldozatunkat... Tudjuk, hogy
vétkeztünk, mert tégedet nem tiszteltünk, mint atyánkat
téged nem szerettünk, mint hatalmas urunkat nem fél-
tünk... Azért kell már tisztelnünk pogányokat, gyilko-
sokat, paráznákat, bálványimádókat, kiknek, el kell vi-
selnünk kemény igájokat»... Elemi csapásokban, nagy
nemzeti szerencsétlenségekben a nép mindig Isten osto-
rának sujtolását látja, azokat a bűn büntetésének nézi.
Önkénytelenül keresi az okokat, melyek miatt Isten
haragját magára vonta. Ha a reformátió a nagy nemzeti
szerencsétlenség előtt nagyobb mértékben el lett volna
terjedve, igen könnyen megtörténhetett volna, hogy egy
véres lutheránus-üldözés lesz az okkeresés következ-
ménye, mint a hogy a keresztyénség első századaiban a
keresztyén üldözések keletkeztek. Azonban nálunk nem
állott fenn ez az eset. A prédikátorok több joggal mu-
tathattak reá az egyház romlottságára, a pápa maga-
tartására.
A nagy nemzeti gyászra következett a másik csapás:
a kettős királyválasztás. A magyar nemzeti politikának
már több mint 20 év óta (1505-től), egyik vezérgondo-
lata a nemzeti királyság eszméje volt. Mikor a mohácsi
vészszel megüresedett trón betöltésre várt, a szabad vá-
lasztás jogához visszajutott nemzetnek egy — és pedig
akkor igen jelentékeny — része, az ú. n. nemzeti párt,
a maga fejét, Zápolya Jánost, ültette a királyi székbe.
Azonban egyfelől önző indokok, másfelől pedig igen
tiszteletre méltó hazafias érzelmek, a nemzetet szakadás
 51

örvényébe vitték. Ugyanaz a Podmaniczky István, nyitrai

püspök, ki Jánost megkoronázta, tette a szent koronát
Ferdinánd fejére is. Ferdinándnak pedig már legelső
lépései, nyilatkozatai is a magyar állam függetlensége
ellen irányultak. A nemzet zömének régi vágya: saját
vérebeli királyt látni Szent-István trónján, igen kétes
eredménynyel valósult. A nemzeti eszmények, vágyak,
törekvések János király személyében összpontosultak;
de ott volt vele szemben az ország függetlenségét, ősi
jogait tagadva és veszélyeztetve Ferdinánd. És a pápa,
a helyett, hogy a nemzeti törekvéseket előmozdította
volna: János királyt átokkal sujtotta. Tehát a szent
atya, a keresztyénség egyházi feje, nem csak veszni
hagyta a magyar nemzetet élet-halál küzdelmeiben, ha-
nem negyedszázados álmát, a régi dicsőségre alapított
reménységét, a nemzeti királyságot s vele együtt összes
nemzeti törekvéseit még átokkal is illette János szemé-
lyében.
A nemzeti eszménynek ezen megaláztatása a magya-
rokat még jobban elidegenítette Rómától s a protestan-
tismussal közelebbi barátságba hozta. A legtekintélye-
sebb honfiak, főurak és főpapok, meg a nemzet zöme, a
nemesség, el voltak keseredve a pápa és politikája ellen.
A főpapokat bántotta az is, hogy az excommunicátió
miatt megerősíttetésöket a pápai széktől ki nem nyer-
hették. Ezért Róma-ellenes magatartással is tüntettek,
a mi miatt Statileo «a leggonoszabb, istentelen és gya-
lázatos» nevekkel is illettetett Ferdinánd király részé-
ről; Brodarichot pedig fél-lutheránusnak tarták a pápai
nunciusok. Még Frangepán és Ujlaki püspökökről is azt
a véleményt táplálták, hogy nem hívei a szentszéknek.
A főurak közül pedig, habár Verbőczy, Bánffy János,
52

Pöstyéni Gergely stb. rendületlen jó katholikusok is, de

Perényi Péter, Török Bálint, az ifjú Drágfi Gáspár és
mások már nyiltan bevallott lutheránusok voltak, kik
nem csak oltalmukba veszik a prédikátorokat, hanem
rendszeresen munkálnak azon, hogy az új tudomány, a
pápás egyház rovására, minél szélesebb körben elter-
jedjen.
A külső politikai eseményeken kívül nagy szerepet
játszott a magyar nemzet gondolat- és érzületvilágának
átalakítására, magának a protestantismusnak alaposabb
megismerése is. A mohácsi vész előtt a magyarok sze-
mében a lutheránismus politikailag: német, vallásilag:
eretnekség volt. Azért mondják vele szemben, hogy
nincs szándékuk fellázadni Isten és a szentszék ellen.
De a mint a külesemények a római szentszékben és az
általa képviselt vallásos irány krisztusi voltában meg-
ingatták a hitet és a protestantismus felé fordult a köz-
figyelem: egyszerre megváltozott az eddigi ferde fel-
fogás. Nem idegen szellem az, nem német találmány,
nem a hazának veszedelme, hanem általános emberi, a
hamisítatlan ősi evangelium, a nemzeti vágyak, törek-
vések legfőbb támasza. A vallásos könyvek, a szentírás
magyar nyelven jelentek meg és a magyar ember, a
mire eddig oly ritkán volt eset, a maga nyelvén olvas-
hatta istennek igéjét. Erdősi János is így szól Újtesta-
mentom-fordítása előszavában «a magyar nípnek, ki ezt
olvassa»: «A ki zsidóul és görögül, és vigre deákul szól
vala rígen, szól neked az itt magyarul.» És a «magyar
níp» meg is becsülte «az rejtek kincset», megbecsülte
annak hirdetőit és késő nemzedékek ajkán is hangzott
a magyar Luthernek, az evangélium első nemzeti apos-
tolának dicséretét zengő ének: «Magyar nyelven Mátyás
 53

vala a prédikátor.»... Hogy a bibliafordítások, imakönyvek,

énekgyűjtemények, általában a vallásos irodalom azután
a magyar nemzeti tudományos, és szépirodalomnak szülő
anyjává lett, azt felesleges hangsulyozni.
De még tovább is mehetünk a nemzet lelkületének
megváltoztatását munkáló okoknak a nyomozásában.
Hiszen ha csak az lett volna a protestantismusban
hatással a magyar nemzetre, hogy magyarul beszélt a
magyaroknak, nemzeti nyelven imádkoztak, énekeltek
és prédikáltak a gyülekezetekben: mindezt alig lehetne
magasabbra becsülnünk, mint a chauvinismus egyszerű
megnyilatkozását. Azonban itten mélyebbre kell vetnünk
a hálót és messzebb bent a léleknek legmélyén kell
keresnünk, a legbensőbb, a legtitkosabb érzelmek, indu-
latok, sőt sejtelmek körében a nemzeti géniusz átalaku-
lását.
Bizonyos látnoki ereje van sokszor az egyes ember
lelkének is, mely erő megfoghatatlan és tudományos
úton kikutathatatlan módon irányítja az egyént a fenye-
gető bajok, a pusztulás kikerülésében. Valami ösztön-
szerű megnyilatkozása ez a léleknek, melyről sem az
illető alany, sem a megfigyelő nem tud magának számot
adni. És ez így van a nemzetek lelkében, a néplélekben
is. A nemzet lelke is szinte ösztönszerűleg érzi meg,
hogy válságos helyzetében ez vagy amaz a tényező hasz-
nára, vagy kárára fog-e válni. Spanyolország nemzeti
létét és egykori nagy hatalmát, Francziaország régi
dicsőségét a római katholicismusnak köszönheti. Német-
országot a Habsburgok valódi imperiumától a protes-
tantismus mentette meg, valamint ennek köszönheti
Anglia is nagyságát. Így lett Magyarország is keresz-
tyénné Szent István idejében. És most, mikor a magyar
54

nemzet a protestantismussal megbarátkozott, a lehető

legnagyobb szüksége volt az állam létét fentartó nem-
zeti eszmékre, nemzeti szellemre s az intézményeit ápoló
szabadságra. Nem rokonszenv, nem is a megfelelő gon-
dolkozásmód, hanem a szükségérzet volt a leghatható-
sabb tényező abban, hogy Magyarország egy fél század
alatt kilencz-tized részében protestánssá legyen. Divi-
natió-szerű megnyilatkozás ez, melyet a későbbi idők
igazolnak. Megkiséreljük, hogy ezt két irányban bizo-
nyítsuk is.
A mohácsi vész után a magyar nemzet és a magyar
társadalom egyensúlya teljesen megbomlott. Felbomlasz-
totta az a nagy temető, mely 24,000 vitézt, a nemzet
szine-javát nyelte el. A népnek magát regeneráló tevé-
kenysége «homo novus»-okkal árasztotta el a társadal-
mat. És sok időbe került, míg ezek az új viszonyok
között el tudtak helyezkedni. Felbontotta a bekövetke-
zett belpolitikai helyzet, mely a magyar jellemnek egyik
árnyoldalát, a pártoskodást, tulságosan kifejlesztette. Fel-
bontotta a szakadatlan harcz és háború, melynek követ-
kezménye az erkölcsök elvadulása lett. Felbontotta a
közművelődés számos, elég szép eredményeinek az el-
pusztulása, minek következtében a lélek nemesítésére
nem voltak megfelelő intézmények. A barbár világ egyes
jelenségei kezdenek újból hazánkban tünetkezni. És az
állam, melynek feladata, kötelessége lett volna ebben a
zürzavarban rendet teremteni, maga még szomorúbb
képet nyújt. Feladatának a megoldására teljesen kép-
telen. A kettős királyválasztás és a reá következő török
hódítás szétdarabolja az államot és úgy osztja három
felé, hogy az egyes részek között alig található fel
valami közös vonás. Sőt még nagyobb veszedelem az,
 55

hogy minden egyes állam-részben a szétszakadást elő-

idézett hatalom következetesen azon munkálkodik, hogy
az állam egysége helyreállásának, az egységes magyar
államnak lehetőségét megakadályozza. A korona, mint
az állami egység symboluma, igazán üres, tartalmatlan
symbolummá lett.
Ebben a chaosban lép fel a protestantismus, mely
lassan, de biztos eredménynyel megteremti azt, a mire
épen szükség van. Rendet hoz a zürzavaros társadalmi
állapotokba és egy új kapcsot teremt, egy eszmei köz-
pontot alkot meg a három országrész között. Ez a ren-
dező hatalom, ez a kapocs, mely a «magyar állam»
helyére lép és azt, több mint másfél száz éven át, a
viszonyokhoz képest nagy sikerrel pótolja: a «magyar
nemzet» eszméje, melynek kifejlesztése, a nemzeti ka-
rakternek teljes érvényesítése s a polgárosodásba való
bevitel útján uralomra juttatása, a protestantismusnak
az érdeme. A magyar nemzet eszméjét, a magyar nem-
zeti közművelődést, az újkor számára a protestantismus
teremtette meg.
Volt egy másik veszedelem is még, mely a magyart
fenyegette. Olyan veszedelem, mely a történelem tanu-
sága szerint több mint háromszáz esztendőig tartott,
mely fenmaradt, sőt még erősödött akkor, midőn az
állam egysége újra helyre állott. Ősi függetlensége, ön-
állósága forgott koczkán és azt a sorsot szánták neki,
hogy az a nép, mely egykor «három tenger» felett ural-
kodott, egy nyomorúságos provinciai lakossággá sülyesz-
tessék alá. Habsburgi Ferdinánd még a magyar koronát
is csak «öröklési jogon» kivánta elfogadni. És attól az
időtől fogva, hogy ő ezt kimondotta, úgy ő maga, mint
utódai hazánkat az osztrák örökös tartományokhoz ha-
56

sonlóvá kivánták tenni, függetlenségétől, szabadságától,

alkotmányától akarták megfosztani.
A magyar nemzet, attól az időtől fogva, hogy egyes
buzgó, de talán túlságosan is hiszékeny, fiai Ferdinándot
a királyi trónra segítették, tisztában volt azzal, hogy
minden alattvalói loyalitás mellett is, óvatosnak kell
lenni az új dinasztiával szemben. Észrevették azt is,
hogy az a reménység, melylyel Ferdinándot a trónra
ültették, t. i. a török hatalom megtörése, csak a német
birodalom erejével valósítható meg. Látták, hogy Német-
országon a protestantismus egy nagyjelentőségű politikai
tényező. Tudták, hogy a schmalkaldeni szövetségnek
elég ereje van a segélynyújtásra és az általa nyújtott
segély képes is lett volna felmenteni hazánkat a török
iga alól, ha Ferdinánd a brandenburgi választó, II. Joa-
chim, személyében — kiben csak azért bízott, mert a
schmalkaldeni szövetségbe bele nem lépett — a lehető
legügyetlenebb hadvezért nem állítja a sereg élére (1542).
Igen jól ismerték a magyarok, hogy micsoda törekvések
mozgatják a nagy világot. Szemük előtt folyt a harcz az
európai hegemoniáért a franczia király és a német csá-
szár között, mely harczból a harmadik, a pápa akart a
nevető örökös lenni. Érezték, keservesen érezték, hogy
bajaikat, szerencsétlenségüket épen ezen világpolitikai
törekvések okozzák. Nem maradt előttök az sem titok-
ban, hogy a császár Németországban az államok con-
glomeratumából álló birodalmat absolut hatalma alá
akarja hajtani, hogy ott ne legyen más akarat csak a
császáré, mikor az összes választó és nem választó feje-
delemségek függetlensége és önállósága megsemmisülne.
Ennek a politikának a protestáns fejedelmek szegültek
ellene a legerélyesebben és ön védelmük a szabadság vé-
 57

delme, vereségük a függetlenség, a szabadság veresége.

Ferdinánd sem volt különb, mint bátyja, a mint ezt
Csehországgal való bánásmódjában megmutatta. Ezek a
példák, melyek előttük folytak le, megmutatták nekik,
hogy a Habsburgok, a római katholicismus barátai, az
absolut monarchia eszméiért küzdenek és csak egy ellen-
ségük van ezen a téren, t. i. a protestantismus, mely az
állami függetlenséget védelmezi.
A magyar semmi iránt sem volt oly fogékony, oly
érzékeny, mint szabadsága, függetlensége és alkotmánya
iránt. Ha most a külföldön elöttök folyó küzdelmeken
végiggondoltak, azt tapasztalták, hogy a protestantismus
és a szabadság, függetlenség, ikertestvérek a politikai
életben is, épen úgy, mint a hogy a prédikátorok a
belső, a lelki életre nézve hirdetik. Ha pedig hazájokra
néztek, csak azt látták, hogy «Katalin király» (János)
halálával együtt eltűnt a nemzeti királyság eszméje,
tünedezik a szabadság, mert Ferdinánd, a ki most már
az egyedüli magyar király, csak abban jeleskedik, hogy
Magyarország ősi függetlenségét megnyirbálja. A török
ellen teljesen tehetetlen ugyan, de arra van képessége,
hogy a mi még eddig a nemzet számára megmaradt, a
mi az egyetlen becses dolog volt még a nemzet előtt,
t. i. szabadságát és függetlenségét veszedelembe juttassa.
A mint a magyar nemzet a protestantismusban fel-
ismerte a szabadság szellemét, úgy érezte, hogy ez segí-
teni fog neki veszélyeztetett függetlensége megőrzésében,
alkotmánya tovább építésében, valamint a megrongált
nemzeti öntudat fejlesztésében is. Belátván, hogy a val-
lásos reformoknak ez az iránya egyúttal egy épen olyan
természetű politikai tényező is, mint a minőre a nem-
zetnek most a legnagyobb szüksége van, hihetetlen
58

gyorsasággal karolta fel a társadalomnak minden rétege

a protestantismust, melyet azelőtt szivéből megvetett.
A nemzeti érzület tehát a protestantismussal szemben
teljesen átalakult és tisztelettel fogadta azokat, kiket
még csak nem is olyan régen máglyára ítélt volt. Mintha
szent Remigiusnak Chlodwighoz intézett figyelmeztetését
vette volna szivére a nemzet: «Megszelidült Sicambr!
Égesd meg, a mit eddig tiszteltél és tiszteld, a mit eddig
megégettél!»*

* Talán kissé terjedelmesebben tárgyaltam a reformátió ter-

jedésének, gyors hódításának okait, mintsem azt a jelen munka —
czime után — megengedné. De kétségtelen dolog, hogy a pro-
blema fontosabb is, szebb is, semhogy megelégedhetnénk azokkal
az okokkal, melyeket eddig hangoztattunk akár protestáns, akár
róm. katholikus részről. Az egyház romlottsága, a humanismus
és a magyar nép józan gondolkozása járja az egyik oldalról;
míg a másik felől «szabadonczság», kapzsiság és a zavarosban
halászás vágya az, a mit szüntelen emlegetnek. Pedig az efféle
okok sehol és soha sem tudtak megbirkózni még csak a nagy
tömegek conservativ jellemével sem, ha ezt valamely hatalma-
sabb indulat meg nem mozdította. Hát még ezen felül hogyan
győzheték volna le azt az erős, szerves kapcsolatot, a melyben
a magyar állam bel- és külpolitikájában, alkotmányában, egész
társadalmi rendszerében, a római egyházzal állott. Minden nép
jellemében vannak állandó vonások és minden nép történetében
alkalmi dispositiók, a melyek az illető népnek egyes eszmék
befogadásához való viszonyát megmagyarázzák. Ha a protes-
tantismusban nincsenek olyan elemek, a melyek a magyar nem-
zeti geniusnak legsajátosabb alkotó vonásaival rokonok, akkor
közöttük tartós kapcsolat sem létezhetik. Már pedig a XVI. és
XVII. század története és a nagy magyar alföld mai magyar-
sága is bizonyítja, hogy a kettő szorosan össze tud forrni egy-
mással. Nézzük csak a spanyol, az olasz, a franczia reformátió
sorsát: bizonyára nem «a protestantismust letipró zsarnoki ha-
talom», hanem első sorban maguknak a népeknek faji és nem-
 59

A nemzet érzület- és gondolatvilágában a protestan-

tismus javára végbemenő eme változás nem rohamos és
nem a külsőségeken kezdődik. A protestantismus maga
is előbb csak a lelkekben hódít. A gyakorlati következ-
mények levonása, az istentisztelet és egyházszervezet
megfelelő átalakítása, lépésről-lépésre történik egyik
helyen, a másik után. Az egyház formáiban még mindig
római katholikus, a mikor belsejében és a lényegben
evangélikussá alakult át.
Hogy az evangélium ismerete s az evangéliumi érzület,
ezen első évtizedek alatt, mennyire lehetett bensőség-
teljes: azt ma már kellőleg megvilágosítani nem tudjuk.
A barátok és ellenségek tudósításai bizonyára egyformán
túloznak a kor vallási jelleme festésénél. De lélektanilag
következtetve, bátran bevallhatjuk, hogy alig tudjuk azt
valami eszményi magasságban állónak elképzelni. Bizo-
nyára nagy kisebbség volt eleinte azok száma, kikre
nézve az új tanok tisztasága lett volna a reformátióhoz
csatlakozásnak a rugója. Akár csak a keresztyénség első
téritéseinél: csak kevesen tudtak felemelkedni a lényeg
megértéséig, hogy különbséget tudjanak tenni a cseleke-
detekből való és a hit általi megigazulás között. Ellen-
ben a nagy többséget inkább a külsőségek: egyiket ez,
másikat amaz ragadta meg előbb és így csatlakozott az
új vallásos irányhoz, a melyben csak később ismerkedett
meg az élő ige lelkeket megelevenítő erejével. A római

zeti jelleme volt az, mely közöttük a protestantismus tartós

fenmaradását, megszilárdulását lehetetlenné tette. Jelen fejtege-
tésekkel az volt czélom, hogy a munkatársak és az érdeklődők
figyelmét az itt jelzett szempontok felé irányítva, uj utat törjek
a hazai reformátio befogadásának és jelentőségének a megité-
lésében.
60

hitben felnevelkedetteknek bizonyára sok ezere pedig

semmiképen nem tudott soha az evangélium mélységeig
lehatolni. És az is bizonyos, hogy mint minden nagyobb
szellemi mozgalom: úgy a reformátió is nagy forrongást
hozott létre a lelkekben, a melylyel nem csak a nemes
indulatok, a tisztább, a szellemi törekvések, hanem a
kevésbbé tisztes emberi szenvedélyek is felszínre kerül-
tek. Az evangélium éltető fuvallata előbb vihar alakjá-
ban söpört végig az egyensúlyában megrendült társa-
dalmon, megmozdítva minden nemesebb érzést, mely
lethargiában tespedt, de felkavarva a piszkosabb indu-
latokat is, melyek a mesterségesen üdvözítés nyomában
burjánként felsarjaztak volt. De mikor a vihar elült, az
ártalmas elemektől megtisztított levegőből az evangélium-
nak tiszta, üde és megelevenítő erejét szívta magába, az
emberiség. Így fogták ezt fel már a kortársak is. Schesaeus-
nak a 90. zsoltárhoz írt jellemző jeligéje szerint: «ecclesia
dum turbatur: purgatur.»
A köznépnek természetesen a böjti tilalmak megszün-
tetése tetszett leginkább. A változást csak a ceremoniák
változásában vette először észre. Mások a kehely hasz-
nálatának örvendeztek. Az alsó klérus a papi nőtlenség
eltörlését üdvözölte a legélénkebben. Ha egyébképen
akkori alacsony fokú képzettsége és művelsége mellett
nem tudta is megérteni a reformátió alapgondolatait:
de azt meg tudta érteni és érezte, hogy azon gondolatok
által egy szégyenteljes, gyalázatos állapotból szabadult
ki, melynek piszkosságát többé nem kell takargatni azzal
a szemérmetlen tanácscsal: «si non caste, caute.» A ne-
messég és a főurak egy része, kik a politikai élet köz-
erkölcsrontó viszályaiban is, mint a kapzsiság képviselői
szerepelnek, a régi egyház nagy vagyonát úgy tekintet-
 61

ték, mint közprédát. És bizonyára voltak — talán nem

épen kis számmal — olyanok, kik ilyen szempontból
voltak a reformátiónak nagyhangú hívei és dicsérői. Az
1540. évi Maylád-féle erdélyi lázadás, bár semmi köze
nem volt a valláshoz, mégis az egyházi javak elfogla-
lását tűzte ki legelső czélul. Statileo volt támadásuknak
egyik főczélpontja s váltig hangoztatták, hogy szükség-
telen az egyháziaknak annyi sok jóban duskálni, mikor
megelégedhetnének, ha van tisztességes kenyerök és
ruhájuk.*
János király haláláig tehát a protestantismus jó rész-
ben csak a lelkekben és némi jó és rossz külső jelensé-
gekben él. De az ő halála után úgy látszik, mintha el-
szakadt volna az a gát, mely a folyamot eddig vissza-
tartá. Fráter György kincstartó most már előszedi az ő
«írét.» De hiába! A rohanó áradatot emberi erő már fel
nem tartóztathatja. De azért csalódnánk, ha e jelenség
okát János király halálára vinnők vissza. Ezt az ő egész
magatartása egyenesen kizárja. Az igazi ok másutt és
mélyebben fekszik.
Az egyház reformálásának a szükségét pápa és császár,
egyháziak és világiak egyaránt elismerték; de a vezető
tényezők a Luther által megindított s az augsburgi hit-
vallásban szilárd alapot nyert reformátiót, a viszonyok
nyomasztó hatása alatt csak eltűrték, a nélkül, hogy
helyeselték volna. Protestáns és római katholikus részen
egyaránt élt a remény, hogy az egyház egysége még
helyre állítható, csak a reformok valahára hivatalosan
is megkezdessenek. A protestánsok azt remélték, hogy
az egyházjavítás a szentírás alapján fog történni s így

* Verancsics, VI. 75—7., 83. l. Brüsseli okmtr. II. 74—91. l.

62

az ő álláspontjuk érvényesülni fog. Viszont a római

katholikusok azt várták, hogy a kiáltó visszaélések el-
távolíttatván, az egyház tekintélye ellen támadókat már
joggal fogják visszaszoríthatni. Csakhogy sem VII. Kele-
men, sem III. Pál pápa nem mutattak valami nagy
hajlandóságot a reformok megkezdésére, a közzsinat
összehívására, a melyről egyelőre senki sem tudhatta,
hogy hol fog megállani. Az így támadt bizonytalan
helyzetben az evangélikusok és római katholikusok tel-
jesen össze voltak gabalyodva. Úgy szólván senki sem
tudta, hogy merre van a kibontakozás útja. Csak a két
sarkponton, Rómában és a reformátió tűzhelyein van
kijegeczesedett álláspont. Ez az állapot változatlanul
tart 1540-ig, a mikor aztán elhatározó fontosságú for-
dulat áll be.
A császár megúnván a közzsinat halogatását, maga
veszi kezébe az egyház egyesítésének ügyét. Érezte és
nyíltan el is ismerte, hogy az evangélikusok kívánta
némely reformok szükségesek. Meg akarja tehát csinálni
az uniót a maga módja szerint. A speieri, hagenaui,
wormsi összejövetelek után, melyeken protestáns és róm.
kath. theologusok értekeztek a kibékülés lehetőségéről,
a császár 1541-ben kiadja a regensburgi interimet, mely
az evangélikusok némely kivánságának jogosságát el-
ismeri és kiadja a regensburgi declaratiót, mely a pro-
testánsok részbeni elismertetését foglalja magában. És
ezeknek az eseményeknek a hatása hazánkban is azon-
nal meglátszik.
Alig jutott el hozzánk a regensburgi interimnek és
declaratiónak a híre, azonnal fellép az erdélyi refor-
mátió nagy apostola, Honter János és kiadja a brassói
és bárczasági egyházak reformátióját tárgyazó «formu-
 63

láját», mely a városi tanács által elfogadtatván, «október

hónapban megkezdték a brassói templomban az evan-
gélikus misét és a pápistát megszüntették, Istennek és
az ő szentjeinek neve dicsőségére.» (1542) Honter János
és Fuchs János, a városi biró, álltak a reformátió élén.
Ők «reformálták a misét» 1542 október 3-án. Kinyo-
matták Honter könyvét, a «Formula Reformationis»-t
és az egész Bárczaságban keresztül is vitték annak ren-
delkezéseit.*
Honternak és Brassónak fellépése jeladás volt, melyre
már régen vártak az erdélyi szászok. A városok, illető-
leg ezek polgársága, megmozdultak, hogy a reformátiót,
Brassó példájára, ők is végrehajtsák. De megmozdult az
ellenfél is. Brassó kezdeményezése a királynénak és
Fráter Györgynek a haragját vonta maga után. A követ-
kező évben, 1543 junius elején, Gyulafehérvárra nagy
egyházi gyűlést hívnak össze, hogy az egyházban meg-
bomlott tan- és szertartásbeli egységet, tudós férfiaknak
megállapodásával, helyreállítsák. Mindketten, úgy a ki-
rályné, mint a kincstartó, menedék-levelet adnak az ide
meghívott magyar- és erdélyországi, különösen pedig a
szászföldi tudósoknak. Hontert, valamint a brassói elöl-
járóságot, külön is meghívták.
A gyulafehérvári vallásügyi gyűlésnek nem volt meg
a rendezők által kivánt eredménye. Hontert a tanács

* Deutsche Fundgruben. Klausenburg, 1839. I. 278. l. Deutsche

Fundgruben. Neue Folge. Kronstadt, 1860. 13 l. Trausch. Chro-
nicon Fuchsio-Lupino- Oltardinum. Coronae, 1847. l. 53. l. Hon-
ter formuláját l. Trausch Beiträge u. Actenstücke zur Beforrna-
tionsgeschichte von Kronstadt. Kronstadt, 1865. és Netoliczka
Oscar dr. Johannes Honterus Ausgewählte Schriften, Wien. Her-
mannstadt, 1898. 11. l.
64

nem bocsátotta oda, hanem helyette elküldte Fuchsot,

a bírót, Jeckel Jeremiás brassói plébánost, Stephani
Miklós rozsnyói és Bálint höltövényi papokat, kik ma-
gukkal vitték Honter «Apologiáját.» «A megnevezett
urak, Istennek segítségével, jól megállották helyüket a
pápai szolgákkal szemben s aztán szerencsésen haza-
tértek. Az evangélium pedig az országban mind jobban-
jobban elterjedt. Dicsőség, tisztesség és hálaadás legyen
érette Istennek», mondja az egykorú annálista. Későbbi
emlékek szerint, az evangélikusok Battyány Orbánnak,
Csáky Mihálynak és Enyedi Adriánnak köszönhették,
hogy ép bőrrel menekültek a kincstartó kezei közül. De
hogy az evangélium valósággal mind jobban-jobban el-
terjedt, ezt mutatja elsőben Brassó, hol 1543 decz.
27-én a lelépő és hivatalba álló tanács és száz férfiak
szent fogadást tettek a reformátió megtartására s majd
a következő évben, a lemondott Jeckel helyére Hontert
választották plebánosnak, hogy az evangéliumi tan, az
ő vezetése alatt teljesen megszilárdíttassék a városban
és környékén.*
Brassó példáját legelőbb Besztercze, majd Nagy-Szeben
s utóbb az összes szász városok is követték. A vezető
városok fellépése döntő hatású lett a szász föld teljes
reformálására. A nemzeti egyetem, 1544. évi Katalin
napi rendes gyűlésében, a vallásügyre nézve azt hatá-
rozta, «hogy a városok, melyek már csaknem mind-
nyájan befogadták Istennek igéjét, éljenek azzal és

* Fabritius K., Urkundenbuch z. Geschichte d. Kisder Kapi-

tels vor d. Reformation. Hermannstadt, 1875. 213—4. l. Deutsche
Fundgruben I. 28. l. Chronicon etc. I. 54. 1. Honter Apologiája
Trausch és Netoliczka i. müveiben. Brassói városi ltr. 17963. sz.
 65

templomaikban egyenlő szertartásokat kövessenek. Azo-

kat pedig, kik még nem fogadták be Isten igéjét, atyafi-
ságosan buzdítják, hogy a többiekkel együtt egy szívvel-
lélekkel könyörögjenek Isten kegyelmeért, hogy ők is
hasonló módon vehessék Istennek igéjét és higyjenek.»
Ugyanezen gyűlésből követeket küldtek a királynéhoz,
kérve, hogy a szászokat ilyen vallási állapotukban tartsa
és védelmezze meg, a gyulafehérvári vikáriust pedig
utasítsa, hogy az egyház és Isten igéjének szolgáit kel-
letlen idézgetésekkel ne zaklassa, felettök ne hatalmas-
kodjék. Sőt ugyanilyen szellemben irtak a vikárius-
nak is.*
A szász nemzeti egyetemnek ezen lépése messze szá-
zadokra kiterjedő nagy fontossággal bir s hatása álla
munk életében ma is érezhető. Az idők folyamán egy
politikai testté lett nép most már a közös nyelv, közös
eredet és szokások, a közös kormányzaton kivül a közös
vallás kötelékeivel is összeköttetett. De épen ez által az
országrész többi nemzetiségeitől s polgárságától el is
különíttetett. Ezen vallási reform keresztülvitele a szász
népet egy kereken kiépített erősségbe helyezte bele,
melyben meghuzódva, faját s faji kulturáját teljesen
szabadon fejthette ki. Az egyetem gyűlései folyton figye-
lemmel kisérték a reformátió előmozdításának ügyét,
hogy a szász nép vallásilag és egyházilag is egységes
legyen. E végből rendelik el 1546-ban, hogy a szer-

* Besztercze reformátiójára nézve l. Wittstock i. m. Pro-

gramm des ev. Obergymnasiums A. B. in Bistritz. Bistritz.
1896. — Nagy-Szebenre nézve l. Fabritius K. Pemflinger s Her-
bert K. Die Beformation in Hermannstadt etc. Hermannstadt. 1883.
A szász nemzeti egyetem vallásügyi határozatait l. Teutsch G. D.
Urkundenbuch etc. 1862. I. 1. l. s köv.
66

tartások mindenütt egyenlőkké tétessenek; ezért készíti

Honter 1547-ben a «Reformatio ecclesiarum saxonicarum
in Transylvania» czímű művét és ezért tartatik az
1545. évi medgyesi zsinat is, mely az esztergomi érsek-
ség fenhatósága alá tartozó szebeni és brassói kápta-
lanokat szorosabb egységbe fűzi a gyulafehérvári püs-
pökség alá tartozó többi káptalanokkal és midőn így a
régi egyházi keretekből kilép, egy új «szász evangélikus
egyház» alapjait veti meg. Az egyházvédúri jogokat a
politikai hatóságok egyetemes gyűlése ragadja magához
s ez már 1550-ben megparancsolja, hogy «minden vá-
rosban, mezővárosban és falun az egyházközségeket a
harmadéve kiadott «Reformatio» szerint reformálni kell
és minden egyházközség lelkésze magát ahhoz a «Re-
formátióhoz» alkalmazni és a szerint élni köteles.» Ezek
a lépések és rendelkezések világosan mutatják, hogy itt
milyen öntudatos és politikai jelentőséggel is bíró refor-
mátióról van szó, melynek czélja a szász «nemzet» füg-
getlenségének, önállóságának a biztosítása.*
A tisztán szász lakosságú városok után mozgolódni
kezdtek azok is, melyekben szászok és magyarok vegye-
sen laktak, p. o. Kolozsvár, Nagy-Enyed, Dés, Torda
stb. s végül a székely városok is. Azonban ezekben
nehezebb sorsa volt a reformátiónak, mivel a királyné
és a barát hatalma közvetlenül nyugodott rajtuk és
felettes polgári hatóságaik nem birtak olyan független-
séggel, mint a szászokéi és nem is helyezkedtek olyan

* A «Reformatio ecclesiarum saxonicarum in Transsylvania»

közölve Teutsch i. m. 6. l. s köv. és Netoliczka i. m. 55. l. s
köv. A szász nemzeti egyetem 1550. évi határozata. Teutsch
i. m. 5. l.
 67

egyértelműséggel a reformátió álláspontjára, mint azok.

Bizonyítja ezt Kolozsvár esete, hol már 1544-ben, a
Wittenbergből csak nem régiben visszatért, nagytekin-
télyű Heltai Gáspár választatott Enyedi Adrián utód-
jává, s a kinek oldalán Gyulai István magyar prédikátor
és az iskolában Vizaknai Gergely és Ozorai István a
reformáló szellemében működtek, sőt már 1545-ben
munkába vették a bibliának magyar nyelvre fordítását
is. A hagyomány szerint Fráter György, ki a biblia
forditási munkáról tudomást szerzett, e miatti boszú-
ságában nagy pénzbirsággal sujtotta a kolozsváriakat.
Maga Heltai is említi, hogy a «sátán az Isten kegyel-
méből közöttük kigyuladt kicsiny világosságot kioltani
törekszik.»*
Hogy a városok mellett a vidéken is elterjedt már a
reformátió és hogy a tulzásoktól sem maradt ment, azt
mutatják a Hunyad vármegyei Barcsay testvérek, kik-
nek esete az országgyűlésen is szóvá tétetett. Barcsay
Farkas, György és Miklós azt a felháborító cselekvényt
követték el, hogy egy feszületet ledöntöttek s aztán
szijra kötve, egy gyermek által a folyóhoz vonszoltatták,
ott a vizbe dobták, majd kifogva a vízből felvagdalták s
mellette ételt főztek. A botrány az 1545. évi szent-
györgynapi országgyűlésen tárgyaltatott és felőle az ha-
tároztatott, hogy a helytartó tartson ebben az ügyben
vizsgálatot és ha a vád a vizsgálat során beigazolást
nyerne, «a törvény rendes útján» büntettesse meg a
tetteseket.

* Frankl i. m. 215., 297. l. Album Oltard. Deutsche Fund-

gruben N. F. 13. l. Jakab E. Oklevéltár etc. II. 6—7. l. Fekete
Mihály, A Kolozsvári ev. ref. főtanoda története. Kolozsvár,
1876. 4—6. l. Haner i. m.
68

De ezen a tordai országgyűlésen egyébképen és álta-

lánosságban is foglalkoztak a rendek a vallás ügyével.
A helytartó, a már összehivott tridenti közzsinatra te-
kintettel, szerette volna legalább a külsőségeket fen-
tartani. Csakhogy az eszmék terjedésének már nem lehe-
tett útját állani. Élénk és heves vallási viták szintere
volt az országgyűlés, hol a vallásról, a képekről, az
ételek, azaz a böjt felől tárgyaltak a királyné és fia
jelenlétében. Az országgyűlés végzése az első ú. n.
innovatiót tiltó törvény, mely később, különböző érdek-
ből, oly gyakran fordul élő az erdélyi törvények között,
míg végre az Approbátákba is bevétetik. Kimondatott,
hogy ezután senki se merészeljen valamit újítani a val-
lás dolgában, se pedig másokat, a városokon kívül, éle-
tével, erkölcseivel és életmódjával megbotránkoztatni,
hanem kiki felebarátai épületére viselje magát. A bará-
tokat és egyházi férfiakat senki se háborgassa, hogy
ezek az istentiszteleti szolgálatokat a szokott módon,
szabadon végezhessék.*
A törvény határozatlan kifejezései mindenesetre fel-
tünők. A protestantismus egy szóval sincs benne em-
lítve s így tiltva sem. A Barcsay testvérek ügye is a
rendes bíróságok és nem az egyházi törvényszék elé
utasíttatik. A városoknak és vidéknek megkülönböztetése
arra mutat, mintha az evangéliumi szellemű újításokat
a városokra akarnák korlátozni. Nincs itten szó a sta-
tusquo fentartásáról, a mit bizonyít egy szász emlékirat
ama feljegyzése, hogy a vallási vita eredménye az volt,
hogy mindeneket a régi szokás szerint kell megtartani.

* Szilágyi S., Erdélyi országgyülési emlékek I. 217—8. l.

Deutsche Fundgruben I., 33. l.
 69

Ugyanerre mutat az ezen év junius havában tartott

debreczeni részleges országgyűlés is, melyen a lutherá-
nusok ellen üldöző, kemény törvény hozatott* A tordai
országgyűlést tehát úgy tekinthetjük, hogy ez az evan-
géliumi irány határozott eltiltása helyett megelégszik
annak korlátozásával, mígnem a közzsinat a reformátió
ügyében végleges döntést fog hozni.
Azonban a reformátió már nem sokat törődött az
egyetemes zsinattal, sem a külföldön, sem pedig hazánk-
ban. Az eddigi halogatások és a sikertelen unió kísér-
letek arról tanuskodtak, hogy gyökeres reformokat hiába
várnak az egyház vezetőitől. Azért tehát az evangélium
hívei be sem várva az egyetemes zsinat megállapodásait,
mentek egyenesen kitűzött czéljuk felé. Majd fogják ők
maguk rendezni az egyházat úgy, a hogy az evangéliu-
mokból tanulták. A tordai se hideg, se meleg határoza-
tokra és a debreczeni fenyegető törvényre két zsinattal
feleltek a hazai protestánsok. Ezek az első magyar-
országi protestáns zsinatok. Az egyik 1545 május 17-én
Medgyesen, a másik pedig 1545 október 20-án Erdődön
tartatott, tehát mindkettő a János Zsigmond ország-
részében és mindkettő igen fontos eredménynyel.
A medgyesi zsinatról, mely a tordai országgyűlés után
alig három hét múlva tartatott, már említettük, hogy
ki kezdette az erdélyi róm. kath. egyház szervezeti be-
osztását, összetörte annak határait s nemzetiségi alapon
új egyházi kereteket létesített. Ugyanezt tette az erdődi
zsinat is, mely Drágfi Gáspár krasznai s középszolnoki
főispán birtokán és oltalma alatt folyt le, mely a négy
hónappal előbb tartott debreczeni országgyűlés vissz-

* Fraknói V., Magyar országgyülési emlékek. II. 600. l.

70

hangja gyanánt, a «lutheránus» névvel szemben felfejti

a maga «katholikus» álláspontját és nyíltan kifejezi az
ágostai hitvallással való egyetértését. De még fontosabb
eredménye ennek a zsinatnak az, hogy a gyulafehérvári
püspökségnek a tulajdonképeni Erdélyen kivül levő
részei szervezkednek benne, elszakadva a gyulafehérvári
dioecesistől s megvetve a mai tiszántúli ref. egyház-
kerület alapját. Tizenkét év mulva, az 1557. évi kolozs-
vári zsinaton, mint az alsó pannoniai egyházak super-
intendentiájának képviselői jelennek meg ezen egyházi
testület küldöttei, a mikor kitűnik, hogy a gyulafehér-
vári püspöki megye három protestáns egyházkerületre
szakadt; de közös zsinatukban még mindig kifejezésre
jut a korábbi összetartozás emléke.*
Jól is tették a protestánsok, hogy nem várakoztak a
tridenti közzsinatig. Hiszen az minden egyebet csinált,
csak az unió útját nem egyengette. A protestantismus
két alap princípiumát elvetette, a hagyományokat a
szentírással egyenlő tekintélyüeknek nyilvánította, a
vulgátát hiteles fordításul elismerte, a szentírás magya-
rázásának jogát az egyháznak követelte, a szentségek
számát hétben állapította meg stb. Mindez a protestan-
tismussal való minden közösség megtagadását jelentette
s nyilvános jeladás volt arra nézve, hogy a róm. katho-
likusok az evangélikusokkal, mint eretnekekkel bánja-
nak. Fráter György meg is kezdi az eretnekek szigorú
büntetését. Erre az időre esik Kolozsvár megsarczolta-
tása a biblia fordításért. A nagyváradi egyházfit, ki egy

* Teutsch G. D. i. m. II. 1—2. l. Kiss Áron, A XVI. szá-

zadban tartott magy. ref. zsinatok végzései. Budapest, 1881.
1—16. l.
 71

«szobrot imádó» nőt arczul ütött, a barát megégettette.

A nagybányaiakat vallási és politikai okokból sulyosan
megbüntette. Batthyány Orbánnak, a reformátió nagy
pártfogójának, holttestét a gyulafehérvári székesegyház
sirboltjából kivettette és ganéjba temettette el.1
Csakhogy a reformátió már Erdélyben is tovább ju-
tott, semhogy ilyen eszközökkel meg lehetett volna fo-
lyását akadályozni. A szászok nemzeti ügygyé tették
azt. A magyarok és a székelység nagy része között is
általános elfogadásra talált. Sőt megkezdődött még az
oláhok reformátiója is.2 De még a külföldi események
is kedveztek a protestantismusra nézve annyiban, hogy
a császár haragudott a pápára a tridenti zsinat merev
magatartása miatt. És bár a schmalkaldeni háborúban
a protestáns rendek leverettek is, távolról sem követke-
zett be a tridenti végzések felerőszakolása. Sőt a császár
azt óhajtotta, hogy a zsinat kezdje előlről munkálkodá-
sát, hogy az egyház egysége helyre álljon. Addig is új-
ból maga látott a vallási kérdések ideiglenes rendezésé-
hez és e végből a birodalmi gyűlést is összehívta 1547
szeptemberére. Ily körülmények között az erdélyi ország-
gyűlés is a statusquo alapjára helyezkedett, kimondván,
hogy «a vallás dolgában, mivel rövid idő mulva a ke-
resztyén fejedelmek döntése várható, semmi ne újíttas-
sék, hanem a mint két év előtt megállapíttatott, a vallás
ügye abban az állapotban maradjon. A hitszónokoknak

1
Schwicker H., Cardinal Martinuzzi und die Reformation
in Ungarn und Siebenbürgen. Wien, 1867. Schesaeus. Ruinae
Pannonicae. Script. rer. Transs. Tom. I. vol. I. 56. l. Teutsch
G. D. i. m. II. 236. l. Nádasdy Tamás családi levelezése. 128. 1.
Verancsics XII. 49. l. T. Tár. 1891. 654., 658. l.
2
Wittstock i. m. 59—60.l. v. ö. Hunfalvy P. i. m. II. 329. l.
72

ne legyen szabad a nekik kijelölt rendes helyről, szó-

noklás végett, másuva menni.»1 Az 1548 május havá-
ban tartott tordai országgyülésnek érne határozata egye-
nesen az «augsburgi interim» előkészületének a hatása
alatt kelt, mely interimet még ekkor az erdélyiek nem
ismerték ugyan (május 15-én adatott ki), de Izabellának
az év elején V. Károlynál Augsburgban járt és a tordai
gyűlésre visszatért követei már jelezték, hogy készülő-
ben van.
Bár az «augsburgi interim» a német protestánsokat
teljességgel ki nem elégítette, mivel a reformátiónak
épen alapgondolatait vetette el és csak külsőleg tett
engedményeket,2 de azért Erdélyben, hol mások voltak
a viszonyok, mély hatást gyakorolt. Már 1548 augusztus
havában Szebenben, Kolozsvártt és egyebütt is ismerték
azt az interimet, melynek tartalma felől legelőször is a
Wittenbergbe igyekező Dávid Ferencz tudósította Bécs-
ből honfitársait. Az erdélyiek abból azt látták, hogy a
császár a reformátiónak nem mindenekben ellensége,
sőt a tett engedményekben egyenesen barátja. Ezen gon-
dolat mind jobban megszilárdult s hatása alatt a refor-
mátió itthon odáig jutott, hogy az 1550 junius 22-én
tartott tordai országgyűlésen a rendek megengedik az
evangélikus vallás gyakorlatát; a mihez kénytelen-kel-
letlen Fráter György is hozzá adta beleegyezését. Nem
ismerjük ugyan e nagyfontosságú törvény eredeti szöve-
gét, de későbbi törvényczikkek idézete szerint, annak tar-
talma az lehetett, hogy «kiki az Istentől neki adott hit-

1
Erd. orsz. gyül. emlékek. I. 238. l.
2
Az augsburgi interim főbb tételeit l. Warga Lajos, A ker.
egyház történelme. Sárospatak, 1887. II. 102. l. Hogy Dávid F.,
adott róla Erdélybe hirt, l. Deutsche Fundgruben N. F. 16. l.
 73

ben megmaradjon és egyik vallás a másiktól semmi ürügy

alatt se zavartassék.»1
Az 1550. évet tekinthetjük tehát Erdélyben az evan-
géliumi hit, az ág. hitv. evangélikus egyház hivatalos
és törvényes elismertetése évének. Ezzel Erdély meg-
előzte Németországot, a reformátió szülőföldét a protes-
tantismus reeeptiójában, mivel a fenti határozat a passaui
egyezmény előtt két és az augsburgi béke előtt öt évvel
keletkezett. Ezen szabadelvűségét Erdély továbbra is
megtartotta, mivel később hozott egyik-másik vallásügyi
törvénye még századokon át is páratlanul áll Európa
történetében.
A tordai végzésnek rögtön meglátszott a hatása. A kö-
vetkező évben már megjelent Kolozsvárt a biblia «első
részének», azaz Mózes öt könyvének fordítása Csáki
Mihály kanonok költségén, Heltai Gáspár, Gyulai István,
Ozorai István és Vizaknai Gergely munkájából. És a mi
a reformátiónak a magyarok között való nagy elterjedé-
sét mutatja: ugyanezen évben látott napvilágot Heltai
magyar Agendája is, a magyar nyelvű gyülekezetek szá-
mára.2 Ezen munkákat a következő években nagy szám-
mal követték mások is, melyek Kolozsvárt jelenvén meg,
arról tesznek tanubizonyságot, hogy a mely munkát
Honter, Wagner s mások Brassóban a szász reformátió

1
Erd. orsz. gyül. emlékek. I. 259. l. Az 1550. juniusi orsz.
gyül. elveszett törvényczikkeire hivatkoznak az 1551. decz. 31-iki
és 1555 április 24-iki országgyülések. U. o. 382—3. 1. 539—40. l.
2
Szabó Károly, R. M. K., I. 25., 37., 344. sz. a. Hogy a Hel-
tai-féle Agenda első kiadása 1550-ben jelent meg, ezt bizonyítja
a fogarasi ref. egyház legrégibb anyakönyvének II. kötetében
levő s 1656-ból származó «Ultimus conflictus» cz. kézirati mű,
melyben hivatkozás történik erre az Agendára.
74

érdekében végeztek, Heltai és társai nem kisebb erély-

lyel igyekeztek a magyar és székely föld reformálására
teljesíteni.
Csakhogy míg Fráter György élt, mégis nehezebben
mozoghattak a protestánsok. A vallásügyben ő nem igen
tisztelte a törvényt, melyet pap létére úgyis másképen
értelmezett, mint a rendek. Alésiusnak Stöckelhez inté-
tézett leveléből (1551 közepén) azt olvassuk, hogy «Isten
országának veszedelmei nem csökkentek, sőt növeked-
tek.» A helytartó az 1550. évi törvényeket ideiglenesek-
nek tekintette, a mit mutat az is, hogy midőn a tridenti
zsinat 1551-ben újból összehivatott, ezt ő általánosan
kihirdette, felszólítván az egyháziakat, hogy ha már sze-
mélyesen nem lehetnek is jelen a zsinaton, buzgó imád-
ságban kérjék Istent, hogy szent lelkével hassa meg a
zsinati atyákat és sugalmazza nekik azt, a mi által visz-
szaadhatják az egyház feldúlt békéjét.* Azonban ő maga
már nem sokat tehetett az egyház egységének helyre-
állírására. Épen ebben az időben vitte keresztül Erdélynek
Magyarországgal, Ferdinánd főhatósága alatt való egye-
sítését, mely szolgálata jutalmául, Castaldó császári vezér
1551 decz. 17-én bérgyilkosok által kivégeztette.
Ferdinánd uralkodása forduló pontot jelent az erdélyi
protestantismus történetében. Ezen öt év alatt vált ön-
tudatossá a nemzet lelkében, az eddig csak sejtelemsze-
rüleg élő meggyőződés, hogy a protestantismus befoga-
dása Erdély állami életének alapja. Erdély külön állami
léte pedig a magyar nemzeti hagyományoknak s a magyar
alkotmányosságnak nélkülözhetetlen biztosítéka. A vallás-
ügy történelmi fejlődésében is ez a fő mozgató rugó.

* Tört. Tár. 1885. 540. l. Fabritius, Urkundenbuch 233—5. l.

 75

Alig adatott át Erdély Ferdinánd biztosának, Castal-

dónak: az erdélyi rendek, kik ismerték Ferdinánd vallá-
sos és politikai meggyőződését, szükségesnek látták, hogy
a vallás szabad gyakorlata érdekében, Fráter György éle-
tében hozott végzést a marosvásárhelyi országgyűlésen
ismételjék, kérvén Castaldót, hogy ezen törvényeknek a
felség által való megerősítését eszközölje ki. Hogy an-
nál könnyebben czélt érjenek, elitélték a kolozsváriaknak
erőszakosságát, kik a barát halála után a Ferencz- és
Domokos-rendi szerzeteseket kiűzték városukból. Elren-
delték, hogy a kiűzött szerzetesek visszavitessenek. To-
vábbá kérték, hogy a régóta üresen álló gyulafehérvári
püspöki széket is töltse be a király, sőt ez ügyben külön
követet is küldöttek a felséghez. Castaldó bár megígérte
közbenjárását, a vallásügyi törvényeket minden megjegy-
zés vagy ajánlás nélkül terjesztette fel Bécsbe, kivéve a
püspöki szék betöltésének ügyét, a mely helyre Medgyes
Ferencz generális vikáriust ajánlotta. Azonban az ural-
kodó egyelőre mitsem válaszolt a marosvásárhelyi vég-
zésekre.*
Ferdinánd király, ki nagy súlyt fektetett Erdély birto-
kára, minden róm. kath. érzülete daczára sem mert ke-
mény kézzel nyulni a vallási ügyekhez. Az erősebb rend-
szabályok alkalmazása uralmát veszélyeztette volna. De
azért a római egyházat sem hagyta védelem nélkül. Azt
a politikát követi itt is, a mit Magyarországon, t. i. hogy
megelégszik a római egyház biztosításával és az evangé-
likusokat nem bántalmazza ugyan, hanem azért erősö-
désöket lehetőleg gátolni igyekezik. Így Castaldót is meg-

* Az 1551. decz 31-iki vallásügyi törvényre nézve l. a 72.

lap. 1. jegyzetet.
76

dicséri ugyan, a miért Péter deákot és a nagybányai

birót, kik a szerzeteseket a városból kikergették, meg-
büntette: de egyúttal figyelmezteti, hogy «a mostani kö-
rülmények között, a hit dolgában, az alattvalókkal szem-
ben mérsékelten és körültekintéssel járjon el.» Majd
mikor 1552-ben Báthory Andrást erdélyi vajdává kine-
vezi, ennek azt az utasítást adja, hogy a «katholikus
vallást minden erejével védelmezze, javaiban tartsa
meg, a lutheránus sectát pedig, tehetségéhez képest
irtsa ki».*
A király rendeletének megfelelően jártak aztán el az
ő megbizottai az erdélyi vallásügyekben. Az erőszakosabb
és durvább kitöréseket megtorolták, hanem már a köz-
szellem megnyilatkozásával szemben tehetetlenül állot-
tak. Így p. o. Castaldó hadi készületeinek s Ferdinánd
kemény fenyegetésének sikerült reá kényszeríteni a ko-
lozsvári tanácsot, hogy az elűzött barátokat visszavigye
s a kihágások megfenyítését megigérje, de mikor 1552-
ben két kolozsvári pap «csodálatos módon» meghalt, a
tanács Petrovics Péternek volt udvari papját hívta meg,
a ki már nemcsak a szerzetesek, hanem még a király
ellen is izgatta a népet. Castaldónak már ekkor feltűnt
hogy a kolozsváriak a vallásügyben sokkal inkább ellen-
zékeskednek, mint a többi országrendek, és épen ezért
megfékezésökre szükségesnek látta Monostor megerősíté-
sét. Csakhogy a katonai készületek sem igen hatottak,
mivel a csapatokban igen sok lutheránus volt, még a fő-
tisztek között is. Miksa főherczeg meg is róvja Brandeis
és gróf Arkó Felix kapitányokat, hogy sem ők, sem ka-
tonáik nem tartózkodnak a lutheránus istentiszteleteken

* Tört. Tár. 1891. 654 l. M. Tört. Tár. 1874. XIX. 6. l.

 77

való részvételtől, a mivel «a polgárság és katonaság kö-

zött nagy botránkozást idéznek elő».*
Ha egyes városok, mint Kolozsvár, a császári helyőr-
ség jelenlétében sem csináltak titkot erős lutheránus
érzületükből, mennyivel kevésbbé tette ezt az országgyű-
lés. Az 1552 májusi gyűlés, Tordán, a korábbi végzések-
nek megfelelően elrendelte, hogy «az evangélikusok párt-
fogói mit se cselekedjenek a másik, a pápista rész ellen,
hasonlóképen ezek se háborítsák és ne igyekezzenek mél-
tatlanul bántalmazni amazokat; hanem inkább mindenik
fél a másik iránt tisztelettel és szelídséggel viseltessék.»
Sőt tovább ment az országgyűlés, mikor a Marosvásár-
helyt kitört vallásos viszályt, az egyházi vagyon meg-
osztásával és az új vallás hívei polgári viszonyainak
szabályozásával rendezte is.
Ugyanis Marosvásárhelyt a városi tanácsban a róm.
katholikusok voltak túlsúlyban és a városi biró az evan-
gélikus lelkészt kiüldözte, igehirdetésre helyet nem adott,
az evangélikusoknak a templomba való temetkezést nem
engedte meg, őket a városi tanácsból kilökték, a zárdák-
hoz való adakozásra kényszerítették, az evangélikus
istentiszteleten való részvétel miatt a czéhülésekről el-
maradt tagokat a czéhbirák megbüntették. Mindezen bán-
talmazások miatt az evangélikusok, bizakodva a törvény-
ben és a rendek többségének vallásos érzületében, panaszt
emeltek az országgyűlés előtt. A rendek határozata csak-
ugyan kedvező volt az evangélikusokra. A városi tanács
utasíttatott, hogy a szent Erzsébet kápolnát az evangé-
likusoknak adják át; oltárigazgatójának hajlékát, mely
most idegen kézen van, adják vissza a kápolnához,

* Tört. Tár. 1891. Castaldó levelezése.

78

csakhogy a jogos birtokosok igényét az evangélikusok

elégítsék ki és azután lelkészüket oda szállásolhatják.
Ezen rendelet végrehajtásának eligazítására Andrási Már-
ton és Daczó Pál országos biztosokul kiküldettek. A to-
vábbiakban kimondották, hogy az evangélikus vallás a
polgári és politikai jogok gyakorlásában akadályul nem
szolgál, hogy a temetkezési helyek használata a városi
polgároknak, valláskülönbség nélkül meg van engedve; —
hogy vallásával ellenkező szertartásokra senki nem kény-
szeríthető és hogy a vallásos cselekvények végzése miatt
elmulasztott tanács- és czéhülések után birság ki nem
róható.*
Bár Castaldó jónak látta ezen utóbbi végzéseket a
király elé fel nem küldeni, de azért azok foganatba vé-
tettek. Igen fontos határozatok ezek, és megérdemlik,
hogy a bennök megnyilatkozó szabadelvű felfogásért,
mint különösen tárgyi tartalmukért is figyelemre méltas-
suk. Egy konkrét esetre vonatkoznak ugyan, de annál
teljesebb világossággal tárják szemünk elé, hogy az er-
délyi törvényhozás, mindjárt eleinte, miképen értelmezte
a nagy általánosságban kimondott szabad vallásgyakor-
latot. Oly elvek vannak itt, a reformátió küszöbén, lefek-
tetve, a melyeknek teljes érvényre emelése csak a XIX.
században következett be, sőt a melyek Európa némely
államaiban még máig is ismeretlenek. Ezekben láthatjuk
a későbbi erdélyi egyházpolitika alap jellemvonásait és
pedig oly tisztaságban, a minőben utóbb sem jelentkez-
tek mindenkor. Mint kiváló fontosságu rendelkezést, ki
kell emelnünk a vallási és polgári élet elkülönítését, a
lelkiismereti szabadság értelmezését és még egy vonást,

* Erd. orsz. gyül. emlékek. I. 411. l.

 79

a mi az egyházi életbe gyakorlatilag és anyagi szem-

pontból vágott bele, t. i. hogy ha a régi egyháznak van-
nak feles számú egyházi épületei, ebből az ujnak át kell
ugyan engednie, de a lelkész ellátására és az istentisz-
telet fentartására szolgáló alapok, s jövedelmek a régi
egyháznál maradnak, az új egyház pedig maga gondos-
kodjék a maga szükségleteiről. Természetesen ezt is csak
úgy értelmezhették, ha a régi egyház népesebb, mint az
új. Azaz már itten meg van az erdélyi egyházjognak egy
sajátos alkotása: «a maior pars», azaz a többség jogá-
nak az érvényesülése. Mindezt benn értik a vallás sza-
bad gyakorlatának általános kifejezése alatt.
Az országgyűlések által már több ízben biztosított
szabad vallásgyakorlat végső következménye, az evangé-
likus egyházi szervezet végleges megalakulása és a róm.
kath. püspöki joghatóság (ius dioecesanum) lerázása és
külön protestáns egyházi joghatóság felállítása volt még
csupán hátra, hogy a reformátió nagy műve teljesen
befejeztessék. Miképen a róm. kath. püspöki megye terü-
leti viszonyainak a felforgatását, úgy a püspöki jogható-
ság lerázását is a szászok kezdették meg előbb. Az első
lépést erre azzal tették meg, hogy Wiener Pál, volt lai-
bachi kanonokot, ki evangélikus hite miatt üldöztetve,
Erdélybe menekült és szebeni plébánussá lett, superinten-
denssé választották 1552-ben. Az új superintendens a
külön evangélikus egyházi joghatóság igazolását azzal
kezdette, hogy 1553 márcz. 22-én evangélikus lelkipász-
torokat avatott fel. De működését nem folytathatta sokáig,
mivel az 1554. évi pestis (aug. 16) elragadta.
Midőn Wiener Pál evang. superintendenssé választa-
tott, a róm. kath. püspöki szék Erdélyben még mindig
üresen állott. De ugyanezen évben Ferdinánd Bornemisza
80

Pál, volt veszprémi püspök kinevezésével azt betöltötte,

s az új püspök 1553-ban meg is érkezett Erdélybe, hol
fontos egyházi és politikai missió várakozott reá. A szász
világiak érezve a veszedelmet, mely Wiener halála után,
a római katholikus püspök közelsége miatt, az új egy-
házat fenyegette, 1554 végén és 1555 elején tartott egye-
temes gyűlésükből ismételten és sürgetve hivták fel a
káptalanok dékánjait, hogy superintendens választásáról
gondoskodjanak. A papság bátorság-hiányán, vagy egyéb
okon mulott-e: nem bizonyos, de a superintendensi állás
egészen 1557 elejéig betöltetlenül maradt.1
Pedig Bornemisza püspök épen nem mutatkozott va-
lami veszedelmes ellenfélnek és a mellett a Báthory
András lemondásával megüresedett vajdai székre kineve-
zett két egyén egyike, Kendy Ferencz, erős protestáns
volt, ki ezen meggyőződésével szinte tüntetett is. Az
utóbbi, midőn Báthory András hivatalába beiktatta s az
esküt tőle bevette, «nem akarta szent Pétert és Pált
tanubizonyságul hívni; azt sem fogadta, hogy a lutherá-
nusokat üldözni fogja — mint ezt az eskü szövege tar-
talmazta, — hanem arra tett fogadást, hogy ő az igaz,
szent és az apostolok által hátrahagyott vallást fogja
védelmezni».2
Azért Bornemisza jelenléte még sem maradt minden
hatás nélkül. 1554. évi medgyesi országgyűlésnek hatá-
rozatán, mely a török ellen hadfelülést rendelt el, a val-
lási vonatkozású részekben megérzik egy kis visszaesés.
«Ámbár a keresztyén hit csak egy, — úgymint a tör-

1
Teutsch G. D. Urkundenbuch. I. 72. l. Archiv III. 356. l.
Wiener működéséről szól Siegler; l. a jegyzetet a 83. lapon.
2
Pray: Epistolae procerum Regni Hungariae. Posonii, 1806.
II. 346. l.
 81

vény — mégis minthogy az ország lakosai úgy a szer-

tartásokra, valamint a szentségek kiszolgáltatására nézve
is eltérnek egymástól; rendeltetett, hogy míg táborban
lesznek, minden résznek saját papjai és prédikátorai le-
gyenek.»* A hitegység emlegetése és a tábori prédikátor
hangoztatása, arra mutatnak, hogy a püspököt lehetőleg
kimélni kívánják, habár igazaikból semmit nem enged-
nek is.
A törökvész elültével Bornemisza püspök egyházme-
gyéje számára megyei zsinatot hirdetett, a melyre elő
akarván készíteni a papságot, egyik körlevelében poeni-
tentia tartásra hívta fel őket, a másikban pedig a zsinat-
nak czélját jelöli meg, hogy t. i. az erdélyi részekben is
felbomlott hitegység és egyházi jórend helyreállíttassék.
Leveleiben nem a leghízelgőbben beszél az evangéliku-
sokról, kiket «hitvány es hitszegő fiaknak, profán és szö-
kevény embereknek» nevez és mindenféle, a szentírásból
vett gonosz jelzőkkel illet. A méltó választ felhivására
meg is kapta az evangélikus részről. A beszterczei káp-
talan válasziratából látjuk, hogy támadásait erélyesen
visszautasították és férfiasan kijelentették, hogy a mi az
erdélyi egyházak kormányzatát és külső viszonyait illeti,
nem is térnek el semmiben a püspöktől, hanem csak né-
mely dogmákra nézve, a melyek a keresztyén vallásban
épen vita alatt vannak. Visszautasítják az eretnekség-
vádját és hivatkoznak arra, hogy hitvallásukat, a «Liber
Reformationis»-ban a püspök is megolvashatja. Hitval-
lásuk pedig a szentirással megegyező dolgokat foglal
magában, melyeknek hirdetését Izabella királyné is meg-
engedte, sőt Fráter György váradi püspök sem akadá-

* Erd. orsz. gyül. emlékek. I. 527. l.

82

lyozta. Hivatkoznak az ágostai hitvallásra, valamint a

szászországi hittudósok 1551. évi hitvallási iratára. El-
ismerik a püspököt a lelkiekben felebbvalójuknak és kérik,
hogy felfejtett álláspontjuktól helyeslését ne vonja még.1
Vajjon csak a beszterczei káptalantól kapott-e Bor-
nemisza püspök ilyen feleletet: vajjon megtartatott-e a
megyei zsinat és minő eredménynyel; azt nem tudjuk
megmondani. De mindenesetre jellemző a helyzetre nézve,
hogy az 1555 ápril. 14-iki marosvásárhelyi országgyűlés
arra kötelezi a «lutheránus plébánusokat», hogy ha a
fehérvári vikárius levelével, valamely végrehajtásra, bár-
kitől is megkerestetnek, tartozzanak minden ügyben —
a vallásügyet kivéve, — a végrehajtást foganatosítani.»
Ezen rendelkezés mindenesetre nagy vívmány a püs-
pökre, ha úgy tekintjük, hogy a római egyház iurisdictiója
az evangélikus lelkészek felett fentartatik. Azonban en-
nek már maga, a törvényben megtett kivétel is ellene
mond. És ebben a határozatban alig lehet egyebet lát-
nunk, mint a káptalannak, mint hiteles helynek eljá-
rása, működése sikerét biztosító intézkedést. Hiszen
ugyanezen országgyűlés harmadik czikkelye a vallási
viszályokat nem a szent székhez, hanem a vajdai szék
elé utalja. De a továbbiakban már ott látjuk Ferdinánd
magyarországi egyházpolitikájának az átültetését, midőn
a fehérvári székesegyház jövedelmeinek a visszaadása
rendeltetik, a tizedbeli perek pedig, a világi hatóságok
egyenes eltiltásával, a káptalan, illetőleg a vikárius ítélő-
széke elé utasíttatnak.2
Hogy a marosvásárhelyi határozat nem jelentette a

1
Archiv. Neue Folge. II. 376—88. l.
2
Erd. orsz. gyül. emlékek I. 539—40. l.
 83

kortársak szemében, a püspöki joghatóságnak az evangé-

likusok felett való meghagyását, ezt nyilván mutatja a
széki zsinat, melyet az 1555 év vége felé Stankar Ferencz
ellen tartottak az evangélikusok. Eddig az ideig csak a
szászokról tudtuk, hogy külön s önálló szervezetet alkot-
tak. De már ezen a széki zsinaton a magyar gyülekeze-
teket is egy, a római egyháztól elszakadt, külön testbe
látjuk tömörülve. A zsinat rendes superintendens elnök-
lete alatt folyt le, kiről azonban egyebet nem jeleznek
forrásaink, csak annyit, hogy korábban szerzetes volt és
neve Tamás. Ennek a zsinatnak helye, mely Belső-Szol-
nok vármegyében feküdt, valamint az ugyanezen Stankar -
féle ügyben ugyanazon évben tartott óvárii zsinattal való
összefüggése, arra mutatnak, hogy a zsinaton a gyula-
fehérvári egyházmegyének, a Meszesen innen és túl fekvő
magyar gyülekezetei voltak képviselve és így elnöke,
Tamás, az erdélyi magyar evangélikus egyháznak a super-
intendense, míg a püspöki megyének a Meszesen túl
fekvő részében, ugyanez idő alatt Károlyi Sebestyén volt
a superintendens. A széki zsinatról fennmaradt sovány
történelmi emlékek igen becses adatokat nyujtanak tehát
a gyulafehérvári püspöki megye szétfoszlásáról, mert
azokból nyilvánvaló, hogy az ezen megyéből kialakult
három evangélikus kerület már fenállott, zsinatokat tar-
tott, tehát működött már akkor, midőn a püspök még ki
nem utasíttatott, a püspöki, káptalani és szerzetes jószá-
gok még nem szekularizáltattak, mikor a megyének élén
Bornemisza Pál rendes püspök állott.*

* Dávid Ferencz: Dialysis scripti Stancari contra primum

articulum synodi Szekiensis. Kolozsvár, 1555. R. M. K. II. 65. sz.
Teutsch G. D. Urkundenbuch. II. 240. l. — Hogy Tamás az er-
84

Mikor a széki zsinat apologiája, — Dávid Ferencznek

Stankar ellen irott «Dialysis»-e, — az 1555. év végén
megjelent, Ferdinánd erdélyi uralmának napjai már meg-
voltak számlálva. A deczember 23-iki vásárhelyi ország-
gyűlés felhívja Ferdinándot, hogy ha nem tudja az erdé-
lyieket megvédelmezni a töröktől, ki Izabellának és fiá-
nak visszahozatalát sürgeti, akkor oldja fel őket a letett
hűségi eskü alól. Egy hónap mulva már elhatározza az
ország, hogy Izabellát és János Zsigmondot visszahívja
és míg bejönnének, Petrovics Pétert, a fejedelem rokonát,
megbízza az ország ügyeinek vezetésével. Alig telik el
további hat hét, midőn a Munkácsról bejött Petrovics
elnöklete alatt tartott szászsebesi tábori gyűlés (márcz. 8)
felszólítja Dobó vajdát és Bornemisza püspököt, hogy
vagy térjenek «a király fia» hűségére, vagy hagyják el az
országot. Az országgyűlés a püspökség tizedeit lefoglalja
és a helytartó kezeihez rendeli. Ugyanezt határozza a
váradi püspök tizedeiről, ha csak ő is János Zsigmond
hűségére nem esküszik.*
A szászsebesi végzés első tekintetre is mutatja, hogy
a római katholikus püspökségnek Erdélyben most már
vége van. Megyéjét az evangélikusok már korábban fel-
darabolták, szétszaggatták. Hívei már alig voltak; csak

délyi magyar egyház püspöke volt: igazolják Dávid Ferencz és

Schesaeus. Stankár Ferenczről és erdélyi szerepléséről lásd Ja-
kab Elek. Dávid Ferencz emléke. 17—26. l. Siegler Chronolo-
giája. Bél Mátyás, Adparatus ad Historiam Hung. Dec. I. Monum
II. Posonii, 1735. cz. művében; Allgemeine deutsche Biographie
«Stancarus» alatt; Archiv N. F. XVII. 98—99. l. Szabó-Helle-
brandt R. M. K. III. 432. sz. Szólnak róla a különböző szász
emlékiratok és a későbbi történészek is.
* Erd. orsz. gyül. emlékek. I. 475., 478., 571—3. l.
 85

a székelység egy része volt még római katholikus. De

még meg volt beneficiuma, tehát meg volt officiuma is.
A püspöki javadalom lefoglalása a püspöki hivatal meg-
szünését vonta maga után. A kánonjog műve volt ez,
mely rendes püspököt nem ismer püspöki javadalom
nélkül és a mely ettől fogva 160 esztendőn keresztül
Erdélyt «a hitetlenek vidékére» (in partibus infidelium)
száműzte. A római katholikus püspökségnek és vele a
római egyháznak Erdélyben megszünése azonban Erdély
önállóságának elengedhetetlen feltétele volt és így a
kánonjog említett szabályzata segítségére volt az erdélyi
független fejedelemség megalakulásának s megszilárdu-
lásának.
Ha visszatekintünk azokra a politikai eseményekre,
melyek a kettős királyválasztástól egészen 1556-ig lefoly-
tak, azt fogjuk találni, hogy ekkor rakta le a nemzet a
maga jövendő szabadulásának, a végenyészettől való meg-
menekülésének alapjait. Ezalatt az idő alatt összpontosul-
tak a nemzeti hagyományok az alkotmányosság és függet-
lenségnek eszméi a János király birtokrészében, az ország
keleti felén és ez alatt léptek ezek a hagyományok és
nemzeti drága kincsek szoros összeköttetésbe a protes-
táns szellem eredményeivel, a lelkiismereti szabadsággal,
az egyéniség elvével, a nemzeti művelődési elemek ha-
tályos felkarolásával. De másfelől ugyanezen időben köz-
pontosulnak az állami élet alaki vonásai a másik tá-
borban, hol a róm. katholicismussal kerülnek egy és ugyan-
azon érdekcsoport hálózatába, mely érdekcsoport főbb
vonásai: a magyar királyság eszméjének fentartása, te-
rületi megvalósítása, absolut monarchiába szervezése és
az ország rekatholizálása. Bár a két irány nem ragadta
is magával a két országrész minden elemeit, de azért az
86

uralkodó jellemvonást mégis ők képezték és egyik előbb,

a másik később uralomra is jutott. A két irány kölcsön-
hatása és egymást felváltó uralma biztositotta, hogy
«megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán».
Erdély, bár János király országrészének eleitől fogva
törzsalkotó részét képezte, a nemzeti hagyományok leté-
teményesévé csak azután lett, mikor Budát Szulimán
elfoglalván, Izabellát Erdélybe küldötte. János király
fiával, Fráter Györgygyel, Werbőczy Istvánnal, Török
Bálinttal s társaikkal együtt köttözött az ide. De Buda
veszése és János király végrendelete egyúttal Erdély
önálló állami léte felé egyengették az útat. Az önfentar-
tási ösztön is arra utalta ezt az országrészt, hogy ne
kösse sorsát ahhoz a hatalomhoz, melynek csak venni
van ereje, de adni nincs. A mint az 1542. évi alkotmányt
Fráter György az erdélyi rendekkel megállapította, Er-
délynek az anyaországtól való eltávolodása rohamos lép-
tekben haladt előre. A János király korában már szélté-
ben elterjedt protestantismus nagy mértékben segített
ezen különválásban. De viszont Erdélynek ez a helyzete
a protestantismus ügyét vitte előbbre. Íme, azt látjuk,
hogy 1542-től fogva (Statileo meghalt 1542 ápril. 18.) a
gyulafehérvári püspöki szék betöltetlenül áll egészen
Bornemisza Pál bejöveteléig. A püspök nemléte a pro-
testantismusnak kedvez. De kedvez az államnak is, mely
a széküresedést arra használja fel, hogy a püspöki jöve-
delmekkel és jószágokkal szaporítsa a fejedelmi kincstár
forrásait, mivel az ekkori erdélyi csekély adózás nem
adott elegendő pénzt az állami önállóság biztosítására
szolgáló eszközök fentartására.
A két országrész különállása azonban az ezen idő leg-
nagyobb magyar diplomatájának és politikusának sze-
 87

mében egy jelentőségű volt az egész ország elpusztulá-

sával. Ő a közvetlen közelből nem láthatta, épen úgy,
mint az elfogultság még ma sem akarja látni, hogy ezt
a különállást és külön szervezkedést nem széthúzó
pártoskodás, vagy családi érdek, hanem a kényszeritő
szükség teremtette meg, mint olyan utat és módot, a
melyen egyedül volt lehetséges kikerülni az ország és a
nemzet végpusztulását. És mert ezt nem látta: a hazájá-
ért rajongó lélek azért adta Ferdinánd kezébe Erdélyt és
a magyar koronát, mely alatt a két hazarész egyesüljön.
Ferdinánd öt évi uralma elegendő bizonyítékát szolgál-
tatta, hogy az egyesítés czélját eltévesztette, sőt igen
alkalmas arra, hogy Erdélyt is a török kezébe juttassa, a
mikor aztán egész Magyarország örökre elveszett. De
bizonyítékát nyujtotta annak is, — a mit különösen a
habsburgi befolyástól még eddig teljesen menten maradt
nemzeti szellem érzett meg a legfinomabban, — hogy
a Ferdinánd családjával Magyarországba jött fejedelmi
törekvések, a legélesebb ellentétben vannak a magyar
állami élet anyagi tartalmával, az alkotmánynyal és a
nemzeti jellemmel. Nem kerülte el a figyelmet az sem,
hogy Ferdinánd hatalmi czélzatai és a róm. kath. egyház
törekvései mennyire egy nyomon járnak, mily mértékben
segítik, támogatják egymást és mennyire ellenségei úgy a
szellemi, a lelkiismereti szabadságnak, mint az állam
és közintézmények szabadságának is. Ez a körülmény ide-
genítette el a szászokat Ferdinándtól, a kik pedig eleinte
erős hívei voltak neki, mint németnek.
A mint Ferdinánd veszélylyel fenyegette a Fráter
György által megerősített erdélyi alkotmányt, épen úgy
veszélyeztette Bornemisza Pál is a Fráter György alatt
kivívott lelkiismereti szabadságot. A kettő együtt, kar-
88

öltve járt s közös czéljuk Erdélynek a Habsburgi ház

fenhatósága alatt tartása volt, a mi pedig már nemcsak
az alkotmányt és lelkiismereti szabadságot, hanem az
állami és nemzeti létet is a végveszedelem felé sodorta.
Így Erdélynek élete egyenesen megkövetelte, hogy a
mikor a Habsburgi ház fenhatósága alól kilép, hogy ön-
állóságát biztosítsa, egyszersmind rázza le a róm. katho-
licismus igáját is. Más oldalról az önállóság fentartása
nagy terheket rakván az állam nyakára, ennek elhordoz-
hatása végett önként kinálkozott jövedelmi forrás gya-
nánt a püspökség javadalma, mely már eddig is, közel
10 éven át szolgált e czélra; továbbá a káptalanok, kon-
ventek és szerzetek jószágai, melyeknek haszonélvezői
részint a püspökséggel való összefüggésüknél fogva,
részint az ország lakossága többségének ellentétes gon-
dolkozása következtében úgy sem maradhattak meg az
állam kebelében. — Tehát Erdélyben a szekularizáció és
a róm. kath. egyháznak összeromlása nem a protestáns
felekezeti elfogultságnak, hanem egyenesen Erdély ön-
állóságának, független fejedelemséggé alakulásának volt
a következménye. És pedig nemcsak szükségképeni követ-
kezmény az, hanem egyúttal, — tekintve azt a szerepet,
melyet a független Erdély hazánk, nemzetünk történeté-
ben betöltött, — olyan alapkődarab, a mely hazánk
jövendő nagyságának fundamentumában volt elhelyezve.
Hogy az akkori viszonyok között másképen meg nem
valósulhatott ez a szekularizáció, csak a róm. katholicis-
mus összeomlása és a protestantismus diadalmaskodása
mellett: az magától értetődik. Csakhogy ha a protestan-
tismus érdekeit nagyban előmozdította is a római kath.
egyházi szervezetnek rombadöntése, de viszont egész
Erdélynek és a magyar nemzetnek legfőbb életérdeke
 89

hozta azt magával, hogy a protestantismus itt ne csak

uralkodjék, de Erdély határozottan protestáns állammá
legyen.
Az átalakulás a szivekben már nagyrészben megtör-
tént, de a külsőségek félretételét sok helyen gátolta az
eddig szereplő kormány. Most, a szászsebesi országgyű-
lésen, Petrovics Péter vette kezeibe a kormányzást a
királyné és fia visszatértéig és benne olyan férfiu került
az állam élére, ki teljesen protestáns volt. Nemcsak pro-
testáns, hanem a róm. katholicismusnak határozott ellen-
sége. Az unio előtt Fráter György politikájának ellenzője
és személyének ellensége volt. A barátban és püspökben,
kit szivéből gyűlölt, meggyűlölte azt az egyházat is,
melynek az szolgálatában állott. Ezen indulat vezette a
szászsebesi gyűlésen és később is, midőn Izabella vissza-
térte előtt össze akarta rombolni az erdélyi róm. kath.
egyházat, hogy a királyné bevégzett tényekkel álljon
szemben. Jelleme, szenvedélye, melyeket régi keserü
tapasztalatok erősítettek, nem is engedték, hogy a békés
átalakitások utjára lépjen és az erőszakot mellőzze.
Különben egyéni vallásos meggyőződése is a radikális
irányba terelte eljárását, minthogy már régebb idő óta
Kálmáncsehi és Stankár befolyása alatt állott.*
Alig hagyta oda a szászsebesi gyűlést, Kolozsvárra
sietett, hol a piaczi nagy templomban összeromboltatta
azt az oltárt, a melynél Izabella a fia lemondását, az
erdélyiek pedig Ferdinánd iránti hódolatukat esküvel

* Petrovics és Stankar összeköttetését a 83. lapon levő jegy-

zetben emlitett források igazolják, sőt 1549-ig vissza viszik.
Kálmáncsehit Szegedi Gergely, az énekköltő, a Petrovics «püs-
pökének» nevezi. Epistola ad ill. ac magn. D. D. Petrum Petrouitit.
Wittenberg, 1557. R. M. K. III. 444. sz.
90

erősítették meg. Politikai és vallásos meggyőződésének

közös eredménye volt e tett, mely mintegy jeladás számba
jött. Példája által bátoríttatva, a városi lakosok zavarogva
törtek a Ferencz- és Domokos-rendi barátok zárdájára
és a szerzeteseket a városból (márcz. 15.) kikergették.
Ezen bevezetés után a tanács is megkezdette a külső
átalakítást és már másnap az összes templomokból eltá-
volíttatta a felesleges oltárokat, csak egyet-egyet hagyván
meg, a mennyit t. i. az evangélikus istentisztelet is igé-
nyelt. Ugyanezen időbe esik a gyulafehérvári káptalan
épületének összerombolása, lakóinak elüzése. Hogy ezek
a példák az egész országban követésre találtak, azt nagy
valószínüséggel állíthatjuk, bár iratos adataink hiányoz-
nak is. A rohamos és romboló átalakítás lélektanilag is
érthető, természetes következménye volt annak, hogy
eddig a reformátió rendes folyamát erőszakos eszközök-
kel visszatartották. Az idővel csak a feszültség növekedett
és mikor a mesterségesen emelt gát ellentálló ereje
megTört. elemi erővel rohant azon keresztül az eddig
visszatartott áradat, összetörve, elseperve mindent, a mit
útjában talált. Bizonyára nagyobb erővel és több pusz-
títással haladt előre, mintsem kívánatos lett volna, de
ezért a felelősség legnagyobb mértékben azokat terheli,
kik szabad és csendes lefolyását mesterségesen meg-
akasztották.*
A mit a közhangulat a szenvedély pillanatában végre-
hajtott, azt a következő országgyűlések siettek szentesí-
téssel ellátni. Az 1556. évi április 26—27. napjain tartott
országgyűlés a szászsebesi határozatot, mely még csak a
püspöki tizedek lefoglalásáról szól, az összes egyházi

* Deutsche Fundgruben I. 23. l. Chronicon Fuchsio etc.I. 60. l.

 91

javak szekularizációjává bővíti ki, fenhagyván a királyné

számára, hogy azon javaknak egyházi és iskolai czélokra
való rendelése iránt tetszése szerint intézkedjék. A novem-
beri országgyűlés már meg is jelöli az irányt, amelyben a
rendek a királyné intézkedését szívesen látnák, midőn azt
határozták, hogy Kolozsváron és Marosvásárhelyt a zárdák
iskolákká alakíttassanak. Ez döntött végleg a káptalanok
sorsa felett is, midőn azoknak, mint hiteles helyeknek,
de nem egyházi intézményeknek, fentartását kimondotta.1
Mikor Izabella Erdélybe visszatért, a római egyháznak
már csak romjait találta itt. Bizonyára nem szívesen
látta ezt, mert bár jellemének erkölcsi komolysága nem
állott is a kritikán felül, de azért az a vallás, a melyben
felnőtt, a melynek atyja is olyan erős támasza volt, nem
volt előtte közönyös dolog. Ebben kivánta fiát is fel-
nevelni, a kinek oldalán egy kitünő tudós szerzetes tel-
jesítette a nevelői tisztet, hogy buzgó, hithű róm. katho-
likussá legyen, a mint illik is egy olyan királyfihoz, a ki
családi szerződéseknél fogva, arra bir kilátással, hogy a
hatalmas, a világbíró Habsburgok családjába fog nősülni.
Az említett szerzetesnek, Novicampianusnak is volt bizo-
nyára hatása a királynéra és ennek tulajdoníthatjuk, hogy
a fehérvári káptalan lerombolásáért nagy haragra gyu-
ladt, hogy a további rombolásokat betiltotta és a szeku-
larizációba nem akart beleegyezni. De midőn az utóbbi
ügyről megtudta, hogy a szekularizáció nélkül kincstára
ugyancsak üresen fog állni: mégis szívesebben vette a
maga hasznára igénybe az egyházi jószágokat, mintsem
hogy «kövér barátok» táplálására bocsássa azokat vissza.2

1
Erd. orsz. gyül. emlékek. I. 577. l.
2
Pray. i. m. III. 111. l. Novicampianus: Apologia Alberti
92

A római egyháznak egyetlen-egy intézménye volt a

minek a megszüntetése komolyabb megfontolást igényelt
t. i. a káptalan. Tulajdonképon csak egy káptalan volt
Erdélyben, t. i. Gyulafehérvárt, a székesegyház mellett,
de az erdélyiek a kolozsmonostori konventet is káptalan-
nak hívták. Hiteles helyek voltak ezek, a melyek nélkül
az akkori viszonyok között élni sem tudtak az emberek.
A magánjogi viszonyok és a magyar ember előtt olyan
fontos perjog, lépten-nyomon reászorultak a káptalanokra,
melyek a hiteles oklevelek szerkesztésére kiváltsággal
birtak, az ilyen leveleket, azok hiteles másolatait őriz-
ték, a perbeli cselekvényeknél idézést, tanukihallgatást,
eskübevételt, helyszíni szemlét stb. teljesítették. A káp-
talanokra nagy szükség volt. De már a kanonokat és
barátokat sehogy sem szerették. Csakhogy belátták és
tudták azt is, hogy a káptalanoknál, ebből a szempont-
ból, nem a pap, hanem a hiteles pecsét a fontos dolog
és így jöttek arra, hogy «világi káptalanokat» állítsanak
a gyulafehérvári és monostori hiteles helyek élére. Az
1557-iki februáriusi gyulafehérvári országgyűlés végre is
hajtotta ezt és a hiteles helyeket egyházi intézményből
országosakká változtatta, az állami kincstárból rendelvén
a «káptalanoknak» fizetést.*
Ekkorra már a szekularizáció ügye is teljesen el volt
intézve. A királyné birtokba vette a lefoglalt egyházi
javakat, sőt részben eleget tett az országrendek által az
1556. (ápril) kolozsvári országgyűlésen kifejezett ama

Novicampiani pro catholica fide et doctrina de veritate corporis

Christi in Eucharistia, de caeterisque sacramentis... in Trans-
sylvania Thordae in comitiis anno a Christo nato M. D. L. v. i. i.
oblato. Craccoviae, 1559.
* Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 65., 74—5. l.
 93

kivánságnak is, bogy az egyszer Isten dicsőségére szen-

telt javak, jövőre is erre a czélra fordíttassanak. A kolozs-
vári és marosvásárhelyi zárdákat, melyek a kincstárra
szálltak volt, iskolai czélokra rendelte. Sőt ugyanezt tette
a váradi «mindszentek» zárdájával is. A kolozsvári iskola
számára évi 100 forint segélyt állapított meg és ígéretet
tett a vásárhelyi iskola segélyezése iránt is. Az egyszerű
papoknak, a falusi és városi plébánosoknak meghagyta
haszonélvezetükben azt a dézmarészletet, melyet koráb-
ban is élveztek volt a püspöki tizedből. Tehát a lefoglalt
egyházi vagyon felett a kincstár és az új egyház meg-
osztozott. Az utóbbi kapta azt, a mit a plébánosok eddig
is élveztek, ellenben a kincstárra háramlott a püspök, a
káptalan és a szerzetesrendek vagyona. Csakhogy ebből
a részből, a mint már Izabella is megkezdte, a többi
fejedelmek pedig folytatták, tekintélyes adományok ju-
tottak a tanügyi czélokra és a szegényebb egyházközségek
felsegélésére is.*
Még csak a szabad vallásgyakorlat ünnepélyes bizto-
sításának a kimondása volt hátra, hogy az átalakítás
műve befejeztessék. Igaz ugyan, hogy ez már korábban
is megállapittatott, de alkotmányunk természete hozza
magával, hogy sarkalatos állami jogainkat minden trónra-
lépő fejedelem törvénynyel, illetőleg hitlevéllel újból
megerősítse. Különben is Ferdinánd rövid uralma alkal-
matos volt arra, hogy ezen fontos alkotmányi kérdésben
nézeteltérésekre szolgáltasson alapot. És bár Izabella,
mindjárt visszatérése után, «mikor a vallásügyről tár-
gyaltak, az országrendek kérésére megengedte, hogy kiki
azt a felekezetet kövesse, a melyet akar»: de olyan, és

* U. o. 79. l.
94

pedig a királyné által megerősített törvény, mely ezt

határozottan kimondja, még nem létezett. Ezért a rendek
szükségesnek tartották, hogy erről is gondoskodjanak.
Ez a királyné beleegyezésével, az 1557. évi junius első
napjaiban Tordán tartott országgyűlésen meg is történt.
Mi és felséges fiunk — így szólt a törvény — az ország
uri rendeinek alázatos könyörgésére megengedtük, hogy
kiki azt a hitet vallja, a melyet akar, régi vagy új szer-
tartásokkal, megengedvén azt is, hogy a hit dolgában
az ő itéletük szerint az történjék, a mi nekik tetszik;
mindazonáltal bármelyik félnek sérelme nélkül, nehogy
az új vallás követői a régi hitet sértegessék, vagy ennek
követőit jogtalanságokkal illessék.*
Ez a vallásügyi törvény, melyet úgy is szoktak fel-
fogni, mintha a teljes, az általános vallásszabadságot
foglalná magában, tulajdonképen csak az ágostai hit-
vallású evangélikus vallás befogadását mondja ki, a mit
már az 1550. évi tordai országgyűlés is megtett volt.
Azonban a két törvény között lényeges eltérés van. Az
első tordai vallásügyi törvény még az evangélikusokat
védelmezi a római katholikusok ellen. Most pedig már
megfordítva áll a dolog. A római egyházi szervezet, a
szekularizáció és a hitjavítás elterjedése következtében,
úgyszólván: szétfoszlott. Már nincs «római katholikus
egyház», hanem csak «a régi hitnek követői» vannak.
Fontos különbség még az is, hogy míg 1550-ben csak
egyes evangélikusokról van szó, most már az Erdély
területén lakó evangélikusok egyházakba vannak szer-
vezkedve. Az országgyűlés a továbbiakban nemcsak a
vallás szabadságát, hanem az egyházak önállóságát, nem-

* U. o. 78. l.
 95

zeti zsinat tartására való jogosultságát is elismeri, sőt

ilyen zsinat tartása ügyében, mint országos közügyben,
rendelkezik is.
A most elmondottakon kivül még több nevezetes vonás
van ebben a törvényben, a melyeknek kifejtésére később
vissza kell térnünk. De a részleteken kívül van egy egye-
temes tulajdonsága, melyet már itt kiemelünk. Az állami
souverainitásnak egy új, eddig teljesen ismeretlen teljes-
sége áramlik ki abból, egy olyan teljesség, a minővel ma
is kizárólag csak a protestáns államok birnak. Az ezen
törvényben megnyilatkozó «ius reformandi» és az ezzel
összefüggésben álló összes intézkedések, a független, az
önálló államnak olyan eszményét tárják szemeink elé, a
melynek teljességgel nincsenek ügyei, nincsenek viszony-
latai, a mikből kifolyólag a haza és polgárai közé bár-
minemű idegen befolyásnak alkalma nyílhatnék a beavat-
kozásra. Az ágostai hitvallásu evangélikusok egyházának
befogadása elmetszette Erdélynek Rómától való függé-
sét, elmetszette a habsburgi házból származó uralkodók
ama törekvéseinek szálait, melyekkel Erdélyt absolut
fenhatóságuk alá akarták vonni; megteremtette Erdély
önállóságának ethikai s részben jogi természetü alapját,
mely mindaddig hatékony maradt ebben az irányban,
valameddig Erdély önállóságára magyar nemzeti és állami
szempontból feltétlenül szükség volt.
A teljesen souverain állam eszménye és a független
Erdély alapja van tehát abban a tordai törvényczikkben
befoglalva. És ha már most az ekkor befogadott vallásos
irányzatnak, a protestantismusnak, feltétlenül nemzeti
karakterét is figyelembe veszszük: egy felséges távlat esz-
ményi körvonalai tárulnak fel szemeink előtt. Az az ideál,
mely ma is minden magyarnak legfőbb óhajtása tárgya: a
96

magyar nemzeti állam, ott áll előttünk kicsinyben, a bér-

czes kis haza határain belül. És most vessünk csak egy
futólagos pillantást előre hazánk történetének következő
századára: vajjon nem azt látjuk-e hogy a kis Erdély
mily fáradhatlanul munkálkodik, hogy a nagy Magyar-
országot is azzá tegye, a mi ő maga, — magyar nemzeti
állammá. Hazánk politikai helyzete, a korszellem sajátos
államjogi és politikai felfogása, a társadalmi viszonyok
és más egyéb tényezők meggátolták abban, hogy mun-
kája teljes sikert arasson. De az eszmény, melyért küz-
dött, a mi eszményünk is. Még mi is küzdünk érette. És
hogy küzdenünk kell: ennek oka ama kötelékek fenállása
és ereje, melyektől Erdély az 1557. évi tordai ország-
gyűlésen magát mcgszabadította. Nemzeti állam csak ott
lehetséges, hol a honpolgárok, a legkisebbtől a leg-
nagyobbig, összes anyagi és szellemi érdekeik kielégítését
a nemzet határán belől feltalálhatják, összes anyagi és
szellemi törekvéseik a nemzet nagyságának, dicsőségé-
nek emelésére szolgálnak. Ellenben a hol az emberi lélek
leghatalmasabb rugója és tehetsége: a vallásos érzület
internationális eszmék szolgálatában áll és idegen érde-
kek előmozdítására használtatik: ott a nemzeti eszmény
csak másodlagos erőkkel és félsikerrel kénytelen meg-
elégedni.* A nemzeti állam, a nemzeti művelődés a nem-
zeti vallásból nyeri szárnyait.
Erdély a reformátió befogadásával és törvényesítésével
a nemzeti vallás megszerzésének útjára tért. A világegy-

* Hogy nemzeti vallás nélkül a nemzeti államnak milyen

nehézségekkel kell, még saját belügyeiben is, megküzdenie, vilá-
gosan mutatja napjainkban Francziaország példája, hol az egy-
ház és állam közötti harczok a legjobb erőket megbénítják s
lekötve tartják.
 97

ház helyett, melyben csak egy elenyésző csekélység volt,

országos egyházat alkotott magának. Még mielőtt a ma-
gyarság megtalálta volna a nemzeti jellemének megfelelő
«magyar vallást», már jó előre berendezte magának az
új országos egyházat, mely mint említve is volt, három
alkotó részt foglalt magában. Ezek közül az erdélyi ma-
gyar egyházak kerülete volt az, mely nemsokára a hel-
vét hitvallás zászlaja alá állott és a mely az unitáris-
must is felkarolta részben. Püspöke ekkor Dávid Ferencz,
kolozsvári plébános volt és a belső-szolnoki, dobokai,
tordai, kalotai, hunyadi, küküllői és székelyföldi esperes-
ségeket foglalta magában. Beosztása teljesen megtartotta
a régebbi római katholikus főesperességi kereteket, sőt
még az archidiaconátus és archidiacon elnevezések is
megmaradtak benne.*
Ezt a törvényes állapotot és ezt a szervezett egyházat
támadta meg a schweizi reformátió, mely ellen törvény-
hozásilag is védekezik, zsinatokon és irodalmi úton is
küzd, de végre meghódol neki. A küzdelem és átalakulás
vagyis az erdélyi református anyaszentegyház keletkezése
és későbbi története ezeken az alapokon épülvén fel és
lévén megérthető, ezért kellett az elmondottakat előre
bocsátanunk.

* Az 1557. évi kolozsvári zsinat «Consensus»-ának aláiróit l.

Teutsch i. m. II. 19—20. l.
 ELSŐ KORSZAK.

A NEMZETI FEJEDELMEK KORA.

1556—1690.
 4. A református egyház megalakulása Erdélyben.

Az 1556. év korszakalkotó fordulópont Erdély történe-

tében. Fráter György nagy alkotása: a két haza-rész
egyesítésének műve és az ahhoz fűzött reménységek ösz-
szeomlottak. A viszonyok ereje, a nemzetek sorsát intéző
gondviselés bölcs rendelkezése, mint a könnyű pelyhet
a vihar, úgy fújta el a század legnagyobb magyar poli-
tikusának hatalmas munkáját, mely a dicsőségben ra-
gyogó félhold visszaszorításával, a magyar állam és a
magyar nemzet megmentését kívánta ugyan biztosítani,
pedig igazában csak a végveszedelmet idézte fel ellene.
A lángeszű barát eltévesztette a szabadulás útját, midőn
a két országrésznek a Habsburgok fenhatósága alatt való
egyesítésében és a római katholikus vallás sértetlen fen-
tartásában kereste azt. A menekülés épen az ellenkező
irányban volt lehetséges. És a nemzet önfentartási ösz-
töne megtalálta azt az utat, melyet a nagy politikus el-
vétett.
A szász-sebesi országgyűlés elszakítja Erdélyt Magyar-
tól és egy új, önálló fejedelemség fundamentumait rakja
le. A független Erdély megalkotása által megveti alapját
annak az egyensúlyozó politikának, mely politika ezt a
fejedelemséget a «két malomkő: a két hatalmas császár
között folyó százados küzdelemben a magyar nemzet, a
102

magyar alkotmány, a politikai és lelkiismereti szabadság

erős bástyájává avatja. Az új állam önállóságának leg-
erősebb biztosítékául egy hatalmas szegelet-követ is be-
illeszt abba a fundamentumba, t. i. a vallásszabadságot,
a mi által Erdély protestáns állammá is lesz.
De az említett évben történik még valami egyéb is.
Zajtalanabb, kevesebb izgalmakkal járó, de végeredmé-
nyében messze kiható esemény, mely az erdélyi protes-
tantismusnak magasztos nemzeti hivatása betöltésére a
legalkalmatosabb alakot adja meg. A helvét irányú refor-
matiónak, a református vallásnak első apostolai ebben az
évben lépnek fel először nyilvánosan Erdélyben és ekkor
kezdik meg a református egyház épületének a megalapo-
zását. Jelentéktelennek látszó theologiai disputálásaik,
«felekezeti czivódásuk» nyomány épül fel lassan, idővel
az az «orthodoxa reformata ecclesia», mely Bocskai Ist-
vánnak, Bethlen Gábornak, az öreg Rákóczi Györgynek
örök időkre szóló, fontos államjogi alkotásaiban nagy
szereppel bír, mivel azokhoz az alkotásokhoz az erőnek je-
lentékeny részét és az alap-indító okot is ő kölcsönözte.
Ha gondosan számba vesszük azokat a tényezőket,
melyek hazánk újabbkori történetében a magyarság mel-
lett és ellen folyó küzdelemben egymással megmérkőz-
tek; ha figyelemmel kisérjük ezen tényezőknek idő- és
erőbeli egymáshoz való viszonyát: akkor semmi esetre
sem fogjuk a véletlen szeszélyes játékának tekinteni,
hogy Erdély különválása és a református egyház szüle-
tési ideje így találkoznak. E két tényező mindenike igen
nagy hatással volt a másikra. Egymást nem csak kiegé-
szítik, hanem egyenesen feltételezik. És ez arra mutat,
hogy keletkezésük szükségszerűsége is teljesen ugyan azon
forrásból fakad. A magyar nemzeti traditiók Erdélyben
 103

védvárat találtak, a magyar nemzeti szellem pedig a

református hitben nemzeti vallást. Ezek együtt hajtják
végre azt a nagy munkát, a melynek létesítésén Fráter
György is, — bár siker nélkül — buzgólkodott.
Az 1551. évi szerződés, mely Erdélyt és a magyar szent
koronát Ferdinánd kezeibe juttatta, Fráter Györgynek,
a reformátió nagy ellenségének a munkája. A szász-
sebesi tábori gyűlés, mely nem csak Erdélyt szakítja el
másfél századra a Habsburgok magyarellenes uralkodási
köréből, hanem a római katholikus egyház szervezetét
is összerombolja: Petrovics Péterre, János Zsigmond ro-
konára, a királyfi visszatérteig választott kormányzóra
irányozza tekintetünket. Személyes ellensége volt ő a
barátnak, ki politikájának leplezgetése közben oly gyakran
igyekezett őt bemártani a németnél és a töröknél egyaránt.
Ellensége volt a barát politikájának is, mely az ő roko-
nát trónjától fosztotta meg. De nemcsak a politikában, ha-
nem a vallás kérdésében is ellentétes nézeteket ápoltak.
György barát a római egyház kardinálisa volt; nem
csak ruhájára, méltóságára nézve, hanem egyháza érde-
keinek a védelmezésében is. Az öreg zordon katona pe-
dig már temesvári parancsnoksága idejében maga köré
gyüjti az új hit apostolait. Szegedi Kis István, Lippai
Kristóf, Gergely pap, és mások ott húzódnak meg oltalma
alatt. Velök együtt iskolát is szervez, sőt a tanügy minél
magasabb színvonalra emelése érdekében érintkezésbe
lép az üldözött mantuai tudós, jeles hebraista, Stánkár
Ferenczczel is. A temesvári két zsinatnak (1550 és 1551-
ben) emléke szintén az ő nevéhez fűződik.*

* Lampe Fr. (Ember Pál): Historia eccl. ref. in Hung. et

Tanss. Trajecti ad Rhenum 1728. 100. l. Földváry László:
104

Vajjon lehet-e csodálkoznunk rajta, ha Erdély külön-

vállásakor Petrovics Péternek legelső ténykedése is a
pápás egyház megrontására tör, a róm. kath. püspökség
megszüntetését czélozza! Fráter György és Bornemisza
Pál püspökök az ő politikájának és vallásos meggyőződé-
sének egyaránt útjában állottak. A szász-sebesi függet-
lenségi határozat és a szekularizáció nem véletlenségből
kerülnek egymás mellé, valamint nem egyszerű vak
boszú sugalta azt sem, hogy a mint Petrovics Szász-
Sebesről Kolozsvárra tér, első dolga volt leromboltatni a
főtemplom azon oltárát, melynél Fráter György az erdé-
lyieket Ferdinánd hűségére eskette.1
A mint 1556 elején Erdély Petrovics kezébe jutott,
megjelent itten vele együtt «az ő püspöke», Kálmáncsehi
Márton, a debreczeni plébános is.2 Ha Petrovics vissza-
tértét örömmel üdvözölték az erdélyiek, Kálmáncsehit
már nem valami szívesen látták az erdélyi protestánsok.
Gyűlölt és félelmetes ember, mert «sakramentárius» volt.

Szegedi Kis István élete. Budapest, 1894. 58—63. l. — A temes-

vári zsinatról l. Kiss Áron i. m. 16—22. l. Földváry L. i. m.
43—58. l. — Az általam látott legrégibb emlék (Milotai Ny. Ist-
ván : A mennyei tudomány szerint való irtovány 1617, az Elől-
járóbeszédben) a zsinatot temesvárinak mondja. — Petrovics is-
kolájáról 1. Archiv N. F. XVII. 98. l.
1
Deutsche Fundgruben. I. 23.l. Chronicon Fuchsio etc. I. 60.l.
2
Archiv N. F. II. 246—90. l. Schwarz Károly értekezése:
«Die Abendmalstreitigkeiten» etc. cz. alatt. Schwarz K. ezen
értekezésben több oly művet említ, sőt idéz, melyeket azóta
hiába kutattak az érdeklődők s igy azok hitelére s valódiságára
nézve mostanáig csak a Schwarz neve a kezesség. Ő alapos for-
rás-tanulmányt végzett: ebben van megbízhatóságának az oka.
De nyilván kimutatható tévedésektől sem ment: épen azért nem
ellenőrizhető adatait csak fentartással lehet elfogadni.
 105

Már 1552-ben kiátkozták hitfelei a ladányi zsinaton, mi-

vel az úrvacsoráról másképen tanított, mint Luther. De
ő nem hátrált meg, hanem az átkot visszafordította és
ostrom alá vette az új vallás helytelennek tartott tanait.
Petrovics munkácsi kapitány (1551—1556) közelében, a
beregszászi, az első és második óvárii és a második er-
dődi zsinatok mutatják szereplésének nyomait.1 Nézeté-
vel, elveivel nem tud ugyan diadalra jutni, de mindenütt
felzavarja a még meg sem állapodott új egyházi rendet
és gondolkozóba ejti az embereket. Hire hamarosan
bejárta az egész országot. Lutheránusok és róm. ka-
tholikusok egyaránt úgy tekintettek reá, mint valami
pestisre, a kitől és követőitől óvakodni kell, mert szent-
ségtörők, a kik «megüresítették» a legszentebb sakra-
mentumot.2
Mielőtt Kálmáncsehi Erdélybe jött volna, itten már
régen ismerték. Ismerték gyulafehérvári kanonok korá-
ból; ismerték mint lutheránust, majd mint sakramentá-
riust is. Nem csak az úrvacsora tana felől vallott nézetei
miatt, hanem azért is idegenkedtek tőle, mert Stankár
követőjének is tartották, mint a kivel együtt élvezte Pet-
rovics kegyét. A széki zsinat diadalmaskodott Stankáron,
egyhangúlag elitélvén őt. És most szinte vágyakoztak az
erdélyiek, hogy a másik újítóval is szembe szálljanak és
a felett is kimondhassák anathemájukat. Nem is kellett
valami sokáig várakozniok. Kálmáncsehi nem az az em-
ber volt, a kit a sikertelenség elcsüggeszt, a kit a kemény
ellenfelek megrémítenek. Harcz és szakadatlan küzdelem-

1
Századok. 1887. 399. l. Kiss Áron, i. m. 22—44 l. Kemény
Lajos: A reformatió Kassán. Kassa, 1891. 64—5. l.
2
Történelmi Tár. 1890. 175—6. l.
106

eszméiért: ez volt az ő életeleme. Ha alkalma nyilott

reá, hogy elveiért sikra szállhasson, a világért sem mu-
lasztotta volna el, ha még oly bizonyosan tudja is, hogy
egymagára marad. Pedig sohasem maradt magára. A theo-
logusokat nehéz volt meggyőznie, kivált ha nem akar-
tak meggyőzettetni; de annál hálásabb közönségre
talált a nép körében, melylyel talán egyetlen egy ma-
gyar reformátor sem tudott olyan ügyesen bánni, mint
épen ő.
Alig jelent meg Kálmáncsehi Petrovics oldalán, 1556
elején Kolozsvárott és alig kezdett prédikálni: máris
lázba hozta az egész várost. A mit tanított, az nem csak
új dolog, hanem a mellett nagyon is érthető volt. Az úr-
vacsora sakramentum ugyan, de nincs benne az Úr teste
és vére, hanem ezek a jegyek csak közönséges kenyér és
bor, melyeknek az a jelentőségük, hogy bennünket a
Jézus Krisztus halálára emlékeztetnek. És ugyan ki
nem értette volna meg ezt a zwingliánus tant? Hiszen a
kenyér és a bor ott volt a hívek szeme előtt és a meg-
áldás után is csak kenyér és bor maradt. Sem át nem
változott, sem annak nem volt valami nyoma, hogy benne,
felette vagy alatta valami titokzatos test lenne. Saját
szemeikkel győződtek meg róla, hogy az új prédikátor-
nak igaza van. — Persze, annak a titkos belső lelki ha-
tásnak a megérzéséhez, mely a Krisztus áldozatának az
úrvacsora útján a hívőkkel való közlése folytán támad,
sokkal mélyebb vallásos kedély és tisztább evangéliumi
hit szükséges, mint a minővel a XVI-ik, sőt a XX-ik
század átlag-keresztyéne, főleg pedig együgyű és kép-
zetlen lelkü közembere bír. Hiába prédikált aztán a ko-
lozsvári magyarnak a nagy tekintélyű öreg Heltai Gás-
pár, hiába szónokolt a «trombita szavú» Dávid Ferencz:
 107

az ő sakramentomuk nem volt az igazi és nem kellett a

híveknek.1
És Kálmáncsehi jól értett ahhoz is, hogy a felkeltett
érdeklődést ébren tartsa. Népies, bár sokszor alant járó
képei, magyarázatai, melyek épen azért elemi erővel ha-
tottak a műveletlen nép egyszerű gyermekeire, teljesen
foglyává tették együgyű hallgatóit. Majd arra mutatott
reá, hogy Debreczenben, a Szilágyságban, Szatmár, Be-
reg, Ugocsa, Szabolcs vármegyékben, tehát a magyarság
között, ott vannak az ő vallásának hívei, ezért az ő val-
lása: «a magyar vallás». És ha a jámbor hallgató szét-
tekintett maga körül, bizonyára sem a szászok, sem a
tótok, sem az oláhok között nem talált ilyen vallást,
mert ezek ki lutherista, ki pápista, ki görög. A «magyar
vallás» jelszava csakugyan pártjára vonta a népet, mely
az ő magyarságára és ebből származó mindennemű elő-
nyére oly igen — és méltán — büszke volt. Még a ma-
gyar szabadság-érzetnek is hizelkedett, azt hangoztat-
ván, hogy az ő vallásában a legnagyobb a keresztyén
szabadság. Mondják, hogy Kolozsvár piaczán, a keresz-
telő medencze helyett, egy sertésvályúból keresztelt, mon-
dogatván: «ez a keresztyén szabadság».2
De volt ezeknél még nyomósabb érve is, mely hallga-

1
Archiv. N. F. II. 246—90. l. Dávid-Heltai: Defensio ortho-
doxae sententiae de coena domini ministrorum ecclesiae Claudio-
politanae et reliquorum recte docentiurn in Ecclesiis Transsyl-
vanicis. Claudiopoli 1559. R. M. K. II. 81. sz. A kolozsvári
unit. kollegium tulajdonában. — Jakab Elek, i. m. 30. l. —
Hogy Kálmáncsehi zwingliánus volt, azt mondja Schesaeus és
kitünik a «Defensio»-ból is.
2
Erdélyi Történelmi adatok. Kolozsvár, 1855. I. 26—35. l.
Teutsch I. m. II. 239—41. l.
108

tóit pártjára vonta. A papok apostoli szegénységét és

egyszerűségét hirdette és követelte. Az apostoloknak nem
volt sem dézsmájuk, sem kánonikájuk, sem több száz
forintra menő fizetésük, sem 5—6 negyven vedres hordó
boruk stb. A keresztyén lelkipásztornak sincs szüksége
nagy javadalomra, sok fizetésre. «Azzal kellette magát
a tudatlan paraszti közönségnek, — mondja a közelkoru
krónikás — hogy neki bár ne legyen drágább köntöse,
hanem csak a ki száz pénzt érjen, mert nem illik apos-
toli embernek a drága ruha; — esmét: ő neki fizetése
csak annyi legyen, hogy legyen mit enni és innia. —
Azt a közönség megértvén, az olcsó prédikátort két kéz-
zel kapták, minden tudományával együtt».1
Nem így a papok, kik az Írást forgatták és azt meste-
reik tanításai szerint értelmezték. Ők ellene állottak az
«olcsó prédikátor» tanításainak. Vita támadt köztük,
melyben a tudomány fegyvereivel mérkőztek meg. A ko-
lozsvári gyülekezet szemefénye, a nagy tekintélyben álló
plébános, Heltai és ujonnan feltünt csillaga, a kitünő
vitatkozó pap, Dávid Ferencz, súlyos fegyverzettel vo-
nultak ki Kálmáncsehi ellen, ki hóstáti magyarjaikat tel-
jesen elidegenítette tőlük. Nyilvános vitát óhajtottak tar-
tani, hogy a szó hatalmával, fényes gyülekezet előtt,
czáfolják le a betolakodó prófétát. De mivel ez a vita
hamarosan nem jöhetett létre, írásban keltek tanaik vé-
delmére. A templom-ajtókra szegezett óvásban tiltakoz-
tak a Kálmáncsehit követő Szegedi Lajos krasznai plébá-
nos szentségkáromló nyilvános prédikácziói ellen és Kál-
máncsehinek különböző vitairataira is megfeleltek.2

1
Erdélyi Tört. Adatok. I. 34. l.
2
Schwarz K., i. m. Archiv. N. F. II. 249. l.
 109

Azonban sem az óvásnak, sem a feleletnek nem lett

valami nagy hatása. Kálmáncsehi is tudós férfiú volt.
Nagy jártassággal birt a szentírásban és teljesen ottho-
nos volt a latin és görög egyházi atyák munkáiban, va-
lamint a remekírókban is* Már pedig az írásos vitatko-
zás a tudós férfiak között nem igen szokott azonnal
győzelmet teremni egyik félnek sem, habár rendszerint
mindkét vitázó tüstént magának itéli is a győzelmi
babért. — De Kálmáncsehi nem félt az élőszóval foly-
tatandó vitatkozástól sem, milyenben már eddig is bő
része volt. Bár tudta, hogy a pártján levő tudós férfiak
száma elenyésző csekélység az ellenfél óriási táborával
szemben, azonban tudta azt is, hogy az igazságok ereje
nem attól függ, hogy hányan vallják; valamint tudta azt
is, hogy a nyilvános szóvitáknál az előadás formája és
csattanóssága a döntő hatású. Az ügyes fordulatok és
találó feleletek más-más értékkel bírnak a tudós és a
laikus hallgatóság előtt. Az utóbbiak tetszésére pedig ő
biztosan számíthatott.
Az 1557. év elején ismét Kolozsváron találjuk Kál-
máncsehit, kivel szemben az itteni egyház két oszlopa
minden erejét megfeszítve küzdött, hogy hallgatóiknak
hozzá csatlakozott részét visszahódítsák. Dávid Ferencz,
kit a győzelem becsvágya sarkalt, még a kassaiaknak, őt
plébánosul meghívó levelére sem akar addig válaszolni,
míg veszélyes ellenfelével nem végzett. Kálmáncsehi ko-
lozsvári szereplése tartotta meg őt Kolozsvár városának,

* Schesaeus Káhnáncsehit tanulatlan s a nyelvekben járatlan

férfiunak mondja. Teutsch i. m. II. 240. l. Vele ellentétben
Gyulai Torda Zsigmond igen dicséri Kálmáncsehi tudományos-
ságát, a latin és görög nyelvben való nagy jártasságát. Lásd
Orestes fordítása előszavában. 1552. R. M. K. III. 393. szám.
110

valamint annak a későbbi nyilvános működésnek is,

melynek nyomában az unitárius vallás támadt.1
Míg a kolozsváriak szemtől-szembe vitatkoztak a nagy
sakramentárius apostollal, lent délkeleten a szászok írás-
ban és kemény kánonokban keltek ki ellene az 1557 ja-
nuár 13-án tartott szebeni zsinaton, melyen maguknak
a negyedfél év előtt elhalt Wiener Pál helyére új püspö-
köt is választottak. A megválasztott Hebler Mátyás azon-
nal bizonyságot kívánt tenni arról, hogy nem méltatlan
egyénre bízták az egyház főpásztori tisztét, mert ő távo-
fogja űzni Krisztus aklától a ragadozó farkasokat.2
Az ország nyugalma ebben az időben teljesen fel volt
izgatva. Csak most történt meg a szakítás Ferdinánddal;
csak most adtak búcsút a pápista püspöknek és foglal-
ták le az egyházi jószágokat. Mindenki kíváncsian leste,
várta, hogy mi fog történni a politikában és az egyházi
életben. Bizony az utóbbi téren megindult mozgalmak
sehogy sem voltak megnyugtatók. Az világos volt az or-
szágrendek előtt, hogy a szekularizáció a pápás egyház
megtörése nélkül fenn nem tartható. Hogy pedig ez a
megtörés teljes legyen, ahhoz az evangélium alapján
újjá kell szervezni az egyházat. Mert egyház kell, vallás
kell. Ezt nem csak a kormányzati politika, hanem az
ember, az egyén követelte. De milyen legyen ez a val-
lás, ez az egyház? Ebben a kérdésben maguk az ország-
rendek kivántak dönteni.
Előbb Petrovics vette kezébe az ügyet és 1557 szent-
háromság vasárnapjára, Zilahra, egy tartományi zsinatot
hívott össze. Felszólította a megjelenésre a sakramentá-

1
Tört. Tár. 1890. 174—5. l.
2
Archiv III. 356. Haner, i. m. 220. l.
 111

riusokat, valamint a partiumi és erdélyi magyar, továbbá

az erdélyi szász lutheránusokat. A zsinat helyének ilyen
megválasztása kedvezés volt Kálmáncsehiéknek, mit Pet-
rovics azzal igyekezett takargatni, hogy az ő távol la-
kásukra, maguk és fuvaruk könnyebb ellátásának le-
hetőségére hivatkozott.1 Azonban Erdélyben nem csak a
lutheránus papok, hanem ezeknek pártolói is többségben
voltak. Az ügyet oly fontosnak tekintették, hogy abban
nem elegendő valamely magánember intézkedése, hanem
egyenesen az országnak kell határozni. A junius hó első
napjaiban tartott tordai országgyűlés ama törvényczikké-
ben, melyben a királyné a róm. kath. és evangélikus val-
lás egyenjogúságát szentesítette, az ország rendei azt is
elhatározták, hogy az egyházak békéjének létrehozására
és az evangélikus tanban keletkezett vitás kérdések el-
igazítására, akár nemzeti zsinatot is össze fognak hívni,
hol az Isten igéje jámbor szolgáinak és más előkelő ne-
mes személyeknek is jelenlétekben a tan őszintén egybe-
vettessék és Isten segedelmével, a vallásbeli egyenetlen-
ségek és különféleségek megszüntettessenek.2
Alig hozatott meg a törvény a «nemzeti zsinat» össze-
hivása iránt, az máris összeült Kolozsváron. Az ország-
gyűlésen tömegesen jelentek meg a papok és így a zsinat
junius 13-án megkezdődhetett. A távol partiumi és a
szászföldi papok nagy száma mutatja, hogy a zsinati
meghívó teljesen felkészülve találta őket. Viszont a zsi-
nat helye arról tesz bizonyságot, hogy az újítók nem tá-
maszkodhattak annyi és olyan pártfogókra, mint a luthe-

1
Petrovics zsinati meghivója a beszterczei ág. h. ev. káp-
talan levéltárában. 66. sz. a.
2
Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 78. l.
112

ránusok, kik mellett még maga a királyné is jobban fo-

gott, — bár ő maga róm. katholikus volt, — mint a
sakramentáriusok mellett. Nem épen véletlen volt az
sem, hogy a királyfi nevelője, Novicampianus szerzetes,
midőn a tordai országgyülésen ismételten védelmére kelt
a római katholikus egyháznak, épen a Krisztus testének
az úrvacsorában való jelenlétét fejtegette a legtüzeteseb-
ben.1 És csak természetes, hogy a királyné is jobban
szított a Krisztus testének valódi jelenlétét tanító luthe-
ránusokhoz, mint a zwingliánusokhoz, kik tudni sem
akartak a testi jelenléteiről.
A kolozsvári zsinaton lefolyt egyeztetési kisérletek és
viták emlékezetét nagyon zavarosan és ellentétes alak-
ban tartották fenn hiányos forrásaink. Némelyek szerint
Dávid Ferencz Kálmáncsehit «nyilvános disputátióban,
az ország előkelőinek jelenlétében, dialecticai fogásaival
oly erősen sarokba szorította, hogy semmiképen sem tu-
dott kiszabadulni. És szinte ez is volt Ferencznek utolsó
küzdelme Kálmáncsehivel, a ki hamarosan csúf halállal
pusztult el». Mások szerint Kálmáncsehit betegsége meg-
akadályozta abban, hogy a vitatkozásban, sőt a zsinaton
is részt vegyen. Elvtársára, Szegedi Lajosra bizta, hogy
álljon helyt érette. Ez azonban félre vonult a vita elől
és így minden ellenmondás nélkül eretnekségben ma-
rasztaltatott el.2 Ezen ellentmondó adatokból, valamint
a kolozsvári zsinat hitvallásából annyi bizonyos, hogy a
sakramentáriusoknak ottan babér nem termett. Keve-
sen is voltak, szóhoz is aligha jutottak. Kálmáncsehi és
Szegedi Lajos mellett Peteki Lőrincz tordai pap és ko-

1
Lásd a 91. lapon a 2. jegyzetet.
2
Teutsch i. m. II. 240. l.
 113

lozsvári Fodor Bálint említtetnek név szerint az újítók

közül, míg ellenfeleik táborában 3 püspök, 12 esperes
szám nélkül való magyar és szász papság foglalt
helyet. A győzelem a többség állásfoglalásában állván:
a sakramentáriusok a kolozsvári zsinaton legyőzötteknek
tekinthetők.1
Fölemelte e diadal a kolozsváriak lelkét. Főpapjuk,
Dávid Ferencz, csak nem is oly régen «véknyította el»
Stankár tekintélyét és ennek jutalmául a plébánosság-
ról önként lemondott, Heltai Gáspárnak helyét, — rögtön
reá az erdélyi magyar evangélikus egyház püspöki tisz-
tét is elnyerte.2 Most meg Kálmáncsehit «kötözte meg»
a dialectica fogásaival. Hanem azért, mintha még sem
lett volna megelégedve a szellemi nyereséggel. Püspöki
és plébánosi működésének egyik legelső ténye az volt,
hogy a királynétól két parancslevelet eszközölt ki, me-
lyeket (október 31-én) a kolozsvári tanács előtt bemutat-
ván, azt kívánta, hogy minden egyes tanácstag hitéről
nyilvános vallomást tegyen és hogy a hitvallás ellen

1
Pápai Páriz Ferencz, Rudus Redivivum Cibinii 1684. Cs. l.
Utána Lampe-Ember i. m. 110—111. l.
2
A Kolozsvár városi jegyzőkönyv 1557 június 29-én még
Heltait, — ellenben okt. 31-én már Dávidot mondja plébánus-
nak. Heltai lemondása valószinüleg azzal a jun. 29-iki tanács-
végzéssel áll összefüggésben, a melyben a százastanács megróvja
a birót és a senátust azért, hogy Heltainak a centumpáterek
megkérdezése nélkül közfürdő épitési engedélyt adtak és az épí-
téshez «apró miveseket» is rendeltek a városi közmunka-erőből.
A százastanács elhatározta azt is, hogy a kirendelt kézművesek
nem kötelesek a fürdő épitésénél segédkezni. Városi prot. 9. l. —
Jakab Elek, i. m. 27—28. l. Dávid Ferencz püspökké választá-
sát, minden elfogadható alap nélkül, 1556-ra teszi. Dávid püs-
pökségéről az első biztos adat 1557. jul. 13-ról van.
114

lázadókat (rebelles) megbüntethesse. A százas tanács az

első kivánságot mellőzte, hivatkozván arra, hogy a val-
lásra vonatkozólag vannak már határozatai, melyeket
fenn kiván tartani. Az utóbbi tekintetében azonban uta-
sította a birót, hogy a főpap kérésére bocsásson annak
rendelkezésére szolgákat, kikkel a lázadókat és vakmerő
makacsokat megbüntethesse. Megtiltotta továbbá, hogy
bárki a másikat sakramentáriusnak nevezze, vagy pedig
más csúfsággal illesse. A biró is vigyázzon, hogy a felsé-
ges királyné leveleinek érvénye fentartassék.*
Az új egyház, mely a szabadság jegyében született,
lelki zsarnoksággal kezdi működését. Méltó vezérei, püs-
pökei: Dávid és Hebler. Tudós és buzgó férfiak, kik el-
szántan tudnak hitükért küzdeni, annak diadalt kivívni:
de ha győzedelmeskedtek, akkor már szűkkeblüek, mert
csak náluk az igazság. Hogy ezt annál kétségtelenebbé
tegyék, azért a «Krisztus sakramentomáról szóló tudo-
mány felől való megegyezésüket» ünnepélyesen írásba
foglalták, aláírták, kinyomatták és jóváhagyás végett a
reformátió ez idő szerinti legfőbb tekintélyéhez, Melan-
thon Fülöphöz megküldötték. Melanthon gyorsan vála-
szolt nekik. Már 1558 márczius havában Erdélyben van
a január 16-án kelt válasz és a hozzá mellékelt irányító
hitvallás. Az a hitvallás volt ez, melyet Melanthon a «szász-
országi egyházak» nevében, 1551-ben a tridenti zsinatra
készített volt.
Levél és hitvallás egyaránt békíteni akarnak. Elitélik
a merev pápista felfogást és el a zwingliánus «üres spec-
taculumot» is. De a lutheranismus sarkkérdésében, t. i.

* A reformátió emléknapján beadott eme követelés és hatá-

rozat a Kolozsvári közig. prot. 15. lapján.
 115

hogy az úrvacsorában a Krisztus teste és vére úgy van

jelen valósággal, hogy azt még a méltatlanok, sőt hitet-
lenek is élvezik: a levél és hitvallás egyaránt hallgat-
nak. Melanthon valódi jellemét látjuk leveléből kitündö-
kölni, midőn a küldött hitvallásra hivatkozva azt mondja,
hogy ha annak szólás formái között mind a két fél meg-
marad, a közös egyetértést el lehet érni. Ezeket pedig —
úgy mond — azért irta, hogy az egyház békességét elő-
mozdítsa, nem pedig azért, hogy hevesebb harczokat
támasszon.1
Úgy látszik, hogy Melanthon nagyobbnak hitte az
erdélyi vallásháborút, mint a minő az tényleg volt.
Meghasonlástól, szakadástól tartott már ekkor; holott
csak egy maréknyi csoport lépett sorompóba a schweizi
felfogás mellett. A magyar és a szász egyház, a maga
zömében, mint a szikla, szilárdon állott. Nem volt itten
egyezkedésről, nem volt kibékülésről szó sem. Hiszen már
nem is volt kivel egyezkedni. A sakramentáriusok lanka-
datlan előharczosa csendes pihenőre tért. 1557 deczember
21-én vitték ki debreczeni plebániájáról a czegléd-utczai
temetőbe. Társai is elhallgattak, visszavonultak és egy
időre teljesen eltünnek a cselekvés szinteréről.2
De az erdélyiek sem voltak tájékozva Melanthon állás-
pontja felől. Közvetítő irányú soraiból a maguk szigorú
felfogásának a megerősítését olvasták ki és így magukat
győztes félnek ismerve, ellenfeleikkel, mint legyőzött
ellenséggel bántak. Az 1558. évi tordai országgyűlés

1
Melanthon válaszát lásd Schwarz K. i. értekezésében és
az «Acta synodi pastorum ecclesiae nationis Hungaricae in
Transsylvania, die Apostolorum Philippi et Jacobi Anno 1558. in
oppido Thorda celebratae» cz. mű függelékében. R. M. K. II. 77. sz.
2
Tört. Tár. 1890. 178—8. l.
116

(márcz. 27.—ápril 3.), mely nem egészen egy év múlva

tartatott ama másik, nagyhírű, szintén tordai országgyű-
lés után, melynek vallásügyi czikkére, a benne foglalt
szabadelvű álláspontra ma is büszke minden erdélyi em-
ber, — meghozta az első reactionárius törvényt. «A mi-
képen már ez előtt is kegyelmesen megengedte ő Fel-
sége, — így szól a törvény, — hogy kiki azt a vallást
kövesse, a melyet akar, t. i. a pápistát vagy a lutherá-
nust: úgy most is kegyesen szabadságot enged a kettő
közül bármelyiknek a követésére.... A sakramen-
táriusok felekezetét pedig eltiltja és a wittenbergi
egyháznak, Melanthon Fülöp sajátkezű iratában, leg-
közelebb kimondott ítélete értelmében, eltörlendőnek
nyilvánítja.1
A lutheránusok tehát teljes diadalt arattak a sakra-
mentáriusok felett. Nagyobbat, mintsem előre gondolták.
Ellenfeleiket keblükből kirekesztették és erre az ország-
gyűlés szentesítését megnyerték, kemény törvény alak-
jában kezökhöz is vették. Minthogy a veszedelem első
sorban a magyar egyházat fenyegette, tehát ennek volt
a legnagyobb oka is a megszabadulás és a győzelem felett
örülni. Dávid Ferencz püspök 1558 junius l-re zsinatra
hivta össze egyházát Tordára, hol Melanthon levelét ki-
hirdette, az egyház ügyeit futólag rendezték és a még
mindig Erdélyben izgágáskodó Stankárnak megfeleltek.2
A zsinat az urvacsora kérdésében a lutheri felfogást
hangsúlyozza. A Jézus Krisztus közbenjáró szerepére
nézve a katholikus tant vallja. Elrendeli, hogy a papok

1
Erd, orsz. gyül. emlékek. II. 93. l.
2
A tordai zsinat végzéseit lásd a 115. lapon az 1. jegyzetben
emlitett «Acta synodi» cz. műben.
 117

tanuljanak, bibliát vegyenek, — mert különben az espe-

resek által letétetnek. A pap ne kapkodjon sok felé, ha-
nem elégedjék meg a maga egyházával és ennek jöve-
delmével és itt is éljen becsületesen s főleg ne részeges-
kedjék. Az adiaphorák, a keresztelési mellékszertartások,
a papi fehéring (alba) stb. megtartatnak.
De ezeken felül gondoskodnak az eretnekek (sakramen-
táriusok s stankaristák) elleni védelemről is. Eltiltják a
mostani szakadárok fellépésével divatba jött azon ki-
hágást, hogy a «paraszti község» köréből egyesek tem-
plomi szónoklatokat kezdenek tartani. Továbbá a tőlök
eltérően gondolkozókkal és tanítókkal, bármi néven ne-
veztessenek is, megtagadják az érintkezést, az egyházi
közösséget, és azokat mint rothadt tagokat, elvetik, kár-
hoztatják. Minthogy sokan vannak, kik roszul értelme-
zett gondolataikat, némely hatalmasok pártfogásában
bizakodva, még oltalmazni is merészkednek: az ilyenek
ellen «jó lelkiismerettel» folyamodnak a polgári hatósá-
gokhoz, miután már ők egyházi úton mindent megtettek
az egyességre. A polgári hatóságok segítségül hívása úgy
is ősrégi keresztyén gyakorlat és «az isteni igazság köve-
teli, hogy az ilyen eretnekek a hatóságoktól keményen meg-
büntettessenek». Végül, hogy az egyház lehetőleg meg-
oltalmaztassák a ragályos nyavalyának kebelébe való be-
fészkelődésétől: elhatároztatott, hogy senki sem lehet
lelkészszé, bármilyen jogos uton nyert volna is meg-
hívást, hacsak előbb a püspök, vagy az illetékes esperes
a meghíváshoz beleegyezését nem adja.*

* A tordai zsinat ezen végzései kétségkivül kánonok, de

más zsinatok kánoni végzéseitől külalakra nézve eltérnek, a
mennyiben nincsenek szakaszokra osztva.
118

Úgy ez a tordai országgyűlés, mint ez a tordai zsinat

nyilván mutatják, hogy a XVI. században még nem úgy
értelmezték az emberek a lelkiismereti szabadságot, mint
háromszáz évvel később. A többségben levő vallás meg-
hozta a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényt — a
maga számára. Annak előnyeit nem volt hajlandó má-
sokkal is megosztani. Igy gondolkoztak az egyháziak és
világiak egyaránt. A Dávid Ferencz szerkesztette eretnek-
üldöző tordai kánonokban, a lelkiismereti szabadság zász-
laját lobogtató egyház, egyháziak, élükön azzal a férfiú-
val, kit azon szabadság «vértanujának» is szoktak néme-
lyek mondani, «jó lelkiismerettel» kérik a polgári ható-
ságot, hogy az eretneket «keményen büntesse». És ennek
a büntetésnek sürgetésében, természetesen, az egyház
püspöke, Dávid Ferencz, jár elől, ki mindjárt a tordai
zsinat után (julius közepén) panaszt emel a városi tanács
előtt Kolozsvárt, a miatt, hogy «ebben a városban né-
melyek holmi ujításokat vettek be». A tanács pedig a
panaszra elhatározta, hogy a biró, a plébános megkere-
sésére, az ilyen új dogmákat terjesztőket hivassa fel és
érdemök szerint fenyítse vagy büntesse meg».*
A törvényhozás megelégedett volna a már bevett két
vallással. Ezért ismétli az 1558. évi gyulafehérvári tör-
vény a tordai végzéseket úgy a receptióra, mint a
tilalomra nézve. «Szabadság engedtetik akár a régi egy-
ház- és szertartásoknak, akár pedig a wittenbergi egyház
módjára berendezkedett lutheri hitnek az elfogadására:
azonban új szektákat és vallásokat kerülni kell, főleg
azért, hogy a zavargások forrása és melegágya elkerültes-

* A városi tanács 1558 jul. 17-iki tanácsüléséből. Városi

protocoll. 40. l.
 119

sék.1 Ezen felfogásának megfelelőleg, az evangélikus gyü-

lekezeteket, hol a hívek többsége, vagy a patronus, újhitű
papot helyezett be, a régi, róm. katholikus plebániai
templom-vagyon örökösévé tette. Az 1557. évi tordai or-
szággyűlésen a királyné «a szászokkal, a vallás ügyeiben
egyértelmet valló magyar egyházakat» a maga és felséges
fia oltalmába, támogatásába vevén: az egyházak és egy-
házi szolgák törvényes jövedelmeit, tizedeit és más efféle
javadalmakat, melyek ugyan a kincstár javára lefoglal-
tattak volt, de a melyekre nézve a királyné a végleges
döntést a februári országgyülésről későbbre halasztotta,
az illetőknek örökös haszonélvezetében kegyelmesen meg-
hagyta. Majd az 1558. évi (márcz.) tordai országgyűlésen
a királyné azoknak a papoknak, kik tizedet nem élveztek,
az évenkint fizetendő ú. n. «census cathedraticus» papi-
adó alól örökre felmentvényt adott.2
Maga az új egyház, mely magyar- és szász földön tel-
jesen, a székelyek földének nagy részén is elterjedt
volt, — egész kényelmesen beletalálta magát a réginek
a helyébe. Ő is teljesen meg volt elégedve a két recepta
religióval. Annyival inkább meg volt pedig, mert a kettő
közül ő volt a hatalmasabb és csak rövid idő kérdésének
látszott, hogy a felbontott szervezetű régi egyházat töké-
letesen elnyomja. Uj testvérrel épenséggel nem szeretett
volna osztozkodni az ősi örökségen.
De azért hiába voltak a sakramentáriusokat «eltörlő»
törvények; és hiába az őket kiátkozó kánonok. A polgári
hatóságokat is hasztalan biztatgatta Dávid Ferencz, hogy
keményen büntessék ezeket a szentségtörőket. Az új egy-

1
Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 98. l.
2
U. o. 78., 91. l.
120

ház egységét sehogy sem lehetett fentartani. A mint a

római katholicismus korában egységes dioecesis, a refor-
mátio befogadásával három evangélikus püspökségre sza-
kadt, mely részek között semminemű belső, szerves kap-
csolat nem létezett: meg volt adva az alkalom, a lehe-
tőség a hitegység megbomlására és arra is, hogy külön
nemzetiségi alapon, külön felekezeti egyházak létesülje-
nek. A bomlás jelei pedig igen hamar mutatkozni kez-
dettek.
Azok az ifjak, a kik Wittenbergből 1550—1552 után
tértek vissza hazánkba, már nem voltak többé szigorú
lutheránusok. Melanthon hatása alatt állottak és tőle az
ő, — ezen időben már határozottan kifejezésre jutott —
kryptokalvinismusát szívták magukba. A melanthoni
kryptokalvinista iránynak lehet betudnunk azt, hogy a
század ötvenes éveiben, 1550—1560 között, a Duna és
Tisza-vidéki magyarság szinte észrevétlenül reformátussá
lett. Bármily különösen hangozzék is: az valódi tény,
hogy hazánkba úgy a lutheri, mint a kálvini reformátió
egyaránt Wittenbergből származott át. Ez a közös eredet
sok helyen egészen a XVI. század végéig összetartotta a
két vallási irányt. Egyes vidékeken azonban a lutherá-
nismus némely erős oszlopai, papok és világiak, már
ebben az időben kemény harczokat vivnak a krypto-,
majd nyilt kálvinistákkal. De a magyarság vallása már
eldöntött dolog volt, még mielőtt a magyar theologusok
közelebbi érintkezésbe léptek a kálvini reformátió forrá-
sával s a genfi reformátorokkal.*

* Általánosan ismert tény, hogy a magyarok a XVI. század-

ban, egészen 1592-ig, tulnyomólag és legszívesebben a wittenbergi
egyetemet látogatták, hol 1555-ben magyar diák-egyletet u. n.
 121

A kálvini urvacsorai tan, melyet ezek az ifjabb papok

képviseltek, jobban megragadta a magyar lelket, mint a
Zwingli-féle. A magyar embert úgy szokták általában
jellemezni, hogy a hitélet terén a józan vallásosság képezi
lelke fővonását. De tévedne az, a ki a «józan vallásosság»
hangsulyozásánál, inkább hangoztatná a «józant», mint
a «vallásosságot». A magyar erősen vallásos kedélyű nép,
de ha nála a «józanság» túlsúlyra jut: ő is, mint minden
nép, vallásosságában erősen meggyengül. Józan vallásos-
sága a csodakórságnak, a vakbuzgóságnak a kerülésében
és nem a vallás mysticismusának a megvetésében nyil-
vánul meg. Épen ezért nem verhetett gyökeret közötte a

coetust is szerveztek. A református egyház vezérférfiai 1560

előtt és után, csekély kivétellel, szintén a wittenbergi egyetemen
végzik tanulmányaikat. Ellenben a schweizi reformátió szék-
helyeit igen kevesen keresik fel, még akkor is, midőn már a
református egyház hazánkban nemcsak, hogy megalakult, ha-
nem hatalmas szervezetté is fejlődött. Dévay Biró Mátyás volt
az első magyar reformátor, a ki először érintkezett — tudomásunk
szerint — a schweizi theologusokkal. Révész J., i. m. 43. l. Majd
Huszár Gál és Bullinger Henrik levelezéséről van tudomásunk.
Lampe-Ember i. m. 112. l. Kálvinnal a magyarok alig voltak
összeköttetésben, ugy hogy terjedelmes levelezésében csak Belé-
nyesi Gergely és Caprophontes levelei mutatják az érintkezést.
Corpus Reformatorum XL. 52. l. XLVII. 205. l. A magyaror-
szági református egyház tehát nem is Genfre, vagy Zürichre,
hanem Wittenbergre viszi vissza a maga eredetét. Ez az eddig
figyelem kivül hagyott körülmény a magyarországi református
egyház beltörténetének számos homályos pontjára fényt derit,
különösen az egyházszervezet és a szertartások kérdésében.
Wittenbergnek fent említett szerepét pedig Melanthon kryptocal-
vinismusa és a szász választó fejedelemségben uralomra jutott
philippisták müködése magyarázza meg. L. Calinich; Kampf
und Untergang des Melanchtonismus in Sachsen 1570—74.
Leipzig, 1869.
122

zwingliánus-tan, bármilyen józan és könnyen érthető

volt is, mert az a vallásos érzület, a kedély jogait figyel-
men kivül hagyva, sőt a bibliai mélyebb vallásosság kö-
vetelményein is túltéve magát, egyedül csak az értelmet
foglalkoztatta. Nem úgy a Kálvin-féle felfogás. Ez mellőzi
az érzékileg csodás elemeket, kielégíti a hivő lélek benső
áhítatos érzületét és a szentírás bizonyítékaival meg-
nyugtatja elméjét is. Midőn aztán ezen belső tulajdon-
ságokon kivül, a kálvini felfogás védelmezése végett
Melanthonra, a magyarok legkedveltebb reformátorára,
legszivélyesebb barátjára és a wittenbergi egyetemre, a
reformátió első forrására is lehetett hivatkozni: nem volt
valami nehéz megnyerni a régibb lelkipásztorokat sem,
kik még Luthert hallgatták, a kik a Luther és Melanthon
közötti eltérésekről tudomással nem birtak. A lelkészek
után mentek a patrónusok: a fő-, a közép- s végül a kis
nemesség, kiknek zöme teljesen papjainak hatása alatt
állott, épen úgy, mint a hogy a jobbágyakat meg ők
irányították.
A wittenbergi egyetemen beállott tanfelfogásbeli vál-
tozás, melynek hatása a magyar ifjuságon is meglátszott,
megadta a lehetőséget arra, hogy a magyarországi refor-
mátióban egy ujabb fordulat: a genfi reformátor tanai-
nak az elfogadása, álljon be. Az ifjabb nemzedék ta-
nultságban, készültségben is erősebb volt, mint a régibb,
melynek képzettsége még a római katholikus iskolákban
nyert sekélyes alapokon nyugodott. Az akkori viszonyok-
hoz mérten «modern» készültséggel bírván, a vezető sze-.
repet, mindjárt visszatértük után, hamarosan magukhoz
ragadták a hazai egyházban. Fiatalos hevük, eltérő né-
zeteik, minél előbb ellentétbe hozták őket az egyház
eddigi vezetőivel és csak alkalmas vezéregyéniség kellett
 123

már hogy a lutheri reformátió a magyarság között

azonnal helyt engedjen a kálvini reformátiónak.
Ez a vezető is csakhamar fellépett Mélius Péter, deb-
reczeni püspök személyében, a kit méltán tekinthetünk
a magyarországi evang. reform. egyház megalapítójának.
Mélius Péter a legnagyobb magyar reformátorok között
az első sorban áll. Sajátságos, tüneményszerű egyénség,
kiről méltán elmondhatjuk, hogy a miképen Pallas
Athene kész fegyverzettel pattant ki a Zeüsz fejéből: ő
is egyszerre kész férfi gyanánt lép egyházi eseményeink
szinterére, hol a vezető szerepet egyszerre magához ra-
gadja és haláláig meg is tartja. A wittenbergi magyar ifju-
ság coetusában találkozunk vele először, 1556-ban. Innen
másfél év mulva a keleti Magyarország legnagyobb és
legmagyarabb gyülekezete lelkipásztorául hivatik meg.
Közelkorú források arra utalnak, hogy már mint egyetemi
hallgatónak, országos hire volt. Sürgősen hivják haza
Wittenbergből, mert reá egyházának valami nagy veszede-
lemben égető szüksége van. Visszatérése és állomásának
elfoglalása után Debreczen azonnal központjává válik
a református egyházi mozgalmaknak és ettől fogva a
magyar reformátusságnak századokon át, nem csak ve-
zére, hanem egyszersmind legjellegzetesebb képviselője is
marad.*

*
Mélius életére nézve lásd Zoványi Jenő jeles vázlatát
Theol. ismeretek tára. Mező-Tur, 1898 II. 376—8. l. Találóan
mondja Méliusról egy nagy nevü egyháztörténészünk, hogy az ő
élete egy olyan két kötetes munkához hasonlít, melynek első
fele elveszett (Balogh Ferencz). Laskói Csókás Péter következő
adatát. «Petrus Melius senior 6, qui antequam novos populares
cooptaret, in patriam revocatus est, «ut contra Arianos laboranti
patriae succurrere!», mesének, sőt ráfogásnak szeretik némelyek
124

Debreczen már Kálmáncsehi idejében szakított a luthe-

ranismussal. De bármily mozgékony volt is Kálmáncsehi
és bármily tekintélyes hely volt is Debreczen a nagy ma-
gyar alföldön: ennek a városnak irányító szereplésével
még sem találkozunk az egyházi téren mindaddig, míg
Mélius Péter benne el nem foglalja kathedráját.
Mélius reformátori tevékenységének és Debreczen köz-
ponti szereplésének 1559-től fogva látjuk a nyomait. Ez
év elején egy messze elágazó, nagy elmére, kitünő szer-
vező képességre és hatalmas akaraterőre valló egyház-
szervezési munkálat szétfutó, meg össze-össze találkozó
szálaira akadunk. Bizonyára már előbb megkezdődött ez
a nagy kiterjedésű és óriás méretű munkásság; de a
felszinre csak most vetődnek fel részletei. Az egyes szálak
nyomán eljutunk a török hódoltság alatt élő protestáns
testvéreknek a Tisza mind két oldalán, sőt a Dunán túl
lakó telepeihez: az alföldi és dunántúli gyülekezetekhez.
Más szálak a királyi Magyarország felső tiszai vidékére,
a Hegyaljára, aztán tovább felső Zemplén, Borsod, Gö-
mör, Abauj, Sáros,— kelet felé: Bereg, Ugocsa, Máramaros
vármegyékre irányozzák tekintetünket. Majd látjuk, hogy
mikép vezet bennünket ugyanazon tevékenység fonala
az ország legkeletibb részébe, a partiumon át, Erdélybe,
Kolozsvárra, sőt azon túl a székelyföldre Marosvásár-

minősíteni, mivel ez időben még «ariánusok» nem voltak ha-

zánkban. Nem szabad azonban feledni, hogy nálunk a trinitá-
rius tant először Stankár támadta s ő az «ariánusok» előfutárja.
Hogy Stankárnak számos követője volt hazánkban, erre nézve
lásd Caprophontes levelét Kálvinhoz Corp. Ref. XLVII. 205. l.
Mélius legelső ismert müvei is a Stankár-féle tan ellen irá-
nyulnak. R. M. K. I. 46. szám. Irt Stankár tana ellen latinul is,
l. Aran Tamás ellen irt müve 49. levelén.
 125

helyig és tovább. És mindezek a szálak Debreczenen

futnak keresztül. Itt kereszteződnek; itt gyülnek egy
csomópontba. És vajjon ki lehetne ennek a mozgalom-
nak lelke, vezetője, szervezője, irányítója; ki lehetne
más, mint épen Mélius Péter, kit 14 éven át a tisza-
vidéki és erdélyi reformátusság vezére gyanánt látunk a
lutheránusok, majd az unitáriusok elleni küzdelmekben?! *
Az erdélyi protestánsok, mint már láttuk, az 1558. évi
tordai zsinaton még lutheránusok, kik megtartják a papi
fehéringet, a gyertyát, az oltárt, a képeket, a keresztelés-
nél az ördögüzést, a nyál, a só stb. használatát. Tizen-
hat hónappal később, egy másik erdélyi zsinaton, mely
Marosvásárhelyt tartatott (1559. nov. 1.), már a kálvini
urvacsorai tant magában foglaló hitvallást állapíta-
nak meg és fogadnak el az erdélyi magyar protestánsok.
Ez a nagy és hirtelen változás azzal a fentebb vázolt
szervező munkássággal áll összefüggésben, mely Debre-
czenből kiindulva, az erdélyi magyar egyház vezetőit:
Heltai Gáspárt, Dávid Ferenczet és velők együtt sok
másokat — szinte az egész egyházat, — megnyerte a
kálvinismus ügyének.
A kálvini reformátió érdekében megindult és az egész
tiszavidéki s erdélyi területet felölelő ezen nagy tevé-

* Révész Imre már régebben reá mutatott Debreczennek az

Eger-völgygyel való egyházi összeköttetésére s kifejezte azon
nézetét, hogy itt egy tisztázandó kérdés előtt állunk. Kiss Á. i.
m. 68. l. Azonban, mint a szövegben érintettem, Debreczen
összeköttetése tágabb körü. A confoederátió fennállását az 1559—
72. évekről egyháztörténelmünk majd minden lapja bizonyítja.
És hogy ennek a nagy confoederatiónak nemcsak geographiai,
de szellemi központja is Debreczen volt, az az egyháztörténet-
ben csak némileg járatosok előtt, igazolásra nem is szorul.
126

kenység 1559-től fogva folyton a felszínen van és ezt a

most említett területet állandó befolyása alatt tartja-
1559 közepén, talán épen a nyár elején, Váradon egy
nagyszabású zsinat jön össze, mely kebelében egyesíti
a helvét irányú reformátió hiveit Magyarország keleti
feléről.1 Ott van a tiszántúliak oszlopa, az egész mozga-
lom lelke: Mélius Péter. A felső tiszavidéki egyházak
képviseletében ott látjuk Perényi Gábor sárospataki pap-
ját, Kopácsi Istvánt, a «szent öreget», ki a zsinatnak
elnöke is. Erdélyt Heltai, Dávid, Molnár Gergely, a ko-
lozsvári rektor, képviselők. Bizonyára egyik fél sem jött
egyedül, hanem számos elvtárs kíséretében jelentek meg
ezen az ú. n. «értekezleten». E zsinatnak eredménye: a
felvidéki és az erdélyi magyar egyházak reformálása
kálvini szellemben. Az előbbi vidékről csak abból az idő-
ből vannak a református egyházra vonatkozó adataink,
midőn a római katholikus Verancsics, egri püspök és a
lutheránus Perényi Gábor, zászlós úr üldözni kezdték a
kálvinistákat.2 De már az utóbbiról részletesebb ismere-
tünk is van. Az a szervezet, mely a váradi zsinaton mű-
ködik, jelen van az 1559 nov. 1-én tartott marosvásár-
helyi zsinaton is. Ott látjuk munkásságát az 1561. évi

1
A váradi «értekezlet» 1559 aug. 18. előtt tartatott. Dávid
Ferencz ugy a váradi, mint a medgyesi (aug. 18.) zsinaton jelen
volt, a mit a Defensio s a medgyesi zsinat leirása is igazol.
A Defensioban Izabelláról, mint még élőről van szó (meghalt
szept. 15.), de említteték, hogy Dávid a püspökségről lemondott.
A Várad és Medgyes közötti távolság, a «Defensio» megírására
és kinyomatására szükséges idő kizárja, hogy a váradi zsinat
1559 aug. 18-án, vagy utánna lett volna.
2
Verancsics és Perényi üldözéseiről l. Kiss Á. i. m. 59—72.
l. az eredeti források idézésével.
 127

kolozsvári zsinaton, az 1561—2. évben készült debre-

czeni, illetőleg egervölgyi hitvallásban, majd az 1562—
1563-iki tarczali és tordai iker-zsinatokon s ezek hit-
vallásában. Az 1564. évi enyedi zsinat, az 1566. év-
vel megkezdődő unitárius mozgalmakban a gönczi,
gyulafehérvári, debreczeni, váradi zsinatok, melyeken
a kálvinismus ügyének megszilárdításáról és megvé-
delmezéséről van szó: mind-mind Debreczenhez, Mé-
liushoz és az általa alkotott nagy egyházi confoederatió-
hoz vezetnek vissza bennünket. Ez a szövetség fennáll
és működik nem csak a XVI. században, hanem a
XVII. században is találkozunk vele az erdélyi fejedel-
mek szabadságháborúinál épen úgy, mint az indepen-
dantismus, a puritanismus s presbyterianismus ellen
vívott belső harczokban is a szatmár-németii zsinataig,
sőt egészen az erdélyi önálló fejedelemség megszünéséig.
A váradi zsinatnak az volt a feladata, hogy a Melan-
thon-féle közvetítő irányzat felhasználásával, megnyerje
a tiszavidéki és erdélyi magyarságot a kálvini urvacsorai
tannak, majd az egész kálvinismusnak; továbbá, hogy a
kálvinismushoz schweizi örökség gyanánt tapadó sakra-
mentárius bélyeget letörölje; hogy a Zwingli és Kálvin
nézete között fennálló nagy különbséget kimutatva, az
utóbbinak orthodoxiáját Melanthon tekintélyével beiga-
zolja. És a váradi zsinat ezt a munkát végre is hajtotta.
Az eddig kételkedő és ingadozó theologusok is elfogad-
ták a Krisztus testének és vérének szellemi, azaz hit ut-
ján való élvezetét, igazhitű tudománynak és a mint ezen
nézetükkel hazájukba visszatértek, egyszerre megrendült
a talaj a tiszavidéki és erdélyi lutheránismus alatt, mert
mostan eddigi főfőtámaszai és hirdetői fordultak ellene.
A kolozsváriak Váradról hazatérve, azonnal hozzá
128

fogtak a munkához, hogy új álláspontjuknak mindkét

erdélyi lutheranus egyházat-, a magyart és a szászt meg-
nyerjék. Levelekkel, kisebb iratokkal, magánbeszélgeté-
sekben terjesztették nézeteiket; de egyelőre kevés si-
kerrel. Az ország törvényei csak a római katholikus és a
wittenbergi szertartással biró lutheránus egyházat is-
merték; a sakramentáriusokat pedig, elitélték. Hogy a
szászok nem tértek el a törvényes alaptól: az nyilván
való volt. Tehát ha most Heltai és Dávid nem értenek
egyet a szászokkal, akkor ők újítók. És az újítás vádját
nehéz is volt magukról lerázni. Dávid Ferencz tehát ily
körülmények között nem tarthatta meg püspöki hivatalát.
Még 1559 márcz. 16-ról püspöki aláírását bírjuk, de már
augusztus 14-én Alésius Dénes, a szászfenesi pap, a ma-
gyar egyházak püspöke.* Dávid Ferencz «önkéntes»
lemondásában valószínüen része volt a felsőbb akarat
megnyilatkozásának, a sakramentáriusokat gyülölő Iza-
bella közbelépésének is.
Azonban ha a királyné ellensége volt is a sakramentá-
riusoknak, de azt mégis csak óhajtotta, hogy az evangélikus
egyház kebelében a hitegység fentartassék. Tanácsosai és
a főurak között pedig többen voltak olyanok, kik a kálvini
urvacsorai tan felé hajoltak és a kik ebbeli felfogásuknak
érvényt óhajtottak szerezni. Nem volt tehát nehéz dolog
Dávidnak és társainak, hogy pártfogóik támogatásával
kinyerjék a királyné engedélyét egy oly zsinathoz, melyen
a megbomlott hitegység helyreállítása végett a szászokkal
tanácskozhassanak. Azzal már tisztában voltak, hogy
Erdélyben a szászok képezik a kálvini reformátió legfőbb
akadályát: tehát reménykedtek, hogy ha a Melanthon-féle

* Jakab E. i. m. 43. s II. 5. l. Teutsch i. m. II. 22. l.

 129

közvetítő irányzatnak megnyerhetik őket, a kálvinismus-

nak is teljesen nyert ügye lesz. A királyné parancsleve-
lével a szászokhoz fordultak tehát és arra kényszerí-
tették őket, hogy a hitelvi kérdésekben támadt egyetlen-
ségek eloszlatása végett 1559 augusztus 15—18. között
Medgyesre zsinatra gyüljenek.
A zsinat csakugyan megtartatott; de egyezkedésről szó
sem lehetett. A szebeni tanács egy levelet intézett a
zsinatra gyült szász papsághoz, melyben kijelenti, hogy
a világiak a gyülekezeteikben eddig hirdetett tudomány
igazságáról meg vannak győződve; attól egy hajszálnyira
sem hajlandók eltérni és semmiképen nem fogják meg-
engedni, hogy a szász egyházközségekben az eddigitől
eltérő tan hirdettessék. Ennek a levélnek bizonyára
döntő hatása volt a zsinat magatartására, ha különben
ingadozó lett volna is az. Hebler és Alésius, a zsinat ve-
zetői, ellenfeleiket szóhoz sem engedték jutni, tanácsko-
zásaikhoz sem bocsátották és így «végre az ellenfél,
mint éhes farkas, zsákmány nélkül, üresen és dicstelenül
távozott a Krisztus aklától».*
A medgyesi zsinattal vallott kudarcz igen bántotta
Dávidékat. A két kolozsvári lelkész egy védelmi iratot
fogalmaz és ad ki a zsinat után, hogy most már az ország
előtt nyilvánosan igazolják álláspontjukat és megindo-
kolják újításaikat. «Az orthodox felfogás védelmében»
kijelentik, hogy ők nem sakramentáriusok, kik az urva-
csorát «megüresítik», mert az ő nézetük «a Krisztus
valódi testével és vérével való egyesülésről szóló igaz
tudomány». Ők nem követik azokat, kik ebben a kérdés-
ben legelsőben vitát indítottak, — t. i. Kálmáncsehié-

* Teutsch i. m. II. 20—22., 242. l.

130

ket, — és az ilyenekkel egyet sem értenek, mert azok

az urvacsorai jegyeket puszta jeleknek állították, a való-
ságot a jegyektől elválasztották és a kenyeret meg a bort
csak úgy tekintették a Krisztus jelképének, mint a hogy
«a Mátyás király arczképe ábrázolja az elhunyt nagy
királyt». Ellenben ők azt tartják, hogy a hit segélyével
nem csak Krisztus jótéteményeiben, hanem valóságos
testében is részesedik az urvacsorával élő személy. «És
mi ezt adtuk elő Váradon is a zsinatra egybegyült
atyafiak előtt — mondják tovább — és ugyanezeket
ismételte aztán a tisztelendő férfiu, Kopácsi István ur is
nyilvános szónoklatában; és ugyanakkor megczáfoltattak
a Mátyás király képéről és több effélékről való frázisok.»
És ez a nézetük sem a szászországi egyházak 1551. évi
hitvallásától, sem Melanthonnak 1558-ban Erdélybe kül-
dött levelétől, sem az alsó és felső pannoniai igaz és
jámbor tanítók vélekedésétől el nem tér, sőt mindezekkel
teljesen megegyezik.
A védelmi iratnak, lélektani szempontból, jellemzőbb
részlete az, melyben tiltakoznak a világi hatósággal való
fenyegetőzés ellen. Épen egy évvel ezelőtt Dávid Fe-
rencz még «jó lelkiismerettel» fordult a hatóságokhoz,
hogy az új dogmák terjesztőit keményen büntessék meg.
És most, mikor ez az ítélet az ő fejére fordult volna, a
lelkiismereti szabadság felkent bajnokává szegődik. «A hit
kérdésében nem a hatóság kardjával, hanem az ige igaz-
ságával és a lélek szeretetével» kell küzdeni. Az irat
szerzői, Dávid és Heltai, kijelentik, hogy a számüzetés-
től nem is félnek, mert biznak a királyné kegyelmessé-
gében, kitől zsinatot fognak kérni, hogy az mondjon
ügyükben ítéletet. Addig pedig szász testvéreik szünje-
nek meg a szidalmakkal és keserüségekkel telt szóváltá-
 131

soktól. Hiszen Dávid még a püspökséget is önként le-

tette és nem csak úgy «huzták le» róla; letette pedig,
mert a czim és méltóság az Isten igéje szolgájának lé-
nyegtelen dolog.
A királynéra épített bizakodás azonban megcsalta őket.
Izabella a védiratnak megjelenése után nem sokára,
szept. 15-én meghalt.1 Tőle tehát már nem lehetett
zsinattartási engedélyt kieszközölni. Hanem azért ez a
haláleset ügyöknek még kedvezőbb fordulatot adott.
A 19 éves ifju János Zsigmond alatt a tanácsosoknál
volt a befolyás és a döntő szó; már pedig ezek között
a tanácsosok között a kálvini iránynak is voltak hivei.
A hangulatváltozásnak legelső nyomát a kálvinista irány-
nak az a törekvése jelzi, hogy most már nem a szászokkal
való egyezkedés a fődolog, hanem a rokon gondolkozású
hitsorsosok tömörítésén, a magyar gyülekezeteknek a
kálvinismus zászlaja körül csoportosításán buzgólkod-
nak a vezetők. Hogy ez a terv annál könnyebben sikerül-
jön, a magyarorországi atyafiak, Mélius vezetése alatt,
megjelennek Erdélyben és még az 1559. évben. Minden-
szentek napján, Marosvásárhelyt, a székelységnek ezen
kiváló városában, mely a többi magyar és székely váro-
sokat a lutheri reformátió befogadásában is megelőzte volt
és mely a kálvini irányú református egyháznak is első
szülött leánya, egy népes zsinaton együtt tanácskoztak és
határoztak az erdélyiekkel az úrvacsora kérdése felől.2

1
Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 52. l. Archiv. III. 360. l.
2
Kiss Á. i. m 53—7. l. — Erre az időre esik az is, hogy
Heltai kinyomatta Kolozsváron Bullinger Henriknek ama leve-
lét, melyet az, Huszár Gál kérésére, a magyaroszági prot. lel-
készekhez intézett a szertartások stb. ügyében. R. M. K. II.
80. szám.
132

A marosvásárhelyi zsinat nem csak református zsinat

volt, hanem egyszersmind magyar zsinat is, melyet «a
keresztyéni tanítók mind egész Magyarországból s mind
Erdelből» tartottak. A magyarországi atyafiaknak tömeges
megjelenése döntő hatással volt az erdélyi magyarságra
is. A mit Kálmáncsehi hirdetett, hogy t. i. az ő vallása
magyar vallás, most a református vallásban testet öltött
és ettől fogva a kálvini reformátió hazánkban nemzeti
ügygyé lett. Luther tana mellett jóformán csak azon
városok magyar papjai maradtak meg, hol a szász nem-
zetiségű többségtől félni lehetett volna a vallásváltozta-
tás miatt. De még az ilyen helyek papjainál is a Melan-
thon-féle irány volt otthonos az urvacsora kérdésében.
A zsinat munkálata, «az urvacsorájáról való közönsé-
ges keresztyéni vallás»: az első magyar református hit-
vallás. Szerkesztésében a magyarországi atyafiak járnak
elől, a mit már onnan is következtethetünk, hogy Heltai
és Dávid a későbbi harczokban nem ezt a hivatalos zsi-
nati hitvallást, hanem a saját «Defensió»-jukat adják az
ellenfél birálata s a külföldi akadémiák itélete alá. Ez a
védirat az ő munkájuk és az erdélyiek nevében mindig
ezt szerepeltetik. De azért a marosvásárhelyi hitvallás
épen úgy hitvallása az erdélyi reformátusoknak, mint a
magyarországiaknak és úgy tekinthető, mint a magyar re-
formátus egyháznak első alapköve. Erdélyben legalább úgy
ez a hitvallás, mint az ezt alkotó marosvásárhelyi zsinat,
a református egyház tényleges megalakulásának határo-
zott bizonysága és fundamentuma is. Azonban a meg-
alakulástól a teljes kifejlődésig, a tényleges szervezke-
déstől a törvényes elismertetésig még hosszu és nehéz
ut vezet. A marosvásárhelyi hitvallás csakis az urvacsora
kérdésével foglalkozott és az a hét czikk, melyben az
 133

egyház álláspontja a kálvini felfogásnak megfelelőleg

körvonalaztatik, még nem jelenti a kálvini teljes hit-
rendszer elfogadását. Évek multak el, míg egyházunk
kálvinista jellege egészen kidomborodott, míg az ur-
vacsorai tan után a genfi reformátor egyéb tanai s végül
az ezek summáját összefoglaló református symbolikus
könyvek az egyházi szervezet hitelvi központjává lettek.*
Évek multak el, míg egyházunk nagy és nehéz küzdel-
mek között, melyek reá nézve esetleg balkimenetelüek is
lehettek volna, végre megnyerte a törvényes elismerte-
tést, az országgyűlési receptiót.
A marosvásárhelyi zsinat és az ő hitvallása, új kor-
szakot kezd a hazai reformátió történetében. A Magyar-
és Erdélyországból összegyülekezett tanítók nagy száma
és a határozott hangon fogalmazott világos hitvallás azt
mutatják, hogy többé már nem csak egy néhány kálvini
gondolkozású lelkészről s gyülekezetről van szó, hanem
hogy a reformátió eddigi békés és egységes folyama a vál-
ság, a szakadás elé jutott. A közbéke, az evangélium szent
ügye megkívánta, hogy a lutheránusok komolyan figye-
lembe vegyék ellenfeleiket és a kibékülés lehetősége felől
őszintén tanácskozzanak.
A fordulatot az 1560 januárius 10-én, Medgyesen
tartott zsinat mutatja, mely a fejedelem parancsára jött
össze és a mely nem rekeszti már ki a kolozsváriakat,

* Az urvacsorai tan mellett, a praedestinatióról az 1561. évi

Kolozsvári zsinaton volt szó. Kiss Á. i. m. 58—9. 1. Kálvin
kátéját Mélius 1562-ben adta ti. R. M. K. I. 49. szám. A kál-
vini hitrendszer első szerves összefoglalását a tarczal-tordai
zsinat adja 1562—63-ban. Kiss Á. i. m. 295—411. 1. A heidel-
bergi kátét 1564-ben kapják meg az erdélyi reformátusok. R. M.
K. II. 96. szám.
134

hanem kemény vitába bocsátkozik velök. Az ellenfelek

szembe állítják tételeiket az urvacsora mivoltáról, anya-
gáról, alakjáról, hatályáról. Megállapítják, hogy miben
értenek egyet és miben térnek el egymástól. De mivel
az eltérések kiegyenlítésére egyik félben sem volt meg a
hajlandóság, egyik sem akart engedni a maga álláspont-
jából: a zsinat minden positiv eredmény nélkül oszlott
szét.1
Miután a papság nem tudott egymással kiegyezni: az
országrendek vették kezökbe az egyház egységének ügyét.
Az állami érdek szempontjából nem volt közönyös dolog
a felekezeti torzsalkodás, mivel a vallási kérdések igen
élénk mozgalomban tartották a kedélyeket és a nézetel-
térések a társadalmi szakadozottság, a benső meghasonlás
képét tárták fel; már pedig az állam élete ellen kivülről
ármánykodó ellenséggel és ennek folyamatba tett csel-
szövényeivel szemben a legteljesebb összhangra és egyet-
értésre lett volna szükség.
A kolozsvári országgyűlés tehát 1560 november 11-én
elrendelte, hogy a jövő évi február 6-án, Medgyesen,
nyilvános hitvita és egyezkedés tartassék. Sőt az ország-
gyűlés még arról is gondoskodott, hogy a theologusok
szenvedélye túlságba ne csapongjon és ezért, a már
évekkel előbb birtokba vett «jus reformandi»-nál fogva,
országos biztosokat is küldött a medgyesi zsinatra. A biz-
tosok közé magyar és székely részről Mikola Ferencz,
Mecskey László itélőmester, Gyerőffi Ferencz, Kornis Mi-
hály, Lázár Imre, Kálnoki Bálint jelöltettek ki, míg a szász
biztosok kiválasztását magára a szász nemzetre hagyták.2

1
Teutsch i. m. II. 25—35. l. Kiss Á. i. m. 53—7. l.
2
Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 187. l.
 135

A zsinat a kilencz országos biztos jelenlétében, 1561.

február 6—8. napjain tartatott meg a medgyesi nagy tem-
plomban.
A vitatételek kicserélése után két napon át vitatkoz-
tak a lutheránusok és a kálvinisták, míglen az országos
biztosok végét szakították a szóváltásnak és a fejedelem
rendelete értelmében felszólították mind két félt, hogy
nézeteiket írásban adják be. A fejedelem ugyanis elhatá-
rozta volt, hogy ha a papok nem tudnak megegyezésre
jutni, a külföldi akadémiákkal tétet közöttük igazságot.
Így nyujtották aztán be Heltai és Dávid a kálvinisták ré-
széről az 1559-ben kinyomatott «Defensiót», Hebler és
Alésius pedig a lutheránusoknak ama «Rövid hitvallását»,
melyet ezen a zsinaton szerkesztettek és a melyhez még
a zsinatra beterjesztett 14 pontos vitatételeiket is hozzá
csatolták.*
A kálvini irány ebben a pillanatban a legkritikusabb
válponton állott. Bármily hódításokat tett is eddig a ne-
messég és a nép között: még mindig nem számithatott
arra, hogy az országgyűlési többsége megadja neki az
elismertetést. A fejedelem maga, ki legalább külsőleg
római katholikus maradt, ellensége volt a sakramentáriu-
soknak. Hasonlóképen a kanczellár Csáky Mihály is, ki
teljesen a lutheránusokkal tartott. Ily körülmények között
csak a külföldi akadémiák kedvező itélete segíthetett
volna ügyünkön, de ehhez épenséggel nem fűzhettek va-
lami vérmes reményeket. Nyilvános dolog volt, hogy a
fejedelem a németországi lutheránus akadémiákat fogja
megkérdezni; annyival inkább pedig, mert az erdélyi

* Teutsch i. m. II. 35—70. l. Kiss Á. i. m. 57. l. Archiv.

III. 360. l. Siegler Chronologiája i. h. 83. l.
136

reformátusok is Wittenbergben tanultak, s állandóan Me-

lanthonra hivatkoztak és a schweiziakkal semmi nemű
összeköttetésben nem állottak. Németországon pedig már
ebben az időben teljes tűzzel és kiméletlen szenvedélylyel
folyt az Amsdorf, Flacius s Vigand vezetése alatt meg-
indult harcz, mely a philippistákat (Melanthon közvetítő
irányának híveit) s a kryptokálvinistákat mindenünnen
ki akarta üldözni. Melanthon 1560 áprilisében elhaláloz-
ván, még csak az ő közvetítő békés szellemének és a ma-
gyarok iránt tanusított nagy vonzalmának a támogatá-
sára sem számíthattak. Sőt még ezen felül volt egy más
nagy bajuk is, t. i. hogy csupán az urvacsora kérdésé-
ben tüztek össze a lutheránusokkal és ezen az egy tan-
kérdésen kívül nem volt semmi más kifejezett jellem-
vonás álláspontjukban és épen ezért úgy tűnhettek fel,
mint okvetetlenkedő emberek, vagy egyenesen mint ámí-
tók. A medgyesi zsinat «Rövid hitvallása» egyenesen azt
vágja szemökbe, hogy bármennyire tagadják is a korábbi
sakramentáriusokkal való megegyezést, mégis csak úgy
éreznek és úgy tanítnak.
Ebben a válságos helyzetben egyedül a határozottság
segíthetett. Ha az urvacsorai tanban a kálvinismushoz
csatlakoztak az erdélyi magyarok, akkor el kellett fogadni
az egész rendszert és annak határozott irányát is, mely
semmiféle alkudozást nem tűr és a maga rendszeres
egészben kifejtett szilárd felfogásából egy hajszálnyit
sem enged. A mióta Melanthon elhalt, úgy is eltünt az
összekötő kapocs, mely a két reformátori irányzatot
összefűzte. Szükség sem volt már többé reá, mivel Me-
lanthon közvetítő theologiájának, mely a Luther fellépé-
sével és kiátkoztatásával megbomlott római kathokus
egyház egységének helyreállítása érdekében munkált, a
 137

tridenti zsinat magatartása elvette a létjogosultságát. Így

érezték ezt a külföldön és így hazánkban egyaránt. És
épen ezért, bár a pápa már kiadta a tridenti zsinat utolsó
ülésszakát meghirdető bulláját, bár az előzmények után
semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy a római katho-
licismus ezen a zsinaton teljesen be fogja fejezni szer-
vezkedését: ez a körülmény sem indította a lutheránu-
sokat és kálvinistákat simulékonyságra. Öntudatosan
vagy öntudatlanul történt legyen is a dolog: de a közös
ellenség erőgyűjtésének eme napjaiban mindkét protes-
táns fél arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vallásos
egyéniség érvényesülésére, fenmaradására a kifejezett és
kidomborított jellem alkalmasabb, mint a színtelen és
épen ezért nem is teljesen őszinte unió. Az evangelium
kincseinek megvédelmezésében is többet vártak az ön-
tudatosan kifejtett egyéniségek szövetségétől, mint a ha-
tározatlan egyességtől.
A református irány, mely eddig csakis az urvacsora
kérdésében fejtette ki és állította szembe a lutheranis-
mussal a maga elveit, most mikor a medgyesi zsinaton
eltünt a kibékülés lehetősége, sőt az elitéltetéstől is le-
hetett tartania: nem habozott többé a többi sarkalatos
kérdések fölvetésétől sem. Az elővégzés tana, mely talán
már a medgyesi zsinaton is szóba került, egy ujabb zsi-
natra adott alkalmat. Ez Kolozsvárt tartatott, ugyancsak
az 1561. évben, melyre — hagyományaink szerint — a
magyarországi atyafiak is megjelentek és a melyen Kopácsi
István elnökölt. A melanthoni szellemű «szent öreg», ki
a közvetítésnek és az egyességnek volt az embere, a
magyarokat össze tudta ugyan tartani egy táborban, ha-
nem a szászok már sehogy sem nyugodhattak meg e zsi-
natnak olyan eredményeiben, a melyeket a sakramentá-
138

riusok is elfogadtak.1 A kolozsvári zsinat tehát csak az

ellentétek számát növelte; a mi hogy teljes legyen, Mé-
liusék 1561. augusztusában egy terjedelmes református
hitvallást, az ú. n. debreczeni hitvallást (később: eger-
völgyi is) bocsátottak közre.
A debreczeni hitvallás : «a magyarok confessiója». Bár
nagy rendszertelenséggel van összeállítva: magában fog-
lalja a kálvini hitrendszer összes főbb tantételeit. Éle egy-
aránt irányul a római katholicismus, a lutheranismus, a
hitetlenség és a babona ellen. Nem czélja a kálvini tanok
rendszeres feltüntetése, hanem casuistikus modorban
akar tájékoztatást nyujtani igen sok olyan tárgyról, a
melyek az emberi hitélettel és hiszékenységgel kapcso-
latban tényleg felmerültek és megvilágítást igényeltek.
A kolozsvári zsinat és a debreczeni hitvallás teljesség-
gel nem voltak alkalmasak a fejedelem jóindulatának és
a szászok kibékítésének a megnyerésére. Sőt az a körül-
mény, hogy az ellentétek azokban egészen kiélesíttettek,
még inkább növelte a szakadást és a felek között fenn-
álló ellenszenvet. A szászokat teljesen elkeserítette az,
hogy a kálvini irány már a szászság között is feltünt.
Ugyanis Amicián Titus, a vidombáki lelkész fia, kit
Benkner János brassói biró, a káptalan dékánjának meg-
hallgatása nélkül plebánossá tett, Brassóban is kezdette
hirdetni a kálvinista tanokat, a mi az egész szász klérus
kebelében óriási felháborodást szült. Benkner nem tudta
megvédelmezni pártfogoltját, kit a felizgatott nép, tiz
heti plebánussága után (május 28-án) parochiájából ki-
űzött.2 János Zsigmond látva ezeket az eseményeket,

1
Kiss Á. i. m. 58—9. 1. Chronicon Fuchsio etc. I. 62. l.
2-
Chronicon Fuchsio etc. I. 62. l. Ostermeyer 67. l. Album
Oltardinum 24. l.
 139

nem halogatta tovább a külföldi akadémiák megkérde-

zését, hanem felhívta a szászokat, hogy válaszszák meg
a két hitvallást elvivő küldöttség tagjait és megjelölte a
fejedelmeket, az egyetemeket, a hova menniök kellett.
A Csáky Mihály által sugalmazott ezen eljárás részrehajló
volta nemcsak abban nyilvánult, hogy a magyarok ré-
széről senki sem ment a küldöttségben, hogy a schweiziak,
kiknek álláspontját a magyarok vallották, meg nem kér-
deztettek, hanem még abban is, hogy a fejedelem Ágoston
szász választóhoz intézett levelében már előre elitéli
«sakramentáriusokat». Elmondja e levélben, hogy «midőn
országrend-híveink észrevették, hogy az átkos sakra-
mentáriusok dogmája a mi országunkba is becsuszott
és minden nap sokak lelkét veszélyezteti, kérték tőlünk,
hogy a tiszta hit vallói és a sakramentáriusok között
zsinat tartassék». Ez a zsinat meg is tartatott és ennek
eredménye az a két hitvallás, melyeket leveléhez mel-
lékel és a melyekre nézve kéri, hogy a fejedelemsége alatt
álló akadémiák tudós férfiaival biráltassa meg azokat.*
A szászok vevén a fejedelem utasítását és ajánló leve-
leit, szeptemberben tartott szebeni zsinatjukon megválasz-
tották a küldötteket: Keresztély György nagy-disznódi,
Fuchs Miklós szász-hermányi papokat és Ungler Lukács
szebeni rektort, a kik október 10-én útnak is indultak.
A küldöttség előbb Lipcsébe, majd Wittenbergbe ment.
Azután felkereste a rostocki, az Odera melletti frank-
urti egyetemek theologiai karát, felkeresett egyes, kitünő
theologus hirében álló superintendenseket, udvari lelké-
szeket stb. Ezek természetesen mindnyájan a szász egy-
házaknak adtak igazat és a fejedelemhez, a kanczellár-

1
Tört. Tár. 1878. 471—2. l.
140

hoz, a szász püspökhöz stb. intézett irataik mind azt tar-

talmazzák, hogy a lutheránusoké az igaz tudomány, azt
kell védelmezni. Az alig négy hónapig tartó követségi út
tehát meghozta a szászoknak az elismerést és bőven meg-
jutalmazta a költségeket. Az 1562 márczius 8-án tartott
szebeni zsinat nagy örömmel vette tudomásul a kedvező
véleményeket és azokat a fejedelem elé terjeszté. Most
már bizonyosnak látszott, hogy az országgyülés döntése
a reformátusok hátrányára fog szólani, mert ők nem a
tiszta hit vallói, hanem «sakramentáriusok».*
De hiába érkeztek meg a kedvező vélemények. A kál-
vinismus eltiltására és a lutheránismus egyedüli jogosult-
ságának a kimondására többé már nem került rá a sor.
Sok minden olyan akadály jött közbe, mely útját állotta
a lutheránusok kivánsága teljesítésének és sok olyan fon-
tos változás merült fel, mely egyenesen a kálvinismus-
nak kedvezett és egyengette számára az utat a törvé-
nyes elismertetéshez.
Az 1561. év végén, mikor a szászok küldöttsége a kül-
földi hittestvérek kedvező ítéleteinek összegyűjtésén fára-
dozott, Erdély nyugalmát háborus események zavarták
meg. Ekkorra esik Heraklides Jakab moldvai háborúja,
Balassa Menyhért «árultatása», melyeket nyomon követ-
nek gyors egymásutánban Szathmár és Nagy-Bánya el-
pártolása, a hadadi vereség, a székelyek lázadása. Csak az
1562. év közepén túl sikerül a fejedelemnek a békét úgy
kint, mint bent valamennyire helyreállítani. — Ily viszo-
nyok között az országgyűlés nem ért reá a vallás igazításra
és így nem teljesíthette a lutheránusok óhajtását sem.

* Teutsch i. m. II. 35—71. R. M. K. II. 89. sz. III. 722. sz.

Siegler i. h. 83—4. l.
 141

A Balassa-féle támadásnak és az ezzel összefüggésben

álló, nagykiterjedésű politikai cselszövénynek kétségtele-
nül voltak más olyan következményei is, melyek a pro-
testáns vallás ügyére általában kedvezőleg folytak be.
Ha eddig is fontos mozzanatnak tekintették Erdély füg-
getlenségére nézve a reformátiónak befogadását, most a
mikor azt a függetlenséget ilyen árulás útján akarta a
királyi párt megbuktatni, a Ferdinándtól való idegenke-
dés még fokozottabb mértékben nőtt. Erdély önállóságá-
nak biztosítása végett szükségesnek látszott, hogy e feje-
delemség minél inkább távolodjék a habsburgi uralkodók
kül- és belpolitikájától s az utóbbi téren: egyházpoli-
tikájától is. Az utolsó 10—12 év alatt előbb Fráter
György, majd Bornemisza Pál, most legközelebb pedig
a Balassa «árultatásában», ennek értelmi szerzője —
Forgách Ferencz — mindannyian róm. katholikus fő-
papok voltak Erdély visszacsatolásának főfő mozgatói.
A nemzet kiérezte már ekkor is azt, a mit később több
mint száz éven át állandóan tapasztalt, hogy a róm.
katholicismus az állam függetlenségének ellensége és
pedig nem a magyar nemzeti és állami hagyományok
ápolása érdekében, hanem mindenek felett és kizárólag
saját egyházi álláspontja érvényesítése miatt. Ezért a
nemzeti, az alkotmányos politika és a függetlenség esz-
méje szinte erőszakkal tolta fel a nemzetre, hogy nem-
csak egyházi, hanem állami politikájának is egyik fő jel-
szava legyen: «el Rómától!», minél távolabb «el Bómá-
feól!»
Ebben a felfogásban találjuk meg a Balassa-féle táma-
dásnak általános vallásügyi hatását, a mi tehát nemcsak
abban nyilatkozik meg, hogy a két testvérfelekezet ország-
gyűlési összetűzését elodázta, hanem a Ferdinánd és a
142

róm. katholicismus ellen támasztott visszahatás által fo-

gékonyabbakká tette a lelkeket a pápistaságtól messzebb
álló kálvinismus iránt is.
De az általános vallási szempontok mellett meg kell
még emlékeznünk ama támadásnak egy alárendelt jelentő-
ségűnek látszó következményéről is, melynek egyelőre
nincsen külsőleg szembetünő hatása, hanem azért az
egyházi viszonyokban egy pár év alatt mélyreható válto-
zást, gyökeres átalakulásokat hozott létre. Ez a követ-
kezmény Blandrata Györgynek Erdélybe jövetele s itten,
a fejedelem oldalán, a fejedelmi udvarban állandó letele-
pülése.
Blandrata György, a saluzzói származású orvos, theo-
logus és diplomata, kiváló szerepet játszik az erdélyi
vallásügy történetében. Rendszerint csak az unitárismus-
sal szokták kapcsolatba hozni nevét, de ő Erdélyben több
volt, mint az unitárismus egyik apostola. Azok a válto-
zások, melyek az ő Erdélybe jövetelétől, 1563-tól fogva
egészen János Zsigmond haláláig, sőt tovább is, a vallás-
ügy országos rendezése körül észlelhetők, Blandrata nevé-
vel és működésével a legszorosabb összefüggésben vannak.
Az olasz doktor János Zsigmondnak a legbizalmasabb
embere volt. Már több mint két évtizeden át állott csa-
ládja szolgálatában. Kedvencz orvosa volt nagyanyjának,
Zsigmond lengyel király özvegyének, Sforza Bona királyné-
nak. Majd a negyvenes években édesanyját, Izabellát szol-
gálta Erdélyben s vele együtt ment ki innen újból Len-
gyelországba 1551 ben. Időközben járt Olaszországban,
Schweizban és 1558 végén megint Lengyelországba tért
meg. Mikor Izabella 1559 augusztus havában súlyos be-
teggé lett, Zsigmond Ágost, a lengyel király, sietve küldi
Erdélybe, hol mindent elkövet, hogy szeretett úrnőjét
 143

megtartsa az életnek. A királyné halála után ismét Len-

gyelországba megy. János Zsigmond, ki gyermekkorától
fogva megszokta és megszerette őt nagyanyja, anyja s
nagybátyja környezetében, többször hivta, hogy jöjjön
Erdélybe és állandóan telepedjék le udvarában. De Blan-
drata mindig kitért a meghivás elől. Most, mikor 1561—
1562-ben leghivebb emberi és pártfelei fondorkodtak a
fejedelem ellen, mikor ez kedélyében és egészségében
egyaránt megrendülve, nagyon is érezte, egy bizalmas
tanácsadónak, egy ügyes, világlátott, diplomátiai tulaj-
donságokkal is jeleskedő férfiunak s egy orvosnak a szük-
ségét, sürgősen hivatta magához családjának ezt a bizal-
masát, gyermekkori hűséges barátját. És Blandrata, kit
eddig kényelmes állása és antitrinitárius vallási missiója
Lengyelországhoz fűzött, de a kit utóbb már Kálvinnak
a lengyelekhez intézett levelei miatt a lutheránusok és
reformátusok amúgy is igen zaklattak, most már szive-
sen fogadta a meghívást és az 1563. év elején Erdélybe-
költözött.
Egészen érthető és természetes dolog, hogy 1563 óta
Blandrata lesz János Zsigmondnak legmeghittebb em-
bere, kire a fejedelem minden dologban nagyon hallgat,
a kinek tanácsaival él, szolgálatait úgy bel- mint kül-
politikai ügyekben igénybe veszi. Alig jő Erdélybe és már
is egy igen fontos és kényes diplomátiai küldetésben
látjuk forgolódni, midőn 1563 augusztusában a Ferdi-
nándhoz alkudozások és egyezkedések végett kiküldött
főkövetnek, Báthory Istvánnak oldalán ő is megjelenik
Bécsben.* Az alkudozások és egyezkedések tárgya Ma-
gyarország és Erdély viszonyának rendezése, kibékülés

* Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 165. l. Pray i. m. III. 174. l.

144

és szövetségkötés, valamint János Zsigmondnak a császár

családjába való nősülése volt. Blandrata bizalmi állását
az mutatja a legjobban, hogy a bécsi tárgyalásuk alkalmá-
val az ő tulajdonképeni hivatását a főkövetnek az ellen-
őrzése képezte.
Ha már a diplomátiai ügyekben is ilyen bizalommal
volt János Zsigmond Blandrata iránt: bizonyára még fo-
kozottabb mértékben hallgatott reá a belügyi és főleg a
vallási kérdések rendezése körül. Hiszen Blandrata nem-
csak orvos, nemcsak diplomata, hanem theologus is volt,
a ki Genfben disputált magával a nagy Kálvinnal és Bézá-
val is, a ki Lengyelországban egy új felekezetet hivott
életre, melynek zsinatain vezérszerepet vitt és egyházi
kormányzatában esperesi tisztet töltött be. Most hogy
Erdélybe jött, elhozta magával vallási meggyőződését,
theologiai elveit, melyeket főleg a két Socinustól vett és a
melyeknek Erdélyben is propagandát óhajtott csinálni.*

* A Blandrata életére vonatkozó irodalmat l. Keresztény

Magvető. 1877. XII. Évfolyam. Lásd még a Corpus Reformatorum
XXXVII., XLV—XLVIII. köteteit. Irodalmi müködéséről l. Sand
Chr. Bibliotheca Antitrinitariorum. 1684. 28—34. l.
Midőn Blandratáról először mondottam el a szövegben fog-
laltakat (Prot. szemle. 1902. 145—6. l.) unitárius részről igen
heves, sőt kiméletlen támadás ért azok miatt. (Ker. Magvető.
1902. 114. l.) Állításaimat azonban a támadás daczára is fenn
kell tartanom, mert nem «Sand, Krasinski, Stoinski és más len-
gyel történetirók» XVII-ik századbeli, vagy még későbbi ira-
taiból merítettem adataimat, hanem Sarnicius. Tretius, Sylvius
és más egykoruak, Blandratával szemben álló és küzdő lengyel
theologusok és világiak leveleiből, Blandrata tételeiből s ezek-
nek Socinus Faustus első, 1562-ben megjelent. «Explicatio initii
primi capitis Johannis» cz. müvével való gondos egybevetésből.
A ki fáradságot vesz magának, hogy a kész történeti munkák
helyett az eredeti forrásokat keresse fel, az majd meg tudja
 145

Azonban Blandrata, lengyelországi tapasztalatain okulva,

nem lépett ki egyszerre a maga eszméivel. Jól tudta, mert
mindenfelé látta és önmagán is tapasztalta, hogy az ál-
tala oly buzgón képviselt antitrinitárius reformokhoz a
lutheranismuson és a kálvinismuson vezet az út keresz-
tül. Jól tudta, hogy a természetben nincs ugrás és hogy
a fokozatos haladás vezet el legbiztosabban a czélhoz.
Ezeket szemei előtt tartva, fogott hozzá tervei útjának
egyengetéséhez, az antitrinitárius reformátió meghono-
sításához. És e végből legelőször is a fejedelmet vette
gondjai alá.
János Zsigmond egészen 1563-ig semmi jelét sem adta
annak, hogy a protestantismushoz csatlakozott volna.
Eddig még mindig a róm. kath. egyház hivének kell őt
tekintenünk. Ágoston szász választóhoz 156l-ben intézett
levelében a «tiszta vallás» és a «katholikus tan» alatt az
evangéliumi irány értendő ugyan, de ezek a kifejezések

télni, hogy minő «kálvinista» esperes volt Blandrata, — hogy mit

jelent Lengyelországban 1563 előtt a «secta Blandratica» és
«Blandratistae» — hogy Gonesius, Pauli, Ochino és Lismanini,
vagy pedig Blandrata hoztak-e ott létre uj felekezetet, «értsd
unitárismust», — hogy Socinus Faustusnak, a «24 éves igény-
telen legénykének» micsoda jelentősége van a 60-as évekbeli
lengyel és erdélyi unitárismus tanrendszerére nézve. Hogy pe-
dig az unitárius vallás Dávid Ferencz későbbi alkotása volna:
erről nincs miért komolyan beszélni. Nyilvánvalólag az u. n.
«tiszta unitárismusnak», unitárius részről sokat emlegetett, de
még máig sem tisztázott kérdésről volna itt szó; de míg az
illetékesek nem tisztázzák, hogy milyen is és miben áll hát a
«nem tiszta», a «tiszta» és a «legtisztább» unitárismus, addig
meg kell maradnunk az egyháztörténetben szokásos elnevezés
mellett és ebbe a tisztogatási processusba bele nem elegyed-
hetünk.
146

inkább a hitbuzgó Csáky kanczelláréi, mintsem az övéi.

Most azonban, alig hogy Blandrata megjelenik Erdély-
ben, a fejedelem szakít a róm. katholicismussal és nyil-
tan protestánssá lesz. Alésius Dénest, a magyar lutherá-
nusok püspökét udvari lelkészévé választja. Alésius és
Blandrata befolyására a lutheránus hitre tér, a minek
bizonyságául 1563 április 27-én, Brassóban időzése al-
kalmával, Alésius kezéből két szín alatt veszi az úr-
vacsorát.1
Nagy öröm hatotta át erre a hirre az egész Erdélyt,
mert mindenfelé gyors szárnyakon terjedt el «az örven-
detes üzenet»: «a mi kegyelmes Urunk, a király ő Fel-
sége... teljesen szakított a pápistasággal». «Remélni
lehet tehát, hogy miután Isten az ő szent lelkével az ő
felsége szivét megvilágosította, nem is engedi a meg-
ismert igazságot elnyomatni, sőt ő felségének birodalma
alatt elterjeszti és szorgalmasan prédikáltatja». De nem-
csak az alattvalók, hanem maga János Zsigmond is örült
ennek a lépésnek. Az említett úrvacsoravétel után né-
hány hét múlva Alésiust, mintegy hálája jeléül, gazdag
adománynyal tüntette ki.2
Pedig hát nyilvános áttérésével egy nagy akadály emel-
kedett házassága elé, mely házasság által — mint azt
egykor Izabella és Fráter György is tervezték és a mint
Ferdinánddal szerződésekben is megállapították — János
Zsigmond a Habsburgok családi kötelékébe lépett volna
be, a mi viszont Erdélyt fűzte volna szorosabban a ma-

1
Daun Gergely és Werner Lenárd beszterczei polgároknak
1563. máj. 1-én Szebenből, a beszterczei tanácshoz küldött levele.
Beszterczei városi ltr. Lásd még Possevinus A. Atheismi Lutheri
Melanthonis, Calvini, Besae etc. refutatio. Vilnae, 1586. 60. l.
2
Bod Péter: Smirnai szent Polikarpus. 17. l.
 147

gyar királyi koronához. Bécsben is megtudták az áttérést

és erre vonatkozik Ferdinándnak ama válasza, melyet
Báthory Istvánhoz, a fejedelem házassága ügyében tett
előterjesztésére, a következőkben intézett: «Minthogy ő
császári királyi felsége nem szokta másokhoz adni leá-
nyait, csak a kik a katholikus igaz hitet vallják: azért
ő fensége János Zsigmond herczeg is igérje meg, hogy
ha a felségnek leánya vagy unokája számára eljegyeztet-
nék, nemcsak ő maga fog törekedni a katholikus hitben
való állhatatos megmaradásra, hanem nejét is megtartja
és Istentől nyerendő gyermekeit s maradékait is abban
fogja felneveltetni; sőt alattvalói között is, a mennyire
lehetséges, ezt a vallást előmozdítja és fentartja.»*
A házassági szövetségből nem lett semmi. A császár
politikájába sehogy sem illett az bele. Így aztán János
Zsigmond sem háborgattatott új vallásában, melyben elég
buzgónak mutatta magát. De nem teljesültek azok a re-
mények és várakozások sem, melyeket a szászok a fejede-
lem lutheránusságához, a kálvinismus elnyomása tekin-
tetében fűztek. Blandrata állt őrt a vallásügyek felett és
nem engedte, hogy visszafejlődés történhessék és az ő
eszméi terjesztése elé gát emelkedjék.
Az 1563. évben már régen vége volt a háborúnak, le-
veretett a belső lázadás is és ideje lett volna elővenni a
külföldi akadémiák véleményeit, hogy itéletük szerint
rendeztessék a vallás ügye. De ez még sem történt meg.
Az 1563. évi tordai országgyűlés (jun. 6—13.) mitsem

* Ferdinándnak, az 1563. évi béke és szövetségi tárgyalások

alkalmával Báthory István fejedelmi követhez intézett második
válaszából. Országos ltr. Kincstári oszt. Gyulafehérvári káp-
talani ltr.
148

törődve az evangélikus egyházban fennálló szakadással,

csak bizonyos felmerült, apróbb sérelmek orvoslásával
foglalkozott. Elrendeli, hogy a székelyek közt kitört val-
lási egyenetlenségek «az eddigi törvények szerint» intéz-
tessenek el, úgy t. i., kiki olyan hitű lelkészt tartson, a
milyet akar. Míg az egyik pap szónokol, a másik vára-
kozzék és majd azután beszélhet és kioszthatja a sakra-
mentumokat ő is. A ki ezen rendelkezés ellenére a másik
felet zavarná, a sértett fél által idéztessék a felség elé,
hol a törvények értelmében büntettessék meg.* — Nagy-
jelentőségű ez a törvény, melynek a templom közös hasz-
nálatára vonatkozó intézkedése itt-ott még mai napig is
nyomokat hagyott. A lelkiismeret és vallásszabadság szé-
les kiterjesztése s a községi hitegység követelése által az
elé emelt akadályoknak lerombolása foglaltatik benne.
Azonban gyakorlatilag az apró gyülekezetek alakulásá-
nak a lehetőségét is magában foglalja és alkalmat nyuj-
tott arra, hogy 6—800, vagy még kisebb lélekszámmal
biró községekben 2—3 különböző hitfelekezetű gyüleke-
zet is keletkezzék, hogy a hivek egyházi terhe túlságosan
megnövekedjék és a papi állás szinvonala, a hitélet benső-
ségével együtt alászálljon.
Midőn a szászok látták, hogy az általuk óhajtott hit-
egység helyreállítására a fejedelem és a törvényhozás már
mitsem tesznek és hogy nekik esetleg saját kebelökben
is meg kell vívni a harczot a kálvinistákkal: arra töre-
kedtek, hogy egyházukat tömörítsék és a teljes egysé-
get minden téren keresztül vigyék. Ugyanis a beszter-
czei, a medgyesi és új egyházszéki káptalanok papsága
mindjárt 1547-ben nagyobbmérvű újításokat léptetett

* Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 218. l.

 149

életbe a szertartások tekintetében, mint a többiek, főleg

a brassóiak és szebeniek, kik a wittenbergi egyház mód-
jára, a róm. katholicismus maradványaiból sokat meg-
tartottak. Heblernek sikerült is reávenni a fejedelmet,
hogy a szertartásbeli egység helyreállítása végett zsinatra
kényszerítse az újításhoz ragaszkodókat. Azonban a sze-
beni zsinat (1563 nov. 28.), bár egyebekben létesítette is
az egységet, de arra már még sem tudta reávenni az em-
lített papságot, hogy az ároni öltözeteket: az albát s az
ornátust felöltsék.*
A reformátusok nagy erőfeszítést fejtettek ki, hogy
kellőleg kihasználják a rendelkezésükre álló időt, mialatt
a hitvallási vita eldöntése függőben állott. Számuk állan-
dóan gyarapodott, úgy hogy már 156l-ben a magyar és
székely papok között alig volt lutheránus. A Hebler-
Alésius-féle «Rövid hitvallást» a magyarok közül csupán
Alésius a püspök és Károlyi Sebestyén szászvárosi lel-
kész irták alá, holott az 1557-ben Kálmáncsehi ellen
kiadott «Consensus» aláírói között hat magyar, illetőleg
székely esperest találunk. Ezek a hiányzó aláirások igen
hangosan beszélnek a kálvini irány elterjedéséről.
A református gyülekezetek között Kolozsvár volt a ve-
zető, melynek magyar és szász lakossága egyaránt csatla-
kozott a szász nemzetiségű, de a «magyar vallást» kö-
vető két lelkészéhez, Heltaihoz és Dávid Ferenczhez. Az
1561. évi medgyesi zsinatra utazó prédikátorok uti költ-
ségeit a város szívesen magára vállalta és még tanács-
tagjai közül is küld ki képviselőket, hogy a vitatkozáson
jelen legyenek. A medgyesi vita után két héttel Egri Lu-
kácsot alkalmazzák magyar prédikátornak, a ki maga,

* Teutsch i. m. I. 185. l. II. 77. l.

150

valamint szülőföldje és annak egész környéke református

volt. Majd azután, mintegy feleletül a medgyesi zsinatra,
a tanács a templomokat a református egyház egyszerű
szertartásainak megfelelően alakíttatja át. A templomok
felesleges és szükségtelen ékítményeit, felszereléseit, még
a keresztelő medenczét és az orgonát is eltávolítják, az
értékeket leltározzák és megőrzés végett a biró s egyház-
nak számadása alá adják.
Az egyház és a város közötti barátságos viszony szo-
rosabbra fűzéséről különösen Heltai Gáspár gondoskodik,
ki mint vagyonos ember, 800 frt kölcsönt ad a városnak,
hogy az a főtemplom körül, az egyház czéljaira jövedel-
mező boltokat építtessen. Azután a fejedelemnél közben-
járva, papirosmalom építését veszi munkába, a mi ter-
mészetesen a városnak nagy előnyöket igért. Az ilyen, a
város érdekében is segítségre kész lelkipásztorok ügyét
aztán a tanács is teljes szivvel-lélekkel tette a magáévá,
mikor azoknak a vallási kérdések terén támogatásra volt
szükségük. A kolozsvári belső és külső renden levő sze-
mélyeknek ilyen szoros összetartása Kolozsvárnak szilárd
álláspontot biztosított a függőben levő vallási kérdések
körül; és viszont Kolozsvárnak erőteljes magatartása
mindig elhatározó befolyással volt a magyar és székely
városokra, községekre és az ezekben levő gyülekezetekre.*
A kálvini irány vezetői legelsőben is Marosvásárhelyt,
a székelység első városát, nyerték meg a református egy-

* Kolozsvár városi prot. A medgyesi zsinatra utazó papok

költségeiről. 1561 jan. 31. 111. l. — Egri Lukács alkalmazásá-
ról. 1561 febr. 22. 113. 1. A templomi felszerelések leltározásá-
ról. 1561. ápril. 7. 115—6. l. Heltai 800 frtos kölcsönéröl. 1560
febr. 11. 93. l. A papiros-malom ügye. 1560 decz. 26. 108. l.
Lásd még Jakab Elek Kolozsvár története. 1888 II. 185. l.
 151

háznak (1559). Utána következett Kolozsvár 1561-ben.

Azután sorban hozzájuk csatlakozott Torda, az erdélyi
három nemzet s főleg a magyarság ősi gyűlésezési helye,
a hol a fejedelmi korban is a legfontosabb országgyűlé-
sek tartatnak. Itt mondatott ki a vallás szabad gyakor-
latáról szóló első szabadelvű törvény és itt állapították
meg, itt fejezték be őseink az első teljes és rendszeres
református hitvallást is. A három főhelynek megnyerése
egy jelentőségű volt a magyarok és székelyek földjének
reformálásával.
Az erdélyiek nem voltak magukra hagyatva ebben a
nagy munkában. A tiszavidéki testvérek támogatása foly-
tonosan rendelkezésökre állott. A tarczal-tordai zsinat
mutatja, hogy az 1559-ben alakult nagy szövetség állan-
dóan működött az ország egész keleti felében a reformá-
tus egyház megszilárdításán. Bár e zsinat emlékét az itt
elfogadott terjedelmes hitvalláson kívül alig őrizte meg
egyéb jel, de magából a névből és a zsinat munkálatai-
ból látjuk, hogy a reformátusok milyen nagy erélylyel
és minő széles alapokon folytatták szervezkedésöket.
Az 1562-ben tartott tarczali zsinat, melynek folytatása
1563-ban Tordán volt, azzal a tervszerű, hatalmas szerve-
zettel és tevékenységgel állít bennünket szembe, melynek
nyomait 1559-ben Váradon és Marosvásárhelyt, 1560—
1561-ben Váradon, Debreczenben, Kolozsvárt már lát-
tuk az «értekezleten», a marosvásárhelyi hitvallásban, a
debreczeni, illetőleg egervölgyi confessióban s a kolozs-
vári zsinaton. A tarczal-tordai zsinat is azt a nagy terü-
letet egyesíti, mely a Mátra aljától Háromszékig, Sáros-
tól Hunyadig terjed. A vezetők is bizonyára azok voltak,
a kik eddig is előljártak a szervezés munkájában és a kik
későbben is vezették az egyház védelmét. Csak a munka
152

mutat fejlődést és fokozatos haladást. A marosvásárhelyi

hitvallás szűk alapjait már a debreczeni hitvallás is ki-
fejlesztette; az úrvacsora kérdése mellé a kálvini hit-
rendszer egyéb sarkalatos tételeit is beillesztette. De ez
a debreczeni hitvallás rendszertelen és sok, hitelvileg
mellékes és lényegtelen dolgokat is magában foglaló lé-
vén: most a tarczal-tordai hitvallás egy teljes rendszerbe
foglalt munkálatot készített, mely a hit- és erkölcsi élet
elvi alapjai mellett, azoknak a gyakorlati egyházi életben
való megvalósulására is tekintettel volt. Nagy öntuda-
tosság nyilatkozik meg a tarczal-tordai zsinatnak abban
a tényében, hogy itt a magyar reformátusság Bézának a
hitvallását fogadta el és dolgozta át, tehát azt a hitval-
lást, mely az egész református hitrendszert a legbővebb
kifejtéssel, de egyszersmind a legszabatosabban is tár-
gyalja.* Ugyanekkor fogadták el a Kálvin genfi katechis-
musát is.
A mely évben tehát a fejedelem nyiltan a reformátió-
hoz — még pedig annak lutheri irányához — csatlako-
zott: ugyanakkor a magyar és székely protestáns gyüle-
kezetek már teljesen a kálvini tandrendszer alapján ál-
lanak. Úgy az evangélikus, mint a református fél, kül-
földi nagy tekintélyekre hivatkozással, közrebocsátja a
maga hitvallását. Hebler és Alésius 1563-ban kiadják az
1561. évi medgyesi zsinaton készült és a németországi
akadémiák s theologusok által helyeselt «Rövid hitval-
lást», Méliusék pedig ugyanakkor a tarczal-tordai zsina-
ton átdolgozott Béza-féle hitvallással állanak a világ elé.
A Béza-féle hitvallás és Kálvinnak Mélius által magyarra
fordított s 1562-ben Debreczenben kiadott kátéja, azt

* Kiss Á. i. m. 296—411. l.
 153

mutatják, hogy most már többé nem Wittenberg, hanem

Genf vezeti a magyar reformátusokat. A közvetítő irány-
nak vége van és az alakuló félben levő egyház teljesen ha-
tározott kálvini jelleget nyer. A határozott állásfoglalás-
nak olyan hatása volt, mint a választó-viznek. A Hegy-
alja, — Sárospatak környéke, Perényi Gábor nyomása alatt
ugyan még ingadozott egy kis ideig, de Erdélyben a «tar-
czali és tordai zsinatok alkalmával esett a legnagyobb
csapás a Luther-követőkön, mert akkor vették be a leg-
többen a ref. vallást, nemcsak a magyarországi, hanem
az erdélyi lutheránus egyházak s nemcsak a magyarok
és székelyek, hanem még a szászok közül is, a mire igen
sokat tett a tordai zsinat».*
A reformátusoknak ilyen gyors és biztos haladásában
benne foglaltatott annak a biztosítéka, hogy elismerte-
tésük nem fog sokáig késni, habár a fejedelem még nincs
is a pártjukon. Ügyök gyorsan közeledett a diadal felé,
mely diadal nem az ellenfél legyőzésében, hanem csak
hitvallásuk elismertetésében állott. De még mielőtt ön-
erejükön kivívhatták volna a törvényes receptiót: egy új
és — mint a következmények megmutatták — veszedel-
mes barát is bele avatkozott a viadalba. Blandrata ez,
kinek antitrinitárius eszméi megkivánták a reformátusok
diadalát és a kinek a fejedelemre gyakorolt nagy be-
folyása ezt a diadalt most már könnyűvé tette, hamar
előidézte. «A tudós hírben álló, okos, ravasz, síma és
körmönfont olasz» óvatos kiszámítással vitte fejedelmét
a lutheri egyházba és innen a kálvini tanok felé, hogy
végre az unitárismusban mutassa fel neki a vallásos fej-
lődés legmagasabb csúcsát. Biztosra vette, hogy a feje-

* Haner i. m. 269. l. idézve Kiss Áronnál is i. m. 289—90. l.

*
154

delemmel együtt az alattvalók is megfogják tenni ezt az

utat és így Erdélyben még nagyobb sikereket fog aratni,
mint Lengyelországban.
Az 1564. évi (jan. 21—26.) segesvári országgyűlés mu-
tatja a változást, mely a vallás kérdésében a fejedelem-
nél és az országrendeknél is beállott. Az itt hozott val-
lásügyi törvény először az 1557. évi kolozsvári czikkekre
hivatkozással azt rendeli, hogy kiki azt a hitet kövesse,
a melyet akar és egyik fél se akadályozza, vagy sértse a
másikat. De végül rátér a magyar és szász egyházak
között az úrvacsora kérdéséből támadt viszályra is, a
melynek végleges eldöntése végett Enyedre egy vitatkozó
zsinatot rendel, a hol fejedelmi biztos jelenlétében meg-
oldassék a már régen huzódó ügy, «hogy az egyenetlen-
ség miatt a keresztyének nagy tömege kétségben és bi-
zonytalanságban ne legyen.»*
A nagyenyedi vitatkozó zsinat, az országgyűlés után
csakhamar össze is ült. Megjelentek azon a magyar-
országi atyafiak is. A fejedelem április 9-re tűzte ki
annak idejét és a maga képében Blandratára bizta az
elnöklést. A fejedelmi biztosnak adott megbizó-levél
roppant meglepetéseket tartalmazott magában. Már jó
előre lehetetlenné tette az egyezséget az által, hogy a
kibékülés sikertelensége esetére megengedte a reformá-
tusoknak a külön egyházzá alakulást, a mivel természe-
tesen mintegy biztatta őket, hogy ne engedjenek. De

* Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 223—7. l. Nagyon jellemző az

ezen országgyülésen hozott két. — egyházpolitikailag merőben
ellentétes tartalmu — vallásügyi törvényczikknek a decretum-
ban való elhelyezése. A magyarázatot a szász egyháztörténelmi
források adják meg, a melyek szerint az utóbbi törvény felvéte-
lét Dávid Ferencz eszközölte ki. Teutsch i. m. II. 80. l.
 155

Blandrata a megbizó-levél rendelkezésénél még tovább

is ment. A fejedelem utasításának azt a magyarázatot
adta, hogy azzal Alésius püspöki hivatalából letétetett és
ezt ki is jelentette. Majd a zsinat harmadik napján, a
mikor még csak épen hogy kezdetét vette a vita, a mikor
még az egyesség eredménytelenségének, a kibékülés lehe-
tetlenségének megállapításáról szó sem lehetett, Dávid
Ferencz a reformátusok püspökévé meg is választatott.
Ily körülmények között egyezkedésnek, kibékülésnek
helye sem lehetett. Blandrata és Dávid Ferencz egy olyan
erőszakos és kétes becsű eljárásba vitték bele a reformá-
tus vallás ügyét, a mely ahhoz teljesen méltatlan volt.
Eddig vitatkoztak szóval és írásban, elmés vagy súlyos,
szelid vagy vaskos modorban, de alattomos kijátszás
nem fordult elő a két fél harczmodorában, bármily el-
keseredetten küzdöttek is.
A vitatkozás, a fejedelem rendelete értelmében, írás-
ban kezdődött, hogy a heves szóváltások által támaszt-
ható minden botránkoztatás elkerültessék. A reformátu-
soknak, mint az egyesség megbontóinak, kellett először
álláspontjukat körvonalozni, mely iratukra az evangé-
likusok feleletet, s erre a reformátusok viszonválaszt ad-
tak. A vita lényege a körül forgott, hogy a szereztetés
igéi betű szerinti, vagy jelképes értelemben veendők-e?
Ezt a kérdést azonban eldönteni, illetőleg ebben egymást
meggyőzni nem tudták. És ez egészen természetes is,
mivel valójában nem is az értelmi, hanem az érzelmi
mozzanatok az irányadók; a mikor sem az analogiák
egész serege, sem a világos szavak nem gyakorolhatnak
döntő befolyást a vallásos érzületre.
De Blandratának nem is az egyesség létrehozása volt
a czélja, hanem az ellentétek kidomborítása és a kibékü-
156

lés lehetetlenségének a kimutatása. Félbe hagyatta tehát

az írásbeli vitát, melyet a fejedelmi utasítás rendelt és
ugyancsak a fejedelemre hivatkozva, élő szóbeli vitatko-
zást indíttatott meg. Már készen is voltak nála a fővita-
tételek, a melyek körül a szóváltásnak meg kellett volna
indulni.
Blandrata eljárásának teljes megismerése végett szük-
séges tájékozódnunk ezen tételek felől is, melyek a kö-
vetkezők: Elvetik-e mindnyájan a pápista, a kapernai-
tika, a sakramentárius felfogást, mely utóbbi az úrvacso-
ráját csak jelképnek tekinti? Vallják-e mindnyájan, hogy
a szentlélek kegyelme nincs külső jegyekbe zárva és a
szentségimádást kárhoztatják-e? Megengedik-e mindnyá-
jan, hogy a sakramentumok nemcsak az isteni kegyelem
és igéret bizonyságai, hanem a mi vallásunké is, melyek
semmit sem használnak, ha hittel nem vétetnek? Vajjon
mindnyájan azt tartják-e, hogy az úrvacsorában a Krisz-
tus valódi teste és vére adatik és hogy mi lényegileg
eszszük a Krisztus testét, a mi által mintegy megszen-
teltetik ama, most elrejtett egyesülés, melynél fogva a
mi fejünknek, a Krisztusnak testéből való testté és csont-
jából való csonttá leszünk? Miképen lesz Krisztussá a
kenyér és vérré a bor? Vajjon a Krisztus jelenléte a
sakramentumban test szerinti-e, vagy más — és milyen ?
Vajjon el lehet-e fogadni ideiglenesen, a közbéke ked-
véért a következő és a szentírással nem ellenkező szóla-
mokat: «A kenyérben, vagy a kenyérrel a Krisztus teste
adatik a szentséggel való egyesülésnél fogva a kiszolgál-
tatásban; lényegileg élvezzük a Krisztus testét és azzal
valósággal és igazán egyesülünk; hogy a Krisztus teste
most más, mint halála előtt, de csakis minőségi válto-
zásnál fogva; hogy a kenyér a Krisztus teste sakramen-
 157

tumszerüleg.» Vajjon a gonoszok is veszik-e a valódi

sakramentumokat? Hit nélkül használ-e, vagy a hitet-
len eheti-e a Krisztus igazi testét? A hitetlenek (= po-
gányok) miért záratnak el a sakramentumoktól, hogy
egyék a Krisztus valódi testét, a mely nekik igen is hasz-
nálhat, a mint használ azoknak, a kik nem hittek, mi-
előtt ették, de a kiket magához vonván megtérített? —
«Ezek azok, a melyeket a felséges fejedelem leginkább
óhajt tudni?»
Ezek a nagy furfanggal fogalmazott és egyenesen a
lutheránusok zavarba hozására szánt, zavaros kérdések
nem lehettek a fejedelem kiváncsiságának a tárgyai, mi-
vel ezeknek sem a hívő vallásos érzületéhez, gondolko-
zásához, sem a kétségeskedő vallásos aggályaihoz nincs
semmi közük. Egyszerűen fortélyos és minden fordula-
tukban csapdát rejtegető, hajszálhasogató kérdések és
tételek ezek, a hit komolyságának legkisebb jele nélkül,
de egy agyafurt theologus összes ravaszságával meg-
kenve. A fejedelem emlegetése csak azért volt szükséges,
hogy a jámbor lutheránusok tőrbe csalassanak. Csak-
hogy ezek nem ültek fel Blandrata cselfogásainak. Rö-
viden és őszinte nyíltsággal három tételt állítottak össze,
mint a melyekben bent foglaltatik az összes eltérés és a
vita fő anyaga: 1. A szereztetés szavai tulajdonképeni
és természetes értelmükben veendők. 2. A kenyérrel és
borral együtt az úrvacsorájában nemcsak szellemileg és
hittel, hanem testi szájjal vétetik az Úr teste és vére is.
3. És nem csak a kegyesek veszik, hanem a képmutatók
is; habár ezek kárhozatukra.
Blandrata vevén az evangélikusok tételeit, jónak látta
a fejedelem kíváncsiságának tárgyát képező saját vita-
pontjait félre tenni és a vitát amannak az alapján meg-
158

indítani. Három napig tartott a szóvita az enyedi kas-

télyban: de ez sem vezetvén eredményre, április 15-én
berekesztetett a csaknem egy hétig tartó nagy disputátió.
A reformátusok, a fejedelem levele alapján, a külön egy-
házi szervezkedésre megnyerték tehát a jogalapot, mi-
után erre nézve a feltétel teljesedett: az egyesség lehetet-
lensége bebizonyíttatott.*
Csak a külön egyházzá alakulásnak, a hitvallás sza-
badságának országgyűlési szentesítése volt még hátra.
Ez is bekövetkezett két hét mulva, midőn a tordai or-
szággyűlés (jun. 4—11.) 5-ik törvényczikke a református
vallást a «kolozsvári egyház vallása és fel fogása» néven,
Erdélyben és a részekben bevett vallássá tette.
Ezen törvényczikkel a református vallás Erdélyben
nem csak tényleg, hanem jogilag is befogadtatott és a
református egyház, mely az enyedi zsinaton Blandratá-
nak és Dávidnak, az ügyhöz épen nem méltó, fogásaival

* Teutsch i. m. II. 78—101. l. I. 186. l. Kiss Á. i. m. 212—

37. l. Mélius: Refutatio confessionis de coena Domini M. Hebler
etc. Debreczen 1564. Di lev. — A ki a zsinat diáriumát a feje-
delmi megbizó levéllel egybeveti, azonnal észre fogja venni
Blandrata diplomáciai fogásait. A fejedelem azt rendeli, hogy
előbb a kibékülési kísérleteket kell megtenni s ha ezek sikerre
nem vezetnének: ám legyen mindkét felekezetnek külön püs-
pöke. Blandrata ellenben, még mielőtt a felek szót válthattak
volna, Alésiust letettnek nyilvánítja; mire a reformátusok Dávi-
dot püspökké választják. És most veszi kezdetét a kibékitési
kisérlet... A fejedelem. a czivódások elkerülése végett, irásbeli
vitát rendel és Blandrata mégis szóbelire fordítja azt, sőt állí-
tólag a fejedelemtől származó vitapontokat terjeszt elő. — A je-
lenlevő reformátusok: ugy Dávid, mint Mélius és a többiek,
belementek Blandrata machinatióiba. Nincs miért szépiteni e
dolgot. A reformátusok, Blandratát követve, ugy viselkednek e
zsinaton, hogy eljárásukat lehetetlen menteni.
 159

szerveztetett, most már törvényesen elismert egyházzá

lett. Azonban figyelembe kell még vennünk itten azt is,
hogy az így elismert és befogadott egyház nem csak
református, hanem egyszersmind magyar is. A tordai
országgyűlés 5-ik czikkelye nem veszi ki a lutheránus
magyarokat az ujonnan alakult egyház joghatósága alól
kormányzati tekintetben, hanem az eddigi törvényekben
foglalt lelkiismereti szabadság elvénél fogva, csupán hit-
vallási tekintetben mentesíti őket. Az új törvény szerint
«a magyar gyülekezetek egyháza», a mely párhuzamban
áll «a szász gyülekezetek egyházával», hitvallási jellege
szerint református, de kebelébe tartoznak az evangélikus
magyarok is. Azonban az utóbbiaknak meg van engedve,
hogy saját hitvallású papot tarthassanak: vagy ha ez
nem lehetséges: az ilyen pap hallgatása, vagy úrvacsora
vétel végett evangélikus gyülekezetbe elmehessenek.
A törvény szövege szerint: «Mivel a vallásnak, főleg
pedig az úrvacsorában részesedés módjának a kérdésé-
ben eddigelé különböző vitatkozások, vetekedések, súrló-
dások és felfogások merültek fel az egyházak püspökei
és pásztorai között — t. i. a magyar nemzetéi: a ko-
lozsváriak és a szász népéi: a szebeniek között — azért
az efféle egyenetlenségek eltávoztatása és mindkét fél
lelkiismeretének megnyugtatása végett, az országrendek
békességeért elhatároztatott, hogy ezután mindkét fél-
nek szabad legyen akár a kolozsvári, akár a szebeni egy-
ház vallását és felfogását követni; úgy azonban, hogy
ha valamely város, község, vagy falu lelkipásztora a
kolozsvári egyház vallását és felfogását prédikálná és a
népet arra kényszeríteni akarná, ezt ne tehesse, hanem
a mely vallást az a város, község, vagy falu követni
akar, olyan hitvallású prédikátort tarthasson, az ellent-
160

álló papot pedig elmozdíthassa. Ugyanez tartandó meg

a szebeni egyház megyéjében is. Ha pedig valaki ennek,
avagy a kolozsvári egyháznak felfogásához akar csatla-
kozni, vagy a szerint akar úrvacsorával élni: minden
akadály nélkül mehessen el annak a vallásnak, vagy hit-
nézetnek a parochusához úrvacsoravétel végett a sze-
beni hitvallás vidékéről a kolozsvári hitvallás területére
és viszont, minden sérelem, gúnyolás és megszólás nél-
kül.»*
A törvényben használt kifejezések, mint pl.: «a ko-
lozsvári és a szebeni egyház vallása», továbbá: «a sze-

* Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 231—2. l. Miután ez a tör-

vény az erdélyi ref. egyház államjogi helyzetének sarkalatos
köve, fundamentuma: azért álljon itt eredeti szövegében is:
«Quia in negotio religionis, communicationis praesertim coenae
dominicae, quousque variae disputationes, contentiones, rixae et
assertiones inter superintendentcs et pastores ecclesiarum Colos-
variensis. nationis videlicet Hungari et Cibiniensis, gentis Saxo-
nicalis, habitae fuerunt, ad tollendas igitur huiusmodi dissen-
siones, pacificandamque utriusque partis conscientiam, pro quiete
regnicolarum statutum est: ut a modo in posterum utrique
parti liberum sit, sive Colosvariensis aut Cibiniensis ecclesiarum
religionem et assertionem tenere velit, ita tamen, quod si pa-
stor alicuius civitatis, oppidi aut villae religionem et assertionem
ecclesiae Colosvariensis praedicare et populum ea vi cogere vel-
let: facere non possit, sed quamcunque religionem civitas ipsa,
oppidum aut villa tenere voluerit, predicatorem eiusdem asser-
tionis tenere, contrarientem vero amovere queat; hoc idem et
in diaecesi ecclesiae Cibiniensis observetur. Si qui vero ad asser-
tionem eiusdem ecclesiae Colosvariensis accedere aut communicare
voluerint, absque quorumlibet impedimento et molestia ad paro-
chum religionis et assertionis illius communicandi gratia ex
possessione professionis ecclesiae Cibiniensis possessionem asser-
tionis Colosvariensis absque omni offensione, subsonatione et
derisione accedere valeat et queat.»
 161

beni egyház megyéje», a «szebeni és kolozsvári hitvallás

vidéke, területe» stb. arról tesznek bizonyságot, hogy az
erdélyi reformátióban már 1545-ben megkezdődött és az
1557. évi tordai országgyűlésen szentesített nemzetiségi
elkülönülés és egyházszervezet, melynek alapja különben
már ősi időtől fogva meg volt az archidiaconátusok és
dekanátusok nemzetiségi alapon való kikerekítésében,
erősebb mint a hitvallások szerint fejlődött újabb kere-
tek. A szebeni egyház megyéje (= dioecesis) református
híveket és gyülekezeteket is magában foglal, viszont a
kolozsvári egyház megyéje evangélikusokat is, ha az il-
letők a szászok, illetőleg a magyarok és székelyek földjén
laknak. A legkisebb nyoma sincs annak, hogy az enyedi
zsinat, vagy bármely megelőző gyűlés is, ezen nemzeti-
ségi alapokra épített egyházi formát megszüntetni és a
róm. katholicismus korában fennálló egységes dioecesist
helyreállítani akarta volna. Az enyedi zsinat egész le-
folyása kétségtelen bizonysága annak, hogy Blandratának
szüksége volt Dávid Ferencz püspökségére és e végből a
két nemzetiségi egyház felekezeti elkülönülésére is. Az ő
magatartásában s oldalán Dávid Ferencz szerepében csak
az elfogultság láthat békítő és egyesítő törekvést. Sőt
Blandrata és Dávid a már meglevő nemzetiségi és fele-
kezeti ellentéteket teljesen kiélesítették és azokat később
is mindjobban igyekeztek nagyra növelni, mert Blandrata
messzelátó terveiben, melynek Dávid Ferencz is csak-
hamar eszközévé szegődik, egy kénytelen-kelletlen léte-
sült egyesség csak a holt teher, de nem az emelő erő
szerepét képviselte volna. Ezért nem történt kisérlet arra
sem, hogy a hitvallási keretek a nemzetiségi szervezetet
áttörjék, mert úgy, a hogy a törvény rendelkezett, a
magyar egyházban levő más hitűek és a szász egyházban
162

levő hitsorsosok, a fejedelem által is pártfogolt magyar

püspöknek kormányzati, illetőleg szellemi fenhatósága
alá kerültek.
Az új egyház, mely már törvényes biztosítékokkal el
volt látva, legfőbb gondját arra fordította, hogy a kebe-
lében levő, de még mindig habozó, vagy idegenkedő ele-
meket is megnyerje. Talán a fejedelemre is reá fért még
egy kis meggyőzés és szükséges lehetett a szászok által
1561-ben összegyűjtött külföldi vélemények ellensúlyo-
zása. Ha a schweiziakban egyesek nem biztak eléggé:
most már Németországba is lehetett fordulni a reformá-
tus úrvacsorai tan igazolása végett. Heidelberg, illetőleg
a pfalzi választó-fejedelemség csak nem régiben (1560 —
61.) lett kálvinistává s egyetemének tudós professorai
készséggel siettek az erdélyi atyafiak támogatására. Még
az 1564. évben megkapták a kolozsváriak «a heidelbergi
nemes akadémia theologiai professorainak» levelét, mely-
ben ők épen olyan kedvező ítéletet vettek, mint három
évvel ezelőtt a szászok Wittenbergből, Lipcséből, Frank-
furtból és Rostockból és e mellett megkapták a múlt
évben megjelent heidelbergi kátét, mely az erdélyi refor-
mátusoknál is egyszerre olyan kedvelt könyvvé lett, mint
a hittestvéreknél mindenütt a világon, a hova csak el-
jutott. A heidelbergiek kedvező véleményének mintegy
kiegészítését képezte Mélius Péternek ama munkája,
melylyel az 1561-iki medgyesi «Rövid hitvallást» és az
ezt helyeslő külföldi itéleteket sorra czáfolja, és a melyet
szerzője a kolozsvári lelkészeknek ajánlott. Az iskolákról
a nagyenyedi zsinat alkalmával hirtelen elhalt Molnár
Gergely, kolozsvári igazgató s korában a legkitűnőbb
tbeologus és paedagogus Erdélyben, már előzőleg gondos-
kodott és két jeles munkája, melyek közül egyik a gyer-
 163

mekek, másik az ifjak számára készült, szintén 1561-ben

hagyta el a Heltai nyomdáját. — Ugyancsak a belső
megerősödést munkálta a tiszavidéki testvérekkel fenn-
álló szövetség ápolása is, mely szövetség nagy kiterjedé-
sénél, a benne levő hatalmas erőnél és sikereinél fogva
minden bizonynyal tekintélyes vonzó erőt gyakorolt az
ingadozókra. Mélius is, fentebb említett művével, ugyan-
ezen czélt szolgálta, midőn a felvidéki patrónusokra te-
kintettel írt czáfolatát a kolozsváriaknak ajánlotta. Szik-
szai Fabricius Balázs, kit a kolozsvári tanács Egri
Lukács ajánlatára, Sárospatakról hivott meg a Molnár
Gergely halálával megürült igazgatói állásra, szintén egy
összekötő lánczszem a nagy szövetségben.*
Azonban az új egyház benső kiépítése, megerősödése
nem történhetett meg a kellő nyugalommal. Már első
szervezésénél s törvényes elismertetésénél, olyan ténye-
zőkkel és olyan eljárással jutott közösségbe, melyek a
református vallás természetétől idegenek és a reformá-
tusok eddigi törekvéseinek őszinteségével ellentétesek.
Nyolcz évi súlyos küzdelem után alakult ki ez az egy-
ház. És a mikor azon a ponton állott, hogy önerején is
kivívja az elismertetést, gyanús üzelmek léptek közbe és
hirtelen megteremtették a befogadtatást. Az egykorúak
bizonyára nem látták, hogy az oly eredmény és az oly
eljárás, mint a minőt a nagyenyedi zsinat felmutat, nem
méltó egy nemes eszméhez, nem különösen a reformá-
tus valláshoz. De nem látták azt sem, hogy Blandrata
csak egy átmeneti alaknak szánta a református egyházat

* R. M. K. II. 90., 91., 96. szám. — Szikszay Fabricius Ba-

lázs meghívását 1564. máj. 22-én határozta el a kolozsvári ta-
nács. Városi prot. 217. l.
164

ahhoz a formátlan zagyvalékhoz, mely az ő agyában

kóválygott és a melylyel rövid idő mulva a világ elé is
lépett. És e miatt az egyháznak nem sokára keservesen
kellett meglakolnia, mert csaknem az enyészet szélére
jutott.
Csakhogy a kálvini hitrendszer sokkal izmosabb, sok-
kal befejezettebb és életképesebb volt, semhogy kalandor
eszmék lépcsőfokául szolgáljon. Ha rövid időre vissza-
szoríttatik is: erőit aztán összeszedi, újból diadalra jut
és elfoglalja azt a helyet, melyet a gondviselés számára
az erdélyi fejedelemség függetlenségének, a magyar nem-
zeti és alkotmányos eszméknek megőrzése végett ki-
jelölt. Sem keletkezését, sem diadalát nem egyes hatal-
masok kegyének, hanem a benne levő erőnek és egyéb
jeles tulajdonságainak köszönhette. Ha egykor ideigle-
nesen oda hagyták is hívei: a magyar nép géniuszának
megfelelő eszméi visszahódították számára azt a népet,
melytől mai napig is a «magyar vallás» szép nevét
birja.*

* Legalább is naivság volna, ha Blandratát, a lengyel és

erdélyi unitárius felekezet megalapítóját és szervezőjét, az er-
délyi református egyház barátjának és őszinte segítőjének hin-
nők. Némely unitáriusoknak az az eljárása pedig, a melylyel a
reformátusokra reá kivánnák erőszakolni, hogy Blandrata iránt,
a szövegben vázolt müködéséért hálával viseltessenek (Ker. Mag-
vető 1902. 114. l.) alig egyéb egy roszul sikerült tréfánál. Mi
szivesen elismerjük az ellenfélben is a nemes tulajdonságokat,
elismerjük munkásságukat és ezek eredményét is. Magam is
vallom, hogy Blandrata tényleg előmozdította Erdélyben a ref.
hitvallás és egyház törvényes receptióját. És ha ezen tevékeny-
sége a mondott hitvallás és egyház iránt érzett őszinte hitének,
ragaszkodásának, — az azok iránt táplált egyetértő meggyőző-
désének eredménye volna: akkor nem késnénk odanyujtani
 165

neki az elismerés koszoruját, melyet saját hitfelei tőle megtagad-

nak, nem még akkor sem, ha azon hitét, ragaszkodását és
meggyőződését idővel megváltoztatta is. De Blandrata lengyel-
országi működése és az ezzel teljesen összevágó erdélyi szerep-
lése minden kétséget kizárólag mutatja a református hitrend-
szerrel és egyházzal szemben táplált roszhiszeműséget, — hogy
ne mondjam — perfidiát. Ő az unitárismus megalapításán fára-
dott, munkált Lengyelországban és Erdélyben egyaránt, még
akkor is, midőn látszólag a ref. egyházért buzog. Sikerült is
neki mind két helyen felekezetté szervezni az unitárismust. Az
erdélyi unitárius egyház nemcsak megalakulását, hanem a vesze-
delem örvényéből való megmenekülését is neki köszönheti. És
ugyan mi érte a hála?! Az hogy árulónak, a Báthoryaknak
eszközének, Judás-pénz zsebrerakójának nevezik és tartják a
«hálás» utódok, (Jakab E. Dávid Ferencz emléke 223-8. l. Ker.
Magvető 1877. 29—32. l. Kanyaró Ferencz: Unitáriusok Magyar-
országon. Kolozsvár, 1891. 102. 1.) a miért ő, az unitárius egy-
ház egyházi és világi oszlopaival együtt ellentállott Dávid
Ferencznek és börtönbe juttatta e nagy férfiut, a ki élete vége
felé a próféták irásaihoz kivánta szabni az evangéliumot s ez
által egyházának irányát a zsidózás, «értsd: tiszta unitáris-
mus», felé terelte. — Bizonyára a reformátusoknak kevesebb
okuk van Blandrata felől elismeréssel nyilatkozni, mint az uni-
táriusoknak.
 5. Az unitárismus fellépése és a nagy hitviták.

Miután az 1564. évi tordai országgyűlés a református

vallást bevett vallássá tette: az erdélyi magyar egyház
egy csapásra református egyházzá alakult át. Az 1559-iki
marosvásárhelyi, az 1561-iki kolozsvári és 1563-iki tor-
dai zsinatokon a magyar egyház már tényleg reformátussá
lett és így a tordai országgyűlés csak a törvényes szen-
tesítéssel látta el a hitvallásváltoztatást. A református
egyház tehát ugyanazon esperességeket — a magyar- és
székelyföld összes protestánsait — foglalta magában, a
melyek 1557-ben és azután az evangélikus egyházat
alkották. Egyházmegyéi a magyarok és székelyek földének
regi és a római katholicismustól különvált főesperességei:
tehát a belső-szolnoki, a dobokai, a kolozsi, a kalotai, a
küküllői, a tordai, a fehérvári, a hunyadi és a telegdi,
azaz a marosszéki archidiaconatusok. Ezen területi beosz-
tás minden bizonynyal evangélikus gyülekezeteket is csa-
tolt a református egyházhoz; de ezeknek száma elenyésző
csekély lehetett. Az esperességek nevezetesebb helyei:
Dés, Szék, Kolozs és Kolozsvár, Bánffi-Hunyad, Dicső-
Szent-Márton és Küküllővár, Torda, Nagy-Enyed és Gyula-
fehérvár, Vajda-Hunyad és Déva és Marosvásárhely a re-
formátus egyháznak megannyi világító lámpásai. Mélius
tanubizonysága szerint egész Erdélyben alig volt tíz
magyar lelkipásztor, a ki a lutheránus urvacsorai nézet
 167

mellett megmaradt. Ezen gyülekezetekben is voltak bizo-

nyára evangélikusok, sőt római katholikusok is. Csak-
hogy ezek kisebbségben levén, nem változtathatták meg
a gyülekezet hitvallási szinét. Sőt a városoknak autono-
miájához hozzátartozó patronátusi jog, mely a tanács
által kezeltetett, még attól is elütötte őket, hogy maguk-
nak saját hitvallásu papot tartsanak a városban.
A tordai országgyűlés törvényczikke bizonyságot tesz
arról, hogy már ekkor a fejedelem valamint tanácsurai-
nak és az országrendeknek nagy többsége a református
hitet követte. Ha nem így állt volna a dolog: mi sem
lehetett volna könnyebb, mint a római katholikusok és
evangélikusok egyesített erejével megbuktatni a «sakra-
mentárius» törekvéseket. Bizonyára igazuk lehetett Heb-
lernek és Alésiusnak, midőn az 1561. évi medgyesi zsi-
naton fogalmazott «Rövid hitvallásuk» bevezetésében
azt állítják, hogy a reformátusok fellépése nemcsak a
népnek, hanem az előkelőknek lelkét is megsebezte. De
mikorra ezt a hitvallást kinyomatták, már sokat változott
a helyzet. Joggal verhette vissza Mélius ezt az állítást
az 1564. év végén kiadott czáfolatában, mondván: «igenis
megsebeztük az igazsággal, de viszont megmosogatván a
sebeket az igazság borával, meg is gyógyítottuk azokat
az igazság olajával úgy az előkelőknél, mint magánál
a királynál és az összes országrendeknél. A király, az
összes előkelők és országrendek sértetlen, biztos és jó
lelkiismerettel nyugodtak meg a mi hitvallásunkban. És
csak kevesen ragaszkodnak Hebler Mátyásnak dölyfös és
az igazsággal ellenkező vélekedéséhez».*

* Melius : Refutatio confessionis de coena Domini M. Hebleri

etc. Debreczen. C7., C8., D1. l.
168

Hogy a fejedelmi udvarban is a református vallás hí-

vei voltak többségben, azt Mélius nyilatkozata, valamint
az események után is biztosan mondhatjuk, habár Gromo
Alajos, János Zsigmondnak volt olasz testőrkapitánya,
ki 1564 és 1565-ben körülbelől egy évig tartózkodott a
fejedelem mellett Gyulafehérváron, olyan felekezeti ada-
tokat közöl is a tanácsurakról és udvari főemberekről,
a melyek az evangélikusokra nézve kedvezőbbek. De
azért Gromo jegyzetei mégis nagybecsüek a fejedelem
magatartására és az udvarában folyó felekezeti versen-
gésre nézve. Látjuk, hogy az uralkodó, kit hite kötelez
az ország törvényeinek a megtartására, sokkal inkább
tiszteletben tartja a felekezeti egyenjoguságot, mint alatt-
valói. Bár udvarában a református püspök, Dávid Ferencz,
az udvari lelkész, mégis a gyulafehérvári székesegyház-
ban megtűri, sőt védelmezi a római katholikus isten-
tiszteletet, jóllehet annak már alig van közönsége. Lát-
juk, hogy Blandrata, kit Gromo a hugenotta szekta fejé-
nek és Csáky Mihály, kit a lutheránus szekta vezérének
nevez: miképen igyekeznek a fejedelmet és a főurakat a
maguk számára megnyerni. A két férfiu mindegyike a fe-
jedelemnek régi hű embere, egyaránt bizalmasa. Az ő
ellentétes vallási működésüknek lehet betudni, hogy Já-
nos Zsigmond olyan sokáig meg tudja őrizni pártatlan-
ságát a versengő protestáns felekezetek között.*

* Gromo szerint a. két Báthory testvér: Kristóf és István

buzgó róm. katholikusok; Becski Pál (? Becci) a róm. katholi-
kusok feje. Rajtok kivül még Varkocs Miklóst és Majláth Gá-
bort lehet Gromó felfogása szerint némileg róm. katholikusok-
nak tekinteni. A többiek, — Blandratát és Nyakazó Antalt
kivéve, — vagy erős lutheránusok, mint Csáky Mihály, Apaffy
Gergely, Hagymási Kristóf, Békés Gáspár, Bornemisza Farkas,
 169

A mint a református egyház magához ragadja a vezető

szerepet, működésének nyoma azonnal meglátszik az
országgyűlésen is. Egyik nevezetes jelenség az, hogy a
«magyar vallás» elismertetése után, mindjárt az első or-
szággyűlésen magyarul fogalmaztatnak Erdély törvényei.
Petrovics idejében, az 1556 márczius havában kelt szász-
sebesi törvényekben használtatik először a magyar nyelv.
De azután 1565 januáriusáig újból csak latin nyelven
adatnak ki azok, habár Izabella halála után már nem
forog fenn az ok, hogy az uralkodó nem érti a nemzet
nyelvét. Az 1565. évi kolozsvári országgyűléstől fogva,
az erdélyi fejedelemség megszüntéig, a törvényhozás
nyelve kizárólag magyar marad.
A másik jellemző vonás az iskolák jókarba állításának
a sürgetése. A marosvásárhelyi iskolának és a gyulafehér-
várinak segélyezéséért illetőleg, megépítéséért mond az
ország köszönetet a fejedelemnek, és kéri jövőre is azok
számára a támogatást. Különösen a marosvásárhelyi
iskolát viselik a rendek szivükön, melynek Izabella is
segélyt igért volt, de a mely segélyt — mint az 1566,

Nisowski Szaniszló és Zavada Péter, vagy pedig, ha nem nya-

kas lutheránusok is, de mégsem egészen «hugenották», mint
Rácz Mihály, Bebek György, Ártándi, Daczó Tamás és Horváth
János. Gromo tehát az egész fejedelmi udvarban s a főurak kö-
zül egyedül Blandratát ós Nyakazó Kendi Antalt mondja «huge-
nottáknak». Maga a fejedelem «vallásos kedélyű és szeretné az
igazságot megismerni.» Felekezeti szinezet azonban nincs nála.
Gromora vonatkozólag meg kell jegyeznünk, hogy a részleteket
is sokszor szépen megvilágító tudósításán felismerhetők az ide-
gen egyén futólagos megfigyelései és hogy a confessiók meg-
ítélésében nem megbízható. Igy p. o. Kolozsvárt a magyarok
és szászok lutheránus istentiszteletéről beszél. Emlékiratát lásd
Archiv N. F. II. 1—50. l.
170

évi tordai gyülésen ki is fejezik — nem csak tetszés sze-

rint adottnak, hanem fundáltnak szerettek volna látni a
rendek.*
Van még egy harmadik vonás is, a mely azonban már
kevésbbé vet kedvező világítást a református egyház
vezetőire, t. i. a felekezeti türelmetlenség fokozódása. Az
1565. évi kolozsvári országgyülésen ugyan még csak
gyenge vonásokban mutatkozik az, de nem sokára na-
gyobb lángokat vet a gyakorlati életben s aztán nyilt és
törvényesített alakot is ölt magára az országgyűlési hatá-
rozatokban. Jól láthatjuk ugyan, hogy külső okok is járul-
nak ezen türelmetlen szellem élesztéséhez és tapasztaljuk
azt is, hogy a mint a vallási reform a római katholicis-
mustól messzebb távolodik, ezzel az ősi vallással szem-
ben a türelmetlenség is fokozatosan növekedik: de még
sem lehet hallgatással mellőznünk, hogy a törvényekben
most jelenik az meg első izben.
A székelyföld volt még eddig a római katholicismus-
nak a menedéke. Nem valami erős ugyan, de mégis csak
menedék, hol magát meghuzhatta. Előbb az evangéliku-
sok, majd a reformátusok itt is ostrom alá fogták. Maros-
széket már évekkel előbb meghódították a reformátusok
is. Az 1563. évi tordai vallásügyi törvény az egész szé-
kelyföldet megnyitotta a reformátió előtt, mikor engedélyt
adott «a község» kisebb részének, hogy külön papot
tarthasson és a templomot a két felekezet közösen hasz-
nálhassa.
De úgy látszik — a reformátusok nem voltak meg-
elégedve az eredménynyel. Szerették volna meghódítani
a «régi, avas pápistaság» mellett még mindig kitartó

*
Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 289—90. l.
 171

plébánusokat. Ezzel áll összefüggésben az 1565-iki ko-

lozsvári országgyűlés ama határozata, mely azon «minis-
tereknek, kik tiszta evangeliumot hirdetnek és a Krisz-
tus szerzése szerint az sacramentumokat szolgáltatják»,
az 1558. évi tordai végzést kibővítve, teljesen elengedte
a cathedraticumot a székelyföldön. De ezen határozathoz
nyomban csatlakozik a másik, mely szerint: «az pápások
penig, miért hogy az ő régi jövedelmek épen megtartat-
nak s öreg misékből, keresztjáróból, purgatorimból
lelkeknek megszabadításából, bucsujárásból és érdemek
osztogatásokból és efféle érdemek gyüjtéséből, tartozza-
nak a cathedraticumot régi szokás szerint megadni».*
Az 1564. év őszén megindult és több éven át elhu-
zódó háboru, a Miksa király ellen irányuló elkeseredett
hangulat, a református vallásnak merev puritanismusa,
majd a mellette versenytárs gyanánt fellépő, de a római
katholicismus iránti gyülölségben még őt is túlszárnyaló
ujabb felekezet reform vágya, a felekezeti türelmetlenséget
fokozatosan élesztették, el egészen annyira, hogy már
mást, mint protestánst tűrni sem akartak az országban.
1560-ban éri el ez a törekvés a legtulzóbb irányt, mikor
a tordai gyűlés a római katholikusokat, a szebeni pedig
a görögkeletieket akarja kiűzni.
A kálvinista puritanismus követelményeinek a végre-
hajtásával indul meg ez a mozgalom. Kolozsvárt 1565
márcziusában kidobják a Szent Mihály egyházából az or-
gonát. Junius havában, midőn János Zsigmond Schwendi
ellen Várad felé indul, alig hogy kihuzza lábait Gyula-
fehérvárról, egy nagy néptömeg támad a székesegyházra,
mely kiűzi a római katholikus papokat, összetöri, zúzza

* U. o. II. 289. l.
172

az oltárokat, képeket, szobrokat, a két pompás orgonát

és a díszes domborművekkel felékesített kőkoporsókat.
Csakis Hunyadi János, János király, Fráter György és
Izabella síremlékeit kimélték meg. Hasonló módon támadt
a váradi kálvinista nép is az ottani Szent László egy-
házra, hogy romboljon; de az épen jelen levő fejedelem,
lóra ülve, katonáinak élén maga verte szét a zavargó
csőcseléket. Ugyanebben az időtájában, legfelebb egy
vagy két évvel később történhetett a székelység ős városá-
nak, Székely-Udvarhelynek ilyen módu reformálása, mit
1630-ban egy 70 éves öreg ekképen beszél el: «tudom —
úgy mond, — mikor Luther Márton ide bejőve, kihordák
a templom ékességeit, egy Kovács Jakab nevü ember
gyujtá meg, úgy égeték el». — Ezek csak az írásban is
fenmaradt emlékek, egy pár nagyobb városból. Mi történ-
hetett a többiekben és a vidéki falvakban: könnyű el-
gondolnunk. Igazán nagy ritkaság számba megy, ha a
XVII. század elején kezdődő egyházmegyei látogatósági
jegyzőkönyvekben itt-ott nyomára akadunk, hogy némely
római katholikus templomi felszerelés még évtizedeken
át is megőriztetett.*
De a vallási elfogultság nem állott meg a templomok
purifikálásánál. Az 1566 áprilisi tordai országgyűlés 10.
czikkelye a vakbuzgó türelmetlenség paroxismusával
mondja: «miért hogy az Ur Istennek jó voltából az evan-
géliumnak világosságát az ő felsége birodalmában min-

* Jakab E.: Kolozsvár története. II. 185. l. Archiv N. F. II. 9.

20. l. Veszely Károly: Erdélyi egyháztörténelmi adatok. Kolozs-
vár, 1860. I. 382. l. — Az erdővidéki e. megye 1603—10 évi
egyházlátogatási jegyzőkönyvében több egyházközségnél fel van
említve, hogy az egyházközség javai között «holmi dirib-darab
öltözetek», kereszt, «régi könyvek», ostya sütő vas stb. találhatók.
 173

denütt felgerjesztette és kivánja, hogy az hamis tudo-

mány és tévelygések az anyaszentegyházból kitisztíttassa-
nak: egyenlő akarattal végeztetett, hogy afféle egy-
házi renden való személyek, kik a pápai tudományhoz
és emberi szerzéshez ragaszkodtanak és abból megférni
nem akarnak, az ő felsége birodalmából mindenünnen
kiigazíttassanak». A váradi káptalannak is a jövő virág-
vasárnapig adtak időhaladékot, hogy vagy térjenek meg,
vagy «ha penig istennek igéjét nem akarják venni, sze-
mélyekben marhájokkal egyetembe valahova akarnak
menni, szabadon elbocsáttassanak». Majd az 1566 no-
vemberi szeheni országgyülés az oláhok ellen fordul,
«kiknek pásztorai vakok lévén, vakokat vezetnek», és
azt rendeli, hogy minden oláh pap, püspök, vagy ka-
luger «György püspökkel, superintendenssel az bibliá-
ból megvetélkedjenek és az igazságnak értelmére menje-
nek, kik ha úgy is a megértett igazságnak helyt nem
adnának, eltávoztassanak.» Mindenki köteles György
püspöktől és az ő tőle választott papoktól függeni.
«A kik pedig ezeket megháborítanák, hitlenségnek poe-
nájával büntettessenek».*
A keresztyén felebaráti szeretetnek ily nagyfoku hiánya,
a vallási elfogultságnak ily szomoru elvadulása, bármeny-
nyire magyarázható és érthető legyen is: mentségre nem
találhat. Igaz ugyan, hogy Erdélyben nyoma sincs a gályák
borzalmainak, vagy véres Mária angolországi kegyetlenke-
déseinek stb.: de a beszámíthatóságot ez nem csökkenti, —
sőt fokozza az a körülmény, hogy mindezek az evangé-
liumnak a czégére alatt történtek a lelkiismereti szabad-
ság jelszavának a megcsúfolására. Még csak azt sem mond-

* Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 302—3., 326—7. l.

174

hatjuk, hogy e törvények papiroson maradtak, mivel

tudjuk, hogy «a váradi káptalanok megrontattanak az
ő bálványozásoknak okáért», azaz a káptalan elüzetett.
Tudjuk, hogy Kolozsvárt, épen az előbb említett törvényre
való hivatkozással, a tanács megparancsolta özvegy Li-
teráti Zsigmondnénak, hogy a házában levő képeket
rontsa össze, térjen az igaz hitre s pápista papot, szerze-
test hajlékába be ne fogadjon. Ugycsak ekkor megszüntette
a tanács az apáczák adómentességét is, a mivel egyházi
jellegüket vonta kétségbe. — Továbbá tudjuk azt is, hogy
Discretus Vladikának Erdélyt el kellett hagynia, mivel
görög-keleti vallásával nem akart szakítani.*
Bizonyos dolog, hogy ez a türelmetlenség, mint általá-
ban véve a felekezeti elfogultság is, nem a vallásnak
a következménye. Mindenik vallásfelekezet a szeretet
evangéliumát prédikálja: hanem az emberek nem élnek
mindig és mindnyájan ezen evangélium légkörében.
Gyarlóságukból folyó ezen botlásuk daczára sem lehet e
kérdésben feltétlenül kárhoztató itéletet mondani, mert ki-
csoda az, a ki e fogyatkozások nélkül szűkölködnék. Csak
ekkor lesz igazán utálatossá és visszataszítóvá ez a türel-
metlenség, mikor az üldözés cselekedetei mellett szaka-
datlanul a türelem, a szelídség, a szeretet szavai hangza-
nak. Az elvakult fanatismus sajnálatra méltó jelenség,
de a szelídség álorczája alatt dolgozó türelmetlenség
undorító.
János Zsigmond és tanácsurai, a nemesség és a pap-
ság, a polgárság és a nép egyaránt a felekezeti szenve-
délyek izzó tüzében égtek. A földesuraiktól függő nyo-

* Jakab E. i. m. II. 173. l. Orsz. levéltár Kincstári oszt.

Kolozsmonostori ltr. Lib. Reg. 93. l.
 175

morult jobbágyságot kivéve, minden most említett ténye-

zőnek hatalmában állott volna ezen szomorú törvénye-
ket megakadályozni. Egyikőjök sem tette: mindenik
megegyezett benne. Valami ellenállhatatlan erő ragadta
magával az egész társadalmat, hogy a római katholicis-
must teljesen eltiporja.
És hogy mily általános volt ez a hangulat, annak bi-
zonyságául legyen szabad felemlítenünk a székelyeket,
kik eddig leginkább kitartottak a római katholikus vallás
mellett. Most ők is megingottak ezen kitartásukban. Nem
Marosszékre, nem Vásárhelyre és környékére gondolunk,
hanem tovább, a távolabbi vidékekre. Már említettük
Székely-Udvarhely reformálását, melynek erre az időre
kellett esni és a kálvinisták által végrehajtatnia, mivel
ugyancsak az említett tanu-vallatáskor egy 65 éves öreg
ember bizonysága szerint őt kálvinista papok s diákok
tanították gyermekségében, tehát 1571—77 táján. Már
pedig Báthory István idejében aligha gyujtották volna
fel a templom ékességét. Ennek János Zsigmond alatt,
a nagy visszahatás idejében, 1565—67-ben kellett tör-
ténnie. Udvarhelyszéktől délkeletre, Háromszéken, a régi
kézdi (máskor «sepsi») főesperesség 1566—70-ben szintén
református és vezetője «László esperes». Sőt a ma ú. n.
«szentföldön», Csík-, Gyergyó és Kászonszékben is tért
hódított a reformátió, a mit bizonyít az, hogy a váradi
zsinaton 1569-ben Szegedi István, a ditrói lelkész is jelen
van és aláírja a reformátusok «katholikus véleményét».
Jezsuita forrásokból tudjuk, hogy 1584-ben a Lázárok
Láda Bálint jezsuitát viszik Csíkba a reformátusok leküz-
désére. A jezsuiták működésével szemben az 1591. évi
fejérvári országgyűlés veszi védelmébe Csíkban az evan-
géliumot. Gyergyóban pedig Lázár András, csíki főkapi-
176

tány, Bethlen Gábor nevelőatyja, még 1592-ben is tartja

a református lelkészeket. A székelység között soha sem
volt annyira elterjedve a reformátió, mint 1565-től
1585-ig.*
Ha ezen változás okát keressük, — mivel külső je-
lenségekben nem találják fel a kielégítő magyarázatot,
sőt még a valószínüt sem: — tehát a belsőt, a lelki tüne-
ményeket, a lélektant kell segítségül hívnunk. És itten
mindjárt szemünkbe tünik a minden vallásfelekezetet, a
felekezeti szellem élénk lüktetése idejében, kivétel nélkül
jellemző kizárólagosság. Azután jönnek a politikai esemé-
nyek, melyek Erdélynek az anyaországtól mind távolabbra
igyekvő, teljes függetlenséget óhajtó törekvéseit nagy
mértékben fejlesztették. Ferdinánd és Miksa 1561 óta,
némi rövid fegyverszünetet leszámítva, szakadatlanul
háborgatják Erdély nyugalmát. 1565-ben kél hire Szoli-
mán hadjáratának, mi 1566-ban be is következik. János
Zsigmondnak Szolimán szultánnal Zimonyban történt
találkozása (jun. 29., 30., jul. 1.), a tőle nyert biztosítások,
az Aube Vilmos franczia követtel folytatott tárgyalások,
oly hatással voltak a fejedelemre, környezetére s bizonyára
egész Erdélyre, mely a nyugoti, főleg a római katholikus
keresztyénségre való utalság érzetét nagyban csökkentette.
Ebben látjuk a római katolicismussal való szakításnak
egyik erőteljesebben ható okát. Végül ki kell emelnünk
a felekezeti türelmetlenség ezen tultengésének egy nagy-
fontosságú jelentőségét is, mely Erdély jövendő missiójá-

* Veszely K. i. m. I. 307., 382. l. Bod Péter Historia Hung.

Eccl. Lugd. Batav. 1888. I. 301. l. Lampe-Ember i. m. 248. l.
Socherus A.: Historia provinciae Austriae Societatis Jesu. Viennae
1740. 292. l. Erd. orsz. gyül. emlékek. III. 385. l.
 177

ban elsőrangú tényező, t. i. a türelmetlenség lassanként,

egyik felekezetről a másikra átterjedve, önmagát emészti
fel és a mint egyik vallást a másik, ezt a harmadik stb.
elnyomja, a mikor ketten, hárman támadnak egy ellen:
megteremtik lassanként a felekezeti egyensulyozás, a négy
recepta religió uniójának, a vallási türelemnek az elvét,
mely bár sohasem volt tökéletes, de mégis oly magas
szinvonalon állott, mint sehol egész Europában és a mely
Erdély világtörténelmi szereplésének a legtermékenyebb
erőforrása.
Midőn Erdélyben ezen, a türelmetlenség szellemét le-
helő törvények hozattak, már megindult az a vallási moz-
galom, mely nem sokára a recepta religióknak számát
újból egygyel szaporította és a mely a magyar egyház
kereteit szétrobbantva, a magyar és székely lakosságot
két, illetőleg később három felekezet között osztva meg,
elősegítette a négy recepta religió egyenjogúságáról szóló
törvény kialakulását, a mi aztán megőrizte Erdély pro-
testáns állam jellegét és fentartotta az anyaállammal
való kapcsolatnak egyik szellemi tényezőjét, a későbbi
egyesülés útjának igen fontos eszközét.
Említettük már, hogy a református egyház megalaku-
lásának, hitvallása befogadásának körülményeiben Blan-
drata milyen fontos szerepet játszik. Valamint azt is, hogy
az ő multja, különösen pedig lengyelországi szereplése
egyenesen kizárja a kálvinizmus ügye iránti őszinte
buzgólkodásának a feltevését. Mikor a református egy-
házat segítette, akkor a maga vallásos eszméi számára
szántott. A jól megmívelt talajba aztán elkezdette hinte-
getni vallásának magvait. Majd látni fogjuk, hogy a re-
formátus egyház uralomra jutásával lábra kapott és a
római katholicizmus ellen irányuló ellenszenvet is mi-
178

képen élesztik az ő eszméi, viszont hogy minő alakban

használja ki azt a türelmetlen szellemet, melylyel Mé-
lius és a kálvinisták ő ellene és elvtársai ellen fel-
lépnek.
Blandratát Gromo a «hugenotta szekta» fejének nevezi.
Mikor az olasz testőr kapitány Erdélyben járt, valóban
ő így is tűnhetett fel azok előtt, kik sem elveit, sem
múltját nem ismerték. Kálvinista is volt egyéb hittani
kérdésekben, a szentháromság tanát kivéve. Ez ugyan a
lehető legrosszabb itélet vallási felfogása tisztaságára
nézve, mivel a kálvini hitrendszer a maga tiszta s át-
látszó szerkezetében egyenesen a szentháromság tanán
épül fel. A ki tehát az alapot kilökte belőle, annak az
elvetett alapkő helyére illesztett tantételen egy új hit-
rendszert kellett volna felépítenie, mint a hogy ezt Ser-
vét, majd később Socinus Faustus is megkísérelték. De
ehez Blandratának sem érzéke, sem tehetsége nem volt.
Ezért lett az ő egész alkotása olyan formátlan, olyan
zagyvalék, a melyből a nála sokkal tisztább agyú tanít-
vány, Dávid Ferencz is, csak a zsidózás (szombatosság)
felé tudott kimenekülni. A kik nem mentek Dáviddal,
azok Socinus Faustus tanrendszerében találták fel a Blan-
dratától vett alapgondolatok kiépítését, — a minthogy
Socinustól vette maga Blandrata is a trinitásra vonat-
kozó nézeteit — és Sociniánusok maradtak mindaddig,
a míg a XVIII. század rationálismusa által felkeltett
lutheránus és református szabadabb szellemű theologia
meg nem mutatta nekik az utat az u. n. «tiszta unitá-
rismus» felé.*

* Az erdélyi unitárismusnak socinianus jellegére nézve l.

Prot. szemle 1898. 301—2., 441—2. l. V. ö. Sand i. m. 195. l.
 179

Mikor Blandrata Erdélybe jött, tudományának kiindu-

lási pontját az képezte, hogy a pápaság a szentháromság
tanával meghamisította az egész keresztyénséget. Isten
a bibliában úgy jelentette ki magát, mint egy Istent, a
ki az atya. Hogy ez az egy atya Isten lényegében egy,
személyében pedig három volna: ez a szentíráson kivül
álló tudomány, mivel ebben sem személyről, sem lényeg-
ről, sem háromságról (hypostasis, ousia, trinitas) nincs
szó. A fiú, az egy atya Istennek egyetlen szülöttje, ki
az időben kezdett lenni, t. i. mikor Máriától megszületett.
A szentírás a fiút, az atyának vele közlött istenségénél
fogva «Istennek» mondja, de azért nem egy Isten az
atyával és nem öröktől fogva való, habár örökké való
Isten is. Tehát a fiú az atyánál kisebb és istensége nem
önmagától való. De azért még sem más Isten, mint az
atya, mert ugyanazon istenség van benne. — A szent-
lélek nem Isten, nem személy, hanem az atyának és fiú-
nak a lelke.*
Alig hogy megnyerte a református vallás az állami
elismertetést: Blandrata azonnal hozzáfogott további
tervei előkészítéséhez, tanítványok és hívek szerzéséhez.
Legalkalmasabb tanítványul természetesen Dávid Ferencz

«De falsa et vera etc... Gyulafehérvár, 1567. II. könyv 4. fej.

Hogy a XVII. és XVIII. századbeli unitárismus teljesen soci-
nianismus: ez kitűnik a Rakovi káténak a P. Horváth Ferencz
Apologiájával (Apologia fratrum Unitariorum Kolozsvár, 1701.)
és Szentábrahámi L. Mihály Summájával (Summa universae
theologiae secundum unitarios. Kolozsvár, 1787.) való egybeveté-
séből. Dávid Ferenczről és a szombatosságról lásd e mü I. köt.
7. fejezetét.
* Corpus Reformatorum XLVII. 574. l. Lampe-Ember i. m.
147—8. l. Sand Chr. i. m. 193., 195. l.
180

igérkezett, a kit megfelelő lelkületén kívül még az a vi-

szony is figyelmes és hálás tanítványnyá tett, a melyben
Blandratához állott. Hiszen neki köszönhette a kálvini
tanok érdekében vívott küzdelmeinek hirtelen bekövet-
kezett diadalát, neki püspökségét, valamint udvari pap-
ságát is.
Dávid Ferencz, ez a nagy tudományú, apostoli buzgó-
ságú reformátor, kinek elragadó ékesszólása szinte va-
rázserővel hatott a hallgatóságra: a kortársak jellemzése
szerint, «csodamód újság szerető, szerfelett dicsvágyó és
a színpadias vitatkozásokat annyira kedvelő férfiú volt,
hogy soha nyugodni, sem magával egyenlőt, — hagyján,
hogy nagyobbat — tűrni nem tudott». És ezt a jellem-
zést — eltekintve az ellentáborba tartozó író elfogult
színezésétől — Dávid Ferencz egész pályája, összes is-
mert szereplése tökéletesen igazolja. «Csoda mód újság-
szerető» volta tulajdonképen s alapjában véve nem egyéb,
mint a nagy szellemekben kiirthatatlanul élő törekvés az
igazságnak minél tökéletesebb megismerésére, minél telje-
sebb feltárására. Az ő igazi nagysága, igazi jelentősége,
úgy általános protestáns szempontból, mint különösen
az őt, egyik alapítója gyanánt tisztelő unitárius feleke-
zetre nézve épen abban áll, hogy ő szellemi téren a meg-
állapodást, a megcsontosodást nem ismerő folytonos ha-
ladásnak a képviselője. Ez az igazság utáni legyőzhetet-
len törekvés, ez a nyugalmat nem ismerő haladás, tárgyi
eredményeiben lehet ugyan fogyatkozásokkal, sőt tévedé-
sekkel teljes: de önmagában véve a legtiszteletreméltóbb
tulajdonság, mely csak kevés választottaknak adatik. —
Hanem a sas, bármennyire nőnek is szárnyai, a napba
nem repülhet és a Libanon leghatalmasabb czédrusai
sem nőhetnek az égig. A föld, ez a közös anya, fogva
 181

tart mindent, a mi test és nincs ember, a ki gyarlóságok

nélkül szükölködnék. Bármennyire égett is Dávid Fe-
rencz lelkében az igazság megismerése utáni vágy lángja
és bármennyire képesítették volna is nagy tehetségei,
hogy e téren magasztos eredményeket érjen el: a gyarló-
ság általános törvényei alól ő sem képezhetett kivételt.
Az igazság szép, híves patakára kívánkozó lelke «csoda
mód újságszerető» volt; szerfelett fogékony a hirtelen
benyomások iránt és érzéketlen a haladás nagy törvé-
nyeivel szemben. Szinte két kézzel kapott minden ujdon-
ságon, minden új «igazságon», a melyek egyéb gyönge-
ségeit, nagy dicsvágyát és szereplési, feltünési kedvét
kielégíthették. Így aztán Dávid, a ki mesternek volt el-
hivatva, szinte egész életén át a tanítvány, a mestereit s
ezekkel együtt meggyőződését is szakadatlanul változtató
tanítvány szerepét játsza. Előbb Molnár Gergely és Mé-
lius, majd Blandrata, azután Sommer János és Paläolog
végül Glirius lesznek a mesterei. Nagy tehetségével el-
érte ugyan, hogy a hol ő csak eszköz volt az eszme
végrehajtásában, a nagy közönség előtt úgy tűnt fel,
mintha a vezető volna. Hatalmas hangja, melylyel a za-
jos gyűlések felett uralkodott, bámulatos jártassága a
bibliában, melynél fogva minden idézetre készen állott
nála az ellenidézet, — vitatkozási ügyessége, melylyel
ellenfelei védtelen oldalait támadni és saját álláspontja
gyengéit fedezni tudta: mindezen tulajdonok a világiak
és lelkészek tekintélyes többsége szemében páratlanul
tudóssá, apostollá, prófétává avatták őt. De az egykorua-
kat, a megnyert elvtársakat fogva tartó, szinte elbűvölő
külszín leple alatt, nem a vezér, nem a mester, hanem
az örökösen vezetett, az örökös tanítvány van a valóság-
ban, a ki csak a részletkérdések igazsága iránt bir fogé-
182

konysággal, nem pedig az egész rendszer mély és alap-

vető igazságai iránt is. Minden felmerült új eszme meg-
kapja, magával ragadja, előbbi álláspontja elhagyására
csábítja, mert új, — mert az új kérdésnek az egész rend-
szerhez való viszonya nem érdekli, — mert a régi
állásponthoz is ilyen részletkérdés miatt csatlakozott és
a részleteknek összefüggésébe, a részigazságok szerves
egészébe bele nem mélyedt, azt figyelmen kivül hagyta.
És ezzel a tulajdonságával a legteljesebb összhangban
van ama másik fogyatkozása, a miért a szász emlékíró
így jellemzi: «dicsvágyó és a színpadias vitatkozásokat
annyira kedvelő férfiú volt, hogy soha nyugodni, sem
magával egyenlőt, — hagyján, hogy nagyobbat — tűrni
nem tudott». Dávid, a dicsvágyó, a vitatkozásokat any-
nyira kedvelő férfiú, nem is tudott élni, ha dicsvágyát,
ha vitatkozási kedvét ki nem elégíthette. Róm. katholi-
kusból evangélikussá, evangélikusból reformátussá, refor-
mátusból unitáriussá, unitáriusból zsidózóvá lesz, mert
egyfelől folyton az igazságot keresi ugyan a részletek-
ben, de más oldalról dicsvágya nem engedi, hogy olyan
legyen, mint más, vitatkozási hajlama pedig ösztönzi,
hogy a mit eddig másokkal együtt védett, ezután ugyan-
azokkal szemben támadja azt. Ezért Dávid Ferencz
maga a megtestesült protestatió. Innen származnak tárgyi
tévedései, innen van az, hogy negyed százados hosszú
tevékenységének útját inkább a rombolás eredményei,
sem mint maradandó alkotások jelzik. — De lettek lé-
gyen bárminők erényei és fogyatkozásai — ám halványok
azok és erősek ezek — az a készség, melylyel meggyőző-
déseért mindenkor, minden mellék tekintetek nélkül
síkra szállt, a melylyel kész volt érette még életét is
feláldozni, az erdélyi reformátió igazi hősévé avatják őt.
 183

A dévai vár-börtön nagy foglya emlékezetének kell hogy

az ellennézetüek is tisztelettel adózzanak. Az erdélyi re-
formátusság pedig, mely benne egyházának egyik alapí-
tóját tiszteli, a hála és elismerés babérját nyujtja neki,
a ki hat éven át oly fáradhatlan buzgósággal munkált
a református hitvallás törvényesitésén, — aki később ugyan
olyan buzgósággal küzdött ugyanazon hitvallás ellen; — a
háláét az alapítónak — az elismerését a nagy ellenfélnek.*
Az erdélyi unitárismusnak két alapvető munkása:
Blandrata és Dávid Ferencz, a református vallás meg-
szilárdításáért és állami elismertetéseért folytatott har-
czokban ismerkedett meg egymással. Ekkor ismerte fel
Blandrata Dávid Ferencznek dialektikai értékét és Dávid
is Blandratának nagy befolyását a fejedelemre. A két
férfiú egyszerre belátta, hogy egymásra vannak utalva
és hamarosan szorosabb barátsági viszonyba is léptek
egymással.

* Mirifice rerum novarum studiosus et gloriae perquam

appetens et cupidus, adeo theatricis disputationibus gaudens,
uti nusquam quiescere, nec quemqmam sibi aequalem, necdum
superiorem pati posset — erat. Schesaeus itélete Dávidról. Teutsch
i. m. II. 241. l. Mélius és Molnár Gergely befolyásáról u. o.
242. l. Sommer, Paläolog s Glirius hatásáról. Prot. Szemle 1898
382—3. l. — Dávid harsogó, stentori hangját többször emlege-
tik a trinitárius irók és ebből a «Debreczeni disputatió» gunyt
is üz. «Huj! mi az ördögöt kiáltasz olly igen, mi ? Nem egye-
dül vagy,» — mondja Péter pápa. «Ugyan igy szoktam én
szólni, hogy mindenek meghallják; mert nem jó zsákban macs-
kát árulni» — feleli vissza Varga Ferencz. Bibliában való jár-
tasságáról l. Archiv N. F. XIX. 596. l. Teutsch i. m. II. 112. l.
Ez utóbbi különösen fontos, mert a feljegyzés mindjárt a gyula-
fehérvári nagy vita után kelt. Dávidot, ugymond, nem lehetett
a bibliából megfogni, mert az idézeteknek, a bizonyitékoknak
«vagy alatta, vagy felette», — mindig elsiklott.
184

Minden bizonynyal az 1564—65. év volt az az idő, a

mikor Blandrata Dávidot beavatta a maga tudományába.
A bizalmas érintkezések részleteit magukkal vitték a
sírba. De Blandratát és módszerét ismerve, valószínünek
látszik, hogy Dáviddal szemben is a Genfben és Lengyel-
országban használt fogás szerint járt el. Előadta ké-
telyeit, aggályait, melyeket benne a «pápás szenthárom-
ság» tana keltett és felkérte a tudós theologust, hogy
azokat eloszlatni segítsen. A jóhiszemű felvilágosításokra
ellenvetések és újabb kétségek következtek mindaddig,
mígnem a kiszemelt áldozat alatt, a ki a kétség által há-
nyatottnak látszó lélek megnyugtatásán buzgólkodott,
szintén megnyilt a kételkedés örvénye és mindenestől
elnyelte őt. És Dávidnál ez a folyamat nem is igen
tarthatott sokáig. Hiszen ő a vitatkozás, az okoskodás
embere volt, a ki ha egyszer kételkedni kezdett a szent-
háromság tanában, akkor annak csak logikai fogyatko-
zásait látta és rögtön kész volt megtámadni az «Anti-
christus szerzését», «a pápás szentháromságot», a miről
a Biblia egyetlen szóval sem nyilatkozik. Soha, egy pil-
lanatra sem jutott eszébe, hogy a nicaeai dogma nem
az Istenről adott fogalom logikai tökéletessége, sem nem
a szentirás valamely határozott kifejezésén alapuló volta
miatt tartotta és tartja fogva a keresztyén világ óriási
nagy többségét, hanem a szívet-lelket megnyugtató, fel-
emelő és boldogsággal eltöltő ama tartalmáért, a mely
míg egyfelől a szentírás szellemének megfelel, másfelől
bizonyosságot ad a hívőnek, hogy csakugyan igazság és
nemcsak szóbeszéd az, hogy «úgy szereté Isten e vi-
lágot, hogy az ő egyetlenegy szülött fiját adná, hogy min-
den, valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök
életet vegyen», (Ján. 3., 16.), — igazság és nem csak szó-
 185

beszéd az, mert ennek az evangéliumnak pecsétje maga

a Krisztus, «ki mindeneknek felette örökké áldandó Is-
teni». (Róm., 9., 5.).
Dávid Perencz 1565-ben már «blandratista» volt. De
nem csak maga, hanem tiszttársai közül Basilius István,
Egri Lukács és Szegedi (?) Lajos, kolozsvári magyar lel-
készek is, még ugyan ebben az évben Blandrata hivei
között foglalnak helyet. Sőt ugyanezen esztendőben az
ellentétek is kitörnek az «új evangélium» hívei és a
«katholikus tudomány» követői között a kolozsvári gyü-
lekezetben.* Heltai Gáspár, Amicián Titus, Mihály és
György szász prédikátorok, valamint Szikszay Fabricius
Balázs, az iskola igazgatótanára, hallani sem akartak az
«új evangélium»-ról. Az ellentétek nem maradtak a tiszt-
társi szűkebb körben, hanem hamarosan megjelentek a
templomi szószéken is. A «blandratisták» első, nyilvános
fellépése egyszerre felzavarta a kolozsvári gyülekezet
nyugalmát. A papok, a polgárság és az egész nép két
pártra szakadva, czivódással, vitatkozással, szelídebb és
vaskosabb eszközökkel fogtak neki a «vallásigazításnak».
Ámbár az újítók úgy tüntették fel a dolgot, mintha csu-
pán egyetlen, a pápaság korában megvesztegetett tantétel-
nek evangélium szerinti kiigazításáról volna szó: mégis
a legnagyobb nyugtalanság fogta el a kedélyeket, mert
az egyszerű emberek is megérezték, hogy itt nem egy
dogma, hanem a keresztyén vallás lényege forog koczkán.

* Basilius maga állítja 1568-ban, hogy ő már 1565-ben az

uj álláspontról tanitott. Egri Lukács 1565 elején távozott Kolozs-
várról s már ekkor antitrinitárius eszmékkel ment hazájába.
A papok szószéki vitáját először az 1566. febr. 7. kelt tanács-
végzés emliti. Szikszay Fabricius Balázs életrajzából bizonyos,
hogy 1565-ben már meg volt zavarva a vallásbéke Kolozsvárt.
186

Dávid Ferencz, mint plébános és püspök összes befolyá-

sát, egész tekintélyét latba vetette, hogy új álláspontjá-
nak Kolozsvárt érvényt szerezzen; de ez sokkal nehezeb-
ben, sokkal több küzdelem és izgatottság után sikerült,
mintsem előre gondolta volna.
Nagyon érdekes és jellemző korképet tárnak szemeink
elé az egykorú emlékek a vallási forrongás megindulásá-
nak idejéből. Szinte megelevenedik előttünk Kolozsvár
városának egész társadalma és látjuk az izzó szenvedé-
lyek harczát, — az aggódó és kétségeskedő feszült figyel-
met, melylyel a világiak a papság tusáját szemlélik, a
pártoskodást, mely a vallási kérdésekbe a nemzetiségi
érdekeket is belekeveri, a fanatismus növekedését, a
vallás erkölcsi élet elvadulását, az egyszerű pórnép ke-
belében is feltünő, szertelen rajongást. Ott látjuk az ellen-
tétek megütközését minden vonalon.
Dávid Ferencz igen szerette volna megnyerni Szikszayt,
az iskola igazgatóját is a maga részére, hogy a magyar
egyháziak mind együtt tartsanak és az ifjúság is az új
szellemben növeltessék. Naponként találkoztak, mert a
plébános asztala látta el — a kor szokásai szerint — a
rektort is. És nap-nap után kemény vitákat folytatnak
a kényes theologiai kérdés: a szentháromság tana felől.
A nagynevű püspök összes rábeszélő és vitatkozó képes-
ségét kifejti, hogy az ifjú tudóst eltérítse attól a tudo-
mánytól, melyet ez vall és a mely a püspök szemében
idejét multa és szentírás ellenes bölcselkedés szülöttje.
Lassanként elhidegednek egymástól. A rektor kerüli a
plébános asztalát. Templomba se megy; tanítványait se
viszi oda, mikor a főpap prédikál. De annál szorosabban
összetart azokkal a papokkal, a kik Dávid-ellenesek. Az
egyháziak között fenforgó ellentétekről tud az egész vá-
 187

ros. És mikor a rektor — sok unszolásra megígéri,

hogy végig fogja hallgatni a püspök prédikáczióját: a
hír nagy gyorsasággal terjed el a polgárság között és
zsufolásig megtelik Szent Mihály tágas egyháza. A kö-
zönség úgy tekinti a tanítványainak élén bevonuló igaz-
gatót, mint egy itélő birót, ki a püspök tanításának a
megbirálása végett jött. A templomozás után összegyüle-
kezik az egész város szine-java, hogy hallja a tudós rek-
tor véleményét. Ez a vélemény lesujtó a püspökre nézve,
a ki szinét veszti, elsápad s szinte elájul a várt dicséret
helyett elhangzó kemény és merész birálat hallatára.
A polgárság pedig örvendve mond köszönetet a rektor-
nak, hogy hitöknek oly ékesszólóan védelmére kelt.
Majd azt látjuk, hogy a püspök az iskolára veti ma-
gát. A tanítványokat el akarja csábítani a mestertől.
A rektor nagy elszántsággal védi meg tanítványait, mint
szerető atya szokta gyermekeit. De három ifjú mégis
megtántorodik. Ennyit képes a püspök nagy tekintélye
megnyerni a kolozsvári népes iskolából. Szikszay és
Amicián Titus kezetfogva állnak sorompóba, hogy a ve-
szedelem tovább ne terjedjen. Az nem is szed több áldo-
zatot; hanem a három ifjú most már magát az iskolát
és ennek igazgatóját mindenféle rágalmakkal igyekszik
befeketíteni. Szikszay, ki jól tudta, hogy a rágalmak ter-
jesztésének mi a czélja és hogy ki áll az ifjak háta
mögött: elunva a folytonos zaklatást, egy évi terhes mű-
ködés után odahagyta Kolozsvárt, hogy visszatérjen ko-
rábbi békés otthonába, a bodrogparti kies Athenaebe.*
Dávid Ferencz eltávolíthatta ugyan Szikszayt, de azért

* A Szikszay Fabricius Balázs felett tartott halotti oratióból.

E. M. K. III. 665. szám.
188

a diadalig még sokat kellett küzdenie. A mióta újításai-

val fellépett, a templomi szószék nem a lelki épülés,
hanem a czivódás és botrányok felidézésére szolgált.
A lelkipásztorok egymás ellen támadtak, egymás ellen
prédikáltak és Istennek háza az imádkozás házából a
botránkoztatás hajlékává változott. Maga a tanács is
megsokalta már a dolgot és elhatározta, hogy «a plébá-
nos hivassék a gyűlésbe és komolyan intessék meg. hogy
szünjenek meg az egymás ellen való prédikálástól és
csak azt prédikálják, a mi az Isten egyházának hasznára
és gyarapodására van és nem okoz botránkozást». To-
vábbá elhatározta a tanács azt is, hogy Heltai, Amicián
és Mihály papok, kiket a püspök egyelőre leszorított a
szószékről, újból kezdjék meg működésöket és a biró
rendes fizetésükről s igehirdetési szabadságukról bizto-
sítsa őket.
A szószék és az iskola körül folyó botrányoknál sok-
kal veszedelmesebb jelenség volt az, hogy a Dávid Fe-
rencz újítási vágya átterjedt magára a köznépre is. Ha
korábban, a lutheri és kálvini irány harcza idejében, még
csak abban nyilatkozott meg a nép vallásos lelkületé-
nek megzavarodása, hogy az úrvacsora-vételtől tartózkod-
tak: most már egyházellenes hangulat kezdett lábra-
kapni. Alig tizenöt éve annak, a mikor a mise megszünt
Kolozsvárt: és azóta most már a harmadik újítás járja.
Vajjon lesz-e ennek vége vala?! Vájjon Istentől való do-
log-e az, hogy a papok mindig újabb és újabb kijelenté-
seket vesznek és azt állítják, hogy most már jobban
értik az Irást?! De hát csak a papok és épen csak Dávid
Ferencz vehet mindig új kijelentéseket? Nincsenek-e
Istennek más választott edényei is ? És a szakadatlan,
pihenést, megállapodást nem ismerő újítás teljesen meg-
 189

zavarta a nép lelkének az egyensulyát. Próféták támad-

tak közöttük, kik még különb isteni kijelentéseket vettek,
mint a püspök. Magánházaknál, korcsmákban, a malom
alatt, utczán és piaczon, szertelennél szertelenebb tanok
hangzottak és terjedtek hihetetlen gyorsasággal. A nép-
apostolok oly sikerrel hódítottak, hogy már a papok, —
unitáriusok és trinitáriusok egyaránt — megijedtek tőlük.
Sürgetve fordultak a városi tanácshoz «az Isten igéje és
annak tiszta, hamisítatlan igazsága ellen» fecsegőkkel
szemben, kérvén, hogy a sok gonosz szóbeszédnek ves-
sen véget. A tanács erre el is határozta, hogy «ha valaki
efféle dolgot cselekedni, a szentírással ellenkező vélemé-
nyeket, dogmákat hirdetni merészelne, az ilyet a papok
feljelentésére a birák és senátorok állítsák elő, küldjék
fel a templomi szószékre és kényszerítsék, hogy az egész
gyülekezet színe előtt vitatkozzék meg a papokkal. Ha
tudományát a szentírásból bebizonyítja: hát jól van; de
ha nem tudná bebizonyítani: egy ingre vetkőztetve meg-
vesszőztessék és a városból kiüzessék». (1565 decz. 11.).*
Ezen és eféle jelenségek, melyek bő számmal fordul-
tak elő, vezetik be Erdélyben az unitárismust. Már fel-
lépésének első nyomai is mutatják későbbi fejlődésének
útját, térfoglalása eszközeit és az eredményt is, melyet
el fog érni. A folytonos és egyéni kijelentés tana, melyet
Dávid Ferenczék tudományuk igazolására felvettek, az
apocalypticus irány, melylyel a dialektika által kiölt ne-
mes mysticismust helyettesítették: eloldotta az emberi
szenvedélyek fékét és azoknak áradata magát a vallást
is tovasöpörve rohant, rohant a pusztítás útján, fenye-

*
Jakab Elek Kolozsvár története. II. 173., 178. l. Kolozs-
vár városi protoc. 259. l.
190

getve még az államot, a társadalmat is, mígnem egy

erős kész rohanásában feltartóztatta és a fejlődés útjából
félre hárította. A még mindig számottevő elemek ezután
a negatio terére lépnek s itt érvényesülnek; míg az irány-
zat positiv tevékenysége, az alsóbb néprétegbe visszavo-
nulva, a képzelet csodás alkotásainak muló tüneményeit
halmozza rakásra.
Blandrata és Dávid Ferencz tevékenysége nem kerülte
el az erdélyi református egyház figyelmét; nem a ma-
gyarországi atyafiakét sem. Kolozsvár elég központi hely
volt ahoz, hogy az ottani események hire hamarosan
szétterjedjen az egész országban. Már 1565-ben jól tud-
ták az összes erdélyi városokban, — messze bent a szé-
kelységen is — jól tudták Debreczenben, Sárospatakon
és az egész felső Tisza vidékén, hogy az unitárismust
«Kolozsváron kitojta a vipera, mint skorpió tojást; vagy
megszületett az ördögtől ásott kút füstjéből Áriusnak fel-
elevenedett tudománya». De hogy mit tettek ellene, minő
természetűek voltak az első lépések: arról nincs tudomá-
sunk. Hanem igenis azt látjuk, hogy az ellenfél az 1566.
év kezdetével egy nagyszabású hadműveletet indít meg
a református egyház ellen, a melyet ugyan kevesen, de
nagy hévvel, nagy felkészültséggel és erős hátvéddel kez-
dettek.
A megindult vallási harcz a legügyesebb elrendezést,
szinte művészi taktikát mutat. A királyok és fejedelmek
küldetéseiben nagy sikerrel eljáró diplomatának, Blandra-
tának a kezére ismerünk már a kezdet kezdetén is. Ugyan-
azon eljárást tapasztaljuk itt is, mint a melyet a kálvinismus
1559-től fogva követett, t. i. hogy a lutheránismus elleni
támadásában egyszerre felölelte a magyarság tiszai vidé-
két és Erdélyt. De mégis van annyi különbség, hogy mig
 191

Mélius a központ erejével hódította meg a szárnyakat:

most előbb a két szárnyon akarják megvívni a csatát,
hogy aztán a központot is összeroppantsák. Az első nyilt
támadás is néma főhaderővel, a döntő csatatéren, hanem
a messze kihelyezett előörs részéről történik. Egri Lukács
támadása ez a felső Tisza vidékén, a mi mindjárt az 1566.
év legelejére esik.
Egri Lukács, ki Kolozsvárról egészségi okokból már
1565 elején szülőföldére, Egerbe távozott, a legtapintato-
sabban kezdette meg antitrinitárius működését. Nem tá-
madta egyenesen a szentháromság tanát, hanem annak
orthodox fogalmazásába, a bölcsészeti kifejezések helyett,
tisztább, bibliai meghatározásokat óhajtott beilleszteni.
De az erdélyi események által figyelmessé lett reformá-
tus vezérférfiak beláttak terveibe és mindjárt első fellé-
pésénél, a gönczi zsinaton (1566 jan. 22.) visszaszoritot-
ták s elszigetelték tudományával, mely pár év múlva
Schwendi Lázár, felvidéki hadparancsnok, szádvári bör-
tönébe juttatta őt.*
Egri fellépése és a gönczi zsinat eredménye arra indí-
tották a «magyarországbeli» lelkészeket, hogy az unitá-
rismust fészkében, Erdélyben, támadják meg, mielőtt
elhatalmasodnék. Mélius befolyására János Zsigmond
össze is hívta 1566 ápril 24-ére a gyulafehérvári zsinatot,
mely arra volt rendelve, hogy az újítások kérdésében
állást foglaljon. Ez a zsinat az u. n. gyulafehérvári első
hitvita, mely ápril 24—28. napjain, a fejedelem jelen-
létében tartatott.
A gyulafehérvári vitán, az enyedi zsinaton is követett,

*
Lampe-Ember i. m. 130—146. l. Kiss Á. i. m. 437—48. l.
Prot. Szemle 1898. 41—2. l.
192

eljárás szerint, előbb az újítók, Blandrata és Dávid, adták

elő tételeiket, melyeket nyolez pontba foglaltak és hat
ellentétellel láttak el. A propositiókra a magyarország-
beli lelkészek «limitatióval» feleltek. Az írásban váltott
feleletek mellett bőségesen folyt a szóbeli vitatkozás is,
úgy hogy a zsinat «eléggé, sőt felettébb czivódó» volt.
Blandrata és Dávid erősen tartották magukat és bár
ellenfeleik visszaszorították is Őket, de azért nem minden
siker nélkül távoztak a zsinatról. Mindkét fél magának
tulajdonította a diadalt. Mélius szerint: «Servet eretnek-
ségének szerzői az igazság erejétől meggyőzetve, meg-
változtatván a maguk véleményét, helyreállott az egyes-
ség.» A Dávidék vélekedése «megczáfoltatott és megiga-
zíttatott, miként azok tételei és aláírásai bizonyítják”.
Dávid Ferencz azonban erre azt feleli, hogy «ezen hazug-
ság kiigazításáról a felséges király az egész egyházzal
együtt gondoskodni fog, mivel a dolog egészen másképen
áll. Mélius a vita után egyességi módozatok kérésére és
a mi tételeink elfogadására kényszeríttetett».
A vitatkozás tulajdonképeni eredményét a «Sententia
Concors» czímű könyvből ítélhetjük meg. Ebből nyilván
kitünik, hogy Blandrata és Dávid semmi lényegbeli ered-
ményt nem értek el, hanem formailag annál több sikerük
volt. A szentháromság tana teljesen épségben maradt, a
legkisebb csorbát sem szenvedett. Tehát igaza van Mélius-
nak, hogy ellenfeleiket a dolog lényegében megverték.
A trinitáriusok sikerét igazolja János Zsigmondnak az
az adománya is, melylyel a vita utolsó napján (ápril 28.)
Méliust kitüntette. De ugyancsak a «Sententia Concors»-
ból kitünik az is, hogy Blandratáék, a maguk szempont-
jából, még többet nyertek, mert elérték azt, a mit Len
gyelországban az 1562. évi pincovi zsinaton, t. i. hogy a
 193

lényeg megtartatván, az «exoticus» szavak, kifejezések,

mint: háromság, lényeg, személy stb. mellőztettek. És
ez igen nagy eredmény, mert — Brandrata szerint —
«ezeket elvetvén: az igazság megismerésének első lépcső-
fokára jutottál és nemsokára magát az igazságot is birni
fogod.» Méliusék nem is sejtették, hogy Blandratáéknak
teljesen elegendő egyelőre a kifejezések megváltoztatása
és ezért is mondják: «ha a dolog lényegére nézve egyet-
értünk, nincs reá ok, hogy a szavak miatt háborút indít-
sanak ellenünk». Pedig dehogy nem volt! Hiszen ez által
érték el ellenfeleik, hogy «sokaknak lelke a kétség vesze-
delmébe űzetett», valamint azt is, hogy a későbbi viták-
ban igazán vethették Méliusék szemére, hogy egyszer már
elállottak «az állat és a szömély» kifejezések mellől s
annakutána elővették és ismét éltek vele.
A gyulafehérvári vitatkozás után Dávid Ferencz Maros-
vásárhelyen zsinatot tartott (május 19., hol egyházának
papsága elé terjesztette az eredményeket. A zsinat ugyan-
arra az álláspontra helyezkedett, mint a magyarország-
beli atyafiak, t. i. fentartja a szentháromság tanát, de
mellőzi a vitás terminusokat. Álláspontját a Blandrata-
Dávid-féle propositiókra és a magyarországbeli lelkészek
limitatióival szemben az u. n. «sententia synodalis»-ban,
azaz a zsinati véleményben foglalja össze, mely hol
Brandrata, hol Mélius szavaihoz jár közelebb, de tisztán
trinitárius. A trinitás fogalmának újabb körülírásai, az
elvetett kifejezések helyett használt újabb fogalomjelzők
nem csak a magyarázat terén használtattak, hanem a
zsinat egyszersmind azt is elhatározta, hogy az egyház-
ban használt káté (a heidelbergi) ezeknek megfelelően
alakíttassák át. És csakugyan, a zsinat által megbizott
esperesek és papok a katechismust, «a marosvásárhelyi
194

zsinatbeli egyesség normája szerint» át is dolgozták.

Blandrata és Dávid arra törekedtek, hogy az átdolgozás-
nál minél többet érvényesítsenek a maguk felfogásából.
Azonban mivel a fejedelem az ügyet országa összes
reformátusainak ügyéül tekintette: az erdélyiek munká-
lata a magyarországiak felülvizsgálata alá került s ezek
által «Váradon a Czeglédi György úr házában, kevés
kivétellel» kijavíttatott mindaz, a mit Dávidék illeték-
telenül belecsusztattak. Az ily úton átalakított káté, me-
lyet tehát az erdélyi «magyar egyházak seniorai és a
többi lelkipásztorok és egyházi szolgák, a magyarországi
atyafiak» felülvizsgálata mellett, a «marosvásárhelyi zsi-
natbeli egyesség normája szerint» dolgoztak át, a feje-
delem által is helyben hagyatva, Kolozsvárt, Heltai
által, még azon év derekán «legkegyelmesebb Urunk, a
királyi felség beleegyezéséből és akaratából» ki is nyo-
mattatott.*

* A gyulafehérvári első hit vitán a magyarországi lelkészek

mérkőztek meg Blandratáékkal. Schesaeus emliti, hogy e zsina-
tot Mélius sürgette és eszközölte ki. Teutsch i. m. II. 245. l.
Mélius itéletét a gyulafehérvári vitáról l. Kiss Á. i. m. 469.,
487. l.; a Dávid ellenkező állitását a Refutatio Scripti Melii-ben
Gyulafehérvár 1567. R. M. K. II. 107. sz. János Zsigmond ado-
mánya Méliusnak: Bunyitai V. A váradi püspökség története.
Nagyvárad, 1883. II. 227. l. — Az 1562. évi pincovi és 1566.
évi gyulafehérvári zsinatnak egy az eredménye t. i. hogy «a
béke kedvéért» letették a trinitas, essentia, generatio stb. kifeje-
zéseket. A ki idáig jutott, arra mondja Blandrata: «Ecce pri-
mum gradum agnoscendae veritatis iam tenes; his abiectis sta-
tim etiam rem ipsam amplecteris». Sand i. m. 186. l. Teutsch
i. m. II. 121. l. — Az 1566. évi káté czime: Catechismus eccle-
siarum Dei in natione Hungarica, quae relicto papistico Deo
quaterno, verbum Dei de sacro-sancta Triade, uno vero Deo
Patre et Filio eius Domino Iesu Christo ac ambarum spiritu
 195

Ez a káté, mint czíme is mutatja, az erdélyi magyar

egyházak hivatalos katechismusa. Trinitárius mű ugyan,
de már az átmenetet képviseli az unitárismus felé.
Blandrata lengyelországi módszere itt is kitünően bevált.
A szokásos műkifejezések mellőzésével elérte azt, hogy
most már a mellőzött szavak által jelzett fogalomhoz is
gyanútlanul közelébb férkőzhessek. Igazában csak a dia-
lektika dolga maradt, hogy a forma után a lényeg is
elvettessék, mivel a megszokott szavak helyére tett új
kifejezések úgy sem fedték kellőleg a régi fogalmakat.
Ebben van e káténak egyik jelentősége. A másik pedig
az, hogy benne a római katholicismus ellen izzó gyűlöl-
ség nyer kifejezést. Már a ezímlapon ott van, hogy ez a
káté azoké az egyházaké, a melyek elhagyták a pápaság
négyes istenét. Eddig csak a szertartások és a másod-
s kisebbrangu dogmák miatt támadták a római katholi-
cismust. Most magának a vallás alapjának, az isten fogal-
mának a kérdésében is ellentétek vannak már. A pápista-
ság istene «négység» (quaternitás, t. i. egy lényeg és
három személy); ellenben az erdélyi reformátusoké
«háromság» (triás és nem trinitás, t. i. az atya, az ő fia
a Jézus Krisztus és a szentlélek). Az a szellem, mely ezen
kátét létrehozta, az nyilatkozik meg az 1566. évi ország-
gyűlések vallásügyi törvényeiben, a római katholikusokat

amplexae sunt simplicitateque pia ac puritate illud credunt

ac profitentur. Kolozsvár, 1566. R. M. K. II. 99. sz. Hogy ez a
káté trinitárius mü, erre nézve lásd Prot. Szemle 1898. 151—
5. — A káté előszava szerint: «disputatione satis, superque
rixosa, Albae Juliae, coram sua Maiestate habita, conscientiae
multorum in dubitationum discrimina fuissent coniectae, quae
ex ambiguitatibus propositionum brevissimarum earundemque
illis limitaturis mancis erant natae, multiformiter divexarentur.»
196

és görög-keletieket kiüldöző határozatokban. Az új vallá-

sos eszmék így hatolnak be lassanként a gyakorlati életbe
és ilyen eredményeket létesítenek az egyházi és társadalmi
téren.
A mint Dávidék az első sikeres lépést megtették, nagy
kitartással haladtak tovább a megkezdett úton, hogy az
egyházat a trinitárius alapokról teljesen elvonják. A ko-
lozsvári gyülekezet beléletében láthatjuk legjobban ennek
a tevékenységnek az irányát, az eszközeit és elért ered-
ményeit. Itt tünt fel először az unitárismus, itt nyilat-
kozott ki minden további lépése és itten vívta meg min-
dig előzetes csatáit.
A kolozsvári szász prédikátorok, valamint az új iskola-
igazgató, Károlyi Péter is a trinitárius elveket képvisel-
ték. Ezen álláspontjuk mellett annyira kitartottak, hogy
még az újonnan kiadott kátét sem akarták hivatalos hit-
vallási iratul elfogadni, hanem a nicaeai kifejezésekhez
ragaszkodtak. A szószéki harcz tovább folyt és az új
fogalmazások ellen is irányult. Titus, Mihály és György
papok a fejedelem előtt is kijelentették, hogy ők a korábbi
hitvallásnál megmaradnak. És a fejedelem biztosította is
őket a bántatlanságról. A kolozsvári tanács tehát, midőn
1566 junius 8-iki gyűlésében a vásárhelyi zsinat czikke-
lyeit, mint «a tiszta és valódi isteni tudományt» elfogadja
és hirdetését elrendeli: egyszersmind biztosítja a szász
papok szabad igehirdetését is és csak azt köti ki, hogy a
püspöknek engedelmeskedjenek és az említett articulusok
ellen ne prédikáljanak.
Csakhogy nehéz volt megtartani a tanács rendeletét.
A püspök maga kezdte a szószéki vitát, a mire termé-
szetesen a kihívott papok ugyancsak a szószéken meg-
feleltek. A tanács a biróra és senátorokra bizta, hogy a
 197

püspököt és a papokat hivassák maguk elé. Beszéljenek

lelkökre, hogy vitáikat ne a szószéken, hanem magán-
körben folytassák és vívják meg. Ne okozzanak annyi
gondot a tanácsnak és a királyi felségnek. De mind
hiába! A megindult unitárius törekvések hova-tovább
nyíltabban kezdettek fellépni. A plébánus maga sem
állott a vásárhelyi zsinat álláspontján: miképen lehetett
volna tehát a többi papokat arra kényszeríteni, hogy ők
azt megtartsák. Annál nehezebb volt pedig a békéltetés,
mert az egyes unitárius prédikátorok kijelentésekkel
állottak elő, a melyekből állítólag az igazság tisztább
formáját ismerték meg. És ezen kijelentésekre támasz-
kodva, mindig tovább és tovább haladtak az újításban.
A városi tanács újból közbelépett és azt határozta, hogy
ha a papok közül valaki újabb isteni kijelentést venne
is: ne álljon vele azonnal a szószékre, hanem előbb ma-
gánkörben vitassák meg a dolgot.*
Hogy Dávid Ferencz nem tartotta magát a vásárhelyi
határozatokhoz és a kátéhoz, ezt nem csak az újabb
isteni kijelentések igazolják, hanem az a vita is, melyet
az iskola igazgatójával, Károlyi Péterrel folytatott.

* Kolozsvári tanácsvégzés 1566. jun. 11-ről: Dominus iudex

et domini senatores, tam dominum plebanum, quam etiam alios
praedicatores intro faciant vocari et bonis verbis adhortentur,
ut sint quieti inter se et alter alterum in concione ne proscin-
dat et quanto melius cum ipsis possunt domini senatores
transigant et conservent eos ad praedicandum; ne facessant
civitati et etiam Regiae Maiestati curam veteriorem : universitas
civitasque rogat dominos pastores. — 1567 jun. 4-iki tanács-
végzés: Alter alterum in suggestu ne proscindant, sed si quid
alicui ipsorum divinitus ex novo revelatum fuerit, ne de hys
coram ecclesia contendant, sed in aliquam domum seorsim
convenientes conferant. Városi prot.
198

A Blandrata lengyelországi módszere szerint, miután az

«exoticus» szavak már mellőztettek, először a szentlélek
istenségét támadta meg. Az iskola feletti felügyelői tisz-
ténél fogva meglátogatván a Károlyi előadását, belekötött
ennek tanításába, a minek következménye egy, a szent-
lélek istensége felől folytatott irásos vita (valószinűleg
szóbeli is) lett, melynek emlékei számunkra is fenmarad-
tak s jelzik az utat, melyen a vallási reformok vezetői
haladtak.*
Midőn azt hitték már az unitárius próféták, hogy kellő-
leg előkészítették a talajt a második lépés megtételére,
nyilvánosan felléptek a szentháromság tanának nemcsak
alakja, hanem lényege ellen is. Egy kisebb szabású egy-
házi gyűlésen, az 1567 február 13-án tartott tordai «zsi-
natocskán», a református egyháznak a múlt évben meg-
állapított álláspontja, t. i. a vásárhelyi articulusok és a
káté, «nyílt szónoklatokban meghamisíttatott és vissza-
vettetett». Blandrata és Dávid Ferencz ezen «zsinatocska»
elé egy három pontból álló határozatot terjesztettek, a
melyet a zsinat elfogadott és a melylyel a trinitárius
álláspontról le is lépett. E hitvallásszerű határozat a régi
hitvallások közül egyedül az «apostolit» fogadja el. Az
Istenről azt tanítja, hogy az egy, t. i. a mindenható atya,
kiből a logost és a szentlelket soha ki nem zárják, sőt
állítják, hogy ezek az atya Istenben kezdet és vég nélkül
jelen vannak. A fiú Istennek egyetlenegy szülött, tulaj-
don, természetes és szeretett fia, a kiről nem vizsgálják
szőrszálhasogatólag: vajjon az Atyának lényegéből vagy

* Lampe-Ember i. m. 152—8. l. Dávid Ferencz: A szentirás

fundamentumából vött magyarázat... Gyulafehérvár, 1568. R.
M. K. I. 68. sz. a munka III. részében.
 199

személyéből származott-e, mert ezekről a szentírás sehol

sem emlékezik. A szentlélek «az atyának és fiunak lelke,
vigasztaló és tanító.» — E hitvallás lényege az, hogy az
egy Isten csupán csak az atya; tehát a fiú már nem az
egy Isten. A szentlélek pedig nemcsak hogy nem az egy
Isten, de még Istennek sem tekinthető.*
A tordai «zsinatocskának» ezzel a hitvallásával a gyu-
lafehérvári egyesség megtöretett. Blandrata és Dávid
törték meg, kik a közbeeső kilencz hónap alatt annyi
elvtársra tettek szert, hogy az első unitárius confessióval
már a világ elé léphettek. A confessió úgy van fogalmazva,
hogy benne még most is bújkál a valódi gondolat a fiú
istenségére nézve, de már a szentlélekről határozott
véleményt mond. És ezzel a módszerrel, a legnagyobb
valószínűség szerint, egész észrevétlenül átvitték volna az
erdélyi református egyházat az unitárismusra, ha időköz-
ben a magyarországi lelkészek szeme meg nem akad a
dolgon és a tordai zsinat után fél hónap múlva tartott
debreczeni zsinat közbe nem lép és erőteljes, de egy-
szersmind erőszakos állásfoglalásával fel nem. lebbenti a
leplet Blandratáéknak ezen bujkáló irányáról.
A debreczeni zsinat atyái a tordai «zsinatocska» által
kijátszva érezvén magukat, a leghevesebb támadást indí-

* Lampe-Ember i. m. 147—8. l. Itt a tordai zsinat ideje

1566 márcz. 15-re van téve. Méliusnak az ekkori eseményekre
vonatkozó chronologiája (Kiss Á. i. m. 467., 487. l.) kétségtelenné
teszi, hogy ez a zsinat 1567 febr. 13-án tartatott. Lampe-Em-
ber időjelzésének megbízhatatlanságát az általa közölt okmányok
sorrendje és dátálása is mutatja. Ha Mélius elbeszélését figye-
lembe veszszük, akkor nem kell találgatni, hogy miért mérsé-
keltebbek a fehérvári vita propositiói, mint a tordai zsinat
határozatai. V. ö. Jakab E. Dávid Ferencz emléke. 73. l. Kiss
Á. i. m. 454. l.
200

tották meg az unitáriusok ellen. Még tavaly úgy állott a

dolog, hogy a kifejezésekben hozott áldozattal az egyház
egységét és békéjét helyreállíthatják. Nem szívesen bár,
de mégis megtették azt a magasabb czél érdekében. És
most kitünt, hogy az ellenfél becsapta őket: nem az
egyességre kereste akkor az alapot, hanem fegyvert ková-
csolt ellenük és a szentháromság tana ellen az engedé-
kenységből. A gyulafehérvári békesség és a káté átdolgo-
zása csak csalétek volt, melylyel Blandratáék lépre vezet-
ték őket és a maguk eszméinek az útját egyengették. Ez
a csalódás magyarázza meg annak a hármas munkálat-
nak a szenvedélyes hangját, melyet Mélius a zsinat meg-
bízásából még az év derekán a világ elé bocsátott.
Azonban a debreczeni zsinat nem csak az unitárismus-
nak, az alapító Blandrata kígyó-czimere állal symbolisált
terjedési módszerét leplezte le, hanem a református egy-
ház megszilárdítására is nevezetes lépéseket tett. A «rövid»
és a «latin nyelvű» hitvallás mellett kiváló fontossága
van a második helvét hitvallás befogadásának és aláírá-
sának, a mivel az egyház rövid, szabatos és könnyen
érthető hitvallásra tett szert és az egész református ke-
resztyénséggel közös alapra helyezkedett. Nemkülönben
igen fontos az az egyházi törvénykönyv, a később u. n.
«articuli maiores», mely a magyarországi református egy-
ház szervezetének az alapjait századokra kiterjedőleg
megszilárdította. Az a nagy munka, mely 1559-ben meg-
kezdődött, tulaj donképen mostan, a debreczeni kánonos
könyvvel fejeztetett be.*

* A debreczeni zsinat lefolyásáról nincsenek adataink. A zsi-

naton polemizáltak az unitáriusok ellen s ott «a Servet vargá-
jának bolond és gyerekes álbölcseletei febr. 24-én megczáfoltat-
 201

De Blandratáék sem ültek ölbedugott kezekkel. Jól

tudták, hogy ha már a tordai zsinaton elvetették a kocz-
kát, most ki. kell állani életre-halálra. És ki is állottak
nagy készültséggel, melyhez a lengyel hitrokonok segéd-
kezését is igénybe vették. Mindenekelőtt nyomdára volt
szükségük, mert a nélkül sem támadni, sem védekezni
nem voltak képesek; már pedig az erdélyi nyomdák, a
Heltaié és a brassai nem állottak szolgálatukba. A fejede-
lem segített rajtuk, a kit reá birtak arra, hogy az 1565-ben
Debreczenből Váradra költözött Hofhalter Rafáelt hivja
Gyulafehérvárra és nyomdáját, mely «királyi nyomda»
(typographia regia) czímmel diszíttetett fel, bocsássa ren-
delkezésökre. Azután általános és concrét tárgyú vita-
iratokra volt szükségük. Amazokat a lengyel és olasz
unitáriusok műveiből szedegették; ezeket pedig, az előb-
biek felhasználásával maguk — és pedig leginkább Dá-
vid Ferencz — készítették. Még az 1567. év folyamán,
ennek második felében, a mikor már Mélius kiadta a
debreczeni zsinat nevébe az ő hármas munkáját, három
iratot bocsátanak ki ellenfeleik ellen és ezenkivül egy kis
füzetkét, melybe Csázmai István, gyulafehérvári lelkész
és nyomda-felügyelő, nyolcz képet illesztett bele az «Anti-
krisztus három istenének dögletes tudományai» ellen.*

tak». Kiss Á. i. m. 491. l. Dávid Ferencz e helyet félre értve, a

«Refutatio Scripti Melii»-ben a gyulafehérvári vitára vonatkoz-
tatja. — A debreczeni zsinat hatásának méltatását l. Balogh
Ferencz tanári székfoglaló beszédében. Debreczen, 1866. Az
«Articuli maiores» befolyása a magyar ref. egyház majd min-
den kánon-gyüjteményén érezhető. L. Mokos Gy: A herczeg-
szőlősi kánonok. Budapest, 1901.
* Lubieniecius St. Historia reformationis Poloniae. 230. l.
Teutsch i. m. II. 245. l. Hogy mikor kezdte meg e «regia typo-
202

Az első munka, melyet Dávid Ferencz a maga és az

egyház espereseinek nevében, az 1567 szept. 1-én tartott
vásárhelyi zsinatból a fejedelemnek ajánlott, a Mélius
«Rövid hitvallásának» czáfolatául volt szánva. Ebben a
munkában vetette Mélius a Blandratáék szemére, hogy
a tavalyi egyességet megszegték, kijátszották és ebben
foglaltatott a tordai hitvallás czáfolata is. Dávid Ferencz
mint püspök tartozott a maga egyházának azzal, hogy
Mélius támadásait visszaverje, mivel az egyház állás-
pontja még mindig az volt, a melyet 1566-ban Maros-
vásárhelyt kifejtettek. Ezért mondja Dávid Ferencz, hogy
Mélius is eltért a tavalyi egyességtől, mivel az akkor
letett kifejezéseket újból előszedte, a mi még a mostani
vásárhelyi zsinaton jelen levő Mélius-pártiaknak is vissza-
tetszett. De tartozott mint plébános ezzel a maga kolozs-
vári gyülekezetének is, melyben ez év folyamán már
fenekestől felfordult minden rend, a papok és a két nem-
zetiségü polgárság között teljes szakadás jött létre. Heltai
és Amicián 1567 közepén felmondották a szolgálatot és
az engedelmeskedést az egyház hitvallásától eltérő püs-
pöknek. Azonban a tanács, melynek élén ekkor a szá-
szok közül választott főbíró állott, mindent elkövetett,
hogy a lemondott prédikátorokat megmaraszsza. A har-

graphia» müködését, azt nem tudjuk. Első ismert terméke a

«Refutatio Scripti Melii», mely 1567. szeptember l. után ira-
tott. Az ezen sajtó alól kikerült müvek közül legfontosabb a
De falsa et vera unius Dei... cognitione etc, a melyből átirás
és kivonatolás utján hat külön munka adatott ki. A «De falsa»
etc. eredetére nézve l. Prot. Szemle 1898. 303. l. A mű I. könyv
4. fejezetében levő képeket Csázmai István előre is kiadta.
Lampe-Ember 222. l. R. M. K. I. 67. sz. Kanyaró Ferencz czikke
a M. könyvszemlében 1896.
 203

madik papot, Mihályt, pedig egyenesen biztatták, hogy

őt a felség előtt tett hitvallásában megvédelmezik, csak
a plébánus iránti köteles tiszteletet adja meg. A szászok,
kik úgyszólván pap nélkül maradtak a Dávid Ferencz
újításai miatt, erősen forrongtak. Nagy szükség volt tehát
a gyülekezet megnyugtatására is, a mit csak az ellenfél
megczáfolásával lehetett elérni. Így írta meg és adta ki
még szeptember hónapban a «Refutatio scripti Melii» etc.
czímű munkát.*
A munka nem annyira tartalmánál, mint inkább külső
körülményeinél fogva érdemel figyelmet. De már itten ki
kell emelnünk egy vonást, a mely az unitáriusok harcz-
modorát előnyösen jellemzi és a mely ebben a műben
jelentkezik először. Ez a modornak a nyugodtsága és a
türelemnek a hangoztatása. Míg Méliusnak minden irata
a szenvedély legerősebb kifakadásaival van telve, míg
ellenfeleit folyton büntetné, égetné, kövezné: addig az
unitárius művek állandóan azt hangsúlyozzák, hogy a hit
kérdésében mellőzni kell minden erőszakot, Istenre biz-
ván az ügyet, ki az ő igéje által úgy is elvégzi azt, amit
választottai számára üdvösségesnek tart. A fejedelmet,
kit Mélius, sőt Béza is kemény s határozott fellépésre
ösztönöznek, valamint a főurakat, arra biztatják, hogy

* «Profanas illas voces, quas semel abnegavit Melius, quo

sensu retinenda sint, explicat... Unde etiam immerito suimet
complices in publica synodo nuper coacta Vasarheli, illis admo-
dum non placiusse Mely scripta, palam sunt confessi.» — Refu-
tatio Scripti Melii. — «Ex parte praedicatorum decrevit civitas,
quod dominum Michaelem praedicatorem et etiam alios domino-
rum Saxonum concionatores in confessione et consensu coram
Regia Maiestate facta, conservarent et assecurent; committant
nihilominus, ut domino Pastori debitam reverentiam reddant.
Kolozsvári tanácsvégzés 1567. ápril. 19.
204

Gamáliel mondását tartsák szem előtt és ne tegyenek se

jobbra, se balra lépéseket, hanem várják meg, míg Isten,
ki az ő választottai által e munkát megindította, befejezésre
is juttatja. Hogy mennyire volt őszinte ez a szelídség, ez a
«modestia», melyet únos-úntalan ajkukon hordoznak:
arról még fogunk szólani. De az tény, hogy ezzel igen
nagy sikert értek el a tekintetben, hogy tudományukat
az igazi, a szeretet evangéliuma gyanánt tekintsék azok,
kik csak a látszat után itéltek.*
A «Refutatio scripti Melii» tartalmából ki kell emel-
nünk, hogy ebben foglaltatik az erdélyi unitáriusok má-
sodik hitvallása. Az első a tordai «zsinatocskán» látott
napvilágot, febrárius 13-án, a második pedig a Refutatio-
ban jelent meg szeptemberben. A kijelentések — mint
látni lehet — elég gyorsan váltották fel egymást. Es van
haladás is bennök, a mennyiben már ez a második hit-
vallás hallgatólagosan tagadja a Krisztus öröktől fogva
való istenségét és csak a látható, a Máriától született
fiut tartja Istennek, az atyának vele közölt istenségénél
fogva és azt mondja még róla, hogy ez a fiu örökké Is-
ten. A szentlélekről ez is úgy tanít, mint a tordai hit-
vallás, t. i., hogy az nem nevezhető Istennek, hanem csak
az atya és a fiu lelkének.
Ezen első művet rövid egymásutánban követték a töb-
biek: előbb a «Rövid magyarázat», azután a «Rövid út-
mutatás», mindkettő magyar nyelven, mintegy feleletül

* «Nos edocti a Domini spiritu, tantum abest, ut velimus

recriminari, quin potius pro vobis orabimus semper et omnibus
persequentibus et nos columniantibus, iniurias omnes patienter
ferendo, tametsi homines simus, qui facile in vos longe plura
possemus retorquere convitia.» Az 1568. évi tordai zsinat meg-
hivója. R. M. K. II. 110. sz.
 205

a Mélius magyar szövegű hitvallására. Időközben jelen-

hettek meg Csázmai Istvántól «az Antikrisztus képei»,
mely kiadás azonban nem maradt fenn korunkra.
A «Rövid magyarázat» harmadik részében benfoglal-
tatik az a hitvallás, melyet a Refutatio is közöl latinul
és a mely a jövő évben, a most említett négy munkát
és ezeken kivül még egyéb részleteket is tartalmazó «De
falsa et vera unius Dei ... cognitione» czímű munkában
újból napvilágot látott. Legjellemzőbb és az unitarismus-
ban fellépő profétikus irány rajongó természetét legéle-
sebben megvilágító részlet ebben a műben a «Második
rész, melyben megmutattatik, miképen a Krisztus a végé-
ről az eleire menvén, e mostani időben építi fel az ő
anyaszentegyházát». «A világnak a vége — úgymond —
közel vagyon. A keresztséget Luther, az úrvacsoráját
Kálvin már reformálta». Csak a hit fundamentumának:
az atya, fiu és szentlélekről szóló tudománynak a meg-
tisztítása van még hátra és ha a Krisztus ebben is le-
győzi az Antikrisztust, akkor bekövetkezik a vég. És ez
hamar bekövetkezik. «Az Isten az ő evangéliumát meg-
tisztítván az Antikrisztusnak rútságától, 1570. esztendő-
ben jelenti ki épen mind az egész világnak és azt égi
jegyekkel megbizonyítja, mint szinte az apostoli anya-
szentegyházban cselekedett.» Azután meg is magyarázza,
hogy miért kell annak 1570-ben történni. Ime mostan
örömnek ideje van, az ötvenedik, a «Jóbél» esztendő.
1517-ben lépett fel Luther és most van az 1567. év.
«Mindezeknek pedig a végében hét szám vagyon, mely
mindenkor szent volt, mind a nap számban, mind az
esztendőben, mind pedig a hetedik hónapban». «És mikor
hangosabban megzendülend a trombita és eltöretnek a
koporsók, melyekben vagyon a lámpás, a Krisztus: akkor
206

aztán meg kell vetteni minden Madianitáknak és el kell

veszni mindenféle fegyverekkel egyetemben». 1570-ben
kell ennek lenni, «mert a babiloniai fogságnak is a het-
venedik esztendő volt vége». Luther és Zwingli 1530-ban
adták ki az ő vallásokat az ágostai gyűlésben; 1570
pedig «negyven esztendő a Luther és Zwinglius 1530.
esztendeitől fogva». «Sirnak aztán akkoron a Babilonnak
kalmárkodói az ő országuknak elpusztulásán, a mint meg
vagyon irva a szent János látásáról irt könyv 18. részé-
ben. Akkor lészen a zsidóknak megtérések is». ”Akkor
prédikáltatik a Krisztus evangeliuma is igazán mind e
széles világon ... és lehetetlen dolog, hogy az Isten az
ő fiának igéreti szerint, az ő mennyei, tudományának bi-
zonyosságára mennyei jegyeket is ne adna». «Mert a
Krisztus ezt mondotta: a kik én bennem hisznek, ilyen
dolgok követik azokat, hogy ördögöket űznek és új nyel-
veken szólnak. És nemcsak az apostolok idejére mon-
dotta ezeket a Krisztus, hogy meg lesznek, de minden ő
híveinek igérte». Elkövetkezvén a megjövendölt idő, a
Krisztus legyőzi az Antikrisztust és a sátán, mint János
látásának könyvében meg van jövendőlve, ezer esztendeig
megkötöztetik, a hivek pedig a Krisztussal ezer évig
uralkodnak. Ekkor jő el az új Jeruzsálem egyháza, mely-
nek fundamentumát most építik és teljes megépítésének
idejét az «1570. esztendőre várják a hivek».*

* B. e. Jakab Elek igen könnyen tultette magát ezen a kér-

désen, a mely Dávid Ferenczről szépen megrajzolt circulusaiba
sehogy sem illett bele. «A chiliasmus és anabaptistaság — ugy-
mond — komoly tudós által, komoly tudósok előtt, nevetség
felköltése nélkül, ellene vádul fel nem hozható.» i. m. 178. l.
Igaza is van annyiban, hogy Dávid ellen sem az anabaptismus,
sem a chiliasmus vádul fel nem hozható. Ellenben tény az,
 207

Ez a beteges, rajongó irány, mely kijelentésekkel di-

csekedett, az Ur Jézus Krisztus közeli eljövetelét, az új
eget és új földet prédikálta: a fanatismus erejével kivánt
hódítani. A kegyességnek köntösébe öltözködött és mi-
alatt Krisztus eljövetelét várta, a legszenvedélyesebben
szidalmazta az Antikrisztus szerzeményeit, azaz mindent,
a mi az ő tanításaival nem egyezett. Azonban mégis
egész határozottan tanította, hogy az evangélium terje-
dése, a Krisztus országának előkészítése végett nincs
szükség fegyverre, nincs erőszakra, mert a hit Istennek
ajándéka.
Az erdélyi reformátusok, kiknek száma apadni kezdett,
és a kik alig mertek szóhoz is fogni püspökükkel szem-
ben, úgyszólván tehetetlenül állottak. De nem így a
magyarországiak, kiknek vezére Mélius Péter, nem sokat
törődve azzal, hogy a hit Istennek ajándéka: főpásztori
kötelességének tartotta, hogy nyáját, ha kell, erőhatalom-
mal is megvédelmezze a «ragadozó farkasok» ellen. Lát-
ván az ellenfél növekedő sikerét, mely még az ő egyház-
megyéjében is hódításokat tett, az unitárismus gyanujába
esett papokat elkergetéssel vagy letétellel fenyegette. Mint-
hogy a felvidéken Egri Lukács újból kezdett mozogni,
előbb ez ellen Szikszón akart a tiszáninneni atyafiakkal
zsinatot tartani, majd midőn azt a hirt hallották, hogy
az meg nem tartható, mert «a sátán azt megakadályozta»,
Debreczenbe hivott zsinatot. Azonban a szikszói zsinat,
bár az ő részvételük nélkül, megtartatott jan. 6-án, sőt
folytatása is volt jan. 28-án Kassán. Ezen zsinatoknak már

hogy Dávid és társai chiliasták voltak, mint a ref. és luth

theologusok közül igen sokan a XVI. és XVII. században. Tény
az is, hogy Dávid és társai a gyermek keresztséget elvetették,
sőt egyesek a keresztség szükségtelenségét tanitották.
208

könnyű dolguk volt, mert Schwendi Egri Lukácsot előbb

elfogatta és az atyáknak nem kellett attól tartani, hogy
tovább is apostoloskodni fog. És így összes tevékenysé-
gük arra irányult, hogy a fogolytól megtérési nyilatko-
zatot s reversálist nyerjenek, a mit azonban Egri önérze-
tesen megtagadott.1
Egri Lukács fogsága, kiről az a hír járta, hogy Mélius
juttatta a Schwendi kezeibe s hogy ő «disputálta be Szád-
várra»: az erdélyi országgyűlésnek alkalmat adott arra,
hogy az ilyen erőszakosságok ellen fellépjen s azokat el-
tiltsa. Az 1568 januáriusi (6—13.) tordai országgyűlés,
mely ismételte a görög keleti oláhok ellen 1566-ban ho-
zott törvényt, a protestánsok számára teljes igehirdetési
szabadságot biztosított. «Minden helyökön a prédikátorok
az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme
szerint és a község, ha venni akarja, jó, ha nem penig
senki kénszeritéssel ne készeritse az ü lelke azon meg
nem nyugodván, de olyan prédikátort tarthasson, a ki-
nek tanítása ő nekie tetszik. Ezért penig senki a super-
intendensek közül, se egyebek az prédikátorokat meg
ne bánthassa, ne szidalmaztassák senki az religióért
senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem enged-
tetik ez senkinek, hogy senkit fogsággal avagy helyéből
való priválással fenyögessön az tanitásért, mert az hit
istennek ajándéka, ez hallásból leszön, mely hallás isten-
nek igéje által vagyon».2

1
Lampe-Ember i. m. 171—214 l. Kiss Á. i. m. 613—28. l.
Prot. Szemle 1894. évi folyam. — Az u. n. «debreczeni hitvi-
tára» nézve kétségtelen adatokkal nem rendelkezvén, nem
akarom a hypothesisek számát szaporitani véleményem elmon-
dásával.
2
Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 343. l.
 209

Ez a szabadelvű törvény, mely nem úgy volt gondolva,

mint a hogy mondva és a mely még János Zsigmond
idejében kétszer is megszoritást szenvedett, nem annyira
szándékolatlan szabadelvűségeért, mint egyéb következ-
ményeinél fogva nevezetes. Ugyanis midőn megengedi,
hogy kiki szabadon hirdetheti a maga értelme szerint az
evangéliumot: ugyanakkor megrontja az egyházak egy-
ségének a lehetőségét is. A püspökök, a törvény szerint,
tűrni kötelesek, hogy egyházaikban bármiféle vélemény
szabadon terjesztessék. Hogy ily felfogás mellett az ige-
hirdetés szabadsága egy jelentőségű az egyház megron-
tásával: arra az országgyűlés nem is gondol, «mert a hit
istennek ajándéka, ez hallásból leszön, mely hallás isten-
nek igéje által vagyon».
Miután az országgyűlésen már biztosítva volt a szabad
igehirdetés, Blandrata és Dávid gondoskodtak arról is,
hogy az új evangélium ne csak hirdettessék, hanem egye-
nesen a nagy közönség előtt ütközzék össze a régivel.
Egy nyilvános szóbeli mérkőzéstől várták azt, a mit irás
útján nem gondoltak elérhetőnek: a fejedelemnek és a
nemességnek meghódítását. Tervöket Méliuséknak 1567
decz. 14-én Váradról kibocsátott és február 2-ra Debre-
czenbe zsinatot hirdető meghívójukhoz kötötték. 1568
márczins 3-ára ők is zsinatot hirdettek Tordára, melynek
(1568 jan. 20. kibocsátott) a magyarországi ref. lelkészek-
hez intézett meghívó levelében kijelentik, hogy ők Debre-
czenbe el nem mennek, mivel ez a hely előttök «gyanus»
és papja is egy «vérszomjazó» ember, ki Egri Lukácsot
börtönbe juttatta. Ellenben ők szabad odamenetelt és
visszatérést biztosítanak nekik; tehát ide és ne Debre-
czenbe jöjjenek.
Ez a Tordára tervezett zsinat egy nagy kihivás volt a
210

trinitáriusokkal szemben. A siker reményében, bizakodva,

arról értesítik az összehivók: «az erdélyi magyar egyházak
egyetértő esperesei és szolgái» ellenfeleiket, hogy jöhet-
nek bátran, mert semmi bántódásuk nem lesz, sőt elv-
társaik segélye sem fog hiányozni. De talán még sem
jöttek volna el, ha a fejedelem arra nem határozza ma-
gát, hogy az izgató kérdést végmegoldáshoz fogja jut-
tatni és e végből úgy az evangélikusokat, mint a refor-
mátusokat Gyulafehérvárt, az ő jelenlétében tartandó
nagy zsinatra meg nem hivja. A tordai zsinat helyett
tartandó gyulafehérvári zsinat idejéül a február 3-án kelt
királyi meghivó márczius 3-át tűzte ki.
A zsinat csakugyan meg is tartatott. Eljöttek reá a
magyarországi reformátusok, az erdélyi szász evangéliku-
sok, a magyar és székely reformátusok és unitáriusok.
A gyűlés az unitáriusokra nézve rosz előjellel vette kez-
detét. «Raphael, typographus, a Blandrata és Dávid Fe-
rencz káromlásainak kinyomtatója, a szentháromságról
tartandó disputatio bevezetése gyanánt eltemettetik, a
disputatio megkezdése előtt a hatodik napon». A vitat-
kozás a fejedelmi palotában, a fejedelem és udvara jelen-
létében tíz napon keresztül tartott. A fehérvári fejedelmi
lak most már másod ízben látta a vitatkozó feleket; de
ez a második összejövetel fényben, számban, érdeklődés-
ben és eredményben jóval felülmulta az elsőt. A palota
nagy ebédlő termében külön csoportra válva állottak fel
a küzdők és az érdeklődők. A fejedelem fényes udvarával
nap, mint nap, már reggel öt órakor el foglalta székét és
kanczellárja által adott jelt a tárgyalások megkezdésére.*

* Litterae convocatoriae etc. Gyulafehérvár, 1568. R. M. K.

II. 110. sz. Teutsch i. m. I. 193. l. — «1568. 2. martii. Raphael
 211

A vita-feltételek, az ú. n. conditiók felett vívott előze-

tes csatározás az unitáriusokra nézve kedvező eredmény-
nyel végződött. Igen jó hangulatot keltettek maguk iránt
már azzal is, hogy míg ellenfeleik a legyőzötteknek meg-
büntetését kivánták, a fejedelemre bizván a büntetés
módját: addig ők kijelentették, hogy a legyőzöttek meg-
büntetését nem kivánják, hanem magukat, legyőzetésük
esetén, a fejedelem kegyes tetszésére bizzák. Nem lehe-
tett elfogadni Méliusék azon kivánságát sem, hogy a vita
eredménye, megbirálás végett, a külföldi akadémiák ítélete
alá terjesztessék, mivel ha azoknak döntése elismertetik,
akkor vitára sem lett volna szükség, nem levén egész
Európában akadémia, mely az unitáriusoknak adott volna
igazat. A feltételek megállapíttatván, Blandrata kitűzte a
vita rendjét, t. i. hogy először a háromság felől, azután
pedig a fiu örök születéséről vitázzanak. Hogy a vitat-
kozás rendben folyjon: mindkét fél részéről vita-intézők,
és egyúttal a későbbkori ellenőrzés szempontjából jegyzők
s választattak. A fejedelem vitaintéző közbirákul a három-
ságosok közül, kik állandóan katholikusoknak neveztet-
nek, Hebler Mátyás evang. püspököt, Károlyi Sebestyén
szászvárosi, Heltai Gáspár, nyugalomba vonult kolozs-
vári és Fabricius Miklós keresztyénszigeti lelkészt, az
evangélikusoknak nevezett egységesek közül pedig Szegedi
Lajos és Sztárai Miklós tordai, Csázmai István gyula-
fehérvári és Karádi Pál abrudbányai (?) lelkészeket ne-
vezte ki. A jegyzők közül csupán az antitrinitárius fél

typographus, blasphemiarum Blandratae et Francisci Daridis ex-

cussor, sub ingressum ad disputationem de S. Trinitate haben-
dam sepelitur, sexto die ante inchoatam disputationem.» Archiv
III. 368. l. A disputatio két leirása igen sok érdekes részletet
tartalmaz a vita külsőségeiről is.
212

négy jegyzőjének neve maradt fenn s ezek Marosi Sinnig

János székelykereszturi, Albánus Márton dézsi papok,
Óvári Benedek s Wagner Gergely gyulafehérvári tanárok
voltak. A vitatkozók a «katholikus» részről Mélius Péter,
Czeglédi György, Sándor András, Thuri Pál, Klein Lő-
rincz; az «evangélikus» részről pedig Dávid Ferencz,
Blandrata György, Basilius István, Hunyadi Demeter és
Gyulai Pál.
A megindult vita épenséggel nem tartotta magát a
Blandrata által megjelölt sorrendhez. Az érvelés ereje
vagy gyengéi hol egyik, hol másik kérdés felé terelték az
ellenfelet. Egyik érv maga után vonta a másikat és a vi-
tatkozás fonala elveszvén, hamarosan úgy összebonyoló-
dott az egész vita, hogy egy nagy zűrzavarhoz hasonlít
az. A küzdő felekben meg volt az érzék a tárgy nagy
fontossága és szentsége iránt, de a vitatkozás hangja ezt
nem igen árulja el. Egy ádáz theologiai szóharcz folyik,
gomolyog előttünk az «odium theologorum» minden szen-
vedélyével, hol a dialektika összes fegyvere megvillan és
minden hadi fortélya alkalmazásba vétetik. Az értelem,
az ész minden erőt, ügyességet, cselt és leleményességet
kifejt; de míg a küzdőfelek és velük együtt a hallgatóság
is belemelegesznek az érvelésbe, az észokok súlyának
mérlegelésébe: a vallásos érzés éltető melege, az evan-
géliumi szeretetnek mindent átölelő érzete messze repül,
tova menekül a csata szinteréről.
A vita nem szűkölködött érdekes episodokban sem.
Czeglédi György Blandratát annyira sarokba szorította,
hogy ez felelni nem tudván, mentegetőzött, rekedtségére
hivatkozott, majd végezetre arra a beismerésre fakadt,
hogy van neki Baselben egy barátja és ő csak annak az
érveit ismételheti, maga nem tudván magyarázatot adni,
 213

mert ő nem theologiai, hanem orvos doctor. Majd más-

kor Békés Gáspár vonta felelősségre Blandratát, hogy a
Krisztus praeexistentiájáról ezelőtt egészen másképen ta-
nított, mint most. Mire Blandrata előbb tagadva e tényt,
végre kijelenté, hogy eddigi tanítását visszavonja, mivel
most az Istennek lelke másképen tanította ki őt. Viszont
a Dávid-pártiak nagy megelégedéssel kirdették, hogy Mé-
lius a vita kilenczedik napján már meg akart szökni a
Dávid érvelései elől, de a fejedelem kijelentette, hogy ha
Méliusék nem hallgatják is meg, ő meghallgatja Dávidot.
Majd gúnyolódnak Pendet (Czeglédi) György felett, ki
egykor azt állította volt, hogy az atya függ (pendet) a
fiutól.
Lefolyt a hosszú disputa, de kibékülésről szó sem le-
hetett. Mindkét fél kiadta a vitatkozás leírását, melyben
mindegyik a maga győzelméről beszél. Hogy melyik fél
volt a győző és melyik a legyőzött: azt bajos megmon-
dani. Mindegyik félnek érvelésében vannak erős és gyenge
részletek bő számmal. Hanem a mi a dolog lényegét, a
trinitás kérdését illeti: az elfogadott közös alapon, t, i.
a verbál inspiratio tanával kezelt szentírás alapján, a
trinitáriusok diadalmasan állottak meg, a mit pár év
mulva Dávid Ferencz maga is elismer, midőn kijelenti,
hogy az ezen vitán elfoglalt álláspontról ellenfeleit le-
győzni nem képes, érveiket megczáfolni nem tudja. Ezen
önbeismerés minden más bizonyításnál fényesebben iga-
zolja a trinitáriusok erkölcsi sikerét, habár a disputatio-
ban Dávidot az ellenfelek egy pillanatra sem tudták za-
varba hozni, mert ő az ellene felhozott legvilágosabb
szentirási helyeket is jobbra-balra elcsavarva, tova tudott
siklani az oly kérdések felé, hol ellenfeleit meg-meg-
szorongathatta. De a mennyire a Dávid önbeismerése a
214

trinitáriusok sikere mellett tanuskodik, épen olyan, sőt

még nagyobb mértékben szólnak a külső eredmények az
unitáriusok győzelméről. Az erkölcsi siker lehetett a Mé-
liuséké, de a külső eredmények határozottan az unitá-
riusoknak kedveztek. A vita után hamarosan megnyerték
a fejedelmet, az udvart és a főurak tekintélyes részét;
biztosították maguknak Kolozsvár városát. De azért még
sem nyerték meg még a külsőkben sem mindent, a mit
reméltek.*
A gyulafehérvári hitvitától azt várták az unitáriusok,
hogy ott ellenfeleiket teljesen legyőzik és egy csapásra
meghódítják az egész egyházat: papokat és világiakat
egyaránt. Számításaikban azonban sokat csalódtak, a mi
nem csekély mértékben izgatottá tette őket. Főleg Blan-
drata kudarcza hiusította meg a vita várt eredményét.
Idegesség vett erőt a vezetőkön, melyet növelt még az a
körülmény is, hogy a legnagyobb ütőkártyának, a «De
falsa et vera unius Dei ... cognitione» czímű munkának
a kinyomatását Hofhalter Rafáel nyomdász váratlan ha-
lála megkésleltette. Dávid Ferencz és az «egyetértő» es-

* Blandrata kudarczát a disputatio trinitárius kiadásán ki-

vül olvashatni a szász forrásokban is. Teutsch II. 112. l. Az
esetet az unitárius forrás is elismeri, de szépíti, mondván, hogy
Blandrata nem akart felelni. A vita unitárius kiadása szerint
Czeglédi György azt állitotta, hogy az Atya függ (pendet) a
Fiutól. Dávid a Refutatio Scripti Meliiben ugyanezt Meliusról
állítja. — Dávidnak ezen s általában az ekkori viták belső ér-
tékére vonatkozó önbeismerését lásd Jakab Elek i. m. II. rész
13. l. Dávidnak Paläologhoz intézett levelében. — Jakab Elek
(i. m. 125. l.) és Székely Sándor (Unitaria vallás történetei Er-
délyben. Kolozsvár, 1839. 45. l.) névsort is adnak a «megtért»
főurakról, mely névsor forrását Uzoni egész őszintén a «traditio
maiorum»-ban, az unitárius történetírás főforrásában, nevezi meg
 215

peresek s szolgák szinte a zaklatás hangján fordulnak

(«De mediatoris Jesu Christi hominis divinitate et aequa-
litate» czímű mű előszavában) Békés Gáspárhoz, a kor
egyik «Gamáliel»-éhez, hogy miután ő a legképesebb
köztük és ellenfeleik közt a birói tiszt betöltésére, vizs-
gálja meg igazságukat és mondjon ítéletet, hogy melyik
fél jár közelebb az isteni igazsághoz. Sürgetve kérik fel,
hogy keljen a Krisztus kedvezése mellett megindított ügy
védelmére, melyet állandó veszedelmek fenyegetnek.1
Midőn 1568 közepén a «De falsa» etc. megjelent, maga
a fejedelem is még mindig a «Gamálielek» között szere-
pel. De már az év végén Basilius Istvánnak a «Crédó»-ra
adott magyarázata Békést, Dávid Ferencznek pedig
«A szentírás fundamentumából vött magyarázata» Pókay
Jakabot az unitárismus fő-fő oszlopainak mutatják. A két
főpártfogó közül különösen Békés, nagy előnyére válott
az unitáriusok törekvéseinek, mivel az utóbbi időben,
főleg Báthory István bécsi fogsága alatt, szinte minden-
hatóvá lett a fejedelmi udvarban. Az unitáriusok párt-
fogóinak szaporodását és általában ügyök emelkedését a
kolozsvári templom-per eredménye már az 1568. év kö-
zepén világosan mutatja.2

1
Dávid Békéshez a «De Mediatoris» etc. mü ajánlásában:
cumque qui censuram lidis metiatur lapide, iudicem requirat,
te unicum ad haec omnia probe obeunda, tamquam selectum
atque idoneum orgánum, Mecoenatemque veritatis amantem seli-
gere voluit ecclesia.»
2
A «De falsa et vera unius Dei... cognitione libri duo» etc.
czimü, bár czimlapján és előszavában a datum 1567. tulajdon -
képen 1568. augusztusában jelent meg. Bizonyitja ezt a nyomdász
halálának az előszóban történt megemlitése (l. a 210. lapon levő
jegyzetet) és a «Refutatio propositionum Petri Melii» ez. münek
1568 aug. 15. kelt előszava.
216

Ez a templom-per egyháztörténeti szempontból felette

tanulságos és a vallásügyi helyzet megismerésére igen
alkalmas anyagot szolgáltat. Kiindulási pontját a Kolozs-
várt 1565 óta folyton húzódó vallási villongás képezi,
mely Dávid Ferenczet meghasonlásba hozta az alája ren-
delt papok egy részével és a polgárságot is két táborra
szakasztotta. A Dávid-ellenes papok a szászok papjai vol-
tak, élükön a tisztes öreg Heltai Gáspárral, kik meg-
maradtak trinitáriusoknak és nem voltak hajlandók az
1566. évi vásárhelyi articulusokon túl menni; sőt még
ezeket is sokalták. Velök tartott a város törzsökös szász
polgársága. A vallási vitákból, a szószéki csatározásokból
botrányok fejlődtek és végre is a szász papok, hogy en-
nek az áldatlan állapotnak véget vessenek, önkéntesen
visszavonultak s felhagytak a prédikálással. A tanács is-
mételten felszólította őket, hogy folytassák hivatalukat;
biztosította őket a védelemről is, de hiába, mert nem
voltak hajlandók tovább működni. Mikor aztán az 1568.
év elején magyar biró lépett a város élére és a magistra-
tusban az unitárius érzelmű magyarok többségre jutottak,
a visszavonult szász papok helyét magyar káplánokkal
töltötték be és így a szászok papok nélkül maradtak.
Most a református szászok panaszkodni kezdettek, hogy
ők ki vannak zárva Isten igéjének hallgatásából, pedig
hát a piaczi főtemplom az övék, az ő őseik építették s a
plébánus is mindig a szászok közül választandó. Ez a
forrongás szakítást idézett elő az egyházi téren: az egy-
séges gyülekezetet felekezetek szerint akarták megosztani.
Biztosítani kívánták maguknak a főtemplomot, a plébá-
nust, a plébániai javadalmakat. Az izgatottság és inge-
rültség ezen kérdések miatt oly nagy fokra hágott, hogy
az egyházközség egységét fentartani és a gyülekezetet
 217

unitáriussá tenni óhajtó Dávid Ferenczet halállal is fe-

nyegették.
Ily előzmények után került a templom-per, a magyar
polgárok kezdeményezésére, a fejedelmi tábla elé, hol
csakis a civilis jogalap képezhetvén a kereset fundamen-
tumát, a vallási viszonyok természetesen elhallgattattak.
De hogy a vallásügy volt a főmozgató erő, azt a megelőző
vallási czivódásokon kívül mutatja a magyarok panasza,
kik András szász prédikátort bevádolták, a miért azt
merte mondani, hogy «ha magyar plébánus lenne, az
isteni tiszteletek ordine et decenter (rendben és illendő-
képen) nem lehetnének». A tábla itélete a szászok ellen
döntött: a főtemplomot, a plébánusi hivatalt és jövedel-
meket, az iskolát a magyarok és szászok között egyenlő
joggal közössé tette. A plébánust és a rektort a két nem-
zet közül felváltva kell választani, t. i. hogy szász plé-
bánus és rektor után magyar, ezután pedig ismét szász
következzék. A magyar rektornak szász lectora, a szász
rektornak pedig magyar lectora legyen. A főtemplom a
magyar biró idejében a magyarok, a szász biró idejében
a szászok istentiszteleti helyéül szolgáljon. Így osztatik
meg az egyházi és iskolai vagyon kezelése is.*

* Hogy a kolozsvári templom-pernek felekezeti háttere volt:

erre nézve l. Prot. szemle 1898. 239—42. l. Unitárius irók sze-
rint e per kimenetele és egyszersmind Dávid vitái eszközölték
Kolozsvár megmagyarodását. Sőt egy psendonym iró szerint, a
magyarok és szászok «csak Kolozsvárt vegyültek össze s épen
Dávid vallásának az érdeme az itt lakó szászok megmagyarosi
tása.» Ker. Magvető 1902. 115. l. — Hát mindez valótlanság és
üres dicsekvés! Hiszen Szék, Dés, Torda szász polgársága a
magyarsággal össze vegyült és megmagyarosodott már a refor-
mátió előtt. És vajjon Nagy Enyedet s a Gyulafehérvár kör-
nyékén, a Maros völgyében fekvő, továbbá Gyalutól Tordáig
218

Az 1568 junius 13-án kihirdetett itélet teljesen meg-

hiusította a református szászok elszakadási s külön egy-
házalkotási törekvéseit. Mert ha egy az egyházközség és
ennek minden vagyona, ha közös a templom és az is-
kola, ha felváltva választandók az egyházi hivatalosok és
vagyonkezelők: akkor nem lehet két külön felekezetű
gyülekezet. Az 1568 januáriusi törvényben kimondott fel-
tétlen szabad igehirdetés, az annyiszor megismételt sza-
bad vallásgyakorlat Kolozsvárt, az unitárismus érdeké-
ben meghamisíttatott. A helyi gyülekezet hitegységének
megóvására irányuló ezen döntés, mely a vallásügyi tör-
vényekkel ellentétben áll s ellenkezett a szászok jogával

levő szász községeket is a Dávid vallása magyarosította el?!

Kolozsvárt az unitárius egyházban még a XVIII. század elején
is van szász prédikátor, szász kántor. A református egyházban
is van a XVII. század végéig. Kolozsvár városi elöljáróságát
még a XVIII. században is egyenlő számmal választják «a két
nation» tagjai közül. Hát talán mégis csak kisebb valamivel a
Dávid vallásának az érdeme a kolozsvári szászok megmagyaro-
sitása körül, mint némelyek vélik, vagy legalább állítják. Kár
elhallgatni, hogy a rnagyarositó «Dávid vallásának» főconsisto-
riuma szintén ugy volt összeállitva, hogy abban «a két nation»
hivatalosan megkülonböztettetett. Az unitárius főpapi széken a
püspök mellett ott voltak a «reliqui sedis nostras iudiciariae
assessores utriusque nationis» General protoc. I. 25., 36. l. Bi-
zony igy sem a róm. katholikus, sem a református egyház nem
magyarositott. Azt gondolom, hogy Kolozsvár magyarosodása
körül lehetne némi csekély kis szerepecskét engedni a nemzeti
fejedelmek alatt az egész Erdélyt átható, — hogy ugy mond-
jam — magyar világnak és a Kolozsvárra nagy számmal be-
költözött magyar nemességnek és polgárságnak is, sőt talán —
inter alia — a «magyar vallásnak» is. — A templomperre
nézve l. Jakab Klek. Kolozsvár tört. II, 174—5. Jakab E. Okle-
véltár Kolozsvár történetéhez II. 80. l. Deutsche Fundgruben I.
91—149. l. Ker. Magvető 1885. 25. l.
 219

is: az unitáriusok javára keletkezett ugyan, de mert a

gyülekezeti hitegység megőrizésének a többség, a «maior
pars» után kellett igazodnia, idővel igen keserű gyümöl-
csöket termett az unitáriusok számára. Míg János Zsig-
mond élt, addig nem tünt ki e kezdeményezés rossz ha-
tása, mert ő kedvenczei javát tartva szem előtt, itt védte
a gyülekezeti hitegységet, másutt pedig megbontotta azt
(p. o. Szászvároson, hova a gyülekezeti többség és a plé-
bánus ellenzése daczára is, az unitárius Szegedi Lajost
nevezte ki káplánnak). Azonban János Zsigmond hama-
rosan elhalt és többé nem ült Erdély trónjára olyan fe-
jedelem, ki az unitáriusok terjeszkedését a törvény elé
helyezte volna.
A gyulafehérvári hitvita után, a fejedelem állásfogla-
lása, a főnemesek támogatása és a nekik kedvező intéz-
kedések hatása alatt az unitáriusok önbizalma óriásit
nőtt. Midőn Mélius 1568 augusztus 22-re Váradra zsi-
natot hivott össze, hogy a magyarországi részeket az
unitárismus ellen megvédelmezze: az erdélyi unitáriusok,
«az erdélyi egyetértő egyházak superintendense és egyház
szolgái», gúnyos hangon irnak a váradi zsinatnak, hogy
őket miért nem hivták meg. Hívatlanul el nem me-
hetnek, de azért elküldik egy atyjok fiát, ki magával
viszi a Mélius által kibocsátott tételek czáfolalát és azt a
mostan megjelent munkájukat, melyben a lengyel és
magyar unitáriusok az atya, fiu és szentlélek hamis és
igaz megismeréséről (De falsa et vera ... cognitione)
szólnak. Ebből a műből megismerhetik az ő álláspontju-
kat, mert az az ellenfeleknek a czáfolatra, másoknak pedig
a védelemre igen alkalmas küzdőteret nyujt. Továbbá ők
is zsinatot gyűjtenek november 14-ére Tordára, melyre
«nemcsak az isten egyházát, hanem azokat a dicsekedő
220

katonákat» is meghivják, ha még nincsenek torkig a czi-

vakodással és közlik velök tételeiket is.1
Vajjon megtartatott-e az augusztus 22-iki váradi és a
november 14-iki tordai zsinat és ha meg: minő ered-
ménynyel, arról nincs emlékezés. Nincs arról sem, hogy
az 1569 októberében tartott váradi hitvitáig egyáltalá-
ban fordult-e elő valamely fontosabb mozzanat a vallás-
ügy terén. Az 1569 februári medgyesi országgyűlés csak
az 1566. és 1568. évi vallásügyi törvényeket erősíti meg.
De van mégis két esemény, mely érdemes a felemlítésre,
t. i. hogy az 1569. év első felében az ősz Heltai az uni
táriusokhoz csatlakozik és az év második felében, — két
évi szünetelés után — újból elfoglalja lelkészi állását;
továbbá hogy Dávid Ferencz tervbe vette és a fejedelem
engedélyét is kinyerte arra, hogy a szászokkal német
nyelvű vitatkozásba bocsátkozzék. Ezen disputa tervezé-
séről a szászok novemberben értesültek és szebeni zsina-
tukon tárgyaltak felőle.2 De ez a vitatkozás elmaradt.
A gyulafehérvári nagy hitvita az erdélyi magyar egy-
házban a Blandrata és Dávid által képviselt elveket oly
többséghez juttatta, hogy az egyház elveszíti református
színezetét és mint unitárius kezd szerepelni.3 Az unita-
rismus ekkor még abban áll, hogy a trinitás nicaeai

1
Refutatio propositionum Petri Melii 1568. R. M. K. II.
114. szám.
2
Heltai lemondásáról és ismét hivatalba lépéséről l. Prot.
Szemle 1898. 242. l. — A szászokat támadó vitatkozás tervéről l.
Teutsch i. m. II. 115. l.
3
Erdélyben még ebben az időben nem a confessio, hanem a
nemzetiség különböztette meg az egyházakat. Confessio ugyan
négy van, de egyház csak kettő, t. i. a magyar és a szász. Ezen
ténynek figyelmen kívül hagyása mellett az erdélyi egyház-
történelem igen sok jelenségét lehetetlenség volna megérteni.
 221

fogalmazása helyére egy «triást» tesznek, mely az ön-

magától való atya Isten, a Máriától született, de az atyá-
nak vele közölt istenségénél fogva örökké isten Fiu és
az Atyától s Fiutól származó s mindkettőjöknek lelkét
képező szentlélek. Egyebekben az egyház tana teljesen
kálvini alapokon áll. Azonban az istenségre vonatkozó
fenti hitvallás, mely először a ”Dávid Ferencz «Refutatio
Scripti Melii», majd a «Rövid magyarázat» czímű müvé-
ben, később pedig a lengyel és erdélyi egyházak egyet-
értő egyházi szolgáinak «De falsa et vera» etc. czímű
munkájában jelent meg, nem lett az erdélyi magyar
egyház hivatalos hitvallásává. Dávidék maguk is tar-
tózkodnak attól, hogy az egész egyház nevében beszélje-
nek. A «Refutatio scripti Melii» előszava, 1567 szept.
l-éről, a marosvásárhelyi zsinatból még Dávidnak és az
erdélyi magyar egyházak espereseinek a nevében kél
ugyan, de ez nem felelvén meg a valóságnak és bizo-
nyára tiltakozást is vonván maga után, a későbbi unitá-
rius művekben csak az «egyetértő» esperesek és egyházi
szolgák említtetnek; de sohasem az egész egyház. Csak-
hogy azok, kik az erdélyi magyar egyházban trinitáriu-
soknak megmaradtak, nem jutottak szóhoz és így az
unitáriusok, kiknek nevében Dávid, Basilius, Blandrata
majd Heltai oly gyakran sikra szállanak, az egyházra
az unitárismus szinét festik.
Minthogy az unitáriusok nem tudták megtörni az egy-
házban levő és a magyarországi testvérekkel összekötte-
tést fentartó reformátusokat, de más oldalról a fejede-
lem támogatása mellett, már olyan erőseknek is érezték
magukat, hogy Erdély határain tul menő hóditásokra is
gondolhattak: azért arra határozták el magukat a veze-
tők, hogy a magyarországi reformátusokkal, ezeknek te-
222

rületén, egy nemzeti nyelven tartandó hitvitában mérjék

még egyszer s utoljára össze erejüket. A fejedelem bele-
egyezésével 1569 okt. 20 — 25. létre is jött a magyar
nyelven tartott váradi disputatio, melylyel a hallgatókat
akarták elvonni a trinitárius állásponttól és így meg-
gyengítvén az ellenfeleket, el akarták ezektől szakítani
az erdélyi reformátusokat is. Valószinűleg Dávidtól in-
dult ki az eszme, melynek keresztülvitelével az unitáris-
mus Magyarországon is megkezdi téritő s hódító útját.
A vita megtartására a bosszúvágy is sarkalta őket. Dávid
Ferencz zsinati meghívója a zsinat okai között felemlíti
azt is, hogy az ő igaz hitüket az ellenfél különböző úton-
módon elcsavarja; hogy ha valaki a magyarországi lel-
készek közül hozzájuk akar állani, ezek üldöztetnek;
hogy a Magyarországra kiküldött atyafiak háborgattat-
nak s az igazság védelmében akadályoztatnak s végül
hogy sok jámborok, kik szeretnék az igazságot meg-
ismerni, a latin munkákat nem értik s magyar nyelvű
zsinaton óhajtanak tájékozódni az igazság felől.
A váradi hitvitán a felső és alsó tiszavidéki reformá-
tus lelkészeken kivül erdélyi atyafiak is voltak jelen, kik
elmentek elvtársaiknak segíteni, hogy meghálálják azt a
segítséget, melyet azok nekik Erdélybe való gyakori be-
jövetelükkel nyújtottak. Ott vannak Göcsi Máté székely-
vásárhelyi, Dézsi György vingárdi, Huszti Mátéfi Péter
gernyeszegi, Ölyvedi Gergely décsei, Szegedi István ditrói
lelkészek, kik a zsinaton fogalmazott «sententia catholi-
cát» aláírták, és ott van, tevékeny részt vevén a vitatko-
zásban, Tordai Ádám székelyvásárhelyi iskolaigazgató is.
A vitatkozás nagy és fényes gyülekezet előtt folyt le.
Összes körülményei azt mutatják, hogy rendezői előtt
nem az egyház megzavart közbékéjének a helyreállítása,
 223

hanem a hódítás volt a czél. Azt ugyan jól tudták, hogy

Méliusékat nem képesek érveikkel legyőzni; de hiszen
ez mellékes dolog is, ha egyszer Méliusék párthíveit el-
hódíthatják. A nagy közönség hallotta, érthette a magyar
nyelven folyó vitát és látta, hogy a nagy tekintélyű Békés
Gáspár, sőt maga a fejedelem is Dávidék mellett fog.
Előtte állott a követendő fényes példa, mely ha tényleg
sokat nem hódított is, de még sem maradt hatás nél-
kül.1
A váradi hat napos vita után az unitáriusok legseré-
nyebb, legmozgékonyabb emberei neki indultak az al-
földi s azután a dunántúli nagy református gyülekeze-
teknek és a merre megfordultak, mindenütt vitatkozást
támasztottak és számos helyen híveket szerezve, gyüle-
kezetet is alapítottak. Basilius István, Karádi Pál, Óvári
Benedek, Jászberényi István az ismert apostolok, a kik
Váradról kiindulva, Belényesen, Békésen, Gyulán, Ma-
kón, Hódmezővásárhelyen, Temesváron át Baranyába s
innen a Duna mentén fel, egészen Nagy-Marosig elvitték
az unitárismust. Az akkor és később szervezett gyüleke-
zetek egy része a XVII. század végéig, sőt a XVIII-ik
elején is fennállott.2
A váradi zsinatról, már összehívásakor el volt terjedve
a hír, hogy a vitás kérdésekben ez lesz az utolsó, «kö-
zönséges disputa». Valóban az is volt, mert ezután min-
denik fél csak a saját zsinatain, a rendes zsinati viták

1
Lampe-Ember i. m. 224—56. l. A váradi disputatio Kolozs-
vár, 1570. Új kiadása u. o. 1870.
2
Az unitárismusnak a váradi disputatío után megindított
es lőleg az alföldre és a dunántulra kiterjeszkedő hódításairól
részletes, de csak kellő kritika mellett használható adatokat
találhatunk Kanyaró Ferencz i. m. 78. s köv. lapjain.
224

körében taglalta az ellenfél álláspontját. Irodalmi úton

folyt ugyan még egy ideig a harcz, mert hát nem jött
létre az az egyesség, melyre Dávid és a fejedelem is szá-
mított, de ennek a harcznak is nem sokára vége szakadt.
Mélius és trinitárius társai teljesen kegyvesztettekké let-
tek a fejedelem előtt. Az erdélyi magyar egyház refor-
mátus lelkészei sem dicsekedhettek a fejedelem jó indu-
latával. Dávid Ferencz püspöksége alá voltak rekesztetve
és a zsinatokon türniök kellett a szakadatlan ostromot,
melyet a püspök ellenök intézett. Számarányilag meg-
apadván, folytonos vereség volt az osztályrészük, még
ha jól megvédték is álláspontjukat. A többség Dáviddal
tartott s így mindig neki volt igaza. A reformátusoknak
még csak abban sem volt módjuk, hogy irodalmi úton
védekezzenek, mert a «királyi nyomda» unitárius kézen
volt s ide került a Heltai-féle is. Válságos helyzetükben
az volt a szerencséjük, hogy bár az unitárismus nem
szünik is meg ostromolni őket, de ennek az ostromnak
a heve hova-tovább gyengülni kezd. Az unitárismus ere-
jének egy részét a Magyarországra indított térítő missió
köti le, másik részét pedig a kebelében mindjobban fel-
színre vetődő belzavarok zsibbasztják meg. Az 1569. év,
a váradi disputatió, a határ, a mikor az unitárismus ha-
talma tetőpontján áll és ekkor a legnagyobb az erdélyi
reformátusság veszedelme is. Ettől fogva az erős gyen-
gülni, a gyenge pedig erősödni kezd.
Minthogy a váradi disputatió kétségtelenné tette, hogy
a trinitáriusok és unitáriusok között kibékülés, vagy
egyesség nem létesülhet és a fejedelem is felhagyott az
egyöntetű hitvallás erőszakolásával: az unitárismusra
most már az a feladat várakozott, hogy az elveivel meg-
hódított területen, a hitvitákban kifejtett és a hívek kö-
 225

rében általános elfogadásra talált hitvallása alapján szer-

vezze az egyház társadalmi életét. Ez a munkásság lett
volna az unitárismus erőpróbája. Csakhogy midőn erre
a munkára került a sor, egyszerre kiderült, hogy az uni-
tárismus erre nem képes, mivel még a legfontosabb kér-
désekben sincs megállapodott, szilárd álláspontja, ezen-
felül sok mellék kérdés is rendezendő; sőt kiderült az is,
hogy maga a hitvallási alap is tarthatatlan. Rendkívül
sok megvitatni és megállapítani való van még hátra, a
melyekben nézeteltérések s viták lehetségesek és a me-
lyek miatt további és ismételt szakadások lehetősége sincs
kizárva. Ennek a jelenségei is tünetkezni kezdtek. Nyil-
vánvalóvá lett, hogy az unitárismus ereje a harczban
van s hogy az ellennézetek ostromlásában erősebb, mint
a maga intézményei kiépítésében. A tisztázandó és meg-
állapítandó fontos hittani, erkölcstani, szertartási és szer-
vezeti kérdések és ügyek körül felmerülő különböző és
gyakran ellentétes nézetek s gyakorlati törekvések szol-
gáltak okul a fentebb említett s a diadalmaskodó unitá-
rismus erejét megzsibbasztó belzavarokhoz, a melyek még
János Zsigmond életében súlyos válságokba sodorják az
új vallást.
A mi a hitvallás tarthatatlanságát illeti: erről nagyon
keveseknek, csakis a mélyebb gondolkozó s komoly el-
méknek volt tudomása. Ezek között volt természetesen
maga Dávid Ferencz is, a mi már egymagában elegendő
arra, hogy a hitvallás ügye újabb megvitatásnak és így
a kedélyek újabb és még nagyobb felzavarásnak legye-
nek kitéve. Dávid meg volt arról győződve, hogy a szent-
háromság »Szentíráson kivül álló tudomány» és ezért
küzdött ellene s állított azzal szemben új hitvallást. És
ellenfeleinek, ha nem sikerült is őt a saját álláspontjuk
226

helyessége elismerésére megnyerni, sikerült előtte azt

bebizonyítani, hogy a mit ő a szentháromság helyére he-
lyezett s így egész hitvallása, ugyanazon fogyatkozások-
ban szenved, mint a miket ő a trinitárius tudomány ellen
felhoz. Attól fogva, hogy Dávid az ellenfeleknek ezen
állításáról meggyőződött, egész lelkét hatalmába keríti
az a tudat, hogy nekik eddigi tanaikat feladva, új alapo-
kat kell keresni és az újításban még tovább, még mesz-
szebb haladni. A kérdés tulajdonképen a Krisztus isten-
sége körül forgott s Dávid arra az eredményre jutott,
hogy a trinitárius felfogást csak akkor lehet sikerrel meg-
ostromolni, ha azt tanítják, hogy a Fiu nem csak szám-
ban, hanem lényegben is különbözik az Atyától. Vizs-
gálódását arra a pontra irányította tehát, hogy vajjon a
szentírás hasonszerűségei (analogia) megengedik-e ezt a
következtetést.*
Míg Dávid Ferencz s talán néhány bizalmasa a felett
tépelődtek, hogy a hitvallás fogyatkozásait miképen kel-
lene kijavítani: addig mások a reformátiónak tovább ki-
terjesztésére törekesznek s az eddig nem érintett hit-
czikkeket veszik ostrom alá. Miképen Lengyelországban,
úgy Erdélyben is a szentháromság elvetése után sorra
jönnek «az Antikrisztus többi szerzeményei» is. A tá-
madás első sorban a gyermekkeresztség ellen irányult,
de ennél nem állott meg, hanem következtek utána a
hit által való megigazulásnak, a praedestinatiónak, a test
feltámadásának, a lélek halhatatlanságának tagadása, a
vasárnapnak és a keresztyén ünnepeknek, a sákramen-
tomoknak, a házasok egyházi összekötésének megvetése
és sok más tanok, a melyek kissé szokatlanul és «eret-

* Jakab E. Dávid Ferencz emléke II. rész 12—13. l.

 227

nekség» gyanánt hangzottak még az új istenfogalomhoz

hozzá szokott füleknek is.*
Azonban valamennyi, újonnan felvetett kérdés között
a lényegében legcsekélyebb fontosságú, t. i. a gyermek-
keresztség elvetése okozott a legnagyobb riadalmat. Az
anabaptismus valósággal réme volt minden kormánynak,
minden társadalomnak a wittenbergi zavarok s a müns-
teri véres események óta. E tekintetben az erdélyi kor-
mány és társadalom sem képezett kivételt. Mihelyest
akadtak egyesek, a kik az 1568 óta helyesnek vitatott
tudományt, t. i. hogy csak felnőtteket és nem gyermeke-
ket kell keresztelni, a gyakorlati életbe is át akarták
vinni: egyszerre felzúdult a közvélemény azok ellen, kik
«az anabaptistáknak minden tévelygésüket pokolból ki
akarják hozni».
Az erdélyi unitáriusok 1568-ban intézték az első tá-
madást a gyermekkeresztség ellen. Az 1568 jan. 20-án
kiadott tordai zsinati meghívóhoz mellékelt 36 tétel a
gyulafehérvári nagy hitvitán nem került ugyan szóba és
nem képezte megvitatás tárgyát, de az unitáriusok köré-
ben mindjobban hódított. A Mélius (1568 aug. 22-iki
váradi zsinatra készült) propositióinak czáfolatában, a
Krisztus és Antikrisztus országáról írott (1569-ben meg-

* Az itt felsorolt kérdésekről az 1569—70. évi források nem

emlékeznek valamennyiről. De 1570 és 1580 között valamennyi
előfordul. Természetesen nem lehet megállapítani, hogy egyiket-
másikat ki s mikor vetette fel először. Lásd Károlyi Péter: Az
egy igaz istenről stb. B2 l. Miscell. Tigurina II. 221. l. Károlyi
Péter: A halálról, feltámadásról és az örök életről I3 s köv. l.
Sommer János: Refutatio seripti Petri Caroli Ingolstadti 1582.
48 s köv. l. Possevinus A. Atheismi Lutheri etc. Vilnae 1586.
62. s 97. s köv. l.
228

jelent) könyvben fenn van tartva s igazoltatik a gyer-

mekkeresztség helytelen volta. 1570-ben megjelent Ko-
lozsváron az első anabaptista «könyvecske», melyet Wi-
lini Sándor ajánlott volt Dávid Ferencznek. Ily előzmé-
nyek után nem lehet csodálkozni, ha egyesek az elmélet
útjáról letérve, életbe is kivánták léptetni a felnőttek
megkeresztelését, a mit a higgadtabbak halogatni akar-
tak, a míg a közvéleményt előkészíthetik reá. Különösen
Dávid Ferencz egyik tiszttársa, Miklós kolozsvári prédi-
kátor, volt a gyermekkeresztség leghevesebb ellensége,
a ki a templomi szószékről mennydörgött a pápa ezen
szerzése ellen. Hangja nagyon messzire elhallatszott és
komoly aggodalmakat támasztott. Az aggodalmakat nö-
velte s megdöbbenéssé, szinte rémületté változtatta az a
körülmény, hogy az anabaptista próféták feltünésével
egyidejüleg megmozdult a pórnép is és a partiumban
megindult «a fekete ember hada». Nincs ugyan semmi
jel, a mely azt mutatná, hogy a két esemény között össze-
függés volna, de azért azoknak egyszerre, egyidőben tör-
tént fellépése annyira megrémítette az erdélyi rendeket,
hogy egyszer s mindenkorra lezárták a sorompót a to-
vábbi vallásos újítások előtt.
A vallási vitatkozások, melyek betöltötték az egész or-
szágot, hol szenvedélyes vakbuzgóságot, hol pedig ábrán-
dos rajongást támasztottak az egyszerű pór nép körében.
Már Kálmáncsehi szereplése idejében nyoma van annak,
hogy itt-ott népapostolok lépnek fel igehirdetők gyanánt.
A kolozsvári tanács 1566. évi végzéséből láthatjuk, hogy
ez a jelenség később is előfordul. A papságnak lélekte
len és gyűlölködést szító czivódása, a szakadatlan ujítá-
sok, melyek az egyszerű emberek lelkének egy pillanat
nyi pihenőt sem engedtek, hanem hitének legszentebb
■
 229

tárgyait — egyiket a másik után — rohamos gyorsaság-

gal szedték el, s adtak helyette mást, hogy egy-két év
alatt, vagy még hamarább azt is elvegyék; a világ vége
közelségének, az Úr eljövetelének, az Új Jeruzsálem meg-
alapításának hirdetése, jóslatok és égi jelek magyará-
zatai, kijelentések és profétiák, melyekkel egyes újító
papok dicsekedtek s ujításaikat igazolták: mindezek tel-
jesen megzavarták a nép lelki egyensúlyát és felkorbá-
csolták szenvedélyeit. A nélkülözés és szenvedés, mely a
háborúk pusztítása, a török rabló kalandozásai s a földes-
urak zsarolásai miatt számára osztályrészül jutott, ra-
jongásig fokozta a szakadatlan izgatott néplélek ideges-
ségét. A vallási és társadalmi bajok épen úgy összetalál-
koztak hazánkban is a népnél, mint a paraszt háború
idejében Németországon. Csak vezér kellett, hogy a nép
talpra álljon, urait és papjait megvetve, maga csináljon
magának vallást és maga orvosolja, a maga módja sze-
rint, saját nyomorúságait.
És ez a vezér is előkerült egy népprófétának, az «Isten
küldöttjének», a «fekete embernek» személyében. Szőts
László nagybányai származású jobbágy volt az új pró-
féta, kihez, küldetésének bizonyságára, csillag járt alá az
égről. Roppant erejű embernek mondták, úgy hogy nyi-
lával a szántóvasat is átlőtte, de mégis, ha egy szántó-
vasat egy czérnaszálra felfüggesztett, azt szét tudta szab-
dalni kardjával a nélkül, hogy a czérna elszakadt volna.
Betegeket gyógyított; csodákat tett s többek között egy
hordó borral s egy szekér kenyérrel, megáldván azokat,
egy egész tábort meg tudott elégíteni. Jöttek is hozzá
az emberek mindenfelől: Mátyusföldéről, az al- és fel-
földről, a nyírségből, Erdélyből, még a székelyföldről is.
Isten emberének tartották, egy második Mózesnek, ki a
230

szegény magyar nép megszabadítására küldetett. Köve-

tői «se törvént nem tettek, se semmi dologhoz kedvek
nem volt, szitkot nem mondtak, nem esküdtek, egymást
efféléért megfeddették». A próféta a törököt akarta — és
pedig pusztán csak az imádság erejével — kiűzni az or-
szágból, de azért reá támadtak a nemesekre és a papokra
és őket gyilkolták. A debreczeni főbirót harmadmagával
fel akarta akasztatni a próféta az «istennek lelkei» által,
de itt aztán fejét is vesztette, míg követőit Bala-Szent-
Miklósnál a török verte szét.1
A szabad igehirdetésnek és prófétálásnak ez az iránya
már az erdélyi szabadelvűeknek sem tetszett. A nemes-
ség megijedt, mert egy második Dózsa-féle lázadástól
tartott. Az 1570 január l-re összehivott medgyesi ország-
gyűlés a további ujítások iránt igen rossz hangulattal
ült össze. Dávid Ferencz, ki e hangulat felől idejekorán
tájékozódott, sürgősen kérte a kolozsvári tanácsot, hogy
Miklós papot hallgattassa el, mit a tanács a városi bíróra
bízott, meghagyván neki, hogy «plebanus Uram kiván-
sága szerint intse, hogy csendességben legyen a keresz-
telés felől való tanításban a synodusiglan és a mire ott
végeztetik, maradjon ő is abban.»2 Az országgyűlés pe-
dig, hogy minden újításnak elejét vegye, sietve írta tör-
vénykönyvébe: «az mostan támadott eretnekség és azok
indítói megbüntetése felől felséged kegyelmes válaszát
megszolgáljuk felségednek, hogy felséged legelőször meg-
tekintvén az Úr Istennek tisztességét és a felséged feje-
delmi méltóságát, efféle káromlásokat és eretnekségeket

1
A fekete emberről l. Forgách Commentarii. 451—8. l.
2
A kolozsvári városi tanácsnak 1570 jan. 3-iki tanácsülé-
séből. Az 1570—82. évi protoc. 3. l.
 231

nem szenved országában, hanem végére menvén, mind

authorit, mind hirdetőit meg akarja büntetni, hogy az
Úr Istennek ennél nagyobb haragja is reánk ne szálljon.»1
Hogy ebből a törvényből mennyi rész illeti az anabap-
tismust hirdető, a test feltámadását és a lélek halhatat-
lanságát tagadó tudós prédikátorokat és tanítókat, és
mennyi a fekete embert és rajongó környezetét: bajos
volna megmondani. De annyi bizonyos, hogy az unitá-
rismus fellépése óta ez az első újítást-tiltó törvény. Ed-
dig az volt a törvényhozás elve, hogy «minden helyökön
az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, kiki az ő
értelme szerint»: most pedig ennek a szabadságnak véget
vet és a további újításoknak útját állja. «Nem lehet többé
az igazság fölött bátorságosan vizsgálódni — írja Dávid
Ferencz Paläolognak; — hogy pedig nyilvánosan is vall-
juk, a mit hiszünk: arról jobb ha hallgatok».2
Nem Báthory István, és Kristóf, hanem János Zsig-
mond volt az, a ki útját állja, «hogy a fák az égig ne
nőjjenek». Dávid Ferencz az első «innovatio»-törvény
létrejöttének a bizonysága; ő magyarázza meg nekünk,
hogy mi foglaltatik a fent idézett medgyesi articulusok-
ban. Az erdélyi törvényhozás, — pedig már ekkor Erdély
az unitárius írók szerint, a szászokat kivéve, csaknem
egészen unitárius volt — megelégelte a lelkek szakadat-
lan, soha véget nem érő s czélszerűtlen zaklatását. Elég
volt már a hitvallásból. Hiszen maguk választották, ma-

1
Erd. orsz. gyül. emlékek II. 368. l.
2
Az innovatio tilalma benne van az 1570. évi medgyesi
articulusban. Ezt igazolják Dávid következő szavai: «in ea in-
cidimus tempóra, ut tuto de veritate non liceat inquirere. Taceo
publice, quid sentias, profiteri.» E levelet 1570. nov. 27-én irta
Paläologhoz. Jakab. E. i. h.
232

guk csinálták a papok, tehát meg is érhetik velök. De

nemcsak a törvényhozás, hanem magának a fejedelem-
nek tényei is mutatják, hogy Erdély rendei torkig vol-
tak az újításokkal s az ezek miatt támadt viták és czivó-
dásokkal. — A visszahatás nyomai látszanak minden
téren. Az első reactionárius törvényt nyomon követi az
első reactionárius rendelet, melylyel János Zsigmond a
czenzurát, a könyvvizsgálatot életbe lépteti. Ez sem a
Báthoryak «érdeme», hanem azé a fejedelemé, a kit sza-
badelvűségeért egekig szoktak magasztalni az unitáriu-
sok. Igaz, hogy ez a könyvvizsgálat nem volt általános,
mint az, a melyet Báthory István elrendelt; csakhogy
annál szigorúbb megitélés alá esik. Csak a reformátu-
sokra szól és első sorban Mélius Péter ellen irányul, ki-
nek meghagyta a fejedelem, hogy «az egyház birálata és
jóváhagyása, vagy a felség engedélye nélkül» semmiféle
új munkát kiadni ne merészeljenek, mert a felség semmi-
képen nem engedi, hogy jövőre «holmi gúnyversek és
szidalmakkal telt könyvek» megjelenjenek.* A fejedelem

* Az unitárius irók nagy hévvel törnek pálczát Báthory Ist-

ván felett, hogy az unitáriusokat az innovatiót tiltó törvénynyel
megkötötte s az unitárius sajtót korlátok közé szorította. Pedig
mindezekben csak János Zsigmondot követte. Az innovatió tör-
vényről már volt szó a szövegben s az előbbi jegyzetben. A cen-
surára nézve álljon itt Csáky Mihály kanczellárnak 1570 febr. 15.
Meliushoz intézett leveléből a következő: Serenissimus Princeps
noster ... mihi mandavit serio significare tibi, ut iam tandem
a convitiis et maledictis cessaretis neque quidquam novi scripti
excuderetis citra eeclesiae iudicium et consensum aut inconsulta
eius Maiestate. Nullo enim modo deinceps feret famosos versi-
culos aut libellos convitiis scatantes in publicum prodire, unde
lectores Christiani offendantur et ministros Christi immodestiae
culpent, propter quos male audiat ecclesiae Dei». Bod Péter
 233

ezen rendeletével mintegy oltalmába veszi a bomladozó

unitárius tudományt, nehogy továbbra is szorongassák a
trinitárius ellenfelek Dávidot és társait és ne kényszerít-
sék őket összes eddigi álláspontjuk feladására.
Úgy a medgyesi articulusok, mint a János Zsigmond
által életbe léptetett könyvvizsgálat, — úgy Dávid Ferencz-
nek hitvallásuk ingatag s tarthatatlan voltára vonatkozó
önbeismerése, mint a különböző hitelvi és szertartási
kérdések körül támadt «káromlások és eretnekségek», vi-
lágosan mutatják azt a sajátságos tüneményt, hogy az
unitárismus épen abban az időben, midőn külsőleg a
leghatalmasabbnak látszik, belsejében már ott hordja
bomlása csiráit, melyek rohamosan aláássák külső hatal-
mát is. Eleitől fogva tele volt belső ellenmondásokkal, a
melyek szervezetét hamar felbomlasztották. Az apostoli
hitvalláson kívül minden más hitvallást tüntetőleg el-
vetett: de azért a mellett más hitvallást csinált magá-
nak. A biblia betű szerinti ihletését vallotta: de azért
hol allegorikus magyarázatokkal él, hol pedig a rationa-
lismussal kaczérkodik. A szentírást kívánja fundamen-
tumnak tekinteni: és mégis a dialektikára építi tanait.
Minden előnyét a logika és dialektika segélyével bizto-
sítja: de azért különbséget tud tenni az öröktől fogva
való Isten és az örökké való Isten között. A lényegében
egy, de személyében három Istent Geryonnak, Cerberus-
nak mondja: de azért az egy és ugyanazon istenséggel
biró két egyenlőtlen Isten tanát igaznak és monotheisti-
kusnak véli. Elveti a háromságot: de megtartja a kálvini

Literata Panno-Dacia. Mss. Csak még annyit kell megjegyezni,

hogy a Báthory-féle censura nem volt egyoldalu l. Misc. Tigur.
II. 213—7. l.
234

hitrendszer minden egyéb részét. A józan észre nagy

súlyt fektet: de azért hisz a személyes, közvetlen kijelen-
tésben és ebből magyarázza meg, hogyan jutott hitigaz-
ságainak a birtokába. A más gondolkozásúakat hitetők-
nek, csalóknak kiáltja: de maga chiliasztikus ábrándokat
ápol és a Krisztus közeli eljöveteléről prófétál. Szabad-
elvű törvényeket hozat: de azok gyakorlati alkalmazását
kész szívvel megsérti. Az ellenfelek egyházvédő munkás-
sága erőszakosság: de az ő erőszakosságai Isten igéjének
a munkája. Magának teljes szabadságot követel: de má-
soktól ezt megtagadja s az «eretnekek» megbüntetését
kívánja. Az ő rajongása isteni kijelentés: az ő nyomá-
ban járóké pedig káromlás.
A mint a nagy hitviták zaja elült ós a közönség nyu-
godtan szemlélhette az azokból megszületett eredménye-
ket, hamarosan szembeötlöttek sok és nagy fogyatkozásai.
Az utolsó idők eseményei pedig megmutatták, hogy mit
remélhet a társadalom gyakorlatilag az unitárismustól.
Megindultak a biráló megjegyzések, a melyek bizonyára
épen nem voltak hizelgők és a melyek nem csak az egy-
ház vezetőit, hanem magát a fejedelmet is kellemetlenül
érintették. Természetesen a «háromságosok» voltak a ke-
mény birálók, a mi az unitáriusokat annyira kihozta
sodrukból, hogy némelyek közülök keményen fogadkoz-
tak, «hogy a három Istent tűzzel-vassal ki fogják űzni
Erdélyből». Blandrata egy enyhébb receptet ajánlott a
háromságosok megtörése végett a fejedelemnek, a melyet
azonban az már nem alkalmazhatott; de annál inkább
alkalmaztak később a jezsuiták. Ha azt akarod — úgy
mond — hogy Erdély ariánus legyen, egyetlen katho-
likusnak se adj hivatalt, senkinek ne adj jószágot, míg
el nem akarja hagyni a katholikus hitet, egy katholikust
 235

se fogadj udvarodba s a katholikus papok javadalmait

szedd el és akkor elpártol tőlök az ifjúság.1
János Zsigmond, a ki maga is érezte az új tudomány
sorsában beállott válságot és a kit igen boszantott a tri-
nitáriusok támadása, utoljára kemény eszközökkel akarta
megvédelmezni vallását a gúnyolódók ellen. Az 1571. évi
marosvásárhelyi országgyűlésen azt kívánta a rendektől,
hogy azok ellen, kik az unitárismusról rosszat szólni
merészelnek, büntető végzéseket hozzon. De az ország-
rendek, főleg a nemesség, a legnagyobb egyetértéssel
nyilatkozott a fejedelem kívánsága ellen. Ellenben a leg-
nagyobb készséggel tett eleget a fejedelem ama másik
kivánságának, hogy «az isten igéjének prédikálását» biz-
tosítsa. «Az isten igéjének prédikálása és hallgatása felől
végeztetett, — így szól a törvény, — hogy a mint ennek
előtte is felséged országaival elvégezte, hogy az isten
igéje mindenütt szabadon prédikáltassék, az confessióért
senki meg ne bántassék, se prédikátor, se hallgatók; de
ha valamely minister criminális excessusba találtatik, az
superintendens megitélhesse, minden functiójától privál-
hassa, azután az országból kiűzettessék.»2
A marosvásárhelyi országgyűlésnek ez a törvénye az
unitárius vallás törvényes befogadását foglalja magában.
Nincs ugyan kifejezetten megnevezve, de a mikor a tör-
vény a hitvallásokat s azok követőit védelmébe veszi, a
hitvallások között értendő az unitárius hitvallás is. És ez
a rendelkezés sokkal fontosabb volt az unitáriusokra

1
llia A: Ortus et progressus Soc. Jesu etc. 37. l. Ker.
Magvető 1875, 395. l. A Blandratáról szóló forrás egykorú
nyomtatványra hivatkozik.
2
Forgách i. m. 457. l. Teutsch i. m. II, 246. l. Erd. orsz.
gyül. emlékek. II. 374. l.
236

nézve, mintha a rendek egyes unitárius-ellenesek meg-

büntetésébe beleegyeznek. Ez a törvény az erdélyi uni-
tárius egyház létének jogi fundamentuma, a mely nélkül
a János Zsigmond halála után feltámadt és több száza-
don át tartó visszahatás ép úgy elsöpörte volna hazánk
földéről ezt a felekezetet, mint a hogy kipusztította volt
Lengyelországból. Még e törvény oltalma alatt is csak
nagy küzdelemmel és sok szenvedés között tudta magát
fentartani; e nélkül pedig a biztos enyészet várt volna reá.
János Zsigmond ezen törvény szentesítése után két hó
mulva (márcz. 14.) meghalt. Benne az unitárismus fő-fő
pártfogóját, legerősebb támaszát vesztette. A hazai uni-
tárius egyház története épen oly szorosan fűződik az ő
nevéhez, mint a Blandratáéhoz és a Dávid Ferenczéhez.
Blandrata a kezdeményező, az alapító, Dávid a térítő és
hódító, de a megszilárdulást és a jogi biztosítékokat Já-
nos Zsigmond adta. Blandrata nyerte meg a fejedelmet
az új tanoknak, de a fejedelem jóakarata már önmagá-
ban is félsiker. Tőle kapták az unitáriusok a gyulafehér-
vári államnyomdát; az ő tekintélye s védelme alatt sza-
porodtak az új tan hívei. A gyulafehérvári és még inkább
a váradi disputatió után a fejedelem dönti el az unitá-
riusok győzelmét. Utoljára annyira szívvel-lélekkel uni-
tárius volt, hogy pl. a váradi hitvitán és a marosvásár-
helyi országgyűlésen maga is beleszól a vitatkozásokba
s disputál a trinitáriusokkal.* Sőt ennél is tovább megy,
mikor erőszakkal is kész volt támogatni vallása hódítá-
sát. Pedig ez az állásfoglalása nagy áldozatokkal járt.
Neve gyűlöletessé lett a nyugati népek és uralkodók előtt.

* Lásd a váradi disputatió leírását s v. ö. Forgách s

Teutsch i. h.
 237

Még a török pártfogóság sem ártott annyit hírnevének,

mint az unitáriusok támogatása, a mivel úgyszólván el-
szigetelte magát a keresztyénség protestáns és róm. ka-
tholikus fejedelmeitől. De mindez nem akadályozta őt
abban, hogy hite mellett haláláig mind híven kitartson.
Épen azért méltán megérdemli, ha az unitáriusok a leg-
nagyobb hálával és kegyelettel emlékeznek reá, egyházuk
legnagyobb jóltevőjére.*
De ha ő élete utolsó 3—4 évében az unitárismus osz-
lopa volt is: nem szabad felednünk azt sem, hogy előző-
leg a protestantismus más két alakját is támogatta, párt-
fogolta, és hogy az ő uralkodása idejében fejlődött ki
Erdélyben a négy recepta religio rendszere, Erdélynek
egyik legerősebb bástyája. Es ez bennünket, reformátu-
sokat is kegyeletes érzelmekre kötelez ezen testileg gyönge,
lelkileg erélytelen, de sok jó akarattal, nemes eszmények-
kel, szépért; jóért hevülő és az igazság keresésében fárad-
hatatlan lelkülettel biró fejedelemmel szemben. A türel-
metlenség soha sem tartozott jellemvonásai közé és épen
azért, ha némely tettei erőszakosságra mutatnának, eze-
ket inkább annak a befolyásnak kell tulajdonítanunk,
melyet környezete reá gyakorolt, sem mint az ő egyéni-
sége megnyilatkozásának. Az ő lelkülete lágy volt mint
a viasz, alkalmatos mindennemű behatások elfogadására.
Es hogy közvetlen s kedvelt környezete birt reá a legtöbb

*
János Zsigmondot, kinek jóindulatát minden irányban el
kell ismernünk, méltán magasztalják az unitárius irók. Csak
annyit kell mégis megjegyeznünk, hogy egyéniségének ereje
azért teljeséggel nem birja el ama túlzott magasztalások súlyát,
melyet némelyek a kegyelet nevében, de minden tárgyilagosság
nélkül reá halmoznak. Azért hogy valaki unitárius, még nem
lesz egyszerre páratlan tökéletességüvé.
238

befolyással: az csak természetes. De más oldalról ott ol-

vassuk róla Mélius levelében, hogy a fejedelem a hit-
vitákon mindig azt tudakolta: vajjon melyik félnek a
tudománya alapul a szentíráson. Ott olvassuk a szászok
feljegyzéseiben, hogy a fejedelem utoljára már megelé-
gelte az egyházakban dúló belviszályt és visszautasította
Blandrata mesterkedéseit, melyekkel a szászok között is
zavart kivánt támasztani. Ott látjuk magasröptű tervét,
hogy Szászsebesen akadémiát kivánt felállítani, mely-
nek megvalósítása érdekében külföldi tudósokkal is érint-
kezésbe lépett s előbb Coelius Curiot, majd Ramus Pé-
tert szerette volna annak élére megnyerni. Mind ezek
mutatják, hogy ő nem volt oly elfogult és nem volt oly
kizárólagos és szűk látókörű ember, mint a környezeté-
ben levő új apostolok.*
A négy bevett vallás rendszerének megállapítása csakis
ilyen jellemű fejedelem mellett volt lehetséges. Alig kép-
zelhető, hogy egy erélyes államfő, egy mélyebb látású po-
litikus az ő helyében megtette volna azt az utat, a me-
lyet ő, a ki végig ment mindenik vallás iskoláján, híve
volt mindeniknek, védelmezte és biztosította mindeniket.
Ő nem számolt a külviszonyok alakulásával, hanem tel-
jes őszinteséggel állt mindegyik vallás szolgálatába, a
melyet egyszer elfogadott. Nem akarta az emberek gon-
dolkozását erővel megváltoztatni, hanem egészen komo-
lyan vallotta, hogy «kiki higyje azt, a mit akar». De ezt
nem értette valami szertelen, babonás és túltengő egyéni

* Lampe-Ember i. m. 266. l. Teutsch i. in. II. 121. l. Ker.

Magvető II. 275. l. Sárospataki füzetek 1861. 839. l. Szamos-
közi történeti maradványai I. 112. l. Szikszay Fabricius Balázst
is hívták a Szász-Sebesre tervezett akadémiához. L. Kassai Csá-
szár György orátióját. R. M. K. III. 665. szám.
 239

hitre nézve, hanem a felmerült és a többektől elfogadott

hitvallásokra.
Vajjon ha sokáig él, hova fejlődött volna alatta az
erdélyi vallásügyi helyzet: azt fölösleges találgatnunk.
A megindult, de már általa is rosz szívvel fogadott szer-
telen és rajongó áramlatok előnyomulása azt bizonyítja,
hogy ő hivatását betöltve, a legjobbkor távozott a földi
küzdelmek színteréről, hogy helyt adjon egy erősebb
egyéniségnek, ki a fékevesztett indulatok és képzelmek
csodálatos buja tenyészetéből felsarjazott vallási zűr-
zavarba rendet is tudott hozni, a mire ő maga képtelen
lett volna.
 6. Az unitárismus hanyatlása és a róm. kath.
visszahatás.

János Zsigmond halálakor az unitárismus hatalmának

tetőpontján állott, míg a református egyház a pusztulás,
a szétzüllés utjára jutott. Ha még néhány évig tart egy-
házunknak ezen szorongatott állapota: alig marad belőle
valami, mivel egy részét benyeli az unitárismus, más
részét pedig az önfentartás érzete az ágostai hitvallásuak
táborába téríti vissza. A hitvallások között folyó küz-
delem eredményét a fejedelemnek és vele együtt a poli-
tikai élet szereplő kitünőségeinek az állásfoglalása dön-
tötte el. Csakhogy ez az állásfoglalás sokkal nagyobb
jelentőségű volt úgy Erdély életére, mint az erdélyi pro-
testantismusra nézve, semhogy pusztán két felekezet
számarányának a megváltozását eszközölte volna. Az
unitárismus gyors felvirágzását lehet a szabad szellem
diadalának, — lehet a magyarság vallási liberalismusá-
nak, — lehet Erdély rendei felvílágosultságának és val-
lási türelmének is a javára írni: de a korviszonyok kö-
zött, tényleg, úgy a protestantismusnak, a protestáns
felvilágosodásnak, mint Erdély önállóságának és az ezen
önállóságból folyó magasztos hivatásának a veszélyez-
tetésével és nagy kárával járt az.
Bár az erdélyi fejedelemség legerősebb alapját a három
nemzet uniója és jogegyenlősége képezte, de állami jel-
 241

legének szinét mégis csak a magyar nemzet adta meg és

ügyeit is ez intézte első sorban. Most ez a magyar nem-
zet, a fejedelemmel együtt, többségében az unitárismus-
hoz csatlakozott, a mi Erdélyt a külföld előtt unitárius —
vagy mint ebben az időben mondották, — «ariánus»
állammá tette. Ez az «ariánus» állam a török oltalma
alatt és annak szövetségében állott. Bármily hasznos
volt is a török szövetség Erdélyre s Erdélynek e szövet-
ség segélyével megőrzött függetlensége Magyarországra,
sőt az egész közép-európai politikai egyensúlyra nézve:
mégis nagyon kedvezőtlen szinben tüntette fel az álla-
munkat a nyugat előtt, mely a középkori vallásos fel-
fogástól fogva tartatván, a törököt nem mint hódító nem-
zetet, hanem első sorban mint a keresztyénség ellenségét
tekintette. Erdély iránt a nyugati államok között semmi-
féle rokonszenv nem található, habár a Habsburg-ellenes
diplomatia olykor bevonta is számításai körébe. Már János
király is gyanus volt előttük. János Zsigmond pedig
egyenesen «a kárhozat fia» (filius perditionis), kinek bir-
tokát nemcsak a Habsburgok, hanem még távolabbi fe-
jedelmek is szerették volna maguknak megkaparítani.*
Az unitárismus befogadása a választó falat még maga-
sabbra emelte; Erdély elszigeteltségét még jobban nö-
velte. Nem volt széles Európában nép, melynek rokon-
szenvére számíthatott, melynél barátságos fogadtatásra
talált volna veszély idején. Római katholikus és protes-
táns népek egyaránt elfordultak tőle, mint «eretnektől»
és a magyar királyok is csak azért tarták fenn vele az
összeköttetést, hogy maguknak megszerezhessék. A je-
zsuita-szerzetrend felállításával megindult rekatholizáló

*
Tört. Tár 1878. 489. l.
242

politika az unitárismus által teljesen felizgatva, Erdély-

nek a keresztyénség számára való megtartását a protes-
tantismus végleges megsemmisítésében látta. És így Er-
dély felekezeti jellege és politikai álláspontja egyaránt
támadó irányú indulatot hivott ki magával szemben.
Béza Tódor János Zsigmondhoz intézett levelében már
1567-ben felhivta a fejedelem figyelmét arra a veszede-
lemre, melylyel az unitárismus pártfogása országára
nézve járhat. De süket fülekre talált. A fejedelem inkább
hallgatott Blandratára és Dávid Ferenczre, kik aztán nem
is győzik eléggé dicsérni ezen eljárásáért. «Az Isten fel-
séged birodalma alatt — úgymond Dávid — prédikál-
tatja vetekedéssel a Krisztust és tusakodás és vissza-
vonás által akarja megtisztítani az ő igazságát. Hogy
egyéb királyoknak és fejedelmeknek intésére ennek utát
meg nem fogta felséged: az Istennek igéjéhez való sze-
retet és abban való gyönyörködés művelte; hogy pedig
e világ szidalmát állhatatos szívvel viselte és hordozta:
Istennek kiváltképen való ajándéka és a választásnak
magvának meggyökereztetése.» — Így beszélt az udvari
theologus a fejedelem füleibe és igyekezett lelkét meg-
nyugtatni az ellenkező véleményekkel szemben. «Tu-
dom, — úgymond — hogy e világnak fiainak különb
itélete vagyon felséged felől; de bizonyos vagyok, hogy
a mely Isten felségedben ezt elkezdette, mind végig elő-
viszi az ő áldott szent nevének dicsőségére.»
Valóban «e világnak fiainak különb itélete» vala János-
Zsigmond és országa valláserkölcsi felfogása és állapota
felől. És ez a «különb itélet» a fejedelem előtt sem volt
titok, mert «egyéb királyoknak és fejedelmeknek intése» is
eljutott hozzá; tudta azt is, hogy a külföldön el van ter-
jedve az a hír, mintha török hitet vallana. Azonban az
 243

unitárius próféta, ki még az Úr Jézus Krisztus eljövete-

lének és országlása kezdetének évét is megtudta jöven-
dölni, teljesen magával ragadta őt. A fejedelem pedig, azt
hivén, hogy a legjobb uton van az igazság keresésében,
megelégedett annak a kijelentésével, «hogy a gonosz hirt-
nevet, mellyet mü felőlünk üdegen országokban hirdetnek,
mintha török hitet vallanánk: eltörellyük.» És mialatt
az Isten dicsőségét Dávid Ferencz útmutatása mellett
munkálta, észre sem vette, hogy állama mindjobban
elszigetelődött a nyugattól, a keresztyén közösségtől
és mind élesebben hivta ki maga ellen a Habsburgok
birtokszerzési vágyát és a jezsuiták rekatholizáló buz-
galmát. Halála épen a legjobbkor jött, hogy Erdély füg-
getlenségét, melyet a Békés által kötött speieri szerződés
veszélyeztetett és a protestantismust, melyet az unitá-
rismusban mindjobban előtérbe lépő, beteges rajongás és
szertelenség végromlással fenyegetett, még meg lehessen
menteni.*
Az unitárismusnak érdeke azt kívánta volna, hogy
János Zsigmond utódja gyanánt unitárius üljön a feje-
delmi székbe. Békés Gáspárban látta Dávid Ferencz is
az ő vallásának felvirágoztatására alkalmas férfiut, kit
«az Isten az igaz itéletnek lelkével megajándékozott,
hogy mind a két félnek (ref. és unit.) ellenvetésit és bi-
zonyságit meg tudja próbálni és a hamist az igaztól meg-
választani.» Tudták jól, hogy ha nem vallásukbeli fe-
jedelem kerül Erdély trónjára, János Zsigmond halála
után «bontakozása lenne az igaz tudománynak». Ezért

*
Beza Th.: Epistolarum theol. liber unus. Hannoviae 1597.
263—82. l. Dávid F. prédikáczioinak előszava R. M. K. I. 74. szám.
Váradi disputatio 1870. 168. l.
244

idézi fel Dávid, Békéshez intézett ajánló beszédében,

épen a fejedelmi szék betöltése körül folyó izgalmak
napjaiban (1571 ápril 22), János Zsigmond ama mon-
dását: «Mivel hogy ő nem Isten, sem pedig nem oltal-
mazhatta az Istennek igazságát: Hanem az Istennek
önnön magának gondja volt eleitől fogva és lészen (úgy
mond) az ő igazságára: támaszt ő és ad patrónust, ha
emberek által oltalmazni akarja. Ha pedig nem: ő maga
is elég erős és hatalmas arra.»1
És csakugyan nem támasztott patrónust az unitáris-
mus védelmére. Békés Gáspár, ki idehaza is, Bécsben is
sokat fáradt és munkálkodott, hogy a «vajdaságra» ő
kerüljön, soha sem volt rokonszenves egyéniség a nem-
zet előtt. Bár a fejedelem 1567 óta mindig előtérbe tolta
s bár utódjává is kiszemelte: de a nemzet már János
Zsigmond 1567. évi nagy betegsége alkalmával és azután
is Báthory Istvánt találta alkalmatosnak a fejedelmi
méltóságra. Mikor pedig Békés 1570-ben, a rendek aka-
rata ellenére belevitte fejedelmét a speieri egyezménybe,
mikor Erdély függetlenségét a saját maga érdekében kész
volt feláldozni: a rendek teljesen elfordultak tőle és Bá-
thory Istvánt választották meg Erdély fejedelmévé.2
Báthory István azon kevesek közé tartozott, kiket a
protestantismus rohanó áradata meg nem szédített, sőt
talán épen ennek oly gyorsan, a legmerészebb formákba
átcsapó irányzata erősített meg róm. kath. vallásában.
Vajjon politikai ellenfeleinek ellenkező vallásos meg-
győződése volt-e reá e tekintetben némi hatással: azt

1
Az egy atya Istenek ... stb. mű előbeszédében. Kolozsvár
1571. R. M. K. I. 86. szám.
2
Tört. Tár. 1878. 492. l. Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 389—99. l.
 245

bajos volna eldönteni, bárha nem látszik is valószinűt-

lennek. De az meg más oldalról bizonyos, hogy róm.
kath. vallása nem szolgált Erdély függetlenségének ve-
szedelmére, mivel azt legfelebb csak a nyugati, a katho-
likus keresztyénséggel való kapcsolat helyreállítására,
de nem egyszersmind Erdélynek a Habsburgok fenható-
sága alá juttatására használta fel. A vallási kérdésekben
elfoglalt conservativ álláspontjánál fogva az egyes prot.
vallásfelekezetek abban az arányban érezték jóindulatát,
a milyenben a róm. katholicismushoz állottak: ahoz kö-
zelebb, vagy attól távolabb estek. A róm. katholikus fe-
lekezet érdekében óhajtott ugyan leginkább munkálkodni,
de az erdélyi vallásügyi törvényekben és felekezetközi
viszonyokban előtte álló helyzet megkötötte a kezét.
Ezért megelégedett azzal, hogy az elvadult vallásügyi
helyzetbe némi rendet hozzon be és a szélsőségeket le-
nyesegesse. Híres mondása szerint: «Isten három dolgot
tartott magának: hogy semmiből teremtsen, jövendőt
mondjon és a lelkiismereteken uralkodjék.» Ennek meg-
felelően és letett esküjéhez is hiven, religiójában senkit
meg nem háborított. A mi azonban nem jelentette azt,
hogy újabb religiók létre jöttét, főleg ha azok — mint
gondolta — Isten tisztességét sérték, elnézze.
Egyházpolitikája arra irányult, hogy protestáns ér-
zelmű alattvalóit lehetőleg az ágostai hitvallás köré cso-
portosítsa. Azonban az ágostai hitvallást jóformán csakis
a szászok követték. Első gondja tehát az volt, hogy őket
ebben a hitvallásban megerősítse, biztosítsa. Ezen el-
járásával a szász nemzet hálájára is számot tarthatott,
mivel így annak már kifejlett politikai egységéhez a val-
lási egységet is elválaszthatatlanul hozzá kötötte. Még
trónralépte évében megtette erre a kellő lépéseket, mi-
246

dőn az 1571 szeptember 9-én Medgyesen tartott ev. zsi-

natra követét elküldvén, azt kivánta, hogy miután ő haj-
landó az ág. hitvallást megerősíteni, tehát az összes szász
lelkészek is írjanak annak alá. És ez meg is történt.
Nincs ugyan határozott adat reá, de a körülményeket
összevetve, Báthory befolyására kell visszavinnünk azt
is, hogy a szászoknak ezen medgyesi zsinatán megjelen-
tek azok a magyar lelkipásztorok is, «kik még nem csá-
bíttattak el az ariánus tévelygésbe s a kik közül néme-
lyek sakramentariusok levén, óhajtották, hogy felvilágo-
síttassanak s javulást igértek.» Itt a magyarok püspököt
választottak maguknak és pedig a püspökségéből 1564-ben
kivetett szászfenesi papot, Alésius Dénest választották
meg. Alésius nem volt református, hanem ág. h. evan-
gélikus. Megválasztatását korántsem az indokolja, mintha
a magyarok között a reformátusok kisebb számmal lettek
volna, mint az evangélikusok, hanem az, hogy Alésius
püspökség-viselt lelkész, a fejedelemnek udvari papja
volt s a Báthory is jobban huzott az evangélikusokhoz,
mint a reformátusokhoz. Különben még azt sem kell
felejtenünk, hogy nem református vagy lutheránus püs-
pökségről, hanem az erdélyi magyar egyházak püspök-
ségéről van szó.*
A szentháromságot valló magyar lelkészeknek ezen
szervezkedő lépését megelőzőleg megindult már «az igaz
tudománynak bontakozása», azaz az unitárismus bom-

* Teutsch i. m. I. 201—6. l. II. 124—5. l. Miscell. Tigur.

II. 218. l. Jakab E. Kolozsvár tört. II. 216—7. l. Félreértések
kikerülése szempontjából figyelembe kell vennünk e helyen azt,
hogy az ágostai hitvallást, különösen ennek változtatott alakját,
az ú. n. variátát, a reformátusok is igaz és szentirás szerinti
hitvallásnak tekintették.
 247

lása is. Báthory István Dávid Ferenczet elmozdította az

udvari papságtól s helyére Alésiust ültette. Ezzel egy
időben történhetett az is, hogy Dávid Ferencz püspöki
méltóságát is elvesztette.1 Megkezdette a fejedelem az
unitárius lelkészek számára János Zsigmond által oszto-
gatott s időlegesen (duranto peneplacito) rendelt javadal-
mak visszavonását is. Majd a medgyesi zsinat felhívására
kibocsátotta (1571 szept. 17) a könyvvizsgálatot életbe-
léptető rendeletet, mely habár az unitáriusokat sujtotta
is a legérzékenyebben, de még sem volt olyan részre-
hajló, mint a János Zsigmond-féle censura, t. i. hogy
csak egy felekezetre nehezedjék. Ugyan erre az időre
teszik a gyulafehérvári államnyomdának az unitáriusok-
tól való elvételét s Dávid Ferencznek a nyomdai fel-
ügyelőségtől megfosztatását is.2
A medgyesi zsinat és a könyvvizsgálatra vonatkozó

1
Az 1576. évi januáriusi czikkekből bizonyos, hogy az uni-
tárius «egyház» ekkor alakult meg, illetőleg ekkor vált ki az
addig egységes «magyar egyházból» és ekkor lett Dávid Fe-
renez az «unitárius egyház püspökévé». 1571—76 között csak
két egyház van, t. i. a magyar és a szász. Amannak Alésius
ennek Hebler s Ungler a püspöke. Bod P. Gelius Transsylvani-
cusában (Mss. a Teleky-thékában.) Suspirium Pr. Davidis ad
Christum cz. alatt van egy adat, melynek dátuma 1573. ap-
ril. 22. s aláirása «Franciscus Davidis superint. m. pr.» (Ker.
Magvető 1898. 281. l.) Ha ez adat minden betüjében hiteles,
akkor azt mutatja, hogy Dávid a fejedelem ellenére is superin-
tendesnek tartotta magát.
2
Jakab E. Dávid P. emléke I. rész. 201. l. II. rész 14. l.
Miscell. Tigur. II. 216—22. l. — Egyéni meggyőződésem az,
hogy a gyulafehérvári «államnyomda» 1569-ben már megszűnt.
Utolsó nyomtatványai ebből az évből kelnek és betűi szerfelett
kopottak. Hofhalter Rafael fia Rudolf 1573-ban Nedeliczen, Zala
vármegyében tünik újból fel nyomdájával.
248

fejedelmi rendeletnek közzététele szoros összefüggésben

áll ama másik zsinattal, melyet Dávid Ferencz 1571 szep-
tember 20-ára Marosvásárhelyre hivott össze. Mintha
azok sietve igyekeztek volna az utóbbit megelőzni, mely-
nek összehivója az utolsó unitárius nyomdatermék a
Báthory-féle censura előtt s minthogy nyomtatásban je-
lent meg, jó előre hírül adta már az unitáriusok szándékát.
Ez a meghivó szomorú képben tünteti fel az unitárismus
kilátásait. Ott olvashatjuk a hivatkozást az apostolok
példájára, kiknek megtiltatott, hogy a Jézus nevében be-
széljenek; de azért az ő példájuk szerint kell eljárni és
nem szabad megrettenni. Hivatkozik a trinitáriusok ré-
széről kiinduló fáradhatlan s gyülölséges támadásokra,
mint a lehető legnagyobb veszedelemre, de egyszersmind
arra is, hogy az Ésaiásnál és az Apocalypsisben foglalt jós-
latok szerint, ezeknek nem sokára végök lesz és kell,
hogy immár nem sokára diadalmi éneket énekeljenek.
Inti, biztatja hiveit, kiknek ezeket nem azért írja, mintha
érzületük megváltozásától tartana, hanem hogy annál
nagyobb kitartásra ösztönözze őket. A zsinati vitatótele-
ket 10 pontban mellékeli, hogy úgy az egyetértők, mint
a külön véleményüek előtt nyilván való legyen állhata-
tosságuk. A tételek megvitatásában való részvételre bár-
kit is meghiv.*
Vajjon megtartatott-e ez a zsinat: azt nem tudjuk
megmondani. A medgyesi zsinat végzései, főleg a magyar
egyházak püspök választása, az erdélyi magyar püspök-
ség sajátos helyzetét továbbra is fentartotta. Dávid Fe-
rencz is zsinati meghívójában nem a magyar egyházat

* E. M. K. II. 128. sz. Meg van a kolozsvári unitárius

kollegium könyvtárában.
 249

hivja a zsinatra, hanem csupán saját pártfeleit, «a meg-

feszített Krisztus szolgáit», megengedvén másoknak is a
megjelenést s a vitatkozásban való részvételt. De még
saját hitsorsosai felett sem tarthatta meg Dávid püspöki
fenhatóságát. Egészen 1576-ig nem is szerepel hivatalo-
san püspök gyanánt, mert csak ekkor engedte meg a
januáriusi medgyesi országgyülés, hogy a kik a Dávid
Ferencz vallásán vannak, azoknak Dávid Ferencz super-
intendensek legyen. Időközben Dávid Ferencz és a ma-
gyar püspök között a törvény is mindig különbséget tesz
és 1576-ban Dávid házassági pere a két (t. i. a magyar
és szász) püspök szentszéke előtt folyik le. Báthory a
püspök letételhez a jogot elődjétől vette s a szászok püs-
pökének, az 1572-ben megválasztott Ungler Lukácsnak
diplomájában is fentartja azt magának.*
Az unitárismusra egyik csapás a másik után neheze-
dett. Eddig a fejedelem és a főurak rokonszenve képezte
legfőbb erősségét, most ettől nagyobbára megfosztatott.
Báthory nem kedvez neki, sőt ellenében a lutheránuso-
kat és a reformátusokat pártolja. Az unitárius főurak
pedig részben egymásután hamarosan elhalnak, részben
Báthory fejedelemsége ellen támadván, elnyomatnak, rész-
ben pedig a fejedelemtől a maga részére vonatnak. Eddig
szellemi vezére, Dávid Ferencz, nagy tekintélyt, méltó-
ságot és befolyást, gazdag javadalmat és mindenektől
tiszteletet élvezett, tanaiban szikla szilárdnak mutatko-
zott: most pedig a nagy apostoli férfiu egyszerre alászáll
a fényes, magas polczról; gazdasági, családi élete, sőt
vallásos meggyőződése is a legnagyobb megpróbáltatá-
soknak van alávetve és a bomlás tüneteit mutatja. A fe-

* Teutsch i. m. I. 206. l.
250

lekezet kebelében is megszünik az eddigi egység és benső

meghasonlás kerül a felszínre. A «communis prófétia»,
bár még nincs dogmává avatva, már is megkezdi műkö-
dését. Az 1571. évben Olaszországból hazatért ifjak a
lélek halhatatlanságát, a test feltámadását vették ostrom
alá. Sommer János, kolozsvári lector, a Dávid Ferencz
veje, az eredendő bűn, a praedestinatió s a hit által való
megigazolás dogmáját támadta meg és e kérdések körül
szenvedélyes harczokat vivott felekezete espereseivel.
A test feltámadását s a lélek halhatatlanságát vitatók
között legelői járt egy bizonyos Tót Miklós, ki öngyil-
kossá lett és az olasz Spira Ferencz példájával kapcso-
latosan emlegettetik. A szent könyvek allegoriai magya-
rázata, az Úr Jézus eljövetelének, ország alapításának
hite s a chiliasmus mind erősebben terjednek és nagy
hullámokat vetnek; úgy hogy a «felvilágosultnak» vélt
unitárius felekezet valójában «megvilágosult» rajongók-
ból álló, tarka-barka zavaros csoportnak látszik inkább,
mintsem egy komoly hitfelekezetnek. A rendezkedés és
szervezkedés helyett inkább bomladozik és hanyathomlok
rohan a veszedelem felé.*
Báthory István, ki fejedelmi esküjében az ország köz-
szabadságát és a vallásszabadságot is biztosította: az
itten vállalt kötelezettségét a János Zsigmond korabeli,
azaz a törvényes állapotokra értve, keményen elébe állott
a vallásos élet ezen ábránd és rajongás által vezetett el-

* Teutsch i. m. II. 247. l. Kanyaró F. i. m. 100—-101. l.

Prot. Szemle 1898. 381. l. Miscell. Tigur. i. h. Károlyi Péter:
A halálról, feltámadásról ... etc. Debreczen 1575. R. M. K.
I. 116. sz. Sommer I.: Refutatio scripti P. Caroli Ingol-
stadti 1582.
 251

fajulásának. Róm. katholikus vallása és ennek megfelelő

lelkülete mellett borzalommal szemlélte az erdélyi val-
lásos állapotokat, melyek a társadalmi és politikai életre
is rombolólag hatottak vissza. Liszthi János királyi kan-
cellárhoz irott levelében ezen hangulatának kemény és
satiricus éllel fogalmazott birálatban adott kifejezést.
«Nem kell senkinek csodálni — úgy mond — ezeknek
erkölcsöket, mert nem csak emberek közt, de mennyei
dolgokban is ilyen acutusok ezek, és ugyan ez az ő pro-
fessiójok: az kit akarnak priválnak, a kit akarnak öreg-
bitnek. Az Krisztus Jézust Istenségétől, az szent lelket
essentiájától fosztották meg. A gyermekeket keresztség
nélkül is idvezítik és az embert minden bűntől megsza-
badítják, úgy hogy Isten az kit praedestinált üdvözül, az
kit nem, kárhozik, mert szabad az fazakas az sárral»
stb.* — Az unitárismus belsejében duló egyenetlenséggel
szemben legelső teendőnek az ellennézetűek megerősí-
tését látta. Így midőn 1572 május 1-én Medgyesre püs-
pökválasztó zsinatra hivja össze az evangélikusokat, Alé-
sius Dénest, udvari papját, egy 7 pontú kivánsággal
küldé a zsinatra, melynek letárgyalását és elfogadását
kivánta, mielőtt a püspökválasztás megejtetnék. A 7 pont
tulajdonképeni czélja a szász nemzeti egyháznak szilárd,
tömör egészszé alkotása, oly formában, hogy akár a tan-
ban, akár a szertartásban, avagy a fegyelemben való
legkisebb eltérés is az egyházból való kitaszítást vonja
maga után. Azt kivánta a fejedelem, hogy a zsinat elé
küldött propositiói elfogadtatván, az összes lelkészek es-
küdjenek meg az ágostai hitvallásra, továbbá az apostoli
hitvalláson kívül a nicaeai és az athanasiusi is hivata-

*
Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 459., 526. l.
252

losan megtartassák; — hogy a szertartásokban teljes

egyformaság állapíttassák meg; — hogy átokkal sujtas-
sanak azok, kik a lélek halhatatlanságát, a test feltáma-
dását tagadják és a kik a Jézus Krisztusról s a szent
lélekről a katholikus egyháztól eltérően tanítanak, a kik
mohamedanismust vagy bármely atheismust kivánnak
behozni; és hogy a hatóságok buzdíttassanak az ilyenek
megbüntetésére s az igaz hit védelmére; végül hogy a
püspökválasztásnál eskü alatt, minden személyválogatás
nélkül, adják a papok szavazataikat. A fejedelem még
azt is forgatta agyában, hogy az evang. egyház egysé-
gének és épségének annál szilárdabb megőrzése végett,
Erdélyen kívülről fog valamely tudós férfiut püspök-
ségre behozni. Ezért a püspökséget ez alkalommal csak
ideiglenesen töltette be s Unglert is ilyen módon erősí-
tette meg.*
A fejedelemnek a szász evangélikus egyház megerősí-
tésére irányuló munkássága mellett ott látjuk a refor-
mátusoknak gyarapodását is, kik a magyar egyházban
évről-évre nagyobb befolyáshoz jutnak. Ebben a térfog-
lalásban nem nélkülözték a fejedelem támogatását sem,
habár Báthory István őket már nem kedvelte annyira,
mint az evangélikusokat és praedestinatió tanukból —
mint láttuk — gúnyt is üzött. De még sem lehetett
figyelmen kívül hagynia, hogy az unitáriusok tőlük vál-
tak el és a szentháromság tanán kívül most is megegyez-
nek egymással, tehát azokat legkönnyebben a ref. egy-
házba lehet visszaterelni; valamint nem feledhette azt
sem, hogy a trinitárius magyarok majd mind reformá-
tusok. Ily körülmények között inkább megerősítésüket

*
Teutsch. i. m. I. 21—3. 1., 205—6. l.
 253

munkálta, semhogy zaklatta volna őket. Lehet hogy szá-

mos főúr református volta, nemkülönben a rokonsági
kötelék is irányozta e tekintetben jó indulatát. Hogy
aztán mit tett a reformátusok megerősítésére: erre vo-
natkozólag már nem birunk olyan részletes tudósítások-
kal, mint az evang. egyháznál. Az idő viszontagsága meg-
fosztott bennünket attól, hogy az egyházunkban, János
Zsigmond halála után végbement restaurátióról tiszta
képet alkothassunk magunknak. De azért nem hiányoz-
nak egyes szétszórt adatok, fel-feltünedező nyomok, me-
lyek azt mutatják, hogy Báthory István tervszerűleg erő-
síti a reformátusokat is.
Egyik legelső emléke a fejedelmi jóakaratnak az, hogy
Károlyi Pétert, a tudós váradi ref. prédikátort, ki Mélius
halála után püspökké választatott, kiválóan kedvelte.
Bátyjának, a váradi kapitánynak, Báthory Kristófnak
neje, a kiváló buzgóságú Bocskai Erzsébet (Bocskai
György leánya s Bocskai István fejedelem nővére) nagy
tisztelettel környezte ezt a kitünő prédikátort, a ki min-
deneknek tetszését hamarosan kivívta hatalmas szónoki
egyéniségével, nagy tudományával és apostoli szerény-
ségével. Itt Váradon is gyakran hallotta őt a fejedelem
és annyira megnyerte tetszését, hogy udvari papjává
óhajtotta tenni. Csakhogy Károlyi, «természeténél fogva
idegenkedvén az udvari életmódtól», nem fogadta el a
meghívást, mely őt Alésius helyére ültette volna. De a
fejedelem mégsem tudott lemondani arról, hogy olykor-
olykor hallhassa és ezért gyakran behivta őt magához
Erdélybe, hol hosszabb vagy rövidebb időt töltött Gyula-
fehérvárt. Sőt Károlyinak ama kifejezése: «Vajda urunk
ő nagyságának, az én kegyelmes Uramnak és Patronu-
somnak akaratyából a mennyei tudománynak prédikálá-
254

sára hivattattam vala», még azt is sejteti, hogy Báthory

István, mintegy valóságos missiói igehirdetésre hivta őt
be Erdélybe.1
Már Károlyi Péter megnyerése és behivása mutatja,
hogy Báthory Istvánnak egyik kedvencz eszméje volt,
minél több s jelesebb prédikátorokat hivni be Magyar-
országról az unitáriusok ellensúlyozására. Ezért óhajtott
még a szászok számára is Erdélyen kívülről szerezni
püspököt. A magyarok számára pedig tényleg több jeles,
tudós lelkészt is hivott be. Ennek legfőbbképen az volt
az oka, hogy Erdélyben a tudós prédikátorok száma
mindinkább apadni kezdett. A mily buzgalommal láto-
gatták az erdélyiek a külföldet 1560 előtt, épen oly mér-
tékben maradnak el onnan azután. A succrescentia tel-
jesen a hazai tanulókból pótoltatott. János Zsigmond
1569-ben gondolt először reá, hogy egyes jelesebb uni-
tárius ifjakat Olaszországba küldjön, de már nem igen
tehetett valami sokat és alig egy pár ifju ment ide is
tanulmányai befejezése végett.2
A jeles képzettségű lelkészekben mutatkozni kezdő
hiányt tehát egyelőre a Magyarországról behivottakkal
pótolja a fejedelem. Az így behivottak között legtekin-
télyesebb helyet töltött be Ilosvay Benedek mester, a
ki a jelzett munkában a fejedelemnek jobb keze. Még
1571-ben mint varannói lelkészszel találkozunk vele, de
már 1574 végén Gyulafehérvárt van a fejedelmi udvar-
ban, hol mint lelkész, de egyszersmind mint a gyula-

1
Miscell. Tigur. II. 218. l. Veszely I. 212. l. Károlyi Péternek
a 250. lapon említett műve.
2
Ezek közül Hunyadi Demeter, Péchy János és Gyulai Pál
nevét ismerjük. Tört. Tár. 1889. 393., 802. l.
 255

fehérvári iskola tanára is működik. A tőle fenmaradt

levelek mutatják, hogy minő tevékenységet fejt ki Báthory
a reformátusok megerősítésében. Ilosvayt hívták Nagy-
Enyedre, a Károlyi György utódjául, majd Szászvárosra,
a Kiss Tamás helyére, de a fejedelem nem bocsátotta el
maga mellől, hanem utasította, hogy Magyarországról
hívjon be ismerős lelkészeket az üres egyházak számára.
Irt is számos kitünő férfiúhoz úgy a fejedelem, mint a
maga nevében. Igy hívta be a kassai magyar prédikátort
(neve ismeretlen); hívta Nagy-Bányáról Agricola Jánost,
ki egy ideig mellette tanárkodott Gyulafehérváron. Ott
látjuk erősen forgolódni Szászvároson, hogy Szegedi
Lajos unitárius káplánt, kit még János Zsigmond tett
volt ide, helyéről elmozdítsa. De ezen fáradozásának
már nem volt sikere, mivel az agg Szegedit a fejedelmi
diploma holtáig megvédelmezte «az oltármesterség» jöve-
delmében. Ilosvay buzgólkodásának szép sikerét mutatja
az, hogy Gyulafehérvárt 1575-ben mellette, mint plébá-
nos mellett, több káplán is működött és hogy az unitáriu-
sokról a reformátusokra szállott iskola szép virágzásnak
indult.*
A fejedelmi kegynek ilyen fordulata megmutatta, hogy
minő alapokon épült fel az unitárius egyház nagy épülete
és milyen szilárdak voltak alapjai. Egyik kő a másik
után hullott ki belőle, a melyeket aztán ugyancsak a
fejedelem a református egyház fundamentumába rakos-
gatott bele. A hova pedig a fejedelem keze be nem nyul-
hatott, a hol a vallási meggyőződés és nem a külső elő-
nyök kapcsolták a prédikátorokat az unitárismushoz:

* R. M. K. III. 608. szám. Archiv. N. F. XV. évf. 446. s

köv. l. Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 562. l.
256

ott más eszközök szolgáltak az unitáriusok megrontására.

Ezeket az eszközöket maguk az unitáriusok, köztük épen
Dávid Ferencz is, szolgáltatták az ú. n. »innovátióval», a
mi egy jelentőségű volt egyházuk belső bomlásával és a
melyet még az újításokat eltiltó törvények sem tudtak
megakadályozni.
Az első «innovátio törvény» Báthory alatt az 1572.
(május 25—29.) tordai országgyülésen hozatott, midőn
a János Zsigmond idejebeli vallási törvények és hit-
vallások megerősítésével, minden további újítások kiát-
kozás és világi büntetés terhe alatt eltiltattak. Az újítási
tilalmat Báthory István idejében még három izben is
megújította a törvényhozás, jeléül annak, hogy az uni-
tárizmus «bontakozásának» már alig lehetett útját állni.
Maga Dávid Ferencz is látta ezt, de arra, hogy a baj
főoka épen ő volna, még távolról sem gondolt. Szinte
kétségbeesve irja (1573 deczember 27.) Paläolog Jakab-
hoz, hogy «ügyünk napról-napra rosszabbra fordul és
vetekedéseinkkel zavarjuk az egyházat. Január elején
országgyülés lesz Kolozsvárt és félek, hogy ottan, mint
az ország törvényeinek megsértői bevádoltatunk és he-
lyeinkből elüzetünk. Az összehivott seniorok azon fog-
nak fáradozni, hogy az ország előkelői előtt ellenfeleink
rágalmait meghiusítsák és az igazság szabad keresését,
vizsgálását kieszközöljék» stb.
Alig lehet jellemzőbb adat Dávid egyéniségére nézve,
mint épen ez a levele, melyben rágalomnak minősíti az
újítás vádját, de azért alább mégis így szól: «félek, hogy
előbbi irásaink több részét (plurima anteactorum) ki
kell javítanunk». És tiltakozik az újítások ellen, holott
épen ebben az évben az egyház seniorai, az enyedi zsi-
naton újból formulázták a hitvallást, hogy a Sommer és
 257

Dávid által felvetett eszmék miatt az innovátió bünte-

tése alá ne essenek.1
Az a vádolás és elitéltetés, melytől Dávid félt, ekkor
még nem következett be. A kolozsvári gyülés nem fog-
lalkozott a vallás ügyével. De azért a békó megmaradt az
unitáriusok kezén továbbra is. Majd jött a Dávid Ferencz
szerencsétlen családi perpatvara, melyben Báthory István
a magyar és szász egyházak püspöki széke által hozatott
itéletet. A sokat szenvedett nagy férfiut egészen lealázta
a zsinati határozat, mely őt vétkesnek nyilvánítá és ne-
jét tőle elválasztá. Most Báthory István, kiméletlen guny-
nyal, mintegy az unitárusok gyalázására, 1576 januáriu-
sában, alig egy pár hétre a váló peri itéletek kelte után,
megengedte, hogy Dávid Ferencz az unitárusoknak püs-
pökjük lehessen, «csakhogy az religió dolgában semmit
ne innoválhasson, hanem az miben találtatott, azon ál-
lapotban maradjon». Megengedte azt is, hogy Dávid után
maguknak ismét más püspököt választhassanak az uni-
táriusok. Ezen törvény által az unitáriusok jogot nyer-
tek arra, hogy egyházukat külön és önállólag szervez-
hessék, tehát hogy az erdélyi magyar egyházból nem-
csak hitvallásilag, hanem szervezetileg is kiválhassanak.
A mint 1571-ben hitvallásuk, úgy most külön egyházi
szervezkedésük is elismertetett és törvényesíttetett.2
Az unitárius egyházi szervezet törvényesítése igen fon-
tos rendelkezés volt az erdélyi zavaros egyházi viszonyok
tisztázására. Mintegy annak a bevallása foglaltatik benne,
hogy képtelenség a magyar egyház egységét a hitvallási

1
Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 528., 534. l. Teutsch i. m. I.
203. l. Jakab E. i. m. II. rész 15—16. l. Az 1573. évi enyedi
zsinatról l. Uzoni Fosztó Hist. Ecol. I. 188—94. l.
2
Jakab E. i. m. 212—3. l. Erd. orsz. gyül. emlékek II. 577. l.
258

különbségekkel fentartani, Alésius, ki maga lutheránus

volt, a magyar püspöki székről eddig egyaránt kormá-
nyozta a lutheránusokat, a reformátusokat és az uni-
táriusokat. Minthogy pedig a hitvallások sérthetetlensé-
gét az ország törvényei biztosították és eltiltották a püs-
pököt attól, hogy a hitvallásért a prédikátorokat bánt-
hassa: azért az egész igazgatás a lelkész-avatásra, a lel-
készek fegyelmi ügyeire és a házassági biráskodásra ter-
jedt ki. Ha az egy valláson levők hitelvi kérdésekben
akartak tanácskozni, ezt a zsinaton már nem tehették,
hanem — mint az unitárusok 1574-ben szándékolták — a
közzsinat után külön jöttek össze. Ez egy tarthatatlan
állapot volt, melyből Báthory István az unitáriusokat
kibocsátván, a magyar egyháznak Alésius püspöksége
alatt maradt része még egy kis ideig megtartja ugyan a
«magyar egyház» elnevezést, de aztán a Tordai Sándor
András püspöksége idejében «református» egyházzá lesz
nem csak a valóságban, hanem czímében is. Az egykori
«magyar egyháznak» ezután már csak annyi nyoma ma-
rad, hogy a magyarok földén lakó, sajói és tekei szász
lutheránusok továbbra is a református püspök fenható-
sága alatt állanak egészen 1850-ig.
Az unitárius egyháznak a magyar egyházból kiválása
nem ment valami simán. Az új egyház törvényes elis-
merése egyszerre lángra lobbantotta a hosszas tétlenség-
ben senyvedt férfiak tettvágyát. A közbe jött események-
ről megfeledkezve, visszakövetelték maguknak a régi ke-
reteket, habár azokból a tartalmat már elvesztették is.
Dávid Ferencz nyomást akart azokra gyakorolni, kik egy-
kor épen oly okokból csatlakoztak volt hozzá, mint a me-
lyekből most hátat fordítottak neki. Azokat a református
gyülekezeteket, illetőleg papokat, kik időközben elhagy-
 259

ták az unitárius hitvallást, magának követelte. Tulajdon-

képen ezen kiválás alkalmával dőlt el, hogy melyik gyü-
lekezet tartozik a református — és melyik az unitárius egy-
házhoz. Báthory Kristóf, az új fejedelem, inkább kedve-
zett a nejével egy valláson levő reformátusoknak, mint
az unitáriusoknak. Ezért az 1576. évi (máj. 20.) kolozs-
vári országgyülés megparancsolta Dávidnak, hogy «a
kik (Alésius) Dienes pappal egy valláson vannak, azokat
ne cogálhassa, hanem Dienes papnak az övéi között régi
authoritása megmaradjon».1 De ezzel még nem elégszik
meg a törvény, hanem Dávid püspöki hatáskörét is meg-
szorítja, midőn zsinattartási helyül számára Kolozsvárt
és Tordát jelöli ki. Ez már nyilvánvalólag a szabad
vallásgyakorlatba ütközött, mivel Dávid Ferencz egy-
háza nagy kiterjedésű volt, Kalotaszegtől egészen a Har-
gittáig tartott, sőt legerősebb része épen az udvarhely-
széki vidékeken, Székelykeresztur környékén terült el.
Az újonnan törvényesített egyház ezen első megszorí-
tását aztán több is követte. Báthory Kristóf fejedelmi
feltételei között nem csak az foglaltatott, hogy «religió-
ban senkit meg nem háborgat», hanem ez is: «ujitást
sem szenved».2 Az újitás ilyen szigorú eltiltása az épen
erre törekvő, mert álláspontjuk gyarlóságát és félszeg
egyoldaluságát belátó unitáriusokra nézve egy jelentő-
ségü volt a folytonos zaklatással. Ők ujítottak, folytono-
san reformálgattak és ez a körülmény állapotukat mind
veszedelmesebbé tette. Ha 1576-ban zsinattartási joguk
megszoríttatott: már 1577-ben pedig mintegy kiszolgál-
tatottak a reformátusok térítő buzgalmának.

1
Erd. orsz. gyül. emlékek. III. 108. l.
2
U. o. II. 575. l.
260

Alésius Dénes 1577 elein elhalván, a Báthory Kristóf

parancsára, jun. 2-án összeült enyedi püspökválasztó
zsinat református hitvallásu egyént ültetett a «magyar
egyház» püspöki székébe, az antitrinitárius harczokban
szóval és tollal küzdő jeles dévai plébánost, Tordai Sándor
Andrást.1 A fejedelem hozzájárulásával választott s ál-
tala meg is erősített új püspök az 1577. (okt. 12—25.)
tordai országgyülésen olyan messzemenő felhatalmazást
kapott az egyházkormányzatban, a mely egyenesen az
unitárius egyház megtámadására utasította őt. «Thorday
Andrásnak — mondja a nevezetes törvény — mindenütt
authoritása legyen ez országban járni, minden helyeket
vizitálni és mindenütt az ő vallásin való egyházi szemé-
lyeket, papokat igazgatni, oktatni, reprehendálni és sina-
tot tenni, sőt a másféle valláson való papokat is hor-
landó, monendo, docendo, a ki lehetséges, az ő senten-
tiájára vonni, de ne erőszakkal: a más félnek pedig,
Dávid Ferencznek, mint ennek előtte is, most is, csak
Kolozsvárott és Tordán legyen szabad sinatot tenni és a
más confessión való egyházi személyeken semmi iuris-
díctiója ne legyen, hanem csak az övéin».2 Tehát ez a
törvény Dávid Ferencz szabad mozgását erősen megköti,
ellenben Sándor Andrást az unitáriusok zaklatására biz-
tatja. De nem csak ez a tartalom az, a mi a törvényben
figyelmet érdemel, hanem a körülmények is, melyek kö-
zött ez a törvény létre jöhetett. Mert távolról sem gon-
dolhatjuk, hogy Báthory Kristóf csak diktálta a törvé-
nyeket, az ország rendek pedig alázatosan elfogadták.

1
Magyar Tört. Tár XVlII. 25. l. Bod Péter : Smirnai szent
Polikárpus 28. l.
2
Erd. orsz. gyül. emlékek. III. 122—3. l.
 261

Több esetünk van arra, mikor a rendek ellentállottak a

fejedelem kivánságának és Erdély alkotmánya a nemzeti
fejedelmek idejében soha sem engedte meg, hogy a ren-
dek többségének nézeteivel ellenkező fejedelmi javaslat
törvényerőre emelkedjék. A fent idézett tordai törvény
tehát arról tesz tanuságot, hogy az unitáriusok már
nem birják az ország többségét, hanem kisebbségbe ju-
tottak.
Ugyanezen tordai országgyülésen megújíttatott az inno-
vatio tilalma is. Mikor e törvényt hozták, épen abban az
évben kezdette meg Dávid Ferencz, szűkebb körben, ta-
nítani azt a tanát, mely nemsokára szomoru végsorsát
előidézte. Ez a tan a Krisztus segélyül hivásának biblia-
ellenes voltáról szól, melynek kiindulási pontját az a
tagadólagos felfogás képezi, hogy Isten soha és sehol sem
parancsolta, hogy a Krisztust segítségül hívjuk; Krisztus
maga sem kivánta ezt és az apostolok s más kegyes és szent
férfiak sem cselekedték. De ennek a tannak még egyéb
jellegzetes, sőt fontosabb részletei is voltak, melyek an-
nak alapját képezték, a melyek az erdélyi vallásügyi fej-
lemények végső alakjához, a zsidózáshoz vezetnek és a
Dávid Ferencz korabeli unitárismus és a zsidózás között
az összekötő kapcsot alkotják. Igy nevezetesen egyik
sarktétel, a mit Dávid még korábban tagadott, a Jézus-
ról azt állítja, hogy ő tisztán ember (purus homo), a kit
Isten Messiássá, azaz Krisztussá tett. Míg e földön volt,
épen úgy, mint Istennek többi eszközei, p. o. Mózes, Cyrus,
a próféták és apostolok stb. istennek is neveztethetett,
de most már, elvégezvén a reá bizottakat, istennek nem
nevezhető. A Jézus Krisztus feltámadása után a mennybe-
ment s ott az Atya jobbján ül, miglen az Atya minden
ellenségeit neki alája veti. Az általa alapított egyházra
262

nem ügyel fel, mivel azt az Atya végzi; hiveire nincs

gondja, nekik semmit sem ad, tőle tehát semmit sem
kell kérni, mivel mindezekre az atya visel gondot.
A Krisztus azonban ujból el fog jönni, mint ez megjö-
vendöltetett a próféták által és az apokalypsisben és
birni fogja e földet az övéivel ezer évig s uralkodni fog
Jákób tizenkét törzsén. Ez lesz a Messiásnak második és
igazi eljövetele. Mig ez megtörténik, addig mindaz, a mi
az evangéliumban és az apostolok írásaiban foglaltatik
és a mi azokban az üdvösség fundamentumaira nézve
a próféták írásaival megegyezik és az Isten tiszteletének
és segélyül hivásának igaz módját tárgyazza, mind a világ-
nak végeig érvényben marad. Ellenben a mi csak bizo-
nyos időre rendeltetett, csakis az Isten által meghatáro-
zott időig érvényes.*
Dávid Ferencz ezen tanokat Paläolog Jakabtól és
Glirius Mátétól merítette. Nézeteit saját kor- és elvtársai
is úgy tekintették, mint az evangelium megvetését és
szakítást az új testamentummal. Blandrata azzal vádolta
Dávidot ezek miatt, hogy övéivel együtt a zsidózásba
sülyed. Basilius István is azt hagyta emlékezetben, hogy.
Dávid «egy sidó doctor (Glirius) által elhitettvén», kez-
dette ezen tanokat hirdetni. A későbbi zsidózók is elfo-
gadták Dávidnak említett nézeteit valamennyit. Azonban
Dávidnak nem volt ideje, hogy tanait részletesebben ki-
fejtse s belőle gyakorlati következményeket vonjon ki.
Egyedül a gyermek-keresztségnek és az úrvacsorának,
tehát az új testamentumi sakramentumoknak az elvetése
következett be az ő idejében. Ezek elvetését azzal indo-
kolták, hogy az újszövetségi sakramentumok csupán a

*
De dualitate tractatus R. M. K. II. 168. sz.
 263

Jézus korára vonatkozó jelentőséggel birtak és ma az

igaz hivőknek felesleges, tehát üres szertartások.1
Midőn Dávid magában kifejtette és szükkörü társaság-
ban való beszélgetés által megérlelte legújabban vett ki-
jelentését: a nyilvánosság elé is ki akart lépni azokkal.
Azonban az innovátiót tiltó törvények önsulylyal nehe-
zedtek lelkére. Ezeket szerette volna valamiképen meg-
kerülni. És talált is ki valamit, a mi később az ú. n.
«communis prófétia», azaz a közös prófétaság neve alatt
került a forgalomba. Maga jutott-e erre a szerencsétlen
gondolatra, vagy mások (talán valamely rossz akarói)
sugalmazták neki: elég az hozzá, hogy 1578 márczius
havában a tordai zsinaton, hol Blandrata szerint «min-
denek legnagyobb csodálkozására» 322 unitárius lelkész
volt jelen, behozatott a «communis prófétia», megerő-
sittetett a közös hitvallás és elvettetett a gyermek-ke-
resztség. A communis prófétiának pedig az volt a jelen-
tősége, hogy «megszabadított minden lelkészt az ország
törvényeiben levő veszélytől, hogy t. i. ne neveztethessék
újítónak, ha olyan dolgok felől vizsgálódik, a melyek a
közzsinaton még nyilvánosan nem tárgyaltattak és el nem
döntettek».2
Blandrata figyelmeztette Dávidot az egyházat fenye-
gető veszélyre, de ez nem hallgatott reá. Az aratás után
tartott tordai zsinaton Basilius István kisérelte meg, hogy
Dávidot és az egyházat megállítsa a lejtőn, a melyre
jutottak. De ez is hiába volt, mert «midőn beszédében
az igazságtól eltérni látszott, visszavettetett». A zsinat

1
Defensio Francisci Davidis R. M. K. II. 168. sz. 278., 280. l.
Uzoni-Fosztó i. m. I. 192. l. Bod Péter: Historia unitáriorum
in Transs. Lugd. Batav. 1776. 146—7. l.
2
Defensio ... 230., 279. l.
264

befejeztével Dávid három tételt bocsátott ki, mint vitáik-

nak eredményét t. i. hogy Jézust nem kell Istennek mon-
dani, nem kell őt segélyül hivni és hogy a megigazulás
és a praedestinatió tanát Luther és Kálvin nem helye-
sen fejtették ki. Alig mult el a zsinat s adattak ki a fenti
tételek, már is megjelent Báthory Kristófnak egy rende-
lete (1578 szept. 19.), melylyel a kolozsvári (1578 ápril
27., máj. 5.) 1. t.-cz. alapján vizsgálatot és tanuvallatást
rendelt el az innovatio kérdésében. Sándor András ref.
püspök sorra járta a megyéket és a fejedelmi rendelet
alapján egyháziak, nemesek és jobbágyok felől vizsgála-
tot tartott, vajjon nem tanítottak-e valami káromlást a
keresztyén hit főczikkelyei ellen, nem káromolták-e, nem
vetették-e el az Isten fia általt rendelt sakramentumokat,
nem káromolták-e Isten fiát és a szent lelket, nem pro-
fanálták-e az igaz hitet, nem jártak-e el az egyház ren-
delései ellen a gyermekek keresztelésénél s a házasságok
megkötésénél stb.*
A veszedelem felhői mind magasabban tornyosultak
Dávid Ferencz felett, a ki mindezekkel nem törődvén,
rendíthetetlen nyugalommal és kitartással haladt tovább
a megkezdett uton, a maga igazainak vizsgálásában és
hirdetésében. Erre Blandrata és vele a tekintélyesebb
unitárius theologusok elhagyták az «innovátort», bevá-
dolták a fejedelemnél, ki az 1578. évi kolozsvári és
1579. évi tordai országgyülési végzés alapján Dávidot
elfogatta és mint újítót törvényszék elé állította. A gyula-
fehérvári nagy törvénynapon (jun. 1.) az elbetegesedett
és szélütés által is sujtott szerencsétlen Dávid Ferencz-
nek alig akadt védelmezője, támogatója. Saját hitsor-

* Magy. Tört. Tár. XVIII. 27—8. l.

 265

sosai vádolták az ujítással, mit Dávid önbevallása is

igazolt. A fejedelem a tényeknek megállapítása után, a
törvények alapján kimondotta az elmarasztaló iteletet.
Örökös fogságra itélte és Déva várába záratta Dávidot,
hol aztán az év november havában a halál megkönyö-
rült a sokat küzdött, sokat szenvedett nagy férfiun és
átvitte az örökkévalóság hazájába, melyben ő hinni soha
meg nem szünt.1
Az unitárismus János Zsigmond halála óta nem volt
veszedelmes ellenfél a református egyházra nézve. Báthory
István és Kristóf idejében az elvesztett hivekből is sokat
visszaszerzett már. Dávid Ferencz tragikus végsorsa egy
időre teljesen megbénította az unitárismust és mire
az a nagy kábultságból magához tért, a viszonyok oda
fejlődtek, hogy a két halálos ellenség a legszorosabb fegy-
verbarátságba lépett egymással egy közös, mindkettőre
nézve egyaránt végveszedelmet tervező ujabb ellenség,
t. i. az Erdélybe betelepedett jezsuiták ellen.
Báthory István csak ideig-óráig kedvezett a lutheránu-
soknak és a kálvinistáknak. Trónra-léptekor már komo-
lyan foglalkozott Erdély rekatholizálásának a gondolatá-
val és csak a külviszonyokon mulott, hogy terveihez
fejedelemsége kezdetén mindjárt hozzá nem fogott. Alig
lett fejedelemmé, máris megjelent a protestánsok előtt
a rekatholizáló szándék ijesztő réme;2 de lassanként el-
felejtették, sőt még a lutheránusok és reformátusok meg

1
Dávid F. 1579 nov. 7. halt meg, mint ezt Bogáthi F. Mik-
lós sajátkezű chronologiája bizonyítja. Bod P. Polikarpusában,
36. l., szintén ezen időpontra mutat, ellenben a Hist. Unitario-
rumban, 143. 1., a közkeletü, nov. 15-öt írja.
2
Mise. Tigur. II. 218. l., 223—4. l. Paksi Mihály levelei
Simlerhez.
266

is kedvelték a fejedelmet, a ki a nyakukra ült ifjabb test-

vér felett győzelemre segítette őket. Pedig Báthory István
csak halasztotta, de fel nem adta tervét, t. i. hogy Er-
délybe jezsuitákat telepítsen és azok utján Erdélyt, vagy
legalább annak többségét visszatérítse az egyedül üdvö-
zítő egyházba.
Báthory István őszinte meggyőződéssel ragaszkodott a
róm. kath. valláshoz, melyet az egyedül igaz hitnek tar-
tott. Vallásos meggyőződése már önmagában is elegendő
indok arra, hogy az ezen vallás érdekében kifejtett buz-
gólkodását megérthessük. Családi birtokán, a partiumban
fekvő Szilágy-Somlyón, a róm. kath. egyházat az 1566.
évi törvények daczára is fentartotta, ottan — világi pap
hiányában — minorita szerzetest alkalmazott plébáno-
sul, kitől gyakran hallgatott misét és vette az úrvacso-
rát, valahányszor otthon időzött. Mint fejedelmi követ,
Bécsben a jezsuitákkal, főleg Szántó Istvánnal szivélyes
összeköttetésbe lépett és már ekkor tárgyalt arra nézve,
hogy a jezsuiták jőjjenek be az erdélyi fejedelemségbe.*
Mikor fejedelemmé választatott, már nem csak egyéni-
vallásos hite, hanem politikai tekintetek is a róm. kath.
egyház restaurálására irányították igyekezetét. Igaz ugyan,
hogy ő a török pártfogásának és az erdélyi «eretnekek»
szavazatának köszönhette a fejedelmi széket, de a török
barátság veszedelmes dolog, az erdélyiek ragaszkodása
bizonytalan: jó lesz tehát jó barátságba jutni a császár-
ral, a pápával és a hatalmas róm. kath. uralkodókkal is,
Erdélyt is közelebb kell hozni a nyugathoz, melytől főleg
az «ariánus eretnekség» elidegenítette volt. És a mellett

* Arator István iratai, levelezései. M. N. Muz. 1106. Q. L.

Mss. Kath. Szemle 1887. évfolyam.
 267

családi érdekei, a fejedelemségnek a Báthoryak számára

biztosítása is megkívánta szemeiben, hogy a jezsuiták
utján róm. katholikus centrumot alkosson országában.
Azt azonban persze nem láthatta, hogy a jezsuiták előtt
magasabb czélok is lehetnek, mint a Báthoryak fejede-
lemsége ; hogy családja épen a jezsuiták miatt veszíti
majd el Erdély fejedelemségét. Vajjon már ekkor is élt-e
lelkében későbbi titkos törekvéseink csirája — a Báthory-
családból való magyar király s a Habsburgoknak Magyar-
országból eltávolítása — azt nem tudhatjuk; de még
ezen tervben is szerepet játszott a rekatholizált Erdély.
Fejedelemsége első éveiben már lépéseket tett a meg-
szüntetett gyulafehérvári róm. kath. püspökség helyre-
állítására és Miksa királyt többször sürgette, hogy Erdély
számára nevezzen ki róm. kath. püspököt.* A jezsuitákat
is felkereste, hivta, felajánlván lakhelyül Szilágy-Somlyót.
Majd Váradra akarta telepíteni őket, hol bátyjának, Kristóf-
nak védelme alatt élhettek volna. A jezsuiták között is
volt egy hatalmas szószólója az erdélyi mistiónak: az
«első magyar jezsuita», Szántó István atya, Báthorynak
bizalmasa, ki minden követ megmozdított úgy Bécsben a
provinciálisnál, mint Rómábán a generálisnál és a pá-
pánál, hogy az Erdélybe jezsuiták küldessenek. Nem le-
het hallgatással mellőzni ennek a jezsuitának nagy buz-
galmát, mely nemcsak fogadalmaiból, hanem egyszer-
smind hazájááért melegen érző szivéből fakadt. Bár szer-
zete annyi gyászt hozott Erdélyre és Magyarországra,
bár rendtársaink működése nyomán annyi könny és
annyi vér hullott is, bár vallásos nézete a protestánso-
kéval hanyathomlok ellenkező is: de azért az ő hazafias

*
Erd. orsz. gyül. emlékek II. 423. l.
268

érzülete, a jezsuita köntös alatt is hazájáért dobogó szive,

elismerést érdemel. A lelkesedésnek magasra csapó láng-
jaival telik el, midőn közelegni látja az időt, hogy az
«eretnekségbe» esett honfitársaink az «egyedül üdvözítő
egyháza aklába való visszatéritésére ő is, vagy ha ő nem,
legalább társai Erdélybe mehetnek. «Hirül vettük — ugy-
mond — hogy az erdélyi nép a sok eretnekségtől el-
nyomva és a mindenféle szektáktól gyötörtetve könnyek
és sóhajok között várja a mi odamenetelünket; hogy az
eretnekek megrettenve, mindenféle utat-módot kigondol-
nak, hogy abba a virágzó országba vezető utunkat elzár-
ják. De hiába való az okosság, hiába a tanács az Ur el-
lenére. Mert ha eljő az Isten által rendelt idő, sem az
eretnekek, sem a gonoszok, sem a légi hatalmasságok
sem a pokolnak minden kapui meg nem akadályozhat-
ják a mi Erdélybe menetelünket.»*
Már 1575-ben indulásra készen állottak a jezsuiták,
midőn kitört a fejedelemnek Békés elleni háboruja és így
az atyák jónak látták elhalasztani az utazást. A követ-
kező 1576-ik évben Báthory Istvánnak lengyel királylyá
választása volt az akadály. Ezután pár évig az országos
gondok terelték el István király figyelmét erről az ügy-
ről. De ha a jezsuitákat még be nem hozhatta is, annál
gyakrabban kereste fel leveleivel a magyarországi róm.
kath. püspököket, hogy alkalmatos, buzgó papokat küld-
jenek Erdélybe. Természetesen ezek, kiknek maguknak
is nagy szükségük volt az ilyenekre, nem tudtak eleget
tenni a kérésnek. Majd 1576-ban egyenesen Rómából, a
pápa oldalától jött egy tudós pap, Erdélyi János nevű, a
Báthory Kristóf udvarába. Csakhogy ezzel épen ellen-

* Arator levele 1576. szept. 13., 1579. ápril. 6. i. h.

 269

kező eredményt értek el, mint reméltek, mert három évi

paposkodás után ruháját levetve, egyházát oda hagyta,
református pappá lett és megnősült. Ezután nem is vá-
gyakozott István király a világi papokra, hanem első ter-
véhez, a jezsuiták alkalmazásához tért vissza.1
A jezsuitáknak Erdélybe jövetele a Báthory István
műve. Sehol semmi nyoma sincs annak, hogy Báthory
Kristóf lelkesedett volna az atyákért; ellenben teljesen
bizonyos az, hogy neje igen nagy ellenségök volt. De
mert Kristóf úr csak gyönge eszköz volt a hatalmas len-
gyel király kezében, azért igen könnyen meg lehet érteni,
hogy minden személyes vonzalom nélkül is elősegítette
az atyák bejövetelét, sőt fiának nevelését is az Egerből,
már 1578-ban behivott Leleszi István atyára bizta.
1579 október 1-én érkeztek meg Erdélybe a jezsuiták
Lengyelországból István király ajánló- és védlevelével
számszerint 12-en, Sunyierus lengyel provinciális veze-
tése alatt. Csupa válogatott férfiak, teljes elszántsággal
és lelkesedéssel a nagy missió iránt. A fejedelem szék-
helyökül Gyulafehérvárt és Kolozsmonostort jelölte ki
és miután kipihenték magukat, az 1579. évi tordai ország-
gyűlés (5. t.-czikk) jóváhagyta behozatalukat, letelepedé-
süket, de egyszersmind kikötötte, «hogy az mi végre
hozatta őket, a fejedelem, — t. i. az ifjúságnak tanítása
és instituálására, — viseljék csak abba magokat, azaz taní-
tásokon kívül ne menjenek, tartsák az ő tisztekbe tanul-
ságba magokat, hogy a kölenbező tanítók kezelt háború-
ság né következzék».2
Az országgyűlés nem minden aggodalom nélkül tekin-
tett az atyák működése elé, melynek módszeréről hallo-

1
Arator levele 1576. szept. 13., 1579. ápril. 6. i. h.
2
Erd. orsz. gyül. emlékek III. 143. l.
270

másból már eléggé tájékozva voltak az erdélyiek. És az

Erdélybe jött jezsuiták egyáltalában nem igyekeztek meg-
hazudtolni a rendjökről szállongó híreket, magukat, jel-
lemüket. Az országban és magában a fejedelem család-
jában is elkeseredett küzdelem keletkezett. A jezsuita
források sejtetni engedik azt a nagy harczot, mely a feje-
delmi palotában a Báthory-család reménye és büszke-
sége, a rendkívüli tehetségekkel megáldottnak igérkező
gyermek Zsigmond körül, az Isten dicsőségét és igaz tisz-
teletét mindenek felé helyező anya és a családi politika
által vezetett apa, illetőleg a nagybácsi, között folyt.
Bocskay Erzsébet az igazhívő buzgalmával és az anyai
szív titokzatos előérzetétől vezettetve, minden áron meg
akarta fiát tartani a tiszta evangéliumban és ki akarta
vonni a jezsuita-nevelés szivet-lelket veszélyeztető befo-
lyása alól. Ellenben Kristóf úr és a lengyel király az
egyedül üdvözítő egyház terjesztésének és a család jö-
vendő nagyságának gondolatától vezettetve, az ellenkező
irányban működtek. Az alig hat éves gyermek nyilván
inkább az anyának a befolyása alatt állott, de a gond-
viselés másképen intézkedett sorsa felől, midőn a gondos
jó anyát két év mulva elszólítván, a jezsuiták munkája
elől a rengeteg akadályt elhárítá. Az atyák nem is győz-
ték eléggé magasztalni Istennek irányukban mutatkozó
kegyelmét, mely Bocskay Erzsébetet, «az eretnekeknek
ezen a vidéken csaknem egyedüli menedékét és oszlo-
pát», még a férj életében magához vette. Mert «ha a
fejedelmet túlélte volna — mondák — kétség kívül kiüzte
volna az atyákat még mielőtt István királyt értesíthették,
vagy ez nekik Erdélybe segítséget küldhetett volna».*

*
Socherus i. m. 174—5., 234 l.
 271

Az atyák gyorsan munkához láttak. Gyulafehérvárt egy

régi zárdát és a Báthory-féle templomot kapták, hol
kollegiumot alapítottak és többségük egy ideig itt is tar-
tózkodott. Kolozsvárt szintén kollegiumot akartak épí-
teni, de a városba be nem juthatván, megelégedtek azzal,
hogy egyelőre Monostoron állítottak fel egy kisebbszerű
iskolát egy pár atyának vezetése alatt. Minthogy Kolozs-
vár a «főfő eretnekségnek» legerősebb fészke és Erdély-
nek legjelentékenyebb, irányadó városa volt, azért nem
nyugodtak addig, míg itten is kollégiumot nem alapítot-
tak. Két év mulva sikerült is ide bejutniuk, megnyervén
a kollegium czéljaira a franciskánusok volt zárdáját,
gymnásiumi helyiségül a mellette levő apáczakolostort,
továbbá a szomszédos farkas-utczai templomot és a váro-
son kívül egy temető helyet. 1581 áprilisben költöztek
ide be s májusban kapták Báthory István nagy alapít-
ványát, melylyel iskolájukat akademiai rangra emelte,
felruházván őket a theologia-, philosophia, s a szabad
művészetek tanításának, a baccalaureusi, magisteri és
doctori fokozatok osztogatásának jogával, úgy hogy tan-
intézetük teljesen egyenrangú legyen Német-, Olasz-,
Spanyol- és Francziaország akademiáival. Fentartásukra
a kolozsmonostori apátságot, Monostort, a falut, rendelte
Bács, Jegenye, Tiburcz, Kajántó és Bogártelke falvakkal
együtt.*
Alighogy megmelegedtek a jezsuiták, azonnal hozzá
kezdettek az ő szokott mesterségükhöz: a különböző
felekezetek között fennálló, olyan a milyen, jó viszony
megzavarásához is, habár ez a befogadó törvényben

* Ez okmány több helyt ki van adva nyomtatásban. Kéz-

iratban I. Cod. Széchenyian. XI. Tom. M. N. Muz.
272

tiltva volt Az új kollegium felavatása alkalmával bizony-

ságot kivántak tenni erejökről, azért egy nagy hitvitát
rendeztek, melynek tárgyául, hogy az eretnekeket an-
nál jobban ingereljek, a hagyományok érvényességét és
tekintélyét tűzték ki. A vitát az országgyűlés idejére tet-
ték és a Krakkóban kinyomatott tételeket át is küldötték
az országgyűlésen megjelent 50 «eretnek» papnak.*
Az országgyűlés (1581 máj. 1 —10) Kolozsvárt tartatott
s legfontosabb tárgyául a nyolcz évet épen hogy betöl-
tött Báthory Zsigmond fejedelemmé választása volt ki-
tűzve. De az országrendek, tekintettel Bocskay Erzsébet-
nek febr. 25. (1581)-én bekövetkezett halálára és Kristóf
fejedelemnek beteges állapotára, jónak látták a vallás-
ügyet is elővenni s magukat a jezsuiták ellen lehetőleg
biztosítani. Aggodalom fogta el őket: mi fog történni, ha
a fejedelem hirtelen elhal és a kormány a jezsuiták ha-
talmában levő gyermekre száll át? Tekintélyes párt volt
az országgyűlésen, mely a jezsuiták ellen foglalt állást.
A két magyar püspök, Göcsi Máté és Hunyadi Demeter
keményen megtámadták az atyákat, kik az egész ország
ellenségei és bár csak két év óta vannak itt, már is sok
faluban és városban felkavarták a vallási békét, mikor
ottan a templomokat a pápistáknak juttatták. Mi lesz
ennek a vége ? Felmutatták a Schreck-féle, említett,
vitatételeket mondván: «ime az ország köznyugalma
ellenére nem félnek bennünket disputára hivni. Most
csak 4—5-en vannak; de mi lesz ha számuk szaporodik.
Visszaállítják a pápa gyalázatos bálványimádását, a ké-
peket és a szenteknek, azaz a sok Isteneknek tiszteletét

*
Socherus i. m. 271. l. A Schreck-féle tételek Krakkóban
nyomattak. U. o.
 273

beviszik az összes városokba, melyekből nehány év előtt,

nagy munkával kiirtottuk volt».
De jelen volt a fejedelem és így akadt, a ki kérdésbe
tegye: vajjon csak a fejedelemre és a róm. katholiku-
sokra nézve nem áll-e az a törvény, hogy mindenek
saját hitvallású ministert tarthassanak? És az ország-
gyűlés meg is elégedett annak a törvénybe iktatásával,
hogy a jezsuiták Kolozsváron, Monostoron és Gyula-
fehérváron kívül másutt le ne telepedhessenek, másuvá
ne mehessenek. Ha valamelyik falu vagy város római
hiten való tanítót óhajt, ilyet is tarthat, ha t. i. a lakos-
ság többsége kívánja ezt. «Valamely fél numero többnek
találtatik, Ő Nagysága ahoz képest való tanítót adas-
son ... . de tíz-húsz emberért, többért is, kik a derék tár-
saságnál kevesebbek volnának, meg ne háborítsa Ő Nagy-
sága se városokat se falukat». Azaz a mi a legfontosabb
és jövőre sok tekintetben irányadó dolog: az ország-
rendei a «maior pars» templomjogát törvénybe iktatták.
A jezsuiták, mintha nem is róluk lenne a szó, ügyet
sem vetettek az őket fenyegető izgatott hangulatra. Az
országgyűlés idejét is arra használták, hogy a tanácster-
meken kívül barátokat szerezzenek maguknak. A terve-
zett disputát a fejedelem, fia s udvari főnépe jelenlété-
ben, «eretnek» ellenfél hiányában, maguk játszották vé-
gig. Délután pedig egy nagyszerű színjátékot adadtak elő,
mely az «eretnek» urakat annyira elbűvölte, hogy egy-
mással versenyezve küldték fiaikat az atyák iskolájába.*
Báthory Kristóf még ugyanezen évben meghalt s helyét
fia Zsigmond foglalta el a fejedelmi széken, a ki mellett
három református főúrból álló kormánytanács igazgatta

*
Socherus. 273. f. 339. l.
274

az ország ügyeit, a lengyel király utasítása szerint.

A jezsuitákra tehát épenséggel semmi veszélyt nem jelen-
tett a református kormány, mert őket Báthory István
tekintélye és hatalma védte. Így aztán az 1581 májusi
törvény daczára tovább terjeszkedtek az atyák. Szántó
István Váradon egy jezsuita telepet létesített a buzgó
református, de teljesen Báthory Istvántól függő főkapi-
tány, Giczy János védelme alatt. E telep tagjai Várad
környékén, be a török hódoltságba Gyuláig és még tovább
is, szerte «evangelizáltak». Egy másik ifjú jezsuita, a
híres «ördögüző» Láda Bálint, a székelységet kereste fel,
hol «mint az Isten angyalát», úgy fogadták. Sikeres
munkálkodása olyan nagy tetszésre talált, hogy a székely-
földön Csík és Gyergyó még több jezsuitát kivánt. A gyer-
gyói Lázárok szinte erőszakkal vették és vitték el maguk-
kal a fejedelem gyóntatóját s volt nevelőjét Leleszi atyát.
A jezsuiták folyton erősebbek és erősebbek lettek. Pos-
sevinus atya 1583-ban Kolozsvárt semináriumot alapí-
tott, mely semináriumra XIII. Gergely pápa évi 1200 arany
scudit, Báthory István pedig a szász papok census ca-
thedraticusából évi 1000 aranyat adott. A mint a semi-
nárium alapjai megvettettek, 1584-ben Campanus veze-
tése alatt újból 14 atya jött Lengyelországból Erdélybe,
kiket 1585-ben megint 12 más követett. Ezeken kívül
jöttek Bécsből is, mint Szántó István, Láda Bálint, Tho-
mány Mátyás, Törös György, kik mint magyarok, főleg
a missióban, prédikátorok gyanánt működtek. Az ország-
ban több helyen, jezsuita papok vezetése alatt, állandó
római katholikus gyülekezetek alakultak. Így p. o. a
szilágy-somlyói plébánia mellett, hol főleg az eretnek
felesége által hitében megingatott ifj. Báthory Istvánnak
megerősítése után, szép gyülekezet tömörült. Váradon a
 275

Szent-Egyed egyházát birták, melyet Báthory Kristóf még

1579-ben gazdag javadalmakkal látott el. A jezsuiták
által birt falvak hamarosan róm. katholikusokká lettek,
mert itt az atyák, «eligazítván a ministelliket», maguk
gondoskodtak a nép lelki életéről. Azután Szász-Fenes,
Torda, Marosvásárhely említtetnek névszerint, hova
jezsuita missionáriusok jártak, vagy állandóan alkalmaz-
tattak. Erős propagandát létesítettek Kővár vidékén, hol
Keresztury Kristóf kővári kapitány fáradhatlan buzgósá-
got, fejtett ki a jezsuiták és a róm. kath. hit mellett.*
Hogy a rekatholisátió annál sikeresebb legyen, a pápa
felhatalmazta az erdélyi jezsuitákat, hogy miután Erdély-
ben róm. katholikus püspök nincs, tehát a kiket papságra
alkalmasnak találnak, azokat bárhol, bármely püspöknél
és bármely időben felszenteltethetik. Báthory István
pedig a róm. katholikusokat, kik az erdélyi «magyar
egyház» révén a reformátusok egyházkormányzata alá
tartoztak, kivette a protestáns egyháziak jurisdictiója alól
és felhatalmazta a plébánosokat, hogy az egyházi ügyek
elintézésére, a perek megitélésére szabadon választhat-
nak maguknak egy egyházi személyt (vikáriust), a ki
évenkénti zsinatokon és szentszékeken a róm. katholiku-
sok felmerült ügyeit ellássa. Az anyagi támogatás sem
maradt annyiban. A pápa 1583-ban megengedte, hogy a
jezsuiták a Kolozsvárt volt ferenczrendiek birtokait teljes
joggal birhassák. Báthory István 1585-ben, a magtalanul
elhalt buzgó református főúrnak, Telegdi Miklósnak ösz-
szes birtokait a váradi róm. katholikus egyháznak és így
közvetve, az ezen egyházat biró és igazgató jezsuita pá-
tereknek adományozta. Ugyancsak a Báthory István en-

*
Socherus, 273. l. 330. l.
276

gedélyevel, a Kállay László végrendelete alapján meg-

kapták ennek összes vagyonát is.1
Báthory István pártfogása a jezsuitákat egészen elbiza-
kodottakká tette. Czivódtak a többi felekezetek papjaival,
sőt követőleg és erőszakosan is felléptek. A Schreck által
1581-ben kiadott vitatételeknek még évek mulva is vissz-
hangja van Laskói Csókás Péternek 1584-ben megjelent
művében, melyben az azok ellen, még fogarasi rektor-
sága alatt írt czáfolátát közzé teszi és ezenfelül a jezsui-
tákat is keményen megtámadja egy: «a jezsuita szekta
keletkezésének lefestése» czimű értekezésében.2 1585-ben
a Gregóriánum és Juliánum kalendárium körül keletke-
zik egy heves tollharcz a jezsuiták és a református lel-
készek között. Amazok élén Szántó István, ezekén pedig
Beregszászi Péter váradi lelkész áll. Ez a tollharcz az
ellentéteket igen kiélesítette.3 Mikor 1584-ben egy szász
származású jezsuita, Neotytus Péter, a csuhát ledobva,
a rendből és a róm. katholikus felekezetből kilépett,
Campanus, az erdélyi jezsuiták proprovinciálisa, a leg-
merészebb hangon követelte, hogy Neotytus és Franken
Keresztély, szintén ex-jezsuita, üldöztessenek és az ország-
ból számkivettessenek. A kormányzó tanácsosok ellent-
álltak ezen botor és vakmerő kivánságnak, de «egy csoda
által megindíttatva», — t. i. mindeniküknek egy-egy gyer-
meke hirtelen meghalt, — már hajlandók lettek volna en-
gedni; csakhogy ekkorra már mindkettő elmenekült.4

1
Codex Széchenyianus Tom. XI. 211—2., 217., 224., 226. l. stb.
2
Theorematum ... examen et refutatio Genf. 1584. R. M. K.
III. 729. 12. szám.
3
Beregszászi Péter De controversiis religionis ... Basel 1587.
R. M. K. III. 759. szám.
4
Socherus i. m. 307., 385., 341. l. Tört. Tár 18., 120. l.
 277

Hasonló kihivó és követelőző fellépést tanusított Szántó-

István is Váradon, kinek helyzete ott épen e miatt tart-
hatatlanná lett és Gyulafehérvárra rendeltetett át. De ő
Fehérváron is hasonló modorban járt el. Egy alkalom-
mal Kovachóczy Farkas kormánytanácsos gyermekeit
szégyenszemre kiutasította a templomból, hova azok
kiváncsiságból mentek. Ezt állítólag azért tette, mivel a
gyermekek «anyjuk által az istentisztelet zavarására oda
küldetve», a hitszónoklat alatt hangosan fecsegtek.*
Erdély rendei már torkig voltak a jezsuitákkal, de
Báthory István miatt semmit sem tehettek ellenök.
A lengyel király éber szemmel őrködött bántatlanságuk
felett és királyi bőkezűséggel halmozta el őket adomá-
nyaival. 1585-ben a gyulafehérvári kollegium megkapta
tőle a szent-mihályi puszta zárdát és ezenfelül évi 1000
aranyat és 500 frtot is. A jól ellátott atyák sikerei is
növekedtek. Már 40 rendtag működött Erdélyben, midőn
azonban egyszerre nagy csapás érte őket és munkájuk
eredményét végveszedelemmel fenyegette. Az 1586-ik évi
nagy pestis rövid pár hó alatt 26-ot szólított el közülök
a földi harcz szinteréről az örök béke honába. A forró
nyári időben pusztító pestis mind a 26 embert a lengye-
lek közül ragadta el, mire a többiek a ragályos beteg-
ségtől megijedve, missiót, híveket és mindent feledve,
teljesen elzárkóztak az emberektől s vigasztalás nélkül
hagyták híveiket. Ez a félénkség és a hívek cserben-
hagyása csaknem annyit ártott hitelüknek, mint a pestis
munkaerejűknek. A környezetükben élő kálvinista közön-
ség, főleg ezek papjai, a szinte fatalisticusan értelmezett
prædistinátióban vetett hittől áthatva, a betegségbe eset-

* Socherus i. m. 307., 385., 341. l. Tört. Tár 18. 120. l.

278

teknek segítségére siettek, őket lehetőleg gyógyították,

vigasztalták, bátorították, velők együtt imádkoztak és a
népet Isten irgalmával biztatták. Ezek a körülmények a
róm. kath. vallás ereje felőli vélekedésekben a mérleget
nagyon is a jezsuiták hátrányára billentették, A rájuk
nézve kedvezőtlen eredményt még fokozta az a meggyő-
ződés, hogy a pestis Isten haragjának a következménye:
büntetés, mely a «bálványimádás» feltámasztásáéit érte
a nemzetet. Ime a főfő «bálványozók» között volt leg-
erősebb a pusztítás és ők maguk is megrettentek, bűnös
voltuk érzetében, az Isten haragjától. De a pestis mellett
még nagyobb csapás volt az erdélyi jezsuitákra Báthory
Istvánnak 1586 decz. 2-án bekövetkezett halála, mely
őket legerősebb, szinte egyetlen támaszuktól fosztotta
meg.1 Az erdélyi kormányzatnak élén ekkor (már 1585 óta),
a triumvirátus helyett, Giczy János, volt váradi főkapi-
tány állott, ki eddig csak szükségből védte a jezsuitákat.
Már Váradon is elég gondot adott neki Szántó István
atya harczi kedve és az annak nyomában felsarjadt val-
lási egyenetlenség, melyet neki tiszténél fogva csillapí-
tani kellett. Ezen kívül tudta azt is, hogy a mi Erdélyben
a vallási béke megzavarására történt: az mind a jezsuiták
műve. Tőle tehát az atyák semmi jót sem remélhettek.2
A jezsuiták ügye most már sokkal gyengébben haladt
előre. Campanus 1586-ban Lengyelországba ment, hogy
a megapadt munkások számát helyreállítsa. De István
király halála után mindössze is négy jezsuitát tudott ide
küldeni. Ő maga is odakint maradt s helyette Vangrovicz
atya lett a proprovinciális, ki átvette a Zsigmond neve-

1
Socherus i. m. 307., 385., 341. l.
2
Fel is panaszolják a jezsuiták a kormányzó keménységét.
 279

lője tisztét is. Vangrovicz kapott ugyan még olasz- és

spanyolországi munkatársakat is, hanem most már lép-
ten-nyomon tapasztalniuk kellett, hogy nem a munkások
számától függ a munka sikere.
Az 1587. év folyamán tornyosodni kezdettek a vesze-
delem felhői a jezsuiták felett. Az okt. 22-re meghívott
kolozsvári országgyűlés olyan jelek között ült össze,
mintha a jezsuiták kitiltásával is kivánna foglalkozni.
Az atyák ijedten fordultak Rómába Aquaviva Claudius
generálishoz, a ki maga, valamint V. Sixtus pápa is, buz-
dító levelet intézett Zsigmondhoz, szivére kötvén, hogy
a rendtagokat oltalmazza meg. A generális kitartásra
buzdította a jezsuitákat is. Nem szabad — úgymond —
Zsigmondnak eltürnie, hogy nagybátyja és atyja emlékén
folt ejtessék, hogy azoknak törvényes rendelkezései kifor-
gattassanak. Ezek fentartandók a rendek ellenére is. Ha
pedig ez teljességgel lehetetlen volna: igyekezzenek az
atyák megmenteni azt, a mit lehetséges, legalább a gym-
nasiumot és az igehirdetés szabadságát. De ha teljesség-
gel kiüzettetnének: akkor se hagyják el a nyájat, hanem
a rendtagok egy részét Ausztriába és Lengyelországba
visszaküldvén, Vangrovicz a többiekkel maradjon helyén
és szétoszolva rejtőzzenek el, mint Angliában és Skócziá-
ban történik, készen levén «az igaz katholikus hitért»
vérüket is ontani ...*
Az országgyűlésen csakugyan heves viták folytak a
jezsuiták ügye felett. Sokan kivánták, hogy «a bálvány-
imádás» Erdélyből kirekesztessék. Ám tartson Zsigmond
magának, ha akar, egyet nevelőül és gyóntató papul kö-
zülök, de a többieknek se templomuk se iskolájuk ne

*
Socherus i. m. 379. l. 382. l.
280

legyen. Azonban a kormányzó és a tanácsosok, a lengyel

trón körüli küzdelmekre tekintettel, nem látták alkalma-
tosnak az időt e kivánságok teljesítésére. Zsigmond is
visszautasította a rendek kérését, de hogy őket némileg
lecsillapítsa, igéretett tett a marosvásárhelyi református
iskola segélyezésére és építésére; mit a rendek nagy kö-
szönettel fogadtak. A jezsuiták szorongva lesték az ered-
ményt. «Negyven óráig imádkoztak szakadatlanul» meg-
menekülésükért úgy a kollegiumban, mint a seminárium-
ban és a Mária-társaságban. De mikor elmult a vesze-
delem, határtalan öröm vett rajtuk erőt. Megmenekülé-
süket annak tulajdonították, hogy a kormányzó és a tanács
féltek, hogy majd az atyák eltávolításával Zsigmond
mellé «nem fog alkalmas nevelő találtatni, ki őt tiszté-
ben megtartsa». A fejedelem előtt azonnal színjátékokat
adtak elő, sőt elbizakodottságukban még vitatkozni is
akartak az unitáriusokkal a Krisztus istensége felől. De
már ennek Giczy útját állta, nehogy a vakmerőség ko-
molyabb zavargásokat idézzen elő.
Az a lágymeleg védelem, melyben a jezsuiták az ország-
gyűlésen részesültek, nemkülönben ezeknek kihivó visel-
kedése, még jobban ingerelte a protestánsokat, főleg ezek
papjait. Hunyadi Demeter, az unitárius püspök, járt elől
az elégedetlenség szitásában. Reá mutatott a kolozsvári
jezsuita kollegiumra, mint a babonák melegágyára és
arra, hogy a térítéssel a pápai zsarnokság útja készíttetik
elő. Hozzá csatlakoztak a kálvinisták, kik Gyulafehérváron
és Váradon épen úgy érezték a jezsuita hivalkodás kel-
lemetlenségeit, mint az unitáriusok Kolozsvárt.*
Mikor a következő (1588.) év elején elterjedt a hír,

* Socherus i. m. 379. l. 382. l.

 281

hogy Giczy János, elkeseredve a Báthory testvéreknek

ellene irányuló áskálódásaitól, a kormányzóságról le akar
mondani és az uralom Zsigmondra megy át:1 a vallás
miatti izgatottság teljesen erőt vett a lelkeken. Mi fog
most történni, ha a jezsuiták növeltje kezébe veszi a kor-
mányt; holott eddig is, míg református főurak tartották
azt, a jezsuiták elhatalmasodtak és rengeteg vagyont
gyűjtöttek össze? Nincs más mód a béke fentartására,
mintha a jezsuiták kiüzetnek és ha csak azon feltétel
alatt egyeznek bele Zsigmond nagykorusításába, hogy ő
az idevonatkozó törvényt szentesítse.
Az októberi enyedi országgyűlésen szóba is került a
jezsuiták kitiltása. Azonban Zsigmond, kit mult évi maga-
tartásáért a pápától és a jezsuita generálistól nyert külö-
nös dicséret nagyon is fellelkesített, határozottan ellene
szegült a rendek kivánságának. Kijelentette, hogy «az
atyákat és a róm. kath. vallást még saját magának, vagy
országának veszedelmével is meg fogja védelmezni». Sőt
megesküdött, hogy ő is a jezsuitákkal áll vagy esik. Az
országgyűlés az adó megtagadásával fenyegetődzött ,és
kijelentette, hogy a jezsuiták kiüzését kimondó törvény
megtartására esküt is kiván a fejedelemtől. A jezsuita
atyák a gyűlésen maguk mellett szónokoltak és ezzel csak
ingerelették a rendeket. Végre Zsigmond, kit az adómeg-
tagadás is igen bántott és már nagyon szeretett volna
önálló is lenni, azzal a kijelentéssel, hogy az ügy igen
fontos és nagy megfontolást igényel, belenyugodott az
országgyűlés szétoszlásába, de egyszersmind deczember
8-ra Medgyesre újabb országgyűlést hivott össze.2

1
Erd. orsz. gyül. emlékek III. 78—9. 235. l. Chronicon I. 81. l.
2
Ugyanott.
282

A kormányzó és a tanácsurak, kik jó előre tudták, hogy

milyen izgatottságot fog felkölteni Zsigmond nagykorúsí-
tásának ügye, mindenképen azon igyekeztek, hogy az ifjú
fejedelmet kiragadják a jezsuiták karjai közül. Még Brutus
Mihályt, Báthory István jeles történetíróját is udvarába
akarták hozni, hogy Zsigmond ennek históriájából meg-
ismerve az erdélyi régi viszonyokat, vallási szempontból
merev álláspontjától eltérítsék. De a jezsuiták nem en-
gedték ki kezeik közül a fejedelmet. Az ex-augusztinus
Brutus nem jöhetett Zsigmond udvarába, hanem helyette
Vangrovicz magyarázta meg a fejedelemnek, hogy a róm.
katholikus hit révén minő dicsőség várakozik reá és csa-
ládjára.*
Az enyedi és medgyesi országgyűlés között eső rövid
időt a jezsuiták és ellenfeleik egyaránt hasznosítani akar-
ták a maguk javára. Az atyák mindenfelé segítségért
folyamodtak. Irtak Báthory András bibornoknak, Zá-
mojszky lengyel kancellárnak, Campanus provinciálisnak.
Odahaza november 4-én egy terjedelmes memorandumot
nyujtottak át a fejedelemnek; felkeresték és a hit védel-
mében kitartásra buzdították a róm. kath. főurakat és
befolyásosabb nemeseket. Maguk az időt imádságban és
lelkigyakorlatokban töltötték, sőt a nyilvános önkorbácso-
lást is előszedték, hogy Isten haragját kiengeszteljék,
vagy még inkább, hogy az ilyen látványokhoz nem szo-
kott nép rokonszenvét megnyerjék. Tételeket készítettek
az igaz és hamis képtiszteletről. A kollegiumbeli ifjak is
hősies önvédelemre készültek. Azonban az ellenük fel-
támadt ellenszenvet nem tudták mérsékelni. Levelezé-
seikkel is csak annyit értek el, hogy Campanus írt érde-

*
Daróczy G. Ortus et progressus ... 1736. 59. l.
 283

kökben Zsigmondhoz, Zámojszky pedig Giczyt biztatta,

hogy ne mondjon le és a jezsuiták kiüzését a Zsigmond
nagykorusításának elhalasztásával tartóztassa fel.*
De nem voltak ám restek a protestánsok sem. A refor-
mátus papok behivták magyarországi atyjokfiait és maguk
is tömegesen sereglettek Medgyesre. Ott volt a debreczeni
püspök, Gönczy György, Derecskei Ambrus, Nádudvari
Tamás, Bányai János és más lelkészek társaságában. Az
erdélyi három protestáns püspök, egyházuk espereseivel
és kitünőbb papjaival, mindnyájan eljöttek. A nemesség,
urak és polgárok nagy számmal gyűltek be Medgyesre.
A jezsuiták azt hirdették, hogy maga a kormányzó, Giczy
János, külön követei által csődítette egybe a kisebb
nemességet, hogy ezeknek nagy számával, lármájával és
fenyegetőzésével hasson Zsigmondra. De inkább a nagy
közösügy, a közös veszedelemtől való félelem volt az, a
mi a rendeket olyan nagy számmal összehozta. A leg-
tekintélyesebb urak állottak a kitiltást követelő ország-
rendek élén, mint pl. Bánffy Boldizsár, Wesselényi Ferencz,
Vass György, Alárdi Ferencz, Forró János, Bornemissza
János, Gerendi János a magyarok, Pernyeszi István
és Sigér János a székelyek közül.
Az országgyűlés deczember 10-ikén kezdődött meg. Az
első lépés az volt, hogy az egyháziak felhivattak: vajjon
van-e valami kivánságuk s előterjeszteni valójuk a vallás-
ügyben. Toronyai Máté, református püspök emelkedett
szólásra és keményen kikelt a jezsuiták ellen, kik a «pápás
bálványozást» terjesztik. Utána Hunyadi Demeter unitá-
rius püspök beszélt hasonló modorban. Mikor másnap a
fejedelmi előterjesztések leérkeztek, az országrendek

*
Socherus i. m. 361. I. Szamosközi IV. 378. l.
284

semmibe sem akartak belekezdeni, míg a jezsuiták felől

Enyeden megkezdett, de félbe szakadt tanácskozások fel
nem vétetnek és a kitiltó határozat ki nem mondatik.
E tárgyban feliratot fogalmaztak és ezt hozzájárulás
végett a fő- és tanácsurakhoz küldötték, a kik megkisér-
ték a rendeket a felirat beterjesztéséről lebeszélni; de
hasztalanul. A jezsuiták is megjelentek a rendek előtt,
hol Vangrovicz viceprovinciális latin nyelven, Szántó
István pedig magyarul tartott szónoklatban védelmezték
a szerzetrendet az ellene felhozott várlak ellenében. Azután
Keresztury Kristóf kővári kapitány benyujtá az atyák
emlékiratát is. A jezsuiták távoztával az unitárius püspök
és az enyedi református esperes, Koppányi Orbán a papság
részéről, — a világiak közül pedig Kolozsvár képviselői
emeltek szót, felsorolván mindazokat a sérelmeket, a me-
lyeket az állam és a vallás a jezsuiták betelepítése által
szenvedett. Deczember 12-ikén a rendek, a tanácsurak
ellenzése daczára is, egy küldöttség által a fejedelem elé
terjesztették feliratukat. A fejedelem válasza azt tartal-
mazta, hogy ő a rendek kérésének eleget nem tehet és
felhívta a rendeket, hogy lássanak a tárgyalásokhoz.
Azonban erre az «ország» nem volt hajlandó, hanem,
deczember 14-én egy emlékirattal ismét a fejedelemhez
fordultak.
A nyomás hatása alatt a fejedelmi tanács azt határozta,
hogy az összes jezsuitákat egy helyre, Monostorra fogja
összeszorítani és ezt a fejedelem tudtokra is adta az
atyáknak. Azonban a viceprovinciális rendtársai nevében
kijelentette, hogy jogaikból egy hajszálnyit sem hajlandók
engedni és semmi egyezségbe bele nem mennek. A feje-
delem ezen kijelentés daczára is azt a javaslatot terjesz-
tette az országrendek elé, hogy Gyulafehérvárról, Szent-
 285

Mihálykövérői, Váradról, Kolozsvárról eltávolítja a jezsu-

itákat és egy helyen, Kolozsmonostoron telepíti le. Az
engedékenység még jobban feltüzelte a rendeket, hogy
kivánságuk keresztülvitelét kierőszakolják. A hangulat
ingerült, szinte izzó volt. Fegyveres zendüléstől lehetett
tartani, ha a rendek kívánsága nem teljesíttetik. Ők a
jezsuiták kiüzését követelték. Hiszen a fejedelem ajánlata
szerint a Váradról bejövökkel még szaporodott volna az
erdélyi jezsuiták száma és nem volt semmi biztosíték
sem arra, hogy a jezsuiták csakugyan egy helyen marad-
nak, tanítanak és térítő utakat nem fognak tenni az
országban.
A válságos helyzetben Giczy János lépett közbe a
fejedelemnél, figyelmeztetvén őt az ország izgatott han-
gulatára és hogy «az ország könnyebben kap magának
más fejedelmet, mint a fejedelem más országot.» Zsigmond
belátta Giczy szavainak igazságát. Látta, hogy sohasem
jut a kormányhoz, ha csak nem enged a rendek kiván-
ságának. Engedett tehát; azt forgatván fejében, hogy a
fejedelmi hatalom kézhezvétele után majd másképen fog
cselekedni. Ezt titokban a jezsuitáknak is tudtul adta.
A fejedelem elhatározása az országrendek között óriási
lelkesedést keltett. Csak a kevés számú római katholiku-
sok fogadták azt szomorúan. A két magyar püspök nagy
örömmel mondott köszönetet a rendeknek kitartásukért
s annak gyümölcseért: a jezsuitákat kitiltó törvényért.
A jezsuiták, kikre nézve ez a határozat igen szomorú
karácsonyi ajándék volt (deczember 16. a régi. és 26 az új
naptár szerint), a fejedelemtől eltávolíttattak, a vele való
találkozástól is elrekesztettek és a távozásra 25 napnyi:
időhaladékot nyertek. Az országos törvény szerint, a
jezsuiták az országból örök időkre kitiltattak, javaik a
286

kincstárra szállottak és megállapíttatott, hogy ezek a

javak soha papokra, barátokra ne szállhassanak semmi-
képen; a fejedelem és a róm. katholikus urak, nemesek,
tarthatnak maguknak egy-egy magyar papot, vagy bará-
tot, (de nem jezsuitát) és ezt fizessék maguk, a népre ne
erőszakolják; a váradi Szent-Egyed-egyháza a reformá-
tusoknak visszaadatott; a fejedelemség területén levő
három protestáns egyház szabadsága megerősíttetett s
az újítások eltiltattak; az oláhokra nézve az eddigi tör-
vények érvénye fentartatott.1
A mint a vallásügyi törvény meghozatott, az ország-
gyűlés többi tárgyai már simán folytak le. A legfontosabb
és Erdély következő 15 évi nyomorúságát maga után
vonó határozat: Báthory Zsigmondnak nagykorúsítása
volt. Zsigmond a hozott törvényeket mind szentesítette,
megesküdött azoknak s az ország jogainak, szabadságai-
nak megtartására, és ezzel a fejedelmi teljes hatalmat
kezeihez kapta. Az öreg Giczy pedig, a ki míg erői meg-
engedték, Erdély felvirágozásának, megerősödésének és
belbékéjének a fellendítésén munkálkodott, most lemond-
ván kormányzói tisztéről, visszavonult. «Kezébe adtátok
a gyeplőt, — mondá jóslatszerűen, — megbánjátok.» És
két héttel a medgyesi országgyűlés szétosztása után
Gyulafehérvárt meg is halt s ugyanott eltemettetett.2
Giczy kormányzósága valósággal aranykorszak volt

1
Kurz: Nachlese auf dem Felde der ung-sieb. Geschichte,
Kronstadt 1840. 122—51. l. Chronicon Fuchsio ... I. 81. s köv. l.
Socherus i. m. 393. s köv, l. Erd. orsz. gyül. emlékek III.
248—57. l. Illia, Daróczy, Veszely i. m.
2
Erd. orsz. gyül. emlékek III. 190. l. Jakab E. A Ghyczyek
Erdély történetében Budapest 1876.
 287

Erdély életében. De fájdalom! csak rövid ideig tartott.

Ez a Magyarországból beköltözött, iskolázatlan — még
latinul sem tudó — vitéz katona, kiváló bölcs kormány-
zója volt Erdély ügyéinek. Háború s belső zavarok nem
háborították fel idejében az ország nyugalmát. A vallási
egyenetlenséget csak a jezsuiták szították, ellenben a
protestánsok a legszebb békében megfértek egymás mel-
lett. A közös ellenség egymásra utalta, jóbarátokká, elv-
társakká tette őket és így a régi egyenetlenség hullám-
fodrai teljesen lecsillapodtak. A Dávid Ferencz korabeli
izgalmas vallási tusák eltüntek az események színpadáról.
A református, evangélikus és unitárius egyházak szilárd
keretekhez jutottak és bár mindegyik felekezet magát
tartá is egyedül igaznak: most már békésen összesimul-
tak. A tanuló ifjúság: leendő papok és világi urak egy-
aránt, ismét felkeresik a külföldi egyetemeket, úgy hogy
Bod Péter szerint — «bővölködik vala akkor Erdély nagy
tudományu, sokat látott-hallott, idegen országokban tanult
református uri emberekkel.» A református egyház, mely
Báthory István és még inkább Báthory Kristóf idejében
egészen megerősödött, az ország főrendei s nemesei közül
a legkitünőbbeket magáéinak vallhatta. Csak a tanács-
urak között is, a kormányzón kívül, Csáky Pál és Dénes,
Kendi Sándor és Ferencz, Kovachóczy Farkas, Sombori
László, Gálfi János, Gyulai Pál, Iffju János, Bocskay
István reformátusok. Az ország vezető családjai közül
az Apafi, Bánffy, Bethlen, Giczy, Horváth, Kendi, Kun,
Kemény, Geszti, Gyulaffy, Sibrik, Lónyai, Vass és más
családok vagy egészen, vagy jelesebb szereplő tagjaikban
reformátusok voltak, — Az egyház kiterjedése kevés
hiával elérte azt a területet, a melyet mai napig is elfog-
lal. Nyolcz esperességében és két dekanatusában mintegy
288

350 gyülekezet lehetett. Nevezetesebb iskolái is voltak,

melyek szép virágzást értek el, mint pl. a gyulafehérvári,
a marosvásárhelyi, a nagyenyedi, szászvárosi, fogarasi,
dévai, udvarhelyi, szentgyörgyi és kézdivásárhelyi közép-
és felsőbbfokú tanintézetek.*
A mint Báthory Zsigmond kezeihez vette a kormányt,
fenekestől felfordultak a vallásügyi viszonyok a fejede-
lemségben. Első dolga az volt, hogy a távozó jezsuitákat
jó bizonyítványnyal látta el, ajánlásokkal bocsátotta útnak,
megbíztatván őket: «tudom én, hogy mit cselekszem.»
A rejtélyesnek látszó szavak értelmét bárki s így a jezsu-
iták is megérthették. Bővebben ki is fejtette ezt Zsigmond
a pápának és a jezsuita generálisnak írt bűnbánó levelé-
ben, melyet Bodoni István által küldött Rómába. A pápa
szelid dorgálással felelt. Figyelmeztette bűne nagyságára
de azért bűnbánata és töredelmessége jutalmazásául meg
is vigasztalta. Felhatalmazta, hogy maga mellé gyón-
tatóúl világi, vagy szerzetes papot vehessen, a ki vele
együtt a jezsuiták visszavitelében s a római katholikus
egyház helyreállításában munkálkodjék és a kit feljogo-
sított arra, hogy Zsigmondot a medgyesi országgyűlésen
letett esküje alól, a hét bűnbánati zsoltárnak, holmi
kegyes cselekedetek által is megváltható s minden pén-

*
Bod P. Polikárpus 39. l. — Kendi Sándort, Gálfi Jánost,
Gyulai Pált Kanyaró F. i. m. 215. l. «a Báthory-ház legerősebb
unitar. oszlopának» nevezi. Hogy Kendi nem volt unitárius,
erre nézve l. Defensio Fr. Davidis 271. l., — hogy Gálfi sem,
ezt mutatja a végrendelete l. Erd. orsz. történetei tára I. 77. l.
Gyulai Pálról csak annyit tudunk, hogy végrendeletében a
kolozsvári unitárius — és a marosvásárhelyi református isko-
lákról egyaránt megemlékezik. Tört. Tár 1900. 116. l. Bod Pé-
ter reformátusnak mondja őt. i. h.
 289

teki napon való elimádkozása feltétele alatt, felment-

hesse.*
A pápai felmentvény által megvigasztalt Zsigmond
fejedelem öröme és buzgalma nem ismert határt. Az
elűzött jezsuiták színjátékaitól s más mulatságaitól meg-
fosztatván, egyelőre azzal kárpótolta magát, hogy Olasz-
országból jó zenészeket hozatott, kik úgy a hogy pótol-
ták a jezsuiták helyét. Buzgalmának azonban már kelle-
metlenebb eredményei lettek a protestánsokra nézve.
Mindjárt 1589-ben behívta Lengyelországból unokatest-
véreit. Báthory Andrásnak, a vármiai biboros püspöknek
az u. n. nagy-sajói tartományt ajándékozta, aki az itteni
református és evangélikus lelkészeket elűzte s helyökre
később jezsuitákat telepített. Báthory Boldizsár Fogaras
földét kapta és ő Fogarasból a református és néhány
szomszédos helységből az evangélikus lelkészeket kergette
el. Báthory István pedig a Szilágyságban Hadadot és
Zilahot igyekezett rekatholizálni.
A Lengyelországból beköltözött Báthory-testvérek csak
megkezdették, de nemsokára a jezsuiták már teljes erő-
vel folytatták is a rekatholizálás munkáját. Zsigmond
fejedelem a jezsuitáknak, ezek generálisának és a pápának
s megigérte, hogy az atyákat visszahozza. Ezen igéreté-
nek megfelelően, a jezsuiták jószágait érintetlenül hagyta
s azoknak birtokába a fiscust be sem iktattatta. A jezsu-
iták, kik türelmetlenül várták a visszatérés idejét, Undó
Márton egri kanonokot küldték Erdélybe, hogy a feje-
delmet szorgalmazza. De Zsigmond óvatosan igyekezett
haladni. Nem telepítette őket egyszerre vissza, hanem
egyenként hívta be az álruhában járó atyákat. Így jött

* Veszely i. m. 217—24. l.
290

vissza Moldvából az «ördög-űző» Láda Bálint, ki a

fogarasi ref. parochiát elfoglalta. Majd később (1591.)
három atya jött be, a szerzetesi öltöny helyett kanonoki
ruhában és ezek a gyulafehérvári kollégiumban teleped-
tek le. Ugyanezen évben jött be Carillo Alfons is, kinek
«magasabb politikája» annyi gyászt és szerencsétlen-
séget hozott az «absolutus princeps» által megnyomorí-
tott erdélyiekre.1
Időközben a fejedelem a rendek ellenállását is igye-
kezett kipróbálni. Az 1590. évi fehérvári országgyűlés
(2. t.-czikk), a protestáns papság ellentállása daczára
bevette az új kalendáriumot, a mely körül még öt évvel
az előtt is olyan elkeseredett irodalmi harcz volt. Nem
tudjuk megmondani, hogy az erdélyi református és uni-
tárius papok miképen viselkedtek ezzel a törvénynyel
szemben; de a magyarországiak még 1597-ben is védel-
mezik a régi naptárt tasnádi zsinatjukon. Az evangélikus
papok is ellenkeztek egy ideig, de a szász univerzitás
nyomása alatt még abban az évben, (1590.) «decz. 31-én,
a jezsuitákkal együtt ülték meg az úr születése napját.»2
Tehát mégis csak sikerűit a pápa által diktált Gergely-
féle naptárnak elfogadtatása, melyet Zsigmond sem azért
erőszakolt, mert jobb, a protestánsok sem azért támad-
ták, mert rosszabb a Juliánus naptárnál, hanem mind-
kettő eljárásának oka abban volt, hogy az új kalendáriumot
a pápa akarja.
De volt a fejedelemnek ennél az ügynél egy szomorúbb
próbatétele is. Báthory Zsigmondról az járt közszájon,

1
Socherus i. m. 405—6. l. Daróczy i. m. 107—8. l.
2
Erd. orsz. gyül. emlékek. III. 374. l. Album Oltardinum
Deutsche Fundgruben N. P. 31. l. Chronicon Fuchsio ... I. 85. l.
Kiss Á. i. m. 698—706., 733. l.
 291

hogy «az markát tele hozta vérrel, mikor született.» Az

ezen mondással jellemzett vérengző természet hamarosan
kitört belőle. És első gyilkossága is vallásügyben történt,
a mikor Pribék Péter, székelyudvarhelyi református ne-
mest, ki egy pápista-temetés alkalmával, egy ablakból
«az kereszthez, melyet a halott előtt visznek volt a deá-
kok, hozzá lütt egy puskával, jóllehet nem talált volt»,
elfogatta s törvényt sem tétetvén reá, Mindszenti Benedek
főkapitány által lefejeztette.*
Az álruhás jezsuitáknak lassanként beszivárgó serege
és mindjobban érvényesülő befolyása hamarosan felkel-
tette a rendek elégedetlenségét. Az 1591. (nov. 5—20.)
évi fejérvári országgyűlésen megint izgalmas jelenetek
fordultak elő. A rendek megsejtették, hogy mi járatban
van Carillo Alfons Erdélyben és miért járt Józsika István
a fejedelem követségében Rómában. Már ekkor szövődnek
Zsigmond török-ellenes és Habsburg-barát politikájának
a szálai, melyeket VIII. Kelemen pápa és a jezsuiták
tartottak kezükben. A jezsuita-forrás szerint: «Kelemen
pápa, hogy az erdélyi rendek ,vallás-ellenes‘ törekvéseit
meggátolja, arra igyekezett, hogy Zsigmondot a török
ellen Rudolf szövetségesévé tegye. Zsigmond pedig meg-
tudván a pápa akaratát, ettől fogva keresi a Rudolf szö-
vetségét.» És a rendek, habár még nem állott is előttük
tisztában a cselszövény, de érezték, hogy Erdély szabad-
ságát veszély fenyegeti. Ezért a fehérvári gyűlésen állí-
tólag fenyegető hangok is emelkedtek, hogy «inkább a
török kezébe juttatják Erdélyt, mintsem a jezsuita atyákat
megtűrjék.» A valóságban pedig azt kivánták a fejedelem-

* Szamosközi tört. maradványai IV. 23. l. M. H. H. I. oszt.

XXX. köt.
292

től, hogy a medgyesi (1588. évi) törvényczikkeknek érvé-

nyét állítsa helyre. A fejedelem kérésére azonban haj-
landók az engedményre és megelégesznek azzal, hogy a
jezsuiták Gyulafehérvárt, a fejedelem mellett és Monos-
toron, a fejedelem kolozsvári útjaira tekintettel, mint
papok ám működhetnek, de kollégiumuk ne legyen, mis-
siót ne tartsanak és Kolozsvárról távolíttassanak el.
Hasonlóképen törvénybe foglalták azt is, hogy Fogaras-
ból, Szeszármáról, Hadadból az oda újonnan betelepedett
római katholikus papok kivittessenek, Sajón és Szőlősön
(Várad mellett) vizsgáltassák meg, hogy a róm. katholikus
vallás a medgyesi czikkek előtt vétetett-e be; végül, hogy
Váradon a Szent-Egyed egyházára vonatkozó medgyesi
végzés megtartassék.*
A református egyház már ekkorra a leghatalmasabb
lett Erdélyben. A rendek úgy fogalmazzák a törvényt,
mintha az egész ország református lenne. Szólnak a
fehérvári, «mi religiónkon való ekklézsiának, schólának
és azokban való tanítóknak» védelméről, a csikszékbeli
reformátusok oltalmáról s kötelezik a fejedelmet, hogy
templomaikról gondot viseljen.
De az országgyűlés csak kivánságot, kérést fejezett ki.
Azoknak teljesítése, illetőleg megtartása Zsigmondtól
függött, a kinek pedig épen ellenkező tervei voltak. Kővár
vidékét már Keresztury Kristóf egészen rekatholizálta.
Udvarhelyszéken Mindszenti Benedek főkapitány hasonló
igyekezettel forgolódott és Székely-Udvarhelyt a refor-
mátusokat mindkét templom használatából kitudta s a
templomokat és a particulát a jezsuitáknak juttatta.

* Daróczy i. m. 109. l. Szamosközi IV. 66. 380—1. l. Erd.

orsz. gyül. emlékek III. 385—6. l.
 293

Csík- s Gyergyó-Székben Báthory András kardinális a

református gyülekezeteket megszüntette és itten a róm.
kath. főesperességet helyreállította. Maga Zsigmond feje-
delem Váradon akarta megtörni a reformátusok erejét és
mikor 1592-ben Bocskay Istvánt ide kapitánynyá kine-
vezte, egyik kötelességéül egyenesen a «katholikus keresz-
tyének» oltalmazását írta elébe.1
Az 1591. évi fehérvári törvénynyel meg volt törve a
jég a jezsuiták számára. Most már szabadon lélegzhettek
és bátorságot merítve, a törvények tilalmaival sem törőd-
tek többé. VIII. Kelemen pápa is értesülvén a fordulat-
ról, még többre buzdította a fejedelmet. Báthory András-
hoz intézett levelében (1592 márcz. 2.) arra inti a kardi-
nálist, hogy a jezsuiták teljes bebocsáttatását is eszkö-
zöljék ki, továbbá, hogy a fejedelmet katholikus nővel
házasítsák össze. Örömmel fogadták Rómában Báthory
András egyházszervező munkásságát is és hogy a kezdet
nehézségeit annál könnyebben le lehessen győzni, VIII. Ke-
lemen egy brévéjében (1592 márcz. 12.) az erdélyi jezsuitá-
kat számos jogosítványnyal látja el, mely jogosítványok a
püspöki és parochusi iurisdictio, illetőleg dispensatio több
tárgyát foglalják magukban, (quinquennales facultates).2
Míg egyfelől lázasan folyt Erdély rekatholizálása, az
alatt a másik oldalon Carillo s társai megérlelték a török-
től való elszakadás gondolatát a fejedelemben, sőt leg-
bizalmasabb környezetének lelkében is. Rendkívül fontos
dologról: Erdély életéről volt szó ennek a lépésnek a
megtételében. A pápa, a császár, a gyóntató, a jezsuiták,

1
Veszely K. i. m. I. 301—7. l. Erd. orsz. gyül. emlékek
III. 408. l.
2
M. N. Muz. Codex Széchenyianus Tom. XI. 297. l. Szamos-
közi IV. 381. l.
294

a római katholikus vallású főurak, sőt még két reformá-

tus főúr, Bocskay István és sógora, Geszti Ferencz is
a törökkel való szakítás és a Rudolffal kötendő véd- és
daczszövetség mellett foglaltak állást. Lehet-e csodál-
kozni, hogy Zsigmond fejedelem, kiről nevelője, Leleszi
atya már gyermekkorában megjövendőlte, hogy «mind-
kettő megleszen: mint memoriája, mint intellectusa, de
judiciumja sohasem»,1 teljesen képtelen volt megitélni a
teendő lépés következményeit és nem tudta más szem-
pontból felfogni az erdélyiek vonakodását, mint az eret-
nek megátalkodottság eredményét. Pápai nunciusok és
császári követek egymásnak adták át a kilincset a gyula-
fehérvári fejedelmi palotában, míg végre Zsigmond bátor-
ságot kapott arra, hogy a már kész szakítás és új szö-
vetség tervezetével az országrendek elé lépjen. A fejede-
lem előterjesztésének rövid idő alatt két államcsíny lett
a következménye, melyek közül az első a török-párt
győzelmével és Zsigmond lemondásával végződött, a
nyomban reá következő másik pedig Zsigmondot újra a
fejedelmi székbe ültette, az ellenzék vezéreit, számszerint
17-et, vérpadra, börtönbe és számkivetésbe juttatta.
A kivégzettek között látjuk református egyházunknak
legerősebb oszlopait: a három Kendit, Sándort, Gábort
és Ferenczet, Kovachóczy Farkast és Szalánczy Lászlót.
A kivégzett, vagy bebörtönzött főurak között csak egyet-
lenegy, a Zsigmond utódjának kiszemelt Báthory Boldi-
zsár, a fejedelem unokatestvére volt római katholikus, a
mi arról tesz tanubizonyságot, hogy a politikai szövetség
tervezete és ellenzése vallási eszmékkel is át volt szőve.2

1
Tört. Tár 1889. 65., 68. l.
2
Erd. orsz. gyül. emlékek. III. 316—39. l.
 295

A nagyszabású politikai gyilkosság egyszerre megvál-

toztatta az erdélyi rendek magatartását. Megszünt a po-
litikai, meg a vallási ellenzék. Zsigmond és jezsuitái
teljesen szabadon diktálhatták a törvényeket, köthették
a szövetségeket, foglalhatták a templomokat és üldöz-
hették a protestáns lelkészeket. És nem is voltak restek,
hogy mindezekben eredményeket mutassanak fel. A véd-
és daczszövetség Rudolffal forma szerint megköttetett.
Zsigmond a szövetség nagyobb erejéül Károly steiermarki
herczeg egyik leányát, a későbbi II. Ferdinánd császár
nővérét, Mária Krisztiernát nőül vette. Hogy a fejedelem-
asszony rangjához illendő templomban járhasson, 1595. évi
márczius 5-ikén «a jezsuiták ösztökélésére» «csellel és
erőhatalommal» elfoglalta a reformátusoktól a gyula-
fehérvári székesegyházat, melyet virágvasárnapján (már-
czius 19.) a jezsuiták «pápás módon felszenteltek». A fel-
szentelés nagy körmenettel és fényes misével történt.
A menetben a fejedelem maga hajadonfővel vitte a szen-
telt víztartót, míg kancellárja, Józsika István, az apostata
szászvárosi református lelkész, Szilvási János, egy luthe-
ránus pap hitehagyott fia, Benkner Márk és több más
régi és új római katholikusok pedig gyertyákat hordoz-
tak. Az első misénél is a fejedelem, a már említett fér-
fiakkal együtt végezte a ministráns-gyerekek tisztét.*
Midőn 1595 ápril 16-án összejött a fehérvári ország-
gyűlés, mely már többé nem a templomban, hanem a
felső várban tartatott, az országrendek «örömmel» vették
tudtul a fejedelem házasságát, jóváhagyták a Rudolffal

*
Chronicon Fuchsio ... I. 120. l. Erdélyi Prot. Közlöny
1876. 20—22. l. Album Oltardinum 33. l. Szilágyi Sándor; Carillo
Alfons élete és diplomáciai működése, Budapest 1877. 22. l.
296

kötött szerződést, megszavazták a török elleni háborúra

szükséges pénzt és katonaságot, szentesítették a múlt évi
kivégzésekre vonatkozó fejedelmi eljárást s meghozták az
u. n. «jus ligatumot» és foglalkoztak még a vallás ügyé-
vel is. Ezen vallásügyi törvények (15—18. törvényczikk),
épen úgy, mint a többi elől említettek, Zsigmond nagy
hatalmáról és a rendek teljes megalázkodásáról tesznek
tanubizonyságot. Megerősítik a négy recepta religió sza-
badságát, tiltják az innovatiót s végül, a mi a legfonto-
sabb: eltörlik a medgyesi czikkeket s felmentik a feje-
delmet az azok megtartására letett esküje alól. Mindössze
is azt kérik a fejedelemtől, hogy a jezsuiták Fehérváron,
Monostoron és Kolozsváron lakjanak, kollégiumot csak
itt tarthassanak, de Váradra és Erdélybe egyebüvé le ne
telepedjenek és a protestáns lelkészekkel ne versengjenek.
Alig mutatja valami jobban a rendek ellenállásának a
megtörését, mint a 16. t.-czikk, melyben a gyulafehér-
vári református templom elfoglalása után egy hónap
múlva azért könyörögnek a rendek, hogy «a minemű
tanítók, praedikátorok, az római religión kívül, az egyéb
recepta-religiókon Kolozsvárott, Fehérvárott és egyéb
helyeken is vannak, azok se személyekbe, se iskolájokba,
se templomokba, se jövedelmekbe, se semminemű álla-
potjokba meg ne háboríttassanak.*
A mint Zsigmond, az «absolutus princeps», a zsarnok-
ság útján nagy léptekkel megindúlt és a török-ellenes
szövetségnek központjává lett: úgy a pápával, mint a
császárral fennálló összeköttetése még jobban élesztette
a római egyház uralomra juttatása iránti vágyát, mely-
nek betöltésében a megfélemlített rendek részéről igen

* Erd. orsz. gyül. emlékek III. 472. l.

 297

kevés akadálylyal találkozott. Vallásügyi politikáját már

tulajdonképen nem is ő, hanem a pápai nunciusok és az
udvarában sürgő-forgó jezsuiták intézték az ő szája-ize
szerint. A templom-foglalás és lelkész-üldözés nem szü-
netelt, sőt még erősebb mértékben folyt. A fejedelem-
asszonynak hitbérül, jegyajándékul és a hozomány bizto-
sításául lekötött uradalmakban megszünt a protestáns
istentisztelet s elkergettettek a lelkészek. Így történt ez
Fogaras földén most már másodízben, így Monorán és
másutt.1 Midőn a fejedelem szerencsétlen házasságától
szabadulni kivánt s pappá, bibornokká akart lenni s le-
mondását forgatta fejében, hogy a pápát annál inkább
megnyerje terveihez, valami nagyot akart a római egy-
ház érdekében létesíteni. 1596-ban Naprágyi Demeternek
adta Gyalut, honnan Báthory András a református püs-
pököt, Toronyai Mátét eltávolította.2 1597-ben helyre-
állította a gyulafehérvári püspökséget, melyre előbb
Carillo Alfonsot, az oly sok diplomátiai szolgálatot tett
jezsuitát akarta kinevezni, majd ennek vonakodása után
Naprágyi Demetert nevezte ki.3 Mit törődött ő most már
az 1556. évi törvényekkel. Ő befejezett tényeket akart
teremteni és aztán ám lássa az ország, hogy miképen
boldogul a császárral, kinek kezébe készült juttatni Erdély
kormányát.
Mialatt Prágában a Zsigmond lemondására és Erdély-
nek Rudolf kezeibe adására vonatkozó tárgyalások foly-
tak, idehaza Zsigmond mindegyre erősítgeti a jezsuitákat.

1
Chronicon Fuchsio I. 234. l. Erd. orsz. gyül. emlékek III.
346., 385. l.
2
Szamosközi IV. 19., 55. l. Szilágyi Sándor: Carillo Al-
fons. 29. l.
3
Szeredai Antal: Notitia Capituli Albensis 223—8. l.
298

Az 1597. év folyamán a kolozsvári jezsuitáknak adja

Mákót (april 27.), azután Monostor és Szent-Benedek
birtokába iktatja őket (deczember 26.), a bor-, buzavám
és harminczad alól mentességet ad nekik (julius 10.), a
tizedbérletből évi 1000 frt adományt rendel számukra
(deczember 26.), a gyulafehérvári kollegiumnak pedig
Baromlak egy negyedét adományozza (jun. 16.).1 Ugyan-
ezen évben beviszi Váradra is a jezsuitákat és «elfeled-
kezvén országbeli híveinek generális constitutióiról, sőt
meg nem emlékezvén az ő maga juramentomáról is
(szánja meg Isten ő felségét) beszállítá hertelenséggel
őket.»2 És mikor a váradiak kérelemmel fordultak hozzá,
hogy ne szállítsa be közikbe azt a religiót és ne hábo-
rítsa meg őket hitökben: «ex praeconcepto furore, követei-
ket rút szavakkal illette, Fejérvárott a kapu között meg-
pálczáztatta és reájuk hallatlan rút szidalmakkal írt leve-
let». Sőt minthogy a kérelmet megelőzőleg a váradiak a
távozni nem akaró jezsuitákat városi szolgák által kivet-
tették, a fejedelem oly dühbe jött, hogy a városnak két
drága arany kupával kedveskedő kérelmező küldöttsé-
gét, mint felségsértőket le akart fejeztetni és bizonyára
végre is hajtja, ha a pápái követ, Carillo és Józsika meg
nem akadályozzák. Majd jobb kezüket akarta levágatni
és csak a nuncius közbenjárására elégedett meg a pál-
czázással. Azonban az öreg városi főbírónak, ki pedig
Zsigmondnak igen sok jó szolgálatot tett, mégis halált
kellett szenvednie.3

1
Codex Széchenyianus Tom. XI. 207. stb. lap. M. N. Muz. Mss.
2
Kulcsár István: Krónika Pest 1805. 85. l. Chronicon Fuchsio
I. 129—31. l. Tört. Tár. 1883. 345. l. Prot. Szemle 1893. 202—4. l.
Decsi János, magyar históriája. M. H. H. II. oszt. XVII.
3
Ugyanott.
 299

Ha Zsigmond így járt el, bizonyára nem mérsékelték

magukat a páterek sem, sem pedig a róm. kath. főurak,
kik érdemeket kivántak szerezni a pápánál és jövendő
uruknál, a császárnál. Az 1594. évi nagy gyilkosság után
a kivégzett prot. tanácsurak méltóságait és javait az ujon-
nan felkapott róm. kath. urak nyerték meg. Így lett
Józsika István kanczellárrá, Bodoni István főkamarássá:
a két legbenfentesebb ember Zsigmond politikájában,
kik mindketten alkalmaztattak volt római követségbe is
és a kik bár nagyon agyarkodtak egymásra, de mégis
egyek voltak a protestánsok üldözésében. Mikor Józsika
Iffju János kivégeztetése után megkapta ennek birtokait,
Alvinczet, Borbereket a szászsebesi uradalommal együtt,
első dolga a református lelkészek elkergetése volt. Ha-
sonlóképen járt el Déván, melynek birtokába a Geszti
Ferencz halála után jutott, honnan nem csak a papot és
tanítót űzte el, hanem megszüntette a Geszti által vi-
rágzó állapotra emelt partikulát is. Bodoni István, kit
Rómában «szentelt vitézzé csináltak et comiti sancti
palatii» Maros-Ujvárról, Wesselényi Ferencz Hadadról
távolíták el a református papot. Mindszenti Benedek is
nagy erélylyel folytatta Udvarhelyszék rekatholizálását
és 1595 óta különösen a szombatosok ellen fordította mű-
ködését, minthogy az áprilisi fejérvári 17. t.-cz. az ispá-
nokra s királybirákra bizta annak a felekezetnek felkuta-
tását és megbüntetését.* De nem kevesebb pusztítást
vittek véghez a protestáns egyházakban azok a főurak
sem, a kik az 1594. évi államcsíny következtében sza-

* Erd. orsz. gyül. emlékek III. 472. l. Erdélyország törté-

netei tára. I. 17. l., dr. Kohn Sámuel: A szombatosok. Buda-
pest, 1889. 68—77. l. Prot. Szemle 1898. 608. l.
300

badságukat, vagy jószágaikat csak a katholizálás útján

nyerhették vissza, vagy a kik csak úgy remélhettek elő-
haladást, ha római katholikusokká lesznek. Ilyenek vol-
tak a Sennyeiek, Sarmaságiak, Kornisok, Kamuthiak,
Mikesek, Forrók, a kiknek többsége megelőzőleg unitá-
rius vott, de már részben e század végén, részben pe-
dig a jövő század elején a jezsuiták érdekében buz-
gólkodnak. Az unitárius egyház épen ezen tíz év alatt
(1594—1604) veszítette el legerősebb támaszait, ekkor for-
dítottak neki hátat a legkiválóbb főurak és nemesek.
A mai napság legrégibbnek tartott erdélyi róm, kath.
főúri családok ősei többnyire ebben az időben és pedig
az unitárius vallásról tértek át a róm. katholikus hitre.*
Carillo az 1597. év legvégén készült el Prágában a
Zsigmond lemondása és Erdély átadása ügyében meg-
indított tárgyalásokkal. Idehaza az alatt Zsigmond ösz-
tökéléséből hatalmas verseny indult meg a «vajdaság»
elnyerése iránt. Zsigmond mindenkinek testálta a maga
környezetében a maga örökségét, csakhogy az embere-
ket gyötörje. Különösen Józsika István kanczellárt ug-
ratta be, ki már biztosra vette a méltóságot. Csak Bocskay
Istvántól tartott, a kiben versenytársat látott és a kit
vallása miatt is mindenképen igyekezett befeketíteni.
Folyton járt Malaspina nuncius nyakára árulkodni, azt
hangoztatván, hogy Bocskay csak azért akar vajda lenni,
hogy a püspököt láb alól eltegye, a jezsuitákat kiűzze és

* Az itt felsorolt családok Székely Sándor (i. m. 113—4. l.)

és Kanyaró Ferencz (i. m. 49 — 50. l.) szerint eredetileg unitá-
riusok voltak. Ellenben a XVII. században, és pedig mindjárt
az elején, ugyan csak ezek a családok a legerősebb római
katholikusok. V. ö. Veszely K. i. m. I. 237—8. l. Erd. orsz.
gyül. emlékek V. 516. l.
 301

a róm. kath. vallást elnyomja. Bár mily ártatlan termé-

szetű volt is Józsika áskálódása és életébe kerülő ambi-
tiója, de mégis világosan mutatja, hogy Erdélyben a val-
lás már erősen politikai szint kezd ölteni és hogy Erdély
sorsa már a legszorosabban összeforrt a religióval.1
Báthory Zsigmond 1598. áprilisában búcsut mondott
Erdélynek. Utódjául Miksa főherczeg volt kiszemelve, de
a kormányt ideiglenesen Mária Krisztierna vezette a
melléje rendelt császári biztosokkal. A protestánsok hely-
zetében ez a változás semmi jót sem jelentett, mert még
a gyönge nő is erős volt a róm. katholicismus istápolá-
sában. Így látjuk azt, hogy a váradi reformátusokat
ugyancsak meg akarta zabolázni és az ottani pápisták
erősítése végett a pecze-szőllői plébánost a kisürögdi
tizeddel megajándékozta, — a fehérvári és monostori pá-
tereket segélyezi.2
Most veszi kezdetét Báthory Zsigmondnak az az
ingadozó
magatartása, melyet a nép szája, már gyermekségéhez
kapcsolt mondában a következőleg örökített meg: «Egy-
szer, mikor» a dajka feresztené, az tekenőben hallá vál-
tozott volt, melyet nagy hirtelen megmondván az anyjá-
nak, ismét gyermek képiben változott; még akkor is
változó volt.»3 Ugyanis megbánván lemondását, még
ugyanazon év augusztusában hirtelen Erdélyben termett
s a kormányt átvette. Ez alkalommal a rendek kérésére,
beleegyezett abba, hogy a jezsuitákat Fejérvárról eltávo-
lítja és Kolozsvárra s Monostorra szorítja. Bűnbocsána-
tot igért a váradiaknak az 1597—98. évi zavargások

1
Szilágyi S.: Carillo Alfons. 117. l.
2
Prot. Szemle 1898. 604—11. l. Codex Széchenyianus Tom. I.
3
Szamosközi IV. 10. l.
302

miatt, megigérte, hogy hozzájuk jezsuitákat nem szállít,

s a városban róm. kath. egyházat nem állít.1 De már
1599-ben, midőn újból lemondott és a kormányt Báthory
András biborosnak átadta, még mielőtt távozott volna,
újból kivitte, hogy az atyák Fehérvárra vissza telepedhes-
senek.
Báthory András rövid uralma alatt semmi változást
nem hozott a vallásügyi helyzetben. A római egyház
kardinálisától nem is lehetett várni, hogy a protestánsok-
nak kedvezzen. «A hogy találtam, úgy hagyom, semmit
sem változtatok» mondá a szászok küldöttségének, mely
gazdag ajándékok kiséretében adta elő az universitás
azon kérését, hogy Monoráról Schirkanger Lukács je-
zsuitát a törvények értelmében távolítsa el. Az októberi
országgyűlésen azonban már komolyan készültek az
országrendek a jezsuiták kiűzésének keresztülvitelére, de
a Mihály vajda támadása és Báthory András halála miatt
abba maradt a dolog.2
Most Mihály vajdának, ennek a vérengző bitorlónak
az uralma következett, kinek hadai, katonái nyomában
mindenütt dúlás, rablás, fosztogatás, öldöklés, égetés és
mindenféle gazság járt. Egy teljes esztendőre terjedő zsar-
noki uralma a teljes elvadúlást hozta be Erdély köz- és tár-
sadalmi életébe. Nem csak az ő oláh papjai, kalugyerei,
hanem más rendbeli papok, mesterek, deákok is szerte-
kószáltak s fosztogattak a kóborló és rabló oláh hordák-
kal. Mihály vajdának a keleti vallás terjesztése szivén
feküdt s e tárgyban egyezsége is volt a kióvi herczeggel.

1
Erd. orsz. gyülési emlékek IV. 195—6. l., 268—9. l. Szamos-
közi IV. 82. l.
2
Chronicon Fuchsio. I. 142. l. Daróczy i. m. 122. l.
 303

Erdélyben az országgyüléssel törvényeket is hozatott az

oláh papok javára. Azonban vallási propagandája inkább
a magyar és szász protestánsok legyilkoltatásában állott,
kik ellen helyenként valóságos irtó hadjáratot folytattak
a felkapott oláhok. Ez volt az első eset, a mikor a habs-
burgi politika ezt a kegyetlen népséget a magyarság meg-
rontására használta. Hogy minő szerepet vitt e pusztí-
tásban a vallásügy, azt eléggé mutatja az a körülmény,
hogy Mihály vajda kanczellárja Naprágyi Demeter, a
«gyalui püspök» volt, ki eretneküldöző szenvedélyétől
elvakíttatva, nem egyszer biztatta Mihály vajdát, hogy
a pártos protestáns főurakat mészároltassa le, a mivel
magának sok kincset, Bécsben, Prágában és Rómában
pedig nagy kedvességet szerez. Malaspina nunciusnak sok
fáradságába került, míg a tervet meg tudta hiusítani.*
A pápa az «igaz hit» előmozdítása érdekében jó vi-
szonyt igyekezett Mihály vajdával, a schizmaticussal fen-
tartani. Követet küldött hozzá a róm. katholicismus
ügyének támogatása kinyeréseért és apostoli jókívánsá-
gaival halmozta el. Mihály tett is valamit a róm. katho-
licismus ügyében. Bánffy Lászlónak meghagyta, hogy
Mákóról, mely két harmadrészben a jezsuiták birtoka, az
általa beszállított eretnek református papot távolítsa el;
a kolozsvári unitáriusokat is keményen bántalmazta, sőt
a szombatosok zaklatására is volt gondja. De mikor
látta, hogy a pápától nem nyerheti meg azt a támogatást,
melyet remélt, a róm. katholicismus ellen fordult. Gyula-
fejérváron a székes egyházból a képeket kihányatta, az
oltári szentséget megtaposta. Garázdálkodásának előbb

* Szamosközi IV. 110. l. Tört. Tár 1889. 36. l. Erd. orsz.

gyül. emlékek IV. 527., 529. l.
304

kiűzetése, majd meggyilkoltatása (1601 aug. 19.) vetett

végett.1
Még kétszer vette Báthory Zsigmond szerencsétlen ke-
zeihez Erdély kormányát, de mindkét alkalommal a leg-
nagyobb csapások következtek Erdélyre. A goroszlói üt-
közet (1601. aug. 3.) Erdély legkitünőbb fiainak szine-
javát fektette sírba. Itt veszett a református egyház ifjú
püspöke, a nagytehetségű Ungvári János is, ki hitsorso-
sait elkisérte a csata mezejére. Az 1601—1602. évi, közel
egy évig tartó folytonos hadakozás (szept.—jul.) az or-
szág nagy részét sivataggá változtatta. Végezetre Zsig-
mond 1602. julius végén úgy átadta Rudolfnak a feje-
delemséget, hogy többé már nem tért oda vissza és nem
látta azt az egykor virágzó, most pedig rommá és hamuvá
vált országot, melyet az ő állhatatlansága, drága s ked-
ves nevelői s barátai a jezsuiták és a nagy világpolitika
szinte teljesen megsemmisítettek. Beteljesedett rajta, a
«mogyoróférgen», Kendi Sándor jóslata, ki egykor így
szólt róla: «Ezt én látom, hogy valamije vagyon, mind
elvesztegeti és az országot is megemészti, azután, hogy
nem leszen mit költeni és. emészteni, mint a mogyoró-
féreg, — házának veszedelmével — kibuvik jószágából
és kimegyen az országból.»2
A négy évi kegyetlen időben csak egyetlen egy fel-
emelő jelenség van az erdélyi ügyekben: az 1600 októ-
ber 25-iki léczfalvi tábori gyűlés határozata, hol a ren-
dek Zsigmond, Mihály, Básta és a jezsuiták nélkül sza-
badon tanácskoztak és a régi erdélyi szabadelvű törve-

1
Archiv. N. F. XIX. 596—8. l. Tört. Tár 1884. 367. l. Codex
Széchenyianus Tom. XI. Tört. Tár 1878. 914. l. Daróczy G.
i. m. 125. l.
2
Tört. Tár 1892. 403. l.
 305

nyeket, úgy az államjogi, mint az egyházpolitikai téren

felújították. Maga Zsigmond annyira nem látta, hogy
minden szerencsétlenségének, országa egész pusztulásá-
nak a jezsuiták, az általa olyannyira dédelgetett atyák
az okai, — ők tudták ki Erdélyből is, — hogy mikor
végleges lemondása felől alkudozott Rudolffal, újból a
jezsuiták dotálásával foglalkozik.1 A gyulafehérvári kol-
legiumnak adja Benedek, Tóthfalu, Ompojicza, Felső-
Gáld és Baromlak dézsmáját és 1000 frtot; az erdélyi
róm. kat. püspöki jószág kezelését — száműzvén a
léczfalvi gyűlés a «liber baronátust irnpetráló» gyalui
püspököt, Naprágyit — ideiglenesen a jezsuiták vicze-
provincziálisára, Maior Péterre ruházza, felhatalmazván
őt, hogy azt a rend javára használja; a kolozsvári kol-
legiumnak is különböző dézmákat adományoz s kolozs-
borsai házvásárlásukat jóváhagyja. Ime, ezernyi ezer
honfi vére ömlött a jezsuiták kitünő nevelése eme reme-
kének ingadozó, szeszélyes magatartása, változatossága
miatt, de a jezsuiták vagyonban, tekintélyben, hatalom-
ban csak növekedtek.2 Még csak hajuk szála sem görbült
meg. Valamennyi fejedelem oltalmába fogta őket. Most
már Básta lett a védelmezőjük, ki számukat szaporítja,
adományleveleiket megerősíti, hogy Erdély bekövetkező
pacificatiója- s szervezésében kellő segéderővel rendel-
kezhessék.
Erdély mint egy hulla feküdt Básta, illetőleg Rudolf

1
Codex Széchenyianus Tom. XI.
2
A jezsuiták erdélyi müködésére alig vethet valami jellem-
zőbb fényt, mint az a körülmény, hogy nekik az ország szerencsét-
lensége is hasznot hozott. És mert a zavarosban halászhattak
a legnagyobb sikerrel, azért legfőbb törekvésök is az ország
megnyomorítására irányult. Erd. orsz. gyül. emlékek V. 110. l.
306

lábainál. És miképen a keselyük a hullára, úgy csaptak

alá a császár tanácsosai és a jezsuiták a szerencsétlen
országra. Provincia módjára rendezni, alkotmányát tönkre
tenni: ez volt a politikai czél. Rómái katholikussá tenni,
a protestantizmust és a lelkiismereti szabadságot eltiporni:
ez volt az egyházi feladat, mely annak az előbbinek biz-
tosítékául is kinálkozott. A császári titkos tanács (1602
jul. 3.) ajánlatot is tett mindkét irányban. A vallásügyi
programra egészen olyan autokratikus szellemű volt,
mint a politikai, habár egyelőre csak a róm. kath. vallás
helyreállítására irányult is. A felség tartsa fenn a maga
számára és szabad adományozására az egyházi alapokat;
a püspökséget, a nagy és kis prépostságokat, sőt még a pa-
rochiákat is. Minden az (t. i. róm. kath.) egyháztól el-
vont javak, tized, falvak, jobbágyok, jövedelmek néki
visszaadassanak. A vallás dolgában, úgy az egyházi, mint
az iskolai ügyeknél egyedül a felség, illetőleg kormány-
zója és tanácsosai bírjanak szabad rendelkezéssel. Egy
másik terv, mely már a jezsuiták «kohából» került ki,
rövid tájékozást nyujt az erdélyi róm. kath. egyházi vi-
szonyokról; a püspökség viszaállítása és a püspök ki-
nevezése mellett azt is ajánlja, hogy a püspöki jószágok-
ról a kálvinista prédikátorok kergettessenek el (így Al-
vinczről is a református püspök), hogy minden városban
róm. kath. bíró tétessék és a hol lehet, — főleg Ko-
lozsvárt — a tanács fele római katholikusokból álljon;
a hivatalok római katholikusoknak adassanak; a kolozs-
vári jezsuita kollegium dotáltassék; az ispotályok és kór-
házak mindenütt róm. kath. kézre adassanak; a váro-
sokban az elhagyott és leromlott templomok, zárdák
helyreállíttatván, róm. kath. papok kezeihez utaltassa-
nak; az iskolarektorok, ha csak lehetséges, mind róm.
 307

katholikusok legyenek; Szebenben és Brassóban róm.

kath. kollegium állíttassék.
Ez az utóbbi tervezet Bástához volt intézve, ki nem is
késett hasonló szellemű felterjesztést küldeni Prágába.
A medgyesi országgyülésen (1602. aug. 23.) Básta biztosí-
totta ugyan a bevett vallások szabadságát, de alig egy
héttel később kelt s a császárhoz intézett emlékiratában
(szept. 1.) azt ajánja, hogy a szászokat — és pedig elő-
ször a szebenieket — meg kellene nyerni a róm kath.
hitnek, az ariánusokat, sabbatháriusokat vagy zsidózó-
kat mindenütt ki kellene irtani, majd utánuk a kálvinis-
tákat szintén — de csak majd annak idjében.2
A léczfalvi tábori gyűlés által száműzött de most új-
ból visszatért Naprágyi Demeter már terjedelmesebb
emlékirattal fordul a császárhoz, lefestvén benne Erdély
egész állapotát, különösen figyelve a róm. kath. püspök-
ség valódi és képzelt régi jogainak a hangsulyozására.
A vallásügyi programm nála is az, hogy mindenekelőtt
az arániusokat, aztán a kálvinistákat kell kiirtani; a
szászokat pedig majd idővel vissza lehet téríteni az
«avitica» religióra. Érdekes és jellemző tanácsai szerint:
a császár tettesse, hogy nehezen fogadja az erdélyieket
kegyeibe. Azután zárassanak be az unitárius templomok
és az unitárius papok fejvesztés terhe alatt tiltassanak
el az igehirdetéstől. A ki engedelmeskedik, az kegyet
nyer; a ki megátalkodik, keményen büntettessék. Jószá-
gaik, tizedeik szedessenek el s a javukra hozott törvé-
nyek töröltessenek. Ezekben pedig a biztosok, a császár
nevében, sikeresen eljárhatnak, nincs is már ok zavar-

1
Archiv. N. F. XIX. 599., 601—2. l.
2
Erd. orsz. gyül. emlékek. V. 145., 162—74. l.
308

gástól félni, mert fő erősségeik közül Torda és Deés le-

égett, megtört és csak Kolozsvár áll még, hol püspökjök is
van. Bizony Mihály vajda és bojárjai, ha nem lettek volna
megvesztegetve, Erdély minden fejedelme elől elragad-
ták volna ezt a dicsőséget. Azért tehát Básta foglalja el
az unitáriusok kolozsvári templomát, űzze el papjaikat,
hiszen úgy is ők az elsők a jezsuiták elleni machinatiók-
ban. Így tegyen a reformátusokkal is, a hol könnyű
szerrel lehetséges ezt megtenni. — Aztán állíttassék
helyre a róm. kath. püspökség, annak legalább elvesztett
javainak egy része adassék vissza s aztán töltessék be;
állíttassák helyre a káptalan, annak javadalma és az
egész róm. kath. egyház megrongált szabadsága.1
Azonban bármennyire tetszetős lehetett is ez a terv
Rudolf előtt, még sem volt tanácsos azt elfogadnia, mert
ha a püspök sürgetésére hallgat, egy «tartományt» ve-
szélyeztet. Majd eljő annak is az ideje! ... És el is jött
elég hamar. A vitéz Székely Mózes török-tatár haddal s
az erdélyi nemesség seregével megkisérelte lerázni Ru-
dolf uralmát. Rövid idő alatt nagy sikereket is ért el,
mert Bástát Erdélyből kiugratta. A siker feletti lelke-
sedés sok helyen túlment a határokon. Így p. o. Kolozs-
várt, midőn Székelyt a város falai közé befogadták, a
jezsuiták ellen felbőszült polgárság és köznép, élén To-
roczkay Máté püspökkel és az egész unitárius papsággal
deáki sereggel a jezsuitákra rohant. Templomukat, kol-
legiumukat mindenestől összerombolta és «elronták az
kalastromot és az bálványt»; az atyákat pedig ütlegelte,
a városból kihajtotta, sőt közülök egyet meg is ölt.2

1
Erd. orsz. gyül. emlékek V. 145. 162—74. l.
2
Szamosközi II. 97—109. 1., IV. 131. l.
 309

Székely Mózes vállalkozása csak rövid ideig tartó ered-

ménynyel járt. A mozgalom kevés erővel és csekély kö-
rültekintéssel vezettetett. Radul oláh vajda, Rudolf szö-
vetségese, Brassónál megverte az erdélyi tábort és maga
a hős vezér is a csatasíkon maradt. A nagy erővel vissza-
tért Básta most már korlátlan hatalommal rendelkezett
a magát kegyelemre megadó ország felett. A Rudolf iránt
letett hűségi eskü megszegését keményen megtorolta.
A dévai országgyűlés (1603 szept. 5.) tagjai már csak «gra-
tiát» kaptak és nem törvényt hoztak. A «gratia» sem ada-
tott meg mindenkinek. Tótházy János, kolozsvári főbírót,
ki 1598-ban Báthory Zsigmondot befogadta, kinek ez volt
a bűne, Básta lefejeztette. Trauzner Lukács, a Dávid Fe-
rencz veje, a róm. kath. vallásra való térés által ment-
hette meg életét. Básta kiadta a határozatot, hogy mind-
azon városokban, melyek ő felsége iránt hűtlenekké let-
tek, a róm. kath. valláson kívül semmiféle más vallás
gyakorlata nem engedtetik meg. Ezenfelül roppant sarcz
vettetett az egyes városokra, melyek Székely Mózest be-
fogadták. Kolozsvárt, melyről a császár «elvégezte volt
in consilio, hogy funditus deleálja», Básta közben-
járására megmenekült ugyan, hanem arra kényszerítte-
tett, hogy templomait, iskoláit azonnal adja át a jezsui-
táknak, a lerombolt épületekért. A kolozsvári unitáriusok
ugyancsak drágán fizették meg, hogy Toroczkay Máté és
Göcs Pál, a plebánus, «olyan igazságszerető volt és
bálványgyűlölő». Elvesztették főtemplomukkal együtt a
többit is mind, el parochiájukat, összes egyházi javai-
kat, el kollegiumukat is. Mindez a jezsuiták kezébe ment
át. Az egyház vezetői csak futással menthették meg éle-
tüket. Thoroczkay Máté püspök sokáig lappangott a «me-
zőn, erdőn, erős kősziklákon, sötét vasbányákban». Göcs
310

Pál, a «bálvány-gyűlölő», Lengyelországba menekült.

Csanádi Pál, az iskola rektora pedig Olaszország felé
vette útját, hogy tanulmányai öregbítésére fordítsa a
«pokol időt». Egyedül Broser (Gerardus) János maradt
otthon «plundrában». Hire járt, hogy Básta egy egész
sereg jezsuitát akar behozni az országba, kiket a dévai
«resolutióban» megbélyegzett városokban kivánt elhe-
lyezni.*
Az alkotmány teljesen felfüggesztetett. A protestáns
vallások felett meghúzták a halálharangot. Hiszen alig
volt város, mely Székely Mózes vállalkozására fel ne
buzdult és Budolf szörnyű kormányától el ne fordult volna.
A hűtlennek bélyegzett városok megfosztattak a magis-
trátus választás jogától és a város kulcsait a Básta álta,
kinevezett kapitányok őrizték. Nem volt tehát módjuk
még ha készségük lett volna is, hogy vallásukat meg-
védelmezzék. A nemesség, a patronusok, személy sze-
rint hitlevél adására köteleztettek és a Bástától ennek
fejében adott «gratia» (menedéklevél) életüket s vagyo-
nukat a parancsnokló generális kezeihez adta. A mint a
rekatholisatió a kolozsvári unitáriusoknál megkezdődött,
sorra, haladt az összes fiskális jószágokon s a róm. kath.
egyháziak s világiak birtokain is. Még nem is végeztek
az unitáriusokkal, a mikor már a reformátusokra is reá
került a sor. Az 1602. évi programra óta nagyot válto-
zott a világ. Erdély most már a császárnak fegyverrel
szerzett tartománya, melyben a generális az úr, a kinek

* Erdélyi orsz. gyül. emlékek V. 235—6. l. 60. l. jegyzet.

Szamosközi IV. 131. l. Tört. Tár 1892. 427. l., 1893. 134. l. Erd.
tört. adatok I. 79. l. IV. 189—90. l. Kanyaró i. m. 215. l. Ar-
gentus I. Defensio Soc. Jesu adv. M. Turoscai arrianorum et
M. Tasnadi calvinistarum sup. accusationes. R. M. K. II. 328. sz.
 311

elég hatalma van arra, hogy az eretnekséggel ne sorjá-

ban, hanem egyszerre végezzen. Kecskeméti Buzás Ba-
lázs református püspök Alvinczről, a fiscus jószágról,
Szászvárosra, a lutheránus püspök fenhatósága alatt álló
eklézsiába menekült, a császár és a Jézus katonái elől.
Egyháza így fő nélkül maradt, mert püspökségét — maga
is más püspöknek lévén alávetve — tovább nem visel-
hette. Zsinattartásra, püspökválasztásra pedig még csak
gondolni sem lehetett.1 Egyedül az evangelikusok élvez-
tek az ő «németségökért» némi nyugalmat, de a jezsui-
ták az ő városaikba is befurakodtak már és csak idő kér-
désének látszott, hogy az egész eretnek ország a pápa
tisztelője legyen.
VIII. Kelemen örömmel értesült az erdélyi vallási
eseményekről. Már jó előre (1603 jan. 15.) felhívta Ru-
dolfot, hogy igyekezzék a róm. kath. vallást Erdélyben
elterjeszteni. Rudolf szivesen teljesítette a pápa kérését,
és hogy a szétrombolt egyházat helyreállíthassa, gondos-
kodott az összes egyházi jószágok és tizedek összeirásá-
ról, intézkedett azok visszaszerzéséről s régi szabadal-
maikba állításáról. Utasította biztosait, hogy őt a szük-
séges tudnivalók felől haladéktalanul értesítsék. A püs-
pöki szék betöltése oly közelállónak látszott, hogy Básta
Verancsics Faustus személyében már jelöltet is ajánlott
arra a császárnak. De hogy ideiglenesen is elláttassanak
a szervezkedő új egyház ügyei, VIII. Kelemen egy
brévéjében (1604. augusztus 28.) az ő kedvencz katonái,
a jezsuiták, viceprovinciálisát quasi püspöki jogokkal ru-
házta fel.2

1
Bod Péter: Polikarpus 51., 55. l. V. ö. u. o. 56. l.
2
Tört. Tár 1887. 575. l. Codex Széchenyianus Tom. XI.
312

De már sem Rudolf politikai terveit, sem a pápa val-

lási álmait nem lehetett megvalósítani. Nem volt többé
azokra kellő idő. A nép- és országboldogító tervek, az
aranyos álmok közé, mint villámcsapás vágott közbe
Bocskay István támadása. A vallási és politikai szabad-
ság hatalmas zászlóbontására Erdély egyszerre meg-
szabadult a Habsburg-ház és a jezsuiták lidércz nyo-
mása alól.
 SAJTÓHIBÁK ÉS JAVITÁSOK.
10. lapon alul 14. sorban mint sem helyett olvasd: mint sem
11. « « 2. « decretománok h. o. decretumának
14. « « 3. « Diplomatorinm h. o. Diplomatarium
20. « « 18. « jellemzőképe h. o. jellemző képe
22. « « 14. « be h. o. le
23. « felül 6. « engedelmességre h. o. engedelmességre
23. « « 15. « sacramentomokat h. o. sakramentomokat
37. « « 2. « lutheránossággal h. o. lutheránussággal
45. « alul 18. « leveléből h. o. levelébő
45. « « 7. « ezenállásaiban h. o. ezen állásaiban
56. « « 1. « ön védelmük h. o. önvédelmük
58. « « 14. « győzheték h. o. győzhették
60. « « 9. « müvelsége h. o. műveltsége
66. « « 11. « melyekben h. o. melyekben
70. « « 3. « Áron h. o. Áron
74. « « 13. « állirására h. o. állítására
74. « « 5. « életenek h. o. életének
80. « « 5. « ugymint h. o. ugy mond
81. « « 16. « es h. o. és
81. « « 11. « ki elentették h. o. kijelentették
85. « felül 13. « megszilárdulása ak h. o. megszilárdulásának
86. « « 10. « köttözött h. o. költözött
92. « « 11. « hit les h. o. hiteles
101. « alul 6. « Magyar- h. o. Magyarország-
102. « « 18. « nyomány h. o. nyomán
103. « « 5. « ép h. o. lép
105. « « 10. « diadalaskodott h. o. diadalmaskodott
109. « « 3. « Gyulai h. o. Gyalui
112. « felül 12. « lefoly h. o. orthodoxa
113. « « 10. « Lemondott, h. o. lemondott
118. « « 13. « eretneket h. o. fejedelemségbe
123. « « 7. « egyénség h. o. eretnekeket
126. lapon felül 11. sorban képviselők h. o: képviselik
126. « alul 16. « katholikns h. o. katholikus
126. « « 6. « emlitteték h. o. emlittetik
127. « « 18. « zsinatáig h. o. zsinatig
128. « felül 2. « egyházat, — h. o. egyházat,
135. « alul 12. « országgyülési h. o. országgyülés
135. « « 11. « elismertetés h. o. elismertetést
136. « « 2. « kathokus h. o. katholikus
143. « « 14. « Erdélybe — h. o. Erdélybe
145. « « 16. « télni h. o. itélni
152. « « 15. « katechis usát li. o. katechismusat
166. « « 5. « Szent-Mártonés h. o. Szent-Márton és
176. « « 9. « utalság h. o. utaltság
179. « « 4. « I. köt. h. o. II. köt.
185. « felül 4. « blandralista h. o. blandratista
188. « alul 7. « vala b. o. valaha
190. « felül 2. « kész h. o. kéz
194. « alul 11. « Méliusnak h. o. Méliusnak
211. « « 14. « s h. o. is
217. « « 8. « megmagyarodását h. o. megmagyarosodását
217. « « 8. « psendonym h. o. pseudonym
217. « « 13. « osztati h. o. osztatik
246. « « 14. « a Báthory h. o. Báthory
259. « « 4. « kiszolgáltatottak h. o. kiszolgáltattattak
260. « felül 15. « horlandó h. o. hortando
263. « « 6. « önsulylyal h. o. ónsulylyal
269. « alul 13. « mistiónak h. o. missiónak
272. « felül 4. « ingereljek h. o. ingereljék
273. « alul 7. « adadtak h. o. adattak
281. « « 8. « ingerlették h. o. ingerelték
283. « « 12. « Bornemissza h. o. Bornemisza
289. « « 9. « s h. o. is
293. « felül 9. « lélegzhettek h. o. lélekzhettek
294. « « 7. « mint h. o. mind
298. « alul 12. « akart h. o. akarta
307. « felül 8. « ajánja h, o. ajánlja
310. « « 14. « álta, h. o. által
 AZ ERDÉLYI

REFORMÁTUS EGYHÁZ

TÖRTÉNETE.

AZ ERDÉLYI EV. REF. EGYHÁZKERÜLET ÁLLANDÓ IGAZGATÓTANÁCSÁNAK

MEGBÍZÁSÁBÓL

ÍRTA

POKOLY JÓZSEF.

II. KÖTET.

1605—1690.

BUDAPEST.
1904.
 TARTALOM.

ELSŐ KORSZAK.
A nemzeti fejedelmek kora.

Lap
7. Az «orthodoxa ecclesia» megszilárdulása. A hosszu háboru
gyümölcsei. Bocskay Erdély fejedelme. A pápa Rudolf
császárt az eretnekek ellen tüzeli. A császár Bocskay-
nak ariánus hirét költi. A medgyesi országgyűlés és
a jezsuiták. Papi özvegyek diplomája. A bécsi béke.
Bocskay halála, temetése, végrendelete. Rákóczy Zsig-
mond. A jezsuiták ujból kitiltatnak. Báthory Gábor a
róm. katholikusok fejedelem-jelöltje. A hajdu vitézek ki-
vánságai. Báthory Gábor fejedelem. «Orthodoxa ecclesia»
Kolozsvárt. A dési és tordai ref. gyülekezetek. A széki
merénylet és a beszterczei országgyűlés. A szombatos-
ság. Dávidisták, Gerendisták, Judaizánsok. Báthory
Gábor zsarnoksága. Ellene általános ellenszenv támad.
Meggyilkoltatik 5—52
8/a. A virágzás korszaka. Bethlen Gábor. Bethlen Gábor
trónralépésének jelentősége. A ref. egyház szerepe a
fejedelem terveiben. Az egyház emelkedése. Vallás-
eskölcsi reformok. Judaizánsok. A reformátusok és uni-
táriusok versengése. Bethlen Gábor a magyar alkot-
mány és vallásszabadság védelmére fegyvert fog. Lelki
készülődés. A nickolsburgi béke európai jelentősége.
Matthias-redivivus. Az akadémia. Reformtervek a tan-
ügy és a kultusz terén. Cecilia Renata. Bethlen házas-
sága Brandenburgi Katalinnal. Utolsó tervei. Az aka-
démia megalapítása. Katalin hithagyása. A pápa az
Antikrisztis. Az erdélyi papság armálisa. Bethlen vég-
rendelete, halála, jellemzése 53—107
8/b. A virágzás korszaka. I. Rákóczy György. Róm. katho-
likus ármányok. Az unió megujítása. Katalin és Bethlen
lemondása. I. Rákóczy György Erdély fejedelmévé vá-
lasztatik. Első intézkedései egyháza javára. A sérelmek
orvoslása. A kollégium elhelyezése. Geleji István püs-
4

Lap
pök. A nagy Graduál. Bethlen István támadása. Zsidózók
és unitáriusok. A dési terminus. A róm. katholikusok
panaszai. Nova Transilvania és Talio. Az ifjú Rákóczy
György házassága Báthory Zsófiával. A protestantis-
mus hatása az erdélyi róm. katholicismusra. Törekvé-
sek az oláhság reformálására. Rákóczy és a linczi béke.
A puritanismus fellépésének egyházpolitikai hatása.
Szatmár-németii zsinat. Az erdélyi és partiumi ref. egy-
házak uniója. Geleji kánon szerkesztése. A fejedelem
magatartása a kánonokkal szemben. Halála. I. Rákóczy
György az «orthodoxus fejedelem» 108—208
9. Politika az egyházban. II. Rákóczy György öröksége.
A református egyház belső bajai. A fejedelem a pres-
byteriánusok és püspökösökkel szemben. A Geleji-káno-
nok. Medgyesi Pál s a Dialogus politico-ecclesiasticus. Az
Approbáták egyházpolitikája. A világiak befolyásá-
nak biztosítása. Az autonomia veszedelme. Lórántfi
Zsuzsánna az Approbáták ellen. Kollégiumi kurátorá-
tus. A presbyteresek elnyomatása. Basire Izsák a har-
czot újból lángra lobbantja. II. Rákóczy György püs-
pökös és consistoriális eszméi. Drabicius a próféta.
A lengyel hadjárat. Erdély veszedelme. Barcsay és a
presbyteriánusok. Paptanács. Homágium. Apáczai aka-
démia állítási terve. Lórántfi Zsuzsanna halála. Várad
eleste. A presbyteresek rövid diadala. Kemény János
fejedelemsége a püspökös igazgatást helyre állítja 209—253
10. Az utolsó orthodoxus fejedelem. Apafy trónra lépte.
A romok felépítését munkába veszi. A magyarországi
protestánsok kelyzetének válságos fordulata. Báthory
Zsófia. Az erdélyi róm. katholikusok követelő fellépése.
A Wesselényi-összeesküvés. Czeglédy István, a kassai
pap. A delegatum indicium s a gálya-rabság. Erdély
kísérletei az üldözött hitsorsosok helyzetének javítá-
sára. Az erdélyi róm. katholikusok még egyszer fellép-
nek. Törvény a szombatosok ellen. Polemia az unitá-
riusokkal. Az oláh unió folytatólagos munkálása. A feje-
delem absolut törekvései a ref. egyház autonomiájá-
nak sérelmére. A nagy átulakulás küszöbén. Az utolsó
orthodoxus fejedelem halála 254—296
 7. Az «orthodoxa ecclesia» megszilárdulása.

A XVII. évszázad szomorú eseményekkel köszöntött

be a magyarra. A hosszú hadjárat, mely kezdetben azzal
a csalóka reménynyel biztatott, hogy hazánk felszabadul
a súlyos török járom alól, múló diadalok gyümölcséül
gyászt, ínséget, pusztulást és rémuralmat termett.* Az or-
szág két kedélybeteg fejedelme — a magyar király és az
erdélyi vajda, — a legnagyobb nyomorúságba juttatták
a két magyar hazát.
A töröktől Rudolfra felerőszakolt háború első sikerei
nemcsak a magyarokban keltettek reménységet. Egy
dicső távlatnak körvonalait rajzolták azok a római német
császári trónt biró osztrák Habsburgok, és a pápa elé is.
Ennek a két hatalomnak közös érdeke volt, mely őket
egymásra utalta és a mely, ha sikerre vezet, a középkor
vallási és politikai viszonyainak helyreállítását eszközölte
volna. Az a hév, melylyel VIII. Kelemen pápa a török
elleni harczot sürgette, támogatta, az a nagy buzgalom,

* Erdélyben a Básta kora lett az eredmény, melynek borzal-

masságát az egykoru krónikák és okmányos emlékek hajme-
resztő adatokkal igazolják. Magyarországon pedig erre a korra
esik a magyar kamara rendkivüli sok és nagy erőszakossága.
L. Magyar orsz. gyül. emlékek. X. köt.
6

melylyel Erdély ingatag fejedelmét a császár szövetsége-

sévé tenni igyekezett, koránt sem a török elleni gyűlölet-
ből és a török által leigázva tartott, túlnyomólag «eret-
nek» magyar nemzet iránt való szánalomból, hanem
egyenesen abból a számításból folyt, hogy a töröktől
megtisztított területen bő aratása fog lenni a római
katholikus missiónak. A missió fegyveres támogatója
természetesen a római császár lenne, kinek immár nem
kellene tartani a pogányok és eretnekek szövetségétől.
Rudolfnál és családja tagjainál pedig a török leverése és
a római katholicismus helyreállítása egy jelentőségü volt
Szent István koronája országainak egy absolut Habsburg-
monarchiába való beolvasztásával.*
Azonban a nagy tervek megvalósításához hiányzott az
erő. A török kiüzése felől támasztott remény, mint a
röpke álom, szétfoszlott és a nagy terveknek csak a
salakja maradt meg: a politikai és a vallási reactio.
Ehhez már volt ereje Rudolfnak és ugyancsak ebben
jeleskedtek a pápai érdekek képviselői, a «mindig haza-
fias» magyar római katholikus főpapok és az internatio-
nális jezsuiták is. A háború 10-ik évében, — a mikor a
madarat még meg sem fogta a császári kormány, már is
koppasztani kezdette azt, — a rémuralom diadalát ülte Er-
délyben és nagy léptekkel indult meg Magyarországon is.
Erdélyben, mert «fegyverjogán megszerzett tartomány-
nak» tekintetett, hamarosan megszűnt minden alkotmá-

* Rudolf rendelete a magyar püspökökhöz, hogy «magyar

és német nyelvet tudó buzgó és tanult kath. papokat küldjenek
az erdélyi császári biztosokhoz, mert el van határozva a ha-
talma alá került Erdélyben az istentelen eretnekségeket kiirtani
s a kath. vallást régi fényében visszaállítani» 1603. decz. 28.
Bécsi udv. kamarai ltár. M. orsz. gyül. emlékek. X. 374—5. l.
 7

nyosság. A magyar nemzeti eszme és eszmények ezen

végvárában Básta, Im-Hoff, Krauszeneg, Hoffman, Ca-
preolo parancsoltak. Megszűnt a törvényhozás, a hazai
intézményeknek gyökerére vettetett a fejsze. — Magyar-
országon pedig a nóta-perek egész legióját zúdították a
legkiválóbb hazafiak nyakába és üldözőbe vettek minden
jogot, törvényt és igazságot. Az igazságtalanságban, a
törvénytiprásban, a hazai jog kijátszásában a «hazafias»
főpapság még a császár német és cseh tanácsosain is túl-
ment. Mintha megfordult volna az eredeti terv. Magyar-
országot absolut provinciává kell tenni és akkor ki lehet
majd üzni a törököt is! És ha egyszer reá léptek az erő-
szak utjára, meg sem akartak rajta állani, míg a csúcsára
fel nem jutottak. Az absolut hatalom támasztéka a római
katholikus hit: tehát meg kell törni az eretnekeket, le
kell igázni a lelkiismereti szabadságot is. Mindehhez mái-
nem szükséges erő, mert az erőszak is elegendő. És
utoljára a legdrágább kincsre, a lelkiismereti szabadságra
is reá tették a kezöket.
Már láttuk, hogy Erdélyben Básta a dévai országgyű-
lésen (1603 szept. 13.) azt a rendeletet adta ki, hogy «a
hűtlenné lett városokban nincs megengedve más vallás,
mint a catholica gyakorlata; a kolozsváriak azonnal ad-
nak templomot és iskolát a jezsuitáknak a leromboltak
helyébe.» A rendelet még abban a hónapban végre is
hajtatott. A kolozsvári unitáriusok egyszerre elvesztették
szabad vallásgyakorlatukat és egész egyházközségi fel-
szerelésüket. És milyen simán ment a dolog! Csak pa-
rancs kellett hozzá és katonaság, mely azt végrehajtja.
Hiszen ezt másutt is meg lehet csinálni! Alig telt bele
másfél hónap és Belgiojoso kassai katonai parancsnok
utasítást kapott Rudolftól, hogy a kassaiakat szólítsa fel
8

a nagy templom átadására és ha a felszólítás sikertelen

maradna, katonai karhatalommal vegye el a templomot.
A parancsnok eleget is tett a fejedelmi meghagyásnak.
Ágyuk és fegyverbe lépett katonaság adtak nyomatékot
a felszólításnak, mire a tanács engedvén, Belgiojoso
megkapta a templom kulcsait. Másnap (1604. jan. 8.)
Forgács Ferencz nyitrai püspök fényes kíséret és segéd-
lettel felszentelte a templomot, azután pedig Belgiojoso
elszedte a kassai protestánsok többi templomait és ki-
tiltotta a városból összes lelkészeit. Carillo Alfons, ki
azelőtt kilencz évvel Gyulafehérvárott már begyakorolta
volt magát az efféle templomfoglalásokba és itt is közre-
működött, nem győzi dicsérni Beligiojosot, ki Kassán
feladatát «nagy dicsérettel» hajtotta végre. Gratulál Szu-
hay Mátyás egri püspöknek, a kassai erőszak ertelmi
szerzőjének és azonnal javaslatot tesz jezsuita-kollegium
felállítása iránt. Majd felbuzdulva e sikereken, Erdélybe
készült, hogy ott is «rendet csináljon».*
A lelkiismereti szabadság ellen intézett merénylet,
mely nagy buzgalommal folytattatott Magyarországon és
Erdélyben egyaránt, csordultig töltötte a keserűség po-
harát. A kormány és római katholikus tanácsosai a he-
lyett, hogy az ingerültség lecsillapításán, a protestánsok
megnyugtatásán munkálkodtak volna, még olajat öntöt-
tek a tűzre. Így született meg az 1604. évi XXII. articu-
lus, mely a magyarországi protestánsok halálos ítéletét
foglalta magában. A királynak ezen alkotmányellenes
cselekedete az elégedetlenséget hangos fenyegetőzéssé
változtatta, mely azonnal a tettek terére lépett, mihelyt

* A kassai templomfoglalás előzményeire nézve l. M. Orsz.

gyül. emlékek X. 376—8. l. T. Tár 1879. 813. l., 1892. 405. l.
 9

Bocskay Istvánban megtalálta az önvédelmi harcz eré-

lyes vezetőjét.
A mint Bocskay István 1604 októberében kibontotta
az alkotmányos és a lelkiismereti szabadság lobogóját,
az egész elnyomott Magyarország és Erdély szabadítóját,
«a második Mózest» üdvözölte benne, ki «a kegyetlen
nemzetségnek» testet és lelket ölő szolgaságából ki fogja
vezetni sokat szenvedett nemzetét.1 Az ő fellépésében
jelentékeny szerepet játszanak az erdélyi «bujdosók», a
kik ugyan régebben gyűlölték őt, mert «német volt a
lelke», de most, mikor látták, hogy megtér Rudolf szol-
gaságából, maguk unszolták, hogy fogjon fegyvert az ön-
védelemre. Ők eszközölték ki, hogy a török támogatását
és elismerését kinyerje.2 Az álmosdi csata után hama-
rosan kitünt, hogy a bujdosók nem is választottak roszul.
Bocskaynak nagy tehetségét Erdélyben és Magyaror-
szágon, sőt még Prágában is elismerték, habár jellemét
különbozőleg itélték is meg. És ő ezen nagy tehetsége
erejét bámulatos mértékben tudta értékesíteni, mikor az
alkotmánynak és a vallásszabadságnak megvédelmezésére
került a sor.
Mialatt Bocskay István a szabadság lobogóit Sólyom-
kőtől Pozsonyig diadalmasan meghordozta, Erdélyből is
egymásután párologtak el Rudolf absolut és rekatholizáló
politikájának a képviselői. Egyedül a jezsuiták maradtak
bent, remegve a bekövetkezhető események miatt. Az
erdélyirendek, mihelyt a nyomasztó iga kissé megkönnyeb-
bedett rajtuk és szabadon nyilatkozhattak, Bocskayt a
maros-szeredai gyűlésen (1605 febr. 21.) fejedelemmé

1
Magy. orsz. gyül. emlékek X. 608—11. l.
2
Erd. tört. Adatok. III. 319. l.
10

választották.1 Bocskay a választást elfogadva, megbiztatta

az erdélyieket, hogy nem sokára körükbe fog érkezni.
Ismét fejedelme, szabad választás utján trónra ültetett
fejedelme volt tehát Erdélynek. Oly férfiú, ki birta Bá-
thory Istvánnak politikai bölcseségét és erélyét, de a ki
vallásánál fogva mégis közelebb állott az országhoz.
A református egyház szülte őt és ennek az egyháznak
úgy atyja, Bocskay György, mint ő maga és testvérei s
rokonai is erős támaszát alkották. Nem kereste a maga
és családja hasznát, mint Báthory, ki erős családi poli-
tikát űzött és épen ezért nem volt szüksége sem arra,
hogy illetéktelen tényezők dédelgetésével magának össze-
köttetéseket szerezzen. Hazájának java, nemzetének bol-
dogsága és vallásának, — de egyuttal a többi vallások-
nak is — a szabadsága lebegett szemei előtt és minden
igyekezetét ezek biztosítására fordította. Minthogy Er-
dély, a jezsuiták minden törekvései daczára is, túlnyo-
mólag protestáns állam — és intézményeiben szabad
ország maradt: a fejedelem és országa a legszorosabb
és legbensőbb egyességben állottak egymással. Az egyes
ség annál teljesebb volt, mivel Bocskay István az Er-
dély ügyeiben vezető magyar elem többségével még hit-
vallásban is megegyezett. 0 nyitja meg az orthodoxus
fejedelmek sorát, ő vezeti be Erdély aranykorát és ő
általa lesz a református vallás Erdélynek, sőt egész Ma-
gyarországnak, több mint egy félszázadon át, elsőrangu
politikai tényezőjévé. Az ő idejében lesz az erdélyi refor-
mátus egyház hivatalosan is «orthodoxa ecclesiává».2 És

1
Erd. orsz. gyül. emlékek V. 299. l.
2
Az «orthodoxa ecclesia» elnevezés használatának első nyoma
a E. M. K. II. 225. sz. a. «in Synodo orthodoxorum Ungarorum
Vasarhelini. Anno 1591. mensis Junii die. 13.» — Tasnádi
 11

ez az elnevezés, mely a század végeig Erdélyben csakis

a református egyházat illeti, világos tanubizonysága az
egyház belső erejének és külső tekintélyének. Hiszen min-
den vallás «orthodoxa» a saját hiveinek szemében; dehogy
közönségesen így neveztessék, közjogilag így jelöltessék:
ahhoz az uralkodó vallás jelleg, vagy legalább is a többit
messze tulhaladó számbeli erő és közjogi befolyás szüksé-
ges. Református anyaszentegyházunk, mely már a XVI. szá-
zad végén is használja keblileg az «orthodoxa» jelzőt, Bocs-
kay István fejedelemségétől fogva, a nemzeti fejedemség
megszüntéig, közjogi elismertetés folytán használja ama
dogmatikus elnevezést. Bocskay István az első «orthodoxus
fejededem». Ez kifejezésre is jut ama rendeletében, mely-
lyel mindjárt fejedelemsége kezdetén (1602 ápril. 6.) meg-
hagyja, hogy a gyulafehérvári főtemplom, mely ország
törvényén kívül, erőszakosan vétetett el a reformátusok-
tól és adatott a jezsuitáknak, amazoknak haladéktalanul
visszaadassék, «hogy mikor a nagy Isten bennünket Er-
délyben országunkban beviszen, legyen hol a keresztyéni
gyülekezettel együtt igazán mi Istennünket tisztelnünk
dicsérnünk».*
Rudolf és a római katholikusok, kik már oly közel
állottak a kivánt czélhoz, Magyarország és Erdély leigázá-

Mihály is így nevezi magát 1606 jan. 6. Veszely i. m. I. 340. l.

Bocskay a papi özvegyek számára kiadott diplomában Tasnádit
«superintendens ecclesiarum orthodoxarum»-nak nevezi 1605 szept.
16. Ez már közjogi jelentőségü tény. Az országgyülés 1612-ben hasz-
nálja először a református egyház jelzésére «az szent háromságról
szóló igaz... orlhodoxa confessió» nevet. Erd. orsz. gyül. em-
lékek VI. 228. l. Bod P. Hist. Eccl. II. 220. l.
* Orsz. ltár. kincst. oszt. Gyulafehérvári kápt. Cent. D. 55.
Veszely i. m. I. 375—6. l.
12

sához és rekatholizálásához, mindent elkövettek, hogy a

zsákmányt ne engedjék kisiklani kezeik közül. Bocskay
«szemtelen» kívánságai — a mint ezen kívánságokat a
prágai udvarnál nevezték — a legerélyesebben és leg-
határozottabban a teljes vallásszabadságot és az erdélyi
fejedelemség helyreállítását sürgették és a béke elenged-
hetlen feltételeül ezeket jelölték meg. Erdély független-
sége azonban épen oly kevéssé tetszett a császárnak,
mint a vallásszabadság a pápának. A pápai nuncius
roppant fáradságot fejtett ki, nehogy a császár egyes,
mélyebben látó politikusok tanácsának engedve, a politi-
kai előnyöket a vallási ügyekben adandó kedvezmények
árán vásárolja meg. Emlékiratában figyelmezteti az ural-
kodót, hogy a «római szent birodalom kardját a katholi-
kus vallás védelmére övezte derekára s erre szent eskü-
jével is köteles. Ezért ne hallgasson azon álnok tanácso-
sainak szavára, akik azt sugják neki, hogy az állam nyu-
galmát csak az eretnek lázadók követeléseinek kielégítése
árán állíthatja helyre. Mert ha a lázadók a maguk aka-
ratát most törvény gyanánt rátukmálhatják törvényes
urukra, fejedelmükre: a jövőben még többet, isten tudja
mit fognak kivánni.»*
Azonban a császári és pápai politikának csakis kellő
fegyveres erővel lehetett volna érvényt szerezni. Ilyen
erővel pedig az uralkodó nem rendelkezett. Csapatait
egymás után megverték és tönkretették a hajduk és a
felkelt magyar s erdélyi sereg. Midőn 1605 elején egy
császári sereg egy csomó jezsuitával Erdély felé töreke-
dett, a magyarok a sereget szétszórták és az elfogott
jezsuitákkal olyan kegyetlenséggel bántak el, hogy ettől

*
M. orsz. gyül. emlékek. XI. 122—3. l. 200—1. l.
 13

fogva a jezsuiták mint az égő tüzet, úgy kerülték a

Bocskay «angyalait». — Az 1605-iki kudarcz után nem
is vágyakoztak többé a jezsuiták Erdélybe, míg a háború
tartott, mert az odajuthatásra nem volt elég erős katonai
fedezet.*
A császár, ki pénzt a spanyol királytól és a pápától,
de nagyobb sereget csakis a Német birodalomtól kapha-
tott, minden eszközt felhasznált arra, hogy a protestáns
német fejedelmeket Bocskaytól elidegenítse és a magya-
rok támadását kedvezőtlen színben tüntesse fel. II. Ke-
resztély szász választóhoz irott levelében azt mondja,
hogy Bocskay «ariánus» és népe semmiféle vallásu né-
meteket nem kimél. Még az ágostai hitvallásu papokat
is leölte. Ha véget nem vetnek ennek a mozgalomnak,
egy óriási kiterjedésű új parasztlázadás lesz az eredmény.
Csakhogy a német protestáns fejedelmeket nem lehetett
félrevezetni. A szász választó reá mutatott a felkelés
igazi okára: a vallási üldözésre, melylyel a jezsuiták
felingerelték a kedélyeket. Csak a vallásszabadság helyre-
állítása segíthet a bajon és sereg helyett ezt a jó taná-
csot küldi a császárnak. A szász, a brandenburg és a
pfalzi választó fejedelmek egymás között megállapodtak,
hogy hitsorsosaik ellen nem harczolnak, hanem közös
követeik által arra kérik a császárt, hogy engedjen alatt-
valóinak vallásszabadságot. Ugyanezt a tanácsot adta

*
Chronicon Fuehsio I. 232. l. A jezsuiták ellen ekkor először
alkalmazott castrálás, a későbbi időkben is hagyományos bün-
tetésmód volt és a kurucz háborúk idejében, a midőn a kegyet-
lenkedések mind két részről borzalmas mértéket öltöttek, a hadba
elegyedet és fogságba jutott jezsuitáknak mindig így könyítették
meg a kuruczok a legnehezebb fogadalom megtartását.
14

a császárnak egyik legkiválóbb tanácsosa, a lutheránus

Geitzkoffer is, ki igen szépen kifejtette, hogy «az egész
történelem tanusága szerint, az ily felkelést, melyben a
szabadság és vallás forog kérdésben, győzelmek által
nem lehet elfojtani».1
És igaza is volt Geitzkoffernek. A politikai és vallás-
szabadság védelmének ügye szépen haladt előre. A császár
pedig nem kapott elegendő segítséget a felkelés leigázá-
sára. A császári absolutismus és a papismus szószólói foly-
vást csépelték az üres szalmát, biztatván az uralkodót,
hogy semmit se engedjen. Ez alatt pedig a szerencsi ország-
gyűlés Bocskay Istvánt Magyarország fejedelmévé válasz-
totta (ápril. 20.) és a szabadság megvédelmezésével s az
annak biztosítása végett szükséges alkudozásokkal, az egész
magyar nemzet nevében megbízta. Terjedelmes kiáltvány-
ban fordul a föld kerekségének összes keresztyéneihez,
hogy a magyar nemzet fegyverfogását beigazolja és felmu-
tassa azt az iszonyatos zsarnokságot, «melylyel Budolf és
kormánya Magyarországot a legnagyobb nyomoruságba, a
kétségbeesésbe, a szolgaság jármába ejtette, a melyből
most meg akar szabadulni és épen ezért fogott fegyvert
Bocskay vezérlete alatt, kit erővel, az ő felsége ágyúival
és éles kardjával kergették el az ő felsége hűsége mellől».2
A szerencsi országgyűlés, miután megejtette a fejedelem-
választást, Erdélyhez is egy lelkesítő felhívást intézett,
kérvén a testvérországot, hogy miután «lerázván magá-
ról annak a kegyetlen nemzetségnek igáját, ugyanazon

1
Tört. Tár 1878. 915—16., 919., 924. l. V. ö. Magyar orsz.
gyül. emlékek XI. 196—210. l. Archiv N. F. XIX. 614—6. l.
2
Magy. orsz. gyül. emlékek XI. 168-88. l. Magy. Tört. Tár
XIX. 102. l.
 15

akaratból választotta legyen ü felségét fejedelemeknek és

uraknak ... abban a jó akaratban fejedelmünkhöz ü
felségéhez, mi hozzánk is országostul maradjon fogytig
meg». De az erdélyieket nem is kellett már biztatni,
mert a magyarok és a székelyek rég Bocskay hívei voltak
és a szászok is elhatározták csatlakozásukat. Midőn Bocs-
kay a medgyesi országgyűlésen (szept. 14-én) megjelent,
most már az egész ország egyező akarattal és nagy lelkese-
déssel kiáltá ki fejedelemmé és még az nap fel is eskette.1
Megszabadulván Erdély az absolutismus nyügétől: még
ennek támaszait, a jezsuitákat szerette volna kivetni
kebeléből. Nem voltak ugyan sokan és veszedelemmel
sem fenyegettek a saját életükért aggódó páterek, de
nehéz volt elfelejteni azt, a mi a rovásukon állott: közel
két évtizednek annyi gyásza, annyi nyomorúsága, a sok
kiomlott honfivér, a szenvedett szolgaság és megaláztatás,
miket a jezsuita dölyf és a vallásügyekben kifejtett erő-
szak még magasabb fokra hatványozott. A jezsuiták meg-
szorítása már eddig is megkezdődött. A gyulafehérvári
székesegyház s tartozékai április havában a reformátu-
soknak, — a kolozsvári főtemplom, iskola és az összes
egyházi javak és felszerelések, melyeket 1602-ban Básta
a jezsuiták kezeihez utalt, a Bocskay rendelete folytán
junius havában az unitáriusoknak visszaadattak.2 A fiská-
lis jószágokból: Fogaras, Gyalu stb. helyekről is kivettet-
tek a reformátusok gyülekezetének romlására erőszakkal
bevitt jezsuiták. De még ezzel nem voltak megelégedve
a rendek és különösen nem az atyáktól sokat szenvedett
protestáns papság.

1
Erd. orsz. gyül. emlékek V. 378—9., 306. l.
2
Daróczy i. m. 140. l. Jakab E. Kolozsvár tört. II. 442—3. l.
16

A medgyesi országgyűlés, akár csak 17 évvel az előtt,

újból heves vallási vitatkozások szinhelyévé lett. De a
helyzet most már lényegesen más volt. Református
egyén ült a fejedelemi széken, kinél már nem igen kellett
erőszakolni a jezsuiták kiűzését, mint egykor Báthory
Zsigmondnál. De viszont oly egyén volt a fejedelem, a
ki felett nem a személyi rokon- vagy ellenszenv uralko-
dott, hanem a ki a törvényt nézte, az igazságot mérle-
gelte és a politikai helyzettel is számot tudott vetni. Ha-
bár nálánál senkinek sem lehettek alaposabb ismeretei
a jezsuiták üzelmeinek módjáról és senki sem láthatta
tisztábban a gyűlölt rendnek államveszélyes voltát: még
sem hagyta magát a közhangulat által elragadtatni.
A jezsuiták elleni ingerültségnek most is a papság
volt a szítója és legerősebb szószólója. A «Toroczkó kő-
szálai» közül előkerült unitárius püspök, Toroczkay Máté,
ki most már nem félt attól, hogy a jezsuiták boszut
állhatnak az agyonütött páter Nigerért és a Básta távo-
zása után választott új református püspök, Tasnádi Mi-
hály, ki teljesen birta a fejedelem rokonszenvét: ők
voltak a gyűlés szája. Leghangosabb támogatóik a pap-
ságon kívül a kolozsvári biró és követek, valamint egyes
hevesebb főurak és nemesek közül kerültek ki. «Most
vagyon az aranyos idő», mondák a fejedelemnek és a
rendeknek, most lehet megszabadulni «az átkos páterek-
től». A jezsuiták ügyét egyes római katholikus urakon
kivül főleg a viceprovinciális, páter Argenta védelmezte,
ki erősen bizonyítgatta, hogy jogosan vannak az ország-
ban, törvényesen bírják jószágaikat. Czáfolta az ellenök \
felhozott vádakat, hogy t. i. bálványimádók, hogy nem
egyházi és tanügyekkel, hanem politikával és államfel-
forgatással foglalkoznának. Csak azért vádolják őket
 17

úgymond, — mert «nem tudják elviselni életük tiszta-

ságát és tudományuk fényét.» De az ilyen szavakkal
hiába igyekezett hangulatot kelteni. — «Zajongjunk
Uraim, mert eláltat a pap bennünket» — kiáltá egy
ur, — «kinek izesnek látszik vala a jezsuiták jószága». És
a hetvenkedő atya önhitt szavait lezúgta, túlkiabálta
a gyűlés. Erre abba is hagyta hiábavaló védekezését a
jámbor.
A fejedelem azonban elhalasztá a jezsuiták ellen való
törvényhozást. Nem valami barátságos indulatból ugyan,
de még most megvédelmezte őket. Hiszen törvény ere-
jénél fogva voltak az országban és nem volt olyan kézzel
fogható ok, mely a közingerültségből származó törvény-
hozási tilalomnak jogalapot is szolgáltasson. Azért a
jezsuiták megmaradtak továbbra is az országban, sőt a
fejedelem meghagyta őket a gyulafehérvári kis templom
birtokában is. — Jellemző, hogy erről a szenvedélyes
vallási vitáktól hangos országgyűlésről nem maradt fenn
vallási törvényhozásnak még csak emléke sem. Ilyen
törvényhozásra egyszerüen nem volt szükség. Hiszen Er-
délyben a négy recepta religió egyenjoguságát már a
XVI. század megteremtette s törvénybe iktatta. Csak meg
kellett a törvényt tartani. És ha Bocskay, a fejedelem,
erre a törvényre és az egész alkotmányra megesküdött:
ez nagyobb biztosítékot foglalt magában, mintha Báthory
Zsigmond és Budolf alatt évenként megujították a vallás-
szabadság biztosítását kimondó régibb határozatokat.
Már pedig, hogy Bocskay meg akarja a törvényt tartani,
ezt tettei is világosan mutatták, midőn nem csak a saját
egyháza vallásgyakorlatát állította helyre azokon a he-
lyeken, honnan a jezsuiták törvény ellenére kiszorítot-
ták azt, hanem igazságot szolgáltatott az általa különben
18

épen nem kedvelt unitáriusoknak is, sőt a közhangulat

ellenében megvédte még a jezsuitákat is.*
Természetes, hogy ez az «aranyos idő» sehogy sem
volt ínyökre az Erdélyben benhagyott jezsuitáknak. Rudolf
kellett volna nekik és a Básta alkotmányossága. Nem is
mulasztották el, hogy a kedvelt habsburgi fenhatóság
érdekében munkálkodjanak; de megjárták vele. Bocskay-
nak tudomására jutottak a cselszövények és már a kö-
vetkező év dereka felé (1606 máj. 7.) egy rendeletében
meghagyja a jezsuitáknak, hogy Fehérvárról, Udvarhely-
ről, a gerendi kastélyból és mindenünnen, a hol csak
laknak, tizenöt nap alatt Monostorra gyüljenek össze
és csak is itt tartózkodjanak, mivel «bizonyos titkos
machinatiók, melyek a hazának köznyugalmát felettébb
nagy zavarral fenyegetik, az ő kezeiknél találtatván meg»,
félni lehet, hogy az ellenök felingerült rendek veszedelmet
visznek fejökre. Itt nyugodtan várják be az országrendek
határozathozatalának idejét. A viceprovinciálist, Argen-
tát egy másik atyával, Káldy Györgygyel, magához ren-
delte Kassára, hogy tőlök személyesen tudakozódjék ama
bizonyos «machinatiók» felől, a melyek minden esetre
összefüggésben állanak a bécsi udvar ösztökélésből Radul
oláh vajda által Bocskay ellen tervezett támadással. Minő
felvilágosítást adtak az illetők, azt nem tudjuk; bár igen
valószínü, hogy ártatlanságukat hangoztatták. De alig
telt bele egy fél év, már megjött a fejedelem másik ren-
delete, mely a jezsuitákat, «articulus nélkül», száműzte
Erdélyből. Az atyákat, számszerint hetvenhármat, a
kolozsváriak szállították Nagy-Bányáig, az ország ha-

*
Argentus János i. m. R. M. K. II. 328. sz. Veszely i. m.
I. 376. l.
 19

tárára. Bizonyára aligha volt valaha kedvesebb «köz-

munka» a sokat zaklatott kolozsváriak előtt, mint midőn
ezen ingyen fuvart kellett teljesiteniök.*
Bocskay István 1606 junius 23-kán megkötötte a bécsi
békét és ezzel az alkotmányos és vallásszabadságnak oly
erős fundamentumot vetett, melynek felforgatására az
absolutismus és jesuitismus egyesült ereje Magyar-
országon több mint egy félszázadig hiába munkált. Sőt
ekkor is inkább csak megbolygatta, mintsem lerombolta
azt; mivel a közszabadság amaz ellenségeinek megdőlté-
vel újból teljes fénynyel ragyogott fel Bocskay nagy alko-
tásának dicsősége és még mai napig, sőt a jövőben
messze századokra kiterjedőleg is, a magyar állam fen-
maradásának legbiztosabb támasztékát épen azok az elvek
képezik, melyeket Bocskay és munkatársai a bécsi béké-
ben érvényre juttattak.
Mint a hideg tél fagyos jégkérge az életadó föld öléről
az áldó tavaszi napsugár nyomán: épen úgy hullottak le
a jesuitismus rakta bilincsek is az evangéliumi protes-
tantismus karjairól a nagy fejedelem felléptével. Egy-
szerre megindult az egyházi életnek eddig elfojtva tar-
tott áradata. Sőt a közös ellenségtől szenvedett sérelmek
közelebb hozták az eddig egymással is folyton viszálykodó
protestáns felekezeteket és a romok felépítésének mun-
kája az eddigitől sok mértékben eltérő és még hatéko-
nyabb tevékenységre, saját erejük teljes kifejlesztésére,
vallás-erkölcsi, kulturális és nemzeti feladataik megoldá-
sára ösztönözték őket.

*
Veszely i. m. I. 376—7. l. Szilágyi Ferencz. A kolozsvári
ev. ref. eklézsia történetei, Kolozsvár 1829. 19. l. L. Jakab E.
i. m. II. 444—5. l. Erd. orsz. gyül. emlékek V. 313—6. l. Erd.
tört. adatok IV. 168. l.
20

Bocskaytól még saját egyháza sem igen vett egyebet,

mint a szabadságot, tehát a legdrágább kincset, az éltető
levegőt, melyben egyedül képes tenyészni és virágozni a
protestantismus. Egy-két kisebb adományon kivül alig
van valami emléke az ő vallásos buzgalma részleges és
felekezeties megnyilatkozásának. Adományai közül egyet-
len-egy magaslik ki a helyi kedvezmények közül, de a
mely már nem felekezeti, hanem egyetemleges. Ez a
lelkészek özvegyei és árvái számára biztosított adómen-
tesség. 1605 julius 5-én adta ki Kassán Siderius János,
Alvinczi Péter, Vári Tamás, Pataki Bálint és Lethenyei
Pál kérésére azt a nevezetes szabadalom-levelet, melyet
Erdély számára, Tasnádi Veres Mihálynak, az «orthodoxa
ecclesiák» püspökének kivánsága szerint, 1605 szeptem-
ber 16-án Medgyesen újból kiállított.* A kiváltság nem
egy felekezetnek a javára, sőt még nem is csak a pro-
testáns lelkészek számára adatott, hanem általánosság-
ban szól a lelkészek özvegyeiről és árváiról és így Erdély-
ben, hol még a XVII. század derekán túl is voltak nős és
pedig törvényes házasságban élő róm. kath. papok, a róm.
kath. klérusra is kiterjedt annak áldása. — A ki ismeri
és kellő értéke szerint mérlegelni tudja azt a rengeteg
erkölcsi tőkét, mely a protestáns egyházak által, a papi
nőtlenség eltörlésével, az egész emberi társadalomnak
juttattatott; a ki megfontolja azt a nagy értelmi erőt és
gazdagságot, melyet a protestáns lelkészi kar, épen a

*
A papi özvegyek diplomáját két izben adta ki Bocskay,
mint a szövegben is emlitem. Az egyik a királyhágóntuli, a
másik az inneni területekre szól. Amaz tudomásom szerint nincs
kiadva, ellenben ez igen. Bod i. m. II. 219—21. Mindkettő több
izben megerősíttetett. Benn vannak az erdélyi fejedelmek Liber
Regiusaiban. Tört. Tár 1889. 204. l.
 21

papok nősülésénél, családi életénél fogva, rendszerint a

társadalomnak őserőben leggazdagabb, kifogyhatatlan ele-
mének, a köznép gyermekeinek a magasabb fokú, az ér-
telmiség elnevezése alatt összefoglalt, osztálya számára
való felemelése által a társadalom közkincsévé tett és
tesz folytonosan: csak is az tudja kellőleg méltányolni
Bocskay István ezen privilegiumának nemzeti nagy
jelentőségét. Nemcsak az anyagilag szűkösen ellátott
protestáns papság helyzetének könnyítéséről van itten
szó, hanem ama kedvezmény következtében százak és
ezrek lettek a magyar nemzet szellemi életének, művelő-
désének leghasznosabb és legönzetlenebb munkásaivá, a
kiket különben részint a szegénység, részint a jobbágyi
állapot a földnek rögeihez lánczolt volna le.
Erdélyben mind a három protestáns egyháznak, de
különösen a reformátusnak és az unitáriusnak az újjá-
szervezése az ő támadásával veszi kezdetét. Az unitá-
rius egyház a Básta-korszak végén romokban hevert és
a romokat elborította a gyom. Nevezetesebb székhelyei-
ket rövid pár év alatt elvesztették. Dést Básta, Tordát a
Básta szolgálatában álló hajdúk felégették, elpusztítot-
ták, Kolozsvárból pedig egyházi életük száműzetett.
Püspökjük, főpapjaik az idegenben bujdostak. A fő nél-
kül maradt nyájban a fanatismus által élesztett szom-
batosság napról-napra rohamosan hódított. Most egy-
szerre hozzákezdhettek már a vezetők az egyház felépí-
téséhez is. A nagy tehetségű Toroczkay Máté, ki nem-
csak a jezsuiták ütlegelésében, hanem egyháza vezeté-
sében is erélyes férfiú volt, mihelyt kezeihez kapta
Bocskaytól püspöki megerősítő diplomáját, munkába
vette a romok felépítését és a rajongók kiküszöbölését.
Az elpusztított, felégetett Dés elveszett egyházára nézve,
22

de Tordát még megerősíthette. A szombatosokat az egy-

ház kebeléből, Bocskay helyettesének, Rákóczy Zsigmond-
nak fölhívására, kirekesztette.*
De nem kevesebb munka várakozott a református egy-
házra sem. A mióta püspöke, Kecskeméti Buzás Balázs a
szász püspök fenhatósága alá menekült s Alvinczről Szász-
városra ment: úgyszólván itt is teljesen megakadt az egy-
házi kormányzás fonala. Sok nevezetes egyházukból a
jezsuiták elől elmenekültek a lelkészek. Alvincz, Fehér-
vár, Fogaras, Déva, Gyalu, Udvarhely és más gyüleke-
zetek, melyek Giczy kormányzósága idejében világító
lámpások voltak, egyik a másik után az evangélium hir-
detése nélkül maradt. Számos gyülekezetük pusztult el a
hajdúk garázdálkodása és a mindig szabadságot kereső
székelyek állhatatlansága, lázongása miatt. Még az oly
erős hely is, mint Marosvásárhely, roppant sokat szen-
vedett a pusztulásban. De a mint Tasnádi Veres Mihály
1605-ben püspökké választatván, kezeibe fogta az igaz-
gatás gyeplőit: lassankint éledezni kezdettek a romok.
Az erőszakkal elvett egyházak visszakerültek, az elpusz-
tult helyek felépíttettek, az egyháznak zilált kormányza-
tába a rend lelke életet lehelt. A nevéről elnevezett ká-
nonok (Canones Ruberiani) az első fenmaradt emlékei az
erdélyi református anyaszentegyház autonom szerveze-
tének. Hatalmas egyénisége kiválóan a szétszórt csontok
összeszedésére volt teremtve és bár Bocskay fejedelem-
sége alatt még csak a nagy munka legkezdetén állott, de
lankadatlan fáradsággal dolgozva oda vitte a dolgot, hogy

*
Kanyaró i. m. 215. l. Erd. orsz. gyül. emlékek V. 167.,
401. l. Ker. Magvető 1892. 81. l. s köv. Uzoni-Fosztó i. m. I.
291. l. A kolozsvári 1606 jul. 2. zsinat 3. sz. határozata.
 23

midőn közel 14 évi püspöksége után (1618 szept. 24.) meg-

halt, egy erőteljes és fejlődésre képes virágzó egyházat
hagyott utódjára, bár elődjétől csupa romokat vett is át.*
Bocskay István, ki mindezekhez a lehetőséget meg-
adta, nem sokáig szemlélhette nagy alkotása áldásos
eredményeit. 1606 decz. 29-én Kassán hirtelen meghalt.
Utolsó intézkedése következtében holttestét Erdélybe
hozták és a gyulafehérvári székesegyházban temették el.
Temetési menetét, mely 1607 febr. 1-én indult meg Kas-
sáról és három hét mulva ért Gyulafehérvárra, minde-
nütt óriási részvét kisérte. Mikor febr. 17-én Kolozsvárra
értek, óriási zápor és nagy sötétség támadt, mit a nép
arra magyarázott, hogy még az ég is gyászolja és siratja
a nagy halottat. Az unitárius város, mely vallása szabad
gyakorlatának s egyházi javainak visszanyerését a meg-
boldogultnak köszönhette, készséggel nyitotta meg főtem-
plomát a «háromságos» fejedelem ravatala számára. Al-
vinczi Péter a kassai főprédikátor mondá felette a beszé-
det szent Mihály egyházában, míg Samarjai Márton kolozs-
vári rektor latin orátióval bucsúztatta el. A kolozsvári nép,
a mely pedig «bizonyos vallási önmegtartóztatásból» soha
sem szokott halottat sírva kisérni, most az egyszer zoko-
gások között kisérte ki fejedelmét, midőn a tordai kapun
át Gyulafehérvár felé indultak vele. Fehérvárott, hova
harmadnap érkeztek, újra kezdődött a halotti pompa.
A hat remek lótól vont gyászkocsi után hosszú sorban
a papság járt elől. A szász papok, élükön a püspök-
kel, vezették a gyászkiséretet. Utánok jött a magyar és

*
Bod Polikarpus 55. l. s köv. A «Canones Ruberiani» Bod
Hist, Eccl. II. 382—7. l. Kivonatosan Révész Figyelmező 1872.
3—7. l.
24

erdélyországi református papság, azután a deákság, köz-

tük a pataki és kassai iskolák tanulói, végül a papság
sorát az unitárius és oláh klérus rekesztette be. Nyomuk-
ban jött aztán a tenger sokaság, mely könyek között
kisérte, a papság gyászénekének hangjai mellett, a holt-
testet a fejedelmi palotában felállított ravatalig. Feb-
ruár 25-én a székesegyházba vitték át a halottat, hol
Tasnádi Mihály püspök Ézsaiás 56. részéből vett textus
alapján gyászbeszédet, Telegdi István fogarasi lelkész
pedig latin orátiót mondván felette, a koporsót a sír-
boltba, a Bocskay és a Báthory család sírhelyei közé
helyezték el. A lándsa, tőr és pecsét szétvágás jelképes
cselekvényei után a papság és a deákok gyászéneke
rekeszté be a halotti szertartást.
A nagy fejedelem felett tartott gyászbeszédekből csak
a Telegdi István oratiójának töredéke maradt ránk, mely
nem a szokásos üres hizelgés, melynek minden szavát
igazolta a történelem. «Elvesztettük, — úgymond —
vagyis inkább a boldogok örök hazájába előre bocsátot-
tuk Erdély felséges fejedelmét, Istvánt, minden idők és
minden emlékezet páratlan hősét, kinek erénye kitünő
bizonyságai által nyert dicsőségét soha sem fogja el-
törölni bármily mély feledés, nem fogja joggal megtépni
még a legrágódóbb irigység sem és nem fogja kitépni az
emberek szivéből soha semmiféle idő, bármennyire meg-
emészszen is minden dolgokat. Nincs semmi olyan hatal-
mas, olyan erős és a tisztes dolgok kiforgatására annyira
felszerelt erő, mely az elenyészhetlen és megsemmisít-
hetlen erényt megronthatná és eltörölhetné».*

* Bocskay temetéséről l. Archiv. III. 374 l. Tört. Tár 1889.

27—31. l. Erd. tört. adatok. IV. 196. l.
 25

Az erénynek a klasszikusoktól vett eme magasztalása

Bocskay István ravatala fölött egészen helyén való. Nagy
ember volt, nagy erényekkel, örök időkre szóló jeles tet-
tekkel ékes. Örök hálára van kötelezve emléke iránt min-
den magyar és közelebbről minden protestáns hazafi.
Hiszen az ő ereje, tehetsége mentette meg a magyar ha-
zát attól, hogy Csehország és más osztrák örökös tarto-
mányok sorsára ne jusson. Ő neki köszönhetik a magyar-
országi protestánsok, hogy annyi balszerencse közt, oly
sok viszály után, «megfogyva bár, de törve nem» élnek
és a magyar állam gerinczoszlopát ma is ők alkotják.
És e tekintetben nemcsak a bécsi béke, nemcsak az azt
beczikkelyező 1608. évi pozsonyi országgyűlés birnak fon-
tossággal, hanem ezekkel együtt, sőt részben még ezeken
felül, Bocskaynak másik nagy vívmánya, a független
Erdély, a protestáns Erdély helyreállítása is. Ő volt az,
ki mikor belátta, hogy a Habsburgoknak és jezsuitáknak
egykor ő általa is támogatott politikája nem a török ura-
lom megtörésére vezet, hanem még a törökénél is vesze-
delmesebb szolgaságba, — mely Erdélyre szabadította Bás-
tát, Magyarországra Belgiojosót, hogy mindkét államot
a végenyészet szélére juttassa: hatalmas kézzel belekapva
az események rohanó szekerébe, megállította azt a lej-
tőn és a magyar állam fenmaradásának alapjait a füg-
getlen Erdély, a protestáns Erdély biztosításával lerakta.*
Kortársai, sőt ezek között az akkori «haza bölcse,»
Illésházi István sem helyeselték eszméjét, mivel a ma-
gyar állam hatalmának gyarapodását várták a két haza-
rész egyesítésétől. Hiszen ő is így gondolkozott 8—10
évvel azelőtt; de tapasztalatai kiábrándították. Ellenfelei

*
Károly Árpád Akadémiai értesítő. 1898.
26

a fejedelemségre, sőt még nagyobbra való vágyakozással

gyanusították s ebből magyarázták egész szabadsághar-
czát. Ma már nem szükséges ezen felfogásokkal szemben
védelmezni a nagy férfiút. Ő saját közvetlen tapasztala-
tai alapján meg volt győződve arról, hogy Erdély a király
kormánya alatt a töröktől meg nem védhető; ha pedig
ez az ország török kézre jut, ez egyet jelent az egész
magyar haza elvesztésével. Ezért szükségesnek találta,
hogy Erdély régi különállása helyreállíttassék. A külön-
állásnak pedig egyenesen a protestanismus adta meg a
tartósságot. De szükségesnek látta a különállást még más
szempontból is. Végrendeletének alábbi szavai minden
magyarázatnál világosabban mutatják az ő politikai éles-
látását. Végrendeletében Magyarországnak és Erdélynek
a kölcsönös jó «egyességet» egyiránt szívére kötvén, így
folytatja: «Az egyesség örökös megtartásában pedig azt
az utat látjuk: a fejedelemségek szinte ha változnának
is, mindenik helyen a szabad választás szerint, de a res-
publikák is soha egymás ellen, senki ingerléséből, iz-
gatásából ne törekedjenek. Valameddig pedig a magyar
korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a né-
metnél leszen és a magyar királyság is a németeken
forog: mindenkor szükséges és hasznos egy magyar feje-
delmet Erdélyben fentartani, mert nekik javukra, oltal-
mukra leszen; ha pedig az Isten adná, hogy a magyar
korona Magyarországban magyar kezéhez kelne, egy
koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük,
hogy ... azon korona alá, a régi mód szerint adják ma-
gokat. Mely dologról, ha valaha hittel való confoederatio
közöttük lehet, felettébb igen javaljuk.*

* Bocskay végrendeletét l. Sinay. Sylloge actorum publ.

 27

A következmények igazat adtak Bocskaynak. És épen

ebből a szempontból, — ismervén Erdélynek a XVII. szá-
zadban Magyarország államiságára, alkotmányos szabad-
ságára gyakorolt nagy befolyását — Bocskaynak protes-
táns nemzeti politikája méltán tekinthető a magyarság
és a magyar protestantismus megmentőjének. És ezzel a
politikával több fényt, több dicsőséget adott az erdélyi
protestantismusnak, a református anyaszentegyháznak,
mint ama politika letéteményesének, mintha fejedelmi
gazdag adományok egész sorozata fűződnék nagy ne-
véhez.
A nagy fejedelem váratlan halála nem semmisítette
meg műveit. Sziklára voltak azok építve: a nemzet köz-
érzületére, a jog, törvény és igazság szilárd alapjaira.
Pedig a császári kormány és a pápa, a róm. kath. klé-
russal együtt, minden követ megmozgattak, hogy a
bécsi béke gyűlölt eredményeit megsemmisítsék. —
V. Pál pápa biztosította Rudolfot, hogy az eretnekeknek
tett igéreteket nem kell beváltania és biztatta, hogy
továbbra semmiféle engedményeket ne tegyen a róm.
katholicismus veszedelmére, mely hitnek eddig is serény
védelmezője volt, mert különben a keresztyén fejedel-
mektől segítséget nem remélhet. — A császár kormánya
pedig Erdélyre vetette szemeit, hova Báthory Zsigmon-
dot óhajtotta visszavinni, mivel az ő fejedelemségével
(quod caput rei est), a róm. kath. hitről gondoskodva

pacif. Viennensis 1790. (61—79. l. E végrendeletben hagyott a

marosvásárhelyi iskola építésére 3000 frtot, a váradi «auditorium»
építésére 200 frtot s a debreczeni deákoknak 200 frtot. U. o.
72—3. l. Ezen hagyományokon kivül még csak egy adományát
találtam, nevezetesen 1605-ben a sz.-somlyói papnak adta a
kémeri dézmát. Szilágyi e. m. prot.
28

lenne. Majd a róm. kath. hit visszaállítására tett erős

ígéret után az ifjú Báthory Gábort pártfogolta és szánta
Erdélyi vajdának.*
Bocskay István Erdély függetlenségét és a maga pro-
testáns nemzeti politikájának fenmaradását azzal kívánta
biztosítani, hogy maga után utódot jelölt a fejedelem-
ségre, kinek megválasztását az erdélyieknek hathatósan
ajánlotta. Az ifjú Homonnai Bálint volt a jelölt, —Bocs-
kainak unokaöcscse. Bécsben, mihelyt az elhunyt fejede-
lem ezen óhajáról értesültek, mindent elkövettek, csak-
hogy Homonnai fejedelemségét megakadályozzák. Épen
azért tartottak tőle, a miért Bocskay őt utódjául kisze-
melte, t. i. hogy Bocskay politikáját fogja folytatni. Sőt
talán kezeit még a királyi korona után is kinyujtandja.
De legtöbbet az nyomott a latban, hogy «a kegyetlen és
vérszomjas kálvinista eretnekséghez» tartozott. Sziveseb-
ben látták volna a fejedelmi széken akár a róm. katholi-
cismusnak kedvező ígéretekben olyan bőkezű ifjú Báthory
Gábort, akár pedig az öreg kormányzót, Rákóczy Zsig-
mondot, a ki ugyan maga szintén kálvinista, de neje
pápista lévén, remélni lehetett, hogy «a szent hit elleni
üldözéssel felhagy, sőt jóindulattal is lesz iránta.»
És az erdélyiek, épen a független fejedelemség fentar-
tásának túlzott erőszakolásával, segítségére jöttek a csá-
szári politikának, a mivel azonban a protestáns és füg-
getlen Erdélyt oly veszedelembe sodorták, hogy többé
már nem ők, hanem a gondviselés mentette meg amaz
«eb-hajdúk» által, kik egykor Erdélyt úgy pusztították.
Ugyanis az erdélyi rendek, kiknek nehezen esett az,

*
Archiv N. F. XIX. 604., 606—13. l. Erd. orsz. gyül. emlé-
kek V. 319., 332., 341—46. l.
 29

hogy Bocskay maga után utódot jelölt; a kikben a nagy

fejedelem halála után felmerültek ama keserű emlékek,
melyek az egykor «német lelkű» Bocskay politikai sze-
repléséhez fűződtek; a kiket bántott Homonnai Bálint
viselkedése, ki még meg sem választatott, már is úgy
viselé magát, mintha fejedelem lenne; a kikben felébredt
a local-patriótismus is, a magyarországi jelölt ellen: te-
hát az erdélyi rendek a Bocskay által jelölt Homonnai és
az udvar által pártolt Báthory Gábor helyett a gyenge s
beteges Rákóczy Zsigmondot választották fejedelemnek, a
ki pedig bármire alkalmasabb lett volna, mint a fejedelem-
ség függetlenségének és a szabad választásnak megvédésére.
A császári kormány egyelőre megnyugodott a Rákóczy
megválasztatásában. Argenta atya Rudolf császár ajánló
levelével és támogatása mellett Erdélybe sietett, hogy
egyfelől a szerzet-rend visszatérhetését kieszközölje, más-
felől pedig a császári politika támogatója legyen. Azon-
ban a Rákóczy Zsigmondhoz fűzött róm. kath. váradal-
mak nem teljesedtek. Az 1607 márcziusi marosvásárhelyi
országgyűlés (13. czikk) Váradra nézve felelevenítette az
1588. évi vallásügyi törvényeket; majd a juniusi kolozs-
vári gyűlés második czikkelye az egész fejedelemségre
kiterjesztette azokat. A négy bevett vallás szabadsága
biztosíttatott ugyan, hanem «az jezsuita secta» újból
kiigazíttatott az országból, elrendeltetvén, hogy «soha ez
a szerzet többé ez országban be ne vétessék és senki se
jószágában, se házában efféle szerzetet ne tarthasson.»
Az ez ellen vétők fiskális kereset alá fogassanak. A róm.
kath. vallás gyakorlatára nézve az rendeltetett, hogy a
hol rendes róm. kath. gyülekezet nincs, mint pl. a váro-
sokban is, a róm. kath. papok az itt lakó hitsorsosok
hivására oda bemehessenek, «betegeket vizitálni és gyón-
30

tatni, gyermekeket keresztelni, de elvégezvén efféle czere-

móniákat, ismét tartozzék recedálni, semmi egyéb ezen
kívül való czeremóniákat ne peragálhasson.» Egyedül
Váradra nézve tettek kivételt, hova róm. kath. papnak
még csak a lábát sem volt szabad betennie.
A protestáns országrendek teljes egyértelműséggel jár-
tak el eme határozat meghozatalánál. Mint a császári
követ, Dóczy megjegyzé: «ebben a pontban úgy a kál-
vinisták, mint a lutheránusok, arrianusok, sabbathisták,
atheisták teljesen egyetértenek.» A róm. kath. rendek,
kiknek Trauzner Lukács, Dávid Ferencz veje, az egykor
buzgó sabbatharius és Sarmasági Zsigmond, tordai fő-
ispán, voltak a vezérszónokai, hevesen kikeltek a törvény
ellen s végre is 17-en egy tiltakozással feleltek a hozott
határozatra. Maga Rákóczy Zsigmond, ki érezte, hogy ez
a törvény fejedelmi székét fölfelé megingatja, szükséges-
nek látta, hogy magát az udvarnál mentegesse és a jezsui-
tákat is kedvező erkölcsi bizonyitványnyal indította útnak.
Minthogy Argenta az országgyűlésen szerzetrendje érde-
kében szót emelt és előmutatta Rudolf pártfogoló leve-
lét: azért az országgyűlés is írt a jezsuiták kiutasítása
ügyében Mátyás főherczeghez, kiemelvén, hogy Argenta
titkon jött az országba és magát mégis a főherczeg kö-
vetének adta ki; kijelentették, hogy őt személyére nézve
ugyan nyugodtan kihallgatták, hanem azért a jezsuita-
rendet, mely az egész ország előtt gyűlöletes, az ország-
ból minden időkre kirekesztették. Ez nem a békesség
megzavarása, sőt egyenesen annak megóvására történt.
Kérik a főherczeget, hogy hasson oda, hogy ez a szerzet
soha se próbálkozzék Erdélybe visszatérni.*

*
Erd. orsz. gyül. emlékek. V. 471., 493., 510—11., 514—7.
 31

Minthogy a Rákóczy Zsigmondba helyezett remények

megcsalódtak, a figyelem most már mind Bécsben, mind
Prágában Báthory Gábor felé fordult, a ki alkalmatosnak
ígérkezett úgy a császári politika, mint a róm. kath. val-
lás érdekeinek az előmozdítására. A magyar tanácsurak
azt javasolták, hogy az öreg Rákóczyt csak ideiglenesen
kell eltűrni, mert hát őt a király meg sem erősítette.
Forgách Ferencz esztergomi érsek pedig egyenesen azt
sürgette, hogy az uralkodó Rákóczyt birja lemondásra és
ültesse Báthoryt a helyére. Hivatkozott arra, hogy Bá-
thory felfogadta, hogy a róm. kath. hitet terjeszteni fogja,
különben is az ő «hűsége és a katholikus valláshoz való
ragaszkodása ismeretes.» Forgách Zsigmond szintén nagy
buzgalommal közvetített a Báthory érdekében, minek kö-
vetkeztében Rákóczy elismertetése elmaradt, hanem e
helyett 1607 jun. 23-án kiállíttatott egy okmány, mely-
ben Rudolf tudatja az erdélyiekkel, hogy Báthory Gábort
nevezte ki Erdély kormányzójává.*
Erdély szabadsága igen válságos helyzetbe jutott. Sza-
badon választott fejedelmét a király nem ismerte el és
helyette más «kormányzót» nevezett ki. És Rákóczynak
nem volt elég ereje ahhoz, hogy magát, trónját és leg-
főképen az ország függetlenségét megvédelmezhesse.
Báthory Gábor pedig, csakhogy «a fejedelmi kontyot»
elnyerhesse, kész volt az ország legsarkalatosabb jogait

522—3., 525—6. l. Veszely i. m. I. 235—8. l. Argentus I. Actío

pro restitnenda societate Jesu in Transsylvania habita ... apud
Transsylvanorum ordines Claudiopoli comitiis generalibus con-
gregatos die 15. Juny A. 1607. R. M. K. II. 329. sz. Daróczy i.
m. 149. l.
*
Archiv. N. F. XIX. 610—3. l. Erd. orsz. gyül. emlékek V.
345. 524. I.
32

is árúba bocsátani és magát a király engedelmességére s

a róm. katholicismus helyreállítására reversálissal köte-
lezni. Az öreg ecsedi Báthory István országbiró, a buzgó
református főúr, midőn fiává fogadta és örökösévé tette
az ifjú somlyai Báthory Gábort, esküvel kötelezte az
«orthodoxa reformata religio» megtartására. De most,
midőn a fejedelemség megszerzéséről volt szó, az ifjú
nem habozott épen az ellenkező igéretet tenni Forgách
Ferencznek és általa Rudolfnak. Megigérte, hogy Erdély-
ben a róm. kath. vallást s országrendeket hitökben meg-
védelmezi, hogy a jezsuitákat visszaviszi és a róm. kath.
vallás állapotát s vagyonát abban az állapotban bizto-
sítja, mint volt Báthory Zsigmond idejében. Erre a vál-
tozásra csakhamar következett a másik. A midőn Ru-
dolf habozni kezdett és a már kiállított rendelet elkül-
dését függőben tartotta, Báthory másfelé keresett és talált
magának támaszt törekvései czéljának elérése végett.
Bethlen Gábor és Imreffy János által támogatva, az
1607. év végén megnyerte magának a hajdúságot és ezek
segélyével megszerezte a fejedelemséget is. Rudolf 1608
január 16-án felszólította Rákóczyt, hogy helyét erősebb
embernek adja át: de Báthorynak erre a támogatásra már-
nem volt szüksége, mert a hajdúkban erősebb támaszra
talált. Nem ismerjük a hajdúk és Báthory egyezségének
a tartalmát, azonban ismeretesek a hajdú vitézek felté-
telei, melyekhez aztán igen közel eshettek a Báthory igé-
retei is. E kívánságok között a legelső az, hogy Báthory
a hajdúság papjai előtt esküvel kötelezze magát, hogy az
igaz (kálvinista) hitben mindvégig megmarad. Kívánták
továbbá, hogy fejedelemmé választatva, ne tegyen esküt
a tévelygők pestises dogmáinak védelmezésére, sőt isten
előtt tett hitéről megemlékezvén, «az eretnek trinitáriu-
 33

sokat (unitárius) és a bálványimádó pápistákat» napról-

napra fogyassa és tanitóikat az országból űzesse ki.
Kívánták, hogy papjuknak, — Fogtői Máté szikszói pré-
dikátornak — ki velők hőt és hideget együtt tűrt-szenve-
dett, 100 jobbágyos birtokot, négyes fogatot, költségekre
1000 aranyat, három vagy négy kövű malmot és egy
nemesi kuriát adjon, udvarába szabad bejárást engedjen,
tanácsát bevegye és ha ő úgy kivánja, Erdélyben valami
előkelő állásba mozdítsa elő. — A kivánságok eme rész-
lete mutatja, hogy azok összeállításában Fogtői Máté a
főmester, talán épen maga volt a szerző is. És tény, hogy
az egyesség létre jött és a hajdúk nagy lelkesedéssel
vitték be Erdélybe Báthory Gábort.*
A hajdúk állásfoglalása eldöntötte Erdély sorsát. Rá-
kóczy látván Rudolf magatartását, a magyarországiak
hangulatát, Báthory nagy erejét, lemondott a fejedelem-
ségről, melyre az erdélyiek 1608 márczius 27-én Báthory
Gábort megválasztották s 31-én be is igtatták. Így Báthory
nem mint a király kormányzója, hanem mint független
és szabadon választott fejedelem ült Erdély trónjára.
Vallásügyi politikájában nem a Rudolfnak adott reversa-
list, hanem a hajdúság előtt letett hitet tartotta meg.
A református egyháznak pártfogója lett, sőt a róm. katho-
likusokat egyenesen üldözte. A bécsi és prágai tanács-
urak fegyvere tehát hátrafelé sült el, midőn Báthory
Gáborral a protestantismust akarták Erdélyben meg-
töretni. Az eredmény épen az ellenkező lett, t. i. a pro-
testantismus és pedig ennek legerőteljesebb, legnemze-
tibb és épen azért úgy Erdély függetlenségére, mint

*
Archiv N. P. XXII. 402—3. l. Erd. orsz. gyül. emlékek V.
354—5., 569., 570—71. l.
34

Magyarország alkotmányosságára legjelentősebb formája:

a református egyház, teljes megerősödést és azután gyors
felvirágozást nyert.
Ez a nagy erő az erdélyi református egyházra az ecsedi
Báthory István vallásosságából származott, ki Báthory
Gábort nemcsak örökbe fogadta, hanem saját szemei
előtt, udvarában neveltette. Maga az országbíró erős theo-
logiai érzékkel, sőt tudományossággal biró férfiú volt, ki
sem környezetében, sem birtokain «bálványimádó pápis-
tát» és lutheránust nem tűrt. Vajjon csalódott volna
akkor, midőn Gábris vitézt «szabad akaratjából megtért
keresztyénnek» tekintette? Ez alig hihető. A 11 éves ifjú,
mióta örökbefogadó atyjához került, tudós, istenfélő pré-
dikátorok között növekedett, kikkel Báthory István idejé-
nek nagy részét együtt tölté. Az ifjú családja róm. kath.
maradt ugyan, de ez csak a katholikusság színlelé-
sét könnyíté meg számára, a mely színlelésre már nem
volt szükség, mikor az «igazhitű» hajdúvitézek fegyverei
rendelkezésére állottak. Vallása nem igen sokat hatott
ugyan erkölcsi életére; hanem hát e tekintetben kortár-
sai és az átlag emberiség legnagyobb része minden idők-
ben ugyanazon helyzetben volt mint ő. Ez nem szolgál
ugyan mentségére, de mégis óv attól, hogy vele szemben
oly bírálatot használjanak, a milyennek alkalmazására
másoknál nem gondolnak. A vallásosság és erkölcsiség
csak a legkevesebb egyénnél fedi egymást. Minden köny-
nyelműsége mellett is fülébe csenghettek neki is az öreg
ecsedi Báthory végrendeletének erőteljes szavai és lélek-
ben megtarthatták amaz egyház hittana mellett, melynek
erkölcsi elveivel oly keveset törődött. «Ha pedig Gábor,
te álnokul az Istent meg akarnád csalni — mondja az
öreg országbiró — s arczczal támadnál reája és az ő
 35

anyaszentegyházára: Istennel teszesz fel és az ő szentsé-

ges erejével; bosszúállását kivánod és vonod fejedre, kit
bizony soha el nem kerülsz, kitől az Isten oltalmazzon
meg, szent fiáért, az Úr Jézus Krisztusért. Amen».1
És valóban Báthory Gábor soha sem támadt «az Isten
anyaszentegyházára», sőt annak emelője, ápolója, dajká-
lója volt. Ezt mindjárt uralkodása kezdetén, az első hó-
napokban kimutatta. A gyulafehérvári székesegyházat,
mely még a Básta korszak alatt rombadőlt, országos
költségen felépítette. Az 1608. szeptemberi kolozsvári
országgyűlésen törvényhozási határozat erejével bevitte a
református kultuszt Kolozsvárra, hol azt az unitáriusok
szűkkeblű erőszakossága megtűrni nem akarta. Ez a tör-
vény az eddigi és a későbbi egyházpolitikától is eltérő
elveket követ, midőn úgyszólván az önkénytes gyüleke-
zet alapításnak, az ősi róm. kath. parochiától, annak va-
gyona, felszerelései és gazdasági igazgatásától független
egyházközség létesítésének útját megjelöli. «Tetszett azért
egész országul, ... hogy az mint Ngod kívánta, a ngod reli-
gióján való papot szabad legyen Kolozsvárra behozatni
és a kolozsvári atyánkfiait az ő réligiójokban és tem-
plomokban meg nem háborgatván, egy bizonyos helyben,
az hol ngod akarna prædicáltatni, cum omnibus func-
tionibus et ministeriís ecclesiasticis».2

1
Századok. 1890. Komáromy András, Báthory István ország-
bíró végrendelete. 138. l.
2
Erd. orsz. gyül. emlékek. VI. 106., 124., 111. lap —
A kolozsvári ref. egyházra nézve íróink régebben mindig szeret-
ték volna fentartani a continuitást, azaz hogy itten az unitáris-
mus tulereje daczára fenmaradt a ref. gyülekezet és papjai is
voltak. L. Szilágyi F. i. m. 9. l. Névkönyv 1870. 3—5. l. Refor-
mátusok bizonyára voltak is itten, de nem volt ref. egyház.
36

Ezzel a törvénynyel éledt fel a kolozsvári ref. egyház-

község, mely 1568-ban megszűnt. A törvényes feltétel
meg is tartatott, mert a református gyülekezet szervezé-
sével az unitáriusok «sem religiójokban, sem templomok-
ban» soha meg nem háboríttattak. Az ősi városi templo-
mokból, az egyházi vagyonból, iskolából részt a refor-
mátus egyház soha sem kapott, habár az eddigi és
későbbi törvények is, hasonló szervezkedéskor osztozko-
dást írtak elő. Kolozsvárt mindig tekintélyes számmal
voltak reformátusok még attól az időtől, midőn Heltai,
Amicián és más papjaik lemondásával, Dávid Ferencz és
társainak az unitárismushoz csatlakozásával és a városi
magistrátusnak ez utóbbi valláshoz ragaszkodásával a
nyilvános vallásgyakorlattól megfosztattak. A reformá-
tusok száma idővel nem fogyott, sőt beköltözés és átté-
rés által még gyarapodott; de azért az unitáriusok sokat
hánytorgatott «türelmessége» még azt is megakadályozta,
hogy külső lelkész szolgálatával élhessenek bent a város

Bethlen Miklós Önéletleirásában I. 147. l. emlékezetben hagyta,

hogy az ő anyai nagyatyja, Váradi Miklós «vitte be először a
reformáta religiót Kolozsvárra, annak a házának a kapuja kö-
zött volt a legelső reformátum templum Kolozsvárott, onnan
vitte osztán az Isten elébb.» — Ez az adat, mely a kapualji
istentisztelet dolgában összevág a régi forrásokkal is, mutatja
hogy a XVII. század elejéről van szó, mert Váradi Miklós csak
Várad 1598. évi ostromakor jött Kolozsvárra lakni. A régi for-
rásokban emlegetett Maróthi Lukács is 1607—10. táján volt
kolozsvári lelkész. L. Fekete M. i. m. 14—19. l. A kolozsvári
tanács Bocskay fejedelem idejében hozta első határozatát, mely-
lyel nem unitárius papnak is megengedi, hogy a városban
prédikálhassanak. 1605. jun. 8. Jakab E. i. m. II. 417. l. Való-
színü, ugyan, hogy a négy recepta religio papjai éltek is ezzel
a szabadsággal, de emlék még sem maradt fenn róla.
 37

falai között. Sőt addig ment a türelmetlenség, hogy nem

csak a nyilvános vallásgyakorlatból, banem a polgári
köz- és magánjogi jogosítványokból, a hivatalviselésből,
választásokból, ingatlan szerzésből is kirekesztettek a
reformátusok. Mindez azonban az akkori viszonyok és
közállapotok szerint nem ment valami lelkizsarnokság
számba, mert így jártak el más felekezetek is; de azért
mégis fel kell említeni, annak igazolására, hogy a val-
lási türelem, illetőleg türelmetlenség tekintetében a hit-
vallás semmi különbséget nem tett az emberek közgon-
dolkozásában.
A kolozsvári reformátusok a birtokképességet Bocskay
Istvánnak egy rendelete által nyerték meg,* míg a nyil-
vános vallásgyakorlatot a fent idézett törvény biztosította
számukra. A nyilvános vallásgyakorlatot megnyert refor-
mátusok első istentiszteleteiket a középutczában, egy
kapualj alatt voltak kénytelenek tartani. Váradi Miklós,
a Váradról 1598 tájt Kolozsvárra menekült és felesége
jussán ott megtelepedett polgár adta a helyet. Itt legel-
tette Maróthi Traszki Lukács az Urnak nyáját, mígnem
Báthory Gábor 1609-ben az óvári, egykor dominikánus
zárdát s templomot, mely fiskális jószág volt, nekik nem
adta s így őket rendes istentiszteleti helyhez juttatta. Az
1612. évi országgyülés külön törvénynyel is biztosította a
«szentháromságról való igaz orthodoxa confessió» vallóit,
a reformátusokat, ennek a fiskális birtokká lett zárdának
s templomnak a tulajdonában. A templom melletti zár-
dában iskola is állíttatott és úgy az egyház, mint az
iskola a Báthory Gábortól nyert s a későbbi fejedelmek
által folyton szaporított tekintélyes adományok, alapítvá-

Uzoni-Fosztó i. m. II. 40. l.

38

nyok birtokában csakhamar az erdélyi református anya-

szentegyház első gyülekezetévé illetőleg egyik legvirág-
zóbb iskolájává lett és alapítása módjánál fogva sajátsá-
gos külön állásra tett szert.1
A mint Kolozsvárt, hasonlóképen alapította, illetőleg
erősítette meg a református egyházat az unitárismus-
nak többi székhelyein. Így Désen is 1568 óta, 1606-ban
találjuk az első református lelkészt, Károlyi Györgyöd
kinek feltünésével és Deési Joó Lukács unitárius papnak
1612 tájt történt halálával az unitárismus teljesen elve-
szítette ezt a helyet. Ettől fogva Dés a református egy-
ház erősségévé vált. Torda, melyet 1602-ben Básta kál-
vinista hajdui tönkretettek, felégettek, melynek lakosai-
ból igen sokat legyilkoltak, elveszítette az unitárius egy-
házra nézve régi jelentőségét. A romjaiból felépült
városban már a reformátusok voltak túlsúlyban. A ref.
gyülekezet Rákóczy Zsigmondtól nyerte első papját és az
első nagyobb fejedelmi adományt. Báthory Gábor 1608-
ban a lelkésznek 500, a tanítónak 100 kősót rendelt a
tordai aknáról, majd 1610-ben a tordai és egyházfalvi
határ dézma negyedét is ennek az egyháznak adta.2

1
Erd. orsz. gyül. emlékek VI. 228. l. Geleji Titkok Titka.
Gyulafehérvárt 1645. Előbeszéd 23. l. Báthory Gábor már 1609-ben
átadta volt az óvári templomot a reformátusoknak, de csak a sze-
beni országgyűlés után 1612-ben állította ki kellő ünnepélyes
formában az átengedésről szóló privilégiumot. 1610-ben a kolozs-
vári harminczad egész jövedelmét az egyház és iskolának adta.
Ezen felül adta volt még a kolozsvári határról a gyalui várhoz
járó dézma fele részét is ugyanazon czélra. Kolozsvári egyh.
község ltr. Fekete i. m. 16. l.
2
Hogy Désen miképen alakult meg a ref. egyház, azt nem
tudjuk. Fejedelmi adománya nincs Bethlen Gábor koráig, ha-
nem egyenesen a régi róm. kath. egyházi jövedelmeknek örö-
39

A református egyház ilyenformán tért foglalt abban a

három nevezetes városban, honnan az unitárismus kiszo-
rította és a városi kiváltságok erejénél fogva eddig ki-
zárta volt. Mindezt Báthory Gábornak köszönheti az egy-
ház, ki ha nem üldözte is az unitáriusokat, mint hajdúi
kivánták, de a recepta religiók egyenjogúságának velök
szemben és a reformátusok javára érvényt szerzett. A mint
a magyarok földjének ezen főbb városaiban is megve-
tette lábát a református egyház: elsősége és túlsúlya
többé kérdésbe sem jöhetett. Hiszen a többi magyar és
székely városokban már régen ő volt az uralkodó és a
vidéken hasonlóképen nagy többséggel bírt, úgy hogy a
XVII. század első tizedében az egyház anyagyülekeze-
teinek száma a 400-at meghaladta.
Minthogy Báthory Gábor, ki a királynak titkon a róm.
kath. vallás helyreállítását igérte, a hajdu vitézeknek
pedig nyíltan «az eretnek trinitáriusok és a bálvány-
imádó pápisták» kiirtására tett fogadalmat, a két igéret

köse lett. Tordára Geleji szerint, i. m. 22. l. Rákóczi Zsigmond

vitte be a ref. vallást. Báthory Gábor adományairól l. Névkönyv
1867. 23. l. Orsz. ltár kincst. oszt. Gyulafehérvári kápt. Lib
Reg. IV. 39. l. Báthory Gábor adományai közül megemlíthetjük
még a kolozsi pap fiskális javadalmának a megerősítését. L.
Névkönyv 1871. 53. l., a fogarasi egyházközségnek 1610-ben
adott vásárvámot, (Egyh. közs. ltr. I. l., 2. sz.), a radnóti pap-
nak adott dézmát. Prot. Közlöny 1882. 389., 423. l., az enyedi
iskolának adott 25 köböl buza és 2 hordó borból álló «subsidiu-
mot» Lib. Reg. VII. 45. l., a kolozsvári ispotálynak rendelt
2000 kősót. U. o. 45. l., a tasnád-szántói s tövisedi papok déz-
maját u. o. 78. l. a debreczeni alumnusok számára rendelt
szepesi dézmát u. o. 99. l., a fogarasi pap fiskális javadalmát u.
o. 154. l. a kolozsvári orthodoxusok egyetemének adott kolozs-
monostori házakat, Lib. Reg. IV. 259. l.
40

között tényleg a református egyház megerősítését vette

munkába: ezért a reményükben csalódott róm. katholi-
kusokat nyugtalanság, sőt ingerültség fogta el. Egy ideig
nyugodtan várták, hogy a fejedelem be fogja váltani a
királynak adott reversálisában foglalt igéretét. Ebben a
reményben egyesek már titkon dolgoztak is a róm. katho-
licismus helyreállításán, sőt voltak olyanok is, kik nyilt
fellépéssel akarták Báthoryt igérete beváltására szorítani.
A legbuzgóbbak egyike volt Kornis Boldizsár, ki «eré-
nyeit szent Ignácz lelkigyakorlataiból merítette, melyek-
kel lelkét a brünni collegiumban nevelte ki.» Az orszá-
gos tilalom daczára radnóti várában rejtegette Vásárhelyi
Dániel atyát s tőle vette naponkint a lelki táplálékot.
Wesselényi István és nővére, Wesselényi Anna, a buzgó
református főúrnak, a nagy Csáky Istvánnak özvegye, a
náluk lappangó Bálint atya tanácsára, a krasznai és kö-
zépszolnoki ref. egyházakat tettleg bántalmazták is. Ha-
dadon, Zilahon, Szilágy-Somlyón, Karásztelkén, Krasz-
nán a papok tizedbeli s más jövedelmét elvonták, sőt
egyes helyekről a ref. lelkészt elűzve, pápista papokat
szállítottak a parochiára s a református lakosságot zak-
latták. A telegdi ref. templomot is elbontották a római
katholikusok és annak anyagából r. kath. templomot épí-
tettek. Tövisen, Monostoron, Székely-Udvarhelyen, Fehér-
váron, az 1607. évi törvény ellenére álruhás jezsuiták
bujkáltak és a reformátusokat sértegették. Végre midőn
látták a r. katholikusok, hogy a fejedelem sehogy sem
vonható a pártjukra, az 1609. évi kolozsvári országgyű-
lés alkalmával a rendek és a fejedelem elé emlékirattal
járultak és feltárták kívánságaikat. De Báthory most sem
sietett óhajtásuknak eleget tenni. Maga kérte a rendeket,
hogy a sérelmek és kívánságok tárgyalását halaszszák a
 41

jövő gyűlésre. És a rendek mellőzték is e tárgyalást,

ellenben elővették a kraszna- s középszolnoki panaszo-
kat melyeknek végelintézését szintén elhalasztották
ugyan, de az erőszakosságokat elitélték, s elhatározták,
hogy a további rendelkezésig az 1608 előtti állapotok
tartassanak fenn.*
A kivánságok tárgyalásának mellőzése, főleg pedig a
fejedelem magatartása teljesen elkeserítette a róm. kath.
vallású rendeket. Már az 1609. évi gyűlésen, mikor a
fenti határozat hozatott, a heves Kornis Boldizsár fenye-
getőzőleg lépett fel. «Ti most örültök, — úgymond —
és mi szomorkodunk. De majd eljő az idő, mikor a mi
szomorúságunk vigalomra és a ti örömötök gyászra vál-
tozik és a mise régi tekintélyébe visszahelyeztetik.»
Hivatkozott arra, hogy van nekik 7000 emberök, kik az
ő igazságaikért fegyvert fogni is hajlandó. Imreffy meg-
rovó szavai és a rendek zugása hallgattatták el a buzgó
férfiút. De bosszúszomját semmi sem hűthette le.
Ezen országgyűlés után keletkezett a Kendy István-féle
összeesküvés, melynek czélja Báthory Gábor megbukta-
tása és a primás testvérének, Forgách Zsigmondnak, az
erdélyi fejedelmi trónra ültetése volt. Az összeesküvést
Báthory féktelen és kicsapongó természete oly irányba
terelte, hogy az összeesküvők már nem elégedtek meg a
fejedelem megbuktatásával, hanem egyenesen rövid úton
akarták eltenni láb alól. Azonban a széki orgyilkossági
kísérlet csúfos kudarczot vallott és mikor a felfedezett
összeesküvésről kitűnt, hogy annak részesei egy-két kivé-

*
Daróczy i. m. 159. l. Báthory Gábor oltalom levelei a
szilágysági egyházak részére Szilágy e. m. ltárában. Erd. orsz.
gyül. emlékek VI. 169—5. l.
42

tellel csupa róm. kath. urak: a fejedelem és az ország-

rendek haragja a bűnrészes urak személyén kivül a
róm. kath. vallás s főleg a jezsuiták ellen irányult.
A beszterczei országgyűlés, az összeesküvő urak elité-
lése mellett, a róm. katholicismus ellen is kemény vég-
zéseket hozott. Elrendelte, hogy a pápista patronusok
által a község nyakára erőszakolt plebánosok haladékta-
lanul eltávolíttassanak, az elvett templomok és jövedel-
mek visszaadassanak. Tövisről, Fehérvárról, a szilágy-
somlyói járásból, Székelyudvarhelyről s az egész Udvar-
helyszékből a pápás papok kitiltattak, «minthogy bizo-
nyosan comperiáltatott, hogy ez mostani, ő felsége ellen
való practicában is ők misceálták magokat és alattom-
ban azt foveálták.» A községet pápista istentiszteletre
kényszeríteni tilos; de ha magától reá megyen: szabad
vele. «A ki pápista papot akar tartani, házánál tartsa.
A pápista papoknak pispekek ne legyen. Jezsuita pa-
pot pedig ez birodalomban, se Magyarországban sehol
senkinek tartani szabad ne legyen. In summa: az re-
ligio dolgában az medgyesi 1588 esztendőbeli articulus
tartassák.» És ez az articulus teljes szövegében, újból
törvénybe iktattatott.*
Az országgyülés után Báthory Gábor azonnal mun-
kába vette a vallásügyi törvények végrehajtását. A tör-
vényben megjelölt helyeken a r. kath. kultusz eltiltatott.
A gyulafehérvári jezsuita kollegiumot a fejedelem a re-

*
Tört. Tár 1888. 750. l., Daróczy i. m. 159—61. l. Századok
1876. 470. l., Erd. orsz. gyül. emlékek VI. 30—5. 170—3. l.
Daróczy i. m. 161. lapján azt is elmeséli, hogy Báthory Gá-
bor a széki merényletért kivégzett róm. kath. urak megölé-
sénél használt pallost a kálvinista püspöknek küldötte, azzal
az intéssel, hogy ő is így dühöngjön a pápisták ellen.
 43

formátusoknak adományozta. Székelyudvarhelyt mindkét

templom, melyet a jezsuiták még Mindszenti Benedek
főkapitánysága idejében vettek el a reformátusoktól, ezek-
nek újra visszaadatott és a nagyszámu római kath. hívek
templom nélkül maradtak. Egész Udvarhelyszéken a r.
kath. plebániák Baczoni András kálvinista esperes fen-
hatósága alá kerültek. A jezsuiták, a mint a merénylet
meghiúsulásának és a beszterczei végzésnek hirét vették,
nem várták be, hogy a fejedelem kocsikat rendeljen szá-
mukra, hanem nagy gyorsasággal kereket oldottak és az
összeesküvésben főrészes Vásárhelyi Dániel vezetése alatt,
úttalan utakon, a székelyföldet is elkerülve, Oláhországba
menekültek. Április 3-án, a beszterczei törvények szen-
tesítésének napján, már az oláhországi vajda vendégsze-
retetét élvezték és innen Moldván át kerülve mentek
északi Magyarországba. Azonban közűlök egyesek mégis
itt maradtak lappangva s rejtőzködve. Csáky Istvánné
nem bocsátotta el Bálint atyát, hanem addig dugdosta,
rejtegette, mígnem bátyjának, Wesselényi Pál kincstartó-
nak közbenjárására Báthorytól engedélyt nem nyert,
hogy a kedvelt pátert háborítlanul megtarthatja.*
A beszterczei országgyűlésnek van még egy másik
vallásügyi végzése is, mely azért érdemel különös figyel-
met, mert ebben a törvényben van először kifejezetten
szó a szombatosokról, azokról aa innovátorokról, kik
«sidó hitet és sidó ritusokat követvén, isten ellen való
káromlásokat szólnak.» Ellenök az innovátiót tiltó tör-

*
Erd. orsz. gyül. emlékek VI. 35. l. Zayzon Ferencz:
A székely-udvarhelyi ev. ref. egyházközség története. Székely-
udvarhely, 1893. 81—2. l., Veszely i. m. I. 394. l., Daróczy i. m.
160—1. l.
44

vények megujíttatnak és elrendeltetik, «hogy efféle reli-

gión valókat az jövendő gyűlésre citáltassa Felséged,
holott ha ad meliorem mentem nem redeálnak, törvény
szerint büntettessenek. Interim a papok, kik káromlást
szólottanak, tisztességes custodia alatt tartassanak.»*
A szombatosságnak, midőn ez a törvény meghozatott,
midőn róluk, mint «sidó hitet és sidó ritusokat» köve-
tőkről először tétetik a törvényben említés, már elég régi,
közel 30 éves és elég mozgalmas története volt. A szom-
batosság legelső alakjában «zsidózás» és Dávid Ferencz
utolsó vallásáig, «kiért megsententiáztatott» vihető vissza.
Ismeretes dolog, hogy a kálvinisrnus sokkal nagyobb
súlyt fektet a ó-szövetségre, mint a lutheránismus. Az
unitárismus az ó-szövetségnek ezen tiszteletében, egészen
természetesen, túl ment még a kálvinismuson is, mert
háromság-ellenes álláspontját csakis erre fektethette tel-
jes bizonyossággal. V. Mózes 6, 4. a legfőbb érv, mely-
hez a többiek csak pótlék és kisegítő minőségben csatla-
koznak. Az új-szövetség tekintélye megkövetelte, hogy
azt az ó-val egyeztessék. Az egyeztetés eredménye a Jézus
Krisztusnak «tett istensége» (deus factitius) és «kent-fent»
Krisztussága, vagyis a «másfél isten» hivés lett, a mint
ez az unitáriusok 1567—79. év közötti hitvallásaiban
foglaltatik. Midőn aztán Dávid Ferencz és meghittebb
barátai ezen tannak és egész eddigi álláspontjuknak tart-
hatatlan, sőt nevetséges voltát belátták, az «egy Isten
hivés» megkorrigálására csakis az az út állott előttök,
hogy az ó-szövetség súlyát az újnak rovására folytonosan
emeljék. Dávid utolsó álláspontján a Jézus Krisztus az
egy Atya Istennek minőségileg csak olyan eszköze, mint

*
Erd. orsz. gyül. emlékek VI. 170. l.
 45

Mózes és a próféták, de azoknál nagyobb. Messiás, ki

eljött ugyan, azonban munkáját a zsidók ellenállása
miatt el nem végezhetvén, mennybe ment, honnan újra
el fog jönni és híveivel ezer évig fog uralkodni. Az új-
szövetség nem az az írás, mely e néven neveztetik, ha-
nem ama lelki frigy, melyet Krisztus, azaz a Messiás
által kötött Isten az ő benne igazán hivőkkel. Az új-szö-
vetségről szóló könyveknek az üdvösség alapjaira nézve,
meg kell egyezniök a próféták írásaival és a mennyiben
megegyeznek, annyiban igazak.
A végső következtetések, a melyekig Dávid Ferencz él-
tében eljutott, az isteni kijelentés súlypontját teljesen az
ó-szövetségre tolták át. Az Isten személyében és lénye-
gében egy és pedig nem más, mint a ki a zsidóknak mint
az egy Jehova jelentette ki magát. A Jézus Krisztus a
zsidóknak megigért földi Messiás, ki eljött ugyan, de
mert a zsidók által el nem ismertetvén megöletett, földi
országát majd akkor fogja megalapítani, ha az Atya neki
mindeneket lábai alá vetend. Az egész kijelentés egysé-
ges; tehát.Mózes és a próféták mindenben megegyeznek
az apostolokkal és az evangélistákkal s ezek amazokkal
összhangban magyarázandók. Ezen főbb tételekhez mint
melléktagozatok járultak: a hit által való megigazulás
elvetése és a cselekedetek érdemszerző hatálya, azaz a
törvényesség gondolatának diadala; a szabad akarat
hangsúlyozása s így az elővégzés elvetése; a sákramen-
tumok értékének lefokozása s végül azok teljes megve-
tése. Bár vita tárgyát még nem képezte, de az eddigi
állásponton, a gyermekkeresztséggel megegyezőleg, két-
ségbe volt vonható a vasárnap megünneplése is. Dávid-
tól e tekintetben nincs nyilatkozatunk, de az ő leg-
buzgóbb híve, Karádi Pál, már 1580-ban nyíltan tanította,
46

hogy Isten a szombatot rendelte ünnepnek és nem a va-

sárnapot, mely a pápa műve.
Ily tanok voltak azok, a melyek miatt Blandrata
szembe szállt Dáviddal és kíméletlenül kimondotta, hogy
a dávidisták a zsidózásba rohannak. Basilins István,
Hunyadi Demeter és a többiek szintén zsidózást láttak a
Dávid tudományában. Krisztusnak «a maga módján» való
imádását is azért sürgették, hogy a keresztyének Krisz-
tusa különbözzék a zsidók Messiásától. Azok a tételek,
melyeket Blandrata a Dávid tanítása gyanánt elrettenté-
sül köröztetett, egy-kettő kivételével feltalálhatók Dávid
leghitelesebb irásaiban is. És azok a következtetések, a
melyekre Blandrata s a lengyel unitáriusok, mint a Dávid-
féle irány zsídózó eredményeire reámutattak: mind fel-
találhatók Karádinál, Válaszutinál és a «Szombatosok
régi könyvében», mely rögtön Dávid halála után, 1580-
1585 között keletkezett és a mely az 1579. évi tra-
gædiának közvetlen, élő behatása alatt jött létre.*

*
Lásd e mű I. kötetében a 261—2. lapot. Dávid Ferencz állás-
pontját «De Dualitate tractatus Franc. Davidis in tria capita
distinctus» cz. értekezésben találhatjuk fel. R. M. K. II. 168. sz.
Ezt kiegészíti Karádi Pálnak, Dávid F. leglelkesebb hívének, az
Apocalypsisra adott magyarázata 1580, Mss. a M. N. Muzeum
kézirattárában Hung. Fol. 199. sz. a. Továbbá kiegészíti még
«A szombatosok régi könyve.» Ker. Magvető 1886. XXI. 6., 76.,
142. l., mely műnek a keletkezése 1580—92. közé esik, mit az
események friss emlékezetben léte, a jelen időbeli elbeszélés stb.
igazol. Lásd különösen i. h. 144. A most említett három forrás
theol. felfogása között a legtökéletesebb összhang van. Egyik
bővebb ugyan, mint a másik a dogmatikai tételekben, azonban
az alapfelfogás mindegyikben egy, egységes. Ezen felül mind a
három megfelel annak is, a mit Blandratának és Basiliusnak e
korbeli nyilatkozatai az u. n. davidista irányról emlékezetben
 47

Dávid Ferencz maga volt az ú. n. «zsidózás», a judai-

santismus megalapítója. Első tanítványai Karádi Pál,
Óvári Benedek és Péter, Sztárai Miklós, Bogáti Fazekas
Miklós, Erdődi András, Pictoris Máté stb., szóval azok
voltak, kik 1579-ben a «consensust» megtagadták, vagy
nehezen adták meg és a kik az erdélyi fejedelemség te-
rületén kívül laktak, vagyis az alföldi és a baranyai uni-
táriusok.
Ez a «zsidózás» azonban még nem egészen a «szom-
batosság.» Amaz elméleti tan és negatív gyakorlati kö-
vetkezményei voltak, mint p. o. a keresztség elvetése és
az úrvacsora lenézése. Ellenben a zsidózás szombatossággá
lett, mikor amaz elvont tanokhoz és negatív következ-
ményekhez a szombat megülésének a gyakorlata járult.
A szombat megünneplése egyszerre jelentkezik az ú. n.
Nóé-féle parancsolatok (I. Mózes 9., 4. stb; Apostolok
csel. 15., 20.) megtartásával. Mindkettőnek helyessége
már ott olvasható a Karádi Pál «Aperalypsis magyaráza-
tában» (1580) és mindkettő a gyakorlati életben is felta-
lálható Gerendi János főúr környezetében, kit Franken
Keresztély eme tanok lényegtelenségéről, illetőleg helytelen
voltáról nagy buzgalommal igyekszik meggyőzni (1585).
Egykorú adatokból az is bizonyos, hogy a szombatosok
«gerendistáknak» is neveztettek és az ezen időben Er-
délyben élő Szántó István jezsuita atya egyenesen Gerendi
Jánostól származtatja a «sabbathariusok» sectáját.*

hagytak. Előttem az összefüggés Dávid Ferencz «utolsó vallása»

és a szombatosság között eléggé tisztán áll és nem habozom
kimondani, hogy Dávid Ferencz utolsó vallása, kiért megsen-
tentiáztatott», nem a «tiszta vagy legtisztább» unitárismus, ha-
nem a zsidózás.
*
Karádi Pál i. m. bevezetés 4., 16. szöveg 2., 16., 48. l. stb.
48

De a zsidózás nem állapodott meg a szombatnál, a vér,

a fulva holt állat, a faggyu élvezete tilalmánál, hanem a
Nóé-féle parancsolatokról áttért a Mózes törvényei meg-
tartására. Ez a fokozat az, a melytől eddig a szombatos-
ságot számítani szokták és a mely Eőssi András nevével
kapcsolatos, ki «addig olvasá a bibliát, hogy szépen ki-
találta a szombatos vallást» Az Eőssit követő marosszéki
és udvarhelyszéki szombatosok, kik ellen :1595-ben meg-
megújíttattak az innovátiót tiltó törvények, már a mózesi
ételtörvényeket tartották s így többek közt disznóhúst
sem ettek. Idővel a Karádi-Gerendi-féle mérsékeltebb
irány teljesen elenyészett, úgy, hogy a XVI. és XVII. szá-
zadok fordulójan a sabbathariusokról el lehetett mon-
dani, hogy «sidó hitet és sidó ritusokat» követnek. Dog-
matikájuk azonban megmaradt a régi, t. i. a melyet
Dávid Ferencztől és a «davidistáktól» örököltek.
A szombatosok elég üldözésnek voltak kitéve, de ez
számukat nem apasztotta, sőt talán még növelte. Az
1595. évi törvény után Mindszenti Benedek kezdé el az
üldözést «a szegény sabbathariusok ellen» Udvarhely-
székben és Marosszékben, de Szinán basa Oláhországi tá-
madásának hirére abba hagyta, mert e hír «úgy eszét
veszté a religió persecutiójának és inquisitiójának, hogy
azután nem lehete az nyavalyás embernek soha neki
módja az religió persecutiójában.» Azután Mihály vajda
adott ki egy rendeletet a szombatosok ellen, melynek
következtében Marosvásárhelyt Szabó Gáspár főfő szom-
batos könyvei a bitó alatt égettettek el. Tamásfalvy János
királybiró birá ekkor «nagy kegyetlenséggel Marosszéket»,

Orsz. ltár kincst. oszt. Gyulafehérvári kápt. ltr. Lymbus. V. ö.

Arator Brevis et succinta descriptiójával Archív. N. F. XIX. 596. l.
 49

ki «az religiónak erős persecutora lőn.» Minthogy azon-

ban Marosvásárhelyt a legtekintélyesebb családok, az elől-
járóság tagjaival atyafiságban levők, voltak a szombato-
sok vezetői, nagyobb bántalmazásuk nem is lett s így
fiaikra «maradott a szombatlás.» Az Eőssi által fiúvá
fogadott Péchy Simon, Báthory Zsigmondnak, majd Bocs-
kaynak kanczellárja, nagyban emelte a szombatosság fé-
nyét és növelte híveinek számát. A nagy pártfogóban
bizakodva, már nem is törődtek a szombatosok az inno-
vátió tilalmával, sőt Udvarhelyt az «arrianusokkal» együtt
«kezdettenek gyűlést és törvényt tartani, mely annak előtte
nem volt.» Rákóczy Zsigmond kormányzó (1606 márcz. 7.)
el is tiltá e gyűlésezést és utasította a szék elöljárósá-
gát, hogy «a régi szokás ellen efféle valláson való pa-
poknak se gyűlést a megnevezett helyeken s egyebütt is
ne engedjen lenni, se törvényt tenni.» A szombatosság
lassanként magára az unitárismusra nézve is veszedel-
mes kezdett lenni, mert bár a reformátusokból is hódí-
tott, de mégis első sorban az unitáriusok számát fogyasz-
totta és őket rossz hírbe keverte. A Krisztus nem imá-
dásának lappangó tana és bizonyos szertartásbeli közös-
ség, őket is könnyen a szombatosság gyanujába ejtette.
Ezért ők maguk is jónak látták, hogy a szombatosok
ellen állást foglaljanak. Az 1606 jul. 2-iki kolozsvári zsi-
nat harmadik számú határozata szerint az egyház «a
iudaisánsokat kebeléből és társaságából kizárja.*
Ilyen állapotban találta Báthory Gábor a szombatos

*
Erd. tört. adatok I. 29. l. Erd. orsz. gyül. emlékek III.
472. l. Erd. orsz. történetei tára. I. 17. l. II. 25. l. Erd. tört.
adatok I. 30-33.1. Ker. Magvető. 1871. II. 34—48. l. Erd. orsz.
gyül. emlékek V. 401. l. Uzoni-Fosztó i. m. I. 291. l. Dr. Kohn.
A Szombatosok. Budapest, 1889.
50

kérdést trónraléptekor. Nagyobb üldözéseknek, vagy zak-

latásoknak, az elmondottakon kívül, sehol semmi nyoma.
Annál kevésbbé lehet azt állítani, hogy e zaklatás a szom-
batosok révén az unitáriusokra is kiterjedt volna. Azok
a vonatkozások, melyek a szombatos irodalomban ezen
felekezet bántalmazásáról szólnak, későbbi időkre vonat-
koznak. Még arra nézve sincsenek emlékeink, hogy az
1610. évi beszterczei törvény intézkedései miképen haj-
tattak végre. Annyit tudunk, hogy a Báthory Gábor ide-
jében kegyvesztett Péchy Simon épen ezen időtájt nagy
buzgalmat fejtett ki hitnézetei terjesztése körül és hogy
a maig is fenmaradt szombatos irodalmi termékeknek
egy tekintélyes része ebből a korból jutott reánk. Báthory
Gábor uralkodása, a beszterczei törvény daczára is,
eléggé csendes időszak a szombatosság történetében.
Báthory Gábornak a jezsuiták és a fondorkodó róm.
katholikusok ellen tett intézkedései az összes erdélyi pro-
testantismusnak javára szolgáltak. Azon ténye pedig, hogy
a református egyházat az unitárismus főhelyeire bevitte
és megerősítette, külön a reformátusok hálájára tette ér-
demessé. Csakhogy mindeme cselekményeiben igen gyak-
ran megnyilatkozott jellemének uralkodó vonása, az erő-
szakosság, mely kormányzása második felében, — ha
nem is épen az egyházi téren, — teljesen erőt vett rajta.
A fejedelemsége ellen irányuló támadások egészen elol-
dották szenvedélye fékét. A mily erélylyel és eszközök-
ben nem válogatva kereste a trónt, épen úgy járt el an-
nak megtartása körül is. A szászokat a legkiméletlenebbül
igázta le és midőn Szebent elfoglalva, székvárosává tette,
már egészen jogosulatlanul hozatta azt a törvényt, hogy
Szebenben «mind jelenlétében, mind pedig távollétében
az felséged religióján való papjai a templomban szaba-
 51

don prædicálhassanak», — és még jogosulatlanabb volt

ama másik intézkedése, melylyel a szász papokat az
Andreanum alapján megillető egész vagy háromnegyed
dézma-jövedelmet egy negyedre szállítván le, a többit a
fiskus számára foglalta. Udvari papja, Rettegi János
gyulafehérvári lelkész, hiába igyekezett a fejedelem szen-
vedélyeinek s erőszakosságának gátat vetni. Hiába tartá
a legkeményebb beszédeket: Báthoryra nézve ezek olya-
nok voltak, mint a falra hányt borsó.* Az erőszak, a fék-
telen indulat az országot állandó háború szinterévé tette.
Leghűbb és legtehetségesebb embereit is elidegeníté magá-
tól és ellenségeivé tette. Élete lassanként kész förtelem és
neve, személye a közmegvetés és utálat tárgya lett. Eddig
még minden bel- és külellenséggel sikeresen megbirkó-
zott, de most már elhagyta szerencséje. Így készült elő
bukása, megöletése, mely a szép tehetségű, de borzalmas
jellemű emberben igazi zsarnokától szabadította meg
Erdélyt.
Mikor fejedelmi trónját ingadozni érezte, politikáját
megváltoztatva, ugyanoda folyamodott segítségért, a hon-
nan a trón elfoglalására az első támogatást nyerte, t. i.
a királyhoz és róm. kath. magyar főpapokhoz s főurak-
hoz. Az igéret és a kilátásba helyezett támogatás ára is
természetesen a régi volt: a király hűségére tér és a
róm. kath. vallást helyreállítja Erdélyben. A Mátyással
kötött szerződés titkos pontjai között első helyen áll a
teljes bűnbocsánat Mátyás híveinek, főképen a jezsuiták-
nak, azután a róm. kath. vallás szabad gyakorlatának a

*
Erd. orsz. gyül. emlékek VI. 35. l. s köv. 199. l. Teutsch
G. D. Das Zehntrecht etc. Schässburg, 1858. 190., 192. Kraus
krónikája: Fontes Rerum Austriacarum Scriptores III. 10—11. l.
52

biztosítása és végül a magyar királyhoz való csatlakozás

török elleni háború esetén.* Oly pontok ezek, melyekkel
már egyszer, Báthory Zsigmond fejedelemsége alatt, gyá-
szos eredménynyel tettek kisérletet. De a trónját féltő s
annak birtokáért mindenre kész Báthory Gábor, a múlt
tanúságaira ügyet sem vetett. Kényszer helyzetében ki-
békült saját fellázadt alattvalóival is. És ki tudja minő
sors vár újból Erdélyre, ha az eseményekben hirtelen
döntő fordulat nem áll be. Báthory Gábornak nem állott
módjában nagybátyjának, Zsigmondnak, a szerepét végig
játszani, mert a Mátyással kötött béke által felingerelt
török őt elejtette, mire a rendek az előle elmenekült, de
török segítséggel visszatért Bethlen Gábort tették Erdély
fejedelmévé. Végre is a töröktől szorongatott és Mátyás-
tól kellőleg meg nem segített Báthory Gábor, a fejede-
lemségre vágyó Géczy András árulása következtében,
1613 október 27-én, Nagyváradon, az általa annyira dé-
delgetett hajduk által meggyilkoltatott.
A korán elhunyt szerencsétlen sorsú ifjú fejedelem
uralkodása Erdély politikai történetében bizonyára épen
nem tölt be fényes lapokat, de az erdélyi református
anyaszentegyház mégis nagy jóltevőjeül tekinti Őt, kinek
hatod féléves kormánya, épen a legválságosabb időkben,
az egyház teljes megszilárdulását idézte elő.

*
Erd. orsz. gyül. emlékek V. 71—2. l. Szilágyi Sándor
Báthory Gábor története. Pest, 1866. 234. l.
 8/a. A virágzás korszaka.

Bethlen Gábor.

Erdély legnagyobb fejedelmének trónfoglalása kor-

szakos esemény hazánk történetében. Ő volt az, a ki
megakadályozta, hogy a harminczéves háborúnak első
időszakában győztes vallási és politikai reactió, melynek
hullámai Csehországban és a Németbirodalomban oly
szörnyű pusztítást vittek véghez, hazánkban sikerekhez
juthasson. Az ő nagy tehetsége, bölcsessége, politikai
éleslátása és hadvezéri képességei újból megmentették
Magyarországot attól, hogy Csehország sorsára jusson és
hogy II. Ferdinánd lorettói fogadalmát hazánkban be-
válthassa. De nem kevésbbé fontos esemény az a kis
Erdély életében is, mely általa egyszerre Európában
egyik, nagyon is számba vehető és veendő politikai té-
nyezővé lett és sok ideig mint a politikai és lelkiismereti
szabadság erőssége volt ismeretes.* Erdély belső életében
virágzás, jólét füződnek kormányzása idejéhez. A vallás-
ügy terén az egyenjogúság visszatér és sértetlenül fen-
tartatik. Az alapvető egyház-politikai törvények épségben
fenmaradnak, és vallás-üldözésnek nyoma sincs. A re-
formátus egyház pedig az ő idejében, az ő támogatásával

*
L. Pulszky Ágost: Pázmány Péter 1887. 94. l.
54

oly nagy tekintélyre, fényre, dicsőségre tesz szert, hogy

szinte elsőrangú országos és nemzeti tényezővé lesz mind-
két hazarészben.
Bethlen Gábor Erdély szülöttje, nem úgy mint köz-
vetlen két elődje, kik az anyaországból valók. Az erdélyi
viszonyok között nőtt fel, a mely viszonyok a nagyobb
elméket a vallásos elfogultságtól, türelmetlenségtől men-
tesíteni tudták. Maga és legközelebbi rokonsága refor-
mátus ; családjának több oldalága unitárius; sógorságá-
ban róm. katholikusok és szombatosok egyaránt talál-
hatók. «Kálvinista ugyan, — mondja róla egy 1620. évi
jelentés — de nem gondolkozik roszul a lutheránus
hitről.» Nem szerette az unitáriusokat, de azért nem bán-
totta őket. «Én az ariánusokat fölötte gyűlölöm — így
adja szájába a szót Gál Péter, a nádor követe 1623-
ból — és ha mit cselekedném fogadásom ellen, tehát
legörömestebb őket üzném ki ez országból; de maradjon
helyén fogadásom.»* Az Erdély szabadságáért vívott küz-
delmekben az összes nemesség, a különböző vallások
hívei, vállvetetten harczoltak egymás mellett és ő is ott
volt közöttük. Alig egy-két pápás család az, melyet a
vallásos buzgóság elvakítva, még a szerzett szomorú ta-
pasztalatok után is a Habsburgok fenhatóságáért rajong.
Az óriási nagy többségnek szabadság kell. És a közös
küzdelem, fáradozás, vérontás megmutatta, hogy ugyan
annak a hazának minden vallásbeli különbség daczára
egyaránt jó, buzgó s áldozatkész fiai lehetnek, ha csak
annak a javát szolgálják. Akár lutherista, akár pápista,
akár kálvinista, ariánus vagy sabbatharius: csak a haza
üdve legyen szemeiben az első. Ilyen viszonyok között

*
T. Tár 1889. 75. l. Erd. orsz. gyül. emlékek VIII. 143. l.
 55

nőtt fel Bethlen Gábor, a nagy Csáky István és a vitéz

Székely Mózes idejében. És ő, ki ifju korában megtanulta,
hogy a csatasorban, vagy a tanácsi padokon küzdő baj-
társaknak nem a vallása, hanem karja, kardja, bölcses-
sége és jó szándéka jő számításba: mint fejedelem is
első sorban a hazafit, a honpolgárt nézte, nem pedig
annak a vallását.
Bethlen Gábor trónralépése kettős jelentőséggel birt
az uralkodó politikai felfogásban. Egyfelől biztosította
Erdély számára az Önálló fejedelemséget, és így a király
egyesítő törekvései elé gátat állított. Más oldalról pedig
az önálló Erdély mindkét hazarész protestánsainak véd-
bástyájává lett. És nehéz eldönteni, hogy ebben a kor-
ban, midőn az egész politikai életnek legfőbb mozgató
rugója a vallási kérdések: vajjon Bethlen uralkodása
melyik szempontból volt inkább szálka a magyar király
és kormánya szemében. Már Báthory Gábor idejében
mondogatták a magyarországi pápisták: «kár eretnek
embernek erdélyi fejedelemséget viselni».* És ebben
benne foglaltatik mindkét szempont összesítése, t. i. hogy
csak róm. kath. fejedelemtől lehet várni ennek a vallás-
nak helyreállítását, valamint a király fenhatóságának
az elismerését. Ebből a kettős szempontból indult volt
meg már Báthory Gábor ellen Forgách Zsigmond táma-
dása és épen ezért követett el mindent a bécsi diplo-
matia, hogy Bethlen Gábor trónfoglalásának útját állja.
Előbb hatalomszóval akarták a tróntól visszaretten-
teni. De mert szóval, erő hiján, sokra nem mehettek: arra
akarták rábírni, hogy a Báthory Gábor-féle titkos pontokat
ő is fogadja el. Persze ! ezek elfogadásával teljesen le-

*
Erd. tört. adatok II. 125. l.
56

vágná maga alatt a fát, mert mi sem könnyebb, mint a

titkos egyességet titkon a török kezébe juttatni s ezzel azt
a fejedelem ellen ingerelni. Csakhogy Bethlen igen ügye-
sen kerülte meg a csapdát, midőn a koronás magyar
király hűségére, a közös magyar hazának a török ellen
megvédelmezésére, sőt a róm. kath. felekezet jogai biz-
tosítására is hajlandó volt esküt tenni, de minderről
levelet, mely a porta előtt árulója lehetett volna, ki nem
adott.*
Azonban Bécsben és a róm. kath. magyar tanácsok
körében még mindig a Rudolf-korabeli felfogás járta:
Magyarország és Erdély egyesült ereje, egy kis külföldi
segítséggel kiüzi a törököt és helyreáll a Magyarbiro-
dalom egysége, megszünik az erdélyi fejedelemség és a
pápás missió elé gazdag aratás tárul. Ennek a felfogás-
nak leghatalmasabb szószólója, magyar részről, Pázmány
Péter, az esztergomi érsek, Bethlen Gábornak nagy ellen-
fele volt. Ő és társai sehogy sem bírták megérteni az
erdélyiek eltérő nézetét, a mely szerint előbb meg kell
törni a törököt, biztosítani a lelkiismereti szabadságot és
majd akkor Erdélyt is vissza lehet vinni szent István
koronája közvetlen fenhatósága alá. És mert ezt nem
tudta megérteni vagy nem tudta méltányolni, ő is épen
úgy, mint a császári diplomátia, Bethlen megbuktatására
tört. A Homonnay György-féle támadásban, Bethlen és
a protestantismus ellen indított eme practicában, Ho-
monnay csak eszköz; a mozgalom lelke, intézője maga
a nagyeszű érsek volt. A török ellen való honvédelem
ürügyével, de erős vallási háttérrel indult meg a Ho-
monnay kisérlete. «A pogányságnak nem keveset kelletik

*
Erd. orsz. gyül. emlékek VI. 478., 332., 492. l.
 57

tartani attól, — írja Homonnay, Bethlen által elfogott

levelében — a mikor Erdélyben katholikus fejedelem
leszen valaki.» De hát azért még sem a török elleni vé-
delem, hanem a religió: az eretnekek leküzdése volt a
főindok. Magyarország nádora, a lutheránus Thurzó
György és Erdély fejedelme, a kálvinista Bethlen Gábor
rettegéssel tölték el a pápistákat. Ha netalán Mátyásnak
halála történnék és ez a két eretnek vezér conspirálna
egymás között s «az katholikusok ellen feltámadnának:
mind extirpálnák vagy martyrommá tennék őket.»* Ime,
ezért van a Bethlen elleni fenekedés és cselszövény! De
mindez hiába volt, mert nemcsak Pázmány, hanem
Bethlen is megvolt kenve a diplomatiai művészet min-
den kenőcsével és a legügyesebben szőtt pápista-machi-
natiók is hajótörést szenvedtek a fejedelem előrelátó cse-
lekedetein és az ellenfél eljárását mindig megkerülni
tudó óvatos vigyázásán, melyekkel magát trónján meg-
erősítette.
A fejedelmi conditiókban Bethlen is esküvel fogadta,
«hogy minden rendeket személyválogatás nélkül szaba-
dosan megtart religiójokban és annak szokott exercitiu-
mába, az articulusok tartása szerint.» A feltételeket és
esküjét nemcsak hogy megtartotta, sőt szabadelvűségéből
kifolyólag, még «az articulusok tartásán» is annyit lazí-
tott, a mennyit az állami közérdek veszélyeztetése nélkül
lehetett. Így pl. a róm. kath. vallásgyakorlat ellen az
1610. évi beszterczei országgyülésen hozott megszorító
végzések szigorán igen sokat enyhített. Még azt is meg-
engedte, hogy a kolozsmonostori jezsuiták visszatérhes-
senek. Az itteni zárdát és templomot birtokukba adta s

*
U. o. VII. 293—4. l.
58

fejedelmi rendelkezését a (1615 szept.) kolozsvári ország-

gyülés által megerősíttette épen abban az időben, midőn
ellene, «eretnek volta» miatt, javában folyt a Homonnay-
féle cselszövény. A jezsuiták ezen intézkedések következ-
tében egészen 1653-ig békésen is birták a monostori
zárdát.*
Fenkölt gondolkozását mindjárt első vallásügyi tör-
vénye is megmutatta. Nem egy vallásfelekezetről szól
ez, hanem valamennyi recepta religióról. De ugyancsak
ebből kitünik az is, hogy a vallásügy rendezésénél az
állami közérdeket tekinti első sorban, a mely nem en-
gedheti meg, hogy a vallásügy teljesen szabadjára ha-
gyassék. A vallásos élet egyik kiegészítő — és ebben a
korban épen legfőbb — alkatrésze az állami és társa-
dalmi közéletnek. Sajátságos természete nem engedi, hogy
az államhatalom durván nyuljon bele, hanem a beavat-
kozást a lehető szűk körre, a «salus republiae» legvégső
határára szorítja. Ez a felfogás nyilatkozik meg a med-
gyesi országgyülés (1614 február) vallásügyi czikkeiben
is, midőn az egyházak kebelében a jó rend fentartását meg-
követelik, de az a felett való felügyeletet az egyházak
autonom jogkörében hagyják, az állami közreműködést

*
Mig ellene róm. kath. dinasztikus politikából mindenféle
fondorlatokat szőttek, ő Székelyudvarhelyt a róm. katholikusok
szabad vallásgyakorlatát helyre állította. Veszely i. m. I. 259. l.
Szilágy-Somlyón hasonlóképen biztosította ugyanazt 1615-ben.
Szilágyi e. m. prot. Az ő korában történt, hogy Udvarhelyszé-
ken 6 nagy egyházközség egyszerre elszakadt a ref. egyháztól
(Bod P. Hist. Eccl. I. 299. l. Udvarhelyi e. m. prot.) és nincs
semmi nyoma, hogy ő ennek megakadályozására bármit is tett
volna. Ezen egyházközségek: Szombatfalva, Vágás, Sz.-Lélek,
Oroszhegy, Sz.-Tamás, Zetelaka. V. ö. Veszely i. m. I. 316.,
340—1. l.
 59

a «ius advocatæ» körében biztosítván az egyházaknak.

A nevezett országgyülés 3-ik czikkelye azt rendeli, hogy
minden bevett vallás püspökei és seniorai, «kiki mind az
ő szokott vallásában recepta religióján valókat mindenütt
az országban szabadon visitálhassák, fogyatkozásokat
reformálhassák, és jókat is jobbítani és a vétkeseket ér-
demek szerint való büntetéssel, minden erejekkel, hasz-
nos, jóságos és dicséretes cselekedetekre indítsák.» Ha-
sonlóképen gondoskodnak az összes iskolákról is, meg-
hagyván: «Az tanuló scholáknak is azonképpen minden
helyeken, kinek mennyire lehet értéke, mindenütt igye-
kezzenek helyére állítani és felépíteni.» Ezeken felül el-
rendeli, hogy az elvitt harangokat mindenki vigye helyre,
továbbá hogy az összes egyháziak mentességei, különösen
a beszállásolás kötelezettsége alóli mentesség, mindenütt
tiszteletben tartassanak.*
Hogy az elfogulatlanság nála nem számítás, nem mes-
terkéltség dolga, arról számos intézkedése tesz tanu-
bizonyságot. Ezek közül egyik legnevezetesebb és szintén
uralkodása első évéből való, a háromszéki communitás
számára 1614 aug. 10-én kiadott privilegiuma, melyben
a Háromszéken lakó református és unitárius papság ké-
relmére, bizonyos szabadalmakat ad, illetőleg erősít meg
számukra, melyek részint az egyháziaknak tehermentes-
ségére, részint az egyházkormányzatra s az egyházi rend
függetlenségére vonatkoznak. Ezzel a privilegiummal a
két vallás hivei között eddig is fennállott és az okmány-
ban különös dicsérettel kiemelt egyetértést s barátságot
még szorosabbá tette és egy oly szerves kapcsolatot lé-
tesített, mely «communitás» néven századokon keresztül

*
Erd. orsz. gyül. emlékek VI. 413. l.
60

fenmaradt. Elfogulatlansága igazolása végett hivatkozni

lehet számos olyan cselekvényére, melyekből kitünik,
hogy nem szokta volt nézni az egyesek vallását, midőn
azok személyes érdemeinek az elismeréséről és méltány-
lásáról volt szó. Nem magában álló eset az, hogy a tudós
jezsuitát, Káldy Györgyöt, segítette a biblia kiadásában.
Róm. katholikus, unitárius és oláh papokat is nagy
számmal emel nemességre, adományokkal lát el vagy
jószágaikat a közterhek alól mentesíti. A gyulafehérvári
káptalan Liber Regiusai hangosan hirdetik, hogy mily
távol állott a sok helyt még manapság is uralkodó vak
elfogultságtól, mely még cselédül sem alkalmaz más val-
lásut. Az anababtisták letelepítése, a zsidóknak adott ki-
váltságlevele stb. mindannyian egy nemes és a korabeli
egyoldalúságtól ment lélekre mutatnak.*
Azonban Bethlen Gábor a másfelekezetűek iránt tanu-
sított minden türelme daczára is kifejezett jellegű refor-
mátus, még pedig hitbuzgó református fejedelem maradt,
kinek legfőbb gondját saját egyházának erősítése és fel-
virágoztatása képezte. Mig a többi vallásoknál a szemé-
lyes érdemeket jutalmazza csupán és soha sem megy az
illető felekezeti egyház anyagi támogatásáig: addig a re-
formátus vallásnál a személyek mellett első sorban az
intézmények emelésére, gazdagítására, fejlesztésére tö-
rekszik. E tekintetben vallásos meggyőződése és politikai
belátása egyaránt teljes összhangban voltak. Az a kor,
melyben ő élt, egyáltalában nem ismerte a felekezet
nélküli államot még akkor sem, ha több vallásfelekezet
egyenlő szabad vallásgyakorlattal birt is valamely állam-

*
Bod P. Hist. Eccl. II. 233—9. l. Nemesítései, adományai a
Lib. Regiusok VIII—XV. köteteiben.
 61

ban. Hiszen még mai nap sincs állam kerek e világon,

melynek valamely kifejezett, felekezetiesen vallásos jellege
ne volna, még ha intézményeiből az egyházi befolyást
kizárta is. A társadalom többségének, vagy erőteljesebb
részének, vallási felfogása mindig reányomja az államra
és intézményeire a maga bélyegét. A XVII. század, kü-
lönösen pedig ennek első fele, melyben Bethlen is élt,
határozottan megkivánta, hogy a vallás uralkodjék a tár-
sadalomban és államban. Ezt felismerte, érezte Bethlen
is és épen ezért törekedett arra, hogy Erdély ne csak
protestáns, hanem kifejezetten református állam is le-
gyen. Nem volt ugyan többé már gyönge ez az egyház
ebben az időben, sőt úgy számban, mint szellemi erőben
jóval a többiek felé emelkedett: de Bethlennek mindez
még nem volt elég. Ő elsőséget és pedig olyan elsőséget
kivánt neki biztosítani, mely kétségbe vonható ne legyen
és a melylyel a többi egyházak semmiképen ne verse-
nyezhessenek.
Kétségtelen, hogy bizonyos szempontból felekezeties-
ségnek is lehet minősíteni Bethlen eljárását, hogy t. i. a
református egyház megszilárdítására oly nagy gondot
fordított; hanem azért meg volt annak az egyetemesebb,
magasabb és határozottan nemzeti jelentősége is. Mint
egész Európában, úgy hazánkban is, épen az ő korában
ütközött össze leghevesebben az a két világnézet, melyet
a protestantismus és a róm. katholicismus képviselnek.
A róm. katholicismus semmiféle erőszaktól nem riadt
vissza és semmiféle eszközökkel szemben nem habozott,
csakhogy elvesztett területét visszahódítsa. A Királyhágón
túl is megindult és diadalmasan nyomult már elő az
ellenreformátió, forgatva a maga megszokott fegyvereit.
De nem annyira ez volt talán inkább az aggasztó, mint-
62

sem szövetséges társának, a fejedelmi absolutismusnak

a tér foglalása, s a magyar nemzeti és állami hagyományok
veszedelme. A vallási és politikai reactió elé erős gátat
kellett emelni, ha csak szolgaságba nem akart sülyedni
a magyar. Ezt a gátat akarta megépíteni Bethlen Gábor
a református egyház megerősítésével, felvirágoztatásával.
Hogy miért épen a református egyház az, melyet e czélra
legalkalmasabbnak látott: ennek sok oka van. Bizonyos,
hogy a maga vallásos meggyőződése is sokat nyomott a
fontban, bár az is bizonyos, hogy nem volt annyira fele-
kezeties, mint nagy utódja, az öreg Rákóczy György.
Hiszen legkedveltebb embere a kassai magyar prédikátor,
a prot. unió hive, Alvinczi Péter volt, kivel nemcsak sze-
mélyes jeles tulajdonságaiért, hanem vallásos nézetei
miatt is rokonszenvezett. A magyarországi urak között
is legjobb barátja az ifju Thurzó Imre hasonló gondol-
kozású férfiu.* Hanem az ő személyes meggyőződése
mellett ott volt még az a körülmény, hogy a magyarság
nagy része ezt a vallást vallotta, úgy hogy ez abban az
időben valósággal magyar vallás volt. A külföldön:
Német-, Franczia-, Angolországban, Németalföldön és
Svájczban ez a vallás rokonokra talált és rokonszenvet
ébresztett, a mit pl. az uuitarismusról a legnagyobb jó-
akarat mellett sem lehetne elmondani. Ha magának en-
nek a felekezeti vallásnak sajátosságait mellőzzük is :
ennyi ok bizonyára elegendő volt arra, hogy Bethlen a
református egyházban lássa és találja fel azt a vallási
tényezőt, mely a róm. katholicismussal szemben a lelki-

* Magy. prot. egyháztörténelmi monographiák. Budapest,

1881. 1—24. l. Erd. orsz. gyül. emlékek VIII. 112—8. l. Zsi-
linszky M. A magyar orsz. gyülések vallásügyi tárgyalásai.
Budapest, 1891. 169. s köv. l.
 63

ismereti szabadságnak, a Habsburgok absolut törekvései

ellenében pedig a nemzeti eszmének legalkalmatosabb
védvára.
Egyháza felvirágoztatásához mindenekelőtt két dol-
got tartott szükségesnek, t. i. hogy legyenek annak ki-
tünő papjai és nagyszámú jó iskolái. Nem mondhatni
ugyan, hogy a meglevő papság és iskolák nem ütötték
volna meg a többi felekezetek mértékét, de azért még-
sem állottak azon a szinvonalon, a mely a református
egyháznak Bethlen által szánt szerephez minden tekin-
tetben méltó lett volna. Tény az, hogy az utóbbi 20—25
esztendő óta az erdélyi protestantismus szellemi szin-
vonala hanyatlani kezdett. Reformátusok és unitáriusok
egyaránt képtelenek voltak arra, hogy szellemi munká-
sokban előálló szükségleteiket hazai emberekkel fedezzék.
A mint a János Zsigmond, a Báthory István és Kristóf
korabeli egyházi férfiak, a reformátió hős bajnokai, kik
még Luther vagy Melanthon korában a külföldön járva,
alapos tudományosságra, széles látókörre tettek szert, —
kidőlnek: az itthoniak, közül kevesen lépnek nyomukba.
Az unitáriusok kolozsvári jeles iskolája nem egy időben
igazán szomorú képet mutat. A nagy bujdosók eltávoztá-
val alig van neves ember az élén; pedig a város is gaz-
dag volt, az iskolának is volt vagyona. Sokszor szinte
lámpással keresték a jó rektorokat és most a reformátu-
sokhoz, majd a külföldre fordultak, hogy az iskola tekin-
télyét fentarhhassák. A reformátusoknak elég nagy számu
iskolájuk volt, de már kevésbbé javadalmazva és épen
ezért itt is csak egyes kiváló egyéniségekhez volt kötve
az iskola szinvonala. A marosvásárhelyi és gyulafehér-
vári iskolákban még meg-megakad egy kitünőség, de a
többiek, mint a szászvárosi, a nagyenyedi, a dévai, a
64

fogarasi stb. csak kisebb jelentőségűek. Ezekből az isko-

lákból került ki a lelkészi kar nagyobb része. Giczy kor-
mányzósága idejében több jeles ifju látogatott el a kül-
földre, de ezek közül nem egy az anyaországban vállalt
állást visszatérése után (pl. Krakkai Demeter, Kézdivásár-
helyi János stb.). A hiányt a magyarországiak pótolták,
kik vagy a partiumból, vagy még inkább a török hódolt-
ságból, főleg Baranyából származtak. De ezen bajoknál
még nehezebb csapás súlyosodott az erdélyi protestán-
sokra a Básta korában, mikor Mihály vajda oláhjai, a
kalugyerek vezetése alatt és a Básta kálvinista hajdui gyil-
kolták a magyar papokat. Az utóbbiak különösen az
unitáriusok ellen dühöngtek, de buzgóságukban neki-
hevülve még reformátusokat is kaszaboltak. Ide járult még
az irtózatos kegyetlenséggel folyó háborúnak minden
borzalma is, mely az erkölcsöket annyira elvadította,
hogy a Básta kora utáni törvények fosztogató, gyilkos,
rabló papról, mesterekről, deákokról is emlékeznek, kik-
nek megfékezése végett egyházi mentességük fel is füg-
gesztetett.*
Bethlen Gábor nem várt addig, míg az iskolákból felnő
a megfelelő számu papság, hanem azonnal hozzá fogott,
hogy a partiumbeli s magyarországi papok legkitünőbbjei
közül minél többet nyerjen meg az erdélyi református
anyaszentegyháznak. Így hozta be Váradról udvari pap-
jául Keserüi Dajka Jánost, majd Erdélybe hivta Vári
Alatus Jánost, Deési Istvánt, Milotai Nyilas Istvánt és
másokat. Hogy a jövő gyarapodást is biztosítsa, Heidel-
bergbe több jeles ifjut küldött ki a maga költségén, pl.
Gyöngyösi Andrást, ki kolozsvári pap lett, Váczi Pétert,

*
Erd. orsz. gyül. emlékek. V. 499. l.
 65

később dési pap és esperes, Geleji K. Istvánt, gyula-

fehérvári tanár, majd udvari lelkész és püspök, Fehér-
vári Jánost, marosvásárhelyi pap, Szilvási Mártont, hu-
nyadi pap, Bojthy Gáspárt, marosvásárhelyi tanár és
udvari historikus, később pedig Balai Mihályt, Petri Fe-
renczet, Sonkádi Jánost és másokat.1 Nem feledkezett
meg a hazai iskolákról sem, hanem a meglevőket erősí-
tette és újabbaknak vetette meg alapját. A Báthory Gábor
által alapított kolozsvári iskolát javaiban megerősítette
és újabb adományokkal gazdagította, a nagyenyedit ha-
sonlóképen javadalmazta. A fogarasi, dévai, szászvárosi
sem nélkülözték támogatását. De mindenekfelett a gyula-
fehérvárit vette gondozása alá, mely már 1622-ben kol-
legiumnak is neveztetik. Az ő idejében jutnak jelentő-
séghez a belső székelyföld particulái, a székelyudvarhelyi,
sepsi-szentgyörgyi, kézdivásárhelyi; valamint ő alapítja
meg 1615-ben a dési gimnáziumot is. Számos levele
maradt fenn, melyekből a jeles prédikátorok szerzése és
a tanügy emelése körüli buzgósága kitünik, melyekből
láthatni, hogy mily örömmel foglalkozott ezekkel az
ügyekkel, melyekből egyháza virágzását várta.2
Mindezen intézkedéseinek, melyekhez még egyes gyü-
lekezetek papi és tanítói állásainak javadalmazása is
járult, meglett a kellő foganata. A református egyház

1
Milotai Ny. István Speculum trinitatis. Debreczen, 1622.
R. M. K. I. 521. Előbeszéd s ajánlás.
2
A kolozsvári iskolának adott quartáról L. Regius VIII.
229. l. Ugyanerről s a kolozsvári harminczadról járó 300 frtról.
u. o. XIII. 60. l. L. még Fekete M. i. m. 19. l. A fogarasi is-
kolára tett adományai az illető egyh. község ltárában. A désié
a dési e. k. ltárában. L. még Egyh. tört. monogr. 4., 10. l.
Czelder: Figyelő 1881. 258. l.
66

csakhamar teljes virágzáshoz jutott. Az ország törvényei

nem ismertek ugyan különbséget a bevett vallások között,
azonban a református vallás, a mely 1605-től 1690-ig
folyton a fejedelmek vallása is volt, minden tekintetben
elsővé, szinte uralkodó vallássá lett. Már Báthory Gábor
alatt érezhető, hogy Erdély állami életét a reformátusok
vezetik: azonban Bethlen Gábor korától fogva ez nem-
csak elvitathatlan tény, hanem egyúttal Erdély állami
jellemének legfőbb vonása is. A reformátusoknak Bocskay
által 1605-ben visszaadott gyulafehérvári székesegyház
államköltségen épül fel; az 1622-ben alapított s alább
ismertetendő akadémia országos fundatión alapuló refor-
mátus felekezeti intézet; a fiskus ajtai csakis a reformá-
tus egyház előtt nyilnak meg, midőn egyházi és iskolai
adományokról van szó. A többi felekezetek sem vesztik
ugyan el, ha valamit korábbi adományokból birnak; de
ujakra nem számíthatnak. És mindez olyan természetes
dolog, mely ellen senki szót nem emel, senki kifogást nem
tesz, mert egyfelől a református egyház a fejedelem egy-
háza s a fejedelem ennek főpatronusa, másfelől pedig az
akkori közjogi felfogás szerint, az államkincstár minde-
nestől, összes jövedelmeivel együtt a fejedelem rendel-
kezése alatt áll.
Midőn Bethlen, az ellene szőtt ármányokon diadalmas-
kodva, trónján megszilárdult, szükségét látta annak is,
hogy a vallás és erkölcsiség ügyének kellő szabályozásá-
val mindenféle ellenvetések és szidalmak, melyeket a
pápások a protestánsok ellen tele marokkal szórtak, —
t. i. a protestantismus féktelenségre, szabadosságra vezet—
megczáfoltassanak. Való dolog, hogy Báthory Gábor rosz
példája a közerkölcsi életnek épenséggel nem kedvezett.
Nagyon előkelő urak és urinők a legroszabb hírben
 67

álltak botrányos életük miatt. Bizonyos az is, hogy a

vallási kérdésekben tanusított túlságos szabadelvűség,
vagyis inkább nemtörődömség, olyan túlzásokra ragadta
a kiforratlan és meggondolatlan elméket, melyek nem
csak a protestantismust, hanem egyenesen magát a ke-
resztyénséget is rosz színbe keverték. A szombatosság,
mely mindjobban közeledett a zsidóság felé, botrány volt
egész Európa szemében. Hogy minő felfogás terjedhetett
szét az erdélyi vallási állapotokról, azt nem nehéz el-
képzelnünk, ha tudjuk, hogy ebben a korban még az
unitárius dogma is elviselhetlennek látszott a legtöbb
államban. Bizonyára a szombatosság, az unitárismusnak
ezen népies hajtása, másutt tűzzel és vassal irtatott volna
ki. És e felett még csodálkozni sincs okunk, mert nagy
részben mai társadalmunk is hasonló felfogást táplál
ebben a kérdésben. Ha a modorban, melylyel ez ügyet
taglaljuk, megvan is a mennyiségi különbség a multhoz
képest, de hogy az alapfelfogás változatlan, ezt világosan
mutatja az a körülmény, hogy még ma sem látjuk szí-
vesen a zsidóságnak a keresztyénség rovására való ter-
jeszkedését. Ez a mai tapasztalat, melyet önmagunkon
szerezhetünk, megérteti velünk, hogy minő kötelessége-
ket rótt az európai protestáns és róm. katholikus keresz-
tyén közvélemény e kérdésben az olyan erdélyi fejedelem
vállaira, ki adott is e közvéleményre és a kinek a leg-
magasztosabb elvek körüli küzdelmeiben annak rokon-
szenvére szüksége is volt.
Bethlen kemény kézzel fogott hozzá, hogy a vallás-
erkölcsi élet terén rendet teremtsen. Megfelelő törvények
és törvényes eljárás hamarosan segített a bajokon. Az
egyház is megtette mindazt, a mit tennie módjában állott
és az ő szellemi fegyvereivel sietett az államhatalom
68

kardja támogatására. A poenitentiárius kánonok, melyek

a református egyházban teljes szigorúsággal szoktak volt
végrehajtatni, nem engedtek semmiféle olcsó szabadulást,
bűnbocsánatvásárt. Különösen Keserüi Dajka püspök-
ségétől fogva, ki még a fejedelemmel szemben sem hát-
rált meg, midőn szent hivatala kötelességeinek a telje-
sítéséről volt szó, általánosan érezhető az egyház hatása
az erkölcsi téren.*
A vallási téren felmerült bajok orvoslása már sokkal
nehezebben ment. A külöböző felekezetek itten köny-
nyen összeütköztek és különösen össze a református és
az unitárius, melyeknek a szombatosság úgy szólván kö-
zös ügye-baja volt. A hatalomra emelkedett református
egyház ez ügyben már nem nélkülőzte a theologusok
ismeretes tűrelmetlenségét. Egy félszázaddal előbb nem
valami kiméletes módon nyomta volt el az unitárismus
a ref. egyházat és ez nem feledhette egykori veszteségeit
még akkor sem, midőn elkeseredett ellenfelének régóta
felibe kerekedett. Az ellentétek kiélesedését tulajdon-
képen a szombatosság okozta, holott ennek az unitáris-
mus csak annyiban volt oka, mert belőle sarjazott ki és
egyszersmind ő volt annak a csigaháza is, hova veszede-
lem idején visszahúzódni szokott. De aztán jöttek még
más körülmények is közbe, melyek az ellentéteket fokoz-
ták. Ilyen volt pl. az unitáriusok kihívó modora, mely
a képzelt tökéletességben és felvilágosultságban elbiza-
kodva, a mások kegyeletének tárgyait nem igen kí-
mélte. És ilyen volt a református részről az a körülmény,
hogy vezetői az anyaországtól jövén, jóformán csak hír-

*
Erd. orsz. gyül. emlékek VI. 316., 496., 413. l. VII. 120.,
513. l. Bod Polikarpus 62—3. l.
 69

ből ismerték az unitáriusokat és szokatlanok levén az

ilyen birálattal szemben, legelső kötelességüknek azok
megtámadását és lehető leverését tartották.
Az 1618. évben volt az első összetűzés a két felekezet
között ama nyilvános disputatióban, mely aug. 29-én a
gyulafehérvári piaczi kistemplomban, a fejedelem jelen-
létében tartatott. Közel egy félszázad mult már el azóta,
hogy a reformátusok és unitáriusok nyilvános hitvitán
utoljára mérkőztek a marosvásárhelyi templomban János
Zsigmond előtt. Akkor a reformátusok leszorítása volt a
czél; most pedig az, hogy az unitáriusok a recepta reli-
giók sorából kivettessenek azon okon, hogy már többé
nem a János Zsigmond korabeli hitvallási alapon álla-
nak, hanem azon kiadtak. Református részről Geleji
Katona István, a gyulafehérvári rektor vitte a szót, míg
kemény ellenfele Csanádi Pál, a kolozsvári iskola igaz-
gatója volt. A vita hevében Csanádi, minden óvatossága
daczára is, a Krisztust «tett Istennek» (deus factitius)
nevezvén, a fejedelmet annyira felingerelte, hogy csak az
előre megnyert mentséglevél védelmezte meg a közelálló
büntetés ellen. A hitvita után a református theologusok
nyilvánosan vádolták az unitáriusokat, hogy előttök a
Krisztus nem több, mint a törökök előtt, sőt talán még-
annyi becsülésben sem részesítik.*

*
Az előcsatározások nyomát mutatja Szentkirályi Benedek:
Vindicatio locorum veteris Testamenti etc. ez. értekezése Mar-
burg, 1619. R. M. K. III. 1256. sz. A Geleji és Csanádi disputa-
tiójáról l. Titkok Titka. Előszó, ajánlás 22. l. Kénosi Tősér Já-
nos Bibliotheca Scriptorum Transsylvano-Unitariorum. Mss. az
Erd. Muz. kézirattárában. 27. l. Bod P. Hist. Unitariorum.
158—9. l.
70

Ezen bevezetés után tartatott a fejérvári országgyűlés

(1618. nov. 4—21.), mely elé a fejedelem a zsidózás ter-
jedésének meggátlása és a zsidózók megbüntetése végett
előterjesztést tett. Az országgyűlés a fejedelmi előterjesz-
tést mindenestől a törvények közzé iktatván, «pro per-
petuo et nunquam tollendo decreto» végezte, hogy a kik
az országban «akár tanító, akárminemű renden való em-
berek legyenek, kik a recepta religiókon kívül való haere-
siseket követnének», hogyha azok ez jövendő karácson
napjáig elhagyott egyházakba, vagy a recepta religiók
közül valamelyikre nem térnek, «az olyanokat urunk ő
nagysága directora által citáltatván, iuxta contenta de-
creti, minden kedvezés nélkül megbüntesse ő nagysága,
mind magokat, mind peniglen azoknak patronusit, pro-
motorit és fautorit».*
Az egyhangulag hozott törvényczikk azt bizonyítja,
hogy itten csakugyan és csupán a szombatosokról volt
szó és hogy e törvény az alkotmánynak teljesen meg-
felelt. Azonban a gyűlésen nem hiányoztak olyan han-
gok sem, melyek az unitáriusokat támadták. Az okt.
14-iki ülésen az a vád emeltetett ellenök, hogy «inkább
ragaszkodván a török, mint a keresztény valláshoz, aka-
dályok abban, hogy amaz dicsőségnek királya, a Jézus
Krisztus, a világnak megtartója, ebben az országban iga-
zán meg ne ismertessék és tiszteltessék». A megrettent
unitáriusok püspöke, a fejedelem előtt is kegyben álló
Radecius, másnap már egy Apologiát nyújtott be a feje-
delemhez «azoknak kárhoztatások ellen», kik az unitárius
vallást «török vallásnak lenni erősítik», mely «maga-
mentő feleletben» szépen kimutogatja a török hit és az

*
Erd. orsz. gyül. emlékek VII. 488—9. l.
 71

unitárius vallás közt levő különbségeket. A fent idézett

törvény azonban eléggé mutatja, hogy az emelt vád csak
a buzgalom túllövése volt és semmiféle veszedelmet nem
hozott az unitáriusokra.*
Az országgyűlés után felmerült az a nehéz kérdés,
hogy kik hát a szombatosok. Ezek, mint eddig és azután
is, az unitáriusok között húzták meg magukat s a «re-
cepta unitaria religio» vallói gyanánt szerepeltek. —
A szombatosok kikeresése végett, az unitáriusok a feje-
delem rendeletéből, még ugyanazon év november 11-én
Erdőszentgyörgyön zsinatot tartottak, hol a fejedelem
képében ennek udvari papja Keserüi Dajka jelent meg
és elnökölt is. Hogy mi volt ennek az ú. n. «szombatos
üldöző zsinatnak» az eredménye: arról alig tudunk vala-
mit. «Üldözésnek» emlékeit nem tartották fenn forrá-
saink, sőt a fehérvári országgyűlés és az erdőszentgyör-
gyi zsinat után és daczára is a szombatosság tovább élt
és virágzott. A zsinat végzéseit sem tartá fenn szá-
munkra az idő. Hogy a szombatosok e zsinatra megidéz-
tettek: az merő találgatás. Az sem valószínű, hogy az
unitárius egyházból való kizárásukról lett volna csupán
csak szó, mivel ez a kizárás már 1606-ban, minden re-
formátus beavatkozás nélkül is megtörtént. Leghihetőbb,
hogy itten azon módozatok állapíttattak, melyek segítsé-
gével a szombatosok kikereshetők az unitáriusok közül.

*
Kénosi i. m. 24. l. Magát a munkát l. M. N. Muz. Q. L.
1171. sz. a. V. ö. Ker. Magvető 1886. XXI. 344. l. s köv. Itt ez
az irat 1608—9-re van téve, de tíz évvel későbbi az, a mit az
események bizonyítanak. Ezen kérdésekkel van összefüggésben
az is, a mit Segesvári Bálint krónikás Gyöngyösi András kolozs-
vári ref. papról, ennek az unit. főtemplom elvételére irányuló
szándékáról beszél. Erd. tört. adatok. IV. 192. l.
72

A kikeresést Keserüi nem hagyta az unitárius egyház-

látogatóságra, hanem maga vette kezébe.*
A következő 1619-ik évben ment végbe az a nagy ge-
nerális visitatió, melynek emléke legendaszerűleg élt szá-
zadokon át az unitáriusok között. Keserüi püspök sorra
látogatván a háromszéki egyházakat, az olyan helyekről
hol az 1614. évi unió-okmány alapján református gyüle-
kezetekben unitárius pap vagy mester volt alkalmazva,
ezeket innen karhatalommal is eltávolította. Nem volt ez
az eljárás egyházfoglalás, hanem egyszerűen a felekezeti
egyházak határainak szilárd megvonása. Azonban itt
nem állapodott meg a református egyház, hanem épen
az 1614. évi privilegiumban foglalt kapcsolat alapján ki-
eszközölte a fejedelemtől, hogy a háromszéki unitáriusok,
a dogmaticumokat kivéve, minden tekintetben a reformá-
tus püspök alá vettessenek. Az a 8 — 10 unitárius gyüle-
kezet, mely ekkor Háromszéken fenállott, a privilegium
erejével, de azért mégis kellő indok nélkül, mintegy be-
kebeleztetett a református egyházba és itt is maradt egé-
szen 1693-ig. Az unitáriusok a következő (1620.) évben
megkeresték a reformátusok zsinatát, hogy «a minemü
uniónk mi nekünk Háromszéken volt, az in omnibus
punctis et clausulis megtartassák. Ac perinde liberum
legyen ezután is Trinitaria ecclesiába transmignálnunk,

*
E «szombatos üldöző» zsinatról l. dr. Kohn i. m. 85. l.
Kanyaró i. m. 219. l. Uzoni-Fosztó, (i. m. I. 284. l.) Erdő szt.
Györgyről szólva azt mondja: «tam celebris erat unitariorum
Ecclesia, ut omnes et singulos Ecclesiarum nostrarum pastores.
tum etiam scholarum rectores ad diem 11. Nov. 1618. ad cele-
brandam synodom R.Val. Radecii illuc cogerit.» Hogy Uzonitól
Kanyaróig miképen lett «szombatos üldözővé» ez a zsinat, arról
csak az utóbbi adhatna számot. Székely i. m. 133—4. l.
 73

mikor vocatiónk vagyon, aminthogy a trinitárius Atyánk-

fiainak is Antitrinitária ecclesiába, amint ekkedig volt.»
A sérelem tehát nem 62 egyház elrablása, hanem az,
hogy unitárius pap trinitárius gyülekezet lelkésze nem
lehet. És a református zsinat felelete igen bölcsen mondja:
«Az unió igen, megtartassék, de salvis manentibus Eccle-
siis utrinque, azaz: se Antitrinitarius minister trinitaria
ecclesiába ne transmignáljon, bátor hivatala legyen is a
tudatlan községtől, hanem ha teljességgel religiójukat
mutálni akarják; se vice versa a Trinitárius Antitrinita-
ria Ecclesiába ne transmignáljon.» — Ez az ügy még
10 év mulva is előfordult az országgyűlésen s a fejede-
lem előtt, de sehol egyházfoglalásról szó nem tétetik.
Nem tudunk arról sem, hogy Keserüi a székelyföld egyéb
részében, bár szombatosság ürügye alatt, egyházakat fog-
lalt volna, sőt a szombatos helyekről egytől-egyig ki-
mutatható, hogy azok mai napig is unitárius gyülekeze-
tek, vagy ha reformátusokká lettek, ez a dési compla-
natió után történt; egy részük pedig teljesen elpusztult
a magyarságra nézve.*
Az unitáriusok a háromszéki egyházak kérdésében
szenvedett vereségért és hogy a reformátusokat a szom-
batos-heccek miatt megboszantsák, azzal feleltek ellen-

*
Geleji Titkok Titka. Ajánlás 24. l. Bod Polikarpus 66—7. l.
Ker. Magvető 1884. XIX. 351. l. Ezen háromszéki generális
visitatióról rémesnél rémesebb dolgokat mesélnek a modern uni-
tárius írók. De még arra a gondolatra nem jöttek, hogy vala-
mely egykoru okmánynyal igazolnák a 62 eklézsia «elrablását».
vagy Keserüi Dajka «300 puskás apostolának» a létezését stb.
Vannak zsinati s főconsistoriumi protocollumaik vagy gen. levél-
táruk, ismerjük az országgyülési tárgyalásokat, talán valahol csak
akad egy okmány, a melylyel a mesét egy kis historiai fundamen-
tumra építhetnék. Lásd még Uzoni-Fosztó i. m. I. 233—63. l.
74

feleiknek, hogy Enyedi Györgynek, a szentháromság bi-

zonyítására felhasználtatni szokott bibliai helyek felett
latin nyelven írt, s 1598-ban megjelent magyarázatait, a
nemrég elhalt Toroczky Máté püspök magyar fordításá-
ban kinyomatták. A munka kiadása arra az időre esik,
midőn Bethlen Gábor magyarországi hadjáratára Erdély-
ből eltávozott s maga helyett kormányzóul testvérét, Ist-
vánt hagyta. Az unitáriusoknak még azt is sikerült ki-
nyerniök, hogy Bethlen István 1620-ban, a fehérvári
országgyűlés alkalmával, a munkának terjesztését is meg-
engedte. A jeles irodalmi mű, mely méltó feltünést kel-
tett a külföldön is, Erdélyben a magyar köntösben sem
idézett változást elő az egyházak egyensúlyában. Az ar-
gumentumok egy félszázad alatt mindkét részről annyira
megállapodtak, annyira kijegeczesedtek, hogy azok fel-
melegítve sem hathattak már nagyobb mértékben, sem
jobbra, sem balra. Csak annyi eredménye lett az Enyedi
Explicatiója magyar kiadásának, hogy református részről
is magyar nyelvű czáfolatok jelentek meg ellene. Milotai
«Speculum Trinitatisa» volt az első czáfirat, melyet még
számos más is követett. Minthogy az erdélyi unitáriusok
főfő erősségét épen Enyedi képezte, ez volt dicsőségük
és büszkeségük, melyre unosuntalan hivatkoztak: azért
az unitáriusok ellen megjelent református vitairatok is,
több mint félszázadon keresztül, első sorban az Enyedi
Explicatióival foglalkoznak. Az Explicatiók magyar ki-
adása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de
nem is követték azt afféle megtorló lépések, a minőket
esetleg a református theologusok vártak. Irodalmi ese-
mény maradt, minden történeti következmények nélkül.*

*
Enyedi munkája magyar fordításának kiadására nézve l.
 75

Mialatt odahaza ezen egyházi események és theologiai

viszályok folytak, maga a fejedelem Erdélytől távol, egy
világtörténelmi missió betöltésén fáradozott: a lelkiisme-
reti szabadság biztosításáért küzdött. A harminczéves
háború, mely mint a lavina, csekély kezdetből, a cseh-
országi braunaui s klostergrabi kápolnák lerombolása,
illetőleg bezárásából indult ki, mozgásba hozta egész
Európa népeit, kik a két sark: a pápa és az evangélium
körül, két ellentétes táborba tömörülve, már évtizedeken
keresztül farkasszemet néztek s várták a leszámolás nagy
napját. A háborútól Bethlen sem maradhatott távol. Val-
lásának szabadsága, nemzetének jövője, saját fejedelem-
sége függött attól, hogy a megindult nagy küzdelemben a
róm. katholikus világ, élén a pápával és császár-király-
lyal, vagy pedig a protestánsok maradnak-e győztesek.
Megindult tehát kis országából jól felkészült seregével
annak a félnek a támogatására, a melylyel közös hit és
közös érdekek kapcsolták össze: megindult «az egyházi
és világi rendek között a vallásnak egyenlő szabadságá-
ról támadt egyenetlenség complanatiójára».
Hogy a református egyház és annak vezetői milyen
szerepet vittek Bethlen ezen támadásának az előmozdí-
tásában: arról nincsenek adataink. De az iránt nem
lehet semmi kétségünk, hogy a vallásos fejedelem előze-
tesen megbeszélte papjaival ezt a fegyverfogást, a cse-
hekkel kötendő szövetséget s ezeknek megengedhető és
jogos voltát. Ebben a korban nem tettek a fejedelmek,
sem a protestánsok, sem a róm. katholikusok egyetlen

Ker. Magvető 1890. XXV. 212—13. Az ellene irott czáfolatok

közül legfontosabbak a Milotai Speculum Trinitatis-a és a Geleji
Titkok Titka. R. M. K. I. 521., 772. sz.
76

ilynemű döntő lépést sem addig, míg lelkiismeretüket

vallási szempontból is meg nem nyugtatták és e végből
«verbi divini ministereiket» meg nem hallgatták. A gyón-
tatónak vagy udvari prédikátornak, az egyházi dogmák
által támogatott véleménye a leggyakrabban nagyobb
súlylyal esett a latba, mint a legtapasztaltabb politikusoké.
Hogy a theologia Bethlennél is mily nagy szerepet ját-
szott a politikában: ennek igazolása végett elegendő reá
mutatnunk arra a hosszú érvelésére, melylyel Khlesl
bécsi püspökkel szemben a törökkel kötött szövetségét
és barátságát védelmezi.*
Az 1619 szeptemberben megindult hadjárat alapvetése
már az év elején előre veti árnyékát. Egy nagy lelki elő-
készület az, mely a május 5—26. napjain tartott fehér-
vári országgyűlés pænitentiárius határozataiban az egész
országra kiterjesztetett, melynek indítója Keserüi, a
püspök volt. Az 1619 jan. 9 — 10. napjain tartott kükül-
lővári generális szent synoduson 13 pontokba foglalt
«nevezetes rendeléseket tett a föld népének Isten előtt
való maga megalázásáról» stb., mely rendeléseket a feje-
delem elé adott, kérvén, hogy az egész országban hir-
dettesse ki és tartassa meg. «Akadékoskodván holmik
körül a fejedelem: merő azon Ambrosiusi lélekkel és
buzgó bátorsággal a fejedelmet megintette, hogy ne csak
bevétesse másokkal, hanem magán és egész udvara né-
pén kezdje el, mint Ninive királya, minél hamarabb; a
ki egyebekben első a nép között legyen ebben is. Melyet
véghez is vitt a fejedelem maga nagy megalázásával».
Keserüi ezen bátor, sőt kemény fellépésének eredménye

*
Bethlen proclamátióját l. Tört. Tár 1888. 406. l. 1619,
szept. 12-ről levele Khleslhez u. o.
 77

a fehérvári gyűlés első három törvényczikke, a vasárnap

megüléséről, a káromlások eltiltásáról és a czégéres éle-
tűek megbüntetéséről.*
Bethlen Gábor támadásának leírása a politikai törté-
nelem keretébe tartozik. De eredményének, a bécsi kötést
s általa Magyarország politikai és vallásszabadságát biz-
tosító nikolsburgi békének a méltatásánál lehetetlen
hallgatással mellőzni az erdélyi reformátusságnak és így
magának a ref. egyháznak is az érdemeit. Igaz, hogy az
egyház, mint ilyen, azokban a mozgalmakban, melyeknek
gyümölcse a nikolsburgi béke lett, nem szerepel. Vezetői
sem foglalnak el annak megkötésénél olyan helyet, mint
az ellenfél révén a róm. kath. egyház főpapjai. De azért
mégis csak ennek az egyháznak valláserkölcsi munkás-
sága, tevékenysége volt az a termő talaj, melyből a
magyar alkotmány megmentése fakadt. Ehhez tartozott
Bethlen, ehhez országának vezető egyénei és ehhez se-
rege is túlnyomó részben. Ez adta a küzdőknek az er-
kölcsi erőt, a bátorságot; ez lelkesítette harczaikban,
mérsékelte a győzelem idején az eredmények kizsákmá-
nyolásában. Miképen Bocskay idejében, most is talpon
állott a magyarországi és erdélyi egész protestáns világ,
sőt róm. katholikusok is csatlakoztak hozzájuk és így az
eredményben mindnyájoknak jogos osztályrészük van.
Csakhogy míg Bocskay támadása az anyaországból indult
ki és megmentette Erdélyt is; most hálás viszonzás gya-
nánt, Erdélyből, Erdély kezdeményezéséből sarjadzott
fel az anyaország szabadulása.
Ismeretes dolog, hogy a nikolsburgi béke vívmányai-

*
Bod P. Polikarpus 62—66. l. Erd. orsz. gyül. emlékek VII.
512—3. l.
78

nak megmentésére Bethlen Gábor még két izben kötötte

fel diadalmas fegyvereit, melyekkel a harminczéves há-
borúnak, annak épen legválságosabb, az európai köz-
szabadságra legveszedelmesebb időszakában, oly irányt
adott, mely a westphaleni békét annak idejében lehetővé
tette. Midőn a protestantismus az osztrák örökös tarto-
mányokban leverve nyögött a restauratio kegyetlen kar-
mai között, mikor a német birodalom és Dánia protes-
tánsainak ellentállása már meg volt törve, mikor Európa
annak a veszedelemnek kellősközepén állott, hogy a kö-
zépkor egyházi, politikai, társadalmi és gazdasági viszo-
nyai közé visszasülyedjen: egyedül Bethlen Gábor lobog-
tatta fennen a szabadság zászlóit és feltartóztatta a ve-
szedelmet, míg mások is előállhattak, hogy a protestan-
tismusra háramló nagy feladatot tovább folytassák és
végre is megoldják. És ha ebben a hősies munkában
Bethlen személyes képességein, a magyarországi és er-
délyi közviszonyok kedvező alakulatán kívül részt tulaj-
donítunk a mi anyaszentegyházunknak is: ezzel csak a
vallási és erkölcsi tényezők mindenkori fontosságát kí-
vánják hangsúlyozni, mely tényezők elernyedése — a
világtörténelem tanúsága szerint — birodalmakat dön-
tött romokba és viszont azoknak fenkölt tisztasága, vagy
legalább az társadalmakat egyetemesen átható s magával
ragadó ereje, birodalmakat létesített, tartott meg és az
egész emberiség ügyét hatalmas lépésekkel vitte elő a
polgárosodás útján.
A nagy szabadságharcznak eredményei jótékonyan ha-
tottak vissza Erdélyre és a ref. egyházra is. A protestáns
Erdély nemcsak megszilárdult, hanem európai jelentő-
ségre is emelkedett. Nagy és hatalmas államok keresték
szövetségét, melynek megnyerése máris félsiker számba
 79

ment. De még fontosabb volt az az eredmény, hogy a

magyar nemzeti traditiók, melyek már a XVI. század
közepén Erdélybe költözködtek volt, a szinte nagy-
hatalmi rangra emelkedett kis országban tiszta fényben
ragyogtak fel újra és erőben, jelentőségben megifjodva
hatottak vissza az anyaországra is. A választott király
udvarában, közel másfél száz év után, Mátyás udvara
elevenedett meg; de olaszok helyett magyar tudósokkal,
a latin és görög nyelv helyett magyar nyelvű irodalom-
mal, humanista verselés helyett nemzeti költészettel.
Feltámadt romjaiból a Corvin-könyvtár, megalapíttatott
a budai egyetem mása. Irodalom, tudomány, művészet,
ipar, kereskedelem, jogszolgáltatás, hadsereg mind-mind
a nagy hagyományok nyomán, és bár kisebb keretekben,
de több nemzeti vonással, újra éledtek, újra virágoztak.
A régi Magyarország, ez idő szerint, úgy szólván, csak
Erdélyben élt, míg a tulajdonképeni anyaország az ön-
álló nemzeti állam és az absolut provincia, — a magyar
nemzeti eszmény és a beolvasztó római-német birodalmi
eszme között, mintegy borotvaélen, jobbra s balta há-
nyattatott. Bethlen Gábor dicső háborui által érte el Er-
dély, hogy állami léte teljesen megerősödvén, benső éle-
tében zavartalan teret nyithatott a protestantismus
művelődési ereje munkásságának, szabad kifejlődésének
és így egy határozottan protestáns nemzeti állammá fej-
lődhetett. Erdélynek ez az «aranykora» a református
vallás államalkotó és fentartó erejének is fényes tanú-
bizonysága. A mit ezen vallás politikai és társadalmi ha-
tásáról Angliában, Skócziában, Hollandiában és Schweiz-
ban, a XVI. és XVII. században tapasztalhatunk, ugyan-
azt feltaláljuk Bethlen Gábor Erdélyében, mely egyszer-
smind megadja nekünk a feleletet arra a kérdésre is,
80

hogy vajjon az ellenreformátió és a nyomában járó két-

százados absolutismus nélkül hova fejlődött volna drága
hazánk; vajjon nem tette volna-e tönkre a törökkel czim-
boráló «eretnekség». Nincs szükségünk egyházunk és val-
lásunk államfentartó erejének bizonyítása végett a mai
nagy protestáns kulturnemzetekre és államokra: Német-
országra, Nagy-Britanniára, az Egyesült-Államokra, avagy
a kisebbekre, mint Schweiz, Hollandia és a Skandináv
államok reámutatni; nem szükséges ezek és az egytől-
egyig hanyatlóban levő róm. kath. államok között pár-
huzamot vonnunk: elegendő, ha reámutatunk a protes-
táns Erdélyre és ha vele összevetjük a Kollonics «Regnum
Marianumát». Ezt a protestáns Erdélyt pedig Bethlen és
a református egyház emelték arra a magaslatra, melyen
mint minta állam tündököl.*
Erdélynek nevezetes szerepe, hatalma, fénye, nemzeti
jellege azonban nem pusztán önerején épült fel. El-
tekintve a politikai életben, a töröktől és az absolutis-
mustól fenyegeti magyar hazafiak részéről nyert támo-
gatástól, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a ren-
geteg szellemi és művelődési befolyást sem, melyet az
anyaország Erdélyre gyakorolt. A magyar protestáns,
illetőleg református hazafiak, tudósok, theologusoknak
valódi Mekkája volt Erdély. Oly gyújtópont ez, mely
nemcsak vonzotta, hanem állandóan magához is kap-
csolta a legkiválóbb erőket. Az erdélyi református anya-
szentegyház ezen korbeli virágzásában szellemi, erkölcsi,
tudományos és irodalmi életének most kezdődő arany-
korát tulajdonképen azok a jelesek alapítják meg és tart-
ják fenn, kiket a nagy fejedelem az anyaországból ide

*
Gindely-Acsády : Bethlen Gábor és udvara. Budapest.
 81

vonzott. Az egyház legfényesebb korszakában és később

is, midőn virágzásban áll, vezetői, legnagyobb férfiai az
anyaországból származtak. Ez azért korántsem az erdélyi
származású theologusok inferioritását mutatja, mert ők
méltó versenytársai voltak az anyaországból származot-
taknak, hanem csak Bethlennek, valamint a későbbi fe-
jedelmeknek bölcseségét, melylyel a jelesek összeváloga-
tásában eljártak.
Ezen szellemi tekintetben kiváló fényes gárdán kívül
még mást is adott hálája jeléül a magyarországi protes-
tantismus Erdélynek. Bethlen Gábor egyik legmaradan-
dóbb alkotása, a ma is fennálló, dicső multú és szép
jövőre hivatott Bethlen-kollégium alapításának, az «aca-
demia erigálásának» eszméje a tiszáninneni kálvinisták-
tól származik, kik a pozsonyi országgyűlés alkalmával
Bethlenhez benyujtott 12 pontú kivánságaiknak élére
épen ezt az eszmét állították, mondván: «rendeltessék
valamely alkalmatos hely, elegendő jövedelemmel Aka-
démiának, azaz közönséges és legfőbb nevezetes tanuló-
helynek.» Ekkor a megvalósítás «békességesebb időre
halasztatott». És csakugyan, a mint a háborúnak vége
lett, Bethlen az 1622. évi kolozsvári országgyűlés elé
terjeszté idevonatkozó javaslatát, melynek alapján «com-
munibus vobis et suffragiis végezték a statusok, hogy Ko-
lozsvárott a régi pápisták puszta klastroma helyén épít-
tessék egy Akadémia, melyben ő felsége bizonyos fő-
professorokat constituálván, azoknak bizonyos és örökké
megállandó proventusokról is kegyelmesen disponáljon».*
Az akadémiára igen nagy szükség volt. A tapasztalat

*
Erd. tört. Adatok III. 238. l. Zsilinszky i. m. II. 188. l.
Erd. orsz. gyül. emlékek VIII. 96—7. l.
82

mutatta, — Erdélyben már a XVI. században, Magyar-

országon pedig a XVII-ik század elejétől fogva — hogy
a róm. katholicismus első sorban iskoláival hódítja visz-
sza magának az egykor elvesztett területet. A jezsuita
iskola és a protestáns iskola között nagy volt a közbe-
vettetés. Vallásossá, buzgóvá, sőt túlbuzgóvá nevelt min-
denik, de míg az utóbbi csak az odafel valókat tartá
szem előtt, addig az első nem feledkezett meg a földről,
a mindennapi élet hiuságos dolgairól sem. A protestáns
iskolák erről mit sem akartak tudni. Nekik jámbor em-
ber, hivő keresztyén és ezentul legfelebb csak pap kel-
lett. A nagy fejedelem, ki előtt a protestantismus fen-
maradása volt a főczél, mert hiszen ez egyjelentőségű
volt a magyar nemzet fenmaradásával, midőn látta a
róm. katholicismus terjeszkedésének, erősödésének for-
rását : ő is iskolát akart létesíteni. Iskolát, de a melyben
«ne magyar schólákban való hitván szokás szerint ta-
nítsanak, hanem more jesuitarum exerceálja a gyermek
magát az oratio csinálásokban. Legyen jó rhetor, orator,
eloquens, ha adatik».* Iskola volt elég Erdélyben, volt a
partiumban, Magyarországnak német és török uralom
alatti részeiben. Nem iskolát akart Bethlen az akadémiá-
val, hanem olyan nevelés és oktatásügyi reformot, mely
a jezsuiták sikereit is felülmuló eredményeket hozzon a
protestánsok javára. Az akadémia később létesült is,
hanem a «more jesuitarum» tervezett tanügyi reformot
a protestantismus természete nem birta bevenni.
Bethlen éles tekintetét a protestantismusnak, közelebb-
ről saját egyházának számos gyengéje sem kerülte el.
A mint más vallásokkal szemben nem volt elfogult, nem

*
Egyh. tört. monographiák. 10. l.
 83

volt az a magáé iránt sem. Nem csak tanrendszerét tudta

megkritizálni, hanem egyéb tekintetben is óhajtott némi
reformokat, a miket azonban papsága merev magatartása
miatt meg nem valósíthatott. Bár azt sem kell felejteni, hogy
reformvágyai inkább a műkedvelőnek sokszor helyes ösz-
tönéből, mintsem alapos tárgyi ismeretéből származtak
és így a bizonyos fokig rideg, de rendszeres, intézmények
fentartása és az ötletszerű reformok megakadályozása a
református egyháznak javára szolgált és inkább dicsére-
tet, mint gáncsot érdemel.
A fejedelemnek helyes volt az a megjegyzése, hogy a
«magyar schólákban való hitván szokás» nem törődött a
papi pályára készülő ifjakon kivül a többieknek sajátos
élethivatásával. A megyei és országos közélet, valamint
a társadalom kívánságainak figyelembevétele, kivül esett
a protestáns iskolák falain még akkor is, a mikor a je-
zsuiták e téren már nagy eredményeket értek el és mikor
látták, hogy főurak és nemesek csak úgy törik magukat
a jezsuita intézetek után. De mikor csak a külsőségeket
vette figyelembe a fejedelem: bizonyára nagyot tévedett.
Hanem tévedett a reformáus egyház is, midőn a jezsuita
módszerben levő és a hamis külsőségek által megvesz-
tegetett egészséges alapgondolatot: az élet, a jövendő hi-
vatás számára való nevelést figyelmen kivül hagyta.
Épen ilyen szempontból itélendők meg Bethlen egyéb
reformvágyai is. A mint Eszterházy nádornak írta a róm.
katholikus vallásról: «most is sokat szeret abban». Való-
ban az ő művészi hajlandóságokkal biró s a művésze-
tekért lelkesülő érzületét nehezen tudta kielégíteni a
református egyház szigoru puritánismusa a kultuszban.
Ezen tárgy felett gyakran folytatott eszmecserét papjai-
val és sehogy sem tudta megérteni, hogy a református
84

templomokat miért ne lehetne alkalmas módon diszeseb-

bekké tenni, miért ne lehetne az orgonát a templomba
bevinni, miért ne lehetne az összhangzatos éneklést meg-
honosítani, a liturgiát gazdagabbá, változatosabbá tenni.
Mindezek nem érintik, még kevésbbé forgatják ki az or-
thodox dogmákat, a mit Anglia példájára való hivatko-
zással is igazolt, hol a hitvallás épen olyan orthodox,
akár Genfben, vagy minálunk: tisztán kálvinista és azért
a szertartásokból mégis mily sokat érintetlenül hagytak.
És nem szünt meg egész élte végéig sem kisérletezni,
hogy a papokat engedékenységre birja, mert meg volt
arról is győződve, hogy a kálvinista szertartásbeli puri-
tánság is egyik oka annak, hogy a református vallás nem
gyakorol elég vonzó erőt a világiakra. Különösen az ének
és a zene ügy volt, melyért nagyon lelkesedett. Jeles zene-
karát gyakran átengedte a pátereknek, hogy a róm. kath.
templomban a nagy miséken szerepeljen. Talán ezzel is
mutatni akarta a maga felekezetének, hogy az egyházi ének
és zene alkalmas eszköz a lélek felfelé szárnyalásának,
az áhítatnak emelésére. Utoljára maga vette kezébe az egy-
házi ének-reformot és ha egyebet nem, de legalább annyit
még is elért, hogy a régi szertartásos énekeket, melye-
ket a magyar egyházakban a reformátió kezdetétől fogva
énekeltek, de a melyek összegyüjtve nem voltak s már-
már használatból is kimentek, összegyűjtette s püspöke,
Keserűi által egybeállíttatta s kijavíttatta. Midőn papjai
azt veték ellene, hogy az énekügy nem az ő dolga, Dávid
királyra hivatkozott. Mikor kántora, Bánffihunyadi András,
azzal állott elő, hogy a magyar nyelv nem alkalmatos a
«motétás zenére», — ellenben a szász diákok egy szép össz-
hangzatos magyar énekkel lepték meg: kegyetlenül le-
hordta kántorát s indulatosan mondá: «Te füles! ha zenét
 85

és összhangzatos éneket nem tanulsz elkergetlek». Gyak-

ran rémítgette a papokat, hogy a «Dominus vobiscum»
és a «Pater noster» éneklésére fogja őket kényszeríteni
az anglikán szokás szerint. Majd orgonát is állíttatott a
gyulafehérvári székesegyházba, de az életében el nem
készülvén, használatba itt nem is vétetett, hanem Bran-
denburgi Katalin a szebenieknek ajándékozta. Sőt a
templom ékítése szempontjából még egy művészies farag-
ványu angyalokkal és az apostolok képeivel diszített szó-
széket is készíttetett s a régi szószék mellé állította. Ha-
nem azt már nem tudta kívinni, hogy a papok arról
prédikáljanak. Ott állott használatlanul a fejedelem ha-
láláig, mignem aztán neje, hogy a kálvinisták kedvét
találja, udvari orvosa, Sculteti tanácsára a faragott képe-
ket róla leszedette és elásatta. Mindezen törekvései és
fáradozásai tisztán a puritán kultusz és templom ékítése
vágyával és nem más mellékczélokkal állanak összefüg-
gésben.1
Bethlen Gábor életének főczéljául azt tüzte ki, hogy
«a német nehéz igája alól az egész magyar nemzet fel-
menekedjék és minden állapot restituáltassék.»2 Politikája,
melylyel magát trónján megerősítette, majd a harmincz
éves háboruba, mint a csehek és V. Frigyes szövetsége

1
Franki. Pázmány Péter élete. Pest, 1869. II. 68. Szalay L.
Esterházy Miklós élete és munkái II. 33. l. Chronicon Fuchs.
I. 310. s köv. Hogy a kathedrát élete vége felé tervezte, mu-
tatja udvari számadása is 1628—29-ből, hol a «kathedra ara-
nyozó képirónak» 200 írt. fizetés van felvéve. T. Tár 1880. 141.1.
B. Radvánszky: Udvartartás és számadáskönyvek. Budapest,
1888. I. 231. l. Ez időtájra esik az orgona készittetése is. Tört.
Tár 1887. 16—7.1. V. ö. Kemény János Önéletirása Pest, 1856.
67—8. l.
2
Századok 1868. 233. l.
86

beleavatkozott: ezt a czélt szolgálta. De a mily nehéz

szívvel látta a «német nehéz igának» az ellenreformátió
kapcsában történő növekedését, nem kevesebb sulylyal
nehezedett lelkére hazájának másik nagy szerencsétlen-
sége: a török uralom is. Mint minden jó magyar úgy
ő is azt óhajtotta volna, hogy a haza mindkét veszede-
lemtől megszabadulva, legyen szabad, legyen egységes és
virágzó, mint Mátyás korában volt. Csakhogy a «két
malomkő», a két hatalmas császár, közötti küzdelemben
Magyarország folyton morzsolódott és gondolni sem le-
hetett arra, hogy a magyar szabadságát, hazája épségét
önerején helyre állítsa. Ezért volt már régi idő óta a
vezető magyar politikusoknak az elve: «egyiket a másik-
kal; hiába, a hogy lehet». Igy gondolkozott Bethlen is.
És míg a főcél nála változatlan; maga a sorrend, hogy
a német, vagy a török igát kellene-e előbb lezárni?
olykor változott terveiben és politikai sakkhuzásai mö-
gött.
A nikolsburgi békében biztosította ugyan a bécsi kötés
vívmányait, de a béke végrehajtása körül annyi sérel-
met szenvedett, hogy a császár elleni támadásának meg-
ujítása csak idő kérdése volt. Azonban időközben politi-
kájában egy látszólagos és külsőleg jelentékenynek tetsző
fordulat állott be. Nejét, a gondos, buzgó háziasszonyt,
a hűséges feleségek mintaképét (1622 máj. 13.) elvesz-
tette. Az özvegyi állapotra jutott, élete delén álló 42 éves
fejedelem nemsokára ujból nősülésre gondolt és mi lehet
természetesebb, minthogy második házasságát messze-
ható politikai czélokkal kivánta egybekötni. Igy indította
meg azon, minden irányban meglepetést keltő kísérle-
teit, hogy II. Ferdinánd leányát, Czeczilia Renátát nőül
nyerhesse. Ajánlotta, hogy a császár béküljön ki a pro-
 87

testánsokkal, hagyjon fel az ellenreformátióval, hanem

inkább a helyett fogjanak együtt kezet és a Németbiro-
dalom támogatása mellett verjék ki a törököt Magyar-
országból. És mert tudta, hogy a Habsburg-családban
minő nagy sulyt fektetnek a róm. kath. vallásra, meg-
igérte, hogy a katholikusokat «nem háborgatná religió-
jában, sőt azokhoz minden jó akaratját ajánlja, collegiu-
mokat enged, templomokat ad és épít s ha Istennek úgy
fog tetszeni, látván igazságát a kath. religiónak, talán
maga is követője leszen; most is sokat szeret abban és
minden jó akarattal is van hozzájok».
Bizonyára az a gondolat lebegett szemei előtt, hogy
egy ilyen szövetséggel a török erőt megtörhetik és egy
ilyen házasságból származó utódok számára a magyar
koronát is megnyerheti. «Simulált is szegény fejedelem
a religio dolgában, hogy azzal is kedvességet és hitelt
szerezhetne, de mégis religiójára nézve nem adták neki
(t. i. a főherczegnőt); noha más tisztességes szint csinál-
tak a dolognak».*
Midőn ezen törekvései czélt nem értek, nem sokáig
habozott, hanem az eddig követett utra tért vissza, t. i.
a császár hatalma megtörését előmozdítandó, tartós szö-
vetségbe lépett a külföldi protestáns államokkal, mely
szövetség erősítése végett a brandenburgi választó hugát,
Katalint kérte és nyerte nőül. E házasság nem csak a
németországi protestáns fejedelmekkel, hanem a hatal-
mas svéd királylyal, Gusztáv Adolffal is, kivel sógorságba
jutott, közelebbi viszonyba hozta és ettől fogva a leg-
nagyobb erélylyel készítette elő a Ferdinánd ellen s

*
Erd. orsz. gyül. emlékek VIII. 25. s köv. I. Franki i. h.,
Szalay i. h., Kemény János i. h.
88

a protestantismus megvédésére indítandó ujabb táma-

dását.*
Mióta házassága is szorosabban hozzá csatolta a pro-
testantizmus közös nagy ügyéhez, lankadatlan buzgóság-
gal igyekezett oda haza is egyháza fokozatos megerősíté-
sén. Munkásságának legkiválóbb tárgya az akadémiának
a megalapítása volt.
Az akadémia terve csak a reformátusoknál talált örven-
detes fogadtatásra. A többi felekezetek, főleg az unitáriusok
és róm. katholikusok, egy ellenök emelendő erősséget
láttak abban és a mennyire lehetett, szivesen meg is aka-
dályozták volna annak felállítását. Különösen az unitá-
riusok tartottak tőle, mert az 1622. évi országgyűlés hatá-
rozatánál fogva az akadémia helyéül Kolozsvár jelöltetett
ki, az egyetlen város, hol ők még többségben voltak s
döntő befolyással birtak. Hatalmuk már eddig is sokat
csökkent, mert mióta Erdélynek «orthodoxus» fejedelmei
voltak, a reformátusok száma Kolozsvárt is nagy arányok-
ban szaporodott. Többé nem lehetett erőszakoskodni és a
reformátusokat a polgári jogokból kizárni és így a beköl-
tözés szakadatlanul folyt, a nagy városok vonzó erejének
természete szerint. E mellett az áttérések napi renden
voltak. 1620—22 táján a kolozsvári szászoknak egy
tekintélyes része oda hagyta az unitárius vallást és a
református egyházhoz csatlakozott, a mire őket magyar
nemzetiségü atyjok fiainak velök szemben tanúsított
gyakori erőszakossága indította. Áttérésökkei Kolozsvárt
egy külön református szász gyülekezet alakult, melynek
«a fejedelem az isteni tiszteletre mind helyet rendelte-

*
T. Tár 1879. 787. 1888. 640—1. 1879. 890. l. Gindely i. m.
Erd. orsz. gyül emlékek VIII. 57. l. s köv.
 89

tett, s mind egyéb arra megkívántató szükséges eszközö-

ket ajándékozott.» A helyet, mely nekik istentiszteleti
czélokra szolgált, 1628-ban kapták, midőn a fejedelem
«az czémentes Fíltich Péter szász nation és Kassai István
magyar nation tanácsolásokból» «a kálvinistáknak fog-
lalta az felső Appellatiumot, az kinek harmincz ablaka
vala». A reformátusok számának nagy mérvű gyarapo-
dása már eddig is aggodalommal töltötte el az unitáriu-
sokat és most, mikor az akadémia Kolozsvárra rendel-
tetett, izgalom fogta el őket. Ócsárló s gúnyos megjegy-
zések, gyalázkodások keltek szárnyra, melyek mind az
akadémia ellen irányultak és kedvezőtlen hangulat kel-
tését czélozták. Annyira mentek e gyalázkodások, hogy
utoljára is fiskális keresettel kellett megfenyegetni azokat,
«a kik az akadémia felől per ludibrium ignominiose szól-
lottak».*
Az országos gondok megakadályozták a fejedelmet
abban, hogy kedvencz eszméjének megvalósításához azon-
nal hozzá foghasson. Azért ideiglenesen megelégedett az-
zal, hogy a gyulafehérvári iskolát erősítette, mely iskola
már eddig is kiemelkedett a «scholák» rangjából és «colle-
giumnak» neveztetett. Élén 1622-ben Opitz Márton, a
nagyhírü költő, mint «Poësos et Oratoriae Professor»
és három rektor állott. A fejedelem már ekkor huszon-
négy ifju számára felállította az u. n. «principis benefi-
ciumot» és szakadatlan gonddal őrködött alumnusai elő-
menetelén. A gyulafehérvári kollégium helyettesítette
tehát egyelőre az akadémiát, mignem végre a fejedelem

*Az «academia felöl per ludibrium ignominiose szólókról»

Erd. orsz. gyül. emlékek VIII. 108. A kolozsvári szászok átté-
rése. Erd. tört. Adatok IV. 195. l.
90

nyugodtabb időhöz jutván, hozzá foghatott az 1622. évi

kolozsvári határozat végrehajtásához. Egy ideig habozott,
vajjon a törvényben megjelölt Kolozsvár legyen-e az
akadémia helye, vagy pedig a fejedelemség fővárosa, hol
a kollegium eddig is volt és máris örvendetes gyarapo-
dást vett; míg végre az utóbbi mellett döntött, hogy így
a fejedelmi székhely fénye és jelentősége is növeltessék,
másoldalról a város sulya és a székhely előnyei visszahas-
sanak az akadémia tekintélyének emelésére is. Igy vetette
meg az uj akadémia alapjait 1628-ban Gyulafehérvárt,
a Szent-György kapu közelében.*
Az építésnél még nagyobb gondot okozott a fejedelem-
nek az intézet szellemi szervezete, vezetőségének, tanár-
karának összeállítása. Nem kollegiumot, hanem egyete-
met akart létesíteni, de ugy hogy az alsóbb foku tanin-
tézetekkel is szerves kapcsolatban álljon. És főleg tan-
ügyi reformot, uj tanmódszert óhajtott életbeléptetni,
hogy az ő akadémiája bátran felvehesse a versenyt a
jezsuita iskolákkal. Itthon hiába keresett megfelelő erő-
ket, melyekkel nagy tervét megvalósíthatta volna és ezért
a külföld felé fordult. Előbb dr. Crell heidelbergi tanárt

*
Milotai Speculum Trinitatis-ában neveztetik először a fehér-
vári sehola kollégiumnak s van említés az első 24 alumnusról,
«választott tanuló ifjakról». Később a principisták számát 40-re
emelte, l. T. Tár 1880. 140. l. Radvánszky i. m. I. 230. l. Opitz
Márton itt léte körülményeiről nem valami sokat tudunk. Czi-
mét az «Exequiarum Cræmonialium» (R. M. K. II. 429.) tartotta
fenn, hol egy oratiója foglaltatik. Róla l. Allg. deutsche Bio-
graphie: «Opitz Mart.» A kollégium építése megkezdéséről l.
Chronieon Fuchs. I. 310. l. Azonban az épités igen keveset
haladhatott a fejedelem életében, mert különben I. Rákóczy
alatt aligha jött volna szóba, hogy hol állíttassék hát fel vég-
leg ezen a kollégium. Erről Bethlen István véleményét l. alább.
 91

s kitünő polemikust akarta megnyerni, ki 1626-ban

Brandenburgi Katalin kiséretében jött Erdélybe; azon-
ban Crell ekkor nem volt hajlandó vállalkozni és a mikor
pedig önként is ajánlotta szolgálatát, a fejedelem már
másokhoz fordult. 1628-ban Bojthi Gáspárt, udvari his-
torikusát, Németországba küldötte s általa, valamint külön
meghívó levelével az európai hirü theologust, a hern-
borni akadémia professorát, Alstedius János Henriket,
ennek vejét az ifju Bisterfeld János Henriket és a volt
heidelbergi tanárt Piscator Lajost sikerült megnyernie
uj intézete első professoraiul.*
A három professorral és a melléjök tervezett segéd-
erőkkel bizonyára nem lehetett volna egy teljes egyete-
met létesíteni, mivel azok csupán a theologiát, philo-
sophiát, philologiát és az akadémia alatt álló gimnáziális

*
Erd. orsz. gyül. emlékek VIII. 78. l. Egyh. tört. monogr.
22. l. Az Alstedhez intézett meghivó levelet l. Századok 1892.
711—12. l. Itt meg kell emlékeznem a professorok számára
rendelt fizetésről, mely P. Szathmáry K. A gyulafehérvár-nagy-
enyedi Bethlen-főtanoda története. N. Enyed, 1868. ez. mü 32. l.
és némely ujabbkori irók szerint «ezer imperiális tallér, lakás
és élelmi szerekből» állott volna, A 85. s 90. lapon idé-
zett számadásokból az tünik ki, hogy Alstednek, a főprofessor-
nak 500, Bisterfeld és Piscatornak, a másik két professornak
350—350 tallér fizetése járt a lakáson és a naturálékon kivül.
Később Basire-nek csakugyan 1000 imperiális tallér fizetése
volt, mit szintén egykoru forrás igazol. T. Tár 1889. 493. l.
fel lehetne tenni, hogy mint Basirenál a fizetés egy része a
fejedelmi udvarból, más része pedig a kollégium jövedelmeiből
járt. Azonban még akkor nem igen volt a kollégiumnak jöve-
delme, mert gazdasága csak lassan indult meg és másfelől azt
látjuk, hogy a scholamesterek fizetése is az udvari fizetések
lajstromában van. Basire nagyobb fizetését különben lehet más
forrásból is magyarázni.
92

osztályokat képviselték, de azért Bethlen akadémiája

mégis egyetemnek készült. Már első tervezetében is ott
vannak a fakultások, habár csonkán is; ott az egyetemi
tanszabadság elve. Nem is volt szükség a négy fakul-
tásra, hogy az intézet egyetem legyen. Hiszen Német-
országban is voltak ily «csonka» egyetemek, vagy aka-
demiák és ugyancsak ilyen volt Erdélyben a Báthory
István-alapította egyetem, valamint Magyarországon a
Pázmány Péter nagyszomati egyeteme is. A jezsuita
egyetemek ezen időtájt egy cseppet sem voltak maga-
sabb fokú tanintézetek, mint a reformátusok, vagy unitá-
riusok kollégiumai és összes eltérésük a császári illető-
leg pápai privilegium által engedélyezett «tudori czim»
osztogatásában állott. A tudori czimtől eltekintve, epen
ilyen egyetem volt a Bethlen akadémiája is, sőt nem
valószínütlen, hogy ha az alapító életben marad, az
akademia teljes egyetemmé bővült volna ki.*
Bethlen nem érhette meg, hogy akadémiáját mükö-
désben lássa. Az épületnek csak épen fundemtumait
vetette meg s az építkezés éltében oly keveset haladt,
hogy még halála után is egy pár évig kétséges volt, vaj-
jon Fehérváron fog-e hát maradni az akadémia, vagy
valamely más alkalmatos helyet keresnek neki. A meg-
hivott professorok közül is csupán Bisterfeld láthatta
még a fejedelmet, ki ennek megérkezése után nemsokára

*
A Pázmány által fundált «egyetem» egy fokkal sem volt
magasabb rangu iskola, mint a Bethlen-kollégium, vagy akár a
nagyszombati ref. kollégium. Theologia, philosophia s philologia
voltak a magasabb tanintézet tárgyai mindenütt. A Pázmány
«egyeteme» azonban idővel bővült, míg azok a «kollégiumok»
nem.
 93

elhalt. De arra még betegségében is volt gondja, volt

ideje a fejedelemnek, hogy az országtól vett felhatalma-
zás értelmében, kellőleg gondoskodjék akadémiája anyagi
biztosításáról. Az 1629 szeptember 1-én és 2-án kelt
négy rendbeli adománylevélben az akademia alapjaiul
egy oly tekintélyes vagyont hagyott, melyből —a Bethlen-
kollégium egyik neves történetírójával szólva— «ma nem
egy, hanem két akadémiát lehetne eltartania. Az ado-
mányok elseje egy 20,000 frtos tőke «lengyel és cseh
ezüst garasokban», mely az alapító szerint évi tiz száza-
lékos kamatot hajtott volna az akadémiának. Azután jő
az enyedi uradalom, Nagy-Enyed, Miriszló, Felenyed,
Muzsina, Hidas és Maros-Décse egész falvakból és a
hemmingi s besenyői részjószágokból, mely uradalom
egykor a fehérvári káptalané, 1556 óta pedig a fiskusé
volt, utoljára pedig egy része a fejedelem első nejének,
Károlyi Zsuzsannának 18,000 magyar frtban incribáltatott
(1614). Szintén a nagyobb adományok közé tartozott
Debreczen városnak évi 2000 frt taxája, mely az enyingi
Török családnak, Török Istvánban történt kihalásával, az
erdélyi fejedelmi kincstárra háramlott. Bár kisebb, de
mégis jelentékeny adományok voltak: Enyed városának
évi 200 frtnyi értékü dézmája és a Bethlen által 1624-ben
Tököly Istvántól 6600 forintért vásárolt u. n. «hét szőlő».
Ezen külön adományleveleken kivül, általános végren-
deletében (1629 nov. l.) az akadémia építésére rendelt
még 6000 frtot, az iskolának hagyott egy 9000 tallérra
becsült medaillet. Sőt még ezekkel sem volt kimerítve
gondoskodása, mivel a három professornak mintegy 1200
tallérnyi, a négy «scola mesternek» 450 frtnyi fizetése és
40 fejedelmi alumnusnak 800 frtnyi beneficiuma nem az
intézet rendes jövedelmeiből, hanem a fejedelmi kincs-
94

tárból fizettetett. Ebből állott a híres Bethlen-fundatió,

a tervezett akadémiának az alapja.*
Abból a nagy szeretetből, melylyel Bethlen ennek az
intézetnek ügyét felkarolta, bátran következtetünk arra,
hogy ha életben marad, az ő iskolájáról valóban beteljese-
dik az, a mit Alvinczy Péterhez irott, a professorok igér-
kezésének hallattára: «kik ha bejönnek, úgy tetszik, nem
lenne utolsóbb a fejérvári schola némely németországi
scholáknál». Valódi gyönyörüsége telt benne, midőn látta

*
A Bethlen-fundatióra nézve több olyan becslést olvasha-
tunk, a melyek a valóságot messze tulszárnyalják és szinte
mesébe illők. Ilyen a P. Szathmáry Károlyé i. m. 34. l. és for-
rásaié is. A «hét szőlő» értékére nézve lásd Radvánszky i. m.
204. l. Tehát jó messze áll a 90.000 írttól. A medaille, melyet
P. Szathmáry «gyémántokkal körülrakott saját medályképé-
nek» magyaráz, mások pedig «pénzgyüjteménynyel» helyettesi-
tik, 9000 tallér váltságárban jutott az I. Rákóczy György birto-
kába. Orsz. ltr. Lib. Regius XX. 144—5. l. Enyed és Miriszló
12.000 tallérban volt a Károlyi Zsuzsannáé, a mi 18.000 mfrtot
tett. N. Enyedi koll. ltár. Bocskay Erzsébet s gyermekei 1578-ban
12.000 frtban kapták az enyedi uradalmat, mely ekkor az enyedi
kastélyon és városon kivül Miriszló, Felenyed, Vládháza, Nyir-
mező, Oláh-Orbó, Kis-Orbó és Diómái községekből s ezek tized
jövedelméből állott. Orsz. ltr. Gyulafehérvári kápt. Cent. 13.
nro. 65. Az adománylevelek a n.-enyedi Bethlen-főiskola levél-
tárában. Feltalálhatók a Liber Regiusokban is. A «Hét szőlőt»
Rákóczy György kénytelen volt 5000 frtért megvenni Branden-
burgi Katalintól, ki azt nem akarta kibocsátani kezeiből. Rad-
vánszky i. m. I. 369. l. Orsz. ltr. Lib. Regius XVIII. 140. l.
Vajjon a kollégiumnak adott-e némi kárpótlást, azt nem tud-
hatni. A P. Szathmáry által felsorolt és I. Rákóczi Györgynek
tulajdonított egyéb defraudatiók valótlanságát bizonyítja Szi-
lágyi S. Bethlen Gábor fehérvári siremléke és alapitványai cz.
értekezése. Budapest 1884. 9—21. l. s a medailleról elmondot-
takban e jegyzet is.
 95

az ifjuság szaporodását és némi büszkeséggel irta: «a mi

fejérvári schólánk mely szépen kezdett legyen floreálni,
ha kegyelmed egyebektől nem hallotta, ez mi levelünk-
ből bizonyosan értheti: jó reménységü ifjak nevelked-
nek tudományokban, felesedni is kezdtek; vagynak öreg
deákok, réméljük 75, avagy talán 80-an is». Az alkal-
matos és ajánlkozó tudós embereket mind megszerette
volna nyerni iskolájának, hogy az minél virágzóbb, minél
tekintélyesebb legyen.*
Élete utolsó esztendejében minden irányban a leglá-
zasabb tevékenységet fejtette ki; mintha érezte volna, hogy
mily roppant sok még a teendő és mily rövid a rendel-
kezésére álló idő. A harminczéves háborunak utolsó ese-
ményei, a dán király leveretése, Tilly és Wallenstein nagy
győzelmei aggodalommal töltötték el lelkét. Majd hire
jött II. Ferdinánd hires rendeletének, az 1629 márcz. 6.
kiadott «edietum restitutionisnak» is, mely halálos csa-
pást szánt a németországi protestantismusnak. Lázassan
dolgozott, hogy a császár elleni nagy szövetségét Gusztáv
Adolffal létre hozza és a protestantismus hanyatló csil-
lagát uj ragyogáshoz segítse. A magyarországi protestáns
lelkészek, kiket a németbirodalmi események egészen meg-
rémítettek, nagyban rajta voltak, hogy a fejedelmet hatá-
rozott fellépésre ösztönözzék. Az 1629 julius 17—22-én
tartott váradi zsinat ugyszólva az egész magyar- és
erdélyországi protestantismust egyesítette. Mintegy 300
lelkész vett részt ezen a zsinaton, melynek elnöke Al-
vinczy Péter, a politikai ügyekben épen Erdélybe hiva-
talos kassai pap volt. E zsinat nem a tiszántuli kerület-
nek szokásos évi zsinata. Megjelentek azon a dunán-

*
M. prot. Egyh. tört. rnonogr. 22. l. P. Szathmáry i. m. 33.1.
96

tuliak, kiknek képviseletében a pápai prédikátor volt ott,

megjelentek még a felső dunamelléki evangelikusok is a
szeredi, a semptei és más lelkészek által képviseltetve.
A zsinat tárgya a római katholicismus elleni védekezés.
Pázmány Péter 1623-ban másodszor is kiadta, még pe-
dig tetemesen megbővítve, hatalmas művét a «Kalauzt»,
melyre vonatkozólag a zsinat azt határozta, hogy ez a
«rágalmazó, dühös és veszedelmes» munka megczáfol-
tassék. A czáfolat elkészítése a váradi s általában a
tiszántuli lelkészekre bizatott. Az edictum restitutionis
borzalmas eredményei kerültek azután tanácskozás alá,
mert már hazánkba is elhatott annak a hire, «hogy Bécs-
ben s a Német birodalomban a protestánsokat nemcsak
üldözik, de valósággal mészárolják». Ezzel kapcsolatban
vita tárgyává tették, hogy vajjon a Pál és János aposto-
lok által megjövendölt Antikrisztus a török-e, avagy pe-
dig a pápa? A zsinat egyhangú megállapodása az volt,
hogy a pápa az Antikrisztus. Ezen nézetet, terjedelmes
bibliai, dogmatikai és históriai megokolással ki is fejtet-
ték, egy értekezésbe összefoglalták és kinyomatását is
elhatározták, hogy álláspontjuk az egész világ előtt nyil-
vánvaló legyen.
A váradi zsinat határozataiban, melyeket az innen
Erdélybe induló Alvinczy vitt magával a fejedelemhez,
nem nehéz észrevenni, hogy itt tulajdonképen egy jö-
vendő, a vallásügyében indítandó háború előkészítéséről,
dogmatikai igazolásáról van szó. A Bethlen által terve-
zett nagy szövetség támadási készületeinek alkatrésze az.
De ez a váradi zsinat egyuttal feltárja azt a hálózatot is,
mely Bethlen vallásháborúiban a magyarországi protes-
táns közvélemény megmozgatására és így a jövő háború
lelki előkészítésére is, hivatva volt. Itt látjuk Alvinczy
 97

Péternek nagy szerepét Bethlen politikai vállalataiban és

egyszersmind az ő közvetítő theologiai álláspontjának a
nagy jelentőségét is.*
Azonban Bethlennek növekedő betegsége lehetetlenné
tette, hogy az évek óta előkészített nagy művét megkezd-
hesse, hogy a papság által nyujtott dogmatikai fegyve-
reknek hasznát vehesse. Ezek aztán napvilágot sem lát-
tak. Nem volt rájuk szükség. A gyengeség annyira erőt
vett már a fejedelmen, hogy a pápista cselszövények
egész kényelemmel dolgozhattak a nagy politikus és
diplomata háta megett, a nélkül, hogy neki erről sej-
telme lett volna. Nejét, Katalint hálózták be, hogy ennek
segélyével megrontsák Erdélyt és a protestantismust.
Míg a fejedelem Gusztáv Adolffal szőtte a szövetség
szálait, míg azon fáradozott, hogy a nikolsburgi békében
nyert magyarországi hét vármegyét állandóan Erdélyhez
kapcsolva, Erdély hatalmát s a protestantismust bizto-
sítsa: addig a fejedelemasszony a római katholicismussal
kaczérkodott, sőt 1629 elején titokban át is tért erre a
vallásra. Az udvartartásában levö róm. kath. személyek
voltak ebben a munkások és legfőbbképen a fejedelem-
asszony kegyencze, a kétszeresen renegát morva szám-
űzött, Zierotin Ditrich, ki Katalin szivét és lelkét egy-
aránt meghódította. Amazt a maga, ezt a római hit szá-
mára. Czéljai voltak, melyeket Katalin útján akart elérni.
A császár kegyeibe és elkobzott birtokaihoz kivánt jutni,
a mi biztosnak látszott, ha nemcsak maga tér át, hanem

*
T. Tár 1887. 42. I. Tóth Sámuel. Adalékok a tiszántuli ev.
ref. egyházkerület történetéhez. Debreczen 22—23. l. Az akkori
thesisekre hivatkozás s a zsinat lefolyásának leirása a Tiszán-
tuli egyh. ker. ltárában.
98

áttéríti az érzelgős fejedelemasszonyt is, kinek áttérítése

Erdély megszerzésével kecsegtethette a császári.
A nagy apostasiát természetesen hamarabb megtudták
Bécsben, mint Gyulafehérvárott. Eszterházy, a nádor,
elég korán értesült róla és közölte a kedvező újságot a
pápai nunciussal is. Így aztán nemcsak a császár, hanem
a pápa is mihamar tudomást vett róla és mindkét helyen
igen kellemes meglepetést okozott a hír. Talán épen ez
az esemény bátorította fel Pázmány Pétert is arra, hogy
magának, a sulyos beteg fejedelemnek a «megtérítésére»
kisérletet tegyen. Bethlent érthető boszúsággal tölté el a
primás próbálkozása. Nem is késett megüzenni: «Nem
jó szívvel veszi, hogy az érsek oly gyengének tartja őt
vallásában, hogy még annak elhagyását is javasolja neki.
Szeretné, hogy az érsek őt hitében erősnek ós kitartónak
tudja». Nem is próbálkoztak vele többet, mert hiszen
Katalin is elég jó fogásnak látszott, miután az 1626. évi
fehérvári országgyűlésen úgyis Bethlen utódjává vá-
lasztatott és fejedelemsége a szultán által is megerősít-
tetett.
Katalin megtartása volt most a róm. kath. politika
czélja, miben a jezsuita közvetítés sem hiányozhatott. És
ez bizonyára nagyobb eredményt ért el a császár párt-
fogása mellett kilátásba helyezett «absolutus princepi»
hatalom igéretével, mint a mindenféle pápista könyvek-
kel, képecskékkel és babonás ereklyékkel, melyekkel szin-
tén kedveskedett. Katalin, ki mellé férje, halála esetére,
testvérét Bethlen Istvánt kormányzótársává rendelte, se-
hogy sem hihette, hogy ilyen puritán kálvinista gyám
mellett és megfelelő orthodox környezetben kénye-kedve
szerint és vidor természetének, könnyű vérének megfelelő
életmódot folytathasson. E tekintetben a római vallás több
 99

reménynyel kecsegtetett és ő nem is habozott, hogy a

kedve ellenére való gyámtól megszabaduljon.
Csakhogy a fejedelemasszony titkos hithagyása, vala-
mint a Zierotinhez, a kelleténél bizalmasabb viszonya
még sem maradhatott titokban. 1629 nyarán a sulyos
beteg fejedelem is megtudta ezt és gyorsan határozott.
A morva kegyenczet haladéktalanul eltávolítá udvarából,
Katalintól pedig egy olyan értelmű reversálist vett, mely
szerint, ha katholizál, fejedelemségét veszti. A fejedelem-
asszony «felette igen tagadta» a hithagyást és alá is irta
az elibe tett reversalist. De mindez csak képmutatás
volt, melyben Katalin oly ügyésséget tanusított, mintha
csak jezsuiták között nőtt volna fel. Zierotin eltávozott
ugyan, de maradtak más katholikus bizalmasai és Csáky
István személyében lett új katholikus kedvese is. Lelki-
ismeretét is megnyugtatta azzal a remek jezsuita magya-
rázattal, hogy fogadása semmit sem jelent, mert habár
alá is irta, hogy róm. katholikus nem lesz, de ez csak
a jövőre vonatkozik, holott ő róm. katholikus volt már
a reversális kiállítása előtt is. Nagyon is megnyugtathatta
a jezsuita morál eme kitünő tanácsa, mert a reversális
kiállítása után azonnal értesítette a cselszövényekbe be-
avatott nádort, hogy a reversálist akarata ellen csikarták
ki tőle és hogy ő megmarad római katholikus hitében.
És sem Bécsben, sem Magyarország római katholikus
köreiben nem vonták kétségbe Katalin ezen utóbbi nyilat-
kozatának a komolyságát.*
A fejedelem ezalatt már a végét járta. Gyorsan tette

*
Erd. orsz. gyül. emlékek IX. 4—5. l. Kemény J. i. m.
160—3. l. Az okmányok a T. Tárban 1887. 41., 47—48. l. 1880.
132—5. l. 1894. 421. l. 1895. 311—3. l. Frankl. i. m. Il. 306. l.
100

meg utolsó intézkedéseit, melyekkel Erdély biztonságát

és vallása fenmaradását biztosíthatónak gondolta. Augusz-
tus 1-én hozzá kezdett végrendelete megirásához, melyet
november 1-én fejezett be. Ő is, akárcsak Bocskay, nem-
csak vagyonáról rendelkezett, hanem politikai tapasz-
talatai s életbölcsesége kincseit is hátra akarta hagyni
utódaira. Az egyházakról, iskolákról, lelkészekről sem
feledkezett meg: gazdag hagyományokat rendelt ezen
czélokra is testamentumában. Szeptember első két nap-
ján kél a gyulafehérvári iskola számára adott és fentebb
említett négy rendbeli adománylevele. Másfél hónappal
korábban, julius 13-án, adta ki azon czimeres levelét,
melylyel erdélyi fejedelemsége összes és mindenkori lel-
készeit nemesi rangra emeli és a nemességet a nevezettek
mindkét nemű maradékaira, örökletesen kiterjeszti. Ezen
két utóbb emlitett adománya által Erdély művelődési
szinvonalának, értelmiségi osztályának emelését és «a
nemessége nagyobb részéből kipusztított ország regene-
rátióját» mozdítá elő «a legnemesebb — mert szellemi
tulajdonokon alapuló — ujonczozás által». Igen fontos
volt még azon utolsó terve is, melyet szeptember 14-én,
a váradi összejövetelen tárt fel az erdélyi s partiumi köve-
tek előtt, a mely szerint «az volt czélja, hogy a katholikus
és kálvinista magyarok között egy egyetemleges szövet-
séget hozzon létre a kölcsönös védelem czéljából, úgy
hogy sem a katholikusok a kálvinistákat, sem a kálvinisták
a katholikusokat ne engedjék vallásukban háborgatni, ha-
nem az utolsó lehelletig kölcsönösen védjék egymás vallá-
sát, ha s bárkitől, névszerint a kálvinisták a császártól zak-
lattatnának». E confoederatió ugyan formálisan nem jött
létre, hanem a valóságban, — legalább a részekben és
az északi hét vármegyében — I. Rákóczy György háború-
 101

jában, sőt még később a Thököly-féle harczok idején,

mégis működött.1
Folytonos intézkedés, gondoskodás és szakadatlan tevé-
kenység közt tölté utolsó napjait is, míg végre 1629 no-
vember 15-én d. e. 11 órakor visszaadta nagy lelkét az
örökkévalónak. Vallásos hite, buzgósága még halálos
ágyán is megnyilatkozott. Már beszélni nem tudott, de
papirt és tollat kért és környezetének biztatására, vigasz-
talására erőteljes vonásokkal irta fel az apostol eme
igéit: «Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?» és aláirta a
keresztyén léleknek ezen nagy vigasztalását: «Senki nin-
csen bizonyára, bizonyára nincsen».2
Ama biztatás, melyet a nagy fejedelem halálos ágyán,
biztos kézzel, papirra vetett, egy vallásos lélek törhetet-
len, mély hitének a megnyilatkozása. De benne foglaltatik
nagy eszméinek, áldásos törekvéseinek a megpecsételése
és az ezen eszmék s törekvések jövő diadalába vetett
bizonyos reménység is. A nemzeti ügy felvirágoztatása,
a lelkiismereti szabadság uralomra juttatása, sok száza-
dok után, rengeteg szenvedések és küzdelmek között, de
elvégre is sikerült. Az az érczszobor, melyet a nagy feje-
delemnek az egykori ellenfél késő ivadéka, — a koronás
király ellen a szabadságért küzdő nagy hősnek a koronás
király emeltetett: világos bizonyítéka annak, hogy Bethlen

1
P. Szathmáry i. m. 36. l. A papság számára adott armá-
lisának szövege több helyt van közölve; igy Bod P. Hist. Eccl.
II. 240—2. l. Salamon J.: De statu ecclesiæ ev. ref. in Trans-
sylvania Commentatio. Kolozsvár, 1840. 25—31. l.
2
Kemény J. i. m. 145. l. Bethlen végrendeletét külön füzet-
ben kiadta Koncz József Marosvásárhely 1878. Az egyházak és
egyháziak számára tett nagyobb hagyományokról megemlékezik
Bod Péter is. Hist. Eccles. II. 243. l.
102

harczai a magyar szent korona fényének és az ezeréves

magyar állam jövendő fejlődésének emlékére szolgáltak,—
hogy Bethlen politikai programmja: «az német igája alól
az egész magyar nemzet felmenekedjék és minden álla-
pot restituáltassék» — a megvalósulás jegyébe lépett.
A kor, melyben Bethlen élt és küzdött, Magyarországra
nézve a nagy férfiak termelésének a kora volt. Bocskay
István, Bethlen Gábor, Pázmány Péter, Eszterházy Mik-
lós, I. Rákóczy György és az ifjabb Zrínyi Miklós a ma-
gyar hazának és a nemzeti ügynek elsőrangú vezér-
harczosai, vezércsillagai. De valamennyiök közül maga-
san emelkedik ki Bethlen Gábor, az egyetlen nyugat-
európai színvonalon álló, lángeszű politikus, ki hazája
jövendő sorsát, jelen szükségleteit nemcsak az uralkodó
vallásos felfogások felekezeti szemüvegén, nemcsak a
szabadság és szolgaság egyszerű ellentétének mértéke sze-
rint, nemcsak a sérelmek és ezek orvoslásának időleges
szempontjából nézte, hanem abból az eszményi magas-
latból, a honnan a magyar nemzetnek és magyar állam-
nak az európai kulturnépek között reá bizatott világtör-
ténelmi elhivatását is éles szemmel átpillanthatta. Mert
ebben: hogy «az német igája alól az egész magyar nem-
zet felemelkedjék és minden állapot restituáltatik», benne
foglaltatik a magyar nemzet önálló kultur-missiójának a
felismerése és hangoztatása.
Egy egyetemes érzület és tudat hatotta át az ő korá-
ban az egész magyar nemzetet, annak kitünő vezetőit,
hogy t. i. «bármely idegennek, kivált a töröknek, de a
németnek is osztatlan fölénye s uralma a nemzet teljes
vesztét vonná maga után. Arra törekedtek a hazafiak,
hogy eme veszedelmet valamiképen elhárítsák. Ennek
megakadályozása volt a főczél, különböző eltérő módo-
 103

kon és tervek szerint, hanem teljesen egy értelemmel a

kivánatos eredmény tekintetében. Ez a török iga lerázása
a német járom kikerülésével, volt az egyedüli közös meg-
ingathatatlan hitczikkely a magyar politikai életben. En-
nek megvalósítására élesztette föl Bethlen Gábor a kor-
nak és körülményeknek megfelelő változásokkal a Hu-
nyadiak tervét; a lángeszű működése következtében ere-
jén aránylag felülemelt Erdély körül iparkodott a magyar
elemeket jegeczesíteni, hogy a nemzet osztatlan erővel
kikényszeríthesse a külföld támogatását s a töröktől való
felszabadítás nagy művét biztos sikerrel eszközölhesse;
diplomatiájának minden tekervényes útja, a török bizal-
mának megnyerése, a török szultán és a nagyvezér jó-
kedvben tartása, a római császár rémítgetése, majd édes-
getése, a fölkelések, a szövetségek és a kalandosoknak
látszó házasságtervek mind a magasabb és soha szem
elől nem tévesztett szándékban lelik magyarázatukat.»*
A fejedelemnek ezen magasröptű szándékába szépen
beleillett egyházpolitikája is, melynek alapgondolata ugyan
a vallási türelem, de főczélja mégis a protestantismusnak
és főleg a református egyháznak a megerősítése volt.
A protestantismusnak semminemű összeköttetése nem
volt sem a törökkel, sem a császárral. Egyiktől sem re-
mélte támogatását és épen ezért egyiknek sem tolta sze-

*
Pulszky Ágost, Pázmány Péter Budapest 1887. 12 3. l.
Pulszkynak a Frankl Vilmos Pázmány Péterére irt ezen classi-
cus szépségű birálata minden életiratnál szebben és tisztábban
világitja meg Erdély legnagyobb magyarjának jelentőségét. Bár
csak mellékesen foglalkozik Bethlennel, mint Pázmány politikai
s vallásbeli ellenfelével, de mégis gyönyörüen kidomboritja czél-
jait, terveit, egyéniségét s államférfiui nagyságát, a melyek
együtt őt kortársai felé magasan helyezik.
104

kerét. Igen alkalmas volt tehát ebben, a vallási eszmék

által mozgatott korban arra, hogy Bethlen világi politi-
káját, melylyel «mindkét hatalmas császárokat is in
aequilibrio tartja vala magához és hazájához», előmoz-
dítsa. A maga vallásos meggyőződése is az evangéliumhoz
vonzotta ugyan, de ott volt előtte Báthory Zsigmond pél-
dája is, mely kétségtelenné tette, hogy a római katholi-
cismus teljesen képtelen a jelen időkben megoldani azon
feladatot, mely a nemzet megőrzése, megmentése körül
reá, mint a kort mozgató elsőrendű tényezőre várakozik.
A vallásban azonban elsősorban az ethikai tartalmat és
sociális erőt nézte és nem a dogmákat. Ezért «ő az ország-
ban sine discretione religíonis kedvellette, promoveálta
az embereket, lévén négy recepta religio hazánkban,
kinek idejében szép egységben is éltenek az haza fiai és
nem olyan hideg atyafi szeretetben, mint most»*. Ezen
indulata vezette élte utolsó hónapjaiban is, midőn a
felekezeti választófalakon felülemelkedő «confœderatio»
szerzésével kivánta nemzete ügyét biztosítani.

*
Kemény János önéletírása. 150. l. Álljon itt nehány adat,
mely a már közlötteken kivül igazolja, hogy Bethlen Gábor
milyen elfogulatlan volt az érdemek megítélésében és elismeré-
sében, ha más vallásuakról, nem hitsorsosokról volt is szó. Az
ő Liber Regiusaiból néhány okmányra mutatunk reá, ennek
igazolásával. 1616-ban Burdai Mihály vajdafalvi oláh papot,
1617-ben Csupor Mihály altorjai róm. kath. plébánust, 1623-ban
Maksai Tamás kis (ma: magyar) sárosi unitárius lelkészt megne-
mesitette. Lib. Regius VIII. 172., 244. l.; 1618-ban Fejérdi Márton
«katholikus concionator», főesperes és generális vikáriusnak Je-
genye birtokát 2000 frtban inscribálta, Lib. Regius IX. 46—7. l.
1628 ban Dombói János nagyteremi unitárius lelkésznek vásárolt
házát adómentességben részesítette. Lib. Regius XII. 95. —
Ezeken kivül általánosan ismert tény az anabaptisták letelepitése,
megajándékozása s hogy a zsidóknak is privilegiumot adott.
 105

Egyénileg vallásos, buzgó volt, a nélkül, hogy vak-

buzgó, vagy csak elfogult is lett volna. Vallásosságát és
ebből fakadt sok jótéteményeit alig tudják kellően dicsőí-
teni a kortársak, kiknek lelkét teljesen rabul ejtette
nemes jellemével: «Boldog vagy te is fölséges Gábriel —
mondja Milotai, — mert ha nézek fölségedben Istenéhez
való kegyességének és hazájához való szeretetinek gerje-
dező fáklyájára, bizony úgy tündöklik azokkal az embe-
rek között ez földön, mint a fényes nap az csillagok kö-
zött az égben. Mert micsoda vitte egyebek fölött fölsége-
dett arra, hogy mihelyen fejedelmi méltósággal és innét
királyi fölséggel tündöklő székiben beüle, ottan minden
elméjét, tanácsát, igyekezeteit és tehetségeit csak arra
fordítá, hogy az Istennek tisztessége, lélekben és igazság-
ban való tiszteleti által tisztán folyjon, az bálványozás
falban romoljon és hogy az mennyei tudomány tisztasá-
gában szabados prédikálás által szentül elő menjen, az
hamis tudomány ültön elüljön».*
Az állam ügyeire fordított gondjai mellett kiváltképen
egyháza emelésén fáradozott. Sőt az utóbbi téren még
nagyobb buzgóságot fejtett ki. Szalárdi szerint is «min-
denek felett az Isten tiszteleteit minden tehetsége szerint
nagy szorgalmatossággal igyekezte az hazában felállítani,
schólákat építeni, azokban a deák széptudományokat
taníttatni, az belgiumi, angliai academiákon tudós ifjakat

* -
Milotai Ny. István Speculam Trinitatisának ajánlása. Igen
becses adalékokat foglal magában Bethlen áldozatkészségéről,
egyháza emelése érdekében tett intézkedéseiről. De nem ke-
vésbbé becses politikai vonatkozásainál fogva is, mint a haim-
burgi alkudozások és a «nicklisburgi» béke körül folyó császári
és róm. kath. fondorlatoknak közvetlenül a fejedelem környeze-
téből származó megvilágitása.
106

nagy költséggel szakadatlanul feljáratni és taníttatni, a

hazát református tudós keresztyén tanítókkal, tudós pro-
fessorokkal megékesiteni főgondja volt. Mely jóindulat-
jából Herbomai Hassiábul három becsületes és az egész
kereszténységben nagy hirű nevű tudós professorokat (sok
irógatási, költségei által) az országba nem kevés költség-
gel behozatta és Fehérvárott tisztességes házakba szállít-
tatván és nekiek tisztességes fizetéseket rendelvén, az ott
való schola és collegium épületire, nagy haszonnal meg-
tartaná, azokon kívül is jó tudós, hasznos mestereket
tartatván szakadatlanul a collegiumban. Melyben, hogy
az ifjuság annyival jobb móddal a széptudományban
épülhetne, szaporodhatnék és az alumniában számosab-
ban is lakhatnának, ugyan számos és jövedelmes szép
jószágokat is örökös jussal rendelt és fordított vala hoz-
zája. A collegiumot pedig alkalmatosabb és derekasabb
épülettel akarván ugyan Fehérvárott fundamentomból
építeni, el is fundálta volt; de mivel életében sok gondos
dolgai, kin való hadakozási miatt végbe nem vihette, tes-
tamentumában huszezer forintot hagyott vala annak épí-
tésére. Bibliothecát, különb-különb tudományokhoz tar-
tozó gyönyörűséges jó könyvekkel rakottat, olyat szerzett
vala ugyanazon collegium szükségére, a melynek is meg-
szerzése sok ezer tallérokban kerülhetett, sőt azt is meg-
kísértette vala az portán, hogy a Mátyás király hires
neves bibliothecáját Budáról kiszerezhette volna, arra
nagy summát is igérvén, de a babonás nemzettől nem
oblineálhatta, meg nem nyerhette volt».*
Száma nélkül való az áldozat, melyet a református

*
Szalárdi siralmas krónikájának 2-ik könyvéből, a Bethlen
Gábor jellemzését tartalmazó l. részből.
 107

egyház és a nemzeti közművelődés oltárára hozott. Pél-

dátlan az a józan vallásosság, melyben a meggyőződés
komolyságát a türelmetlenségnek még csak árnyéka sem
zavarta. Gyönyörüen tesz bizonyságot hite felől kedvelt
embere Kemény János, mondván: «várta nagy erős férfiúi
bátorsággal s keresztyéni kegyes reménységgel, sőt hittel
utolsó óráját, kinek idvessége felől kétség nem is lehet,
mind életbeli sok jó cselekedeteire nézve, melyekkel igaz
hitit gyümölcsöztette, mind buzgó imádságira, isteni szol-
gálatjára, mind vallásában állhatatos voltára, az Isten
dicsőségéhez és anyaszentegyházához, annak gyarapítá-
sához és oltalmazásához való nagy indulatira nézve».*
Emléke ma is drága kincs, kiapadhatatlan forrás: kincse
a vallásos hitnek s hazafiasságnak és forrása minden ne-
mes egyházi és nemzeti buzgó törekvéseknek, melyből
csak erőt, bátorságot, kitartást és megszentelődést merít-
hetünk.

*
Kemény János i. h. —
 8/b. A virágzás korszaka.

I. Rákóczy György.

Midőn a nagy fejedelem Istenben vetett törhetlen

reménységével elnyugodott, egyszerre megmozdult a pro-
testáns Erdély megsemmisítésére irányuló róm. kath.
munka. Katalin a császár védnöksége alá helyezkedett és
pártjának sikerült kivinni, hogy Bethlen utolsó nagy terve,
a magyarországi hét vármegyének Erdély birtokában való
megtartása, elejtetett és a fejedelemasszony maga aján-
lotta fel azoknak visszacsatolását. A gubernátor, Bethlen
István, nem mert, de nem is tudott ellentállani a nikols-
burgi béke eme kötése végrehajtásának, habár érezte,
hogy az a visszacsatolás Erdély hatalmának s biztonsá-
gának javarészét veszi el. A fejedelemasszony környeze-
tében lévő róm. katholikusok: Kornis Zsigmond, Haller
István, Kovachóczy István, Erdélyi István, Cserényi Far-
kas tanácsurak, valamint a Bethlen Gábor által behivott és
magas állásokba juttatott Szunyog Gáspár, Liszti Ferencz,
Keglevich Miklós és Rátkai, a gubernátornak letételét
szerették volna keresztülvinni. És mert maga Bethlen
István is érezte, hogy ereje aligha lesz elegendő a vihar
legyőzésére, már ekkor Rákóczy Györgyre, a felsőmagyar-
 109

országi hatalmas főúrra gondolt, hogy Katalin megbuk-

tatásával annak kezére juttassa a fejedelemséget.1
A Bethlen halálától temetéseig eltelt 70 nap a lehető
legizgalmasabb volt a fejedelemségben. A pártok minden
erejüket megfeszítve küzdöttek egymással, hogy a leg-
közelebbi országgyűlésen diadalt arathassanak. II. Ferdi-
nánd követe, Dietrichstein, által pártfogása felől biztatta
a fejedelem asszonyt és holmi róm. katholikus könyvekkel
igyekezett új hitében megerősíteni. A Magyarországon élö
erdélyi róm. katholikusok is hazatértek, hogy hitsorso-
saik küzdelmét támogassák. Különösen Haller István
fejtett ki nagy tevékenységet, ki őszintén fel is tárja a
helyzetet a magyarországi hitsorsosok előtt. «Ha a guber-
nátor — úgymond — vagy Rákóczi obtineálnák a feje-
delemséget, bizonyára a kath. religiót innen teljesen
extirpálnák. Ha pedig Erdélyből a katholikusok extirpál-
tatnak, bár ugy tartsa Magyarország az erdélyi szomszéd-
ságot, mint a törökét.» Odahaza Erdélyben nem csak a
róm. katholikusok értettek egyet, hanem «némelyek az
több religian levők közül is» és pedig főleg az unitáriusok,
kiknek szintén inyökre lett volna a református egyház
hátratétele.2
A református párt, mely a saját uralma mellett Erdély
szabadságáért is küzdött, jóformán csak a védekezésre
volt szorítva. Hatalmas fegyver volt ugyan a kezében
Katalin reversálisa, melynek értelmében a fejedelemséget
veszíti, ha a református vallást elhagyja, de szükség volt
erőre is, hogy ez a fegyver hatásos is legyen. Erejöket

1
Tört. Tár 1880. 135. l. Kemény J. i. m. 153., 162—3. l.
Erd. orsz. gyül. emlékek. II. 6. l. 50—1. l.
2
Frankl. Pázmány P. II. 334—5. l.
110

főleg az képezte, hogy a hadsereg vezetői, parancsnokai

hozzájok tartoztak. És épen ezzel sikerült az 1630 januá-
riusában tervezett államcsínyt is megakadályozni.
A róm. kath. érdekeknek s ezekkel együtt Erdély vissza-
csatolásának főképviselője, Csáky István, Katalin kedvese
volt, ki maga is azt vallja, hogy «ő a hitért küzd». A feje-
delemasszony kegye és aranyai megnövelték hatalmát,
befolyását. A fejedelem temetésének napja volt az állam-
csiny végrehajtására kitűzve, melynek megkönnyítésére
Csáky és társai idejekorán fegyveres csapatokat vontak
össze Gyulafehérvár környékén. Volt pedig «az ellenke-
zőknek ilyen factiójuk s tanácsok: — irja Kemény Já-
nos — hogy azon temetésnek alkalmatosságával, melyre
minden rendek az országból is, de egyéb helyekről is
confluálandók valának, derekas erővel lennének jelen és
akkor declaráltatnék a fejedelemasszonynak mind religió-
jának változtatása s római császár protectiója, mind pedig
hogy a gubernátornak authoritását degradálván, avagy
meghatározván kevánságok szerént, az fejedelemasszony-
nak szabados regiment szerezhetnének titulariter, mint
kinek szive, lelke már kezekben vala és az mit akar-
nak vala neve alatt, csak azt cselekszik vala». «De
Isten kegyelméből markokban szakada a factió.» Csáky
hadai megverettek. Ő maga e hírre Gyulafehérvárról meg-
szökvén, ott hagyta a fejedelemasszonyt és pártját. Kata-
lint az eset mód felett felizgatta és testében-lelkében
megtörve, felhagyott eddigi terveivel s kibékült a kor-
mányzóval. Nem is volt más mód reá, hogy fejedelem-
ségét megtarthassa. Az országrendek többségének hangu-
lata teljesen ellene fordult és a róm. katholikusok ellen,
kiket legyilkolással is fenyegettek. A rendek kibékítése
végett újból írásban kötelezte magát, hogy nem lesz róm.
 111

katholikussá. Ellenkező esetben elveszti fejedelemségét.

És ezzel a tettével némileg meg is nyugtatta a háborgókat.
Lelki állapota azonban nehezen jött rendbe. Őrjöngési
rohamok szállták meg, mit környezete az ördög művének
tekintett s a hithagyás büntetésének. Geleji az udvari
pap, Sculteti az orvos és Altsed a főprofessor «az evan-
gélium gyógyszertárában található édes vigasztalásokkal»
gyógyítgatták. Majd mikor jobban lett, református hite
őszinteségének bizonyítása végett, a gyülekezettel együtt
úrvacsorával is élt, mely alkalommal Geleji a szószékről
kihirdette, hogy a fejedelemasszony, Isten segítségével
kigyógyult a pápistaság nyavalyájából, melyben több mint
egy évig sinylődött. «Isten akarta, — úgymond — hogy
teste és lelke együtt gyógyuljon a kisértésből és lelki-
ismerete furdalásából bűnbánóan megtért.» Ezért a gyü-
lekezetben nyilvánosan ismét visszatér az igaz hithez és
másokat is hasonlóra buzdít. — Már február 1-én azt
irhatta Geleji Alvinczinek, hogy a fejedelemasszony job-
ban utálja a pápistát, mint a kutyát vagy a kígyót.*
A fejedelemasszonynak megtérítése csak egyike volt a
megoldandó nehézségeknek. Az országgyülés folyamán
erős ellenzék verődött össze, mely Bethlen Gábor vég-
rendelete, különösen pedig az akadémiára tett alapítvá-
nyai ellen hangosan kikelt. A róm. katholikusok, kiket a
legközelebbi események megijesztettek, az unitáriusok, kik
még mindig féltek, hogy az akadémiát Kolozsvárt fogják
felállítani, a lutheránusok, kiknél pedig a pénzügyi szem-
pontok emelkedtek ki, szóval a három más felekezet,

*
Kemény i. m. 171. Deák Farkas; Csáky István. 231. l. T.
Tár 1880. 135—7. l., 1883. 255. ]. Chronicon Fuchs. I. 310. l.
T. Tár 1879. 797. s köv. l., 1884. 199—201. l.
112

ki egy, ki más okból és azonkívül a reformátusok iránti

ellenszenvből, is egyaránt ellene voltak az elhalt fejede-
lem végakarata szentesítésének. Bethlen István minden
követ megmozgatott, csakhogy a rendeket kedvezőleg
hangolja. Mint később maga írja: az országgyűlésnek
a négy bevett vallás uniójára vonatkozó czikke, «a sze-
gény Istenben elnyugodott kegyelmes urunk fejedelmünk
halála alkalmatosságából minden viszálykodásokra fel-
gerjedt szivek» megcsendesítésére hozattatott. Engedmé-
nyeket és igéreteket tett a róm. katholikusoknak és uni-
táriusoknak egyaránt, «mivel a Collegium ellen akkor
sokan ügyekeznek vala», — csakhogy annak békességes
megmaradását kieszközölhesse. Az engedmények között
ott látjuk a székelyudvarhelyi róm. katholikusok pana-
szát, a szilágysomlyói templom birtokára vonatkozó ha-
tározatokat, ott a székelyföldi egyházak panaszainak orvos-
lását igérő törvényczikket. A róm. katholikusok számára
a kormányzó és a tanácsurak pecsétje s aláírása alatt
pátens-levél állíttatott ki, mely szerint a «vallás gyakor-
lata a régiben marad, úgy mint Gábor fejedelem idejé-
ben volt. A jezsuiták továbbra is megmaradhatnak Fe-
hérvárt, Monostoron s Karánsebesen. Az elhunyt rend-
tagok helyét be lehet tölteni. A fejedelem rendeletei
tartassanak meg és hajtassanak végre». Az udvarhelyi
templomügy eligazítására a négy vallásból biztosok kül-
dettek ki, kik a templomot s parochiát a többségben levő
róm. katholikusoknak ítélték oda. — Hasonló eredményt
értek el az unitáriusok is a székelykeresztúri templomra
nézve. Majd még azzal a kéréssel is előállottak, hogy
háromszéki egyházaik a ref. püspök fenhatósága alól
vétessenek ki. Azonban ezt már meg nem nyerhették,
mivel a fejedelemasszony a régi gyakorlat mellett dön-
 113

tött s mindössze annyi engedményt tett, hogy a három-

széki unitárius gyülekezetek külön esperest válaszszanak
maguknak és hogy papjaikat saját püspökjük avathassa,
a kitől függjenek a hitelvi kérdésekben is.*
Katalin, hogy megtérésének komolyságát megmutassa,
sok dologban az egyház érdeke és kivánsága szerint járt
el. Ekkor szedette le a gyulafehérvári templom művészi
díszítésű szószékéről a képeket s elásatta azokat; ekkor
ajándékozta a szebenieknek a nagy orgonát. Gondjaiba
veszi Bethlen Gábor dicső örökét, az akadémiát, melynek
tanárai hozzá beterjesztik javaslataikat és kívánságaikat
a főiskola rendezéséről, bemutatják az új intézet szerve-
zeti szabályait, melyekre a jóváhagyást a fejedelemasz-
szonytól kinyervén, megkezdik működésüket is.
Azonban a fejedelemasszony egész megtérési folyamata
merő komédia volt. Még egy hónap sem telt bele, midőn
arról értesíti Pázmány kardinálist, hogy róm. kath. vallá-
sát csak azért tagadta meg és az úrvacsorát is csak azért
vette a ref. prédikátor kezéből, hogy a protestánsok bizal-
mát megnyerje. Nem sokkal később Csáky István is újból
megjelenik udvarában és újból megindul a fondorlat a
gubernátor megbuktatására és a róm. katholicismus ura-
lomra juttatása érdekében. A kisérleteknek azonban a
juliusi medgyesi országgyűlés «conditiói» útját vágják és
Katalin kezeit teljesen megkötik. A fejedelemasszony
(1630 jul. 22.) szinte kétségbeesve irja Pázmánynak:
»Tudja meg Uram ennyi szomorúságot és bántalmat a
miatt kell szenvednünk, mert ő felsége, a császár párt-

*
M. Sion 1867. 497—500. l. Erd. orsz. gyül. emlékek. IX.
28., 95., 98.. 107. l. Veszelyi i. m. I. 396—99. l. Ker. Magvető.
1884. XIX. 351. l. s köv.
114

fogása alá helyezkedtünk és biztosan tudják, — bár titok-

ban tartjuk — hogy a kath. vallásra tértünk. Már régóta
forralták ellenünk gonosz terveiket s most nyiltan fel-
léptek.»*
A «nyilt fellépés» eddig csak abban állott, hogy Kata-
lint a választási feltételek és reversálisa megtartására
kényszerítették. De mikor a többszöri kisérletek is hiába
valóknak bizonyultak, Bethlen István s az országrendek
prot. többsége, szeptember 28-án lemondásra kényszerí-
tették, hogy az országot a léte és szabadsága ellen szőtt
szakadatlan ármányoktól végre valahára teljesen meg-
mentsék.
Katalin lemondásával a fejedelmi szék megüresedvén,
a kormányzó s különösen fia és veje, Rákóczy Györgyöt
óhajtották volna megválasztatni s fel is szólították a
fejedelemség elfoglalására. Azonban a róm. kath. urak,
kik Rákóczytól felettébb féltek, kivitték, hogy maga a
gubernátor, Bethlen István választassék fejedelemmé.
A gyenge fejedelembe vetett reménység mégis csak hiú-
nak bizonyult. Az ifj. Bethlen István és Zólyomi Dávid
által felhivott Rákóczy nem volt hajlandó visszalépni és
végre is Bethlen István, nem egészen két havi országlás
után, állásáról lemondván, a fejedelmi székbe, a rendek
választásából 1630 nov. 26-án az «öreg» Rákóczy György
ült bele.2
Rákóczy György személyében nemcsak Erdély nyert
egy olyan fejedelmet, ki Bethlen Gábornak méltó utóda
volt, hanem a magyarság, a magyar protestantismus és

1
Franki i. m. II. 334—6. Erd. tört. Adatok I. 240. l. Erd.
orsz. gyül. emlékek IX. 32. s köv. l.
2
Franki i. m. II. 335. l. T. Tár 1885. 109. l. Erd. orsz.
gyűl. emlékek IX. 50—60. l.
 115

különösen az erdélyi református egyház hatalmas, áldo-

zatkész pártfogót. Rákóczy Zsigmondnak, az erdélyi feje-
delemnek volt fia s Gerendi Jánosnak, az 1594-ben nó-
tázott nagy zsidózónak unokája. Gyermekkorától fogva a
ref. vallás tanaiban nevelkedve, atyjának a nyomdokaiba
lépett s meg sem látszott rajta, hogy szombatos ivadék
volna; sőt a szombatosságnak épen ő lett a legkeményebb
pőrölye. Egyházának nem csak buzgó, hanem szinte vak-
buzgó hivévé lett, ki a maga egyházának a terjesztésénél
minden törvényes eszközt felhasznált, de a nélkül, hogy
a vallásüldözés határáig jutott volna.
Ha már Bethlen Gábor idejében is nagy szerepet ját-
szott a papság, I. Rákóczy György alatt az orthodoxus
püspök, az udvari prédikátorok, különösen pedig a
gyulafehérvári kitünő professorok, valósággal orákulo-
mokká váltak, kiknek véleménye még a legkényesebb
külföldi diplomátiai viszonylatokban is döntő súlylyal
birt. Szövetségek kötése, felbontása, hadüzenet vagy béke-
kötés nem történhetett a theologusok megkérdezése nél-
kül. Vallásos buzgósága hozta magával, hogy minden
fontos cselekvényénél mindig azzal kivánt elsőben is
tisztába jönni, hogy miképen egyezik az meg Isten törvé-
nyével, a szent evangéliummal. A mi II. Ferdinándnak
Lamormaine atya, az volt neki Geleji, Medgyesi és Bis-
terfeld. A különbség csak a tanácsadók, a spiritus famili-
árisok, vallási álláspontjában volt, mely amott a jezsuita
casuistica, itt pedig az evangélium szerint igazodott.
Fejedelemmé választatása Erdély önállóságának és
református felekezeti jellegének a biztosítását foglalta
magában. A róm. kath. cselszövények egy csapásra el-
tüntek a szintérről és a nyilvános izgatás helyét a titkos
aknamunka váltotta fel. Rákóczy nevének puszta említése
116

elegendő volt arra, hogy az eddigi róm. kath. igények

érvényesítésén fáradozók hátán a hideg borzongás fusson
végig és vallásuknak végveszedelméről panaszkodjanak.
Még fejedelem sem volt, midőn Pázmány egy, a megvá-
lasztatására vonatkozó téves hir következtében, aggoda-
lommal eltelve irja (1630 nov. 13.) a bécsi papnövelde kor-
mányzójának: «Erdélyben letétetett a szerencsétlen feje-
delemasszony, mert katholikusságról gyanusították és fe-
jedelemmé választatott Rákóczy György, a katholikusoknak
legnagyobb ellensége. Alig hiszem, hogy az atyák tovább
is ott maradhatnának, sőt már híre jár, igen sok előkelő
katholikus fogságba vettetett.» A választás, ha két hét-
tel később is, csakugyan megtörtént, de az öreg Rákóczy
György idejében sem a jezsuiták ki nem űzettek, sem senki
római kath. vallásáért üldözést, fogságot nem szenvedett.
A fejedelem lehetett a «róm. katholikusoknak legnagyobb
ellensége», de törvényen kívül hitéért soha senkit nem
bántott.*
Mikor fejedelmi székét elfoglalta, elég teendő várako-
zott reá politikai téren, de az egyházi ügyekben is.
Bethlen nem csak megszilárdítá, hanem fel is virágoz-
tatta ugyan a református anyaszentegyházat, de ennek
még mindig hatalmas és támadásra folyton kész ellensé-
geit, a rom. katholikusokat és unitáriusokat nem bán-
totta. A jó alkalom jöttén mindkettő hajlandó volt egy-
kori hatalma helyreállításáért síkra lépni s míg az utób-
biak János Zsigmond korát, az előbbiek Báthory Zsig-
mond idejét áhítozták. A szombatosság is újból felemelte
fejét és nemcsak az unitáriusok, hanem a reformátusok
között is hódított. Ezen vallási mozgalmak mellett ott

*
Franki, i. m. II. 347—8. l.
 117

volt a Bethlen által életre hivott, de még mindig nem

rendezett akadémia ügye is, mely intézet Katalin korá-
ban megkezdette ugyan működését, de még nem volt
alkalmas épülete, nem volt fölszerelése, rendezetlen volt
gazdasága, igazgatása, sőt helye sem volt bizonyosan
megállapítva. Ennek az ügynek rendezése is Rákóczyra
várakozott.
Alig lépett trónra, már is egy terjedelmes panaszló
irattal folyamodott hozzá (1631 jun.) az orthodox egyház
egyeteme. Panaszaikra részben a Katalin hithagyása által
felbátorított róm. katholikusok és unitáriusok merész
fellépése, részben pedig az a körülmény szolgáltatott okot,
hogy mikor az 1630. évi fehérvári országgyűlés és az ezt
követő kolozsvári terminus határozatából több helyt kény-
telenek voltak a «maior pars» joga alapján egyházi va-
gyanukról lemondani, az országos bizottságok által nekik
rendelt kártérítést sehogy sem tudták megszerezni.
A székelyudvarhelyi osztoztatás a ref. egyházat tem-
plomától, parochiális házától fosztotta meg, minek kö-
vetkeztében ez a jelentékeny város csak leánygyülekezetté
változott, míg Rákóczy a róm. katholikusokat a templom
megépítésére reá nem kényszerítette és a lelkész számára
a fiskálitásokból illendő javadalmi pótlékot nem rendelt.
Radnóton Kornis Zsigmond megtagadta a ref. parochus-
tól a Báthory Gábor által rendelt javadalmakat. Szent-
páli János Koronkáról elvitte a reformátusok harangját
és a szentgyörgyi orthodoxusokat erőszakkal a pápista-
ságra akarta áttéríteni.
Az unitáriusok sem voltak restek a reformátusok bán-
talmazásában. A csekefalvi áttérteket Pálfi Ferencz ne-
mes ember papbér fizetésére kényszerítette, asztagjukat
esős időben meghányatta és úgy vette ki a szentábra-
118

hámi unitárius mater eklézsia papja számára a kepét.

Csókfalván hasonlóképen arra erőltették az unitáriusok
a reformátusokat, hogy az ő papjoknak fizessenek. Szé-
kelykeresztúron, hol a kolozsvári terminus itélete sze-
rint, — az unitáriusok találtatván «potior parsnak» —
az egyház vagyona az unitáriusoknak jutott: ezek sze-
génységüket vetvén okul, vonakodtak a reformátusoknak
segédkezni a templom- s paplak-építésben. Az orthodoxu-
sok sérelmesnek találták azt is, hogy az 1630. évi itélet
daczára, a háromszéki unitárius esperes és papság nem
akart a ref. püspöktől függeni, zsinatjaira járni.
A legnagyobb panasz azonban a «sabbatharia secta újab-
ban való propagáltatása» volt. Péchy Simon, a Bethlen
idejében kegyvesztett főúr, midőn a nagy fejedelem halála
után, az ő idejében s még korábban elkobzott és a fiskusra
szállott jószágok visszakövetelése iránt, az 1630. évi
V. t.-czikk alapján, szinte országos mozgalom indult meg:
felhasználva a Bethlen-ellenes hangulatot, újra a közélet
terére lépett. Magányba vonulása ideje alatt ó-testamen-
tumi és rabbinisticai tanulmányokkal foglalkozván, a
szombatosság nála s befolyására környezetében is olyan
alakot öltött, mely a keresztyénség talajáról teljesen le-
lépve, egészen zsidósággá vált. Mózes törvényei, az étel-
beli tilalmak, az ó-testamentumi ünnepek mind életbe
léptek, sőt a Jehovával kötött frigy jeléül «immár is egy
néhányan környülmetélkettenek közülök, mely miatt né-
melyik meg is holt». Péchy Simon mindent megtett esz-
méi terjesztésére. «Azt az ártalmas sectát propagálta
maga, sőt másokkal is azont cselekedteté. A maga lakó-
helyén, Szent-Erzsébeten scholát fundált, sok ifjakat
taníttatott. A pünköst napját pénteken ülték meg» —
mondja a panasz.
 119

Rákóczy mindezekre kielégítő választ adott. Megígérte

és elrendelte a szükséges nyomozásokat; a másfelekeze-
tűeket kötelességeik teljesítésére utasította; a hova szük-
séges volt, oltalomlevelet iratott; a hiányos és elégtelen
javadalmak pótlására segélyeket utalt; a róm. katholikus,
unitárius és szombatos fészkelődések ellen fellépett és
igyekezett azokat kellő mederbe visszaszorítani.*
Ugyancsak az 1631-ik évben végleges döntés történt
a Bethlen-féle főiskolára nézve is. Annak állandó helyéül
Gyulafehérvár jelöltetett ki. És bár az öreg Bethlen Ist-
ván mindenképen azon volt, hogy az «ne fundáltassék
jégen és ilyen alkalmatlan helyen»: Rákóczy mégis ott
kezdette meg, illetőleg folytatta az építést, nem pedig a
Bethlen István által ajánlott Enyeden. Bethlen hivatko-
zott a iskola jószágaira, melyekből az építés és ellátás
Enyeden könnyebben történhetik, a fejedelmi székhely-
nek az ifjúságra, ennek tanulására, sőt élelmezésére hát-
rányos voltát, a felekezetek közötti surlódást és a későbbi
netalán róm. kath. fejedelmek részéről jöhető veszélyeket
is mind felemlítette. Azonban Rákóczy csak röviden és
ennyit felelt irására: «mintha Enyeden úgy nem tanál-
nák meg, mint Fehérvárott». Bethlen megnyugodott
Rákóczy tetszésében, miután már bátyja hagyatékát, a
20,000 frt tőkét és az építésre rendelt 6000 frtot úgy is
átadta volt neki. Csak az építkezés lassúsága miatt aggó-
dott, a mit öt évvel később, epébe mártott tollal írt
kiáltványaiban olyan kiméletlen és igazságtalan hangon
is tárt a világ elé.
A fejedelem, ki a Bethlen Gábor által «legált summá-
kat» az ország közszükségleteire költötte, folytonosan

*
Erd. Prot. Közlöny. 1882. 380., 388., 396., 442. l. s köv.
120

zaklatott élete mellett nem tudta ugyan hamarosan vissza-

téríteni az egyháznak, az «ekklézsia tudta és akarata
nélkül» felvett pénzt, de azért «a scholát, a mint reá ér-
kezett, esztendőnként építette s az usorára is egyszer-
másszor adogatott». Az 1633. évi fehérvári országgyűlés
(XII. t.-czikk) a kollégium építésére kollektát «végezett»,
a mivel az építkezés is serényebben haladt. Majd a fel-
szerelés dolga is mindjobban előrement. A fejedelem
«nagy költségével két könyvnyomtató házat állatott és
sok szép hasznos deák s magyar munkáknak kinyomatá-
sához fogatott». E munkában természetesen a legelső az
alkalmas kézikönyvek kiadása volt, miben a három pro-
fessor, különösen pedig Alsted, igen nagy buzgalmat fej-
tettek ki. Egymás után kerültek ki a sajtó alól s láttak
napvilágot a különböző nyelvű: a latin, görög és zsidó
grammatikák, a theologiai, philosophiai és rethorikai
munkák. A magyarhoni ifjak valósággal bucsújárást tar-
tottak ehhez az intézethez, mely rövid idő alatt a két
magyar haza összes protestáns tanintézetei között az
első helyet foglalta el. Pedig nem is lett «akadémiává»,
hanem megmaradt kollégiumnak, az «iskolák és gimná-
ziumok kollégiumának», mely nem egyéb, mint az elemi
és középiskolai előkészítő osztályokkal felszerelt csonka
egyetem. Az ifjak továbbképzésének, tanulmányaik öreg-
bítésének helye továbbra is a külföld maradt. Nem abban
az értelemben ugyan, hogy itthon teljes kiképeztetést ne
nyertek volna a papi pályára; hanem a jelesebb ifjak,—
akárcsak napjainkban — jónak látták még világlátni s
«bujdosásban» gyarapítani az itthon szerzett ismereteket.
Ezen «bujdosásra» kész és támogatásra érdemes ifjaknak
maga a fejedelem volt a legkészebb támogatója. Hol
kettőt, hol négyet, vagy még többet is segélyezett a kül-
 121

földi tanulmányútra, hogy ha azok visszatérnek, a pataki

vagy fehérvári iskolában, nevezetes városok partikuláiban,
nemkülönben a fontosabb lelkészi állásokon mint kitünő
tudós és világlátott, sokat tapasztalt egyének, méltán
helyet foglalhassanak a kathedrán.1
A mennyire szivén viselte a kollégium ügyét, épen
úgy megbecsülte professorait is. Rendes szokás volt nála,
hogy valahányszor családjával Gyulafehérvárt időzött, a
professorok közül mindig jelen volt egy vagy több is
asztalánál. Elég gyakran látjuk ott a püspököt is; de
professor, az alig-alig hiányzott. Ennek azonban nem
csak a professorok tudományos tekintélye volt az oka,
hanem az is, hogy a fejedelemnél igen gyakran fordultak
meg külföldi követek, a kikkel való érintkezésben Rákóczy
igen nagy hasznát vette professorainak. «Ezek nyelv-
ismerete, a külfölddel, mint hazájukkal, közelebbi isme-
retsége és főleg az az összeköttetés, melyet a külföldi
tudósokkal fentartottak, igen alkalmassá tette őket arra,
hogy a követekkel való érintkezésnél a fejedelem mellett
legyenek.» Különösen Bisterfeld tűnik ki e tekintetben,
ki a fejedelemnek legkedveltebb professora és külföldi
diplomátiai ügyekben is többször megbizott követe volt.2
Rákóczy György első cselekedetei is megmutatták már,
hogy egyházának hatalmas és készséges pátronusa fog
lenni. Jóformán az egyháztól függött: vajjon tud-e az
alkalommal élni és azt saját javára ki tudja-e használni.
És e tekintetben az egyház nem is mulasztotta el meg-
szerezni mind azt a maga biztosítására, növelésére, be-

1
Erd. orsz. gyül. emlékek. IX. 316. R. M. K. II. 458., 459.,
485—8., 494—500. stb. sz.
2
Tört. Tár 1883. 521. s köv. l. Századok 1891. 474—7. l.
122

rendezésére, vagyonosodására, a mit csak megnyerhetett.

Legtöbbet azonban mégis nagynevű püspöke, Geleji K.
István által ért el, ki 1633 junius 6-án lépett az apos-
toli lelkületű Keserüi helyére, a ki mint tanár, mint
udvari pap, mint író, költő, theologus és philologus már
előzőleg is igen nagy tekintélyt élvezett Bethlen Gábor
és Rákóczy udvarában.
Sohasem volt az erdélyi ref. anyaszentegyháznak fé-
nyesebb, magasztosabb szerepe, mint ezen jeles püspök
idejében, ki nagy tehetségét, törhetetlen akaraterejét telje-
sen egyháza felvirágoztatására szentelte. Bizalmas vi-
szonya a fejedelemhez, sok oly dolgot is lehetővé tett
számára, a melyet talán más meg sem kisérelhetett volna
Rákóczynál, vagy a mely kisérlettel balul járt volna.
Egyháza iránt rajongó szeretete, vallása igazsága felőli
mély meggyőződése megaczélozta különben is nagy lel-
két, hogy szinte a lehetetlent is megkisérelje. Nem habo-
zott egyháza javáért magával a fejedelemmel is szembe-
szállani, mint 1636-ban tette volt, midőn Bethlen István
támadása őt is elkapta, midőn Rákóczy szerencsecsilla-
gában nem bízva, ettől a Bethlen Gábor-féle hagyatékot
visszakövetelte. Nehezen is vette tőle ezt a fejedelem, de
mert tudta, hogy Geleji nem magért, hanem az egyház-
ért szorgalmaskodott, elnézte, megbocsátotta neki azt a
túlbuzgóságot, melylyel ellenfeleinél is rossz hírbe ke-
verte. Nem egyezett felfogásuk az ezen kort mozgató
nagy egyház-alkotmányi kérdés: a presbyterianismus
dolgában sem, de már itten Geleji alá tudta magát ren-
delni a fejedelem akaratának s engedett, habár ezzel ma-
gának, a saját nevének, úgy idehaza, mint a külföld előtt
nagyon sokat ártott.
Pedig nagy tekintélye volt már a külföldön, midőn
 123

püspökségre lépett is. Az erdélyi ref. anyaszentegyházat

a nagy erdélyi fejedelem diadalmas harczai az egész
Európa előtt ismertté, tekintélyessé tették. A gyulafehér-
vári kollégium új tanárai, a maguk széleskörű külföldi
összeköttetéseik révén, teljesen belejuttatták a mi kis
egyházunkat, melyet eddig a külföld előtt csak tanuló
ifjúságunk képviselt, — a nyugati protestáns egyházak
nagy családjába. Sokat vártak tőle a protestántismus
ügye érdekében, mert ismerték, hogy vezetőinek befolyá-
suk van a fejedelmekre és a fejedelmek fegyvereinek híre
Stambultól Londonig, Madridtól Moszkváig terjedt. Nem
csoda tehát, ha ezen egyház feje, Geleji, általánosan is-
mert és becsült egyéniség volt. Hamarosan híre ment
annak Németországba, hogyan gyógyította ki branden-
burgi Katalint «az ördög kisértéseiből», melyek következ-
tében az igaz orthodoxa religióról a pápismusra hajolt, -
az evangélium gyógyszereivel. Jól tudták méltányolni kint
és bent, hogy ezen cselekményével megmentette Erdély
protestáns jellegét, ezzel Erdély önállóságát, tehát egy-
szersmind a magyarság és tágasabb körben az európai
protestántismus ügyének oly nagy szolgálatot tett, mely
nélkül a jövő fejlődése mindkettőre nézve végzetesen
alakulhatott volna.
Nem lehet tehát csodálkoznunk, hogy a protestántis-
mus barátai reménynyel és becsüléssel tekintettek erre
a kis egyházra. Sokan voltak, kik túlbecsülték erejét,
midőn azt gondolták, hogy segélyével az egész európai
protestántismusra kiterjedő nagy átalakítást lehetne ke-
resztülvinni. Nem kevesebbről volt szó, mint az összes
protestánsok egyesítéséről, melynek fáradhatatlan apos-
tola, az angol Durry (Duraeus) János, ezen munkában
Erdélynek igen nevezetes szerepet szánt.
124

Az óriás vallásháború Közép-Európát már a 20-as évek-

ben nagy részben elpusztította. A protestántismus 1627—
1629. tájt leverve, eltiporva feküdt a német birodalomban,
hol II. Ferdinánd restitutionális edictuma diktálta a tör-
vényt. A protestántismus helyzete kétségbeejtő volt min-
denfelé, hol azelőtt mint szülőföldére mutathatott. És
ebben az eredményben a döntő szerepet a protestánsok
széthúzása vitte. Lehetetlen volt, hogy a jobbak lelkét ez
fájdalommal ne töltse el s többeket arra nei nditson, hogy
az egysége és összetartása által diadalmaskodó róm. ka-
tholicismus ellen a protestánsok egyesítését vegyék tervbe.
Ezt tette Duraeus János is, «a Krisztus hű szolgája, az
Istentől küldött apostol», ki 1628-tól fogva élete végéig,
több mint félszázadon át, ezen eszmének a szolgálatában
fáradozott szakadatlanul.
Az unió eszméjét többen nagy előszeretettel karolták fel.
A svéd kanczellár: Oxenstierna és Sir Thomas Rhoe an-
gol diplomata, nemcsak vallásos lelkületük, hanem poli-
tikai eszméik által is kedvezőleg hangoltattak a terv iránt
és igyekeztek azt előmozdítani. Midőn Gusztáv Adolf fel-
lépése a protestántismus ügyét a végenyészettől megmen-
tette, még erősebb lett a vágy a protestáns unió után,
melytől rendkívüli dolgokat reméltek, ha már csak egy
hatalom fellépése is ilyen sikerrel járt. Duræus angol-
honi kisérletei kedvező fogadtatást találván, a continen-
sen kezdette meg 1633-ban az unió útját egyengetni és
ugyanekkor Alsted és Bisterfeld révén tervét Erdélybe is
eljuttatta.*
Az erdélyi reformátusok nagyon tudták méltányolni az
unió jelentőségét és erős felekezeti jellemök daczára is

*
Herzog Real-Encyclopädie II. kiadás III. 744. s köv. l.
 125

azonnal készeknek mutatkoztak az eszme pártolására.

Maga a fejedelem szintén érdeklődött a terv iránt, mivel
úgy is leghőbb vágya volt, hogy Magyarország szoronga-
tott protestánsait az erőszakos rekatholizálás igájából meg-
menthesse. Miután a protestánsok vallásbeli egyesülésé-
ből a politikai szövetséget is remélni lehetett, bizonyára
rajta volt a fejedelem, hogy az ő theologusai minél előbb
foglalkozzanak e kérdéssel.
Duræus 1633-ban jött Angliából Németországba és csak
1634 szeptemberében, a frankfurti (a/M) konventen sike-
rült bizonyos megegyezéseket létesíteni. Az erdélyi refor-
mátusok gyorsabban jártak el. Az 1634. évi febr. 7-én mái-
készen állott a felelet Duræus kérdéseire, melyben az egyes-
ség módozatairól nézeteiket s általában az unióhoz hozzá-
járulásukat kijelentik. Az egyház püspöke, esperesei, a
kollégium professorai irták alá a feleletet, mely kisérő
levél mellett hamarosan Duraeus kezeihez jutott. Idehaza
nagy eredményeket vártak a kezdeményezéstől. Írtak a
canterbury érseknek és az angol theologusoknak, hogy
az angol királynál az unió előmozdítását szorgalmaznák.
Neki szánták a közvetítő szerepet a dán királylyal és
schweizi kormányzóval együtt — remélve, hogy a pro-
testáns fejedelmek között a megegyezést lehetőleg elő
fogja segíteni. Az egyesülés keresztülvitelére nézve egy
nagy generális conciliumra gondoltak, melyen az összes
protestáns egyházak képviselői megjelennének s az egyes-
ség formáját megállapítanák.
Feleletükben mindjárt elől kijelentik, hogy a Német-
országon kívüli egyházak kötelességüknek tartják a né-
metekkel együtt munkálkodni az egyességen». Egy «egye-
temes szövetkezetet» óhajtanak az «apostolok példájára»
a theologusok között; de ismervén a theologus természe-
126

tet, szükségesnek látják előrebocsátani, hogy a fejedel-

mek theologusaikat tartsák keményen, hogy az egyesség
csakugyan létrejöhessen. Egy egyetemes zsinat volna a
legalkalmasabb az unió keresztülvitelére, melynek létre-
hozása érdekében református részről az angol király,
lutheránus részről a dán király szólítanák fel a hitsorsos
fejedelmeket. Megjelölik a válpontokat, meg az engedé-
kenység határait. Természetesen ezt csak az adiapho-
rákban, mert náluk hiányzik a liberálismus és bizonyára
álláspontjukról azért az unió létre nem jöhetett volna.
De azért a jóakarat, a készség mégis nyilvánvaló.
Rákóczy, az erdélyieken kívül felhívta a legjelesebb s
legtekintélyesebb theologusokat Magyarországról is, hogy
véleményüket nyilvánítsák. Tolnai István sárospataki pap,
Kovásznai Imre, Alvinczi Péter, Sepsi Korocz György
lelkészek véleményüket idejekorán elkészítették és mint
Tolnai is, röviden a fejedelemnek, hosszasabban Alsted-
nek küldötték. Azonban a fejedelemnek, bármily öröm-
mel üdvözölte is az ügyet, még sem volt teljes bizodalma
hozzá. Értesült ő arról, hogy «azt a régi jó cantuvariai
püspököt degradálta a király, másnak, egy hígadó elméjű-
nek (Laud) adta» és azért bár kivánja: «adja Isten, menjen
végben», — mégis hozzáteszi: — «de mi azt nem érjük».*
Ha az unió létrehozása s így az európai protestántis-
mus megszilárdítása egészben nem sikerült is, annál na-
gyobb sikerrel működött Geleji és táborkara az erdélyi
egyház megerősítésében. Mindjárt püspöksége kezdetétől
fogva kiváló súlyt fektetett az egyház szervezésére, rendbe-
hozatalára. Erre pedig annyi széthúzó és támadó ellen-

*
R. M. K. III. 1924. sz. Czelder, Figyelő 1887. 168—86. l.
Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1875. 618., 650. l.
 127

fél között valóban nagy szükség is volt. Az 1633 óta tar-

tott zsinatok fenmaradt emlékei arról tesznek tanúságot,
hogy az egyházban a püspöki és esperesi hatalmat foly-
tonosan emeli, de az egyház érdekében. A szabad pap-
választás korlátozást szenved; a dislocatio behozatik, a
pap marasztaló eljárás megszoríttatik, de mindez csak
abból a czélból, hogy minden helyre a legalkalmasabb
erők helyeztessenek s ott megtartassanak. Gondoskodott
arról, hogy az egyház sérelmei azonnal orvosoltassanak.
E végből minden országgyűléskor begyüjti papjait, össze-
szedette a panaszokat s a rendek elé terjeszté. Gondos-
kodott, hogy azok beigazolva s azonnal elintézhetők le-
gyenek. Az egyházmegyék rendtartása is az ő idejében,
az 1634. évi marosvásárhelyi zsinaton szabályoztatott
először részletesebben.1 Különös figyelmet fordított arra,
hogy egyházában a jó rend, a kellő egyházi fegyelem
megtartassék, a papok a vallásos és buzgó életben elől-
járjanak. Viseletök, ruházatuk, mulatságaik, valamint
családtagjaiké is szabályozva volt és szigorú pénzbirság
sujtotta a rendetlenkedőket.
Rendezte a temetési és egyéb szertartások körüli vi-
szonyokat, nyesegette az elharapózott visszaéléseket. Gon-
dot viselt arra, hogy ha egyházát a róm. kath. és unitárius
vallás rovására terjeszteni igyekezett, az olybá tünjék fel,
mely a pártolást megérdemli és nemcsak a fejedelmi tá-
mogatásnál, hanem erkölcsi tartalmánál fogva is első
helyen álljon a recepta religiók között. Napjainkra a
XVII. századból nem maradt egy időről sem annyi emlék
az egyházi rendszabályokból, mint épen az ő korából.2

1
Görgényi e. m. protocollum I. 332. l.
2
L. «Az erdélyi h. h. anyaszentegyház közzsinatainak vég-
128

Legnagyobb elkeseredettséggel a szombatosság ellen

küzdött, mely felekezet, mint a keresztyénségből a zsidó-
ságba visszatérő, szemeiben semmi kiméletet nem érde-
melt. Hasonlóképen gondolkodott Rákóczy is, kit ezen-
kívül még politikai indokok is vezettek a szombatosok
elleni keménységében. Az 1635. évben hozatott meg Rá-
kóczy alatt a szombatosok ellen a gyulafehérvári ország-
gyűlésen az első törvény, mely megtérésre hívja fel a
négy recepta religión kivül álló eme szekta tagjait s ha-
táridőt tűz számukra, melynek eltelte után fiskális kere-
set alá fogattassanak. De. mielőtt e tekintetben valami
történhetett volna, Bethlen Istvánnak 1636-ban Rákóczy
ellen indított támadása miatt, a szombatosok megrend-
szabályozása későbbre maradt.*
Bethlen István támadását ennek Rákóczy elleni nagy
elkeseredése idézte elő. Eszterházy részéről s a töröktől
is támogatva, Bethlen István Rákóczy ellen indulva,
kiáltványában arról is vádolta a fejedelmet, hogy a Beth-
len Gábor által a kollégium tartására rendelt 20,000 és
az építésre hagyott 6000 frtot tőle felvette s a maga czél-
jaira fordította. Ebben ugyan csak annyi volt igaz, hogy
az összeget tényleg átvette Bethlen Istvántól, de semmi
sem állhatott Rákóczytól távolabb, mint hogy épen az
egyházat s a kollégiumot megrövidítse. Talán semmit
sem vett annyira zokon az ellene intézett támadásból,

zései kivonatban» Révész, Figyelmező 1872. Benkő, Synopsis

Constitutionum synodalium Transsylvanicarum etc. műve után.
Mss. a máramarosszigeti főiskola könyvtárában. E zsinati vég-
zéseket ezután «Benkő Synopsis» névvel idézem. Ezen forráson
kivül elszórtan az egyh. megyei jegyzőkönyvekben még részben
úi, részben teljesebb adatok is találhatók.
*
Erd. orsz. gyül. emlékek. IX. 415. l.
 129

mint ezen. méltatlan és gyalázatos vádat. Igaz, hogy az

egyház biztosításáról eddig nem gondoskodott, de annál
bővebben gondoskodott a kollégium s a szülköködő egy-
házak és iskolák ellátásáról.
Vajjon már a támadás kezdetén is része volt-e Geleji-
nek a Bethlen követeléseiben: azt nem tudjuk. Bethlen
kivánatai között (1636 febr.) első helyen áll, hogy a 20,000
frtot 5-ös (= 10,000 frt) kamatjával «ő nagysága a püs-
pöknek adja meg». Rákóczy azonnal belátta, hogy e te-
kintetben mulasztást követett el és minthogy az ország
szükséglete fedezésére felvett és fordított eme pénzt azon-
nal visszafizetni nem tudta, rögtön a vád felmerültekor
(febr. 9.) «erős reversalist és assecuratoriát is adott ő ke-
gyelmeknek» t. i. a püspöknek és az eklézsiának. Bethlen
István azonban tovább is feszegette a dolgot s bár írt is
neki a püspök szenior társaival egy bekeségre intő leve-
let, melyben tudatták, hogy a fejedelem «az summa meg-
adásáról obligatoriát adott», de erre fitymálva mondja:
«adná Isten, vehetne keglmetek az erdéli püspök uramtól
oly testimoniálist, hogy ám megépítette Rákóczy uram
az collegiumot. avagy a summát interesseivel megadta az
ecclesiának».
Rákóczy erre más utat választott a vád elhallgattatá-
sára s az egyház biztosítására. Az 1636. gyulafehérvári
országgyűlés III. czikkelye a kollégium dolgának a feje-
delemmel való eligazítását a püspökre és az eklézsiára
bízta, de már a XV. czikk a kollégiumra hagyott s elköltött
pénzt az ország adósságának ismeri el ég törvényben biz-
tosítja az egyházat, hogy ha Rákóczy életében nem elé-
gíthetné ki az eklézsiát, akkor a fejedelem utódai kötele-
sek lesznek a fiskuséból az eklézsiát kielégíteni («meg-
lészen adattatván»). Azonban még ezzel nem volt befejezve
130

az ügy, sőt épen ezután következett az, a mi Rákóczynak

igen nagy keserűséget okozott. Ugyanis midőn Bethlen
István támadása meghiusulván, nov. hóban közte és Rá-
kóczy között egyességre került a dolog: Geleji, a püspök,
nem elégedvén meg a fejedelem kötelezvényével, nem
az ország biztosításával, titkon arra izgatta Bethlent, hogy
az egyház követelésének biztosítását az alkuba foglalja
be, mit Bethlen meg is tett és Rákóczy meg is igérte a
deczember 4. kiegyezési okmányban, hogy a 20,000 fo-
rintot két év alatt visszafizeti a püspök kezéhez, kamat-
jaival együtt; az építésre hagyott 6000 frtot pedig az épí-
tésre fordítja.1
Igéretét be is tartotta, mert midőn 1638 szept. 16.
Gyulafehérvárott számadást vetettek a dolog felől, ki-
tünt, hogy az építésre 6000 frt helyett 10,000 frtot köl-
tött, a pénz kamatát egészen kifizette, a tőkéből kész-
pénzben 14,000 frtot, birtokban pedig (miklóslaki portió
2000 frt, Felső-Orbó, Kis-Orbó, Gyógy 4000 frt) 6000 frtot
adott az eklézsiának, mint ezt Geleji, Alsted és Csulai
nyugtája bizonyítja. Rákóczy lelkületére igen jellemző
fényt vet az a megjegyzés, melyet a kötelezvény hátára
sajátkezüleg írt, melyben azt mondja, hogy Bethlen táma-
dásánál is «az volt keservesebb, hogy az mostani erdélyi
püspök Geleji István uram sem obligatoriánknak ... sem
a mi jó lelkiismeretünknek nem hivén, az tracta idején
ellenségünkhöz folyamodott volt ennek megvételeért».2

1
Erd. orsz. gyül. emlékek. IX. 447., 452., 487., 507—13.,
572., 581 l.
2
Szilágyi S. Bethlen G. síremléke 20.l. Az ott említett inscrip-
tiók (Kis- és Felső-Orbó, miklóslaki s felgyógyi részjószágok) okle-
velei a n.-enyedi Bethlem-főtanoda levéltárában. L. még «Ternaria
inscriptiones pro. Colleg. Albens.» Lib. Reg. XIX. 101. l. s köv.
 131

Bizonyára érezte Geleji is eljárásának meggondolatlan-

ságát. De ha még egyháza iránti szeretetével menthette
is magát saját lelkiismerete, vagy a fejedelem előtt: a
világ is tudomást szerezvén róla, főleg a róm. katholiku-
soknak igen kedves tárgyat képezett a beszélgetésre, hogy
Rákóczyban saját vallásu papja, püspöke is mennyire
nem bizik. Olyan hírek folytak Magyarországon is felőle,
hogy «mind hivatalunkat, mind Religionkat eléggé hur-
czolják ű kegyelme miatt a mi ellenkező feleink.» Igen,
mert a dolgon kapva, oda fordították az egész Bethlen
István-féle támadást, hogy Geleji ingerelte fel a kollégium
pénzének eltartása miatt. Keseregve írja Tolnai István
Patakról Bákóczynak: «Nincs kegyelmes uram oly vár-
megye gyülése, oly ebéd, oly vacsora, az hol vagyon vala-
mely prædicator, hogy ne orczáznának vele: az calvinista
praedicatoroknak kell köszönni, hogy az török Erdélyre
indult. Maga tulajdon palatinus uram is az erdélyi cal-
vinista püspökkel menti magát.»
Azonban ezen sok kellemetlenség daczára, melyet
Rákóczynak a kollégium pénze, illetőleg Geleji tulbuz-
galma okozott, nincsen semmi nyoma sem annak, hogy
a püspökkel, annál inkább az egyházzal boszuságát érez-
tette volna. Épen a Bethlen István támadása idejére esik
az öreg Gradual nyomásának befejezése (augusztus l.),
mely hogy hamarosan elkészíttessék, két prélumon is nyo-
matott. Alig hogy befejezték: egyik könyvsajtó Alstedius
nagy Prodromusát, a másik pedig Geleji Præoniumát
vette munkába. A művek nyomása szakadatlanul folyt és
Rákóczy, a neki keserüséget okozó Geleji hatalmas folián-
saira azért szivesen költötte a pénzét.*

*
Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1875. 802., 804, 905. l.
132

A Bethlen-féle támadás lezajlása után végre elérkezett

annak az ideje, hogy Rákóczy a szombatosok ellen is fel-
léphessen. Az 1635. évi gyulafehérvári országgyülés által
kitüzött terminusig (1635 karácsonyig) a szombatosok
közül alig tért át valaki. A harcz mozgalmai között biz-
tonságban érezték magukat, sőt reménységük volt arra,
hogy ádáznak mutatkozó hatalmas ellenségüktől meg is
fognak szabadulni. De bizony ez nem következett be, sőt
Rákóczy teljesen megszilárdulva került ki az ellene inté-
zett támadásból.
Az 1637. év folyamán az unitárius egyház kebelében ki-
tört dogmatikai viszály még gyorsította a fejedelem fel-
lépését. Azt mondhatnánk, hogy szinte kapóra jött neki
és a reformátusoknak a Szőrös Mátyás által megindított
mozgalom arra, hogy a szombatosságot és az unitáriuso-
kat, kik között a zaklatott szombatosok, oltalom keresés
okából, rendszerint megszoktak vonulni; egy csapással
bénítsa meg.
A reformátusok nagyon nehezen szenvedhették azt,
hogy az unitáriusokat, bár ez egyéb helyen már meglehe-
tősen sikerült, Kolozsvárt nem tudták megtörni; nem
tudtak még csak annyira sem jutni, hogy ebben a leg-
tekintélyesebb városban, hol különben csak Báthory Gábor
fejedelem óta alkottak gyülekezetet, a magok vallásán levő
embereknek némi befolyást biztosítsanak a városi ügyek
vezetésében. Bizonyára vágyakozó szemmel tekintettek a
főtéri szép nagy templomra is, melyet számbeli kisebb-
ségük daczára is, fejedelmi kegyben bizakodva, szerettek
volna megszerezni. Bethlen Gábor idejében azonban ilyes-
mire legfeljebb csak gondolni lehetett, és bizony Gyön-
gyösi András a kálvinisták esperese, az «igen deli ember»
meghalt, mielőtt fáradozásának legkisebb eredményét is
 133

látta volna. «Az Isten nem engedte azt meg neki, mert
nem járt az Isten parancsolatjában, hogy a másét hami-
san ne kivánja» — mondja az unitárius krónikás. —
De azért gyorsan szaporodván a reformátusok, a polgári
ügyekben való érvényesülés és a nagy templom utáni
vágy nemhogy kialudt volna, sőt növekedett.
A reformátusoknak úgy magyar, mint szász részről a
város legtekintélyesebb polgárai (Váradi Miklós, Filstich
Péter) lévén az élén, annál inkább törtek czéljok után.
1635-ben már határozottan kivánták a városi tanács- és
hivatalokban való részesedést, sőt a nagy templomot is.
Szinte forradalomra került a városban a dolog deczember
vége felé, mikor a fejedelem is ott tartózkodott. De még
ekkor a fejedelem lecsendesítette a zavart és csak béké-
sen intette az unitáriusokat, hogy a lakosságnak több
mint egy harmadát tevő reformátusokat ne zárják ki
továbbra is a város vezetéséből. Az unitáriusok azonban
a tanácsot fülük mellett elbocsáták és továbbra is csak
mellőzték a reformátusokat.
Azonban az 1637. évben nagy fordulat állott be a dol-
gok folyásában. Szőrös Mátyás, ki mint néhány évig uni-
tárius szász praedikátor, «sok ujságot követvén» hivatalá-
tól megfosztatott, 1637-ben az ujonnan választott püspök
s úgy látszik neki régi vetélytársa, az eszes és erős kezű
Beke Dániel ellen az innovátió vádját kezdte terjeszteni,
holott az innovatiót tulajdonképen ő indította. A fejede-
lem és ref. papi tanácsosai kapva-kaptak az alkalmon
és a Krisztus nem imádásáról szóló egyes elszórt véleke-
dések miatt az unitáriusokat kérdőre vonták, s a fejede-
lem bekövetelte hitvallásukat, hogy megtudja: hogy a
mostani unitáriusok innovátorok-e, vagy nem, «mivel csak
a János Zsigmond korabeli confessió alapján álló unitá-
134

riusok a recepta religio». Az unitáriusok érezve a vihart,

mely fejök felé tornyosult, s mely őket a szombatosokkal
együtt elsöpörni készül, az 1637. évi tordai és kolozsvári
zsinatukon összeállították hitelveiket, de a fejedelemhez,
a világi urak tanácsa és közbenjárása folytán, a János
Zsigmond korabeli, illetőleg az 1579. évi confessiót nyuj-
tották be.*
Az 1638. évi április 23-ára Gyulafehérvárra hivott
országgyűlés volt hivatva a szombatosság és az unitáriu-
sok ügyében ítélni. Azonban az országgyűlés az unitá-
riusok és a szombatosokra nézve csak azt a tőrvényt
hozta, hogy ügyüknek elbirálása végett julius elsőjére
Désre egy törvényszék rendeltetett. Az unitáriusok ügye
volt előbb eldöntendő, mert ezeknek confessiójukból kel-
lett megállapítani, hogy a magokat unitáriusoknak valló
szombatosok csakugyan minő hitvallási alapon állanak.
A gyulafehérvári országgyűlés végzése mutatta, hogy
a confessió kérdése komolyan fog vétetni. A kolozsváriak,
kiket első sorban fenyegetett a veszély, siettek a fejedel-
met kiengesztelni és mielőtt ez a városi ügyek vezetésébe
a reformátusokat berendelhette volna, az unitárius tanács
kiegyezett a reformátusokkal, hogy a kis tanács és a szá-
zas-tanács egy negyede reformátusokból álljon, — hivata-
lokba is alkalmaztassanak s a bíróság minden negyedik
évben reformátusra kerüljön. A fejedelem ezen egyessé-
get helybenhagyta, de ezenfelül az óvári templomban
és az «Appellatiumban» szorongó reformátusok emelése
végett az országgyűlésen elhatároztatta, hogy a Farkas-

*
Erd. orsz. gyül. emlékek IX. 415. l. Erd. tört. Adatok. IV.
192., 205. Jakab E. Kolozsvár tört. II. 603. l. Prot. Egyh. és
Isk. Lap. 1875. 1191. l.
 135

utczában a régi templomot felépíttethesse a fejedelem,

azonkivül iskolát, parochiát stb. emeltethessen. Ez a tör-
vény tulajdonképpen az egyességnek a következménye,
mivel abban a reformátusok megigérték, hogy az unitá-
riusok főtemplomához, plébánia házához és ezek összes
egyházi jövedelmeikhez semmi közüket nem tartják. Így
rendeltetett aztán az ő számukra is egy díszesebb temp-
lom és megfelelő kollegium-hely.*
A dési terminus julius 1-én csakugyan meg is kezdő-
dött az ország tekintélyes férfiainak jelenlétében, a feje-
delem személyes elnöklete alatt és elővevén az unitárius
confessió ügyét, az ellenkező felek hosszas vitája után
végre helybenhagyta az 1579. évi hitvallást mint a recepta
unitária religio fundamentumát. A tárgyalások folyamán
kitünt, hogy Szőrös Mátyás vádjai alaptalanok, mivel a
püspök és általában az egyház a régi alapokon áll. Mire
Szőrös csak azzal tudott felelni, hogy ha bár ez a hiva-
talos hitvallás, de egyébként tanítottak és tanítanak magán
körben. Tanuvallomásai azonban, melyeket ezen állítása
igazolására felhozott, teljesen értéktelenek voltak, úgy
hogy a fejedelem elfogadta Tholdalaginak azt a javaslatát,
hogy egyesek czivakodása miatt az egész egyház felelős-
ségre nem vonható. Ő kijelenti, — t. i. Tholdalagi — hogy
imádja a Krisztust, kit Istennek tart és Beke is helyeselte
ez álláspontot, csak a megfelelő unitárius magyarázatot
fűzte hozzá.
A fejedelem a hitvallás kérdését rendezvén, végre a
veszekedő felek között a kibékülést is létrehozta. Meg-
állapíttatott, hogy a Krisztust közvetlenül imádás illeti,
nem ugyan úgy, mint a legfőbb, örök Istent, hanem mint

*
Erd. orsz. gyül. eml. IX. 137. l.
136

a ki hatalmát az időben az atyától kapta; hogy a keresz-

telés az atya, fiu, szentlélek nevében végeztessék; hogy
az úrvacsorában a kehely a résztvevők kezébe adassék:
hogy a káromló könyvek, képek elkoboztassanak; az uni-
tárius irodalomra cenzura állíttassék; hogy az összes uni-
tárius papok ezen confessió szerint tanítsanak; hogy az
egyház számára uj káté irattassék, s ez a jövő törvény-
székre felülvizsgálás végett beadassék; hogy az engedet-
lenek s vétkezők a hatóságoktól büntettessenek; hogy
Szőrös hivatalába visszahelyeztessék és számára bűnbo-
csánat adattassák. Ezzel a dési «complanatio» befejez-
tetvén, a törvényszék megkezdette működését, úgy a
szombatosok, mint azon «istenkáromlók» ellen, kik a
Jézus-Krisztust gyalázták és a kiket a fiskális ügyész a
törvényszékre megidézett.*
A dési törvénynap, mely eredetileg az unitáriusok
között kitört viszály eligazítására rendeltetett, külön
országgyűlési végzésnél fogva lett a szombatosok ellen
működő törvénykezéssé kibővítve. Mivel az 1618. évi
1-ső t.-czikk a szombatosságra fej- és jószágvesztés bün-
tetését szabta, azért az ilyen természetű pereknek mintá-
jára, a szombatosok elleni keresetet is csak az ország-
gyűlés alkalmával, vagy a rendes fejedelmi táblán lehe-
tett volna lejáratni. Az 1638. évi t.-czikk rendelkezése
tehát egy rendkivüli s delegált törvényszéket állított fel
a szombatosok ellen s így dési terminus igazában egy
«extraordinarium delegatum iudicium.»
A fehérvári articulus szerint az államügyész utasítta-
tott, hogy a szombatosok és az istenkáromlók ellen nyo-

*
Erd. tört. adatok IV. 48-50.l. Erd. orsz. gyül. emlékek X.
174—80. l.
 137

mozást indítson s a feladottak ellen azonnal tanukihall-

gatást is eszközöljön, hogy ügyük a dési terminuson
véglegesen elintéztethessék. A fiskális director, ezen ren-
delkezésnek megfelelőleg, az országgyűlés után, a szom-
batosoktól lakott vidékeken, főleg Udvarhely és Maros-
székben, magában Marosvásárhely és Kolozsvár városá-
ban is megindította a nyomozást és tanukihallgatást.
Kolozsvárt látjuk, hogy a városi magistrátus akadályokat
gördített a nyomozás elé, «mert hallatlan és szokatlan
inquisitiónak állatták lenni»; a miért Kassai István itélő
mester «igen serio megintette a birákat, hogy az inquisi-
tiót ne impediálják.» A kolozsvári birák ellentállását a
nyomozással megbizott közegek tulbuzgalma nagyon is
indokolttá tette, mivel ezek «az eretnek és zsidózó köny-
vek» összeszedésénél nem kimélték a kifogástalan unitá-
riusokat sem, hanem a szombatos iratok elkobzása mel-
lett lefoglaltak olyanokat is, melyeket az unitáriusok
eddig, több mint félszázadon keresztül szabadon használ-
hattak és tarthattak.*
Mire a dési törvényszék megnyilt, akkora már «egy
néhány százan, ha nem ezeren is» a megidézettek Désre
gyülekeztek, hol «a kik azon sectán lenni találtattak
volna, megbizonyosodván a directornak actiója, kereseti:
mindnyájan fejök, jószágok elvesztésén maradtak vala,
kik a megsententiázás után, az kamaraház előtt levén
egy szép, öreg egyház, naponként abba reggettetnek vala,
míg annyira szaporodának, hogy a várakba együvé is,
másuvá is, százan másfélszázanként, jó gondviselés alatt

*
Papp Miklós Történeti Lapok. I. 1455. l. Kanyaró i. m.
222. l. Kassainak itt közlött leveléből, holmi a biróságra gyako-
rolt illetéktelen pressiót vél kiolvashatni. Erd. orsz. gyül. em-
lékek X. 165—7. l.
138

küldöztetének.» A váradi, székelyhidi, jenői, dévai, foga-

rasi, szamosujvári, kővári börtönökbe annyi szombatos
jutott, hogy «vasakat is alig győznének kovácsolni ne-
kik.» A várakban a református prédikátorok vették őket
gondjaik alá, hogy megtérítsék. A ki a recepta religiók
közül valamelyikre tért és állhatatosságáról hitlevelet
adott, azt szabadon bocsátották. A kik «jó észre nem téré-
nek, mindenütt a sok építések körül naponként elég dolog
adatik eléjök.» Lassanként aztán mégis csak mind megtér-
tek. Egyedül Váradon, egy nap, szept. 24-én, Medgyesi Pál
az udvari pap, harmincznyolczat keresztelt meg közülök.
A kik a Krisztust káromolták, azok külön büntettettek,
mint istenkáromló, mivel őket nem lehetett a szomba-
tosok nevezete alá fogni. Toroczkay János ötvöst, a Máté
püspök fiát, julius 17-én Désen, a két Szamos között
czigányokkal köveztették agyon «a Krisztus ellen való
káromkodásért»; feleségét is kiperengérezék a városból.»
Csiszár István városi tanácsost a város szolgái a perengér-
nél 60-ig pálczázták, mert azt mondta, hogy a háromsá-
got Niaeában és Konstantinápolyban koholták. Kolozsvári
Lajos István megplágáltatott, Makfalvi Miklós és Mihály
deák hasonlóképpen; az unitárius eklézsia előtt térdelve,
zsákba öltözve követték meg Istent: Gruz András, Ciceró
Péter, Török Kovács János, Boldis György és Toroczkay
Anna. «Akkor ugyan azt tudták, hogy ugyan deponáltatik
az unitaria religio; de az Istennek kegyelmes nagy pro-
videntiájából megtartaték, hogy nem telék kedvek benne,
a mint ők gondolták volt, hogy teljességgel eloltódjék az
unitaria religio. Az Istennek nagyobb gondja volt reá,
t. i. az ő kicsiny seregére.»*

*
Jakub E. i. m. II.. 648. l. Erd. tört. adatok IV. 215—8. l.
 139

A kis emberek mellett sor került a nagyobbakra és az

egész szombatosság fejére Péchy Simonra is, ki maga
ugyan betegség okán meg nem jelent, de azért fej- és
jószágvesztésben elmarasztaltatott s Kővárba záratott.
Elitéltettek még : Péchy sógora, Orbán Ferencz udvarhely-
széki jegyző, Szentmiklósi Mihály, Péchy papja; a Péchy
leányai Judit, Zsuzsanna, Krisztina és Margít, továbbá
Borsos István és neje Vallon Borbála, Szabó István, Gás-
pár és János kolozsvári polgárok, Kendefíi Zsófia, özv. Pa-
czolai Péterné, Kornis Borbála. E nevek mutatják, hogy
a szombatosság mily magasra hatott a társadalom felső
rétegeiben is és milyen nagy kiterjedéssel és nagy párt-
fogókkal birt a zsidózás.*
A dési törvénykezés befejeztével a még le nem jára-
tott perek elintézése végett 1638 novemberében Beszter-
czén ujabb törvényszék tartatott, hol az eljárás hasonló
volt, mint a megelőző terminuson. A fej- és jószágvesz-
tésre ítélt szombatosokra kimondott ítéletet csak kegye-
lem változtatta meg s engedte el némi birság fejében.
A fejvesztés várfogságra változtattatott és csak a nők men-
tesültek alóla. A várfogság tartott, míg csak az illető
szombatos meg nem tért és a recepta religiók valamelyi-
kére nem állott. A legtöbb a fejedelem vallását, a refor-
mátust választotta s megkeresztelkedése s áttérése után
mindnyája szabadon bocsáttatott. A kis emberek mellett
ugyanezen utat követték a szabadulásra a nagyobbak is.
Péchy családja és rokonsága a ref. hitre állt s kiszaba-
dult. Udvari predikátora, Szentmiklósi, előbb kölpényesi,
majd marosvásárhelyi ref. pappá is lett. Orbán Ferenczet
a fejedelem udvarmesterévé fogadta, mely hivatalt késő

*
Erd. orsz. gyül. emlékek X. 182-201. l.
140

vénségéig folytatott is. Egyedül maga Péchy szabadult

ki áttérés nélkül, oly formán, hogy az ország tekintélyes
főurai érette 12.000 frt erejéig kezességet vállaltak. Erre
szabadon bocsáttatván, rövid idő mulva ő is reformátussá
lett s igéré, hogy a ref. vallást vele «immár vénségére az
igazságos isten kedve ellen is megösmertetvén, abban
állhatatos, tökéletes, nem képmutató lészen.» Hogy szív-
ből tette-é ő és a többiek az áttérést: «a szíveket Isten
ő felsége, a ki azokat teremtette, egyedül láthatja, tud-
hatja» Legalább «mind holtokig úgy mutatták magokat,
mintha abban löttek volna.»
A szombatosok ellen intézett ezen eljárás nevezetes
eseményt képez Erdély vallásügyi történetében és úgy a
református, mint az unitárius egyházat egyaránt érinti.
A mi magokat a szombatosokat illeti, kétségtelen, hogy
ők nem voltak unitáriusok, még ha szükségtől kénysze-
rítve annak vallották is magokat. Vallásuk mindenesetre
visszaesést mutat a vallás s a civilisátió fejlődésében.
Azonban az unitáriusok szeretik úgy feltüntetni e dolgot,
mintha a szombatosság elleni támadás egyedül ő ellenük
irányult volna; holott a szombatos és unitárius egymást
gyülölték és az utóbbiak amazokat magukra nézve vesze-
delmeseknek is tartották. Azonban mégis időközben a
reformátusok ellen azon okon panaszkodnak, hogy ezek
a szombatosok elleni eljárásukkal tulajdonképpen az uni-
táriusokat bántalmazzák. A szombatosokkal tagadták a
közösséget, de egyházi vagyonukra, közelebbi rokonság
révén, igényelt formáltak.
Ha mai szabadelvű szempontból és tiszta eszményi
álláspontról tekintjük az ekkori tényeket, nyilvánvaló
lesz, hogy itt vallásos üldözésről van szó, mely egyene-
sen a reformátusok részéről indíttatik a szombatosok
 141

ellen. Mert a szombatosság bármily visszafejlődő vallási

irányzatot jelöljön is, híveire nézve teljesen jogosult és
senki sem kényszeríthető arra, hogy a vallási élet terén
is csak előre s ne hátra lépjen. A korszellem elsöpri a
maradókat, de az erőszaknak itt semmi helye. Hozzá tehet-
jük még ezekhez azt is, hogy a szombatosság állami tekin-
tetben egy teljesen ártatlan szekta volt, mely semminemű
politikai czélzatokat nem ápolt, ilyenekkel nem törődött.
Hogy maga Péchy a trónkereső Székely Mózessel netalán
érintkezésben állott: ez a vallást magát nem érinti. Ilyen-
formán a szombatosság üldözését egyenesen és tisztán
a vallási szükkeblüség, az elfogultság rovására kell fel-
jegyeznünk, mely elfogultság ebben a korban minden
egyes felekezetet, protestánst vagy rómait egyaránt hatal-
mában tartott.
Azonban a mi az üldözést, mint ilyent illeti, figyelembe
kell vennünk, hogy az jogos alappal bírt, hogy a tör-
vényesen elismert összes vallásfelekezetek meggyőződé-
sével találkozott, vagyis hogy nem kizárólag felekezeti
álláspontról történt az. — Ha ma sem szívesen látná a
keresztyén társadalom, hogy kebelében a mosaismus felé
visszatérni akaró irányzat keletkezzék és hódítson, annál
kevésbbé lehet ezt a XVI., XVII. század embereinek rová-
sára irni. Hozzá kell vennünk azt is, hogy a szombatos-
ság fél század alatt roppant nagy elterjedést nyert, úgy
hogy Udvarhely és Marosszék téres vidékein kivűl másutt
is számos hivei voltak és hogy bizonyára nekik óhaj-
tásuk volt az, hogy a törvényes elismertetést vallásgya-
korlatuk számára megnyerjék. Csupán az erőtől függ az-
tán, hogy ez a szabad vallásgyakorlat, akár csak a protes-
tánsoké, a római katholikus fejedelmekkel szemben, erő-
szakkal kényszeríttessék ki ... Tény az, hogy a lelki-
142

ismereti szabadságon, bár szigoru törvényes alapon és

jogi formák között, erőszak követtetett el; de viszont
tény az is, hogy ezen visszaeső irányzat elfojtása a köz-
művelődésnek nem hátrányára, sőt előnyére történt;
tehát csakis formailag és nem lényegében sértette meg
a szabadságot. Különben nem szabad még azt sem feled-
nünk ennek az ügynek megitélésénél, hogy az ideális sza-
badság, — mint minden téren, úgy a vallásin is — csak
ideális tökéletesség mellett jogosult és csak így követel-
hető. Még korunk szabadelvűsége sem tud ezen, a «salus
reipublicæ et generis humani» által teljesen indokolt
felfogáson túladni, a mit bőségesen igazol a mormon
felekezet elismertetésének államjogi nehézsége is.
A fejedelem és a ref. egyház azonban ezen üldözé-
sekből határozottan hasznot látott és nincs okunk két-
ségbe vonni, hogy eljárásukban ez is egy indító ok volt.
A nótaperek a fiscust gazdagították, az áttérések pedig a
református egyházat gyarapították. Hogy ez a gazdago-
dás és gyarapodás azonban első rangú szerepet játszott
volna: azt határozottan tagadnunk kell. A fejedelmi
megkegyelmezések és az áttéréseknél engedett teljes sza-
badság feltétlenül kizárják, hogy itten az önhaszonlesési
indokot fontos szereppel ruházzuk fel. Hanem annál
inkább ki kell emelnünk a fejedelem és az összes recepta
religiók azon közös hitét és meggyőződését, hogy a szom-
batossággal Isten káromoltatik és Jézus Krisztus tudo-
mánya, egyháza meggyaláztatik. Ez vezette Rákóczyt, ez
Gelejit s a reformásusokat, valamint a recepta-religiók
többi tagjait is, kik a zsidózók megbüntetését szintén
óhajtották.*

*
Benkő József, Transsylvania Vindobonae 1778. II. 243. l.
 143

A mely okok indították a reformátusokat a zsidózók

elnyomására, ugyanazok kényszeríték arra is, hogy az
unitáriusokkal is keményebben összetüzzenek. Az unitá-
rismus volt az erdélyi szombatosság szülőanyja. A Dávid
Ferencz-féle felfogásból egyenesen sarjazott ki és növe-
kedett fel a zsidózás. Az unitárismus a váltságra és a
megváltóra vonatkozó keresztyén tanok elhagyása által
erkölcsi fundamentumát is nagyrészt elvesztette és a leg-
sajátosabb keresztyén hittétel ledöntése után az egyéni
lasciv felfogásnak engedett szabad folyást, melyből a
kellő erkölcsi és vallásos komolyság hiányában, a szent
dolgoknak kigunyolása és otromba becsmérlése szárma-
zott. A kellő komolyságú és vallásos mélységgel bíró
kedélyek ragaszkodtak egyházuk közönséges hitvallásá-
hoz, de a nagy többség a vallásos és erkölcsi hanyatlás
utjára tért. Nullitáriusokká lettek, mint Geleji mondja,
kik vallásukban ecleticusok, erkölcsükben epicureisták.
Találtattak olyanok, «a kik a paráznaságot véteknek nem
tartották, hanem a hetedik parancsolatot a lelki paráz-
naságra, a bálványimádásra magyarázták». Mások a több-
nejűséget szabados dolognak állították. A Krisztus fel-
támadását, a poklot és mennyországot voltak, kik tagad-
ták és az örök életet vagy nem hitték, vagy a földi élet
formájának állították, t. i. «hogy a mit ők most bírnak
Erdélyben, a feltámadás után is övék lesznek». Volt a
ki mondá: «bár a más világon lenne övé Fogaras», és
volt a ki így szólt: «laknék bár Isten mennyországban,
csak ő lakhatnék Szent-Demeteren». Voltak, a kik a
szentírásból csúfot és gúnyt űztek; voltak, kik «azokat

Erd. orsz. gyül. adatok X. 212—6. l. Szalárdi Siralmas krónika

135.1. Irod. tört. közlemények. 1894. 345. l. Kohn. i. m. 311—6.1.
144

tartják köztük divatosbaknak, a kik bátrabban és latrab-

ban káromkodnak» a szentháromság, a Krisztus örök-
istensége és a szentléleknek isteni személye ellen. A hi-
tet általában kevésre becsülték s voltak, kik mondták,
hogy «az imegeket és megégetnék, ha tudnák, hogy tudja
micsoda vallásban legyenek.»1 Ezen kor vallásos képét
alig fejezi ki nyilvánvalóbban valami, mint az a leírás,
melyet Kemény János Mikó Ferenczről, erről a nagy-
tekintélyű diplomata, politikus és évkönyiróról mond:
«Religiójában — úgymond — névvel unitárius, de való-
sággal semmi religióju ember volt. A pápistaságból a
purgatoriumot és a ceremóniákat javallotta; a zsidóság-
ból a szombatot, kiből egyet, kiből mást és a millená-
riusi időket hitte s voltak szegénynek sok superstitiói».2
Közönségesen úgy szokták feltüntetni unitárius részről
már a Dávid Ferencz elitéltetését, nem különben a dési
complanatiót is, mint az unitárismus szabad fejlődésére,
a tiszta unitárismusra, a jövő vallására felerőszakolt bi-
lincseket. Az 1579-ben megszerkesztett és 1638-ban új-
ból megerősített hitvallás bármennyire ellenkezzék is a
mai unitáriusok nézeteivel és bármennyire tekintessék
is az elnyomatás, sőt üldözés symbolumának, tulajdon-
képen az erdélyi unitárismus megmentője volt. E nélkül
ez az egyház az erkölcsi és szellemi züllésnek az utján
pusztult volna el, azon az uton, melyre Dávid is reá
tévedt már és a mely a szombatossághoz, a zsidózáshoz
vezetett és a mely uton haladva a XVII. század unitá-
riusai valóban nem sok túlzásai neveztethettek nullitáriu-
soknak. Ha a XVII. században unitárius körökben ott-

1
Titkok Titka 271., 273., 275. l.
2
Kemény János i. m. 75. l.
 145

honos vallásos és erkölcsi felfogásokat ismerjük, valóban

nem csodálkozhatunk azon a kevés becsülésen, melyben
híveik s egyházuk részesültek, sőt ismerve a fejlődés tör-
vényét, nem csodálkozhatunk ez egyház mai morálstatisz-
tikai számadatainak kedvezőtlen arányán sem.
A mint a dési törvénykezés véget ért, a református
egyház azonnal hozzálátott, hogy a szombatosokat a
saját javára térítse és a maga gyarapítására használja
fel. Igaz, hogy az áttértés bármelyik bevett hitre meg
volt engedve; de az is igaz, hogy más mint ref. pap
nem igen férkőzhetett hozzájuk. A várfogságból kiszaba-
dultak legnagyobb része mint református tért vissza
lakóhelyére. Itt természetesen most már a reformátusok
és unitáriusok számaránya megváltozott, a miből a «maior
pars» elvénél fogva, az egyházi javak tulajdonjogára
nézve is változás állott be. Sok egyházközség volt, főleg
Udvarhelyszéken s a Péchy birtokai között, hol reformá-
tus eddig alig volt található, hanem csak unitárius és
ezekből kivált szombatos. Az utóbbiak nem alkotván jo-
gos egyházat, az egyházi vagyon az unitáriusokat illette
volna, bár olykor szombatos kézre is került, mint Szent-
Erzsébeten. A szombatosok áttérése a reformátusokat
sok helyen többségre juttatta, a mi a szombatosság elter-
jedését mutatja. Igy keletkeztek számos ref. gyűlekezetek
ott, hol eddig János Zsigmond óta egyáltalában nem is
léteztek.
A dési és beszterczei törvényszékek után, a megválto-
zot felekezeti létszámra tekintettel, biztosok küldettek ki
a szombatosok által lakott községekbe, hogy azok a refor-
mátus és unitárius híveket számbavevén, az egyházi va-
gyon, főleg a templom tulajdonjoga felől intézkedjenek.
Ezen bizottságok egyuttal a még mindig a szombatos
146

vallást követőket kényszerítették az átérésre, a mi több-

nyire a reformátusoknak kedvezett, sőt az unitáriusok
közül is, kit igérettel, kit fenyegetéssel a ref. egyházba
vittek. A szombatosság fő fészkei közül 1639-ben Szent-
Erzsébet, Nagy-Solymos, Bözöd és Bözöd-Ujfalu s később
Kis-Solymos, a ref. egyházhoz csatoltatott.*
A Rákóczykorabeli ref. egyháznak egyik legkiemelke-
dőbb törekvése épen az unitáriusok megtörése. A fejede-
lem s az egyház kitünőségei ebben a pontban teljesen
egyetértettek. Már maga az unitárismus, mint vallásos
irányzat is ingerelte őket, mert az unitáriusok a refor-
mátusokból váltak ki, tehát visszatérítésük szent köteles-
ségüknek tünt fel. Tanai olyanok voltak, melyektől a ke-
gyes lelkeket irtózat fogta el és a mellett, daczára a tőle
való idegenkedésnek, a protestantismussal és a reformá-
tióval szemben fel lehettt vetni, hogy ime eszméi ide
vezetnek. Nem lényegtelen az sem, hogy Rákóczy és
nevezetesebb theologusai: Geleji, a gyulafehérvári pro-
fessorok Alsted, Bisterfeld, Piscator, továbbá Medgyesi,
Kereszturi stb. nem voltak erdélyi származásúak és
nem is birtak a született erdélyiek türelmességével, kik
tudták, hogy államuk a három nemzet és négy vallás
unióján épült fel. E mellett Rákóczy előtt ott volt a
politikai tekintet: az unitárius vallású, az unitáriusokra
számító, tölük támogatott s a portán kész trónkövetelő
Székely Mózes. Mindezek együtt a felekezet megtörésére
irányították a ref. fejedelem és egyház figyelmét.

*
Erd. orsz. gyül. emlékek X. 187. l. Ker. Magvető. 1882.
XVII. 107., 217. l. s köv. Több egyházközségről nincs emlé-
kezet, hogy a szombatosságból való megtérés czimén lett volna
reformátussá.
 147

Az unitáriusok ellen indított harcz igen széles alapo-

kon volt felépítve. Az egyházkormányzat, a tudományos
irodalom és a gyakorlati politika teljesen összevágott e
tekintetben. Mintegy észrevétlenül huzódott a háló az
unitárismus körül, mignem végre összevonták s az uni-
tárismust csaknem a mai kiterjedésre szoríták össze.
Unitárius részről is történt elég kihivó dolog, a melyek
a reformátusok tevékenységét annál jobban sarkalták.
A Bethlen Gábor alatti megszorítást nehezen tűrvén,
egyesek kényök-kedvök szerint óhajtották volna a bilin-
cseket lerázni és egyházukat terjeszteni, miközben nem
gondoltak némely törvényekkel és befejezett tényekkel.
Az unitárius trónkövetelő iránti rokonszenvet sem igen
titkolgatták. Mikor 1630-ban megjelent Crell kiadásában
az ő és Volkelius nagy műve, az unitárius öntudat is
nagyot növekedett abban a hitben, hogy oly szellemi
fegyvertár áll rendelkezésükre, mely kiapadhatlan és le
nem győzhető. 1634-ben ki is vettek belőle magyarra
fordítva egy részt, mely «a szentháromságnak alkalma-
zására gondolt legfőbb okoskodásnak megvizsgálása» czí-
men terjesztetett. Majd jobban felbuzdulva, János evan-
geliuma bevezetésének magyarázatáról adtak ki 1636-ban
egy németből fordított művet. Mindezek ugyan inkább
védelem szempontjából történtek, de azért az unitárius
«felvilágosodottság» nem nélkülözhette a támadást sem.
És a modor, melylyel ezeket a világ elé bocsáták, hatá-
rozottan kihivó volt. Kihivó oly korban, mikor a leg-
nagyobb óvatosságra lett volna szükség. Az ellenfél,
erejének tudatában, természetesen felvette a harczot.*
Mikor Geleji 1633/ban püspökké lett, az egyházkor-

*
R. M. K. I 637., 660. sz. Századok 1891. 463—8. l.
148

mányzatban beállott változás, a püspöki és esperesi ha-

talom emelése, a papság szabad változásának megszorí-
tása a legügyesebb taktikai fogás volt az unitáriusok és
római katholikusok ellen. A legveszélyeztetettebb he-
lyekre erős emberek, világlátott akadémiták kerültek,
kik a kolozsvári kollégium falain tul nem látó és holmi
betanult frázisokon tul terjedő képzettséggel nem biró
unitárius papok felett, mint tornyok a házak között,
emelkedtek ki. A gyenge egyházak megerősíttettek, — így
Székelyudvarhely, Székelykeresztur stb. Kolozsvár pedig,
az unitárius egyház hegyen épített városa, lassanként
úgy átalakítatott, hogy a hova félszázad előtt a ref.
ember csak erős reversális mellett tehette be a polgár-
ság közé a lábát, most már hova-tovább vegyes, majd
Rákóczy élete végén már túlnyomólag református színe-
zetűvé lett.
A Bethlen-féle akadémiai tervet az unitáriusok a trójai
fa-lónak gondolták és azért küzdöttek gunynyal és epé-
vel ellene. De ha nem vitték is Kolozsvárra az akadémiát,
már Bethlen korában volt ott erős, gondosan segélt egy-
ház és mellette egy jó iskola az óvárban. Brandenburgi
Katalin a Báthory Gábor és Bethlen Gábor adományát,
a harminczadot (900 frt értékben), a kollégium és az
egyház számára örök időre biztosítá. Majd Rákóczy
alatt rohamosan látjuk fejlődni a kolozsvári ref. egyház-
községet, mely eleitől fogva sajátos helyzetet foglal el az
anyaszentegyházban azon oknál fogva, hogy fentartása
nem az ősi római katholikus egyházi vagyonból történik,
de nem is a hivek anyagi áldozataiból, hanem a feje-
delemi adományokból és kormányzata sem a községi
hivatalosok, hanem tisztán a gyülekezet önmaga válasz-
totta tagjainak kezében van, mely egyházi igazgatótes-
 149

tület (consistoriumi egyszersmind a kollégium ügyeinek

is kezelője, mert az egyházközség és az iskola egy és
ugyanazon fejedelmi adományok jövedelméből él.
Rákóczy György 1632 szept. 16-kán kelt levelében
megerősítette azokat az adományokat, melyeket elődei
az egyház és az iskola javára tettek. Majd 1635 decz.
31-én egy új és nagy adománynyal ajándékozta meg az
egyházat s iskolát, midőn a kolozsvári dézma negyedét
rendelte számukra. Ezen rendeletével lépéseket tett arra
is, hogy a reformátusoknak befolyást biztosítson a köz-
ügyekbe. Ugyanis ha ezen időtájt nem sikerült még ke-
resztülvinni, hogy a reformátusok a városi tanácsba be-
vitessenek, legalább ezen dézma negyed beszedését, ke-
zelését a ref. egyházra bízta, t. i. meghagyta, «hogy ezen
dézma-negyed felszedését és egybegyűjtését a kolozsvári
helvét hitűek kebeléből választandó jó lelkiismeretű és
megbízható hűségű egyénre bizzák.» Az így választott
egyén a ref. egyház vagyonkezelő gondnoka volt, mely
tisztet elsőben Váradi Miklós töltötte be.*
Az 1638. évben a reformátusok ¼ számban a városi
tanácsba is bebocsáttattak az unitáriusok által és ugyan-
ekkor a fehérvári országgyűlés a farkas-utczai régi je-
zsuita (ferenczrendi) templomot és zárdaépületet a refor-
mátusoknak adta, hogy ott templomot, parochiát és isko-
lát építsenek. A fejedelem még abban az évben hozzá
kezdett a templom építéséhez és két év alatt annyira
építtette a falakat, hogy csak a boltozat volt hátra, mely
munkának végzésére Kurlandból hozatott mestereket. —
1641-ben már az építkezés befejeztetett s «nagy szép

*
Jakab E. i. m. II. 638. Okltár II. 287., 298. l. Erd. tört.
adatok IV. 209. l. Orsz. Ltár Lib. Regius XVIII. 97. l.
150

vesszős faragott kövekre merően megboltoztatta és cse-

rép hélyazat alá vétetvén, az oldalában levő tornyot is
nagy szép hegyesen, szép aranyos gombjával különb-
különb mázu cseréppel hélyaztatván megépíttette vala.
Abba szép három harangokat, melyek közül a nagyobbik
tengelye nélkül hatvan mázsát nyomott, öntetett és fel-
helyeztette».
Midőn az építés javában folyt az 1641. esztendőben és
a mikor az első ref. biró választatott Kolozsvárt, ezt az
egész ref. egyház örömünneppé szentelte. Junius 10-én
a püspök a generalis szent synodust ide hívta össze és
a zsinati disputatió tételét «az isteni állatnak egységéről
és annak személyének háromságokról» tüzte ki. A zsi-
naton maga a fejedelem, neje és fia Zsigmond és a feje-
delmi udvar is megjelent s négy napig végig jelen volt
«és a disputatiót nem csak hallgatta, hanem Istentől adott
bölcs értelme szerint ugyan igazgatta is s az ordinatió-
nak szent ceremóniáját gyönyörködve nézte». Hogy a
vitában ne «csak vázakkal vagy árnyékokkal vitatkozza-
nak» mond Geleji, «Nagyságod az ott való ellenkező taní-
tóknak, püspöknek, plébánosnak, szász papnak és schola-
mestereknek kegyelmesen kiüzene és őket a disputatióra
hivatván. De az öregei kimenték magokat és csak schola-
mestereket küldtek», kik csak két nap mertek megjelenni,
aztán nem lehetett őket többé oda sem csalni, mert Ge-
leji s Bisterfeld igen megszorongatták őket, mire «in-
genue megvallották, hogy ők azokról nem elmélkedtenek
volt.» Ezen disputatió előtt tartott predikáczió Gen. 1,
26. alapján, melyet a püspök mondott, indította Gelejit
a «Titkok titka» megírására.
Majd 1648-ban a farkas-utczai volt zárdához tartozó
régi jószágok iránt eskettetett a fejedelem s azokat rész-
 151

ben kikerestetvén, az egyházhoz csatolta.1 Egyházának

erősítése végett Désen és Tordán. mely két hely az uni-
táriusoknak szintén főfészke volt a XVI. században, az
elpusztult régi templomokat megépíttette s ékesittette.
Fogarast is templomot építtetett.2
Irodalmi téren a Crell-Volkelius-féle mű vezeti be a
harczot, melyre az első felelet 1634-ben Tályai Márton,
volt kolozsvári iskolaigazgató, majd leydai tanuló tollá-
ból folyt. A nagy munka czáfolata azonban nagyobb ké-
születet igényelt. A kollégium tanárai vállalták ezt ma-
gukra és Alstedius hozzá is fogott a czáfolathoz, melyet
1634-ben nyomtattatni kezdvén, 1635-ben «Prodromus»
ect. czímen óriás terjedelemben napvilágra is bocsátott.
Azonban e mű nem tulajdonképpeni czáfolat volt, hanem
a ref. hitágazatoknak az unitárismus ellen való védelme-
zése érdekében írt alapvető rendszeres mű. A czáfo-
latra már Alsted, betegsége miatt, reá nem ért. Ezt
Bisterfeld végezte el, ki 1636-ban nyolcz hó alatt meg-
irván nagy művét, külföldi követsége idején «De uno
Deo» czímen Leydában 1639-ben ki is adta azt. Majd
1638-ban jelent meg Geleji Katona István hatalmas két
kötetes műve a «Præconum Evangeliumi», melyben te-
kintélyes szerep jut az unitárismus czáfolásának, míg
1645-ben Gyulafehérvárt nyomtatott magyar nyelvű műve
a «Titkok Titka», valamint 1645, 1647, 1649. megjelent
három kötetes nagy munkája a «Váltság titka», főleg
szintén ezzel a kérdéssel foglalkozik. Az unitáriusoknak
irodalmi működését előbb (1638) a fejedelmi cenzura,

1
Erd. tört. adatok IV. 75. Erd. orsz. gyül emlékek X. 295—
6. l. Szalárdi i. m. 237. l. Titkok Titka ajánlás 25. l. Jakab E. i.
m. II 643. l.
2
Szalárdi i. m. 238. l.
152

majd később — Raw (Szőrös) Mátyás áttérésével, a ko-

lozsvári Heltai-nyomda is ref. befolyás alá jutván, —
a nyomdahiány is megakadályozta.*
Az unitáriusokon kívül a róm. katholikusokkal is volt
küzdelme a ref. egyháznak. A Katalin idejében életre-
kelt pápás remények nehezen voltak visszafejleszthetők.
Jól tudták a róm. katholikusok, hogy Rákóczytól mit
várhatnak, épen azért voltak megválasztásának olyan
nagy ellenségei s óhajtották inkább a gyenge Bethlen
Istvánt. Már 1631-ben panaszkodnak a reformátusok
Szentpáli János és Kornis Zsigmond erőszakosságai el-
len. És a fejedelem mindenütt orvosolja a panaszokat.
Különben Rákóczy György a róm. katholikusokat illető-
leg nem változtatott azon az állapoton, a mely Bethlen
Gábor alatt volt s a mely 1630 jan.-febr. országgyűlésen
megállapíttatott. A jezsuiták Fehérvárt és Monostoron
háborítatlanul laktak s missióikat szabadon végezték. Míg
Pázmány Péter élt, addig nem is látjuk, hogy követelé-
sekkel léptek volna elő, mert ez a nagy diplomata és
jeles hazafi jól tudta, hogy Erdély önállósága Magyar-
ország bástyája és Erdély önállóságának viszont a pro-
testantizmus képezi a támaszát; saját felekezetének
Erdélyben erőhöz jutása Erdély önállóságának sírját
ásná meg. Az Eszterházi cselszövényeivel Rákóczy ellen
megindított harczok sem voltak kedvezők a róm. kath.
igényekre. Igy tehát várni ok kellett, míg egyfelől az
ország békét élvez, másfelől pedig míg kivülről elég biz-
tatás jő.

*
R, M. K. I. 772., 779., 799., 826. sz., II. 494. sz. Századok
1891. 463—8. l. Szilágyi Sándor Rákóczy Zsigmond élete M. T.
Életrajzok. 32. l. Jakab E. i. m. II. 639. l.
 153

Az 1638. évben Tassi Gáspár, 1639-ben Bercsényi Imre,

1640-ben Forgács Zsigmond jártak Erdélyben, a kik utján
a császár Rákóczynak terveit és külföldi szövetségeseit
szerette volna megismerni. Ezek a követek a jezsuitákkal
érintkezésbe léptek, mivel általuk tudhattak meg a leg-
többet s viszont általuk a róm. katholikusokat is ösz-
tönözték a fellépésre, hogy Rákóczynak bonyadalmakat
teremtsenek és elvonják magyarországi hitsorsosai támo-
gatására irányuló szándékától. Ezen követjárásoknak le-
het betudni, hogy 1640-ben a róm. katholikusok a gyula-
fehérvári országgyűléshez panaszszal fordultak, kérvén,
hogy azok megorvoslását mozdítsa elő. Panaszkodnak,
hogy nincs püspökjük, pedig még az oláhoknak is van ;
hogy papjaikat nem bocsátják be oda, hol kisebbség-
ben vannak a róm. katholikusok; hogy a lugosi bán
egy embert, ki alamizsna-gyüjtő barátokat befogadott,
megbüntetett, a karánsebesi pátert pedig halállal fenye-
gette, ha Lugasra jő; hogy a fejedelem præfectusa Jász-
berényi István jezsuitát Gyulafehérvárról, nem tudni ki
rendeletéből, kiutasította.
Ezen kivánságaiknál Bethlen Istvánra is hivatkoztak,
ki 1630-ban igéretet tett volna az unió-kötés alkalmá-
val, hogy a róm. katholikusokra sérelmes törvények eltö-
röltetnek és a jezsuiták bebocsáttatnak. Azonban midőn
Csulai közölte vele ezen híreket s a róm. katholikusok
kivánságait, Bethlen tagadta, hogy olyan igéretet tett
volna. A vikáriust lehetőnek, de a róm. kath. papok sza-
bad járás-kelését s a jezsuiták bebocsátását lehetetlen-
nek s törvényellenesnek mondá.
A fejedelem megfelelt a panaszpontokra; mire a róm.
katholikusok folyamodással járultak a fejedelemhez. Vá-
lasz és viszonválasz után abban történt a megállapodás,
154

hogy a fejedelem hajlandó volt vikáriust engedélyezni,

de a jezsuiták behozatalának határozottan elleneszegült.
«Kérlek benneteket — úgymond — hagyjatok ezzel békét
nekem, nem szenvedhetem őket». Mikor azt veték fel,
hogy mit mondanak a külföldön, felelé: «mit bánom én,
elég, hogy egyáltalában meg nem engedhetem». De any-
nyit megengedett, hogy a kik benn vannak, maradjanak
ugyanott.
Az 1640. évi tárgyalások oka s kezdete az volt, hogy
Rákóczy nem akart ujabb jezsuitákat bebocsátni Erdélybe.
Ha a mostaniak kihalnak: tehát legyen vége a jezsuita
szektának. Azonban egy Jászberényi nevű jezsuita katona-
köntösben becsempészte magát Fehérvárra és Rákóczy
tiszttartója kiutasította. E miatt támadt a riadalom.
Rákóczy indokolja a kiüzetést, mely tudtával történt,
mert Jászberényi engedelem s hir nélkül jött, katona-
köntösben; a mieinkhez is hozzányult, nem elégedvén
meg a róm. katholikusok dirigálásával. Azt sem en-
gedte meg, hogy külföldi jezsuita-intézetbe menjenek a
róm. kath. ifjak, mert a jezsuiták, mint veszedelmesek
üzettek ki, tehát közéjök engedni bajos; mert ha enge-
dik arra törekednek majd a jezsuiták, hogy így Erdélybe
jussanak; jezsuitákká teszik őket, apjokra stb. támaszt-
ják; maguknak legáltatják halálos ágyon a vagyont;
20 év előtt Nagyszombatban nyomtatott könyvükben a
papi jószágokat leírták, bizonyára oly szándékkal, hogy
visszaszerezzék; a hol fészket vernek, vége a békes-
ségnek.
A jezsuita pártot és támogatóikat nem kevéssé bán-
totta még az a körülmény is, hogy a ref. egyház erősö-
dése a róm. katholikusok köréből is többeket, sőt egyes
gyülekezeteket is vonzott a ref. egyházba. Haller János,
 155

az erős róm. kath. család sarja, még Bethlen Gábor alatt

tért át és a convertiták buzgóságával működött a ref.
egyház érdekében. 1640 tájt Háromszéken több unitárius
gyülekezet mellett (Árkos, Köröspatak, Káinok) a róm.
kath. Bodolában is ref. gyülekezet alakult Béldi főkapi-
tány buzgólkodása folytán. Ugy látszik, hogy Geleji István
úgy a róm. katholikusok, mint az oláhok áttérésénél
czélszerüségi szempontra helyezkedett és egy s más előtt
szívesen szemet hunyt csak megnyerhesse őket. Igy
a bodolaiaknak három kivánságával szemben, t. i. a
bőjtöt hagyják meg nekik, a szentek ünnepét megül-
jék, hogy az oltárokat ki ne hányják: meglehetősen
engedékeny és csak két oltár kihányását kívánja, a har-
madikat meghagyhatónak véli, «mert nehéz egyszersmind
mindent elhagyatniok vélök». Ugyanezen időtájban tér-
tek át a gernyeszegiek, az Erdélyi és Mindszenti róm.
kath. családok birtokait képező többi marosszéki falvakkal
együtt, miáltal a marosi református esperesség annyira
megnövekedett, hogy két részre t. i. marosira és görgé-
nyire kellett azt szétválasztani.
Miután a róm. katholikusok mindenek felett épen a
jezsuitákat óhajtották volna Erdélybe bevinni, a mit a
fejedelem megtagadott, azért a tárgyalási iratokat panasz
kiséretében, Regensburgba a császárhoz küldötték el.
A császár helyett Eszterházy nádor lépett sorompóba.
A nádor az 1640. évi decz. 17-én a jezsuiták mellett fel
is szólalt: «Hogy ő kegyelme a jezsuitákat ki kezdte
Erdélyből küldeni valami régi articulus mellett, ki az is
nem magános benléteket, hanem collégiumok fundátióit
nézik inkább. Egyébiránt tolleretur libertas religionis,
ha csak káplánul sem volna szabad jezsuitát tartani ott,
ez is nevelője a gyülöltségnek s nekünk is nagy botrán-
156

kozásunkra vagyon s úgy hiszem, az ott benn való ka-

tholikusok is szivek fájdalmával nézik ezeket. Távoztatni
kell azért az ilyetén dolgokat, az melyek nem egyebet
nevelnek gyűlölségnél köztünk». Majd midőn Rákóczy
megfelelt neki, Bornemissza Pálnak, a fejedelem követé-
nek (1641 márcz. 16.) átadott üzenetében szelíd hangon
kéri és inti atyja példájával, ki a jezsuitákat (1606) ár-
tatlanoknak mondá a kiüzetéskor s kéri, «hogy ha már
magányos kegyelmességét és jóakaratját nem mutatja
hozzájok is, tartsa meg abban ő kegyelme őket, az mi-
ben eddig voltak».
Róm. kath. részről ez időben komolyan törekedtek
arra, hogy Erdélyben minél szélesebb alapokon álló jogo-
kat nyerhessenek. Azonban Rákóczy ellenállása minden
igyekezetet meghiusított. Jászberényi kiutasítása után,
habár a fejedelem a vikáriust Szalinay személyében en-
gedélyezte is, a kudarczot vallott jezsuiták bosszusága
igen otromba módon igyekezett a tromfot visszaadni.*
Az első lövések 1640-ben történtek, midőn Hajnal
Mátyás jezsuita, Eszterházy nádor udvari papja, Keresz-
turi Pálnak, a fejedelem fiai tanítójának «Csecsemő ke-
resztyén» czímű 1638. évben megjelent munkáját, mely-
ben Keresztturi a fejedelem két fiának konfirmációi vizs-
gájáról, illetőleg hitvallásáról számol be, durva kritika
alá fogta. Kereszturi a «Felserdült keresztyén» czímű

*
Erd. tört. adatok IV. 200. l. Erd. orsz. gyül. emlékek X.
23., 34., 45., 236., 291—2., 301—2., 307—8. l. XIX. 489—93. l.
Uj Magy. Muzeum. 1859. IX. évf. I. köt. Geleji K. István élete
és levelei I. Rákóczy Györgyhöz. Ötvös Ágostontól. Magyar
Sion 1867. 497—50. Prot. Közlöny 1891. 176. l. T. Tár 1885.
208. l. Lib. Regius XIX. 215. l. Veszely i. m. I. 341—2. l.
 157

munkájában alaposan megfelel ugyan Hajnalnak, úgy

hogy e részben a vita véget ért, de hamarosan még kel-
lemetlenebb alakban támadt az fel. «A «Kitett czégér»
kerülő uton bántotta a fejedelem fiait, gyalázta ezek val-
lását, de a támadás éle Kereszturi ellen volt irányítva.
De most egyszerre csak a legszemtelenebb módon a feje-
delemné, Lorántfi Zsuzsanna ellen tört a jezsuita dur-
vaság, mint a kiről általánosan el volt terjedve pápista
körökben az a felfogás, hogy férjét ő ingerli a róm. kat-
holikusok ellen s ő állja utját az engedményeknek.
A fejedelemné ellen indított orvtámadás alapját egy
szentírási anthologia képezi, melyet a fejedelemasszony
gyűjtött össze s udvari papja, Medgyesi Pál «Mózes és a
Próféták» czímen kiadott. Ezen anthologia keletkezésére
nézve meg kell jegyeznünk, hogy a fejedelem és neje
igen szívesen és gyakran látták asztaluknál az erdélyi
megszokott, régi jezsuitákat, kikkel asztal felett vallási
kérdésekről is elbeszélgettek és vitatkoztak. Igy történt
ez 1638-ban is, mikor Lórántfi Zsuzsanna Kolozsvárt
időzvén, Vásárhelyi Dániel monostori «fő jezsuitát» is
asztalához hivta, hol vallási disputát kezdett, melyben
az egész asztal, a jelenlevő ref. és róm. kath. urak, papok
részt vettek. A disputa folytatása Vásárhelyi és a feje-
delemasszony, illetőleg ennek udvari papja, Medgyesi
között az 1639. évben írásban tovább folyt, minek ered-
ménye gyanánt Medgyesi egy «A szent atyák öröme»-
czimű munkát adott ki 1640 elején, a fejedelemasszony
pedig a disputa közben a szentirásból a római katholikus
álláspont ellen szóló s a református hit erősítésére, iga-
zolására szolgáló szentírási helyeket, tárgyak szerint
csoportosítva, összegyüjtötte. Medgyesi e gyűjteményről
tudomással birván, rávette a fejedelemasszonyt, hogy
158

engedje kiadni, mi 1641-ben a fenti czím alatt meg is

történt.
Alighogy napvilágot látott e mű, midőn ellene róm.
kath. részről hallatlan szemérmetlen támadást intézett
egy névtelen szerző «Nova Transilvanica» czímen, mely
munka tulajdonképpen a fejedelemasszony és az egész
fejedelmi ház ellen intézett gúnyirat volt. A fejedelmi
családra vonatkozó részletek természete elárulta, hogy
az adatok Erdélyből, valószínüleg Monostorról kerültek
ki, honnan a magyarországi és külföldi jezsuiták állandó
jelentéseket kaptak. Szerzőül valamely erdélyi jezsuita
(Rajkai) vagy Eszterházy körében levő valamelyik páter
forgott gyanuban. Ez utóbbi irányba terelte a figyelmet
a «Kitett czégér», valamint az a körülmény is, hogy
Eszterházi az 1640—1 években az erdélyi róm. katho-
likusok érdekében tett közbenjárásával kudarczot vallott.
Rákóczyt felettébb bántotta a házán és nején ejtett
gyalázat. Panaszszal fordult a császárhoz és diplomácziai
tárgyalást indított a szerző nevének megtudása végett.
A hangulat igen elkeseredett volt a fejedelmi udvarban
és épen nem szolgált a róm. katholikusok előnyére.
A császár megigérte, hogy a szerzőt nyomoztatja és a
gúnyiratot elkoboztatja. Azonban Kereszturi Pál nem
gondolva azzal, hogy «fejedelmek méltóságában forog a
dolog», felejtve, hogy «a mocskot nem mocsokkal kell
mázolni», a fejedelem tudta nélkül, «Talio» czírnen egy
hasonló hangú iratban támadt a róm. katholikusok ellen,
minek következtében a fejedelem követelése sokat vesz-
tett erejéből. E könyvet elkoboztatta ugyan és a szerző
kikeresését és megbüntetését tovább is követelte, de egye-
bet nem ért el, mint a «Nova Transilvanica» elkobzását
és azt a tudósítást, hogy szerzője Szécheny György
 159

esztergomi kanonok, kit a császár megfeddett. A mivel

aztán Rákóczynak is meg kellett elégednie.*
Ezen vita háta megett természetesen a vallási ügyek
lappangtak. Az egyik a már említett ügy, 1640—41-ből,
a másik pedig a fejedelem fiának, az ifjabb György, váradi
kapitánynak a házassága Báthory Zsófiával, az erős róm.
kath. Báthory fejedelmi család utolsó sarjával, ki a róm.
kath. vallásról e házasság kedvéért megtért volt a refor-
mátus vallásra. Természetesen ez a megtérés épenséggel
nem volt a jezsuiták inyére, kik e házasságtól épen el-
lenkező eredményt vártak. Várakozásuk ugyan teljesült
is idővel, de most csak a csalódást érezték.
Az ifju Rákóczy Györgynek ez a végzetes házassága
sehogysem tetszett szüleinek, kik vallásuk érdekeit min-
dennek elibe helyezték. A magyar protestantizmus feje
volt az öreg György fejedelem. Oszlop, a kire óriási
teher nehezedett, de a ki azt emberül megtartotta. E hi-
vatása fiára fog szállni, a ki ime vegyes házasságra kiván
lépni. Vajjon lesz-e ereje arra az ifjunak, ki már csak
fele erőt fog képviselni, ha neje róm. katholikus? Azon-
kívül ott voltak Magyarországon az elrettentő példák, a
feleségüktől áttérített egyes nagy urak. Mi lesz a protes-
tantismusból, ha ez is be találna következni? Elviselhe-
tetlen volt ez az öreg előtt még gondolatnak is, «mi
hogysem holtunk után történnék, az istentől inkább
kivánnám, — ugymond — én temetném el Rákóczy
Györgyöt, és nemcsak két fiunkat, sőt ha száz volna is,

*
Erd. orsz. gyül. emlékek X. 63. l. R. M. K. I. 678., 704.,
716., 722. sz. K. 236. Sárospataki füzetek 1866. 678. l. s köv.
Révész Figyelmező 1875. 416. l. s köv. Könyvszemle 1891. 220. l.
1883. 249. l. Szilágyi S. I. Rákóczy György Budapest, 1893.
349—51. l. Szilágyi Sándor: Lorántfi Zsuzsánna. 23—26. l.
160

hogysem Isten tisztességének kárt tegyünk». Mélyen bevi-

lágítanak e szavak az öreg Rákóczy György szivébe, mely
protestáns buzgósággal, törhetlen hithűséggel volt tele.
Azonban az ifjak «bolond s rend felett való szeretet-
tel» vonzódtak egymáshoz. Gondolni sem lehetett arra,
hogy a házasság meghiusíttassék. De viszont Rákóczy
addig bele nem egyezett, míg ígéretet nem vett a leány
megtérésétől. Ez is, az öreg bosszuságára, csak a házas-
ság után, de akkor hamarosan megtörtént. Csakhogy ez
a megtérés soha sem volt őszinte. A pápistaság oly mé-
lyen fészkelődött szivébe, hogy csak ideiglenesen palás-
tolgatta azt. Még megtérése után is megtartá pénteki
és szombati bőjtjét, melyről csak a fejedelem kemény
fellépése és a pápista papoktól való absolváltatása után
mondott le. Azaz a pénteki napon ezután sem evett hust,
a mi nem kicsiny busulást okozott a fejedelmi családban,
mint a titkos pápistaság jele és reményt élesztett a róm.
katholikusok táborában.
Hogy Báthory Zsófia áttérése nem volt őszinte, erről
a császár követének, az 1643 májusban Erdélyben járt
Örsy Zsigmondnak hamarosan alkalma volt meggyőződni,
sőt arra is, hogy titkos hitében szilárdítsa. Hogy mily
hatása volt Báthory Zsófiára, azt nem tudjuk, de hogy a
fejedelemnél, kitől a császár nevében azt kivánta kiesz-
közölni, hogy az erdélyi róm. kath. ifjaknak a külföldi
jezsuita iskolákba való járhatását megengedje, kevés si-
kerrel járt, az bizonyos. Különben is érdekes a császár
kivánsága, ki mialatt Magyarországon és a Német biro-
dalomban a protestánsok ellen küzd, őket üldözi: azt
kivánja Rákóczytól, a vallások egyenjoguságát törvény-
ben biztosító Erdély fejedelmétől, hogy engedjen az ő
kedvéért több szabadságot a róm. katholikusoknak s hogy
 161

ez ügyben ne hallgasson professorjaira s papjaira. Rá-

kóczy joggal mutathatott a magyarországi viszonyokra s
mondhatta, hogy Erdélyben a róm. katholikusok nincse-
nek elnyomva. Az ország generálisa, egy csomó tanácsúr-,
főispán, kiknek pedig kinevezése tőle függött, róm. kat-
holikus volt, holott a tulnyomóan protestáns Magyaror-
szágon irmagnak sem lehetett találni egy kinevezett pro-
testáns főhivatalnokot. Professoraira és papjaira sem hall-
gat — úgymond — közügyekben. Ott van a lelki gondozás
mezeje, azok azon fáradoznak.*
Valóban igaza volt Rákóczynak; ő a római katholiku-
sokat nem nyomta el. A törvény ellenére nem cseleke-
dett, hitükért őket nem üldözte. De azért vajjon lehetsé-
ges volt-e, hogy a római katholikusok helyzetükkel meg-
elégedjenek? A Királyhágón túl napjuk már a delelőre
került, de Erdélyben minden a régiben maradt. Téríteni
nem lehetett. Ennek a fejedelem s papjai szemessége
utját állta. Sőt a térítés fő-főeszközei, a jezsuiták, kik-
ből a fejedelem azokat, kiket trónraléptekor ott talált,
magul meghagyta, kihalásra voltak itélve. A fehérvári
öreg István páter mellé uj papot nem engedett bejöni
hasonlóképen Kolozsvárra, illetőleg Monostorra se. Jól
tudták ezt maguk a római katholikusok, a jezsuiták is.
Ezért akart Jászberényi is katonaköntösben beszökni.
De a fejedelem embereit nehéz volt rászedni s az ál-
bőrbe bujt atyáknak sietős volt az utjuk kifelé. A világi

*
Szilágyi Sándor II. Rákóczy György Budapost, 1891. 21—
30. l. A két Rákóczy Gy. fejedelem családi levelezése. Buda-
pest, 1875. 101., 103., 105. l. Erd. orsz. gyül. emlékek X. 385 6.,
389—91. l. Családi lev. 144. l. Az álruhás jezsuitákra nézve l.
Milley János atya jelentéseit Erd. orsz. gyül. emlékek XV. 485. s
köv. l.
162

papok és ferenczrendiek, ha erdélyiek voltak, szabadon

működhettek, de csakis egyházközségük területén vagy
udvari papságukban. Protestáns egyházközség területére,
lábukat be nem tehették egyházi szertartás végzése végett.
Ily helyeken a hivek csak magán vallásgyakorlattal bír-
tak, a mit Erdélyben a gyakorlatban már alkalmaztak,
mielőtt Magyarországon I. Leopold a jezsuiták sugalla-
tára, hivatalosan felállította volna. De minden baj között
az érintette a római katholikusokat legérzékenyebben,
hogy meglevő egyházközségeik kánoni szempontból is
degenerálódtak. Azaz tulajdonképen teljesen a protestáns
egyházalkotmány mintájára alakult át gyülekezeti éle-
tök. Ez nem volt ugyan új dolog: meg volt már a XVI.
században, de mégis fájdalmasan esett azoknak, kik a
tiszta s hamisitatlan pápismust a jezsuiták emlőiről
kapták.
A mint a XVI. század derekán a római katholikus
egyházi szervezet Erdélyben felbomlott, az a csekély
számu világi pap, a mely még az ősi hit mellett meg-
maradt, nemcsak hogy felügyelet, rendtartás nélkül élt,
hanem egyszersmind teljes szabadjára is hagyatott a
reformátió alapelveivel szemben. Az a reformáló szellem,
mely a század negyvenes és hatvanas éveiben a római
katholikus klérust is áthatotta, a tridenti zsinat után
sem enyészett el egyszerre és nem különösen Erdély
római katholikus papjainál. A szerzeteseket még kötötte
a zárdai fegyelem, a házfőnök tekintélye, de a világi
papok magukra hagyatva, egyfelől reformáltak saját tet-
szésök szerint, másfelől, a mennyiben hitök megvédésén
is buzgólkodtak, megalkudtak a körülményekkel, hogy
legalább mindent ne veszítsenek.
Már a XVI. század végéről tudjuk, hogy a római kath.
 163

papok többsége törvényes házasságban élt, tehát a coelibá-

tus felfüggesztetett. Csik-, Gyergyó-, Kászon-szék 18 ple-
bánosa közül csak öt volt nőtlen, ellenben 13 házas.
Háromszéken a római kath. papok, kiknek száma leg-
feljebb 10—12 volt, annyira ragaszkodtak a nős élethez,
hogy nőtlen papot esperesnek sem tűrtek. Külön orszá-
gos törvényre volt szükség, hogy nőtlen pap is lehessen
esperes. Az a nehány világi pap, a kik a Maros- és Udvar-
helyszéken levő 8—10 egyházat igazgatták, hasonlóké-
pen nős életet éltek. Csakis a szerzetesek, a ferencz-
rendiek, által gondozott plebániákon volt állandóan nőt-
len pap.
A reformátió hatása megnyilatkozott abban is, hogy a
római katholikusok, épen úgy mint a reformátusok és
unitáriusok, maguk választották papjaikat és évenként
marasztották, vagy elbocsátották, A papok és kántorok
vagy mesterek együtt alkották az esperességi gyűlést, a
koronát, melyen együtt szavaztak az egy-egy évi időtar-
tamra választott esperesre. Tárgyalás alá ezeken a ko-
ronákon ugyanazon ügyek kerültek, mint a protestáns
partiális synodusokon, t. i. fegyelmi kérdések, egyház-
községi vitás ügyek és házasági perek. A koronák épen
úgy lejáratták a házassági pereket, felbontották a há-
zasságot, mint a protestáns zsinatok. Annyi volt csak
a különbség, hogy felettük nem levén főhatóság, ité-
letük végérvényes volt. Csak a XVII. század közepétől
látjuk, hogy a vikárius beállítása után, ennek elnöklete
alatt, külön szentszékek tartattak, melyek az esperességi
gyűlésekkel szemben felebbezési forumok.
Szóval a római katholikus egyház Erdélyben annyira
átalakult a protestáns elvek szerint, a protestáns egy-
házak képére, hogy az ott levő «reform-catholicismus»
164

csupán szertartás és hitczikkek, de nem egyszersmind

szervezetre nézve is különbözött a protestantismustól
Csak mikor a római katholikus vikáriusok külön érseki
majd pápai felhatalmazást is nyertek, főleg Domokos
Kázmér (1668-tól) vikáriussága óta, tapasztalhatjuk, hogy
az erdélyi római katholikus egyház ezen viszonyai vál-
tozni és a kánoni jog szabványaihoz visszatérni kez-
denek.
Ez az állapot volt az, mely a jezsuiták által vezetett
pápás főuraknak nem tetszett, ellenben az erdélyi feje-
delmeknek nagyon is kedvök szerint volt. Egy nemzeti
katholikus egyház magvát képezte az a 40—50 plébánia,
mely a XVII. század közepén Erdélyben fennállott. Itten
semminemű kifelé tekintgetés, Róma vagy Bécs felé
gravitálás nem található. Ellenben a jezsuitáknak és a
rájok hallgató uraknak is legfőbb óhajuk, legbuzgóbb
törekvésök Erdély önállóságának szétrobbantása, a re-
katholizatió keresztülvitele volt. Ezen igyekezetükben az
az erdélyi nős plebánusok jelentékeny akadályt képeztek
és épen azért ezeknek, bár csekély számmal voltak, elég
szép részük volt abban, hogy Erdély a magyar államiság
és a magyar nemzet fentartása körül gondviselésszerű
munkáját betölthesse.*
A református egyháznak az unitárismus és a római
katholicismus ellen folytatott küzdelmeihez, a felekezet-
közi viszonyok körében, de politikai és nemzetiségi jelen-
tőséggel, csatlakozik az a buzgalma is, melyet az oláhok
reformálása, az oláh unió terén kifejtett és a mely épen

*
Veszely K. i. m. I. 306—7., 309., 316., 341., 369., 274—81.,
283., 288., 293—301. Erd orsz. gyül emlékek XI. 57. l. Bod
Hist. Eccl. I. 299. l.
 165

I. Rákóczy György alatt jutott a legnagyobb ered-

ményhez.
A János Zsigmond korában megindult mozgalom az
oláhok közt már némi sikert ért volt el. Még János
Zsigmond halála után is foglalkozott az országgyűlés az
oláhok reformátiójával, illetőleg az oláh reformátió ügyé-
vel. Báthory István és Kristóf idejében a korábbi végzé-
sek megujíttatnak, a reformátió útja egyengettetik és az
oláh nyelvű prot. egyház kialakulására és saját püspö-
kök alatt való tömörítésére több törvény hozatott. Azok-
nak száma, «kiket az Ur Isten megvilágosított», valószi-
nűleg csekély lehetett. Nincs arról semmi tudomásunk,
hogy a reformátió milyen alaposan hatott s működött
közöttük. Annyi bizonyos emlékünk van, hogy voltak, kik
«a görög profossiótól elszakadtak és az Isten igéjét tulaj-
don nyelveken hallgatták». A reformátió tehát az anya-
nyelvnek istentiszteleti nyelvül való felhasználásában és
abban állhatott, hogy egyes papok a református hit-
czikkeket vallották és maguknak hasonló gondolkozású
püspököt választottak. De hogy az egyház liturgiájában,
istentiszteleti és azonkívüli czeremóniáiban s legfőbb-
képen a népnek babonás hitében valami változás ál-
lott volna elő, arról nincs emlékünk. Bajos megmonda-
nunk, hogy a XVI. század vége felé tapasztalható oláh
egyházi irodalmi tevékenység, a szentírásfordítás s prédi-
kácziós könyv mennyiben szolgálta inkább az oláh nem-
zetiségi érzületet, mint a reformátiót. Az 1580. évben
megjelent evangelium-fordítás és magyarázatnál Gena-
dius érsek emlegetése a gör. kel. egyházhoz való tarto-
zásra mutat; míg az 1582. évben Szászvároson kiadott
ószövetségi részben, mely Geszti Ferencznek, a reformá-
tus egyház ezen nagy támaszának és jótevőjének van
166

ajánlva, már inkább a reformátió hatásának a nyomát

láthatjuk. A fordítás is a Tordossy Mihályé, ki mint
akkori erdélyi oláh püspök, négy tudós segítségével «esz-
közölte» ezt. Már pedig Tordossy Mihály az erdélyi re-
formátus oláhok püspöke volt, ezen hivatalában az 1569-
ben beállított Tordossy Pál utóda, ki valószínűleg 1579—
80-ban választatott az 1577-ben elhalt Tordossy Pál he-
lyére.1
Báthory Zsigmond uralkodása egyáltalában nem ked-
vezett az oláhok reformálásának. A mint a jezsuiták fel-
lépése a különböző protestáns felekezetek békéjét fel-
zavarta, ezeknek elég gondjuk és bajuk volt azzal, hogy
saját jogaikat megvédhessék és így nem igen gondoltak
a megkezdett munka folytatásával. A hunyad és krassó-
vidéki oláhság egy része azonban megmaradt mégis a
reformátió utján; hanem a többiek között aligha volt
csak a legkisebb nyoma is. Különben több püspökségre
voltak felosztva. Spiridon Kraszna- és Közép-Szolnok
vidékének püspöke volt 1585 előtt s majd Euphtimia ha-
lála után ennek területére Torda, Kolozs, Doboka és
Belső-Szolnokra is püspöki jogokat nyer. Ő görög val-
lású volt. Hasonlóképen Gennadius és annak utódja Ja-
gumen János, előbb hunyadvármegyei kaluger zárdafőnök,
kiket Báthory Kristóf a déli vidékek püspökévé tett, úgy
hogy Tordossy Mihály után református oláh püspökkel
nem találkozunk.2

1
Erd. orsz. gyül emlékek III. 118. I. R. M. K. II. 158.,
170. sz. Könyvszemle 1879. Tordassy Mihály munkatársai Hercze
István karánsebesi, Zakan Efreut szászsebesi, Pestisei Mózes
lugosi pap, Archirie vajda-hunyadi esperes.
2
Orsz. ltár. Báthory Kristóf Liber Regiusa (vulgo: rubrum)
I. 282., 298—94. l.
 167

1590-től fogva a reformátió ügye még roszabbra for-

dult az oláhok között. A református egyházak közül több
elvétetett és jezsuiták ültek világi papi ruhában a plébá-
niákba. Igy Fogarast, Déván stb. hol a református lelké-
szek az oláh reformátiónak addig támaszai voltak. Majd
jött Mihály vajdának a kora, mikor a reformátiónak
majdnem összes emlékei kitöröltettek az oláh nép köré-
ből. A görög és szláv származásu kalugerek, Mihály
vajdától támogattatva, szinte megfojtották a reformátió
gyönge plántáját. Ezek a szerzetesek egyuttal politikai
emissáriusok is voltak, kik Mihály vajda utját egyengették
és nagy szerepet játszottak a vajda sikereinek előkészí-
tésében. Ez a körülmény indokolja a léczfalvi tábori
gyűlésnek (1600 okt. 25) és más későbbi gyűléseknek az
oláh papok ellen hozott kemény végzéseit.
A reformátió azért még sem semmisűlt meg egészen
a Mihály vajda és Básta korabeli zavarok daczára sem az
oláhok között. Bocskay és Rákóczy Zsigmond uralma ujjá
élesztette azt. De most az egyház vezetői a gör. kel. egy-
házhoz tartoztak és ezen oknál fogva sokkal keményeb-
ben bántak a megszokottnál is a protestantismushoz
hajló papokkal. Ezek Rákóczy Zsigmondhoz folyamodtak
oltalomért s meg is nyerték ennek védelmét, mely egy
parancsban nyilvánult meg, mely szerint «az orthodox
religiót szabad legyen az oláhok között vallani és hogy
az ezen vallást tartók maguknak külön püspököt választ-
hassanak».*
Báthory Gábor idejében újból rendeztetett az oláhság
ügye. A reformátió felé hajló oláhok külön superintendest

*
Erd. orsz. gyül. emlékek IV. 551—3. l. Cipariu Acte si
fragrnente Archivu 1867. 609—10. l. Lib Regius IV. 239. l.
168

választottak magoknak, de a görög ritushoz ragaszkodók

is meghagyattak régi szervezetökben, a Gyulafehérvárt szé-
kelő vladika fenhatósága alatt. Sőt Báthory Gábor 1609
junius 9-én kelt oklevelében a gör. kel. oláhokat különös
kedvezményekkel látta el, a mennyiben a jobbágy sor-
ban levő oláh papokat a szabad költözködés jogával
felruházta, ha t. i. más eklézsiába kivánnak átmenni.
A gyülekezet-változtatás azonban a vladika tudtával le-
gyen. A pap nemcsak maga mehet, de vele mehetnek neje
s gyermekei és szabadon viheti összes javait. Továbbá
a fejedelemsége területén élő összes oláh papokat, úgy
jelenben, mint a jövőre nézve, felmentette az összes
jobbágyi szolgálatok és adózások alól, kivéve azokat az
ajándékokat, melyeket régi szokásnál fogva adni szoktak
(nyestbőr: mardurina).
Hogy mi volt Báthory Gábornak ezekkel a kedvezmé-
nyekkel a czélja, azt bizonyosan nem tudjuk megmondani;
de valószínűbb, hogy moldvai s havasalföldi politikája,
mintsem a protestantismus számára akarta megnyerni
ez által az oláhságot. De azért a ref. fejedelemnek
ezen ténye a reformátió iránt is kedvező hangulatot
keltett az oláhság körében. Az oláh papok, a kiket nagy
nyomorúságból és igazán szolgai állapotból mentett fel
ez a privilégium, reményt táplálhattak, hogy a refor-
mátióhoz csatlakozva, még előnyösebbé fog válni helyze-
tük, sőt esetleg a protestáns papság privilégiumait is
megnyerhetik.
Báthory Gábor alatt még mindig Spiridon volt a
vladika, még pedig azzal a területileg nagy kiterjedésű
hatalommal, melyet 1585-ben Báthory Kristóftól nyert
volt. Ő maga semmi hajlandósággal sem viseltetett a
reformátió iránt. Utódai közül Theopházus Paeslopus,
 169

valamint Parezik György is, mint görög szertartásuak

emlegettetnek.*
Az oláhok reformálásának elárvult ügyét Bethlen Gá-
bor vette erőteljesebben kezébe. Politikai tekintetben is
igen szivélyes viszonyt tartván fenn Cyrillus Lucaris kon-
stantinápolyi patriárkával, ennek a kálvini egyház iránt
általános ismert kedvező hangulatát arra igyekezett fel-
használni, hogy a gör. keleti és ref. egyház között terve-
zett uniót általában, vagy legalább a maga országában
keresztülvigye. Élénk levelezésben állott ezért a patriár-
kával és valószínűleg ennek tanácsai alapján fogott hozzá
a nagy munkához, mindenekelőtt a kellő alapról gondos-
kodván. Bethlen munkába vette, hogy a szentírást, éne-
kes-könyvet, a heidelbergi katechismust s más symboli-
kus iratokat lefordíttatja, kinyomatja, továbbá hogy isko-
lát létesít az oláhok számára. Ez uton remélte, hogy az
unió valósággá is fog válni. Ugyanis már Cyrillus Lucaris
konstantinápolyi s keleti kísérleteinek keves sikere nyil-
vánvalóvá tette, hogy a gör. kel. egyháznak szellemileg
szegény és csak a külsőségeken élődő papságával az
uniót létesíteni, reformokat keresztül vinni lehetetlen.
Egy új, kellőleg képzett és tudományosan művelt pap-
sági a van első sorban is szükség. Ezt akarta Bethlen
s elérni. A munkához társat keresett s így lett vladikává
Jephtinia, majd ennek utóda Gennadius, kik buzgón
támogatták Bethlen Gábort.

*
Szilágyi S. Báthory Gábor fejedelem tört. Pest 1867. 73.,
306—8. l. Cipariu Archivu 550. l. V. ő. az 1639. IV. t.-czikkel.
Erd. orsz. gyül. emlékek. X. 220. l. Lib. Regius VIII. 27., 33. l.
Fogaras vidéken azonban Szava a vladika ebben az időben
Cipariu 610. l.
170

Azon nagyobb szabásu irodalmi vállalkozása, a melyet

Bethlen az oláhok érdekében meginditott, az ő életében
alig haladt tul a kezdeményezés fokán. Az új testamen-
tum fordításával kezdte meg. A munkához nyomdát is
akart állítani, de a halál megakadályozta tervei kivitelé-
ben. De ha a szent könyvekkel és a symbolikus iratokkal
nem is ment sokra, azért fáradtsága még sem volt min-
den eredmény nélkül. Egyes vidékeken, így pl. Nagyvá-
rad környékén, számos oláh pap tért a ref. vallásra, kik
mint ilyenek, a tiszántuli kerületbe tartoztak s annak
gondjai alatt állottak. Ugyanitten a felavatottak között
nem egyszer oláhokra is akadunk, (pl. 1631-ben is Ta-
tarosi Mihály u. o. pap.)*
Azonban egyfelől megfelelő papok hiánya, más oldal-
ról pedig a népnek alacsony műveltségi állapota igen ne-
hézzé tette az oláh reformátió előhaladását. Különösen
ez a két ok volt, a melyen még Bethlen utódjának, az
ez ügyben sokkal nagyobb erélyt és buzgalmat kifejtő
I. Rákóczy Györgynek, ereje is hajótörést szenvedett és
csak félbeszerbe szedett munkát végezhetett.
Rákóczy és különösen püspöke Geleji, nagy buzga-
lommal láttak neki az oláhok megtérítésének. Az oláhok

*
Bethlen Gábor oláh ifjakat is taníttatott. A fogaras földi
oláh papok dézmamentességét megerősítette. Cipariu i. m.
550., 655. Lib. Regius XI. 36. l. Budapesti Szemle 1890. LXIII.
252. l. Bod P. Brevis valachorum historia Mss. Az Erd. Muz.
kézirattárában II. rész I. fej. 38. Redmeczi János : A felséges
Bethlen Gábornak eot rendbeli ... jó teteményéről könyvecske
Kassa 1622. R. M. K. I. 523. sz. Tóth S. Adalékok I. 26. l.
Dr. Borovszky S. Tiszántuli ev. ref. papok. Budapest, 1898. 17. l.
Bethlen Gábor 1614. febr. 17. kiadott oklevelében a bihari,
kraszna- s középszolnoki oláh papokat a magyar papok privile-
giumával ruházta fel.
 171

azon része, mely a reformátiót elfogadta, a ref. püspök

felügyelete alá helyeztetett. Geleji már 1634-ben viseli
az orthodoxus oláhok püspöke czímet. A református olá-
hok száma azonban nem valami nagy volt. A református
püspök fenhatósága alá az alamori, vajdahunyadi, szász-
városi, hátszegi, ilyei, kőrösi egyházak és a fogarasföldi
három esperesség, tehát összesen kilencz esperesség tar-
tozott. A többi erdélyi területen orthodox oláhok nem
voltak, hanem csak görög szertartásuak, kiknek püspö-
kének állandó lakhelye Gyulafehérvár mellett, a szent-
mihály-kövi zárdában volt. Spiridon püspöksége óta a
gyulafehérvári vladika fenhatósága Fejér, Kraszna, Közép-
és Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs, Torda, Kisküküllő
vármegyékre, Kővár, Besztercze vidékére, a Bárczaságra,
a Székely- és Szászföldre, szóval egész Erdélyre kiter-
jedt. Külön oláh püspökjük volt a bihari s zarándi olá-
hoknak (1640-ben Burdánfalví Ábrahám). 1638-ban, rövid
időre, a Gennadius metropolitaságában, Fogaras földje is
a vladika fenhatósága alá rendeltetett. Gennadius halála
után a fogaras-vidékiek szabadulni igyekeztek a vladika
közvetlen kormányzatától és meg is nyerték, hogy az alól
felmentettek. Külön vladikát sem kaptak, hanem a foga-
rasi református első pap felügyelete alá helyeztettek,
a hol a római kath. egyházzal kötött unióig meg is
maradtak.*
Geleji sokat fáradozott azon, hogy a gör. keleti oláhok
számára olyan vladikát nyerjen meg, a ki hitét minde-
nestől változtatná. Különösen Gennadius halála után
tett erre kisérletet, minthogy ezen vladika jóakarata
miatt az unió szépen haladt előre. De kénytelen beval-

*
Czelder Figyelő 1887. 181. l. Lib Regius XIX. 36. XX. 212. l.
172

lani, hogy «olyat nem találhatni, ki religióját in funda-

mentalibus változtassa.» Mert erre senki sem vállalko-
zott, félvén attól, hogy a patriárka kiátkozza, vladika-
ságra felszenteltetni nem engedi; e nélkül pedig az oláh-
ság be nem veszi.
Épen ezért egyelőre le is mondtak arról, hogy az olá-
hokat reformátusokká tegyék. Geleji, a ki a vladikaság
ürességben létekor a vladika jelöltekkel alkudozni szo-
kott, a fejedelem fellépésétől s erélyétől várt eredményt.
«Immár csak az oláhokat vehetné Nagyságod valamire» —
írja a fejedelemnek. — Ezért történt, hogy «subcertis
conditionibus» adták a tisztet a vladikára, habár azt
tapasztalták, hogy az elhúnyt is «az is a nyavalyás kit
tartott meg, kit semmire sem». — «Ünnepélyesen kell
beiktatni, — vélé Geleji, — az oláh espereseket minden-
felől begyűjtvén; azok előtt a conditiókat el kell olvas-
tatni s valami informátió felől való parancsolatot nekiek
promulgálni; ha ki reá nem menne, tennék paraszt em-
berré». — Bizony ilyen úton-módon bajos volt pártot
szerezni a reformátiónak. Erőszakkal, hatalomszóval egy
oly babonás s tudatlan nép s annak vak vezetői között az
evangélium világosságát felragyogtatni nem lehetett.
De nemcsak az volt a Geleji s Rákóczy eszköze, hogy
a vladikaságra vágyókat megconditiózzák. Hiszen ezeknek
is csak annyi volt a czéljuk, hogy a «superstitiókat a vak
községgel elhagyattassák, mert egyszersmind mindent
elhagyatni velek nehéz, sőt lehetetlen». Geleji megtudott
alkudni a körülményekkel. A görög-keleti és a protestáns
vallás dogmái között a szentek és képek tiszteletében és
a szentlélek származtatásában látott különbséget. Fő-
különbségek a ceremóniákban voltak, melyeket az ortho-
doxus püspök babonáknak tartott ugyan, de az oláh
 173

pópák és a nép előtt épen ez volt a lényeg. Hogy tehát

e tekintetben is czélt érjenek, különösen két dolgot tar-
tottak szükségesnek, t. i. «a scholát» és a «typographiát».
Így remélték, «hogy az Isten őket jobban felvilágosítván,
idővel többre is vehetnék, főképen hogy ha a scholában
tanulván gyermekik, a deákságban valamit épülnének.»*
Az oláh nyomda 1638-ban állíttatott fel Gyulafehér-
várott. Gennadius vladika a «Carania» cz. művet akarta
először rajta kinyomtatni és meg is kezdte a munkát, de
időközben kihalt belőle. Hagyatékát Geleji «valami hasz-
nos könyvecskéknek» oláh nyelven való kiadására szánta.
Odafordította-e vagy «partitába ment» — nem tudhatni.
Gennadius utódja, Elias Jorest csak pár évig viselte a
vladikaságot és erkölcstelen üzelmei miatt letétetvén,
elfutott. Míg másik vladika került, az oláh esperességek
nagyobb része, számszerint (20-ból) 13, Geleji közvetlen
kormányzata alatt állott. De az oláh typographia műkö-
dése mégis szünetelt. Hiányzott az alkalmas tanult em-
ber, ki a nyelvet kellőleg bírva, a fordítás és a nyomtatás
munkáját folytathassa. Pedig Geleji szemeiben épen az
oláh vallásos könyvek kiadása volt a fő. Ezért midőn az
Elias Jorest elszökésével megürült vladikaság után a
kereslet megindúlt, egy oláh kalugert, vagy apát urat
legfőbbképpen azért ajánlott Geleji Rákóczynak, mert
«egész typographiája vagyon és ott bent (Moldovában)
a bibliát és egyéb könyveket oláh nyelven nyomtatta.»
«Ennek a könyvek nyomtatásában jó módja lenne, ha
Ngod kegyelmessége járulna hozzá és a vajda is kibocsá-
tana». — Hosszas keresés és válogatás után végre meg-

*
Uj Magy. Muzeum 1859. IX. évf. I. köt. Geleji levelezése I. Rá-
kóczy Györgygyel. 1640. szept. 4., 13., 21., 24. kelt leveleiben.
174

kapták az alkalmasnak látszó oláh püspököt Popa Simon

István személyében, ki huzamosabb ideig megelégedésre
és tisztes buzgalommal legeltette a «conditiók tartása
szerint» a reá bizott nyájat. Az ő elébe szabott feltételek
közt is ott szerepel, hogy «typograpbiát és typographus
legényeket tartson, kikkel mind az ő ecclesiájoknak, mind
scholájoknak épületére kivántató szükséges könyveket
nyomtattasson». Igen, mert most már oláh iskolákról is
van szó. A legelső kötelessége a vladikának, «hogy itt
(Gyulafehérváron) maga mellett, vagy ahol alkalmatosnak
ítéltetik, egy jó oláh scholát erigáljon».
Azonban az iskola felállításában épen az volt a hiba,
hogy a vladikákra bizatott, kiknek pedig alig volt gond-
juk ilyen költséges vállalkozásra, mely úgy sem az ő,
hanem a reformátusok czéljait szolgálta volna. A vladi-
kák nem is állítottak oláh iskolát. Hanem azért mégis
keletkezett ilyen. — Az első Lugoson és Karánsebesen
létesült Barcsay Ákos lugosi bán támogatásával. A máso-
dikat egy évtized múlva Lorántfi Zsuzsánna alapította
Fogarason.
Erdélyben bent Geleji idejében még nem volt oláh
iskola. A nyomdának kellett tehát a hiányt pótolni, me-
lyen bibliát, könyörgéseket, zsoltáros könyvet, katekis-
must stb. óhajtott kinyomtatni.
A oláh reformátió előmozdítása végett egyik legfőbb
törekvése az volt a püspöknek és Rákóczynak, hogy a
görög és a szláv nyelvet kiküszöböljék az istentisztelet-
ből s a nép nyelvét vigyék oda be. Így remélték, hogy a
néppel megértetik az evangéliumi igazságokat. A vladika
feltételeiben az áll, «hogy az idegen nyelven való bírbí-
télést az alatta lejendő papokkal elhagyassa, hanem min-
den isteni szolgálatot velek a paraszt község előtt magok
 175

nyelvén, azaz oláhul tétessék». Hetenként négyszer oláhul

prédikáljanak a papok. A mindennapi reggeli és esteli
református könyörgéseket oláh nyelven kinyomatva, el-
mondassák. A karánsebesiek és lugosiak által használt,
oláhra fordított, református énekek kinyomattatván, hasz-
náltassanak. Az oláh nyelvre fordított kátét kinyomat-
tassa. — Íme ezek voltak azon intézkedések, melyek által
az oláhokat a reformátiónak meg kivánták nyerni s a
melyekkel az oláh irodalomnak alapjait is megvetették.
A protestántismus azon elve, hogy az evangélium a nép-
nek a nép nyelvén hirdettessék, nyert itt kifejezést s
használtatott eszközül a nép megnyerésére.
Minthogy azonban a vladikák elé tett feltételek hiába
valóknak bizonyúltak a fejedelmi támogatás nélkül,
Rákóczy, engedve Geleji «suggerálásának», midőn Popa
Simont tette 1643-ban vladikává. egyszersmind egy kemény
rendeletet is bocsátott ki, hogy az oláh templomokban a
papok más, mint oláh nyelven, ne merészeljenek szol-
gálni. Természetesen a nép nyelvének használata a nép
nyelvén írt művek kiadását is szükségessé tette. A Simon
István vladikasága meg is hozta e tekintetben a kellő
gyümölcsöket, mivel az oláh nyomda alól hamar egy-
másutánban jelentek meg a legszükségesebb könyvek.
Így adatott ki elsőben 1648-ban Fogarasi István fordí-
tásában a heidelbergi káté, mint a mely mű — jegyzi
meg a fordító — «Alsted szerint: kis biblia». Ugyanazon
évben látott napvilágot az Újtestamentom (Noulu Testa-
mentu) fordítása és három évvel később a «Psaltirea»,
azaz szent Dávid 150 zsoltárának fordítása, mely való-
színűleg szintén Fogarasi István által készíttetett.*

*
Budapesti Szemle 1890. 552—3. I. R. M. K. II. 683., 684.,
176

Azonban ha ilyen intézkedések előmozdították is a

reformátió terjedését, de a papok maguk teljességgel
idegenek voltak minden benső és mélyebb vallásosságtól.
A nép egyűgyűsége és babonasága jobban jövedelmezett,
mint Istennek tiszta igéje. És ők első sorban a jövedel-
met nézték s papságukat, vagy magasabb egyházi hiva-
talukat vagyonszerzésre, zsarolásra használták fel. A pópák
a népet, az esperesek a pópákat s a vladika valamennyit
nyúzta, zsarolta. Az országgyűlés alig győzte a zsarolás-
tól a népet s az alsó papságot védelmezni. Ezen felül a
görög-keleti kánonjog alapján olyan polgári és büntető
ügyekbe is beleavatkoztak, a melyek egy prot. államban,
mint Erdély, teljesen kívül állottak az egyházi joghatóság
területén. Az itt mutatkozó viszás állapotokat, a külön-
böző egyes törvények mellőzésével, az ezeknek összefog-
lalásából keletkezett Approbata Constitutio (I : 8 : 1) is
elég világosan mutatja, midőn tiltja, hogy «az oláh
papok külső tisztek hivatalába elegyítsék magukat, hogy
a szegénységet sarczolják, hogy idegen vallásuakat copu-
láljanak stb».
Ha a papság nem teljesítette feladatát, akkor az összes
üdvös intézkedések hiábavalók voltak. Azok a kikötések,
melyek a vladikák elé írattak, hogy népüket felvilágosít-
sák, épen az ellenkező eredményt érték el. Azok a ceri-
moniák, sokszor babonás dolgok, melyeket a reformátu-
sok az oláhok közül szerettek volna kiküszöbölni, lélek
hiányában, a népnek tulajdonképeni vallását alkották,
melyekhez annál jobban ragaszkodott, minél kevesebb jó
bánásmódban részesült papjai részéről. Hiába kivánta

752. sz. Erd. orsz. gyül. emlékek VIII. 324. l. V. 457. l. Appr.
Const. I: 8 : l.
 177

tehát Geleji, hogy az úrvacsora ne kanálból s együtt

osztassék; hogy a gyermekek az úrvacsorából kizáras-
sanak; hogy a keresztelésben a «gyertyázás, olajozás és
egyéb pápista-toldalékok» letétessenek; hogy a templom-
ból a misézés, füstölés, csengetés kirekesztessék; hogy
a szentek ne tiszteltessenek; hogy a temetésnél a babo-
nás szertartások mellőztessenek; hogy a halott feletti
«gyertyaégetés, vajdugatás, a holtakkal való beszélgetés
és komondorázás» elhagyassék; hogy a képek, feszületek
alatt ne térdeljenek; hogy a böjt felől babonás értelmük
ne legyen; hogy a pénteket meg ne üljék, a pünkösdi
királyasszony-tételt s a kóricások tánczolását elhagyják, a
házasok esketéseinél a méznyalást mellőzzék stb. — ezek
a népnek «vallás» voltak, melyeket magasabb és tisztább
nem pótolván, elhagyhatók, mellőzhetők sem voltak.
Az egyes püspökök elé ezen és efféle feltételek mindig
előirattak, de sem ezeknek, sem annak a körülménynek,
hogy a vladika az orthodoxus püspök fenhatósága alá
rendeltetett, nem volt valami nagy látszatja. Itt-ott meg-
tartattak azok a műveltebb oláhság körében, hol intelli-
gensebb gyülekezet volt, de a köznépnél, faluhelyen,
aligha. Igaz, hogy az oláh vladika kötelezve volt a visi-
tátióra és a visitátió alkalmával a kiadott szabványok
megtartására, sőt e végből világi karhatalom is volt
mellé rendelve: de azért általában maradt minden a
régiben. Unió jött ugyan létre, de ez nem állott egyéb-
ből, minthogy az oláhok a református püspök főfelügye-
lete alatt álltak, hogy így külsőleg a református egyházba
bekebeleztettek. De még ez a kapcsolat is csak külső
volt. Az oláhokra a református püspök inkább csak fel-
ügyelt és a tényleges kormányzást a vladika vitte. Ez
tartott, zsinatokat, visitátiót s ez gyakorolta a fegyelmet.
178

A református egyház kisérletet tett ugyan az oláhok egy-

házi szervezetének átalakítására, de itt is kevés ered-
ménynyel. Minthogy maga a református egyház is hie-
rarchicus szervezetű volt, a papi igazgatáson az oláhoknál
csak azt a módosítást hoztak be, hogy a vladika hatalmát
igyekezett korlátozni. Mint a Simon István feltételei
közt olvassuk: a seniorok a papság szavazatával kell
hogy választassanak és a seniorok és a papság generális
zsinatra hivandók össze évenként. Ezen zsinatok, vala-
mint a visitátiók voltak arra hivatva, hogy az alsóbb
papságnak is némi befolyást adjanak az ügyekbe és a
püspöki igazgatási módot demokratikus elemekkel szelí-
dítsék. Ezt a református püspökök igyekeztek a vladiká-
val megtartatni. Olykor-olykor részt vettek zsinataikon
is. De az oláhok mint a szertartásoknál, úgy a kormány-
zat terén is lehetőleg a régi mellett igyekeztek megma-
radni, melyet a főbb hivatalosok magukra kényelmesebb-
nek tartottak.*
A sikertelenségnek még elég fontos oka volt az az
izgatás is, mely kívülről, a moldva és oláhországi görög-
keletiek részéről támadt az erdélyi protestáns törekvések
ellen. A vladikák többnyire külföldiek voltak és leginkább
a vajdák ajánlatára jutottak hivatalba. A honi oláh espe-
resek szerették volna ugyan, ha közülök tétetik vladika,
mert az idegen «gyűjteményét kitakarítja az országból»,
de Geleji korában vladikaságra alkalmas még nem igen
volt köztük. A külföldről jöttek pedig külföldi befolyás
alatt állottak s annak itt bent is engedelmeskedtek.

*
Uj Magyar Muz. 1859. I. Geleji levelének melléklete 1640.
szept. 22. Gyulafehérvári ltár kézirattára Lib. Authent. 5. IV.
258. sz. Lib. Regius XX. 212. l. Budapesti Szemle 1890. 254.
 179

1642—4-ben a moldvaiak határozott harczot indítottak a

kálvinista káté ellen, sőt utóbb Theodosius bukaresti
metropolita az oláh nyelvnek a használatát is kitiltotta
a templomból. Azonban ezen támadások azon csekély
eredményt, a mi már eléretett, meg nem semmisíthették,
legfeljebb a gyarapodást korlátolták. Majd midőn idővel
a honfiak közül is tétettek vladikák, a reformátió egyes
vidékeken, így Hátszeg környékén, annyira megerősödött,
hogy a XVIII. században csak börtönnel tudta a jezsuita
befolyás az oláhokat a református egyháztól elszakítani.
Az öreg Rákóczy Györgynek az ő erdélyi orthodoxus
egyházának erősítése, az orthodox hit szilárdítása és ter-
jesztése mellett kiváló gondja volt arra is, hogy magyar-
országi hitsorsosai ügyét se engedje elnyomatni. Nem-
csak Erdélyben, hanem Magyarországon is átvette nagy
elődje örökségét: a magyarság és a magyar protestantis-
mus védelmét.
Mindjárt trónrajutása után összeköttetésbe lépett
Gusztáv Adolffal és nagy készséget mutatott arra, hogy
a Bethlen által tervezett szövetség létrehozása által, a
római katholikus liga s a császár erejének megtörésével,
a protestantismus végleges diadalához hozzájáruljon.
A Prépostvári-féle összeesküvés, majd Gusztáv Adolf
halála, aztán különböző belzavarok, sokáig megakadályoz-
ták abban, hogy vallásának diadaláért fegyvert foghasson.
Igaz ugyan, hogy a harminczéves háború az északi hős
fellépése óta elvesztette szigorúan vallási jellegét és
inkább politikai küzdelem volt az a nagy monarchiák
egyensúlya érdekében, de Rákóczy még mindig vallási
szempontból kisérte azt figyelemmel. Így gondolkozott ő
és még inkább így gondolkoztak professorai, a külföldi
ügyekben legmeghittebb tanácsosai. Ezek előtt természe-
180

tesen a vallási szempont volt a döntő és ha a nagy

czél elérése végett a fejedelem hatalmának növekedése
s számára hatalmas szövetségek megszerzése is szüksé-
gesnek látszott: mindezek csupán eszközök voltak a pro-
testantismus jövőjének biztosítása és az Antikrisztus
hatalmának megrontása érdekében. Az ő theologiai állás-
pontjukról minden háború gonosz, Isten ellen való, de
a hitet megvédelmezni és ez által Isten dicsőségét mun-
kálni: ez egyenesen Isten iránti kötelesség. Jól tudták
ezt odakívül a császár udvarában is, hol a gyóntatók
szintén ilyen tanácsokkal buzdíták uraikat az eretnekség
ellen. Ezért üzente volt III. Ferdinánd Rákóczynak, hogy
a professorai tanácsát ne vegye be, mivel azok legkevésbé
sem gondolnak az ő s utódai javával, hanem csak azzal,
hogy a katholikusok elleni terveiket előmozdítsák. De a
fejedelem, bár azt feleli, hogy országos ügyekben pro-
fessoraira nem szokott hallgatni, valósággal azonban mégis
csak azok tanácsán indúlt el— Bisterfeld közvetítette
1638—39-ben a francziákkal a szövetséget, a mikor két
izben is megfordult Francziaországban s bejárta Hollan-
diát és Németországot. És ha az ekkori közvetítése sikerre
nem vezetett is, később annál nagyobb eredményeket ért
el, midőn 1643-ban a szövetség úgy a svédekkel, mint a
francziákkal létrejött s nyomában megindúlt az a háború,
mely Magyarországot és a magyar protestantismust a
linczi békével ajándékozta meg.*
Nincs miért bővebben méltatni a linczi béke jelentő-
ségét: hiszen hazánk alkotmányának mai napig egyik
sarkköve az és marad örök időkre. Teljesen igazán mél-

*
Erd. orsz. gyül. emlékek X. 386. l. Századok 1891. 468 9.,
474—8. l.
 181

tányolta maga Rákóczy is azt, midőn ezt írja nejének

felőle: «úgy tetszik édesem, hogy ha állandó lészen az,
mit én véghez vittem s nemzetemnek jó lelkiismerete
lészen, vagyon mit meghálálni mind az lelkiekben, mind
az testiekben».* A linczi béke joggal sorakozik a bécsi
és nickolsburgihoz, Bocskay és Bethlen nagy műveihez,
sőt vallásügyi pontjaiban azoknál sokkal fontosabb,
mert a vallás szabad gyakorlatának a mibenlétét, a min-
denfelől felmerült jezsuita félremagyarázásokkal, csűrés-
csavarásokkal szemben oly szabatosan formulázta, hogy
alóla semmiféle furfanggal nem lehetett kibujni, hanem
csakis a durva erőszak tehette magát túl rajta. Legfon-
tosabb része a jobbágyság szabad vallásgyakorlatának
a biztosítása. Az elv, mely benne itten kifejezésre jut:
Erdélyben már közel egy század óta otthonos és a gya-
korlati életbe teljesen átment. Magyarország protestáns
vidékein is ismeretes volt az, de a római katholikus föl-
desurak részéről semmi tiszteletben nem részesült. Pedig
abban a vallásügyi kötés második pontjában hazánk
jövendő fejlődésének, az új Magyarország megalakulásá-
nak munkálására a legelső lépés van megtéve. A mit
eddig az alkotmánytörténelem sem méltatott kellő figye-
lemre : a jobbágyság jogállásának átalakulása, a rendi
szervezet, a rendi állam első megbontása, a Tripartitumba
befoglalt nemesi jogok első megtámadása ott van a linczi
békekötés ama rendelkezésében, mely «a magok hitvallá-
sában nem akadályozandó és nem háborgatandó parasz-
tokról» beszél. — A jobbágyság szabadvallás gyakorlatá-
nak biztosítása, a jobbágy emberi méltóságának elisme-

*
Családi levelezés 348. l. A linczi békére nézve l. Zsilinszky
M. monographiáját. Budapest, 1890.
182

rése és egyszersmind a községi élet kifejlődésének első

csírája is.
Mialatt a linczi béke a protestánsok vallásszabadságát
a hatalmas, örök ellenséggel szemben biztosította, magá-
ban a protestantismusnak, illetőleg a református egyház-
nak kebelében egy olyan nagyszabású meghasonlás ütötte
fel fejét, mely az egyházat és a vallásszabadságot is
könnyen veszedelembe dönthette volna. Ez a meghason-
lás a Tolnai Dali János, Medgyesi Pál és társaik által
képviselt puritánismus, illetőleg presbyteriánismus, mely
independens eszmékkel telítve, az egyház eddigi kormány-
formáját, az egyes egyházi testületek, főhatóságok, tehát
az egyházkerületek, egyházmegyék, püspöki és esperesi
állások jogosultságát kétségbe vonva, ezeket megtámadta
s azonfelül tanban s szertartásokban az eddigiektől el-
térő, részben szabadelvű, részben pedig nagyon is túl-
zottan biblikus egyszerűségű s így az orthodoxiát is túl-
licitáló eszméket hirdetett.
A mozgalom fellépése a lehető legrosszabb időre esett.
Vezetőinek ideálismusa azonban sokkal erősebb, de egy-
szersmind követelőbb is volt, semhogy ezt beláthatták
volna. A higgadtabb elemek, kik az eszmény és a gyakor-
lati élet követelményei között gyakran fennálló és csak
idővel kiegyenlíthető ellentétek erejéről, a magyar pro-
testantismus tényleges helyzetéről tiszta képzetekkel, —
a jövő események felől pedig aggodalmas sejtelemmel
bírtak: kötelességüknek tartották, hogy ama mozgalom-
nak ellentálljanak. Így gondolkozott első sorban maga a
fejedelem is, ki igen jól tudta, hogy az ellenfél sikerei-
nek titka a legnagyobb összetartás; valamint belátta azt
is, hogy a protestantismusra nézve alig lehet a jelen
viszonyai között ártalmasabb valami, mint a különben is
 183

szétszórt és szét is húzó nagyobb egyháztesteknek fel-

bontása, independens gyűlekezetekké taglalása, vagy a
fenálló szerves kapcsolat helyett az egyház egységének
önkéntes szövetkezeti alapokra helyezése. Azonkívűl
tudomással bírt azokról a következményekről is, melyek
Angliában a puritánus és independens törekvésekkel
kapcsolatban, a politikai téren is felléptek, a melyek ha
hazánkban nem jelentkeztek volna is, igen alkalmasak
voltak arra, hogy a központosító absolut királyi hatalom
felé törekvő állami politikát, e politika vezérférfiait és
magát az ezen politikával mind szélesebb rétegeiben
rokonszenvezni kezdő társadalmat is a református vallás
és egyház ellen ingerelje. De nemcsak a fejedelem, hanem
az egyház papságának egy tekintélyes része, főleg az
elsőbb hivatalokban levők is, ellenséges szemmel és indu-
lattal kisérték az egyház békéjét, valamint az ő állásu-
kat is veszélyeztető törekvéseket.*
A mint a mai tiszáninneni kerületben, a mozgalom
gyújtó pontjában, a puritánusok gönczi zsinatukon (1646
január 16) kivánságaikat összeállítva a cselekvés terére
léptek, egyszerre fel volt dúlva a református egyház bel-
békéje és Sáros vármegyétől Háromszékig mozgásba jött
az egész, valamennyi egyházvidéken, tiszáninnen és túl,
valamint Erdélyben is. Itt csak gyors és erélyes közbe-
lépés segíthetett a fenyegető bajokon és Rákóczy épen
erre határozta el magát, midőn az említett három egyház-
vidéket egy közös nemzeti zsinatra hívta össze 1646 ju-
nius 10-ére Szatmár-Németibe.
A nemzeti zsinat annak a területnek az egyházait

*
Sárospataki füzetek 1857—8. I. évf. 161. s köv. l. 177. l.
Uj Magyar Muz. 1859. I. Geleji levelezése.
184

egyesítette, a melyek a linczi béke óta az öreg fejedelem

birtokait képezték. De nemcsak azért terjedt ki a zsinat
erre a területre, mert egy fejedelemség alatt állott és
nemcsak azért, mivel a baj ennek minden részén tünet-
kezett, hanem egyszersmind azért is, mert Rákóczy az
egyház felbomlásának csíráit rejtegető mozgalommal
szemben épen az ellenkező irányban: a három egyház-
vidék szorosabb és szervesebb egyesítésében, kapcsolatá-
ban kereste az orvosságot. Láttuk már, hogy nagy
Bethlen Gábor, élete utolsó napjaiban, egy a magyar
protestánsok és római katholikusok között kölcsönös
védelemre kötendő «generális confœderatio» eszméjével
foglalkozott: most az öreg Rákóczy keleti Magyarország
reformátusait, ezek egyházi testületeit óhajtotta egy ilyen
«generalis confoederatióba» egyesíteni, mely bel- és külel-
lenségek ellen egyaránt való védekezésre volt hivatva.
Rákóczy korában már szó sem lehetett arról, hogy a
római katholikusok a protestánsok vallásszabadságának
védelmezésére készek legyenek. A fejedelem a jezsuita
morál kizárólagos alkalmazásával oly gyakran találko-
zott politikai pályája folyamán, hogy szinte dogmává
lett lelkében az az elv: «ne higyj neki, mert pápista».
A reformátusoknak önerejökre kell támaszkodniok saját
igazaik védelmezésében és épen ezért szükséges, hogy
közöttük a legnagyobb egyetértés és ha csak lehetséges,
egy olyan közös szervezet működjék, mely ezt az egyet-
értést hivatva legyen munkálni. Ezért óhajtott ő nemzeti
zsinatot és ezért akart az ezen zsinaton képviselt felü-
letek között egyházi uniót létrehozni.
A puritán-presbyterián mozgalom eddig még az er-
délyi orthodoxa eklézsiában okozott volt a legkevesebb
zavart, habár a presbyteriánismusnak itt voltak a legerő-
 185

sebb oszlopai, t. i. a fejedelemasszony, Lorántfi Zsu-

zsanna, a fejedelem mindkét fia: György és Zsigmond,
Bisterfeld a kedvelt professzor és Medgyesi Pál egyik
udvari praedikátor. E pártfogók és előharczosok tevékeny-
sége a törekvéseket is békésebb mederbe terelte, mint a
hogy azok a Tiszán innen és túl felléptek. Az eszmék
lassú erjedése, a tapintatosabb és körültekintőbb vezetés,
azt eredményezték, hogy Erdélyben úgy a puritánismus,
mint a presbyteriánismus elvesztette az independens
mellék-izt és megkisérelte a fennálló viszonyokhoz való
alkalmazkodást. Hiszen a theologusok és a bibliában
jártas világiak egyaránt jól tudták azt, hogy a puritánok
és a presbyteriánusok kivánságaiban igen sok a jogosult,
a helyes eszme: csak a megvalósítás, az életbeléptetés
idejének alkalmatos voltára nézve merültek fel indokolt
aggályok.
Egy elég tekintélyes közvetítő párt fejlődött aztán ki,
mely élén Geleji István erdélyi orthoxus püspökkel, azon
munkált, hogy az elfogadható és életbe léptethető eszmék
s kivánságok ne utasíttassanak mereven vissza, hanem a
fennálló egyházi szervezet keretében fogadtassanak el és
léptettessenek életbe. Geleji nézete szerint a püspöki és
esperesi hivatallal igen jól megférhet a presbyteri és dia-
conusi, — a generális és partiális synodusok mellett a
presbytérium. Ő hajlandó is volt ezeket, valamint bizo-
nyos liturgiális egyszerűsítéseket befogadni és Medgyesiék
megelégedtek, — habár a püspöki és esperesi hivatalt
elvből elitélték, — ha kívánságaikból egyelőre annyi is
teljesedésbe megy.
Miképen készültek a tiszántúliak és inneniek a szat-
márnémetii zsinatra, azt nem tudjuk; azonban az erdé-
lyiek azzal a határozott szándékkal mentek oda, hogy a
186

presbyteriumok életbeléptetését keresztül fogják vinni.

Geleji a kérdést tisztán egyházi természetűnek fogván
fel, aligha látta volna szívesen, hogy a világiak, bár
maga a fejedelem is, intézkedjenek az ilyen, az egyház
beléletére vonatkozó ügyben. Ebből magyarázható az,
hogy a nemzeti zsinat előtt egy héttel, jun. 3-án, Nagy-
Enyeden egy generális zsinatot tartott, melyen az erdélyi
papság elhatározta, hogy «a presbyterium egész Erdély-
ben felálljon, úgy a hol szükséges a diaconatus is a
főbb magistrátus segítségével». Hasonlóképen határozott
egy másik fontos, a puritánusok s így Medgyesi által is
sürgetett ügyben, a népiskolák ügyében, hogy «a ma-
gyar oskolák az írás és olvasás tanulása végett álljanak
fel». Egy harmadik nevezetes határozat, mely szintén a
puritánusok által hangoztatott bensőbb s tisztább vallás-
erkölcsi élet követelménye gyanánt tűnik fel, azt mondja,
hogy: «a pecuniaria mulctát (pénzbüntetést) is az egy-
házi rendek között, hogy az többé ne folyjon, in perpe-
tuum abrogáljuk (örökre eltöröljük).*
A nemzeti zsinat jun. 10-én csakugyan megnyittatott.
Erdélyből 24, a tiszántúlról 63, a tiszáninnenről 21, össze-
sen 108 képviselő, lelkészekből, tanárok, tanítók és vilá-
giakból nagy számú hallgatóság vett benne részt. A zsi-
nat elnökéül az erdélyi püspök, Geleji, választatott meg.
Junius 11-én megérkezett a fejedelem is Ecsedről s ettől
fogva a zsinat a fejedelem, a vele levő tanácsosok és
udvari nép jelenlétében folyt.
Geleji a nemzeti zsinaton is kifejezést adott a presby-
teriumok iránt táplált rokonszenvének és — mint Med- .
gyesi maga is elismeri — «derék nagy Synatban, minde-

*
Benkő J. Synopsis. Révész Figyelmező 1872. 475. l.
 187

nek hallatára, mindenkorra való igen szükséges, isteni

rendtartásul dicsérte s annyira felindította többekkel
együtt a Synatot, hogy ugyanott mindjárt annak felvétele
felől végzést töttenek legyen». Fellépésének eredménye a
zsinat 6-ik végzése, mely a presbyteriumok felállítását
nem rendeli ugyan, de óhajtandónak mondja ki. A szat-
márnémetii zsinat határozatainak eredeti fogalmazása ma-
napság ismeretlen, azonban az e tárgyra vonatkozó ada-
tok összevetéséből azt kell következtetnünk, hogy a zsinat a
presbyteriumok felállítását nemcsak ilyen plátói formában
helyeselte, hanem sokkal határozottabban. Azonban az a
magánkihallgatás, melyen Geleji a zsinatra érkezett feje-
delem előtt a zsinat addigi folyásáról, hangulatról és ter-
veiről beszámolt, az összes eddigi eredményeket és jövendő
váradalmakat halomra döntötte. «Nagyságos fejedelmünk
előtt a presbyterium felállítása nálunk nem csak nehéz-
nek, de lehetetlennek látszott» — írja Geleji hamadfél
év mulva, midőn a nemzeti zsinat munkálatait «határo-
zott végzésekbe foglalva», nyomtatásban is világ elé bo-
csátotta. Ezen szavakban bennefoglaltatik az enyedi zsinat
határozatának elitélése, alattok lappang a kihallgatáson
folyt értekezés eredménye, t. i. hogy a püspök kényte-
len volt a fejedelem akarata előtt meghátrálni és ott van
az erdélyi orthodoxus egyház alkotmányában nemsokára
bekövetkezett változásnak a bejelentése, az első lépés, az
eddigi hierarchicus igazgatásnak a consistoriálissal való
felcseréléséhez. Még nem volt kész az Approbáta I. rész
I. czím 3-ik artikulusa, de a fejedelemnek — és nem a
főpatronusnak — akarata döntött a kérdésben. «Stat
pro ratione legis voluntas», mondja a közmondás: és
Geleji meghátrált a törvény ezen rátiójával szemben: a
maga eszméit alárendelte a fejedelem akaratának. Az er-
188

délyi fejedelemségben ez volt az első eset, hogy a hit-

sorsos fejedelemmel egyháza szemben, ellentétben állott
és ekkor is az egyház húzta a rövidebbet.
A fejedelemmel szemben a zsinat sem mert ellenkezni,
hanem mindenben az ő tetszéséhez szabta magát. A feje-
delem eszméi nyertek kifejezést már az első végzésekben
is, melyek a három egyházvidék között eddig is fennállott
szellemi kapcsolatot, a Mélius Péter teremtette nagy
confoederatiót, még szorosabbra fűzték. Megállapíttatott,
hogy a külön egyházak közt «atyafiságos unió» létesül-
jön, hogy a nehezebb dolgokban, a szükség és körülmé-
nyekhez képest egymásnak segítségére legyenek, egymást
tanácsosai és jóakarattal támogassák. «Hogy pedig an-
nál szorosabb kötelékkel csatoltathassanak egymáshoz»:
«ugyanazon articulusokkal éljenek»; azaz, hogy közös
hitvallást készítsenek, mely a magyar református egy-
házak saját hitvallása legyen, de a mely mellett a hei-
delbergi káté és az iskolákban a Siderius-féle is megtar-
tassék; továbbá készíttessék egy egyetemes kötelező közös
ágenda, hogy az a vitás szertartásokban irányadó legyen;
végül «a régi, mind magyar, mind erdélyországi káno-
nokból oly közös törvényczikkek avagy kánokok gyüj-
tessenek össze, a melyekkel általában minden igazán
református és egymással egyesült magyarok jövőre él-
jenek».
Az unió kimondása igen szép gondolatot foglal magá-
ban, melynek előzményei a református egyház megala-
kulásáig visszavihetők és attól fogva egészen a nemzeti
zsinatig nyomon követhetők a közös érdekek körül vívott
küzdelmekben. A tiszántúliak, tiszáninneniek és az erdé-
lyiek együtt tartották a váradi «colloquiumot», a maros-
vásárhelyi, a tarczal-tordai, az enyedi zsinatokat, együtt
 189

harczoltak a gyulafehérvári és váradi disputatiókban az

unitáriusok, — a medgyesi országgyűlésen a jezsuiták
ellen. — Együtt álltak ellent Szilvásujfalvy Imre inde-
pendens újításainak és közösen tanácskoztak azon a vá-
radi zsinaton (1629), mikor kimondották, hogy az Ánti-
krisztus alatt a pápát kell érteni. Ezt az uniót elevenítik
most fel újból, sőt egy lépéssel még tovább akarják
vinni, midőn megállapítják, hogy jövőre «ugyanazon
articulusokkal éljenek». Eddig a legnagyobb eltérést az
képezte köztük, hogy a tiszáninneni atyafiak püspököt
nem ismertek, hanem esperesi igazgatás alatt állottak.
Most a nemzeti zsinat, hogy egyfelől az unió teljesebb,
másfelől a puritánusoknak a püspöki és esperesi igazga-
tás ellen intézett támadása annál sikertelenebb legyen,
a fejedelem akaratából azt is elhatározta, hogy a tiszán-
inneniek is püspököt válaszszanak maguknak. Azonos
szervezet, közös törvénykönyv és hitvallás, egységes li-
turgia: ezek tehát az unió kapcsai. Az unió azonban
országos református egyházzá hazánk akkori politikai
viszonyai miatt még nem alakulhatott át, sőt évszáza-
doknak kellett eltelniök, míg végre az egykori, «atyafisá-
gos unióból» a magyarországi ev. ref. országos egyház
létrejöhetett.*
Ha a presbyteriumok felállítása kérdésében volt is el-
térés a fejedelem és püspöke között, de az unió kérdé-
sében teljesen egyet értettek. A zsinatban is csak a ti-
száninnenieknek nem tetszett az, kik nem valami szívesen

*
A zsinat történetét l. Sárospataki füzetek 1857—8., 161.,
235. l. Lampe-Ember i. m. 397—424. l. Végzéseit u. i. külön
kiadta Geleji K. István R. M. K. II. 700. sz. A végzések más-
féle (eredeti?) fogalmazványa a Sárospataki füzetek 1860. 244. l.
s köv.
190

vették volna magukra a püspökös igazgatást. A harma-

dik kérdésben, a puritánismusban azonban a fejedelem
és az egész zsinat egyetértett: a magyar református egy-
ház ősi szokásait és intézményeit fenn kell tartani és az
újítók ellen megvédelmezni. Azonban a puritánismus
elől sem zárkózott el túlságos merevséggel a zsinat, ha-
nem a jónak ismert, eddig is vallott s követett, de itt-
ott mellőzött szertartási cselekményeket készséggel vette
fel újból és elrendelte azok megtartását.
A Geleji által kiadott és «határozott végzésekbe» fog-
lalt zsinati határozatok túlnyomó része a puritánusok
által felvetett és bolygatott kérdésekről szólanak. A ke-
resztség kiszolgáltatásának rendes helyéül a templomot
jelölik meg, de a puritánusokkal ellentétben, rendkivüli-
leg megengedik, hogy bármely tisztességes helyen is vé-
geztessék (4). A falusi magyar iskolák felállítása elrendel-
tetik, de csak a leánygyermekek számára (5). A presbyte-
rium felállítását kivánatosnak mondják ki, de csak akkor,
ha most fennálló akadályai elháríttatnak (6). A naponkénti
templomi biblia-olvasás rendeltetik (7). A püspökség fen-
tartatik, sőt a Tiszán innen is felállítandó (8). A puritánu-
sokkal szemben a sátoros ünnepek megtartását kötelezővé
teszik (9), és elrendelik, hogy ekkor alkalmi prédikácziók
tartassanak (10), és alkalmi énekek énekeltessenek, még
pedig akár az impressumból, akár a graduálból, akár a
zsoltáros könyvből (11). Vasárnap délután káté magyará-
zatok tartassanak (12). A temetési szertartás a régi kegyes
szokás szerint végeztessék (13). Az esperesek a papokat
ne erőltessenek a község nyakára (14). A bűnös világiak
egyházkövetése ne legyen túlságosan szigorú (15). Papok,
tanítók, deákok bizonyítvány nélkül be ne fogadtassa-
nak (16). A tiszáninneni zavargó atyafiak és társaik leté-
 191

tetnek (17). Ujítást maga fejétől senki ne kezdjen (18). A

külföldre menő ifjaktól reversálist kell venni (19), s ha
valaki reversális nélkül megy ki, visszatérvén, hivatalra
ne alkalmaztassák (20). Az újítók a zsinatig függesztes-
senek fel (21). A gyanus esperest a püspök vagy esperes
társai vonják vizsgálat és itélet alá (22). A gyanus püspök
ellen a szomszéd püspök és delegált esperesek járjanak
el (23). A puritán név mint botrányos és gyűlöletes, ne
használtassék. (24). Senki munkája czenzura nélkül ki
ne nyomattassék (25). Az iskolákra az egyházak előljárói
vigyázzanak (26). A tanárok az egyház szabályai ellen,
letétel büntetése alatt, ne tanítsanak és ne irogassa-
nak (27). A tanítók lelkészeiktől és espereseiktől függje-
nek (28). Szószékre csak tógátus tanulók léphetnek (29).
A deákok által tartott vasárnap hajnali prédikáczióra kö-
zönség ne bocsáttassék (30).
A fenti végzések, bár úgy tűnjenek is fel, mint tisztán
az egyház belkörére vonatkozó, tehát tisztán egyházi
természetű intézkedések, azért államjogi fontossággal is
birnak. Az innovátió fogalmának tisztázását nagy mér-
tékben előmozdították és alkalmat szolgáltattak az erdélyi
vallásügyi alaptörvények idevonatkozó részeinek a tisztá-
zására és szabatos kifejtésére. De azért tulajdonképeni
jelentőségük mégis csak egyházi természetű s eredmé-
nyük az egyház egységének a megóvása volt. A zsinattal
ugyan nem lehetett a puritán és presbyterián törekvése-
ket egyszerre elfojtani, sőt azok idővel, bizonyos üdvös
átalakulások után, tényleg érvényesültek is az egyház-
ban, de azok heve és a kellő mérsékletet nélkülöző szen-
vedélye mégis csak hült és így a nagyobb bajoknak eleje
vétetett.
A zsinati végzések súlyát és komolyságát a bennök
192

foglalt büntető határozatok végrehajtása adta meg. Nem

csak ijesztgetés, hanem valódi büntetés követte a hatá-
rozatokat, mely büntetések nem voltak ugyan túlszigo-
rúak, de mégis megmutatták, hogy az egyházi törvénye-
ket büntetlenül áthágni nem lehet. A kimondott letétel
aránylag kevés egyénre terjedt ki, a mi azt mutatja, hogy
bár sokan voltak, kik az egyház-alkotmányban és a szer-
tartásokban változást óhajtottak, de csak kevesen me-
részkedtek az egyházi szabályok megsértésével, tényleg
az újítás terére lépni. A kezdeményező tiszáninneni atya-
fiakra a felfüggesztést már a tokaji semigenerális kimon-
dotta volt (1040 febr.) és annak határozata értelmében
Tolnai D. János tokaji pap s abauji esperes, Kereszturi
István és Porcsalmi János tályai, Győri István szerencsi,
Köleséri Mihály szántói papok, Tolcsvai Márton, Huszti
Sándor sárospataki tanár, felfüggesztettek. A nemzet
zsinat Kölesérit állásába visszahelyezte, Tolnaira nézve
az itéletet helybenhagyta, a többiekre nézve pedig itélet-
hozatalra a tiszántúli püspököt utasította. Minden el-
itéltre nézve fenhagyatott, hogy ha jó útra térnek, az
egyházba visszafogadtassanak, különben pedig vissza nem
fogadtatnak; sőt Tolnaira kimondatott az is, hogy akkor
ünnepélyesen kitaszíttatik és szigorú megbüntetés végett
a világi hatóság kezeibe adatik.
A nemzeti zsinat, bármily szép reményekre jogosított
is, még sem érte el ama nemes czélokat, melyeket maga
elé tűzött. A puritánusok megszűnnek ugyan szerepelni és
kibékülvén az egyházzal, visszafogadtatnak, de az unió
szép gondolata teljesen elejtetik. A tiszáninneniek, habár
az independentismus őket fenyegette a legjobban, nem
voltak hajlandók a püspök-választásba belemenni. 1648-
ban, midőn az öreg fejedelem megsürgette őket, hogy a
 193

szatmári zsinat ezen pontját hajtsák végre, terjedelmes

iratban terjesztik elő okaikat, hogy miért nem mehetnek
ők bele a püspök-választásba. Rákóczy válaszában na-
gyon is a kérdés velejére tapintott ugyan, midőn a leg-
főbb okra, a nemakarásra reámutatott, de a négy espe-
res tovább is mentegeti magát s hivatkozik a köztük kötött
s a püspököt pótló unióra. Végre is az öreg fejedelem
halála után kiesvén az erdélyi fenhatóság alól, többé e
miatt nem zaklattattak és a mit a hitsorsos fejedelem
kedvéért tenni nem akartak, idővel (1735) III. Károly
parancsára, kényszerűségből hajtották végre.
Hasonlóképen elmaradt a közös hitvallás, mely meg
sem szerkesztetett. Elmaradt a közös ágenda, a melyet
Geleji elkészített ugyan, de a mely daczára, hogy az
1648. évi enyedi zsinaton el is fogadtatott, sem a többi
kerületekhez el nem jutott, se ki nem nyornattatott. Még
1649-ben is kéziratban hever Geleji fiókjában és a nyom-
dára vár. Sőt elmaradt a közös kánonoskönyv is annyi-
ban, hogy bár elkészült ugyan, bár a tiszántúliak is jóvá-
hagyták, ki is nyornattatott, Erdélyben 200 évig használ-
ták is, de közössé nem lett, mert a tiszáninneni egyházak
nem vették használatba s legfeljebb kisegítő gyanánt
éltek vele.*
A közös hitvallás és ágenda elmaradása is sejteti ve-
lünk, hogy az unió nem volt valami nagyon hévvel fel-
karolt eszme. A hatalmas erdélyi anyaszentegyháztól,
ennek vaserejű püspökétől tartottak a többi kerületek,
hogy rájuk fog nehezedni s önállóságukat veszélyeztetni
fogja. A kánonok létrejötte és története pedig világosan

*
Az ágendára nézve l. Révész Figyelmező 1872. 475. l.
Geleji A váltság titkának harmadik volumenje. Előljáró beszéd.
194

mutatja, hogy az uniónak a fenforgó viszonyok között

hatalmas akadályai voltak.
A puritán mozgalomnak ezen első időszaka azt mu-
tatja, hogy bár első sorban a tiszáninneni kerület bel-
nyugalma zavartatott meg és aztán még a tiszántúlinak
lehetett inkább oka a zavar miatt panaszra, azért elnyo-
másában legnagyobb szerepet Erdély és ennek püspöke,
Geleji, játszott. Kiméletlen erővel vetette magát az ellen-
felekre és a vitás kérdésekre és daczára annak, hogy e
kérdések épenséggel nem voltak a ref. egyház dogmái
szempontjából valami sarkalatosak, mégis ő úgy tekin-
tette azokat, mintha az egyház léte, vagy legalább is be-
csülete és tisztessége forogna koczkán. A kik mellette
nevesebb emberek voltak, mint Bisterfeld, Medgyesi, sőt
Kereszturi Pál is, olybá vették a puritánusok újításait,
melyekben van sok megszívelni való dolog és a melyek
inkább a szentírás alapján állanak, míg ellenben a hazai
ref. egyház többet épített a hagyományokra. De Geleji
mellett ők nem érvényesülhettek. A fejedelem, ki maga
is testestől-lelkestől magyar ember volt, inkább megér-
tette és helyeselte Geleji álláspontját, mely a- szentírás-
hoz és confessióhoz a magyar ref. egyház száz éves ha-
gyományait s e mellett ezek fundamentumai között a
Tripartitumot és a Corpus Jurist is oda állította, mint
ideálista ellenfeleit, kik nem számolva sem a multtal,
sem a közjogi helyzettel, tisztán elvi szempontoknak
hódoltak és hajlandók lettek volna a száz éves multat
eltörölni és újból építeni az egyházat.
Az idő Gelejinek szolgáltatott igazságot és nem ellen-
feleinek. A protestantismus napja épen delelőn állott,
honnan hihetetlen gyorsasággal hanyatlott alá. Alig telt
bele tíz év és Erdély virágzó hatalmát tatár csordák s
 195

török hadak hamvasztották el. Alig telt el ujabb tíz év,

a református egyház legerősebb, legkeményebb része, a
tizenhárom északkeleti vármegyében üldözött, sok helyen
földönfutó volt. A nemzeti zsinat harminczadik évfordu-
lóján, az egyház oszlopai már végigszenvedték a gályák
nyomorúságait s messze nyugaton ették a hontalanság
keserű kenyerét ... Ez az idő nem volt alkalmas arra,
hogy egy százados egyházalkotmányt és százados litur-
giális életet elméleti szempontok miatt félredobjanak és
új, ki sem próbált, meg sem szokott, merőben idegen
köntösbe bujtassák az egyházat. A régi szervezet a vész
napjaiban sem bomlott meg, az ősi szertartás a viharok
között is bevált, mig a sokak által tervezett és óhajtott
új csak veszedelemnek lett volna forrása. A nép bizo-
nyára a változások miatt bekövetkezett súlytoló csapá-
soknak tekintette volna a reá háramlott szenvedéseket és
erejét vesztette volna azoknak viselésére.
De az egykorúak sokan Gelejit okolták a szatmár-
németii végzésekért, a puritán ujítások elvetéseért, a
presbyteri egyházszervezet behozatalának megakadályo-
zásáért. Azt mondták, hogy a maga egyházi hatalmát
féltette, ahhoz ragaszkodott és azért állotta útját az ují-
tásoknak. Gáncsolták itthon és bevádolták a külföld előtt.
Nagyravágyás, hatalmaskodás, sőt tudatlanság és szűk
látóképesség vádjai röpködtek ellene, ki pedig mindeze-
ken a vádakon és fogyatkozásokon felül állott. Ha püspöki
hatalmát növelte: egyháza érdekében tette, hogy mikor
bent két nagy és erős ellenféllel kellett megküzdenie, e
küzdelemből diadalmasan kerüljön ki. Ha a meglevő ren-
det mindenesetre fenn akarta tartani: egyházáért tette,
melyet nagynak, hatalmasnak szeretett volna; látni, hogy
az mindenkor rendületlenül állhasson meg azon veszedel-
196

mek közepette, a melyek a Királyhágón túl a testvér

egyházakat, mint az áradó hullámok a partokat, mind
jobban-jobban elnyeléssel fenyegették. Egyháza érdekeit
viselte szívén, midőn a Bethlen-hagyaték biztosítása ér-
dekében kedvelt fejedelme neheztelésének is kitette
magát. Egyházáért küzdött, mikor a főiskola professorai-
val úgy összetűzött, hogy ezek elmenni készültek. De
sohasem nézte a maga hasznát, a maga javát. Rengete-
get dolgozott a közegyházért irodalmilag. Az öreg Gra-
dual, a Præconium Evangélium két hatalmas tómusa, a
vastag Titkok Titka, a Válság titkának három volumenén
kívül mennyi kézirati munkája bizonyítja, hogy tudós,
képzett és tudományát s képzettségét egyházának szentelő,
rendkívüli nagyerejű, munkás férfiú volt. A kollégium
gazdasági ügyeire ő ügyelt fel; de neki kellett gondjá-
nak lenni még az osztályok beállítására, a fegyelem meg-
tartására, még a szökevény deákok kikeresésre is, mert
a gyámoltalan német professorok ilyes dolgokhoz nem
értettek. Ő kuporgatta az egyház s iskola vagyonát any-
nyira, hogy bár a Bethlen-hagyatékból csak 14.000 frtot
kapott készpénzben a kezeihez; tíz év után, — daczára
a kollégium fentartásával és fejlesztésével, a partikulák
segélyezésével, szegény eklézsiák támogatásával járó s
folyton növekedő szükségnek — 74.000 frtot hagyott
utódjára és annyi «arany és ezüst marhát», hogy szeké-
ren lehetett csak tova szállítani. Bizonyára ilyen férfiú-
tól semmi sem lehetett távolabb, mint hogy saját hatal-
mát nézve, az egyház haladásának, fejlődésének egyéni
ambitiója miatt útját állja.
Még sem kerülhette el, hogy azzal ne gyanusítsák.
Medgyesi Pál, halála után kiáltá ellene ezen vádakat,
Dialogusában kárhoztatván, hogy a presbyteres protes-
 197

tantismusnak önérdekből állotta útját. Bizonyára el-

mondta ezt Geleji életében is, sokszor és sok helyen is,
de nyomdafestékkel már csak a nagy férfiú halála után
örökíté meg vádjait. De voltak Medgyesinél kisebb em-
berek, kik a szatmárnémetii zsinat után telekürtölték
vádjaikkal az egész református világot. Ha Belgiumból
és Angliából hozták tudományukat, természetes tehát,
hogy ugyancsak odafutottak panaszra és védelemért is.
A puritánismus külföldi hívei előtt, kik a magyar ref.
egyház fejlődéséről, közjogi helyzetéről, ellenfeleivel; a
római katholicismussal, az unitárismussal szemben való
viszonyáról alig tudtak többet a semminél, a nagy püs-
pök álláspontja úgy tűnt fel, mint ha «az ő jogérzelmükre
és hátrányukra» kivánt volna lenni.*
Ezen támadások, melyeknek forrásáról bizonyára tájé-
kozást szerzett, Gelejit elkeseritették. És bár komolyan
és határozottan akarta a presbyteriumok felállítását ke-
resztülvinni, most ezen jóakarata erősen megcsappant.
Elkészítette ugyan a magyar és erdélyi régi kánonok-
ból és Zepper Vilmos belga tudós és mások egyházszer-
vezeti müveiből a hét fejezetre és száz kánonba beosztott
törvénykönyvet, de munkálatának a fejedelem nem tet-
szésével szemben való védelmében nem valami nagy erőt
fejtett ki. Ugyanis I. Rákóczy György a zsinat után még
nagyobb idegenséget érzett a presbyteriumok iránt és
nem volt hajlandó változtatásokba belemenni. Az angliai
események, a forradalom kitörése, az independensek rém-
uralma, a király fogsága, elijesztették attól a szabad egy-

*
Sárospataki füzetek 1865. 629- 32. Medgyesi Pál és Tolnai
János Utrechtben Voëtius Guisberttel leveleztek ugyan ezen tárgy-
ban. Prot. Közlöny 1894. 182. l.
198

házalkotmánytól, mely először terveztetett, mely a gyüle-

kezeteknek több szabadságot engedett volna az espere-
sekkel, püspökökkel, sőt a fejedelemmel szemben is.
Attól félt, hogy a presbyteriumok behozatala hazánkban
is independentismusra s az egyház felbomlására vezet.
A mit ő a linczi békében drága pénzen és még drágább
véren megszerzett egyházának, nem akarta elméleti ki-
sérletezők zsákmányává átengedni. — Maga az öreg
Rákóczy két ízben, Kolozsvárt 1647-ben és Gyulafehér-
várott 1648-ban, vett részt a kánonok megbirálásában,
de nem lévén azokkal megelégedve, elhalasztotta a jóvá-
hagyást.*
Az 1648. évi juniusi enyedi zsinat módosította e ká-
nonokat, hanem a fejedelem, ki hitsorsai számára a linczi
békét szerezte és egyházának belső rendtartását a szat-
márnémetii zsinaton rendezte, nem érhette meg, míg a
fejedelemsége területén lévő s egyesítendőnek szánt há-
rom terület számára az egységes szervezet elkészíttetik.
Nem érte meg a kánonok, az ágenda elkészültét. 1648
okt. 11-én meghalt. Benne a magyarországi, közelebbről
az erdélyi ref. egyháznak egyik legnagyonb férfia ve-
szett el.
Jellemében, gondolat- és érzelemvilágában, cselekede-
teiben egyaránt jellegzetes alakja volt a magyar kálvi-
nista egyháznak. Határozottan és erősen kálvinista egyé-
niség volt. A kálvini praedestinátiónak hite jellemzi min-
den cselekményét. Hitte, tudta, hogy Isten őt nagy dol-
goknak véghezvitelére választotta ki. Szerepének nagy

*
A kánonok előkészítéséről maga Geleji számol be, az
előszóban. Az I. Rákóczy György halála utáni eseményekről
Medgyesi Páltól van legtöbb adatunk. L. alább.
 199

fontosságáról teljesen meg volt győződve, és jól ismerte

azon szolgálatoknak becsét is, melyeket hazája, egyháza
érdekében teljesített. Ezen erő és saját jelentőségének
tudata azonban soha sem tette önhitté, sem elbizako-
dottá.
Mielőtt kiindult volna Sárospatakról, hogy Bethlen
dicső, de terhes örökét átvegye, nagy és nehéz küzdel-
meket folytatott önmagával. Sok veszíteni valója volt,
melyeket koczkára tett a fejedelemségért. Pedig ez a
fejedelemség még nem is volt bizonyos. De midőn meg-
győződött a felől, hogy Istennek tetsző dolgot cselekszik,
ha a protestántismus fenyegetett szent ügyének zászlaját
kezébe veszi, nem habozott tovább, hogy erős kezekkel
belekapjon az események gördülő kerekeibe és megállítsa,
ha csak egy időre is, a rekatholizátio és az alkotmány-
ellenes felségpolitika előrerohanó folyamát. Látta Beth-
len nagy sikereit és ő, ki azokban nagy szerepet vivő
személyiség volt, jól tudta, hogy az az ügy, melyért
Bethlen küzdött, nincsen biztosítva. Sőt látta, hogy pár
hónap mulva a nagy vezér kidőlte után, veszélyes ár-
mányok romlással fenyegetik az eddigi szép eredménye-
ket is.*
Trónfoglalása azt az erélyt és határozottságot mutatja,
mely saját fontosságának érzetéből kifolyólag, mint Isten
rendelésének való engedelmesség tünik szem elé. Magát
csak egyszerű eszköznek tekinté Isten kezében, kit az Úr
kiválasztott, hogy általa cselekedjék. Tudta, hogy Isten
eszközök által cselekszik. Hitte, hogy ő Istennek nagy
dolgok véghezvitelére felvett eszköze. A nagy dolgok:

*
Tört. Tár 1895. A Rákóczyak levéltárából. 140., 308. s
köv. l.
200

Isten dolgai és bár ezen nagy dolgokat Isten általa vé-

gezteti el, de azért ő mégis csak eszköz, kit Isten jónak
látott elválasztani. Elválaszthatott volna mást is, kisebbet
is, nagyobbat is és mindenképen czélját érte volna. Mert
Isten végrehajtja, a mit akar. Épen azért, mert magának
isteni missiót tulajdonított, meg volt győződve vállalatai
sikeréről is. Isten el fogja hárítani azokat az akadályo-
kat, melyek előtte állanak. És bár ezek az akadályok elég
számmal voltak, sohasem esett kétségbe a felől, hogy
mégis czélt fog érni. Az akadályok csak arra valók, hogy
készségét próbálják, hogy a kitartását megedzzék. Hogy
épen őt választotta Isten eszközéül: ez hálára kötelezi
Isten iránt és alázatosságra is. Hálára, hogy őt tartotta
méltónak, mint a ki által cselekedjék és alázatosságra,
mert nem magától éri el az eredményeket, de ő az oka
a sikertelenségnek. A bűnösség, a gyarlóság akadályoz
Isten dolgainak végzésében, míg ellenkezőleg a siker az
Isten előtti kedvességnek, az üdvösségre való elválasztás-
nak a jele.
És ugyan mi az a nagy feladat, melyre ő elhivatott?
Nem az a nagy állampolitikai czél, melyet Bethlen maga
elé tűzött, t. i. a magyar nemzeti királyság felállítása,
feltámasztása, nem a habsburgi fejedelem absolut törek-
véseinek meggátlása, nem a török kiűzése. Hanem az
Isten anyaszentegyházának, a szentek választott seregé-
nek az Antikrisztus, a nagy Babilon ellen való meg-
védelmezése, biztosítása; ezen Antikrisztus legfőbb táma
szának, a római császár hatalmának megtörése; a Krisz
tus neve káromlóinak megrontása.*
Rákóczy György egész kül- és belpolitikájában annak

*
Családi levelezés 15., 167., 174, 216., 234., 334. l.
 201

a vallásos eszmének a szolgálatában állott, hogy Isten

országa itt e földön megszilárdíttassék. Ez az istenországa
pedig nem más, mint az ő egyháza, a helvét hitvalláson
felépülő orthodoxus egyház. Nem családja hatalmát, gaz-
dagságát, nem saját becsvágyát, hiúságát szolgálja, hanem
Istennek szent ügyét.
Alig foglalta el fejedelemségét, melyért kemény küz-
delmet kellett kiállani kint és bent egyaránt, azonnal
arra gondol, hogy a Babilon uralmának megtörésében
részt vegyen. Lett volna elég dolga otthon is és mégis a
külföldi eseményekre fordítja figyelmét, hogy el ne mu-
laszsza a kedvező alkalmat, mikor Istennek s egyházá-
nak szolgálhat. Mikor békében, csendben élhetett volna,
hatalmát, vagyonát gyarapíthatta volna, magáról elfe-
ledkezve keresve-keresi az alkalmat, hogy az európai
nagy küzdelemnek, melyet az igaz hit és bálványimádás
közötti harcznak tartott mindvégig, az eldöntésébe be-
folyhasson. Egész uralkodása alatt ez volt előtte a czél
és annyi meghiúsult kisérletek után is lankadatlan buz-
galommal veszegette fel el-elejtett fonalát, míg végre tel-
jesűlt is vágya és sikeresen szolgálhatta Istennek szent
ügyét.*
Ugyanilyen szempontok érvényesülését látjuk belpoli-
kájában is. Nótapereit úgy szokták tekinteni, mint
kapzsisága és pénzvágya kifolyását. Holott sem kapzsi,
sem fukar nem volt. Két kézzel osztotta a pénzt, ha ez
által Isten országának ügyét előmozdíthatta, de soha
becstelen úton nem szerezte a vagyont abból a czélból,
hogy Isten ügyét előmozdítsa. Nótaperei mindannyian
az állam érdek, az állam java megvédésére irányultak.

*
Szilágyi S. I. Rákóczy György 216—8. l.
202

Magasabb rendeltetésének hitéből folyik azon eljárása,

hogy a fejedelmi hatalma és állama közjava ellen törek-
vőket lehetetlenné igyekezett tenni. Tévedhetett a köz-
ügyet fenyegető veszély nagyságának megitélésében, de
soha nem tévedett az igazságkiszolgáltatás szabályainak
a megtartásában. Brandenburgi Kata, Zólyomi Dávid, a
Mikesek, Székely Mózes, Erdélyi János stb.-ek ügyei az
állami érdekek legfőbb szempontjából itéltettek meg és
erőszaknak szinét az ellenök való eljárás csakis azok-
nak szemében viseli, kiknek érdekeit a megakadályozott
események előmozdították volna. A tárgyilagos itélet, ha
összeköttetésbe hozza is az esetek számát a vezető, a
kormányzó kéz keménységével, de a tények megbirálásá-
ban nem fog az események és itéletek disharmoniájára
találni.
Ismeretes, hogy kapzsiságáról, fösvénységéről oly legen-
dák vannak fenn még mai nap is egyes, történetileg kel-
lőleg nem tisztázott tényeiről, melyek más egyéb cselek-
vényeivel a legélesebb ellentétben állanak. Pedig I. Rá-
kóczy György a leghatározottabb, a legkövetkezetesebb
jellemek közé tartozik. Még nem oly régen iszonyú dol-
gokat regélt a história arról, hogy miképen forgatta ki
Bethlen dicső alkotását, a kollegiumot, a nagy alapító
által neki hagyományozott javakból. Amellett azonban
közisrneretü tény volt, hogy egyházáért, ennek tudomá-
nyos és tanügyeért egy fejedelem sem áldozott annyit,
mint épen ő. A látszólagos ellentétről csak az alaposabb
történelmi kutatás lebbentette fel a takaró leplet, mikor
kimutatta, hogy az egész sikkasztási, elprédálási história
üres mese és kellőleg nem menthető tévedésen alapszik.
Bethlen alapítványait meg nem csonkította, sőt növelte.
Magánvagyonából és a rendelkezése alatt álló állami
 203

javakból rengeteg összeget áldozott a vallás, a tudomány

és a közművelődés oltárán.
És azok a javak, melyek a nótaperek következményei
gyanánt elkoboztattak, nem a fejedelem magánkincstárát
gyarapították, hanem az állam vagyonát. Egy óriási tar-
taléktőkét teremtett meg takarékosságával, melylyel két
évi háborúnak, — nem saját hatalma vagy becsvágya,
hanem a magyar nemzet, a magyar alkotmány, a magyar
protestantismus érdekében nagy sikerrel és örök emlékű
eredménynyel folytatott háborúnak — minden költségeit
úgy tudta fedezni, hogy alattvalóit egy krajczárral sem
terhelte a rendesnél feljebb. Ha azt mondjuk, hogy az
állam javaiból, az elkobzott jószágokból magának gaz-
dálkodott, akkor nem szabadna mellőznünk azt sem,
hogy az alkotmányos és vallásszabadság érdekében foly-
tatott dicső háborúját is a maga zsebén viselte. Annyira
a maga gazdaságának az eredményén, hogy még csak
rosz pénzt sem veretett — mint Bethlen — és egész
uralkodása alatt sehol sem emelkedik e miatt csak egy
panaszos hang is.*
Belpolitikájának legkényesebb oldalát azok a tényke-
dései alkotják, a melyek a vallásügygyel állanak kapcso-
latban. Vallási tekintetben lanyha gondolkozású korunk,
mely az állami közérdekből elkövetett politikai erőszakok
előtt készségesen szemet szokott hunyni, a lelkiismereti,—
a vallásszabadságnak teljes korlátlanságot követel és min-
den ellenkező cselekményre anathemát kiált, úgy a jelen-
ben, mint a multra nézve. Pedig az öreg Rákóczyval
szemben itt is nagyon elfogult és igazságtalan a közitélet.

*
Bethlen ellen a rosz pénz miatt sok volt a panasz. Erd.
orsz. gyül. emlékek VIII. 9., 16., 23., 94—95., 112., 127. l.
204

Mert ugyan kiket bántott vallásos nézetükért? A luthe-

ránusokat, a római katholikusokat, az unitáriusokat nem.
Nem még a schismatikus oláhokat sem, nem az anabpa-
tistákat sem. Egyedül a szombatosok voltak bántalmazá-
sának és pedig kemény bántalmazásnak kitéve alatta.
A szombatosokat a kor közgondolkozása egyaránt elitélte
és mai napig az felőlük a közvélemény, hogy fellépésök,
terjedésök a visszafejlődés jellemvonásával bír és nem
volt üdvös, nem volt kivánatos. Rákóczy nem kizárólagos
állásponton állott velük szemben, mint Róma a haereti-
cusokkal. A törvény tiltotta őket, a törvény szabta meg
büntetésöket, a törvény, melyet az államnak négy bevett
vallásához tartozó rendei állapítottak meg. A római
katholikus, az evangélikus, a református, az unitárius
egyaránt megvetette, utálta a szombatosokat és kipusz-
tításukra, a keresztyén művelődés visszafejlesztésének
megakadályozására, törvényes intézkedéseket tettek. Rá-
kóczy az ország akaratának tett eleget, mikor őket tör-
vény szerint büntettette. Ezen cselekvénye tehát nem az
övé, hanem az országé.
Vallási türelmetlenségéről a felekezeti elfogultság mai
napig is csodadolgokat tud regélni. Holott türelmetlen-
sége az erős meggyőződés természetszerű, de a bölcs ön-
megtartóztatás és igaz protestáns szabadelvűség által
korlátolt érvényesítésének vágya volt csupán. Nem üldö-
zött senkit unitárius voltáért. Nem üldözött ki egy római
katholikus, vagy unitárius, vagy evangélikus papot sem
vallásáért; nem vett el egy felekezettől sem templomot
és nem térítette a maga hitére erőszakkal a jobbágyságot.
Hogy a vallásfelekezetek dogmái felett Őrködött és azok-
ban újítást nem tűrt: az tény. De az nem vallási üldözés,
hanem fejedelmi kötelesség. Így járt el saját hitfeleivel
 205

szemben is. Ez nem türelmetlenség, hanem az azon kor,

vallási érdekek által át- meg átszőtt társadalmi és állami
letének javai felett való őrködés. A XVII. század izzó
vallási harczaiban sokkal nagyobb érdekek forogtak kocz-
kán az összes protestáns egyházak részéről, semhogy
azokat egy-két, újítási viszketeg által gyötört theologus
kedvéért veszélyeztetni lehetett volna. A recepta religiók
rendszere, a törvényes korlátok között, a közszabadság-
nak legfontosabb biztosítéka is volt s a recepta religiók
rendszere az újítást kizárta. Az is igaz, hogy az ő idejé-
ben egyes felekezetek számos hívőt, több templomot, sőt
gyülekezeteket is vesztettek; de nem üldözés, nem erő-
szak útján. Ha János Zsigmond unitárius fejedelem ide-
jében «az isten igéje irtogatja vala» a háromságos tudo-
mányt, bizony «az isten igéje» ép úgy munkás volt Rá-
kóczy idejében is. Hanem a helyzetet mégis Nagy Szabó
Ferencz bölcs szavai szerint kell inkább megítélnünk:
«Mobile mutatur semper cum Principe vulgus». A refor-
mátus fejedelem a reformátusok előnyével jár, a mi
viszont ezek számának szaporodását hozta magával.
A számban megszaporodott híveknek már a törvény itélte
oda az egyházi vagyont és nem az erőszak szedte el. De
az ss bizonyos, hogy a fejedelem saját egyházának gyara-
podását igen előmozdította és legfőbb óhaja volt, hogy ez a
többieket magába olvaszsza. Azonban ez természetes do-
log, mely így volt, így lesz minden időben. Épen olyan
jelenség ez, mint a midőn a magyar állam a nemzetisé-
gek beolvasztását óhajtja, mit minden magyar polgár
óhajt kiván, csakhogy a szabadelvűek erőszak nélkül,
a soviniszták pedig akár erővel is óhajtanák keresztül-
vinni.
Talán a római katholikusoknak lehetne legtöbb, bár
206

nem is a legjogosabb, panaszuk az öreg Rákóczy ellen.

Püspököt kivántak, a jezsuiták szabad letelepedését óhaj-
tották: de ő mindkét kivánságnak ellene szegült. De itt
is az alkotmány értelmében járt és nem saját kénye-kedve
szerint. Az erdélyi alkotmány nem engedte meg sem az
«úr püspök» befogadását, sem a jezsuiták szabad garáz-
dálkodását, mivel köz- és szomorú tapasztalatok szerint
a római katholikus egyháznak ezen két intézménye a
független Erdély, az alkotmányos és lelkiismereti szabad-
ság ellenségének bizonyult. És bizonyára sajátságos volt
a kivánság is, melyet különben vallásos és politikai okok-
ból a császár is támogatott, mikor a Királyhágón túl a
protestánsok templomát sorra elszedegedték, papjait ki-
üldözték, hiveit erővel hajtották a misére. És ebben a
munkában a püspöki kar és a jezsuiták vitték a legfőbb
szerepet.
Ha a többi bevett vallásfelekezetekkel szemben a tör-
vény rideg és szigorú álláspontjára helyezkedett: saját
egyházáért annál nagyobb lelkesedéssel buzgott és ennek
támogatására úgy saját maga, mint az állam eröit is
kész volt fordítani. Mély vallásos lelkülettel bírt, melyet
egyháza egyedüli igazhitűsege felőli meggyőződése ezen
egyház javára gyümölcsözővé tett. Legkedvesebb olvas-
mánya a szentirás volt, melyet életében tizenháromszor
olvasott teljesen át; az új-testamentumot pedig harmincz-
kétszer. Szelleme véghetetlen gazdagságának bizonyítéka
ez is, mivel csakis nagy lelkek, mély gondolkozók talál-
nak a szentírásban folyton újabb igazságokat, melyekkel
lelküket táplálják. A sekélyes szellem egyszeri olvasással
is.eltelik; Az ige magyarázatának hallgatását soha el nem
mulasztotta, ha csak egészségi állapota miatt nem. Fiai-
nak adott jó tanácsai közt is gyakran ott szerepel, hogy
 207

prédikácziót hallgassanak.* Nem megszokás, nem valami

gépies eredményvárás, hanem az ige lélektápláló erejé-
ről való meggyőződés ösztönözte őt erre. Különös elő-
szeretettel forgott theologusai körében, csakhogy vallási
tárgyú társalgásukban részt vegyen s abban gyönyörköd-
jék. Szeretett részt venni a papok gyűlésein, főleg a fel-
avatandók vizsgáin s a nyilvános disputatiókban, hol a
hit igazságának vitatása forgott szőnyegen.
Tudta, hogy az egyháznak tudományra van szüksége,
azért sokat költött az iskolákra. A Bethlen-kollégium, a
kolozsvári, fogarasi, dési, vásárhelyi, udvarhelyi, szász-
városi stb. iskolák érezték jótéteményeit. A maga költsé-
gén alumnusokat taníttatott, kiket a patronátusa alatt
álló egyházak- és iskolákban alkalmazott, mert «nem sze-
retett tanult predicator és scholamester nélkül lenni».
Egyházára kiváló gondja volt élete utolsó napjaiban
is. Nemcsak hagyományaiban emlékezett meg róla, hanem
jó tanácsokkal is ellátta. Mintha lelkét lehelte volna a
papirra, oly megható melegséggel, de egyszersmind erő-
vel mondja: «Támaszom a nagyhatalmú Isten az én
holtom után is mind igaz evangeliuma, idvezítőnk hité-
nek, vallásának oltalmára, szegény elpusztult, fogyatko-
zott s elkevesedett nemzetünk szabadságának is őrizésére
olyanokat, kiknek vigyázások, serény gondviselések által,
ha szinte nagyobbra nem terjedhetne is, mind lelki-testi
szabadsága, ottan csak a mostanit őrizvén, tarthassák
meg». «Intjük az Istenre s kényszerítjük is lelkiüdvös-
ségére kegyelmeteket — egyházi tanító uraim — legyen
vigyázó, serény oktató, egymásértő, egyesek, okosak, sze-

*
Családi levelezés 85., 117. l. Medgyesi halotti beszéde R.
M. K. I. 863. sz.
208

mesék, mert félő, az első tévelygések az utolsó gyászuk

ne legyen, ha ezt nem kezdené kegyelmetek követni».*
Egész élete, minden cselekvényei megértésének a kulcsa
jelmondásában foglaltatik össze: «Non est currentis, neque
volentis, sed miserentis Dei» (Róm. 9, 16.). «Nem azé a
választás, a kinek arra akarata vagyon, sem azé, a ki fut,
hanem a könyörülő Istené.»

*
Végrendelete. Csal. levelezés 583—94. l.
 9. Politika az egyházban.

Az öreg Rákóczy György halála után idősebbik fia, az

ifjú Rákóczy György ült Erdély fejedelmi székébe.
Közel hetven esztendő óta nem volt Erdélyben ilyen
sima, izgalmak nélkül járó trónváltozás, sem biztatóbb
remények a jövőre nézve, mint most, amikor II. Rákóczy
György atyja örökébe lépett. Az ifjú fejedelmet még atyja
életében választotta meg az 1642. évi fehérvári ország-
gyűlés. Ekkor tette le a fejedelmi esküt és fogadta a ren-
dek hűségnyilatkozatát. A választást Konstantinápolyban
is jóváhagyták. Most, hogy az öreg fejedelem behunyta a
szemeit, a fiú akadály nélkül elfoglalhatta a trónt és a
török részről még atyja életében támasztott követelések
(30,000 arany portai adóhátralék) kiegyenlítése után meg-
nyerte az athnamétis. A sima trónfoglaláshoz még más
kedvező körülmények is járultak. Az öreg fejedelem egy
teljesen rendezett országot, jólétben és virágzó állapot-
ban élő nemzetet, tele kincstárt, jól felszerelt hadsereget
s várakat, rengeteg magánvagyont és biztosított békés
viszonyokat hagyott maga után. Úgy látszott, mintha
Erdélyre soha nem álmodott dicsőség, nagyfokú boldog-
ság várakoznék. Oda kivül, Magyarországon is félelem és
remény vegyes érzésével tekintettek a kincses Erdélyre
és ifjú fejedeleme jövő szerepe elé. A vallási érdekek a
a protestánsoknál bizalom, a róm. katholikusoknál aggó-
210

dás érzelmeit támasztották. De ezen vallási érdekeken

kivül még fontosabb tekintetek is Erdélyre irányozták a
a közfigyelmet. Hátha most sikerülni fog a török ural-
mának megtörése és a magyar alkotmány biztosítása?!
Így reménykedett a hős Zrinyi Miklós is; míg ugyanezen
gondolatok a habsburgi uralkodók * hagyományos családi
politikájának barátai, vezetői körében nem titkolható
nyomottságot élesztettek.
Azonban az öreg fejedelem sok minden jót hagyott
ugyan a fiára, hanem az ő körültekintő, óvatos politikája,
tapasztalatokban megvastagodott bölcsesége, minden dol-
gaiban Isten tetszését kereső benső s mély vallásossága
nem volt ott az átszármaztatott örökségben. Pedig életé-
ben gyakran jó tanácsokkal, a halál küszöbén pedig vég-
rendelete gyémántbetűivel ezeket is szerette volna örökül
hagyni a hazájáért, vallásáért s fia jövendő boldogságáért
aggódó gondos, jó apa. Hanem a fiú nagyravágyó, meg-
gondolatlan vállalatokba fogott, kalandor politikára vállal-
kozott és Isten akarata helyett a maga tetszését tartá szem
előtt, megfeledkezve atyja jelmondatáról. És ime, a nagy
jólét és nyugalom egyszerre összeomlott, az Erdély jövő,
dicső szerepéhez fűzött boldogító álmok szétfoszlottak, a
reménykedők reménysége gyászra változott s az aggódók
aggodalma vigalomra fordult. Még egy évtized sem múlt
el ... és török-tatár csordák lábai sárba tiporták a virágzó
Erdélyt. A tönkrejutott állam sohasem heverte ki többé
fejedelme vétkes könnyelműségének gyászos következmé-
nyeit. Elveszítette politikai súlyát, jelentőségét. És a mint
az eddigi erős oszlop derékban kettétörött, hamarosan

*
Lásd I. Rákóczy György életrajzát Szilágyi Sándortól Magy.
Tört. Életrajzok 1891.
 211

alázuhant mindaz, a mit eddig tartott: a magyar pro-

testantismus és a magyar nemzet szabadsága. Erdély be-
töltötte missióját. A haza fenmaradására más utak és
más eszközök váltak szükségesekké.
II. Rákóczy György uralkodásának története a magyar
nemzet és a magyar protestantismus történetében neve-
zetes fordulópontot képez. Ugyanezt mondhatjuk róla,
ha pusztán Erdély belpolitikáját és az erdélyi reformá-
tus anyaszentegyház életét tekintjük is. Az a nagyra-
vágyó és önkénykedésre hajlandó indulat, mely Erdélyt
megrontotta, már előzetesen megnyirbálta a régi erdélyi
szabadságot és megvalósította az «absolutus princepsi»
hatalmat, mely Báthory Zsigmond óta többször kisértett
ugyan az erdélyi részeken, de a kis ország szabadságsze-
retetén mindig hajótörést szenvedett. Ez a hatalom azon-
ban vele együtt eltűnt, megsemmisült. A midőn pedig
egy emberöltő mulva újból visszatért: Erdély már nem
volt szabad ország, hanem a habsburgi világbirodalom-
nak egy «koronatartománya.» Hanem a mit a fejedelmi
absolutismusra törő akarata egyházában létesített: annak
nyomai még mai napig is fenállanak. Az ő korában tör-
ténik meg az egyházi szervezet átalakítása. Az eddigi
hierarchicus szinezetü igazgatási forma átalakul. Csak-
hogy a papi kormányzást nem a demokratikus presbyteri
igazgatás váltja fel, hanem a világi uraknak döntő befo-
lyása, az egyházi tekintetek mellett, a világi politikának
érvényesülése. Az Approbata Constitutiókban van letéve
az erdélyi református egyház consistoriális szervezetének
alapja, ott teremtetett meg az a kétágú alkotmány, mely
a főconsistórium és generális szent synodus kölcsön-
viszonyában több mint kétszázadig fenállott s mely az
elnyomatás, a veszedelem napjaiban olykor enyhületet
212

és erőt, olykor veszedelmet rejtett magában; a szabadság

napjának felderülte után pedig már csak a közszellem
élénkebb lüktetésének, szabadabb mozgásának korlátozá-
sára volt alkalmas.
Az ifjú fejedelem nem kevésbbé volt hive egyházának,
mint atyja. Sőt annak érdekeit még kiméletlenebb erély-
lyel is kész volt a többi recepta religióké felé emelni.
De ez a ragaszkodás nem volt olyan bensőségteljes, mint
az öreg Rákóczy Györgynél. Az egyházban a fejedelmi
hatalom egyik támaszát látta és épen azért akart azza1
rendelkezni is és azért fojtotta el erőszakos kézzel a
puritánok és presbyteriánusok próbálkozását.
Uralkodása alatt a felekezetközi viszonyok nem sok
gondot adtak a kormánynak és a református egyháznak.
Atyja a szombatosokat annyira összetörte, az unitáriu-
sokat úgy megfélemlítette, hogy ezek mozdulni sem igen
mertek. Újabb «connumeratiók» és templomátutalások
az ő idejében nem igen fordulnak elő. Az unitáriusokkal
szemben csak Kolozsvárt lépett fel, a hol keresztülvitte
(1655 márcz. 8.), hogy a város igazgatásában a reformá-
tusok és unitáriusok egyenlő, fél-fél arányban legyenek
állandóan képviselve.* De ezen eljárásával csak a mél-
tányosság követelményeinek szerzett elégtételt, mivel
Kolozsvárt a reformátusok ekkorra már úgy megszapo-
rodtak, hogy az unitáriusokat számban felül is múlták.
Különben az unitárismust már nem volt szükség szo-
rongatni sem. Magától olvadt, apadt, mint a hó tavasz-
szal. Csak a róm. katholicismus tartott ki nagy erélylyel
a maga követelése mellett. A fejedelem nejének titkos
róm. katholikussága, melynek azonban a közéletben a

*
Jakab E. i. m. II. 699. l. Oklevéltár II. 333—7. l.
 213

legkisebb nyoma sem volt, mind merészebbé, követelőbbé

tette a jezsuiták által izgatott vezérharczosokat, míg a
cselszövők ki nem utasíttattak.
II. Rákóczy György fejedelemsége tehát igen alkalma-
tos idő lett volna a református egyházra nézve. Fény-
ben, hatalomban magasan állott a többi fölött. Anyagi
jólétben nem versenyezhetett ugyan teljesen a gazdag
evangélikus egyházzal, mely nagy fundált jövedelmeinek
birtokában szegénységről nem panaszkodhatott, de azért
e tekintetben is igen jól el volt látva. Fejedelmi adomá-
nyok, magán pátronusok segélyei gyarapították a veszé-
lyeztetett pontokon levő gyülekezeteket, míg a kisebb,
gyönge egyházközségek segélyezésére, valamint a kollé-
gium tartására egy tekintélyes alap (75,000 frt, a Geleji
gyüjtése, szaporgatása) állott a szent generális rendelke-
zésére.* Tudomány, irodalom, oktatásügy tekintetében
még az evangélikus egyház sem tarthatott lépést vele.
Azonban minden erő s tekintély mellett sem munkálkod-
hatott úgy, a mint ez kivánatos volt; erejét nem fejt-
hette ki, hogy még jobban fejlődjék, izmosodjék. Belső
bajok dúltak kebelében, melyek testvérharczot támasz-
tottak és az erőket lenyügözték. A puritánismus és pres-
byteriánismus okozta zavarokat a szatmárnémeti zsinat
nem szüntette meg, sőt az egyes részletkérdésekben tanu-
sított engedékeny s közvetítő irányával még növelte az
újítók buzgóságát. Az ifjú fejedelem magatartása is nagy
mértékben hozzájárult az ellentétek kiélesítéséhez s a
viszonyok elmérgesítéséhez.
Az ifjú Rákóczy eleinte kedvelte a főfő újítót, Tolnai
Dali Jánost. A nemzeti zsinat idejében nagyon érdeklő-

*
Bod Polikarpus 89. l. T. Tár 1890. 181—2. l.
214

dött iránta s kivánta, hogy «Isten segítse meg» és mikor

hivatalától megfosztatott, kész volt őt eltartani is, habár
ki is jelenti, hogy «ha mit in fundamentalibus velünk
egyet nem ért, annak nem consentiálok». Ezen magatar-
tása bizalmat ébresztett az újítókban, kik reménykedve
tekintettek uralkodása elé. Azonban keservesen csalódtak
benne, mert a mint a fejedelemséget kezeihez vette, már
más szempontból nézte az ügyet; felforgató irányzatot
látott abban. Különösen az nem tetszhetett neki, hogy
az újítók a kifejezett fejedelmi akarattal szemben is áll-
hatatosan megmaradtak álláspontjukon és semmi tekin-
tély kedvéért attól el nem tértek. A fejedelmi méltóság
és akarat felől táplált nézetei aztán természetesen össze-
ütközésbe jöttek az efféle makacs ellenzékieskedéssel,
melyet megtörni is óhajtott.*
Időközben más egyéb okok is merültek fel, a melyek
az ifjú fejedelmet a presbyteriánusokkal ellentétbe hoz-
ták. Nem a legfontosabb ugyan, de mindenesetre jelen-
tékeny ok volt az is, hogy mindjárt uralkodása kezdetén
a presbyteriánismus mellett kitartó öreg fejedelemasszony
és fia között, bizonyos vagyoni ügyek miatt, családi per-
patvar tört ki, a mely az addigi jó összhangot megzavar-
ván, mint egyéb más függő kérdések körül, úgy ebben is
ki élesítették az ellentéteket. Mindenik félnek meg voltak
a maga egyházi tanácsadói. Ott Medgyesi, a fejedelem-
asszony udvari papja s Tolnai János Rákóczy Zsigmond-
nak, a kedves kisebb fiúnak pártfogoltja, itt pedig Geleji
a püspök és Csulai, az udvari pap; egyik sem tudott
érvekkel győzedelmeskedni. A kire mind a két fél leg-

*
Családi lev. 361—2. l. v. ö. Révész, Figyelmező 1874.
38—41. l.
 215

inkább hallgatott volna, Bisterfeld, a fehérvári professor,

a presbyteriánusokhoz húzott ugyan lelke szerint, de
állása és az ifjú fejedelemhez fűzött reményei által a
másik oldalra is kötve volt. Csak közvetítő lehetett volna,
ha a közvetítéshez alkalmas hangulatot a két ellentétes
fél között fel lehetett volna találni.
A másik és II. Rákóczy György szemében a legfonto-
sabb ok, a puritánusok és presbyteriánusok irányzatára
nézve az angliai eseményekből vont következtetés volt.
Az öreg fejedelem még csak annyit tudott, hogy Laud
érsek vérpadon veszett, hogy az angol parlamentben és
seregében túlsulyra jutott independensek a királyt meg-
verték, majd a skótoktól pénzért megvevén, fogságban
tartják azt. Azonban az 1649. év első negyedének végén
Erdélybe elhatottak a további részletek is: miképen ve-
szett I. Károly a vérpadon az indenpendensek gyűlölete
következtében és miképen váltotta fel köztársaság a
királyságot. Ezen események a kényuralmi hajlamú s a
fejedelmi méltóság eredetéről, jelentőségéről túlságosan
is középkori fogalmakat tápláló II. Rákóczy Györgyöt
nemcsak elidegenítették a puritánoktól és presbyteriánu-
soktól, hanem egyenesen azok ellen ingerlék s elkesere-
redett ellenségévé tették. Bár a magyar- és erdélyországi
újítók távol állottak is az independismustól s ennek
politikai elveitől: ez közönyös dolog volt a fejedelem
előtt, mert ő tudta, hogy Angliában is a puritánokból és
presbyteresektől származtak az indenpendensek és hitte
a lehetőségét annak, hogy ugyanazon fa hazánkban is
ugyanolyan gyümölcsöket fog teremni. Puritán és pres-
byteriánus vagy indenpendens, az ő szemében egy volt.*

*
Gyalui Farkas: Apáczai Cseri János életrajzához. Kolozs-
vár 1892. 14—15. l.
216

Hanem azért az újítók által megindított mozgalom

mégsem volt reá hatás nélkül. Nemcsak benne, hanem
másokban is feltámadt volt már az a gondolat, hogy az
egyházat nem lehet felügyelet, ellenőrzés nélkül hagyni,
mert az eddigi egyházkormányzati szervekben, a partiális
és generális synodusokon, az ottan egyedül jogosított
papság, a maga theologiai szempontok által irányított
működésével oly dolgokat is követhet el, a melyek az egy-
ház világi tagjaira, az egyház egyetemére, sőt magára az
államra nézve is hátrányosak lehetnek. A presbyteriánu-
sok is az egyház papuralmi igazgatása ellen küzdöttek és
a presbyteriumokkal a világi elemet be akarták vinni
először a gyülekezeti, majd felsőbb fokon, a zsinati kor-
mányzatba is. Az egyháziak által végzett igazgatás ellen
felmerült aggályok és a presbyteriánus törekvésekben
foglalt amaz elv, mely a világiak súlyát emelni kivánja:
a kettő együtt teremtette meg a fejedelemnél s közvetlen
környezetében másoknál, mint Kemény János és Huszár
Péter tanácsuraknál* azt a gondolatot, hogy a folyamat-
ban levő egyházszervezési munkálatot fel kellene hasz-
nálni a világiak javára és ezeknek befolyást kellene biz-
tosítani az egyházi ügyekre.
Hogy minő formában történjék ez: annak megállapí-
tása nem volt könnyű dolog. Egyelőre csak annyi látszott
kétségtelennek, hogy a presbyteriánusok által kivánt mó-
don semmiesetre sem. A Tripartitum által vezetett ma-
gyar fej sehogy sem tudott megbarátkozni azzal a gon-
dolattal, hogy a közemberekből, jobbágyakból álló pres
byteriumnak fegyelmi joghatóság adassék a nemes, a

*
Erd. Prot. Közlöny 1877. évf. Medgyesi Pál levelei 306 9. l.
V. ö. Tört. Tár 1890. 230. l.
 217

pátronus fölött is, — hogy a kit ma úriszékén megkorbá-

csoltat, holnap az itélje őt eklézsiakövetésre. És a mellett
tapasztalták azt is, hogy a presbyteriánus papok által
követelt egyházi fegyelem igen kemény. Azok fegyelem-
mel akarták az egyházi életet megtisztítani, a vallásos
életet bensővé tenni s úgy maguk, valamint az általuk
itt-ott felállított presbyteriumok felettébb keménykedtek.
A patronusok meglepetéssel tapasztalták, hogy papjaik
nem csak lelkipásztoraik, hanem lelki zsarnokaik akarnak
lenni s a presbyteriánismus nem annyira a demokra-
tismusnak, mint inkább a papi hatalomnak kedvez. Már
1642-ben Szatmár, Ugocsa Szabolcs és Bereg vármegyék
nemessége kikelt a tiszántúli szent generális előtt az egy-
háziak túlkapásai ellen és egyesek magához a fejedelem-
hez is folyamodtak az erkölcsi téren nagy tűzzel purifikáló
papok ellen.* Így érlelődött meg aztán a gondolat, hogy
«a mennyiben más reformata ecclesiákban az ministerek
refrenálására is seculare præsbyterium vagyon», jó lenne
ilyenforma nálunk is, — de ne a paraszti rendből.
A világiak befolyásának biztosítására meg volt a jó al-
kalom a kánonos könyv készítésével. Geleji már 1647-ben
elkészült a nemzeti zsinat által reábizott nagy munká-
val, hanem az öreg fejedelem nem levén azzal megelé-
gedve, a jóváhagyás maradt s mindig hátrább maradt,
úgy hogy I. Rákóczy György meg is halt és a kánonos
könyv még sem volt rendben. Minő volt a kánonok ere-
deti fogalmazása, minő változásokon ment az keresztül,
különösen pedig mely kérdések voltak azok, a melyek-
ben Geleji nem tudta jó fejedelme tetszését eltalálni:

*
Czelder, Figyelő 1886. 147. l. Sárospataki Füzetek 1858—9.
481. l.
218

azt nem tudjuk megmondani. A munkálat az öreg feje-

delem halála után is tovább folyt, de ismételve akadá-
lyokba ütközött. Az ifjú fejedelem sem volt megelégedve
és módosításokat óhajtott. Most már kitűnik az ellentét
a fejedelem és püspök, a világi urak és a papság között.
Kétségtelen, hogy a fejedelem több jogot szeretett volna
biztosítani a világiaknak az egyházi ügyekben, mint eddig
volt, ellenben a püspök a fenálló alkotmány mellett
küzdött. Ő hajlandó lett volna a világiaknak befolyást
adni a presbyteriumok útján, csakhogy a presbyterium
meg a fejedelemnek nem tetszett.
A különböző felfogások között lehetetlenség volt min-
denkinek tetsző egyházi törvényeket létesíteni; már pedig
a fenforgó viszályok gyors eligazítást követeltek. A bete-
geskedő és nagyon meggyöngült püspök mindent elköve-
tett, csakhogy végre-valahára rendeztessék ez az ügy.
A hol lehetett, engedett a fejedelemnek, másutt az újí-
tóknak, de a lényegben ragaszkodott a százados szerve-
zethez. Engedékenységével csak annál nagyobb elégedet-
lenséget s túlzott követeléseket támasztott; de kitartásá-
val mégis győzedelmeskedett az akadályokon. A fejedelem
1649 junius 8-án jóváhagyta azokat a kánonokat, a me-
lyekben ő és tanácsurai megnyugodtak és a még függőben
levő nehány pontot a junus 12-re összehívott marosvásár-
helyi generális zsinat elé utasította. A megerősítő és utasító
nyilatkozat semmi kétséget nem hagy fenn az iránt, hogy
a fejedelem és tanácsosai által a kánonok ellen emelt
kifogások nem tisztán egyházi természetűek voltak, ha-
nem azokban főszempontul az domborodott ki, hogy a
hozandó egyházi törvények ne ellenkezzenek az országos
törvényekkel, a fejedelmi jogokkal és az országrendek
előjogaival. Nem pusztán kebli harcz folyik tehát itten
 219

az egyház belsejében — bár tényleg ez is fenforog —

hanem igen fontos közjogi kérdésekről: az egyház és
állam közötti viszony rendezéséről van szó, a mikor azon-
ban az állami közérdek, nagy mértékben össze van ke-
verve az állampolgároknak nemcsak köz-, hanem magán-
jogi jogosítványaival is.
A puritánusok, még a fejedelmi hatalomnak az egy-
házba bevitelétől sem rettentek volna vissza, csakhogy
az esperesi és a püspöki hatalmat megtörhessék. «Én
csudálom, — irja Medgyesi, mikor a fejedelem jóvá-
hagyásáról értesült — hogy a mi Klmes urunk a maga
méltóságát kiadja kezéből, hogy osztán pro libitu élhes-
sen azzal az episcopatus az ártatlanok elnyomásokban;
mely ellen, ha akarna is ő nga, nem állhat ezután, így
ezeket a cánonokat confirmálván ő nga». Azonban Gele-
jinek épen az volt a törekvése, hogy a fejedelmet, ugyan
nem személye szerint, hanem a mindenkori fejedelmet
kizárja a döntő befolyásból, nehogy ha más vallású lép
arra a trónra, a kánonoknál és a fejedelmi megerősítés-
nél fogva jogokat igényeljen a református egyház kor-
mányzatára. És neki volt igaza, nem pedig ellenfeleinek.
Ha a presbyteriumok útjára nem lehetett a világiakat az
egyházkormányzatba bevinni, mert ennek a fejedelem és
a nemesi szabadság ellentállottak: akkor nem volt szabad
a világiaknak igényelt befolyást a fejedelmi álláshoz, vagy
a fejedelem kormányához, tanácsához kötni.
A marosvásárhelyi zsinat elé utalt kérdések már szer-
tartási s az istentisztelet körébe tartozó ügyekre vonat-
koztak. Medgyesi ugyan váltig hangoztatta, hogy ezek
nem lithurgiális dolgok. «Ne adjon hitelt ö nga annak
az fogásnak, hogy ezek csak rituálék volnának, melyek-
ben szabad az ecclesiának pro placito procedálni, conclu-
220

dálni. Pápista tudomány ez, ez a sok terhes traditióknak

I fundamentumai» Csakhogy azok mégis csak rituálék vol-
tak és Medgyesi kifakadását az az álláspontja magyarázza
meg, hogy «egyáltalában minden szabványnak, akár a
szertartásra, akár egyebekre vonatkozzanak is az egyház-
ban, az isten igéjéből kell megállapíttatniok», vagyis
mindezek a kérdések, dogmaticumok, a melyekben való
változtatás, a szentirástól eltérő intézkedés olyan újítás,
mely az erdélyi törvényekben súlyos büntetés terhe alatt
tiltva van. Geleji mindezekben a kérdésekben sokkal
szabadelvűbb nézpontra helyezkedett, mint jeles ellen-
fele és a vásárhelyi zsinat is a püspök mellé csatlakozva,
döntött a még függőben maradt kérdésekben, a püspök
által beterjesztett szöveget fogadván el. Mindössze is csak
négyen, Gidófalvi János és Csaholczi János, kolozsvári,
Fogarasi Ferenez nagyenyedi lelkészek és Árkosi Benedek
gyulafehérvári rektor állottak ellen, a miért aztán, mint a
többség akaratának ellenszegülők, hivatalaikból letétettek.
A fejedelem, ki atyja temetésekor megigérte volt, hogy
a sok viszályt felszító ügyet közmegelégedésre fogja elin-
tézni, most a mikor kitűnt, hogy lehetetlen igéretet tett,
legalább mérsékelni igyekezett a vereséget szenvedett
presbyteriánusok keserűségét. Közbenjárására a letettek
visszanyerték hivatalaikat s miután aláirtak «a veszett
kánonoknak», a püspök sem sokáig vonakodott a felment-
vény megadásától. Kolozsvárt ugyan még tartott egy
ideig a zavar, mert az egyház gondnoka, Váradi Miklós,
a «politicus püspök» és az egyik lelkész, az «apostata»
Bátai György sok kellemetlenséget okoztak a presby-
teriánus Gidófalvinak és Csaholczinak.*

*
A Geleji-kánonok megerősítésére vonatkozólag l. a káno-
 221

A kánonokat tehát megállapították és századokon ke-

resztül éltis azokkal az erdélyi református anyaszentegy-
ház sőt használta a tiszántúli kerület és kisegítő gyanánt
a tiszáninneni is. Idővel teljesen elenyésztek azok a kel
lemetlenségek, a melyek létrejövetelét kisérték és Geleji
emlékezetének ezen egyik oszlopa sok időn át általános
tisztelet és közbecsülés tárgya volt. Pedig midőn meg-
állapíttatott, senki sem volt vele megelégedve. Nem maga
Geleji, kit a fejedelem önkényes hajlamai korlátoztak,
nem a puritánusok és presbyteriánusok, kiknek törek-
véseit lehetetlenné tette; nem a tiszántúliak, bár ők is
püspökösök voltak, de a kihirdetésből kizárattak; nem a
tiszáninneniek, kik a püspökös igazgatástól irtóztak s
nemsokára liszkai zsinatukon (1651 jan. 23.) a presby-
terium mellett nyilatkoztak. És végre nem volt meg-
elégedve maga a fejedelem sem, ki a kánonok végle-
ges szövegének megerősítését is csak azon feltétel alatt
igérte meg, ha Geleji az elé előszó gyanánt odafüggeszti
ama, «holmi álokoskodásokkal telt» levelét, melylyel a
vásárhelyi zsinat elé terjeszté azokat, hogy az elfogadta-
tást megkönnyítse. Mikor Geleji a kánonos könyvet a
vásárhelyi zsinat után kinyomatta, úgy a fejedelem, mint
legerősebb antipresbyteriánus tanácsosai: Kemény és Hu-
szár is kedvezőtlenül nyilatkoztak róla s «improbálák».
Alig tehet valami fényesebb tanúbizonyságot Geleji nagy
tehetségéről, mint az ő nevéről nevezett kánonos könyv,
mely oly sok különböző érdekellentét között, egyik fél

nok előszavát. Czelder, Figyelő 1886. 419—21. l. Révész, Figyel-

mező 1876. 91—2. l. Geleji a Váltság titkának harmadik volu-
menje. Előszó. Medgyesi levelei Erd. Prot. Közlöny 1877. 320. s
köv. l. Lampe-Ember i. m. 424. l. Tört. Tár 1887. 671. l. 1890.
230., 235. l. Prot közlöny 1876. 306. l.
222

tetszését sem nyerve ki, jött létre és mégis, a szenve-

délyek lecsillapodása után olyan nagy tekintélyre emel-
kedett. A nem tetszést a heves ellentétek kellőleg indo-
kolják, azonban a kánonok későbbi szerepe csakis azok
jóságában lelheti magyarázatát.
A kánonok megállapítása és fejedelmi megerősítése
után a presbyteriánusok szabad mozgása megköttetvén,
azok elhallgattak. Medgyesi is látta, hogy Erdélyben már
sikert nem remélhet, sőt aféle fenyegetőzéseket is hallott,
hogy «menjen csak Erdélyből, soha Erdélyben helye nem
leszen»: azért jobbnak találta, ha csakugyan távozik.
Meghalt nemsokára a hatalmas Geleji is (1649 decz. 12.)
és így a két erős ellenfél eltűnvén a szintérről, az erdélyi
egyházi állapotokban csend állott be. Híre járt ugyan,
hogy a presbyteriánusokat Erdélyből kiakarják túrni, de
erről valósággal szó sem volt. Nyugodtan bentmaradhat-
tak, eszméiket ápolhatták; csak a nyilvánosság elé nem
léphettek azokkal. A fejedelem környezetében az új püs-
pök, Csulai György, minden tekintetben Geleji nyomdo-
kain szeretett volna haladni, de nem birta elődje nagy
képességeit. Az a két férfiú pedig, kikre a fejedelem leg-
többet hallgatott, a presbyteres Bisterfeld és a püspökös
Kereszturi Pál, mindketten a mérsékletnek, a közvetí-
tésnek voltak emberei és ha szükségesnek látszott, be-
folyásukat inkább az ellentétek elsimítására, a szenve-
délyek lecsillapítására használták fel, semhogy a lap-
pangó tűz felgerjesztésére.
Medgyesi pedig csak most, Erdélyből távozása és Geleji
halála után, kezdette meg igazán a harczot a presbyte-
rium érdekében. Minthogy Geleji még éltében nyilatko-
zott volt, hogy «én velem, a kik valamire szándékoztanak,
semmi dolgokat nem közlötték s mit akartanak legyen
 223

és még most is mit akarjanak, ez óráig is jó szerrel nem

tudom»: azért szükségesnek látszott a presbyteriánus
eszmék tüzetesebb kifejtése. Medgyesi tehát kész szívvel
engedett Rákóczy Zsigmond felhívásának; megírta a pres-
byteriumot ismertető «Dialogus politico-ecclesiasticus»
czímű munkáját, mely 1650 elején Bártfán kinyomatva,
márczius havában már Erdélyben is ismeretes volt s az
országgyűlés alatt, mint feltünő ujdonság, közbeszéd tár-
gyát képezte.*
Ezen munkában nagy keserüséggel támad neki a szerző
a püspökös igazgatásnak és különösen Geleji emléké-
nek, a kit egyedül tesz felelőssé az Erdélyre nézve már-
törvényerőre emelkedett 100-as kánonért. Mindig csak
uralomvágyról, hatalmi törekvésekről beszél az ellenfél-
nél, melyet az előbbre valónak tartott az Isten igéjénél.
Hivatkozik a nagy püspök következetlenségére, a kánon
előbeszéde gyanánt írt okoskodásai hamisságára s az ő
bűnéül róvja fel az egyháznak, — ő szerinte - nyomo-
ruságos és elnyomatott állapotát. De azért az egyház-
alkotmány átalakítására ő sem tud határozott és biztos
utat megjelölni. Csak birálni tud, de alkotni nem. Előtte
egy hollandus minta lebegett és egy olyanforma szerve-
zetet látott volna szívesen, melyben a gyülekezeteknek
teljes szabadság adatik az önkormányzatra és közöttük
az egységet egy zsinat alkotná, a melylyel szemben azon-
ban a gyülekezetek fentartanák szabad kezüket, a vég-
zések felülbirálásának és önkénytes elfogadásának a jogát.
Gelejivel szemben még azt is felhányja, hogy ez már

*
Dialogus politico-ecclesiasticus: azaz két keresztyén em-
bereknek egymással való beszélgetések... Beszélgetések vagyon
az egyházi igazgató presbyterekről. Bártfa 1650. R. M. K. I.
831. sz. Tört. Tár 1890. 237. l.
224

1638-ban a «Præconium Evangelium» előszavában a papi

kormányzat mellett tört lándzsát.
Medgyesi Dialogusának azonban épen ellenkező hatása
lett Erdélyben, mint a mit várt az író. Bizonyára tetszett
a mű Lorántfi Zsuzsánnának, Rákóczy Zsigmondnak,
örömmel forgatta azt Bisterfeld is, hanem a fejedelem
csak békebontót látott benne. Elismerte ugyan Medgyesi-
ről, hogy egész Erdélyben nincs hozzá hasonló prédikátor
és szivesen megtartotta volna ő is maga mellett, ha «né-
melyek czivakodásától nem félt volna».1 Már pedig néki
békesség kellett, mely a fejedelmi akarat előtt való meg-
hunyászkodásban áll. Az egyházat is ilyen szempontból
vette kezelés alá. Ide Medgyesi, a ki a püspökkel, a ká-
nonokkal, sőt a fejedelemmel szemben is mert hivatkozni
az Isten igéjére, sehogy sem illett volna be.
Geleji-idejében a fejedelem és a patronusok csak véd-
és kegyuri befolyást gyakoroltak az egyházban, de annak
igazgatásába beleszólással nem birtak. De a mint a vas-
kezű püspök az örök béke honába tért, egyszerre meg-
változott a helyzet. Utódjára, Csulai Györgyre, már «nem
csak a papok adták egyről-egyig a magok értelmeket,
hanem a nemesek, urak is mindnyájan és a fejedelem is
minden különbözés nélkül.» A mult évben megerősített
90-ik kánon az ilyen közös szavazásról mit sem tud. Most
történik az először és egy új korszakot vezet be.2
Minthogy Medgyesi oda kivül tovább is tüzelt és az
öreg fejedelemasszony is nagyban buzgólkodott, hogy
Sárospatak vidékén a presbyteriumot felállítsa,3 továbbá

1
Tört. Tár 1890. 257. l.
2
Bod P. Policarpus 91. l.
3
Tört. Tár 1889. 350. l.
 225

mert a megfélemlített presbyteriánusok Erdélyben is ujra

mozogni kezdtek: II. Rákóczy György jónak látta, hogy
még keményebben lépjen fel és szorosabbra fogja a pap-
ság felett a gyeplőt. Az 1652. évben rendszeresen meg-
indult kodifikácziót használta fel erre, melyben helyet
talált annak, hogy az ujításról szóló régi törvényt saját
engedetlen hitfelei ellen is fordíthassa és hogy a világiak-
nak országos törvény által, alkotmányilag biztosítson be-
folyást az egyházi ügyekbe.
A mi az utóbb említett befolyást illeti, ettől Geleji sem
idegenkedett, — mint már említve is volt, — sőt a ká-
nonokban egyenesen utját egyengette annak. A 12-ik
kánon kimondja, hogy «ha van valami változtatandó vagy
kijavítandó a szertartásokban, azt az egyházmegyei vagy
nemzeti zsinaton az egész egyháznak, mint szintén a
fejedelemnek és a helvét hitvallást követő evang. rendek-
nek egyetemes akaratával kell létesíteni.» A 99-ik kánon
pedig egyenes igéretet foglal magában, hogy a mennyiben
a világi rend nem kifogásolta, az egyháziak hajlandók a
szentszékeken való biráskodásban «magok mellé néhány
becsületes és értelmes férfiut a polgári osztályból is fel-
venni. »
Azonban a fejedelem előtt különösen az volt fontos,
hogy a kánonok alapján csak is egyházi uton lehetett az
ujítókkal szemben eljárni és nem állott büntető rendel-
kezés az ő és a világiak szolgálatára. Az egyház ügyeibe
való befolyást is nem holmí önként fölvett presbyterek
alkalmazása által akarta elérni, hanem olyanféle kor-
mányformára gondolt, mint a németországi protestán-
soknál van, a hol a «potestas ecclesiastica» magát a
fejedelmet illeti s consistoriuma utján, ő maga gyako-
rolja. Az első bajon az Approbata Constitutiók első részé-
226

ben az első czím 3. artikulusa segített, míg a második

czélt ugyanazon rész tizedik czímének 3-ik artikulusa
készítette elő.
Az A. C. I. r. I. cz. 3. a. a vallási innovatiót, azaz a dog-
matikumokban való ujítást, hütlenség büntettének nyil-
vánítván (sub poena notæ infidelitatis), a fenforgó vitás
kérdésekre tekintettel a következőket rendeli.
«Az ecclesiai directióban és ritusokban (kormányzat és
szertartásokban) pedig reformálniok, vagy variálniok (vál-
toztatniok) az ecclésiaknak eleitől fogva szabados volt,
mely keresztyén szabadság ezután is el nem rekesztetik
és tiltatik; de úgy, a mint más keresztyén országokban
s ez mienkben is éltenek és élnek mostan is; tudniillik
hogy in minoribus (csekélyebb dolgokban) és a melyek
csak az egyházi rendeket illetik, magok az egyházi ren-
dek is concludálhatnak (végezhetnek) és consitutiókat csi-
nálhatnak; de azokat is közönséges generális gyűlésekben.
A hallgatókkal és külső rendekkel is köz, vagy azokra is
nézendő dolgokban pedig, nem különben, ha azokkal is
közérielemből, úgy mint ki-ki magok religióján levő
fő magistrátusoknak és patvonusoknak egyenlő
tetszésekből.»
Az eljárás módjára nézve megállapíttatott, hogy a kik
valamiben változást óhajtanak, terjeszszék a közzsinat
elé javaslataikat. A közzsinat azt mérlegeli és megvitatja
és azután a «vallásokon levő külső fő és utánna levő
magistratusokkal s patronusokkal communicálván (közöl-
vén), ha mind hasznosnak, mind szükségesnek ítéltetik,
közönséges megegyezett végzésből vétessék ususba (gya-
korlatba) is és ekképen in externis ritibus directioneque
ecclesiastica (külső szertartásokban és egyházi igazgatás-
ban) lehessen a reformátió avagy variátió semmiben meg
 227

nem illetvén a hitnek és vallásnak fundamentumában s

articulusiban való dolgokat, ellenben pedig a dolog nem
javaltatván, sem acceptáltatván, afféle opiniók interdic-
tumban (tiltva) legyenek». Ha valaki másképen akar ujítani,
«azon vármegyéknek vagy székeknek tisztei, azon religión
levő püspökök, vicáriusok, esperesek, dékánok, a kiknek
tudniillik inspectiójuk alatt az olyan emberek resideál-
nának (tartózkodnának) egymást tudósítván, conflu-
áljanak (gyülekezzenek egybe) mindkét rendből álló
értelmes, elég számú emberekkel» s a vádlottat megidéz-
vén, az ügyet vizsgálják meg és az illető újításra törek-
vőt, «elsőben megintessék szorgalmatosan»; ha makacsúl
megmarad szándékában, sőt saját fejétől az újítást az
egyházba is bevitte, az államügyész elé idéztessék és
hűtlenség bűntényében elmarasztaltatván, fej- és jószág-
vesztéssel büntettessék, szabadságában hagyatván, hogy
életét megváltsa. Az újítók pártfogói hasonlóképen bün-
tettessenek. A visszaesőknek másodízben kegyelem, még
«élteknek is ne adassék.» Kivételt csupán az oláhokra
tett a törvény, mint a kiknek uniója még mindig folya-
matban volt, a kiknél tehát épen a szertartások és igaz-
gatás megváltoztatása czéloztatott. Okul azonban az ada-
tik a kivételre, hogy ők csak «pro tempore» (ideiglene-
sen) szenvedtetnek usque beneplacitum principum et reg-
nicolarum, (a míg a fejedelmeknek és az országrendeknek
tetszik).
Az új törvény gyökeres változást és egyúttal valóságos
forradalmat idézett elő az egyházban. A maradandó és
épen ezért fontosabb rész, mely az egyház kormányzatába
egy új és eddig ismeretlen hatóságot, a főmagistrátusok
és patronusok gyűlését, illeszt be, kevésbbé tetszett sérel-
mesnek, mint a büntető sanctio, mely az egyházi ügyek-
228

ben vétkezőket egyházi és világi vegyes biróság büntető

hatósága alá rekeszti, világi hatóságul a rendes polgári
törvényszékeket s közigazgatási hatóságokat jelölvén ki,
és mely a büntetésben a lehető legszigorúbb rendszabá-
lyokat lépteti életbe. Az első rendelkezés anyagilag jó és
helyes is volt, sőt a jövőre nézve, némely korban, való-
ban életbe vágó fontosságú szerepet, az egyháznak védel-
met, támaszt biztosított az, midőn megvetette a nem-
sokára kialakuló főconsistorium alapjait: de alakilag
nagyon elhibázott intézkedés mégis, mert illetéktelen
kezekkel nyúl bele az egyház autonomiájába s jogot ad
az egyházzal szemben ellenséges indulatú kormányoknak
is a hasonlóra, a mi később, épen ezen az alapon csak-
ugyan meg is történt. És a mellett felesleges is volt, a
mennyiben a Geleji-féle 12-ik kánonban, tehát autonom
úton, ugyanez már kimondatott, ha nem oly szabatosan
és nem oly terjedelemben is. A Geleji-kánonnal szemben
csakis annyi előnye van tartalmilag, hogy a fejedelmet
nem említi, hanem az általa használt főmagistrátus
fogalmába a hitsorsos fejedelmet szerencsésen beolvasztja,
a más hitüt pedig kizárja. A második rendelkezés azon-
ban mélyen, belenyúl a sacrákba, holott az egyházvédjog
kellő felhasználásával is meg lehetett volna oldani a
kérdést.
Az innovátio fogalmának ilyen kibővítése egyenesen
a fejedelem saját egyháza, s ennek presbyteriánus és
puritánus tagjai ellen irányult, hogy velök szemben a
fejedelem akaratának érvényt lehessen szerezni. Mikor a
kodex-tervezetnek idevonatkozó része felolvastatott, a
presbyteriánus-párti urak megkísérelték, hogy annak tör-
vényerőre emelkedését megakadályozzák. Mintegy negy-
venen haladéktalanúl felkeresték a beteges Bisterfeldet,
 229

s kérték, hogy lépjen közbe a fejedelemnél ezen czikkek

ellen, a melyek egyaránt érintik az öreg fejedelemasszonyt,
a presbyteres papokat és világiakat, magát Bisterfeldet
is, midőn mindnyájok feje fölé a hütlenségnek, a fej- és
jószágvesztésnek Damokles kardját függesztik. A professor
maga nem mehetvén, levéllel kereste fel a fejedelmet és
az articulusok fogalmazóját s legerősebb előharczosát,
Kemény Jánost, feltárva a törvényczikkben levő követ-
kezetlenségeket, annak egyház- és vallásellenes voltát,
hivatkozva a külföldi református államokra, a helvét
hitvallásra, a fejedelemnek saját édesanyjára is. A feje-
delem azonban hajthatatlan maradt. Azt válaszolta Bis-
terfeldnek, hogy épen egyháza érdekében cselekszik, mert
hiszen ő maga is hasznos dolognak tartja a presbyteriu-
mot, de attól fél, hogy annak olyan következményei fog-
nak lenni, mint Angolországban.
Mikor Lórántfi Zsuzsánna értesült az articulusokról,
keserves szemrehányó levéllel kereste fel fiát, mint a ki
saját anyjára is tudva és szántszándékoson fő- és jószág-
vesztést mondatott ki a törvényben és kérte, hogy találja
módját a kegyetlen végzések megváltoztatásának. De a
fejedelemnek esze ágában sem volt annak megváltoztatása.
Miképen Bisterfeldet, úgy édesanyját is szép szavakkal
igyekezett megnyugtatni s egyre azt emlegette, hogy nem
áll módjában a törvény változtatása, mert az a rendek
határozata s azok akaratának az eredménye.*
Az Approbátáknak másik, egyházalkotmányilag fontos
intézkedése a kurátori intézménynek a felállítása, mely
ez alkalommal még csak a kollégiumhoz kapcsoltatott

*
Erd. orsz. gyül. emlékek XIII. 445—6. l. Családi levelezés
453., 455., 462. l.
230

ugyan, de innen hamarosan az egész egyházra átvitet-

vén, a főmagistratusok és patronusok gyűléséhez adva,
megteremtette azt a főconsistoriumot, mely közel két-
száz esztendőn keresztül, szinte absolut hatalommal
igazgatta az erdélyi református anyaszentegyházat. Benne
az egyház kormányzata, sőt egész élete a világiak kezére
volt bizva, a papságnak hátraszorításával, a mi a vallá-
sos és egyházi életnek nem vállott előnyére. De még
végzetesebb hatású volt az, hogy a világiak közül az
u. n. főmagistratusok vitték a vezérszerepet, a mi a
XVIII. századbeli kinevezési rendszer mellett, az egyházat
minden befolyásból kizárta a főkormányzók megválasz-
tásánál, ellenben a református vallású kormányhivatal-
nok által kiszolgáltatta a kormány czélzatainak is.
Az A. C. I. r. X. cz. 3. a. rendelkezése különben azt
mondja, hogy: «szükségképen pedig megkivántatik az
is, hogy azon Collegiumnak mind külső és belső állapot-
jára, mind az ecclesiai statusból, s mind pedig külső
rendekből bizonyos főinspectorok állíttassanak, kik az
orthodoxus fejedelmek után vigyázzanak a Collegiumnak
derekasb állapotjára, kiváltképen arra, micsoda renddel
és haszonnal progrediálnak a tanításban és a fogyatko-
zásokat animadvertálják egyenlő tetszésökből, köztök
történhető nagy akadályokat jó igazításba vegyenek és
tudják azt is, micsoda bonumi legyenek a Collegiumnak,
hol és kik által convertáltatnak és erogáltatnak, hogy
valami módon azok vagy ne dissipáltassanak, vagy in
profanum usum ne convertáltassanak». Rendelkezésének
megfelelően, még abban az évben ki is jelölte a fejede
lem az első főkurátorokat, Csulai Györgyöt, a püspököt,
egyházi részről és Vargyasi Dániel Jánost, a világi urak
közül. A kollégium tőkéinek kezelése ezután is a Csulai
 231

kezénél maradt ugyan, mint eddig is volt, de már meg

volt adva a lehetőség, hogy az a püspöktől elvétessék s
maga a püspök a kollégium igazgatásában háttérbe szo-
ríttassék. Geleji még maga volt a kollégium összes szel-
lemi és anyagi ügyeinek vezetője, de már későbbi utódai
annyira kirekesztettek mindenből, hogy az önérzetes
Tofeus, a fejedelem kifejezett akarata daczára is vona-
kodik be folyni ez ügyekbe, hol neki csak alárendelt
szerep jut.
A presbyteriánusoknak valóban csekély okuk volt
örvendezni hierarchikus ellenfeleik ezen megszorításán,
mivel ők maguk meg valóságos békókba verettek. A hűt-
lenség bűntette igen szigorú következményekkel járt és
nagyon meggondolatlan, vagy nagyon okos embernek
kellett annak lenni, a ki újításokra. mert vállalkozni.
A papi befolyás ellenben ha megnyirbáltatott is, de fen-
maradt alakjában, a törvény és a világiak hozzájárulása
által, olyan erős támaszt nyert, hogy annak megdöntése
még nebezebbé lett, mint eddig volt.
Különben az Approbáták kodifikácziójánál nemcsak a
reformátusok szenvedtek nagy sérelmeket, hanem a róm.
katholikusok és az evangélikusok is. Az előbbiekre nézve
megújíttattak a jezsuitákat kitiltó törvények és a fejede-
lem elhatározását sem Milley István atya okoskodása,
sem a császár követének, Somogyi Ferencz egri prépost-
nak, szép szavai s megbizó levele nem tudták megingatni.
A jezsuitákra nézve is törvénybe ment, hogy «azon szer-
zetnek követői in perpetuum kirekesztessenek és minden
javoktól priváltaknak tartassanak, és soha semmi időben
ez hazában bé ne hivattassanak, vétessenek, s ne bocsát-
tassanak semmi rendbeli emberektől: mely ellen ha vak-
merőképen béjönnének, vagy nyilván, vagy titkon lati-
232

tálnának, comperta rei veritate, ... szabadoson megfo-

gattatván, a végzésekben specificált poenával büntettes-
senek». — Az utóbbiaknak, t. i. az evangélikusoknak, nem
vallási, hanem nemzetiségi sérelmük volt, ama rendelke-
zés következtében, hogy kiki saját vallású előljáróitól
függjön. A sérelem abban állott, hogy a szász földön több
református gyülekezet és pap volt, kiket szerettek volna
a szász püspök fenhatósága alatt megtartani, ami, tekin-
tettel arra, hogy a szászvárosi és vízaknai egyház már
úgy is régen az evangélikus egyház fenhatósága alatt
állott, a többi gyülekezetek református volta pedig még
nem lett teljesen nyilvánvalóvá — sikerült is.
Az Approbata Constitutiók szentesítése után az erdélyi
református egyházban mélységes csend támadt. A presby-
teriánusok elhallgattak, mintha nem is lettek volna.
Medgyesiék vitatkozásának híre Sárospatakról eljutott
ugyan Erdélybe is, de hát ki mert volna azokra itten
visszhangot adni. Egyedül az Öreg fejedelemasszony
birtokán, Fogarason volt még szabad mozgás, a mely
egyházközség nem tartozott egyik esperesség alá sem és
a hová a fejedelem sem mert olyan erős kezekkel nyulni.
A Kolozsvárról ide menekült Csaholczi Ferencz és tiszt-
társa, Szigethi Gáspár, buzgón ápolták a presbyteriánus
eszméket, gyűjtögették a presbyteriumot igazoló adato-
kat, sőt a legújabban felmerűlt helerodoxia, az úrvacsorai
kenyér felemelése (elevatio) kérdésében is Medgyesiékkel
tartottak. De a miképen a közegyház igazgatástól távol
állottak, épen úgy nem gyakoroltak befolyást sem a köz
véleményre. A fejedelem és a püspök tekintélye elnyomott
minden ellenkező véleményt, minden heterodoxiát, úgy
hogy míg a tiszáninneni vidék teljesen lángokban állott,
a tiszántúli kerületben is Szathmári Lázár Miklós püspök
 233

a legkétségbeesettebb küzdelmeket folytatta: Erdélyben

úgyszólván a falevél sem mozdúlt; teljesen szélcsend volt.1
A kényszer-békességet azonban egy új, harczias alak-
nak a megjelenése hamarosan felzavarta. Basire Izsák
volt e férfiú, az independensek által vérpadra juttatott
I. Károly angol királynak udvari lelkésze, ki a hazája-
beli viszonyok miatt földönfutóvá lett és hosszas bolyon-
gás után Konstantinápolyba jutott, hol a galatai refor-
mátusok lelkésze gyanánt működött. Midőn Rákóczy a
portára küldött s adót vivő követe, Barcsay Ákos, által
Basire ottlétéről értesült, azonnal meghívta Erdélybe
(1654 aug. 27.) és Bisterfeld mellé professorúl szánta.2
Basire épen a fejedelemnek való ember volt a presby-
teriánusok elleni harczra. Ő jól ismerte az angol inde-
pendentismus fejlődését, annak kellős közepében nőtt
fel és áldozata is lett és most, különben is anglikán pap
lévén, teljes gyűlölettel volt iránta és forrása, a puritán-
presbyterián eszmék iránt eltelve. Mire Basire megérke-
zett, a kollégium egyetlen professora, a presbyteres Bis-
terfeld is (1655 február 15.) meghalt. A fejedelem most
Basiret állította a kollégium élére és számára olyan fize-
tést rendelt, mely még az Alstedét s Bisterfeldét is felül-
múlta és csaknem egyenlő volt azzal, melyet Katalin
idejében a három professor együtt kapott volt. Az 1000

1
Fogarasi egyh. község legrégibb protocolluma II. köteté-
ben presbyteriumra vonatkozó régi adatok e korban gyüjtet-
tek össze. Itt van az «Ultimus conflictus» czimü irat is az
úrvacsorai kenyér felemeléséről. Az 1653. évi kodifikáczióra nézve
1 Erd. orsz. gyül. emlékek XI. 27., 154—60. l. XIII. 427—70.
Simonius naplója, XV. 553—74. Milley jezsuita atya jelentése.
Tört. Tár 1889. 480. l.
2
Szilágyi S. II. Rákóczy György 117. Tört. Tár 1886. 204. l.
1888. 509., 667. l. 1889. 491. l. s köv.
234

imperialis tallér mintegy kárpótlás akart lenni a stan-

hopei fizetésért s a durhami præbendáért, és talán lekö-
telezés is a magyar puritánusok elleni harczra.1
Basiret nem is kellett sokáig biztatni: magától is
kész volt szembe szállani a forradalmároknak tartott
ellenfelekkel, kiknek elvtársaitól otthon annyit szenve-
dett. Szinte égett a vágytól, hogy «az independens és
presbyteriánus tanok ellen, melyek Angliából szivárog-
tak ide át, az episcopálisok védelmére» szót emelhessen.
Alig néhány havi itt tartózkodása után, 1655 szept. 21-én,
«az universitásban, a fejedelem jelenlétében egy ora-
tiócskát mondván, abban az independensek ellen kemé-
nyen beszéllett, azután az independensekkel összevarván
a presbyteriánusokat, azok ellen is keményen beszél-
lett.» A beszéd éle a kollégium kitünő, ifjú tanára,
Apáczai János ellen volt intézve, kiről Basire már
tudta, hogy presbyteriánus nézeteket vall és a kit
épen ezért szeretett volna helyéről kitudni. A szándék
sikerült is, mert a disputatióra kényszerített Apáczai
beszédével úgy felharagitá a fejedelmet, hogy ez kemény
szavakban tört ki ellene s állásától is megfosztotta. Így
került aztán sok hányatás után az ifjú tudós a kolozs-
vári iskola élére, melyet szép neve és nagy buzgalma
hamarosan kollégiumi rangra emelt s a gyulafehérvárinak
méltó versenytársává tett.2

1
A kollégium első professorainak fizetéséről l. a 91. lapon
levő jegyzetet. Basire conventióját l. T. Tár 1889. 493. l. A meg-
ígért 1000 tallérból 219-et a fejedelmi kincstár hordozott («du-
rante beneplacito»), 781-et pedig «a tiszteletes püspök fizetett a
fehérvári kollégium javaiból.»
2
Tört. Tár 1889. 493—4. l. Gyalui i. m. 14—5. l. Bethlen
Miklós Önéletirása I. 246—7. l. R. M. K. II. 851., 861. sz.
 235

Ezzel a fellépéssel meg volt bontva az eddig erősza-

kosan fentartott békesség. A fejedelem már nem elége-
dett meg azzal, hogy a presbyteriánusok hallgatnak, hanem
egyenesen üldözni kezdette őket. Basire irodalmi téren
is megkisérelte a lappangó presbyteriánusok kiugratását.
«Triumviratus» etc. művében Kalvin. Beza és Zanchi
Jeromos nézeteivel támogatja a püspökös igazgatást és tá-
madja a presbytereseket. A «sóval és borssal» megfűsze-
rezett választ a sárospatakiak részéről meg is kapta. —
A tiszáninneni orthodoxusok Tolnait, Medgyesit, Keres-
szegi Istvánt és Lippai Sámuelt kirekesztették az egyház-
ból, a tiszántúliak Nagyari Benedeket, Kovásznai Pétert,
Nagybányai Ferenczet, Vetési Sándort, Váralljai Lőrinczet
és Szathmári Baka Pétert letették hivatalukból. Erdélyben
pedig maga a fejedelem nyomoztatott s vallatott a pres-
byteriánusok ellen, így Marosvásárhelyt, hol az egykor
szombatos Szentmiklósi Mihályt vették gyanuba és a
nyomozás során még a városi egyes czéheket is anti-
presbyteriánus reversálisok kiadására kényszerítették.
Úgyszólván egy általános razzia indúlt meg a presby-
teriánusok ellen, kiknek védelmére hiába fordult Lorántfi
Zsuzsánna a fejedelemhez, sőt az országgyűléshez is,
mert ezek a törvényre hivatkozva elutasították maguk-
tól a közbelépést. A kereset alá vett s megbüntetett pres-
byteriánus papok csakis kemény reversális mellett helyez-
tettek vissza hivatalukba s nem egyet börtönnel is kény-
szerített az episcopálisták türelmetlensége a rever-
sálisra.*

*
Sárospataki Füzetek 1858—9. 343—66. l. 1865. 536—7. l.
Tóth Sámuel adalékok I. 29—30. l. Erd. orsz. gyül. emlékek
XI. 39., 239—40. l. Családi lev. 502., 505., 509. l. Révész, Figyel-
236

II. Rákóczy György egész magatartása, számos nyilat-

kozatai a mellett tesznek tanubizonyságot, hogy ő a
presbyteriánus mozgalmakban nem annyira egyházi,
mint inkább politikai bajt látott. Fejedelmi trónja biz-
tonságáért, hatalma fentartásáért, sőt növeléseért min-
denre kész akarata kiméletlenül tiporta össze az egyházi
ellenzéket is, mert abból independentismus származhat-
nék és ez a fejedelmi trónt megdönthetné. A vallási
szempont teljesen háttérbe vonult nála ezen kérdések
mérlegelésénél. Maga is elismerte, hogy a presbyterium
jó, sőt isteni rendelésen alapuló intézmény, csakhogy az
emberek még nincsenek reá megérve s épen azért nem
is tudnának vele élni. A püspök azt a tekintélyt képviseli
az egyházban, a melyet a fejedelem az államban. A püs-
pöki hivatal ellen intézett támadás a tekintély lerontására
törekszik és ha egyszer a tekintély az egyházban is meg-
dől: miképen tarthatná az fenn magát az államban. Bár
nem mondta, mint I. Jakab angol király, de neki is az
volt a nézete: «no Bishop, no King», ha nincs püspök,
nincs király sem. A tekintély elvének ezen hangsulyo-
zása, a hatalomnak ilyen fokozása, teljesen távol állott
a protestantismustól, melynek anyagi principiuma sze-
rint az egyedüli tekintély Isten és az ő kijelentése; —
ellentétben volt a protestáns szabadelvűséggel, mely a
fejedelmi absolutismust ugyancsak a fenti alapelvből ki-
folyólag jogosultnak nem ismerheti.
Bármennyire visszásnak tessék is: II. Rákóczy György
fejedelmi eszménye és egyházpolitikája nem református,
hanem római katholíkus alapelveken épült fel, a melye-

mező 1870. 590., 611—2. Erd. Prot. Közlöny 1876. 181. l. 1891.
56. l. Marosvásárhelyi egyh. közs. ltár.
 237

ket azonban mégis saját püspökös egyházától kölcsön-

zött. A XVI. század közepén felsarjazó jezsuita szellem
olyan erővel hatotta át az egész világot, hogy maga a
protestantismus sem vonhatta ki magát alóla. A XVII. szá-
zadbeli protestáns orthodoxia, mely az evangélikus egy-
házban a symbolumokat pápákká tette, a református
egyházat pedig a műkegyesség útvesztőjébe tévesztvén, a
szerzetesi morál felé hajtotta: a jezsuita kovász hatá-
sára vezethető vissza. Az alap-reformátorok által követelt
szabadság és szabadelvűség helyére az emberi tekintély
lenyűgző hatása lépvén: ez államot és egyházat egyaránt
megrontott. Az egész protestantismust átjáró róm. kath.
szellem hatása alól a mi egyházunk sem vonhatta ki
magát. Megcsontosodott orthodoxiája a szabadabb törek-
véseket elfojtotta és hogy ez annál inkább sikerüljön: a
fejedelem világi kardjának támogatásáért cserébe kész
volt a fejedelmi absolut törekvések uszályhordozójává
lenni. Geleji még védte egyházának szabadságát a feje-
delemmel szemben, de az egyházi s vallásos közszellem
felfrissítésére alkalmas újításokkal szemben ő is elfogult
volt s a hierarchia vizein kormányozta egyháza hajóját.
Nem magától, hanem kényszerűségből, a fejedelem aka-
rata szerint tette ezt. De már utódja alatt az egyház
egészen a politika szolgálatába állott.
Azonban ha az eseményeket nem önmagukban, össze-
függésükből kiszakítva szemléljük, ha az eszményt, a
mint az a való életben is megjelenni szokott, a környe-
zettel, melyben testet öltött, egybe vetjük és úgy méltat-
juk: lehetetlenség be nem látnunk, hogy a fejlődés
nagy folyamata, a belé adott örök törvénynél fogva, sok-
kal czéltudatosabban haladt, mintsem a mi, még idealis-
musban is törpe gondolatmenetünk szerint igazodhatott
238

volna. Az egyes koroknak és ezekben a társadalmaknak

éredniök kell, hogy egyik-másik magasztos eszme elbirá-
sára képes legyen az emberiség. A XVI. század refor-
mátorai által színre hozott nagy gondolatok és eszmé-
nyek még mai nap is csak részben váltak az emberi-
ség közkincsévé. A közbenső időben szükség volt az
orthodoxiára, az absolutismusra, szükség volt még a pro-
testantismusban is a jezsuita kovászra, hogy a vallási
szabadelvüség és türelem, — hogy az általános emberies-
ség, a maga: «szabadság, egyenlőség s testvériség» jel-
szavával csak annyira is uralomra juthassanak, mint
manapság vannak. Közelebbről pedig: a magyar állam-
s nemzeti eszme mai uralmának és jövő fejlődésének
útjában egy jelentékeny mozzanatot alkot épen II. Rá-
kóczy Györgynek az erdélyi orthodoxia ecclesia által is
támogatott absolut hatalmi törekvése, melynek keserves
következményeit a fejedelem bukása, Erdély pusztulása,
a protestantismus megtörése, a török kiüzése, a császári
absolutismus és a rekatholisatió képezik. A mi egyházunk
működésének eredményeiben maradandó volt, az nemze-
tünknek közkincse ma is; de az átmeneti jelentőségű ered-
ményeket úgy nálunk, mint minden más téren elsöpörte
az események forgataga, megemésztette az idő vasfoga,
Midőn a fejedelem hatalmának tetőpontján állt, mikor
az orthodoxia az erdélyi református egyházban teljes
diadalát ülte: mint a villámcsapás, oly hirtelenséggel
zúdult Erdélyre a nagy csapás, melyet többé soha ki nem
heverhetett. A lengyelországi hadjárat megdöntötte a feje-
delem uralmát, s véget szakítva a presbyteriánus üldö-
zéseknek is, alapjában megrázkódtatta az orthodoxiát és
enyészet szélére juttatta a magyar protestantismust s vele
a nemzeti szabadságot.
 239

Az Öreg Rákóczy Györgynek élete végén az volt a ked-

vencz eszméje, hogy kisebb és kedvesebb fia, Zsigmond,
számára a lengyel koronát megszerezze. Ezen fáradozá-
sai közben lepte meg a halál is. Munkáját özvegye vette
kezeibe és idősebb fia, a fejedelem, támogatásával igye-
kezett azt megvalósítani. II. Rákóczy György szivesebben
járt volna el ugyan a saját maga érdekében, de ezt nem
igen merte mutatni anyja előtt. Zsigmond herczegnek
1652-ben váratlanul bekövetkezett halála megnyitotta
előtte a teret és ő nem is késett élni az alkalommal.
Hiszen már 1651-ben is kész lett volna kezeit kinyujtani
a lengyel korona után. Mikor tőle a kozákok segítséget
kértek a lengyelek ellen, püspökétől és professorától,
Csulai és Bisterfeldtől véleményt is kért, hogy vajjon
bele mehet-e abba a háborúba, jogos-e az és nem isten-
telen-e? A kapott felelet, bár ingadozó, de mégis inkább
biztató volt. De Rákóczy György még ez alkalommal el-
halásztá a beavatkozást.*
De a mi mult, el nem maradt. Rákóczy folyvást készült
a lengyel trón elnyerésére, melyre magát Istentől ren-
delve és egy fontos nagy missió megvalósítása érdekében,
t. i. «a nagy Babilon» és ennek legfőbb támasza, a Habs-
burg-ház uralmának megdöntésére, Isten eszközének hitte.
A megbizatásról Drabicius Miklós, száműzött morva pap
jóslataiból értesűlt, melyeket Comenius küldözgetett
hozzá. Míg Bisterfeld olt, ezek a jóslatok a rajongástól
ment professor véleménye alapján, félre tétettek. Bister-
feld halála után az álpróféta mind több hitelt talált és
jóslatai egyre szaporábbak s kecsegtetőbbek voltak. Nem

*
Szilágyi S. II. Rákóczy György 54—72. l. U. a. II. Rákóczy
György és az európai diplomácia. Budapest, 1875. 64—73. l.
240

hitt ugyan a fejedelem feltétlenül a prófétának, kit szá-

mos jóslata is meghazudtolt, de azok világánál a len-
gyel korona utáni mohó vágya mégis tetszetős színt
öltött saját szemeiben is. Nem ugrott ugyan bele a há-
borúba Drabicius sürgetéseire, de mint mondá: «valami-
ben istenes út-mód adatik, készen találtatunk» és «rste-
nes utakon, ha mikor Isten azt megmutatja, magunk elő-
menetelének meggátlóí nem kivánunk lenni». A jósla-
tokban a sok szertelenség mellett állandóan egy volt az
alapgondolat és ez az ő jövő nagyságáról, a protestantis-
mus győzelméről beszélt. Ez volt az, a mi lelkébe telje-
sen befészkelte magát és törekvéseiben megszilárdította.
Nem vette észre, hogy az a kor, melyben még a vallás
lelkesítette az emberiséget, a nagy nemzeteket, az élet-
halálküzdelemben, rég elmult, — hogy a protestáns szö-
vetséges hatalmak is világi czélokat követnek és nem a
nagy Babilon, az Antikrisztus megrontásán fáradoznak.1
Végzetes tévedése nagyon megboszúlta magát, mikor a
viszonyok alapos ismerete nélkül, Károly Gusztáv svéd
király szövetségében mégis vállalkozott a lengyelországi
hadjáratra.

Ezerhatszáz ötvenhétben, Mikor ember jutsz ennyiben,

Rezzen világ minden részben, Mert a nagy év perczen ebben.2

Ezt jövendölte volt Szilvásujfalvi Imre, debreczeni

scholamester kalendáriumának prognosticonja 1598-ban.
És 1657 «nagy év» lett, ha nem is a világra, de Erdélyre
nézve. A nagy remények között megindult háború csúfos

1
Szilágyi S. II. Rákóczy 110, s köv. l. Drabiciusra nézve I.
Századok 1889. 745. I. Budapesti Szemle 1889. 113. l. Protestáns
Szemle. 1890. 428. l. s köv. Kvacsala értékes értekezéseit.
2
Szalárdi siralmas krónika 296. l.
 241

kudarczot vallott és nem a nagy Babilon támaszának,

Ausztriának, hanem a magyar protestantismus védbás-
tyájának, Erdélynek romlását vonta maga után. Rákóczy
seregének nagyrésze fogságba esett; ő maga futva és tit-
kon menekült hazájába. A háborút ellenző, sőt tiltó porta
Rákóczyt a fejedelemségből letetette. Ezrek és ezrek sín-
lődtek a kegyetlen rabságban, a kiknek kiváltására nem
volt pénz. Rákóczy letétele benső meghasonlást is hozott
az országra, mert a német és török védnökség kérdése
újból felvetődött, melyhez vallási jelszavak is csatlakoz-
tak. A püspökösök és presbyteriánusok politikai párttá
lettek s míg amazok a német segítség és Rákóczy mellett
a török ellen kardoskodtak, ezek a török kiengesztelését,
Rákóczy letételét hangoztatva, a német beavatkozás ellen
izgattak. «Paptanács is van már», írja Rákóczy 1657 de-
czember 21-én anyjának és valóban a belső meghasonlás
szításában nem kis része volt a református egyház alkot-
mányjogi két nagy pártjának.
Több mint egy évig tartott a huza-vona, hogy Rákóczy
megtartsa-e a trónt, melyről semmiképen sem akart le-
mondani, de a melyen őt a török semmi áron nem volt
hajlandó megtűrni. Rhédey rövid, nem egészen három
havi, fejedelemsége megmutatta, hogy Erdély csak úgy
kerülheti el a török boszúját, ha Rákóczytól végképen
megszabadul. A hatalomhoz görcsösen ragaszkodó feje-
delem azonban nem volt hajlandó lemondani, habár az
országrendek nagy többsége ellene fordult s maga az
öreg Csudai püspök is két ízben járt nála az ország követ-
ségében, hogy engedésre birja. Végre is a török nagy-
vezér úgy oldotta meg a dolgot, hogy Rákóczy helyébe
Barcsay Ákost tette fejedelemmé s az országra rendkívüli
sarczot rótt. Hanem a mi még ezeknél is nagyobb sze-
242

rencsétlenséget képezett: a Rákóczy makacskodásán bo-

szús nagyvezér Erdélyt szabad prédájára engedte török-
tatár s oláh hadainak.*
Kibeszélhetlen az a pusztítás, az a nyomorúság, mely
ezen hadak nyomában támadt. Egy hónap leforgása alatt
porrá és hamuvá tették a virágzó Erdélyt. Az egykor
kincses kis ország, koldus szegénynyé lett. De koldussá
maga a ref. eklézsia is. Elveszítette minden ingó vagyo-
nát, drágaságait, követeléseinek legnagyobb részét. A mi
készlete volt, az ott hamvadt el Gyulafehérvárt, vagy
pedig a tatárok vitték magukkal. A Csulai által elhelye-
zett pénzek közül egy rész az adós halála, más annak
koldusbotra jutása, a többi pedig a bizonyító iratok pusz-
tulása miatt veszett oda. Még nagyobb szerencsétlenség
érte a kollégiumot, melynek épülete a lángok martaléka
lett, gyönyörű bibliothékája a füstölgő romok között ham-
vadt el, elárvult ifjusága pedig futva keresett oltalmat
Kolozsvár erős falai megett.
A pusztító hadak elvonulása után nem volt idő a ro-
mok felépítésére. A belháború tovább tartott. Rákóczy
azt óhajtotta, hogy Barcsay, kit az ő családja emelt fel a
homályból, csak czímleges fejedelem legyen a török ha-
ragjának kiengeszteléseig, azután pedig adja vissza neki
a fejedelemséget. Erre azonban Barcsay semmi hajlan-
dóságot nem érzett és a pártján levő Rákóczy-ellenes urak
is kitartásra biztatták. Hogy magát trónján annál inkább
megszilárdíthassa, ismervén a papság nagy részének a
Rákóczy-házhoz való ragaszkodását, a marosvásárhelyi
országgyűlésen, mely őt fejedelemségébe beiktatta (1658
nov. 6.), azt a végzést hozatta, hogy «akármelyik valláson

*
Családi lev. 531—2. l. Erd. orsz. gyül. adatok XI. 281., 408. l.
 243

levő papok is közönséges országunk uniójára, fejedelmünk

és hazánk hűségére megesküdni tartozzanak az articu-
lusban megírt büntetés alatt, vármegyék és székekbeli
tisztek előtt tizenötöd napra». Egyben az ország nagy
szükségére tekintettel az is elhatároztatott, hogy a hadi
sarcz előteremtése czéljából, a papság is adó alá vettes-
sék s «a magyar és oláh papok, mint az egyházi nemes-
ség, annyit adjon, seorsim flor 2» (IV. és III. art.)
A hűségi eskünek (homagium) megkövetelése és az a
mód, melyen azt le kellett tenni, épen oly mélyen sér-
tette a papságot, mint az országgyűlésen elhangzott
indokolás, mely a törvény mellett azzal érvelt, hogy «a
papok olyanok, mint a rosz életű fehér személyek». Az
adót szivesen megfizették az inségbe jutott haza oltárára,
hanem a hűségesküt, a mit eddig paptól soha egyetlen
egy fejedelem sem követelt és a melyet szabadságaik
ellenére a világi hatóság kezébe kellett volna letenni,
kereken megtagadták. A tiszántúli és erdélyi generális
zsinatok egyhangulag ellene nyilatkoztak a törvénynek,
mely az egyházi rend kiváltságait oly mélyen sértette.
Rákóczy György, ki értesült az új törvényről, ellentállásra
izgatta a papságot. «A töröknek nincs arra gondja
mondá, hogy esküsznek-e a papok, hanem hogy fizes-
senek.»
A hűségeskü kérdése hamarosan pártkérdéssé lett.
A presbyteriánusok hajlandók voltak esküdni, de a püs-
pökösök nem és mert a gyűlésekben az utóbbiak voltak
többségben, az egyházi hatóságok mind ellene nyilatkoz-
tak az eskünek; a mit Barcsay azzal torolt meg, hogy a
presbyteriánusokat nyiltan védelmébe fogadta. Az egy-
házi rend kiváltságainak bántalmazása Csulait is Bar-
csay ellenségévé tette, habár különben rokona s nem
244

sokkal előbb párthíve volt is. Barcsayhoz intézett levelé-

ben (1658 decz. 16.) emlékezteti ezt a Rákóczy iránti
hűségesküjére, a török szándékára, ki Rákóczy letétele
után elveszi az országot és nem tűr több fejedelmet.
Persze ő sem sok sikert ért Barcsayval szemben. Azzal
gyanusították, hogy meg van vesztegetve és gúnyosan
mondogatták, hogy ez előtt másképen beszélt s bizonyára
most «ezüst puskával lőtték meg».1
A két papi párt a két fejedelem között megoszolva, a
legnagyobb szenvedélylyel elegyedett bele a napi politi-
kába. A fejedelmek környezetében élő tollforgatók között
keserű polémia tört ki, melybe még a fejedelmek is bele-
avatkoztak. Várallyai Lőrincz a Rákóczy papja, Barcsay-
nak a papjával, Csengerivel kezdett vitát, melynek foly-
tatását maga Rákóczy vette át. Majd midőn Bethlen János
«Innocentia Transylvaniæ» czímű röpiratában az Erdélyt
ért minden bajokért Rákóczyt tette felelőssé, ennek vé-
delmére Basire adott ki egy ellenröpiratot «Vindiciae»
honoris Hungarici» czímen. A Barcsay körében levő
presbyteriánus papok még a gyász és szomorúság ezen
napjaiban is ráérnek rituális dolgokkal foglalkozni és
egyházalkotmányi kérdéseket feszegetni. Ellenfeleiknek
boszantására leteszik a nagy graduál használatát, fel-
hagynak a passiók s lamentatiók éneklésével és ezeket a
szent Dávid zsoltáraival cserélik fel. Barcsay és pártfelei
pedig szívesen veszik az újításokat, hogy papjaikat annál
inkább buzdítsák.2

1
Erd. orsz. gyül. emlékek XII. 89., 101., 284. l. Révész,
Figyelmező 1872. 476. l. Kraus krónikája I. 374. l. Barcsai Ákos
Matkó Istvánt a homágium megtagadása miatt börtönre is vet-
tette. Bod Athenas 322. l.
2
Sárospataki Füzetek 1866. 302. l. s köv. T. Tár 1888. 509.,
 245

A homágium kérdésében a Bákóczyra támaszkodó pap-

ság sehogy sem volt hajlandó engedni. A partiumbeliek,
Tofeus Mihály és Tarczali Péter követeik által, a szász-
sebesi országgyülésre (1659 máj. 34.) bejelentették, hogy
az adót ugyan megfizetik, de a hűségesküt letenni nem
hajlandók. Az erdélyiek azonban engedékenyebbek vol-
tak és készeknek nyilatkoztak a homágium letételére, ha
Barcsay fejedelem is elfogadja azon feltételeket, a me-
lyeket a szent generális az egyház és egyháziak kivált-
ságainak megóvása végett összeírt és írásban is beter-
jesztett. Csak mikor kivánságaikra kielégítő választ kaptak,
akkor tették aztán le a homágiumot az általuk válasz-
tott formulának az aláírásával, a mi egyházmegyénként
az esperesek és nem a külső tisztek előtt ment végbe.*
A két fejedelem és a két papi párt között folyó áldat-
lan küzdelmek ezen napjaiban, mint borus égen a tün-
döklő szivárvány, úgy tűnik fel egy nemes férfiúnak, az
ifjú tudós Apáczainak a fellépése, ki felhasználva Barcsay
fejedelemnek a presbyteriánusok iránt tanusított barát-
ságát, benyujtja hozzá «De instituenda Academia» czímű
tervezetét «a magyar nemzetben immár elvégtére egy
akadémia felállításának módja és formájáról». Az ideá-
lis tudós, ki szívvel lélekkel csügg a hazai tanügy fel-
virágoztatásán, míg mások czivakodnak, epébe mártott
tollal egymást bántalmazzák, míg kívül fegyverzörgés és
haláljaj hallatszik, ő a maga kedvencz eszméjével, nem-
zete közművelődésének emelésével foglalkozik. Magyar

667. l. s köv. Könyvszemle 1883. 258. l. R. M. K. II. 929. sz.

Kereszturi Demeter naplója. Archiv XIX. 275. s köv. l.
*
Erd. orsz. gyül. emlékek XII. 284. l. «Conditiones super
homagio praestando a generali synodo Celsissimo Principi missae».
Az udvarhelyi e. m. ltárában I. 31—2. l.
246

egyetem, tudomány-egyetem: ez lelkének vezérlő csillaga

Ezért akarja erősíteni a kolozsvári, most már egyetlen
kollégiumot, ezért keresi fel könyörgő leveleivel Lorántfi
Zsuzsánnát és az öreg fejedelemasszony fiának ellenfelét
Barcsay Ákost, kik különben mindketten elvtársai, pres-
byteriánusok, hogy a kolozsvári iskolát segélyezzék. És
kérése nem is maradt eredmény nélkül. Lorántfi Zsu-
zsánna 1000 forintnyi alapítványa és Barcsay Ákos fé-
nyes adománya, az évi 1600 forintot kitevő «cameraticum
benificium» lett fáradságának jutalma. Akadémiai terve-
zetének a tovább munkálásában azonban már nem halad-
hatott. Nagyratörő lelke itt hagyta a szenvedések és
kicsinyességek hazáját. Az 1659. év utolsó napján meg-
tért oda, a kitől vétetett.*
A presbyterianismusnak legeszményibb előharczosa
után pár hó mulva halt el ugyanez iránynak legnemesebb
pártfogója, a magyar protestántismusnak legjelesebb női
alakja, az öreg fejedelemasszony, Lorántfi Zsuzsánna is
(megh. 1660 april). Nem volt nő, ki a magyar protestan-
tismusért negyedfélszáz év alatt annyit tett, a ki a magyar
közművelődés oltárára hazánk egész történetében any-
nyit áldozott volna, mint ő. Neve nem csak a református
egyháznak, hanem a magyar nemzet történetének évlap-
jaira is ércznél maradandóbb, gyémántnál tündöklőbb
betűkkel van felírva. A minden időkbeli magyar nők pél-
dányképe, kit egyesek meg közelíthettek, de túl nem szár-

*
Apáczai akadémia állítási tervét l. Hegedüs István Apáczai
Cseri János pædagogiai munkái Budapest 1899. 146. s köv. l.
Az Apáczaira vonatkozó irodalom legteljesebb összeállitása Stromp
Lászlótól az «Apáczai Cseri János, mint paedagogus» czimü mű
145—8. l. Lorántfi Zsuzsánna alapítványáról, melyet Apáczai
kérelmére tett: Erd. Prot. Közlöny 1875. 39—40. l.
 247

nyalt soha senki. Eszményi magyar nő. Nem a Rozgonyi

Czeczille, az egri asszonyok, a Zrinyi Ilona fajtájából,
hanem olyan, kinek nincs méltó előzője, alig méltó köve-
tője, a ki maga az eszmény. Magyar nő: Zsuzsánna tisz-
taságával, Anna buzgóságával, Miriám bölcseségével, Lidia
jótékonyságával, a kinek nevéhez nem csak fogyatékos-
ság, de árnyék sem fér, a kit soha más, mint a feleke-
zeti elfogultság, illetlen szóval nem illetett. Férje, az öreg
Rákóczy György oldalán, azzal egyenlő buzgósággal, lel-
kesedéssel csüggött az egyház felvirágozásán. Áldozatkész-
sége szinte kifogyhatatlan. A sárospataki főiskola, mint
családi birtokának dísze, képezte legfőbbképen gondos-
kodása tárgyát és férje halála után ide vonulván vissza,
úgy szólván csak ennek a jeles tanintézetnek élt. De
azért az ő jótékonyságából jutottak másfelé is, nem csak
morzsák, hanem tekintélyes adományok, alapítványok.
Anyai gondossággal dajkálta az egyházakat és iskolákat
Erdélyben, a partiumban s a nagy Magyarországban
egyaránt. Adományai emlékét nem őrizhették meg a Liber
Regiusok, a konventek «káptalanjai»: csak missilis ter-
mészetű iratokban, rövid levelekben maradt fenn azok-
nak emlékezete. Hányat elpusztított közülök az idő és
hányat elfelejtett a kegyelet. De sárospataki iskolája
örökre hirdetni fogja nevét. A kolozsvári kollégium is
nem egy adományával dicsekedhetik. A fogarasi egyház
és iskola, melynek közel 30 esztendőn keresztül szintén
főpatronája volt, az ő korában élte virágkorát. Ifjakat
taníttatott, papokat, mestereket gyámolított, egyházakat,
iskolákat segélyezett. Mæcenas volt a szó legigazibb értel-
mében, kinek irodalmunk is oly sokat köszönhet a párt-
fogolás révén. Nevét még a vallási ellenfél is tisztelettel
emlegette. Sőt eljutott híre Rómába is, hol a «szentlélek
248

származásáról» szóló írását «tudós emberek megdicsérték

és csudálták szép okosságát.» A nagy asszonynak végren-
delete* mutatja, hogy a minő élete, olyan volt halála is:
Istenben való bizalommal s keresztyén szeretettel teljes.
Rákóczy György, kit Erdély rendei 1659 szept. 27-én
immár harmadizben választottak meg fejedelmüknek, hi-
hetetlen erőfeszítéseket tett a trón megtartására. A részek
mindvégig kitartottak mellette és Erdélyben is tekinté-
lyes pártja volt állandóan. De hiába! A török is mindent
megtett, hogy őt a trónból kitudja és az ő hatalma nagyobb
volt, mint a Rákóczyé. Újabb és újabb török seregek tör-
tek ellene, és melyeknek támadását mindig csak az ország
keserülte meg. Végre a fenesi döntő ütközet véget vetett
küzdelmeinek. Az itt kapott súlyos sebével még Váradra
menekülhetett, de 1660 jun. 7-én abba belehalt.
A győztes török ismét csak dúlt és rabolt. A Rákóczy-
pártiaknak menekülniök kellett előle, a merre csak lát-
hattak. Menekült a ref. egyház öreg püspöke is Magyar-
ország felé, a hol ismeretlen helyen, nem tudni mikor,
számkivetésben hunyt el. Szegény fejére a nyomorusá-
gok és szenvedések mellett még egy gyalázatos vád is
hullott, mely alól még máig sem tisztázta kellőleg az
utókor, sőt meggondolatlanul újból ismételik, t. i. hogy
az egyház pénzeit magához véve, azokkal megszökött
volna. A mende-monda forrására a kor szenvedélyes
pártküzdelmeiben könnyű rátalálni, de azt nehéz mégis
megérteni, hogy mikor számadásai halála után pár évvel
átvizsgáltattak és teljesen rendben találtattak, miképen

* Lorántfi Zsuzsánna életrajzát l. Szilágyi Sándortól M.

Tud. Akad. Évkönyv XIII. 9. Budapest 1872. Végrendeletét a
Családi lev. 594—605. l.
 249

tarthatta magát mégis a gyalázatos vád. Ha az egyház

veszteségeket szenvedett ebben az időben, bizonyára nem
miatta, de a nagy nemzeti szerencsétlenség miatt szen-
vedte.*
Az utolsó nagy csapás Várad elfoglalásával érte Er-
délyt, midőn a török az országnak ezt a kulcsát, 44 napi
ostrom után, aug. 27-én elfoglalta. Az itteni virágzó re-
formátus egyház, a részek legfontosabb gyülekezete el-
vesztette jelentőségét, a mint a meghódolás bekövetke-
zett. Az egyház őrállói, a mit menteni lehetett, igyekeztek
megmenteni. A várfeladási feltételek közzé befoglalták a
Szenczi Kertész Ábrahám által nyomtatott s csak félig
kész biblia példányainak szabad elszállítását is. De Várad
eleste a tulajdonképeni erdélyi ref. anyaszentegyházra is
nagy csapásokat mért. Váraddal török kézbe került Er-
délynek a Szamosig terjedő része, mint hódoltság. A Sza-
mos folyó és a Meszes s a Királyhágó között elterülő virágzó
egyházközségek, melyek a kolozskalotai és dési egyház-
megyéhez tartoztak, nagy részben tönkre mentek. Ekkor
pusztult ki innen egyes vidékekről a magyarság is és pedig
annyira, hogy egyes falvak s gyülekezetek csak a XVIII.
század derekán, mások pedig még mai napig sem jöt-
tek magukhoz; elvesztek a nemzetre s a ref. egyházra
nézve. Az egyház szolgái elpusztultak, ki fogságban, ki
fegyver által veszett.
És a pártviszály sem a politikai, sem az egyházi téren
nem szűnt meg még ekkor sem. A presbyteres papok,
Barcsay oltalma alatt, át akarták alakítani a főpásztor

*
Csulai számadásairól l. Prot. Közlöny 1886. 413. l. V. ö. T.
Tár 1890. 181 -84. l. A fenmaradt okmányokból bizonyos, hogy
Csulai maradékai az elveszett pénzek megtérítésére köteleztet-
tek és ennek, némi leengedés mellett, eleget is tettek.
250

nélkül maradt nyájat. Basire emlékirata szerint Barcsay

beleegyezett abba, hogy a püspökség eltöröltessék, a pres-
byteriumok felállíttassanak. Csak kevesen maradtak meg
püspökösöknek. Kevés emlék áll ugyan ezen adat támo-
gatására, de a lényegben mégis hitelt adhatunk neki.
Az l661. évi marosvásárhelyi generális zsinat határo-
zatai bizonyítják, hogy az Erdélyből elpárolgott profes-
sor tudósítása a tényeknek megfelelő. Csak a partiumi
papsággal nem bírt Barcsay, mert az még Rákóczy halála
után is Rákóczy-párti volt. A kraszna-középszolnoki es-
peres, midőn a Szathmár birtokába jutott Barcsay fel-
hívta az egyházmegyét, hogy gyüljenek hozzá, mert az
eklézsia fogyatkozásairól akar velök tanácskozni, félre-
tette a meghívót eme megjegyzéssel: «Barcsay Ákos szi-
nyes-kegyes affectusa (hogy már) az ekklezsíához». És nem
is mentek el a meghivásra.*
Barcsay Ákost Kemény János váltván fel a fejedelem-
ségben, benne oly egyén lépett a trónra, ki annak idejé-
ben a Geleji-kánonok s az Approbáták vallásügyi czikkei
megalkotásánál elsőrangú szerepet vitt. Tőle tehát, ki
politikai tekintetben is a II. Rákóczy György örökébe
lépett, nem lehetett mást várni, mint hogy az egyházat
a régi alapokra visszavezeti. Ingatag trónjának is nagyobb
támaszát látta a régi rendszerben, me]y az ő eddigi állás-
pontjának is megfelelt. A mint tehát a szászrégeni or-
szággyűlésen (1661 jan. 3.) a fejedelemségre beiktattatott,

*
Barcsay környezetében csupa presbyteres lelkészeket talá-
lunk. Itt van Csengeri, Csaholczi János, Fogarasi Ferencz,
Vásárhelyi Péter stb. Erd. orsz. gyül. emlékek XII. 75., 85., 89.,
342., 348. Archiv XIX. 275. l. s köv. A püspökös igazgatás el-
törléséről szól Basire T. Tár 1889. 496. l. Ugyanezt bizonyítják
az alábbi adatok is.
 251

a Barcsay kezdeményezésének megfelelően, de most már

a Barcsay-párti papok miatt, a homágiumot ő is meg-
követelte az egyháziaktól. A homágium letétele s egy-
szersmind püspökválasztás czéljából a református egyház
generális synodusának az összehivásáról is gondoskodott,
a mely 1661 aprilis elején csakugyan össze is ült Maros-
vásárhelyen.*
A marosvásárhelyi szent generálisnak mindenekelőtt
az egyház régi alkotmányát kellett helyre állítani s e
végre «a fejedelem megegyezéséből» mindenekelőtt azt ha-
tározta, hogy «a püspöki igazgatás az Erdélyi Reformáta
ekklézsiákban továbbra is megtartassék» (1); majd ehhez
még hozzáfűzte, hogy «a presbyteriánismusból szárma-
zott egyenetlenség eltöröltessék és légyen egyformán az
Ekklézsiai igazgatás, csakhogy nem mások elnyomatta-
tásokkal, megfojtatásokkal és gyalázatjokkal».* Ugyan-
csak az egyház-alkotmányra vonatkozik a következő ha-
tározat is, hogy «a Kollegyiom javainak gondviselésére
Gondviselők rendeltessenek s úgy az Ekklesiákéra is, a
kik a Generális Synodusnak Esztendőnként számot adja-
nak» (2). Intézkedik még a zsinat az egyháziak illendő
köntöséről s hogy a «a Fejérvári Kollegyiom jószágaiból
fordíttassák holmi a Kolozsvári Kollegyiomban tanuló
Deákok tartásokra, minthogy ott felesen volnának s a
Fejérváriak is, a kik megmaradtak, oda vonták el ma-
gokat». Ilyen előzmények után választatott meg Csulai
utódjául Veresmarti Gáspár kolozsvári lelkész, ki a ho-
mágium letételére és papszentelésre, ugyancsak Maros-
vásárhelyre hítta össze a rendes közzsinatot jun. 19-re.
Kemény János mindössze csak egy évig (1661 január

*
Bod Polikarpus 95—6. l. Erd. orsz. gyül. emlékek XII. 483. l.
252

1-től 1662 január 22-ig) viselte a fejedelmi méltóságot,

de erélyessége és rendező képessége ez alatt is kitünt.
A szervezeti és kormányzati ügyek mellett, a mennyire
csak lehetett, hamarosan rendet hozott az egyház anyagi
ügyeibe is; de rövid fejedelemsége hamarosan véget ért.
A nagyszőlősi csatában életét veszté s országa és egy-
háza gondját szerencsésebb ellenfelére, a török-tette feje-
delemre, Apafy Mihályra hagyta.
Az a 13 év, mely II. Rákóczy György trónfoglalásától
Kemény János haláláig eltelt, egyházunkat kiszakította
a maga eredeti hivatásának munkaköréből és olyan térre
dobta, mely az egyházi feladatoktól teljesen távol áll.
II. Rákóczy György fejedelmi hatalmának emelésére
használta fel, majd élte végső éveiben és utódjai alatt, a
pártpolitika eszközévé sülyeclt alá az egyház. Különösen
az utolsó öt év legszomorúbb életében, mikor a pártok
megfeledkezve az egyházi férfiak tisztéről, az egyház ren-
deltetéséről, ádázan rontanak egymásnak s magának az
egyháznak az életét vetik koczkára. Tudjuk, hogy Barcsay
Ákos követei által felajánlotta a császárnak a róm. kath.
püspökség helyreállítását, csakhogy a császár őt segítse
és ne ellenfelét. Elgondolhatjuk, hogy mi lett volna az
egyháznak a sorsa, ha Barcsay soká uralkodik és ezen
ajánlat testet öltve, a róm. kath. egyház a maga hatal-
mas szervezetével Erdélyben letelepedik akkor, midőn a
ref. egyház az összes szervezeti kötelékeket széttépte s
egyes független gyülekezetekre hullott szét. Az egyenet-
lenséget, a viszályt, az egyház eltévelyedését a presbyte-
riánusoknak lehet betudni, kik a jól működő régi rendet
kiforratlan eszmék kedvéért, válságos időkben megboly-
gatták. De hogy az ellentétek oly magasra fejlődtek s az
egyház annyira a politika karjai közzé vetette magát,
 253

ezért a püspökösök s első sorban maga II. Rákóczy

György a felelős, kik ellenfeleikkel szemben semmi ki-
méletet nem ismerve, azok felett csak uralkodni akartak,
őket megnyerni nem tudták és a legmakacsabb ellent-
állásba kergették bele.
De azért az a gyászszal és keserűséggel telt öt év nem
nélkülözi a felemelőbb jelenségeket sem egyházunk éle-
tében. A református papságnak II. Rákóczy Györgyhöz
való ragaszkodása, valódi ragyogó gyöngy, a hűségnek, a
hálának drága gyöngye, melyet a fájdalom, a szenvedés
termett. A papság tudta, hogy mit köszönhet ő és mit
egyházuk a Rákóczyaknak s nem is tért arra az útra, a
melyet az országnak vezető politikusai, egy Barcsay és
Bethlen János követtek. A magyar tudományosság első-
rangú csillagának, a lángelméjű ifjú Apáczainak merész
tervezete, egyházunk erejét, szívósságát tündöklőleg bizo-
nyítja. Még a legádázabb küzdelmek közepette is tud
gondolni a közművelődéssel, a szellemi- és tudományos
érdekekkel és tud áldozni azoknak az oltárán.
Ez a hűség, ez az erő, ez a kitartás képezte az egyház
fenmaradásának egyik alapját és annak a jelenségnek
titkát, hogy a csapások és szenvedések nem tudták meg-
törni sohasem.
 10. Az utolsó orthodoxus fejedelem.

A harcz és szenvedés öt hosszú, kínos, gyászszal és

keserűségekkel telt év után valahára véget ért. A béke
napja derült a hajdan oly virágzó s most teljesen romba
döntött, mindenéből kipusztított Erdély felett. De az az
öt év, mely nyomoruságban a Básta korszakával verse-
nyez, teljesen elsöpörte Erdély hatalmát is. Mert a mi
a tatár rabságnál, török dulásnál és ezek minden gyászos
következményeinél nagyobb szerencsétlenség volt úgy
Erdélyre, mint Magyarországra s főleg a protestantis-
musra nézve: a pusztulás után nem jött Bocskay, nem
jött Bethlen, hogy a kis országot régi dicsőségébe vissza-
állítsa.
Apafy Mihály épen olyan buzgó híve volt egyházának,
mint az előző fejedelmek: a Bethlenek, Rákóczyak, Barcsay
és Kemény János. Egyháza iránti jóakarata szinte kifogy-
hatatlannak bizonyult az anyagi segélyezésekben, a melye-
ket pazar kézzel osztogatott. Igaz, hogy a megváltozott
viszonyok az egyháznak szükségeit bent és kint egyaránt
nagy mértékben fokozták s így az adakozásra is nagyobb
szükség volt. Hanem hiányzott nála az erő, a képesség,
hogy egyháza színvonalának emelésében ő maga legyen
az első munkás, mint nagy elődei. Pedig még irodalom-
 255

mal is foglalkozott és így is kivánta vallása ügyét szol-

gálni. Ő csak egy gazdag és bőkezű patronus, de a kor-
viszonyok parancsolta szükségleteket már csak eszesebb
tanácsosai és papjai támogatásával volt képes meglátni.
És azért mégis meg volt benne a hajlandóság, hogy egy-
házának ne csak patronusa, hanem egyszersmind főkor-
mányzója is legyen, hogy a consistoriális kormányformát
német mintára, mint a fejedelmi souverainitás egyik ki-
egészítő részét, rendezze be. Csupán jeles kanczellárjá-
nak, Bethlen Jánosnak, éles esze s tapintatos közbelépése
mentette meg anyaszentegyházunkat attól, hogy az egy-
házi hatalom (protestas ecclesiastica) a fejedelmi hata-
lomhoz nem kapcsoltatott.
Amint Apafy egyedül maradt a fejedelemségben és a
török oltalom alatt magát biztonságban érezte, azonnal
hozzá kezdett az egyház ügyeinek a rendezéséhez is. Az
egyháznak és — úgyszólván — magának az országnak
szeme fénye a fehérvári kollégium volt, melynek épülete
romokban hevert, ifjúsága hajléktalanul, idegenben élt.
Az egyház ezen veteményes kertjét kellett mindenekelőtt
rendbe hozni, mert az aratni való gabona sok volt, de az
arató kevés. A rabság, az öldöklés igen sok gyülekezetet
fosztott meg papjától. Veresmarti Gáspár az 1661. évi
juniusi közzsinaton negyven új lelkészt avatott deákokból,
mesterekből. De mennyire lett volna még mindig szükség!
Ezért kellett először is a kollégiumról gondoskodni.
Az első kérdés az volt, hogy hova szállítsák a Kolozs-
várt megvonult ifjuságot. Gyulafehérvárra nem lehetett,
mert az egész város egy rom és a mellett nincs is bizton-
ságban, mert a hadak útjába esik. Bethlen János azt
javasolta, hogy helyezzék ideiglenesen Nagy-Enyedre, hol
a kollégium birtokai vannak s hol, mint félreeső helyen
256

kevesebb háborgatást fog szenvedni. A fejedelem a taná-

csot megfogadva, 1662 október 6-án, a kocsárdi táborban
kelt rendeletével csakugyan Enyedet tette a kollégium
helyévé s professorául Vásárhelyi Pétert nevezte ki. Majd
gondoskodott arról is, hogy a kollégium Enyeden békes-
séggel megmaradhasson, tanárainak, tanulóinak szabad-
sága ne zavartassék. Nemsokára rá került a sor az anyagi
ügyek rendezésére is. 1663-ban, a hogyan csak lehetett,
segélyeket, patrociniumokat gyűjtöttek s a következő év-
ben, a kollégiumnak már kinevezett egyik gondnoka,
Bethlen János, mellé három más gondnok és két vagyon-
kezelő gondnok állíttatott be, a kikre volt bizva a Csulai-
féle hagyaték renclbeszedése s a felhajtható követelések
kézhez vétele.1
A kollégium mellett sor került az egyházra is. A feje-
delem egyik adománya követi a másikat. Gondoskodik a
veszélyeztetettebb gyülekezetekről, a gyengébb iskolákról,
szegényebb lelkipásztorokról. Jótékonyságát kiterjeszti
még a más vallás felekezetűekre is. Így megerősíti az
oláh papok részére Barcsay Ákos által adott fiskális
dézma és kilenczed alóli mentességet; hasonlóképen a
gyulafehérvári római katholikus egyházközség számára
járó principale beneficiumokat s azok folyósítását elren-
deli.2 Megkezdi az egyház is a maga rendes működését.

1
Vásárhelyi Pétert még Barcsay tette volt a Kolozsvárra
vonult fehérvári kollégium tanárává. Apafy tehát csak nagy-
enyedi tanárrá nevezte ki. V. ö. P. Szathmáry i. m. 76—7. l.
Páriz Pápai Ferencz «Illustris Collegii Albano-Enyediensis origo
et processuss. XVIII. századbeli másolata birtokomban. Lib.
Regius XXVII. 579. l. Erd. orsz. gyül. emlékek XIV. 98—106. l.
2
Apafy-féle beneficiumok, az 1698 évi productió szerint:
a nagy enyedi koll. tanárainak, a kolozsi mesternek s papnak
 257

Az 1664. évi enyedi zsinat a házassági perekre nézve

nagyfontosságú határozatot hoz a rabságban sinlődőkre
tekintettel, mely határozatot a segesvári országgyűlés is
elfogad és megerősít. Különös fontossága annyiban van
ennek a törvényczikknek, hogy a mit a reformátusok
közzsinata megállapított, az ország törvényénél fogva
minden felekezetre nézve kötelezővé tétetett. Ebben azon-
ban semmi sérelem sem foglaltatott a többi felekezetekre
nézve, mivel a törvény tartalmilag helyes és az akkori
viszonyoknak teljesen megfelelő volt.*
Az országgyűlések Apaffy uralkodása alatt, bár igen
nagy számmal tartatnak, aránylag keveset foglalkoznak
általános szempontból a vallásügygyel. Ünnepek meg-
szentelése, káromlási tilalom az, a mi a törvényhozás
tárgyát képezi. Interkonfessionális kérdések fordulnak
ugyan elő, de ezek közül csak a szombatosokra nézve hoza-

(nova donatio), a rákosi egyháznak, a görgényi esperesnek, a

magyar-régeni papnak, a szent-gericzei egyháznak, az ernyei,
káli, selyei, kálnoki, bölöni, kilyéni egyháznak, a s.-szt.-györgyi
mesternek, a székelykereszturi papnak, a székely-udvarhelyi
mesternek, a musnai egyháznak, a bözödi, ujfalvi, kőrispataki,
ujszékelyi, parajdi, szőkefalvi, haranglábi egyháznak, a kidei
papnak s tőöki egyháznak, az abrudbányai egyháznak. Továbbá
megemlíthetők a debreczeni kollégiumnak, a rnáramarosi, a
szegedi egyházaknak, Mártonfalvy debrecz. professornak adott
donatiói. Egyesek, magánosok kőzött ott találjuk a Liber Regiu-
sokban Csengeri, Nyiresi Bálint igeni pap, Veresmarti, Ko-
vásznai, Tiszabecsi püspökök nevét. Adományai vannak a fehér
vári páterek, a fogarasföldi s más vidéki oláh papok, a sár-
kányi luth. lelkész számára is. Lásd. Lib. Regius XXVII. és
Apafy 1665—78. évi elveszett Lib. Regiusa indexét. Kemény
József Notitia Capit. Albens. II. 52—67. l.
Révész Figyelmező 1872. 477. l. Erd. orsz. gyül. emlékek
XII. 373. l.
258

tik articulus. A többi tárgyak csak tanácskozásnak anya-

gát képezték, de nem egyszersmind törvényhozásét. A rész-
leges kérdések között a reformátusoknak egy pár sérelme
fordul elő és legnevezetesebb az, melynek következtében
a reformátusok Brassó külvárosában, az ú. n. Bolonyá-
ban, gyülekezet alapításra és templom építésre engedélyt
nyertek (1680).*
A felekezetközi kérdések tárgyalásai között legfontosabb
szerepet a római katholicismus előre törekvése, sérelmeik
hangoztatása és azok orvoslásának követelése játszik.
Erdély bukása, ott kívül Magyarországon, felbátorította a
római katholikusokat és a protestánsok ellen olyan fel-
lépésre és eljárásra indította, a mely a vallásüldözések
történetében a legborzalmasabbak közé tartozik. Az ottani
sikerek s az onnan jövő izgatások ingerelték az erdélyi
római katholikusokat is, hogy a megváltozott viszonyokat
uralmuk biztosításának előkészítésére felhasználják.
A magyarországi protestánsok helyzete egyre türhetet-
lenebbé vált. II. Rákóczy György özvegye, Báthory Zsófia,
ki férje halála után, szinlelését elvetve, nyíltan a római
katholikus egyházhoz tért vissza, az ország keleti részé-
ben, hol a terjedelmes Rákóczy birtokokon eddig a pro-
testánsok háborítlanul éltek, teljes erővel kezdi meg a
vallásüldözést. Vallásos buzgóságában férje szerencsétlen
sorsát Isten büntetésének nézte a maga hithagyásáért és
most minden erővel azon volt, hogy a hithagyás bűnét
térítői munkássággal vezekelje le. Jezsuita gyóntatói csak
megerősítették ezen hiedelmében és eljárásában. Élete
feladatául tűzte ki, hogy a mit a Rákóczyak három ember

*
Vallásügyi törvények XIV. 141., 193., 215. XV. 276., 278.
XVI. 222., 340., 615. XVII. 13., 21., 94. XVIII. 371.
 259

öltőn át építettek, mindazt ő maga egyedül rombolja

szét. És ezen feladat végrehajtásában rendkívüli erélyt
és kíméletlen következetességet tanusított egész életén
át. Előbb csak azzal kezdte, hogy a roppant Rákóczy
uradalmakban megvonta a protestáns prédikátoroktól,
mesterektől, egyházaktól, iskoláktól azokat a javadalma-
kat, melyeket férje, apósa, anyósa és ezek ősei rendeltek
volt. Majd tovább is ment, az egyháziak üldözésére, a
templomok foglalására s a jobbágyság erőszakos áttéríté-
sére. Az 1662. évi országgyűlésen ott szerepelnek már
Szatmár, Szabolcs, Bereg, Zemplén vármegyék vallásos
sérelmei, nagy rakásra halmozódva, holott onnan egy
félszázad óta vallássérelem nem került az országgyűlés
asztalára. És a panasz valamennyi Báthory Zsófia és fia
Rákóczy Ferencz nevét hangoztatta, őket okolta.
A zaklatott protestánsok hasztalanul fordultak a király-
hoz, a nádorhoz, hasztalanul az országgyűléshez is: süket
fülekre találtak. Wesselényi nádor gúnyosan mondá az
1662. évi országgyűlésen: «Nincs Bocskaytok, Bethlen
meghalt, Apafy fegyvere nyugszik». Ebben benne volt,
hogy a protestánsok, ha fegyveres erejük nincs, a tör-
vényekben mitsem bizhatnak. És ezt az ország első mél-
tósága, a törvényeknek őre, a palatinus mondotta. Vajjon
lehet-e csodálkozni, ha a protestánsok, a törvényekről
maguk is megfeledkezve, ünnepélyes óvástétel mellett
oda hagyták az országgyűlést s ezzel meghiusították a
legfontosabb hadi reformokat, melyek az ország védel-
mére szükségesek voltak. És a vallási türelmetlenség,
mely életöket és még ennél is drágább kincsöket, lelki-
ismereti szabadságukat készült elvenni, minden bajokért
őket tette felelőssé.
Apafyhoz fordultak a zaklatott hitsorsosok és elárasz-
260

tották panaszok özönével s Báthory Zsófia, «ama kegyet-

len Jezabel», ellen segítséget, támogatást kértek. A feje-
delem ír, üzen, fenyegetőzik; de mind hiába. Szavának
nem volt nyomatéka, mert annak sulyt csakis a kard
adhatott volna; már pedig teljesen igaza volt Wesselé-
nyinek, mikor azt mondá: «Apafy fegyvere nyugszik.»*
Megtörtént a szentgotthárdi csata; létre jött a gyalá-
zatos vasvári béke és elkezdték mondogatni Bécsben a
császár csehbe ojtott német tanácsosai: «ideje letépni a
forgót a kucsmákról, az arany és ezüst gombokat ólom-
mal cserélni fel s a lábakat cseh nadrágba szorítani».
A milyen sorsot szántak a német politikusok a nemzet-
nek, épen olyat készítettek elő a magyar «hazafias» püs-
pökök a protestánsoknak. És nem volt, a kiben remény-
kedhettek volna az üldözöttek, a halálra sententiázottak.
Apafy, hadviseléséhez, a porta engedélyére nem számítha-
tott; de ereje sem lett volna reá. A papirt fogyasztja hát:
levelet ír, rendeleteket ad ki és adományokkal kötözgeti
a legégetőbb sebeket.
Mialatt oda kívülről Magyarországról áthallatszik a
határokon a protestánsok keserves panasza, jajveszéke-
lése: ide bent Erdélyben elő állanak a vérszemet kapott
római katholikusok és a jezsuita páterek, meg az «uri
püspök» ellen formált törvényczikkek «absolute tollálá-
sát» követelik. Már a legnagyobb bajok idejében, 1659-ben,
fellépett volt Mikes Mihály, ki a Rákóczy ismételt meg-
választásában főfő szóvivő volt és érdemei reményében
és a fejedelem szorongatott helyzetét is felhasználva, a
római katholikus status nevében azt kivánta a maros-

*
Zsilinszky i. m. III. 228—34., 239. l. Czelder Figyelő 1879.
538., 334. s köv. l.
 261

vásárhelyi országgyűlésen (okt. 5.), hogy ők mentessenek

fel az egyházi ügyekre vonatkozó törvények alól. A több-
rendbeli vallásügyi panaszok elintézése ekkor nem levén
idő, az országgyűlés úgy a római katholikusok, valamint
a többi bevett vallások sérelmeinek az elintézését a jövőre
halasztotta és csak az iránt írt biztosító rendelkezést,
hogy a következő országgyűlésen azok a sérelmek elő
fognak vétetni. Ennek az országgyűlésnek megtartására
azonban Rákóczynak már nem volt ideje s így a sérel-
mek orvoslása is elmaradt.
Még ki sem heverte az ország szenvedéseit, midőn az
1665. évi fehérvári országgyűlésen ismét előállottak a
római katholikusok sérelmeikkel. Követeléseik most is a
régiek, az alkotmányba ütközők. Kérik, hogy lehessen
nekik püspökük, a jezsuiták bocsáttassanak be, a váro-
sokban lehessen templomuk, a páterek a nekik adott
dézmákat s egyéb javakat szabadon birhassák, papjaik a
hiveik által fizetett dézmákból ki ne zárassanak, betegek
látogatására a páterek a városokba bemehessenek s végül,
hogy «a pápista religio ellen a romlására formált articu-
lusok absolute tolláltassanak». Az ország hajlandó volt a
magános sérelmek orvoslására, a minőket a római katho-
likusok a protestánsok ellen, ezek viszont a római katho-
likusokkal szemben emeltek, de az alkotmány megvál-
toztatásába, ha csak Erdélyt fenekestől felforgatni nem
akarták, bele nem mehettek. Hiszen oda kívülről nem
uri püspökről, nem páter jezsuitákról, hanem «absolute
megállapított» jogokról, az alkotmány megtartásáról volt
szó, ezt kívánták a protestánsok ... és kergetés, üldözés,
templomfoglalások jobbágyok misére kényszerítése volt a
felelet. Erdélyben mindeme borzalmasságokról szó sem
volt. Egy-egy erőszakoskodó barát megveretése, a páterek
262

borainak a városból kitiltása, egy-egy római katholikus

ember jogos vagy jogtalan börtönbe vetése, a vallás ellen
szórt szitkok: ezek voltak az erdélyi római katholikusok
sérelmei, a minőkhöz hasonlókat közülök is követtek el
egyesek; de senki templomát el nem vették, senki pap-
ját el nem üzték, semelyik egyház javadalmát el nem
tartóztatták. S ha jogos volt a panasz: kész volt az or-
voslás is.
De azért az erdélyi pápisták, mintha Magyarországon
semmi sem történnék, folytatták követelőzéseiket. Sőt
épen azok az események, melyek ott lefolytak, biztatták
őket. Apafy hiába küldé Bécsbe a császárhoz Bánffy
Dénest, hogy magyarországi hitsorsosai számára oltalmat
kérjen, mert a császár csak annyit felelt, hogy «a vallás
ügyében úgy intézkedik, hogy hűséges alattvalói jogaik-
ban ne zavartassanak». A magyarországi bajok rendezése
helyett Erdélylyel foglalkozott inkább és azt kivánta,
hogy a fejedelem is gátolja meg a római katholikusok
üldözését, «mert nem helyes, hogy ezek üldöztetnek ott
a hol a kálvinisták, ariánusok, schismatikusok jogaikban
megtartatnak». A császár és kormánya szemében a római
katholicismus érdeke, egy levén az a császári absolut
hatalommal, volt a legfontosabb dolog. És ezt az erdélyi
római katholikus státus is jól tudta, épen azért nem
nyugodott. Az 1666. évi fogarasi országgyűlésen ismét
ott vannak kívánságaikkal, melyeket a császárnak Erdélybe
küldött követe, Kászoni Márton leleszi prépost is nagy
buzgalommal támogatott. Az ügyes, síma pap, a császár-
tól hozott kedvező hirekkel, szinte levette a rendeket
lábukról. Apafyt dicséretekkel halmozta el, az országot
pedig biztosította, hogy a császárnak legfőbb vágya Erdélyt
régi virágzó állapotára emelni s fejedelmét az ország élén
 263

megerősíteni s e végből munkálni fogja érdeküket a por-

tán is. És «mindezért a jóért a császár viszonzásul nem
kiván semmi mást, mint hogy az üldözött katholikusok
sorsán javítsanak, Monostor helyett a kolozsvári óvárbeli
templomot adják át nekik» stb. A rendek pedig országuk
java érdekében eltürték, hogy egy magyarországi főpap,
az ő országgyűlésükön, az erdélyi «üldözött katholikusok-
ról» dikciózzék, sőt hajlandók voltak engedményekre is;
midőn egyszerre csak kitűnt, hogy a Kászoni bejelentette
jóindulat merő hazugság, mert a császár konstantinápolyi
követei Erdély ügyét a portán szóba se hozták. Hogy ily
körülmények között a római katholikusok kivánságai és
Kászoni törekvése sikertelenül maradtak: az természetes.
Azonban a jogos panaszok ekkor is orvoslattak, mint ezt
az udvarhelyi egyház esete mutatja és viszont a római ka-
tholikusok erőszakosságai is megtoroltattak, a mint ez a
Jósika István által eltartott szederjesi dézma s elcsuka-
tott református prédikátor ügyében történt.
A római katholikusok azonban még ekkor sem csen-
desedtek el. A következő 1667, 1668, 1669, 1670, 1671.
évi országgyűléseken újból és újból előállanak az ő úri
püspökükkel és páter jezsuitáikkal, meg a rájuk sérelmes
articulusok absolute tollálásával. Követeléseik egyre me-
részebbek. Előbb csak a Kolozsvárra való bebocsáttatást,
majd az óvári templomot, végül a belső farkas-utczai
öreg templomot kivánják maguknak. Tudták, hogy nagy
események vannak készülőben, hogy Bécsben épen nem
valami barátságos terveket forralnak Erdély és Magyar-
ország ellen, a melyeknek a római katholikusok hasznát
fogják venni. Azzal, hogy a mi a római katholicismusnak
hasznos, a magyar nemzetre káros és vészt hozó lesz:
nem gondoltak. Inkább kell Istennek tetszeni, mint az
264

embereknek. Istennek pedig jobban tetszik egy igazhivő

római katholikus, szolga s koldus nép, mint egy virágzó
eretnekország, — így taníták ezt a püspökök és a páter
jezsuiták.*
Ezalatt Magyarországon az elégületlen nemzeti köz-
vélemény létre hozta az ú. n. Wesselényi-összeesküvést.
Tervezői, vezetői a magyar római katholikus főurak, kik
között kezdetben ott van az ország nádora, Wesselényi
Ferencz, sőt primása, Lippay György is. A főuraknak
azonban csak vagyonuk és hivataluk volt: kardot a pro-
testáns köznemességtől kellett kölcsön kérniök. Apafy-
nak és Erdélynek is jelentékeny szerepet szántak a ter-
vezők az összeesküvésben. De a protestánsokat nem lehe-
tett addig megnyerni, míg vallásszabadságukat s elfoglalt
egyházi javaik visszaadását biztosítva nem látták. A mint
az 1669. évi sárospataki összejövetelen Rákóczy Ferencz,
Zrínyi Péter tanácsára kibékült az éjszakkeleti 13 megye
protestánsaival, az egyességi okmány aláirása által —
mint Szuhay Mátyás, a protestáns nemesek egyik vezére
mondá — «20,000 kardot kötött oldalára». Most már a
protestánsok is megtettek mindent a közszabadság meg-
mentésére és ők munkáltak a legbuzgóbban, hogy Apa-
fyt csatlakozásra s általa a törököt segélyadásra bírják.
Református papok végezték a közvetítést. Kassa nagy-
hírű prédikátora, az országos nevű Czeglédy István, kora
legelső irodalmi és tudós férfia, Bagothy Márton mándoki
lelkészszel, több izben ellátogatott Erdélybe, hol a sáros-
pataki főiskola czéljaira szolgáló segélygyűjtés czímén

*
Erd. orsz. gyül. emlékek XII. 396., 402. l. Zsilinszky i. m.
III. 361. l. Erd. orsz. gyül. emlékek XIV. 23—4., 168., 179.
XIX. 504. U. o. XIV. 192—3. XIX. 506—9—12, XIV. 309. s
köv. l. XIV. 381. l. XV. 94. l., 245. l.
 265

érintkezett Apafyval. Eljárása sikerének útját a fejede-

lemasszony, Bornemisza Anna, Czeglédynek nagy patró-
nája és a hatalmas eszű s vas jellemű udvari prédikátor,
Tofeus Mihály, kitartó buzgalommal egyengették. Apafy
bele is ment a dologba s midőn az eperjesi értekezletre
követeit elküldé, a maga saját sérelmeinek háttérbe tolá-
sával azt kívánta, hogy «ante omnia a magyarországi
evangelicus status megbántódási orvoslását urgeáljak»,
mert «minden mi praetensiónk semmik ehez képest, mert
az mind csak testi, pénz, ökör, tehén etc, de itt a mi
lelki tagjainkban bántódtunk meg, mely legelső s leg-
nagyobb nyavalya ha nem tolláltatik, nem szükség a töb-
bihez is szólni».*
Hanem a haza szent ügyét a vezetők hamarosan ma-
gán érdekeik eszközévé kivánták alá sülyeszteni. A nagy
hűhóval megindult mozgalom vérbe folytatott. A vezető
urak a vérpadon vesztek és a protestantismus ellen meg-
indult az irtó hadjárat. Az üldözött köznemesek és pré-
dikátorok menekülő útjokat Erdélynek vették s ott olta-
lomra találtak. Az otthonmaradottakra pedig elkövetkezett
a gyász évtized. Az ország nyugati felén Szelepcsényi
primás volt az üldözés főintézője; keleten pedig Báthory
Zsófia, ki azzal akarta a vérpadtól nagy áldozatok árán
megmentett fia iránt jól hangolni a bécsi köröket, hogy
összes jószágairól elüzte a prédikátorokat és jobbágyait
súlyos (40 frtnyi) büntetéssel kényszeríté, hogy egyedül
csak a római katholikus plébánusokhoz folyamodjanak.
Az erdélyi magyarokat mély fájdalommal töltötte el

*
Erd. orsz. gyül. emlékek XIV. 418. l. Czeglédi István sze-
repére nézve l. Pauler Gyula, Wesselényi Ferencz nádor és társai-
nak összeesküvése I. 236—8., 298. l.
266

magyar véreiknek kegyetlen pusztulása és a protestánsok

üldözött hittestvéreik szomorú sorsán aggódtak. De hát
«Apafy fegyvere nyugodott». A vasvári béke kötötte a
törököt, a török engedélye és segélye nélkül a gyenge
Erdélynek beavatkozása istenkisértés lett volna. Csak
diplomatiai és irodalmi téren lehetett lépéseket tenni.
Hanem a mikor kemény karra, villogó kardra lett volna
szükség, a diplomatia és a sajtó nagyon kevés sikerrel
biztathattak.
Apafy mindjárt a hevesebb üldözések kezdetén levéllel
fordult Rottalhoz, a felvidék katonai kormányzójához, a
szorongatott lelkészek érdekében (1671. april 6). Hanem
ebben is kevesebb volt a védelem, mint a mentegetőzés
holmi jezsuita árulkodások ellen. Majd határozatba ment,
hogy a külföldi fejedelmeket, római katholikusokat és
protestánsokat tájékoztatni kell a magyarországi esemé-
nyek és szomorú állapotok felől. A római katholikusokat
politikai okokkal kivánták meggyőzni arról, hogy a ma-
gyarországi zavarokból még káros következmények szár-
mazhatnak a kereszténységre; a protestánsokat pedig
megismertették a vallási helyzettel is. Az egész tevékeny-
ség mozgótója Bethlen János kanczellár fia, a később oly
nevezetes szerepet játszó Bethlen Miklós volt, ki Kovásznai
püspökkel és Pataki István kolozsvári professorral a re-
formátus fejedelmek udvari papjainak, — Adami István
evangélikus püspökkel pedig az evangélikusokéinak iratott,
míg maga Camerarius Joachim heidelbergi professort es
társait kereste fel levéllel, hogy az illetőket fejedelmeik
közbelépésének sürgetésére ösztönözzék. Azonban Teleky
Mihály, Apafy mindenható ministere, a diplomatiai közbe
lépést meghiusította, a levelek elküldését megakadályozta.
Eljárásának okát nem tudjuk s csak sejtjük, hogy az ő
 267

általa tervezett fegyveres beavatkozás érdekében tette, fél-

vén, hogy a levelek esetleg elárulhatják titkos szándékát.
Nem maradt tehát más, csak a sajtó útja. Bethlen
Miklós több rendbeli röpirataiban az ausztriai uralkodó
ház kegyetlenségeit festette le és tárta világ elé; míg
Pósaházy János, a Sárospatakról elüldözött kollégium
professora, Bársony György «Veritas toti mundo decla-
rata» czímű műve ellen, melyben a veszprémi «hazafias»
püspök azt bizonyítgatta, hogy a császár nem köteles
országában a lutheránus és kalvinista szektákat megtürni,
«Falsitas toti mundo declarata» czím alatt egy hatalmas
czáfolatot bocsátott közzé.*
A fejedelmi udvarban két ellentétes irány működött a
teendők megitélésében s a fejedelem a kettő között há-
nyattatott. Neje és ennek rokona Teleky, «sok ratiókkal
remonstrálák, mily hasznos és szükséges volna, hogy a
fejedelem Bocskay, Bethlen Gábor és első Rákóczy György
dicséretes erdélyi fejedelmek példája szerint a magyarok
dolgába bele tekintene». Ezen a nézeten voltak a papok
és a professorok is, kiket egyes alkalmakkal a fejedelmi
tanácsba bevontak és véleményadásra felhivtak. A benem-
avatkozás hivei: Bethlen János és társai, ellenben azt
hangoztatták, hogy a fejedelem «üljön veszteg Erdélyben
s hagyjon békét a magyarországi dolgoknak», mert az
bizonyos, hogy ha a németbe belekapnak és vele nem
birnak, a török kezébe kerülnek, mivel ez sem Erdélyt
nem engedheti a németnek, sem el nem tűrheti, hogy
Erdély vele ellentétes politikát folytatva, a békességet

*
Erd. orsz. gyül. emlékek. XIV. 196. l. Czelder Figyelő
1880. 268., 363. l. 1882. 309—11. l. R. M. K. II. 1295., 2052. sz.
Bethlen M. Önéletirása I. 422—4. l.
268

továbbra is zavarhassa. Már pedig, ha Erdély a töröké

lesz: «a magyarországiaknak jó refugiuma volt Erdély
de ha mi kiszorulunk Erdélyből, vajjon melyik nemzet
fogad be bennünket».*
Ha Erdély nem segíthette is meg a magyar protestán-
sokat, ha Teleky Mihálynak két rendbeli, részint kudarcz-
czal, részint jelentéktelen eredménynyel járó kisérlete
nem támaszthatta is fel a Bocskay, Bethlen, Rákóczy
korát: de azért Erdély még sem tagadta meg rokonszen-
vének, jóindulatának, a testvériségnek jeleit és cseleke-
deteit az üldözött atyafiaktól. Fegyveres segélyt nem ad-
hatott, de adott menhelyet, adott állást, pénzbeli segélyt
a menekülő papoknak, tanítóknak és szorongó eklézsiák-
nak. Fájdalom, igen sok volt azoknak a száma, kiknek
e jótéteményeket igénybe kellett venni. Apafy és az
erdélyi urak szívesen segítettek a számkivetetteken, kik-
nek gyámolítását Isten s igaz vallásuk iránti szent köte-
lességöknek tekintették.
Az üldözések legnagyobb áldozata, a sárospataki kol-
légium, 1671 októberében elüzetvén, Erdélyben talált
menedéket. A fejedelem s az egyház több patronusai,
mihelyt a szerencsétlenségről értesültek, megtették az
intézkedések, hogy a bujdosó kollégiumot biztonságba
helyezhessék. Még az év deczember havában elhatároz-
ták, hogy a Nagy-Enyedre áttelepített Bethlen-kollégium-
nak Gyulafehérvárt üresen hagyott épületébe fogják el-
helyezni és felsegélcsére azonnal országos gyüjtést is ren-
deztek. Az 1672. év február havában meg is érkezett a
Pósaházi János és Buzinkai Mihály professorok által veze-

*
Cserey Mihály históriája. Pest 1852. 65., 67—8. l. Zsilinszky
i. m. III. 517. l.
 269

tett ifjuság s Fehérváron megtelepedvén, Erdélynek a

harmadik kollégiumot adták, mely mint «pataki névvel
élő fehérvári kollégium», közel egy félszázadig teljesítette
ott nagy missióját» s midőn később onnan ujból mennie
kellett, Marosvásárhelyt szállott meg s ottani iskolánkat
tette kollégiummá. Áldásos munkássága bőven vissza-
térítette Erdélynek szellemiekben azt, a mit anyagiak-
ban fentartására áldozott.
A sárospataki kollégiumon kívül még a menekülő pa-
pok, tanítók, tanulók egész serege vonult be Erdélybe.
Némelyek csak ideiglenesen telepedtek le, mások állan-
dóan is itt maradtak. Számos jeles egyházi férfiut, több
kiváló irói tehetséget fogadott be Erdély akkor kebelébe,
kik a hazaiakkal együtt nagy tevékenységet fejtettek ki
theologiai irodalmunk gazdagítása körül.1
Ez alatt oda kívül mind szomorubbra fordultak az
állapotok. A pozsonyi delegátum iudicium megkezdte és
nagy kegyetlenséggel folytatta működését. A prot. lelké-
szek százai és százai törvény elé idéztettek, börtönbe
vettettek, számüzettek, vagy menekülésre kényszeríttet-
tek. A menekülők esengve fordultak oltalomért és sege-
delemért az ő Abdiásukhoz,2 Apafyhoz; a fogságra ve-
tettek ott nyögtek a berenczi, sárvári, eberhardi, lipót-
vári stb. börtönök fenekén, majd a gályákon és fájdalmas
jajjaik messze szét repültek a művelt világ minden zugába.
Az erdélyi róm. katholikusok pedig még ekkor is, a

1
Prot. Közlöny 1891. 51—2. l. Az Erdélyben letelepedett,
vagy csak ideiglenesen időző jelesebb lelkészek közül felemlít-
hetjük Sóthi Jánost, Szőnyi N. Istvánt, Szendrey Ferenczet,
Tétsi Jánost, Szőlősi N. Mihályt, Szántai Mihályt, Tolnai Mi-
hályt, végül Pósaházi ós Buzinkai professorokat.
2
Erd. orsz. gyül emlékek XV. 437. l.
270

gályák napjaiban is, a maguk szokásos követeléseiket

hangoztatták. A magyar protestantismus legszomorubb
korszakában, az 1675. évi fehérvári országgyűlésen, me-
gint csak üldözésről, sérelmekről panaszkodnak. Mialatt
a magyar protestáns lelkészek idegen földön, keserves
rabságban, ártatlanul szenvednek a hitért a vakbuzgó
«hazafias főpapság» kegyetlen türelmetlensége miatt:
addig az erdélyi pápások nem átalották holmi «tyuk-
monynyal meghajigált» páter esetét és más hasonlókat,
mint hallatlan üldöztetést, mely miatt «ilyen számkive-
tésben és gyülölségben vadnak Erdélyben a pápisták»,
nagy keservesen felpanaszolni. Az országgyűlés, a meny-
nyire lehetett, még ezen apróságokban is kedvökre járt;
de a fejedelem meginté őket, hogy «moderálják úgy ma-
guk dolgait, ne szolgáltassanak alkalmatosságot a dolgok-
nak tovább való folytatására». Bizonyára volt mit halla-
niok a magyarországi események miatt is. Maga a feje-
delem e szavakkal rekeszti be sérelmeikre adott vála-
szát: «mindenek után kivánnók szívből, ha az mi keresz-
tyén vallásunk volna más országokban oly böcsületben,
minemü böcstelenségben van az ő kglmek vallása közöt-
tünk». És ezt meg is értették. Legalább nincs nyoma,
hogy Apafy idejében máskor is «busították» volna üldöz-
tetésük emlegetésével a fejedelmet és az országot. Fész-
kelődtek ugyan még egy darabig és kihivólag viselked-
tek, mint p. o. midőn 1678-ban a kolozsvári tanács által,
«isten méltó haragjának megcsendesítésére» rendelt bőjt
ellen tiltakoztak, de midőn a fészkelődések háta megett
lappangó Kászoni pátert a fejedelem kiparancsolta az
országból, teljesen elcsendesedtek.*

*
Erd. orsz. gyül. emlékek XVI. 215—21., 449. l.
 271

Ha Apafy és országa a római katholikusokkal szem-

ben megelégedett követelőzéseiknek visszautasításával és
a tényleges állapotok fentartásával: a törvényekben til-
tott felekezet, a szombatosság, ellen már keményebben
kivánt fellépni a fejedelem. A fellépés azonban nem csak
a szombatosok ellen irányult, hanem erősen érintette
volna az unitáriusokat is és épen azért a fejedelem ki-
vánsága, némely részeiben az ország ellentállásába üt-
közvén, nem is valósulhatott. Különben is az idők nem
voltak alkalmasok arra, hogy míg a reformátusok oda
kivül üldözésről panaszkodnak, addig idebent maguk zak-
lassák a velök egyenjogú felekezeteket. Nem hiányoztak
ugyan az okok, melyekkel az unitáriusok mintegy kihív-
ták maguk ellen a reformátusokat, de ezek még sem vol-
tak oly lényegesek, hogy nyomukba erőszakos megtorlás
következhessek.
A két Rákóczy György által megszorított unitáriusok,
épen úgy mint a róm. katholikusok és a presbyteres
reformátusok, Barcsay fejedelemsége idejében javukra
akarták fordítani a Rákóczy-ellenes közhangulatot és az
ország zavaros állapotait. A beszterczei országgyűlés
alatt (1659 febr. 26.) az unitárius püspök, Beke Dániel,
kisérletet tett arra, hogy a kolozsvári reformátusok és
unitáriusok között 1653-ban, a városi igazgatásban való
részvétel tárgyában kötött szerződés helyeztessék hatályon
kívül. Majd a Lengyelországból kiüldözött és Erdélybe
menekült unitárius atyafiak érdekében léptek fel a hit-
sorsosok, engedélyt kérve azoknak letelepüléséhez. Kiván-
ságaik keresztülvitelére épen a legszomorubb időket
akarták felhasználni s mialatt a török Barcsayt fogolylyá
téve Várad alá magával czipelte, az unitáriusok folyton
a fejedelem sarkában jártak a lengyel «exulok» érdeké-
272

ben. A segesvári és szászrégeni országgyűléseken (1660

okt 29. decz. 24.) hasonlóképen megfordult kérelmük.
Azonban ezen természetes és szép atyafiui buzgólkodás
leple alatt jó nagy adag haszonlelés is rejtőzködött.
A számüzött lengyeleknek Kolozsvárra betelepítése, pol-
gárjoggal felruházása és így az ott lakó reformátusok
háttérbe szorítsa, igen szépen megfért a felebaráti és test-
véri érzület hangoztatásával. Sőt az országgyűlés végzé-
sét be sem várva, egy nagyobb csoport menekültet nem
csak befogadtak Kolozsvárra, hanem őket, az indigená-
tus megszerzése előtt, a polgárok közzé is bevették, a
reformátusok nem kicsiny bosszuságára és jogsérel-
mére.*
A gyász-lustrum elteltével a szombatosság kérdése is
felvettetett. A szombatosok a zavaros időket és az unitá-
riusok oltalmát felhasználva, ujból erőre kaptak és ter-
jeszkedtek. Az unitáriusok úgy tekintették a szombato-
sokat, mint legközelebbi atyafiakat, hitbeli szomszédokat,
kiknek az 1638—39. években elszedett templomaira «szé-
kely jogon» igényt formáltak, azokat a reformátusoktól
visszakövetelték, sőt — a mint ez Kis-Solymoson és Bözöd-
Ujfaluban történt — erővel vissza is foglalták. Azon szom-
batosok utódai, kik 1638—39-ben az orthodoxa religióra
tértek, tovább is megmaradtak szombatosoknak és mikor
meginttettek (1662), hogy a református valláson maradja-
nak meg, azt felelték a parancsra: «nem hiszszük azt mi,
hogy igaz parancsolat legyen az; nem az most gondja
Nagyságodnak, hogy religiót igazgasson». A kissolymosi,
bözödi és ujfalusi szombatosok meg is maradtak vallá-
sukon; az unitáriusok pedig, mintha hozzájuk tartozná-

*
Erd. Prot. Közlöny 1878. 589. l.
 273

nak, a maguk számához adva az övéket is, a «maior pars»

jogán igényelték a templomokat.*
Ily körülmények között Apafy szükségesnek találta a
judaizánsok ellen hozott törvények felujítását. Az 1668.
januáriusi beszterczei országgyűlés elé terjesztett propo-
sitióiban mindenekelőtt erre az ügyre fektet legnagyobb
sulyt. «Szomoruan jelentjük ő kegyelmeknek — ugy-
mond, — hogy amaz Isten előtt kárhozatos és az egész
keresztyén világ előtt irtózással hallandó judaizmus ez
hazában nem csak nem szünt meg, hanem titkos szinek
alatt, naponként gyarapodik.» Azért azt javasolta, hogy
a szombatosok ügyének eligazítására a négy recepta
religióból állított törvényszék rendeltessék ki, mely rövid
uton döntsön a szombatosok felett. De ezzel még meg
nem elégedve, azt is kívánta, hogy az öreg Rákóczy feje-
delem idejében református hitre tért szombatosok utód-
jaitól vétessék el az a jog, hogy a négy bevett vallás
bármelyikére térhessenek át; az ilyenek köteleztessenek
az orthodoxa religio mellé. Azonban a fejedelem előter-
jesztése nem talált kedvező fogadtatásra. Tekintélyes
emberek, mint maga Koncz Boldizsár, az unitáriusok
püspöke, Szentiváni Sámuel itélő mester stb., vagy ma-
guk, vagy nejük szombatos leszármazású levén, a feje-
delem kívánsága szerint jószágvesztéssel büntettek volna;
a mi még akkor is visszás dolog lett volna, ha a fejede-
lem a szilárd jog alapján áll is. Az országrendek nem
voltak hajlandók a fejedelmi előterjesztés értelmében
határozni, a fejedelem viszont az unitáriusok kérésének
állott ellent, a kik a már letelepedett s részint házasság,
részint házvétel által meg is gyökeresedett lengyel mene-

*
Ker. Magvető 1881. XVI. 323. l. 1882. XVII. 224—6. l.
274

kültek honosításáért folyamodtak. Igy a beszterczei gyűlés

szét oszlott a nélkül, hogy akár egy, akár más irányban
törvényt alkotott volna a szombatosok, illetőleg az uni-
táriusok ügyében.1
Az ugyanezen év julius 15-re, Radnótra, összehívott
országgyűlésen már sem a fejedelem, sem az unitáriusok
nem állanak elő kivánságaikkal, hanem egy másik, a re-
formátusok és unitáriusok közt felmerült, vitás kérdés
jő eldöntés alá, t. i. hogy a templomok «ecclesiasticum
bonumok»-e, vagy nem? A reformátusok az előbbit, az
unitáriusok az utóbbit vitatták. A kérdés felvetésére az
szolgáltatott alkalmat, hogy az Approbátákban (P. I. T. I.
a. 8.) az egyházi javak elfoglalóira 200 frtnyi birság sza-
batott ki és az unitáriusok, kik a kissolymosi és bözöd-
ujfalusi templomokat, «extra articulum», azaz törvényes
rendelkezés nélkül foglalták el, most azzal védekeztek,
hogy a templom nem tekinthető egyházi jószágnak. Az
országgyűlés, igen helyesen, különbséget tett az egyházi
közönség által közterületen s az egyes földesurak által
magán birtokaikon épített templom között s míg az utób-
bit magán tulajdonnak nyilvánította, az előbbire kimon-
dotta, hogy az épen olyan egyházi vagyon, mint a pap-
lak, az iskola, vagy az egyházi földek.2
A beszterczei gyűlés ellenkező magatartása meghiusít-
ván a fejedelemnek a szombatosok ellen tervezett fellé-
pését, többé meg sem próbálta, hogy törvényhozás utján
újabb tiltó és büntető törvényeket hozasson. Hiszen volt
elég régi törvény: enyhébb is, szigorúbb is; csak végre
kellett hajtani. Erre az utra tért tehát s 1670-ben a

1
Erd. orsz. gyül. emlékek. XIV. 291—3. l. 302. s köv. l.
2
U. o. XIV. 343. l.
 275

szombatosság ősi fészkében Szent-Erzsébeten, Nagy- és

Kis-Solymoson, Bözödön és Bözöd-Ujfaluban, továbbá
Körispatakon vallatást rendelt el a szombatosok ellen, a
mely alkalommal tömeges feljelentés érkezett be és a
szombatosok közül többen perbe is fogattak. Hogy mi
lett az ekkor perbe idézett és vád alá helyezett szomba-
tosok sorsa: arról a források nem beszélnek. A reformá-
tusoknak többé nem volt a szombatosokkal semmi dol-
guk s a zaklatás a következő században a római katho-
likus felekezetre maradt, mint a melyhez az sokkal
jobban is illet, mint a reformátushoz. A szombatosság
is mind jobban összezsugorodott. Már 1670 táján sem
található másutt, mint az említett hat községben; de
azután még szükebb területre szorultak. A szombatos
ügyből kifolyólag az unitáriusokkal volt még egy kevés
ideig bajuk a reformátusoknak, mivel azok még a század
végén is (1697) követelgették a szombatosoktól a «maior
pars» jogán elvett templomokat. De egyébképen a két
felekezet, ha nem is épen barátságban, de türhető békés-
ségben megfért egymás mellett. Az utolsó templom, me-
lyet a «maior pars» jogán vettek el a reformátusok az
unitáriusoktól, a nagyteremii volt 1672-ben. Az unitá-
riusok között ebben az időben alakult református gyüle-
kezetek, mint a szent-gericzei (1676), a bethlen-szent-
miklósi (1667), a szőkefalvi, (1669) csak erősítgettettek,
de mellettök az unitárius gyülekezet épségben fennáll-
hatott.*

*
Ker. Magvető 1874. IX. 246—60. l. 1878. XIII. 362. l.
1879. XIV. 35. l. s köv. Erd. orsz. gyül. emlékek XV. 276. l.
V. ö. Bethlen M. Önéletirása I. 377. l. Ker. Magvető 1882.
XVII. 294. l. Prot. Közlöny 1886. 446. l.
276

A szombatosságból megtért unitáriusok zaklatása is

nyom nélkül elaludt. Teljesen igaza volt Koncz Boldizsár
püspöknek, ki maga szombatos szüléktől származván,
18 éves korában lett reformátusból unitáriussá, hogy a
fejedelem akarata szerint őt is meg kellene büntetni és
ha vele, a fővel, ez történik, mi fog akkor a többiekre
következni. Abban is maradt tehát a zaklatás. Hiszen
láthatta a fejedelem, hogy milyen istentelen dolog «a
religio igazgatása», ha a törvényen kívül történik. Hit-
sorsosai épen ebben az időben szenvednek legtöbbet ott
a Királyhágón túl. És ha neki fájdalmasan esett a törvé-
nyek lábbal tiprása: vajjon maga vállalkozhatott-e ha-
sonlóra?!
A megváltozott viszonyokat élénken jellemzi a theolo-
giai irodalom hangja is. Mindössze három polemikus
munka jelenik meg ebben az időben, melyek az unitáris-
rnussal foglalkoznak, három erdélyi szerzőtől: Szathmár-
némethi Mihálytól «Az örökké való egy isteni állatban
levő három személyeknek mutató tüköre» (1673), Sár-
pataki Nagy Mihálytól a «Nóé bárkája» (1681) és He-
gyesi Istvántól a «Kegyességnek nagy titka» (1686). Mind
eme munkák holmi kisebb, kéziratban terjesztett unitárius
elmetermékek által kibíva láttak napvilágot, de inkább
az unió czéljait szolgálják, semhogy a régi szenvedélyek
lángjait élesztgetnék. A hang szelídsége, a modor sima-
sága, nyilván mutatják az idők változását. Szinte bocsá-
natot kérnek az unitáriusoktól, a miért velök ellentétes
nézetben vannak s álláspontjukat birálni, bonczolgatni
merészelik. Az unitárismus már nem félelmetes ellenség,
nem versenytárs; régi dicsőségének csak árnyéka, a jö-
vendő küzdelmekben fegyverbarát, melylyel úgy bánik,
a ki vele foglalkozik, hogy — a próféta szerint — «a
 277

megrepedezett nádszálat meg ne rontsa és a füstölgő

gyertyabelet ne oltsa meg».*
Az utolsó orthodoxus fejedelem egyházpolitikája a leg-
több részben csak halvány másolata annak, a melyet
nagy elődjei követtek. Hiába! más idők jártak már, a vi-
szonyok is teljesen átalakultak, no meg az erő is hiány-
zott ahhoz, hogy oly keményen fogja a maga vallásának
terjesztését, mint a Bethlenek és Rákóczyak tették. De,
azért mégis van egy pont, a melyen épen oly erősen áll,
mint a régi «dicséretes erdélyi fejedelmek», a hol ő is
versenyre kél nagy elődeivel és sikere is versenyez azoké-
val. Ez az oláhoknak a református egyházzal való uniója,
miben a már lerakott alapokon haladva, dicséretes buz-
gósággal vette fel elődeinek munkáját.
Az I. Rákóczy György alatt létesített oláh uniót, fia,
II. Rákóczy György idejében, Csulai György püspök kettő-
zött erélylyel igyekezett szilárdabbá tenni. Megtört uton
haladt és így sikerei is inkább lehettek. Basire Izsák egye-
nesen neki tulajdonítja számos oláh gyülekezet reformá-
lását, habár ezen reform nagy része még a Geleji püs-
pökségében kezdődött. Azonban tény, hogy Csulai igen
ügyesen tudta felhasználni a gyulafehérvári oláh-nyom-

*
R. M. K. I. 1150., 1264., 1352. sz. A hang jellemzéseül
álljon itt egy pár idézet, Sárpalaki: «Haragra, irigységre, gyü-
lölségre, nagyobb egyenetlen viszálkodásra, ez haza békességé-
nek s uniójának bontogatására, hogy akármelyik félnek is el-
méjét köszörüljem, távul jár elmémtől.» Hegyesi: «Itt a becsüle-
tes unitárius státust is nagy szeretettel és becsülettel követem
és kérem azért reám ne nehezteljenek, mert senkit ez irásom-
mal megbántani s megbotránkoztatni nem akarok. Uniót is
nem bontogatok, sőt belső és lelki nagyobb uniót is Istentől
közénkbe adatni óhajtok.»
278

dát és az ez alól kikerült művek, káté, zsoltár, ujszövet-

ség stb. terjesztésével szép sikereket ért el.1
Az unió ügye Lugos és Karánsebes vidékein, Hunyad
vármegyében és Fogaras földén volt a legerősebb, a hol
legkorábban is indult volt meg és a hol iskolák is támo-
gatták a reformátió terjesztését. A lugosi és karánsebesi
református oláh iskolák, melyeknek eredete valószinüleg
János Zsigmond koráig visszanyulik, a két Rákóczy György
idejében érte el virágzása legnagyobb fokát, a mit főleg
Barcsay Ákos, lugosi és karánsebesi bán gondoskodásá-
nak tulajdoníthatunk.2 Ugyancsak a Barcsay Ákos nevé-
vel függ össze a Hunyad vármegyebeli hátszegi oláh iskola
fénykora is, mely iskola eredetét szintén a XVI. száza-
dik, Geszti Ferencz idejéig, lehet visszavezetni. Ez iskola
még Apafy idejében is nevezetes szerepet játszik és több
patronussal dicsekedik.3 A fogarasi iskola a legifjabb
valamennyi között, mert ez csak II. Rákóczy György ide-
jében létesült s Lorántfi Zsuzsánna alapította 1657-ben.
Lehet ugyan, hogy már korábban is volt itt valamilyen
iskola, de Lórántfi Zsuzsánna alapítványa a mondott év-
ben kelt. Ekkor történt gondoskodás a tanító fizetéséről,
a tanulók segélyezéséről, az iskolai rendtartás, felügyelet
stb. megállapításáról. Valamint a fogaras-vidéki oláh
egyházközségek, úgy a fogarasi iskola is az oda való re-
formátus első pap gondozása s felügyelete alatt állott.
Ezen iskola-alapításában is nagy szerepe van Barcsay

1
Tört. Tár 1889. 496. l.
2
Lásd Fogarasi oláh kátéjának előszavát. R. M. K. II. 683. sz.
3
A hátszegieket I. Rákóczy György azon feltétel alatt
mentesitette a postálkodás alól, hogy «magyar praedicatort, scho-
lát és templomot tartsanak». Erd. orsz. gyül. emlékek XIV.
110. l.
 279

Ákosnak, mert ő látta el jó tanácscsal és utmutatással az

özvegy fejedelemasszonyt.1
A vladikák elé írt feltételekben álladóan ott szerepel,
hogy ők Gyulafehérváron nyomdát, a szentmihálykövi
zárdában pedig iskolát kötelesek tartani. De ezen szent-
mihálykövi zárdai iskoláról édes-kevés emlék maradt
fenn. Pedig a fejedelmek, kik látták, hogy a vladikák in-
kább másra költik a pénzt, sem mint a nyomdára és
iskolára, négy kurátort állítottak utoljára a zárdai s püs-
pöki jövedelmek kezelésére, hogy a közczél fogyatkozást
ne szenvedjen. Hiába! a szentmihálykövi oláh iskola még
sem tudott virágzásra vergődni.2
Az oláh iskolák közül egyedül a fogarasinak ismerjük
a szervezetét. Ebből kitünik, hogy az voltaképen parti-
kula, azaz elemi iskola és algimnázium. Berendezése, tan-
anyagbeosztása, tanterve stb. megfelelt a magyar parti-
kulákénak. Az oláh írás-olvasásra s az oláh nyelven való
vallástanulásra volt benne fektetve a fősúly, de azért a
latin nyelvtanulás is helyet foglal. A partikula felett egy
tovább képző tanfolyamot is találunk, melyhez hasonló
a magyar iskolákban nem fordul elő. Nem felső iskola
az, hol bölcsészeti s theologiai tárgyakat tanítanak, ha-
nem félig præparandia, félig seminárium a leendő papok
képzésére. Az volt a feladata, hogy az ú. n. grammati-
kok, vagy succrescensek a kátét alaposabban megismer-
jék, a prédikálásban és katechizálásban gyakoroltassanak.

1
A fogarasi oláh iskola statutumai s több, a Fogaras vi-
déki oláh reformátióra vonatkozó, okmány a nevezett helybeli
ev. ref. egyházközség levéltárában. Az oláh schólamester fize-
tése: 40 frt., 25 veder bor, 80 veder sör, 16 köböl buza, 2 disznó,
2 sajt, 25 szekér fa és a boéroktól 50 frt.
2
Erd. orsz. gyül. emlékek XIV. 267. l.
280

Fogaras földén senki sem lehetett pópává, vagy dász-

kállá, ha csak nem a fogarasi iskolából bocsáttatott ki.
Hogy minél többen vállalkozzanak a tanulásra: az öreg
fejedelem asszony nem csak hogy alapítványt tett nyolcz
alumnus számára, de egyszersmind ezen alumnusoknak
pályavégzettség esetére, az elsőséget ís biztosította a meg-
üresedett papi s tanítói államosok elnyerésében.
II. Rákóczy György idejében 1656-ban Brankovics (és
Korenics) Száva neveztetett ki vladikává, a ki huszon-
négy évig viselte ezt a méltóságot, jóval kiterjedtebb ha-
táskörben, mint elődei. Ő az összes erdélyi s partiumi
oláhság püspöke volt, kinek hatósági területe felterjedt
egészen Máramarosig. Bizonyára igen jó reménységgel
lehettek felőle, mikor kinevezték és ilyen nagy hatalmat
adtak kezébe, de az is bizonyos, hogy a hozzáfűzött vá-
rakozásokat csak igen-igen csekély mértékben váltotta
be. Az uniónak nem volt valami nagy híve és Fogaras-
ban, valamint Hunyad vármegyében, hol az unió erősebb
volt, egyenesen ennek gyengítésén munkált. Lórántfi
Zsuzsánna nem is igen engedte be Fogaras földére s ké-
sőbb Apafy teljesen ki is vette ezt a területet fenhatósága
alól s ujból a fogarasi magyar református első papra
bizta az itteni oláh gyülekezetek kormányzását.
Barcsay Ákos, fejedelemmé választatása után, szintén
megerősítette Brankovics Szávát a vladikaságban és az
ő kérésére az összes oláh papokat felmentette a kincs-
tárnak járó tized és kilenczed fizetése alól. Apafy hasonló-
képen jár el, midőn elődje mindkét privilégiumát jóvá-
hagyja s újból kiadja. Azonban Brankovics Száva elé a
régi, a II. Rákóczy György-féle feltételeken kívül még
újabbakat is szabott. Igy nevezetesen arra kötelezi a
vladikát, hogy a szentmihálykövi iskolán kivül állítson
 281

még oláh iskolákat Máramarosban, Kővár vidékén és

Hunyadban is. Kötelezi, hogy a gyulafehérvári 1658. évi
romláskor elpusztult oláh nyomdát állítsa helyre, — hogy
a rácz nyelvvel és betükkel élő papokat tegye le s he-
lyükre oláhokat állítson, — hogy zsinatait mindenkor az
orthodoxus püspök tudtával tartsa, viszont a kinek a zsi-
natain papjaival ő is megjelenjen.*
Apafy sokat munkálkodott, hogy az oláh unió-ügye
mind jobban haladjon, és e végből költségét sem kimélte.
Egyes oláh papokat, kiknek működésétől több sikert várt,
adományokkal, kitüntetésekkel látott el. A fejedelem
neje Bornemisza Anna, teljesen Lórántfi Zsuzsánna
nyomdokáin kivánt e tekintetben is haladni, azért Foga-
ras-földén az oláh iskola és oláh papok s gyülekezetek
mindazokat a kiváltságokat megtartották, a melyekkel
az öreg fejedelemasszony felruházta volt őket, sőt még
ujabb kedvezményekhez is jutottak. Az eredmény azért
mindenütt alatta maradt a várakozásnak.
Bármennyire sürgette a fejedelem Brankovics Szávát,
hogy a nyomdát állítassa fel, mégsem ment vele sem-
mire. A vladika húzta-halogatta a dolgot. Azt is mondta,
hogy az elpusztult nyomda megmaradt romjai elkallód-
tak, illetéktelen kezekbe kerültek. A fejedelem több iz-
ben vallatott a nyomda felől, de hiába: senki sem tudott
róla semmit. Kovásznai Péter, orthodoxus püspök, fára-
dozásai is kárba vesztek: ő sem tudott nyomdát s oláh
iskolát létre hozni. Majd 1674-ben Tiszabecsi Gáspárt,
az új orthodoxus püspököt, az egész oláhság egyházi fe-
jévé tette a fejedelem s felhatalmazta, hogy a nyomdát

*
Cipariu i. m. 611., 648. l. Lib. Regius XXVII. 36. l. Prot.
Közlöny 1894. 164. l.
282

kikereshesse. Nem tudjuk, hogy mily sikerrel járt el, de

valószínű hogy neki nagy része van benne, hogy végre
az ő halála után, 1680 tájban, az oláh nyomda rendbe-
szedve megkezdhette működését. De az is igaz, hogy
már ekkor nem Brankovics Száva, hanem Budai József
volt a vladika. Az új vladika és az új református püspök,
Tofeus Mihály, buzgalmának lehet betudni, hogy annyi
évek multán folytatni lehetett a félbe hagyott munkát.
Tehát több, mint 20 év mult el addig, míg Apafy fárado-
zásainak valami látható nyoma kelt. Először a bibliafor-
dítást akarta befejeztetni az ó testamentum lefordíttatá-
sával, a mit Matkó Istvánra bizott. De mikor ez a for-
dítás nem készült el, más egyéb liturgiális és ájtatos
műveket adatott ki, a minő Apafy idejében négy hagyta
el a sajtót.*
Az unióra, mely nagy részben úgy is csak külső, azaz
szervezeti volt, Apafy idejében igen zavarólag hatott
Brankovics Száva vladikának letétele (1680) és kemény,
igazságtalan megbüntetése, Naláczi István és Székely
László, pénzvágyból származó lelketlen vádaskodása haj-
totta erre a fejedelmet, a mivel diplomácziai bonyodal-
makat is idézett elő, de még inkább megrontotta az unió
ügyét. Brankovics utóda, Budai (Acacius vagy Görög)
József, ki görög kalugyerből tétetett vladikává, a kinevez-
tetésekor aláírt feltételek daczára nagy ellensége volt az
uniónak s izgatni kezdett az ellen, valamint Brankovics
elitéltetése miatt is. Apafy ő ellene is keményen fellépett
s miután a rája szórt vádakat a tanukihallgatások igazol-

*
Erd. orsz. gyül. emlékek. XIV. 267. I. Tört. Tár 1878. 204.,
706. l. Prot. Közlöny 1894. 165. l. R. M K. II. 1644. sz. Buda-
pesti Szemle 1890. LXIII. 255. l.
 283

ták, 1682-ben hivatalától felfüggesztette. Az 1683 ápril

23-án tartott fogarasi ref. főconsistorium megkönyörült
ugyan rajta, de ujabb és még szigorúbb feltételeket sza-
bott elébe, melyek aláirása után, «taliter-qualiter hiva-
tallyában hagyott.»1
Ugy Brankovicsnak, mint Budainak esete nagyon is
éles fegyver volt a reformátusok ellen a jezsuiták kezé-
ben, mikor megindították tevékenységüket, melylyel az
oláhságot a római katholikus egyháznak akarták meg-
nyerni. Az oláhok közül igen sokat idegenkedéssel töl-
tött el a Brankovics ellen gyakorolt kegyetlenség és a
Budai elé írt szigorú feltételek. Az utóbbiak által a vladika
úgyszólván minden önállóságtól megfosztatott. Lakhelye
Gyulafehérvárra volt korlátolva, gyűlés és zsinattartása
az orthodoxus püspök megegyezésétől függött, az oláh
papok országos adójának kezelése, a nyomda vezetése
s felügyelete kezeiből kivétetett.2 Bár ugyanazon feltéte-
lek az oláh esperesek függőségén is sokat enyhítettek, de
azért mégis ellenszenvet keltettek, mert az egyházat tel-
jesen alárendelték az orthodoxus püspöknek és ellentét-
ben voltak az oláhság által használt görög keleti káno-
nokkal.
Az oláh papok között terjedni kezdő hangulatra tá-
maszkodva, megkisérelte Budai József, hogy az elfoga-
dott feltételek nyügét lerázza. Ezért aztán állását végleg
elvesztette. Utódai közül II. Száva és Barlaam csak rö-
vid ideig voltak vladikák. Utánnok 1692-ben, a főkor-

1
Cserei Mihály históriája 293—4. l. Budai József conditiói
az Erd. Muzeum Mike gyüjteményében. Erd. orsz. gyül emlé-
kek XVII. 292—304 l.
2
Az 1682. évi enyedi congregatio eccl. politica jegyzőkönyve
a Bethlen-kollégium levéltárában.
284

mányszék által kinevezett Theophilus volt az utolsó, a

reformátusokkal uniált vladika, a ki aztán a jezsuiták
működése folytán egyházát nem sokára elszakítva a re-
formátusoktól, a római katholikus egyházzal egyesítette.
A magyarországi protestánsok romlása, a császár ha-
talmának növekedése, a hazai róm. katholikusok egyre
merészebb és követelőbb fellépése, a saját jövőjük felől
is mély aggodalommal töltötte el az erdélyi reformátu-
sok lelkét. Mi lesz mindazoknak a vége? Hátha a csá-
szár Erdélyre is ráteszi a kezét s nem tűr majd protes-
táns fejedelmet? Miképen fog megállani az egyház a reá
zúduló fergetegek között? E gondolatok arra ösztönöz-
ték az egyház védnökeit, a fejedelmet, a mágnásokat s a
tehetősebb nemességet, hogy egyházukat minél jobban
megerősítsék, minél virágzóbb állapotra emeljék. Apafy
bőkezűségével versenyre keltek az ország főurai is. Beth-
len János kanczellár, Teleki Mihály, Bánffy János és
Zsigmond, Bethlen Miklós, Zólyomi Miklós és mások, —
még a szegényebbek is, — összeadták a maguk feleslegeit,
ki ezreket, ki százakat, ki csak néhány tallért vagy köböl
búzát, hogy talpra állítsák a két kollégiumot, az enyedit
és a kolozsvárit és hogy a gyülekezetek erejét növeljék.
A világi urak buzgósága és áldozatkészsége e tekintetben
alig ismert határt. A két kollégium hajdani fényét telje-
sen visszanyerte.
De magában az egyházban, a papság kebelében, nem
mentek oly jól a dolgok, mint az iskolában. A theologu-
sok figyelmen kívül hagyva az idők jeleit, míg odakint
lángokban állott az egyház külső épülete a kegyetlen üldö-
zések miatt, addig ők botorul meggyujtották itthon is a
maguk házát a saját fejök felett. A presbyteriánusok és epis-
copálisták küzdelme megujult s az egyház papsága pár-
 285

tokra szakadva, az odium theologorum ádáz hevességével

támadt egymásra. Majd az egyházalkotmányi harczokhoz
dogmatikaiak is járultak. Az Erdélybe jutott Coccejanismus
szintén veszedelmes szakadással fenyegetőzött, melynek
szomorú eredményeit csak a fejedelem és a világiak eré-
lyes közbelépése tudta elhárítani. A belviszályhoz járult
még az a veszedelem is, hogy a czivódó pártok között
igazságot tenni igyekvő fejedelem, míg egy oldalról az
egyház épségét és megerősödését munkálta, addig más-
felől, a fejedelmi méltóságról ápolt s a valóság és jog hatá-
rain messze túltengő fogalmaival, épen saját egyházának
a szabadságát igyekezett megkötözni, a mi ellen az egyhá-
ziak, sőt az előbbre látó világi urak is siettek közbelépni.
A presbyteriánus eszmék elterjedését világosan láthat-
juk abból, hogy az erős püspökös Veresmarti Gáspár ha-
lála után, «közönséges akaratból», a presbyteriánus Ko-
vásznai Péter választatott püspökké. Majd a küküllői
egyházmegyében, a szintén püspökös Dadai Jánosnak
Szentiváni János vámosgálfalvi lelkész lett az esperes-
ségben utódjává, a ki nem egészen két év alatt 30
egyházközsége közül 26-ban szervezte és életbe is lép-
tette a presbyteriumokat. Minthogy Kovásznai nem gá-
tolta a presbyteresek buzgalmát: mind többen és többen
bátorságot kaptak «s az együgyű hallgatók nagy botrán-
kozására» az újítások terére léptek, a mi sokfelé nagy
zavarokat okozott, mert a papok egymást nem kimélték,
hallgatóikat nem nézték, hanem erősen kikeltek a szó-
széken az újítások, illetőleg a régi rend ellen. «A mit
az egyik prédikált, a másik refutálta», a hallgatóság pe-
dig nem tudta, hogy melyiknek higyjen.*

*
A küküllői és széki egyházmegyék jegyzőkönyveiből.
286

Ez az állapot már tűrhetetlen volt a fejedelem és a

világi urak szemében. Az Approbáták megengedték ugyan
minden vallásfelekezet világi tagjainak, hogy «a ritusok-
ban és direktiókban» való változás az ő tudtokkal és
beleegyezésükkel történjék, csakhogy a ref. egyházban a
világiak egyeteme, illetőleg képviselete még nem volt
szervezve. A generális synodusba a papság sérelme nél-
kül be nem mehettek, a püspököt megfelelő rendelkezé-
sekre nem kényszeríthették, Kovásznai Péter pedig, ki a
püspökséget csak egy-egy évi időre terjedő elnöki meg-
bizatásnak tekintette, nem élt a kánonokban megszabott
püspöki joggal, hogy az újítókat, — különben is elvtár-
sait — hivataluktól felfüggeszsze vagy letegye.
Apafy azzal a gondolattal kezdett foglalkozni, hogy ő
maga csinál rendet az egyházban és e végből jogot kiván
a fejedelemnek a zsinat összehívására és a vétkesek le-
tételére. Értesítette Kovásznait, hogy a jövő generális
zsinaton a maga képviselőjével fogja proponáltatni a ho-
zandó határozatokat. A püspök nem idegenkedett ugyan
attól, hogy a fejedelem a generális zsinatba beküld-
hesse emberét, de kijelenté, hogy miután az eddig
szokásban nem volt, ő maga nem kérheti annak bekül-
dését.
A fejedelem is idejében észre vevén az ilyen kezdemé-
nyezésből származható rosz következményeket, más utat
választott a bajok orvoslására. Összehívta 1671 okt. 3-ra
a ref. valláson levő magistrátusokat, patronusokat, az
enyedi, kolozsvári professorokat, a marosvásárhelyi, ud-
varhelyi, szászvárosi, fogarasi és dévai scholamestereket,
végezetre az egész szent generálist és a külön tanács-
kozó közzsinatra nem fejedelmi hatalmából, hanem a
világiak tanács — üléséből, melyen mint fő patronus ő
 287

maga elnökölt, küldte át a világiak kivánságait s így fo-

gadta a közzsinat válaszát.*
Az egyház szabadságát a fejedelem részéről fenyegető
baj így elháríttatott, mert «nem küldött hatalmasul a szent
generálisra», sőt megalakult az egyháznak nagyfontos-
ságú és később első kormányzó testülete, a főconsisto-
rium, mely már ezen alkalommal is, a mint a zsinat
bevégződött, mint egyháziak és világiak együttes gyűlése
tanácskozott s a nagyenyedi kollégiumba, az elhalt Csen-
geri István helyére Deési Márton személyében theol.
professzort is választott. A közzsinat, a mint tanácsko-
zásait befejezte, a függő szervezeti, szertartási stb. kér-
déseket letárgyalta, örömmel mondott köszönetet a feje-
delemnek; hogy «a depositiót, convocatiót, a mint eddig
volt, hogy kezünkből ki nem veszi» és igérte: «mi is
kötességük szerint censuránkat a demeriturnokhoz accom-
modáljuk».
Ugyancsak Kovásznai püspöksége alatt történt a másik
belviszály is a Coccejanismus miatt, midőn Coccejus fœ-
derativ theologiáját követő Deési Márton enyedi és Pataki
István kolozsvári theol. professorok, valamint a carte-
siánus Csernátoni Pál enyedi phil. professor, a sáros-
pataki vendég-kollégium scholasticus szellemű tanáraitól,
Pósaházi és Buzinkaitól, valamint Tofeus Mihály udvari
lelkésztől heterodoxiával vádoltatván, felelősségre vonat-
tak. A viszály lecsillapítására összehivott radnóti zsina-
ton (1673 jan. 16.) ismét elégedetlenség támadt az egy-
háziak között a fejedelem ellen, ki a zsinatra a maga

* Prot. közlöny 1891. 40. l. 1883. 244. l., 1894. 293. l. A széki
egyh. megye jegyzőkönyve 1622—1727-ből. V. ö. Bod Péter:
Hist. Eccles. II. 407. l.
288

képében egy tanácsurat küldött elnöknek, bizonyára

abban a véleményben levén, hogy ottan az Approbáták-
ban teljességgel eltiltott dogmatikus innovátióról lesz szó,
a minek megitélése már nem egyházi dolog; — hasonló-
képen elégedetlenség volt a világi urak ellen, kik a gyű-
lésben, ugyanazon oknál fogva, részt követeltek maguk-
nak. Azonban mindkét kérdés szerencsésen megoldatván,
az egyház nyugalma helyreállott.1
A következő évben, 1674-ben, Nadányi János enyedi
professornak, a fejedelemasszony rokonának, professor
társaival és az iskolai ifjúsággal támadt kellemetlenségei
adtak alkalmat Apafynak arra, hogy újból összezavarja
a fejedelmi méltóságot a főpatrónusi tekintélylyel. A kol-
légiumi előljáróság itélete által rendezett ügy elintézési
módja nem nyervén meg tetszését, azt felülvizsgálat alá
akarta vonni és rendelkezéseket is tett, az újabb «igazí-
tás» megtétele érdekében. Bethlen János főkurátor azon-
ban meggyőzte a fejedelmet szándéka káros voltáról s
így abba is hagyta az ügyet.2
Apafy Mihálynak a fejedelmi hatalom ily irányú kiter-
jesztésére s az egyház autonomiájának sérelmére irányuló
törekvéseit teljességgel nem lehet valami absolutismusra
czélzó vágyakból magyaráznunk, mint II. Rákóczy György-
nél. Pillanatnyi fellobbanásoknak, elhatározásoknak az
eredményei azok, nem pedig öntudatos és következetes
hatalom-gyarapítás. Az állampolitikai téren elég gyakran
emlegette, hogy ő «a botot» nem az országtól, hanem a
töröktől kapta és volt is benne nem csak egyeduralomra,

1
Bod Péter Szmirnai sz. Polikarpus 102. l. Prot. Közlöny
1889. 344. s köv. l. 1894. 190. l.
2
Erdélyi Prot. Közlöny 1871. 133. l.
 289

hanem zsarnokságra törő hajlandóság is: de a követke-

zetesség, az «absolutus princepsi» hatalomra, mint hatá-
rozott, feltett czélra törekvés, itt is hiányzott belőle. Egy-
házával szemben pedig sokkal gyöngédebb — vagy ha
úgy tetszik: gyöngébb — is volt, sem hogy II. Rákóczy
György nyomdokaiba léphetett volna. Nagy lelki szomorú-
sággal látta, miképen veszíti el egyháza a határokon túl
külső szabadságát: hogyan akarhatta volna tehát, hogy
saját országában a belső szabadságot, az autonomiát el-
vegye az egyháztól. Szerette volna ugyan, hogy minden
úgy történjék, a hogy ő akarja, de könnyen meghagyta
magát győzetni a jobbról. Az említett kísérleteken kívül
nincs is több nyoma annak, hogy a fejedelmi, illetőleg
állami hatalmat az egyházi szabadság korlátozásával nö-
velni igyekezett volna; de annál több ténye beszél egy-
háza és vallása iránti nagy jóindulatáról.
A most vázolt, fel-felcsillanó bajok s egyenetlenségektől
eltekintve az egyház élete az erősödés, a gyarapodás ké-
pét mutatja. A török-tatár dulás emlékei lassanként elsi-
multak, a sebek begyógyultak. Az anyagiakban a fejede-
lem és a világi urak áldozatkészsége, — a szellemiekben
pedig a papok és professorok, a schólák és kollégiumok
buzgó tevékenysége nyujtották az orvosságot. Sőt az egy-
ház gyarapodása oly fokra emelkedett, hogy a kebelében
virágzó tudományosság, irodalom stb. tekintetében a
Bethlenek és Rákóczyak korával is vetekedhetett.
Apafy uralkodásának utolsó tíz esztendejében sem az
állam és egyház közötti,. sem a felekezetközi viszonyok
terén nem történik semmi olyan fontosabb esemény, ille-
tőleg intézkedés, a mely az egyház külviszonyait érin-
tené. De annál nagyobb a sürgés-forgás, a szinte lázas
nyugtalansággal folyó munka az egyház belső életében,
290

a szervezés, az anyagi és szellemi erődítés terén. Az egy-

háziaknak a kollégiumi igazgatásra és tanügyre gyakor-
landó befolyása, a világiaknak az egyház kormányzásá-
ban való részvétele, a főconsistorium szabatosabb felépítése
s ezzel együtt a gondnoki intézménynek az egyházba is
bevitele, a Gilányi-hagyaték lebonyolítása s rendelteté-
sének megállapítása, az ú. n. «amsterdami biblia» kiadá-
sának ügye, a kollegiumok vagyoni viszonyainak rende-
zése, a püspök hatósági jogainak szabályozása, a lelkészi
kötelességek és teendők körülírása stb.: ezek a fontosabb
tárgyak, a melyek az egyházat foglalkoztatják s a melyek
több-kevesebb izgalom és ellentétek után belkörüleg meg
is oldatnak. — E munkásság, e lázas tevékenység ama
nagy változások sejtelméből, vagy előrelátásából követ-
keznek, a melyek messze előre vetették árnyékukat, a
melyek nemsokára eltemették a független Erdélyt és
megszüntették a református anyaszentegyház kiváltságos
állását.
Erdély befejezte, dicsérettel elvégezte azt a nagyfon-
tosságú missiót, melyre a magyar nemzeti eszme és alkot-
mányosság megmentése, a lelkiismereti szabadság meg-
védelmezése körül elhivatott. Nem következett ugyan
nyomban amaz eszmének felvirágozása s egyedüli uralma,
nem ragyogott ugyan fennen azonnal a magyar állam-
eszme, sőt a lelkiismereti szabadság szent eszméje sem
lett a nemzetnek, vagy emberiségnek közkincsévé már
ebben a korban, sőt mindezekre nagyon komor, sötét és
veszélyes idők következtek, a melyek ama drága kincse-
ket elsöpréssel fenyegették: ámde azok a Bocskayak,
Bethlenek, Rákóczyak nemes harczai s gondos ápolása
következtében annyira megerősödtek, megizmosodtak,
hogy azokat eltiporni, megsemmisíteni nem lehetett. —
 291

Az idők forgása, a társadalom nagyobb s erősebb ré-

szének közgondolkozása, nemkülönben az események is
egészen másnemű munkatért jelöltek ki a nemzet szá-
mára, mint a melyen eddig túlnyomólag forgolódott
és ennek az újabb munkakörnek mások voltak az esz-
közei, mások eszméi és eszményei, mint az eddigiek.
Az új munkatér a magyar állam, Szent István koronája
országainak területi integritása, régi egységének helyre-
állítása volt.
Nem oly eszme ez, a melyet a protestantismus és
Erdély is nem óhajtott volna, vagy a melynek megvaló-
sításában a protestantismus akadály gyanánt állott volna.
Távolról sem olyan. Hiszen a protestánsok is ontották
vérüket ez eszméért, ők is lelkesedtek érette, sőt mert a
nemzeti ügy iránt való lelkesedés az ő kebelökben sem-
minemű internationális érdek által soha nem zavartatott,
mert hazájuk épségét, szabadságát soha semmiféle pápai,
vagy császári egyeduralom kozmopolita gondolatának alá
nem rendelték: talán még készebbek s képesebbek is
voltak annak szolgálatára, mint római katholíkus honfi-
társaik. Erdély eddigi függetlensége sem folyt be arra
zavarólag, mert ez a függetlenség sohasem volt czél, ha-
nem eszköz: épen Magyarország területi épsége megóvá-
sának, a magyar állameszme megvédelmezésének, a nem-
zeti ideál felvirágoztatásának az eszköze. Bocskay vég-
rendeletének szavai nem voltak «a pusztában kiáltó szó»,
hanem oda voltak írva minden erdélyi magyarnak a szi-
vébe, a nemzeti érzületnek kitörülhetetlen betüivel: «ha
pedig az Isten adná, hogy a Magyar Korona Magyar-
országban, Magyar kézhez kelne, egy Koronás királyság
alá, úgy az Erdélyieket is intjük, hogy attól nem hogy
elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt se-
292

géljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon ko-

rona alá a régi mód szerént adják magokat».
Azonban a magyar korona nem kelt Magyarországban
magyar kézhez egy koronás királyság alá, hanem «ott
fenn nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél volt
és a magyar királyság is a németeken forgott». E mellett
az a «német», a habsburgi uralkodóház, a magyar alkot-
mánynak, a magyar nemzetnek és a protestantismusnak
esküdt ellensége, «nálunknál erősebb nemzetség» volt,
mely létünket veszélylyel fenyegette. Ezért védte Erdély
olyan elszántsággal a maga függetlenségét, ezért küzdött
a protestantismus a lelkiismereti szabadságéit és ezért
volt mindkettő ellensége annak, hogy Magyarország ép-
sége Habsburg fenhatóság alatt állíttassák helyre.
A több mint másfél százados sikertelen kisérletezés
megmutatta, hogy a magyar nemzet önerején nem képes
megtörni a török hatalmat, nem képes hazáját annak
járma alól felszabadítani. Ugyan ez az idő megmutatta
azt is, hogy az ország felszabaditására törekvő másik
tényező, az idegen nemzetiségű uralkodóház, melynek
alkalmilag módjában állott nemcsak a saját örökös tar-
tományainak, hanem a nagy Német-birodalomnak, sőt
más európai államoknak az erejét is felhasználni: a ma-
gyar alkotmányossággal, a nemzeti eszmével s a lelki-
ismereti szabadsággal szemben elfoglalt álláspontjánál
fogva, Erdély és a magyar protestantismus hazafisága és
szabadságszeretete által megbéníttatva, hasonló módon
képtelen ama feladat megoldására. Magyarország jövő
fejlődésének útja a két ellentétes tényező közül vala-
melyiknek tulsulyra emelkedésével és a másiknak alá-
hanyatlásával volt előkészíthető. A rendi társadalomnak
világszerte megindult bomladozása mindenütt a fejedelmi
 293

absolut hatalomnak és a római katholicismusnak, a ma-

gyar uralkodóház által is képviselt két eszmének, kedvez-
vén, a magyar alkotmányosság, a nemzeti eszme s a
protestantismus lett a gyengébb fél s így nem a protes-
táns alkotmányos nemzet, hanem a római katholikns
absolut uralkodó hajtá végre a felszabadítás nagy mun-
káját s élvezte e nagy munka gyümölcseit is. A török
kiüzése aztán az uralkodóház absolut hatalmának és a
római katholicismusnak diadalát, a nemzeti és lelkiisme-
reti szabadságnak bukását vonta maga után. Az eddig
egymással szemben álló vallási irányzatok a jövőben sem
szüntek meg működni, mert a mint a XVIII. században
a római katholicismus a maga formalismusával segített
az államkereteket, a formát kiépíteni, a protestantismus
ugyanezen idő alatt az azon formát betöltendő nemesebb
tartalmat híven ápolván, a XIX. században mint köz-
kincset bocsátotta át a nemzet birtokába mindazt, a mit
a XVII. század nagy alkotmányos és vallási harczaiban
megszerzett.
Ha mai szempontból mérlegeljük a XVII. század végé-
nek eseményeit, bizonyára érthetetlennek, vagy legalább
különösnek fog feltűnni, hogy miért kellett akkor a poli-
tikának az állami és vallási reactióval karöltve járnia.
A testi és szellemi zsarnokságnak, a türelmetlenségnek
eredményei a XX. század emberei szemében borzalmassá-
gok s egy félbarbár kor gyümölcsei. Csakhogy a XVII. szá-
zad emberei nem gondolkoztak a XX. századbelieknek
a fejével és nem éreztek azoknak a szivével. Ők is csak
oly tisztában voltak koruk követelményei, szükségei felől,
mint a maiak az övékről. Más szavakkal: a jövőt ép oly
kevéssé látták, a jövő eszményeit ép oly kevéssé ismer-
ték, mint mi. A nagy és titokzatos sejtelem vezette őket
294

hazájuk, társadalmuk javának keresésében és a magyar

nemzet többségét ez a létfentartási ösztön épen úgy visz-
szavezette a római katholicismushoz s vele az absolutiz-
mushoz, mint a hogy a reformátió százada a megtisztí-
tott vallásban mutatta fel a haza szabadságának útját.
Ma már tudjuk, hogy a protestantismus beváltotta azo-
kat a reményeket, a melyeket a XVI. század reformátorai
hozzá fűztek, de viszont nincs okunk és jogunk tagadni,
hogy az ellenreformátiónak is voltak, állami szempont-
ból, igen fontos eredményei. Ha a protestantismus a nem-
zeti eszmét s az alkotmányosságot megmentette hazánk
számára,. viszont a római katholicismusnak a haza meg-
mentése körül vannak érdemei. Volt idő, midőn e két
tényező egy és ugyanazon munkában szemben találta
magát egymással. A társadalom most ehez, majd ahoz
csatlakozott nagyobb zömével, a szerint, a mint egyikben
vagy másikban látta a jobb jövő zálogát. És ha a XVII-ik
század végső évtizedeinek emberei az absolutizmus és a
felekezeti vakbuzgó türelmetlenség szekerét tolták is, ez
csak annyiban érdemel megrovást, a mennyiben az egye-
seknél netalán nemcsak a korlátoltságnak, hanem a jel-
lembeli fogyatékosságnak is a következménye volt. A jö-
vendő, mely más eszményekért fog küzdeni, mint a jelen,
elfogja itélni a mi gyarlóságainkat is, de bizonyára ment-
séget is fog találni azok számára, a kik nem gonosz indu-
latból, hanem emberi fogyatékosságból tapodták meg a
legszentebb igazságokat.
A XVII. század nyolczvanas éveiben a kedvező poli-
tikai viszonyok és szerencsés háboruk a török uralom
megtöréséhez vezettek. Bécs sikertelen ostroma megmu-
tatta, hogy a félhold leáldozóban van. És ezzel elközel-
getett Erdélyre is a vég, mert önálló állami létét a török
 295

védelemnek és annak a nemzeti szükségletnek köszön-

hette mely a két világhatalom birkózásában a magyar
nemzeti eszmények számára mentsvárat keresett. Erdély
politikusai belátták, hogy csak a legnagyobb erőfeszítés-
sel lesznek képesek államuk önállóságát a jövőben is
fentartani és aggódva gondoltak arra az eshetőségre, ha
netalán a császár fenhatósága alá kerülve, a magyar-
országi rekatholizátió borzalmai az ő országukban is fel-
támadnának. Az egyház vezetői hasonló érzülettel néztek
a határokon túl folyó eseményekre. Ezzel az aggodalom-
mal s az ez által felköltött szorgossággal függ össze a
belső építő munkában kifejtett lázas tevékenység is. A mint
pedig Buda visszafoglalása után nyilvánvalóvá lett, hogy
Erdély a császár fenhatóságát el nem kerülheti, megin-
dulnak az alkudozások, a melyekkel az ország eddigi
alkotmányos és vallásügyi viszonyait kivánták biztosítani.
Apafynak még reménysége volt, hogy Erdélyt, mint
protestáns országot szállíthatja át fiára örökség gyanánt.
Ily reménynyel választatta azt meg 1681-ben, midőn
Tökölynek és kuruczainak sikerei Magyarországon a
császárt engedékenységre, az alkotmány helyreállítására
s a gyászévtized borzalmainak a megszüntetésére kény-
szerítették. De mikor a kuruczháború további folyama a
törököt is harczba vitte és a hadakozásban a császár sere-
gei mind több és fényesebb győzedelmeket arattak: a feje-
delem reménységei is alább szállottak. Az 1686-tól folyó
alkudozásokban a protestáns országból protestáns tarto-
mány lett, de még mindig azzal a kilátással, hogy a
római német császár és magyar király fenhatósága alatt
II. Apafy Mihály lesz annak a fejedelme. Ily irányban
folytatott alkudozásokat Bécscsel s ilyenképen kivánta a
maga egyházát is biztosítani. Azonban meghalt (1690 ik
296

ápril 15.), mielőtt fiát, országát s egyháza jövőjét bizto-

sítva láthatta volna. Az erdélyi államférfiaknak sikerült
ugyan a császárral kötött egyességben (Diploma Leopoldi-
num) az ország tartományi különállását, alkotmányos és
egyházi viszonyainak statusquóját biztosítani, hanem
II. Apafy Mihály már nem juthatott az orthodoxus feje-
delmek örökébe, nem atyjának, az utolsó orthodoxus fe-
jedelemnek trónjára.*

* II. Apafy Mihálynak, mint választott fejedelemnek, van-

nak ugyan e czimmel kiállitott oklevelei, azonban ő tényleges
fejedelem sohasem volt. Lásd: Magyar Tört. Tár. XXI. k.
 SAJTÓHIBÁK ÉS JAVITÁSOK.
3. lapon alul 7. sorban Antikrisztis helyett olvasd: Antikrisztus
4. « « 8. « indicium h. o. iudicium
4. « « 2. « átulakulás h. o. átalakulás
8. « felül 15. « ertelmi h. o. értelmi
9. « alul 3. « erdélyirendek h. o. erdélyi rendek
11. « felül 10. « fejedemség h. o. fejedelemség
11. « « 13. « fejededem h. o. fejedelem
18. « alul 10. « ösztökélésből h. o. ösztökéléséből
47. « « 15. « Aperalysis h. o. Apocalypsis
71. « « 9. « állapittattak h. o. állapittattak meg
80. « « 13. « fenyegeti h. o. fenyegetett
92. « felül 14. « epen h. o. épen
93. « alul 16. « incribáltatott h. o. inscribáltatott
98. « « 9. « princepi h. o. princeps
99. « felül 12. « ügyésséget h. o. ügyességet
109. « alul 12. « religian h. o. religión
117. « felül 15. « vagyanukkal h. o. vagyonukkal
124. « « 9. « nei nditson h. o. ne indítson
127. « « 6. « pap marasztaló h. o. pap-marasztaló
140. « alul 5. « igényelt h. o. igényt
144. « felül 9. « évkönyiró h. o. évkönyviró
146. « « 7. « Rákóczykorabeli h. o. Rákóczy-korabeli
161. « « 1. « professorjaira h. o. professoraira
164. « alul 14. « igyekezetükben az h. o.igyekezetükben
169. « « 14. « keves h. o. kevés
176. « « 14. « viszás h. o. visszás
178. « « 5. « hoztak h. o. hozták
197. « « 13. « mint ha h. o. mintha
238. « « 15. « orthodoxia h. o. orthodoxa
240. « alul 7. « rstenes h. o. istenes
250. « « 7. « fejedelemségre h. o. fejedelemségbe
261. « felül 3. « elintézése h. o. elintézésére
263. « « 14. « orvoslattak h. o. orvosoltattak
265. « « 8. « urgeáljak h. o. urgeáljak
266. « alul 11. « mozgótója h. o. mozgatója
268. « « 9. « intézkedések h. o. intézkedéseket
272. « felül 7. « szoritsa h. o. szoritása
287. « « 16. « kötességük h. o. kötelességünk.
 AZ ERDÉLYI

REFORMÁTUS EGYHÁZ
TÖRTÉNETE.
AZ ERDÉLYI EV. REF. EGYHÁZKERÜLET ÁLLANDÓ IGAZGATÓTANÁCSÁNAK

MEGBIZÁSÁBÓL

POKOLY JÓZSEF.

III. KÖTET.

1691—1880.

BUDAPEST.
1904.
 MÁSODIK KORSZAK.

ERDÉLY A HABSBURGHÁZI KIRÁLYOK

FENHATÓSÁGA ALATT.

1690—1881.
 TARTALOM.

MÁSODIK KORSZAK.
Erdély a habsburgházi királyok fenhatósága alatt.

Lap
11. A diploma és annak előzményei. A török hatalom hanyat-
lása. Dunod páter diploma-tervezete. Az 1686. évi ter-
vezet. Papok a politikában. Nagyari prédikácziója.
Lotheringeni Károly pontozatai. Caraffa Erdélyben.
Tököly támadása. Bethlen Miklós a diplomát lehozza
Bécsből. Vallásügyi pontok. A diploma ünnepélyes for-
mában. Eltérő részletek. Alkudozások a róm. katho-
likusokkal. Bécsi küzdelmek a vallásügy biztosítása
körül. Az Alvinczy-féle vallásügyi pótdipioma 9—27
12. A diploma fejlesztése. Az erdélyi udvari kanczellária fel-
állíttatik. Kísérlet az egyháziak megadóztatására. Száva
Mihály bécsi követsége. Az új bárók. «Róm. kath.
státus» és kivánságai. Fejlesztési elmélet. Illyés András
püspök kiutasíttatása. Egy hazaáruló memorandum.
A Mikes-féle punktumok. Oláh unió a róm. katholicis-
mus javára. Apor István a kamerátikumokat megtá-
madja. Wass György küldetése. Az eretnekség lassú
kiirtásának terve. Harcz a Mikes-féle 5 pont ellen.
A fehérvári kollégium elfoglalása. «Ideiglenesen eltürt
tolakodó akatholikus atyafiak». II. Rákóczy Ferencz
támadása és fejedelemsége. «Nóé galambja». Szomoru
virágvasárnap. A szatmári béke 28—65
13/a. Az elnyomatás kora. III. Károly. A király igéretei. Szer-
zetes invasió. A főconsistorium szervezkedése. A ka-
merátikumok folyósíttatnak. Ő felsége Gyulafehérvárt
nem tűr magyart. Mártonffy püspök az első consiliárius.
Zaklatások, templom-foglalások. A successio. Az 1727.
évi deczemberi rendelet. Remorata iustitia. Lázár Já-
nos követsége. Iudex indisputabilis. Br. Sorger műkö-
dése. Szigeti Gy. István püspök és a ref. mágnások
fogsága 66—88
13/b. Az elnyomatás kora. Mária Terézia. A királynő trónra-
lépte. Az első deputatió kudarcza. Klobusitzky és
az 1744. évi törvényhozás. Ujabb tervek. Az egy-
ház anyagi létfeltételei megtámadtatnak. Az ispotályok.
Az udvarhelyi iskola veszedelme. Püspöki jószágok.
Borosnyai L. János, az első «diplomaticus püspök».
Apostasia rendeletek. A külföldi egyetemek látogatása
megszorittatik. Ünnepszentelés. Templomfoglalási tila-
lom. Pia fundatiók. Fundus convertitorum. Protes-
táns egyetem. Pápai beavatkozás házassági jogunkba.
Hajsza a symbolikus könyvek ellen. Gyermek-rablások
és a nagyszebeni Theresianum. Kálvinista családok
pápista oldalágai. Hitbuzgóság és kitartás 89—118
14. Türelem a bevett vallásoknak. II. József császár fogya-
tékos jóakarata. Az erdélyi türelmi rendelet. Az auto-
nomia gondnokság alatt. Ius Ecclesiasticum. Iura in
sacris. A «megkorrigált kepe.» Székely katonaság. Az
egyházi javak bevonásának terve. Az iskolai autonomia
sérelme. A templomok tulajdonjoga. Feliratok. Cserey
Ilona áttérése. A türelmi rendeletek kijavitása. «A Jose-
phinum». II. József halála 119—146
15. Sub pondere crescit.... II. Lipót biztosító irata. Erdély
országgyűlést kiván. Az 1791. évi vallásügyi törvények.
Gróf Battyány Ignácz és a klerikális ellenzék. Függő
kérdések. A revolutió gyökere a reformatió. Reactioná-
rius rendeletek. Érintkezés a magyarországi testvér
kerületekkel. Örvendetes fellendülés. Ujabb törvény-
javaslatok az egyenlőség és viszonosság alapján. A deval-
 5

Lap
vatio. A szent-szövetség hatása. A reformátió 300-ados
jubileuma. Rudnay róm. kath. püspök. Bécsi prot. theo-
logia. Br. Szepessy Ignácz türelmessége. A Laval levele.
Censura. Az egyház kihallgatásért esedezik. Folyamod-
ványa visszautasíttatik. A főconsistorium ujjá szerve-
zése. A kormány a szervezkedést megakadályozza. Vallás-
sérelmek az országgyűlésen. Sikertelen küzdelmek a
jogért. A «szent év». A pesti értekezlet. Az egyházi unio
eszméje s akadályai 147—198
16. Az országos egyház végső évei. Az unio. Az absolutismus
az egyház működését nem akadályozza. Organisations
Entwurf. Bodola Sámuel h. püspök. Közadakozásból
fentartott iskolák. Haynald az «erdélyi püspök». Erdélyi
pátens-terv. Az egyház-alkotmány átalakítása. Kamerá-
tikumok. Dézma-megváltás. Közigazgatási és házi pénz-
tár. «Szervezeti javaslat» a középiskolák számára. Nép-
iskolák feladása. Erdély a konventen. Az unio. «Erdélyi
ev. ref. egyházkerület» 199—221
 11. A diploma és annak előzményei.

A II. Rákóczy György lengyelországi hadjárata követ-

keztében erejében megrokkant erdélyi fejedelemség soha
sem tudta többé kiheverni azokat a csapásokat, melyeket
az 1658—62. években szenvedett. Tehetetlenül kellett
néznie, hogy az absolutismusra törekvő császár és az
erőhöz jutott római katholicismus a magyar alkotmányt
és protestantismust vérbe fojtotta, a földre tiporta. Tököly
szabadságharczának is inkább csak tétlen szemlélője volt.
Midőn pedig a kereszt diadalmaskodott a félhold felett:
Erdély betöltötte történelmi elhivatását, tehát vissza
kellett térnie régi helyzetébe, a magyar korona fenható-
sága alá.
Bármennyire ragaszkodtak is az erdélyiek államuk ön-
állóságához: az élesebb látásuak Bécs sikertelen ostroma
után csakhamar tisztában voltak azzal, hogy Erdélynek
a kereszthez, a császárhoz, kell szegődnie. De vajjon mit
hoz ez a pártfogás a protestáns Erdélyre nézve? E kérdés
feltevésénél vallásuk miatt jobban aggódtak, mintha poli-
tikai helyzetükre gondoltak.
Maga a bécsi udvar is alkalmasnak találta az időt
arra, hogy Erdélyt könnyű szerrel fenhatósága alá hajtsa.
Szövetséget ajánlott fel és védelmet, csakhogy szakítson
10

a törökkel és helyezkedjék I. Lipót oltalma alá. 1684-ben

Dunod Antid jezsuita páter egy kész tervezettel ment
Erdélybe, hogy e csatlakozást keresztül vigye. E tervezet
végén ott volt egy «articulus separandus», egy külön
czikkely, mely szerint: «mindkét vallásnak, t. i. a katho-
likusnak és az akatholikusnak gyakorlása minden aka-
dály nélkül szabadon és nyilvánosan meghagyassék».
Oly fogalmak vannak itt, melyeket Erdély másfél száz év
alatt nem hallott, nem ismert. És minthogy az erdélyiek
a töröktől való elszakadás ügyét még nem látták meg-
éredve, azért részletes tárgyalásokba sem bocsátkoztak
Dunod-val. Hanem azért az ajtót sem akarták elzárni
maguk előtt. Hiszen Dunod kijelentette volt, «akár kell
nektek, akár nem kell: ő felsége pártfogásába vesz ben-
neteket». Nem szakítottak tehát, sőt követséget küldöttek
Bécsbe, mely 1686 junius 26-án egy egyességi szerződést
hozott létre. Ezen szerződés 6. pontja a vallásügyről azt
mondja, hogy ő felsége «az Erdélyben és Magyarország
hozzákapcsolt részeiben bevett négy vallást soha és semmi
ürügy alatt nem háborgatja és azok helybenhagyott czik-
kelyei értelmében, soha sem fog törekedni a templomok,
iskolák, parochiák és ezek jószágai s jövedelmei elfogla-
lására».*
Ezen diploma-tervezetnek Bethlen Miklós, a fejedelem
világlátott tanácsosa és az orthodoxus egyház egyik fő-
kurátora, igen meleg szószólója volt. Minden erejét latba
vetette, hogy az egyesség már most, Buda ostroma előtt
megköttessék, a mit különben a külföldi protestáns hatal-
mak is tanácsoltak, t. i. hogy «ante victoriam kössék meg

* Szász Károly: Sylloge tractatuum... b. diplomatis Leopol-

dini. Kolozsvár 1833. 9. l. 13. l. Cserei i. m. 149. l.
 11

a békesség és státus csomóját Bécsben». Azonban buz-

galmával egyedül maradt. Sőt maga ellen haragította a
fejedelmet, annak többi tanácsurait, nemkülönben a
református papságot is. Ez utóbbiak képviseletében Horti
István püspök, Pataki István, kolozsvári professor és
Nagyari József, udvari prédikátor felkeresték őt és kemény
szavakkal támadtak reá, a miért református ember létére
a szerződés elfogadását javalni meri.* A papság, mely
helyzeténél, állásánál fogva, nem birt eléggé tiszta és
élénk tudattal az állam válságos helyzetéről, az egyesülési
szándékban csak azt látta, hogy annak az I. Lipótnak a
fenhatósága alá akarják juttatni Erdélyt, a ki magyar-
országi testvéreiket a gályákra engedte hurczoltatni és a
ki alatt a leggyászosabb üldözés volt az evangélium-
követők sorsa. Ennek a császárnak a fenhatóságát önkényt
elfogadni: ez Isten ellen való bűn volt a szemükben. Azt
azonban már nem gondolták meg, a mit Dunod mon-
dott: «nolentes, volentes, proteget vos sua Maiestas».
Nem gondoltak arra, hogy hátha olyanok a viszonyok, a
melyek mellett okvetlen Lipót uralma alá kell Erdélynek
kerülnie és akkor jobb egyesség útján, mint meghódítva
odajutni. Már Erdélyben állott a császár tábornoka,
Scherfenberg, a kivel szemben nem volt az országnak
elegendő ereje, hogy esetleg meg is szabadulhasson tőle.
És még ekkor is azt látjuk, hogy az egyház legékesebben
szóló prédikátora, a «köveket is könnyekre fakasztó»
Nagyari József, a fejedelem és a főurak jelenlétében a
szószékről izgat a mellett, hogy a diplomát el ne fogad-
ják s a töröktől ne szakadjanak el. A Jeremiás próféta
próféciás könyve 38. rész 22. vers alapján tartott egy-

* Bethlen Miklós i. m. II. 37—9. l.

12

házi beszéd tulajdonképen egy lángoló politikai szónok-

lat a némettel kötendő szövetség ellen s a hagyományos
erdélyi politika védelmében.
«Kényszerítelek, — mondja a szónok egy helyen —
az élő Istenre és a mi Urunk Jézus Krisztusra, mondjátok
meg, mi jót vettetek valaha Egyiptomból (azaz a német-
től), hogy ennyire szomjuhozzátok a Nilus vizét? Hány-
szor szabadított meg más hatalmasság kezéből ? Mikor
alatta voltál is (t. i. a Básta korában) mond meg micsoda
szabadsága volt lelkednek-testednek alatta? Micsoda
privilégiumokkal birtatok inkább, mint most? Mikor vol-
tatok gazdagabbak, értékesebbek, nagyobb urak, mint
most?... Az elveszésre nincs átalabb út ennél, a
melyet ti megmaradásra gondoltok. Nem hívott Isten
titeket szabadságra, csak adóznotok kell ti nektek, vagy
egynek, vagy másnak; csak jármát kell ti nektek visel-
netek, vagy fajármot, vagy vasjármot, hogy alázatos
ország legyen ez; arra hívott Isten... Ha titeket Isten
szabadságra hívott volna, mint a helvétusokat, belgákat,
a kik az jármat kivették az nyakokból, támasztott volna
az Isten helvéczius embereket ti közöttetek... Tanácsot
adott volna Isten ti nektek erre; de még eddig úgy
tapasztaltam, mennél több eszet tulajdoníttatok maga-
toknak, annál nagyobbat buktatok. A ki legokosabbnak
alította magát, az ugrott legnagyobb sárban, mint az
rubeniták... Adjátok meg a császárnak, a mi a császáré
(t. i. a töröké) és a mi az Istené, Istennek. Ha azt nem
cselekszitek, a mit Ezékiel által izent Zedékiásnak és az
uraknak, azt izeni Isten e praedicatió által tinektek: Te hüt-
szegő, vagy hamis hütű fejedelem, vagy hamis hütű Urak».*

* Prot. Szemle 1900. 127., 128., 129. l.

 13

Az udvari prédikátor szava, melyet a fejedelem és neje

mindig, mint valami orákulumot szokott volt hallgatni,
csak megerősítette Teleki Mihály tanácsát, hogy t. i. a
töröknek adott hitet meg kell tartani, illetőleg hogy várni
kell, hátha a «két malomkő» harczában az eddigelé
hatalmasabb, a török, fog győzedelmeskedni és így Erdély
mostani állapotában maradhat továbbra is.
Az események nem a hitbuzgó papnak, hanem az
éleslátású politikusnak, Bethlen Miklósnak, adtak igazat.
Buda visszafoglalása sikerült s «Boldog asszony tornya
tetejében» ismét kereszt ragyogott a félhold helyében.
Csakhogy ennek a nagy eseménynek Erdély nem tudott
szíve szerint örülni. Most már elfogadták volna a diplo-
mát, de annak kiadását a császár nem tartotta sürgős
dolognak, mert reménysége volt, hogy Erdélyt diploma
nélkül is megszerezheti. Lothringeni Károly fővezér kész
seregével Erdélybe ment téli szállásra és mikor itten,
vendég gyanánt elhelyezkedett, az ország úgyszólván a
császár hatalmába jutott. «Soha könnyebben sem pogány,
sem keresztyén egy országhoz ilyen könnyen nem juta,
mint akkor a német Erdélyhez; — kiált fel fájdalmasan
a történetíró Cserei, — egy korbácslás nélkül fejet haj-
tánk!» Hogyan lehetett volna ilyen körülmények között
egyezkedni Lipóttal Erdély önállósága felől! Apafy feje-
delem, önereje elégtelenségét ismerve, külföldi hitsorsos
fejedelmek támogatásába vetette minden reménységét.
Kolozsvári István és Pápai Páriz Ferencz, nagyenyedi
professorok sorra látogatták a protestáns fejedelmi udva-
rokat, de küldetésüknek épen olyan kevés sikere volt,
mint a Bécsbe küldözgetett világi urakéinak.
Az 1687. évi harczok befejeztével, midőn Károly her-
czeg ismét Erdélybe vonult téli szállásra, hogy Erdélyt a
14

további hadműveletek hátvédéűl magának biztosítsa,

október hó 27-én ideiglenes egyességet kötött Lipót fel-
hatalmazásából Apafyval, mely egyesség II. fejezetének
3. pontja az erdélyi vallásügyi helyzet biztosítását foglalja
magában. «Egész Erdélyben — mondja az egyesség, —
a négy bevett vallásfelekezet, valamint az iskolák, temp-
lomok s az egyházak szolgái, szertartásaik szabad gya-
korlatában s jövedelmeikben semmiképen nem fognak
háborgattatni, hanem a hozott és érvényes törvényeknek
s szokásoknak megfelelő szabad istentisztelettel bírjanak;
nem is fognak bántalmaztatni és károsíttatni. A paplakok
és iskolák sehol s így Szeben városában sem kényszerít-
tetnek szállást adni». Az 5. pont a tisztviselők, várak,
városok szabadságait s kiváltságait, a 6-ik a régi fejedel-
mek adományait, a 7-ik a káptalan és konvent szabad-
ságát biztosítja.*
Bethlen Miklós egy emlékiratban fordul a császárhoz
s így igyekszik Erdély számára egy türhető egyességet
kieszközölni. Lipót pedig Caraffa tábornokot, az eperjesi
hóhért, küldi 1688-ban Erdélybe, hogy ennek meghódo-
lását keresztül vigye. A gyászos emlékű kegyetlen katona,
kinek csak nevétől is rettegés fogta el Erdély rendeit,
küldetését az összbirodalmi eszme és a császár abszolut
uralmi czéljai szempontjából fogta fel. Katona és diplo-
mata volt, nem pedig jezsuita missionárius. Szerinte a
császárnak feltétlenül szüksége van Erdély birtokára,
tehát meg kell szerezni ezt az országot minden áron. Ha
a megszerzésnek legfőbb akadálya a rekatholizáló poli-
tika: akkor ezzel fel kell hagyni és az ellenkező útra
térve, biztosítani kell a vallásszabadságot. Éles szeme

* Szász K. i. m. 46. l.
 15

hamarosan meglátta, hogy Erdély megszerzésének e kér-

dés szerencsés megoldásában van a kulcsa, épen azért
alkalomadtán, kellő nyomatékkal emelte fel szavát ezen
irányban az uralkodónál. Neki sikerült ugyan küldetése-
kor keresztül vinni, hogy Apafy és a rendek minden fel-
tételek nélkül hűségi esküt tegyenek Lipótnak, azonban
ennek daczára számos fontos kérdés még elintézetlenül
maradt, melyeknek megoldásához Caraffa ekkor szerzett
tapasztalatai nagyban hozzájárultak.
Midőn Erdély a hűségi esküt letette, kérelemmel for-
dult Lipóthoz, hogy államuk különállását, alkotmányát s
ebben a négy bevett vallás szabadságát is biztosítsa.
Többszöri folyamodására, sürgetésére sem nyerhetett
egyebet üres igéreteknél s kitérő válaszoknál. Már-már
úgy állott a helyzet, hogy ha Lipót leveri a törököt,
Erdélyt mint meghódított tartományt, egyszerűen be fogja
kebelezni birodalmába s benne a fegyverjog szerint fog
rendet csinálni. Azonban ez a veszedelem mégsem követ-
kezett be. Tököly, kit a török Erdély fejedelmévé tett és
a ki Erdélybe beütve, a császár seregét megverte s Heisz-
ler tábornokot elfogta, egészen felforgatta a bécsi udvar
terveit. Tökölyt az erdélyiek többsége örömmel fogadta,
fejedelemmé választotta s be is iktatta a fejedelmi mél-
tóságba. Bécsben megijedtek, hogy Erdély, melyet már
szinte kezökben tartották, el fog veszni. Ezt az időt és
ezt a hangulatot használta fel Bethlen Miklós, ki Bécsben
megjelenvén sürgette, hogy Erdélynek a császárhoz való
viszonya kielégítőleg szabályoztassék, az erdélyiek kiván-
ságai biztosíttassanak, mert különben Lipót nem számít-
hat Erdély békés birtokára.
Bethlen Miklós törekvéseit teljes erővel támogatták a
külföldi hatalmaknak Bécsben székelő képviselői, így
16

Paget angol, — Demskirchen hollandi, — Dunkelman

brandenburgi követek, de valószínűleg legtöbbet mégis
Caraffa támogatásának köszönhet, a ki az 1688. évben
szerzett tapasztalatai alapján szerkesztett emlékiratában
ajánlotta a császárnak az erdélyiek kielégítését.
Erdélyt csak nehezen, vagy épen nem fogják tudni
megtartani hatalmukban a németek — úgymond, — mert
ez a nép semmit sem szeret annyira, mint a szabadsá-
got, melyet Tököly folyton a száján forgat. És mert a
vallásszabadságot szeme fényénél is jobban őrzi, épen
azért semmitől sem fél annyira, mint a császár uralmá-
tól, mert azt hiszi, hogy abban bántalmazni fogják. Már
pedig a császárnak bírnia kell Erdélyt, mert ezen ország
nélkül Magyarországgal nem lehet boldogulni. Épen
azért azt ajánlja, hogy a császár teljesítse az erdélyiek
kivánságait és különösen biztosítsa azok vallásszabad-
ságát.
Nagyon jellemző és sok tekintetben igaz az, a mit
Caraffa az erdélyi politikusokról mond, a kik az alkudo-
zások folyamán mindig a vallásszabadság biztosítását
állították a követelések élére. «A vallás — úgymond, —
az erdélyi magyaroknál nemcsak szent indok, hanem
gyakran más mellékczélok köpenye is. Mert bár kétség-
telen, hogy Erdély összes akatholikusai folytonosan lelki
szabadságukat s érdekeiket hangoztatják, de én úgy
látom, hogy csak a köznép gondolkozik így, való és szent
buzgalmában; és mert a vallás összeköttetés Istennel:
azért az a vallást saját örök boldogságának tartja. De
már a nemességnél ez a vallásos buzgalom világi szor-
galmatossággal is kapcsolatban áll; és mert a legtöbb
szekta nem olyan régi, ezért igen jól emlékeznek arra,
hogy javaiknak s vagyonuknak tekintélyes része az egy-
 17

házi jószágok bitorlásából származik (melyek az eretnek-

ség kiirtásával ismét visszaháramlanának), tehát a jelen-
legi birtokosoknak a vallás mellett nagy gondjuk van az
ilyen jószágokra is. Ennélfogva tehát úgy a nemességet,
mint a népet sem testében, sem lelkeben nem kell bán-
tani, nem kell mérgesíteni: azért a vallásügyet is érin-
tetlenül kell hagyni és későbbi időkre halasztani».
A Tököly becsapása és fejedelemmé választása által
okozott ijedelem mellett, minden bizonynyal Caraffa
véleménye volt a legfontosabb eszköz abban, hogy Lipót
1690 október 15-én kiadta a diploma tervezetet, melyben
egyebek mellett a vallás szabadsága is biztosítva van.
Bethlen Miklós, ki nagyon jól tudta, hogy a császári
kormányt csak a kényszerhelyzet vitte reá az egyességre
és a ki sejtette, hogy sok minden dolog halasztatott «a
későbbi időkre», rajta volt, hogy úgy kösse meg «a békes-
ség és státus csomóját Bécsben», hogy ez később is meg
legyen kötve feloldhatatlanúl. Azért kivánságai között
ottan volt, hogy a diplomába vétessék be, hogy a római
katholikus püspök és a jezsuita szerzetrend Erdélyből
minden időkre kizárassanak, hogy a felállítandó főkor-
mányszék tagjai közül legfeljebb három lehet róm. kath.
vallású s végül, hogy a diploma a külföldi protestáns
hatalmak jótállása és biztosítása alá helyeztessék. Csak-
hogy a Tököly részéről fenyegető veszedelem nem volt
olyan nagy, hogy a bécsi udvart eme kívánságok elfoga-
dására reákényszerítse és Bethlen sem akarta az elérhe-
tőt koczkáztatni: épen azért megelégedett annyival, a
mennyit egyáltalában elérhetett.
A diploma tervezetnek a vallásügyet érintő főbb pont-
jai a következők:
1. «A bevett vallásoknak, a templomoknak, iskoláknak,
18

parochiáknak, vagy más, mint a mostani papság és egy-

házi személyek bevitelének ügyében semmi sem másít-
tatik meg, bármely eltenmondások, akár papi, akár világi
részről, soha ez ellen nem nyomván semmit is; úgy
mindazonáltal, hogy a római katholikusok önköltségükön
és így minden más vallások terheltetése nélkül, Kolozs-
várt, ájtatoskodásuk jelen helyén, magoknak templomot
építhessenek, hasonlóképen Gyulafehérvárt is a kisebb
templomot, mely hajdan Báthory Kristóf által emeltetett
s el van pusztulva, újra felépíthessék; ugyanazon római
katholikusok minden helyen, ha kevesen vannak és jöve-
vények, magánlag, ha pedig sokan vannak vallásuk nyil-
vános gyakorlatával és templomépítés jogával bírjanak
úgy, mint Erdélyben bevett más vallások bírnak oly
esetben, ha t. i. valamely helyen számra nézve erő-
sebbek.
2. «Megerősítjük a hűséges karoknak minden magyar
királyok, hasonlóképen Erdélynek Magyarországtól külön-
vállása óta, fejedelmei adományleveleit, jószágadásait,
kiváltságait, nemesítéseit, az általuk adott czímeket,
tisztségeket, méltóságokat, dézmákat, végre minden rendű
javadalmakat és jószágokat, akár magánosok, akár váro-
sok, községek és czéhek, akár a bevett vallások közül
bármely egyház, parochia vagy iskola részére adattak,
mind Erdélyben, mind Magyarország részeiben, a székely
földön és Debreczenben, habár egykor valamely egyház-
hoz, konventhez vagy káptalanhoz tartoztak is; úgy hogy
jószágaiban senki se mi általunk, se bármely más egy-
házi vagy világi rendű férfiútól megtámadás vagy pör
által ne háborgattassák, hanem hogy mindenki azt, mit
most vall és bír, jövendőben is vallhassa és bírhassa az
említett királyok és fejedelmek adománylevelei szerint;
 19

kivévén, ha valamely adományaikat azon fejedelmek

saját végzeményeik által eltörölték volna.
3. «Azon haza Approbata et Compilata Constitutióit,
Verbőczy hármas könyvét (kihagyván mindazáltal András
királynak az ellentállásra vonatkozó s a múlt pozsonyi
országgyűlésen eltörölt záradékát), a constitutiókat, a szász
nemzet municipális jogait sértethetlenül megtartandónak
nyilatkoztatjuk».
Ezeken kívül biztosíttatott: a törvényhozás, közigaz-
gatás és igazságszolgáltatás régi formájának fentartása,
a hivatalnokoknak és legfőbb kormányzónak (gubernator)
a haza fiaiból valláskülönbség nélkül való alkalmazása
megigértetett és felállíttatott a főkormányszék és a királyi
tábla, melyeknek tagjai között legalább 3—3 róm. kath.
alkalmaztatván, a többi tagok a bevett vallásokhoz tar-
tozók közül veendők. Egyik itélő mesternek is mindig
római katholikusnak kell lenni.
A diploma-tervezet, bár annak tartalma nem sokban
tér is el az erdélyi vallásügyi tényleges állapotoktól,
meg is mutatja, már azokat a réseket, a melyekén át a
rekatholisatiónak majdan elő kell nyomulnia, A nyilvá-
nos és a magán vallásgyakorlat, — igaz ugyan, hogy csak
a római katholikusokra nézve — benne van a diploma-
tervezetben. De fontosabb ennél az, hogy a rekatholisa-
tiónak Magyarországon kipróbált és bevallott eszköze:
a kitüntetések, előléptetések, az aristocratia megnyeré-
sének útja-módja biztosítva van. A hivatalok legnagyobb
része, — és pedig nemcsak a központi, hanem a vidéki
igazgatás szerveinél is, — királyi jóváhagyás és kineve-
zés által tölthető be. A diploma tervezetben olvasható
eme szavak: «vallás különbség nélkül»: feltétel is, nem
is, a szerint a mint a kinevezés és jóváhagyás gyakorol-
20

tatik. A főkormányszék és királyi tábla tagjai közé leg-

alább három római katholikus vallásu egyén nevezendő
ki. Ez egy oly intézkedés, a milyenre eddig példa nem
volt az erdélyi törvényhozásban; de azért a római ka-
tholikusoknak sohasem volt okuk, hogy a hivatalokból
való kizáratás miatt panaszkodjanak. A «legalább három»
kifejezéssel és a «vallás különbség nélkül» való kineve-
zéssel meg volt adva az út és mód arra, hogy a protes-
táns Erdély kormánya rövid pár évtized leforgása alatt,
úgy a központban, mint a vidéken, túlnyomólag a csekély
számu római katholikusok kezébe jusson.
Caraffa tanácsát tehát Bécsben teljesen megfogadták.
A vallásszabadságot biztosították, de egyszersmind gon-
doskodtak arról is, hogy a diplomában biztosítandó álla-
potokon idővel változtatni is lehessen a római katholi-
cizmus javára és hogy erre az eszközök és módok kéz-
ügyben essenek. Szinte csodálkozni lehet a felett az ön-
mérséklet felett, hogy a római katholikus egyháznak,
mint olyannak, milyen kevés kedvezményt biztosít a
tényleges állapotokkal szemben a diploma tervezet. De
ha közelebbről megvizsgáljuk ezt a tervezetet, a mely
ünnepélyes alakban való kiadatása után Erdélynek egyik
alaptörvényévé lett, és ha a történelem világánál bele-
tekintünk annak szövevényeibe: azonnal megfogjuk látni
a jövőbe néző politika tekervényes útjait, a melyek által
Erdély egész igazgatása római katholikus egyének ke-
zeibe juthat és így az egyének, a vallás hívei, által az
egyház, mint intézmény is diadalmaskodhatik. Láthat-
juk, hogy a diplomában nem a rekatholizáló szándék
feladásáról, hanem csupán elhalasztásáról van szó. «Qui
habet tempus, habet vitám.» A ki időt nyer, életet nyer.
Ha a császár egyszer Erdélyben megvetette a lábait és
 21

teljesen biztosította a maga számára ezt az országot; ha

nem kell többé tartania sem Tökölytől, sem a töröktől:
akkor majd másképen lesz a dolog úgy a vallási iegyenjo-
guság, mint a szabad vallásgyakorlat kérdésében. Az első
és legfontosabb dolog Erdélynek birtokba vétele, mert
Erdély nélkül nem biztos Magyarország birtoka sem.
Azért igérnek fűt-fát, a nélkül, hogy az igéretek megtar-
tására csak egy pillanatig is komolyan gondoltak volna.
Tököly támadása és e támadás sikere nélkül nincs dip-
loma, nincs igéret. A veszély elmultával megszünt az
igéret oka s így elejthetőnek hitték annak pontos betar-
tását is.
A diploma tervezetet Bethlen Miklós 1691 január 31.
mutatta be a fogarasi országgyülésnek, hol az elfogad-
tatott és egy küldöttségnek átadott, mely Bécsben a
diplomának ünnepélyes alakban való kiadását kérje.
Csakhogy a diploma nem elégített ki mindeneket. A szá-
szok és a római katholikusok panaszkodtak ellene, de
ők a többség által beszavaztattak. A római katholikusok
azt kivánták, hogy nekik is lehessen püspökük, hogy
templomokat bárhol szabadon építhessenek és hogy jöve-
delmeik egyenlők legyenek a többi bevett vallásfelekeze-
tüekével. Minthogy kivánságaiknak a másik három vallás
ellentállása miatt érvényt nem szerezhettek, ezért a
bécsi követségbe közülök beválasztott Gyulafy Lászlóra
bizták, hogy az ő sérelmeiknek orvoslását és érdekeiknek
a diploma által való biztosítását kérjék.*
Kérésük Bécsben nyilt fülekre talált és bár a diploma
szövege meg nem változtattatott is, annak III. pontjához
egy oly záradék csatoltatott, mely alkalmas volt arra,

* Bethlen Miklós i. m. II. 120—1. l. Archiv. N. F. I. 162. l.

22

hogy annak az utján minden kivánságuk teljesedésbe

mehessen. E záradék a következőket foglalja magában:
«... De mivel magok a rendek mind a vallásra, mind
végzeményeik és kiváltságaikra nézve egymás között egyet
nem értenek s a római katholikusok a fentebbi l. és 2.
czikkelyekben magukat sérelmezetteknek tartják, a szá-
szok pedig régi kiváltságaikat s azok használatát és szo-
kásos jogukat a 3. czikkelyben jobban alkalmaztatni ké-
rik: maguknak a rendeknek érdekében levőnek tartjuk,
hogy ama három czikkely körül forgó nehézségeiket
barátságos kiegyenlítéssel és egyezkedéssel, cs. kir. hely-
benhagyásunk mellett elintézni törekedjenek; ha pedig
ez nem sikerülne, a felekezetek meghallgatása s erdélyi
tanácsosaink e részbeni véleményének megértése után,
magunkra háramlik császári királyi tisztünk szerint
elhatározni, a mi jogosnak és igazságosnak fog talál-
tatni».*
Az ünnepélyes formában kiadott diploma, a tervezettel
szemben, határozottan előnyös volt a római katholiku-
sokra nézve. Tőlük függött, hogy mit kivánjanak, mennyi
jogot óhajtsanak a négy bevett vallásfelekezet uniójában.
Ha annyit kivántak nyerni, a mennyit a másik három
már saját léte veszélyeztetése nélkül nem adhatott, vagy
egyáltalában adni nem akart: még ügyük nem volt veszve,
sőt még jobban állott, mivel az egyesség meghiusulta ese-
tében a döntés a királyra szállott, a kitől pedig minden-
esetre több jót várhattak, mint a más három felekezettől.
Ennélfogva saját érdekük úgy hozta magával, hogy kö-
veteléseiket oly magasra csigázzák, a melyek mellett az
egyezség lehetetlen, mivel a netaláni egyesség szentesí-

*
Zsilinszky-M. i. m. IV. 31. l. Szász K. i. m. 122—3. l.
 23

tése, vagy a felség döntvénye, alaptörvény természetével

fog birni s változtatására hamarosan nincs remény.
Mindjárt az első gyülésen előállottak tehát, a rendek
által felhivatva, hat pontban összefoglalt kivánságaikkal.
1. «Nekik is püspökjük lehessen épen úgy, mint a többi
bevett és be nem vett valláson levőknek szokott lenni.
2. Alsóbb és felsőbb iskolákat épen oly szabadon tarthas-
sanak, mint a többi vallásbeliek. 3. A római anyaszent-
egyházban levő személyeknek hasonló szabadságuk és
jövedelmük legyen, mint a többi vallásbelieknek, 4. Mind
az egyházi, mind a világi személyeknek egyenlő szabad-
ságuk legyen, számuk meghatározása és személyváloga-
tás nélkül mindenféle tisztekben. 5. A városokban és
egyéb helyeken, hol több templom találtatik, ezek egyen-
lően osztassanak el, vagy az egyik adassék vissza a római
katholikusoknak; a hol pedig nincs, szabad legyen épí-
teni. 6. Minden rendbeli szerzeteknek, melyek az előtt
Erdélyben léteztek, ha kivánják, szabad legyen bejönniök.
A kivánságok, mint láthatni, a meglevő Erdélyi alkot-
mányba ütköztek és különösen két pontjukban, t. i. a
püspökség felállítása s a szerzetes rendek, respective a je-
zsuiták behozatala tekintetében olyan dolgokat foglaltak
magukban, a melyek az unió békés fentartását, a feleke-
zeti békesség megőrzését lehetetlenné tették. A márczius
22-től máj. 30-áig huzódó tárgyalások és alkudozások
alatt a római katholikusok többi kivánsága tekintetében,
ha komolyan akarják, az egyezség létesülhetett volna, de
a püspökség felállítása és a jezsuiták behozatala kér-
désében nem. A protestánsok szivesen beleegyeztek abba,
hogy a római katholikusoknak is superintendensök, vagy
a superintendensekhez hasonló jogállású és a püspöki
egyházhatósági teendők végzésére felruházott vikáriusuk
24

legyen, de «úr püspök» engedélyezésének határozottan

ellene állottak. Beleegyeztek abba, hogy a római katho-
likusok ép úgy állíthatnak alsóbb és felsőbb iskolákat,
mint a protestánsok, de ne jezsuiták vezetése alatt; az
egyházi személyek «mindenütt e hazában egy arányu
szabadsággal éljenek». A templomokra vonatkozólag azt
határozták, hogy Kolozsvárt a reformátusok óvári templo-
mát, az unitáriusok óvári iskoláját, a gyulafehérvári Bá-
thory-templomot nekik átengedik. Továbbá a három pro-
testáns vallás megigérte, hogy a római katholikusok egy-
házi és iskolai szükségeinek fedezésére kiváltja s nekik
örök tulajdonul adja Monostort és egyszersmindenkorra
15,000 frtot. Azonban a protestánsok minden ujabb en-
gedménye csak növelte a római katholikusok étvágyát.
Midőn látták, hogy a protestánsok a császári döntés el-
kerülése miatt több és több kivánság megadására hajlan-
dók, ők is fokozták igényeiket egész odáig, a hol már a
megegyezés lehetetlen volt, csakhogy az ügy végeldöntés
végett a császár elé kerüljön. Utoljára már feltétlenül
megkivánták az «úri püspök» bebocsáttatását, a szebeni
prépostság felállítását, kivánták a kolozsvári piaczi «uni-
tárius» főtemplomot, tartozékaival, a kolozsvári és gyula-
fehérvári református kollégiumokat jövedelmeikkel, a je-
zsuiták bebocsáttatását, a hivatalokban való alkalmazta-
tásuk korlátlanságát, a protestánsok által birt összes egy-
házi és iskolai jószágoknak s jövedelmeknek egyenlő fel-
osztását.
Szerencsére már többet nem is kívánhattak és így az
alkudozások fonalát meg kellett szakítani s az ügyet dön-
tés végett a császár elé terjeszteni. A rendek Alvinczy Pé-
ter itélőmestert, a megfelelő utasításokkal, 1692 juliusá-
ban Bécsbe küldötték, hogy a diploma kiegészítése és
 25

befejezése végett a szükséges lépéseket megtegye. Fel-

küldötték vele az egyezkedés okmányait is, hogy lássák
ott fenn, hogy miért nem létesülhetett a vallások között
az egyesség. A gubernium ezen kivül egy emlékiratot is
juttatott Bécsbe, melyben véleményét adja elő a vallási
egyenetlenségek megszüntetése felől.
De ha a protestánsok és a kormánytanács gondoskod-
tak a maguk igazainak és a helyzetnek feltárásáról: a
római katholikusok sem voltak restek. Már a diploma
leérkezésétől fogva, folytonosan, még Alvinczy elutazása
után is felkeresték leveleikkel, emlékirataikkal és tájékoz-
tatásaikkal az összes befolyásos világi és egyházi nagy-
ságokat, többek között fő-fő pátronusokat Kolonics bibor-
nokot, a jezsuita generálist és a császár gyóntatóját is.*
Mindenik vallásfelekezet tudta, hogy Alvinczy külde-
tése óriási fontosságú Erdélyre és a vallásügyi helyzet
jövő alakulására nézve, azért Alvinczy mellett mindenik
külön bizalmi férfiút is küldött fel, részint ellenőrzés,
részint pedig a végből, hogy a saját számára minél elő-
nyösebb végzést eszközöljön ki. Alvinczy a függőben
hagyott kérdések kedvező végeldöntésének kieszközlése
végett három emlékiratot is nyujtott be a császárnak, a
nélkül, hogy egy félév leforgása alatt valami határozott
választ kapott volna. A császár maga a legnagyobb hatá-
rozatlanságban volt a teendők felől, mivel egyoldalról a
papok, különösen gyóntatója, másik oldalról ministerei
állottak, amazok a római katholicismus, ezek az állam
érdekeit helyezvén előtérbe. Végre is a császár az utób-
biak felé hajolt, mivel tudta, hogy az egyháza ellen el-

*
Zsilinszky i. m. IV. 33—4. l. Szász K. i. m. 165—230. l.
343—350. l. Erd. orsz. gyül. emlékek XXI. 70—75., 96—115. l.
26

követett bűnei alól elvégre is csak talál absolutiót, de ha az

ujonnan szerzett tartományt elidegeníti magától, kérdéses,
hogy nem fogja-e a legközelebbi alkalommal el is veszíteni.
Az erdélyi protestantismusnak legerősebb támaszai a
bécsi státus férfiak és ezek között gróf Kinsky cseh kan-
czellár és első minister volt, a ki nem rokonszenvezett
ugyan a protestantizmussal és nem akart annak ked-
vezni, hanem a vallási tekinteteket mégis alá rendelte a
politikai czéloknak. Ő állott ellent Kolonics kardinál, a
császári gyóntató atya s a jezsuita generális befolyásának
és kivitte, hogy az erdélyi vallásügy kérdésében a pro-
testánsoknak a gubernium által is támogatott álláspontja
fogadtassák el.
Róla írja Cserei Mihály: «Vala akkor egy gr. Kinsky
csehországi kancellárius, első minister, ki az egész csá-
szár udvarát s tanácsát dirigálta; csendes moderátus em-
ber. Nem is mehetének semmire addig az erdélyi pápis-
ták, míg ő éle. Mert bölcsen átallátván az erdélyi álla-
potot, hogy közel vagyon a törökhöz s ha nem kedves a
bécsi udvar neki s ha törvényekben megbántja, könnyen
boszuságból máshova hajlana, azért soha nem javallottá,
meg sem engedte, hogy a császár az erdélyi pápistákat
a többi religiók kedvetlenségével manuteneálja. De mi-
helyt meghalt s Kolonics kardinál kezébe került a dolog,
opprimáltaték mindjárt Erdélyben a reformáta religió».
Az ő befolyásának lehet tulajdonítani, hogy a vallás-
ügyi pótdiploma a protestánsok kívánsága szerint adatott
ki. Ennek tartalma szerint:
«1. A bevett négy vallás, szabad gyakorlatában, eddigi
jogaiban, javaiban és jövedelmeiben minden háborgatás
nélkül, békében továbbra is megmaradjon. 2. A római
katholikusoknak Kolozsvárott az úgynevezett református
 27

templom és az unitárius kollégium, Gyulafehérvárott a

Báthory-féle templom átadassék; továbbá, hogy Kolozs-
monostorért jelen birtokosának 15,000 frt váltságdíj fizet-
tessék és az a római katholikus egyház használatába
adassék. 3. A római katholikus ifjuság nevelésére az isko-
lákban oly egyháziak alkalmaztassanak, kik az erényre,
egyetértésre és tudományra törekesznek s kik ellen a
többi felekezetek gyanuval nem viseltetnek; az egyházi
római katholikus kormány pedig egy apostoli vikárius
kezébe tétessék, ki a püspöki teendőket is, felavatási
joggal felruházva, végezhesse. 4. végre a római katholiku-
soknak, a más vallásu rendek ajánlatához képest, joguk-
ban legyen más felekezetek rövidsége nélkül mindenütt
egyházakat és templomokat építeni. Ekkép a diploma
első és második pontjait elfogadván, ama diploma min-
den pontjait örökre megerősítvén, szentesítvén, sértetle-
nül megakarja tartani».*
Ezen vallásügyi pótdiplomával megadatott Erdélynek
vallásügyei számára az a jogi alap, melyen szilárdan
megállhatott és megerősödhetett volna. Több mint fél
századig ez a törvényes álláspont, melyen a római katho-
likus egyház igényeinek meg kellett volna maradniok;
de idővel ezen tulcsapongva oly annyira veszélyeztették
a közbékét, hogy egy század mulva, a felvilágosult kor-
szellemnek ismét ide kellett azokat visszaterelni. A dip-
loma után következő száz esztendőn keresztül tehát az
egyház és állam közötti viszonyt, valamint az intercon-
fessionalis viszonyok alakulását is, az 1691. évi diploma
és az 1693. évi vallásügyi pótdiploma zsinórmértékéhez
szabva kell figyelemmel kisérnünk.

*
Cserey M. i. m. 227—8. l. Zsilinszky i. m. 80. Szász K. i. m.
389—91. l.
 12. A diploma fejlesztése.

A pótdiploma kiadása nagy reményt öntött az erdélyi

protestánsokba. Úgy tekintették azt, mint változhatlan
alaptörvényt, melyen túl a római katholikusok, ellenök
irányzott elnyomási szándékukban, tovább nem mehet-
nek. Pedig magának a diplomának a sorsa is megmutat-
hatta, hogy a róm. katholikusok, vallási érdekből, képesek
és készek hazájuk féltett szabadságát is aláásni, árúba
bocsátani és hogy Bécsben csak kényszerűségből fogad-
tatván el a diplomát, ott a fejlesztési elmélet hívei tel-
jesen fel tudják használni az erdélyi róm. katholikusok
vallási törekvéseit és ennek előmozdításával jól meg-
tudják alapozni az absolutismus útját.
Az első lépés a diploma kiforgatására az erdélyi
udvari kanczelláriának felállítása volt. A külön kanczel-
lária felállításával megnyerte Erdély, hogy saját külön
kormánya alatt maradhasson. De már azt nem sikerült
megakadályozni, hogy külön udvari kanczelláriája no
legyen; pedig ez által csak oda jutott, mintha a magyar
udvari kanczellária alá rendeltetett volna. Az Alvinczy-
féle pótdiploma értelmében 1694-ben felállíttatott az
alkanczellária, mely, miután Bethlen Miklós főkanczellár
 29

nem volt hajlandó Bécsbe költözni, Bécsbe helyeztetett.

A vallások közötti egyensúly fentartása végett, az udvar
és a római katholikusok kivánságához képest, alkanczel-
lárrá a római katholikus Kálnoky Sámuel választatott,
ki mellé a négy vallás és három nemzet képviseletére
két tanácsnok és két titkár adatott.
A protestánsok, kik a diploma 8. és 9. pontjaihoz 1693-
ban adott változtatásokból látták, hogy az udvar és a
pápisták törekvése: az ország kormányát róm. kath. fér-
fiak kezére juttatni, látták azt a veszedelmet is, mely az
alkanczellária részéről fenyegeti őket. Épen azért az
1695. évi kolozsvári országgyűlés oly utasítást készített
számára, melylyel a róm. kath. érdekek érvényesülésére a
kanczelláriának felhasználhatóságát meg akarták gátolni.
Ezért állapíttatott meg, hogy az alkanczellár évenként
változni tartozik, hogy az alkanczellária elé kerülő
ügyekben mind az öt tagnak egyenlő szavazata legyen
és hogy a vallási vitás ügyekben Erdélyből felküldött
iratok felett nem tanácskozhatnak, véleményt nem mond-
hatnak, hanem egyszerűen kötelesek azt az eredeti for-
mában a felség elé terjeszteni. Az utasítástól való eltérés
esetében az alkanczellária tagjaira a becsület- és hivatal-
vesztés büntetését állapították meg.*
A protestánsok aggodalma nem volt alaptalan. Az
alkanczellária megölőjük lett és nem oltalmuk. Az uta-
sítás nem ért semmit. Hiszen Erdély politikájában és
kormányzatában minden háttérbe szorult a vallási kér-
dések mellett és a hatalom, mely a róm. katholikusokban
hűséges támaszt talált, meglelte a módját az alkanczel-
lária formája módosításának és a protestáns érdekek

*
Zsilinszky M. i. m. 88. l.
30

védelmére feltett garantiák kijátszásának. Ezt egyelőre

még az erdélyi római katholikusok sem látták. Épen
azért 1694 julius 22-én Száva Mihálytól felküldött kiván-
ságaikban azt óhajtják, hogy az alkanczellárság évenként
változzék s hogy belső titkos tanácsossá elő ne mozdít-
tathassék. De a mit ők nem láttak, jól látta a bécsi kor-
mány lelke: Kollonics kardinál és a szerint tette meg
intézkedéseit. Az alkanczellár idővel állandó hivatalnokká
lett, ki nem vett, hanem adott utasításokat a guber-
niumnak, sőt tanácsosokra sem lett szüksége. És hogy ez
a róm. katholikus vallás sérelmével ne járjon: kineve-
zése a felség kezébe került, a ki római katholikus egyé-
neket nevezett ki e hivatalokra. Így Erdély sorsa egy
római katholikus kanczellária kezébe került a «Kálnoky
vicze-, Hevenesi Gábor jezsuita fő- s Kollonics kardinál
archikanczellárius» kezébe.
Az erdélyi római katholikusok, kik a jezsuiták szem-
üvegén keresztül látták a világot, nagy mértékben hozzá-
járultak ahhoz, hogy országuknak a diplomában biztosí-
tott szabadsága üres szóvá változzék.
Csakhogy természetesen a dolgot mindig úgy rendez-
ték, hogy az ő vallásuk hasznot húzzon a közszabadság
romlásából, vagy ha e haszon nem lesz is azonnal szem-
mel látható, legalább a többi felekezeteken üssenek
egyet. Így mindjárt 1694-ben, a pótdiploma kiadása
után, Apor és társai azon mesterkedtek, hogy a reformá-
tus papságot egyik legfontosabb kiváltságuktól, nemesi
előjoguk első jogosítványától megfoszszák, t. i. hogy adó-
fizetés alá kötelezzék. Tudván azt, hogy egyes felekezetre
ezt nem lehet úgy ráerőszakolni, ha valamelyik másik
mentes maradt, az egyenlőséget hangoztatták s azt
mondták, hogy saját papjaikat sem kivánják az adózás
 31

alól kivonni. Titkon pedig azt igérték a plébánusoknak,

hogy az adót majd ők, az urak, fogják helyettök fizetni.
A róm. katholikus plébánusok azonban, bár hitték, hogy
az ő anyaszentegyházuk örök, de tudták, hogy Apor és
társai meg halandók, nem igen nagy kedvet mutattak
az adózáshoz, a melynek terhe igen könnyen a nyakukba
szakadhatott volna, ha Aporék az ő szokott «egyenes»
útjokon járnak. A református papság pedig a leghatáro-
zottabban tiltakozott az egyháziak nemesi szabadságának
ilyen megrontása ellen. A Veszprémi István püspöknek s
a református papságnak képviseletében az országgyűlésen
megjelent marosi esperesnek, Fogarasi Mihálynak aztán
nem is került valami nagy munkájába, hogy a rendeket
az indítvány elvetésére bírja.*
A vallásügyi pótdiploma nem elégítette ki a róm. ka-
tholikusok étvágyát, hanem még növelte. Megkapták a
kolozsvári óvári református templomot, az unitárius kol-
légiumot, kezökhöz vették a reformátusok által kiváltott
monostori uradalmat, ott ültek egyenlő számban a kor-
mánytanácsban, a táblán: és mindez nem volt elég. «Itt
telvén amaz közmondás, — mondja Wass György — «egér
nem tér lyukában, tököt köt a farkára». Mikor 1694-ben
a római katholikus Száva Mihály financziális ügyekben
Bécsbe ment, egy instructiót adtak kezébe (július 22.),
hogy a római katholikusok sérelmeit és kívánságait a
felség elé terjeszsze. Azonban erősen a lelkére kötötték,
hogy előbb Kollonics kardinállal közölje az ügyet és
csak ennek az utasítása alapján járjon el. Ha ő javasolja,
menjen a királyhoz; ha ő ellenzi, tegye félre az egész
utasítást.

*
Bod P. Szmirnai sz. Polikarpus 147. l.
32

Ezen utasítás tiszta világot vet az erdélyi róm. katho-

likusok törekvéseire. Megemlítik, hogy az óvári reformá-
tus templomot megkapták, de az unitáriusok kollégiuma
nem bocsáttatott egészen a kezökbe, mert a református
szászoknak itt levő imaházát a reformátusok nem adják.
Daczára a felség óhajának, nem adatott nekik az unitá-
riusok temploma sem, azt adván okul az unitáriusok,
hogy a király nekik nem írt ebben a dologban. Kérik a
felségtől, hogy küldjön nekik püspököt vagy alkalmas
püspöki helynököt, alkalmas professorokat. Kényszerítse
a reformátusokat, kik nekik 20,000 frtot igértek, de
Monostort csak 5000 forintért válták ki, hogy a többi
I5,000-et adják meg. Kérik, hogy Monostor és falvai
adó alól mentesíttessenek. Panaszolnak, hogy ők hivata-
lokhoz nem juthatnak, ha csak a császár meg nem pa-
rancsolja, hogy minden candidátióba róm. katholikusok
is vétessenek fel. Panaszolnak, hogy a gubernium a róm.
katholikusok tudta nélkül irkál a felség minisztereihez.
Sérelmesen említik, hogy az unitárius Sárossy János, ki
most kormányszéki tanácsossá lett, itélő mesterségét is
megtartotta, csakhogy oda róm. katholikus ne juthasson;
hogy a bécsi ágens (Tarczali Zsigmond) a kálvinistáknak
megírja a szükséges tudnivalókat, de sohasem írja meg
a római katholikusoknak, pedig «universalis agens».
Végül a legjellemzőbbek egyike a következő kívánság:
«a katholikus vallás kiváló előnyének itéljük, ha kath.
személyek, mint az egyház erős oszlopai, hivatalokba,
czímekhez és méltóságokhoz jutnak, mint a múlt évben
Apor István és Mikes Mihály a felség által bárói czím-
mel felruháztattak; minthogy pedig a felség által kiállí-
tott levelek elleni méltatlanságtól viseltetve, a báróság
erejénél fogva őket megillető tiszteletet és ülést a tanács-
 33

ban nekik megadni nem akarják, tehát a felség orvosolja

ezek sérelmeit.1
Azonban még élt Kinsky és Kollonics nem tehette
kezeit szabadon az erdélyi ügyekre. A Száva Mihálynak
adott utasításról nem tudjuk, hogy vajjon a benne fog-
lalt tárgyak eljutottak-e a császár elé. Valószínűleg nem.
Nem jelzi semmi nyom ez újabb mozgolódás eredményét;
hanem igenis azt látjuk, hogy a báró urak az 1695. évben
más úton kívánják a maguk római katholikus majestását
elismertetni, a mi arra mutat, hogy Bécsből csak jó
tanácsot kaptak. A méltóságukban sértett bárók, a római
katholikus vallás legbuzgóbb tagjai: Gyulafi László, Apor
István, Haller István, Mikes Mihály, az országgyűléstől
kérik becsületök megadását; mire az ilyen ügyekben
járatlan gubernium Bécsbe fordul utasításért és a császár
állapítja meg a főhivatalnokok és bárók rangfokozati
sorrendjét.
Kollonics 1695-ben Magyarország herczegprimásává
neveztetvén ki, egyik legelső teendője volt az erdélyi
római katholikus püspökség helyreállítása. Illyés András,
a csiki származású tevékeny egyházi író, 1696 jan. 19-én
püspökké kineveztetett és szeptember 16-án Rómából
meg is kapta a consecratiót olyan feltétel alatt, hogy
préposti méltóságát mindaddig le nem teheti, míg erdélyi
püspöki javai, «melyek ez idő szerint az eretnekektől le
vannak tartóztatva», vissza nem szereztetnek.2
A mint a püspöki kinevezés híre Erdélybe eljutott, az
évek óta tartó hallgatást egyszerre élénk zsibongás vál-

1
Eredetije a budapesti m. k. tud. egyetem kézirattárában.
Litterae et epistolae orig. 522. sz.
2
U. o. 525. szám. Szilágyi S. Erd. orsz. tört. II. 389. l.
34

totta fel a róm. kath. körökben. Még ez év végén, vagy

a következő elején, egy «alázatos emlékiratot» terjesz-
tettek fel Bécsbe a «katkolikus státus» nevében. Valóban
státussá is lettek a státusban. Külön pecsétet csináltat-
tak maguknak, melynek az illetékes egyházi hatáskörön
túl állami érvényt is kívántak szerezni. Hogy miképen
értelmezték ők a «róm. kath. státust», azt legjobban a
most említett emlékirat egyes pontjai mutatják, melyek
a római katholikusokat, mint ilyeneket, alkotmánykiegé-
szitő alkatrészszé kivánták tenni. Ez emlékiratban kérik
a püspök visszatérését, egy az oláhoknak a róm. katho-
likusokkal való unióját előmozdító diploma kiadását, —
annak megengedését, hogy a sok elhagyatott vagy romba
dőlt monostorokat és templomokat felépíttessék, — a
reformátusok és lutheránusoknál még meglevő régi róm.
kath. papi ruhák és egyházi szerek, kelyhek, monstran-
tiák visszarendelését, az ispotályok közössé tételét, a
reformátusoknak a 15,000 frt megfizetésére kényszeríté-
sét, a városi dézmáknak a protestáns és róm. kath. pap
között való megosztását, a róm. kath. árváknak róm.
kath. gyámok alá rendelését. Ezenkívül Tordán, Maros-
vásárhelyt, Sárpatakon levő kápolnáknak felépíthetését,
végül az unitáriusok kolozsvári főtemplomát. De még itt
nem állanak meg, hanem oly kivánságokkal lépnek fel,
a melyek az alkotmányba vágnak bele. Kérik, hogy az
országelnökségre római katholikust nevezzen ki a Felség
az elhunyt kálvinista Bethlen Elek helyére, hogy a városi
hivatalokra római katholikusoknak az alkalmazását ren-
delje el, hogy a gubernium felterjesztései csak úgy bír-
janak érvénynyel, ha az ott levő Összes róm. kath. urak
aláírják, hogy a három nemzetnek legalább egyik pecsétje
mindig római katholikus egyénnél álljon, hogy tiltassék
 35

el a felség leiratainak titkos conventiculumokban való

előzetes megtárgyalása, hogy minden ügyben, a melyet
az akatholikusok sürgetnek az udvarnál, a róm. katho-
likusoktól vélemény kéressék, hogy a protestáns prae-
dikánsok köteleztessenek fiskális javadalmaikról szóló
adományleveleik előmutatására, mivel többen közülök
oly alapítványt élveznek, mely mise-szolgáltatásra téte-
tett, hogy minden hivatalra hármas kandidáció követel
tessék, a mikor a jelöltekből legalább egy róm. kath.
legyen, hogy a hivatalra alkalmatlan prot. személyeknek
előmozdítása tiltassék el.*
Az 1697 márczius 31-iki kolozsvári országgyűlésen
követelésekkel léptek az országgyűlés elé, kivánván, hogy
a vallásügyi pótdiploma szerint, egyik itélőmester római
katholikus legyen, hogy a jezsuitákat az országból kitiltó
articulusok helyeztessenek hatályon kívül, hogy a róm.
kath. statusnak a megígért összegből hátra levő 15,000 frt
fizettessék meg és végűl, hogy a tordai elpusztult templom
helyreállíttassék és a római katholikusoknak adattassák.
A három protestáns vallás azzal felelt, hogy az itélő-
mesterségre vonatkozó tárgy politikai, tehát belőle vallási
sérelmet csinálni nem lehet, a többi három pedig, vallás-
ügyi ugyan, de a vallásügyet már az 1693 április 9-iki
diplomában «finaliter sopiálta ő felsége». «Azért quid-
quid Religiosum est, azt tovább mozgatni és akármi
utakon, módokon bontogatni nem engedi sem az ő Fel-
sége említett diplomaticum decretuma, sem ennek a
hazának csendessége, sem az ő kegyelmek magok mi
velünk egy hazában élni halni kivánó szereteti és atya-
fisága».

*
Egyetemi ktr. Litt. et eplae orig. 523. sz.
36

Hanem a római katholikusok másképen gondolkoztak

a vallásügyi pótdiplomáról, ennek végérvényes rendelke-
zéséről, valamint az «egy hazában élni halni kivánó sze-
retet és atyafiságról» is. Fenti emlékiratukhoz bizonyo-
san több más informátió is járult, úgy hogy az 1696. évi
nov. 7-én történt elnökválasztást a felség 1697 ápril 18-án
kiadott rendeletében egyszerűen mint jelölést fogta fel
és odautasította az országot, hogy az egyes hivatalokra
több személyt jelöljön, hogy a választás az ő kezében
maradjon. Egyszersmind utasította arra is, hogy a dip-
loma értelmében, «a vallási egyenlőség megőrzése szem-
pontjából», a szóban forgó vallás tagjai közül kettőt vagy
hármat kell jelölni, ha van alkalmas és ha nincs, akkor
a többi vallások közül történjék a jelölés. Egyszersmind
utasította a rendeket, hogy a király jogait jövőre tart-
sák jobban tiszteletben és az ő kinevezéséig senkit se ik-
tassanak be.
Ezen királyi leirat felbátorította a róm. katholikusokat.
Hiszen a diploma fejlesztéséről volt itten szó, mikor az
uralkodó a rendek jogait, — mert ez ügyben őket csak-
ugyan megillette a választás, — megnyirbálta. Ime,
Csáky László bécsi követségének felekezeti sikerei is
vannak. Megragadták tehát az alkalmat s míg egyfelől
egy appellátiót nyujtottak be sérelmeik tárgyában a
királyhoz, addig egy másik emlékiratban azt fejtették ki,
hogy mit tehetne ő felsége az 1693-iki diploma alapján,
a katholikus vallás «megvigasztalása» érdekében és hogy
vajjon az 1691. évi diplomában csakugyan szenvedtek-e
sérelmet a római katholikusok.
A római katholikusok appellátiójára az szolgált okul,
hogy az új püspök, Illyés András, ez év júliusában meg-
jelent Erdélyben és az ő dioecesisét látogatni kezdette.
 37

Minthogy azonban a diploma fentartá az Appr. Const.

ama rendelkezését, hogy a róm. katholikusoknak püspökük
ne, — hanem csakis vikáriusok lehessen és a felség
mindkét diplomában megiSgérte az erdélyi vallásügy vál-
tozatlan fentartását, ezért a protestánsok felzúdultak
Illyés András látogatása miatt. Az épen akkor ülésező
tordai országgyűlés e tárgyban határozni is akart, de a
római katholikusok, hogy okuk legyen a határozatot meg-
támadni, kijöttek a szavazás elől. Így az ügyet a főkor-
mányszék intézte el, mely atyafiságos «szeretettel» kérte
fel a püspököt, hogy miután bejövetele a diploma ellen
van, «ez hazából kimenni ne terheltessék».
Ezen eljárás, melynek a püspök, habár kissé vontatot-
tan is, de engedelmeskedett, igen felbőszítette a római
katholikusokat. Hiszen itt egy csöndes, Kollonics-féle
pucscsról volt szó, mely meghiusult a püspöknél, habár
bevállott is a jezsuitáknál. Ugyanis Kollonics a jezsui-
tákról, kiknek beküldésétől a király vonakodott, azt a
tanácsot adta, hogy majd küld ő be s ha ellenök nem
protestálnak, maradjanak ott. Ez csakugyan így is tör-
tént és a jezsuiták bent is maradtak. Azonban a püspök-
nél ez nem sikerült. Hiszen sokaknak vagyoni érdekeit
érintette volna, ha a régi püspökség javainak a helyre-
állítására is rákerült volna a sor. Ezért a római katholi-
kusok nevében Gyulai, Apor és Haller egy appellátiót
szerkesztettek, melyben kifejtették, hogy nemcsak a főbb
központi hivatalokra, hanem a vidékiekre, a főispánságok
és főkapitányságokra is kiterjed a felség kinevezési joga,
tehát a rendeknek ezen hivatalokra is három jelöltet kell
felterjeszteniök. A főkérdésben, a püspök kiutasítása tár-
gyában pedig kijelentik, hogy ők a határozatban való
részvételtől tartózkodtak, hogy az ne történhessék az
38

egész ország nevében. Tehát ha a három vallás nehez-

teli a püspök bejövetelét, járjon el a maga és nem az
ország nevében. Hogy felfogásuk alkotmányba ütköző,
hogy az ország szabadságát rontja, azzal ők mit sem
gondoltak, sőt a már említett, a róm. kath. vallás «meg-
vigasztalására» szolgáló újabb emlékirattal is felléptek.
Ebben egy felettébb ravasz jezsuita toll azt fejtegeti,
hogy az 1693. évi pótdiplomát nem lehet a vallásügy
végleges szabályozójául tekinteni. Ugyanis a felség az
1691. évi diplomában elismerte, hogy a róm. katholiku-
sok bizonyos jogos sérelmekről panaszkodnak. Ezen
sérelmeket eloszlatni volt hivatva az 1693. évi vallásügyi
pótdiploma. Minthogy azonban az ezekben foglalt felté-
telek nem teljesíttettek: ennek következtében a sérelmek
még mindig fenforognak s így ez a pótdiploma végleges
rendezésnek nem tekinthető. Hogy pedig az ottani fel-
tételek nem teljesültek, azt eléggé mutatják a követke-
zők: az unitáriusok egész kollégiuma igértetett és mégis
a református szászoknak abban levő imatermét nem
kapták meg; a már említett 15,000 frt, mely megígérte-
tett, mely igéret viszont decretaliter megerősíttetett, nem
adatott meg; a mit a felség két decretumában különös
óhaj gyanánt fejezett ki: hogy a kolozsvári unitáriusok
főtemploma is adassék át, ez sem teljesíttetett. Mind-
ezek a feltételek nem teljesülvén, a felség rendelete is
függőben maradt, és függőben van, tehát végleges el-
intézést vár az egész vallásügy.
Azonban még mindig élt Kinsky és nem használt
semmi jezsuita furfang az erdélyi viszonyok felzavará-
sára. Más úton tettek tehát próbákat. Így az 1698. évben
képzelt sérelmeik állal elragadtatva, egy oly folyamod-
ványnyal lépnek a király elé, mely egyenesen hazaárulást
 39

képez, csakhogy a római vallás ügyét előmozdítsák. Kény-

telenek — úgymond — felpanaszolni azt a roppant el-
nyomatást a felség előtt, melyet a kath. státus Erdélyben
eltűrni kénytelen a hivatalokra való kijelöléseknél. A tizen-
két főkormányszéki tanácsos közül kilencz protestáns és
csak három római katholikus s így amazok szavazata
ezekét mindig lenyomja. Most is a kolozsi, a küküllői
főispánságra és a marosszéki főkapitányságra való jelöl-
tek közül csak egy a római katholikus és a kilencz főis-
pán közül mindössze csak négy. Így a hivatalok bírása
tekintetében most még szerencsétlenebb helyzetben van-
nak, mint az akatholikus fejedelmek idejében, a mikor
csak egy lutheránus volt tanácsos. Most a főkormányszék
a leggyengéb egyéneket is kijelöli valamely vallásból,
csakhogy a róm. katholikusokat elnyomja, és megtörtén-
hetnék, hogy ha némelyek az eretnekek közül (mitől Isten
mentsen, bár eddig előfordult) nem lennének egészen
hűségesek, ilyenekkel töltethetnének be az összes hiva-
talok. Azért alázatosan kérik, hogy ha a felség nem
akarná fentartani a kinevezésekre mindazon jogot, me-
lyet a törvények adnak, tehát a kormányzó, a, főkapi-
tány, a kanczellárius, a tanácsosok és itélőmesterek
jelöltjeit megerősítés végett bízza reájuk. A hazai törvé-
nyeknél fogva az ország elnökét, a kincstartót, a széke-
lyek főkapitányát, a kolozsvári, huszti, fogarasi és a
többi fiskális várak főkapitányait, az összes főispánokat,
az udvari kanczellárt, a kincstári hivatalnokokat a felség
szabadon, — azaz jelöléstől függetlenül — nevezhetné
ki. Ha eddig ezen állásokra jelölést kért a gubernium-
tól, ez azért történt, mert a személyeket nem ismerte és
nem állott kéznél a kanczellária, mely a kellő felvilágo-
sításokat megadhatta volna. Ellenben ma már nevéből
40

tetteiből sokakat ismerhet az udvar, informálhatja a

kanczellária is: azért kérik a felséget, hogy tartsa fenn
azt a méltóságát, melyet a diploma is megenged és a
hazai törvények is megadnak. Mert «csak úgy remélhet-
jük a katholikus vallásnak Erdélyben szelid utakon-
módokon való előmozdítását, ha a hivatalokat, (melyek-
ben, mint a mellékelt kimutatásból látszik, sok van
ürességben) az eddig méltatlanul mellőzött katholikusok-
nak adja ő felsége, különösen pedig a hadi tisztségeket,
hogy így a felség iránti hűség annál inkább meg-
óvassék».
Ilyen hazaáruló utakon kereste és találta meg a római
katholikus vallás Erdélyben a maga emelkedését. Így
ajánlja a részletekben, hogy Keresztesi helyett egy róm.
kath. egyén legyen országelnök; így árulja be, hogy
Sárosi Jánost a gubernium, a királynak tett kandidátió
nélkül, marosszéki főkapitánynyá tette; így ajánlja a
kijelölt, de gyengének tartott róm. kath. Henter János
helyett háromszéki kapitányságra Fiáth Jánost; így kí-
vánja, hogy a protestáns papok dézma-quartái a római
katholikus plébánusokkal megosztassanak; hogy a jelöl-
tek közül egy mindig római katholikus legyen; hogy a
gyulafehérvári atyák a korcsmárolásban ne akadályoz-
tassanak stb.
Ilyen bevezetéssel és ilyen kivánságokkal volt ellátva
az a folyamodás, melylyel Csáky László és Mikes Mihály
1698-ban Bécsbe indultak. Ez már az erdélyi pápisták-
nak igazi hangja volt, Kollonics szája ize szerint tartva.
Meg is lett az eredménye. Míg a protestáns küldöttek
nem tudtak semmit kivinni, míg Wass György a reformá-
tus egyház érdekében hiába zörgetett a ministerek ajtain:
addig Kollonics, kinek «hazafias» terveibe az erdélyi
 41

pápisták alattvalói hűsége teljesen beleillett, mindent ki-

eszközölt ez utóbbiak számára. 1690 február 27-én meg-
halt gróf Kinsky, «az, kin fordultak az egész erdélyi
dolgok, de nem csak az erdélyi dolgok, de az ő felsége
egész dolgai többnyire, úgy hogy omnia per eum et sine
eo nihil erat» és már július 7-én «ebéd után» olyan
erdélyi conferentia volt «az minemű talán még nem volt,
az erdélyi reformáta religiónak nem kicsiny romlására,
valamennyi tisztségeket is elosztván, melyből a reformá-
tusok igen kihagyattak.»* Megszülettek a Mikes-féle punc-
tumok és kezdetét vette Erdély felett is Kollonics poli-
tikája: «előbb koldussá, aztán rabbá, végül katholikussá»
tenni a magyart.
Szeptember 30-án «nagy örömmel» indult le Bécsből
Mikes Mihály, hozván magával a szept. 5-iki dátummal
ellátott gyászos pontozatokat, a melyek a római katho-
likus vallásnak ugyan előnyére voltak, de nem a hazá-
nak. Méltán írá a reformátusok és az alkotmány érdeké-
ben kevesebb sikerrel eljáró Wass György naplójába,
hogy «hazánk törvényeit és megmaradt kis szép szabad-
ságát, diplománkat és méltóságos regium gubernium te-,
kintetit és uniónkat» rontotta és csonkolta meg Mikes. Az
általa lehozott öt pont valósággal felforgatta Erdély val-
lásügyi állapotait és nemsokára az erdélyieket is II. Rá-
kóczy Ferencz táborába űzte. E pontok a következők:
1. hogy a tizedek negyedei ezentúl ne a protestánsok
prédikátorainak, hanem a róm. kath. lelkészeknek fizet-
tessenek; fenmaradván a protestánsoknak azon szabad-
sága, hogy saját papjaiknak, mint eddig, ezután is ad-
hassanak tizedet;

*
Wass György naplója 293., 302., 308. l.
42

2. hogy a diplomában kifejezett hivatalokra a felter-

jesztendő három jelöltnek egyike mindig róm. katholikus
legyen;
3. hogy a városokban és községekben, úgy a tanácsban,
mint a főbb városi tisztségekben, valamint a czéhekben
is, egyenlő számban legyenek a római katholikusok és
protestánsok;
4. hogy mivel ő felségének az az akaratja, hogy Erdély-
ben a négy bevett vallás között teljes szabadság és egyen-
lőség legyen, ennélfogva mindazon szokások, törvények
és szabályzatok, melyek általában a protestánsoktól, vagy
különösen valamely várostól vagy községtől a római
katholikusok vallásszabadsága ellen behozattak, teljesen
eltöröltetnek és rendeltetik, hogy ezentúl a róm. katho-
likusok a protestánsokkal, jelesül pedig a reformátusok-
ka, egyenlő jogokban részesíttessenek;
5. hogy Erdély egyik pecsétének őre róm. katholikus
legyen és hogy a közlevéltár őrizete a róm. katholiku-
sokra is bízassék».*
A Mikes-féle pontok az első nagy csapás az erdélyi
protestánsok fejére, a mely mutatja, hogy a kormány
Bécsben gróf Kinsky kezéről a Kollonicséra szállt. Szinte
egy időben jöttek a többiek is, a melyek közül az oláhok
uniója és a protestánsok kamarai javadalmának meg-
támadása a legkiemelkedőbbek.
Az erdélyi római katholikusoknak 1697. évben felter-
jesztett folyamodása általában visszautasítással találko-
zott Bécsben. A király kijelentette, hogy az ő szándéka
az, hogy a diploma, mint egyéb, — úgy vallási pontjaiban

*
Az eddigiekben emlitett eredeti okmányok a budapesti
egyet. ktr.-ban i. h. 527., 528., 530., 516., 548. sz. a.
 43

is minden időkre állandó maradjon, s annak ellenére

semmi változás ne legyen és hogy az Erdélyben bevett
vallásfelekezetek között, a mennyiben lehetséges, a teljes
paritás maradjon meg. Ennélfogva a római katholikusok
politikai kivánságai teljesen mellőztettek, a vallásügyi,
főleg a templomok s kápolnák stb. átadására vonatkozó
kérelem tekintetében a protestánsokkal való atyafiságos
egyezkedésre utasíttattak. De volt egy pont abban a kér-
désben, mely a felség szerint nem ütközött a diplomába,
a melynek teljesítésébe szívesen belement; ez az oláh
unió ügye volt.
Midőn 1697-ben, Bánffy György kormányzó, Bethlen
Miklós kanczellár és Apor István kincstartó felsőbb ren-
deletre Bécsben jártak, Kinsky közölte velük a római
katholikusok említett emlékiratát, melyben ezen unióról
elsőben létezik említés. A nyert felvilágosítások daczára
sem látszott Kinsky előtt törvénybe ütközőnek, hogy az
oláh papok közül, a kik akarnak, a római katholikusok-
kal unionáljanak. Igy történt aztán, hogy a felség, habár
az emlékirat többi pontjaira tagadó vagy kitérő választ
adott is, az oláhokra vonatkozólag kijelentette, hogy azt
az oláh papot, ki a görög rítus megtartása mellett elis-
meri a pápa főnökségét, a római katholikus papok pri-
vilegiumával ruházza fel és általában szabadságot enged,
hogy az oláh papok a négy bevett vallás bármelyikéhez
csatlakozzanak, vagy görök hitökben megmaradjanak. Az
unionáltak azon egyház papjainak szabadságában része-
sülnek, melyhez csatlakoznak, a nem csatlakozók pedig
sértetlenül megmaradnak mostani jogállapotukban. Ezen
elhatározását 1698 ápril 14-én egy diplomában is kiadta
és kihirdetés végett leküldötte az erdélyi főkormány-
széknek.
44

Az oláhok uniójának ezen új formája a reformátusok

ellen irányult, kiknek püspöke eddig, fejedelmi diplomák
alapján, az összes oláhok egyházi feje is volt. Igy erősí-
tette meg gróf Bánffy György gubernátor Theophilust is
a vladikaságban 1692-ben. Azonban Theophilus, mint egy
félszázaddal elébb egyik elődje, Eliás Jorest, épen nem
püspökhöz illően viselvén magát, — hogy a gubernium
büntetésétől megszabaduljon, hallgatott Baranyai jezsuita
tanácsára s elfogadta a pápa főnökségét, a symbolumba
a filioque-t, a purgatoriumot, az ostyát és 1697-ben a
római katholikus egyházzal ünnepélyes unióra lépett.
A büntetéstől csakugyan megszabadult, sőt nagy uraságra
is emelkedett, melyben hatalmát a szegény pópákkal is
éreztetvén, azoknak egy tekintélyes részét, részint a ró-
mai katholikus privilegiumokkal, részint börtönnel vagy
ijeszgetéssel, reá vette az unió elfogadására. Voltak olya-
nok, kik ez alkalmat arra használták fel, hogy a görög-
keletiek függetlenségét visszaszerezzék, mint a bolgár-
szegiek, de voltak tekintélyes számmal olyanok, kik to-
vábbra is megmaradtak a református püspök fenhatósága
alatt, mint a hunyadi oláh papok, a kiknek azonban ezért
keserves üldöztetés és sanyargattatás lett osztályrészük.
Az unióban a szabadság, t. i. hogy bármelyik egyház-
hoz szabad csatlakozni az oláh papoknak, csak papiro-
son volt meg. A vladika erővel, német katonasággal, haj-
totta őket a római katholikusokkal való unióra. És mi-
kor akadtak olyanok, kik a református püspök fenható-
sága alá kívánkoztak vagy görög keletiek kivántak ma-
radni és a gubernium őket a vladika és a jezsuiták ellen
oltalmába vette, a jezsuiták Bécsben avval állottak elő,
hogy a protestánsok akadályozzák az oláhságnak a ró-
mai katholicismushoz való csatlakozását. Leopold 1699
 45

aug. 26-án egy kemény rendeletet is bocsátott ki azok

ellen, kik az oláh papok és a római katholikusok unióját
akadályozzák; de hát ez csak üres beszéd s fenyegetés
volt, mert olyanok nem igen voltak találhatók az ország-
ban. Sőt midőn az 1699 szept. gyulafehérvári gyűlésen az
oláh papokra is adó vettetett ki, szükséges levén tudni,
hogy kik mely vallással uniáltak és adókötelesek vagy
adó alól mentesek-e, az országgyűlés részletesen szabá-
lyozta az oláh papok ügyét és 10 küldöttséget küldött ki,
4—4 tagból s a négy recepta religióból, hogy az unió tár-
gyában az összes oláh papokat és eklézsiákat megkérdez-
zék és ezt az ügyet, mely alkotmányba vágó jelentőségű
lett a privilegiumok által, szabatosan rendezzék.
Az unió ügye igen nagy port vert és sok nyugtalansá-
got támasztott, mivel a római katholikus részről erőszak-
kal úgy intézték a dolgot, hogy minden oláh a római
egyházhoz csatlakozzék. Az ettől vonakodó hátszegvidéki
papok, kik a református püspök fenhatósága alatt kíván-
tak megmaradni, 1699-ben a főkormányszéktől kértek
oltalmat a vladika zaklatásai ellen. Majd a következő
évben mintegy 18-an ünnepélyesen megújították a refor-
mátusokkal való uniót és a főconsistorium részéről bizto-
síttattak, hogy a református papok szabadságában fognak
részesülni és ebben meg is tartatnak. De nehéz volt az
igéretet megtartani. Rabutin generális, Kollonics és az
udvar czélzatainak megfelelően, oda adta németjeit, mi-
kor a vladika a református oláhokat persequálui kezdé.
Németekkel fogatta meg, javaikat felprédálta, magukat
tömlöczre hányatta. De a vladika által bántalmazott re-
formátus oláhok védelmére a generális nem tett semmit.
Mikor 1700-ban különösen a batizházi pópa, Tzirka
János esete, kit a vladika Gyulafehérvárra vitetett fog-
46

ságra, nagyon felingerelte a református férfiakat: ezek

Bécsbe fordultak, ott teljesen feltárták azon igazságta-
lanságokat, melyeket a jezsuiták, a világi római katho-
likusok s maga a generális is tanusítnak e kérdésben.
A felelet Leopoldnak 1701 decz. 12-iki pátens rendelete
lett, mely az uniónál a szabadságot hangsulyozza és til-
takozik azon vád ellen, mintha a felségnek szándéka az
volna, hogy az oláhok a római katholikus egyházzal való
unióra kényszeríttessenek. Azonban Rabutin a pátens mel-
lett külön titkos császári utasítást is kapott, hogy «avval
a patenssel, melyet a több religiók instantiájára mintegy
kénytelenségből kelletett expediáltatni, ne gondoljon, ha-
nem minden erejével azon legyen, hogy az oláh papok
ne más religióval, hanem a catholica religióval uniálják
vala magokat.»
A bécsi kormány ilyen magatartása mellett, mely az
ellenszegülés esetében az oláhokkal igen keményen bánt
el, a református egyházzal egyesült csekély számu oláh-
ságnak hamarosan elkellett pusztulni. A Kollonics által
Bécsben püspökségre, — sőt a római katholikusok sze-
rint érsekségre — szentelt Athanatius vladika, kit Apor
István, Rabutin a generális, a többi római katholikus
főurak és a jezsuiták nagy ünnepélyességgel iktattak be
1701 június 26-án hivatalába, az onnan felülről hozott
instructiók értelmében eljárva, a református oláhságot
kiirtotta, úgy hogy 1701 után már nyoma is alig van
olyan oláh papnak, ki a református püspöktől függene.*

*
Az oláh-unióra vonatkozólag l. Bethlen M. i. m. II. 202. s
köv. l. Cserei M. i. m. 286—290. l. Erd. főkormányszéki ltr.
1699. 316., 345. sz. Erd. ev. ref. egyh. ker. ltr. 1700—9., 1701—
9. sz. Erd. orsz. gyül. emlékek XXI. 427—36. l. Wass György
naplója 338. l. stb.
 47

Az oláh uniónak sikeres megindítása és gyors ered-

ménye nagyon elvakította az erdélyi pápistákat. Hiszen
lehet mindent csinálni a római katholikus religio emelé-
sére, csak sikerüljön. Ezt az elvet vallotta Apor István,
ki l695-ben Haller János helyére kincstárnokká válasz-
tatott, ki — mert az országos jövedelmekből igen sokat
rakott félre a maga zsebébe, — hogy lelkiismeretén is
könnyítsen és Bécsben is kedvességet találjon, a szegény
református egyház kamarai járandóságaira veté szemét.
Itt akart császár urának gazdálkodni és így akarta a
ref. egyház életerejét, anyagi életfeltételeinek az elvoná-
sával meggyengíteni. 1698-ban előállott azzal, hogy a
kamarai javadalmakat, melyeket az új rend alatt is, a
diploma rendelkezésének megfelelően, az eddigi, szintén
római katholikus Haller János kincstárnok minden aka-
dály nélkül kiszolgáltatott, beszüntette, míg az igény-
jogosultak hiteles okiratokkal nem igazolják, hogy nekik
ez a javadalom jogosan jár. Hogy ezzel Apor a római
katholikusok által már régóta forralt tervet valósított
meg, azt látjuk az 1696. évi folyamodásukból, melyben a
királyt hasonló eljárásra kérik.
A háborus idők mindig nagyon megapasztották a mi
egyházainknak levéltárait, sok történelmi okmányaink
pusztultak el, de legérzékenyebb veszteség mindig az
adomány levelek elvesztése volt. Hány egyház nem tud-
hatta igazolni jogczímét a javadalomhoz eredeti adomány
levéllel, mert az elveszett, elpusztult és hány volt kény-
telen a hosszu és szakadatlan gyakorlatra hivatkozni.
A jogczím igazolás a főkormányszék előtt folyt le és a
többségben levő református tanácsurak s főhivatalnokok
nem tudták meggátolni, hogy Apor kifogásaival be ne
szüntesse a javadalmak kiszolgáltatását, ha erre a leg-
48

kisebb okot is talált. Az 1698 nov. 14—15-iki fórum pro-

ductionalén 64 okmány mutattatott elő és ezek közül a
kincstárnok 24-et nem fogadott el. A gubernium védte
az egyház érdekeit, hivatkozott a diplomára, de a kiszol-
gáltatás felfüggesztését meg nem akadályozhatta, hanem
kénytelen volt a kincstartó által kifogásolt javadalmak
ügyét, a maga véleményével együtt, a király kegyelmes
döntése alá terjeszteni.
A fejéregyházi kifogásoltatott azért, mert a fejedelem
«durante beneplacito» rendelte a javadalmat, a kolozsi
tanító 300 kősóról szóló oklevelére azt mondta, hogy az
nem «in bona forma» kelt, az ernyeit nem fogadta el,
mert csak tanuvallással igazolta a félszázados gyakorla-
tot, a kővári és udvarhelyi pap és tanító javadalmát meg-
tagadta, mert csak conventiót és nem donatiót mutattak
elő, a dési és vízaknai papokét beszüntette, mert az ő
donátionálisok misealapitvány, már pedig ők nem szol-
gáltatnak misét, a széki papét kifogásolja, mert csak pa-
tens levele van, a szamosujvárnémetii papét visszaveti,
mivel a várban német pápista katonaság van, a melynek
nem kell református prédikátor, a debreczeni iskoláét el-
veti, mert Debreczen nem Erdélyben van, a református
püspöknek, kinek donationálisa 1658-ban Gyulafehérvárt
pusztult el, csak a református főurak reversalisa mellett
igéri meg a 2000 kősó kiadását, hogy t. i. ha Bécsben el
nem fogadtatnék, a kiadást visszatérítik stb. Hogy a
mely egyházak idejében el nem jöttek igazolványaikkal,
azoknak javadalmát egyszerre beszüntették, az természe-
tes. Apornak ezen üzelme következtében a református
egyház 12000 rhénes forintnyi, ma több mint 70,000
frtnyi évi jövedelemtől esett el egy csapásra.
A mint a református egyház ellen ezen merénylet el-
 49

követtetett, a fő consistorium haladéktalanul intézkedett,

hogy az ügy a király elé Bécsbe felterjesztessék, hogy
ezen sérelmükre, a diploma értelmében, orvoslást nyer-
jenek. Czegei Wass György volt a református egyház
küldöttje, kit pár hónap mulva követett a katholikusok
képviselője Mikes Mihály is, ki természetesen ellenkező
irányu czélzattal indult utnak, nem a reformátusok érde-
keit előmozdítani, hanem ezen jó alkalmat felhasználva,
torkát metszeni a hatalmas ellenfélnek.
Bécsben már ekkor a protestánsokra igen rosz napok
jártak. A politikai szempontok által vezérelt, épen azért
a protestánsokat a római katholikusok orvtámadásai ellen
védelmező gróf Kinsky végét járta. Kollonics volt tel-
jesen a helyzet ura és így ott csak a pápistákra és az
alkotmánytiprókra sütött a nap. Igyekeztek is az erdélyi
pápás kiküldöttek teljesen Kollonics szelleméhez és tö-
rekvéseihez alkalmazkodni. Nemcsak a római katholikus
vallás felsegélésére irányuló törekvéseikben ragadták meg
a Kollonics támogató kezét, hanem rút hazaárulással se-
gítettek neki az alkotmánytipró munkában is. E kemény
állítást tökéletesen igazolja az a folyamodvány, melylyel
1698-ban a felség elé lépték.
Ime a protestánsok, kik sérelmeikre, melyek már
óriás halmazzá nőttek, Bécstől orvosságot vártak, igaz-
ság és jog helyett az ő elnyomatásukra a legravaszab-
bul kieszelt és biztos sikerre vezető ujabb sérelmes in-
tézkedéseket kaptak. A «szent diploma» egyszerre elvesz-
tette hatályát, el minden védő erejét a Mikes-féle pontok
kiadása után. Míg a római katholikusok mindent meg-
nyertek, a reformátusok még csak kihallgatáshoz sem
jutottak a királynál, pedig Wass György sorra kilincselt
a minisztereknél, felkereste egyházunk legnagyobb ellen-
50

ségeit, Hevenessi Gábor jezsuitát, sőt magát Kollonics

kardinálist is. A szívélyes fogadtatásban nem volt hiány,
de eredményt még sem érhetett el.*
Az erdélyi protestánsok sorsa valóban válságos for-
duló pontra jutott. Most már minden lehetőnek látszott
a római katholikusok előtt és ők mindent is akartak.
Még mielőtt a Mikes-féle punctumok megszülettek
volna, utasítás jött le Bécsből, hogy a kolozsvári unitáriu-
sok főtemplomukat magok önkényt ajánlják fel a király-
nak, illetőleg a római katholikusoknak. Maga Kollonics
kardinális is megkereste e tárgyban az unitáriusokat. Irt
a papságnak, az egész statusnak és külön-külön az uni-
tárius egyház két oszlopos férfiának Sárosi Jánosnak és
Biró Sámuelnek, felajánlván nekik cserébe az óvári
templomot. Nyomatékosan hangsulyozta, hogy a császár-
nak ugyan hatalmában volna más eszközökkel is óhaját
a kérdéses templom átengedése iránt keresztül vinni, de
kegyelmességét kivánja megmutatni azzal, hogy alkalmat
nyujt az unitáriusoknak az ő felsége iránti hűség és ra-
gaszkodás bebizonyítására.
Odáig jutottak tehát már Erdélyben az állapotok, hogy
ha a római katholikusok a császár nevében azt kivánták
volna, hogy a protestánsok öngyilkosok legyenek, ezt is
meg kellett volna az alattvalói hűség bebizonyítása vé-
gett tenni. De azért az unitáriusok még sem adták tem-
plomukat. Sárosi és az unitárius papság, egy szerény, de
önérzetes levélben ezt tudtára is adták a primásnak. Igaz,
hogy nem sokat, csak időhaladékot nyertek, mert hiszen

*
A cameraticumok eltartásáról l. Bethlen M. i. m. 150. s
köv. Czegei Wass György naplója. Gf. Kemény J. Coll. Maior.
VIII. nro 3. Az Erd. Muz. kézirattárában.
 51

idővel kedvezőtlenebb esélyek mellett még is csak elvesz-

tették templomukat, sőt egyéb jogaikat és javaikat is. Ezt
különben a római katholikusok előre megjövendölték
volt nekiek, de még ekkor nem hitték el, habár a bécsi
viszonyokkal teljesen ismerős reformátusok és lutherá-
nusok is biztatták őket, hogy a templomot átadva, egy
előnyös és világos szerződésben biztosíttassák cserében
jogaikat.
Mikesnek Bécsbe érkezése után a római katholikusok
értesülvén az ügyek vezetésében gróf Kinskynek halá-
lával beállott fordulatról, Apor István és Baranyai László
jezsuita azonnal előállottak a jezsuiták visszahozásának
a tervével. Egy konventikulumban alaposan megtárgyal-
ták e kérdést, de sokan a higgadtabbak ellene nyilatkoz-
tak. Nem is késtek az indítványozók ezeknek szemökre
hányni, hogy ők mindenöket, úgy Bécsben, mint Erdély-
ben, a jezsuitáknak köszönhetik. Aztán nem gondolva az
ellenmondókkal, megírták szándékukat Kollonicsnak, ki-
től biztatva 1699 jan. 6. kelettel a «status Catholicus»
nevében felterjesztették a jezsuiták behozatala iránti ké-
relmöket a császárnak, pártfogásért irtak a primásnak,
Harrach, Stahrenberg, Bucelleni, Kaunitz, Waldstein mi-
nisztereknek, a bécsi jezsuitáknak: Sennyei László prae-
postnak, Hevenessy Gábor rectornak, Menegati Ferencz
és Miller Boldizsár császári gyóntatóknak stb. A római
katholikus világi klérust és szerzeteseket is felbiztatták,
hogy ugyan e tárgyban ők is külön folyamadjanak a
császárhoz.
Elérkezett tehát az idő, melyben a római katholicis-
must Erdélyben a protestantismus romjain újra fel lehet
virágoztatni. Egy 1699-ből származó emlékiratban már
azt fejtegetik, hogy mit és miképen lehetne a katholika
52

religio érdekében cselekedni, hogy az eretnekséget las-

san és ne egyszerre rohamosan, ki lehessen írtani. A ja-
vaslat főpontjai a következők: egy nagy tekintélyű püs-
pököt kell Erdélybe küldeni, ki a főkormányszéknek
hivatalból tagja legyen; a dézmákat és kamarai javadal-
makat el kell venni a protestáns egyházak és iskoláktól,
mint a hogy a debreczenitől tényleg el is vétetett; a
városokban a bíró s a tanácsnak legalább fele római
katholikus legyen; a használaton kívül álló vagy elpusz-
tult városi és falusi templomok felépíttetvén, a római
katholikusoknak adassanak; a katholikus földesurak pro-
testáns jobbágyaik gyermekeit a tanulástól eltilthassák s
az iskolából visszakövetelhessék; a szászok között a róm.
katholikusok házakat, birtokot vehessenek, s az ottani
elhagyott templomokat maguknak felépíthessék; a felség
engedélye nélkül senki templomot ne építhessen; régi
róm. kath. egyházi szerek s papi öltönyök, bárkinél talál-
tatnának is, elvétethessenek; a czéhekbe a róm. katho-
likusok korlátlanul felvétessenek, és bármily nemzet-
ségűek legyenek is, honfiusíttassanak; a városok privi-
legiumai csak úgy erősíttessenek meg, ha a róm. katho-
likusoknak kedveznek, különben vétessenek el; a prot,
papok tiltassanak el attól, hogy a császár tisztessége és a
római katholikus vallás ellen prédikáljanak, a római ka-
tholikus árvák a protestáns iskolákból vétessenek ki; a
városi adóba a római katholikusok ne fizessenek többet,
mint a protestánsok; a római katholikusok csak római
katholikus plébánusnak fizessenek dézmát; a kincstárból a
prédikátoroknak semmit se adjanak; ha pedig semmi mó-
don nem lehetne a dézmát egészen a plébánusoknak adni,
kapják legalább a felét. És ezeknek a módoknak alkal-
mazása a lehető legkönnyebbnek látszik, csak ő felsége
 53

akarja a római katholikusokat elnyomott helyzetükben

megvigasztalni.*
Valóban a Mikes-féle punktumokkal olyan könnyen,
olyan egyszerre, kiforgatta Kollonics sarkaiból a diplo-
mát, hogy már a munka tovább folytatása igazán köny-
nyűnek látszott. A protestánsok megkisérelték ugyan az
ellentállást, de ez csak ideig-óráig használt. Ugyanis, a
mint az öt pont a róm. katholikusokhoz leérkezett, ezek
siettek közölni azokat az épen ülésező országgyűléssel,
hogy kihirdettessenek. A rendek túlnyomó részben pro-
testánsok levén, kijelenték, hogy míg hozzájuk rendes
úton le nem jő az az irat, addig hozzá sem szólanak. Hanem
azért külön a három religió azonnal tanácskozni kezdett
a teendők felől. Október 4-ikén tartott gyűlésükben el-
határozták, hogy jogaiknak és a diplomának védelmére
együttes erővel fognak síkra szállni. Hiszen nemcsak a
vallásügyről, hanem Erdély alkotmánya újabbkori alap-
kövéről, a diplomáról volt itten szó. És innen érthetni,
hogy «még a pápisták közül is némely igaz hazafiai saj-
nálják vala a diplomának eversióját azok a punctumok
által».
A három protestáns vallás férfiai elhatározták, hogy
bár közvetlenül nem kapták is meg a gubernium útján
az öt pontot, küldöttséget menesztenek Bécsbe a király-
hoz, hogy a diploma sértetlen fentartását, a status quo
ante-t kérjék. Továbbá látva, hogy a római katholikusok
minő utakon, minő összetartással és szervezettel járnak
el, ők is elhatározták, hogy vallásuk védelmére egy per-

*
A r. katholikusok felsorolt iratait l. budapesti egyetemi
ktr. i. h. 534., 535., 536., 538., 539., 540., 541., 543., 544., 550.
számok alatt.
54

manens 16 tagu bizottságot szerveznek, mely a római

katholikusok lépéseit figyelemmel kisérje és a szükség-
hez képest haladéktalanúl intézkedjék. Elhatározták,
hogy a három vallás külön-külön olyan pecsétet készít-
tet, mint a római katholikusok, és ők is református,
lutheránus, unitárius státussá alakulnak és ha kell, még
a politikai életbe is be viszik vallásuk védelme végett,
ezen egyházi szervezetüket. Elhatározták, hogy atyafisá-
gosan felkérik a római katholikusokat a diploma és a
régi unió testvéries megtartására s ha ez nem használna,
a három vallás érdekének védelmét az országos rendekre
bízzák. Megállapították, hogy a védelem költségeit közö-
sen és arányosan fogja a három vallás viselni.
Csakhogy a meglepetés és elkeseredés első pillanatá-
ban hozott határozat keresztülvitelénél hamarosan kitünt,
hogy a protestánsok között teljességgel nincs meg az az
egyetértés, a mely a siker biztosításához szükséges volna.
Sőt áruló is akadt, ki titokban végzett védelmi előkészü-
leteiket, határozataikat, a római katholikusokkal azonnal
közölte. Kollonics már rég megvetette volt az alapját
annak, hogy a három religió közé az egyenetlenség mag-
vát bevigye. A szászokat különösen biztatgatta barátságá-
ról és Bécsben megforduló követeiknek nem egyszer
mondta: «Különös szeretettel viseltetem a szászok iránt,
mert németek» és biztosította őket: «mert németek vagy-
tok, jótevőtök leszek». Most aztán a szászok, felülről
kapott biztatásra, egyszerre hátat fordítottak a közös
conferentia után a másik két vallásnak. «Amaz istentelen
szebeni királybíró, — mond Cserey — Szász János, alat-
tomban a pápisták mellé csapá magát és a pápisták hit-
tel assecurálták őket, hogy azon öt punctum nem feriálná
a lutheránusokat és a szász városokat, hanem csak a
 55

magyarokat és a reformáta s unitária religiókat». Sőt az

unitáriusok is, kiket a templom átadásának megtagadása
miatt, látván a róm. katholikusok erejét, elfogott a félsz,
hasonlóképen elmaradtak a védekezés közös munkájá-
ból. Egyedül a reformátusok nyakába szakadt a nehéz
feladat.
Ide járult még az is, hogy a római katholikusok azon-
nal tájékozódva voltak a három vallás megállapodásáról,
a reformátusok terveiről. Mikor a reformátusok követe,
Wass György, újból Bécsbe indult, a római katholikusok
már összeállították az öt pontra vonatkozó megjegyzé-
seiket, illetőleg a három vallás megállapodásait biráló
emlékiratukat, melynek első pontjában és aztán egész
tartalmán keresztül az a vezérgondolat szerepel, hogy a
protestánsok ellentállanak a császár akaratának és ez
nem egyéb, mint lázadás. A nagy terjedelmű emlékira-
tot azonnal Bécsbe juttatták és a református követet a
ministerek, jezsuiták és a bibornok ennek argumentu-
maival czáfolgatták, mikor vallása ügyében szót emelt.*
Bécsben már csak játszottak a reformátusokkal és a
játékot odahaza az Apor vezetése alatt álló pápisták
hasonlóképen folytatták. A reformátusok védekeztek
volna, de hiába volt minden, mert már nem a jog,
hanem az erő uralkodott és ez Bécsben Kollonicsnak,
Erdélyben pedig az ő politikája kész eszközének, Rabutin
generálisnak volt a kezében. Hogy a római császár czél-
zatai sikert érjenek, a Caraffa által 1688-ban ajánlott
«timor et amor» eszközei felváltva működtek rajta.

*
Budapesti egyet. ktr. i. h. 545., 546., 547. sz. Cserey M. i.
m. 291. l. Bethlen M. i. m. II. 259—60. l. Zieglauer: gf Harte-
neck 292. l.
56

Midőn 1699 végén a guberniumhoz is megérkeztek a

Mikes-féle panktumok, a király a kísérő rendeletben
erősen hangsúlyozta, hogy annak teljes és gyors végre-
hajtását kivánja és óhajtja, hogy a r. katholikusok semmi
rövidséget ne szenvedjenek. Bíztatásképen kijelentette,
hogy az engedelmes gubernium «minden időre» számíthat
királyi kegyelmére. De a gubernium elhatározta, hogy a
végrehajtást lehetőleg megakadályozza és az e tárgyban
Bécsbe indított követséget hozza fel okul, kijelenté, hogy
annak visszatértét mindenesetre be kell várni, mert
hátha a jobban értesített császár mást fog határozni.
A róm. kath. státus azonban nem nyugodott. Már 1700
január 26-án, — majd választ nem nyervén, márcz. 4-én
újból zörgetett a guberniumnál az 5. pont kihirdetése és
foganatba vétele czéljából.
Midőn Wass György minden eredmény nélkül tért
haza 1700 juniusában, a reformátusok elhatározták, hogy
a végsőkig ki fognak tartani a diplomában biztosított
jogaik védelmére. A róm. katholikusok pedig, hogy annál
könnyebben czélt érjenek, ijesztgetésre fogták a dolgot.
1700 julius 31-én katonai erővel elfoglalták a reformá-
tusoknak gyulafehérvári kisebb vagy régibb kollégiumát,
mely a Báthori templom szomszédságában esett. A refor-
mátusok azonnal felzudúltak, a róm. kath. státust ezen
erőszakos, jogtalan lépésért megtámadták és oltalomért
s magyarázatért Rabutin generálishoz fordultak. A róm.
kath. státus a megkeresésre egy oly dölyfös választ adott,
hogy lehetetlen volt nem látni, hogy hátuk megett teljes
biztosítékot nyújtó fedezetet éreznek és azért kemény-
kednek. Kijelenték, hogy a róm. kath. státus nem fog-
lalta el a reformátusok kollégiumát, hanem igenis czélja
annak, mint az ő saját tulajdonának, a felépítése. Ezen
 57

jezsuita válasz magyarázata az, hogy a kollégium elfog-

lalásában Apor István és gr. Seeau kincstári igazgató
voltak a főszereplők, kik azt mondották, hogy nekik
szándékuk nem volt az elfoglalás, hanem mert a király-
tól felkérték maguknak ezt a kollegiumot és mert bíztak
benne, hogy meg is kapják, az átalakítás és építés mun-
kájához az előkészületeket kívánták csak megtenni, de
mert a kollégiumi ifjuság zenebonát támasztott, azért
küldött a parancsnok katonaságot a közcsend megóvása
végett a kollégiumba.
A reformátusok ezen újabb sérelem orvoslása végett
megint követséget indítottak Bécsbe, a mi nem kis mér-
tékben feszélyezte a generálist, ki a reformátusok előtt
mindenképen igyekezett tisztázni magát ebben a kérdés-
ben, melybe Apor lovagolta bele, «melyért kicsinyben,
hogy Apor Istvánt meg nem fogatá generál Robutin, —
mondja Cserey — mert ő nem parancsolta volt a mili-
tiának, hogy olyan dologban elegyítsék magokat, nem is
kivánja vala bizony Rabutin a pápistákat manutenerálni,
ha az udvartól kemény parancsolatok ne jöjjenek reája,
mert látja vala, hogy minden intentiójuk csak a közön-
séges csendességnek felháboritására való.» De a bécsi
ministereknél sem szült jó vért az ily erőszakoskodás,
mely könnyen a végletekre ragadhatta volna az elkese-
redett reformátusokat. Azért Wass Györgynek most szive-
sebben adtak kihallgatást, sőt a király elé is eljuttatták,
hol legutóbb az eltartott kamerátikumok ügyében szót
ejthetett és e tekintetben kedvező igéretekkel térhetett
haza. De a jezsuita furfang gondoskodott arról, hogy a
reformátusoknak ne legyen öröme ezen siker felett. Wass
György azzal a benyomással jött alá Bécsből, hogy jó
lesz a kollégium kérdésében szép szerével engedni és
58

nem várni, míg az udvar bele szól, mert úgy is csak

átengedés lesz a vége. Hírül hozta, hogy Bécsben a
Mikes-féle pontok végrehajtását követelik és nem lehet
másképen remény azok elodázására, mintha egyben-más-
ban engedékenységet tanusítanak.*
Valóban Kollonics nem akart tágítani az öt pont
végrehajtásától. 1701 ápril 6-án egy rendelet jött Bécs-
ből, mely még keményebben szólott, mint az eddigiek.
Elrendeli, hogy a vallásügyben kiadott felség-rendeletek
szigoruan végrehajtassanak, hogy a róm. kath. püspök
számára illendő lakás és ellátás készíttessék, hogy a
három nemzet egyik pecsétje Henter Ferencz itélő mester
kezeihez adattassék, hogy a guberniumban megüresedett
két helyre a Mikes-féle pontokban szabott módon a jelö-
lés tétessék meg s hogy az igazság mindenkinek gyorsan
kiszolgáltattassék. Majd ápril 20-áról jött a másik rende-
let, hogy az erdélyi kamara a róm. kath. püspök lakó-
helyéről és ellátásáról gondoskodjék és az ország egyik
pecsétjét a gubernium Henternek adja át.
A róm. kath. püspök behozatalának a szándéka arról
győzte meg a reformátusokat, hogy most már alig lehet
reménzük többé a diploma érvényben tartásának a kiesz-
közlésére. Azért mégis újból folyamodtak 1701 julius
8-án, de újból sikertelenül. A gubernium, mely a diploma
és a protestánsok jogainak a védelme mellett kitartott,
1702 febr. 13-áról egy terjedelmes királyi leiratot kapott,
melyben makacssággal vádoltatik a miatt, hogy a Mikes-
féle pontokat végre nem hajtotta. Még egyszer megparan-

*
A gyulafehérvári kisebb kollégium elfoglalására vonatko-
zólag l. Wass György naplója 331. l. Cserey M. i. m. 285. l.
Erd. egyh. ker. ltr. 1702—2., 3., 6., szám. Budapesti egyet. ktr.
i. h. 515., 560. szám.
 59

csoltatik tehát, hogy a felség rendeleteit hajtsa végre és

a mint azok leérkeznek, a guberniumban mindig azonnal
nyiltan olvastassa fel és ne tartogassa titokban. Utasít-
tatik, hogy a szabályszerű kijelöléseket az ürességben
levő állásokra azonnal küldje fel.
Most már alig lehetett kitérni az öt pont végrehajtása
elől, de legalább enyhíteni kivántaták annak szigorát, a
mit a róm. katholikusokkal való megegyezéstől vártak.
Hogy a reformátusok ezek hajlandóságát megnyerjék, a
kisebb kollégiumot végre mégis átengedték nekik. 1702
ápril 8-án kijelentették Seeauhoz intézett iratukban, hogy
ha a róm. kath. atyafiak az ott felsorolt feltételeket elfo-
gadják, átadják nekik a kollégiumot, de ha nem volná-
nak is készek a feltételek elfogadására, még úgy is
átadják a felség szabad rendelkezésére. Seeau örömmel
fogadta az ajánlatot, melynek megtételét különben a
maga részéről azzal mozdította elő, hogy megmutatta
a reformátusoknak a császárnak 1702 márcz. 1-én kelt s
Dietzent sókamarafőnökhöz intézett rendeletét, melyben
ez a kétségtelen hitelességű oklevelen alapuló kamarati-
kumok kifizetésére utasíttatik, — továbbá megigérte, hogy
a kollégium kertje helyett másik kertet fog kieszközölni.
Majd az öt pontra került a sor, hogy ennek végrehaj-
tása tekintetében is egyességre jussanak. A róm. katholi-
kusok, kik nem győzték az öt pont életbeléptetését várni,
1702 május 20-án megkeresték az országgyűlést egy irat-
tal, melyben az öt pont haladéktalan életbeléptetésén
kívül óhajtották, hogy a jelölések ejtessenek meg s hogy
itt, valamint a főkormányszéki felterjesztések megszer-
kesztésénél mindig legyenek róm. katholikusok jelen s
az utóbbiakat ők is irják alá; kivánták a Jézus-kuti tem-
plom felépítését és átengedését Marosvásárhelyt, végül
60

a mellékelt jegyzékbe foglalt törvényeknek az Appro-

báták és Compilátókból való törlését. A töröltetni kivánt
helyek: AC. I: 1: l. «hol az iratik in locis iuxta constitutio-
nes regni solitis legyen szabados exertitiuma a kath.
religionak»; AC. I: 1: 5. egészen: «hogy mindenik religion
levő ember is tarthat házánál papot» stb.; AC. I: 1: 6. az
óvári és farkas-utczai templomnak a reformátusok részére
való átengedéséről szóló helyet; AC: I. 1 : 9. hogy nekik
püspökjük nem, hanem csak vikáriusok lehet; AC. I: 1: 10.
részben töröltessék; AC. I: 1: 11. egészen törlendő; AC. I:
2: l. szintén; AC. I: 5: l. §. l. a mi a papok dézsmájáról
szól, változtatandó.
Az országgyűlés a róm. katholikusok kérésére azzal
válaszolt, hogy a három religióval való egyezkedésre
útasította őket. A juniusi gyulafehérvári országgyűlés
folyamán a reformátusok és az unitáriusok a Mikes-féle
pontok, valamint a róm. katholikusok újabb három kiván-
sága tekintetében kifejtették álláspontjukat és a ref. egy-
ház három legkiválóbb tagja (Bánffy Gy. Bethlen M.
Keresztesi) aláírásával átjuttatták azt a róm. katholiku-
sokhoz, kijelentvén, hogy ily értelmezés mellett hajlan-
dók kivánságaik teljesítésébe bele menni. Ezen declará-
tióban a Mikes-féle első pontot elfogadják a magánosok,
de nem a királyok, fejedelmek által rendelt s törvény
által megerősített dézmákra nézve. Elfogadják a hármas
jelölés mikéntjéről szóló második pontot is abban a
hiszemben, hogy ez a diploma 4. és 5. s az Alvinczy-féle
pótdiploma 6. pontját s a felség 1697 április 10—18-iki
resolutióját nem érinti. A harmadik pont tekintetében
kijelentik, hogy városi, községi hivatalokból a római
katholikusok ki nem zárhatók, oda bejuthatnak, ha meg-
választják őket. Kolozsvár képez csak kivételt, hol a fenn-
 61

álló szerződés megváltoztatása a város polgáraitól függ.

A negyedik pontban említett «eltöröltetik» kifejezést úgy
értelmezik, mint a mely a két első diploma utáni időkre
nem vonatkozik. A pecsétet illető ötödik pontot is elfo-
gadják úgy, hogy illő rendben legyen az azzal való élés.
Az aláirások tekintetében, mely új kívánság, a felség
döntését kell várni. A Jézus-kuti kápolna sorsa a törvé-
nyes vizsgálattól függ s annak értelmében fognak eljárni;
a templomok tekintetében elsőben is azt óhajtják, hogy
a tőlök erőszakkal elvett borbándi templom visszaadas-
sék. Az Approbáták kiigazítására nézve nem nyilatkoztak.
Ezen declaratiójokat a róm. kath. atyafiaknak átküld-
vén, azok jul. 5-én oly választ adtak, melylyel a békés
kiegyenlítés utja el lett vágva. Kijelentették, hogy a Mikes-
féle pontokhoz ragaszkodnak, mert a mi az első, —
az alapdiplomákat illeti, a felség a tolakodó r. katholikus
atyafiakkal szemben akkor bizonyos okokra nézve csak
színlelt s őket ideiglenesen eltűrte. Most már azokat
megsemmisítheti és megszűntetheti, a minthogy azok
megsemmisíttetteknek is tekintendők. A reformátusok
ezen hetyke válaszra, mely a király hitszegésével dicse-
kedett, az alkudozást beszüntették és ezen iratot, meg-
kötvén gyorsan Seeauval a kollégium átadása iránti egyes-
séget, Bécsbe küldötték a felség minisztereiknek, magához
a királyhoz pedig egy terjedelmes folyamodványt intéz-
tek, melyben előadják, hogy mint villámcsapás hatott
reájuk a róm. katholikusoknak a felség nézeteiről és a
diplomáról, ennek vallásügyi részletével szemben elfoglalt
álláspontjáról hirdetett értesítése. Lehetetlennek tartják,
hogy a királyi szóval megerősített és örök időkre szólólag
kötött diplomáról a felség úgy értsen, mint a hogy ezt
Erdélyben állítják. Ők bíznak az uralkodó igéreteinek,
62

aláirásának erejében s kérik, hogy őket vigasztalja meg.

Egyben felterjesztik összes sérelmeiket s kérik azok
orvoslását.
A válasz egy, az 1702 febr. 13-ához hasonló, kemény-
hangu leirat volt, melyben azonban a Mikes-féle pontok-
ról említés nem tétetik. Azt kivánja a felség, hogy a
jelöléseket «az Alvinczy-féle resolutio értelmében» 15
nap alatt küldjék fel, — hogy az udvartól leérkező rende-
leteket el ne titkolják. Elrendeli, hogy a jelöléseket egy
róm. kath. tanácsos írja alá, valamint a számadásokat
is; de viszont a vallások közötti kölcsönös gyanusítás
elkerülése végett, a többi három vallásnak is ugyanezen
jogot adja. — Ezen rendelettel már teljesen ki volt szol-
gáltatva az alkotmány a felekezeteknek, a felekezeti visz-
szavonásoknak.
Azonban a főkormányszék, mely egy ideig csak eltürte,
hogy az udvari kanczellária, utasítása ellen is, szabályta-
lanul jár el, most merészen irt vissza és kérte, hogy a
királyi rendeletek le- és a guberniális feliratok felter-
jesztésénél a törvényes út megtartassák. Ezen merészsége
egy bécsi deputatiót hozott a nyakára. Csakhogy ez
mostan szemeivel meggzőződvén azokról a felfordult
állapotokról, melyeket Aporék s a jezsuiták garázdálko-
dása okozott és megértvén a gubernium mentségét, alkal-
mat nyújtott a guberniumnak, hogy az udvari kanczellá-
riával maga igazítsa el a dolgát.
De Kollonics nem nyugodhatott. Újból leküldte a
Mikes-féle pontokat. Csakhogy már ekkor oly izgatottság
uralkodott az országban, hogy maga Rabutin tanácsolta
a főkormányszéknek, hogy az országgyűlést bontsák fel és
bocsássák szét, mielőtt e pontokat át kellene küldenie.
Az őszi szebeni gyűlésből aztán, miután ehez az udvar
 63

engedélyét megnyerték, egy küldöttséget menesztettek

Bécsbe, mely valamint a politikai ügyekben, úgy a vallás
kérdésében is felfejté az erdélyi helyzetet és reá mutatott
arra a vészteljes állapotra, melyet a diplomának be nem
tartása okozott.
A helyzetet természetesen orvosolni kellett volna, a
mire a bécsi kormány kevés hajlandóságot mutatott.
Hiszen alig kapták meg a róm. katholikusok a gyula-
fehérvári kollégiumot: Kollonics ide és Monostorra is
jezsuitákat küldött be. 1703-ban a róm. kath. püspök
ismét körutat tett Erdélyben, sőt letelepedni szándéko-
zott. Mindez a diploma ellenére, annak világos meg-
sértésével.
Igaz, hogy sokat tett a viszonzok idáig fejlődésére gr.
Bánffy György kormányzó azon igyekezete is, hogy a
bécsi kormány kegyét el ne veszítse, sőt öregbítse. Bethlen
Miklós egyenesen őt okolja a jezsuiták bejöveteléért. De
ebben bizonyára a Kollonics keze volt a legmunkásabb,
oly annyira, hogy Erdély ellenére egymaga is be tudta
volna azokat oda juttatni. A róm. katholikusoknak minden
feltett szándékuk sikerült az ő támogatásával és viszont
a reformátusok, kiknek kamarai javadalmait a király
kifizetni rendelte két izben is, a kiknek javára a gyula-
fehérvári kollégium átengedett kertje helyett más kert
kiadását rendelte, még ahoz sem juthattak hozzá, a mit
a király nekik adni akart. Hogy tarthatták volna tehát
meg a diplomában adott jogokat, a melyeknek a róm.
katholikusok érdekében való megszorítását maga a felség
is óhajtotta.*

*
A Mikes-féle pontok életbeléptetése körül folyó tárgyalá-
sokról l. Zsilinszky i. m. IV. 106. l. Bod P. Hist. Eccl. II.
64

De végre betelt a mérték. Már 1703-ban több kisebb-

nagyobb lázongó csoportok alakultak Erdélyben is, melyek
a német csapatokat megverték. Mikor pedig II. Rákóczy
Ferencz kibontá a szabadság lobogóját, a szabadság tüze
Erdélyre is átterjedt és egyszerre lángba borította azt.
Azok a hazafiak, kik az erdélyi állapotok megrontásán,
a vallásviszály felébresztésén legnagyobb buzgalommal
fáradoztak azelőtt, most már oda állottak a lelkiismeret
szabadságának zászlaja alá. Mikes Mihály, a hires «punk-
tumok» kieszközlője, br. Szász Mihály a borbándi tem-
plomfoglaló, az elsők Rákóczy párthívei között. De ottan
volt majdnem az egész ország, mely 1704 junius 6-án
fejedelemmé is megválasztotta Rákóczyt.
A protestánsok a most kitörő háboruban rengeteg-
sokat szenvedtek, kész lázadóknak tekintette őket az
országban levő német generális és a szerint bánt velök,
ha nem volt is reá ok. Bethlen Miklós, ki «Isten után
védelmezte a reformáta religiót», a királynak hűséges
alattvalója, a béke helyreállítása czéljából készített «pro-
jectuma», a «Noé galambja», miatt fogságra vettetett.
Rabutin seregei a nagyenyedi kollégiumot és a várost
1704 virágvasárnapján teljesen feldúlták. És ezeken kívül
rengeteg sok pusztúlást kellett egyházunknak végig szen-
vednie a béke helyreálltáig.
II. Rákóczy Ferencz, ki csak azért fogadta el a neki
felajánlott erdélyi fejedelemséget, hogy valamiképen —
mint híre járt — a lutheránus Tökölyt ne válaszszák
meg, a róm. kath. vallás érdekeit féltette és leginkább

208—11. l. Bethlen M. i. m. II. 259., 133., 187., 193. l. Cserey M.

i. m. 254—55. l. Erd. egyh. ker. ltr. 1702—2., 3., 6., 7., 9.,
1703—2., 3., 7. szám. Historia Diplomatica 1710. II. rész 33—7. l.
 65

azokat igyekezett előmozdítani. De erre Erdélyben nem

sok alkalma nyilott, minthogy ugy is csak rövid ideig
tartózkodott itten. Mielőtt a fejedelemséget elfoglalhatta
volna, József király 1705 május 10. kelt leiratában
tudatván az erdélyi rendekkel trónralépését, egyuttal
biztosította a három nemzet és a négy bevett vallásnak a
diplomákban foglalt jogait. II. Rákóczy Ferencz, őseihez
hasonló módon kiállított hitlevélben és esküvel, csele-
kedte ugyan ezt, 1707 ápril 5-én történt ünnepélyes
fejedelemmé iktatásakor. De sem egyik, sem a másik
nem volt teljesen őszinte. A csonka gubernium tagjai
a Bécsből jövő s a protestánsok ellen irányuló rendele-
teket híven teljesítették, viszont Rákóczynak egyik leg-
főbb gondja az volt, hogy a róm. kath. püspököt reá
erőszakolja az erdélyiekre. Valóban a vallási viszonyokat
ezen nyolcz évi háboru idejében nem a király, nem is a
fejedelem, hanem a háboru szabályozta. A fegyverek
zaja között nem volt alkalom, nem volt idő, de nem volt
sok bátorság sem ahoz, hogy az eddigi viszályok folytat-
tassanak.*
A háborunak a szatmári béke vetett véget, melyben a
vallás dolgában az országos törvényeknek megtartása
igértetik «mind Magyarországban, mind Erdélyben, ahhoz
tartozandó beneficiumokkal együtt». De a béke az erdélyi
reformátusokra nézve nem jelentette a vallásos viszályok,
az elnyomatások megszünését, sőt épen ellenkezőleg:
azoknak egy újabb korszakát nyitja meg.

*
Histoire des révolution etc. V. 176. l. II. Rákóczy Ferencz
önéletrajza 156., 158. l. Zsilinszky i. m. IV. 144. l.
 13/a. Az elnyomatás kora.

III. Károly.

A szatmári békekötés megigérte volt, hogy úgy Magyar-

országon, mint Erdélyben a vallásügy az ország törvényei
alapjára fog visszahelyeztetni. Azonban már annyi törvé-
nyes biztosítékot játszott ki és tett semmivé a Habsbur-
gok rekatholizáló s absolut uralomra törekvő politikája,
hogy ez a békeokmánybeli biztosíték nem keltett valami
vérmes reményeket. Szorongó szívvel néztek az erdélyi
reformátusok is az új király vallásügyi politikája elé és
hogy magukat biztosítsák, mihelyest megérkezett Spanyol-
országból, követséget küldöttek hozzá sérelmeiket fel-
tárni és atyai kegyelmét kikérni.
III. Károly első uralkodói tényei bizalmat ébresztettek,
mert nem csak hogy biztosító nyilatkozatot adott ki az
erdélyi vallásügy sértetlen megtartása felől, hanem egy-
uttal nemsokára intézkedett az országgyűlés összehivá-
sáról s a hivatalokra szokásos, a négy bevett vallás
egyenjoguságára tekintettel megejtendő, jelölések foga-
natosítását elrendelte. A megejtett jelölések felterjesztet-
vén, csakugyan tekintettel volt a kinevezéseknél minde-
nik vallásra. Azonban már itten kitűnt az, hogy a roma-
nizáló politika él és működik, a mennyiben gubernátorrá
nem a legtöbb (141) szavazatot nyert és a rendek által
is óhajtott báró Wesselényi Istvánt, sőt nem is a refor-
mátus és a római katholikus vallásból felterjesztett hat
 67

jelölt egyikét, hanem a tanácsuraságra is, a római katho-

likus részről, csak 6-ik helyen jelölt, de vallásos buzgó-
ságban legelől járó, gróf Kornis Zsigmondot nevezte ki.
Ő volt az első római katholikus gubernátor, kit szintén
római katholikusok követtek több mint egy századon
keresztül.*
A reformátusokat ez a kinevezés nagyon keservesen
érintette, mert nem bizhattak abban az indokolásban,
hogy a mult gubernátor református levén, azt római
katholikusnak kell követni, hogy majd ismét református
következzék. Hiszen ott volt előttük a római katholikus
atyafiak erőszakos eljárásának és fondorkodásának száz
és száz példája. A szintén kegyesnek igérkező József ki-
rály idejében vették el a borbándi templom után a paro-
chiális házat és jövedelmeket. Az udvari kancelláriánál
kiturták a reformátusok jelöltjét. Kolozsvár rekatholizá-
lására 1709-ben egy nagyszabású tervet dolgoztak ki. Az
1712. évi országgyűlés alatt az AC. és CC.-ban foglalt
törvények megváltoztatására lépéseket tettek és ezek nem
sikerülvén, fenyegetőzőleg tiltakoztak. Szebenben a jezsui-
ták megfészkelték magukat és a városi hatósággal szem-
ben erőszakoskodtak. A főbb hivatalok annyira a pápis-
ták kezében voltak, hogy 24 római katholikus főhivatal-
nokkal szemben csak 14 református volt, holott a római
katholikusok alig tették ki az ország 1/10 részét és a mág-
násokból elenyésző csekély számú volt római katholikus.
A rekatholizatió előmozdítása végett a szerzetesek szinte
elárasztották egész Erdélyt és főképen az erősebb pro-
testáns központokban, a városokban telepedtek le, hol

*
Bod P. Hist. Eccl. III. 212 l. Egyh. ker. levétár 1712—27.
A br. Wesselényi család levéltára XXVIII. fasc.
68

egyes templomokat és házakat, melyeket a fiscus birt,

azonnal használatukba vettek. Így telepedtek le a jezsui-
ták Kolozsvárt, Gyulafehérvárt, Szebenben, Brassón, Szé-
kelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen. A ferenczrendiek Ko-
lozsvárt, Tordán, Nagy-Enyeden, Gyulafehérvárt, Szász-
városon, Hunyadon, Déván, Szászsebesen, Szebenben,
Fogarason, Brassón, Székelyudvarhelyt, Medgyesen, Seges-
várt, Marosvásárhelyt, Désen, Széken és más kisebb helye-
ken alapítottak rendházakat. Piaristák szálltak meg Med-
gyesen és Beszterczén, Paulinusok Tövisen és Ilyefalván.*
A mindjobban erősödő és fegyverkező római katholi-
cismussal szemben a református egyház is igyekezett
erőit összeszedni. A főconsistoriumban látta az egyház
legfőbb támaszát és épen ezért ezt igyekezett mindenek-
előtt jó rendbe állítani, a mi az 1709 óta elhalt szemé-
lyek kipótlása, az egyháziaknak a főconsistoriumban
illendő befolyás biztosítása, a főconsistorium hatáskörének
körülirása, a substitutus kurátoroknak adandó részletes uta-
sítás megállapítása, állandó székhely s hivatali személyzet
beállítása által történt. A főconsistorium ezen szervezése
1713-ban, a generális zsinat kívánságára hajtatott végre.
A legelső teendője az volt az új s most már állandó
főconsistoriumnak, hogy felvegye az eddig kevés sikerrel
járt munkát: a szükölködő egyházak részére szükséges
kamerátikumok folyosításának kieszközlését, illetőleg vég-
leges rendezését. Ugyanis gróf Bethlen Miklós 1702. évi
közbejárása folytán, az adományokmányok végleges el-
bírálásáig, folyósítattak ugyan a kamerátikumok, de a há-
ború folyamán újból megakadt a folyósítás és a kincstár

*
Hevenesi gyüjt. XVI. 185—7. l. Ker. Magvető X. 392. l.
Wesselényi ltr. XXVIII. fasc. Bod P. i. m. III. 214. l.
 69

nem volt hajlandó a békesség létrejötte után, a revisió

megejtése előtt, újból megindítani a fizetéseket. Az új ki-
rály kormánya azt kivánta, hogy az adományokmányok át-
vizsgálás — és közülök az elfogadhatók megerősítés végett
Bécsbe küldessenek. Ez már 1712-ben megtörtént, midőn
gróf Bethlen László azokat felvitte és a szükséges eljárást
Tarczali Zsigmond generális ágensre bizta. A főconsis-
torium majd minden évben küldött követeket a megerősí-
tés sürgetése végett és végre 1715 ben a kétségtelen ok-
mányok csakugyan megerősíttettek és a kamerátikum
folyosítása 1717 közepétől meg is kezdődött. Igen sovány
megváltása volt ez a természetbeli járandóságoknak, de
még nagyobb baj volt az, hogy az egyházak, lelkészek és
tanítók egy része, jogczimök a kamerátikum élvezetére
nem fogadtatván el, elestek ezen jövedelemtől. A gróf
Bethlen Miklós és Seeau között 1701—2-ben megállapí-
tott kulcs szerint eső 6689 rhénes forint helyett csupán
4051 50 magyar forintra szállott alá a kamerátikum.
A függőben tartott javadalmak okmányai Bécsben tartat-
tak és innen idővel nagy bajjal lehetett az irományoknak
egy kis részét visszaszerezni.*
Majd 1715 után az egyházi és iskolai vagyon tisztázá-
sához kezdett a főconsistorium, mely munkálat 1717-ben
befejeztetvén, a közegyházi és iskolai javak elkülönítet-
tek. Erre aztán az elhelyezett tőkék felőli számvétel kö-
vetkezett, midőn az összes adósokkal számot vetettek a
főconsistorium kiküldöttei. Végre rendezték a professo-

*
Egyh. ker. ltr. 1721—23. Midőn 1699-ben először történt
a természeti járandóságoknak pénzben való kiutalása, egy kő-
sónak az ára 15 dénárban állapíttatott meg. 1717-ben azonban
a váltság-ár 10 dénárra szállott alá. A mint a sónál, ugy
szállott alább a többi terményeknél is a váltság-ár.
70

roknak 1705 óta rendetlenül folyó fizetése ügyét és e

kérdést is teljesen tisztába hozták.
Azonban ezeken kívül gondot fordított a főconsisto-
rium az egyház lelki ügyeire is. A generális zsinatot fel-
hivta, hogy a lelkészek kibocsátásánál, felavatásánál kellő
szigorral és körültekintéssel járjon el, hogy méltatlanok
ne bocsáttassanak a lelkészi pályára, hogy az igehirdetés,
főleg a kátémagyarázat gyakorlására ügyeljen fel, hogy
a lelkipásztorok hivatalos kötelességeik teljesítésében
szentül és feddhetlenül járjanak el, hogy a panaszokat
szorgalmasan szedjék össze az esperesek és juttassák el
a főconsistoriumhoz.
Nagy szükség is volt az erőknek összpontosítására és
teljes kifejtésére. A római katholikus tábor teljes erővel
vonult fel a protestánsok ellen. Már 1713-ban az uni-
táriusok kizárattak a főkormányszékből, hol a lutherá-
nusok is, mint szászok, alig voltak képviselve. És most a
reformátusokon volt a sor. Hogy annál könnyebben men-
jen kiszoríttatásuk, 1713 február 18-án erdélyi római
katholikus püspökké kineveztetett csikkarczfalvi báró
Mártonfy György. Majd az 1715 deczember 11-én kelt ki-
rályi rendelettel újból alapíttatott, Gyulafehérvár szék-
helylyel, az erdélyi római katholikus püspökség, neki
adattatván a gyulafehérvári fiskális urodalom is. Hogy
pedig a püspöknek állandó lakása és székesegyháza legyen,
már 1714-ben megkezdődött a reformátusoknak a gyula-
fehérvári várból való kizavarása.*
Báró Szentkereszti András, udvari kancelláriai tanácsos,
pár hóval Mártonfy kinevezése után, értesíté (május 10.)

*
Egyh. ker. ltr. 1715—5., 1711—54, 1712—40. Ker. Magvető
X. 399. l. Veszely K. i. m. I. 366. l. Szilágyi Ferencz: Rajzok
 71

Bécsből báró Weselényi István főgondnokot, hogy oda-

fenn Gyulafehérvár erődítésének tervével foglalkoznak és
ennek következtében templomunkat, kollégiumunkat, püs-
pöki, papi s kántori lakásainkat elveszthetjük. A főconsis-
toriumnak nem állott módjában ezen szokatlanul hangzó
terv megakadályozása s így nem is tett semmit. Csak ak-
kor kezdett kapkodni, midőn Steinville generális 1714 ele-
jén két lelkészi lakot elfoglaltatott. A generális pana-
szaikra azzal válaszolt, hogy azok a házak úgy is fiskális
tulajdonok és kár lenne ilyen csekélység miatt lármát
csapni és a királynál alkalmatlankodni. Különben bizto-
sítá a főconsistoriumot, hogy nem vallásos üldözésből,
hanem tisztán erődítési czélokért történt a foglalás. Kár-
pótlásul csupán annyit igért, hogy a külvárosban a papi
lak számára alkalmas telket fog kieszközölni. A reformá-
tus egyház azonban ezzel nem volt megelégedve, hanem
oltalomért és elégtételért a királyhoz folyamodott, fel-
említve azon másik sérelmét is, mely tordai kisebb tem-
plomának a sókamara ispán által történt önkényes elfog-
lalásával érte.
Hogy a folyamodás hiába való volt, azt könnyen gon-
dolhatni. Választ sem kaptak a kérvényre. Azaz mégis
kaptak, de a mely szinte halálra rémítette az egyházat.
A római katholikus püspökségnek alapításával szinte
egyidőben érkezett le a királynak a református státushoz
intézett ama felhivása, hogy a gyulafehérvári székesegy-
házat, a kollégiumot, püspöki és professori lakásokat
adják át a generálisnak. Steinville különben már elő-
készítette a király ezen kivánságára a főconsistoriumot,

stb. Budapest 1874. 11. l. Az utóbbi helyen az ujból alapitott r.

kath. püspökség birtokai is fel vannak sorolva.
72

jelezvén, hogy a várban ő felsége nem hajlandó magya-

rokat tűrni. Egyszersmind hogy meglágyítsa őket, min-
denféle szép igéretekkel állott elő, melyekben épen nem
volt szűkmarkú.
Az egyházi főhatóság már 1715-ben komoly megfon-
tolás alá vette, hogy fejérvári kollégiumát hova helyezze
el és már ekkor felmerült a terv, hogy Marosvásárhelyre
költöztessék át. Azonban részint ezen városnak vonako-
dása, részint pedig az a gondolat, hogy a meddig csak
lehetséges, tartsanak ki igazaik mellett: az átengedést és
kiköltözést hátráltatta. De nem lehetett sokáig védekez-
niük. 1716 márczius 30-án Steinville generális a kolozsvári
unitáriusok fő- és kis templomát, parochiáját, iskoláját
és nyomdáját katonai erővel elfoglalta és a protestáló
papot «megrivogatván, kitaszigálta nyakra-főre a palo-
tából». Ez a példa mutatta, hogy nem lesz tanácsos
ellentállni, mert a jogi érveknél erősebb a német fegy-
ver. Különben is nyilvánvaló volt, hogy nem az erősítés
a fődolog, hanem hogy a püspöknek palota és kathed-
rális, a jezsuitáknak meg tágasabb kollégium kell. Már-
tonfy püspök pedig már Erdélyben volt és Steinville,
meg gróf Kornis gubernátor assistálása mellett, birtokba
vette a püspökségnek adott gyulafehérvári uradalmat és
betiltotta a református lelkészektől eddig onnan élve-
zett dézma negyedeit.
Nem lehetett tehát tovább ellentállásra sem gondolni.
Azért a kényszer nyomása alatt a templomot «önként»
átadták ő felségének, mivel — úgy mondnak — «tetszett
felséged királyi biztosának bennünket bőségesen meg-
győzni, hogy többrendbeli katonai szempontból ez átadás
elkerülhetetlen». Azon reményben, hogy a király enge-
dékenységöket méltányolni fogja, kérik, hogy kollégiu-
 73

muknak és a templom s toronynyal összefüggő ingósá-

gaiknak a generális által megigért váltságárát számukra
folyósítsa. A Steinville generális által tett igéret 15000 (?)
forintról és alkalmas templom helyről szólott, azonban
sokszori sürgetés és folyamodásra sem kaptak egy kraj-
czárt sem, sőt midőn templomot kezdtek építeni, ettől
jó egyideig eltiltottak és kollégiumuknak is csak nagy-
nehezen tudtak állandó helyet találni.
A kollégium 1716 február 26-án költözött ki «zászlók-
kal, dobokkal; a zászlókat megfordítván a lobogójokkal
alá, a dobok pedig fekete posztóval voltak bevonva».
Előbb Krakkóban vonta meg magát az ifjúság, majd egy
részük Szászvárosra ment, de az egész, Steinville s a
szászság ellenzése miatt, ide nem költözhetett. Végre de-
czember 2-án Marosvásárhely nyujtott szállást a lakó-
helyéről kiköltözött kollégiumnak.*
A római katholikusoknak volt tehát már püspökük,
püspöki uradalmuk, két nagy templomuk, voltak uradal-
maik, dézmáik, szerzeteseik. Nem kívántak már a refor-
mátus testvérektől egyebet, mint hogy az Approbáták és
Compiláták kijavíttassanak. Szép szóval kérik, hogy egyez-
zenek ebbe bele. «Minemű dicséretes dolog legyen az,
midőn az szép egyességgel és szerettel össze vannak köt-
tetve az nemes státusok tagjai egymáshoz», — szavalják

*
A gyulafehérvári templom s kollégium stb. elfoglalásáról
1. Wesselényi ltr. XVIII. fasc. Egyh. ker. ltr. 1714—6., 9.
1715—9., 1716—4. Szathmáry K. i. m. 162. l. Bod Polykarpus
159. l. Koncz József: A marosvásárhelyi kollegium tört. 162. l.
NB. Az egykoru okmányokban nincs nyoma, hogy Steinville
15000 frtot igért volna a ref. státusnak, hanem csak arról van
szó, hogy ő a reformátusok követeléseit mintegy 2010 frtra
becsülte. Egyh. ker. ltr. 1718—8.
74

az 1717. januáriusi országgyűlésen gróf Mikes Mihály és

báró Haller György, csak hogy a törvények változtatására
reábirják a reformátusokat. De ezek ismerték már e han-
got és tudták, hogy az alatt egy merénylet lappang, mely
nem a római katholikusokat sértő czikkek kitörlésére,
hanem a protestánsok szabadságának a megszorítására
tör. Épen azért nem engedtek egy hajszálat sem. Hiszen
azok a törvények ott úgy sem bántottak már senkit. Tény-
leg mindent birtak már, mi azokban tilalmaztatott és a
király egész hatalma ott állott oldalukon ezen tényleges
birtok megvédésére. Ellenben mikor a reformátusok kér-
ték jogaiknak tiszteletben tartását, sérelmeiknek orvos-
lását, a római katholikus státus csak lenéző dölyffel és
pöffeszkedő gúnynyal felelt nekik.
Az országgyűlések alkalmával, 1717-ben, 1720-ban,
1722-ben, mindig átküldték a reformátusok sérelmeiket
a római katholikus státusnak, de nem kaptak semmi
orvoslást, hanem e helyett a sérelmek halmaza nőtt.
1721-ben hasonló eredménytelenséggel fordultak ő felsé-
géhez; pedig okuk bőven volt panaszra. A gyulafehérvári
templom helyett nem engedtek másikat építeni, a kollé-
gium, harangok, óra stb. váltságába igért 15,000 frtból
egy krajczárt sem kaptak, a marosszentgyörgyi, medgyes-
falvi, miklósvári, borbándi, tordai, csicsókereszturi, ko-
lozsmonostori, szamosfalvi, káli templomokat elfoglalták,
Dobófalván, Feltorján, Köpeczen az egyház ingóit, illető-
leg ingatlanait a római katholikus papok s földesurak
foglalgatták; a dézmát, quártát eltartották a református
lelkészektől a római katholikus patronusok; a köpeczi, a
dobófalvi, marosszentgyörgyi, mikefalvi lelkészeket há-
borgatták, meg is vertek belőlük; a református istentisz-
teletet sok helyen megzavarták; Sárpataki Mártonnak a
 75

vásárhelyi kuriája alatt levő templomból, a temetést végző

lelkészt, a páter kikergette, a holttetemet onnan kidobatta;
a tövisi templom harangját éjjel ellopták s a paulinusok
zárdájába vitték; a dési franciskánusok a református egy-
ház cziczhegyi jövedelmét fenyegették; több helyt deáko-
kat megvertek, taglaltak; az excommunikátus, nagy bün-
tetés alá rekesztett személyeket római katholikusokká
tették s így a büntetéstől megmentették stb. stb.*
Midőn az 1722. évi országgyűlésre III. Károly lekül-
dötte elfogadás végett a pragmatica sanctiót, a reformá-
tusok ezt az alkalmat kiakarták használni a király jó-
akaratának megnyerésére. Készséggel támogatták a király
óhajtását s viszont kérték Viremont királyi biztos-gene-
rálist, hogy a felségnél eszközölje ki az 1716-ban s azóta
benyujtott sérelmes panaszaik elintézését, valamint hogy
az országos ügyek vezetésénél, a guberniumban, a refor-
mátusoknak a római katholikusokkal legalább is egyenlő
hely és befolyás biztosíttassék. Viremont fel is terjeszté
kérésüket és midőn a király az 1722. évi országgyűlés
végzéseit megerősítő diplomáját 1724-ben leküldötte, egy-
szersmind leküldte a reformátusok kérvényét is a guber-
niumhoz azzal a meghagyással, hogy a gubernium és a
generális közösen vizsgálják át annak tartalmát, adjanak
róla kimerítő jelentést ... És ennyi volt az, a mivel
III. Károly az erdélyi reformátusoknak a pragmatica
sanctio elfogadását meghálálta, mert egyéb intézkedés
ugyan nem történt az ő sérelmeik orvoslására. Hiszen
ha talán az uralkodóban meg lett volna is a jóakarat,
hosszú út volt Szebentől Bécsig és ezen a jezsuitismus

*
Egyh. ker. ltr. 1717—3., 1721—4. gf. Kemény J. gyüjte-
mény Coll. Maior. VIII. 3. szám.
76

volt mindenütt az őrálló, a két végponton pedig az «er-

délyi pöspök», mint guberniális első tanácsos, meg a
császár gyóntatója állottak.
Mióta a római katholikus püspök első tanácsurrá lett,
még rosszabb idők jártak a reformátusokra. Alig tette be
a lábát Mártonfy Erdélybe, már is megtámadta az «akatho-
likusok» egyházalkotmányát. Az unitáriusok 1718-ban ren-
deletet kaptak, hogy «superintendensöket» megerősítés
végett a választás után fel kell a királyhoz terjeszteni.
Természetesen az AC. kivánta ezt a megerősítést, mely
az unitáriusoknak is «püspököt» rendel és nem «super-
intendenst». De ezzel már nem sokat törődtek a pápás
oldalon. Ez a kivánság arra mutatott, hogy Bécsben köny-
nyen jöhetnek, s talán el is akarnak jutni arra a gondo-
latra, hogy a kinek joga van megerősíteni, annak joga
van a megerősítést meg is tagadni. A református egyház
a fenyegető veszély elkerülése végett egy nevezetes és más-
félszáz évig gyakorlatban is volt ujítást hozott be az egy-
házalkotmányba. A püspök választásnak a Geleji kánonok-
ban megszabott módját elejtette és behozta a generális
nótáriusra nézve az ú. n. «successiót», mely abból állott,
hogy püspök többé nem választatott, hanem csak főjegyző,
ki a püspök halála esetén annak helyére succedált. Így
akarták megkerülni az AC. azon intézkedését, hogy «a
kik püspökségre megválasztattak, a fejedelemtől confir-
máltassanak».*
Az országgyűlések mind ritkábbak lettek és csak az
adómegszavazással foglalkoztak. A vallásügy tehát a kor-
mányzati szervek kezébe került, a mi a római katholiku-
soknak itten birt túlsúlya következtében kész veszedelem

*
Ezen változtatásnak volt még más egyéb oka is. Erről a je-
len munka II. részében lesz szó.
 77

volt. Az unitáriusok már kiszorultak a főbb hivatalokból

és most a reformátusokon volt a sor. 1713 óta 1723-ig
senkit sem tudtak hitsorsosaik közül az újabban meg-
üresedett hivatalokba besegíteni. Sőt midőn 1723-ban
Pongrácz Györgyöt, a reformátusok alázatos emlékirata
alapján, a király a kancelláriához kinevezte, ebben sem
volt köszönet, mert a református státus támogatását
azzal hálálta meg Pongrácz, hogy apostotált s utánna
aztán református egyén, több mint félszázadig, be nem
jutott a kancelláriához. 1729—30 tájt az összes székely-
földi kapitányok között egy sem volt református.
Az a kezdet, mely III. Károly alatt a római katholi-
cismus ügyét oly fényesen vezette be, arra buzdította a
vérmesebb pápás hitsorsokat, hogy Erdélyben is a ma-
gyarországi állapotokhoz hasonló vallásügyi helyzetet te-
remtsenek úgy maguknak, mint az akatholikusoknak.
Antalfi János püspökségével esik össze ezen törekvések-
nek fellépte, a melyek hatalmas ravaszsággal kieszelve,
lassan és észrevétlenül akarták Erdély vallásügyét a tör-
vényes alapról a fejedelmi kegy ingatag fundamentumára
áttelepíteni.
Ugyanis Antalfi «a kath. státus» nevében, mindjárt
püspöksége kezdetén, egy folyamodványt nyujtott be a
királyhoz, melyben elpanaszolja, hogy «az akatholikusok
legfelsőbb engedelem nélkül templomokat s iskolákat is
mernek építeni, hogy superintendenseiket az AC. daczára
sem terjesztik fel megerősítés végett és hogy sokakat a
magok vallására vesznek át a római katholikusok közül.
Megemlíti a római katholikusokra sérelmes régi törvé-
nyek egész halmazát, melyeknek a törvénykönyvből való
kitörlését hiába sürgették már több izben a római katho-
likusok, valamint hogy a püspökség, a káptalan visszaállít-
78

tatott ugyan, de a hiteles helyet nem kapták kézhez.

A bécsi ministeriális deputatió, Savoyai Eugén elnöklete
alatt, 1725 április 26-án foglalkozott e kérdésekkel s vé-
leménye alapján III. Károly egy rendeletet bocsátott ki,
mely kormányzati ügyek mellett az említett vallási és
ilyen czélzatú ügyekkel is foglalkozott.
Az 1727. évben Bécsből egy királyi rendelet érkezett,
mely a guberniumot felhívja, hogy a késedelmes igazság-
szolgáltatás megjavítására javaslatot készítsen. Hogy mi
lappang e rendelet alatt, csak évek múlva tudódott ki.
A rendelet 1727 decz. 11-én ismételtetett és ennek kö-
vetkeztében egy bizottság munkához is látott. Csakhogy
ezen utóbbi rendeletben még egyéb is foglaltatott, a mi
egy forrásra, közös és czéltudatos tervre mutat. De a for-
rás még sem árulta el magát; a király akarata alá hu-
zódott. Ugyanis ebben a leiratban az 5. pont azt ren-
delte, hogy a hiteles helyek, a gyulafehérvári káptalan
és kolozsmonostori konvent, a mint a mostani secularis
conservatorok kidőlnek, egyháziak kezére szálljanak át.
Tehát ezen magán- és közjogilag egyaránt fontos intéz-
mény az állam kezéből a római katholikus papságéba
helyeztetik. A 6. pont hasonlóan pápista sugalmazásra
mutat. Semmiféle felekezeti templom, imaház, kollégium
vagy gymnasium s iskola ő felsége engedélye nélkül nem
építhető. Az unitáriusok pedig — (érdekes kapcsolat) —
kötelesek megválasztott püspöküket megerősítés végett ő
felségének bejelenteni. A 7. pont az apostasiáról szól és
azt mondja, hogy mivel sokan vannak, kik akár hiva-
talért, akár üldözés elöl, római katholikusokká lesznek,
de azután fordulván a dolog, megint oda hagyják az
«igaz» hitet: az ilyeneket ő felsége meg fogja büntetni.
Ha pedig valaki meggyőződésből lesz római katholikus
 79

és kitéréséért üldöztetnék, az ilyeneket a gubernium kö-

teles oltalma alá venni. Tehát ezen ponttól már csak
egy lépés a római katholikus hitből való kilépés absolu
eltiltása.
Erdélyben még az utolsó 30 év átalakulásai után is
szokatlan volt ez a hang és óvatosságra intett még a ren-
delet bekezdésében foglalt, s az igazságszolgáltatásnak
általában óhajtott reformját bejelentő intézkedéssel szem-
ben is. És nem is ok nélkül.
A «remorata institia» javításának a munkálata nagy
körültekintést igényelvén, lassan haladt előre. 1729 febr.
25-én a király újból felhivta a guberniumot a munkálat
siettetésére. A gubernium azonban be nem várva a mun-
kálat elkészültét, maga készített egy reformtervezetet, de
a mely lényegesen más volt, mint a mit az ország várt.
A Bécsbe felküldött javaslat csupán a római katholikus
vallást érintő törvényczikkeknek a megváltoztatását és a
Habsburgház örökösödésének beiktatását, a török szövet-
ségről s a fejedelem választásról szóló részletek kihagyá-
sát, illetőleg az ezekkel járó változtásokat óhajtotta az
AC. és CC.-ban. Mindkét pont megnyervén ott fenn a
tetszést, leküldetett az 1730-ik évi kolozsvári országgyű-
lésre, a mely azonban ellene nyilatkozott az ilyen reform-
nak. Gróf Vallis kir. biztos és generális közbeveté ma-
gát, hogy a protestánsokat a munkálatban részvételre
bírja és a guberniumot olyan biztosító nyilatkozat kiadá-
sára hívta fel, hogy a vallásügyet nem kivánják érinteni.
De a protestánsok nem találván megnyugtatásra, az egyet-
len báró Kemény Lászlón kívül távol is maradtak (báró
Weselényi házelnök, báró Szentkereszti deputationalis
elnök, mint érdekeltek, kizárattak). Midőn a bizottmány
munkálatának a kezdetén az AC. és CC. vallásügyi rész-
80

letei vétettek elő, báró Kemény ez ellen felszólalt ugyan,

de gróf Kornis gubernátor figyelmeztette, hogy «a felsé-
ges kivánsága az, hogy az isteni dolgokon kezdjék» és
azzal rekeszté be beszédét, hogy «voxot ugyan mindenki
mondhat, de a mint voxol, úgy vészi hasznát». Az or-
szággyűlés nem is foglalkozott tovább ez ügygyel, hanem
a mint a bizottság a római katholikusok szája-ize szerint
elkészült a dologgal, a gubernium azt megerősítés végett
felküldte Bécsbe. 1731-ben gróf Kornis Zsigmond és báró
Szojka György püspök voltak a deputatió tagjai, kik egy
hallatlan munkálatot terjesztettek a felség elé.
A jeles munkálat, a róm. kath. igazságszolgáltatási
reform, a következő 10. pontból áll:
1. Az Approbáták és Compilátáknak a bevett vallások-
ról szóló czikkelyei hagyassanak ki és az akatholikusok
szabad vallásgyakorlata ő felsége, a király tetszésétől függ-
jön. 2. A négy bevett vallásfelekezet törvényes uniója,
mint pestises, hagyassék ki. 3. János király uralkodá-
sától számítva, a javak birtokára nézve az elévülés füg-
gesztessék fel. 4. A róm. kath. alapításu összes templo-
mok, iskolát, jövedelmeikkel együtt adassanak vissza,
névszerint pedig a református vallásuak kolozsvári tem-
ploma és kollégiuma. 5. A hazán kívüli járás-kelés, akár
tanulás, akár önművelés czéljából, tilos legyen. 6. A házas-
sági ügyekben való biráskodás a róm. kath. klérus kezé-
ben legyen. 7. A gyámság és a kiskoruak felnevelésének
s a rájuk háramló javaknak gondja nagykoruságukig, azaz
a 24 évig, ő felségét illesse. 8. A jezsuitáknak kolozsvári
kollégiuma akadémiai privilegiummal éljen, növeltessék
és javakkal ajándékoztassák meg; továbbá Szebenben,
Brassóban és Marosvásárhelyt nagyobb iskolák nyittas-
sanak. 9. Felsőbb jóváhagyás nélkül egy nyomda se
 81

állíttassák, a jelenlegiekben se lehessen censura és jóvá-

hagyás nélkül könyveket nyomtatni sem az akatholikus
könyveket behozni. 10. Azok az akatholikusok, kik a
vérrokonságok negyedik fokán belül lépnek házasságra,
hűtlenség bünébe essenek és minden javaikat veszítsék
el, ha csak új adománynyal nem nyerték; a katholiku-
soknak pedig szabad legyen ilyen házasságra lépni pápai
engedélylyel és birtokokkal is birni.
A gubernium öt tagjának ezen, az eddigi törvényes álla-
potokat fenekestől felforgatni hivatott, alkotmányellenes
merénylete, az egész protestáns Erdélyt mód felett feliz-
gatta. Növelte a keserüséget az is, hogy a tervezetet az
országgyűlés megkérdezése nélkül terjesztették fel Bécsbe,
a honnan minden rosz származott eddig is. Már több
mint 10 éve, a felséghez felküldött folyamodványok s
azokban a sérelmek egész serege várta az elintézést és
az orvoslást s annak sürgetése helyett a gubernium ilyen
üzelmekbe fogott. Ráadásul 1731 végén gr. Kornis guber-
nátor meghalt s a király az országrész polgári kormányát
is a parancsnokló generálisra bízta, a mikor, ha a javas-
latot ott fenn jóváhagyják, nem volt semmi kilátás a me-
nekülésre.
Ily körülmények között küldötte fel 1732 elején a ref.
státus gróf Lázár Jánost Bécsbe egy emlékirattal, mely-
ben őszintén feltárták sérelmeiket s az eddigi helyzetet.
Elmondják, hogy nagy egyenetlenség van köztük, t. i. a
róm. katholikusok és protestánsok között, mert az előb-
biek az utolsó háboru befejezése óta folyton azt hangoz-
tatják, hogy a prot. vallás szabadságának, a diplomák
daczára is, nemsokára vége lesz. Már eljutottak odáig,
hogy a diplomák oltalma alatt a négy recepta religió
melyből a katholikusok legfelebb egy tizedrészét képe-
82

zik az országnak, békében élhetne, mégis mintha törvény

nem is volna, a róm. kath. polgártársak templomokat,
egyházakat, lelkészi jövedelmeket, biztosított jogokat erő-
szakosan elfoglalnak. A politikai ügyeknél is háttérbe szo-
rítják a protestánsokat és a mi leginkább elszomorítja
őket: az erdélyi udvari kanczelláriából már a református
referendárius is kizáratott. A remorata justitia javítása
ürügye alatt, a felség czélzata és a ref. consiliárius
tiltakozása ellenére, az öt róm. kath. tanácsúr a vallás
biztosisékait támadta meg, sőt ennek az öt úrnak a
megállapodásai, daczára, hogy a felségnek talán még elő
sem terjesztettek, általa meg nem erősíttettek, már is
foganatba vétettek. Így a róm. kath. püspök a megtérteket
fogságra veti, a fiskus a törvényesen elválasztott s új
házasságra lépett feleket keresettel zaklatja. Kérik tehát
ő felségét, hogy protestáns alattvalói kéréseit is hallgassa
meg és sérelmeiket orvosolja.*
A br. Lázár kihallgatásának az lett az eredménye,
hogy az öt tanácsos terve és az egész igazságszolgáltatási
reform mellőztetett. Mindössze annyi újítás történt, hogy
a királyi tábla újjá szerveztetett. Tehát még idejekorán
sikerült a ref. státusnak megbuktatni azt. Az egész mun-
kálat szerzői különben a kolozsvári jezsuiták voltak, kik
br. Sorger püspök közvetítéseivel, készséges szolgálatára
állottak a Kolozsvárt időző gubernium «hazafias» mun-
kálkodásának.
Ha a gubernium «korszerű igazságügyi reformja» álta-
lában megakadt is, de azért még sem maradt a Kornis-

*
A remorata iustitiára nézve l. Szilágyi F. i. m. 13. l. Bod
P. i. m. III. 214—22. l. Ker. Magvető XI. 261. l. gf. Kemény J.
Coll. Maior. VIII. 3. szám. Archiv. N. F. XVI. 28. s köv. l.
 83

Sorger deputatió eredménytelen. Az ő emlékiratuk és

vádoskodásaiknak lehet tulajdonítani, hogy 1731 decz.
4-iki kelettel egy királyi rendelet érkezett a gubernium
útján a ref. statushoz és a többi protestánsokhoz is,
melyben vigyázásra intetnek, «hogy a házasok között
történhető divortiumok nem másképen, hanem csak igen
méltó és kegyelmetek egyházi constitutiói és consistoriale
statútumai, úgy kegyelmetek theologusitól és doctoritól
közönségesen approbáltatott okokból legyenek.»
Ez volt az első eset, hogy az uralkodó az egyháznak
belső életébe is benyúlt, mintegy a németországi protes-
tánsoknál honos «ius episcopale»-t igényelve. A rendelet
okául is az adatik, hogy ő felsége, mint protestáns vallásu
alattvalóinak, házassági ügyeikben kétségbevonhatlan
legfelsőbb bírája, adta ki ezen parancsolatát. Ezután
elég gyakran következtek a házassági ügyekben kelt királyi
leiratok, melyekkel a ref. egyházi hatóságok most váló-
pereknek felvételére, majd letételére utasíttatnak. A ref.
státus érezte, hogy e ponton igen könnyen támadhatja a
hatalmasan ellenfél az egyház autonomiáját és jogait,
ezért úgy a gen. zsinat, mint a főconsistorium, a lehető
legnagyobb gondosságot fejtette ki ez ügy rendezésében.
Mindjárt a diploma után, a generális zsinat a partiálist
az elválasztó ítélet kimondásától eltiltotta. A végzés
1716-ban, 1730-ban ismételtetett. Majd a főconsistorium
az említett rendelet vétele után, ezen tisztán egyházinak
tekintett ügyet is, saját főfelügyelete és felülbirálata alá
vonta, nehogy egyes elhamarkodott végzések miatt a
vallás szabadsága szenvedjen. Különben a házassági jog-
nak megtartása és gyakorlata, mint a vallásszabadságnak
egyik lényeges alkatrésze tekintetett és féltékenyen őriz-
tetett, de azért magára az egyházra sok veszedelmet és
84

kárt hozott. Igazán «elül víz, hátul tűz» veszedelemben

forgott egyházunk, mert a róm. kath. püspök éber szemek-
kel őrködött eme joggyakorlatunk felett és ha valakivel
szemben a törvény szigorát alkalmazták egyházi főható-
ságaink, akkor az püspöki, esetleg pápai obsolutio s
dispensatio felhasználásával igyekezett róm. katkolikussá
tenni az illetőt. Ha pedig enyhébb volt az eljárás, a hűt-
lenség bünének a büntetésével rettegtetve ejtette hálójába
a gyengébb lelkeket. A református házassági biráskodás-
ból is tudott a róm. kath. vallás előnyt húzni, mert nála
akár elválás, akár esketés mindig készen volt a katho-
lizálás jutalmául és nem egy főrangu család sarjai ily
úton kerültek az egyedül üdvözülő egyház karjai közé.*
A házassági ügyeken kívül is igyekezett a róm. kath.
egyház lehetőleg mindenből hasznot húzni a mi egyhá-
zunk rovására. Nem egyszer agent provocateur-képen lé-
pett fel, hogy viszály ttámaszszon és aztán, mint rendzava-
rókra, törvénytelenséget elkövetőkre, a reformátusokra
térítse a törvény szigorát. A templomfoglalások rend-
szerint ily alakban folytak, t. i. a törvényes formaságok
mellőzésével támadtak templomainkra s ha ezek oltal-
mánál hitsorsosainak a jogos védelemben erőszakot alkal-
maztak az erőszak ellen, reájok mint csendzavarókra
katonaság, főkormányszéki bizottság jött s büntetésből
vette el szentegyházukat. Így történt ez 1727-ben a
buzás-bessenyői templomnál is, melyet az abacsfalvi
páter a környék róm. kath. híveivel és öt fegyveres kato-
nával egy szép napon megtámadott s elfoglalt. A hely-

*
Bod P. Synopsis iuris connubialis 1763. 95. l. Főkormány-
széki ltr. 1735. 116. 1732—253. Egyh. ker. ltr. 1733—19. Benkő
Synopsis. Mss.
 85

beli pap Zágoni Balázs, környékbeli kollegáival Radnóthi

Mihály k.-szentpáli, Péterfalvy János gálfalvi, Zalányi
Gergely gogán-várallyai s Bátori István bonyhai papok-
kal és a parochiális hívekkel a templomot visszafoglalták.
a pátert, a katonaságot és a kath. híveket elűzték, mire
nagyobb katonai erő jelent meg a szinteren s a pátert a
templom birtokába, Zágonit a nejét összevérezve, a hely-
őrség fogságába juttatta. Csak nehezen juthatott az egy-
ház később birtokába vissza.
Báró Sorger róm. kath. püspök még abból is lármát
csinált, hogy a ref. «superintendens» «reverendissimus-
nak» és a «synodus» «sanctának» neveztetik és ez ellen
tiltakozást nyújtott be a főkormányszékhez. Midőn Szász-
városon «az akatholikus praedicánsok» dézmabeli java-
dalmát a róm. kath. parochus számára igényelte, de a
jogos tulajdonosok erről hallani sem akartak: a káptalan
előtt tiltakozást tett le és pörindítással fenyegetőzött.
A református vallásra megtért róm. katholikusokat elfo-
gatta s börtönbe vettette, honnan a szegény foglyokat
alig tudta a ref. státus kiszabadítani. Sokan csak katho-
lizálás által nyerték vissza szabadságukat. A kolozsvári
ispotályból az unitáriusok kizárása után, a reformátuso-
kat is ki akarta a püspök rekeszteni. A városi tanács
élére, gr. Vallis parancsnokló generális s kormányzó
rendeletéből, évenként felváltva róm. kath. és ref. bírákat
kellett választani, a mi a város régi privilegiumainak a
kiforgatását vonta maga után. A református első státus
kurátor, br. Wesselényi István, ki nagyon is kitette magát
a város privilegiumainak védelmében, kegyvesztett lett
miatta. 1733-ban b. Sorger, Krizbai Sámuel, Kóbori és
Bodor Mózes alsó-csernátoni lelkészeket vallássértés miatt
perbe fogta s állásukból való elmozdításukat követelte, mit
86

alig lehetett megakadályozni. 1735-ben a marosvásárhelyi

ref. ispotályra veté magát s 1736-ban kieszközölte, hogy
az a róm. katholikusokkal közössé tétessék.*
Róm. katholikus részről mindig mint rebellisekről
beszéltek az udvarnál a reformátusokról és a II. Rákóczy
Ferencz-féle felkelést is az ő nyakukba varrták. Igen jó
alkalom volt tehát, midőn 1738-ban a török háboru
kitört s híre járt, hogy Rákóczy József török segítséggel
Erdélybe fog törni, a reformátusok újból meggyanúsítá-
sára és esetleg megrontására.
Minden megfelelő előzmény nélkül, 1738 márczius 29-én
lovas és tűzér katonák jelentek meg Nagyenyeden és
Szigeti Gyula István ref. püspököt elfogták, leveleit fel-
hányták és őt magát Gyulafehérvárra vitték katonai
kíséret mellett és fogságra vetették. A reá következő
napokban a ref. egyház több főbb embere is elfogatott, így
br. Gyulakuti Lázár János, szebeni lakásában helyezte-
tett őrizet alá, Rhédei László Sámsondról Dévára hur-
czoltatott, Toroczkai Zsigmond Szentkirályról Kolozs-
várra, Rhédei Ferencz Beszterczére, Tholdalagi Mihály
pedig Fogarasba. Majd gr. Bethlen Sámuel és Borosnyai
N. Zsigmond enyedi theol. tanár fogattak el.
Az elfogatás mindenfelé nagy rémületet keltett a refor-
mátusok körében, mert indoka teljesen ismeretlen volt.
A róm. kath. körökből valami nagy összeesküvésről kez-
dettek szállingózni a hirek, melyek Erdély határain is
túl szárnyaltak. De az összeesküvésről senki sem tudott
semmiféle részleteket. A reformátusok attól tartottak,
hogy most számukra ama bizonyos kötelet fonják, melyet
ha egyszer nyakukra hurkolhatnak ellenfeleik, többé

*
Főkormányszéki ltr. 1734. 195., 1736. .103., 336., 89. Egyh.
ker. ltr. 1727—6., 5. 1736—18. gf. Kemény J. Coll. Mai. VIII.
 87

lábra nem állhat a reformáta religió. A magyarországi

atyafiak gályarabságához hasonló terv készült itt is elle-
nük. Hogy a tervnek szálai kiknek a kezében voltak össz-
pontosulva: arról nem tudunk adatot felmutatni, mivel
a katonai levéltár lakatjai azt elrejtették; de a terv-
kovácsokat felismerhetjük abból is, hogy más, mint refor-
mátus el nem fogatott, nem gyanusíttatott.
Az elfogatások tovább is tartottak. Most már akadtak
egyesek, kik haragosukon hamis feladással tölték bosszú-
jokat. Így került börtönbe Turóczi János, mint Rákóczy
Józseffel conspiráló, Tordai Ádám feladására. Szigeti Török
István szancsali lelkész és Szoboszlai András ujfalvi pap,
hasonlóképen árulkodásra, befogattak. De a gubernium
ezzel nem elégedett meg. Hirt vevén arról, hogy február
5-én a nagyenyedi egyházmegye Nagyenyed városában
partiális zsinatot tartott, Mósa Lászlót és Győrfi Józsefet
nyomozó biztosokul küldötte ki, hogy erről a «conventi-
culumról» bő tájékozást szerezzenek: kik voltak jelen,
voltak-e más egyházmegyéből is, mikor volt a gyűlés,
volt-e azóta, ki hívta össze, mit végeztek, mi is az az
egyházmegye és mire való a gyűlése.
A tanuvallomásokból kitűnik, hogy a gyűlésen arról
volt szó, hogy Kibédi András tegye le az esperességet és a
püspök legyen az e. m. esperese, a mint a főconsistorium
óhajtja és a minthogy a püspököt meg is választották.
Egyebet és különösen valami terhelőt egyáltalában nem
talált a nyomozó bizottság.
A megrettent reformátusok hiába folyamodtak a gene-
rálishoz, hiába a guberniumhoz is. Semmi felvilágosítást,
sem a foglyok kiszabadulása felől reménységet nem kap-
tak. Bécsbe fordultak tehát, hova gr. Bethlen Imre ment
fel a református státus nevébe négy folyamodványnyal.
88

A folyamodványban a foglyoknak névszerinti ismerteté-

sével és jellemzésével mutattak fel az uralkodó előtt,
hogy az illetők soha semmi tekintetben gyanuba sem
jöhetnek és annál kevésbbé vádolhatók a jelenben, mert
köztudomásulag, mindnyájan ő felségének leghűbb alatt-
valói. Lehetetlen is, hogy valami hűtlenségi esetben sze-
replők, sőt talán épen vezetők legyenek, mert hiszen Thol-
dalagi Mihály egy 70 éves vak és süket ember, Thoroczkai
Zsigmond, Rhédei Ferencz és Szigeti Gyula István, a
püspök, mindannyian 60 éven felüli tisztes öregek, Bethlen
Sámuel táblai assessor, ki fiát önként adta a felség
katonái közzé, Rhédei László egy 26 éves ifjú és oly szelid,
gyenge lelkületű, hogy mostani fogságában szinte megza-
varodott, végre Borosnyai Zsigmond a külföldi akadémiák-
ról csak épen a napokban visszatért ifjú theol. professor.
Gróf Bethlen Imre felkereste gróf Zinzerdorf udvari
kanczellárt s a többi ministereket is, bőségesen informál-
ván őket az esetről, valamint az erdélyi viszonyokról.
Bécsben hamarosan be is látták, hogy az erdélyi com-
mandáns aligha nem valami nagy ostobaságot követett
el. A ministerium haladéktalanul elrendelte a vizsgálatot,
a mely a foglyok teljes ártatlanságát kiderítette; mire
közel egy évi fogságukból, 1739 január 15-én, szabadon
bocsáttattak a nélkül, hogy elfogatások okát valaha meg-
tudták volna. Az uralkodó rendeletéből ártatlanságuk
pátensekben hirdettetett ki és ez volt minden elégtételük.*
Nemsokára ezután meghalt III. Károly is a nélkül, hogy
az uralkodása 29 éve alatt felgyűlt, hozzá több ízben felter-
jesztett és sokszor megsürgetett sérelmek orvoslása tekinte-
tében csak egyetlen egyszer érdemleges választ adott volna.

*
Bod P. Hist. Eccl. III. 222—8. l. Egyh. ker. ltr. 1738—37.
 13/b. Az elnyomatás kora.

Mária Terézia.

Zaklatott hitfeleink nagy reményekkel tekintettek

III. Károly utódjának s leányának, Mária Teréziának
uralkodása elé. Abban bizakodtak, hogy a gyöngéd női
lélek a szenvedések, az elnyomatások keserűségei iránt
fogékonyabb, szánakozóbb, résztvevőbb fog lenni és majd
sietni is fog azok orvoslásával. De nagyot csalódtak. Még
roszabb, a legroszabb évek következtek reájuk. Kitünt,
hogy a vallási fanatismus még sokkal erősebb, ha a gyön-
géd női lélekben ver tanyát és sokkal rombolóbban mű-
ködik, ha az érzelmeknek tágasabb tér jut az érvényesü-
lésben a hideg, a számító értelem rovására.
Mária Terézia is a már megszokott csengő, üres frázi-
sokkal kezdette meg uralkodását. Azonban mégis úgy
tűnt fel, mintha az ő trónralépési nyilatkozatában az
«assecuramus» valami szokatlan s gyanus hangnemben
volna feltéve. Királyi szavával biztosítja ugyan hűséges
alattvalóit, hogy azoknak minden, összes és egyenkénti
jogait, a melyek csak valamely törvényben, privilegium-
ban, vagy kiváltságban foglaltatnak, meg fogja tartani.
De mégis feltűnő, hogy míg I. József és III. Károly, az
erdélyi közjognak megfelelően, a három nemzet és négy
bevett vallásról beszéltek: addig Mária Terézia az utób-
90

biról mélységesen hallgat. Mintha a négy bevett vallás

uniója és jogegyenlősége már nem volna ott Erdély köz-
jogi epületének, alkotmányának a fundamentumában. És
valóban, egész életében úgy viselkedett, mintha erről soha
sem is lett volna szó s ő sem hallott volna semmit.
Trónralépte után Erdély engedélyt kért és nyert, hogy
hódolatát küldöttség által is bemutathassa, hogy kíván-
ságait, kérelmeit a trón zsámolyára letehesse. A három
nemzet és négy vallás képviselőiből álló deputatió poli-
tikai és vallásos ügyekkel egyaránt jól felkészülve indult
a nagy útra. A három protestáns vallás képviselői sérel-
meik orvoslására akarták kérni a királynőt és a legelső
lépés is, melyet a deputatió tett, sikertelenséggel fenye-
getett. Az országos küldöttségből Deésfalvi Simon István
unitáriusnak ki kellett maradnia, mert a királynő nem
volt hajlandó unitáriust maga elé bocsátani. A reformá-
tusok és evangelikusok két-két képviselője, gróf Teleky
Mihály, báró Lázár János, Binder Péter és Schuller
Mihály, midőn egyházi státusuk nevében kihallgatást kér-
tek, azt a választ kapták, hogy csak úgy fogadja őket a
királynő, ha a maguk nevében beszélnek. Erdélyre is al-
kalmazták tehát a Magyarországon követett eljárást, hogy
t. i. a protestánsok közös névvel, az egyház képviseleté-
ben, nem fordulhatnak az uralkodóhoz. Szentesített tör-
vény, fegyverrel kivívott békekötés, vagy békés egyesség-
gel létesített kétoldalu szerződés: minden egyformán ér-
vénytelen volt a bécsi és róm. katholikus körökben, fel
egész a trónusig, ha protestánsokról volt szó. Az apostata
Pongrácz György, ki még mindig ott garázdálkodott az
udvari kanczelláriánál, a hittagadók fanatismusával mun-
kált egykori hitsorsosai kárán. A leopoldi diplomára nézve
is azt tanácsolta Mária Teréziának, hogy azt csakis a
 91

protestánsokra vonatkozó biztosító szakaszok mellőzésé-

vel erősítse meg, mert hát Lipót ugy is kénytelenségből
és kedve ellenére adta azt ki. Ezen czélját ugyan már
nem érhette el, de a két egyház képviselőinek, mint olya-
nok fogadtatását mégis megakadályozta.
Bármennyire szomorú dolog volt is az erdélyi pro-
testánsokra, hogy míg eddig képviselőik bármikor fordul-
hattak a hitsorsosok nevében az uralkodóhoz és most egy-
szerre attól minden ok nélkül, jog nélkül eltiltattak: még
sem akarták elmulasztani az alkalmat, hogy szivök fáj-
dalmát, bántalmáztatásukat feltárják. A főconsistorium
utasította a református követeket, «hogy ha csak erővel
le nem küldetnek, maradjanak .... ha pedig erőltettet-
nének a bejövetelre, a négy követ urak ketteje fenmarad-
jon.» Sok járás-kelés után, az etruriai herczeg közben-
járására, Mária Terézia mégis elfogadta (1742 márcz. 18)
Telekyt és Bindert. A királynő Teleky üdvözlő beszédére
kegycsen válaszolt s át is vette az «akatholikusok» nevé-
ben beadott folyamodványt. De ennyi is volt az egész
eredmény! A politikai ügyek még a küldöttség fentartóz-
kodása alatt elintéztettek, ellenben a vallás ügye még
csak szóba sem került, habár a diplomák mindenestől s
így vallásügyi részeikben is, megerősíttettek. A hatalmas
nagy kérvényt a kanczellária halhatatlan és telhetetlen
restantiája nyelte el, de úgy, hogy az abban felsorolt
sérelmek özöne megmaradt, élt és szaporodott.*
1741-ben (ápril 21) az erdélyi róm. kath. felekezetnek
új püspök került az élére, báró Klobusitzky Ferencz, a
ki — mint minden újabb erdélyi róm. kath. püspök —

*
Bod P. Hist. Eccl. III. 303. Erd. egyh. ker. ltr. Protocoll.
nro III. 15., 23—4. l.
92

tul akarta szárnyalni elődjeit vallása érdekeinek előmoz-

dításában, illetőleg az eretnekeknek zaklatásában. Úgy ő,
mint az egész róm. kath. státus, hamarosan tisztában vol-
tak a kedvező helyzettel, mely az új uralkodó vallásos
buzgalmában előttük feltárult. A püspök mindenek előtt
az Approbáták és Compilátak róm. katholikus-ellenes és
a protestánsokra kedvező czikkeire vetette magát. Elő-
került a 10 év előtt lomtárba jutott «remorata iustitia» és
újból megkezdte kísérteties útját. A protestánsoknak most
még kevesebb okuk volt az ügyet előmozdítani, de annál
több arra, hogy akadályozzák és hátráltassák. De most
már hiába való volt az ellentállás. Legfeljebb annyit
tudtak kivinni, hogy az újabb vallási törvényhozás az
ő jogaikat meg ne nyirbálja.
Az 1744. évi törvényhozás alkalmával a róm. kath.
püspök, a jezsuiták és státusok azon mesterkedtek, hogy
a három prot. vallás szabadságáról és a görög katholiku-
sok jogosítványairól egy törvényczikkben történjék ren-
delkezés, egy másik a róm. katholikusokra nézve sérel-
mesnek tartott törvényeket általában érvénytelenítse,
végül egy harmadik a kolozsvári jezsuiták javait a fiská-
litások sorából kivegye. A protestánsok erősen küzdöttek
az ellen, hogy az ő vallásuk a politikailag jogosulatlan
nép, az oláhság vallásával, egy kalap alá fogatván, sza-
badságuk is azokéval egyenlőnek magyarázható módon
biztosíttassék. Követelték azt is, hogy a róm. katholiku-
sokra sérelmes korábbi törvények taxative soroltassanak
fel. A jezsuiták javairól szóló törvényt pedig minden-
képen szerették volna megakadályozni. Kivánságaikat az
első részben némileg el is érték, de azért mégis sokban
engedniök kellett. Az országos elnök meg is fenyegette a
rendeket, csakhogy a róm. katholikusok kivánságainak
 93

elfogadását biztosítsa. «Fontolják meg — úgymond —

a rendek hogy mit csinálnak, mert a felség neheztelésé-
ről van szó, melyet a rendek magukra vonhatnak.» A fe-
nyegetőzés azonban inkább kedvezett a protestánsoknak,
mert a felség nevének illetéktelen bevonásán megrettent
róm. katholikusok a protestánsok két első kivánságában
engedékenyek lettek, de azért legalább a jezsuitákra
nézve mégis haszonnal járt az.
A nagy izgalmakkal járó kérdés az 1744: 6, 7, 8. t.-
czikkekben elég mérsékelten oldatott meg, mert azok a
protestánsokra nézve joghátránynyal nem jártak s a róm.
katholiknak sem adtak egyebet a tényleges állapotok szen-
tesítésénél. A három nemzet összes karait és rendeit
valláskülönbség nélkül, tehát a római egyházzal egyesült
görög szertartásuakat is, mivel ők is katholikusok, bizto-
sítja a 6-ik t.-czikk, hogy jogaikban és szabadságaikban
megtartatnak. A 7-ik t.-czikk a róm. katholikus és az
ezzel egyesült görög szertartásu vallásra nézve sérelmes
czikkeket eltörli, t. i. a melyek a róm. kath. püspökre,
káptalanra, kanonokokra, hiteles helyekre, a jezsuitákra
vonatkoznak s benne biztosíttatnak a jezsuiták és a foga-
rasi gör. egyesült püspökség ingatlan birtokai s azok
birtoklása. Végre a 8-ik t.-czikk a kolozsvári jezsuiták
birtokait a fiskálitások közül kiveszi.
A törvényeknek ezen kijavítása csakis a róm. katholi-
kusok érdekében történt. A többi bevett vallásfelekezetek
egyenjoguságának biztosítása csak papiroson maradt, mint
volt is már 1699 óta és csak azért nem változtattatott
meg, mert hát tényleg úgy is elnyomattak az «akatholi-
kusok», és ezt az elnyomatást mégis könnyebben tűrték,
ha legalább a törvényben ott látták a szabadságot.
Miután Klobusitzky a törvények átalakításával czélját
94

elérte, III. Károlynak 1727-iki rendeletére hívta fel a

királynő figyelmét. Elmondta, hogy főpásztori körutja al-
kalmával szomoruan tapasztalta, hogy egyházmegyéjében
úgy a született, mint az áttért róm. katholikusok büntet-
lenül szakadhatnak el a hittől, a mivel Istennek adott
hitöket botrányosan kijátszák. Tapasztalta azt is, hogy az
«akatholikusok» minden felsőbb engedély nélkül derüre-
borura építhetik imaházaikat stb. És orvoslást kért a vissza-
élések ellen.
Mária Terézia, ki megerősítette ugyan a diplomákat,
de egyuttal azután megerősítette mindazokat a resolutió-
kat is, melyekkel I. Lipót és III. Károly a diplomák ér-
vényét kiforgatták, — tehát a Mikes-féle pontokat és
III. Károly 1727 decz. 11-iki rendeleteit, a diplomák
róm. kath. kommentárait is — örömmel vette a Klobu-
sitzky felterjesztéseit. Véleményadásra szólította fel a
guberniumot, hogy minő büntetést javasol az apostaták
és különösen azok ellen, kik a róm. kath. hitre tértek,
de attól ismét elszakadtak, a kik tehát hitszegőknek te-
kintendők. Azután a guberniumnak figyelmét felhivta
atyjának ismeretes rendeletére, mely a templomok, isko-
lák építéséhez előzetes engedély kinyerését kivánja. A ki-
rálynő fentebbi tudakozódása s az utóbbi rendelete követ-
keztében a főkormányszék jogosítottnak tekintette ma-
gát, hogy a róm. kath. hitről áttérőket fogsággal fenye-
gesse, sőt el is fogassa s megvesszőztesse, valamint arra
is, hogy a ref. templomok és imaházak építését megaka-
dályozza. Már 1747-ben fordultak elő esetek, midőn a
ref. főconsistoriumnak mindkét nemű sérelem miatt lépé-
seket kellett tenni és panaszt emelnie.
A királynő vallásos buzgalma és Klobusitzky türelmet-
lensége mind több és több bajt zúdított egyházunk nyakára.
 95

Már 1746-ban megkinálta volt a fiskus egyházunkat a

kővárvidéki püspöki jószágok zálogösszegével s midőn az
ezt el nem fogadta, ügyészi keresetet indított annak el-
perlésére. A következő évben, 1747-ben, az összes kamarai
javadalmak beszüntettettek és a főconsistorium folyamo-
dására érkező királyi leiratok (1748 febr. 2, decz. 26)
oda utasították az igényjogosultakat, hogy jogczimöket
hiteles okmányaikkal igazolják a forum productionálén,
holott ezek az okmányok már 1698-ban egyszer átmen-
tek a gubernium és kincstartóság felülvizsgálatán. A mint
a kormány reátette a kezét a kamerátikumokra, feltámadt
a róm. kath. papság is és a ref. lelkészek által birt déz-
mák megosztását, máshol azokat egészben követelte s
mint Nagyalmáson, Rettegen és Zilahon, el is perelte. Az
itélet ellen nem lehetett jogorvoslattal élni. Az úgy is
hiába való lett volna, mert mint a főconsistoriumi jegyző-
könyvi határozat mondja: «mit ér a törvény, ha adver-
sáriusok a birák». Így aztán a kérvényezés terére lép-
tek, de folyamodásukra választ sem kaptak. Más helyen
a magán patrónusok tartották s foglalták el a jövedel-
met, vagy pedig tette ezt a fiskus, mint patrónus. Ez volt
az eset Kolozson, Katonán és másutt. Egyes róm. kath.
urak is neki bátorodván, megtámadták, elfoglalták a ref.
templomokat. Így foglaltattak el ebben az időben a ka-
tonai, mindszenti, györgyfalvi, marosillyei, oláh-fenesi
templomok, továbbá kisérlet történt a magyarlétai, a
szentlászlói, a buzásbesenyői stb. templomok elfoglalá-
sára is. A róm. katholikusok nagy merészségét bizonyítja
az is, hogy a magyarlétai papot, Ujvári Jánost, ki a
róm. kath. vallást s szertartásait, részeg állapotában, rutul
szidalmazta és a ki e miatt a főconsistorium által le is
tétetett, a róm. kath. státus elfogatta, börtönbe vettette,
96

a hol a nyomoruságok között a szerencsétlen el is pusz-

tult.1
Midőn Klobusitzky zágrábi püspökké kineveztetvén
(1748), Erdélyből eltávozott, a helyzet épen nem javult;
sőt még rosszabbra vált. A püspökségben báró Sztojka
Zsigmond lett az utódja (1749 ápril 19), kit apostasiája
emelvén a gyulafehérvári püspöki székbe, még nagyobb
buzgalommal igyekezett volt hitsorsosai zaklatásán.
Az 1750 év elején (jan. 21). kiadott királyi rendelet,
az 1747 óta felfüggesztett kamerátikumokat folyósította
ugyan, de ezt pusztán kegyelmi ténynek s ideiglenes jel-
legűnek mondotta, míg t. i. az egész javadalom tüzetes
vizsgálat alá fog vonatni. De másoldalról a fiskus ugyan
ezen időben, 1749—50-ben, fiskális keresetet intézett a
kővárvidéki s borosbocsárdi ref. püspöki jószágok elper-
lésére, valamint a marosszentimrei és körösbányai paro-
chiák ellen, mint a melyek eredetileg szintén fiskálitások
voltak. 1750-ben ujból elővették a róm. katholikusok a
marosvásárhelyi ispotály dolgát, mely már 1730-ban sok
vita tárgya volt, követelvén annak közössé tételét. Ugyan-
ezen évben, hogy a kolozsvári ispotály, mely máris közös
volt, teljesen róm. kath. befolyás alá kerüljön, Mária
Terézia rendeletéből 2000 frt javadalmat kapott azzal az
utasítással, hogy annak erejéig csakis róm. katholikuso-
kat szabad felvenni s erre a gyulafehérvári püspök ügyel-
jen fel.2
Ebben az esztendőben egyik elnyomó rendelet a mási-
kat érte. Az egyik legfontosabb az, mely székelyudvar-

1
Szilágyi F. i. m. 18—19. l. Egyh. ker. Prot. III. 285., 304.,
370. l. Egyh. ker. ltr. 1746—37.
2
Egyh. ker. Prot. III. 364., 400—1. l.
 97

helyi kollégiumunkat akarta tönkre tenni. Ugyanis, mi-

dőn Pelsőczi János püspök halálával Borosnyai Lukács
János generális nótárius és egyszersmind székelyudvar-
helyi professor succedált a püspökségre, szerette volna
tanári állását megtartani és ezért maga mellé egy segéd
tanerőnek a kiküldetését kérte. Ugyanekkor építtetett
ujjá az iskola auditoriuma és javíttatott az utczai hom-
lokzata is. Ezek szolgáltak okul az udvarhelyi jezsuiták-
nak, hogy a királynőnél panaszt tegyenek egyházunk
ellen, mely a felség engedelme nélkül Udvarhelyt egy
másik professori állást szervez, «oratoriumot» épít és az
iskolát nagyobbítja. A királynő 1750 máj. 15-iki rende-
letével vizsgálatot rendelt el ebben az ügyben és meg-
hagyta a guberniumnak, hogy ha a feladott panasz való,
akkor az építést szüntesse be, a professor bevitelét aka-
dályozza meg. Utasította továbbá a guberniumot, hogy a
kollégium állapotáról, körülményeiről, építéséről tegyen
tüzetes jelentést és nyomoztassa ki, hogy III. Károly is-
meretes rendelete óta hol, mikor és kik építettek enge-
dély nélkül új templomot, imaházat s iskolát. Csak nagy
bajjal és hosszas utánjárással lehetett kivinni, hogy az
udvarhelyi építkezéseket befejezhessék és hogy Kőrösi
József professori állását elfoglalhassa. Az ujabb építkezé-
seknél azonban már mindig külön engedélyre volt szük-
ség, melyet csak úgy lehetett megnyerni, ha az új épület
a régit sem terjedelemben, sem magasságban és szép-
ségben felül nem multa.*
Már 1749 közepén jelezte a bécsi ágens, Dömjén Gábor,
hogy az erdélyi udvari kanczellár gróf Gyulai László «ő

*
Egyh. ker. Prot. III. 368. lap. Bod. P. idézett munka III.
308. lap.
98

felsége nevével jelentette ő kelmének, hogy ő felsége

controvertálja, miért praeteriáltatik ő felsége olyan dol-
gokban, melyek ő felségét magát illetnék.» Ezek a dol-
gok a házassági dispensatiók, a 3-ad és 4-ed foku roko-
nok házassága esetében és a ref. püspöknek fejedelmi
megerősítése. «Kedvesebben venné ő felsége, ha sponte
erre lépne a ref. státus és ne várna iránta rescriptumot.»
A felhívás elég szép formában volt téve és nagyon is
udvariasan, de azért mégsem tudta megejteni az egyhá-
zat annyira, hogy eddig élvezett jogait önként feladva,
parancsszóra görbítse be derekát. A vett értesítést szépen
emlékében tartá ugyan a főconsistorium és lépéseket is
tett a baj elhárítására, hanem «sponte» mégsem lépett
reá és bevárta a rescriptumot.
A leirat csakugyan be is érkezett a guberniumhoz s
általa a főconsistoriumhoz. A főconsistorium mindenféle
kifogásokkal állott elő. Felhozta, hogy az 1727. évi ren-
delet csak az unitárius püspök megerősítéséről szól, más
rendelet és törvény pedig ilyet nem követel. Igaz, hogy a
fejedelmi korban volt szó a ref. püspök megerősítéséről
is, csakhogy akkor a püspök tanácsur volt s ha most is
azzá lesz, akkor nem bánja a megerősítést. Azután fel-
hozta a püspöki jószágok dolgát és kérte, hogy azok a
fiskálitások sorából vétessenek ki. Ezzel a kéréssel
1751-ben nagyon is a sarkára állott a főconsistorium,
mivel ebben az évben a szebeni országgyűlés I. t.-czikke
a róm. kath. püspök jószágait s a káptalanéit a kincstári
javak lajstromából törölte is. Fellépésének annyi ered-
ménye lett, hogy 1751-ben a fiskális kereset beszüntet-
tetett. 1752-ben a főconsistorium felhivást kapott a püs-
pöki jószágok felbecslésére s az azokról való jelentés-
tételre. 1753-ban azok a jószágok a ref. püspök javára uj-
 99

ból inscribáltattak, de a fiskálitások közül nem töröl-

tettek.*
Hanem a püspöki javak ügye nem terelte el a kor-
mány figyelmét a főkérdésről, a püspök megerősítéséről.
Az 1752 jul. 22-én kelt királyi rescriptum egész határo-
rozottan megkövetelte, hogy a református püspökök meg-
választása, megerősítés végett a felséghez felterjesztendő.
Most már engedni kellett az erőszaknak és így lett Bo-
rosnyai Lukács János az «első diplomaticus superinten-
dens vagy püspök», a mi az utána járáson kívül még
200 írt «confirmationális taxába» is került. A püspök meg-
erősítésével együtt felvetett kérdésben, t. i. a tiltott foko-
zatokban való házasság ügyében, csak jóval később,
1764-ben jött egy rendelet (máj. 7), mely a 3-ad és 4-ed
foku rokonok számára szükséges dispensatió megadásával,
a protestáns házasfelekkel szemben a guberniumot ru-
házta fel, megállapítván az illendő felmentési taxát.
Huzamos, szinte négy évi előkészület után megjelent
végre a legsulytóbb rendelet, az u. n. apostasia-rendelet
is. A gubernium a királynőnek már említett felhivására,
a református tagok ellenzése daczára is azt a javaslatot
adta, hogy az u. n. visszaeső apostatakat a Tripartitum
II. könyv. 30. czímében említett s a hitszegőkre (perjuri)
rendelt büntetéssel, t. i. becstelenséggel és minden javaik
elvesztésével kell büntetni. Az udvari kanczellária min-
denben helyeselte a gubernium javaslatát és annak ér-
vényre emelését annyival inkább is sürgette, mivel a
gubernium jelentése szerint Aranyos, Maros és Udvar-
hely székekben, de még a vármegyéken is, igen gyakori

*
Bod P. Polikarpus 203—4. l. Egyh. ker. Prot. III. 352. l.
Egyh. ker. ltr. 1753—86.
100

az apostasia, «miért az országot sok nyomoruság sujtja,

a mit megérdemelt s az Isten akaratából történő bünte-
tésnek kell tekinteni.» A királynő elfogadván hű taná-
csosai véleményét, 1751-iki (aug. 19) leiratában kijelen-
tette, hogy a vallásnak Erdélyben megengedett szabad
gyakorlata alatt nem lehet az Isten törvényével ellenkező
s a polgári társaságban is zavarok keltésére alkalmas
hitváltoztatást, illetőleg a róm. kath. hitről az akatholi-
kus hitre térést érteni. Ezért elrendeli, hogy a visszaeső
apostaták, mint hitszegők, — az egyszeres apostaták közül
a felnőttek hasonlóképen, — az ifjabbak pedig fenyítéssel
(vesszőzés) büntettessenek. Azután meghagyja, hogy a
vegyes házasságokat csakis a plébánosok előtt lehet meg-
kötni; protestáns lelkészek előtt csak kivételesen, ha
t. i. a felek a róm. kath. püspöktől erre engedélyt tudnak
felmutatni; de ekkor is a stólát mindegyik házasuló fél
a maga lelkészének köteles fizetni. A róm. kath. ifjúság
eltiltatott a protestáns iskolák látogatásától és az összes
városi hatóságok utasíttattak, hogy a róm. kath. vallású
kiskoruaknak ezen vallásban neveltetéséről hivatalból
gondot viseljenek.
Ezen rendelet után megindult a hajsza azoknak a fel-
kutatására, a kik róm. katholikusoknak tekintendők, de
a valóságban «akatholikusnak» vallják magukat. A kik
valaha, vagy maguk, vagy szüleik, úgy nyilatkoztak, hogy
ők róm. katholikusok lesznek, erre a vallásra kényszerít-
tettek szép szóval, fenyegetéssel, pálczával vagy börtön-
nel: róm. katholikusokká is tétettek. Hasonlóképen jaj
volt azoknak, kik az «egyedül üdvözítő egyházból» az
evangélium éltető vizeire kivánkoztak. A főconsistorium
alig győzte a panaszokat, a siralmas kérvényeket tár-
gyalni, a bebörtönzöttek védelmére szükséges lépéseket
 101

megtenni. Különben legtöbbször hiába fáradt, mert a

guberniumnak első és legfontosabb teendője a róm. kath.
felekezet érdekeinek a szolgálata volt.
Egy rendelet 1750-ben megtiltotta a reformátusoknak,
hogy magukat folyamodványaikban státusnak nevezzék,
mert illetlen dolog, hogy egy tartományban több státus
legyen. A tilalom a róm. katholikusokra nem terjedt ki,
a mi azt jelentette, hogy az erdélyi tartományban csak
egy, és pedig róm. kath. státus van, tehát hogy az állam
róm. katholikus. Egy másik rendelet a ref. ifjaknak a
külföldi egyetemekre való menetelét akarta megnehezí-
teni. Egy harmadik meghagyta, hogy vasárnap és ünnep-
napokon a mezei munka tilos, a boltok és műhelyek egész
napon át zárva tartassanak. Egy negyedik szerint tem-
plomokat erőszakkal elfoglalni jövőre tilalmaztatik. Egy
ötödik a protestánsok kegyes alapítványairól és ingó va-
gyonáról, tőkéiről kimutatást kivánt stb.
A külföldi tanulmányutak szabadsága a fejedelmi kor-
ban az Approbátákban (III. rész 14. czím) némi körülírá-
sokkal, a Compilátákban pedig (III. rész 9. czím) feltét-
lenül megengedtetett. Az előbbiben útlevél és engedély
kívántatott, míg az utóbbi szerint «a tanulásra, szolgá-
latra, lakásra, peregrinálásra való mehetések, és pedig
nem interdicáltatik, sőt annak tilalma a hazában in per-
petuum emlékezetben se legyen.» És nemcsak Apafy ural-
kodása alatt, hanem később is, egészen III. Károly halá-
láig, nem volt köteles a «passus», hanem legfeljebb biz-
tonság kedvéért vették a külföldi egyetemekre menő ifjak.
Mivel ifjaink ezen időben épen a porosz egyetemeket
látogatták a legszorgalmasabban, hol a nagy választó,
majd porosz király a XVIII. század elején stipendiumo-
kat alapított részökre: Mária Terézia nehezen tűrte, hogy
102

alattvalói ellensége földén, mint jó barátok, szabadon

járhassanak-kelhessenek. Mindjárt uralkodása kezdetétől
kötelező lett az útlevél; de az még ekkor a gubernium
által állíttatott ki és rendszerint csak annyi volt benne
az útirányról, hogy Bécsen keresztül érvényes. 1749 óta
a gubernium már csak Bécsig adott útlevelet és onnan
kellett a további útra kérni, a mikor aztán az is meg-
állapíttatott, hogy a jelzett helyre egyáltalában adatik-e
útlevél. Már ez is sok zaklatással és keserűséggel járt,
midőn nem egyszer vissza kellett térni Bécsből az ifjú-
nak, mert a hova igyekezett, oda útlevelet egyáltalán nem
is kaphatott. A református és evangélikus főkonsistoriu-
mok közösen tárgyalták e kérdést, közösen folyamodtak
enyhítésért; de hiába. Sőt attól is lehetett tartani, hogy
a külföldi egyetemek látogatása teljesen el is tiltatik.
Épen ezért indítványozta volt egyszer br. Alvinczy főku-
rator, hogy az ifjak kibocsátását maga a főconsistorium
szorítsa meg, mert ha sokan indulnak el, félni lehet a
végleges tilalomtól. Ez ugyan nem következett be, hanem
az 1752. évi országgyűlésen a «peregrinálás» törvény-
hozásilag rendeztetett. A királyné kívánságára a Compili-
ták illető szakasza töröltetett és a külföldre járás feje-
delmi engedélyhez köttetett. Az engedélyadást a kérel-
mező egyéniségének és viszonyainak alapos megvizsgálása
és a róla való jelentéstétel előzte meg. Útlevelet csakis
barátságos államba és csakis akkor nyerhettek ifjaink,
ha kimutatták, hogy tanulni mennek és maguknak ele-
gendő pénzük van, vagy patrónusaiktól kaptak elegen-
dőt. Ellenben eltiltatott. — mint szokatlan és illetlen
adóféle — a költségeknek faluról-falura járással való
összeszerzése. Az új törvény a II. Frigyessel állandóan
rosz viszonyban élő Mária Terézia idejében úgyszólván
 103

elzárta ifjainkat a porosz egyetemektől s mert nagyobb

stipendiumok inkább csak ott voltak: az egyetemre járást
is igen megnehezítette.
A vasárnap és ünnepek megszentelését előíró rendelet
is igen sok kellemetlenségeknek, zaklatásoknak lett a
forrása. Báró Sztojka püspök kapott az alkalmon; az
«ünnepnap» kifejezést pápistásan értelmezte és egy pász-
tor levelében a vasárnapon és a protestánsokkal is közös
ünnepeken kívül, még 12 róm. kath. ünnepet jelölt meg,
mint a melyek a királyi rendelet értelmében megülen-
dők. A gubernium is a püspök, az első tanácsúr, értelme-
zése szerint magyarázta a rendeletet s azért a protestán-
sokra is reá akarta kényszeríteni a róm. kath. ünnepeket
és keményen büntette a pápista ünnepnapokon dolgo-
zókat.
A templomok erőszakos elfoglalása már több mint fél-
századon keresztül a róm. katholikusoknak állandó tem-
plomszerzési módja volt. Hatalmasul reámentek a köz-
ség templomára, feltörték, vagy felnyitották s benne mi-
sét végeztettek és ezzel olyan róm. kath. tulajdonná vált,
a melyet «akatholikusnak» bántalmazni, szentségtörés
volt és a legsulyosabban büntettetett. 1749-ben a követ-
kező templomok erőszakos elvételéről panaszkodnak a
reformátusok: a borbándi, a kendi, a viczei, a mocsi, a
katonai, a kaáli, a marosszentgyörgyi, a medgyesfalvi, a
miklósvári, az ebesfalvi, a balázsfalvi, a szamosfalvi, az
erkedi, a kolozsmonostori, a kerelő szent páli, az egyház-
falvi templomokról, melyekhez a mindszenti, a györgy-
falvi, az oláh-fenesi, az abafáji templomok járultak.
Másutt, mint Buzásbesenyőn, Szent-Lászlón, Magyar-
Létán, a foglalás megkiséreltetett, vagy meg is történt
ugyan, de a foglalók jónak látták a templomot vissza-
104

bocsátani a felszentelés előtt. 1751-ben az unitáriusok

szentrontási (ma Szent-Háromság) templomát hasonló-
képen foglalták el a róm. katholikusok, de az unitáriusok
tőlök visszavették, a mi sok zajjal és nagy zavargások-
kal járt. A visszafoglalásért ugyan az unitáriusok meg-
lakoltak, templomukat vesztették, de az ügy a vele járó
nagyobb rendzavarások miatt a királynőnek is értésére
esvén, az 1752 jul. 22. kir. rendeletben eltiltatott, hogy jö-
vőre felsőbb hatósági rendelkezés nélkül templomot bárki
is foglalhasson. Különben ez a tilalom is inkább csak a
protestánsoknak szólott, mivel a róm. katholikusok még
1772-ben is foglaltak templomot, erőszakkal elvevén az
unitáriusok sinfalvi szép templomát, melyre már 1731
óta folyton áhítoztak.
A sok mindenféle rendelet, mely a protestánsok sza-
bad mozgását itt is, ott is engedélyhez, felmentvényhez,
diplomához kötötte, egyszersmind arról is gondoskodott,
hogy az egyházak anyagi erejét fogyassza. Mindenért
fizetni kellett. Még a kamerátikumok kieszközlése sem
ment ingyen, a mit bizonyít az is, hogy a főconsisto-
rium az ágensnek, a közbenjárás alkalmával elajándé-
kozgatott tokaji borért, 40 arany kártérítést fizetett. És
mégis, mikor a kamerátikumok folyósítását a királynő
megrendelte, a kincstár részéről «csak nincscsel fizet-
tek és feleltek». A tartományi kincstár rendszerint üres
volt és ennek részbeni megtöltésére eszeltetett ki a «ke-
gyes alapítványok», a «pium legátumok» bevonásának a
terve.
1754 ápril 29-én kelt az a királyi leirat, mely az ösz-
szes egyházakat felszólította, hogy a kegyes alapítványok
állagáról, alapítása módjáról, czéljáról stb. a lehető leg-
részletesebb kimutatást terjeszszen fel a felséghez min-
 105

den alapítvány tulajdonos.* E rendelkezésnek megfelelt

a ref. egyház is. «Hites iródeákok» által összeiratta a
kollégiumok, iskolák, egyházközségek összes alapítványait
és a gubernium útján felterjesztette. De egyuttal felhasz-
nálta az alkalmat arra is, hogy az alapítványokon kívül,
mindennemű egyházi jószágok hitelesen összeírassanak
s a maga használatára, a főkonsistorium levéltárába
helyeztessenek. A kegyes alapítványok összeírásának az
volt a czélja, hogy azok az állam kincstárba bevonassa-
nak, a kamat jövedelmek fizetése fejében. Hogy a refor-
mátusok mennyire nem biztak a kormányban, azt eléggé
mutatja az a körülmény, hogy semminemű készpénzbeli
alapítványt nem mutattak ki.
Midőn br. Sztojka a királynő neheztelését magára
vonva, 1759-ben püspökségéről lemondott s nyugalomba
vonult, a protestánsok elleni támadás természete is meg-
változott. Utódja, gr. Battyány József, a protestánsok zaj-
talan, csendes eltemetésének volt a barátja, a ki épen
ezen elvnek megfelelő utakat is választott az állandóan
egy és ugyanazon czél elérésére. Ő volt, a ki felállította
a térítési alapot, a fundus convertitorumot, mely olyan
sikerrel működött, hogy midőn 1760-ban Battyány kalo-
csai érsekké neveztetett ki, az őt Erdélyben megtartani
kívánó hívek arra hivatkoztak, hogy «kétévi püspöksége
alatt a római katholikus egyház nagyobb gyarapodást
nyert, mint azelőtt tíz vagy több esztendő alatt».
A «fundus convertitorium» 20 gyermek nevelésére tett
alapítvány volt eredetileg s gr. Battyány József tette.
A gyermekek, kik mindnyájan prot. szülők gyermekei
voltak, a már teljesen róm. kath. kézre és püspöki fel-

*
Bod P. Hist. Eccl. III. 338—9. l.
106

ügyelet alá jutott kolozsvári «Erzsébet» ispotályban vol-

tak elhelyezve. Alig kezdé meg működését, már is 28
református árva gyermeket tartott, kiknek kiszabadításán
Verestói György ref. püspök hiába fáradozott. Az eredeti
alapítványt Battyány 1768-ban áthelyezte ugyan Magyar-
országba, de a sikereken neki buzdult hivek áldozat-
készsége és Mária Terézia évi 3000 frt segélye még erő-
sebbé tette az alapot, melyből már nem csak gyermeke-
ket neveltek, hanem áruba bocsátott szegény lelkeket is
vásároltak. 1776 előtt, különböző évek alatt, 172 nemes
és 686 nem nemes volt a megfizetett hitehagyók száma;
1777-ben 570, a következő három év alatt együtt 1373
lélek került a fundus convertitorium kimutatásába, tehát
18 év alatt (1763—1780) összesen 2800 apostata.
A pénzzel csalogatott hívek a maguk egyházában igen
gyakran nagy kellemetlenségeket okoztak. A legkisebb
összezördülés a főhatósággal, rögtön felidézte a hitha-
gyással való fenyegetőzést. Ha a kamarai, vagy más java-
dalmak elvesztése miatt nagyobb egyházi terhet kellett a
híveknek viselni, azonnal előállottak azzal, hogy ők pá-
pisták lesznek, mert ott fizetni nem kell, sőt még pénzt
kap a szegény ember. Az egyházi építkezések terhei ha-
sonló eredménynyel jártak. A kisértő pedig mindig kéz-
nél állott és körül járt, lesve, hogy kit nyelhessen be.
A kormány egyházaink helyzetét azzal is nehezítette, hogy
a kegyadományok gyüjtését betiltotta, a mire az az eset
szolgálhatott közvetlen indokot, hogy a szegény siklódi
gyülekezetnek Magyarországon is könyöradományt gyüjtő
tanítóját Baranyai biharmegyei alispán elfogatta s Váradon
vasba veretve bebörtönöztette. Így jelent meg Mária Te-
rézia 1761 máj. 29-iki rendelete, mely megtiltotta, hogy er-
délyiek útlevél nélkül még Magyarországba sem mehetnek.
 107

A szegény gyülekezetek templomépítéshez úgyszólván

hozzá sem juthattak, még ha nyakukba szakadt is a tem-
plom. Az engedélyt alig-alig tudták kinyerni, ha már a
pénzük meg volt is; de pénzre meg nem tehettek szert,
mert a segélykéregetés eltiltatott, a hívek megterhelése
pedig apostasiával járt. De még az is megtörtént, hogy
midőn a főconsistorium Szebenben, hol a gubernium
székhelye levén, magának is állandó háza, levéltára s
ülésezési helye volt, ref. templomot kivánt építeni: a
szászok által ebben megakadályoztatott. Midőn a király-
nőhöz fordultak, onnan kérelmük azzal a különös indo-
kolással utasíttatott el, hogy az uralkodó kötelessége meg-
védelmezni a városok privilégiumát. A privilégium-véde-
lemmel azonban jól összefért az, hogy már 1760-ban a
városok utasíttattak, hogy birót nem választhatnak, hanem
az ottani bevett vallásokból jelöljenek és a jelöltek közül
majd a királynő nevez ki — természetesen róm. kath. —
birót.
Ifjainknak külföldi tanulása sehogy sem tetszvén a
királynőnek, 1752 után később is, így nevezetesen 1756-
ban s 1762-ben újból eltiltotta a «peregrinátiót». A két
utóbbi tilalom a hétéves háborúval áll összefüggésben.
Közben ugyan 1759-ben megengedte a hollandi egyete-
mek látogatását, de azután ezt az engedélyt is visszavonta.
A háború befejezte után Mária Terézia arra a gondolatra
jött, hogy a külföldi egyetemek felkeresését teljesen el-
tiltja, — a mit az 1764 aug. 24-iki leirattal meg is tett —
de egyszersmind tervbe vette, hogy országa «akatholikus»
lakosai számára Erdélyben egyetemet fog felállítani.
A királynő ezen szándékát, az előbbi tilalommal együtt,
közölte a református és evangélikus főconsistoriumokkal,
főképen azért, hogy az ilyen egyetem felállításához szük-
108

séges alap összehozása módjára nézve adjanak véleményt.

Ez különben azt jelentette, hogy pénzt ajánljanak fel,
mert a kormánynak eszeágában sem volt, hogy az egész
egyetemet maga létesítse, mikor másra sem volt elegendő
pénze.
A reformátusok és evangélikusok úgy fogták fel az
egyetem állítás iránti tervezetet, mint a mely ellenök,
szabadságuk és törvényes jogaik ellen irányul. Önérzetes
hangon jelentették ki, hogy az egész terv, mely őket na-
gyon fájdalmasan érinti, a hazai törvényekkel ellenkezik,
az ő fiaik, illetőleg papjaik tudományos képzettsége alá-
szállítására czéloz és a mellett sok jótéteménytől akarja
őket megfosztani, a melyek t. i. ifjaik számára, a kül-
földi stipendiumokban segélyükre állanak. Különben is
alapítványaik csekélyek és az egyetem állítás czéljaira
semmit sem áldozhatnak. A királynőt kellemetlenül érin-
tette anyai gondoskodásának ilyen felfogása, azért 1764
nov. 26-iki leiratában megróván a protestánsok emlék-
iratának illetlen hangját, kijelenti, hogy augusztusi ren-
deletét fentartja és csak tetszése szerint, esetről-esetre
fog az alól felmentést adni.*
A róm. katholikusok uralma mind jobban elhatalma-
sodott a ref. egyház felett. Bajthai Antal püspöksége
alatt az eddigi tilalmak megújíttattak és részben szigo-
ríttattak, sőt még újabb tiltórendeletek, egyházunk auto-
nómiáját, hitelveinket sértő, híveink szabadságát korlá-
látozó intézvények is adattak ki. Utoljára már az is meg-
történt, hogy házassági jogunkba maga a pápa avatkozott
be s a királynő a pápa itélete szerint rendelkezett.
Ugyanis midőn Matskási Krisztina (előbb Bethlen Ist-

*
Bod. P. Hist. Eccl. III. 349—52. l.
 109

vánné) fiai nevelőjével, Váradi Istvánnal kötött, de meg-

unt, második házasságától a ref. szent generális előtt,
indokok hiányában, megszabadulni nem tudván, katholi-
zált: ügye a római kath. szentszék elé s majd Rómába
került, hol XIII. Benedek pápa azon indok alapján sem-
misítette meg a házasságot, hogy az «feltételesen» kötte-
tett, tehát a kánonjog értelmében ipso facto semmis.
Ugyanezen alkalommal azonban helyben hagyta a ref.
szent generálisnak azon ítéletét, melylyel Matskási Krisz-
tina első férjétől elválasztatott s így a nőt teljesen fel-
szabadította egy újabb házasságkötésre. Ama feltétel,
melyről XIII. Benedek pápa emlékezik, az erdélyi ref.
liturgia házassági eskü formájának a XVII. század vége
óta használt eme kifejezés: «míg tisztességében és tisz-
taságában megmarad». Minthogy a prot. házasságjog
szerint a paráznaság — Máté 5., 32. alapján — úgy is
bontóok és akadály: természetesen itt semmi olyan fel-
tételről nem volt szó, a mely a házasság érvényét be-
folyásolhatta volna. Azonban a róm. hath. házassági jog,
mely bontó okokat, mint általában válást sem ismer,
ezen feltételben «semmiségi okot» látott s a házasságot
«ab initio nullum»-nak declarálta.
Egy másik házassági ügy (Bethlen Julia contra Föld-
vári Ferencz), mely Mária Terézia elé is felkerült, arra in-
dította a királynőt, hogy a reformátusok liturgiájának
házassági esküformájából a «míg tisztességében és tisz-
taságában megmarad» kitétel törlését elrendelje s egyben
utasította a róm. kath. püspököt, hogy ha ilyen «felté-
tel» mellett kötött házassági esetnek tudomására jön,
azt jelentse be (1764 nov. 30.). Verestói püspök, a főcon-
sistorium helyben hagyásával, minden ellenkezés nélkül
kihirdette a királynő rendeletét, mely tartalmilag lé-
110

nyegtelen és csak formájában volt sértő egyházunkra

nézve.
Bajthay róm. kath. püspök gondoskodott arról, hogy a
reformátusok egy perczig sem nyugodhassanak. Ha újat
nem tudott kitalálni zaklatásukra, felelevenítette a régi
rendszabályokat. Az ő sürgetésére újította meg Mária
Terézia III. Károlynak az egyházi építkezésekre vonat-
kozó tilalmát (1703 máj. 3.), melyet 1708-ban (máj. l.)
még azzal súlyosbított, hogy ha a róm. katholikusok
valahol templomot akartak építeni, a gubernium köteles
volt a róm. kath. püspök megkeresésére, a más vallásuakat,
a törvények és fennálló szokás szerint a kézi és igás
munkára kényszeríteni. Majd az apostasia rendelet meg-
újítását és szigorítását sürgette, mire Mária Terézia egy
újabb intézkedést adott ki ebben az ügyben (1708 aug. l.).
Az új rendelet az apostasia pereknek minden bűnügyi és
polgári keresetek felett elsőséget biztosított a tárgyalási
sorrendben. Az eljárást gyorsította, felebbezést csak rend-
kívülileg engedélyezett. A rendeletnek azonban — Baj-
thay sürgetése ellenére is — nem adott a királynő 1751
előttre visszaható erőt, valamint a hitszegők módjára már
megbüntetett apostatákat sem kényszerítette a róm kath.
hitre újból visszatérni. A bűnbánó s megtérő apostaták
csakis egyházi censura alá vettettek. Mindezen rendeletek
több ízben megismételtettek.
De voltak újabb találmányok is, melyek fényes tanú-
bizonyságot tettek arról, hogy a római egyház semmiben
sem olyan leleményes, mint az eretnekek zaklatásában.
1765 april 3-án jelent meg az a rendelet, mely minden
vallású bábákat, bármely vallású gyermekeknek a meg-
keresztelésére kötelez, ha t. i. a gyermek halál veszedel-
mében forog. A rendelet 1771-ben (decz. 19.) ismételte-
 111

tett. Alapelve az, hogy a keresztség az egyedül üdvözítő

egyházba bevevő sákramentum, melynek hiánya az üd-
vösség elmaradását vonja maga után.
Még sérelmesebben vágott hitelveinkbe Bajthay róm.
kath. püspöknek symbolikus könyvünk, a heidelbergi
káté, ellen irányzott támadása, melylyel kapcsolatban
egész irodalmunk megrendszabályozása is foganatba vé-
tetett. Ugyanis a róm. kath. püspök 1768-ban egy felira-
tában (febr. 13.) arra hívta fel a királynő figyelmét, hogy
a reformátusok papjai és tanítói a maguk dogmáikat is-
koláikban és zsinataikon vita tárgyává teszik (értsd az
iskolai és zsinati disputatiókat, a vizsgák egyik nemét)
és ezenkívül a felség 1753. évi rendelete daczára, oly
könyveket adnak ki, a melyek nem csak a róm. kath.
vallást, de magát az uralkodó házat is becsmérlik s azok
ellen gyűlölséget kelteni alkalmasak. Hivatkozik a leg-
közelebbi kézdivásárhelyi zsinat disputatióira, (vulgo:
papi közvizsga) a heidelbergi kátéra és Bod Péter Szmir-
nai szent Polikarpusára. A királynő, a felterjesztés alap-
ján, a heidelbergi káténak, valamint Bod Péter Polikar-
pusának és Athenasának az elkobzását (1764 nov. 24,), a
nyilvános vitatkozásoknak beszüntetését elrendelte s a
róm. kath. tanok elleni vitákat az iskola falai közzé kor-
látolta (1768 nov. 24.).
A gubernium, melynek fellépése előtt Bod Pétert a
halál megmentette a zaklatástól, meghagyta, hogy a káté
példányok haladéktalanul szolgáltattassanak be. Deési
Lázár György püspök 1769 máj. 11-re már vagy 300
példányt össze is gyüjtött, de — mint a főconsistorium-
nak írja — beszolgáltatására nem volt hajlandó. «A ki
szedeti — úgy mond — vitesse el. Így is, hogy beszed-
tük, traditorokká lettünk, de ha magunk küldenék be,
112

kétszeresen lennénk traditorok». A kátékat nem is kül-

dötték be. A királynő is enyhíteni kivánta a dolgot és
egy újabb rendeletben azt kivánta, (1769. decz. 15.), hogy
a káténak a róm. kath. vallást sértő szakaszai töröltes-
senek. A gubernium ezt a rendeletet közvetlenül magá-
val a püspökkel közölte, de ez egyenesen megtagadta a
tőle kivánt törlést, mint a mely nem áll jogában, mert
symbolikus könyvről van szó, a mely nem egyes emberé,
hanem az egész református világé. A törvény is oltal-
mazza ezt a hitvallást, de meg «hogyh netán a káté
írói egy vagy más helyen keményebb szólás formákat
használtak, azoknak eltörlését, mint szintén elnézését
nem kevesebb bizodalommal és joggal kérhetjük s remél-
hetjük, mint a milyen liberalitással a protestáns fejedel-
mek a tartományaikban lakó róm. katholikusoknak a
trienti concilium sokkal több és nagyobb anathemiát el-
nézték es eltűrték». És ezen válasz után nem is bolygat-
ták többé a királynő életében ezt az ügyet.*
Bajthay is másfelé vetette tekintetét. A róm. katholikus
és az ilyennek tekintendő gyermekek vallásos nevelése
lett gondjainak újabb tárgya, a mely eszme a mily szép
és nemes és egy főpaphoz méltán illő az elméletben,
épen olyan nemtelen és zsarnoki módon, valóságos em-
bertelenséggel gyakoroltatott, midőn testet öltött. A ki-
rálynő az ő javaslatára alapította a nagyszebeni árva-
házat, a Theresianumot és adta ki azon rendeleteit, melyek
értelmében a különben protestáns, de bármely oknál
fogva róm. katholikusoknak tekinthető gyermekek szü-
leiktől, gyámjaiktól erőszakkal is elvétettek és a szülék

*
Egyh, ker. ltr. 1769—44. V. ö. Szilágyi Ferencz: A heidel-
bergi káté stb. Pest 1869.
 113

s gyámok költségei, — vagy ha az illetők nagyon szegé-

nyek voltak — a királynő alapítványa terhére róm. ka-
tholikusnak neveltettek. Hogy az illetők annál is inkább
felkerestessenek és a térítés is minél sikeresebb legyen,
Bajthay jezsuita missionáriusokat küldött szét az ország-
ban a protestáns falvakba, kiket a prot. gyülekezeteknek
illendő tisztelettel kellett fogadni. Sőt sok helyen azt is
követelték, hogy eléjök harangozzanak és hitszónoklat
tartásra őket a prot. templomba is bebocsássák, mit azon-
ban a ref. főconsistorium határozottan eltiltott. Bajthay
elragadtatással írt a királynőnek a missionáriusok sike-
réről s kéri, hogy a felség a most működő öthöz küldjön
még többet, mert azokat is jól tudná alkalmazni a szász
székekben, hol a róm. kath. vallás nem terjed eléggé».
«Míg ellenben a magyarok között — úgymond — majd
minden családnak van egy katholikus ága s a köznép is
a mi hitünk iránt igen nagy hajlandóságot mutat». Csak
a minap is egy egész falu, a mult évben pedig mintegy
400 személy tért át. Sokat vár a Theresia-árvaháztól is,
«mert azon számos gyermekek, kik abban nevelést kap-
nak, az igaz hitet annyira elterjesztik, hogy talán még a
század eltelte előtt, a téves hitet vallóknak alig lesz egy
harmadrésze, mi fenmarad». De hogy minő áron, mily
eszközökkel érhető el ez az eredmény: arról a vallásos
főpap mélységesen hallgat. De világosan mutatják a gya-
kori gyermekrablások, erőszakosságok, a melyek között a
Barcsay Ágnes esete egyike a legismertebbeknek és leg-
felháborítóbbaknak. És miket követhettek el a szegény
jobbágyokkal, vagy az egyszerű köznemesekkel, ha a fő-
úri családokra is katonaságot küldöttek és fegyveres erő-
vel, katonai brutalitással szakasztották ki a gyermekeket
édes anyjuk szerető karjai közül. A hatalmas br. Wesse-
114

lényi Miklósnak és gyöngéd lelkületű nejének, Cserey

Ilonának, is mennyit kellett küzdeni, mennyit kellett
szenvedni, hogy Isten és természetadta jogaikat, gyer-
mekeiknek nevelését, a fondorkodó és a vallásos térí-
tést emelkedésre lépcsőül használó vakbuzgósággal és
erőszakkal szemben megvédelmezhessék. — Az a gyenge
és szerencsétlen nő, anya, kinek oldalán nem állott egy
olyan erős és mindenre kész védelmező, mint Wesse-
lényi: kénytelen volt megadni magát sorsának, mert
hiába fordult a kormányhoz, hiába a királyhoz; hiszen
a mi történt, egyenesen az ő akaratukból történt. A gyer-
mekeitől megfosztott anyai szív áldó erejét az ilyen eset-
ben többnyire aztán az egyház érezte, a melynek hitéért,
vallásáért volt a szenvedés. Kiváló buzgó pátronák lettek
az illetők, mint p. o. Barcsay Ágnes és előtte gr. Bethlen
Kata.
Ilyen eszközök felhasználása mellett aztán dicseked-
hetett «a protestánsok jogait tiszteletben tartó» Bajthay,
hogy «majd minden családnak van egy katholikus ága».
Hiszen már I. Lipót alatt megkezdődött, III. Károly
alatt foglaltatott és Mária Terézia alatt a legnagyobb
fokra emelkedett a rekatholisatiónak az a mesterkedése,
melylyel a református főurakat és tekintélyesebb neme-
seket az egyedül üdvözítő egyház aklába édesgette, terel-
gette. A mint a XVII. században kezdődött Magyarorszá-
gon, épen úgy folytattatott most Erdélyben is. Reformá-
tus egyén álláshoz, kitüntetéshez alig, vagy épen nem is
juthatott; ellenben a leggyarlóbb képességű és állású
pápisták a legmagasabb állásra is képesítve voltak «a re-
ligióért». De a katholizált protestáns többnyire csodaszerű
fényes carriert csinált rövid idő alatt. Egy kitért nemes,
ha nevesebb család tagja volt, azonnal bárói vagy grófi
 115

titulust kapott és magas állásba jutott. A czímkórság és

a németes szellemű arisztokratia a rekatholisatió szülötte
Erdélyben is. — Csoda-e, ha a rokonnak vagy a kisebb
sorsú embernek a pápisták létráján való felkapaszko-
dása és a felkapaszkodott ember hagyományos parvenu
dölyfe sértette, bántotta a mellőzött ősi nagy familiák
önérzetét; és csoda-e, ha ők is vágytak kitüntetés után,
ha ők is érvényesülni, fiaikra, családjukra, maradékaikra
tekintélyt, czímet, vagyont, befolyást kivántak hátra-
hagyni? Nem csak az egyéni hiúság, a nagyravágyás,
hanem még a szülei szeretet is igen könnyen az apos-
tasia kerítője lett ebben a csábításokkal és kisértésekkel
teljes időben.
Bizony sokan megtántorodtak, sokan elhagyták ősi
hitüket czímért, hivatalért, gazdagságért. Hát még mikor
Mária Terézia a legellenállhatatlanabb kísértőket, a szép
leányokat is bevonta a rekatholisatió hadműveleteibe!
A királynő különös előszeretettel forgolódott a «Juno
pronuba» szerepében és nagy buzgalommal házasítgatta
össze az előkelő róm. kath. lányokat az erdélyi reformá-
tus családok fiaival. Az ily házasság mindig rekatholisá-
lással járt s így verte be a bomlás ékét az ősi nagy kál-
vinista családokba egy-egy újabb róm. kath. oldalág-
alapításával. És ez volt a legsikeresebb fegyver a refor-
mátusok ellen, mely ha sokáig működhetik, talán vég-
zetes hatású is lett volna egyházunkra. Gr. Bethlen Gá-
bor híres kanczellár Khevenhüller Jozefáért, gr. Bethlen
Miklós Csáki Katalinért, Gyulai Ferencz a Haller János
leányáért, Gyulai Sámuel a Bornemissza Ignácz leányáért
hagyta el atyai hitét, Gr. Bánffy Dénest az apostasia bün-
tetésétől és az adósok börtönétől váltá meg, br. Kemény
Lászlót grófi czimhez és gubernátosághoz juttatta, br. Ke-
116

mény Ádámot kelletlen feleségétől szabadítá meg, br. Ke-

mény Pált és br. Jósika Imrét stb. fő-főhivatalokba segí-
tette az apostasia.
De a sok apostasia daczára is bizonyos, hogy még
többen maradtak állhatatosak a hitben, abban a puritán,
református hitben, mely tanaiban, kultuszában, még vi-
lági előny-szerző hatalmában is oly egyszerű volt min-
denha. És kell-e, lehet-e szebb és dicsőbb jellemzése
hitünk, vallásunk, egyházunk erejének, mint azoknak a
nagy és fényes történelmi neveknek sorozata, melyek
birtokosainak nagy számát sem czím, sem rang, sem
hivatal, sem vagyon, sem előkelő atyafiság, vagy szép
menyasszony nem volt képes megingatni kálvinistaságá-
ban. br. Wesselényi István a nagy államférfi, gr. Lázár
János a jeles költő, br. Dániel István a kitünő theologus,
egyházunknak a vezetői ebben az időben, a kik mint
tornyok a házak közül, oly magasan emelkedtek ki szel-
lemileg a Hallerek, Mikesek, Aporok, Kornisok stb. te-
hetség nélkül, de vallásos fanatismusokért magasra ka-
paszkodott tömegéből és a kik mellett a Telekyek, Beth-
lenek, Kemények, Bánffyak, Rhédeiek, Kordák, Radákok,
Wassok, Bacsayak, Zeykek, Tholdiak, Tholdalagiak, Jo-
sincziek, Inczédiek, Alvincziek stb. egyész nagy serege
tömörült a hit, az egyház védelmében. A hit benső ereje,
vasnál és aranynál, életnél és halálnál erősebb hatalom
egyházunk kebelében, mely a mellőzések, elnyomások,
az üldözések erejével csak fokozódott. Sok, — nagyon sok
fogyatkozást látunk egyházunknak ezen korbeli életé-
ben, ha holmi elméleti mérték rámájára akarjuk vonni
és akarjuk mérlegelni azt. Szervezetlen, pártos, nyers
és szegény volt bizonyára. De ha a mi minden időkben,
minden intézményben a legfőbb, — ha tagjaira, híveire
 117

gyakorolt vonzóerejét veszszük figyelembe, — elhal az

ajkon a gáncs, eláll a tollban a birálat, mert mégis az
akkori református egyház lélekben valóban nagy és ha-
talmas vala.
Egyházunk ama rengeteg sok és hol fortélyos, hol erő-
szakos támadásokkal szemben, melyeket a jezsuiták és
a róm. kath. püspökök leleményessége ellenök szakadat-
lan lánczolatban intézett, egyedül a türelem fegyverére
s a lelkiismeret nyugodt, tiszta önérzetére volt utalva.
Hányszor szedte egybe sérelmeit, hányszor terjesztette
azt az uralkodó elé, hányszor küldött Bécsbe deputatiót,
hányszor használta fel az udvari benfentesek meglágyí-
tására szolgáló u. n. «discrétiót» is: és soha kedvező
feleletet, barátságos szót, anyai érzületet nem tapasztalt.
A ref. főurak hajlandók olyan közhivatalokra is pályázni,
a minőket a másik oldalon az egyszerű parvenu is keve-
selt volna; de megteszik, csak hogy vallásuk ügyét elő-
mozdítsák. Ha kell: szembeszállanak a királyi «nem tet-
széssel» is és egyházuk igazait védelmezik, még ha kegy-
vesztés is jutalmuk, mint a Wesselényi Istváné, a Ko-
lozsvár városi privilégiumok oltalmáért. A köznemes
inkább visszavonul addigi élete szintetéről, a megyéről és
székből és él családi ősi birtokán; de hitét megtartja.
A szegény katonai lelkész, a felsőbb utasításhoz képest,
egyháza elfoglalt földjét szántja, veti, habár tudja, hogy
a pápista páter fogja learatni. Mindegy! ez szükséges a
jogok fentartásához. A küküllői papok tömegesen verik
vissza a templomfoglalókat, pedig ezért idézés, vallatás,
sőt börtön vár reájuk. A professorok rejtegetik, duggatják
a róm. katholikusnak «te kintendő» diákot és inkább ki-
teszik magukat a commissionális vizsgálat zaklatásainak,
de védik igazaikat ... Mindenütt mindenki egyházáért
118

küzd, szenved és tűr, csak hogy egyházának igaza dia-

dalmaskodjék.
A kitartásnak meg is lett a jutalma. A hatalmas erő-
vel előretörő felvilágosultságnak első ténye a sötétség
fiainak, a jezsuita szerzetnek, az elsöprése volt. Mária
Terézia nehéz szívvel vált ugyan meg ettől a «hasznos»
rendtől, de mikor meggyőződött arról, hogy még az ő
gyónásának a titkai is a rend közkincsévé tétettek: mégis
csak feloszlatta azt. És a mint ez a rend eltünik Erdély-
ből: eltűnik a lidércznyomás is, mely a szellemi sza-
badságra ónsúlylyal nehezedett. 1773 után már sérelmi
felirat sem készül a mi egyházunkban, de újabb lelki
rablánczot tartalmazó rendelet sem jelenik meg. A ki-
rálynő érzelmei bizonyára ugyanazok a maga vallása
és az eretnekek iránt; de eltűnt a «diabolus rotae», az
«ördög fiskálisa», és így egyházunk is tűrhető csendesség-
ben élt a jobb idők elkövetkeztéig.
 14. Türelem a bevett vallásoknak.

Mária Terézia uralkodásának utolsó hat évében, a mely

idő alatt t. i. az eltörölt jezsuita szerzetrend erőszakos
működésének nyomai nem láthatók, az erdélyi protes-
tánsok állapota is kézzelfoghatólag jobbra fordult. Azon-
ban az uralkodó egyháznak nemcsak a fogalma volt
megalkotva, hanem a róm. katholikus egyház teljesen
úgy állíttatott be az állami szervezetbe és oly befolyás-
hoz jutott az egyházpolitikában, hogy ennek súlyát még
a jezsuita rend eltörlése után is éreznie kellett a pro-
testáns egyházaknak.
II. József kora e tekintetben nem sokat változtatott a
helyzeten; hanem az erőszakosságoknak, a szellemi
zsarnokságnak mégis csak útját vágta. A római egyház
uralkodó állását a nagy császár alatt is megtartotta, de
ezen állásából kifolyó jogai szabályoztattak és sok rész-
ben megszoríttattak. Az állami omnipotentia tanának
gyakorlati alkalmazása nem tűrt meg egy olyan jog-
állást, a minőt a római egyház magának követelt; de
viszont a protestánsokkal szemben is oly megszorításo-
kat vett igénybe, az autonomia olyan korlátozását vonta
maga után, a melyek mellett a róm. kath. klérus és a
jezsuiták részéről szenvedett erőszakoskodások eltünte
120

felett érzett örömbe igen sok keserű ürömcsepp is

vegyült.
Azok a rendelkezések, a melyeket II. József császár a
római egyház túltengett hatalmának és befolyásának a
megszorítására tett, az ő összes országaira s így Erdélyre
is kiterjedtek, E tekintetben Erdélyben ugyanazon álla-
potok vannak, mint Magyarországon, vagy Ausztriában.
Ez nem a császár javára van mondva, sőt ellenkezőleg.
Ugyanis ezen rendelkezéseinél is alig vette figyelembe
Erdélynek külön államjogi helyzetét, a melyeket a pro-
testánsok védelmére s esetleg a velök szemben alkalma-
zandó kormánybefolyásra nézve adott ki. Így történhetett
meg aztán az, hogy a mi a protestánsokra nézve Magyar-
országon előnyös volt, az erdélyi protestánsokat illeték-
telenül sújtotta.
A türelmi rendeletnek Erdélyben semmi helye sem
volt, a mennyiben az Approbáták, a Compiláták, vala-
mint a Leopoldi diploma érvényét I. József, III. Károly
és Mária Terézia egyaránt megerősítették és nem egy
esetben azok szerint is intézték a vallásügyet, habár szá-
mos törvénytelen rendelet alkalmazásával, vagy kiadá-
sával, a sarkalatos egyenjoguságot megrontották is.
II. József császár, mintha azok az alaptörvények nem
is léteznének, — bár azoknak megtartását és érvényben
hagyását az erdélyi türelmi rendeletben megígérte volt,
mégis — erdélyi egyházpolitikája sarkkövévé is a türelmi
rendeletet tette és a régi alaptörvények érvényét nem
állította helyre.
Kétségtelen, hogy a türelmi rendelettel több oly jog-
talanságot enyhített, melyek a diplomával ellenkező feje-
delmi rendeletekben birták gyökerüket. De az is bizo-
nyos, hogy semmi sérelmet nem enyésztetett el egészen
 121

és a jogegyenlőség állapotába épen nem helyezte vissza

a négy bevett vallást. Ez legfőbbképen az áttérések, a
vegyes házasságok és a belőlük született gyermekek val-
lása kérdésénél, a templomok, iskolák stb. építésénél
tűnik leginkább szembe.
Azt nem mondhatni ugyan, hogy Erdély sajátos hely-
zetét a türelmi rendeletek kiadásánál tekintettel nem
lett volna, de ez a tekintet alapjában téves felfogásból,
a törvények erejének s érvényének helyreállítása helyett,
a törvények szellemével és betűivel ellenkező absolut és
önkényes elhatározásból indúlt ki. A türelmi rendelet
hat első pontja, mely általános elveket foglal magában,
Erdélyre nézve is kihirdettetett. Azonban a speciális
viszonyokra tekintettel, a hat pontot olyan más tízzel
toldotta meg, melyek némi részben már eltérnek a Ma-
gyarország számára kiadott rendelet többi pontjaitól.
Az erdélyi türelmi rendelet speciális rendelkezése a
templomok, paplakok, iskolák építését csak a görög-kele-
tieknél köti 100 családhoz, ellenben a protestánsoknál
számot nem jelöl, hanem csak a megfelelő anyagi erő
kimutatását, mi róm. kath. és prot. biztosok jelenlétében
történik, kivánja meg. 2. A reversalisokat a múltra nézve
fenntartván, a jövőre eltörli és a vegyes házasságoknál
a bevett vallásuak között azt az elvet mondja ki a gyer-
mekek vallási hovátartozására nézve, hogy azok nemük
szerint követik szüleik vallását. A bevett és be nem vett
vallásuak között kötött vegyes házasság esetében, ha az
atya bevett valláshoz tartozik, az összes gyermekek az ő
vallását követik, ha pedig az anya vallása a bevett vallás,
csak a fiúk nevelhetők atyjuk vallásában. 3. Ha a házas-
ság az egyik félnek róm. kath. vallásra térésével lesz
vegyessé, vagy ha az egyik szüle elhúnytával a másik tér
122

róm. kath. vallásra, a 12 évet még be nem töltött gyer-

mekek vallása a fenti pont szerint igazodik. 4. A bábák
keresztelése a protestánsokra nézve nem kényszeríthető.
5. A prot. lelkészek saját vallású beteg s fogoly hitsorso-
saikat szabadon látogathatják s a róm. kath. plébánus
csak akkor mehet az illetőhöz, ha az egyenesen kivánja.
6. A protestánsok gyermekei, ha felekezeti iskolájuk
nincs, a római katholikus iskolába szabadon járhatnak.
7. A collecta-szedés s a tanulók supplicátiója eltiltatik.
8. Az egyházlátogatást a püspökök s esperesek ugyan
szabadon végezhetik, de csak a nép megterhelése nélkül.
9. A zsinatok és egyházi gyűlések tartását csak úgy
engedi meg, ha annak tárgyai, összes ügyei előre bejelen-
tetnek s így minden esetben engedélyt nyernek. 10. El-
tiltja, hogy bárki is vallásáért bármiképen büntettessék.
Még mielőtt ez a türelmi rendelet kihirdettetett volna,
Csernátoni V. Péter püspök egy körlevélben előkészítette
egyháza papságát annak fogadására. «Rövid időn, — úgy
mond — nyomtatásban olyan kegyelmes rendelései fog-
nak felséges császárunknak és örökös fejedelmünknek in
Religiosis a hazában publikáltaim, melyek talán Romano-
catholicus atyánkfiainak nem ínyek szerint valók lesz-
nek, hanem inkább nagy kedvetleníttésekre fognak szol-
gálni.» Inti és figyelmezteti azért atyafiait, hogy az öröm
őket majd túlságosan el ne kapja és hogy «a keresz-
tyéni szeretet ellen másoknak sérelmeket ne neveljék, a
bánkódókat bosszúsággal ne illessék, nyelvöket fogják
meg s hallgassanak».*
Valóban a türelmi rendelet a róm. kath. atyafiaknak
*
Csernátoni püspök levele 1781 decz. 20-ról a széki e. m.
protocollumában.
 123

«nem ínyek szerint való» volt és a protestánsokat mél-

tán tölthette el örömmel. De azért az örömre korántsem
volt olyan nagy ok, mint ezt az első pillanatokban gon-
dolhatták. A császár gondoskodott arról, hogy a protes-
tánsok öröme ne legyen zavartalan és a róm. katholikusok
«kedvetleníttések» ne szűkölködjék minden vigasztalás
nélkül.
A protestánsokra nézve a türelmi rendeletnek a col-
lecták és a supplicatió tilalmára, az egyházlátogatásnak,
melynek terhét mindig a gyülekezetek viselték, megszo-
rítására és a zsinatok tartása iránt megszabott feltéte-
lekre vonatkozó részei igen terhesek voltak. A perselyek
kitétele szünetelt, az egyházlátogatás megakadt, a zsina-
tok pedig teljesen félbehagyattak. A zsinattartás feltétele
szinte teljesíthetlen volt. Csak a nagy nyomás alól való
kiszabadulás és a türelmi rendeletnek különösen az az
intézkedése, mely a vallás miatt kiszabott büntetéseket
eltiltotta, enyhíthette némileg a súlyos helyzetet, mely
épen olyan ponton bántotta meg a protestáns egyházat,
a melyen III. Károly és Mária Terézia erőszakos kor-
mánya még érintetlenül hagyta a szabadságot, t. i. egy-
házi belügyeiben.
Az erdélyi reformátusoknak a XVIII. század folyamán
határozottan előnyére vallott, hogy főconsistoriumuk
volt, melyben a világiak az egyházi ügyeknek intézésében
tevékeny részt vehettek és a melyben a kívülről jövő
támadásokkal szemben az egyház védelme központosítva
volt. Most II. József alatt ez a főconsistorium egy csa-
pásra átalakul a kormány végrehajtó közegévé, melyet
az uralkodó és a főkormányszék úgy tekint, mint a kor-
mány, egyházi és iskolaügyi igazgatásának egy alantas
administrativ közegét. A helyzetet még súlyosabbá tette
124

az a körülmény, hogy a megelőző időszakban, részint

szabály, részint gyakorlat alapján, a református főconsis-
torium tagjai, illetőleg a státus-gondnokok mindig a rang-
ban legfőbb köztisztviselők voltak, a mi II. József koráig
oltalmat nyujtott a külső támadásokkal szemben, most
pedig, mikor az egyház autonomiája is sutba dobatott,
azt hozta magával, hogy az uralkodó rendeletei feltétlenül
foganatosíttassanak.
Egymást érték a különböző rendeletek, a melyek az
egyházra nézve megannyi megszorítást tartalmaztak.
Először a zsinatokra nézve jött a tilalom, hogy t. i. sem
generális, sem partiális zsinatot előleges engedélykérés
nélkül tartani nem lehet. Ha zsinatot akartak tehát tar-
tani a protestánsok, ezt kötelesek voltak az idő, a hely,
a tárgy bejelentésével a főkormányszéknek, a főconsisto-
rium útján, tudtul adni, mely a zsinatokra, a kormány
képviseletében, rendszerint két biztost szokott oda kül-
deni. 1784-ben Keresztes Máté kezdi esperes ellen fegyelmi
vizsgálatot rendelt el a gubernium, mivel partiális zsi-
natot fejedelmi biztosok jelenléte nélkül merészelt tar-
tani. Majd megkivánták, hogy a zsinatok jegyzőkönyveit
fel kell terjeszteni felülvizsgálás végett. Tehát nem elé-
gedett meg a kormány a biztosok ellenőrzési jogával,
hanem még azon kívül a jegyzőkönyvekbe is bele kivánt
tekinteni, nehogy az egyház a «res mere ecclesiasticae»
határain túl haladjon. A kormány aprolékosságait sok
más egyéb dolgokon kívül eléggé jellemzi az is, hogy
még gondja volt a protocollumok tiszta és olvasható le-
iratására is.*
Majd a zsinat után reá került a főconsistoriumra is a

*
Egyh. ker. ltr. 1782—67., 1783—20., 1784—56.
 125

sor. Megállapíttatott, hogy a főconsistoriumok miképen

tartandók, protocollumait miképen kell kiállítani, a fő-
kormányszékhez intézett beadványai miképen láttassanak
el dátummal és folyószámmal. A főconsistorialis proto-
collumokat havonként kellett felterjeszteni és a késede-
lem esetében a felküldés mindig megsürgettetett. Egy
1786. évi rendelet megrendelte, hogy a főconsistoriumok
bizonyos periodusokban tartassanak, határozott napokon
kezdessenek meg és fejeztessenek be. Ugyanezen évben
egy másik leirat az iránt kivánt előterjesztést, hogy a
consistoriumban és a zsinatokon miféle tárgyak szoktak
tárgyaltatni. A kormánynak különös gondja volt arra,
hogy oda nem illőnek itélt tárgyak az egyházi fórumok
előtt ne tárgyaltassanak és épen azért a zsinati és fő-
consistoriumi protocollumokat gyakran küldötte vissza
hasonló intelmek és megfelelő megjegyzések s utasítások
kiséretében.*
Az erdélyi ref. egyházalkotmány formája, bár szaba-
tosabb és egységesebb volt, mint a magyarországi test-
véreké, azért mégsem elégítette ki a kormányt. Arra
igyekezett tehát rábírni az egyházat, hogy egyházalkot-
mányát alakítsa s törvényeit dolgozza át. Hogy ezt annál
könnyebben, illetőleg a kormány czélzatainak megfele-
lőbben végezhesse, e végből 1782-ben közölte a főconsis-
toriummal a lengyel protestáns egyházjogot és a berlini
prot. házassági jog és házassági dispensatió formáját,
felszólítván az egyházat, hogy azt irassa le és annak
alapján egy erdélyi ref. egyházjogot dolgozzon ki. Ter-
mészetesen erre sem a zsinat, sem a főconsistorium nem

*
Egyh. ker. ltr. 178-2—146, 1783—20, 60; 1784—214, 1786—
23, 113, 1789—201.
126

volt hajlandó, mivel törvény által biztosított joguk volt

az erdélyi protestánsoknak, hogy «a directióban» akkor
változtassanak, ha ezt maguk jónak látják és hogy a vál-
toztatás az egyházi és világi férfiak közmegegyezéséből
és nem kormánynyomás alatt történhetik. Épen azért
leíratták ugyan a lengyel egyházjogot, valamiféle dolgo-
zatot készítettek is annak alapján, de azért, bár a kor-
mány többször és elég gyakran sürgette a «Jus Ecclesias-
ticum» kidolgozását és felküldését, az egyház mégsem
tett annak eleget. Annyit ugyan mozdított a főconsisto-
rium e dologban, hogy a sok sürgetésre előbb Türi Sá-
muelt, majd Szatmári Pap Mihályt bízta meg a kidolgo-
zással, hanem ezek, egyik a másik után, visszaléptek
a munkától és annak kidolgozását «másra kérték bizat-
tatni.» Az 1789. évi utolsó sürgető leiratra sem tudott a
főconsistorium a munkával előállani és csak azt jelent-
hette, hogy a kidolgozás még folyamatban van.*
Valóban dicséretre méltó az akkori főconsistoriumnak
ez az állhatatossága, mert ha a kidolgozást elvégezteti és
belemegy abba, hogy szervezetét a kormány megerősítése
alá terjeszti, a mindenható állam aligha meg hagyta
volna az egyháznak autonomiáját s legfeljebb holmi
külső kereteket, lyukas mogyorónak a héját, kapta volna
az egyház.
II. József nem ismert különbséget a «ius circa sacra»
és «ius in sacris» között. Ezt a hatalmas róm. kath. egy-
házzal szemben tett intézkedései nyilván bizonyítják.
A protestánsok még kevesebb kiméletre és még nagyobb
megaláztatásra lehettek volna készen. Hiszen még a ke-

*
Egy ker. ltr. 1782—93, 1785—173, 1780—84, 119, 155. 205;
1787—10,42; 1789—224.
 127

resztelés, az esketés formuláit is felkivánta felülvizsgálat

végett a kormány. Az egyházi fegyelem gyakorlásának,
«a fejérnépek eklézsia követése iránt» kiadott rendeleté-
vel, a prot. egyházakban egyszerre véget vetett, mert a
fegyelem épületének egy sarkalatos köve kimozdulása
után romba dőlt az egész alkotmány és a fegyelem jár-
mát lerázott hívek semmiféle korszerű módosítást nem
voltak hajlandók elfogadni. Symbolikus könyveinek ki-
nyomatása ugyan megengedtetett, de úgy, hogy ha azok-
ból, valamint az összes vallásos tartalmu munkákból,
kihagyatnak a róm. kath. egyház és hit ellen irányuló
részletek. A heidelbergi káté kinyomatását szintén csak
megcsonkított alakban volt hajlandó engedélyezni. A gu-
bernium volt az, a ki 1783-ban figyelmeztette az ural-
kodót, hogy a ref. püspök már ezelőtt 10 évvel meg-
tagadván a káté megváltoztatását, most intézkedni kel-
lene ez ügyben. A ref. püspök, Eperjesi Zsigmond, újból
felszólíttatott, hogy a római katholikusokra nézve sérel-
mes részeket abból hagyja ki; de ez a felszólítás is csak
annyi eredménynyel járt, mint az, melyet 1772-ben
Deési Lázár Györgyhöz intézett a gubernium. Az enge-
délyt nem is nyerték meg a kinyomatáshoz hitsorsosaink,
de ők inkább nem nyomatták ki, mintsem hogy symboli-
kus könyvüket kormányrendeletre megváltoztassák.*
Az egyházi administrátió egyes ágai sem kerülhették
el a kormány figyelmét. Így látjuk, hogy részletesebb
felvilágosítást kiván a zsinati tárgyakról és megtiltja,
hogy a papi személyek, a tisztán egyházfegyelmi ügyeken
kívül, annak itélőszéke alá vonassanak. A tanügyi igaz-

*
Egyh. ker. ltr. 1782—106; 97; 1789-141; 1784—51. A li-
turgiáról 1785—239.
128

gatás körül, minden a tanulás és tanítás iránt felmerült

panaszokat közvetlenül a főconsistorium elé igazít. Majd
arról kiván jelentést, hogy micsoda «subordinatio» van
a papi személyek között? Honnan veszik az ágensek és
az elöregedett papok fizetésüket? Ezen kérdések külön-
ben II. Józsefnek pénzügyi igazgatásával, s főleg azon
törekvésével állanak kapcsolatban, hogy a szegény job-
bágy nép sem egyházi adók, sem önkénytes adományokra
való felhívás által, anyagilag túlságosan igénybe ne vétes-
sék. Midőn arról értesült, hogy az elöregedett és szolgá-
latra képtelen lelkészek állás nélkül, pusztán az e czélra
szedett collectából élnek, minthogy már a collectázást
megelőzőleg eltiltotta, most meghagyja, hogy az ilyen
lelkészek egyházukban továbbra is, illetőleg éltök fogy-
táig meghagyassanak s melléjök segédlelkészek rendel-
tessenek. Tehát a mint a lelkészi hivatal állandósága
Mária Teréziától, úgy a káplánság intézménye II. József-
től veszi eredetét. Ezelőtt csakis a püspöknek volt káp-
lánja, most már, habár Erdélyben csak kevés ideig, az
öreg lelkészek mellett rendesen segédlelkészek alkalmaz-
tatnak.*
A határőrvidéki székely katonaságra való gond hozta
magával, hogy a székelyföldi lelkészekre kiváló gondja
volt a császárnak. Már 1780-ban jelentést kért arról,
hogy a székely székekben miféle papi bér a szokásos,
mivel panasz érkezett hozzá, hogy az ottani, illetőleg a
háromszéki papok «megkorrigálták a kepét». 1784-ben a
háromszéki papság: «a militaris helyeken levő minis-
terium» összeirását, a papi bérek állásának a kimutatá-

*
Egyh. ker. ltr. 1784—175; 1786—117, 245; 1787—208;
1783—71; 1787—252.
 129

sát kivánja újból és a következő évben maga szabja meg,

hogy a székely határőrvidéki katonaság minő nagyságú
papi kepét fizessen. Azonban a császár által «megkorri-
gált» kepe nagyon érzékenyen sújtotta a háromszéki
papokat, kik 1786-ban a Bethlen Gábortól, 1614 ben
nyert privilégiumaik nemesi előjogosítását is elvesztették
és ezért a kezdi egyházmegye azzal a kéréssel fordult az
uralkodóhoz, hogy a papi kepét emelje. A gubernium ez
ügyet véleményezés végett azonnal leküldötte ugyan a
főconsistoriumnak, de csak 1789-ben adta ki azt a ren-
deletét, hogy a katonák részéről megszabott kepe a nem
katonákra, az u. n. provinciálistákra nem szól, tehát
azok a régi rendes kepét tartoznak fizetni.*
Még több baj volt az ifjusággal, mely a katonai szol-
gálatok elől szivesen menekült a hadmentességet nyujtó
iskola falai közzé, a melyet viszont a kormány és katonai
parancsnokok a csapatoknál szeretett volna megtartani.
A tanulók nemesi szabadsága sokkal erősebb volt, sem
hogy őket a katonaságra feltétlenül kötelezni lehetett
volna. Viszont II. József igazságszeretete sem engedte
meg, hogy egyesek zaklattassanak a katonáskodás miatt,
mint Mária Terézia alatt napirenden volt. Ezért azt a
rendelkezést léptette életbe, hogy a határőrvidéki szol-
gálatot teljesítő székelyek tanuló fiai a szünidők alatt
csapataiknál mindig jelentkezni és tanulói minőségüket
igazolni kötelesek.
Azonban ezen fontosabb ügyeken kivül még a legkisebb,
szinte jelentéktelen, dolgokra is kiterjedt az atyáskodó
kormány figyelme. A templomi székek ügye szokott volt

*
Egyh. ker. ltr. 1780—7, 104, 107; 1784—85; 1785—35;
Gub. 1786 jun. 19. 6640. sz.; 1789—73.
130

ebben az időben igen heves czivódásokra okot szolgáltatni

a gyülekezetekben, melyekről hírt vévén a gubernium,
felszólította a főconsistoriumot, hogy e tárgyban egye-
temes rendeletet adjon ki s azt mutassa be. Ez megtör-
ténvén, a főconsistoriumi rendelet általa meg is erősíttetett.
A császárnak a szegény adózó jobbágynépség oltal-
mazására irányuló törekvéseiből kifolyólag is számos
rendelet jelent meg, mely az egyháznak beléletébe vágott
bele. Igy a már említett, a, káplánok alkalmazására vonat-
kozó, intézkedés mellett egyik legfontosabb rendelkezés
az volt, mely mindenféle pénzbeli segély-gyűjtést eltil-
tott. Igy tiltatott el az is, hogy a tanuló ifjak vakáczión-
ként segélyt gyűjtsenek, supplicatióba járjanak. 1786-ban
a gubernium az egyházmegyék által szedetni szokott
taxák felől kivánt felvilágosítást. Ugyancsak az említett
szempont vezette az uralkodót abban is, a hogy régi, több
mint másfél százados és fejedelmek által is megerősített
gyakorlattal szemben elrendelte, hogy az egy háznál lakó,
de külön, avagy egy kenyeren is, élő külön családoktól
egyszeres kepénél nagyobb ne szedessék. Sőt a nép vagyoni
viszonyainak emelése ügyében odáig ment, hogy még a
főconsistoriumot is utasította, hogy a népnél keresztelé-
sek, esketések és temetések alkalmatosságával szokásos
vendégeskedéseket korlátolni igyekezzék. Viszont, hogy a
gyülekezetek vagyoni viszonyainak az emelésére is tegyen
valamit, azt is elrendelte, hogy az örökösök és végrende-
let nélkül elhunyt papok hagyatéka az egyházközségre
szálljon.*

*
A katona-köteles székely ifjakról: Egyh. ker. ltr. 1783—
200; a templomi székekről u. o. 1786—8; vagyoni ügyekről u. o.
1783—71; 1785—152; 1786—92; 1787—268; 1789—324.
 131

Egy nagyobb szabású és az egyházra nézve felettébb

veszélyessé válható terve volt a császárnak az egyházi
és iskolai alapítványoknak, már Mária Terézia által ter-
vezett, bevonása tárgyában tett többszörös lépése. 1782-ben
a református egyház mindennemű fundatióról jelentést
kivánt. A jelentés azonban igen nehezen ment és éppen
azért a sürgetéseknek se szeri, se száma. Midőn a guber-
nium 1782-ben 8122. sz. leiratában azt is kijelentette,
hogy udvari rendeletnél fogva, minden «pia fundatiók»
a közalapítványi pénztárba beszolgáltatandók, attól fogva
ugyan hiába sürgette, hiába zaklatta az egyházat, hogy
alkalmatos kimutatást terjeszszen fel. Kimutatások készül-
tek ugyan, de azoknak hasznát nem lehetett venni.
A főkormányszék ismételten visszaküldözgette a jelenté-
seket kijavitás végett, újból elmagyarázva a követendő
elveket, majd tabellákat küldött, megküldötte az erdélyi
róm. kath. egyházi alapok összeirására szolgáló rovatos
íveket is, — de czélt egyáltalában nem ért el. Különösen
a gyülekezetekkel lehetetlenség volt birni. A hány, annyi
féle fogással élt, csakhogy kevés pénzecskéjétől meg ne
fosztassék. Az egyiknek csak ingatlanai voltak, a másik-
nak szorgalmi jövedelme, mely kegyes alapítvány, a har-
madiknak a pénze egyeseknél volt elhelyezve, de erről
csak jegyzék volt kéznél, a negyedik saját magától, saját
szükségleteire, kölcsön vette: szóval, egyiknek sem volt
felküldendő pénze; nem volt, mikor az kivántatott, alapít-
ványi kötelezvénye sem. A kollégiumok és maga a főcon-
sistorium már nehezebb helyzetben voltak, mert alapít-
ványaikat el nem titkolhatták, le nem tagadhatták; ki
kellett azokat mutatni. De azért különböző ürügyek alatt
módját lelték annak, hogy a közalapítványi pénztártól
tőkéiket megmentsék, habár a főkormányszék hol általá-
132

nosságban, hol egyenesen megnevezve, egyes alapítványo-

kat, p. o. 1789-ben a gr. Székely Ádám félét, folyton
sürgette azok beszolgáltatását.*
Mindezeknél nem sokkal több eredményt ért el a kor-
mány iskolai ügyi autonomiánk megrövidítésében, habár
nehezen lehetett kitérni, az egész oktatásügy veszélyez-
tetése nélkül, az egyházra kiszabott követelmények telje-
sítése elöl. A Mária Terézia-féle Ratio educationis mellett,
melyet különben is a marosvásárhelyi «litteraria com-
missio» munkássága megelőzött és közép s felső iskolánk
tanügyét illetőleg teljesen a kor szinvonalán rendezett,
felekezeti tanügyünk szabadsága érintetlen maradt. A né-
met nyelv tanítása nem felségrendeletnél fogva, hanem
mert hasznos voltát belátták, elég korán helyt foglal kol-
légiumainkban és a főconsistorium II. József trónfogla-
lása napjaiban is rendelkezéseket tett e nyelv tanítása
körüli sikerek emelése és biztosítása érdekében.
Azonban II. József politikai és közművelődési czélzatai
nem engedték meg, hogy a protestáns iskolák autonomiája
csorbítatlan fenmaradjon. Feladatául tűzte ki, hogy az
egész felekezeti tanügyet egységes elvek szerint rendezi,
mert a tanügy, ha felekezet kezében-van is, nem fele-
kezeti, hanem sokkal inkább állami érdek szerint szabá-
lyozandó. Az az állami érdek pedig, mely II. József
szemei előtt lebegett, egy egységes, központosított szerve-
zetü, a német nyelv kötelező használatával összekötött,
absolut monarchiában volt megvalósítható. Erre kell a
tanügynek is munkálni. És hogy ezt sikeresen is teljesít-
hesse: teljesen és egységesen átalakítandó. Az átalakítás

*
Egyh. ker. ltr. 1782—13, 31, 101, 113; 1782—68; 1786—12;
1789—246.
 133

munkájának végzése a gubernium mellett alakított, az

ifjúság nevelés ügyével foglalkozó «mixta commissio»
kezeibe tétetett le, mely 1781-ben fogott a dologhoz.
Gondoskodott arról is II. József, hogy ez a «studiorum
commissio» minden felekezet részvéteivel végezze mun-
kásságát és azért felhivta a ref. főconsistoriumot is, hogy
a maga részéről is ajánljon bele tagokat. A főconsistorium
előbb Kovács József nagyenyedi tanárt, majd ennek
visszalépése után Borosnyai Lukács Simont marosvásár-
helyi papot küldötte ki.
A tanulmányügyi bizottság gr. Batthyány Ignácz gyula-
fehérvári püspök elnöklete alatt ült össze és hamarosan
elkészült munkálatával, melynek tervezetét ugyis készen
kapta. Még az 1781 év folyama alatt megküldötte a gu-
bernium főconsistoriumunknak a bizottság által össze-
állított tankönyveknek a jegyzékét, majd egész munkála-
tát, a «Systhema studiorium»-ot is. A főconsistorium az
új tanrendszert a kollegiumnak azonnal megküldötte,
hogy nyilatkozzanak felőle. Azok egyhangulag ellene fog-
laltak állást és eddigi tanügyi szabadságunk megvédel-
mezésére, a systhemának a mi felekezeti iskoláinkra való
ki nem terjesztése kieszközlésére, sürgősen felhívták a
főconsistoriumot. Erre a főconsistorium, mivel egyházunk
vezető világi férfiai már 1781-ben is ellene nyilatkoztak
a systhemának, 1782-ben, midőn a türelmi rendeletet a
császárnak megköszönte, ugyanazon feliratában tiszte-
lettel kérte arra is, hogy a systhemát a mi iskoláinkra
ne terjessze ki.
A folyamodásra érkezett válasz csak részben volt meg-
nyugtató, mivel a systhema alkalmazását az uralkodó
megkövetelte ugyan, de egyben megengedte, hogy szaba-
don nyilatkozzanak az életbeléptetés tekintetében, mivel
134

ő azt az akatholikus religiók sérelme nélkül óhajtja

életbe léptetni s különben is csak a benne foglalt egye-
temes elvek alkalmazását és nem az összes részletekben
való keresztül erőszakolását kivánja. Csakhogy ez ele-
gendő volt arra, hogy a systhemától a mi iskoláink meg-
menekedjenek. Az egyes tanintézeteknek, ezek gondnokai-
nak, tanárainak s magának a főconsistoriumnak annyi
véleményezni, kifogásolni, javítani valója akadt, hogy év
mult év után és a systhema életbeléptetése elmaradt s
1785-ön túl már a kormány sem sürgeti azt.*
Miképen a Ratio Educationisnak, úgy a Systhema stu-
diorumnak is igen nagy és jó befolyása volt középoktatá-
sunk egész tanrendszerére, de magukat ezen kormány ren-
delte szervezeteket sikerült elkerülni. Hanem azért voltak
számos olyan rendelkezések II. József alatt is, melyek
az autonomiát érintették, de a melyeknek egyházunk
mégis eleget tett, csak hogy az autonomia lényegét sértet-
lenül megőrizhesse. Igy rendeltetett el, hogy iskoláinkba
sem római katholikus, sem unitárius ifjakat felvenni nem
szabad; hogy a székely ifjak a szünidők alatt csapataik-
hoz bevonulni kötelesek; hogy a német nyelvet már az
elemi iskolában tanítani kell és senki addig a latin osz-
tályokba fel nem vehető, míg a német nyelvből meg-
felelő kielégítő eredményt felmutatni nem képes; hogy
a felső német osztályból az alsó latin osztályba átlépő
tanulók névjegyzéke felterjesztessék; hogy a tanulás
és tanítás ügyében felmerült mindennemű panasz a
főconsistorium illetékessége alá tartozik; hogy a kollé-
giumok alapítványainak jegyzékét, majd évi költségve-

*
Egyh. ker. ltr. 1780—36; 1781—61, 74, 81, 69. 80, 99;
1782—8, 9, 10, 11, 12, 87; 1783—104.
 135

tését, illetőleg jövedelmi kimutatását felterjesztessék. —

1785-ben Erdélyben is felállittattak a kerületi tanfel-
ügyelőségek, melyek felvigyázási joga és hatásköre a mi
iskoláinkra is kiterjesztetvén, iskoláink igazgatói oda-
utasíttattak, hogy a tankerületi felügyelők látogatása előtt
alapos tájékozást szerezzenek az iskola mindennemű
ügyéről, hogy a királyi biztosoknak a kellő felvilágosítá-
sokat azonnal megadhassák.*
A felsorolt rendelkezések, melyek a ref. egyház belső
életét igen is érzékenyen érintették, azért még sem nehe-
zedtek valami ónsúlylyal az egyházra. A felügyelet, a
jelentéstétel kivánása stb. inkább kellemetlen volt, mint
sem hátrányos az egyházra nézve. Határozott előnyök is
folytak azonban a kormány ezen atyáskodásából, amenyi-
ben az egyházi ügykezelésben is több rend, nagyobb
pontosság, szabatosabb hatás- és munkakör fejlődött ki
és állandósult. Csakhogy ezen előnyök teljességgel nem
értek volna fel azokkal a hátrányokkal, a melyek egyhá-
zunk létét gyökerében támadták volna meg, ha megszi-
lárdulnak, t. i. a melyek viszont a szabadság korlátozása
és a gyámságoskodasból fakadtak. II. József humánus
kormányzásának lehet betudnunk, hogy a kormányhata-
lomnak autonomiánkba való belenyulása inkább csak
formális sérelem volt, mintsem ténylegesen bántalom.
Az uralkodó vallásunk szabad gyakorlatát nem akarta
érinteni, a rekatholizálás politikáját vele szemben nem
akarta folytatni, sőt éppen ellenkezőleg attól meg akarta
menteni. Igy aztán beavatkozásai csak akkor lettek
volna terhesek és sújtók, ha viszont egyházunkban lett

*
Egyh. ker. ltr. 1783—46, 200; 1784—176, 277; 1785—26,
144; 1786—117; 1787—14, 291; 1788—32.
136

volna valamilyen hajlandóság, hogy az uralkodó általános

politikai irányzata ellen működjék. Azonban ezt az egyház,
mint működésén kívül állót, a politikai tényezőknek
engedte át. Ott, a hol a kormány az állami legfőbb fel-
ügyelői jognak, mindenesetre kicsinyesen bizalmatlan-
kodó és túlságosan aprólékos és inkább kellemetlen, mint
sértő gyakorlásán túl, magát az autonomiának gyökerét
is bontogatni készült, egyházunk mindig el tudta hárítnia
a fenyegető veszedelmet és ha más nem: a húzás-halo-
gatás végre is sikerre vezetett.
Nem lehet hallgatással mellőznünk II. Józsefnek azon
tényeit sem, a melyek világosan mutatják, hogy ő nem-
csak hogy türelmes volt a vallás kérdésében, hanem ahol
alkalom nyílott az egyenlő elbánásra, p. o. Erdélyben,
ottan erre az álláspontra is kész volt helyezkedni. Igy a
templomoknak erőszakos elfoglalását megtiltotta és fen-
hagyta azt az eljárást, mely az Approbátákban gyökere-
zik, t. i. hogy a maior parsnak közhatósági megbizottak
ítéljék oda a templomot. Igy történt az a cseszvei tem-
plomnak a róm. katholikusok részére való átengedésnél.
A kajántói templom-ügyben pedig azt tapasztaljuk, hogy
a reformátusokat, nehogy az új templomépítés által a
köznép túlterheltessék, a róm. katholíkus részre ítélt régi
templomuk helyett emelendő újnak a felállításában, a
kincstártól utalványozott 351 frt segélylyel támogatta.
Alatta megnyerték a reformátusok, hogy Szebenben, a már
régebben vásárolt telken, végre templomukat s parochiá-
jukat felépítették és a szebeni szászoknak ezen építkezést
megakadályozására irányuló és Mária Terézia idejében, a
királynő által is olyan szívesen támogatott, törekvései
háttérbe szorultak az uralkodó akaratával szemben.
A kolozsvári ispotály, melyből Mária Terézia a reformá-
 137

tusokat teljesen kirekesztette és melynek igazgatását a

róm. kath. püspökre bizta, most II. József rendeletéből
megnyilt a reformátusok előtt is; de viszont a maros-
vásárhelyi ref. ispotályt kötelezte a róm. kath. vallásu
szegények felvételére. A polyáni egyháznak elvett malmát,
a bánffi-hunyadi ref. papnak a tőle megvont korcsmáro-
lást visszaadatta és megszüntette a ref. püspök ingatlan
birtokai ellen még, Mária Terézia korában, megindított
fiskális keresetet, meghagy'ván a püspököt ama jószágok
élvezetében.*
De nemcsak ezen és efféle intézkedései mutatják jóin-
dulatát az ú. n. akatholikus egyházakkal szemben, hanem
azok is, melyeket a református és ágostai ev. egyház sé-
relmeinek felterjesztése következtében hozott, melyekben
a türelmi rendeletben lerakott egyházpolitikai alapokat,
az erdélyi vallásügyi alaptörvények értelmében, fokozato-
san kiterjesztette. A türelmi rendelet ugyanis sok tekin-
tetben visszaesést jelentett az erdélyi protestánsok vallás-
szabadsága dolgában, a mely felől hitsorsosaink siettek
is felvilágosítani az uralkodót. Hiszen Erdélyben csak e
disunitus oláhok és a zsidók képeztek türt vallásfeleke-
zetet és a három protestáns vallásnak bevett vallás jellege
még Mária Terézia korában sem vonatott kétségbe. Nekik
nem türelemre, hanem fennálló jogaik érvényességének
megóvására volt szükségük.
Az első felirat, melyet egyházunk II. Józsefhez intézett,
azon rendelet visszavonását kivánta, mely a róm. kath.
és gör. kath. ifjuságnak a prot. iskolákból való befogadá-
sát tiltotta. Azonban ez a felirat czélját nem érte el, mivel

*
Egyh. ker. ltr. 1786—100; 1787—80; 1783—154, 665; 1787—
181; 1789—7, 51, 253.
138

a rendeletet a császár a gubernium útján (2671—1783

április 15.) megismételte. Majd midőn a Systhema studio-
rum octroyáltatott: ez ellen is felirt egyházunk, és mint
említve volt, sikerült a császártól azt a nyilatkozatot
kinyernie, hogy azt a tanrendszert csak általános elvei-
ben és úgy kivánja a reformátusoknál életbeléptetni,
hogy törvényes jogaikat ne sértse. A türelmi rendelet és
utána az áttérések szabályozására kibocsátott rendelkezés,
hasonlóképen okot szolgáltatott a ref. egyháznak egy
feliratra, melyben az ág. hitvallásuakkal együtt járultak
a trón zsámolyához. Ezen feliratot a ref. mágnások és
nemesek kezdeményezték, kiket mélyen meghatott a báró
Wesselényi Miklós neje, Cserey Ilona, áttérése alkalmával
követett rideg eljárása az uralkodónak.*
A türelmi rendeletnek utolsó pontját mindenfelé úgy
értelmezték, hogy az az apostasia rendeletek felfüggesz-
tését jelenti, tehát az áttérés egyik vallásról a másikra
teljesen meg van engedve. Mintha lidércznyomás alól
szabadultak volna fel azok, kiket az apostasiára rovott
kemény büntetésektől való félelem füzött csak a római
katholikus egyházhoz. Tömegesen igyekeztek megsza-
badulni a pápás vallás nyügeitől és hagyták oda az egye-
dül üdvözítő egyházat. Különösen a görög katholikusok
körében támadt erős mozgalom és a kiket eddig az erő-
szak a római katholikus egyházzal való unióhoz füzött,
most ezrenként szakadtak el és tértek vissza a görög ke-
leti egyház kebelébe, melytől majdnem egy század előtt,
jezsuita furfang és ravaszság csillogó szép, de soha be
nem váltott ígéretekkel csalogatta el őseiket. De sokan

*
Egyh. ker. ltr. 1782—7, 87; Gub. 1781 nov. 8. 8122. sz.
1782 ápril. 2. 581. sz.
 139

léptek ki a római egyházból s csatlakoztak a protestán-

sokhoz, úgy hogy a római katholicismus szinte kétségbe
esett, az évszázados erőszakosságok, törvénytiprások és
lelkiismereti zsarnokság által emelt épületének gyors
bomladozásán.
A legnagyobb feltünést és a római katholikus egyház-
ban a legnagyobb felháborodást báró Wesselényi Miklós
nejének, Cserey Ilonának, az áttérése keltette, ki meg-
unva azt a zaklatást és embertelen hercze-hurczát, mely-
lyel férjét az apja, Cserey Farkas, által kicsikart rever-
sálisnál fogva, gyermekeinek a római katholikus vallásban
való neveltetés végett követelt kiszolgáltatására akarta a
római katholikus egyház és a kormány kényszeríteni: a
türelmi rendelet alapján 1782 ápril 11-én Rétyi József
zsibói református prédikátor és Komáromi Dávid udvari
káplán és két világi tanu jelenlétében ünnepélyesen át-
lépett a református anyaszentegyházba és e nyilatkoza-
tát írásban is kiadta.
A római katholikus klérus az áttérésekről haladékta-
lanul jelentést tett az uralkodónak, ki maga is látván
türelmi rendeletének az áttérések kérdése körül homá-
lyos voltát, azonnal sietett azt kipótolni. Fájdalom azon-
ban, hogy ezen pótlás egyáltalában nem a nagy ural-
kodó által más kérdéseknél tanusított szabadelvüséggel,
hanem a római katholikus egyház érdekeinek megvédése
szempontjából adatott ki és egy olyan veszedelmes alko-
tást képezett, mely nem csak az erdélyi alaptörvények-
kel állott hanyat-homlok ellenkezésben, hanem egyszer-
smind több mint félszázadon át, kiapadhatlan zaklatások
forrását képezte a protestánsokra nézve.
A türelmi rendelet első pótléka 1782 máj. 2-án ada-
tott ki (581. sz. a.), mely szerint a római katholikus val-
140

lásból kitérni szándékozók négy vagy hat heti oktatás-

nak kötelesek magokat alá vetni, mely oktatást vala-
mely zárdában kell kiállani. Majd 1782 máj. 22-én ki-
adott II. József egy másik pótló rendeletet is, mely-
ben határozottan kijelentette, l. hogy a római katholikus
vallásból senkinek sem szabad valamely más vallásra át-
térni, ha előbb valamely zárdában hat heti vallásoktatást
ki nem állott és erről bizonyítványt nem nyert. 2. A mely
nem katholikus lelkész egy ilyen áttértet, a kellő bizonyít-
vány nélkül, egyházába felvenni merészelne, szigorúan
megfenyíttessék. 3. Minthogy az oláhoknál egész gyüle-
kezetek, papjaikkal együtt, szakadnak el az unióból és ne-
kik elegendő zárdáik sincsenek, azért az áttérni akaró
pópák Balázsfalvára rendeltetnek tanítás végett, a gyüle-
kezetek körébe pedig a fogarasi püspök küldjön alkalmas
tanítókat, kik szelid eszközökkel s kellő ideig próbálják
a népet visszatartani. 4. A guberniumnak és kir. táblának
meghagyja, hogy különös gondja legyen arra, nehogy
egyesek áttérésekre az egyházi és világi büntetéstől való
menekülés, vagy világi előny által vezettessenek. 5. A ró-
mai katholikus hittől elszakadottaknak előbb született
gyermekei, kik még a 18 évet (annus discretionis) el nem
érték, mindenesetre római katholikus hitben nevelendők.
Végül a gubernium utasíttatik, hogy azokat, kik másokat
a római hittől való elszakadásra csábítanak, a legszigo-
rúbban büntettessék.
Ezen szigorú pótló rendeletek hamar megzavarták a
protestánsok örömét. Annyival inkább pedig, mivel a
császár ezen rendeletnek visszaható erőt is tulajdonított
és p. o. Cserey Ilonával szemben kijelentette, hogy
gyermekei, férje reversálisánál fogva, a római katho-
likus vallásban való nevelés végett, tőle elvétessenek,
 141

ő maga pedig, mint apostata, a hat heti vallásoktatásnak

köteles magát alávetni. A gubernium is, ezen rendeletre
hivatkozással, egy körrendeletében intette az összes re-
formátus lelkészeket, hogy Cserey Ilonát, a hatheti okta-
tásról kiállított bizonyítvány nélkül, senki se merészelje
gyülekezetébe bevenni, sem pedig az úri szentvacsora
sákramentumában részesíteni.
A császárnak ezen rendeletei és a kiméletlenség, mely-
lyel a kormány báró Wesselényivel szemben eljárt, igen
elkeserítették egyházunk vezető férfiait, a református fő-
és köznemességet. A nemesi szabadság sérelmét látták
abban, hogy a gyermekek szüleiktől erővel elvétessenek
s az áttérő mintegy zárdai fogságra vettessék a hatheti
tanítás alatt. Hiszen ez az eljárás a legelemibb emberi
jogokkal is ellenkezik, mégis figyelmen kivül hagyta azt
épen az a császár, a ki az emberiség s közelebbről alatt-
valói boldogságán kivánt munkálni. Nem hagyhatták te-
hát szó nélkül sem ezt az ügyet, sem pedig azokat a többi
sérelmeket, a melyek egyházunkat a türelmi rendeletben
és azonkivül is érték.
Erdély előkelő urai: mágnásai és nemesei, egy deputa-
tióval kivántak az uralkodóhoz fordulni, hogy az áttéré-
seknél ezen kemény gyakorlatot szüntesse meg. Ők is, a
főconsistorium is, sérelmeiknek felsorolásával gróf Teleki
Sámuel kanczellárt keresték fel a kihallgatás megnyeré-
sének kieszközlésére, mely lépés következtében az ural-
kodó felszólította a reformátusokat, hogy sérelmeiket
hozzá írásban nyujtsák be. Ez meg is történt és ennek
következtében adta ki II. József 1783 aug. 20-án 6963. sz.
rendeletét, mely a protestánsok több sérelmének az or-
voslására volt hivatva.
A sérelmek közül a legfőbb, t. i. hogy a római katho-
142

likus vallásról áttérni kivánók hat heti oktatásnak vet-

tettek alá, továbbra is fenmaradt. Ettől a császár nem
volt hajlandó elállni, hanem gondoskodott arról, hogy a
római katholikus püspök és klérus által ezen oktatások
megtartása elé gördíttetni szokott akadályok elháríthas-
sanak. Az áttérni szándékozók kérelmükkel egyenesen a
guberniumhoz utasíttattak, melynek kötelessége volt, hogy
az oktatás megkezdése iránt a lépéseket megtegye és
annak folyamatát figyelemmel kisérje. De már azt meg-
tagadta az uralkodó, hogy a halálos ágyon áttérni akarókat
a protestáns lelkész a hatheti oktatás hián is átvehesse
és egyházi szolgálatában részesítse. Megtiltotta, hogy az
áttérések eseteiben a református lelkészek mint annak
sugalmazói, minden igaz ok nélkül és gyanus feltevés-
ből, csábítók gyanánt, ügyészi kereset alá fogassanak.
Megváltoztatta a türelmi rendelet amaz intézkedését,
hogy a protestáns hitre áttért római katholikus atya kis
gyermekeit okvetlenül római katholikus hitben kell ne-
velni és e helyet azt rendelte, hogy ha a római ka-
tholikus vallásu atya szabályszeruen áttér a protestáns
hitre, akkor a 12 évet még el nem ért, illetőleg vallástaní-
tásban és a gyónás s oltári szentség sákramentumában
nem részesült összes gyermekei is új vallást fogják kö-
vetni. De az anya áttérésének a gyermekek vallására
semmiféle hatása nincs. A római katholikusnak maradt
gyermekek vallásos oktatásáról, egészen 18-ik életévök
betöltéséig, köteles a gyámhatóság gondoskodni, de ezen
koron túl már az illetők szabadon rendelkeznek saját
vallási hovatarozásuk, illetőleg áttérésök felől. Azon ren-
deletét, melyben Mária Teréziának, a romai katholikus
plébánia területén levő protestáns leányegyház felett a
plébánus jurisdictióját megállapító, intézkedését megují-
 143

totta, a protestánsok folyamodására oda módosítja, hogy

ez csak abban az esetben bir érvénynyel, ha a protes-
táns lelkész az illető filiába egyáltalában nem, vagy csak
igen-igen nehezen juthat el a távolság miatt. Egyébiránt
a protestáns lelkészeknek az ily filiákba is szabad be-
menniök, ottan keresztelést, esketést, temetést végezniök,
ha hiveik úgy kívánják. A vegyes házasságok kihirdeté-
sét mindkét fél lelkészének megengedte, de a házasság-
kötésre, azon okból, mivel a protestánsok előtt a házas-
ság nem sákramentum, hanem polgári szerződés termé-
szetü, egyedül a római katholikus plébánusokat jogosí-
totta fel. Az ilyen vegyes házasságból született gyerme
kek megkeresztelésére, habár a római katholikus és a
két protestáns egyház keresztsége között különbséget nem
lát, az erdélyi türelmi pátensnek, a gyermekek vallására
vonatkozó része kiegészítése gyanánt, úgy intézkedik, hogy
mindig az a lelkész jogosult, a melynek vallásában az
illető gyermek nevelendő.
Ugyanezen rendeletében a két protestáns egyház ezen
közös sérelmein kivül intézkedik még azokról is, a me-
lyeket külön-külön terjesztettek fel hozzá. Igy a refor-
mátusok panaszára kijelenti, hogy a türelmi rendelet el-
nevezés egyáltalában nem szolgálhat okul annak feltevé-
sére, mintha a reformátusok vallásuk jogait csak türe-
lem és nem törvények és diplomák alapján birnák. Bizto-
sítja is őket, hogy vallásukat a törvények alapján bevett-
nek és nem türtnek tekinti. Az áttérésekre vonatkozó
rendelet értelmére nézve megnyugtatja a reformátusokat,
hogy az csak az olyanokra vonatkozik, kik magukat ró-
mai katholikusnak vallották, de nem az olyanokra is,
kik már régebben, 10—20 év előtt, elszakadtak a római
katholikus hittől, vagy a kik ilyenektől származtak és
144

magukat folytonosan reformátusoknak tartották. Hogy a

gubernium vallásügyi osztályában az eddig szokásos el-
járás megszüntettessék, t. i. hogy a reformátusok egy-
házi ügyeit római katholikus előadók kezelték és refor-
mátus tanácsosok ottan nem alkalmaztattak: elrendelte
az uralkodó, hogy a vallásügyekre nézve több előadót s
így protestánst is alkalmazzon és az ily ügyek tárgyalá-
sánál egyenlő számmal legyenek jelen a római katho-
likus és protestáns tanácsosok. A régebben elfoglalt tem-
plomok helyett építendő ujaknak a községi köztulajdont
képező telkekből kell helyet kijelölni, az építésnél pedig
az Approbátákban (I: I. 7.) megjelölt utat követni, azaz
hogy a régi templomot birtokba vevők, az újnak építé-
sére utasítottakat aránylagosan segíteni tartoznak. Végül
a zsinattartás tekintetében 1781-ben kiadott tilalmat fel-
függeszti és megszabja azon feltételeket, a melyek mel-
lett azok tarthatók. És midőn az irásban felterjesztett
sérelmeket így elintézte, kijelenti, hogy a reformátusok
által tervezett küldöttségre többé szükség nincs és uta-
sítja a guberniumot, hogy ezt az illetőknek hozza tud-
tára.*
Természetesen ezen pótló rendelet, habár némely sérel-
meket orvosolt is, de a legfőbbet, az áttérés körül köve-
tendőnek megállapított eljárást, fenhagyván, nem volt
kielégítő. De miután az uralkodónak több leirata, mely
a hatheti oktatás «szigorú megtartását és egyuttal az el-
járási módra nézve kiadott utasításoknak pontos végre-
hajtását is hangsulyozta, arról tett tanubizonyságot, hogy
ezen határozatban őt megingatni nem lehet: nem is tet-

*
Monographiák I. Budapest 1898. Földváry László tanul-
mánya. Egyh. ker. ltr. 1782—92, 108, 118, 162; 1783—25.
 145

tek több kisérletet annak visszavonatása és az Approbá-

tákban megállapított szabad vallásváltoztatás helyreállí-
tása végett. Azonban, ha József e kérdésben nem enge-
dett is, volt még elég más intézkedése, melylyel a pro-
testánsoknak kedvezett. Igy p. o. a házassági felmentvé-
nyek kérdésében, a Mária Teréziától 1769-ben kiadott
azon rendelkezést, hogy a 3. és 4. foku rokonságban és
sógorságban állók a guberniumtól kötelesek dispensa-
tiót kérni, megszüntette és kijelentette, hogy a protes-
tánsok minden ilyen felsőbb engedély s az azért fize-
tendő dij nélkül is, köthetnek házasságot az említett
rokonsági és sógorsági fokozatokban. Hasonlókép ide so-
rozhatjuk a temetőknek szabad használatára vonatkozó
1789. évi rendeletét is, melylyel a római katholikus plé-
bániák területén levő protestánsokkal szemben a római
katholikus részről gyakran elkövetett szeretetlenségről
tanuskodó eljárásnak, a rendes temetőhely megtagadásá-
nak, vetett végett.*
II. Józsefnek utolsó és a református egyház beléletébe
erősen belenyuló nagyobb sulyu rendelkezése a házas-
sági pátens volt, mely a magyarországi református test-
vérekre nézve ugyan nagy jótéteményt képezett, mivel
őket a római katholikus szentszékek iurisdictiója alól fel-
szabadította, ellenben az erdélyieket keményen sujtotta,
mivel a házassági biráskodásnak több mint két százados
gyakorlatától őket egyszerre, minden indokolás nélkül,
megfosztotta s házassági ügyeiket a világi törvényszé-
kekre bizta. Még 1786-ban foglalkoztak zsinataink a há-
zassági perekkel, de már 1787-ben s a következő évek-
ben nem fordulnak azok többé elő, egészen a nagy csá-

*
Gub 1784—25. 1783 decz. 11-ről.; Gub. 1789—7275. sz.
146

szár haláláig. És érdekes dolog, hogy főegyházunk ezen

rendelkezést szó nélkül türte s nincs a legkisebb nyoma
sem annak, mintha kisérletet tett volna ezen jogfosztás
orvoslása iránt.
De ez az állapot már nem tartott soká. József ujításai
teljes mértékben felingerelvén a nemzet közhangulatát,
egyre izgatottabb és lázasabb lett a nemzet. Az uralkodó
számos rendelete ellenkezéssel, sőt ellentállással talál-
kozott. A franczia forradalom eseményeinek hirére ha-
zánkban is forradalmi szellem kezdett lábrakapni és a
nagy uralkodó belátva, hogy sok jó szándékával téves uta-
kon haladt, vissza vonta rendelkezéseit, a vallási türe-
lemre, a szerzetesek eltörlésére, a parochiák szabályo-
zására és a jobbágyság viszonyainak rendezésére vonat-
kozókon kivül. Az alkotmányt így helyre állította. Azon-
ban Erdélyre nézve azzal a rendelkezéssel, hogy a trónra
lépte előtti, azaz a Mária Terézia elhunytakori állapotok
állíttassanak helyre. Majd a koronát is haza küldte Bécs-
ből s megigérte, hogy magát meg fogja koronáztatni.
Azonban ezt már nem érte meg, mert 1790 febr. 20-án
befejezte nemes életét.
 15. Sub pondere crescit....

II. József halála után a magyar nemzetet átjáró alkot-

mányos szellem, mely itt-ott, a legközelebbi mult keserű
emlékeinek a hatása alatt, forradalmi szint is mutatott,
gyökeresen óhajtotta reformálni a közjogi viszonyokat s
visszaállítani az ország jogait. Ha Mária Terézia haláláig
a róm. katholicismus szinte öntetszelegve szegődött az
absolutismus szolgálatába, csakhogy főlényét biztosítsa,
a protestánsok alkotmányos jogait megnyomorítsa, II. Jó-
zsef idejében ki kellett ábrándulnia és maga is meg-
ézezte: mit tesz az, ha valakinek alkotmányilag biztosí-
tott szabadságát meg nem tartják, lábbal tiporják. És
saját magukon megtanulva az erőszak kellemetlenségeit:
közöttük is, legalább a világi elem között, erős pártja
támadt a szabadelvűségnek, mely a protestánsok jogai-
nak a visszaadását követelte.
Erdélyre nézve II. József visszavonó rendelete az ő
trónraléptekori állapotok helyreállítását rendelte el. Épen
azért ez a rendelet sem politikailag, sem vallási szem-
pontból nem keltett fel valami nagy örömet, mivel Mária
Terézia kora már a régi intézményeket és ezeknek alkot-
mányos biztosítékait hatályon kivül helyezte volt. Innen
támadt aztán az a nagy elkeseredés Erdély fiainál, mely
148

a homágium, az alattvalói hűségeskü, megtagadásával

fenyegetőzött, ha csak a diplomában biztosított intézmé-
nyek és jogok helyre nem állíttatnak. Midőn II. Lipót
csupán a homágium letételére akarta 1790-ben össze-
hívni az országgyűlést, a megyék és székek fenyegető
magatartását látó gubernium sietett a felségnek azt a
tanácsot adni, hogy a hűségesküt letevő országgyűlés
egyuttal a sérelmeket orvosló országgyűlés is legyen.
II. Lipót mindjárt trónraléptekor biztosította a három
nemzet és a négy vallás alkotmányos jogait, de a II. József
korabeli vallásügyi intézkedések mégis fentartattak, habár
azoknak nagy része a négy vallás alkotmányilag meg-
állapított jogaiba s egyenlőségébe ütközött is. Így a zsi-
nati kormánybiztosok intézményét a gubernium fentartja
és csak lassanként vonja visszafelé. Előbb kijelentette,
hogy a már kinevezett zsinati kormánybiztosok az idénre
meghagyatnak. Majd arról értesíti a főconsistoriumunkat,
hogy róm. kath. egyén többé nem fog zsinati biztosul
küldetni. Végül az egész kormánybiztosi intézmény el-
marad. Mikor a reformátusok II. Lipótnak a törvények meg-
tartását igérő nyilatkozata alapján, s a törvényes egyen-
joguságnál fogva, az áttérésre jelentkezőket szabadon át-
vették, a gubernium a hat heti tanítás fentartását sür-
geti. A vegyes házasságok s az ilyenekből született gyer-
mekek vallására nézve az egyenlőség elvei szerint eljáró
ref. papokat a róm. kath. püspök bepanaszolta a guber-
niumnál és ez az illetőknek megbüntetését követelte a
főconsistoriumtól.*
Az erdélyi közhangulatnak megfelelően, II. Lipót 1790
deczemberben össze híván az országgyűlést Kolozsvárra,

*
Egyh. ker. ltr. 1790—25, 100, 151, 156; 1791—127, 204
 149

ez az országgyűlés minden tekintetben a régi törvények-

nek a diploma által biztosított és II. Lipót által is elis-
mert érvényét igyekezett helyreállítani. Nem volt arra
szüksége, hogy egyházunk a maga sérelmeit összeírja,
okmányokkal igazolja s azok orvoslásáért folyamodjék:
a haza fiai, az országgyűlés tagjai jól tudták, hogy az
AC. és CC, valamint a diploma mely pontokon sértettek
meg a Mikes-féle puneumoktól fogva egészen a házas-
sági biráskodás jogának (1706) a konfiskálásáig. És nincs
is semmi nyoma sem az országgyülés irományai között,
sem egyházunk levéltárában, hogy egyházunk sérelmei-
nek orvoslásáért az országgyűléshez fordult volna. Az
1791. évi vallásügyi törvényczikkek tehát a nemzetnek, a
nemzet jogérzetének önkéntes megnyilatkozásai.
Az 1791 évi országgyűlésen a protestáns és róm. kath.
országrendek között a legtöbb vallássérelmi ügyre nézve
tökéletes összhang uralkodott. Sérelmeik voltak nem csak
a protestánsoknak, hanem a róm. katholikusoknak is. Az
országgyülés mindkét irányban kiterjeszté figyelmét. De
mint a magyar országgyűlésen, úgy az erdélyin is volt
egy makacs töredék, mely a teljes egyenlőség és viszo-
nosság szabályozásának útját állta. Gróf Battyány Ignácz
róm. kath. püspök állott ennek az élén és két kérdésben
megakadályozta a törvényhozás megegyezését, a mivel az
ekkor megoldatlanul hagyott kérdéseknek törvényes sza-
bályozását több, mint fél századon elodázta. E két kérdés
az áttérések és a vegyes házasságok ügye volt.
A törvényjavaslatokat előkészítő országos bizottság
álláspontja szerint a bevett vallások közül egyikről a
másikra való áttérés szabadon megengedendő, a vegyes
házasságok kötésénél a férfiu papja, a válópereknél
pedig az alperes törvényszéke az illetékes. Gróf Battyány
150

a klérus és némely világi róm. katholikusok nevében

ellent mondott ezen javaslatoknak, mivel mindkét czik-
kely «a katholikusok dogmaticum principiumaival ellen-
kezik.* Az országgyűlés, miután az egyezkedés «hosszas
vetélkedés után» sem sikerült, nem akarván az időt
sokáig tölteni e tárgygyal, a jövő országgyűlésre halasz-
totta e kérdés megoldását, azzal a kijelentéssel, hogy «a
királyi igazgató tanács» és a tisztek, az eddig való ország
törvényeinek szoros értelméhez tartsák magukat és ha
azok ellen való rendelések kelnének ki, azoknak erejök
ne legyen.»
A többi függő kérdésekben szerencsésen megállapod-
ván az országgyülés, 14 czikkelyt állított össze a vallás-
ügy szabályozására, melyek szólnak : a négy bevett vallás
egyenjoguságáról (145), a róm. kath. státus autonomiá-
járól (146), a vallásos tartalmu könyvek szabad nyomta-
tásáról (147), az egyházfegyelem helyreállításáról (148),
az ifjuság külföldi tanulása szabadságáról (149), a róm.
katholikusoktól elvett s az országos közalapítványokba
olvasztott fundusok visszaadásáról (150), a templomok,
paplakok s a többi egyházi birtokok tulajdonjogára nézve
a statusquo fentartásáról (151), az unitáriusoknak reboni-
ficatiójáról azaz Kolozsvárt, az 1715. évi foglalásokkal
szenvedett kárai megtérítéséről (152), a vegyesházasság-
ból született gyermekek vallásáról (153), a betegek, fog-
lyok, halálra itélteknek hitsorsos lelkészeik által való
lelki gondozásáról (154), a házassági dispensatióról a 3. s
4. foku vérrokonság esetében (155), a székely határőr-
vidéken a határőröktől követelni szokott, fiaik tanulását
megakadályozó, reversálisok eltörléséről (156), a görög-
keleti vallás egyenjogusításáról (157), a még függőben
levő vallási sérelmeknek egy, a négy religióból választott
 151

bizottsághoz való utalásáról. Az egyházi törvényszékek-

nek fentartásáról, illetőleg a házassági biráskodás jogá-
nak visszaállításáról külön czikkelyben történik emléke-
zés az ország mindennemű törvényszékeivel együtt.*
Az országgyűlésből megalkotott és szentesítés végett az
uralkodóhoz felküldött törvényczikkek nagyon mostoha
elbánásban részesültek. II. Leopold meghalt, még mielőtt
azokat szentesíthette volna. Utódja, I. Ferencz alatt pedig
a teljes erővel kitört franczia forradalom eszméitől való
félelem által felkeltett reactió egyszerre belekap a hazai
közügyek intézésébe és ennek lehet tulajdonítani, hogy
az erdélyi országgyűlés törvényczikkelyeinek több mint
fele nem nyerte meg az uralkodó jóváhagyó szentesíté-
sét. Azonban a vallásügyi törvények mégis a szerencsé-
sebbek közé tartoztak és némi változtatásokkal szente-
sítettek.
Az 1791 : 53 60. czikkek foglalkoznak a vallás kérdé-
sevei és azokat oly szabad szellem hatja át, hogy ha nem
ismernék a törvényeken kivül álló eseményeket, azokat
szinte példányszerüeknek mondhatnók. Az 53. czikk szól
az Erdélyben bevett négy vallás jogainak, szabadságai-
nak és szabad gyakorlásának az egyenlőségéről; az 54-ik
az alapítványoknak az alapítók szándéka szerint való
kezeléséről; az 55-ik a Lipót-féle hitlevél kelte előtt
elvett templomoknak, tornyoknak, harangoknak, valamint
a belső parochiális telkeknek a jelenlegi állapotban való
meghagyásáról és a némely vallásfelekezetnek megigért
és odaitélt kárpótlások megadásáról; az 56-ik czikkely a
vallásos könyvek szabad nyomtatásáról, az illető feleke-
zet egyházi főhatóságaira ruháztatván az ily könyvek

*
Országgyülési jegyzőkönyv. 645, 671, 90, 94. l.
152

megvizsgálásának joga; az 57-ik a vegyes házasságból

született gyermekek vallásáról, kereszteléséről, megálla-
píttatván, hogy a gyermekek nemök szerint követik szü-
leiknek vallását, s hogy az ezzel ellenkező szerződésnek
semmi ereje nem lehet; az 58-dik czikkely szerint a lel-
készek, a szentségeknek a saját vallásukhoz tartozó bete-
gek részére való kiszolgáltatás végett, bármely helyre vagy
egyházba szabadon elmehetnek és a halottakat szabadon
eltemethetik; az 59-ik a 3-ik és 4-ik fokon levő protes-
táns házasulok részére a dispensatiót egyszer s minden-
korra megadja; a 60-ik a görög szertartású nem egyesül-
tek vallásának szabad gyakorlatáról szól. Ide kell még
sorolnunk a 32-dik czikkelyt is, mely az erdélyi régi ösz-
szes törvényszékeket: a polgáriakat, egyháziakat és bün-
tető bíróságokat, úgy a felsőbbeket, mint az alsóbbakat,
régi törvények és illetőleg a hitlevél szerint való szerve-
zetükbe és hatáskörükbe állítja vissza.
A már szentesített törvényeken kivül, melyek tényleges
jogokat adtak, illetőleg állítottak helyre, még bizonyos
igéretek is foglaltatnak az 1791. évi törvényekben. Ilyen
igéretek p. o. a már említett 55-ik törvényczikk. Ezen
kivül a 65. t.-czikkel a rendek kebeléből 7 bizottság kül-
detett ki, melyek közül a 6-iknak, az egyházi bizottságnak,
igen nevezetes munkaprogrammja szerint: «ebben elő-
veendők: a bevett vallások között a templomok, iskolák,
könyvnyomdák, kórházak, parochiális telkek és más egy-
házi javak elvétele, valamint a Lipót-féle hitlevél kelte
óta elfoglalt negyedek és dézmák s más alapítványok
tárgyában fenforgó követelések; bármely vallás lelkészei-
nek megfelelő ellátása (congrua) végre a tudatlan oláh nép
műveltségének előmozdítását illető javaslat».
Ha az 1791. évi törvényeket így elolvassuk, úgy tünik
 153

fel a dolog, mintha végre valahára egyházunk százados

elnyomatásának, szenvedéseinek vége szakadna és egy
szebb jövő hajnala derülne fel reá. De csalóka a kedvező
kép, mert mögötte az élet egészen más, sokkal komorabb
jelenségeket mutat. A törvény, az igéretek meg vannak,
de nincs a ki azokat végrehajtsa. A kormánynak lenne
a kötelessége, de a kormány teljes mértékben elfogult.
A régi visszaélés is fenmaradt: a protestánsok a végre-
hajtó hatalom főbb hivatalaiban helyet nem kapnak, a
róm. katholikusok pedig, kik többnyire nem érdemeiknek,
hanem egyszerüen vallásuknak köszönhetik magas állá-
sukat, ezen állás kiérdemlése, megtarthatása szempont-
jából felekezeti politikát űznek. Erdély vallásügyeiben
nem a törvény a döntő, hanem gróf Battyány, Ignácz a
róm. kath. püspök, által kifejtett s a pápás kánonokra
támaszkodó vélemény. Hamarosan kitünt ez a következ-
mények folyamán, midőn a kormány újból a régi feleke-
zeti politikának lesz a kész eszköze. Bécsből elnézték,
támogatták, a püspök és a kir. főkormányszék róm. kath.
felekezeti propagandáját, mivel ott a revolutiótól féltek
és igen szívesen fogadták a róm. kath. klérus ama nagy-
hangu, üres, de veszedelmes állítását, hogy a revolutió
anyja a reformátió. Igy aztán megérthetjük azt is, hogy
az 1791. évi törvényhozásnak nem volt olyan vallásügyi
czikkelye, melyet idővel ki ne forgatott volna érvényéből
a pápás szinezetű kormány.
Említettük, hogy az 1791. évi tárgyalásoknál az áttérés
s a vegyes házasságok ügye egyelőre függőben hagyatott
s a törvényterv készítése egy regnicoláris deputatióra biz-
tott. Sajátságos jelenség. Az 53. t.-czikk ki mondja a
négy vallás jogainak, szabadságának és szabad gyakorla-
tának az egyenlőségét és mégis vitatkozni kell a felett,
154

hogy vajjon róm. kath. egyén áttérhet-e valamely prot.

egyházba és külön kell határozni abban a kérdésben,
hogy vegyes házasságok kötésére a prot. pap, — vegyes
házasságok elbírálására a prot. szentszék illetékes, jogo-
sult-e? És mégis ez volt az eset. Az 1791. évi határozat-
nak az a záradéka, hogy a tisztek s a gubernium e kér-
désekben a törvények szoros értelméhez tartsák magukat,
alkalmas kibuvó volt a kormány számára. A gubernium
1792-ben egy rendeletet bocsát ki, mely szerint a vallás
változtatásnál a törvények megtartassanak. Az erdélyi
törvény az áttérést teljesen szabadnak nyilvánította és
annak alakszerűségeit meg nem szabta. Azonban róm.
kath. részről az áttérni akarókat ezen szándékukban min-
denképen korlátolták és így merült fel a kérdés, hogy
mit is rendel a törvény. A gubernium magyarázatért a
királyhoz fordult és onnan az a rendelet érkezett le,
hogy az áttérés ugyan mindenkinek szabad, de mert az
áttérési eljárás alakszerüségei nincsenek szabályozva, ő
elrendeli, hogy a róm. kath. vallásból kilépni szándéko-
zók, II. József rendeletének megfelelően, hat heti vallás-
oktatásnak vettessenek alá. A gubernium sietett a felség
ezen döntését kihirdetni, valamint azt a másikat is, hogy
ideiglenesen is, mig t. i. ez ügyben törvény hozatnék, a
vegyes házasságokban egyedül a róm. kath. egyház hiva-
talosai és hatóságai az eljárásra jogosultak.*
A róm. kath. egyházi álláspont tehát diadalmaskodott
az udvarnál s a főkormányszéknél. De az ország nem
nyugodott ebbe bele. Az 1792. évben tartott országgyű-
lés, hivatkozva az 1791 : 53. t.-czikkre, mely szerint a
vallásegyenlőség elvével s a törvényekkel ellenkező ren-

*
Gub. rend. 1792 ápril 7. 2797. sz. a. 1792 aug. 29. 7504. sz. a.
 155

deletek érvénytelenek; hivatkozva arra is, hogy a szóban

forgó kérdések szabályozására nézve a regnicolaris depu-
tatió bizatott meg törvényterv készítésével: a királyi ren-
delet ellen feliratot intézett. A róm. katholikusok kije-
lentvén, hogy ők meg vannak elégedve a felség rendel-
kezésével, egy feliratban annak fentartását kérik. A fel-
iratoknak az lett az eredménye, hogy a felség nem vál-
toztatta meg rendeletét s a gubernium ismételten felhívta
a prot. egyházi hatóságok figyelmét a királyi rendeletre.*
A róm. kath. egyházat ez az eredmény egészen elbiza-
kodottá tette. Ha az egyenlőségen itt már rést ütött, miért
ne tehetné másutt is és miért ne húzna a kedvezmény-
ből előnyöket. A vegyes házasságoknál elővette a már
ismert régi módszert: megtagadta a házasulandók össze-
esketését, ha csak a prot. fél át nem tért, vagy igéretet
nem tett az áttérés, vagy a születendő gyermekek róm.
kath. vallásban neveltetése iránt. Az 1791. évi 57.
t.-czikknek a gyermekek vallását megszabó s a reversalist
eltörlő rendelkezésével gróf Battyány és klérusa mit sem
törődött. Sok-sok olyan szerencsétlen volt, ki szive válasz-
tottjával egybe nem kelhetett a pápista papok törvény-
tiprása miatt és akadt olyan is, ki panaszszal főconsis-
toriumunkhoz fordult.
Közel három éven keresztül tartott ez az állapot, míg-
nem a főconsistorium ez ügyben egy lépést tett. Hiszen
az egész ügy függőben volt még mindig. A regnicolaris
deputatió összeült ugyan, dolgozott is, de nem volt mun-
kásságának foganatja. A gubernium 1793-ban utasította
főconsistoriumunkat, hogy mindenféle egyházi és iskolai
sérelmeinket szedje össze s küldje fel az egyházi bizott-

*
Az 1792. évi orsz. gyülés jegyzőkönyve 522—5. l.
156

mánynyal való közlés végett. A főconsistorium felhivá-

sára az egyes egyházmegyék és iskolák eleget is tettek az
utasításnak, a főconsistoriumhoz küldetvén fel az okmá-
nyokkal igazolt sérelmeket, az pedig a guberniumhoz
továbbította. — Az egyházügyi bizottmány munkálatait
1793-ban a gubernium megküldötte főconsistoriumunk-
nak is, de ez még csak a függőben hagyott két vallás-
ügyi kérdésre vonatkozott s azt a javaslatot tette, hogy
vegyes házasságok kötésére a férfi papja, vegyes házas-
ságbeli válópereknél az alperes törvényszéke az illetékes.
A sérelmek orvoslására, dézmák, alapok, templomok,
épületek, földek visszaitélésére s kártalanítására még
mindig nem került a sor.*
Anyaszentegyházunk főconsistoriuma a törvényhez tart-
ván magát, a felség döntését nem ismerte el jogosnak,
de mert az ügy megoldása előkészület alatt állott, egy-
előre várakozó álláspontot foglalt el. A mint azonban a
regnicolaris deputatió törvénytervezete elkészült, más
oldalról pedig a róm. kath. klérus erőszakossága növeke-
dett, a törvények megsértése miatt orvoslatért a guber-
niumhoz folyamodott. A reversalis szedésben, a vegyes
házasságok akadályozásában a gubernium is törvénysér-
tést látott s gróf Battyányit utasította, hogy a törvénye-
ket papságával tartassa meg és ezen intézkedéséről főcon-
sistoriumunkat is értesíté. A róm. kath. püspöknek rendre-
utasítása alkalmából Keresztes Máté ref. püspök, a főcon-
sistorium tudtával és beleegyezésével, 1795 máj. 20-án
egy körlevelet bocsátott ki papságához, melyben az 1791.
évi 53. és 57. t.-czikket a törvény szelleme s a törvény-
hozók czélzatai értelmében megmagyarázta s a megfelelő

*
Egyh. ker. ltr. 1793—17, 272, 113, 309.
 157

eljárásra utasította a papságot t. i., hogy a vegyes házas-

ságból született gyermek közül a vallásunkhoz tartozó
házasfél nemén levőt kereszteljék meg minden esetre, a
vegyes házasságoknál pedig, ha a férfi református, eskes-
senek. Az utóbbi esetben, úgy tekintetik a dolog, hogy a
pap esketése csak az ő egyháza tagjára tartozik, tehát ha
a másik fél is igénybe akarja venni a maga egyháza
áldását, hát jó: szabadsága van reá.'
Keresztes Máté körlevele teljesen megfelelt az egyház-
ügyi bizottmány tervezetének, de nem tetszett a róm.
kath. püspöknek. Ő nem ismert más jogot a kánoni jogon
kivül és annak az érdekében lépett sorompóba. Támasza
a felség 1792. évi rendelete volt. A mint tehát a háborús
időkben egy kis szünet következett be a campoformiói
békével, ő is előállott egyhaza sérelmével. Panaszának az
lett a következménye, hogy a gubernium utasította fő-
consistoriumunkat a Keresztes Máté által roszul kihir-
detett 1791 : 53., 57. t.-czikkek újból való hirdetésére.
A nehéz feladatot Keresztes Máté utódjának, Abats János-
nak, kellett végrehajtani, a mit egy 1798. aug. 20-iki kör-
levelében csakugyan meg is tett. E körlevél hiven mu-
tatja egyházunknak helyzetét, midőn a maga törvényadta
igazai mellett rendületlenül kitart ugyan, de egyszersmind
a kormány részéről fenyegető erőszak ellen lehetőleg
igyekszik magát megvédelmezni.2
Az Abats körlevele abból indul ki, hogy Keresztes Máté
hiányosan s összevontan hirdette ki a törvények szöve-
gét, azért ő kötelességének tartja, hogy azt szósze-
rint tegye közhírré. Az 53. t.-czikk után azonban ezt a

1
Egyh. ker. ltr. 1795—55. A háromszéki Comm. prot. 121—3. l.
2
U. o. 1797—133; 1798- 22. 80. Bodoni II. sz. protoc.
158

magyarázatot adja, hogy annálfogva, «szabadságában va-

gyon, valamint a más három rendbeli bevett vallásoknak
úgy a mi szent vallásunknak is az: hogy azokat, a kik a
a szentegyháznak kebelében kivánkoznak, befogadhassa
és nincs egy írt polgári törvényünk sem olyan, a mely
a bevételt megtiltaná, sőt ellenben minden törvényeink
annak szabadságát megerősítik». Ezen erős és önérzetes
kijelentés után azonban arra oktatja papjait, hogy a vi-
lági törvény mellett tekintsenek a Krisztus törvényeire
is, mely a szeretet. Ne vegyenek be az egyházukba olyan
áttérőt, kit nem benső meggyőződés hoz, a ki czégéres
bünökben leledzik, a kik hivatal s pártfogásért akarnak
áttérni, a kik pénzszerzésre használják a vallás változ-
tatást, végre ne merészeljenek térítés czéljából a más
vallásu rabokhoz, foglyokhoz, betegekhez menni. Az el-
keresztelést tilalmazza s utasítja az espereseket, hogy
akár a református pap más vallásu gyermeket, vagy más
vallásu pap református gyermeket keresztelne el, jelentse
fel hozzá az esetet körülményesen. A vegyes házasságok
megkötésénél pedig, míg a felség a három protestáns
vallás főconsistoriumainak folyamadvánnyára választ nem
ad, tartsák magukat a régi szokáshoz, hogy t. i. mindig
a menyasszony papja esket.
A körlevélben kifejezett várakozás még jó egy nehány
éven át hiába tartott. Az 1794—5. évi országgyűlésen a
vallás ügye szóba sem kerülhetett és azután országgyűlés
1809-ig nem is volt. Az uralkodónak a franczia forrada-
lommal járó háboruja nem is engedte, hogy a belügyi
reformokkal foglalkozzanak, bár ha engedte volna is, ke-
vés a remény, hogy a megoldás anyaszentegybázunkra ked-
vező lett volna. Ezen intézkedések rendszerint akkor tör-
téntek, a mikor a háborúban némi szünet állott be. Igy
 159

történt ez esetben is. A felség 1802., 1803., 1805-ben az

áttérések, a vegyes házasságok kötése és a felettök való
biráskodás tekintetében ujból rendeleteket adott ki és
ismét a római katholikus álláspontnak megfelelően in-
tézkedett.1
Ily körülmények között egyházunk kénytelen volt várni,
míg országgyűlés tartatik és a kérdés törvényhozásilag
szabályoztatik. A lelkészek teljesen az Abats püspök kör-
levele szerint jártak és e miatt nem egyszer voltak a ró-
mai katholikus püspök és a gubernium zaklatásának ki-
téve. De inkább türték ezt, mint sem jogainkból enged-
tek volna. A várva várt országgyülés 1809-ben összehi-
vatott, de ez a háborús előkészületekkel foglalkozott. Majd
a következő 1810. évi országgyűlésen végre előkerültek
a függő vallásügyi kérdések is. Az országgyülésen a há-
zassági biráskodásnak a polgári biróságokra való átruhá-
zásának gondolata is előfordult, de végre a többség abban
állapodott meg, hogy a vegyes házasságok mindkét fél
papja előtt köttessenek, a vegyes házassági válóperekben
világi törvényszékek itéljenek, az áttéréseknél pedig a
hat heti oktatás minden vallásu áttérőkre kiterjesztetik.
A protestánsok ily megoldásba belenyugodtak volna, de
a római katholikus püspök felebbezést jelentett be. Az
országgyűlés azonban ezen javaslatokat, mint 92., 93.,
94. t.-czikket elfogadván, szentesítés alá felterjesztette.2
Az 1810—11. évi országgyülés czikkelyeivel az áttérések
s a vegyes házasságok kérdésének még nem szakadt vége;
az ügy még mindig eldöntetlenül maradt egészen 1848-ig.

1
Gub. rend. 1802—2385 sz.; 1803—6507. sz.; 1805—1706. sz.;
2
Orsz. gyül. jegyzőkönyv. 778—85, 817—18, 988. l. V. ö.
1848: IX. t.-cz. (erdélyi)
160

De a későbbi fejlődésről alább fogunk szólani. Azonban

már az eddigiekből is világos, hogy az 1791. évi törvé-
nyeket a római katholikus klérus és a kormány semmibe
sem vették és a Mária Terézia korabeli üldözéseket sze-
rették volna feleleveníteni.
Az 1791. 55. t.-cz. igérete a kártalanításról, a protes-
táns papok congruája stb., mind csak irott malaszt ma-
radt. A kormánynak magának a sok háboru miatt ren-
geteg pénzre volt szüksége és még ő kért, a helyett, hogy
adott volna. Papjainkat, tanítóinkat, kik eddig nemesi
jogon adómentességet élveztek, hadi adó alá vetették. Sőt
1799-ben még arra is fölszólította a gubernium egyhá-
zunkat, hogy a gyülekezetek arany és ezüst szentedényeit
szolgáltassák be a pénzverő házba.*
Ügyes-bajos dolgainkon tehát a kormány mit sem segí-
tett. De annál inkább igyekezett az egyházat elnyomni.
Igy p. o. hogy az egyházat jobban ellenőrizhesse, a fő-
consistoriumi protocollumok felküldését, mit II. József
hozott volt szokásba, továbbra is bekivánta. 1792-ben az
országrendek kérték a felséget, hogy ezen követeléstől
álljon el; de az uralkodó egy, 1792. évi 2893. számu, le-
iratában a négy bevett vallás consistoriumai protocollu-
mainak havonkénti felterjesztését ujból elrendelte. Bár
így a vallásegyenlőség nem csorbult, de igenis az auto-
nomia, mi miatt 1795-ben s 1811-ben az országrendek
ismételve kérték e kivánalom felfüggesztését. De hiába.
A kormány mindenütt titkos társaságokat szimatolt,
összeesküvésektől félt és így a protocollumok dolgában
sem engedhetett. A kormányhivatalnokokból álló főcon-

*
Egyh. ker. levéltár. 1794—126, 150, 151; 1809—132, 133;
1814—334.
 161

sistoriumnak e miatt elég kényes volt a helyzete, midőn

jegyzőkönyvébe az országos törvények végrehajtására vo-
natkozó s a felség rendeletével ellenkező határozatokat
fel nem vehetett, viszont saját ügyünk szempontjából a
királyi döntés érvényét el nem ismerhette. Innen szár-
mazik az is, hogy az oly fontos áttérési s vegyes házas-
sági kérdésekben nem a mindenható főconsistorium, ha-
nem a püspök, előbb Keresztes, majd Abats intézkedik.
A kormány ellenséges indulatát láthatjuk a kórházak
kérdésében is. Még Mária Terézia a kolozsvári ispotályt
a reformátusok és unitáriusok kezéből kivette s a római
kath. püspök felügyelete alá rendelve, róm. kath. intéz-
ménynyé tette. Az Erzsébet aggbáz ma is az. Hasonlóké-
pen támadást intézett a dési, a marosvásárhelyi reformá-
tus ispotályok ellen, a melyeket azonban még meg lehe-
tett menteni. II. József azonban az ily philantrop intéz-
ményeket secularisálta, közösökké tette. József halála
után a római katholikusok a magukét vissza kapták el-
lenben a protestánsok nem. A marosvásárhelyiek ismé-
telt folyamodás után is kedvezőtlen válaszszal utasíttat-
tak el.*
A protestáns tanuló ifjak külföldi tanulmányútja is
olyan természetü volt, mely a kormány ellenszenvét na-
gyon is kihivta. A háborut hozván fel okul, mindenké-
pen igyekezett a külföldre menetelt megakadályozni. Igy
1795-ben eltiltja a francziák által elfoglalt akadémiákra
való kimenetelt s az akkor ott tartózkodók neveiről rész-
letes jelentést kiván. 1798-ban utasítja a főconsistóriu-
mot, hogy a külföldre menő ifjaktól visszatérésök iránt
reversálist szedjen. 1800-ban közli azon feltételeket, a

*
Egyh. ker. ltr. 1791—44, 78; 1794—242, 243.
162

melyek betartása mellett a külföld látogatható. Egyik

legfontosabb feltétel az volt, hogy csak az általa enge-
délyezett helyre mehessenek. Igy. p. o. 1800-ban meg-
engedi, hogy Jenába menjenek ifjaink. 1801-ben Mar-
burgot nyitotta meg stb. Minden ujabb háború után ujabb
tilalom és a béke megkötésével ujabb feltételek hirdet-
tettek ki.*
A háborus világ hozta magával, hogy a székely határ-
őrvidéki katonaság miatt egyházunknak, kollégiumaink-
nak rengetek sok baja volt a hadtestparancsnoksággal.
A kollégiumokban tanuló háromszéki székely ifjakról
szakadatlan jelentéseket sürget a gubernium s a hadtest-
parancsnokság pedig őket a csapatokhoz szeretné beren-
delni. A tanulók kimentése, a róluk való jelentéstétel
tekintetében kelt iratváltásoknak se szeri se száma.
Mártonfi József római katholikus püspök ösztökélésére
az 1802—5. évi rendeletek miatt évenkint 20—25 pa-
punk áll kereset alatt. Míg a római katholikus plébánu-
soknak törvénysértéseinél megelégszik a gubernium azok
mentegetőzéseivel: a mi papjainkat büntetni parancsolja
és nem egy esetben rendeli el a dislocatiót, vagy a hiva-
taltól megfosztást. Szegény nyugalmazott Benkő Józsefünk,
ki magát sorsának megadni nem tudta, szakadatlanul
fiskális kereset alatt áll. A kormányszék 1810-ben meg-
tiltja, hogy a református iskolába római katholikus ifjak
és viszont, felvétessenek. A tudomására jutott esetek-
nél a római katholikus ifjút egyenesen kiparancsolja
kollégiumunkból. Sőt annyira megy iskoláink dolgában,
hogy a kollégiumi nyilvános évzáró vizsgálatoknál «a ha-

*
Egyh. ker. ltr. 1795—100, 216; 1798—46; 1800—57, 150;
1801—140; 1810—174, 205; 1811—9.
 163

szontalan thesisek disputatióra való kitétetését» is eltiltja.

A mi alatt a római katholikus dogmák vitatásának tilal-
mát kell értenünk.1
Egyik legsérelmesebb intézkedés 1813-ban következett
be, midőn az 1791: 32., 34. t.-czikkben visszaadott há-
zassági biráskodás aláásása végett megrendeltetett, hogy
egyházi törvényszékeinknél házasságvédő alkalmaztas-
sák, a kinek kötelelessége minden elválasztó itéletet a
felséghez fellebbezni. Igy házassági biráskodásunk a gu-
berniumnak, illetőleg ebben a római katholikus püspök-
nek és a római katholikus hivatalnokoknak szolgáltatott
ki. Zsinatunk és főconsistoriumunk hiába panaszolt e sére-
lem miatt, mert meghallgattatásra nem talált.2
A kormány részéről tapasztalható minden reactio da-
czára is egyházunk élete a legszebb reményekre jogosító
felvirágozásnak indult. Az 1790-es évek hatalmas nemzet-
ébresztő szelleme átjárta az egyház minden izét és mert
ez az egyház a nemzettel mindig együtt érzett, együtt
gondolkozott, a mint arra visszahatott, most tőle viszont
hatásokat fogadott el. Az az élénk szellem, mely a poli-
tikai hatóságokat ez időtől fogva áthatja, ott müködik
egyházunk szervezetében is.
Az alkotmányosságnak az állami és törvényhatósági
életben előnyomulása magával hozta az egyházi kormány-
zat változását is. Már 1792-ben hangok emelkedtek és
egy, egyházunk jeles világi, papi s professzori tagjai-
ból álló marosvásárhelyi gyűlés kifejezést is adott azon
nézetének, hogy a főconsistoriumot ujra kell szervezni.
Nem maradhat egyházunk kormányzata néhány hitsor-

1
Egyh. ker. ltr. 1800—18; 1810—217, 290, 328.
2
Gub. rend. 1813—1204. Sz. Egyh. ker. ltr. 1813—219.
164

sos kormányhivatalnok kezén. És ezt maga a főconsis-

torium is belátta. A mi ez előtt nem igen fordult elő, a
XVIII. század utolsó tizedétől kezdve már az egyháziakat,
a tekintélyesebb s közelebb lakó espereseket, mindig meg-
hivja ülésére. Érdeklődés kezd ébredni az egyházi ügyek
iránt mindenfelé. 1809-ben a főconsistorium újjá szer-
vezésének előkészítésére, az organisatió kidolgozására,
egy bizottmány is neveztetik ki.1
Az 1790—1. években a politikai téren felmerül az unio:
Erdély és Magyarország egyesülésének kérdése. Az eszme
az egyházi életbe is áthat és ennek következménye az lesz,
hogy az erdélyi s a magyarországi hitsorsosok között az
érintkezések mind gyakoribbakká válanak. A nagy Vay
Józsefnek lánglelke a Királyhágón tul, gróf Teleki Sámuel
buzgósága innen felől, megtalálják egymást. A Vay József
által tervezett pesti főiskola eszméje dugába dőlvén, a
meglevő iskolák színvonalának emelését tűzi ki czéljául.
A terv, mely egy nagyszabásu országos gyűjtésre irányult,
Erdélyt is bevonja a maga körébe. Szükölködő két kollé-
giumunk, a székelyudvarhelyi és a marosvásárhelyi, ezen
a réven évtizedeken keresztül igen tisztességes segély-
forrásra tesznek szert. Az érintkezés hozta magával, hogy
egyházunk követei megjelentek a testvér négy kerület
közös konventi gyülésein is és így az összetartozás ér-
zete s a későbbi egyesülés utja lassanként előkészítte-
tett. A szilágyi egyházmegyének erdélyi anyaszentegy-
házunkhoz csatolása alkalmával úgyszólván közös kon-
vent tartatott már, akárcsak 50 évvel később 1873-ban.2

1
Egyh. ker. ltr. 1794—202; 1809—156.
2
Ugyanott 1801—86, 218; 1804—204; 1806—25: 1821-50,
200, 237.
 165

A tanügy körében erre az időre esik a népoktatásnak

gyökeres átalakítása a régi falusi latin iskoláknak való-
ban nemzeti népiskolákká változtatása. A népiskolai tan-
terv, tankönyvek, a tanítóképzés kérdésében a legelső
rendszeresebb újítások nyomai, erre az időre vezethetők
vissza. A 90-es években: 1796-ban jelenik meg az első
nagyobb szabású és minden kollégiumra kiterjedő sza-
bály és törvénygyűjtemény. A gymnásiális oktatás az
élethez közelebb hozatik, a felsőbb oktatás köre bővül és
szinvonalban emelkedik. A legkitünőbb tanárok kerül-
nek a tanintézetek élére és bátran elmondhatjuk, hogy
annyi jeles egyént, kitünő professort, egy kor sem tud
felmutatni kollégiumaink életében, mint az 1790-től kez-
dődő félszázad. Enyeden Kovács József, Bodola János,
Herepei Ádám Sámuel; Kolozsvárt Bodoki József, Méhes
György, majd Méhes Sámuel, Szilágyi Ferencz, Herepei
János; Marosvásárhelyt Antal János, Köteles Sámuel,
Bolyai Farkas ennek a félszázadnak az első felében már
ott díszlenek a tanári kathedrákon.
A szorosabb értelemben vett egyházi élet terén is ör-
vendetes az a fellendülés, mely erre a korra esik. A nagy
szónokok kora ez az idő, mikor a Herepeiek, Hegedüsök,
Tompák, Bodolák, Méhes Sámuel, s mások országos hirű
szónoklataikkal rázták fel a szunnyadozó egyháziasságot.
Abats János ebben a korban lépteti életbe a confirmá-
tiót, melyet papjaink sokkal nagyobb buzgalommal ka-
roltak fel, mint a hogy később folytatták. A papság ekkor
kezdi megalkotni egyházmegyénként a papi gyámegyle-
teket, a melyek a szorosabb administrationalis ügyeken
kivül a közös érdekek istápolása végett való összegyüle-
kezésekre, a társas szellem építésére, eszmecserére és
önképzésre is alkalmat szolgáltattak. A gyülekezetekben
166

a szabatosabb gazdálkodás egyik oldalon, — az öntudato-

sabb vallás-erkölcsi élet. a kaloda nélküli buzgó templom-
járás másfelől — ekkor veszi kezdetét.
Az egyházi élet terén tapasztalható örvendetes fellen-
dülésnek legszebb jelenségei közé tartozik a külföldre,
idegenbe szakadt hitsorsos véreink lelki gondozásának a
felvétele, az ú. n. missió-ügy. Az andrásfalvi és romániai
missió terén az erdélyi református egyház buzgólkodott
a legnagyobb odaadással és erejétől kitelhető áldozatok
hozásában soha sem restelkedett.
Az andrásfalvi missió megteremtése minden egyház-
hatósági beavatkozás nélkül, tisztán a magukra hagyott
hívek buzgóságából történt ugyan Mária Terézia korá-
ban, azonban rendezett alapot I. Ferencz uralkodása ele-
jén az erdélyi református főconsistorium rakott az alá.
A főconsistorium által, az illetékes ausztriai kormányzó
és egyházi hatóságok beleegyezése mellett kiküldött
Miskolczy István, majd Biró Mózes több mint fél száz
esztendőn keresztül pásztorkodtak az idegenbe szakadt
nyáj mellett s működésök nyomán áldás fakadt. A refor-
mátus templom és iskola, a református lelkész és tanító
máig megtartotta a magyarságnak itteni véreinket s ha
a legujabb időkben némi kellemetlenségek támadtak is
ezen missió terén, jogunk van feltenni, hogy annak nem
lesznek a jövőben olyan eredményei, a melyek az eddigi
szép vetést veszedelemmel fenyegetnék.
A romániai missió, a Komániába folyton tartó kiván-
dorlásnál s az ottan élő reformátusság nagy számánál
fogva, sokkal nagyobb jelentőségü, úgy az erdélyi refor-
mátusságra, mint a magyarságra nézve, az andrásfalvi
missiónál. Egy, a honfitársai és hitsorsosai vallás-
erkölcsi életét szivén viselő, fáradságot, akadályt nem
 167

ismerő erdélyi evangelikus református lelkész, Sükei

Imre, önfeláldozó buzgalma vetette meg ennek a missió-
nak alapjait, midőn 1815-ben Romániába ment s előbb
a híveket összegyüjtötte, majd hogy ezek lelki gondozá-
sát annál nagyobb sikerrel végezhesse, bejárta csaknem
az egész protestáns Európát, a templom és iskola létesí-
téséhez szükséges anyagi eszközök összehordása végett.
Sükeinek 32 évi működése, bár nem volt is ment a
kellemetlenségektől és zavaroktól, annyira megerősítette
a romániai missiót, hogy a későbbi időkben a missió
területén lakó evangelikus református vallásu magyarok
között egyházmegyét is lehetett szervezni. Ugy az erdélyi
református egyház, mint a magyarországi református
egyházkerületek és egyes magánosok állandóan gyámolí-
tották a missiót, mely jelenben közvetlenül az erdélyi
evangelikus református egyházkerület, közvetve pedig az
egyetemes egyház felügyelete alatt áll. És bizonyára, ha
egyfelől a romániai magyarság kebelében oly gyakori
belső villongás, valamint a lelkészek részéről egyszer-
másszor támasztott visszavonás, a fejlődés utját több izben
meg nem akadályozta volna, manapság már, daczára a
romániai kormány ellenséges magatartásának, nem lenne
okunk aggódni e missió jövője felől.*
Az anyagiakban való haladás igazolásavégett legyen elég
reámutatnunk a tűzvész által szinte a földre sújtott kolozs-
vári egyház s kollégium nagyszabású építkezéseire, midőn
a farkas-utczai templom javíttatott, az új kollégium, tanári
és papi lakok emeltettek s reá nemsokára megépíttetett a
magyar-utczai külső templom. A marosvásárhelyi kollé-

*
Egyh. ker. ltr. 1815—162, 163, 321; 1818—353; 1819—
190; 1820—68, 93; 1823—174.
168

gium, a zilahi és szászvárosi iskolák építkezései szintén ez

időbe esnek. És mennyi templom, paplak, iskola épült
1790-től fogva egy negyedszázad alatt, mikor az engede-
lem kérés és a commissiók szüksége megszünt. Mindezen
építkezéseknek nagy része a közadakozásokból jött létre.
És ez az adakozásra kész szellem a legmegbízhatóbb hő-
mérője a hívek egyháziasságának, vallásos buzgalmának.
Az egyházi élet szép fejlődésében a kormánynak akadé-
koskodásai nem igen okoztak fennakadást, habár hátrál-
tatták is azt. Sokkal fontosabb esemény volt a különböző
boszantó rendelkezéseknél az 1811. évi államtönk s a
vele együtt járó devalvatió, mely gyülekezeteinknek, kollé-
giumainknak és közalapítványainknak tőkéjét egy ötödére
szállította alá. Országos volt e csapás, de kétszeres súly-
lyal nehezedett egyházunkra, mely vagyonának legna-
gyobb részét a hívek filléreiből gyűlt adományok alapján
szerezte. De azért az anyagi károsodás a lelkiekre, a szel-
lemiekre nem hatott vissza. Mikor a kolozsvári, maros-
vásárhelyi s székelyudvarhelyi kollégiumaink azon a
ponton állottak, hogy nem tudnak megélni s be kell
őket a szegénység miatt szüntetni: főhatóságaink a hívekre
appelláltak és az egyes egyházmegyék nemes versenyre
keltek egymással: melyik tud többet beszolgáltatni egy-
házunk veteményes kertjeinek a fentartására. És az
egyházmegyei papság nemcsak gyűjtött, de az adakozás-
ban jól példával járt elő s megteremtette azt az áldozat-
kész szellemet, mely az absolutismus sötét éveiben is
lehetővé tette, hogy iskoláink az osztrák kormány erő-
szakosságainak áldozataivá ne legyenek.
A franczia forradalommal együtt járó háborúk alatt
egyházunk teljesen beletörődött abba, hogy a vallás
szabad gyakorlat és vallásegyenlőségnek még függőben
 169

levő kérdései a békesség helyreálltával majd végleg ren-

deztetnek s a mostani zaklatások meg fognak szünni.
A háboru csakugyan véget ért valahára 1814-ben. Az
európai megzavart egyensúly helyreállítására össze is
ült a bécsi congressus. De a mit Európa népei s így a
mi kisded anyaszentegyházunk hívei is vártak: a szabad-
elvü eszmék s ezek között a vallások egyenjoguságának és
egyenlő szabadságának ügye, csak nem született meg. Sőt
ellenkezőleg: a háboru befejezte után ismét a legsötétebb
reactio ütötte fel a fejét, mely a forradalomtól féltve a
trónusokat, nemcsak a forradalmat, hanem a jogot, a
szabadságot, az alkotmányt is félre dobta s a patriar-
chális absolutismust alapította meg. Ennek az absolutis-
musnak hazánkban a róm. kath. egyház volt a legerősebb,
legmegbízhatóbb támasza és így az által is ez kegyeltetett.
A retrográd eszméknek hatása anyaszentegyházunk
életében is hamar mutatkozni kezdett. Nem belsőleg,
hanem a felekezetközi viszonyokban és a kormány egyház-
politikájában. Kitünt, hogy a függő egyházpolitikai kérdé-
seket a kormány azért halogatta, mert ő is a békére várt,
hogy akkor a maga reactionárius szellemében oldja meg
azokat. A gubernium a róm. kath. püspökök nézeteinek
vált végrehajtójává, mert fent az udvarnál is ezek a
nézetek váltak uralkodókká. Egyházunknak még nagyobb
szerencsétlenségére Mártonffi József után két olyan egyén
következett a gyulafehérvári püspöki széken, kik magyar-
országi emberek lévén, az erdélyi viszonyokba sehogy
sem tudták beleélni magukat és tűzzel, vassal, erővel s
erőszakkal akarták a róm. kath. egyháznak a Király-
hágón túl mindennapi térítő és erőszakoskodó gyakorlatát
életbeléptetni. Rudnay Sándor, de különösen br. Szepessy
Ignácz püspökségének ideje, a vad erőszakosságok kora.
170

Mindjárt 1815-ben megkezdődött a kormány kemé-

nyebb fellépése a reformátusok ellen. A felség 1815-ben
egy rendeletben a házasságkötők korára vonatkozólag,
egy másikban a házasságkötés formájára, a liturgiára
nézve tett intézkedéseket. Azután a házassági perek tár-
gyalására nézve adott ki egy rendeletet. Általában úgy
látszott, mintha az uralkodó az erdélyi protestánsok
házassági biráskodását úgy meg akarná szorítani, hogy
csupán az itélkezésben egyházi személyeknek részvétele
mutassa, hogy itt egyházi bíróság működik. A ref. házas-
sági jog, a kánonok és a Bod P.-féle Jus connubiale egyes
szakaszai felől gyakran kért a gubernium felvilágosítást
és a felség is adott ki utasításokat ezekre nézve. A házas-
sági válópereknek felterjesztése 1813-tól fogva többször,
különösen 1818, 1819-ben sürgettetett.*
Az 1817 évben az erdélyi ref. egyház is illendőnek
látta, hogy a reformátió háromszázados évfordulóját,
nagy ünnepélyességgel ülje meg. A felségtől, mint biro-
dalmában mindenütt, nálunk is megkapták az engedélyt
a protestánsok. Ez kedvező reményeket ébresztett, annyi-
val inkább, mivel a felség ugyanezen évben a tanulóknak
külföldre menetelét is megkönnyítő határozatot hozott,
megengedvén, hogy az útlevelekért ne kelljen külön
Bécsbe fordulniok. Egyházunk hozzá is készült az öröm-
ünnephez. Bodola János püspök megírta az alkalmi
könyörgéseket, melyeket minden templomban el kellett
mondani és megállapították az alkalmi beszéd után elmon-
dandó, illetve felolvasandó intés szövegét. Alkalmi énekek
is készíttettek. Az egész utasítás, imádságokkal, énekek-

*
A m. orsz. ev. ref. egyház Egyetemes Névtára 1887. 471—
3. l. Czelder M. működése Romániában. Kolozsvár 1870.
 171

kel, beszéddel együtt kinyomatva, minden egyes gyüleke-

zethez megküldetett. Az ünnepélyes istentisztelet ideje
1818 jan. 11-re határoztatott. Sőt az örömünnep fényé-
nek emelésére a főconsistorium még emlékérmet is vere-
tett, annak elkészítését kolozsvári bíró, Sárpataki Györgyre
bizván. A költségekre kollektát hirdetett.*
Jól tudjuk, hogy a reformátió háromszázados ünnepé-
nek megülése az egész róm. kath. világban milyen óriási
izgatottságot keltett és a németországi wartburgi esemé-
nyek, majd Kotzebuenak meggyilkoltatása, minő hatással
volt a reactio szellemének a felébresztésére. A mi kis
hazánkba is elhatottak ama nagy események által felvert
izgalmak hullámfodrai. Rudnay Sándor róm. kath. püspök
azzal igyekezett a reformátusok örömét megkeseríteni,
hogy az áttérési s vegyes házassági rendeleteket meg nem
tartó ref. papok ellen egy nagy kiterjedésü hajszát indított.
Mindjárt 1818-ban Marossi Mihály generális nótárius
ellen panaszt emelt, a miért az egy prédikácziójában a
róm. kath. papokat állítólag sértegette. A gubernium
nyomozást rendelt el ebben az ügyben. Majd az udvar-
helyszéki papokat vádolta be, hogy az áttéréseknél a hat
heti tanítás szükségét figyelembe sem veszik, hanem
derűre-borura veszik át a megtérő róm. katholikusokat.
Külön-külön számos papot jelentettek fel, hogy egyik róm.
kath. gyermeket keresztelt, másik vegyes házasokat kötött
össze, a harmadik hat heti tanitás nélkül vette át a meg-
térőket, a negyedik róm. kath. személyeket bocsátott a
ref. úrvacsorához stb. A panaszra a gubernium vizsgá-

*
Egyh. ker. ltr. 1817-210; 1818—279, 280. Glatz Jákób:
A reformátió harmadik százados öröminnepének előadása. 280.
s köv. lap.
172

latot s a vétkesek ellen büntetést rendelt el; de egyszer-

smind Rudnai gondoskodott arról is, hogy a reformátusok,
mint a felség rendeleteinek megszegői, Bécsben is alkal-
mas festékkel lefestessenek. 1819-ben meg is érkezett a
felségnek egy rendelete, melyben a korábbi utasítások
szigorú betartását sürgeti.1
De ezen hajszánál még kellemetlenebb hatásu dolog
volt az, hogy az uralkodó megrettenve a német egyete-
meken honos szabad szellemtől, az 1814 évi engedélyt
megbánta és módot keresett, hogy ifjaink elől a külföldet
elzárja. Már 1819 elején értesítette a bécsi ágens a
főconsistoriumot, hogy az uralkodó Bécsben prot. theol.
intézetet akar felállítani és birodalma prot. theologusait
ennek látogatására fogja szorítani. Még ugyanazon évben
megjött a királyi rendelet is, mely a külföldi egyetemek
látogatását egyszerüen megtiltja. A következő évben a
gubernium értesíti főconsistoriumunkat, hogy Bécsben
prot. theol. intézet létesíttetett és a felség nem engedi,
hogy theologusaink más külföldi intézetet látogassanak.
Meghagyja, hogy az akadémiákon levő ifjak haladékta-
lanul visszahivassanak. Sőt tovább megy és arra utasítja
főconsistoriumunkat, hogy a külföldi akadémiákon levő
stipendiumokról részletes kimutatást állítson össze, nyújt-
son be, mivel a felség azokat a bécsi theologiai intézet-
hez akarja áttétetni.2
A kormány gyámkodó és mindenütt a gondviselés
szerepét játszani szerető törekvésének kifolyása még az
is, hogy az iskolai bizonyítványokba az erkölcsi magavi-

1
Egyh. ker. ltr. 1818—314, 376. köv. rend. 1818—12198. sz. a.
2
U. o. 1819-271, 293, 325; 1820—66, 69, 272, 122, 187, 253,
281, 284—5.
 173

selet érdemfokozatának felvételét is elrendelte, továbbá

egy körrendeletben felhívta az egyház és iskolák figyel-
mét, hogy a titkos társaságok, főleg a carbonárik, méte-
lyétől óvakodjanak.*
A különböző kormányrendeletek súlya különösen azért
neheztelt elviselhetlenül egyházunkra, mivel a főkormány-
szék azoknak végrehajtásában épen olyan buzgalommal
járt el, mintha azok az alkotmányosság talajából fakad-
tak volna. Az erdélyi kormány ebben az időben úgy volt
összeállítva, hogy benne református egyén alig volt talál-
ható. Az erdélyi udvari kanczelláriánál (Fábián Dénes ref.
táblai elnökké kineveztetése után) 1817-től fogva, teljes
tíz éven keresztül, nem volt ref. udvari tanácsos. És
midőn 1827-ben Gyárfás József alkalmaztatott is, ennek
két év mulva történt halála egy róm. katholikusnak úgy
nyitott utat, hogy ismét csak négy év mulva 1833-ban
került b. Naláczi József személyében református egyén
az erdélyi udvari kanczelláriához. A guberniumnál, mely
ugyan nem volt egyéb, mint az erdélyi udvari kanczellária
végrehajtó közege, akadtak reformátusok, de csak a taná-
csosok sorában, hol kettő, hol három; de már a kardiniális
hivatalnokok közé (kormányszéki elnök, alelnök, udvari
és tartományi kanczellár, kincstárnok, táblai elnök) csak
elvétve, egy évtizedben csak egyszer került református
egyén. A kisebbségben levő reformátusok tehát felfogá-
sukat a törvények alkalmazásánál nem is alkalmazhatták.
Hogy a főkormányszéknél minő lehetett a hangulat a
vallásügyi kérdések körül, elegendő, ha tudjuk, hogy az
első kormányszéki tanácsos a róm. kath. püspök volt.
Rudnay Sándorról mondják, hogy mikor vallásos buzgal-

*
Egyh. ker. ltr. 1812 -94; 1816—349.
174

mát mérséklendő, arra figyelmeztették, hogy Erdélyben

ugyan a róm. kath. vallás az uralkodóé, de nem uralkodó,
ő a «cuius regio eius religióra» hivatkozva azt felelte,
hogy mivel a róm. kath. vallás az uralkodóé, éppen azért
uralkodó. b. Szepessy Ignácz pedig annyira uralta a
főkormányszéket, hogy a ref. főconsistorium panaszos
felterjesztése adatait, minden visszautasítás nélkül, «nem
igazak»-nak mondhatta és más alkalommal a főkormány-
széket a ref. főconsistorium szolgájának nyilváníthatta.
A református egyház igen jól tudta, hogy zaklatásának
forrása a róm. kath. kormányszéki tagok domináló hely-
zetében van. Százados sérelem volt ez, melybe csak II.
József kora hozott be egy kis enyhületet és az 1791 évi
országgyűlés. De a mint az akkor kinevezettek elhunytak,
megint a régi állapot tért vissza. Az újabb országgyülé-
sek, így az 1810 11-iki is kérte az uralkodót, hogy hit-
levele értelmében, valláskülömbség nélkül s diploma
szerint alkalmazza hivatalosait; de hiába. A ref. főconsis-
torium is több ízben kérte ugyanezt, de csak hasonló
eredménynyel. Így 1819-ben, midőn a kolozsvári pro-
ductionale forum alkalmával népes főconsistoriumi ülés
tartatott, és a mikor a Rudnay Sándor által felidézett
újabb sérelmek élénk megbeszélés tárgyát képezték, elha-
tározták, hogy a felséghez fordulnak, kérve a református
egyéneknek a sarkalatos hivatalokra való alkalmazását
és a róm. kath. püspök által a hat heti oktatás körül
támasztott viszásságok, zaklatások megszüntetesét. A kér-
vényt az ágens nyújtá be a felséghez 1819-ben és az
1820 jun. 17-én kelt választ a gubernium közlé főconsis-
toriumunkkal. A felelet mutatja, hogy hitsorsosainkat
már számba se vették, sőt egyenesen gúnyt űztek belőlük.
A közhivatalokra alkalmazandó személyeknek a megvá-
 175

lasztásában, úgymond a leirat, az illetőnek nemcsak hitét,

hanem első sorban egyéni képességeit kell nézni s ezért
a kérelemnek nem lehet eleget tenni. A mi magyarul azt
jelenti, hogy a reformátusok között nincsenek olyan
egyének, kik ama hivatalokra képességgel birnának. És
bizonyos mértékig igaz is volt ez, mert ahoz a törvény- s
jogtipró munkához, mit a főkormányszék és udv. kan-
czellária végzett, a protestánsok között nem is lehetett
elegendő alkalmas egyént találni. — A hat heti oktatás-
sal űzött visszaéléseket tartalmazó panaszra pedig az
volt a válasz, hogy a concrét eseteket igazolásaikkal
együtt terjesszék fel a guberniumhoz orvoslás végett.
Hasonlóképen ugyanaz a lenéző, gúnyos, dölyfös szellem
nyilatkozik meg itt is, mint az első feleletben, mert hát
a reformátusok épen azért panaszkodtak, hogy a főkor-
mányszéknél hiába keresik sérelmeik orvoslását. Legyen
itten még megemlítve az ezen korbeli róm. katholicis-
mus szellemére nézve, t. i. hogy mily kicsinylő lenézéssel
és gúnynyal bántak a reformátusokkal, Rudnay Sándor-
nak (ekkor már kinevezett esztergomi érsek) az a geniális (?)
ötlete, hogy a magyar-igeni ref. papot, illető dézmáknak a
róm. kath. birtokosok és jobbágyok által fizetett részletét
a gyulafehérvári róm. katholikus papok panaszára kérte
a főkormányszéktől és ezt a ref. főconsistoriumhoz tétette
át véleményezés végett. Hasonlóképen jellemző az is, hogy
midőn főconsistoriumunk 1820-ban újból a felséghez for-
dult, a reformátusoknak a kardinális hivatalokba való
alkalmazása végett, a gubernium által 1821-ben főcon-
sistoriumunkkal közölt válasz azt tartalmazta, hogy a
felség tudomásul vette egyházunknak folyamodását.*

*
Szilágyi Ferencz: Egy lap Erdély legujabb történelméből.
176

A reformátiói ünnep róm. kath. visszhangjának kell

tekintenünk azon, 1820-ban kelt királyi leiratot is, mely
a Szent István napnak a megünneplését nemcsak a róm.
katholikusokra nézve tette kötelezővé, hanem a reformá-
tusokra is. Bodola János püspök erőteljes feliratban tiltako-
zott a hitelveinkbe belenyúló ezen rendelet ellen, a nélkül
azonban, hogy felterjesztése meghallgattatást talált volna.
Akadtak törvényhatóságok, igy Közép-Szolnok és Torda-
vármegyék, melyek az ügyet magukévá tették és felirtak
ezen törvénytelen rendelet ellen; de csak rendreutasítás
lett buzgalmuknak az eredménye.1
Az oktatásügy is mind jobban-jobban kezdte érdekelni
a kormányt. 1821-ben egy királyi leiratban azt tárta egy-
házunk elé a gubernium, hogy a tanitókban és professo-
rokban minő tulajdonságok kivántatnak meg. Egy másik
leirat közölte a főconsistoriumrnal, betartás végett, a cs.
királyi legfőbb «studiorum directiónak» a triviális oskolák
állapotjáról költ normális rendelését, azután megküldte
a jelentésekhez szükséges tabellákat, majd azt rendelte,
hogy a falusi iskolákban tanuló gyermekekről jövőre
nemcsak a protocollumban, hanem egészen külön jelen-
tésben adjon számot a főconsistorium.2
A kormány idáig az 1791. évi törvényeknek mindenikén
átgázolt és kiforgatta azokat valódi értelméből. Csak egy

Pest 1867. 45—48. l. Gub. rend. 1820 aug. 7. 7229. sz. 1820
május 19. 4388. szám. Egyház ker. levéltár 1820—132, 193, 291;
1821—188.
1
Gub. rend. 1821 decz. 12. 14413 sz; 1825 jan. 3. 12958. sz.
Szilágyi Ferencz idézett munka 46. lap. Egyh. kert. Itr. 1821—2;
1825—141.
2
Gub. rend. 1821 máj. 13. 5450. sz. Egyh. ker. ltr. 1821—
161, 211; 1823—266.
 177

volt még hátra, melynek megrontása br. Szepessy Ignácz-

nak maradt fenn t. i. az 56. t.-czikkben adott s a symbo-
likus könyvek nyomatására vonatkozó szabadság. Úgy
találta a nevezett püspök, hogy ennek is lehetne helye-
sebb értelmezést adni és ennek megfelelően jelent meg
1824 aug. 13-án egy kir. leirat, mely meghagyja, hogy
jövőre a symbolicus és a theol. könyvek előbb a főkor-
mányszékhez mutatandók be annak megállapítása végett,
hogy vajjon azok csakugyan olyan természetüek-e, a
melyekre nézve az 1791 : 56. t.-czikkben foglalt szabad
kinyomatás engedélyeztetett. A guberniumtól, illetve a
róm. kath. püspöktől függött tehát annak megitélése,
hogy valamely prot. symbolicus könyv vagy theol. mű
ilyen természetü-e és kinyomatható-e. De más oldalról
ugyancsak a nevezett püspöknek engedélyével 1827-ben
egy, a protestánsokat gyalázó mű szabadon megjelenhe-
tett és terjedhetett. A mű: «Lavalnak a Noireau mellett
levő condéi volt protestáns predikátornak levele azelőtt
volt vallásának sorsossaihoz». A könyvnek czéLja: hogy
azon gyalázatos polEmiát, melynek Magyarországon a
Sonnenblume és Hohenegger Lőrincz volt a képviselője
s előharczosa, Erdélybe is átültesse. Persze úgy, hogy
azért a protestánsok a nyilvánosság előtt meg ne felel-
hessenek. A Laval levelére írt felelet csak kéziratban
terjedhetett, mivel az nem kapta meg az «imprimaturt».
Ellenben a Szepessy censori engedélyével, de a nyom-
tatási hely ravasz elhallgatásával, megjelent a Laval-féle
levél, mely az 1827 év folyamán három kiadást is érhe-
tett. Ebben a protestánsokról elmondatik, hogy közöttük
nincsen hit, nincsen állandó erkölcs s tudomány, nincsen
isteni tisztelet és hogy a protestantismus «maga valóságá-
ban semmi sem egyébb, hanem a hűtlenség systemája
178

és a melynek teljes kifejlődése a kereszténységnek teljes

megsemmisítése leendene».1
Református egyházunk, miután kérvényeivel az ural-
kodónál semmi eredményt sem tudott elérni sérelmei
orvoslása körül, 1825-ben elhatározta, hogy küldöttséget
fog a felséghez meneszteni, hogy élő szóval es személye-
sen, ne pedig a róm. kath. szinezetü udvari kanczellárián
keresztül, jusson panaszuk a király elé. A kihallgatást
kérő folyamodvány azonban, némi forma hibák miatt,
visszaküldetett pótlás végett. Midőn a hiányok kijavittat-
ván, a kérés 1826-ban ismételtetett, azt a stereotyp választ
kapták, hogy «mivel egy követség felküldésének szüksége
fenn nem forog», tehát az engedély nem adatik meg, ha-
nem a főconsistorium utasíttatik, hogy sérelmeit irásban
terjeszsze fel az udvarhoz. Ez meg is történt, de a sérelmi
kérvény azzal az utasítással küldetett le véleményezés
végett a főkormányszéknek, hogy ebben a tárgyban br.
Szepessy Ignácz róm. kath. püspök okvetlenül meghallga-
tandó. A róm. kath. püspök a főconsistorium álláspontját
némileg osztó főkormányszéket jónak látta e miatt meg-
róni és az ő felvilágosításának lett is annyi hatása, hogy
ez a folyamodvány, mint annyi sok más, elintézetle-
nül és felelet nélkül maradt.2
A ref. egyházat sok tekintetben ért megalázás, hátra-
tétel és a sérelmek orvoslásának kérésénél tapasztalt si-
kertelenségek, sokaknál azt a gondolatot ébresztették fel,
hogy egyházunk szervezetét, főleg a főconsistoriumot,
mely az 1791 után mutatkozó kis fellendüléstől eltekintve,

1
Egyh. ker. ltr. 1824—404. Gub. rend. 1824 okt. 10. 9697.
sz. l. Petrik Magyar könyvészet II. 557. l.
2
Egyh. ker. ltr. 1824—261; 1825-164, 324; 1826—19. 20;
276. Gub. rend. 1825 szept. 12. 9437. sz. 1826. aug. 5. 7164. sz.
 179

kezdett ismét a régi bürokratikus formába visszaesni,

ujjá kellene alakítani. Ha az nem csak egy néhány kor-
mányhivatalnokból, hanem az egyház szine javából és
független egyénekből lesz össze állítva, oly hatalmas tes-
tületet fog képezni, a melynek szava nyomatékkal fog
birni mindenütt: a főkormányszéknél, az erd. udvari kan-
czelláriánál, sőt magánál a felséges udvarnál is.
A főconsistorium ujjászervezésének gondolata épen
nem volt uj eszme. A mint láttuk, már 1792-ben is fel-
vettetett, 1809-ben bizottság is küldetett ki az előmun-
kálatok végzésére. De ezen kezdeményezéseknek épen
úgy nem lett foganata, mint annak a harmadiknak, mely
1819-ben indíttatott folyamatba, melyet belviszályok
akasztottak meg. Ugyanis az az 1819. évi tavaszi népes
főconsistoriumi gyülés, mely a felségfolyamodást elhatá-
rozta, egy bizottmányt küldött ki a főconsistoriumi szer-
vezetben szükséges javítások kidolgozására, mely bizott-
mány a maga munkálatával hamarosan elkeszült s még
ápril 25-én be is nyujtotta azt. Mielőtt azonban a tár-
gyalására került volna a sor, a főconsistoriumi elnökség
kérdésében versengés tört ki id. báró Bánffy László
nyug. kormányszéki tanácsos és Kenderesi Mihály activ
kormányszéki tanácsos közütt, amaz meg akarván tartani
nyugalomba lépése daczára is, ez pedig követelvén, mint
legmagasabb státus hivatalban levő ref. vallású egyén, az
elnökséget. Ez a viszály a főconsistorium szervezete javí-
tásának kérdését megakadályozta, úgy hogy csak nyolcz
év mulva vétetett ujból elő.
A főconsistorium ujjá szervezése már ekkor elodázha-
tatlan kérdéssé vált. Kivánta a közhangulat, mely attól
az egyház sérelmeinek orvoslását várta; de még inkább
kivánta a gyakorlati szükség. Ugyanis már huzamos idő
180

óta csak egy ref. egyén volt a guberniumban és gondos-

kodni kellett arról az eshetőségről, hogy ha egy sem
lenne, mégis legyen elnök, legyenek státus gondnokok.
Az 1827 okt. 5-ére összehivott főconsistoriumi népes ülés,
az 1819. évi javaslat alapján végre is hajtotta a szervez-
kedést. A mi a tulaj donképeni szervezeti részt illeti: meg
állapíttatott, hogy az AC. I: 1 : 3 alapján és az 1709.
évi szervezet szerint is, a föconsistoriumuk tagjaiul a
«külső fő és utánok való magistratusok», a patronusok,
püspök, generális nótárius és generális director, esperesek,
e. m. jegyzők, több megnevezett egyház papjai s a pro-
fessorok tekintendők. A főconsistorium így egy roppant
nagy és kiszámíthatlan testület lett. Leggyengébb oldala
az volt a szervezetnek, hogy a patronusok fogalmát na-
gyon tágan állapította meg. «Csak azok tekintendők pat-
ronusoknak — úgymond — és csak azok birhatnak hatá-
rozó szavazattal a consistoriumi üléseken, kik jótétemé-
nyekkel magukat patronusoknak bizonyítják.» Így igazá-
ban csak az a nemes nem volt patronus, a ki nem akart
az lenni. De volt azért ezen szervezésben sok üdvös
dolog is Megállapíttatott, hogy minden évben kétszer,
tavaszszal és őszszel, teljes főconsistoriumi ülés tartandó
és a fontosabb tárgyakban csak ez intézkedhetik. Ilyen
tárgyak pl.: az egyházi és iskolai gondnokok választása,
professori állások betöltése, vallási sérelmi ügyek, a nép-
kotatás stb. Továbbá fontos intézkedés volt, de sok baj-
nak lett forrása az, hogy «a főconsistoriumnak rendes
előlülője mellé segédül» három főgondnok választatott
gróf Rhédei Ádám, gróf Bethlen Imre s gróf Kemény
Miklós személyében.
Az új szervezésnek csakhamar kitüntek a gyengéi, de
kitüntek előnyei is. A főconsistorium egy nagy és hatá-
 181

rozatlan testület volt a belső, a közügyeknek az igazítá-

sában; de annál keményebb az egyház védelmében. Az
ujonnan ébredő és érvényesülésre törekvő közszellem,
mely elől a megnyilatkozás rendes útja, az országgyűlés,
el volt zárva, tisztán politikai törekvéseinek a vármegye
gyűléseken, egyházpolitikai kívánságainak pedig, reformá-
tus részről, a főconsistorium népes üléseiben adott kife-
jezést. Az építeni, százádos mulasztásokat lázas gyorsa-
sággal helyre hozni kivánó elméknek akadályul szolgált
ugyan a főconsistorium nagy teste és hamarosan arra a
gondolatra jutottak, hogy ezen az állapoton változtatni
kell: azonban nem szabad felednünk, hogy a főconsisto-
riumi gyűlésekre való özönlésnek igazi oka az ország-
gyűlesek hiányában volt. És a mellett ez a nagy test
épenséggel nem vált volna alkalmatlanná a kormány-
zásra az akkori viszonyok között sem, ha munkásságát
helyes irányba terelték volna. A legszerencsétlenebb gon-
dolat az volt, hogy személyi kérdésekben való döntésre,
professorok stb. választására is feljogositották s az itt
érezhető hátrányok az egész szervezetet károsnak tüntet-
ték fel.
De más oldalról ott látjuk erősebb és öntudatosabb
fellépésének nyomait is. Báró Szepessy Ignácz róm. kath.
püspök türelmetlen működése ellen a felséghez fordul, a
népoktatás ügyeinek rendezését megkezdi, a kollégiumi
oktatás reformját megindítja, az egyházi és iskolai pénz-
kezelésbe új szabályokat hoz be, a professorok választá-
sának szabályozását munkába veszi, a garasos intéz-
ményt felállítja, népiskolai s kollégiumi kézi könyvekről
gondoskodik, a magyar nyelvet az iskolákban természetes
jogaiba visszahelyezi stb.
A főkormányszék is hamarosan észrevette, hogy a fő-
182

consistoriumnak ujjá alakítása neki sok bajt fog szerezni.

Az eddigi főconsistorium csak berzenkedett, de soha sem
engedetlenkedett nyiltan. A kormány tehát jónak látta a
régi befolyás visszaszérzésére lépéseket tenni és 1828-ban
két (báró Naláczi József, Inczédi László), 1829-ben egy
(Sebes Antal) reformátust főkormányszéki tanácsossá ne-
vezett ki, hogy így a főkormányszék tagjainak elnöklést
és ülést biztosítson a főconsistoriumban és esetleg zavart
támaszszon kebelében. Ugyancsak ezen változásokra vezet-
hető vissza azt is, hogy a kormány mintegy feleletül a
reformátusok szervezkedéseire, az áttérés és vegyes házas-
ságokra vonatkozó 1802, 1803, 1805. évi rendeleteket
egymásután megujította 1832, 1833, 1834 s 1836-ban.
A főconsistorium, mely eddig meglehetősen alázatos tes-
tület volt, most egyszerre erejének tudatára ébredt és
megkezdette a harczot a kormány ellen. Midőn 1833-ban
az augusztusi főconsistoriumi ülésen a beteg Katona Zsig-
mond legidősb főgondnok és főkormányszéki tanácsos
helyett, a hivatalos rangban utána következő Sebess Antal
foglalta el az elnöki széket, a főconsistoriumi gyűlés őt,
mint nem választott s az 1827. évi szervezettel ellen-
kező főgondnokot annak elhagyására kényszerítette s az
1827-ben megválasztott, bár nem főkormányszéki hivatal-
nok, gróf Rhédei Ádámot ültette oda. Az időközben megürült
főgondnoki állásra pedig nem a főkormányszéki tanácsok
közül, hanem a semmi hivatalban nem álló id. gróf
Bethlen Jánost választotta meg. Ezen tettekkel a főcon-
cistorium kijelentette azt, hogy ő az egyház autonom
hatósága, melynek nem a kormány tesz elnököket s fő-
gondnokokat.
A kormány és a főconsistorium között megindult harcz
csak egyik alkatrésze annak, az egész országot betöltő
 183

forrongásnak, mely hovatovább mind jobban hódított és

a politikai kérdések körül a vármegyei gyűléseken a
legizgatóbb jeleneteket hozta létre. Azonban az egyház
egyelőre vereséget szenvedett egy fontos kérdésben, a mi
tulajdonképen az autonomiának a kérdése. Ugyanis mi-
dőn a patronusok határozatlan számát korlátolni és a
főconsistoriumot határozott számú testületté akarták
tenni, az 1833. évben tartott főconsistorium egy oly szer-
vezetet létesített, a képviseleti elvnek is bevonásával,
mely magában az egyházban a legnagyobb visszavonások
magvát vetette el és a kormánynak alkalmat nyujtott az
autonomiánkba való sikeres beavatkozásra. Az 1833. évi
szervezet az 1827. évinek, a patronusokra vonatkozó, hatá-
rozatát úgy alakította át, hogy azok közül csupán az egy-
házmegyénként, népesség arányában választott 7, 5, 4
képviselőre és a nagyobb egyházak 1—1 képviselőjére
szorította azt. Változtatást tett még a papi kiküldöttekre
nézve is. De a patronusok kérdése idézte fel a legnagyobb
zavart. A széki zsinaton 10 egyházmegye tiltakozott ezen
új szervezet ellen, tiltakoztak egyes kollégiumok és nagy
számmal a patronusok is, sőt volt, a ki e miatt vallását
is elhagyta. (Gróf Bethlen Ferencz.)
Az 1833. évi szervezet, mely mindenesetre szabatosabb,
mint a megelőző, abban a nagy hibában szenvedett, hogy
nem alkotmányosan, nem az egyházi hatóságok megkér-
dezésével jött létre és önkényesen vont meg olyan jogo-
kat, mekyek az illetőket törvény szerint megillették s a
melyekről azok önként lemondani nem voltak hajlan-
dók. De sokkal nagyobb baj volt ennél az, hogy a kor-
mány is megragadta ez alkalmat és báró Vlassich Ferencz
horvátországi bán s erdélyi kormánybiztos által felszólí-
totta gróf Rhédei Ádámot, hogy a főconsistorium áprilisi s
184

augusztusi gyűléseinek jegyzőkönyveit és az új szervezetre

vonatkozó okmányokat terjeszsze fel. Az intézkedés in-
doka egyszerűen csak az, hogy ő felségének értésére
esett, hogy a református főconsistoriumba holmi rendet-
lenségek történtek.
Erdély már ebben az időben lázban égett. A hazafiak
minden oldalról erősen ostromolták az absolutismusnak
bástyáit. Az 1834—35. évi országgyűlés a sérelmek
nagy halmazával állott elő s azok között ott voltak a
protestánsok sérelmei is: mellőztetésük a sarkalatos hiva-
talokban, a főconsistorium követségének Bécsbe fel nem
eresztése, a Szent István napi ünnep felerőszakolása, a
Laval féle gyalázkodó levél, a hat heti oktatással űzött
visszaélések, a vegyes házasságok körüli törvénytelen
eljárások stb. De a kormány, mely vak volt az esemé-
nyekkel szemben, megelégedett azzal, hogy az országgyű-
lést eredménytelenül feloszlatta és báró Vlassichot vissza-
hiván, Estei Ferdinánd főherczeget nevezte ki teljhatalmu
kormánybiztosnak. Sőt még meg akarván mutatni hatal-
mát, az eddigi törvénytelenségeket ujabbakkal tetőzte, báró
Wesselényi Miklóst közkereset aláfogta s börtönbe vettette.
Ugyanilyen indulattal fordult a protestánsok felé is és
különösen a ref. egyházat igyekezett megrendszabályozni.
1835-ben Ercsei Dániel székelyudvarhelyi tanárt hamis
vádak alapján fiskális perbe fogta s hivatalától való fel-
függesztését elrendelte. Ugyanezen évben a nagy enyedi
kollégiumba, az ifjúság és a német katonaság között tör-
tént verekedésből kifolyólag, egy polgári és katonai bizott-
sággal önkényüleg vizsgálatot tartatott. 1836-ban Szász
Károly nagyenyedi tanárt, kit ellenséges érzelmű kollegái,
szabadelvű szelleméért, gyűlöltek s beárultak, vizsgálat
alá vetette. A vegyes házasságok és az áttérés körüli régi
 185

törvénytelen rendeleteket megujította. Az ifjúsági «casi-

nók» (önképzőkörök) bezárását, jegyzőkönyveinek felkül-
dését megrendelte. A lázító énekeket éneklő nagyenyedi
deákok, a verbunggal összeverekedett székelyudvarhelyi
tanulók ügyében nyomozást rendelt. A Bodola János he-
lyére succedáló generális nótárius, Antal János, megerő-
sítésénél a királyi diploma kijelentette, hogy nem azért
erősíti meg, mivel ő a püspökségre következik, hanem
mivel kedvelt személyiség.
Még számtalan más kormányrendelkezés is mutatja,
hogy egyházunk jogait, autonomiáját a kormány nem
volt hajlandó tiszteletben tartani. De legjobban megmu-
tatta ezt a főconsistoriumi organisatió kérdésénél. Még
1835 ápril 27-én Estei Ferdinánd főherczeg kérdést inté-
zett külön-külön Bodola János püspökhöz és a kollégiu-
mok tanárkaraihoz, hogy a patronusoknak mi a jogi
állása a ref. egyházban? mi volt régen; mi ma? kik ne-
veztethetnek az AC 1 : 1 : 3 alapján patronusoknak és hogy
az új szervezettel s a régi szokással minő előnyök és
károk állanak összefüggésben. A kérdés elárulta, hogy a
kormány egyházalkotmányunkban döntő rendelkezést akar
tenni. És valóban így is történt.
Egy 1836 máj. 1. kelt királyi leirat, mely a guber-
niumhoz intéztetett, az 1833. évi szervezetet eltörölte s az
1833 előtti állapotot állította helyre. «Kedvetlenül látta-
úgy mond — a felség, az erdélyi nagy fejedelemség ev.
ref. főconsistoriumának eléje felterjesztett protocollumá-
ból, hogy annak a consistoriumnak, hosszú évek során, a
gyakorlat által fentartott és a felség jóváhagyásának
hozzájárulásával is megerősített, szervezetében minden-
esetre nagyfontosságú és lényeges ujítások végeztettek és
ezek a végzések életbeléptettettek a nélkül, hogy a fel-
186

ségtől erre nézve előleges jóváhagyást kértek, annál is

inkább nyertek volna. Midőn ezeknél fogva ezeket az ují-
tásokat, mint a melyek a felség kegyes jóváhagyása nél-
kül úgy is törvénytelenek, a protestáns egyház körül őt
megillető felségjogoknál fogva érvényteleneknek nyilvá-
nítja és hatályon kivül helyezi: egyszersmind kegyesen
elrendeli, hogy az ev. reformátusok foconsistoriuma tel-
jesen abba az állapotba helyeztessék vissza, a melyben az
1833. év előtt volt.» Majd a főconsistoriumi elnökség
kérdésében azt rendeli, hogy jelenben gróf Rhédei Ádám
ideiglenes táblai elnök, utána és helyette pedig mindig
azok elnökösködjenek a főconsistoriumban, a kik a leg-
magasabb állami hivatalt töltik be, illetőleg abban rend-
szerint következnek. Hogy még nagyobb nyomatéka le-
gyen ennek a leiratnak, az uralkodó parancsára azt külön
biztosok: gróf Lázár László róm. kath. guberniális tanács.
tartományi kanczellár és Lészai Lajos ref. guberniális
titkár, kézbesítették a főconsistorium ülésében az elnök-
nek és felhivták annak haladéktalan érvényesítésére. To-
vábbá azon két feliratot, melyet 1833 után terjesztett fel
a főconsistorium a felség elé, a vegyes házasságoknál elő-
forduló sérelmek és az egyházi hivatalnokoknak adómen-
tessége tárgyában, a gubernium elintézetlenül s azzal a
megjegyzéssel küldötte vissza, hogy azok nem a törvé-
nyes főconsistorium által terjesztetvén fel, ujra tárgya-
landók s ujból felterjesztendők.
A felségnek ezen rendelete a legnagyobb mértékben
sérelmes volt egyházunkra nézve. — Nem a rendelke-
zés anyagi része volt sérelmes, t. i. hogy az új szerveze-
tet eltörölte, hanem maga a rendelet, illetőleg az a jog-
igény, melyet a felség egyházunkkal szemben formált
magának. Kétségtelenül megillette őt a legfőbb felügye-
 187

leti jog, de ennek oly értelmezése, hogy szervezeti kér-

déseinkbe beleszólhasson, egyet jóvá hagyjon, mástól a
megerősítést megtagadja: már nem. A magyarországi
1791 : 26. t.-czikkben igen is benfoglaltatik a felségnek
ez a joga a királyhágón tuli 4 kerülettel szemben, de
Erdélyre nézve nem az a törvény, hanem az AC. I. l. 3. az
irányadó, mely az egyházi szervezet, valamint a szertar-
tások kérdésében a végleges döntést az egyház papi és
világi tagjai összességének hagyja fel. A mily jogtalan
volt tehát a felség beleszólása a szervezet változtatásába,
épen úgy az alkotmányba és a törvényekbe ütközött az
elnökség kérdésében tett rendelkezése is.
Így fogta fel a helyzetet és a jogkérdést a főconsisto-
riumis. Azonban belátta azt is, hogy az 1833. évi szer-
vezet, magában az egyházban belviszályt idéz elő, holott
a minden oldalról jövő támadásokkal szemben szükséges,
hogy az egyház minden tagja egyetértsen. Épen azért az
1836 nov. 13. összehívott főconsistorium az 1833. évi
szervezetről, «minthogy azon három esztendők tapaszta-
lásai szerint is, melyekre a patronusok választva voltak,
az ebbeli intézkedések a kitüzött czélnak nem minden
részben feleltek meg, s a választások ideje a patronusok-
nak már el is tölt; mindezen tekintetből, mind pedig a
kegyelmes királyi leírás iránti tiszteletből lemondott,
s maga tagjaira nézve teljesen az 1833. év előtti állásba
helyeztette magát vissza.» A mint láthatni ezen
határozatból, főconsistoriumunk nem ismeri el a felség
döntési jogát, de megkeresi mégis a módot, hogy az egy-
ház jogát fentartsa, az összeütközésnek elejét vegye.
Hasonlóképen járt el a főgondnokság kérdésében is, mi-
kor a tényleges kormányhivatalnokok közül választotta
meg főgondnokait, mire alkalmat és lehetőséget gróf Bethlen
188

Imrének halála és id. gróf Bethlen Jánosnak a lemondása

szolgáltatott.
Igaz, hogy úgy is tünhetik fel főconsistoriumunknak
ez az eljárása, mintha meghunyászkodás volna; de egy-
általában nem volt az, mint már a határozat szavai, —
választási eljárása és még inkább az a cselekedete mutatja,
hogy álláspontjának megvilágosítása és az egyház auto-
nom jogainak kifejtése szempontjából egy feliratot inté-
zett a felséghez. Ebben a feliratban az egyháznak az
1833. évi szervezkedés megtételéhez való jogát, az Ap-
probátákra hivatkozással részletesen beigazolja, a főgond-
nok választás jogának szabadságát ugyanezen alapokon
indokolja és az 1709—1776. évekig terjedő gyakorlattal
igazolja is. Reá mutat arra, hogy törvénytelen dolgot
nem cselekedett, mikor jogával élvén főgondnokait maga
választotta meg és szervezetét maga állapította meg.
Végül azzal a kijelentéssel fejeztetik be a felirat, hogy
elnökeinek, főgondnokainak, szabad választásához jövőre
is ragaszkodik és fentartja magának a jogot, hogy az egy-
házi szervezetet «annak idején» kidolgozhassa magának.
A főconsistoriumnak ez a felirata tulajdonképen egy
jogfentartó nyilatkozat, mely tisztára feltárja az egyház-
nak az államhoz való viszonyát. Oly erős érvekkel mu-
tatja ki az autonomia törvényes alapjait, hogy a kormány
jónak látta nem is felelni reá. Félre tette és elmult több
20 esztendőnél, mikor az absolutismus alkonyán gróf Thun
ujra előszedte, hogy belőle, egy «pátenst» gyártson az egy-
ház részére. De bizony akkor sem volt jó idő, mert előbb
megbukott, semhogy az erdélyi reformátusokat is boldogít-
hatta volna egy, a magyarországihoz hasonló pátenssel.*

*
A főconsistorium ujjá szervezésére nézve l. Salamon Jó-
 189

Mint már említve volt, az 1833. évi szervezet által fel-

kelfett visszavonás a legfőbb oka annak, hogy egyházunk
olyan könnyen «lemondott az akkori intézkedésekről.»
Valóban a legnagyobb szükség volt reá, hogy az egyet-
értés megőriztessék, mert csak úgy lehetett reménység az
egyház jogainak kivívására. A kormány, mely az 1834.
évi országgyűlést feloszlatta, a teljhatalmú kormánybiz-
tosokkal, az erőszakosságok egész tömegével sem tudott
többé rendet csinálni. 1837-ben ujból kénytelen volt az
országgyűlés összehivásához folyamodni, hogy az izgatott
kedélyeket lecsillapítsa. Egyházunk, mely oly sokszor és
mindig hiába fordult a felséghez, a mely elől a méltá-
nyos meghallgattatás útját a főkormányszék és az erdélyi
udvari kanczellária mindeddig folyton elzárta, most meg-
tette azt, a mit eddig egy félszázadon keresztül öntu-
datosan elmellőzött: sérelmi kérvényével egyenesen az
országgyűlés elé folyamodott. Érezte, hogy jogos talajon
áll, de erről a róm. katholicismussal karöltve munkálódó
reactio leakarja taszítani. Sérelmeit tehát ő is beledobta
az ország tengersok sérelmeinek mérlegébe.
Az Antal János püspök által összeállított sérelmi felirat
9 pontban foglalja össze a reformátusok panaszát. l. Az
áttérések és a vegyes házasságok kérdésében az egyenlő-
ség rovására a róm. katholikusoknak adott kedvezmény;
2. a főconsistoriumi protocollumoknak, és pedig csak a

zsef: De statu ecclesiae ev.-ref. in Transsylvania commentatio

theol.-hist. Kolozsvár 1840. Dózsa Elek: Az erdélyhoni ev.-refor-
mátusok egyházi jogtana. Pest 1863. Dr. Kolozsvári Sándor: Az
erdélyi er.-ref. egyházkerület egyházjoga. Kolozsvár 1877. Szi-
lágyi Ferencz i. m. Lásd még: Egyh. ker. ltr. 1819—137;
1833—311, 439, 440; 1834—201, 347, 355; 1835—30, 237, 313;
1836—21, 56, 269, 270, 438.
190

protestánsoktól való bekivánása; 3. a házasságvédőnek

felerőszakolása s a válópereknél a felséghez való felleb-
bezés kötelessége; 4. a symbolikus és theol. művekre
nézve becsempészett előzetes cenzúra; 5. a tábori lelké-
szetben a protestánsok mellőzése; 6. a külföldi egyetemek
látogatásának tilalma; 7. a Szász Károly és Ercsei taná-
rok elleni actio s a nagyenyedi törvénytelen vizsgálat;
8. a ref. püspöki jószágok megerősítésének megtagadása;
9. és végül a reformátusoknak a közhivataloknál való
mellőzése vannak itten felsorolva. Az autonomia elleni
merényletről a felirat hallgat, mivel a főconsistorium
1836. évi felterjesztése még elintézetlenül volt.
Az országrendek nagy többsége a ref. egyház sérelmeit
magáévá tette s azokat feliratában a felség elé terjesz-
tette. A kerülő válasz, mely csak az áttérésekkel, a vegyes
házasságok megkötésével és a felettök való házassági
biráskodással foglalkozott, mit sem szólva a sérelmi fel-
irathoz, az 1810/11. évi országgyűlés által felterjesztett
92., 93., 94. t.-czikkekre tette meg a megjegyzéseit, azokat
«bővebb» megfontolás végett, azzal az utasitással küldötte
a rendekhez, hogy a «fontos tárgy körüli törvényhozásban
a különböző vallások közötti atyafi szeretetet előmozdító,
a lelkiismereten erőszakot nem tevő s a bevett vallások
jogegyenlőségét és szabadságát tekintetbe vevő rendsza-
bályok állíttassanak fel.» Természetesen ezt úgy kellett
értelmezni, hogy a róm. kath. dogmákat vegye az ország-
gyűlés alapul, mert ha ez a felekezet nincs sértve, a
a többi nem is lehet.
Az országgyűlés bizottságot nevezett ki a vallási sérel-
mek átvizsgálására, a lehető orvoslás módjának megta-
lálása és ez a bizottság úgy a reformátusok panaszának
jogosságát, mint a többi felekezetek sérelmeit is igazol-
 191

taknak és gyógyítandóknak jelölte meg. Igy p. o. a kath.

autonomia megrontását épen úgy kiemelte, mint azt a
tényt, hogy a görög keletiek jogtalanul kényszeríttetnek
az unióra. Azonban ez az országgyűlés sem végezhetett
érdemileg a kérdések lényegével, mert törvényalkotásai
nem erősíttettek meg a felség által. A vallási sérelmek
ügye tehát a következő, 1842. évi országgyűlésre maradt,
melyen igen heves viták folytak a sérelmek körül, a
nélkül, hogy egyebet el lehetett volna érni, mint hogy a
sérelmi felirat a felséghez, felküldetett.*
E közben Magyarországon annyi szenvedélyes és kitartó
makacssággal, 15 éven át folyt országgyűlési tárgyalások
és vitatkozások után, az 1844. évi III. t.-czikk megoldotta
az áttéréseknek és vegyes házasságoknak kérdését. Nem
volt tehát ok arra nézve, hogy Erdélyben is tovább
húzódozzék a kormány a méltányos és a jogegyenlő-
ségnek megfelelő megoldás elől. Hiszen már 1842-ben,
legalább a közhivatalokra való alkalmazás tekintetében,
az országrendek és a reformátusok panaszai is enyhültek,
a mennyiben a kinevezések az országgyűlés ajánlottjai
közül történtek és ezek között a református egyháznak
számos kitünősége is helyet foglalt, habár a hitfelekezet
szerint a névsor aránytalanul túl sokat kedvezett a róm.
katholikusoknak. Még az utolsó főhivatalnoki karban is
24 közül tíz róm. katholikus volt, daczára annak, hogy
a politikailag jogosult nemzetnek alig egy hatoda ha
volt róm. katholikus. De azért a protestánsok még is
többségben voltak. És végre 134 év után, ismét egy pro-
testáns és pedig egy református egyén, gróf Teleki József

*
Országgyülési irománykönyv. A ref. egyház sérelmi fel-
írata külön füzetben is ki van adva.
192

lett kir. kormányzóvá. Tehát már a kormány mindenáron

kereste a békés megoldásoknak az útját. Különben is
1832 óta a hatheti oktatást úgy sem tartották meg az
áttéréseknél és a vegyes házasságok kötésénél sem adtak
semmit a kormánytilalomra a protestánsok. Tényleg tehát
az erdélyi reformátusság a jogegyenlőségnek az állapo-
tába helyezkedett s ebben a politikai törvényhatóságok
által megvédelmeztetett, mielőtt az országos törvény erre
a szentesítést reá adta volna. Erdélyben 1842. után
1848-ig nem tartatván országgyűlés, erre az utóbbi évben
tartott országgyűlésre maradt, hogy a bevett vallások
közötti jogegyenlőséget, azoknak a vitás kérdéseknek a
befoglalásával is kimondja, melyek 1791-től fogva annyi
izgalmat és elkeseredést keltettek. Az 1848. évi erdélyi
9. t.-cz. kimondja a cteljes és tökéletes jogegyenlőséget»
mind vallásgyakorlási, mind vegyes házassági viszonyok,
mind politikai igények tekintetében. A hat heti oktatás,
a különböző vallásuaknak egymás iskoláiban való tanul-
hatása elleni tilalom eltöröltetik s végül kimondatik, hogy
«térítési izgatások és vallásbeli versengést előidéző tények,
mint büntettek lesznek fenyitendők».
Az alkotmányos és a lelkiismereti szabadság, mely
hazánk utolsó négy százados történetében együtt emel-
kedett, együtt bukott, most egy időben diadalmaskodott
az absolutismus és klerikálismus felett. A «szent év» meg-
hozta a nagy, a nemes eszmék diadalát és azzal együtt
meghozta a két hazarész egyesítésének nagyszerü meg-
valósulását is. Erdély teljesen betölté külön missióját a
magyar nemzet, a magyar állam életében és így eddigi
külön állásának létjogosultsága is megszünt. Az 1848. évi
pozsonyi 7-ik és kolozsvári 1-ső törvényczikkek a két
hazarész unióját, melyet félszázad óta úgy is csak az
 193

absolutismus önkénye gátolt, kimondotta. Az 1848 : 20.

t.-czikk, éppen úgy vonatkozott Erdélyre is, mint Magyar-
országra. Az előbbi helyen a kolozsvári országgyűlés
12-ik czikkére csupán azért volt szükség, mivel abban oly
tételes intézkedések foglaltatnak, a milyenek Magyaror-
szágon már korábban törvénybe iktattattak, de a melyek-
nek Erdélyben is beczikkelyezését a politikai és vallási
reactió eddig meggátolta.
Az 1848: 20. t.-czikk azonban az erdélyi korábbi vallás-
ügyi törvényeket nem módosította, nem változtatta. Egy-
házunk államjogi állásának alapjai ott vannak mai napig
is letéve az Approbátákban, Compilátákban, a diplomá-
ban és a novelláris articulusokban. A későbbi törvények
csupán ezen alapokon építhetnek és nem lehet idő, mig
csak az állam valamelyes benső viszonyt tart fenn az egy-
házakkal, hogy ezen alaptörvényeken kivül más funda
mentumra építhesse egyházunk államjogi és interconfes-
sionális viszonyait. Ezen fundamentális törvényeknek ereje
és érvénye megvan az egyház beléletére nézve is, úgy
hogy bárminő alakulatot vegyen is az erdélyi ref. anya-
szentegyháznak a Királyhágón túli hittestvérek egyházá-
hoz való viszonya, még ha a mai egyesülésnél szorosabb
kötelék fűzné is őket egymáshoz egy és ugyanazon egy-
házi testbe, akkor is minden, belső életre vonatkozó ténye,
rendelkezése, még a közösök is, nem más jogalapból, ha-
nem egyenesen és kizárólagosan azokból a fundamentá-
lis törvényekből és abból a nagy jelentőségü diplomatikus
szerződésből folyik.
Az 1848-ban megszületett unió tisztán politikai termé-
szetű volt, mely az egyházi viszonyokat nem érintette
másképen, mint szintén csak tisztán egyházpolitikai szem-
pontból. De a Királyhágón inneni és túli református hit-
194

testvérek között minden időben szorosabb kötelék állott

fenn már ez unió előtt is, mint a két államrész politikai
életében. Ezért a politikai unió létrejötte maga után vonta
az egyházi unió létesítését is; annyival inkább pedig,
mivel mindkét egyház egy és ugyanazon politikai kor-
mánynyal állott mostantól fogva szemben és jövendőben
egy és ugyanazon törvényhozás alá került. És valóban,
az egyházi uniónak már ebben az időben sok és nagy
barátai voltak. De volt akadálya is. A külön államjogi
alap, a különböző szervezet. Nem legyőzhetlen akad lyok,
mivel a politikai uniónak utjában még sarkalatosabb
külömbségek állottak és mégis létesült az. Hanem az
egyesülésre idő kellett. Az egyházi viszonyokban levő
különbségek, ha nem voltak is oly mélyre hatók, mint a
politikai unió által legyőzött politikai eltérések, de talán
finomabbak, érzékenyebbek és nehezebben kezelhetőknek
látszottak. Az erdélyi ref. anyaszentegyház szervezete
már több mint egy századon keresztül való gyakorlat
által határozott formába alakult ki, ellenben a magyar-
országi, bár fejlődésben, bár határozott czél és irány felé
alakulóban volt, de még mindig bizonytalan. Aztán forog-
tak fenn interconfessionális és egyházpolitikai eltérések
is, p. o. a vegyes házasságból született gyermekek vallá-
sának, a házassági biráskodás jogának a kérdésében. Mind-
ezek nagyon is igényelték, hogy az egyházi unió érett
megfontolás és némi tapasztalatok után, necsak az öröm-
mámor hevében létesíttessék.
Azonban a testvéri érintkezés, mely már szervezetileg
is előfordult a megelőző időkben és nemcsak a szellemi
téren, mindjárt a politikai unió után szorosabb formában
kezd jelentkezni. Az 1848: 20. t.-czikkben később elinté-
zendőkül és az érdekelt egyházak meghallgatásával ren-
 195

dezendők gyanánt megjelölt tárgyak szükségessé tették,

hogy az új alkotmányos kormány közvetlenül érintkezzék
az illető egyházakkal és ezen érintkezés megkönnyítése
végett az egyes protestáns egyházak, hitfelekezetek szerint
külön-külön, de együttesen is, közös tanácskozásokra gyül-
tek össze, hogy vágyaik, kivánságaik együttesen megálla-
píttatván, közös megállapodásuk annál nagyobb súlylyal
essék az állam egyházpolitikája mérlegébe.
«A vallás- és közoktatási miniszter által Budapestre
1848-dik évi szeptember 1-ső napjára egybehívott magyar-
honi öt egyházkerület képviselőinek értekezletén» ott
voltak a mi egyházunk képviselői is. Egyházunk, mint
egyike az «öt egyházkerületnek,» mint «erdélyi reform,
püspökség» szerepel itten, mert a politikai uniót az egy-
házi unió elvi megteremtőjének tekintették mindkét rész-
ről a hitsorsosok, mely uniónál még csak a módozatok
megállapítása s ezután a tényleges keresztülvitel volt
csak hátra. «A két testvérhon egyesülése következtében,
a magyarhoni helvét hitvallásu reformált egyházzal egy
testté vált erdélyi reform, püspökség részéről Bodola
Sámuel a testvéri egyesülés örömét meleg és lelkes sza-
vakkal tolmácsolván — mondja az értekezlet jegyző-
könyve: — a testvéri szívnek ezen meleg szavai kitörő lel-
kesedéssel fogadtattak s rokon érzelemmel viszonoztattak.»
Egyházunk, «az erdélyi püspökség», részéről jelen voltak
gr. Teleki József, gr. Teleki Domokos, br. Kemény Domo-
kos, Zeyk József, gondnokok, Bodola Sámuel, Salamon
József tanárok és Fábián Dániel kézdivásárhelyi lelkész,
külön a görgényi egyház vidék részéről: Papp Elek szász-
régeni lelkész és a magyar-péterlaki lelkész, Benkő János.
Az értekezlet elnöke is egyházunk kormányzó főgondnoka,
gr. Teleki József és egyik jegyzője Salamon József kolozs-
196

vári tanár lett. Főconsistoriumunknak elől említett képvi-

selői nevében gróf Teleki Domokos, utasításukhoz képest,
ez alkalommal kijelentette, hogy mivel az erdélyi kerületi
főegyházi tanács, az előfordulható lényeges változtatásokra
nézve előre nem tanácskozhatott, meghagyta követeinek
kimerítő felvilágosításokat gyűjteni ugyan, de egyszer-
smind azt eszközölni, hogy kihallgatásán kivül nagy fon-
tosságu kérdések meg ne oldassanak; azonban a folyó évi
törvényhozás által egyházi tisztviselőknek és lelkészeknek
okoztatott vesztésök rögtöni kárpótlásán munkálni, buz-
gón törekedjenek.» Viszont a másik két képviselő, «a gör-
gényi és marosszéki egyházvidéknek követei, nyilvániták
miként ők belebocsátkozó meghatalmazással küldettek
ide megbizóik által».
Az értekezletnek tulajdonképeni czéljából, az egyhá-
zaknak adandó «közálladalmi» segélyezéséből — mint
tudjuk — semmi sem lett. A minister mindössze 2,500.000
frttal rendelkezett e czélra, mely összegből 625.000 frt esett
az 1848. évre 1,875.000 frt pedig 1849-re és ez is vala-
mennyi vallásfelekezet egyházi és iskolai szükségleteire
volt fordítandó. A törvény keresztülvitelére vonatkozó
elveit a minister felfejtette az értekezleti bizottság előtt,
melyeket az értekezlet «tudomásul vett, oly biztos remény-
nyel, hogy a nyilvánított elvek és igéretek, a törvény
értelmében tettekben fognak megvalósulni». És ez volt ez
irányban minden eredmény.
Azonban bennünket jobban érdekel az értekezletnek
ama végzése, hogy «egy közelebb tartandó nemzeti zsinat»
tartása határoztatott el, melyre minden 50.000 lélek után
«papi és világi rendből egyenlő számmal» választott két-
két követ választatott volna s egyházunknak 18 ilyen és
két tanárképviselő választása biztosíttatott. A nemzeti
 197

zsinat helyéül Pest, idejéül 1849 aug. 1-ső vasárnapja

állapíttatott meg. Az előmunkálatokra nézve abban álla-
podtak meg, hogy minden egyes kerület dolgoztasson «a
nevezetesebb tárgyakra» nézve s ezeket közölje a többi
kerületekkel, «a nélkül azonban, hogy ezek a követeknek
megkötő utasítással szolgálnának».*
A nemzeti zsinat azonban már nem jöhetett össze.
Közben kitört a hazánk alkotmányát, szabadságát, létét
elsepréssel fenyegető ádáz zivatar. A veszélyben forgó
drága kincsek oltalmazására anyaszentegyházunk is meg-
tette a maga hazafiui kötelességét. A templomi szószékek,
a tanári kathedrák a hazaszeretet apotheosisától zenget-
tek és buzdítottak az életnél is drágább jogok védelme-
zésére. Ifjaink, férfiaink ott küzdöttek és nagy számmal
ott hullottak el a szent tűzhely védelmében. Leányaink,
nőink ott imádkoztak és ott dolgoztak a haza megmara-
dásáért a vihar tomboló árja közepében. De ezeken kivül
még mással is, a csatatéren való küzdelem és a dicső
halálon kivül egyébbel is megpecsételte egyházunk hazafi-
ságát, honszerelmét. A lelketlenül felszított nemzetiségi
gyülölet ádáz vad kegyetlensége a mi embereink, a mi
intézményeink ellen dühöngött a legvandalabb, legádá-
zabb módon. A magyarellenes nemzetiségi fanatismus
egyházunk tagjaiból szedte legtöbb áldozatát. Hunyad,
Alsófehér, Szolnok-Doboka vármegyében lakó hitsorso-
sainknak százai, ezrei; Erdély szellemi életének legerő-
sebb oszlopa, századokon keresztül fénylő, világító tornya:
nagyenyedi kollégiumunk, vértanui, illetőleg áldozatai
lettek azon népfaj vad hordái dühének, a mely számára
a nemzetiségi művelődés, a tudomány és irodalom első

*
Értekezleti jegyzőkönyv külön kiadásban.
198

és legegészségesebb plántáit a mi egyházunk ültette és

öntözte. A borzalmas gyilkosság a magyarságnak szólott,
de egyházunkat sújtotta legelső sorban. Az elvetemült
barbár pusztítás és rablás, mely fénylő intézetünket
hamuba temette, a nemzeti magyar kulturát akarta súj-
tani; de mindenekelőtt ami egyházunknak okozott meg-
mérhetetlen, kibeszélhetlen veszteségeket.
Fényes ősi kollegiumunk, egyházunk dísze, büszkesége
összeomlott; kincsei sárba tapodtattak és idegen kapzsi
kezek zsákmányává lettek. Egyházunk történelmének,
nemzeti közművelődésünknek soha ki nem pótolható em-
lékei vesztek el itten. Elpusztult, felprédáltatott püspö-
künk hajléka, vele anyaszentegyházunk legrégibb okmá-
nyai, jegyzőkönyvei, oklevelei. Elvesztek, eltüntek úgy,
hogy azok hiányait soha semmiféle emberi szorgalom
helyre nem pótolhatja.
Egyháztagokban, anyagi és szellemi erőben, a múlt
történelmi, művelődési és jogi emlékeiben megfogyva,
elgyengülve, de azért mégis meg nem törve, került ki
egyházunk a gyászos pusztulásból, hogy így, gyenge ere-
jével egy másik és most huzamosan tartó, tervszerü, erő-
vel, hatalommal folytatott elnyomatási rendszer ellen
létét, szabadságát, a maga igazait megvédelmezze és
végre is kivívja. Atyáink hite, vallásos buzgalma, csele-
kedetekben munkás vallásossága megtette ezt is, hogy
végre minden ármányon, erőszakon diadalmaskodva,
most már szabadon élhet magasztos hivatásának, mely
isten országa terjesztése, a hazaszeretet ápolása és a
nemzeti művelődés gyarapítása körül várakozik reá. Isten
áldása vele volt és vele leszen minden időkben.
 16. Az «országos egyház» végső évei. Az unió.

Szabadságharczunk leveretése után a bosszúálló abso-

lutismus szabadon üzhette kényét-kedvét politikai és egy-
házi téren egyaránt. A kihirdetett ostromállapot minden
szabad szó, szabad mozgás lehetőségét megakadályozta.
Az 1848. évi politikai unió szétszaggattatott s vele együtt
megakadt, huzamos időre megszakadt, az egyházi unió-
nak 1848-ban felvetett és folyamatba indított munkája is.
Erdély külön politikai területté lett, külön katonai, később
polgári kormány alá került és egyházunk ennek a tar-
tományi kormánynak a közvetítésével, egyenesen az oszt-
rák birodalom cs. kir. kormányának s közelebbről kultusz-
ministerének vettetett alá. Az 1848 előtti dicasteriumok
helyett teljesen idegen hatóságok állíttattak, a melyek az
osztrák reactionárius világi és egyházpolitika jármába
kényszerítették bele egyházunkat, melynek az uralkodó
rendszer szemében elengedhetetlen büne volt, hogy magyar
volt és alkotmányos volt. Egyházunknak az alkotmányos
kormányzat idejében utolsó főconsistoriumi ülése 1849
julius havában tartatott volt. Már ekkor a császár kine-
vezte báró Wohlgemuth Lajos tábornokot az erdélyi nagy-
fejedelemség polgári és katonai kormányzójává. Nemso-
kára következett a világosi gyásznap és Erdély, valamint
200

Magyarország, a katonai dictatura bilincseibe veretett.

Mindennemü gyülésezések betiltattak s a politikai tör-
vényhatóságok felosztattattak. Azonban a mi egyházunk
életműködése még sem akadt meg teljesen, sőt nemso-
kára a régi alkotmányos szervek megkezdhették munkás-
ságukat a kormány felügyelete és korlátozó rendszabályai
keretén belül.
Az anyaországban a református egyház sokkal szigo-
rubb elbánásban részesült, mint Erdélyben. Ott az egy-
házi gyűlések betiltatván, évek során keresztül nem lehe-
tett gyülésileg intézni az egyház közügyeit, hanem elnöki
úton történt minden rendelkezés. Ott Haynaunak 1850.
februáriusi rendelete az egyházkerületi főgondnokok
működését is eltiltotta. Azonban Erdélyben az állandó
főconsistorium mindjárt az ostromállapot kezdetén mun-
kába állhatott. 1850 márczius 24-én már együtt látjuk a
főconsistorium tizenkét tagját, kik az egyház megszakadt
igazgatásának folyamát felveszik. Majd Antal János püs-
pök, a cs. kir. polgári és katonai kormányzó engedélye
alapján, a kánonban megszabott időre, Junius 9-re, a
generális synodust is összehivhatta s arra a főconsisto-
rium a maga biztosait elküldhette. Sőt az állandó főcon-
sistorium megkeresésére br. Wohlgemuth megengedte azt
is, hogy a főconsistorium népes ulése is összehivassék
1850 julius 18 ra, hova a cs. kir. kormány részéről Bell
Frigyes neveztetett ki kormánybiztosnak.*
Ezek szerint egyházunk alkotmányos szerveinek mun-
kássága már az 1850. év folyamán megindul. Fontos ok
lehetett ezen eredmény előidézésében az a körülmény,
hogy «a magas kormány státusunk organisatióját illető

*
Egyh. ker. ltr. 1850 jun. 29. 48—1850. C. M. I. sz. a.
 201

fontos kérdéseket» tett a püspöki hivatalhoz, a melyekre

vonatkozólag azonban azt a feleletet nyerte, hogy válasz-
adásra csak az egyház autonom szervei, első sorban a
teljes főconsistorium, vannak jogosítva.
A fontos kérdések tulajdonképen a tanügyre vonat-
koztak. Gróf Thun kultuszminiszter Heufler Lajos minis-
teri titkárt küldötte ki Erdélybe a népoktatás és a közép-
s felső iskolák ügyének rendezésére. Heulier a rendezés
elveit, a középiskolákra nézve az Organisations Entwurf-ot,
közölte a főconsistoriummal s bekivánta a professorok
minősítésének, a négy főiskola alapjainak a kimutatását.
Majd felkérte az iskolákban használt könyveket s jelezte,
hogy ministeri jóváhagyás nélkül semmiféle tankönyv
sem használható. A főconsistorium népes gyülése foglal-
kozott az eléje terjesztett ügyekkel, de mielőtt ezt tette
volna, egy feliratban fordult a császárhoz, köszönetet
mondva neki, hogy az egyházi élet alkotmányos műkö-
dését lehetővé tette.
A főconsistoriumra terhes feladatot róttak a rohamos
változások által létre jött új helyzet, a sok pusztulás
helyreállítása, a hiányok, fogyatkozások pótlása, az egy-
ház jogainak védelmében követendő eszélyes eljárás mód-
jának a megállapítása. Ott volt nagyenyedi főiskolánk:
egy kormos, füstös romhalmaz, kirabolva, feldúlva. Ott
az üresen maradt paróchiák, melyekből a lelkészeket kiöl-
ték, vagy menekülésre kényszerítették. Egyes gyüleke-
zeteink papjait (Medgyes Lajos Désen, Fábián Dániel
K.-vásárhelyt stb.), kollégiumaink professorait az absolut
kormány fosztotta meg állásától s volt a kit börtönbe
juttatott (Hiri Ferencz, Sámi László, Török János), mások,
kiket vizsgálat alá vont (Szász Károly, Varga Sándor,
Vizi László) hazafias érzésük és jellemük miatt. Ott vol-
202

tak a kollégiumok és gymnasiumok, melyekre a kormány

szinte elviselhetetlen terheket rótt, hacsak fenn akarják
tartani azokat. Az 1848. évi országgyűlés által megszünte-
tett dézmák váltsága nem folyósíttatott, a kamarai java-
dalmak visszatartattak és az alkotmányos kormány által
megindított kongrua-ügy fennakadt. Gyülekezeteinkre,
főleg ezek lelkészeire, igen-igen szomoru idők voltak
azok, melyek gyors intézkedésre sürgettek. A papság
száma megfogyott, a theologiai intézetek szüneteltek s
nem volt honnan a hiányokat pótolni. És még ez mind
nem volt elég. A testvér ág. h. ev. egyház, melylyel együtt
küzdött egyházunk az utolsó száz év alatt a kormány
ellen a vallásszabadságért, a megváltozott viszonyok szél-
irány változásához képest egyenesen ellenünk fordult és
legelső ténye is, mindjárt 1850. januáriusában az volt,
hogy az eddig ref. egyházi főhatóság alatt állott sajói és
tekei káptalanbeli ág. h. ev. gyülekezeteket onnan önké-
nyesen, minden előzetes értesités, annál inkább meg-
egyezés nélkül elszakította, magához kapcsolta, de a
nélkül, hogy az ág. h. ev. egyházi fenhatóság alatt álló
ref. gyülekezeteknek átbocsátásáról gondoskodott volna,
sőt azt, a hozzá intézett felhivásra kereken megtagadta.
Más oldalról a róm. katholicismus, mely az osztrák abso-
lutismus idejében kiválóan jól érezte magát, hasonlóképen
reá támadt egyházunkra és a hatheti oktatást, a vegyes
házasságkötésnél való privilegiumokat kezdette követelni,
mivel Erdélyben az ezen ügyben hozott törvények az
absolutismus által megsemmisített 1848. évi törvényho-
zásnak voltak alkotásai. Igy a róm. katholicismus azon-
nal hasznot is kivánt húzni a nagy nemzeti szerencsét-
lenségből. Már 1851-ben látjuk, hogy a kormány jelen-
tést kér a róm. kath. püspök által bepanaszolt kézdivá-
 203

sárhelyi esetről, t. i. hogy odavaló papunk egy róm. kath.

egyént a hatheti tanítás nélkül is meg mert esketni ...
A főconsistorium ezen viszonyok között emberfeletti
erővel igyekezett egyházunk érdekeit megoltalmazni. 1850
szeptemberében a tanítást minden kollégiumunkban, az
enyedit kivéve, meg is kezdhették. De milyen áron! Az
enyedi kollégiumnál csak elemi iskolát engedélyezett a
kormány, de már gymnásiumot, még algymnásiumot
sem. Jogot egyáltalában nem volt szabad sehol sem
tanítani későbbi kormányintézkedésig. A philosophiának
a tanítását úgy engedte meg a kormány, ha ez a gymna-
sium két felső osztályára esik. A theologia tanítást ellen-
ben szabadon hagyta és helyesléssel dicsérte meg főcon-
sistoriumunk azon intézkedését, hogy a theologia tanítást
a négy kollégiumból Kolozsvárra összpontosította és négy
évi tanfolyamra bővítette. Zilahi gymnasiumunk meg-
nyitását pedig későbbi rendelkezéstől és külön kérelemtől
tette függővé, ez évről elhalasztván. A tanintézetek átme-
neti szervezetét, mig t. i. Entwurfnak megfelelően telje-
sen berendezkedhetnek, szintén a kormány szabta meg.
A tulajdonképeni egyházi szervezetet a kormány azon-
ban ekkor még nem érintette. Státus kurátorok és consis-
toriális elnökök az 1848. év előtti, feloszlatott gubernium
tanácsosaiból állíttattak a gyűlések élére. A püspök jog-
állása egyelőre szintén érintetlenül maradt. Azonban
Antal János püspök elgyengülése miatt már 1852 elején
teendőit nem végezhetvén, a szükséges és szokásos helyet-
tesítésnél a kormány is közbe szólott és Bodola Sámuel
generális nótárius «felelet terhe alatt» neveztetett ki, — a
püspök ezt maga is kérvén, — «püspök helyettessé». Majd
még ez évben meghalván Antal püspök, a kormány nem
engedte meg a «püspök választást» és nem ismerte el a
204

successiót. Oda utasította a consistoriumot, hogy a köz-

zsinat püspököt ne válaszszon, hanem a kormány Bodolát
helyettes püspök gyanánt megerősítette és abban az
állapotban is hagyta egészen a provisórium idejéig. Zsina-
taink, mint tisztán papi gyűlések, teljesen szabadon, — a
főconsistorium népes ülései pedig kormánybiztos jelen-
létében akadály nélkül tartathattak.
Egyházunk élete mindinkább kezdett a rendes kerék-
vágásba visszatérni. A nagyenyedi kollegium, a kormány
1850. évi tilalma daczára, 1851-től fogva, a kormány elné-
zése mellett, fokozatosan beállította gymnasialis osztályait
is, úgy hogy már 1859-re a teljes nyolcz osztályu gymna-
sium készen állott. Az 1850-ben Kolozsvárra tervezett
központi papnövelde is 1851-ben, a mikor a püspöki
állandó székhely is ide tétetett, végre felállíttatott. Addig
a papképzés Marosvásárhelyt és Kolozsvárt folyt, hova
helyeztettek az enyedi theol. professorok is t. i. Incze
Dániel kolozsvárra s Bodola Sámuel Marosvásárhelyre.
1852-ig Székelyudvarhelyt is volt theologia. Azonban
a Kolozsvári theologiai intézet eleitől fogva ideiglenes
jelleggel birt é.s czime is «az erdélyi ev. ref. nagyenyedi
papnövelde» volt, mivel egyházunk a kényszerítő körül-
mények hatása alatt sem adta fel 1847. évi (222. sz.) ha-
tározatát, hogy az összevont és központosított theologia
végleges helye Nagyenyed legyen. Marosvásárhelyi és
székelyudvarhelyi kollégiumaink, a jogtanítás betiltása és
a theologia elvonása után, mint az Entwurf szerint be-
rendezett nyolcz osztályu gymnasiumok állanak fenn;
mig Zilahon és Szászvároson algymnasiumok szerveztet-
tek az Entwurfnak megfelelően.
Azonban az Entwurf igen nagy terheket rótt gymnasiu-
mainkra a tanárok számának a megszabásával. És épen
 205

azért enyedi és kolozsvári intézeteinket kivéve csupán úgy

tarthatták fenn magukat, hogy a gyülekezetek siettek tá-
mogatásukra. A marosvásárhelyi kollégiumot a nagysajói,
marosi, görgényi, küküllői papság és gyülekezetek, a
székelyudvarhelyit, az udvarhelyiek és háromszékiek segí-
tették nagy lelkesedéssel felajánlott évjáradékaikkal.
A zilahi iskolának a helybeli egyházközség és a báró
Wesselényi család, a szászvárosinak pedig Hunyadvár-
megye és a vajda-hunyadi e. m. volt a patrónusa. Az
absolut kornak vége felé, 1859-ben, a háromszéki commu-
nitás és a politikai szék buzgalma egy új iskolának, a
mai sepsi-szent-györgyi Székely-Mikó kollégiumnak is
megveti alapjait, bár az intézet megnyitása csak a provi-
sórium idejében történhetett is meg.
Az iskola ügyben tapasztalható nyomástól eltekintve,
a kormány egyházunkat, különösen ennek szervezetét,
jobban nem háborgatta, mint a hogy már kezdetben,
1850-ben, működését megengedte. Sőt némi kedvezmé-
nyekre is volt hajlandó. Így Antal János püspökünk
számára 1850-ben 1000 frt fizetést rendelt, majd a kame-
rátikum beneficiumokat is folyósította és a dézma vált-
sággal is folyton kecsegtette az egyházat. De mindez
csak mézes madzag volt, melylyel áltatni és elaltatni
akart. A róm. kath. egyház erősítése, előjogainak fentar-
tása és gyarapítása által nyiltan, bár közvetve, ásta alá
egyházunk államjogi helyzetét, jogegyenlőségét és e
mellett új szervezet tervezése által titkon készítette elő
az alkalmat, hogy egyházunkat magától nagyobb füg-
gésbe hozza.
Még mielőtt az osztrák concordatum 1855-ben meg-
köttetett volna, már Erdélyben egy nagyfontosságu ren-
delet jelent meg a róm. katholikus egyház fölényének
206

kitüntetése és biztosítása szempontjából. Dr. Haynald

Lajos akkori gyulafehérvári róm. kath. püspök, 1854 jun.
26-án megkereste volt a cs. kir. vallás- és közoktatásügyi
ministert és miután felfejtette, hogy a róm. kath. püspök-
ségek és püspökök milyen nagy fontosságu jelentőséggel
birnak az államra nézve, felemlíti, hogy ő püspöksége
mindennemű jogainak megőrzését kötelességének tartja
és egyuttal tekintettel arra, hogy Erdélyben más püspök
nincs csak ő, t. i. a róm. katholikus, arra kérte a minis-
tert, hogy neki az «erdélyi püspök» czim kizárólagos
használatát adja meg és ennek kötelező használatát
mindenkire nézve rendelje el. Gr. Thun Haynaldnak e
kérése tárgyában meghallgatta az erdélyrészi helytartó-
tanácsot, mely véleményében reá mutatott arra, hogy
a nevezett püspökség alapításánál az 1751. évi 5. t-czikk-
ben, «erdélyi róm. kath. püspökségnek» neveztetik, mind-
azonáltal a döntést a ministeriumnak hagyta fenn.
A kultuszminister azután, daczára a figyelmébe ajánlott
törvényes alapnak, engedett gr. Haynald kérésének és
1854 október 24-iki rendeletében megállapította, hogy
jövőre «az erdélyi püspök» vagy «erdélyi püspökség»
czim, minden hozzáadás vagy változtatás nélkül haszná-
landó és utasította a törvényhatóságokat, hogy a neve-
zett püspökhöz intézett megkereséseikben s átirataikban
az általa megállapított czimet használják.*
Majd a következő évben megköttetett az osztrák concor-
datum is, mely nyilván mutatta, hogy a kormány absolut
terveinek legbiztosabb támaszát a róm. Katholicismusban

*
L. bővebben az erdélyi ev. ref. egyházkerületnek 1900
febr. 15. és nov. 3. a m. kir. vallás- és közoktatásügyi minis-
terhez és a képviselőházhoz, az «erdélyi püspök» czím kérdésé-
ben intézett felirataiban.
 207

látja és ezért neki teljes szabadságot enged. Ugyanezen

idő alatt a protestánsok számára pedig, egy őket békóba
verő törvénytervezetet készített. Ezen törvénytervezet,
melyet a magyarországi prot. hitsorsosok nagy erővel
utasítottak vissza, legelőször Erdélyben, a hűséges és «jó-
érzületü» ág. h. ev. egyházon próbáltatott ki, a mely
1855-ben egy ideiglenes szervezetet nyert, ama tervezet
alapelveire épitve. A ref. egyház látva e példát, nem
csekély aggodalommal nézett a jövőbe. A veszély, mely
fenyegette, tettre sarkallta és kilépve eddigi tartózkodó
állapotából, maga tett kisérleteket szervezetének változ-
tatására, a mit már 1833-ban is megkisérelt volt, de a
miben az akkori kormány által megakadályoztatott.
Az egyházban az egész alkotmány, de különösen a
főconsistorium szervezete átalakításának vágya igen régi
keletü. A mint most az ötvenes évek közepén túl a szer-
vezeti kérdések újból foglalkoztatni kezdették a közvéle-
ményt, hamarosan tisztába jött mindenki azzal, hogy az
átalakításnak gyökeresnek, a képviseleti elven alapuló-
nak kell lenni, de ezt most sem az egyház egész orga-
nismusára kiterjeszteni, sem legfőbb hatóságán a főcon-
sistoriumon kezdeni nem lehet. Így jutott egyházunk
arra a gondolatra, hogy az egyházalkotmányt apránként,
fokozatosan, alulról felfelé fogja a képviseleti elvek alap-
ján kiépíteni. Az 1858-ban már concrét alakot öltött
indítvány az 1859. évi marosvásárhelyi közzsinatból indult
ki a megvalósulás utjára, a mikor ugyanis azon indoko-
lással, hogy a presbyteriumokba némi visszaélések csúsz-
tak be, ezeknek orvoslására egy bizottmány küldetett ki.
A bizottmány munkálkodása épen arra az időre esett,
mikor a királyhágón túli testvérek a pátens ellen kemény
harczukat javában vívták.
208

A kormány figyelmét egyházunk kezdeményezése nem

kerülte el. Elérkezettnek látta az időt arra, hogy ő maga
lépjen fel az egyházalkotmány átalakítására. A jogot
ehez I. Ferencz és V. Ferdinánd azon eljárásából meri-
tette, hogy ezek az 1833. évi főconsistoriumi szervezetet
megsemmisítették. Ebből a maga számára döntő és paran-
csoló befolyást vonva ki, működésének adatait a főcon-
sistorium 1836. évi önigazoló és jogfentartó nyilatkozatá-
hoz füzte, úgy fogván fel ama feliratot, mint a főconsis-
torium valamelyes javaslatát, a melyet a kormány tetszése
szerint változatlanul vagy némi módosításokkal, akár
lényegesen átalakítva, léptet életbe. Hogy eddig nem
látszik sokat törődni egyházunk alkotmányával, ennek
legfőbb oka az, hogy egyházunk autonomiája a százados
nyomás hatása alatt nagyon is olyan szinezetű lett, mint
a milyet az osztrák absolut kormány kedvelt, t. i. consis-
toriális, a mennyiben a kormányhivatalnokokból álló
permanens főconsistorium az absolut kormány kezében
kényelmes eszköz volt és semminemü autonomikus
irányzatokat nem árult el. Tehát ha tulajdonképeni czél-
ját, az egyház ügyeibe való befolyását, ez uton elérhette,
nem is látta czélszerünek a közvéleményt nyugtalanítani
az átalakításokkal mindaddig, mig. maga az egyház a
reformok utjára nem térvén, szükségesnek nem itélte,
hogy a vezetést ő vegye a kezébe.
Hogy a kormány egyházalkotmányunkat ideiglenes-
nek tekintette, mutatja a főconsistorium 1836. évi felter-
jesztéséről táplált véleménye és még inkább az, hogy
püspökünket meg nem erősítette. Bodola Sámuelnek
azért kellett tíz éven át helyettes püspöknek maradnia,
mivel a kormány magát a Geleji kánonokhoz tartva, az
1726-ban behozott successiót a diplomával ellenkezőnek,
 209

törvénytelennek, tartotta és csak a módját akarta meg-

keresni annak, hogy a kánoni választást miképen egyez-
tethesse egyfelől a százados gyakorlattal, másfelől sa-
ját czélzataival.
Azonban az idő gyorsan haladt. A pátens Magyaror-
szágon kudarczot vallott és vissza is vonatott. Csakhogy
Erdély más állam volt, mint Magyarország és a kormány
azt hitte, hogy itt lehet kezdeményezni azt is, a mi ott
be nem válott. A tapasztalatokon okulva, itt most nem
mert egyenesen neki vágni gróf Thun a pátenssel, hanem
1860 jul. 23. kelt leiratában hg. Lichtenstein cs. kir.
kormányzót felszólította, hogy adjon véleményt az 1859
szept. 1-sői nyilt parancsnak az erdélyi reformátusoknál
való keresztülvitelére. Hg. Lichtenstein gubernátornak
szept. hóban kelt válaszirata, melynek szerkesztésében
az ideiglenes szervezet áldásaival torkig jóllakott ág. h.
ev. egyház némely férfiai azon burkolt törekvéseivel
találkozunk, hogy a reformátusok hátán a hinárból az
ő egyházuk is kiláboljon, teljes alapossággal fejti fel az
erdélyi vallásügy történeti és jogi állását. Reá mutat a
régi törvényekre, az Approbátákra, a Lipót-féle hitlevélre,
az 1791. évi törvényhozásra és ezek alapján azon néze-
tének ad kifejezést, hogy az erdélyi reformátusoknak, de
egyszersmind a lutheránusoknak és unitáriusoknak is,
vallásszabadsága és autonom törvényhozása oly körül-
tekintés mellett van biztosítva, hogy lehetetlenség egy
octroyálandó szervezet keresztülviteléhez jogczimet találni.
Majd sorra veszi a magyarországi pátens és az 1859.
szept. 2-iki miniszteri ideiglenes rendelet intézkedéseit
és az egyes fontosabb részleteknél alaposan kimutatja,
hogy a pátens nemcsak formailag, hanem tartalmilag is
összeütközésbe jut az erdélyi vallásügyi törvényekkel és
210

az ezek által biztosított protestáns egyházi szervezetek-

kel. Kiemeli az erdélyi református házassági biráskodás
hátrányait és más bajokat is, de sem ezek orvoslására,
sem pedig az állam és egyház közötti viszony helyes
közvetítésére mást, mint egy, a cultus-ministerium mel-
lett felállítandó főconsistoriumot, ajánlani nem tud.*
Bármily gyorsan igyekezett is hg. Lichtenstein eleget
tenni a felső utasításnak, mégis elkésett vele. Mikorra
felterjesztése Bécsbe érkezett, már gr. Thunt nem találta
a helyén. Sőt az októberi diploma is kiadatott, mely po-
litikailag egy csonka alkotmányosságot adott, de egy-
házainkat visszahelyezte autonomiájuk teljes birtokába.
A mint az egyház szabad mozgását visszanyerte, igye-
kezett azonnal lerázni magáról az absolutizmus által
reá rakott nyügöket és megvalósítani tervbe vett szerve-
zeti munkáit. Minthogy a tanügyi téren érezte leginkább
az önkénynek a nyomását, azért legnagyobb erővel
itten sietett elsőben is rendet hozni létre. Már 1860 vé-
gén egy, kollégiumi gondnokokból s tanárokból álló tan-
ügyi bizottságot küldött ki, mely 1861-re egy szervezeti
javaslatot dolgozott ki és kitünő pedagogus tagja, Gáspár
János által összeállítva a főconsistorium elé terjesztette.
A teljtartalmúlag elfogadott és törvényerőre emelt «szer-
vezeti törvény» iskoláink tanügyét az 1848 előtti álla-
potokba helyezte vissza a külső tagoltságra nézve, azon-
ban tartalmilag felhasználta az Entwurf előnyeit, javít-
gatta annak fogyatékosságait és nagymértékben emelte
tanügyünket.
A «szervezeti törvény» értelmében gymnásiumaink

*
Hg. Lichtenstein emlékiratának megszerzését dr. Teutsch
Frigyes ág. h. ev. püspök-helyettes urnak köszönhetem.
 211

hat osztályra reducáltattak, melyek felé a bölcseleti vagy

lyceális 3 évfolyam, e felé a 2 évi jogtani tanfolyam
s végül a theologiai két éves tanfolyam helyeztetett.
Kollégiumainknál így 1862-től a jogiszak is felállíttatott,
de a theologia központosítva maradt s az 1861. évi
sepsiszentgyörgyi közzsinat és a föconsistorium hatá-
rozata folytán Nagy-Enyedre tétetett vissza, a padago-
gicum seminariummal együtt. A tanintézeteknek a «szer-
vezeti, törvényben» megállapított beosztása öt év után
már változáson ment át. A bölcseleti tanfolyam két évre
vonatott össze s közelebb hozatván a gymnásiumhoz,
azt nyolcz osztályúvá alakította. Majd 1869—1870 kö-
zött megszüntek jogi tanfolyamaink. Végre a theologia
előbb három évi, majd négy évi tanfolyamra rendeztetett
be 1875-ben. És ettől fogva középiskoláink ügye, mint
általában az egész magyar középoktatásügy is egészen
1883-ig, a bizonytalanság hullámai között hányattatott,
mikor aztán a XXX. t.-czikk és az 1884. évi ev. ref. kon-
venti szervezet megállapodott formához és tartalomhoz
juttatta.
Mélyrehatóbbak voltak azonban a tanügyieknél az egy-
házi szervezetben létesített változások. Az 1859-ben kikül-
dött bizottság munkálatai alapján az egész egyház egy-
házközségi szervezete egyöntetűen rendeztetett a sepsi-
szentgyörgyi közzsinaton, a mikor egyszersmind a suc-
cessió is az egyházmegyéken eltöröltetett. Minthogy ezen
szervezés csak az egyházközségeket ölelte fel: a közzsi-
nat kifejezést adott annak a nézetének, hogy eljöttnek
látja az időt az egész anyaszentegyház minden igazgató
testületeinek a képviseleti elv alapján való szervezésére.
Az egyházi főtanács is helyeslőleg fogadta ugyan a gon-
dolatot, azonban a közbe jött provisorium idejét nem
212

hitte alkalmasnak a szervezés munkája befejezésére.

Majd 1864-ben mégis megkezdődhetett a további munka,
és némi fennakadás után, 1868-ban egy lépéssel tovább
haladva, elkészíttetett az egyházmegyék szervezete is.
Azonban már az alkotmány ezen két autonom tényező-
jének a szervezete mutatja, hogy a részletekben végzett
munka nélkülözi az egyöntetűség jellemvonásait. A gyü-
lekezetek a legszabadelvűbb alapokon rendeztettek, oly
tágkörű jogosítványnyal az egyházközségi összes jogo-
sult egyháztagok részére, hogy ez szinte a közügyre
vált hátrányossá a kevésbbé képzett elemek tumultárius
hajlandóságainál fogva. Az egyházmegyék szervezete
azonban már csak kisebb részben vitetett vissza az
egyéni, sőt a gyülekezeti jogok alapjára is, úgy hogy
abban az ősrégi, a kánon szerinti, elzárkózásnak lénye-
ges elemei csúsztak be s nem hozatott élő szerves össze-
köttetésbe a gyülekezetekkel. Szinte hierarchikus szine-
zete van az egyházmegyének, habár a tagsági jogosult-
ság — a paritás alapján — egyháziak és világiak között
megosztatott. A mi mind két szervezetnél közös és szin-
tén lényeges vonás, az igazgatásnak szűkebb és mintegy
állandó szervek kezeire juttatása: a tanácsok rendszere,
mely ebben a formájában az 1848 előtti kormányszervek
bürokratikus jellemvonásaira emlékeztet s azok mintá-
jára is alakult.
Ilyen, nem épen kedvező előjelek mellett történt meg
aztán végre a szervezés befejezése is, midőn a főconsis-
toriumnak és közzsinatnak az összeolvasztásával megal-
kottatott az «egyházkerületi közgyűlés». A képviseleti esz-
mének halványodó ereje és a sok rendbeli érdekjogosult-
ságnak kielégítés után törekvő vágya, ezen szervezetben
már alig engedett helyet a képviseleti elvnek; ellenben
 213

teljes mértékben bevitte annak legnagyobb ellenségét,

a királyi gubernium képére már Mária Terézia korában
átformálódott permanens főconsistorium képmását, az ú. n.
igazgató tanácsot. A miért 1792-től fogva küzdöttek az
atyák, hogy t. i. az egyház közügyeinek intézésében a
döntő, az irányító befolyás az egyház képviselőinek ke-
zében legyen, igen sovány alakban valósult, mert az
igazgató tanács mellett az egyház képviselőinek egyeteme
csak approbáló, utólagosan jóváhagyó fórummá lett. Azon-
ban így is kétségtelenül igen nagy a haladás a mult
tényleges viszonyaihoz képest, mivel a tulajdonképeni
permanens jelleg jogi formája nagyrészben letöröltetett
és az alkotmányos ellenőrzés lehetősége biztosíttatott.*
Az egyházalkotmány átalakításának befejeztével együvé
esik a mult század egyik régi emlékének, szükség szülte
alkotásának, a püspöki successiónak eltörlése is. Így a
régi időkből minden szomorú emlék eltűnvén, a meg-
újhodott és megifjodott egyház friss erőben, fiatalos üde-
séggel kezdhette meg működését csaknem mindjárt az al-
kotmányosság helyreállításának a küszöbén. Az 1867. évi
kiegyezés után az 1868. évi törvényhozás újból törvénybe
iktatván Erdély politikai unióját, egyszersmind biztosí-
totta a vallásügyi törvények érvényét és az egyházi vi-
szonyok statusquoját. Az 1868 : 43. t.-cz. 14. §-a szerint
Erdély mindazon törvényei, melyek az erdélyi területen
és a korábban úgynevezett magyarországi részekben a
bevett vallásfelekezetek, egyházak és egyházi hatóságok
vallásgyakorlati s önkormányzati szabadságát, jogegyen-

*
Az 1861—72. évi szervezeti reformokra nézve az 189. lapon
említett két utóbbi egyházjogtanon kivül: «Nagy Papok élet-
rajza» Budapest 1877. 276—82. l.
214

löségét, egymásközötti viszonyait s illetőleg hatáskörét

biztosítják, nemcsak sértetlenül fentartatnak, hanem egy-
szersmind a görög és örmény katholikus és a keleti gö-
rög szertartású egyházakra is kiterjesztetnek. Épen ezen
alapon hajthatta egyházunk végre teljesen szabadon,
minden kormánybeavatkozástól függetlenül, fenti szervez-
kedését is, nem lévén törvényeinkben megadva az állami
legfőbb felügyelet gyakorlásának az a módja, melyet a
Királyhágón túli testvérekre nézve az 1791 : 26. t.-cz.
4. §-a megszab. Egyházpolitikai szempontból épen ezen
jog, másfelől a házassági bíráskodás jogának tényleges
gyakorlata volt a Királyhágón inneni és túli testvérek
egyházi viszonyaiban a leglényegesebb különbség.
Az absolutismus bukása után, az egyházi szervezet
átalakításának idejében és azt követőleg, egyházunknak
minden cselekvényében meglátszik, hogy öntudatosan
tör előre magasztos czéljainak megvalósítása felé és igyek-
szik pótolni ama fogyatkozásokat, melyeket eddig nem
annyira saját mulasztása, mint inkább a kormányok agga-
tolózása, atyáskodó közbeszólása és korlátozó befolyása
hozott létre. Anyagi és szellemi téren egyaránt szem-
mel láthatólag s évről-évre fokozott mértékben halad a
fejlődésnek útján.
A mi az anyagi kérdéseket illeti, e tekintetben egyhá-
zunk soha sem állott valami fényesen. Nem még a nemzeti
fejedelmek idejében sem. Fundált jövedelme aránylag ke-
vés volt mindig és a XVII. században tapasztalható jó-
lét,— de nem gazdagság — inkább csak a magán patro-
ciniumon nyugodott, tehát olyan alapon, a melyet az idő
igen-igen megviselt. A fejedelmi adományt képező kama-
rai javadalmak, melyek oly sok viszontagságnak voltak
kitéve, a szabadságharcz zivataros napjaiban beszüntet-
 215

tettek. Antal János püspökünk közbenjárására azonban

1851-től fenakadás nélkül folyósíttattak még visszamenő-
leg 1848 és 1849-re is; bár a kormány gyanus szemmel
nézte ezen javadalmakat és nem valami jóindulattal tu-
dakozódott azok természetéről és kiadatásuk akadályai-
ról. Az egész javadalom csekély, 3198 mfrt. összegű volt.
Habár az eredeti érték a mai viszonyok szerint ennek
húszszorosát is elérte, de a XVIII. század elején az ak-
kori bécsi kormány önhatalmúlag váltotta meg és igen
alászállította. A dicasteriumoknál és a bécsi kormánynál
több ízben hasztalan kísérelvén meg egyházunk a java-
dalmak váltságösszegét a méltányosságnak megfelelően
felemeltetni: most mikor az alkotmányosság teljesen
életre kelt, támaszkodva az 1791. 55. t.-czikkre is, fő-
consistoriumunk lépéseket tett az alkotmányos kormány-
nál, hogy a fejedelmi adományokat «eredeti sértetlen
mennyiségében» tétesse folyóvá. Kérelmével azonban, bár
elismertetett annak jogossága, a bírói útra útasíttatott
azon ürügy alatt, hogy a kívánság közigazgatási úton
nem teljesíthető. Egyházunk kénytelen volt a megjelölt
útra térni 1874-ben, azonban időközben, a nagyon is
kétes kimenetelűnek igérkező kereset perközi egyesség-
gel véget ért és a kamarai javadalmak 14,000 o. é. forint
évi összegben állapíttattak meg.
A másik nagyfontosságú ügy, a papi tized váltságának
ügye volt, a mely téren az absolutismus ideje alatt csak
az előkészületek folytak és ideiglenes intézkedések tör-
téntek. Már 1853-ban megindíttatott ugyan a vesztett
dézmák összeírása s ennek alapján, valamint az 1858.
évi pótösszeírás után is, dézmaváltság-előlegek adattak.
Azonban a provisorium első napjaiban, 1861-ben, már a
végleges rendezés is folyamatba indíttatott és a hiteles
216

összeírások- és ezek igazolásának befejeztével, 1866-ban,

egyházunk lelkészei számára l.700,000 forintnyi tőké-
ben állapíttatott meg a dézmaváltság összege, mely az
időközi fel nem vett, illetőleg ki nem utalt kamatokkal
együtt, földtehermentesítési kötvények alakjában adatott
ki. A váltságösszeg kötvényei foconsistoriumunk fel-
ügyelete alá helyeztettek s a jogosultaknak az ő, illető-
leg később az igazgató tanács útján adattak ki az évi
kamatok. Ezen nagy összegű tőke természetesen nem
közvagyont képezett, hanem csak biztonság okáért he-
lyeztetett el ily módon.
Az említett és egyes gyülekezetek, illetőleg egyházi
javadalmasok javára szolgáló anyagi erők mellett azon-
ban a közegyházi czélok és szükségletek fedezésére egy-
házunk alig rendelkezett valami anyagi erővel. Az erősen
központosított igazgatás költségei fokozatosan növeked-
tek és ezek fedezésére a központilag kezelt tőkék csekély
kezelési jutalékán kívül alig volt más forrás. Az egyházi
közigazgatási alap számára az 1869-től fogva folyósított
államsegély összeg (14,000 forint) fele része tőkésítte-
tett (7000 forint) 1876-ig, a mely évtől ez a segély-
részlet egy más alap gyarapítására rendeltetett, mivel
már ekkor úgy látszott, hogy a közigazgatás fedezésére
az egyházkerületi közalap elegendő jövedelemmel rendel-
kezett, a tőke 192,779 forintot tevén ki. A fokozott köz-
pontosítással járó kiadások azonban 1884-től fogva újból
megkívánták, hogy az államsegély egy része (6000 forint)
évenként újból ide fordíttassák. (Állása 1890-ben 212,411
forint, Közgy. jk. 1891—53. 3. a.)
Egyházunk a népoktatásügyi feladatok sikeres megol-
dása terén is gondoskodott arról, hogy szegény gyüleke-
zeteink iskoláikat fentarthassák és a népnevelés szent
 217

ügyét előmozdíthassák. Az 1831-ben felállított garasos

intézmény nem levén erre a czélra elegendő, az 1862.
évi dévai közzsinat, Bodola Sámuel püspök indítványára,
az ú. n. krajczáros élőtőke intézményét létesítette, mely
a gyülekezetek által lélekszám után fizetett összegben
évenként beszolgáltattatván, azt a czélt szolgálja, hogy
belőle 1200 forint a püspöki fizetés pótlására fordít-
tatik, többi része pedig a népiskolák segélyezésére ren-
deltetett.
Miután azonban e czímen segélyezésre fordítható
összeg évi 2000 forintot alig haladott meg, később a nö-
vekvő igények kielégítésére egy rendes segélypénztár fel-
állítását vette egyházunk tervbe, mely Nagy Péter püs-
pökünk indítványa alapján 1874-ben meg is indult «az
önmegadóztatás alapján». Azonban az áldozatkészség nem
mutatkozván erősnek, 1876-tól fogva az államsegély 6500
forintnyi összegével is gyarapodott tíz éven át. Czéljául
oly egyházközségek segélyezése tüzetett ki, melyeknek
fentartása nemzetiségi és felekezeti szempontból egyhá-
zunknak kiváló érdeke.
Említésre méltó még egyházunknak azon intézkedése,
hogy 1876-ban egy kerületi lelkészi gyámintézetet állí-
tott fel, mely a lelkészi özvegyek s árvák segélyezésén
kívül a szolgálatképtelen lelkészek gyámolítását is fel-
adatává tette. Így a régebbi időben is már meglevő gyámo-
lítás most már rendszeressé tétetett és az egyház összes
papjaira kiterjesztetett. Jellemző ezen gyámintézetre nézve,
hogy kezelése és intézése, az egyház rendes közigazgatási
hatóságai befolyása alól kivontan, az ú. n. «püspöki szék»
feladatát képezi és így a régi bifurkált egyházalkotmány
egy maradványának fentartására és megőrzésére is alkal-
mat szolgáltatott.
218

A szellemi téren mindenek előtt a közoktatás ügyét

kell felemlítenünk, mint a mely az állami törvényhozás-
nak is egyik legfontosabb tárgya volt éveken keresztül
és egyházunkat is kiválólag foglalkoztatta. A népoktatás-
ügy az 1868. évi 38. t.-czikk által országosan szabályoz-
tatván, itten egyházunkra az a feladat hárult, hogy is-
koláit a törvényben megszabott korlátok között és kijelölt
módon fejleszsze és rendezze. Azonban az ott előírt fel-
tételek oly súlyosak voltak, hogy azoknak egyházunk
csak részben birt megfelelni. Megkisérelt ugyan minden
lehetőt, hogy iskoláit kellő színvonalra emelje, de hama-
rosan arról kellett meggyőződnie, hogy bár más egyéb
egyházi közczéloktól megvonja is a szükséges támogatást
és azokat veszélynek teszi ki, még sem képes a kívánt
eredményt elérni. Így történt aztán, hogy egyházunk
már 1872-ben reá lépett arra az útra, mely utóbb lejtő-
nek bizonyult, s a mely abban állt, hogy felekezeti nép-
iskoláit egyre-másra a politikai községnek, majd később
az államnak engedte át. Ezen eljárás tulajdonképeni in-
doka a gyülekezetek szegénysége volt és a mellett haza-
fias cselekedetet is vélt teljesíteni egyházunk, midőn az
államnak segítségére ment a nemzetiségi vidékek isko-
láinak szervezésében. Azonban így iskoláinknak nagy
részét elvesztettük, míg a más felekezetűek és a nemzeti-
ségek a magukét megtartva, elérték iskoláik birtokában
azt az időt, mikor az állam már a felekezeteket kész tá-
mogatni népiskoláik fentartásában. A sok államosítás
ártalmára vált a vallásos nevelésnek, a felekezeti öntudat
erősödésének, de a mi még veszedelmesebb, állandó csá-
bítást képez az iskolával biró gyülekezetekre nézve, hogy
ennek terheitől megszabaduljanak. Az 1868 : 38. t.-cz.
meghozatalakor egyházunknak 587 felekezeti iskolája volt
 219

és ebből a millenium éveig 274-et önkényt feladott s

minden időkre elvesztett. A meglevők részére az 1878-ban
megállapított részletes tanterv s utasítás foglalja magá-
ban a szükséges rendszabályokat.
Kollégiumaink tanügyi és anyagi viszonyainak szabá-
lyozására is nagy gondja volt az egyháznak. Itt különö-
sen ki kell emelnünk az egyház nagyenyedi theol. aka-
démiáját, mely az 1849. év szenvedéseit s az átmeneti
állapot nehézségeit szerencsésen kihevervén, jeles taná-
roknak a vezetése alatt csakhamar a legkiválóbb theolo-
giai intézet lett a hazában. Dr. Kovács Ödön nevéhez
fűződik a virágzásnak ez a kora, melynek fényéhez csak
is a fejedelmi kor eredményei, a nagy professzorok kora
hasonlítható. — A többi iskolák közül a sepsiszent-
györgyi gymnásium és a szászvárosi, melyek eddig igen
gyenge lábon állottak, ebben az időben emelkednek na-
gyot, amaz gr. Mikó Imre, ez pedig gr. Kuun Kocsárd
fejedelmi alapítványai által. — A kollégiumi tanügy össz-
hangzatos vezetése s kezelése érdekében a tanári érte-
kezletek rendszeresekké tétettek és az igazgatótanácsban
egy állandó tanügyi referensi állás szerveztetett, mely
Parádi Kálmánnal, egyházunk kiváló tanügyi férfiával
töltetett be.
Az egyház belső életműködése mellett igen nevezetes
szerepet játszik, főleg 1873-tól fogva, az egyházi unió
kérdése, a mi végre az 1881. évi debreczeni zsinaton be
is következett. Az 1848. évi kisérlet az absolutismus le-
tűnése után is igen nehezen kezdődött meg újra. Az
egyháznak 1861—71. években létre jött autonom szerve-
zete, mely lényegesen eltérő alakot vett a magyarhoni
testvéregyház alkotmánya fejlődésének irányától, in-
kább hátráltatta az unió ügyét, mintsem előmozdította
220

azt. 1868-ban, midőn az egyházi és tanügyi politikai

kérdésekkel szemben református egyházunk részéről kö-
vetendő egyöntetű eljárás módozatainak megállapítá-
sáról volt szó, a pesti konventre a mi egyházunk képvi-
selői is megjelentek. Az előző debreczeni konventen és a
pesti tanügyi közös tanácskozmányokon azonban 1860
és 1861-ben még nem vettek részt. Az 1868. évi pesti
konvent azonban tulajdonképen csak «conferentia» levén,
így egyházunknak ottani képviseltetése egyáltalában nem
szervezeti, hanem csak czélszerűségi kérdés volt.
Azok a balsikerek, melyeket a magyarországi protes-
tánsok az alkotmányos élet kezdetén, az egyházi és tan-
ügyi politika terén elértek, legnagyobb mértékben az
egyházak szervezetlen voltának voltak a következmé-
nyei. Hamarosan belátták jobbjaink, hogy nekünk döntő
szavunk csak úgy lehet, sőt meghallgattatást is csak úgy
nyerhetünk, ha mint egy test léphetünk fel 2 millió ma-
gyar és református nevében. Ezért a Királyhágón túli ref.
egyháznak szervezése és a mi egyházunknak azzal való
egyesülése mind komolyabb alakban vettetett fel az il-
letékes körökben. A szervezkedés elé a tiszántúli egyházke-
rület részéről gördített nehézségek megoldására 1873-ban
a generál konvent organizálásával keresték az alkalma-
tos eszközt, a mely konventre a mi egyházunk is elkül-
dötte a maga képviselőit és azok útján kijelentette, hogy
azt egyházi felsőbb szervül, de nem hatósági jogokkal,
elismerni hajlandó. Mikor pedig e konvent ellen támadt
különböző áramlatok lecsillapodtával végre 1876-ban a
tiszántúli egyházkerület is lemondott eddigi tartózkodó
álláspontjáról és kijelentette, hogy egy alkotmányozó
nemzeti zsinat tartásának idejét ő is elérkezettnek látja:
az 1877-ben Budapestre összehívott és a zsinat előkészí-
 221

tésének feladataival megbízott konventre egyházunk olyan

utasítással küldötte követeit, hogy az erdélyi törvények-
ben biztosított és a magyarországi törvények által is ga-
rantált fontosabb autonom jogainak, főleg akkori szer-
vezetének a fentartása, nem különben az ezeken teendő
változtatásokra nézve neki biztosítandó autonom intéz-
kedési jog fentartása mellett, hajlandó az unióba bele-
menni.
Az 1877—80. években az alkotmányozó nemzeti zsinat
számára készített előmunkálatokba, az alkotmány ter-
vezetbe, ezen kívánságnak megfelelő rendelkezések vé-
tettek fel és a mi egyházunk alkotmányának eltérő voná-
sai a megfelelő részek és fejezetekben mindenütt külön
felemlíttetnek. Az így előkészült zsinat ő felsége, kegyel-
mes királyunk engedélye mellett, 1881. okt. 31-én Deb-
reczenben összeülvén, itt az egyházi unió a legnagyobb
lelkesedés mellett kimondatott, és az atyafiságos szeretet
bizonyságául, a mi sajátos szervezetünk biztosítása nem
is taxativ rendelkezésekkel, hanem egy általános jogi
nyilatkozattal (9. §.) hajtatott végre. Az 1881. évi zsinati
törvény 9. §-a, míg egyfelől szorosan egy testté fűzött
bennünket össze a hitrokonokkal, másfelől megszüntette
egyházunknak «országos egyház» jellegét s általa jogilag
is az lett egyházunk, a minek tényleg már több mint egy
fél század óta is oly gyakran, később állandóan nevezte-
tett, t. i. «erdélyi ev. ref. egyházkerület».
 NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ.
Abacsfalva III. 84
Abafája III. 103
Abats János III. 157, 161, 165
Abrudbánya I. 127, 211, II. 257
Abauj vármegye I. 124
Ágoston szász választó I. 139,
145
Agricola János I. 255.
Akadémiák (német ev.-) I. 135
Alamori oláh egyház II, 171
Alárdi Ferencz I. 283
Albánus Márton I. 212
Albigensek I. 12
Alésius Dénes I. 74, 128—9,
135, 146, 149, 152, 155, 158,
167, 246—7, 253, 258—60
Alföld I. 229
Állami nyomda lásd Királyi
nyomda
Alsócsernáton III. 85
Alsó-Fehér vármegye II. 171,
III. 197.
Alsted J. H. II. 91, 111, 120,
124, 126, 130—1, 146, 151,
175, 233
Alvincz I. 299, 311
Alvinczi Péter kassai pap II.20,
23, 62, 94—6, 111, 126
— Péter itélőmester III. 24—5,
60, 02
Alvinczy Péter br. III. 102.
Alvincziek III. 116
Amicián Titus I. 138, 185,
187—8, 196, 202. II. 36
Amsdorf Miklós I. 136
Amsterdami biblia II. 290
Anabaptismus I. 206. 226—8,
263
Anabaptisták privilégiuma II.
104
András II. király I. 26, III. 19
— kolozsvári pap I. 217
Andrásfalva III. 166.
Andrásy Márton I. 78.
Andreanum I. 26
Anglia II. 183, 197, 215, 229, 233
Anglikánok I. 4.
Angol király II. 125
Antal János III. 165, 185, 189,
200, 203, 205, 215
Antalfi János br. III. 77
Apáczai Cseri János II. 215,
234, 245—6, 253
Apafy család I. 287
— Gergely I. 168
— Mihály fejedelem II. 252,
254, 256—7, 259, 260, 262,
265—6, 268—9, 271, 273,
278, 280—2, 286, 288, 295.
III. 15, 101
— Mihály ifj. II. 296
Apor István br. III. 30—3. 37,
43, 46—8, 51, 55—7, 62
Aporok III. 116.
Apostasia III. 99—100, 110
Appellatium II. 89, 134
Approbáták I. 68. II. 176, 187.
211, 225—32, 274, 286. 288.
III. 19, 37, 60—1, 73, 75, 77,
79, 80, 92, 101, 120, 136,
144. 149, 180, 185, 187—8,
193, 204

Aquaviva Claudius I. 279
Aranyosszék III. 99.
Arbanáz Ilona I. 42.
Archirie hunyadi oláh esperes
II. 166.
Argentus János II. 16, 18, 29—31
Arko Félix I. 76
Árkos II. 155
Árkosi Benedek II. 220
Ártándi Kelemen I. 169
— Márton I. 23.
Articuli maiores I. 200—1
Athanasius vladika III. 46
Aube Vilmos I. 176
Augsburg I. 72
Augsburgi béke I. 73
— birod. gyülés I. 71
— interim I. 72
Ausztria I. 279. II. 241
Bács I. 271
Baczoni András II. 43
Bagothy Márton II. 264
Bajthay Antal III. 108, 111—4
Balai Mihály II. 65
Balassa Menyhért I. 140—1
Balaszentmiklós I. 230
Balázsi falva III. 103, 140
Balázs hussita pap I. 13
Bálint hussita pap I. 13
— höltövényi ev. pap I. 64
—jezsuita atya II. 40. 43
Bánffy Boldizsár I. 283
— Dénes II. 262
— Dénes gr. III. 115
— György gr. III. 43—4, 60, 63
— János I. 51. II. 284
— László I. 303
— László br. III. 179
— Zsigmond II. 284
— család I. 287. III. 116
Bánffyhunyad I. 166. III. 137
Bánffyhunyadi András II. 84
Bányai János I. 283
Baranya vármegye I. 223
Baranyai László jezsuita III.
44, 51
— bihari alispán III. 106
223
Barcsay Ágnes III. 114
— Ákos II. 174, 233, 241—6,
250—3, 256, 271, 278—80
— család III. 116
— testvérek: Farkas, György,
Miklós I. 67—8
Barczaság I. 46, 62—3
Barcelonai béke I. 39
Barlaam vladika II. 283
Baromlak I. 298, 305
Bársony György II. 267
Bártfa II. 223
Basel I. 212
Baseli zsinat I. 15—6
Basilius István I. 185, 212,
215, 221, 223, 262—3. II. 46
Basire Izsák II. 91, 233—5,
244, 277
Básta György I. 304—5, 308— 11.
II. 5, 7, 21. 25, 35, 38, 64,
167, 259
Bátai György II. 220
Báthory András vajda I. 76, 80
— András bibornok I. 282, 289,
293, 297, 302
— Boldizsár I. 289, 294
— Gábor II. 28—43, 49—55,
65—6, 117, 148, 167—9
— István bonyhai pap III. 85
— István fejedelem I. 4, 143,
147, 168, 175, 215, 231—2,
244, 246, 249—50, 252, 254,
256—8, 265—6, 268—71,
274—8, 282. II. 63, 94, 165
— István ecsedi II. 32, 34
— István ifj. somlyói I. 289
— Kristóf I. 4, 168, 231, 253.
259—60. 264—5, 268—70,
272—4. 287. II. 63. 165—6.
168. III. 18
— Zsigmond I. 270, 272—3,
278—83, 285—6, 288—301,
304—5, 309. II. 17, 27—9,
32, 38—9, 49, 52, 116, 166,211
— Zsófia II. 159—60, 258—60,
265
Báthoryak I. 267. II. 24
Báthory testvérek I. 232, 281— 9
224
Báthory templom Gyulafehér-
várt III. 24, 27, 56
Battyány Ignácz gr. III. 133,
149—50, 153, 155—6
— József gr. III. 105—6
— Orbán I. 46, 64, 71
Bebek György I. 169.
— Imre I. 38, 42
Bécs I. 72, 75, 143, 147, 267,
274, 303. II. 28, 56, 99, 164,
262—3, 295—6. III. 9—11,
15, 17, 20—1, 24—5, 28—9,
31, 33, 40—51, 54—8, 61,
63, 65, 68, 71, 75, 78—81,
87—8, 101, 117, 146, 170,
172, 210, 213
Bécsi béke II. 19, 25, 77, 181
— congressus III. 169
— egyetem I. 18
— prot. theol. intézet III. 172
Becski Pál I. 168
Beke Dániel II. 133, 135, 271
Békés I. 223
— Gáspár I. 168, 213—5, 223,
243—4, 268
Béldi háromszéki főkapitány
II. 155
Belényes I. 223
Belényesi Gergely I. 121
Belgiojoso gr. II. 7—8, 25
Belgium II. 197
Bell Frigyes III. 200
Belső-Szolnok vármegye I. 83.
II. 166, 173
Belső-szolnoki esperesség I. 97,
166
Benedek I. 305
— XIII. pápa III. 109
Benkner János I. 138
— Márk I. 295
Benkő János III. 195
— József III, 162
Bereg vármegye I. 107, 124. II.
217, 259
Bernhardus de Dacia I. 19
Besenyő I. 43. II. 93.
Besztercze I. 18, 27, 64. III.
68, 86
Beszterczei káptalan I. 81. 82,
148
— országgyülés II. 42—3, 57,
273—4
Besztercze vidéke II. 171
Bethlen család I. 287, III.
116
— Elek III. 34
— Ferencz gr. III. 183
— Gábor fejedelem I. 102, 176.
II. 32, 34, 38. 52—57, 60—2,
64, 66—7, 74—86, 91—8,
101—6, 108, 111—9, 122,
128, 132, 147—8, 152, 155,
169—70, 179, 181, 184, 199,
200, 254, 259, 267. III. 129
— Gábor gr. III. 115
— hagyaték II. 196
— Imre gr. III. 87—8. 180,
187—8
— István id. II. 74, 90, 97, 108,
112, 114—119, 122, 128—32,
152—3, 254
— István ifj. II. 114
— János II. 244, 253, 255—6,
266—7, 284, 288
— János gr. III, 182, 188
— Julia gr. III. 109
— Kata gr. III. 114
— kollégium II. 92—3,119—21,
128—9,202, 207, 230—1,268,
283. Lásd még: Gyulafehér-
vári kollégium, Enyedi kol-
légium
— László gr. III. 69.
— Miklós gr. kanczellár II. 36,
266—7, 284. III. 10, 13—15,
17, 21, 28, 43, 60, 63—4,
68—9
— Miklós gr. III. 115
— Sámuel gr. III. 86, 88
— Szentmiklós II. 275
Beza Tódor I. 143, 152, 203,
242—3, II. 235
Bihari oláh papok II. 170—1
Binder Péter III, 90—1
Biró Mózes III. 166
— Sámuel III. 50

Bisterfeld J. H. II. 91, 94, 115,
121, 124, 146, 150—1, 180,
185, 194, 215, 222, 224, 229,
233
Bizáncz I. 9
Blandrata György I, 142—3,
145—6, 153—8, 161, 164—5,
168—9, 178—9, 181, 183—4,
190—5, 198—202, 209—14,
220—1, 234, 236, 262—4.
II. 46
Blandratisták I. 145, 185
Bocskay angyalai II. 13.
— család II. 24
— Erzsébet I. 253, 270, 272.
II. 94
— György II. 253. II. 10.
— István fejedelem I, 102, 253,
287, 293—4. 300, 312. II.
9—11, 13—5, 17—9, 22—9,
36—7, 66, 77, 100, 108, 150,
167, 181, 254, 259, 267
Bod Péter I. 287. III. 110, 170
Bodoki József III. 165
Bodola II. 155
— János III. 165, 170, 176, 185
— Sámuel III. 195, 203—4, 208,
217
Bodolák III. 165
Bodoni István I. 288, 299
Bodor Mózes III. 85
Bogártelke I. 271
Bogáthi F. Miklós I. 265. II. 47
Bogumilek I. 12.
Bojthi Gáspár II. 65, 91
Boldis György II. 138
Boleyn Anna I. 37
Bolonya II. 258
Bólyai Farkas III. 165.
Borbánd III. 64, 67, 74, 103
Borberek I, 299
Bornemisza Anna II. 265, 267,
281
— Farkas I. 168
— Ignácz III. 115
— János I. 283
— Pál I. 79—84, 86—7, 104,
141
225
Borosbocsárd III. 96
Borosnyai Lukács János III.
97 99
— Simon III. 133
— Nagy Zsigmond III. 86. 88
— Borsod vármegye I. 124
— Borsos István II. 139
Bölön II. 257
Bözöd II, 146, 257, 275
Bözödujfalu II. 146, 257, 272,
275. III. 87
Brandeis csász. kapitány I. 76
Brandenburgi György őrgróf
I. 34, 36
— Katalin II. 87, 91, 94, 97—
110, 113—4, 117, 123, 148,
152, 202, 233
— választó II. 13
Brankovics Száva Vladika II.
280—3
Brassó I. 18, 27, 63—4, 73,
138, 146, 307, 309. II. 258.
III. 68, 80
Brassói dekanátus I. 10
— káptalan I. 66
— nyomda I. 201
Brenner Márton I. 43
Brodarich István I. 38, 51
Broser Gerardus János I. 310
Brutus Mihály I. 282
Bucellini grf III. 51
Buda I. 38, 86. II. 295. III. 10,13
Budai főiskola I. 17
— József II. 282—3
Budapest III. 220
Bullinger Henrik I. 121, 131
Burdai Mihály II. 104
Burdánfalvi Ábrahám II, 171
Buzásbesenyő III. 84, 95, 103
Buzinkai Mihály II. 268—9, 287
Camerarius Joachim II. 266
Campanus jezsuita I. 274,
276—7, 282
Canones Ruberiani II. 22
Canterbury érsek II. 125—6
Capianus Márton I. 18
Capreolo csász. biztos II. 7
 226
Caprophontes Ferencz I. 121, 124
Caraffa tábornok III. 14, 16—7,
20, 55
Carillo Alfons I. 290—1, 293,
298, 300. II. 8
Castaldo Alfons I. 74—6, 78
Cecilia Renata II. 86
Censura I. 232—3, 247—8
Census cathedraticus I. 119, 171
Chlichtow Jodok I. 25
Chlodwig I. 58
Ciceró Péter II. 138
Coccejanismus II. 285, 287
Coccejus János II. 287
Cœlius Curio I. 238
Comenius Ámós II. 239
Communis prófétia I. 250, 263
Compiláták III. 19, 60, 67, 73,
79, 80, 92, 101—2, 120, 149,
193
Corpus iuris II. 194
Crell heidelbergi tanár II. 90, 91
— antitrinit. iró II. 147, 151
Csaholczi János II. 220, 232, 250
Csáky István ifj. II. 55, 99,
110, 113
— Istvánné, Wesselényi Anna
II. 40, 43
— Katalin III. 115.
— László III. 36, 40
— Mihály I. 43, 46, 64, 73, 135,
139, 145, 168, 232
— Pál I. 87
Csanádi Pál I. 310. II. 69
Csázmai István I. 201—2, 205,
211
Csehország II. 53
Csekefalva II. 117
Csengeri István II. 244, 250, 257,
287
Cserey Farkas III. 139
— Ilona III. 114, 138—41
— Mihály III, 13, 26, 54, 57, 64
Cserényi Farkas II. 108
Csernátoni Pál II. 287
— Vajda Péter III. 122
Cseszve III. 136
Csicsókeresztur III. 74
Csík szék I. 175, 274. 293
II. 163
Csiszár István II. 138
Csókfalva II. 118
Csuda Miklós I. 18
Csukás János I. 33
Csulai György II. 130, 153,214,
222, 224, 230—1, 239, 241
—3, 248—9, 251, 256, 277
Csupor Mihály II. 104
Cyrillus Lukaris II. 169
Czeglédi György I. 194, 212—4
— István II. 264—5
Daczó Pál I. 78
— Tamás I. 169
Dadai János II. 285
Dán király II. 125
Dániel István br. III. 116
— János II, 230
Daun Gergely I. 146
Dávid Ferencz I. 5, 45, 72,
83—4, 97, 106—9, 112—4,
116—9, 125—6, 128—32, 135,
145, 149, 154—5, 158, 161,
168, 178—265, 287—8. II. 30,
36, 44—8, 143—4
Debreczen I. 107, 123—5, 127,
151—2, 190, 230, 283. III. 18,
48, 52
Debreczem alumnusok II. 39
— deákok II. 27
— hitvita I. 127, 138, 183, 200,
208
— kollégium II. 257
— konvent III. 225
— országgyülés I. 68—9
— taxa II. 93
— zsinat I. 127, 199—201, 209,
III. 219—21
Defensio orthodoxæ sententiae
I. 126, 129, 132, 135
Demskirchen hollandi követ
III. 15
Derecskéi Ambrus I. 283
Dés I. 18, 27, 66, 166, 212, 217,
308. II. 21, 38, 134, 137—8,
151. III. 48, 68, 75, 201

Désfalvi Simon István III. 90
Dési conplanatio II. 135—8, 145
— egyházmegye II. 249
— gimnázium II. 65, 207
— György I. 222
— István II. 64
— Joó Lukács II. 38
— Lázár György III. 111. 127
— Márton, II. 287
Déva I. 27, 166, 260, 294. II.
167. III. 68, 86
Dévai Biró Mátyás, I. 38, 43,
52, 121
— iskola I. 288, 299. II. 63, 65, 286
— országgyülés I. 309. II. 7
Devalvatio III. 168
Dézmaváltság III. 215—6
Dialysis I. 83
Dicsőszentmárton I. 166
Dietrichstein csász. követ II. 109
Dietzent kamarafőnök III. 59
Diómál II. 94
Diploma Leopoldinum II. 296.
III. 21—4, 26, 36, 38, 58,
60—2, 120, 151—2, 174, 209
Discretus vladika I. 174
Ditró I. 175, 223
Dobó István I. 84
Dobófalva III. 74
Dobokai esperesség .I. 97, 166
Doboka vármegye II. 166, 171
Dóczi császári követ II. 30
Dombó János II. 104
Domokos Kázmér II. 164
Dózsa-lázadás I. 230
Dömjén Gábor III. 97
Drabicius Miklós II. 239—40
Drágfi Gáspár I. 40, 49, 52. 68
Duna I. 223
Dunántuli vidék I. 223
Dunkelman brandenburgi követ
III. 15
Dunod Antid III. 10—11
Duræus János II. 123—5
Dürer Albert I. 46
Ebesfalva III. 103
Ecsed II. 186
227
Edictum restitutionis II. 95
Eger I. 191
Egervölgy I. 125
Egervölgyi hitvallás I. 127, 138,
151
Egri Lukács I. 149—50, 163,
185, 207—9
Egri püspök s püspökség I. 10,
11, 20
Egyházfalva III. 103
Elias Jorest vladika II. 173.
III. 44
Enyed I. 27, 66, 186, 217, 255,
284. II. 93. 119, 255—6. 268.
III. 68, 86—7. 165, 184, 204,
211
Enyedi György II. 74
— iskola I. 288. II. 39, 63. 65
— kollégium II. 256, 284,
286—8. III. 64, 184, 197—8.
201, 203—5, 219
— országgyülés I. 281—2
— uradalom II, 93
Enyedi W. Adrián I. 18—9, 39,
43, 64, 67
— zsinat I. 127, 161—2, 191,
256, 260. II. 186, 188, 193,
198, 257
Eössi András II. 48—9
Eperjesi Zsigmond III. 127
Erasmus I. 46
Ercsei Dániel III. 184, 190
Erdélyi Capiánus Márton I. 18
Erdélyi család II. 155
— István II. 108
— János I. 268. II. 202
— papság armálisa II. 100
— róm. kath. püspökség I. 10,
III. 70, 96—99, 206
— Tamás I. 19
Erdőszentgyörgy II. 71—2
Erdődi András II. 47
— zsinat I. 68, 105.
Erdősi (Sylvester) János I. 52
Erked III. 103
Erzsébet királyné I. 16
Estei Ferdinánd III. 184—5
Esztergomi érsek I. 10—11, 66
 228
Eszterházi Miklós II. 83, 97,
102, 128, 152, 155—6, 158
Euphtimia vladika II. 166
Fábián Dénes III. 173, 195, 201
Fabricius Miklós I. 211
Fehérvári János II. 65
Fejéregyháza III. 48
Fejérvármegye l. Alsó-Fehér-
vármegye
Fejérdi Márton II. 104
Fekete ember I. 228—9
Felenyed II. 93—94
Felföld I. 229
Felgyógy II. 130
Felix V. pápa I. 16
Felsőgáld I. 305
Felsőorbó II. 130
Feltorja III. 74
Fenesi csata II. 248
Ferdinánd I. király I. 37, 40,
45, 51, 55—7, 74—6, 79, 84,
87, 89, 93, 103, 110, 141, 143,
146—7, 176
— II. király I. 295, II. 53.
86—7, 95, 109, 115. 124
— III. király II. 180
— V. király III. 208
Ferencz I. király III. 151, 166,
208
Fiáth János III. 40
Filius perditionis I. 241
Filstich Péter II. 89, 133
Flacius Mátyás I. 136
Fogaras I, 276, 289, 292, 297.
II. 15, 24, 39, 143, 151, 167,
169, 174, 232—3, 278, 280.
III. 68, 86
— földe II. 171, 257, 280
Fogarasi Ferencz II. 220, 250
— főconsistorium II. 283
— (oláh) iskola II. 278—80
— (ref.) iskola I. 288. II. 64—5,
207, 286
— István II. 175, 278
— Mihály III. 31
— országgyülés II. 262
Fogtői Máté II. 33
Forgách Ferencz I. 14. II. 8
31—2
— Zsigmond II. 31, 41, 55, 153
Formula reformationis I. 62—3,
82
Forró János I. 283
Forrók I. 300
Földvári Ferencz III. 109
Frangepán Ferencz II. 38—9,
48, 51
Franken Keresztély I. 276. II. 47
Frankfurt a/M. II. 125
— a/O. I. 139, 162
Franczia forradalom III. 146,
151, 158, 168—9
— katholikusok I. 4
— ország I. 96. II. 180
Fráter György I. 39—41, 61,
63, 67—8, 70, 72, 74—5, 81,
86—7, 89, 101, 103. 104, 146,
172
Frigyes, II. porosz király III.
102
— V. pfalzi választó II. 85
Fuchs János I. 63, 64
— Miklós I. 139
Fundus convertitorum III. 105
Gaál Péter II. 54
Gálfi János I. 287—8
Gamáliel I. 204, 215
Gáspár János III. 210
Géczy István II. 52
Geitzkoffer bécsi miniszter
II. 14
Geleji Katona István II. 65,
69, 111, 115, 122—3, 126,
129—31, 142-3, 146—7,150,
155, 170—5, 177—8. 185—7,
190, 193—7, 212, 214, 217,
219—25, 231, 237, 277
— kánonok II. 197, 217—23,
225, 228, 250. III. 76, 208
Genf I. 120—1, 144, 153—4.
II. 84
Genfi káté I. 133, 152
Gennadius vladika II. 165—6,
169, 171, 173

Gerendi János I. 283. II. 47—
48, 115
Gerendi Márton I. 32
Gerendisták II. 47
Gergely XIII. pápa I. 274, 290
— temesvári pap I. 103
Gernyeszeg I. 222. II. 155
Geszthi család I. 287
— Ferencz I. 294, 299. II. 165,
278
Giczy család I. 287
— János I. 274, 278, 280—6.
II. 64
Gidófalvy János II. 220
Gilányi hagyaték II. 290
Glirius Máté I. 181, 183, 262
Gogánvárallya III. 85
Gonesius Péter I. 145
Goroszlói csata I. 304
Goszthonyi János I. 25, 34
Göcs Pál, I. 309
Göcsi Máté I. 222, 272
Gönczy György I. 283
Gönczi zsinat I. 127, 191
Görgény III. 195—6
Görgényi egyh. megye III. 205
Görgényi esperes II, 155, 257
Görögkeletiek I. 12, 171
Graduál II. 131, 196
Gregorián naptár I. 276, 290
Gromo Alajos I. 43, 168—70
Gruz András II. 138
Gubernium III. 19, 25, 30—4,
37, 40, 48, 56, 58—9, 62, 65,
75, 79, 87, 94. 97, 102—3,
110—2, 123, 127—30, 140,
145, 153-5, 159, 162—4,
169, 171, 173—86
Gúnyiratok I. 34, 35
Gusztáv Adolf svéd király II.
87, 95, 97, 124, 179
Gyalu I. 217, 297. II. 15
Gyalui Torda Zsigmond I. 47,
109
Gyárfás József III. 173
Gyergyó szék I. 175, 274, 293.
II. 163
Gyerőfy Ferencz I. 134
229
Gyöngyösi András II. 64, 70, 132
Györfi József III. 87
György kolozsvári pap I. 185,
196
— dominikánus barát I. 33
— oláh püspök I. 173
Györgyfalva III. 95, 103
Győri István II. 192
Gyula I. 223, 274
— fejedelem I. 9
Gyulafehérvár I. 21, 27, 48, 63,
166—7, 171, 211—2, 217,
253—5, 269, 271, 273, 277,
280, 284, 286, 290, 292,
295—6, 298, 300, 303. II.
8, 11, 15, 17—8, 23, 35, 40,
42, 66, 90, 97, 106, 110, 112,
119, 121, 130, 151—4, 161,
168, 171, 173-4, 198, 242,
255, 257, 268—9, 279, 283.
III. 18, 24, 27, 45, 48, 56,
63, 68, 70, 71, 74, 86
Gyulafehérvári akadémia II.
66, 81—2, 89, 93, 121
— főesperesség I. 166
— hitvita lásd Gyulafehérvári
zsinat
— iskola I. 169, 254—5, 288.
II. 63, 65, 89, 94—5, 100
— káptalan I. 36, 42—7, 90, 92.
II. 93
— kollégium II. 89, 90, 106,
112, 234, 242, 251, 258. III.
56—9, 63, 71, 73
— országgyülés I. 92, 118,
290—1, 293, 295, 299, 305.
II, 70, 76, 98, 117, 120, 129.
132, 139, 209. III. 45, 60
— püspökség I. 10, 11, 66, 70.
75, 267, 297
— törvénynap I. 264
— zsinat I. 127, 191, 193—4,
201, 210—4, 220, 227, 236.
II. 69, 189
Gyulai Ferenez III. 115
— István I. 67, 73
— László gr. III. 97
— Pál I. 254, 287—8
 230
Gyulai Sámuel III. 115
— László III. 21, 33, 37
Habsburgok I. 101, 103, 241,
245, 267, 291, 312. II. 5, 6,
25, 54, 63, 87, 200, 211,
239—40. III. 66, 79
Hadad I. 289, 292. 299. II. 40
Hadadi vereség I. 140
Hagenaui összejövetel I. 62
Hagymási Kristóf I. 168
— Máté I. 19
Hajnal Mátyás II. 156—7
Haller György br. III. 74
— István II. 108—9
— István gr. III. 33, 37
— János II. 154
— János gr. III. 47, 115
Hallerek III. 116
Harangláb II. 257
Hargitta I. 259
Háromszék I. 151, 175. II.
72—3, 155, 163. III. 205
Háromszéki communitás II. 59,
70. III. 205
Harrach bécsi miniszter III. 51
Hatheti oktatás III. 139—43.
148, 159. 171, 192
Hátszeg II 171, 179, 278
Haynald Lajos dr. III. 206
Haynau táborszernagy III. 200
Hebler Mátyás I. 110, 114, 129,
135, 149, 152, 158, 167, 211
Hecht János, l. Csukás János
Hegedüsök III. 165
Hegyalja I. 153
Hegyesi István II. 276—7
Heidelberg I. 162. II. 64
Heidelbergi káté I. 133, 162,
193. II. 175. III. III, 112, 127
Heltai Gáspár I. 40—4. 67,
73—4, 106—8, 113, 125—6,
128, 130-5, 149—50, 163,
185, 188, 194, 202, 211, 216,
221—2, 224. II. 36
— agendája I. 73
— biblia fordítása I. 73
— nyomda I. 201. II. 152
Henning II. 93
Henrik VIII. angol király I. 37
Henter János III. 40, 58
Heraklides Jakab I. 140
Hercze István II. 166
Herepei Ádám III. 165
— János III. 165
— Sámuel IH. 165
Hét-szőlő II. 93, 94
Heufler Lajos III. 201
Hevenessy Gábor III. 30, 50, 51
Hierotheus I. 9
Hiri Ferencz III. 201
Hódmezővásárhely I. 223
Hoffman császári biztos II. 7
Hofhalter Rafael I. 201, 210,
214, 247
— Rudolf I. 247
Hohenegger Lőrincz III. 177
Hollandia II. 180
Homagium II. 242—5, 251
Homonnai Bálint II. 28—9
— György II. 56—8
Honter János I. 46, 62—63, 66, 73
Horthi István III. 11
Horváth család I. 287
— János I. 169
Hugenották I. 4, 168
Humanismus I. 16
Hunyad vármegye I. 67, 151. II
278, 280—1. III. 68, 197, 205
Hunyadi esperesség I. 97, 166
— Demeter I. 212, 254, 272,
280, 283. II. 46
— János I. 172
Hussiták I. 12—5
Huszár Gál I. 121, 131
— Péter II. 216, 221
Huszti Mátéfi Péter I. 222
— Sándor II. 192
Iffju János I. 287, 299
Illésházy István II. 25
Ilosvay Benedek I. 254—5
Illyefalva III. 68
Illyés András III. 33, 36—7
Im-Hoff császári biztos II. 7
Imreffy János II. 32, 41

Incze Dániel III. 204
Inczédy László III. 182
Inczédiek III. 116
Independentismus II. 215, 238
Innovatio I. 230, 256, 263—4
Ir katholikusok I. 4
István I. kir. I. 9. 10
— jezsuita atya II. 161
Izabella I. 4, 72, 81, 84, 86, 89,
91, 93, 126, 128—31, 142—3,
146, 169, 172
Jagumen János vladika II. 166
Jakab I. angol király II. 236
János király 33, 36—41, 43,
48—9, 57—61, 85—6, 172.
III. 80
— váradi püspök I. 14
— Zsigmond I. 43. 84, 103,
131, 135, 138—9, 142—4,
145—7, 154, 156—8, 162,
168, 171, 174—6, 191—2,
194, 209, 219. 225, 231—7,
240—4, 247, 250, 253—6. II.
63, 69, 116, 133—4, 145. 165.
205, 278
Jászberényi István I. 223
— jezsuita atya II. 153—4, 156.
161
Jeckel Jeremiás I. 64
Jegenye I. 271
Jena III. 162
Jenő IV. pápa I. 13
Jephtinia vladika II. 169
Jezsuiták I. 4, 5, 175, 241—312.
II. 112, 116, 152—164, 231,
258, 260. III. 23—6, 30, 35,
37—8, 57—9, 62—3, 67, 75,
80, 82, 92—3, 97, 113, 118—9
Joachim II. brandenburgi vál.
I. 56
Jóbel-év I. 205
Józsika István I. 291, 295, 298—
301. II. 263
— Imre br. III. 116
Josincziek III. 116
József I. király III. 65, 67, 89,
120
231
József II. király III. 120—1,
123—4, 126, 128—31, 134—7,
140—1, 145—7, 154, 160—1,
174
Julián naptár I. 276, 290
Jus ligátum I. 296
— reformationis I. 134
Kaál II. 257. III. 74, 103
Kajántó I. 271. III. 136
Káldy György II. 18, 60
Kálmáncsehi Domokos I. 18.
— S. Márton I. 39, 44, 89, 104
—109, 111—3, 124, 129, 132,
149, 228
Kállay László I. 276
Kálnok II. 185, 257
Kálnoki Bálint I. 134
— Sámuel III. 29—30
Kalocsai érsek I. 11
Kalotai esperesség I. 11, 97, 166
Kalotaszeg I. 11, 259
Kálvin János I, 121—2, 124,
127, 133, 143—4, 152, 205,
264, II. 235
Kálvini reformátio I. 120—1,
132—3, 136
— urvacsorai tan I. 127—8,
132, 152, 162
Kameratikumok III. 47—9, 59,
69, 95—6, 104, 214—5
Kamuthiak I. 300
Karádi Pál I. 211, 223. II. 45—8
Karánsebes II. 112, 166, 174, 278
Karásztelke II. 40
Károly I. angol király II. 215,
233
— V. német császár I. 40, 48. 72
— III. magyar király II. 193.
III. 66, 75, 77, 88—9. 94,
97, 101, 114, 120. 123
— steieri főherczeg I. 295
— Gusztáv svéd király II. 240
Károlyi Boldi Sebestyén I. 83
— György I. 255. II. 38
— Péter I. 196—7, 227, 250,
253—4
— Sebestyén I. 44, 149, 211
 232
Károlyi Zsuzsánna II. 86, 93—4
Kassa I. 255. II. 7, 8, 18, 20,
23, 264
Kassai Császár György I. 238
— István II. 89, 137
— zsinat I. 257
Kászoni jezsuita atya II. 270
— Márton II. 262—3
Kászonszék I. 175. II. 163
Katatin király I. 57
Katharosok I. 12
Katona III. 95, 103
— Zsigmond III. 182
Kaunitz bécsi miniszter III. 51
Kecskeméti Buzás Balázs I. 311
Keglevich Miklós II. 108
Kelemen VII. pápa I. 37, 62
— VIII. pápa I. 291, 293, 311.
II. 5
Kemény család I. 287. III. 116
— Ádám br. III. 115—6
— Detre I. 14
— János fejedelem II. 107, 110,
144, 216, 221, 229, 250—2,
254
— László br. III. 79, 80, 115
— Miklós gróf III. 180
— Pál báró III. 116
Kémeri dézma II. 27
Kend III. 163
Kendeffi Zsófia II. 139
Kendy család I. 287
— Ferencz vajda I. 80
— Ferencz I. 287, 294
— Gábor I. 294
— István II. 41.
— Sándor I. 287—8, 294, 304
Kenderessy Mihály III. 179
Kerelőszentpál III. 85
Keresszegi István II. 235
Keresztély II. szász választó
II. 13
— György I. 139
Keresztes Máté III. 124, 156—7,
161
Keresztesi Sámuel III. 40, 60
Keresztury István II. 192
— Kristóf I. 254, 275, 292
Kereszturi Pál II. 146, 156—8
194, 222
Keresztyén sziget I. 211
Keserüi Dajka János II. 64, 68
71—3, 76, 84, 122
Kézdi főesperesség I. 175
Kézdivásárhely III. 195, 201
Kézdivásárhelyi iskola I 288
II. 65
— János II. 69
— zsinat III. 111
Khevenhüller Jozéfa III. 115
Khlesl Menyhért II. 76
Kibédi András III. 87
Kide II. 257
Kilyén II. 257
Kinsky gf. cseh kanczellár
III. 26, 33, 38, 41, 43, 49
Királyhágó II. 249. III. 169,
193, 220
Királyi nyomda I. 201, 224,
236, 247
Kisorbó II. 94, 130
Kissolymos II. 146, 272, 275
Kiss Tamás I. 255
Klein Lőrincz I. 212
Klobusitzky Ferencz br III. 91,
93—5
Kóbor III. 85
Kocsárdi tábor II. 256
Kollonieli Lipót II. 80, III.
25—6, 30—1, 33, 37, 40 2.
45—6, 49—51, 53—5, 58, 62,
63
Kolozs I. 27, 166. II. 39. 256.
III. 48, 95
Kolozsi főesperesség I. 166
Kolozsmonostor lásd Monostor
Kolozs vármegye II. 166, 171
Kolozs-kalotai egyh.-megye
II. 249
Kolozsvári I. 18, 27, 66—7, 70
72—3, 75—7, 89, 90—1. 95,
104, 106-7, 110, 118, 137,
149—51, 166, 171, 174,185—
91, 194, 196—197, 202—203,
214—5, 217—218, 228, 230,
259—60, 271, 273—4, 280,

284—5, 292, 296, 300, 306,
308—9. II. 7, 15—6, 21, 23,
35—9, 81, 86-90. 111. 132,
137, 148, 157, 161, 198, 212,
232, 225, 263, 272. III. 18,
24, 26, 48, 50, 60, 67—8, 80,
85—6, 96, 106, 117, 136, 150,
161, 165, 167, 203—4
Kolozsvári Csuda Miklós I. 18
— Fodor Bálint I. 113
— hit I. 159, 160
— iskola I. 93, 288. II. 64, 65,
148, 207, 234, 246, 251, 284,
286
— ispotály II. 39. III 96, 106,
136
— István III. 13
— kollégium III. 167—8, 204—5
— Lajos István II. 138
— országgyülés I. 91—2, 134,
154, 169—71, 264, 272, 279,
II. 29, 35, 40—1, 81, 88.
III. 29, 35, 79, 178, 192
— papirmalom I. 150
— Péter I. 44.
— Róth Tamás I. 18
— szászok I. 202—3, II. 88—9
— templomper I. 215—9
— zsinat I. 70, 111—3, 127, 133,
137—8, 151, 166. II. 49, 154,
151
Komáromi Dávid III. 139
Koncz Boldizsár II. 273, 276
Kopácsi István I. 126, 129, 137
Koppányi Orbán I. 284
Kordák III. 116
Kornisok I. 300. III. 116
Kornis Boldizsár II. 40—1
— Borbála II. 139.
— Mihály I. 134
— Zsigmond II. 108, 117, 152
— Zsigmond gróf III. 67, 72,
80—2
Koronka II. 117
Kotzebue Ág. Frigy. III. 171
Kovachóczy Farkas I. 276, 287,
294
— István II. 108
233
Kovács Jakab I. 172
— József III. 133.
— József ifj. III. 165
— Ödön dr. III. 219
Kovásznai Imre II. 126
— Péter II. 235, 257, 266, 281,
285—7
Kőhalmi Péter I. 33
Köleséri Mihály II. 192
Köpecz III. 74
Körös II 171
— bánya III. 96
Körösi József III. 97
Köröspatak II. 155, 257, 275
Köteles Sámuel III. 165
Kővár I. 275, 292. II. 139, 171,
281. III. 48
Kővárvidék III. 95, 96
Középszolnoki főesperesség I. 11
— oláh papok II. 170
Középszolnok vármegye II. 166,
171. III. 176
Krajczáros élőtőke III. 217
Krakkó I. 272. III. 73
Krakkói egyetem I. 18
— Demeter II. 64
Krasinszky I. 144
Kraszna I. 108. II. 40
Krasznai főesperesség I. 11
Kraszna-középszolnoki esperes
II. 250
Krasznai oláh papok II. 170
Kraszna vármegye II. 166, 171
Krauszeneg császári biztos II. 7
Krizbai Sámuel III. 85
Kryptokalvinismus I. 120—1,
136
Kun család I. 287
Kuun Kocsárd gf III. 219
Kurland II. 149
Küküllői esperesség I. 97, 166.
III. 205
Küküllő vármegye II. 171
— vár I. 166
Küküllővári gen.zsinat II 76
Láda Bálint I. 175, 274, 290
Ladányi zsinat I. 105
 234
Ládó Ferencz I. 19
Lajos I. király I. 21—2
— II. király I. 31—2, 36
Lamormaine jezsuita atya II.
115
Laskói Csókás Péter I. 123, 276
László esperes I. 175
Lawd canterbury érsek II. 126,
215
Laval franczia convertita III.
177, 184
Lázár András I. 175
— Imre I. 134
— János gf III. 81—2, 86. 90.
116
— László gf III. 186
Léczfalvi országgyülés I. 304,
307. II. 167
Leleszi István I. 269, 274.
Lelkészi gyámintézet III. 217
Lengyel hadjárat II. 238
Lengyelország I. 142—5, 134,
165, 184, 226, 236. 269, 274,
279, 289, 310. II. 271
Leopold I. király II. 162. III.
10—1, 13—5, 17, 44—5, 91,
94, 117
— II. király III. 148—9, 151
Lépes György I. 13, 16, 21
Lészai Lajos, III. 186
Lethenyei Pál II. 20
Leyda II. 151
Lichtenstein Lajos herczeg
III. 209—10
Linzi béke II. 180—2, 192
Lipcse I. 139, 162
Lippai György II. 264
Kristóf I. 103
— Sámuel II. 235
Lismanini Ferencz I. 145
Liszti Ferencz II. 108
— János I. 254
Literáti Zsigmondné I. 174
Lónyai-család I. 287
Lórántfi Zsuzsánna II. 157, 159,
174, 185, 224, 229, 235, 246,
248, 278, 280—1
I.osonczy Dezső I. 16
Lothringeni Károly III. 13
Lugos II. 153, 166, 174. 278
Luther Márton I. 2, 30—2, 48
61, 105, 122, 132, 136, 153
172, 205—6, 264. II. 63
Magyarléta III. 95, 103
Magyarpéterlaka III. 195
Magyarrégen II. 257
Maior Péter I. 305
Majláth Gábor I. 168
— János I. 61
Makfalvy Miklós II. 138
Makó I. 223
Makó I. 298, 303
Maksai Tamás II. 104
Malaspina pápai nuncius I.
300, 303
Mándok II. 264
Máramaros vármegye I. 21, 124.
II. 280, 281.
Máramarosi egyházak II. 257
Marburg III. 162.
Marchiai Jakab I. 13—4
Mária angol királynő I. 173
Mária Krisztina I. 295—300
Mária Terézia királynő III.
89—91, 96, 101—2 106—7.
109, 114—5, 119—20, 123,
128—9, 130—132, 136—7,
142, 145—7, 160—1, 166, 213
Marosdécse I. 222. II. 93
Marosillye II. 171. III. 95
Marosszék I. 170, 175. II. 48,
137, 141, 155, 163. III. 99.
196
Marosi esperesség I. 166. II.
155. III. 205
Marosszentgyörgy III. 74, 103
Marosszentimre III. 96
Marosszentkirály III. 86
Marosszereda II. 9
Marosujvár I, 299
Marosvásárhely I, 27, 77, 91,
124—5, 130, 150—1, 166, 202,
275. II. 48, 49, 137, 235, 251,
269. III. 34, 59, 68, 72—4,
80, 86, 96, 161, 165, 204

Marosvásárhelyi hitvallás I,
132—3, 151.
Marosvásárhelyi iskola I. 93,
169, 286. II. 27, 63, 65, 207,
286
Marosvásárhelyi kollégium III.
164, 167—8, 204—5
Marosvásárhelyi litteraria com-
missio III. 132
Marosvásárhelyi országgyülés
I, 75, 82, 84, 235. II. 29, 260.
Marosvásárhelyi zsinati. 125—
6, 131—3, 166, 193—4, 196,
198, 202—3. II. 10, 127, 188.
218—9, 251. III. 207
Marosvölgy I. 217
Marossi Mihály III. 171
Marosi Synnig János, I. 212
Maróthi Traszki Lukács II. 36,
37
Martonfalvy György II. 257
Mártonfi György br. III. 70, 76
— József, III. 162, 169
Matkó István II. 244, 282
Mátraalja I. 151
Matskási Krisztina III. 108, 109
Mátyás I. király I. 28, 130
Mátyás II. király II. 30, 51—2,
57
Mátyusföld I. 229
Mecskey László I. 134
Medaille II. 93—4
Medgyes I. 27, 129, 132, 134—5,
283. II. 20. III. 68
Medgyesfalva III. 74, 103
Medgyes Ferencz I. 45, 75
Medgyes Lajos III. 201
Medgyesi káptalan I. 148
— országgyülés I. 80, 220, 249,
281—6, 288, 292. II. 15—6, 42
— Pál II. 115, 138, 146, 157,
182, 185—6, 194, 196—7, 214,
216, 219, 221—2. 224, 232,
235, 239
— zsinat I. 66, 68—9, 129, 132,
134—5, 137, 149—50, 167,
247—48, 251
Méhes György III. 165
235
Méhes Sámuel III. 165
Melanthon Fülöp I. 46—8,
114—6, 122, 127—8, 130,
132, 136. II. 63
Mélius Péter I. 123—7, 131—3,
138, 152, 158, 162—3, 167—8,
181, 183, 190, 192—4, 199,
201—5, 207—9, 211—215,
219—21, 223—4, 227, 232,
238, II. 188
Menegati Ferencz III. 51
Meszes hegység I. 11, II. 249
Mihály deák II. 138
Mihály kolozsvári pap I. 185,
196, 203
Mihály vajda I. 302—4, 308.
II. 48, 64, 167
Mikefalva III. 74
Mikes Mihály, II. 260. III. 32,
34, 41, 49, 51, 64, 74
— -féle pontok III. 41—2, 49—
50, 53, 56, 60—3, 94, 149
Mikesek I. 300. II. 202. III. 116
Miklós kolozsvári pap I. 228,
230
Miklósvár III. 74, 103
Mikó Ferencz II. 144
— Imre gróf III. 219
Mikola Ferencz I. 134
Miksa király I. 70, 175—6, 267
Miksa főherczeg I. 300
Milkói püspökség I. 10
Miller Boldizsár III. 51
Milley János II. 231, 233
Milotai Nyilas István I. 105.
II. 64, 74-5, 90, 104
Miltiz Károly I. 30
Mindszent III. 95, 103
Mindszenti Benedek I. 291, 292,
299. II. 43, 48
— család II. 155
Miriszló II. 93—4
Miskolczy István III. 166
Mocs III. 103
Moldva I. 10, 12—3, 140, 290.
II. 173
Molnár Gergely I. 126, 162—3,
181, 183
 236
Monora I. 297, 302
Monostor I. 76, 269—271, 273,
284, 292, 296, 298, 300. II.
18, 40, 57, 112, 152, 157—8,
161, 268. III. 24, 27, 32, 63,
74, 103
Monostori konvent I. 92
Mósa László III. 87
Munkács I. 84
Musna II. 257
Mursina II. 93
Münster II. 93
Nadányi János II. 288
Nádudvari Tamás I. 283
Naláczi István II. 282
— József br. III. 173, 182
Nagyalmás III. 95
Nagyari Benedek II. 235
— József III. 11
Nagybánya II. 18
Nagybányaiak I. 71, 140, 255
Nagybányai Ferencz II. 235
Nagyenyed lásd Enyed
Nagyernye II. 257. III. 48
Nagymaros I. 223
Nagy Péter III. 217
Nagysajói egyházmegye III. 205
— uradalom I. 289
Nagysolymos II. 146, 275
Nagyszombat II. 154
Nagyteremi II. 275
Nagyvárad lásd Várad
Naprágyi Demeter I, 297, 303,
305, 307
Nedelicz I. 247
Németország II, 180
Neotytus Péter I, 276
Nickolsburgi béke II. 77, 86,
141
Niger jezsuita atya II. 16
Nisovszki Szaniszló I. 169
Nóé galambja III. 64
Noireau III. 177
Nova Transsilvanica II. 158
Novicampianus Albert I. 91,
112
Nyakazó Antal I. 168—9
Nyiresi Bálint II. 257
Nyirmező II. 94
Nyirség I. 229
Ochino Bernát I, 145
Októberi diploma III. 210
Oláhfenes III. 95, 103
Oláh nyomda II. 173—4, 277,
279—83
Oláhorbó II. 94
Oláhország II. 43, 48
Oláhok I, 12, 173, 208, 303
Oláhok uniója III. 42—7
Olaszország I. 142, 250, 310
Ompojicza I, 305
Opitz Márton II. 89—90
Orbán Ferencz II. 139
Organisations-Entwurf III. 201,
203—4
Orgona II. 85, 113
Oroszhegy II. 58
Osztrák concordatum III. 205
Óvári Benedek I, 212, 223. II. 47
— Péter II. 47
Óvárii zsinat I, 83, 105
Ozorai István, I, 67, 73
Oxenstierna svéd kanczellár II.
124
Ölyvedi Gergely I. 222
Őrsy Zsigmond II. 160
Paget bécsi angol nagykövet
III. 16
Pál III. pápa I. 62
— V. pápa II. 27
— nagysinki plébános I. 45
Pálfi Ferencz II. 117
Paläolog Jakab I. 181, 183, 214,
231, 256, 262
Pápa II, 96
Pápai Páriz Ferencz I, 113. III.
13
Pápai tizedlajstrom I, 10
Papp Elek III. 195
Parádi Kálmán III. 219
Parajd II. 257
Parasztlázadás I. 14
Parezik György vladika II. 169

Passaui egyezmény I. 73
Pataki Bálint II. 20
— István II. 266, 287. III. 11
Pátens III. 188, 209
Pauli Gergely I. 145
Pázmány Péter II. 56—7, 92,
95, 97, 102, 113, 116, 153
Péchy János I. 254
— Judit II. 139
— Krisztina II. 139
— Margit II. 139
— Simon II. 49—50, 118, 139—
41, 145
— Zsuzsánna II. 139
Pécsi főiskola I. 16
— püspök, püspökség I. 11, 13
Pelsőczi János III. 97
Pemflinger Márk I, 33
Perényi Ferencz I. 25
— Gábor I. 126, 153
— Péter I, 40, 52
Pernyeszi István I. 283
Pest III. 197
Pesti főiskola III. 164
—Gábor I. 19
— Gáspár I. 45
— konvent III. 220
Pestisel Mózes II. 166
Peteki Lőrincz I. 112
Péter deák nagybányai biró I.
76
Péterfalvy János III. 85
Petri Ferencz II. 65
Petrovics Péter I, 76, 84, 89,
103—5, 110, 169
Pfalzi választó I. 162. II. 13
Philippisták I. 126
Pictoris Máté II. 47
Pincovi zsinat I, 192, 194
Piscator Lajos II. 91, 146
Piso testvérek I. 18
Podmaniczky István I. 51
Pókay Jakab I. 215
Polyán III. 137
Pomárius Keresztély I. 43
Pongroácz György III. 77, 90
Popa Simon István II. 174—5,
178
237
Porcsalmi János II. 192
Pósaházi János II, 267—9,
287
Pozsony II. 9
Pozsonyi főiskola I, 16
— országgyülés II. 25, 81. III.
19, 192
Pöstyéni Gergely I. 51
Præconium evangelii II. 131
Prædestinatio I, 133, 137, 250,
252, 264
Prága I. 297, 300, 303. II. 9,
31
Prépostvári-féle összeesküvés
II, 179
Presbyterianismus I. 127. II.
182—98, 212—38, 241, 249,
284
Pribék Péter I. 291
Prodromus II. 131
Puritanismus I. 127. II. 182—
98, 212—38
Püspöki jószágok III, 95—6,
98—9
— szék III. 218
Rabutin generális III. 45—6,
55—6, 62
Ráez Mihály I. 169
Radákok III. 116
Radecius Bálint II. 70, 72
Radnót II. 39, 117
Radnóti Mihály III. 85
— országgyülés II. 274
— zsinat II. 288
Radul oláh vajda I. 309
Rajkai jezsuita II. 158
Rákóczy Ferencz II. 259, 264
— Ferencz fejedelem III. 41,
64—5, 86
— György I. fejedelem I. 4,
162. II. 62, 90, 94, 100, 102,
108—9, 114—6, 119, 121—2,
128—32, 142, 146, 148—9,
152—60, 165, 170-5, 179—
180, 183, 197—203, 209, 212,
217, 239, 254, 259, 267, 277—8,
280
 238

Rákóczy György II. fejedelem Sajó I. 292

II. 159, 161, 209, 212, 215, Sajói káptalan I. 11
225, 236, 338—44, 248, 250, Sakramentáriusok I. 4, 104—5,
252—4. 258, 260—1, 277—8, 110—6, 127—8, 135—40,
280, 288—9. III. 9 167
— József III. 86—7 Salamon József III. 195
— Zsigmond fejedelem II. 29— Samarjai Márton II. 23
33, 49, 115, 167 Sámi László III. 201
— Zsigmond hg II. 180, 185, Sámsond III. 86
223, 224, 239 Sand Keresztély I. 144
Rákos II. 257 Sándor András l. Tordai Sán-
Rakóvi káté I. 179 dor András
Ramus Péter I. 238 Sárkány II. 257
Ráskai Gáspár I. 32 Sarmaságiak I. 300
Ratio educationis III, 132, Sarmasági Zsigmond II. 30
134 Sarnicius Szaniszló I. 144
Rátkai II. 108 Sárospatak I. 126, 153, 163, 190.
Reform katholicismus II. 168 II. 199, 224, 232, 264
Regensburg II. 155 Sárospataki főiskola II. 247, 264,
Regensburgi declaratio I, 62 267, 268—9
— interim I, 62 Sárossi János III. 32, 40. 51
Remigius I, 58 Sárpatak III. 34
Remorata iustitia III. 78—9, Sárpataki György III. 171
86 — Márton III. 74
Renaissance I. 16 — Nagy Mihály II. 276—7
Retteg III. 95 Sáros vármegye I. 124, 151
Rettegi János II. 51 Savoyai Eugén III. 78
Rétyi József III. 139 Scepper Kornél I. 48
Rhédei Ádám gróf III. 180, Scherfenberg tábornok III. 11
182—3, 186 Schesaeus Keresztély I. 60, 109,
— Ferencz III. 86, 88 183, 194
— László, III. 86, 88 Schirkanger Lukács I. 302
Rhédeiek III. 116 Schmalkaldi háboru I. 71
Rhoe Tamás II. 124 — szövetség I. 56
Róma I. 62, 141, 267—8, 279, Schnaidpeck János br. I. 36
288, 291, 293, 299, 303. II. Schreck Mátyás I. 272, 276
164. III. 33 Schuller Mihály III. 90
Románia III. 166—7 Schwendi Lázár I. 191, 208
Romániai missió III. 166—7 Schweiz I. 142, 162
Rostock I. 162 Scultéti Weichard II. 111
Rottal gr. II. 266 Sebes Antal III.. 182
Rövid hitvallás I. 135—6, 149, Seeaw gr. III. 57. 59, 61, 69
152, 167 Segesvár I. 18, 27—33. III. 68
Rudnai Sándor III. 169, 171, Segesvári hitvita I. 39—41, 43
173—5 — országgyűlés I. 154, II. 272
Rudolf király I. 291, 294—5, Selve II. 257
297, 304—5, 308—12. II. 5—7, Sempte II. 96
11, 14, 17, 27, 29—30, 32—33 Sententia catholica I. 222
— concors I. 192

Sennyeiek I. 300
Sennyei László III, 51
Sepsi Korocz György II. 126—7
Sepsiszentgyörgy I. 27
Sepsiszentgyörgyi iskolai. 288.
II. 65, 157, III. 205. 219
— zsinat III. 211
Servet Mihály I. 192, 200
Sforza Bona I. 142
Sibrik család I. 287
Siderius János II. 20
— káté II. 188
Sigér János I. 283
Sixtus V. pápa I. 279
Skót puritánok I. 4
Socinius Faustus I. 144—5, 178
Sólyomkő II. 9
Sombori László I. 287
Somogyi Ferencz II. 231
Sommer János I. 181, 183, 217,
250, 256
Sonkádi János II. 65
Sonnenblume III. 177
Sorger György br. III. 80,
82—3, 85
Sóthi János II. 269
Speieri egyezmény I. 244
— értekezlet I. 62
Spira Ferencz I. 250
Spiridon vladika II. 166. 168,
171
Stahrenberg bécsi miniszter
III. 51
Stankár Ferencz I. 83—4, 89,
103, 105, 113, 116, 124
Statileo püspök I. 39, 41, 51,
61, 86
Steinville generális III. 71—3
Stephani Miklós I. 64
Stoinski I. 144
Stöckel Lenárt I. 74
Successio III. 76, 208, 211,
213
Sükei Imre III. 167
Sunyierus jezsuita I. 269
Svédek II. 180
Sylvius Jakab I. 144
Systhema studiorum III. 133—5
239
Szabó Ferencz II. 205
— Gáspár II. 48, 139
— István II. 139
— János II. 139
Szabolcs vármegye I. 107. II.
217, 259
Szádvár I. 191
Szalánczi László I. 294
Szalinay István II. 156
Szalkai László I. 32
Szamosfalva III. 74, 103
Szamos folyó II. 249
Szamosujvárnémeti III. 48
Szancsal III. 86
Szántai István I. 39—41
— Mihály II. 269
Szántó István I. 266—7, 274,
276—8, 284. II. 47—8
Szász egyetem I. 64—6
Szászfenes I. 128, 246, 275
Szász János III. 254
— Károly III. 184, 190, 201
Szászrégen I. 27. II. 250. 270.
III. 195
Szászsebes I. 18, 104, 238. II.
166. III. 68
Szászsebesi névtelen I. 18
— országgyülés I. 84, 89—90,
101, 103—4, 169. II. 245
Szászsebesi uradalom I. 299
Szász választó II. 13
Szászváros I. 27, 149, 211, 219,
255, 311. II. 165. 171, 232.
III. 73, 85, 204
Szászvárosi iskola I. 288. II. 63,
65, 207, 286. III. 168, 205, 219
Szatmár I. 140
— vármegye I. 107. II. 217, 250,
259
Szatmári Baka Péter II. 235
— béke III. 65, 66
— főesperesség I. 11
— György I. 32.
— Lázár Miklós II. 232
Szatmárnémeti Mihály II. 276
— zsinati. 127. II. 183, 185—92,
213
Szathmári Pap Mihály III. 126
 240
Száva vladika II. 169. 283
— Mihály III. 30—1, 33, 64
Szeben I. 18, 32—4, 36, 64, 78,
307. II. 51. III. 14, 67—8,
75, 80, 86, 107, 136
Szebeni dekanátus I. 10, 66
— hit I. 159, 160
— országgyülés I. 173
— tanács I. 129
— zsinat I. 110, 139—40, 149,
220
Széchy András I. 20
— Tamás I. 21
Szécheny György II. 158
Szederjesi dézma II. 263
Szeged II. 257
Szegedi Gergely franciskánus
I. 39
— Gergely reformátor I. 89
— Kiss István I. 103—4
— István I. 175, 222
— Lajos I. 108, 112, 185, 211,
219 255
Szék I. 27, 217. III. 48, 68
Székely Ádám gr. III. 132
— Ferencz I. 19
Székelyföldi esperesség I. 97
Székely kepe III. 128—9
Székelykeresztur I, 212, 259. II.
118, 148, 257
Székely László II. 282
— Mikó-kollégium III. 205
— Mózes I. 308—10, II. 55
— Mózes ifj. II. 141, 146, 202
Székelyudvarhely I. 27, 172, 175,
291—2. II. 18, 40, 42—3, 49,
58, 117, 148, 257, 263. III. 48,
68, 97
Székelyudvarhelyi iskola I. 175,
288. II. 65, 207, 257, 286
— kollégium III. 164, 168,
184—5, 204—5
Széki merénylet II. 41—42
— zsinat I. 83—4, 105
Szekularizáczió I. 83, 88, 91
Szelepcsényi György II. 265
Szenczi Kertész Ábrahám II.
249
Szendrey Ferencz II. 269
Szentábrahám II. 118
Szentbenedek I. 298
Szentdemeter II. 143
Szenterzsébet II. 118, 145—6,
275
Szentgericze II. 257, 275
Szentgotthárdi csata II. 260
Szentháromság III. 104
Szentiványi János II. 285
— Sámuel II. 273
Szentkereszti András báró III.
70, 79
Szentkirályi Benedek II. 69
Szentlászló III. 95, 103
Szentlélek II. 58
Szentmihályköve I. 277, 284—5.
II. 171, 179
Szentmiklósi Mihály II. 139, 235
Szentpáli János II. 117, 152
Szentrontás III. 104
Szenttamás II. 58
Szered II. 96
Szerémség I. 13
Szerencsi országgyülés II. 14
Szepessy Ignácz br. III. 169,
174, 177—8, 181
Szervezeti törvény III. 210—11
Szeszárma I. 292
Szigeti Gáspár II. 232
— Gyula István III. 86, 88
— Török István III. 87
Szikszai Fabricius Balázs I. 163,
185—7, 238
Szikszó II. 33
Szikszói zsinat I, 207
Szilágyi Ambrus I. 19
— egyházmegye III. 164
— Ferencz, III. 165
Szilágyság I. 15, 107, 289
Szilágysomlyó I. 266—7. II. 27,
40, 42, 58
Szilvási János I. 295
— Márton II. 65
Szilvásujfalvi Imre II. 109, 240
Szinán basa II. 48
Szoboszlai András III. 87
Szolimán szultán I. 86, 176

Szolnok-Doboka vármegye III.
197
Szombatfalva II. 58
Szombatosok I. 4, 178—9, 299,
307. II. 43—50, 67, 70—2,
116, 118, 132—52, 204—5,
257, 272—5
Szőkefalva II. 257, 275
Szőlős I. 292 300
Szőlősi N. Mihály II. 269
Szőnyi Nagy István II. 269
Szőrös Mátyás II. 132—3 135,
152
Szőts László I. 229
Sztárai Miklós I, 211. II. 47
Sztojka Zsigmond br. III. 96,
103, 105
Szuhay Mátyás egri püspök
II. 8
— Mátyás kurucz vezér II. 264
Szunyogh Gáspár II. 108
Talio II. 158
Tályai Márton II. 151
Tamás erd. ev. Superintendens
I, 83
Tamás hussita pap I. 13
Tamás nagyapoldi plébános, I.
16
Tamásfalvy János II. 48
Tarczal-tordai zsinat I, 127, 133,
151—2. II. 21, 188
Tarczali Péter II. 245
— Zsigmond III. 32, 69
Tassy Gáspár II. 153
Tasnádszántó II. 39
Tasnádi Veres Mihály II. 10—
11, 16, 20, 24
— zsinat I. 290
Tatarosi Mihály II. 170
Tzirka János III. 45
Tekei káptalan I. 11
Telegd II. 40
Telegdi főesperesség I. 166
— István, II. 24
— Miklós I. 275
Teleky Domokos gr. III. 195—6
— József gróf III. 191, 195
241
Teleky Mihály II. 266—8, 284.
III. 13
— Mihály gróf III. 90—1
— Sámuel gróf III. 141, 164
Telekyek III. 116
Temesvári zsinatok I. 103
Tétsi János II. 269
Tetzel János I. 30
Tlieodosius metropolita II. 179
Theophilaktos Symmokata I. 9
Theophilus vladika II. 284. III.
44
Theophasus Praeslopus II. 168
Theresianum III. 112 3
Tholdalagi Mihály II, 135
— Mihály III. 86, 88
Tholdalagiak III. 116
Tholdiak III. 116
Thomány Mátyás I. 274
Thoroozkay Zsigmond III. 86,
88
Thun Leó gr. III. 188, 201,
206, 209—10
Thúri Pál I. 212
Thurzó György II. 57
— Imre II. 62
Tilly János II. 95
Tiszabecsi Gáspár II 257, 281
Tiszavidék I. 191—2, 212
Tiszáninneni kerület II. 183
Tized I. 119 III, 215—6
Tofeus Mihály II. 231. 245. 265,
282, 287
Tolcsvai Márton II. 192
Tolnai Dali János II. 182, 192,
197. 213—4, 235
— István II. 126, 131
— Mihály II. 269
Tompák III. 165
Torda I. 18, 27—66, 112, 116,
151, 166, 209, 211, 217, 219,
259—60, 275. 308. II 21—2.
38—9, 151. III. 34—5, 68, 74
Torda vármegye II. 166, 171.
III. 176
Tordai Ádám I. 222
— Ádám III. 87
— esperesség I. 97, 166
 242
Tordai országgyülés I. 67—9,
72—3, 77, 94, 96, 111—2,
115, 119, 147, 158, 166—7,
170—2, 208, 260—1. 264, 269
— Pál I. 23, 35
— Sándor András I, 212, 258,
260, 264
— zsinat I. 114—8, 166. 198—9,
201, 209, 263
Tordosi Mihály II, 166
— Pál II. 166
Toroczkay Anna II. 138
— János II. 138
— Máté I. 309. II. 16. 21, 74,
138
Toroczkó II. 16.
Toronyai Máté I, 283, 297
Tótfalu I. 305
Tótházy János I. 309
Tököly Imre II. 101, 295. III.
9, 15—7, 21, 64
— István II. 93
Töők II. 257
Török Bálint I. 52, 86
— István II. 93
— János III. 201
— Kovács János II. 138
— György I. 274
Tövis II. 40, 42. III. 68. 75
Tövised II. 39
Trauzner Lukács I. 309. II. 30
Trétius Kristóf I. 144
Tridenti zsinat I. 68, 71, 74,
114, 137. II. 162
Tripartitum II. 181, 194, 216.
III. 99
Turóczi János III. 87
Türelmi rendelet III. 121, 137,
138—9, 142
Tűri Sámuel III. 126
Udvarhelyszék I. 292. 299.
II. 42, 43, 48, 58, 137, 141,
145, 163. III. 99
Udvarhelyi egyházmegye III.
205
Udvari kancellária III. 28—9,
62, 67—99, 173, 179
Ugocsa vármegye I. 107, 124.
II. 217
Ugocsai föesperesség I. 11
Ujegyházszéki káptalan I. 148
Ujlaki István I. 51
Ujszékely II. 257
Ujvári János III. 95
Undó Márton I. 289
Ungler Lukács I. 139, 249, 252
Ungvári János I. 304
Váczi Péter II. 64
Vajdahunyad I. 166, 171
Vajdahunyadi egyházmegye III.
205
Válaszút II. 46
Valdensek I. 12
Vallis gf kir. biztos III. 79, 85
Vallon Borbála II. 139
Vámosgálfalva III. 85
Vangrovicz Jakab I. 278—9,
282, 284
Várad I. 126—7, 129, 151, 171,
172, 209, 219—20, 222—4,
253, 267, 274, 276—8, 280,
285—6, 292—3, 296, 298,
300. II. 27, 29, 36—7, 52,
64. 100, 138, 170, 248—9,
271. III. 106
Váradi egyházfi I. 70
— iskola I. 93
— István III. 109
— káptalan I. 173
— Miklós II. 36—7, 133, 149, 220
— püspök, püspökség I. 10, 11
— zsinat I. 126—7, 129, 174,
195, 201, 219—24, 236. II.
95—6, 188—9
Várallyai Lőrincz II. 235, 244
Varannó I. 254
Várdai Ferencz I. 22, 31
Varga Sándor III 201
Vári Alátus János II. 64
— Tamás II. 20
Varkocs Miklós I. 168
Vásárhelyi Dániel II. 40, 43, 157
— Péter II. 250, 256
Vasvári béke II. 260

Vay József III. 164
Vegedi Imre I. 45—6
Vegyes házasságok III. 121,
143, 148, 150, 153—8, 171,
189—90, 194
Verancsics Antal I. 41—2, 45—7,
126
— Faustus I. 311
Verbőczi István I. 51, 86
Veres Benedek I. 28
Veresmarti Gáspár II. 251, 255,
257, 285
Verestói György III. 106, 109
Veszprémi István III. 31
Vetési Sándor II. 235
Vicze III. 103
Viremont tábornok III. 75
Vingárd I. 222
Vizakna II. 232. III. 48
Vizaknai Gergely I. 67, 73
Vizi László III. 201
Vládháza II. 94
Vlassich Ferencz br. III. 183—4
Volkelius antifr. iró II. 147, 151
Wagner Bálint I. 73
Wagner Gergely I. 212
Wall Tamás, I. 19
Wallenstein Albert II. 94
Wartburg III. 171.
Wass család I. 287. III. 116
— György I. 283
— György III. 31, 40—1, 49,
55—7
Werner Lenárt I. 146
Wesselényi család III. 205
— Anna, lásd Csáky Istvánné
— Ferencz I. 283, 299
— Ferencz nádor II. 259—60,
264
— István II. 40
— István br. III. 66, 71, 79,
85, 116—7
— Miklós br. id. III. 114, 138
139, 141
— Miklós br. ifj. III. 184
— Pál II. 43
Westphaleni béke II. 78
243
Wickliffiták I. 12
Wiener Pál I. 79—80, 110
Willini Sándor I. 228
Wittenberg I. 32, 48, 67, 118,
120—6, 129, 153, 162, 227
Wohlgemuth Lajos br. III. 199,
200
Wormsi értekezlet I. 62
Zágoni Péter III. 85
Zágrábi püspök I. 11
Zakan Eufrét II. 166
Zala vármegye I. 247
Zalányi Gergely II. 85
Zalatna I. 27
Zamojszki lengyel kanczellár
I. 282—3
Zanchi Jeromos II. 235
Zaránd vármegye I. 15
Zarándi oláh papok II. 171
Zavada Péter I. 169
Zemplén vármegye I. 124. II.
259
Zepper Vilmos II. 197
Zetelaka II. 58
Zeykek III. 116
Zeyk József III. 195
Zierotin Ditrich II. 97—99
Zilah I. 289. II. .40. III.95, 204
Zilahi iskola III. 168, 203, 205
Zilahi zsinat I. 110
Zimony I. 176
Zinzendorf gróf bécsi minister
III. 88
Zólyomi Dávid II. 114. 202
— Miklós II. 284
Zrinyi Miklós II. 210
Péter II. 264
Zsibó III. 139.
Zsidók privilégiuma II. 104
Zsidózás I. 165, 178, 307. lásd
még Szombatosság
Zsigmond lengyel király I. 142
— Ágoston lengyel király I. 142
Zürich I. 121
Zwingli Ulrik I. 127. 206
Zwingliánusok I. 106—7, 112,
114
 SAJTÓHIBÁK ÉS JAVITÁSOK.
17. lapon felül 5. sorban lelkeben helyett olvasd: lelkében
18. « alul 15. « különvállása h. o. különválása
19. « « 13. « melyekén h. o. melyeken
21. « felül 3. « vallási iegyenjoguság h. o. vallási egyenjoguság
21. « alul 13. « beszavaztattak h. o. leszavaztattak
26. « « 14. « kedves h. o. kedvez
31. « « 12. « e h. o. a
43. « « 7. « görök h. o. görög
56. « felül 2. « panktumok h. o. punktumok
57. « « 16. « Robutin h. o. Rabutin
59. « alul 13. « kamaratikumok h. o. kameratikumok
68. « « 2. « folyósitattak h. o. folyósitattak
69. « felül 15. « elestek h. o. elesett
71. « « 1. « Weselényi h. o. Wesselényi
71. « alul 13. « sókamara ispán h. o. sókamara-ispán
77. « felül 8. « apostotált h. o. apostatált
77. « « 14. « Hitsorsokat h. o. hitsorsosokat
80. « « 10. « Szojka h. o. Sorger
82. « « 10. « biztosisékait h. o. biztositékait
83. « alul 13. « hatalmasan h. o. hatalmas
84. « felül 13. « üdvözülő h. o. üdvözitő
84. « « 17. « Viszály ttámaszszon h. o. viszályt támaszszon
84. « alul 10. « hitsorsosainak h. o. hitsorsosaink
91. « felül 4. « olyanok h. o.olyanoknak
93. « « 12. « katholiknak h. o. katholikusoknak
94. « alul 3. « tenni h. o. tennie
94. « « 10. « a h. o. az
106. « « 16. « bontóok h. o. bontó ok
111. « « 1. « küldenék h. o. küldenénk
115. « « 1. « gubernátorságra h. o. gubernátorságra
116. « « 11. « Bacsayak h. o. Barcsayak
116. « « 10. « egyész h. o. egész
117. « « 3. « Te kintendő h. o. tekintendő
130. « felül 16. « A hogy h. o. hogy a
135. « alul 8. « ténylegesen h. o. tényleges
135. « « 11. « gyámságoskodasból h. o. gyámságoskodás
151. « « 13. « ismernék h. o. ismernénk
157. « felül 15. « egyhaza h. o. egyháza
173. « « 6 « neheztelt h. o. nehezedett
182. « « 10. « azt h. o. az
182. « alul 8. « tanácsok h. o. tanácsosok
182. « « 6. « főconcistorium h. o. főconsistorium
193. « felül 16. « Funda mentumra h. o. fundamentumra
194. « « 10. « Akad lyok h. o. akadályok
195. « alul 4. « Egyház vidék h. o. egyházvidék
200. « « 8. « ulése h. o. ülése.
 AZ ERDÉLYI

REFORMÁTUS EGYHÁZ

TÖRTÉNETE.
AZ ERDÉLYI EV. REF. EGYHÁZKERÜLET ÁLLANDÓ IGAZGATÓTANÁCSÁNAK

MEGBIZÁSÁBÓL

IRTA

POKOLY JÓZSEF.

IV. KÖTET.

AZ EGYHÁZI INTÉZMÉNYEK TÖRTÉNETE.

BUDAPEST.
1905.
 ELŐSZÓ.

«Az erdélyi református egyház történeté»-nek most

megjelent IV. és V. kötetében «az egyházi intézmények
történetét» veszi a szives olvasó. Ez a két kötet, — mely-
ben tehát az egyház belső életének múltja foglaltatik, —
az egész műnek második része s vele befejezést nyer
«Az erdélyi református egyház története».
 TARTALOM.

ELSŐ KORSZAK.

I. Egyházalkotmány és jog.

A) Egyház és állam.

1. A ius reformandi és a négy recepta religio. A róm.

kath. vallás egyedül jogosultsága; eretnekség. Régi és
új hit egy egyházban. A bevett vallások rendszere.
A secularisatio, mint annak biztosítéka. Ius reformandi.
A református vallás recipiálása. Az állami felügyelet
veszélye. Reactio. A negyedik bevett vallás. Ujítási tilal-
mak. A jobbágyság szabad vallásgyakorlata. A bevett
vallásokon kívüli szekták; szombatosság. Az egyház-
politikai alapelvek kijegeczesedése az Approbátákban 1–32
2. A felekezeti egyházak kialakulása. Autonomia. A refor-
matio czélja. Az egyház egysége. A bomlás első tüne-
tei. Nemzetiségi egyházak. Kisérletek felekezeti egyház
alkotására. A felekezeti egyházak kialakulása. A régi
egység későbbi emlékei. Róm. kath. autonomia — prot.
autonomia. Ius advocatæ. A törvényhatóságok szerepe.
Interconfessionális állam 33—63
3. A fejedelem jogviszonya az egyházhoz. A főkegyuri jog.
Törekvések ennek fentartására. Superintendens-válasz-
tás és megerősítés. Census cathedraticus. A fejedelem,
mint a reformatio vezetője. Az interconfessionális állam
feje, a maga egyházának főpatronusa. Az orthodoxus
fejedelmek. Apafy és a főconsistorium 64—85

B) Egyháziak és egyházi testületek.

4. Az egyháziak jogállása. Az egyházi rend «status» és

nem «ordo». Az egyházi kiváltságok. Az orthodoxus
püspök; választásának módja; primus inter pares.
Utban a hierarchia felé 86—105
VI

Lap
5. Lelkipásztor és egyházközség. A protestáns lelkipásztor
az Isten igéjének szolgája. Lelkészválasztás. A «pap-
marasztás». A patronus és befolyása a lelkészválasz-
tásra. Lelkészi javadalom. A «mester». Fabrica ecclesiæ.
Városi egyházközségek. Plebánus és káplán. Első és má-
sodik lelkész; «kispap». A. városi magistratus, mint con-
sistorium. Külön egyházi consistoriumok. Kiváltságos
állásban levő városi gyülekezetek. A «megye». Az egyház-
látogatás, mint a gyülekezeti igazgatás kiegészítője 106—138
6. Az egyházmegye. Az egyházi kormányzat legrégibb
szerve. A papság egyesülete. Az egyházmegye közigaz-
gatási tevékenységének kifejlődése a biráskodásból és
egyházlátogatásból. A partialis. Esperes, jegyző és ülnök-
társak. Egyházmegyei háztartás 139—160
7. Az anyaszentegyház. Az erdélyi ref. anyaszentegyház
nemzeti egyház. Kezdetben a papság szervezete. A pa-
pok kötelesek valamennyien megjelenni a gyűlésekre.
A képviselet kezdetei. A szent generális. Püspöki szék.
A generális visitatio. A közigazgatás fejlődése 161—178

C) Az egyházalkotmány változása.

8. Independentismus és presbyterianismus. A hierarchicus

elemek a róm. katholicismus maradványai. Szilvásujfalvi
K. Imre támadása. Tolnai D. János és társai. A «Kegyes-
ség formulájá»-nak hatása Magyarországon s Erdély-
ben. A puritánusok fellépése az egyházalkotmány ellen.
Medgyesi Pál presbyterianismusa. A szatmárnémeti zsi-
nat. A presbyteresek visszaszoríttatnak. Ujból való fel-
lépésük Apafy idejében. Szentiváni János küküllői espe-
res. A fehérvári generális zsinat és főconsistorium 179—202
9. Az egyházalkotmány átalakulóban. Az átalakulás jogi
alapjai és formája. A szent generális és az első ple-
num főconsistorium. Az egyháziak és világiak harcza.
Kovásznai Benedek. A nagyenyedi politico-ecclesiastica
congregatio. Az első állandó főconsistorium. Ennek
hatásköre 203—212
 VII

D) Egyházi vagyon.
Lap
10. A közegyházi vagyon. Gilányi-hagyaték. Az egyházi
közvagyon első nyomai; Geleji. A török-tatár dulás
eredménye. Csulai emlékének megrágalmazása. A col-
lecta. Tofeus megszerzi a Gilányianum legatumot. Harcz
a generális eklézsia és a kollégiumok között e hagyaték
miatt. Amstelodámi biblia — amstelodámi pénz. A Gi-
lányi-féle hagyaték a főconsistorium kezébe kerül 213—235

II. Kultusz és erkölcsi élet.

11. A kultusz. A róm. Kath. kultusz előbb lutheránussá,

majd reformátussá alakul. Az átalakulás conservativ
természetű. Az igehirdetés a pericopa rendszer kere-
tében. Kátémagyarázat. Szertartásos ének és a nagy
graduál. Az éneklés átalakulása az impressum és a
zsoltárok utján. A puritanismus hatása. A kultuszalkat-
részek elhelyezése. Ünnepek. Sákramentumok kiszolgál-
tatása. Templomon kívüli egyházi szertartások 236—253
12. Erkölcsi élet. A hit által való megigazulás tanának
erkölcs-emelő hatása. Csak a protestánsnak növelt
nemzedéken látható teljesen. A ref. egyház erkölcsi
szigora s kölcsönviszonya az állammal. E viszony, mint
társadalomnevelő hatékony eszköz. Az 1619. évi bűn-
bánati törvények. Egyházfegyelmi vonások az állami
törvényhozásban. Az egyházfegyelmi kánonok. A taní-
tás, mint a legjobb nevelőeszköz. Nagy csapások erkölcs-
rontó hatása. A ref. egyház által elért eredmények a mult-
hoz s a XVIII. századbeli viszonyokhoz hasonlítva 254—269

III. Tanügy és irodalom.

13. Tanügy. Az erdélyi reformatio kezdettől fogva országos

érdek gyanánt tekinti a tanügyet. Állami segélylyel
gyarapított iskolák. A városi iskolákról általában. Min-
den iskola — középiskola. A tanítás czélja. Nevezete-
sebb iskolák a XVI. s XVII. században. A kollégium
VIII

Lap
felállítása. Rendező hatása az egyház összes iskoláira
nézve. A kollégium beosztása s tanterve. Változások a be-
osztásban s tantervben. A particulák. Apáczai Cs. János s
a magyar egyetem eszméje. — A kollégium, mint az ifjuság
respublica litterariá-ja. A kollégium igazgatása. Ifjusági
hivatalnokok.Csoportok az ifjuságban. Jótétemények. Kül-
földi egyetemek látogatása. Iskolai privilegiumuk 270—298
14. A kollégiumok Apafy idejében. Apafy a Bethlen-kollé-
giumot Nagy-Enyedre helyezi át. A kollégiumi gond-
nokság kifejlődése. Országos gyűjtés a Bethlen-kollé-
gium számára 1665-ben. A professoratus kiegészítése.
A kollégium Enyeden véglegesíttetik 1671-ben. Rend-
tartási szabályok. A sárospataki vándor kollégium.
A három kollégium egyesítésének eszméje. Ellentétek
a kollégiumok közt. A coccejánus-harcz. A Bethlen-
kollégium belső bajai. A Nadányi-ügy. A kolozsvári
kollégium. Viszonya az egyházközséghez. A három
kollégium az egyházi és iskolai közös gondnokság fel-
ügyelete alá rendeltetik 1682-ben. A kollégiumok köz-
és külön jövedelmeinek kezelése 299—316
15. Népoktatás. Az iskolai oktatás nyelve a latin, — czélja
a classicus műveltség levén: ez a tulajdonképeni nép-
oktatást kizárta. A puritánusok a nemzeti nyelv érde-
kében izgatnak. A nemzeti iskola, mint népiskola a
leánygyermekek számára. Apáczai a nemzeti nyelvű
elemi iskoláztatásról, melyet kötelezővé kivánt tenni.
Eszméi csak három évtized mulva keltenek visszhan-
got. Az 1693. évi enyedi zsinat határozatai 317—322
16. Egyházi irodalom. Az egyházi irodalom, mint a ma-
gyar nemzeti irodalom szülő anyja. Bibliafordítások.
Káték s Agendák. Polemikus iratok. Baranyai Becsi
János és Laskói Csókás Péter. Szilvási János vitája
Enyedi György unitárius püspökkel. Egyházi irodalom
a XVII. században: Bibliai tudományok. Systhematica
theologia. Gyakorlati munkák a theologia köréből.
Építő és ájtatossági irodalom. Egyházjogi és egyháztör-
ténelmi művek. Bölcsészeti irodalom. Tankönyvek 323—359
ELSŐ KORSZAK.

1556—1690.
 I. EGYHÁZALKOTMÁNY ÉS JOG.

A) Egyház és állam.

1. A jus reformandi és a négy recepta religio.

Mielőtt a református hitvallás befogadtatott és a refor-

mátus anyaszentegyház megalakult volna, a protestantis-
mus az ágost. hitvallás és az evang. egyház alakjában
egy sajátos közjogi helyzetet teremtett a maga számára,
mely helyzet örökség gyanánt szállott aztán úgy a refor-
mátus, mint az unitárius vallásra, illetőleg egyházra is.
E helyzet, a bevett vallások egyenjogúságának a rend-
szere által, gyökeres szakítást jelent a multtal, a róm.
katholicismus által vezetett állami egyházpolitikával.
Benne az új kor szellemi szabadságának alaprakása fog-
laltatik.
A reformatio előtt a róm. kath. vallás volt az egyedül
törvényes vallás és a róm. kath. egyház az államjogilag
egyedül jogosult vallási intézmény. A magyar közjog a
schismatikusokat még keresztyéneknek sem tekintette;
de azért a béke kedvéért eltűrte őket. Eltűrte a zsidókat
is, kiknek ezen kétes értékű türelmet anyagiakban drá-
gán kellett megfizetniök. De már az «eretnekség», azaz a
róm. kath. egyház által kárhoztatott minden vallási irány,
a haza- és felségárulással egy kalap alá fogva, mint «hűt-
4

lenség», fej- és jószágvesztéssel volt büntetendő. Így ren-

delték ezt a Mátyás, a II. Ulászló törvényei, a Triparti-
tum, sőt még a XVIII. századbeli törvényhozás is, mely
III. Károly idejében, az 1723. évi 9. articulusban a hűt-
lenségi bűnt magukban foglaló esetek között felsorolja
«a nyilvános eretnekeket, a kik tudniillik a kárhoztatott
eretnekséghez ragaszkodnak.»*
A róm. kath. vallás egyedüli jogosultsága a középkori
állami és társadalmi fogalmaknak, rendnek, szükségszerű
következménye volt. Az állami élet teljesen át volt szőve-
fonva a vallás intézményeivel és ezen intézmények kö-
zött a leghatalmasabb: az egyház, ura és parancsolója
az államnak, a társadalomnak. A vallás szolgái, az egy-
háziak, az állami életnek nemcsak fontos tényezői, ha-
nem egyenesen szerves alkotórészei. A rendi államban a
legelső rend a főpapság, melynek a törvényhozásban, a
kormányzásban, a biráskodásban döntő szerepe van, mert
az állam, mint «civitas diaboli», azaz az ördög országa,
csak úgy állhat fenn ideiglenesen, ha az Isten országának
éltető elemeit, az ezen ország ügyeinek sáfárai beviszik
az államba s így az ördög munkájának romboló hatását
mérsékelik. Az Augustinus theologiai felfogásán felépült
állami és társadalmi rend számos polgárjogi viszonyt

*
Corpus Jurisunkban az 1462. évi 2-ik articulus 13. §-a, az
1495. évi decretum 4. articulusának 12. §-a, a Werbőczy Hár-
mas könyvében pedig az I. rész 14. czíme szól az eretnekségről,
mint a hütlenségi bűn esetéről. Utoljára az 1723. évi 9. articu-
lus említi még az eretnekséget a nota infidelitas esetei között.
Azonban ekkor már mégis más értelme volt az eretnekségnek,
mint a reformatio előtt. Csakhogy bármily értelmezése lett
legyen is: az «eretnekség» mégis ott van a hütlenségi esetek
között.
 5

egyenesen az egyház gondviselése alá helyezett, vagy

annak teljesen át is engedett, mint p. o. a házassági
jogot és nagy befolyást biztosított számára, mint p. o. az
örökösödési-, per-, büntetőjog stb. terén.* Ezzel a hely-
zettel járt viszont az is, hogy nem csak az egyház fog-
lalkozott a polgári viszonylatok rendezésével, hanem az
állam is kiterjeszté gondjait az egyházra. Csakhogy a
vallás és az erkölcsök javára irányuló törvényhozási és
kormányzati cselekvények az egyedül elismert vallás-
erkölcsi társadalomra, a róm. kath. egyházra vonatkoz-
tak. És ez az egyház anyagilag és szellemileg teljesen
számíthatott az államhatalom támogatására, a dús java-
dalmakra, a feltétlen oltalomra és elismerésre.
A reformatio kora előtt, már a renaissance idejében,
mind szűkebbre szorul az egyházi befolyás a polgári
ügyek terén; csakhogy szembetűnően ez csupán az egyházi
biráskodásnál észlelhető. A törvényhozásban és kormány-
zásban az egyháziak tekintélye változatlan és megingat-
hatatlan. De már a reformatióval, a hol ez diadalra jut,
az egyház és állam közötti régi viszony gyökeresen át-

*
Az egyház nagy szerepének igazolására felemlítjük azokat
az ügyeket, melyeket a szokás, majd a törvények is, az egy-
házi biróságok elé utaltak. Ezen ügyek voltak I. a hit, a hit-
titok és a szentségek körüli ügyek; oly vétségek és büntények,
melyek a tettes javítására czélzó egyházi fenyítékek vagy ex-
communicatio alá esnek; a hamis eskü és esküszegés bünténye;
II. egyházi tized, uzsora, egyháziak s nők megverése, fosztoga-
tása, vérontás; III. házassági ügyek s járulékai: gyermekek
törvényességének kérdése, hitbér és jegyajándék, hitbiztosíték
(donatio propter nuptias), leánynegyed; végrendeletek; özvegyek
és gyámoltalan személyek ügyei. Dr. Kolosvári és dr. Óvári:
A Magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye. Buda-
pest, 1890. II. köt. I. fele 114. l.
6

alakul és a régitől merőben eltérő újabb egyházpolitikai

nézetek és elvek jutnak diadalra az állami életben. Ez az
eset épen Erdélyben is.
A róm. kath. vallás, a maga magát egyedül üdvözítő
intézménynek tartó dogmájával, egy oly kizárólagos val-
lásalkat, a melynek uralma mellett más vallásos fel-
fogásnak létezni s azzal versenyezni lehetetlen. Csakhogy
a reformatio korában épen a vallás hitczikkelyeinek igaz-
sága került vita alá. Az az időpont, a melyben Luther
fellépett, egy átmeneti és minden tekintetben zavaros
korszakot nyit meg a római egyház hittani rendszerében,
mely korszak a tridenti zsinat berekesztéseig tart. Igen
sok sarkalatos hitczikk megtámadtatott a nélkül, hogy az
egyháznak erre jogosult képviselete azok orthodoxiája
mellett síkra szállott volna. Így aztán az egyház, mint
intézmény, fentarthatte ugyan magát, de dogmái nem
lévén kellő szentesítéssel ellátva, a kizárólagosság meg-
szünt s ugyanazon egyház kebelében az ellentétes dog-
mák vallására is tág tér nyílott.
A róm. kath. egyház reformatiójának szüksége általá-
nos elismert tény volt. Az új tanok között elég nagy
számmal akadtak olyanok, a melyek az egyház intézmé-
nyeinek, külső szervezetének buzgó hívei előtt is igazak-
nak, helyeseknek tüntek fel. A reformatio több tételétől
nem csak Verancsics, de még Frater György sem idegen-
kedett volna, ha azok az egyház sanctiojában részesül-
nek. Épen azért ebben az átmeneti időszakban nem az
egyházétól eltérő dogma, hanem az egyház szerveinek
bontogatása, képezi az egyház és vallásellenes cselekvényt.
Azt tapasztaljuk, hogy Frater György Szántai Istvánt,
Honter Jánost, a Barcsay testvéreket, a nagybányai birót
egyházellenes cselekvényeikért, de nem a róm. kath. hit-
 7

igazságoktól eltérő tanaikért kivánja büntetni. Még egy

századdal korábban kínzóeszközökkel is kényszerítették a
gyanús személyeket, hogy hitökről,meggyőződésökről val-
lomást tegyenek. Ellenben most az a felfogás az irányadó,
hogy «de internis prætor non judicat», azaz a vallási meg-
győződés, a lelkiismeret itélet alá nem vonható. A minek
aztán természetes következménye az lett, hogy a régi
egyházi formák megtartása mellett szinte az egész egy-
ház újhitűvé, azaz protestánssá vált.1
Az új tanok híveinek szaporodása a vallásos öntuda-
tot fejlesztette s a hitelvek következetes keresztülvitelét
is előmozdította. Az első lépés az volt, hogy az újítók
saját hitelveik szerint kivánták Istent tisztelni, azaz az
istentiszteletet átalakították. Itt jutottak először össze-
ütközésbe a róm. kath. egyházzal, sőt magával az állami
törvényekkel is. Honternek az 1543. évi országgyűlésre
idéztetése s a további újítások meggátlására irányuló
1545. évi tilalom világosan mutatja ezt a fejlődési mene-
tet. Mellette sehol sem látjuk a Luther iratainak el-
kobzására, a lutheránusok kikeresésére vagy a witten-
bergi próféta s követői felkeresésének, hallgatásának el-
tiltására vonatkozó rendeleteket. Tehát mind ez szabados
dolog, csak újítani, a külsőségeken változtatni tilos.
Ezek a statusquo fentartására irányuló törvények világo-
san mutatják, hogy az új tanok lassanként olyan több-
ségre tettek szert, a mely ellen nem tanácsos erősebben
fellépni.2
A reformatio terjedése mind nagyobb mértéket öltvén,

1
Lásd az I. kötetben a gyulafehérvári káptalan magatartá-
sáról szóló részt s a következőket 42—7. l.
2
Erd. orsz. gyül. emlékek. I. 217., 218., 238., 382. l.
8

már nem lehetett az újításokat sem tiltani sokáig. Ám

alakítsák át a szertartásokat, a kiknek tetszik; csak az
egyházi szervezet egységét ne bontsák meg. Az 1550. évi
tordai törvény megengedi, hogy kiki azt a hitet — t. i.
a régit vagy az újat — kövesse, a melyet akar. Ezen tör-
vény gyakorlati következménye gyanánt ott látjuk az
1552. évi másik tordai végzést, mely a marosvásárhelyi
evangélikusoknak templomot ad, szabad vallásgyakorla-
tot enged s a régi hitű gyülekezethez és ennek pásztorá-
hoz való viszonyát szabályozza. Az evangéliumi hit tehát
befogadtatott, törvényes oltalom alá helyeztetett.*
Ezekkel a törvényekkel az állam eddigi egyházpoliti-
kája nagy átalakuláson megy keresztül. A római egyház
vallásának egyedül jogosultsága megszünik államfentartó
maxima lenni. Sőt a hit, a hittitok kérdése is kivétetik
az egyháziak kezéből, mert többé nem az egyház hatá-
rozza meg, hogy mi az igaz hit, minek a vallása és köve-
tése engedélyezhető, hanem maga az állam. Azokban a
törvényekben benne foglaltatik az az egyházpolitikai elv,
a melyet államunk ma is vall, hogy t. i. minden vallás
követhető, a melynek követését az állam megengedi. Az
állam emancipálja magát az eddigi róm. kath. exclusiv
egyházi felfogás alól, mely szerint «az eretnekségek bün-
tetendők; azt pedig, hogy mi az eretnekség: az egyház
szabja meg.» Az állam magát teszi annak illetékes birá-
jává, hogy mely hit engedélyeztessék, azaz az egyház és
állam közti viszony kérdésében olyan nagy fontosságú
«jus reformandit» az állam a maga kezébe veszi. Ez volt
az első és államjogi szempontból legfontosabb ered-
ménye a protestantismus fellpésének és elterjedésének.

*
U. o. I. 411—2. l.
 9

A mint a jég meg volt törve, az evangéliumi hit terje-

désével és megszilárdulásával kapcsolatosan halad az
állam egyházpolitikai álláspontjának teljes átalakulása
is. Egyelőre csak a vallásra terjedt ki, tehát a hitczik-
kekre csupán. De azután áthatott magára az egyházra,
mint a vallási társadalom szervére is, a hol nagyobb ne-
hézségekkel kellett megküzdenie. A nehézségeket legfő-
képen az okozta, hogy az egyház nem csupán a hivek-
nek szervezett egyeteme, nem csupán a Krisztusba oltott
tagoknak vagy a pápához ragaszkodó egyéneknek ösz-
szessége, hanem anyagi eszközök támogatásával fentartott
szervezet és — főleg róm. kath. felfogás szerint — vagyon-
jogi alany is. Az egyházi vagyon hovatartozása, esetleg
megosztása, a régi és új hit követőit egyaránt érdekelték.
A templomok, az ezekkel járó «fabrica ecclesiæ», a pa-
rochia és a parochialis «örökségek», általában az összes
egyházi ingók és ingatlanok tulajdonjogának kérdése
szintén beletartozott a «jus reformandi» körébe és annak
megoldásától függött, hogy vajjon a recepfa religiók rend-
szeréhez járulni fog-e azoknak a recepta religióknak
egyenjogúsága is.
Ferdinánd uralmának kora megakadályozta az erdélyi
egyházpolitika rendes fejlődési menetét. Az egyház egy-
ségének tana, a melyhez a protestánsok is ragaszkodtak,
nehezen volt összeegyeztethető az egyházi vagyon meg-
osztásával és a szervezet felbomlásával. Nem is akarta
ezt egyik fél sem, hanem mindkettő, úgy a régi, mint
az új hit követői, azt szerették volna, ha a régi egy-
ség megmarad, de abban az ő vallásos nézetük jut
uralomra. Azonban az államnak nehéz volt egyelőre
akár jobbra, akár balra hajolni. Ennélfogva úgy óhaj-
totta az egységet fentartani, hogy az új hit követőit
10

alája rendelte a régi szervezetnek. Ezt az eljárást az-

zal indokolta meg, hogy «a keresztyén hit csak egy»
és az ország lakosai csupán a szertartásokra és a szent-
ségek kiszolgáltatására nézve térnek el egymástól. De
még sem ez a gyenge s tarthatatlan indok volt a fő,
hanem az a másik, hogy az egyház nem csak vallás-
erkölcsi intézmény, hanem az állami és társadalmi élet
kiegészítő alkatrésze, mely egyes intézményei, mint p. o.
a szentszékek és a hiteles helyek útján az állami és tár-
sadalmi jogrend fentartásához nélkülözhetetlen. Hogy ez
volt a döntő szempont, világosan mutatja az 1555. évi
marosvásárhelyi végzés, mely a lutheránus plebánosokat
kötelezi, hogy a fehérvári vikárius rendeletére, a köz-
hitelű helyek tevékenységi körébe illő mindennemű
ügyekben — «kivéve a vallás ügyét» — eljárni tartozza-
nak. A püspöki székes-egyház jövedelmeinek épségben-
tartásáról, valamint a tizedperekben a róm. kath. szent-
szék illetékességéről is ugyanezen törvény intézkedett.*
A törvények által teremtett képtelen helyzet, az egy
vallás ürügye alatt két olyan ellentétes elemet akart egy
szervezetben egyesíteni, mint a protestantismus és a róm.
katholicismus, melyek az olaj és víz módjára soha össze
nem keverhetők, el nem elegyíthetők. Ennélfogva leg-
feljebb ideiglenes és kisegítő maradhatott ez az állapot,
míglen t. i. a végleges rendezés szüksége bekövetkezhetik.
A kibonyolodás útját a szászok készítették elő, kik már
1545-ben megvetették egy nemzetiségi prot. egyháznak
alapjait s 1551-ben saját superintendenst is választot-
tak maguknak. Az ő példájokat követték a magyarok,
kiknek 1555-ben szintén van superintendensök. Így tehát

*
U. o. I. 527. I. 539—40. l.
 11

a vallásügyi kiválás megtörtént már, mielőtt az állami

törvényhozás e tekintetben elhatározó lépéseket tett
volna. A törvény, mely rendszerint az élet követelményei
után szokott sántikálni, nem nyujt kellő tájékoztatást az
erdélyi, ezen korbeli, vallásügyi helyzetre nézve. De ha a
külön alakulatokat figyelembe veszszük, semmi kétségünk
sem lehet az iránt, hogy míg az országgyűlés az egyház
egységének fentartása mellett buzgólkodik: a valóság-
ban már külön felekezeti egyházi szervek működtek.
Mindezt valószinűleg tudta a törvényhozás is. És midőn
hallgatólagos magatartása mellett nem siet a régi egy-
házi szervezet épségének helyreállítására, ezzel a pro-
testáns szervezkedést is elismeri és jóváhagyja. Hallgatá-
sában, illetőleg a puszta külső egység fentartására irá-
nyuló rendelkezésében benne foglaltatik az a felfogás,
hogy a hitvallások kifejlődésének és szervezetalkotási
tevékenységének szabad utat kell engedni; tehát tartóz-
kodni kell az erőszakosságtól, mely mint róm. kath. egy-
házi elv, az eddigi fejlődések útját lerontaná.
Az 1554. s 1555. évi törvényekben foglalt álláspontot
csak oly átmeneti jellegűnek tekinthetjük, a melyet Fer-
dinánd uralma erőszakolt az erdélyi rendekre. A mint
ez uralom nyomása megszűnik, az erdélyi törvényhozás
a. már 1550-ben megkezdett egyházpolitika útjára tér. Az
1556. évi kolozsvári országgyűlés a secularisatio kimon-
dásával egy hatalmas lépést tett a recepta religiók egyen-
jogúsága felé. Mert a püspökség és a káptalan, a szerze-
tes rendek és a konventek megszüntetése teljességgel
nem a róm. kath. egyház megsemmisítése, hanem egy-
szerűen a kánoni jog és intézményeknek államellenesen
ható és működő tényezői nyirbáltattak meg az által. Igaz
ugyan, hogy a kánoni jog szerint az egyházra nézve leg-
12

főbb dolog a «lex dioecesana», vagyis a javadalom, a

mely nélkül nincs püspök és ha nincs püspök, nincs
egyház sem: azonban a protestantismus megtanította
arra az államot, hogy a kánoni jog nem mindenben felel
meg az életnek. Lehetséges egyház «uri püspök» nélkül
és lehetséges egyházkormányzat káptalan nélkül is.
Kétségtelen dolog, hogy a kolozsvári secularisáló or-
szággyűlés az erdélyi róm. kath. egyháznak gyökerére
vetette a fejszét. De az is épen olyan bizonyos, hogy ezt
a radikális intézkedést a kánonjog vonta maga után,
mely az állami eredetű egyházi javadalmak kizárólagos
egyházi természetét vitatva, útját vágta annak, hogy az
egyházi organismus tisztán a hivek egyetemén épülhes-
sen fel. Erre a rendelkezésre az egyenjogúság szem
pontjából volt szükség, mert teljesen képtelenség egyen-
jogúságról beszélni oly felek között, melyeknek egyike a
lét fentartásához szükséges anyagi eszközöket az államtól
nyeri, hivatalosainak állami befolyást is követel, a másik
pedig önerejére van utalva s az állami tevékenységben
való részvételtől önkényt félrevonul.
A felekezeti egyenjogúság kérdését még egyetlen állam
sem oldotta meg olyan találékonyan és egységesen, mint
Erdély a XVI. században. Az egyenlőség kérdésében az
államnak kell az itélő birónak lenni, mert ha a felekeze-
tek jogigényei lesznek a döntő szempontok: a róm. katho-
licismus mellett soha más felekezetek nem létezhetnének.
A secularisatio tehát nem erőszakos tény, hanem az állam-
politikai eszély követelte szükség; az egyetlen mód, a
mely mellett nem üres ige a tordai országgyűlés által is
kimondott elv, hogy t. i. «mindenki azt a hitet követ-
heti, a melyet akar, régi vagy új szertartásokkal, csak-
hogy az új hit követői ne bántalmazzák a régi hit köve-
 13

tőit.» A magyar állam mai alkotmánya legfényesebb

tanúbizonyság a mellett, hogy ilyen elv és az «uri püs-
pökök» teljesen összeférhetetlen dolgok.
A secularisatioval lett teljessé az állam «jus refor-
mandi»-ja, melynél fogva az állam szabja meg a feltétele-
ket, melyek betartása mellett bármely — tehát nem-
csak az újabb — felekezeteknek szabad vallásgyakorla-
tot enged a maga területén. A róm. katholicismus szerte-
len és az állami közérdekkel ellentétben álló igényei,
üldözésnek minősítik ugyan ezen eljárást. Azonban egy-
általában nem a törvényhozás, hanem a kánoni jog vágta
útját annak, hogy a róm. kath. egyház a protestantismus
mintájára berendezze és továbbra is fentartsa a maga
szervezetét. Az állami életnek fejlődő életformája és a
kánoni jog olyan ellentétbe jutottak itten, a mely ellen-
tétet ideiglenesen lehet ugyan nivellálni, de megszün-
tetni soha. És ha csak az állami érdekek vereségét nem
kivánjuk, lehetetlen lesz bármely államnak is elzárkózni
az Erdély-adta XVI. századbeli példa elől. Jól tudjuk,
hogy azóta a legtöbb állam egyenesen erre az útra is
tért és ez által sikerült nekik a felekezeti teljes egyen-
jogúság biztosítása is.
Az erdélyi egyházpolitikának első és sarkalatos intéz-
kedése tehát az volt, hogy teljesen emancipálta magát a
róm. kath. vallási és egyházi befolyás alól. E végből
összerombolta azokat az intézményeket, a melyek útján
az az egyház illetéktelenül belenyúlt az állami és társa-
dalmi életbe. Sőt mivel az az egyház százados hagyomá-
nyokra és intézményekre támaszkodva, az egyházi és
állami hatáskörök elkülönítésének útját állotta, össze-
rombolta magának az egyháznak államellenes kánonjogi
fundamentumait és oda utasította a római egyházat,
14

hogy az erdélyi területen, mint tisztán vallás-erkölcsi

intézmény szervezkedjék. E czélra kilátásba helyezte
támogatását s az állami oltalmat is. Modern társadalmi
alapra kivánta helyezni a vallásfelekezeteket, hogy azok
hivatásuknak, de csakis ennek élve, a rájuk idegen terü-
letről kizárassanak. Midőn idáig eljutott: akkor kimon-
dotta a bevett vallások teljes egyenjogúságát is.*
Az erdélyi vallásügyi törvényhozásnak van még egy
igen nevezetes mozzanata, melyet szinte úgy tekinthetünk,
mint a megvetett egyházpolitikai fundamentumok bizto-
sítékát. Ugyanis a történelem tanulsága szerint a törvény-

*
A káptalanok secularisálása egyike a modern jogélet leg-
fontosabb eredményeinek. Nem egyéb az, mint a mai közjegyzői
intézménynek alapja, mely abban különbözik a korábbi hite-
les helyektől, valamint a publicus notariusoktól, hogy minden
izében világi intézmény és teljesen állami eredetű. Igaz ugyan,
hogy a káptalanoknak és konventeknek eddig is a királyok
adták a hiteles pecsétet s alkalomadtán ők vonták el is, de a
közönség számára könnyen hozzáférhető hiteles helyet, vagy
hiteles kiadványt, pap és kánoni sanctio nélkül képzelni sem
lehetett. Az ország nagy birái és az itélő mesterek is birtak
ugyan hiteles pecséttel, de az ő közremüködésök a mindennapi
magánjogi ügyletekre s főleg a szegényebb emberekre nézve
szinte hozzaférhetetlen volt. L. M. Tört. Tár 1855. II. köt. Jer-
ney értekezését. — A mi az egyházpolitikában egyik leglénye-
gesebb mozzanat: az egyházi és állami hatáskörök elválasztása,
csak a legujabb időkben lett uralkodó politikai elvvé. A fele-
kezeti állam és a «szabad egyház szabad államban»-féle elmélet
ma már alaposan ki van próbálva és a modern törvényhozás
Európa legtöbb államában egyenesen arra az álláspontra helyez-
kedett, melyet Erdély a XVII. század derekán elfoglalt. Az
állam ekkor sem volt közömbös a vallásfelekezetek iránt, de egyi-
ket sem zárta el, hogy a ius advocatiæt igénybe vehesse. V. ö.
Erd. orsz. gyül. emlékek II. 79., 82. l. s az Approbáták I. rész.
 15

hozás biztosító intézkedései igen gyakran vereséget szen-

vedtek az uralkodók ellentétes törekvései következtében.
Az a kor, melybe a reformatio fellépte és megszilárdulása
esik, az európai államok alkotmánya tekintetében úgy
szerepel, mint a fejedelmek házi hatalmának, a fejedelmi
absolutismusnak fejlődési kora. Erdélyben ezen törvények
meghozatalakor az evangéliumi vallás általánosan el volt
ugyan terjedve, de sem a fejedelem, János Zsigmond, sem
ennek anyja, a kormányzó, nem tartoztak hívei közé.
Azért az eddigi vívmányok biztosítása végett nem elége-
dett meg azzal az országgyűlés, hogy a securalisált egy-
házi javaki a nézve kikötötte, hogy előbbi birtokosaiknak
vissza ne adassanak, se profán czélokra ne fordíttassanak,
hanem egyszersmind fentartja magának a döntő szót a
vallási ügyekben. Izabella beleegyezik abba, hogy a val-
lás ügyében az történjék, a mit az országrendek jónak
látnak. Ő, mint a fejedelem helyettese, arra nézve tesz
igéretet, hogy a szász egyházakkal egyetértő magyar egy-
házakat védelme és oltalma alá veszi.*
Midőn az evangéliumi hit, az ágostai hitvallás formá-
jában, már biztosította a maga létét és teljesen össze-
törte az állam középkori egyházpolitikájának kereteit,
csakhamar maga is szakadásnak lett kitéve, a mi további
fejlődésekre szolgált alapul. A helvécziai reformatio tanai

*
Az erdélyi országgyűlés jogfentartása különösen az által
nyert sulyt, hogy az állam választó monarchia lévén, a vallás-
szabadságot mindig feltételek alakjában irhatta a megválasztott
uralkodó elé; más oldalról, mint alkotmányos országnak, mód-
jában is állott úgy a törvényeknek, mint a választási feltételek-
nek betartása felett őrködni. Az uralkodó tehát nem volt souve-
rain a vallásügyekben, hanem csakis a ius superinspectiót kép-
viselte s a ius advocatiæt kezelte.
16

elhatottak Erdélybe is. Az országgyűlés, az épen csak

most megszerzett szabad vallásgyakorlat biztosítása ér-
dekében, a legújabb törvények alapján, maga gondosko-
gik az új tanok megvizsgálása felől. A kezében tartott
jus reformandinál fogva nemzeti zsinat tartását rendeli
el, országos biztosokat küld ki arra, hogy az evangéliku-
sok között feltörő egyenetlenség lecsillapíttassék. A ko-
lozsvári zsinat elitélvén a helvét irányú reformatiót, az
1558 évi. (márcz.) tordai országgyűlés is kijelenti, hogy
csak a lutheránus és a pápista vallás követését engedi
meg, ellenben, a sacramentariusok zavart támasztó szek-
táját egyenesen eltiltja.
A tordai országgyűlésnek Fejérváron is megújított eme
törvénye bizonyságot tesz a felől, hogy Erdély bölcs mér-
séklettel haladt a jus reformandi útján és a feltétlen
vallásszabadságnak nem volt híve. Az állami érdek nem
is engedte volna meg, hogy az eddigi szigorú tilalmat
és megkötöttséget egyszerre a minden korlát nélküli val-
lásszabadság váltsa fel, a mi tulajdonképen az egyház és
állam teljes szétválasztását, valami «szabad egyház a sza-
bad államban»-féle és a jus reformandival ellentétes egy-
házpolitikai álláspontot tételezett volna fel.
A református vallás azonban mind erősebben kopog-
tatott bebocsáttatásért úgy a társadalomban, mint az
állam kapuján. Az 1561. évi medgyesi zsinaton ismét
országos biztosok vannak jelen a vallási vitatkozásoknál;
ugyanezen évben maga a fejedelem küldi el a külföldi
egyetemek elé a vitatkozó felek hitvallási iratait megbirá-
lás végett; az 1564. évi. enyedi zsinaton pedig, szintén
országgyűlési végzésnél fogva, a fejedelem képe elnököl
a disputatióban. Az enyedi zsinat után a tordai ország-
gyűlés a református vallást elismerte, törvényesítette és
 17

követését szabaddá tette. A receptio egész története arra

mutat, hogy az államhatalom egész komolysággal lát
hozzá a nem régiben magára vállalt feladat teljesítésé-
séhez, a jus reformandi gyakorlásához. Nem elégszik meg
azzal, hogy egyszerűen szentesítésével kiséri az eredmé-
nyeket, hanem az átalakulás körüli mozgalmakat egyene-
sen maga vezeti, szabályozza s végül jóváhagyja. Azon-
ban míg idáig jut, igyekszik az eddigi törvényes állapo-
tokat fentartani, az újításokat eltiltani és a recepta reli-
giók rendszerét megőrizni.*
A református vallás befogadása után hamarosan alá-
hanyatlik az országgyűlés eme mérséklő, bölcs tevékeny-
sége. A recepta religiók rendszerétől eltévelyedik az or-
szággyűlés és megsérti a vallásegyenlőséget is. Az unita-
rismus fellépését kisérik ezek a jelenségek, melyek az
erdélyi vallásügyet hamarosan rosz hírbe keverik. Az
unitarismus megjelenésével egy időben tünnek fel a
róm. katholicismus ellen irányuló törvények is, me-
lyek azt rendelik, hogy «az afféle egyházi renden való
személyek, kik a pápai tudományhoz és emberi szer-
zéshez ragaszkodtanak és abból megtérni nem akar-

*
Az állam, mint felekezeteken felül álló főhatóság, épen a
ref. vallás befogadásánál jár el a legöntudatosabban. Az ország-
gyűlés által elrendelt zsinatok, az ide kiküldött országos bizto-
sok, a ius superinspectionis lelkiismeretes gyakorlásáról s az
1557-ben megvetett alapok szilárd fentartásáról tanuskodnak.
A ref. vallás befogadása nem erőszakkal kikényszerített cselek-
vény, de nem is az általános közhangulatnak a saját maga
javára való megnyilatkozása, hanem olyan tény, melynek végre-
hajtása előtt a közérdek megóvása szempontjából szükséges óv-
intézkedések végrehajtattak és csak akkor mondatott ki a recep-
tio, midőn kitünt, hogy az a közszükségnek megfelelő és az
állami érdekekre veszélytelen.
18

nak, az ő felsége birodalmából mindenünnen kiigazít-

tassanak».
Az unitarismus, mely nem érezte magát biztonságban,
míg csak a keresztyénség fejlődésének mindennemű
szálai el nem szaggattatnak, s «az uj világi» meg nem
születik: ennek az «uj teremtésnek» érdekében minden
régit kipusztitani igyekezett. Szinlelt türelmességével,
nagyhangú, kenetes, de üres frázisaival igyekezett port
hinteni «a tanulatlan község» szemeibe, megtámadván a
pápasággal való czimborálás gyanújába kevert idősebb
testvéreket is. A fejedelem, ki teljesen az új irányzat háló-
jába jutott, egészen magának foglalta le az országrendek
számára biztosított reformálási jogot. Theologiai szenvedé-
lyétől vitetve, jelen van a disputatiókban, ő maga vezeti
azokat, közbe szól, vitatkozik, birál és elitéli a trinitariuso-
kat. Az országgyűlés befolyása teljesen háttérbe szorul. Sőt,
hogy a törvényhozás keze megköttessék, az 1568 ja-
nuáriusi országgyűlésen meghozatja a szabad igehirde-
tést, azaz a korlátlan vallásszabadságot kimondó tör-
vényt, mely az evangélium híveinek megendi, hogy «min-
den helyökön a prédikátorok az evangeliomot prédikál-
ják, hirdessék, kiki az ő értelme szerinti», «mert a hit
istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás isten-
nek igéje által vagyon».*

*
Nem lehet tagadni, hogy az 1568 januáriusi törvény nem-
csak szabadelvü, hanem teljesen ultraliberális is. A benne le-
fektetett elv olyan természetű, hogy nemcsak ma, de valószinü-
leg minden időkre nézve keresztülvihetetlen. A legszabadelvübb
északamerikai egyesült államokban sincs korlátlan vallásszabadság.
Egyénileg hajlandó vagyok elismerni, hogy az a törvény eszményi
elvet foglal magában, de másoldalról vallom, hogy oly eszményi
elvet, mely mindörökké, míg az emberek emberek maradnak,
 19

Ezzel a törvénynyel az országgyülés kiadta kezeiből

azt a jogot, melyet 1557-ben magának fentartott volt.
1564-ben foglalkozott utoljára a vallásügy fejlesztésével.
Azóta se országos zsinatokat nem rendelt, sem biztoso-
kat nem küldött, hanem mindent a fejedelemre hagyott.
Az országos intézkedések nem a fejlesztés, a rendezés
eszközei, hanem a reactio javára működnek. A protes-
tantismus ezen kettős intézkedés által nagy veszede-
lembe jutott. Egyfelől elveszítette a józan mérséklet kor-
látait, a másik oldalon pedig eddigi türelmes és alap-
elveinek megfelelő álláspontját elhagyván, nagy gyorsa-
sággal rohat a kizárólagos uralom megszerzése felé, a
mely útjában nemcsak a római katholicismuson, hanem
saját korábbi szülöttein is kegyetlenül átgázolni töre-
kedett.
A fejedelem theologus-kedvteléseinek és az országren-
dek mérséklő befolyása félretételének káros következ-
ményei hamarosan mutatkozni is kezdettek. Először a
szabad igehirdetés termette meg a maga keserű gyü-
mölcseit. A protestantismus legifjabb ágának olyan ki-
növései sarjadzottak ki, az országgyűlés ius reformándija

eszményi is marad, azaz teljesen realisálhatlan; a mi világos

bízonyítéka annak, hogy a kik e törvényt hozatták, sem maguk-
kal, sem czéljaik és törekvéseikkel, sem koruk viszonyaival és
a társadalmi lét feltételeivel tisztában nem voltak. Hogy nem
voltak az eszmények emberei, azt már a róm. katholikusok,
majd a reformátusok zaklatására irányuló törekvések, nemkülön-
ben az új hit apostolainak rajongó és phantasticus eszméi is
elárulják. Azt felesleges hangsulyozni, hogy e törvény merőben
ellentétben áll az erdélyi egyházpolitikának eddig lerakott alap-
jaival és hogy a társadalom nagyfokú felkavarására vezetett. Ez
volt az oka is annak, hogy alig két évig volt érvényben.
20

által nem mérsékelt újítások nyomán annyi részben áb-

rándos, részben egyenesen veszedelmes új tudomány
burjánzott fel, hogy ezt már maga az országgyűlés is
megsokalta. A hat éven keresztül mellőzött joghoz nyulva,
azt kívánta az országgyűlés a fejedelemtől, hogy «az
mostan támadott eretnekségeket és azok indítóit» bün-
tesse meg. A fejedelem kielégítő válasza után a meg-
felelő határozat törvénybe is iktattatott, a mivel a kor-
látlan igehirdetési szabadság is megszünt és az erdélyi
vallásügyi törvényhozás a rendes mederbe terelődött
vissza. Az erdélyi törvényhozás ez alkalommal szólott
először és utoljára az eretnekségről. Maga az a körül-
mény, hogy az országgyűlés az unitárius fejedelem ide-
jében és az unitarismus virágkorában káromlásoknak és
eretnekségeknek nevezi Dávid Ferencz vallásának ve-
szedelmes kinövéseit, bizonyságul szolgál a fékevesztett
újítási vágy szertelenségeiről, a józan vallásosságot ko-
molyan fenyegető bajok nagyságáról, valamint arról,
hogy Erdélyben a hittani viták elfajulása idején is a
többség megmaradt az evangéliumi alapokon és nem
követte vakon sem fejedelmét, sem pedig azt a «csodás
égi üstököst», melyről senki sem tudta, hogy vajjon meg-
áll-e majd egy ponton valaha s ha meg áll is: vajjon
hol áll meg.
Az országgyűlés közbelépése igen kellemetlenül érin-
tette úgy a fejedelmet, mint az unitarismus apostolait.
Ezek méltatlankodva panaszkodtak külföldi hitsorso-
saik előtt szabadságuk megszoritása miatt. A fejedelem
pedig azzal válaszolt a törvényre, hogy a reformátusokra
nézve behozta a czenzurát, majd a következő évi or-
szággyűlésen azt követelte a rendektől, hogy az unita-
rismust becsmérlők ellen büntetést állapítson meg. Az
 21

országgyűlés azonban nem volt hajlandó a fejedelem

kivánságát teljesíteni, hanem egyszerűen azt a nevezetes
határozatot hozta, hogy «isten igéje mindenütt szabadon
prædicáltassék, a confessióért senki meg ne bántassék».
A szabad igehirdetésnek tehát nem kinek-kinek «a maga
értelme», hanem a «confessio» képezi a mértékét s ezzel
az unitarismus, mint szintén confessióval biró vallásal-
kat, épúgy megnyerte a receptiót, mint a korábbi val-
lások.*
János Zsigmond halálával lezáródott a recepta reli-
giók sorozata és ezzel befejeztetett az erdélyi reformatio
fejlődése is. Mióta a fejedelem a maga kezeihez vette a
kormányt, a korábbi két vallásfelekezethez még másik
kettő járult, t. i. a reformatus és unitárius. Maga a feje-
delem mind a négy vallási fokozaton keresztül ment
épen úgy, mint a reformatoroknak és az országnak egy
tekintélyes része. A mint haladt az újítások útján, az

*
Az unitarismus receptiója igen sajátos módon, minden hatá-
rozott kijelentés nélkül történt. Eddig az 1568. s 1571. évi
januáriusi törvények között válogattunk, hogy tulajdonképen me-
lyikben is van benne a receptio. Eleinte magam is az előbbi-
hez csatlakoztam, azonban fel kellett adni felfogásomat, mivel
az egy általános igehirdetési szabadságról szól és a vallásos
nézetek szabad kifejtésének utját egyengeti, de felekezet szá-
mára nincs benne semmi jogi alap. Az 1571-iki törvény már
confessióról, tehát egyszersmind felekezetről is szól és midőn a
confessiót védi, az eddigi összes confessiókra, tehát az unitá-
riusra is értelmezendő. — A confessiónak a szabad vallásgyakor-
lat alapjává tétele egy igen fontos egyházpolitikai elv, mely
nélkül vallásfelekezet elismertetésre és állami oltalomra nem
számíthat. Az 1895 : XLII. t.-czikkben is benne foglaltatik, hogy
az állami elismertetés végett bármely újabb felekezetnek be kell
mutatnia confessióját.
22

eddigi confessiókhoz egymásután csatolta az újakat, me-

lyek törvényes biztosítékkal eláttatván, megnyerték a
szabad vallásgyakorlatot, sőt az egyenjogúságot is. Az a
körülmény, hogy a fejedelem egyiknek jobban kedve-
zett, mint a másiknak, az egyenjogúságot nem sértette,
mivel az egyiknek jutott kedvezmények a többinek sza-
bad vallásgyakorlatát nem érintették.
Csak egy ponton szenvedett eddig csorbát a recepta reli-
giók egyenjogúsága, t. i. a római katholikusok elnyoma-
tásával, kiknek papot sem volt szabad tartani, sem
pedig vallásokhoz tartozó szertartásokat végezni, vagy a
kegyszereket és kegyszerfélieket használni. E téren az
egyenjogúságot a római katholikus vallású Báthoryak
állítják helyre, kik hitsorsosaik számára megszerezték azt
az oltalmat, melylyel az unitarismus fellépése előtt bír-
tak és a melyhez a régibb törvényeknél fogva igényük
is volt. Az 1566. évi törvények ugyan nem töröltettek
el, de végrehajtásuk megakadt a kellő végrehajtási esz-
közök hiányával, melyet a római katholikus vallású
uralkodók nem kölcsönöztek a felekezeti türelmetlenség-
nek a maguk vallása elnyomására.
A négy recepta religio egyenjogúságának helyreállítása
mellett még igen fontos az innovatio, azaz a további újí-
tás tilalma, a mi megakadályozta, hogy újabb confes-
siók keletkezhessenek. 1572 óta gyakran megismételte-
tett ez a tilalom, annak jeléül, hogy az újítási hajlam
meg volt egyesekben, főleg az unitarismus vezérharczo-
sában, Dávid Ferenczben. Az 1578 márczius havában
tartott tordai unitárius zsinat a communis profetia be-
hozatalával akarta kijátszani az innovatio tilalmát; de
keservesen meglakoltak azok a jámbor atyafiak, kik
a polgári jogrendet is theologiai kaptafára szerették volna
 23

húzni. Az innovatio tilalma, bár elvileg nem zárta ki,

hogy valamely más vallás, például a görög-keleti is re-
cipiáltassék, de megakadályozta a recipiált vallások dog-
matikus továbbfejlődését, azok kebelében újabb sarkala-
tos hitczikkek kifejlesztését.*
A recepta religiók sorozatának lezárása után mintegy
ötven esztendő múlt el, a míg az egyes felekezetek tör-
vényes és államjogilag biztos elnevezése is kialakult. Még
1598-ban a római katholikus és evangélikus vallás mel-
lett a másik kettő csak úgy említtetik, hogy «az két
religió, az augustana confession kívül való». Majd 1595-
ben névszerint megemlíttetnek a recepta religiók, «tudni-
illik catholica sive romana, lutherana, calvinistica et
ariana». Az 1600. évi léczfalvi tábori gyűlés pedig az
utóbbit «unitaria» néven nevezi s ezzel első emlékét
nyujtja az unitárius név használatának.
A bevett vallások egyenjogúsága Báthory Zsigmond
idejében a jezsuita szerzetrend erőszakos működése foly-
tán több izben megzavartatott az által, hogy a többi be-
vett vallások papjai helyükből kiűzettek és a hivőkre

*
Az innovatio fogalmát a mai államjog nem ismeri ugyan
a régi alakban és az innovatio tilalma teljesen távol áll az
általános vallásszabadság elvétől; de ha az elméleti ujításoknak
nem is áll ellent az állam, azért gondoskodik másodoldalról, hogy
a hivők vallásos érzülete durván meg ne sértessék, az egyházak
a maguk kebelében a hitelveknek őrei lehessenek és bármely
vallásos irány csak kellő ellenőrzés mellett csinálhasson magá-
nak felekezeti propagandát. Azaz tehát a modern államnak is
meg vannak azok az intézkedései, a melyek a változott viszo-
nyokhoz képest, egyenértékűek az innovatiót tiltó törvényekkel.
De hiányzik nála a felekezetek numerus claususa; bár más oldal-
ról tudjuk, hogy az u. n. bevett vallásfelekezetekre nézve hazánk-
ban ez is fennáll.
24

római katholikus prédikátor erőszakoltatott. Holott a

bevett vallások egyenjogúságának corolláriumát épen az
képezte, hogy a község szabadon választhatta a maga
hitvallását és ennek megfelelően papjait is. Sem a feje-
delemnek, sem a földesuraknak nem volt beleszólási
joguk a gyülekezet hitvallási állapotába. A községben
előfordulható hitvallási szakadással járó kellemetlenségek
enyhítésére az 1563. évi törvény azt rendelte, hogy a
különböző hitvallású lelkészek az egy templomot közö-
sen és felváltva használhatják. Ezt a rendelkezést az
1581. évi kolozsvári országgyűlés oda módosította, hogy
a gyülekezet hitvallási hovatartozása és ezzel az egyház-
községi vagyon tulajdonjoga is a többség szerint igazo-
dik.* Az utóbbi rendelkezés, mely az egész fejedelmi kor-
szakon keresztül, — Báthory Zsigmond és Básta korától
eltekintve,— mindig érvényben tartatott, arra volt hivatva,
hogy a hívek gyülekezeti életének fentartását biztosítsa,
de egyszersmind megóvja őket attól is, hogy földesúri
vagy fejedelmi önkény megakadályozza szabad vallás-
gyakorlatukat. A szabad vallásgyakorlatot az erdélyi tör-
vények eleitől fogva kiterjesztették a jobbágyságra is és
soha el nem tűrték, hogy bárminemű magán- vagy köz-
jogi igények miatt az megcsorbíttassék. Mig az első val-
lásügyi törvények csak általában hangsúlyozzák az egyéni
vallásszabadság jogát (quisque teneat eam fidem, quam
voluerit, vagy quisque eam quam maluerit religionem
amplecti possit), addig később a község joga is elismer-
tetést nyer és sem városi, sem falusi, sem szabad, sem
jobbágyközség között nem létezik különbség. Csak mikor

*
A «maior pars» jogáról, mint egyházjogi elvről alább rész-
letesebben lesz szó.
 25

a római katholikus reactio, a földesúri jog czimén, erősza-

kolni kezdette a jobbágyságra a plebánosokat, ekkor vált
szükségessé, hogy a «szegény subditusok» vallásszabad-
sága külön és kifejezetten is törvénybe iktattassék.
A jobbágyság szabad vallásgyakorlatát végezetre az
Approbata Constitutio is külön szakaszban megerősítette,
midőn megállapította, hogy «senki alatta levő községet,
jobbágyokat, házok népét, se semminenű rendeket, erő-
szak avagy akárminemű büntetésnek is fenyítéke alatt
maga religiójára ne kényszerítse, se penig a földesúr
más religión lévén, a falunak vagy városnak templomát
el ne foglalja, más religión levő papokat reájok ne vi-
gyen, se imponáljon, maga vallásán levő papokkal semmi-
nemű alkalmatosságokban való egyházi szolgálatokat ne
celebráltasson sub pœna flor. 200». (p. 1, t. 1, art. 8.)*
Az innovatio tilalma a négy recepta religio egyenjogú-
ságának, de egyszersmind az alkotmánynak is biztosí-
tékát képezte. Épen azért vétetett ez olyan szigorúan,

*
A szabad vallásgyakorlat kérdésének értelmezésében igen
jelentékeny pont a jobbágyok vallásgyakorlata. Tudjuk, hogy a
magyarországi első interconfessionalis törvényben, épen mint
Erdélyben is történt eleinte, csak általánosságban van kimondva,
hogy kiki azt a hitet követheti, a melyet akar. I. Rákóczy
György a linczi béke utján vitte be kifejezett szavakkal is a
Corpus Jurisba a jobbágyok szabad vallásgyakorlatának bizto-
sítását. Az ellenreformatio, merőben hamis és embertelen mó-
don a földesúri, tehát tisztán magánjogi jogviszonyt a lelkek
felett való uralommá kivánta kitágítani. Az erdélyi vallásügyi
törvények liberalismusát már ez a pont is igen előnyösen jel-
lemzi és a mellett a protestantismus humánus gondolkozására
szép világot vet, mikor a gazdaságilag és politikailag szolga-
ságra kárhoztatott jobbágyokat legalább Istenhez való viszonyuk-
ban szabadokká tette és ez által emberi méltóságukat elismerte.
26

hogy még az ugyanazon hitvallás keretén belül eső és

tisztán academícus jellegű theologiai nézpontokat, illető-
leg tanokat és ezek követőit is sujtotta. Téves dolog
volna, ha a tilalom minden jelentőségét Dávid Ferencz
személyével, vagy az unitarismussal kapcsolnék össze,
habár bizonyos, hogy a nevezett vezér lelkületében s a
mondott egyház kebelében előállott változások és ezek-
nek megnyilatkozásai voltak az első indító okok. Nem
személyes ellenszenv, vagy vallás elleni gyűlölség, hanem
sokkal inkább az állami közérdek, a polgárság lelki
nyugalmának, békességének megóvása volt a tilalom
czélja. A szakadatlan vallási viták olyan képet adtak az
erdélyi társadalomnak, mint a minő a görögé lehetett
a homoousion és homoiousion idejében. Az a «sok esz-
telen disputatio, pántolódás», mely «a köznép között,
falun, városon, étel-ital között, este-reggel, éjjel és nap-
pala hallható volt, az a «sok káromlás és mód nélkül való
kárpálódás,» melylyel a prédikátorok a prédikáló székből
egymást támadták és hallgatóikat táplálták: távolról
sem szolgált a vallásosságnak és erkölcsi komolyságnak
emelésére, hanem inkább romlására. A vallás a sok dis-
putatiók és kárpálódások közepette teljesen elvesztette
dicsfényét, el minden varázsát is, a melynél fogva az
egyénnek ez életben vezérlő csillagává, a közerkölcsök-
nek őrévé lesz. A népnek a vallási vitákba való bevonása
már többé nem a vallásújítás fejlődésének, hanem egye-
nesen hanyatlásának útját jelöli. Ez a decadens irány-
zat megkezdődött már Kálmáncsehi fellépésével, de
virágkorát az unitarismus napja ragyogása mellett érte
el. Eredményeit a paraszt-próféták, a fekete ember fel-
lépése, az 1570. év tájbeli «új eretnekségek» és a szomba-
tosság jelölik. Épen ezeknek a szomorú eredményeknek
 27

meggátlása, a szertelenségekbe tévelygett s fékevesztett

theologizálás káros következményeinek megakadályo-
zása és mindezen irányzatok fölülkerekedésével járó tár-
sadalni züllés korlátozása volt az innovationális törvé-
nyeknek tulajdonképeni czéljok. Hogy aztán legnagyobb
mértékben az unitarismus érezte meg ama törvények
súlyát: ennek tisztán az illető vallásalkat belső ellen-
mondásai és a vezetők kiforratlan volta, az általuk ekkor
képviselt, pusztán romboló irányzat volt az oka.
Kezdetben, míg a nép theologizáló szenvedélye le nem
hült, az innovatio igen szigorúan érvényesíttetett. Báthory
István még a szertartásokra is ki akarta terjeszteni, mi-
dőn a szebeni és brassói egyházaktól némileg eltérő
lithurgiával biró medgyesi és beszterczei káptalanok gyü-
lekezeteit s ezek papságát az innovatio büntetésével ki-
vánja sulytani. Csak akkor állott el szándékától, mikor
az érdekeltek bebizonyították, hogy a reformatio kezde-
tétől fogva mindig azokkal a szertartásokkal éltek s ha
most változást hoznának be, akkor lennének innováto-
rok. Báthory Zsigmond idejében a Formula Concordiæ
mellett buzgólkodó brassói lelkész, Reiff Dániel, csak
tanainak visszavonása és reverzális aláírása által mene-
kült meg az innovatio büntetésétől, holott az, a mit ő
tanított, a külföldi lulherásuknál hamarosan olyan erős
hitvallási alappá lett, mint maga az ágostai hitvallás.
Még Bethlen Gábor idejében is innovatiónak tekintetett
a Formula Concordiæ behozatalának kísérlete és a feje-
delem 1615-ben, majd utóbb 1622-ben egyenesen eltil-
totta annak, valamint az azon alapuló Hutter-féle dogma-
tikának bevételét és használatát.*

* Teutsch D. G. Urkundenbuch I. 275—6., 283—4. l . II. 253—5. l.

28

A vallásbeli újítások kinyomozása tekintetében az er-

délyi törvényhozás nem intézkedett. A törvények a fel-
merült ujítások büntetését rendelték el, tehát a külső
cselekvényeken túl, a lelkiismeret vizsgálására és érő-
szakolására segédkezet nem nyujtottak. Csak a jezsuita
uralom idejében látjuk, hogy 1595 táján, inquisitorius
eljárás is indíttatott az ujítások kikeresésére s a négy
recepta religión kívül állók felkutatására.
A XVI. században még a szombatosság is, mint egyszerü
innovatio tűnik elő a törvényekben, a felekezeti elnevezés
és jelleg minden közelebbi megjelölése nélkül. Az 1610. évi
beszterczei országgyűlés óta azonban már egyenesen
maga a felekezet szerepel és mint ilyen tiltatík el. Nem
azért, mert újít, hanem mivel a recepta religiókon kívül
álló szekta, mely mint ilyen, eltiltatik és követői bün-
tetés alá vettetnek. Eltekintve a felekezet tanaitól, a me-
lyek mindenesetre visszaesést jelentenek a reformatio fej-
lődésében, főképen abból a szempontból érdemelnek
figyelmet a szombatosság elleni törvények, hogy bizo-
nyos hitelveknek követését, mint államellenes viselke-
dést tekintenek. Az állam a maga ius reformandijánál
fogva tilalmat állít fel a szombatosságra nézve. És ezt a
tilalmat nem egyik vagy másik recepta religio kárhoz-
tató itéletéből meríti, hanem egyenesen a maga akara-
tából, törvényhozásának meggyőződéséből. Ezt a jellem-
vonást különösen kell hangsulyoznunk, mivel a közép-
kori eretnek-üldöző törvények és a szombatosok ellen
irányuló erdélyi határozmányok között ebben van a
lényeges különbség. Amazokban mindig az a kérdés,
vajjon valamely vallásos irány megnyerte-e az egyház
helyeslését, avagy pedig annak kárhoztatását vonta ma-
gára, tehát igaz tan-e, vagy pedig eretnekség: itten pedig,
 29

hol négy recepta religio létezvén, valamely különleges

orthodoxiáról szó sem lehet, az jő első sorban és egyedül
figyelembe, hogy a négy recepta religiók sorába tartozik-e,
avagy pedig azokon kívül levő szekta. Nem eretnekség
tehát a szombatosság. hanem illicita religio, melynek
követői, akár csak a római birodalomban annak idejé-
ben a keresztyének, felkeresendők és megbüntetendők,
mivel az állam törvényeivel ellenkező viselkedést tanú-
sítanak.
A szombatosságot eltiltó törvények bizonyára nem ütik
meg a szabadelvűség mai mértékét, de mégis nagy hala-
dást jelentenek a középkorral s ennek tisztán a római
katholikus vallásos és egyházi szempontok által vezetett
egyházpolitikájával szemben. A vallások engedélyezése
vagy megtürése többé nem a dogma, hanem az állami
közérdek szempontjából itéltetik meg. Egyetlen vallásnak,
még ha az uralkodóé lenne is az, sincs beleszólása abba,
hogy mi lehet recepta religio és mi nem. Az egyházi fel-
fogásnak ezen eliminálása egyúttal a vallásos nézpontok
túlsulyának megtörését jelenti és a jelenkor szabadelvű
irányzatának első sarkalatos alapvetése, a mely tekin-
tetben Erdély az egész művelt világot megelőzte.*

*
A szombatosság ellen irányuló törvényhozási és törvény-
kezési intézkedések méltatását l. e mű II. köt. 140—2. l. A kit
a törvények szigora súlyt, az kétségtelenül nem igen mérlegeli,
hogy egyházi, vagy állami intentiokból folyik-e az ő szenve-
dése. Csakhogy a megsértett jogrend helyreállítására czélzó el-
járást sohasem a deliquens szempontjából szokták megítélni.
Itten is az a főkérdés, hogy a lelkiismereti szabadságnak mi
képezi erősebb biztosítékát: az egyházi, vagy az állami szem-
pontok tulsulya-e és ennélfogva az egyházi czélzatok által vezetett
eljárás-e, vagy pedig a másik.
30

Az erdélyi egyházpolitika betetőzése az Approbata Con-

stitutióban foglaltatik. Nem pusztán az eddig hozott
törvények compilatiója ez a jogi munkálat, sőt sok új
elem is van benne: de a felfogás ugyanaz, mely egy
századon keresztül uralkodó volt; az erdélyi törvényho-
zásban. A recepta religiók száma, jogviszonya és egyen-
lősége, a recepta religiókon kívül álló szekták eltiltása,
a recepta religiók egyes intézményeinek korlátozása, az
innovatio tilalma, a szabad vállásgyakorlat biztosításá-
nak módja, stb. mind helyet foglalnak az Approbátákban.
Így nevezetesen fentartatik a szombatosság elleni tilalom
s az őket sujtó büntetések örök érvényűeknek jelentet-
nek ki. Eltiltatik a jezsuita szerzet betelepedése, sőt a
jezsuiták bejövetele is. De legfényesebb pont az innovatio
újabb szabályozása.
Az Approbata a dogmaticumokat rendkivül szigorral kö-
tötte az eddigi confessiókhoz. Kijelenti, hogy a refor-
málás vagy variális semmi tekintetben nem terjeszked-
hetik ki «a hitnek és vallásnak fundamentumaira s arti-
culusaiban való dolgokra». Továbbá, a mi eddig ilyen
határozottan soha sem volt kimondva, megállapíttatik,
hogy «a négy recepta religiókon kívül in articulis fidei
vel religionis se privatus, akárminemű emberek, se penig
gyülekezetek innovatiót, se penig szakadozásokat be-
hozni, vagy cselekedni ne merészeljenek sub poena notae
infidelitatis» (p. l., t. l. art. 3.). Azonban még ennél is
fontosabb és merőben új intézkedés az, mely az egyház-
alkotmányban és a szertartásokban való ujítások módját
szabatosan körülírja, s az ettől eltérő cselekvényeket
mint szintén innovatiót bélyegzi és bünteti meg. Mint
már e törvényszakasz létrejötténél említtettük (II. kötet
226—229. l.), az itten foglalt intézkedések nem válanak
 31

be az erdélyi vallásügyi törvényhozás eddig követett sza-

badabbb irányzatának termékei közé és olyan reactiona-
rius természetű rendelkezések azok, a melyeket egyedül
II. Rákóczy György absolut hajlamai és a saját egy-
házában felmerült kérdésekkel szemben elfoglalt merev
álláspontja magyaráznak meg. Azt is tudjuk, hogy az ő
fejedelemsége letüntével ezek a törvényszakaszok soha-
sem vétettek abban a szigorú értelemben, mint a hogy
a betűk szólanak. A szertartás és egyházalkotmány kö-
rébe eső változtatási szándék egyedül csak II. Rákóczy
György idejében volt közbüntény és büntetés alá eső
cselekvény. Később sehol semmi nyoma annak, hogy a
politikai hatóságoknak vagy az államügyésznek alkalma
nyilott volna az ilyen természetű újítók ellen fellépni
és őket büntetni, habár azt is tudjuk, hogy egyesek úgy
a szertartásokban, mint az egyházalkotmányban újítottak,
pusztán csak a maguk szakálára, «a közönséges generá-
lis gyüléseken» kívül.
A hitvallásokra, a négy recepta religióra, az inno-
vatiora stb. vonatkozó állami törvények, főleg a XVII-ik
században, a mikor református fejedelmek állottak Er-
dély kormányánál, az egyháznak ezen fejedelmekre gya-
korolt befolyásánál fogva, mintegy a református egyház-
nak is oltalma alatt állottak. Azonban a fejedelmek,
uralkodási esküjökhöz híven, sohasem engedtek a ma-
guk vallásának olyan befolyást, mely a bevett vallások
egyenjogúságát megzavarhatta és a református vallás-
nak uralkodó vallássá válását lehetővé tette volna. Ha
nem is épen az egyháznak, de maguknak a fejedel-
meknek mindenesetre igen nagy érdemük van abban,
hogy az uralkodó vallás fogalmát távol tudták tartani
az alkotmánytól és soha meg nem engedték, hogy saját
32

egyházuk, az uralkodóra támaszkodva, az egyenjogúsá-

got megcsorbítsa s a többi bevett vallásfelekezeteket tör-
vényen kívül erőszakai elnyomja.
Ez az állapot mindaddig fenmaradt, a míg Erdély
nemzeti fejedelmek kormánya alatt állott. De már Apafy
halála után s a Habsburg-ház uralomra jutásával, a re-
cepta religiok egyenjogúságának rendszere a római ka-
tholicismus javára felbillent; a bevett vallások rendszerét
az uralkodó és türt vallások rendszere váltotta fel, habár
a törvények betűi változást nem szenvedtek is.
 2. A felekezeti egyházak kialakulása. Autonomia.

A reformationak feladatát a keresztyén vallásnak, az

abba becsuszott bibliaellenes és részint pogány- és zsidó
vallási, részint profán bölcsészeti elemektől való meg-
tisztítása képezte. Nem új vallást, új hitet hozott, hanem
a régi, tiszta, de feledésbe ment és emberi találmányok-
kal elborított bibliai keresztyénséget óhajtotta helyre-
állítani. Épen ezért az egyházat, mint a híveknek társa-
dalmi szervezetét csak annyiban érintette, a mennyiben
annak a hamis dogmatikai tételek a krisztusi tanokkal
ellentétes alakot adtak és benne olyan intézményeket
létesítettek, a melyek a tiszta keresztyénségnek vagy
megtagadása, vagy legalább is elferdítése folytán kelet-
kezhettek. Semmi sem állott távolabb a reformatiotól,
mint a «catholica ecclesia» egységének megbontása és
valamely új egyház alapítása. Hiszen egyik legsarkala-
tosabb tana épen Pál apostolnak ama szavain épül:
«mert más fundamentumot senki nem vethet azonkivül,
a mely egyszer vettetett, mely a Jézus Krisztusi» (I. Kor.
3, 11.). Innen állapította meg az egyháznak tiszta és
bibliai fogalmát is. Hanem igenis azt óhajtotta, hogy a
régi egyházból az idegen elemek kiküszöböltetvén, az ősi
keretek ősi, azaz evangéliumi tartalommal töltessenek meg.
Ezért írta Melanthon az evangéliumi protestantismus-
nak egyik legerőteljesebb hitvallása, a schmalkaldi czik-
34

kek alá, hogy ha pedig a pápa az evangéliumot bevenné,

a keresztyénség egységeért és békéjeért, még a pápának
a püspökök felett való «jure humano» főnökeégét is el
lehetne ismerni.
Az erdélyi vallásügyek fejlődése is azt mutatja, hogy
a protestantismus említett jellemvonása itt is feltalál-
ható. Teljesen békülékeny szellem járja át az akkori tör-
vényhozást, mikor az egyházról határoz. A reformátorok
maguk is, a milyen hévvel törnek a hamisnak itélt dog-
mák, vagy a kárhoztatott szertartások ellen, épen oly
nyugodt s tartózkodó magaviseletet tanusítanak az egy-
ház egysége megbontása, illetőleg fentartása kérdésében.
A tordai országgyűlés (1554) hivatkozása a keresztyén hit
egységére; vagy az 1555. évi marosvásárhelyi végzés, mely
a káptalan iurisdietioját — excepta causa religionis —
a lutheránus plébánusok felett is fentartja; nemkülönben
a beszterczevidéki evang. papságnak Bornemisza Pál
püspökhöz intézett irata, melyben a püspök egyházi fő-
nökségét elismerik: ezek mind azt mutatják, hogy Er-
délyben is meg volt az egyház egységének megőrzésére,
fentartására irányuló szándék.
Azonban elég korán tapasztalhatók már olyan jelen-
ségek is, a melyek később külön egyház alakulására ve-
zettek. Ilyen p. o. a szászságnak tömörülése az 1545. évi
medgyesi zsinaton, mely a gyulafehérvári püspökség és
esztergomi érsekség, tehát két róm. kath. diœcesis fen-
hatósága alatt álló szász káptalanokat közelebb hozta
egymáshoz. Még jellegzetesebb az, a mit a Honter-féle
1547. évi Reformatioban a lelkészi felavatásról olvasunk,
t. i., hogy kűlőnbség tétetik az «evangelica ordinatio» és
a pápai papszentelés között, a mi a róm. kath. püspöki
consecratio helyességének és érvényességének megtaga-
 35

dását jelenti.1 Továbbá ilyen természetű volt az is, hogy

a protestánsok maguknak superintendenseket választot-
tak, még mielőtt a gyulafehérvári püspökség, a püspöki
javak secularisatiója következtében, megszünt volna.
Ezen superintendens-választásoknál van nehány olyan
mozzanat, a melyeknek figyelembe vétele feltétlenül
szükséges a prot. egyházi alakulások helyes megértésé-
hez. Az első magyarországi protestáns superintendens,
Hevesi Mihály, szatmári lelkész, 1551-ben választatott
meg e tisztre. Az ő utódai közül Tordai Demeter és Ká-
rolyi Boldi Sebestyén, szintén szatmármegyei lelkészek,
amaz óvárii, ez pedig erdődi, illetőleg bélteki, voltak.
Sőt harmadik utóda Bogáthi Demeter is szatmármegyei —
csengeri — lelkésznek iratik. Az első protestáns zsi-
natok között két erdődi és két óvárii zsinat emléke for-
dul elő.2 Ha már most tudjuk, hogy Szatmármegye és
környékén Kraszna és Középszolnok megyék is, a gyula-
fehérvári diœcesisbe tartoztak, s ha 1557-ben Boldi Se-
bestyént az erdélyi nationalis synodus végzéseinek alá-
irói között látjuk: nyilvánvaló lesz, hogy a mai tiszán-
tuli ref. egyházkerületnek magvát a gyulafehérvári püs-
pökségnek Meszesen tuli része, azaz az ú. n. tasnádi
generális vikáriatus területe alkotta. A politikai helyzet
és a püspökségnek 1544 óta üresedésben létele okozza,
hogy a diœcesisnek ezen külön generális vikáriatusa
protestáns módon külön szervezkedik, még mielőtt a
püspökség megszünnék. De az összetartozás érzete a se-
cularisatio után is még mindig fennáll nála.

1
Teutsch i. m. I. 9., 13. l. Tit I. 3.; III. 6.
2
Tóth F.: A helvetiai vallástételt követő túl a tiszai super-
intendentiában élt református püspökök élete. Győr, 1812. 9—36. l.
36

Időrendben a szászok superintendensválasztása követ-

kezik, midőn 1553 febr. 6-án Wiener Pál állíttatik e
tisztre.* Itt ismét egy olyan területet látunk, mely a re-
formatio előtt szorosabban összefüggött és a gyulafehér-
vári diœcesis határain belül egy külön igazgatási kört
képezett. A szebeni és brassói, eredetileg exempt-káp-
talanok 1512-ben helyeztettek csak az esztergomi érsek
fenhatósága alá, de ebbe sohasem nyugodtak bele, és
önállóságukat a primás jogigényeivel szemben sikerült
is fentartaniok. Voltak azonban bizonyos pénzügyi ter-
mészetű kérdések, melyek az egész szász papságot kö-
zösen érdekelték, a melyekre nézve valamennyien egy fő,
az ú. n. generalis decanus alatt állottak. A generális
dékán a gyulafehérvári püspökség kormányzata alá tar-
tozó szász káptalanok felett némi iurisdictióval is birt.
Midőn tehát a szászok előbb Wienert, majd Heblert su-
perintendenssé választva, egy külön egyházat alkotnak,
szintén a püspökség egy eddig is némi különállással
biró s a generális dékán alá tartozó területén szervez-
kednek.
A gyulafehérvári diœcesisnek harmadik, t. i. a fehér-
vári vikárius alatt álló része, mely a magyar és székely-
földi főesperességeket foglalta magában, a legkésőbben
szervezkedett. De már 1555-ben ennek is volt super-
intendense, Tamás, az egykori szerzetes, kit Dávid Fe-
rencz követett a hivatalban. Ebből az egyházi szervezet-
ből fejlődött ki idővel az erdélyi református és unitárius
egyház.
A protestantismus fellépésével és megerősödésével
járó ezen egyházi alakulások, daczára annak, hogy új

*
Teutsch i. m. II. 3. lap. Fabritius K. i. m. 27. l.
 37

egyházi hivatalt, a superintendensit, állítanak is fel és

három protestáns superintendentiának vetik meg alap-
jait, mégis azt mutatják, hogy a régi egyházi szervezet
egységét a lehetőségig fenn kivánják tartani. A három
terület már a reformatio előtt is birt különállással és most
is, legalább egy ideig, csak azon határokon belül maradt
az ujabb szervezkedés, a melyek már a róm. katholi-
cismus uralma alatt, történelmi alapokon kifejlődött egy-
házi beosztásnak feleltek meg. Nem ismerjük, hogy minő
egyházi joghatóságot gyakoroltak ezek az első super-
intendensek: azonban annyi bizonyos, hogy sem az
egyházlátogatás, sem a partialis szentszékek nem præiu-
dikáltak az egyházi egységnek, mert ilyen tevékenység-
gel a generális vikáriusok és dékánok is birtak. Csak egy
pont van, a mely a diœcesis bomlását mutatja, t. i. az
ordinationak, a papszentelésnek, decentralisatiója,1 mi-
után az ordinatio oly püspöki jogot képez a római egy-
házban, mely semminemű vikáriusra nem bizható más-
képen, mint külön pápai felhatalmazással. És ekkor is
csak felszentelt püspök által gyakorolható. Még a külön
synodusok sem rontották az egyház egységét, mert a
dicecesis kebelében azelőtt tartatott synodus dicecesana
mellett, mely synodus generalisnak is neveztetett, voltak
partialis synodusok, azaz egyes egyházvidékek, generális
vikáriusi területek, részleges zsinatai.2
Bármennyire fogyatékosak legyenek is e kor egyház-
történelmi forrásai, annyi bizonyos, hogy az egész fe-
hérvári dioecesísben, egészen a secularisatioig, a püspök,

1
Wiener Pál ordinatiojáról megemlékezik Siegler i. h. 73. l.
Heblereről Archiv. III. 356. l.
2
Fabritius i. m. 25. l. az 1520. évi «generális» synodusról.
38

illetőleg a káptalan, központot képezett. A marosvásár-

helyi (1555) országgyülés a fehérvári székesegyház jöve-
delmeit védelmébe veszi, és a tizedügyben keletkezett
mindennemű pereket, «iuxta veterem consuetudinem», a
fehérvári vikárius itélőszéke elé utasítja. Csekély ugyan
az a tevékenységi kör, melyben a káptalan eljár, sőt a
vallási ügyekben a lutheránus plébánusok ki is vétetnek
alóla: de nem szabad azt sem feledni, hogy a reformatio
előtt is aligha fejtett ki, rendes körülmények között szé-
lesebb terű munkásságot.
A szászsebesi országgyülésnek a papi javak lefoglalá-
sát elrendelő határozata kidobta az egyházi szervezetből
a püspöki megye három területének központját, a püs-
pöki hivatalt és a káptalant. Nem szüntettettek ugyan meg
ezen intézmények kifejezetten, de a kánonjog szerint
javadalom nélkül fenn nem állhatván, maguktól meg
kellett szünniök. Hanem azért a püspökség és káptalan
megszűnése nem vonta maga után a már eddig is külön
szervezkedett területrészek széthullását, teljes önállósulá-
sát. Az eddigi szervezeti kapcsolat emléke, az összetarto-
zás érzete továbbra is fenmaradt, hatott és a részeket
összetartotta. Az erdélyi fejedelemség területén levő gyü-
lekezetek összesége úgy szerepel, mint egy egyház, mely-
ben megvan a közös kapocs is és ez — a confessió.
Az 1557 jun. 13-iki kolozsvári zsinat a tordai ország-
gyülés rendeletéből ült össze. Képviselve van benne az
egész gyulafehérvári diœcesis. Ott van Boldi Sebestyén,
az alsópannoniai superintendens és Horváthi Mihály
szilágysági főesperes, a tasnádi generális vikáriátus terü-
letéről. Megjelent Hebler Mátyás az erdélyi szász egy-
házak superintendense négy dékánnal és számos lelkész-
szel a szász generális dekanátus vidékéről. És végül ott
 39

van Dávid Ferencz, az erdélyi magyar egyházak super-

intendense hét főesperessel. A jelenlevők, illetőleg alá-
irók közül csakis a kalotai főesperes az, a ki eredetileg
nem tartozott a gyulafehérvári diœcesishez. És ez az
egész zsinat a törvényben nemzeti zsinatnak «nationalis
synodus»-nak neveztetik.1 Ilyen alakú összejövetele vilá-
gos bizonyítéka annak, hogy a három superintendentia
egynek érzi, egynek tudja magát. De az összejövetel oka
meg arra mutat, hogy az együvé tartozás kapcsa már
nem szervezeti többé, hanem hitvallási; ennélfogva nem
organicus, hanem csak esetleges.
A három superintendentia közül először is az alsó-
pannoniai távolodik el a közösségtől. Manapság még is-
meretlen események jöttek közbe, melyek ezt a super-
intendentiát kiterjesztették a váradi, csanádi és egri
püspökség volt területének nagy részére, a melyek tehát
nagyon is kiemelték a tasnádi vikáriátus szűk köréből.
Az így kibővült superintendentia fentartotta ugyan az
erdélyiekkel való összeköttetést, de ennek egyéb oka van,
mint az, hogy magva eredetileg a gyulafehérvári diœce-
sishez tartozott.2 A szász egyházak superintendentiája is
mind jobban önállósul. Mikor Izabella 1557 ápr. 22-én

1
Erd. orsz. gyűl. emlékek II. 78. l.
2
Nem tartozik tárgyamra, hogy a mai tiszántúli egyház-
kerület létrejöttével és kialakulásával foglalkozzam, épen azért
elegendőnek tartom, ha reá mutatok arra, hogy ennek a kerü-
letnek magvát a gyulafehérvári püspökség tasnádi vikáriátusa
képezte. Az erdődi és óvári zsinatoknak a temesváriakkal semmi-
nemű összefüggését nem ismerem, de ily összefüggést nem is
vagyok hajlandó leltenni. A mai tiszántúli kerület Mélius Péter
püspöksége idejében jelentkezik először és szervezését én a Mé-
lins munkájának gondolom. Okaimról e helyen — sajnos — be
nem számolhatok.
40

az egyes káptalanok régi privilegiumait megerősíti és az

egész egyházat oltalmába veszi: ezzel mintegy szentesíti
ennek az egyháznak önálló, nemzetiségi alapokon való
szervezetét.1 Az 1557-iki tordai országgyűlésen ugyanez
történik a magyar egyházak superintendentiájával is, mert
a királyné a rendek kérésére ezen egyházak védelmét is
megigéri s a parochiális régi jövedelmeket biztosítja szá-
mukra.2
A tordai országgyülés után és a nationalis synodus
befejeztével az erdélyi egyház mind határozottabban két
félre, erdélyi magyar és erdélyi szász egyházra válik.
Ezen egyházi alakulás alapjait az alkotmány adta meg,
mely a nemzetek egyenjoguságán épült fel. Amahoz tar-
tozott a magyar ajkúak, illetőleg a magyarok és széke-
lyek földje, ehhez pedig a szász székek és vidékek. Az
erdélyi reformatio egyik vezérharczosának, Dávid Fe-
rencznek, midőn püspöksége alatt a református vallás
előnyomulása megrendítette a talajt, megfordult ugyan
az agyában, hogy a schweizi reformátió zászlaja alatt
egyesítse újból a két nemzetiségi egyházat, tehát hogy a
gyulafehérvári diœcesis egységét lehetőleg állítsa helyre;
de midőn túlságos ambitiojának a szászok ellenállásában
legyőzhetetlen akadálya merült fel, a nemsokára kiéle-
sedő felekezeti ellentétek e nemzetiségi egyházak hatá-
rait még jobban eltávolították egymástól.3

1
Teutsch i. m. I. 161—5. l. Az itt közölt négy okmány arra
mutat, hogy valamennyi káptalan kapott hasonló tartalmu véd-
levelet, vagyis hogy a királyné egyenkint az összes szász káp-
talanokat oltalmába vette. Az egyesítés elismerése a Heblernek
1558-ban adott püspöki megerősítésben foglaltatik. U. o. 167—7. l.
2
Erd. orsz. gyűl. emlékek II. 78. l.
3
Teutsch i. m. II. 242. l.
 41

A két nemzetiségi egyház területe már kezdettől fogva

nem szorosan a nyelvi, hanem a politikai beosztás által
volt megadva. Azért a megyei területen, vagyis a várme-
gyékben levő szász gyülekezetek, a magyar egyházhoz
tartoztak, viszont a szászok földén fekvő magyar, vagy leg-
alább is nagyobb részben magyar ajkú gyülekezetek a
szász egyház alkatrészét képezték. Amarra példa a sajói és
tekei káptalan túlnyomó része, erre pedig a szászvárosi,
vizaknai, tordosi stb. gyülekezet. A XVI. században csak
kivételesen fordult elő, hogy a szászok földjéről magyar-
ajkú egyházközség a magyar egyházhoz csatoltassék.*
Az 1559. évben erőteljesebben fellépő felekezeti ellen-
tétek, melyek több, mint egy évtizeden keresztül fokoza-
tosan növekedtek, a szász egyházat meglehetősen érintet-
lenül hagyták, ellenben a magyar egyházat nagyon is
megviselték. Azonban a multban is tapasztalt irányzat,
hogy t. i. az egyház egysége lehetőleg megőrzendő, any-
nyira fenmaradt az erdélyiekben, hogy a magyar egyház
egységét sem a református, sem az unitárius vallás tá-
madása nem tudta egyelőre megbontani. Egy darab ideig
úgy látszott, mintha Erdélyben a felekezeti egyházaknak
nem lenne jövőjük, hanem az egyházak központi elvét a
nemzetiség fogja képezni a confessio helyett. Csak 1564-ben
látjuk az enyedi zsinatra kiküldött fejedelmi biztosnak,
Blandratának, megbizó levelében, hogy a felekezeti egy-
ház eszméje felmerül. János Zsigmond ugyanis azt ren-
deli, hogy az urvacsora kérdésében a testi jelenlétet ta-
nítóknak külön superintendensök legyen és külön válasz-
szanak maguknak superintendenst a szellemi jelenlétet
vallók is, ha megegyezésre nem juthatnak. Azonban a

*
Bod. P. Polikárpus 51. l. s e. kötet 2—3. l.
42

szervezkedés nem a fejedelmi rendelet értelmében tör-

tént, hanem a nemzetiségi határvonalak, a confessio-
beli különbség dacára is érintetlenül maradtak. A refor-
mátus vallást befogadó tordai országgyülés is így ren-
delkezik és az enyedi zsinat utáni egyháztörténelmi
emlékek is arról tanuskodnak, hogy a magyar egyház
tovább él a maga nemzetiségi, illetőleg politikai keretei-
ben.* Az 1566. évi káté a magyar egyháznak kátéja;
1567 ben Dávid Ferencz és «az erdélyi magyar egyházak
seniorai» nevében kél a «Refutatio scripti Melii» czimű
munka; későbben is az unitárius iratokat «a magyar
egyházak egyetértő seniorai» adják ki. Ezen adatok,
mindnyájan igazolják, hogy a magyar egyház egységét a
confessióban beállott kétrendbeli változás nem bontotta
meg. Ugyanezt igazolja az 1568 januári országgyülés is,
mely megtiltja a superintendenseknek, hogy a velök el-
lenkező hitvallásu lelkészt bántalmazhassák; a mi fele-
kezeti egyházak jogosultságának elismerése mellett tel-
jesen érthetetlen határozat volna.
Felekezeti egyház alakítására 1571-ben találunk újból
kisérletet, midőn Dávid Ferencz és hitsorsosai külön
zsinatra gyülnek. Dávid, ki püspökségét valószínűleg ud-
vari papságával együtt vesztette el, a hitsorsosok meg-
bizására hivatkozik az 1571 szept. 20-iki marosvásár-

* «Ut ecclesiæ Saxonicæ— et qui præsentiam corporis Christi

in cœna asserunt, habere possint unum certum superintenden-
tem ... rursum qui diversam assertionem ... contendunt, suum
habeant superintendentem» — mondja a fejedelmi megbizó levél.
Teutsch I. 187. — A tordai országgyűlés azonban már ilyen külön-
válásról nem beszél, hanem a papokat és hiveket biztosítja a
más hitvallású egyházi előljáróságuk erőszakoskodása ellen. Erd.
orsz. gyűl. eml. II. 231—2. l. E mű I. kötet 159—60. l.
 43

helyi zsinat meghivójában. Az unitáriusok ezután is tar-

tottak zsinatokat, rostálgatták hitczikkeiket, tanakodtak
a vallásuk oltalmazására szükséges teendők felől. 1572
és 1573-ból maradt fenn ilyen zsinatok emléke.* Azon-
ban ezek nem az «egyház» zsinatai voltak, mert az uni-
tárius «egyház» még ekkor nem volt elismerve. Termé-
szetesen ezt a megkülönböztetést csupán államjogi szem-
pontból lehet tenni, mert tisztán egyházjogi szempontból
azok a zsinatok maguk jelzik, hogy az unitárius egyház,
mint a közös confessio által összefüzött és belkörüleg
szervezett hivek összesége, létezik és működik is. Ugyan-
azon elbírálás alá tartoznak ezek a zsinatok is, mint az
1559. évi marosvásárhelyi és az 1563. évi tordai refor-
mátus zsinatok, melyeknek határozott felekezeti jelle-
géhez szó sem férhet. Sőt megtaláljuk az analogiát már
az 1553. évi szebeni, úgy az 1555. évi széki zsinatok-
ban is.
A felekezeti törekvések azért még ekkor sem tudták át-
törni az állam által elismert és megállapított egyházi kere-
teket. A fejedelem és az országgyülés nem ismertek unitá-
rius egyházat és unitárius superintendenst. Csak két egy-
ház volt: az Alesius által vezetett magyar- és a Hebler,
illetőleg Ungler kormánya alatt álló szász-egyház. Az
összes gyülekezetek, minden felekezeti különbségek da-
czára is, ebbe a két egyházba tartoztak. Az 1572. évi
tordai országgyülés világosan különbséget tesz Dávid
Ferencz és a superintendens, azaz Alesius között. Az
1573. évi kolozsvári VIII. törvényczikk határozottan két

*
Dávid 1571. évi zsinati meghivójában: «authoritate per vos
mihi hac in parte attributa». Egyéb zsinatokra nézve l. Prot.
Szemle 1898. 296. l. Jakob E. i. m. II. 16. l.
44

superintendensről beszél. 1574 és 1575-ben, a Dávid Fe-

rencz válóperével kapcsolatban, a fejedelmi tábla két
izben is kimondotta az egyházi biróság illetékességét és
Dávid Ferencz illetékes biróságául Alesius Dénes super-
intendens székét mondja. Az ország legfelsőbb biróságá-
nak ez az itélete is bizonyítja, hogy az unitáriusok, s
így maga Dávid Ferencz is, még ekkor a magyar egy-
házba tartoztak, és hogy Alesius annak az egész ma-
gyar egyháznak a püspöke volt, a melynek élén Dá-
vid Ferencz két izben, maga Alesius is most másodszor
állott.1
Az 1576-iki medgyesi országgyülés bontja meg a ma-
gyar egyház egységét, midőn megengedi, hogy az unitá-
riusok abból kiválhassanak és Dávid Ferencz püspöksége
alatt szervezkedhessenek. Egyszersmind biztosíttatik szá-
mukra minden időkre az egyházi különállás, midőn en-
gedélyt nyernek arra, hogy Dávid Ferencz után is más
püspököt választhatnak maguknak.2 Így az unitáriusok
egyháza az első felekezeti egyház, mely a nemzetiségi

1
Jakab E. i. m. L 213. l. a legnagyobb méltatlankodás hang-
ján szól arról, hogy Dávid Ferencz, eme perében, «a törvényes
és illetékes egyház birósága elől elvonatott» s ily alapon az el-
válási tényt «üldözéssé» bélyegzi. Utána mondják ezt mások is.
Ilyen következtetés csakis az erdélyi egyházi ügyek teljes félre-
ismerésén alapulhat. Ha más nem, de a fejedelmi itélőtábla
döntése birkit is meggyőzhet a felől, hogy Dávid Ferencz ekkor
nem volt püspök, hanem alá volt vetve az Alesius joghatóságá-
nak. Püspöksége és egyházának különválása azonban nem sokára
bekövetkezett. Ker. Magvető 1885. XX. 366., 369. l.
2
Erd. orsz. gyűl. emlékek II. 577. Kanyaró i. m. 214. lap-
ján az unitárius egyház különválásának és püspökválasztási
szabadságának minden időkre való biztosítása úgy van felfogva
és magyarázva, mintha Báthory István módot kivánt volna
 45

egyházak kereteit áttöri, a mennyiben az összes unitá-

riusokat magában foglalja és az unitárius gyülekezeteket,
akár magyar és székely, akár pedig szász területen le-
gyenek is azok, az unitárius püspök fenhatósága alá
vonja az idézett törvény értelmében. Csak a háromszéki
unitáriusok képeznek kivételt. Ezek a XVII. század ele-
jén a ref. püspök alá tartoznak, papjaik is az által szen-
teltetnek.1 Hogy történhetett ez: még mai napig is ho-
mályos dolog. Legvalószínűbbnek látszik az a feltevés,
hogy az egész Háromszékre kiterjedő közös esperes-
ség révén kerültek a ref. püspök alá, a hol aztán ké-
sőbb 1618—30 között kelt és később is jóváhagyott
fejedelmi rendelkezések következtében 1693-ig meg is
maradtak.
Az 1576. évi medgyesi végzés következtében három
egyház állott elő az erdélyi részekben, melyekhez csak-
hamar csatlakozott a negyedik is Báthory Istvánnak
1583. évi s a róm. katholikusokat a protestáns egyházi
hatóságok alól kivevő rendelkezése következtében.2
A négy egyház közül kettő, t. i. az unitárius és a róm.
katholikus tisztán felekezeti egyház, míg a másik kettő

nyújtani az unitáriusoknak püspökük (!) letételére. Pedig épen

ellenkezőleg áll a dolog. Itt nyerik első izben a jogot püspök-
választásra. Államjogilag elismert püspökük addig nem levén,
nem is lett volna kit letenni.
1
Bod. P. Polikárpus 30. l. közölve Tasnádi Veress Mihály-
nak 1614 junius 16-án Márkusfalvi Jakab kőrösi unitárius pap
részére kiállított papi bizonyítványa. Ez a bizonyítvány még
Keserűinek 1619. évi «300 puskás apostol kiséretében» végzett
egyházlátogatása előtt kelt, tehát a bennfoglalt jogi tényt erő-
szakosságból magyarázni nem lehet.
2
Codex Szechenyianus Tom. XI. 211. l. M. N. Muz. Mss.
46

csak századok mulva vetkőzte le teljesen nemzetiségi jel-

lemvonásait. Mellőzve a szász egyház állapotának ismer-
tetését: a magyar egyház, még 1576 után is viseli e ne-
vet. Hogy meddig neveztetett magyar egyháznak és mikor
kezdi meg az «orthodox ecclesia» név használatát: nem
lehet pontosan megmondani. A magyar egyház az eddig
ismert adatokban 1578-ban fordul elő utoljára, az or-
thodox egyház nevezetet pedig 1591-ben találjuk először,
de még mindig a «magyar» jelzéssel. Ez adat «az ortho-
dox magyarok» marosvásárhelyi zsinatáról szól.1
A magyar egyház lutheránusokat és reformátusokat,
magyarokat, székelyeket és szászokat foglal magában.
Sőt, mint említve volt, Háromszéken unitáriusok is
voltak ennek a magyar egyháznak kebelében. A két
Báthory: István és Kristóf, az ágostai hitvallást tekin-
tette ezen egyház hivatalos confessiojának, minthogy az
1571 szept. 9-iki medgyesi zsinaton, a mikor Alesius a
magyar egyházak püspökévé másodszor is megválaszta-
tott, a református lelkészek is aláirtak az ágostai hit-
vallást és ennek apologiáját; fentartva az úrvacsora kér-
désében eddig elfoglalt kálvini álláspontjukat.2 Való-
szinű, hogy Báthory István felfogására tekintettel, később
az összes református lelkészek is elfogadták ugyan ilyen
módon az ágostai hitvallást és épen ezért nevezte
Báthory Kristóf még 1580-ban is ágostai hitvallásuaknak
őket. Ez az elnevezés azonban Báthory Kristóf után el-
maradt és az «orthodox» név váltja fel, mely a törvé-
nyekben használt calvinianaval egy értékű és 1612-ben

1
Magy. Tört. Tár XVIII. 27. l. és R. M. K. II. 225. szám.
2
Teutsch i. m. II. 125. l. Magy. Tört. Tár XVIII. 25., 27. l.
A szilágyi e. m. protocollumában.
 47

úgy magyaráztatik, hogy az a helvetiai confessio. Sőt

már 1588-ban a medgyesi országgyülés, mint az augus-
tanán kivül való» egyik confessiot jelzi ez egyházat, me-
lyet a rendek 1591-ben, mint «a mi religiónkban való
ecclesiát» említenek. Az elnevezéstől eltekintve, a re-
formátus egyház mindenekben magyar egyház volt és
maradt, mely 1693-ig az említett unitáriusokat, 1850-ig
pedig a sajói és tekei káptalanbeli lutheránusokat is
magában foglalta.1
A két nemzetiségi egyház között 1557 után is találunk
még a régi közösségnek némi nyomaira, azokban a na-
tionalis, illetőleg provincialis synodusokban, a melyeket
együtt tartottak. Ilyen nationalis synodusok voltak azok,
melyeken a nagy hitviták folytak, p. o. az enyedi (1564),
a gyulafehérvári (1568). Provincialis synodus döntött
Dávid Ferencz válóperében is 1576-ban, mely Báthory
István fejedelem nevével «ex utraque natione» hivatott
össze Enyedre. Ilyet hivott Báthory Kristóf is össze a
Markházi Pál házassági perében 1577-ben. Provincialis
synodusnak nevezték azt a gyülést, melyen Dávid Fe-
rencz 1579-ben elitéltetett. Későbben azonban már nincs
provinciális vagy nationalis synodusról említés. A jezsui-
ták elleni küzdelem egyesítette ugyan az összes protes-
tásokat, de a bajtársak csak az országgyüléseken és nem
valamely provincialis synoduson találkoztak.2
Míg a magyar egyház idővel teljesen elvetette a nem-
zetiségi jelzőt és már a XVIII. századtól fogva állandóan
felekezeti megjelöléssel él: addig a szász egyháznál a
felekezeti megjelölés csak kivételesen fordul elő. A nem-

1
Erd. orsz. gyűl. emlékek III. 240., 385. l. VI. 228. l.
2
Teutsch i. m. II. 78., 110., 198. 11.
48

zetiségi jelző ellenben általános. Ennek az az oka, mert

nála a felekezet és nemzetiség csaknem teljesen össze-
forrott. A magyarok három hitvallás között oszolván meg,
idővel a nemzetiség szerinti elnevezés minden jelentősé-
gét elvesztette és a felekezeti megoszlás felekezet szerinti
nevet tette használatossá. Az Approbáta a confessiók sze-
rint nevezi az egyes vallásokat. A szász papokról tesz
ugyan említést (p. 2., t. 10., art. 4.), azonban itt nem
felekezeti, hanem nemzetiségi értelemben szól róluk.
Azonban a közhasználatban, fejedelmi iratokban, szász
egyház, szász papság, szász püspök stb. állandóan elő-
fordul.
Volt még egy teljesen nemzetiségi egyház, az oláh
egyház. De vallása nem tartozott a recepta religiók közé.
Az oláhság nem is alkotott sohasem egységes egyházat,
mert több püspökségre volt oszolva, a mely püspökségek
között nem volt semmi közös szervezeti kötelék. Refor-
matioja is, mint láttuk, legnagyobb részt csak felületes volt
és némely babonás szertartások elhagyásában állott. Ha-
bár a vladikák a ref. püspök fenhatósága alá helyeztet-
tek is, egyházukat még sem lehet a ref. egyházhoz tarto-
zónak tekinteni.*
Mint láthatjuk: az egyházak keletkezésének és kialaku-
lásának körülményei között igen tekintélyes szerepe volt
az államnak. Azt mondhatnánk, hogy minden egyes
egyházi alakulathoz hozzá járult az állam sanctioja. De
azért ez a körülmény távolról sem arra mutat, mintha
az állam az egyházak belügyeibe befolyt és az egyházjog
által «ius circa sacra» elnevezéssel összefoglalt jogosít-
ványok határát túl lépte volna. Egy cseppel sincs több

*
V. ö. E mű II. kötet 164—179; 277—284. lapjait.
 49

az idevonatkozó állami intézkedésekben, mint a ius

supramæ inspectionis gyakorlása.
A négy recepta religio egyenjogusága, mint az erdélyi
alkotmány egyik oszlopa, a fejedelmi korban sértetlenül
fenállván az egyes egyházaknak államjogi helyzete ugyan-
azon képet mutatja. Ezen egyenjoguság alól a református
egyház sem képez kivételt. A fejedelemnek ugyan egyénileg
eltérően viselkedtek az egyes felekezetekkel, ezek egyházai-
val szemben, csak hogy ez a viselkedés csak annyiban
gyökerezett az államjogban, hogy ez nem akadályozta
meg az uralkodót saját egyháza anyagi és erkölcsi támo-
gatásában.
Mint a többi egyházaknál, úgy a reformátusnál is, az
államjogi helyzet részben a reformatio előtti egyház-
politikának s közjognak, részben pedig a protestantismus
eszméinek behatása alatt jött létre. A mi az utóbbit
illeti: az állam szakítva a középkori felfogással, több
hitvallásnak s így több egyháznak jogosultságát is el-
ismeri, sőt gyakorolja a jus reformandit a szorosabb érte-
lemben is egészen addig, mig a recepta religiók sora le
nem záratik. De mikor ez megtörtént s a vallásfelekeze-
tek egyenjogusága megállapíttatott, az állam mindenik
felekezeti egyházzal szemben épen úgy jár el, mint a
reformatio előtt a róm. katholikussal.
Itt mindenek előtt meg kell jegyezni, hogy a róm. kath.
egyház a multban autonómiával birt és bir jelenleg is.
Feltétlenül hatáskörébe tartozik az egyház hit és erkölcsi
elveinek, szervezetének, szertartásainak megállapítása,
az egyház kormányzása, igazgatása, törvénykezési joga,
felekezeti tanügye. Csak egyetlen pontban csorba az auto-
nomia, t. i. nem saját kánoni joga szerint állítja hivatalba
nagyobb javadalmasait és a legujabb időben középiskolai
50

oktatására bir az állam nagyobb befolyással. Ez utóbbi

megszorítások egészen természetes dolgok és az állami
eredetű nagyobb javadalmakból és tőkékből, illetőleg ezek
haszonélvezetéből szükség szerint folynak, mint az állam
önvédelmi jogának következményei.*
Ha a reformatio nem akart új egyházat alapítani:
tehát az állam sem kivánta az egyház jogviszonyait a
szükségen túl érinteni. Épen azért törvényeiben érintet-
lenül hagyta az egyház és egyháziak mind azon kiváltsá-
gait, melyekkel a reformatio előtt birtak. A hit és erkölcs-
tan elvei, szertartás, szervezet, kormányzat, törvénykezés,
tanügy és egyházi vagyon épen úgy megmaradt az egyes
egyházak jogkörében, mint a reformatio előtt volt. Csak
egy kivétel van. A róm. kath. püspök, káptalan, szerzet-
rendek eltöröltettek s ezek javai a fiskusra szállottak.
De ezek távolról sem érintik gyökerében az autonomiát,

*
Manapság, épen úgy mint harmincz évvel ezelőtt, napi-
renden van a róm. kath. autonomia kérdése. Az autonomiáért
egyaránt lelkesednek a szabadelvü és klerikális róm. katholikusok,
csakhogy különböző szempontból. Azonban lelkesedésök egyaránt
tárgytalan. A róm. kath. egyháznak megvan most is az ő ter-
mészetének megfelelő autonomiája és ha a szabadelvü róm. kath.
hivek kívánságának megfelelően alakíttatnék át, ez az egyház
elveinek válnék sérelmére. A külső viszonyok, nevezetesen a
közjogi helyzet tekintetében pedig csak akkor lehetne a róm.
kath. autonomián a klerikálisok kivánsága szerint változtatni,
ha az egyház és állam között jelenleg fennálló szoros kötelékek
meglazittatnának, vagyis ha a főpapok stb. állami eredetű java-
dalmaikat, közjogi kiváltságaikat vesztenék. E nélkül a kleriká-
lisok kivánta autonomia az államot veszélyeztetné. Erdély tudott
autonomiát adni a róm. katholikusoknak a XVI., XVII. század-
ban. Ma napság sem lehet másképen ilyet adni, csak a régi
erdélyi minta szerint.
 51

mivel az erdélyi közjog nem zárkózott el az elől, hogy a

róm. katholikusoknak is legyen a protestánsokéhoz hasonló
püspökük s e mellett legyen szentszék;1 azonban a külön
állami javadalmat már megtagadta tőlük. Később még a
Ferenczrendi szerzeteseket is megtűrte. Csak az «uri püspö-
köt», az uri káptalant és a jezsuitákat nem szenvedhette,
mivel ezek az állam létét veszélyeztették, vagy a legjobb
esetben is megnehezítették a felekezeti egyenjoguság fen-
tartását. Ha a XVI. és XVII. század viszonyai közzé gon-
doljuk magunkai, be fogjuk látni, hogy a róm. kath.
egyházat ért eme korlátozásokkal semmi egyéb nem tör-
tént, mint az, a mit egy hazai buzgó róm. kath. egyház-
jogász (Konek) így fejezett ki: «ha valahol több államjogi
elismert vallásfelekezet létezik, ott a kormány méltán
követelheti, hogy az egyház vezényletéből mind az eltávo-
líttassék, mi a többi vallástársulatok békés egymásmellett
létét lehetetleníti.»2 Hogy az erdélyi állam az illető elemek
elávolítását nem «követelte», hanem egyszerűen eltávolí-
totta maga, — ez a dolog lényegén mit sem változtat.
Az egyházak autonomiájából tehát az állam semm
részt nem követelt magának. Ellenben felruházta őket
számos olyan jogosítványnyal, a minőket p. o. a prot.
egyházjog nem is igényel, hanem a melyeket a róm.
kath. egyház a rendi államban annak idejében a maga
számára megszerezvén, az állam még most is mint az
egyházat s az egyháziakat megilletőknek tekintett.

1
Lásd az 1692—93. évi alkudozásokat e mű. III. kötet 23—4.
lapjain. V. ö, Zsilinszky i. m. IV. 33—84. l. Szász Károly Sylloge
165—250. l.
2
Dr. Konek Sándor Egyházjogtan kézikönyve VI. kiadás
1889. 125. l.
52

Az egy, egyedűl jogosított egyház helyére lépő négy

egyenjogu egyház egymásközötti s az államhoz való
viszonya hozta magával, hogy az egyes egyházak auto-
nomiája még sem lehetett olyan tágkörü, mint korábban
a róm. katholikusoké volt.1 Az állami jogrend és a pol-
gárság békéje megkivánta, hogy az állam a bevett vallá-
sok fölé helyezkedjék és mindeniknek túlzott igényeit a
köz érdekében, a szükség határáig megszorítsa. Hanem
azért az állam egyházvéduri joga, illetőleg kötelessége az
az autonomia megszorításával nem hogy fogyott volna,
hanem még inkább növekedett. Négy egyház már még
sem concurrálhatott úgy az állammal, mint hajdan az
egy; — ennélfogva eltüntek azok az ellentétek is, melyek
az egyház és állam között a XV. században olyan roha-
mosan gyarapodtak. A protestantismus az államnak az
egyházi ügyek iránt való érdeklődését sokkal bensőbbé,
melegebbé, őszintébbé tette, mint a minő akár Mátyás,
akár II. Ulászló és II. Lajos korában volt.2 A vetélytárs-
ból munkatárs lett a reformatio eszméi következtében és
ezt az állam hamarosan belátta és méltányolta is.
Az egyház és állam közötti viszonyban, ennek kettős

1
Alább arról szólok, hogy a prot. egyházak autonomiája tá-
gabb körű volt, mint a róm. katholikusé, itt pedig ezt nevezem
tágabb körűnek. Ezen látszólagos ellentét magyarázata abban
van, hogy a középkorban az egyházi hatáskörbe sok civilis ter-
mészetű dolgok is bevonattak. Csakis ezekre nézve tágabb körű
a reformatio előtti róm. kath. autonomia a protestánsnál.
2
Az egyházi hatáskör megszorítására irányuló tevékenység,
az itt említett időben, a Corpus Juris Hung. majd minden lap-
ján feltalálható. V. ö. Kolozsvári S. és Óvári K. A Magyar tör-
vényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye. Budapest, 1890.
II. köt. I. fele 115. l. jegyzet.
 53

ága, t. i. a ius cavendi és ius advocatiæ körében egy-

aránt feltalálhatók a régibb elemek s az ujabb alakulá-
sok nyomai, melyek mindenik felekezeti egyházzal szem-
ben azonosok.
Az állami közérdek megóvására szolgáló ius cavendi
válfajai közül csupán a legfőbb felügyeleti jog szerepel
ebben az időben. De ez is oly enyhe és szabad formá-
ban, hogy sok tekintetben még korunkban is mintául
szolgálhatna. Az egykor oly nagy fontosságu legfőbb
kegyuri jog, — melyet lehet ugyan az egyházkörüli fel-
ségjogok legtöbb megnyilatkozásával együtt az egyház
iránti állami gondoskodásból is magyarázni, de azért
benne mégis nagy szerep jut az állami érdekek meg-
óvásának, — mely a nagyobb egyházi javadalmasok
kinevezésére terjedt ki: az erdélyi közjogban a prot.
püspökök és a róm. kath. generális vikárius megerősíté-
sében élt tovább. Kegyuraság már nincs benne; de ott
van az egyházi legfőbb tiszt betöltéséhez járuló állami
megegyezés. De milyen átalakult formában! Igaz, hogy
a Báthoryak a prot. püspökökkel szemben a megerősítési
jogot oly értelmezéssel gyakorolták, mint a XVIII. szá-
zadban a Habsburgok, t. i. csak az a jogosult püspök, a
ki megerősíttetik:* azonban a többi fejedelmeknél is
egészen addig, mig a megerősítés pusztán szokásjogi
alapokon nyugodott, valamint az Approbáták értelmében
is, a püspöki megerősítés inkább az egyházaknak nyujtott
oltalom, mintsem az állami érdekek védelmére gyakorol-
tatott. «A kik püspökségre vagy vicáriusságra választatnak
az ő közönséges egyházi gyülekezeteknek tetszéséből és

*
Teutsch i. m. I. 204—8. l. Lásd még a következő 4. fejeze-
tet is.
54

végezésektől (mondja az A. C. p. 1, t. 1, art. 9.) azok a feje-

delmekből confirmáltassanak.» Itt inkább az egyházak
joga nyer kifejezést, mintsem azok kötelessége. Oly jogo-
sítvány van itt kimondva, a melyért Erdély róm. katho-
likusai a XVIII. század első felében még nagy erélylyel
küzdöttek, míg Bécsből le nem intették őket.1
Az állami érdekek védelmére szolgáló legsulyosabb
természeti jog, az innovatio tilalma, hasonlóképen inkább
védelmezte, mintsem korlátolta az egyházi érdekeket.
Ha az állam őrködött a felett, hogy a bevett vallásokban
ujítás ne legyen, ez az illető felekezeti egyház nyugalmát
is előmozdította, mert belső, hitelvi egyenetlenségektől
keveset kellett tartania. Azok erejét nagyon meg nem
zsibbaszthatták. Bár az is igaz, hogy a tudományos-
ságnak, a szabad vizsgálódásnak szárnyaira is lánczot
rakott e törvény, csakhogy a XVII. századot általában
mint az orthodoxia századát ismerjük és igen kevés olyan
jelenséget tapasztalunk benne, — kivétel nélkül minden
felekezetnél, — mely ha az orthoxiától eltért, többet
használt volna a szellemi szabadságnak, mint a phantas-
ticus rajongásnak.2
Igen fontos azt tudnunk, hogy egy olyan állam, mint

1
Veszely K. i. m. TI. 15—30. 11.
2
Unitárius részről hevesen szokták ezen tilalmat ostromolni,
mintha bizony e nélkül az u. n. «tiszta unitarismus» a XVI. vagy
XVII. században kifejlődött volna. Számos munkás antitrini-
tárius író igen nagy buzgalommal dolgozott a külföldön ebben
az időben a theol. eszmék tisztázásán és azért, bár az innovatio
tilalma kezüket meg nem kötötte is, az eredmény semmiképen
nem az u. n. «tiszta unitarismus». Csakis a XVIII. század
rationalismusa tört e téren új utakat és ekkor sem az unitáriu-
sok, hanem a trinitáriusok között.
 55

Erdély, melyben négy bevett vallásfelekezet volt, mit

tett az interconfessionalis viszonyok terén, a vallási
béke fentartására. Manapság részletes és az aprólékos-
ságokra is kiterjedő paragraphusokkal bővelkedő inter-
confessionalis törvények szolgálnak e czélra. Régen meg-
lepően kevés intézkedés volt e téren és mégis a viszonyok
aránylag békésebbek voltak, mint ma, a nagy latitudi-
narismus idejében.
A felekezetközi békés viszonyok megőrzésének első
biztosítékát a fejedelmi választási feltételek és a fejedelmi
eskü képezte. Báthory Zsigmond korától eltekintve, az
összes választott fejedelmek idejében hathatós biztosíté-
kot képeztek ezek, mert a fejedelmek meg akarták tar-
tani, a mit egyszer ünnepélyesen fogadtak. Ugy a válasz-
tási feltételekben, mint a fejedelmi esküben bennfoglalta-
tott, hogy a fejedelem «minden rendeket, személyválogatás
nélkül, szabadon megtart religiójukban.» Olykor kifejezést
nyert az is, — a mi különben a feltételek nélkül is meg-
tartatott, — hogy a hivatalokra is minden személyváloga-
tás és vallásra tekintet nélkül alkalmazza a fejedelem a
haza fiait. De bizonyos arány vagy zárt szám soha meg
nem állapíttatott. És daczára ennek, egyik felekezet sem
emelhetett soha jogos panaszt méltatlan mellőztetés
miatt.*
A vallássérelmi ügyek előtt mindig nyitva állott az
országgyülés ajtaja. A felekezeti kisebb foku surlódások
birájává az 1555. évi törvény a vajdákat, a későbbiek
pedig a fejedelmeket tették. A gyakori áttérések és tömeges
vallásváltoztatás miatt az egyházi vagyon tulajdonjogának
kérdése okozott legtöbb bajt. Azért 1581-ben már meg-

*
Appr. Const. II. rész I. czím. A fejedelmi conditiók.
56

állapíttatott s 1615 és 1630-ban ismételtetett, hogy a

templom, parochia, iskola és jövedelmeik azt a felekeze-
tet illetik, a melyik a községben nagyobb számmal van.
A felbecslésre, valamint más felekezetközi surlódások el-
igazítására a négy recepta religióból kiküldött biztosok
voltak hivatva. Az Approbáta e rendelkezést állandósította
s 1791-ig fentartotta jogi érvényében. A lélekszám meg-
apadása miatt templomát stb. vesztett egyházközséget
köteles volt a templomot elnyert más felekezetü egyház-
község az új építkezésben, lélekszám arányában, támo-
gatni. Igy a «maior pars» jogának érvényesülése terheket
is rótt a győztes többségre.
A templomfoglalás és erőszakos térítés szigoru bünte-
tés alatt tiltatott.* Az egyháziak is hivatal- és becsület-
vesztés terhe alatt köteleztettek, hogy más egyház val-
lási ügyeibe ne avassák magukat. Azonban az áttérés,
vegyes házasságok s az ezekből született gyermekek vallá-
sának kérdése törvényhozásilag nem volt rendezve. Az
áttérés, minden formaságok nélkül, bárkinek is szabad-
ságában állott. A vegyes házasságok megkötésére nézve
a szokásjog azt a gyakorlatot fejtette ki, hogy itt mindig a
vőlegény papja az illetékes. A gyermekek vallására vonat-
kozólag az volt az elv, hogy azok nemök szerint követik
szüleik vallását. Végül az egyházi biráskodásban, főleg a
házassági pereknél az alperes törvényszéke volt jogo-
sult a per felvételére és lejáratására. Magában Erdélyben
olyan megszorítás nem fordult elő, mint a partiumban

*
Bethlen Gábor idejében 1000 mfrt birság szabatott ki
1624 ben. Erd. orsz. gyűl. emlékek. VIII. 236. l. Az A. C. azon-
ban az 1591. évi törvényhez csatlakozva, 200 frtban állapította
meg a büntetést. p. I., t. l. a. 8.
 57

Váradra, Debreczenre és Borosjenőre nézve, hogy róm.

kath. pap lábát sem tehette be a városba.1
Még egyetlenegy pont volt, a melyen az állam legfőbb
felügyeleti, illetőleg védekezési joga érvényesült. Neveze-
tesen az egyháziak tulkapásai ellen szokásban volt a feje-
delemre appellálni (appellatio tamquam abusu). A törvé-
nyek ugyan csak az egyházi szolgálat ürügye alatt lappangó
jobbágyfiak visszakövetelésére nézve rendelkeznek az egy-
házi jogtalan itélet s a megtagadott perfelvétel felebbe-
zéséről, illetőleg a polgári törvényszék elé viteléről,2 de
a gyakorlatban gyakran fordult elő eset, hogy a fejedelemre
appelláltak a felek sérelmes itéletek ellen s a fejedelem
nyujtott nekik jogorvoslatot. Azonban ez már csak szokás-
jogilag fejlődött ki és rendes körülmények között nem igen
terjedt tovább a perujítási engedélynél (novum cum gratia).
Nem tartozott ugyan szorosabb értelemben véve az
ius cavendi körébe, de mégis itt említhetjük meg, a holt
kézről szóló régi törvények fentartását. Ingatlanokat sem
ajándék, sem hagyomány formájában nem lehetett hagyni
az egyházakra örök jogon. Sőt e tilalom odáig ment,
hogy még az egyháziak után, ezek megszakadása esetén
sem örökölte ingatlanait az egyház, hanem a törvény
gondoskodott róla, hogy azokat kik válthassák magukhoz.
Az intézkedéseknek magyarázata abban van, hogy az
egyházi ingatlanok adó- és köztehermentességet élveztek
és így azoknak szaporodása a polgárságnak nagyobb
megterheltetését vonta volna maga után.3

1
A. C. p. I., t. I., art. 11. L. még Erd. orsz. gyűl. emlékek
III. 240., 386. l.
2
A. C. p. I., t. VI. art. l.
3
U. o. p. I., t. VI., art. 2.
58

A jus cavendinél nagyobb szerepet játszik az állam

egyházvédjoga, mely egész odáig kiterjedt, hogy az
állam a sacrákban is intézkedett s a vallásosság és köz-
erkölcsiség megóvása végett, a szorosan vett egyházi tevé-
kenység körébe is beleelegyedett.1
A szabad vallásgyakorlat biztosításán kivül az állam
megvédelmezte az egyházakat a kebelökben felmerülhető
schismák és mozgalmasabb szertartás- és alkotmány feletti
vitáktól. Az innovatiót, mint hűtlenséget büntette, a
szertartás és alkotmány terén keletkezett egyenetlenségek
meggátlása végett pedig az állami karhatalom támoga-
tását is az egyház rendelkezésére bocsátotta. Védte az
egyházi vagyont az elidegenítés, az egyháziakat szabadal-
maik megsértése ellen.2 Az egyházi hatósági határozatok-
nak érvényt szerzett s e végből az egyházi látogatóságot
szükség esetében védlevéllel, de ezenkivül mindenkor
«brachiummal» is ellátta, hogy az egyházlátogatóság
határozatainak a polgári hatóság karhatalmával érvényt
szerezzen. A brachium tevékenységében legjellegzetesebb
az egyházi fegyelem gyakorlásának biztosítása, a mikor
pénzbirság, kaloda, fogság büntetések is az egyház ren-

1
A sacrákban való intézkedés az ünnepek megszentelését, a
templombajárás kötelezettségét stb. irta elő és lényegében nem
egyéb, mint a hivek kényszerítése vallásos kötelmeik teljesíté-
sére. A. C. p. I., t. I., art. 12. V. ö. Erd. orsz. gyűl. emlékek
VII. 512. l., XII. 372. l., XIV. 215. l. Már súlyosabb termé-
szetűek azok a törvények, a melyek a házasságkötés engedélye-
zésével, vagy az egyházlátogatás elrendelésével foglalkoznak.
I. h. VII. 255. l. XIII. 373. l. Azonban ezek inkább az egy-
házak kérésére és javára hozottak, mintsem megszorítására és
sérelmére.
2
A. C. p. I. tit. I, art. 7., 8., 9., 10.; tit. V., VI.
 59

delkezésére állottak a rendes egyházkövetés megtagadói-

nak engedelmességre szorítása czéljából.*
Az ius advocatiæ egyes esetei a megfelelő helyeken
levén ismertetve, itten különösen arra a sajátságos maga-
tartásra kell reá mutatni, a melylyel a politikai hatósá-
gok, — a vármegyék és székek, — e téren az egyházzal
szemben viselkedtek. Erdély régi alkotmányában a köz-
igazgatási tevékenység mintegy maga fejlesztette ki magát,
minthogy a köztörvényhozás aránylag keveset foglalko-
zott az állami hatalom ezen ágával. Ennélfogva az ius
advocatias gyakorlásának legjellegzetesebb rendezését és
képét is a vármegyei statutumokban s a székek consti-
tutioiban találjuk fel, melyeket ottan nem a fejedelmi
akarat, de nem is az egyháziaknak valamely illetéktelen
befolyása, hanem egyenesen a vallásos korszellem s főleg
a református felekezetnek az egyházi és polgári hatóság
kölcsönviszonyára vonatkozó tanainak a közgondolko-
zásba való átmenetele hozott létre.
Ha a marosszéki 1610—1718. évekből való constitutió-
kat megtekintjük, ezek az Approbata és Compilata Consti-
tutiók mintájára úgy vannak berendezve, hogy mindjárt
az első rész az egyházi dolgokról, «de rebus ecclesiasticis»,
szólnak. Rendelkeznek az egyháznak vagyonkezelésének
ellenőrzéséről, a hűtlen kezelés megtorlásáról, az egyházi
közmunkák végeztetéséről, a papok fizetésének kiszolgál-
tatásáról és felhajtásáról, a partialis visitatio alkalmával

*
U. n. visitatorium mandátumot, minden felekezet részére,
nagyszámmal találhatni a gyulafehérvári káptalan Lib. Regiusai-
ban. A brachiumról és működéséről az egyházlátogatósági jegyző-
könyvek nyujtanak felvilágosítást. V. ö. Kolozsváry-Óvári i. m.
I. 42. l.
60

eszközlendő végrehajtások foganatosításáról, a patronusok-

nak kötelességük teljesítésére szorításáról, a papság oltal-
máról stb.* Ezek a rendelkezések olyan természetüek, hogy
több részükben egyenesen egyházi törvényeknek is be-
válnának, midőn p. o. előírják, hogy az egyházi vagyon-
kezelő gondnokok, vagyis egyházfiak miképen kötelesek
számot adni évenkint az általuk kezelt javakról, hogyan
kell a papbért, a kepét összegyűjteni és kiszolgáltatni a
papnak. Mintha csak Kálvin felfogása lebegett volna a
vármegyei és székbeli hatóságok előtt: oly szépen külön
választják az egyházi munkakört az egyházra vonatkozó
világi ügyekről. Azokban a papság legyen a foglalatos,
de ezeket a polgári hatóság köteles ellátni.
Az egyházi igazgatásbeli jórend fentartása végett a
polgári hatóság még külön büntető hatalmat is biztosít
az egyházközségi képviseletnek, melynek rendelkezései
ellen a vármegye, vagy a szék törvényes székei elé lehet
felebbezni, hol az ilyen ügyek a legrövidebb perfolyamat
szerint látandók el. Gondoskodik arról, hogy mindig az
isten tisztessége legyen az első. A közmunkáknál is az
egyház dolga megelőzi a faluét vagy a földes urét.
Küküllő vármegye 1610. évi statutuma határozottan el-
rendeli, hogy «ha mikor az egyházfiak Küküllő vármegyé-
ben, akármelyik falunak lakosit arra alkalmatos és illendő
időben közönségesen az Ecclesiának dolgaira hivják,»
tehát «senki el ne merje vesztegleni, hanem kiki a maga
tehetsége szerint elhagyván és félre tevén mind maga,
mind földesura dolgát és egyéb akármely prætextusokat,
tartozzék jelen lenni.»
Az erdélyi törvényhatóságok jogszabályainak gyüjte-

*
Kolozsváry-Ovári i. m. I. 39—44. l.
 61

ménye elég tiszta képet nyujt arról, hogy a polgári ható-

ságok ebben az időben első rangú kötelességüknek tekin-
tették az egyházi érdekeknek védelmét és e részben
igazán nem is úgy jártak el, mint az egyháztól idegen
testület, hanem mintha egyszersmind egyházi hatóságok
is lettek volna. Az állami törvényhozásban rendezett,
aránylag csekély számú ügytől eltekintve, bátran mond-
hatjuk, hogy az ius advocatiæ gyakorlásának eseteit a
törvényhatósági jogalkotás szabályozta. Érdekes jelenség,
hogy épen ezen gyakorlatnak megfelelően, valamint
Magyarországon, úgy Erdélyben is, a törvényhatóságok
nem egyszer közvetlen érintkezésbe léptek az egyház fő-
kormányzó testületével, hogy egy és más függőben levő,
vagy olyan sérelmes intézkedések rendezését előmozdít-
sák, a melyek ellen vagy az egyháziaknak, vagy pedig a
világiaknak kifogásaik volsak. Igy történt p. o. az 1643.
évi marosvásárhelyi generális zsinat alkalmával is, mi-
kor a székely nemesség a keresztelésre, esketésre, teme-
tésre, egyházkövetésre, a paráznaság büntetésére, a szent-
egyház erdeje feletti biráskodásra, kepetartozásra, a job-
bágynak iskolázásra vonatkozó sérelmeit, kifogásait a
szent generális elé terjesztette s azzal e kérdésekben
egyezkedett.*
Az akkori államjogi fogalmak, melyek az országos köz-
vagyont és az adókat s más jövedelmeket a fejedelem
rendelkezése alá bocsátották, nem adtak módot arra, hogy
az állam az egyházakat, felekezeti különbség nélkül,
anyagilag is segélyezze. A mi segélyezés, adományok stb
történnek, csekély kivételtől eltekintve, mindig a fejede-

*
Sárospataki füzetek 1857—8. 972. l. 1858—9. 481. l. Udvar-
helyi i. m. prot. I. 19—25. l.
62

lem vallásán levő egyház és egyházi intézmények javára

esnek. Az állam maga többet nem tett, mint hogy az egy-
házakat javaikban, mindennemű támadások ellen védel-
mébe vette s számukra a jogsegélyt biztosította. Az egy-
házi javakra nézve az állam főtulajdonjogot nem igényelt
s így a védelmet sem ebből a szempontból nyujtotta.
Az 1556. évi áprilisi kolozsvári országgyűlés ama kijelen-
tése, hogy az egyszer Istennek szentelt javakat profán
czélokra fordítani nem szabad: ha nem épen minden leg-
kisebb részében is, de megtartatott Erdélyben a későbbi
időkben is. A róm. kath. püspöki, káptalani s szerzetesi
javak secularisatioja nem a főtulajdonjognál, hanem az
uratlan jószág háromlása elvénél fogva jutnak a kincs-
tárra. És a későbbi fejedelmek sok és nagy adományai
épen ezen secularisatióból veszik nagy részben forrásukat.
Az egyház és az állam közötti viszony itt vázolt képé-
ből az tűnik ki, hogy az állam a négy recepta religió
felekezeti egyházaival szemben a kellő önvédelmet és azok
számára a szükséges jogsegély és védelem nyujtását épen
úgy gyakorolta, mint a reformátió előtt az egyedül jogo-
sított róm. kath. egyházzal szemben. De mert a prot.
egyházak nem léptek fel azzal az igénynyel a polgári és
politikai jogok terén, mint egykor a róm. katholikus: épen
ezért az érdekellentétek sem tünnek annyira szembe;
a mi a kölcsönös viszonyt bensőbbé tette, az állami véde-
kezés eszközeinek élét tompítá, ellenben az állami védelem
nyujtást hatékonyabbá tette. A jus placeti alkalmazásának
eltűnése csak részben róvható fel annak a körülménynek,
hogy a prot. egyházak nem függenek külföldi főtől, míg
másfelől azonban a bizalom megnyilatkozása is benn-
foglaltatik az okok között. A protestantismus természe-
tének megfelelő egyházi autonomia épen úgy tiszteletben
 63

tartatott, mint a róm. kath. egyházé, habár azt képzelt

isteni jogok nem vették is úgy körül, mint emezt. Hogy
az egyházi törvényhozás szabadsága sértetlenül fen-
maradt, hogy a püspökök választását az állami befolyás
nem korlátozta: ezekben is megláthatjuk a négy recepta
religió egyenjoguságával létesült interconfessionalis állam
bizalmának gyarapodását. A legfőbb kegyuri jogból igen
könnyen válhatott volna Erdélyben fejedelmi püspöki
jog, mint a protestáns német államokban, azonban ez az
interconfessionalis állam jellegével, mely a «cuius regio,
eius religio» elvének alkalmazását kizárta, sehogy sem
férhetett össze.
Erdély valtásügyi viszonyainak fejlődése tehát nem
csak a vallásszabadságnak, hanem az egyházi intézmé-
nyek szabadságának is kedvezett. Kifejleszté a négy
recepta religio egyenjogusága mellett a négy recepta
eklézsiát és adott ezenfelül mindenik egyháznak olyan
autonomiát, a mely az iura divinák által körülsánczolt
róm. kath. egyházénál sokszorosan szabadabb. Ezt a
szabad autonomiát még a róm. kath. egyház is élvezte
Erdélyben, minthogy a szabadság legfőbb korlátjától, a
püspöki joghatóság kánonjogi bilincseitől, ez az egyház
is megszabadult. Ha történtek egyes esetek, főleg a refor-
mátus egyházban, melyek az autonomia korlátozását
mutatják: itten sem az államjog, hanem a fejedelmi
hatalom volt az ok, mely hatalom a hitsorsos egyházzal
szemben nem tudta mindig megtalálni a főpatronusi és
fejedelmi jogviszony kellő határát. Egyébképen Erdély
bevett vallásfelekezeteinek egyházai nem csak teljes jog-
egyenlőséget, hanem teljes autonomiát is élveztek.
 3. A fejedelem jogviszonya az egyházhoz.

Miként a protestáns egyházaknak államjogi helyzete,

épen úgy a fejedelmeknek ezen egyházakhoz s így a refor-
mátus egyházhoz való jogállása is, a régi egyházjogi viszo-
nyokból indult. A XVI. század egész folyamán ingadozik
ez a jogállás. A fejedelmek csak nagy nehezen tudnak
kibontakozni a régi kánonjogi felfogás köréből és még
nehezebben azon példák befolyása alól, a melyeket a
németországi protestáns egyházak szervezete mutatott.
Végre a XVII. században, az orthodoxus fejedelmek egész
határozottsággal reá lépnek arra az útra, a melyet egy
interconfessionalis állam feje autonomiával biró egyhá-
zakkal szemben egyedül követhet. Igaz ugyan, hogy egyes
fejedelmek ekkor sem tudták mindig kellőleg betartani
az egyedül helyes utat, hanem az ő tévedéseik már a ki-
fejlődött jogállás határainak megrongálását nem tudták
előmozdítani.
Midőn Zápolya János királylyá választatott és koro-
náztatott, őt is megillették mind azok az egyházkörüli
felségjogok, a melyeket a magyar államjog a magyar
szent korona viselőjéhez fűz. Ő is gyakorolta a legfőbb
kegyúri jogokat s élt az ú. n. egyházvédjoggal is. Püspö-
köket, érsekeket nevezett ki. Ezeket, valamint más, általa
kinevezett nagyobb egyházi javadalmasokat birtokába
 65

helyezte az illető egyházi javadalomnak.* Oltalmába vette

az egyházat, az egyháziakat s ezek mindennemű jogait
a világiak erőszakosságaival szemben. Bár országrésze
idővel kisebb területre szorult, de ez a körülmény az ő
királyi jogainak teljességét nem érintette. Épen olyan
király volt ő a saját országrészén, mint Ferdinánd a
magáén. Királyi hatalmát fiára, János Zsigmondra, az
«electus rex»-re is átörökítette, ki alatt Erdély és a par-
tium már nem «országrész», hanem egy teljesen külön
és önálló állam.
János Zsigmond kiskorúsága idejében anyja, Izabella,
gyakorolta a királyi jogokat kormányzó és gyám minő-
ségében. Püspököt ugyan nem nevezett ki soha. De már
maga ez a körülmény, valamint az is, hogy a gyulafehér-
vári püspökség javadalmát Statileo halála után ideiglene-
sen a kincstár bevételeihez csatolta, világosan mutatja,
hogy élt a legfőbb kegyúri joggal. Hiszen az egyházi java-
dalmaknak nem csak betöltése, hanem ürességben hagyása,
ideiglenesen más czélokra fordítása, sőt eltörlése is
benne foglaltatnak a legfőbb kegyúri jogban. Hanem ha
a püspökséget nem töltötte be, azért positiv irányban is
gyakorolta a legfőbb kegyúri jogot, apátoknak, prépos-
toknak, kanonokoknak kinevezésével, javadalmazásával, a
mire a gyulafehérvári káptalan secularisatiojáig számos
példát mutatnak emlékeink.

* János király több püspököt nevezett ki, de ezek közűl egy

sem nyerte meg a pápai consecratiót, mivel a pápa Jánost
1528-ban átokkal sujtotta s így törvényes királynak sem ismerte
el. Püspökei: Czibak Imre váradi, Frater György hasonló-
képen váradi, Brodarich István előbb pécsi, majd váczi, Statileo
János gyulafehérvári püspök, Frangepán Ferencz kalocsai érsek,
később még egri püspök is.
66

A legfőbb kegyúri jog mellett ott látjuk a maga régi

alakjában s teljes épségében a fejedelem egyházvédjogát
is. Ezen jogból kifolyólag Izabella épen úgy védelmére
kél az egyházi személyeknek, az egyházi javadalmaknak,
az egyházi biráskodásnak, mint korábban férje s ezt meg-
előzőleg a régi magyar királyok tették volt. S ha János
király azt mondja, hogy e jog gyakorlása az ő királyi
méltóságához fűződő kötelesség:Izabella viszont kijelenti,
hogy elődeinek, t. i. Magyarország régi dicső királyainak
nyomdokait kivánja követni, mikor az egyházat s egyhá-
ziakat oltalmába veszi.1
A most érintett két jog közül az elsőnek, t. i. a legfőbb
kegyúri jognak gyakorlására, avagy csak arra is, hogy a
változott viszonyokhoz képest miképen alakuljon az, a
protestantismus nem nyujtott, de nem is nyujthatott
alkalmat. Az ágostai hitvallás befogadása nyomon követi
a secularisatiót és így a nagyobb egyházi javadalmak
megszünvén, arról már szó sem lehetett, hogy azok vala-
mely módon az új hit hivatalbeli főnökeinek adományoz-
tassanak. Mindazonáltal a régi legfőbb kegyúri jog némi
emlékének látszik az 1556. évi (ápril) kolozsvári ország-
gyűlés ama határozata, mely azzal a kifejezett óhajtással
bocsátja a püspöki, káptalani és szerzetes javakat a kincs-
tár kezébe, hogy azok jövőben is Isten dicsőségére for-
dittassanak s hogy belőlök a királyné főleg tanügyi czé-
lokra adományokat, alapítványokat rendeljen.2

1
János királynak s Izabellának a szász papok védelmére ki-
adott okleveleit lásd Teutsch G. D.: Urkundenbuch der evang.
Landeskirche A. B. in Siebenbürgen. Hermanstadt, 1862. I. köt.
155., 159. s köv. lapjain.
2
E kivánság teljesítését illetőleg lásd I. kötet 93. l. Jakab
Elek: Dávid Ferencz emléke. Kolozsvár, 1879. II. rész 15—17. l.
 67

Ha az idők folyamán figyelemmel kisérjük, hogy mi

lett a legfőbb kegyúri jogból, azt tapasztaljuk, hogy az
régi kánonjogi alakjában végleg megszünik. Helyébe egy
másnemű kegyuraság lép, melyet röviden úgy jellemez-
hetnénk, hogy a fejedelem, kegyúri kötelezettségek és
külön jogok nélkül, adományokkal s alapítványokkal gaz-
dagítja a maga egyházát — a kincstári javakból. Előfor-
dul ugyan, hogy a fejedelem nem csak a maga egyházát
dotálja, de ez — a mennyiben nem országgyűlési határo-
zaton alapul — csak nagy ritkán, kivételesen történik.
Az egyszer fundált javadalmak azonban más hitű feje-
delmek idejében is rendszeresen kijárnak az illető
egyházközségnek, iskolának, papnak, tanítónak vagy
ispotálynak stb.
Egészen más képet mutat azonban az egyházvédjog
későbbi története. Mert a protestáns egyházaknak, ha nem
voltak is úri püspökei, káptalanjai, konventjei, prépostjai,
apátjai, de voltak másnemű egyházi szervei, testületei,
személyei, a melyek valamennyien igényt tartottak az
állam oltalmára s így a végrehajtó hatalom oltalmazó
tevékenységére. Az egyházvédjogot tehát a hitvallás-vál-
toztatás semmiben sem érinti. Ha megnézzük Izabellának
1550-ben a beszterczei káptan oltalmára kiadott levelét,
azt fogjuk tapasztalni, hogy az lényegében, sőt szavaiban
is megegyezik ugyancsak Izabellának 1559-ben (jul. 10.) az
evangélikus szász «klérus» részére adott oltalomlevelével.*
Pedig, mint láttuk, e két közeleső dátum között történik

Veszely Károly: Erdélyi egyháztörténelmi adatok. Kolozsvár,

1860. I. kötet 187. lap.
*
Teutsch G. D. i. m. I. kötet 159. l. s Das Zehntracht etc.
Schässburg, 1858. 148., 153. lap.
68

az a nagy fontosságú esemény, hogy a róm. kath. egyház

felbomlik és helyét csaknem teljesen elfoglalja az evan-
gélikus egyház.
Ha a legfőbb kegyúri jogot a hitvallás-változtatás, t. i.
a róm. katholikus hitü egyház helyébe ágostai hitvallású
evangélikus egyháznak helyezkedése teljesen átalakítja,
szinte megsemmisíti: addig ugyancsak a hitvallás-vál-
toztatásnak az egyházvédjogra külsőleg egyelőre épen
semmi befolyása nincs. Az egyházvédjogot ugyanis nem
lehet önmagában mint tisztán kánonjogi jogosítványt
felfogni. Annak alapja az a fejedelmi kötelesség, hogy az
ország alkotmányát megtartsa s ebben az alkotmányban
minden egyes országrendnek saját külön jogosítványai
sértetlensége felett is őrködjék. Így a fejedelemnek az
egyháziak privilégiumait, mint meglevő, fennálló s álla-
milag is elismert szabadalmakat kellett oltalmazniok.
A szabadalom tartalma a kánonjog és a magyar államjog
kölcsönös közreműködésével állapíttatott meg minden
időben. Ezért van az, hogy pl. Izabellának 1556 után
kelt oltalomlevelei az egyháznak s egyháziaknak szaba-
dalmait teljesen azon alakban tüntetik fel, a melyet azok
közvetlen a reformatio kora előtt s alatt nyertek. Hogy
mi az egyházi privilégium tartalma: azt később fogjuk
látni. Itt elegendő annak megállapítása, hogy a fejedel-
mek egyházvédjoga sértetlenül szállott át a róm. katho-
likus korból a protestáns korba és a recepta religiók
rendszerének kifejlődésével egyaránt kiterjed minden
felekezetü bevett egyházra.
Még Izabella és János Zsigmond korában gyakran
találunk arra hivatkozást, hogy a fejedelem, a maga egy-
házvédjogának gyakorlásában a régi fejedelmeket, kirá-
lyokat követi. Ez által olybá tüntetik fel e jogot, mintha
 69

a fejedelemre nézve tényleges, valamely az elődöktől

leszármazó, felekezeti jogosítvány volna. A minthogy
tényleg a magyar királyok az egyházvédjogot kizárólago-
san csakis a róm. kath. egyház és vallás érdekében gya-
korolták. Így az nem a vallásnak, az egyháznak általá-
ban, hanem csak egy felekezetnek és egy felekezeti egy-
háznak a javára szolgált s az uralkodót ennek az egyház-
nak védurává tette. Míg ellenben később a ius advocatiæ
mindig úgy szerepel, mint fejedelmi kötelesség, melyet a
mindenkori uralkodó nem az ősök példáját követve,
hanem az alkotmány és saját esküje értelmében teljesít.
Így az egyházvédjogról a sajátos felekezetiesen vallásos
elemek lehullanak s előttünk áll az interconfessionalis
állam felekezeteken felül álló fejedelmének azon kötele-
zettsége, hogy alattvalóinak lelkiismereti szabadságát
megvédelmezze. A lelkiismereti szabadságban természe-
tesen benne foglaltatik a vallásgyakorlattal összefüggő
mindennemű, államilag elismert, intézmény jogviszonyai-
nak sértetlen fentartása is.
A Báthoryak oltalomlevelei, de még inkább azok az
oklevelek, a melyekkel a XVII. század fejedelmei az espe-
reseket és püspököket, felekezeti különbség nélkül ellát-
ták, hogy a maguk egyházi hivatalát akadály nélkül folytat-
hassák, világosan mutatják, hogy az egyházvédjog gyakor-
lásának formája ugyan a régi, de a forrás, melyből e
védjog származik, teljesen megtisztult a felekezetiesség
egyoldalúságától.*

*
A Báthoryak korából kelt oltalomleveleket lásd Teutsch
i. m. I. kötetében. U. n. mandata visitatoria találhatók az erdélyi
fejedelmek Liber Regiusaiban; p. o. Kistarjáni Márton lemhényi
plébános és róm. kath. esperes részére 1607-ből IV. k. 39. l.;
Toroczkay Máté unitárius püspök részére 1613-ból VII. k. 2. l.;
70

A püspöki és káptalani javak secularisatiójának nem

csak a püspöki hivatal és a nagyobb egyházi javadalmas
állások megszünése s ezzel a régi legfőbb kegyúri jog
elenyészése volt a következménye, hanem mindezek
következtében más, nehéz egyházjogi problémák is kerül-
tek felszinre. Ezen problémák sarkköve az egyházi hata-
lom (a «potestas ecclesiastica») birtokának a kérdése.
Könnyű volt azt mondani, hogy ne töltsük be az eddigi
püspöki állást, hogy világiasítsuk annak jószágát, de nehe-
zen lehetett eligazítani azt, hogy mi történjék azokkal a
jogokkal, melyeket eddig a püspök gyakorolt az egyház-
zal szemben. A kánoni jog értelmében a püspök az egy-
házi hatalom birtokosa. Az igének hirdetése, a kegyszerek
kiszolgáltatása, az egyházi juridictio minden ága a püspök
személyéhez kötött egyházi hatalomban leli a maga jog-
alapját. A kánonjogi felfogásban felnövekedettek előtt
érthetetlen volt, hogy lehessen pap, végezhessen lelki
szolgálatokat, létezzék egyházi törvényszék s gyakorolja
az egyházi biráskodást püspök nélkül, a püspöktől leszár-
maztatott jogalap nélkül. Azért jutottak nálunk is arra
a gondolatra, a mi Németországon, a német evangélikus
egyházakban hamarosan tért hódított, hogy t. i. a püs-
pöki állás megszüntével annak nem csak javai, hanem
jogai is a fejedelemre szállottak.
Előkészítette ennek a gondolatnak kifejlődését az a
körülmény, hogy Erdélyben tényleg már 1542 óta nem
volt püspök és a püspöki szék üresedése idejében nem
csak a püspöki javadalmat, hanem a püspöki renddel

Beke György unitárius püspök részére 1642-ből XX. k. 114. l.;

Apáczai Kelemen marosi ref. esperes részére 1648-ból XXIV. k.
40. lap. stb.
 71

járó némely jogosítványokat is hatalmába vette a fejede-

lem. Ugyanis a papok megerősítéseért járó ú. n. taxa
confirmationalis, nemkülönben a püspöki fenhatóság
elismeréséül s a püspöki oltalom fejében fizetett évi
census cathedraticus (cathedraticum), mint püspöki jöve-
delmek, a fejedelmi kincstárba folytak, s így a megerősí-
tést is a fejedelem végezte, kiadván a taxa megfizetése
fejében a hivatalban megerősítő oklevelet. Ebből a körül-
ményből egy új kegyúri jogot formált a gyakorlat a feje-
delem részére, t. i. a plébániák feletti fejedelmi kegyura-
ságot, mint ezt János Zsigmondnak a dipsei lelkész szá-
mára kiadott megerősítő okiratában látjuk.* De még fon-
tosabb eredmény volt az, hogy az ilyen kezdeményezéssel
meg volt törve az út ahhoz a felfogáshoz, hogy a püspöki
hatalom a fejedelemre szállott (systhema et ius episcapale),
tehát az egyházi hatalom is a fejedelemé. Mielőtt azon-
ban tovább mennénk, már itt reá kell mutatnunk arra,
hogy jó ideig nem tudtak megállapodni benne, vajjon a
fejedelmet csak az igazgatás, avagy a biráskodás és tör-
vényhozás körül is megilleti-e az egyházi hatalom s ha
megilleti: milyen mértékben és formában?
A róm. kath. egyház felbomlása és az evangélikus egy-
háznak megalakulása után abban az iratban találjuk fel
a fejedelemnek a püspöki jog, illetőleg az egyházi hata-
lom birtoka iránti igényét, melylyel Hebler Mátyást, az
evangélikus szász egyház püspökét Izabella 1558-ban hi-
vatalában megerősíti.
Minden esetre figyelmet érdemel az a körülmény, hogy
a fejedelem a protestáns püspököt nem nevezi ki, hanem

*
Teutsch G. D i. m. I. kötet. 1560. febr. 7. Gyulafehérvárt
kelt oklevelében.
72

a már megválasztott püspököt erősíti meg. Á protestáns

püspök választása tehát — hogy úgy mondjuk — «a
kánonok szerint», azaz szabadon történik. Így választat-
tak meg: Wiener Pál, Hebler Mátyás, ama bizonyos
Tamás, a magyar egyház első püspöke, kiről nevénél
többet alig tudunk, Dávid Ferencz, majd Alesius Dénes stb.
A szabad választás ugyan nem zárta ki, hogy esetleg a
fejedelem akarata is érvényesüljön benne, mint pl. Dávid
Ferencz másodszori megválasztásakor 1564-ben az enyedi
zsinaton, vagy 1579-ben Hunyadi Demeter püspökké
tételekor valószinüleg történt. Azt is látjuk, hogy a vá-
lasztás maga teljes jogczím volt az egyház szemében a
protestáns értelemben vett püspöki jogok gyakorlásá-
hoz. Ezt bizonyítja az is, hogy Hebler Mátyás, ki az
1557 januáriusában tartott szebeni zsinaton választa-
tott püspökké, még megerősítése előtt lelkészeket avat,
a mit a püspöki állással járó jognak tekintettek az egy-
koruak.* De hogy a fejedelem másképen gondolkozott,
azt világosan mutatja az a megerősítő diploma, melyet
Hebler kapott.
A megerősítő okmány tartalma azt a felfogást tükröz-
teti vissza, — bár határozottan ki nem fejezi — hogy az
új püspöki hatóság jogalapja a fejedelemnek, mint ilyen-
nek rendelkezésén nyugszik. Azaz a fejedelem az őt meg-
illető püspöki jogokat, bizonyos területen, reá ruházza
a megválasztott püspökre, a ki tehát joghatóságát ezen
átruházás alapján birja.
A királyné a püspöki megerősítő irat indokolásában a
következőket mondja: Miután az ország és az alattvalók

*
Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde. III. k.
356. lap.
 73

gondja és védelme az ő tiszte, azért kötelességének tartja,

hogy az országban levő egyházi gyülekezeteket, ezeknek
lelkipásztorait, egyházi szolgáit, kiknek nincs püspökük
és érsekük, védelmébe fogadja, előmenetelükről, üdvös-
ségükről gondoskodjék s ügyeljen, hogy azok között sza-
kadások és az igaz egyházi dogmák megrongálása elő ne
forduljanak. — Vagyis az uralkodó, ki addig, míg az
egyháznak róm. kath. értelemben vett püspökei voltak,
csupán az egyház külső állapotának, javainak, jogainak
megvédelmezését tartotta feladatának, most már az igaz
hit védelmét és a schisma eltávoztatását is kötelességé-
nek ismeri. Hogy ezen kötelességének megfelelhessen,
«számot vetve a jelennek és á szükségnek kivánalmai-
val», a szász egyházak megválasztott «superintendensét»,
a szebeni plébánust, kegyelmesen elfogadja superinten-
densül és megerősíti.
Ime a fejedelem felfogása: püspök nem létében az
egyházkormányzás gondja, — testiekben és lelkiekben —
a fejedelemre szállott, ki az így reá háramlott jogok
gyakorlását a választott, de általa elfogadott s megerő-
sített superintendensre bizza. Hogy az egyházi hatalom
csakugyan a fejedelemre szállott, még azzal is kimutatja,
hogy az egyházi joghatóság gyakorlása végett a superin-
tendens oldala mellé birótársakul a szebeni káptalant,
illetőleg ennek tagjait rendeli.
Még jobban kitünik a fejedelemnek az egyházi hata-
lom átszállásáról táplált véleménye, ha látjuk, hogy a
superintendensre és káptalanra ruházott jogok tulajdon-
képen a róm. kath. püspöki jurisdictio alkotórészei.
Ugyanis teljes hatalommal ruházza fel a superinten-
denst, hogy papokat szenteljen, az egyházi ügyekre fel-
ügyeljen, az evangeliummal és az Úr által rendelt
74

sákramentomokkal ellenkező tanokat («mint a minő a

sákramentáriusoknak naponkint növekedni kezdő tudo-
mánya,») megitélje, megbirálja, megjavítsa, az isten-
teleneket és bűn által beszennyezetteket az egyház
régi kánonai szerint megbüntesse, az egyházból min-
dennemű botrányokat eltávolítson, a vakmerők ellen
az egyházi fegyelmet gyakorolja. Utasítja egyszersmind
a közhatóságokat, hogy a superintendenst ezen jogok-
nak gyakorlásában ne háborgassák, ne akadályozzák, sőt
támogassák; az engedetlen lelkészeket megzabolázzák
s ha megintetvén sem engedelmeskednének, javaikat a
fiskus számára foglalják s őket magukat az egyházi kö-
zösségből, azaz a hivatalból, vessék ki.
A mi már most a nagy általánosságban kifejezett kö-
vetkező tételek tartalmát illeti, hogy t. i. «az egyházi
ügyekre felügyeljen» és hogy «mindent a mi egyházi
tiszthez tartozik, végezzen», azaz hogy miben áll az egy-
házi biráskodás s mi tartozik az új szentszékek elé: azt
az egyes káptalanoknak adott oltalom-levelekben talál-
juk részletezve. Ezek szerint a szentszéki biráskodás
tárgyai: végrendeletek, egyházi javak, püspöki lakok,
özvegyek és kiskoruak ügyei; de legfőbbképen a házas-
sági ügyek». Ezen ügyek helyes megítélése végett tanu-
kul megkeresett, illetőleg megidézett világiak tartoznak
a szentszékek előtt megjelenni.
A fejedelem által a superintendensre átruházott jo-
goknak hosszú ismertetésére csupán azért van szüksé-
günk e helyen, hogy világosan kitünjék belőle, hogy
mindazok a jogok, melyek így átruháztatnak, a róm. kath.
püspöki jogok, az egyházi hatalom teljessége. Mikor
tehát ezeket a fejedelem átruházza, ezen tényében benne
foglaltatik az a felfogás, hogy azok most — püspökök,
 75

érsekek nem létében — a- maguk összességében a feje-

delmet illetik.1
Ezeket mutatja a Heblert megerősítő diploma. És
jogunk és okunk van feltételezni, hogy nemcsak a szá-
szok püspökének, hanem a magyar egyházakéinak is így
adta át a királyné a püspöki joghatóságot. Az a körül-
mény, hogy 1559-ben a hunyadi esperességben esperes-
ségi szentszék működik házassági ügyben,2 arra mutat,
hogy ezen iurisdictiót fejedelmi átruházás alapján kap-
ták, mivel a reformatio korát megelőzőleg, mint archi-
diaconatus, ilyen joggal nem birhatott.
A fejedelemnek superintendens-megerősítő ténykedé-
sére, tehát ezzel együtt arra a felfogásra nézve is, hogy az
egyházi hatalom s a régi püspöki jogok a fejedelmet
illetik, még később is találunk példát. Sőt ez a példa a
fejedelemnek püspöki jogát még tágasabb körünek mu-
tatja. Ugyanis, midőn Hebler Mátyás meghalt, Báthory
István fejedelem nemcsak, hogy maga hívja fel «tanács-
urainak tanácsából» a szász evangélikus egyházat püs-
pökválasztásra, nemcsak hogy képviselteti magát a
püspökválasztó zsinaton, de beleavatkozik a választásba
is, midőn három jelöltet kiván maga elé terjesztetni, kik
közül ő válaszszon, midőn így teljesen magának akarja
fentartani, hogy püspököt tegyen s midőn végre Ungler
Lukácsot csak ideglenes minőségben («durante bene-
placito nostro») erősíti meg a püspökségben, azzal a
kifejezett szándékkal, hogy esetleg később majd alkal-
masabb püspököt fog találni vagy itthon, vagy külföldön.3

1
Teutsch G. D. i. m. I. kötet 167—8. l.
2
Jakab Elek i. m. II. rész 5—9. l.
3
Teutsch i. m. I. kötet 201—9. l., II. kötet 129—138. l.
76

Ugyancsak hasonló gondolkozást és eljárást találunk

Báthory Kristófnál is, ki Alesius Dénes elhunyta után
1577. junius 2-ára Enyedre hivja össze a református
egyház papjait, hogy püspököt válaszszanak. Igazában ő
is azt akarja, hogy «az elhunyt püspök helyére egy
magyar és tudós férfiut jelöljön ki» a zsinat, mert hatá-
rozottan kijelenti, hogy «mindazonáltal nem akarjuk,
hogy a választás a mi szavazatunknak és jóváhagyá-
sunknak mellőzésével történjék».* A zsinaton meg-
választott Sándor András megerősítéséről nem maradt
fenn okmány, de a fejedelem idézett szavai kizárják
azt a felvételt, hogy Sándor András ilyet ne kapott
volna.
Miután Izabella és a Báthoryak korában egy és ugyan-
azon eljárást látjuk a protestáns püspökök megerősítése
körül, ebből arra a következtetésre kell jutnunk, hogy
Erdélynek XVI. századbeli fejedelmei úgy fogták fel a
protestáns egyházakhoz való viszonyukat, hogy ezekkel
szemben az egyházi hatalom, mint a megszüntetett
róm, katholikus püspökség örököseire, ő reájuk szállott
által. Vagyis tehát a fejedelem ezek szerint a protestáns
egyházaknak s így a református egyháznak is legfőbb
püspöke, a ki azonban püspöki joghatóságát az ő bele-
egyezésével választott s épen ezért általa megerősített s
átruházott hatáskörben valódi püspöki jogokkal ékesí-
tett «superintendensek» utján gyakorolja.
Hogy a fejedelmek a maguk egyházkörüli jogát való-
ban püspöki jognak tekintették és tartották, azt nem
csak azoknak természete és gyakorlási módja mutatja,
hanem határozott kijelentésben is előfordul. Igy Báthory

*
Magyar Történelmi Tár XVIII. kötet 25—6. l.
 77

Zsigmond a kerzi evang. lelkész és tanító ügyében, kiket

Gerendi István főúr meggyilkolásával gyanusítottak, a
vizsgálatot azzal a kijelentéssel bizza az evangélikus
püspökre, hogy az egyházi személyek felett való birás-
kodás azt illeti, de rögtön hozzá teszi, hogy a végső
itéletet hozzá — a fejedelemhez — terjeszsze fel, mint a
ki ebben az országban a legfőbb püspöki hatalmat
birja.*
A fentebbiekből elég világosan kitünik, hogy a XVI.
századbeli fejedelmek az egyházi hatalmat, «püspöki
jog» czímen, maguknak követelték s mint ilyet gya-
korolták is. E tekintetben tehát az erdélyi fejedel-
mek és a protestáns egyházak viszonya hasonlit ahhoz
a viszonyhoz, a melyben a németországi evangélikus
egyházak a fejedelmekhez állottak. De csak hasonlít.
A különbség már első szempillantásra is feltünik.
És ez a különbség oly lényeges volt, hogy már a
XVII. század folyamán teljesen száműzi az erdélyi egy-
ház és államjogból a püspöki jognak és rendszernek
nemcsak nevét, hanem még emlékezetét is.
A németországi protestáns egyházak államjogi hely-
zetére s így a fejedelmekhez való viszonyára döntő be-
folyású volt az az elv, mely az első speieri birodalmi
gyűlés óta általános elfogadtatásra talált s az 1555. évi
augsburgi vallásbékében törvényes szentesítést is nyert,
melyet röviden így fejezünk ki, hogy «cuius regio : eius

*
Teutscht G. D. i. m. I. kötet 232—3. l. «Ultimamque sen-
tentiarn ad nos, qui praecipuum in hoc regno episcopatum pos-
sidemus, suis modis transmissis.» Megjegyzendő, hogy ez okirat
1585 jul. 6-án kelt, tehát abban az időben, mikor a Báthory
Zsigmond kiskorusága alatt működő kormány tisztán protes-
tánsokból s főleg reformátusokból állott.
78

religio.» Ez az elv biztosította az állam egy vallású vol-

tát s az egy vallás sorsát a fejedelem kezébe tette le.
A fejedelemnek a confessióra gyakorolt ezen nagy be-
folyása, — a mi tulajdonképen nem más, mint hogy a
ius reformandi fejedelmi joggá lesz — okvetlen maga
után vonta, hogy a fejedelem az egyházi hatalmat
is, — «püspöki jog» czímen — kezeihez vegye. Az egy-
házi hatalom gyakorlására a fejedelem, a maga absolut
fejedelmi hatalmából felállítja a consistoriumot, mint
tanácskozó s intézkedő szervet s kinevezi a közvetlen
helyi igazgatás és felügyelet végzésére a superintenden-
seket és generalsuperintendenseket. Ezekben az egy-
házakban nincs egyházi hatóság, vagy szerv, a mely bár-
mily saját joggal birna. Minden jog az egyházban a
fejedelemé.
Ezzel a jogi helyzettel szemben éles ellentétben áll
az erdélyi vallásügy fejlődése s egyházi kialakulása. Az
ellentét sarkpontja abban a tényben van, hogy Erdély-
ben a «cuius regio: eius religio» elv mindjárt kezdet-
ben elvettetett s a ius reformandi nem a fejedelemnek,
hanem az országgyűlésnek a kezeibe került. Ez pedig
megint azért történt így, mert Erdély alkotmányos
állam volt s így a confessiók bevétele vagy elvetése
jogát nem engedhette a fejedelemnek, holott Német-
országban, az absolut hatalommal birt fejedelemségek,
herczegségek, grófságok területén az a jog mást, mint a
fejedelmet, semmiképen nem illethetett meg. Egyenesen
Erdély alkotmányos állam jellegének kell tulajdonítanunk
a ius reformandinak állami és nem fejedelmi joggá téte-
lét, mert hiszen látjuk a gondoskodást, hogy magánsze-
mélyek s így a fejedelem is, mint magánbirtokos vagy
mint a kincstári javak haszonélvezője, semmiképen ne
 79

állhassanak a vallás szabad gyakorlatának útjába. A cuius

regio: eius religio elvvel éles ellentétben arra töreke-
dett az erdélyi törvényhozás, hogy még a földesuri jo-
got is korlátok közé szorítsa annyiban, hogy az semmi-
esetre se válhassék a jobbágyok lelkiismerete feletti ura-
lommá.1
Míg a «ius reformandi»-t az országgyűlés a maga ha-
táskörébe vonja s nem engedi át a fejedelemnek, addig az
egyházigazgatás tekintetében semminemű intézkedéseket
nem tesz. Az egyházi hatalomnak főképen ez a része
tehát az, a mely püspöki jog czímen a fejedelmek ke-
zébe kerül.
A dolog természete hozza magával, hogy ha a fejedel-
met püspöki jog illeti meg, mely az egyház igazgatására
terjed ki: akkor azon szerepnél fogva, melyet a fejede-
lem az állam törvényeinek, tehát így a törvényhozás ius
reformandi-ja következtében létre jött törvényeknek
végrehajtásánál betölt, csak egy vallású államban tart-
ható szétválasztva a fejedelmi és országgyűlési jogkör.
Csakugyan János Zsigmond korában az 1564. évi enyedi
zsinat után, melyen a király képe még egyenesen az
országgyűlés rendelkezése következtében vesz részt, las-
sankint a fejedelem a reformálási jogot magához kezdi
vonni.2 A fejedelem zsinati szerepléseiben lehetetlenség
lévén az érdeklődő egyén és a fejedelem személyét egymás-
tól elkülöníteni, viselkedése mélyen belevágott az ország-

1
Erre nézve lásd: Erdélyi országgyülési emlékek II. kötet
343., 374, 541. l., III. kötet 157. l. V. ö. Approb. Constit. pars I.
tit. l. artic. 8.
2
Lásd a ius refprmandi fejlődését az 1. fejezetben, a 18—
19. lapokon.
80

gyűlés reformálási jogkörébe, a mennyiben maga szá-

mára foglalta azt. De ezzel természetesen a vallási és
egyházi ügyek rendes fejlődésének épenséggel nem
tett szolgálatot s főleg az ő szereplésének tulajdonít-
ható, hogy utána a Báthoryak a iura circa sacra kö-
rén túlmenőleg szintén igényt formáltak a iura in sac-
ris-hoz.
A mint a recepta religiók rendszere kifejlődött, hama-
rosan kitünt, hogy a fejedelmek püspöki joga ezzel a
rendszerrel sehogy sem fér össze. Hiszen a fejedelem
a négy bevett vallás közül csakis egynek lehet híve.
Miképen gyakoroljon tehát püspöki jogokat a többi há-
rommal szemben. A szerzett tapasztalatok arra indítot-
ták az országgyülést, hogy mind erősebben hangsúlyoz-
zák a bevett vallások szabadságát és jogegyenlőségét.
És mikor a XVII. században, mindjárt ennek elején,
elérkezett az idő, hogy ez a szabadság és jogegyenlő-
ség, emberileg lehető tökéletes formában, valóra is vált,
úgy szólva önmagától elenyészik a fejedelmek püspöki
jogigényének nemcsak gyakorlása, hanem emlékezete
is, hogy helyet adjon a fejedelem legfőbb felügyeleti
jogának, a ius supremæ inspectionis-nak.
A legfőbb felügyeleti jog, mint a fejedelemnek az
állami érdekek megóvására s ebben a felekezetközi egyen-
súly fentartására is irányuló joga, a bevett vallások so-
rozatának bezáródásától fogva kezd határozottabb alak-
ban fejlődni. Az innonvatiót tiltó törvények végrehajtása
már nem a püspöki jogból, hanem a legfőbb felügyeleti
jogból folyik. De hogy a püspöki jog és a legfőbb fel-
ügyeleti jog közötti különbség még nem ment be a köz-
gondolkozásba, azt világosan mutatja a fejedelmeknek
amaz — és pedig olykor az országgyűlés jóváhagyásával
 81

is találkozó — eljárása, hogy egyoldalúlag értelmezett

püspöki jogukat egyik felekezetnek javára, a másik nyil-
vánvaló hátrányával alkalmazták. Csakis Báthory Kris-
tófnak és különösen Zsigmondnak a róm. katholikusok
s a jezsuiták érdekében elkövetett erőszakosságai érlelték
oda a közgondolkozást, hogy a fejedelemnek egy, négy
bevett vallással biró, interconfessionalis államban fele-
kezeteken felül emelkedő államfőnek kell lenni.
Ezen felfogásbeli változásnak megfelelően változik az
egyes egyházak püspökeinek megválasztásánál követett
eljárás és megerősítésének jelentősége is. A XVII. szá-
zadban a fejedelmeknek nincsenek olyan igényeik, hogy
a zsinat kandidáljon s majd ők választanak. A megerő-
sítés sem jár püspöki jogoknak átruházásával és épen
azért nem is ideiglenes jellegű. Igaz ugyan, hogy egyes
református fejedelmek a református püspökválasztó zsi-
nattal olykor olyan módon tudatták a választás leendő
eredménye iránti óhajukat, mely szelid nyomásnak bát-
ran nevezhető, de már más felekezettel szemben nem
jártak így el. Különben is a fejedelem a maga óhajának
kifejezésével egyáltalában nem akadályozta a választás
szabadságát.
A fejedelmek püspöki jogáról táplált felfogás eltüné-
sének tehát első következménye a püspökök szabad vá-
lasztása lett. A szabad választás a szó szoros értelmében
veendő t. i., hogy a fejedelem, mint ilyen, a választásnál
sem kijelölési, sem kijelöltek közül való választási igény-
nyel fel nem lép. Ez az állapot, különösen azokkal a
követelményekkel szemben, a melyeket főleg a Báthoryak
a püspök-választó zsinatokkal szemben tápláltak, nem-
csak határozott haladást, hanem egészen más minőségű
jogállapotot is tüntet fel.
82

A további következmény még inkább kedvez az egy-

ház autonomiájának és a fejedelem felekezetek fölötti
állását még élénkebben tükrözi vissza. Ugyanis a szabad
választással kapcsolatban megnyilatkozik az a tény,
hogy a püspöki joghatóság minden egyes bevett egyház-
ban, magától az egyháztól származik. Igaz ugyan, hogy
magában az egyházban eddig is ez volt a felfogás, de a
valóságban mégis szemben találta az magát a fejedel-
mek püspöki igényeivel.
Hogy pedig tényleg a választással együtt járt a hata-
lom átadása is és így bebizonyosodott, hogy az egy-
házi hatalomnak tényleges birtoka magánál az egyház-
nál van, — a mi más szavakkal azt jelenti, hogy az egy-
ház autonomiával bir —: ezt legjobban az tükrözteti vissza,
hogy a megerősítés elvesztette feltételes és ideiglenes
jellegét. Ez az állapot leghívebben épen az Approbata
Constitutiókban nyer kifejezést. Szinte imperativ ter-
mészetű az a rendelkezés, mely a fejedelmeknek a XVI.
században táplált püspöki igényeivel szemben azt mondja,
hogy «a kik a püspökségre vagy vikáriusságra választat-
nak az ő közönséges egyházi gyülekezeteknek tetszések-
ből és végzésekből, azok a fejedelmektől confirmáltas-
sanak».*

*
Approb. Constit. pars I. tit. l. artíc. 9. «A négy recepta
religiók közül a (felül megnevezett) reformata evangelica, luthe-
rana vagy augustana, unitaria vagy antitrinitaria religion levők-
nek tulajdon püspökjük, maguk vallásán levők legyenek, a
catholikusoknak vagy pápistáknak pedig vicariusok, kik az ő
religiojok és inspectiojok alatt az egyházi rendekre vigyázzanak,
mindazonáltal az eleitől fogván observáltatott usus szerint, a kik
püspökségre vagy vicariusságra választatnak az ő közönséges
egyházi gyülekezeteknek tetszésekből és végzésekből, azok a
 83

Ha a most elmondottakhoz hozzá veszszük azt, hogy

a megerősítéssel nem püspöki jogok adatnak és ruház-
tatnak át, hanem az a püspöki teljes joghatóság gyakor-
lásának külső biztosítékait, vagyis az ú. n. seculare
brachiumot szolgáltatja a püspöknek: világosan ki fog
tünni, hogy a megerősítés lényegileg megváltozott jelen-
tőséggel bir s e változás nem jelent kevesebbet, mint-
hogy a fejedelem többé nem képzeli magát az egyházak
legfőbb püspökének, hanem olyan államfőnek, a kit
valamennyi bevett vallásfelekezettel és felekezeti egy-
házzal szemben a legfőbb felügyeleti jog illet meg.
A fejlődés menete tehát az, hogy eleinte, egészen a
XVII. század elejéig, a fejedelem minden egyháznak
summus episcopus-a, vagyis legfőbb püspöke gyanánt
kiván szerepelni, míg a XVII. századbeli fejlődés a feje-
delem és az egyházak közötti képzelt s a folyton fej-
lődő autonomiával ellentétes püspöki jogot megszün-
teti, illetőleg fejedelmi legfőbb felügyeleti joggá változ-
tatja át.
A mit a fejedelemnek az egyházhoz való jogállásáról
elmondottunk, tulajdonképen minden felekezeti egyházra
s így a reformátusra is vonatkozik. A református egy-
házzal szemben gyakorolták a XVI. század fejedelmei a
summus episcopus jogait s a XVII. században az ú. n.
orthodoxus fejedelmek saját orthodoxa ecclelsiájuk felett
is csak a legfőbb felügyeleti joggal éltek.

fejedelmektől confirmáltassanak (non obstantibus tamen regni

legibus ac usu roboratis consuetudinibus), melyek szerint mind
a püspökök, mind esperestek a visitatiok állapotjában procedál-
janak, kiki a maga inspectioja alá bizattatott. és ez ideig obser-
váltatott usus szerint.»
84

A XVII. szazad orthodoxus fejedelmei, a mint bőke-

zűbb főpatronusok voltak a református egyházzal szem-
ben, mint a többiekkel, a mint az egyházi védjogból
folyó kötelezettségeiket is hathatósabban érvényesítet-
ték annak az egyháznak javára: így kétségtelen az is,
hogy a református egyház kevésbé érezte az ő legfőbb
felügyeleti joguk gyakorlásának terhes következményeit
is, mint a többiek. Mind ez igen természetes dolog,
habár a jogegyenlőséggel nem fér is össze. Hiszen a
fejedelem az egész ország fejedelme volt ugyan, de mégis
csak egy egyház híve. Mentségükre azonban elmondhat-
juk, hogy ha a kedvezmények osztogatásában különbséget
tettek is a különböző egyházak között, de indokolatlan
joghátrányt egyre sem zúdítottak.
Hogy a fejedelmek az ő legfőbb felügyeleti jogukat
saját egyházukra is kiterjesztették s azzal is éreztették
alkalom adtán, erre nézve elég mindazokat felidéznünk,
a miket a presbyterián és puritán küzdelmekkel kapcso-
latban a két Rákóczy Györgyről elmondottunk.1 Itt csak
azt kell hangsúlyoznunk, hogy saját egyházukkal szem-
ben elfoglalt állásuk sohasem a fejedelem summus
episcopatus-ából, hanem teljesen a legfőbb felügyeleti
jogból folyik.
Általában elmondhatjuk, hogy a református egyház-
zal szemben a hitsorsos fejedelmek nem helyezked-
tek a püspöki jog álláspontjára. Ha történt is p. o.
Apafy fejedelem idejében ilyen kisérlet,2 az egyháznak
világi és egyházi tagjai módját találták annak, hogy a
fejedelmet az ő alkotmányos fejedelmi jogkörének az

1
Lásd jelen munka II. kötetében a 182—198. s 211—38. l.
2
U. o. II. kötet 286—9. l.
 85

egyházi autonomiával való összhangban tartására reá

birják.
A fejedelemnek a református egyházhoz való jog-
viszonyról, a mint ez végleg kifejlődött, azt mondhatjuk
tehát, hogy ő főpatronus, az egyházvédjog és a legfőbb
felügyeleti jog gyakorlója, de sem az állami, sem az
egyházi jognál fogva külön, az ő fejedelmi állásához
kötött egyházi jogosítványnyal és hatalommal nem bir.
 B) Egyháziak és egyházi testületek.

4. Az egyháziak jogállása.

Miképen az «ingyen kegyelemből, hit által megigazu-

lást» alapdogmája a protestáns hitvallásra, épen olyan
átalakító hatással volt az egyetemes papság behozatala,
azaz a papirend megszüntetése, a protestáns egyházi szer-
vezetre, az egyház alkotmányára nézve. Az egyház, mely-
nek épülete a hierarchia és csak tölteléke a hivők, nem
maradhatott abban az állapotban, mihelyt a reformatio
megszüntette a papirendet s az egyházat a Krisztusba
beoltott igaz hivők egyetemévé tette s ismertető jeléül az
ige igaz hirdetését és a sákramentumok helyes kiszolgál-
tatását jelölte meg. Az egyház többé nem épület, nem
keret, hanem egy élő test, melynek feje a Krisztus, tag-
jai pedig a Krisztus tagjai: a hivők.
A tapasztalat és a köztörténelem bizonyítja azonban
azt is, hogy az eszmény és a gyakorlat között mindig
különbség van. A római kovásztól sem a, hittant, sem a
szertartásokat, sem az egyházi szervezetet nem lehetett
olyan könnyen megtisztítani, hogy ezek evangéliumelle-
nes alkatelemei azonnal elt-njenek. És ez nem csak ter-
mészetes, de egyszersmind előnyös volt sok tekintetben.
A mult mindig köti az embert, a társadalmat és a mult-
tal való teljes szakítás lehetetlen.
Az egyháziak még a reformatio után is külön rendet:
 87

egyházi rendet (ordo ecclesiasticus) képeztek. Ennek az

egyház iránt való általános tiszteleten kívül legfőbbképen
az volt az oka, hogy a lutheri, de különösen a kálvini
reformatio szerint, a külön tanítói hivatalra, a papságra,
nem csak hogy szüksége van az egyháznak, hanem ezen
hivatal egyenesen isteni rendelésen alapul. A papság
megbecsülése, kiváltságainak fentartása tehát az Isten
iránti engedelmesség és tisztelet kifolyása. A papság az
igének hirdetője, a sákramentumok kiszolgáltatója, a
kulcsok hatalmának kezelője, az egyházi szertartások
végzője és pedig mindezeket jogosan csak is a papság
végezheti. Így kívánja ezt a jó rend; — mondja Luther.
Így rendelte maga az Isten, állítja a II. helvét hitval-
lás * (XVIII. fej. l. §.)
Az így hirdetett elméleti tanoknak az lett a következ-
ménye, hogy a protestáns papság is megnyerte az állam-
tól azon kiváltságok legnagyobb részét, a melyeket a
kánonjog követelései alapján a r. kath. papságnak az
alkotmányban biztosított. Erdélyben ugyanazon kiváltsá-
gokkal birt a r. kath. papság, mint az anyaországban. Az
állami elkülönülés e tekintetben egyelőre semmi változ-
tatást nem hozott létre. A reformatio folyama pedig azt
mutatja, hogy az új egyház minden tekintetben a régi-
nek helyére kivánt szállani, a mennyiben dogmatikus
tanai azt nem ellenzik s így a protestáns papság, az alkot-
mányban a papságnak biztosított előjogokat a maga ré-

*
A második helvét hitvallás XVIII. része szerint: «Az Isten
az Eklésiának gyüjtésére, avagy építésére és annak igazgatására
és megmaradására, mindenkor élt egyházi szolgákkal és még
most is él azokkal, és ezután is fog élni, míg a földön lészen
Eklésia ... Senki pedig az Egyházi szolgálatnak tisztit magá-
nak nem foglalhatja» stb.
88

szére megkövetelte s az állam meg is adta. A protestáns

vezető államférfiak a maguk egyházának papságát nem
csak alsóbb társadalmi fokon állónak nem tekintették a
r. kath. papságnál, sőt csakis ezeket tartották igazi pa-
poknak, olyanoknak, kik Isten s a Jézus Krisztus ren-
deleteinek minden tekintetben megfelelnek.
Erdélyben a protestáns egyházak alkotmányának s
ebben és ezen kívül a papság állásának kialakulására
igen jelentékeny tényező volt az, hogy a reformatio elő-
ször a szászok között hajtatott végre. A szász papság és
káptalanok számos kiváltsággal voltak felruházva egy-
házi s részben polgári tekintetben, mely kiváltságaikat
a reformatio után is megtartották. Izabella, János Zsig-
mond, a Báthoryak megerősítik kiváltságleveleiket, vé-
dik őket szabadságaik birtokában fejedelmi hatalommal,
az országos törvény erejével, még saját világi hiveik erő-
szakoskodása ellen is. Minthogy náluk a hitelveken kívül
a szervezeten alig történt valami változás az egyházi
életben: haladásukkal, intézményeikkel a szervezkedés-
ben és jogállásban a magyarok és székelyek között végbe
ment reformationak is például szolgáltak. Még mielőtt a
protestantismus a magyar ajkuak között szervezkedett
volna, a szászkáptalanok, melyek a hitvallás változtatás-
sal minden egyéb nélkül is teljesen végrehajták a refor-
matiót, a fejedelem által eddigi jogállásukban többszörö-
sen biztosítottak. A szász papok állampolgári jogállása
aztán egyszersmind a magyar és székely papra is irány-
adó volt; itten sem lehetett eltéréseket létesíteni. Annál
inkább lehetett a protestáns papság a róm. kath. papság
kiváltságainak örököse, mivel a papi kiváltságokat a
Tripartitum világosan előírta. Tehát mint más polgá-
rok jogállását, épen úgy szabályozta ez a nagy kodex
 89

a protestáns papság jogállását is. A pap akár róm. kath.,

akár protestáns: állampolgári tekintetben ugyanazon jo-
gokkal bir. Kivételt az oláh papok képeznek, mivel az
oláh nép nem alkot egyenjogú nemzetet s külön vallása
csak «propter bonum pacis» türetik el.
A Tripartitum és az egyes privilegiumok alapján állan-
dosult aztán az erdélyi protestáns papságnak polgári jog-
állása is. Így mindenek előtt a recepta religiók papjai
mindannyian nemesi előjoggal birnak, még ha jobbágy
származásuak lennének is.1 A nemesi jogok tehát reájuk
is mindenben kiterjednek. Egyik legfőbb kiváltságuk az
adómentesség. A census cathedraticust és a taxa confir-
mationist sem állami adó czimén fizették, hanem ez a
püspöknek járt és a püspöki javak secularisatiójával ju-
tott a fejedelem kezébe. Mint már láttuk ezen fizetések
alól a magyar és székely protestáns papság hamarosan
fel is mentetett és a szászokon, meg róm. kath. plébáno-
sokon is csak azért maradt meg, mivel az előbbiek nagy
dézma jövedelmet élveztek s tőlük a püspökség jussán
a fejedelem csak is ezen censust és taxát kapta; az utób-
biak pedig, akik az öreg miséből, keresztjárásból, purga-
toriumból, lelkek szabadításából és érdemek osztogatásá-
ból régi jövedelmeiket most is veszik», ezen jövedelmekre
tekintettel köteleztettek a census fizetésére.2 A szász pa-
pok ezen kívül, 1558 óta, még egy terhes közszolgálatra
köteleztettek dézmajavadalmuk sértetlen élvezete miatt,
t. i., hogy a tábori lövegek, ágyuk, társzekerek fuvaroz-
tatása az ő dolguk volt.3 Azonban rendkívüli adózás ese-

1
Approbata; Constitutiones p. I. tit. 6. art. l.
2
Erdélyi országgyűlési emlékek. II. 289—90. l.
3
U. o. II. 104. l.
90

tében, minden vallásfelekezet papjait meg lehetett adóz-

tatni, a mint ez a róm. kath. egyház uralma idejében, a
mohácsi vész előtt is szokásos volt s a mi bár ritkán,
ezután is előfordult. Főleg 1658—62 táján látjuk a
papok ezen rendkívüli adózását.
A nemesi jogokon túl még az a kedvezményük is volt
a papoknak, hogy hadakozásra, katona-állitásra nem kö-
teleztettek és a szász papok említett szolgáltatásán kívül
semminemű haditerhekkel nem terheltettek. Paróchiális
házaik s más egyházi épületeik nemesi telkeknek tekin-
tettek s ennélfogva beszállásolás és más efféle terhek alól
is mentesítettek.
A papság külön rendi jogából folyt még az is, hogy
élvezték a privilegium fori-t, melynélfogva ellenük perelni
csakis saját egyházi hatóságuk előtt lehetett.1 Ez termé-
szetesen csupán a személyes, illetőleg bünügyekre vonat-
kozott, mivel a dologi keresetek pap alperes ellen is, mái-
régi törvényeknél fogva, a polgári biróságok elé tartoztak.
A pap bárminemű ügyben nem volt köteles megesküdni,
hanem vallomása igazságának bizonyítása végett lelki-
ismerete tisztaságára hivatkozott. Még a fejedelemnek
teendő hódolati eskű alól is mentesek voltak egészen
1659-ig. Tanunak megidéztetve nem voltak kötelesek
megjelenni, hanem saját egyházi hatóságuk előtt tettek
vallomást2 s az így igazoltatott.
Igen fontos kérdés az, hogy miképen állott a dolog a
papság országgyülési részvételével, miután a róm. kath.
papság nemcsak állampolgári tekintetben képezett külön

1
Teutsch: Urkundenbuch der ev. Landeskirche A. B. in
Siebenbürgen. I. 232. l. V. ö. AC. p. V. ed 46.
2
U. o. I. 227., 235. l.
 91

rendet, hanem egyenesen országrend is volt. Ha tudjuk,

hogy a püspökök és érsekek, mint a főpapi rend tagjai,
az alsó klerus képviseletében pedig a káptalanok és egyes
konventek megbizottai birtak üléssel a törvényhozásban,
ellenben másnemű egyházi képviselet ott nincs: természe-
tesnek fogjuk találni, hogy a protestáns papság képviselői
az országgyülés rendes alkotó elemei nem lehettek. Káp-
talanaik és konventjeik nem voltak (a szász káptalanok csak
főesperességek — «capitula ruralia» — voltak) püspökeik
közül pedig egyik sem volt az országgyülési tagságra és
főrendiségre jogosított erdélyi róm.kath. püspök jogutódja.
A püspökség, mint láttuk, eltöröltetett s a püspöki jogok
a fejedelemre szállottak. Tehát épen az a régi alkotmány,
mely a protestáns papságnak is megadta a tulajdonképeni
papi rendiséget és papi privilegiumokat, állotta útját or-
szággyülési rendes tagságuknak, hogy t. i. azt, mint a
régi egyház örökösei igényelhessék. Azonban az erdélyi
alkotmány mégis módját tudta annak ejteni, hogy a pap-
ság képviselői az országgyülésen megjelenhettek és leg-
alább az egyházi s vallásügyek tárgyalásában részt vehet-
tek. Többször van annak emlékezete, már a XVI. század-
ban, hogy az egyházi rend képviselői az országgyülésen je-
len vannak. Mint a jezsuitákat kitiltó 1588 évi országgyü-
lés adataiból ismerjük,* mindjárt a tárgyalások kezdetén—
«szokásszerint» — felszólíttattak az egyházi rend képvi-
selői, hogy kivánságaikat adják elő. A tárgyalásokon a
református, a lutheránus és unitárius egyház képviselői
ott vannak, a református és unitárius püspökök hosszas
beszédeket tartanak; beszél a tanácskozás folyamán
Koppányi Orbán enyedi református esperes is és midőn

*
Erdélyi országgyűlési emlékek III. 248. l.
92

hat napi ellentállás után végre Báthory Zsigmond bele-

egyezését adja a jezsuiták kitiltásába, a két szónokló püs-
pök köszönetet mond az országrendeknek. — Vannak
adataink, hogy a fejedelmek felhivják a lutheránus püspö-
köt, hogy nehányad magával az országgyülésen megjelen-
jen. Ott látjuk 1580-ban* Ilosvay Benedeket, a gyula-
fehérvári református plébánost, a mint ellentmond az or-
szágrendek egy tekintélyes része ama javaslatának, hogy
a szász papságtól a ¾ dézma elvétessék, illetőleg azok
is egy quarta dézmajövedelemre szorítassanak.
Ezen példák világosan mutatják, hogy az egyháziak kép-
viselői az országgyülésen részt vettek. Tekintettel arra,
hogy hivatalánál fogva ehez személyes joga nem volt egyik
protestáns lelkésznek, esperesnek vagy püspöknek sem,
továbbá az egyházi rendet nem illette meg, mint a vár-
megyéket a követküldés joga: a részvételt egyedül a feje-
delmi meghivó levél, a regális, alapján gondolhatjuk.
A XVII-ik század második feléből tényleg maradt is fenn
ilyen regális, a miből azt következtetjük, hogy az egyháziak
képviselői mint regálisták vettek részt az országgyülésen.
A fontosabb állami közhivatalokban levő egyéneken kívül
a tekintélyesebb urak szoktak regálist kapni. De még a
XVIII-ik század folyamán is, mikor pedig az erdélyi or-
szággyülések szilárdabb alakot nyernek, tapasztaljuk,
hogy a regálist az uralkodó csak ahhoz intézi, a kihez
akarja. Ebből aztán azt is megmagyarázhatjuk, hogy
miért nem lettek a protestáns püspökök az országgyülés
rendes és állandó tagjai és miért maradtak ki 1691 után
teljesen az országgyülésekből.
Ha tehát az alkotmány nem engedte is, hogy a protes-

* U. o. I. 150. l.
 93

táns egyháziak, kik sem az erdélyi róm. kath. püspök,

sem a káptalanok s konventek helyére nem succedáltak,
ezen a jogon országgyülési tagsággal birjanak, azért az
alkotmány keretén belől, az önálló fejedelemség korában,
az egyháziak részt vesznek az országos törvényhozásban.
A püspökök természetesen ezek között szerepelnek. De
azért az alkotmány vagy a gyakorlat semmi különösebb
rendi jelleget nem biztosított a püspökök számára.
A papsággal járó rendi kiváltságok tulajdonképen nem
csak a papokat illették, hanem általában az egyháziakat
(ecclesiastici) is, mely fogalom a tényleges papi hivatal-
ban működő, vagy időközben vacans, de más polgári élet-
pályára át nem lépett papokon kívül, magában foglalta
a tanárokat, kántorokat, tanítókat, sőt a tanulókat is. Ez
nem volt uj fogalom, mivel hasonló felfogás már a
XV. század derekán is törvényes alappal birt s a tanulók
is az egyháziak közé soroltattak.* A papságra való fölava-
tás, protestáns felfogás szerint, nem adván eltörölhetet-
len rendi jelleget, a kiváltságokat az egyházi csakis mint
ilyen élvezhette, tehát a pályát és hivatalt elhagyván el
is vesztette. De azért arra még sem találunk esetet, hogy
a jobbágy-fiuból lett pap, papi jellege megszüntével, is-
mét a jobbágy sorba lépett volna vissza, avagy gyermekeit,
mint jobbágyokat visszakövetelték volna, habár védel-
mükre ez időben még semmiféle törvény nincs is.
Az egyházi immunitás személyes lévén, nem volt át-
örökíthető sem. Azonban épen ezen tulajdonságánál fogva

*
Corpus Juris Hungarici 1458. évi 10. t.-cz. A Gerendi István
meggyilkoltatásával vádolt kerzi pap és tanító ügyében tisztázó
tanuképen szereplő gyulafehérvári tanulók 1587-ben, mint egy-
házi személyek vétetnek számba. Orsz. levéltár Gyulafehérvári
kápt. osztály. Lymbus.
94

hatott arra, hogy a papok fiaikat többnyire papi pályára

neveltették. Az oly gyakori «pastoris» (röviden «P.») jelző
mutatja, hogy a papság succrescentiája legfőbbképen a
papi családokból került ki és nem egy olyan ároni nem-
zetség volt közöttük, melynek fiai évszázadokon át papok-
nak neveltettek. Habár különben — a szászokat kivéve —
a papok nem is részesültek fényes anyagi ellátásban, de
ez a privilegium sajátos nimbussal vette körül a még
különben érdemetlen papot is. Az a tisztelet és tekintély,
melyben részesültek, az ige sáfárainak szólott és meg-
magyarázzák előttünk azt, hogy a középkorban, külön el-
törölhetlen jelleg nélkül is, ki kellett volna fejlődnie a
papság rendi kiváltságainak.
A protestantismus, a mint a papságot nem tekintette
«ordo»-nak, azaz külön rendnek: úgy ennek kebelében sem
ismert hierarchiai fokozatokat. Az egyház igazgatása meg-
kívánta ugyan, hogy legyenek különböző hivatalok, (p. o.
püspök, esperes, jegyző, assessor), de épen azért a hivata-
lok betöltői nem is egyebek, mint egyházi hivatalnokok,
officialisok, kiknek személy szerint semmi különös kivált-
ságuk, vagy joghatásuk nincs. Az egyházi hivatalosok, vagy
hivatalnokok ismertető, jellemző sajátosságai nem a sze-
mélyeké, hanem a hivataloké. Azonban a különböző egy-
házi hivatalnokok között mégis különös figyelmet érdemel a
püspök, az egész anyaszentegyház képviselője, kire magas
állása, az egyházirend külön jogosítványánál fogva mégis
oly jelleget nyomott, mely őt lelkésztársai közül kiemelte.
A református egyház legelső hivatalos személye a püs-
pök. Hogy az egyháznak püspöke legyen, az ország tör-
vényei által biztosíttatott.* A recepta religiók közül csu-

*
Approbatæ Constitutiones pars I. tit. l. art. 9.
 95

pán a róm. kath. egyháznak kellett püspök helyett viká-

riussal megelégedni; tehát annak a religiónak, melynek
egész egyházi szervezete a püspökön s a püspöki hatal-
mon épült fel. Már pusztán az a körülmény, hogy a
protestáns egyházak számára püspök engedélyeztetett,
ellenben a róm. katholikusnak nem: mutatja azt, hogy
a kétféle t. i. protestáns és róm. kath. püspök között ön-
magában is, de az erdélyi állam közjoga szempontjából
is lényeges különbség van.
A ref. püspök nem hierarchiai fokozat, nem bir külön
egyházi hatalommal, «hanem csupán sorrendben elsőbb
másoknál»* t. i. a többi papoknál. Ez a legfőbb különb-
ség közte és a róm. kath. püspök között egyházi jog szem-
pontjából. De nincs is neki sem püspöki beneficiuma az
egyházban, sem külön közjogi rendi állása az államban.
Ez különbözteti meg a róm. kath. püspöktől közjogi szem-
pontból. Tehát a ref. püspök nem kánonjogi, hanem
evangéliumi és etymologiai értelemben «püspök», «epis-
copus», «superintendens» vagy «superattendens», illetőleg
«inspector» és mint ilyen nyerte meg a magyar közjog
sanctioját is, úgy a multban, mint jelenben. (Ma sem fő-
rend, hanem csak a főrendiház tagja, míg a róm. kath.
püspök főrend is.)
A hazai reformatio kezdetben nem fogadta el a «püspök»
(episcopus) elnevezést, mivel ahoz olyan kánonjogi foga-
lom volt csatolva, mely evangéliumellenesnek találtatott.
A magyar közjog is a kánonjogi fogalom szerint accep-
tálván a püspökséget, a secularisatio után a «püspök» el-
nevezés az állami törvényekbe ütközőnek tetszett mind-
addig, míg az emberek reá nem jöttek, hogy a püspök-

*
A Geleji-féle 91. kánon szerint.
96

fogalom tartalmát nem kell okvetetlenül a kánonjogban

keresni, hanem az sokkal tisztábban és eredetibb alak-
ban található fel az új-szövetségben; míg be nem látták,
hogy episcopus, superitendens, inspector tulajdonképen
egyértelmű kifejezések, melyeknek a magyar nyelvben
a püspök szó felel meg. Így már a XVI. század utolsó
negyedében magyarul használtatik a püspök elnevezés,
habár a latinos-görög episcopust csak a XVII. században
veszik is alkalmazásba a superintendenssel felváltva.
Csak Geleji Katona István él állandóan az episcopus szó-
val is.
A XVI. század közepén, mikor az erdélyi protestantis-
mus nemzeti egyházakba tömörülése megkezdődik, még —
következetesen használván e szót — «superintendensök»
van a protestánsoknak. Ezek a superintendensek már kez-
dettől fogva az összes lelkipásztorok által választattak.
A választásnak ez a módja a XVII. században állami
törvénynyel is megerősíttetett és biztosíttatott, t. i., hogy
a választás az illető egyházak «közönséges egyházi gyü-
lekezetek tetszésekből és végzésekből»* legyen. De ugyan-
csak kezdettől fogva ott látjuk a fejedelmi megerősítést
is, melynek első okmánya 1558-ból maradt fenn. A feje-
delemnek püspök megerősítési jogáról szólva elmondot-
tuk, hogy Izabella mily értelemben fogja azt fel és mi-
képen magyarázza azt Báthory István.
A fejedelmi megerősítésről szólva, mint sajátságos
tüneményt kell fölemlítenünk, hogy erdélyi ref. püspököt
megerősítő diploma egyetlen egy sem maradt fenn. A feje-
delmi liber regiusok fentarták unitárius, — tiszántuli ref.
püspökök megerősítésének emlékét, de erdélyi református

*
Appr. Const. i. h.
 97

püspökét nem. Bod Péter a XVIII. században szintén azt

mondja, hogy az 1749—1760. évek között hivatalosko-
dott Borosnyai L. János az első «diplomaticus» püspö-
künk.1 A XVI. században a diploma aligha maradhatott el
a róm. kath. Báthoryak alatt és amikor annak erejére, a
jezsuiták működése között, a püspöknek és az egyháznak
is szüksége volt. Azonban már a XVII. században, mikor
1605-től 1690-ig ref. vallásu fejedelmek ülnek Erdély
trónján, könnyen megmagyarázhatjuk a diploma elma-
radását, mint a melynek oltalmára szükség nem volt s a
melyben esetleg foglalt ius cavendi-t a fejedelem egyéb-
képen is bőségesen tudta volna érvényesítem.
A fejedelmi diploma elmaradása helyett a fejedelmi
consensusnak másnemű és pedig az egyház önállóságára
kevésbé kedvező jelenségével találkozunk a XVII. század
folyamán, t. i. a fejedelmi akarat érvényesülésével a püs-
pökség betöltésénél. Így látjuk, hogy Keserüi D. János,
Gelei K. István, Csulai György, három egymásután követ-
kező püspök, Bethlen Gábor, és a két Rákóczy idejében,
1618—1660-ig a fejedelem udvari papjai voltak; ami
nemcsak az illető személyek jelességéről, hanem a feje-
delemnek a választásra való befolyása mellett is tanus-
kodik. Sőt a XVII. században már nyoma van annak is,
hogy nemcsak a fejedelem, hanem a világi urak is be-
folytak a püspökválasztásra. Csulaira «nemcsak a papok
adták egytől egyig a magok értelmeket, hanem a neme-
sek, urak is mindnyájan és a fejedelem is minden különb-
ség nélkül.»2 Veresmarti Gáspár, Kovásznai Péter válasz-
tásánál a világiak is jelen vannak. Tiszabetsi Gáspár a

1
Bod Péter Polikarpus 203. l.
2
U. o. 91. l.
98

papok által választatik, de a választást a «fejedelem is,

a református főbb urakkal együtt», helyben hagyta s
megerősitette.1 Ez időben (1673) már kezdetét veszi a
supremum consistorium első kialakulása, s Tiszabetsi
választásának helybenhagyása mintegy mutatja nemcsak
működését, hanem a generalis synodushoz és egyházhoz
való viszonyát is. Tofeus megválasztásánál pedig egye-
nesen a fejedelem óhajtása győzött, a generalis synodus
tetszése felett, mivel ennek kiszemelt embere Szentgyörgyi
Dávid küküllővári pap s esperes volt, de a kit a fejedelem
tetszéséért könnyü szerrel elejtett.2
A püspök, mint oly egyházi hivatalos, ki nem a régi
egyházból vétetett át, de a ki mégis részben a róm. kath.
püspöknek megfelelő helyet foglalt el kerülete élén, —
hatáskörét sem a multból örökölte, hanem azt számára
részben a fejedelmi megerősítő levél, részben és pedig
nagyobb részben, a gyakorlat fejtette ki. Állása igen sok-
ban hasonlit a róm. kath. egyházbeli püspöki generális
vikáriuséhoz, mint a ki a püspöki megye igazgatását, az
egyházi biráskodást teljesen úgy vezethette, mint a püs-
pök, de nem saját jogán, hanem a püspök által való ki-
neveztetésnél fogva. Minthogy a protestáns felfogás a
püspöki spiritualis jogok tulajdonképeni birtokosának a
lelkészeket tekintette : a protestáns püspök a lelkészek
által választatva, mintegy ezek egyeteméből vette delegált
egyházkormányzati és törvénykezési hatalmát. Innen ő
az összes lelkészek képviseletében valóban úgy tünt föl,
mint az egyház legfőbb kormányzója, de a ki ezzel a jog-

1
U. o. 95., 99., 105. l.
2
Hermányi D. József: Nagyenyedi Democritos és Heraclitos
Mss az Erd. Múzeum könyvtárában.
 99

gal nem saját jogán, hanem megbizás következtében bir.

A fejedelmi megerősítés, vagy elfogadás, a választáshoz
abban a viszonyban áll, hogy a hatalmat a választás adja
ugyan, de a hatalom gyakorlásához az engedélyt, vagy a
lehetőséget — a fejedelem.
Minthogy az uj egyház törzse, közepe az egyházme-
gyék és ezek esperesei voltak, az esperesek sajátságos
állást foglaltak el a püspökökkel szemben. Ők csak kisebb
körök megbizottai voltak ugyan, de megbizatásuk jog-
forrása hasonlóképen a lelkészek püspöki jogából fakadt.
Mint legeredetibb alkatelemei az egyházigazgatásnak,
nem annyira alatta, mint mellette állottak a püspöknek,
úgy hogy a püspök kormányzati cselekvényei érvényéhez
a seniorok beleegyezése volt szükséges. Az összes seniorok,
bár külön-külön területekről választva, de összeségükben,
mint seniorum-collegium szintén az összes papság meg-
bizottai voltak és így az esperesek kollégiuma ugyanazon
jogokkal bir, mint a püspök. A püspök csak elnök, elnöke
ennek a kollégiumnak, a melynek egyes tagjai felett
ugyan felügyeletet gyakorol, őket ugy esperesi, mint lel-
készi minőségükben ellenőrzi, de a mely a maga egészé-
ben a püspök felett felügyeleti, sőt fegyelmi joggal is bir.
A püspöknek minden cselekvényéhez a seniorok hozzá-
járulása adja meg a sanctiót. A zsinaton, az egyházláto-
gatásnál, a törvényszéken ott vannak mellette az espere-
sek, vagy ezek kollégiumának képviselői.
Ily körülmények között érthető, hogy úgy az egyes
esperesek, valamint ezek testülete, a püspökkel szem-
ben bizonyos mértékig concurráló állást foglaltak el s
viszont. Mindkét fél hivatalos hatalmát a másik rovására
terjeszteni igyekezett. Ungvári János püspökké válasz-
tásakor, 1599-ben, hozott püspöki utasítás már önmagá-
100

ban is arra törekszik, hogy a püspöki hivatal tevékeny-

sége korlátoztassék, hogy a püspök egyházi hatalommá
ne fejlődhessék. Ezen utasítás tartalma még világosabban
mutatja ugyanezt. Lelkére kötik, hogy a «nehéz causákba»
önmagától ne cselekedjék, hanem a seniorok közül három-
mal vagy kettővel közölje a dolgot; a pásztorok collocá-
lásában a seniorok szabadságát ne rontsa; a seniorok
portióját a törvénytételben és divortiumokban, a harmad-
részt, t. i. a régi szokás szerint megadja, seniorokat az
ecclesia válaszszon, a kit akar, szabadságában legyen; a
kit az ecclesia választ ő kegyelme recipiálja és megerő-
sítse stb.1
Mivel ezen 1599. évi adatot megelőző saját egyházjogi
emlékünk nincs a seniorok és a püspök egymáshoz való
viszonyára nézve, az unitáriusok püspökmegerősítő diplo-
mája alapján azt következtetjük, hogy a püspök a senio-
rok kijelölésének jogát magának szerette volna fentar-
tani.2 A tiszántúli egyházkerületben ugyanazon időtájban
a generális synodus választotta az egyes egyházmegyék
espereseit is, a mi ezek megbizását, a püspökével, egyen-
joguvá tette.3 Hogy az erdélyi egyházban az esperesek
egyházmegyénként választattak, ezt a XVII. század kö-
zepe felé a választásra kiterjeszteni megkisérelt püspöki
befolyás és ezenkívül egyéb adatok is igazolják. Így
tehát itt az esperes a maga külön jogát a püspökkel

1
Bod Péter Polikarpus 49. l.
2
Ker. Magvető 1892. (XXVII.) 87. l. «dantes et concedentes
eidem omnimodam plenariamque protestatem atque auctovitatem
ubivis per Transylvaniam religionem suam profitendi, seniores
eligendi» stb.
3
Tóth Sámuel: Adalékok a tiszántúli ev. ref. egyh. ker. tör-
ténetéhez. I. 13., 15. s köv. l.
 101

szemben fentarthatta. A Ruberiana kánonok szerint is,

«a püspök semmit az ő maga indulatjából ne próbáljon,
főképen a nehéz dolgokban, hanem az anyaszentegyház-
beli főesperesekkel (cum collegis seniorum) kegyesen
tanácskozzék.»*
A Ruberiana kánonok még püspöki vizsgálatot nem
említnek, hanem csak esperesit, melynek a generális
zsinatot meg kell előznie. Az Ungvárinak adott utasítás-
ban sincs még erről szó, habár az 1577. évi tordai ország-
gyűlés Thorday Andrásnak a generális visitatio jogát
megadta. Ugyancsak ezek a kánonok az espereseknek az
exmittálás, a törvénykezés, házassági elválasztás jogát
adják, de kikötik, hogy az ő gondviselésök alatti prédiká-
torokon ne uralkodjanak, mint a kegyetlen tyranusok,
mert ők is csak prédikátorok.
A püspöknek joga az esperesekkel, főleg ezek kollé-
giumával szemben, valóban csak az elnökségre szorítko-
zott, úgy hogy a püspök alig tekinthető másnak, mint örö-
kös elnöknek. Így fogta fel a németországi prot. egyház-
jog is a superintendensek szerepét. Az egyházi iurisdictio
folyása megkivánván a fellebbezési hatóságokat, az esperes
és egyházmegyei assesorok az első, a püspök és az egy-
házmegyei esperesek a második fokozatot alkották. Ott
az esperes, itt a püspök az elnök.
A püspök hivatalos hatalmának emelkedése rendszerint
az erőteljesebb és hierarchikus hajlamu püspökök sze-
mélyével áll összefüggésben. Így látjuk a Szilvásujfalvi-
féle mozgalmat Hodászi Lukács idejében, s a presbyteria-
nus törekvéseket Geleji püspöksége alatt, mint a neve-

*
Canones Ruberiani C 34. l. Bod P. Hist. Ecclesiastica Hung.
II. 382—7. l.
102

zettek tulságosan kifejtett hierarcha törekvéseinek ellen-

zékét föllépni. Geleji püspöksége elején találjuk azt az
intézkedést, hogy az atyafiakat az esperes és a püspök
dislocálhatja, helyéről elmozdithatja, vagy helyén meg-
tarthatja az illetőnek, vagy gyülekezetének akarata elle-
nére is. A püspöki és seniori hatalom itten már egészen
a róm. kath. püspök dislocalási jogára emlékeztet. Tehát
a hierarchiai szellem, melynek erőteljes megnyilatkozása
eddig nem észlelhető, most követelőleg lép előtérbe. De
nemcsak az egyházközségek és papok jogai csorbittat-
nak és az esperesé emelkedik, hanem az esperes mel-
lett,— sőt mondhatjuk felette —a püspökség kiemelkedé-
sét is látjuk. Eddig az espereseknek saját diœcesisökben
joguk volt a lelkészeket «collocálni» azaz a még fel nem
avatott lelkészeket egyik, vagy másik gyülekezetbe kibo-
csátani, vagy nem. De «dislocálási» joguk: azaz a már
ordinált lelkészeket egyik gyülekezetből a másikba helyezni
nem volt. A collocálásban velök a püspök nem concur-
rálhatott. (Ungvári p. 3; Eub. 39.) Ellenben most a püs-
pök és esperes dislocálhatnak; de természetesen az esperes
csak a maga diœcesisében, a püspök pedig az egész
anyaszentegyházban. A ki ezen dislocátiónak engedel-
meskedni nem akar: az egész ország területére nézve
hivatalától megfosztatik. Tehát nem degradáltatik, ha-
nem csak «officio priváltatik».*
Jellemző a püspöki s vele általában a hierarchiai hata-
lom fejlődésére az, hogy a dislocatio alapjául a papok
engedelmességi esküje szolgál. Az egyházi hivatalosokkal
a püspök és az esperesekkel szemben a lelkészek enge-

*
Az 1633. évi enyedi zsinat l. végzése szerint. Benkő Synop-
sis. Révész Figyelmező 1872. 77—8. l.
 103

delmességet fogadtak (obedientia) és igy, ha nem voltak

hajlandók rendelkezéseiknek engedni, mint esküszegők
letétettek. A püspöki tekintély emelkedésére mutat az
is, hogy az évenkénti egyházlátogatás ideje két évre ter-
jesztetett, az ordinandusokra nézve az egyházmegyei
elővizsgálat behozatott, a püspöknek a privata ordina-
tio (magán papszentelés) megengedtetett.* Az évi láto-
gatásnak kétévenkéntivé változtatásával mintegy kü-
lönbség tétetett a püspöki és esperesi visitatio között
s kifejezést nyert az, hogy a püspök sok dolgokkal
elfoglalt egyházkormányzó. Az egyházmegyei tentame-
nek (próbavizsgák) eredménye a lelkészek képzettségi
szinvonalát emelte, de az esperesek collocálási jogát
szűkité és főleg azt eredményezte, hogy a generális
zsinatbeli censura, mintegy az ordinatio kiegészítő része
lett s pro forma tartatott. A püspök privata ordinatiója
pedig, a mely eddig ismeretlen dolog volt, a püspököt
mintegy az egész egyház fölé emelte. Igaz ugyan, hogy
már Ungvári Jánosnak megengedte az egyház, hogy gene-
rálison kivül is ordinálhasson, «de ne magánosan, az ő
kegyelme házánál», hanem, ha olyan casus occurál, mely
miatt nem halasztathatik, — az ő maga diœcesisét con-
vocálja olyankor». Tehát itt az ordinatio nem magános,
hanem gyűlésben, papok gyűlésében történik, a mikor
kivételesen egy diœcesis képviseli az egész egyházat.
Mert a papok ordinatiója az egyház joga, tehát az egész
egyházat alkotó egyháziak gyűlésében van helye. Most
már a püspök magánosan is ordinálhat, csak az van ki-
kötve, hogy ne gyakran történjék, nehogy a magán ordi-

*
Az 1633. évi 2. és 4. végzés s az 1634. évi marosvásárhelyi
zsinat 2. sz. határozata. Benkő Synopsis i. h.
104

natio a nyilvánost elnyomja. Tehát az ordinatio joga,

mint püspöki jog tünik fel, melynek gyakorlásához csu-
pán az ünnepélyesség végett kivántatik meg a publicitás.
Csak a presbyterianismus visszahatása után lett köteles-
ségévé a püspöknek, hogy a magán ordinatiót mellőzze
és közzsinaton kivüli felavatást egy-két közelebbi szom-
széd esperesnek és azok szolgatársainak behivott gyüle-
kezetében végezze. (Geleji 93. kánon).
Hogy a seniorok választására minő befolyást nyert a
püspök, azt már a megfelelő helyen láttuk (1639: 4). De
nem kevésbé fontos az ugyanazon 1639. évi marosvásár-
helyi zsinaton hozott ama végzés sem, hogy «megengedi
a szent synodus, hogy az ecclesiák pénzéből a püspök,
mint plenipotentiarius, úgy viseljen gondot a négy osko-
lákra u. m. a sepsi-szt-györgyire, kézdi-vásárhelyire, ud-
varhelyire s hátszegire». Az 1641. évi kolozsvári zsinat
(2. p.) az ujra vétekbe esett eklézsia követőnek másod-
szori reconciliatióra bocsátását a püspök engedélyéhez
köti. Az egyházi fegyelem ilyen formán nemcsak, hogy
a gyülekezet és gyülekezeti papság kezéből kivétetett,
hanem egyenesen a püspök kezébe jut az absolutio joga.
Még jobban igazolja ezt az 1642. évi enyedi végzés,
(2. p.) mely az esperest első izben 24 frt birság, máso-
dik izben már hivatalvesztés terhe alatt tiltja attól, hogy
a nagyobb bűnös papoknak s mestereknek megbocsásson s
őket felmentse a püspök tudta s beleegyezése nélkül. Ál-
talában ezek az 1641. évi punctumok az egyháziakat igen
kemény pénzbirságos fegyelem alá fogták s az esperesek
s a püspök jármába hajtották.
A püspöki hatalomnak túltengését igen jellemzően vilá-
gitja meg az az eset, hogy 1638-ban Geleji püspök a
küküllői szentszék egy itéletét hatályon kivül helyezte
 105

és az elutasitott felperesnek, «privata auctoritate» per-

ujitást engedélyezett.*
A püspöki és általában az egyházi hatalomnak tulten-
gése, mely az egyház igazgatásából a hiveket teljesen
kizárta, minden egyházi hatalmat a papság, majd foko-
zatosan az esperesek s végül a püspök kezeibe igyekezett
juttatni: ez idézte föl ama nagy visszahatást, mely a
presbyterianusok küzdelme név alatt ismeretes és a mely
közel egy félszázadon keresztül állandó izgatottságban
tartotta az egyházat.

*
A küküllői egyh. megye legrégibb protocollumából 1638
jun. 25-iki. dátummal. Geleji levele Deési István espereshez
Mohai Sándor ügyében.
 5. Lelkipásztor és egyházközség.

Az egyháznak az államhoz és a fejedelemhez való és

fentebb vázolt viszonyából, nem különben a papnak sajá-
tos dogmatikus és rendi jellemvonásából fejlődött ki az
erdélyi protestáns egyházaknak az az alkotmánya, melyet
a már említett határok között, autonomnak és hierarchi-
kusnak (prot. értelemben) mutat fel a XVI. és XVII. szá-
zad egyháztörténelme. Az autonomiának, a kezdetben
erőteljesen mutatkozó fejedelmi jus episcopale daczára
is, fejlődni kellett ott, hol három különböző egyház egy
emberöltön keresztül idegen vallású fejedelem fenható-
sága alatt élt. A hierarchikus szellem pedig elkerülhe-
tetlen volt az egyháziak részére fentartott rendi jogo-
sítványok mellett.
Az egyházalkotmány az egyház területi beosztása és
tagozatához képest bizonyos fokozatokat mutat, melyek
az egyházközség, az egyházmegye és az anyaszentegyház
(újabban egyházkerület). Ezeknek a fokozatoknak egy-
máshoz való viszonya és az igazgatásnak az egész egy-
házra kiterjedő módja adta meg az egyháznak a hier-
archikus jellemvonást, mivel maga az alap, az egyház-
község, ilyennel eleitől fogva soha sem birt. Azt tapasz-
taljuk, hogy hazánkban a reformatio leginkább az egyház-
községet alakította át, de a magasabb egyházhatósági
fokozatokon a papság egyházirendszerű jellegével, mond-
 107

juk: a magyar felfogásnak a papságra vonatkozólag a

Tripartitumban lefektetett eszméjével — nem tudott
megbirkózni. Az egyházközségbe bevitte a demokratikus
elemet, mely onnan — a városokat kivéve — eddig tel-
jesen hiányzott. Sőt többet tett, mivel magyar földön a
tulajdonképeni politikai községi életnek, minő a rendi-
ség mellett jobbágy községekben nem is fejlődhetett, a
reformatióval kialakuló egyházközségi élet vetette meg
alapját. Ez legfőbbképen Erdélyben tűnik ki, hol a föl-
desúri jognak oly tág értelmű kifejlődését, mint az anya-
országban létesült idővel, az országos törvényhozás a
nemesség, polgárság, szabad parasztság (darabont szé-
kely) és jobbágyság teljesen egyenlő vallásszabadságának
biztosításával mindjárt kezdetben megakadályozta. E te-
kintetben épen a református egyházat illeti a kezdemé-
nyezés érdeme, mint a melynek törvényesítésével mon-
datik ki ez elv. Az unitarismus pedig még erősebben
fokozta e szabadság biztosítását. Miglen végre az összes
protestánsoknak a róm. katholikus visszahatással szem-
ben való védekezése, mint a vallásszabadság legfontosabb
alkatrészét állítja előtérbe.*
Az erdélyi protestáns egyházak alkotmánya kezdetben
szinte úgy hasonlított egymáshoz, mint egyik tojás a
másikhoz. Legtöbb eltérést a szászoknál találunk, hol a
generális dekánság, a brassói és szebeni dekanátusok
képezték az eltéréseket. Mindenik egyházban a lelkész
és az egyházközség mutatják a reformatio átalakító hatá-
sának legnevezetesebb jeleit. A lelkész az egyházközség-

*
Az általános, tehát a jobbágyokra is kiterjedő vallásszabad-
ság több ízben kimondatott az országgyűléseken s így iktatta-
tott be az Approbátákba is. Pars I. tit. l. art. 8.
108

ben és az egyházközséghez való viszonyában, egyházi

rendhez tartozása jellemvonásából alig érvényesíthet
valamit. Hogy ő egyházi rendű ember, az a külső ható-
ságoknál és saját felettes hatóságainál tűnik ki. Odahaza,
gyülekezetében lelkitanító, hivatalnok, egyházi hivatal-
nok, de nem rend. Az egyházközség pedig erkölcsi és
jogi személylyé lesz, holott azelőtt csak vagyonösszeg és
esetleges szám. «fabrica ecclesiæ» és «parochiani» volt.
Most már az egyházi vagyon a gyülekezeté, a pap a gyü-
lekezeté, az egész egyházközség a gyülekezeté, mely
összességében olyan jogokkal is bir, melyekkel esetleg
korábban, egyes tagja, mint jobbágy, semmi esetre sem
birt: tulajdon joggal a gyülekezeti vagyonra. Ha koráb-
ban az egyházközség parochia volt, melynek főalkotó
részét a templom (ecclesia) képezte, úgy hogy parochia
lehetett hivek nélkül is, az esetleges hivek a parochuséi
voltak, az ő gondozottjai («curati»): most a hivek alkot-
ják a parochiát akár templom nélkül is; a hiveknek van
papjuk és nem a papnak hivei.
Az egyházközségek a róm. kath. egyházjog fejlődése
szerint, mint plébániák, a püspöki székhely parochiájá-
ban, kerületében, keletkezve, szoros összefüggésben voltak
a püspöki székhelylyel s hivei olybá tekintettek, mint a
püspök gondozása alatt állók, a kiket azonban a püspök
parochianus clerusa által lelkipásztorok A reformatió-
val ezen felfogás teljesen elenyészik és az egyházközség
önálló jelentőséget nyer. A plébániák, vagyis az egyház-
községek, a hiveknek azok a helyi szervezetei, a melyek
az isten igéje hallgatása, a sákramentumok vétele végett
egyesültek. Ezek a tulajdonképeni eklézsiák, melyekbe az
egyházi hivatal viselői a fenti cselekmények rendes vég-
zésére beállíttatnak. Isten országának terjedése, építése
 109

a czél és ennek első és legfontosabb munkásai az igének

szolgái, a «ministerek». A hit által való megigazulás
tana mely belső, subjectiv hitet követel, az egyháznak
fundamentumává épen azt a szervezetet tette, mely ezen
hit élesztésére, ápolására, fentartására a legközvetleneb-
bül szolgál. Az egyház hitének elfogadását követelő róm.
katholicismus természetesen igen könnyen tehette az
egyház alapjává a püspöki hatalmat, mint a melynek
feladata a hiveket az egyházban bent is megtartani;
azonban a protestantismus a külső keretnek ezen meg-
tartása helyett a lelki hozzátartozásra, a hiveknek a
Krisztussal való személyes egyesítésére fektetvén a
fősulyt, mellőzni is volt kénytelen azt az alapot, mely
csak a szervezethez, azaz az egyedül üdvözítő egyházhoz
köt és fel kellett állítani azt a másikat, mely a hiveket
a gyülekezeti közösségben, az ige hirdetése és befogadása
által, a Krisztussal való egyesülésre vezeti.
A prot. egyházban így a gyülekezet, illetőleg ennek
társadalmi szerve, az egyház külső organismusának is
alapeleme, fundamentuma lett. Az egyházközségek csak
a jó rend fentartásáért egyesülnek egymással kisebb
és nagyobb csoportokba és ezek felett állítatnak fel
kisebb és nagyobb hatáskörű hivatalosokat, a kik a köz-
felfogás szerint csakis egyháziak lehetnek. Az egyház
valódi életet csupán az egyházközségekben él. Századok
multak el nálunk, míg az egy nagyobb testbe összefoglalt
egyházközségek egy magasabb, bizonyos tartomány, vagy
ország határára is kiterjedő egyházi életet kezdenek
élni.
Épen a hit által való megigazulás alapdogmája hozta
létre a prot. és róm. kath. egyházközség között az első
nagy különbséget, t. i. a lelkészválasztási szabadságot.
110

A szászok az Andreanum alapján, — egyes városok külön

privilegiumnál fogva, — birtak ugyan ezen joggal a refor-
matio előtt is: azonban e jog, mint patronatus, alá volt
vetve a püspök jóváhagyásának; tehát a gyülekezet sza-
badsága nem volt feltétlen még itt sem. A legtöbb egy-
házközségbe pedig a püspök rendelt plebánust, kit át is
helyezhetett. A protestáns gyülekezet, a vallás szabad
gyakorlatát biztosító törvények erejénél fogva, maga
választja mindenütt a maga lelkészét. Főleg a reformá-
tus, majd az unitárius hitvallás feltünésével látjuk erő-
sen hangsulyozva, hogy a lelkész ugyan szabadon hirdet-
heti «kiki a maga értelme szerinti» az isten igéjét, de a
gyülekezet tetszésétől függ, hogy vajjon veszi-e azt, azaz
megtartja-e a lelkipásztort.* A János Zsigmond alatti
törvények vannak kiváltképen a gyülekezeti szabadság
ezen szellemében tartva, mikor még a nagyobb egyház-
test egysége nem kivánta meg az alkotó gyülekezetek egy
hitvallását.
Az egyházközség ezen szabadságából nem csak az
következett, hogy kinevezésnek, dislocatiónak nem volt
helye, és hogy a magánkegyuraság is megszünt, hanem
egyuttal az is, hogy az egyházközség lelkipásztori hiva-
tala nem töltetett be állandóan, hanem csak egy évre,
melynek végével a lelkész bucsúzni tartozott, a község-
nek pedig jogában volt a gyakorlat által meghatározott
időn belől a lelkészt meg-, vagy meg nem marasztani.
Hogy pontosan mely időtájt és mily alapokon jött létre
a papmarasztás ezen gyakorlata, azt nem tudjuk meg-
határozni; azonban a János Zsigmond alatti törvényekkel
ez kétségtelenül a legszorosabban összefügg.

*
Erdélyi országgyűlési emlékek. II. 343. l.
 111

Mivel hazánk ezen időben három fejedelem fenható-

sága alatt élt, az egyházi viszonyok is különbözőképen
alakultak ki az egyes részekben. Erdélyről szólva meg
kell említenünk azt, hogy a papoknak kinevezése, illető-
leg megerősítése a püspök dolga levén s erről a fejede-
lemre szállván, mindaddig és ott, a meddig és a hol con-
firmationalis taxa volt fizetendő, a lelkészek évenkénti
változása még sem lehetett szokásos. Csak mikor a dij
a censussal együtt eltöröltetett, a mi nagyjában összeesik
az egyházközségnek a lelkész megtartására vagy elbocsá-
tására adott joggal, következhetett be az évenkénti pap-
marasztás is, úgy hogy ennek eredetét 1560—70 között
kell keresnünk.
Azonban a papválasztás szabadságának még mindig
volt ekkor is egy korlátja, t. i. hogy csak alkalmas sze-
mély volt pappá választható, a ki t. i. a megfelelő
képesítettséggel birt. Ezen a ponton érintkezett az egy-
házközség legelsőbben is a felsőbb egyházi hatóságok-
kal, mivel a képesítésnek megitélése azokhoz tartozott,
azok vizsgálták meg a lelkész képzettségét s azok hatal-
mazták fel a lelkészi szolgálatok végzésére. És a lel-
kész megmaradása a gyülekezetben szintén függött né-
mileg a felsőbb egyházi hatóságoktól, a mennyiben az
fegyelmi vétség esetében, nem csak attól az egyház-
községi lelkészi hivataltól, hanem általában a papság-
tól is megfosztotta. Ezen két korláttól eltekintve az egy-
házközség papválasztási szabadsága teljes; sőt tekintve
a papmarasztás intézményét, még némileg túltengő is
volt.*

*
A gyülekezet paprnarasztási, illetőleg elbocsátási jogát az
ország törvényei is biztosították. Így ment be még a Compila-
112

A mely lelkész már egyszer megnyerte és birta a lel-

készi jelleget, azaz ordináltatott (s le nem tétetett) sza-
badon volt választható bármelyik gyülekezetbe. A pap-
marasztás hozta magával, hogy némely lelkész egész
életét vándorlásban tölté az ország egyik határától a
másikig, valamint hogy egyes egyházközségekben minden
2—3 évben más-más lelkipásztor volt. Természetesen az
is előfordult, hogy egy-egy lelkész ugyanazon gyüleke-
zetben 2—3 ízben is hivatott meg lelkipásztornak. A mely
szabadság eleinte a hitvallás, a lelkiismereti szabadság
érdekében adatott a hiveknek, abból önkény lett, mely
már nem a pap hitvallását, hanem kedves vagy kedvet-
len egyéniségét, szónoklási, társadalmi modorát, nem
egyszer erkölcsi szigorát vagy könnyelműségét tette birá-
lat tárgyává. És alig mutatja valami jobban az eszmény
és a valóság ellentétét, mint a papmarasztás gyakorlata,
mely a lelkiismereti szabadságból egy, a lelkiismerettel
semminemű összefüggésben sem álló önkényt, az isten
igéje méltóságából, annak szolgái megalázásában, az ige
meg nem becsülését eredményezte, midőn a papot csa-
ládostól vándorútra kényszeríté. Azonban az is igaz, hogy
ezt az egykoruak egészen természetes dolognak tartották;
ebben nőttek fel, ebben vénültek meg, s így ha a lelké-
szek nem egyszer panaszkodnak is hallgatóik háládatlan-
ságáról, mégis igen csekély intézkedés van, mely ez ön-
kénynek határt szab.
Az alatt a tíz év alatt, melyben a vallásos reformok
tartják izgatottságban Erdély lakosainak lelkületét, a mely

tákba is a p. I. t. l. art. 3-ban foglalt intézkedés, mely «a patro-

nusnak és populusnak nagyobb részének akaratját» teszi dön-
tővé a papmarasztásban.
 113

alatt születik meg a papmarasztás intézménye is, con-

fessionalis kötelékek az egyes egyházközségek között
úgyszólván nem is állnak fenn. Csak midőn a prot. egy-
házak hitvallások szerint teljesen elkülönülnek, akkor
jő elsőben is figyelembe, hogy az egyházközség melyik
felekezeti egyház kötelékébe tartozik. Akkor mondatik ki
az is, hogy (1581) az egyházközség hitvallási hozzátarto-
zása felett a lakosság többségének (maior pars) akarata
határoz, a mi a gyülekezeti hitegység megőrzése szem-
pontjából volt kivánatos.1
A gyülekezeti hitegység a prot. egyházközség egy má-
sik sajátos jellemvonásával, t. i. a gyülekezeti egyház-
vágyon tulajdonjogával áll szoros összefüggésben. Az egy-
házi vagyonról fenmaradt az a kánonjogi felfogás, hogy
azok Istennek vannak szentelve, Isten dicsőségére ren-
delve, tehát mintegy az Istenéi. Ezért mondá már az
1556. évi (ápril) kolozsvári országgyűlés, hogy «az egyszer
Istennek szentelt dolgokat profán czélokra fordítani nem
szabad.»2 E tekintetben az egyházközségi egyházi va-
gyonra nézve nem is volt semminemű eltérő vélekedés.
Az egyszerüen «egyházi vagyon», «szent dolog». De annál
fontosabb kérdés volt az, hogy minő kultusz czéljaira for-
díttassanak, mily felekezeti egyház javára szolgáljanak
azok. Fontos volt pedig azért, mivel ezen vagyon álla-
gához tartozott a parochia, schola, a fabrica ecclesiæ, «a
parochialis örökségek» stb.
A reformatio első időszaka a kérdést úgy igazította el,
hogy az egyházi vagyon azon kultusz czéljait szolgálja,

1
Erdélyi országgyűlési emlékek III. 157. l.
2
U. o. I. 577. l. V. ö. Appr. Const. Pars I. tit. l. art. 10. és
Pars I. tit. 5. art. l.
114

melynek a gyülekezeti tagok hivei. Tekintettel azonban

arra, hogy különböző kultuszt követhetnek a hivek, a több-
ség hozzátartozása lett az irányadó, mely alól csak cse-
kély kivételt találunk.
De a magán kegyuraság alá tartozó plébániáknál a
földesur egymaga concurrálni látszik az egész jobbágy-
gyülekezettel, mert hát az ő földén áll a templom, paro-
chia, az ő földéből vannak a fekvők, ő építtette a tem-
plomot stb. A vallás szabad gyakorlatáról szóló törvény
azonban minderről semmit sem tud és erősen tiltja, hogy
a gyülekezet lelkészválasztási szabadságába bárki is erő-
szakosan beleavatkozzék, tehát, hogy pátrónusi jog czi-
men az egyházi vagyon felekezeti rendeltetésébe rendel-
kezőleg beleavatkozzék. És ezzel szünt meg Erdélyben a
magán kegyuraság, ennek praesentálási joga a prot. egy-
házakban.
Igaz azonban más oldalról az is, hogy a földesurnak
mégis csak nagy befolyása maradt az olyan egyházközsé-
gekre, melyeknek hivei tulnyomólag az ő jobbágyai
voltak. Tényleg volt neki arra ereje, hogy jobbágyait a
maga meggyőződésére vonja, hogy neki tetsző hitvallásu
papot vigyen a gyülekezetbe s ezt az eddigi egyházi köte-
lékektől elszakítsa. De ennek jogi alapja nem volt és ha
a jobbágy ellentállt: a törvény az ő oltalmára kelt és
megvédelmezte ura lelkiismereti zaklatása ellen és az
egyházi vagyon élvezetében.*
Az erdélyi törvényhozás tehát mindjárt első időszaká-
ban a vallásváltoztatást nemcsak egyéni cselekmény-
nek tekintette, hanem a mennyiben az tömeges volt,
olyannak, a melynek közjogi és vagyonjogi következmé-

*
Appr. Const. Pars I. tit. l. art. 8.
 115

nyei is voltak, a mennyiben az egyházközség felekezeti

hovatartozására és az egyházi vagyon felekezeti tulajdon-
jogára is kihatott. A XVIII. század végéig fenmaradt ez
az állapot, azzal a különbséggel, hogy ezen században a
róm. katholicismus érdeke szerint a ius maioris partis hol
érvényesnek tekintetett, hol pedig eltiltott, tehát a róm.
kath. önkény által szabályoztatott.
A mi közelebbről az egyházi vagyon kezelését illeti: a
prot. gyülekezetben is fenmaradt a különbség a lelkészi
javadalom és az u. n. templom-vagyon között. Amaz a
javadalmasnak haszonélvezetébe ment át, ki felszedte,
illetőleg a helyi szokásnak megfelelően használta, élvezte
azt. Az utóbbi ellenben a gyülekezet megbizottjának
kezelésében állott.
Az egyházi javadalom fő alkotó eleme, a lakáson kivül,
városi helyeken leginkább pénz, dézma, a vidéken föld
az u. n. parochialis örökség volt. A föld mellett esetleg
dézma, szolgáltatások a hivek részéről és stóla. A paro-
chialis örökség természetesen állandó volt, a mennyiben
a parochiális belsőség után eső külsőkből: szántóföld,
kaszáló (széna fü), legeltetés és faizás jogából állott.
Ennek nagysága megtartására a lelkész, gyülekezet és
felsőbb egyházi hatóság egyaránt gondot viselt. Dézmát
a lelkész csak dézmaköteles hivektől élvezhetett rend-
szerint, azonban későbben idegen helyek dézmái rendel-
tettek egyik másik egyház lelkésze, iskolája részére, vagy
pedig a dézmából bizonyos összegü járulék. Egész dézmát
csupán a szászföldi lelkészek élveztek. De már János
Zsigmond megkezdette s a Báthoryak folytatták, hogy a
dézma egy negyedét a plébánostól bérbe vették. A ref.
lelkészek közül tehát csakis a szászföldön levő gyüleke-
zetek lelkészei kaptak egész dézmát; míg a többi dézmá-
116

sok ennek csak bizonyos hányadát t. i. negyedét vagy

tizenhatodát, a szerint, a mint élvezték volt ezt még a
róm. kath. időben a plébánosok.1
Minthogy a püspöki dézmát a fejedelem élvezte és a
földesuraknak, ha akarták, bérbe is adta, a lelkész a
maga dézmáját a fejedelem, vagy földesur dézmálása
idején szedette be. Az eljárást a fejedelem által kiadott
dézmálási utasítás szabta meg, a mely a lelkészek szá-
mára elég kedvezményeket foglalt magában. A földesur
nem egyszer a lelkésztől quartáját is kibérelte és hosszu
időn át csak a bért fizette, mi a bér és a tényleges
dézmarészlet érték-különbségénél fogva nem volt épen
mindig előnyös a lelkészre nézve. A városi hatóság sok-
szor kibérelte a lelkész dézmáját, a mikor rendszerint a
plébános összes járandóságát pénzül kapta a várostól.
Kolozsvár jegyzőkönyveiből tudjuk, hogy Dávid Ferencz-
től a dézmát a város megváltotta. Szászvároson Buzás
Balázs 100 forint bérért engedte át a dézmát a városnak,
a minek következtében több mint száz éven keresztül a
lelkészek nem tudtak magához a dézmához jutni.2
A hivek szolgáltatása rendszerint csak a vidéken, falusi
gyülekezetekben fordul elő s legnagyobb szerepet a
székelyföldön játszott, hol a föld mellett épen ez képezte
a lelkész jövedelmét. A fő szolgáltatás a párbér termé-
szetü kepe, mely, úgy látszik, ősi alakjában áll fenn még
ma is, mikor mindenki, kinek 10 kalongyája terem, eb-

1
Az egyházi javadalmak biztosítását országos törvények fog-
lalták magukban. Lásd: Erdélyi orsz. gyűlési emlékek III. 129.,
157 l. Appr. Const. I : 1 : 10. és I : 5 : l.
2
Jakab Elek: Kolozsvár története II. 216—7. l. Archiv d.
Vereins f. sieb. Landeskunde N. f. XV. 273—4., 515—4. l.
 117

ből kettőt a papnak és egyet a mesternek tartozik adni.

A kepe-rendszer mindig tekintettel volt a szegényebb és
az elaggott hívekre, kikkel szemben a kepekövetelés is
alacsonyabb volt. A különböző területeken a kepe külön-
bözőleg alakult, de párbér természetét megtartotta. A ter-
mény-kepén kiül fa- és bor-kepe is szerepel. Egyéb szol-
gáltatások a szántás, némi fuvar, kézi napszám stb. vol-
tak még egyes helyeken.
A stóla nagy területi átlagokban ugyanaz és aránylag
elég csekély összegü volt. Igy a székelyföldön a keresz-
telésért egy tyuk s egy kenyér, az esketésért «a mint
alkudhattak»; temetésért 24 denár stb.
Erdélyben nem találunk olyan különös lelkészi java-
dalmakat, mint a királyhágontuli rész némely vidé-
kein, de azért itt is megvoltak a sajátosságok, melyek
közül elég, ha felemlítjük, hogy Marosszéken, Szent-
simon, és Geges környékén szokásban volt almafát hagyo-
mányozni a lelkésznek, mesternek vagy az eklézsiának,
melynek termése az illető jövedelmét képezte — ha és
a mig volt.*
A lelkész mellett szerepel már a XVI. században a
legtöbb egyházközségekben a tanító, ki egyszersmind
kántor is, kinek neve rendszerint «mester». A nőtlen
tanitó a lelkésztől asztalt kapott, azonkivül ő is nyert
kepét, mely a papi kepe fele szokott lenni; kapott didac-
trumot, kakast és ha egyszersmind ő volt a harangozó
is, ezért pénzt.
A templomvagyon a gyülekezetti megbizottak kezelése
alatt állott és pedig olyannyira ezeké alatt, hogy a lelkész-
nek a felügyeleten kivül semmi egyéb beleszólása nem

*
A marosi egyházmegye legrégibb protocollumából.
118

volt. A számoltatás a gyülekezeti bizalmi férfiak, esetleg

az egyházi felsőbb hatóság dolga.*
A templom fentartása volt a templomvagyon czélja.
Ide értetett a templomi felszerelés, szószék, székek, ide
az urvacsorai pohár, kelyhek, tányér, kannák s ide a
harangok is. A templom, mellett igen fontos szerepe volt
a czinteremnek, azaz a templomot körülvevő kerítésnek
s a rajta belül levő üres térségnek, mely némileg erősséget
is képezett s ha emelkedett helyen s erősebb kőkerítéssel
s időközi lakásra alkalmas helyiségekkel volt felszerelve,
várnak, kastélynak is (Dés, Marosvásárhely, Nagyenyed)
neveztetett.
A XVI. században, sőt még a XVII-ikben is, az oly sürün
lakott székelyföldön ritkaság számba ment az olyan egy-
házközség, mely egyetlen politikai községet foglalt magá-
ban. Többnyire több falunak volt egy temploma, a mikor
a templommal biró hely a mater ecclesia volt, a hozzá-
tartozók pedig a filiák. Együtt megyének neveztettek,
megkülönböztetésül a falutól. Volt megye, mely 5—7
falut is foglalt magában, mely faluk közül egyik-másikban
a r. kath. világból még kápolna is állott fenn. Az ilyen
megyékben rendszerint minden faluban volt a templom-
nak földje. A templom-földeken kivül, a mennyiben ezek
jövedelme a templom és czinterem építésére elegendő
nem volt, a hivek még meg is adóztatták magokat azon
kivül, hogy a kézi és igás napszámokat a — rendszerint —
szerződésben meghatározott arányban szolgáltatták, úgy

*
Nagyon érdekes képet mutat az egyházközségi vagyonkeze-
lésről a nyárádszentannai megyebirói számadáskönyv, mely
1627-től foglal magában adatokat. L. Magyar Protestáns egyház-
történeti Adattár 1902. 30. s köv. l.
 119

hogy mindig meg volt állapítva, hogy a czinterem keríté-

séből melyik falu melyik részt tartozik megépíteni és
rendben tartani.1
Az egyházközség anyagi ügyeinek élén a vidéken
egyházfiakkal találkozunk, kik az egyes falukban, úgy
mint a több filia s egy materből álló megyékben is,
megyebiráknak neveztetnek. Ők kezelték a templom
pénzét s egyéb vagyonát. De ezenfelül ők gondoskodtak
a pap és mester bérének kellő időben való beszolgálta-
tásáról is. Falu helyeken a bért a pap és mester többnyire
személyesen vették kézhez az egyes hivektől, de van arra
is eset, hogy az egyháznak az egészet összegyüjtve szolgál-
tatták át az illetőknek.2 Az egyháznak «quasi ecclesias-
ticusoknak» tekintettek és némi közteher alóli mentessé-
get is élveztek.3
Sok helyen találhatni, hogy az egyházközségnek belső
és külső telkei vagy felesen vannak, úgy hogy azokat
jobbágyoknak adják ki haszonbérbe, vagy pedig egyene-
sen jobbágy telkei is vannak. Igy az egyházközség mintegy
földesuri jogokat is gyakorolt. Ezek a jobbágyak az egy-
házközségnek járó tartozásokon kivül még az egyházlátoga-
tás alkalmával az esperesnek 1—1 frt fizetéssel tartoztak.
A városi egyházközségek eleitől fogva különböztek a
falusiaktól belső szervezet tekintetében és más egyébképen
is; mi a város alkotmányával, illetőleg privilegiumá-
val, anyagi s szellemi és egyéb viszonyával áll összefüg-

1
Lásd a Berekereszturi deliberatumot Tört. Tár 1885. 785. l.
2
Egyházfiak tételéről az országos törvényhozás is rendelke-
zett. Appr. Const. Pars V. ed. 51.
3
A megyebiráknak s egyházfiaknak a fejedelmek hadmentes-
séget biztosítottak hivataloskodásuk idejére.
120

gésben. Erdélyben a nagyobb városok, a székelyföldieket

kivéve, szász telepítésüek voltak s így a szászok jogaival
is birtak. Azonkivül még megtartották azt a szerepet is,
hogy a körülöttük elterülő faluknak, illetőleg vidéknek
élete bennök összpontosult. Az erdélyi ref. városi gyüle-
kezetek, azonkivül hogy a vidéknek központjai, szellemi
tekintetben vezérei, világító lámpásai lettek, még egyéb
sajátságokra is tettek szert.
A városok, privilegiumaiknál fogva, a szabad lelkész-
választás jogával birtak már a pápás időben is és pap-
jaikat csak megerősítés végett praesentálták a püspöknek.
Ezen felül maga a városi communitas nemcsak hogy
egyszerüen praesentáló patronus volt, hanem a gyüleke-
zeti vagyonnak tulajdonosa is. A patronatusi köteles-
ségekből kifolyólag a communitas gondoskodott minden-
nemü egyházi szükségletekről. A communitas pedig a
maga kis és nagy tanácsa és hivatalosai utján müköd-
vén, az egyházi vagyonnak kezelése és a praesentatio
is a tanács kezében volt. Igy maradt ez a reformatio
után is.
A protestánssá lett városi gyülekezet lelkészeit a tanács
választotta és esetleg a fejedelem megerősítése alá ter-
jesztette fel.* A hivek nagyobb száma több lelki gondo-
zást igényelt, mig a város jogiszemély szerű egységével
a gyülekezet egysége járt együtt. Ezért a városi gyü-
lekezetnek rendesen egy főpapja volt, ki plébánosnak
neveztetett. Ez volt a tulajdonképeni pap, a parochi-
alis jogok birtokosa. Mellette működtek a káplánok,

*
A szász földön lakó papok fejedelmi megerősítés alá tar-
toztak. Több ily megerősítő okmány található Teutsch Urkunden-
buch I. kötetében.
 121

vagy hitszónokok. A reformatio első századában még a ref.

és unit. egyházban is feltalálható ez a megkülönböztetés.
A főtemplommal szemben a többi templomok és kápol-
nák csak kisegítő szolgálatot teljesítettek, hogy a hivek
ájtatosságukat könnyebben végezhessék. Bennük rendesen
a plébános segédei végezték az istentiszteletet, kik akkor
neveztettek különösebben káplánoknak, ha valamely
kápolnához csatolt jövedelem képezte alapjavadalmukat.
Különben rendszerint prædicatoroknak hivták őket. Bár-
hány templom lett légyen is: azok egy és ugyanazon fő-
templomhoz, illetőleg gyülekezethez tartoztak. A kápláno-
kat a plébános a pápás időben maga választotta maga
mellé, de már a reformatio korában a magistratusnak is
volt beleszólása. A magistratus választja és elbocsátja
a praedicatort. Azonban a plébános nem volt könnyen
elmozdítható és rendszerint csak akkor változott, ha maga
is akart.
A plébánosnak és káplánjának javadalma helyenkint
különböző módon szolgáltatott ki. A rendes különbséget
az képezte, hogy vagy meg volt határozva, hogy mely
kápolnának vagy oltárnak jövedelmét veszi a káplán,1
vagy az összes javadalmat a plébános élvezte és a káplá-
nokat ő tartotta.2 Kolozsvárt míg az egész egyház unitá-
rius volt, egy plébános mellett 4 praedicator működött;
ezenkivül mivel a szentpéteri — külvárosi — gyülekezet
külön plébániát alkotott, ennek külön plébánosa volt.

1
Szászvároson a plébános vette az egész dézsmát, az egyik
káplán a szent Katalin, a másik pedig a Mindenszentek oltárá-
nak jövedelmét. L. Archiv N. P. XV. 273., 785., 464—5. l. stb.
2
Ez volt az eset Kolozsváron, a hol azonban a dézma bér-
lete fejében a városi tanács átvette a káplántartást. Lásd Jakab
Elek i. m. II. kötetében a megfelelő helyeken, főleg 215—8. l.
122

Gyulafehérvárott 1580. tájt Ilosvay Benedek volt a plé-

bános és mellette 2—3 káplán működött.
Kolozvár példájából látjuk, hogy a plébános főjövedel-
mét, a dézmát, a város azon feltétellel bérelte ki, hogy
prédikátorokról ő fog gondoskodni. Mikor 1571 --72 tájt
Dávid Ferencz anyagi zavarok közé jutott, a város fel-
ajánlotta neki, hogy vegye vissza a dézmát, de fizesse a
káplánokat. Ugyancsak Kolozsvárt látjuk azt is, hogy
egyik-másik káplánnak meghatározott utczaszeri jövedelme
volt, t. i. ez vagy amaz utcza párbérszerü fizetése, ez vagy
ama káplán tartására szolgált.*
A székely városokban is megvan a plébános és káplán
és pedig a város nagysága szerint a káplánok száma vál-
tozó. Marosvásárhelyt 2—3 káplán volt, mig Sepsiszent-
györgyön, Kézdivásárhelyen 1—1, Székelyudvarhelyen hol
1, hol egy sem, hanem csak maga a plébános látta el a
hivek lelkigondozását. Ez a külsőleg róm. kath. intézmény,
a XVI. századból még a XVII-be is átment, de ezután
változni kezdett.
Már a XVI. század végén teljesen eltünik a plébános-
nak káplántartási joga. A tanácscsal együtt és így közö-
sen töltik be a kápláni állást s közösen bocsátják is el
állásából a káplánt. A városi tanácsnak a választásba
való befolyása mindig jobban erősbödik, úgy hogy a plé-
bános csak megkérdeztetik. Ennek következtében a be-
állított káplán sulya, tekintélye is növekedik, úgy hogy
lassanként a parochiális jogok már a plébánost és a káp-
lánt egyaránt illetik. Ez nem a plébános jogán, hanem
saját jogán végzi a lelkipásztorolás és igehirdetés összes
teendőit. Ezzel úgyszólván a plébános és a káplán között

*
Egyházfiui számadások a városi levéltárban.
 123

való jogi különbség is elenyészik. Mindössze a fizetésbeli

különbségek maradnak fenn, a melyekhez járul az anya-
könyvvezetés, a kor stb., a melyek alapján egyik pap első-
nek, a másik másodiknak stb. neveztetik, vagy néha ott, hol
két pap volt, az egyik nagy, a másik kis pap nevet viselt
leginkább azon okból, hogy fizetése az utóbbinak kisebb
volt s így az állásra is ifjabb egyén választatott meg.
A kis papot rendszerint succesio még nem illette a XVII.
században a nagy, vagy első papságra, úgy hogy a nagy
pap változása esetén ennek helyére más nagy papot
választottak. Természetesen előfordult azért az az eset
is, hogy a kis pap választatott meg nagy pappá, sőt eset-
leg valamely jeles rector is.
A ref. egyházban a plébános és káplán közötti viszony
átalakulására lényeges befolyással volt az a körülmény
is, hogy a XVII. század elején több olyan városi gyüle-
kezet keletkezett, hol az unitárius egyház volt tulajdon-
képeni utódja a róm. katholicismusnak, a hol tehát
az egyházközségi folytonosság nem volt fentartható, így
p. o. Tordán, Désen, Kolozsvárt. Főleg a kolozsvári,
1608 tájt alakult, de ettől fogva rohamos gyorsasággal
fejlődő ref. gyülekezetnek volt e tekintetben irányadó be-
folyása. Itt a plebánosság, főtemplom, templomvagyon,
parochialis jövedelmek mind az unitáriusok kezében vol-
tak és maradtak, úgy hogy a ref. egyház teljesen uj ala-
pítás volt, mely a régi róm. kath. egyházközséggel
semminemü összefüggésben nem alhatott. Az óvári, tehát
zárdai templom volt első temploma és az első időkben
csak egy papja volt. Majd a papok száma 2-re, azután
3, sőt 4-re emelkedett. De ezek közül egyik sem volt
plébános, hanem a legidősebb, ki többnyire egyszersmind
kolozskalotai esperes is volt, viselte az első papi czimet;
124

a többi pedig 2-ik stb. pap, megválasztásuknak sorrendje

szerint. Ez a példa aztán majd mindenütt követésre talált.
Igy látjuk, hogy Szászvároson is 1630 körül megszün-
tetik a káplánságot s Nádudvari Gergelynek Nádudvari
András már nem káplánja, hanem «collegája».* Csak
oly helyeken maradt még meg a nagy és kis pap
közötti különbség, hol az utóbbi jövedelme nem volt
valami nagy s így nem lehetett arra számítani, hogy
huzamosabb ideig helyben marad. Igy p. o. Fogarason,
Sepsiszentgyörgyön, Nagyenyeden, Désen kis pap még
a XVII. század végén is szerepel, pastor secundarius
néven.
A papok különben a legtöbb helyen már a XVII. szá-
zadban egyenjoguak fizetés tekintetében is, kivéve ott,
hol külön alapítás szolgált fizetéseik alapjául. Igy Kolozs-
várt egyenlő fizetése volt mind a 4 papnak, ellenben
Fogarason, Szászvároson a régi különbségek még mai
napig is fentartották magukat.
A városi hitegységnek megszüntével a városi magistra-
tus egyházi befolyása is módosult, avagy egyenesen meg
is szünt. A magistratus tagjai természetesen a legtekinté-
lyesebb polgárok soraiból választatván, nagy befolyással
birtak ugyan az egyházközség ügyeire, csak hogy ezt
már nem magistratualis jellegök, hanem különbeni tekin-
télyűk folytán gyakorolták. Kolozsvárt egészen 1638-ig
nem is voltak reformátusok a városi magistratus tagjai,
tehát nekik egy egészen külön szervről kellett gondos-

*
A szászvárosi ref. ecclesia története 1726-ig. Írta Nádudvari
Péter. Mss. Erd. Muz. gr. Kemény J. kézirati gyűjteménye. Collec-
tio Minor. Ms. Hist. Tom. XXVI. nro 5. Erdélyi Prot. Közlöny
1876. 20—22. l.
 125

kodniok az egyházi ügyek vezetése végett, mit az u. n.

consistoriumban, a presbyterium erdélyi ősében találtak
fel. Ennek consistoriumnak a tekintélyesebb városi ref.
polgárok voltak tagjai s azonkivül a lelkészek. Ennek
állott aztán a hatáskörében a lelkészek választása, marasz-
tása és elbocsátása is. A consistorium eme vonása arra
mutat, hogy mintegy a városi magistratus örököséül
tekintetett, annak jogait vette át. Jellemvonásai: az ön-
kiegészítés, a hivek összesége megkérdezése nélkül való
intézkedés stb. ugyanerre mutatnak.*
A hitegység megszünése mindenütt magával hozta az
egyház ügykezelésének a polgári ügyvezetéstől való el-
választását, de csak ott vezetett teljes elválasztásra, a hol
különböző hitvallásu gyülekezetek lelkészszel rendezked-
tek be p. o. Kolozsvárt, Tordán a XVII. században. Ellen-
ben a hol egyszerüen más hitüek is voltak a városon,
illetőleg annak magistratusában, ezeknek eliminálásá-
val mégis csak a tanács kezében volt a vezető szerep.
Igy p. o. Marosvásárhelyen, Désen, Szászvároson, Déván,
Nagyenyeden stb.
Hasonló alakulást mutat a városi egyházközség vagyoni
helyzete is, mely a viszonyok szerint megfelelő változá-
sokon megy át, mig a városi és egyházi község egysé-
géből, a különválás után, a külön egyházi szervezet
megvalósul. A hitegység esetében a protestantismus alap-

*
Egyházunkban a kolozsvári egyházközségnek volt legelőször
a városi magistratustól független consistoriuma. Ilyennel bírt
rnár ujból való megalapítása óta. Utána Fogarason találunk
consistoriumot 1620—29 tájt. A consistorium működését ennek
jegyzőkönyvei mutatják a legvilágosabban. L. erre nézve a ko-
lozsvári consistorium jegyzőkönyvét Tört. Tár 1896. 419. l. Prot.
Közlöny 1895. 46. s köv. l.
126

elvének megfelelően, a külegyházi és polgári ügyek s va-

gyon kezelése teljesen együtt van. Ez volt Erdélyben is
az első kezdet, melyet a különböző confessiók fejlődése
megzavart ugyan a vagyonkezelés tekintetében, de a ius
advocatiae, azaz az egyháznak adandó seculare brachium
szempontjából még sem érintett.
Az egyházi vagyont, mint a gyülekezet tulajdonát, a
hitegységet megőrizett városban a magistratus kezeli.
A kezelésre külön hivatalnokokat, egyházfiakat (vitrici,
æditui) állít be, kik mindennemű egyházi közjövedelmet
beszednek és elszámolnak. Ezeknek működése azonban
csak a fabrica ecclesiæ-re vonatkozik s így csakis azon
jövedelmek forognak kezükön, a melyek a templom épü-
letével, felszerelésével s karbantartásával járnak. Így
kezelésök alatt állanak a róm. kath. korból fenmaradt s
leltározott egyházi felszerelések, melyek már nem hasz-
nálhatók (keresztek, monstransok, papi ruhák, missalék
stb.), a harangozásból és templomi sirhelyekért folyó
jövedelmek, ingatlanok jövedelmei, melyek között leg-
gyakoribb városhelyeken a templom körüli boltok bére.
A kiadások rendszerint kicsinyek, mint p. o. harangolaj,
kötél stb., fontosabbak a javítások, építések.*
A lelkészkedő papság, tanítók s tanulók ellátására
rendelt jövedelmek, sokszor még a fundáltak is, több-
nyire a városi hivatalosok által kezeltetnek. Kevés az, a
mit a plebános vagy pap, vagy iskola közvetlenül vesz
fel a jövedelmi forrásból. Így pl. a dézmabeli plébániai
jövedelmet a város bérli s az ő dézmásai szedik fel. Ha,
mint Kolozsvárt, dézma rendeltetett az iskolára, ezt a

*
Az egyháznak számadásai teljesen egyenlő képet mutatnak
Kolozsvárt, Marosvásárhelyt vagy Fogarason.
 127

várost szedi be és sáfár polgárai számolnak róla, az isko-

lára tett kiadások szerint. A marosvásárhelyi iskolára
adott cameraticum is a város kezébe folyt s ez fordítá
az iskolára, mivel egyéb fedezetlenül maradt szükségeit
is ő teljesítette. Csak az alapítványi pénzjövedelmek,
melyek személyiek voltak, jutottak közvetlenül a pap,
tanító kezéhez. Így pl. a dési plebános és rektor az akná-
ról nyert 1000, illetőleg 600 kősó árát kezeikhez kapták.
Ezek nem kerültek a városi közpénztárba.
A városokban tehát egyelőre az egyházfiak csupán a
templomvagyon kezelői voltak, de még ők is a magistra-
tus által bízattak meg e teendők végzésével. És ez így
maradt néhol még a XVII. század közepén túl is. Ellen-
ben, a hol ez a szakadás miatt nem volt lehetséges, mint
Kolozsvárt, ott az egyházi vagyonkezelésnek más módja
jött létre.
Mindjárt kezdettől fogva, hogy a kolozsvári ref. egy-
ház megalakíttatott, külön consistriuma és ez által meg-
bizott külön vagyonkezelői voltak. Minő volt első szer-
vezete: azt nem tudjuk. Bizonyára voltak az egyháznak
külön inspectorai, vagy kurátorai, külön consistoriuma
és számvevői. Ezek a szervek vezették úgy az egyház-
községnek, mint az ezzel legszorosabban összeforrott
kollégiumnak anyagi ügyeit. Sőt minden valószinűség
szerint még a XVII. század dereka előtt ők intézték tel-
jesen az iskola belső szellemi ügyeit is, ők voltak az isko-
lai gondnokság is.
A XVII. század 30-as éveiben kezdődik meg, hogy még
oly helyeken is, hol a hitegység fennállott, a városi
tanácstól teljesen külön szervezet állíttatik az egyház-
község élére. Az első ilyen esettel Fogarason találko-
zunk, hol az egyházi ügyeknek nagyobb rendbe vétele
128

végett Bethlen Gábor inspectorokat állít be az egyház-

községbe, kiknek kötelességök az egyház ügyei felett
őrködni.*
Az inspectorok, vagy kurátorok alkalmazása az első
lépés a polgári és egyházi község ügykezelésének elvá-
lasztására, a mikor nem a magistratus többé az egyház-
község szellemi és anyagi ügyeinek legfőbb őre és keze-
lője, hanem az e czélból beállított külön egyházi szerv.
A fogarasi első inspectorok, kik közül kettő fő, kettő
pedig ezeknek alárendelt «biró» volt, kettős szereppel
birtak, t. i. mint vagyonkezelők és a szellemi életre fel-
ügyelők. Ez utóbbi tekintetben azonban épen nem a
kálvini presbyteriumot képviselik, hanem csak össze-
kötő kapcsok az egyházi és világi hatóság között az egy-
házi fegyelem gyakorlásához szükséges karhatalom kinye-
rése végett. Az egyházi fegyelem gyakorlása még mindig
túlnyomólag a lelkész kezében van, ki ezt az isten igé-
jénél fogva reá ruházott kulcshatalom erejével kezeli.
De egyuttal, tekintve hogy a lelkész is gyarló ember és
ezen hatalomnak kezelése igen sok visszásságra adott
alkalmat, azért az inspectoratus, mely a század derekán
kibővíttetett már és számos mellék egyházi tisztviselővel
gyarapíttatott, a kulcshatalom gyakorlásában a presbyte-
rium szerepét veszi fel; mire legnagyobb hatással az
ekkor folyó presbyterianus küzdelmek voltak. Fogaras,
mint a fejedelemasszonyok birtoka, 1631-től Loránttfy
Zsuzsánna kezeiben lévén, főleg az öreg Rákóczy György
halála után a presbyterianismus melegágya, székhelye lett.

*
Bethlen Gábornak Fogarason 1629 febr. 23-án kelt rende-
lete, rnelylyel az egyháznak két «főbirót» és két «substitutus
bírót» rendel, — a nevezett egyházközség levéltárában.
 129

Nagyban előmozdította még e szerepét az is, hogy Foga-

ras távol eső fekvésénél fogva egyházmegyéhez nem tar-
tozott s így canonica visitatio sem működhetvén benne,
az esperesi vizsgálat alatt álló gyülekezetek egyházfegyel-
mezési eljárása itt nem volt gyakorolható.
Az egyházi fegyelem gyakorlása ebben a korban még
igen nagy jelentőséggel birt. Gyakorlása a jó rend és az
igehirdetés sikereinek biztosító eszköze gyanánt tekinte-
tett. Kezelése azokon a városi helyeken, hol a magistra-
tus volt az egyházközségi előljáróság is, rendszerint úgy
történt, hogy a lelkész vagy valamelyik világi tag fel-
jelentése folytán ismeretessé vállott esetre a magistratus
szabta ki a büntetést; végrehajtásról azonban közvetle-
nül csak testi fenyíték esetében gondoskodott. Az egy-
házi büntetés: az egyházkövetés, csak akkor szorult külön
végrehajtásra, ha a vétkes vonakodott. Az urvacsorától
való eltiltást, a tisztes temetés megvonását hasonlóképen
a városi magistratus mondotta ki, természetesen a pap-
sággal együtt, ennek panaszára, előterjesztése, javaslata
alapján, de ő maga ügyelt fel arra is, hogy az megtör-
ténjék. Az absolutiót a tisztán egyházi büntetések alól is
nem az egyházi hivatalnokok, a papok, adták, hanem az
ő előterjesztésökre a magistratus.
Ott, a hol consistoriumok létesültek, a büntetést ezek
mondották ugyan ki, de végrehajtás végett, a mennyi-
ben karhatalomra volt szükség, a világi hatóságot keres-
ték meg. Így elrendelték az urvacsorától, a templom-
ból kitiltást, az egyházkövetést és a mennyiben a vétkes
vonakodott a megsértett egyház kiengesztelésétől, a
világi hatóságtól kért brachiummal jártak el ellene. Oly
bűnesetekben, melyek a polgári büntető törvényekbe
ütköztek, egyenesen a világi hatósághoz fordultak. És a
130

hatóság köteles volt nekik a jogsegélyt megadni, a

büntetést kiszabni, mivel ellenkező esetben az egy-
házi hatóság a fejedelemhez fordult, ki aztán a végre-
hajtásra a hatóságot büntetés terhe alatt utasította.
Különben is az állam büntető törvényhozását telje-
sen uralták az egyházi felfogás elvei.*) Ennek nyomá-
ban ott voltak még aztán a törvényhatósági statutu-
mok is, melyek gondjukat hasonlóképen kiterjesztették
az erkölcsi életre és a közerkölcsiség és vallásosság
védelméről a magok rendelkezéseivel is gondoskodtak,
kiterjesztve azt az egyházközségek s a papok védel-
mére is.
Már az eddigiekből is látszik, hogy a városi és falusi
egyházközségek között lényeges különbség állott fenn
a reformatio után is, épen úgy, mint a reformatio
előtt. De a különbség megvan a két idő között is. E
a különbség a reformatio előtt csupán a városi patrona-
tussal függött össze, de ebből az az exemptio is követke-
zett, hogy az ilyen egyház az archidiaconatusba nem is
tartozott. A patronatusi jog a városi privilegiummal
állott összefüggésben. Ez a privilegium és a pápás idő-
beli exemptio a reformatio után is megtartotta hatályát.
Egyelőre csak az ily «civitates», privilegialis városok
birtak ezzel, majd mikor az alkotmány egyes helyeknek
újabb mentességeket adott (taxáshelyek), ezek is igényel-
ték maguknak a mentességet.
Mint ismeretes, a ref. egyházban még a legújabb idő-
kig is voltak különös és kiváltságos helyzetben levő
városi egyházközségek, melyek közönségesen püspöki
vizsgálat alatt állóknak neveztetnek és jellemző tulaj-

*
) Lásd alább a 12. fejezetet.
 131

donságuk az, hogy nincsenek az esperes egyházlátogatá-

sának alávetve, hanem bennük a püspök gyakorolja a
canonica visitatiót. A püspöki vizsgálat alatti egyházak
multja egészen a pápás korba nyulik vissza és összefüg-
gésben áll a városi privilegiumokkal, a város patrona-
tusával.
A későbbi külön helyzetnek legelső oka az volt, hogy
a város, mint az egyházi ügyek vezetője, kezelője, nem
állott semmiféle politikai vagy egyházi felsőbb hatóság-
nak alatta, hanem épen úgy, mint a megyék: közvet-
lenül a fejedelemnek voltak alárendelve. Szabadalmaik
nem engedték azt, hogy felettük az esperes felügyeletet
gyakoroljon, tőlük számon kérje az egyházközség vagyo-
nát, egyházkörüli eljárásukat stb. Nem egyházi tekin-
tetben volt meg a mentességük, de politikai különálló-
ságuk menté fel őket az egyházmegyei joghatóság alól.
Ellenben lelkészeik alatta állottak a rendes egyházi
hatóságnak, mely alól magukat nem volt joguk kivonni.
A szabad városok után a taxás helyek is erre az álla-
potra törekedtek és mikor a XVII. században már con-
sistoriumokat állítanak fel saját kebelükben, habár elesett
is az ok, mely miatt addig egyházlátogatásnak nem vol-
tak alávetve, a consistoriumban újabb okot találtak az
egyházközségek, mivel ekkép ők szervezve voltak, nem
úgy, mint a falusi gyülekezetek.
Az ilyen egyházközségek már a XVII. században
nagyra voltak eme jogukkal. Így pl. Patai Máté nagy-
enyedi pap és egyházmegyei esperes nem tudta keresz-
tül vinni, hogy a városi egyházközséget, mely még ebben
az időben (1660 tájt) a várossal össze volt forrva, meg-
vizsgálhassa. Hasonlóképen látjuk, hogy Apáczai Kele-
men marosszéki esperes engedélyt kér a marosvásárhelyi
132

tanácstól, hogy az egyházközséget megvizsgálhassa. De

nem nyerhette meg.1
Hogy mégis az ily egyházak se legyenek felügyelet
nélkül, azért a püspöki vizsgálatnak vettettek alá, mi a
XVII. században rendszerint úgy történik, hogy a püs-
pök meglátogatván évenként egy-egy egyházmegyét, az
ily helyeket jelölte ki a vidéki papság összejövetelére s
így ez alkalommal szerzett meggyőződést az illető egy-
ház állapotáról is. Ily egyházak voltak a XVII. század-
ban Kolozsvár, Dés, Fogaras, Marosvásárhely, Nagy-
enyed, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásár-
hely, Déva, Szék, Ilyefalva. Mig Gyulafehérvár, mint
fejedelmi és püspöki székhely is, minden visitatio alól
mentes volt. A XVIII. században Kolozsvár már azt is
követelte magának, hogy őt a püspök sem látogathatja
meg, mivel közvetlenül a fejedelemnek, illetőleg a con-
sistoriumnak volt alávetve.2 A XVII. század folyamán
még effélének semmiféle nyoma nem található, hanem
csak annak, hogy esperes bennük nem visitál. Némely
egyházközségek ezek közül, már nagyságuknál fogva is,
szinte rendes esperesi székhelyek voltak s mivel még
ebben a korban az egyházlátogatást az esperes szemé-
lyesen teljesítette kísérőivel, így itten már azért sem volt

1
Erd. Muz. gr. Kemény-féle kézirattár. Coll. Mai. XXIII
13. sz. Marosvásárhelyi egyházi levéltár.
2
Lásd az V-ik kötet függelékét. A kolozsvári egyházmegye
1874. évi emlékiratának a fejedelmi korra való hivatkozása tévedé-
sen alapul. Abból a tényből, hogy 1683-ban Kolozsvárt főconsisto-
riumi gyűlés tartatott, bajos dolog azt következtetni, hogy Kolozs-
várt a generális visitatiót a fejedelem maga hajtotta végre. Hát
Gyulafehérváron, Nagyenyeden és Fogarason, hol szintén tar-
tattak eféle főconsistoriumi ülések?
 133

egyházlátogatás. Azonban az ilyen egyházközség is az

egyházmegye kebelében és területén feküdt, a minek
világos nyomait látjuk abból, hogy az illető községek
vagyoni följegyzései az egyházlátogatási jegyzőkönyvben,
illetőleg vagyonlajstomban (conscriptionale protocollum)
bent foglaltatnak pl. a széki, dési, udvarhelyi egyház-
megyében, de a látogatás még ott sincs, — ha espe-
resi hely volt az illető — a hol nem volt privilegialis
hely a város pl. Küküllővárt, mely 1629—48. esperesi
székhely.
A városi egyházakat tehát így csakis papjaik közvetí-
tették az egyházegyetemmel, mivel a püspöki látogatás
csak ideiglenes és ritkán történő volt és rendszeres vizs-
gálattal nem járt, hanem inkább az egyháziak erkölcsi
életére s a vidéki gyülekezetekben netalán felmerült
egyes bajok eligazítására vonatkozott.
Ellenben a falusi gyülekezetek rendes, évenkénti egy-
házlátogatásnak voltak alávetve és ez az egyházlátogatás
kötötte össze egy testté az egyházmegyebeli gyülekezete-
ket, ez intézte el a felsőbb jóváhagyást vagy rendelkezést
igénylő ügyeket. Egyházmegyei gyüléseken való gyüleke-
zeti képviseltetés s gyülekezeti ügyeknek ide vitele az
egész XVII. század folyamán nincs gyakorlatban.*
A falusi egyházközségek gyülekezeti élete tehát nem
olyan befejezett, mint a városiaké. Az esperesi egy-
házlátogatás, mint főhatósági ellenőrzés, kiegészíti azt.
Hogy mennyire kiegészíti, azt legfőbbképen az egyházi
fegyelem gyakorlásánál látjuk. Ugyanis az egyházi fegye-
lem alapja a kulcsok hatalma. Ez Luther és Kálvin

*
Kivételt képeznek az affiliatio és anyásítás, melyek a par-
tiális és generális zsinat elé tartoztak.
134

szerint a gyülekezetet illeti, míg a II. Helv. Conf. szerint,

a lelkipásztorokat, a kik a gyülekezettel együtt tartoznak
abban eljárni; A reformatio kezdetén, a róm. kath. szo-
kásoknak megfelelően, a lelkész egyedül gyakorolta az
egyházfegyelmet. Excommunicált, egyházkövetésre itélt,
eltiltott a templomtól és úrvacsorájától, a miből igen
sok «inconvenientia» származott. A világi hatóság lett
volna hivatva az itéletet végrehajtani, a mi azt jelenti,
hogy jobbágyokkal szemben a falusbiró adta a brachiu-
mot. Minthogy pedig ezen eljárás mellett az egyház-
fegyelem komolyságát veszedelem fenyegette, mert pl.
az egyházhelyes, vagy kisbirtokos nemessel és betelepedett
polgárral szemben a falusbiró el nem járhatott, ezért a
XVII. század elejétől az a gyakorlat jött szokásba, hogy
a lelkész maga nem szabhat ki egyházi fenyítékeket.
Úgyde mellette nem volt oly egyházi testület (presby-
terium, consistorium), melyre ezt a lelkészszel együtt
állandóan bizni lehessen. Azért az egyházlátogatóság
kezébe került, mely esperes, jegyző, assessorokból állott
és a vármegyei hatóság részéről kirendelt seculare bra-
chium, (vármegye embere,) állott mellette.
Így az egyházközségi életet, mintegy kiegészíti a ca-
nonica visitatio, mint a gyülekezeti egyház fegyelem
gyakorlója. E minőségéhen rendesen megkérdezi, hogy
nincs-e a gyülekezetben botránkoztató életű ember:
parázna, lopó, gyilkos, részeges, vagy a ki ilyeneket befo-
gad. Nem dolgozott-e valaki ünnep vagy vasárnapon?
Van-e, ki templomba nem jár, úrvacsorájával nem él?
Van-e, ki «szombat ülő, zsidózó» ember? De ezeken
felül épen a kálvini presbyteriumnak megfelelőleg az
egyházfegyelmet a lelkészre, mesterre s ezek családjára
is kiterjeszti és ezek erkölcsi magaviselete felől a gyüle-
 135

kezetet kérdezi meg. A hallgatók erkölcsi s vallásos kihá-

gásai megbüntetéséről a seculare brachiummal együtt
intézkedik a visitatio, míg az egyháziakat vétségökért
meginti, vagy ha az nagyobb volna, az egyházmegyei
zsinatra idézi, sőt esetleg állásából is felfüggeszti a jövő
zsinatig.*
Az egyházi fegyelmen kívül kiegészíti a visitatio a
falusi egyházközségi életet még a tekintetben is, hogy
a meghozott intézkedéseknek, melyeket a községi elől-
járóság nem tudott foganatosítani a maga határozatá-
val, intézkedésével, a seculare brachium közbelépésé-
vel sulyt és nyomatékot ad, azok végrehajtásáról gon-
doskodik.
Ezeken túl terjedőleg az egyházlátogatás az egy-
házközségi életnek már nem kiegészítője, hanem fel-
ügyelője.
A gyülekezetnek adott ezen jogosítványokból önkényt
következett, hogy a magánjogi patronatus, mint egyház-
jogi jogosítvány, kánonjogi alakjában megszünvén, mint
kötelezettség sem maradhatott fenn reáljogi formában,
t. i. úgy hogy a patronust «fundus, dos, ædificatio» stb.
kötelezze. Csakhogy a patronatus sokkal erősebben gyö-
kerezet a magyar közjogi viszonyokban, semhogy telje-
sen el lehetett volna törülni, meg lehetett volna szün-
tetni. Átalakult tehát más formába, melyben a régiből
még mindig vannak elemek, de azért mégsem a régi
többé.
A patronusnak egyik legjellemzőbb tulajdonsága az,
hogy ő hitsorsos. A nem hitsorsos földesúr nem is

*
E tekintetben az udvarhelyi egyh. megye jegyzőkönyvei-
ben találhatók a legrészletesebb utasítások.
136

patronus, semminemű patronusi jogai és kötelezettségei

nincsenek. Azonban ez az alaptétel sok változáson és
alakuláson ment idővel keresztül, úgy hogy ref. egyhá-
zunkban még mai napig is van reál teher gyanánt a
birtokhoz tapadó patronatus. A dolog megértése végett
tudnunk kell azt, hogy tulajdonképen a patronatusban
levő kötelezettségek kétfelé oszthatók, azaz két elemet
foglalnak magukban. Az egyik részt a dost, azaz a fize-
téshez való hozzájárulás foglalta magában, míg a másik
a fundust és az ædificatiót. Amaz évről-évre járó, emez
állandó természetű patrocinium. Hogy valaki patronus-
nak tartassék és az alább ismertetendő patronusi joggal
birjon, ahhoz mindenek előtt a hitsorsosság az, a mi
megkivántatott; de ezen felül a «dos» is. A dosnak nagy-
sága részben a patronus bőkezűségétől függött, de mini-
malis határa mégis meg volt állapítva, t. i. hogy még a
jószágtalan nemes ember se vonhatja ki magát a papbér
fizetése alól, hanem fizetni tartozik. A fizetés minimuma
egy közönséges jobbágy fizetése.* A maximuma termé-
szetesen nem volt meghatározva. Olykor igazán fejedelmi
patrociniumokkal találkozunk; pl. Küküllővárt a Rédeiek
udvarából a prédikátor 100 frtot, 100 kalangya buzát,
100 veder bort, a Küküllőn levő malomtól sabbathalét,
két hízott makkos ártányt és négy bárányt kapott. Ezen-
kívül természetesen élvezte a parochiális örökséget s a
hivek szolgáltatásait és a stólát. Az efféle jövedelmek

*
Véleményem szerint Dósa Elek — i. m. 186. l. — nem
helyesen vonja az AC. Pars V. ed. 46-ot «a patronus» fogalmának
magyarázatába. — A marosszéki constitutio 15 kalongya mi-
nimális fizetésre kötelezi a patronust. Kolozsvári-Óvári Corpus
Statutorum I. 43. l.
 137

azonban tisztán a patronus jó tetszésétől függöttek és így

idővel változhattak vagy meg is szünhettek pl. más vallású
patronus alatt. Kivételt csak az képezett, ha valaki örök
időre s a birtokosra tekintet nélkül rendelte kiadatni a
patrociniumot, a mikor az reál teherré vállott. Ámbár
ilyen reálterhű patronatus is elég gyakran fejlődött az
idők folyamán, de könnyen el is enyészett azon esetben,
mikor a birtok a fiscusra szállott és az ezen kikötés nél-
kül adományozta tovább a birtokot.
A patronus kifejezés az erdélyi jogban nem egyház-
jogilag vétetett, hanem egyjelentőségű volt a földesurral.
A földesúrnak tehát fennállott az a kötelezettsége, hogy
a hitsorsos lelkésznek fizessen. De ezenkívül fennállott
még az is, hogy a birtokán levő bármely felekezeti
templomot építeni segítsen. Nem hárult ugyan teljesen
reá a teher, de tartozott ebben birtoka arányában részt
venni. Ha ki ezt nem cselekedte volna, erővel is reá
kényszeríttetett.
Viszont a hitsorsos patronusnak joga volt beleszólani
a papválasztásba, a pap marasztásba, úgy hogy a község
a patronus nélkül el nem járhatott semmi tekintetben.
Nem a patronus választja ugyan a papot, hanem a köz-
séggel együtt választja. De mivel ő volt az erősebb fél,
mégis leginkább az ő akarata érvényesül. A patronusnak
ezenkivül, ha a gyülekezet lelkésze nem valódi nemes
ember és maradékok nélkül elhalálozva ingatlant hagy
maga után, joga van a hagyaték becsárának az egyház
számára való letétele után, ezen örökséget magához vál-
tani.* De mindezeknél nagyobb joga is fejlődött idővel a

*
A patronusokról intézkedett az AC. I : 1 : 3, 8; I : 5 : 1;
I : 6 : 1, 2; — C. C. I : 1 : 3.
138

patronusoknak, mely őket az egyház közkormányzatában

való részvételre jogosította. Ugyanis az Aprobáták (I : 1 : 3)
szerint a fontosabb egyházi reformok kérdésében akár
szertartásiak, akár szervezetiek legyenek is azok, minden
egyes vallásfelekezetnek papsága csakis a maguk religió-
ján levő főmagistratusoknak és patronatusoknak egyenlő
tetszésekből járhatott el. Ebből fejlődött ki idővel a fő-
consistorium.
 6. Az egyházmegye.

Az egyházmegye mai egyházjogunk szerint több egy-

házközségnek az egyházi közigazgatás, kormányzás és
rendtartás czéljából egy «felsőbb hatósággá egyesülése.»
(Et. 34. §.) A XVI. század végén és a XVII. század elején
még nem annyira az egyházközség, mint inkább a lelki-
pásztor volt a fontosabb elem és ezeknek egy fensőbb
hatóság, az esperes alatt való egyesülése az egyházmegye.
A róm. kath. archidiaconatus fogalma még mindig fen-
tartja magát, t. i. hogy az archidiaconus a papság fel-
ügyelője, feje, ezeket rendben tartja, ezeket látogatja s
tőlük veszi jövedelme egy részét is. Ennek felel meg az
erdélyi ref. első kánonos könyv, — a Tasnádi Veres Mihály
féle kánonok 37-ik articulusa, midőn elrendeli, hogy min-
den egyházmegye esperesei egy bizonyos katalógusba írják
fel az alattok való prédikátorok nevét, hogy az esperesek
között zavar ne legyen és kiki csak azokat igazgassa, kik
neki alája vettettek.* A lelkész tehát a fő, erre terjed ki
elsőben is a senior felügyelete és csak azután jön az egy-
házközség, melyről a lelkész neveztetik.
Mint már említettük, az egyházközségek csupán az
egyház-látogatásnál fogva függtek össze az egyházmegyé-
vel. Ellenben a lelkészek összesége alkotta az egyház-
megyei hatóságot. Az ő gyűlésök, a synodus partialis
az, mely legteljesebb képviselete az egyházmegyének, a

*
Bod Péter Historia Eccl. Hung. II. 382. l.
140

melynek képében viszont, bizonyos esetekben a consisto-

rium, azaz a papság képviselete, jogosított eljárni. A pap
a gyülekezetben, az egyházközségben, bármily fontos sze-
mélyiség legyen is: állása jellemét legteljesebben az egy-
házmegyében mutatja meg. Itt már ő nemcsak igehirdető,
nem csak lelkipásztor, hanem az egyházi rend tagja, —
rend (status). A gyülekezet választja ugyan, de az egyházi
rend képviseletének — első sorban a seniornak — joga azt
megengedni, hogy valaki lelkészszé választassék. Ő az, ki
megengedi, hogy a gyülekezet választottja egyházköz-
ségét elfoglalhassa. Ő az, ki a megválasztottat a gene-
ralis synodusra felavatás végett viszi. Ő az, ki a pap
felett felügyeletet gyakorol otthon, gyülekezetében az
egyház-látogatás alkalmával és biráskodik a partialis
synoduson. Az esperes őrködik, hogy a pap megkapja
fizetését, a papi fizetést ne csonkítsa, hogy az előd ki-
elégítése előtt az állást el ne foglalja, hogy a papi fize-
tést csonkító, ki nem szolgáltató egyház papot ne kap-
hasson. Ugyan ezek a mesterre is állanak. Az esperes
ezen teendői pedig tulajdonképen az egyházmegyei pap-
ság összeségének a teendői, mivel őt a papság választja
a jórend fentartása, a papság kormányzása s felügyelete,
a papság érdekeinek megvédelmezése végett. A senior
tehát a papság képviselője, védelmezője.
Az egyházmegyének ezek szerint nem csak igazgatása
papuralmi, hanem maga az egyházmegye mindenestől
fogva papuralom. Ezen vonása onnan származott, hogy
a papság rendi jelleme és az archidiaconatusi kormány-
zat a r. kath. egyházból a magyar törvényeknek meg-
felelően, illetőleg a protestantismus papi fogalmának
megfelelő változtatásokkal, egyszerüen átvétetett.
Az egyházmegye csakis mint a papok gyűlése, vagy
 141

a papok képviselete létezik. Tulajdonképeni teendője az

egyházi vagy papi iurisdictio gyakorlása, mely a Tripar-
titum és a Corpus Juris szerint a papság felett való birás-
kodást és a világiakra vonatkozó egyházi törvénykezést
foglalja magában, vagyis más szavakkal, az egyházmegye-
mint hatóság: «szent-szék.» E nemű minőségében mind-
azon ügyeket intézte, melyek a törvénynél fogva a szent-
székek elé rendeltettek. A hit és erkölcs körüli ügyek,
egyháziak felett való biráskodás, az egyházi vagyon, a
házassági ügyek és járulékai közül a gyermekek törvényes-
ségének kérdése: ezek voltak a szentszék jogkörébe tar-
tozó dolgok még a XVII. században is.
Az egyházi törvénykezés kezelése az egyházmegyét,
mint egyházi biróságot, inkább az egyes hívekkel fűzte
össze, mintsem az egyes egyházközségekkel. A hívek
a szentszék elé tartozó ügyeikben közvetlenül az egy-
házmegyei hatóságtól függöttek, mely függés, tekintve
a szentszékek jogkörének még mindig eléggé kiter-
jedt voltát, nem is épen valami ritka összeköttetést
eredményezett. Az egyházmegyei hatóságnak bírósági
természetéből folyt az is, hogy még az egyházközségi
ügyekkel is inkább mint biróság foglalkozott, nem pedig
mint administrativ hatóság. Ha p. o. két szomszédos
egyházközség közös lelkészt tartva, illetőleg egy megyét
képezve, a terhek viselésére nézve egymással meg tudott
egyezni: az egyesség legfölebb azért került az egyház-
megyei hatóság elébe, hogy hitelesítessék s jövőre való
fenmaradásához a kellő nyilvánosság megadassék, de
nem úgy, hogy a felsőbb jóváhagyást igényelte volna.
Építkezések, cserék, átalakítások nem terjesztendők fel
jóváhagyás végett, hanem csak a szükséghez képest mutat-
tatnak fel a megfelelő okmányok, ha t. i. az eset vitássá
142

válott s bíráskodás alá kerűlt. Ellenben ha az egyesség

megbontatott, vagy nem is sikerült azt megkötni vala-
melyik fél túlkövetelése, vagy csekély hozzájárulási
készsége miatt, az ügy azonnal peressé vallván, a szent-
szék benne, mint egyházi vagyont illetőben döntött, ille-
tőleg biráskodott.*
Az egyházmegyei hatóságnak a mai administratióhoz
legközelebb álló teendője az egyházmegyei látogatás volt.
De hogyha ezt a cselekményét is jól megvizsgáljuk, azt
fogjuk látni, hogy az sem egyéb, mint annak megvizs-
gálása, hogy az egyházközségben nem merült-e fel oly
ügy, mely az egyház bírói beavatkozását igényli. Midőn
a lelkipásztor, tanító s ezek családja, valamint a hallgató-
ság magaviseletéről tudakozódik, az egyházlátogatás bíró-
sági minősége egészen világos lesz. Az egyházi vagyont is
azért veszi számba, hogy valami nem idegeníttetett-e el
jogtalanul az egyházi személy, hallgatók vagy valami
külső ember részéről és nincsen-e szükség az illetőt ité-
letesen a restitutióra kényszeríteni.
Az egyházmegye közigazgatási tevékenysége a lelké-
szekre vonatkozó hatásköréből fejlődött ki. Ennek ott
van az első nyoma, mikor az esperes még felavatás előtt
megengedheti valamely lelkésznek a működést (exmisio)
és mikor tanítót engedélyez a gyülekezet számára. Tekin-
tettel arra, hogy a lelkészek felett való felügyelet az egy-
házmegye hatáskörébe tartozott, hamarosan kifejlődött
az esperesi consensus és dimissio, melyeknél fogva bár-
mely egyházközségnek, mielőtt lelkészt hívott, illető-

*
A különböző egyházmegyei és községi levéltárakban nagy
számmal maradtak fenn ilyen okmányok, melyek az anya és
fiók — illetőleg társegyházak viszályára vonatkoznak.
 143

leg beállított volna, az esperes jóváhagyását kellett ki-

nyernie, nehogy letett, vagy felfüggesztett egyén helyez-
tessék hivatalba. Különösen szükség volt a consensusra
a más diœcesisből, vagy kerületből jövő papokkal szem-
ben, kik csakis úgy alkalmaztathattak, ha rendben levő
dimissionalisukat vagy commendatoriájukat az esperes-
nek bemutatták. Így az esperes a megyéjéből távozó lel-
késznek, ha ellene jogerős itélettel kiszabott büntetés fenn
nem forgott, vagy ha kereset alatt nem állott, dimissiona-
list — elbocsátó levelet — adott.* Idővel a consensusból
kifejlődött a dislocatio, a papoknak más gyülekezetbe való
át helyezése, a mi az egyházmegyei hatóságnak egyik
rendes foglalkozása lett s tavaszi gyűlései, melyeken a
dislocatio történni szokott, helyosztó gyűlést nevet is
nyert némely helyen.
Különösen az erélyes Geleji püspöksége óta tapasz-
taljuk, hogy az egyház s így az egyházmegye adminis-
trativ teendői szaporodnak, az egyházközségi indepen-
dentia mind többet és többet veszít jellegéből. Az 1633. évi
enyedi zsinat rendeli először, hogy a superintendensnek
és seniornak legyen hatalma az atyafiakat azon gyüleke-
zetekben megtartani, hol azok munkája hasznosnak lát-
szik, még ha azok kedvezőbb meghívást kaptak volna is.
A papokat helyükről elmozdíthatják és oda helyezhetik,
a hol hasznosabban szolgálhatnak. Az engedetlenek, mint
esküjöket megszegők és csak saját javukat nézők, hiva-
taluktól teljesen, az egész ország területére nézve, meg-
fosztassanak. Ugyanezen zsinat az egyházmegyéket ú. n.
tentamen tartásra utasította, azaz hogy a felavatandókat
előzetesen gyűléseiken megvizsgálják és csak azokat alkal-

*
Lásd a Canones Ruberiani 13. és 18. végzését.
144

mazhassák a generálisig s csak azokat hozhassák felava-

tásra, kik a tudományban és erkölcsökben már megvizs-
gáltattak.1
Az istentiszteletre vonatkozó tilalmak, mint a temp-
lomon kivül való keresztelés, a keresztelés halogatása,
temetésnél a rithmizálás, a sok prédikálás, a túlságba
vitt harangozás eltiltása felett való felügyelet, mint a
mely dolgok csak lassan távolíthatók el a közszokásból,
nem a biráskodás, hanem az administratio cselekvényei
lettek, melyeknek foganatosításáról az egyházmegye gon-
doskodott.2
Az 1642. évi enyedi zsinaton találkozunk először egy-
házmegyei pénztárral, mikor elrendeltetik, hogy minden
egyházmegyének záros szekrénye legyen pénzeinek és leve-
leinek tartására. A pénztárról ugyanezen zsinat különös
módon gondoskodott, midőn egy 20 pontu fegyelmi sza-
bályzatot hozott a lelkészek ellen, melyek mindenike
pénzbüntetést állapít meg. Azonban a gyakorlatban ezen
pénzbüntetéseknek úgy moralis, mint gazdasági tekintet-
ben czélszerűtlen volta hamarosan kitűnvén, már az
1646. évi enyedi zsinaton a pénzbüntetés teljesen el is
törültetett.3
Az egyházközségek gazdasági ügyei felett az egyház-
megye felügyelő és számvételi hatóságát az 1643. évi
marosvásárhelyi zsinat állapítja meg, midőn concret
eset alkalmával kimondja, hogy régi szokás szerint, az
egyház erdejéből az egyháznak a faluval együtt «Ecclesia
híre nélkül is» eladhatnak öt, hat, vagy tíz szálat is,

1
Révész. Figyelmező 1872. 76. l.
2
U. o. 89. l.
3
U. o. 473—5. l.
 145

«de valami nagy darabot, vagy számos szekér fát esperes

híre nélkül el nem adhatnak, sőt arról is a mit eladta-
nak, az espereseknek a brachium előtt tartoztanak számot
adni az esküdt emberek a visitatiónak idején.»* És való-
ban az 1648. év-tájt a küküllői egyházmegye protocol-
luma mutatja, hogy a felhasznált, vagy elhelyezett tőkék-
ről a visitatio rendszerint számot vesz. Csakhogy még ez
a rendelkezés is az egyházi vagyon felügyelete felől
fentebb mondottak fogalma alá esik, miután a rendszeres
egyházközségi számadások, melyek költségvetéssel vagy
a nélkül, az egyházi bevételek és kiadásokról rendszeres
képet nyújtanának, nem csak itt, de még a polgári köz-
ségekben és vármegyékben sem képezik hatósági felül-
vizsgálat tárgyát, hanem mint egyszerűen kebli ügyek
tekintetnek, a melyek tekintetében a megbízottak csupán
megbízóiknak felelnek. Az egyháznak is nem az egyház-
megyének, vagy a visitatiónak, hanem az egyházközség-
nek tartoznak számadással, a mit a község megbizottai
előtt teljesítenek. Az egyházmegye említett számoltatása
nem a folyó bevételek és kiadásokra, hanem az egyházi
vagyon állagát képező tőkékre vonatkozik, akár adakozás,
hagyomány, vagy eladásból keletkeztek is azok.
Midőn az 1646. évi enyedi zsinaton a presbyterium
felállítása elhatároztatott, ezzel sem volt czélba véve az
egyházközség és egyházmegyék közötti viszonynak meg-
változtatása, azaz az egyházközségeknek az egyházmegyei
kormányzatba való befolyásának biztosítása, hanem csupán
az egyházközségi egyházfegyelem gyakorlására megfelelő
szerv beállítása. Azonban ez az intézkedés csak nehány

*
Az udvarhelyi egyházmegye jegyzőkönyvében I. 19—25. l.
V. ö. Erd. orsz. gyűl. emlékek XI. 200. l.
146

hetet ha élt, mert a közvetlen reá következő szatmárné-

meti zsinat, 6-ik kánona s így ennek nyomán a Geleji
kánonok 99-ik articulusa is, azokat jogi hatályuktól tel-
jesen kivetkőztették.
Általában véve az egyházmegyei igazgatás jellemére
vonatkozólag meg kell jegyeznünk, hogy abban ugyan-
azon vonásokat találjuk fel, mint a polgári közkormány-
zatban, a megyék és székeknél. Itt is a biráskodási ügyek
nem csak túlnyomóak, hanem szinte el is nyelik a vár-
megye tevékenységét. A közigazgatásban aránylag igen
kevés a teendő és a mi van, az sem igen fordul a gyűlési
hatóság elé, hanem a megfelelő közegek által a hely-
színén szokott végrehajtatni. A mint a községeknek
nincsen rendes háztartásuk, nincsen az egyházközségek-
nek sem és ennél fogva a mint a vármegyei hatóságnak
nincs erre vonatkozó ténykedése, alig van valami az egy-
házmegy ének. is.
Az egyházmegyének rendes (ordinarius) hatóságát az
egyházmegyei vagy partialis zsinat alkotta, mely az egy-
házmegye összes lelkészeiből állott. Még mielőtt erre
nézve valamely ismeretes közhatározat lett volna, a
gyakorlat már behozta, hogy azon minden lelkész bünte-
tés terhe alatt köteles volt megjelenni. A kik valami ok-
nál fogva elmaradtak, az esperesnél vagy előzetesen, vagy
utólagosan ki kellett, hogy mentsék magukat. A partialis
zsinat ambulans természetű volt: bejárta az egész egy-
házmegyét, most ez, majd ama községben tartatván meg.
Az ellátás terhe azonban csak annyiban nehezedett az
egyházközségre, hogy illendő árért köteles volt asztalról
gondoskodni. Eleinte kiki saját maga látta el magát a
partialis gyüléseken, majd asztalpénzt (mensaria) voltak
kötelesek összeadni a megjelent atyafiak. Különös gond
 147

volt arra, hogy a helybeli atyafi túl ne terheltessék.

Kánon védelmezte a helyi lelkészt attól, hogy tiszttársai
fel ne éljék és egy-egy partialis anyagilag tönkre ne
tegye. A kit akart, asztalához meghívott, de senki sem
követelhette, hogy ő is a megtiszteltek közé tartozzék.
Az ezen viszonyokból felmerülhető kellemetlenségek
okozták épen azt, hogy a saját zseben való zsinatolásról
a közös asztalra tértek át, hol az egész atyafiság együtt
étkezett. Természetesen a leleményesség így is meg-
könnyítette a szent fraternitás dolgát, mert eltekintve
attól, hogy egyik-másik egyházközség ingyen gazdálkodott
nekik, ezen kivül az esperes mindig tekintettel volt a
folyó ügyekre, a folyamatba indított perekre, a mikor sor-
ban o]y gyülekezetekre került a gyűlésezés, hol valamely
módosabb peres személy pere gyors elintézését igényelte, a
mikor természetesen a közös asztal költségei sem rugtak
valami magasra. Akárhányszor megtörtént, hogy valamely
hatalmas patronus vagy patrona egyenesen meghívta a
synodust, hogy az ő vendégei legyenek. Hogy ez az el-
járás az igazságszolgáltatás ügyét, ha épen meg nem
hamisította is, — mit feltenni nem akarunk — de elő
sem mozdította: az könnyen elgondolható.
A partialis a szükséghez képest többször, vagy kevesebb-
szer tartatott. A semipartialisok, mikor csak valamelyik
vidék, — az egyházmegye egy járása — hívatott össze,
valamint a szükséghez képest tartott consistoriumok,
nem különben még maga az egyházlátogatás is, mely
sokszor székezéssel volt egybekötve, a partialisok tartá-
sára hátrányos hatással voltak, Ezért az 1634. évi
marosvásárhelyi generális zsinat a partialisokat szabá-
lyozta s számukat legalább háromban állapította meg,
megengedvén, hogy a szükséghez képest többet is tart-
148

hassanak.* A rendes határidők márczius és november

első fele és a generalis zsinat előtti idő, a pünkösti
csonkahét, voltak.
A partialis zsinat istentisztelettel kezdődött, melyet az
atyafiak felváltva, sorrendben végeztek, kötelessége lévén
a kijelöltetek,hogy a cœtust «sua docta et elaborata concione
exornállya sub pœna flor 3.» Mindenkinek meg kellett
jelenni már a beszédre, hogy midőn az istentisztelet
végeztével a templomból távozva, a partialis rendes he-
lyére, — paplak vagy iskola — átmentek és a katalógus
felolvastatott, ennek olvasásán ott legyenek. Továbbá
végig ki kellett tartaniok a gyűléseken is és különösen
tiltva volt, hogy senior híre nélkül akár a házból is a
faluba vagy városba távozzanak.
Az egyházmegyei gyűléseknek tárgyai a generális zsi-
nat végzéseinek kihirdetése, végrehajtása-, 1633. óta az
előzetes papi vizsgálat megtartása-, a lelkészek erkölcsi-
és hit élete ellen felhozott panaszok elintézése, fegyelmi
ügyek, — a lelkész-alperes ellen beadott keresetek, egy-
házi vagyon feletti viszályok, végül a leggyakoribb és
legfontosabb dolgok: a házassági pereknek elintézése
voltak. A partialis zsinat túlnyomó birói foglalkozását
mutatja már elnevezése, a «szentszék» is, mely alatt
per eminentem biróságot kell érteni, továbbá ugyanezt
mutatja a szentszékek múltja is, minthogy közigazgatási
ügyekkel a kánonjog szerint sem a múltban nem foglal-
koztak, de nem foglalkoznak e korban sem.
A közigazgatási tevékenység körében tehát csupán a

*
Ezen marosvásárhelyi zsinat végzéseit lásd a görgényi e. m.
jegyzőkönyvében I. 332. l. Összefüggnek velök a Benkő Synop-
sisában levő constitutiók is. Révész Figyelmező 1872. 77. l.
 149

közzsinati végzések kihírdetése és végrehajtása marad,

mely utóbbi, ha nem papra vonatkozott, akkor az espe-
res által a helyszínén hajtatott végre, ha ugyan az érde-
keltek a közzsinattól közvetlen értesítést nem nyertek és
maguk végre nem hajtották. Továbbá a lelkész-választás
körüli ügyek említhetők itt fel, mint az előzetes vizsgálat,
az exmissio, vagy dislocatio stb. — Egyebet aligha
találunk e körből. Hanem annálinkább a birósági ha-
táskörből. Azonban meg kell még emlékeznünk a parti-
alis zsinatok statutum alkotásáról is, a melynek bár a
XVII. század végéig nem sok példáját látjuk, de tényleg
még is fennállott, működésben volt az. A statutum alkotás
a Tripartitum szerint minden testületnek joga, csakhogy
a felsőbb hatóságok által alkotott jogszabályok tartalma
által annyiban kötve van, hogy azokkal ellenkező statu-
tum nem alkotható.* Ezt kellett megtartani a partialis
zsinatoknak is. A partialis zsinat is corporatio, tehát több
mint biróság, mint szék, mely itéletekkel foglalkozik: ő
jogalkotó is. Csakhogy e működése igen-igen szűk körű.
Szűkkörűnek kellett lennie már azért is, mivel működése
két legfontosabb tárgyára, a papság személyi, hivatalos
és fegyelmi ügyeire, továbbá a házassági ügyekre nézve
a generális zsinat hozta meg a szabályokat s itt neki
teendője alig van egyéb, mint a szükséghez képest ismé-
telni a kánonokat. A mi kevés közigazgatási tevékenysége
volt, arra nézve is vagy a kánonok, vagy a generalis
visitatio rendelkezései, a milyenek az ilyen alkalommal,
mint jogszabályok, alkottatni szoktak, voltak az irányadók.
Innen van az, hogy egy-egy partialis statútum igazán
alig mond valamit. P. o. az 1665. évi küküllői egyház-

*
Hármaskönyv III. rész 2. czim.
150

megyei statutum tiltja vasárnaponként a vadászást, az

ifjuság tánczolását és a tánczos társasjátékot; megrendeli,
hogy a papok istentiszteletkor és általában a templom-
ban bő, köpenyszerű tógát viseljenek és végül, hogy a
senior tudta nélkül más egyháznak, mint a melyben
szolgálnak, magukat le nem kötelezhetik.1
De nem lehet még egy dolgot figyelmen kívűl hagy-
nunk, mint a mely úgyszólván szinte elvette az alkalmat
a partialistól a statutum alkotására. Ez pedig az, hogy
nem csak az országgyűlésnek voltak számos, az egyházi
életbe vágó intézkedései, törvényei, hanem még a megyei
hatóságok is foglalkoztak ily tárgyakkal.2
Így aztán természetes, hogy az egyházmegyei hatóság-
nak alig maradt valami ügy, a melyben neki magának
kellett volna statutumot hozni. Fontos semmi esetre
sem. A kálvini egyházfelfogás, mely az egyházat és álla-
mot egy patriarchalis egységbe olvasztotta össze, teljes
mértékben megvalósult Erdélyben, midőn az egyház maga
csak a saját, tisztán egyházi körében és pro foro interno
jár el; ellenben minden oly ügy, mely a polgári hatóság
beavatkozását igényli, — ide számíttatván még az egy-
házi vagyon, a papi fizetések stb. is, mint a melyek nem
az egyházi rend rendelkezése alatt állanak — nemcsak
hogy ezen hatóság által végeztetik, hanem jogviszonyai
is ez által szabályoztatnak. Az egyházi és állami hatás-
körök eme szétválasztása, az egyházról való theocraticus
felfogás mellett, a melyhez még a papismusból fenma-
radó hierarchia is járult, tulaj donképen egyháznak, egy-
házinak csupán a papokat, a templomot és a közvetlenül

1
A küküllői egyházmegye legrégibb jegyzőkönyvéből 106. l.
2
Lásd fentebb az 59—61. lapokat.
 151

ezekhez tartozó dolgokat tekintette, ellenben minden más

már a «világi» jelző fogalma alá esett.
A partialisnak biráskodására visszatérve, az épen most
említett felfogás sajátos következménye gyanánt kell ki-
emelnünk azt is, hogy tulajdonképeni perjog, vagy peres
eljárás az egyháznak egyik forumán sem fejlődött ki.
A kánoni jogot nem fogadták el; új eljárást a szentírás-
ból meg nem állapíthattak. Azért, mivel maga perfolya-
mat, — de nem egyszersmind a per tárgya is — világi
jellegű, tehát a közönséges perjogi formák voltak alkal-
mazásban. A biróságra nézve egyházi elvek voltak az
irányadók; de már a határidők, perbeli személyek kép-
viseltetése, kereset, pergátló és ügydöntő kifogások, felleb-
bezés, perújításbeli jogorvoslások szabályai stb. a polgári
per jogból vétettek át. Azonban tekintettel a polgári peres
eljárás vontatottságára és másfelől a házassági perekben
fenforgó magasabb ethicai szempontokra, olykor perjog-
beli intézkedéseket tesz maga az egyház is, p. o. hogy
«per non venit» sententiát a partialis nem mondhat, de
három terminusnál tovább az ügyet nem is halaszthatja.*
Az egyházmegye hivatalosai is mindnyájan a róm. kath.
archidiaconatusból nőttek ki. Így természetesen tulajdon-
képen egy rendes hivatalnok volt, t. i. az archidiaconus,
ki a hazai jog szerint a fejedelem által neveztetett ki.
Azonban a protestantismus ez útról hamarosan letért.
A szász káptalanok már eleitől fogva maguk választották
dékánaikat. A magyar egyházban pedig a reformatióval
az első lépés az volt, — mint Dávid Ferencz emlékül fen-
hagyta — hogy a csehek módjára, az atyafiak választák

*
Az 1634. évi marosvásárhelyi zsinat 6., 7. végzése. Benkő
Synopsis. Révész Figyelmező 1872. 77. l.
152

az esperest, a ki nem is neveztetett többé archidiaconus-

nak, hanem seniornak. A seniornak ilyen szabad válasz-
tása egészen a XVII. század közepéig, Geleji püspöksége
koráig, meg volt.1 Az 1639. évi marosvásárhelyi zsinat
rendeli el először, hogy «meghalt senior helyében püspök
híre, engedelme nélkül, ha hivattatik is, senki ne men-
jen. A meghalt senior helyében akarván mást választani,
előre a voxokat két atyafiak által küldjék a püspökhöz.»2
A Geleji kánonok a püspök beleegyezése mellett a többi
esperesek beleegyezését is igénylik a választás érvényé-
hez. A megválasztott senior a püspöktől már a XVI. szá-
zadban megerősíttetett. Felavatása a generalis synoduson
történt, ünnepélyes szent eskü letétele után, kéz fel-
tétellel.3
Minthogy a partialis synodus első sorban szentszék, —
az egyházi biráskodás pedig megkívánta, hogy a birás-
kodás birótársaknak, assessoroknak alkalmazásával tör-
ténjék és hogy a határozatok és ítéletek feljegyeztes-
senek: rendes assessorok és jegyzők választattak a syno-
duson a kebli atyafiak közül, kik feleskettetvén, a senior-
ral együtt alkották az egyházmegye tisztikarát, azaz
tulajdonképeni biróságát. Tehát az egyházmegye első és
ősi tisztségei az esperes, az assessorok és a jegyző. Eze-
ken kívül gondnokok, pénztáros, ellenőr, ügyész, előadók
stb. egyáltalában nincsenek, mivel a gondnokot a hier-
archiai szervezet még be nem vette; a mi kis pénze

1
Bod Péter Polikarpus 50. l. V. ö. Révész Figyelmező 1872.
8. l. 1624. évi enyedi zsinat 2. végzése felhatalmazta a dési
egyházmegyét, hogy seniort válaszszon magának.
2
Benkő Synopsisa. Révész Figyelmező 1872. 81. l.
3
Bod P. Polikarpus 50. s az 56. kánon szerint.
 153

volt az egyházmegyének, azt az esperes, vagy jegyző

őrizte, a többi, ma meg levő hivatalokra pedig szükség
egyáltalában nem volt, mert még a házasság védői intéz-
mény sem ismeretes, a XVIII. század előtt egyházunkban.
Az említett tisztikar, habár eredeténél fogva inkább
birói collegium, az egyházi igazgatásnak is élére került.
Az egyházlátogatáskor az esperessel jelen kellett lenni a
jegyzőnek, hogy a szükségeseket jegyzékbe vehesse, —
jelen nehány assessornak is, mert az egyházlátogatóság
nem annyira felügyelő hatóság, mint inkább ambulans
biróság. Minthogy az egyházmegyei tisztikar tagjai a
kiválóbb, a tanúltabb papok közül választattak: szavuk,
véleményük súlylyal bírt a gyűlésben is. Tehát gyűlésen
kívül is őket hívta magához a senior., valahányszor súlyo-
sabb esetekben kellett intézkednie, a mikor véleményök-
kel magát is fedezve tudta.
Az egyházmegye élén álló senior semmiféle rendi foko-
zattal nem bírt a többi papok felett, minthogy ilyet a ref.
egyház nem is ismert; de még a róm. kath. hierarchiá-
ban is az archidiaconátus nem rend, csak hivatal. De az
az állás, melyre az atyafiak bizalma a seniort emelte,
saját jog és hatáskörrel bírt, a mely a betöltőre szállott
által. Így a senior tekintélylyel bírt az egyházmegyében,
sőt hatalommal is úgy az atyafiak felett, mint a már
említett egyházi fegyelem gyakorlási módnál fogva, még
a hívők felett is. A mi igazgatás és kormányzásszerű
cselekmény csak előfordúlt az egyházmegyei életben, az
a senior feladata volt mind. A kánonok csak azt kíván-
ják, hogy az atyafiakat is, főleg ezek tekintélyesebbjeit hall-
gassa meg. De mint a polgári kormányzatban ez időben
a hivatalos személyiség, mint egyes hatóság, többnyire a
helyszínén maga igazítja a teendőket, hasonló képen jár
154

el a senior is, de a már említett segédkezés alkalmazásá-

val. A birósági ügyekben ő elnök s az assessorokkal
együtt itél, de az igazgatásban már csak véleményüket
hallgatja meg. Az évenkénti egyházlátogatás és az éven-
ként háromszor tartott partialis synodusok mellőzhetővé
tették a gyakori kiszállásokat, annyival inkább pedig,
mivel az egyházközségi élet kevésbbé volt bonyolult és
nagyobb függetlenséggel is bírt, mint manapság, a fel-
sőbb hatóságoktól.
A seniorság azonban lényegesen különbözött az archi-
diaconusságtól, mert nem annyira kitüntetés, jövedelem,
mint inkább hivatal és kötelesség volt. Nem jártak vele
fekvők, nem cathedraticum és más nemű, tizedbeli stb.
jövedelmek. Az állás megkívánta az egyházmegyében
való lakást, az állandó jelenlétet. Az enyedi egyház-
megye seniora nem lakhatott Háromszéken. A római
egyházban ez másképen volt, mert az archidiaconusság
inkább jövedelemre alapul szolgáló czím volt s így lehe-
tett Kolozsvári Péter törpényi plébános az Erdélyen kívül
fekvő Ugocsának is főesperese, mert a jövedelmeket azért
élvezhette, ha oly messze lakott is. Azonban a ref. senior
sem ingyen szolgálta egyházát. Ha nem voltak fundált
jövedelmei, voltak sportulái, napdíjai stb., főleg a birás-
kodásból befolyó díjakból járó rendes hányadai. Ezek az
esperességet még kívánatossá is tették és nagy részben e
miatt kellett a XVII. század közepén a választáshoz a
püspöki beleegyezés s a seniorum collegium jóvá hagyása.
Kissé tágabb lelkiismeret mellett a házassági biráskodás
igen jövedelmező «üzletté» is vállhatott a kapzsi se-
nior kezében. Azonban a kor jellemzésére felemlíthet-
jük más oldalról azt is, hogy a mennyire a seniorok
neveit ismerjük, ezek csaknem kivétel nélkül külföldön
 155

járt, tudós, gyakran irodalmilag is működő jeles férfiak

voltak s papi státusunkban a demagogiának semmi nyoma.
A házassági s általában egyházi törvénykezés díjai, a
fejedelmi tábla, vármegyei biróság és káptalani kiadvá-
nyok mintájára, határozott összegben voltak megállapítva.
A birósági tarifa ezen megszabását a jogszolgáltatás érdeke
kívánta meg. A megállapítás generális zsinatból történt
s minden egyházmegyében kötelező volt. Jelleme ugyanaz,
mint a polgári birósági taxáké, t. i. hogy még a lélekzet
vételt is megfizettették. Az első ismert ilyen taxa-szabály-
zat, mely «Observationes consistorii ecclesiastici» czímet
szokott viselni, a XVII. század derekáról való s valami
26-féle czímen számít fel díjakat a biróságnak, illetve
egyes tagjainak.1
A díjak egyrésze tisztán az esperesnek, másrésze a
jegyzőnek esett. Amaz rendszerint a per kezdetbeli cselek-
vényekkel (p. o. pecsétváltás), az utóbbi az irásbeli mun-
kákkal áll Összefüggésben. A perbeli cselekvényekkel, vala-
mint az itélettel összefüggő díjak az esperes, assessorok,
jegyző között oszlottak meg. A XVI. század végén s a
XVII. század elején, mikor még nyilvánvaló házasság-
törés (manifestum adulterium) esetében a partialis (alszék)
itélete nem is volt felebbezhető, a divortiumért az alszé-
ken fizetett dij ⅓-a a püspököt illette (rettegi kánon).2
Idővel a díjak mind jobban csigáztattak, úgy hogy míg a
XVII. század derekán a seniornak pecsét váltásért két
dénár járt, a XVIII. század elején ez már 14 dénár lett.

1
Ezen «Observationes consistorii ecclesiastici» minden egy-
házmegyei birósági protocollumban feltalálható. Rokonságban
áll az Appr. Const. IV. részének végén látható tarifával.
2
Benkő Synopsisa. Révesz Figyelmező 1872. 7. l.
156

Minthogy ha az ügy felebbeztetett és az itélet megváltoztat-

tatott, változtak a díjak is: így az egyházmegyék jöve-
delme, főleg a senioré, a püspökével szemben csökkent.
Ezért erősen küzdött az egyházmegye a hivatalból való
felebbezés ellen s még az 1676. évi gyulafehérvári zsinat
is azt határozza, hogy «a partialis deliberatumát el lehet
a püspök eleiben vinni, de nem azért, hogy finalis sen-
tentiát pronunciáljon.»1
A kánonok szerint a papokra s mesterekre kiszabott
birságok egészen az esperest illették. Ezért a «pœnába
incurráló» egyháziakat az esperes idézte meg a szentszék
elé s ő volt ellenök a közvádló. A visitatióból és törvényből
származó jövedelmeknek csak fele illette az esperest, fele
pedig a birótársaké volt. Ezeken kívül még voltak egyéb
pœnák és mulcták is, melyeknek mind sajátos megoszlási
természetük volt. De azért ha ezeket is figyelemmel kisér-
jük: végeredményül csak azt mondhatjuk, hogy az egy-
házi tisztviselők ily czímű jövedelmét a régi fundált javak
helyett egy még veszedelmesebb váltotta fel. Amaz a birtok-
szomjat, a kapzsiságot növelte csupán, ez pedig igen alkal-
mas volt a lelkiismeret megrongálására, a közerkölcsiség,
a jogrend megbontására. De e tekintetben az egyház csak
ugyanazon hajóban evezett, mint a polgári hatóságok,
mivel ottan sem voltak rendszeres fizetések, hanem csak
kiszállásokért járó, birságokból és törvénykezésből folyó
díjak. Főbiró, alispán, vármegyei assessorok s jegyzők
épen olyan javadalmazási forrásra voltak utalva, mint az
esperes, assessorai s jegyzője.2

1
U. o. 478. l.
2
L. Szolnok-Doboka vármegye monographiája I. kötetében
«A vármegyei intézmény története Erdélyben» czímű dolgozatomat.
 157

A mint többször említettük, a canonica visitatio és a

partialisok mellett nem igen sok teendő maradt még
fenn, a melyek a közigazgatásban elintézésre vártak. Ha
ilyen, az egész egyházmegyének tudtára adandó dolog
merült fel időközben, valamint mikor a rendes zsinat-
tartás ideje elérkezett, akkor látjuk megindulni a régi
közigazgatásnak olyan fontos eszközét a «currenst.» Az
esperes, az összes atyafiakhoz szóló levélben elmondja a
tudnivalókat, p. o. a püspök, vagy generalis synodusnak
halasztást nem tűrő rendeletét, vagy a legközelebbi parti-
alis helyét, idejét és aztán a levelet körútra indítja egyház-
megyéje papsága mellett. Az akkori postai és közlekedési
viszonyok mellett ez az eljárás a közigazgatáshoz szorosan
hozzá tartozott. Nagy egyházmegye, mint p. o. a szolnok-
dobokai, vagy később a széki, a marosi, 2—3 cursusra
volt beosztva és 2—3 currens indíttatott meg benne,
hogy gyorsabb legyen az értesítés. A currens hátára sor-
ban fel voltak jegyezve a cursus eklézsiái. A vételt elis-
merni s a következő helyre küldeni a pap kötelessége;
maga az elvivés legtöbb helyt a tanítót vagy egyházfit
terhelte. Ha a currens valakinél elveszett, vagy fenakadt,
szigorú büntetésben részesült az illető.* Hogy a curren-
sek egy, e czélra rendelt egyházi jegyzőkönyvbe beje-
gyeztessenek: az még nem volt szokásban, mivel azok
úgy sem foglaltak magukban megtartandó rendelkezése-
ket. Csak a közigazgatási eljárás fejlődése és tökéletese-
désével kezdődött meg a currensek protocollálása.

*
A currens vételének feljegyzését az 1681. évi tordai zsinat is
elrendeli. Benkő Synopsisa. Püspöki és esperesi currensek olvas-
hatók a Prot. Közlöny 1886. évf. 428—9. lapjain. — A currensre
vonatkozó első szabályzat a Ruberiani Canonesben (32. c.) ta-
lálható.
158

Az egyházmegyei hatóságnak, illetőleg esperesnek ősi

teendője tulajdonképen az egyházlátogatás, a canonica
visitatio. Czélja a gyülekezeti lelkipásztorok, valamint az
egyházi vagyon felett felügyelni. E végből a r. kath. archi-
diaconusnak kötelessége lett volna a gyülekezeteket és plé-
bánusokat sorra látogatni. Csakhogy ő ezt nem tette, ha-
nem csupán az archidiaconusi javadalmat szedte fel. Most
a reformatióval az archidiaconusok ezen joga a seniorokra
szállott és az egyház, valamint tanban, úgy e téren, a
a szervezetben is reformálta a hibákat. Az esperes nem
kap külön esperesi javadalmat, hanem igenis köteles az
egyházlátogatást végezni, minden évben felkeresvén a
reája bízott lelkészeket és ezek gyülekezeteit, azaz meg-
vizsgálni évenként egész egyházmegyéjét. Ő a vizsgáló,
ehát épen ezért ő nem is vizsgáltatik.
A vizsgálat teljesítése az esperes joga. Azonban, mint
az egész egyházalkotmányon, úgy itt is átlátszik már
homályosan, hogy az egész kormányzás nem egy vagy
más hivatalnoké, renddé, hanem az egyházé. Ez abban
nyer az egyházlátogatásnál kifejezést, hogy a senior
assessor társaival visitál. Küzd tehát, és pedig még
mindig diadalmasan, a róm. kath. felfogás a protes-
tánssal, mert a Ruberiána kánonok szerint az egyház-
látogatás arra vonatkozik, hogy az esperesek «alattok
levő papokat meglátogassanak, kémleljenek minden esz-
tendőben az ő igaz hitük szerint.»
A papság és mesterek megvizsgálása lévén a czél,
eleinte csak röviden kérdezték meg a gyülekezet tagjai-
tól, hogy meg vannak-e elégedve a pappal, deákkal, vagy
van-e és micsoda kifogás ellenök. A felelet jegyzőkönyvre
vétetett, hogy jövőre is bizonyságul szolgáljon és hogy
annak alapján a szükséges intézkedés megtétessék. Idővel
 159

ezek a kérdések részletesebbekké lettek s az egyházláto-

gató számára előírattak. Kiterjeszkedvén az istentisztelet
körében végzendő összes cselekményekre, a társadalmi
életre, a családra, a rektornál az iskolában való forgoló-
dásra is.* Kérdő pontok tétettek fel, a melyekre adott
feleletek külön-külön vétettek jegyzőkönyvre.

*
Az udvarhelyi egyházmegyében használt kérdőpontok közül
18 vonatkozott a papra, 5 a mesterre, 4 a papnéra és mester-
nére, 15 pedig a hallgatókra. Ilyen kérdések a papról: l. prédi-
kálja-e az Istennek igéjét szorgalmatosan? 2. A próféták, apos-
tolok, evangelisták igéit hirdeti-e? 3. Ezekkel ellenkező uj tudo-
mányt nem hirdet-e? 4. Vasárnapokon kétszer prédikál-e? 5. Köz-
napokon kétszer harangoztat-e és a szomoru időkhöz illendő
könyUjtestamentumból? 7. Maga dolgaiért emitt-amott járván, az
Istennek szent szolgálatját nem mulatja-e el? 8. Kiszolgáltatja-e
a keresztséget, tart-e ahhoz illendő tanítást a keresztség előtt;
templomban keresztel-e? 9. Kereszteletlen gyermek nem halt-e
meg az ő keglme gondviseletlensége miatt? 10. Az urvacsoráját
hatszor esztendőnként kihirdeti-e, egy héttel előre közhírré
teszi-e, tanít-e szép előkészítő prédikáczióval az előtt; valakit, a
kit az előtt meg nem intett, az Ur asztalától nem pirongat-e
el? 11. A leányokat tanítja-e? 12. Halott temetésekre elmegyen-e
s a hol kivántatik prédikál-e? 13. Betegeket látogat s vigasz-
tal-e? 14. A házasulókat kihirdeti-e, templomban esketi-e meg;
egyenetlen házasokat, ugymint igen vénet vagy ifjat nem köt-e
egybe? 15. A templomból valakit maga authoritásából nem tilt-e
ki? 16. Nem részeges és kevély-e? Ruházatjában magát illet-
lenül nem viseli-e? Felső ruha nélkül tomplomba s temetésre
megyen-e? 17. Nem tánczoló, szitkozódó, esküvő vagy feslett
erkölcsü-e? 18. Nem tartja-e gyanus személyekkel barátságát;
vasárnapokon ide-amoda nem jár-e, vagy nem dolgoztat-e? —
Examen de Pastrice (et uxore Rectoris): l. Prédikátornéhoz illendő
szelídséggel viseli-e magát? Nem háborgó, veszekedő, házaló
vagy bemondást hordó-e? 3. Nem szitkozódó, feslett erkölcsü-e,
nem tartja-e ilyennel barátságát? 4. Templomba eljár-e; él-e
160

A hívek erkölcsi s hitéletére vonatkozó visitatio tulaj-

donképen subsidiarius jellegű a lelkész kulcshatalma
mellett, melynek hogy nagyobb nyomaték adassék ott
volt a seculare brachium.

urvacsorával? Látta e kegyelmetek tánczolását? Tubákos vagy

dohányos-e? De Rectore: l. Eljár-e templomba, s a harangozás-
ban függ-e a prédikátortól? 2. Tanít-e; urvacsorával él-e?
3. Nem részeges, átkozódó, házaló-e? Guzsalyosba, korcsmába
nem jár-e? 4. Tánczolását, ugrálását, gyanus barátkozását nem
látták-e? 5. Prédikátorával szép békességben él-e; becsületét
megadja-e kegyelmeteknek; nem pipázó vagy portubákos-e? stb.
 7. Az anyaszentegyház.

Mint általában a tanban, úgy a szervezet kérdésében

is a protestantismus magát a tiszta keresztyénség örökö-
sének tartotta. Az egyháztól nem szakadt el, sőt ellen-
kezőleg, az igaz egyház nála élt, miután azt a pápaság
visszaéléseitől megtisztította. Azért az egyházi intézmé-
nyeket nemcsak kisebb részeiben, hanem általánosság-
ban is megtartotta nálunk, úgy a mint a történelem fo-
lyamán kifejlődött, eltávolítván belőle a szentírással
ellenkező kinövéseket, visszaéléseket. Református őseink
magukat «katholikusoknak» tartották s nevezték,* az igazi
katholikusoknak, de a kik nem rómaiak, nem pápások.
Így egyházuk is a «catholica sancta mater ecclesia»,
csakhogy a lélekbeli közösséggel megelégedve, a földi
szervezet részleteinek területi határait egy-egy ország
vagy nemzet határain nem terjesztették túl.
A református egyház Erdélyben a tartományi határo-
kon belől kerekíttetett ki és a mint már előadtuk, saját-
ságos fejlődési menetén keresztül haladva, az unitáriu-
soknak 1576-ban történt kiválása után, mint «az er-
délyi magyar egyház» örököse, nem szoros confessionális

*
Az egervölgyi hitvallás ezíme «Confessio catholica». Az anti-
trinitarius harczok idejében a reformátusok mindig katholiku-
soknak nevezik magukat. Lásd a gyulafehérvári tíz napos dispu-
tatio mindkét leirását.
162

határok között, hanem egyéb, csupán a történeti mult

által indokolt keretben él és működik. Hogy kebelében
lutheránusok és unitáriusok, sőt a görög-keleti ritushoz
hajló, félig református oláhok is megférnek az ortho-
doxusokkal, annak oka az, mivel bár az egyház az üdvre
prædestináltak összesége, de azért a látható egyházban
a hitre prædestináltak és kárhozatra fenhagyottak, a
hívők és hitetlenek, minden körülmények között úgyis
fenmaradnak egymás mellett. Habár a református val-
lás az igaz vallás, az orthodox tan: de a kik nem vall-
ják is teljesen, sőt még ha ellene mondanak is, a meg-
térés-, az igazság elismerésének reményében abban meg-
hagyandók.
Azonban a református egyház a maga teljességében
még sem folytatása a római katholikus egyháznak, ille-
tőleg az erdélyi országos egyház, az erdélyi római katho-
likus püspöki megyének. Ez nemzetiségek szerint két
darabra szakadt. A magyar rész pedig először a politikai
beosztás szerint, ismét kettőre, t. i.: a tulajdonképeni
erdélyire és a partiumira; viszont az erdélyi, állami
beavatkozás nyomán, confessio szerint reformátusra és
unitáriusra. Alig húsz esztendő lefolyása alatt megy
végbe e változás, mely a protestantismus elveinek, főleg
a láthatatlan egyház igazán katholikusságának tana ha-
tása alatt a látható egyház területi kialakulására ható
összes tényezőknek jogosultságát érvényre juttatja a
pápai circumscriptionalis bullák felett. A helyi, a látható
egyházi testek alakító erői: a nemzetiség, a politikai vi-
szonyok és a confessio.
De ha ennyiben érvényesült is a protestáns felfogás,
ott maradt és megmaradt a successio. Bármint darabol-
tatnak is a látható egyház földi szervei, ezeknek minde-
 163

nikét ugyanazon jogok illetik, mint a római katholikus

egyház megfelelő alkatrészeit, tehát a seniorátusok egy
bizonyos körét, a superintendentiát, egy valamely rész
területen az egyházat, mint a római katholikus püspöki
megyét. Ez ugyan sohasem volt világosan kifejezve, de
még mai napig érezteti hatását a kerületek autonomiá-
jában az egységes magyar református egyházzal szem-
ben, a mi nemcsak ezen kerületek egykori különállásá-
ban, hanem ezen különállás okában, a püspöki diœcesis
utánzásában is leli magyarázatát. Még a tiszáninneni
kerület esperességeinek 1735-ig való különállása is kap-
csolatos ezzel a ténynyel, miután épen a «püspöknek»,
mint olyannak nem létezésén alapult. És ezért nem jö-
hetett létre minden kisérletek daczára sem, egész a
legújabb időkig, valamely nagyobb egyházi test, mint az
egyházkerület, habár akár a török hódoltság alattiak,
akár az erdélyi fejedelemség alatt állók, akár a király
területén lakók megtehették volna egymás közt. Püspöki
megyénél nagyobb egyházi testet a magyar törvény nem
ismert.
A mai protestáns egyházalkotmánynak főjellemvonása,
a democratismus, t. i. az alsóbb elemeken felépült felsőbb
hatóságok fokozatos keletkezése, teljesen hiányzik az
első egyházi szervezetből. Az nem alulról felfelé épült,
hanem felülről lefelé, akár a római katholikus egyház-
ban, hol a püspök az egyház. Azonban annyi különbség
még is van, és ez lényeges, hogy a protestantismus által
elismert püspöki jogok birtokosai: a papság, a maga
összeségében veszi át az egyház kormányzatát. Ugyan-
csak a papság az, mely a maga kebeléből superinten-
denst választ magának.
Geleji aristocratico-democraticusnak nevezi ezt az egy-
164

házi szervezetet. Ez talál is annyiban, hogy a papság

túlnyomó részvételénél fogva aristocraticus, a mennyi-
ben a világiak szinte kizáratnak belőle; democraticus
pedig azért, mert mégis csak az összes papság választja
a püspököt, az összes papság képezi a generalis zsinatot
és intézi az egyház mindennemű ügyeit, Felülről lefelé
épül az alkotmány azért, mivel alapja a generalis syno-
duson összegyülekezett egész papság, melynek az egyház-
megye, vagyis partiális synodus csak a jó rendtartás vé-
gett beállított alantas közegét képezi; végül az egy-
házközség, mint olyan, az egész szervezetre nézve kor-
mányzati szempontból nem is létezik, annak csakis
papja számít az egyházi szervezetben.
Az egyház, bármennyire ellenkezett is ez a protes-
tantizmus alapelveivel, szervezetében tulajdonképen az
egyházi rend szervezete. Nem annyira az összes egy-
házi ügyek czélszerűbb intézésére, mint inkább az egy-
házi renddel járó rendi kiváltságok és az egyházi rendet
törvény (állami törvény) szerint megillető jurisdictio
czélszerűbb gyakorlására szolgáló tagozat; akár csak a
római katholikus egyházban. De tekintettel az egyház-
községnek jogi életére: ebből a helyzetből az is követ-
kezik, hogy az egyház igazában bifurkált szervezettel
bir és kettős életet él, t. i.: az elsőt, mint a híveknek
összesége az organizált egyházközségekben és a máso-
dikat, mint a papságnak összesége, a felsőbb egyházi
szervezetben. A kettő közötti összeköttetés szervezetileg
igen laza, mivel a pap a felsőbb hatóságokban nem gyü-
lekezetét képviseli, hanem saját jogán, saját magát. És
ez a laza összeköttetés is az egyházközség nagy inferiori-
tására mutat, mivel az egyetlen kapocs, mely a canonica
visitatióban áll fenn, az egyházközségtől semmiben sem
 165

függő, nála nélkül létre jött viszony. Mert bár az egy-

házközség választja, de azért nem ő küldi ki a partiá-
lisba és a generálisba a papot; tehát a pap, kit a papok
egyeteme tett pappá, választ saját magának, az egész
papi rendnek, de egyszersmind az összes gyülekezetek-
nek is felügyelőket, kormányzókat, birákat: espereseket
és püspököket.
A községeknek papválasztási, a papoknak esperes és
püspök választási joga daczára az egyházkormányzás és
az egész egyház alkotmánya hierarchikus. Így fogadta
azt el a pápás időben a Corpus Juris, a Tripartitum és
így hagyta azt helyben a Helvetica Confessio. Isteni
jogon birja és követeli magának a papság ezt a jogot.
És ez a legfontosabb vonás a református hierarchiában.
Mert hogy a kánonjogi hierarchiai fokozatok mellőztet-
tek: ez a hiererchiának ilyen voltán épen olyan keveset
változtatott, mint az, hogy a beállított magasabb tiszt-
viselők, választás útján jutnak hivatalukba és nem kine-
vezés által. Mindenesetre érdekes jellemvonása a kor-
nak, hogy ezt az állapotot a papság — a vallás igazságai-
val, a szent könyvvel, az őskeresztyénség szervezetével,
nemkülönben a külföldi református egyházak eltérő alkot-
mányával is ismerős papság — védi, oltalmazza és a vilá-
giak részéről jövő befolyás, majd ellenhatás alakítja át.
Az egyház legteljesebb képviselete, a papság egyete-
mének gyűlése, a generális zsinat, mely 1623-ig min-
den évben kétszer, attól fogva pedig évenként egyszer
tartatott.* A zsinat tárgyai az egyházi törvényhozás,

*
Az 1623. évi marosvásárhelyi zsinat határozata. Benkő
Synopsis. Révész Figyelmező 1872. 8. l. Még az 1620. évi enyedi
zsinat a kétszeri zsinattartást meghagyta. A téli zsinat rend-
166

papok megvizsgálása és felavatása. A két rendes tárgy

mellett ott szerepel még az egyházi törvénykezés, melyet
a generális zsinat alkalmával végeznek, de nem a zsinat,
hanem a püspök és a «seniorum collegium», azaz a con-
sistorium, az egész egyháznak szűkebb körű képviselete.
A zsinatnak ilyen összealkotása és működése teljesen
azt a képet mutatja, mint mikor a római katholikus
püspök papjait évenkinti zsinatra hívja össze, melyen
törvények hozatnak és papok avattatnak. A szentszék
természetesen ekkor is működhetik ugyan, de mert tagjai
többnyire a cathedrális egyház helyén laknak, működhe-
tik időközben is; a mi már a református egyházban csak
úgy volt lehetséges, ha minden szükséges alkalomra a
consistorium összehivatott. Sajátságos módon hasonlít a
zsinat még a római katholikus püspök által tartható
lelki gyakorlatokhoz is, melyekre a megyés papság össze
szokott gyűjtetni. Csakhogy a gyakorlat nem az elmél-
kedésre, imádkozásra, hanem a tanulásra, a tudománybeli
készültségre és polemikus harczkészségre vonatkozott.
Az évi papi vizsgálatok úgy tartattak, hogy a jelöltekkel
szemben bármelyik erre felszólított papnak ellenvetéseket
kellett tudni tenni. Ezért a vizsga tételei előre meghir-
dettettek s minden papnak kötelessége volt arra előké-
szülni, hogy netalán ellenvetésre, kérdéstételre vagy vé-
delemre felhivatván, kellőleg meg tudjon felelni.
Az egyháznak ezen generális zsinatán minden pap,
minden mester, sőt a theologiát tanuló nagyobb diákok
is kötelesek voltak megjelenni. Az esperes szedte őket

szerint Marosvásárhelyt, január hó első felében, vízkereszt nap-

kor tartatott, a nyári pedig Nagy-Enyeden, szentháromság vasár-
nap utáni második vasárnapon.
 167

számba s vitte a zsinatra s az ülésezések alkalmával is

ő ügyelt fel reájuk. A szükséghez képest idővel megálla-
píttatott, hogy hány lelkész hagyható otthon, a kik a
zsinat ideje alatt, a környékbeli gyülekezetekben, a szük-
séges templomkívüli lelkészi teendőket, főleg a kereszte-
lést és esketést elvégezzék. Az 1635. évi enyedi zsinat
szerint minden tíz papból legfeljebb kettő hagyható ott-
hon, kik a partialis synoduson jelöltettek ki és azután
a hazatérő lelkészek által gyülekezeteikben közhírré té-
tetett, hogy generális zsinat idejében kihez kell fordul-
niuk sürgős egyházi szolgálat végeztetése végett.*
A papság összeségének ezen összejövetele olyan sajá-
tos zsinati jelleget mutat, a minek protestans elvi fun-
domentomai nincsenek. A papság rendi jogaival és egy-
házkormányzó hatalmával függ össze, habár a zsinaton
ezen kormányzatból egyebet a püspökválasztásban való
részvételénél nem is gyakorolt. Mindaddig, míg az összes
papság tartozott megjelenni a zsinatokon, nincs is semmi
nyoma annak, mintha ez a hierarchikus egyházi szerve-
zet a protestáns elveknek valaminemű befolyást enge-
dett volna. Midőn a zsinat képviseleti jelleget öltött,
már ez nagy lépés volt előre és pedig ez a képviselet
elvének az alkalmazása. A képviselet alkalmazásának
némi elemeivel már 1620-ban is találkozunk, midőn
meghatároztatott, hogy a háromszéki egyházakból az es-
peresek mintegy a papság harmadával compareáljanak a
nyári synodusra, télben pedig bizonyos delegátusokkal.
A XVII. század második felében lett állandó gyakor-

*
Canones Ruberiani 33. c. Az 1620. évi enyedi, az 1634. évi
marosvásárhelyi zsinat végzései Benkő Synopsisában. V. ö. a
93. canonnal. Lásd még Lampe-Ember i. m. 718—19. l.
168

lattá, hogy minden egyházmegyéből csak bizonyos dele-

gátusok mennek a generális synodusra az esperessel
együtt, vivén magukkal az ordinálandókat is.
A generalis synodus rendje hasonlított a patrialiséhoz.
Istentisztelettel kezdődött a szentháromság utáni máso-
dik vasárnapon. Hétfőn a felavatandók vizsgálata vette
kezdetét, melyet a püspök nyitott meg és néhány kérdés
feltétele után valamelyik esperesnek vagy később ren-
desen egy theol. professornak adván át az elnökséget,
mialatt a vizsgálat tovább folyt a nagy közönség jelen-
létében, a consistorium félrevonult s mint szentszék (fő-
szék) hozzákezdett egyházi birósági teendőinek elvégzésé-
hez. A vizsgálat és birósági ügyek külön tárgyalása után a
vizsgálatot sikerrel kiállottak felavatása következett és a
további tárgyalások folyamán közérdekű határozatok ho-
zattak, melyek szemben a pontokban foglalt s a rendbe-
állított kánonokkal, egyszerűen delibrátumoknak nevez-
tettek vagy constitutio névvel jelöltettek. Ezek a constitu-
tiók a kánonok kiegészítésére, pótlására szolgáltak. A ká-
nonok közül a Ruberiánák* a szathmárnémetiek s majd
1649 óta szinte a legújabb időkig a Geleji-félék szere-
pelnek. Ezeket egészítették ki a közben hozott consti-
tutiók.
A generális zsinat és a püspöki szentszék egymáshoz
való viszonyáról meg kell jegyeznünk, hogy bár a szent-
szék a közsinatból félrevonulva tanácskozott, azért az
mégis a generális alkatrésze volt. Egyházjogunk a püs-
pöki iurisdictiót nem vette át és a szentszéket nem úgy

*
Igy neveztettek az 1606 jul. 2-iki marosvásárhelyi zsinaton
Tasnádi Veres (Ruber) Mihály püspök elnöklete alatt hozott
kánonok.
 169

tekinti, mintha abban az alszéken az esperes, a főpapi

széken a püspök itélne, az assessorok pedig egyszerűen a
tanácskozáshoz oda vont egyének volnának votum consul-
tativummal: hanem a püspöki jogok az egész papsággal
közösek lévén, a biróság tagjai a papok delegátusai —
mindannyian birák. Csak a jó rend hozta ezt be, mivel
a biráskodás az összes papságot megilleti, de viszont a
jogszolgáltatás rendje megkivánja, hogy ne határozatlan
számú s tumultuáris gyülés, hanem egyes beállitott asses-
sorok, birák foglalkozzanak az itélethozatallal. Ezért a
főpapi szék nem külön intézmény a XVII. században,
hanem magának a generális zsinatnak része. Az alpapi-
széknek, vagyis helyesebben a partiálisnak itéleteivel
meg nem elégedő fél a generálisra appellál, mely kifeje-
zés csak ritkán cseréltetik fel a «püspök uram elé», vagy
«püspök uram székire» való appellálás jelzésével. A Ge-
leji-kánonok ugyan erősebb, illetőleg a rendi fokozatokkal
biró hierarchiára emlékeztető kifejezéssel, az esperesek
és püspökök törvényhatóságáról beszélnek; de itt áll az,
hogy a «potiori fit denominatio», mivel az esperesek
rendesen a partialis synodusok, a püspök pedig a gene-
rális helyett szoktak említtetem. Hanem azért nyílván
kitűnik, hogy a joghatóság nem az egyesnél, hanem a
testületnél van. A köz nyelvhasználat természetesen még
jobban megőrizte a régi pápás időbeli szólásmódokat,
de ez még nem jelenti a jogi tartalmat. Ha például a
felperes így kezdi allegatióját: «azért kellett N.-t esperes
uram színe elé czitáltatnom» stb., ez még korántsem foglal
az egyházi iurisdictióról fennálló protestans tanfogalom-
mal ellenkező tartalmat magában, mert az csak arra vo-
natkozik, hogy az esperesnek mint birósági elnöknek
pecsétjével történt az idézés s az esperes az elnök. Már
170

a megszólítás rendszerint szabatosabb: «Tisztelendő es-

peres uram és az szentszéknek több vigyázó assessori»,
stb. Ugyanez áll a püspök székéről. Azonban — mint az
már említtetett — a szentszék idővel, lassanként elkü-
lönül a generálistól annyiban, hogy időközben is tart-
ható és ezért úgy tünik fel, mintha az egyházban külön
intézmény s biróság gyanánt működnék. Geleji már
1638-ban megteszi a különbséget, hogy a peres félnek
szabadon hagyandó, hogy az ő püspöki székéhez, vagy
pedig a generális zsinathoz felebbezzen.»1
A XVII. század első felében mutatkozó és folyton erős-
bödő hierarchiai fokozati törekvések a biráskodást a köz-
igazgatástól elkülöníteni akaró irányzatukkal csak a
rendes, az állami életben is tapasztalható fejlődési fo-
lyamatot mozdították elő. Ugyanis a XVI., XVII. szá-
zadban tapasztaljuk, hogy a vármegye területén a biró-
ságok kezdenek kialakulni és a vármegyei rendes con-
gregatiókból külön testületté válni. Külön biróság csak
a róm. katholikus egyházban és az országos nagy birósá-
goknál volt még csupán; mindkét helyen a személyes
iurisdictióból fejlődve. Az alsóbb hatóságok birósága nem
volt külön testület. De azzá kezd lenni, még pedig a
congregatio iurisdictiójának eszmei fentartásával, mint
annak delegátiója.2 Ha az egyházi biróság a hierarchiai
rendi törekvések nyomán indul is a különállás felé, idő-

1
Mohai Sándornak 1638 jun. 25. engedett perujítás okiratá-
ból a küküllői egyh. megye levéltárában «Liber ei relinquatur
appellare sive sedem nostram episcopalem, sive nostrum con-
ventum generalem».
2
Lásd «A vármegyei intézmény története Erdélyben» cz.
dolgozatomat Szolnok-Doboka vármegye monographiájának első
kötetében.
 171

vel, mikor a törekvések teljesen hajótörést szenvednek,

megmarad ugyan különállásában, de nem a rendi, ha-
nem a delegált iurisdictio alapján.
Az egyház másik ténykedési köre gyanánt a gene-
rális visitatiót kell felemlítenünk, de a mely még jobban
magán viseli a pápás nyomokat, mint a generális zsinat.
A római katholikus püspök — bár kötelessége – tulaj-
donképeni canonica visitatiót nem végez, hanem bérma-
útjában keresi fel az egyes gyülekezeteket. A reformatio
felelevenítette teljesen a canonica visitatiót és nem elé-
gedvén meg az esperesi látogatással, a püspököt is egyház-
látogatásra kötelezte. Ez az egyházlátogatás ma — bár a
püspök végzi — mégis az egész egyházkerületé, mert leg-
főbb czélja az, hogy a kerület a püspök által tapasztalt
hiányok megszüntetése felől intézkedjék. Tehát a püs-
pök mintegy a kerület kiküldöttje, de a mely kiküldetés
neki, épúgy mint az esperesnek, állandóan hivatalához
tartozik.
Azonban az erdélyi református egyház ezen korában
nem egészen így áll a dolog. A generális visitatió nem-
csak püspöki kötelesség, hanem püspöki jog is. Sőt nem-
csak hivatalos állásából folyik, hanem egyenesen iuris-
dictiójával áll összefüggésben. Sehol sem áll a reformá-
tus püspök oly közel ahhoz, hogy hierarchiai rendi fok
legyen, mint az egyházlátogatásnál. De ezen hierarchiai
szinezetnek ma már csak annyi nyoma van az erdélyi
statutumokban, hogy a püspök jogai között ott áll: bár-
hová egyedül is kiszállhat s a hová kiszáll, ott a gyű-
lésen elnököl s a pap engedélyének kikérése nélkül isten-
tiszteletet is végezhet.
Hogy a generális visitátió az egyház jogkörébe tar-
tozik: az abban nyert kifejezést, hogy a püspök nem
172

egyedül végezte (92. canon), hanem «két-három maga

mellé vett s az egész egyházat képviselő esperes társa-
ságában.» De a püspöknek különös állása mégis kitünt
abból, hogy a látogatásnak egyik tárgyát az esperesek
egyházainak meglátogatása képezte, a mikor a hivek
az esperes, mint lelkész, felől kikérdeztettek; valamint
abból is, hogy e visitálás közben «neki, mint a többi
egyetemes visitatoroknak hatalom adatik, hogy a nyil-
vános nősparáznaságban, vagy gyilkosságban, vagy vala-
mely épen akkor elkövetett gonosz tettben bűnösnek
bizonyultakat, ha csak elegendő jótállókat és kezeseket
nem állítanak, legyenek azok lelkészek vagy tanítók, a
szent korona itéletéig bebörtönöztesse». Általában min-
den ügynél, mely a visitatió körébe tartozik, a püspök
személye úgy előtérbe állíttatik, hogy mellette a közegy-
házi képviselet szinte eltörpül.
A generális visitatiónak sajátságos természete van,
mely az esperesi visitatiótól megkülönbözteti. És ez
abban áll, hogy míg az utóbbinál egyenlő súly van fek-
tetve a lelkészek, a gyülekezeti tagok vallási és erkölcsi
életére, valamint a gyülekezeti vagyon épségére: addig
a püspöki látogatás csaknem kizárólag a papságra ter-
jed ki. A vizsgálat székhelye az esperes székhelye, hová
a lelkészek behivatnak. Itt a lelkészeket az esperes, mint
ilyen, az esperest pedig a lelkészek magaviselete felől
kérdezi ki a püspök. Ez a főtárgy, mely mellett mellé-
kesen megkérdeztetnek a lelkészek gyülekezeteik vallás-
erkölcsi és anyagi viszonyai felől, hogy nincsenek-e pa-
naszaik, nehézségeik. A püspök más gyülekezetet, mint
az esperesét, közvetlenül nem vizsgál, hanem csak. úgy
közvetve szerzi meg azokról a szükségesnek látszó tájé-
kozást. Van még a püspöki látogatásnak egy pontja,
 173

mely a nagyobb iskolák megvizsgálására vonatkozik,

miután az esperes hatósága alá csak a közönséges falusi
vagy népiskolák tartoztak.
Ezen egyházlátogatásokat a községbeli hivek is fel-
használták és elintézendő ügyeiket a visitatió elé terjesz-
tették. Ha p. o. a partialis nem engedélyezte a társ egy-
házak elválását, a filia anyásítását, a hivek a gen. vi-
sitatióhoz fordultak, ha ez időnyereséget jelentett szá-
mukra. Minthogy a közigazgatás tökéletlensége mellett
a hatóságok fokozatainak megtartása sem volt még el-
engedhetlen szabály, azért megtörtént az is, hogy a gen.
visitatió első fokban intézkedett oly ügyekben, melyek
appellatiokban kerülhettek volna eleibe. Sőt a közelgő
gen. visitatió előtt maga a partiális nem egy ügyet ha-
lasztott a visitatióra elintézés végett.
A generális visitatio, legalább eleinte, épen úgy mint
a partialis visitatio, egyszersmind biróság is volt. A par-
tialis végzéseit, itéleteit hozzá terjesztették s ő revidiálta,
helybenhagyta vagy feloldotta azokat. Ezen kívül még
szinte concurrált is a partiálissal, a mennyiben az általa
megállapított szabálytalanságok esetében az ügyet nem
utasította a partialis elé, hanem a kisebb jelentőségűeket
azonnal ellátta, a nagyobbakat pedig a generális syno-
dus elé utalta, a mivel tulajdonképen nem felsőbb fokú
hatóság elé utasítás czéloztatott, hanem csak a biróság
plenuma elé terjesztés.
A közigazgatási ügyek tekintetében a generális visi-
tatió csakúgy mint az esperesi, eljárt, azzal a különb-
séggel, hogy nem épen a helyszinén. De így is elmond-
hatni azt, hogy egyik főfeladata volt a felügyeleten kívül
a közigazgatásnak localis s finalis elvégzése. Ezért kerül
oly kevés közigazgatási ügy az egyházi gyűlések elé.
174

A generális visitátió, a hatásköröknek a régi korban

való elmosódottságánál fogva, nem csak közigazgatási
dolgokkal foglalkozott a felügyeleten kívül, nem csak a
partiális synodussal concurrált, hanem concurrált magá-
val a generalis synodussal is. Ezt nem csupán a törvényke-
zésre értjük, a melynél még a biróságok elkülönülni
kezdő functiojára hivatkozhatnánk, hanem magára a
jogalkotásra. Nem hozott ugyan kánonokat, mivel ezek
alatt sajátos formába öntött s terjedelmesebb szabály-
gyüjteményt értünk, hanem igenis hozott constitutiókat.
Ha megnézzük némely generális visitátió deliberatu-
mait, úgy fogjuk találni, hogy csak a czím s a keletke-
kezés körülményeinek megjelölése mutatja meg, hogy
nem zsinati határozatokkal van dolgunk. Geleji Katona
István idejében is keletkeztek már ilyen deliberatumok,
de még inkább későbben. A püspök által adott «respon-
sák», melyek egyes kétes jogi esetben az esperesnek s
az egyházmegyének adattak, mint a római pápák «dic-
tata»-i feljegyeztettek s szinte kötelező szabályt alkottak;
egyik egyházmegye protocollumából a másikéba iratak.
Csulai, majd még inkább Veszprémi püspök korában
valóságos egyetemes, vagy közérvényű conclusumok is
hozattak. Igy látjuk 1697-ben, az udvarhelyi generális
visítátióban, hogy az independeskedő atyafiak ellen, a
püspök megtalálásának módjáról, a partiális megvendége-
léséről, a supplantálókról, papok ruhájáról, a partiális
jövedelme szétosztásáról a templomi székekről hozattak
végzések. 1709-ben az udvarhelyi pap az ottani iskola
egyik kurátorává tétetett stb.*

*
Ilyen természetű deliberatiók, responsák, observatiók leg-
nagyobb számmal az udvarhelyi egyházmegye két legrégibb
 175

Az ily visitatió alkalmával tett deliberátumok oly-

kor a generális synodus elé is terjesztettek és ott utó-
lag jóváhagyattak. Igy az 1694 marosvásárhelyi zsinat
végzései között olvassuk, hogy «a széki tractusba esett
visitatió deliberatuma confirmáltatik minden tractusokra
nézve, úgy hogy valaki azzal nem fog élni, deponálta-
tik». A nevezett széki végzés pedig főleg az esketés, az
egyházi fegyelem gyakorlása és a visitatió költségeire
nézve hozott határozatokat.*
Az elmondottakból kitünik, hogy a generális visitatió
az egyháznak egy sokkal bővebb hatáskörű szerve volt,
mint ezt ma gondolnók, s mint a minő ma is. Termé-
szetesen a fő ez él a felügyeletnek gyakorlása és pedig a
lelkészek felett való felvigyázás, az egyházmegyei kor-
mányzat rendben vitelének ellenőrzése; de e mellett úgy
tekinthető, mint a generális eklézsiának, azaz a szent
synodusnak képviselete, mely részben a kánonok alap-
ján, de részben a gyakorlatban kifejlődött eljárásnál
fogva, melyet a gen. synodus hallgatólag elfogad, kiter-
jeszti működését a tényleges közigazgatásra, a törvény-
kezésre, sőt még a törvényhozásra is. Ez a jellemvonás,
melyet az esperesi látogatásnál hasonlóképen feltalálunk,
az egyházmegye határai között, nem a mai szigorubb
formai érzék szempontjából itélendő meg s nem tekint-
hető a hatáskör átlépésének, hanem egyszerűen azon fel-
fogás eredményének, hogy a püspök, illetőleg esperes, a

jegyzőkönyvében találhatók, Geleji korától egészen Veszprémi

püspökségéig.
*
Benkő Synopsisa. A széki e. megyében esett generális visi-
tatio deliberatuma ma is meg van ezen egyházmegye legrégibb
(1622-ben kezdődő) jegyzőkönyvében.
176

törvény szerint mellé rendelt assessorok hozzájárulásá-

val, joggal bir rendelkezni a közdologokban. A mi manap-
ság az egyházmegyei tanács és közgyűlés, az igazgató-
tanács és kerületi gyűlés viszonyában látható, ugyanazt
kell feltalálnunk a XVI—XVII. század consistoriumainak
és synodusainak viszonyában. Hogy ma törvény alapján
részletesebben van szabályozva ez a viszony, ellenben
régebben a szokás, a gyakorlat adta a szentesítést: ez
épen nem lényeges különbség. Hasonlóképen nem az sem,
hogy most a tanácsok egy meghatározott helyre gyűlnek
össze az elnökség meghivására, régebben pedig inkább
az egyházlátogatás alkalmával működtek. Sőt az utóbbi
annyi előnynyel birt a mai felett, hogy az autopsia s a
viszonyoknak alapos helyszíni megvizsgálása s a közvet-
lenség a sikeres intézkedést biztosította.

***

Ha az egyház ezen első kormányformáját szemügyre

veszszük, nem tagadhatjuk, hogy benne a protestáns fel-
fogás erősen össze van keverve a róm. kath. álláspont-
tal. Az egyháznak a papok által való igazgatása, az egy-
házközségeknek és általában a hiveknek a kormányzás-
ból kizárása, az egyházi törvényhozásnak a papság na-
gyobb (generalis) vagy kisebb (partialis) köre számára
való lefoglalása, az esperesek és püspökök kezébe a hi-
vek, sőt a lelkipásztorok felett is adott nagy fenyítő
hatalom: mind a régi kovásznak a maradványa. Hogy
ez nálunk így történhetett, ezt egyenesen a magyar
reformatiónak sajátságából lehet kimagyaráznunk, mely
egyfelől elfogadta a papság polgári rendi kiváltságát, fen-
tartá teljesen a külön egyházi törvénykezést és elfogadta
azokat az egyházi kereteket is, melyekben a pápaság
 177

alatt élt az egyház. De azért igazságtalanok volnánk, ha

be nem látnók azokat a változásokat is, melyek az egy-
házkormányzatban a reformatio által létesültek. Meg-
szünt mindenütt a felső fokozatokban a rendi hatalom.
Az egyház igazgatása csak a papok kezében volt s ennél-
fogva aristocraticusnak nevezhető (akár csak a presby-
teri igazgatás), de democraticus elemek sem hiányoz-
nak, mivel esperes, assessorok, püspök stb., mindnyájan
a papság választása következtében és azzal a hivatalos
hatalommal birtak, melyeket az reájuk ruházott. Ezért
méltán volt aristocratico-democraticusnak nevezhető ez
a kormány forma. De azért a hierarchicus jellemvonás-
tól még sem menekedhetett meg, mert a papi renden
épült fel a hivek kizárásával.
A mi az esperesi és püspöki hatalom működését illeti,
erre azt kell megjegyeznünk, hogy bármennyire növe-
kedett is, soha sem jutott odáig, hogy valami módon
az átruházottságot tagadta s a ius propriumot az illetők
számán, mint rendi fokozatot megillető jogot, követelte
volna. Az egyház érdekében növekedett a hivatalos
hatalom is, mivel épen ebben az időben a reformá-
tus egyház roppant nagy erővel terjeszkedett az unitá-
rismus és róm. katholicismus rovására, mi azoknak
visszahatását idézte elő. Ily körülmények között az egy-
ház érdekében helyesnek látszott, hogy az egyházi hiva-
talosok nagyobb hatalommal ruháztassanak fel, főleg a
tekintetben, hogy az alkalmas helyekre megfelelő egyé-
nek állíttassanak. Bár mennyire ellenkezik is a disloca-
lás alkalmazása a szigorúbb értelemben vett protestáns
egyházkormányzati elvekkel: mégis tény, hogy egyhá-
zunknak mai napság a legtöbb helyi sérelmei épen a
miatt támadnak, hogy a kormányzó hatóságnak nincs
178

joga a megfelelő egyéneket az alkalmas helyekre állítani

és még inkább abból, hogy nincs hatalma az alkalmat-
lanokat eltávolítani. A római egyháznak ez egyik fő
erőssége. A mi felfogásunk szerint azonban inkább a
közjónak kell ideiglenes kellemetlenségeket elszenvedni,
mint sem eltürhetlen zsarnokságot nyakunkra venni.
De a XVII. században még egészen másképen értel-
mezték és alkalmazták ezen jogokat. Az évenkénti pap-
marasztás mellett a dislocatio nem is volt olyan sérel-
mes, sem a gyülekezetre, sem a lelkészre. Ezenkívül a
reformatióról való ama felfogásnak, hogy t. i. az egy-
házjavítás és nem elszakadás a régi egyháztól, még
ekkor meg volt az a hatása is, hogy lehetőleg kevés vál-
toztatással akarták az egyházat inkább dogmaticumai-
ban, mint formáiban átváltoztatni. S mellettük állt az a
tény, hogy az Úr úgy sem adott egyházi igazgatási for-
mát, hanem az épen azon 3—4 első század alatt fejlő-
dött, melynek mint természetes és apostoli fejlődésnek
dogmáit is átvitték.
A presbyterianismus részéről jövő ellenhatás átalakí-
totta ugyan az erdélyi ref. egyház szervezetét, de nem a
kivánt irányba, hanem a consistorialismus felé.
 C) Az egyházalkotmány változása.

8. Az independentismus és presbyterianismus.

A magyarországi és erdélyi reformatiót általában erős

conservatismus jellemzi az egyház alkotmányi és a litur-
gialis téren. Igen sok hasonlóságot találunk nála annak
a nemzetnek — az angolnak — a reformátiójával, mely-
hez állama alkotmányában is annyit hasonlit. — Hazánk
öt százados életében a keresztyénség (ennek akkor ural-
kodó alakja a r. katholicismus) teljesen összeforrt az
állam alkotmányával. Az egyház nemcsak a lelkiekben
való sáfárkodásra hivatott intézmény, hanem az állami
szervezetnek kiegészítő szerves alkatrésze lett, a melyre
a törvények és törvényes intézmények egész serege vonat-
kozott, illetőleg volt felépítve. A reformatiónak pedig
egyik alapgondolata az volt, hogy ő nem akar a régi
alappal szakítani, hanem csak a meglevőt, de megrom-
lottat megjavítani. Ezért a prot. egyházak is Werbőczi
és a Corpus Juris alapjára állottak és szervezetökben és
liturgiájukban épen úgy meghagytak mindent, a mi a
szentirással nem ellenkező, mint az egyházi és állam-
közti viszonynak régi törvények által szabályozott alap-
jában. Midőn tehát nálunk a reformatió beköszöntött és
alig egy negyed század alatt erőteljes gyökereket vert, az
egyház szerepéről való felfogás csak annyiban változott,
180

a mennyiben a dogmaticumok a reformatio jelleménél

fogva ezt szükségessé tették.
Mindenesetre jellemző, hogy sem Wittenbergnek sem
később Heidelbergnek nem lett semmi hatása a magyar-
országi prot. egyház alkotmányára; pedig ifjaink a refor-
matio kezdetétől fogva kerek száz esztendőn keresztül
ezt a két egyetemet látogatták, a hol a két prot. egyház
sajátos és jellemző szervezetét oly alakban és teljesség-
ben kifejlődve láthatták magok előtt, a minőhöz hasonlót
odahaza teljesen hiába kerestek volna. 1610-ben van
első nyoma, hogy Szilvásujfalvi Imre a fennálló egyház-
szervezetet megtámadta. A támadás szelleméről az 1610.
évi váradi zsinaton megállapitott pontozatok a «Assertio-
nes orthodoxas de potestate ecclesiastica»* adnak felvilá-
gosítást. Azokból láthatjuk, hogy a püspöki és esperesi
hivatal szentirás ellenes volta s a kulcsok hatalmának a
gyülekezetet képviselő presbyteriumok kezébe való bevi-
tele képezték Szilvásujfalvi tanait. A támadás azonban
kevés követőre akadván, Szilvásujfalvi börtönnel, majd
számüzetéssel büntettetvén, az egyház szervezete min-
den változás nélkül továbbra is a régi, a XVI-ik szá-
zadbeli alapokon maradt meg, úgy a mint azokat Mélius
az Articuli Maioresben lefektette.
Kanizsai Pálfi János volt az első, a dunántuli vidéke-

*
Lampe-Ember i. m. 339. s köv. l. Megvan a Teleki-téká-
ban Marosvásárhelyt is. Az independentismus ezen támadása
még nincs kellőleg tisztázva egyháztörténeti irodalmunkban.
Ennek legfőbb oka a források hiánya. Szilvásujfalvinak bizo-
nyára több elvtársa is volt, mert különben érthetetlen lenne
ilyen erős támadás egy ember ellen. Két ilyen elvtárs nevét
ismerjük is. Az egyik Czeglédi János, a másik Szegedi Dániel
volt. L. Sárospataki füz. 1857—8. 169., 178—9. l.
 181

ken, ki a gyülekezetek körében (1616—32.) a presby-

teriumokat kálvini, illetőleg a heidelbergi mintára életbe-
léptette.1
De ez az irányzat még akkor nagyobb hódításokat nem
igen tudott-tenni. Azonban a 30-as évek végén egy olyan
nagy mozgalom indult meg, mely közel félszázadon ke-
resztül izgatottságban tartá a ref. egyházat és az erdélyi
ref. anyaszentegyház alkotmányának lényeges átalakulá-
sához vezetett.
Arról a presbyterianus és puritanus mozgalomról van
szó, melynek megindítása Tolnai Dali János nevéhez fű-
ződik. Tolnai és társai eszméiket Angliából hozták, hol
a magyarországihoz sok tekintetben hasonló egyházkor-
mányzati és liturgiálig viszonyok uralkodtak és a hol a
XVII. század elején az ú. n. anglikán egyház kormány-
zata és szertartásai ellen egy nagyon éles és radikális
támadás, az independentismus és puritanismus keletke-
zett. Míg korábban a külföldön járt ifjak előtt az ottani és
a hazai egyházi viszonyok között levő különbség fel sem
tünt, most mikor ennek a támadásnak közepében talál-
ták magukat, hamarosan meglátták a hasonlóságot, ille-
tőleg különbséget és a harczok által felizgattatva, ők is
a szentirás-ellenesnek tartott régi hagyománynak kiirtá-
sára törekedtek.
Tolnai D. János és társainak 1638-ban Londonban kö-
tött szövetsége, melynek okmánya «Kegyesség formulája»
czimet viselt,2 a magyar- és erdélyországi református egy-
házak és iskolák reformálását tűzte ki feladatául. Az inde-
pendens eszmék hatása alatt elsőben is a püspökök és espe-

1
Protestáns Szemle 1892. 419. s köv. l., 1901. 202. s köv. l.
2
Sárospataki füzetek 1857—8., 169—70. l.
182

resek hivatalának megszüntetését vették tervbe; a puri-

tanismus befolyására pedig a szertartásokat akarták mó-
dosítani. Mindezen törekvések alá megfelelő dogmatikai
alapot is igyekeztek helyezni, hogy eljárásukat, czéljaikat
indokolják és az eddigi törvényes rendet és meggyökere-
zett szokásokat, mint iráselleneseket mutatták fel. Honi
egyházukat az angollal, főleg épen a puritánus szertar-
tásokat követő independens gyülekezetekkel összehason-
lítván, azt teljesen elvilágiasultnak és benső kegyesség-
nélkülinek találták. Ennek a világiasságnak megszüntetése,
a kegyes indulatoknak minden téren: istentiszteleten,
gyüléseken, magaviseletben való diadalra juttatása lett a
főczél. A püspökök és esperesek, a generalis és partialis
synodusok — szerintök — csakis az administratióval foglal-
koznak, de a benső keresztyén élet megelevenítésére mit
sem tesznek. Az az egyházi fegyelem, melyet a püspök
s esperesek gyakorolnak, nem az igazi. Irásellenes zsar-
nokság az, ha az alattuk levő lelkipásztorokat kínzás és
börtönbüntetéssel akarják a kegyes élet és jámborság
útjára vezetni, vagy ott megtartatni. Általában elhanya-
golják a kegyesség forrásait. Keveset foglalkoznak a szent-
irással, ritkán fordulnak és csak sablonosan könyörgé-
seikkel az Istenhez; a templomi istentisztelet gépies el-
végzésével akarták papi kötelességeiket letudni, de az-
után mitsem gondolnak azzal, hogy a hiveket otthon,
házaikban is kegyes, vallásos életre szoktassák. Szóval a
puritán és independens angoloknál ezen időben meg-
szokott és otthonos igen sok jó mellett, rengeteg arro-
gantiát és álszenteskedést is magán hordó pietistikus törek-
vések vezették őket reform vágyaikban, melyeknek meg-
valósításához az egyház meglevő szervezetének felforgatása
és szertartásainak reformálása volt kiszemelt eszközük.
 183

A szövetséges társak egyike, Kecskeméthy Miklós,

hazájába visszatérvén, a társulat világboldogító terveit s
szándékát elárulta. Erre a tiszáninneni és túli kerületek
Debreczenben (1638. szept.) zsinatot tartván, kijelentet-
ték, hogy a külföldi tanulókat csak úgy alkalmazzák
egyházi szolgálatra, a kimenőket pedig csak úgy bocsát-
ják el, ha magukat irásban kötelezik, hogy «az egyházba
régóta bevett sarkalatos keresztyén hitágazatok, szertar-
tások, gyakorlat és a sakramentumokra nézve magánuton
s önhatalmulag mások botrányára változtatást vagy
újitást» nem tesznek.* Tolnai és társai leginkább ezen
két kerületből valók lévén, azért csakis itten találunk
ilyen erősebb készületet ellenük. De hogy az «össze-
esküvés» hire Erdélyben is nyugtalanságot okozott, azt
eléggé elárulja a püspöknek, Gelejinek, azon nagy mun-
kája elé irt előszava, mely 1638 szeptember havában
hagyta el a sajtót s a fejedelemnek ajánltatván «Præco-
nium Evangeliumi» cz. alatt a lelkipásztorok számára
egy a pericopák szerinti prédikácziós könyvvel kivánt
szolgálni. A mű ajánló levele a lelkipásztori hivatal
jellemével, az igehirdetés módjával, de azon kívül egye-
nesen a magyar viszonyokkal is foglalkozik, midőn rövi-
den elmondja a magyarországi reformatio történetét és
aztán igazolja a magyar egyházakban szokásos s meg-
gyökerezett egyházi hivatalokat. Ugyanazon szempontból
beszél a püspök, az esperesek jogosultságáról, szükségé-
ről s evangeliumi voltáról, mint a Hodászi Lukács és
Tasnádi Mihály idejében Váradon (1610) készített «Asser-
tiones orthodoxæ de potestate ecclesiastica». Lehetetlen
félreismerni a czélzatot, melylyel az újitók szándékai

*
U. o. 171. l.
184

ellen a régi, meglevő alapokat védelmezi, igazolja már

jó előre, mielőtt azok tényleg támadtattak volna.
Tolnai János már az 1638. évben hazajött és elsőben
is egy körutat tett Magyarországi keleti részében, a Tisza-
vidékén s Erdélyben, hogy egyfelől tájékozódjék a teen-
dők felől, másfelől, hogy a róla elterjedt rosz hireket
megczáfolja, magát a valóságban, eszméinek megnyilat-
kozását életében bemutassa, elvtársait összeszedje s főleg
a világi elemet magának megnyerje. Különösen az utóbbi
sikerült neki.1 «Angyali kegyességnek és szentségnek
ábrázatában mutatá fel magát», «Öltözködésében, szoká-
saiban, tartásában, szavaiban, kifejezéseiben, hossza-
dalmas könyörgéseiben, a rendes lelkészekre nem ritkán
felerőszakolt, föllengzve emléből mondott, már rég beta-
nult szekeres prédikáczióiban, maga volt a megtestesült
kegyesség».
A világiak előtt folyton a papok hanyagságáról,
restségéről, rendetlen életéről beszélt s azoknak világi
szorgoskodását keményen megrovogatta.2 «Nagy szána-
kozással siránkozék az egyház zürzavarán: rá hosz-
szú könyörgései, mindenhol tartott házi tanításai, sze-
meinek forgatag jártatása, kezeinek terjengetése által
csodálandóvá tette magát». «Ő nem csodálkozik, — mondá
ottan-ottan — hogy a magyar nép a vétekben annyira
elmerült, miután látja az egyházi szolgák gondatlanságát
s romlott erkölcseit.» És csakugyan, midőn Tolnai János
a fejedelem által a sárospataki iskola igazgatójává nevez-
tetett ki és az iskola egyházi előljárói előbb reversalist
akartak tőle venni, Tolnai az iskolának zemplénvidéki

1
U. o. 174. l.
2
U. o. 175. l.
 185

világi patronusaiban már védőkre talált.* «Tolnai azért

puritán — magyarázza az ellenkező esperes és papoknak
a zempléni alispán, — mert tisztább életet kiván élni.»
Szemökre veté az akadékoskodóknak, hogy ők Tolnai és
társai ellen azért viseltetnek gyűlölséggel, mert ezek
«magukat egészen Istennek szentelték, ellenben ők magok
a világi dolgokban forgolódván, hivatalukban kelleténél
restebbül forgolódnak».
Tolnai Jánost a fejedelem kegye a sárospataki iskola
élére állítván, a puritánok úgy tekintették ügyöket, mint
nyertest, melynek teljes diadala csak idő kérdése. Épén
azért el is bizták magukat és saját jótetszésükből sok
oly dolgot kezdeményeztek, melyeknek az egyházi felső-
ség rendeletéből lehetett volna csak történniök. Számos
jó szándék és nemes törekvés volt ugyan bennük, de oly
formában nyilatkozott meg, mely közfelháborodást kel-
tett ellenök. P. o. a nemzeti nyelvnek hangoztatása, az
erre való nagyobb súlyfektetés kivánalma dolgában oly
elvet mondottak ki, mely csak két század mulva öltött
testet. A protestáns szabadelvüség dolgában is úttörők-
nek tekinthetők annyiban, hogy lelkiismeretüket holmi
megszokott sablonok által nem engedték megköttetni.
Igaz ugyan, hogy nem valloták Horatiussal «hanc veniam
petimus, damusque vicissim».
A puritanismus fészke Tolnai Jánossal, tehát Sáros-
patakon, azaz a tiszáninneni vidéken volt. Úgy tetszik,
mintha Geleji őt Erdélytől távol óhajtotta volna látni.
Ott próbáltatik ki a veszedelem; de a védekezés azért
Erdélyben is folyt. «Mert Tolnai Jánosnál — mondja
Geleji — nagyobbak is vannak, csakhogy azok okosbbak

*
U. o. 345. l.
186

ő nálánál s hallgatnak; lehető, hogy alattomban animál-

ják».1 A «nagyobbak», kikre itt Geleji czéloz: Medgyesi
Pál és Bisterfeld voltak, kik közül az első nem titkol-
hatta, hogy a püspöki igazgatással ő is elégedetlen s a
kálvini presbyterium felállítása érdekében buzgólkodott;
az utóbbi pedig Medgyesi törekvéseivel határozottan
rokonszenvezett.2
A sárospataki puritánusok első ujítása a tankönyvek
körül volt. Tolnai a Keckermann logikáját kiküszöbölte
s helyette Ramus Péter dialectikáját tanította; a theolo-
giát Amesius szellemében adta elő; a latin nyelvvel ke-
vesebbet törődött s a zsoltárokat is magyarul énekel-
tette, az ifjuság között pietista gyakorlatokat hozott be.
Ezenkívül természetesen a püspöki s esperesi tiszt elleni
eszméinek igyekezett minél nagyobb elterjedést bizto-
sítani.
Még mielőtt a tiszáninneni vidékeken kitört volna Tol-
nai ellen a zivatar, Geleji előre igyekezett biztosítani a
maga egyházát. Mivel az 1638. évi antipuritánus zsinat-
ról az erdélyieket a tiszavidékiek nem értesítették-
arra őket meg nem hittak, tehát most az erdélyiek is
magukban járnak el. Az 1639 junius 3-ára összehivott
marosvásárhelyi zsinaton a rendes folyó ügyeken kívül
több oly kánont is hoznak, melyek egyenesen a puritá-
nusok ellen irányulnak. Az Alvinczi-féle latin grammati-
kának kinyomatása és a Keckermann-féle logikának a
particulákban való kötelező használata elrendeltetik.

1
U. o. 179. l.
2
Geleji levele I. Rákóczy Györgyhöz az Uj Magyar Muzeum-
ban 1859. IX. évf. I. köt,
3
U. o. 1640 szept. 21-ről.
 187

A papoknak meghivásához a senior és püspök beleegye-

zése szükséges föltételül jelöltetik meg. Az esperes-válasz-
tásban a püspöknek közvetlen felügyeleti jog adatik. A püs-
pöki hatalom növekedését előmozdítja az is, hogy az egy-
házi közpénzek kezelésére teljhatalommal ruháztatik fel.1
Mikor az 1640. évben a Tiszán-innen Tolnai újításai már
nagyobb zajt idéztek elő, Geleji azonnal készen van az
egyház álláspontjának megállapításával a vitás szertar-
tási kérdésekre nézve is. Az 1640. junius 18. gyula-
fehérvári zsinat ismétli azt a rendelkezést, hogy senki .
seniora hire s engedelme nélkül, hivatal mellett is, más
eklézsiába ne menjen! Továbbá megállapítja, hogy «Com-
mendatoria nélkül senkit sem kell recipiálni se eklézsiá-
ban, se oskolában». Majd intézkedik a keresztelés, eske-
tés, temetés és urvacsora szertartásairól s a halálra
itéltek végső vigasztalásáról. A keresztelés és esketés
szükség esetében templomon kivül is lehet. Az urvacsorai
jegyek pedig a szent vendégség után senkinek elfogyasz-
tásra nem adhatók.2
Erdélyben a fontosabb kérdések, melyeket a puritánok
feszegettek, már zsinatilag el voltak döntve, mikor a
Tiszamelléken még vitatkoztak azok felett. Legnagyobb
boszuságot azzal okozott Tolnai, hogy a Keckermann lo-
gikáját önhatalmulag mellőzte. Tolnai István pataki lel-
kész, az iskola helyi felügyelője, miután a vakmerő puri-
tanusokkal nem birt, a fejedelemhez fordult. Ez Geleji
és a professorok tanácsát is kikérte, kik Tolnai János
önkényes eljárását mindnyájan elitélték. Az erdélyi püspök

1
Révész Imre: Magyar Prot. Egyházi és Iskolai Figyelmező
1872. 76. l. Benkő Synopsisa.
2
U. o. 80—1. l.
188

Tolnai János eltávolítását ajánlá, mire a fejedelem is

hajlandónak mutatkozott.1
A református egyházban megindult ezen zavar az ellen-
ség, t. i. a r. katholikus- és jezsuita-párt malmára hajtá a
vizet, mely kárörömmel mutatott reá a protestantismus
gyöngeségére, folytonos újítási vágyára. A jezsuiták azon-
nal penna hegyére vették és «religiónk gyalázatjára for-
dították a dolgot, scissióra magyarázván azt». Rákóczy
hamarosan közbe lépvén, Váradon 1640 novemberében a
két Tolnait s a tiszántúli és erdélyi papok közül többe-
ket összehivott s a dolgot alaposan meghányván-vetvén,
kijelenté Tolnai Jánosnak, hogy «ha akar hasznosan
tanítani a pataki iskolában, mint anyjától, az ecclesiától
s pataki ministerektől dependealni: jó; ha hol pedig
nem akarja, töltse ki esztendejét s akár hová menjen!» 2
Tolnai engedelmességet fogadott ugyan, de mert nem
birta megtartani, azért az iskolát odahagyta.
Tolnai Jánosék fellépése azonban nem maradt hatás
nélkül. Igazuk volt a tekintetben, hogy a papság meg-
lehetősen elmerült a világi dolgokba. A só valósággal
megizetlenült. Természetesen olyan modorban, mint ők
akarták, nehéz és veszedelmes lett volna a javítás; de
annyi tény, hogy a létező bajokra a figyelmet felhívták.
Az 1641. évi kolozsvári zsinat inkább csak a világi egyé-
nek felett gyakorlandó egyházi fegyelem, az egyházköve-
tés részleteivel foglalkozik, de már a következő évben
a Nagy-Enyeden tartott zsinat 20 pontu fegyelmi tör-
vénye alkotott egyenesen a lelkészek és családtagjaik

1
Sárospataki füzetek 1857—8. 179. l. Prot. Egyházi és Isko-
lai Lap 1875. 1388. l.
2
U. o. 1443. l.
 189

magaviseletének szabályozására van szánva s abban szi-

gorú pénzbirság, — 3—24 frtig — volt kiszabva az egyes
tilalmak ellen vétőkre. Az esperes, a lelkész hivatalos
kötelességei, a papok, papnék s gyermekeik s a rektorok
magaviselete, ruházata, mulatsága, egyházi jellegükkel
meg nem férő foglalkozásaik mind büntetések, birságok
kirovásával szabályoztattak.* A pénzbirság, mint igen
érzékenyen sujtó eszköz, alkalmasnak látszott a hivatalo-
sok fogyatkozásainak megjobbítására, azonban a baj mégis
mélyebben gyökerezett, sem hogy ilyen eszközökkel meg
lehetett volna gyógyítani. Sőt a pénzbirságok még az
immoralitas terjesztői is voltak. Ezért már négy év
múlva a pénzbirság teljességgel töröltetett.
A puritanus eszmék, bár elég hívei akadtak, mégis
nehezen hódítottak a nép conservativ természete követ-
keztében, mely az egyszer megszokott szertartások meg-
változtatásától rendszerint idegenkedni szokott. De azok
a gondolatok és javaslatok, melyeket a puritánusok han-
goztattak, nem voltak mindannyian elvetendők. Az er-
délyi egyház fejének, a rengeteg gyakorlati képességek-
kel megáldott Gelejinek, volt elég érzéke ahhoz, hogy a
hasznosokat, a jókat kiválogassa és meghonosítsa, habár
a puritánok nyegle túlzásait gyűlölte is. Így ugyancsak
az 1642 jun. 29. nagyenyedi zsinat behozta az isten-
tiszteletbe a bibliaolvasást, «a többi református nemze-
tek szokása szerint», hogy t. i. minden nap délelőtt az
imádság után egy ó-testamentomi, délután pedig egy új-
testamentomi fejezet, minden magyarázat nélkül, felol-
vastassék. 1643-ban a marosvásárhelyi zsinat «a franczia
nótákra írott zsoltárok» éneklését, — egyelőre ugyan-

*
Révész Figyelmező 1872. 83. l. Benkő Synopsisa.
190

csak hétköznapokon — megengedi, a mi által a gráduál-

nak és általában a szertartásos éneknek az istentiszte-
letből való eltünését, szóval az egész szertartás átalakí-
tását indítja meg. A komolyabb egyházias élet fellendítése
végett az ifjúság és nép szokásos, vidám, — bár olykor
durva — mulatozásait, a farsangolást, a kakaskirály
tételt stb. eltiltják, a mivel már az angol puritanismus
komor erkölcsi felfogása kezd előtérbe tolulni. Azonban
viszont a puritánusukkal szemben a keresztség fontossá-
gát védik, midőn 1642 elrendelték, hogy a ki újszülött-
jét 3—4 nap alatt meg nem keresztelteti, minden szent-
ségtől (templom, úrvacsora) eltiltatik. Holott a puritánok
a keresztséget szinte feleslegesnek tarták a keresztyén
szülék gyermekeivel szemben, mivel «ha a gyökér szent,
az ágak is szentek.»1 Tehát oly tant hirdettek, melyben
a socinianusokhoz igen közel estek. Az egyesek önkényes
szertartásváltoztatásaival szemben az 1644 enyedi zsinat
elrendelte, hogy a ceremoniák egyformájuak legyenek
és egy közönséges Agenda irattassék.2
Míg az 1644—45. évi háborúk tartottak, addig az
újításokban is némi szünet s az egyház belső bajai-
nál egy kis csönd állott be. Tolnai János, mint az
ifjú Rákóczy Zsigmond tábori papja, el volt foglalva és
nem tudott eszméi érdekében nagyobb tevékenységet
kifejteni. De ugyanazon idő alatt történt a puritanis-
mus és independentismus mellett a presbyterianismus
hatalmasabb fellépése és előtérbe nyomulása is, a mely
mozgalomban már nem Tolnai János, hanem Medgyesi
Pál, a fejedelemasszony udvari papja és Bisterfeld, a

1
U. o. 1877. 340. l.
2
U. o. 1872. 473. s köv. L. Az 1642—44. évi zsinatok
 191

professor, viszik a főbb szerepet,* kiknek tekintélye és

érvei előtt maga a hatalmas Geleji is meghajlik.
Az kétségtelen, hogy Medgyesi Pál, mióta a fejedelmi
udvarba került (1638), a puritanismussal rokonszenve-
zett, Tolnai János ügyének pártfogója volt. Vele sokban
egyetértett Bisterfeld, a kinek viszont Rákóczy Zsigmond-
nál volt nagy befolyása. És így lesz előttünk érthető,
hogy míg a fejedelem rajta van, hogy Tolnai állásától
elmozdíttassék, addig fia pártfogásába veszi és papjává
teszi őt. Azonban Medgyesi nem mindenben osztozott
Tolnai nézeteiben, habár egyes szertartási kérdésekben
(p. o. az úrvasoránál az «elemek» felemeltetése) a puri-
tanizmusra emlékeztető elveket vallott is. Medgyesi Pál
nem volt independes és nem volt puritánus: ő presbyte-
rianus volt, ki a mellett azonban egyes puritán szoká-
sokat igyekezett meghonosítani.
Az independentismus az egyes gyülekezeteket olyan ön-
álló és egymástól független egyházi szerveknek tekintette,
melyek ügyeiket úgy az anyagiakban, mint a lelkiekben
egymástól függetlenül, végérvényesen, minden felsőbb
hatósági beavatkozás nélkül intézik. Az independenseknél
csak gyülekezeti hatóságok voltak, de gyülekezeten kívülie-
ket s felettieket el nem ismertek. A gyülekezet ügyeit
annak megfelelő szerve, a presbyterium, intézi és ennyiben
az independensek tágabb értelemben a presbyterianus egy-
házalkotmány hívei, de a gyülekezetekből már nagyobb
egyháztesteket nem hajlandók felállítani igazgatás, kor-
mányzás és rendtartás czéljaira. A presbyterium a gyüleke-
zettel választja, fizeti, utasítja s el is bocsátja a papot, tel-

*
Geleji levele I. Rákóczy Györgyhöz 1640 szept. 26. Uj
Magyar Muzeum i. h.
192

jes szabadon. Intézi az anyagi ügyeket, melyekbe semmi

hatóságnak, magának a papnak sincs semmi beleszó-
lása. A presbyterium gyakorolja az egyházi fegyelmet
az egész gyülekezet és így a pap felett is. Intézkedései
végérvényesek, ellenök jogorvoslatnak helye nincs. Ilyen
independenseknek tartják Tolnait és közelebbi elvtársait,
kik a szertartásokban követett s teljesen az angol inde-
pendensek mintájára végzendő rendszeres újításaikért
puritánusoknak is neveztetnek.
Medgyesi presbyterianismusa másféle. Ő azt óhajtja,
hogy az egyházi fegyelem gyakorlása magoknak a hívek-
nek, illetőleg ezek választott képviselőinek kezeibe tétes-
sék le és ne a papság kollégiumánál legyen. Minden
gyülekezetben presbyterium alakítandó, mely egyházi
eszközökkel őrködjék a gyülekezeti tagok erkölcsi és val-
lásos magaviselete felett. Azonban a gyülekezeti pres-
byteriumoknak felállításával a gyülekezetek nem lesznek
egymástól és minden felső hatóságtól függetlenek. A gyü-
lekezetek kisebb és nagyobb köre felett szükség van ha-
tóságokra. Csakhogy ezek ne csupán papokból, hanem
egyenesen a gyülekezeti presbyteriumok kiküldött kép-
viselőiből álljanak, a gyülekezetek szabadságának, tevé-
kenységének oltalmára és ne elnyomására szolgáljanak.
A püspöki és seniori hivatal ugyan megmaradhatnak
mint emberi rendelések, de az isteni eredetű presbyte-
riumnak hátrányára nem szolgálhatnak. A püspöki név
maga egyházainkban nem alkalmas, hanem a süperinten-
dens igen, mely nem egyebet, mint állandó, örökös, zsi-
nati præsességet jelöl.*
Ha jól szemügyre veszszük Medgyesi álláspontját, azt

*
Dialogus politico-ecclesiasticus 109. s köv. l.
 193

fogjuk találni, hogy ő a skót és holland egyházalkotmá-

nyokat tartotta szemei előtt és a magyarországit úgy kí-
vánta átalakítani, hogy az egyházmegyei és kerületi köte-
lék nem kormányzati, hanem csak tanácsadó, intő s
figyelmeztető jelleggel birjon. A zsinat határozatai csak
annyiban kötelezők, a mennyiben a gyülekezetek elfogad-
hatónak találják; de nem úgy, mint a képviselők több-
sége által hozott megállapodások.1
A presbyteriumok felállítása érdekében folyt küzdel-
mek, viták és tanácskozások nem állanak előttünk tiszta
képben, mivel azok a legnagyobb valószínűség szerint
személyes beszélgetésekben tárgyalhattak az irányadó s
vezető férfiak, főleg Geleji és Medgyesi, illetőleg Bister-
feld között. De az eszme hovatovább jobban éredett.
Mikor Tolnai János és hívei a puritanismus túlhajtott
követeléseivel 1646-ban a nyilvánosság elé léptek,2 Er-
délyben már teljesen el volt egyengetve a presbyteriu-
mok és a diaconatus felállításának útja. Az egyházalkot-
mány fejlesztése azt az irányt mutatja, hogy az esperesi
és püspöki hivatalok fentartásával és a papokból álló
zsinat meghagyásával, a gyülekezeteknek nagyobb sza-
badság engedtetik. A gyülekezetekbe beállítandók vol-
tak a presbyterek, az egyházi fegyelemnek, az egyház
községi vagyon kezelésének gyakorlása végett, továbbá
a diaconusok, mint a gyülekezeti szegényügy vezetői,
kezelői. A magyar és külföldi ref. egyházalkotmány
összeolvasztásának ezen szerencsés tervezetéhez vaj-
jon hozzá volt-e kapcsolva a világiaknak a zsinatokba

1
Isteni és Istenes zsinat. L. ismertetését a Sárospataki füze-
tek 1857—8. 352—4. l.
2
Sárospataki füzetek 1862. 354. l.
194

való bevezetése is: ezt egyelőre nem tudjuk megmon-

dani.1
Míg így Erdélyben a presbyteriumok behozatala és
felállításának útja szerencsésen előkészíttetett, Tolnai
Jánosék megmozdultak és a gönczi zsinaton, 1646 jan.
16-án puritanus kivánságaikat, mint egyházi statutumot
összefoglalták. Ennek hírére egyszerre felzúdult ellenük
a régi rendtartás és gyakorlat pártja és a tokaji (1646
febr. 14) kis zsinaton Tolnai esperesi és lelkészi hivata-
lától felfüggesztetett s ügyének megvizsgálása a már
ekkor tervbe vett nagy nemzeti zsinatra halasztatott.2
Az egyháznak békéje egyszerre fel lett dúlva a puritá-
nok túlzásai és háboruja által. A fejedelem a veszély
lecsillapítására 1646 jun. 10-re szatmárnémeti városába
nemzeti zsinatot hívott össze, melyen a két tiszai kerü-
let s az erdélyi egyház jelentek meg. A zsinat elnöke
épen Geleji István, az erdélyi püspök lett.
A szatmárnémeti zsinattal a presbyterianismus ügye ki-
esett a tisztán egyházi természetű kérdések köréből. A feje-
delmi beavatkozás nem csak az egyház főpatronusának,
hanem egyszersmind a monarchának beavatkozása is volt.
Így lett az egyházkormányi és autonom úton eligazítandó
ügyből egyházpolitikai kérdés, mely a fejedelmet, mint
olyat, tanácsurait s végül az állami törvényhozást is
foglalkoztatta.

1
Geleji nyilatkozataiból kitetszik, hogy ő a tényleg meglevő
egyházi szervezet fentartásával akarta befogadni a presbyteriumo-
kat, mint helyi igazgatási egyházszervekot. Medgyesi a Dialo-
gusban említi ugyan, hogy a presbyteriumok követeket külde-
nek a zsinatra, azonban ez csak mint ismertetés tekintendő,
Geleji ezt aligha fogadta el.
2
Sárospataki füzetek. 1862. 354. l.
 195

A presbyterianus eszmék fejlődési útja nyomát kö-

vetve bátran állíthatni, hogy a fejedelmi beavatkozás
nélkül átalakították volna az erdélyi református anya-
szentegyház hierarchikus egyházalkotmányát demokrati-
kus szellemben, vagyis zsinat- presbyterivé tették volna,
mielőtt az anyaországbeli testvérek egyházi szervezete a
legcsekélyebb változást is szenvedett volna. A szatmár-
németi zsinatot megelőző erdélyi mozgalmak s az enyedi
zsinat határozatai kétségtelenné teszik ezt. Azonban,
mint Geleji mondja: «Nagyságos fejedelmünk előtt a
presbyterium felállítása nálunk nemcsak nehéznek, de
lehetetlennek látszott.»* És ez döntött az egyházkor-
mányzati kérdésekben.
A szatmárnémeti zsinat után, akár a Geleji-féle káno-
nok létrejöttét, akár az ezzel összefüggésben jelentkező
presbyterianus mozgalmakat nézzük, kerek tizenöt esz-
tendő leforgása alat ez az ügy állandóan egyházpolitikai
természetű marad. Az öreg Rákóczy György aggságosko-
dása, az ifjabb Rákóczy György üldözésekre hajlandó
ellenszenve, Barcsay Ákosnak politikai tekintetek által
vezetett pártoló magatartása, végül Kemény János és
Apafy Mihály békéltető törekvései: ezek egyike sem egy-
házi, hanem egyenesen egyházpolitikai szempontból nézte
és tárgyalta a presbyterianismus ügyét.
Már láttuk az egyház külső eseményeinek ismerteté-
sénél, hogy az államfők minő álláspontot foglaltak el
ebben az ügyben és láttuk, hogy ezen állásfoglalás ter-
mészetéhez képest mikép nyomatik el, majd miképen
emelkedik fel s jut uralomra s végül miképen szoríttatik
ismét vissza a presbyterianismus. Ez eszmének külső tör-

*
Geleji a szatmárnémeti zsinat végzéseinek előszavában.
196

ténete inkább Erdélyben jár nagyobb hullámcsapásokkal,

hol maga az eszme belső fejlődése aránylag kevés nyo-
mot hagyott maga után. Az alatt az idő alatt, míg
II. Rákóczy György szinte tűzzel, vassal üldözi az inde-
pendensnek vélt presbyterianusokat, bizonyára Erdély-
ben aligha lehetett volna bármit is tenni az eszme fejlő-
désére. A mi e tekintetben történik, az öreg fejedelem-
asszony birtokain, Sárospatakon és környékén, Lórántffy
Zsuzsánna és ifjabb fia, herczeg Rákóczy Zsigmond párt-
fogása és védelme alatt jött létre. Medgyesi Pálnak, a
nagy presbyteres apostolnak művei ezek, melyeket a
presbyteriumok érdekében írt: a «Dialogus politico-ec-
clesiasticus», a «Rövid tanítás a presbyteriumrób és az
«Isteni és istenes zsinat». A presbyterianusoknak Barcsay
Ákos idejében bekövetkezett diadala mutatja, hogy Med-
gyesi művei Erdélyre sem voltak hatás nélkül.
Barcsay rövid uralkodása alatt sikerült a presbyterianu-
soknak teljesen fölülkerekedni és a püspökös igazgatást
teljesen szétrobbantani. A visszahatás, mely fellépésük
nyomában mutatkozik, még hevesebb, mint a püspökösök-
nek erőszakossága volt. A nagy visszaható erő arról tesz
tanubizonyságot, hogy a presbyteres eszmék teljesen át-
meg átjárták az egyháziak lelkét és csak a fejedelem és a
világi hatóságok hatalma tartotta azokat eddig zár alatt. De
viszont ennek a heves visszahatásnak a nyomában annyi
féktelenség, annyi rombolás mutatkozott, hogy a vezető-
kön kívül még a mérsékeltebb elemek is megsokalták és
visszaszorítását az egyház érdekében szükségesnek vél-
ték. Kemény János, maga is «püspökös protestáns», újból
megszilárdította a régi egyházigazgatást. De azért az 1661
április 31-diki marosvásárhelyi zsinaton már nyoma van
annak, hogy a régi püspökös rendszer nem oly merev
 197

többé, mint a két Rákóczy alatt volt. A zsinat 4. számú

határozata* azt rendeli ugyan, hogy a «prebyterianis-
musból származott egyenetlenség eltöröltessék és legyen
egyformán az ecclésiai igazgatás»; de nyomban hozzá
teszi: «csakhogy nem mások elnyomattatásokkal, meg-
fojtásokkal, gyalázatjokkal». Eme határozatban benne fog-
laltatik a presbyterianismusnak, mint egyházalkotmányi
rendszernek gyakorlati elvetése, de egyszersmind föl-
található ugyanannak, mint eszmének elismertetése. Két-
ségtelenül az idők változásának és a közfelfogás módo-
sulásának nyomait kell eme végzésben látnunk.
Apafy fejedelemsége idejében a világiaknak mind na-
gyobb és nagyobb befolyása az egyházi ügyekben a papság
visszaszorítását és ezeknek a presbyterianus eszmék felé
hajlását eszközölte. Az eddigi sulyos püspöki kormányzat
azonban, bár a papságra nézve legalább annyi vigasztalás-
sal járt, hogy tőlök kerül ki, az ő megbizásukon épül fel,
erejéből fokozatosan veszít a küriarchicus szellem javára.
A fejedelem és tanácsosai lesznek az egyháznak legfőbb
igazgató testülete, mely a generalis szent synodust a
maga fenhatósága alá hajtja. A papság ezen új, nagyon
is aristckratikus kormányzattal szemben, a nép s a presby-
teriumok felé veté tekintetét, hogy azokban találja meg
kellő támaszát a világi urak pápasága ellen. A presbyteri-
anismus eszméi oly erős gyökeret vernek a papság kebe-
lében, hogy 1668-ban a «püspökös» Veresmarty Gáspár-
nak, a «presbyteres» Kovásznai Pétert választják utód-
jává az erdélyi püspöki székre.
Kovásznai Péter puritanus és presbyterianus törekvé-
seiért 1655-ben váradi papságából letétetett, sőt fogsá-

*
Bod Péter Polikarpus 96. l.
198

got is szenvedett. II. Rákóczy György erős reversalis

mellett bocsátotta szabadon és a tiszántúli egyházkerület
is csak így fogadta be újból kebelébe s bocsátotta be
ismét a váradi parochiába. Nevét már ezen szenvedése
és ezek a körülmények is általánosan ismertté s a presby-
teresek körében rokonszenvessé tették. Azután nagy ér-
demeket szerzett az ú. n. váradi biblia kinyomatása, majd
megmentése körül. Ő volt, a ki a nyomtatásra felügyelt;
ő volt a ki 1660-ban a várfeladási szerződésben biztosí-
totta a nyomda és nyomtatványok szabad elszállítását.
Mikor a nyomdát Váradról Kolozsvárra költöztette, itt
is az ő felügyelete alatt fejeztetett be a nyomtatás. Nagy
tekintélyben álló jeles férfiú volt tehát, a ki reversalia
után felhagyott ugyan presbyterianus eszméi terjesztésé-
val, de szivében sohasem szakított azokkal. Ezt jól tudta
az erdélyi papság is. És bár még csak nyolcz év óta volt
Kovásznai Erdélyben, az enyedi zsinat, melyen a feje-
delem képviseletében a kollégium két kurátora: Bethlen
János és Bánffy Zsigmond voltak jelen, nagy lelkesedés-
sel «közönséges akaratból» püspökké választotta. A zsinat
bizonyára nemcsak a jeles férfiút, hanem a szivében
presbyterianus papot is nézte benne, mint a kitől az egy-
házalkotmány reformját is remélte. Kovásznai érzelmei-
ben nem is csalódott. A püspökséget nem is akarta elfo-
gadni s abban «kedve ellen» erősíttetett meg. E mellett
«oly conditióval vette fel a püspökséget, sok maga men-
tegetéte után, hogy attól esztendő mulva, ha maga fogja
kivánni, elbocsátassék».* Nem nehéz fölismernünk ebben a
«conditióban» Kovásznainak presbyteres felfogását, mely
a püspökséget ideiglenes elnökségnek tekinti, a minő el-

*
U. o. 99. l.
 199

nökség a külföldi holland és skót református testvérek-

nél is szokásban van. Maga Kovásznai is azt írja — bár
más ügyben — Teleki Mihálynak, hogy a püspökség őt
meg nem változtatta, — marad a ki volt.*
Alig hunyta be szemeit Veresmarty Gáspár és vele
majdnem egy időben a püspöki igazgatás másik nagy
oszlopa, Dadai János küköllői esperes: a presbyterianis-
mus fellépésének több jelenségét tapasztalhatjuk. Kovász-
nai püspökké választása mellett ott látjuk, hogy Dadai-
nak is a presbyteres Szentiváni János, vámosgálfalvi pap
lesz utódja, kinek első gondja is az, hogy a presbyteriu-
mok szervezését megindítsa. Mindjárt esperessége első
évében, 1668-ban, saját gyülekezetében állit fel presby-
teriumot. «Mivel a nemesi rend — úgy mond — szereti,
javalja: azt mondja; de ajogván a sokféle vallású deri-
soroktól, nem vevé fel most elsőbben, jövendőre igérvén
magát, azért a szegény paraszti rend közül választanak
hét egyházi szolgákat». A mint saját egyházával rend-
ben volt, esperesi hatalmát és befolyását felhasználva,
egyházmegyéje papságát is hasonló eljárásra igyekezett
rá venni. A Kovásznait megválasztó és őt is esperessé-
gébe beiktató enyedi zsinatról hazatérve, sorra járta me-
gyéje gyülekezeteit s buzdította a világi uraktól félő pap-
jait. Majd hogy annál inkább neki biztassa őket: 1668
novemberében a maga egyházközségébe hívta össze a
partialis synodust és itt a kész intézményeken mutatta
be az eredményt, a mit presbyteriumával az egyházigaz-
gatás és egyház fegyelem terén, rendszeres catechisatió-
jával pedig az ifjak s öregek öntudatos református hite
kifejlesztésében elért. A példa minden rábeszélésnél job-

*
Protestáns Közlöny 1891. 22 l.
200

ban hatott. A következő 1669. év novemberében tartott

partiális zsinat alkalmával a küküllői egyházmegyének
30 egyházközségéből már 26-ban volt presbyterium és a
rendszeres catechisatio is be volt azokba vezetve.1
Hogy a küküllői egyházmegyén kívül a többiek, vagy
legalább közülök egyik-másik, merészkedett-e a refor-
mok ezen útjára lépni: adatok hiányában nem tudjuk
megmondani. Az bizonyos, hogy a presbyteres Ko-
vásznai nem gördített akadályokat a presbyterium ok fel-
állítása elé. De annál inkább akadtak mások, papok
és még inkább világiak, a kiket a fenti eredmények
megdöbbentettek. Az egész egyház, maga a papság is,
két táborra szakadt. «Episcapalis» és «presbyteriális»
lett a pártok jelszava, melyeknek hangoztatásával támad-
tak egymás ellen «az együgyű hallgatók nagy botránko-
zására».
A vitatkozások és czivódások mindjobban elmérgesít-
vén a kedélyeket, Apafy fejedelem 1671 október 3-ára
összehivja Fehérvárra «mindkét statusban levő igaz val-
lásunkat promoveálni tiszta szívből igyekvő megért el-
méket a presbyteriumnak megrázogatására.»2 Ez a gyü-
lés az első ismert főconsistoriumi ülésezés, melylyel az
erdélyi református anyaszentegyház reá lépett arra az
útra, melyet az Approbaták kijelöltek volt, s a melyen
kétszáz esztendőn keresztül meg is maradt.
Az első főconsistoriumi gyülés párhuzamosan tartatott
a generális synodussal. Amott a világi urak, itt pedig a pa-

1
A küküllői egyházmegye 1668-ban kezdett 2-ik protocol-
luma, melybe a protocollumot kezdő s a presbyteriumokat fel-
állító Szentiváni János jegyezte fel az illető adatokat.
2
Protestáns Közlöny 1883. 244. l., 1894. 293. l. 1893. 182. l.
 201

pok voltak jelen. Minthogy a fejedelem czélja a presbyteri-

anusok «leültetése» volt, a zsinat többségét pedig presby-
terianusnak lehet tartanunk: azért a két párhuzamos gyü-
lés mintegy farkasszemet nézett egymással és több pont-
ban eltérő álláspontot foglalt el. Az ellentétekről és a gyü-
lés lefolyásáról itt nem fogunk szólni. Csak azt említjük
meg, a mi a presbyterianismusra vonatkozik. A presby-
terianusok elleni küzdelemre a világi urak jól felszerelve
jelentek meg. Teleki Mihály, a fejedelem mindenható mi-
nisztere, szántai Pócs István huszti paptól szerzett rész-
letesebb informatiót a presbyterianismusról s módjában
volt úgy az ellenesek, mint a pártolók álláspontjával
megismerkedni. Paræus és Csulai írásai egyfelől, Medgyesi
és Tolnai Jánosnak Voëtius Gisbert utrechti tanárral foly-
tatott levelezései másfelől adták a kellő tájékoztatást
A végeredmény az volt, hogy a világiak a prebyteriánu-
sok ellen foglaltak állást.1
Apafy fejedelem a generális zsinathoz írt levelében meg-
említve az egyházban kitört viszályt, kijelenté, hogy «a
mely kánonokat keresztyéni ecclésiák és azok gondviselői
csináltak, azokat minden részben megtartsák sub pœna
perpetuse depositionis; senki egyik a másikat mocskos
szóval ne illesse sub eadem poena, egymás ellen ne pre-
dikáljanak, sőt a kétfelé szakadást importáló kétfelé né-
zegetésekről is le tegyenek, hanem a Christusban egy-
más szeretetével éljenek».2 A fejedelmi irat által keltett
félreértések eloszlatása után a generális zsinat ki is mon-
dotta, «hogy afféle Presbyterianus, Episcopalis nevezge-
tés, a mely különözésre és szakadásra nyit utat, ne hal-

1
U. o. 1893. 182—3. l.
2
A széki egyházmegyének 1622-ben kezdődő jegyzőkönyvéből.
202

lattassék az Ecclesiában; hanem mindnyájan az egyes-

séget s egyenességet kövessék, mint azon egy Krisztus
tagjai szeretettel».*
Ezen generalis zsinat és főconsistorium után nem is
adott többé sok gondot az egyház vezetőinek a presby-
terianismus. Az egyházi főhatalom a főconsistorium ke-
zébe kerülvén, nem is volt többé tanácsos a presbyterium
feszegetése. Itt-ott hangzik még egy-két évtized után is
az «episcopalis» és «presbyterialis» jelszó; de csak mint
elszigetelt jelenség. Egyszer-kétszer találkozunk indepen-
denskedő atyafiakkal; azonban ezek is már nem annyira
independens elvüek, mint engedetlenkedő, rakonczát-
lan egyének, kik hetvenkedésökben ki-ki találták ejteni
szájukon, hogy ők sem seniorral, sem püspökkel, sem
partiálissal, sem generálissal nem gondolnak. Rendesen
meg is bánták hányavetiségöket. Megbüntetésükkel nem
egyházjogi elv sujtatott, hanem az egyházi jó rend szi-
lárdíttatott meg. De azért a presbyterianus mozgalom
még sem tünt el nyom nélkül. A XVIII. század ele-
jén egész anyaszentegyházunkban felállított gyülekezeti
consistoriumok a presbyterianismus eredményei.

*
Bod Péter Polikarpus 103. l. Hist. Ecclesiastica Hung. II.
407. l.
 9. Az egyházalkotmány átalakulása.

A presbyterianismus támadása erősen megrázta a ref.

egyház hierarchicus atkotmányát. A Geleji-féle kánonok
ugyan látszólag azt mutatják, hogy a papuralom hívei
győztesen kerültek ki a nagy alkotmányjogi harczból. Sőt
abban állítólag nem hiányoznak az olyan elvek sem, a
melyek egyenesen a püspökös igazgatás erejének fokozó-
dására engednek következtetést*: de ez csak csalódás,
mely a betü téves értelmezésén, és a tényekben nyilvá-
nuló magyarázat figyelmen kívül hagyásán alapul. Ma-
guk a kánonok is egy oly tényező hatása alatt alkot-
tattak meg, a milyen eddig az egyházalkotmányban
ismeretlen volt és a mely tényezőnek nagy hatalma a
99-ik kánonban kifejezésre is jut. E tényező: a világiak.
A presbyteriánusok voltak azok, a kik először han-

*
Kovács Albert: Egyházjogtan, különös tekintettel a magyar
protestáns egyház jogi viszonyaira. Budapest, 1878. I. kötet
173—80., 194—6. l. Szerző a magyar prot. egyházalkotmány
ismertetésénél rendszerint csak azokat a nagyobb kánongyüjte-
ményeket veszi figyelembe, a melyek az egyes egyházak meg-
szilárdulása idejében végrehajtott codificatio eredményei. Azon-
ban ha ezen nagyobb gyüjteményeket összehasonlítjuk az ezek
szerkesztésekor felhasznált régebbi, kisebb kánonokkal, úgy fog-
juk találni, hogy semmi uj dolog nincs bennök. Igy p. o. az
erdélyi ref. püspök hatalmának sokkal erőteljesebb nyilatkoza-
taira találunk az 1646 előtti zsinati végzésekben, mint a Geleji-
féle kánonokban.
204

goztatták a világiak jogait s helyet követeltek számukra

az egyházigazgatásban. Az ő mozgalmuk hozta be a
világi elemet az erdélyi egyház kormányzatába is. De
nem olyan alakban, mint ők óhajtották. A helyi gyüle-
kezetek túlsúlya és ezekben a világi presbyterek ható-
sága helyett a központi kormányzás erejének növekedése
és e központban épen a presbyteriumok ellen irányuló
világi befolyás érvényesülése, diadala következett be.
Az Approbátákban a világi uraknak: a «magok religió-
ján levő fő magistratusoknak és patronusoknak» egy-
házkormányzati befolyás biztosíttatott és a kollégiumok
élére, azoknak «mind külső és belső állapotjára» fel-
ügyelő egyházi és világi «bizonyos főinspectorok» ren-
deltettek, (p. I. t. l. art. 3.; tit. 10., art. 2.) II. Rákóczy
György uralkodása alatt tényleg látjuk is, hogy a kánon
daczára, a papi hatalom, a püspöki jogkör sokat veszít;
de annál többet nyernek az orthodoxus fejedelem, ennek
tanácsurai, a magistratusok és patronusok. Csulai már
felényi hatalommal sem rendelkezett, mint nagy elődje.
Utódai pedig még kevesebbel, mint ő.
A főmagistrátusok és patronusok számára az Appro-
bátákban biztosított jog csak ideiglenes és alkalmi ter-
mészetű volt, ha t. i. a papság az egyház igazgatása és
szertartásai kérdésében, mint «az hallgatókkal és külső
rendekkel köz-, avagy azokra is nézendő dolgokban»
akarna «reformálni». Tehát ezen törvénykönyv a világiak
számára nem biztosított állandó befolyást az egyház
ügyeire, kebelükből nem szervezett állandó egyházkor-
mányzati szervet. De mégis megadta a módot arra, hogy
ők legyenek az egyház legfőbb hatósága. A kollégiumok
számára rendelt gondnokság pedig megmutatta a formát,
a melyben ezt a hatóságot majd szervezni is lehet.
 205

A Barcsay alatt uralomra jutott, de Kemény János

által újból visszaszorított presbyterianismus Apafy ide-
jében újból emelgetvén fejét, alkalmat szolgáltatott a
fejedelemnek, hogy az általuk feszegetett alkotmányi
és szertartási kérdések rendezésére összehívja a vi-
lági urakat és az egyház vezetőit. Ez a fejérvári gyű-
lés, melyben a két státus, t. i. az egyházi és világi,
külön ülésezett, igen nagy fontosságú a református
egyház alkotmánya történetében. A világi uraknak ezen
összegyülekezése tulajdonképen nem egyéb, mint az
első teljes egyházi főtanács (supremum consistorium
plenum), melynek élén maga a fejedelem áll, és
pedig még ez alkalommal egyenesen fejedelmi minő-
ségében.*
A generális zsinat, a mennyire tehette, védelmezte a
maga jogait. A fejedelmi kivánságok, melyek az urak
gyüléséből küldettek át a zsinathoz, a zsinat határozatai
alapján lettek «constitutiókká». Az ismételt jegyzékvál-
tás mutatja, hogy Apafy s vele együtt az urak is, szinte
reá akarták kényszeríteni a zsinatra a maguk akaratát.
Az egyházi rendnek eddigi jogaira való hivatkozása men-
tette meg a zsinatot attól, hogy a fejedelmi hatalomnak
az egyház beléletebe való benyulása érvényesüljön, — és
eszközölte, hogy a világi urakat is a rendelkezés teréről

*
Salamon József: De statu ecclesiæ evangelico-reformatæ in
Transsilvania Commentatio. Kolozsvár, 1840. 126—31. l. Dósa
Elek: Az erdélyhoni evangelico-reformátusok egyházi jogtana.
Pest, 1863. 23—8. l. Mindkét szerző mellőzi a supremum consis-
torium plenum megalakulásának történetét s magát az 1682-ben
felállított állandó főtanácsot is hiányosan ismerteti. Ez külön-
ben munkájok czéljából folyik, melynél fogva nem történetet
akartak adni, hanem a tényleges jogállapotot ismertetni.
206

az együttes tanácskozás és közös megállapodásban nyil-

vánuló végzés alkotás útjára visszaterelje.
Bár első ízben történt még, hogy a világiak gyűlése
érintkezésbe lépett a generális synodussal, de már ekkor
is kitünt, hogy ennek az érintkezésnek gyakoribbá válta
esetén a papiság tekintélye és hatalma alá fog szállani s
a világiak lesznek az egyház kormányzói. A coccejanis-
mus ügyében tartott (1673 jun. 16.) radnóti gyűlés már
a dogmatikai kérdésekben is meghátrálásra szorította a
papságot, melynek megadta ugyan a ténykérdés feletti
itélkezés jogát, de a bűnösség mértékének, illetőleg a
büntetés kiszabásának megállapítása a világi urak ke-
zébe került. A papság már ez alkalommal teljes vere-
séget szenvedett.*
Mindkét gyűlés Kovásznai Péter püspöksége idejében
történt és az eredményekre nézve nagy befolyással volt
Kovásznai magatartása, ki mint presbyterianus, nem
igen tette ki magát a papság hierarchikus igényeinek
megvédelmezéseért, miután elvileg úgyis ellensége volt
ezeknek. Sőt az utóbbi gyűlésen, a coccejanismus kér-
désénél, ő maga is inkább az urak pártjához szított,
mint a kik nem látták oly sötétnek a coccejanusok vét-
két s azért ezeket lehetőleg megmenteni igyekeztek a
scholasticusok theologiai dühétől.
A világi urak, kik közül az Approbáták rendelkezése
értelmében, a kollégiumok mellé kurátorok állíttattak, a
kollégiumok kormányzása terén még jobban visszaszorí-
tották az egyháziakat. A kollégium még Geleji idejében
a püspök legfőbb felügyelete alatt állott. Vagyonát is ő

*
Zoványi Jenő: A Coccejanismus története. Budapest, 1890.
131—3. l.
 207

kezelte. De Apafy uralkodása alatt a kollégium és gene-

rális zsinat között úgyszólván minden összeköttetés meg-
szakadt. A püspököt az Approbáták meghagyták a kol-
légium felügyelői tisztében, csakhogy Veresmarti Gás-
pár már választás útján jutott be a gondnokságba.
Kovásznai és Tiszabetsi foglalkoznak ugyan a kollégiumi
ügyekkel, de nem kurátori minőségben. A kollégiumok
szinte függetlenek lettek a szent generálistól és csak
kurátoraiknak engedelmeskedtek. Ügyeiket a fejedelem,
tanácsurai és a kollégiumi világi kurátorok igazgatták.
Ez a függetlenségi hajlam odáig ment, hogy a profes-
sorok a püspök és esperesek tudta s megkérdezése nél-
kül bocsátották ki deákjaikat papságra. Az 1674. évi
enyedi zsinat egyfelől megkivánja azt, hogy az udvari,
vagy rendes papságra menő deákok mutassák be a pro-
fessorok consensusát a püspöknek és esperesnek, de más
oldalról azt is elrendeli, hogy «a mig rendes, köteles,
jó életű, tiszta tudományú ministerek találtatnak, addig
az ő megvettetésekkel deákok a papságra fel ne vétesse-
nek». A kollégiumi kurátorok és a papság között már
oly erős volt az ellentét, hogy az 1678-iki marosvásár-
helyi zsinat megtiltja a püspöknek, hogy az enyedi kol-
légium leveleit a kurátorok kezébe bocsássa. Az egyházi
rend jogait erélyesen védő Tofeus pedig még csak gon-
dolni sem akart a kollégium ügyeivel, ha már egyszer a
papokat annak felügyeletéből és igazgatásából kiszorí-
tották a világi kurátorok.
Az egyháziak és a világiak közötti ellentét mellett
még egy körülmény hatott zavarólag az alkotmányi
kérdések tisztázására, t. i. a fejedelemnek önkénykedé-
sekre hajlandó természete, melynél fogva, nem számolva
azzal, hogy ő mint fejedelem, egészen más szerepet tölt
208

be, és mást mint az egyház fő pátrónusa, — elég gyakran

fejedelmi hatalmával kivánt befolyni az egyház ügyeinek
rendezésébe. Az ebből származható veszedelem, valamint
az egyházi és világi elem kibékítésének szüksége, terem-
tette aztán meg az első állandó egyházi főtanácsot, mely
az 1682. évi nagyenyedi gyűlésen, hol a generális zsinat
és a világi urak ismét összegyűltek, megalkottatott.
Az 1682. évi enyedi gyűlés, mely tulajdonképen az
egész egyház papi és világi képviselőinek közös ülése,
tehát egy teljes főconsistorium volt, a kollégiumi gond-
nokság intézményéből kiindulva, egy vegyes kurátorátust
állított fel egyháziakból és világiakból az egyházi és
iskolai ügyek legfőbb vezetésére. A tíz tagból álló és a
paritás elvei alapján összeszerkesztett kurátorátus teen-
dőit a nevezett gyűlés 7. számú végzése 5 pontban fog-
lalja össze. Ezek szerint az újonnan felállított kurátorá-
tus kötelessége, hogy l. az eklézsiák és kollégiumok
javait, jószágait és akárminemű jövedelmeit hitelesen
vegyék kézhez; 2. tegyenek azokról az eklézsiák és kol-
légiumok hasznára szolgáló jó dispositiót; 3. rendelje-
nek az eklézsiáknak, kollégiumoknak és jószágoknak is
javára s emlékezetes hasznára szolgáló vicze-kurátorokat
és tiszttartókat, kik által a dolgokat és jókat is folytas-
sák és procuráltassák emlékezetes haszonnal; 4. az
eklézsiáknak kivántató segítséget és a kollégiumok mind
építésbeli, mind pedig az ifjúság rendes correctióját és
instructióját szép renddel disponálják s procurálják;
5. holott pedig occurrálhatnak vagy az eklézsiák, vagy
a kollégiumok, vagy pedig a megírt ecclesiasticum bonu-
mok iránt holmi difficultások, mely feljebb való inspectió
vagy judicium discretióját kivánhatják, azokat ő kegyel-
mek együtt számbavevén, cum necessariis eorundem
 209

requisitis, a jövő országgyűlésének alkalmatosságakor, a

mi Kegyelmes Urunk ő Nagysága és vallásunkon levő
státusok eleiben reportálják és ezekről kivántató dispo-
sitiót sollicitáljanak. Ez után is pedig a derekasb diffi-
cultások iránt ehez tartsák magokat.*
Ezzel az utasítással és munkakörrel ellátva indult meg
az állandó főconsistorium működése az egyházban. Túl-
nyomólag anyagi kérdésekről van ugyan szó az utasítás-
ban, de az anyagi ügyek rendezése mégis csak oly ter-
mészetű, mely kormányzati teendőkkel is jár. Valóban a
főconsistorium már az első pillanattól fogva kormányzó
egyházi hatósággá lett. Megmaradt ugyan a generális
zsinat hatásköre a tisztán egyházinak tartott ügyek-
ben ; de ezektől eltekintve, minden másban ott van a
főconsistorium keze. A két főconsistorium, t. i. az állandó
és teljes közül az előbbi még ekkor csak úgy tünik fel,
mint az utóbbinak végrehajtó közege. A fejedelem és
tanácsurainak tekintélye mellett a tíz tagból álló állandó
főtanács, vagyis gondnakság, nem is lehetett nagyobb
hatáskörü. De mert az állandó főtanács ezen másodrendű
szerepe főleg a fejedelem főpatronusságától függött :
ennek megszüntével már meg volt adva a lehetőség,
hogy első helyre emelkedjék. Ha tagjai a legtekintélye-
sebb hitsorsosokból állíttatnak össze: akkor az állandó
főtanács vezetője a teljes főtanácsnak is és ezt egyszerűen
a maga tevékenysége nyomatékosabbá tétele végett hasz-
nálja fel és nem utasítások kérése végett kérdezi meg.

*
L. Papp Miklós: Történeti lapok 1874. 413—4. l. Jakab
Elek közlése után. A szöveg igen roszul van visszaadva a hely-
telen olvasás miatt. A határozatok eredetije a Bethlen-kollégium
levéltárában.
210

Jellemző dolog, hogy az első állandó főconsistorium

meghatározott számú (10) tagokból és a paritás elve alap-
ján szerveztetett. Oly elv mind a kettő, a mely nagy
jelentőséggel bír, igen szükséges a gyakorlatban, de a
melyről később megfeledkeztek. A világi urak ebben az
időben sokkal jobban ismerték a vallás tanait, az egyház
ügyeit, mint manapság. Állandóan foglalkoztak azokkal
és nem csak ötletszerüleg. Hanem azért kétségtelen, hogy
a benső egyháziasság, a gyülekezeti élet, az ezek akadá-
lyozására vagy emelésére szolgáló tényezőket még sem
ismerték olyan alaposan, a közvetlen gyakorlat és tapasz-
talat alapján, mint az egyháziak. Ez a körülmény az, a
mely indokolttá, sőt nélkülözhetetlenné teszi a paritás
életbeléptetését. Egyházunk vezetői, minden külön theo-
riák nélkül, helyes érzékük és tapintatuk által vezetve,
reá jöttek ezen elemi követelményre és meg is tartották
mindaddig, míg a gubernium rendelkező, parancsoló
szelleme az egyházigazgatás természetét ferde irányba
nem terelte. A tagok határozott számának megállapítása
is igen bölcs rendelkezés volt. A teljes főtanács, a
mennyiben tanácskozó, rendelkező hatóság: még lehet
határozatlan számból álló. De már a közvetlen igazgatás,
a végrehajtások foganatosítása, csakis úgy lehet egész-
séges, ha az e végből felállított hivatalos szerv önálló
s független tagjai határozott számban vannak, tehát
nem hullámzó s kiszámíthatatlan tagokból áll. A kor-
mányzás állandóságának s benne a folytonosság meg-
őrzésének egyik kelléke ez.
Mint a gondnokságból álló ezen állandó főconsistorium
utasításának 5-ik pontjából látható: a teljes főconsis-
torium, mely még ugyan ebben az időben nem ezen a
néven neveztetik, hanem mint politico-ecclesiastico con-
 211

gregatio jő elő, fentartotta magának azokat a dolgokat,

«melyek feljebb való inspectio, vagy iudicium discretió-
ját kivánhatják.» így látjuk, hogy épen ezen enyedi fő-
tanácsülés foglalkozott a kollégiumnak Gyulafehérvárra
való visszatelepítésével, a fehérvári, enyedi, kolozsvári
kollégiumok igazgatásának módjával, a Gilányi-hagyaték
megosztásával, az ecclesiasticus fundusok természetével,
az egyháziak quartájával, a Bethlen János-féle legátum-
mal, az oláh püspökség ügyével, a deákok viseletével.
A fogarasi és kolozsvári teljes főconsistoriumi ülésekben
ezen és hasonló természetű tárgyakon kivűl előfordul az
egyházi nyomdának, a biblia kinyomatásának, a fehér-
vári és enyedi kollégiumok összeolvasztásának, az egy-
házi és iskolai tőkék elhelyezésének ügye. Az 1689. évi
fogarasi teljes főconsistoriumi ülésen még a heterodoxiá-
val vádolt atyafiak büntetése is előfordul.*
Az egyházigazgatásba tehát a főconsistorium rendsze-
resen beillesztetik. Bizonyos ügyek, a melyek ecclesias-
tico-politicai természetűeknek neveztetnek, ennek a fő-
consistoriumnak hatáskörébe tartoznak. Általában véve
azt mondhatjuk, hogy a főconsistorium hatósága kiter-
jed minden tárgyra, melyet a törvények nem szorosab-
ban vett egyházi ügyeknek tekintenek. Ennélfogva tehát
kivétetnek alóla és a generális zsinathoz tartoznak a
lelkészek megvizsgálása, felavatása, ezek rendes fegyelmi
ügyei, a dogmaticumok, a házassági biráskodás. De már
az itéletek végrehajtása, mint karhatalmat igénylő tény-
kedések, a politico-ecclesiastica commissio s a seculare

*
Erdélyi Prot. Közlöny 1874 238. l. Zsilinszky M.: A ma-
gyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai IV. kötet. Budapest,
1897. 9—18. l.
212

brachium teendői. Ezért a zsinat által kiszabott itéletet

ezek felülvizsgálhatják és enyhíthetik is, ha túlszigorunak
találják.
Elvonva már az egyházigazgatásban előforduló teen-
dők közül azokat, melyek a zsinatéi, fenmaradnak a fő-
consistorium számára: a kollégiumok összes szellemi és
anyagi ügyei, az egyházi vagyon s ennek hováfordítása
kérdése, a ius advocatiæ s annak esetleges irányitása, a
fegyelmi büntetések foganatosítása.
Nincs ugyan és teljesen sohasem volt megvonva a
határ a generális zsinat és a főconsistorium teendői kö-
zött : de már ebben az első korszakban is látszik, hogy
a főconsistorium, mely az Approbáták előtt hírből sem
létezett, felibe kerül a zsinatnak s az egyházigazgatás-
nak olyannyira első szerve lesz, hogy a generális zsinat-
tal is rendelkezni fog. A kormányzat bifurcatiója nem
hoz létre két egyenlő felet, hanem egy felsőbb és egy
alantasabb hatóságot teremt. A főconsistorium első szer-
vezkedése még arra mutat, hogy megtalálták a helyes
utat, a melyen a netalán felmerülhető ellentéteket ki
lehet egyenlíteni. Igy p. o. az állandó főtanácsban a
paritás, a teljes főtanácsnál pedig a generális zsinatnak
és a világi uraknak paralell, vagy többször együttes
ülésezése, alkalmas volt arra, hogy az újonnan felállított
egyházi szerv egészségesen illesztessék be az egyház tes-
tébe. Mint a jövő korszakban látszik: ez a helyes elren-
dezés hamarosan eltünt az egyházból. A két főconsis-
torium közül az állandó maradt fenn s ez aztán, mint
az állami főhivatalokat betöltő ref. egyéneknek, főurak-
nak gyűlése, a ref. egyháznak guberniumává vált.
 D) Egyházi vagyon.

10. A közegyházi vagyon. Gilányi hagyaték.

Egyházi közvagyonról, hár ilyennek kellett előbb is

lenni, Geleji István idejéig határozott tudomásunk nin-
csen. Hogy a generális ecclesiának közszükségletei vol-
tak, az nyilvánvaló. De, hogy azt honnan fedezték, arról
forrásaink hallgatnak. Különben ezek a szükségletek
alig ha rúgtak nagyobb összegre és így vagy a válóperek
díjaiból eszközölt levonásokból, vagy pedig collectából
fedezték azokat.
Az első nagyobb összeg, mely a generális eklézsia,
illetőleg a püspök kezébe került, Bethlen Gábornak a
gyulafehérvári kollégium építésére hagyott 6000 frtnyi
és a kollégium fentartására rendelt 20,000 frtnyi hagyo-
mánya volt. Azonban bár ez az egyház kezelése alá ke-
rült is, mégis meghatározott rendeltetéssel birt. E 26,000
forint Bethlen István kezeinél maradt, míg a fejedelem-
ségről le nem mondott, azután Rákóczy Györgyhöz ju-
tott, ki az építkezésre szánt részletet a rendeltetés sze-
rint használta fel, a többitől pedig a kollégium fentar-
tási szükségletére kamatot fizetett, mig nem Bethlen Ist-
ván 1636. évi támadása következtében a püspökkel
1638-ban el nem számolt s a generális eklézsiát részint
készpénzben, részint birtokban ki nem elégítette.
Azonban Geleji korában az egyháznak több oly kiadá-
214

sát s költségét látjuk, a melyek arra utalnak, hogy egye-

sek adakoztak közegyházi czélokra is és így a püspök
kezénél a kollégiumi tőkéken kívül is voltak pénzek.
Geleji korában a generális egyház is küldött alumnuso-
kat a külföldre, kiket ő látott el költséggel. Ezen felül
egyes particulákat is segélyezett és pedig, mint az 1639.
évi marosvásárhelyi zsinat határozataiból látjuk, egy-
szerre négyet is, a mi nem csekély költséget igényelt.
Hogy honnan vette Geleji ehhez a pénzt, azt ki nem
mutathatjuk. Mindenesetre ajándékok, adományok s ha-
gyományokból, mivel az ezen időben már szokásos papi
s mesteri collecta fejenkint alig tett ki 15—30 dénárt,
mi a zsinati asztaltartás költségére is könnyen felment.
Bod Péter a Bethlen Gábor hagyatékára utal, mely az
eklézsia közczéljaira is szolgált volna, melyet Geleji «ren-
des utakon és módokon szaporgatott; hol a Velenczébe,
Bécsbe, Lengyelországba kereskedő társaságnak s hol
másoknak adta ki». Azonban eltekintve attól, hogy Beth-
lennek a közegyházi szükségletekre tett hagyományáról
nincs tudomásunk, más oldalról lehetetlen, hogy az a
legfelebb 21,000 frtnyi összeg, melyet Geleji Rákóczy
Györgytől 1638-ig átvett, 11 év alatt 75,000 frtra szapo-
rodhatott volna. Már pedig tanuvallomások adatai kész-
pénzben ennyi összegről és nagy számú arany s ezüst
értéktárgyakról tesznek említést.*
Ezen közvagyon a kollégium és az eklézsiák pénze
volt együtt. Külön-külön mennyi volt egyiké, vagy má-
siké, az nem tudható. Így szállott át a vagyon Csulai
kezeihez, ki Gejejinek utódja lett s kiről Bod Péter azt
írja, hogy «kevesebb gondot tartott az Ecclesiákra, mint

*
Bod Polikarpus 88. l. Tört. Tár 1890. 181—2. l.
 215

a maga marad ványaira».1 Hogy mennyiben indokolt ez

ítélet, arról nem szólunk, de tény az, hogy Csulait, mint
nagy szerzőt, csereberélőt mutatják a fehérvári káptalan
protocollumai és számos hitelezéséről maradtak fenn
adatok. Azonban a generális eklézsia soha sem lépett fel
panaszszal ellene. Pedig számadásokat kellett vezetnie
és a generálisnak még életében és pedig 1659-ben el-
számolt.2
Az 1658—60. év reá, valamint az egyházra s iskolákra
is igen végzetes volt. A török-tatár pusztítás elől futva
menekült és Erdélyen kivül halt meg. Az egyházi és
iskolai közvagyonnak pedig egy részét — Bod szerint —
a fejedelmek ragadták el, más részről azonban biztosan
állíthatjuk, hogy a török-tatár pusztításnak lett áldozata
vagy közvetlenül, vagy pedig úgy, hogy az adósok mentek
teljesen tönkre. Csulai özvegye, Tisza Erzsébet, ki Erdély-
ben maradt, 1661-ben a nála levő egyházi javakat lelki-
ismeretesen átszolgáltatta a szent generális megbizott-
jainak.3 Azonban tényleg merültek föl hiányok az elszá-
molás alkalmával, úgy hogy e miatt fia, ifj. Csulai György
és veje Szárászi András 6218 frt 10 dénárral maradtak
adósok atyjuk helyett, melyre nézve az egyezség közöt-
tük és az eklézsia között 1676-ban úgy jött létre, hogy
az 1659—60. évi veszedelmes időkre tekintettel kerek
4000 frtot követelt az egyház s a többit elengedte.4 Az
így áthárult adósság felhajtása felől az egyház magát

1
Bod i. m. 89. l.
2
Prot. Közlöny 1886. 414. l.
3
Orsz. levéltár. Kincstári osztály. Gyulafehérvári káptalani
levéltár. Prot. Beszerményi 74. l.
4
Prot. Közlöny 1886. 414. l.
216

kötvénynyel és birtokok lekötésével biztosította. Így bát-

ran mondhatjuk, hogy Csulai kezén az egyház vagyoná-
ból mi sem veszett el.
Csulai haláláig az egyház és a kollégium tőkéi egy-
aránt a püspök kezelése és gondviselése alatt állottak.
1659-ben a generális eklézsia számoltatja Csulait, sőt
1664-ben is azt látjuk, hogy az egyház lelkészi tagjai
végzik a számadási ügyek rendezését. Azonban az a va-
gyon, mely a török s tatár pusztításból megmaradt, többé
nem került püspöki kezelés alá. A kollégium kurátorai
tették reá kezüket és mert a kollégium helyreállítását,
felvirágoztatását tekintették a legsürgősebb szükségnek,
a legfontosabb egyházi érdeknek, az összes jövedelmeket
ezen czélra fordították. A közegyházi szükségletekkel
pedig senki sem törődött. A ministerium teljesen elvesz-
tette eddigi tőkéit és jövedelmeit. Úgy, hogy míg koráb-
ban ezen közpénztárból nyerték a szegényebb papok
fizetéspótlásukat, most már collectából kellett ezen szük-
ségletet fedezni. Az egyház vezetői és a kollégium kurá-
torai között hosszas vetekedés volt a közvagyon felhasz-
nálási módjára nézve s 1669-ben abban állapodtak meg,
«hogy a mi eddig elkölt ám legyen, de az ekkori conclu-
sum után ha valamely olyan adósságok bejönnek, azok-
nak fele az eklézsia számára fordíttassék«. Hogy a kurá-
torok mennyire nem tárták meg az egyezséget, az kitünik
abból is, hogy csak 11 óv után és ekkor is különös czél-
zattal kezdenek tudakozódni a felől, hogy «adjunk-e
pénzt ki az eklézsia számára és hogy mennyit kellessék
adni». Az egyház ilyen körülmények között fordult aztán
a collectához.
Még az 1676. évi gyulafehérvári zsinat azon panasz-
kodott, hogy az eklézsiának nincs semmi készpénze és
 217

hogy ilyenre tegyen szert elhatározta, hogy «egyszer

esztendőben publicáltassék mindenütt a közönséges eccle-
siai előfordulható szükségekre való adakozás, hadd lehes-
sen a püspöknek kezét valamire vetni, midőn ide s tova
valami szükséges expensák kivántatnak». Három év lefor-
gása után azonban az egyház már egy igen tekintélyes
vagyonnak jutott birtokába, melynek egyes alkatrészeit
még mai napig is élvezi. Ez a vagyon az u. n. Gilányi
hagyaték, melyet Tofeus püspök erélye tartott meg az
egyháznak.
Berniczházi Gilányi Gergely, I. Rákóczy Györgynek,
majd Apafy Mihálynak konyhamestere, miután gyermekei
nem voltak, tekintélyes vagyonáról úgy rendelkezett, hogy
az unokaocscsére, Hujetner Jakabra, ennek magtalan
halála esetében pedig a ref. egyházra szálljon. Első vég-
rendeletében (1658 junius 13.) az egyház mellett a ko-
lozsvári és gyulafehérvári kollégiumoknak s a nagyszom-
bati ref. iskolának is hagyományokat rendelt. Második
végrendelete, mely 1667 junius 27. kelt, csak a generális
eklézsiáról beszél. Végrendeletei megkészítése alkalmával
gondoskodott arról is, hogy nejei — az első végrendelet
készítésekor Bodoni Zsuzsánna, a második kelte idejében
Apafy Anna — szintén beleegyezzenek abba. Azonban
Gilányi, majd Hujetner Jakab magtalan halála után,
Gilányiné, Apafy Anna, a fejedelem nővére, reá tette
kezét a hagyatékra és egyáltalában figyelmen kivül hagyta,
hogy néhai férjének végrendelete van, melynek értelmé-
ben a hagyaték az egyházé.
De az egyház, a fejedelem beavatkozása folytán, az ez
időben épen ürességben álló püspöki székre egy nagy
erélyű és rettenthetlen bátorságú férfiút, a fejedelem ud-
vari papját, Tofeus Mihályt ültette, a ki legelső köte-
218

lességének tartotta az egyház érdekeinek megvédését,

a neki rendelt hagyaték megszerzését. Alig, hogy meg-
választatott püspökké az Alvinczen, 1679 junius 4. tar-
tott generális zsinaton, harmadnap, hogy hazatért, fel-
szólította Apafy Annát, hogy az egyház igazát adja ki.
Az özvegy a hagyaték fejében 26,000 frtot kinált holmi
adóslevelekben, de Tofeus ezt nem fogadta el, hanem a
fejedelemre appellált, kérve, hogy a ref. vallású tanácsi
rendű és más főurakkal vétesse igazításba a dolgot,
minthogy ezek az országgyűlésen épen együtt voltak.
De a fejedelem nem igen unszolta hugát, ez pedig nem
volt magától hajlandó a békés egyezségre. És mikor To-
feus ismételt folyamodást terjesztett a fejedelem elé, ez
a püspököt a törvényre utasította.
Tofeus belátta, hogy a perlekedés útja hosszadalmas,
vagy a mint Mikes mondá neki: «törvénynyel későn
nyer meg, ha nyer is kegyelmetek valamit». A mellett
tartott a biráktól is, kik «jobb részint adversariusok»
voltak s a magunk felei is irigylék e sok jót az ecclesiá-
nak». Mind a mellett, bár mindenki tanácsolá, hogy
fogadja el az özvegy által felajánlott 26,000 frtot, nem
ment bele az egyességbe, hanem elhatározta, hogy nem
a táblai perlekedéssel, hanem más úttal nyúl hozzá;
«ecclesiai auktoritással, mint a régi ecclesiákat pusztító
császárok ellen az akkori püspökök».
Nagy elhatározás volt ez a püspök részéről és úgy az
eszmének megfogamzása, mint kivitele és eredménye
egyaránt a legjellemzőbb az akkorbeli vallásos érzületre
nézve. Ő maga «kemény szavu» ember volt, ki személy-
válogatás nélkül rótta meg a bűnöst és a kinek beszédét
félelmes tisztelettel hallgatta a fejedelem és egész kör-
nyezete. «A szólások formái a melyekkel élt, hathatósak
 219

voltak, mint a vasszegek; érezhetőleg szúrosok; most

is az olvasó érzi azoknak ösztönző erejöket; hát mikor
szólotta élő nyelvvel az Istennek ez a nagy embere?»
A mint elhatározta, úgy is cselekedett. A fejedelemhez
ment és kérvén, hogy a ref. főurakat hivassa be, ezek
jelenlétében «egy valóságos declaratiót tett ő Nagysága
előtti».
Előadta az egyház szégyenteljes szegény állapotát,
mely annál érezhetőbb, mivel 75 év óta a reformátusoké
«a primátus», mert az övék volt a fejedelem és mind
ezek daczára «3 pénz érő ezüstje nincs, sőt csak egy
pénze is nincs, hanem egy Tatárországból a raboktól
kihozott czondorlott tarisznyához hasonló rosz vászon
szennyes zacskója, abban holmi szakadozott levelek ...
Azonban annyi a sok szükölködő minister és háza népe,
hogy csak Isten tudja. Kinek saruja nincs, kinek nadrágja,
kinek öve, kinek semmi köntöse, semmi költsége; kinek fele-
sége, gyermeke otthon mezitelen és éhen haló». Ezt a szo-
morú állapotot látva és megszánva Gilányi Gergely, így
hagyta volt vagyonát az eklézsiára, melyet azonban a feje-
delem testvérnénje elfoglalt, hatalmasan elvette nem gon-.
dolván sem Istennel, sem a fejedelem intésével. Ezt a «rette-
netes erőszakos sacrilegiumot semmi vallás Erdélyben a
maga feleiben el nem szenvedné ... de ihol ez ellen
senki csak meg sem motszan. Nagyságod a nénjének fa-
veál, ezek az urak mind egyig egy asszonynak ily gonosz
cselekedetei mellé szítanak.» Pedig mindnyájukat az
erdélyi eklézsia szülte ... «soha az Isten ezt tibennetek
büntetlen nem hagyja: pogányban is iszonyú hidegség
volna ez. Azért tehát mert az asszony, az ő anyja, az
egyház ellen vétkezett és mert «az eklézsiának, mint
anyának vesszeje is vagyon: azzal nyúl engedetlen leá-
220

nyához.» A püspök kijelentette, hogy másfél, vagy két

hét múlva összegyüjt kétszáz papot és erre az asszonyra
törvényt tétet és «Isten bizonyságom kegyelmes uram,
hogy a holt testének kell megfizetni a mit most elevenen
meg nem ád. Mert ki predikál, órái, rithmizál, énekel
neki, holott egy pap, egy deák, egy falusi mester nincs
Erdélyben, a kit meg nem bántott, sértett, keserített
volna e nagy erőszak tétellel.»1
Bizony e szólások formái, melyekkel élt, hathatósak
voltanak, mint a vasszegek. Ezeknek a fejedelem s a
tanács urak sem állhattak ellent. Gilányiné egyességre
lépett az egyházzal és a hagyaték nagyobb részét, a mint
a püspök kívánta volt, ki is bocsátotta kezéből.
Mennyi volt ez a hagyaték, ma meg nem állapítható.
Bod Péter készpénzben 15,000, értéktárgyakban 10,000
frtra teszi. De még ezekhez fekvőségek is járultak, mint
a borosbocsárdi, karulyfalvi, magyarfrátai, felsőfentősi,
nagykörtvélyesi, magyarköblösi, cserneki, sárdi részbir-
tokok, Gyulafehérvárt és Kolozsvárt egy-egy ház stb. és
több rendbeli követelés.2

1
Bod P. i. m. 115—28. l.
2
Gilányi Gergely utolsó végrendeletét a legszorgosabb kuta-
tások után sem sikerült megtalálnom. Ma csak az első, az 1658
jun. 12-én kelt végrendelet ismeretes. Tekintettel arra, hogy
Gilányi szorgalmas szerző ember volt, joggal feltehetjük, hogy
második végrendeletében még nagyobb hagyaték felől rendelke-
zett, mint az elsőben. Ennek főbb tételei a következők: egy
fehérvári kőház két szőlővel, egy sárdi nemesi ház két szőlő-
vel, egy kolozsvári belfarkas-utczai ház, Felsőfentős 2000 frt,
Nagy-Körtvélyes 2500 frt, Karulyfalva 2000 frt összegben inscri-
bálva, Magyarköblös és Csernek-falvak fele, Onoka és Puszta-
Almás; továbbá pénz 500 tallér, 1400 frt, 1000 arany; végül
jobbágyok és ingóságok. Az egész érték, mely felől 1658-ban
 221

A nagy hagyaték azonban, mint Tofeus előre is meg-

mondotta, némi irigységet és egyenetlenséget is szült az
egyházban, főleg a generális eklézsia és kollégium (t. i.
a nagyenyedi) között, melynek kurátorai részt kivántak
belőle, holott az eklézsia erre nem volt hajlandó.
Az egyház úgy vélte, hogy a hagyaték egészen őt illeti;
szükölködő egyháziak s tanítók felsegélésére fordítandó
az. A kollégium elégedjék meg a maga vagyonával és
azzal, a mit az egyháztól is elkobzott. Ha a kollégium-
hoz nincs az egyháznak köze, ne legyen az egyház
vagyonához sem. Így gondolkozott Tofeus és vele a
szent generális.
Tofeus a Gilányi hagyatékot, főleg ennek ingóságait
átvevén, az 1680. oki Fejérvárott tartott generális zsina-
ton az egyháznak mindenről beszámolt és a köz tulajdo-
nába bocsátott mindent, miről nyugtát is kapott.* A va-
gyon egy részét a tizenhat esperesség «per sortitionem
a maga szent társaságának ususára leválta, továbbá egy
aranyos kannát, egy aranygyűrűt, egy kanavász szoknyát

végrendelkezett, az ingóságokon kívül, legalább 40,000 frtot, tehát

mai értékben mintegy egy millió koronát képviselt. — Gilányi
második nejével, Bodoni Zsuzsannával kölcsönös szerződéses
végrendeletet csinált. Ez az ő második végrendelete. Minthogy
Bodoni Zsuzsannát túlélte, ennek vagyonát is ő örökölte. Igy
jutott a Tofeus által is emlegetett vajdaszentiványi jószághoz
és másokhoz is. Halálakor hagyatékában volt még Kolozsvár
városnak a hídkapunál levő malma is, melyet a város neki
9000 frtban elzálogosított. Az adósleveleken elhelyezett követelé-
sek összegét azonban megközelítőleg sem lehet megállapítani. —
A felsoroltakból is világos, hogy a hagyaték jóval nagyobb volt,
mint Bod Péter hallomás után írja. i. m. 128. l.
*
Koncz József: Tofeus Mihály erdélyi ev. ref. püspök élete.
Kolozsvár, 1893. 22—25. l.
222

vállastól, feketét, valami kötőket és egyebeket is s ismét

két gyöngyös pártákat» Tofeusnak ajándékozott. A töb-
binek kezelése a püspökre bizatott s azok megőrzés vé-
gett neki átadattak.3
Minthogy a kollégium kurátorai számot tartottak a
Gilányi-hagyatékra, most már másképen kezdtek beszélni
a püspökkel és az egyházzal és másképen gondolkoztak
a Csulai-féle pénzekről is. A mint értesültek a felől, hogy
a fejérvári zsinat a hagyatékkal úgy bánik, mint a mely
teljesen az egyházat illeti és már felosztásába is bele-
ment, azonnal irtak a püspöknek és espereseknek, hogy

*
U. o. 24. l. A küküllői egyh. megye jegyzőkönyvében (II. k.
86. l.) megtaláltam, hogy mi jutott ennek az egyházmegyének
a fejérvári sorsvetésből. Jutott pedig a következő jegyzék szerint:
«egy szép szüniegg a' Haranglábi csecsemő Reformata Ecclesiá-
hoz, És onnat Desfalvára is szolgáló Ministernek pénz flor 10 =
tiz forintok ég 10 = tiz köböl búza, a' szentiváni asztagból»
melyet Vásárhelyre be fognak szállítani. A partiális, avagy a
társaság közönséges hasznára sors szerint ezek a jók jöttenek:
1 egy pár gyöngyházas pistoly tokostól; 2. két darab vászon,
egyik fejéritett 14 sing, a másik nem, 15 singh; 3. egy vastag
vászon abrosz; 4. egy viselős férfiunak való gyolcsingh; 5. egy
veresses vászon kendő; 6. egy leánykának való roszas ing; 7. egy
rosz szakadozott abrosz; 8. egy sáhos abrosz; 9. egy durva szösz
kendő; 10. egy darab patyolat; 11. egy reczés gyolcs viselt elő-
ruha; 12. egy vászon lepedő; 13. egy varrott gyolcs lepedő;
14. valami hitván posztó szélyek; 15. zacskóban valami dirib-
darab rókalábak, egy vaspánt, egy kis tányér karika. — Énne-
kem Szentiváni Jánosnak adatott T. Püspök uram egy fejéres
reczés abroszt és egy kis himes párnahéjat, egy asztalkeszkenőt. —
Ezeken kívül a societasnak pia ac prudens dispositiójára és
dispensálására adtának ő kegyelmek flo. 20 = husz forintokat.» —
A küküllői egyh. megye eladta a részére jutott ingóságokat s
azokért 30 frt 52 dénárt vett be.
 223

akár csak a deczemberben tartandó országgyűlésig ha-

laszszák el az arról való rendelkezést. De a generális
zsinat még csak nem is válaszolt, hanem később, egy hó
mulva, jelentette ki a püspök a kurátorok előtt, «hogy ha
mikor az Urak arról kérdést tesznek, akkor ő megfeleli».
Azért a kurátorok az 1680 deczemberében tartott ország-
gyűlés alkalmával sürgetve kérik a fejedelmet, hogy
tanácsosaival határozzon: «ha azokban a jókban vagyon-e
valami része a scholáknak és püspök úrral is abban va-
lami jó rendelést kell tétetni».
Azonban Tofeust nem volt könnyű megnyerni az osz-
tozkodásnak. Nem tudta elfelejteni, hogy az egyháziakat
miképen túrták ki a kollégium ügyeinek vezetéséből.
Azért bár az 1679. júniusi országgyűléskor tartott fő-
tanácsi ülés neki rendelést tett, hogy «a kollégium igaz-
gatásában Püspök úr is több Ecclesiastikus Curatorokkal
megegyezett értelemmel és szép correspondentiával fára-
dozzanak», «a püspök cathegorice declarálta magát, hogy
a kollegium dolgaiba teljességgel nem avatja magát és
semmihez nem is szól». A püspök ezen érthető maga-
tartása most arra a nyilatkozatra vitte a kurátorokat,
kik eddig mindig a püspök nélkül, sőt ellenére kormá-
nyoztak, hogy ők a püspök nélkül mit sem igazíthatnak.
Kérik tehát a fejedelmet s az urakat, hogy e tárgyban is
intézkedjenek.
Sőt most már megemlékeznek a Csulai-féle pénzekről
is, melyek a kollégium és eklézsia között megfelezendők
lettek volna, de a melyekből 1669-ig az egyház egy kraj-
czárt sem látott. De nem látott azután sem, mivel ez
évben azt határozták ugyan, hogy «ami addig elkölt, ám
legyen, de a mi ezután ezen pénzből bejő, az osztassék
két felé», csakhogy soha e határozat nem foganatosítta-
224

tott, hanem a pénzt továbbra is a kollégium alkurátorai,

Lipcsei György és Szabó Keresztély kezelték, úgy hogy
az egyháznak perselypénzekből kellett kasszát csinálnia.
Bezzeg most, már adakozókká váltak a kurátorok és
határozatot kivánnak az iránt, hogy «adjunk-e pénzt ki
az Ecclesia számára és hogy mennyit kellessék».
A kurátorok által felvetett eme difficultasokat a con-
sistorium elhalasztotta. Még a következő 1681. évben
sem vétettek ezek tárgyalás alá, úgy hogy 1682 márcziu-
sában a kurátorok ismét sürgetni kezdik a fejedelmet
és tanácsurakat, hogy «a Csulaitól deveniált pénzeket és
a Gilányi-féle bonumokat vennék számadásba s tennék
sequalissá mind a két féle proventust». Ekkor már a
fejedelem bizonyos határidőt tűzött ki ezen és más fen-
forgó egyházi közügyek elintézésére és mivel a nagy-
enyedi kollégium épületeire nézve ott a helyszinén
tartott szemle után szükséges intézkedések is fenforogtak,
összehivta 1682 decz. 9-re Nagy-Enyedre a ref. vallású
urakat, a püspököt, az espereseket, professorokat, a
tekintélyesebb papokkal s középiskolai igazgatókkal
együtt. Ez a gyűlés az a nevezetes «politico-ecclesiastica
congregatio generalis»,* mely mint a főconsistorium
első megjelenése szerepelt eddig egyházunk történetében.
Mielőtt az enyedi politico-ecclesiastica congregatio
összejött volna, már nagyrészben el volt döntve a Gilá-
nyi-hagyatékból származó készpénz sorsa. A püspök nem
volt hajlandó az egyházi czéloktól elvonni, a kurá-
torok pedig nem akarták egészen az egyháznak engedni.
Így merült fel az eszme, hogy abból 10,000 forint=2500

*
Salamon i. m. 128. l. Dósa Elek: Az erdélyhoni evangelico-
reformátusok Egyházi jogtana. Pest, 1863. 23. l.
 225

arany, a biblia kiadására fordíttassák, mi által mind két

érdeknek elég fog tétetni. Ugyanis biblia volt ugyan
elég forgalomban, de csak a váradi nagy folio kiadás,
melynek magánhasználata sok nehézséggel járt. Az ú. n.
kisded formáju, azaz nyolczadrétű biblia, a mely utol-
jára Leydában 1648-ban nyomattatott volt, annyira el-
fogyott már, hogy a legnagyobb igyekezettel sem lehe-
tett találni. Teleki Mihály nem csak Erdélyben, hanem
a partiumban lakó pap-ismerőseinél is éveken át kere-
sett ilyen «kisded formában való magyar bibliát», de
ezek sem maguk nem szolgálhattak, sem másoknál nem
találhattak.1 Ezt általában az egyház «nagy kárának»
tartották és meg voltak győződve, hogy ilyet ide haza
nem, hanem csakis Belgiumban lehet újra nyomatni.
A kiadásra, mint Horthi István n.-bányai pap, ké-
sőbb erdélyi püspök, 1678-ban számítja, vagy 5—600
tallér lett volna szükséges. Nem is valami nagy összeg,
mivel a váradi bibliának kinyomatásához s a nyomda
felszereléséhez annak idejében maga Bethlen István is
adott körül belől ennyit és I. Rákóczy György s mások
adományából sokszorosan több összeg gyűlt össze.2
Azonban, bár az adakozási kedv most sem hűlt ki egé-
szen, még sem indultak meg a világi pátrónusok, hogy
a szükséges összeget a magukéból hozzák össze, hanem
a mint az egyház megszerezte a Gilányi-hagyatékot, erre
vetették szemüket. A fejedelem, a patronusok és a szent
generális 1681-ben megegyeztek, hogy a generális eklé-
zsia pénzén betüket hozatnak s a leydai mintára itthon
kinyomatják a bibliát. A fejedelem és tanácsurak bizto-

1
Prot. Közlöny 1894. 393—4. l.
2
Bod P.: A szent bibliának históriája Szeben, 1748. 151. l.
226

sító iratot is adtak Tofeusnak, hogy a mit az eklézsia

pénzéből a sz. biblia kinyomatására költ, azt acceptálják
és azért sem neki, sem maradékinak semmi bántódása
s károsodása nem lesz.1
A biblia kiadására 2500 aranyat szántak, mely összeget
Tofeus, míg a kinyomatás előkészületei megtétetnek, az
országnak adott kölcsön s innen 1682 deczemberében
kapott vissza, mikor is azt az enyedi generális congre-
gatio rendelkezése alá bocsátotta. De a pénz ismét kezei-
hez került vissza, mivel a kiadás munkája halasztást,
majd idővel formát is változtatott.2 Az 1684. évig nem
történt intézkedés, akkor pedig azt határozták, hogy a
külföldön nyomattassék ki a biblia. Ezen határozatnak
megfelelőleg, minthogy 1684-ben a fejedelem egyházi és
politikai ügyekben Kolozsvári István n.-enyedi tanárt
külföldre, Berlinbe küldte, Tofeus a 2500 aranyat, a
fejedelem rendelete értelmében, Bethlen Gergely foga-
rasi főkapitánynak adta át, ki gondoskodott arról, hogy
ez összeg kereskedők útján küldessék Belgiumba.3 Csak-
ugyan el is küldetett a pénz, de mivel eközben Tótfalusi
K. Miklós a bibliát, épen a kivánt formában, a maga
költségén kinyomatta, addig, a míg a pénzről rendelkezés
történik, Kolozsvári István Ansler amsterdami bankár-
nál helyezte el, hol egészen 1695-ig kamatozott, míglen
haza hozatott.
Az 1682. évi enyedi congregatio tehát ezen, a biblia
kiadására szánt összeggel nem foglalkozott, hanem mi-
után a Gilányi-hagyaték még ezen kívül tekintélyes ösz-

1
Koncz J. i. m. 30—2. l.
2
U. o. 33—4. l.
3
Prot. Közlöny 1874. 238. l.
 227

szegből állott, ezen maradékra terjesztette ki figyelmét.

A politico-ecclesiastica congregatio a kollégiumi kuráto-
rok álláspontjára helyezkedve elrendelte, hogy a Csulai-
féle és más közpénzek egyenlő arányban való felosztására
régebben hozott határozatok tartassanak meg; az eklé-
zsiák és kollégiumok számára tett legatumok, az azokra
nézve tett testamentaria dispositio szerint dividáltassa-
nak, a hagyatékbeli falvak és portiók jövedelméből pedig
az urbariális registrum szerintiek az egyházközségek
gyámolítására fordíttassanak, közmunkájuk, dézmájuk és
«majorkodtatásuk haszna» pedig a kollégiumoké legyen.—
Ugyancsak ez a congregatio állította az összes egyházak
és kollégiumok élére az öt világi és öt egyházi tagból
álló főcuratorátust, mely az összes közpénzeket kezei-
hez vegye s abból a szükségletek szerint segélyezze úgy
a gyülekezeteket, mint a kollégiumokat.1
Ezen intézkedés arra lett volna hivatva, hogy az egy-
ház és iskola korábbi egységét helyreállítsa, de azért
lehetetlen volt eltitkolni, hogy a Gilányi-hagyaték fele-
részének a kollégiumok számára való megszerzése a fő-
czél. Sőt a mi még bántóbb volt az egyházra nézve, az
abból állott, hogy legalább ezen vagyonát tekintve, a
világiak gondnoksága alá helyeztetett, úgy hogy most
már nem csak egyes fontosabb ügyekben függött a vegyes
bizottmánytól, hanem az állandó kormányzatban is ott
volt a világiak keze.
Ilyen dolgot azonban könnyebb volt elhatározni, mint
keresztülvinni. Tofeusnak keze erősen tartotta a Gilányi-
hagyatékot és abból sem a fejedelem akarata, sem Beth-

*
A nagyenyedi Bethlen-kollégium levéltárában. Eredeti ok-
mányok I. köt. 38. szám.
228

len Miklós okossága nem volt képes kivenni. A papság

mint egy ember állott püspöke mellett. Úgy hogy mikor
ez meghalt, a még meglevő készpénzt és értékes ingósá-
gokat mind ott találták hagyatékában, onnan vette át
nyugta mellett a sz. generális és így szolgáltatta Horthi
István püspök kezébe, a kinek adatott át megőrzés vé-
gett az amsterdami 3500 arany letétkötvénye is.1
A fejedelem 1683 decz. 1-én Tofeushoz irott levelében,
melylyel a Kolozsvárt decz. 7-én tartandó újabb congre-
gatióra meghivta, a huzódozó püspöknek «kegyelmesen
intimálja, javalja és parancsolja, hogy úgy alkalmaztassa
magát, hogy az egyháziak részéről difficultás ne talál-
tassék». «Egyébiránt is tudva legyen, kegyelmeteknél —
irja tovább — a scholákat az ecclesiákkal egynek tart-
juk, nem is separáJjuk. Szükség, hogy az ecclesiai jók
transferáltassanak a scholákhoz is, mely másképen nem
is lehet.» De a püspök máskép gondolkozott. Ha a kol-
légiumok mellett az egyházak mostoha gyermekké lettek,
most már majd csak megélnek maguk is.2 A püspök felé
sem ment a kolozsvári terminusnak, hanem csak esperes
kollegái jelentek meg. Ő otthon tartá pénzes zacskóit és
őrizte az egyház számára.
Különben Tofeus mentségére fel lehet még azt is
hoznunk, hogy nemcsak egyszerűen az egyház érdekeit
viselte szem előtt, hanem jól látta azt a nyomorult
gazdálkodást is, melyet a fejedelem, illetőleg öt zsaroló
s rabló környezete folytat. Tudta, hogy a kollégiumoknak
volna még elég vagyona és a hiányt a szegény gyüleke-
zetek károsítása nélkül is pótolhatnák a patronusok, ha

1
Koncz J. i. m. 26—7. l.
2
Prot. Közlöny 1874. 12. l.
 229

inkább szívükön viselnék a közügyet. Ime az enyedi

kollégiumnak járó debreczeni taxát nem egyszer a feje-
delem vette fel, igérvén, hogy megadja a kollégiumnak;
de nem adta. Máskor a debreczeni kollégium számára
az enyedinek járó taxából rendelt beneficiumot, de igé-
rete daczára sohasem pótolta helyre. A kolozsvári kollé-
giumnak járó Bethlen Gábor-féle 300 forintos monostori
harminczadbeli-, a Brandenburgi Katalin-féle 900 forintos
kolozsvári harminczadi, tehát fiscalis jövedelem 1659
óta nem szolgáltattatott ki. Sőt hiányosan adták a
Barcsay-féle 1600 frtot, a Bornemissza Anna-féle 100 fo-
rintos máramarosi «isten sava»-félét, és az Apafy-ren-
delte 30 köböl búzát sem szolgáltatták ki. Tudta, látta,
hogy innen van a hiány és ezért kellene a Gilányiánumot
is «æqualissá» tenni. Tudta, látta azt is, hogy azoknak
a «vallásunkon levő főrendeknek», kik oly készségesén
szavazzák meg az egyház vagyonát a kollégium szá-
mára, egy része szipolyozza a fejedelmet, kilesi gyönge
pillanatait, midőn tenyérnyi papirra irt folyamodvá-
nyaikkal egy-egy részjószágot, falut vagy uradalmat kér
N. K. V. V. = «Nagyságod kegyelmes válaszát várva». Innen
származik a kincstár üressége, az egyházi és iskolai
javadalmai megrövidülése és ezen kapzsisággal együtt
nő az a szükkeblűség, mely már bibliára sem áldoz,
kollégiumra sem ad szivesen, hanem azért az idegen
pénz idefordításához szívesen hozzájárul.
Apafy korát, mint udvari pap, apróra ismerve, prédi-
kálta már előbb is hatalmas szavával: «bizony rá-
mára vonszon az Isten benneteket, ha most nincsen is
senki, a ki megbüntessen. Valami rossz alávaló deákok-
ból, tetves, tudatlan mendikánsokból urakká, nagy em-
berekké, öt-hat esztendő alatt országbiráivá lesztek;
230

gazdagságot, pénzt, jószágot, köntöst, tisztet, becsületet

annyit ad az Isten, hogy sem magatok, sem más nem
reméllette volna, huztok, vontok magatoknak, uratoknak.
De meghigyjétek, hogy bizony megitél az Ur Isten ben-
neteket» ...1 Ilyennek látta ő korát és épen azért nem
akarta elvesztegetni azt, mit oly kínos keservesen ka-
part ki egyháza számára.
A Gilányiánum legatum későbbi sorsáról annyit tu-
dunk, hogy az 1695-ig a generális eklézsia kezelése alatt
állott teljesen. 1695-ben azonban az amsterdami pénz
néven ismert része a főkurátorátus kezelésébe ment át,
míg az ingatlanok a püspök ellátására fordíttattak; a
többi ingóságok pedig idővel elköltettek.
Horthi István püspök 1684 ben Tofeus özvegyétől, Kun
Évától, az értéktárgyakon kívül négy zacskó pénzt vett át.
Azonban a zacskók tartalmáról nincs tudomásunk. A nála
levő pénzből 2000 forintot a szászsebesieknek adott
kölcsön, mely összeg 1718-ban az egyház és kollégium kö-
zötti osztozkodás idejében az egyház javára számíttatott.
Még Tofeus adott volt 156 aranyat 1684 febr. 23. Ko-
lozsvári István külföldi utiköltségére a fejedelemnek
kölcsön, mely összeg azonban soha meg nem téríttetett.2
Hogy a többi pénz mennyi volt és miképen kezeltetett,
azt nem tudjuk. Azonban látjuk, hogy egyes egyházak,
illetőleg ezek papjai, rendszeres segélyt élveztek belőle,

1
A szent Soltárok Resolutiója. Kolozsvár, 1683. 82, 109. l. Apafy
udvaráról s felcseperedett bizalmasairól jellemző képet adnak úgy
Bethlen Miklós, mint Cserey Mihály. Székely Lászlóról l. Bethlen
Önéletírását I. 390. l. Vajda Lászlóról és Naláczi Istvánról u. o.
482. l. V. ö. Erd. orsz. gyül. emlékek XIV. 47. l. Pofeusról Beth-
len M. i. m. I. 391. l. Lásd még Cserey Historiáját 125—6. l.
2
Koncz J. i. m. 26—7. l. Egyh. ker. levéltár 1815. 140. sz.
 231

míg mások csak ideiglenesen segélyeztettek. Így látjuk,

hogy a kissolymosi lelkész évi 10 frt, a nagyajtai évi
20 frt, a bözödi egyház 10 frt, a s.-szentkirályi 20 frt,
az új székelyi 8 frt, a musnai 6 frt évi segélyt élvezett
a Gilányiánumból.1
Már Veszprémi István püspök idejében az amsterdami
pénz kamataihoz is hozzá nyult az egyház, úgy hogy az
1697. évi számadások szerint Kolozsvári István profes-
sor, Bajcsi András esperes és Veszprémi püspök külön-
böző alkalmakkal 1927 f. 50 d. vettek abból kezükhöz.
Azonban a püspök kezében volt még a Tofeustól Hor-
thira s ettől Veszprémire maradt pénzből is. Ebből adott
a püspök 1530 frtot Bethlen Miklós főgondnok kezeihez
1692-ben. A nála levő egyéb pénz és ingóság, melyről
1709-ben adott számot a sz. generálisnak, 3414 frt 53 krt
tett ki; de már ebben benne foglaltatik a Bethlen Mik-
lósnak s a gyulafehérvári kollégiumnak adott 1582 frt
és a ref. statusnak a gyulafehérvári templom építésére
adott 886 frt is. Úgy hogy az amsterdami pénzen kívül
6038 frtot találunk így feljegyezve az egyháznál.2
A Veszprémi kezén levő pénznek legnagyobb része
azonban elkallódott. Maga a püspök egy nagy tudomá-
nyú és tiszta jellemű férfiú volt, de családi életében
szerencsétlen. Neje igen gyenge s könnyelmű nő volt,—
leánya Judith és veje pedig folyton zsarolták és a gon-
dozása alatt álló egyházi pénzekből s mindenéből ki-
foszták, úgy hogy késő gyámoltalan vénségében a főcon-
sistorium gondnokot (Pósaházit) rendelt neki, ki tisztes

1
L. Az udvarhelyi egyh. megye protocollumát. II. köt.
2
Tört. Tár 1899. 149. l. Egyház ker. ltr. 1815. 140. sz. Prot.
Közlöny 1895. 15. l.
232

ellátásáról gondoskodjék, javait, jövedelmeit felszedje

s leányától megvédje. Rosz életű leánya a főconsis-
torium rendeletéből még börtönbe is vettetett, mert
másképen nem tudták tőle az egyház javait megoltal-
mazni.*
Már Veszprémi püspöksége idejében alig volt pénze az
eklézsiának a Gilányiánum ingóságaiból, az amsterdami
pénzen kívül. Csak az mentette meg, hogy Bethlen Mik-
lós és a többi főurak szép szóval körülvették Veszprémit
s a kötvényeket tőle kezökhöz vevén, a pénzt, mely
akkor 11,533 frt 20 d. tett ki, Amsterdamból hazahozat-
ták s ez összeget aztán Bethlen Miklós, más közpénzek-
kel, a kollégiumi tőkékkel együtt a szász városokban
helyezte el kölcsön gyanánt. Minthogy így a pénz kiesett
az eklézsia kezelése alól s a főgondnokok szabados dis-
positiója alatt állott, a generális eklézsia beleegyezése
nélkül eljárt püspököt az 1695. évi küküllővári zsinat
igen keményen megtámadta. A szegény püspök, ki alig
menthette magát, kérve-kérte a zsinatot, hogy legyen
elnéző iránta. És a zsinat elnéző is volt, és tekintettel
arra a kényszerhelyzetre, melybe az urak hozták a püs-
pököt «sokszori erőszakos parancsolatukkal, keményen
fenyegetőző commissióikkal», kijelentette, hogy «nem
crimináljuk ő kegyelmét, noha nem javaljuk kiadását».
Elhatározta, hogy a főkurátorok eljárása ellen a káptalan
előtt protestál, a megfelelő fenyegető levelek és biztosító
iratok hitelesen átirattassanak és hogy a főkurátorok
által tett igérethez képest a papok, mesterek, egyházak,
iskolák szükségei összeiratván, ezekre minden évben a

*
Hermányi D. József: Erdélyi ref. püspökök élete. — Fő-
consist. prot. I. 1711. 13., 1712. 5., 16.
 233

megfelelő összeg a generálisra megkivántassék és itt

kiosztassék.1
A mit tehát Tofeus és Horthi püspökök idejében a
világi kurátorok nem tudtak kivinni, megtették a szegény
ügyefogyott Veszprémi alatt. Az egyház ismét szegénynyé
lett, a mi annál érezhetőbb volt, mert épen ez időben
kezdődött meg a buzgó r. kath. Apor István kincstárnok
részéről a ref. egyházak és iskolák kamarai javadalma
ellen intézett támadás, mikor az eddig élvezett kincstári
javadalmak egy része elvonatott. A Veszprémi kezeinél
volt kevés pénzt részben a kurátorok vették el, részben
a püspök familiája tékozolta el. Nem maradt más, mint
a Horthi által Szászsebesbe kiadott 2000 frt. Sőt még
aggasztóbbá vált az egyház helyzete az által, hogy Beth-
len Miklós egyáltalában nem akart számot adni a keze-
lése alatt levő pénzről, úgy hogy a ref. urak káptalan
előtti tiltakozással kényszerítették számadásra,2 mi 1697-
1
Hermányi i. m. «Ezt a Veszprémi István püspököt vette
volt reá Bethlen Miklós, hogy consentiálna és subscribálna az
amsterdami pénznek behozásában, melyet Bethlen Miklós a
toroczkai jószágra s grófi titulusra és a Miklósi kastélyra el-
költe s meg nem fizette, mely subscriptióért Veszprémit igen
keményen szembe fogák a papok egy generális synodusban, de
midőn magát nem menthetné monda: «Kedvezzen kegyelmetek
énnekem, mert a gutta ujjonnan megüt engemet.» (Ezt a
tudós embert elsőben ütötte meg a guta az udvarhelyi prédikáló
székben, könyörgés közben, de azután püspökséget is ért s viselt
is 25 esztendeig.) — Mely szavára felele Eszéki István, igen
kemény ember: «Ütötte volna meg kegyelmedet ez előtt tizen-
két esztendővel, hogy ne metszette volna meg kegyelmed az
Erdélyi Eccláknak torkát» stb.
2
Egyház ker. ltr. 1815—140. sz. Csegei Wass György naplója
247. l. Tört. Tár 1899. 137. s köv. l.
234

ben meg is történt és Bethlen nem csak a felmentvényt

nyerte meg, hanem a kezelés tovább is nála maradt. De
ez az egyházat nem nyugtatta meg. Mikor 1703-ban
Bethlen Miklós a «Noé galambjá»-ért a császár fogságába
került, az az évi enyedi zsinat azt határozta, hogy «Gróf
Bethlen Miklós úrtól ő nagyságától háládatossággal
vennők, ha életében reménységet nyujtana az iránti
hogy hol és micsoda állapotban marad az ő Nagysága
holta után az Ecclesiáknak és kollégiumoknak pénze s
ha egyszersmind az iránt assecurálna bennünket».1
Bethlen Miklós ellen igen nagy volt az elkeseredés az
egyháziak körében. Azzal vádolták, hogy saját czéljaira
használta fel az egyház pénzét, «a toroczkói jószágra s
grófi titulusra és a miklósi kastélyra költöttet».2 Mi alatt
Bécsben fogságban volt, több ízben keresték fel az egy-
ház nevében, hogy hol van az egyház pénze és hogy a
szász városokon elhelyezett kapitálisokból mennyi illeti
a ministeriumot s mennyi a kollégiumot.3 Bethlen Mik-
lós elhalt, de az egyház nem tudott belenyugodni abba,
hogy a közösen kezelt pénzből a folyton szükségben levő
kollégiumok szükségletei miatt a szegény papoknak és
mestereknek majdnem mi sem jut. Sürgették a közös tőkék
megosztását, míglen végre 1717-ben, br. Wesselényi István
főgondnokságában, az be is következett és a közegyházi
szükségletekre az akkori 55,000 frtnyi tőkéből 15,000 frt
szakíttatott ki.4 De az egyház itt sem nyert sokat, mivel
a folyton növekvő egyházi közigazgatási szükségletek, a

1
Benkő J.: Synopsis.
2
Hermányi i. m.
3
Prot. Közlöny 1881. 175., 190. l.
4
Egyh. ker. ltr. 1717. 3. sz. V. ö. e mű jelen kötetének
20. fejezetével.
 235

főconsistorium hivatalnokai, az ágensek, ebből fizettek s

ebből telt ki a száma nélküli sok «discretio» is és meg-
honosíttatott az a mai napig is fennálló eljárás, hogy az
anyaszentegyház összes administrationális szükségletei
az egyházi közpénztárt terhelik s alóla a kollégiumok
mentesek. A szegény ministerium segélyezésére szánt
Gilányiánumból így lett administrationális közkassza a
főkonsistorium, tehát nem a szent generális kezelése alatt.
A szent generális teljesen elvesztette kezeiből, a püspöki
javadalmazásra szánt ingatlanokon kívül, a Gilányiánu-
mot. Újból ott állott már 20 év után, a hol 1676-ban.
hogy a szent generalis közszükségleteire a perselypénzek-
ből kellett alamizsnát gyüjtenie.
A Gilányiánum végsorsa különben az anyaszentegy-
ház egész multbeli pénzkezelésének legjellemzőbb képét
nyujtja. Egyes nagy erélyű és buzgó egyháztagok és
püspökök kitartása és áldozatkészsége következtében az
egyház nagyobb vagyonösszegekre tett szert. De ezek
hamarosan elmállottak, mert egyfelől az egyháziak nem
mindig válottak be alkalmas pénzkezelőknek s a szer-
vezet sem engedte meg a kellő ellenőrzést, másfelől
pedig az urak, kik olykor-olykor lángoló buzgóságuk
által tünnek ki — lanyhább idők következvén, — vagy
Csáki-szalmájának nézték a közvagyont, vagy pedig
kedvencz eszméik szerint használták fel azt. Különösen
a bifurkált egyházigazgatás is oka volt annak, hogy
egyik sem bízott a másik félben, de még sem gyakorol-
hatott kellő ellenőrzést és a mellett mindenik a másik
ellenére igyekezett eljárni. Így veszett, kallódott az egy-
ház közvagyona.
 II. KULTUSZ ÉS ERKÖLCSI ÉLET.

11. A kultusz.

A reformatio hazánkban a lutheri irányzattal kez-

dődött, mely a schweizihoz képest úgy tanban, mint
kultuszban conservativ jellemű. A magyar protestantis-
musnak a hazai ősi egyházpolitikai helyzethez való
alkalmazkodása nagy mértékben befolyt arra, hogy a lu-
theranismus conservativ jellemvonása még akkor is meg-
maradjon a kultuszban, midőn már tanban a schweizi
reformatio talajára lépett át a magyarság zöme. Csak a
XVII. század elején merül fel a puritán kálvinismus és
csak a század második felében diadalmaskodik teljesen
Erdélyben, épen úgy, mint p. o. lutheránus szász test-
véreinknél a «formula concordiæ» szintén ekkor talált
be fogadtatásra.
A lutheri reformatio szerint az egyház a szentek tár-
sasága, hol az Isten igéje igazán prædikáltatik és he-
lyesen osztatnak ki a sákramentumok. Az egyháznak
ezen fogalma volt döntő a kultusz berendezésében is.
Az istentisztelet fő alkotó elemei: az igének anyanyel-
ven való hirdetése és a sákramentumoknak hasonló mó-
don való kiszolgáltatása. Ezekhez járul az imádság és az
ének. Egyéb elem az istentiszteletben helyet nem foglal-
hat. Az istentisztelet helye is megfelelő. Csak egy oltárra
 237

van szükség és a képek közül is csupán a bibliai tár-

gyúak hagyhatók meg. Az ünnepeket szintén a bibliai
alap jellemzi, tehát a vasárnapon és az Úr Jézus Krisz-
tus és a Szentlélek ünnepein kívül Mária és az apostolok
ünnepei maradhatnak meg. Az ó-testamentum alapján
benmaradt az istentiszteletben a zene, a gyertya, papi
ruha, de mindez egyszerűsítve, az érzékkápráztató pompa
mellőzésével.
Mint Németországban, úgy voltak mindezek hazánk-
ban is, a kálvinismus felléptéig. Erdélyben a kálvinis-
mus pár évvel későbben tünvén fel, mint az alföldön és
a Tisza vidékén, a lutheri kultusz is tovább tartott. Az
óvári 1554. évi zsinat, mely az oltárok eltávolítását meg-
engedi, csak tíz évvel később mutatja hatását Erdély-
ben is. A szászok ugyan már 1545—1550-ig reformálják
a templomot, de a magyar és székely földön később kerül
erre a sor. 1556/57-ben alakul át Kolozsvárt a templom
a lutheri felfogásnak megfelelőleg és csak 1563-4-ben
követi ezt a Kálvin szerinti berendezkedés. Kolozsvár
után indulnak a többi helyek a vármegyéken és a székely
székekben. De a kegyelet sok helyen hosszas ideig ked-
vez a régi kultuszhoz tartozó tárgyaknak, úgy hogy p. o.
az orgona Marosvásárhelyt, a ferenczrendiek templomá-
ban, a század végén is megvan, ostyasütőket, képeket,
r. kath. papi ruhákat és misekönyveket még a XVII. szá-
zad elején is találunk a székelyföldi ref. egyházak lel-
táraiban.
A kultusznak schweizi mintára való elrendezésére
Huszár Gál az első, ki Zürichből Agendát kér, mely
Agenda 1559-ben Kolozsvárt is kinyomattatik, a mikor
még a kultusz külsejében lutheránus, a mit Heltai Agen-
dájának ugyanezen évben megjelent II. kiadásán kívül a
238

templomi számadások is igazolnak. 1563-ban adja ki

Mélius az ünnepi prédikácziókhoz mellékelt Agendáját,
1570 körül Károlyi Péter a «Bonus Pastor» czímű Agen-
dáját,1 melyek az istentiszteletet és ennek helyét teljesen
kálvinivá alakítják át Erdélyben is.
Az erdélyi ref. kultusz ettől fogva nem sokban külön-
bözött a külfölditől. A templomi ékességek letétettek, az
orgona elnémult, gyertya, oltár mellőztetett,2 az úrvacsora
egyszerű kenyérrel, a keresztség egyszerűen vízzel szol-
gáltatott ki a templomban és az igehirdetés a központi
helyet foglalta el. Azonban szertartásainknál mégis van
több olyan jellemű tulajdonság, mely ezen első század-
ban fordul elő és később mellőztetett. Ilyen p. o. a peri-
copák megtartása, a szertartásos ének használata, a térdhaj-
tás és térdelés szokása, melyek csak később maradtak el.
Az igehirdetés sokáig megtartá a pericopa rendszert.
Mélius magyar predikácziói, akit postillanac is hivnak»,
vezetik be a pericopás predikácziós könyveket. Erdélyi
ref. egyházunkban predikácziós könyvről 1638-ig, a Geleji-
féle Praecium Evangeliumig nincs tudomásunk. Ezen ha-
talmas két kötet a pericopákat dolgozza fel, jeléül annak,
hogy megelőzőleg és ezen időben is, ehhez kellett mago-
kat lelkészeinknek tartaniok. Hiszen Geleji a papság szá-
mára használandó és követendő prédikáczió-gyűjteményt
akart adni és így a tényleges szokásnak megfelelően kel-
lett eljárnia.

1
L. Lampe-Ember; Hist. eccl. ref. in Hungaria et Transsil-
vania 112—6., 701—7. l. R. M. K. I. 37., 54. szám.
2
Gyertyát az esteli istentiszteleteknél, különösen a nagy-
pénteki vigiliánál még a XVII. században is használnak gyüle-
kezeteink; de tisztán csak világítási czélokra. L. alább a
248. oldalon levő jegyzetet.
 239

Az első támadást nálunk a puritánusok intézték a

pericopa-rendszer ellen, követelve annak elhagyását.
Nagy megbotránkozást is támasztottak kivánságukkal és
főleg gúnyolódásaikkal, melyeket a pericopák ellen intéz-
tek, «száraz malom»-nak nevezvén a minden vasárnapra
rendeltetett evangeliumot, «melyeket régi jámbor tanító
doktorok bevöttek és javallottak».*
A puritánusok támadásai folytán a pericopa-rendszer
lassanként kiment szokásból, úgy hogy Szatmárnémeti
Mihály «A négy evangyelisták szerint való Dominica»
czímű», 1675-ben megjelent munkájában szükségesnek
látja magát mentegetni és a pericopákat különös védel-
mébe venni, műve igazolása végett. A vasárnapokra el-
rendelt textusok rendszeres használata azonban már ide-
jét múlta és így Szatmárnémeti Mihálynak nem is igen
akadt utánzója. A szabad textus használata állandóvá lett.
Azonban az istentiszteleti igehirdetésnek másik tárgya
a káté-magyarázat, mely tulaj donképen szintén igehirde-
tés, csakhogy a káté tárgyai és sorrendje által meghatá-
rozott formában, a vasárnapokhoz szorosan tartotta s
tartja ma is magát. A heidelbergi káténak 52 úrnapra
való beosztása még a XVI. századból való és belőle az
egyes úrnapok délutánjaira szabott részlet oly annyira
megtartatott, hogy mellettök és miattok az énekesköny-
vekbe is az 52 napra beosztott ú. n. katechismusi éne-
kek vétettek fel. A káté-magyarázatra már a XVI. szá-
zadban és a XVII. elején nagy súlyt fektettek, míg végre
a szatmárnémeti zsinat 12-ik végzése és a Geleji-féle ká-
nonok mindenütt kötelezővé tették annak magyarázatát
úgy a felnőttek számára a vasárnap délutáni istentiszte-

*
Révész J.: Figyelmező 1874. 27—8. lap.
240

leteken, mint az ifjúság számára, az istentisztelet utáni

ú. n. katechismusi órákon.
A hatvanas évek zavaraiban a káté-magyarázat meg-
lehetősen általánosan kezdett kimenni a szokásból, míg
végre az 1671. okt. gyulafehérvári zsinat Apafy fejedelem
határozott kivánságára újból kimondotta a Geleji káno-
nok értelmében a kötelező magyarázat.* Ettől fogva
gyakran látjuk, hogy a káté-magyarázat, főleg Erdély
visszacsatolása idejében és után, a r. katholikus reactio
és térítési buzgalom feltünésével, erőteljesen szorgalmaz-
tatik. A magyarázat megkönnyítésére jeles munkát írt,
de latin nyelven Szatmárnémeti Mihály «Dominica Cate-
chetica» czímen, mely még a XVIII. században is hasz-
náltatott, míglen a Stehelin-féle «Katechismusi házi-
kincs » czímű testes munka magyar fordítása a gyakor-
latból ki nem szorította.
A szertartásos énekek hasonló sorsban részesültek,
mint a pericopák. Eleinte használják őket és a protes-
táns kultusznak megfelelő átalakulást nyer a r. kath.
énekeskönyv, az ú. n. graduál. De hogy a graduálnak
erős küzdelmeket kellett kiállani, a reformatio fellépésé-
vel egy időben meginduló prot. vallásos, illetve ének-
költészet termékeivel, azt világosan mutatja az a körül-
mény, hogy a graduál ok csak írásban maradtak fenn s
terjedtek tovább, ellenben a megindult új énekköltészet
termékei nagy számmal nyomattak ki az ú. n. impres-
sumokban. A Szegedi Gergely-féle, később Gönczy György
által bővített énekeskönyv annyira uralta az énekügy

*
Az 1671. évi gyulafehérvári generális zsinat tárgyalásairól
a széki egyh. megye legrégibb jegyzőkönyvében fenmaradt ada-
tokból.
 241

terén a helyzetet, hogy a református egyházban mellette

más énekes meg sem állhatott s alig is próbálkozott.
Igaz, hogy bele felvétettek az énekköltészet akkori leg-
jelesebb termékei s így alig lehetett volna más értékes
gyűjteményt létrehozni. A Duna és Tisza vidékén, vala-
mint Erdélyben, az impressum nevű énekes könyv vitte
a vezérszerepet. Uralma oly erős, oly általános volt, hogy
még az unitárius, sőt még a szombatos énekeskönyvek-
nek alapja is a Szegedi Gergely-féle énekeskönyvben ta-
lálható fel.
Az impressum nagy elterjedését és uralma okát leg-
főbbképen abban kell találnunk, hogy benne gyülekezeti
enekek foglaltattak. Ha a protestáns graduál a pap és
kántor, illetőleg a chorus által énekelendő, gyakran vál-
togató (responsorius) énekeket átvette s magyar nyelvre
fordította a róm. kath, graduálból és ha ez által fentar-
totta a róm. kath. kultusz azon fogyatkozását, mely
a híveket passivitásra kényszeríti az istentiszteletben:
nyilvánvaló, hogy a graduál jelentőségének alább kellett
szállani azon protestáns elv alapján, mely a híveknek
az istentiszteletben tevőleges részt kivánt biztosítani. Az
impressumok nagy száma, gyakori kinyomtatása, nem
csak a magyar prot. énekköltészet termékenységének,
hanem sokkal inkább a protestantismus gyülekezeti elve
diadalának következménye.
A protestáns graduált egészen, az impressumoknak
pedig egy tekintélyes részét a r. kath. énekirodalom ter-
mékei alkotják. Mellettök leginkább zsoltár paraphrasi-
sok, szabadon költött hymnusok, alkalmi énekek fog-
lalnak helyet. A protestáns graduálnak és impressumok-
nak különös becsét azonban első sorban nem tartalmuk,
hanem az a körülmény adja meg, hogy magyar nyelven
242

vannak írva. A latin nyelvű, a nép előtt érthetetlen és

zenei részét kivéve élvezhetetlen egyházi énekek min-
denki által érthető, használható alakban jelennek meg.
Még azokat az énekeket is, melyek nem a gyülekezet
számára voltak írva, a gyülekezet énekelhette és így a
szertartásos elemet az énekekből úgyszólván nem is a
dogmatikai felfogás, nem is egyházhatósági intézkedés,
hanem maga a nép kezdi fokról-fokra kiszorítani. Az ú. n.
liturgiális ének csak idegen nyelven tartható fenn, mert
a népnyelv használata által maga a nép is bevonatik az
éneklésbe s így a gyülekezet szétrontja a magán, a vál-
togató vagy felelgető éneklés szertartási formáit.
A XVII. század elején egy új énekes könyv jelenik
meg a magyar ref. istentiszteletben, t. i. a Zsoltár : «Dávid
királynak 150 zsoltári.»* Nyomában nagy forradalom
keletkezett a hazai énekügy terén. Hiszen énekelhették
eddig is a zsoltárokat, de ezek az ú. n. «Psalmusok»,
csak szabad fordítások, illetőleg a zsoltárbeli gondolat
alapján írt hymnusok voltak. Most maga a zsoltáros
könyv, a biblia ó-testamentumi részének ezen kiváló köl-
tészeti gyűjteménye, jelenik meg a magyar nép előtt,
magyar nyelven, meglehetős hű fordításban, de költői
alakban és saját dallamokkal. Szenczi Molnár Albertnek
ezen fordítása és kiadása egyszerre azt a jelentőséget
nyerte a magyar nép és theologusok nagy részénél, a
mit Marot és Beza fordításai Genfben: a templomban
csak isten igéje hangozzék, úgy prédikáczió, mint ének
alakjában.

*
A Clement s Beza-féle zsoltár-fordítás magyar átdolgozása
Szenczi Molnár Alberttől, 1607-ben jelent meg először Herborn-
ban. R. M. K. I. 407. szám.
 243

Azonban a Dávid-féle zsoltárok diadalra jutásának

volt egy nagy hátráltatója, t. i. a graduál, illetőleg a ref.
egyházban még mindig erős hierarchiai szellem, mely
mint az egyház alkotmányban, úgy a kultuszban is a
papi tekintély, a papi befolyás emelésén fáradozott és
úgy találta, hogy a szertartásos ének mellett a pap sze-
repe kiemelkedőbb, mint ha az ének tisztán gyülekezeti
énekké lesz. Ide járult még Bethlen Gábor fejedelem mű-
vészetkedvelő lelkülete is, melyből kifolyólag nagy elő-
szeretettel csüggött a ref, kultuszmód élénkebbé tételén.
Ezt inkább lehetett a szertartásos énekek meghagyása és
fejlesztése mellett elérni, mint a gyűlekezeti ének általá-
nossá tételével. Bethlen Gábor ezen felfogásának és lel-
kületének lehet tulajdonítani az «öreg graduál» létrejöttét,
mely már Bethlen életében ott pompázott fényes bekötésű
táblájának ezüst kapcsaival a gyulafehérvári székesegy-
ház éneklőkara pulpitusán. De mire nyomtatásban is
napvilágot látott, a gyülekezeti ének, főleg a Dávid-féle
zsoltárok használata, általánossá lett. A puritanismus
ellenállhatatlan erővel terjesztette a zsoltárokat, úgy
hogy már 1643-ban kánonnal kellett a graduál védel-
mére kelni. A marosvásárhelyi generális zsinat első vég-
zése szerint «a franczia nótákra írott zsoltárokat avagy
csak hét köznap lehet egyszer s máskor énekelni.»*
A szatmárnémeti zsinat (XI. végzés) a három énekes-
könyvet egyenrangba helyezi és a Geleji-kánonokban
(98. C.) még jobban látható az előhaladás, midőn a zsol-
tárok használatát egyenesen az úrnapi istentiszteletek-
kor írja elő. Alig egy évtizeddel később már azt tapasz-
taljuk, hogy a papság a szertartásos énekeket nem sze-

*
Benkő Synopsisában s utána Révész Figyelmező 1872. 474. l.
244

reti. A Szebenbe bezárt és II. Rákóczy Györgytől ostro-

molt Barcsay fejedelem környezetében levő egyháziak
között nem akadt, a ki a passiót tudná vagy akarná el-
énekelni. A világiak ugyan még óhajtják a régi szertar-
tásos énekeket hallani, de azok használata lassankint ki-
vész, úgy hogy csak nagy ritkaság gyanánt maradt fenn
egy-egy graduálbeli éneknek, p. o. a nagypénteki passió-
nak éneklése napjainkig is. A graduál nem is ért el több
kiadást az elsőn kívül és az erdélyi ref. egyházban az
1675-ik évben jelenik meg a graduál után az első, mel-
lette a második énekeskönyv, a mely azonban már az ú. n.
impressum, a Szenczi Molnár Albert-féle zsoltárokkal.1
A Szenczi Molnár Albert-féle zsoltárok befogadásának
jelentékeny akadályát a franczia nóták képezték, me-
lyekre voltak írva és a melyektől a magyar éneket féltet-
ték. És diadalát tulajdonképen annak köszönheti, hogy a
puritanismus, bár egészében vereséget szenvedett is, de
eszméivel mégis teljesen átalakította az egyház közfel-
fogását az egyházalkotmány, a dogmatika, a kultusz s
így legközelebb az éneklés tekintetében is. Azonban az
a puritanus felfogás, mely a graduált kiküszöbölte és a
franczia dallamokat a ref. egyházba bevezette, távolról
sem vádolható azzal, mintha a magyar nemzeti dalla-
moknak megrontója lett volna.2 Hiszen a graduál dalla-

1
M. könyvszemle 1882.
2
Kanyaró Ferencz: «Az unitáriusok Magyarországon» cz.
műve 139. lapján, jegyzetben a következőket mondja e zsoltár-
fordításról: «Szenczi Molnár Alberté a kétes dicsőség, hogy
franczia énekeivel ősi szép dallamainkat enyészetre bocsátotta.»
Vajjon a Bogáthi által fordított zsoltárok régi magyar dalla-
mait a reformátusok bocsátották-e enyészetre? S azok megőrzé-
sének elmulasztásáért kik a felelősök?
 245

mai a régi gregorián énekeskönyvéi voltak és nem magyar

nemzeti dallamok. E mellett figyelmet érdemel az is,
hogy a presbyterian-puritánus mozgalom egyenesen nem-
zeti jellegű volt. Nyelvben, érzületben a latin és koz-
mopolita irányzattal szemben a magyarságot istápolta,
sőt egyrészt egyenesen ezért is üldöztetett. Medgyesi
és még inkább Apáczai János mutatják nekünk leg-
világosabban, vajjon a puritanismust érheti-e a leg-
kisebb vád is a nemzetietlen irányzat előmozdítása miatt.
Végül nem kell felednünk, hogy az eredeti magyar ének-
verseket és dallamokat magában foglaló impressumot a
Dávid-féle zsoltárok teljességgel ki nem szorították, sőt
azok növekedtek, gyarapodtak, egészen a XIX. század
elején bekövetkezett énekeskönyv-megujitásáig, a mikor
már az új század emberei fordultak el a nemzeti dal-
lamoktól.
Az erdélyi ref. kultuszban a pericopák és szertar-
tási ének mellett jellemző a térdepelés megtartása is.
Az imádságot térdelve mondották, ama szentírási hely
alapján, hogy az Úr Jézus Krisztus nevére meghajol
minden térd. És ha a templomi ülőhelyek szaporításá-
val a térdeplés szokása a nép közül kiment is, a papok,
a tanítók még mindig térdepelve mondották el a templomi
könyörgéseket. Az 1638-ik évi enyedi generális zsinat
meghagyja, hogy «a pásztorok a kathedrán kívül minden
könyörgés mondáskor letérdepeljenek, úgy a deákok is,
mind öregek, mint aprók».*
A régi ref. istentisztelet nagyon hasonlított beosztás-
ban róm. kath. istentisztelethez. Csak a mise maradt ki
az alkotó részek közül, melynek helyét a prédikáczió

*
Benkő Synopsisa. Révész Figyelmező 1872. 80. l.
246

foglalta el. A közönséges istentisztelet a pap imádságá-

val kezdődött, ki a templomba bejövén, az úr asztalánál
letérdepelve hangosan imádkozott a gyülekezet s a maga
bűneinek bocsánatáért, mely imádkozást az úri imádság
zárt be. Azután a pap megkezdte az antiphoniás éneket
melyre a chorus felelgetett. Majd a rendes gyülekezeti
ének következett, melynek végeztével a pap énekelve
olvasta el a vasárnapi evangéliumot, mely után a chorus
énekelt. Erre responsorium következett a gyermekek és
a chorus részéről. Most jött a szent beszéd, melyet a
pap imával, versiculus és benedictio éneklésével fejezett
be a chorus kisérete mellett. Urvacsora osztáskor, vagy
bűnbánati héten a litánia is nagy szerepet játszott.1
Az öreg graduál korába az istentisztelet ilyen alakja
még mindig fennállott, de aztán annak eltünésével las-
sanként a mai formájára alakult át. Agendáink nem elég
részletesek ahhoz, hogy az átalakulás módozatait, vala-
mint az egyes különösebb istentiszteleti alakokat is meg-
ismerjük belőlük, de már a XVII. század vége felé elütő az
istentisztelet formája az ősitől.
Igen jellemző, hogy már a XVII. század derekán túl, az
a gyakorlat, hogy a pap imádsága nyitja és fejezi be az
istentiszteletet, annyira kiment nemcsak a közszokásból,
hanem az emlékezetből is, hogy a puritánusokhoz és a
Coccejanusokhoz számítható Csengeri István, mint egy
új eszmével állott elő azzal az indítványával, hogy a
pap imádsága legyen az istentisztelet kezdete és vége.2

1
A XVI. századbeli magyar protestáns liturgiára nézve lásd
Szathmáry József értekezését a Protestáns Szemlében 1892. 326. l.
2
L. Csengeri István hosszas fejtegető levelét Dadai János kü-
küllői espereshez Pápai P. Ferencznek a gyulafehérvári kollégium-
ról írt rövid történeti művében, a Bethlen-kollégium levéltárában.
 247

Bármennyire is buzgólkodott eszméje mellett, az újabb

szokás nem tudott azzal kibékülni. Az istentisztelet
ekkor már énekléssel kezdődött, énekléssel végződött és
a központ, t. i. az igehirdetés elé s után sorakoztak az
imádságok.
A puritánismustól némely ferdeségek és némely jó
dolgok is jöttek be a ref. kultuszba, a melyek közül
azok idővel korlátoztattak, ezek pedig kifejtettek. Ilyen
ferdeség volt a terjengő, hosszadalmas, szabad imádsá
gok, a melyek kellő ihlet nélkül, felettébb kedvezőtlen
hatással voltak az istentisztelet komolyságára és építő
hatására. Apafy fejedelem kezdeményezésére ezen imád-
kozási mód el is tiltatott és közönséges templomi imád-
ságos könyvek bevétele s használata rendeltetett el,* a
mi megszüntette ugyan az előbbi fogyatékosságot, de a
templomi könyörgésekbe gépiességet hozott be. Külön-
ben ezen gépiesség a puritanismus fellépése előtt még
általánosabb volt, mivel az imádságok elő voltak irva és
ugyanazon napon minden gyülekezetben egy és ugyan-
azon imádság mondatott el. (47. C.)
Az istentisztelet új alkotó része a biblia olvasás és ma-
gyarázás lett a XVII. század közepe táján. Ugyanis a pu-
ritánusok, a külföldi példák után indulva, nagyobb súlyt
fektettek a bibliára, mint eddig. Sürgették, hogy általá-
ban a hétköznapi istentiszteleteken, a délelőtti és utáni
könyörgés végeztével, egyes fejezetek állandóan és foly-
tatólagosan olvastassanak fel. Ezt aztán az enyedi (1642.)
s a szatmárnémeti zsinat (7. végzés) és a Geleji káno-
nok (48. C.) is előírták. De nem volt elegendő a biblia
olvasás, hanem bevétetett a rendszeres biblia-magyarázat

*
A forrásra nézve lásd a 240. lapon levő jegyzetet.
248

is, mely a rendes egyházi beszéd mellett hamarosan nagy

jelentőségre emelkedett és más oldalról a szabad textus
választás útját is előkészítette. (41. C.)
Az istentiszteletek elrendezése tekintetében a Geleji
kánonok a magyar ref. egyházban eleitől fogva bevett
és megtartott szokást erősítették meg. E szerint hétköz-
napokon, hetenként négyszer (Hétfő, Kedd, Csütörtök,
Szombat), délelőtt hat órakor és délután két órakor egy-
szerűen éneklés, könyörgés és biblia olvasásból álló
istentisztelet tartatott. Vasárnap délelőtt és délután,
Szerdán és Pénteken délelőtt egyházi beszéd. A két
utóbbi nap délután könyörgés volt az ének mellett az
istentisztelet tárgya (42. C). Vasárnap délután az isten-
tisztelet befejezésével az ifjaknak kátémagyarázatot tar-
tott a lelkész (50. C). A hetenkénti négy prédikáció az
egész XVII. század folyamán állandóan megmaradt.
A sátoros ünnepeket a puritánusok támadásai daczára
is fentartotta egyházunk (51. C). Elismerték ugyan, hogy
ezek a bibliában nem rendeltetnek, azonban mint «ke-
gyes egyházi s nemsokára az apostolok kora után, de
sokkal előbb a pápaság kezdeténél, keletkezett» szoká-
soknak megőrzését szükségesnek mondották. A három
sátoros ünnep alkalmával, valamint a quadragesima (=
bőjtfő) vasárnapon, a Xl-ik úrnapon és advent első va-
sárnapján: tehát évenként hatszor, az úrvacsora is kiszol-
gáltattatott (60. C), bűnbánati hét előzvén meg az úr-
vacsora kiszolgáltatását, midőn bűnbánati beszédek és
könyörgések tartattak és bűnbánati énekeket énekeltek.*

*
A sátoros ünnepeket Erdélyben, különösen a székely földön,
három napon keresztül ünnepelték s ünneplik ma is. Az 51. kánon
ugyan két napra korlátolta az ünnepet, hanem rendelkezésé nem
 249

A sákramentumok kiszolgáltatása tekintetében eleitől

fogva az volt a gyakorlat és utóbb szabály, hogy az
csak gyülekezetben, illetőleg templomban történhetik.
A Tasnádi-féle kánonok (2. C.) a keresztségről azt rendeli,
hogy a papok azt «alkalmatos időben az templomban ki-
szolgáltassák». Hasonlókép az úrvacsoráról is, melyre
nézve évenként a hatszori kiszolgáltatást állapítja meg.
Az utóbbi alól csupán betegség esetében volt kivétel,
mikor az úrvacsorát a beteghez el lehetett vinni, de itt
is gyülekezetben, tehát nem egyedül a betegnek kellett
kiszolgáltatni (11. C). Azonban már a keresztség kiszol-
gáltatásánál a gyakorlatban eltértek a szabálytól. A pát-
ronusok nem igen voltak hajlandók új szülötteiket a
templomba küldeni és idővel nemesi előjogot csináltak
abból, hogy a keresztelést a pap, házukhoz menve, vé-
gezze.
A puritánok épen ezen szokás ellen intézték leg-
hevesebb támadásukat; azonban a patrónusok ellenállá-
sán minden jó törekvés meghiusult. A Geleji kánonok
(55. C.) rendszerint a templomot jelölik meg a keresz-
telés helyéül, de megengedik, hogy rendkívülileg: «szük-
ség, halálos betegség vagy üldöztetés esetén» akár mely
tisztességes helyen s bármely időben meglehet és kell a
kisdedeket keresztelni.
A keresztség kérdésében még a puritánusok fellépése

tudott megbirkózni a népszokással, illetőleg népjellemmel. V. ö.

Kozma Ferencz: Székely föld közgazdasági és közművelődési
állapota. Budapest, 1879. 93. l. — A róm. katholicismus korá-
ból egészen a XVII. század közepéig fenmaradtak a karácsonyi
és nagypénteki vigiliák is. L. Magy. Prot. egyháztörténeti adat-
tár. 1902. 31. s köv. lap. Az egyházi törvények erről a nép-
szokásról tudomást sem vettek.
250

előtt folytak némi viták arra nézve, hogy mikor kell azt
kiszolgáltatni. Bár a ref. hittudat nem tulajdonított a
keresztségnek büntörlő hatályt, de a benne, mint sákra-
mentumban való részesedést nem tartotta közönyösnek.
Azért kívánták, hogy minél előbb történjék a keresztelés.
Az erdélyi ref. kánonok igen gyakran sürgetik, hogy a
keresztséget nem kell halogatni és büntetéssel fenyege-
tik azt a lelkészt, kinek hanyagsága, mulasztása miatt
(55. C.) a kisded kereszteletlenül hal meg. Az 1642. évi
enyedi zsinat szerint a szülőket arra kell buzdítani,
hogy új szülötteiket három vagy négy napos koruk-
ban kereszteltessék meg, mert különben, mint Krisztus
szentségeinek megvetői, minden szent dologtól (ab omnii
sacro) eltiltatnak.1 Midőn e miatt, főleg a székelységen,
nagy elégületlenség támadt és az 1643. évi marosvásár-
helyi zsinat elé a világiak egyéb sérelmeikkel ezt is fel-
terjesztették, a.z egyház fentartá előbbi határozatát,
mivel szerinte a halogatás a sákramentum megsértésé-
nek a jele és ha a sákramentum hiánya nem árt is a
gyermek lelki üdvének, de megvetése árt a megvetőnek.
Különben is, mondja a zsinat: «a gyermekeknek keresz-
teletlenül nevelések rész szerint az anabaptistáknak, rész-
szerint pedig a socinianusoknak tévelygéséhez közelít».2
És csakugyan az utóbbi egyik főindok volt a keresztelés
sürgetésében, mivel az unitáriusok, kik a keresztségnek
semmi jelentőséget nem tulajdonítottak, a keresztséget
rendszerint a serdült vagy felnőtt korra halasztották.
Hatásuk e tekintetben oly nagy volt, hogy a kánonok

1
Benkő Synopsisa. Révész Figyelmező 1872. 473—4. l.
2
Az udvarhelyi e. m. jegyzőkönyve I. köt. 19. l. V. ö. Szé-
kely oklevéltár VI. 146—8. l.
 251

daczára fenmaradott a hasonló szokás a reformátusok-

nál és még mai napság is gyakran feltalálható.
A XVII. század ötvenes éveiben, főleg Medgyesi Pál és
presbyteriánus társai indításából, az úrvacsora szertar-
tása körül indult egy igen heves küzdelem a Tiszavidé-
ken, Sárospatakon és környékén, de a melynek hullám-
csapásai Erdélybe is eljutottak. A harcz az ú. n. «prima
elevatio» kérdése körül folyt. A puritánusok pápistás
szokásnak, az áldozat fogalma becsempészésének állítot-
ták, ha a lelkész a szereztetési igék elmondásakor a
kenyeret és bort kezeivel felemeli. A régi gyakorlat, va-
lamint az Articuli Maiores 7. czikke,1 a jegyek kétszeri
felvétele mellett szólott és így Erdélyben, mint újítás,
csak lopva érvényesülhetett a puritánus felfogás és nyíl-
tan csak Fogarasban, Lorántffy Zsuzsánna birtokán volt
gyakorlatban. II. Rákóczy György, Csulai, a püspök, sőt
maga Bisterfeld is oknélküli zavarkeltésnek tarták a
vitát2 s ezért a fejedelem és a püspök az ilyen újítást,
sőt a felette való vitát is, megakadályozták.
A rendes istentisztelet körén kívüli szertartások közül
csupán az esketés és temetés fordul elő, a mennyiben a
confirmatio még nem volt gyakorlatban. A kánonok
szükségesnek mondák ugyan (62. C), hogy az úrvacslo-
rával első izben élni szándékozóknak életök, erkölcsök
és vallási ismeretkörük megvizsgáltassék, de sajátos egy-
házi szertartás ezen vizsgálattal nem volt összekötve;

1
Kiss Áron: A XVI. században tartott magy. ref. zsinatok
569. l. L. még «Ultimus conflictus»: a fogarasi egyh. község
anyakönyvében. V. ö. Sárospataki füzetek 1857/8. 361—5. l.
R. M. K I. 933. az.
2
Tört. Tár 1889. 479. l.
252

nem még akkor sem, ha maga a vizsgálat a lehető leg-

nagyobb ünnepélyességgel tartatott meg, mint az öreg
Rákóczy György két fiáé 1638-ban.
A mi az esketést illeti, annak szertartási része, a mai
nap is szokásos imák, intőbeszéd és esküformából állott.
A többi reá vonatkozó szabályok már a házasságkötés
jogi oldalát illetik.
A temetés kezdetben a lehető legegyszerűbb szertartás
mellett folyt le. Harangzugás, éneklés, mellőztettek és
egyszerű könyörgésből állott a szertartás. A temető helye,
az Articuli Maiores szerint,* a városon kívül és semmi
esetre sem a templom sírboltjában vagy czintermében
legyen. Azonban ezen puritán felfogás hamarosan meg-
változott. A temetés, melynél az elhunyt iránt család-
tagjai az utolsó kötelességet teljesítik, olyan termé-
szetű, mely igen alkalmatos arra, hogy benne az el-
hunyt iránti szeretet, kegyelet a puritán felfogás szigoru
korlátait ledöntse. Szokásba jött a harangozás, mely-
ben idővel minden mértéket mellőztek. A több harang-
gal való, gyakori és hosszas harangozás divattá, járvány-
nyá lett, úgy hogy több izben kellett az egyházi ható-
ságnak a túlzás korlátozására kánont alkotni, míg végre a
Geleji kánonok (76. C.) a közönséges halott feletti haran-
gozást négyszer engedték meg s hosszaságukat is meg-
szabták. Hasonlóképen túlságba mentek a halotti szer-
tartásokban is. Az egyszerű imát hosszadalmas könyörgés,
többszörös temetési egyházi beszéd, dicsérő gyászszónok-
latok az ú. n. oratiók és verses bucsuztatók, a rhitmi-
zálás, váltották fel. Ebben is mértéket igyekeztek tartani
az egyházi szabályok, megállapítván, hogy kit illet egy,

*
Kiss Áron i. m. 592. l. Révész Figyelmező 1872—78. l.
 253

két, három vagy négy prédikáczió, egy-két oratio. (76. C).

A rhitmizálást pedig keményen tiltották a jó ízlést sértő,
gyakran otromba verselés és tartalom miatt, mely inkább
megbotránkoztató, mint kegyeletes indulatot gerjesztett
a műveltebb hallgatókban.1 Azonban ez a köznép tet-
szését legjobban megnyerte és olyannyira kedveltté lett,
hogy három század minden egyházi tilalma sem volt
képes kiirtani.
A temetés szertartásában csakis a jámbor, vagy meg-
javult emberek részesültek. A bűnbánat nélkül elhalt
gonosztevők, kiközösítettek és törvényesen kivégzett egyé-
nek, elrettentő példa gyanánt, minden egyházi szertar-
tás nélkül és félreeső helyen temettek el, mint a r. kath.
egyház ma is teszi az öngyilkosokkal. Ezt nevezték
«szamár temetés»-nek.2
A ref. egyházi kultuszban a XVII. század vége felé
általában a puritánismus követelményei kezdenek érvé-
nyesülni és a temetési szertartásoktól eltekintve, az egy-
szerűség minden téren hódit.

1
Benkő Synopsisa. Révész Figyelmező 1872. 80. l. V. ö. Pre-
conium Evang. II. 812. l.
2
A «szamár-temetés» a 67. kánon által törvényesíttetett azzal
az indokolással, hogy «a megátalkodott bűnösök, avagy csak
ezzel is elrémíttessenek». Miképen használta fel Tofeus e fenye-
getést a Gilányi-hagyaték megszerzésénél l. Bod P. Polikarpus.
124—5. l. s fentebb 218—20. l.
 12. Erkölcsi élet.

A protestantismus, valamint a hitéletben, úgy az erkölcsi

téren is megujhodást hozott magával. Bármennyire gu-
nyolták legyen és gunyolják még mai napig is róm. katholi-
kus részről a hit által való megigazulás dogmáját: ebben
a keresztyén világ erkölcsi ujjászületésének alapjai vannak
lerakva. Hit által, — egyedül hit által és nem cselekedetek-
ből, — kegyelemből és nem érdem szerint, várja a protes-
táns a maga üdvösségét Istentől. Ha ez a hit nem élő,
hanem holt volna, azaz valaminek az elhivésében, p. o.
az egyház által megállapított hittételek vak elfogadásá-
ban állana : akkor igenis veszedelmes volna az az erkölcsi
életre. De a protestantismus szerint a hit egy gyümölcsfa,
melynek «jó» voltát gyümölcsei, a jó cselekedetek bizonyít-
ják. Az a fa, mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik
és tüzre vettetik. A protestáns hite él és a jó cselekede-
tek gyümölcsét termi. Az ilyen hit az, mely üdvözít.
És pedig üdvözít maga a hit, de nem a cselekedetek. Az
érzület a fődolog és nem a tettek. Jó érzületből rosz
cselekedet sohasem származhatik. De a mi látszólag,
cselekedet szerint jó : eredetére nézve lehet a legroszabb.
Épen ennek tudata vezette a reformátorokat arra, hogy a
cselekedetek érdemszerző voltát a legerősebb kisértetek
között is tagadják.
Kétségtelen dolog, hogy a hitnek, a keresztényi érzü-
letnek, ily tiszta és magasztos felfogása, mely a reformá-
 255

torok előtt csak az evangéliumokban található, nagyon

magas fokú erkölcsi belátást, mély és tiszta vallásosságot
kiván. És bizonyos az is, hogy a pápistaság emlőin felnőtt
nemzedék előtt, mely bőjttel, alamizsnálkodással, olvasó
pergetéssel és bünbocsánat adó czédulkák vásárlásával
kereste lelke üdvösségét, nagyon is idegen, érthetetlen
módon hangzottak a protestantismus evangéliumi köve-
telményei. Annyit még könnyen megjegyzett magának,
hogy az eddigi jó cselekedetek, melyek külsők, gépie-
sek, érzelemnélküliek voltak, mit sem érnek: de már
addig nem tudott felemelkedni, hogy szert tegyen arra a
benső, igazi hitre, mely nem teheti, hogy jót ne csele-
kedjék. Ez magyarázza meg azt az erkölcsi zürzavart,
illetőleg laza erkölcsiséget, mely a reformatio első idő-
szakában egész Európaszerte, minden népnél, minden
társadalmi osztálynál otthonos és a mely — Bornemisza
Péter tanusága szerint — még az egyháziak körében is
feltalálható.1*
Hazánkban volt még az elmondottakon kivül egy más
körülmény is, mely nagyon ingadozóvá tette az erkölcsi
felfogás komolyságát. Ez nem egyéb, mint a társadalmi
egyensulynak ama felbillenése, mely a szerencsétlen mo-
hácsi csata után bekövetkezett. A társadalomnak magát
helyreállítani törekvő erélye, melyet inkább physiologiai,
mint ethikai tekintetek vezettek és vezetnek mindenha,
az alsóbb társadalmi osztályokból nagy számmal emelt fel
olyanokat, kiket ezen emelkedés aztán elszédített, helyes
itéletüktől, erkölcsi komolyságuktól megfosztott. A «homo
novus»-ok parvenu szelleme már magában is veszedel-

*
Bornemisza Péter: Ördögi kisértetekről, avagy röttenetes
utálatosságáról ez megfertezett világnak. R. M. K. I. 148. sz.
256

mes a társadalom erkölcsi komolyságára nézve. És még

hozzá: az akkori politikai helyzet olyan természetű volt,
a mely igen könnyen kerítőjévé lett a higgadtabb, a meg-
állapodott jellemeknek is, a gyöngék és felkapottak közül
pedig valóban seregestől szedte áldozatait.
Nem mondhatnók tehát, hogy a protestantismusnak
valami könnyü dolga volt hazánkban, midőn az erkölcsi
ujjáteremtés munkájára vállalkozott. Nem csak a hagyo-
mányos római kovászszal, nem csak a fékevesztett indu-
latokkal, hanem a társadalmi és politikai viszonyok által
megingatott lelkekkel is meg kellett küzdenie. Ha a pro-
testans egyház nem tanító-egyház, akkor reá nézve a
nagy feladat örökre megoldhatatlan marad. De mert első
gondja is a reája bizottaknak tanítása, nevelése volt: alig
fogott hozzá a második nemzedék neveléséhez, már is
meglátszik müködésének üdvös hatása. Balassa Menyhért
még az első nemzedékhez tartozott, de azok a nagy számu
főurak, kik Báthory Zsigmond parancsára 1594-ben
Kolozsvárt a hóhérbárd alá hajtották fejüket, már pro-
testáns szülőktől származtak. Politikai pártos az is,
ezek is: hanem a két kategória között ég és föld különb-
ség van.
Általánosan ismeretes, hogy a reformatio által életre
keltett felekezeti egyházak közül épen a református egy-
ház volt az, mely az egyházias és erkölcsileg tiszta
életre a legnagyobb sulyt fektette. A kálvini egyházfoga-
lom volt ennek az oka, mely szerint az egyház az üdvre
prædestináltak összessége. Az ilyen egyháznak köteles-
sége, hogy maga között tisztátalanságot, bünt lehetőleg
ne türjön. A megátalkodottakat, mint fekélyes tagokat,
az ige erejével messe le az egyház testéről. Erre a kul-
csok hatalma adja meg a jogosultságot, melyet Krisztus
 257

az egyháznak adott. Kálvin Genfben, a kulcsok hatalmá-

nak gyakorlása végett, külön egyházi szervet — presby-
teriumot — állított fel, mely az ige fegyvereivel rendel-
kezett. A hol ezen szellemi eszközök nem voltak elegen-
dők: ott a világi hatóság kardja jött mozgásba.
Az erdélyi református egyház az erkölcsi élet istápolá-
sában teljesen a mester nyomdokain haladt. Tanított,
intett, buzdított, dorgált, büntetett, csak hogy javítson
és az ártalmas tényezőktől az egyházat megtisztítsa.
Csak egyben nem követte Kálvint: a presbyteriumokat
nem akarta befogadni. De már az egyház és állam köl-
csön viszonyát teljesen kálvini szellemben fogta fel és
mikor vezetővé lett Erdélyben, az államot genfi mintára,
az egyház munkatársává tette az erkölcsi élet istápolásá-
ban. Az erdélyi törvényhozást a XVII. században ugyan-
azon erkölcsi szigoruság jellemzi, mint a ref. egyház káno-
nait, vagy szentszékeit. Az egyházi és világi törvény-
hozás határai összefolynak a közerkölcsiséget illető kér-
désekben, úgy hogy az állam nem kevésbbé támogatja az
egyházat a tulajdonképeni egyházi fegyelem gyakorlásá-
ban, mint a hogy az egyház a maga szellemi eszközeivel
is segít az államnak a szorosabb értelemben vett crimina-
litások megfékezésében.*
Az állami törvényhozás nem csak a gyilkosokat, a lopó-
kat, a hatalmaskodókat, álpénzverőket büntette, hanem
sujtoló karját megérezték a paráznák, a káromkodók,
szitkozódók, ünneprontók és templomkerülők is. Viszont
az előbb említettek épen úgy az egyház censurája alá
estek, mint az utóbbiak. És ebben a kölcsönösségben van

*
L. Az Approbaták valláserkölcsi ezikkeit összevetve a 43.,
44. Geleji-kánonnal.
258

valami uj dolog, a mi a róm, kath. világban nem volt.

A gyónás minden nyilvános és titkos bünöket az egyház
megitélése alá juttatott ugyan és az egyház a maga fegyel-
mezési eszközeivel igyekezett az erkölcsöket is javítani:
csakhogy a gyónás pecsétje egyuttal őrt állt a nyilvános-
ság beavatkozásával szemben s így az egyházi censurá-
nak kifelé csak esetleg volt hatása. Sőt a színleg muta-
tott töredelem, az ugyan így teljesített elégtétel, me-
lyeknek igaz voltát az egyetlen tanu, a pap, megitélni
képtelen, magával hozván a feloldozást; ez a vezeklési
eljárás többet ártott az erkölcsi tisztaságnak, mint a meny-
nyit használt. A bünös ujból vétkezett, mert biztos volt
az egyházi feloldoztatás felől. Csak a polgári hatóságtól
kellett tartania. És ha ez elől elrejthette bűnét, akkor
nyugodt volt, mert Istennel szemben megnyerte a bün-
bocsánatot. Tehát az egyház és állam között az erkölcsi
élet emelésében, — habár mindkettő munkált is rajta a
maga módja szerint, — nem volt semmi érintkezés, nem
volt összhang, de annál inkább lehetett ellentét. Igy
tehát a kálvini egyházfegyelmi eljárás a közerkölcsiség
javításában már ezen egyöntetű s összhangzó közremű-
ködés által is előnyösen hatott. Lehetetlenség volt, hogy
oly egyén, ki gyilkosság miatt a törvények és a jog szerint
is halált érdemelt: az egyház által, holmi mellékes tekin-
tetekért feloldoztassék s büne sulyától felmentetvén, az
állami jogszolgáltatás rendjében való hit és bizodalom
megingattassék.
A Bethlen Gábor idejében hozott 1619. évi májusi
törvények általános bűnbánatot rendelnek az országban.
Intik és büntetéssel kényszerítik az embereket, hogy «az
egyházi rendeknek jó intéseket a penitentia tartásról,
mindenütt szorgalmatosan megtartsák, megfogadják és
 259

mentől nagyobb buzgósággal az isteni szolgálatban

könyörgések és imádságok templomokban celebrálásá-
ban józan és ártatlan élet mellett minden rendek el-
járjanak.»
A nevezetes főünnepeket, a vasárnapot mindenki tartsa
meg «sem maga, sem szolgája, sem jobbágya azon a
napon a dologra ne kényszeríttessenek; menyegzők, sem
egyéb lakodalmak akkor ne celebráltassanak, útra is senki
ne induljon, hanem ha bizonyos elmulhatatlan ok kény-
szerítené, sőt akkor sehol a vásárok praedicatiók végéig
meg ne szabadíttassanak, sem bort délesti praedicatio
végéig ne áruljanak». «A lélekkel való szitkozódás min-
denütt megtiltatik.» A czégéres vétkekben szántszándék-
kal élő emberek, úgy mint gyilkos, házasságtörő, Isten
nevét szidalmazó, tolvaj, orv, bűbájos s több efféléhez
hasonló, a tisztviselőktől személyválogatás és kedvezés
nélkül, a bűnök szörnyű volta szerint, valamit érdemel-
nek, megbüntettessenek és birsággal sehul tisztek vesz-
tése alatt vétkeseket meg ne szabadítsanak. A nőtlen
személyek is ne birsággal, hanem vesszőzéssel büntettes-
senek és annak utána az ecclesiát tartozzanak meg-
követni stb.1
Ezek a törvények eléggé mutatják, hogy a közmondá-
sos kálvini puritanismus mily mértékben hódított az
államban az erkölcsi vétségek megítélésénél. Az Approbá-
tákban is benfoglaltatnak az ünnepek megszentelésére
vonatkozó határozatok, melyekben még «a szőlőszedések
is az ünnepnapokon megtiltatnak», valamint ott van a
káromkodás tilalma is.2

1
Erdélyi orsz. gyül. emlékek VII. 512—3. l.
2
Approb. Constit. Pars. V. ed 34., 51. l.
260

Ha megnézzük a törvényhatósági szabályrendeleteket:

ezekből ugyanazon felfogás tünik szemeink elé. Ünnepek s
bőjt megülése, templomba járás rendeltetnek, szitkozó-
dás tilalmaztatik, a közerkölcsiség védelmére egyházi
jellegű rendelkezések hozatnak. A közrendészeti intézke-
dések egy tekintélyes része, mint p. o. a fényűzési, ven-
dégeskedési s játék-tilalmak, lakodalmi szabályzatok, a
mulatságok korlátozása, a guzsalyosok megrendszabályo-
zása, zene és tánczolási tilalmak stb. hasonlóképen ugyan-
azon forrásra vezethetők vissza.1
Az állami és köztörvényhatósági rendelkezések szigorú-
ságából önként következik, hogy az egyház követelményei
még keményebbek voltak. A kánonok — az egyházi tör-
vényhozás belső kötelezettségénél fogva — első sorban
is az egyháziakkal szemben állították fel a maguk szigoru
szabályaikat. A ki a só, a hegyen épített város, a világító
gyertya szerepére hivattatott, annak mindenkit meg kell
előznie a tiszta, egyszerű s puritán életben. A több ide-
vonatkozó szabályokat mellőzve, elegendő lesz reá mutat-
nunk az 1642. évi enyedi zsinat határozataira, a melyek
20 pontban csak is az egyháziakkal szemben felállított
tilalmakra vonatkoznak.2 A ki egyházi személyekhez nem
illő öltözetet hord, p. o. bársonyt, vagy ahhoz hasonlót,
nyest kalpagot stb., ezek vétessenek el tőlük. Ugyanezen
büntetés érje a papok feleségeit, ha köntöseiket arany,
ezüst kapcsokkal czifrázzák, vagy nyakokba gyöngyöket,
csattokat raknak, vagy a közdivatútól eltérő csizmákat
viselnek. A kik egymás közt veszekednek, vásárolt bort
korcsmán kimérnek, vendégségekben hegedűn vagy czite-

1
Dr. Kolozsvári és dr. Óvári: Corpus Statutorum I. kötet.
2
Révész Figyelmező 1872. 83—4. l. Benkő Synopsisa.
 261

rán játszanak, a kik tánczolnak, akár a pap, akár a fele-

sége, a kik bűbájoskodnak, a kik vasárnapokon vagy
ünnepnapokon egyházukat elhagyják, vagy ugyanilyen
nap magán dolgaik miatt útra mennek, pénzbirsággal
büntettetnek. A pénzbírság 3—24 frt összeg között vál-
takozik. A kánonok szigora a feleség, vagy a gyerme-
kek mindennemű hibájáért is magát a papott tette fele-
lőssé, sőt büntette, ha csak maga nem kérte megbün-
tetésöket.
Az egyházi fegyelem gyakorlása azonban kétélű fegy-
ver. Könnyen megsebezheti azt is, a ki kezeli. Épen
azért nagy körültekintést igényel annak alkalmazása.
Attól, hogy a hivek a fegyelem miatt elidegenednek az
egyháztól és máshoz fognak átlépni: ebben az időben
még nem igen kellett tartani. Az egyház fegyelmezése
elől nem lehetett menekülni. Az Approbáták megengedik
és teljesen szabaddá teszik ugyan az áttérést,* hanem a
ki egyházkövetés elől akart más egyházba szökni, azt
mindaddig előbbi egyházához kötözték, míg a fegyelmi
büntetést ki nem állotta. Ekkor aztán szabadon elmehe-
tett ugyan, de igen kevesen éltek e szabadsággal. Nem
ebben volt tehát a veszedelem, hanem a könnyelmű
kezelésben, mely erkölcsi erejétől fosztaná meg az egy-
házi fegyelmet. A derűre-borúra alkalmazott excommuni-
catio nyomában épen ama közönyösség következnék,
mintha excommunicatio nem alkalmaztatik. E mellett az
excommunicatio, illetőleg reconciliatióhoz igen közel áll
az a pápista gondolat is, hogy az illető most már eleget
tett bűneiért s így azok súlya sem a földön, sem a jövő
életben nem nyomhatja. De meg az egész egyházi fegye-

*
Approb. Const. Pars. I. tit. 5. art. 4.
262

lem tulajdonképen nem egyéb, mint egyházi eszközökkel

végzett erkölcsrendészet, mely a büntetéstől való félelem
erejével hat. Ha pedig valósággal ilyen hatású: akkor
magasabb erkölcsi szempontokból értéktelen és egyene-
sen evangélium ellenes.
Az egyházi fegyelem gyakorlásából eredhető bajoknak
azzal akarta elejét venni az egyház, hogy nem bizta azt
az egyes papokra, nem a falusi presbyteriumokra sem,
hanem felsőbb hatóságilag kezelte az egyházmegyén, az
esperes, a partialis visitatio és partialis zsinat által.
A 44. kánon szerint «bármely egyes személynek, legyen
az akár csak egy közönséges lelkipásztor, akár több egy-
házaknak felügyelője, hivatalvesztés terhe alatt nem sza-
bad senkit, még a legbűnösebbet sem a szentségektől
önhatalmulag eltiltani, annyival inkább ünnepélyes átko-
zódással kiközösíteni, valamint a bűnbánót az egyházba
ismét visszavenni: hanem mind a kisebb, mind a nagyobb
kiközösítésre, valamint a feloldozásra a zsinatnak legyen
joga és hatalma».
Kétségtelen, hogy ezen intézkedéssel a tulajdonképeni
egyházi fegyelmezés igen sokat nyert. Nagyobb körül-
tekintéssel és ritkábban alkalmaztatott, a mivel nyoma-
téka, súlya is nőtt. De viszont a kisebb és gyakoribb
esetek megfeddésére nem volt alkalmatos eszköz az
egyház kezében. A bűnösöknek magánúton és nyilvá-
nosan való megfeddése annyi kellemetlenséggel járt az
évenként marasztott lelkipásztorra nézve, hogy a legtöbb
szivesen elállott tőle. A közerkölcsiség nem állott ugyan
aránylag roszabb lábon akkor, mint ma; hanem az
érzék mégis tompább volt. Megrovandó esetek elég gyak-
ran fordultak elő s így egy év is bőségesen elég volt
arra, hogy a lelkipásztor a gyülekezet egy tekintélyes
 263

részét maga ellen igerelje. Akkor aztán szekérre rakhatta

holmiját, családját s mehetett másik egyházközségbe, ha
esztendeje letelt.
Így lett mind általánosabbá a seculare brachium, azaz
a világi karhatalom igénybe vétele. Kevésbé alkalmazták
az excommunicatiót, de annál gyakrabban a kézi kalo-
dát és a vesszőt. Az egyházlátogatás alkalmával ki-
adott kisebb vétkeseket nem egyházi fenyítékkel, hanem
deressel stb. büntették. Egyik szélsőségből a másikba
estek. Mert az bizonyos, hogy sem a deresnek, sem
a kézi kalodának nem volt valami nagy erkölcsképző
ereje.
Tudta ezt maga az egyház is. Épen azért nem is
annyira a kulcsok hatalmával, vagy a hatóság karhatal-
mával, mint inkább a tanítással kivánta hiveit a lelkiek-
ben és erkölcsiekben gyarapítani. A katechismus-tanítás
játszik e téren nagy szerepet, mely a protestantismus
fellépése után örvendetes és hatalmas fellendülést mutat.
Nagy számmal keletkeztek a könnyen érthető és tanításra
alkalmas katechismusok, melyeknek tanítása és magya-
rázása a lelkipásztorok tiszte. Első ismert kánonos köny-
vünkben, a Canones Ruberiani-ban, az ifjúság katechisá-
lása a lelkész kötelességei közé van iktatva. Ezt a kö-
telességet később is gyakran tartják a kánonok az egy-
háziak elé, a mi ha bizonyos részben annak is a jele,
hogy egyesek elmellőzték a katechisatiót, de másfelől
mutatja, hogy az egyházi hatóság annál nagyobb figye-
lemmel őrködött betartása felett. A szatmár-németi zsinat
épen a káté tanítása czéljából kívánja a leány, — vagy
mint nevezi, — a nemzeti-iskolák felállítását. Püspök-
nek, zsinatnak, fejedelemnek, majd a főconsistoriumnak
nagy gondja volt arra, hogy a katechisatio gyakorlata
264

meg ne szünjék, a hol pedig mégis megszünt, újra föl-

vétessék.
Azonban a tanításbeli buzgalom, az egyházfegyelem
gyakorlása és a világi hatóság karhatalmi segédkezése
sem volt. arra elegendő, hogy az emberekből angyalo-
kat formáljon. Bizonyára sok fogyatkozás maradt még
az emberekben, az egyházban és a társadalomban.
A korviszonyok is olyanok voltak, a melyek mellett
az egyháznak nem csak a rendes emberi gyarlóságok-
kal kellett megküzdenie, hanem ezeknek fokozott jelen-
ségeivel.
Básta korának borzalmai oly nagy mértékben meg-
ingatták a társadalom egyensulyát, hogy egy emberöltő-
nek minden szigorúsága sem volt alkalmas annak helyre-
állítására.
Elképzelhetjük, hogy minő hatással voltak azok a
közerkölcsiségre, ha látjuk, hogy a törvényhozásnak
rendkivüli rendszabályokat kellett életbe léptetni még
a «papok, mesterek, deákok és egyéb egyházi rendek»
ellen is,* kik hivatásuk határain kívül «a dulók, kóbor-
lók, fosztok, kapdosók és hatalmaskodók közé elegyí-
tették magukat, avagy maguknak példát vévén azok-
tól, dúltak, fosztottak, kóborlottak, kapdostak és min-
den hatalmaskodást, gonoszságot cselekedtek». Ha csak
«némelyek» voltak is ilyenek, mégis elég jellemző
fényt vetnek az egész társadalom életére. Minő lehe-
tett a többi társadalmi osztályok erkölcsi állapota, ha
magára a papságra, az egyházi rendre is eláramlott a
gonoszság.
És még ki sem pihenhette az ország a Básta-kora

*
Erd. országgyűlési emlékek V. 499. l.
 265

iszonyú szenvedéseit, a mikor jött a Bocskay-féle háború.

Erre nemsokára Báthory Gábor erkölcstelen uralma
következett, melynek romboló ereje a társadalom leg-
felsőbb osztályaiból elemi, erővel hatott az alsób-
bakra is.
Az egyesek czégéres erkölcstelen élete mentséget talált a
fejedelem magaviseletében. Bethlen Gábor kénytelen volt
drákói szigorhoz nyúlni, hogy a baj tovább harapódzását
meggátolja. Báthory Gábornak udvari papjáról, Rettegi
Jánosról is, mint csaló, kapzsi emberről szólnak a szász
évkönyv irók, ki hatalmas bőjti prédikácziókban mosdatta
ugyan felséges fejedelme fejét, de a szász polgároknak
az ő őrizete alá helyezett arany és ezüst portékáit nem
átalotta eltulajdonítani.*
Bethlen Gábor és I. Rákóczy György uralkodása alatt
jött csak magához a társadalom. Mindkét fejedelem
szigorú puritán erkölcsi élete és hasonló jellemű püs-
pökeik, az ambrosiusi lelkű Keserűi és a rettenthetetlen
Geleji István munkássága megtisztították az egyházbeli
hivek életét a reájuk tapadt erkölcsi szennytől. Igaz az
is, hogy ezen idő alatt nagyobb belső háború, vagy pusz-
títóbb elemi csapás sem érte az országot és nem ingatta
meg a nagy fáradsággal helyreállított rendet. Geleji kér-
lelhetlen üldözője volt az «erkölcstelen ministereknek és
mestereknek», de szemei meglátták a világiak fogyatko-
zásait is. Gyulafehérváron nem lehetett olyan kihágás,
melyet ő meg ne tudott volna s a melynek megorvoslá-
sára tüstént lépéseket ne tett volna, mivel nézete szerint,
csak egynekelnézésével is «nagy alkalmatosság ada-

*
Kraus G.: Siebenbürgische Chronik. Bécs, 1862. I. 7. l.
Erd. ogy. eml. VII. 102. Jósikáné, VI. 316. Tört. tár. 1883. 512.
266

tik s tágas ajtó nyittatik a gonoszságnak szabados csele-

kedetire.»*
Azonban a 30—40. év alatt elért szép eredményeket,
mint vihar a pelyhet, úgy söpörték fel az 1657—61. évek
eseményei.
A rettenetes tatárfogság, a szakadatlan belháború,
a törökök s tatárok pusztítása nem csak kincsekben,
emberekben, hanem jó erkölcsökben is kifosztotta a kis
Erdélyt. Mélységes erkölcsi háttérbe enged bepillan-
tanunk az 1659. évi küküllővári zsinat ama határozata,
hogy «annis 1657 et 1658 mensibus Julii et Septembris»,
sokan vitettek pogányok rabságára; arra nézve az
1606-ban csinált 29-ik kánont kell observálni. Legalább
is három esztenteig kell várakozni utánuk s ha az alatt
semmi sem hallatik felőlük, az itthon maradt részek
második házasságra mehetnek; ha kik pedig azon köz-
ben megesnének, kövessenek ecclesiát a külső büntetések
végrehajtása után. De az ilyenek is várakozzanak három
esztendeig».
Az 1657—61. évek után sohasem tért többé vissza a
régi szigorú erkölcsi élet. Nem volt ugyan a közélet fes-
lett; de nem is volt olyan puritán tisztaságú, mint
Bethlen és Rákóczy idejében. A válóperek száma a feje-
delmi kor végeig folyton gyarapodik és inkább nős-
paráznaság, mint hűtlen elhagyás a kereset oka. Az
1688. évi fej érvári szent generalis egyik határozata ked-
vezőtlen világítást vet magára a papságra is, midőn így
rendelkezik: «a papok sok erkölcstelensége miatt gya-
láztatik az ecclesia: azért a seniorok vigyázzanak az
erkölcstelen papokra, hogy a Cánonok szerint bánhassék

*
Irodalomtörténeti közlemények 1894. 342. l.
 267

velek püspök Urunk».* Apafy uralkodásának második

fele a szakadatlan udvari cselszövények, az egyes urak
kapzsisága, féktelenkedése miatt megrontotta a felsőbb
osztályok moralitását s innen árasztotta aztán alább is
a bajt. A papság és a világi urak közötti folytonos ver-
sengés megbénította az előbbiek munkáját. Igaz ugyan,
hogy Apafy idejében is hozatnak törvények a vallás
erkölcsi élet oltalmára: azonban ezeknek, a végrehajtás
lanyhasága miatt, már kevés foganatjuk volt. Semmi sem
bizonyitja ezt inkább, mint az a körülmény, hogy a többi
fejedelmek sohasem adtak ki oly nagy számmal, u. n.
mandatum visitatoriumokat, mint Apafy. A mikor a
világi hatóságokat szinte erővel kellett hajtani az állami
egyházvédjog egyik alkatrészének gyakorlására: akkor
már a lelkek nagy változásokon mentek keresztül, a
melyek az egyháziasság rovására fejlődtek ki.
Egyházunk mindenesetre nagy buzgalommal töltötte
be az erkölcsi téren is nemes hivatását. Nehéz viszonyok
között sokszor fentartotta, vagy ha rendkívüli események
teljesen felforgatták volna, hamarosan helyreállította a
kellő rendet, erkölcsi komolyságot. Nem volt, de nem is
lehetett arra ereje, hogy minden egyes egyént erkölcsi
eszménynyé képezzen: de mégis azt tapasztaljuk, hogy a
fejedelmi kor Erdélye eszményi magaslaton állott a
XVIII. század Erdélyével szemben. Szigorú szemüveggel
nézve az eseményeket, meglátjuk a hibát, a foltokat ott
is, a hol talán még ingyen sem keresnők. Hanem mihelyt
leteszünk a hozzánk, emberekhez, sehogy sem illő álta-
lános mérték használatáról és megelégszünk a megelőző
és következő állapotok összehasonlításából kitünő követ-

*
Benkő Synopsisa.
268

kezmények felkeresésével, akkor bizonyára mások lesz-

nek eredményeink, jobbak, kedvezőbbek.
Az az óriási erő, melyet Erdély, a protestáns Erdély,
a magyar nemzeti és alkotmányos érdekek megvédel-
mezésében kifejtett, a legvilágosabb tanúbizonyság az
erkölcsi alapok átlagos szilárdsága mellett. Az a komoly-
ság, melylyel ennek megőrzésére törekedett, munkált: a
felfogás nemességét, tisztaságát mutatja. A kedvezőtlen
esetek jelleme és száma pedig a békés fejlődés menetét
zavaró események következménye. És bármily erősek
voltak is ezek a zavaró események, az erkölcsi élet átlaga
kedvezőbb a fejedelmi korban, mint azt megelőzőleg,
avagy azután. Báró Apor Péter a XVIII. században vissza-
siratja a régi erkölcsöket, az ősi, tisztes, egyszerű és
tiszta állapotokat. A korviszonyok ismerői előtt világo-
san áll, hogy ez nem a mindennapi mult-dicsőités.
Ha azokat az eszközöket veszszük figyelembe, melyek-
kel egyházunk az erkölcsi élet javításán dolgozott: két-
ségtelen, hogy közülök csak a tanítás bir absolut becs-
csel. A fenyíték nyomában járó és a fegyelmen felépülő
erkölcsiség nem elég tiszta és tökéletes. De azért a fenyí-
téknek rendkívüli jelentősége van, mint nevelő, mint
szoktató eszköznek. Nem hiába és oknélkül mondja a
bibliai koronás bölcs, hogy «a ki megtartóztatja az ő vessző-
jét, gyülöli az ő fiát». (Példab. 13., 24.) Az egyházláto-
gatósági jegyzőkönyvek tanúbizonysága szerint, az egy-
ház nagy haszonnal forgatta az ő vesszőjét. A XVII. szá-
zadban még nagy ritkaság számba mennek azok a pana-
szok, melyek a XVIII. században majd mindenütt elő-
fordulnak, hogy t. i. a hallgatók a templomot nem gya-
korolják, kivált mives napon, úgy hogy néha egy héten
kétszer-háromszor is elmúlik az isteni tisztelet, mert
 269

senki nem megyen a templomba; vannak káromkodó

emberek, vannak vasárnapot tánczolással megrontók,
vannak tisztátalan személyek, házfelverők, dézmát eltar-
tók, botránkoztatók, gyilkosok, prédikátort meglövéssel
fenyegetők stb.*
A XVII. század utolsó negyedében szakadatlanul tartó
bizonytalanság s ingadozó politikai helyzet nem volt
alkalmas arra, hogy a XVIII. századra olyan állapotban
hozza át az egyházat, mint a minőben a század derekán
volt. De még az ekkori állapot is eszményi ahhoz képest,
melyet a XVIII. század erkölcsrontó közviszonyai terem-
tettek.

*
Peteki egyházlátogatás 1718-ban. Az Udvarhelyi e. megye
jegyzőkönyvéből. III. 185—8. l.
 III. TANÜGY ÉS IRODALOM.

13. Tanügy.

A protestantismusnak az általános müvelődésre gya-

korolt befolyásában kiváló szerepet játszik a tanügy
fellendítése. Mindkét alapelve, — a hit által való meg-
igazulás és a szent-írásnak egyedül hitszabályozó volta, —
egyaránt kötelességévé tette azt, hogy a tanügyre nagy
súlyt fektessen. Győzelmét iskoláinak köszönhette és kö-
szönheti ma is.
Az erdélyi protestantismus is megtette e tekintetben a
maga kötelességét. Midőn 1556-ban a püspöki, káptalani és
konventi jószágok secularisatiója kimondatott: az ország-
gyűlés ezeket továbbra is egyházi, — főleg iskolai czé-
lokra szánta.* A magyar reformatio bajnokai is azt sür-

*
Erd. orsz. gyül. emlékek I. 577. l. Quia plurima bona et
iura possessionaria haereditatesque alie sunt in hoc regno, que
alias ad monasteria et ecclesiarum usum per maiores nostros
collate fuerunt, quum autem mandatum extet, ut res semel Deo
dicate in profanos usus converti non debeant, ob hoc rogant
regnicole dominum Locumtenentem, velit talia bona et iura
possessionaria hereditatesque ad manus fidelium dispensatorurn
assignare, interius quoad præfate Maiestates divina ope hoc
regnum intraverint et proventus talium bonorum reservent.
Super quibus tandem sue Maiestates deliberent, quos in sacros
 271

gették, hogy a szerzetesek, apáczák, kanonokok s püspökök

javadalmai «az Úr egyházának épületére» a lelkipász-
torok, tanítók és iskolák tartására fordíttassanak.* Azon-
ban, mint a külföldön, úgy nálunk is, egyelőre csak kevés
rész jutott ezen r. kath. egyházi javakból arra a czélra,
a mire a reformátorok óhajtották. De mégis jutott és
mindig több-több jutott.
Isabella és János Zsigmond, az országos rendek kéré-
sére négy iskolának vetették meg alapját. A kolozsvári,
vásárhelyi, váradi és gyulafehérvári iskolák a seculari-
zált egyházi javakból, kincstári jövedelemből alapíttattak,
vagy gyarapíttattak. Több iskola is keletkezett még ké-
sőbb, melyeknek fentartási főforrása az egyes fejedelmek-
nek az országos kincstár terhére tett alapítványai vol-
tak. Főleg a XVII. században látjuk, hogy ha nem is
épen az összes volt egyházi javak, de azokat megközelítő
tekintélyes összeg fordíttatott az államkincstárából okta-
tási czélokra.
A fejedelmek rendszerint csak a maguk vallásán lévő
felekezetek iskoláit dotálták és csak a maguk felekezete
számára alapítottak iskolákat. Minthogy az iskola min-
denestől fogva egyházi intézmény, az egyház kiegészitő
része, «veteményes kertje» volt: így az iskoláknak tett
alapitványok az egyháznak adottak gyanánt tekintettek.
A Báthory István által alapított kolozsvári jezsuita kollé-
giumon kivül, mely eleitől fogva önálló jogi-személy gya-
nánt szerepel, a többi iskolák a helybeli egyházközséggel

usus scholarumque instructionem convertantur.» V. ö. U. e. mű

II. 60., 79., 89. l.
*
Kiss Á.: A XVI. száz. ref. zsinatai 176. l. a debreczeni hit-
vallásban; U. o. 604. l. az Articuli maiores 67. czikkében.
272

szoros összefüggésben voltak és annak vallásváltoztatása

esetében hitvallási hozzátartozásuk is megváltozott. Így
lett a kolozsvári iskola lutheránusból reformátussá, majd
unitáriussá és a reformátusoknak csak akkor keletkezett
itt újabb iskolájuk, mikor egyházközségük is feléledt a
XVII. században. A gyulafehérvári iskolával ugyanez az
eset, csakhogy mikor Báthory István a gyulafehérvári
unitárius egyházközséget szétrobbantja, az iskola ismét
reformátussá lesz.
A fejedelmi alapításu iskolák a XVI. században tulaj-
donképen már megvoltak, mint városi iskolák. Az állami
támogatás csak növelte, nagyobbította őket. Minden va-
lamire való városban volt iskola. De ezek nagyobb jelen-
tőségre csak akkor vergődtek, mikor a fejedelem, vagy
magánosok által segélyeztetve nagyobb számú tanuló-
sereg és tanerő alkalmazására is képesíttettek. Fokozatok
nem igen voltak közöttük eleinte, hanem a tanítósze-
mélyzet száma és a tanítók képzettsége szerint tanítottak
egyik vagy másik iskolában többet, mint a többiekben.
Főiskolát akart ugyan már János Zsigmond is alapítani
Szász-Sebesen, de ebben korai halála megakadályozta.
A Báthory István által alapított kolozsvári jezsuita-aka-
démia természete olyan volt, hogy ez a többi, többnyire
protestáns középiskolákkal összeköttetésben nem áll-
hatott.
A reformátusoknak iskoláiról még csak megközelítő
adatot sem lehet felmutatni a XVI. századból, mivel
iskola volt mindenütt, hol a község, vagy földesur áldozat-
készsége ilyet létesített. És ezek az iskolák egytől-egyig
többek voltak a mai elemi iskoláknál, a mennyiben a
tanító bennök latin nyelvet, grammatikát, syntaxist, eset-
leg rhetorikát, poetikát stb. is tanított. A hol iskola volt
 273

és tanulók akadtak, a trivium és quadrivium mindenütt

fennállott.1
Azonban voltak mégis kiemelkedőbb iskolák, melyek
már több tanerővel dolgoztak, a melyeknek élén a rector,
e mellett lector és collaboratorok állottak. Ilyenek csak
városhelyeken fordulhattak elő, hol több költség állott
rendelkezésre az iskola czéljaira. Az ilyen helyeken már
nem csak a rendes középiskolai képzést adták meg, ha-
nem tanítottak philosophiát s theologiát és papokat, tanitó-
kat is képeztek.
A XVI. századból erdélyi.ref. anyaszentegyházunknak
nem maradtak fenn kánonai. Minden valószínüség szerint
a tiszántuli testvérek kánonaival, az Articuli Maiores és
Minoressel éltek és innen vették az iskolákra vonatkozó
szakaszokat is. A Articuli Maiores 65. kánona szerint
«elsőben a nyelvek ismerete, latin s görög nyelvtan (ahol
lehet zsidó is) logica, dialectica és más, a theologia isme-
retére megkivántató tisztességes tudományok tanittassa-
nak, azután a hittudomány, a szent-irás görög és latin
nyelven adassanak elő az ifjuságnak». Tartassanak vizs-
gálatot az iskolatanítók iskoláikban és rendezzenek gyak-
ran iskolai vitatkozásokat.2
Ez volt a tanítás czélja a XVI. században és erre töre-

1
Ez a körülmény magyarázza meg azt a jelenséget, hogy
sokszor jelentéktelen helyeknek «hires» iskolájáról beszél a tör-
ténetírás. Csak egyet említek fel, t. i. az unitáriusok «hires»
válaszuti iskoláját, hol állítólag a «comœdia valaszutiana» -t,
vagyis az ú. n. debreczeni disputatiót is szinpadra vitték s mint
iskolai drámát adták elő. Válaszút akkor is csak egy jelenték-
telen falu volt, mint akár ma is; iskolája falusi iskola. És mégis
lehetett hires, ha hires tanítója volt.
2
Kiss Áron i. m. 602. l.
274

kedtek a mi iskoláink is. Természetesen a zsidó nyelv

ismeretét s a theologiai tudományokat csak oly helyeken
lehetett az ifjusággal közölni, hol az elemibb ismeretek
tanítására a rendes igazgatón kivül megfelelő segéderő
is állott rendelkezésre. Iskoláink közül a kolozsvári, maros-
vásárhelyi, dési, gyulafehérvári, nagyenyedi, a fogarasi,
szászvárosi és a dévai állottak azon a magaslaton, hogy
ezen kivánalomnak megfelelhessenek. De ezek közül is
elvesztettük a kolozsvárit és désit, melyek helyett csak
a XVII. században keletkeztek ujabb iskoláink a nevezett
városokban; csakhogy már ekkor a gyulafehérvárinak kollé-
giumi rangra emelkedésével, a theologia tanítása csakis
itt virágzott addig, mig mellette több kollégium nem ke-
letkezett.
Az unitárius dagály megszünésével, a XVI. század
utolsó három tizedében Marosvásárhelyt, Gyulafehér-
váron, Nagy-Enyeden, Szászvároson, Fogarason, Déván,
Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásár-
helyt voltak nevezetesebb iskoláink, melyek közül a két
első emelkedik ki különösebben, mint a melyeknek élén
kitünő tanárok állottak és a melyek theologiát is oly fokon
tanitottak, hogy innen külföldi egyetemre, vagy pedig
egyenesen papságra is mehettek ifjaink. A marosvásár-
helyi iskola egyik nagynevű tanárának Laskói Csókás
Péternek «Speculum Exilii» cz. 1581. megjelent vaskos
theologiai műve,* mely részlet-előadásait foglalja ma-
gában, bizonysága annak, hogy a theologia elég alapos-

*
Szabó Károly: Régi Magyar Könyvtár II. 163. szám. E munka
a systhematica theologia körébe tartozó monographia, mely az
«igaz imádság» lényegét fejtegeti. Főleg a róm. katholikusok,
de részben az unitáriusok ellen is irányul.
 275

sággal és részletességgel taníttatott ez iskolában. Baranyai

Decsi Czimor János, Laskói Cs. Péter utóda, csak emelte
ez iskolának szinvonalat. A gyulafehérvári iskolában pedig
előbb Ilosvai Benedek, majd Zsigmond Dávid voltak a
jeles igazgatók, kik bizonyára a marosvásárhelyivel egy
szinvonalon tartották ezt az intezetet. A többi iskolákról
nagyon keveset tudunk s csak sejtjük, hogy ezek a theo-
logiai fokozatig képezték az ifjuságot.
A XVII. században keletkezik a kolozsvári iskola, mely
1656-ból már mint kollégium szerepel. Ugyanezen idő-
tájt alakul a dési «gymnasiurn». Nemsokára találjuk a
hátszegi iskolának első biztos nyomait. 1662-ben a gyula-
fehérvári kollégiumnak Nagy-Enyedre költözésével, az
enyedi iskola ebbe beleolvad. Majd a gyulafehérvárinak
üresen maradt helyére a sárospataki költözvén, itt is
egy kollégium támad. Így a XVII. század utolsó negye-
dében három kollégium és egy egész sereg gymnasiumi.
szerű iskola áll egyházunk rendelkezésére, mert már az
említetteken kivül több oly iskola is volt, mely a falusi
egyszerü iskolák szinvonalán túl kiemelkedett, mint p. o.
a küküllővári, bánffyhunyadi, ilyefalvi, széki stb. Azon-
kivül minden község, hol csak tanító volt, már tulajdon-
képen egy csonka kis gymnasiumot tartott, mely a tanító
buzgalmához képest 1—2 3 osztályiyal is birt. Továbbá
meg kell még arról is emlékeznünk, hogy Lugoson,
Karánsebesen, Gyulafehérvárt és Fogarason református
oláh iskolák is voltak, melyek hasonlóképen 3—4 gym-
nasiális osztályiyal birtak, sőt még némi fogyatékos
theologiai, illetőleg papképzést is nyujtottak.
Az egyes iskoláknak egyáltalában nem voltak szigo-
ruan elhatárolt vonalai a fokozatokat illetőleg. Az elemi
iskola és gymnasium, a gymnasium és főiskola meglehe-
276

tősen összefolytak egymásba. Különösen áll ez a XVI

században és a XVII-ben a gyulafehérvári kollégium
felállításáig, mikor ez a többiek közül kimagasolván
a theologiai képzést csak itt lehetett teljesen befejezni.
A kollégiumnak ezen kiemelkedése folytán a többi isko-
lák — mígnem egyesek kollégiummá lettek, — parti-
culák maradtak, azaz részleges tanintézetek, a kollégium-
tekintetvén teljes iskolának. De a gyulafehérvári kollé-
gium keletkezéséig particulák nincsenek, hanem leg-
felebb a tanár neve vonza a tanulót valahová és a tanár
egyéni tehetségei teszik az iskolát olyanná, melyben a
más iskolában tanulmányait befejezett ifjú még halad-
hatott.
A kollégium megalakulásáig rendszerint külföldön járt
ifjak lettek a nagyobb iskolák tanítói, de azután már a
kollégiumokból is hoztak iskola-igazgatókat. A particulák
élén, hol domidoctusokat, hol pedig academicusokat
látunk váltakozni. Összhang, illetve egyöntetüség sem
volt a tanmenetben, míg a kollégium nem szerepel és
csak ennek alakulása után látjuk a Geleji kánonokban
azt az intézkedést, hogy a tanítók «az elemi iskolák
tantárgyait úgy oszszák be, hogy azokból a tanítványok
nagyobb iskolákba, elméjük magasabb művelésére sze-
rencsésen előbb léphessenek». A marosvásárhelyi iskola
szabályai között is olvassuk 1655-ből, hogy a rectornak
bizonyos leczkéi legyenek, melyek a kollégiumnak subor-
dináltassanak, hogy a midőn innen oda deák menend,
akadály nélkül tudhassák, melyik classisba kell állítani,
Mindazonáltal a jó ingeniumokat taníthatja az iskola-
mester itt is a feljebbvaló disciplinákra».* Azonban

*
Koncz József: A marosvásár helyi koll. története. 79. l.
 277

olyanféle rendszeresebb szabályzatnak, az egész kerületre

kiterjedő részletesebb tanrendszernek, mint a minőt
1648-ban, a tiszáninneni kerület hozott,1 Erdélyben a
XVII. században nem akadunk nyomára.
Azért a kollégium fölállításának kétségkívül rendező
hatása lett a particulákkal szemben, tanrendszer, osztály-
beosztás, tanmenet tekintetében is. A kollégiumból a
particulák élére kikerült rectorok, kik már a kollégium-
ban, mint præceptorok, vagy lectorok működtek, a veze-
tésük alá került intézetet a jól ismert példa szerint ren-
dezték classisokba és a kollégiumokban használt könyve-
ket, auctorokat tanították. Különben is a megszokott
könyvek mellőzése úgy tekintetett, mind a jó rend elleni
kihágás és mint láttuk, Sárospatakon Tolnai D. János
épen a Keckermann logicájának mellőzésével zudította
fel maga ellen a vihart, mely őt ezen állásából távozásra
kényszerítette.2 Nemcsak a tanrendszer, osztálybeosztás,
könyvek, hanem még a törvények is átszármaztak a kollé-
giumtól a particulákra, úgy hogy a gyulafehérvári kollé-
giumnak Alsted, Bristerfeld, Piscator bejövetele előtti és
ezenprofessorok által átdolgozott törvényeit, épen a maros-
vásárhelyi, szászvárosi, székelyudvarhelyi particulák törvé-
nyei tartották fenn számunkra.3 A kisebb particulák, mint
például a fogarasi, azt dolgozták át összébb vont alakba.4

P. Szathmári Károly: A gyulafehérvár-nagyenyedi Bethlen-fő-

tanoda tört. 12. l.
1
Sárospataki füzetek 1862. 445. s köv. lap.
2
U. o. 1857/8. 177. s köv. l.
3
Koncz J. i. m. 564. l. Békefi Rémig: A marosvásárhelyi
ev. ref. kollégium törvényei 5—10. l.
4
L. a fogarasi iskola törvényeit az illető egyházközség levél-
tárában.
278

Iskoláink belső tanügyéről épen a kollégium alaku-

lása, illetőleg a németországi professorok bejövetele után
birunk részletesebb ismerettel. Részint az adatok fenn-
maradása, részint a kollégium rendező tekintélye az oka,
hogy itt már nem tapogatózanak, mint korábban.
A kollégium számára az 1630. évi törvény négy pro-
fessort szánt; azonban csak az a három maradt, kiket
Bethlen Gábor behivott. A XVII. században a kollégium
professorainak száma sohasem emelkedett négyre. A pro-
fessorok a főiskolában (schola publica) tanítottak, theo-
logiai, philosophiai és philologiai tárgyakat. Hallgatóik-
kal együtt ők, a professorok, alkották a főiskolát, mely
alatt aztán a classisokba osztott gymnasium volt, élén a
professorok közül választott tanvezető tanárral (pädago-
garcha) és az egyes osztálytanítókkal. Így a kollégium
két főrészre oszlott t. i. főiskolára (schola publica) és
gymnasiumra (pädagogium). Az egyes particulákban tehát
csakis gymnasium volt. De azért mint a marosvásár-
helyi idézett 1655. évi conplanatió igazolja, a particulák
jelesebb növendékeit a rector a theologiában is oktat-
hatta, a mennyiben a particula legfelsőbb 4-ik osztályá-
ban, a rhetorika, logika és theologia képezték a tan-
tárgyakat.1
A főiskola tulajdonképen theologiai akademia volt, mely-
ben a philosophia és philologia csak a theologia kedvé-
ért taníttatott, a mint a radnóti zsinat is kivánja 1673-ban
t. i. hogy «olyan philosophia tanítassék, mely ancilláljon
a theologiának.2

1
Koncz J. i. m. 89. l. Békefi R. i. m. 38—9. l.
2
Prot. Közlöny 1889. 344. l. A radnóthi zsinat végzései.
Közli Zoványi Jenő.
 279

Alsted terve szerint az egy éves theologiai tanfolyam-

nak tárgyai lettek volna, az egyik theol. professor által
tanítva, az ó- és új-szövetségi exegesis, a vitás helyek,
illetőleg kérdések «nyomós tárgyalásai»; a másik profes-
sor előadásában pedig a dogmatica (a loci communes).
Ezen előadásokat kiegészítik a hetenkint tartandó vitat-
kozások, megírt és előadott értekezések, — oratiók és
gyakorlati szónoklatok. — A philosophiai tanfolyam
három évre terjed s tárgyai a logika, metaphysika, phy-
sika, mathematika, — az egyik professor által előadva,
míg a másik a héber s görög nyelvet, valamint a latin
oratoriát adná elő. A disputatiók és oratiók természete-
sen itt is nagy szerepet játszanak.
A főiskolai tanulók publicusoknak azért neveztettek,
mivel az előadás, melyet hallgattak, nyilvános előadás volt.
Ruházatukról tógátusoknak is hivták őket. Felvételök a
törvények aláírásával és a megtartásra való kézbeadással
történt. Akademiai szabadsággal birtak a leczkék meg-
választásában és nem is voltak napi két leczkeóránál
többre kötelezve. Kötelességük volt a vasárnapi prédiká-
cziókra eljárni, a választott leczkéket hallgatni, kijelöl-
tetvén, a vitatkozásokon mint felelő szerepelni, külön-
ben pedig részt venni és sor- szerint opponálni. Ezenkivül
a tisztességes élet, a törvényeknek való engedelmesség
köttetett szivökre.
A gymnasium, vagy pädagogium öt osztályra volt osztva.
Az egész felett a tanítás menetére, rendjére, a professorok
közül választott padagogarcha ügyelt fel. Később Alsted
halála s Piscator távozása után academicusok alkalmaz-
tattak pädagogarchának. Az osztályok vezetésére egy-egy
külön tanerő, rendesen akademicusok állíttattak, kik
közül a három első t. i. 1—2—3 osztályok vezetői, (az
280

osztályok felülről számíttatván), rectornak, a másik kettő

præceptornak neveztetett.
A pädagogium tananyaga a heidelbergi káté, a számtan
és zene és a legterjedelmesebb és legfőbb: a latin és
görög nyelv. Osztályok szerint a legfelső, azaz az akkori
első (rhetorikai) osztályban a nagyobb káté, a logika sza-
bályai s azok analytikai és synethetikai alkalmazása a
gyakorlatban, a rhetorika szabályai s rhetorica variatio,
hetenkint négy stylusgyakorlattal, megállapított rend-
ben: rövid beszéd, latin fordítás magyarról latinra és
viszont, vers és görög gyakorlatok a görög nyelvtan teljes
befejezésével. Latin és görög szónoki és költői művek
fejtegetése. A második, vagyis pœtikai osztályban a na-
gyobb káté, a logika és rhetorika elemei, Cicero és Horatius,
új-szövetség olvasása és fejtegetése görög nyelven, latin
ismétlés és hetenkint a következő írásbeli gyakorlatok:
fordítás latinra és magyarra, variatio grammatica, vers,
diktált tárgyakról. — A harmadik syntacticai osztály a
rövidebb kátét tanulja, a latin grammatikát befejezni, a
variatio grammaticát folytatja, Fordítási styl-gyakorlato-
kat készít, a görög nyelvtanból declinatiót és coniugatiót
tanul és olvas. Itt kezdődnek a pœtica elemei. Terentius
olvastatik s latin párbeszédek tartatnak. — A grammaticai
negyedik osztályba a rövid káté, latin grammatika, latin
nomenclatura, a grammatica variatio kezdete, Terentius
fordítása és igen rövid írásbeli gyakorlatok diktálás után.
Az ötödik osztály, az abecedariusok, tanulnak irni olvasni
latinul, declinatiót s conjugatiót és latin szavakat.*

*
Ez az első részletes tanterv egyházunkban, a melyet magát
ha ismerjük is, arról már nem rendelkezünk adatokkal, hogy
vajjon be is tartatott-e. E tanterv «A gyulafehérvári főiskola
 281

A latin nyelv elemeit Alstedius munkáiból (Latinum

in nuce id est rudimenta lexici latini, Gyulafehérvár,
1635.; Grammatica latina, Gyulafehérvár, 1635., 1642.)
Molnár Gergely grammatikájából és Comenius Januá-já-
ból tanulták. Auctorok közül leginkább Terentiust, Cice-
rot, Horatiust, Vergiliust használták. Rhetorikai, poetikai
könyveket Piscator írt a megfelelő osztályok számára
(Rudimenta rhetoricæ, 1635, Artis poëticæ præcepta, 1642,
Eudimenta oratoriæ 1645.). A görög nyelvtant Károli
Péter, majd Alstedius könyvéből tanulták. Hasonlóképen
Alsted írt héber és chald grammatikát is, mely azonban
csak a particuláknál taníttatott a classisokban azok szá-
mára, a kiket a rektor erre elég érettnek talált.
A gymnasiumi osztályok száma idővel a kollégiumok-
ban változott. Így már a kolozsvári kollégiumnál hat
osztályt látunk, t. i. a rhetorikai, poëtikai, syntactikai,
etymologiai, rudimentalista és elementarius osztályokat.1
Így volt ez a gyulafehérvári iskolában is Basiere s talán
már Bisterfeld idejében is. A gymnasium két részre sza-
kíttatott, t. i. elemi iskolára 2 osztálylyal és a trivium-
nak megfelelő gymnasiumra 4 osztálylyal, melyek Beth-
lenen Miklós szerint a syntaxis, poesis, rhetorika és
logika voltak, a grammatika az elemi iskolában taníttat-
ván.2 A hat osztály az egész századon keresztül meg-
maradt, csak a nevekben fordul elő változás, a mennyi-
ben vannak oratorok, poëták, syntaxisták, etymologisták,

törvényei» czímen kiadatott az Erdélyi Protestáns Közlönyben

1872. 28. s köv. l. és a Történeti Tárban 1879. 797. l. Feldol-
gozta Stromp Apáczai Cseri János, mint pädagogus ez. művé-
ben 28. l.
1
Fekete Mihály: A kolozsvári kollégíum története 32. l.
2
Bethlen Miklós Önéletírása. I. 239. l.
282

rudimentisták és parvisták. A két alsó osztály tanítója

p. o. a XVII. század közepén collaboratornak, a többieké
præceptor publicusnak, később valamennyi præceptor
névvel neveztetik.
Változás állott be a schola publicában is, a mennyiben
Alsted halála után két, Piscator távozása után csak egy
professor volt a theologiai és philosophiai tárgyak elő-
adására, egészen a kollégiumnak 1658-ban bekövetkezett
pusztulásáig. Hasonlóképen állott a dolog a kolozsvári
kollégiumban, mely e rangra Apáczainak odahelyezésével
emelkedett, ki mint theol professor szerepel 1656 óta.
A theologia professor mellett, mint Kolozsvárt, úgy való-
szinűleg Gyulafehérvárt is, a philosophia egy részét vala-
melyik rector tanította.1 De hogy a tanfolyamban is és
a tantárgyakban is állott volna be változás, arról nincs
adatunk. A főiskola elvégzése azután is négy év alatt
volt lehetséges. Csakhogy mégis meglátszott a professo-
rok hiánya, mert sem a philosophiai tárgyak nem tanít-
tattak a régi terjedelemben, sem a héber nyelv tanulása
nem fordul elő Alsted halála után, úgy hogy a gyula-
fehérvári kollégiumot e tekintetben az unitariusok kolozs-
vári kollégiuma túlszárnyalta, hol e nyelvet is folyton
tanították.2
A particulák tanterve, mint említve volt, lényegileg
megegyezett a kollégium pädagogiumáéval, sőt annál még
többet is foglalt magában, a mennyiben philosophiát, sőt
theologiát is tanítottak bennök. A theologia nem csak
épen a fundamentális kérdésekre szorítkozott, hanem
esetleg rendszeres dogmatikai előadások is voltak, mint

1
Fekete M. i. m. 31. l.
2
Apáczai Cseri János említi Encyclopædiájában.
 283

Marosvásárhelyt Fogarasi Mátyás idejében, ki Amesius

Medulláját magyarázta az iskola 4-ik osztályában és a
héber nyelv elemein kívül Dávid zsoltárait is exegetálta.*
A lényeges eltérés a partikulák és a pädagogium kö-
zött csak az osztályok, illetőleg a tanerők számában állott.
A pädagogiumban öt, majd hat tanerő alkalmaztatott,
míg a partikulákban rendszerint kevesebb: három, négy
vagy öt. A hány tanerő, ugyanannyi osztály is volt.
Csakhogy épen azért az osztályokat nem is az évenként
elvégzendő tananyagbeli pensum választotta el egymás-
tól, mint ma, hanem egy és ugyanazon tanító alatt levő
egy és ugyanazon osztály alsóbb és felsőbb fokú tanuló-
kat foglalt magában. A tanuló tehát két, sőt több évig is
járt egy és ugyanazon osztályba, ugyanazon tanító keze
alá, ki azután a tanulókat tehetségük és készültségük
szerint vezette, évhez nem kötötten, a tudományokban
tovább és mikor az ő osztályának tananyagát, ki egy, ki
két év alatt, elvégezte, úgy léptette elő felsőbb osz-
tályba.
Így lehetséges az, hogy míg Marosvásárhelyt négy,
Székelyudvarhelyt három, Fogarason öt osztály volt körül-
belül egy időtájban, a tanuló ifjú mindenik particulában
eljuthatott a képzettség ugyanazon fokához, ha csak
maguk a tanítók kellő képességekkel birtak a particulák-
ban általán végezni szokott tananyag sikeres tanítására.
Az osztályok kevesebb vagy több száma rendszerint nem
jelentett alsóbb vagy magasabb fokot, hanem egyszerűen
kevesebb vagy több anyagi erőt és ennek megfelelöleg
kevesebb vagy több tanerőt. Az iskola rectora és gond-
noksága, a rendelkezésökre álló erőhöz képest, két vagy

*
Koncz József i. m. 89. l. Békefi R. i. m. 39. l.
284

több collaboratort is állítottak be olyan tanulókból, kik

már a gymnasiumot végezték, de theologiát hallgattak a
rectortól. A rector és collaboratorok száma szabta meg
az osztályok számát, mely ha kevés volt, a kezdőket nem
is osztották be osztályba, hanem képzettebb gymnasis-
ták, poëták vagy rhetorok, mint magán tanítók, tanítot-
ták őket. Így p. o. 1662-ben Marosvásárhelyt nincsenek
elementariusok vagy parvisták, holott a kollégiumban
ilyenek képezték a legalsó osztályt.* Itt ezek számára
nem jutott collaborator, tehát magán tanítók tanították
az elementariusokat, három-négyesével egy-egy. Különben
a magán tanítók munkássága rendszerint az osztályok
növendékeire terjedt ki.
A particulák között még az sem képezett fokozati kü-
lönbséget a XVII. század végéig, hogy rectoraik acade-
mikusok voltak-e vagy domidoctusok. II Rákóczy György
koráig a városi iskoláknak rendszerint academicus rec-
torai voltak, de a nevezett fejedelem megnehezítvén a
külföldi egyetemek látogatását, a városi iskolák élére is
domidoctusok kerültek, a mi különben Apáczai virágzása
korában épenséggel nem is volt semmi hátránynyal, sőt
1656 után néhány éven át örvendetes emelkedést tapasz-
talhatni a particulákban. A XVII. század vége felé újból
nagyon sokat adnak arra, hogy a particulákat academicu-
sok végezzék és ettől fogva az ilyen particulák fölényes
helyzetben levőnek is tekintettek a többiekkel szemben.
A particulák (illetve gymnasiumok) tananyagában Co-
meniusnak, illetőleg Apáczainak fellépése némi válto-
zást hozott magával. A nevezettek a reáliákra nagyobb
súlyt kivántak fektetni és tényleg fektettek is. Azonban

*
Koncz J. i. m. 88—9. l.
 285

utánuk nem volt, a ki munkájukat folytassa, eszméiket

átértse és így egyéb különbséget alig látunk, mint a his-
toriának és geographiának a tankeretben való szereplé-
sét mely tárgyak leginkább a nemesség kedvéért vétettek
be s a melyeket a kollégiumokban a professor tanitott.*
Apáczai mélyreható változásokat óhajtott létrehozni
tanügyünkben. Encyclopädiája, kolozsvári beköszöntő
beszéde és Barcsay fejedelemhez egy egyetem fölállítása
iránt benyujtott terve mutatja, hogy nem csak általában
a tanügy emelésén, a kollégiumnak egyetemmé fejlesz-
tésén kivánt munkálni, hanem a mi ezeknél még fonto-
sabb, az egyoldalú humanista képzést általánossá kivánta
kifejleszteni, hogy az alaki képzettség mellett az emberi
lélek reális ismeretekkel is megtöltessék, tartalmilag is
gyarapittassék. A trivium-szerű gymnasiumot ő is meg-
tartandónak véli ugyan, de alapokat kivan ennek rakni
a hazai nyelven való tanulással és az összes tudományok
encyclopädicus megismerésével. A nyelvekben való ala-
pos bevezetés után a trivium tárgyai mellett a realiákat
és a philosophiát is végig tanulnák az ifjak, hogy az-
után az egyetemi fakultásokon adatni szokott szak-
tudományokban alaposan kiképezzék magukat. Apáczai
nézete szerint mindezt ugyanazzal az anyagi erővel, a
melylyel a gyulafehérvári kollégium fentartatott, el lehe-
tett volna érni, még pedig úgy, hogy az összes tudomá-
nyokra teljesen kiképzett szakerők állottak volna rendel-
kezésre. Az egyetem fölállításáról írott tervezetében
részletes számítással mutatja ki, hogy a kollégium fen-
tartási költségei, melyek akkor csak a theologiai s az elő-

*
Protestáns Közlöny 1886. 65. l. Czegei Wass György nap-
lója 4. l.
286

készítő philosophiai szakra és trivialis gymnasiumra for-

dítattak, egy teljes egyetem fentartását is fedeznék.*
Azonban Apáczai eszméi vele együtt mentek a sirba.
Erdély három egyenrangú középiskolát tartott fenn nagy
költséggel és Kovásznai püspök, a nagy terhek láttára,
ismét szóba hozta a teljes academia, azaz egyetem föl-
állítását; de eszméje semmi visszhangot nem keltett. Az
idők, melyben a tervek fölmerültek, szomorúak és nyo-
mottak voltak. A haza léte forgott koczkán és a fegyve-
rek zaja között csakugyan hallgattak a múzsák. A három
iskolának összeolvasztását a patakinak ideiglenessége, a
másik kettőnek helyeiken való meggyökerezése nehézzé
tette. Az egyház régi pénzalapjainak egy része veszendőbe
ment. A fejedelmi kincstár pedig nem birta úgy, mint
a Rákóczyak idejében, hogy a kollégium vagyoni hiányait
pótolja. Azonfelül veszedelmesnek is látszott, hogy az
intézetek mind egybevonassanak, mert így egy csapásra
meg is semmisíthetők. Továbbá voltak, kik az egyetem
szabadabb szellemétől, valamint olyanok, kik általában a
megszokottnak változtatásától féltek. Szóval az egyetem
létesítésének voltak akadályai és a létesítés iránti vágy és
szükségérzet nem volt oly erős, hogy ezen akadályokat
legyőzze. Ez a legfőbb oka annak, hogy egyes nagy lel-
keknek magasabbra néző eszméit a kortársak föl nem
karolták, hanem tanügyünket abban az alakban hagyták,
a mint azt a három német professor megépítette volt,
azaz a Sturm-Trotzendorf-féle rendszer alapján, melybe
a reáliáknak csak igen kevés tér nyílott. Ez is főleg Co-
menius hatása alatt.

*
Hegedüs István Apáczai Cseri János pädagogiai munkái
58—61., 102. s köv. l.
 287

Ha az iskolát, mint intézményt nézzük, itt első sorban

az tűnik szemünkbe, hogy annál nem a hely a lénye-
ges, hanem a tanítók és tanulók társasága. A Sturm és
Trotzendorf-féle felfogás nyer itt is érvényesülést, midőn
az iskolát egy oly respublicának tekintik, mely a tanítók
és tanulók összetartozóságán épül fel. Szellemi és anyagi
ügyeit is ezek közösen intézik. Ezért mondhatja Fogarasi
Mátyás marosvásárhelyi rector is, hogy ő az iskola alatt
nem a tanítók és tanulók társasága számára tulaj donkép
kijelölt, rendelt helyet érti, hanem annak a társaságnak
megfelelő szervezetét, rendjét.* Ezért vándorolhatnak
az iskolák más helyre, de mégis megtartják eredeti he-
lyökről nyert nevöket.
Mai viszonyok között természetesen legjellemzőbbnek
az ifjúság sajátos részvételét találjuk a szervezetben. Az
ifjúság köréből tanerők, rendfentartók, vagyonkezelők,
számadók választatnak. Az iskola képviseletében gyakran
ők, illetőleg képviselőik szerepelnek vagyonjogi kérdések-
ben a polgári hatóság előtt. Kérnek, marasztalnak vagy
távozásra kényszerítenek tanárt, iskolai hivatalnokot stb.
Szóval a mindenkori ifjúság részleges tulajdonosa és
rendezője az iskolai ügyeknek. Nemcsak bizonyos helyre,
bizonyos személyekhez tanulás végett gyűlt ifjak ők,
hanem egy szervezett társaság, mely ugyan az iskolának
csak egyik fele, de a tanárokkal majdnem egyenjogú fele,
mely, a mi a tanulást és magaviseletet illeti, a másik alá
van ugyan rendelve, de a maga belső köztársasági életé-
ben önjogú.
Az egyes iskolák közül azonban főleg a három kollé-
giumnál tapasztalható ez a helyzet. A többi iskolák, a

*
Koncz József i. m. 82. l.
288

partikulák erősen annak a ténynek a befolyása alatt ma

radtak, hogy ők tulajdonképen városi iskolák voltak,
melyeknek szükségleteiről eredetileg a város közönsége
gondoskodott és a minek következtében a communitás
az iskola belügyeire, szervezetére, tanrendszerére is be-
folyással volt. Ezért a városi támogatástól független min-
den vagyon, alapítvány vagy adomány egyúttal arra is
szolgált, hogy ezek tekintetében az iskola önállósága is
növekedjék és a várostól való függése csökkenjen. Így
látjuk ezt a kolozsvári iskolánál, hol a városi tanács
fogadja fel, a plébános megkérdezése mellett, a tanítót;
az egyháznak és sáfár polgárok által kezelteti és szolgál-
tatja ki az iskolai jövedelmeket, rendezkedik az iskola
épülete karbantartásáról, az oktatási czélokra szolgáló
helyiségek felhasználásáról, fegyelmet gyakorol az ifjúság
felett stb.* Így volt ez az evangélikus, a református kor-
szakon keresztül és így ment át az unitarismus korára.
De azután idők folyamán az iskolai javak tulajdonjoga
a tanítók és tanulók társaságából álló iskolára megy át
lassanként és ezzel gyöngül a polgári communitás be-
folyása és végre az iskola autonom szervvé lesz, mely
csak az egyháznak, saját anyjának, áll fenhatósága alatt.
Hasonlót tapasztalhatunk a többi iskoláknál is, melyek
nem alapítványi, hanem városi eredetűek.
A Bethlen-kollégium fejedelmi, országos alapítás. A nagy
alapítónak az volt a czélja, hogy Erdély tanügyét vele

*
Az ide vonatkozó adatok Kolozsvár város tanácsának
jegyzőkönyveiben, számadásaiban nagy számmal fordulnak elő.
Jakab Elek Kolozsvár története cz. műve II. kötetében több
ilyen adatot közöl is az iskolai s tanügyi viszonyok ismer-
tetésénél.
 289

és általa újjá szülje, sőt újjá szülje a protestáns tan-

ügyet, hogy az sikerrel mérkőzhessek meg a főurak és
nagyobb nemesség gyermekeit magához vonzó és róm.
katholikussá tevő jezsuita iskolákkal. Ezért hozatott abba
külföldről tudós professorokat, kik nevökkel is fényt de-
ritenek az intézetre, de a külföldi protestáns intézetek
színvonalára is emelik azt.
Az Alsted tervei szerint berendezett kollégium pæda-
gogiai, didactikai oldalának bővebb ismertetése a neve-
léstörténet körébe való. Tényleg hozott magával új elve-
ket és módszert, bár aligha olyanokat, mint a minő-
ket Bethlen kivánt. De hozott szervezetileg új formá-
kat is, a schola már fentebb említett fogalmának meg-
felelőleg.
Ahogy Alsted tervezte ezt a kollégiumot: a curatora-
tus, professoratus és ifjúságból állott volna. A curatora-
tus a külső rendre, a tanárok és tanulók kötelességtelje-
sítésére és az iskolai vagyon állományára ügyelt volna
fel. A professoratus végzi a tanítást, vezeti az ifjúság
szellemi életét és felügyel magaviseletére; tehát tanügyi
és fegyelmi kormányzó tevékenységet folytat. Az ifjúság
tanul, részben tanít, erre kiválasztott egyénei által ren-
det tart és az iskolai javaknak s jövedelmeknek az ifjúsá-
got illető részére nézve, a két felettes hatóság által meg-
állapított módon, maga végzi a kezelést.
Az Alsted-féle tervek közül a curatoratus nem úgy
valósult, a hogy czélba volt véve. A legfőbb kurátor a
a fejedelem, a tényleges kurátor pedig a püspök volt
1653-ig, a mikor Daniel János személyében találkozunk
az első világi és nem hivatalból való kurátorral. Qusestor
nem állíttatott be, hanem az egyház és kollégium tőke-
pénzeinek kezelését Geleji püspök, egy erre a czélra felvett
290

kurátorral (Váradi Miklós)1, az ingatlanokét pedig, mint

az általános földesúri szokás volt, tiszttartókkal végez-
tette s általa szolgáltatta ki a professorok vagy præcep-
torok javadalmát s az alumniákat. Questor nemlétében
a professorok felügyelete is elmaradt a vagyonkezelés-
nél. Bár fontosabb alkalmakkor, mint a Bethlen-féle
tőke-legátum elszámolásánál, ott találjuk őket, mégis tud-
juk, hogy később zokon vették, hogy az iskola vagyoná-
val, még az alumneumokkal sem rendelkezhettek szaba-
don.2 És mint a vagyoni ügyekben, épen úgy rendelkezett
Geleji püspök egyéb tekintetben is. Főleg midőn a pro-
fessorok, a helyett, hogy szaporodtak volna, fogytak.
A megszaporodott teendőket két, majd egy professor nem
birván meg, a püspök a fegyelemre, a pädagogium belső
tanmenetére, a jótétemények kiosztására és az ifjúság ke-
zén álló jövedelmek kezelésére is közvetlenül befolyt,
azokban intézkedett.3
Idővel az Approbáták (I : X : 3.) meghozatala után fel-
állított curatoratus úgy szerepelt, mint a mai előljáróság.
Sőt professorok beállítására is volt joga. 1682 óta pedig
ezen curatoratus kibővítve, az egész egyháznak és iskolá-
nak főconsistoriumává lett és minden gyülekezetet, kollé-
giumot, particulát a maga fenhatósága alá vont, úgy hogy
e miatt is már feladatai sikeresebb megoldása végett,
helyi külön curatoratusokra lett szüksége, melyek azon-
ban csak a közvetlen felügyeletet gyakorolták, a főfel-

1
Bethlen Miklós i. m. I. köt. 147. l.
2
Geleji levelezése I. Rákóczy Györgygyel. L. Uj Magyar
Muzeum 1859. X. kötet.
3
U. o. és Irodalomtörténeti közlemények 1891. évfolyam.
Geleji levelei.
 291

ügyelet, de egyszersmind a végleges intézkedési jog is a

főconsistoriumnál maradván. A helyi curatoratus vagy
consistorium több helyen már eddig is megvolt s így
ilyenek egyszerűen alárendeltettek.
Ezek a localis curatoratusok, a helyi viszonyokhoz
képest különböző módon folytak be az iskola vezeté-
sébe, úgy a főconsistorium felállítása előtt, mint után.
A rendes dolog az volt, hogy a helyi magistratus az
egyháziakkal intézkedett az iskola összes ügyeit ille-
tőleg, a tanítóknak s tanulóknak csak a szorosabb érte-
lemben vett tanügy és az iskolai belső respublica ügyei
maradván fenn. Így volt ez Kolozsvárt az első, az ősi, az
unitáriusokra szállott iskolával, így Marosvásárhelyen,
Szászvároson, Nagyenyeden mielőtt a kollégium ide tele-
píttetett volna és így a legtöbb helyen. Másutt, hol a hit-
egység hiánya a városi magistratust elvonta a felekezeti
iskolától, mint a XVII. században alakult kolozsvári
iskolánál, majd kollégiumnál, így Székelyudvarhelyen is,
az ottani egyházközség consistoriuma, a helyi papsággal,
volt az iskola közvetlen főhatósága. Nagyobb, fiscalitás-
természetű helyeken, pl. Fogarason, a birtokos tisztjei és
a lelkipásztorok, később helyi gondnokokkal együtt ké-
pezték az előljáróságot.
A tanintézetek közvetlen belső ügyvezetése a tanárok
kezében állott. Gyulafehérváron a tanárok senatust, isko-
lai tanácsot alkottak, melynek csakis tanár lehetett tagja.
Feladata e tanácsnak a belkörű administratio: a classi-
sok beosztása, a classis tanítók felfogadása és kijelölése,
a hiányzó professori állás betöltéséről javaslattétel, az
ifjúság jutalmazása és büntetése, iskolai jótétemények
odaitélése s elvonása, az iskolai nyomtatványok feletti
censura stb. Élen a rector állott, ki egészen élethosszig
292

választatott eleinte; később 1671 után a professorok

között évenként sorra ment a rectorság. Mikor egy tanár
volt (Bisterfeld, Basire, Vásárhelyi Péter), ez volt a rector
is és egyszersmind a senatus is, csakhogy a gondnoksági
intézmény felállításával már a gondnokok is bevonattak
a tanácsba.
A kollégiumnak két belső hivatalnoka volt, a rector és
pædagogarcha. Amaz az egész intézet, de főleg a pub-
lica schola ügyeit vezette, az utóbbi pedig a pædagogium
tanítását és gyakorolta a classisok felett a felügyeletet.
Amaz hivatva volt a publica professiók, ez pedig a
gymnasiális oktatás tekintetében őrködni az intézet szel-
lemi egysége, a tanítás összhangja, rendje, valamint az
ifjúság munkálkodása, magaviselete és az intézethez
tartozandósága felett.* Particulákban az esetleges pub-
licumokat a rector adta elő, ki a gymnasialis classi-
sok felett úgy a rector, mint a pædagogarcha tisztét
teljesítő.
Az ifjúság egy respublicát alkotott úgy a kollégiumok-
ban, mint a particulákban, mely a Wittenbergből hozott
ősi szokás szerint, cœtusnak neveztetett és az önmaga
által választott ifjúsági tisztviselők által kormányoztatott.
A cœtust a kollégiumokban tulajdonképen a tógatus
publicusok, azaz a papi pályára készülő felsőbb tanu-
lók alkották. A particulákban pedig ide tartoztak a classi-
calis deákok is a syntasisig bezárólag. Ezeknél az inté-
zeteknél is voltak már, mint említtetett, rendszerint
tógátusok, kiket a rector magán úton, de publice, azaz

*
L. a gyulafehérvár-nagyenyedi Bethlen főtanoda törvényeit
Tört. Tár 1879. 797. l. V. ö. az 1671. évi szabályzattal Prot.
Közlöny 1886. 64., 76. s köv. l.
 293

előadásszerüleg, a philosophiában és theologiában kép-

zett ki, aztán præceptorokul, collaboratorokul alkalma-
zott, az ifjúság pedig hivatalra választott.
Ifjúsági hivatalnokok voltak: az ősi senior, a contra
scriba, az œconomus. A két első hivatala előbb egy-egy,
majd félévig tartott; az œconomusság, mint terhes tiszt
hetenkint sorra járt. A senior bizonyos közjavakra, főleg
az ifjúság fentartására szolgálókra, ügyelt fel, jövedelme-
ket, adományokat, alapítványokat kezelt, a miben neki
a contrascriba segédkezett, de őt ellenőrizte is. A senior
ezen kívül közvetlenül felügyelt az ifjúság magavisele-
tére. Az œconomus főleg az iskola tisztaságára, a leczkék
szorgalmas látogatására, az intézet éjjeli zárvatartására
és a reggeli felkelés jelzésére volt rendelve.
Rajtuk kívül voltak még különös ifjúsági tisztségek, me-
lyek vagy megtiszteltetés számba jöttek s előnynyel jártak
pl. a bibliothecarius-, explorator-, præbitor-, szakács-, a
primariusok hivatala; vagy sorrend szerinti, esetleg bün-
tetésből kiszabott kötelességek, mint a vigilség. A biblio-
thecarius az intézet könyvtárát kezelte; a præbitor az
ifjak járandóságait, főleg a czipót szolgáltatta, osztotta
ki; az explorator azon alkalmakat szemelte ki a város-
ban, mikor az ifjúság énekkara némi jövedelemre tehe-
tett szert; a primariusok szobalátogatók, az ifjúsági
törvényszék (sedes) assessorai voltak a senior és a contra-
scriba mellett; a szakács a közfőzésre ügyelt fel és be-
szedte, kiadta ennek díját, a vigil pedig arra vigyázott,
hogy éjjelenként rendetlenség ne forduljon elő s általá-
ban az éjjeli őr szerepét tölté be az iskolában. Az ifjúság
számára szánt és rendelt collatiókat a patronusoktól az
ifjúság kiküldött képviselői gyüjtötték össze. Ilyenek
ügyeltek fel a tizedek beszedésénél, kicséplésénél, a szü-
294

retelésnél is stb. Szóval az ifjúság úgy erkölcsileg, mint

gazdaságilag, egy bizonyos körben, saját szervezettel biró
köztársasági életet élt.
A felügyelet tekintetében voltak még szobafőnökök;
a tanításnál pedig az úgynevezett magántanítók szere-
pelnek, mely utóbbiak 3—5 kis tanulónak tanulására
ügyeltek fel, őket kikérdezték, útbaigazították és tőlük
némi támogatást nyertek anyagiakban. Ifjúsági egylet
csak egy volt, a cantus, melynek tanítója a præses, vagy
kántor volt. Az erdélyi iskolákban a «kántor»-ság nem
volt külön ifjúsági, pl. primariussághoz hasonló tiszt,
mint Debreczenben.
Az ifjúság kebelében külön osztályok, csoportok vol-
tak, melyek vagy a tanulás, vagy a jótétemények szerint
különültek el. A publikusok voltak a nagy diákok: az
akadémikusok. A kis tanulók: classicalis diákok vagy gym-
nasisták néven neveztettek. A papi pályára készülő pub-
likusok: a tógatusok, mivel a tóga felvételére köteleztet-
tek. Viselték-e már 1682 előtt, bár valószinü, de nem bizo-
nyos? Hanem ekkor a tógaviselés kötelezővé tétetett, s
hogy annál könnyebben megszokják: egyesek és az inté-
zet, azaz a kollégium pénztára viselte az első tóga csinál-
tatása költségeit. Az úrfiak nemcsak tógát nem viseltek,
sőt az intézetben sem laktak benn. A kint lakóknak, főleg
a kint lakó publikusoknak neve extraneus. Voltak olyan
kintlakók is, kiknek bent nem jutott hely, de azért jó-
téteményre aspiráltak, ezek az ú. n. expectánsok.
Jótétemény tekintetében két csoport van, t. i. alumnu-
sok és expectansok. Azok teljes ellátást élveznek, ezek
pedig mig alumnusokká lesznek, csak czipót kapnak.
Az alumnusok patronusokról neveztettek el, ha magán
patronus adta, vagy alapította a maga nevére az alum-
 295

neumot; különben csak egyszerüen alumnusok voltak.

Legnevezetesebb alumnusok a Bethlen kollégiumban a
principisták, az a 20, illetőleg 40 tanuló, ki a Bethlen
Gábor alapítványából tartatott és ruháztatott. Voltak még
«város deákjai» is, kiket a városi polgárság sorban főzés
(coquia) vagy közkonyha útján tartott el, és a kik a
templomban, díj nélkül, a polgárok temetésénél pedig
fejenként 10—15 dénárért tartoztak énekelni. Ezek még
a szünidőben is ott maradtak és ezért remanenseknek
neveztettek.*
Az iskolai jótétemények csekély volta egyfelől, de a
patronusok iránt való hála másfelől, volt szülőoka két
iskolai intézménynek, a maig is fennálló legatiónak és a
nem oly rég megszünt supplicatiónak. Az első inkább
az ifjak segélyezésére szolgált, a mennyiben a három
sátoros ünnep alkalmával az ifjak, rendszerint párosá-
val, az egyes patronusokhoz kiküldettek, itt prédikáltak
és a patronus által megajándékoztattak. A patronusok
requirálása azonban az iskolának is hozott jövedelmet,
melylyel az ifjak a seniornak számoltak el. A supplicatio:
segély-kéregetés az iskola számára a módosabb egyház-
tagoktól, a patronusoktól.
A tógátusok közül kerültek ki a kisebb városi vagy
nagyobb falusi gyülekezetek tanítói, a kik a tanítóságot
arra használták, hogy külföldi egyetemek látogatására
pénzt gyűjtsenek. A jelesebb vagy vállalkozóbb szellemű
ifjak itthon a theologiát bevégezve, külföldre indultak,
vagy az egyház, vagy a fejedelem, vagy egyesek költsé-
gén. A kiknek nem akadt olyan patronusok, ki összes

*
Az ifjúság beléletére nézve l. a különböző intézetek tör-
vényeit.
296

költségeiket fedezze, iskolamesterséggel vagy supplicálás-

sal forintonként, talléronként gyüjték össze a szükséges
pénzt. A kit patronus küldött ki, kötelezte magát, hogy
mint akadémikus visszatérve, patronusának fog bizonyos
ideig szolgálni az egyházban vagy iskolában. Erre egy-
házi törvény is kötelezte őket, valamint arra is, hogy
az orthodoxus tantól nem fognak eltérni.
A külföldi egyetemek közül a XVI. században a witten-
bergit, a XVII. század elején a heidelbergit, majd 1622
után kevesen az angol és a legtöbben a hollandi egye-
temeket, főleg az utrechtit látogatták. 1650-től fogva
II. Rákóczy György alatt meg volt nehezítve a külföldre
járás. Apafy alatt ismét szabad lett ugyan, de már ekkor
nem mentek olyan tömegesen és meglehetősen is szét-
oszlattak az egyetemeken, mivel a gyászévtized által
meghatott külföld fellelkesülvén, számos egyetemen léte-
sített stipendiumot a magyar ifjak számára. Ettől fogva
inkább a stipendiumokra, mint a patrociniumokra
támaszkodva mennek ifjaink külföldre, főleg Schweizba
és Németországba.
Azonban az ifjúság nagyobb része a kollégiumból rek-
torságra ment és innen, vagy egyenesen a kollégiumból,
papságra. Ezek a domidoctusok, a kik között azért nem
egy kitünősége volt egyházunknak, habár a legjelesebb
papok s tanárok többnyire akadémikusok voltak és az
akadémikusok rendszerint előnyben s tekintélyben része-
sültek a domidoctusok felett.
Az iskola és az egész tanügy az egyházhoz tartozik,
az egyház kiegészítő alkatrésze. Épen azért birja az egy-
ház kiváltságait is. Az iskola, akár kollégium, akár par-
ticula, akár egyszerű falusi iskola legyen is, illustris,
azaz nemes, nemesi prærogativával bir. Birtoka, javai
 297

adómentesek, épületei hadi beszállásolás alól mentek, meg-

bántása, javainak elfoglalása vagy letartóztatása: hatal-
maskodás és mint ilyen büntettetik. A tanárok, tanítók és
tanulók, még a legkisebbek és a jobbágy gyermekek is,
míg iskolások, nemesi szabadsággal, sőt többel: egyházi
szabadsággal birnak; sem adózni, sem katonáskodni nem
tartoznak. A tanulóval szemben elkövetett hatalmasko-
dást, még ha jobbágy eredetű is az a tanuló, a nemes
élő vagy holtdíján való elmarasztalással büntették.*
Az iskolának, tanárok, tanítók s tanulóknak ezen
kiváltságai még a reformatio előttről származnak ugyan,
de van azért Erdélyben valami, a mi az iskolának külö-
nös becsét mutatja ez időben t. i. az, hogy a jobbágy-
fiúkat az iskolából a földesúr meg nem tartóztathatja,
tehát hogy a jobbágyok számára az iskolázást és a fel-
jebb haladást törvény teszi lehetővé. A papság számára
Bethlen Gábor által 1629 adott egyetemes nemesítés, mely-
nek érvénye egészen II. József idejéig kétségbe sem vo-
natott, számos jobbágyot és ezek leszármazóit emelte a
nemesség közzé és ez által a haza ezen fentartó elemének
felfrissítéséről, emeléséről gondoskodott. Az az általáno-
san vallott elv, hogy a nemesség szaporítása a közmivelt-
ségnek, a nemzeti szellemnek és alkotmánynak javára
szolgált, mutatja azt, hogy minő jótékony hatást gya-
koroltak ama törvények az erdélyi állam életére. Az isko-
láztatást megkedvelték az emberek; a tanultság és mű-
velődés terjedt s meggyökerezett az a még máig is meg-
levő szokás, hogy — különösen székelyföldön — minden
3—4-ik férfi legalább is egy-két évet töltött a kollégium-

*
Approbatæ Constit. P. I. t. 5, art. 5; t. 6, art. l. V. ö. e
kötet 5. fejezetével, 143. l.
298

ban. Erdélyben a köznép mai napig is más szemmel

nézi az iskolát, az iskoláztatást, mint Magyarországon és
nagyobb becsben és tekintélyben részesíti a tanult és
művelt embert; következésképen inkább is óhajtja, hogy
fia olyan legyen. Legerősebben a székelységnél vert ez a
sajátság gyökeret, mi összefüggésben állhat a nemzeti
fejedelemség alatt megnyirbált ősi székely szabadság
romlásával s a szabadság visszaszerzésének vágyával.
A mult időkben, valamint ma is, a székely föld adja
Erdélynek a legtöbb papot, tanárt, tudományos embert.
 14. A kollégiumok Apafy idejében.

A gyulafehérvári kollégium az 1658. évi tatár pusztí-

tás után négy évig, úgyszólván — nem létezett. Pro-
fessorai nem voltak, mert egyetlen professora Basire
Magyarországba, majd Angliába távozott. Ifjuságának
egy része pedig Kolozsvárt húzódott meg. Már pedig
ezen kor felfogása és protestáns tanintézeteink szerve-
zete szerint épen a professorok és tanulók szerves egésze
alkotta a kollégiumot.
Minthogy a gyulafehéri kollégium állami alapítás és a
ref. anyaszentegyháznak egyetlen valóban közös tulaj-
dona volt és e mellett még akkor igazában az egyetlen
valódi kollégium: a mint a hadi zaj csak némileg is csilla-
pult, első teendőnek tartotta úgy az egyház, mint a feje-
delem és a patronusok serege, hogy azt helyreállítsák.
Különösen Bethlen János, Apafy kanczellárja és a nagy
nevű kollégium-alapító fejedelem távoli rokona volt az,
a ki a kollégium mielőbbi rendezését elengedhetetlen
szükségnek tekintette. Az ő sürgetésére történt, hogy még
jóformán ki sem takarodott a török az országból, Apafy
intézkedett, hogy a kollégium megkezdhesse működését.
Minthogy Gyulafehérvár egy romhalmaz volt s benne
a kollégium épülete is pusztaság, Apafy Bethlen János
tanácsára, 1662 október 6-án a kocsárdi táborban kelt
rendeletével a kollégium ideiglenes helyéül Nagy-Enye-
det jelölte ki és rector professorul Vásárhelyi Pétert
állította élére, mint a ki Barcsay által Kolozsvárra ne-
300

veztetett ki a kollégium professorául.1 Nagy-Enyeden

és környékén volt a kollégium törzsbirtoka. Itt a város-
ban voltak némely házai, melyekhez Apafy rendeletéből
még mások is szereztetvén (Váradi ház), a kollégium
valami nehezén elhelyeztethetett. Nehézséget leginkább
az okozott, hogy Nagy-Enyed városa nem szívesen látta
a kollégiumot, mint a melytől most nem régiben,
II. Rákóczy György idejében (1658), nyert nemesi sza-
badságát féltette.
Az ideiglenes kollégiumnak, ideiglenes volt szervezete
is. Egyelőre kurátorai nem voltak, hanem vagyoni ügyek-
ben a fejedelem s tiszttartója, valamint az egyetlen pro-
fessor rendelkezett a kollégiumi vagyonkezelő ispánnal.
A szellemi ügyek, az egész iskola be és elrendezése, az
osztályok fölállítása, a tanrendszer megállapítása pedig
az egyetlen professor kezére bizatott. Az 1662 október
30-án kelt fejedelmi rendelet, mintegy a professor «pri-
vilégiuma», mert a tanügyben szabad kezet, a városiak
bántalmazásai s akadékoskodásai ellen oltalmat, fizetésben
pedig gyors s közvetlen kiszolgáltatást biztosít számára.2
Vásárhelyi Péter érdemesnek is bizonyult ezen «privi-
légiumra», mert nagy erélyével egy év leforgása alatt
nagyjában már berendezte a kollégiumot. Az egyes osz-
tályok már beállítva, rendben működtek a præceptorok
alatt, a philosophiát és theologiát hallgató ifjúságot pe-
dig maga oktatta. Ezen rendezési és tanítási működésén
kívül, — tehát, hogy a kollégiumot teljesen újból szer-

1
P. Szathmáry Károly: A gyulafehérvár-nagyenyedi Bethlen-
főtanoda története 76—77. l.
2
U. o. 78. l. Apafy Liber Regiusa XXVII. köt. 579. l. Az or-
szágos levéltárban. Kincstári osztály, Gyulafehérvári káptalani
levéltár.
 301

vezte s annak ő volt professora és pædagogarchája is —

egyszersmind ő volt a főkurator, az egyetlen activus kurá-
tor, kinek kezén forgott a kollégium összes pénzkezelése.
Kurátor, gazdagondnok, igazgató, tanvezető tanár, szer-
vező volt egy személyben. De mindennél több gondot, bajt,
kellemetlenséget okozott neki a nagy enyediek ellenséges
magatartása. Ő maga is e miatt panaszkodott legjobban.
A kollégiumot, mint szemefényét tekintette az erdélyi
ref. status és épen azért szinte vetekedtek abban a ne-
mes munkában, hogy az ifjuságot minél jobban ellás-
sák. Mindjárt a letelepedés évében Apafy folyósította a
20 principista beneficiumot. Az 1665 év folyamán, a
május hóban tartott fehérvári országgyülésen a ref. or-
szágrendek közül is kiki meghozta a maga áldozatát.1
A fejedelem után mindjárt első helyen áll a tudományok-
nak s tanügynek nagy barátja Bethlen János, ki egymaga
10 alumnus ellátására tett alapítványt, melyet később, el-
halta után, (1678.) neje Fekete Klára, még 3 alumnussal
növelt. Bánffy Zsigmond 4 alumnust, Macskási Boldizsár,
Teleki Mihály, Bánffy Pál szintén 4—4, Kemény János.
Nádudvari András 3—3, Belényesi Ferencz 2 Czegei
Was György, Keresztesi Ferencz, Béldi Katalin 1—1
alumnus tartásának gondját vették magukra. Mások ki-
sebb összeggel járultak az ifjak köztartásához és voltak,
kik a kollégium közönséges szükségeire adakoztak, mint
Rhédei Ferencz és Zólyomi Miklós évi 100 frtot, Bánffy
Zsigmondd pedig a bibliotheka fentartására szentkirályi
birtoka majorkodtatása tizedét rendelte.2

1
Erdélyi országgyűlési emlékek. XIV. 98. l.
2
Pápai Paris Ferencz: Illustris Collegii Albano-Enyediensis
Origo et Progressus. Mss.
302

A professorok számát is hamarosan emelni kellett,

mert Vásárhelyi már alig birta az emberfeletti munkát.
Így lett kollégája 1664-ben Enyedi Sámuel orvos-doctor,
1661 előtt nagyváradi iskola-igazgató, majd huszti pap,
ki a philosophia tanítását és pædagogarchatust vette át.
További könnyítés volt az iskola ügyében az is, hogy
1665-ben Apafy 4 főgondnokot rendelt az iskola élére
t. i. Bánffy Zsigmondot, Bethlen Jánost és az egyháziak
közül Veresmarty Gáspár püspököt és Dadai János kü-
köllői esperest, kiknek felügyelete most már a szellemi
ügyekre is kiterjedt, míg a vagyonkezelést 2 algondnokra,
Fábián István és Lipcsei Györgyre ruházták. A közvetlen
pénztári kezelést egészen 1671-ig egy professor vezette.
Vásárhelyinek 1666 május 15-én történt halála után,
a fejedelem mit sem gondolva azzal, hogy már kurátorai
vannak a kollégiumnak s hogy az egyház is megkérde-
zendő volna a theol. professori állás betöltésénél, telje-
sen önkényesen Nadányi Jánost, nejének atyafiát, ültette
a megüresedett professori székbe. Ezen eljárása kettős
szerencsétlenség lett a kollégiumra nézve, mert a cura-
toratuot is megbántotta vele, más oldalról Nadányiban
olyan embert helyezett a theol. professori kathedrára, a
ki kitünő képzettségű, jeles tudós volt ugyan, de sem
előadásaiban sikert, sem pedig rectori minőségében ren-
det elérni, illetőleg fentartani nem tudott. Hamarosan
kitünt a választás szerencsétlensége, midőn 1668-ban
egy harmadik professori állás is szerveztetett s erre a
szintén nagy tudományú cartesianus philosophus, de
összetérhetetlen és erőszakos jellemű Csernátoni Pál
választott meg. Csernátoni a mathematikát és histo-
riát adta előbb elő, de csakhamar kiszoríttota Enyedit
a philosophiai tanszékről és a pædagogarchátusból is,
 303

úgy hogy Enyedi egy év mulva jónak látta a czivódások

elől nyugalmasabb állásba, az alvinczi parochiára vonulni,
hol 1671-ben el is halt. Ezután Csernátoni Nadányival
tüzött össze. A curatoratus előtt ennek elégtelen voltát
hangoztatta és kivitte, hogy az ürességben álló harma-
dik tanszékre egy theol. professor állíttassák és Nadányi
a logica és héber nyelv tanítására szoríttassék. A theolo-
giai tanszéket, a jeles coccejanus Csengeri István, előbb
Barcsay, majd Apafy udvari papja, fogarasi lelkész, fog-
lalta el, de a kit roppant munkássága és elfoglaltsága,
mert a professorságon kívül enyedi pap, egyházmegyei
esperes, generalis nótarius és inspector professor is volt,
hamarosan megtört és két év mulva sirba fektetett. «Még
a fejedelemséget is elvállalná, ha adnák», volt róla a
jellemző közmondás.* Nem is csoda, ha sok foglalatos-
sága terhe alatt idő előtt összeroskadt. De azért halála
igen nagy veszteség volt- Az ifjuság, különösen a theolo-
giát tanuló rész, mely attól is félt, hogy ismét Nadányi
lesz a professor, «bontakozni készült». De a fejedelem a
hozzá folyamodókat megnyugtatta, hogy új professor-
ról fog gondoskodni. Utódja a szintén coccejanus Deési
Márton, a vásárhelyi egyház jeles képzettségű ifjú papja
lett, kivel Csernátoni jóban volt és együtt munkálkodtak
Nadányi állásának minél tövisesebbé tételén.
Közben elérkezettnek látták az egyház vezérférfiai,
hogy a kollégium ideiglenességének megszüntetéséről
tanácskozzanak. A presbyterianismus által újból felkel-
tetett zavar lecsillapítása végett 1671 október 3-án Fehér-
várra összehívott politica-ecclesiastica congregetio az egy-

*
Hermányi Dienos József: Nagyenyedi ekklézsiának pap-
jai. Mss.
304

házi ügyek elintézése után, a fejedelem jelenlétében ta-

nácskozott, hogy a kollégium Enyeden maradjon; hogy
a curatoratus kibővíttessék; az összes szellemi és
anyagi ügyek ennek kezébe helyeztessenek s ez meg-
felelő, állandó rendtartást is dolgozzon ki a kollégium
számára. A hely tekintetében még végleges döntés nem
történik, de egyebekben intézkedtek. Minthogy Csen-
geri rector-professor pénzkezelő gondnoksága némi
kárral járt az intézetre, azért a vagyonkezelés minden
ága a világi vicekurátorra bizatott. Így bővíttetett ki a
curatoratus Bethlen Miklós, Rhédei Ferencz és Macskási
Boldizsárral, mely alkalommal a rég elhalt két egyházi
gondnok helyébe is «nehány» egyházi férfiú beválaszta-
tott. Azonban bár egyháziak is voltak gondnokok, a kollé-
gium vezetésében ezek háttérbe szorultak s előbb Bethlen
János, majd fia Bethlen Miklós lett a legfőbb vezető,
szinte teljhatalmú dictator a kollégiumi ügyekben. A rend-
tartást a curatoratus még 1671 október folyamán elkészí-
tette és életbe is léptette.1 A legfőbb gondot ebben arra
fektette, hogy a professorok között a békességet fentartsa,
az egyenetlenséget megszüntesse, sőt lehetőleg elejét
vegye. Azért állapította meg rangsorozatukat, a helyet-
tesítési eljárást, a közös tanácskozásokban követendő
rendet.
Megállapíttatott, hogy a rector hivataloskodása egy évig
tart és a professorok felváltva viselik. Hatásköre főleg az
ifjak fölvételére és kibocsátására terjed ki, de mindenben
tanártársaival egyetértésben járjon el és ha egyenetlenség
jön létre közöttük, végleg a curatoratus döntsön. A pæda-
gogarchatust állandóan Csernátoni töltse be. Rangban a

*
Protestáns Közlöny 1886. 64. l.
 305

theologiai professor az első, utánna jön a philosophiai

és históriai professor s végül a logica és philologia ta-
nára, de az elsőség azért mégis a rectort illeti meg. El-
rendelték a tanítandó tárgyakat, s hogy az ifjuság mi-
képen hallgassa azokat. Az órák s osztályok beosztásában
a tanári kar szabadon járhat el. Az ifjuság felvétele, se-
gélyezése, a magaviselet felett való őrködés módja, mind
szabályoztattak. Sőt ugyanekkor a kollégium tisztartója
számára is külön utasítást készített a gondnokság.
A kollégium ezen rendezésével szinte egy időben tör-
tént, hogy Magyarországon a sárospataki főiskolát Báthory
Zsófia és jezsuitái elüldözték helyéből. Az erdélyi fejede-
lem s főurak elhatározták, hogy a bujdosó tanárok és
tanulóknak szállást adnak s őket Gyulafehérvárra, a
Bethlen-kollégium hirtelen kitatarozandó romlott épüle-
tébe helyezzék el. Hamarosan gondoskodtak fentartásuk-
ról is és mint 1665-ben az enyedi, úgy most 1671 a
sárospataki kollégium segélyezésére tettek állandó aján-
latokat a patronusok. 1672 februárjában meg is érkezett
a sárospataki ifjuság Pósaházi és Buzinkai tanárok veze-
tése alatt, s néhány hó leforgása után tűrhetően el is
helyeztetett.1
Most már három kollégium volt Erdélyben: a nagy-
enyedi, a kolozsvári és a gyulafehérvári. Ellátásuk nagy
teherrel nehezedett a patronusok vállaira és épen ez a
gondolat indította arra Kovásznai püspököt, hogy a há-
rom kollégiumot összeolvasztva, egy akadémiát, azaz egye-
temet kellene fölállítani.2 Annyi költséggel ez lehetsé-

1
U. o. 1891. évfolyam. Kovásznai Benedek levelei Teleki
Mihályhoz.
2
U. o.
306

gesnek is látszott és a szükséges tanerő javarésze is ren-

delkezésére állott, mivel a három kollégiumban már most
is 6 professor volt. A három kollégium középiskolai osz-
tályainak összevonásával igen könnyen lehetett volna a
létszámot 8—10-re fölemelni és a mellett egyéb meg-
takarításokat is lehetett volna elérni. Azonban számos
akadályai voltak a kollégiumok összeolvasztásával járó
akadémia fölállításának. A Bethlen főiskola külön alapí-
tásu természetétől eltekintve, a sárospatak-gyulafehérvári-
ról úgy hitték, hogy csak igen rövid ideig fog itt maradni
és hamarosan visszatérhet; továbbá egy másik ok volt a
két gyulafehérvári kollégium tanárainak eltérő szelleme
is, a mi hamarosan viszályokat idézett elé az egyház
kebelében. Hiszen eddig az egy nagyenyedi kollégium
tanárainak torzsalkodásai is sok kellemetlenséget okoztak.
Mi lenne még, ha az eltérő szellemű Pósaházi és Buzinkai
is idejönnének? Az egy intézetben levő sok professor
abban az időben szinte kész és örökös harczot jelentett,
s boldog volt a kolozsvári kollégium, hol ilyen baj nem
fordult elő.
Az új és a régi gyulafehérvári kollégium tanárai kö-
zött kitört harcz a coccejanismusnak és a cartesianis-
musnak Enyedre való bejutásából s ottani uralmából kö-
vetkezett. Nem deríthető ki, hogy minő szerepe volt e
viszály előidézésében Nadányinak, ki kollegáival nem ér-
tett egyet és a ki épen azoktól s azok miatt az ifjuságtól
sokat szenvedett. Tofeus Mihály udvari pap, kiről épen a
kollégium egyik főkuratora, Bethlen Miklós mondja, hogy
«fellázasztá» a fejedelmet saját theologiai álláspontja
mellett, bizonyára hatása alatt állott a fejedelemnek és
nejének is, kiknek igen roszul esett, hogy Deési és kü-
lönösen Csernátoni roszul bántak Nadányival. Tofeust
 307

még, mint a régi alapokhoz ragaszkodó férfiut, bántotta

az is, hogy a kollégium ügyeit az egyháziak teljes kizá-
rásával, a világi kurátorok intézik és ezek is csak úgy
tartanak rendet, hogy mellettök a tanári kar kebelében
levő viszálykodás hatása alatt az ifjuság is teljesen el-
vadult. A coccejanismus ügyében döntő radnóti zsinaton
a papság és világiak állásfoglalása nem pusztán a theo-
logus és laicus felfogás által van indokolva, hanem szá-
lai messze benyultak a kollégium szervezetébe, vezeté-
sébe is. Így akarta a papság a professorok feletti itélke-
zéssel magának régi jogait részben visszaszerezni és
viszont a világi urak, főleg a kurátorok, a maguk befo-
lyását védelmezték azon a gyülésen a professorok oltal-
mazásában. A coccejanismus, mely egyes, a socinianis-
musra emlékeztető tanain és a politikai magistratust
érintő tételein kívül, csak annyiban lehetett aggályos,
mivel követői a régi s megszokott utakról letértek: a
kollégiumi kormányzat kérdésében felmerült ellentétek
folytán élesedet ki annyira, hogy szinte országos ügygyé
lett. A kolozsvári kollégiumra is kiterjesztetvén a táma-
dás, Deési Márton ellen 35. Pataki István ellen 9, Cser-
nátoni ellen 10 vádtételt hoztak össze ellenfeleik, melyek
azonban igen kevés erősséget foglaltak magukban a táma-
dásra.1
Az ügy elintézésére csakhamar 1673 junius 16-ára
Radnótra egy közzsinat hivatott össze.2 A zsinat a már
gyakorlatba meglehetősen át is ment szokásnál fogva, —
a mi különben némileg az Approbátákra (I. l. 3.) is támasz-

1
Protestáns Közlöny 1894. 190—1. l.
2
A radnóti zsinat végzéseit közétette Zoványi Jenő u. o.
1889. 344., 362. l.
308

kodhatott, — abban állapodott meg, hogy az ügyet az

egyháziak és világiak közösen döntsék el. A döntés előtt
disputa tartatott, a melyben a vádlottak védekezéseiket
előadván, meggyőzhették a világiakat, hogy egyáltalában
nem tanítanak holmi felforgató tanokat, a melyek inno-
vatio vádjával volnának sujthatók. A zsinat azonban na-
gyon is kemény volt, mert ezt a theologus szenvedély
sugalta. Deési tanári állásától elmozdíttatott, de papi
minősége azon feltétel alatt meghagyatott, ha téves né-
zeteit nem terjeszti. Pataki Istvánt meghagyták ugyan
állásában, de tőle reversalist követeltek. Csernátoni car-
tesianus filosofiáját azonban nem bántották. «Taníthatja s
a kinek nem tetszik, irhat ellene». Hunyadi Pál, ki szin-
tén beleelegyedett a dologba, állításait szószékből vissza-
vonta.
A zsinati itélet az urak tetszését sehogy sem nyerte
meg. Hiszen a vádlottak — úgy találta a zsinat is —
csak «holmi szólások formáiban követték a Coccejus ér-
telmét», de azok a hitnek fundamentumos ágazataira ki
nem terjedtek és semmi olyas botránkoztatást nem sze-
rezhettek volna. Azért az urak, kiki az ő alumnusát,
Bethlen János Csernátoni Pált, Kapi György Deési
Mártont, Bánffy Dénes Pataki Istvánt vette védelmébe
s mentette ki az itélet sulya alól.*
Sokat tett a viszály békés lecsillapítására Kovásznai
Péter püspök «okos és csendes igazgatása is». A cocceja-
nismus ugyan továbbra is fennmaradt, élt, sőt irodalmi

*
Bethlen Miklós Önéletírása I. 426. l. Bod Péter Polikarpus
102. l. V. ö. Hist. Eccl. Hung. II. 275. l. Az egészre nézve l.
Zoványi Jenő: A coccejanismus története. Budapest, 1890. cz.
jeles monographiáját. V. ö. II. köt. 287. lap.
 309

vitára is adott alkalmat, de az egyház békéjét többé föl

nem zavarta.
Alig csillapodott le a coccejanimus által támasztott
vihar, midőn újabb kellemetlenségek zavarták meg a
kollégium nyugalmát. A tanárok között levő ellenséges
viszony nem maradt titokban az ifjúság előtt sem, mely-
nek éles szeme úgy is hamar észreveszi az ilyeneket.
És itt maguk a professorok is szinte keresték az alkal-
mat, hogy ezt nyilvánosságra hozzák. Csernátoni épen
nem az az ember volt, ki érzelmeit titkolja. Sőt való-
színü, hogy még abban is része volt, hogy az ifjúság
Nadányi ellen, kit a radnóti zsinat után talán még denun-
tiálással is gyanusított, igen roszul viselte magát. Kü-
lönben is az ifjuság ebben az időben, a kor szellemének
megfelelőleg, nagyon is durva és kicsapongásokra haj-
landó volt. Már 1673-ban merültek föl Nadányi és az
ifjúság között kellemetlenségek, melyeket a gondnoki kar
szept. 29-iki enyedi gyűlésében csak félig tudott orvo-
solni. Azután még nagyobb zavarok támadtak és sem
Deési, a rektorprofesszor, sem Csernátoni a kollega, nem
siettek lecsillapításával.
Apafy az ifjúság zavargásainak ismétlődését és erős-
bödését — nem is épen ok nélkül — úgy tekintette,
mint a mely a professorok elnézése, sőt ösztönzése mel-
lett s a gondnokság tudatával is folyik. És ebben hatá-
tározottan az ő személye és fejedelmi rendelkezése ellen
jövő tüntetést látott s úgy értelmezte a dolgot, «mintha
Nadányi uram azért persequáltatnék, hogy ő általa col-
localtatott abban a hivatalban.»* Nagy munkájába került
Bethlen Jánosnak, míg a fejedelmet lecsillapíthatta, mert

*
Erdélyi Protestáns Közlöny 1871. 134. l.
310

az olyan haragra lobbant a kurátorok ellen, hogy Beth-

len Miklósnak «botozást igért miatta.»1 Az 1674. juniusi
országgyűlés alkalmával tartott főconsistorium is igye-
kezett a fejedelmet kibékíteni, Nadányinak «ő kegyelmé-
nek széptudománya megismertetett és az ő kegyelme
ellen való insolentiáért, egyébiránt igen jó indulatu, jó
erkölcsű három ifjú ideig való eliminatióval castigálta-
tott, kiki hogy ő kegyelmét exprecálják, ínponáltatott».
De a fejedelem, ki tudta, hogy az ifjúság insolentiá-
ját minő okok mozdították elő, nem volt megelégedve
az itélettel. Előbb újabb gyűlésre akarta hívni a főcon-
sistoriumot, de Bethlen János kérésére és figyelmezteté-
sére belátván azt, hogy ha fejedelmi hatalommal lép föl
a helyett, hogy mint főpátronus szerepeljen, ebből ké-
sőbb az egyházra nagy bajok származhatnának, elállott
e tervtől. Azonban Deési és Csernatoni professzorokat, a
három kicsapott ifjút és az ifjúság nagy részét magához
idézte jul. 30-án Fehérvárra «ad audiendum verbum» és
hatalmas dorgatoriumban fejezte ki elégedetlenségét.2
Az ilyen fajta ifjúsági zavargások természetesen igen
rosz hatással voltak az ifjúság erkölcsi magaviseletére
nézve. Ezután majd minden két évben fordult elő hasonló
jelenség. 1676-ban a rhetoristák lázadtak föl Ladivér
Illés classis præceptor ellen s ablakon kivetéssel fenye-
gették. Még a különben kedvelt Csernatoni sem birt velők,
hanem kénytelen volt engedni és a prasceptort eltávolí-
tani, a mi a professori tekintélynek és iskolai rendnek
épenséggel nem vált előnyére.3 Majd 1680-ban fegyveres

1
Bethlen Miklós i. m. I. 426. l.
2
Protestáns Közlöny 1891. 240. l.
3
Csegei Wass György naplója 5. l.
 311

zendülés és összecsapás folyt a polgárok és diákság kö-

zött, a mikor Apafy személyesen ment el, meghíván a ku-
ratorokat is, rendet csinálni.*
Midőn Nadányi János 1678-ban megvált az intézet-
től és Csernátoni 1679-ben meghalt, többé nem igen for-
dult elő összetűzés a professoratus kebelében, sem pedig
a professorok és tanulók között nem merült fel kelle-
metlenség. A Nadányi helyére megválasztott Kolozsvári
István, a Csernátoni után következő Pápai Páriz Fe-
rencz, Deési Mártonnal együtt igen jó békességben éltek
egymás között és különösen az új professorok tapintata
az ifjúságot is kellőleg tudta mérsékelni.
A Bethlen-kollégium mellett ez időben még két kol-
légium, azaz oly tanintézet állott Erdélyben, hol a felsőbb
tanulmányok a közül theologia, philosophia, historia, ma-
thesis, logica, physica és lingua sacra is taníttatott t. i.
a kolozsvári, a gyufehérvár-sárospataki.
Az utóbbi mint gyulafehérvári kollégium, egy fél-
századik szerepel egyházunk és tanügyünk történetében.
Ideiglenes jellege hozta magával, hogy közel tíz éven
át, az alább említendő iskolaügyi reformig, úgyszólván
egész szervezete csak a professorok és tanuló ifjúság
iskolai hivatalai által volt képviselve. Saját külön vagyon-
nal nem birván, csak egyes patronusok — első sorban
a fejedelem — kegyes adományaiból élt s hogy magát
jobban fentarthassa, ifjai által az egyes patronusokat
az ünnepek alkalmával adománygyűjtés végett meg-
látogatta.
A kolozsvári iskola, mely Apáczai Cs. János nagy-
sikerü működése, Lórántffy Zsuzsánnának 1600 forintos

*
Protestáns Közlöny 1896. 161 l.
312

és Barcsay Ákosnak évi 1600 forintnyi fiscalis alapítványa

által emelkedett kollégiumi színvonalra, lassanként méltó
és erős versenytársa lett a Bethlen főtanodának. Köz-
ponti helyzete, kitünő tanárai, az akkor gazdag egyház-
községgel való szerves kapcsolata mind magasabbra
emelték. A Gyulafehérvárról menekülő ifjúságnak ide-
sereglése is növelte azt az intézetet, melynek élén Apafy
trónraléptekor két professor, Porcsalmi András, a tulaj -
donképeni kolozsvári és Vásárhelyi Péter a gyulafehér-
vári professorok állottak. Vásárhelyi Péternek s vele az
ifjúság egy részének Nagyenyedre távoztával Tolnai F.
István kézdivásárhelyi pap választatott professorává,
majd 1668-ban Porcsalminak kolozsvári lelkészszé tör-
tént megválasztása után Pataki István lett a máso-
dik tanár, kik közül az előbbi theologiát s logicát,
az utóbbi pedig philosophiát, phisicát és nyelveket
tanított.*
A kolozsvári kollégium szervezete lényegesen eltért
a másik kettőétől. Alapíttatása, mint particulának majd-
nem összeesik az egyházközségnek alapításával, a mi a
XVII. század elején Báthory Gábor idejében történik.
Az egyházközség különös helyzete hozta magával, hogy
neki, mint olyan — eleinte túlnyomóan unitárius —
városban létezőnek, hol a reformátusok a város igazga-
tásából s javaiból teljesen ki voltak zárva, különálló szer-
vezete fejlődjék. Az egyházközség élére állított külön cu-
ratoratus kezelte s vezette úgy az egyházközségnek, mint
az iskolának ügyeit is. E szervezet I. Rákóczy György
alatt szabatosabb alapba öntetett és az egyház és iskola
élére 14 kurator s ezekből egy-két személy állíttatott

*
Fekete Mihály: A kolozsvári ev. ref. főtanoda tört. 34. l.
 313

külön a rendes és rendkívüli jövedelmek kezelésére és ez

consistoriumnak neveztetett.
A mint az egyház és iskola szervezete, úgy voltak
összeforva jövedelmeik is; habár egyes alapítványok az
egyház, mások az iskola, ismét mások közös czélra tétet-
tek: de mert az iskola úgy tekintetett, mint a gyülekezeté,
azért alapítványai nem kezeltettek külön, hanem egy
közös kasszába folyt be az összes jövedelem s abból
fedeztetett minden szükséglet. Ugyanaz a consistorium
kezelte a vagyont, választotta a papot, a rectort, vagy
professort. Gyülekezeti és iskolai rendtartásukat is ma-
guk a consistoriumban állapították meg. Szóval a kolozs-
vári egyház és iskola, illetőleg kollégium egészen más
helyzetben volt, mint a többiek, mert felettük úgy a
püspöknek, mint a fejedelemnek csak főfelügyeletük volt
és kebli gondnokaik igazgatták Őket teljesen. A consis-
toriumban világiak, papok és professorok voltak és a
szűkebbkörü vagyonkezelést is ezek képviselői végezték.*
A kollégiumnak ezen szervezetében az 1682. évben
lényeges változás állott be. Az eddig különálló három
kollégiumot a nagy egyedi politico-ecclesiastica generalis
congregatio, azaz a főconsistorium, egy egységes vezetés
és felügyelet alá helyezte. Így az eddig alkalmilag és ad
hoc működő főconsistoriumnak egy állandó, központi
szerve volt, t. i. a curatoratus, mely «a mi kegyelmes Urunk
és az tanácsi renden kívül» Bethlen Miklós, Macskási Bol-
dizsár, Keresztesi Sámuel, Pekri Lőrincz, Lázár Imre, a püs-
pök Tofeus Mihály, Sóthi János, Debreczeni Mihály, Németi
Mihály és Eperjesi Mihályból állott, — 5—5 tag válasz-
tatván mind a secularis, mind az ecclesiasticus státusból.

*
Erdélyi Protestáns Közlöny 1874. 52. l.
314

Az új-intézmény működését hamarosan meg is kez-

dette és már a következő évben ott látjuk a curatorátust
Kolozsvárt, hogy ennek az egyháznak és iskolának összes
vagyoni viszonyát számba és rendbe szedje.1 De meglát-
szik ez más tekintetben is, a mennyiben a professorok
választása most már mindenütt ettől a curatorátustól
függ, a melyben a fejedelem szintén mint tag szerepel.
Mindjárt az 1683. deczemberében Kolozsvárt tartott fő-
consistoriumi ülésnek meghagyja Apafy, hogy a Buzinkai
Mihály halálával megüresedett gyulafehérvári egyik tanári
állás betöltéséről gondoskodjék. A fejedelem különben
nehezen tudván lemondani arról a felfogásáról, hogy ő
az egyházban is fejedelem, a curatorátustól nem látta
szívesen, ha nélküle intézkedik s így midőn az 1684-ben
Kolozsvárt harmadik tanszéket is állított és ezt Szat-
márnémeti Sámuellel be is töltötte, komolyan megnehez-
telt érte.2
A kollégiumok történetében ugyancsak az 1682.
enyedi főconsistorium azon intézkedése is figyelmet ér-
demel, hogy meghatározta a Bethen-kollégium végleges
helyét, illetőleg elhatározta, hogy az Enyedről Gyula-
fehérvárra helyeztessék vissza. Nem ment épen minden
nehézség nélkül a dolog, mivel a kollégiumnak már
Enyeden is elég építkezése volt, Gyulafehérvárt pedig
nem volt annyi hely, hogy ott mind a két kollégium el-
férjen. Ezenkívül felmerülhetett sokak előtt, hogy Enyed
félreesőbb helyzeténél s azon körülménynél fogva, hogy
a kollégium birtokai is ott vannak, bátorságosabb és al-
kalmasabb hely, mint Gyulafehérvár. Ily nézeten volt

1
Erdélyi Protestáns Közlöny 1874. 52., 63. l.
2
Protestáns Közlöny, 1890. 222. l.
 315

Bethlen Miklós, Barcsay Mihály, Alvinczi Péter, Bethlen

Pál, a főrendek és a papság többsége, míg Rhédei Fe-
rencz, Teleki Mihály, Bethlen Gergely, Bethlen Elek,
Tofeus a püspök, Sóthi János a dési esperes és két más
pap, Gyulafehérvárra szerették volna visszavinni a kollé-
giumot. A voxok miatt «holmi kemény szók interveniá-
lának mind az urak s püspök uram részéről, melytől
megijedvén nyavalyás pap uraimék, csak egynéhányan
maradának, kik voxukat meg nem másolták.»* Így ment
aztán határozatba, hogy a kollégium költözzék vissza
Gyulafehérvárra, mihelyt «a pataki titulussal élő fehér-
vári deákok redealnak» t. i. Sárospatakra, hová egy ré-
szük már ez évben el is költözött. Azonban a végleges
elköltözés elmaradt s minthogy a fenti határozatnak
ezen feltétele be nem következett, azért az 1683. évi
kolozsvári főconsistoriumi gyűlés ama határozata is, hogy
Buzinkai halála után a fehérvári és enyedi kollégiumok
egybehozassanak, nem valósulhatott. Buzinka helye 1682-
ben Komáromi Istvánnal betöltetvén, a gyulafehérvári
kollégium, egészen 1718-ig külön fönnállott, mígnem lakó-
helyéről elüzetve, Marosvásárhelyt telepedett meg s az
ottani iskolába teljesen beolvasztatott.
Apafy uralkodása végéig így maradt a kollégiumok
állapota és szervezete. A curatoratus, mely még csak
annyiban nem nevezhető «permanens supremum consis-
torramnak», mennyiben állandó helye és megfelelő ál-
lándó hivatalos irodája s személyzete hiányzik, intézte
a kollégiumok összes ügyeit. Intézkedett a jövedelmek
felől s különösen az adóslevelekben elhelyezett pénzek
kamataival szabadon rendelkezett. Az egyes kollégiumok

*
Csegei Wass György naplója 26. l.
316

alap- és főjövedelmei nem zavartattak ugyan össze, egyik

a másik ingatlanaiból, vagy az alkurátorok által kezelt
tőkéiből nem részesült, hanem a már említett tőkék ka-
matait a szükséghez képest azok eredeti tulajdonosára
tekintet nélkül utalványozták.
Tanárválasztások és változások, tanügyi és szerve-
zeti dolgok, az ifjúság élete s előmenetele fölött való
felügyelet jogát mind-mind ez a curatoratus gyakorolta,
csakhogy még akkor inkább saját szemeivel kisérte figye-
lemmel a dolgokat, mintsem hivatalos irodából rendel-
kezett.
 15. Népoktatás.

Mai értelemben vett népoktatásról a XVI. s XVII. szá-

zadban alig beszélhetünk. Sok volt ugyan a falusi isko-
lák száma, mert legalább minden második egyházközség-
ben, sőt többen is volt alkalmazva tanitó, de azok jó
ideig inkább latin iskolák voltak, mint nemzeti népisko-
lák. Még a XVII. század közepén túl is, «a szép deáki
tudomán»1 volt az, melyen a gyermek írni és olvasni
megtanult. Az iskoláztatásra ugyan az egyház buzdította
a szüléket, de mert teljesen önkéntes volt az iskoláztatás:
gyermekét leginkább csak az adta a mester keze alá, ki
jónak látta, a tandíjat nem sajnálta s a ki esetleg tovább
is akarta gyermekét taníttatni, fel egész a kollégiumig.
A presbyterián-puritán mozgalmak kora kedvezőleg
hatott a nemzeti nyelvű elemi iskolákra, mivel a puri-
tánusok a latin nyelvnek ellenségei voltak éz az összes
tanintézetekben a nemzeti nyelvnek szerettek volna tért és
uralmat biztosítani. Az «antikrisztusi nyelv» remekíróit
megvetették és inkább azt szerették volna, hogy a magyar
nyelv is oly annyira kiműveltessék, mint az angol, a
franczia, a holland stb., hogy nyelvünk irodalma is gaz-
dagodjék.2 Csakhogy ezen törekvésük ellentétben állott

1
Csegei Wass György naplója. 4. l.
2
Sárospataki füzetek 1857—8. 173. l. «a valódi műveltség-
nek csak egy csöppje is nincs birtokukban s csaknem minden
irodalmat, különösen a latin, mint antikrisztusi nyelv, remek-
iróit megvetik».
318

a kor általános felfogásával, mely az iskolát a latin

nyelvért becsülte legtöbbre. A protestantismus aláhanyat-
lását féltették a latin nyelv elhanyagolásától, mert,
legalább az anyaországban, «minden politikai eljárások,
úgy a közönségesek, mint a magánosak, kivált köz ország-
gyűléseken, leginkább latin nyelven folytak» és így latin
nyelv nélkül a világi életpályákon boldogulni nem lehe-
tett; a miért — mond Szilágyi B. István — «a magyar
nemes ifjúságnak szinét a jezsuiták kollégiumai nye-
lik el.»*
Azonban a puritánusoknak mégis sikerült megértetni
a közvéleménynyel annyit, hogy ha a közép és felsőbb
iskolák latinsága menthető is: de már az épen semmivel
sincs indokolva, hogy a nép fiai, kik hivatalos pályára
nem vágynak, a magyar nyelven való írás, olvasás és
számvetés tanulásától és így általában a tanulástól is
elzárassanak. Erdélyben főleg Medgyesi Pár izgatott a
nemzeti, azaz az anyanyelvű elemi iskola érdekében és
neki lehet legnagyobb részben köszönni, hogy a szathmár-
németi zsinat a leányok számára fölállítandó nemzeti
iskolákat (5. végzés) engedélyezte s felállításukat el-
rendelte.
A magyar nyelvű leányiskolák felállítását azzal in-
dokolták, hogy Krisztus országában a nemek között
semmi különbség nem létezik és a mint a fiúk számára
latin, úgy a leányok számára nemzeti iskolák állítandók,
ha a hely alkalmas volta megengedi. Ugyanezt rendelik
a Geleji kánonok is (97. C.) azzal a hozzáadással, hogy

*
U. o. «A nemes Magyarországon a művelt, különösen latin
irodalmi ékesszólásban járatlanok a hivatal s méltóság polczára
egyáltalán nem emelkedhetnek».
 319

ezekben nem férfiak, hanem «szelid, kegyes, tisztes és

tudományokban jártas nőket» kell tanítókká tenni.1
A nemzeti iskoláról a szathmár-németi zsinat előtt
már az enyedi zsinat is rendelkezett, meghagyván, hogy
«a magyar iskolák is az írás és olvasás tanulása végett
álljanak fel». Itt nem volt megemlítve, hogy ezek az
iskolák leányok számára valók, de következtethető onnan,
hogy mint újaknak a felállításáról szól, holott a fiúk
számára már voltak latin iskolák. Azonban nem lehetet-
len az sem, hogy a mondott zsinat ezen végzésének is
az lett a sorsa, a mi a másik kettőnek, melyek t. i. a
presbyterium és a diaconusság felállítását elrendelik és
a pénzben kiszabandó büntetésnek az egyházban való
alkalmazását «in perpetuum» abrogálják. Azaz később
a nagy felbuzdulást az akadályok lehütötték és az ere-
deti czéltól eltérő irányba terelték.
A magyar nyelvű népiskolák felállítását azonban csak
ideiglenesen lehetett feltartóztatni. Medgyesi tovább is
folytatja ez ügyben izgatását. Comenius János tekintélye
és Apáczai Cseri János munkássága következtében a
nemzeti nyelv, illetőleg a tanítás észszerűsége már
annyit nyert, hogy a tanítás elemeit, az írást és olva-
sást, nem latin, hanem magyar nyelven kezdették meg.2
A kollégiumokban is azért állíttatik fel, mint legalsó
osztály, az elementariusoké. Falu helyen ez természete-

1
A nemzeti iskolák felállításáról először az 1646 jun. 3-ik
enyedi zsinat rendelkezett. Benkő Synopsis, Révész Figyelmező
1872. 475. l. A zsinat 2. végzése szerint: «A magyar oskolák is,
az irás és olvasás tanulása végett, álljanak fel».
2
Apáczai és Comeniusra nézve l. Stromp László: Apáczai
Cseri János mint pædagogus. Budapest, 1898. 110—118. l.
Apáczai felfogása az anyanyelvű iskoláról u. o. 61—2., 116. l.
320

sen még könnyebben ment, mivel a megszaporodott isko-

lákat theologusokból lett mesterekkel el nem láthatván,
tanítókul olyanok is alkalmaztattak, kik csak a gymnasiu-
mot vagy ezt is csak részben végezték el és a kik ezután
meg is nősültek és eredetileg is gyenge latin tudomá-
nyukat elfelejtették. A tanítóság színvonalának alább-
szállása a magyar nyelvű tanításnak kedvezett, habár
magának a tanításnak épen nem válott előnyére. Hiszen
sokszor a tanító még csak alig is járt iskolába és nem
egy volt, ki saját nevét is csak nagy nehezen tudta
papirra vetni.1
A népiskola eszméje Apáczainál már teljesen kidom-
borítva áll előttünk; szinte olyan alakban, mint a miké-
pen mai népiskoláink vannak szervezve. Az ú. n. «anyai
iskolás nem a Geleji-féle «schola vernacula» hanem valódi
nemzeti iskola. Nem csak leányok, hanem fiúk és leányok
számára való és nem csak írás, olvasás, káté, zsoltár, hanem
ezeken kívül reális ismeretek, különösen az embert kör-
nyező természet megismerésére szolgáló tárgyak is tan-
anyaga annak. Apáczai ennek megfelelőleg akarta a gym-
nasium előkészítő fokát is berendezni, mely a mai pro-
gymnasiumul szolgáló kollégiumi elemi iskoláknak felelt
volna meg; azzal a különbséggel, hogy abban a nyelvek,
illetőleg a latin nyelv is helyt foglalt volna.2 Kolozsvárt,
a mennyiben lehetett, legalább az elementariusok osztá-

1
Jellemző dolog, hogy az egyes egyházmegyei protocollu-
rnokban található reversálisok, csekély kivétellel, arról tanus-
kodnak, hogy a tanítóknak többnyire rendkivül rosz irásuk volt.
2
Apáczai ide vonatkozó nézeteit Encyclopædiája 10. rész
31. fejezetében fejtette ki. Lásd Hegedüs István: Apáczai Cseri
János pádagogiai munkái. Budapest, 1899. 57—58. l. Érinti e
tárgyat az Encyclopædia bevezetésében is. U. o. 31. l.
 321

lyának felállításával ennek megfelelően is járt el1 és

tanítványai rendszerét a vidékre is elvitték. Ezek mellett
meg kell még említenünk Apáczainak ama felséges gon-
dolatát, hogy az iskoláztatást kötelezővé kivánta tenni.
Azonban sok idő, közel félszázad esztendő telt el addig,
míg Medgyesi és Apáczai eszméi anyaszentegyházunkban
némileg testet öltöttek. Az eszme tehát, habár lassan, de
hódított. Az 1693. évi nagyenyedi zsinat a vernacula
scholák felállítását faluhelyeken újból «szíve szerint»
kívánja. A fő dolog most már az elemi iskolában az
anyanyelven való oktatás, ellenben a latin tanítása csak
mellékes. «A mestereknek imponáltatik — úgymond a
zsinat — hogy mindenütt magyarul initiálják a tanu-
lásra a gyermekeket; azután meg lehet deákul is»
Három évvel később egy másik enyedi zsinat azt ren-
deli, hogy «olvasásra, írásra, számvetésre taníttassanak
a leány gyermekek is. A seniorok reá erőltessék.2
Ezen határozat két nevezetes dolgot mutat, t. i. hogy
a Geleji-féle «nemzeti iskolák», vagyis leányiskolák, az ő
«kegyes, tisztes és a tudományokban jártas» asszony-
tanítóikkal csak a papiroson maradtak. Hiszen érthető,
hogy megfelelő nőtanitókat is bajos volt kapni, de meg
az ilyen iskola helyiségére és egyéb költségére nem
igen volt a legtöbb gyülekezetnek anyagi alapja. A másik
dolog pedig Apáczai egyik eszméjének, a tankötelezett-
ségnek az egyházi hatóság által való elfogadása. Ha a
leányokat, illetőleg ezek szüleit az esperesek kötelesek
voltak az iskolázásra reá erőltetni, mennyivel inkább a

1
Fekete Mihály: A kolozsvári ev. ref. főtanoda története 1876.
32. lap.
2
Benkő Synopsis.
322

fiúkat. Így tehát erdélyi ref. Sionunkban már a XVII.

század végén ott látunk egy nagy eszmét, Apáczai nemes,
a közművelődésre nézve áldásos gondolatának megvaló-
sulását, az általános iskolakötelezettséget. Csak egy hiány-
zott, a mi különben ma is hiányzik nálunk, t. i. az okta-
tás ingyenessége.
A XVII. század tehát az erdélyi ref. elemi oktatás-
ügynek történetében két igen nagyfontosságú esemény-
nyel végződik, t. i. az anyanyelvnek diadalmaskodásával
az elemi iskolában a latin nyelv felett és a fiúk és
leányokra kiterjedő általános iskolakötelezettség kimon-
dásával. Fájdalom, hogy e két eszme olyan időben került
uralomra, a midőn egyházunk ereje s fénye erősen lej-
tőre jutott. A nemzeti fejedelemség megszünése után
elvesztette a korábbi állami támogatást; az erőhöz jutott
róm. katholikus reactio számos egyházunkat megfosztotta
fiscalis természetű jövedelmeitől; az erőszakos térítő és
foglaló vallás-politika több egyházközségünket meggyen-
gített vagy meg is szüntetett. A Bécsből és a jezsuita
befolyás által dédelgetett oláhság Kolozs, Doboka és
B.-Szolnok vármegyékben sok egyházközségünket szinte
az enyészet szélére juttatott. És végül a róm. katholicis-
mus ellen és az anyagi megélhetésért folytatott küzdel-
mek annyira lekötötték egyházunk erőit, hogy ama ma-
gasztos elvek, bár az életbe teljesen átmentek, nem
gyakorolhatták áldásos befolyásukat olyan erővel, mint a
minő egyházunk készségéből különben kitellett volna.
De még így is dicsősége maradt egyházunknak ez a két
nagy fontosságú újítás, dicső alkotás: magyar nyelvű
elemi iskola és általános iskolakötelezettség.
 16. Egyházi irodalom.

Az irodalom mindenha a szellemi élet üdesége,

ereje és szabadsága arányában szokott megnyilatkozni:
felvirágozni, vagy ellanyhulni. Így tapasztaljuk ezt az
egyházi, vagy a theologiai irodalom történetében is. Nagy
szellemek, irányadó és környezetükben tevékenyen ható
egyéniségek tisztes száma mellett is lehetséges lanyha
irodalmi élet, ha a viszonyok nyomasztók; de a kedvező
körülmények között ugyancsak annál magasabb fokra
képesek azt emelni. Erdélyi református egyházunk theo-
logiai irodalma is ugyanezt bizonyítja.
A mint a reformatio betette lábát Erdélybe és itten
erőhöz, szabadsághoz jutott; egy soha nem álmodott
magaslatra emelkedett, ügyszólván egy csapásra felvirág-
zott az egyházi irodalom. Kolozsvár s benne Heltai Gáspár
a központ, a mely körül a legnagyszerübb szellemi
virágzás és elevenség tapasztalható. Kolozsvár a XVI.
század folyamán a magyar irodalomnak valóságos Athe-
næja, honnan, mint valamely világító toronyból, nemcsak
Erdélyre, de ennek határain túl, a nagy Magyarország
legtávolabbi zugaiba is elterjed, kiárad a világosság a
világi és egyházi tudományosság s irodalom téreire.
Az egyházi irodalom első lépései az alapvető munkás-
ságnak vannak szánva. Mindenekelőtt az új vallást kel-
lett igazolni és pedig abból a forrásból, melyre mint
egyedül szabályozóra és egyedüli, mert isteni tekintélyüre
324

hivatkozott. A bibliának magyar nyelvre való lefordítá-

sában, a teljes fordítás megjelenése előtt, Heltai és iro-
dalmi környezete munkálkodtak legtöbbet. Egymásután
jelennek meg a Heltai-féle kolozsvári nyomdában : «A bib-
liának első része, azaz Mózesnek öt könyve» 1551, melyet
Heltai lelkésztársával, Gyulai István magyar prédikátor-
ral és a kolozsvári két «scola mester»-rel, Ozorai István
és Vizaknai Gergelylyel fordított; «A Jézus Sirach könyve
magyar nyelven» 1551, melyet a Dunántúlról, a tolnai
iskolából, átnézés és kiadás végett Kolozsvárra küldöttek
a fordítók; «Bölcs Salamon királynak könyvei: I. Pro-
verbia, 2. Ecclesiastes, 3. Canticum Canticorum, 4 Sa-
pientiæ magyar nyelven» 1552»; «A bibliának negyedik
része, azaz a prófétáknak írások» 1552; majd némi szü-
net után jönnek: «Soltár» 1560, «A Jézus Krisztusnak
új testamentoma» 1562, melynek fordításában István és
Lajos mester dési és Egri Lukács kolozsvári predikátorok
segédkeztek Heltainak s végül «A bibliának második része»
1565. Ezek szerint tehát Heltai a Krónikák, Esdrás,
Nehemiás, Jób és Eszter könyveit kivéve, a teljes szent-
írás fordítását kiadta hat darabban, melyek közül azon-
ban a Zsoltár és Salamon könyvei nem az eredeti beosz-
tás szerint, — mint a bibliának harmadik része — alkotó
tagjai, hanem külön kötetekben láttak napvilágot.
Hasonlóképen az alapvető munkákhoz kell soroznunk
a kátékat, melyekkel rendszeresen, de könnyebb modor-
ban kivánták a nép és ifjuság elé terjeszteni az új hit
igazságait. Heltai Catechismusa 1553-ban jelent meg,
melyhez nemsokára sorakozott Batizi András Cathechis-
musának II-ik kiadása 1555-ben Hofgréf György ki-
adásában. Ellenben Heltai Agendájának két kiadása
(1550 és 1559), erkölcsös és vallásos iratai: «A részeg-
 325

ségnek és dobzódásnak veszedelmes voltáról való dialo-

gus» 1552. és «Vigasztaló könyvecské»-je 1553, — már
az egyház belső berendezését és a híveknek oktató-tanító
építését czélozzák.
A protestantismus első irodalmi munkái, mint a fen-
tebbiekből látható, teljesen távol állanak attól, hogy az
evangeliumnak a róm. katholicismus megtámadásával
szerezzenek diadalt. Az már összeroskadt, hitelét vesztette,
tehát az első gond az volt, hogy a romokon új épület
emeltessék. Ebben a munkában találta az erdélyi protes-
tánsokat Stankárnak, majd Kálmáncsehinek támadása, a
reformatio talaján fejlődött s a lutheritől eltérő felfogá-
sokat érvényesítő törekvése. Ezen támadások eredménye
a polemicus irodalom megszületése, a melyben Heltai
mellett feltűnik Dávid Ferencz, a XVI. századbeli magyar
protestantismus legkitünőbb polemikusa.
Stankár Ferencz ellen Heltai és Dávid írtak egy-egy
művet, melyek 1555-ben jelentek meg, amazé «Confessio
de mediatore» czímmel Wittenbergben, ezé pedig «Dialy-
sis scripti Stancarit» czím alatt Kolozsvárt. Ugyancsak
Stankár ellen foglal állást az «Acta synodi Thordensis» cz.
(1558) munka is. Az 1557-ben Kolozsvárt megjelent «Con-
sensus doctrinæ de sacramentis Christi» czimű munka,
melynek szerzője ismeretlen, már a schweizi reformatio
s ennek képviselője, Kálmáncsehi és elvtársai ellen van
intézve.
A kálvini irányu reformatio megszületése Erdélyben
nem igen idézett elő nagyobb irodalmi mozgalmat. Az
1559-ben megjelent anonym, részben Dávid Ferencz,
részben Heltai Gáspár tollából folyó «Defensio ortho-
doxæ sententiæ de Cœna Domini Ministrorum Ecclesiæ
Claudiopolitanæ» czimű munka vezeti be az erdélyi refor-
326

mátus felekezeti irodalmat, melyet nyomon követ az

1559. nov. 1-i marosvásárhelyi zsinat hitvallása, «az úrnak
vacsorájáról való közönséges keresztyéni vallástétel».
Református részről ezen két nyomtatott munkán kivül
csak Molnár Gergelynek két iskolai kátéja és a heidel-
bergi tanároknak a kolozsvári lelkészekhez irott biztató
levele látott napvilágot Erdélyben a kálvinismus védel-
mére és megszilárdítása érdekében. A zsinatokon folyt
disputák és iratváltások elegendők voltak, hogy az erdélyi
magyarság a kálvini felfogás mellé csatlakozzék. A mint
az erdélyi kálvinismus kiindulási pontja, kutfeje Debre-
czen volt, úgy annak védelme, egyházi szervezkedése,
hitvallása, törvénykönyve és saját szellemű irodalmi
tevékenysége is Debreczenből indult ki, itt is összpon-
tosult és első sorban Melius Péter nevéhez fűződik.
A XVI. század prot. felekezeti küzdelmeiben Debreczen
a református egyház megvivhatatlan erőssége. Erdélyben
a reformatio folyama a kálvini irányból hamarosan a
Socinus Faustus felfogására térvén át, a mint a refor-
mátus egyház megalapításának, úgy megvédelmezésének
terhe is Debreczenre nehezedett. A református egyház
érdekeinek s elveinek az unitarismussal szemben való
védelmezésére Erdélyben mindössze négy munka jelent
meg, t. i. az 1566. évi «Chatechismus», az ugyanazon
évi «Sententiae Concors», Tordai András dévai pap irata
a Csázmai István által kinyomatott szentháromság gunyoló
képek ellen s végül a gyulafehérvári 10 napos hitvitának
Heltai által eszközölt első kiadása 1568-ban. Az erdélyi
reformátusoknak 1568 után nem is állott nyomda ren-
delkezésökre, mivel a gyulafehérvári állami nyomdát
1567-ben a fejedelem egyenesen az unitáriusoknak adta
át, a kolozsvári Heltai-féle nyomda pedig tulajdonosa
 327

rendelkezésétől függött, ki 1569-ben hátat fordított az

eddig védett kálvini iránynak és a divatos felfogás szol-
gálatában kivánta nyomdáját hasznosítani. Mialatt tehát
az unitárius művek egész özönével hagyták el a sajtót
Erdélyben, a református hit védelme Debreczenre maradt,
hol Melius hatalmas művei, az 1567-ben megjelent két
hitvallás, az egyházi törvénykönyv (Articuli Maiores)
szilárd fundamentumot képeztek nemcsak a tiszavidéki
hanem az erdélyi reformátusság védelmére is. Melius
további művei hasonló czélt szolgáltak, valamint Czeglédi
György, Károlyi Péter magyar és latin nyelvű munkái is.
De ezek mindannyian kívül esnek a tulajdonképeni
erdélyi ref. egyház irodalmi működése körén. Ilyen a szó
szorosabb értelmében 1567 után jó néhány éven keresz-
tül nem is létezik.
Az erdélyi reformátusoknak keze kötve volt az unitá-
riusok elleni harczban. Sőt János Zsigmond megsokalta
azt is, hogy kívülről védjék őket s ezért hozta be 1570-ben
a censurát, mely Melius és társainak irodalmi tevékeny-
ségét volt hivatva megbénítani. Ekkor Méliusék a kül-
földre fordultak és ott nyomatták ki munkáikat. De
nemsokára bekövetkezett az unitárismus napjának alá-
hanyatlása is. János Zsigmond utódja már nem csak a
református, hanem az unitárius művekre is behozta a
censurát. A gyulafehérvári nyomda, mely valószinüleg
már 1570-ben is igen összeroskadt állapotban lehetett,
eltűnik a történelem szinpadáról; a kolozsvári Heltai-
féle pedig a theologiai polemiák helyett a költői iroda-
lom termékei felé fordul és ez által az általános magyar
nemzeti kulturának tesz megbecsülhetetlen szolgálatokat.
Az erdélyi reformátusok irodalmi tevékenysége csak
10 év mulva kezdődik újból, János Zsigmond halála után,
328

midőn a kiskorú Báthory Zsigmond idejében református

tanácsurak viszik a kormányt. Addig Károlyi Péter,
Hellopeus Bálint, Félegyházi Tamás irodalmi műveivel
táplálkoznak. De ez alatt a tíz év alatt a helyzet is nagyot
változik. Újabb ellenség: a jezsuiták tünnek fel Erdély
bérczei között, kik az egész protestantismust, unitáriuso-
kat, kálvinistákat és lutheránusokat egyaránt fenyegetik.
A marosvásárhelyi iskolának két jeles tanára tűnik ki
ezen korszakban a református egyházi irodalom terein, kik
közül azonban a theologiai irodalomban csupán az egyik,
Laskói Csókás Péter munkálkodik, míg a másik, Baranyai
Decsi Czimor János a classica-literatura, a hazai törté-
nelem és az egyetemes jogtudomány terén szerez érde-
meket. Laskói Csókás Péternek «Speculum exilii» (Brassó,
1581) czimű vaskos könyve polemikus-dogmatikus munka,
mely főleg a róm. katholikusok, de az unitáriusok ellen
is irányul, midőn az igazi imádkozás lényegét magya-
rázza. Ezen munka, mely tulajdonképen Laskói Cs.
Péternek iskolai előadása alapján készült, inkább azért
érdemel kiváló figyelmet, mert arról tesz bizonyságot,
hogy a marosvásárhelyi iskola ezen időben magas fokon
állott s benne még a theologiai részletkérdések is beható
tárgyalásban részesültek és így hivatva van arra, hogy
református tanintézeteink szellemi szinvonalának magas-
ságáról tájékoztasson bennünket.
Laskói Csókás Péter két polemikus munkájában egye-
nesen a jezsuitákat támadja, kiknek működését nem csak
vallásilag, hanem társadalmi és állami szempontból is
veszedelmesnek tartja. «Theorematum de puro et ex-
presso Dei Verbo» stb. Genfben 1584-ben megjelent
munkája, Schreck Farkas kolozsvári jezsuitának Krakkó-
ban, 1581-ben, megjelent «Theses de puro et expresso Dei
 329

Verbo» stb. czimű vitatételei ellen van intézve. Laskói

e művét fogarassi rectorságában irta és csak azért nyom-
tatta pár évvel később a külföldön, mert a censura ezt
odahaza nem engedte volna meg. Ezen munkájának füg-
gelékében «Pigmentum originis sectæ jezsuiticæ» czímmel
egy értekezést ad, mely az első munka hazánkban a
jezsuita szerzetrend veszélyes működésének feltünteté-
sére.
Laskói Csókás Péternek van még egy másik, részben
theologiai, részben philosophiai munkája «De homine
magno illo» stb. czimmel (Wittenberg, 1585), melyről
nem csak a kortársak, hanem még a XVIII. században
is nagy elismeréssel nyilatkoztak a szakemberek.
Egyházunknak kitünő, irodalmilag is működött férfiai
közül Ilosvai Benedektől semmi sem maradt ránk ezen
korból. A gyulafehérvári iskola egyik nagynevű tanára,
Zsigmond Dávid, mint humanista költő jeleskedett. Theo-
logiai kérdésekkel, polemicus modorban az apostata Szil-
vási János foglalkozott, kinek egy zsinati beszéde ma-
radt fenn 1591-ből. Hasonlóképen fenn van emléke-
zete annak, hogy Enyedi György unitárius püspökkel
szenvedélyes irodalmi vitát folytatott. Az előbb unitárius
később református ifjú pap, ki szép tehetségekkel volt
felruházva, visszafelé tette meg azt az utat, melyet Dá-
vid Ferencz is megfutott és végül szászvárosi papsága
idején, 1595-ben, róm. katholikussá lett és ezen új hité-
nek igazolására egy «Antiquitas et perpetua duratio fidei
catholicæ» czímű munkát is írt.
Mindössze ennyi az, a mit az erdélyi ref. egyház XVI.
századbeli irodalmi életéről mondhatunk. Felettébb so-
vány adatok, a melyek nyilván tanubizonyságot tesznek
a gyors vallásváltozással megzavart közviszonyok hátrá-
330

nyos befolyásáról, János Zsigmond vallási elfogultsága

nyomasztó hatásáról s a Báthoriak korában előállott róm.
katholikus visszahatás káros voltáról. Pedig jól tudjuk,
hogy egyházunknak számos kitünősége volt a XVI. szá-
zad utolsó negyedében, kik a wittenbergi egyetemen is
jelentékeny szerepet játszottak s itt a hazában előkelő
állást foglaltak el az egyházban. Ilosvai Benedek, Göcsi
Máté, Tordai Ádám, Tornyai Máté, Ungvári János, Kecs-
keméthi B. Balázs, Tasnádi V. Mihály, kik közül 5, egy-
házunk püspöke is volt, Joó János, Deési Ambrus, Kállai
András, Rettegi János, Koppányi Orbán, Érszentkirályi
János stb. mind megannyi jeles egyházi férfiak voltak,
kik közül tanuló korában nem egy, mint igen ügyes
tollforgató s képzett egyén mutatta be magát, de a kik
itthonn, a viszonyok nyomása alatt, már nem juthattak
oda, hogy irói tehetségüket egyházuk javára is értékesít-
sék. E mellett fel kell említenünk azt is, hogy a feleke-
zetek közötti szakadatlan belviszályok elég dolgot adtak
az egyház belső építése körül is; így erejök sem volt
elegendő az arra különben hivatottaknak, hogy irodal-
milag is szolgálják egyházukat.
Az erdélyi ref. theol. irodalom virágzási kora a XVII.
századra esik, a mikor a hitsorsos nemzeti fejedelmek-
ben kifogyhatatlan bőkezű Mæcenások, az erdélyi szüle-
tésű és az anyaországból is a fejedelmek által behívott,
pártfogolt, vagy az üldözések elől ide menekült kitünő
férfiakban egy nagy tudományú és jeles tollú irói sereg
munkálkodnak annak művelésén, magas fokra emelésén.
II. Rákóczy György haláláig a legkiválóbb ref. theologu-
soknak, úgy szólván, Mekkája, — Apaffy Mihály idejében
pedig valósággal ments-vára volt. A kitünő irók, buzgó
pártfogók és az érdeklődő nagy közönség ebben a szá-
 331

zadban olyan magas színvonalra emelték az erdélyi ref.

theol. irodalmat, hogy a későbbi kor azt meg nem köze-
líthette, sőt még mai napig sem érhette el.
Most már nincs szó az egyház és tana ostromlásáról,
a védelem szükségszerüségéről. Épen azért az irodalom
is főképen tudományos és gyakorlatilag építő irányban
működik. A megerősödött egyház erejének öntudata nyi-
latkozik meg még a polemicus irodalomban is, mely nem
oly ádáz és kiméletlen, mint a XVI. században, az uni-
tárius harczok idején volt, vagy a minő hangot a Király-
hágón túli atyafiak használnak a róm. katholikusok elleni
vitatkozásban. Erdélyben nincs számottevő, teljességgel
nincs polemisáló róm. katholicismus. A ref. irodalom
foglalkozik ugyan a róm. katholicismus birálatával is, de
hangja csak akkor lesz szenvedélyessé, mikor Magyar-
országon a protestánsok üldöztetése, a gyász évtized be-
következik. Az unitáriusok ellen már több hévvel támad-
nak, mert nem hiányzik az ellenfél részéről a kihivás:
csakhogy a század vége felé ez a tűz is le lohad s helyet
enged a csendesebb, a tárgyilagos birálatnak. Belkörű
szenvedélyes irodalmi harczok egyáltalában nincsenek,
mert a fejedelmi tekintély és az egyházi hatalom gondo-
san őrködnek, hogy az ellentétek nagyra ne fejlődhes-
senek.
Az irodalom felvirágoztatásának egyik főeszköze, a
sajtó, most már szabadon áll a ref. irók rendelkezésére.
Bethlen Gábor magas röptű tervének, az egyház és tan-
ügy felvirágoztatásának megvalósítása végett és hogy a
protestantismus számára Erdélyben egy hatalmas erős-
séget emeljen: épen úgy, mint annak idejében János
Zsigmond, állami költséggel állíttatott fel egy nyomdát
Gyulafehérváron és ezt a ref. egyház rendelkezésére bo-
332

csátotta. Ez a nyomda idővel folyton bővült, úgy, hogy

volt idő, midőn három sajtóval is dolgozott és így nyomta
Alsted és Geleji vaskos tómusait, a tankönyveket, vitaira-
tokat s az oláh reformatio számára fordított műveket.
Ezt a nyomdát 1658 őszén a tatárok pusztították el.
Szorosan véve ugyan nem Erdélyben, de a fejedelem-
ség területén s az erdélyi ref. egyház szolgálatában is
működött még a váradi könyvnyomda, melyet Szenczi
Kertész Ábrahám vezetett és a mely a negyvenes évek-
ben az öreg Bethlen István költségén fényesen rendez-
tetett be. Ezen nyomtatták többek közt a hires váradi
bibliát is. Ez a sajtó Váradnak török kézre jutása után,
a feladási egyezmény értelmében Erdélybe, előbb Kolozs-
várra, majd Szebenbe vándorolt és Szenczi Kertész Áb-
rahám magtalan halálával a fiskusra szállott. Apafy feje-
delem ezt a fiskális nyomdát a kolozsvári és nagyenyedi
kollégiumoknak ajándékozta s 1668-tól állandóan Ko-
lozsvári; is működik az, hol rendszerint egy lelkész fel-
ügyelete alatt állott s később mint a generális eklézsia
nyomdája szerepel.
Gilányi Jakab megvásárolván a Heltai-féle nyomdát,
szintén a kolozsvári kollégiumnak ajándékozta azt, mely
özv. Székely Lászlóné, Bucsesdi Sára költségén megja-
víttatva, a Szenczi Kertész-félével együtt szolgálta az
irodalmat.
E két nyomda által Kolozsvár a XVII század végén
ismét irodalmi központtá lett, mert a nyomdák mellett
a megfelelő szellemi erő is rendelkezésre állott. Volt
ugyan 1680 táján Gyulafehérvárt is egy nyomda, de ezt
Apafy az oláh reformatio terjesztése érdekében állít-
tatta fel és oláh nyelvű könyveken kivül mást nem is
nyomtatott. Kolozsvár elsőségéhez tehát szó sem férhet,
 333

és mikor Tóthfalusi Kis Miklós vette kezelése alá a refor-

mátus nyomdákat, ezek az egész magyar birodalom leg-
kiválóbb könyvnyomdáivá váltak.
A XVII. századbeli theol. irodalom már oly gaz-
dag, hogy róla szakcsoportok szerint is lehet beszélni,
habár az ekkori tudományosság még nem volt oly szo-
rosan szakszerű, hogy a határvonalakat mindenütt éle-
sen meg lehetne vonni. A theologusoknak leginkább a
systematicus tudományok: a dogmatica és polemica
iránt volt érzékök, a mi az orthodoxia századában eléggé
érthető jelenség is; míg a nagyközönséget a gyakorlati
theologia körébe vágó dolgok, főleg az egyházi beszéd,
imák, elmélkedések és az építő irodalom vonzotta. Ezért
a systematica és practica theologia virágzik leginkább,
melyek mellett a bibliai s az egyháztörténelmi munkásság
nagyon is háttérbe szorul.
A bibliai tudományok alapja: a biblia, Károli Gáspár
által teljesen lefordíttatván, újabb biblia fordítási kisér-
letek csak elvétve fordulnak elő irodalmunkban. Erdély-
ben ilyen kísérlettel nem is találkozunk. Sőt a biblia
kiadásának ügye is elég mostoha sorsban részesült.
A szükségletet több mint félszázadon keresztül a Szenczi
Molnár Albert-féle, hannaui és oppenheimi, továbbá a
Janseninus-féle amsterdami kiadások fedezték. Azonban
van még is egy nagyszabású kiadás, t. i. a váradi biblia,
melynek létrejöttét részint a fordítás és nyomtatásbeli
hibák kijavítása, részint pedig az az óhajtás tette szük-
ségessé, hogy legyen egy olyan kiadás, mely rövid ma-
gyarázatokkal láttassék el, «mint a belga nyelven va-
gyon». A magyarázatok alkalmazása miatt aztán a kü-
lönben alkalmatlan «öreg formát» kellett a kiadáshoz
használni.
334

Már az öreg Rákóczy György megkezdette volt ezen

kiadás előkészítését, midőn 1638-ban felhívta az egyház
espereseit, tudósabb papjait, hogy a Károli-féle fordítást
nézzék át, javítsák ki és magyarázatokkal lássák el. De
ő nem érhette meg a nyomtatás megkezdését. Özvegye
Lórántffy Zsuzsánna buzgólkodott aztán tovább, hogy a
kiadás valósuljon és e czélból Angliából «felette nagy
summán» meghozatta a Polyglotta bibliát is. A nyomta-
tás költségeit a két Rákóczy György, Lórántffy Zsuzsánna,
Bethlen István, Rhédei Ferencz, Barcsay Ákos «fejedelmi
emberek», Gyulai Ferencz «és más főemberek és népes
ecclesiák» viselték. A 10,000 példányra tervezett munka
nyomása közben történt Váradnak a török által való
elfoglalása. Kovásznai Benedek, váradi lelkész kieszkö-
zölte, hogy a török megengedje a nyomda és a kinyo-
mott példányok elszállítását. De azért 4000 példány
mégis megsemmisült. A többiek nyomtatása Kolozsvárt
fejeztetett be 1661-ben.
A váradi bibliát nem lehet egyszerüen új kiadásnak
tekinteni. A szöveg mellé csatolt magyarázatok igazában
véve «magyarázatos bibliává» tették azt, melynek glossái
a kor színvonalán álló exegeticai munkásság eredményei.
Ez által e biblia-kiadás nagyon is kedvelt volt, úgy a
magánhasználatban, mint a szószéken és a tudományos
magyarázat terén. Hanem mégis volt egy nagy fogyat-
kozása t. i. az «öreg forrna», a mely miatt nem lehetett
könnyen hordozni és kezelni. Házi és templomi haszná-
latra alkalmas volt ugyan, de a XVII. század emberei
nem csak a templomban hallgatták és nem csak házuk-
ban olvasták az Isten írott igéjét, hanem magukkal is
hordozták utaikban és útközben, táborozás alatt stb. is
forgatták, a mihez már az ivrét kiadás nem volt meg-
 335

felelő. A magyarázatok pedig az új theologiai iskolának,

a coccejánusoknak, hívták ki ellenszenvét, mint a kik a
fordítással sem voltak megelégedve, annál kevésbé a ma-
gyarázatokkal.
Főleg a magánosok voltak elégedetlenek a nagy bibliá-
val s hamarosan általánossá lett az óhaj, hogy «kisded
formájut» nyomattassanak. Mindjobban erősödvén a vágy
a kisded formáju biblia birása után, az egyház a Gilányi
hagyatékból 10.000 forintot azzal a czéllal szakított
külön, hogy a biblia Hollandiában a kivánt formában
kiadassék.*
Míg azonban idehaza ez ügy éveken át húzódott, azalatt
Tóthfalusi Kis Miklós, korábban enyedi theologus és se-
nior, majd fogarasi rector, a kit, mivel «eleitől fogva ide-
genkedett a belső hivataltól», professor Pápai P. Ferencz
arra biztatott, hogy «præter propria studia circumspi-
ciálna a typographiákban», (mert prædikátorink Istennek
hála elegen vannak Erdélyben, de ilyen ember kellene
igen, a ki nincsen): a ki professora tanácsát megfogad-
ván s «egész indulattal a mesterségre adván magát, any-
nyira ment, hogy megijedne a mestere is, hogy elvenné
kenyerét»: hozzáfogott a biblia kinyomtatásához és a
maga által öntött betükkel 1685—7-ben önköltségén ki-
nyomatta a teljes bibliát 3500, az újtestamentumot 4200,
a zsoltárokat szintén 4200 példányban, a kivánt formá-
ban. Azonban nagy munkájáért hála és elismerés helyett
gúnyt, rágalmat, üldöztetést kellett elszenvednie. Sze-
mére hányták, hogy a fordítást csak a maga fejétől javít-
gatta s változtatgatta és új orthographiát használ. Még mi-
előtt haza jött volna bibliáival, már annyira eláztatták

*
Lásd előbb a 276—7. lapon.
336

irigyei s ellenségei, hogy Teleki kancellár keményen ki-

fakadt ellene, mondván: «azt az embert tengerbe kellene
vetni, bibliáival együtt». Bibliáit, melyeknek egy részét
arany vágással köttette s a ládákban «aranyos biblia»
felírással jelölte meg, egy lengyel főúr, mint «arianus
bibliákat» elkoboztatta és csak nehezen adta újból tulaj-
donosuk kezeihez. Végre haza érkezvén, a bibliák csak-
hamar nagy elterjedést nyertek, mivel «ez a biblia oly
kicsiny hordozható formában, kedves betükkel, tiszta
vékony papiroson, hiba nélkül vagyon nyomtatva, hogy
akkor még az idegen nemzetek is igen csudálták».
De ha a nagyközönség tetszéssel fogadta is Tóthfalusi
bibliáit, annál kiméletlenebbül támadták némely theolo-
gusok. Mindenféle úton módon igyekeztek neki ártani.
Némelyeket az bántott hogy «Coccejus uram értelme
szerint nincsen nyomtatva». Másokat a mester hírneve
nem hagyott nyugodni. Voltak, a kiket Tóthfalusinak kü-
lönben jogosult, de mégis sokszor kihívó önérzete sérte-
tett meg. Ő joggal mondhatta ugyan, hogy «soha a re-
formátusok ilyen correcta bibliát nem láttanak», joggal
védte kiadását, a maga személyét; voltak is sokan, kik
megbecsülték — az egyház is a generális nyomdájának
kezelőjévé tette, — de ellenségei nem szűntek meg bán-
talmazni, miglen a keserüség, a bánat, a sok támadás
korán sírba nem döntötte a századnak ezen európai hírű
jeles könyvnyomtató tudósát.
A bibliai kiadások között felemlítendő az oláh nyelvre
való fordítása, mi már Bethlen Gábor idejében meg-
kezdődött ugyan, de csak Rákóczy György utolsó évei-
ben készült el s 1648-ban adatott ki. Fordítóinak neveit
nem ismerjük. Simon István vladika és Fogarasi Ist-
ván lugosi pap voltak bizonyára a főbbek, de sem az
 337

ő működésükről, sem társaikéról nincsenek okmányos

emlékek.
A bibliai nyelvészet jóformán csak mint iskolai tan-
tárgy szerepel egyházunkban. A mi e tekintetben nap-
világot látott, inkább a tanuló ifjúság szükségleteit ki-
vánta fedezni, mintsem a tudós világot foglalkoztatni.
Alsted 1635-ben írt egy «Rudimenta linguae hebraicae»
czímü héber nyelvtant, mely huzamosabb ideig használt
tankönyv maradt a Bethlen-kollégiumban. Kolozsvárt a
XVII. század végén Alting grammatikáját használták,
mig Gyulafehérvárt a sokoldalu képzettséggel biró s je-
les hebraista Kapusi Sámuel nyomtatott s kézirati művei
forogtak közkézen. Kapusi héber grammatikája csak kéz-
iratban maradt, de adott ki tanítványai számára «Bre-
viárium biblicum» czímmel egy olvasókönyvet (1699),
mely a genesis négy első fejezetét s néhány zsoltárt
foglalt magában a szükséges nyelvtani, mondattani s
tárgyi magyarázatokkal. Továbbá 1698-ban ugyan csak
ő adott ki egy «Memoriale hebraicum» czímü héber
kézi szótárt, melyről szerzője azt állítja, hogy a ki
azt könyvnélkül megtanulja, a héber biblia minden
részét fogja tudni magyarázni, vagy egészben vagy rész-
ben. Ez az első mű, mely hazánkban héber betükkel nyo-
matott.
A bibliai tudományokról szólva, mindjárt elől említ-
hetjük azon két munkát, mely a prot. biblia fordítások
jóságának igazolásával foglalkozik. Az egyik Dengelegi
Péter, alvinczi, majd enyedi lelkésztől a «Rövid ana-
tomiai), melylyel «a nagyszombati Káldi György papnak
a szentbiblia felől való oktató intése ... minden részé-
ben megvizsgáltatik» (Gyulafehérvár, 1630); míg a másik
Tóthfalusi Kis Miklósnak «Apologia bibliorum», mely-
338

lyel a Károlyi Gáspár-féle fordításon végzett javításainak

helyességét magyarázza.
A biblia magyarázat elveit Bisterfeld gyulafehérvári
profeszor adja először két rövid papi vizsgai értekezés
alakjában 1651 és 1653-ban. Azonban a tudományos
exegesis csak lassan tudott magának utat törni nálunk.
Leginkább gyakorlati biblia magyarázat alakjában, vagy
egyházi beszédbe szőve találkozunk exegesissel, illetőleg
ennek gyakorlati eredményeivel. Ilyen természeti mun-
kák p. o. Milotai Ny. István udvari lelkésztől, «Szent
Dávid huszadik zsoltárának rövid prédikácziók szerint való
magyarázatja» (Kassa 1620); Kereszturi Pál udvari lel-
késztől. «Lelki legeltetés, az az Dávid király XXIII. zsol-
tárának magyarázatja» (12. prédikáczió Várad 1645);
Szathmárnémethi Mihálytól (kolozsvári lelkész) «Szent
Dávid Psalteriuma avagy a CL zsoltárnak rövid elosztása,
magyarázattya s azokból származott 550 tudományok által
való megvilágosítása». (Kolozsvár, 1679); Tofeus Mihály-
tól (püspök) «A szent Soltárok Resolutioja és azoknak az
erdélyi fejedelmi evangelico-reformata udvari szent eccle-
siára lélek és igazság szerint való hatása» (Kolozsvár,
1683).
Az említett művek közül a Szathmárnémethi Mihályé
már a tudományos exegesis czéljai felé törekszik, míg a
többiek gyakorlati szempontokat követnek. A tudomá-
nyos exegesis határait még jobban megközelíti Sár-
pataki N. Mihály kolozsvári lelkész, kinek «Nóé Bár-
kája» (Kolozsvár 1681) cz. munkája a szentháromság taná-
nak igazolására használni szokott szentirati helyeket nagy
tárgyilagossággal és kora theologiai álláspontjáról igen
szép alapossággal magyarázza. Igazi tudós exegeta azon-
ban csak egy van ebben a korszakban, annak is a leg-
 339

végén, t. i. Szathmárnémethi Sámuel kolozsvári profes-

sor, kinek «Epistola S. Pauli ad Hebraos explicata»
(Franeker 1695), «Mózes explicatus» (Kolozsvár, 1696),
«Epistola S. Judae explicata» (Franeker 1700) és «Pro-
phetia s. prophetæ Zachariæ explieata» (Utrecht 1714)
cz. munkái írójuknak alapos és minden részben nagy tudo-
mányosságáról tesznek tanubizonyságot. Mint a coccejá-
nus theologiának rendületlen híve és művelője, teljes
uralmat biztosított ezen taniránynak a kolozsvári kollé-
giumban, hol különben is otthonos volt már Pataki Ist-
ván professorsága óta. Nagy tudományát a külföld is el-
ismerte, a mit nem csak az bizonyít, hogy legbecsesebb
művei itt jelentek meg és itt aratták a legtöbb dicsére-
tet, hanem az a körülmény is, hogy egyes művei, mint
p. o. a héber levél magyarázata, több kiadást is értek.
A bibliai tudományosság eredményei között kell fel-
említenünk Lórántffy Zsuzsánnának, a fejedelemasszony-
nak, «Mózes és a próféták» (Gyulafehérvár, 1641) czimü
munkáját, mely nem egyéb ugyan, mint szentirati helyek
anthologiája a ref. hit főbb igazságainak bizonyítása czél-
jából összeállítva, de mivel benne az újtestamentomi tan-
fogalmak rendszerbe szedett s tárgyak szerint csopor-
tosított bibliai idézetekkel állíttatnak elénk: joggal te-
kinthetjük e művet az első magyar «bibliai theologiá-
nak.» Hasonló természetű lehetett az a másik műve is,
melynek csak emlékezete maradt fenn, t. i. «A szentlélek
származásáról a, a melyet Vamovichi János jezsuita páter
Rómába is el vitt magával s ott mutatván tudós embe-
reknek, azok megdicsérvén «csudálkozának szerzője szép
okosságán».
A systhematica theologiában a káték, mint a hittérítés,
a vallás-oktatás eszközei, a gyakorlati czélokat szolgál-
340

ták. Minthogy az iskolákban rendesen a heidelbergi káté

használtatott, aránylag kevés tér jutott a kátéirodalom
kifejlődésére. Néhány káté még is jelent meg ebben az
időben. Ilyen p. o. Kereszturi Páltól a «Csecsemő keresz-
tyén* (Gyulafehérvár 1635.), melyet olybá tekinthetünk,
mint az ifju Rákóczyak confirmatiói kátéját, habár a szo-
rosabb értelemben vett confirmatiói oktatás és confirma-
tió még ebben a korban ismeretlen is. Nevezetes szere-
pet vitt a népiskolákban Medgyesi Pál kátéja a «Lelki
A-B-C-e, az Christus oskolájában az alsó rendben beállí-
tandó csecsemőknek közönségesen» (Gyulafehérvár 1645.),
mely négy kiadást ért. Használták Fogarasi Ferencz viz-
aknai lelkésznek «Kis keresztyén» (Gyulafehérvár 1645)
ez angolból fordított kátéját is. Végül meg kell említenünk,
hogy Fogarasi István lugosi pap, oláh nyelvre fordította
s 1648-ban kiadta a heidelbergi kátét és hogy Zilahi István
marosvásárhelyi lelkész magyarra forditá a Kálvin kátéját
1695-ben.
A rendszeres hittan köréből összefoglaló dogmatikai,
vagy etnikai munkákat nem találunk, hanem inkább csak
részletkérdések foglalkoztatják a tudósokat. Alsted gyula-
fehérvári professor, «Prodromus religionis triumphantis»
(Gyulafehérvár 1635.) ezímű munkája egy nagyobb sza-
bású hittanbevezetését képezi ugyan, de a tárgyaló részek
kidolgozásában a halál megakadályozta a nagynevű tudóst.
Az óriás terjedelműnek igérkező munka (a Prodromus is
1135 l. folio) az antitrinitarismus részéről Crell János es
Volkel János által intézett támadások eredménye ugyan,
de benne a polemicus élt a rend szeres beosztás s az egész
hitrendszerre kiterjedő szerkezet annyira uralja, hogy azt
bátran tekinthetjük egy objectiv dogmatika alapvetésének.
A rendszeres hittan részletkérdései köréből felsorolhatjuk
 341

Alsted, Bisterfeld, Vásárhelyi Péter, Deési, Márton Enyedi

István, Szathmárnémeti Sámuel professorok elnöklete alatt
tartott theol. disputatiókat, a melyek az ifjúság tanulás-
beli eredményeinek megvilágítására szolgáltak ugyan, de
egyszersmind betekintést engednek, a professorok által
követett felfogás, módszer és terjedelembe, szóval az egész
tanrendszerbe is.
Egyik legelső mű a systhematica theologia köréből
Deési István gyulafehérvári paptól «Az igaz szent vallás-
nak a természeti okossággal, az mely philosophiának is
neveztetik, való szép hármoniája» (Gyulafehérvár 1619.?).
Medgyesi Pál udvari lelkésznek két munkája, a «Szent
Ágoston vallásai) (Debreczen 1632.) és az «Égő szövétnek,
avagy egy nehéz de igen szükséges és hasznos kérdés-
nek, (mely az irásnak isteni méltósága felől vagyon) vilá-
gos és rövid megfejtése» (Gyulafehérvár 1645.), szintén
ide sorolható. Ugyancsak két munkával szerepel Apafy
Mihály Erdély fejedelme is, melyeknek egyike eredeti, a
másik pedig fordítás. Amaz «Az egész keresztyéni vallás-
nak rövid fundamentumai») Gyulafehérvár 1645), ez pedig
«Marcus Friedericus Wendelinusnak a keresztyén isteni
tudományról irott két könyveit) (Kolozsvár 1674). Zilahi
János zsíbói pap és szilágyi esperes «Az igaz vallásnak
világos tüköre» czimen írt egy munkát, «melyben az cal-
vinista vallásnak tökéletes tiszta igazsága és igen funda-
mentumos régisége, minden jó lelkiismeretü embereknek
szemek eleibe tétetik.) (Kolozsvár 1672.). Nánási V.Gábor
előbb sárospataki, majd gyulafehérvári diák «Lelki tuda-
kozás» czimen a praedestinatió felől irt (Kolozsvár 1675.).
Igen érdekes egy kis munka Eszéki István székelyudvar-
helyi papnak s esperesnek «Diarium theologicum»-a
(Kolozsvár 1675.), melynek czimében azt igéri a szerző,
342

«hogy a jó igyekezetü ifju hatvan napok alatt az egész

theologiát nem csak megtanulhatja a szerint, hanem val-
lását is az ellenkezők ellen oltalmazhatja, azoknak ellen-
vetésekre megfelelhet, a szent írást értheti, magyaráz-
hatja.» Végül álljon itt megemlitve Pósaházi Jánosnak
«Syllabus assertionum, thesium et hypothesium» (Kolozs-
vár 1685.) cz. műve, mely tulajdonképen a nagyenyedi
és kolozsvári coccejánus theologusok ellen intézett vita-
irat. A Pósaházi Syllabusa nem maradt ugyan felelet
nélkül, mert a jeles ellenfél, Deési Márton, «Summája az
Pósaházi uram Syllabusára való replicának» czim alatt
magyar és latin nyelvü czáfolatot írt ellene, de ez a mű
nem látott napvilágot s csak kéziratban maradt fenn.
Hasonlóképen kézirati mű volt Borosjenői Hegyesi István-
nak a coccejánus erdélyi theologusok védelmére írt mun-
kája is, de ez ma már kéziratban sem ismeretes. A coccejá-
nismussal kapcsolatban a hazai systhematica theologiai
irodalomban mindössze csak egy pár iskolás theol. dispu-
tatiót találunk.
A róm. katholicismus ellen intézett polemia ugyan az
ezen korban megjelent legtöbb műben feltalálható, de
azért a rendszeres polemiának aránylag még is kevés tere
nyílott. Medgyesi Pálnak «A szentatyák Öröme» (Gyula-
fehérvár 1640.) czimű műve tulajdonképen azon asztali
beszélgetéseknek, illetőleg ezek tovább fűzésének eredmé-
nye, a melyeket Lorántfy Zsuzsánna és környezete Vásár-
helyi Dániel «monostori fő jezsuitával folytatott.» Keresz-
turi Pál udvari lelkész s professor a «Felserdült keresz-
tyén» (Várad 1645.) czim alatt azokat a támadásokat
verte vissza, melyeket Hajnal Mátyás jezsuita «Kitett
czégér» czimen a «Csecsemő keresztyéni» czimű kátéja
ellen intézett. Kézdivásárhelyi Matkó István felsőbányai,
 343

majd zilahi, ó-tordai s kolozsvári lelkésznek Sámbár

Mátyással folytatott hirhedt irodalmi vitatkozásából egy
mű a «Fövenyen épített ház romlása» (Szeben 1666.),
Erdélyben jelent meg. Szathmárnémethi Mihály kolozs-
vári lelkész, midőn a sárospataki kollégium tanára volt,
az itteni professorok által a jezsuitákkal folytatott vi-
tába beleelegyedve írta az «Igazság próbaköve» (Sáros-
patak 1669.) és az «Igazság próbakövének nyert peri»
czimü polemikus műveit. Az összes polemikus művek
közül kitünik hangjának nyugodtsága, érveinek tárgyila-
gossága által Tolnai F. István munkája az «Igaz keresz-
tyéni és apostoli tudomány s vallás utára vezető és az
eltévelyedéstől jó utban hivó kalauz» (Kolozsvár 1679.),
melyben a szerző alapos történelmi ismerettel felfegyve-
rezve, főleg arra fekteti a súlyt, hogy a róm. katholicis-
mus egyes dogmáinak, szertartásainak és intézményeinek
későbbkori keletkezését s így bibliaellenes voltát kimutassa.
Az unitáriusok ellen irányuló, jóval terjedelmesebb és
jelentőségteljesebb vitairodalomnak kiindulási pontját
Csanádi Pál kolozsvári unit. kollégiumi rectornak 1615-
ben, Bethlen István kivánságára írt s a Máté evangéliuma
28. rész 19. versét magyarázó munkája képezte. Mi volt
Bethlen Istvánnak czélja ezen kivánsága kifejezésével,
azt nem tudjuk. De annyi bizonyos, hogy az unitáriusok
az irántok való jóindulatnak tudták be. Csanádi munkája
Vári Alatus János kolozsvári ref. lelkész kezeihez kerül-
vén, ő czáfolatot írt reá, melyre Csanádi viszont válaszolt.
Ez irásos vitatkozásoknak csak kevés emléke maradt. De
ismerjük következményeit, az 1618. aug. 21-iki gyula-
fehérvári disputatiót, az ugyanezen évi kolozsvári orsz.
gyülés szombatosságellenes határozatait, az unitárius püs-
pök, Radecius, apológiáját, az erdőszentgyörgyi «szom-
344

batos üldöző» zsinatot stb. Tudjuk azt is, hogy épen ezen
viták hatása alatt határozta el Milotai, hogy az unitáris-
mus fő-fő fegyvertárát, Enyedi György Explicatióit, latin
nyelvű műben birálat alá fogja venni. Ugyanezen alapra
vezethető vissza Szentkirályi Benedeknek, Bethlen Ist-
vánné, Csáki Krisztina, alumnusának 1619-ben Marburg-
ban megjelent munkája, mely munka «indicatio loco-
rum veteris testamenti æternam deitatem íilii et spiri-
tus sancti, mysteriumque s. s. trinitatis confirmantium
adversus Georgium Enyedinum instituta» czim alatt
egyenesen Enyedi említett magyarázata ellen van írva.
Midőn Thoroczkay Máté unitárius püspök Enyedi mun-
káját magyar nyelvre lefordította s Bethlen Istvánnak, mint
kormányzónak engedélyével 1619-ben kinyomatta, a vitat-
kozások még magasabb lánggal csaptak fel. Milotai latinul
kezdett művét magyarra fordítva 1622-ben Debreczen-
ben kiadta «Speculum Trinitatis, az az Szentháromság
egy bizonyos örök Istennek... tekintetes maga kimuta-
tásai) czimen, mely munka első sorban Enyedi magyará-
zatainak czáfolatául van szánva.
A második összecsapás a Crell-Volkel-féle antitrinita-
rius könyvek megjelenése után történt, a mikor Alstedius a
Prodromus megírásához fogott, Bisterfeld pedig az emlí-
tett szerzők czáfolatára a «De uno deo» czimen írt egy
kiváló munkát, melyet külföldi útjában Leydában adott
ki. A Crell-Volkel-féle támadásnak s a nyomában nagyra
emelkedett unitárius öntudat hazai irodalmi megnyilat-
kozásainak hatása megérezhető Geleji István Præconium
Evangeliumának két vaskos tómusában is, habár ezen
művet a szerző nem polemicus czéllal irta.
A harmadik-összecsapás az 1641. évben történt, mikor
a kolozsvári belfarkas utczai ref. templom felavatásakor
 345

ülésező generalis zsinattal kapcsolatban ismét egy nyilvá-

nos disputatio tartatott. A disputa eredménye Geleji Ka-
tona Istvánnak a «Titkok Titka» (Gyulafehérvár 1645.)
czimű munkája, mely úgy tárgyánál, mint tárgyalási
módszerénél fogva egyike a XVII. század legkitűnőbb
theologiai műveinek. A szentháromság tanának védelmé-
hez a lehető legszerencsésebben kapcsolja hozzá a kora-
beli unitárismus birálatát s mig a ref. vallás ellen intézett
támadásokat nagy tudománynyal és alapossággal vissza-
veri, egyuttal kimutatja az unitárismus belső ellentmon-
dásait, fogyatkozásait, rendszertelenségét és ezzel egyuttal
megmutatja azt is, hogy az unitárismus csak addig állhat
helyt a polemiában, a mig támad, mert ha önvédelemre
szoríttatik, szánalmas vergődésnél tovább nem juthat, s
belső tartalom hiányában magától összeroskad egész hit-
tani tudománya. Ugyanezen időtájban jelent meg Laskai
Jánosnak, Bethlen István ecsedi predikátorának, «Jézus
királyságai» (Várad 1644.) czimű munkája, melyet azért
sorozhatunk ide, bár írója nem tartozott is az erdélyi
ref. egyház kebelébe, mivel a szerző «az erdélyi proselyta
zsidók» meggyőzésére írta azt.
Apafy fejedelemsége alatt még három polemikus ter-
mészetű munka jelent meg az unitáriusok ellen, t. i.
Szathmárnémeti Mihálytól: «Az örökké való egy isteni
állatban levő három személyeknek mutató tüköre» (Ko-
lozsvár 1673), Sárpatakinak a már említett «Nóé Bár-
kája» czimű műve és Borosjenői Hegyesi Istvántól a
«Kegyességnek nagy titka» (Kolozsvár 1686). De ezek a
művek már inkább irenikusok, mint polemikusok. Szer-
zőik óvatosan kerülik a keményebb szólásformákat és
és arra igyekeznek, hogy ellenfeleiket megnyerjék. «Egy
házban, egy udvarban lakunk — mondja Sárpataki —
346

sokszor egy tálból, egy pohárból eszünk s iszunk, jövendő-

ben egy mennyországban akarunk élni. Miért nem kellene
hát egy értelemben lennünk?» A mily ádáz volt a pole-
mia 100, 120 évvel korábban, épen oly békéssé vált mos-
tan utoljára, az utolsó szóváltásoknál.
A gyakorlati theologiai irodalom még virágzóbb volt,
mint akár a systhematicai is. Ennek legfőbb oka az, mert
a nagy közönségnek ehez volt legtöbb érzéke és épen
azért úgy a bibliamagyarázat, mint a dogmatika és
ethika ennek a köntösébe öltözködve jelent meg. Sőt
maguk az írók is, kik tudták, hogy közönségük mennyire
érdeklődik a napi kérdések iránt, nemcsak szivesebben
választották az elmélkedések, olvasmányok s egyházi
beszédek könnyebb formáit eszméik terjesztésére, hanem
jóformán épen akkor voltak kényelmetlen helyzetben, ha
esetleg a szigoru tudományos formák között kellett ma-
radniuk s nem beszélhettek elég közvetlenül.
A practica theologiának elméleti művelésére aránylag
igen kevés példát találunk. Ezen tudományágak még nem
igen voltak ekkor otthonosak hazánkban. A homiletiká-
nak csak annyi nyoma van, a mennyit az egyházi be-
szédre vonatkozólag Geleji a «Præconium evangelium»
előszavában elmond. Az ő egyházi beszédei közhaszná-
latra és schemául voltak szánva.
Különben is az egyházi beszéd alakja annyira sablon-
szerű és megcsontosodott volt, hogy még a XVIII. század-
ban is, mint «kánonszerű» emlegettetik a XVII. század-
beli prédikálási rendszer. Van ugyan Medgyesi Pálnak
már rendszeres homiletikája is «Doce nos orare, quin et
prædicare» (Bártfa 1650) czímmel, de ő ezt akkor irta,
illetőleg adta ki, a mikor végleg eltávozott Erdélyből.
Hogy használták-e azért az erdélyiek ezt, akár pedig Szi-
 347

lágyi Márton debreczeni professornak «Biga pastoralis »-át:

(Debreczen 1684) arról nincsenek adataink. Medgyesi
adott ki eucheticát is «Rendes könyörgésnek tudománya»
(Bártfa 1650) czím alatt. Ugyanezen időtájban jelent meg
Váradon két gyakorlati theologiai mű Bucanus Vilmos
«Ecclesiastes, seu de methodo concionandi tractatus duo»
(1650) és Textoris János «Speculum pastorale»-ja (1651),
melyek közül amaz homiletika, ez pedig az u. n. lelki-
pásztori gondviselés. Használatuk felől azonban nincse-
nek adataink. Nagy Szőlősi Mihály, előbb surányi, majd
bujdosó lelkész, 1670-ben Kolozsvárt szintén adott egy
cura pastoralist «Az Isten házában meggyujtatott s má-
soknak világoló, de magát megemésztő lobogó szövétnek,
vagy a lelki pásztorságnak tiszta tüköre» czimen.
Az istentisztelettel legszorosabban az ennek rendjét
megszabó agendák és az ottan használt énekesek s mon-
dott beszédek függvén össze, mindenekelőtt ezekről kell
megemlékeznünk. Az erdélyi ref. egyház 1621-től fogva,
az egész XVII. századon keresztül Milotai agendáját
használta, melynek első 1621. és ötödik 1680. kiadása
Kolozsvárt jelent meg. A szatmárnémeti zsinat által
elrendelt közös agendát Geleji elkészítette ugyan, de az
nem nyomattatott ki soha. Érdekes jelenség egy, való-
színüleg 1678 tájt megjelent agenda, az u. n. «Liturgia
Claudiopolitana» ... «mely szerint az isteni tisztelet a
kolozsvári orthodoxa ecclesiában ... rendesen gyakorol-
tatik.» Tisztán helyi használatra szánt liturgia, melyhez
hasonlóról nincs tudomásunk.
Az ének irodalom és énekes könyvek az erdélyi ref.
egyházban nem találtak termő talajra. A Keserüi és
Geleji által kiadott «öreg Gradual», melynek függelékéül
Szent Dávid zsoltárai is csatoltattak, (Gyulafehérvár
348

1636), az egyetlen eredeti erdélyi ref. énekes-könyv ki-

adás. Sőt a Magyarországon használt énekes-könyv, a
Gönczi György-féle is, 1680-ban, a zsoltárok külön pedig
1681-ben nyomattattak először — tudtunkra — Erdély-
ben. Tehát ezen szükségletet mindenesetre az anyaország-
ból, főleg Debreczenből kellett ellátniok, minthogy szük-
ségleteik voltak s otthon e művek nem nyomattak.
Az egyházi beszéd a XVII. század elején még mindig
a pericopákhoz tartotta magát, az az a dominicák sze-
rinti predikácziók: a postillák szerepelnek. A dominicalis
predikácziók között legnevezetesebb Geleji Katona Ist-
ván «Præconium Evangelium»-ja (Gyulafehérvárt 1638,
1640), melynek megírásával az volt a szerző czélja,
hogy egyházi beszéd irásra maguktól képes lelkészeknek
példát, a többieknek pedig igehirdetéshez kész, használ-
ható anyagot adjon, és végül ezenfelül a puritanismus-
nak a pericopák ellen intézett támadásai elé is gátat kí-
vánt ezen nagy munkájával emelni. Ugyanilyen czélból,
s főleg az ünnepek megszüntetésére törő puritánusokkal
szemben írta a «Váltság titká»-t (Várad 1645,1646, 1649),
mely három vaskos kötetben ünnepi prédikácziókat foglal
magában s az ünnepi körben az üdvtörténeti események
fontosságát fejtegeti. Azonban a puritanismus eszméi,
legalább a szabad textust illetőleg, olyannyira jogosultak
voltak, hogy azok hódításainak még Geleji példája sem
tudott ellent állani. A hódító puritán felfogás úgy elsö-
pörte a régi ceremoniákkal együtt «a száraz malmot is», —
mint a pericopákat nevezték, — hogy azok hamaro-
san kimentek használatból. A század utolsó negyedében
Szatmárnémeti Mihály, kora egyik legelső szónoka, tett
kisérletet a pericopák felelevenítésére. Két. munkája:
«A négy evangelisták szerint való dominica» (Kolozsvár
 349

1675) és a «Dominicalis Prædikácziók toldalékja» (Kolozs-

vár 1686) jelent meg e czélból, melyek kitünő beszédeket
foglalnak ugyan magukban, de a régi «evangeliumok
és epistolák» használatát fel nem eleveníthették.
A szabad textusok és alkalmi egyházi beszédek hódí-
tása a prédikáczió irodalom kifejlődését nagyban előmoz-
dította. Számos kitünő szónokkal dicsekedhetett az erdélyi
ref. egyház, kiket nagyobbrészt épen ezen szabad tárgy
választásnak az egyéniség kifejlődésére alkalmas volta szült
hires prédikátorokká. Ezek között legelői állt Medgyesi
Pál, kiről az őt presbyteres elveiért nem kedvelő II Rákóczy
György is elismerte, hogy hozzá fogható igehirdető nincs
Erdélyben. Számos nyomtatott prédikácziói közül főleg
azok a hatalmas feddőző, de egyszersmind vigasztaló be-
szédek válnak ki, melyeket az 1657—1660-iki szomoru
évek alatt tartott. Enyedi F. János kézdivásárhelyi lel-
kész 1652-ben Váradon egy kötet bűnbánati prédikácziót
adott ki a «Szent életre vágyódóknak» (Várad 1653) czím
alatt s «különb-különbféle locusokat egyben válogatván»
23 egyházi beszédet ad. Tolnai F. István, ekkor kézdi-
vásárhelyi pap, 1663-ban adott ki egy egyházi beszédet,
melynek czíme «Haza békessége» és a melynek czélja az,
hogy a töröktatár dulta szerencsétlen kis ország egyenet-
lenkedő polgárait békességre és a romok felépítésére birja.
Bátai György előbb kolozsvári, majd zilahi lelkésztől négy
egyházi beszéd jelent meg 1665 s 1666-bani «Az isten-
kegyelmében levő ember idvességes életének megisme-
réséről», «Az istenfélő ember könyörgésére való válasz-
tétel», «Lelki próbakő,» és «Választottak tárgya» czímen.
Tolnai Mihály, a kurucz háborukban tábori lelkész, a küz-
dők biztatására, de egyuttal a szörnyü kegyetlenkedések
mérséklése végett írta, mondta el s adta ki «Csüggedező
350

lélek lelki bátorsága», «Haza számkivetett békességének

helyreállítása» és «Szent had» czímű egyházi beszédeit
(Kolozsvár 1673., 1675., 1676.). Szentgyörgyi P. István
«Jó cselekedetek gyémántköve» czímmel adott egy pré-
dikácziót (Kolozsvár 1678.). Az erdélyi nemzeti fejedelem-
ség megszüntekor 1691-ből való kézdivásárhelyi Matkó
István prédikácziója «Isten haragjának igazat és hitetlent
kivágó éles kardja, — melyről tanított az két hatalmas
nemzet között támadt hosszas hadakozásnak és vérontás-
nak idején.» (Kolozsvár 1691.). Ezen korszak legkiválóbb
szónoka volt Nagyari József, a fejedelem udvari papja.
«Ez olyan nagy Illjés lelkével biró ember volt, hogy a ki
ennek prédikállására meg nem tért, könyörgésére, könyv-
hullatásra nem indult, megvettetett embernek tartatott.»
Erdélynek az ausztriai ház alá bocsátása ügyében foly-
tatott alkudozások idején, mint ezen csatlakozás ellen-
sége, igen nevezetes szerepet játszott s egyházi beszédei
nem kevés mértékben gátolták a szerződés létrejöttét.
Összegyüjtött s kiadásra szánt prédikácziói napvilágot nem
láthattak ugyan, de azért elkerülték az idő pusztítását.
Hatalmas beszédeit olvasva, nagyon is megérthetni Bod
Péter felsohajtását: «Magyar Ambrosius vagy Tillitson
volt ez; avagy csak könyveiben lehetett volna megele-
venedni.» — Az egyházi beszéd irodalomnál ennek tel-
jessége szempontjából — nem szabad felednünk azon
irókat sem, kikről, mint gyakorlati biblia magyarázókról,
már fentebb volt szó.
A puritanismus hatása alatt az istentisztelet még
káté magyarázatokkal is bővült. Az ú. n. katechisatio a
szathmárnémeti zsinat s a Geleji féle kánonok értelmé-
ben minden lelkésznek kötelessége volt. A felserdült
ifjúság vallásos nevelésére s oktatására volt ugyan szánva
 351

első sorban ez a katechisatio, de egyszersmind arra is,

hogy a felnőttek hitük igazságaival megismerkedvén,
azokban megtartassanak. Ezért vasárnap délutánonként
káté-magyarázat tartatván a szószéken, ennek s az isten-
tiszteletnek befejeztével tartatott meg a katechisatio, az
ifjak kikérdezése s tovább tanítása. A káte-magyarázat
szüksége megfelelő irodalmi műveket is hozott létre.
Ilyen természetű p. o. Kereszturi Páltól «A keresztségről
egy prédikáczió» (Várad 1645), továbbá Pósaházi János-
tól az «Igazság istápja» (Sárospatak 1669). Amaz keresz-
telési beszéd ugyan, ez pedig inkább polemikus mű, de
azért abban még is a káté egyik részletkérdése tárgyal-
tatik, míg emebben a polemia fundamentumát épen a
heidelbergi kátéban foglalt hitczikkek szolgáltatják és
ezeknek «felfejtésével oltalmazza a ref. vallást az az ellen
tusakodó fortélyos patvarkodások ellen, jelesben a melye-
ket a nagy Kalauzos könyv hellyel-hellyel elő álla-
tott.» — Ezen munkáknál sokkal inkább szolgálja a káté-
magyarázat czélját Szatmárnémeti Mihálynak «Domi-
nica catachetica» (Kolozsvár 1677.) czímű műve, mely a
szerzőnek a közönség előtt tartott kátémagyarázatait
tartalmazza. Kapusi Sámuel gyulafehérvári professor is
kidolgozta a káté magyarázatát és pedig úgy templomi,
mint iskolai használatra, azaz prédikácziókban és kér-
dés-feleletekben, azonban ezen munkája kéziratban maradt.
A templomon kívüli egyházi szolgálat főleg a halotti-
beszéd-irodalom terén hozott létre szép eredményeket.
Az egyes nevezetesebb halottak felett tartott gyászbeszé-
dek, oratiók, versezetek összegyűjtésével és kiadásával veszi
kezdetét ez irodalmi ág, de már a XVII. század fcözepén
odáig fejlődik, hogy egyes szerzők egész kötetet adnak
ki az általuk elmondott halotti beszédekből, a mely
352

beszédek a személyi vonatkozásoktól megtisztítva általá-

nos becsüek s bárki által használhatók. — Az első na-
gyobb gyüjtemény Károlyi Zsuzsánna, Bethlen Gáborné,
felett tartott beszédekből van összeállítva «Exequiarum
caeremonialium libri duo» (Gyulafehérvár 1624) czím-
mel, melyben Keserüi D. János püspöktől 4, Milotai
István udvari lelkésztől és Gyöngyösi András kolozsvári
paptól 3—3, Szilvási Márton bánfi-hunyadi, Deési István
dévai, Keresszegi István zilahi papoktól 1—1 gyászbe-
széd van. Közölve vannak még benne a Czeglédi János
ecsedi, Szikszai János nagy-tályai, Gönczi József nagy-
bányai, Alvinczi Péter kassai, Szepsi Mihály szathmári
és Váradi István bodrogkereszturi lelkész (1—1) beszédei.
A kötet első fele latin ovatiókat és verseket tartalmaz. —
A nevezetesebb halottibeszéd irók között látjuk még
Tiszabecsi Tamást, Csulai Györgyöt, Medgyesi Pált, Vár-
alljai Lőrinczet, Szathmári Baka Pétert, Eszéki Istvánt,
Pocsalmi Andrást, Szathmárnémethi Sámuelt, Enyedi
Istvánt, Bátai Györgyöt, Szőnyi Nagy Istvánt, Sárpa-
taki N. Mihályt, Csepreghy T. Ferenczet stb. Közhasz-
nálatra szánva mindössze két halotti beszédgyüjtemény
jelent meg. Az egyiket Sélyei Balogh István, II. Rákóczy
Györgynek fehérvári udvari prédikátora adta ki «Temető
kert» czímen (Várad 1655), majd a másik Szathmár-
némethi Mihálytól való s 1683-ban Kolozsvárt jelent
meg «Halotti centuria» czím alatt.
Az egész egyházi irodalomban leggazdagabban az
imádságok, elmélkedések és építő olvasmányok vannak
képviselve. Egyik másik műnek többféle fordítása, vagy
többszörös kiadása bizonyságot tesz a közönség szere-
tetéről és tanuskodik ugyanannak izléséről is.
Az imádság és elmélkedés irók s fordítók között első
 353

helyen áll Medgyesi Pál, kinek Bayle Lajos után fordí-

tott «Praxis Pietatis»-a alig 40 év alatt hét kiadást ért.
Másik imakönyve a «Scala coeli», avagy egy nehány
bizonyos időkre alkalmaztatott istenes elmélkedések és
buzgó imádságok (Debreczen 1632), mely első műve e
nemben, már nem volt annyira felkapott. Igen kedvelték
még Pápai P. Imre «Keskeny út»-ját (Utrecht 1647),
mely öt kiadást ért és épenúgy használták mindenfelé
a hazában, mint a «Praxis pietatist». Szokolyai István
udvarhelyi pap és esperes, tanuló korában Leydában
fordított s adott ki 1648-ban, két imakönyvet, mely
szintén több kiadást is látott. Egyik a «Sérelmes lel-
keket gyógyító balzsamom», a másik pedig «Az ó testa-
mentomi irásokból egybe szedegettetett könyörgések».
Kemény János, későbbi erdélyi fejedelem, 1657-ben
tatárrabságában irt egy imakönyvet, mely 1659-ben
«Gileád balzsamuma» czímen Sárospatakon jelent meg.
Enyedi Molnár János, vajdahunyadi lelkész elmélkedé-
seket irt és adott ki «Az isten igéretének felnyittatott
arany bányája» (Szeben 1665) czímen. Nevezetes művek
még e nemben: Szatmárnémeti Mihálytól a «Mennyei
tárház kulcsa» (Kolozsvár 1673), mely kétszer adatott
ki újra; ifjú Szatmárnémeti Mihálytól a «Szent Dávid
poenitentia tartó zsoltáraiból formált hét könyörgések»
(Löve 1697); Pósaházi Jánostól «Sibelius Gáspárnak
szent írásból szedegetett könyörgő és hálaadó imádsági»
(Kolozsvár 1673); Váradi Belényesi Ferencztől az «Isten
eleibe felbocsátandó lelki áldozatok» (Kolozsvár 1670);
Szántai Mihálytól «Az urért s hazájokért elszéledett és
számkivetett bujdosó magyarok füstölgő csepüje» (Ko-
lozsvár 1676); Pernyeszi Zsigmondtól «Az idvesség pai-
zsa» (Kolozsvár 1676), «A lelki flastrom» (Kolozsvár 1678)
354

és a «Világi bujdosó életünk kedves uti társa» (Szeben

1709); Kun István, szintén világi úrtól való a «Hét napi
utitárs» (Kolozsvár 1677), mely 1708-ban másodszor is
kiadatott; Pápai P. Ferencz enyedi professortól a De
Moulin után fordított «Pax animae» (Kolozvár 1680) és
a «Pax crucis az az sz. Dávid 150 zsoltári 150 könyör-
gésben» (Kolozsvár 1710). Ezeken kivül nagy számmal
jelentek még meg imakönyvek és elmélkedések, a szerző
vagy fordító nevének megjelölése nélkül is.
Az építő olvasmányok legtöbbnyire a valláserkölcsi
érzék fejlesztésére, megerősítésére és a felekezeti öntu-
dat ápolására törekedtek. Sokszor nagyon is erős ben-
nök a polemia, de ez épen a fenti czél érdekében van
így. Ilyenek Tolnai István udvari lelkész fordításában
«Az witebergai academiának az evangelico religióért
számkivetést szenvedő csehökhez és morvákhoz küldett
vigasztalásai) (Gyulafehérvár 1632); Csanaki Máté műve
«A döghalálról való rövid elmélkedése» (Kolozsvár 1634);
Medgyesi Páltól a «Hétnapi együtt beszélgetések két
összetalálkozott embereknek» (Debreczen 1637), I. Rá-
kóczy György fejedelemnek «a maga fiához való oktató
intése» (Gyulafehérvár 1640); Szalárdi Miklóstól, «Az Is-
tennek keresztviselő sziveit az békességgel való türésre
indító kevés számú vigasztaló szók» (Gyulafehérvár
1643); sélyei Balog István, «Utitárs, a melyben majd min-
den alkalmatosságokra tartozó rövid és együgyű tanítá-
sok foglaltatnak be» (Várad 1659); Uzoni Balázs bonyhai
mester Diest Henrik után kiadott műve, az «Öt sima
kövekkel felékesített Dávid parittyája», (Gyulafehérvár
1658); Matkó Istvántól, a «Kegyes cselekedetek rövid
ösvénykéje» (Kolozsvár 1666) és a «Kegyes lelkeket idves-
ségre tápláló mennyei élő kenyér» (Kolozsvár 1691);
 355

Váradi Mátyás műve, az «Égő szövétnek, avagy ragyogó

fáklya» (Franeker 1668); Nánási Istvántól a «Szü titka»
(Kolozsvár 1670); Marosi István szilágy-bozási paptól a
«Füge fészek» (Kolozsvár 1672); Szőnyi Nagy Istvántól
a «Martyrok koronája»(Kolozsvár 1675); a «Kegyes lélek
vezércsillaga» (Debreczen 1681) és a «Paradicsomi mu-
latság». (H. n. 1690); Pataki István kolozsvári theol. pro-
fessor fordításában «Ez világ dolgainak igazgatásának
mestersége». (Kolozsvár 1681). Ide sorolhatók még
Pápai P. Ferencz «Pax»-aiból a «Pax aulae az az Bölcs
Salamon regulai»(Kolozsvár; 1696) «Pax sepulchri az az
idvességes és igen szükséges elmélkedés arról, miképen
kellessék embernek mind keresztyénül élni, mind pedig
idvességesen meghalnia. (Kolozsvár 1698).
A gyakorlati theologiának egyházjogi ágában az inde-
pendens és presbyteranus mozgalmak egyes monographia-
szerü munkálatokat hoztak létre. Rendszeres egyházjog-
ról azonban szó sem lehet. A gyakorlati élet szükség-
leteit kielégítették a kánonok, főleg a Geleji-féle százas
kánontár. Geleji Katona István nagy egyházjogi ismeret-
tel birt, a mit kánonai eléggé bizonyítanak és bizonyára
voltak mások is, kik e téren jeleskedtek, de csak két
egyházjogi munkának maradt fenn emlékezete t. i. az
Apáczai Cs. Jánosénak és a Csengeri Istvánénak, melyek
mindenikének «De politia ecclesiastica» volt a czíme és
a melyekről többet nem is tudunk. A kor egyházalkot-
mányi mozgalmainak, megismerésére nézve nagy jelen-
tőséggel bír Medgyesi Pálnak a «Dialogus Politica-Ecc-
lesiastucus» (Bártfa 1650), a «Rövid tanítás a presby-
teriumról» (Sárospatak 1653) és az «Isteni és Istenes
zsinat» (Sárospatak 1655) czímü művei, a melyek közül
az utóbbi egyházi beszéd alakjában van tartva. Azonban
356

ezen munkákat inkább lehet exegetico-historiai dolgoza-

toknak is, mint egyházjogi rendszeres monographiáknak
mondani. Különben is szerzőjük nem tudományos művet
akart irni, hanem népszerű módon izgatni a maga pres-
byteres eszméi mellett s azért e munkák röpiratszerűek.
Hasonlót mondhatunk a Basire Izsák és a sárospataki
presbyteresek között 1656-ban történt vitatkozásról, a
«Trium viratus» és «Trecentum viratus et utra» cz. mű-
vekről, valamint az ugyanezen évi marosvásárhelyi gene-
ralis zsinat elé adott «Pro unitate verae ecclesiae simul
ac pale publica conservanda» czímű vitatételekről is. —
Bársony György váradi czímzetes róm. kath. püspöknek
a gyász évtized elején megjelent protestáns ellenes röp-
irata, a «Veritas toti mundo declarata» (Kassa 1671) egy-
házpolitikai természetű lévén, hasonló jelleggel bir ama
két czáfolat is, melyet Erdélyből Pósaházi és Bethlen
Miklós «Falsitas toti mundo declarata» és «Falsitas veri-
tatis toti mundo declaratae» czímmel adtak ki. Ugyan-
ilyen egyházpolitikai röpirat Bethlen Miklóstól az «Apo-
logia ministrorum evangelicorum Hungariae» is. (1677.)
Az összes theologiai szakcsoportok közül legmostohább
elbánásban részesült az egyháztörténelem. Pápai P.
Perencz «Budus redivivum» (Szeben 1684) czímű műve
az egyetlen, mely e téren megjelent. Kapusi Sámuel is irt
ugyan «Compendium Historiae Hungarorum Ecclesias-
ticae» czímen egy hazai prot. egyháztörténetet, de ez
nem látott napvilágot és napjainkra csak emlékezete
maradt fenn. Nem hiányzott ugyan az érzék az egyház-
történelem iránt, sőt egyes szétszórt nyomok egyenesen
arra mutatnak, hogy többen is foglalkoztak források
gyüjtésével, de azért a gyüjtésnek még sem lett sok lát-
ható eredménye. Milotai Ny. István Mennyei tudomány
 357

szerint való irtoványának, Geleji István a Præconium

Evangeliuma első kötetének, Szatmárnémeti Mihály Do-
minicájának előszavában elszórva találhatók hazai prot.
egyháztörténeti adatok. Deési István gyulafehérvári,
majd enyedi s küküllővári papnak igen becses forrás-
gyüjteménye lehetett, melyből egyháztörténelmünk leg-
régibb időszakára vonatkozó adatok napjainkra fennma-
radtak. Pápai P. Ferencz is foglalkozott források gyűjté-
sével, a mit fenti munkáján kívül a enyedi kollégium-
nak általa megirt története is igazol. Azonban a források
leginkább kéziratban maradtak s nagyrészük így el is
pusztult, mielőtt feldolgoztatott volna.
A theologiával oly szoros kapcsolatban álló bölcsészet
köréből nehány kisebb mű fennmaradt, sőt Apaczai
Cseri János a magyar philosopiának igen széles alapokat
rakott. Eltekintve az iskolai disputatioktól, a többi meg-
jelent bölcsészeti, művek is az iskola szükségleteit tar-
tották szem előtt. Ilyen munkák p. o. a Bisterfeld
«Elementa logicæ» (Gyulafehérvár 1635) cz. műve, mely
4 kiadást ért, valamint Piscator «Rumenta Rhetoricæ»-je
is. Piscator irt még «Axtis poeticæ præcepta» (Gyulafe-
hérvár 1642) és «Rudimenta oratoriæ» (Gyulafehérvár
1664) czímen tankönyveket is. A legkitűnőbb egyéniség
a hazai bölcsészet irodalom terén e korban Apáczai Cseri
János, kinek «Magyar Encyclopediá»-ja Utrechtben, 1653-
ban, «Magyar logikácskája pedig 1654-ben Gyulafehérvárt
jelent meg. «Oratio de studio sapientiæ» (Gyulafehérvár
1653) és «Oratio de summa scholarum necessitate» (1656)
czímű székfoglaló értekezései, mint kitünő pedagogust,
és az akademia felállításának módját és formáját tár-
gyazó, Barcsay Ákos fejedelemhez intézett emlékirata,
mint nagyszabású tanügyi reformatort mutatják be.
358

Említést érdemel még Nadányi János enyedi theol. pro-

fessor székfoglalója, az «Oratio de augmentis scientia-
rum» (Szeben 1666), mely nagy elméleti tudásra mu-
tat. Buzinkai Mihály sárospataki, majd gyulafehérvári
tanár rethorikai, dialectikai és logikai művei Erdélyben
nem jelentek meg nyomtatásban, valamint nem a Pósa-
házi János hasonló szakbeli művei sem, habár ezeket
minden valószínűség szerint használták is az u. n. sáros-
pataki-gyulafehérvári kollégiumban ... Tolnai F. István
1680-ban Ramus Péter nyomán irta meg «Demostratio
compendiosa dialecticæ veræ» czímű tankönyvét. Szatmár-
németi Sámuel is adott két művet e nemben, a «Dis-
sertatio metaphysica»-t és a «Methaphysica contracta»-t
(Kolozsvár 1696), melyek a cartesiánus philosophiának
voltak útegyengetői.
Igen élénk volt még a szorosabb értelemben vett tan-
könyv-irodalom is, mely részint eredeti, részint fordított
munkákat termelt, részint pedig egyes jelesebb könyve-
ket utánnyomva, vagy némileg átdolgozva is adott
napvilágra. Egyházunk felekezeti tanügyének részletes
történetében lehetne helye, hogy ezen szellemi termékek
ismertetése magának a tanításnak rendszeréről s mód-
szerbeli fejlődéséről is tiszta képet nyujtson.
Egy futólagos pillantást vetve egyházirodalmunk tör-
ténetére, eredményeire, melyek jóval gazdagabbak, sem-
hogy ily rövid és tömör összeállítás azok kincseit feltár-
hatná, be kell vallanunk, hogy egyházunk a XVII. szá-
zadban igen sokat, igen becseset termelt és oly szép
sikert mutat fel, hogy ma is szerencsések, boldogok vol-
nánk, ha őseinkkel e téren versenyezhetnénk. A követ-
kező korszak évtizedeken át táplálkozott a fejedelmi kor
emlékeinek gazdag forrásaiból, a rekatholisatióval járó
 359

nyomasztó viszonyok akadályozták meg, hogy a fiak az

atyák által vetett alapokon tovább emeljék a dicső épü-
letet, a magyar protestáns theologiai tudományosság
épületét.*

*
Ezen szakasz majdnem teljesen Szabó Károly Régi Magyar
Könyvtára s Bod Péter Athenása alapján van egybeállítva. Rész-
letes forrás megjelölést azért nem is adok.
 AZ ERDÉLYI

REFORMÁTUS EGYHÁZ
TÖRTÉNETE.

AZ ERDÉLY1 EV. REF. EGYHÁZKERÜLET ÁLLANDÓ IGAZGATÓTANÁCSÁNAK

MEGBIZÁSÁBÓL

IRTA

POKOLY JÓZSEF.

V. KÖTET

AZ EGYHÁZI INTÉZMÉNYEK TÖRTÉNETE.

BUDAPEST.
1905.
 TARTALOM.

MÁSODIK KORSZAK.
I. Egyházalkotmány és jog.
Lap
17 Az egyház viszonya az államhoz és az államfőhöz.
A diploma teremtette új helyzet. Kilátások a jövőre.
Az uralkodó rekatholizáló absolut politikája a ref. egy-
házat igyekszik védőitől megfosztani. A róm. kath.
vallás, mint a hivatalképesség első feltétele. A Mikes-
féle pontok a róm. kath. vallás uralkodóvá tételére
czéloznak. A cameraticumok elvonása. Gyermekrablá-
sok állami segédlettel. Az autonomia első sérelme. Az
alaptörvények megrontása. Az egyház kormányzata a
guberniális hivatalnokok kezében. Mária Terézia és
II. József autonomia ellenes törekvései 1—15
18. Az egyházalkotmány átalakulása, fejlődése. A főconsis-
torium, mint az orthodoxus fejedelem utóda. Ingado-
zás a főconsistorium alakjában. Az 1709. évi első szer-
vezet. A főkurátorok száma, a curatoratus kiépítése.
A generális zsinat hátratétele miatt a papság nehez-
tel. Az 1713. évi új szervezet a paritás alapjára helyez-
kedik. Az új szervezet feledékenységbe megy. Az első
részletes gondnoki utasítás. Püspökválasztás körüli har-
czok. A «successio», mint orvosszer. A papság törek-
szik a generális nótárius jelölésére befolyni. A főconsis-
torium a tisztán egyházi ügyeket is a maga felügye-
lete alá vonja. A papság mellőztetik az egyházi főkor-
mányzatban. Ennek erkölcsi káros hatása. Az egyház-
községi élet átalakítása. Kisérlet a papmarasztás eltör-
lésére. A presbyteriumok felállíttatnak. Az egyházközség
bevonása az egyházi igazgatás körébe. Az egyházmegye
 Lap
átalakulása. Világiak a partialison. Partialis nótáriusok
successiója. A tractuale consistoriuruok felállíttatnak.
Az independens gyülekezetek rendezése. Püspöki vizs-
gálat alatti egyházak. A Communitas 16—67
19. Vagyonügy. A közvagyon fontosságának növekedése.
A Gilányi-hagyaték s a kollgéiumi tőkék kezelése.
Bethlen Miklós gróf. A cameraticumok beszüntetése az
egyházat nyomasztó helyzetbe juttatja. Harcz a kenyér-
ért. A közpénzek megosztása. Az egyház tőkevagyona
a főconsistorium kezelése alatt marad. Mária Terézia
kormányának támadása egyházunk anyagi létfeltételei
ellen. A piafundatiók. Málnási László. Pontosabb vagyon-
kezelés. Papi nyug- és gyámdíjak. Eszékiánum. A col-
lecta. Az egyházközségi vagyonkezelés rendezése. A kollé-
giumok mostoha helyzete. Az 1811. évi devalvatio 68—86

II. Kultusz és erkölcsi élet.

20. A kultusz. A kultusz a puritán eszmék hatása alatt egy-

szerűbbé lett. Agenda készítési terv. Kiss Gergely Agen-
dája. Templomi könyörgések. Igehirdetés, kátémagyará-
zat. Énekügyi reformkisérletek. Az orgona befogadása.
Templomon kívüli szertartások. Konfirmáczió 87—105
21. Erkölcsi élet. Az egyházi fegyelem gyakorlása elveszíti
az állami karhatalom támogatását. Az idegen katona-
sággal fellépő erkölcstelenség. A fegyelem elől a hívek
hittagadással menekülnek. A curapastoralis fontosságá-
nak felismerése. A presbyteriumok fegyelmi gyakorlata.
Házi egyházkövetés. Egyházkövetés megváltása, mint
bűnbocsánatárulás. II. József megtiltja a megesett sze-
mélyek egyházkövetését. A lelkipásztori gondviseléstan
mint a lelkészképzés alkatrésze 106—120

III. Tanügy és irodalom.

22. Kollégiumi tanügy. A kollégiumok zilált viszonyai. Soós

Ferencz püspök propositiói a tanügy reformálása érde-
kében sikertelenül hangzanak el. Az ifjusági élet hanyat-
lása. A külföldi tanulmányok jó hatása. Stipendiumok.
Az elnyerhetés feltételei. Mária Terézia a külföldi egye-
temek látogatását megnehezíti. Ajtai grammaticája, mint
a tanügyi reformok megindítója. Harcz a grammatica
körül. Az egységes tanterv eszméje. A marosvásár-
helyi litteraria commissío munkálata. Német nyelv taní-
tás. II. József a systhema studiorum-ot erőszakolja.
Háromszéki német iskolák. A tanítás czéljának felfogá-
sában beállott változás. A nemzeti eszme bevonulása a
kollégiumi tanügybe. A nagyenyedi 1819. évi «norma
discendi». Harcz a latin és magyar nyelv körül. Új tan-
tárgyak a kollégiumokban. A professorok száma gyara-
podik. A tanárválasztás módjának változásai. A kollé-
giumi élet 121—157
23. Népoktatás. A nemzeti iskola eszméje a fiuiskolákba
is bejut. A mesterek állandósítása, mint az anyanyelvű
oktatás egyik eszköze. II. József simultan iskoláinak
hatása. A népoktatás felkarolása. Az 1786. évi «nép-
iskolai utasítás». Tankönyvek irattatnak. Kiss Gergely.
Általános érdeklődés a népoktatás ügye iránt. A garasos
intézet. Tanítóképző felállításának terve 158—167
24. Egyházi irodalom. A censura hatása. Halotti actiók.
Egyházi beszéd irodalom. Építő olvasmányok. Világi
íróink. A bibliai tudományok. A rendszeres hittan
hiánya. Az egyháztörténelemirás fellendűl. Bod Péter,
Benkő József. Gyakorlati theologia. Egyházjog. Philo-
sophiai írók: Cartesianusok, Wolfianusok. Padagogu-
sok. Az újabbkori fellendülés a világi tudományosság
terén. A theologiai irodalom pangása s ennek okai 168—191

BEFEJEZÉS.
Befejezés 192—196
 FÜGGELÉK.
Területi beosztás és népesség. A ref. egyház hívei ma-
gyarok; a vármegyékben és a székely székekben laknak.
A gyulafehérvári róm. kath. püspöki megye magyar
területének beosztása a reformatio előtt. A gyülekeze-
tek száma. Az erdélyi magyar egyház első egyházmegyéi.
A nemzeti egyház felekezeti egyházakra bomlik. A róm.
katholikus, református és unitárius gyülekezetek való-
szinű száma a felbomlás idejében. Egyházi beosztás az
unitárius és református egyházban. A református egyház-
megyék, gyülekezetek és hívek száma a XVII. század-
ban. Az 1766. évi népszámlálás eredménye. A szilágy-
szolnoki egyházmegye bekebelezése. XIX. századbeli
adatok 197—247
MÁSODIK KORSZAK.
 I. EGYHÁZ ALKOTMÁNY ÉS JOG.

17. Az egyház viszonya az államhoz s az államfőhöz.

A leopoldi diploma által létrejött új helyzet végze-

tes fordulatot teremtett Erdély közjogi életében és szo-
morú változást hozott a ref. anyaszentegyházra nézve
is. Maga a diploma a fejedelmi korszak alatti jogálla-
potok fentartását igérte ugyan, de tényleg kivette az
állam kezéből az önrendelkezés jogát és az összes állami
szervezeteket a fejedelmi akarat végrehajtó közegeivé tette,
mely akarat érvényesülésének az állandó német őrség —
a praesidium — adott nyomatékot.
Erdélyt kettős veszedelem fenyegette az új helyzet-
ben t. i. alkotmányának és ebben legféltettebb kincsé-
nek: a lelkiismereti vagy vallásszabadságnak elvesztése.
A mint e kettő Erdély javára egymást kiegészítette, épen
úgy támadt ellenök egyesült erővel az absolut feje-
delmi hatalom érvényesülési törekvése és a róm. kath.
reactio. A fejedelmi absolutismus egy fejlettebb és szer-
vezettebb közkormányzati szervezet erejével akarta az
erdélyi autonom közhatóságokat legyőzni; a róm. kath.
reactio hasonlóképen erőhatalommal akart diadalmas-
kodni a protestantismus felett, melynek védelmét ugyan-
azok a sánczok alkották, a melyek a közszabadságot
is védelmezték. A kor pedig Európaszerte az erőnek, a
hatalomnak és nem a jognak kora volt. És így nincs
2

mit csodálkoznunk a felett, hogy a védelmétől megfosz-

tott jog csak papiroson tudta magát fentartani; sőt még
ezt is nyereségnek kell tartanunk, mivel így legalább
képes volt egy szebb jövő alapjait megőrizni.
A diploma egy absolut törekvésű királyságot hoz az
állam élére és egy buzgó róm. kath. vallású fejedelmet
a protestantismussal szemben. Ha Erdélyre, mint alkot-
mányos és túlnyomólag protestáns államra, ez a körül-
mény kettős veszedelmet jelent, akkor ennek hátrányait
bizonyára a ref. anyaszentegyház érezte meg leginkább,
mint a mely a legközelebbi multban, csaknem egy teljes
századon keresztül, a szabad alkotmánynak és a ref. vallású
fejedelmek kegyének áldásait érezte. Eddig jogilag első volt
az egyenlők között, de tényleg majdnem uralkodó egy-
ház, mert az uralkodó vallás minden előnyeit élvezte.
Most első lesz az elnyomottak, az eltiprásra szántak kö-
zött, mert bukása nemcsak a róm. katholicismus diadalát,
hanem az alkotmány teljes elnyomatását is jelentené.
Egyházunk helyzete az állammal szemben tehát nem-
csak abban a tekintetben változik, hogy többé nem él-
vezi a fejedelmi kegy előnyeit, hanem főleg abban is,
hogy az állami főhatalom egyik tényezője határozottan
megrontására tör. A református egyház, melynek hívei
az alkotmány legkeményebb őrei, az uralkodó szemében
a lázadás, az egyedetlenség melegágya, a melynek fel-
dulása ennek következtében állami közérdek. Az egyház
tagjai épen ezért a közhivatalokban mellőzendők. A ki-
rály czélzatainak, az absolut fejedelmi hatalom megszi-
lárdításának, csak róm. katholikus egyének lehetnek meg-
bizható közegei. Így aztán az állami főhatalom második
tényezője, a kormány is, egyházunk ellen foglal állást és
minden törekvést, mely megrontásunkra irányul, a már
 3

fentebb említett szempontból felfogott állami közérdek

előmozdítása végett, a rendelkezésére álló végrehajtó
hatalommal támogat, vagy — a jobbik esetben — érvé-
nyesülésében nem gátol. Az állami souverainitás máso-
dik főtényezője, az országgyülés, jóindulatát ugyan nem
vonja meg egyházunktól, de szava, akarata érvényesíté-
sében az erőt nélkülözvén, jó szándéka az érzületből a
létesülés, a cselekvés terére lépni nem bír.
Azonban igaztalanok volnánk, ha I. Leopold, I. József
és III. Károly uralkodók személyét úgy tüntetnénk fel,
mintha azok a cselekmények, melyek az állami főhata-
lom részéről egyházunk elnyomására irányultak, az ő
közvetlen akaratuk szüleményei lettek volna. Ők buzgó
róm. katholikusok voltak, kik egyházuknak az eretnekek
feletti diadalait szivesen látták, örömmel szemlélték, de
több alkalommal adtak annak is kifejezést, hogy ily
czélra az erőszakos, a jogtalan eszközöket nem helyeslik,
elitélik. Egyedül Mária Terézia volt az, ki önmaga czél-
tudatosan és szándékosan használt törvényellenes eszkö-
zöket hitünk, vallásunk, egyházunk elnyomására, kinek
erőszakos uralmát lehetetlen pusztán tanácsadói szám-
lájának terhére jegyezni fel. II. Józsefet pedig, daczára
azoknak a támadásoknak, melylyekkel alkotmányunkat
mindenestől eltörölni kivánta, határozottan egyházunk
jóltevői, a szólásszabadság, a felvilágodottság zászlóvivő
bajnokai közé kell sorolnunk.
Mily szomorú magyar protestáns egyházunknak törté-
netében I. Leopold félszázados uralkodásának emléke!
És mégis a gyász, a köny, a vér, mely egyházunkra bo-
rult, melyeket egyházunk özönnel hullatott, nem az ő,
hanem Szelepcsényinek, Széchenyinek, Kollonich kardi-
nálnak, ennek a «vörös katonának«, a «hazafias» magyar
4

róm. kath. klérus első zászlóvivőinek nevét szennyezi.

Erdély ügyeiben is a pótdiploma, melynek kiadásánál
gróf Kinsky háttérbe tudta szorítani Kollonich befolyá-
sát, arról tanuskodik, hogy az uralkodónak a vallási
ügyekben is volt érzéke a jog iránt. Később a Kollonich
által kiszerkesztett Mikes-féle punctumok végrehajtását
Bethlen Miklós, ki egyenesen a felséghez fordult, meg
tudta akadályozni, sőt tőle az egyháztól eltartott came-
ratiumok folyósítására ismételt rendeleteket eszközölt ki.
III. Károly, kinek idejében a királyhágóntuli testvérek
az 1715. évi 30. s 31. t.-czikkek s az 1731. évi Carolina
Resolutio igája alá rekeszttettek, a kinek uralkodása alatt
a mi egyházunk gyulafehérvári kollégiumát, templomát,
parochiális és professori házait veszíti: visszadja a
II. Rákóczy Ferencz-féle háboruban megakadt fiscalis
javadalmainkat. Ha Antalfi «erdélyi« püspök ravasz fon-
dorlatára kiadja is 1727. évi rendeletét, de annak végre-
hajtását épenséggel nem sürgeti. Jellemző reá nézve az
a felelet, melyet Bethlen Katának, — kitől róm. kath.
vallású első férjétől származott gyermekeiknek elvételét
és róm. kath. vallásban való neveltetését, hamis infor-
matiók alapján elrendelte, — folyamodványára adott. «Az
udvarnál már nyilvánságos, hogy a haza törvénye szerint
a gyermekeknek az anyjoknál kellet volna maradniok, de
minthogy ő felsége egyszer megigérte az ellene valóknak,
hogy elveszi, azért már így kell lenni; meg nem másolja».*
Nem így áll a dolog Mária Teréziánál, ki Erdélyre is
önkényt alkalmazza a magyarországi törvényeket és val-
lásügyi rendeleteket, a ki felelevenít és erőszakosan ke-

*
Szilágyi Ferencz: Rajzok Erdély államéletéből a XVIII. szá-
zadban. Budapest, 1874. 117. l. Bethlen Kata Önéletrajza.
 5

resztül visz olyan régebbi intézkedéseket, melyektől elő-

dei elállottak; a ki maga készíttet tervet az eretnekek
kiirtására s gróf Bánffy Ágnes elraboltatását, br. Wesse-
lényi Miklós gyermekeinek elvételét maga rendeli, maga
intézteti. Alatta hitsorsosaink vigasztaló szót, a törvény-
telen erőszakos eljárások elitélésére, a vallásszabadság
körüli legelemibb emberi jogok elimerésére csak egy
hangot is, sőt még jóindulatú meghallgattatást sem talál-
tak. A magyarországi és erdélyi protestantismusnak nincs
oka, nincs módja arra, hogy a királynőről bármi tekin-
tetben is, csak egyetlen nemesebb tettéért is, hálásan
emlékezzék meg egyháza történetében.
De mégis egyházunk legveszedelmesebb ellenségei a
királyi kormányok és ezek tagjainak spiritus familiarisai,
a jezsuiták voltak. Honfi honfi ellen olyan ádáz dühvel,
olyan kaján irigységgel, olyan alattomos fondorkodó uta-
kon talán sohasem tört még hazánk ezeréves fennállása
alatt, mint a rekatholisatio 90 éves történetében, midőn
a jezsuita tanintézetekből eltorzítva kikerült jellemek az
önzés, a nagyravágyás, a hiuság kielégítésére, az ennek
útjában álló akadályok elhárítására, a vallásos fanatismust
olyan fortélyos, titkos és nyilt módon használták fel, mely
minden idők és korok nemesb lelkeit csak utálattal tölt-
heti el. Nyomukban haladtak a rajtok még túltenni igyekvő
szerencsétlen apostaták, kik nemcsak hitöket, de sokszor
jellemöket, egyéniségöket voltak kénytelenek hiú szenve-
délyüknek áldozatni hozni, hogy őszinte meggyőződést
szinlelhessenek, hogy gyászos lépésük jutalmát elvehes-
sek. Ezek voltak az eszközök, melyekkel a jezsuitismus, az
ember legnemesebb vallásos érzületének s indulatának ezen
őrületes eltévelyedése, — a jézus-társaság fiai, a szeretet
isteni mestere nevének megcsufolói, végrehajtották azokat
6

a munkákat, melyek örökös szégyenfoltjai lesznek az

emberi civilisatio történetének. Az erdélyi XVIII. század-
beli egyházpolitika eredményeire alig vethet valami jel-
lemzőbb fényt, mint Mikes és Gyulafi róm. kath. főurak
érdekében, Baranyai jezsuita páter által Száva Mihály
részére írt utasításának eme szavai: «A katholikus val-
lás különös előnyének itéljük, ha katholikus személyek,
mintegy az egyháznak erős oszlopai, hivatalokra, czí-
mekre és méltóságokra előmozdíttatnak».* Ezen szavak
segítségével, mint varázs igékkel, megérthetjük az Apo-
rok, Mikesek, Hallerek, Kornisok egyházpolitikai szerep-
lését és az apostaták legiójának keletkezését.
A református egyház tehát ily körülmények között
csakis az állami élet alsóbb fokú szerveinél, az autonom
hatóságok részéről, találhatott támogatást és segítséget.
Itt sem a főispánok és kapitányok, kik idővel majd mind
a róm. katholikusok közül teltek ki, hanem az egyszerű
köznemesekből választott főbirók, alispánok voltak, kik
az állami ius advocatiaet az egyháznak megadták, kik a
dörgedelmes és villámló felsőbb parancsolatokat vagy az
irattár útján tették ártalmatlanokká, vagy enyhe eljárás-
sal vették el azok erejét, koczkáztatva ez által saját
existentiájokat is egyházuk érdekében.
Református anyaszentegyházunk, mint ezt a mult kor-
szakban láttuk, még a nemzeti fejedelmek alatt is és ezekkel
szemben is megtudta őrizni autonomiáját. Az eredetileg
tisztán hierarchikus szinezetű egyházalkotmányban ugyan
idővel a világiak és ezek között első sorban a hitsorsos
fejedelem, mind több és több szerephez jutnak, de ez a

*
A budapesti m. kir. tudományegyetem kézirattára 522. sz. a.
A Hevenessy-gyűjteményből.
 7

szerep nem az államfőt, hanem a főpatronust illeti meg.

Sőt a kálvini egyházalkotmány természetének megfelelően,
az autonom egyház nagyobb befolyást gyakorolt az államra,
p. o. az egyházi fegyelem s a ius advocatiae érdekében
szükséges assistentia megkövetelésénél, mint a minőnek
ő tért engedett az állam számára a maga belügyeiben.
Az autonomia a diploma után is megmarad, csakhogy
fokozódott megszorításokkal és megnyirbálások mellett.
A fejedelmi hatalom és kormányzat absolut irányú fejlesz-
tése nem kerülhette ki, hogy a ref. egyház önkormány-
zati szabadságának területét is érintse és a rekatholisaló
állampolitika hasonlóképen abban az irányban hatott,
hogy az autonomia csorbulásokat szenvedjen. Nem az
erőszakos templom foglalásokra, egyházi és iskolai jószá-
gok és jövedelmek eltartására, a világi hitsorsosoknak a
közhivatalokból való kizárására gondolunk itten, mivel
ezek nem az autonomiának, hanem az általános vallás-
szabadságnak sérelmei: de azokra a kormánytényekre,
melyek tisztán az egyházi önjogú törvényhozást, kor-
mányzást és biráskodást korlátolták, a melyek az álta-
lános vallásszabadságnak is sérelmei ugyan, de egyuttal
legérzékenyebb sérelmei, melyek bensejében támadják
az egyházat.
III. Károly alatt tapasztaljuk először, hogy az autona-
miát a kormányhatalom kikezdi, sőt erre különös jog-
alapot is kiván felállítani. A házassági biráskodást támadja
meg először s «a rendetlen divartiumok miá» 1729-ben egy
rendeletet is küld az országgyűlésre, melyben ezen ügyek
kezelése körül nagyobb körültekintést parancsol az egy-
házra. Majd 1731-ben ujabb rendeletet ad ki III. Károly,
melyben magát «indisputabilis supremus index in causis
matrimonialibus subditorum suorum religionum protes-
8

tantium»-nak, az az protestáns vallású alattvalói házassági

ügyeiben kétségtelenül legfőbb birónak nevezi s melyben
megparancsolja, hogy házassági elválasztó itéletek «csak
igen méltó és kegyelmetek egyházi constitutiói s con-
sistoriale statutumai, úgy kegyelmetek theologusitól, s
doktoritól közönségesen comprobáltatott okokból legye-
nek» stb.*
Hogy ezen, br. Sorger György károlyfehérvári püspök
befolyására kelt intézkedések czélja, a prot. házassági
ügyeknek a r. kath. szentszékek elé való juttatása volt,
az nyilvánvaló. A legérdekesebb azonban az a jogczim,
melyet az uralkodó rendelkezései alapjául vesz, t. i. hogy
ő a protestánsok házassági ügyeiben kétségtelenül a leg-
főbb biró. Ezen felfogásnak sem az állami, sem az egy-
házi jogban nem volt ugyan fundamentuma, de azért ki-
láthatjuk belőle a háta mellett lappangó jezsuita logikát,
mely a prot. házasságot polgári kötésnek, a házasságkörüli
pereket polgári pereknek magyarázza és így a Tripartitum
alapján a király legfőbb birósága alá helyezi. Csakhogy
a hazai törvények az egyházi törvénykezés tárgyait nem
sacramentalis jellegök szerint állapították meg és a há-
zassági biráskodás protestansoknál és r. katholikusoknál,
törvény szerint egyaránt «res mere ecclesiástica»-nak
tekintetett, így fogatván fel maga a házasság is. Az ural-
kodónak így igényelt joga különben a németországi evan-
gélikusok consistarialis szervezetének alapelveire is volt
építhető. Vajjon ez vagy amaz alap volt-e a követelt jog-
igény forrása: az közönyös dolog, hanem az benne a
fontos, hogy a ref. egyház egyik sarkalatos jogát a feje-
delemmel kivánja megosztani. A III. Károly által meg-

* Bod Péter Synopsis iuris connubialis, Cibinii 1763. 95—96. l.

 9

vetett alapokon folytatta aztán Mária Terézia az uralkodó-

nak a prot. házassági jogba való beavatkozását, midőn
a 3. és 4. foku rokonság akadálya alól való dispensatiót
magának követelte, majd 1769-ben a guberniumra bizta
s taxáját megállapitotta.
III. Károlynak 1727. decz. 11-iki rendeletében az apos-
tasia-tilalom és a templom és iskola építéshez megkivánt
felsőbb jóváhagyás szükségének elrendelése az, a mi egy-
házunkat leginkább érintette. Az első, mint az országos
törvényekbe ütköző tilalom, az interconfessionalis viszo-
nyokat változtatta — önkényesen. Az utóbbi azonban
már az autonomiába ütközik bele, mivel egy törvényesen
bevett egyháznak legelemibb joga, hogy roskadozó tem-
ploma helyet újat építsen, a szükséghez képest iskolát
állítson stb. Az engedély megkövetelése a r. katholicismus
érdekében történt hogy az meg is tagadtathassék. Azon-
ban külsőleg az állami ius superinspectionis köntösét
ölté magára; mintha az adózó népnek védelmét czélozná.
Igy Mária Terézia kedvencz r. kath. püspökét, Bajthayt
is rendre utasította, mivel ez előzetes királyi engedély
nélkül templomot merészelt építtetni. Csakhogy ez a lát-
szólagos egyenlő mérték a valóságban nagyon is egyen-
lőtlen volt, mert míg a r. katholikusoknak az engedély
mindig könnyen megadatott, a protestánsok csak hosszas
zaklatás útján juthattak ahhoz, ha ugyan megkaphatták.*
Mária Terézia alatt autonomiánk épen sok sérelmet
szenvedett. Azonban a sérelmek számánál fontosabb az,
hogy csak a ref. egyház elnyomása és a r. katholicismus
emelése érdekében történtek. Megtámadtatott hitvallá-
sunk, melynek egyik symbolikus könyve elkobzásra itél-

*
Lásd e mű III. kötet 13/b fejezetét. V. ö. Szilágyi Ferencz i. m.
10

tetett és a melylyel ellentétben a bábák keresztelése egy-

házunkra erőszakoltatott. A r. kath. ünnepek megünnep-
lésének elrendelése is belevág autonomiánkba épen úgy,
mint a lelkiismereti szabadságba. A házasságkötési liturgia
átalakítására irányuló rendelet, válópereink revisiója, vagy
zsinataink utasíttatása ilyen perek ellátására, szintén
autonomiánk sérelme. Püspökeink királyi megerősítése,
bár látszólag az Approbata Constitutiókon nyugodott, a
szabad választás veszélyeztetését foglalta magában. Nem
egy izben fordul elő, hogy egyes lelkészeink ellen fegyelmi
kereset indítása rendeltetik (Markosfalvi Sós Péter), vagy
hogy egyházi hatóságainkkal szemben a gubernium a
vétkes egyházi személyeket pártfogásába veszi. Iskolai s
vagyoni autonomiánk megtámadásáról már bővebben
szólottunk.*
Az egyházi autonomia helyzetét legvilágosabban az u.
n. gubernialis rendeletek özöne tárja fel, melyek főconsis-
toriumunkhoz intéztetve, végrehajtást igényeltek. A mi
egyházunk főconsistoriumát úgy tekinti a kormány, mint
saját végrehajtó közegét, melylyel rendelkezik, melyhez
leir, melyet utasít, melynek rendel, az pedig hozzá jelent,
felir és előterjeszt. És ez a helyzet nem csak hogy autono-
miánk szabadságát sértette, hanem egyúttal hatóságaink
atyafiságos szellemét is megvesztegette, utat nyitván annak
a bürocratikus iránynak, melyet lefelé a kiméletlen modor
és felfelé a szolgai megalázkodás jellemez.
A főconsistorium irányítói mindig azok a legtekinté-
lyesebb világi hitsorsosok, kik a közpályán, a közhivata-
lokban is legmagasabban állottak, a kik tehát, ha alkal-
masok voltak is a közvetítésre, de ennek sikertelensége

*
Lásd u. o.
 11

esetén alkalmatlanok voltak a passiva resistentiára. Állá-

suk exponált jelleme hozta magával, hogy az uralkodó
akarata előtt meg kellett hajolniok s így főconsistoriu-
munkat a németországi prot. főconsistoriumok szinvona-
lára sülyesztették alá, mikor t. i. már csak részben van
fenn autonom jellege, más részben pedig az állami fő-
hatalom egyházkormányzati tevékenységének közvetítő
közege.
A főconsistorium ezen jelleme Mária Terézia idejében
még csak kialakuló félben van s nem ölt határozott vonáso-
kat magára, mivel az uralkodó egyházpolitikája első sorban
egyenesen protestáns vallás ellenes.és nem csak az autono-
mia letörésére irányul. Ellenben II. József alatt már telje-
sen kifejlik. Ez az uralkodó nem bántja a ref. vallást, nem
sérti a lelkiismereti szabadságot, de e helyett nem tűri a
főhatalmi akarattól független szervezeteket és ezek műkö-
dését. Ugy hogy II. József alatt az erdélyi főconsistorium
és p. o. a szászországi ev. főconsistorium között fontosabb
különbség csak a tagok beválasztásának módjában van,
sőt ez a különbség is illusorius a főconsistorium ama szer-
vezeténél fogva, hogy vezetői az uralkodó által kineve-
zett, állami hivatalban levő, legfőbb rangú hitsorsosokból
áll. És a főconsistorium maga után vonta az egész egy-
házi autonomiát is. Mert az egyházközségek, egyház-
megyék és generalis synodus már ekkorra — mint alább
említjük — teljes függésbe jutottak a főconsistoriumtól,
de meg másfelől az uralkodó rendelkezett ezek gyűlései-
nek tartása helyéről, idejéről, tárgyáról, ellenőrzéséről.
Vagyis az erdélyi ref egyház a diplomától kezdve las-
sanként veszteni kezdi autonomiáját és Mária Terézia
korától fogva önkormányzati szabadsága mind jobban-
jobban csorbul, míg végre II. József alatt rohamosan,
12

szinte egyszerre elveszti azt és consistoriális szervezetű

egyházzá lesz tényleg, habár jogilag autonomiája meg-
marad is. Egyházunknak az állami főhatalomhoz való
ezen viszonyából fejlődik ki egyházalkotmányunknak
consistoriális jellege, a mely tehát nem a zsinat-presbyteri
rendszerrel, hanem egyenesen magával az autonomiával
áll ellentétben, a minthogy a németországi protestánsok-
nál is nem az a consistoriális egyházalkotmány jellemző
vonása, hogy consistorium igazgatja az egyházat, hanem
az, hogy ez a consistorium az államfő egyházi felség-
jogainak kezelője, hogy az egyházi hatalom (potestas
ecclesiastica) nem az egyháznál, hanem az államfőnél
van és így az egyháznak nincs autonomiája.*
Ime a diploma, mely a vallásunknak, egyházunknak a
független fejedelemség alatti jogait biztosította, miképen
szolgált alapjául vallásunk és egyházunk jogainak meg-
csonkítására. Benne már adva volt a lehetőség arra, hogy
anyagi jogi tartalma érvényéből kiforgattassék, pedig
egyelőre úgy látszott, mintha más változást az nem is
szült volna a választó fejedelemség megszüntetésén és a
r. kath. vallásu államfő elismerésén kivül. Csakhogy ez
az örökös r. kath. vallású uralkodó a ref. egyháznak a
diplomában biztosított jogállását majdnem megsemmi-
sítette.
Egyházunk, az evangeliumokban gyökerező politikai
principiumainál fogva, igyekezett megadni a császárnak
azt, a mi a császáré, a mint megadta Istennek azt, a mi
az Istené. Még élt Apafy, de már Caraffa volt az úr
Erdélyben, midőn 1688-ban az egyház a fejedelemért
mondandó közkönyörgésekbe bevette «a római császárt»

*
Lásd e mű IV. kötet 3. s 4 fejezeteit.
 13

is.1 Be bizony a mint a r. katholikus atyafiak, a felség

parancsa szerint, templomainkat, iskoláinkat, dézmáin-
kat, quartáinkat szedegették, hitsorsosainkat a hivatalok-
ból kiszorítgatni kezdették, ismételten szükséges volt el-
rendelni a zsinatokon, hogy «a római császárért könyö-
rögni kell, mint felséges urunkért s a seniorok vigyázza-
nak erre cum animadversione». Elég számmal lehettek
olyan papok, kik nem tudtak vigasztalást nyerni abból
a hitből, hogy a császár az ő református alattvalóinak
szerető édesatyja, ki jogaikat megvédelmezni s fentartani
akarja, hanem gonosz tanácsadói a bajok okai. Hiszen
ott volt a császár pecsétje és kezeirása minden sujtoló
rendeleten; kollégiumot, paplakot, dézmát a császár
nevében foglaltak; papot, mestert a császár nevében ker-
gettek el. Az elkeseredett pap aztán könnyen elfeledte a
liturgiának ezt az új alkatrészét. Sőt még az oly annyira
figyelmes Kolozsvári István püspököt is br. Wesselényi
Istvánnak kellet figyelmeztetni 1716-ban,2 hogy az ural-
kodó ujjszülöttjéért hálaadó istentiszteletet rendeljen el az
eklézsiákban. Az április 13-án született fiörökösért jul.
12-én tartották meg az erdélyi ref. gyülekezetekben a
hálaadó istentiszteleteket.
De már később a folytonos csapás, zaklatás, elnyoma-
tás alatt az uralkodó jóindulata volt az egyház egyedüli

1
Benkő Synopsis. Az 1696. évi enyedi zsinat határozata tesz
erről említést a következőkben: «A római császárért könyörögni
kell, mint felséges Urunkért, az 1688. esztendei conclusum sze-
rint. A seniorok vigyázzanak erre cum animadversione».
2
Egyházkerületi levéltár 1716—7. V. ö. A görgényi egyh.
megye protocolluma I. köt. 346. lapján az 1716. évi enyedi
generális zsinat határozataival. L. még Benkő Synopsísából
ugyanezen zsinat végzéseit.
14

reménye. Általánossá, közmeggyőződéssé válik, hogy az

uralkodótól és csak is tőle személyesen remélhetnek, vár-
hatnak jót és így a bizalom mindjobban erősödött, sőt
ezt a folytonos csalódások, hiábavaló várakozások még
csodálatos módon fokozták. És mikor II. József által végre
megszabadíttattak a r. katholicismus lidércznyomása alól,
ez az uralkodó minden politikai és egyházkormányzati
erőszakos intézkedései daczára is olyan népszerű lett ref.
népünk előtt, mint egyetlen elődje s mai felséges uralkodón-
kat kivéve, egyetlen utódja sem. Már mikor uralkodótárs
minőségében beutazta Erdélyt, csodadolgokat regéltek
felőle és nagy várakozásokat fűztek hozzá, ki még az
unitáriusokat is oly kegyesen fogadta. És mikor a remé-
nyek egy része teljesedésbe ment, szinte legendaszerű
elbeszélésekkel könyezték nemes alakját. Ez a tisztelet
magyarázza meg, hogy tőle egyházunk oly sokat türt el
szó nélkül és ha a tolerantia rendelet és a tanügy kérdé-
sében folyamodvánnyal kereste is fel, később az autono-
mia fokozatos csonkítását, még a házassági biráskodás
elvételét is, szó nélkül tűrte, habár jogosoknak e tényeket
el nem ismerte is.
A habsburgi házból származó ez öt uralkodó, kiknek
mindenike vagy vallásunk, vagy egyházunk, vagy mind-
kettőnek szabadságán s jogain oly érzékeny sebeket ejtett,
nagy mértékben átalakította egyházunknak az államhoz
s az államfőhöz való viszonyát. Jogilag bevett vallás és
autonom egyház voltunk, de tényleg tűrt vallássá és
consistoriális szervezetű egyházzá lettünk alattuk. Csak-
hogy jogainkat velök szemben sem félelemből, sem kedv-
keresésből fel nem adtuk s így, midőn elmult az a kor,
midőn a jogot a hatalom helyettesítette, mikor a törvény
helyett az erő uralkodott: vallásszabadságunk és autono-
 15

miánk csillaga ujból felderült. Nehéz idő volt ez a 100

esztendő, de alatta hitsorsosaink vallásos buzgósága, hite,
szenvedése rendületlenül őrt állott szent jogaink felett,
úgy hogy ezek diadala a nélkül következett be, hogy
ehhez a diadalokhoz erőszakosságoknak, megtorló és
bosszúságszülte türelmetlen indulatoknak és cselekedetek-
nek szennye tapadna. A protestáns restauratio még csak
nyomát sem mutatja a XVIII. századbeli r. kath. reactio
jezsuita szellemű erőszakos és jogtipró eljárásnak. Elveink
maguk vivták ki érvényesülésüket, midőn az egész tár-
sadalmat áthatva és átalakítva, a vallás- és lelkiismereti
szabadságot az emberiség közkincsévé tették és a mai
modern egyházpolitikai fogalmaknak, az egyház és állam
közötti viszony jelenkori alakulásának, alapjait meg-
vetették.
 18. Az egyház alkotmány alakulása, fejlődése.

A XVII. század folyamán láttuk, hogy a puritanismus-

sal karöltve fellépő presbyterianismus erős ostrom alá
vette az egyház hierarchikus szinezetű alkotmányát, de
főleg a fejedelmek és a tekintélyesebb világi hitsorsosok
ellenzése miatt, alkotmány-átalakító kisérlete kudarczot
vallott. Azonban egyik alapgondolata, t. i. a világiaknak
az egyház-kormányzatra való befolyása, mégis testet öl-
tött. De nem a gyülekezeteket igazgató presbyteriumok
megalakulása, hanem az egyházat eddig képviselő gene-
rális szent synodus fölé állított főconsistorium létesítése
által. Most a diploma után, és főleg a XVIII. században,
az a főconsistorium, mely eredetét a presbyterianismus-
nak köszönheti, miután többféle alakulásokon ment át
és megszilárdult alakot öltött magára, életre hívja a
presbyteriumokat is, de a viszonyoknak megfelelő ala-
kot, — szinte a mai presbyteriumoknak formáját és nem
egyszersmind teljes jog- és hatáskörét is — adván
annak.
A főconsistorium megszilárdulása és a gyülekezeti
presbyteriumok, vagy mint nevezik, consistoriumok (így
hívja az 1791. budai zsinat is) beállítása átalakító hatás-
sal van az egyházmegyére és az egész anyaszentegyházra,
illetőleg a partiális és generális synodusokra is. Legfon-
tosabb alakulás a világi elemnek befolyása és a kor-
szak vége felé az egyházmegyei consistoriumok megszü-
 17

letése. Úgy, hogy az erdélyi ref. egyházkerület mai alkot-

mányának alkotó részei tulajdonképpen ezen idő alatt
fejlődnek ki. Csak az egyes tagozatok közötti viszony
az, mely idővel fontosabb s gyökeresebb változásokon
ment át.
A vezető szerep az egész időszakban, valamint később
is, egészen 1871-ig, a főconsistorium kezében van. A mint
az Approbáták megadták a lehetőséget a főconsistorium
kifejlődéséhez, hamarosan létre is jött ez és határozottabb
formát is nyert, midőn a nagyenyedi ecclesiastico-politica
congregatio 1682-ben a később u. n. állandó és teljes egy-
házi főtanács (permanens és plenum supremum consis-
torium) alapját lerakja.
A diplomával teremtett új helyzet megfosztotta ref.
egyházunkat leghatalmasabb védő urától, a hitsorsos
fejedelemtől és ennek támogatásától. Pedig támogatásra
épen most, a mikor a róm. katholicismus kiméletlen
támadást intézett minden ellen, a mi «eretnek», hitben,
szertartásban, egyház-alkotmányban, a társadalomban,
az államban, az egyénben, — kétszeresen szükséges volt
az egyházra nézve, hogy a szellemi tényezők nyújtotta
belső erőkön kivül, olyan külső erők is álljanak s kelje-
nek védelmére, melyek igenis e világból valók. Eddig az
egyház és az állam közötti viszony a kálvini felfogás
alapján volt elrendezve; de ez most összedőlni indult
és szükség volt arra, hogy a mit az állam nem ad, azt
az államhoz legközelebb álló hitsorsos társadalom adja
meg, mert az assisstentia világi eszközeit más nem
nyújthatta.
Magának a diplomának létrejötte s az ebbe foglalt bizto-
sítékok azoknak a világi hitsorsosoknak a munkája, kik az
állami életben vezető szerepet játszottak. A diploma alap-
18

ján létrejött új kormány még túlnyomólag református hit-

sorsosokból állott, kik nemcsak egyszerűen a diploma vé-
delmét, hanem ebben saját vallásuk szabadságának vé-
delmét is kötelességüknek tartották. Azok a református
egyének, kik az állam ügyeinek igazgatására befolytak,
védték egyházunk érdekeit, felhasználva azokat az esz-
közöket is, melyeket hivatalos állásuk, vagy egyéb köz-
jogi jogosítványaik nekik szolgáltatott. De nem csak véd-
ték az egyház érdekeit, hanem egyszersmind intézték
annak ügyeit is, mivel ezt egyfelől a régi alkotmányból
folyó joguknak is tekintették, de meg úgy találták, hogy
az egyház-igazgatás egy részének vezetése a védelem
alkatrésze, vagy egyenesen folyománya. A fejedelmi
kornak is meg voltak e tekintetben a maga hagyomá-
nyai ; de az új helyzet veszélyei megkivánták, hogy az
egyház-igazgatásnak abban a részében, melyben a kellő
fegyelem hiánya miatt az egészre kiterjedő bajok kelet-
kezhetnek, befolyást nyerjenek azok, kiknek szélesebb
látókörük van a bajok felismerésére és több hatalmuk
s erejük azok orvoslására.
Így lettek az országgyűléseken összegyűlt hitsorsos
országrendek teljes, — a főbb központi állami hivatalno-
kok pedig állandó egyházi főtanácscsá és így gyakorolták
az egyház védelmét, legfőbb igazgatását s nyújtották az
egyháznak szükséges ius advocatiaet, vagy a mint ezt
abban az időben nevezték — a brachiumot. A főconsis-
torium mindkét alakja nem valamely különös egyházi
megbizáson, valamely erre, az egyház egyeteméből fel-
ruházott hatalommal biró testület választásán, hanem
egyszerűen bizonyos adott tényeken és az egyháznak,
mint olyannak határain kivül álló helyzeten épült fel.
Ez a főconsistorium a maga hatáskörébe vonja az egy-
 19

háznak összes külső, világi vonatkozású ügyeit s az

egyház régi képviseleténél, a papságnál, csak a szoro-
sabb értelemben vett lelki ügyeket, t. i. a melyeket a
közfelfogás ilyennek tekintett, hagyta meg. De idővel
ezekre is befolyást, irányítást, sőt rendelkezést igényel
magának a főconsistorium, úgy, hogy az egyháznak leg-
főbb és az ecclesiastica potestast gyakorló szerve a fő-
consistorium, mely a maga egészében nem egyéb, mint
a politikailag jogosult ref. nemesség és főnemesek, ki-
egészítve a részint állásuknál, részint egyéniségüknél
fogva kiválóbb lelkészekkel és a lelkészekhez számított
professorokkal.
A főconsistoriumnak ilyes összeállítása és működése
azonban csak a gyakorlaton, nem valamely törvényen és
szabályon épült fel, mivel az Approbátákban (I : 1 : 3) egy-
általában nem főconsistoriumról, — valamely organicus
egyházkormányzati szervről, — hanem csak arról van szó,
hogy a rítusokban és az adminisratióban való változtatást
a zsinat csak a világiak beleegyezésével eszközölhet; to-
vábbá az 1682. évi enyedi congregatio is csak 10 férfiút
nevezett ki kurátorokul, de nem intézkedett arról, hogy
ezek egy permanens főconsistoriumot alkossanak, mely
főconsistorium állandó egyházi kormányszervvé legyen.
Igy csupán a gyakorlat alapján történt az is, hogy a
diploma után, országgyűlések vagy delegatiok alkalmá-
val, consistoriumokat tartottak az összegyült világi egy-
háztagok és a meghivott egyháziak. A gubernium s az
országgyűlések székhelye Gyulafehérvár lévén, a püspök,
professorok, s a közeli papok mindig részt vehettek az
ilyen consistoriumi gyűléseken.
Azonban lehetetlen volt maguknak a vezetőknek is be
nem látni, hogy a főconsistorium, melyre az egyház
20

védelme nehezedett, ilyen határozatlan alakban nem

állhat fenn. Az 1697. évben megkísérelték, hogy valami
rendet hozzanak bele.* Az országgyűlés alkalmával ápril
14-én gróf Bánffy György gubernátor szállásán össze-
gyűlvén a ref. rendek, választottak az eklézsiai dolgokra
új kurátorokat. A főhivatalnokok «maguknak reserválván
a legfelsőbb curatorságokat, annak utánna valókat is ren-
deltek t. i. a kollégiumok és scholák számára világiakat,
helybeli papokat és professorokat» és elhatározták, hogy
«mikor közönséges ecclesiai dolgok vannak, az olyankor
közönséges bizonyos helyre confluálván s azokról discu-
rálván, azokkal való végzéseket méltóságos gubernator
és urak ő nagyságok és ő kegyelmök eleiben vigyék.»
Tehát ez a főconsistorium a kurátorokból és pedig az
egész egyház főkurátoraiból s a kollégiumi kurátorokból,
papok, tanárok és világiakból áll.
Ez a permanens főconsistorium is csak átmeneti alak
volt, épen úgy, mint az 1682. évi. Lényege az, hogy a
főhivatalnokok az egyház főkurátorai, egyes kiválasztott
személyek a kollégiumok és scholák kurátorai. Ezen
kurátorok testülete az állandó egyházi főtanács, mely a
teljes főconsistoriumnak, vagy helyesebben szólva, a
ref. vallású országrendek összeségének megbizására viszi
vissza eredetét, a mennyiben még a főhivatalnokokat is,
kiket a király kinevezett, ők mint országrendek terjesz-
tik jelölés útján a felség elé. Az egyházi hatalom kétfelé
oszlik: egyik részét gyakorolja a generális zsinat, a
másikat a ref. vallású országrendek, mely utóbbi azon-
ban maga helyett egy állandó kormányszervet — per-
manens főkonsistoriumot — állít be.

*
Czegei Wass György naplója 247. l.
 21

Ugyanez a felfogás jut érvényre a főconsistorium

további fejlődési fokozatán is. Ugyanis a II. Rákóczy
Ferencz-féle szabadság háború lezajlása után, 1709 ápril
havában Szebenbe összegyűltek a ref. egyház kiválóbb
férfiai; a háború alatt oda menekült és ott lakó, a vidék-
ről összejött világiak, és egyéb köz- s főhivatalnokok,
magánosok, papok, tanárok stb.
Az összegyültek tanácskozván az egyház ügyei felől,
szükségesnek látták, hogy a főconsistorium rendeztessék.
Ezért elhatározták, hogy a «consistorium reformatum
felállíttassák,* mely is áll a reformata religión levő úri és
főrendekből és egyéb alább való, mind vármegyéken, mind
székeken levő nemességből universaliter és a méltóságos
herczeg (II. Apafy Mihály) tiszteiből». Névszerint 24 vi-
lági egyén fel is soroltatik, mint a főconsistorium világi
tagjai; de a felsorolás csak «specifica denominatio». To-
vábbá a főconsistorium második alkatrésze: az egyházi
személyek, kik közül tagok «az összes buzgó, kegyesség,
okosság által kitünő s a közügyekben tevékeny és tiszta
jellemű lelkipásztorok», különösen pedig «a hires nagy-
enyedi, kolozsvári, gyulafehérvári kollégiumok professo-
rai; a tiszteletes tractusok esperesei, jegyzői; a kolozs-
vári, szászvárosi, gyulafehérvári, fogarasi, enyedi, maros-
vásárhelyi, az ó- és új-tordai, vizaknai, hunyadi, kolozsi,
dévai, széki, dési s más hasonló egyházak érdemes
papjai».
Ezek az egyháziak és világiak a «politico-ecclesiasti-
cum consistoriumok» tagjai, assessorai; vezetői pedig a
főkurátorok, a mely állásra 3 tekintélyes világi: br. Wes-
selényi István, gr. Teleki László, gr. Bethlen László és

*
Főconsistorialis protoc. I. 21. l. Egyh. ker. ltr. 1709—6. sz. a.
22

egyházi részről a püspök, választattak meg. Jegyzőül

négy világi férfiut nevezett ki a közgyűlés.
Megállapíttattak a tagok kötelességei, melyek a gyűlé-
sekre való szorgalmas járás, a rájuk bizottaknak hűséges
elvégzése, az egyház mindennemű ügyei felett való szor-
galmas őrködés, felvigyázás, jelentéstétel stb.-ben állnak.
Megállapíttatott a főconsistoriumi ülések ideje a «főconsis-
torium» viszonya a generális zsinathoz és joghatósága is.
Tehát, a mi eddig csak a gyakorlat dolga volt, most mind
szabályoztatott és némileg részleteztetett is. Így p. o. a fő-
consistorium gyűléseit az országgyűlések vagy a generális
zsinatok idején tartja. Ha az összes consistoriumi tagok meg
nem jelenhetnének a generális synodusra, akkor a főcon-
sistorium és a világiak nevében oda képviselők küldetnek,
kik vigyáznak arra, hogy méltatlan személyek papságra fel
ne szenteltessenek és hogy a két főhatóság t. i. zsinat és
consistorium működése között összeütközés és egyenet-
lenség ne támadjon. E követek közvetítik a főconsisto-
riurnnak a generális zsinat elé terjesztendő kivánságait.
Azonban, ha a főkurátorok szükségesnek látják, rend-
kivülileg is összehivatják a főconsistoriumot.
Legfontosabb a főconsistorium joghatóságának meg-
állapítása, mely szerint «az említett consistoriumnak
teljes és kétségbevonhatlan tekintélye (auctoritas) legyen
mindenféle egyházi és egyházpolitikai ügyes-bajos dol-
goknak, vitás eseteknek, melyek elébe tartoznak, tárgya-
lására, eldöntésére és felhatalmaztatik, hogy a mit el-
határozott, azt végre is hajthassa. A neki nem engedel-
meskedő fél, ha egyházi: a kánonok szerint, a világi pedig
cselekvénye szerint büntettessék és ha ellenszegül, az
egyházból rekesztessék ki, miglen eszére tér».
Ha csak egy tekintetet is vetünk ezekre a megállapodá-
 23

sokra, nyilván való fog lenni, hogy itt egy nagyfontosságu

egyházalkotmányi átalakulással és rendezkedéssel van dol-
gunk. Csakhogy az oly formában jelenik meg, a mely tele
van határozatlansággal, bizonytalansággal, a jó rendnek
megfelelő fejlődés akadályaival. Egy főconsistorium oly
nagy számu és bizonytalan tagokkal és meghatározatlan ha-
táskörrel, a legzavarosabb viszonyokat kelthette fel az egy-
házban, midőn az egyes alkatrészek törvényes jogaikkal
élni s a szerint működni kivántak. Csakis az elnyoma-
tás napjaiban, a mikor a fődolog nem az egyház egyes
organumai jogkörének a védelme, hanem az egész éle-
tének és szabadságának fentartása volt, — a míg magá-
nak az egyháznak kebelében a benső jogkérdés fel nem
vettetett, vagy élére nem állíttatott, működhetett jól
és áldásosan ez a szervezet. És valóban, mihelyt a külső
ellenség létveszélyeztető nyomása megszűnik, a főcon-
sistorium bizonytalan helyzete, szervezete, jogállása igen
sok, nagy és elkeseredett belharczoknak lett kiindulási
pontja.
Különben egy nagyon szép és a protestantismus szel-
lemének, valamint a kálvini egyházalkotmányi elveknek
is megfelelő alapgondolat jut ezen főconsistoriumi szer-
vezetben diadalra, a mely különben már 1671 óta meg-
kezdi érvényesülését, t. i. hogy az egyház, mint vallás-
társadalmi intézmény, nem a papságon, hanem a hívek
összeségén épül fel és az egyházi hatalom is nem a pap-
ság, hanem a hívek egyetemének kezében van. Csak-
hogy ez az alapgondolat meglehetős torz alakban ölt
testet magára, midőn a képviseleti eszmét mellőzi és az
egyházi jogosultságot az egyházi hatalom kezelésénél a
politikailag, illetőleg közjogilag jogosultak kezébe teszi le.
Ez pedig viszont a Tripartitumban gyökerező rendi felfogá-
24

son épül fel, melyet a protestantismus demokratikus szel-

leme az egyház kebelében nem tudott legyőzni, sőt ő
maga győzetett le általa. A populus Werböcianus az
egyházban is túlságra jutott és a főconsistorium felállí-
tása, illetőleg az egyházalkotmányba való határozott és
szerves beillesztése által az egész egyházigazgatás súly-
pontja a világiakra, a fő- és köznemességre s az ezekből
választott curatoratusra esett.
Még egy nevezetes intézkedésről és újításról kell meg-
emlékeznünk, mely ugyanezen 1709. évi áprilisi szebeni
gyűlésen történt. Ez a kurátori intézménynek teljes ki-
építése. Ha eddig csak az egész egyháznak s a kollé-
giumoknak voltak kurátorai, most állíttattak ilyenek az
egyes egyházmegyék és az egyes kiválóbb egyházak szá-
mára is. Ezek az alkurátorok vagy részleges felügyelők
(subcuratores seu particulares inspectores) voltak a fő-
consistorium törzstagjai. Még nem voltak ugyan úgy
beosztva az alkurátorok, hogy mindenik egyházi szerv-
nek, kollégiumnak vagy egyházmegyének külön kurátorai
legyenek, hanem p. o. a kolozsvári kurátorok viseltek
gondot a széki, kolozsi és dési egyházakra, a fehérváriak
a hunyadmegyei, szászvárosi, hátszegi gyülekezetekre, a
dévai, hunyadi iskolákra stb., azaz az egyház egyes terület-
csoportjai külön kaptak felügyelőket és pedig azok közül
a főbb nemesek és mágnások közül, kik azon a vidéken
laktak s így a gondozásuk alá rendelt egyházak és iskolák
ügyeit állandóan figyelemmel kisérhették. Az alkurátorok
befolyása csak az «ecclesiastico-politica causákra» terjedt
ki. De itt is inkább csak a kollégiumoknál érvényesült a
közvetlen igazgatásban. Ellenben az egyházmegyék, egy-
házközségek és a gyülekezeti scholáknál a felügyeletben,
a főconsistorinmnak való híradás volt főbb szerepük.
 25

Az az első főconsistorium, mely ezen rendelkezéseket

hozta, a melyet méltán lehetne nemzeti vagy országos
zsinatnak is nevezni, bizonyára nagy reményeket és vára-
kozásokat fűzött az új szervezethez. Az az intézkedés, hogy
a főconsistorium a zsinattal egy időben hivassék össze,
könnyen vezethetett volna oda, a hova az egyháziak közül
némelyek törekedtek t. i. hogy a generális synodus és
főconsistorium egy testté olvadjon össze. Csakhogy a fej-
lődés nem oly irányt vett és az egyháziak csakhamar szo-
moruan voltak kénytelenek tapasztalni, hogy az egyház-
igazgatásban teljesen háttérbe szoríttatnak. Különben ez
a fejlődés egészen természetes is volt. Zsinatot Szebenben,
hol a gubernium székelt s az országgyűlések is üléseztek,
nem lehetett tartani, mivel nem esett az egyház terüle-
tébe. Főconsistorium pedig csak itt volt tartható. Így a
két hatóság nem találkozott, hanem követek útján érint-
kezett. Az érintkezésben a hatalmasabb fél, — a tekin-
télyes világiak, — fölébe kerültek az egyháziaknak s a köl-
csönös érintkezés a főconsistorium és a zsinat között
csakhamar a felsőbb és alsóbb hatóság közötti viszony
jellemvonásait ölté magára. A főconsistorium is más lett,
mint a hogy tervezve volt, mert azt a nagy testet nem
lehetett a szükséghez képest összehivni, tehát csak a min-
dig együtt levő főkurátorok s más közhivatalos, Szeben-
ben, illetőleg Medgyesen lakó, személyek rendelkeztek.
Azonban, ha a főconsistorium a papság részvétét mel-
lőzte intézkedéseiben, ebből komoly bajoknak és surlódá-
soknak kellett előállani. Mert a mint a hazai közjog
alapján állott a főconsistorium akkor, mikor kebelébe
csak a nemességet és pedig nemesi jogán vette fel, ugyan-
csak a hazai közjogra támaszkodott a papság is, mikor a
«privilegium forit» oda állitotta a mindenben totum
26

fac ká lenni kivánó főconsistorium elé. A főconsistorium

működött a nélkül, hogy egyháziakat hívott volna meg
és pedig olyan ügyekben is, a melyek kánon szerint csak
a zsinat elé valók voltak. De maga azért 2—3 követét,
bizonyos utasításokkal, olykor követelésekkel, mindig el-
küldötte a generális synodusra. A követek nagyon is
rajta voltak, hogy a zsinaton ne a papság, hanem az
urok akarata érvényesüljön, a kiknek munkáját a tel-
jesen elaggott és elesett püspök (Veszprémi) tehetetlen-
sége, egyes atyafiaknak az urak köntösébe kapaszkodó
fölfelé törekvése, a generális zsinat időlegessége és egy
állandó papi képviselet hiánya, nagyon is megkönnyítette.
A főconsistorium küriarchicus törekvéseivel szemben
egy kicsiny de szivós hierarchiai S ellenzék képződött,
melynek lelke a papság kedvencze, a darabos, durva
beszédü és modoru generális notárius, Vásárhelyi István
küküllővári lelkész volt. Szomoruan nézték ezek, hogy a
főconsistorium egyedül a lelkészavatást, a házassági bi-
ráskodást és az egyháziak fegyelmi ügyeit hagyta meg a
gen. zsinat hatáskörében és minden egyebet maga igazít,
sőt még a lelkészavatásba és az egyházi biráskodásba is
beleavatkozik, irányítani akar és még egyháziak felett is
biráskodik. Ezért már az 1710. évi borosbocsárdi zsina-
ton gr. Teleki László főgondnok, főconsistoriumi kép-
viselő, és egyes papok között igen heves jelenetek fordul-
tak elő, a miért a főconsistorium nem is késett megróni
és bocsánatkérésre utasítani az illetőket.*
Egyszerre egy éles és kemény harcz tört ki a főcon-
sistorium és a generális zsinat között. Mindenik fél igye-
kezett a maga hatáskörét a másiknak boszantására fel-

*
Főconsist. prot. I. 61. l. 1710—36. sz. a.
 27

használni. A főconsistorium kifogásolta, hogy a zsinat

«a szent ministeriumra alkalmatlan személyeket candi-
dál», hogy a papok magaviseletére nem ügyel fel s így
azok között a sok excessusok, részegeskedés, szitkozódás
s az isteni szolgálatban való hanyagság áradott el.1
A zsinat azzal menti magát, hogy a háboruban és pes-
tisben igen sok minister pusztult el és most nem hagy-
hatja a nyájat pásztor nélkül, mert az ólálkodó farkasok
felfalják, tehát olyanokat vesz fel, a minőket kap, mert
candidatusokban is igen nagy a hiány. A papság erköl-
csét is a háboru vadította el, de a seniorok eljárnak elle-
nük, csakhogy ehhez meg brachium kell. Ezt adják meg
az urak!2 Viszont a papság az urak ellen fordulván, az
1711. évi küküllővári zsinat elrendelte, hogy «a szent
synodus privilegiumának megszorításával senki többé a
tiszteletes atyafiak közül a maga bajában immediate ne
folyamodjék a méltóságos supremum consistoriumhoz,
hanem vagy espereséhez vagy püspökéhez sub poena
annuae depositionis». Hozzá tették ugyan, hogy «az urak
is megunták az ilyen importunusokat»: de ez csak szépí-
tése volt a dolognak.3 Benyújtván a főconsistoriumhoz
a gyülekezetek és papok megbántódásait, panaszol a
miatt, hogy ezek nem orvosoltatnak és hogy a főcon-
sistoriumban a clerus részéről senki sem vesz részt, mert
senki sem hivattatik.
A főconsistorium ez utóbbi jogosságát elismeri és meg-
igéri, hogy a papság részéről a közelebb való esperest
be fogják hívni. De hogy a papságon üssön egyet, ugyan

1
U. o. I. 127. l. 1710—16., 1710—43. sz. a.
2
Egyh. ker. ltr. 1710-36. sz. a,
3
Benkő Synopsis. V. ö. Görgényi e. m. prot. I. 345. l.
28

akkor elhatározza a marosvásárhelyi egyház részéről

támadt kellemetlenség hatása alatt, hogy «a papok ne
legyenek kurátorok se itt, se másutt, hanem secularis
personák. Ezekről írni kell az odavaló kurátoroknak
keményen».1
Azonban a zsinat hamarosan belátta, hogy nem lesz
jó az urakat a papság ellen háborítani. Hiszen ha az egy-
háziak privilegiumait rontják-bontják is, de az egyházat
mégis csak védelmezik. Nem lehetetlen, hogy maga a
generális notárius is, kinek a sirja szélén álló Veszprémi
után legtöbb kilátása volt a püspökségre, nagyon meg-
gondolkozott, midőn az urak haragját maga ellen irá-
nyulva látta. Az 1712. évi zsinat már mentegetni igyek-
szik a mult évi határozatot, melyben «az ő nagyságok
megbántódásokra való terminusok csak a concipista lap-
susa volt», mivel nem akartak egyebet mondani, mint a
mit már az 1703. évi enyedi zsinaton mondottak, mikori
határozatukat melléklik is, t. i. «a főrendek parancsa
tiltja, hogy a mely dolgokat kánonaink szerint eligazít-
hatunk, azokkal senki ne terhelje az urakat». E kijelen-
tésre a főconsistorium is lecsendesedett s félretette ne-
heztelésit, «kivánván ennek utánna a két status, ú. m.
politicus és ecclesiasticus status között nagyobb és
állandóbb harmoniát s szeretetet és respectust observál-
tatni».2
A kibékülés azonban nem ment olyan könnyen, mint
a hogy szóval elmondották. A keserüség ott maradt
mindkét részről a szívekben. Egyes tények világosan
mutatják az «observáltatni kivánt harmonia» hiányát.

1
Főconsist. prot. 1711—86. sz. a.
2
U. o. 1712—43. sz. a. Benkő Synopsis.
 29

Az egyház kezéből elvett Gilányiánum, a püspöki jószá-

gok ügye, még 1712—13-ban is sok kedvetlen tárgyalá-
sokra adott alkalmat. De mert egyházi részről reá jöttek
arra, hogy az egyháziak jogait a főconsístoriummal szem-
ben csak úgy tudják megvédeni, ha maguknak a főcon-
sistoriumban befolyást biztosítanak, azért erre fektették
ezután a fősúlyt.
Az 1713. év jun. 25 én tartott enyedi zsinat Vásárhelyi
István generális nótáriust, Borosnyai János, Hunyadi Már-
ton és Jenéi Sámuel papokat az egyháziak sérelmeinek
jegyzékével, Szebenbe küldötte az urakhoz1 és egyszers-
mind kérte azt is, hogy a főconsistoriumot, mely az
1709. évi végzés értelmében egy határozatlan testület
«jó formába öltöztessék». Az országgyűlés alkalmával
együtt levő ref. világi rend késznek is nyilatkozott erre
s így a főconsistorium új szervezésnek vettetett alá, mely,
ha hatáskörében nem, de szervezetében igen helyes ren-
det hozott be. Nincs ugyan nyoma annak, hogy a teljes
főtanács, azaz az 1709-jki meghatározása a főconsistorium-
nak, megváltoztattatott volna, hanem annál inkább van
az állandó főtanács uj szervezésének. Eddig az összes tagok
közül azok jöttek össze a rendkívüli alkalmakkor, kiket a
fökurátorok meghívtak s a tulajdonképeni állandó fő-
tanács a három világi főgondnok volt. Most megálla-
píttatott, hogy legyen az egyháznak négy világi és egy
egyházi, összesen öt főgondnoka, az állandó főconsisto-
rium pedig ezek mellett álljon 21 egyházi, 21 világi tag-
ból, mint assessorból és 4 világi jegyzőből.2
Azaz a főconsistorium tagjainak száma 51-ben állapit-

1
Főconsist. prot. I. 141. l.
2
Salamon J. i. m. 131. l. P. Szathmáry i. m. 177. l.
30

tátott meg és az 51 tag akkor azonnal meg is választatott.

Az újjászervezett főconsistorium hatásköre ugyanaz a mi
eddig volt; legalább rajta semmi változtatás nincs téve. Jog-
hatósága ugyanazon szavakkal iratik körül, mint 1709-ben.
Az új szervezés mindenesetre előnyös volt, a régi bi-
zonytalan állapottal szemben. De egyuttal mutatja azt is,
hogy a régieknek a szervezeti formalis kérdések iránt
mily kevés érzékök volt. Ezen korbeli egész politikai
törvényhozásunk is erről tesz tanubizonyságot, de ugyan-
ezt mutatja a jelen eset is. Megállapíttatott a főconsisto-
rium, mely mellett fennáll a generális synodus és nincsen
egyetlen szó, egyetlen betű, mely ezek hatáskörét, egy-
máshoz való viszonyát szabályozná; hagyján, hogy rész-
letesen körül írná. Most rendeztetik a tagok száma, az
egyháziaknak és világiaknak egymáshoz való viszonya;
de nem történt semmi gondoskodás arra nézve, hogy ez
a szervezet jövőre is igy fenmaradjon, hogy a kiegészítés,
az új választás miképen történjék. Így aztán bár akkor
határozott számú tagokból állíttatott össze a főconsis-
torium, de a mint az ekkor választott tagok, egyik a
másik után elhalt, többé nem látunk semmi intézkedést
arra nézve, hogy az 51-es szám újból helyre pótoltas-
sék. A főconsistorium kiegészítette maga magát, illető-
leg kiegészítődött úgy, hogy a nevezetesebb családoknak
egyes ifjú tagja belenőttek, — a főconsistorium által be-
állíttatván — a kurátorságba. És a mint emelkedtek a
nyilvános közpályán, úgy emelkedtek a kurátorságból
a főconsistoriumi tagságra és esetleg a főkurátorságba.
Hogy 51 tagja legyen a főconsistoriumnak, négy jegyzővel,
21 egyházi, és 21 világi assessorral: arra már később
nem is gondoltak, hanem csak a főkurátori ötös szám
tartatott meg állandóan a mai napig. Idővel, különösen
 31

mikor az országgyülések megszüntek, a főconsistorium

nem állott másokból, mint a központi állami hivatalok-
ban levő világi hitsorsosokból, kik a szükséghez képest
hivtak meg püspököt, egyes papokat, professorokat. Még
legnagyobb befolyása volt egyházi részről a főconsis-
torium szebeni papjának, ki igen sokszor egyedül kép-
viselte az egyházi elemet a legfőbb egyházi administra-
tióban.
Tehát 1713 után csakhamar az 1709 előtti és utáni
állapotok állottak ujból elő az állandó főconsistorium-
nál és ez így tartott egészen az alkotmányos ébredésig.
A főcuratoratus — tehát Mária Terézia és II. József
alatt a főconsistorium — az, mely képviseli az egyházat
kifelé s felfelé. És midőn Mária Terézia 1770-ben meg-
tiltja az állami hivatalokban levő kurátoroknak, hogy
egyházi hivatalos irásaikban ezen minőségöket jelezzék s
hogy a «református status» kifejezést használják: egy-
szerűen a consistorium, vagy curatoratus aláirása alatt
keletkeznek hivatalos kiadványai is.*

*
1738-ban gr. Bánffy Zsigmond főkurátor javaslatot tett a
főconsistoriumban némi szervezeti módosítások iránt, azonban
ezek nem alkotmányi, hanem csak kezelési kérdésekre vonat-
koztak. Egyh. ker. ltr. 1738—10. sz. a. Majd 1744-ben, az enyedi
kollégium két professora, a kollégium kurátoraival, Inczédi József-
fel és gr. Bánffy Zsigmonddal összeütközésbe jutott Borosnyai N.
Zsigmond és Ajtai A. Mihály, tettek kifogást a miatt, hogy a
főconsistoriumnak 1713-ban megállapított szervezete be nem
tartatott; azonban az ő kisérletük a paritás helyreállítása
helyett csak saját maguk megaláztatását vonta maga után.
Ugyanis a főconsistorium feltétlen engedelmességet követelt
tőlük s nem engedte meg, hogy a tényleges szervezet helyes és
jogos volta vita tárgyává tétessék. A két professor, kiket el-
mozdítással fenyegettek, kénytelen vélt engedni. Közel egy szá-
32

Az 1713. évi főconsistoriumi szervezet, mint ideiglenes

és átmeneti állapot, egyszerűen csak történelmi esemény
jelentőségével bir. De ugyanezen, julius 2—7. napján
tartott főconsistoriumi ülésnek van egy igen nevezetes
alkotása, mely az 1709-iki intézkedésekhez csatlakozik
és a kurátorokra vonatkozó határozatot bővíti ki igen
áldásosan egy, a kollégiumi, tractualis és egyházközségi
inspector kuratorok számára készített, 10 pontból álló
utasítás szerkesztésével. Ez az első e nemű utasítás, mely
a tényleges egyházkormányzatba bevitt világi elem teen-
dőit részletesebben körül írja s meghatározza. Jellemző
vonása, hogy az egyházmegyei gondnokoknak igen a
szívökre köti, hogy felügyelői tevékenységek az esperesek
támogatására szolgáljon, de azok joghatóságába bele ne
vágjon.
Ezen utasítás szerint az inspector kurátorok kötelesek
1. a gondjaikra bizott testület javát lehetőleg előmoz-
dítani, egyetértvén az egyházmegyei esperessel; 2. az
esperes teendőibe bele ne avatkozzanak; 3. a papok s
mesterekre való felügyelet az esperesek dolga legyen, de
ők is értsenek egyet a nagyobb bajok orvoslásánál a
kuráturokkal; 4. vigyázzanak s vigyáztassanak, hogy a
gyülekezeti vagyon és épületek épen megtartassanak;
5. a régi jószágokat és jövedelmeket irassák össze; 6.
hasonlóképpen a hagyományokat és veszélyben forgó köl-

zadon keresztül nem is merészkedtek az egyháziak szóvá tenni,

hogy ők a főconsistoriumból kizáratnak s ha meghivatnak is
egyesek, ez nem jogi alapokon, hanem tisztán a főkurátorok
tetszésén sarkalik, — hogy az 1713. évi szervezettel a világi
urak mitsem törődnek. — Csak a XIX. század alkotmányos
ébredése vetette fel ujból ezt a kérdést. — V. ö. Főconsist. prot.
III. 133—142. l. 1744—89. sz. a.
 33

csönköveteléseket; 7. hogy ezek sikerrel történhessenek:

az esperesek a gyülekezetekbe lelkiismeretes és buzgó
megyebirákat s egyházfiakat tegyenek; 8. a kollégium
mellé is jó tiszttartók állítassanak; 9. az elidegenedett
javakat kerestessék ki; 10. minden egyéb, bár itt nem
jelzett, de az egyház javára szolgáló munkában szorgal-
masan járjanak el s ha szükségesnek látják, a főconsis-
torium figyelmét és közbelépését kérjék ki.
Úgy a főconsistorium új szervezete, mint ez a kurátori
utasitás azt mutatják, hogy a világiak a multakon okulva,
az egyháziak jogai iránt tiszteletet kezdenek tanúsítani.
De ez valójában csak a kényszer-helyzet, s a felingerelt
papság lecsendesitésére irányuló törekvés hatása alatt
történt így. A közeli nehány év keserüsége ott volt a
szivekben s ezt hamarosan ki is mutatták, midőn Vesz-
prémi István püspök, 1713 szeptember 22. elhalván, a
püspökválasztás végett november 14-én a rendkívüli gene-
rális zsinat összegyült.
A zsinatra nemcsak az esperesek, jegyzők s egyház-
megyei képviselők, hanem a világi urak is nagy számmal
jelentek meg és mikor a papság Vásárhelyi Istvánt kánon
szerint akarta megválasztani, a világiak mindent elkö-
vettek, hogy a papi párt ezen vezérét elejtsék. Nyers
természetére, mosdatlan beszédjére, ajándék kedvelő vol-
táról szállongó hirekre hivatkoztak, — de hiába. Majd
azt kivánták, hogy a papság «candidáljon» püspökségre
és a világiak válaszszanak, de az urak is szavazhassanak
a candidáltak valamelyikére. — Az egész eljárás mutatja,
hogy Vásárhelyi István kibuktatása volt a czél és nem
valamely jogszerzése a püspök választásra. És mikor a
papsággal sehogy sem boldogultak, fenyegetésre fogták a
dolgot, t. i. hogy «az urak magukat a ministeriumtól
34

külön szakasztják, semmi bajokban segítséggel nem lesz-

nek, a püspöki jószágban is a papoktól választatott
püspököt be nem bocsátják s azután lássák, mit csinál-
nak». A papság nem ijedt ugyan meg a fenyegetésektől
és jogait erősen bizonyítgatta, de nem tartván áldásos
dolognak, hogy egy személy miatt ily nagy visszavonás
támadjon az egyházban, midőn a világiak is egy olyan
egyént jelöltek meg püspök-jelöltjük gyanánt, kiben ők
is megnyugodhattak, megválasztották a püspököt. Kolozs-
vári István nagyenyedi professor személyében.
Ebből a választásból azonban a főconsistorium további
hasznokat is igyekezett húzni. Nem elégedett meg azzal,
hogy Vásárhelyit megbuktatta, hanem most már jövőben
ő akart jelölteket adni a püspökségre s azt kivánta, hogy
a papság csak azok közül válaszszon. Kolozsvári halála
után már három, — illetőleg egyet utóbb mellőzvén, —
két jelöltet állítottak a papok elé. Ezen püspökválasztás
a pestis és tatárfutás miatt igen zavaros volt, mert csak
kevesen gyültek össze a papok közül Kolozsvárra. A távol-
levők levélben küldték szavazatukat. — A szavazat-bontó
világiak a maguk szavazataikat is beszámították, de az
eredmény kijelentését elhalasztották s a szavazatokat
lepecsételték. A jelöltek ismét Vásárhelyi István és Soós
Ferencz kolozsvári pap lévén, az egyháziak sejtették, hogy
Vásárhelyi elejtése forog ismét az urak fejében, azért
úgy sem lévén rendes zsinatjuk, az urakra bizták, hogy
jelentsék ki püspöknek a kettő közül, melyiket akarják.
Így bukott el Vásárhelyi másodszor is a püspökségtől.
Csakhogy a papság kitartott továbbra is kedvencz jelöltje
mellett, és midőn Soós Ferencz meghalt, a püspök teme-
tésére és új püspök választására összegyült kolozsvári
zsinat 1720 julius 10-én hamarosan püspökké választá
 35

Vásárhelyit, mielőtt az urak közbe léphettek volna.1

Így az uraknak nem volt más tenni valójuk, mint hogy
megnyugodjanak az eredményben.
A püspökválasztás körüli ezen harczok, habár személyi
indokokból eredtek is, erős elvi háttérrel birtak: a fő-
consistorium és a zsinat hatalmi mérközései voltak. A fő-
consistorium erősen és czéltudatosan tör arra, hogy az
egyházi élet minden terén őt illesse meg a vezetés. De
mert a most említett három püspökválasztás mutatta,
hogy a kánonok alapján szilárdan álló papsággal esetről-
esetre megújulható belső harczoknak az egyház nagy
kárát fogja vallani, azért a főconsistorium igyekezett
megkerülni ezt a kérdést és a püspökválasztásnak oly mód-
ját találni, mely az ő befolyását biztosítsa s a papság
alól az ellenállás jogalapját kivonja. Így került felszinre
a «successio», mely e czél elérésére igen alkalmas, életbe
léptetése pedig, a körülményeknél fogva, könnyű is volt.2
A successio egyházunk alkotmány-történetében azon
intézmény, hogy csak a gen. notárius választatik és ez a
püspök halála után annak helyére lép, püspökké lesz,
minden választás nélkül. Általa el lehetett érni, hogy a
püspöki szék soha üresedésben ne legyen, bár az ürese-
dés hátrányainak elháritásáról a gen. notárius püspök-
helyettessége által már eddig is volt gondoskodás. Fel
lehetett mellette hozni, hogy a felség az unitárius püspök-
választás után, a megválasztottnak megerősítés végett
való felterjesztését megkivánta s így, a kinek megerősítni

1
Bod Péter smirnai Polikarpus 184—5. l., 157—8. l., 161—3. l.
168—9. l.
2
A «successióra» nézve l. Az erdélyi anyaszentegyház év-
könyve 1862. 9—16. l.
36

joga van, jogot követelhet a meg nem erősítésre is. Úgy-

de a successio mellett nincs választás. Természetes ugyan,
hogy ez a megerősítés végett való felterjesztést nem zárta
ki, mint ezt már Borosnyai L. János püspök megerősíté-
sénél láttuk. Végül hivatkozni lehetett, hogy a tiszántúli
kerület is Zoványi Györgyöt «cum iure successionis in
episcopatum» választotta generális nótáriussá.1 De a leg-
főbb ok az volt. hogy a kánon a generális notárius sza-
bad választásáról mit sem szól, tehát a főjegyzőségre való
főconsistoriumi jelölésnek a kánon utját nem állja. Már
pedig ha a generális notárius a püspökségre successióval
bir, püspökké senki sem lehet főconsistoriumi candidátio
nélkül. A főconsistorium, de a dolog szempontjából is, tel-
jesen közönyös, hogy püspökségre vagy generális nótárius-
ságra tétetik-e jelölés.
Ez a successiónak története és valódi indoka. Az
enyedi generális synodus 1726 julius 30-án elfogadta a
főconsistoriumnak a successio behozatalára tett ajánla-
tát, melyet br. Kemény László, Daniel István s Inczédi
József követei útján tett meg, de «hac conditione, hogyha
Isten jobb időket ad érnünk, a régi usus observáltassék
juxta canones acceptas».2 Így a kecske is jól lakott, s a
káposzta is megmaradt, minthogy az első generális nota-
riust «cum jure successionis», a generalis synodus sza-
badon választotta, a főconsistorium által is kedvelt Bonyhai
Györgyöt ültetvén ez állásba.

1
Tóth Ferencz Tul a tiszai ref. püspök élete 162. l.
2
Bod P. Polikarpus 169. l. Benkő Synopsis. Salamon J. i. m.
62. lapján azt mondja, hogy ez a rendelkezés a marosvásárhelyi
zsinaton történt. Benkő szerint azonban az enyedin. Benkő a
zsinati határozat rövid kivonatát is adja.
 37

A papság azonban, midőn később csak a főconsistorium

jelöltjei közül választhatott generális nótáriust, nehéz
szívvel vette jogainak ilyen megszorítását, kijátszását.
A generális notáriust ugyan egészen 1753-ig mindig meg-
választotta, beiktatta és megerősítette a püspökségben,
tehát a formában a kánon szerinti jogot megtartotta, de ez a
kifejezés nem pótolta azt a hátrányt, hogy az illetőt meg-
választani, beiktatni és megerősíteni kellett. Hogy kánon
szerinti jogának némileg legalább érvényt szerezzen, tehát
a zsinat 1748-ban a főconsistorium három jelöltje mellé
még maga is más három jelöltet állított és aztán e hat
jelölt közül választott generális nótáriust;* de választása
Borosnyai L. Jánosra, a főconsistorium egyik jelöltjére
esett. Többé nem is élt ezzel az eljárással, hanem 1784-
ben az esperesi kar azzal a kéréssel fordult a főconsis-
toriumhoz, hogy neki a közzsinati jegyző jelölésére be-
folyást engedjen. A főconsistorium egy pythiai felelettel
ütötte el a dolgot, kijelentvén, «hogy ő azzal a cseleke-
detével, hogy a generális nótáriusi állásra, régi szokás
szerint, néhány érdemes személyt szokott jelölni véle-
mény-, tanács- és megkeresés formájában, a zsinatot
illető jelölési és választási jogot teljességgel nem akarja
csorbítani». De azért ez a feletet nem az volt, a mit az
esperesi kar várt és nem azt jelentette, hogy a főconsis-
torium jelölése csak pro forma történik, hanem szépen
körülirt kibuvó ajtó az a főconsistorium megszerzett elő-
jogának fentartására, a mit a XIX. századbeli kemény
szenvedélyes harczok, melyek ez ügy körül támadtak,
világosan bizonyítanak.

*
L. Borosnyai L. János «Album»-át a kolozsvári ev. ref.
theol. fakultás könyvtárában.
38

Fontos volt a főconsistoriumi hatáskörnek a házassági

bíráskodásra való kiterjesztése is, mely hasonlóképen a
generális zsinat kánon-szerinti jogainak csorbitásával járt.
Hogy a házassági biráskodásra némi reform nagyon is fel-
fért volna, az bizonyos. De e tekintetben a generális zsinat
is megtette a magáét, habár az egyesek visszaéléseinek
teljesen útját nem állhatta. Már 1696-ban elhatározta
a generális zsinat, hogy a partialis szemmel látott, nyil-
vános paráznaság esetét kivéve, elválasztó itéletet ki ne
mondjon, minden egyéb itéletét pedig a gen. zsinatra
kell felebezni. 1717-ben az a határozat megismételtetett.
Azonban Vásárhelyi István püspöksége alatt egy pár bot-
rányos válóperi eset fordult elő, melynek hirét a róm.
kat. atyafiak egészen a bécsi udvarig is eljuttatták. Ilyen
volt Mikó Ferencz házassága, ki egy szegről-végről el-
választott «lajtos mesternét» vett el és a Teleki Sándor
házassága, mely még nagyobb port ver fel, mikor «Bonyhai
György esperes Bánffy Imrét választá el Nagy Zsuzsá-
nától Nagy Zsuzsánna pénzéért és Teleki Sándor, mint
vén sas a gyenge tyúkfiat, elragadá a Bánffy mátkáját,
Nagy Zsuzsánnát, a gyenge kisasszonyt. Mely miatt a
felséges udvar a ref. statust megrettenté s Bonyhai espe-
rességét elveszté egy ideig».*
Az 1729-ben tartott etédi zsinat elé, a «felséges udvar-
tól megrettentett» főconsistorium azt a propositiót tette,
hogy a partialis széken ezután teljességgel ne legyen sza-
bad divortiálni, hanem minden, a házassági kötelék érvé-
nyességét támadó per, egyenesen a gen. synoduson indít-
tassék meg. Kivánta azt is, hogy a fontosabb, a sulyosabb,

*
Benkő Synopsis. Hermányi D. J.: Az erdélyi ref. püspökök
élete. Mss. az Erd. Muzeumban.
 39

különösen pedig azokban az esetekben, melyekben főren-

düekről van szó, még a gen. zsinat se mondjon ki elválasztó
itéletet, hanem azok a főconsistorium elé terjesztessenek
itélethozatal végett. Azonban a zsinat nem ment bele
jogának ilyen megnyirbálásába. Kijelentette, hogy az
egész kivánság kánon ellenes. Megállapította már és ujból
elrendeli, hogy a partialis nyilvános paráznaság esetét
kivéve felbontó itéletet ki ne mondjon; de szükséges az
ügyek előkészítése végett, hogy azokat a partialis tárgyalja.
Az urak, főrendek és jobbágyos nemes emberek causájuk-
ban az elválást csak a generális mondhatja ki; de arra
hajlandó a zsinat, hogy a sulyosabb esetekben «corres-
pondeál a Méltóságos főcurator urakkal.»* A főkonsisto-
rium nem is sürgette tovább ezt a dolgot, hanem a mi a
«correspondentiát» illeti: e tekintetben hova-tovább gyak-
ran lépett érintkezésbe a zsinattal, jelentéseket kérve és
utasításokat adva a kényesebb természetű ügyekben, úgy
hogy az ilyenekben hozott itéletek csak formailag voltak
a zsinatéi, de a dolog érdemét a főconsistorium dönté el.
A generális zsinat egyéb tárgyainál is mindig ott
van a főconsistorium keze, mindenütt ott van tekintete.
A vidéken meglátja a papok magaviseletének, tevékeny-
ségének fogyatkozásait és a zsinatot felhivja a bajok
orvoslására, a rosz életüek s a hanyagok megbüntetésére.
Meglátja az egyházak viszályait, hiányait, fogyatkozásait
és ha lehet maga orvosolja, különben felhivja a zsinatot
a rendelkezésre. Az affiliatio és anyásítás, a dislocatio a
zsinat jogkörébe tartozik, de a főconsistorium rendszerint
megelőzi a zsinatot és már előre jelzi az affiliatio vagy

*
Bod Synopsis iuris connubialis 93. l. Görgényi prot. I.
352. l. Széki e. m. prot. II. köt.
40

anyásítás szükségét, kijelöli a veszélyesebb pontokra a

dislocálandó alkalmas személyt és a zsinat aszerint cse-
lekszik. Mindez arra mutat, hogy a főconsistorium agili-
sabb és tevékenyebb szerve az egyháznak, mint a köz-
zsinat, a mi viszont állandó természetéből, nagyobb
hatásköréből s bővebb eszközeiből, megbizott közegeivel,
az inspector kuratorokkal való gyakoribb és közvetlenebb
érintkezéséből folyik. A zsinatnak nincs állandó képvise-
lete más, mint a püspök, kit a főconsistorium, épúgy
mint a zsinatot, a maga befolyása alá von, úgy hogy
mindkettő csak árnyéka annak, a mi Keserüi és Geleji
idejében voltak.
A közzsinat és a főconsistorium viszonyát legjobban
az a körülmény mutatja, hogy eleinte a főconsistoriumi
biztosok, később maga a zsinat, illetőleg elnöke, a püs-
pök, a zsinat lefolyásáról jelentést tesznek, majd hatá-
rozatait fölterjesztik a főconsistoriumhoz, mely azokat
megjegyzéseivel kiséri, utóbb pedig jóváhagyja, vagy meg-
változtatja, esetleg megsemmisíti. Azaz a föconsistorium
az egyház legfőbb hatósága, melynek a zsinat teljesen alá
van rendelve. És ez a viszony tulajdonképen teljesen
helyén való is lett volna, ha a főconsistorium úgy lett
volna összeállítva, mint a hogy szervezésekor megindult:
ha egyháziak és világiakból áll és nem csak jogilag,
hanem tényleg is az egész egyház képviselete. Hiszen a
közzsinat a XVI. században, egész a XVIII. századig az
egyetlen egyházi főhatóság, de hierarchikus természetű. Ez
a protestantismus szellemének nem volt megfelelő s így
háttérbe kellett szorulnia. Azonban ez nem jelenthette az
egyháziaknak az egész egyház igazgatásából való kizárá-
sát. Ha a zsinatnak a XVII. században bizonyos törvény-
biztosította jogai voltak, melyeknek egy része nem is a
 41

kánonokban vagy az Approbátákban, hanem még a Tripar-

titumban gyökerezett, p. o. az egyházi biráskodás: e tekin-
tetben meg lehetett volna hagyni a zsinatnak, mint szent-
széknek, illetékességét a nélkül, hogy az egyháziak köz-
tevékenységét pusztán erre a térre korlátolják. Csakhogy
más történt. Nevezetesen az, hogy az egyházigazgatásnak
minden ága elvétetett a zsinattól, az egyházi biráskodást
és papszentelést kivéve és az egyháziak mégis csak a régi
téren, a zsinatban hagyattak.
Kétségtelen, hogy ebben a jelenségben van valami oki
összefüggés a multtal, a mikor a papság a világiakat
rekesztette ki teljesen az egyház igazgatásából. A reactio
világosan felismerhető, — még pedig nemcsak az öntudat-
lan, hanem a szándékos reactio is. A világi elem szinte
gyönyörűséggel szorítja mind szűkebb térre az egyháziak
kormányzati tevékenységét s a főconsistorium nem con-
sistoriális, hanem küriarchicus szervet létesít. Nincs sehol
semmi nyoma annak, mintha a főconsistorium, illetőleg
a világiak ezen eljárása attól az indoktól vezettetnék,
hogy a papság annál inkább hivatásának élhessen, hogy
magasztos kötelességeit annál lelkesebben, buzgóbban és
szabadabban tölthesse be. Sőt épen ellenkezőleg, kiérzik
az a czélzat, hogy visszaszorításról, lefokozásról van szó.
Világi uraink buzgóságát nincs okunk kétségbe vonni.
Önként vették magukra az egyházkormányzatnak nem
csekély terhét és egyházunk jogainak, szabadságának
megvédelmezése körül roppant nagy érdemeik vannak,
melyeket nagy áldozatokkal szereztek meg. De ezért mégis
küriarchiájuk inkább kárára vált az egyháznak, mint a
papok mult századbeli hierarchiája. Mert ekkor a papsá-
got nem csak hatalmi vágy, hanem nemes ambitio is ve-
zette, lelkesítette és a becsvágygyal eltelt papság egészen
42

más sikerrel működött, még kormányzati elfoglaltsága

mellett is, a gyülekezeti hitélet ápolása, a vallásos buz-
góság ébresztése s fejlesztése körül, mint a XVIII. szá-
zadnak ugyan tisztán a gyülekezetbeli tevékenységre utalt,
de becsvágyától megfosztott, hátrataszított, elnyomott
papsága. A XVII. és XVIII. századbeli hierarchicus kor-
mányzat nem ártott meg a világiak buzgóságának, de a
XVIII. századi küriarchia megfojtotta a papság lelkesedé-
sét. Ekkor veszi kezdetét a papnak a világi urak s a kurta
nemesek által való lenézése, az apró patronusok zsarnok-
sága. A világiak, kik hatalmi kérdésnek tekintették a fő-
consistorium és a közzsinat hatáskörének egyeztetését,
figyelmen kivül hagyták, hogy a pap, ha ember is, de
az isten igéjének szolgája és minden bántása, minden
elnyomása, minden lenézése, magasztos hivatásának be-
töltésében akadályozza. Valóban ha olykor-olykor szo-
moru képet állítnak elénk egyes adatok az ezen korbeli
papságról, lehetetlen elfelejtenünk, hogy a világiak mit
sem tettek arra, hogy a papságot magukhoz emeljék,
ambitionálják, működésöket ne csak a szép beszédek meg-
dicsérésével, hanem az egyházi és társadalmi közélet terén
való érvényesülésök elősegítésével jutalmazzák. Gr. Bánffy
György gubernatorról olvassuk, hogy 1705. husvétján,
melyet a kuruczok elől menekülve Szebenben töltött,
mikor Zilahi Andrásnak a husvéti dévaj, pajzán öntöz-
ködést korholó prédikáczióját hallgatta, alig tartóztatta
magát, hogy közbe ne szóljon: «hazudsz pap uram,
hazudsz». És a mint a templomból kijött, első dolga volt
ezen szándékát környezetében mindenfelé elbeszélni.
Bizony ez eset typikus alakja annak, hogy a küriarchicus
urak, hogy fogták fel a pap predikáczióját. Míg Tofeus-
nak hathatós beszédeit, «melyek szurósak voltak mint a
 43

vasszegek», még a fejedelem és fejedelemasszony is áhí-

tattal, megilletődéssel, nem egyszer zokogással hallgatták:
a XVIII. században gyakran jött az apró patronusnak is
nem csak a nyelvére, de szájára is: «hazudsz pap uram,
hazudsz».
Ha ehhez a tüneményhez hozzá veszszük még, hogy a
lenézett és elnyomott papság a XVIII. század vége felé
megismerkedett a vulgaris rationalismusnak szellemtelen
tanaival és tekintélyes része hódolt is a belső vallásossá-
got elfojtó, megtévesztő ezen iránynak: nem lehet aztán
csodálkoznunk rajta, hogy a XIX. századba lélekben oly
elhanyagoltan jött át egyházunk a XVIII-ikból. A főcon-
sistoriumnak a gubernium mintájára berendezett, a mo-
dern nyugati közigazgatás szinvonalán álló bürokratikus
kormányzata semmiképen nem pótolhatta azt, a mit egy-
házunk a papoknak elnyomatásával a lelkiekben vesztett.
Ha reá tudunk is arra mutatni, hogy a főconsistorium
az, mely a kathechisatiót oly lelkesen sürgeti, ő serkenti
erre a benne elrestült lelkipásztorokat, ha tudunk is hivat-
kozni arra, hogy az énekeskönyv reformjának sürgeté-
sében a főconsistorium előbb jár, mint a közzsinat; ha
felemlíthetjük is azt, hogy még a liturgia átalakítása és
szabályozása iránt is minő buzgósággal viseltetett: ezek
míg egy felől világiaink vallásos buzgóságára szép fényt
vetnek, de másfelől egy kezdődő hanyatlásnak jelenségei;
azt mutatják, hogy a só kezdett megízetlenülni. Ezt pedig
a világiak buzgósága már nem javíthatta helyre, ha
bürokratikus rendelkezésekben és nem atyafiságos, emelő
érintkezéssel közeledett a papsághoz.
Midőn az egyháziaknál tapasztalható hanyatlásnak ezen
madártávlatból vett képét felmutatjuk, távolról sem azt
akarjuk mondani, hogy egyházunk pásztorainak szellemi
44

szinvonala alacsonyan állott, hanem csak a küriarchia

veszélyes hatásának egyik jelenségére mutattunk reá,
melynek megrajzolásánál a valót az eszményhez mértük.
Mert hogy ebben a korszakban, mely egész magyar irodal-
munkra, nemzeti művelődésünkre nézve olyan szomorú
és a XVII. századdal szemben visszaesést mutató, a mi
erdélyi református papságunk a való viszonylataiban igen
magas szinvonalon áll és nem egy tekintetben vezető
szerepet tölt be, így p. o. irodalmi téren: ez közismert
dolog s alább mi is bővebben fogjuk ismertetni.
A főconsistorium szervezése és működésének mindent
felölelő s az egész egyházra kiható iránya, a XVIII. szá-
zadbeli egyház alkotmányi alakulásoknak egyik legfonto-
sabb s legfőbb mozzanata. Nem mérkőzhetik ugyan ezzel
nagyság tekintetében, de mindenesetre hasonlóan igen
üdvös hatásu volt a másik mozzanat is, t. i. az egyház-
községi igazgatásnak szervezése.
A XVII. században az egyházközségekre vonatkozó
egyetemes érvényű részletesebb szabályok, utasítások nem
léteztek. Helyenként különbözőleg alakult ki az egyházi
vagyon kezelés módja, a gyülekezeti életben való rend-
tartás. A kánon csak az egyházfiakra és az esperesi vizs-
gálatra vonatkozó részeiben foglalkozott (80. és 100. ca-
non) nagy általánosságban az egyházközséggel, a mi arra
mutat, hogy az egyházközség, mint szervezet, mint egy-
házi hatóság, valami nagy súlylyal nem bírt. Ott csak a
hivek és nem ezek valamelyes szervezete jött figyelembe
és a központ: a pap és a templom, nem pedig valami
benső közösség volt.
Az egyházközségek fontossága akkor kezdett emelkedni,
mikor félni lehetett attól, hogy ezek egyike vagy másika
más felekezethez tér át, elfoglaltathatik, elzüllhet s az
 45

ellenfél reá teszi kezét. Ekkor tünt ki, hogy a gyüleke-

zetek számában, ezek hitbuzgóságában és anyagi erejé-
ben áll az egész egyháznak is ereje, tehát ezeknek a
tulajdonságoknak ápolása, fokozása olyan közérdek, mely
az egész egyház, az egyetemes egyházi hatóságok figyel-
mét és gondoskodását nagyon is megérdemli. Nem sza-
bad őket magukra hagyni s az esperesi látogatóság által
hagyományos és patriarchalis módon felügyeltetni és nem
elég, ha a zsinat vagy consistorium csak akkor foglalko-
zik az egyházközségekkel, ha egyikben-másikban valami
concret esetből kifolyó baj támad, hanem általános ren-
det kell azokba behozni, mely rend megtartása felett
esperes, partialis, és generalis, más oldalról inspector
kurátor és főconsistorium is őrködjenek.
Az első lépés az egyházközségi élet rendezésére a pap-
marasztási intézménynyel járó kellemetlenségek, zavarok
csökkentése, a papnak lehető állandósítása irányában
történt. Különösen Háromszéken voltak igen visszás álla-
potok, hol a Bethlen Gábor-féle 1614. évi communitási
privilegium a papokat örökölt vagy szerzett magán —
nem nemesi — vagyonukra nézve is, minden közteher-
viselés alól kivette volt. Ezen szabadalomnál fogva a
papok, kik egy kis vagyonra tettek szert, szivesen vonul-
tak a magán életbe és így sok vacans és a gyülekezetek-
nek megfelelő számú activ minister, mester volt, kiknek
száma a tehermentes ingatlanokat növelvén, a köznép,
melynek terhe így megfelelő arányban emelkedett, de
még a jobbágyos nemesség is, állandó hadilábon állott a
ministeriummal. A communitas papsága és a három szék
politikai hatósága között is folytonos volt ez, s csaknem
egy századig szakadatlanul tart. A papok és hivek között
napirenden vannak a czivódások s a gyülekezetek igen
46

gyakran változtatják lelkészeiket, viszont a lelkészek a

gyülekezeteket. A viszályok miatt egyes gyülekezetek
gyakran évekig maradtak pap nélkül, a miből bárhol is,
de különösen Háromszéken nagy veszedelem származ-
hatott. Udvarhely és Csíkszék felől erős r. kath. telepek
környezték s magában Háromszéken is, keleten és észa-
kon több róm. kath. gyülekezet volt. A Kálnokiak, Apo-
rok, Béldiek a rekatholisatio érdekében nagy buzgalmat
fejtettek ki.
Mikor 1699. és 1700. években a pávai egyházközség
minden indok nélkül elbocsátotta, csaknem kihordta
lelkészét, a főconsistorium közbe lépett és gróf Bethlen
Miklós főkurátor s Veszprémi István püspök aláirásával
egy köriratban felhivta az espereseket és partialisokat,
hogy a 19. és 20. kánonokban foglalt papmarasztás és
meghívás tekintetében szigorúbb eljárást kövessenek.
Utasították őket, hogy mivel a partialisokon számba
veszik, hogy kiket marasztottak és kiknek mondottak fel,
szorgalmasan járjanak utána a felmondás indokainak s
annak is, hogy a kiszemelt egyén választásánál minő
okok forognak fenn és ha önkényes vagy nemtelen indo-
kokra bukkannak, erről értesítsék a főconsistoriumot,
mely módját keresi, hogy az illető gyülekezet rendre uta-
síttassék. A főconsistorium 1700-ban el is rendelte, hogy
«ezután a papokat akármi aprólékos és semmit sem érő
vádra ki ne vethessék az ecclesiából, hanem csak com-
munis inquisitio által», azaz rendes fegyelmi kereseti
úton, mikor az «esperes és a társaság itélete szerint legyen
a papnak megmarasztása vagy elbocsátása». A partialis
itéletében meg nem nyugvó «papüldöző» község a főcon-
sistorium által fog megbüntettetni. Ez a főconsistoriumi
határozat 1709-ben a gubernium által is megerősíttetett
 47

s újból kihirdettetett; de csak igen nehezen lehetett a

gyakorlatban némi érvényt szerezni neki.1
Az évenkénti papmarasztás szokása, habár nem a
XVII. századbeli formákban, de ezután is fenmaradt
egészen 1778-ig, a mikor Mária Terézia véget vetett
annak. A királynőnek egyházalkotmányunkat érintő ezen
üdvös rendelkezése, nem a mi érdekünk istápolása végett
történt, hanem financialis okokból, mivel a papmarasz-
tás miatt igen sok vacans minister volt, a mi mindenütt,
de különösen Háromszékben — mint fentebb mondot-
tuk — a közadózási viszonyokra nagy befolyással birt.
Annyival inkább föltünt pedig a kormánynak és a király-
nénak ezen visszás állapot, mert a Háromszéken felállí-
tott székely határőrezred katonai rendjével és pontossá-
gával igen éles ellentétben állott. A református és unitá-
rius egyháznál tudakozódván a mód után, melylyel ezen
visszásságnak véget lehetne vetni, mindkét főconsisto-
rium az ág. h. ev. egyház szokására mutatott, mely sze-
rint a pap élethossziglanra választatik. A királynő helye-
selvén ezen gyakorlatot, elrendelte, hogy az a református
és unitárius egyházba is hozassék be és e felsőbb rende-
let, a főkormányszék ellenőrzése mellett, létre hozta azt,
a mire a főconsistorium maga hiába törekedett.2
Az egyházközségnek az erdélyi református anyaszent-
egyházban eleitől fogva a papválasztásra és a gyüleke-
zeti vagyon kezelésére terjedt ki községi élete. Ren-
dezve sem az egyik, sem a másik nem volt részletesen,

1
Az erdővidéki e. m. Szokolyai-féle conscriptionalis proto-
collumából 115. l. Bod. Polikarpus 148. l. Prot. Közlöny 1887.
108. l.
2
A királynő rendelete 1778 szept. 27-én kelt.
48

hanem csak nagyjából. A XVIII. században a főconsis-

torium közbelépése folytán a régi kánonok szabatosabb
szabályokkal irattak körül, melyek közűl az első az 1702.
évi «megyebirói utasítás»,* de a mely több annál, a mit
czíme mutat, mivel magában foglalja az illető utasításon
kívül az egyházközségi képviseleti igazgatás megállapí-
tását is.
A mult korszakban hol a földesúr, hol az esperes, oly-
kor a gyülekezetek szóvivő emberei állítottak be egyház-
fiakat a gyülekezeti vagyon kezelésére s ezeknek műkö-
dését szabályozta a 100. kánon. Ellenőrzésükről pedig
részben ugyanaz, részben a 18. kánon intézkedett. Nagyobb
gyülekezetekben, vagy ha több község alkotott egy «me-
gyét», megvoltak az egyes községekben a szentegyházfiai
s az egész parochia anyagi ügyeinek élén a «megyebiró»
azaz az egyházközségi gondnok. De ez nem volt általá-
nos gyakorlat. Most azonban az 1702. évi utasítással ez
rendeztetik.
A gyülekezeti vagyon kezelése, épségben és karban
tartása az egyháznak kötelessége, de hogy ők hiven és
igazán járjanak el, arra a megyebirák ügyelnek fel. Az
egyházközségben előforduló anyagi ügyek: a templom,
czinterem, parochia, iskola s ezek melléképületeinek épí-
tése, tatarozása, az egyházi szolgák bérének beszolgál-
tatása, az egyházközségi vagy papi s mesteri kánonikák
megművelése, betakarítása, az egyház erdejének értéke-
sítése, a pénzbeli tőke-vagyon, hagyományok, alapítvá-
nyok kezelése: mindezekre nézve intézkedik a megye-
birói utasítás, melynek főfoglalata az, hogy ezekre ügyel-
jenek fel, s úgy az egyházfiakat, mint a gyülekezeti

*
Prot. Közlöny 1887. 107—8. l.
 49

tagokat kötelességeikre buzgón serkentsék. A pénzbeli

ingó vagyon biztos elhelyezéséért a felelősség őket terheli.
A megyebirónak azonban nemcsak felügyelő, hanem
büntető hatalma is van úgy az egyházfiakkal, mint a
«megye» tagjaival szemben. Mindkét müködése, de különö-
sen az utóbbi, azt hozza magával, hogy ő nem intézked-
hetik, büntethet egyedül, hanem mellette bizonyos asses-
sorokra van szükség. Ezek a «megye hütessei», azaz a
presbyterek. «A mely megye hütessei nem akarják frequen-
tálni a presbyteriumi forumot, büntettessenek usque
depositionem minden negligentiájokért ad den. 24, ha
helyes ratiójokkal meg nem menthetik magokat». De
mostan fontos dolog tudnunk, hogy ezek a hütös embe-
rek hogy kerülnek a megyebiró mellé? Azt is meg-
mondja az utasítás. A «megyebirák mindenkor sibi ipsis
hat hütös embereket, a kiket tudnak arra a dologra
alkalmatosoknak lenni, választhassanak törvénytételre».
Hogy a megyebirák és aedilisek miképen választassanak,
arról nincs szó, de valószinűleg választja őket a «megye»,
később a presbyterium, úgy hogy itt is, mint a főconsis-
toriumban, az önkiegészítés lesz elvvé, a mi különben
minden egyházi és világi testület kiegészítésének, — ha
csak külön intézkedéseknél fogva választás és kinevezés
alá nem esnek egyes tagjai, — a XIX. században ura-
lomra jutó tiszta képviseleti elv előtt, rendes szokás. Így
egészítette ki magát mindig a városi tanács is és így
választott a maga kebeléből az egyes hivatalokra.
Ezen egyházközségi szervezetben különösen két moz-
zanat ragadja meg figyelmünket. Az egyik az, hogy a pap-
nak nincs semmi befolyás, semmi beleszólás biztosítva
a gyülekezet anyagi ügyeibe s ő nincs szerves összekötte-
tésben a presbyteriummal; annak nem elnöke, sőt nem is
50

tagja. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvekből azonban lát-

juk, hogy ő is figyelemmel kiséri az egyházközség anyagi
ügyeinek kezelését, vezetését és vagy a maga, vagy a
gyülekezet érdekében panaszt tesz a visitatio előtt, ha
fogyatékosságokat tapasztalt. De ezt csakis a visitatio előtt
teszi és különben legfeljebb tanácsával szolgál a presby-
teriumnak, a megyebirónak, vagy egyházfinak, de nem
intézkedhetik. A másik mozzanat az, hogy a hivatalosak
kötelességei, tehát a megyebiróé, egyházfiaké szabályoz-
tatik, de a presbyteriumoké nem. Ez is általános jellem-
vonás az ezenkorbeli mindennemű administratióban és
csak lassan fejlődik ki az egyéni, a hivatalnoki igazga-
tás helyett és mellett a testületi, a mikor már a tanács,
a testület, a gyűlés tárgyai, jog- és hatásköre is körül-
iratnak. Az egyházközségre nézve 1722-ből látjuk ennek
első emlékét, mint mindjárt be is mutatjuk az aláb-
biakban.
Mielőtt tovább mennénk, még azt kell megemlítenünk,
hogy a mi ellen a XVII. században olyan kemény har-
czok folytak: a presbyterium, íme a XVIII. század leg-
elején mint hivatalos, elismert, elrendelt testület, meg-
jelenik alkotmányunkban. Igaz ugyan, hogy ez a presby-
terium nagyon hasonló a mult korszakban is előforduló
«hütös emberek» intézményéhez, de egy lényeges különb-
ség még is van, t. i. hogy ez tisztán egyházi testület.
Lehet ugyan, hogy a falusi biró, a falusi esküdtek is
tagjai, de nem ebben a minőségükben, hanem mert pres-
byterségre, megyebiróságra beválasztatnak. Szóval a pres-
byteriummal a polgári és egyházi község igazgatása egy-
mástól jogilag különválasztatik. Csakhogy ez a presbyte-
rium azért még sem az, melyért Medgyesi és kortársai
küzdöttek: nincs egyházfegyelmi hatásköre. A kulcsok
 51

hatalmát ezután is a papság gyakorolja. De ez is válto-

zás alá jut nem sokára. Legalább annyiban, hogy az
egyházfegyelem egyik alkatrészénél, az egyházkövetésnél,
(reconciliatio) némi passiv szerep jut a presbyterium-
nak is, szokásba jövén a gyülekezeti vagy templomi
egyházkövetés helyett a parochián, a presbyterium előtt
történő reconciliatio.1
A főconsistorium 1702. évi rendelkezésének megfele-
lően a külön presbyterium felállíttatott a gyülekezetek-
ben mindenfelé, habár a presbyterium elnevezést nem
igen kedvelték. A presbyterium lassanként sulyban emel-
kedik a megyebiró mellett, úgy hogy ő többé nem a
megyebiró assessor, vagy tanácsbeli társainak az összes-
sége, hanem egyházközségi tanács, melynek határozatait
foganatosítják a megyebiró és az egyházfiak. Világosan
kitünik ez a főconsistorium 1722. évi egyházlátogatási
utasításából,2 melyben az espereseknek a canonica visi-
tatio véghez vitelében egyes tárgyakra nézve adott utasí-
tásokon kívül, mint legfőbb, épen a presbyteriumi utasí-
tás is bent foglaltatik.
Ezen főconsistoriumi szabályzat szerint egy-egy gyü-
lekezetben több kurátor és egyházfi is lehet, kik legalább
is két évre választatnak s évök Szent Mihály nappal
végződik. Mellettük vannak a választott emberek. Az
esperesek minden gyülekezet kurátorai — egyházfiai —
és választott embereivel közlik, részökre egy e czélra

1
Az 1747. évi magyarigeni zsinat erősen kikél az ellen, hogy
«a helységbeli curatorok és consistoriumok szabadon kezdenek
excommunicálni, salválni, kötni, oldani; holott a kulcs a minis-
terium kezébe adatott». Benkő Synopsis.
2
Erd. Prot. Közlöny 1879. 272. I.
52

készített könyvbe beírják a főconsistorium presbyteríumí

utasítását, mely 17 pontból áll. Szerinte a «választott
emberek» hittel kötelesek az egyházi jószágokra való
felügyeletben, ők «vetik el» az egyes embereket a «megye»
dolgára s ők büntetik az engedetlent a «derék megye
birsággal», t. i. 9 frttal. (2) Papmarasztásnál a válasz-
tott emberek kötelesek előbb tanácskozni, majd a «megye-
nek» és patronusnak akaratát venni a marasztás dolgá-
ban. (3) Az egyházi személyek tisztességét tartoznak
oltalmazni. (4) A kurátor az egyház javainak kezelésében,
pénze, búzája kikölcsönítésében a többi «választott embe-
rek» consensusából tartozik eljárni és évenként ő előt-
tök ad számot. (5) Gyülésre a kurátor hivja őket össze a
reggeli órákon és sohasem délután. (6) A mit a válasz-
tott emberek végeznek, annak mindenki engedelmeskedni
tartozik. (7) A pap s a mester bérének rendes beszolgál-
tatásáról a kurátor visel gondot s a hanyag fizetőket a
presbyterium bünteti. (8) A törvényes dolgokban külső
prókátornak nem engedhet helyet, hanem az legyen falusi.
(9) Ezen utasítást a prédikátor évenként köteles fel-
olvasni az egész ecclesia előtt. (13) «A kiket curatorok-
nak és választott embereknek a megye illendőket depu-
tál, sub poena fl 12 tartozzanak felvenni s viselni előt-
tök levő officiumokat». (14) «Ha mi közönséges jót Isten
dicsőségére ecclesia jussára valót a megye feltalálhat,
ezekhez többet is adhat in iustis et licitis pro ratione
moderni temporis status et loci szabadságokban leszen
hirré tevén a Curator és Consistorialis személyeknek ő
Kegyelmeknek». —A többi pontok (10., 12., 15., 17.) anyagi
természetű rendelkezéseket foglalnak magukban.*

*
Az egyházközségek éltek is az ezen 1722. évi utasításban
 53

A vázlatban bemutatott szabályzat már tiszta körvona-

lakban mutatja a mai presbyteriumot, mely a gyüleke-
zeti tagok választásán, megbizásán épült fel, mely az
egyházközséget, a papválasztáson kívül, minden igazga-
tási ügyben teljesen képviseli. Meg van az a mai napság
feltalálható vonása is, mely az erdélyi református egy-
házkerület presbyteriumait a királyhágóntúliaktól meg-
különbözteti, hogy csak a biráskodásban és az igazgatás-
ban intézkedik önállóan, ellenben a statutum alkotásban
a «megye» közönségétől függ.
A «megye» szabja meg a birságot a maga autonom
körében, a «megye» hoz újabb statutumokat és a presby-
terium, a választott emberek, a «megye» határozatát hajt-
ják végre. Egy vonás van csak, mely a régi presby-
teriumot magára, a maitól megkülönbözteti, t. i. a pap-
nak távolléte, a mi viszont, mint a főconsistoriumnál
fejtegettük, a kor általános jellemvonásából, az egyház-
kormányzat küriarchicus természetéből folyik.
Az egyházközségek belső szervezetében létre jött eme
változásokon kívűl meg kell még említenünk azt is,
hogy a felsőbb hatóságokhoz való viszonyában is állot-
tak be módosulások. Ugyanis régen az egyházközség
csak az egyházmegyével állott közvetlen kapcsolatban és
a generális zsinatig csupán az affiliatio s anyásítás eseté-
ben hatott fel ügye. Az egyházmegyével való kapcso-
latot is csak a partialis visitatio közvetítette, mert a

engedett statutum-alkotási joggal. A XVIII. századból számos

egyházközségi statutum maradt fenn. Egyik legterjedelmesebb a
sepsi-szent-györgyi egyházközségé. A század végén az egyház-
megyei gyűlések adnak ily utasításokat. Ilyen p. o. 1796-ban az
erdővidéki e. m. részletes egyházközségi szabályzata, a nevezett
egyh. megye levéltárában.
54

gyülekezet nem volt a partialis synoduson képviselve,

Papja önjogán s csak magáért volt a partialis tagja s
egyházközségét, melynek administratiójában részt sem
vett, nem is képviselhette.
A XVIII. században a dislocationál követett eljárás a
partialisra el elhozza a gyülekezetnek papkérő követ-
ségét. Az anyagi ügyek körül tapasztalható nagyobb
gondosság, a conscriptiok, az elidegenített javak kikere-
sése az egyházmegye és a gyülekezet közötti érintkezést
sűrűbbé és közvetlenebbé teszik. A papmarasztásra nézve
behozott új szabályzat, mely a felmondást csak itéletes
helybenhagyás esetén fogadja el, ugyanerre a czélra
szolgál. Azonban mégis nem ez a fontosabb változás a
helyzeten, hanem a közvetlen érintkezés a tractualis
kurátorokkal.
Láttuk már, hogy az inspector kurátorok részére
1713-ban kiadott utasítás a gondnokokat kötelezi, hogy
különösen az egyházközségek vagyoni viszonyaira, a
kebelükben ápolandó békére s jó rendre ügyeljenek fel,
a fogyatkozásokat az esperesekkel együtt igazítsák el: de
ha azok nagyobb fontosságuak, értesítsék felőle a fő-
consistoriumot. Az inspector kurátorok még ekkor nem
lévén az egyházmegye hatóságába szervesen beillesztve,
ők a gyülekezeteket a főconsistoriummal közvetítik, ők
az a csatorna, melyen keresztül a század első felében
levő két consistorium: a domesticum és supremum con-
sistoriumok érintkeznek. Ezen alakulás azzal a veszede-
lemmel fenyegetett, hogy a főconsistorium mindenféle
apróbb ügyekkel fog elhalmoztatni, hogy az egész egy-
házi életet teljesen elnyelvén, a lélekben üres bürokra-
tismus posványába fullad. Erre annál inkább megvolt a
lehetőség, mivel idővel a főconsistorium megkivánta azt,
 55

hogy mindennemű egyházi építkezések, vagyon-elidege-

nítések és terhes szerződések hozzá jóváhagyás végett
felterjesztessenek és az ő engedélye nélkül minden ily
ügyletek és cselekvények érvénytelenek legyenek.
Nem mondhatjuk, hogy a főconsistorium hatalmi túl-
tengésből jutott volna erre az elhatározásra. Korántsem.
Voltak olyan körülmények, melyek erre a következ-
ményre vezettek. A templomépítési tilalmak, az adózó
népség megterhelése ellen kiadott rendeletek hozták ma-
gukkal, hogy az ellenséges indulatú kormánynyal szem-
ben szükséges önvédelem szempontjából, a felsőbb egy-
házi hatóság minden oly dolgot meglásson és előzetesen
megbiráljon, melyek esetleg nemcsak a helyi gyüleke-
zetre, hanem a közegyházra nézve is veszedelmet hoz-
hattak, ha elhibáztatnak. Csak ott volt a tévedés, ott
volt a fogyatékosság, hogy a domesticum consistorium
és az egyházi főtanács között nem volt közbenső ható-
ság. A partialis synodust a főconsistorium nem tekin-
tette ilyennek, mert az a papok gyűlése és a tisztán egy-
házi ügyek ellátására van hivatva; az inspector kurá-
torok pedig csak felügyelők és közvetítők voltak, minden
joghatóság nélkül.
Az egyházmegye, a melyről legutoljára szólunk a kü-
lönböző egyházi szervek közül, legkevésbé érezte meg
az új helyzet átalakító hatását. A ref. egyházalkotmány-
nak ez a legősibb alkatrésze, gerincze, a régi róm. kath.
archidiaconatusoknak egyenes leszármazója, megőrizte
ősi jellemét, hatáskörét még akkor is, mikor az egyház-
község, a generális zsinat átalakult, és a főconsistorium
lett minden mindenekben. Az esperesi egyházlátogatás
csak úgy kiterjedt az egyházközségekre, mint eddig és a
partialis zsinat működése csak olyan volt, mint régen.
56

Mindössze annyi változás van benne, hogy zsinata nyil-

vános paráznaság esetét kivéve, felbontó ítéletet házas-
sági perben ki nem mondhat és hogy házasságot vég-
leges, jogerős itélettel fel nem bonthat.
Azonban a viszonyok változásának az egyházmegye
sem állhatott ellent. Lassanként ez is átalakul, mert
hisz e nélkül a megváltozott alsó és felső hatóságok
között, mint valóságos anachronismus állott volna fenn.
Az egyházmegyei gondnokság intézménye kezdi ki az ősi
egyházmegyét. Bár midőn 1709- és 1713-ban az első
inspector kurátorok rendeltetnek, még nincs semmi intéz-
kedés arra, hogy az új hivatal szervesen beillesztessék-
az egyházmegyébe: de az a munkakör, mely az inspector
kurátoroknak kijelöltetett, sokban érintette az esperes- és
vele együtt a partialis joghatóságát. A párhuzamos műkö-
dés csak úgy volt lehetséges, ha fennáll az a jó corres-
pondentia az esperes és inspector kurátorok között, me-
lyet az 1713. évi gondnoki utasítás olyan helyesen meg-
kiván.
Az első lépés tehát, mely a főconsistorium befolyását
mutatja: az inspector kurátorság. Hogy ez minél jobban
összeforrjon az egyházmegyével, arra a főconsistorium-
nak volt gondja. Midőn a XVIII. század elején az egy-
házi ingatlanok összeírása és kikeresése az egyházmegyei
hatóságnak kötelességévé tétetett: hogy az egyházmegyei
kiküldöttek annál nagyobb sikerrel járhassanak el, a fő-
consistorium az inspector kurátorokat utasította, hogy a
fenti czélból tartó canonica visitatióban ők is vegyenek
részt. Az inspector kurátoroknak a canonica visitatióban
való részvétele nem lett ugyan állandó gyakorlattá, —
bár a főconsistorium elrendelte, hogy «a tractualis kurá-
torok circulariter elmenjenek rendre az esperesekkel
 57

és püspökökkel» — de rendkívülileg többször is elő-

fordul.*
Időrendben egy másik főconsistoriumi intézkedés, mely
a partialis notárius successiójáról szól, mutatja az egy-
házmegye kánoni alapjainak bomladozását. A mint az
1726. évi enyedi zsinat a püspökségre nézve elfogadta a
közzsinati jegyző utódlását, három év mulva az etédi
gen. zsinat elé azt a javaslatot terjesztette a főconsis-
torium, hogy az egyházmegyei jegyző hasonlóképen
succedáljon az esperességre. A közzsinat ezt el is fo-
gadta, hanem belőle magának a főconsistoriumnak lett
legtöbb baja. Ugyanis gyakran történt, hogy professo-
rok választattak püspökké, a kiknek nem volt eklézsiá-
jok és nem volt egyházmegyéjük. Már pedig a reforma-
tiótól fogva állandó gyakorlat volt, hogy a püspök gya-
korló lelkész és egyházmegyei esperes is legyen. A mint
a püspöki székhelyet Gyulafehérvárról Mártonffi és
Steinville kizavarták, nem volt mód arra, hogy a pro-
fessorból választott püspöknek kathedrát és tractust
adjanak. Az etédi zsinat után 1737-ben Szigethi Gyula
István enyedi professor lett a püspök és a főconsisto-
riumnak nagy fáradságába került, míg őt előbb Kibédi
András succedáló egyházmegyei jegyző helyébe esperessé,
azután nagyenyedi pappá tehette. Ezek a nehézségek
csak akkor múltak el, mikor a püspök esperessége elejte-
tett és Nagy-Enyed állandó püspöki székhelylyé tétetett.
Fontosabb jelenség ennél az, melyről előbb kezdet-
tünk szólani, hogy t. i. az inspector kurátorok és a papi
partialis miképpen forrnak lassan össze egymással. Az

*
A főconsistorium rendelete az egyh. ker. levéltárában
1759—47. sz. a.
58

1744. évi nagy-baczoni zsinat, a főconsistorium felhívá-

sára, oda utasítja a seniorokat és a partialisokat, «hogy
az inspector curatorokkal jó harmoniát tartsanak, a
mennyire a canonok engedik.»1 De a kánonokra való
hivatkozás inkább arra mutat, hogy a gen. zsinat félti
az egyházmegyét a kurátoroktól, mintsem hogy örülne
azok befolyásának. Erre mutat az is, hogy a főconsis-
torium az 1750. évi sepsiszentgyörgyi zsinatra küldött
kivánalmaiban a jó harmoniát újból hangsúlyozza és
azt kivánja, hogy «az esperesek a tractualis curatorokkal
egyes akaratból terminálják a partialisnak idejét s avagy
csak egy curator legyen jelen az illegalis processusok-
nak s deliberatumoknak eltávoztatására nézve». A gen.
zsinat a főconsistorium előterjesztésére el is határozta
(4. pont), hogy az esperesek a törvényes partialis idejét
ne csak közöljék az inspector kurátorokkal, hanem azok-
kal együttesen állapítsák meg, hogy mikorra hivassák
össze a partialis, mert csak így lehet biztosítani, hogy
azon legalább egy kurátor jelen legyen.2
Az inspector kurátorok most már olyan szerepet tölte-
nek be a partialison, mint a főconsistorium küldöttei a
generálison, sőt valójában tagjai lesznek a partialisnak
s annak törvénykezésében részt vesznek. Az indok, mely
őket ide juttatta az, hogy a partialis éppen nem alkal-
mazkodott a házassági törvénykezésben a már említett
1696., 1717. és 1729. évi zsinati határozatokhoz. Igy
p. o. a széki egyházmegye szász-sombori semipartialisa
1740 április 7-iki protocollumában olvassuk, hogy ama
rendelkezések ellenére, Deut. 24., l., 2., 3. alapján el-

1
Benkő Synopsisa.
2
U. o. s a háromszéki communitas protocollumában 131. l.
 59

választó itéletet mond ki: Bajnai Sámuelt Csernátoni

Erzsébettől «divortiáija és ad secunda vota által bo-
csátja». Igaz ugyan, hogy hozzá teszi: «igy mindazon-
által, hogy primum a partialisra, azután pedig iuxta
constitutionem, ad decisionem a szent generalisra is
transmittaltatik.» Csakhogy teljesen szabálytalan volt az,
hogy ha a partialis nyilvános paráznaság esetét kivéve
divortiál és még nagyobb szabálytalanság, ha ezt a
semipartialis, tehát csak egy adhoc törvényszék teszi,
mint itt is történt. Ily okok vitték be az inspector kurá-
torokat a partialisba, hol aztán tekintélyüknél fogva,
nagy súlylyal is esett szavuk a mérlegbe.
Azonban még a partialis ebben az alakjában sem volt
alkalmatos arra, hogy közbenső hatóságot alkosson a
domesticum és supremum consistorium között. Valami
consistorium-féle szervezetre volt szükség, a melyet az
egyházmegye még nélkülözött. Igaz ugyan, hogy volt az
egyházmegyékben is consistoriumnak nevezett testület,
de ez nem volt a valódi consistorium. Igy hivták az
esperes, jegyző és assessorokból álló birósági testületet.
Csakhogy ez tisztán papokból állott és nem világiakból,
vagy legalább papokból és világiakból. Ilyen consis-
toriumok is keletkeztek 1782-ben, midőn a türelmi ren-
delet következtében a zsinatok tartása eltiltatván, a fő-
consistorium azt rendelte, hogy míg a felségtől zsinatok
tartására engedélyt nyerhet az egyház, az esperesek
folytassák az egyházlátogatást s a kisebb dolgokat a gyü-
ekezetben, a helyszinén, a fontosabbakat pedig az espe-
res, kurátorok és egyházmegyei «officialisok» együtt,
tehát consistoriumban igazítsák el. Ez volt az első trac-
tuale consistorium, a mai egyházmegyei tanácsnak az
őse, mely közigazgatási ügyekkel foglalkozott.
60

Említve volt már fentebb, hogy a főconsistorium az

egyházközségi fontosabb közigazgatási ügyeket is a maga
illetékessége alá vonta és hogy ez a főconsistorium tevé-
kenységét az apró pepecseléssel járó munkák halmazába
szinte bele fullasztotta és így magasabb röptű irányító
működését megbénította. Most ez az egy évi tapasztalat
azt a megyőződést ébresztette, hogy nem lenne rosz, ha
az egyházmegyében is lennének consistoriumok s azok
szervesen beillesztetnének az egyházmegye testébe. És
csakugyan, bár 1783-ban az egyház visszanyerte zsinat-
tartási jogát, magok az egyháziak kívánták, hogy a par-
tialis synodusok mellett tractuale consistoriumok szer-
veztessenek.* Az 1783. évi sárdi gen. zsinat el is hatá-
rozta, hogy «a tractuale consistoriumokról vélemény ké-
szíttessék» s azok szabályzatának kidolgozása végett Bo-
rosnyai L. Simon marosvásárhelyi pap, Kónya Ferencz
küküllői és Simon János görgényi esperesekből bizottság
küldetett ki. Azonban ebben a korszakban még nem
jutottak oda, hogy a tractuale consistoriumot felállítsák.
Nyilvánvaló dolog volt, hogy az egész egyházi alkotmány
revisio alá veendő és csak ennek keretében lehet azt a
kérdést is megoldani. Semmi nyomát sem találhatjuk
annak, hogy a kiküldött bizottság valamiféle eredmény-
hez jutott, valami tervezetet dolgozott volna. A XIX. szá-
zad első negyedében azonban, és pedig a főconsistorium
kezdeményezése folytán, az egyházmegyei tanács is fel-
állíttatott.
Az erdélyi református anyaszentegyházban sajátságos
helyet foglaltak el az ú. n. püspöki vizsgálat alatt álló
egyházközségek, melyeknek eredetét már a mult korszak-

*
Névkönyv. 1861. 3. l.
 61

ban is megtaláltuk, a melyek a XVIII. században is

ismeretesek. Azonban, miképen az természetes dolog is,
ezen püspöki vizsgálat alatti egyházak állapota is vál-
tozásnak volt alávetve és sem számuk, sem jogállásuk
nem az volt a multban, mint a mely napjainkig fenn-
állott.
A XVIII. század, — azt tapasztaljuk, — a püspöki vizs-
gálat alatt álló egyházakra egyáltalán nem volt valami
kedvező. A XIX. század végén ilyen kategóriába tartozók
közül Kézdi-Vásárhelyet, Sepsiszentgyörgyöt, Ilyefalvát,
Székely-Udvarhelyt, Nagy-Enyedet az egyházmegyékbe
kebelezve látjuk; Szászváros pedig a luth. püspökség
fenhatósága alá tartozott. Ellenben az ú. n. püspöki vizs-
gálat alatt álló egyházakkal rokon helyzetben találjuk
Kolozsvárt, Dést, Fogarast, Maros-Vásárhelyt, Gyula-
fehérvárt, Dévát, majd Nagy-Szebent. Azonban Dés és
Déva külön speczialis helyzete alig áll egyébben, mint
hogy állandóan esperesí székhelyek, s így kebelökben
más, mint püspöki vizsgálat nem létezhetik.
Ezekre a különös helyzetben levő egyházakra csak
azért használjuk a XVIII. században is «a püspöki
vizsgálat alatt álló» jelzőt, mivel a legújabb időkig így
jelöltettek. Ebben a korban az ő tulajdonképeni jellem-
vonásuk az, hogy közvetlen a főconsistorium igazgatása
alatt állanak, saját külön, a főconsistorium által meg-
bizott inspector kurátoraik vannak. Ily szempontból véve
tekintetbe ezen egyházakat, igazában csak Kolozsvár,
Fogaras, Maros-Vásárhely és Gyulafehérvár tekinthetők
«püspöki vizsgálat alatt álló» egyházak gyanánt. Igaz
ugyan, hogy Szászvárosnak is a főconsistoriumtól kine-
vezett gondnokai voltak, de ez az egyházközség igazában
a luth. püspök vizsgálata és a református főconsistorium
62

kormányzata alatt állott. Dés, Szék és Kolozs a kolozs-

vári curatorok felügyelete alá rendeltettek 1709-ben, de
utóbb nincs gondnokuk.
Általában tapasztaljuk, hogy a városi egyházközségek
anyaszentegyházunkban mindig kiemelkedő helyet fog-
laltak el. Az 1709. évi főconsistoriumi szervezkedéskor
a nagyobb városok névszerint fölemlíttetnek, mint a me-
lyeknek papjai a főconsistorium tagjai. De azért nincs
semmi törvényes vagy okmányos nyoma annak, mintha
ők külön jogállást foglaltak volna el az anyaszentegy-
házban. Egyes városok egyházai azonban még is különös
helyzetbe jutottak, mint a fogarasi félreeső voltánál, —
a kolozsvári keletkezése körülményeinél, — a gyulafehér-
vári a püspöki székhelynél fogva. Ezeknek az egyház-
községeknek már a XVII. században rendes és szerve-
zett consistoriumaik voltak és így jöttek át a XVIII.
századba is. Kolozsvár és Gyulafehérvárra nézve fontos
körülmény volt az is, hogy több papjuk volt s kebelük-
ben kollégium létezett. Úgyszólván autonom és indepe-
dens gyülekezetek voltak ezek s ez az ő állásuk jellem-
vonása. A püspöki vizsgálat csak esetlegesség, mert a
püspök azokat az egyházakat vizsgálta közvetlenül, a
92. cánon értelmében, a melyekben esperes volt a pap.
Indepedens helyzetét először Kolozsvár veszítette el,
a mennyiben 1720-ban arra kényszeríttetett, hogy a
főconsistorium által kinevezett inspector kurátor felső-
ségét elismerje. Ettől fogva a kolozsvári egyház (mely
egy volt a kollégiummal) consistoriumában az inspector
kurátort látjuk az elnöki széken. Domesticum consisto-
riuma, mely a papok, professorok és a centum paterek
közül választott világi consistorokból, kebli gondnokok-
ból áll, fenmarad, de többé nem függetlenül intézi a
 63

maga ügyeit, hanem a főconsistorium felügyelete és

igazgatása alá helyeztetik. Azonban mégis van egy pont,
melyen az egyházmegyével érintkezésben áll, t. i. a
házassági ügyekben a kolozskalotai egyházmegye zsina-
tának fenhatósága alá tartozik. A kolozskalotai egyház-
megye rendszerint papjai közül választotta esperesét és
mikor ettől 1720-ban eltért, kemény összeütközésbe jutott
az egyházközség az egyházmegyével, melynek esperese
itt visitálni akart, sőt a püspököt sem akarta egyház-
látogatásra bebocsátani. Később újból papjai közül válasz-
tattak az esperesek és külön állását, a főconsistorium
felügyelete alatt, fentartotta.*
Utána a gyulafehérvári egyház külön állásának meg-
szünése következett. Ez a gyülekezet is olyan állásban
volt 1716-ig, mint a kolozsvári, azzal a különbséggel,
hogy az ő speciális helyzetének alapja az volt, hogy a
püspök volt a papja s esperese. Midőn 1716 után ez az
egyház nagy nyomorúságba esett, egy darab ideig alig tu-
dott oda eljutni, hogy szervezkedjék. Zilált helyzete hozta
magával, hogy a megváltozott viszonyok között valami
szilárd formába nem tudott alakulni; de függetlenségét
azért megtartotta. A főconsistorium végre megsokal-
ván ezen állapotot, 1755-ben felszólította, hogy indepen-
dentiájával hagyjon fel és vagy a generalis, vagy a par-
ticularis visitatióhoz tartsa magát. Erre az 1757-ik évben

*
A. kolozsvári egyházközség helyzetét több oldalról igen szé-
pen megvilágítja az az emlékirat, melyet 1874-ben, a kolozsvári
egyházmegye nevében Szász Gerő esperes és Szász Domokos
egyh. megyei jegyző terjesztettek az egyházkerületi közgyűlés
elé. Bár az emlékirat következtetéseit nem tudom is valameny-
nyit elfogadni, de okmányait mégis, mint igen tanulságosakat,
ajánlhatom az érdeklődők figyelmébe.
64

a fehérvári tractusba lépett s többé nem is lett püspöki

vizsgálat alatt álló egyház. Belépését az 1760. évi magyar-
igeni zsinat tudomásul vette.1
A fogarasi egyházközség 1712 után igen sok zaklatás-
nak volt kitéve a német őrség részéről. Az egykor virágzó
fejedelmi egyház szegénységbe jutott, a mi aztán admi-
nistratiójára nézve is káros befolyással volt. Külön házas-
sági törvényszéke megszüntetésére 1751-ben teszi meg a
püspök az indítványt, mely el is fogadtatott. 1759 körül
olyan szomorú helyzetbe jutottak ügyei, daczára annak,
hogy gróf Bethlen Kata is sok jóval halmozta volt el,
hogy a főconsistorium egy deputatiót küldött ki rendezé-
sére. Majd az enyedi egyházmegyébe kebelezte be és bár
addig a püspök visitálta, már 1763 után a püspök maga
helyett az enyedi esperest küldte ki az egyházlátogatás
végzésére. Így Fogaras is bekebeleztetett és ebben a kor-
szakban, egészen 1812-ig, mint a nagyenyedi egyházmegye
alkatrésze szerepel.2
Míg a gyulafehérvári és fogarasi egyházak ez időszak-
ban függetlenségüket veszítik, addig a marosvásárhelyi, —
főleg a gyulafehérvári kollégiumnak oda telepedése óta —
az egyházmegyéből nagyon kiemelkedik. Neki nem volt
külön domesticum consistoriuma a XVII. században,
mint Kolozsvárnak, hanem egyház és város olyfor-
mán volt összeforrva, mint Nagy-Enyeden, Désen, Szé-
ken, stb. Most külön inspector kurátort kap, saját kebli-
tanácsot szervez és közvetlen a. főconsistorium fenható-
sága alá, Kolozsvárral egy rangba, kerül. De magát még

1
Lásd Egyházkerületi levéltár 1755—33., 34.; 1756—2.;
1757—19; 1760—22. sz. a. Benkő Synopsisa.
2
U. o. 1751-94.; 1759—1., 15., 30., 64. sz. a.
 65

sem tartja olyan nagyra, hogy a püspök látogatását se

akarná elfogadni.
A szebeni egyházközség érdemel még különös figyel-
met, mely 1709 óta úgy áll fenn, hogy az ott székelő
főconsistorium magának papot tart, ki magánháznál végzi
az istentiszteletet, mígnem II. József alatt temploma
is épül és rendes egyházközséggé lesz. Félreeső helye, a
főconsistorium helybenléte és ifjúsága miatt, helyzete
még ebben az időben nem szabályoztatott és semmiféle
egyházmegyéhez nem tartozván, a főconsistorium fel-
ügyelete alatt áll. A többi gyülekezetek, melyeket nem
az esperes, hanem a püspök visitált, ezen egyszerű láto-
gatástól eltekintve, az egyházmegyékhez tartoztak. Az
újabbkori püspöki vizsgálat alatti egyházközségeknek
azon jellemvonása, hogy közvetlen érintkezésben állja-
nak a főconsistoriummal, a XVIII. században az anyagi
és administrativ ügyekre nézve más, kis gyülekezeteknél
is előfordul, tehát ez őket akkor nem jellemzi. A főcon-
sistoriumtól kinevezett gondnok pedig náluk nem for-
dul elő.
Két különösen exponált egyházközségről kell még
megemlékeznünk, melyek a főconsistoriumhoz közelebbi
viszonyban vannak, t. i. Kézdi-Vásárhely és Székely-
Udvarhely. Nincs ugyan inspector kurátoruk, hanem a
főconsistorium mégis különös gondot visel reájuk. Lel-
készi állásuknak betöltését magának tartja fenn, mert
nagy sulyt fektet arra, hogy kiválóbb papjaik legyenek.
Így látjuk azt is, hogy a XVIII. század elején, mikor
ezen papoktól a cameraticumok elvonattak, az egyházi
közvagyonból javadalmazza őket. Udvarhelyre annyira
gondot visel, hogy midőn 1741-ben papja, ki esperes is
volt, meghalt, meghagyja az egyházmegyének, hogy espe-
66

rest addig ne válaszszon, míg ő az udvarhelyi egyházba

papot nem nevez ki.* Súlyt fektetett arra, hogy az udvar-
helyi egyház súlya az által is növeltessék, hogy papja
esperes. A két egyház közűl az udvarhelyi püspöki visi-
tatio alatt állott, mint rendes esperesi székhely, de
Kézdi-Vásárhely be volt kebelezve a kézdi egyház-
megyébe.
Még egy specialis alkotmánybeli alakzatról, a com-
munitásról kell megemlékeznünk, melynek eredetét már
a mult korszakban láttuk. A Háromszéken lévő négy
egyházmegye (az Erdővidékhez tartozó Bardocz fiúszéki
egyházakat kivéve), külön partialisokkal birt és ezen-
kívül voltak quindenáik, azaz törvényszékeik, melyek
perek ellátására tartattak s a melyek megtartották az ősi,
még a reforrnatio előtti, tizenötödnapos törvényszék
elnevezést. Volt még közös törvényszékük is, a commu-
nitási gyűlés, mely annak emlékét tartá fel, hogy a
reformatio előtt egy archidiaconatust — a kézdit —
alkottak.
Papjainak személyes privilegiumairól nem szólunk
ezen a helyen, hanem azt a sajátságot hozzuk fel, hogy
náluk a quindena és partialis első folyamodású törvény-
székek voltak, melyekről a felebbezés nem a generális
zsinatra, hanem a communitási törvényszék elé történt
és innen lehetett csak felebbezni a generálisra. A bar-
doczszéki eklézsiákból való ügyek azonban, bár ez eklé-
zsiák az erdővidéki tractushoz, de nem egyszersmind a
a communitáshoz is tartoztak, a partialisról egyenesen a
quindenára felebbezhettek. A communitás elé tartozott a
dislocatio is. Ezen állapotot még az 1729. évi etédi zsi-

*
U. o 1741—11. sz. a.
 67

nat is fenhagyta s a communitási törvényszéket felebbe-

zési forumul elismerte.
Borosnyai L. János püspök, ki a házassági biráskodás-
ban pontosabb rendet kivánt behozni, ki a fogarasi
consistorium házassági perekben való illetékességének is
véget vetett, 1758-ban megtámadta a communitás ezen
jogát is. Az 1758. évi dési generalis synodus azt hatá-
rozza, hogy «a communitas tiszteletes praesese előtt foly-
janak csupán csak a privilegum oltalmazására néző dol
gok; de a matrimonialis causák, dislocatiók és a partia-
lis synoduson peremtorie nem decidált dolgok ne a szent
communitásra, hanem a szent generalis synodusra jöj-
jenek s appellaltassanak iuxta constitutiones canonum
87 et 89».
A dési zsinaton jelen levő kézdi és sepsi megyei kép-
viselők rögtön, — az egész communitás pedig a követ-
kező évi magyarigeni zsinaton tiltakoztak a szent gene-
ralis határozata ellen, de ez a zsinat is fentartá az előb-
binek végzését.
«A synodus — úgymond a határozat — nem agnos-
cálja, hogy az ő kegyelmek communitása elromlott volna,
hanem csak modificáltatott.»* A tiltakozást ugyan jegyző-
könyvre vette, de a főconsistorium helyben hagyván a
zsinat végzését, a communitás megszünt felebbezési
forum lenni.

*
Az etédi zsinat (1729.) végzését l. Bod Synopsis 94.1. Az 1758.
évi dési generális zsinat végzéseit Benkő Synopsisában. A commu-
nitás protestatióját az egyh. ker. levéltárban 1759—42. sz. a.
 19. Vagyonügy.

A diploma után megszünt a fejedelmek segítő jobb-

jának áldásos működése az egyház anyagi feltételeinek
megteremtésénél. De ennél még nagyobb baj volt az egy-
házra nézve az, hogy a r. katholicismus és az annak tá-
mogatására törő kormány, minden alkalmat megragadott
arra, hogy egyházunk vagyonát fogyassa és így sze-
génynyé tevén, anyagi romlásával szellemi létét is vég-
veszedelembe döntse. Ismertettük már azokat a törekvé-
seket, melyekkel az állam és a r. katholicismus egyhá-
zunk anyagi javait durva erőszakkal, vagy koholt ürügyek
alatt elragadni igyekezett, azokat a főbb eseteket is, a
melyekben ez sikerült. Itt most főleg egyházunknak ön-
védelmi és igazgatási tevékenységéről lesz szó, a melyek
egyuttal az igazgatásnak kulcsát is kezünkbe adják az anya-
szentegyházunk vagyoni viszonyaiban máig is fennálló
sajátságos szervezetnek.
Egyházunk vezérférfiai a viszonyok változtának kez-
detén már jól látták, hogy a meglevő vagyont gondosan
kell megőrízniök, mert az az egyház fundamentuma. Jól
látták, hogy sok támadásnak lesz az kitéve, De hogy mily
rombolást fog abban az ellenség, a baj, a szerencsétlen-
ség véghez vinni, még távolról sem sejtették. Mindjárt
az első évtizedben látjuk, hogy a meglevő vagyon számba-
vételének, az erők összegyűjtésének, a nyilvános ellen-
őrzésnek munkája nem csak hathatósan foganatba véte-
 69

tik, hanem tökéletesíttetik is. Már ekkor szembe tűnik,

hogy a főconsistorium, mely ugyan csak fejlődésében volt
még, a mint az egyház egyéb jogainak, úgy vagyoni vi-
szonyainak is központi őre, ellenőrzője, számoltatója, sőt
egyenesen az összes javak gazdája fog lenni. Az, a mit
a XIX. század második felében egyházunk jogászai egy-
házi főtulajdonjognak neveztek el, a mi tulajdonképen
csak hatalmi tevékenység volt, a jognak minden részecs-
kéje nélkül, t. i. egyházi főhatóságnak a tulajdonos gyü-
lekezetek, iskolák s alapok javaival való szabados, sok-
szor önkényes rendelkezése: az a XVII. század alkonyán
és a XVIII. században minden jogi álokoskodás nélkül is
tény, — a hatalom ténye volt.
Nem lehet itt helye a részletesebb fejtegetéseknek, me-
lyek azt igazolják, hogy a főconsistorium az egész egy-
ház minden alkotó részének javait egy közvagyonnak te-
kintette s a hol bővebb forrásokat látott, onnan sza-
badon merített a szegényebbek segélyezésére: hanem
igenis meg kell mutatnunk, legalább nagy vonásokban,
hogy miképen ment végbe ezen fejlődési fokozat és minő
alakulásokat nyert az egyes autonom szervekkel szemben.
Mint már a mult korszak végén láttuk, az egyháznak
voltak bizonyos iskolai, s köz egyházi czélokat, p. o. sze-
gény papok, mesterek, gyülekezetek segélyezését szol-
gáló tőkéi, melyek a kurátoroknak, a főconsistoriumnak
felügyelete alatt állottak. Az elhelyezett tőkék kötvényei
a püspök s a főgondnokok kezeiben voltak. Az előbbi a
Gilányiánumból származó tőkék kötvényeit s a még el
nem adott értékeket őrizte a «generális ládájában», míg
az utóbbiaknál vegyesen voltak a nagyenyedi, gyulafehér-
vári, kolozsvári kollégiumok s más iskolák pénzeiből, a
Csulaianumból, mely a generalis eklézsiát és az enyedi
70

kollégiumot közösen illette, sőt egyes gyülekezetek részére

tett olyan legatumok is, melyek egyenesen a főkuráto-
rok kezeihez adattak.
Apafy uralkodása végső éveiben már láttuk a törek-
vést, hogy az összes egyházi és iskolai tőkék egy helyre
összpontosíttassanak. A közpénzek gondja teljesen gróf
Bethlen Miklóson forgott. Ő helyezte azokat kamatozás
végett, ő utalt ki belőlük a kollégiumok, a szűkölködő
papok felsegítésére, később 1698 után az eltartott came-
raticumok pótlására. Ezen tőkék, illetőleg kötelezvények
összege 1691-ben mintegy 70—72,000 mfrtot tehetett ki,
csakhogy a kötelezvényekben foglalt értékeknek legalább
egyharmada részint behajthatatlan, részint igen kétes ér-
tékü követelés volt. A fősummákat a következő három
tőke szolgáltatta: az «amstelodami pénz» 11,533 frt, a
radnóti collecta az enyedi s főleg a gyulafehérvári, «fundus
nélküli kollégium» számára gyűjtve 1688-ban, 14,273 frt
38 dénár és a nagyenyedi kollégium debreczeni taxájá-
ból gyült körülbelül 10,000 frt. De már midőn 1697-ben
a főconsistorium gróf Bethlen Miklóst megszámoltatja,
mindössze az amsterdámi pénz és a radnóti collecta fele,
7861 frt van a régibb kötvényeken kivül fenn, úgy hogy
az akkori számadások mintegy 55—57,000 frtról szóla-
nak, mely összeghez hozzáadva a püspök kezelése alatt
még mindig fennmaradt 7—8000 frtot, az egyházi köz-
vagyon 6 év alatt valami 6—7000 frtnyi, az akkori idők-
höz mért roppant apadást mutat.
Mi történt a 6—7000 frtnyi elköltött összeggel, azt ma
nem tudjuk megmondani. De bizonyos, hogy közszükség-
letek fedezésére fordíttatott, mert a hiányzó összeg meg-
felel a radnóti collecta hiányának, melynek számadásai-
ról a számvevők azt jegyzék fel, hogy «mind perceptumi
 71

és erogatiói» pro rerum et temporum exigentia proba-

biliter et fideliter mentenek véghez, úgy hogy mi azok-
ban semmi notabilis diffacultást nem tapasztultunk»* «Az
idők és viszonyoknak szükségletei», melyek itt kiemeltet-
nek, minden bizonynyal magukban foglalják az afféle
discret kiadásokat, minőkről Bethlen Miklós önéletiratá-
ban is emlékezik. Azonfelül ott volt a gyulafehérvári
kollégium, melyet főpatronusának, a fejedelemnek, halála
után sokszor a tőkéből kellett tartani.
Az így összegyüjtött tőkék jövedelmeiből vegyesen fedez-
tek mindenféle közszükségletet, akár kollégiumra, akár
eltartott cameraticum pótlására, vagy egyéb természetű
segélyekre adtak legyen is. És ha különös rendeltetésű
hagyományok tétettek is, mint p. o. a Bánffy György
gubernátor 8000 frtos hagyománya, mely a 3 kollégiumra
és 2 scholára, szegényeknek és templomokra és stipen-
diumokra tétetett, — vagy az Eszékiánum: Eszéki István
dési esperes 2000 frtos papi nyugdijalapja s az enyedi
és gyulafehérvári egyházaknak hagyott 200 frt, — vagy a
Komáromi legatum, mintegy hatodfélezer forint a kollé-
giumokra stb.: mindezek a főconsistorium rendelkezése
alá kerültek s a többiekhez olvasztatván, kamataik a fen-
tebbi módon adattak ki segélyekűl. Mint említve volt,
1698 után nagyon reá nehezedett az egész egyház fen-
tartása erre a főconsistoriumi kezelés alatt álló pénztárra.
Tekintélyes egyházak papjait p. o. a kézdivásárhelyit,
dévait, sőt részben még a püspököt is ebből kellett fizetni.
Hát még a sok szegény vidéki minister és mester, kikre
most illett csak igazán Tofeus jellemzése, «kinek saruja
nincs, kinek nadrága, kinek öve, kinek semmi köntöse,

*
Tört. Tár 1899. 148. l.
72

semmi költsége; kinek felesége, gyermeke otthon mezíte-

len és éhenhaló!...» A gyulafehérvári kollégium, egy
krajczár biztos alap nélkül, mert cammeraticuma elvona-
tott, a patronusok adománya mellett szintén csak ide
támaszkodott. Aztán jött a háboru, mely Fehérvárt és a
nem rég jó karba szedett enyedi kollégiumot feldulta,
földönfutóvá tette. A professorok fizetése, a deákság tar-
tása, élelmezése a főconsistoriumra nézett. A háboru
közben és után jött a romok felépítése. Három kollégiu-
munk közül mindegyik a legszánalmasabb állapotban;
templomok, parochiák, iskolák egész sorozata romokban.
Mindezek ott zörgettek a közös pénztár ajtaján. Még
ennyi pusztulás és szerencsétlenség sem volt elegendő.
Az 1709. évi borzasztó pestis roppant inséget hozott magá-
val. Ezen szomoru és gyászos időkben minő lehetett egy
kis falusi papnak, mesternek állapota, mikor a fejedelmi-
leg megfundált hires Bethlen-főiskola is, épen úgy, mint
a gyulafehérvári, a hivek filléreire, a collectára, per-
selyek dénárjaira szorult, a mikor nem hogy professorait
fizetni tudta volna, sőt tőlük vesz kölcsönt, mint az
enyedi, mely Páriz Pápainak zálogba egy házat kénytelen
lekötni.
Az egész anyaszentegyházban mindent túlharsogott a
kenyérért való kiáltás. A tőkék concentratiója ebben a
szörnyű időben valóságos áldás volt. Csak így lehetett
ott segiteni, a hol a szükség a legégetőbb. Most egy pap
kap egy évi fizetést és várhat 2—3 esztendeig, mig va-
lami jövedelemhez jut; majd egyik professornak adnak
2—3 hónapra valót, hogy egy évig is megérje vele.
A deákok élelme, kollégiumok építése, templomok gyá-
molítása: mind-mindre jut egy-egy kevés. Sehol sem elég,
csak épen annyi, hogy a pillanatnyi éhséget, a fenyegető
 73

kétségbeesést elüzze, hogy reménységgel tápláljon a jobb

napok bekövetkeztéig. Ha nem így lett volna ekkor az a
vagyonösszeg, bizonyára egyes intézmények gyorsabban
talpra állottak volna saját tőkéik szabad felhasználásá-
val, de annál többre a végpusztulás, az enyészet ideje
közelgetett volna el.
Azonban ezt akkor nem volt olyan könnyü belátni.
A papság is, a kollégiumok is tudták, hogy van nekik
pénzük, tőkéjük és mégis éheznek, rongyoskodnak. A pap-
ság azt állítá, hogy a főconsistorium az ő pénzét a kollé-
giumokra, — ezek viszont, hogy az övéket a papságra
költi. Igaza volt mindkettőnek és még sem volt igaza
egyiknek sem. A főconsistorium a végpusztulás képét
látva maga előtt, nem nézte, hogy kié a tőke, kit mennyi
kamat illet, hanem adott oda, a hova elkerülhetetlen szük-
ség volt és adott a mennyi épen elegendő volt egy pilla-
natra a baj orvoslására...
A baj, a veszedelem eltávozott. 1715-ben a caameraticu-
mok nagy része folyósíttatik, ha megcsappant összegben
is. A kollégiumokat is rendbe hozták. Még a gyulafehér-
várit is elhelyezték Marosvásárhelyen. Hanem az elége-
detlenség nem szünt meg. Ugy a ministerium, mint a
kollégiumok saját kezükhöz kivánták tőkéiket. A főconsi-
storium nem térhetett ki a kivánság elől s 1717-ben csak-
ugyan végre is hajtá az osztályt, melynél az enyedi kollé-
gium 23,900 frt, a gyulafehérvár-vásárhelyi 9000 frtot, a
kolozsvári 2424 frtot, a papság pedig 20,000 frtot kapott.*
Csakhogy az osztálynál mindenik fél megrövidíttetnek
érezte magát s ezt még évek mulva is felpanaszolták.
Legérzékenyebb veszteség a ministeriumot érte, mivel

*
Egyházkerületi levéltár 1717—5. sz. a.
74

ez tulajdonképen 3000 forintnál többet nem kapott. Az

Eszékiánum 2000 frtja és a Bánfyánum 1000 frtja szol-
gált egyelőre csak a szegényebb papok és egyházak segé-
lyezésére. A Gilányianumnak nevezett 15,000 forintos
tőke a főconsistorium szabados rendelkezése alá került
és más nyelven szólva, közigazgatási pénztárt képezett,
melyből csak akkor jutott a ministeriumnak, ha kama-
tait egyéb szükségletek el nem nyelték. 1767 táján,
mikor már egyébb alapokkal is növekedett a főconsisto-
rium kasszája, rendszerint 3450 frt volt belőle a szegé-
nyebb vagy hivatal nélkül maradt papok, mesterek segé-
lyezésére szánva.1 Az eklézsiák számára 1717-ben félre
tett összeg további 2000 frtja, mely szászsebesi capitalis
néven szerepel, mivel Horti István püspök 1688-ban Szász-
sebes városának adta volt kölcsön e pénzt, csak 1744-ig
szolgált a ministerium javára, mivel a mondott évben
a főconsistorium azt a székelyudvarhelyi gymnasiumnak
adta.2
A tőkék szétosztása ugyan a közkivánságnak megfele-
lően történt, de amint a tapasztalat hamarosan kimutatta,
épenséggel nem a köznek javára. Különösen az egyes
kollégiumoknál látjuk, hogy az autonom kezelés sok
fogyatékossággal járt, mivel a kellő központi ellenőrzés
még mindig hiányzott. Az enyedi kollégiumnál 1734-ben,
a kolozsvári egyház s kollégium közös háztartásában
1730-ban nagyobb mértékü zavarok mutatkoztak, melyek
a központtól, a főconsistorium közvetlen felügyeletétől
független autonom vagyon kezelés hátrányait igen élénk
szinekkel tüntették ki. A régi központosítás feladását

1
U. o. 1767—94. sz. a.
2
U. o. 1744—87. sz. a.
 75

sokan megbánták és ettől fogva mind jobban tapasztalható

a törekvés, hogy a főconsistorium rendelkezése alá vonható
tőkék egyenesen az ő közvetlen kezelése és ellenőrzése alá
helyeztessenek. Majd jött a cameraticumoknak 1747-ben
történt ujabb felfüggesztése, a dézmák s fiscalis termé-
szetű ingatlanoknak, — mint a püspöki javak stb. —
megtámadása, a mikor a megfelelő jövedelmek hiányában
a főconsistorium alig tudott a pillanatnyi szükségeken is
segíteni. Szerencsére ez a baj másfél évig tartott csupán,
de elegendő volt annak a tapasztalatnak megszerzésére,
hogy a főconsistoriumnak, a hasonló esélyekkel szemben,
nagyobb tőkére van szüksége, tehát ilyet, ha nem is a
közigazgatás czéljaira, de legalább felügyelet és esetleg
az egyház égető sebeinek orvoslása végett, a maga ren-
delkezése alá kell vonnia. Továbbá szerzett még egy
tapasztalatot, hogy t. i. az összes gyülekezeti, iskolai,
kollégiumi ingó és ingatlan vagyon ellenőrzésére valami
rendet kell behoznia.
Különösen az utóbbi tekintetében figyelmet érdemel az
körülmény, hogy Mária Terézia uralkodásának mindjárt
kezdetén a politikai törvényhatóságokra, a közalapítvá-
nyokra és a fiscalis vagyon kezelésre nézve is egy szabato-
sabb, pontosabb kezelési és ellenőrzési mód állapíttatott
meg, a melyben megtalálták egyházunk vezetői is az
anyaszentegyházban alkalmazható rendszer mintáját. Meg-
könnyítette eljárásukat Mária Teréziának egyházi és is-
kolai alapjaink ellen intézett támadása, mely alkalmat
nyujtott egyházi főhatóságunknak is, hogy az összes egy-
házi és iskolai közjavak, főleg az alapítványok összeira-
tását s központi ellenőrzését foganatba vehesse. És habár
korábbról sem hiányoznak a vagyoni ügyek központi ellen-
őrzésének nyomai, rendszeresebbé és minden autonom
76

szervi ágazatra kiterjedővé Mária Terézia kora óta lett

ez az ellenőrzés.
Mindjárt a központban azt tapasztaljuk, hogy a főcon-
sistorium a maga rendelkezése és kezelése alatt álló tőkék-
ről rendszeres kimutatásokat készíttetett, rendes évi szá-
madásokat vitet. A pia fundatiók, vagy pius fundusok
első administratora Málnási László, a főconsistorium
papja, a szebeni lelkész. A hatvanas évek végén mintegy
40,000 frtnyi tőkéről rendelkezik a főconsistorium és en-
nek számadásait viszi Málnási, kit igazában első egyház-
kerületi pénztárnoknak tekinthetünk. És ugyancsak Mál-
násinak kötelessége volt az összes, de főleg a főconsisto-
rium közvetlen felügyelete alatt álló testületek, így pél-
dául az ú. n. püspöki vizsgálat alatt álló egyházak, a
kollégiumok, gymnasiumok alapjait is figyelemmel ki-
sérni, a kamat hátralékokról jelentést tenni, a veszély-
ben forgó tőkék biztosítása iránt lépések tételére hivni
fel a főconsistorium figyelmét. Még ennél is fontosabb
azonban az, hogy az illető egyházak, kollégiumok évi
számadásaikat hozzá küldöttek fel, ő vizsgálta át s az ő
véleménye alapján adott a főconsistorium felmentést, vagy
marasztalta el a vagyonkezelőket. Tehát a pius fundusok
administratora volt az autonom egyházi testületek egy
részével szemben az egyházkerületi számvevő is.
Az egyházi és iskolai tőkék legnagyobb része magáno-
soknál volt elhelyezve, de tekintélyes összeg volt még a
XVII. század legvégéről s a XVIII. század legelejéről a
szász városoknak is kikölcsönözve. Amazok kevésbbé vol-
tak biztosítva, mint az utóbbiak, habár ezektől meg a
kamatokat lehetett nehezen megkapni. A Bethlen Miklós
által Segesvárra elhelyezett 8000 frt, mely az 1717. évi
osztálynál az enyedi kollégiumnak jutott, a késedelmes
 77

kamatfizetés által a XIX. század elejére több mint 10,000

forintra nőtt. Igy lett a beszterczei 9500 frt tőkéből is
15,000 frt. Nem egyszer kellett a főkormányszékhez folya-
modni, pert indítani, hogy a szász városok a késedelmes
kamatok megfizetésére szoríttassanak. A kormány termé-
szetesen inkább azoknak kedvezett, mint a mi egy-
házunknak.
A magánosoknál levő tőkék közül a legveszedelme-
sebbek azok voltak, mikor valamely alapító utódai vet-
ték atyjuk, nagyatyjuk alapítványait kölcsön, a kikkel
szemben érzékeny dolog volt keményen fellépni. Ily
kellemetlen eset volt a gróf Bánffy Dénesé, ki elődjei
20,000 forintnyi alapítványát vette kölcsön s azután
katholizált és rengeteg adóssága miatt a csőd szélére s
gondnokság alá jutott.* A hitsorsosoknak, főleg a tékozló
főúri sarjaknak, adott egyházi kölcsönök valódi rémei s
pusztítói lettek egyházunk közvagyonának. Csak a buzgóbb
hitsorsosok lankadatlan áldozatkészségének lehet tulaj-
donítanunk, hogy egyházunk anyagiakban is nem hátra,
hanem, bár lassan, de mégis előre ment ezen válságos
korszakban.
A XIX. század elején, 1810—20. tájt találkozunk
már a pontosabb vagyonkezelési eljárással, mikor van
külön pénztárnok, külön számvevő és mindkettő szá-
mára rendszeres utasítás. Vannak nyilvántartási köny-
vek, pénzkezelési rubrikák, hivatalos kötelezvényminták
stb. Ettől fogva a vagyonügyi administratio mindig job-
ban tökéletesedik egészen a legújabbi időkben behozott
olasz kettős könyvvitelig, a mely kezelési tökéletesedé-
sek ugyan soha sem állták útját a meggondolatlan tőke-

*
U. o. 1759—20.; 1761—3.; 1762—47. sz. a.
78

elhelyezésekből bekövetkezett veszedelmeknek s veszte-

ségeknek.
A főconsistorium kezelése alatt álló vagyonnal egy-
idejűleg kell megemlékeznünk egy másik, kisebb összegű,
de igen fontos czélú központi tőkéről, az Eszékiánumról.
Eszéki István dési pap s esperes, neves egyházi író,
hagyta ezt 1000 forint összegben, elöregedett, munka-
képtelen papok, papi özvegyek s árvák segélyezésére. Ez
az első gyámintézeti tőke nemcsak kerületünkben, ha-
nem az egész hazai protestáns egyházban s ez képezi
magvát annak a több mint 200,000 koronányi tőkének,
mely ma kerületi gyámintézet czímen szerepel. Maga ez
a pénz is a főconsistorium kezelése alatt állott egészen
1766-ig, a mikor a kolozsvári egyháznál helyeztetett el
s valamelyik kolozsvári pap vagy professor adta be ka-
matait a generalis synodusra.* A kezdeményezés további
segélyeket vont maga után. A püspöki jószágok jövedel-
meiből 100 forint csatoltatott évenkint az Eszékiánum
60 forintnyi kamatjához. Majd 1766-ban gróf Bánffy
György hagyott 5000 forintot nyugdíj- s gyámintézeti
czélokra. Így vette kezdetét az egyházkerületi gyáminté-
zet, melynek kezelője és számvevője a generális zsinati
számvevő, a generális director volt. Idővel ide rendelte-
tett a válóperi díjak egy bizonyos hányada is. A nyert
tőkék, alapítványok és tőkésített jövedelmek generális
pénztár neve alatt szerepeltek, mivel a szent generális-
nak s nem a főconsistoriumnak rendelkezése alatt állot-
tak. A generális pénztár tulajdonképeni rendeltetése
azonban a már említett segélyezés volt, mely mellett

*
Bod P. Athenas 78. l. Eszéki Istvánnál. Egyh. ker. levél-
tár 1766—44. Prot. IV. 630. l.
 79

egyes kiadások, mint rendkívüliek tekinthetők. Így is

maradt fenn a pénztár egészen 1876-ig, mikor a tel-
jesen újjászervezett egyházkerületi gyámintézetbe, mint
ennek törzsalapja, olvasztatott be 6529 frtnyi összeggel.1
A XIX. század közepe felé keletkezett egy külön ren-
deltetésű közpénztár, az úgynevezett «garasos institutum,»
vagy garasos pénztár, mely úgy keletkezett, hogy a fő-
consistorium 1834-ben felszólította a híveket önkéntes
adakozásra, kérvén, hogy a kik tehetik, minden év ele-
jén legalább egy ezüst garast adjanak egyházi közczélokra.
Ezekből az «újévi garasok»-ból gyűlt pénztárból 1835-től
fogva ingyen könyveket és egyéb taneszközöket osztatott
ki a főconsistorium az egyes gyülekezetek iskoláiban,
majd később népiskolák segélyezésére fordította a tőke
kamatait.
A fentebbiekből láthatjuk, hogy a főconsistoriumnak
nem állott rendelkezésére valamely nagyobb pénzösszeg,
melyből a közigazgatás és a segélyezésbeli szükség-
letet kellően fedezhette volna. Azért rendkívüli szük-
ség esetében egyik vagy másik autonom hatóság, leg-
többnyire a leggazdagabb intézmény, az enyedi kollégium,
vagyonából rendelt a szükségre fedezetet. Igy például a
székelyudvarhelyi kollégium építésekor, a püspöki szék-
helynek Nagy-Enyedre helyezésekor a püspöki fizetés
pótlására, majd az ágens fizetéséhez évi 100 forintot,
mely összegből egy részt 1760-ban marosvásárhelyi sti-
pendiummá változtatott át.2
Azonban az egyház igazgatása is tetemes kiadással

1
L. Egyh. ker. levéltár 1766—9., 26.; 1810—26, 293. sz. a.
Egyh. ker. jegyzőkönyv 1875.
2
Egyh. ker. levéltár 1759—32. sz. a.; 1760—47. sz. a. 72 frtot.
80

járt. Már 1730 tájt rendes titkára, majd cancellistája

van a főconsistoriumnak, kikhez exactor, perceptor is
csatlakozik a XIX. század elején. Azután ott volt az ud-
vari ágens Bécsben, előbb 100 arany vagy 500 forint évi
fizetéssel. Némelykor (1741—50-ig) két ágens is műkö-
dött. Azok a követségek, melyek a református anyaszent-
egyház, illetőleg a református státus panaszaival Bécs-
ben jártak, szintén pénzébe kerültek az egyháznak, mert
például csak az 1742-ik évi küldöttség költségei 1000
aranyat tettek ki.
A XVIII. század elejétől fogva jött gyakorlatba egy-
házunkba az ilynemű szükségek fedezése czéljából a
rendszeres collecta, mely vagy csak az egyház közönséges
szükségleteire, vagy meghatározott czímre hirdettetett.
A különböző collecta czímek között állandó volt az úgy-
nevezett agentiale, melyből az ágens fizetésének kellett
volna kitelnie, de rendszerint csak a fizetés kipótlására
volt elegendő. Aztán collecta rendeltetett egyes egyházak,
kollégiumok, papok szükségére ideiglenesen. A collectá-
záson alapult aztán a XVIII. századnak azon általános
gyakorlata, hogy az egyházak szükségleteiket segélygyűj-
tés, azaz önkéntes közadakozás útján fedezték. A maros-
vásárhelyi kollégiumnak a collecta egyik fő fentartó
segélyforrása volt, úgy hogy midőn 1782-ben a segély-
kérés Magyarországon eltiltatott, évi 600 forint jövede-
lemtől esett el. Nem volt templomépítés, mely mendi-
catio, azaz segélykéregetés nélkül megesett volna. Te-
kintélyes egyházak, például Fogaras, Gyulafehérvár stb.
szerepelnek a collecta czélok vagy segélykéregetők kö-
zött. Nincs egyházközségünk, kollégiumunk, mely ezt
egyszer s másszor igénybe ne vette volna. Minden-
esetre egyik szép jellemvonása a kornak ez az önkéntes
 81

adakozási hajlam és ez magyarázza meg, hogy miért

nem volt egyházunknak szüksége nagyobb közigazgatási
pénztárra. Valójában csak 1874-ben indult meg nálunk
a törekvés, hogy közigazgatási közalap létesíttessék. Addig
a már említett Gilányiánum s a többi külön czélú ala-
pítványoknál nyert csekély kamatkülönbözet és a collecta
fedezték a közszükségleteket. Elég legyen e tekintetben
az áldozatkészség illusztrálása végett hivatkoznunk az
1811. évi devalvatio utáni állapotokra, mikor a két
ifjabb kollégium: a marosvásárhelyi és székelyudvarhelyi,
de még a kolozsvári is részben, legfőképen ezekből élt.
A devalvatio évében, az irtóztató pénzkrizis élénk hatása
alatt 12,000 forint segélyt küldöttek fel az egyházmegyék
a három kollégium számára.
A collecta kezelésére eleinte a főconsistorium külön
collectort állított be, a ki rendszerint egyik-másik par-
tialis kurátor volt. Később már az egyház pénztárába
küldettek a collecták, melyeknek önkéntes természete
egészen a XIX. század második feléig megmaradt, úgy
hogy közigazgatási rovatalt egyházunk nem ismert. A név
maga is mutatja, hogy a collecta a hívektől összegyűj-
tött pénz volt. És valóban a gyülekezeti hívek viselték
az egyházi közigazgatásnak összes terheit. A kollégiumok,
melyeknek nagyobb alapítványaik voltak, az 1759. évet
kivéve, mikor az enyedi kollégium 100 forintot adott
Türi Sámuel ágens fizetésébe, a kollégiumok egészen
1846-ig egy krajczár rendes járulékot sem szolgáltattak
az egyházi közigazgatás czéljaira. A mondott évtől fogva
három kollégium összesen 80 mforint fizetésére köte-
lezte magát és ezen, mai érték szerint számított 64 koro-
nán kívül manapság is a gyülekezetek terhe anyaszent-
egyházunk közigazgatása.
82

Az egyházközségi vagyonkezelés tekintetében, mely a

XVII. században kizárólag a canonica visitatio felügye-
lete alatt állott, az 1702., 1709. és 1722. évi gondnoki s
visitationális utasítás hoz be egyetemesebb szabályozást.
A boros-bocsárdi közsinat utasította 1710-ben az espe-
reseket,1 hogy az egyházközségek ingóit, ingatlanait hű-
ségesen írják össze. Az 1722. évi utasítás meghagyta,
hogy az esperesek a megyebiráktól évenként vegyenek
számot. Ezen határozatot a bocioki generalis visitatio
1728-ban oda bővítette, hogy ha minden évben nem lehet
canonica visitatio: a megyebiró számadását az újév utáni
partialis zsinat elé terjeszsze be megvizsgálás végett.
Minthogy nemsokára az egyházmegyei pénztár felállítá-
sával külön egyházmegyei számvitel is keletkezett, az
egyházközségi számadásokat az egyházmegyei pénztárnok
vizsgálta felül. Azonban a XVIII. század folyamán a
rendesebb gyakorlat az, hogy az esperes vesz számot;
még pedig azt látjuk, hogy annak eredményét részle-
tezve, a visitationális protocollumba jegyzi fel, hogy a
jövő évi egyházlátogatás alkalmával a számvételben ala-
pul szolgáljon. Ezért is rendeli a krakkói zsinat 1771-ben
hogy a visitationális jegyzőkönyvet minden egyház két
garasért kivenni tartozik a partialis nótáriustól.2
Az egyház ingatlanai felett való rendelkezést az
1745. évi dési generális az esperesre bizta, megállapít-
ván, hogy rajta kívül «az ecclesiai bonumokból senki sem
disponál». Az uzdi-szentpéteri rendkivüli generalis zsinat
1766-ban még az erdők vágatását is az esperes felügye-
lete alá helyezte.

1
Egyh. ker. levéltár 1710—36. sz. a.
2
A széki egyh. megye protocolluma II. kötet.
 83

Az egyházközségi vagyonkezelésre nézve a főconsis-

torium 1808-ban egy részletesebb utasítást adott ki,
mely egészen a legújabb időkig érvényben volt, s a mely
a részletekben tapasztalható bővüléstől eltekintve, külö-
nösen azon intézkedése által tűnik ki, hogy a papnak
ellenőrző jogot ad, illetőleg kötelességet ír eléje. Az egy-
ház kétkulcsos ládájának egyik kulcsa nála áll s minden
fontosabb bevétel s kiadás az ő jelenlétében történik, a
számadások elkészítésénél ő segédkezik. Másik fontos
rendelkezése, hogy az esperesi felügyeletet egyházmegyei
felügyeletté teszi s megállapítja, hogy akár az erdőhasz-
nálat, akár ingatlanok elidegenítése, vagy szerzése, akár
tőkék elköltése: «tractualis» külső s belső előljárók hirek
s engedelmek nélkül nem történhetik. Ha az egyházköz-
ség és egyházmegye előljárói egyet nem érthetnek, a
végdöntés a főconsistorium elé tartozik.
Az egyházmegyék vagyoni ügyeiben az 1748. év képez
forduló pontot, mikor a főconsistorium javaslatára az
etédi zsinat elrendelte, hogy minden egyházmegyének,
az 1606. évi kánonok értelmében, saját kasszája legyen.
Az egyházmegyei pénztár jövedelmét a papok s meste-
rek bírságai és a bekeblezési taxa — papoktól 1 forint,
mesterektől 50 den. — képezték. Ebből fizettettek a ge-
nerális zsinatra menő esperes, jegyző s censor napidíjai
(102, 68, 48 den.).* Az esperesi visitationalis napi díja-
kat az egyházközség viselte; a generális visitatiót pedig
rendszerint a patronusok és papok adakozásából lát-
ták el.
Fizetést az egyházmegyei hivatalnokok a kasszából

*
Az 1755. évi dévai generális zsinat végzése Benkő Synop-
sisában.
84

nem kaptak, mivel javadalmuk továbbra is a régi ma-

radt, tudniillik a válóperi díjak, visitationális napidíjak,
ezeken kívül az espereseknek az eklézsiai zsellérektől
fizetett 1—1 forint és a desoláták jövedelme; a jegyzők-
nek pedig az irodai díjak jártak,1 melyeket az 1776-iki
uzdi-szentpéteri zsinat határozata értelmében, többé nem
kellett az esperessel megosztaniok, mivel a pennaticu-
mok teljesen a jegyzőknek rendeltettek.2
Minthogy az egyházmegyékre semmi olyan különö-
sebb feladat nem hárult, mely az egyházmegyei pénz-
tárak gyarapítását szükségessé tette volna, azért az egy-
házmegyei vagyon ügye csak alárendelt jelentőséggel
birt. Legfontosabbak a XlX-dik század kezdetén ala-
kulni kezdő egyházmegyei papigyámintézetek, a me-
lyeknek létesítésével az egyházmegyékben is van már
külön vagyoni ügy. Csakhogy ez meg tisztán a papoké
volt. A dési (1794), a küküllői (1804), a kolozskalotai
(1810) egyházmegyék kezdeményezését szívesen támo-
gatta a főconsistorium, nemcsak erkölcsileg, hanem anya-
gilag is.3 Utánuk következtek a többi egyházmegyék,
melyek így akarták a kerületi intézmény fogyatékosságát
pótolni. Sőt a XIX. század harminczas éveiben, midőn
Marosszékben megalakult az első kölcsönös tűzkár-
biztosító társaság, a marosi egyházmegye papságában
erős mozgalom indult meg, hogy az egyházi épületek
biztosítása végett egy ilyen egyházmegyei kölcsönös biz-

1
Az 1750. évi sepsi-szent-györgyi zsinat határozata, Benkő
Synopsisában.
2
Az 1776. évi uzdi-szent-péteri generális zsinat végzései a
Communitás protocollumában.
3
Főconsistoriumi protocollum az illető évekről.
 85

tosító intézetet hozzanak létre. Azonban már ez a terve-

zet a megvalósulás teréig el nem juthatott.*
A kollégiumok vagyoni ügyeiről nincs okunk különö-
sebben megemlékezni. Ezek eleitől fogva a főconsisto-
rium felügyelete alatt állottak és annak utasításai vol-
tak a kezelésben irányadók. Az 1717. évi osztály óta
mindenik kollégium autonom módon kezelte a maga
vagyonát, melyet egyes jóltevők folytonosan gyarapítottak.
A fundatiók administrátorságának felállítása előtt már
voltak pénztárnokaik (preceptor), kiknek számadásait a
gondnokok, majd a kerületi administrátor, illetőleg szám-
vevő vizsgálták át s a főconsistorium hagyta helyben.
Úgy a pénzek kezelése, tőkék elhelyezése, elköltése, át-
alakítása, mint mindennemű építkezések, befektetések
stb. a főconsistorium jóváhagyásához voltak kötve, mert
a XVIII. században és a XIX-ikben csak a szabályzatok
szabatossága, de nem az elvek változtak.
Mint az egyházközségeknek, úgy a kollégiumoknak
vagyonai is ki voltak téve a kormány támadásainak.
Alapjaikról kimutatást követelt Mária Terézia szakadat-
lanúl több mint félszázadon át. Ingatlanaikat, ingatlan
jogaikat fiscalis keresettel támadta meg, mely kereset
itt is, mint egyes egyházközségeknél, sokszor a kincstár
győzelmével végződött, nála lévén a hatalom. A maros-
vásárhelyi kollégium így veszté el a petresi dézmát, a
gyulafehérvári kollégium összes vagyonát, épületeit, fis-
calis jövedelmeit; a nagy-enyedi kollégium ellen is a
kormánytámogatás segítette Debreczen városát a 2000
forintnyi taxának eltartásában. A Bethlen Gábor által

*
A marosi egyházmegye levéltárából. A terv főmozgatója
Musnai József marosi esperes és vajai lelkész volt.
86

hagyományozott s országgyűlésileg is helybenhagyott

enyedi kollégiumi ingatlanokat is megtámadta 1766—
1769-ben a fiscus, de igazságtalan keresetét a főconsis-
torium s a professorok ébersége meghiusította.
A XIX. századra négy kollégiumunk jött át, az udvar-
helyi gymnasium is kollégium rangra emelkedvén a
XVIII. század végén. A négy közül csupán a nagyenyedi
birt elegendő anyagi erővel, mig a többiek hol kisebb,
hol nagyobb szükséget szenvedtek. Az 1811. évi deval-
vatio mind három kollégiumot a collectákra utalta. De
azért hivatásukat csak úgy teljesítették, mint a nagy-
enyedi és olykor jeles tanáraikkal élükön, szellemi szín-
vonal dolgában hol egyik, hol másik, annak fölibe is
került. Az anyagi viszonyokban tapasztalható arányta-
lanság nem vált tanügyünknek nagyobb kárára, mivel
az igények sem voltak még valami nagyok és inkább a
lélektől, mint a vagyontól függött az előmenetel.
 20. A kultusz.

A mint a XVII. század presbyterianus eszméinek te-

kintélyes része minden rázkódás nélkül átment az életbe
a XVIII. század elején, épen úgy történt ez a puritanus
követelésekkel is, a melyek istentiszteletünket, szertartá-
sainkat gyökeresen átalakították. Ez az eredmény a mel-
lett tanúskodik, hogy a mult század presbyterián-puritán
eszméi teljesen megfeleltek ugyan egyházunk jellemének,
de azoknak erőszakolása épen az ellenkező eredményt,
t. i. nem az elfogadtatást, hanem a visszautasíttatást érte
el. A mult időszakban vázolt politikai természetű okokon
kívül nagy befolyást vagyunk hajlandók tulajdonítani
ezen eredményekre a magyar faji charakter sajátosságá-
nak is, mely meggyőződésben, akár új dolognak életbe-
léptetéséről, akár régieknek oltalmazásáról van szó, egy-
aránt szenvedélyes, olykor erőszakos is és nem könnyen
hajlandó az időre bízni az idétlen eszmék vagy a roska-
tag intézmények eltemetését. A mint a szenvedélyes har-
czoknak vége lett, az annyi tűzzel és hiába erőszakolt s
ostromolt eszmék önmaguktól elvégezték lassú, átalakító
munkájukat: megváltoztatták a közgondolkozást és ellen-
állás nélkül foglalták el helyöket az egyház intézményei-
ben és szokásaiban.
Hogy a puritán eszméknek mily hatása volt a XVII. szá-
zadban a 30 éves háború után a prot. külföldön, arról
88

nincs itt jogunk szólani. De mégis reámutathatunk egy

hazai tüneményre, mely a királyhágóntúli ág. hitv. ev. test-
véreknél, — tehát a kultusz tekintetében a reformátusok-
nál sokkal conservativabb téren, — nagy átalakulásokat
hozott létre. Az 1707. évi rózsahegyi zsinatnak a kul-
tuszra vonatkozó intézkedései a puritán eszmék diadal-
mas előhaladásáról tesznek tanúbizonyságot. Mennyivel
inkább kellett tehát hatással lenni a puritanismusnak a
ref. egyházra, melyben született s a melynek keblében
legkeményebb harczait is vívta a ritualismussal.
A puritanus eszmék valóban lassan, észrevétlenül hó-
dították meg egész erdélyi ref. egyházunkat. Nincs nyoma
egyetlen zsinati végzésben vagy főconsistoriumi intézke-
désben sem annak, hogy a régi, szertartásos elemekkel bővel-
kedő, kultusz egyszerűsíttessék. Egyszerű lett az magától.
Hiszen eddig is főleg a graduál volt az, mely ezen szer-
tartásos elemek fentartásának fő-főtámaszát képezte. Az
Agenda eleitől fogva semmi különös ritualis elemnek nem
szolgáltatott támpontot egyébképen, mint hogy az úr-
vacsora szertartását szabályozta. Itt is igazán «agenda»
volt: a teendők egymásutánjának felsorolása és nem egy-
szersmind az azokkal kapcsolatos külsőségeknek leirása
is. A mint tehát Szenczi Molnár Albert a Dávid-féle
150 zsoltárt lefordította és kiadta, megadta véle a halá-
los döfést a magyar ref. ritualismusnak is. A zsoltár és
az impressum kiszorítják a graduált. A graduállal eltűnik a
felelgető ének, az énekelt imádságok, antiphoniák, bene-
dictiok, el a versiculusok. Az Agenda pedig nem pótolja
a graduált. A XVII. század végén s a XVIII. elején a
régi ritualismusra már csak a nagypénteki passio és la-
mentatio éneklése emlékeztet. De ez is csak kevés helyen,
egyes városokban tartja még magát, hol állandó kántorok
 89

vannak alkalmazva. Itt is csak a kántor énekli ezen éne-

keket minden chorus nélkül és maga a passio és lamen-
tatio éneklése az istentisztelet keretéből kiszoríttatik és
hova tovább egyszerűen egy hosszas solo-ének előadása
és hallgatása lesz.
A kultusz szabályozását czélzó intézkedések tehát nem
az egyszerűsítés szempontjából indulnak ki. De a szabá-
lyozásra mégis szükség volt. És történtek is e tekin-
tetben gyakori határozatok. Okot ezen határozatokra a
puritanismussal rokon bölcsőben született independen-
tismusnak a kultuszra átterjedő hatása szolgáltatott. Min-
den pap, illetőleg minden gyülekezet maga csinálta meg
magának az istentisztelet formáját s így igazán teljesen
fejetlenség és a legtarkább zűrzavar uralkodott a kultusz
terén. Az egyöntetűség megállapítása: ez a XVIII. szá-
zadbeli egyházi törvényhozásnak egyik legfőbb törekvése,
a mely egyöntetűség megszabása úgy a köznapi és vasár-
napi istentiszteletek, mint az úrvacsora s keresztség ki-
szolgáltatása, esketési és temetési szertartások tekinteté-
ben elodázhatatlanná vált.
Az istentisztelet egyöntetű szabályozásának kérdése az
egész XVIII. századon keresztül folyton szőnyegen van.
És daczára az élénk szükségérzetnek, a feladat feloldása
folyton maradt, úgy hogy csak a XVIII. századnak leg-
végére készült el az egyöntetű rendtartás formája, a mely
mellett azonban még mindig maradhattak fenn helyi szo-
kások, sajátosságok.
A mi egyházunkban az istentisztelet berendezését illeti,
itten mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy nálunk min-
den egyes istentiszteleti alakra vagy alkatrészre soha sem
volt kötelezőleg előírott formula, mint a minő p. o. az
angol közimakönyv, vagy az egyes evangélikus Agendák.
90

A hétköznapi és vasárnapi istentiszteletek főbb tárgyait

a kánonok szabályozták, p. o. hogy legyen könyörgés,
prédikáczió, bibliaolvasás, kátémagyarázat; de a sorrend:
az ének, ima, beszéd s magyarázat, előfohász, berekesztő
áldás stb. sorrendjére nézve semmi határozott, meg-
szabott rendelkezés nem volt. A mi Agendánk, már a re-
formatió századában és azután is, a két sákramentum ki-
szolgáltatásának, betegek, foglyok vigasztalásának, az
esketési szertartásnak — néhol az egyházkövetési el-
járásnak— tárgyaival foglalkozott; de még ezen tárgyak-
nál sem az eljárás sorrendje, mint inkább a mondandó
beszédek és imák a fontos dolgok, habár p. o. a sákra-
mentumok kiszolgáltatásánál az imák és beszédek egy-
másutánja a szertartás sorrendjét is megszabja.
Nem lehet tehát csodálkoznunk a felett, hogy az egy-
öntetűség istentiszteletünkből hiányzott. Már 1694-ben a
marosvásárhelyi zsinat1 az úrvacsora egyformán való
kiszolgáltatása felől is intézkedett, pedig ennek szer-
tartása volt az Agendában leghatározottabban körülírva.
Agendául a Milatai-félét használták, mely 1680-ban a
generális eklézsia költségén nyomatott ki. Újabban ugyan-
ezt adták ki lényeges változtatások nélkül 1713, 1733,
1749, 1755-ben. Pedig általános volt az óhaj, hogy az
abban leírt szertartások egyszerüsíttessenek s változtattas-
sanak. Az 1729. évi etédi zsinat elé a főconsistorium maga
tette meg az indítványt az Agenda correctiója végett.2

1
Benkő Synopsis. «Az esperesek vigyázzanak, hogy az úr-
vacsorájának kiszolgáltatásában egy mód legyen, a Canonok
után kinyomattatott Agenda szerint».
2
A főconsistorium propositiói s a zsinatnak erre adott felelete
a széki e. m. jegyzőkönyvében.
 91

Azonban ekkor egy nagyobb szabású rendelkezés: az

Agenda átdolgozása, az énekeskönyv revisiója, templomi
imakönyvek szerkesztése stb. vétetvén munkába s a nagy
munkálat az erőket meghaladván, az Agenda ügye is le-
tünt napirendről.
Több, mint egy félszázad telt el, míg újra szóba jött az
Agenda rendezése. A főconsistorium 1783-ban a sárdi
zsinatra tette meg ez iránt javaslatát, mely kedvesen
fogadva a felhívást, Kiss Gergely székelyudvarhelyi tanárt,
majd generális nótáriust, Incze Mihály kolozsvári és Za-
lányi Péter vízaknai papokat bízta meg az Agenda-terve-
zet elkészítésével.1 A munkálat revisiójában Benkő József,
Incze János, Keresztes Máté és a püspök Eperjesi Zsig-
mond is részt vettek, sőt maga az egyházi főtanács is.2
Az 1785. évi székelyudvarhelyi zsinaton be is mutatták
az első tervezetet, mely azonban még nem találtatott
megfelelőnek. A kormány is tudomást szerezvén az «új
liturgia» készítéséről, megkivánta, hogy a Székelyudvar-
helyt felolvasott munkálat hozzá felküldessék.3 Részint
ezen kormányi beavatkozás, részint pedig a szerkesztők
között felmerült s főleg Kiss Gergely ellen irányuló sze-
mélyes torzsalkodások, a munkálat befejezését késleltet-
ték. Majd 1787 április 25-én elhalván Kiss Gergely, az
Agenda ügye egyszerre megrekedt, illetőleg más irányba
terelődött. Voltak, kik a Kiss Gergely munkálatát vég-
kép el akarták volna ejteni, azért egy volt tanítványa,
szerencsi Nagy István győri prédikátor, — hogy a mun-

1
Névkönyv az erdélyi ev. ref. anyaszentegyház számára
1861. 6. l.
2
Egyh. ker. levéltár 1785—55., 56., 79. sz. a.
3
U. o. 1786—239. sz. a.
92

kát megmentse és Kiss Gergely emlékét ezzel is meg-

örökítse — 1788-ban a maga költségén kiadta az Agen-
dát, melyet, mivel még nem volt befejezve, maga egé-
szített volt ki. Természetes, hogy az erdélyi ref. anyaszent-
egyház ezen igy kinyomatott Agendát nem fogadta el
hivatalosnak, hanem tovább is foglalkozott a végleges
rendezéssel. Az 1788, 1789. évi ó-tordai és toroczkó-
szentgyörgyi zsinatoknak egyik legfontosabb tárgya épen
az Agenda ügye volt.* De Nagy István közbelépése az
egész ügyet úgy összekúszálta, hogy csak 1820-ban, a
magyarigeni zsinaton, állapíttatott meg véglegesen az
Agenda, melynek alapjául Kiss Gergely munkálata szol-
gált. Addig azonban egyesek a régi, mások a Kiss Ger-
gely-féle kinyomatott Agendával éltek.
A Kiss Gergely-féle Agendának, a nélkül, hogy köz-
használatba bevétetett volna, meg volt az a jó hatása,
hogy az egyes istentiszteleti alkatrészek sorrendjére nézve
egy alkalmatos formát közöl, mely általánossá lett. A fő-
részleteket az istentiszteletben az 1785. évi nagy-baczoni
zsinat állapította meg, midőn meghatározta, hogy az
istentisztelet invocatióval kezdődjék és áldással végződ-
jék, továbbá ünnepnapokra a pap imádsága és beszéde
közé, a textusfelvétel előtt, beillesztett egy közéneket.
Az istentiszteleti alkatrészek közül eleinte a templomi
könyörgések adtak legtöbb alkalmat az egyházi törvény-
hozásnak. A puritanismussal szokásba jött szabad imád-
kozás, mely egy hivő és képzett egyén ajkáról építő ha-
tású lehetett, igen sok visszásságokra nyujtott alkalmat.
A papság egészében nem állott alapos műveltségű, jeles

*
Névkönyv 1861. 11—12. l. Egyh. ker. levéltár 1788—151.;
1789—181., 201., 238.; 1790—57. sz. a.
 93

képzettségű és hitbuzgó egyénekből, mivel néha, — főleg

kisebb gyülekezetekben, — néhány gymnasialis osztályt
végzett, majd éveken át tanítóskodott egyéneket alkal-
maztak, — főleg a kurucz háború után, mikor a had és
pestis a lelkészi karnak több, mint egy harmadát néhány
év alatt elragadta. Már az 1700. évi küküllővári zsinat
is elrendelte, hogy minden eklézsiában egyforma kö-
nyörgések legyenek.* Az 1716. évi enyedi zsinat meg-
hagyta, hogy az atyafiak moderálják magukat a könyör-
gésben, hanem miután vannak bizonyos formák a reggeli
és esteli könyörgésekre, az újonnan kinyomatott Agenda
függelékében, azokkal éljenek. És a legtöbben állandóan
azzal is éltek. Mások a jelesebb predikátorok imádságait
kéziratban gyűjtötték össze és csak kevesen voltak olya-
nok, kik magok készítettek templomi imádságokat. A kéz-
irati gyűjteményekbe főleg az olyan imádságokat gyűj-
tötték, melyeket az egyházi beszédek alapgondolataihoz
alkalmaztak a szerzők. Ezek a gyűjtemények helyettesí-
tették a manapság oly általános, köznapi és vasárnap s ün-
nepnapi templomi imádságos könyveket. Egyes szerzők —
így a XVIII. század közepén élt nagyenyedi pap, Her-
mányi Dienes József — különös kedveltségnek örvendtek
és olyan szerepet töltöttek be, mint az újabb időben egy
Révész Bálint, Borsodi József vagy Nagy Péter.
A templomi könyörgések között fontos szerepet ját-
szottak a kiváló alkalmiak, valamint az országos éhinség,
pestis, háború stb. alkalommal mondattak, a milyeneket
rendszerint a püspökök szoktak írni és minden paphoz
használat végett megküldeni. Ilyen volt p. o. Szigeti
Gyula Istvántól «az erdélyi ref. ekláknak esedező könyör-

*
Benkő Synopsisa.
94

gések, melylyel a királyi felség fegyverének boldogulásá-

sáért szombat napon esedezett Istennek», — az 1738. év-
ről. Így látjuk, hogy a főconsistorium 1743-ban felszólítja
Deáki Fülöp József püspököt, hogy a szárazság és éhín-
ség alkalmából készítsen egy könyörgést s revisio végett
küldje fel, hogy aztán a főconsistorium annak közhasznála-
tát elrendelje.1 Ez a szokás állandó maradt az egész kor-
szakon keresztül. A franazia forradalom idején még azt
is látjuk, hogy maga a gubernium közli egyházunkkal
azon könyörgések formáját, melyek a felség fegyvereinek
szerencséjeért vagy a megkötött békéért hálaadás gyanánt
mondandók az egyes gyülekezetekben.2
A prot. istentisztelet központja, az ige hirdetése, még
a XVIII. században sem annyira az egyházi szónoklat
ruháját ölté magára, mint inkább az írás magyarázása
maradt. A legjelesebb egyházi szónok, Kamarási György,
beszédei beosztás, tárgyalás, textus fejtegetési-modor te-
kintetében ugyanazon nyomokon mozognak, mint a Ge-
lejiéi vagy a Tofeuséi. Az egyházi beszédeknek ez az
alakja nem csak szokásos, de egyszersmind törvényszerű
is volt. Még a reformátorokra is vissza lehet vezetni ezt
a beszédmodort; de hazánkuan tulajdonképeni alapját
Gelejinek Praeconiuma, majd a 39. kánon, végül Med-
gyesi homiletikája: a «Doce nos orare, quin et praedi-
care» vetette meg. A XVIII. században már szűknek tet-
szettek a kánonban megszabott korlátok, azért egyesek,

1
Egy ilyen gyüjteményes imakönyv van a kolozsvári ev. ref.
theol. fakultás könyvtárában. Benne látható Szigethi Gyula
István említett imádsága. Deáki Fülöp József imádságára nézve
1. Egyh. ker. levéltár 1743—46.; 1744—3. sz. a.
2
U. o. 1809—285., 290. sz. a.
 95

főleg a gyengébb készültségit papok, jobbnak látták, hogy

a felvett textus alapján beszéljenek mindenről s mellé-
kesen a textusról is. Az ilyenekre szól a görgényi gene-
ralis visitatio rendelete, hogy a praedikálásban a régi
methodus a 39. és 40. kánon szerint megtartandó. Csak
a XVIII. század vége felé, midőn a rationalismus hatása
hozzánk is eljut, kezd nálunk is az egyházi beszéd a
szónoki formák fölé törekedni, hogy a tartalmi üressé-
geket lehetőleg elfeledtesse a tetszetős külsővel.
Az egyházi beszédnek említett jellemvonása mellett
a mai ú. n. bibliai magyarázatról szó sem lehetett, mivel
maga az egyházi beszéd volt a bibliai magyarázat. Ha
egyes lelkészek külön bibliai magyarázatot tartottak is,
ez csak annyiban tért el a rendes egyházi beszédtől,
hogy hosszabb textusa volt és minden egyes alkalommal
az illető bibliai könyv folytatólagos fejtegetéséből állott,
mig az egész végig nem magyaráztatott.
Az igehirdetés a XVII. század vége felé már csak a
vasárnapi és ünnepnapi istentiszteleteken fordul elő.
A hétköznapi két prédikáczió elmaradt s helyébe a bib-
liaolvasás jött, míg a többi napokon egyszerű könyör-
gések recitáltattak. A görgényi generális visitatió a biblia
olvasás fentartását elrendelte, «mert faluhelyeken nagy
a tudatlanság».* Válogatva kell a szakaszokat olvasni:
a históriás könyveket, az evangéliumokat és az apostoli
leveleket. A bibliaolvasás egyes gyülekezetekben sokáig
fentartotta magát, sőt itt-ott, a lelkész buzgalma szerint,
rendszeres bibliamagyarázattá is bővült. A Kiss Gergely-
féle Agendában közölt köznapi istentiszteleti rendben
könyörgés helyett kátémagyarázattal vegyesen fordul

*
A görgényi egyh. megye jegyzőkönyvében I. 349. l.
96

elő,1 míg az 1855—62. évi közzsinat által megszabott

istentiszteleti rendtartás, a bibliaolvasás helyett már a
bibliamagyarázatot ismeri.2
A kátémagyarázatok, melyek a XVII. század első felé-
ben olyan nagy szerepet játszottak, a symbolikus iratok
tekintélyét kicsibe néző puritanismus hatására, nagyon
kimentek a közszokásból. Már a XVII. századbeli zsina-
tok, — a XVIII. században zsinat és főconsistorium egy-
aránt, — gyakran sürgetik a káté magyarázatok tartását.
Azonban a kátémagyarázatoknak már az 50. kánon is
olyan jelentőséget adott, hogy a leányoknak és ifjú nőknek,
kik iskolába nem járnak, hitünk igazságaival való meg-
ismertetésére szolgál. Ilyen volt a «kátékizáczió», vagyis
vallásoktatás Németországban is a 30 éves háboruig; de
annak befejezte után, mint oly sok más régi szokást, ezt
is elhagyták. A külföldi példa e tekintetben nálunk is
követőkre akadt. Csakhogy viszont a tapasztalat azt mu-
tatta, hogy az így elhanyagolt vallástanítás megboszulja
magát. Az 1710. év buzás-bocsárdi zsinat s az 1718. évi
görgényi generális visitáció felettébb sürgeti a katechi-
zácziónak, azaz az ifjak s lányok külön, a káté ismeretére
vezető vallás-tanításának gyakorlását «a tentácziók ellen,
a mostani időkre nézve».3
A kátémagyarázat sorsára nagy befolyással volt az,
hogy Tatai Cs. Ferencz, debreczeni lelkész, később tiszán-
tuli püspök, lefordította a Stehelin-féle «katechismusi
házi kincs»-et és azt 1752-ben Kolozsvárt kinyomatta.

1
Kiss Gergely Agendája 15. l.
2
Vadas-Nagy Péter-féle Agenda 2. l.
3
Főconsistoriumi protocollum 1710—36. sz. a. Egyh. ker.
levéltár 1710-20. sz. a.
 97

E munka igen alkalmas volt a rendszeres, — felnőttek

számára való, — kátémagyarázatok felelevenítésére és
ettől fogva a katechizálás kettős formában, t. i. mint szó-
széki kátémagyarázat, és mint istentiszteletek utáni ifju-
sági vallástanítás szerepel. Az utóbbi a XIX. század elején,
midőn a népoktatás átalakul és a konfirmáczió is életbe-
léptettetik, a serdülő ifjuság tanítására szolgál. A szó-
széki kátémagyarázat rendszerint a vasárnap délutáni, —
ritkábban hétköznapi — istentiszteletek tárgya volt. Így
emlittetik a Kiss Gergely-féle Agendában, sőt az 1855—
62. évi istentiszteleti rendezéskor is.
A rendes istentisztelet körében még meg kell emlékez-
nünk az énekügyről is, mely több rendbeli reformkisérletre
és munkára adott alkalmat. A róm. kath. egyházban a
XVII. század második felében tapasztalható élénkség az
énekügyi irodalom terén előbb az ág. h. ev. testvéreknél
hozott létre hazonló mozgalmat, melyet Sartorius és Ách
Mihály énekeskönyvei jeleznek. Az erdélyi reformátusok-
nál a használatból kimult Graduál helyét teljesen elfog-
laló impressum, a zsoltárok és hymnusok gyűjteménye,
nemcsak túl nagy halmozzá lett, hanem régi, a XVI.
századból, sőt ennek első feléből származó darabjai, az
aesthetikai érzéket többé ki nem elégíthetvén, 1702-ben,
majd 1712-ben s 1727-ben foglalkoztak a mi zsinataink
is az énekügy reformjaival; de alig számbavehető ered-
ménynyel.1
Az énekeskönyv reformját 1728 s 1729-ben Telegdi
Pap Sámuel, a generális eklézsia kolozsvári nyomdásza,
vetette fel komolyabb formában.2 Emlékirata a főcon-

1
Lásd az 1776. évben kiadott énekeskönyv előszavát.
2
Főconsistoriumi protocollum I. 729—22. sz. a.
98

sistoriumnál kedvező fogadtatásra talált s ez az ugyan-

ezen évben Etéden tartott generális synodushoz át is
írt az énekeskönyv revisiója tárgyában. A legfőbb kiván-
ság, melyet a főconsistorium kifejezett, az volt, hogy
«a Magyar országon reformált impressumbeli régi éne-
kek» revideáltassanak és «a Heiderbergában német edi-
czióban lévő szép énekek magyarra fordíttassanak.»1
A költségekről a «kurátoratus» gondoskodott, és pedig
úgy, hogy egy collectát rendezett a nyomdász támogatá-
sára és a nyomtatandó példányok egységárát 1 frt és
50 denárban szabta meg.2
A generális zsinat az ú. n. katechismusi énekekért nem
lelkesedett; azonban a régi énekek correctióját, számba-
vételét javalotta «minden Istenfélő embereknek épületére
s a jó rendre vigyázván.» Az erdélyi gyülekezetekben a
zsoltáréneklés annyira divatba jött, főleg mióta Tóthfalusi
Miklós kis, tetszetős alakban is kinyomatta a zsoltárokat,
hogy az impressumbeli egyéb énekekről szinte el is felejt-
keztek. A Rákóczy-féle háború után sokan Magyarország-
ban megfordulván és tapasztalván azt, hogy ott a régi
magyar énekekkel is élnek, ezt a szokást igen megked-
velték és Erdélyben is szerették volna újból életbeléptetni:
«e mostani időben már a zsoltárok óság, az egyéb avagy
régi énekek újság lévén». Azonfelül egyes énekeket a
jezsuiták fegyverül is használtak a reformátusok ellen,
mint a melyek a róm. kath. vallást gunyolják.
Az 1728. küküllővári és 1729. etédi zsinatok bizottságot,
is rendeltek ki az énekeskönyv revisiójára, mely munká-

1
Az etédi zsinat végzéseit lásd a széki egyh. megye jegyző-
könyvében.
2
Lásd az előbbi lapon levő 2. jegyzetet.
 99

latát Bonyhai György püspök jóváhagyása mellett be is

végezte. De a kiadás elmaradt, mivel «a typographus
nézvén a maga hasznára, halasztotta a munkához fogást,
igyekezvén superintendens Tiszt. Zoványi úr által (ki is
a synodussal e dologban egyező elmével vagyon) és mások
által is az egész magyarországi eklézsiákat is ezen esz-
mére vonni; de hiába».* Aztán meghalt Telegdi és a
revisió ügye csak Szigeti Gy. István püspökségében,
1738—40-ben vétetett fel újra.
Szigeti Gy. István, még mint professor, igen buzgól-
kodott az énekügy javításán. Emlékirataiban úgy az
énekeskönyv reformjára, mint az énekügy emelésére
figyelemreméltó eszméket vetett fel és a maga körében
sokat is tett azok megvalósítására. Püspöksége alatt már
közelállott az énekügyi reform a megvalósuláshoz, de az
ő 1740-ben bekövetkezett halála ismét elejtette az ügyet.
A főconsistorium ugyan az 1740. évi ótordai zsinat figyel-
mét felhivta a félbenhagyott mű befejezésére, de siker
nélkül.
Több mint 30 évig semmi sem történt e téren. Az
anyaországban ez alatt nevezetes énekügyi reformkisér-
leteket találunk. 1742-ben kiadta Maróthy György deb-
reczeni professzor Szent Dávid zsoltárait négy hangra
átírva s hozzá ragasztotta az éneklés mesterségéről irt
értekezését. 1754-ben jelent meg Losonczi István nagy-
kőrösi professor «Éneklésben tanító mester» cz. műve
Pozsonyban. 1762-ben adta ki Páldi István kolozsvári
nyomdász Szőnyi Benjámin munkáját, a «Szentek hegedü-
jét». Ezeknek az úttörő munkáknak hatása erdélyi anya-
szentegyházunkban is csakhamar mutatkozott.

*
Bod P. Polikarpus 179. l.
100

A szép templomi éneklés egyik legfontosabb segítő esz-

köze, a ref. egyházunktól eleitől fogva elitélt orgona is utat
lelt gyülekezeteinkbe. Először Háromszéken, Sepsi-Szent-
Györgyön, állítottak orgonát 1753-ban, mely példa egy-
szerre számos gyülekezetet vont maga után. Az 1761. évi
bögözi generális-zsinat megengedte ugyan az orgona
alkalmazását, bár — mint mondja — «elmulhatott
volna», — de mivel azt fényüzési eszköznek tekintette, ki-
jelentette, hogy csupán a hallgatók külön költségére sze-
rezhető be. Sokáig rosz szemmel nézte az egyházi fő-
hatóság az orgonát. Még 1771-ben panaszkodik a püspök1,
hogy annak használata mindinkább terjed. De eltiltani
már nem lehetett, sőt az iskolákban az orgonázás külön
tantárgygyá is lett azok számára, kik azt elsajátítani
akarták.2
Az orgona használata az éneklési kedvet és az énekes-
könyv fogyasztást is fokozván, az utóbbi az élénk üzleti
szellemmel biró nyomdászok figyelmét hamarosan meg-
ragadta. Így történt, hogy a nagyenyedi kollégium nyom-
dásza 1771-ben a zsoltárokat kinyomatta, annak függe-
léke gyanánt néhány ünnepi és alkalmi éneket is csatolt.
Erre a kolozsvári nyomdász, Vízi, 1776-ban, hasonlóképen
a maga kezdeményezéséből, az egyházi nyomdafelügyelő-
ség engedélye mellett, kiadta az impressumot javított
alakban, mely énekes aztán hamarosan több kiadást is
ért. Az egyház megelégedett ezzel az eredménynyel és
csak annyit tett, hogy 1785-ben, midőn a nagybaczoni
zsinat az istentisztelet főbb kereteit megszabta, Keresz-
tes Máté kézdi esperest új invocatiók készítésével bizta

1
Egyh. ker. levéltár 1771—81. sz. a.
2
Koncz József: A marosvásárhelyi koll. tört. 590. l.
 101

meg. Az invocatiókkal bővített «közönséges istentiszte-

letre rendeltetett énekeskönyv» ily alakban maradt fenn
egészen 1837-ig.
Az énekeskönyv nagy terjedelme a megszerezhetést
drágává tette, s ez viszont az énekügyre hatott károsan
vissza. Szükségesnek látszott tehát egy kisebb terjedelmü
közönséges énekeskönyv szerkesztése. 1833-ban a széki
gen. zsinat, Salamon József indítványára, egy bizottságot
nevezett ki az énekeskönyv revisiója végett, mely hatá-
rozatát a főconsistórium is örömmel fogadta.* A meg-
indult munkálat négy év alatt be is fejeztetett s az énekes-
könyvet teljesen átalakította. A zsoltárok nagyrésze, vala-
mint a régi dicséretek is kevés kivétellel, elhagyattak. Az
új életnek indult és friss erőtől duzzadó világi költészet
élvezete a régies versezetet a fülnek kellemetlennek, —
a rationalismussal telített theologiai felfogás pedig a régi
énekek bibliai kenettel teljes hangját avasnak találta.
Így az énekeskönyv dicséretekből álló része csaknem
teljesen átdolgoztatott. Az átdolgozás azonban épen nem
mondható szerencsésnek. Néhány szép dallam és szöve-
gen kivül alig van valami értékes a gyűjteményben, mely
ref. keresztyén jellegéből is kivetköztetve, túlnyomó rész-
ben moralisaló és természetdicsérő versezetekből áll;
sőt még a hyperloyalis alattvalói érzület is meghozta
benne a maga áldozatát a «Gotterhalte» besorozásával.
Azóta ez az énekes használtatik, mely az énekügyet
valósággal tönkretette egyházunkban.
A sákramentumok kiszolgáltatásához és a házasulok
esketéséhez az Agenda megadta a formát és ha a XVIII.
század elején némely helyen a lelkészek attól eltértek

*
Egyház ker. levéltár 1833—329. sz. a.
102

is, a generális zsinatnak és főconsistoriumnak az egyenlő

eljárást sürgető intézkedései úgy a lelkészek önkényének,
mint a gyülekezetek helyi speciális szokásainak is nagy
részben véget vetett. Sokkal nagyobb baj volt ezen szer-
tartások tekintetében követett az a visszaélés, hogy a
hívek azokat a templomokból ki, — magánházaikhoz ki-
vánták vinni. A lelkészt a pátrónusok gyakran arra kény-
szerítették, hogy keresztelést, esketést az ő lakásukon
végezzen, sőt megkivánták még azt is, hogy istentisztele-
tet tartotson s urvacsorát oszszon ottan.
A gyülekezeti közösséget veszélyeztető ezen kívánságok
és a nyomukban kelt gyakorlat, melynek némi nyomát
már a XVII. században is találjuk, a főrendekről a köz-
nemesekre, sőt a jobbágyokra is lehatott. A krakkói
1771. évi zsinat keményen kikelt ezen, «a nemes haza-
beli eklézsiában lassanként bejött és csaknem erőt vett
sokféle rendetlenségek, keresztyén vallásunkkal ellen-
kező szokások és fogyatkozások» ellen és elrendelte, hogy
«az egyházi rend ne kényszeríttessék a házanként való
isteni tiszteletre, sákramentumok kiszolgáltatására». Ki-
vételt csakis «a Méltóságos Patronusok és Patrunus asz-
szonyok magok udvari eklesiájokban lehet tenni». Ugyan-
ezen zsinat határozata szerint, a háznál végzendő esketés-
hez esperesi felmentvény kivántatik.*
A templomon kivüli szertartások közül a temetés volt
az, mely a legfontosabb, a legtekintélyesebb. A XVIII.
századbeli temetés épen ellenkezője volt a XVI. század-
belinek, mikor még a kálvini eszmék és kálvinista szo-

*
A krakkói zsinat végzéseit l. a széki egyh. megye jegyző-
könyvében. Ugyane tárgyban hasonlóképen intézkedett az 1776.
évi ó-tordai zsinat is. Lásd Egyh. ker. levéltár 1776—112. sz. a.
 103

kások teljes erejökben fennállottak és e téren is a leg-

egyszerübb puritanismust honosították meg. Most a másik
tulzásba estek. Eltekintve mindentől, mi az egyház rész-
vételétől távol áll: ott látjuk a harangozással üzött vissza-
éléstől elkezdve, a soha ki nem irtható verses bucsúztatót,
az alkalmi versek tömegét, az orácziót, a 2—3—4 prédi-
kácziót stb. a számnélküli imádságokon kivül. A sok pap,
deák, mester, esetleg professor jelenléte egy valamirevaló
temetésnél nélkülözhetetlen volt. Előfordult, hogy egy
és ugyanazon lelkészszel bucsuztatót, orácziót, imádságo-
kat s két prédikátiót is elmondottak köznemes, vagy
módos jobbágy holtteste felett.
Az egyház folyton tiltotta a sok harangozást és rész-
letesen megszabta, hogy hányszor lehet egy halott felett
a harangot meghuzni és egy haranghuzás mennyi ideig
tartson.1 1709-ben a főconsistorium eltiltotta, hogy egy
pap halott felett két prédikácziót mondjon.2 A verses
bucsuztatót minden decenniumban legalább egy-egy zsi-
nat eltiltja: de hiába. A pompás temetésekben a főren-
düek jártak elől és ha ők a fényűzést a magok részéről
fentartották, lehetetlenség volt útját vágni, hogy az
alsóbb rangúak is ne kövessék őket. Ha egy-egy főrangú,
vagy módosabb ember felett elmondott s kinyomatott
különböző beszédek, prédikácziók, magyar és deák órá-
cziók, magyar és latin versezetek tömegét nézzük, bizony
nem egy-egy olyan kötettel találkozunk, a milyenbe ma
akár ötven halotti beszéd is beférne. Pedig tudtak a papok
röviden is beszélni. Kamarási Györgynek «Emlékezet

1
A bodoki generális visitatió határozatai a Cornmunitás pro-
tocollurnában 1728-ból.
2
Főconsistoriumi határozat. Protocollum I. 1709—12. sz. a.
104

könyvei» czímű száz beszédet tartalmazó kötetében úgy

formailag, mint tartalmilag remek, megható és mégis
rövid beszédek találhatók. Azonban az ilyen beszédeket
legfelebb mint kivonatokat lehetett használni, mert még
a jobbágy is zokon vette a kurta prédikácziókat.
A század vége felé azonban mégis már némi mérséklet
tapasztalható. A beszédek rövidebbek, kevesebb számuak
lesznek. A művelt uri közönség a régi tulzásokból meg-
tért és példájának jó hatása a népnél is érezhetővé válott.
Az egyház a temetés szertartását sohasem szabályozta
részletesen, hanem csak a minimális stolárért állapította
meg a functiók terjedelme szerint. Így maradt ez, s így
jött át a legújabb időkre is.
A XIX. században egy új egyházi szertartás lép fel,
mindjárt a század elején, t. i. a felserdült ifjuság konfir-
mácziója. Az erdélyi ref. egyház a konfirmácziót a XVIII.
század végéig egyáltalában nem ismerte. Szokásban volt
ugyan a kathechizáczió és hogy urvacsorához a kellő
tanítás nélkül senki sem bocsátható: de mindez nem
volt a «konfirmáczió», nem még akkor sem, ha p. o. urak
gyermekeivel az úrvacsora vétel előtt vizsgát tétettek is.
Abats János püspök volt az, a ki 1807-ben felvetette
azon eszmét, hogy a külföldi egyházak s más ref. egyház-
kerületek példájára, nálunk is be kellene hozni a nyil-
vános konfirmácziói vizsgát és a gyülekezetbenmegejtendő
konfirmácziót. Ugyancsak ő írta az első konfirmácziói
kátét, vagy mint nevezték «agendát», melyből az ifjúság
oktatása történt.* A confirmáczióval egyidejüleg jött szo-
kásba a konfirmáltak anyakönyvezése is. Azonban idővel

*
A konfirmáczióra nézve l. Egyh. ker. levéltár 1806—57., 142.,
181. sz. a.
 105

az utóbbi — számára külön anyakönyvek készítése nem

rendeltetvén, — a szokásból ki is ment.
A kultusz terén tapasztalható változásokat tehát abban
foglalhatjuk össze, hogy az egyszerübbé lett ugyan, de egy-
szersmind bensőségben nem nyert a vesztett külsőségek
helyett. A régi kultusz az alkatrészek egyszerüsítése mel-
lett azonban gyarapodott az orgonának behozatalával és
a konfirmáczió beállitásával.
 21. Erkölcsi élet.

A kálvinizmus által megkövetelt szigorú s puritán

erkölcsi élet, mely Erdélyben a presbyteriumok nélkül
is otthonos volt a XVI.—XVII. században, az új kor-
szakban nagy változásokon ment keresztül. Korábban az
egész állami rendtartás úgy volt berendezve, hogy a val-
lásos elvek által megkövetelt erkölcsi élet fentartása
felett őrködjék. Mint Kálvin Genfjében, úgy az erdélyi
államban is, mindig készen állott a hatóság karja és
kardja, hogy az egyház testén évődő gyógyíthatatlan fe-
kélyeket kimesse. Most azonban már az állam vallási
jelleme megváltozott és ez a megváltozott jellem, leg-
alább eleinte, az egyház részére nyujtandó hatalmi támo-
gatást a proselita szerzés eszközévé alacsonyította le.
Ismeretes dolog, hogy az egyház a maga külső hatal-
mát úgy gyakorolta a hivek felett, hogy ezeknek tisztán
egyházi és polgári vétségeit egyaránt büntette. Az egy-
házi és világi büntető hatóság nem volt élesen elkülö-
nítve egymástól, úgy hogy még a polgári hatóság által
kiszabott büntetések nem tekintettek elegendőnek a cri-
men vagy delictum expiálására, hanem szükséges volt
ezen felül még a megsértett isteni jogrendnek egyházi
vezeklés útján való kiengesztelése is. Ez a felfogás szinte
egészen II. József koráig fenmarad és ekkor jut az egy-
ház fenyítő hatalma is gyökeresebb változások alá. Addig
 107

elvben még minden a régi, de a gyakorlat már addig

is nagy átalakulásokat mutat.
A mint Erdély a habsburgi ház fenhatósága alá jut, a
polgári kormányhatalom a parancsnokló tábornokra s a
német katonaságra száll át. A polgári kormányzat is
idővel kiesik a reformátusok kezéből és így attól többé
az egyház nem nyerheti meg az eddigi támogatást. Ez a
két körülmény jelzi az erkölcsi élet terén bekövetkező
változásokat. Hogy ezen változások nem csekély termé-
szetüek: legyen elég hivatkoznunk egy dologra. A szász
nemzeti jog büntető intézkedései az erkölcsi természetű
vétségek esetében, így p. o. a paráznaság büntetésénél,
olykor igazán embertelenül kegyetlen volt. A szász váro-
sokban e tekintetben kérlelhetetlen szigor és megveszte-
gethetetlen purianismus uralkodott. A német katona-
ság elszállásolása után mintha kicserélték volna az
embereket. A szász évkönyvíró lelke nagy keserűségével
jegyzi fel, hogy a katonasággal együtt miképen jelenik
meg Szebenben az első bordélyház, és annak lakói ho-
gyan alakítják át nemcsak az erkölcsöket, de még a
tisztes polgári családok nőinek viseletét s a divatot is.*
A falvakban elszállásolt és felváltogatva elhelyezett kato-
nai századok bizonyára még rombolóbb hatással voltak
a közerkölcsiségre.
A XVIII. század elején megindult háború szinte fene-
kestől felforgatta az erkölcsi életet. A nyomába kelet-
kező pestis még jobban hozzájárult a rombolás munká-
jához. Lélektanilag indokolt és igazolt tény, hogy a hábo-
ruk, a járványok az emberek erkölcsi életére a két szélső-
ség irányában hatnak. Az asketikus szellemet ébresztik

*
Chronicon Fuchsio-Lupino Oltardinum II. köt. 267. l.
108

a szigorúbb felfogásuaknál, a komolyabban és mélyeb-

ben érző lelkeknél; a könnyebb vérüeket pedig a bűnbe,
az erkölcstelenségbe, az élvezetek karjaiba kergetik.
A háborúban elpusztult temérdek férfiú hiánya, physio-
logiai okoknál fogva is hatott a közerkölcsiség egyen-
súlyának megzavarására. Akár csak a mohácsi vész után,
úgy kavarodott fel a társadalom II. Rákóczy Ferencz
szabadság-háborúja következtében is. És míg a társada-
lom szenvedett veszteségeit ki nem heverte, míg a népe-
sedési egyensúly helyre nem állott: addig hiába küzdött
az egyház, hiába az állam, az erkölcsi és társadalmi
világrend békés fejlődésének, tiszta felfogásnak helyre-
állításáért. Békés időszakokban elképzelhetetlen, hogy minő
elementáris erővel kerekednek felibe az emberben a ter-
mészet törvényei az ész és erkölcs parancsainak. A ter-
mészeti ember teljesen úrrá lesz a lelki felett, ha csak
a legerősebb erkölcsi fegyelmezés és öntudatos vallásos
hit nem áll őrt a romboló áradat zsilipeinél. A mi pedig
épen az utóbbit, a vallásos hit erejét, az az által meg-
alkotott erkölcsi önfegyelmezést illeti: bátran bevallhat-
juk, hogy a régi társadalom átlagánál egy cseppel sem
birt mélyebb gyökerekkel, mint a mainál. Csak a meg-
szokás, az öntudatlan elsajátítás, az egyszerűbb isme-
ret- és érzelmi kör szolgáltatták annak a társadalom-
nak a vallásosabb színt. Sajátja volt ez; de inkább
kívülről tapadt reá, mintsem belsejéből nőtt. Áldozato-
kat hozott, nagy tettekre volt kész, de a rendes viszo-
nyok egyensúlyának megzavarodásával, igen hirtelen
elvesztette erejét.
A forradalmi viharok lezajlása után, az egyház foko-
zott erélylyel és buzgalommal látott hozzá, hogy az
erkölcsi életben azt a rendet hozza be, a mely meg
 109

volt a fejedelmi korban. Ez a rend pedig, a kor egye-

temes felfogásának megfelelően, csak fegyelmi eszkö-
zökkel volt fentartható. Így gondolkozott egyházunk is.
Azért ha megnézzük azokat a rendszabályokat, melyek
a közerkölcsiség ápolása, fentartása végett hozattak:
szakadatlanul a tilalmak és a büntetések megszabásai
tünnek szemünk elé. A valláserkölcsi életre való neve-
lés, a lelkipásztori gondozás: jó-részben ismeretlen fogal-
mak. A valláserkölcsi élet autonom erejének fontos-
ságát, ha jól ismerték is: még nem tartottak ott, hogy
ezen az uton hassanak a közerkölcsiségnek javítására. És
ezt nem lehet megrónunk, mert sem a XVIII. század fel-
fogása nem az volt a benső vallásosságról, mint a maié,
sem a társadalom nem bírt azzal az érzékenységgel és
fogékonysággal a szellemi hatások iránt, mint a mai.
Csak egy nehány példa is elegendő arra, hogy a
XVIII. századbeli egyház valláserkölcsi tevékenységét
jellemezzük. A paráznák, kiktől e miatt házastársuk
elválasztatott, ennek életében új házasságra nem bo-
csáthatók. A kiközösítettek két hétig tartoznak a gyüle-
kezeti egyházkövetést végezni. A makacs kiközösítettek,
t. i. kik egyházat nem akarnak követni, ne türesse-
nek: azaz egész a kivégzésig terjedhető külső bünteté-
sekkel kényszeríttessenek a megjavulásra. Az idegenek,
az ismeretlenek bizonyítvány nélkül a faluba be ne
bocsáttassanak. Ezeket rendeli az 1694-iki marosvásár-
helyi generális zsinat.* Ezek a végzések később unos-
untalan ismételtetnek; jeléül annak, hogy mily kevés
foganatja volt a törvényhozásnak. Az egyháziak a világi
hatóságokra panaszkodnak, hogy enyhén járnak el a

*
Benkő Synopsisa.
110

bűnösök büntetésénél. Sőt hamarosan megjelenik az a

panasz is, mely állandó lesz szinte félszázadon át, hogy
az egyháziak már nem is mernek senkit excommuni-
cálni, mert az illető azonnal pápistává lesz és nem-
csak büntetlenül marad, sőt jutalmat is nyer.
Ez az utóbbi tapasztalat vezetett aztán az egyház-
fegyelem gyakorlásának átalakításához. Az 1748. évi
etédi zsinaton tapasztalható ennek első nyoma,1 midőn
a 13-ik pontban azt mondják ki az atyák, hogy «sok-
szor, a mely nyavalya ellen a kemény orvosság nem
használ, a gyenge azt meggyógyítja». «Ugy tapasztal-
juk, hogy a nemesség között a praerogativa nobilitaris
(nemesi előjog) sok egyenetlenséget szül, melyet a dis-
ciplina ecclesiastica nem igen talál, azért jó volna a
t. praedikátoroknak az effélékre vigyázni és eleve mind
tanítással, mind tanácscsal s mind szép discursussal a
hallgatóknak elméjeket békességre bírni, hogy így a
szikra gyuladást ne csinálna». Látni való, hogy a cura
pastorialisnak első szikrája, a szükség, a kényszerhely-
zet következtében pattan ki. És hogy mennyire változ-
tak a viszonyok, azt ugyanezen zsinat következő hatá-
rozata még világosabban mutatja, mely a katechisatió-
ról szól. «A község között — mond a 14. pont —
igen nagy a tudatlanság, úgy hogy a bűnt sem tartják
bűnnek. Erre nézve szükséges a vasárnap déllyesti cate-
chisálást elővenni». Ime a tanítás-, a vallásos ismere-
tek közlésének megváltozott indoka, mely egy új jövő
kezdetét jelenti. Az 1710. évi generális synodus2 még

1
A Communitás protocollumában 125. l.
2
Benkő Synopsisa. V. ö. az 1718. évi görgényi gen. visitatio
határozataival. Görgényi protocollum I. 379. l.
 111

a hittől való elcsábítás ellen ajánlja a catechisátiót:

ellenben most mint az erkölcsi élet fundamentuma
tünik fel a tisztább vallásos ismeret.
A poenitentia tartás is megváltozik a megváltozott
viszonyok között. A gyülekezetekben felállított presby-
teriumok, — bár ezt az 1709. és 1722. évi szabály-
rendelet nem adta az ő hatáskörükbe, — az egyházi
fegyelem gyakorlását a maguk kezébe veszik. Az 1747.
évi magyarigeni zsinat tiltakozik is ellene, mivel «a
kulcs a ministerium kezébe adatott, azért az efféléktől
ő kegyelmek abstimeáljanak. Emlékezzenek meg az
apostol szavairól: ki-ki a mely hivatalba állíttatott,
abban maradjon». Kemény büntetéssel is fenyegeti az
engedetleneket.* Csakhogy nehéz volt a már megindult
mozgalmat megállítani. Annál inkább pedig, mivel a
presbyteriumok enyhébb gyakorlatot követtek, mint a
papság.
Az egyházkövetés idejét alább is szállították, ha
jónak látták és viszont azt az engedményt is tet-
ték, hogy az egyházkövetést nem kellett okvetlenül a
templomban végezni, hanem «bizonyos tekintetekre»
megengedtetett, hogy az a presbyterium előtt, annak
gyülésében, tehát magánháznál, sokszor csak a pres-
byterium nehány megbizottja előtt vitetett végbe. Oly
kedvezmény volt ez, a melyet nem lehetett veszély nél-
kül visszavonni. Viszont az egyháznak a kánonokban
megszabott rendtartása nem engedte, hogy a törvényes
gyakorlaton olyan hamar túladjanak. Ennélfogva az
egyház csak lassanként engedett; de mégis könnyített
a 43. s 44. kánon szigorú rendelkezésein.

*
Benkő Synopsisa s Egyh. ker. levéltár 1747—79. sz. a.
112

Borosnyai Lukács János püspökségében, az erdőcsi-

nádi generalis visitatiókor, 1756-ban az határoztatott,1
hogy a poenitentiát tartó személyek között «a hely és
idő tekintetében különbséget kell tenni». Csak a fon-
tosabb esetekben engedtessék meg «az háznál és csak
egy hétig tartó feljárás után való eklézsia követés».
Tehát az életkifejtette gyakorlat elől a kánon kezd
már meghátrálni. Hiszen az excommunicatiót olykor
nemesekre, főrendekre is ki kellett mondani.2 Már
pedig ebben az időben bajos volt az ilyeneket a gyü-
lekezet előtti egyházkövetésre kényszeríteni. Az egyház
kénytelen volt tehát a háznál való egyházkövetéssel
megelégedni. A nagyok példájára a kisebbek is hasonló
jogokat igényeltek. Hogy az egyház ennek lehetőleg
útját vágja, arra a szerencsétlen gondolatra jött, hogy
a házi eklézsia követést külön dispensatióhoz és ennek
megadását viszont felmentési díjhoz, tehát pénzhez
kötötte.
Az 1771. évi krakkói zsinat határozata szerint:
«A kik háznál akarnak eklézsiát követni, legalább is
tartozzanak egy tallért fizetni».3 Ezen fizetés melletti

1
A görgényi egyházmegye jegyzőkönyvében I. 359. I.
2
Előfordult az is, hogy tekintélyes állásu egyházi férfiut
kellett egyházkövetésre itélni, mint p. o. ez B. N. Zs. nagy-
enyedi theol. professorral és nejével is történt. Az ilyen már
nem vonhatta ki magát a büntetés alól s kénytelen volt azt a
kánonok szerint kiállani. De annál inkább hatottak az ilyen
esetek a fegyelmi gyakorlat enyhítésére. Mert méltánytalannak
is tetszhetett, hogy a világiak magukat a kánon alól kivonják,
ellenben a papoknak azok alatt kell maradniok. L. Hermányi
D. József: Erdélyi ref. püspökök élete s Nagyenyedi nevető
Democritos Mss.
3
A széki egyházmegye jegyzőkönyvében.
 113

könnyebb egyházkövetés szinte a bűnbocsánat árulás-

nak szinét viselte magán, a mi pedig annak idejében
a reformatio megindulásának közvetlen oka volt. De
az egyház egy ideig nem vette észre, hogy minő vesze-
delmes dilemmába jutott.
Jellemző azon kor világi férfiainak öntudatos vallá-
sosságára, hogy az egyháziak által elkövetett hibát ők
vették észre és nem a papok, vagy a tudós theologiai
professorok. A főconsistorium az 1776. évi tordai gene-
rális zsinatra küldött követei utasításában «azt kivánja
meghatároztatni, hogy a czégéres bűnökbe esett sze-
mélyek, mind a székelységen, mind másutt, hol, mikor
és kik előtt kövessenek Eklézsiát és vajjon ezen casu-
sokban illendő-e a papoknak a poenitenstől fizetést
venni vagy nem?» A szent generális azonban nem tu-
dott kibontakozni abból a válságos helyzetből, a melybe
önként ment bele. A 44. kánont és az ennek alapján
kelt határozatokat, hogy t. i. a bűnösök két hétig jár-
janak fel a templomba egyházkövetésre és hogy ünnep-
napon a gyülekezet előtt történjék a visszavételi szer-
tartás, fentartották és szigoruan kívánták úgy a szé-
kelységen, mint egyebütt is alkalmazni. Azonban «mint-
hogy ezen szoros disciplinából, a mai időhöz képest,
sok váratlan kedvetlenségek szoktanak származni», a
krakkói (1771) határozatot is fentartja a kivételes ese-
tekre nézve. Mindössze azt teszi hozzá, hogy az ily
fenyítékbeli engedmény a seniorok dolga, mivel minden
nemű absolutio «nem a privatus papokat, hanem az
usu roborált szokás szerint csak egyedül ő kegyelme-
ket illeti». Az ilyen kivételes egyházkövetés «privátim,
azaz a parochiális háznál, a kurátorok és az egyház
kiválóbb tagjainak jelenlétekben» történjék, «deponál-
114

tatván, mind az újabb, mind pedig a régibb constitu-

tiók szerint a tiszteletes seniorokat illető taxa».*
Hogy az egyházkövetés kivételesen a presbyterium
jelenlétében történt, ez nem volt olyan haladás egy-
házalkotmányi tekintetből, mint a minő morális hát-
ránynyal és vallásbeli kárral járt a pénzért való eny-
hébb itélet. Hiszen már a válópereknél is sokszor nem
oknélküli volt a gáncs, hogy a pénz benne a legfőbb
érv és most a poenitentia is pénzért könnyíthető. Igen
alkalmas eszköz volt ez a visszaélésre és így, ebből a
szempontból, épen jókor jött a támadás a kormány
részéről az egyház fegyelmi gyakorlata ellen, mely
rövid időn romba is döntötte azt.
A református egyház poenitentia-tartató gyakorlata a
fentebbi fogyatkozásokon kívül még egy nagy hibában
szenvedett, t. i. nagyon egyoldaluvá lett. Már a 43.
kánon is messze háta megett maradt az igazi refor-
mátus, szigorú egyházi fegyelemnek, a mennyiben csak
azok ellen szól, «kik közbotrányt okozó vétket követ-
tek el». Ilyen közbotrányt okozó véteknek pedig a nyil-
vános gonosztettek: a büntetőjogilag is büntetendő vét-
ségek és bűntetteken kívül csak csekélyszámu és a pa-
ráznaságot kivéve, kevésbbé jelentékeny cselekvények
tekintettek. A sepsiszentgyörgyi egyházközségi szabály-
zat, 1753 körül, a következő eseteket sorolja fel, melyek-
ben az egyházfiak a kurátort értesíteni tartoznak, ha
tudomására jutnak: «Tartoznak — úgymond a neve-
zett szabályzat 9. pontja — a templombeli székek
classisában elsőben beülőket és a falig be nem menő

*
A Communitás protocollumában 163. l. Egyh. ker. levél-
tár 1776—112., 129., 142. sz. a.
 115

személyeket, ünnepnapokon tánczoló bordélyos házakat,

mezőn és erdőn dolgozókat, eklézsia erdeit, szántó-
földeit, szénafüveit és akármi néven nevezendő javait
prédálókat, gyanus személyeket és kocsmákra járókat
s templomkerülőket, délutánig czégért tartó, annál is
inkábk korcsmáló korcsmárosokat a kurátoroknak hite-
lesen kiadni».1
Csakhogy ezek az itt felsorolt esetek oly természetűek
voltak, melyekben a kurátornak volt büntető hatalma
pénzbirsággal, kézi kalodával stb. is büntetni. Az egyház-
követés leggyakrabban és legáltalánosabban csupán csak
a paráznaság vétkével szemben volt fegyelmi eszköz. Ha
ez az eset kivétetik alóla, úgyszólván az egész egyházi
fegyelmezés összedől.
Midőn II. József Kisküküllő vármegye tiszti orvosának
azon felterjesztésére, hogy a gyakran előforduló gyer-
mekgyilkosságnak az az oka, mert a reformátusoknál
és unitáriusoknál a megesett nőszemélyeket gyalázatos
penitentia tartásnak vetik alá, — 1783-ban elrendelte,
hogy a megesett nőszemélyek semmiféle polgári bünte-
tés alá nem vonhatók és az egyházkövetés is a pap
házánál teljesítendő: az egyház kénytelen volt magát
ehhez szabni.2 Egy ideig ezen egyházkövetési eljárás az-
tán általánossá is lett, mígnem az 1789. évi toroczkó-
szentgyörgyi zsinat azt az elvet állította fel, hogy a házas-
ságban nem élő nőkre nézve a paráznaság esetében a királyi
rendelet, — minden másokra pedig a 44. kánon értel-

1
A sepsiszentgyörgyi egyházközség constitutiói a nevezett
egyházközség levéltárában.
2
Névkönyv 1861. 5—6. l. Egyh. ker. levéltár 1783—237.,
1784—60. sz. a.
116

mében kell eljárni, azaz a nyilvános egyházkövetést

fentartani.1 Majd az 1791. évi küküllővári zsinat újból
rendezte ezt az ügyet olyformán, mint a toroczkó-szent-
györgyi, hogy tudniillik a nőtlen parázna a consistorium
előtt, a nős parázna pedig egy heti, vagy ha visszaeső:
az esettel egyenlő számú heti feljárás után, a templom-
ban, vasárnapon kövessen eklézsiát.2
Ebben az alakban jött át az egyházfegyelem gyakor-
lása a XIX. századba is. De már mindjárt a század ele-
jén látjuk azt, hogy az egyházi fegyelem ügyének to-
vábbi átalakítása végett egy fontos lépés történik a pas-
toralis theologia tanításának behozatala által. A főcon-
sistorium Herepei János kolozsvári theologiai professort
utasította először a pastoralis thelogia tanítására.3 Ál-
talában azt tapasztaljuk, hogy a gyakorlati theologia s
ebben a cura pastoralisnak tanítása hazánkban a XIX.
század küszöbén veszi kezdetét. Ebben az időben jelen-
nek meg Tóth Ferencz pápai theologiai tanár jeles út-
törő munkái is.4 A cura pastoralis által hirdetett eszmék
a lelki gondozás s az erkölcsi élet felett való őrködés
módjára nézve az egyházfegyelem rendőri eljárásszerű
eszközeinek becsét alább szállították. Minthogy az egy-
házkövetés elrendelése úgy is az egyházmegyei hatóság

1
Névkönyv 1861. 12. l. Communitási protoc. 145. l. Egyh.
ker. levéltár 1791—131. sz. a.
2
Communitási protocollum 152. l. Egyh. ker. levéltár 1791 —
101., 131. sz. a.
3
Egyh. ker. levéltár 1802—155. sz. a.
4
Tóth Ferencz pápai theol. professornak a gyakorlati theo-
logia körébe vágó dolgozatai közül a «Homiletika» 1802-ben,
a «Lelkipásztori gondviselés» 1806-ban, a «Liturgika» 1810-ben
jelent meg.
 117

körébe tartozott: mind ritkábban vették ezt az eszközt

igénybe. Inkább a 43. kánon szerinti, négyszem közti
megintés, a presbyterium előtti fegyelmezés jött szo-
kásba. A nyilvános egyházkövetés már a XIX. század
közepe felé a legritkább esetben fordult elő, mivel a sza-
badelvű eszméknek s az általános emberi becsének nö-
vekedő terjedése, illetőleg elismerése, a nyilvános egy-
házkövetést szeretetlennek s emberhez illetlen, megalázó
büntetésnek tekintette.
A polgári igazságszolgáltatás körének bővülése, sza-
bályozása s az állami souverainitásra fektetett termé-
szete, a régi egyházi vétségek sorából mind többet-többet
kivont. A megmaradottak egy része, mint lényegtelenebb
és olyan természetű, melynek egyházi büntetése az egyéni
szabadsággal össze nem fér, teljesen kimaradt az egy-
házi fegyelmező hatásköréből; a másik rész pedig, mint
az egyháznak intézményes jogrendjét sértő, a ma is
fennálló egyházi törvénykezés, illetőleg fegyelmi birás-
kodás hatáskörébe utaltatott.
Az egyház azért nem adta fel a kánonokban körülírt
és az állami alaptörvények által (Appr. I. : 5 : 4.) biztosí-
tott azon fegyelmezési jogát, mely az erkölcsök javítását
a kulcsok hatalma alapján czélozza.* Azonban a megvál-
tozott viszonyokhoz sem alkalmazta. Úgy, hogy ez a jog
új szabályozásra vár.
Hogy az egyházi fegyelem gyakorlásának ezen lassú
elsorvadása az erkölcsi élet ártalmára ne legyen, e vég-
ből szükség lett volna a lelki gondozás intensivebb gya-
korlására. Azonban e tekintetben még azt tapasztaljuk,
hogy ugyanazon időben, midőn a cura pastoralis gya-

*
Lásd Dósa Elek Egyházjogtanát 52. l.
118

korlására buzdítják a papokat, annak alapelveivel ismer-

tetik az ifjú theologusokat, viszont a hitéletnek ereje
indult lassú bomlásnak; a mi aztán a lelkipásztori buz-
góságnak van rovására. A rationalismus üres morali-
saló eszméi nem igen voltak képesek a lelkészbe önfel-
áldozó buzgóságot, odaadó munkakedvet, a gyülekezetért
élő hivatásérzetet felkölteni. Így történt meg, hogy az
egyház a felvilágosultság hatása alatt elveszítette kezé-
ből az egyik eszközt, mely korábban az erkölcsi élet, a
vallásos buzgóság, az egyházhoz való ragaszkodás élesz-
tésére alkalmatos volt, de most megszünt az lenni; és nem
sikerült kezébe venni azt a másik eszközt, mely ugyan-
csak a megváltozott viszonyok között, az előbbinek hiá-
nyát alkalmatosan pótolhatta volna. Az egyház lelkész-
képzésében túlsúlyra jutott értelmi mozzanatok a hívek
vallásos érzületének, — ez pedig a közerkölcsiségnek,
de egyszersmind a hitbuzgóságnak is kárára válott, mit
csak a terjedő közművelődéssel kapcsolatosan fejlődő,
de nagyon lassú léptekkel haladó tisztultabb erkölcsi
felfogás volna képes némileg kárpótolni.
A lelkészekről, kik egyházunk felfogása szerint épen
olyan egyháztagok, mint a világiak, nincs miért külön
bővebben megemlékeznünk ennél a czímnél. Koruk gyer-
gyermekei voltak akkor is, mint minden időben. Papi
felavatásuk nem adott nekik magasabb erkölcsiséget.
Hanem igen is műveltségük, képzettségük s főleg a
XVIII. században mélyebb vallásos hitük és buzgóságuk
őket az egyház testének lámpásaivá, szemefényévé tettek
az erkölcsi téren is. Egyesekben voltak fogyatékosságok
bőven, másokban kevéssé: de átlagns színvonaluk a kö-
zönségé fölé emelkedett. Az egyház maga is kiváló gond-
dal őrködött az általa beállított lelkipásztorok magavise-
 119

lete felett. A kánonok velök szemben szigorúbbak voltak,

mint a hívekkel szemben. Magánéletük, családjuk élete,
táplálkozásuk, ruházatuk még a XVIII. század végén is
pontosan megszabatott, illetőleg felsőbb felügyelet alatt
állott.*
Csak a XIX. században enyhült a szigor, mikor
már nem büntette a kánon a papot felesége czifra ruhá-
jáért, leányai bálbajárásáért. A XIX. századbeli szab-
ványok egyszerűen elébe tárják a lelkésznek, hogy minő-
nek kell lennie a lelkipásztornak, úgy hivatalos és nyil-
vános, mint magánéletében. És elvárják az ő komoly-
ságától, hivatásérzetétől, hogy annak megfelelően éljen.
A hivatalos kötelességek mulasztása mellett a hivatallal
össze nem férő és az állást beszennyező magánélet, mint
fegyelmi vétség büntettetik.
Ha végig tekintünk egyházunk hiveinek erkölcsi élete
felett a lefolyt, közelebbi két század alatt: kétségtele-
nül több komolyságot látunk a XVIII. században az
akkori viszonyokhoz mérten, mint a XIX-ikben. De vi-
szont a mi kevés jó eredményt látunk az utolsó szá-
zadban, az magasabb ethikai mértékkel mérve becsesebb,
mert bensőbb, mint a XVIII. századbeli, mely inkább
külső volt.
Fájdalom azonban, hogy mig a XVIII. században ez
a komolyabb, bár inkább külső vallásosság és erkölcsiség
általános volt, ma már az a mélyebb, öntudatosabb val-
láserkölcsi élet felettébb gyér jelenség : igazán fehér holló.

*
Az 1783. évi sárdi generális zsinat még foglalkozik ezek-
kel az ügyekkel. Egyházkerületi levéltár 1783—237., 1784—66.
szám alatt. Communitási protocollum 141. lap. Névkönyv 1861.
3. lap.
120

A külsőnek, a megszokásnak ma is igen-igen tág tere

van. És a mi még nagyobb baj: ez a külső sem mond-
ható elég általánosnak. A hitbuzgó prédikátorok és lelki-
pásztorok öntudatos munkássága azonban mindezen
fogyatékosságon egy-két nemzedéken át nagyot segít-
hetne. De e végből mindenek előtt: «Orvos, gyógyítsd
meg tenmagadat!»
 22. Kollégiumi tanügy.

1690-től fogva, több mint egy negyed századon át kol-

légiumaink a létfentartás nehéz harczát vívták, míglen a
háborúk és a róm. katholicismus hevesebb támadásainak
megszüntével, békés időszakhoz, a csendes, építő mun-
kásság korához eljutottak. Az életért, a fenmaradásért
folytatott ezen harczokban a főconsistorium volt a kol-
légiumoknak is — épenúgy mint az egyetemes egyház-
nak — képviselője, gondozója, dajkája. Annak követ-
keztében, hogy a főconsistorium úgy tekintette magát,
mint a fejedelmet régebben megilletett patronátus örökö-
sét: a kollégiumok ügyei minden tekintetben a főconsis-
torium hatáskörébe kerültek. Az egyház másik főhatósá-
gának, a generális szent synodusnak, csak óhajai, csak
kivánságai lehettek a kollégiumokra nézve. A tervezés,
a rendelkezés, a végrehajtás: mind a főconsistoriumot
illette. Mindössze annyi maradt meg a generálisnál, hogy
a püspök, a ki különben az anyaszentegyház egyik fő-
kurátora volt, a kollégiumok rendes vizsgálására feljogo-
síttatott 1718-ban.* Azonban még ezen jog gyakorlása

*
Soós Ferencz püspökké választatván, «Observationes» czím-
rnel egy emlékiratot terjesztett a föconsistorium elé, melynek
5. s 6. pontjában óhajtja, hogy a kollégiumokban és scholákban
is generális visitatiót tarthasson s hogy ő «nem csak az Eccle-
siáknak, hanem a kollegiumoknak is főcurátorának» esmertessék.
Egyh. ker. ltr. 1718—18. sz. Prot.
122

is oly nehézségekkel járt, hogy állandó gyakorlat belőle

nem lehetett.
Három kollégiumunk volt a XVII. század végén és két
gymnasiumunk. Az utóbbiakon kívül álló többi partiku-
lák a megyáltozott viszonyok, különösen a megapadt se-
gélyforrások szükös tápláló ereje következtében elvesz-
tették jelentőségüket. Olyan algymnasiumszerü intéze-
tekké lettek, a melyekben már a classisok sem voltak
mind meg, ennélfogva tógatusok sem találhatók. A pro-
fessor az állandó tanár, a ki theologiát is tanít, legalább
theologiai bevezetést. Ha ilyen tanár van, akkor az iskola
gymnasium és ha van a theologia, a philosophia s a
philologia számára két-három rendes tanár: akkor az
intézet már kollégium.
A három kollégium közül a nagyenyedi saját alapjai-
ból élt és mindennemü gyülekezettől független volt.
A kolozsvári kollégium vagyonkezelés és igazgatás tekin-
tetében még mindig egy volt a kolozsvári eklézsíával és
csak legbelső tanügyi igazgatásában volt autonomiája. Az
egyház és kollégium együtt és egyszerre került a főconsis-
torium felügyelete és rendelkezése alá. Anyagi fundamen-
tuma, épen úgy, mint az eklézsiáé, alapítvány volt és nem
az egyháztól fundáltatott a kollégium. A gyulafehérvári
kollégium a Bethlen főiskolának Rákóczy által épített
helyiségeiben volt elhelyezve s az Apafy fejedelem által
adott kamarai javadalmakból s magánosok adományai-
ból élt; tehát szintén alapítványi főiskola. A két gymna-
sium közül a székelyudvarhelyi alapítványi, de a maros-
vásárhelyi még a XVIII. század elején városi, illetőleg
eklézsiai intézmény. A particulák, ha voltak is fejedelmi
donátióból származó alapjaik, mindannyian az illető
eklézsia iskolái voltak.
 123

A főbb tanintézetek ezen állapotában a XVIII. század

elején a gyulafehérvári kollégium javainak elfoglalásával,
a professorok és tanuló ifjúságnak Marosvásárhelyre köl-
tözésével, így a marosvásárhelyi gymasiumnak kollégiumi
rangra emelkedésével és az eklézsia közvetlen igazgatása
alól a főconsistorium rendelkezése alá való áthelyeztetése
s önálló alapítványi intézetté vállásával történik lénye-
gesebb változás. Az udvarhelyi iskola gymnasium marad
egészen a század végéig és csak épületének kibővítése,
professorai számának szaporodása után, 1780-tól fogva
sorakozik a kollégiumok közé. A gymasiumból kollégiummá
lett két intézet helyére a XVIII. század legvégén más
két iskola lép a gymnasiumok sorába, t. i. a szászvárosi
és a zilahi. A szászvárosi 1797-ben kezd nagyobb épít-
kezésbe, melyet segélygyüjtésből fedez s ugyanakkor kez-
dődik meg javainak az eklézsia javaitól külön választása,
azaz alapítványi természetüvé válása. Zilah is ez időtájt,
1790-ben kér először a főconsistoriumtól állandó profes-
sort és ennek fizetést; 1792-ben készíti el s nyujtja be
jóváhagyás végett tantervét s 1794-ben kezd hozzá eddigi
rongyos épületének renoválásával, a megfelelő nagyobb
helyiségek berendezéséhez. Mindkét tanintézet azonban
csak a XIX. század elején vétetik be a középiskolák so-
rába, illetőleg lettek autonom intézetekké. De a zilahi
gymnasiumot s egyházközséget összefüző kötelékeik még
mai napig sem szüntek meg teljesen.*

*
Lásd az illető kollégiumok Értesítőit: a zilahit 1895-ből, a
szászvárosit 1897-ből. Továbbá az Egyh. ker. levéltárban levő
okmányokat: Zilahra nézve 1790—26., 1792—186., 1794—227.
sz. a.; Szászvárosra nézve 1797—98.; 1798—113., 182.; 1799—23.;
1800—110., 183.; 1802—22. sz. a.
124

A kollégiumok tanügye, mint említve volt, jó egy ne-

gyed századig minden változások nélkül áll fenn. A ve-
zető, az irányító: a nagyenyedi kollégium, melynek pro-
fessorai a fejedelmi korból átöröklött Kolozsvári István
(1713-tól püspök), Pápai Páriz Ferencz, Enyedi István.
Ők ugyanazon tárgyakat, ugyanolyan módszerrel taníta-
nak mindvégig, mint tanítottak volt kezdetben. A kollé-
gium belső élete, önkormányzatának formája, vagyon
kezelési rendszere is változatlan, ha csak azt a változást
nem említjük fel, hogy tőkéik kötvényei 1717-ig nem
előljáróságuknál, hanem a főconsistoriumnál állottak.
A kolozsvári kollégium traditióit is hiven őrzik a régi
személyek, főleg Szatmárnémeti Sámuel, ki 1712 tájt
megy nyugalomba. A gyulafehérvári iskolánál legnagyobb
a változás a személyekben, mert Pósaházi távozása után
Komáromi János, ezután Kapusi Sámuel, majd Zilahi
András az intézet vezetői. De a személyi változás épen
nem jelentett rendszer változást. Az anyagi kérdéseken
kívül leginkább a fegyelmi ügyek okoztak több gondot,
mert a háboruskodás alatt elvadult ifjúsági erkölcsök
nem egyszer nyilt lázadásban törtek ki, mint p. o. az
enyedi diákok 1712-ben a beteges Enyedi István theol.
professor távozását kikényszerítették. Majd a főconsis-
torium megkérdezése nélkül választottak maguknak pro-
fessort. Valamint már ekkor kezdetét veszi Enyeden, a
később is oly gyakran ismétlődő belső villongás a gondno-
kok és tanárok között, melyhez gyakran járul a tanári
kar benső meghasonlása s egyenetlensége.*
Az első lépés a tanügyek terén Soós Ferencztől jő, ki

*
Egyh. ker. levéltár 1712—28.; 1714—5., 8.; 1715—8,
1716—3., 10.; 1717—4. sz. a.
 125

1717-ben kolozsvári pap s esperesből püspökségre válasz-

tatván, mindjárt 1718 márczius 20-án egy memorandum-
mal lép a főconsistorium elébe, melylyel főleg a kollé-
giumi oktatás rendezését kivánta elérni.* A tanügyi
viszonyok nagy fogyatkozásaira hivja fel elsőben is a
figyelmet és maga ez a munkálat, de annak legkiemel-
kedőbb része is arra mutat reá, hogy a kollégiumok, a
tanügyekhez vajmi keveset értő főconsistorium feltétlen
rendelkezése alatt állanak. Nincs ugyan ez nyiltan ki-
mondva, de ott van a sorok közt a gyöngéd szemrehányás,
midőn azt a kivánságot fejezi ki, hogy «a professorságra
és gymnasiarchaságra nem egy-két ember tetszéséből
vétetnék fel valaki, kivált csak a külső renden, hanem a
szent generális, avagy praecipuorurn auditorum corona
(ubi magnos habent partes clarissimi professores) judi-
ciuma is benne lenne». — «Méltó kivánság» mondja rá
a főconsistorium. És hajlandó megigérni, hogy «communi
studio legyen ez után is az oly változás». De bizony azért
jövőben is minden a réginél maradt. Ugyancsak ez a ki-
fogás nyilatkozik meg a másik indítványban, mely szük-
ségesnek tartja, hogy a kollégiumokban is évenként gene-
rális visitatiók legyenek és hogy ő, t. i. a püspök, szin-
tén főkurátora legyen a kollégiumoknak. «Meg lehet —
mond az elsőre a főconsistorium — sine tamen praeiudi-
cio statutorum et consvetudinum collegiorum». A máso-
dik pedig: «eddig is observáltatott».
A püspöki felterjesztésnek ezen pontjai egy nagy
szabásu programmot foglalnak magukban, a melynek

*
Soós Ferencznek az 121. oldalon levő jegyzetben is emlí-
tett emlékirata be van kötve a főconsistorium legrégibb I. számu
protocollumába. 235—43. l. 1718—18. sz. a.
126

czélja a tanügy emelése. A püspöknek és a generális

zsinatnak befolyása nem hatalmi kérdés, hanem tan-
ügyi érdek volt. A szent generálisnak tagjai voltak a
professorok is és azok a kitünő papok, kik teljes profes-
sori külső és belső qualificatióval birtak. Míg ellenben a
főconsistorium már ebben az időben is igen gyakran tar-
tatott úgy, hogy abban egyházi s tanári férfiak egyáltalá-
ban nem voltak jelen. Olyan szerv pedig, mely tisztán a
professorokat és általában a tanügygyel foglalkozó s
ahhoz értő férfiakat összefoglalja, egyáltalában nem léte-
zett. Ennélfogva a főconsistorium feleleteit jól szétbon-
czolva, abban magát a nem akarást találjuk fel, t. i. hogy
a főconsistorium nem látja szükségét az ecclesiasticusok
és politicusok közelebbi érintkezésének. «Legyen ezután
is communi consensu»: csak hogy a püspök épen ennek
eddigi hiánya miatt szólalt fel. «Eddig is observáltatott» :
csak hogy ha valóban figyelemben részesült volna, nem
volna a panasz és kivánság. «Meg lehet, de a kollégiu-
mok statutumai sérelme nélkül»: csakhogy az urak a
kollégiumok statutumainak olyan értelmezést adtak, a
mely kizárta, hogy a visitatio «meglehessen». És így
maradt meg a kollégiumok ügye teljesen a főconsistorium
kezében.
Pedig ez a tanügynek határozottan hátrányára szol-
gált. Mert a kurátorok érdeklődtek a vagyoni, a szerve-
zeti s főleg a személyi kérdések iránt, de a tanügyhöz
teljességgel nem sokat értettek, iránta nem sokat érdek-
lődtek. A külön szaggatott kollégiumok tanügyében
tapasztalható változások, fejlődések egy félszázadon át
egyes ambitiosus tanárok kezdeményezésében állanak, a
melyek a főkormányzók tájékozatlansága, a kollégák
irigysége, elfogultsága és meghasonlása következtében
 127

sokszor pillanatnyilag több bajt és zavart, mint áldást

támasztott. Példa reá a nemsokára említendő grammatika
ügy s Ajtai Abód Mihály tanügyi reform-törekvéseinek
sorsa. Csak a mikor Mária Terézia idejében iskolai
autonomiánkat a katholisáló reactio elnyeléssel fenye-
gette, csak akkor ébredt a főconsistorium annak tuda-
tára, hogy a professorok kinevező választásán, a vagyon
kezelésen stb. kívül van még egy fontos, a legfontosabb,
rész az iskolák életében, mely a szakavatott tényezők
egyöntetű és öntudatos munkásságának érvényesülése
nélkül elsorvadván, a tudományok fényes épületei is csak
kaszárnyákká válanak.
A főconsistorium elutasító magatartásának azon-
ban — be kell vallanunk — lett mégis egy jó hatása.
Félszázados kinlódás, tétova bolygás árán vásároltatott
meg, de talán mégis megérte ezt az árt. Nevezetesen a
kollégiumok megmenekültek a papi «vaskalap» nyo-
masztó befolyása alól, a nélkül, hogy egyházias karak-
teröket elvesztették volna. A professorok sajátságos hely-
zete, egyházi rendhez tartozó jelleme volt az összekötő
kapocs az egyház és iskola között. Csakhogy viszont a
jövőre nézve itt egy más veszedelem csirája oltatott be,
t. i. az egyházi befolyása alól kiszabadult kollégiumok-
nak, professoraik ama jelleme apadtán, egyházias szine-
zete igen könnyen letörlődhetik.
Soós Ferencz püspök javaslatának említett pontjainál
azért időztünk ennyi ideig, mivel az azokban foglalt esz-
mék helyes vagy helytelen irányban való megoldása szá-
zadokra kihatólag döntő volt tanintézeteinknek egyházunk
magasztos czéljaihoz való viszonyára nézve. Megszabta
a kollégiumok autonom fejlődésének irányát. Lerakta az
alapokat, melyeken a kollégiumok egyházunk testébe
128

beilleszkedjenek s a többi tagokhoz viszonyban álljanak.

És ha most a fejlődés menetét látjuk, kimondhatjuk azt
is, hogy ha üdvös dolognak tartjuk is a szent generális
döntő befolyásának kizárását, de a szent generális által
képviselt ecclesiasticus statusnak valamelyes formában a
kollégium szervezetéhez való csatolása szükséges lett
volna. A mulasztás hiányai máris érezhetők s valószinü-
leg még érezhetőbbek lesznek a jövőben.
Utalhatunk e helyen a XVII. századbeli fejlődés ered-
ményeire, a mikor még ecclesiasticus és secularis kurá-
torok állottak a kollégiumok élén. Így volt ez a XVIII.
század legelején, az 1709. évi szervezetben is. De már
1711-ben ott van a főconsistoriumnak, egy marosvásár-
helyi esetből kimondott rideg határozata: «papok ne le-
gyenek curatorok se itt, se másutt, hanem secularis perso-
nák. Ezekről írni kell az odavaló curatoroknak keményen».1
Egyedül az udvarhelyi kollégiumnál, mint családi alapít-
vány természetű intézetnél maradt még meg 30 évig az
egyházi kurátor; de 1745-ben a főconsistorium kimon-
dotta, hogy az udvarhelyi gymnasium az esperestől, mint
kurátortól ne függjön.2
Eltekintve Soós Ferencz javaslatának már tárgyalt
pontjaitól, ki kell abból még emelni a következőket. Az
iskolának a lelke a jó tanár, ennélfogva különös gondot
kellene arra fordítani, hogy alkalmas ifjakat egyenesen
professorságra kellene taníttatni. — Gyönyörű gondolat,
de a melynek megvalósitása elé igen sok akadály gördült.
Hogy a professor a maga szakjában teljes képzettséggel

1
Főconsistoriumi protocollum I. 87. l. 1711—86. sz. a.
2
Egyh. ker. levéltár 1745—51. sz. a. Főconsistoriumi proto-
collum III. 193. l.
 129

birjon, azt ebben az időben, mikor még külön szakisko-

lák nem voltak, nem is lehetett másképen elérni. Igen
helyesen és a viszonyok alapos ismeretével, de némi
szemrehányással is mondja a püspök: «mert az megesik,
hogy mindenekhez kap az ifjú tanuló; semmiben sem
perfectus, és úgy esik gyakortan, hogy a ki papnak
jobb volna, professorrá tétetik, aki pedig professor le-
hetne, papságra szoríttatik, melyre elég példa volt e ha-
zában». — Továbbá sürgeti, hogy «közönséges exame-
neknek kellene lenni a kollegiumokban és scholákban
legalább is esztendőnként kétszer.» Majd ismét egy nagy
gondolatot vet fel kicsiny formában, mikor azt indítvá-
nyozza, hogy minden iskolában egyforma auctort kellene
tanítani. «Melyet ha correspondenter megorvosolnának
a tiszteletes professorok ő kegyelmek velünk együtt,
abból az következnék, hogy jobb harmónia is lenne a
kollegiumok és scholák között a tanulás dolgában». Ez
az indítvány, habár csak az auctorok egyeztetéséről szól,
de mikor a professorok egyetértését, a tanításbeli har-
moniát hangsúlyozza, tulajdonképen az első lépést teszi
meg az egységes tanterv felé.
A tanterv anyagi részéhez tartozik már az az indít-
ványa, mely «a deák nyelvnek jobb tanításának okáért a
magyar nyelvnek folyását a scholákban impediálni» sze-
retné. Mig az a másik, mely «az urfiaknak, nemeseknek
scholából való hamar kimenetek» felett panaszol: a ne-
velés áldásos hatása terjesztésének vágyával gazdag szíve
nemes indulatáról tesz tanubizonyságot.
Midőn Soós Ferencz ezen memorialisát a főconsis-
torium elé terjesztette, kollégiumaink nagyon szomorú
állapotban voltak. Csak nem rég zavarta ki a reactio a
gyulafehérvári kollégiumot székhelyéről s e memorialis
130

keltekor az még mindig csak mint vendég tartózkodott

Marosvásárhelyen. Ideiglenességéhez, zaklatott vándor
életéhez járult ezen kollégiumnak még az is, hogy soha-
sem volt teljes. Ezen korban három professor, egy theo-
logiai, egy philosophiai s egy philologiai professor volt
szükséges egy jól rendezett kollégiumhoz. De ennyi csak
Nagy-Enyeden volt fundálva. Kolozsvárnak 1728-ig csak
két professori széke van. A gyulafehérvárinak is kettő
van ugyan, de Buzinkai Mihálynak 1683. történt halála
óta többnyire csak egy professor működött. 1716-ban
kapta meg második professorát Zilahi András mellé,
Szatmári Mihály volt tokaji prédikátor személyében és
már ebben az évben vándor utra, idegenbe kellett indulnia
az intézetnek. A kolozsvári kollégium két professori széke
közül Szatmárnémeti Sámuelnek 1717-ben történt halá-
lával az egyik ürességben állott. Hasonló eset forgott
fenn Enyeden, hol a nagy Pápai Páriz Ferencz tanszéke
üresedett meg ez évben és üresen is maradt 20 eszten-
dőn keresztül, úgy hogy az enyedi kollégium tanerők
dolgában hátrafelé ment és 1728-tól 1737-ig mögötte
állott a kolozsvárinak.
Soós javaslatai a létfentartás harczát vívó iskolákban
nagyon nehezen voltak valósíthatók. El is hangzottak
azok a pusztában, mert még mindig egyéb fontosabb
dolgok voltak, melyek a főconsistorium és a gondnoksá-
gok figyelmét igénybe vették. Hogy minő bajokkal kel-
lett megküzdeni, annak megvilágítása végett legyen elég
hivatkozni a nagyenyedi ifjúságnak 1717. évi emlékira-
tára* mely a legszomorúbb képet tünteti fel az ifjúság
és a professorok, más oldalról a professorok és a kurá-

*
Egyh. ker. levéltár 1717—4. sz. a.
 131

torok viszonyáról. Nyilt harczban állottak e felek egy-

mással, a mi senkinek sem vált hasznára, de legkevésbbé
a tanításbeli előmenetelnek. Az enyedi kollégiumnál
1724-ben azzal tesznek kisérletet, hogy a harmadik pro-
fessori állást lectorral, fél professori fizetés mellett, tölt-
sék be.1 Ez mutatja az intézeteknek elszegényedését.
Pedig hogy mi volt egy-egy kollégium szükséglete, arról
feljegyzéseink vannak és azt mutatják, hogy nem volt oly
túlságos nagy az évi budget. P. o. a kolozsvári kollégium
évi szükséglete 915 frt, 370 köböl búza és 256 veder
bort tett ki, a mely összeg a kollégium tőkéiből volt fe-
dezendő.2 A nagyenyedi kollégiumnál 1711-ben az évi
szükséglet 1730 frt, 1250 veder bor, 647 köböl búza,
11 disznó, 43 bárány, 47 sajt, vaj 12, méz 18 itcze, 26
köböl zab, 10 köböl köles, 3 köböl borsó s 12 szekér
széna.3 Az udvarhelyi kollégium 1737-beu 546 forintból
élt.4 Elképzelhetjük kollégiumaink állapotát, hogy mikor
ezen jövedelmeket is csak nagy nehezen birták össze-
hozni, ha a mindennapi kenyér gondja emésztette a ve-
zetőket: akkor a szellem magasabb szárnyalása szinte
lehetetlen volt.
Minthogy összes tanintézeteink úgy voltak berendezve,
hogy a papképzés czéljait szolgálják és csak elvétve akad
egy-egy gondolkozó, ki a tanintézetek általános kultura-
lis érdekeit is hangsúlyozza és a mellett irogat, hogy a
tanítás köre bővíttessék: igen természetes tehát, hogy a
kollégiumokban tapasztalható sanyarú viszonyoknak a

1
U. o. 1724—2. sz. a. A lectornak adott instructio.
2
U. o. 1720—28. sz. a.
3
U. o. 1711—83. sz. a.
4
U. o. 1720—34.; 1737—45. sz. a.
132

papképzés adta meg leginkább az árát, a minek vissza-

ható ereje meg a gyülekezetek valláserkölcsi életében
látszott meg. A tanulás helyett az örökös jogkeresés, tor-
zsalkodás, itt-ott néha korcsmázás, polgárokkal, katonák-
kal való verekedés: egy valóságos szilaj, duhajkodó élet
folyt a kollégium falain belől és annak környezetében.
Most ennek, majd amannak a kollégiumnak kebelében
ütötte fel fejét a baj, a mit részben kollégiumaink saját-
ságos szervezetének, részben a közerkölcsök eldurvulásá-
nak kell ugyan rovására irnunk, de nem kevés ok volt
benne a tanrendszerben való fogyatékosság is, a mely
mellett az ifjúság foglalkoztatása s a számonkérés nem
volt mindenben elégséges. Mindenik kollégium életéből
hozhatnánk fel nem egy példát a viszonyok jellemzésére,
de elegendőnek tartjuk, ha Bonyhai György püspökünk
szavait idézzük a marosvásárhelyi 1737. évi «tumultu-
sokról». «Kivált az irtózatos szitkozódás, káromkodás,
mint valami pajkos katonák közt, úgy el áradott, hogy
álmélkodunk rajta. Dorbézolás, kocsmára való járás,
városra éjszakának idején való kijárás, zabola nélkül
vagyon». Hova lett a «nemes erkölcsökre oktató diáki
tudományok» ereje, melyről Basilius István 1580-ban
Ovidius után azt írja, hogy azok nemzették őt szelid
emberré, mert általa meglágyulnak a szivek és a vad
erkölcsök eltávoznak («didicisse artes: emollit mores nec
sinit esse feros»).
Ilyen körülmények között valóban áldás volt egy-
házunkra nézve, hogy ifjaink tanulmányaiknak e hazá-
ban befejezése után a külföldre kimehettek, ott tovább
tanulhattak, ismereteket, modort szerezhettek és a kül-
földi haladás vívmányait hazájokba hozva, ide plántál-
hatták. Csak hogy a régi jó idők is elmultak már, a mi-
 133

kor az ifjak légióit a fejedelmek, az egyház és egyes

gazdag patronusok küldötték ki a külföldi akadémiákra.
A külföld látogatásában a fejedelmi kor letüntével ha-
nyatlás állott be és az talán meg is szünt volna, ha a
szorongatott és üldözött magyar és erdélyi protestántis-
mus iránt a külföldi hittestvérek rokonszenve fel nem
támad. De feltámadott és alapította azon nagyszámú,
bár többnyire nem épen jelentékeny összegű segélyeket,
stipendiumokat, a melyek lehetővé tették, hogy ifjaink
továbbra is látogathassák az akadémiákat.
A XVII. század első felében még nem voltak külföldi
stipendiumaink. De már a gyászévtized után szivesen
fogadják, ingyen eltartják és pénzsegélyben részesítik a
schweizi testvérek a gályarabok szellemi utódait. Er-
délyre nézve az első stipendiumokat a II. Rákóczy Fe-
rencz-féle háború idejében alapítja a porosz nagy választó,
ki megigérte, hogy országa minden akadémiáján ingyen
asztalt rendel egy-egy erdélyi ref. ifjúnak. Ezen igéret-
nek következménye lett az Odera melletti Frankfurt-
ban két enyedí diák számára rendelt alumneum.* Majd
ezen első kezdeményezéshez később többek is járultak,
Így szerezte meg az ifjabb Pápai Páriz Ferenez a leidai
egyetemnél, a hollandi és nyugoti friz országrendek által
alapított két alumneumot a nagyenyedi kollégium theolo-
gusai számára. Franckerben öt alumneumot rendeltek a
friz rendek, de ez alumneumok nem voltak iskolához
kötve. 1736 tájt a grőmingeni egyetemnél hasonló módon

*
U. o. 1703—6. sz. a. ifj. Pápai Páriz Ferenez ezen két
alumneum «elaborálását» édes atyjának, id. Pápai P. Ferencz-
nek tulajdonítja. U. o. 1735—12. Ugyancsak ő említi, hogy a
Leidait 1715-ben ő maga eszközölte ki.
134

állíttatott öt alumnus számára szabad asztal.1 Bonyhai S.

György püspök Bernben eszközölt ki egy alapítványt,
melyre a püspöknek volt joga ajánlani.2 Aztán követke-
zett a marosvásárhelyi kollégium számára két marburgi
alapítvány.3 Továbbá Baselben is egy, de már nem kol-
légiumhoz kötve. Ezek az első alapítványok, melyeket
az erdélyi ref. ifjak a külföldön élveztek. A jótétemények
száma folyton gyarapodott, úgy, hogy alig tudtak a kol-
légiumok elegendő számú ifjút kiküldeni.4
A külföldi diákélet jellemzésére legyen itt megemlítve,
hogy az pajkosság, zabolátlanság tekintetében sokkal
alsóbb fokon állott, mint a hazai. Úgy hogy a mi ifjaink,
kik rendszerint a képzettebbek, komolyabbak s meg-
állapodottabbak közül kerültek ki, kik már idehaza a
theologiai cursust végezték, az egyetemeknek büszkeségét
képezték, kikre, mint példányképekre szoktak volt hivat-
kozni a professorok saját diákjaikkal szemben.5
Különben egyházi főhatóságunk mindent is megtett
arra nézve, hogy ifjainkkal oda künt szégyent ne valljon.
Kettős oka volt reá. Elsőben is meg kellett érdemelni

1
Az 1736. évig megnyert stipendiumok és alumneumok ki-
mutatását Szigeti Gy. István enyedi theol. professor ez évben
terjeszti fel a főconsistoriumhoz. Egyh. ker, levélt. 1736—4. sz. a
2
Bonyhai S. Györgynek a berni stipendium megnyerése
végett Dachs Jakab professorral folytatott levelezése az Egyh.
ker. levéltárban 1735—19. sz. a.
3
A marburgi alapítvány történetét l. Prot. Közlöny 1898.
14. l. Koncz Józseftől.
4
A magyar ifjak részére a külföldön létező alapítványok
jegyzékét és történetét lásd Zsilinszky Mihály: Tájékoztató.
5
A magyar diákoknak jó hirneve még a XIX. század elején
is általánosan elismert volt a külföldön. Különösen kiemeli ezt
Ferd. Friederich is Vertraute Briefe. Leipzig, 1825. 111. l.
 135

a külföld jótéteményét, de azután óvatosnak is kellett

lenni az idehaza ellenünk leselkedő ellenfelekkel szem-
ben. Különösen ez az eset Mária Terézia korában, ki a
külföldre való járást nem egy izben, huzamosabb időre,
betiltotta. Már jó korán szokásba jött, hogy a külföldre
menni szándékozó ifjak szigorú vizsgálatnak vettettek alá
és erős reversális alatt köteleztettek a visszatérésre, az
egyházhoz való hűségre és a becsületes életre.
Az ifjak tanulmányutjára való felügyeletet a főconsis-
torium vette a kezébe s ő szabta meg a feltételeket, me-
lyeknek alá kell magukat vetnök a «bujdosásra» induló
ifjaknak. Ajánló levelekkel is ő látta el úgy az itthoni
utravaló gyüjtéséhez, mint a külföldi alumneum elnyerésé-
hez. 1715 junius 12-én azt határozza, hogy a külföldre
menni szándékozók szolgálati bizonyítványt vegyenek a
professoroktól, vagy az eklézsiától, vagy a patronustól és
reversálist adjanak a püspöknek, hogy visszatérvén, ma-
gukat a szent hivatalra fogják szentelni.1 Majd 1721
julius 5-én megtiltják a professoroknak, hogy a kuráto-
rok hire nélkül bárkinek is külföldi utjára recommenda-
toriumot (ajánló levelet) adjanak.2 A külföldre szándé-
kozó a püspöknek ne csak reversálist adjon, hanem előtte
vizsgát is tegyen s tőle kérjen ajánló levelet. Ilyen ajánló
levél nélkül senki egy pénzt is ne adjon az illetőnek.
1722-ben az akadémiára menendő deákok számára pub-
lica censura rendeltetett a kollégiumoknál, melyen pro-
fessorok, papok, kurátorok, jelen legyenek s a püspök
elnököljön.3

1
Főconsist. prot. I. 178. l. 1715—15. sz. a.
2
U. o. I. 249. l. 1721—10. sz. a.
3
U. o. I. 253. l. 1722—15. sz. a.
136

Ettől fogva minden kollégiumnál tartattak ilyen nyil-

vános vizsgálatok. Azonban ezek főleg azokra terjedtek
ki, kik kéregetés által akarták költségüket összegyüjteni
és a külföldi alumneumra is számot tartottak. Egyesek
saját költségükön, minden vizsgálat és ajánló levél nél-
kül is kimentek, egészen Mária Terézia koráig. Azonban
már Mária Terézia annyi akadályt gördített a külföldre
járás elé, hogy a főconsistoriumnak is sok gondot adott
a «bujdosás» fentartása. Hangok emelkedtek, melyek so-
kalták a külföldre menők számát és magában a főcon-
sistoriumban akartak különös megszorításokat alkalmazni.
Alvinczy Gábor főgondnoknak idevonatkozó indítványát
azonban Deáki F. József püspöknek sikerült megbuk-
tatnia.1 Hiszen úgy is igen megapadt a bécsi útlevél-kény-
szer és a burkus háború következtében a külföld látoga-
tása. Ekkor már különös érdem számba ment, ha valaki
akadémikus volt. A nagybaczoni generális synodus 1744-
ben, a főconsistorium indítványára, «a nagy költségekkel
és életöknek koczkáztatásával is bujdosott academicusok-
nak illendő gradust» adott az egyházmegyében, t. i. azok
rangban és ülésben mindjárt az assesorok után következ-
tek.2 Ebből aztán igen sok baj s vetekedés származott a
domidoctusok és academikusok között; a talentum igen
különböző mértékben lévén elosztva s független lévén az
akademizálástól. Idővel odáig jutottak a bajok, hogy a
főconsistoriumnak rangsorozatot kellett megállapítani
egyházmegyénként a papok közt,3 mint van ma az állami
hivatalnokoknál, mivel az akademikusok maguknak kö-

1
Egyh. ker. levéltár 1746—29. sz. a.
2
Benkő Synopsisa. V. ö. Bod Polikarpus 189. I.
3
Egyh. ker. levéltár 1744—51. sz. a.
 137

vetelték a megürült egyházmegyei hivatalokat. Épen

ezen vetélkedésnek lett aztán az eredménye, hogy a külső
grádus el is mult. Hiszen bárki is beláthatta, hogy a
domidoctus Benkő József épen olyan jeles tagja a klérus-
nak, mint az akademikus Bod Péter és jelesebb, mint
száz és száz más, itthon semmit sem tevő akademikus.
Így aztán az akadémitaság csak némi tiszteletbeli jogo-
kat adott, de tényleges elsőbbséget nem.1
A mint az akademiák látogatását a kormány mind ne-
hezebbé tette, a főconsistorium is nehezebb feltételeket
szabott eléje. A maga munkáját is könnyítette, de a felelős-
ség terhét is. Az akademiára igyekvőnek 1766-tól fogva,
már mind a három, majd később mind a négy kollégium-
nál vizsgát kellett tenni, mielőtt a főconsistorium a szük-
séges ajánló levéllel ellátta volna őket.2 II. József fel-
szabadítván a külföldi egyetemek látogatását: a főconsis-
torium továbbra is megmaradt a maga feltételei mellett.
Majd az 1791. évi LIII. t.-cz. szintén szabaddá tette a
külföldre menetelt, azonban a kitört franczia forrada-
lomra hivatkozással a kormány most ez, majd amaz,

1
Ilyen tiszteletbeli jogosítványt élveztek p. o. a ruhaviselet
tekintetében. Az 1783. évi sárdi közzsinat határozata szerint:
«Az akadémikus papok német köntösökben járhatnak ugyan, de
az is mindenkor fekete legyen, minden készületeivel egyetemben
és sem egyszer sem máskor a kaputrok nevezetű különb-különb
szinű köntösben, mint valami kereskedők, közönséges helyre ne
menjenek. Parókát vagy ne viseljenek, vagy azt ékesen és csino-
san felfodorítsák; mivelhogy sokkal tisztességesebb maga csino-
san rendelt hajával lenni, mintsem borzos parókjával másoknak
nevetségekre kitétetni.)) — Communitási prot. 142. l. Egyh. ker.
levéltár 1783—237.; 1784—66. sz. a.
2
Dr. Török István: Adatok a székelyudvarhelyi kolleg. tör-
ténetéhez. Prot. Közlöny 1888. 162. l.
138

végre az összes egyetemek látogatását betiltotta. A kül-

földi szabad szellem beáradásától félve állította föl 1818-
ban a bécsi prot. theol. tanintézetet is, de a mely oly
nyomorúságosan volt ellátva, hogy még segélyt is kére-
gettek erre a gyarló intézetre. Ifjaink nem is igen keres-
ték föl a bécsi theologiát. A kormány több izben felhivta
kollégiumainkat, hogy a bécsi theologia ellen panaszai-
kat, kifogásaikat adják elő. A főpanasz a drágaság, sti-
pendiumok hiánya volt, de a valódi, illetőleg a legfőbb
okkal: az intézet czélzatosságával, nem állottak elő. Az
ébredő szabad szellem aztán végre újból megnyitotta
ifjaink előtt a külföldet, de a nemzeti eszmének Európa
szerte felébredése a nemzeti nyelv jogainak visszaszer-
zésével ma már nagyobb akadályokat támasztott a kül-
föld látogatása elé, mint egykor a kormányok.
A Soós Ferencz-féle indítvány után az első nyomósabb
reformoknak a nagyenyedi kollégiumban akadunk nyo-
mára. Ajtai Abód Mihály,* ki 1737-ben neveztetett ki «az
antiquitások professorává», mint jeles képzettségű philolo-
gus, nem csak szomorúan látta azt, a miről Soós is pa-
naszolt t. i. a classicus latinságnak, a classicismusnak
hanyatlását, hanem módokat is keresett azok orvoslására.
Cellarius rendszere szerint kidolgozott grammatikája csak
egyik lánczszem volt azokból a reformokból, a melyeket
a tanügy emelésére megvalósítani akart. Minthogy az
egész iskolázásnak czélja a humán oktatás volt: min-
denek előtt ezen a téren igyekezett eredményt elérni.
Azonban épen ezen munkája volt kiindulási pontja egy
hosszú, éveken át tartott, áldatlan viszálynak, mely első

*
Ajtai A. Mihály életét l. dr. Török Istvántól. Prot. Közlöny
1888. 279. l.
 139

sorban ugyan a nagyenyedi kollégium békéjét dulta föl,

de kihatott a többi iskolákra, sőt az egész tanügyre,
amennyiben ennek fejlesztését megakadályozta.
Hogy a latin nyelv-tanítás czélját el nem éri: az már
régi panasz volt az enyedi főiskolában. De a többiekben
sem állott az jobb lábon. Nem is csoda, mikor a leg-
tekintélyesebb professor, később püspök, Szigeti Gy. Ist-
ván oly szívvel-lélekkel csinált propagandát a magyar
nyelv művelése érdekében. Az ifjúság örömmel kapott a
magyar nyelv becsét hirdető nyilatkozatokon. Hozzá,
1717. Pápai halála óta nem is volt philologia professor.
A grammatika, melyet használtak, a közel két százados
Molnár Gergely-féle, mely toldásokkal és némi átalakí-
tásokkal korlátlanul uralta az erdélyi iskolákat.
1742-ben történt, hogy Vásárhelyi Tőke István enyedi
philosophiai professor véleményt terjesztett a főconsis-
torium elé, «a classicus auctorok reformatiója iránt».*
Ez a vélemény már egy titkon lappangó baj kitörésének
az előjele. Ajtai a philologia és antiquitások professora,
a külföldön megismert Cellarius-féle módszer szerint
tanította tanítványait s Molnár Gergely grammatikáját
mellőzte. Ez volt a mi a classicusok tanításának mód-
szerében «orthodox» Tőkének nem tetszett. A professo-
rok között baj, czivódás támadt, melynek okául 1747-ben
egyenesen a grammatikát, — mely káros — jelölte meg
a gondnokság. A főconsistorium akkor bizottságot kül-
dött ki a grammatika megvizsgálására, mely azt elitélte.
De Ajtai ezt az itéletet mintegy megfelebbezte a külföld
elé. A munka az Acta Lipsiensia 1747. évi folyamában
nagy elismerést talált. Idehaza is a szászok hamarosan

*
Egyh. ker. levéltár 1742—66. sz. a.
140

bevették és a brassói iskola számára újra nyomtatták

1750-ben. Azonban nálunk csak nem szünt meg az ellene
törés.
A főconsistorium 1751-ben újabb bizottságot küldött
ki a grammatika ügyében,1 a mely bizottság-kiküldés
nem annyira azért fontos, mert Ajtai grammatikája ügyé-
ben kedvezőleg nyilatkozott, hanem mert ezzel veszi kez-
detét egy nagyobb tanügyi reform, mely csaknem húsz
év után, a tanrendszer teljes átalakításával fejeztetett be.
A főconsistorium már 1751-ben igen nevezetes intézke-
déseket tett a tanügyi kérdésekben.2 Így elrendelte, hogy
a professorok évenként búcsúzzanak, hogy így őket köny-
nyen lehessen változtatni. A tananyag bevégzésére idő-
határ szabatott ki: a theologiára két, a philosophiai és
philologiai cursusra egy-egy év, mely alatt a professor
köteles anyagát teljesen elvégezni. Elrendeltetett a pro-
fessorok által évenként felváltva végzendő vasárnapi
katechisatio, a hetenkénti disputatio, a latin közbeszéd,
a paedagogarchatus újból való fölállítása.
Az 1752-ben adott bizottsági vélemény legterjedelme-
sebben a classicus auctorok sikeres tanításának kérdésé-
vel, mint főfontosságú tárgygyal foglalkozik. Azonban a
professorok közötti egyenetlenség egy ideig útját vágta a
nagyobb szabású reformoknak. Három év mulva sikerült
Ajtainak a főconsistoriumnál kivinni, hogy a classisok
tanítása teljesen reá, mint paedagogarchára bizassék, hogy
ő teljesen a maga tervei szerint rendezze be a tanulást,
a tanítást, az osztályvezetők beállítását, kiképzését stb.

1
U. o. 1751—10., 30., 32., 104. sz. a.
2
Ajtai már 1751-ben elkészített egy «discendi et docendi
methodusto» l. U. o. 1751—30., 104. sz. a.
 141

Ettől fogva az enyedi kollégiumban a gymnasiumi taní-

tás rendben folyt. De Ajtai nem nyugodott, mig eszméit
egyetemes szabályokba is át nem ültethette. Hosszas vaju-
dás után 1768-ban megrendelte a főconsistorium, hogy
az egyes kollégiumok küldjék fel a «docendi methodus»-
ról véleményüket s munkálataikat.1 Ezen munkálatok
átnézésére ült össze 1769-ben Marosvásárhelyt egy kura-
torokból, papokból s professorokból álló bizottság, az
ú. n. marosvásárhelyi litteraria commissio, mely az er-
délyi ref. iskolák első nagyobb szabású tantervét elké-
szítette. A tanterv a főconsistorium által elfogadtatván
kihirdetés és életbeléptetés végett 1771-ben a három
kollégiumnak s az udvarhelyi gymnasiumnak megkül-
detett.2
A marosvásárhelyi litteraria commissio munkásságá-
nak, mely öt évvel előzte meg a Ratio Educationist,
eredménye egy egységesen tagozott s a papképzést, mint
főczélt szem előtt tartó iskola humán szellemű tanrend-
szerét tárja elénk. A gymnasium elé bocsátott rudimenta
osztálylyal együtt kilenez osztályban szabta meg a gymna-
siumi tanfolyamot, mely felett áll a három évre beosz-
tott philologiai s philosophiai s a négy évre szabott
theologiai tanfolyam.
A classisokban, vagyis a gymnasiumban a főczél a latin
és görög nyelv elsajátítása volt és a vallásos nevelés.
Így volt ez régen is, de most már azt tapasztaljuk, hogy
a reál ismereteknek is út nyittatik. A gyakorlati képzés
hova tovább megköveteli a maga jogait és a mi iskoláink

1
U. o. 1768—63. sz. a. Az udvarhelyi gymnasium felterjesz-
tése 1769—55. sz. a. V. ö. Prot. Közlöny 1888. 162., 172. l.
2
Egyh. ker. levéltár 1771—15. sz. a.
142

nem térhetnek ki a követelmények elől. Az új idők szel-

lemét már külsőleg is jellemzi az, hogy az 1737-ben
Enyedre választott Ajtai, már nem philologiae, hanem
antiquitatum professor nevet visel. Kolozsvárt 1733-ban
a rendkívüli tanár minőségben alkalmazott jeles képzett-
ségű, de szerencsétlen jellemű Huszti András jogot tanít
s e tanítást, mint rendes professor folytatja 1737 után is.
Ezen példán felbuzdulva Székely László 1747-ben az
enyedi kollégiumnál egy rendes jogtanári tanszék alapí-
tására ajánlkozik.* Ugyancsak a kolozsvári kollégiumnál
találkozunk a mathematikai professor (Verestói György
1728.) elnevezéssel először; itt találjuk az első német
nyelvtanárt 1761-ben Cornides Dániel személyében. Azon-
ban a változásnak még jellemzőbb képe található a tan-
tervben, melyben a geographia s a mathematika igen
előkelő helyet foglal el.
A régi iskola classisait nem lehet a mai gymnasialis
osztályokkal minden tekintetben összevetünk, mivel azok
a mai elemi iskolai képzést is magukba ölelvén, a gym-
nasiumainknak megfelelő fokozatot a publicum collegiu-
mok egy részének csatolásával érik el. És ha már a
classisokon túl a philosophiai és philologiai tanfolyamot
is figyelembe veszszük, csak akkor látjuk igazán, hogy
mit nyujt ez a tanterv a realiákban. A philosophiai pro-
fessor tárgyainak túlnyomó nagy része a számtani s ter-
mészeti tudományok körére vonatkozik. Itt van a mathe-
sis czíme alatt számtan, mértan, trigonometria, a kisér-
leti természettan és a gyakorlati bölcsészet; míg az
alkalmazott mennyiségtan a csillagászatot, földrajzot és
a chronologiát foglalja magában. Igazában csak a logika

*
U. o. 1747—72. sz. a.
 143

metaphysika és a gyakorlati bölcsészet a philosophicum.

Itten kell még megemlítenünk azt is, hogy a philologiai
professor egyetemes világtörténetet s hazai történetet is
adott elé. Az ú. n. deák classisban épen úgy szabad volt
a szakok választása, mint az egyetemi fakultásokon.
Nem új dolgok azok, melyek a marosvásárhelyi tan-
tervben foglaltatnak. Nincs abban egyéb, mint a mi a
gyakorlatban már addig is meg volt. Hiszen épen a kol-
légiumok s a gymnasium tényleges tanításbeli eredmé-
nyeinek összefoglalása ez a tanterv. Sőt azt is mondhat-
juk, hogy ezen elemeket föltaláljuk már a XVII. század
kollégiumaiban is. Csakhogy azért a marosvásárhelyi
tanterv mégis korszakalkotó anyaszentegyházunk tan-
ügyében. A mi eddig szétszórva és a körülményekhez,
leggyakrabban az egyes professorok egyéniségéhez alkal-
mazottan jelentkezett, most rendszeresíttetik, összefog-
laltatik és az összes erdélyi ref. iskolára egyetemlegesen
kötelezővé tétetik. Ebben aztán benne van az is, hogy
az itt felsorolt és kiszabott tantárgyak önmagukban, a
bennük foglalt ismereteknél fogva birnak sulylyal. És a
mint a Ratio Educationis a protestáns tanintézetekre is
befolyást kezd gyakorolni, a mi iskoláinknak módjuk,
alkalmuk nyilott arra, hogy saját tanrendszerünket a kor
színvonalán fejleszszék tovább.
A marosvásárhelyi tantervnek a classicus auctorok és
az arsok tanítására vonatkozó elvei teljesen a régiek;
csak a methodus változik. Oratoriát, dialecticát, poeticát
stb. mind-mind a latin auctoroctól tanulnak. De a mi a
legfőbb tanfolyamot, a theologiát illeti: itten a külföld
hatásának félreismerhetlen jelével találkozunk. Öt theo-
logiai studium van a theol. professor keze alatt, a me-
lyek jól tagoltságot mutatnak. Ott van a dogmatika, a
144

morál, a katechetika, egyháztörténet és homiletika. Az

exegesis még nem külön tárgy, hanem a dogmatika al-
katrésze, vagy a zsidó s a görög nyelv-tanítás járuléka.
A bibliai theol. tudományok nagyobb része még akkor
ismeretlen. A fősuly a biblia-ismeretre van fektetve.
A systematicus, a historiai és gyakorlati tárgyak keve-
sebb számmal, de bővebb terjedelemben fordulnak elő.
Különösen kiemelendőnek tartjuk, hogy a «methodus
concionandi» homileticum seminariummal volt kapcso-
latban.1
A tantervhez ugyanaz a bizottság egy módszertant is
dolgozott ki, mely a «methodus studiorium» név alatt a
classicus praeceptorok számára utasításokat foglal magá-
ban. Azonban módszertani elvek foglaltatnak bőven ma-
gában a tantervben is, hol tanügyi s részben fegyelmi
szabályokkal vegyesen fordulnak elő. Nincs itt helye,
hogy magát a tantervet a Ratio Educationisszal egybe-
vetve ismertessük, de egy oly dolgot, mely még mai nap-
ság is, mint kiváló fontosságú, és részben hiába ismételt
követelmény, kell itt kiemelnünk. Ez az, hogy minden
professornak kötelességévé teszi, hogy tantárgyának iro-
dalom-történetével ismertesse meg hallgatóit: «a fonsokat
indicálják, a jó és nevezetes könyveknek auctorairól,
ezeknek editiójáról informálják».2
A Mária Terézia-féle Ratio Educationist a kormány
megpróbálta a mi iskoláinkra is reá erőszakolni, de erő-

1
Magyar Protestáns Egyháztörténelmi Monographiák. Buda-
pest, 1881. 65—90. l. Jakab Elektől: Az erdélyi reformált egy-
ház közoktatási állapota a mult században.
2
P. Szathmáry Károly: A gyulafehérvár-nagyenyedi Bethlen-
főtanoda története. Nagyenyed, 1868. 181—204. I.
 145

teljesebb kisérlete e téren nem volt s így egyházunk attól

szabadon marad. Hatása azonban mégis érezhető. Külön-
ben a tanügy épen ebben az időben érte Európaszerte ujjá-
születése korát és inkább a külföldi eredmények, mint a
Ratio Educationis hatott nálunk is. Hogy a német nyelv
tanítása lassanként igen előtérbe lép: azt meg leginkább
a politikai közviszonyoknak lehet tulajdonítani. Minden
iskolánk bevette már 1770 után a német nyelvet is tan-
tárgyai közé. A főconsistorium maga is nagy sulyt fekte-
tett a német nyelvre. Külön jelentéseket kivánt be a
német nyelvben tanusított előmenetelről, az elért ered-
ményekről.1 Sőt még azt is elrendelte, hogy a mely tanuló
nem tud elég sikert felmutatni, jótéteményekben nem
részesíthető.2 Ennek a szigornak lehetett is némi hatása,
habár bizony az iskolákban legnagyobb számmal kép-
viselt székely fiúk nem valami nagy kedvvel tanulták
ezt a nyelvet. Bizonyára feltünő lehetett előttük is, hogy
anyanyelvükön még beszélni sem szabad, annak irodal-
mát, nyelvtanát ott nem tanulják, ezt az idegen és gyü-
lölt nyelvet pedig professor, kurátor, főconsistorium: szó-
val mindenki erőszakolja. A tanításbeli siker gyengeségéről
tesz tanubizonyságot az is, hogy 1780-ban a főconsis-
torium újabb rendeletet tett közzé a német nyelvbeli
gyarapodás előmozdítására.3
Az új tantervvel egyik legnevezetesebb újítás volt a
professorok jelentéstételben kötelezettsége. Minden pro-
fessor külön-külön, a rektor az egész intézetről, évi je-
lentéseket küldött föl a főconsistoriumnak, mi az egysé-

1
Egyh. ker. levéltár 1774—85. sz. a.
2
U. o. 1774—59. sz. a.
3
U. o. 1780—36. sz. a.
146

ges tanterv ellenőrzésére szolgált. Ugyanezen czélt szol-

gálták az examenekre kiküldött főconsistoriumi bizto-
sok is.
Ha a Ratio Educationistól könnyű szerrel megszabadul
tak kollégiumaink: annál több zaklatásnak voltak kitéve
II. József alatt a «Systema Studiorum» miatt. II. József
mint egyéb kormányzati dologban, úgy itt is t. i. a tan-
ügynél, az egységet akarta keresztül erőszakolni. A gu-
bernium mellett fölállított studiorum commissióba a mi
tanférfiaink is meghivattak ugyan, de a bizottság mun-
kálatára az elnöklő gróf Battyány Ignácz róm. kath. püs-
pök szelleme ütötte a maga bélyegét. Róm. kath. tanterv,
róm. kath. felekezeti szellemben irott tankönyvek octroy-
álása volt az új systhema studiorum, mely ellen kol-
légiumaink s főconsistoriumaink is tiltakoztak. A csá-
szárhoz 1782-ben felküldött főconsistoriumi folyamo-
dásnak1 lett is annyi eredménye, hogy hitsorsosaink
kihallgatása elrendeltetett. Így alkalma nyilt minden
kollégiumunknak elmondani a maga véleményét, tilta-
kozni az új rendszer hazafiatlan s vallásunkra káros
jelleme ellen. Ezen tiltakozások, véleményezések lassan-
ként háttérbe szorították a Systhemát, úgy hogy 1786
után az egyéb gondokkal boritott kormány megszünt
ennek életbeléptetését sürgetni.
De ha egyebekben nem: a német nyelv-tanítás dolgá-
ban mégis alkalmazkodni kellett kollégiumainknak is a
gubernális rendeletekhez.2 A felső német osztályból ki-
elégítő eredmény nélkül senki sem léphetett át az alsó

1
U. o. 1782—12., 36. sz. a.
2
U. o. 1785—26. sz. a. Guberniális rendeletek 1785—6898. és
7976. sz. a.
 147

latin osztályba. Ezért évenként jelentést kellett tenni a

guberniumhoz az előbb lépettek számáról, érdemfoko-
zatairól stb.1 A sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi né-
met iskolák, melyek 1786-ban állíttattak, arra lettek
volna hivatva, hogy a háromszéki székelyeket a «kultur
nyelv» ismeretébe bevezessék. De bármily buzgalmat fej-
tettek is a communitás papjai, (a felsőbb nyomás befolyása
alatt,) az iskolák létesítése s színvonalának emelése körül,2
azok a felsőbb népiskolai fokon fölül nem igen emelked-
tek és sikert is keveset tudtak felmutatni.
A német nyelv ezen erőszakolásának az lett az ered-
ménye, hogy a legélénkebb visszahatás támadt a ref. kö-
zönségben, az ifjúságban, mely azonnal megnyilatkozott,
mihelyest a szabadszólás akadályai lehullottak. 1790-ben
Udvarhelyszék márkális congregatiója egyenesen meg-
tiltotta a székelyudvarhelyi professoroknak, hogy a német
nyelvet tovább tanítsák.3 E visszahatás nem csak jelleg-
zetes tünet, de egyszersmind jótékony hatású lett a ma-
gyar nyelv ügyére nézve és a tekintetben is, hogy a né-
met nyelv egyszerüen mint egy hasznos tantárgy tanít-
tassék.
A II. József-féle Systemának egy különös jó hatását
látjuk tanügyünkben feltünni. Kezd eloszolni az a téves
gondolat, mintha a kollégiumi oktatás egész berende-
zésének a papképzés czéljaihoz kellene igazodni. Nem
új gondolat az, melyet először a kolozsvári professorok

1
A kolozsvári kolleg. felterjesztése a német nyelvtanítás
ügyében. U. o. 1784—199. sz. a.
2
A háromszéki communitás protocolluma 106—114. l. «Sepsi-
Szent-Györgyön a német oskolának lejendő Erectiójáról» 1786.
márcz. 10—11-én tartott communitási gyűlés jegyzőkönyve.
3
Egyh. ker. levéltár 1790—98. sz. a.
148

vetnek föl, de új eredményeket hoz lassankint elő. Ajtai

enyedi professor volt az ki grammatikájával különös
methodust adott «a nobilitás institutiójára», aki tehát
a leendő papok s mestereken kívül meglátja a társa-
dalom más fontos elemeit s azok szükségeit is. Majd
1786-ban a kolozsvári professorok egy «projectumot»
készítenek arról, hogyan tanulhatnának előnyösebben
az ifjak, főleg, az «urfiak». A terv az összes kollégiumok-
kal közöltetett, majd annak nyomán az úrfiak s prae-
ceptoraik számára egy külön utasítás készíttetett s ki
nyomattatott.* Kétségtelenül a Ratio Educationis fel-
fogása az életpályák iránt s az ezekre való előkészítésre
nézve sokkal reálisabb s az élet viszonyainak megfele-
lőbb, de nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy nálunk
iskolába túlnyomó részben csak «úrfiak», kisnemes- és
jobbágy-gyermekek jártak, amazok a politikai, ezek a
papi pálya felé gravitálván. Így midőn a mi kollégiu-
maink az «úrfiak» külön tanítási módszeréről gondos-
kodnak, ez teljesen a gyakorlati szükségnek megfelelően
történt. Nem bifurkálják azért a tanrendszert, hanem
pótlékokkal, a magán tanítók rendszere felhasználásával,
igyekeznek azon javítani.
Az 1790-es évek után a tanügy rohamosan átalakult.
Előbb a gyakorlati élet követelményei, majd a nemzeti
eszmék ereje nyomul elő hódítólag s alakítja át a tan-
tervet. A kormány által felállított főkormányszéki tan-
ügyi bizottmány inkább csak akadékoskodott, mintsem
irányított. Kollégiumainké, illetőleg főconsistoriumunké
az érdem, hogy a korszellem változásaival lépést tartva,
fejleszti tanügyünket is.

*
U. o. 1786—50., 140. sz. a.
 149

Az 1819-ben készült nagyenyedi, «Norma discendi»*

a tanítás főtárgyául a latint tette s mellette a görög és
német nyelvre fektette a fősúlyt. A latinnak ezt a sze-
repét már a classicusoknak pädagogiai s etnikai értéke
magyarázza és Erdélynek polgári állapota hozza magá-
val, hogy a deáknyelv akár a belső, «akár a külső
állapotra» szándékozó ifjak által nem mint csak tudós, —
hanem mint a közönséges életre szükséges nyelv is
tanultassék. A görög tanításnak mértéke: «a tudomá-
nyok és a régi írók megértésére szükséges képesség».
A német nyelv tanítását pedig «nemcsak a tudományok
mezején való szélesebb ismeret, hanem hazánknak a
birodalommal való összekapcsolása» indokolja.
A nagyenyedi «Norma discendit», mint már ezen elvek
is mutatják, különösebben a gyakorlati szempontok vezér-
lik. Még jobban kitünik az abból, hogy a gymnasialis classi-
sok tárgyainak elrendezésénél is az a czél, hogy akár idő-
közben félbenhagyja a tanuló az iskolát, akár bevégezze:
mindenkor haszonnal hagyhassa el a főiskolát. Ezen elv a
vezető a deák-osztályok berendezésében is, hol először jele-
nik meg a szak-rendszer. Van egy előkészítő philosophia
tanfolyam, mely után vagy a theologiai, vagy a jogi tan-
folyamra léphet a tanuló. A ki nem szakpályára készül,
hanem egyszerüen magasabb tudományos műveltségre
törekszik, az ilyenek számára van egy encyclopädicus tan-
folyam. Míg tehát a marosvásárhelyi tanterv a deákosztá-
lyoknak mind a három tanfolyamát végigjáratja: a Norma
discendi már bifurkál, illetőleg trifurkál a szakképzés
szempontjából, sőt oly eszmét is vet föl, mely mai napig
is mint kivánatos, de meg nem valósult dolog szerepel.

*
P. Szathmáry Károly i. m. 223. s köv. l.
150

A nagyenyedi «Norma discendi» tulajdonképen csak

a nagyenyedi kollégium számára készült első sorban
de a főconsistorium megpróbálta, vajjon nem lehetne-e
annak alapján az egész tanrendszert is átdolgozni. Az
a gyakorlati czélokra törő szellem, melyet először a
Ratio Educationis képvisel, behatolván a mi tanintéze-
teinkbe is, tetszésre talált világi urainknál, kik a tanítás
és tanulás fontosságát elsőkben is a gyakorlati haszon
szempontjából fogták föl. Ezért rendelték el a «Norma
discendio kinyomatását, mi megtörténvén, a főkormány-
szék is tudomást szerzett róla s fölterjesztését folyton
követelte. Csakhogy a Norma discendi még sem hódított
valami nagyon és egyházi hivatalos tantervvé nem lett.
Egy átmeneti kisérlet az, melyet főleg az jellemez, hogy
benne már az eddigi humán szellemü tanrendszer fen-
tartása nem elvi okokkal, hanem czélszerüségi szem-
pontokkal indokoltatik. Azt mutatja ez, hogy a régi
classicismus hanyatlóban van és csak idő kérdése, hogy
a nemzeti szellemü tanításnak helyet engedjen. És ez
hamar be is következett.
Az a nagy nemzeti visszahatás, mely II. József minden-
nemű idegen szellemű újításait elsöpörte, nemcsak a
német nyelvtanítást, hanem a latin nyelv egyedüli
uralmát is megdöntötte. A 1791. évi országgyűlésen
már magyarul szónokolnak ujból az atyák és csak a
guberniumhoz és a felséghez felterjesztendő iratokat
szerkesztették latin nyelven. Az Aranka György által
benyujtott magyar nyelv-mívelő társaság tervezete épen
úgy az ország tetszésével találkozott, mint Gyarmathy
Sámuel magyar nyelvtana.
Nem lehet csodálkdzni rajta, ha ezen nemzeti ébredés
a kollégiumok falain is áttört és a classicitást meg-
 151

rázogatta. 1792-ben a főconsistorium veszélyben látja a

deák-nyelv tanitását és sürgősen ír le mind a négy fő-
iskolához, hogy e tekintetben a tantervnél maradjanak
és a régi útról le ne térjenek.1 Azonban érdekes, hogy
a legifjabb kollégium, a székelyudvarhelyi, ezen rende-
lettel szemben azzal a kéréssel fordul a főconsistorium-
hoz, hogy legalább a históriát magyarul taníthassa.2
A kérelem az egész tanrendszer szellemébe beleütkö-
zött és így nem volt teljesíthető. A kormány sem nézte
volna el. De azért a magyar nyelv mégis hódított. Előbb
a falusi iskolákból távolítja el a német és latin nyelvet,
majd a kollégiumok elemi osztályából. Az 1801. évi
marosvásárhelyi tanterv az elemi iskolában az írás és
olvasás tanulását magyar nyelven rendeli s a latint ez
osztályból kitörli.3
A franczia forradalom szabad eszméitől megrettent
kormány reactionarius törekvése azonban a nemzeti
szellem diadalát egy negyed századon visszaszorítja.
A nagyenyedi Norma discendi azt a hangulatot árasztja
ki magából, mely a reactio következtében támadt. De
egyúttal jelzi, hogy már az átalakulások küszöbén va-
gyunk. Ha ma Erdély közállapotai miatt kell a latin
nyelvet központi helyre állítani, holnap már változ-
hatnak a közállapotok. És csakugyan változtak is. A har-
minczas évek kezdetén a latinságot, az ősi humán szel-
lemű tanrendszert, romokba dönti a nemzeti nevelés és
tanítás eszméje. Az 1832. évi tanterv a főiskolai szak-

1
Egyh. ker. levéltár 1792—148. sz. a.
2
U. o. 1793—77. sz. a.
3
Koncz József: A marosvásárhelyi ev. ref. kollégium tör-
ténete. Marosvásárhely, 1896. 575. s köv. l.
152

oktatás nyelvévé a magyart teszi.1 A tanárok magyarul

tanítsanak, magyar kézikönyveket adjanak tanítványaik
kezébe. A gymnasium négy alsó osztálya magyar nyelvű
és az alsóbb fokú gyakorlati, kereskedői és iparos élet-
pályákra képez. Az ezeken felül álló 4—5 deák-osztály
már csak latin nyelvismeretet akar adni, de nem clas-
sicus műveltséget. Mivel a latin nyelv tudására a gya-
korló papnak, a jogásznak még mindig szüksége van,
tehát ezen szükség szempontjából tanítandó.
A magyar nyelv jogának ezen elismerése, hamarosan
olyan gyümölcsöket termett, melyek a classicusok híveit
teljesen kétségbe ejtették. A latin nyelv a latin osz-
tályokban is elhanyagoltatott s a latin literaturát általá-
ban veszély fenyegette. Ez indította arra a kolozsvári
kollégiumot, — eddig a reáltanítás előharczosát, — hogy
a latin nyelv mellett szavát fölemelje.2 1839-ik évi fel-
szólalásának eredménye az 1842-ik évi tanterv volt,
mely a főiskolai szakban a magyar nyelvet, — az alsó-
ban a latint vette oltalmába. Majd az újabb események
a tanterv új, — teljesen nemzeti szellemben való át-
dolgozását tették szükségessé, a mi 1847-ben következett
be,3 de életbeléptetését a szabadságharcz nagy eseményei
megakadályozták. Pedig ez a tanterv már teljesen új
irányt adott volna. A szakrendszer alapján, állandó tan-
erők alkalmazásával, új kormányzati és fegyelmi sza-
bályzattal gyökeres változást lett volna hivatva előidézni.
Fontos terv volt a theologiának Nagy-Enyedre közpon-
tosítása mellett, tanítóképezde felállítása is stb. Mindezen

1
U. o. 581. l.
2
U. o. 584. és 586. l.
3
U. o. 590. l.
 153

terveket a kitört szabadságharcz viharai megsemmisí-

tették s a szépremények helyére nemsokára egy gyászos
és siralmas idegen valóságot hoztak.
A kollégiumok fő jellemző vonásáról már szólottunk,
t. i. hogy az a professorok számától függött; három
tanár kellett egy teljes kollégiumhoz, de szükségből kettő
is elegendő volt. A classisok, vagyis a gymnasium egy
professor felügyelete s vezetése alatt állottak, aki azon-
kivül a classisokat végzett tógatusoknak, vagy úrfiaknak
philosophicumokat is tanított. A theologia tanítására
kellett a második professor s ezzel jött létre a kollé-
gium. 1733-tól fogva Kolozsvárt a felső tanfolyamban
szerepel a jog is egy jogtanárral. Huszti Andrásnak
1712-ben történt elítéltetése1 után 1758-ig, a jog-tanítás
szünetel Kolozsvárt, de akkor albisi Csomós Mihály újra
fölveszi az elejtett fonalat. A nagyenyedi kollégiumban,
daczára Székely László 1747. évi ajánlatának, csak
1792-ben állíttatott be jogtanár s vele jogi tanfolyam.2
Marosvásárhelyt 1794-ben állittattik fel a iuris professori
tanszék, melyre makfalvi Dósa Gergely hivatott meg,
miután már 1761-ben a harmadik rendes professori tan-

1
Huszti Andrásról l. Bod Péter Athenás 114—16. l. Buda-
pesti Szemle VI. 1859. 292. l. Lásd még levelét gr. Teleki Sán-
dorhoz s memoriálisát a főconsistoriumhoz. Prot. Közlöny 1890
413., 422. l. Egyh. ker. levéltár 1733—20.; 1734—5.; 1737—6.
42.; 1739—16.; 1742—3., 22., 27., 31., 44.; 1745—4., 13., 44. sz. a.
2
Érdekes dolog, hogy az enyedi kollégium, valamint a fő-
consistorium is, azért utasította vissza Székely László ajánlatát,
mert a Huszti András esetétől megijedve, azt hitte, hogy min-
den jogtanár szükségképen heterodox. Ettől akarták az egyhá-
zat megmenteni. Egyh. ker. levéltár 1747—72. sz. a. Főconsist.
Prot. III. 277. l.
154

szék felállittatott volt. Mig Székelyudvarhelyt a jogi

tanszék csak 1832-ben szerveztetett. Különben a székely-
udvarhelyi intézet csak 1780 után lesz kollégiummá,
akkor állíttatván fel a második: 1804-ban a harmadik
tanszék.1
A professorok számának gyarapodása első sorban a
főiskolai szakoknak kedvezett, s így jött létre a theo-
logia mellett a jogi szak Kolozsvár után minden kolle-
giumunknál. A gymnasium, hol a publicus praeceptorok
tanítottak, csak egy professort igényelt, ki a pädago-
garchai tisztet is teljesíti. Midőn Nagyenyedre a negyedik
professori szék is felállíttatik 1767-ben, ez a theologia
bővülését jelentette, két theol. professor működvén egy
időben. A német nyelv tanárai eleinte nem voltak profes-
sorok, csak ideiglenesen kiegészítő tanerők. De Galambos-
nak 1789-ben rendes professorrá tétele után, a német
professor is rendes tanár.2 Ő az első tanár, a ki nem
kizárólag a felső, a deák classisok számára rendeltetett
Nagyenyeden. Hasonlóképen történt 1779-ben is Kolozs-
várt, hol a német nyelvtanár állandósíttatott s még a
földrajz tanítással is megbízatott. A XIX. század elején
Nagyenyeden 7, Kolozsvárt 5. Marosvásárhelyt 6, Szé-
kelyudvarhelyen 3 professor működik s e szám 1848-ig
Kolozsvárt 6-ra, Székelyudvarhelyt 4-re emelkedett.
A tanárok választása a főconsistorium kezébe jutott
mindjárt a XlX-ik század elején. A fejedelem jogát
ő örökölte. Egyes esetben megbizott egy-egy gondnokot,

1
Az egyes kollégiumokra nézve l. Fekete M. i. m., Koncz
József i. m. P. Szathmáry K. i. m. és a székelyudvarhelyí kol-
légium 1896. évi értesítőjét.
2
Egyh. ker. levéltár 1780—33. sz. a.
 155

hogy alkalmas személy után nézzen.1 Előfordult az is

hogy a kollégium előljáróságát ajánlástételre szólította
föl,2 sőt még az ifjuság is kifejezhette óhajtását;3 de a
választás, a megbizás, minden kétséget kizárólag a fö-
consistoriumot illette. Ebbe a generális zsinatnak sem
engedett befolyást, habár mint láttuk Soós Ferencz
püspök megkisérlette ennek kieszközlését. A székely-
udvarhelyi gymnasium professori állására, — tekintettel
arra, hogy ezt az iskolát gróf Bethlen János fundálta —
utódainak még a XVIII. század közepén is ajánlási joga
volt;4 de idővel ez is megszünt. 1780 után látjuk azt
az eljárást, hogy ha valamely kollégiumnál egy-egy pro-
fessori állás megürül: erre minden gondnoknak, minden
professornak joga van alkalmas egyént ajánlani; de a
főconsistoriumot semmi ajánlás sem kötelezi. Tehát, ha
candidatióról van is szó, ennek nem jelölés, hanem
ajánlás az igazi értelme. Hogy a főconsistorium válasz-
tása mit jelent a XVIII. században, azt a főconsis-
torium szervezetéből tudhatjuk meg. Tulajdonképen a

1
Igy bizatott meg gr. Teleki Mihály, hogy Kolozsvárra, az
odavaló professorral és az ifjusággal egyetértve, hívjon meg egy
második professort. Lásd főconsist. prot. I. 154.
2
U. o. I. 145., 1713—10. sz. a.
3
Az ifjuságnak tanárválasztási joga tulajdonképen soha sem
volt. De kifejezhette a maga kívánságát, hogy kit óhajt profes-
sorának. Igy p. o. mikor 1713—14-ben a kolozsvári egyik pro-
fessori állás betöltés alá került: az ifjuság a szóba hozott két
egyén közül Baczoni Incze Máté mellett foglalt állást, valamint
Szathmárnémethi Sámuel professor is őt ajánlotta meghívásra
gr. Teleki Mihálynak, kit a meghivásra a főconsistorium fel-
hatalmazott. L. Baczoni Incze Máté életrajzát dr. Török Ist-
vántól. Erd. Prot. Közlöny 1885. 302., 325. l.
4
Egyh. ker. levéltár. 1722—13., 1724—11. sz. a.
156

vezető statusgondnokok akarata volt itt az irányadó.

Csakis a XIX. század 30-as éveiben állott be a válasz-
tásban változás, mikor a főconsistorium is megváltozik.
Az 1830-ik évi 263. sz. szabályzat szerint megállapít-
tatott a qualificatio, candidatio és a választás módja,
mely az önkénykedésnek útját vágta. Jogosítva voltak
a statusgondnokok, püspök, kollégiumi professorok, kurá-
torok 3—3 egyént jelölni, kik közül a három legtöbb
jelölő szavazatot nyert személyből választott a főconsis-
torium.1
A kollégiumi felsőbb tanulók, kik a classisokból a
deákságra promoveáltattak, ha csak külsők (extraneus),
azaz nem theologiára szándékozók nem voltak, kötelez-
tettek a tóga felvételére. Az ifjúság egyenruhájára min-
dig különös gondja volt a kollégiumi előljáróságnak,
zsinatnak, főconsistoriumnak egyaránt, mert — nem
minden ok nélkül — tekintették azt, mint a jó erkölcs-
nek egyik őrét. Az egyes korok háborus, vagy élénkebb
zivataros politikai viszonylatai magukkal ragadták az
ifjúságot is és a tóga nyügéből igyekezett szabadulni.
De a főconsistorium nem engedett. A XIX. században
is több izben, így 1807., 1834-ben elrendelte az egyen-
ruha viselést, sőt még a szabadságharcz lezajlása után
1861-ben is előírta az ifjúság ruházatát. Ezt a kényszert
aztán az új kor szelleme elsöpörte.2
Ha áttekintünk felekezeti tanügyünknek a fentebbiek-
ben vázolt rövid történetén: lehetetlenség nem látnunk
azokat a fogyatkozásokat, melyek a mai viszonyokhoz

1
Dósa Elek i. m. 163. l.
2
Egyh. ker. levéltár 1817—296.; 1834—323. sz. a. Az 1861.
évi szervezeti javaslat 32. pontja.
 157

képest lépten-nyomon előtünnek. De lehetetlenség nem

látnunk azt is, hogy tanügyünk a kor szinvonalán ma-
radt s a szükséghez és körülményekhez képest foly-
tonosan fejlődött s az általános tanügygyei egy szín-
vonalon állott. Ha a kormány czélzatainak nem felelt
meg, annál eredménydúsabb volt felekezeti, majd nem-
zeti szempontból. Sokat, igen sokat áldoztak őseink,
hogy iskoláikat fentartsák. Nem egyszer a közegyház
szűkölte meg a kollégiumok karbantartását. De az
áldozat nem volt hiában való és gazdag kamatokkal
térült meg. Hazánk általános művelődése körűl tanin-
tézeteinket illeti meg az oroszlánrész az eredményekből
és egyházunk is ennek köszönheti fenmaradását. A mi
pedig a jövőt illeti, e tekintetben is nagy feladatok
várnak reá, úgy a nemzeti szellem, mint a protestáns
gondolkozás, érzület és a liberalismus ápolása körül.
A multnak a jövőre elkötelező ereje biztosítékul szolgál
arra nézve, hogy tanintézeteink jövőben is erősségei,
forrásai lesznek a nemzeti erőnek és a protestáns vallásos-
ságnak.
 23. Népoktatás.

Az új korszak a népoktatás ügyében átvette és egy

ideig nagyon is híven megőrizte a fejedelmi kor örö-
két. Falusi iskolák bőven voltak, de csak a fiúk szá-
mára fenálló latin iskolák. A mi kevés kisérlet tör-
tént a nemzeti, fiúk s leányok tanítására szolgáló, nép-
iskola ügyében, az nagyobb hullámokat nem vert mind-
addig, míglen II. József népoktatásügyi reformjai az
egyházban részint a példa, részint a visszahatás által
a népoktatás ügyét helyes mederbe nem terelték. A né-
met nyelvű iskolákkal szemben a «nationalis» iskola, —
a simultan iskolákkal szemben a «felekezeti» iskola esz-
méje ekkor szilárdul meg és közel egy századon keresz-
tül vezető gondolat marad, hogy az egyház létének leg-
biztosabb alapja a jó felekezeti népiskola.
A nemzeti iskolának már Medgyesi Pál és Apáczai
Cs. János által sürgetett ügye nagyon nehezen tudott
kibontakozni a kánon nyűgéből, mely a fiúk számára
a latin iskolákat írja elő és csak a leányok tanítására
ismer anyanyelvű («vernacula») iskolákat.* Az 1693. és
1696. évi enyedi zsinatok határozatai daczára is csak a
XVII. századbeli állapotok fenmaradását látjuk még a
XVIII. század elején is. Egyesek lelkesednek ugyan a
nemzeti népiskola eszméjeért, a népoktatás színvonalá-
nak emeléseért; igyekeznek is az egyházat hathatósabb

*
Lásd IV. kötet 318—22. lap.
 159

közbelépésre birni; csakhogy épen Erdélyben, épen a

XVIII. század elején, oly nyomorúságosak voltak a
közviszonyok, hogy igazán lehetetlenség volt bármely
téren bármily nagyobb szabású reformot biztosítani.
Egyházunkban különösen Szigeti Gyula István nagy-
enyedi tanár, majd püspök, fejtett ki nagy buzgóságot,
hogy a magyar nyelv csinosíttassék, a sok latin «bar-
barismustól» megtisztíttassék és főleg, hogy a falusi
iskolák teljesen nemzeti iskolák legyenek magyar tan-
nyelvvel, magyar szellemmel. Sőt az ő idejében a clas-
sicismus barátai már a kollégiumokat is vádolták, hogy
a latin nyelvet elhanyagolják és a magyarnak engednek
benne nagy tért. A mikor Szigeti püspökké lett, mint
egyházi főtisztviselőnek nagyobb alkalma nyílván esz-
méi megvalósítására, úgy a főconsistoriumnál. mint a
papság körében igyekezett azok érdekében hangulatot
kelteni. Csakhogy rövid, alig három éves, püspöksége
nem volt elég idő arra, hogy nagyobb sikereket érjen
el. Annyival kevésbbé pedig, mivel hamarosan szélütés
bénította meg e «közép termetű, izmos, egészséges, piros
embert» s így még csak fel sem használhatta az Úrtól
számára kimért időket.1
Azonban a nemzeti iskola eszméje, lassú forradásban
bár, de folyton érett. Az 1748. évi etédi zsinat már
szentesíti azt a régi gyakorlatot, hogy a mesterek állan-
dósíthatók s nem kell három év mulva visszamenniök
a kollégiumba tanulmányaikat folytatni.2 «Az iskola-

1
Bod P. Polikarpus 175—81. l. Hermányi D. József: Erdélyi
ref. püspökök élete. Mss.
2
E zsinat végzéseit l. a háromszéki communitás protocollu-
mában 124. l. Egyh. ker. levéltár 1748—22., 307., 494. sz. a.
160

mesterségre vétessék fel alkalmatos személy s a kik

egyszer felvétettek, azok manuteneáltassanak», mondja
a zsinat. Az esperesi látogatásoknak kötelességök volt
megvizsgálni, hogy «a mesterek tanitják-e a gyermeke-
ket, exament csinálnak-e? s ha nem: mi okból múlat-
ják el?» Az 1780. évi dési és 1781. évi széki zsinatok
egyházlátogatási szabályai már arra kötelezik az espe-
rest, hogy a tanulóktól vizsgát vegyen s így személye-
sen győződjék meg, hogy mily sikerrel tanította a ta-
nító «az írást, olvasást, kátét és az aritmetica négy
alsóbb specieseit.»1 Itt már csak a népesebb városi isko-
lákra nézve írták elő a leányok számára állítandó «magyar
iskolát». E rendelkezést úgy kell értenünk, hogy külön
leányiskolák állíttassanak, mert a növendékek nagy száma
úgy sem tanítható egy iskolában. A tanításbeli eredmény
biztosítása végett pedig az 1783. évi sárdi zsinat a lel-
kipásztort kötelezte, hogy az iskolai tanításra felügyeljen.2
II. József császárnak 1785 augusztus 31-iki, a simul-
tan iskolákról s a német tannyelvről kiadott rendelete
mód felett felizgatta egyházunkat, mely autonomiájá-
nak és hívei nemzetiségének veszedelmét látta abban.
Főconsistoriumunk most komolyan kezdett foglalkozni
azzal az ügygyel, mely eddig gondoskodásának körét
meglehetősen kikerülte. A «natonalis iskolák» fölállí-
tása, szervezése lett egyszerre a jelszó. A kollégiumok
professorai, a kurátorok, esperesek felhivattak, hogy
e tárgyban véleményt adjanak.3 Kiss Gergely székely-

1
Egyh. ker. levéltár 1780—46., 155.; 1781—51., 131. sz. a.
2
A corninunitás protocollumában 141. l. Egyh. ker. levéltár
1783—46., 237.; 1784—66. sz. a.
3
Egyh. ker. levéltár 1786—106., 187. sz. a.
 161

udvarhelyi professor és generális nótárius az összes

elemi iskolák főfelügyeletével megbizatott és utasítás-
sal láttatott el teendői iránt. A püspök, Eperjesi Zsig-
mond, még 1785-ben beadta tervezetét a falusi iskolák
felállíthatása tárgyában. Azután a többi felkért szak-
emberek és az egyházi hatóságok is nyilatkoztak. A nyi-
latkozatok summája az volt, hogy a nemzeti iskolák
felállítása egyházunkra nézve életkérdés.1
A főconsistorium 1785 deczember 19-iki leirata kö-
zölte a kollégiumok professoraival a kibocsátani szán-
dékolt népiskolai utasítás «conceptusát», felhíván őket,
hogy arra észrevételeiket tegyék meg. Ugyanez alka-
lommal rendelkezik az iránt is, hogy mivel «az oskola-
mestereknek alkalmatos, vagy tehetetlen voltukon for-
dul az egész dolog sarka»: azért tehát a kollégiumi
professorok egyenesen a tanítói pályára képezzék ki
azokat a tógátus deákokat, sőt classis tanulókat is, kik-
ből kilátták («igyekezzenek is kilátni»), hogy a falusi
oskolamesterséget tették jövendő életük czéljává. «Igye-
kezzenek tehát kegyelmetek — mondja tovább az uta-
sítás — oskolamesterségre a tanuló ifjakat úgy készí-
teni elő, hogy tanulják meg nemcsak a jó írás, olvasás,
éneklés módját, hanem annak felette magokévá tegyék
a catechetica theologiát, bibliabeli szent históriákat,
ezek mellett gyakoroltak legyenek az arithmeticában,
értsenek valamit a geometriából, tudják hazánk s nem-
zetünk históriáját rövideden bár».2
Az előbb említett «conceptus»-ból keletkezett aztán

1
U. o. 1785-200.; 1786—305., 307.; 1787—225. sz. a.
2
A kolozsvári koll. levéltárában 1785—9. sz. a. Dr, Török Ist-
ván úr szíves közlése.
162

az utasítás, mely az 1786. évben megjelent s míg egy-

felől a tanító kötelességeit, teendőit írja elő, sőt mód-
szertani irányeszméket is közöl, másfelől pedig arról
gondoskodik, hogy a tanítók működése s az egész nép-
oktatás állandó felügyelet alatt legyen.
Az 1786. évi népiskolai utasításnak az a része, mely
«a falusi mestereknek kötelességeik»-ről szól, elmondja,
hogy miképen kell bánni a szülőkkel s a gyermekek-
kel, hogy az iskoláztatást és iskolalátogatást megkedvel-
tessék. Majd részletes útmutatásokkal szolgál az írás,
olvasás, éneklés, a vallás, a számtan, mértan s hazai
történet tanítására. A két utóbbi tárgy tanítását nem
kívánja feltétlenül, hanem kijelenti, hogy a kik ezek-
ben is sikereket tudnak felmutatni, «különös dicsére-
tet és tekintetet fognak érdemelni». Megkivánja azt is,
hogy a mester a leánygyermekeket is gyűjtse össze s
tanítsa írásra, számolásra, «egy szóval olyan dolgokra,
melyeket tudni falusi közönséges gazdasszonynak is
hasznos». Végül a tanítás idejét állapítja meg az uta-
sítás.
Úgy ezen népiskolai utasításból, mint a kollégiumok-
hoz, a tanítók képzésére nézve küldött rendeletből kü-
lönösen ki kell emelnünk az a részt, mely a német
nyelvre vonatkozik. Ugyanis a főconsistorium, nehogy
az egyház iskoláit veszélyeztesse, gondoskodni kivánt,
hogy a tanítók legalább olvasni tudjanak németül s
képesek legyenek a német olvasásra megtanítani az
olyan gyermekeket, a kik «vagy katonai szolgálatra me-
nendők, vagy pedig a gymnasiumokba deák nyelv tanu-
lása végett által menendők». De hogy ez az egész ren-
delkezés csak az iskolák biztonsága érdekében történik,
azt világosan mutatja az utasításnak amaz, ismételten
 163

hangsúlyozott rendelkezése, hogy a tanítók «mindent

magyar nyelven tanítsanak, deákul semmit se».
Ezzel az utasítással a latin nyelv végleg kiküszöböl-
tetett a falusi iskolákból s azok nemzeti népiskolákká
lettek. Hogy pedig valóban ilyenek legyenek, arról a
felügyelet gondoskodott.
Az utasítás első része foglalja magában a népiskolai
felügyelet rendezését. Meghagyja az egyházmegyei espe-
reseknek és gondnokoknak, valamint a tanácsoknak is,
hogy az egyházi és világi rendből iskolalátogatókat vá-
laszszanak, a kik hetenként vagy kéthetenként sorra
látogassanak minden iskolát. Az iskolalátogatók kisér-
jék figyelemmel a tankötelesek iskolalátogatását, a ta-
nító tanítását, könyvekkel való felszereltségét, tartsa-
nak félévi vizsgálatokat, a lelkészeket szorítsák az iskola
állandó felügyeletére s arra, hogy a növendék-ifjakat
rendszeresen katechizálják, főleg pedig az úrvacsora
vételhez előkészítsék. Tapasztalataikról rendszeres jelen-
téseket küldjenek az espereshez.1
A simultan s német nyelvű iskolák felállítását elrendelő
császári pátens nyomában keletkezett ezen nagy buzgalom
nyilván mutatja, hogy egyházunk teljes tudatára ébredt a
felekezeti s nemzeti népiskola nagy fontosságának. Egy-
szerre kitűnt, hogy az egyháznak nem kisebb erőssége a
népiskola, mint a kollégium. De viszont kitünt az is, hogy
mily nagy mértékben el volt eddig hanyagolva ez az okta-
tási ág. Kiss Gergely szomorúan tapasztalta, hogy még
alkalmas vallástani könyvek sincsenek s ilyeneket, valamint
számtani könyveket is sürgősen kért az iskolák számára.2

1
Lásd az utasítást: Magyar Paedagogia 1904. 296—302. lap.
2
U. o. 1786—187. sz. a.
164

A könyvek iratása azonban nem volt oly könnyű

dolog, hogy egyszerre nyélbe lehetett volna ütni. Pilla-
natnyilag elég gondot adott a védekezés is. A gu-
bernium ugyanis 1787-ben a falusi iskolák alapjai
kimutatásának összeírását és felküldését rendelte el,
minek az egyházmegyék csak nagy vontatva tettek
eleget, úgy hogy II. József rendszere előbb megbukott,
mintsem a szükséges jelentések felterjesztettek volna.
A mint a veszedelem elmúlt, a felébredt alkotmányos
és nemzeti szellem hatalma nem hagyta többé elaludni
a népoktatás ügyét. Az 1791. évi országgyűlés által ki-
küldött országos tanügyi bizottság munkálatainak ered-
ményére egyházunk várt egy ideig, de midőn meggyő-
ződött a felől, hogy a kormány befolyása miatt lehe-
tetlenség ennek a bizottságnak nemzeti és olyan szel-
lemben működni, mely az egyház autonomiáját tisz-
teletben tartja: abbahagyta a várakozást és maga
kezdett hozzá az elemi oktatásügy szervesebb rendezé-
séhez.
Az 1806. évben tartott dési zsinat a népiskolai tan-
könyvek ügyében intézkedett, gondoskodván ilyenek-
nek iratásáról. A vallástani könyvet, az «Agendát»
maga a püspök, Abats János írta.1 A nevelésügy elmé-
lete s a tanterv is élénken foglalkoztatta az egyházat.
Tekintélyesebb világi férfiak adnak terveket «a falusi
oskolai nevelés» tárgyában.2 1818-ban gróf Kemény
Miklós sürgeti «az oskolai jobb nevelés plánumának
kidolgozására commissio» kiküldését. Majd a gubernium
is folyton sürgeti, hogy a trivialis iskolák plánumait

1
U. o. 1806—57., 142., 181. sz. a.
2
Cserey Farkas tervezete u. o. 1812—65., 318. sz. a.
 165

terjeszsze fel a főconsistorium.1 Ily körülmények kö-

zött jött létre az első népiskolai tanterv, mely az
1828—29. években ismételt átdolgozás után állapítta-
tott meg.2 A harminczas években magas lángokban
lobogó nemzeti szellem a népoktatás ügyének is hat-
hatós lendületet adott. A nevelés és tanítástan elmé-
letére s az iskolai kézikönyvekre nézve számos munká-
lat keletkezik, a melyek a főconsistorium által elren-
delt szakbirálatok alapján kinyomatva, használatba vé-
tettek. Már ekkor szokásban volt a külön iskolamesteri
vizsga, melyet minden kollégium jogosítva volt be-
venni a jelentkező ifjaktól.3 Sőt 1837-ben a főconsis-
torium külön praeparandiák felállítására, illetőleg a ta-
nítói pályára lépni szándékozóknak külön tanítására is
felhívta a kollégiumokat. Azonban ez az igyekezete a
kollégiumok ellentállásán megtörött. Az iskolákról egy-
házmegyénként rendes statistikai táblákat állítottak össze
s közöltek évenként a főconsistoriummal.
A kormány, mely minduntalan ajkain hordotta a
népnevelés szent ügyét, csak akadékoskodva tudott
abba belefolyni. A tankönyvek, a tanterv érdekelték.
Ezeknek felküldözgetését sürgette folytonosan. Az a
szellem, mely ekkor a «Kárpátoktól az Adriáig» végig-
járta a hazát, mely valóságos hódító ünnepét ülte
ezen pár évtized alatt, sehogy sem tetszett a kormány-
nak és szerette volna, ha a nevelés, a tanítás ügye
ezen «rebellis» iránytól megóvatik. De a hazafiak, élükön

1
Az 1824—26. években gyakran sürgette a gubernium a nép-
iskolai adatok beküldését a főconsistoriumnál.
2
Egyh. kor. levéltár 1828—338., 1829. 96—110. sz. a.
3
Koncz József: A marosvásárhelyi kollegium története. 590. I.
166

báró Wesselényi Miklóssal, jól tudták, jól érezték, hogy

a nevelés ügye a magyar nemzet ügye. A makfalvi
székely nemzeti iskola, melynek megteremtésénél hazafi
és indigena, a mult és a jelen egyaránt részes volt,
dicső emléke marad mindenikökre annak, hogy minő
lélekkel fogták fel hazafiaink a népoktatás ügyét.1
Szükséges volt azonban gondoskodni arról is, hogy a
szegényebb egyházak iskolái is megfelelhessenek ren-
deltetésüknek. E czélból alkottatott meg 1834-ben a
már említett garasos intézet.2 Hogy mily magas mér-
téket állított fel egyházunk a népoktatásra nézve, annak
már maga az is elég jellemző példája, hogy az iskola-
tanítóktól a jogi vagy theologiai végzettséget megköve-
telte3 és csak azután bocsátotta vizsgálatra. A külön
tanítóképezde — paedagogium seminarium — felállítása
csak az absolut korszakban következett be, de befeje-
zett intézménynyé mai napig sem lett, daczára, hogy
magánosok alapítványai s egyházmegyék évjáradékai
segítették.4
Ez időtől fogva, különösen az absolut korszak alatt,
egyházunk a népnevelés ügyére kiváló gondot és sok
áldozatot fordított. Azonban anyagi ereje nem engedte
meg, hogy mindazt valósíthassa, a mit az egyház érde-
kében szükségesnek tart. Az 1868. évi népoktatási tör-
vény meghozatala után lassanként arra az útra tért,
hogy a népnevelés ügyét az államra hárítja át és jelen-

1
Parádi Kálmán: Állapotrajz 1896. 245. l.
2
A garasos intézményre nézve l. Egyh. ker. levélt. 1835—113.,
285.; 1836—36., 334., 435., 442. sz. a. Lásd még fent a 79. lapot is.
3
Az 1847. évi tanszervezeti szabályzat.
4
A nagyenyedi Bethlen-kollégium legujabb története 225. l.
 167

leg már iskoláinak nagy része csakugyan az állam

kezeibe is került. Egyházunk az előtt a veszedelem
előtt áll, ha csak az állam az összes népoktatást a
maga kezébe nem veszi, hogy a felekezeties szellem ébre-
désének és kiélesedésének korában, egyedül fog állani a
többi egyházakkal szemben, mint olyan, melynek alig
vannak felekezeti népiskolái. Vajha a lelkipásztoroknak
az iskolában a vallástanítás,- az iskolán kívül pedig a
vallásos nevelésre gyakorolt áldásos befolyása pótolná
azokat a nagy hátrányokat, melyek felekezeti iskoláink-
nak feladása által érte és szemmel láthatólag sujtja egy-
házunkat.
 24. Egyházi irodalom.

A nemzeti fejedelemség megszűntével hamarosan alá-

hanyatlik a magyar nemzeti irodalom is. A habsburgok-
kal idegen szellem köszöntött be a bérczés kis hazába,
mely még a tudományosság terén sem tűrte azt a mi
magyar. De idegen volt e szellem a vallás-szabadság
classicus földjén annyiban is, mert megakadályozta a
gondolatnak szabad megnyilatkozását, a censura lakatja
alá vetette a lelket s a censurát, a habsburgi hagyomá-
nyoknak megfelelően, a jezsuiták kezelték. Kettős csapás
a protestantismusra nézve, mely a nemzeti nyelvvel
összeforrott és csak szabad légkörben tudott élni, virá-
gozni.
A diploma után még mintegy husz évig fentartották
magukat a fejedelmi kor hagyományai. Az első guber-
nium, melynek élén protestánsok állottak, kulturális
szempontból Apafy s elődei nyomdokán kívánt járni.
De már a második, élén a vakbuzgó gróf Kornis Zsig-
monddal, a közművelődésnek abban a rétegében érezte
magát otthon, a melyben a mikolai könyező szűz és ennek
csodatételei képezik az eszményt. A szatmári békéig még
van olyan a milyen magyar nemzeti irodalom. De már
ez is csak Erdélyben. Itt van még theologiai tudományos-
ság, mely meg is nyilatkozik a sajtó útján. Hanem már
a majtényi mezőkön begöngyölt lobogókkal az itteni nem-
zeti élet és szabad szellem szárnyai is aláhanyatlottak.
 169

Egyházunk maga is csak máról holnapra él és az iro-

dalom is, mely kebelében tengődik, alig terjed túl a
napi szükségletek kielégítésén. Sőt gyenge, bizonytalan,
tétovázó lépteivel még e téren is szívesen követi az ide-
gen nyomokat. Inkább idegenből fordít, semhogy eredetit
alkotna.
Pedig az irodalom egyik anyagi feltétele: a nyomda,
nem hiányzott egyházunk kezéből. Ott működött Kolozs-
várt a szent generális nyomdája, mely a szenczi Kertész
Ábrahám és Heltai-féle nyomdák mellett a XVIII. század
első tizedében a Tóthfalusi Kiss Miklóséval is gyarapo-
dott. A század közepén túl, 1770 tájt, Enyeden is van
nyomdánk, melyen Debreczeni Sámuel leginkább a kollé-
gium számára dolgozott. Sőt a század végén a maros-
vásárhelyi kollégium is nyomdára tesz szert. Csak Mária
Teréziának jutott eszébe 1773-ban, hogy a privilegium
nélküli nyomdákat becsukassa; tehát addig bántatlanúl
dolgozhattak. Sőt ez alkalommal is csak az ijjedség za-
varhatta munkájukat, mert a szabadalom nélküli nyomdák
bezárása csak tervezetnél maradt.
Hanem hát hiába van a nyomda, ha nincs szellemi
szabadság! Írók voltak ugyan, de nem igen dolgoztak a
nyilvánosság számára. Tudományos theologiai műveket,
vitázó iratokat nem lehet kiadni, mert a jezsuita censor
argus szeme meglátta és megtagadta tőle az «imprima-
tur»-t. Így aztán az, a mi egyházi irodalmunkban tudomá-
nyosan szakszerű, alig egyéb, mint buzgó tudós ifjaknak
első szárnypróbálgatásai — ott kint a külföldön. Pedig
ezekben az elrejtett, elfelejtett dissertatiókban a nagy
lelkeknek milyen hatalmas szárnycsapásaival találkozunk!
Mi lett volna, ha az ott kint megkezdett repülést itt foly-
tatva, a dicső ősök örökébe lépnek?! De nem léphettek!
170

Már a határon ott fogadta a jezsuita censor a hazába

visszatérőket s könyveik megdézmálásával jelezte, hogy
eddig és ne tovább.
Így fordult erdélyi ref. egyházunk irodalma az elméleti
kérdésektől a gyakorlati élet felé, hol két dologban, t. i.
a halotti egyházi beszéd és építő irodalom terén nagy
dolgokat is képes felmutatni. Az egész XVIII. századon
keresztül, sőt még a XlX.-ik elején is, a halotti beszéd
irodalom a legvirágzóbb a mi egyházunkban. Szomorú
jele a szomorú időknek, a bécsi kormány és a jezsuiták
nemzetöldöklő munkásságának. A magyar csak a kopor-
sónál szólalhatott meg a maga nyelvén, vagy ha kétség-
beesés gyötrelmei között vívódó lelkéből önként kitört az
érzelem.
Manapság csodálkozva szoktunk kezünkbe venni egy-
egy «halotti actiót»: hogy lehetett ezt elmondani és még
inkább, hogy lehetett végighallgatni. De még ha csak
egyet mondtak volna egy temetésnél! Hiszen a legnagyobb
ritkaság az olyan kötet, mely csak egy beszédet foglalna
magában, pedig mindenik csak egy-egy gyászesetről való.
A gyászoló felek az elhunytra, vagy önmagukra tekintet-
tel, kötelességüknek tartották, hogy a kedveseik felett el-
hangzott gyászbeszédeket kinyomassák. Azt mondhatnánk,
hogy a díszes temetésnek, az úri rangnak, a notabilitás-
nak egyik ismertető jele az a vaskos füzet, vagy kötet,
mely két vagy több halotti beszédet, latin oratiot, sok-
sok magyar és latin verset tartalmazott. Lehet ezeket az
emberi hiuság nyilatkozatának tekinteni, de ha csakis azt
látnók bennök, talán mégis nagyot tévednénk. Vajjon
nem voltak-e hiúk régebben is az emberek és vajjon nem
azok-e ma is? Igen! azok voltak, azok most is. De ma még
sincs szükség azokra a vaskos kötetekre, mert — másutt is
 171

hallhatunk ékes magyar nyelvünkön tartott beszédeket,

másutt is olvashatunk ezen nekünk drága nyelven. Ha
tehát első gondolatunk az volna, hogy az emberi hiúság
nyilatkozott meg ezen nagyszámú halotti actiókban, jusson
eszünkbe az is, hogy megnyilatkozott azokban még a
magyar nyelv, a magyar ékesszólás művészete, — mond-
hatjuk — a magyar irodalom is; megnyilatkozott a magyar
kegyelet s a magyar hazafias bánat is. A szatmári béké-
től Bessenyei és társai felléptéig magyar nemzeti irodal-
munknak legalább felét ezek a halotti actiók teszik,
melyek fényes emlékei annak a törhetetlen nemzeti
szellemnek, mely ha másutt nem lehetett, a szószéken s
a koporsónál találta meg az alkalmat a megnyilatko-
zásra. És meg is nyilatkozott nagy bőséggel.
Nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy az ú. n. «nemzetiet-
len kor» magyar irodalmi termékeinek fele halotti actiók-
ból áll. És ennek legnagyobb részét az erdélyi református
anyaszentegyház papjai szolgáltatták. Kitünő iskola fej-
lődött itt ki ezen a téren, mely Zilahi Sebes Andrástól,
Kamarási Györgytől s társaiktól kezdve el egészen a
nagy Herepeiekig, Szilágyiakig, Hegedüsökig annyi sok
jelest tud felmutatni. Püspökeink majdnem mindannyian
a legkitünőbb szónokok és írók hírében állanak. Soós
Ferencz, Bonyhai Simon György, Syigethi Gyula István,
Deáki Filep József, Borosnyai Lukács János, Szathmári
Papp Zsigmond, a legjelesebb Verestói György, Zágoni
Aranka György, Csernátoni Vajda Péter, Deési Lázár
György, Abats János, Antal János, a Bodolák fel egészen
Nagy Péterig, Szász Domokosig: kiváló tehetségek e nem-
ben. A XIX. század jelesei a XVIII. századból örökölték
az iskolát, a művészetet. A püspökök mellett ott vannak
Ajtai Abód Mihály, Benkő József, Bod Péter, Biró Zsig-
172

mond, a kiváló Bodoki József, Borosnyai Nagy Zsigmond,

Csepregi Turkovics Ferencz, Deáki Filep Pál és Sámuel,
Gyöngyösi János, Hermányi Dienes József, Huszti György,
Köpeczi István, a főurak kedvencze: Málnási László, a
nagy Méhes György, Méhes Sámuel, Marosvásárhelyi
Gombási István, Nádudvari Péter, Nagy György, Szath-
mári Papp Mihály, Tordai Sámuel, Töke Márton és annyi
sok más: megannyi fényes csillagai egyházunknak és
iskoláinknak. Hány névre akadunk közöttük, kik a tan-
ügyek terén, az egyházi élet terén, a világi irodalom terén
is sok-sok babérokat arattak.
A halotti beszédek mellett aránylag jelentéktelen a
templomi prédikáczió irodalom. Pedig bizonyára sokan
írtak ilyeneket is és a sok között elég szép számmal
voltak a jeles termékek is. Hermányi Dienes József
enyedi lelkészről bizonyos, hogy igen nagy számmal vol-
tak templomi beszédei. Homiliái, prédikácziói stb. gyüj-
teményének töredéke után itélve, ő egyike volt kora leg-
kiválóbb egyházi szónokainak. Az első nagyobb gyűjte-
mény Nádudvari Péter szászvárosi lelkész «nyolczvan-
négy predikátziói», melyet gróf Bethlen Kata mentett meg
az enyészettől. Az ő költségén rendezte sajtó alá s adta
ki Szathmári Papp Zsigmond kolozsvári lelkész. A má-
sodik gyűjtemény Marosvásárhelyi Gombási Istvántól,
való, ki részint eredeti, részint fordított egyházi beszédei-
ből három kötetet adott ki. Egy kitünő szerzőktől össze-
állított harmadik gyűjtemény a Benkő Ferencz «Parnassusi
időtöltés»-e ötödik darabjában jelent meg 1798-ban, mely
kötet templomi és halotti beszédeket foglal magában.
Kötetben többet nem is adtak ki a XVIII. században.
Ezeken kívül csak egyes alkalmi beszédek láttak még
napvilágot.
 173

Amint a «halotti actiók», épen úgy az ájtatossági iroda-

lom, az imádságos könyvek, elmélkedések, építő olvas-
mányok is a napi szükségleteket tartották szem előtt.
Azonban itt már kevés az eredeti. A fegföbb munka for-
dítás: jeles külföldi írók műveinek a fordítása. Már a
XVII. században tapasztalható, hogy a magyar lélek nagy
előszeretettel vonzódik ezen egyházi irodalmi ág felé s
különösen a mélyebb értelmű írókat kedveli. A misticis-
mus felé hajló Gerhard, Arnd és társaik hamar megtalál-
ták az utat a sokat zaklatott magyar protestánsok szivé-
hez. Pekri Lőrincznek, a híres kurucz generálisnak neje,
a költői lelkületű Petroczi Kata Szidonia, a II. Rákóczy
Ferencz-féle szabadságharca idejében fordítja s adja ki
Arnd János két munkáját: «A kereszt terhe alatt el-
bágyadt sziveket élesztő XII. liliom» és «Jó illattal füs-
tölgő szív» czímmel (Kolozsvár 1705., Lőcse 1708.)
Ő nyitja meg azoknak a világi íróknak sorát, a kik
Erdélyben olyan nagy buzgalommal forgolódtak az iro-
dalomnak ezen a terén. Utána következik mindjárt gróf
Bethlen Kata, «Erdély Nióbéja», egyházunknak egyik
legnemesebb szivű, legbőkezűbb s legáldottabb emlékű
dajkája. Sokszorosan megbántott, vérig sebzett lelke a
vallás vigaszában a kegyes elmélkedésben s a jótékony-
ságban találta fel munkaterét. «Bujdosásnak emlékezet
köve» és «Védelmező erős paizs» czímű imái s elmélke-
dései a legnemesebbek, a mik csak e téren megjelentek.
Szívből jövő, szívhez szóló imádságok és elmélkedések,
mit legszebben igazol az, hogy az első tizenhárom ki-
adást ért s még a múlt század közepén is kedvelt ima-
könyvét képezte a magyar prot. közönségnek. «Életének
maga által való leírása» pedig az autobiografiáknak
gyöngye, mely nem csak lélektanilag, hanem korfestés
174

tekintetében is rendkívül becses adatokkal gazdag. Ki-

adta saját költségén Keresztúri Pál «Egyenes ösvény»
czímű 22 prédikáczióból álló kötetét is. Nagy barátja
volt az irodalomnak, a tudományoknak, számos jeles ifjat
segélyezett tanulásában; több hires írónk neki köszön-
heti munkájának megjelenését. Nagy szeretettel gyűjtötte
a régi magyar könyveket, melyekből gazdag és értékes
könyvtára volt. Ezt is az enyedi kollégiumnak hagyta
örökségül. — Egy harmadik tollforgató nő: báró Dániel
Polixena, Petroczy Kata unokája, ki nemcsak írónő, de
valóságos tudós; a latin és görög irodalom alapos isme-
rője s szorgalmas olvasója. Latinból magyarra fordította
atyjának, vargyasi id. báró Daniel Istvánnak «Monita
paterna» czímű értekező elmélkedését és Pictet Benedek-
től «A keresztyén ethicának summás velejé»-t. — Három
széplelkű s nagy műveltségű leánya lépett nyomdokaiba
az irodalmi téren. Báró Wesselényi Anna, gróf Bethlen
Lajosné, Stapfer János: «A keresztyén vallásra való út-
mutatás»-ának, — báró Wesselényi Mária, gróf Teleki
Ádámné, Windheim Ernő Keresztély: «Szűntelen való
örvendezésnek mestersége» czímű munkájának fordí-
tásával és báró Wesselényi Zsuzsánna, báró Bánffy
Györgyné, ki lefordította «Littleton Györgynek az angliai
parlament egyik érdemes tagjának, a szent Pál apostol
megtéréséről és apostoli hivatásáról való jegyzéseit, a
keresztyén vallás igazságának megmutatására, melyet
Gilbert Vest úrnak szóló levelében foglalt.» — Hozzájok
csatlakozik a XIX. század elején gróf Teleki Mária
«Blair Hugó tizennégy prédikáczióji»-nak fordításával.
Világi uraink közül első helyen áll gyalakuti gróf Lázár
János, a ref. anyaszentegyház főgondnoka, Erdélyben
korának legkitünőbb államférfia, kit csupán vallása miatt
 175

mellőztek a legfontosabb állásoknál, de így is «sta-

tuum praesidens», az az «országos elnök» volt. Kiváló
költői tehetség. Egyforma könnyűséggel kezelte a latin
és magyar verselést; költeményeiben a vallás-erkölcsi
elemnek uralmat biztosított. Mellőzve nagyszámú költői
munkáit, ki kell emelnünk egyik tanári beiktató beszédét,
melyet Marosvásárhelyt Rimaszombathi Sámuel hivatalba
állásakor mondott s a melyet «Oratio inauguralis de in-
tellectus et voluntatis emendatione» czímmel ki is nyoma-
tott. A beszéd messze túlszárnyalja a közönséges beiktató
szónoklatok színvonalát, mert benne igazán egy mély
paedagogiai tanulmányt találunk. «Okos teremtett állat:
avagy a teremtett dolognak szemlélésekből Istenhez való
felemelkedése az okos léleknek» cz. műve, mint czímlapja
is megmondja, egy imakönyv «a teremtés szerint hét-
napi imádságokba szedve.» «Innep napokra való Isteni
dicséretek, melyeket frantzia nyelvből fordított magyarra»
czímű kis füzetkéjével az énekköltészet megindítását kí-
vánta előmozdítani. Kiváló kedvelője volt Wolf Keresztély
bölcsészeti irányának, a mi már említett imakönyvéből
is kitűnik, de még inkább abból, hogy Wolf politikáját,
methaphisikáját és ethikáját németből latinra fordította.
Ezen művei azonban kéziratban maradtak. — Említést
érdemel Szilágyi Sámuel, Szilágyi Péter enyedi tanár fia,
ki a politikai pályára lépve, az erdélyi udvari kanczellária
hivatalnoka, a ref. egyház agense volt s később bárói
czímet nyert. Bécsben laktában «Keresztény Seneka, vagy
Seneka írásából kiszedegetett keresztyén virágok» czímmel
adott ki 1740-ben egy munkát. — Inczédi József, a fő-
consistorium jegyzője, majd enyedi, végre status kurátor
ki itélőmesterré lett s szintén bárói czímet nyert, Ger-
hard János után fordította a «Liliomok völgye»-t, mely-
176

ben a földi gyönyörűséghez szokott ember talál ugyan

sértegető tövisekre; de azonnal akad sebeit gyógyító
hasznos füvekre. Ellenben a világi kedvetlenségek között
elfáradott elme szedhet kellemetes virágokat s drága
illatokkal lelkit megélesztő liliomokat.» (Szeben 1745.)
Ezen munkája három kiadást ért meg. — Gróf Gyulai
Sámuel tábornok is írt s adott ki egy imádságos könyvet
a következő czímen: «Hadi készület, avagy buzgó imád-
ságok. Melyeket mindennapi szükségei szerint idegen
földeken bujdosásban egyszer és máskor irt, mostan
pedig rendben szedett és együvé tett 1747. esztendőben.»
Szeben 1750. — Egyik legmélyebb lelkű s legalaposabb
műveltségű világi írónk vargyasi id. Daniel István fő-
gondnok, ki egyházunk érdekében igen sokat fáradozott
Bécsben és idehaza, a kinek tollából való az 1747. évi
nagy sérelmi folyamodvány is. Már mint idős férfiú ked-
velte még a tollforgatást s adta ki különböző czímű
műveit. A «Monita paterna»: gyermekeihez s unokáihoz
intézett intése, melyben a lelki élet javainak megszerzé-
séről s megőrzéséről beszél. (Szeben 1772.) «Isten eleibe
bocsátott alázatos könyörgéseknek együgyü gyakorlására»,
«Variarum meditationum sacrarum miscellanea vel per-
ficiendum hominem spiritualem media salutaria suppe-
ditans» és «Örök életre vezérlő egyenes út», czímű
munkái, mindannyian mély vallásos lélekről, meleg ke-
délyről s arról az egyházért lelkesülni és tenni is tudó
nemes szívről tesznek tanúbizonyságot, mely a nyolczvan
éves szerzőt egész életén át kiváló mértékben jellemezte.
Megírta saját életrajzát is «Descriptio vitae Stephani
Lib. Baron, de Daniel et Vargyas (1764.) czímmel, mely
mű egyháztörténeti szempontból igen fontos forrásmunka,
mivel a szerző saját tevékenysége köréből, leginkább egy-
 177

házi munkásságáról szól és egyszersmind ismerteti egy-

háza szenvedő állapotát is. Báró Daniel István alapos
theologiai készültségét és sokoldalú tudását szépen jel-
lemzi az is, hogy van még egy jeles bibliamagyarázata is
«Commentarius S. Joannis» czímmel. — Megemlékezhe-
tünk még Páldi Istvánnak, a generális eklézsia kitünő ké-
szültségű könyvnyomtatójának, «Mennyei épület» czímű
imakönyvéről (Kolozsvár 1767.) mely mű buzgó lélekre
és jeles írói tehetségre vall. — Végül megemlítjük a
marosvásárhelyi Teleki théka nagynevű alapítóját, gróf
Teleky Sámuel kanczellárt, ki kiszemelt arájától Bánffy
Ágnestől megfosztatva, szíve keserűségére vigasztalást
és enyhületet az Isten igéjében keresett. Ekkor írta ama
szép egyházi beszédet (1799.) mely kéziratban maradt
ugyan, de Koncz József gondosságából újabban mégis
napvilágot látott.
Egyházi férfiaink között az ájtatossági és építő iro-
dalom terén szintén többen munkálkodtak. Mindjárt elől
említhetjük Bándi Mihály hátszegi lelkészt a «Szent irás-
ból lerajzoltatott igaz keresztyénség czímere» (1708.) és a
«Bujdosók vezére» (Leida 1718.) czímű imakönyvek író-
ját. — Soós Ferencz erdélyi püspök az 1719. évi nagy
pestis alkalmával magyarul és latinul írt egy-egy művet.
Amannak czímű: «A döghalál Isten harcza emberekkel,
Melyben megmutatódik, mint győzedelmeskedik Isten a
testen; miképen forgassa ember magát ebben a harcz-
ban és minemű hadi készülete legyen, arra oktattatik.»
(Kolozsvár 1720.) A latin mű pedig «Positiones de Peste,
divinae revelatoni, sanae rationi: experientiae longorum
seculorum conformes» czímet viseli. A hagyományos
kálvinista felfogás szerint, egyedül a bűnbánatot és a
könyörgést tudja a döghalál ellen orvosszerűi ajánlani:
178

azért könyörgéseket ad minden élethivatásban levő egyé-

nek számára. — Marosvásárhelyi Baba Ferencz frank-
furti tanuló korában fordította le s adta ki 1772-ben
Vitringa «Vita spiritualis» czimű művét «Lelki élet azaz
az Úr Jézus Krisztusba igaz hit által beoltatott és ő benne
élő embernek lelki állapotjának leírása» magyar czim-
mel. — Makkai Sámuel Wesselényi Máriának ajánlva
adta ki «Kegyességnek mindennapi gyakorlása» czímű
művét. (Kolozsvár 1744.) Ugyanekkor jelent meg Gidó-
falvy János új tordai paptól «A felséges Istennel a kegyes
léleknek édes beszélgetései». — Diószeghi János, később
hévízi pap, 1732-ben adta ki magyar fordításban Hugó
Grotius művét a «Keresztyén vallás igazságairól». (Mar-
burg.) — Deési Lázár György püspök Ostervald után
fordította le «A kegyes beszélgetésről oktatás»-t. (Kolozs-
vár 1761.) — Nádudvari Benjámin, abrudbányai pap,
«Mennyei udvarral való szent társalkodás» czímmel írt
egy kedves kis imakönyvet, mély 1761-ben Kolozsvárt,
majd Szebenben nyomtattatott. — Borosnyai Nagy Pál,
Borosnyai Nagy Zsigmond enyedi tanár 15 éves fiától
1765-ben jelent meg egy imádság gyűjtemény «Házi és
úti idvességes társ» czímen, melyben történelmi neve-
zetességű férfiaktól való imádságok nagy számmal talál-
hatók. — Zágoni Aranka György püspök Drelincourt
Károly után fordította a «Keresztyén léleknek a halál
félelmei ellen való vigasztalásá»-t. (Kolozsvár 1768.) —
Tordai Sámuel Szigeti Sámuellel együtt fordította le
Bunian János után, «Keresztyén utazása czímen, a
zarándok útját, mely mű rövid időn belül, két kiadást
ért. Egyedül fordította «A megtérés halogatásának vesze-
delmes voltáról való elmélkedések»-et. (Kolozsvár 1767.)
Bardocz Gábor 1771-ben adta ki az Áts Mihály által
 179

már lefordított «Boldog halál szekere» czímű munkát. —

Bodoki József kolozsvári professor 1775-ben Lenfant Jakab
után «Az újtestamentomi szent írás olvasására» adott «be-
vezetést.» — Végül megemlítjük Sófalvi József szintén
kolozsvári tanárnak természet-bölcsészeti eszmékkel telí-
tett elmélkedő fordításait. Az egyik Sulzer J. Gy. után:
«A természet munkáiból vétetett erkölcsi elmélkedések»
(Kolozsvár 1776.) a másik «Oeconomia vitae humanae. Azaz
az ember életét igazgató bölcs regulák, melyek egy régi
bramina vagy indiai philosophus átal írattak» (Kolozsvár
1777.); a harmadik pedig szintén Sulzer J. Gy. után: «A ter-
mészet szépségéről való beszélgetések.» (Kolozsvár 1778.)
Ezen utóbb említett művek élénken jelzik a közgon-
dolkozás változását, az ú. n. felvilágosultságnak ter-
jedését, a mely hamarosan el is űzte az építő vallásos
irodalmat, az elmélkedéseket, könyörgéseket, hogy helyet
készítsen a rationalismus hatása alatt előre törő bölcsel-
kedésnek, az isteni bölcsesség helyére lépő emberi okos-
kodásnak. A XVIII. század nyolczvanas éveiben vége is
szakad az egyházi irodalom ezen ágának. Több mint egy
századon keresztül nincs sehol egy talpalatnyi üdítő
oázis, hol a hánykódó emberi lélek megpihenhetne.
Mindenütt az ú. n. «tudománya kietlen sivatagjának ut-
talan vidékei tárulnak szemünk elé. A jámbor lelkek úgy
segítettek szükségleteiken, hogy a régi kedvencz olvas-
mányokat szedegették elő és azokból táplálkoztak.
Az egyes elméleti hittaní tudományszakok a gyakor-
lati theologiai termékeivel szemben nagyon hátramarad-
nak. Voltak tudós professorok, jeles képzettségű papok:
de ezek legfelebb tanítványaik számára compendiumot,
vagy íróasztaluk fiókjaiban elrejtendő doctum opusokat
írtak. Ha a külföldi egyetemeken tartott értekezéseket
180

leszámítjuk: bizony nagyon szegényes szinezettel bír

tudományos theologiai irodalmunk.
A bibliai tudományokat a XVIII. században csak a
már említett Szathmárnémethi Sámuel, Kapusi Sámuel és
Bod Péter művelik. Az utóbbinak e téren megjelent művei:
«A szentirás értelmére vezérlő magyar Lexicon». (Kolozs-
vár 1746. Három kiadást ért.) «A szent bibliának histo-
riája». (Szeben 1748.) «Szent Judás Lebbeus apostol
levelének rövid tanításokban foglalt magyarázatja» (Sze-
ben 1749.); mely utóbbi mű is inkább gyakorlati czélo-
kat követ, semhogy magyarázatnak lehetne tekinteni. —
A lingua sacrák taníttattak ugyan a kollégiumban, azon-
ban ifjaink aligha vitték annyira, hogy tudós exegesissel,
ezzel a magyar földön épen nem otthonos tudományággal
is foglalkozhattak volna. Kapusi halála után még a héber
nyelvtant is állandóan külföldi iróknak, egy Schultensnek
vagy később Schrödernek kézikönyvéből tanították, a mely
könyveket idehaza többször is utánnyomattak.
Azonban a bibliai tudományoknál mostohább sors érte
a XVI. és XVII. században oly virágzó rendszeres hit-
tudományi szakot. Igaz ugyan, hogy a külföldi dissertatiók
nagyobb része ebbe a tudománycsoportba tartozik; csak-
hogy azok iskolai dolgozatok. Azok a férfiak, kik egyete-
men jártukban tudós theologusságuknak oly sok jelét
adták, idehaza hallgatásra voltak kényszerítve. Még a
saját egyházuk hitrendszeréről sem lehetett írniok: hát
a polemiának ugyan miképen lehetett volna tere. Ha
eltekintünk attól a nehány értekezéstől, melyek kol-
légiumainkban iskolai vita tárgya voltak s aztán ki-
nyomattak: bátran kimondhatjuk, hogy systhematikai
theologiai irodalmunk egyáltalában nincs. De e felett
nincs mit csodálkozni, ha tudjuk, hogy még symbolicus
 181

könyvünk, a kétszáz éven keresztül használt Heidelbergi

Káté ellen is milyen hajszát indított a rom. kath. feleke-
zeti türelmetlenség.
A fentebbi két szaknál sokkal gazdagabb és rendkívül
becses anyaggal bővelkedő az egyháztörténelmi tudo-
mányág, melynek két jeles munkása, Bod Péter és Benkő
József, a XVIII. századbeli erdélyi tudományos irodalom-
nak tündöklő csillagai. Az egyháztörténelem iránti érzéket
minden bizonnyal a jelen sivárságának, szomorú képének
a múlt dicsőségével való összehasonlítása ébresztette fel
ennyire. Az első úttörő munkásság azonban még a múlt
századba visszanyúlik. Pápai Páriz Ferencz több jeles
tehetségű ifjúban felköltötte a hazai egyház múltja iránt
való érdeklődést, a kik közül nem egy dolgozott is, de a
nyilvánosság elé már csak kevesen léptek. Pápai után
Huszti András volt az, a ki egy monographiát írt s érte-
kezés alakjában adott ki az Odera melletti Frankfurtban
az erdélyi három kollégiumról, (1731.) «Origo, incremen-
tum et facies hodierna trium in Transilvania illustrium
gymnasiorum reformatorum» czímmel. Mint monographia
író említhető Nádudvari Péter szászvárosi lelkész, ki előd-
jeinek rövid történetét összeállította. Műve kéziratban ma-
radt. Nagyobb szabású író és gyűjtő volt Hermányi Dienes
József nagyenyedi lelkész, ki összeállította elődjeinek
névsorát, csípős vonásokkal megírta az erdélyi ref. püs-
pökök életét és rengeteg sok történeti — köztük számos
egyháztörténeti — korfestő és személy-jellemző anekdotát
jegyzett fel. A két utóbb emlitett műve ismerete nélkül
egyházunk és egyháziaink belső magán életébe, úgy a
hogy «in camera sinceritatis» éltek, beszéltek, bele sem
tekinthetnénk. Mi mindent foglalhatott magában 158 kö-
tetre menő kézirat-gyűjteménye: arról keveset tudunk.
182

De annyi bizonyos, hogy nem csak egyházi beszédeket —

mert ezek voltak bennök nagyobb számmal, — hanem
egyház- és köztörténeti adatokat is. Fájdalom, hogy
művei, néhány halotti beszéde kivételével, kéziratban
maradtak és szerteszóródtak.
E három író mellett magasan kiemelkednek a már
említett jelesek, kik európai hírnévre tettek szert. Felső-
csernátoni Bod Péter nemcsak hazai irodalmunkban, de
a világi irodalomban is számot tevő ember. Kiváló szor-
galmú író és gyüjtő, ki nem a művészi történetírásra,
hanem a tények hűséges, pontos előadására törekszik.
Irodalmi műveiben is a gyűjtő áll szemünk előtt, az köti
le figyelmünket és nem az író, ki úgyszólván szenvedély-
telen hideg előadója a tényeknek. És ez ránk nézve rend-
kívüli nagy szerencse is. Ha nem ily egyén az, a ki egy-
házunk történetének töredékeit összeillesztette; ha inkább
a kritikus, a magasból az események felett azok pontos
registrálása nélkül átsikló író volna: akkor ma, a nagy-
enyedi gyászos újesztendő után, csak morzsalékok álla-
nának előttünk egyházunk történetéből.
Egyháztörténeti, irodalmi, egyházjogi munkáiban min-
denütt a gyűjtőt, az egyháztörténelmi források gyűjtőjét
látjuk. Ő az első magyar író, ki az egyetemes egyház-
történelem terén is próbálkozik. «Az Isten vitézkedő anya-
szentegyházának historiája» (Basel 1760.) nem lép fel
nagy igényekkel, de irójára vonatkoztatva mégis meg van
egy fontossága. Bod leginkább ebben a művében mutatja
meg, hogy itélni is tudott az eseményekről és jellemekről.
«A szent Heortokrates» (Oppenheim 1757.) tulajdonképen
nem egyéb, mint a róm. kath. naptár magyarázata s így
az egyetemes egyháztörténetbe tartozik. A naptári szentek
története leginkább a legendák körébe tartozván, inkább
 183

a naptár tárgyi magyarázata e mű, mintsem történelem.

Archeologiai s népies magyarázatokat ismertető részei a
legbecsesebbek. A «Smirnai szent Policarpus» (Nagyenyed
1766.) nemcsak az egyes ref. püspökök életrajza, hanem
egyszersmind az erdélyi református egyház története is.
A «Historia unitariorum in Transilvania» (Leida 1776.)
szerző halála után Sófalvi József kolozsvári lector pro-
fessor által adatott ki. Mint írói mű: ez egyike Bod leg-
gyengébb munkáinak. Tulajdonképen három terjedelme-
sebb munkálatból, az 1566. évi marosvásárhelyi zsinat
végzéseiből, a Defensio Francisci Davidisből és a dési
complanatióből van összeállítva, melyekhez az összekötő
részleteket Ember Páltól és Geleji Katona Istvántól vette.
Ő maga alig szól benne: mindenütt a források beszélenek.
De forrásait is készen kapta. Még csak kutatni sem kellett
utánok. Bod legterjedelmesebb műve az alig másfél év-
tizeddel ezelőtt kiadott «Historia Hungarorum Ecclesias-
tica.» Túlnyomó részben a királyhágón túli prot. egyház
történeteivel foglalkozik, de nagyon fontos adatokat közöl
az erdélyi ref. egyházra vonatkozólag is. Nem öleli ugyan
e részlet sem fel a szerző nagy anyagkészletét s keveseb-
bet ad, mint adhatott volna: de a mi benne Erdélyre
vonatkozik, sok tekintetben nélkülözhetlen. Kiegészítésül
ide soroljuk az ő legkeresettebb és a magyar irodalomtör-
ténetben legtöbbre becsült «Magyar Athenás»-át, mely az
újabbkori bibliographiai kutatásokig, a legjelentékenyebb
mű volt a maga nemében. Egyéb kiadott történelmi vagy
irodalomtörténeti műveinél sokkal becsesebbek gyűjte-
ményei, melyeknek legnagyobb része, szerencsénkre, maig
is fenmaradt. Egyes gyűjtemények, mint a «Litera Panno-
Dacia» és a «Gellius Transilvaniensis» az adatoknak gazdag
kincses bányája. Többi kiadott és kiadatlan műveinek, gyűj-
184

teményeinek ismertetése az ő életrajz írója munkakörébe

tartozik és Bod — a mint meg is érdemelte — megtalálta
a maga jeles biograpbusait.
Bod Péter ifjabb kortársa, a nála szélesebb látókörű
még szorgalmasabb gyűjtő és jelesebb író, a viszontagsá-
gos életű Benkő József, középajtai pap, székelyudvarhelyi
theol. tanár, azután ismét középajtai, majd köpeczi lel-
kész s végül állásnélküli «vacans minister». Működésé-
nek köre jóval túlhaladja a prot. egyháztörténelem körét:
Erdély történelmével foglalkozik. Főműve, az európa-
szerte ismeretes és olvasott «Transilvania», igazában az
erdélyi nagyfejedelemség jelen állapotának és múltjának
ismertetése. Épen azért benne kiváló hely jut az erdélyi
ref. egyház múltjának és jelenének is. Nem oly részletesek
ugyan itten közölt adatai, mint a Bodéi; épen azért ke-
vesebb ismeretet szerezhetünk belőle egyházunk múltjá-
ról: de annál teljesebben látjuk, hogy minő szerepet
foglalt el és töltött be az erdélyi alkotmánynak egyik
sarkköve, a recepta reformata religio. Élete és művei
avatott ismertetőre találtak gróf Mikó Imrében s azért
itten még csak három művét említjük meg: a «Filius Post-
humus»-t, mely maig is kéziratban van az erdővidéki egy-
házmegyének, — mint a melynek történetével foglalko-
zik — levéltárban; a «Synodi erdődienses geminatae»-t,
melyből Révész Imre adta ki a zsinat végzéseit és Foga-
rasi Pap József marosvásárhelyi kitünő bölcsészettudós
professornak, halotti beszédbe öltöztetett s 1785. kiadott
életrajzát. Munkásságára teljesen találó az a megjegyzés,
hogy «számos jeles tudós egyesített működése is csak a
legújabb időkben volt képes e téren annyi eredményt
felmutatni, a mennyit ő egy századdal előbb egymaga
el tudott érni.»
 185

A gyakorlati theologia elméletének művelői között

Borosnyai Nagy Zsigmond, enyedi professort kell lege-
lőbb is felemlítenünk, ki 1736-ban Amsterdamban adott
ki egy «Az igaz keresztyén embernek papi tisztéről,
annak pedig legnemesebb részéről, úgymint a könyör-
gésnek 17 tudományáról írt rövid tracta» czímű művet,
mely 1786-ban ugyanott újból megjelent. — Ő utána
Marosvásárhelyi Gombási Istvánig nem akadt e tudo-
mány-szaknak művelője. Gombási lefordította s Kolozs-
várt 1786-ban kiadta «A papi szent hivatal gyakorlásáról
való traktának első darabját. Mely tanít a predikállásról és
az ifjak tanításáról.» Hozzá van csatolva a mű «második
darabja» is, «mely szól az eklézsia igazgatásáról.» E mun-
kában van tehát első katechetikánk és cura pastorali-
sunk. — Hogy a liturgika se hiányozzék, megemlítjük
itt újból Kiss Gergelynek már ismertetett Agendáját is.
Egyházjogi munkát Bod Péter írt. A «Synopsis Juris
connubialis» (Szeben 1763.) a protestáns házassági jogot
adja Carpzov és Böhmer után, az erdélyi egyházi törvény-
hozás és birósági gyakorlatban talált anyag felhasználásá-
val. A «Judiciaria fori ecclesiastici praxis» (Szeben 1767.)
tulajdonképen nem más, mint az erdélyi polgári perjog-
nak az egyházi törvényszékekre való alkalmazása. Mind-
két mű magán, illetőleg tudományos természetű ugyan,
de egyházunk azt elfogadta, codexé tette s több mint
egy századon keresztül így is élt vele. — E két munkán
kivül, melyeket kisbaczoni Benkő László magyarra is
fordított, nincs egyházjogi monographia irodalmunkban.
Annál kevésbé rendszeres egyházjogi mű, bár mint lát-
tuk, ilyennek készítését a kormány is sürgette II. József
korában.
A philosophiai szak még mindig nem válván teljesen
186

külön nálunk a theologiától, tulajdonképeni bölcsészetről

keveset szólhatunk. Egyes részei műveltetnek, sőt a kül-
földi fejlődés hatása is erősen érezhető. Míg a múlt szá-
zadban a Cartesius-féle bölcsészet tört utat a scholas-
ticismussal szemben, most már még tovább halad és
távolodik a bölcsészet a régi alapoktól. Az újkori bölcsé-
szet egyik előfutárjának, a Leibnitz követő Wolf Keresz-
tyének, számos hívei voltak nálunk is egyháziak és vilá-
giak között egyaránt.
Az első író, kivel találkozunk a gyulafehérvár- sáros-
patak- marosvásárhelyi kollégium jeles tanára Szathmári
Paksi Mihály. «Physica contracta, iuxta principia, neo-
tericorum» (Kolozsvár 1719.) czímü s tanítványai számára
írt munkájában a Cartesius és Spinosa-féle bölcsészet
hatása érezhető. Vásárhelyi Tőke István enyedi professor,
ki először tanított erdélyi iskoláinkban kisérleti physicát,
szintén a Cartesius-féle bölcsészet hatása alatt írta meg
philosophiai munkáját a «Institutio philosophiae natura-
lis dogmatico experimentalis»-t, mely 1736-ban jelent
meg Szebenben. Hasonló természetű egy másik, 30 évvel
később megjelent műve, a «Consideratio magnitudinis
mundi adspectabilis, phisico- astronomica, methodo syn-
thetica geometrii Familiari instituta» is. (N. Enyed
1766.)
A Wolf-féle új bölcsészeti iránynak első nyomait, az
enyedi lelkész korában heterodoxiával vádolt, de vissza-
vonó nyilatkozata és reversálisa után marosvásárhelyi
bölcsészet tanárrá lett Nádudvari Sámuelnél látjuk. Művei,
melyeket előadásaihoz és tanítványai számára készített
kéziratban maradtak és nem is nagyobb jelentőségüek
ugyan, de mégis felemlítendők, mint a Leibnitz- Wolf-
féle iskola hazai jelentkezésének első nyomai. A Wolf-
 187

féle bölcsészet ettől fogva folytonosan hódított, s a Köte-

les Sámuel fellépéséig uralkodik is tanintézeteinkben.
Mint már említettük, világi uraink közül gr. Lázár
János is nagy kedvelője volt Wolf bölcsészetének úgy,
hogy müvei közül egyeseket németből latinra is fordí-
tott. — Hasonlóképen Wolfiánus volt az enyedi kollégium
híres professora és nagy jóltevője I-ső Kovács József is,
ki úgy Székelyudvarhelyre, hol előbb professorkodott, mint
Nagy-Enyedre, bevitte a Wolf-féle bölcsészetet. Munkát
ugyan nem írt, de nagy része volt abban, hogy a Baumei-
ster-féle compendiumok után valamennyi tanintézeteinkbe
bejutott a Leibnitz- Wolf-féle felfogás. — A XVIII. szá-
zadból van egy kitünő philosophusunk, a marosvásár-
helyi kollégium tanára Fogarasi Pap József, kinek tehet-
sége több ízben nagy dicsőséget szerzett nemzetünknek a
külföld előtt s a kit épen általánosan elismert kiváló-
ságáért II. József a budai egyetem professorává is tesz,
ha a halál el nem ragadja e megtiszteltetés elől. Tizen-
két év leforgása alatt 11 pályamunkát írt külföldi egye-
temek, tudós társaságok, akadémiák által hirdetett böl-
csészeti kérdésekre és «ezek közül öttel aranyérmet,
egygyel ezüst érmet, hárommal másodrangú kitüntetést
nyert.» Még ő is a Wolf-féle iskolához tartozott és pálya-
művei, értekezései is ebben a szellemben vannak tartva. —
Hasonló elveket vall utódja Csernátoni Vajda Sámuel is
«Philosophicum Tentamen, in quo demonstratur ex na-
tura Dei eiusque attributis lumine rationis cognatis di-
vinam rerum futurarum praaescientiam falli non posse»
etc. czímű munkájában, (Bécs 1791.) valamint «Az em-
beri értelemnek természet históriájá»-ban is. (Kolozsvár
1795.)
Az eddig említett bölcsészeti írók közül Vásárhelyi
188

Tőke Istvánnál a tapasztalati irány nyomul előtérbe.

Bár hangsúlyozza a «ratiot,»: de szerinte mégis fontosabb
az «experientia». Érthető is felfogása, mert ő inkább
physicus volt, sem mint bölcselő. A Cartesius-féle bölcsé-
szeinek is inkább gyakorlati része, a «philosophia natu
ralis» érdekli. A. későbbiek ellenben metaphysicusok ugyan,
de mint mesterüknél Wolfnál, úgy náluk is kiváló helyet
foglal el az «ész», mely látszólag nem egyezik meg min-
denben a kijelentéssel, tehát azzal kibékítendő. Ez a fel-
fogás a rationalismus kezdete s itt kezdődik meg az ész
kultusza, mely a Wolf után jövő német felvilágosult
bölcsészeknél az uralkodó. A subjectiv idealismusnak
ezen képviselői közül Sulzer követője volt Sófalvi József,
kolozsvári tanár, kinek két fordított munkájáról már meg-
emlékeztünk.
A XVIII. század második felében igen nemes szerepet
töltenek be a tanügyi s ifjúsági írók, kik a külföldön új len-
dületet vett oktatás ügy hatása alatt hazánkban is munkába
állnak. Ilyen volt Bodoki József kolozsvári tanár, ki Seiler
után fordította a «Kisdedek vallásá»-t (Kolozsvár 1775.)
és még inkább Gyarmathy Sámuel zilahi tanár, Campe J. S.
«Ifjabbik Robinson»-jának fordítója és az «Okoskodásra
tanító nyelvmester» szerzője.
Gyarmathy Sámuel már egy új korszak küszöbén áll:
annak az új korszaknak, mely Erdélyben az 1791. évi
országgyűléssel kezdődik. A Mári Terézia-féle reactió és
II. József németesítése ellen feltámadt alkotmányos és
nemzeti szellem teljesen újjá szülte Erdélyt s benne a
ref. egyházat is. Ifj. Zágoni Aranka György terve egy
«nyelvmívelő társaság» felállítása iránt, Gyarmathy buz-
gólkodása a népoktatás ügy érdekében: nem maradtak
eredmény nélkül. Nem úgy valósultak ugyan eszméik,
 189

mint terveztek, de lassanként mégis csak testet öltöttek.

Az irodalom fellendülésével a tudományosság is magas
fokra emelkedett. Benkő Ferencz «Parnassusi időtöltése»
az első erdélyi «folyó írás», melyben archeologia, geog-
rafia, költészet, történélem, termeszet-rajz stb. felkarol-
tatott. Maga a kiadó jeles természetbuvár, a «Magyar
mineralogiának» és «Magyar geographiának» tudós szer-
zője. Köteles Sámuel, a magyar bölcsészettörténelem
dísze, az «egyezményes bölcsészet megindítója», több
rendbeli kiadott és kéziratban maradt bölcsészeti mun-
káival (Logika 1815. Erkölcsi philosophia két részben
1817. A philosophia encyclopädiája» 1829., Philosophia
antropologia 1839., a főbbek) egy egészen új világot
nyitott meg tanítványai, hallgatói előtt. Ercsei János
Gondolkodástana (1840.), Péterfi Károly «Filosofusok és
filosofia historiá»-ja (1833.), Alapfilosofiája (1841.), Csorja
Ferencz Alapfilosofiája (1842.), — kevésbé jelentékeny
művek ugyan, de mint iskolai könyvek mégis becsesek.
A jeles mathematicus Méhes György és Sámuel és a még
jelesebb Bólyai Farkas, a világhírű «Tentamen» írója, kol-
legiumainknak méltó büszkeségeit fogják képezni minden
időben. Szilágyi Ferencz a Klio czímű «historia zseb-
könyv» szerkesztője és Szász Károly a «Parthenon» írója,
mint a hazai történelem alapos ismerői és művelői, rop-
pant hatással voltak a nemzeti lelkesedés korában az
ifjuságra. A különböző tudományok mind megtalálták a
maguk íróit, művelőit. Hanem a theologia már nem.
Sajátságos jelenség minden bizonnyal, hogy a szellemi
életnek ezen pezsgő zajába, az új életre kelt és szorgal-
masan művelt tudományosságok körébe alig vegyül bele
a theologia. Salamon József kitünő egyházjogi munkáján
a «De statu ecclesiæ evangelico-reformatae in Transil-
190

vania Commentatio»-n kívül csak kisebb jelentőségű egy-

háztörténelmi dolgozatok, — mint p. o. Szilágyi Ferencz-
től a kolozsvári egyház története, — láttak napvilágot.
Az egyházi beszédirodalom virágzik most is. Hegedüs Sá-
muel, Herepei Károly és Gergely, Szilágyi Ferencz, Beke
Sámuel, Nagy György, stb. ebben az időben voltak az
erdélyi papi ékesszólás mesterei. Sőt Salamon József
1830-ban megindítja az Erdélyi prédikátori tárt is, mely
számos becsesnél-becsesebb egyházi beszédet, templomi
imádságot, szertartási beszédet stb. foglal magában. De
a tudományos theologia az iskola falai közül nem tudott
magának utat törni az életbe. Annál inkább feltűnik pedig
az, mivel a Király-hágón túl, épen ebben az időben igen
szépen virágzó theologiai tudományosságra találunk. Míg
ottan Mindszenty Sámuel és Gedeon, Péczeli József, Láczai
Szabó József, Őri Fülöp Gábor, Márton István, Tóth Fe-
rencz, Sinay Miklós, Budai Ézsaiás, Varga István, Sebes-
tyén István, Kálriczky Benedek, Somossy János stb. oly
nagy kiterjedésű és a theol. tudományosság minden ágát
felölelő tevékenységet fejtenek ki: itt Erdélyben, Salamon
József egyházjogán kívül megelégedtek az Abats János
«Agendajával» és Bodola Sámuel «Keresztyén hittaná»-
val, azaz két írónak egyszerű konfirmácziói kátéjával.
E körülmény okát nem kereshetjük másban, mint egy-
felől a közéletnek hatalmas hullámzásában, mely minden
téren a szabadelvű eszmék felé tört és minden figyelmet,
érdeklődést lefoglalt a maga számára, másfelől pedig épen
eme szabadelvűség követelményei által megrontatván a
vallásos lélek egyensúlya, még nem volt eléggé kiforrott
theologiai közgondolkodás, mely akár positiv irányban,
a bibliai alapon, akár a kritika terére lépve, bölcsészeti
elvek szerint, foglalkozzék a theologiai kérdésekkel.
 191

Az egészen közelálló időkben igyekezett valamennyire

a theologiai tudományosság is pótolni eddigi mulasztásait.
Incze Dániel, Herepei Gergely, Dósa Elek, Kolozsvári
Sándor, Garda József, dr. Kovács Ödön, Keresztes József
és másoknak működése sokkal ismertebb, sokkal inkább
a mához tartozik, semhogy a történelembe sorozhatók
volnának. Bármily jelesek legyenek is ez írók munkái,
de számra nézve a közel két század irodalmi eredménye
gyanánt oly csekélyek, hogy a theologiai tudományos
munkálkodás ápolása egyházunkban az arra hivatottak-
nak elsőrangú kötelessége.
 BEFEJEZÉS.

Az 1881. évi debreczeni zsinaton végrehajtott unio az

erdélyi ev. ref. egyházkerületnek minden tekintetben
javára válott. Országos egyház jellegét elvesztette ugyan,
de e jelleg úgy is csak üres és valódi tartalom nélkül
való volt. Elvesztése tehát semminemű jogi, vagy gazda-
sági hátránynyal nem járt reá nézve. Ellenben a ma-
gyarországi nagy református egyházhoz való szorosabb
csatlakozás növelte, fokozta anyagi és szellemi erejét,
gyarapította munkaképességét. Nagy fontosságú egyházi
és nemzeti missióra volt hivatva a multban, van hivatva
a jelenben. Ezen missiónak betöltésében az utolsó két
század alatt soha sem járt el annyi erélylyel és oly nagy
sikerrel, mint épen az unió után.
A szétszórt csontok összeszedésének, a romok kiépí-
tésének, az erősségek felbástyázásának kora követke-
zett el.
Az idők viharai által megviselt egyház sok helyt el-
vesztette a kellő anyagi erőt, mely a gyülekezet-alkotás-
hoz szükséges. Idegen felekezetek és idegen nemzetiségek
közzé ékelten, kellő lelki gondozás nélkül, a református
híveknek sok-sok ezere kitéve annak a veszedelemnek,
hogy örökre elvesznek a magyarság és a szabadelvű
protestantismusra: a református egyházra nézve. A kör-
lelkészségek hálózatának felállítását ezek megmentésének
 193

gondolata sugallotta. Az 1884-ben szervezett kaczkói

körlelkészség ezen intézménynek zsengéje. Majd rövid
időn belől, átalakított formában és az egész kerületre
kiterjesztve, 35 körlelkészség kezdette meg áldásos mun-
kásságát. A hivatás, melyet ez intézmények betöltenek,
felekezeti és nemzeti szempontból egyaránt rendkívüli
fontosságú. Nehéz megmondani, hogy egyházunknak
vagy hazánknak tesznek-e nagyobb szolgálatot. Bizo-
nyára szolgálnak mind a kettőnek, mert egyházunk el-
választhatlanúl összeforrott nemzetünkkel és mi magunk
sajnálnánk a legjobban, valóságos szerencsétlenségnek
tartanánk, ha jelentőségük akár egyik, akár másik szem-
pontból megcsökkenne.
Nem csekély fontosságú munka volt az sem, a melyet
kerületünk az újabb időkben a gyülekezetek anyagi éle-
tének rendezésében, templomok, paplakok és iskolák
építésében végzett. Nem lehet és nem is szabad túl-
becsülni ezt a munkát, de azért mindenesetre a benne
megnyilatkozó buzgóság a lelki élet elevenségének
jele. A gyülekezetek áldozatkészsége van itt hivatva a
megnyilatkozásra, és a felsőbb szervek támogató jobb-
jának oda nyujtását a helyi erő elégtelensége indokolja.
Százakra és százakra megy ama hajlékoknak száma, me-
lyek Isten dicsőségére, az ige szolgáinak ellátására és
az ifjúság nevelése végett emeltettek.
A nagy munka sok anyagi erőt kivánt. Az egyház
összes, központilag szerzett vagyonából megalkotott se-
gélypénztár volt arra hivatva, hogy felesleges jövedel-
meivel alapul szolgáljon a körlelkészségeknek, a szűköl-
ködő papok s tanítók illő javadalmazásához szükséges
segélyeknek, a nagyobb építkezéseknek. Az egyetemes
egyház segítő jobbját épen ezen a téren érezte meg leg-
194

inkább az erdélyi egyházkerület. A maga által végzett

tevékenység eredményei a nagy «conversiós művelet», a
«milliós lombard-kölcsön», az «erdélyi ref. közalap» czí-
mekkel fognak beilleszkedni a kerület jövő történetírásába.
Az unió következtében szükségessé válván a régi egy-
házalkotmány átnézése s rendszerbe foglalása: az 1885—
1887. években végrehajtott úgynevezett kodifikáczió, a
zsinati törvények 8. §-a alapján kerületünknek biztosí-
tott különállás és az egyetemes egyház testébe való be-
olvadás kettős szempontjától vezéreltetve, elkészítette «az
erdélyi ev. ref. egyházkerület törvényei» czímű statutu-
mot, mely a kerület alkotmányos gépezetének szabályos
működését van hivatva biztosítani.
A középiskolai oktatásügynek 15 éven át vajudó ügye
az 1883: XXX. törvényczikkben országosan rendeztet-
vén: ezen törvény következtében a kerület középiskolái-
nak élete nagy változáson ment keresztül. A törvényben
a felekezeti középiskolák számára biztosított állam-
segélyt — a nagyenyedit kivéve — valamennyi kollé-
giumunk igénybe vette s annak segélyével kiépíttet-
vén, a törvény kivánalmainak megfelelő magas gym-
nasiumi szinvonalra emelkedtek. Nagyenyedi főiskolánk
önerején is képes volt erre, valamint arra is, hogy mult-
beli hagyományaihoz híven, vezető szerepét megőrizze
az államilag segélyezett intézetekkel szemben is.
Változáson ment át az egyházkerületben a felsőbb ok-
tatás ügyével foglalkozó egyetlen intézmény, a theologiai
főiskola is. A kolozsvári theologiai fakultás felállítása
sok szenvedélyes és erős vihart idézett elő az alatt a nyolcz
év alatt, a mig folyton foglalkoztatta a kedélyeket.
A hosszú küzdelem eredménye, ennek a theologiai inté-
zetnek a létesülése lett, mi a Bethlen Gábor által ala-
 195

pított nagyenyedi theologiai akadémia megszünését vonta

maga után.
Az utolsó nagyobb szabású alkotás egészen sajátos ter-
mészetű, az egyházkerület már említett munkássága ered-
ményeitől eltérő jellegű. Ez az ev. ref. lelkészi leányár-
vák számára Kolozsvárt felállított szeretetház. Az intézet
nem a multban gyökerező, hanem inkább záloga a jövőnek.
Az első lépés ez a belterjesebb egyháztársadalmi munka
felé, a mely lépés, ha hasonló szellemben mások is
követik, egy új munkatért nyit meg a kerület előtt; oly
munkatért, a melyen végzendő szorgalmas tevékenység-
gel a legsikeresebben gyümölcsöztetheti a multban szer-
zett drága kincseit.
Egyházkerületünk emez eredményei a tervezésben
lángelméjű s az alkotásban vasakaratú püspökének Szász
Domokosnak emlékéhez fűződnek, ő mutatta meg az utat
a jövőre is.

***

Az erdélyi református anyaszentegyház úgy felekezeti,

mint közművelődési, nemkülönben nemzeti szempont-
ból is igen fontos missiót töltött be a multban. Nem
kevésbbé fontos az erdélyi ev. ref. egyházkerület jövendő
elhivatása is. Nemzetiségileg és felekezetileg egyaránt
veszélyes ponton őrállóul állíttatott, hogy védelmezze
a magyar nemzet és a protestáns szabadelvű vallásosság
mindennél drágább kincseit. Ha eddigi tevékenységében
inkább a nemzeti elem domborodott ki jellegzetesebben:
jövőre a valláserkölcsi irányú működés fogja lekötni
erőit. A felekezeti kérdések újból felszínre kerültek, sőt
kiélesedtek. Az eddigi szabadelvű haladással szemben az
egészségtelen visszahatás világos nyomai kezdenek tünet-
196

kezni. Az «erdélyi püspök» czímkérdés mutatja, hogy a

bérczés kis haza hagyományos vallásos türelmessége
távozó félben van. Az egyházkerületünk háta megett
álló több mint háromszázados mult dicső emléke legyen
a zászló, a melynek vezetése alatt megszilárdíthatjuk
azt a bástyát, mely a vallás és lelkiismereti szabadság-
nak végvára. E bástya az Öntudatos evangéliumi vallá-
sosság. Az evangéliumi vallás mentette meg az elpusz-
tulástól hazánkat, nemzetünket, az ebből felsarjadzó
szabad szellem éltette intézményeinket, az evangéliumi
vallás vezette atyáinkat, vezet ma bennünket az üdvös-
ség egyetlen fundamentumához: a ki az Úr Jézus Krisztus.
FÜGGELÉK.
 Területi beosztás és népesség.

Egyházunk egész története: megalakulása, küzdelmei,

versenytársai között első helyre emelkedése, hősies szenve-
dése és az elnyomatási kisérletek felett aratott diadalai, —
fényes tanubizonyságot tesznek valláserkölcsi tartalmá-
nak, szellemének erejéről. Azonban, midőn lépten-nyomon
tapasztaljuk, hogy az intézmények ereje nem csupán
belső tartalmuknak, eszméik igazságának mértékétől függ,
hanem a külső képességektől is, melyekkel annak a tar-
talomnak, eszmének súlyt és nyomatékot tudnak adni:
önkénytelenül felmerül a kérdés, hogy minő elterje-
dést vett, minő hódítást vitt végbe a református vallás
az erdélyi társadalomban; milyen kiterjedésű szerve-
zetet alkotott magának. Utóvégre is az eszmék, az igaz-
ságok, — legyenek azok bár valláserkölcsiek is, —
emberekben élnek, emberek által működnek, hatnak és
közművelődési fontosságukat épen hódító képességük
adja meg.
A református vallás kizárólag csak azokon a vidékeken
talált Erdélyben befogadást, a hol magyarul beszéltek:
tehát a magyarok és a székelyek földén. Egyesek, főleg
a hitvallások első küzdelmei korában, a szászok közül is
csatlakoztak a kálvini reformatióhoz. Leginkább papok
voltak az illetők, kiket a reformok hatalmas rohama
elsodort, de a kiket a vallásilag és politikailag egygyé
lett nemzeti egyetem mégis csak visszatérített az ágostai
200

hitvallás mellé. Csak Kolozsvár szász polgársága képez kivé-

telt. Ők szívvel-lélekkel követték kedvelt papjaikat, véreiket,
Heltait és Dávid Ferenczet a református vallásba és majd
az unitarismusba is utánok kellett menniök. De Kolozsvár
már ekkor több mint felerészben magyar város, — a ma-
gyarok földén feküdt és épen a reformátió ügyében elfog-
lalt álláspontjánál fogva, a szász nemzeti egyetemből ki
is szakadt. A város szász polgársága a XVII. század
elején az unitarismusról a református vallásra, a szá-
zad végén pedig a reformátusról az evangélikusra tért
vissza. Nem az összes szász nemzetiségüek ugyan, ha-
nem azoknak nagyobb része. A kik unitáriusok vagy
reformátusok maradtak, azok nagyrészt elmagyarosod-
tak és csak az evangélikus vallásra tértek tartották
meg nemzetiségüket és német anyanyelvüket a XIX. szá-
zadra is.
A XVI. század vallási mozgalmaiban tulajdonképen
csak a szász nemzetiség forrott össze egy hitvallással,
az ágostaival. E hitvallás nála politikai jelleget öltött.
Magyar ajkuak csak ott maradtak evangélikusoknak, hol
a szász nemzeti egyetemnek rájuk nehezedő súlyával
meg nem birkózhattak, és a miatt a véreik által vallott
más vallásokhoz nem csatlakozhattak: — tehát a szá-
szok földén. És itt is csak azon helyeken, a hol inkább
alávetettek, mintsem egyenjogú polgárok voltak, pl. Brassó
mellett a hétfalusi csángók, vagy Besztercze vidékén a
zselykiek, stb. A szász földön lakó, szász joggal élő ma-
gyarok — akár beköltözés, akár elmagyarosodás útján
laktak ottan — a református vallást fogadták el, mint a
szászvárosiak, kóboriak, vizaknaiak, tordosiak, idővel a
szászvesszősiek, a bürkösiek, az alamoriak, péterfalviak,
mikeszászaiak, stb., a kiknek egy része, és pedig az elől
 201

említettek, eltérő hitvallásuk daczára is, az evangélikus

egyház kötelékébe tartoztak.*
Reformátusokat és református egyházat tehát csakis a
magyarok és székelyek földén, a hét vármegyében és az
öt székben kereshetünk. Azonban a református egyház-
nak e felett a terület felett osztozkodnia kellett még két
másik vallással, a róm. katholikussal és az unitáriussal,
a melyek szintén csak a magyarul beszélők, a magyar
ajkuak között találtak otthont. Az említett területen idő-
vel elég határozott és tiszta körvonalakban alakultak ki a
felekezeti egyházak, azonban még a XVI. század utolsó
negyedében oly ingatag a hitvallási hovatartozás és oly
kuszáltak az egyházi határok, hogy ezeknek megvonása
és biztos kézzel való felrajzolása a legnehezebb, szinte
megoldhatatlan feladat. Az unitárius vallásközönség ekkor
válik ki a magyar nemzeti egyházból, mely református
marad és a jezsuiták ugyanekkor kezdik meg a rekatho-
lisatio munkáját s így a róm. katholikus egyház restau-
rálását. Az unitáriusok minél többet szeretnének maguk-
kal vinni a nemzeti egyházból; a reformátusokat az
országgyűlés is fölhatalmazza, hogy az unitáriusok közül, a
kiket lehet «hortando, monendo, docendo» a magok
részére vonjanak, «de ne erőszakkal»; a jezsuitákat
pedig már az erőszak is támogatja a rekatholisatio mun-
kájában. Ily körülmények között csak az egyházak irásos

*
A szász földön levő református gyülekezeteknek, a saját
hitvallásu egyházukhoz való csatlakozást, az A. C. I: 1 : 9. tette
lehetővé. Azelőtt csak külön fejedelmi intézkedések mentesítet-
tek egyes ref. gyülekezetet az ág. h. ev. püspök fenhatósága
alól. Alvincz és Borberekre nézve l. Bod. Polikárpus 51. I.;
Bürkösre Archiv, etc. N. F. I. 212—4. l. Bod. Hist. Eccl. I.
279—81. l. V. ö. Erd. orsz. gyül. emlékek. XIII. 442. s köv. l.
202

emlékei igazíthatnának el. De ilyenek református és róm.

katholikus részről nincsenek, az unitáriusokéit is annyira
megviselte az idők folyama, a sok zaklattatás és üldözés,
hogy teljesen megbizható támaszpontot azok sem nyujt-
hatnak.*
Hogy az egyházak területi körvonalait, beosztását és
terjedelmét csak megközelítőleg is megismerhessük: min-
denekelőtt a reformatio előtti egyházi beosztással és terü-
leti viszonyokkal kell tisztába jönnünk. A magyarok és
székelyek földe, ha a ködös multu milkoviai püspökség-
nek fel-felbukkanó jogigényétől eltekintünk, a gyula-
fehérvári püspökség fenhatósága alá tartozott. E fen-
hatóság túl terjed még a Meszesen is, Kraszna, Közép-
Szolnok, Szatmár, Ugocsa vármegyék területeire. De ezek
a vidékek a reformatio után már nem tartoztak az erdélyi
egyházi kötelékbe. Erdély területéből csupán Kolozs vár-

*
Az unitárius egyház generális és partiális protocollumai
egészen Hunyadi Demeter püspökségéig felnyulnak. Egyház-
megyei protocollumai azonban a XVII. század közepétől kez-
dődnek. Az egyházi levéltár Izabella és János Zsigmond-kora-
beli okiratokat is foglal magában. — A ref. egyház generális
levéltára 1849-ben teljesen elpusztult. Főconsistoriumi levéltára
az 1700-ik évvel kezdődik. Egyházmegyei levéltárai közül leg-
gazdagabb az udvarhelyi és marosi. Legrégibb egyházlátogatási
feljegyzések a marosi, aztán az erdővidéki, a sepsi, a kolozs-
kalotai egyházmegyében találhatók, melyek közül az első 1579-ig,
a többi a XVII. század legelejéig terjed. 1620—40 között min-
denik egyházmegyében találhatók rendszeresebb feljegyzések, de
az enyedi és gyulafehérvári egyházmegyééi csak későbbkori töre-
dékekben. — Róm. kath. egyháztörténelmi forrásokat Veszely
«Erdélyi egyh. tört. adatok» czímű műve s az 1882. évi Schema-
tismus adatai nyomán találhatunk. Azok részint a gyulafehér-
vári káptalani levéltárban, részint egyes gyülekezeteknél őriz-
tetnek.
 203

megyének kalotaszegi része volt idegen püspökségnek —

a váradinak — alávetve. Az erdélyi magyar terület egy-
házi beosztása a politikai beosztást követte, — bár nem
teljesen. A hét vármegye területén hét főesperesség volt,
ú. m. az alsó-fehéri vagy gyulafehérvári, a hunyadi, a
tordai, a küküllői, a kolozsi, a dobokai és a belső-szol-
noki. Azonban Kolozs, Doboka és Belső-Szolnok várme-
gyék keleti része, melyen magyar és szász községek van-
nak elszórva a megyei területen, egy külön főesperessé-
get képezett, mely ózdinak neveztetett. Az öt székely
székben már csak két főesperesség volt, melyekhez
még másik két alesperesség járult. A főesperességek:
a telegdi, Marosszékre, a kézdi (máskor sepsi), Három-
székre kiterjedőleg; míg az alesperességek az erdőháti,
mely Udvarhelyszéket foglalta magába, és a csiki, Csik-
székben. A későbbi eredetű Aranyosszék egyházilag a
tordai főesperesség területéhez tartozott. Így található az
egyházi beosztás már a XIV. században, a mikor az
1332—36. években készített pápai tizedlajstrom az illető
fő- és alesperességek anyaegyházközségeit, illetőleg ple-
bániáit is névszerint felsorolja.*
Ha a gyulafehérvári dioecesis fenti beosztását az erdélyi
ev. ref. egyházkerület mai beosztásával összevetjük, úgy
fogjuk találni, hogy a hunyadi főesperesség a vajda-
hunyadi, a fehérvári főesperesség a gyulafehérvári és
nagyenyedi, a tordai főesperesség a nagyenyedi és gör-
gényi, a küküllői főesperesség a küküllői, a kolozsi főespe-
resség a kolozsvári, a kalotaszegi és széki, a dobokai és
belső-szolnoki főesperességek a dési és széki, az ózdi

*
Monumenta Vaticana Hungariae. I. series l. Tomus. Buda-
pest, 1887. 90—144. l., 516—20. l.
204

főesperesség a görgényi és sajói, a telegdi főesperesség

a marosi, a kézdi főesperesség a sepsi, kézdi, orbai és
erdővidéki, az erdőháti alesperesség az udvarhelyi egy-
házmegyék területeinek, illetőleg gyülekezeteinek felel
meg. A csiki alespercsségben ma református egyház-
megye nincs. A váradi püspökség kalotai főesperességé-
nek kolozsmegyei községei a mai kalotaszegi egyház-
megyébe tartoznak. Az egész területen, a XIV. század
derekán, mintegy 425—60 anyagyülekezet, illetőleg ple-
bánia található, melyből ha a megyei területeken fekvő
szász községeket kiveszszük, az akkori magyar és székely
anyaegyházközségek számát 420—430-ra tehetjük.
A gyulafehérvári püspökség ezzel a kormányzati beosz-
tással és nem sokkal több gyülekezettel birt a reformatio
feltünésekor s közvetlenül a secularisatio kimondása
előtt is. Az egyes főesperességek fejeinek, az archidiaco-
nusoknak névsora 1540—55-ig mindenütt lehozható és
ha minden egyes főesperességben nem is, de a legtöbben
ismerjük az utolsó róm. katholikus archidiaconus nevét.
A mi a gyülekezetek számát illeti: erre nézve érdekes
adatot szolgáltat a csikszéki parochiák 1332—36. évi
állapotának összehasonlítása az 1592. évbelivel, a mely-
ből kitűnik, hogy Csik-Gyergyó- és Kászonszékben negyed-
félszáz év alatt a parochiák száma 18-ról 23-ra, tehát
mindössze öttel (28%) emelkedett. Az ősi állapotnak
majdnem változatlan fenmaradását szépen igazolja a be-
rekcreszturi parochia is, mely 1579-ben, sőt 1602-ben is
Bére, Berekeresztur, Kendő, Magyaros, Mája, Márkod és
Selye községekre terjedt ki és mintegy 78 km.2 területen
egyetlen lelkészszel birt; de azóta már hat anyaegyházra
válott szét. Hasonló állapotot találunk más helyeken is.
A kézdi főesperességnek a Bardocz- és Miklósvár fiuszé-
 205

kek területén fekvő gyülekezetei a XIV. században és a

XVII. legelején is teljesen ugyanazok. Az egész kézdi
főesperességnek 1332—36-ban 54 plebániája van és e
szám a XVII. század közepéig, a mikor pedig a feleke-
zeti megoszlás a gyülekezetek anyásítását nagyon is elő-
mozdította, mindössze 75-re (39%) emelkedik és ez a
szám bárom felekezet között oszlik meg.* Ha tehát eze-
ket a jelenségeket figyelembe veszszük, teljes bátorság-
gal lehet állítani, hogy a miképen a régi főesperességi
keretek, egészen a reformatio koráig megmaradtak, épen
úgy alig változott a gyülekezetek száma is. Legfelebb
egy kevés emelkedés történhetett ebben, úgy hogy az
anyaegyházközségek száma az 550-et semmiesetre túl
nem lépte. Tehát a reformatio az erdélyi magyar és szé-
kely vidékeken 10 főesperességet, két alesperességet és
mintegy 500—550 magyar ajku anyagyülekezetet talált.
Az Erdély területén lakó protestánsok szervezkedése
már a secularisatio s így a róm. katholikus püspökség
és káptalan megszüntetése előtt megkezdődött. Nemcsak
egyes gyülekezetek alakultak át evangélikusokká, hanem
nagyobb egyházi testek is. A szászok 1545—52 között
teljesen szakítottak a róm. katholikus vallással és nem-
zetiségi egyházat alkotva, annak élére 1551-ben super-
intendenst állítottak. A magyarok egyházi szervezkedésé-
nek első nyomát az 1555. évi széki zsinaton látjuk, hol
már nekik is superintendensök van. De az ország-
gyűlés ezen új egyházi szervezetet egyelőre legfelebb csak
mint a valláserkölcsi felügyelet eszközeit tekintette és a
régi egyházi organismust fentartja.

*
Veszely i. m. I. 306—7. l. Tört. Tár 1885. 785. l. Sepsi
e. m. levéltár.
206

A protestánsok szervezete azonban a püspökség és a

káptalan megszüntetése után valóságos, önálló szerve-
zetté lett, mely a régit teljesen helyettesítette. Az 1556.
év után róm. katholikus főesperesröl egész; Erdélyben
nincs sehol emlékezés. Ellenben ott látjuk az evangéli-
kusok kolozsvári zsinatán a régi főesperességek és deca-
natusok új fejeit, az evangélikus archidiaconusokat.
A zsinati munkálatok eredménye, a «Consensus doc-
trinae de sacramentis Christi», abból a szempontból bir
legnagyobb becscsel, hogy aláirták az összes jelenlevő
superintendensek, dékánok és főesperesek és így abban
a «Consensusban» egy olyan okmányt birunk, mely az
evangélikus egyház első szervezetének területi kereteit
világosan megmutatja és azoknak olyan summázatát fog-
lalja magában, a melyhez hasonló részletes felsorolást
a magyar- és székelyföldi egyházakról több mint egy
félszázadon át nem tudunk többé egyetlen felekezetnél
sem felmutatni. Sem a magyar nemzeti egyháznak, sem
a református és unitárius egyháznak esperességei, egy-
házmegyéi nincsenek így összeállítva a XVI. század folya-
mán. Csak elszórt nyomokból, töredékes emlékekből lehet
azoknak egyházmegyéit és így területi kiterjedését is
hozzávetőlegesen megállapítani.
Ha megnézzük a volt gyulafehérvári dioecesis egész
területén lakó evangélikusok képviselői által aláirt ezen
«Consensust», úgy találjuk, hogy a magyar- és székely-
föld régi főesperességei nem változtak. Azaz a reformatio
változást hozott ugyan a dogmatikumokba, a liturgiába,
az egyházi hivatalok rendi jellegébe, de a főesperesi
kerületeket, ezek kiterjedését és — mint alább látni fog-
juk — számát is érintetlenül hagyta. A gyulafehérvári
dioecesis 10 főesperessége közül hatnak a főesperese van
 207

itt jelen. Képviselve vannak: a kolozsi főesperesség,

gyalu decanatus név alatt, Alesius Dénes fenesi lelkész
által; a küküllői főesperességet Macerius Ambrus enyedi, —
a telegdi főesperességet, mely itt székelységinek nevez-
tetik, Hunyadi János teremii, — a belső-szolnoki főespe-
rességet Borzási János magyar-borzási, — a dobokai főes-
perességet Mókus Albert borzai, — a tordai főesperessé-
get Jegenyei János tordai lelkipásztor képviseli. Hetedik
főesperesség gyanánt a váradi dioecesisből idecsatlakozott
kalotaszegi vidék szerepel, melynek főesperese Nagyfalvi
Mihály bánfiyhunyadi lelkész. Ellenben elmaradtak a zsi-
natról a gyulafehérvári, a hunyadi, az ózdi és a kézdi
főesperességek, illetőleg ezeknek a képviselői.
A mi az 1557. évi kolozsvári zsinatról távol maradt
négy főesperességet illeti, ezekre csak részlegesen tu-
dunk világosságot vetni. A hunyadi főesperesség már
ekkor protestáns volt, a mit bizonyít az, hogy 1559-ben
főespereséül Károlyi Sebestyén szászvárosi lelkész, ko-
rábban kanonok, majd kolozsvári tanár említtetik Dávid
Ferencz superintendensnek egy házassági perben kelt
iratában.1 A gyulafehérvári főesperesség a reformatio
után e néven nem szerepel, de a gyulafehérvári ple-
bános 1584-ben dekánnak neveztetik, a mi a főesperes-
ség fenmaradását mutatja.2 A kézdi főesperesség való-
szinüleg még ekkor nem csatlakozott a protestantis-
mushoz; de 1569-ben már igen és ekkor főesperese
László nevű sepsiszentgyörgyi lelkész.3 Az ózdi fő-

1
Jakab E.: Dávid Ferencz Emléke. Kolozsvár, 1879. II.
5—9. l.
2
Szabó-Hellebrant: Régi Magyar Könyvtár. III. 729. szám.
3
A bölöni unit. egyházközség levéltárában két levele 1569.,
1570-ből.
208

esperességnek azonban a reformatio után teljesen nyoma

vész, nemcsak névleg szünik meg, hanem területileg
is felbomlik. Ennek a főesperességnek szász és szász-
szal vegyes magyar gyülekezetei a tisztán magyar gyü-
lekezetektől elválnak és sajói s tekei káptalan név alatt
egy külön decanatussá alakulnak, míg a főesperesség
többi részére csak a XVII. század elején akadunk reá,
mint a marosi egyházmegyévé átalakult telegdi főespe-
resség alkatrészére, melyből — valószinüleg régi külön-
állása emlékének hatása alatt — mint görgényi egy-
házmegye, 1641-ben teljesen különválik és — a sajó-
tekei részeket leszámítva, — a régi határok között
fölelevenedik. Hogy mikor történt a sajói és tekei kápta-
lannak az ózdi főesperességből való kiválása s mikor csat-
lakoztak az ott maradt gyülekezetek a marosi egyház-
megyéhez: azt nem lehet biztosan megállapítani. Annyi
kétségtelen, hogy ez az alakulás összefügg a sajói s tekei
káptalan részére Alesius superintendens által adott pri-
vilegiummal és így időpontja vagy 1559—64, vagy
pedig 1571—77 közé, tehát Alesius két izbeni super-
intendensége közül valamelyikre esik.*

*
Az oklevél latinul Bod. Hist. Eccles. I. 288—92. l. magya-
rul: Névkönyv az erdélyi ev. ref. egyházkerület számára 1889.
24—32. l. Úgy vélem, hogy ez a constitutio 1571—77. közt kelt.
Alesius a bevezetésben nagyon hangsúlyozza, hogy ő «az evan-
geliumnak az isten fiáról a mi urunk Jézus Krisztus igaz isten-
ről és emberről szóló igaz és romlatlan szavát helyesen értel-
mező magyar és azokkal egybekapcsolt egyházak superinten-
dense.» 1559—1564 között az ilyen jelzésnek még nincs meg az
értelme. A sajói és tekéi káptalanok kiválását a szász nemzeti-
ségi és az ág. h. ev. felekezeti törekvések együttes eredményé-
nek gondolom. «Sajói ós tekei káptalan» 1556 előtt soha sem
fordul elő s így az egészen új alakulás.
 209

Az előbb említett két alesperesség, t. i. az erdőháti és

a csiki, önálló egyházkormányzati hatósággal nem birtak
a reformatio előtt és így elmaradásuk nem is feltünő.
Azonban tudjuk azt is, hogy az evangélium ereje épen
ezeken a területeken hódított a leglassabban. Az 1563.
évi tordai országgyűlés végzése, mely a templomok hasz-
nálatát a székelyföldön közössé tette az új hit és a régi
vallás követői között, valamint János Zsigmondnak Udvar-
helyszékhez 1568 február 3-ikán intézett rendelete, mely
megtiltja, hogy az evangélium predikálása elé akadályo-
kat gördítsenek, megnyitotta ezen belső székely terü-
leteket is a reformatio előtt. Székely-Udvarhely és kör-
nyéke, nemkülönben Csikban Ditró, és más helyek is,
már János Zsigmond idejében protestansok, részint refor-
mátusok, részint pedig unitáriusok. Udvarhelyi «egy-
házmegyének» létezéséről azonban csak 1592-ben talá-
lunk első izben adatot, a miből kitünik, hogy a régi
erdőháti alesperesség, udvarhelyi dioecesis néven, a többi
főesperességekből alakult protestáns egyházmegyékkel
egyenrangúvá lett. Hanem azért ez az egyházmegye való-
szinűleg 1568-ban is létezett már, mikor Székelykeresz-
turon unitárius lelkészt és iskolát találunk, a mely idő-
ponthoz igen közel határozott emlékezet van a székely-
udvarhelyi református iskoláról is. De csiki egyházme-
gyéről soha és sehol nincsen szó az erdélyi protestantis-
mus történetében.
A magyar- és székelyföldi fő- s alesperességekről
elmondottak nyomán határozottan kitünik, hogy az
erdélyi magyar egyház (Ecclesiae Hungaricae in Tran-
sylvania) mindjárt kezdetben, 1557-ben, minden bizony-
nyal magában foglalta a régi róm. katholikus dioecesis
magyar s székely területének túlnyomó részét. Első ala-
210

kulatában a hunyadi, kolozsi, kalotai, tordai, küküllői,

belső-szolnoki, dobokai, marosi s valószinüleg még a
gyulafehérvári főesperességekre oszlott fel. Hozzá tarto-
zott az ózdi főesperesség területe is, de hogy mily alak-
ban, mily névvel: ez bizonytalan.
Idővel a főesperességek a róm. katholicismusra emlé-
keztető «archidiaconatus» nevezetet elvesztették és az
«archidiaconus» czím is eltünik. Amazt a «dicecesis», ezt
a «senior» váltja fel. Már az 1564. évi enyedi zsinaton
a «senior» elnevezést használják az aláirók, de fájda-
lom, — nem jelölik meg, hogy mely dioecesiseket kép-
viselnek. A reformatiónak előhaladása azonban bizo-
nyítja, hogy az egyházmegyéknek az 1557. évihez képest
szaporodni kellett és velők együtt szaporodott a gyüle-
kezetek száma is.
Midőn a magyar egyház 1564-ben evangélikus szine-
zetét reformátussal cserélte fel, a hitvallás változása a
terület módosulását nem vonta maga után. Ennélfogva
midőn 1564-ben törvényesíttetett a református vallás, a
magyar egyház továbbra is ugyanazon esperességekből
állott, mint előbb, mikor még evangélikus volt úgy püs-
pöke, mint lelkészeinek többsége. Ugyanezen eset áll
később, az unitárismus fellépésénél is, mivel a confes-
siók változása, illetőleg különbsége a magyar egyház
egységét nem érintik. Az 1568 januáriusi törvény, a mely
a predikátorokat felhatalmazza, hogy az evangéliumot
predikálják, hirdessék, «kiki az ő értelme szerint» és
viszont a superintendensek kezét megköti, hogy a predi-
kátorokat meg ne bánthassák a religióért: világos bizony-
sága annak, hogy az egyház egysége a különböző con-
fessiók daczára is fennáll és pl. a magyar egyházban
némely lelkészek és gyülekezetek evangélikusok, mások
 211

reformátusok, ismét mások unitáriusok is lehetnek. Ez

az állapot tart egészen 1576-ig.
János Zsigmond uralkodásának utolsó éveiben (1568—
71) a kézdi főesperesség, az udvarhelyi alesperesség és a
csiki alesperesség némely gyülekezetei is reformálódván,
az erdélyi magyar egyház olyan kiterjedést vett, a mely
szinte megfelelt a gyulafehérvári róm. kath. püspökség
egész erdélyi magyar és székely területének. Nem lát-
szik valószínűnek, nincs is semmi nyoma, hogy a protes-
tantismus az után még jobban terjedt volna. A Báthoryak
idejében már a rekatholisatio kezdődik és ha néhol, p. o.
Gyergyóban Lázár András († 1597.) reformál is néhány
gyülekezetet Báthory Kristóf és Zsigmond idejében, a
jezsuiták működése bizonyára többet szakított el a pro-
testantismustól.
Eddig ha az erdélyi «magyar egyházról» szólottunk,
csakis a protestáns gyülekezetek összességét értettük
alatta, vagyis szűkebb értelemben vettük. Azonban nem
hiányoznak a jelek és a positiv emlékek sem, a melyek
arról tesznek tanubizonyságot, hogy a «magyar egyház-
ban» benfoglaltattak a róm. kath. gyülekezetek is.
Báthory Istvánnak, már mint lengyel királynak, 1583
január 28-án kél az a rendelete, mely a róm. katholiku-
sokat kiveszi a «sectáriusok» egyházi joghatósága alól
és felhatalmazza azokat, hogy a fejedelem és utódjainak
jóváhagyása mellett szabadon választhatnak maguknak
egyházi birót, a ki évenkint, valahányszor szükséges-
nek látszik, összejövén a képzettebb róm. katholikus fér-
fiakkal, szolgáltasson igazságot.* A róm. kath. Egyházi

*
Codex Szechenyianus. Tom. XI. p. 211. A M. Nemz. Muz.
kézirattárában.
212

biróságnak ezen felállítása azt mutatja, — a mit külön-

ben az okirat szövege is említ, — hogy a róm. katho-
likusok is a protestáns egyházi hatóságok iurisdictiója
alá tartoztak, vagyis hogy a róm. kath. gyülekezetek is
benne voltak a magyar egyházban.
A magyar egyház egysége mit sem változván azzal,
hogy püspöki székén 1564-ben Alesiust Dávid Ferencz,
viszont 1571-ben Dávid Ferenczet Alesius váltotta fel:
azért ezen évekről az egyház kebelében levő gyülekeze-
tek és papok hitvallási álláspontját és elkülönülését tel-
jességgel lehetetlen kimutatni. Nincs mód reá, hogy
valaki megmondhassa, hogy a magyar egyháznak körül-
belül 500—550 magyar gyülekezetéből hány volt róm.
katholikus, hány evangélikus, hány református és hány
unitárius. Egy dolog látszik bizonyosnak, t. i. hogy
János Zsigmond halála évében legnagyobb számmal az
unitáriusok voltak képviselve, kiket számban a refor-
mátusok, majd az evangélikusok, végül a róm. katholi-
kusok követtek.
Az unitáriusok 1576-ban kibocsáttattak az egységes
egyházi kötelékből és tisztán felekezeti egyházat alkot-
tak. Azután a róm. katholikusokat vette ki Báthory
István 1583. évi rendelete a protestáns egyházi hatóság,
tehát a magyar egyház iurisdictiója alól. Igy csak a re-
formátusok és evangélikusok maradtak benn a magyar
egyházban, mely nem sokára, miután az evangélikusok
a reformátusok közzé nagyrészben beolvadtak, reformá-
tus felekezeti egyházzá is lett. Azonban hogy a reformá-
tus egyház nem tisztán felekezeti egyház, hanem a
«magyar egyház» egyenes örököse, világosan mutatta
300 éven át a sajói és tekei káptalan, hol számos evang.
gyülekezet volt s tartozott a káptalannal együtt a ref.
 213

püspök fenhatósága alá, valamint mutatták a három-

széki unitárius gyülekezetek, melyek onnan csak 1694-
ben válottak ki..
Ha most már azt kell kimutatni, hogy a magyar egy-
ház egységének felbontásakor melyik felekezet minő
igazgatási területekkel és ezeken mennyi gyülekezettel
birt: a rendelkezésre álló adatok csekélysége jófor-
mán csak tapogatózásra szorítja a kutatót. Azonban
még ez a tapogatózás is jár némi valószínű eredmény-
nyel és mindenesetre megérdemli a fáradságot, me-
lyet a töredékes adatok összegyűjtése és egybeállitása
okoz.
Mindenekelőtt a róm. katholicismus szervezett marad-
ványait, a fenmaradt parochiákat, kell szemügyre ven-
nünk, mint a melyek a nagy szellemi forrongásban is
az ősi hit mellett kitartva, ennek intézményeit továbbra
is fentartották. A mellett számuk csekély és könnyen
megközelíthető. Körülbelül az 1579-80. év, a melyben
a jezsuiták Erdélybe bejöttek és letelepíttettek, képezi
a róm. katholicismus apályának maximumát. Ettől az
időtől fogva, épen a jezsuiták működése következtében,
számuk és gyülekezeteik is szaporodnak. Az 1579. óv
előtt a magyarok és a szászok földén nincs egyetlen egy
róm. kath. parochia sem. Ilyeneket csakis a székelyek
között lehet keresni. De vajjon hol és minő számmal
találhatni őket ? ! Ismeretes Nagy Szabó Ferencz maros-
vásárhelyi polgár krónikájának az a kijelentése, hogy
«Csík Gyergyó és Udvarhely egy néhány falukkal össze,
Marosszéken és a havas alatt egy néhány falu nem ál-
lottak el a régi avas pápistaság mellől». Azonban nem
szabad felednünk, hogy Nagy Szabó Ferencz, bár 1581-
ben született, de a XVII. század közepe felé irta króni-
214

káját s igy ezen adata sem a XVI. század végének,

hanem a XVII. század elejének állapotait ismerteti.
A székelységi róm. kath. parochiák számát 1592-ben
mintegy 30-ra teszi az az emlékirat, mely Báthory An-
drás bíbornok, egyházszervezési munkálataival kapcso-
latban, Erdélyből Rómába küldetett.1 A csonka emlék-
irat Csíkból 17, Gyergyóból 1, Háromszékből 2, Kézdi-
ből 6 parochiát sorol fel névszerint s itt megszakad.
Azonban tudjuk, hogy a jezsuiták működésének megkez-
dése előtt Udvarhelyszéken egyetlen egy róm. kath.
plébánia sem volt, Marosszéken pedig csakis egy, a
hodosi parochia maradt fenn.2 Ha most már figyelembe
veszszük, — a mit különben is teljes joggal lehet fel-
tennünk, — hogy 1591-ben inkább több a róm. kath.
parochia, mintsem kevesebb, az 1579. évi — különben is-
meretlen — állapottal szemben: akkor az erdélyi róm.
katholikus egyház kiterjedését 1579-ben 30 parochiánál
többre semmi esetre sem lehet becsülni. És ez a legfelebb
30 róm. kath. parochia, mint Báthory Istvánnak idézett
rendeletéből látszik, nem volt egy magasabb kormány-
zati szervbe összefoglalva, hanem a protestáns egyházi
hatóságok iurisdictiója alatt állott.
Sokkal nehezebb már annak a megállapítása, hogy
róm. kath. parochiák bevonásával fenmaradt 470—520
gyülekezet közül mennyi volt 1579 előtt református és
mennyi unitárius és hogy a magyar egyház első beosz-
tásánál található egyházmegyék miképen oszlottak meg,
illetőleg alakultak át akkor, midőn 1576-ban az unitárius

1
Veszely i. h.
2
Schematismus venerab. cleri dioec. Transsylvaniensis. Alb.
Carolinae 1882. 140. l.
 215

felekezeti egyház különválásával s megalakulásával, a

magyar egyház szintén felekezeti — református — egy
házzá lett. Különösen nehézzé teszik a megállapítást az
unitárius íróknak egyházuk néhai kiterjedéséről szóló
szertelen állításai s az ezek ellenőrzését lehetővé tevő
unitárius és református forrásoknak hiánya.
Nincs ember és talán nem is lesz soha, ki meg tudná
mondani, hogy János Zsigmond halála évében a magyar
egyháznak hány gyülekezete csatlakozott a Dávid Fe-
renczék confessiójához és hány maradt meg trinitárius-
nak. Az alábbiakból azonban bizonyos, hogy Nagy Szabó
Ferencznek az unitárismusról mondott eme szavai:
«majd mind az ország arra hajol vala», nem nélkülözik
a szónoki emphasis jellegét. 1568-tól 1576-ig nem va-
gyunk képesek 25—30-nál több gyülekezetet névszerint
felsorolni, a melyről okmányosan igazolhatnánk, hogy
unitárius volt; kisebb gyülekezetek egyáltalán nem
is említtetnek. Hasonlóképen vagyunk a református és
evangélikus hitvallásu magyar egyházi gyülekezetekkel
is. Azonban vannak utmutatóink: a nagy gyülekezetek,
a melyeknek hitvallási jellegét nagyrészben ismerjük,
a melyek mintegy jegeczesedési pontot képezve a körülöt-
tök fekvő kisebb gyülekezetek között, tájékoztatást nyuj-
tanak némi részben az egész magyar egyház felekezeti
megoszlásának a kihüvelyezésére is. Ezek a nagyobb
gyülekezetek mai napság is kiválanak nagyságukkal és
ma is némi központi jelleggel birnak. Ilyenek voltak:
Hunyad vármegyéhen Déva és Vajdahunyad, Alsófehér-
ben Gyulafehérvár és Nagy-Enyed, Tordában Ó-Torda,
Kolozsban Kolozsvár és Kolozs, Dobokában Szék, Belső-
Szolnokban Dés és Retteg, Küküllőben Dicső-Szent-
Marton és Radnót, Marosszéken Marosvásárhely, Udvar-
216

helyszékben Székelyudvarhely és Székelykeresztur, Há-

romszéken pedig Sepsi-Szent-György és Kézdivásárhely,
mely helyek közül a főbbek felekezeti hovatartozása
ismeretes. Ide sorozhatjuk még Szászvárost is, mely
ugyan a szászok földén, de Hunyad vármegyébe beékelve
feküdt.
Ha már most ezeket a góczpontokat figyelemmel ki-
sérjük, azt fogjuk tapasztalni, hogy János Zsigmond
korában unitárius részen szerepelnek: Kolozsvár, Dés,
Torda, Székelykeresztur, Gyulafehérvár; ellenben refor-
mátusok Déva, Marosvásárhely, Szászváros. Az egy-
korú és közeikorú adatok segélyével az unitárius rész-
hez sorozhatjuk még Sepsi-Szent-Györgyöt, Dicső-Szent-
Mártont, Radnótot, ellenben a reformátusokhoz Nagy-
Enyedet és Székely-Udvarhelyt. A többi fent említett
gyülekezetek hitvallási jellegéről csak 1580—1600 közti
időről vannak adataink, a melyek mind a református
egyháznak kedveznek.
Minthogy az általunk reformátusnak jelzett helyek
közül nem egynek felekezeti jellege vitás, azért szük-
séges lesz, hogy azokat a helyeket közelebbről is figye-
lembe vegyük.
Marosvásárhely, hol Erdélyben a legelső református
hitvallást írták, mindig református maradt. Lelkésze
Götsi Máté 1569-ben aláírta a váradi zsinat «sententia
catholica»-ját s 1571-ben, a marosvásárhelyi országgyűlés
alkalmával erélyesen vitázott Dávid Ferenczczel. Iskola-
igazgatója Tordai Ádám a váradi zsinaton egyik trini-
tárius vitatkozó. «Itt Vásárhelyt is — mondja Nagy
Szabó — voltanak nagy hánykódásban a religió váloga-
tásban, mert majd fele a városnak, ugyan a magyar, az
új haeresist, a Blandratáét, bévette vala». Tehát vol-
 217

tak unitáriusok is itt, de egyházi önállósághoz épen

úgy nem juthattak, mint a reformátusok Kolozsvárt.
A marosvásárhelyi ref. lelkészek névsora Götsi Mátétól
fogva szakadatlan lánczolatban lehozható maig, ellen-
ben marosvásárhelyi unitárius lelkésznek, vagy tanító
nak sem neve, sem emlékezete nincs a multban soha
és sehol.1
Déván Tordai Sándor András, a későbbi református
püspök volt a plébánus már 1567-ben és itt is maradt
1579-ben bekövetkezett haláláig; sem itt, sem a környé-
ken, egész Hunyad vármegyében nyoma se maradt unitá-
rius gyülekezetnek, sem unitárius lelkésznek.2
Szászvároson 1559-től 1570-ig Károlyi Sebestyén a
plébános, kit Kiss Tamás, Szalai András, Vizaknai
György, Piskolti Fabricius Máté, Szilvási János, Rettegi
János stb. követnek. Azonban ha a plébánosság refor-
mátus kezekben marad is, az unitáriusoknak itten még
is sikerült egy gyülekezetet alakítaniok, mely Szegedi
Lajos káplán vezetése alatt 1570-től 1582-ig állott
fenn. A gyülekezet alakítása úgy történt, hogy a szász-
városi unitáriusok, kiknek élén a királybiró állott, fel-
használván az egyik oltár-mesterség, azaz káplánság
megüresedését, János Zsigmondnál Szegedi Lajost ajánl-
ták fel erre az állásra, kit a fejedelem meg is erősí-

1
Lampe-Ember: Hist. Eccl. 248. l. Bod. P. Polikarpus 39. l.
Teutsch G.: D. Urkundenbuch der ev. Landeskirche A. B. in
Siebenbürgen Herrnanstadt. 1883. II. 246. l. — A Nagyváradi
disputatio. Kolozsvár, 1870. 62. l. Prot. Közlöny 1894. 121. l.
2 Hunyad vármegye főispánjai s Vajdahunyad birtokosai az
enyingi Török család tagjai voltak. Déva a XVI. század végén
a Geszti Ferencz, majd a Bocskay István tulajdona. Hunyad-
megyei évkönyv XII. köt. 72., 99., 108. l.
218

tett. A fejedelmi megerősítéssel behelyezett Szegedi

Lajos, a szász egyetem és a református papság minden
ellenkező törekvése daczára is, holtáig helyén maradt.
Elhalálozása után azonban az unitárius gyülekezet is
megszünik.1
Nagy-Enyeden, mint a legtöbb városban, szintén vol-
tak unitáriusok. Sőt 1568-ban az iskola igazgatója, a
későbbi unitárius püspök, Hunyadi Demeter is Dávid
Ferenczhez csatlakozott és az ő pártján küzdött a gyula-
fehérvári tíz napos hitvitán. A gyülekezet lelkésze, Károlyi
György, azonban református maradt és midőn 1574—75-
ben állásától megvált, a szintén református Koppányi
Orbán, ezt pedig a püspökké is választott Toronyai Máté
követte a papságban. Hunyadi Demeter 1569-ben meg-
válván állásától, a nagyenyedi iskolának többé nem volt
unitárius tanítója és annál kevésbbé volt itt unitárius
iskola. Különben is az iskola felekezeti jellege nem a
tanító, hanem a gyülekezet után igazodott. Bizonyára
Kolozsvárt 1567-ben Károlyi Péternek, vagy még inkább
1570-ben Félegyházi Tamásnak igazgatósága nem tette
reformátussá az unitárius gyülekezet iskoláját és hasonló-
képen nem lett unitáriussá a nagyenyedi iskola sem azért,
mert a hitviták kezdetén egyik igazgatója az unitáris-
mushoz csatlakozott.2
Székelyudvarhely már 1567-ben protestáns volt. János
Zsigmondnak 1568 február 3-án, itt helyben (in arce

1
Archiv N. F. XV. 434—66. l. Erdélyi Prot. Közlöny 1876.
20—22. l.
2
Ker. Magvető XXV. 133. l. T. Tár 1889. 800. l. Magy. T.
Tár. XVIII. 27. l. Bod. P. Polikarpus 42. l. Közérdek 1887.
30. szám. Gyulai János Ορηνος Ecclesiae Debrecinae. 1586. R. M. K.
II. 194. szám.
 219

nostra Zekeltamat) kiadott oltalomlevele Udvarhelyszék-

nek «összes hű s tisztelendő egyházi szolgáit», valamint
ezek mindennemű javait Thelegdi Mihály főkapitány
védelme alá helyezi. Egy 1630. évi tanuvallatás szerint
Gellért Máté 70 éves öreg azt vallja, hogy «tudja, mikor
Luther Márton ide béjöve, kihordták a templom ékes-
ségit s egy Kovács Jakab nevű ember gyujtá meg».
A templomi ékességek felgyujtása azt mutatja, hogy
vagy reformátusok, vagy unitáriusok voltak az újítók.
Drága Gáspár 65 éves tanunak vallomása azonban két-
ségen kívül helyezi, hogy reformátusokat kell bennök
látnunk, mivel azt mondja, hogy Mindszenti Benedek
főkapitány idejéig «régen kálvinista papok és diákok
laktak itt s azok tanítottak engemet is; azután Mind-
szenti idejében lőnek pápisták» stb. Tehát Székely-
Udvarhelyt 1571-76. között már református iskola is
működött.1
Az előbb említett többi helyekre vonatkozó s 10-30
évvel későbbi emlékeket mellőzve, még egy nehány hely-
ről teszünk említést, a felekezeti területek bővebb meg-
világítása érdekében. Gyulafehérvárt János Zsigmond ha-
lála után, Báthory István fejedelemségében, az unitárius
gyülekezet megszünik s helyére református lép Ilosvay
Benedek plébánássága alatt, kiről 1575—80-ban mint
Báthory István és Kristóf udvari papjáról van említés.2
Fogaras mint az unitárius Békés Gábor birtoka, 1573-ig
valószínűleg unitárius lelkészszel bir, de azután evan-

1
Veszely i. m. I. 382. l. V. ö. Zayzon Ferencz A székely-
udvarhelyi ev. ref. egyházközség tört. 1893.
2
Archiv N. F. XV. 446—7. l. Erd. orsz. gyül. emlékek. III.
150. l.
220

gélikus és református papjai s tanítói (Klein Lőrincz,

Laskói Cs. Péter) vannak.1 Vingárd, Maros-Décse. Ger-
nyeszeg, Ditró, Magyar-Igen községek pedig 1569 táján,
mint reformátusok ismeretesek.2
Ennyi az és nem több, a mit egykoru és okmányos
emlékek után a János Zsigmond korabeli felekezeti álla-
potokról mondhatunk. Sem a református, sem az unitá-
rius, sem a köztörténeti források nem adnak több ada-
tot kezünkre, a melyek nyomán akár megközelítő gyü-
lekezet, vagy lelkészszámról, akár pedig ezek neveiről
is bővebben szólhatnánk. De ezekből is nyilvánvaló,
hogy nem hajlott «majd mind az ország» a Blandrata
új haeresisére és hogy messze áll a valóságtól, mintha
«a megalakuló unitárius egyház itt Erdélyben elnyelte
volna a kálvinizmust, mielőtt ez a kevéssel azelőtt
még lutheránus magyarok közt gyökeret is verhetett
volna».3 A hol a református vallásnak annyi góczpontjai
voltak, a hol az unitáriusmus rohama oly sok erős falon
megtörött: ott a kálvinizmus elnyeletéséről beszélni olyan
naivság, a melyet a mult romjain kesergő Máriusoknál
érteni lehet, de igazolni nem.
A magyar egyház 1576-ban két felekezeti egyházra
szakadván, bizonyára mind a két rész minél nagyobb
tömeget óhajtott abból magához csatolni. Az országgyű-
lés is beleszólott az osztozkodásba, még pedig a refor-

1
Programra d. ev. Obergymnasiuns A. B. in Bistritz. 1896.
17. l. Laskói Cs. Péter. Speculum exilii Brassó 1581. R. M. K.
II. 163. szám.
2
Lampe-Ember i. m. 248—9. l. Névkönyv. 1864. 30—2. l.
3
Fekete Mihály: A kolozsvári ev. ref. főtanoda régibb és
legujabb története. Kolozsvár, 1876. 14. l. Kanyaró Ferencz:
Unitáriusok Magyarországon. Kolozsvár, 1891. 49. l.
 221

mátusok javára. «Thorday Andrásnak mindenütt autho-

ritása legyen ez országban járni, sőt a másféle valláson
való papokat is, a ki lehetséges, az ő sententiájára vonni;
a más félnek pedig Dávid Ferencznek, — a más confes-
gión való egyházi személyeken semmi iurisdictiója ne
legyen» — ezt rendeli az 1-577 októberi tordai ország-
gyűlés (I. kötet 260. lap). Igy nem lehet abban az ország-
ban beszélni, a melynek vezető magyar és székely eleme
túlnyomó nagyrészben unitárius és a hol a kálvinizmus
«elnyeletett». E hang, e rendelkezés mutatja, hogy a
református egyház Erdélyben elég erős, hatalmas ahhoz,
hogy törvényt diktálhasson, a mihez okvetlenül szük-
séges, hogy a társadalomban is megfelelő gyökere
legyen.
Ezen tordai törvényczikk után alig egy évre megkez-
dődik Dávid Ferencz tragédiája és másfél év mulva le
is játszódik a dévai börtön falai között. Épen ebből az
időből van két adatunk, a melyek alapján a református
és unitárius egyház számarányát, egymásközötii viszonos
nagyságát, megközelítőleg kimutathatjuk. Az első adat
Blandratától való, ki 1578 augusztus 3-án a márczius-
ban tartott tordai unitárius zsinatról értesíti Paläolog Jaka-
bot. «A mult márcziusban — úgymond — generális zsinat
tartatott Tordán, a hol mindenek legnagyobb csodálko-
zására, a mi hitvallásunkhoz tartozók közül 322 lelkész
volt jelen». A második szintén unitárius forrásból fakad
és abban a levélben található, melyet némely erdélyi
dávidisták 1580 első felében, a rokonszellemű lengyel
unitáriusokhoz (Glirius s Paläolog?) küldöttek, melyben
Dávid Ferencz tragédiáját s az azután következő esemé-
nyeket elvtársaiknak megírják. Ezen adat szerint az
1580. évi január 6-án tartott kolozsvári zsinaton, midőn
222

az egyház bomlásának megakadályozására hivatott

«Consensus» és a lengyel egyházak itéletének aláírá-
sáról volt szó, mintegy 250 lelkész volt jelen és «a 250
közül alig találkozott 16 vagy 18, a kik alá nem irtak
volna».*
A két adat között levő eltérés, mely abban áll, hogy
1578-ban mintegy 72-vel többen vettek részt a tordai
zsinaton, mint 1580-ban a kolozsvárin, nem a szám
miatt érdemel különösebb figyelmet, hanem a két zsinat
különböző körülményeinél fogva, a melyek a számokra
is visszahatnak. A hetyke olasznak nagyon is gyanus
pontosságú számadata gondolkozóba ejt, már az oda
szúrt megjegyzés miatt is, t. i., hogy a zsinaton meg-
jelent unitárius lelkészek nagy száma mindenkit csodál-
kozással töltött el. Ha eltekintünk Blandratának lépten-
nyomon tapasztalható nagyzolásaitól, még mindig ma-
rad elég ok arra, hogy gyanuval fogadjuk az ő adatát.
Hiszen 1578 márcziusban egy egyszerű zsinatról volt szó,
a minő ekkor minden évben kétszer tartatott. És vele
szemben ott áll az 1580. évi januáriusi közzsinat, mikor
az egyház léte és minden egyes lelkésznek állása, javai,
személyes szabadsága forog koczkán; mikor megelőzőleg
egy zsinat és több főconsistoriumi tanácsülés jelezte,
hogy itt nagy fontosságú dolgokról lesz szó: és ekkor
csak 250-en vesznek részt. A két adat körülményeinek
egybevetése azonnal elárulja, hogy az utóbbi az igaz, a
helyes és nem az előbbi, melyet az iró személye és sty-
lusa is gyanut kelt. Bizonyára akkor jelentek meg inkább
az összes lelkészek, mikor a megjelenéstől és aláírástól
egész existentiájuk függött, a mikor a megjelenés nem

*
Defensio Francisci Davidis. (Kolozsvár, 1582.) 229., 278. l.
 223

is volt önkénytes dolog, hanem szükség és kénysze-

rűség.*
Csakis ezen adatok kellő mérlegelése mellett tudjuk
megérteni az e korbeli törvényhozás hangját, valamint
az unitárius egyház későbbi életét is. Mert hogy az uni-
tárius egyház üldözés, «csizmás missio» és gályarabság
nélkül 450—500, vagy még több gyülekezetről a mai lét-
számra olvadjon össze: az physikai és morális képtelen-
ség. Nem volt az sohasem olyan nagy, mint a minőnek
a felekezeti elfogultság, a vallási vonzó erő rovására,
feltüntetni szokta. Midőn a magyar egyházból kiválott,
250—270 gyülekezetből állhatott legfelebb és vele szem-
ben egy körülbelől hasonló kiterjedésű és erejű refor-
mátus egyházat találunk, a mely azonban sokkal élet-
képesebb és reálisabb alapokon nyugoszik.
A protestáns magyar egyház tehát 1576-ig mintegy
470—520 gyülekezetből állott és a szétváláskor ennek
fele a református, másik fele pedig az unitárius hitval-
láshoz csatlakozott. Ezek szerint a református egyház,
midőn az egységes magyar egyháznak az ő confessiója
adta meg a szinezetet, — tehát az unitárismns fellépése
előtt, — körülbelől kétszer olyan erős volt, mint midőn
a nemzeti egyház szétválásakor, az unitáriusok abból
eltávozván, magára maradt.
Most arról kell szólanunk, hogy minő lehetett a refor-
mátus egyház területi beosztása. Itt mindenek előtt arra
a közösségre kell utalnunk, mely 1576-ig az egyházi in-

*
Az 1580 jan. 6-iki kolozsvári unitárius zsinaton írták alá
a lengyel unitáriusok véleményét s a kik az aláírást megtagad-
ták, az 1580 jun. 2-iki tordai zsinaton excommunicáltattak és
«dicti Antichristi» scil. sunt. Bogáthi Fazekas Miklós jegyzete
egy Calendar. Eberianumban.
224

tézmények terén a felekezeti eltérések daczára is fenn-

állott a magyar nemzeti egyházban. Tehát a szétválásig
az egyházmegyék területi beosztása a régi, mint volt
1557-ben és részben már a XIV-ik században is. Meg
kell jegyeznünk azt is, hogy a rendelkezésünkre álló
legrégibb egyházi forrás, az unitáriusok generális proto-
colluma, mely a XVI. század utolsó másfél évtizedéről fog-
lal magában feljegyzéseket. A reformátusoknak a XVI.
századból nem maradt fenn egyetlen egy generális vagy
partiális protocolluma sem. A generális levéltár mindenes-
tül Nagy-Enyeden pusztult el 1849 elején. Az egyház-
megyei levéltárak régi okmányai pedig az esperesekkel
együtt községről-községre költözve elkallódtak, elpusztul-
tak és csak egyes töredékekben maradtak fenn, a későbbi
jegyzőkönyvek számára vett másolatokban. Igy aztán
a református egyház területi beosztásának megvilágí-
tására részben a XVI. századbeli unitárius emlékeket,
részben pedig a XVII. század legeléjéről szóló ref. egy-
házi feljegyzéseket kell felhasználnunk, kiegészítvén eze-
ket a más helyeken található adatokból is.
Uzoni-Fosztó egyháztörténete a XVI. századból 14 uni-
tárius egyházmegyét ismer Erdélyben és a partiumban,
melyek közül 12 a tulajdonképeni Erdélyre esik. Ezek a
háromszéki, udvarhelyi, székelykeresztari, marosi, kalota-
szegi, kolozs-dobokai, belső-szolnoki, torda-aranyosi, hu-
nyadi, alsó-fehéri, kisküküllői, felső-fehéri. A partiumban
feküdt a kővár-középszolnoki és a kraszna-szatmári egy-
házmegye, vagy kör.* Az elnevezések és beosztások már
első tekintetre is elárulják, hogy a reformatio századá-

*
Uzoni-Fosztó után (Hist. Eccl. II. 170—286. l.) Székely
Sándor Unitaria vallástörténetei Erdélyben. Kolozsvár, 1839. 68. l.
 225

ban hiába keresnők azok némelyikét ebben a formában.

A magyar egyházi élet, egyházi beosztás, egyházi jog-
viszonyok stb. sokkal conservativabb természetüek, sem-
hogy azok a régitől való ilyen nagy eltérést megtűrtek
volna. Kereszturfiúszéki, vagy felső-fehéri kör elnevezés
és beosztás a XVI. században fel nem található, vala-
mint nem a kővár-középszolnoki, kraszna szatmári sem.
A generális protocollumban sincs semmi nyomuk. Ké-
szint későbbi eredetűek, részint csak egyes írók képzele-
tében születtek meg. A sok egyházmegyére azért volt
szükség, mert nagyon sok unitárius gyülekezetet szedtek
össze a XVIII. századbeli írók. A honnan egy házassági
per előkerült, ott már okvetlen unitárius egyházközség-
nek kellett lenni. Ha valamely unitárius egyén neve egy
községtől vétetett: abban a községben szintén unitárius
gyülekezet van. A hova unitárius diákok temetni men-
tek: ott már unitárius eklézsia volt valaha stb. Ilyen
felvételek mellett hozzák ki, hogy még Enyedi György
püspöksége idejében, 1598 táján is 425(!) unitárius egy-
házközség van a partiumban és Erdélyben.*
A mit az unitáriusok generális protocolluma beszél,
az a következő: Van belső-szolnoki, tordai, kolozsi, ma-
rosi, küküllői, fehérmegyei (albensis) s kalotai esperes,
kiknek nevei is említtetnek 1594—1599-ből. Az 1592
(junius 3.) tordai zsinat azt határozza, hogy «az udvar-
helyi dioecesisből valamely ministerek mi hozzánk hall-
gatnak, azok mindenkor a synathban mindnyájan jelen
legyenek»; továbbá, «ha a sepsii dioecesisből hárman
vagy négyen lesznek a senior mellett, megelégszik vele
a synath». Több egyházmegyéről, több esperesről a leg-

*
Uzoni-Fosztó i. m. I. 104. l. Székely Sándor i. m. 69. l.
226

hitelesebb forrás, a generális protocollum, mit sem tud.

Az itt felsorolt 9 egyházmegye egytől-egyig az ősi elne-
vezést viseli és területi kiterjedése is valószinüleg a régi;
csakis a gyülekezetek száma változott a terület határain
belől.
Református részről már nincs olyan forrás, mely gyü-
lésen, zsinaton megjelent esperesek névsorát s ezek kor-
mányterületeit is megjelölje. De azért itt is lehet boldo-
gulni a gyér adatok daczára is és ki lehet keresni az
egyes egyházmegyéket.
Mindenek előtt azok a főesperességek veendők szem-
ügyre, a melyek nem lettek unitárius egyházmegyékké.
Ezek között az első a hunyadi, melynek Sándor András,
a püspök, volt az esperese. Ugyanis egészen a XVIII.
század végéig tartja magát az a szokás, hogy a püspök
egyszersmind esperes is abban az egyházmegyében, hol
lakóhelye s gyülekezete fekszik. Az unitáriusok 1592. évi
tordai zsinatának ama határozata, mely szerint «rendelt
a synath az uraim közül négy atyafiakot, kik Déva felé
alámenjenek és az ecclesiákat, patronusokat az igaz
religióban tanításokkal megconfirmálják», egyenesen arra
mutat, hogy itten egyházi felsőbb szervezetük, egyház-
megyéjük s esperesük nincs. Pedig a XVI. század végén
és a XVII. elején Hunyadban több magyar község volt,
mint ma. A református egyházmegye ekkortájt mintegy
37 anyagyülekezetet számolt ezen a vidéken.*
A dobokai főesperesség sem említtetik külön az unitárius
egyházmegyék között, azonban református források sem
tudnak róla semmit a XVI. században. Az egyházmegye

*
Névkönyv 1863. 5. l. Az egyházközségeket 1634-ben Váradi
Ötvös Gáspár, rákosdi pap írta ki «egy régi könyvből».
 227

főhelye Szék volt, melynek ref. lelkésze 1574-ben Papp

Gergely. A XVII. század huszas éveiből maradt fenn az
egyházmegye első, és pedig a régiből megujított proto-
colluma, melyből tudjuk, hogy a Belső-Szolnok és Do-
boka vármegyék területén fekvő és hol dési, hol széki
dioecesis néven nevezett egyházmegye mintegy 71 gyü-
lekezetet foglalt magában és épen ezért 1624-ben két-
felé osztatott. A nagy gyülekezetszám azt mutatja, hogy
már a XVI. században is kellett léteznie, de akkori
állapotáról nincs semmi emlék.1
A harmadik nem említett főesperesség az ózdi, mely
ezen a néven a reformatio kora után többé elő sem for-
dul. A főesperességből kiszakított sajói és tekei káptala-
nok a református egyházhoz tartoztak, habár a tekei
káptalanban egyetlen egy református gyülekezet sem volt
és a sajóinak 18 egyházközsége közül 9 állandóan evan-
gélikus is maradt. Midőn 1598-ban a tekei lelkész a kal-
vinizmushoz hajolt, Báthory Zsigmond fejedelem, a dé-
kán panaszára vizsgálatot tartott ellene és az azon hely-
ről való elmozdításra ítélte. Az ózdi főesperesség többi
része a marosi egyházmegyéhez csatoltatván, ottan ma-
radt 1641-ig.2

1
A Belsőszolnok és Doboka vármegyék területén fekvő ezen
egyházmegyének első ismert esperese 1606-ból Károlyi György
dési lelkész. Őt követte Kolozsvári Veres Bálint ugyanoda való
lelkész és Diószegi Péter széki lelkész, kinek idejében az egy-
házmegye ketté szakíttatott. Páriz Pápai Ferencz Rudus Redi-
vivum. Cibinii 1684. E. l. l. Szolnok-Doboka vármegye mono-
graphiája. Deés, 1900. III. 128. l. A széki e. m. protocollum ab
Anno 1622.
2
Benkő József: Transsilvania Vindobonae 1788. II. 193. Orsz.
ltr. kincstári oszt. Gyulafehérvári káptalan. Lymbus, 1598. jun. 17.
L. alább a görgényi e. megyét is.
228

A többi egyházmegyéket már az unitáriusokkal közös

területen kell keresnünk. Ezek között, a mai sorrendet
követve, először a gyulafehérvári (albensis) egyházme-
gyét találjuk, melynek első dékánját, vagyis esperesét
Ilosvay Benedek, gyulafehérvári plébános személyében
leljük fel 1575 s 1584 körül. Az egyházmegye területe
valószinüleg egyező a maival. Egyházközségei közül a
XVI. századból csupán Gyulafehérvárnak, Alvincznak,
Borbereknek, Magyar-Igennek, Diódnak, Vingárdnak és
a ma már diasporává lett Girbónak létezéséről vannak
biztos adatok.1
A kolozsi és kalotai egyházmegyék a református emlé-
kekben kezdettől fogva mint egy egyházmegye: a kolozs-
kalotai szerepelnek. Mig a gyalui vár és uradalma a
Báthory-család kezébe nem került, ez a hely volt egy-
házmegyénk középpontja. Itt lakott Torosai Máté püs-
pök és esperes, majd utána Tasnádi Veres Mihály, kit
1600-ban Bánfíy-Hunyadon találunk. Az egyházmegye
kiterjedéséről 1606-ból való a legrégibb összeirás, mely
szerint az ekkor 34 anyaegyházközségből állt.2
A tordai főesperességnek neve sem jutott át a refor-
mátus egyházba. Az esperesség központja unitáriussá
válván, a református gyülekezetek, melyek csak kevés
számmal voltak, az alsó-fehérvármegyei gyülekezetek
nagyobb részével Nagy-Enyed körül csoportosultak és
így keletkezett a nagyenyedi egyházmegye, melynek első
ismert esperese 578-ból Koppányi Orbán nagyenyedi
lelkész, majd utána Toronyai Máté, ki Gyaluból költö-

1
Névkönyv 1864. 28-32. l.
2
Bod. Polikarpus 41. I. Erd. orsz. gyül. emlékek III. 248. l.
Tört. Tár. 1883. 101. l. Névtár 1871. 5. l.
 229

zött Nagy-Enyedre. Az egyházmegye gyülekezeteire vo-

natkozó összes emlékek 1848/49-ben elpusztultak és így
csak hozzávetőlegesen lehet az anyagyülekezetek számá-
ról is beszélni, mely 30—40 közt lehetett.1
A belső-szolnoki főesperesség olyannyira unitáriussá
lett középpontjával, Déssel együtt, hogy a református
egyháznak csak 1624 után alakult itt külön egyházme-
gyéjök, mely a székiből kiszakítva, mint dési egyház-
megye szerepel. Az egykori főesperesség területén fekvő
Csáky-, Bánfy-, Kendy-családok birtokain voltak ref.
gyülekezetek is, de ezek a Doboka vármegyében kiala-
kult széki egyházmegyéhez tartoztak. Az unitáriusok
belső-szolnoki dioecesiséie nézve azonban szintén meg
kell jegyeznünk, hogy az aligha volt nagy, mivel 1593-ban
egyházmegyei jegyzője nem is telt ki a papi statusból,
hanem a mindenkori szokás ellenére, egy tanítót, Dési
Mihály némai rektort, alkalmazták e tisztre. Az ú. n.
alpapi széket is az esperesen és jegyzőn kivül 5 assessor
alkotta, a mi csak a legkisebb egyházmegyéknél for-
dul elő.2
A vármegyei területen még a küküllői főesperesség
létezett a reformatio első időszakában és unitárius rész-
ről szerepel is a különválás után; de hogy a református
egyháznak már kezdetben megvolt-e, vagy később ala-
kult-e ez az egyházmegyéje: arra nézve semminemű
adatok nincsenek. Az egyházmegye első ismert esperese
Babarczi Tamás 1606-ból. Egyházközségeink közül a
balavásári, a királyfalvi, a kóród-szent-mártoni, kuty-

1
Lásd a 20. lapon a 2. jegyzetet. Névkönyv 1867., 1868.,
1869. évfolyam.
2
Lásd a 29. lapon az l. jegyzetet. Kanyaró i. m. 48. l.
230

falvi, küküllővári, radnóti, alakulásukat a XVI. századra

viszik fel.4
A legnagyobb és legszilárdabb egyházmegye a marosi,
mely a telegdi főesperességnek egyenes leszármazója.
Espereseinek, kik egyszersmind hosszú időn át maros-
vásárhelyi lelkészek is voltak, névsora Götsi Mátétól
fogva teljes. A legrégibb egyházlátogatás emléke 1579-ből
maradt fenn. A mai marosi és görgényi egyházmegyék
gyülekezetei, 4—5 kivételével, mint anya- vagy leány-
gyülekezetek, már ebben az időben megvannak és együtt
alkotják a marosi egyházmegyét.
Az ózdi főesperesség magyar községeivel megbővült
egyházmegye már a XVI. század végén 50—60 anya-
gyülekezettel birt. Az erdélyi reformátusságnak ezen
szülőföldén az unitárismus nem tudott nagyobb hódítá-
sokat tenni. Uzoni s Fosztó 18 egyházközséget neveznek
meg névszerint, melyet az unitáriusok itt elvesztettek
volna, de ezek nagyobb része ma sem református és így
a református egyházmegyét nem is növelte.2
Egyházunknak megyéje volt még Udvarhelyszékben is,
az udvarhelyi hol a Nagy-Küküllő mentén és Székely-
udvarhelytől a Kebele-patak völgyéig mintegy 30 anya-
gyülekezet állott a református esperes felügyelete alatt.
Az egyházmegye legrégibb jegyzőkönyve 1644-ben kezdő-
dik ugyan, de espereseinek névsorát ma már tovább fel
tudjuk vinni a XVI. század felé, mint ezelőtt 200 évvel.
Az udvarhelyszéki mai róm. kath. gyülekezetek közül a

1
Veszely i. m. I. 340. l. Névkönyv 1895. Küküllői e. m.
gyülekezeteknél a jegyzetek. Prot. Közlöny 1882. 388., l.
2
A marosi e. m. levéltára s protocollumai. V. ö. Uzoni-
Fosztó i. m. II, 284. l.
 231

legrégebbiek: Oroszhegy, Kadicsfalva, Szent-Tamás, Szent-

Lélek, Szombatfalva, Zetelaka s filiáik stb., a XVII. század
legelején reformátusok voltak s Baczoni András esperes
igazgatása alatt állottak s 1610—20 között szakadtak el
és lettek róm. katholikusokká. Az idők folyamán még
több gyülekezetet is vesztett egyházunk ezen a területen.
Anyagyülekezeteink voltak Fejéregyházán, Derzsen, Dobó-
falván, Sándorfalván, Sárpatakon, Homoród-Szent-Pálon,
hol ma csak unitárius, vagy róm. kath. egyházközségek
vannak. Az így szenvedett veszteségeket az unitáriusok-
tól avertált, vagy a szombatosságból átkényszerített,
nemkülönben az anyásított gyülekezetek pótolták. Meg-
jegyzendő, hogy Udvarhelyszéken a reformatio kezdetén
alig volt több 50 anyagyülekezetnél, holott ma a refor-
mátus, unitárius és róm. kath. anyagyülekezetek száma
közel 130, melyek 110 községben feküsznek. Az ősi anya-
egyházak legnagyobb részben a reformátusok, azután az
unitáriusok és legkisebb számmal a róm. katholikusok
kezeiben vannak. Az unitáriusoknak mintegy 40 anyá-
sított leányegyházuk van e területen, mig a reformátu-
soknak csak 20, a róm. katholikusoknak pedig körül-
belől 14—16.*
Református egyházmegye volt a régi kézdi főesperes-
ség helyén is, mely már a XVI. században inkább a
nagyobb terület, — sepsi-szék — után, szepsi főesperes-
ségnek neveztetik, a mely elnevezés a XIV. században
is előfordul. Az egyházmegye, melynek területén több
unitárius gyülekezet is volt, az egész Háromszék terüle-

*
Az udvarhelyi e. m. levéltára s 1644. éven kezdődő proto-
collurna. Bod. P. Hist. Eccl. I. 299. l. Veszely i. m. I. 316—7.,
340. l. Lásd az illető felekezetek Névkönyveit s v. ö. a pápai
tizedlajstrommal.
232

tére kiterjedt és a XVI. században egy esperes felügye-

lete alatt állott. Az egyházmegye református és unitárius
gyülekezetei testvéries jó viszonyt tartottak fenn egymás-
sal, úgy hogy bármely egyházközségbe lehetett trini-
tárius vagy unitárius papot s mestert hívni, ha megtet-
szett az illető. 1569—70-ben László esperes, ki magát
«Archidiakonus sedis sepsi»-nek nevezi, Sepsi-Szent-
Györgyön lakott. Ő készítette az egyházmegye első pon-
tos regestrumát, azaz az egyházközségek javainak hite-
les feljegyzését képező egyházlátogatási jegyzőkönyvet,
mely a később különvált sepsi református egyházmegye
levéltárában őriztetett 1640 körül is. Az egyházmegye
XVI. századbeli állapotáról igen keveset tudunk. Az
1592. évi tordai unitárius zsinatnak fentidézett határo-
zatából világos, hogy az unitáriusok is számot tartottak
erre az egyházmegyére. De Enyedi György unitárius
püspök 1595-ben csak hallomás után mondja, hogy az
ország eme félreeső zugában 60-nál több gyülekezet
volna, mely az Istenről az unitáriusok értelmén van.
Református részről az első okmányos emlék Torjai Szé-
kely Péter esperesnek 1602. évi egyházlátogatási jegyző-
könyve. Ezen jegyzőkönyvből kitünik, hogy Torjai Szé-
kely Péter református esperes volt ugyan, de az unitárius
egyházak is felügyelete alatt állottak. Az unitárius zsi-
natnak 1592. évi kivánsága és vele szemben az 1602.
évi tényleges állapot csakis Enyedi György említett
beszéde mellett egyeztethető össze, t. i. hogy itten vol-
tak unitárius gyülekezetek, de azokról Torda és Kolozs-
vár vidékén sokkal többet gondoltak, mint a mennyit a
tényeknek megfelelően gondolhattak volna. A László
esperes és Torjai Péter regestrumában mintegy 65 gyüle-
kezet vagyoni összeirása foglaltatott. Hogy e 65 gyüle-
 233

kezet közül 1619 előtt mennyi volt unitárius, azt ma

még lehetetlenség megmondani. A XVII. század derekán
már csak 8 volt.1
A fentebbiek szerint a református egyháznak a XVI.
század végén a következő egyházmegyéi voltak: l. a
hunyadi, 2. a gyulafehérvári, 3. a nagyenyedi, 4. a ko-
lozs kalotai, 5. a belső-szolnoki s dobokai, 6. a marosi,
7. a küküllői, 8. az udvarhelyi, 9. a sepsii, 10. a sajói és
11. a tekei. A két utóbbinak 24 gyülekezete közül azon-
ban 15 evangelikus és csak 9 volt református. Sőt a
tekei káptalanban református gyülekezet egyáltalában
egy sem volt.2
Az egyházmegyék száma a XVII. század első negyedé-
ben hárommal szaporodott. A szaporodás a már meglevő
egyházmegyék szétosztása által jött létre. Igy keletkezett
a dési, a kézdi és az orbai egyházmegye. A két utóbbi
keletkezését 1606—1614 közzé kell tennünk, míg a dési
az 1624. évi enyedi zsinat végzéséből alakíttatott. A sepsi
egyházmegye, vagyis a régi kézdi főesperesség még
1606-ban is kiterjed az egész Háromszékre. Torjai Szé-
kely Péter 1603-ban végig látogatta a sepsi, kézdi, orbai

1
László esperes regestrurnából töredék a sepsii e. m. levél-
tárában. Torjai Sz. Péter egyházlátogatási jegyzőkönyve az erdő-
vidéki e. m. levéltárában. Enyedi nyilatkozatát l. Ker. Magvető
1898. 28. l.
2
Zoványi Jenő a Theol. Ismeretek Tára. Mező-Túr, 1894.
I. 355. lapon a két káptalanon kívül fízre teszi az egyházmegyék
számát, oda sorolván a kézdit és orbait is. A reformátió kezdő-
korszakában 1556-ban találtam én is kezdi «vicearchidiaconust».
Székely oklevéltár III. 314. l. Azonban, mint a szövegben alább
említem, 1603-ban Torjai Székely Péter mind a három székben
visitált az erdővidéki protocollum szerint s így az egész terü-
letnek esperese volt s a terület egy egyházmegye.
234

s miklósvárfiúszéki egyházközségeket. Az 1606 jan. 6-án

tartott székelyudvarhelyi zsinaton is egyedül képviseli
az egész fenti területet. De már 1614-ben, midőn az
ú. n. háromszéki communitás privilegiuma kél, két
esperes-társával: a kézdi és orbaival együtt kéri annak
kiadását. E három egyházmegye papságának zsinati kép-
viseletéről az 1620. évi enyedi zsinat azt rendeli, hogy
«a nyári synodusra a sepsi senior tizenhatod-magával, a
kézdi ötöd-magával, az orbai negyed-magával compareál-
jon; télben pedig bizonyos delegátusokkal». A jelzett
számok, melyek a gyülekezetek egyharmadának felelnek
meg, egyszersmind az egyházmegyék nagyságát is mu-
tatják és így a megosztás okául is a régi sepsi egyház-
megye nagyságát tüntetik fel. Hasonló okból válott ki
a belső-szolnoki s dobokai egyházmegyéből a dési
1624-ben, miután a Diószegi Péter esperessége alatt álló
és két vármegyére kiterjedő tractusban 71 anyagyüleke-
zet volt a szétosztás előtt.*
Az egyházmegyék száma így — a sajói és tekei káp-
talanok beszámításával — 14-re emelkedett. És csak-
ugyan az 1634. évi februáriusi zsinaton, hol a Duraeus-
féle Unio-tervre adandó választ megállapították (II. kötet
123—6. lap), a válasziratot a püspökön kívül 11 esperes
irta alá.
A sajói és tekei káptalanok nem voltak a zsina-
ton képviselve. Az aláirók hivatalának megjelölése tájé-
koztat bennünket az egyház területi felosztásáról is. Alá-
irtak pedig a professorokon, a fogarasi, küküllővári és
alvinczi lelkészeken, mint nem espereseken kívül a követ-
kezők: Geleji Katona István, az Erdélyben levő magyar,

*
Bod. Hist. Eccl. II. 233. l. Révész : Figyelmező, 1872. 7—9. l.
 235

szász és oláh orthodox egyházak püspöke s a gyulafehér-

vári egyház első lelkésze, Tiszabecsi Tamás, kolozsvári
első lelkész s kolozskalotai esperes, Csulai György, enyedi
első lelkész, a Fehér vármegyében Enyed környékén levő
egyházak esperese, Petri Ferencz, dési első lelkész s
belső szolnoki (dési) esperes, Diószegi Péter, széki lel-
kész s dobokai esperes, Tiszabecsi István, marosvásár-
helyi első lelkész s marosi esperes, Patakfalvi Mózes,
sövényfalvi lelkész s küküllői esperes, Gyarmathi István,
székelyudvarhelyi lelkész s udvarhelyi esperes, Sikó
István, ilyefalvi lelkész s sepsi esperes, Dálnoki Vazul,
dálnoki lelkész s kézdi esperes, Vásárhelyi István papólczi
lelkész s orbai dékán, Uzoni Balázs, dévai lelkész s
hunyadi esperes.*
A későbbi időben, 1640—60 között, még két egyház-
megye keletkezett, hasonlóképen kiválás útján t. i. a
görgényi, mely a marosi egyházmegyéből 1641-ben sza-
kíttatott ki, ezen utóbbi egyházmegye gyülekezeteinek
nagy száma miatt és az erdővidéki, mely a sepsi egy-
házmegyétől 1654-ben válott el azon okból, hogy a sepsi
egyházmegyét két részre osztó hermány-baróti hegység
az egyházmegye ezen két, természeti akadályok által
elválasztott részének egy központból való igazgatását
igen terhessé tette. Mindkét egyházmegye kiválásának az
alapjai már régen meg voltak vetve. A kormányzati
nehézségek megoldása végett 1641, illetőleg 1654 előtt
mindkét területen alesperesek ú. n. proseniorok alkal-
maztattak, a kiknek állása a jelzett években állandósul-
ván, önállóvá válván, a megyei terület is különvált s a

*
Szabó-Hellebrant R. M. K. 111. 1924. szám. Czelder Figyelő
1887. 167. s köv. l.
236

többi egyházmegyékkel egyenlő jogú autonom hatósággá

alakíttatott.1
A XVII. és XVIII. század folyamán aztán semmiféle
változás nem állott be az egyházmegyék területében és
számában. Átmenetileg az 1660—72. évek táján tapasz-
taljuk csak, hogy a háború és török hódoltság által na-
gyon megrongált dési és széki egyházmegyék Tiszabecsi
Gáspár esperességében egyesítve voltak. De azután ez a
két egyházmegye ismét hamarosan szétvált egymástól.2
A sajói és tekei kaptalanok igazában csak mintegy füg-
gelékét képezték a ref. egyháznak és habár a generális
zsinat, — mint p. o. 1624-ben — reájuk nézve is hozott
végzéseket, azért azok mégsem voltak, mint egyház-
megyék, szervesen beillesztve az egyház testébe.
A református egyház egyházmegyéinek szaporodása
egyuttal az egyházközségek számának a szaporodását is
jelenti. A XVI. században a hitvallási megoszlás hatott
a legerősebben a gyülekezetek szaporodására, mivel az
anyaegyházközséggel a confessióban egyet nem értő
leányegyházközségek azoktól elszakadva, önállósultak és
külön papot fogadtak maguknak. A XVII. század folya-
mán a leánygyülekezetek anyásítása már nagyobb mér-
veket ölt és többé nem annyira a hitvallási kérdéssel,
hanem inkább azzal a ténynyel áll összefüggésben, hogy
a század első felében tapasztalható általános jólét a gyü-

1
Benkő József i. m. II. 189. l. Filius Posthumus Mss. az
erdővidéki e. m. levéltárában. Névkönyv 1890. évfolyam.
2
A széki e. m. 1622. éven kezdő protocolluma szerint a két
egyházmegye területén vegyesen ég mindkettő lelkészeinek jelen-
létében tartattak a zsinatok 1660-tól 1670-ig. A deési e. m. espe-
reseinek a névsora is megszakad Csengeri Istvánnal s 1671-ben
van újból esperese : Sóthi János. Névkönyv 1882.
 237

lekezetek erejét s önállóság utáni vágyát növelte.* Ez a

jelenség a század második felében, és még inkább a
XVIII. században oly nagy mérveket ölt, hogy szinte
kóros jelenség színét viseli magán. Úgy tűnik fel a dolog,
mintha a jobb módú leányegyházak anyásítása a kevésbbé
jobbmóduak önérzetét is felköltötte volna, mert hiszen
a leány egyházak derüre-borura kivánják, hogy számukra
külön pap hivása és így az anyásítás engedélyeztessék.
Azonban, ha jól szemügyre veszszük azoknak a vidékek-
nek faji és hitfelekezeti viszonyait, a melyeken az anyásí-
tások a legnagyobb mértékben tapasztalhatók, t. i. egy
felől a dési és kolozskalotai, másfelől pedig a marosi
és udvarhelyi egyházmegyéket: azt fogjuk látni, hogy az
anyásítások a magyar faj és a református felekezet érde-
keinek megvédelmezésére szolgáló intézkedések. Az előbb
említett két vidéken 1660 után, a mikor t. i. a török-
hódoltság Várad elfoglalásával a Szamos folyóig kiter-
jesztetik, a magyarság pusztulása és az oláhság tér-
foglalása rohamos léptekben halad előre. Az utóbbi két
egyházmegyében pedig a hitfelekezeti megoszlás és min-
denik felekezet terjeszkedő irányzata szolgált az önvéde-
lem indokául. A más felekezetek részéről fenyegetett hit-
vallási álláspontnak, nemkülönben a hitvallással együtt
megtámadott faji jellegnek legerősebb támaszát ebben
az időben kétségtelenül a templomi szószék és a közvet-
len lelki gondozás képezte. Minden templom, minden

*
Hogy a hitvallás-változtatás miatt történő anyásodás is
tart, azt eléggé mutatja Betlifalva, H.-Bodon, Csekefalva egyház-
községek keletkezése, melyek 1608., 1640-ben szakadtak el az
unitárius mátertől. Ker. Magvető 1884. 163—4. l. H. Bodoni
egyh. jegyzőkönyve. Az anyásításra nézve l. Bod. Polikarpus
68. l. Zabola, Eted, Siklód példáját.
238

parochia, ha még oly kicsiny, ha még oly szerény is, egy-

egy erősség, a melyiknek öntudatos, vagy öntudatlan
szaporítása a református egyháznak és a magyar nemzet-
nek tett szolgálatot.1
A XVII. század folyamán növelték a gyülekezetek szá-
mát a gyakori tömeges áttérések és az erőszakos téríté-
sek is. Az önkénytes áttérések többnyire csendesen, zaj-
talanul, tehát feltünés nélkül mentek végbe. Az ily át-
térések csak akkor tünnek szembe, a mikor a számban
túlerőre emelkedett hivek a «maior pars» jogán a temp-
lomot és egyéb egyházi javakat követelik s e miatt perre
kerül a dolog.2 Erőszakos térítés csak I. Rákóczy György
idejében, a szombatos községekben: Szent Erzsébeten,
Nagy- és Kissolymoson, Bözödön és Bözöd-Ujfaluban jut-
tatta egyházunkat gyülekezethez, illetőleg templomhoz.3
A különböző egyházmegyékből különböző időből ma-

1
Az udvarhelyi egyházmegyében mintegy 15, a désiben 10 filia
lesz ez időben máterré. A Bod. Péter (Hist. Eccl. I. 274—304. l.
és Benkő (Transsilvania II. 181—94. l.) adatai között levő kü-
lönbség 39 anyásítást mutat alig egy pár évtized alatt. A dési
e. megyebeli anyásítások tulajdonképen a török hódoltság alatt
elpusztult egyházakra esnek, abban az időben, midőn 1715—60
között a szórványok ismét erőhöz jutnak. Dési visit. prot. a
jelzett évekről.
2
Így érvényesült a «maior pars» joga Ujszékelyen, Héjas-
falván, Muzsnán, Hidvégen, Káálban, Erdő-Szt.-Györgyön, Rugon-
falván, Nagy-Teremiben, Széplakon. Ker. Magvető XII., XIV.,
XIX. évfolyam 1877., 1879., 1884.
3i
Erőszakos térítésnek másutt nincs nyoma. Erőszakosságok
ugyan mindenik részen fordulnak elő. Az egyes felekezetek egy-
mást boszantják, zaklatják, a földesurak erőszakoskodnak is.
De az állam tekintélye csakis ezen szombatos községek áttekin-
tésénél lépett közbe. Ker. Magv. 1882. 107., 217. l.
 239

radt fenn a gyülekezetek összeirása, de a nagyenyedi

tractustól eltekintve, a XVII. századbeli egyházközségek
jegyzékét már a század első feléből ismerjük. Ezen ada-
tok szerint a hunyadi egyházmegyében 37 anya- és 19
leány egyházközség, a gyulafehérváriban 17 anya- és 20
leány-, a kolozskalotaiban 34 anya- és 6 leány-, a dési-
ben 36 anya- s 18 leány, a székiben 39 anya- és 39
leány-, a görgényiben 30 anya- és 12 leány-, a marosi-
ban 53 anya- és 43 leány-, a küküllőiben 24 anya- és
12 leány-, az udvarhelyiben 32 anya- és 19 leány-, az
erdő vidékiben 13 anya- és 4 leány-, a sepsiben 35 anya-
és. 2 leány-, a kézdiben 15 anya- az orbaiban 12 anyaegy-
házközség volt. Ezen számokhoz hozzáadva a nagyenyedi
egyházmegye valószinű gyülekezetszámát, 50-et, egy-
házunk a XVII. század első felében 427 anyaegyházköz-
ségből állott, mely szám a sajói és tekei káptalan gyüle-
kezeteivel együtt a 450-et is meghaladta. Ez a szám, a
folyton növekedő anyásítás mellett 1684 táján, Pápai
Páriz Ferencz szerint «mintegy» (plus-minus) 500-ra,
Bod Péter idejében 1760 körül 498-ra, Benkő József
korában 1778-ban 537 anyaegyházra emelkedett.*
Az anyagyülekezetek száma mellett érdekes volna még
tudnunk az egész egyház lélekszámát is. Azonban e tekin-
tetben szintén a legnagyobb nehézségekkel kell megküz-
denünk. Ugyanis a XVII. században készült lustrális
jegyzőkönyvek és adóösszeirások épenséggel nem nép-
számlálási szempontból készültek és a népesség kiszámí-
tásához igen gyenge alapot szolgáltatnak. Hanem azért
azokban mégis csak foglaltatnak adatok, a melyek a mai

*
Páriz Pápai F. Rudus Redivum Eв. Bod. i. h. Benkő i. h.
Az illető egyházmegyék protocollumai s egyéb okmányai.
240

statistikai eredményekkel egybevetve, nem nélkülözik a

tanulságokat.
Erdély népesedésének, a lakosság szaporodásának és
fogyásának törvényei az általános népesedési törvények
kategoriái alá tartozván: a népességnek itt is folyton
szaporodni kellett az idők folyamán. A szaporodás aka-
dályai a XVI. és XVII. században az állandó háborus-
kodásban, a gyakori epidemiákban találhatók fel, melyek-
hez a XVII. század végén és a XVIII. században a rend-
kivülileg emelkedett közterhek s az ezekkel együtt járó
elszegényedés és kivándorlás csatlakoztak. Ezek azonban
csak lassították a szaporodást. Ellenben volt három olyan
esemény, alig egy századnak lefolyása alatt, mely a né-
pesség számát nagy erővel visszavetette s a gyarapodás
helyett a régi létszám helyreállítására utalta. Ezek a Básta-
korszak, a II. Rákóczy György idejebeli török- s tatár-
vész, végül a 1719. évi nagy pestis, a melyek közül az
első s az utolsó lakosságnak közei 50%-át pusztította el.
Ha a lustrális könyvek adatait, a conscriptiókat és
p. o. a templom odaítélések alkalmával felvett connume-
ratiókat a mai adatokkal egybevetjük és azokat általáno-
sítjuk: Erdély népességét a XVII. század közepén és végén
800,000 léleknél aligha becsülhetjük többre.* Az össz-

*
A lélekszám hozzávetőleges megállapítására legalkalmasab-
bak a székely székek lustralis könyvei, minthogy a székelyekre
nézve az általános hadkötelezettség állott fenn és a mellett
területük lakossága, addigi ismereteink szerint, mindig a leg-
nagyobb népsűrűséget mutatja. Ezért főleg ezekre voltunk tekin-
tettel. Összehasonlításul vettem az adózó porták szamát, a had-
beszállásolási kimutatásokat a XVII. század végéről, valamint a
templomok odaítélésénél megejtett connumeratiókat. Ide vonat-
kozó adatok kiadva találhatók a székely oklevéltárban s a Ker.
 241

népességnek legfelebb egy harmadát lehet a magyar ajkú

magyar és székely lakosságra számítani, a mely 270,000-nyi
lélek a református, unitárius és róm. katholikus egyház
között oszlott meg. A magyar ajkuaknak mintegy fele
eshetett a református egyházra, a másik fele a más két
confessióra: úgy hogy a református egyház megközelítő
lélekszámát 130—135,000-re, az unitáriusét mintegy
80,000-re, a róm. katholikusét pedig 50—55,000-re
tehetjük a XVII. század derekán. A század második
felében, egészen az utolsó évtizedig, nincsenek olyan
jelenségek, a melyek alapján ezen arány változását fel-
tehetnénk. De már a leopoldi diplomától fogva a róm.
katholicisrnus erősen kezd előnyomulni, a mi a reformá-
tus és főleg az unitárius egyház rovására történik. Az
előbbi nagyobb számánál fogva és hatalmasabb védel-
mezői támogatásával még képes ugyan magát annyira
oltalmazni, hogy a természetes szaporodás a hódítást
egyensulyozza és így a multhoz képest tényleges apadás
nem áll be a lélekszámban: hanem már az utóbbi abso-
lut számokban is veszit és mind jobban összezsugorodik.
A XVIII. században 1766-ban volt az első népszámlá-
lás, mely bár fogyatékos ugyan, de mégis az eddigi hozzá-
vetéseknél megbizhatóbb adatokat bocsát rendelkezé-
sünkre. Az akkori összeírás szerint 955,884 lélek vétetett

Magvetőben (XVII. évf.). V. ö. «Magyarország népessége a

pragmatica sanctio korában». (Az orsz. statisztikai hivatal ki-
adványa.) Ezen műnek az adózási összeírások alapján kiszámí-
tott adatai szerint a népességi viszonyok 1720 körül épen olya-
nok, a minőknek én a XVII. század közepére nézve, más források
alapján, találtam. Tekintettel a szövegben is említett néppusztító
körülményekre, nagyon valószinű, hogy a népesség száma mind-
két időben ugyanaz.
242

számba, de az összeírás maga is megállapítja, hogy né-

melyek így p. o. a brassói és szebeni róm. katholikusok,
a barczasági oláhok, az egyházaikból távollevő unitáriu-
sok, az articuláris helyeken lakó anabaptisták és a czigá-
nyok nincsenek a fenti összegbe beszámítva. A kihagyot-
takat is legalább 85,000 lélekre véve, az akkori népesség
tehát körülbelül 970,000-re tehető, a mely szám ugyan
nem arányos a XVII. századra általunk felvett 800,000
lélekkel; de ha az 1719. évi szörnyű pestist, a XVIII.
század nyomott közgazdasági viszonyait és az anya-
ország felé irányuló kirándulást is számba vesszük: az
aránytalanság el fog enyészni. Az 1766. évi népszám-
lálás szerint az erdélyi reformátusok száma 140,043, a
róm. katholikusoké 93,139 és az unitáriusoké 28,647.
Az utóbbi csekély szám azt mutatja, hogy az ellenrefor-
matio az unitáriusokra vetette magát legnagyobb erővel
és leginkább azok rovására szaporodtak a róm. katholi-
kusok.1 1785—1787-ben Erdély lakossága l.411,000.
A református egyház területi és kormányzati beosztá-
sában a legközelebb beállott változás a szebeni egyház-
megye alakítása volt, a mely azonban a népesség arányát
érintetlenül hagyta. Ugyanis a szebeni egyházmegye 1808-
ban, tisztán administrativ szempontokból, kerekíttetett ki
a túl nagy terjedelmű és épen ezért nehezen igazgatható
nagyenyedi, küküllői és udvarhelyi egyházmegyékből. Az
innen elvont s egy új egyházmegyévé tömörített 24 anya- és
10 leánygyülekezet, mintegy 5000 lélekszámot számlált.2

1
Az 1766. népszámlálás eredménye több helyt van közölve.
Így Benkőnél is i. m. Későbbi adatokkal összevetve s földolgozva
lásd Archiv A. f. III. 1—47. l.
2
Salamon József: De statu Ecclesiae ev. ref. in Transsilvania
commentatio. Claudiopoli, 1840. 111. l. Főconsistorialis levtr.
 243

Egyházunk területére és lélekszámára nézve nagyobb

fontosságú esemény volt a szilágy-szolnoki egyházmegyé-
nek bekebelezése, a mi 69 anya- s 20 leányegyházköz-
séggel és mintegy 41000 lélekkel gyarapította az anya-
szentegyházat.
A szilágy-szolnoki egyházmegye területe és községei a
reformatio előtt a gyulafehérvári püspökséghez tartoztak.
A reformatio után azonban azonnal a mai tiszántuli ref.
egyházkerület alkotó része gyanánt tűnik elő az egyház-
megye s mint ilyen szerepel az 1557. évi kolozsvári zsina-
ton is, mikor az egyházmegye esperese az alsó pannoniai
egyházak superintendensével, Boldi Sebestyénnel jelenik
meg. Az egyházmegye Kraszna- és Középszolnok várme-
gyékben feküdt, mely vármegyék az erdélyi független
fejedelemség kialakulásából fogva mindig ennek alkat-
részét, a tulajdonképeni partiumot alkották.
A partium közjogi helyzete az egész fejedelmi kor alatt
nem befolyásolta a szilágy-szolnoki egyházmegyének a
tiszántuli egyházkerülethez való tartozását, sőt volt idő,
midőn annak a kerületnek mintegy igazgatási központja
volt, kebelében lakván a kerület püspöke. A XVIII. szá-
zadban azonban megváltozott a viszony és az egyház-
megye huzódni kezdett az erdélyi reform, anyaszentegy-
ház felé. Ennek legfőbbképen az volt az oka, hogy a par-
tium ezen része politikailag Erdélyhez levén csatolva, az
egyházmegyét a politikai oltalom és általában a politikai
ügyek Erdélyhez, ennek kormányzati köréhez csatolták.
Erdélyi vallásügyi viszonyai még az elnyomatás korsza-
kában is kedvezőbbek levén a Magyarországéinál: ez is
hatott a szilágy-szolnoki papságra, mely így Bethlen
Gábortól nyert nemesi privilegiumát megőrizhette, mi-
alatt a szomszédos bihari és érmelléki egyházmegyéké
244

elvesztette azt az üldözések napjaiban. Végül a tiszán-

túli egyházkerület kormányzatában a Carolina Resolutio
után beállott változás sem tetszett az akkori püspöknek
és egyszersmind szilágysági esperesnek, az agg Zoványi
Györgynek és ez, valamint több személyes kellemetlen-
ségek arra indították, hogy az erdélyi ref. anyaszentegy-
ház fő consistoriumához közeledjék.
Zoványi György halála után, fia Zoványi József espe-
ressége idejében, még jobban kiélesedett a szilágy-szol-
noki egyházmegye és a tiszántuli egyházkerület között
kezdődött viszály, a mikor az erdélyi főconsistorium, mely
eddig gondnokokat nevezett ki az egyházmegye számára
és oltalmazta ott az egyház érdekeit, belenyult a tiszán-
túli egyházkerület intézkedési jogába és 1769-ben a két
egyházi főhatóság küldötteinek közös birósága teszi le az
engedetlenkedő Zoványi Józsefet. Ettől az időtől fogva
az erdélyi főconsistorium «in ecclatiastico politicis», a
tiszántuli egyházkerület pedig «in mere ecclesiasticis»
gyakorolják az egyházmegye feletti joghatóságot. A XIX.
század elején már az ecclesiasticumok tárgyában is a
maga fennhatósága alá kivánta vonni főconsistoriumunk
a szilágyi egyházmegyét, a mi sok éles iratváltásokra
s végre arra is alkalmat szolgáltatott, hogy a tiszántuli
egyházkerület az ügyet a Felség elé terjesztette, ez pedig
a helytartótanács útján a magyarországi négy ref. super-
intendentia konventjéhez utasította elintézés végett.
Az 1821-ik évben tartott pesti generálkonvent, melyen
a főconsistorium képviseletében Zilahi Laskai Sámuel
főkurátor is megjelent, a partiumnak politikai helyzetét
véve alapul, kimondotta, hogy «jónak és szükségesnek
találta, hogy ezen partiumbeli ekklezsiák az Erdélyben
fennálló ekklézsiai igazgatás alá egészen és egyáltalában
 245

bocsáttassanak által. Az 1821 október havában tartott

debreczeni generálkonvent elrendelte, hogy a szilágysági
ekklézsiákat illető aktákat a tiszántuli superintendentia
adja ki a maga levéltárából s ezzel «azon Szilágyságban
levő ekklézsiák ezennel kibocsátottaknak kijelentetvén»,
a tiszántuli superintendentia is október 5-iki gyülésében
kimondja, hogy «a feljebb említett ekklézsiák pro excor-
poratis et ad superintendentiam transsylvanicam resig-
natis declaráitatnak; kivánván istentől nekiek állandó
békességet és virágzást.» Ekkor Héczey Pál «középszol-
noki» senior «azon ekklézsiák nevében illendőséggel el is
bucsúzott» és már a következő évben meg is jelent egy-
háza képviselőivel a zabolai generális zsinaton.1
A szilágy-szolnoki egyházmegyének bekebelezése és a
természetes szaporodás nagyon megnövelte az anya-
szentegyház lélekszámát. Az 1840. évben már mintegy
265,000-re becsülte az egyházi kimutatás a hívek összesé-
gét.2 Az 1766. évi statistikai eredménynyel szemben ez
közel 186% emelkedés. Azonban, ha a róm. kath. feleke-
zet lélekszámával egybevetjük a mi egyházunk népességét,
akkor kitűnik, hogy voltaképen nagyon hátramaradtunk
a versenyben. A jelzett időben a róm. kath. felekezeti
népesség — pedig itt nem volt szilágysági annexio —
93,000, illetőleg 100,000-ről 236,000-re emelkedvén, a sza-
porodás 236%-ot tesz ki.3 A szomorú összehasonlító ered-
ményt a nagy erővel folyó recatholisatio s az ennek
nyujtott állami támogatás magyarázza. De viszont az

1
Prot. Egyházi és Isk. Lap 1862. 1393. s köv. l. Révész:
Figyelmező 1875. 277. s köv. l.
2
Salamon J. i. m. 102—115. l. Itt a sepsi e. m. lélekszáma
elnézésből kimaradt.
3
Schematismus ven. Cleri dioec. Trans. 1848. 241. l.
246

egyházi adatok elégtelensége és főleg róm. kath. oldalról

megbizhatlansága enyhíti ama számok ijesztő voltát.1
Idővel kimult az állami támogatással folytatott ellen-
reformatio és életbe lépett a megbizhatóbb állami statis-
tika. És az eredmény egyházunkra nézve némileg ked-
vezőbbre fordult. A magyarországi ref. testvérkerületek-
kel kötött unió küszöbén a mi egyházunk lélekszáma —
a szilágysági 46,199 lelket be nem számítva — 293,311
volt, míg a róm. kath. felekezeté 248,236. Fájdalom, hogy
azóta a távolság nem növekedett, sőt apadt, hogy-hogy
mig akkor (1880) 45,075-öt tett ki, azóta 33,608-ra szál-
lott alá (1900-ban.).
Egyházunk területében és beosztásában 1821 óta lénye-
gesebb változás vagy módosulás nem fordul telő. 1850-ben
az ág. hitv. evangelikus egyház, minden előzetes tárgya-
lások, avagy csak bejelentés nélkül is, elszakította és
magához csatolta a sajói és tekei káptalanban levő ev.
gyülekezeteket, melyekért viszont cserében alig tudta
megkapni egyházunk az evang. egyházba keblezett ref.
egyházközségeket. A tekei káptalan, mint tisztán evan-
gelikus, egyházmegyéinek sorából kimaradván s a nagy-
sajói káptalan ref. gyülekezetei egy külön egyházmegyévé
alakulván: egyházmegyeinek száma egygyel megapadt.2
Azonban nehány év mulva a szám kipótoltatott. Ugyanis
1854-ben a kolozsvári egyházközség egyházmegyei rangra
emeltetett. De ezzel mindössze annyit változott korábbi
helyzete, hogy egyházmegyei jellegű biróságot formálha-

1
A megbízhatatlanság kitűnik onnan, hogy az 1880. évi nép-
számlálás Erdélyben 248,236 róm. kath. vallásu egyént talált s
mégis az 1882. évi Schematismus 280,588 lélekről beszél. 194. l.
2
Névkönyv 1889. évfolyam. Főconsistorialis protocollum
1850. jan. 26.
 247

tott kebelében s hogy első papja hivatalból esperessé lett.

A politikai beosztásban előforduló városi törvényhatósá-
got utánzó ez a jelleg azonban nem fért össze egyház-
alkotmányunk jellemével s azóta meg is szünt.1
A püspöki vizsgálat alatt levő egyházközségek, melyek-
nek jogállásáról másutt szólunk, csak annyiban módosít-
ják a fent vázolt szervezetet, hogy nem az esperest egyház-
látogatóság és egyházmegyei hatóságok ügyeltek fel köz-
igazgatására, hanem ez a jog a püspököt és az igazgató-
tanácsot illette.2
Az erdélyi református anyaszentegyház 1881-ben, mi-
dőn önálló országos egyház jellege megszünt, 18 egyház-
megyét, 9 püspöki vizsgálat alatti egyházközséget és
339,530 lelket számlált s volt 559 lelkészi állomása.3
A számok a régi, a XVII. századbeli állapotokhoz képest
emelkedést mutatnak. Vajha a vallásos élet, az egyházias-
ság, a hitbuzgóság is olyan arányban mulná felül az egy-
ház «virágzási korának» eredményeit.

1
A. kolozsvári egyházmegye emlékirata 1874-ben 17—1874.
sz. a. kézirat gyanánt kinyomatva.
2
Lásd alább a 6. és 19. fejezeteket.
3
Az 1880-iki Névkönyv s az ugyanazon évi népszámlálás
adata.
 NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ.
Abats János V. 104, 164, 171, 190
Ács Mihály V. 97, 178
Acta Lipsiensia V. 139
Agenda IV. 237—8, V. 88—93,
95, 97, 101
Ágens V. 79—81
Ajtai Abód Mihály V. 31, 127,
138—42, 171
Akademikusok IV. 276, 284, 296
Alamor V. 200
Albisi Csomós Mihály V. 153
Alesius Dénes V. 207. 208
Alkalmi imák V. 93—4
Alsófehér vármegye V. 215
Alsted J. H. IV. 277, 279, 281—2,
289, 332, 337, 340—1
Alumnusok IV. 214, 294
Alvincz V. 201, 228, 234
Alvinczi Gábor V. 136
— gramatika IV. 186
— Péter IV. 315, 352
— zsinat IV. 218
Amsterdam IV. 232
Amsterdami biblia IV. 225—6,
335
— pénz IV. 231—2, V. 70
Andreanum IV. 110
Anglia IV. 299
Ansler bankár IV. 226
Antalfi János br. V. 4
Antal János V. 171
Apáczai Cseri János IV. 245,
282—6, 286, 311, 319—22,
355, 357, V. 158
— Kelemen IV. 131
Apafy Anna IV. 217—8, 220
— Mihály fejdelem IV. 32, 84,
195—6, 200, 205, 207, 209
240, 249, 267, 290, 299—303
310—5, 330, 332, 341, 345,
V. 12, 168
— Mihály ifj. V. 21
Apor István IV. 231
— Péter IV. 268
Aporok V. 6, 46
Appelatiotamquamabusu IV. 57
Approbáták IV. 25,30,48, 53—6,
108, 138, 200, 204, 206—7,
212, 259, 261, 290, 307, V.
10, 17—8, 47
Aranyosszék V. 203
Archidiaconus IV. 139—43
Arndt János V. 173
Articuli majores IV. 180,251—2,
273
— minores IV. 273
Assessorok IV. 152—4
Agustinus IV. 4
Autonomia IV. 50—3, 63, 83—5,
V. 6—7, 10—11
Babarcai Tamás V. 229
Baczoni András V. 231
— Incze Máté VI 155
Bajcsi András IV. 231
Bajnai Sámuel V. 59
Balassa Menyhért IV. 259
Balavásár V. 229
Bándi Mihály V. 177
Bánffv Ágnes gr. V. 5. 177
— család V. 229
— Dénes IV. 308
— Dénes gr. V. 77
— György gr. V. 20, 42, 71, 78

Bánffy Hunyad IV.275, V.228
— Pál IV. 301
— Zsigmond IV. 198, 301—2
— Zsigmond br. V. 31
Bánffyanum V. 71, 79
Baranyai László V. 6.
Barcsay Ákos IV. 195—6, 205,
229, 244, 285, 299, 303, 312,
334, 357
— Mihály IV. 325
— testvérek IV. 6
Bardocz fiúszék V. 66, 204
— Gábor V. 178
Bársony István IV. 356
Baseli stipendium V. 134
Basilius István V. 132
Basire Izsák IV. 281. 292, 356
Basta György IV. 24, 264, V. 240
Bátai Görgy IV. 349, 352
Báthoryak IV. 53, 69, 76, 80,
88, 97, 115
Báthory András V. 214
— Gábor IV. 265
— István IV. 27, 44—7, 96,
271—2, V. 211—2, 214. 219
— Kristóf IV. 46—7, 76, 81, V.
211, 219
— Zsigmond IV. 23—4, 27, 55,
76, 81, 92, 256, 328, V, 211,
227
— Zsófia IV. 305
Batizi András IV. 324
Battyány Ignácz gr. V. 146
— József gr. V. 9
Bayle Lajos IV. 352
Bécs IV. 214, 322, V. 30
Bécsi prot. theologia V. 138
Beke Sámuel V. 190
Bekebelezési taxa V. 83
Békés Gáspár V. 219
Béldiek V. 46
Béldi Kata IV. 301
Belényesi Ferencz IV. 301
Belgium IV. 225—6
Belsőszolnokmegye IV 322, V.
243, 215, 227
Belsőszolnok-dobokai egyház-
megye V. 233
249
Belsőszolnoki főesperesség V.
203, 207, 210, 229
— kör V. 224—5
Benkő Ferencz V. 172, 189
— József V. 91, 171, 181, 184, 239
— László V. 185
Bere V. 204
Berekeresztur V. 204
Berlin IV. 226
Berni stipendium V. 134
Besztercze V. 77, 200
Beszterczei káptalan IV. 27, 34
országgyűlés IV. 28
Bethfalva V. 237
Bethlen Elek IV. 315
— Gábor IV. 27, 56, 97, 128,
243, 258, 265—6, 278, 289,
297, 312, 331, 336, V. 45, 85,
194, 243
— Gergely IV. 226, 315
— hagyomány IV. 213—4, 229
— István IV. 213, 225, 334,
343—5
— János IV. 198, 211, 299,
301—4. 308—10, V. 155
— Kata V. 4. 64, 172—3
— kollégium IV. 288, 295,
305—6,311. 337, V. 71, 121
— Miklós gr. IV. 228—34, 304,
306, 308, 310, 313, 315, 356,
V. 4, 46, 70—4, 76
— László gr. V. 21
— Pál IV. 315
Beza Tódor IV. 242, V. 204
Bibliotheca IV. 301
Bibliothecarius IV. 293
Bihari egyh. megye V. 243
Biró Zsigmond V. 171
Bisterfeld J. H. IV. 186, 190—3,
251, 277, 292, 338, 341. 344,
357
Blair Hugó V. 174
Blandrata György IV. 41. V.
220—2
Bocskay István IV. 266, V. 217
Bod Péter IV. 94, 214, 220, 350,
V. 137, 171, 180—5, 239
Bodoki gen. visitatio V. 82
250
Bodoki József V. 172, 179
Bodola Sámuel V. 190
Bodolák V. 171
Bodoni Zsuzsanna IV. 217, 221
Bogáthi Demeter IV. 35
— F. Miklós V. 223
Bolyai Farkas V. 189
Bonyhai S. György V. 36, 38,
99, 132, 134. 171
Borberek V. 201, 228
Bornemisza Anna IV. 229
— Pál IV. 34
— Péter IV. 255
Borosbocsárd IV. 220
Borosjenei Hegyes István VI.
312, 345
Borosjenő IV. 57
Borosnyai L. János IV. 97, V.
29, 36-7, 67, 112, 171
— L. Simon V. 60
— N. Pál V, 178
— N. Zsigmond V. 31, 112,
172, 185
Borsodi József V. 93
Borzási János V. 257
Bögözi zsinat V. 100
Böhmer I. H. V. 185
Bözöd V. 238
Bözödújfalu V. 238
Brachium IV. 58—9, 83, V.
18, 27
Brandenburgi Kata IV. 229
Brassó IV. 27, V. 200
Brassói iskola V. 140
káptalan IV, 36
Brodarich István IV. 65
Bucanus Vilmos IV. 347
Budai Ézsaiás V. 190
— zsinat V. 16
Bunian János V. 178 96
Buzásbocsárdi zsinat V. 26, 82,
Buznikai Mihály IV. 305 6,
314—5, 358
Bürkös V. 200
Campe I. S. V. 188
Canones Ruberiani IV. 101—2,
139, 168, 263, 266
Canonica visitatio IV. 58, 133—5.
158—60
Caraffa tábornok V. 12
Carolina Resolutio V. 4, 244
Carpzov Benedek V. 185
Cartesius R. V. 186
Cartesianismus IV. 302, 306—9
Cathedraticum IV. 71, 89. 111
Cellarius-módszer V. 138—9
Censura IV. 327, V. 168
Civitas diaboli IV. 4
Coccejanismus IV. 306—9
Coccejus János IV. 308, 336
Coetus IV. 292
Collaborator IV. 293
Collecta V. 80—1
Collocálás IV. 102
Comenius Ámos IV. 281, 284,
286, 319
Communis profetia IV. 22
Communitas V. 45, 66—7
Confessio IV. 20—1, 38, 41, V.
9, 10
Conscriptiók V. 240
Consecratio IV. 34
Contra scriba IV. 293.
Coquia IV. 295
Cornides Dániel V. 142
Corpus iuris IV. 4, 25, 52, 93,
141. 165, 179
Crell János IV. 340, 344
Csáky család V. 229
— Krisztina IV. 344
Csanádi Pál IV. 343
Csanádi püspökség IV. 39
Csanaki Máté IV. 353
Csázmai István IV. 326
Csekefava V. 237
Csengeri István IV 246, 304—4,
355
Csepregi Turkovics Ferencz IV.
352, V. 172
Cserey Mihály IV. 230
Csernátoni Erzsébet V. 59
Pál IV. 302 4, 306—11
— Vajda Péter V. 171
Sámuel V. 187
Csernek IV. 220

Csiki alesperesség V. 203—4
209
Csikszék V. 46, 203, 213—4
Csorja Ferencz V. 189
Csulaianum V. 69
Csulai György IV. 97, 174, 201,
204, 214—6,222 4, 251, 352,
V. 235
— György ifj. IV. 215
Cuius regio... IV. 77—8
C'ura pastoralis V. 116—7
Currens IV. 157
Czeglédi György IV. 327
— János IV. 352
Czibak Imre IV. 65
Czinterem IV. 118
Czipó IV. 293—4
Dadai János IV. 199, 302
Dálonki Vazul V. 235
Daniel István br. V. 36. 174, 176
— János IV. 289
— Polixena br. V. 174
Dávid Ferencz IV. 20, 22, 36,
39—44. 47, 72. 116, 122, 151,
325, 329, V. 183, 200, 207,
212, 215—6, 218, 221
Deáki Filep József V. 94, 136,
171
— Pál V. 172
Sámuel V. 172
Debreczen IV. 57, 183, 327— 7
Debreczeni Ember Pál V. 183
Debreczeni generál konvent V.
245
— kollégium IV. 229
— Mihály IV. 313
— taxa IV. 229, V. 70, 85—6
Decsi Czimor János IV. 275, 328
Deési Ambrus IV. 330
— István IV. 341. 352, 357
— Márton IV. 303, 306—11,
341—2
Dengelegi Péter IV. 337
Derzs V. 231
Dés IV. 118, 123—7, 132, 274—5,
V. 21, 26, 61—4, 215—6, 229
Désfalva IV. 222
251
Dési egyházmegye V. 203. 227,
233—9
Dési Lázár György V. 171, 178
— Mihály V. 229
— zsinat V. 68. 82. 160, 164
Desoláták V. 84
Déva IV. 125, 133, 274, V. 21,
24, 61, 71, 215—7, 221, 226
Devalvatio V. 81
Dézma-bérlés IV. 115—7
Dicsőszentmárton V. 215—6
Diest Henrich IV. 354
Diód V. 221.
Diószegi János V. 178
— Péter V. 227, 234—5
— Sámuel V. 171
Dipsei lelkész IV. 71
Dislocatio IV. 102, 149
Ditró V. 209, 220
Dobófalva V. 231
Doboka vármegye IV. 322, V.
203, 215, 227, 229
Dobokai főesperesség V. 203,
207, 210, 220
Domesticum consistorium IV.
124—6, 129—31. V. 46—53
Domidoctus IV. 276, 284, 296,
V. 136—7
Dósa Elek V. 191
— Gergely V. 153
Drága Gáspár V. 219
Duraeus János V. 234
Egri Lukács IV. 324
püspökség IV. 39
Egyháznak IV. 60, 119
Egyháziak IV. 93
— adózása IV. 89—90
— országgyűlés tagsága IV.
90—2
Egyázi főtulajdonjog V. 69
— közmunka IV. 60
— rend IV. 87
— taxások IV. 119. V. 84
— vagyon IV. 113
Egyházkövetés IV. 104, V.
109—18
Egyházközségi vagyon V. 47—9
252
Egyházlátogatás lásd: Cano-
nica visitatio
Egyházmegyei jegyző IV. 152—3,
V. 57, 83
— pénztár V. 83—4
— tanács V. 59—60
— tűzkárbiztosítás V. 84
Egyházvédjog IV. 64, 66—70
Énekügyi roformok V. 97—101
Enyedi F. János IV. 349
— György IV. 329, 344, V. 225,
232—3
István IV. 341, 352, V. 124,
130
— Molnár István IV. 353
— Sámuel IV. 302—3
Eperjesi Mihály IV. 313
— Zsigmond V. 91. 161
Építési tilalmak V. X. 9
Eresei János V. 189
Erdőcsinádi gen. visitatio V. 112
Erdődi zsinat IV. 35, 39
Erdőháti alesperességV. 203—4,
209
Erdőszentgyörgy V. 238
Erdőszentgyörgyi zsinat IV. 343
Erdővidék V. 66
Erdővidéki egvházmegye V. 202,
204, 235. 239
Eretnekség IV. 3, 5, 8, 20, 26,
V. 17
Ermelléki egyházmegye V. 243
Erszentkirályi János IV. 330
Esketés IV. 252
Esperes választás IV. 100, 152
Eszékiánum V. 71, 74, 78
Eszéki István IV. 233, 341, 352,
V. 71, 78
Esztergomi érsekség IV. 34, 36
Etéd V. 237
Etédi zsinat V. 57, 66, 90, 98, 110
Exmissio IV. 149
Expectánsok IV. 294
Explorator IV. 293
Extraneusok IV. 279, 294
Fábián István IV. 302
Fabrica ecclesiae IV. 9, 113
Falusi egyházközségek IV. 132—5
Fejéregyháza V. 231
Fekete ember IV. 26
Fekete Klára IV. 301
Félegyházi Tamás IV. 328, V.
218
Felekezeti egyház IV. 41—2, 44
Felsőfehéri kör V, 224—5
Ferdinánd I. király IV. 9, 11, 65
Filia IV 118
Fogaras IV. 124, 127—8, 132,
251, V. 21,61,64,219—20,234
Fogarosi Ferencz IV. 340
— iskola IV. 274, 275, 277, 283
— Isván IV. 336, 340
— Máté IV. 283, 287
— Papp József V. 184, 187
Formula concordiae IV. 27
Főconsistorium IV. 98, 208—12,
V. 10—2, 16—32
Földesúr IV. 25, 114, 137
Főpatronus IV. 83—5
Franeker V. 133
Frangepán Ferencz IV. 65
Frankfurt a/O. V. 133, 181
Frater György IV. 6, 65
Galambos Mihály V. 154
Garasos pénztár V. 79, 166
Garda József V. 191
Geges IV. 117
Geleji kánonok IV. 104, 152,
168, 203, 243 249—51, 276,
318, 350, 355
— Katona István IV. 96 7,
101 2, 104, 143, 164, 170,
174, 183, 185—7, 189, 191,
193—5, 206, 213—4, 238, 240,
265, 289, 320—1, 332, 344—8,
355, 357, V. 40, 94, 183, 234
Gellért Máté V. 219
Generális dékán IV. 36, 38
— director V. 78—9
— nyomdája V. 169
— pénztár V. 78—9
— syondus IV. 165—70
— visitatio IV. 171—5
Genf IV. 242, 257, V. l06

Gerendi István IV. 77. 93
Gerhard János V. 173, 175
Gernyeszeg V. 220
Geszti Ferencz V. 217
Gidófalvi János V. 178
Gilanyiánum IV. 211—85, 335,
V. 20, 69, 74, 81
Gilányi Gergely IV. 217, 219
— Hujetner Jakab IV. 217. 332
Girbó V. 228
Glirins Máté V. 221
Gombási István V. 172, 185
Gondnoki utasítás V. 32—3
Gotterhalte V. 101
Göcsi Máté IV. 330, V. 216—7.
230
Gönczi György IV. 240, 348
— József IV. 352
— zsinat IV. 194
Görgényi egyházmegy V, 203—4,
208, 230 235, 239
Graduál IV. 240—3, V. 88, 97
Gubernium V. 10, 19
Gyalu V. 228
Gyalui dekanátus V. 207
Gvarmathv István V. 235
— Sámuel V. 150, 188
Gyergyószék V. 211, 214
Gyertya használat IV. 238
Gyöngyösi András IV. 352
— János V. 172
Gyulai Ferencz IV. 334
— István IV. 324
— Sámuel gf. V. 176
Gyulafehérvár IV. 122. 132, 211,
220, 231, 243, 265, 274, 299,
305, 310, 312, 314—5, 331,
337, V. 19, 21, 57.61—4, 72,
80, 215—6, 219, 228
Gyulafehérvári congregatio IV.
200, 205, 303
— disputa IV. 326
— egyházmegye V. 203, 228,
233, 239
— főesperesség V. 203, 257, 210
— iskola IV. 93, 271 4
— kollégium IV. 211, 217, 231,
275—6, 281—2, 299, 305—6,
253
314—5. V. 4, 21. 64, 71—3,
122, 124
— nyomda IV. 327, 331—2
— püspökség IV. 34—40, V.
202—6, 243
— vikárius IV. 10. 36
—zsinat IV. 47, 216, 221—2
Gyulafi László br. V. 6
Habsburg-ház IV. 32. 53
Hagymás-Bodon V. 237
Hajnal Mátyás IV. 342
Hallerek V. 6
Harangláb IV. 222
Harangozás IV. 252, V. 103
Háromszék IV. 45—6, V. 45—7,
66, 214, 216, 23.1, 233
Háromszéki kör V. 224
Hátszeg V. 24
Hátszegi iskola IV. 104
Házassági bíráskodás V. 7—8,
38—9
Hebler Mátyás IV. 36, 38, 40,
43, 71—2, 75
Héczey Pál V. 245
Hegedüsök V. 171
Hegedüs Sámuel V. 190
Heidelbergi egyetem IV. 296
— káté IV. 239
Héjasfalva V. 238
Hellopeus Bálint IV, 328
Heltai Gáspár IV. 237, 233—7,
V. 169, 200
Helvetica confessio IV. 87, 134,
165
Herepeiek V. 171
Herepei Gergely V. 190—1
— János V, 116
— Károly V. 190
Hermányi Dienes József IV.
303, V. 93, 172, 181
Hétfalusi csángók V. 200
Hevesi Mihály IV. 35
Hídvég V. 238
Hitegység IV. 124—5
Hodászi Lukács IV. 101, 183
Hodos V. 214
Hofgréf György IV. 324
254

Hollandia IV. 335 János király IV. 64—6

Holtkéz IV. 57
Homagium IV. 90
Homoródszentpál V. 231
Honter János IV. 6, 7, 34
Horthi István IV. 225, 230—1,
233, V. 74
Horváthi Mihály IV. 38
Hunyadi Demeter IV. 72, V.
202, 218
— főesperesség IV. 75, V. 203,
207, 210, 226
— kör V. 224
— János V. 207
— Márton V. 29
— Pál IV. 308
Hunyad vármegye V. 215—7,
226
Huszár Gál IV. 237
Huszti András V. 142, 153, 181
György V. 172
Hutter dogmatikája IV. 27
Igehirdetési módszer V. 94 5
Ilyefalva IV. 132, 275, V. 61
Ilosvay Benedek IV. 92, 122,
275, 329—30 V. 219, 228
Impressum IV. 240, V. 98—100
Incze Dániel V. 190
— János V. 91
— Mihály V. 91
Inczédi József V. 31, 36, 175
Independentismus IV. 191—2,
355
lndependens gyülekezetek V.
62—5
Innovatio IV. 22—3, 25—7,
30—1, 54, 58, 80
Inquísitorius eljárás IV. 28
Inspectorok IV. 128
Inspector curator V. 53—8
Interconfessionális törvények
IV. 55
Isten sava IV. 229
Isten tisztelet V. 89, 92
István mester IV. 324
Izabella királyné IV. 15, 39,
66—8, 76, 88, 96, 271, V. 202
János Zsigmond IV. 15, 41,
65, 68, 71, 79, 88, 110, 115,
271—2, 327, 330—1, V. 202,
209,211—2. 215—20
Jansonius bibla IV. 330
Jegenyei János V. 207
Jenei Sámuel V. 29
Jobbágyok vallása IV. 24—5
Joó János IV. 330
József I. király V. 3
József II. király IV. 297, V. 3,
11, 14, 31. 65. 106, 115, 137,
146—7, 150, 158, 160, 164,
185, 187—8
Jus advocatiae IV. 52—3, 58—62
Jus cavendi IV. 53, 58
Jus circa sacra IV. 48, 80
Jus in sacris 58, 80
Jus placeti IV. 62 3
Jus reformandí IV. 3, 8—9, 13,
16—20, 28, 49. 78—9
Jus supr. inspectionis IV. 17,
53, 80—5
Kaál V. 238
Kaczkói körlelkészség V. 193
Kadicsfalva V. 231
Káldi György IV. 837
Kállai András IV. 330
Kálmáncsehi S. Márton IV. 26,
325
Kálniczky Benedek V. 190
Kálnokiak V. 46
Kalotai főesperesség IV. 39. V.
204, 207, 210
— kör V. 225
Kalotaszeg IV. 203
Kalotaszegi kör V. 224
Kalvin János IV. 60, 337, 257,
V. 106
— kátéja IV. 340
Kamarási György V. 94,103, 171
Kameratikum IV. 233, V. 73, 75
Kanizsai Pálfi János IV. 180
Kántor IV. 294
Kapi György IV. 308
Káplán IV. 120—6

Káptalan IV. 10—4, 34, 38
Kapussi Sámuel IV. 337—351,
356, V. 124, 180
Karánsebesi oláh iskola IV. 275
Károly III. király V. 3—4, 7—9
Károlyi Boldi Sebestyén IV. 35,
38, V. 243
— Gáspár IV. 333—4, 338
— György V. 218, 227
— Péter IV. 238, 281, 327—8,
V. 217
— Sebestyén V. 207, 217
— Zsuzsánna IV. 352
Karulyfalva IV. 220
Káté magyarázat IV. 239, V.
96—7
Kebelepatak V. 230
Keckermann logikája IV. 186,
277
Kecskeméti Buzás Balázs IV.
116, 330
— Miklós IV. 183
Kegyesség formulája IV. 181
Kegyuraság IV. 71
Kemény János IV. 195—6, 205,
301, 353
— László br. V. 36
Kendő V. 204
Kendy család V. 229
Kepe IV. 116—7
Keresztelés IV. 249—50. V.
89—91
Keresztesi Ferencz IV. 301
— Sámuel IV. 313
Keresztes József V. 171
— Máté V. 91, 100
Kereszturi Pál IV. 338. 340, 351,
V. 174
Kerzí pap IV. 76, 93
Keserüi Dajka János IV. 45, 97,
265, 347, 352, V. 40
Kézdi egyházmegye V. 204,
233—5
— főesperesség V. 203—5, 207,
231—2
— szék V. 214
Kézdivásárhely IV. 104, 122,
132, 274, V. 61, 65—6, 71, 215
255
Kézdivásárhelyi német iskola
V. 147
Kibédi András V. 57
Kinsky gf. kanczellár V. 4
Királyfalva V. 229
Kisküküllői kör V. 224
Kis pap IV. 123
Kiss Gergely V. 91—2, 95—7,
160, 163, 185
Kissolymos V. 238
Kiss Tamás V. 217
Klein Lőrincz V. 220
Kóbor V. 220
Kocsárd IV. 299
Kodifikáczió V. 194, 85—6
Kollégiumi vagyonkezelés V.
Kolonich Lipót V. 3, 4
Kolozs V. 21, 24, 62, 215
Kolozs-dobokai kör V. 224
Kolozsi főesperesség V. 302,
207, 210
— kör V. 225
Kolozs-kalotai egyházmegye V.
202, 228, 233—9
Kolozsvár IV. 116, 121—7, 132,
198, 220-1, 228, 237, 256,
291, 299, 314, 320, 323, 332,
334, 337, 340, V. 21, 24, 61—4,
74, 200, 215—8, 232
Kolozsvári congregatio IV. 211
— egyházmegye V. 203, 246—7
— iskola IV. 271, 274—5, 288
— István IV. 226, 230, 311. V.
13, 34, 124
— kollégium IV. 211, 217,
229, 271—2, 281—2, 305—7.
311—4, V. 21, 71—4, 81, 122,
124, 130—1, 153—4
— országgyűlés IV. 11—2, 24,
43, 62, 66, 113
— Péter IV. 154
— Sándor V. 191
— theologia V. 194
— Veres Bálint V. 227
— zsinat IV. 38, 104, 188. V.
34, 206, 221—3, 243
Kolozsvármegye IV. 322, V.
202—3, 215
256
Komáromi István IV. 315
— János V. 124
— legatum V. 71
Koncz József V. 177
Konfirmáczió V. 97, 104, 5
Konventek IV. 11, 14
Kónya Ferencz V. 60
Koppányi Orbán IV. 91, 330,
V. 218, 228
Kornisok V. 6
Kornis Zsigmond gf. V. 168
Kóród-szent-márton V. 229
Kovács Jakab V. 219
— József V. 187
— Ödön dr. V. 191
Kovásznai Péter IV. 97, 197—200,
206—7, 286, 305, 308, 334
Kozma Ferencz IV. 251
Köpeczi István V. 172
Körlelkészségek V. 193
Köteles Sámuel V. 189
Kővár-középsznoki kör V. 224—5
Kozépszolnok vármegye IV. 35,
V. 202, 243
Központi vagyonkezelés V. 76—8
Krakkói zsinat V. 82, 112
Kraszna vármegye IV. 35, V.
202, 243
Kraszna-szatmári kör V. 224, 225
Kulcshatalom IV. 128—30,
134—5
Kun Éva IV. 230
— István IV. 354
Kutyfalva V. 229—30
Küküllői egyházmegye IV. 104,
145, 149, 200, V. 203, 229,
233, 235, 242
— főesperesség V. 203, 207, 210,
229
— kör V. 225
Küküllövár IV. 136, 275, V. 230
Küküllővári zsinat IV. 232, 266,
V. 27, 93, 98, 116
Küküllő vármegye IV. 60, V. 215
Külföldi alemneumok V. 133—5
— egyetemek V. 232—8
Láczai Szabó József V. 190
Ladiver Illés IV. 300
Lajos mester V. 324
Lamentatio V. 88—9
Laskai István IV. 345
— Sámuel V. 244
Laskói Cs. Péter IV. 274—5,
328—9, V. 220
László főesperes V. 207, 232
Lázár András V. 211
— Imre IV. 313
— János gf. V. 174, 187
Léczfalva IV. 23
Legatio IV. 295
Legfőbb kegyúri jog IV. 53,
63—70
Leibnitz V. Fr. V. 186—7
Lelkész válásztás IV. 109
Lengyelország IV. 214
Leopold I. király V. 3
Leopoldi diploma V. 1, 2, 7,
16—7
Lex dioecesana IV. 12
Leyda IV. 225, 344, V. 133
Linczi béke IV. 25
Lipcsei György IV. 224, 302
Littleton György V. 174
London IV. 181
Lorántffy Zsuzsánna IV. 128,
196, 251, 311, 334, 339, 342
Losonczi István V. 99
Lugosi oláh iskola IV. 275
Lustrális könyvek V. 240
Luther Márton IV. 6, 7, 87, V.
219
Macerius Ambrus V. 207
Macskási Boldizsár IV. 301, 313
Magántanítók IV. 294
Magistratus IV. 120—8
Magyar egyház IV. 40—8, V.
211, 220
Magyar-Fráta IV. 220
Magyar-Igen V. 220, 228
Magyarigeni zsinat V. 67, 111
Magyar-Köblös IV. 220
Magyaros V. 204
Maior pars IV. 24—5, 56

Mája 204
Makfalvi iskola V. 166
Makkai Sámuel V. 178
Málnási László V. 76, 172
Mandata visitatoria IV. 59
Marburgi stipendium V. 134
Mária Terézia királynő V. 3—4,
9, 11, 31, 47, 75—6, 85, 127,
135—6, 169, 188
Markházi Pál IV. 47
Márkod V. 204
Márkosfalvi Jakab IV. 45
— Soós Péter V. 10
Maros-Décse V. 220
Marosi egyházmegye V. 202, 208,
227, 230, 233, 235—7, 239
— főesperesség V. 210
— István IV. 355
— kör V. 224, 225
Marosszék IV. 59 117, V. 203,
214—5
Marosvásárhely IV. 118, 122,
125, 132, 152, 237, 291, 315,
V. 21, 61, 64, 73, 123, 141,
175, 215—7
Marosvásárhelyi Baba Ferencz
V. 178
— iskola IV. 271, 274, 276—7,
283—4
— kollégium V. 79—81, 85, 123,
132, 153—4
literaria comissio V. 141—6
— országgyülés IV. 10, 34, 38
— zsinat IV. 42—3, 46, 61, 107,
147, 175, 186, 189, 214, 243, V.
109
Marot Kelemen IV. 242
Maróthy György V. 99
Mártonfy György br. V. 57
Márton István V. 190
Mater IV. 118
Matkó István IV 342, 350, 354
Medgyes V. 25
Medgyesi káptalan IV. 27
— országgyűlés IV. 44, 45, 47, 91
— Pál IV. 186, 190—6, 201,
318—21, 340—2, 346—9,
352—5, V. 50, 94, 158
257
Medgyesi — zsinat IV. 16, 34,
46
Megújított énekeskönyv V. 101
Megye IV. 118—9
Megyebiró IV. 119
Megyebirói utasítás V. 48 9
Megye hütessei V. 49—51
Méhes György V. 172, 189
— Sámuel V. 172, 189
Melanthon Fülöp IV. 33
Mélius Péter IV. 39, 42—4, 46,
72, 76, 180, 238, 327—7
Mester IV. 117
Meszes IV. 35, V. 202
Mikes Kelemen IV. 218
— Mihály V. 6.
— féle pontok V. 4
Mikeszásza V. 200
Miklósvár-szék V. 204, 234
Mikó Ferencz V. 38
— Imre gf. V. 184
Milkói püspökség V. 202
Milotai Ny. István IV. 338, 344,
347, 352, 356, V. 90
Mindszenti Benedek V. 219
— Gedeon V. 190
— Sámuel V. 190
Mohai Sándor IV. 105
Mókus Albert V. 207
Molnár Gergely IV. 326, V. 139
Muzsna V. 238
Nadányi János IV. 302—3, 306,
309—11, 358
Nádudvari András IV. 124, 301
— Beniamin V. 178
— Péter IV. 124, V. 172, 181
Sámuel V. 186
Nagyari József IV. 350
Nagybaczoni zsinat V. 58, 92,
136
Nagy-Enyed IV. 118, 124—5,
132, 275, 291, 299, 300, 304,
306, 309, 312, 314, V. 21,
57—61, 64, 79, 124, 215—8,
224, 228—9
Nagyenyedi congregatio IV. 208,
211, 313, V. 19
258
Nagyenyedi egvházmegye V.
203, 228, 233, 235,239, 242
— iskola IV. 274
— kollégium IV. 211, 229, 305—7,
V. 21, 70—6, 79, 81, 85—6,
12—2, 124, 130, 135, 153, 184,
194—5
— zsinat IV. 16, 41, 47, 76, 102,
104, 144, 145, 107, 188—90,
260; 319, 321, V. 28 9, 36,
57, 93, 158, 210
Nagyfalvi Mihály V. 207
Nagy-Fentős IV. 220
Nagy György V. 172, 190
István V. 91—2
Nagykörtvélyes IV. 220
Nagy Péter V. 93, 171
Nagysajói egyházmegye V. 204,
240
Nagysolymos V. 238
Nagy Szabó Ferencz V. 213,
215—6
Nagyszombati iskola IV. 217
Nagyszőlősi Mihály IV. 347
Nagyteremi V. 238
Nagy Zsuzsánna V. 28
Naláczi István IV. 230
Nánási István IV. 355
— V. Gábor IV. 341
Napi díjak V. 83
Nationális iskola V. 160
Németnyelv tanítás V. 142,
146—7, 163—4
Németország IV. 237, 296
Nemzeti iskola IV. 318—9, V.
160
Nemzetiségi egyház IV. 40—7
Népiskolai tanterv V. 161
Noé galambja IV. 234
Norma discendi V. 149—51
Nota infidelitatis IV. 4
Nyárádszentanna IV. 118
Observationes ecclesiastici IV.
155
Oeconomus IV. 293
Oláh egyház IV. 48
— reformatio IV. 332
Oláh nyomda IV. 332
— püspök IV. 211
Oltár-mester IV. 121
Onoka IV. 220
Orbai egyházmegye V. 204,
233—5, 239
Ordinatio IV. 34, 37—103
Orgona V. 99 100
Oroszhegy IV. 231
Orthodox egyház IV. 46
— fejedelmek IV. 64
Ó-Torda V. 215—6, 2—21, 232
Ótordai zsinat V. 99, 113
Óvári zsinat IV. 35, 39
Ózdi főesperesség V. 203, 227,
230
Ozorai István IV. 324
Őri Fülöp Gábor V. 190
Paedagogarcha IV. 292, 304
Palaolog Jakab V. 221
Páldi István V. 99, 177
Pápai Páriz Ferencz IV. 301,
311, 335, 354—7, V. 72, 124,
130, 133, 139. 181, 239
— Páriz Imre IV. 353, V. 227
— tizedlajstrom V. 203
Papi gyámintézet V. 84
— javadalom IV. 115
Papmarasztás IV. 110—2, V.
45—7
Papi nyugdíjalap V. 71—78
Papok nemesítése IV. 297
Papp Gergely V. 227
Papszentelés I. Ordinatio
Papok ruházata IV. 260
Paraeus Dávid IV. 201
Paritás IV. 212
Parochialis örökségek IV. 9, 30
Partialis zsinat IV. 139, 146—57
Particulák IV. 292, V. 121
Passio éneklés IV. 244, V. 88—9
Pastor secundarius IV. 124
Pastoris IV. 94
Patai Máté IV. 131
Patakfalvi Mózes V. 235
Pataki István IV. 307—8, 312,
339, 355

Patronus IV. 60, 113, 135—8,
294 6
Páva V. 46
Péczeli József V. 190
Pekri Lőrincz IV. 313
Pericopa IV. 238—9, 240
Pernyeszi Zsigmond IV. 353
Pesti generál konvent V. 244
Petek IV, 269
Péterfalva V. 200
Péterfi Károly V. 189
Petri Ferencz V. 235
Petróczi Kata Szidonia V. 173—4
Pia fundatiok V. 75—6
Pictet Benedek V. 174
Piscator Lajos IV. 277, 279,
281—2, 357
Piskolti Fabricius Máté V. 217
Plebánia IV 108
Plebánus IV. 120—6
Pócs István IV. 201
Poena IV. 156
Polyglotta biblia IV. 334
Porcsalmi András IV. 312, 352
Pósaházi János IV. 231, 305—6,
342, 351, 353, 356, 358, V. 124
Potestas ecclesiastica IV. 70
Praebitor IV. 293
Praeceptor IV. 293
Presbyterianismus IV. 128,
181—202, 303, 317, 355, V.
16—87
Presbyterium IV. 128, V. 49—53
Primáriusok IV. 293—4
Principisták IV. 295, 301
Privilegium fori IV. 90
Provinciális zsinat IV. 47
Publica professis IV. 292
— schola IV. 292
Publicusok IV. 279, 294
Puritanismus IV. 239, 317—8,
V. 16, 87—8, 92
Pusztaalmás IV. 220
Püspök IV. 95
Püspöki diploma IV. 71—7, 90,
V. 10
— egyházak IV. 130—2, V.
61—6, 247
259
— jog IV. 63, 70—85
— joghatóság IV. 73—5
Püspöki székesegyház IV. 10, 38
Püspökség IV. 11
Quarta IV. 116
Radecius István IV. 343
Radnót V. 215—6, 230
Radnóti collecta V. 70
— zsinat IV. 206, 278, 307—9
Rákóczy György I. Fejedelem
IV. 84, 97, 128, 188. 195,
213—4, 225, 252, 265—6, 286,
312, 334, 336, 354, V. 122,
238, 240
— György II. fejedelem IV. 31,
84, 97, 195—8, 204, 244, 284,
286, 296, 300, 330. 334, 319,
352
— Ferencz II. fejedelem V. 4,
21, 98, 108, 133, 173
— Zsigmond IV. 190—1, 196
Ramus Péter IV. 186, 358
Ratio educationis V. 143—50
Recepta religiók IV. 9, 11, 14,
17, 21—5, 28—32, 45, 49, 52,
62—3, 80, 82, 94
Recommendatorium V. 135
Regalis IV. 91—2
Reiff Dániel VI. 27
Rektor IV. 292, 304
Religio illicita IV. 29
Remanensek IV. 295
Retteg V. 215
Rettegi János IV. 265, 330, V. 217
Révész Bálint V. 93
Rhédeiek IV. 301, 315, 334
Rhédei Ferencz IV. 138
Rimaszombati Sámuel V. 175
Ritmizálás IV. 253
Róma V. 214
Rózsahegyi zsinat V. 88
Rugonfalva V. 238
Sajói káptalan IV. 41. 47, V.
208, 227, 233—4,236, 239, 246
Salamon József V. 101 ,189, 190
260
Sakramentariusok IV. 16
Sakramentumok IV. 251
Sárabár Mátyás IV. 343
Sándorfalva V. 231
Sárd IV. 220
Sárdi zsinat IV. 60, 91, 119, 160
Sárospatak IV. 185, 195, 251,
277, 315
Sárospataki kollégium IV. 275,
305—6, 315
Sárpatak V. 231
Sárpataki Nagy Mihály IV. 338,
345, 352
Sartorius János V. 97
Schreck Farkas IV. 328
Sehweiz IV. 236
Sebestyén István V. 190
Secularisatio IV. 11—5, 35, 37,
62. 65—6, 70, 95, V. 204
Sedes IV. 293
Segesvár V. 76
Seiler József V. 188
Sélye V. 204
Selyei Balogh István IV. 35—2, 351
Senior IV. 139, 293
Seniorum collegium IV. 99
Sepsi egyházmegye V. 202, 204,
233—5, 239
Sepsi főesperesség V. 231
— kör V. 225
— szék V. 231
Sepsiszentgyörgy IV. 104, 122,
124, 132, 274, V. 61, 100,
114, 216, 232
Sepsiszentgyörgyi német iskola
V. 147
— zsinat V. 57
Siklód V. 237
Sikó István V. 235
Simon István IV. 336
— János V. 60
Simultán iskola V. 158
Sinay Miklós V. 190
Socinus Faustus IV. 326
Sófalvi József V. 179, 183, 188
Somossy János V. 190
Soós Ferencz V. 34, 121, 124—9,
138, 155, 171, 177
Sorger György br. V. 8
Sóthi János IV. 313, 315, V. 236
Spinoza B. V. 186
Stankar Ferencz IV. 325
Stapfer János V. 174
Statileo János IV. 65
Stehelin Kristóf IV. 240, V. 96
Stóla IV. 117
Studiorum commisio V. 146
Sturm-Trotzendorí rendszer IV.
286—7
Suceessio V. 35—7, 57
Sulzer I. G. V. 179, 188
Sumrnus episcopus IV. 83—4
Supplicatio IV. 295
Symbolikus könyvek V. 9, 10
Systhema studiorum V. 146—7
Szabad egyház szabad államban
IV. 14, 16
Szabó Keresztely IV. 224
Szakács IV. 293
Szálai András V. 217
Szalárdi Miklós IV. 354
Szamár temetés IV. 253
Szamos folyó V. 237
Szántai István IV. 6
— Mihály IV. 353
Szárászi András IV. 215
Szász Domokos V. 63, 171, 195
— egyház IV. 41, 43, 46—8
— Gerő V. 63
— káptalanok privilégiuma IV.
40
— Károly id. V. 189
— klérus IV. 67
— papság közterhei IV. 89
Szászsebes IV. 233, 272, V. 74
Szászváros IV. 41, 116, 121, V. 5,
274, 277, 291, V. 21, 24, 61,
200, 215—7
Szászvárosi iskola V. 123
Szászvesszős V. 200
Szatmár vármegye IV. 35, V. 202
Szatmári Baka Péter IV. 352
— Paksi Mihály V. 130, 186
— Papp Mihály V. 172
— Zsigmond V. 171—2
Szatmárnémeti Mihály IV. 240,

313, 338, 343, 345, 348,
351—3, 357
— Sámuel IV. 314, 339, 341,
352, 358, V. 124, 130, 155, 180
— zsinat IV. 194—5, 239, 243,
249, 263, 318—9
Száva Mihály V. 6
Szeben IV. 27, 244, 332, V. 21,
24—5, 29. 42, 61, 65, 107
Szebeni egyházmegye V. 242
— káptalan IV. 36
— zsinat IV. 43
Széchenyi György V. 3
Szegedi Gergely IV. 240—1
Lajos V. 217—8
Szék IV. 132, V. 21, 24, 62, 64,
215, 227
Székelykeresztur V. 209, 215—6
Székelykereszturi kör V. 224,
225
Székely László IV. 230, V. 142,
153
— Lászlóné, Bucsesdi Sára IV. 322
Széki egyházmegye V. 203, 227,
234—6, 239
— generális visitatio IV. 175
— zsinat IV. 43, V. 101, 160,
205
Székelyudvarhely IV. 104, 122,
132, 174, 274, 277, 291, V.
61, 65—6, 91, 209, 215—9, 230
Székelyudvarhelyi kollégium V.
76, 81, 86, 123, 131, 147,
151, 154—5
— zsinat V. 92, 234
Szelepcsényi György V. 3
Szenczi Kertész Ábrahám IV,
332, V. 169
— Molnár Albert IV. 242, 244,
333, V. 88
Szentegyház erdeje IV. 61, 141
Szenterzsébet V. 238
Szentgyörgyi Dávid IV. 98
— P. István IV. 350
Szentlélek V. 231
Szentkirályi Benedek IV. 344
Szentsimon IV. 117
261
Szentszék IV. 10 168, 170
Szenttamás V. 231
Széplak V. 238
Szepsi Mihály IV. 352
Szeretetház V. 195
Szertartások IV. 27, 30 1
Szigethi Gyula István V. 57, 93,
99, 134, 139, 159, 171
Szikszai János IV. 352
Szilágyiak V. 171
Szilágyi Beniamin István IV
317
— Ferencz V. 189—90
— főesperesség IV. 38
— Márton IV. 347
— Péter V. 175
— Sámuel br. 175
Szilágyszolnoki egyházmegve
V. 243—5
Szilvási János IV. 329 V. 217
— Márton IV. 352
Szilvásújfalvi Imre IV. 101, 180
Szobafőnök IV. 294
Szokolvai István IV. 353
Szombatfalva V. 231
Szombatosság IV. 28—30
Szőnyi Beniamin V. 99
— Nagy István IV. 352, 355
Tamás erd. ev. Superintendens
IV. 36
Tanár képzés V. 128—9
— választás V. 155—6
Tanító képzés V. 162, 165—6
Tasnádi Veres Mihály IV. 45,
183, 330, V. 228
— vikárius IV. 35, 38—9
Tatai Csirke Ferencz V. 96
Taxa confirmationalis IV. 89, 111
Teke V. 227
Tekei káptalan IV. 41, 47, V.
208, 227, 333—4, 236, 239,
246
Telegdi főesperesség V. 203—4,
207—8
— Mihály V. 219
— Papp Sámuel V. 97, 99
Teleky László gf. V. 21, 26
262
Teleky Mária gf. V. 174
— Mihály gf. IV. 199, 201, 225,
301, 315, 236, V. 155
— Sámuel gf. V. 177
— Sándor gf. V. 38
Temetés IV. 252—3, V. 102—3
Temető IV. 252
Templom-foglalás IV. 58
— -járás IV. 58
— vagyon IV. 117—8
Tentamen IV. 148
Térdeplés IV, 246
Textoris János IV. 347
Tisza Erzsébet IV. 215
Tiszabecsi Gáspár IV. 97—8
207, V. 236
— István V. 235
— Tamás IV. 352, V. 235
Tiszáninneni egyházkerület IV.
277
Tiszántúli egyházkerület IV, 35,
39, V. 244—5
Tized-per IV. 5, 10
Tofeus Mihály IV. 98, 207,
217—8, 221—7, 238, 306,
313, 315, 338, V. 42, 71, 94
Tóga IV. 294, V. 156
Tógátusok IV. 279, 292—5
Tolnai D. János IV. 181, 183,
194, 277
— F. István IV. 312, 343, 349,
358.
— István IV. 187, 354
— Mihály IV. 349
Torda IV. 41, 123, 125
Tordaaranyosi kör V. 224
Tordai Ádám IV. 330, V. 216
— Demeter IV. 35
— főesperesség V. 203, 207, 210,
228
— kör V. 225
— országgyűlés IV, 8, 12, 16,
34, 38, 40, 42, 43, V. 209, 221
— Sámuel V. 172, 178
— Sándor András IV. 76, 101,
326, V. 217, 221, 226
— zsinat IV. 22, 43, V. 222,
225—6, 232
Tordos V. 200
Torjai Székely Péter V. 232—3
Toroozkószentgyörgyi zsinat V.
115
Toronyai Máté IV. 330, V. 218,
228
Toroczkai Máté IV. 344
Tóthfalusi Kiss Miklós IV 226,
333—8, V. 98, 169
Tóth Ferencz V. 116, 190
Tőke Márton V. 172
Török család (enyingi) V. 217
Tripartitum IV. 4, 88—9, 107,
149, 163, V. 8, 45—7, 66
Türelmi rendelet V. 59
Türi Sámuel V. 81
Udvarhelyi egyházmegye V.
202, 204, 209, 230, 233, 235,
237—9, 242
— kör V. 224—5
Udvarhelyszék V. 46, 147, 203,
209, 213—6, 230—1
Ugocsa vármegye V. 202
Ujszékely V. 238
Ujtorda V. 21, 215
Ungler Lukács IV. 43, 75
Ungvári János IV. 99, 101—3,
330
Unitárius egyház IV. 44
— püspök IV. 44—5
Urfiak tanulása V. 129, 148
Uri püspök IV. 12, 50—1
Urvacsora IV. 248—51, V. 89—91
Utrechti egyetem IV. 296
Uzdiszentpéteri zsinat V. 82, 84
Uzoni Balázs IV. 354, V 235
— Fosztó István V. 214, 230
Ünnepek IV. 58, 250—1, 259—60,
V. 10
Vagyonkezelés V. 82—4
Vajdahunyad V. 21, 24, 215, 217
Vajdahunyadi egyházmegye V.
203, 226, 233, 235, 239
Vajda László IV. 230—2
Vajdaszentiván IV. 221—2
Vajdaszentiváni János IV. 222

Válaszut IV. 273
Vallássérelmi ügyek IV. 55
Vamovichi János IV. 339
Várad IV 57, 188, 198, V. 237
Váradi Belényesi Ferencz IV.
353
— biblia IV, 198, 225, 333—4
— iskola IV. 271
— István IV. 352
— Mátyás IV. 355
— Miklós IV. 290
— nyomda IV. 332
— püspökség IV. 39, V. 203—4
— zsinat IV. 183
Várallyai Lörincz IV. 352
Varga István V. 190
Vári Alatus János IV. 343
Város deákjai IV. 295
Városi egyházközségek IV.
119—28
Vármegyei statutumok IV. 59
Vásárhelyi Dániel IV. 342
— István püpök V. 26, 29, 33
35, 38
— István esperes V. 235
— Péter IV. 292, 299—300, 302,
312, 341
— Tőke István V. 139, 186—8
Vegyes házasság IV. 56
Velencze IV. 214
Verancsics Antal IV. 6
Veresmarti Gáspár IV. 97, 197,
199, 207, 302
Verestói György V. 142. 171
Vest Gilbert V. 174
Vesprémi István IV. 174, 231—3,
V. 26, 28, 33, 46
— Judit IV. 231
Vigil IV. 293
263
Vigiliák IV. 238
Vingárd V. 228, 230
Vízakna IV. 41, V 21, 202
Vizaknai Gergely IV. 324
— György V. 217
Voetius Gilbert IV. 201
Volkel János IV. 340, 344
Wass György IV. 301, 317
Wesselényi Anna br. V. 174
— István br. IV. 234, V. 13, 21
— Mária br. V. 174, 178
— Miklós br, id. V. 5
— br. ifj. V. 166
— Zsuzsánna br. V. 174
Wiener Pál IV. 36—7, 72
Windheim E. Chr. V. 174
Wittenberg IV. 180, 292, 296,
330
Wolf Keresztély V. 175, 186—8
Zabola V. 237
Zágoni Aranka György V. 150,
171, 173, 183
Zalányi Péter V. 91
Zetelaka V. 231
Zilahi iskola V. 123
— István IV. 340
— János IV. 341
— S. András V. 42, 124, 130, 171
Zólyomi Miklós IV. 301
Zoványi György V. 36, 99, 244
— József V. 244
Zselyk V. 200
Zsigmond Dávid IV. 275, 329
Zsoltár éneklés IV. 189, 242,
V. 97—9
Zürich IV. 237