Tartalom

PREDATOR – VÉRÖZÖN
Bryan Thomas Schmidt – Bevezetés
Tim Lebbon – Ördögkutyák
Jeremy Robinson – Stonewall utolsó csatája
1
2
3
4
5
6
Steve Perry – Visszavágó
Weston Othse – Vér jelölje utamat
Peter J. Wacks és David Boop – Viharvér
Jennifer Brozek – Az utolsó jelentés
S. D. Perry – Skeld erődje
Kevin J. Anderson – Őshonos fajok
1
2
3
4
5
6
Mira Grant – Vér és homok
John Shirley – Bádogharcos
Larry Correia – Három Szikra
Andrew Mayne – Pilóta
Wendy N. Wagner – Bölényugrás
Bryan Thomas Schmidt és Holly Roberds – Drogháború
Dayton Ward – Felderítés
Jonathan Maberry – Játékvilág
1
2
3
4
5
6
7
 PREDATOR – VÉRÖZÖN

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

PREDATOR™: IF IT BLEEDS
edited by Bryan Thomas Schmidt
Titan Books, A division of Titan Publishing Group Ltd 144 Southwark Street, London SE1
OUP, 2017
™ & © 2018 Twentieth Century Fox Film Corporation.
All rights reserved.

Fordította SZÁNTAI ZSOLT

ISBN 978-963-497-471-0
Lektor: Barna Ildikó
Tördelőszerkesztés: Karaktertax BT., Szvoboda Gabriella
Színre bontás, borítóterv: EzDesign Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Nyomda: Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

„Ha vérzik, meg tudjuk ölni.”

– Alan „Dutch” Schaefer őrnagy (Ragadozó, 1987)

A Ragadozókként ismert, földönkívüli yautja faj harcosai évszázadok óta találkoznak az

emberekkel – és vadásznak is rájuk –, úgy a Földön, mint az űr mélységeiben. A kötet
tizenhat vadászatuk történetét tartalmazza. A más helyen korábban nem publikált novellák
szerzői korunk legkülönlegesebb írói:
Kevin J. Anderson – Jennifer Brozek – Larry Correia – Mira Grant – Tim Lebbon –
Jonathan Maberry – Andrew Mayne – Weston Oschse – S. D. Perry – Steve Perry – Jeremy
Robinson – John Shirley – Bryan Thomas Schmid és Holly Roberds – Peter J. Wacks és Dabvid
Boop – Wendy N. Wagner – Dayton Ward

A történeteket, amelyekben a vadászok és prédáik vívnak élet-halál harcot, az eredeti

Predator mozifilmek, képregények és regények inspirálták.

Kevin Peter Hallnak, az eredeti Predatornak és Jonathan Maberrynek a barátságért.

 Bryan Thomas Schmidt – Bevezetés

1987-ben a Twentieth Century Fox bemutatott egy új sci-fi thrillert, amelyben földön
kívüli vadászok érkeznek a Földre, hogy embereket öljenek. Megszületett a „Predator”. A film
– amely kiváló lehetőség volt az éppen felfelé emelkedő csillag, Arnold Schwarzenegger
számára, aki korábban már olyan ikonikus szerepeket játszott el, mint Conan és a Terminator
– a költségek hatszorosát produkálta bevételként, és így létrejött egy új franchise.
Elkezdődött a folytatás gyártása, valamint a Dark Horse Comicsnál megjelent egy
képregénysorozat. Valamivel később kiadásra kerültek a Predator – Ragadozó regények, majd
a Fox másik népszerű világával („Alien”) közös történetek és tervek születtek további filmek
készítésére is, vagyis minden megtörtént az egyre növekvő lelkes rajongótábor igényeinek
kielégítése érdekében.
A jelen kötetben szereplő történetekkel a franchise létrejöttének 30. évfordulóját
kívántuk megünnepelni, méghozzá olyan módon, hogy bemutatjuk, a rajongók miként
képzelik el azokat a jövőbeli alkotásokat, amelyekben Predatorok szerepelnek. A munka
során kiindulási alapnak tekintettük a három korábbi Predator filmet, de figyelembe vettük a
Dark Horse Comics képregényeit, a különböző regényeket is, így az itt olvasható novellák akár
ezek előzményeinek vagy folytatásainak is tekinthetők. Az univerzum számos szerzője – Tim
Lebbon, Kevin J. Anderson, Steve Perry, S. D. Perry és John Shirley – vadonatúj sztorikat adott
nekünk, és kaptunk új történeteket új szerzőktől is. Az olvasó találhat olyan novellákat is,
amelyek azt mutatják be, hogy ezek az intergalaktikus vadászok milyen tevékenységet
végeztek az emberiség történelme során, mit tesznek a jelen korban és a távoli jövőben.
Tizenhat akciódús új kaland, tizenhat remek novella, amelyek közül némelyik valamiféle
jövőbeli társadalomban, némelyik viszont a vikingek, a középkori szamurájok, sőt az amerikai
polgárháború idejében játszódik; sokban felbukkannak történelmi alakok és ismerős
karakterek. A szerzők célja minden esetben ugyanaz volt: olyan szórakozató sztorikat
kívántak a rajongók elé tárni, amilyenek miatt mi magunk is imádjuk a Predator-történeteket,
amelyek miatt megkedveltük ezt az univerzumot: rengeteg akció, érdekes és izgalmas
fordulatok és taktikák, az emberi leleményesség szembeállítása az idegen lények
intellektusával és technológiájával.
Mivel én magam is Predator-rajongó vagyok, nagy öröm volt számomra a kötet
összeállítása. Bízom benne, hogy rajongótársaim számára is élményt fog jelenteni a könyv
olvasása. A magam részéről fejlett kultúrájuk, nyelvük, stratégiájuk és az életmódjukat
meghatározó elvrendszer és etika miatt kedvelem a Predatorokat, véleményem szerint éppen
ezek a részletek teszik őket érdekesebbé, ezek miatt komolyabb ellenfelek az ember számára,
mint számos más idegen faj, amellyel a különböző alkotásokban találkozhatunk. A regények,
a képregények és a filmek mindegyike közreműködött abban, hogy a mítosz új, érdekes
irányokba terjeszkedjen tovább. Ezek a történetek is pontosan ezt teszik.
 Kötetünkkel ennek az izgalmas, képzeletbeli univerzumnak a múltját és jövőjét kívánjuk
megünnepelni. Reméljük, sikerül felidéznünk régi emlékeket, és sikerül újakat teremtenünk,
miközben felderítjük kedvenc sagánk új fejezeteit.

Ha megírjuk, ők eljönnek.
Ha véreznek, megölhetjük őket.

Bryan Thomas Schmidt

Ottawa, KS
2017 január

„Ha vérzik, meg lehet ölni. ”

Dutch Schaefer, „Predator”
(1987)
 Tim Lebbon – Ördögkutyák

Halley tudja, hogy ez csak egy álom, de a fájdalom mégis beleharap, beledöfődik a
hátába, ahogy a leszállóegység megpördül és hánykolódik, ahogy irányíthatatlanul száguld
lefelé, a bolygó irányába. A valóságban a hajót már kiemelték a zuhanásból, már
biztonságosan landolt, de álmában Halley az egyetlen utas, egyedül hánykolódik a jármű
hasában. Minden egyes fordulatnál hozzácsapódik a falakhoz, a padlóról a mennyezethez
vágódik, a végtagjai széttörnek, a bordái megreccsennek az ütközések során, a koponyája
bereped. A háta... Igen, a hátában érzi a legerősebb fájdalmat. És az utolsó pillanatban az
anyja arcát látja, ami egyszerre szomorú és dühös; igen, szomorú és dühös a döntés miatt,
amit a lánya meghozott. „Ha kimész az űrbe, ott fogsz meghalni!”
Felriadt álmából. Izzadt és zihált a keskeny priccsen. A takaró rácsavarodott a karjára, a
lábára. Az ágy mellett álló palack után nyúlt, kipattintott még két szem fájdalomcsillapítót.
Mielőtt lefeküdt, már bevett hatot. Ironikus: rászokott ezekre a pirulákra, de pontosan ezek
szabadítottak rá annyi fájdalmat, amennyit korábban még sosem tapasztalt.
Felült, megtámasztotta a fejét, megpróbálta kipislogni a szeméből az anyja arcmását. Az
anyja... A szavai az űrbe is követték őt, a Gyarmati Tengerészgyalogság akadémiájára is, sőt
akkor is ezek csengtek a fülében, amikor bekövetkezett az a siklóbaleset, amiben
összezúzódott az egyik csigolyája. A pirulákat az orvostól kapta, kifejezetten a fájós hátára. A
fájdalmat meg is szüntették, de egészen újfajta agóniát ismertettek meg vele. És az anyja
szomorúsága, az anyja dühe még mindig kísértette.
Halkan berregni kezdett az ágy melletti kommunikációs egység. Halley felugrott. Csend
vette körül, meg a rémálmából megmaradt cafatok. Időnként azt kívánta, hogy a magas rang
ne járjon feltétlenül együtt azzal, hogy a birtokosa elszigetelődik az egység többi tagjától.
– Halley százados, a parancsnokságra várják.
– Kicsoda?
Rövid, sokatmondó szünet.
– Az őrnagy. És még valaki.
Halley mindkét kezével a feltűzött hajába túrt.
– Indulok!
A kommunikátor szisszent egyet, majd elnémult, a százados meg csak állt, bámulta az
apró mosdókagyló fölötti tükröt. Megállapította, szarul néz ki. Három perce maradt, hogy
ezen változtasson.
***
A küldetésre egy Sleek-osztályú rombolót kapott, a neve Doyle volt. Ismerte a pilótát,
Jane Hanning tizedest, de a négy tengerészgyalogost nem. Szerette volna maga kiválasztani
az embereit, ám az őrnagy közölte vele, rövid az idő, és a csapat összeállítása az ő
eligazításával egy időben már zajlik. Halleyt csak az vigasztalta, hogy mind a négy katona a
39-es Űrgárda, ismertebb nevén az Ördögkutyák tagja volt. Tudta, abban az egységben
mindenki kiváló tengerészgyalogosnak számít.
 Az eligazítás rövid volt. Halley nagyjából annyit tudott meg, hogy valamilyen
mentőakciót kell végrehajtaniuk. A küldetés nem került bele a hivatalos feljegyzésekbe, nem
kapott sorszámot, repülési számot. Közölték, Hanning akkor fogja megkapni a koordinátákat,
amikor ezer kilométerre távolodnak a Charon állomástól. Közölték, minden további
információt útközben fognak átküldeni nekik.
A civil utas jelenléte arra utalt, hogy ez a menet korántsem volt hétköznapi.
– Szóval? Mi a meséje? – kérdezte Halley az övé melletti ülésbe szíjazott férfitól. A Doyle-
on ötven katonának jutott volna hely, de ezúttal csupán heten tartózkodtak a fedélzeten. A
nagydarab őrmester, Tew töltötte be a másodpilóta szerepét a pilótanő, Hanning mellett,
ezért ő elöl ült. A kommunikációs konzol előtti helyet Rogers foglalta el, a kis francia nő,
akinek égésnyom éktelenkedett az arcán. Mellette Shearman ült; ő volt az egyik
legmagasabb férfi, akit Halley valaha látott. Magas, kemény, magabiztos, az arcán és a testén
annyi sebhellyel, hogy össze se lehetett volna számolni mindet. Mögöttük, a hátsó fal
közelében Rosartz dudorászott valami dalocskát. Halley ismerte ezt a dallamot, bár sehogy
sem jött rá, micsoda. Arra gondolt, alkalomadtán majd megkérdi Rosartztól.
– A nevemet már megmondtam – felelte a férfi. – Kalien. A barátaimnak csak Del.
– És? Mi a meséje, Kalien?
– Az én mesémnek semmi köze sincs a maga küldetéséhez – felelte a férfi. Megpróbált
kedvesnek és nyugodtnak látszani. Megpróbált olyan benyomást kelteni Halleyben, hogy a
küldetés az övé és a csapaté, neki mint civilnek nem sok köze van hozzá, a nő azonban
átlátott rajta.
Halley rögtön megállapította, hogy Kalien valamikor katona volt. Ezt nem a külseje árulta
el róla, inkább a modora, a tartása, a magabiztossága, a szeme csillogása. Ez az ember már
látott kemény dolgokat. Talán leszerelt, és átment a magánszektorba, talán függetlenként
ténykedett tovább, de a százados ennek ellenére úgy érezte, a férfi nem tartozik a szimpla
zsoldosok közé. Lehet, hogy a cégesek közé tartozik, talán az ArmoTechnek dolgozik? Ez is
elképzelhető volt, de Halley nem tartotta túl valószínűnek. Már találkozott cégesekkel,
férfiakkal és nőkkel is, és azokból – kivétel nélkül mindegyikből – valami megvetés áradt az
egyenruhások irányába, valami olyan undor, amit nem igazán lehet leplezni. Kalien ebben
más volt.
– Szóval a Hetes Szekcióhoz tartozik? – kérdezte Akoko Halley elfojtott mosollyal.
Kalient szinte komikussá változtatta a szemében felvillanó düh.
– Jól van, jól van! – mondta Halley. – Csak jár a szám... Meg hát kíváncsi vagyok.
– Érjék be annyival, hogy tudományos megfigyelő vagyok – felelte Kalien.
– Maga tényleg hülyének néz minden katonát? – kérdezte a nő.
– Várjuk meg, míg megkapja a konkrét parancsait, rendben? – Kalien kicsatolta a
hevedereit, felhúzta magát az ülésből, és keresztüllebegett a fülkén. A katonák meghökkenve
bámultak rá. Csupán néhány perce hagyták el a Charont, a gravitációt csak akkor
kapcsolhatták be, amikor beállítják a koordinátákat, és cirkálósebességre gyorsítanak.
Halley nem aggódott Kalien biztonsága miatt. A fickó biztosan tudta, mit csinál.
– Három perc az ezer kilométeres pontig – jelentette Hanning. Hátranézett, először
Kalienre, majd Halleyre.
Halley bólintott.
– Vettem.
A Doyle enyhe vibrálással eltávolodott a Charontól, a naprendszerben található
legnagyobb katonai űrbázistól.
 – Ó, ez most csiklandozza a hátsómat! – mondta Shearman az ülésében fészkelődve.
– Ne gusztustalankodj már! – mondta Rogers.
– Miért? Tegnap éjjel te is ezt mondtad, nem emlékszel?
Rogers a válla fölött felmutatta a középső ujját Shearmannak.
– Ha valaki esetleg nem tudná: Shearman közlegénynek a hajó utasai közül még soha,
senkivel sem volt közelebbi kapcsolata – mondta.
– Hát nem – vallotta be Shearman. – Viszont már álmodtam ilyesmiről!
– Akkor álmodozz tovább! – mondta Hanning a pilótaülésből.
Shearman színlelt megbántódással nézett Halleyre.
– Százados, engem csesztetnek!
– Szerintem ezt a problémát egyedül is képes lesz megoldani – mondta Halley.
– Megoldani? Ő? Megint nekem kell majd megmentenem a seggét – szólalt meg Tew
őrmester. – Nagydarab, de ez ne tévessze meg magát se, százados. Elájul, ha vért lát.
– Csak ha a sajátomat – mondta Shearman.
Halley elmosolyodott. Mindig élvezte az ilyen évődő párbeszédeket. A katonák
többségével még nem találkozott korábban, így legalább megismerhette őket egy kicsit. A
hajót nem készítették fel hosszú útra, így az úticéljuk legfeljebb néhány napnyira lehetett
tőlük. Nem tudta, mi vár ott rájuk, ezért tudni akarta, az osztag melyik tagjától mire
számíthat.
Természetesen jobban örült volna, ha az őrnagy lehetővé teszi a számára, hogy
személyesen válassza ki a katonáit. Sejtette, Kaliennek van valami köze a csapat
összeállításához. Tudta, ha a férfi esetleg a Hetes Szekció embere, akkor céges küldetésen
vesznek részt. A Hetest egykori tengerészgyalogosok alkották, olyanok, akik a Tizenhármakat,
a cég legfontosabb vezetőit tömörítő csoportot szolgálták. Rettegtek tőlük, és gyűlölték őket
(nagyjából azonos mértékben a kettőt); Halleynek még sosem volt dolga velük, és szerette
volna, ha ez így is marad.
– Bejövő adás – közölte Rogers.
Kalien áthúzta magát hozzá, átvette a kommunikátor vezérlését. Csatlakoztatta a komm-
implantját, majd félredöntött fejjel hallgatott egy sort. A jelek szerint elégedett volt az
üzenettel. Átkapcsolt a fedélzeti hangszórókra.
Halley azonnal felismerte a megszólaló hangot: Marshall tábornoké, a Tizenhármak
egyikéé volt. Korábban már látta a tábornokot a médiában és a hologramokon, de még
sosem beszélt vele.
Marshall hangja pattogó, kimért volt.
– Megszakadt a kapcsolat az ArmoTech egyik kutatóállomásával, a Plútó pályáján túl
tízmilliárd kilométerrel elhelyezkedő Trechman Kettessel. Közelítsék meg az állomást,
szálljanak át rá, derítsék ki a komm-csend okát! Személyes képviselőm, Del Kalien a
parancsnokuk, a láncban a következő Halley kapitány. Ez most katonai jellegű bevetés, de a
cég égisze alatt hajtják végre. Mindenben Del Kalien mondja ki az utolsó szót, minden döntés
az övé. Megértették?
– Kristálytisztán, uram – mondta Halley.
– Helyes. Kérdés?
– Milyen a Trechman Kettes biztonsági szintje? – kérdezte Halley.
.
Marshall kis szünetet követően válaszolt:
– A lehető legmagasabb.
 – A rendeltetése?
– Ezt már tudnia kellene, kapitány. Kutatás és fejlesztés.
– Katonai jellegű.
– Igen. ArmoTech.
– Vélhetőleg mivel fogunk szembekerülni?
– Del Kalien minden információt megkapott, amire szükségük lehet – felelte Marshall.
– Az állomáson hány fős legénység tartózkodik? – kérdezte Halley.
– Legénység? – Marshallt a jelek szerint meglepte, hogy Halley kifejezi az aggodalmát
azokkal az emberekkel kapcsolatosan, akiket meg kell menteniük. Ez a tény tovább erősítette
a nő gyanúját: egyre biztosabb volt benne, hogy szó sincs semmiféle mentőakcióról.
– Harmincketten vannak – mondta Del Kalien.
– Sok szerencsét! – mondta Marshall.
– Köszönjük, uram.
A kapcsolat egy éles sziszegést követően megszakadt. Kalien áthúzta magát Hanninghoz.
– Koordinátákat! – A személyes komputerét hozzányomta a pilóta holokeretéhez.
– Mennyi idő múlva érkezünk meg? – kérdezte Halley.
Hanning a holóra nézett, amelyen megjelent az új repülési terv.
– Ha nulla-egyig felnyomom magunkat, akkor tizenhat óra.
– Jól van, vágjunk bele! – mondta Halley. – Amikor nulla-egynél leszünk, és lesz
gravitáció, mindenki enni fog. Eszünk, és közben egy kicsit jobban megismerjük egymást. –
Kicsatolta a hevedereit, ellökte magát, Kalienhez közelített. – Tudnom kell, mivel kerülhetünk
szembe odakint – mondta.
– Majd megtudjuk, ha odaérünk.
– Ennyi?
Kalien megvonta a vállát.
– Rohadt nagy szemetek maguk, cégesek! – mormolta Halley, de olyan halkan, hogy más
ne hallhassa.
A férfi elmosolyodott.
– Mi van reggelire?
***
Ahogy közeledtek a Trechman Kettes űrállomáshoz, Rogers végigpásztázta a nyitott
csatornákat, próbaadást tolt mindegyikbe. Nem kapott választ. Amint kétkilométeres
távolságba értek, Hanning keringési pályára állt, az irányvektort hozzáidomította az
állomáséhoz.
Az emberek a repülőfedélzeten gyűltek össze.
– A szkennerek szerint a burkolati integritás rendben van – mondta Rosartz. –
Létfenntartó rendszerek... energia... Minden működik.
– Kilőtték valamelyik mentőkabint? – kérdezte Halley.
– Nem – felelte Shearman, aki a komm-konzol előtt ülő Rogers mellett állt. Ezúttal nem is
próbált viccelődni vagy csipkelődni, ő is készült az átszállásra. Halleynek ez kimondottan
tetszett. Még csupán fél szoláris napja volt együtt ezzel az osztaggal, de már ki merte
jelenteni: kemény kis egységet alkotnak. Voltak, akik már korábban is harcoltak egymás
mellett, és erről ugyan senki sem beszélt, de azt is sejteni lehetett, hogy Kalien irányításával
is küzdöttek már.
Ennek ellenére Halley úgy gondolta, elsődlegesen valamennyien tengerészgyalogosok. A
cégnek végzett munkák csupán a feladataik egy részét alkották.
 – Két transzporthajó még mindig a dokkban – folytatta Shearman.
– Közelebb menjünk? – kérdezte Hanning.
– Nem – mondta Halley. Tudatában volt Kalien meglepett tekintetének, de nem fordult
meg, az ablakon túlra nézett, keresztül az űr sötét semmijén, a halott űrállomás irányába. –
Nem tetszik ez nekem. Nem látszanak látogató hajók, és az állomás saját hajói közül egy se
hiányzik. Küldjenek ki egy drónt!
– Vettem – mondta Hanning. Pár kézmozdulatot tett a pilótakonzol fölött. A hajó egy
másik pontjáról lágy sziszegés hallatszott. Végignézték, ahogy a drón elindul a Trechman
Kettes felé.
– Fel kell jutnunk a fedélzetre – mondta Kalien.
– Amennyiben és amikor biztonságosnak nyilvánítom a helyet – felelte Halley.
– Az állomáson kutatás folyt, amire szükségünk van.
– Jó, hogy legalább most elmondja, hogy itt vagyunk – mondta Halley. – Kérem,
maradjon csendben! Most a művelet katonai jellegű része következik. Lássunk munkához!
Kalien nem válaszolt. Halley valami nehézkes légzést hallott Shearman irányából; ez akár
nevetés is lehetett. A drónon tartotta a szemét.
– Monitor le – mondta Rosartz. A holomonitor leereszkedett a mennyezetről, a
navigációs asztal fölött lebegett és Rosartz utasítására felnagyította magát. A kép pár
másodpercig villódzott, majd beleolvadt egy másikba, ami a drón fedélzeti kamerájától
érkezett.
– Oké, kérek egy egyenletes fordulót, az óramutató járásával ellenkező irányban –
mondta Halley. – Szenzorfürtöket bekapcsolni. – Mint a vizuális indikátorok, a drón is
ellenőrizte a sugárzást, a szivárgásokat, a hajótest sérülésén keresztül kijutó atmoszféra
emissziót, a hőképeket, és a többi, esetlegesen meghibásodásra vagy aktivitásra utaló jelet.
Csendben figyelték, ahogy a drón megtesz egy teljes kört a Trechman Kettes körül.
Hanning igazított a vezérlőn, lazán átvezette az egységet a struktúra másik, szemközti síkjára.
Tíz perccel később valamennyien láthatták az űrállomás belsejéből érkező adást. Sérülésnek,
traumának semmiféle jele nem mutatkozott.
– Szóval most már bemegyünk? – kérdezte Kalien.
– Várjunk egy percet! – mondta Tew. – Kapitány, lehetne, hogy még egyszer
körbefordulunk a központi tengely mentén?
Halley odabólintott Hanningnak.
– Mit látott, őrmester? – kérdezte.
– Valamit... – Tew megrázta a fejét. Zavartnak, sőt ijedtnek tűnt.
– Tew őrmester?
– Csak hadd nézzem meg!
Valamennyien a monitorra meresztették a szemüket, miközben Hanning bevitte a drónt
még egy körre.
– Közelebb az ablakokhoz! A harmadikhoz. Jó. Ott tartsd meg!
Egy sötét ablakot láttak, amely visszatükrözte a csillagok fényét.
– Fények – suttogta Tew.
Az egyik fénypont megnyúlt. Tew felkiáltott, botorkálva hátralépett, talán el is vágódott
volna, ha Shearman nem tartja meg.
Rogers döbbenten káromkodott. Kalien kapkodó lélegzetet vett.
Fogak. Nyálkás, nedves bőr. Agyarak. A lény a helyiség végében tartózkodott, szinte
mozdulatlanul ülve bámult egyenesen az ablakra. Őket figyelte, meg a sötét üveget.
 – Yautja – mondta Halley. Fogalma sem volt, mire számítson, mit találnak itt, de ez,
éppen ez tűnt a legkevésbé valószínűnek.
– Annyi – mondta Tew. – Ezek ott meghaltak. Robbantsuk át az állomást a pokolba, és...
– Ez nem történhet meg – jelentette ki Kalien.
– Maga már találkozott ezekkel. – Halley kemény, de mégis törődő tekintettel nézett a
nagydarab őrmesterre.
Tew nem felelt, csak bólintott.
– Nincs hajó – mondta Hanning.
– Nem magától jött ide – felelte Halley. – Idehozták. Ne felejtsük el, ez egy
kutatóállomás.
Kalien a homlokát ráncolva nézett a Trechman Kettes sötétjében üldögélő yautjára, aki
őket figyelte.
– Szóval, mi a terv, kapitány? – kérdezte Rosartz.
– Lépcső – mondta Halley.
– Micsoda?
– Lépcső a mennyekbe. A dal, amit korábban dúdolt.
Rosartz arca felragyogott.
– A pokolba, legalább van itt még valaki, aki szereti a valódi zenét!
– A terv az, hogy végrehajtják azt, amit ebben a helyzetben a katonáknak végre kell
hajtaniuk – mondta Kalien. – Átszállnak a Trechman Kettesre, megszerzik a komputermagot,
átkutatják a létesítményt, megkeresik a túlélőket, és megölik azt az izét, amikor magukra
támad.
– Ebben a sorrendben csináljuk? – kérdezte Halley. – A túlélők másodlagosak?
Kalien rámeresztette a szemét. A hallgatása sokatmondó volt.
– Atomot neki! – mondta Tew. – Itt nem lesznek túlélők. Atomot rá, aztán húzzunk haza a
picsába.
– Ez egy kutatóállomás, amely...
– Bassza meg a kutatását! – mondta Tew.
Kalien gyorsan mozdult. Tew jó egy lábbal magasabb volt nála, de a civil mégis felemelte,
és nekilökte az egyik ülésnek.
Az ülés megreccsent a rázuhanó súly alatt.
– Maga tengerészgyalogos? – kérdezte Kalien. Tew kínlódva vergődött a szorításában. –
Mert akkor viselkedjen is úgy! Hajtsa végre a parancsokat, tegye a dolgát! Vagy sétáljon haza.
– Eleresztette Tewt, hátralépett, lesimította a ruháját.
Ez fél kézzel meg tudta volna ölni Tewt – gondolta Halley. Hallott már pár dologról,
amiket a Hetes Szekció művelt. Nem akarta látni ezeket.
– Szükségünk van az állomás teljes szerkezeti tervrajzára – mondta Halley. – Szintek,
szervizjáratok, a komputermag pontos helye.
Kalien felemelte a kézi komputerét. Halley odabólintott Hanning felé, Kalien neki adta át
a készüléket.
– Most pedig mindenki hallgasson ide! – mondta Halley. Érezte, ahogy ráereszkedik a
hűvösség, de emögött már ott bizsegett a vágy, hogy kapjon egy adag phrailt. Az arca
kőmerev volt, de belül vonaglott, az idegei pattanásig feszülve szomjazták az adagot.
Majd amikor visszajutok – gondolta. Majd amikor itt befejeztük. Ez lesz a jutalmam.
„Ha kimész az űrbe, ott halsz meg.” Szinte hallotta az anyja hangját.
 – Mindenki hallgasson ide! – mondta újra. – Hatan vagyunk, teljes fegyverzettel
rendelkezünk, jó kiképzést kaptunk. Hat az egy ellen, az...
– Nagyjából azonosak az erőviszonyok – mondta Tew. – Már láttam egy ilyet, amikor
harcolt.
– Akkor maga kifejezetten hasznos lesz a számunkra – mondta Halley. – Mindenki tudja,
mi a menet. Mind tudják, hogyan kell harcolni egy yautja ellen. Kiképezték magukat erre. –
Ismét Kalienre nézett. – Elképzelhető, hogy ezt a példányt legyengítették?
– Valószínűleg valamilyen szer hatása alatt áll – mondta Kalien.
– De semmit sem garantálhatok maguknak. Valahogy kiszökött a konténeréből, vagyis
nem könnyű megmondani, mi történt ott.
– Megvannak a tervrajzok – mondta Hanning, és rányitotta a 3D-s képet a központi
holovetítőre.
– Jól van – bólintott Halley. – Háromfős csoportokban megyünk be. Két osztag. Az
egyikben Tew, Hanning és Rogers lesz. A kettesben én leszek, meg Shearman és Rosartz.
Kalien, maga itt marad.
– Részemről rendben.
– Túlélők. Komputermag. Azután kifelé! – Halley rámeresztette a szemét Kalienre, mintha
kihívást provokálna, hogy ő a túlélőket sorolta előre.
Kalienen látszott, hogy mondani akar valamit, de végül inkább hallgatott.
Halleyben egyre fokozódott a hűvösség. Jégburok keletkezett a szíve körül. Hamarosan –
gondolta. Amikor visszatérek. Hamarosan.
– Szerelkezzünk fel, aztán vigyenek be minket! – mondta.
Hanning betáplálta a közelítési vektort a robotpilótába. A katonák levonultak a raktérbe,
hogy felkészüljenek. Amíg a Doyle dokkolókarja kinyújt a Trechman Kettes felé, Halley
utasította az embereit, ellenőrizzék egymás öltözetét és fegyvereit.
Az idegesség és a félelem szinte tapintható volt.
Halley bánta, hogy nem dobhatott be egy phrail tablettát, mielőtt beöltözött.
***
Még volt atmoszféra. Minden létfenntartó rendszer a zöld tartományban maradt. A jelek
szerint minden normális volt, eltekintve attól a ténytől, hogy sehol sem lehetett látni
embereket, és egy yautja garázdálkodott szabadon az állomáson.
Valamennyien teljes harci szkafandert, védő bőrmaszkokat és státuszfelmérőt viseltek. A
szkafanderük anyaga alaphelyzetben rugalmas és hajlékony volt, de páncéllá lehetett
keményíteni. A rohamfegyverek, amelyeket magukkal vittek, plazmalövedékek, lézersugarak,
mikropontos szilárd muníció és robbanó nanotöltet kilövésére is alkalmasak voltak.
Magabiztosnak kellett volna lenniük.
– Maradjon nyitott a csatorna! – mondta Halley. – A yautja tudja, hogy itt vagyunk.
– Egyelőre semmi mozgás – jelentette Tew. A hangja a szokásosnál magasabb és jóval
feszültebb volt.
– Ne bízzanak a műszerekben! – mondta Halley. – Legfeljebb a saját szemükben. Jól
van... Mindkét osztag: előre! – Látta, hogy Tew, Hanning és Rogers jobbra húzódik. Rosertzot
és Shearmant balra vezette. Az ö osztagának kellett először eljutnia a komputerblokkhoz, de
útközben több laborba és lakófülkébe be kellett nézniük.
A vizorján megjelenítette a mozgásra és testhőre utaló jeleket, de folyamatosan előre
nézett, fókuszált. Még sosem találkozott yautjával, de tudta, hogy ezek a lények született
harcosok, és fejlett, időnként meghökkentő technikai eszközökkel rendelkeznek.
Láthatatlanságot biztosító öltözéküket már sikerült meg- és kiismerni, de egyelőre senki sem
tudta, hogy a lények időnként hogyan képesek kikerülni a mozgás- és hőérzékelőket.
– Őrmester?
– Tiszta – mondta Tew. A hangja érthető volt, Halley úgy érezte, mintha a füle mellett
beszélne.
– Csak nyugodtan, csak hűvösen – mondta Halley, de rögtön meg is bánta, hogy ezt a
szót használta. Egyszer valaki azt mondta neki, hogy hűvös, sőt rideg. Ez érzékenyen
érintette. A phrail lehűtötte a vérét, eltompította az érzékszerveit. Gyűlölt arra gondolni,
hogy egyszer örökre jégre teszi majd.
A csend zavaró volt. A mozdulatlanság leginkább a vihar előtti rezzenetlen nyugalomhoz
hasonlított. Halley szíve izgatottan zakatolt. A szkafandere halk hangjelzést küldött a fülébe,
az automatika némi nyugtatót adagolt a szervezetébe, hogy lecsillapodjanak az idegei.
Végighaladtak néhány folyosón, minden nyitott és zárt ajtó mögé benéztek, megálltak a
kereszteződéseknél, a szkafanderekhez tartozó drónokkal deríttették fel a sarkokon túli
részeket. Óvatosan, de gyorsan mozogtak, tudatában voltak annak, minél tovább vannak a
fedélzeten, annál valószínűbb, hogy kapcsolatba kerülnek a yautjával. Az űrállomás nem volt
túl nagy, de így is el lehetett tévedni rajta.
Halley remélte, a yautja sérült. Azt sem tartotta kizártnak, hogy látta őket átszállni, és
elrejtőzött valahova tudván, hogy az ellenség túlerőben van.
Hát persze, hogy nem tette! – gondolta Halley. Mindabból, amit a yautjákról tudott, azt a
következtetést vonhatta le, hogy ezek a lények imádják a kihívásokat, semmitől sem riadnak
vissza.
– Labor jobbra – mondta Rosartz.
A laboratórium ajtaja zárva volt, a kilincs körül egy jókora, felmázolt vérfolt
éktelenkedett. Már megszáradt, kezdett leperegni a felületről.
– Shearman – mondta Halley. Rosartz és ő átment a folyosó túlsó oldalára, a fegyverüket
az ajtóra szegezték, Shearman pedig velük szemben, a hátát a falhoz szorítva a kilincsre tette
a kezét. Halley utasította a szkafanderét, hogy vetítsen az emberei vizorjára egy
visszaszámolást. Zérónál Shearman kinyitotta és belökte az ajtót.
Halley visszafojtotta a lélegzetét, az ujját a ravaszra szorította. Semmi mozgás. Semmi, de
voltak olyan... dolgok a laborban, amelyek egyszer, valamikor mozogtak.
– Bassza meg! – lehelte Shearman.
– Csak nyugi – mondta Halley. – Kalien, veszi ezt?
– Veszem. – Kalien hangja úgy recsegett a fülesében, mintha nagyon távolról érkezne.
Akár távol is lehetne, én nem bánnám...
A labor húsz négyzetméteres helyiség volt, asztalokkal, pultokkal, mintatároló
rekeszekkel. Egy sor lezárt üvegedényben különös mintapéldányokat helyeztek el: biológiai,
mechanikai és biomechanikus testeket. Minden felületre vér fröccsent, a mennyezetről több
holttestet lógattak alá. Ezek egyszer emberek voltak...
A testeket förtelmesen megcsonkították, a lábuknál fogva kötötték fel a mennyezeti
panelekbe ütött lyukakon keresztülvezetett kábelekre. A gerincüket kitépték, a zsigerek a
padlóra, az asztalokra ömlöttek belőlük. Lágyan himbálóztak, ahogy az ajtó kinyitását
követően megváltozott a teremben a légnyomás.
– Hatot látok, ezeknek annyi – mondta Rosartz.
– Tew, ott van valami? – kérdezte Halley.
– Holttestek – mondta Tew a fülébe.
 – Mennyi?
– Hát, nem is tudom. Összesen talán egy tucat.
– Jól van. Akkor most továbbmegyünk a komputerblokk felé – mondta Halley. – Ha
menet közben találunk túlélőket...
– Nem lesznek túlélők – mondta Kalien.
– Kalien, rádiócsendet! – mondta Halley. – Ne zavarja össze az akciót! Ez most harci
helyzet, és maga nem vesz részt a műveletben.
Kivonultak a laborból, becsukták maguk mögött az ajtót. Halley eltűnődött, vajon kik
lehettek ezek az emberek, miken kell majd átmennie a családjuknak. Az lesz a legjobb, ha
nem tudják meg az igazat – gondolta. Elég, ha a cég annyit közöl velük, hogy
hozzátartozójuk balesetben hunyt el.
– Mozgás! – mondta Rosartz. – Kettes szint, négyes zóna.
– Tew! – mondta Halley. – Mozgást veszünk, felénk tart. Nem látják a...
– Szent szar! – kiáltott fel Hanning, azután elkezdődött a lövöldözés. Halley a vizorjára
kérte az emberei kamerái által látott képeket, mindent látott, ami történt. Zavarodottság.
Káosz. Lövöldözés. Iszony. És vér.
Hanningot látta, Tew szemszögéből. Hanningot, aki felemelte a fegyverét, és
körbefordulva lézer zárótüzet eresztett valamire. A hajófalat szétlyuggatta, a sérült
elektronikai elemekből csillagesők pattantak elő.
Rogers lehajolt, előregördült a lézerlövedékek alatt, azután felegyenesedett, és... A
következő pillanatban a falhoz szegezte valami, ami átütötte a mellkasát. A szkafandere
páncéllá keményedett, de nem elég gyorsan. Sikolyra nyitotta a száját; vér lepte be a vizorját.
Tew tátott szájjal, rémülten bámulta, ahogy Hanning közeledik felé, majd továbbhalad,
hátrakiáltva neki a válla fölött, hogy siessen, őrá fókuszáljon és fusson, hogy a...
A Hanningtól érkező kép megrázkódott, amikor felemelkedett a padlóról, és a
mennyezethez csapódott a teste. A kamerája villant egyet, azután ismét fókuszált, amikor a
test a földre zuhant. Hanning feje fölött egy remegősen fénylő alak manifesztálódott, mintha
a semmiből lépett volna elő. A lény terpeszben állt Hanning fölött, felemelte az egyik lábát,
és rátaposott az emberi arcra.
Azután újra. És újra.
Hanning testkamerája ezt már nem bírta tovább.
Tew látta a jelentet, és az ő szemszögéből nézve Halley is tanúja volt a gyilkolásnak. A
yautja hatalmas volt, a feje a mennyezetet súrolta még akkor is, amikor lehajolt és
megtaposta Hanningot. Fehér fényszikrák sisteregtek a páncélján. A felkarján és vastag
combján kötéseket hordott, a fejéről hiányzott a tradicionális sisak, így látni lehetett a
pofáján és a nyaka körül húzódó mély árkokat. A homlokát szenzornyomok pöttyözték.
Ha beteg is volt, a jelek szerint nem foglalkozott ezzel.
Tew felemelte a fegyverét, és az utolsó pillanatban Halley látta a kijelzőn, hogy a plazmát
választotta.
– Tew, ne! Így tönkrevágja az egész...
Tew tüzet nyitott. Halley vizorja rásötétült a ragyogásra. Amikor Halley újra visszakapta a
Tew testkamerája által közvetített képet, nem látott mást, csak sötétséget.
Semmi, amit látni lehetett volna.
Semmi hang.
Semmi...
 – Segítenünk kell! – mondta Shearman. – Kettes szint, ennek a folyosónak a végén van
egy lépcső.
– Meghaltak – mondta Halley. Nem ez volt az első alkalom, hogy katonákat vesztett
küldetés közben, viszont most először fordult elő vele, hogy ennyire reménytelennek,
ennyire tehetetlennek érezte magát a társai halála láttán. A yautja hármójukkal végzett, de
olyan könnyedén, mintha csak a talpa alá került rovarokat semmisítené meg.
– A plazmalövedék biztos kinyírta – mondta Rosartz. – Ugye így van, kapitány?
Halley nem figyelt rá. A szkafanderében megszólalt egy riasztójelzés – a komputer
továbbította hozzá a Trechman Kettes rendszereiből érkező szignálokat.
– Lék a hajótesten – mondta. – Zsilipajtó a kettes szinten, a négyes zóna lezárult.
Minden, ami ott volt, kiszippantódott az űrbe.
– Nem – mondta Shearman. – Nem.
– Fejezzük be a menetet! – mondta Halley. – Komputerblokk, vissza a hajóra, aztán
atomjaira robbantjuk ezt a pöcegödröt.
– Biztos abban, hogy a tudományos tanácsadónknak ez tetszeni fog? – kérdezte Rosartz
maró gúnnyal.
– A tudományos tanácsadónk kinyalhatja – mondta Halley. – Maradjanak éberek!
Mozgás! – Minden ösztöne azt üvöltötte, hogy hagyja el a Trechman Kettest, és menjen
vissza a Doyle-ra. A létesítmény komoly károkat szenvedett, egy veszélyes idegen lény járkált
a fedélzetén, a külső fal léket kapott. Halley érezte a talpa alatt a fokozódó erejű vibrációt,
ami arra utalt, hogy a struktúrára komoly erők hatnak. Tudta, mi következik: a repedések
továbbterjednek, fokozódik a nyomás, a belső zsilipkaput pedig nem arra tervezték, hogy
permanens torlaszt képezzen az atmoszféra és a vákuum között.
És közben ketyegett az óra...
Halley elvezette a társait néhány ajtó előtt. Tudta, elvileg mindenhová be kellene
nézniük, hogy a visszavonulásuk fedezve legyen, de erre nem maradt idő. Ahhoz, hogy
végrehajtsák a kapott feladatot, most már a gyorsaságukban kellett bízniuk. A három
elvesztett katona meggyászolása éppúgy ráért, mint az, hogy kínlódjon egy sort afelett, mit
kellett volna másképp csinálnia. Később – majd a Doyle fedélzetén. És ha ott lesz, feltesz
majd pár kérdést Kaliennek is. Például azzal kapcsolatban, hogy mégis, mi a faszt
kísérletezgettek egy yautján.
– Az állomás komputerblokkja előtt vagyunk – mondta Shearman. – Biztonsági ajtó
lezárva.
– Rosartz, intézkedjen! – mondta Halley.
Rosartz a vállára akasztotta a fegyverét, és dolgozni kezdett az ajtó zárszerkezetén. Halley
és Shearman eközben mindkét irányban fedezte a folyosót. Halley megpróbálta megőrizni a
hidegvérét, de azon kapta magát, hogy gyorsan pislog, és veríték csorog az arca és a vizor
között. A szkafander belső rendszere hatékonyan eltávolította a nedvességet, ő azonban nem
viselte túl jól a dolgot.
A látása zavarossá változott. Úgy érezte, mintha hatalmas távolság lenne a teste és a
szkafanderen kívüli világ között; mintha maga a szkafander több lenne, mint egy vékony
réteg komplex, hipermodern anyag. Valahogy eltávolodott az akciótól, az eseményektől is, és
ez most nem volt jó, nagyon nem. Ne most! Még keménynek kellett lennie. Még éreznie
kellett, hogy ott van a sűrűjében. Két életben maradt katonája gyakorlatilag tőle függött.
– Semmi mozgás – jelentette Shearman.
– Igen, semmi sincs a szenzorokon – mondta Halley. – De jönni fog a dög, ez biztos.
 – Bent vagyunk – mondta Rosartz. Az ajtó sziszegve kinyílt. A katonák behátráltak rajta,
bezárták maguk mögött. Rosartz beütött egy kódot; kattant a zárszerkezet.
– Kalien, a komputerblokkban vagyunk – mondta Halley.
– A magra és a tárolókra van szükségünk – felelte a férfi.
– Mindent kiviszünk, amit anélkül tudunk kihozni, hogy a biztonságunkat kockáztatnánk
– mondta Halley.
– A yautja még mindig a halott katonákkal van – közölte Kalien.
Halley mozdulatlanná dermedt, Rosartzra és Shearmanra nézett.
– De hiszen... az űrben kellene lenniük! Ki kellett robbanniuk, amikor a hajófal léket
kapott. Valamennyiüknek.
– Én csak azt mondom, amit a szenzorok mutatnak. A yautja életben maradt, és
biztonságba vonszolta a testeket.
– Miért?
Kalien hallgatott.
– Megnézem – mondta Halley. – Maguk ketten szerezzék meg, amiért jöttünk! –
Miközben a két tengerészgyalogos dolgozott, Halley megpróbálta a vizorjára varázsolni a
halott katonák testkamerájának képét.
Elszorult a torka, és gyorsan félrefordult, hogy Rosartz és Shearman ne lássa a reakcióját.
Rogers sérült kameráján keresztül látta, hogy a yautja szétmészárolja Tew holttestét. Tudta,
ezek a lények gyakran trófeákat gyűjtenek áldozataik teteméből, de más hallani valamiről,
mint látni ugyanazt...
Kikapcsolta az adást.
– Igyekeznünk kell – mondta. – Kész van már?
Rosartz a rohamkésével szétfeszített egy kisebb egységet, Shearman pedig a derekára
csatolt málhaövbe tömködött néhány kör alakú tárgyat. Az egységről levált a hátlap, Rosartz
belenyúlt, kirántott belőle egy obszidián kockát, ami nagyjából akkora lehetett, mint az ökle.
– Kész – mondta. – Mehetünk.
Halley elindult az ajtó felé. A szkafandere figyelmeztette, a másik oldalon mozog valami.
Körbenézett, de nem látott más kijáratot. Shearman szemébe nézett. Bólintott. Jelzett
Rosartznak.
Rosartz a szkafandere zsebébe dugta a kockát, majd az ajtó felé fordította a kézi
komputerét.
– Amint nyílni kezd – mondta Halley. – Mikropontossal. Megtölteni a folyosót a
lövedékekkel, cafatokra robbantani a yautját. Háromra. – Elindította a visszaszámolást.
Ahogy teltek a másodpercek, Halley összeráncolta a homlokát. Mozgás? Furcsa. És túl
kicsi volt a jel...
A visszaszámlálás egynél tartott. Rosartz kinyitotta az ajtót.
– Várjanak! – kiáltott fel Halley.
– Hála istennek... – szólalt meg egy új hang.
Shearman tüzet nyitott. Mikropontos lövedékek süvítettek keresztül az ajtó és a kerete
közötti résen. Halleynek egyetlen töredék másodperce volt arra, hogy lássa a túlsó oldalon
álló nőt.
A nőt, aki alvadt vértől mocskos, egykor fehér szkafandert viselt. Az arca sápadt volt és
elcsigázott, mintha napok óta nem evett, nem aludt volna. A gallérján a cég ismerős
szimbólumát viselte. Elkerekedő szemében remény csillant.
 A lövedékek szétszaggatták a testét. Ahogy az ajtó teljesen kinyílt, Halley mögött
leszakadt a mennyezet, és egy nehéz objektum dobbantott a padlóra. Halley előrevetődött,
bukfencezett egyet, és amikor feltérdelt, maga elé tartotta a fegyverét.
A yautja ekkor már talpon állt, és kemény kézzel keresztüldöfte Rosartz hasát. A
levegőbe emelte a nőt, az alkarja körül úgy nyílt szét a szkafander, akár egy virág. Vér
csorgott a padlóra. Rosartz rángatózott, a jobb kezében remegett a fegyver, amit sehogy sem
bírt feljebb emelni és célra tartani.
Shearman megpördült – kiguvadó szemén látszott, már felfogta, mit tett.
A yautja a magas katona felé lódította Rosartz meglékelt testét, és közben a balettosok
mozdulataira emlékeztető módon, egyszerűen, mégis kecsesen megpördült az egyik lábán.
Forgás közben felemelte a másik lábát, és gyomron rúgta Shearmant.
A katona hanyatt vágódott, Rosartz rázuhant.
Mindketten kikerültek Halley látószögéből – mindketten a yautja és a komputeregységek
mögé estek.
Shearman felsikoltott – Halley hirtelen nem tudta eldönteni, félelmében vagy
fájdalmában teszi.
A yautja Halleyre nézett. A nő még soha, semmit sem látott, ami ennyire idegen lett
volna, ugyanakkor megállapította magában, hogy a lény tekintete nyugodt és meghökkentő
mértékű intelligenciáról árulkodik. A yautja oldalra billentette a fejét, lekuporodott és görbe,
csillogó agyarait széttárva, nyitott szájjal felszisszent. A torkán lévő sebek körül zöldes nedvek
fénylettek – Halley gyanította, ez a vére –, az arcára és a fejére erősített szenzorok láttán a nő
elszégyellte magát.
Meglepte a dolog. Szégyen? Hogyan?
Aztán megértette ezt is. Ezt mi csináltuk vele. Mi, az emberek.
Shearman felállt a yautja háta mögött. Vér borította. Vér, aminek egy része Rosartzé volt,
de ő is szerzett egy rettenetes sebet a hasára, amibe a yautja belerúgott. A szkafandere
megkeményedett, a belső rendszer már tapaszokat illesztett a sebre, de Halley olyan,
kábelszerű valamiket látott kilógni a résből, amelyeknek inkább valahol bent kellett volna
lenniük, nem kint.
Shearman egy plazmagránátot tartott a kezében.
Halley a fal mellett elvetődve eltávolodott az ajtótól. Esés közben tüzet nyitott a lény
lábára. A lövedékek csak a padlót verhették végig – a yautja már lendületet vett, már
felugrott a levegőbe, már Halley irányába tartott.
A nő lehunyta a szemét.
A robbanás hatására a szkafandere elsötétült és megkeményedett, de így is érezte a
plazmagránát által generált fehéren izzó hőt. Az érzékszervei hirtelen felmondták a
szolgálatot. Az utolsó dolog, amit látott, a feléje vetődő humanoid alak volt. A lángoló,
üvöltő, vergődő alak...
Azután rászakadt az éjszaka.
***
A fájdalom lecsapott, olyan spirálisan fúródott belé, ahogy a leszállóegységek szoktak
belepörögni egy-egy légtérbe. Ez csak egy álom... Halley tudta, mégsem bírta kirángatni
magát belőle.
Valahányszor terjedni kezdett a fájdalom, a phrail visszaszorította. A szer megvédte őt az
agóniától. Megkínozta, kevesebbé tette annál, ami lehetett volna, de most, itt és most az
egyszer megmentette az életét.
 Itt? Hol? Most? Mi az, hogy „most”?
Erőlködve kinyitotta a szemét. Halálszagot érzett, lánghersegést hallott, borzalmas,
meleg nedvességet érzett azon a ponton, ahol éppen szétégett a szkafandere. Ez talán... ő
maga. Talán kifordultak a belei, csak a phrail adott még neki pár pillanatot élet és halál
között.
– Ha kimész az űrbe, ott halsz meg. – Ez nem, nem az anyja hangja volt...
***
– ...ott halsz meg... – mondta Halley. Hidegnek érezte a fogait, vértől forrónak és
ragacsosnak az ajkait.
Kinyitotta a szemét.
A folyosó mennyezete és falai deformálódtak az iszonyatos plazmaforróságban; a lehűlő
és rendeződő panelek bizonyos pontokon még olvadtan csorogtak. Ahogy lélegzetet vett,
Halley érezte a forróságot a levegőben és annak a helynek a közvetlen környezetében, ahol
feküdt.
Felemelte a fejét, a komputertörzsre nézett. Tüzek üvöltöttek.
Fekete, zsíros füst szivárgott az égő húsból, továbbspirálozódott, ahogy az állomás
vészrendszere megkezdte működését. Halley feje fölött megjelent egy szórófej; a kibocsátott
víz sistergett, amikor egy-egy felülethez ért.
Halley felült, és a fegyveréért nyúlt. Amikor elzuhant, éppen az oldalához szorította.
Körülötte ott hevertek az általuk meggyilkolt túlélő megpörkölődött maradványai.
Lassan, fájdalmasan talpra állt. A szkafandere már elkezdte a sebek ellátását. Érezte,
ahogy a phrail csókja behatol a testébe. Kisebb adagokat kapott, azokat is célzottan;
hatásukat össze se lehetett hasonlítani azoknak a kemény piruláknak a hatásával, amiket
szedni szokott. A szer mindenesetre szétáradt a szervezetében, és eszébe juttatta, hogy
kicsoda, micsoda, hogy a Gyarmati Tengerészgyalogság századosa és mellesleg drogfüggő.
Felnevetett. A hangja leginkább károgáshoz hasonlított.
A folyosó mentén megpörkölődött foltokat látott, amelyeket a yautja neonzöld vérének
tócsái vettek körül.
– ...-kezz! Halley!
Egy hang a fülében. Az első pillanatban arra gondolt, egy életben maradt katona szólalt
meg, de aztán felismerte Kalien hangját.
– Halley... hall engem? ... történt a...
– Kalien – mondta Halley. – Visszamegyek a hajóra.
– Magánál van? Halley, magánál van a komputermag?
A nő visszanézett a komputerteremre, a szekrények, gépek és berendezések, meg a két
megolvadt tengerészgyalogos összekeveredett maradványaira.
Kikapcsolta a kommunikátorát.
Fájt a járás. Lenézett a sebeire, de aztán azt kívánta, bárcsak ne tette volna. A
szkafandere gondoskodott arról, hogy a teste működőképes maradjon. Egy darabig
legalábbis. Ez nem tarthatott sokáig. El kellett jutnia a Doyle orvosi szobájába.
Tudta, talán sosem vergődik el oda, de meg kellett próbálnia. Be kellett bizonyítania,
hogy az anyja tévedett. Csak még most az egyszer...!
A phrail lehűtötte a vérét, elzsibbasztotta a sebeit. Enélkül már moccanni se bírt volna.
Nemtörődöm léptekkel haladt, befordult a sarkokon, keresztülvágott a folyosók
kereszteződésein, és közben egyszer sem nézte meg, mi van mögötte, mi leshet rá. A vizora
még működött, de hol fókuszálódott, hol elhomályosodott, csak időnként lehetett elolvasni a
rajta megjelenő információkat.
Eljutott a légzsilip termébe és hátranézett. Meglátta a vérnyomot. Összeráncolta a
homlokát. Nem mind volt az ő vére: itt-ott zöld foltokat látott.
A terem kör alakú volt. Halleyvel szemben, a fal tövében ott kuporgott a yautja.
Reszketett, apróra húzta magát. Zöld vér ömlött a testén lévő tucatnyi sebből. A hátán
égésnyomok. Hosszú, hajtincsszerű csápjai közül jó néhány szétolvadt, ezek helyén csak
megfeketedett csonkok maradtak. Az egyik szemét elvesztette, ahogy a fél arcát is.
Felemelte a fejét, és megmaradt szemével a nőre bámult.
– Halley! – kiáltott fel Kalien.
Halley értetlenül ráncolta a homlokát. Hiszen már kikapcsolta a kommunikátorát! Aztán
rájött, egyenesben hallja a hangot, a nyitott légzsilipen túlról, a Trechman Kettőt a Doyle-lal
összekötő dokkolókar másik végéből.
– Halley, magánál van? Nem ereszthetem fel a fedélzetre, amíg nincs magánál!
Halley a légzsilip bejáratára nézett. Ebből a szögből nem láthatta a dokkolókar végét, de
tudta, mi tárulna a szeme elé. Kalien, aki egy fegyverrel várakozik ott.
A katonák feláldozhatónak számítottak. Kalien úgy gondolhatta, ha nem kapja meg azt,
amit akar, akkor semmi értelme, hogy ő hazajusson. Remek...
A yautja elfordult tőle, a légzsilip ajtajára nézett.
Halley leguggolt a fal mellé, leeresztette a fegyverét, miközben a yautja felegyenesedett.
Borzalmas fájdalmai lehettek, de egyetlen hangot sem hallatott. Amikor megtette az első,
tántorgó lépést a légzsilip irányába, testének pár darabkáját maga mögött hagyta.
– Megyek már! – mondta Halley.
– Magánál van, amit akarok, Halley? Minden rendben lesz, ha igen. Előléptetés,
jutalmak. Megszerezte, amit kértem?
– Persze, Kalien! – kiáltotta Halley. A yautja megállt a légzsilip bejáratánál. – Meg fogja
kapni azt, amiért idejött.
– Helyes. Akkor jöjjön át! Tudom, hogy megsérült. A gyengélkedő...
A yautja belépett a légzsilipbe. Halley hallotta nehéz, futó lépteit.
– Mi a pokol...? – Kalien hangját alig lehetett hallani.
A lény felüvöltött.
Kalien tüzet nyitott a lézerpisztolyából.
A Hetes Szekció embere felsikoltott.
Halley a szkafandere által a testébe juttatott újabb adag phrailnek köszönhetően
fájdalmas nyögéssel felállt, és levette a fegyveréről a plazmatelepet. Robbanásra állította,
azután összekötötte a szkafanderével, hogy távolról is detonálhassa.
Bevánszorgott a légzsilipbe, tett egy lépést a dokkolókar belsejében, azután rácsapott a
zsilipajtó aktiváló gombjára.
Az ajtó becsukódott. Halley végignézett a hosszú dokkolókaron, homlokráncolva próbálta
megállapítani, mi történik tőle ötven méter távolságban, a Doyle légzsilipjében. Nem igazán
látta...
– Viszlát – mondta, és ráküldte a plazmatöltetre a detonációs jelet.
Az ajtó óriási ütést kapott, de kitartott. Az eltompított hangú robbanást magába nyelte
az állomásba behatoló űr. Amikor ismét kinézett az ablakon, Halley látta a millió szilánkra
málló dokkolókart. A Doyle lassan elsodródott a Trechman Kettőtől – a robbanás ereje lökte
arrébb. Nyitott zsilipajtaján keresztül szökött a levegő, törmelékek jutottak ki az űrbe, majd a
hajó kiköhögött magából két alakot is – két iszonyú, immár örök ölelésben összefonódó
testet.
Halley a légzsiliphez támasztotta a fejét, és utasította a szkafanderét, küldjön a testébe
még egy adag phrailt. Hiába: a készlet kimerült.
Leült a padlóra. Tudta, hamarosan ráront a fájdalom. Ha ez megtörténik, meg kell majd
néznie, funkcionál-e még a hajó gyengélkedője. Ha igen, akkor esélyt kap arra, hogy
helyrehozza magát, legalább annyira, hogy beüljön az egyik mentőkapszulába, és elinduljon
haza. Ha küld majd egy vészjelet, kimegy érte a Gyarmati Tengerészgyalogság egyik
mentőhajója, felveszi a fedélzetére. A sajátja, az Ördögkutyák sietnek majd a megmentésére.
Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, helyre kellett billentenie a saját sztoriját.
***
Halley tudja, hogy ez csupán álom, de a hullámokban érkező, szűnni nem akaró fájdalom
beleégette magát a lelkébe, és közben a velejéig megdermesztette. A sérülés okozta
fájdalom is rossz volt, de még rosszabb a függőség kínja.
Álmában a mentőcsapat sosem érkezett meg, ő pedig beletörődött abba, hogy egy
örökkévalóságon keresztül az állandó, rettenetes vágyakozás állapotában létezzen.
A valóságban ezzel szemben a mentőcsapat már úton volt felé. „Ha kimész az űrbe, ott
halsz meg.”
Lehetséges, anya. De előtte még élni fogok.
 Jeremy Robinson – Stonewall utolsó csatája
1
Chancellorsville, Virginia,
1863. május 2.

– Ha visszanézek, és nem azt látom, hogy farkasszemet néztek az ellenséggel, én magam

fogok golyót ereszteni a tarkótokba! – Stonewall Jackson, a konföderációs államok tábornoka
végignézett az emberein. Valamennyien soványak voltak, mind foltozott, szürke uniformist
viseltek, a fegyverzetüket puskák, revolverek, szablyák alkották. Nem volt két egyforma
fegyver a sok között, az embereket pedig az a bizonyos dolog egyesítette, ami minden
katonát összeköt: a félelem.
És ez veszélyes lehetett. Katasztrofális.
Egyetlen ember, aki rossz irányba fut, megroppanthat egy hadsereget. Ez volt az oka
annak, hogy Stonewall a lehető legkeményebben tartotta katonái gyeplőjét. Tudta, az
ellensége se lenne könyörületes, neki pedig esze ágában sem volt, hogy lehetővé tegye egy
csapat jenki számára, hogy sorra leszedjék a katonáit, mintha azok csak agyaggalambok
volnának. Persze, nem érhette be egyszerű fenyegetőzéssel, ha ezt teszi, elveszti a katonák
tiszteletét. Így aztán még hozzátette a kijelentéséhez:
– Ugyanez érvényes rám. Ha azt látjátok, hogy a szememben félelemmel elszaladok az
ellenség elől, akkor többé már nem vagyok a tábornokotok. – A mutatóujjával
megkopogtatta a homlokát. – Eresszetek golyót ide! Éppen ide!
Megtett pár lépést, és közben a csizmatalpa alól előtoccsanó sarat nézte. Több napig
tartó esőzést követően a nap az évszakra egyáltalán nem jellemző erővel tért vissza, a
nedvesség jó részét visszarántotta a levegőbe, ami ettől sűrűvé és ragacsossá vált.
Jacksonnak a testéhez tapadt az egyenruhája. A bosszúságot használta fel arra, hogy felszítsa
utolsó szavait:
– Holnap reggel olyan csatát vívunk a jenkikkel, amit jó darabig nem felejtenek el.
Amikor legközelebb beszélünk egymással, a jó öreg Joseph Hooker tábornok serege már
visszavonulóban lesz, fel a Potomac mentén, útban egyenesen az ördög segglyuka felé!
A kimerült emberek összeszedték magukat, és megéljenezték a tábornokukat. A kiáltozás
végighullámzott a sorokon, eljutott azokhoz is, akik nem hallották a tábornok szavait. Jackson
beszédét suttogva ismételgették szerte az éjszakában. Mindenkinek megvolt a saját verziója
az ördög segglyukát emlegető szónoklatról, de ez így volt rendjén: csak beszéljenek, csak
foglalkozzanak ezzel, addig sem gondolnak közelgő halálukra.
– Most pedig egyetek és aludjatok! A nappal együtt kelünk! – Stonewall széles
mozdulatot tett a kezével, és megfordult, hogy arra a sötét erdőre nézzen, amely a seregét
elválasztotta attól a nyílt mezőtől, ahol oly sok embere veszti majd életét. Bekerítették
Hooker katonáit. A Lee tábornok által előterjesztett terv merész volt, vakmerő is talán, de
tökéletes. Stonewall azonban nem akarta úgy csatába küldeni az embereit, hogy előtte ne
látta volna a saját szemével a csatateret.
 – Gácsér – mondta. A férfi egy szívdobbanásnyi idővel később már ott is volt mellette.
– Készen állunk, uram.
Gácsér pontosan tudta, mi a dolga. Ő és az emberei voltak a legjobbak, akiket Stonewall
valaha látott. Könyörtelenek voltak, egyformán jól értettek a puskához, a pengéhez és a
lopakodáshoz. Biztos volt benne, a háború előtt durva fickók lehettek, valószínűleg bűnözők.
Nemcsak a külsejük miatt gondolta ezt róluk. A valódi nevüket nem árulták el, bece- és
gúnyneveket választottak maguknak. Gácsér is ezt tette. Ám a csatamezőn, ahol
megmutatkozik, ki is igazán a kemény legény, az a négy férfi, aki ott állt Gácsér mellett, már
bebizonyította, hogy nem csupán múltja van, de jelene is; nem csupán egykor értett a
harchoz, de még most is.
A hat ember egyetlen szó nélkül indult az erdő irányába. Gácsér ott haladt Stonewall
mellett, a többiek kettejük háta mögött, nem lemaradva, a fegyvereiket készenlétben tartva.
A fák között azután Gácsér vette át az irányítást.
Az országnak ezen a déli vidékén már oly dús volt a friss, tavaszi lomb, hogy az apró
levélkék eltakarták a csillagok fényét. A holdat sehol sem lehetett látni, úgy vonult vissza
valahová, ahogy Stonewall reményei szerint hamarosan az ellenségük is teszi. Gácsér
megállt, hallgatózott; kiváló volt a hallása. A fák ágai között szél motoszkált, ehhez a neszhez
a meg-megrázkódó gallyakról és levelekről aláhulló vízcseppek nesze társult. Ezektől az
aprócska zajoktól eltekintve az éjszaka mozdulatlannak és nyugodtnak tűnt. Mintha még a
madarak is más vidékre vonultak volna.
Gyilkosok vannak ebben az erdőben – gondolta Stonewall. A madarak jól tették, hogy
elmentek.
– Lámpást? – kérdezte Gácsér.
– Csak egyet – mondta Stonewall. – Legyen rövid a lángja.
– Gyapot! – mondta Gácsér.
A mellette várakozó magas, inas férfi lekuporodott. Néhány másodpercig tartó
szikracsiholást és féltucat elsuttogott káromkodást követően fellobbant egy láng, ami
azonnal összezsugorodott. A lámpás alig-alig világított, de a szuroksötétben mégis úgy tűnt,
rengeteg fényt ad – annyit mindenképpen, hogy a hat ember láthassa és elkerülhesse az
útjába kerülő akadályokat. Ezt a fényt nehezen lehetett felfedezni, de ha a hatok közül
valamelyik elvágódik, bizonyosan akkora zajt csap, amit minden irányban meghallhat bárki,
akinek füle van.
– Ne felejtsétek el... – mondta Stonewall, átvéve a lámpást, hogy az emberei a
fegyverüket tarthassák a kezükben.
– Tudjuk – vágott közbe Gácsér. – Csendben megyünk be, megfigyeljük az ellenséget, és
csak akkor ölünk, ha muszáj.
Stonewall nem látta Gácsér arcát, de biztos volt benne, kivillantotta foghíjas vigyorát.
– Vagy amikor jólesik – tette hozzá Gyapot, mire a többiek halkan kuncogni kezdtek.
– Ezt inkább reggelre tartogassátok – mormolta Stonewall, majd nekivágott az erdő
mélyének, azzal az eltökélt szándékkal, hogy bevégezzék küldetésüket. Igazság szerint
titokban ő is abban reménykedett, hogy sikerül átküldenie a másvilágra pár unionista
katonát, mielőtt még véget ér az éjszaka.
Húsz perccel később erre lehetőséget is kapott.
 2
– Izzadtabb vagyok, mint Johnny Boy anyjának melle alja július közepén! – suttogta Zúzós
Jack. Ő volt a legtermetesebb Stonewall felderítő csapatának tagjai között, és az jellemezte,
hogy bármit kimondott, ami a szájára kívánkozott, sosem tartott se a következményektől, se
a viszontválasztól. Nem is kellett tartania ilyesmitől, de nem azért, mert a társai féltek tőle (a
golyókat nem érdekelte, kinek a testén mennyi izom van), hanem mert ők maguk is ilyesfajta
emberek voltak.
– Az én anyám teje a legédesebb pia Mason Dixie-től délre – felelte Johnny Boy. Ő szinte
minden szempontból Zúzós Jack ellentéte volt: alacsony, gyors, ügyes. Zúzós Jack puszta
kézzel is elintézte az ellenséget, ha kellett, akár meg is fojtotta, de amennyi idő alatt ő ezt
megtette, annyi idő alatt Johnny Boy tucatszor megszúrta az emberét, és félig kivéreztette.
Egyébiránt ő sem ismert szégyent semmiben.
Stonewall arca megrándult, ahogy a képzelete elé vetítette a képet. Sosem találkozott
Johnny Boy anyjával, és nem is nagyon vágyott erre, a hölgy felemlegetése sosem váltott ki
belőle kellemes érzéseket – talán azért nem, mert többnyire akkor került szóba, amikor
valaki a különböző testnedveit emlegette. Johnnynak menyétarca és ragyás bőre volt. Ha
ezeket a jellemzőit az apjától örökölte, akkor az anyja vagy egy szent volt, hogy puszta
jóindulatból együtt hált egy ilyen férfival, vagy őt magát is hasonlóan förtelmes külsővel
verte meg a sors.
– Hallgassatok! – mondta Gácsér.
Stonewall először arra gondolt, Gácsér egyszerűen csak fegyelmet akar tartani. Amikor
ilyen felderítőakciókra indultak, mindig átadta a gyeplőt katonájának, rábízta a katonák
irányítását. Úgy gondolta, ilyen módon sikerül elkerülnie, hogy bármi miatt ezeknek a
rebelliseknek a céltáblájává váljon. Ám amikor Gácsérra pillantott, amikor meglátta, milyen
mozdulatlanul áll, hogyan tartja a puskáját, már tudta: a fickó hallott valamit.
Az emberek behúzták a nyakukat, visszafojtották a lélegzetüket. Hallgatóztak.
Már vagy egy perce lapultak, és semmi sem történt.
– Biztos, hogy dobogást hallottál? – kérdezte ’Gator. Ő korábban a floridai
mocsárvidéken élt. Nem zavarta se a hőség, se a nyirkosság, sőt mintha egyenesen élvezte
volna mindkettőt. Nem sok olyan dolog létezett, amitől megijedt, még attól a húsz láb hosszú
aligátortól sem csinálta össze magát, amit a saját elmondása szerint végül egy szekercével ölt
meg. A vadállat hosszú fogát azóta is a nyakában hordta, mint bizonyítékot. A bűzétől
eltekintve ’Gator gyengéje a türelmetlenség volt.
Felállt a sűrű bokor mögül, ahol addig rejtőzött, és lerázta szőrös karjáról Gácsér
figyelmeztetőn rátett kezét. Körbefordult, a sötétséget kémlelte.
– Nincs itt semmi se.
Azután egy hang:
– Anyám teje...
A torz szavak távolról érkeztek, de felismerhetőek voltak. Valaki elég közel volt hozzájuk
ahhoz, hogy kihallgassa a beszélgetésüket, és most gúnyolódni kezdett rajtuk. A férfiaknak
nem volt szükségük parancsra ahhoz, hogy készenlétbe helyezzék a fegyverüket, de tüzet
már nem nyitottak engedély nélkül. Stonewall odabólintott Gácsérnak, aki felállt.
– Kettő, egy kettes felállásban mögöttem. Ismeritek a dörgést. – Gácsér kilépett a
rejtekhelyéről, de rögtön előredőlt, hogy kisebb célpontot nyújtson az ellenségnek. Gyapot
és Zúzós Jack követte, azután Stonewall következett, az alakzatot Johnny Boy és ’Gator zárta.
Stonewall szívesen vállalta ugyanazokat a veszélyeket, amelyekbe az embereit küldte, de
nem volt ostoba. Az élete és az elméje sokkal fontosabb volt az ügynek, mint azoké, akiket
lényegében ő is szolgált. Hajlandó volt együtt harcolni a katonáival, de ilyen helyzetekben
inkább nem vállalta a kockázatot. Ebben az alakzatban arra volt a legcsekélyebb esély, hogy a
rájuk leadott lövések éppen őt találják majd el, és a golyók nem akadnak meg egy másik
ember testében.
– Óvatosan, feszesen! – mondta Gácsér, és az olajlámpással világítva magának elindult a
hang forrása felé. Kétség sem férhetett hozzá, valamiféle csapda irányába tartottak, de
Stonewallnak látnia kellett, mi rejtőzködik az erdőben; látnia kellett ezt, mielőtt hajnalban
megindítja, és keresztülmasíroztatja rajta a seregét.
Büszkeséggel töltötte el az az ügyesség és hozzáértés, amellyel az emberei
keresztülhatoltak a sötétségen. A jenkik talán tudták, hogy maroknyi konföderációs fiú majd
tesz egy kis kirándulást az erdőbe, de az biztos, hogy nem láthatták a közeledésüket.
Gácsér megállt, ismét hallgatózott, de szükségtelenül. Az Unió katonái egy merészen
meggyújtott fáklyával tudatták hollétüket. Hárman voltak. Mindegyik egyszerre beszélt, akár
a pletykálkodó asszonyok a konyhában. A hangjukból sütött a félelem, és még valami, valami
rosszabb – az a dolog, ami általaban akkor szokott erőt venni az embereken, amikor a csata
már véget ért: a kétségbeesés.
– Valami nagyon betojatta őket – állapította meg ’Gator.
– Valószínűleg már tudják, kik vagyunk – felelte Zúzós Jack.
Ez nem tűnt valószínűnek. A konföderációs seregben Gácsér és csapata komoly
tekintélynek örvendett, de biztosra lehetett venni, hogy a unionistákhoz nem jutott el a
hírük. Erre már csak azért is csekély volt az esély, mert amikor ellenséggel találkoztak,
végeztek vele. A holtak nem mesélnek történeteket...
– Nem tőlünk ijedtek meg – mondta Gácsér. – Figyeljetek!
Csend támadt, amit aztán az ellenséges katonák rémült hangja tört szét.
– Én mondom nektek, keresztülláttam rajta!
– Világított a szeme. Maga az ördög él ebben az erdőben.
– Nem az ördög volt, és nem is valami vadállat. – Ez a hang nyugodt maradt. – Ember
volt. A sötétben. Szedjétek már össze magatokat!
Ez a néhány szó, ez a beszélgetésfoszlány elég volt ahhoz, hogy meg lehessen alkotni egy
képet – egy olyan képet, ami Stonewall-nak nem tetszett. Egyáltalán nem.
– Azt akarod, hogy elhiggyük, egyetlen magányos ember mészárolt le kilencet közülünk,
méghozzá úgy, hogy egyetlen lövés sem dördült el? Úgy, hogy egyetlen holttest sem maradt
hátra?
Stonewall megállapította, hogy ezek az emberek összefutottak egy ellenséggel az
erdőben. Egy ellenséggel, de nem az ő katonáival. Ez vagy azt jelentette, hogy az Unió
seregében megjelentek az árulók, az átállni kívánók (ez előnyös lehetett a Konföderáció
számára), vagy pedig azt, hogy a közelben egy bandányi, törvényt nem ismerő gonosztevő
garázdálkodik. Ez utóbbi komoly gondot jelenthetett, hacsak nem csatlakoznak az ő törvényt
nem ismerő gonosztevőihez. A tábornok tisztában volt vele, csak akkor tudhatja meg, mi
történt, mi az igazság, ha kifaggatja ezeket az embereket.
– Élve akarom őket – mondta.
Az emberei csalódott arccal fordultak felé.
– A pokolba – mormolta Gyapot.
 – Ha kinyitották a szájukat, ti felnyithatjátok a hasukat – mondta Stonewall. A háború
szabályai szerint ezeket az embereket fogságba kellett ejteni, életben kellett hagyni, de így
nem lettek volna egyebek, mint három éhes száj, ami eleszi az ételt az ő emberei elől.
Rámutatott Gyapotra, Johnny Boyra és Zúzós Jackre.
– Kerítsétek be őket. Amikor látjátok a fényjelet, akkor... Tudjátok, mit kell tenni.

3
Váratlanul fény villant az éjszakában, olyan hirtelenséggel világítva meg az erdő adott
részét, hogy a közelben tartózkodó emberek pár pillanatra elvakultak, de legalábbis káprázni
kezdett a szemük. Amikor követte a földre hullva széttörő lámpa csattanása, a jelenség olyan
zavaróvá és elbizonytalanítóvá változott, hogy Stonewall hirtelen azt sem tudta, hol van,
merre kell néznie. Ahogy felemelte a fejét és körbenézett, egyetlen másodpercig úgy látta,
mintha egy árnyék táncolna a fák ágai között, jó magasan – egy élőnek látszó árny, amely
(erre a tábornok akár meg is mert volna esküdni) visszanézett rá odafentről, mielőtt a fény
kihunyt.
Stonewall a derekára csatolt revolverhez kapott, de mielőtt kiránthatta volna a tokból,
metsző sikoly vonta a figyelmét az unionista katonák irányába.
– Szent isten, visszajött értünk!
És egy újabb sikítás... Stonewall tudta, hogy a hangot ember adta ki, de megállapította
magában, leginkább mégis olyan, mint a prérifarkasok vonyítása.
A kiáltást dörrenések követték – a három katona tüzet nyitott valamire. Valami dühösen
süvítő tárgy megcsípte a tábornok arcát, azután valami nehéz dolog a földre döntötte.
Azonnal az élő árnyékra gondolt, és megpróbált védekezni, megpróbálta lelökni magáról
a terhet, de aztán a fülén érezte Gácsér forró leheletét, meghallotta a hangját.
– Én vagyok az, tábornok úr!
Az eszelős lövöldözést valami másfajta kiáltozás követte. Emberek könyörögtek
kegyelemért; emberek szólítottak fel valakit megadásra. Gácsér felsegítette a parancsnokát;
amikor megszólalt, Stonewall érzékelte a katona hangjában a bosszúságot.
– Esetleg eszébe juthatna néha, hogy maga sem legyőzhetetlen!
– Jól vagyok – mondta Stonewall, miközben lesöpörte zubbonyáról az előző ősszel
lehullott, nedves faleveleket.
– Vérzik. – Gácsér megbökte Stonewall arcát. A tábornok fájdalmasan felszisszent. – Ezt
majd össze kell varrni. Egy-két öltés elég lesz.
Ha bárki más beszélt volna ilyen modorban a tábornokkal, a következő csatában biztosan
a frontvonalban találja magát, Gácsér azonban már kiérdemelte, hogy akár ilyen hangnemet
is használhasson. Ebben a háborúban ő állt a legközelebb ahhoz, hogy Stonewall barátjának
vallja magát. A tábornok mindig is sajnálta az olyan, igazán nagyra tartott személyeket, mint
például Robert E. Lee, akiknek a pozíciójuk miatt le kellett mondaniuk a barátokról. Sajnálta
őket, de közben ő maga is közéjük tartozott. Tőle is távol kerültek az emberek, ott volt viszont
vele Gácsér, aki igazán ismerte, aki tudott a háborúval kapcsolatos aggályairól, a felesége,
Mary, valamint újszülött kislánya, Julia iránt érzett szeretetéről. Aki tudta azt is, hogy a
parancsnoka szívesebben lenne a családjával a saját háza biztonságában a tűz mellett
melegedve, mint ebben az erdőben a katonáival. Gácsér azt is tudta, Stonewall éppen emiatt
küzdött oly elszántan: úgy gondolta, minél előbb véget ér a háború, annál hamarabb
hazatérhet ő is.
– Karcolás csak – mondta Stonewall, és ismét a kis tisztás felé fordult.
 A tisztás felé, ahol időközben csend támadt.
A tábornok Gácsér és ’Gator kíséretében előreindult. Katonái feszülten lesték az éjszakát.
Több mérföld távolságban voltak az ellenséges tábortól és a sajátjuktól is, de nem lehetett
tudni, ezen az éjszakán ki más ólálkodik még az erdőben.
A három unionista katona térden állt. Friss sebeik – amelyeket kétségtelenül Gyapot,
Johnny Boy és Zúzós Jack okozott nekik – erősen véreztek. Megsérültek, de éltek. Stonewallt
elégedettséggel töltötte el a tény, hogy az emberei egyikükkel sem végeztek. A néhány friss
seb mellett régebbiek is vöröslöttek a testükön, néhány órás sérülések, amelyeken már
megalvadt a vér.
Hármuk közül az egyik felkapta a fejét Stonewall érkeztére. Fiatal, bajuszos férfi volt,
tiszti zubbonyt viselt. Ő lehetett az osztag parancsnoka. Az arckifejezése és a tekintete
elárulta, nem szorult belé túl sok bátorság. Remegett a keze, rángott a szeme.
Stonewall elkapta a fiatal, ellenséges tiszt tekintetét, amiben az első pillanatban csak
színtiszta pánikot látott, amit meglepő módon felváltott valami más: a megkönnyebbülés.
– S-Stonewall? – kérdezte a férfi. – Hála istennek!
Egy unionista katona hálát ad az Úrnak azért, mert Stonewall Jackson tábornok jelenik
meg előtte a megvívandó csata előestéjén? Példa nélküli! Hallatlan! De mégis: ahogy megállt
előtte, Stonewall látta, a véres katona talán még a lábát is megcsókolná, mintha ő volna
Jézus Krisztus, annyira örül neki.
– A nevét, rendfokozatát, fiam! – mondta Stonewall.
– Jason Ames százados vagyok, uram.
Uram... Stonewall figyelmét nem kerülte el ez a részlet. Ez a tiszteletadás nem
megszokásból fakadt, ez őszinte volt. De vajon mi jár ennek a századosnak a fejében? Fél?
Vagy esetleg a tetteivel, a ravaszságával és az elszántságával már az északiak körében is
sikerült kivívnia valamiféle reputációt? Ha igen, akkor ennek hasznát lehet venni a reggel
kezdődő összecsapásban is. Mindenképpen meg kell próbálni, mert nincs gyengébb had,
mint az, amelyet átitat a félelem.
– Mit keres idekint, Ames százados? – kérdezte Stonewall.
Gyapot felemelte az öklét, készen állt rá, hogy leüsse a foglyot, de Stonewall egy intéssel
megállította. Nem látott dacot, ellenszegülést a százados tekintetében.
A százados a környező fákra nézett. Két embere egyfolytában ezt tette. Stonewall őket is
szemügyre vette, majd követte a százados tekintetét, felnézett az ágakra. Oda, pontosan arra
a helyre, ahol korábban az árnyékok táncoltak. A széttört lámpásból kiömlött olaj még mindig
égett, de egyre halványuló fénnyel. Már csak perceket kellett várni a teljes sötétség
visszatértére.
– Ames százados? – noszogatta a foglyot Gácsér.
– F-feltételezem, ugyanazt, amit ön. Felderítést végzünk a...
– Nézzék! – szólalt meg az Ames jobb oldalán térdelő férfi, és Stonewallra mutatott, aki
még mindig a fákat fürkészte. – Ő is látta!
Stonewall visszafordult, a beszélőre nézett.
– Mit láttam én?
– Azt a démont – mondta a katona. – Lucifert!
– Nagyobb, mint bármelyik ember – tette hozzá a társa. – Gyorsabb az bárkinél. Világít a
szeme. Kilenc emberünkkel végzett. Csak mi maradtunk élve.
– Nem is csoda, hogy hullotok – jegyezte meg Johnny Boy. – Nektek, jenkiknek, csipetnyi
sütnivalótok sincs!
 – Johnny! – szólt rá Stonewall a katonájára. A századosra nézett. – Ön is ezt mondja,
százados?
– Ember volt – mondta Ames. – Egyedül. És nagy volt!
– És ez az egyetlen nagy ember megölte kilenc katonáját, Ames százados? – Stonewall
felvonta az egyik szemöldökét, és ezzel elárulta, igazából nem kérdést tett fel, a tényeket
állapította meg.
– Igen, uram.
– És hol vannak? A holttestek?
– Elvitte őket – mondta Ames szemlesütve.
– Hová?
A százados felemelte a fejét. A fák ismét sötétségbe burkolóztak; az olaj már majdnem
teljesen elégett. Ames felmutatott a magasba.
– Olyan nincs, hogy az a fickó egyedül volt! – mondta ’Gator.
– Én azt mondanám...
Olyan zaj hallatszott a magasból, mintha harkály kopogtatná valamelyik fa törzsét, Ames
és az emberei összerezzentek; nyilvánvalóan nem először hallották ezt a hangot, és
nyilvánvalóan valami rosszhoz társították.
– Ez ő?
Ames bólintott.
– Mennünk kellene...
– Menni fognak, százados – mondta Gácsér. – A Konföderáció börtönébe! – Nem sok
olyan borzalom létezett a Földön, amit össze lehetett volna hasonlítani azzal, ami a
hadifoglyokra várt délen. Az éhezés sokszor úgy megőrjítette a szerencsétleneket, hogy
kannibálokká váltak. Erről már Ames és két katonája is biztosan hallott – északon sem
lehetett sokkal jobb a helyzet, de mégis, mintha szíves-örömest vállalták volna ezt a sorsot.
Amikor egy második harkály is lekopogta a maga ritmusát a fejük fölött, Stonewall
emberei az ég alatt sűrűsödő sötétségre szegezték fegyvereiket.
– Szart se látok – mondta Gyapot.
– Semmi sincsen odafenn – állapította meg ’Gator, de azért nem eresztette le a puskáját.
Gácsér eltaposta a hátuk mögött az utolsó kis lángocskákat.
– Ne! – mondta Ames. – Semmit se fogunk látni.
Gácsér folytatta a topogást.
– Az ember nem lőhet rá arra, amit nem lát.
– Ez... – Ames megrázta a fejét. – Ez a sötétben is jól lát.
– Úgy hangzik, mintha nem is ember lenne – mondta Stonewall, egyik kezét tokba dugott
revolverén, a másikat a kardja markolatán nyugtatva. – Gácsér, gyújts meg egy másik
lámpást!
– Most hátravisznek minket? – kérdezte az egyik unionista katona reménykedve.
Stonewall megrázta a fejét.
– Még nem. Van egy feladatunk, amit el kell végeznünk.
– Mi mindent elmondunk magának, amit tudni akar – mondta a másik katona.
– És honnan tudjuk, igaz-e, amit mondtok? – kérdezte Gácsér.
A három térdelő ember szinte összeroskadt a reményvesztettségtől.
– Ejnye már! – mondta Zúzós Jack. – Talán rávehetnénk Johnny Boy mamáját, szoptassa
meg már ezeket a kiskölyköket, hátha akkor...
 Levelek zizzentek, gallyak roppantak a földön. A hang a fák közötti sűrű sötétből érkezett.
A fegyverek azonnal abba az irányba fordultak.
Stonewall emberei úgy reagáltak, ahogy az elvárható volt tőlük, a tábornok azonban
érzékelte, hogy megijedtek. A pokolba, hiszen ő is félt! De senki, senki nem hagyhatta el az
erdőt, amíg ki nem deríti, milyen veszély leselkedik a seregére!
– Mutasd magad! – kiáltotta Gácsér. Felemelte a puskáját, visszanézett Stonewallra, aki
bólintott. – Szívességet tettél nekünk. Gyere elő most, és barátokként köszönünk el
egymástól. De ha tovább várakoztatsz, míg elszámolok ötig, hát akkor... Azt hiszem, magától
értetődik, mi következik azután.
’Gator, Johnny Boy és Zúzós Jack odaállt Gácsér mellé, szabályos kivégzőosztagot
alkottak. Gyapot a foglyaik mögött helyezkedett el, kétségtelenül abban a reményben, hogy
egyikük szökni próbál, és akkor ő közbeléphet.
Stonewall fejben megkezdte a visszaszámlálást. Amikor nullához ért, Gácsér az
ígéretéhez híven tüzet nyitott a hang forrása felé. A többiek hasonlóképpen cselekedtek:
lőttek, újratöltettek, és megint, és megint, szétrobbantották a fákat, a bokrokat, de egyetlen
emberi sikoly, egyetlen fájdalmas kiáltás nem sok, annyit sem sikerült kicsiholniuk a
sötétségből.
– Elég! – mondta Gácsér, és leeresztette a fegyverét. Johnny Boy felé fordult. – Eredj,
nézd meg!
Johnny Boy, becsületére legyen mondva, nem sokat teketóriázott, bement a fák közé.
Hamarosan vissza kellett térnie, hogy jelentse a sikert vagy a kudarcot.
Stonewall arca megrándult, amikor valami a lábszárának ütközött. Lenézett és látta,
Ames térden állva, elborzadt arccal próbál hátrébb csúszni.
– Gyapot! – mondta Stonewall, és már éppen készült, hogy leteremtse az emberét,
amikor...
Megfordult.
Gyapot furcsán előredőlve állt, testét az unionista katonák fölé hajtotta. A mellkasából
kiálló szigonyszerű fegyver hegye átütötte az egyik térdelő katona koponyáját, majd a földbe
fúródott.
Ahogy az élet lassanként kiszivárgott a testéből, Gyapot könyörgő szemmel nézett
Stonewallra.
– Gácsér! – kiáltott fel Stonewall. Fegyvert rántott, és homlokon lőtte Gyapotot.
Az emberei abban a pillanatban megfordultak, és elborzadva látták, hogy a szigony
visszafelé húzódik, Gyapot mellkasához rántja az unionista fejét. Gácsér a két halott emberre
szegezte a fegyverét.
– Mi az isten verése...?
– Ez egy szigony, madzagos! – állapította meg ’Gator. – Valaki horgászni indult.
A szigony tulajdonosa mintha ’Gator szavait akarta volna igazolni: hátrahúzta, majd a
magasba rántotta a szigonyra tűzött két holttestet, fel a lombok közé, oda, ahol az árnyékok
táncoltak – oda, ahol valaki még mindig folytatta a vadászatot, amit Ames embereinek
lemészárlásával kezdett meg.

4
– Az anyád úristenit! – üvöltött fel Zúzós Jack, ahogy a két test a szemük láttára
beleveszett az éjszakába. Vállához emelt puskával káromkodott, valami célpontot keresett,
amire rálőhetne, de semmit sem talált. Bármi is volt az, ami megölte és elvitte azt a két
embert, bizonyosan nem lehetett látni.
Látni nem, de hallani igen, mert hangos ágrecsegéssel távolodott.
– Miféle ember bír így felhúzni a fákra két ekkora nagy fickót? – ámuldozott Zúzós Jack.
– Erről beszéltünk! – ordította a névtelen unionista katona. A hangjából szinte csöpögött
a félelem. – Ez maga az ördög, az támadott ránk, mint valami bömbölő oroszlán. Fel fogja
zabálni a lelkünket! – Amikor felpattant és futásnak eredt, senki sem állította meg, és
Stonewall sem adott ki ilyen parancsot. A tábornok biztos volt benne, Ames rendelkezik
minden információval, amire neki szüksége lehet; a menekülő katona csak egy gyáva féreg
volt, akinek úgysem vehették hasznát a most már minden bizonnyal bekövetkező
összecsapás során.
Igazából senki sem foglalkozott a menekülő emberrel, csak akkor fordultak felé a
katonák, amikor egy éles sikolyt követően agonizálva gurgulázni kezdett, amikor hanyatt
tántorodva visszalépett a sötétségből. Mindkét kezét a nyakára szorította, az ujjai között vér
csorgott.
Zúzós Jack és ’Gator fegyvert szegezett, és bizonyosan tüzet nyitottak volna, ha Stonewall
fel nem emeli a kezét, rájuk nem kiált:
– Megálljatok!
Egy pillanattal a parancs elcsattanása után Johnny Boy lépett ki a tisztásra. A vérző
ember karján tisztára törölte a pengéjét. Az unionista katona még mindig felmetszett torkát
szorította, de közben térdre roskadt, majd előredőlve végigzuhant a földön. Amikor Johnny
Boy felnézett, látta a kérdést a parancsnoka szemében. Mozdulatlanná dermedt.
– Mit hagytam ki? Hol van Gyapot?
– Odafent – mondta ’Gator felfelé biccentve. – A lombok közt.
– Tábornok! – mondta Gácsér, miközben mindent elkövetett, hogy leplezze félelmét. –
Mi a parancs, tábornok úr?
Csupán egyetlen oka lehetett annak, hogy Gácsér új parancsot kér, mégpedig az, hogy
úgy gondolta, kivitelezhetetlen ostobaság Stonewall legutolsó utasítása, nevezetesen az,
hogy derítsék fel az ellenséges tábort.
Gyapot váratlan halálát és furcsa eltűnését figyelembe véve Stonewall hajlott rá, hogy
egyetértsen Ames századossal. Vadásztak rájuk, de kétségtelenül nem az ördög. Emberek
csinálták. És minden embert meg lehet ölni.
Stonewall rámutatott a századosra.
– Adjatok neki egy fegyvert!
Gácsér meglepetten nézett a tábornokra, de engedelmeskedett: visszaadta a
századosnak az övét, amin egy tokba dugott pisztoly meg egy kard volt.
– Ma éjjel mellettünk harcol, százados úr – mondta Stonewall. – Ha életben marad,
szavamat adom, hogy a holnapi csatát követően sértetlenül visszajuttatom az embereihez.
Miután Ames felcsatolta derekára az övét, bólintással átvette a puskát.
– Magukkal vagyok.
– Ami azt illeti – mondta Stonewall –, mi vagyunk magával. Vezessen!
Ames szeme elkerekedett.
– Az Unió táborához?
– Ezért vagyunk itt, és ezért adta életét az egyik emberem. Látni akarom, bármibe is
kerül!
– Még akkor is, ha a saját életét kell feláldoznia érte? – kérdezte Ames.
 – Ez a háború előbb-utóbb úgyis megöl engem, de legyek átkozott, ha úgy pusztulok el,
hogy éppen menekülök a harc elől. – Beszéd közben összeszorult Stonewall gyomra. Nem
akart meghalni. Volt egy felesége, volt egy újszülött kislánya, akikért élhetett. Szerette őket,
sokkal jobban annál, amit egy háborút járt férfi be mer vallani, ugyanakkor nem volt gyáva,
és úgy gondolta, ha harc közben esik el, akkor a felesége és a gyermeke legalább büszke
lehet rá. Északi irányba mutatott. – Nos... Csak ön után, százados úr!
’Gator az élre állt Ames századossal. A kezében egy fényesen világító fáklyát tartott. Úgy
gondolta, ha a sötétség amúgy sem hátráltatja az őket támadó embereket, akkor legalább ne
vakon kelljen szembenéznie velük. Gácsér a tábornok mellett lépkedett, a hátvédet ezúttal
Johnny Boy és Zúzós Jack alkotta.
Úgy tíz percen keresztül mentek teljes csendben, amikor ’Gator megfogta Ames karját,
megállította.
– Érzek valami szagot. – A levegőbe emelte az orrát, szimatolni kezdett. – Halott
emberek.
– Erről jött? – kérdezte Gácsér. – Itt haltak meg az emberei?
Ames a fejét rázta.
– Tovább! – mondta Stonewall. – Lassan.
’Gator ismét megtett úgy tíz lépést. Ames kissé lemaradt mögötte. ’Gator újra megállt.
– Test előttünk.
A csoport összetömörült, az emberek együtt haladtak tovább. A részleteket nehéz volt
kivenni a lobogó láng fényénél, de a kép minden lépés megtételével tisztábbá vált előttük.
Két emberi lest lógott fejjel lefelé a fákról. Nem volt rajtuk ruha, és... bőr sem. A
koponyájukat és a gerincüket kitépték; a felmetszett törzsekből vér és váladékok csorogtak a
földre.
– Szent szar! – mondta Zúzós Jack.
– Az ott Gyapot? – kérdezte Johnny Boy, és a puskája csövével megbökdöste az egyik
hulla mellkasát, éppen azon a helyen, ahol Gyapotot keresztüldöfte az a szigony.
Zúzós Jack bólintott.
– Úgy néz ki...
Stonewall tudta, mire gondolnak a többiek. Az ő fejében is ugyanaz a kérdés
fogalmazódott meg. Hogyan lehet kitépni egy emberi testből a koponyát és a
gerincoszlopot? Hogyan lehet két embert levetkőztetni és megnyúzni, fejjel lefelé fellógatni –
ráadásul éppen az ő útjukba – tíz röpke perc alatt? Lehetetlennek látszott a dolog.
Mintha valóban nem emberi erők munkálkodtak volna.
A harkály visszatért, a fák közül idegesítette a katonákat. A fejük fölött megzizzentek a
falevelek. Egy másik irányból ismét eljutott hozzájuk a hang:
– ... anyám teje...
Újabb levélhullámzás. A katonák minden neszre változtattak a célponton, amire éppen
rászegezték a fegyverüket. Várták, hogy megjelenjen valami, amire lőhetnek.
Szórakozik velünk – gondolta Stonewall. Ames századosra nézett, aki úgy pillantott vissza
rá, mintha azt mondaná: „Hallgatnia kellett volna rám.”
Stonewall nem szállt vitába vele.
Olyan hang hallatszott, amilyet a tűzre dobott fahasáb ad ki magából. Ezt egy hangos
suhogás követte, amit Stonewall hallott is, érzett is. Valami elzúgott mellette, és
belecsapódott Zúzós Jack mellkasába. A nagydarab férfi felemelkedett a földről, és
nekicsapódott Gyapot hullájának. Ahogy Zúzós Jack üvöltése átcsapott velőtrázó sikolyba,
egymást keresztező vonalak jelentek meg az arcán, megszorítva a feje oldalát, belehasítva a
bőrébe. Vér fröccsent elő az egymásba csatlakozó vágásokból. A ruhája lehullott, a földre
érkező anyagdarabokon ugyanolyan keresztező metszések látszottak, mint a teste minden
egyes pontján. Valami egyre feszesebbre húzódó hálóba került bele, miközben a teste
hozzápréselődött Gyapotéhoz.
Ahogy Zúzós Jack sikolya még metszőbbé változott, Stonewall ismét pisztolyt rántott, és
fejbe lőtte a szerencsétlenül járt embert.
– Elegem van abból, hogy a saját katonáimat gyilkolom! – üvöltötte. – Mutasd meg
magad, légy férfi! Mielőtt meghalok, tudni akarom, ki ölt meg!
Stonewallnak esze ágában sem volt meghalni, de semmiképpen sem harcolhatott egy
láthatatlan ellenféllel. Abban reménykedett, a kihívással eléri a célját.
Nem érte el, viszont Johnny Boy suttogva megszólalt:
– Látom őt. Legalábbis a szemét. Minket figyel. – Felemelte a puskáját, úgy tett, mintha
célba venne valamit, majd gyorsan balra fordult, és lőtt. A puska dörrenését dühödt
bömbölés követte. A hang hallatán Stonewallban ismét feltámadt a bizonytalanság. Ez az
üvöltés – miként a korábban látott dolgok is – azt bizonyította, hogy amivel szemben állnak,
az nem egészen emberi.

5
– Elkaptam a rohadékot! – kiáltotta Johnny Boy, ahogy a fejük fölött megrázkódtak az
ágak, de a következő pillanatban összerándult, az arcához emelte a kezét, és végighúzta rajta
az ujjait. Valami világítósan zöldes folyadék volt a bőrén, valami, ami úgy nézett ki, mint a
szétmorzsolt szentjánosbogarak nedve. – Mi a lófa-...?
Johnny Boy zavarodottságának és életének egy sebesen pörgő fémkorong vetett véget. A
tárgy süvítve érkezett és távozott, mozdulatlanná változtatva, elnémítva a döbbent katonát.
Egy pillanattal később Johnny Boy térdre rogyott, majd a zökkenést követően a feje levált a
nyakáról. A csonkolt nyakból gejzírként tört elő a vér, miközben a fej oldalra billent, és tompa
puffanással, a testtel egyszerre a földre érkezett.
’Gatort nem zavarta meg a borzalmas látvány. Lekuporodott Johnny Boy feje mellé,
ránézett a zavart tükröző arcra. Még akkor sem rezzent össze, amikor Johnny Boy pislogott
egyet. Megérintette a hideggé váló arcon fénylő zöldes nedvet, az ujjára vett belőle egy
keveset, megszagolta, megkóstolta.
– Ez vér!
Stonewall lassan előhúzta a pisztolyát. Három embert vesztett el alig húsz perc alatt.
Johnny Boynak sikerült megsebeznie az ellenfelüket, de a fénylő, zöld vér azt igazolta, amit
Ames és az emberei állítottak. Ez volt az a pillanat, amikor Stonewallban feltámadt a félelem.
Rájött, nem egy ember vadászik rájuk, nem is egy csapatnyi ember, hanem maga az ördög
jött el értük.
– Úrjézus, ne hagyj el! – mondta, és hangosan imádkozni kezdett, ahogy azt minden
csata előtt tette. – Ne hagyj el minket, de segíts bennünket ebben a próbatételben. Add
nekünk Sámson erejét, Salamon bölcsességét! Vezess át minket ezen az erdőn, vezess el
minket a biztonságba és kíméld meg életünket, s legyen meg a... – Elhallgatott. Az imáit
mindig ugyanúgy, a „legyen meg a te akaratod” kifejezéssel fejezte be, de a jelek szerint az Úr
most valami nagyon különös dolgot akarhatott. Talán ez is egy felsőbb jót, valami
magasztosabb célt szolgált, olyasvalamit, amit halandó ember fel sem foghat; talán most is
arról volt szó, mint már oly sokszor, hogy az Úr akaratja nem minden esetben ugyanaz, mint
az embereké, legyenek bár azok jó keresztények. Most nem tartotta megfelelőnek a szokásos
befejezést, ezért e szavakkal zárta imáját: – Kérlek téged, ne engedd, hogy az ördög végezzen
velem! Ámen.
Ahogy ezt elmondta, érezte, hogy a társai őt bámulják. Gácsér a nevét suttogta. A valódi
nevét.
– Thomas.
Ennél többet nem is kellett mondani. Ideje volt tenni valamit. Gácsérnak csak
útmutatásra volt szüksége.
Stonewall odafordult Ames századoshoz.
– Közelebb vagyunk a maguk vonalaihoz?
Ames bólintott.
– Pár mérfölddel.
– A szavát adja, hogy hajnalban biztonságban visszatérhetünk a konföderációs sereghez?
Újabb bólintás.
– Az életemre fogadom.
– Akkor vezessen! Olyan gyorsan, ahogy csak bír!
Keresztülrohantak az éjszakán. Ames vezette őket, aki egyetlen fáklyával világította maga
előtt az utat. Úgy tíz perccel később Stonewall tüdeje pihenőt követelt, de a tábornok biztos
volt benne, egyetlen pillanatra sem állhatnak meg. Nem, mert ez a vadász még nem adta fel:
azután, hogy megsérült, biztos, hogy mindenképpen végezni akar velük.
Ames megállt, előredőlt, kezét a térdére szorítva próbált levegőhöz jutni. Mielőtt
Stonewall ráripakodhatott volna, hogy menjen tovább, ismét meghallották a vadász
fájdalmas bömbölését. Olyan volt ez a hang, mint amilyet az emberek szoktak kiadni
magukból akkor, amikor valamilyen módon kiszedik a testükből a mélyre fúródott
puskagolyót. A jelek szerint a lény ellátta a saját sebét. Stonewall biztosra vette, hamarosan
utánuk veti magát.
A rettenetes hang új erőt adott Ames századosnak. Tovább rohantak.
Újabb tíz perc elteltével jelentősen lelassultak, de nem álltak meg. Stonewallban
feltámadt a remény. Előttük az erdőt tompa fény keretezte. Egy tisztás... Az unionista
csapatok már nem lehettek távol.
’Gator is észrevehette ezt, mert felgyorsított.
– Mindjárt ott vagyunk!
Öt lépést tett meg teljes sebességgel, azután hirtelen megállt – mintha egy falba rohant
volna, ami ott volt, de mégsem volt ott. Apró, villámhoz hasonló vonalak reccsentek annál a
pontnál, amibe beleütközött; ezek a vonalak felfelé és lefelé haladva meghosszabbodtak, és
kirajzoltak egy hatalmas, nem emberi alakot.
'Gator az egyensúlyát vesztve zuhant hátra, de szinte azonnal felguggolt. Felnézett a
villámok által láthatóvá tett ellenségre.
– Ez egy vadász – mondta. Az övéhez nyúlt, előhúzta hosszú kését. – Mint én.
A félelmet nem ismerő aligátorvadász előrevetődött, és közben széles ívben
meglendítette a pengéjét. Az ördög előrenyúlt, a markába kapta ’Gator arcát, de a férfinak
így is sikerült végrehajtania a támadást, sikerült végighúznia a pengéjét a lény testének
középső részén. Az acél nem hatolt elég mélyre ahhoz, hogy kibelezze a szörnyet, viszont a
sebből világítósan zöld vért fakasztott.
Stonewall azt sem tudta megállapítani, hogy a lény egyáltalán érzékelte-e a sérülését.
Jókora felületeken látni lehetett hüllőszerű bőrét, de látni lehetett azt is, hogy valamiféle
páncélt, a fején pedig egy félelmetes formájú sisakot viselt – legalábbis Stonewall remélte,
hogy tényleg sisak, ami rajta van. Még soha életében nem látott, de még csak el sem képzelt
olyan rettenetes dolgot, amilyet most látott, mégsem esett kétségbe. A jelek szerint a lényt
meg lehetett sebesíteni, ez pedig azt jelentette (legalábbis Stonewall bízott benne), hogy
meg is lehet ölni.
Miközben a lény széles, karmos, az arcát szorító keze beléfojtotta a hangokat, ’Gator
visszahúzta a kését, és felkészült rá, hogy beledöfi a hüllőszerű bőrrel borított hasba, de... De
erre már nem volt lehetősége. A szörny megcsavarta a karját, száznyolcvan fokban
elfordította ’Gator fejét, kitörte a nyakát.
’Gator szétreccsenő csigolyáinak hangjára Gácsér tüzet nyitott, először a puskájával,
azután a revolverével. Minden kilőtt golyó célba talált, mindegyik tökéletes fejlövés volt. Ha
Gácsér történetesen egy emberre lő, akkor az illetőnek nem sok maradt volna a fejéből, ez a
lény azonban korántsem volt ember, ezüstszínű sisakjáról lepattogtak a lövedékek, a furcsa
fémen a legkisebb sérülés sem látszott.
Gácsérnak már csak egyetlen golyója maradt.
– Mintha egy vaslemezre lődöznék...
A lény ekkor Gácsér felé fordította a tekintetét. A jelek szerint a támadás felbosszantotta,
de csupán ennyi történt. A felhallatszó, harkálykopácsolásra emlékeztető hang hallatán
Stonewall fején minden hajszál égnek meredt. A teste megbénult, moccanni sem bírt. A lény
vállán megmozdult valami, mintha egy különös, harmadik végtag, egy torz fémkar lett volna.
Ez a valami elfordult, azután rögzült. Három vörös vonal hasította keresztül a sötétséget
– mind a három a szörny sisakjának oldalából eredt. A vonalak vörös pontokként jelentek
meg Gácsér mellkasán, mintha egy képzeletbeli háromszög csúcsai lettek volna.
Gácsér a lény törzsére célzott, és meghúzta a ravaszt. Ugyanabban a pillanatban kék
fénylöket robbant ki a szörny vállából.
Stonewall hátrahőkölt a fénytől; megcsapta a kékségből áradó hő. Éppen időben fordult
vissza ahhoz, hogy még lássa, amint Gácsér megperzselt testtel az egyik fának vágódik.
A lény mozdulatlanul állt, lenézett a csuklójára, ahol egy narancssárgás fényreccsenés
megmutatta, milyen kárt okozott Gácsér utolsó lövése.
– Uram – nyögte Gácsér, felemelve a kezét. A teste elülső részéről leégett a ruha, a bőre
vörös volt és repedezett, vérző és gőzölgő; leginkább a nyárson sütött malacéra hasonlított. –
Adja ide... a pisztolyát... és menjen!
Stonewall nem akarta magára hagyni az emberét, úgy döntött, inkább megszabadítja őt
a kínlódástól, ahogy korábban Gyapottal és Zúzós Jackkel is tette, ám Gácsér értékes
másodperceket nyerhetett neki. Levélzizegést hallott, odanézett. Ames szazados
kétségbeesett igyekezettel próbált eljutni az erdő szélére. Stonewall nem tudta, hogy a
százados gyáva, vagy egyszerűen csak okos, de úgy gondolta, nem számít, ez a lényegen
úgysem változtat. A menekülés volt az egyetlen értelmes opció, ami maradt a számára.
Átadta Gácsérnak a pisztolyt. Gácsér összehúzta a szemét, ahogy sebzett ujjai megmarkolták
a fegyvert.
– Gyerünk! – csikorgatta a fogát. – Menjen vissza... a családjához.
Miután ezek a szavak elhangzottak, Stonewall a százados után vetette magát. Követte
Ames fáklyájának erőtlen, narancsszínű fényét, és remélte, a fickó tudja, merre tart. A tisztás
még fényesebbé vált előttük.
Újabb lövés dörrent, amit még három követett.
Még kettő – gondolta Stonewall. Még két golyója van.
 De ezt követően már csak egy velőtrázó sikolyt lehetett hallani, ami furcsa módon
hangosabb volt még a pisztoly dörrenésénél is. Stonewall botorkálva megállt az erdő szélén –
az életösztön és a hátrahagyott ember iránti lojalitás vívott benne ádáz harcot.
Azután az ördög felrikoltott a sötét erdőben. Stonewall tudta, őt szólította meg így, ezért
ismét futásnak eredt. Kirohant a jó egy mérföld széles tisztásra, arra a helyre, ahol a
seregének másnap reggel csatát kellett vívnia, ahol a konföderációs katonák gyilkolnak majd
és meghalnak; a tisztásra, ahol – ezt már gyanította – ő is elpusztul, mielőtt még felkel a nap.

6
Kifulladva, levegő után kapkodva, a szívében több félelemmel, mint amennyit bevallott
volna, Stonewall végül támolyogva megállt a tisztáson. Magas, megsárgult, az éjszakai
szellőben lágyan hullámzó fű vette körül. A feje fölött csillagok szikráztak. Arra gondolt, most
együtt kellene lennie Maryvel és a kis Juliával, most az Úr által megteremtett világ
szépségeivel kellene foglalkoznia, ehelyett azonban nem tudott másra gondolni, csakis arra
az ördögre, amit valaki szabadjára eresztett – ami talán halálra fogja kínozni őt. Úgy érezte,
olyan ez az ügy, mint a bibliai Jób története volt, csak éppen sokkalta személyesebb jellegű
annál.
Ismét látta azt a fényfoltot, amit követett, Ames fáklyáját, amely most úgy ragyogott a
tisztáson, akár egy jelzőtűz. Stonewall a világosság felé indult, arra számítva, rábukkan Ames
századosra, aki ott pihen, vagy ott áll lesben valahol.
Nem találta meg a századost, csupán a fáklyát, amely harminc láb széles körben szórta
szét narancssárgás fényét. Már éppen el akarta átkozni Ames századost, amikor valami neszt
hallott a háta mögül. Valaki vagy valami mozgott a fűben... Lassan megfordult; nem igazán
volt kétsége afelől, ki követte őt az erdőből.
Az ördög kilépett a sötétségből. Magas volt, egyenesen és bátran állt. Megvágott
hasából világító, zöldes vér csorgott, és közben szerzett két újabb sebet is, mindkettőt golyó
ütötte: az egyik a combján, a másik a vállán volt. A sérülések azonban a jelek szerint nem
lassították le a lényt, nem is okoztak neki kellemetlenséget. Egy-egy ilyen lövés simán végzett
volna egy emberrel a csatatéren, ha nem is közvetlenül, de a vérveszteség vagy a később
fellépő fertőzés miatt. Stonewall biztos volt benne, ezek közül egyik sem okoz problémát a
szörny számára.
Előhúzta a második pisztolyát.
– Mi vagy te?
A három vörös petty előzümmögött a lény sisakjából. A vállra erősített fegyver a
tábornokra szegeződött.
Stonewall tudta, ha tűzharcba keveredik ezzel a lénnyel, akkor annak a menetnek bizony
csupán egyetlen vége lehet. Gácsér sokkal jobban lőtt, mint ő, gyorsabb is volt nála, mégsem
tudta megölni ezt a dögöt. Ha ő most meghúzza a ravaszt, biztosan olyan sorsra jut, mint az a
szerencsétlen katona.
Előrenyújtotta a pisztolyát, azután eleresztette, hagyta, hogy a fűre hulljon.
A szörny oldalra billentette a fejét, szemmel láthatólag megnyugodott. A három vörös
petty kialudt. Az ördög csettentgető morgással lecsatolta a páncélját, a földre dobta a vállára
erősített fegyvert, meglazította a sisakját, amit azután hangos sziszegés közepette leemelt a
fejéről.
 Ahogy a sisak lekerült a lény fejéről, Stonewall tett egy lépést hátrafelé. Azután tett még
négyet, amikor meglátta az ördög arcát, és csak akkor állt meg, amikor a fáklya lángja
végignyalta a hátát.
– Lucifer! – motyogta. – A maga teljes valójában... – Előhúzta a kardját. A hosszú penge
vörösesen, sárgásan villant meg a fényben. Stonewall összeszedte a bátorságát, és felkiáltott.
– Jézus Krisztus megparancsolom neked, hogy...
A lény előrehajolt, széttárta izmos karjait, és felüvöltött. Forró, bűzös lehelete, ami
valahogy melegebb és nyirkosabb volt, mint a sűrű, nyáreleji levegő, Stonewall arcába
csapott.
Fémes pendüléssel két fűrészes szélű penge nyúlt ki a lény jobb alkarjából. A bal kar
hátranyúlt valahová, és előhúzott egy borotvaéles korongot; az öt ujj a korongba fúrt
lyukakba kapaszkodott. Stonewall felismerte ezt a fegyvert: ez vágta le Johnny Boy fejét. A
szélén még mindig ott volt a szerencsétlenül járt katona vére...
A szörny előregörnyedt, támadó pozícióba helyezkedett, és körözni kezdett. Stonewall
lassan körbefordult. A pengéje nagyobb volt, mint a lényé, ellenfelének viszont a karja volt
hosszabb, és a jelek szerint jóval nagyobb izomerővel rendelkezett, mint ő. Erősebb volt nála,
ez kétségtelen, de vajon ravaszabb is? Stonewall úgy látta, egyetlen reménye maradt: neki
kell megindítania a támadást. Ha ezt teszi, és közben sikerül kikerülni az ellentámadást, akkor
a lény olyan pózt vesz majd fel, amiben sebezhetővé válik.
Ugyanez a taktika garantálta a győzelmet az Unió ellen a közelgő csatában, de vajon
hasznosnak bizonyul-e egy ilyen ragadozóval szemben?
A lény néhány pillanat múltán kihúzta magát. Borzalmas rágószervei rángatózni kezdtek,
apró szemével tetőtől talpig végigmérte Stonewallt.
Most felmér engem – gondolta a tábornok. Tudja, hogy megpróbálok túljárni az eszén.
Az ördög egy gyors csuklómozdulattal belehajította a fémkorongot a sötétségbe. Látni
nem lehetett a tárgyat, de hallani igen: surrogó hanggal hasította keresztül a levegőt.
A fegyver megkerülte őket. A surrogás felerősödött – Stonewall éles kiáltás kíséretében
lebukott. A penge közvetlenül a feje fölött zúgott el.
Irányítja a fegyvert – döbbent rá. Amíg nem harcolok, sebezhető vagyok. Arra kényszerít,
hogy küzdjek!
Megtette.
Visszafojtotta a szájára kívánkozó csatakiáltást, előreugrott, döfött a kardjával, és abban
reménykedett, sikerül az ördög mellkasába merítenie a pengéjét. A kard szikrát vetve pattant
le a szörny páncélozott csuklójáról. Stonewall ismét szúrt, ezúttal alacsonyra célzott, a
combban futó artériát akarta keresztüldöfni, bár fogalma sem volt arról, hogy ez a lény
elvérezne-e egy ilyen sebtől.
Kardja hegye behatolt a vastag bőrbe, két hüvelyk hosszú, mély sebet vágott rá.
Az apró diadaltól felbátorodva Stonewall a feje fölé emelte a kardját, és az ördög vállát
célba véve lecsapott. A kard hirtelen megállt a levegőben, a markolata kis híján kifordult a
tábornok kezéből. A démon a csuklójáról előremeredő két penge közé fogta a kardot, majd
gyors, csavaró mozdulatot tett. A kard pengéje három darabra tört, a markolat mégis
kicsúszott Stonewall ujjai közül.
Stonewall hátratántorodott a ragadozótól. A sarka megcsúszott valamin, hanyatt zuhant.
Lenézett, és a pisztolyát látta a lábai között. Felkapta, és közben lassan mászni kezdett
hátrafelé, el a fáklya közeléből, el a narancsszínű fényben pokolinak látszó szörnytől.
 Egy hang hullámzott végig a tisztás felett. Halk volt, de felismerhető és tiszta, akár az
égbolt.
– Szőlőtűz! – kiáltott Ames.
Stonewall szeme elkerekedett. A szőlőtűzzel szőlőszem nagyságú fémgolyókat lőttek ki.
Ha ágyúnál alkalmazták, ezekkel a lövedékekkel rettenetes pusztítást lehetett végezni a
rohamozó gyalogság vagy lovasság soraiban. Stonewall hirtelen megértette, mi célt szolgál az
a bizonyos fáklya. Az éjszaka sötétjében ez volt a jelzőtűz, a tüzéreknek ez mutatta, hová kell
lőniük, vagyis ugyanarra volt jó, mint a lény három vörös fénypettye.
Stonewall még hátrébb húzódott, és úgy mozgott, hogy a lény kénytelen legyen még
közelebb húzódni a tűzhöz. Ahogy rávetült a szörny árnyéka, kivárt.
A lény ismét megállt, először Stonewallra, majd a lángra nézett, ami már a háta mögött
volt.
Tudja – gondolta Stonewall. Lépni fog!
Felemelte a pisztolyát és lőtt. A golyó az oldalán találta el a lényt, amely emiatt ismét a
tábornok felé fordult. Stonewall magasabbra célzott, de meghallotta az immár ismerős
pengesurrogást. A hang jobbról érkezett.
A tábornok hanyatt vágódott. A fémkorong pontosan ott hasított bele a levegőbe, ahol
pár pillanattal korábban még az ő feje volt. Stonewall felemelte a kezét, hogy ismét tüzeljen.
A következő másodpercben felhangzó dörrenés jóval erősebb és hangosabb volt annál, mint
amilyet bármilyen pisztoly kiadhat magából.
Világító zöld nedv fröccsent az éjszakába. A folyadék tetőtől talpig beborította a
tábornokot.
Stonewall a szemét törölgette. Az ördög ott állt fölötte. A testét szétszaggatták a
fémgolyók, a feje kettéhasadt. Stonewall az oldalára fordult – éppen csak sikerült kitérnie az
összeomló test elől.
Ahogy felállt, meghallotta a hangot.
– Mennie kell! – Ames lóháton érkezett, egy palackban valami folyadékot hozott
magával.
A fiatal százados lecsúszott a nyeregből, Stonewall kezébe nyomta a kantárt.
– Ígéretet tettem, amit be akarok tartani. Menjen!
– Nem hagyhatjuk, hogy bárki tudomást szerezzen erről – mondta Stonewall. – Az
emberek nem fognak harcolni, ha úgy gondolják, az ördög vert tanyát ezen a helyen.
– Erről majd én gondoskodom – mondta Ames, és a palackból a lény testére locsolta a
folyadékot.
Stonewall megérezte a benzin szagát, és közben meghallotta a közeledő emberek zaját.
Felkapott a ló hátára.
– Ha találkozom önnel a csatatéren, nem fogok habozni.
Ames elmosolyodott, felemelte a fáklyát.
– Akkor jobb lesz, ha kikerülöm önt.
Ahogy az ördög testén fellobbantak a lángok, Stonewall a ló véknyába vágta a sarkait, és
belevágtatott az éjszakába. Keresztülszáguldott az erdőn, ahol az emberei elpusztultak. Nem
állt meg, le sem lassított; vágta közben végig olyan érzése volt, hogy az ördög feléje kap a
karmaival a sötétből.
Akkor sem lassított le, amikor meglátta a konföderációs vonalakat, amikor meghallotta a
rákiáltó katonák hangját.
Végül egy golyó állította meg. Egy golyó, amit a saját emberei lőttek ki rá.
 Stonewall a fűben feküdt, felnézett az égre, és a feleségére, a kislányára gondolt,
miközben a körülötte megjelenő embereket hallgatta. Az embereket, akik a sötétben zölden
világító lényről – róla – beszéltek. Még látta az erdőből az ég irányába nyújtózó
világosságfoltot, még felpislogott a csillagokra, de azután...
***
Thomas Stonewall 1863. május 10-én hunyt el. Sebfertőzés végzett vele. A saját emberei
lőttek rá, éppen akkor, amikor visszatért a felderítésből. Sosem derült ki, hogy a katonái
miért nyitottak rá tüzet.
 Steve Perry – Visszavágó

Valami nem stimmel.

A régi érzés korábban nem igazán erősödött fel, csak időnként jelentkezett a kilenc évvel
korábban, Alaszkában történt katasztrófa óta, most azonban... Most erős volt, sokkal
erősebb, mint valaha.
Valami nincs rendjén. Veszély! Halál!
Sloane nem állt meg, továbbhaladt, befordult a nagy tölgyfánál, ahol a szarvascsapás a
fák közé vezetett. Madarak csiripeltek, de ő nem hallott mást, csak a saját légzését, a saját
puha lépteit.
Valaki volt a közelben.
De kicsoda? Talán a motorosok? Azok, akik az erdő mélyén, a kis tó mellett leparkolt,
droglabornak használt régi lakóbuszhoz szoktak járni?
Nem, ezek nem ők. Azok a bohócok motorokkal döngettek végig az erdőn, mint egy-egy
csapat rinocérosz, mérföldekről hallani lehetett őket. Baromi veszélyesek voltak és barmok
is, de... Nem. Ezek most nem ők voltak.
Borús oregoni nyári reggel volt, Sloane egy kicsit még mereven mozgott – egy ideje már
jó húsz-harminc percre is szüksége volt ahhoz, hogy kidolgozza magából a
gémberedettséget. Valamikor régen, a fénykorában simán végigsétált a vietnami dzsungelen
teljes málhával, munícióval, távcsöves puskával, mindennel, ötven-hatvan font súlyú cuccot
cipelve. Valamikor régen azonnal magához tért, ha felébredt az alvásból, összekapta magát,
lenyomott tíz mérföldet, hogy meg se érezte, elfoglalta a lőállást, azután simán, akár ötszáz
méterről is leszedte a célpontot. Ehhez nagyon értett, nagyon jó volt benne. Ám ez az
időszak már rég elmúlt. Közeledett az a születésnapja, amikor... Hm. Egy jó nagy szám,
mögötte meg egy nulla. Megöregedett. Nem is csoda, hogy már ez se megy úgy, mint régen,
meg az se igazán...
Valaki figyelte őt. Érezte.
Nem akarta, hogy az illető észrevegye: ő már rájött, hogy a közelben van. Az ösvény kissé
lejtőssé változott, sűrű bozótosban kanyargott. A napnak ebben a szakában általában nem
sok gondot szoktak okozni a szúnyogok, ezért Sloane eredetileg azt tervezte, megtesz vagy öt
mérföldet, és visszaér, mielőtt Mary felébredne.
Így azonban... Nem. Így kénytelen volt rátérni a rövidebb útra, hogy minél előbb
hazajusson. Haza, ahol vannak bizonyos eszközei.
Sok idő eltelt már azóta, hogy úgy érezte, fegyvert kell tartania magánál. Nála volt a
zsebkése, egy kis ZT katonai bicska, ott lapult a farmerja zsebében, de azzal a
háromhüvelykes kis pengéjével ezt nem lehetett komoly fegyvernek nevezni. Denaliban,
erdészként olyan puskával járt, ami egyetlen lövéssel meg tudott állítani egy furgon méretű,
támadó barnamedvét. Ott szükség volt arra a fegyverre, itt nem igazán. Jó ideje már csak
mókusokat meg nyulakat látott, a medvék mintha eltűntek volna a környékről, még a kisebb
testű feketék is, amiket amúgy kiabálással, hadonászással el lehetett zavarni.
 Sloane elég jól ismerte az erdőt ahhoz, hogy felfedezze a környéken járókat, a lesben
állókat, de most... Most semmit sem látott. Nem látta a fickót, de tudta, hogy jelen van.
Ez rossz volt. Azt is tudta, miért.
Visszatértek. A gyilkos idegen lények, amelyek odaát, Alaszkában vadásztak rá meg
Maryre. Azok, akiknek rejtélyes jelenlétét elhallgatta a kormány. Mert elhallgatták a dolgot,
annak ellenére is, hogy nem kevés embert mészároltak le azok a dögök.
És ha itt vannak? Talán csak azért jöttek, mert őt keresték. Véletlenek nincsenek. Megölt
közülük néhányat, ezek meg levadászták, rátaláltak, és most, évekkel később visszatértek,
hogy megfizessenek neki. Eléggé hihetetlennek tűnt a dolog, de annyira nem, hogy ne
lehessen valóságos.
Minden lépésnél, amit megtett, azt várta, hogy belécsap egy olyan energialövedék,
amilyet a ragadozók szoktak használni; arra számított, hogy a testébe áll valami penge,
esetleg a mellkasába robban egy ököl méretű lyuk. Arra számított, hogy meghal, mielőtt
elterülne a földön, de...
De nem így történt.
A rövidebb úton tartott hazafelé. A vadászok nem lőtték le.
Miért nem?
A tarkóján égnek meredő szőrszálak akkor ereszkedtek vissza, amikor kilépett az erdőből,
és elindult a ház irányába. Ekkor már gyengült az a kellemetlen érzés, hogy figyelik.
Ők voltak, ehhez kétség sem férhetett, de nem ölték meg. Vajon miért nem?
***
Mary már felkelt, a régi, kék flanelköntöse volt rajta, és éppen rántottát készített.
Ötvenöt éves kora ellenére még mindig remekül nézett ki; Sloane mindig úgy érezte,
életében az a legjobb dolog, hogy őt megismerhette. A körülmények ellenére is.
Ó, a körülmények... Mary halott fivére, a megölt medvék, a lények...
Sloane elhaladt a konyha előtt, egyenesen a kamrába ment, ahol a fegyverszekrény állt.
Elforgatta a tárcsazárat, kinyitotta a szekrény nehéz ajtaját, és elővette a MegaBeastet, az
átalakított .610-es GNR-t. Megtöltötte a puskát, ezúttal is a Rüger #1-es mintájára készített
lőszert használta. Egyetlen ilyen lövedékkel meg lehetett állítani egy rohamozó elefántot,
vagy lyukat lehetett robbantani egy téglafalra.
– Kicsim? Mi a baj? – kérdezte Mary a konyhából.
Sloeane elővette a széfből a BFR-t, azt is megtöltötte: öt darab .500-as Max fért el a
tárban. Ezután kicsivel jobban érezte magát. Most már képes volt visszaütni.
Mary jelent meg a folyosón.
– Sloane? Mi történt?
– Visszajöttek – mondta a férfi.
– Ó, a francba! – Mary azonnal tudta, a férje kikről beszél.
***
Nakande szórakozottan cserregett maga elé.
#
Mi az? – kérdezte Vagouti.
#
Ez lenne a Lövész? Öreg és lassan mozog. Még fegyvere sincs. Ketten kellünk rá? Minek? Egy
gyerek végezne vele.
#
A látszat csalhat. Te is tudod, hogy mit tett. Ezért vadászunk együtt.
 Nakande bólintott. Igen, igen. A történet közismert volt, sokszor elmesélték már. Nekik
is. A Vadászok vadásza, az ’uman... Néhány esemény rögzítésre került, ezek a felvételek
eljutottak a hajóra, azután a szilánkokból össze lehetett állítani a teljes történetet. De... Ez a
lény? Ez tette volna? Vén és gyenge. Őt legyőzni? Semmitmondó diadal lenne, a trófeája
semmit sem érne. Megtették ezt a hosszú csillaközi utat, de... Ezért?
#
Vadásznék kicsit – mondta a nőnemű.
A hímnemű ránézett.
#
A nagyon bűzös kerekes háznál. Azok mind fegyveresek, mind fiatalok.
A hímnemű bólintott.
#
Időtöltésnek jó lesz.
***
– És most mit fogunk csinálni? Értesítjük a hatóságokat?
Sloane a fejét rázta.
– És mit mondanánk? Talán azt, hogy megint itt vannak azok az űrbéli varangypofák,
amik kilenc évvel ezelőtt Alaszkában kinyírtak egy csomó medvét és embert? Hogy
beugrottak hozzánk? Tudod, mi történne? Diliházba csuknának minket. Feltéve, ha időben
ideérnek.
– A szövetségiek tudják, kik ezek.
– Az igaz, de vajon melyik szövetségi ügynökséghez forduljunk? És vajon mennyi időbe
telik majd, míg összeállítanak egy műveleti egységet? Az mennyi idő alatt fog eljutni ide?
Szerintem nem várhatunk.
Mary felöltözött, farmert húzott és bakancsot, magára kapott egy flanelinget.
– Elhúzunk innen – mondta Sloane. – Megpakoljuk a kocsit, és megyünk. Gyorsan, a
lehető legmesszebbre.
– Hogy találtak ránk?
Sloane a fejét rázta.
– Nem tudom. Vannak űrhajóik. Fejlett a technikájuk... Nem tudom, hogyan csinálták, de
nem is érdekel. A lényeg, hogy itt vannak.
– Szerinted azért jöttek, hogy megöljenek minket?
– Igen. Bár azt nem tudom, az erdőben miért nem szedtek le.
– Mert fegyvertelen voltál. Nem lett volna sportszerű így végezni veled.
Sloane a feleségére nézett. Hát persze! A ragadozó vadászok csak a pengéiket használták,
amikor nekimentek a nagy barnamedvéknek. Egyetlen valódi vadász sem találna élvezetet
abban, hogy kotló kacsákra lő. Ezek olyan prédát akartak, ami képes a védekezésre. Ez már
éppen elégszer bebizonyosodott.
– Oké, akkor elmondom, mi lesz. Fogjuk a bekészített zsákokat. Amikor eljutunk
Portlandbe, kiteszlek, kiveszel egy szobát, én meg...
– Nem! – mondta Mary határozottan. – Nem fogod elcsalni őket a közelemből. Együtt
élünk. Ha meghalunk, akkor azt is együtt fogjuk csinálni!
– Mary...
– Erről nem nyitok vitát, Sloane!
A férfi elvigyorodott. Jól van. Ismét bebizonyosodott, hogy Marynél jobb asszonyt, jobb
társat keresve sem találhatott volna magának.
 – Ha kilenc évre volt szükségük ahhoz, hogy megtaláljanak minket – mondta Mary –,
akkor egy kicsit talán még le bírjuk rázni őket. Most, hogy már tudjuk, keresnek minket,
biztosan. Új név új helyen...
– Jó terv – mondta Sloane.
Kimentek a furgonhoz, és megállapították, hogy mind a négy kerék lapos. A gumikat
széthasogatták. Ezzel a járművel sehová sem juthattak.
– A picsába – mormolta Sloane.
***
Amikor kilépett az ajtón, Harvey beütötte a vállát a lakóbusz szélébe. Már megint.
– Bassza meg – mondta, de nem volt különösebben dühös. Mindig ez történt. Rohadt
keskeny volt az ajtó, ő meg két méter magasra nőtt, és százharminc kilót nyomott.
Megvakarta meztelen mellkasát; az új „88” tetoválás még viszketett. Azok a kurva
tetoválóművészek biztos koszos tűt használtak. Ez a rajz, ez is már több, mint kéthetes volt,
de még mindig viszketett. Harvey elhatározta, a legközelebbinél árengedményt fog kérni
emiatt.
Átment a magas fenyőfához, lehúzta a farmerja sliccét, lehugyozta a fa törzsét. A
lakóbuszban már megint nem működött a budi. Martinnak kellett volna megjavítania, de ő
túlságosan szerette a saját cuccát, és alig volt magánál, jóformán állandóan betépve járkált.
– Kell egy új szelep – érkezett egy hang Harvey háta mögül. – Hogy megcsináljam a budit.
Kellett nekem az ördögöt emlegetni – gondolta Harvey.
– És? Ki vagyok én, az anyád? Eredj, és szerezz egyet! – mondta.
– Pénz, haver. Egy dolcsim sincs.
– Nézd meg a fiókban, a csap fölött. Mindig ott a pénz. Soknak kell lennie most is.
– Ja? Persze, persze...
Harvey megrázta a fejét, eltette a szerszámát, és felhúzta a cipzárt. Megfordult, Martinra
nézett.
A srác csontsovány volt – túl sok anyagot tolt –, de még mindig izmos. Elég sokat gyúrt,
még a sitten szokott rá erre. Az ereje megmaradt, ami viszont az agysejtjeit illeti...
Cserregés...
– Ez meg mi volt? Mintha valami kurva nagy mókus pofázna – mondta Martin.
Harvey körbenézett. Elővette a farzsebéből a .45-öst, lepöccintette a biztonsági reteszt.
– Ez nem mókus volt – mondta. – Társaságot kaptunk.
Martin benyúlt az ajtón, és egy Savage 12-est húzott elő.
– Hé, Beau! Ébredj!
– Mi van? – hallatszott a lakóbuszból Beau hangja.
– Látogatók!
Martin a puskát maga elé tartva lépett ki a lakóbusz ajtajából. Pár másodperccel később
Beau is megjelent. Anyaszült meztelen volt és szőrös, akár a jeti. A kezében egy Uzit tartott.
– Kik? Zsaruk?
– Nem hiszem – mondta Harvey. – Azok már lerohantak volna minket. Riválisok lehetnek,
akik potya árut akarnak szerezni.
– Majd adok én nekik pár potya sörétet! – mondta Martin. Felröhögött.
Harvey jobbra fordult, Martin irányába – abba az irányba, ahonnan a villanás látszott,
ahonnan a hangos sistergés hallatszott. Dermedten figyelte, hogy egy hatalmas lyuk jelenik
meg Martin testén, a hasa közepén.
 – A kurva anyátokat! – A .45-öst a fák felé fordította, leadott pár lövést. Közben Beau is
tüzet nyitott a sorozatlövésre állított Uzival.
Beau felüvöltött. Harvey oldalra kapta a fejét és látta, Beau karja egyszerűen lerobban a
helyéről...
***
Sloane hallotta a lövéseket. A dörrenések távoli visszhangként jutottak el hozzá. Pisztoly.
Géppisztoly. Két lövész.
– A motorosok – mondta. – El kell tűnnünk a házból. Jobban ismerjük az erdőt, mint az
idegen lények. Az álcaruhákat fogjuk használni.
Mary bólintott.
***
Mac éppen járőrözött, amikor befutott hozzá Loretta hívása.
– Mac? Lövöldözést jelentettek. Valahol a Korona-tónál történt a dolog.
– Vettem, központ. Lehet, hogy a motorosok megint célba lődöznek.
– Akarod, hogy kiküldjem Charlie-t és Amie-t? Erősítésnek, melléd? Ott találkozhatnátok.
– Nem kell. A motorosoknak van annyi eszük, hogy ne cseszekedjenek velünk.
Megnézem. Ha segítségre lenne szükségem, beszólok.
– Vigyázz magadra, Mac! Ezek valószínűleg betéptek. Nem lehet kiszámítani, mit tesznek.
– Rendben, köszönöm.
***
#
Nem volt valami élvezetes – mondta Nakande. – Lőgyakorlat.
#
Gyengék voltak – mondta nőnemű társa a vállát megrándítva. – De csak ők voltak a közelben.
A semminél ez is jobb.
#
Nem azért tettünk meg ekkora utat, hogy szánalmas prédára vadásszunk!
#
Fiatal még a nap – mondta a társa. – Elinduljunk megkeresni a Lövészt?
#
Igen. Bízzunk benne, hogy megőrizte régi képességei egy részét – mondta Nakande, bár nem
hitt ebben. Sajnálta a helyzetet.
***
Már régóta nem használta az álcaruhát, de a felöltése egyszerűen ment. Olyan volt ez is,
mint a biciklizés: az ember egyszer megtanulja, azután rááll a keze-lába.
A kissé penészes vászonnak macskahúgy szaga volt. Sloane rámosolygott Maryre, ahogy
a nő összecipzárazta magán a ruhát.
– Most rajtam nevetsz?
– Csak egy kicsit! Igen... Aranyos vagy. Vagyis, aranyos lennél, ha látnálak.
Mary elmosolyodott.
– Melyik fegyvert kéred? – Sloane a Beastet és a BFR-t vette magához. Muníciót. Egy
hosszú vadásztőrt. Sajnálta, hogy nincs pár gránátja. Egy rakétavetője. Egy kisebb méretű,
taktikai atombombája.
– A .308-as Winchestert.
– Pisztoly?
 – Nem kérek. Ami elég nagy ahhoz, hogy megállítsa őket, az biztos szanaszét tördelné a
csuklómat.
– Ó, keményebb vagy te, mint amilyennek látszol!
Mary végignézett magán.
– Most leginkább idétlennek látszom.
– Hát... Talán egy kicsit. Olyan kis... butuska madárijesztőnek.
***
Mac már akkor megérezte az égett hús szagát, amikor a lakóbuszhoz ért a kocsijával.
Hamar felfedezte a hullákat.
Jézus Krisztus!
– Loretta. Küldd ide Charlie-t és Amie-t! Hívd fel Perkins seriffet! Hívd fel az állami
zsarukat, és mondd meg nekik, azonnal küldjék ide a kommandót!
– Mac?
– Van itt három halott motoros. Úgy néznek ki, mintha... Mintha valami halálsugár
végzett volna velük. Azt hiszem, nagy itt a baj...
***
#A lakhely csendes – mondta Vagouti.
Nakande bólintott.
#Igen.
#Nem látok életre utaló jeleket. Nem hallom őket.
#A jármű használhatatlan. Nem mehettek el innen.
A nőnemű a másikra meresztette a szemét.
#És mi hogy jutottunk el ide? Gondolod, a lábuk is használhatatlan?
A hímnemű megrázta a fejét. A nőneműnek, a társának csípős nyelve volt, és ezt sosem
engedte, hogy elfelejtse. Szerencsére jó tulajdonságokkal is rendelkezett, például kiváló
vadásznak számított.
#Megyek, körbenézek – mondta a nőnemű.
#Azt én is meg tudom tenni – mondta a hímnemű.
#Persze. De most én megyek.
A hímnemű megvonta a vállát. Ezen nem volt érdemes vitatkozni.
A nőnemű nem sokkal később visszatért.
#Elmentek.
#Jól van. Tehát gyalogosan közlekednek. Valószínűleg fegyverük is van. Most már
vadászhatunk rájuk. Így sokkal élvezetesebb lesz.
#Igen.
***
– Sloane, van valamilyen tervünk?
A férfi bólintott.
– Persze. Keresztülvágunk az erdőn, eljutunk a motorosok lakóbuszához. Nekik van egy
furgonjuk, vannak motorkerékpárjaik. Kölcsönkérünk tőlük valamilyen járművet.
– Gondolod, már halottak?
– Fogadni mernék rá.
– És utána?
– Egyik lépés a másik után. Ha úgy látjuk, üldöznek minket, akkor valahol megbújunk, és
végzünk velük.
– Ha egyáltalán látjuk majd őket.
 – Hát igen... De már előfordult ilyesmi, nem?
– És csak kevésen múlott, hogy életben maradtunk.
– Az, hogy „kevésen múlott”, nem azonos azzal, hogy ott maradtunk.
***
Mac tisztában volt vele, meg kellene várnia az erősítést, de a hely olyan nyugodt volt,
akár egy kripta, és bárki is volt az, aki lemészárolta a motorosokat, már rég eltűnt a közelből.
Elővette a puskáját, csőre töltötte. Ettől nem érezte sokkal jobban magát – látta a
halottak mellett a .45-ös pisztolyt, az Uzit és a 12-es sörétest, és elég töltényhüvelyt látott
ahhoz, hogy megállapíthassa: a fickók nem adták olcsón az életüket. Ennek ellenére valaki
végzett velük.
A nedves földön, a legnagyobb méretű holttest mellett egy lábnyomot fedezett fel. A
talpnak furcsa, kavicsos lenyomata volt. Odatette mellé a saját lábát. Negyvenhatos
bakancsot hordott, de a lábnyom majdnem kétszer olyan hosszú és kétszer olyan széles volt,
mint az övé.
Szent isten! Körbenézett, és több ilyen lábnyomot látott. Ő maga közel háromszáz fontot
nyomott, de a mélyedések... Mekkora lehet ez a fickó? Hét láb magas? Négyszáz font súlyú?
A Nagylábú ráadásul olyan fegyverrel rendelkezett, amivel ökölméretű lyukakat ütött az
emberi testekbe. Olyan lyukakat, amelyek az áldozatok testének elülső részén és hátán is
pontosan ugyanakkorák voltak...
– Loretta! Hol vannak a kommandósok?
– Már elindultak az állami bázisról. Negyvenöt percen belül érkeznek. Charlie és Amie tíz
percen belül nálad van.
– Szólj nekik, forduljanak vissza! Ne jöjjenek ide, nehogy csapdába essenek! A
motorosokat legyilkolta valaki, aki sokkal nagyobb tűzerővel rendelkezik, mint mi. Álljon
össze a csapatunk! Keresünk egy helyet, ahol meghúzzuk magunkat. Szólj az államiaknak,
értesítsenek, amikor már elég közel vannak!
– Vettem, Mac. Mi folyik odakint?
– Bárcsak tudnám! Fogalmam sincs, de az biztos, hogy semmi jó.
***
– Hallottad?
Sloane a nőre nézett.
– Mit?
– Figyelj!
Sloane a fülét hegyezte, és... Igen. Valami halk zaj. A hátuk mögül, a házuk irányából
érkezett. Nem volt közel, de nem is volt távol.
– Be kellett volna szereznem azt a hallókészüléket – mondta. – Később majd juttasd
eszembe!
Ha lesz később...
– Mögöttünk vannak. Legalább egy. Le kell térnünk az ösvényről. Valahol be kell ásnunk
magunkat.
– Van nekik az a lopakodó cuccuk...
– Hát, az van. De nem tökéletes. Ha az ember tudja, mit kell keresnie, akkor megláthatja
őket. Romlott a látásom, de annyira azért még nem vacak. Gyere!
***
#Óvatosabban kell haladnunk.
#Egy ’uman meg társa miatt, aki kiképzést sem kapott?
 #Jusson eszedbe, mi történt a múltkor.
#Én Nakande vagyok! Az a Nakande, aki szemtől-szemben végzett egy kiande
amedhával! Egy régi mese nem fog megijeszteni!
Vagouti ezúttal csendben maradt. Bölcsen tette, mert a társa most nem hagyta volna,
hogy lebeszélje arról, amit tenni akar. Két vén ’uman? Akiket már amúgy is csak pár lépés
választ el a haláltól? Bah!
#Nem lehetnek túl messze – mondta. – A hímet leszúrom. A nőstény a tiéd lehet.
Vagouti erre sem felelt, és ez így volt helyénvaló.
***
Sloane az elmúlt pár év során csak a Tricounty Gun Clubban használt fegyvert, ott se
olyan gyakran, mint elvileg kellett volna. A Beasttel távoli célpontot nehezen lehetett
eltalálni, de mivel csak ötven méternyire távolodtak el az ösvénytől, biztosra vette, akár
bekötött szemmel el tudná találni az őket követőket.
Biztosra vette – vagyis inkább bízott ebben.
Lelassította a légzését, összpontosított, az ösvényt és a köztük lévő erdőszakaszt figyelte.
Fegyverét a vállához szorította. Felkészült.
Tudta, amint tüzet nyit, Mary is lőni kezd majd. Neki annyit kellett tennie, hogy pontosan
oda tüzel, ahová ő; arra a pontra, ahol ő már felfedezte azt a furcsa, de már jól ismert
levegőhullámzást.
Mindketten tudták, tüzelés után azonnal pozíciót kell változtatniuk, mert elképzelhető
volt, hogy éppen a lövéseikkel árulják el valakinek, hol rejtőznek.
Nem beszélgettek. Tudatukból kizárták a zavaró tényezőket. Vártak. Az idő lassan,
nagyon lassan telt...
– Látom – suttogta Sloane. – Három... kettő... Most! – Meghúzta a ravaszt, rálőtt az egyik
fal előtt megjelenő levegőfodorra.
A felesége Winchestere is eldörrent.
– Gyerünk!
Miközben oldalra gördültek, meghallották a nem evilági üvöltést. Egy energiacsóva
robbantotta szét a földet, alig három méterrel mögöttük.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Vagy elvétették a célpontot – Sloane ezt nem tartotta túl valószínűnek –, vagy a
vadásznak volt legalább egy társa.
A pokolba!
***
Vagouti letérdelt Nakandre mellé. A hímnemű még élt, de látszott rajta, már nem bírja
sokáig. Két találatot kapott, az apró fémsörétek a tüdejét szaggatták szét, a másik lövedék a
csípője közelében fúródott belé.
A hangja nedvesen gurgulázóvá vált.
#Igazad... volt... – nyögte, mielőtt a görcsös köhögés belé fojtotta a szót. A szájából
fénylőn zöld vér buggyant elő. – Alábecsültem az ’umant...
Ismét köhögött, majd hirtelen az egész teste megfeszült, és...
Már nem létezett többé.
Vagoutira rátelepedett a bánat, de csupán egyetlen pillanatra. Deaktiválta az
önmegsemmisítőt. Ilyen távolságból biztosan végzett volna az ’umanokkal, de ő azt akarta,
hogy éljenek. Éljenek, hogy ő végezhessen velük.
***
 Mac hallotta a lövéseket, az egyik hangosabb volt, mint a másik. Valakik nagy kaliberű
fegyvereket használtak. De vajon ki lőtt, és ki volt a célpont?
Itt, a semmi közepén a motorosokon kívül senki más nem lehetett, csak az az idős
házaspár, akik pár éve vették meg McGee házát. Az öregfiúnak volt pár puskája; Mac
találkozott vele párszor a lőtéren. Nyugdíjas erdész volt, vagy valami hasonló. A haja teljesen
ősz, a bőre akár a cserzett szarvasirha.
Ha ők lőttek... Mac nem adott nekik sok esélyt. Ugyan, mit tehettek volna azok ellen,
akik simán leszedtek három motorost? Bárkik is voltak...
A picsába! Mac tudta, meg kellene várnia a kommandósokat, de mi van, ha valaki bajba
került idekint? Meg kellett néznie. Ez volt a munkája, ezért fizették. A rohadt életbe!
***
Sloane és Mary olyan gyorsan haladt keresztül az erdőn, ahogy csak bírt. Üldözőjük most
már számítani fog az újabb kelepcére, és megfelelő fegyverekkel rendelkezett ahhoz, hogy
minden gyanús pontot megtisztítson. Ebben a helyzetben a gyorsaság létfontosságú volt. Ha
eljuthatnak a motorosok lakóbuszához, ha megszereznék a furgonjukat vagy egy motorjukat,
akkor könnyen leléphetnének. Valószínűleg a vadásznak is volt valahol valamilyen járműve,
de Sloane úgy látta, több esélyük lehet a nyílt úton, tövig nyomva a gázt, mint az erdőben,
gyalogosan.
– Sloane?
– Most már lassabban fog mozogni. Nem tudja, mikor nyitunk rá ismét tüzet. Túl nagy
kockázatot vállalna, ha csak úgy utánunk rohanna.
– Mondod te...
– Én ezt tenném, ő vadász, és éppen egy olyan prédát akar becserkészni, ami már
megsebesítette vagy megölte a társát. Talán le tudjuk rázni.
***
Vagouti dühös volt Nakandéra, de meggyászolta őt. Meggyászolta, mert a legutolsó
leheletével belátta tévedését. Hibázott, amikor alábecsülte az ’umant, amikor a kora miatt
nem tekintette őt komoly prédának. A kor elveheti az erőt és a sebességet, de nem minden
esetben veszi el a tudást és az egyéb képességeket. Elsütni egy fegyvert, amit az illető
korábban már tízezerszer használt? Megmozdítani egyetlen ujjat? Ehhez nincs szükség se
erőre, se gyorsaságra.
Elhatározta, ő nem fogja elkövetni ugyanezt a hibát. A két öreg préda a kerekes, bűzös
lakóhely irányába futott, oda, ahol a többi, kevésbé ügyes ’uman elpusztult. Igen, ebben volt
logika: ott, annál a háznál még állt néhány jármű. Azokat akarják használni, azoknak a
segítségével akarnak elmenekülni előle.
Vagouti rágószervei megrándultak.
Kockázatos volt, de logikus. Az adott helyzetben nem az a legjobb megoldás, hogy követi
őket az erdőn keresztül. Jobb lesz, ha arra a helyre megy át, ahová a prédák tartanak, még
előttük odaér és hagyja, hogy szépen a tűzvonalába kerüljenek.
Habár... Még az is lehet, hogy a pengéit fogja használni. Úgy sokkal nagyobb az élvezet.
Sokkal elégedettebb lenne utána...
***
Mac távol maradt az ösvénytől és óvatosan keresztülvágott a bozóton. A növények nem
nyújtottak jó fedezéket, de úgy gondolta, ha többé-kevésbé takarásban marad, és nem
egyenes vonalban halad, azok nehezebben tudják levadászni őt azzal a lézeres vagy milyen
fegyverükkel. Határozottan lépkedett, de próbált nem kapkodni, nem sietni. Az idős házaspár
vagy már megölte a rossz fiúkat, vagy azok végeztek velük. A két lövést nem követték
újabbak.
Bármi is történt, már véget ért a dolog.
Eszébe jutott, hogy talán be kellene várnia a kommandósokat, de azután elvetette a
gondolatot. Elképzelhető volt, hogy valakinek szüksége van a segítségére. Ezt mindenkeppen
ki kellett derítenie.
***
Sloane lelassított.
– Mi az?
A férfi mély lélegzetet vett, és csak félig fújta ki.
– Gondolkodjunk egy kicsit! Ha ez a dög, ami itt van mögöttünk... Ha ez ölte meg a
motorosokat, akkor ismeri azt a helyet.
– És? Ó! Várj csak...!
– Igen. Tudja, hogy van ott pár kocsi meg motor.
– És szerinted azoknak is tönkretették a kerekeit?
– Ha tudja, hogy a motorosok meghaltak, és ha minket a házunkban akart elkapni, akkor
talán nem.
– Viszont?
– Viszont tudja, hogy menekülünk, és tudja azt is, hogy ezt a legkönnyebben a
motorosok valamelyik járművével tudjuk megtenni.
– Igen. És?
– Hogy mit tennék, ha a helyében lennék, és esetleg tudnám, hová tart a prédám?
Lassan mozognék, nehogy rám lőjenek, biztonságos távolságban maradnék, de
körbekerülnék, és a lehető leggyorsabban a préda elé jutnék. Én így csinálnám.
– A picsába.
– Ha ez már korábban is vadászott emberekre, akkor esetleg ismeri a
gondolkodásmódunkat. Ez fontos, ha valaki veszélyes prédát próbál elejteni. Csak így lehet
túljárni az ellenfél eszén.
– Ezek szerint nem biztos, hogy jó nekünk, ha egyenesen odarohanunk a motorosokhoz,
és... Várj csak? Ez meg mi volt?
Sloane feszülten hallgatózott.
– Valaki előttünk jár. Errefelé tart. Nem az ösvényen halad.
– A szörny?
– Nem tudom. Nem olyan zajokat csap, mint a dögök szoktak. Húzódjunk be valahová!
Ha ő az, talán megint a fegyvereink elé lép.
***
Mac eléggé megizzadt. A fák árnyékot vetettek rá, de kezdett felmelegedni a levegő.
Sajnálta, hogy nincs nála egy palack vagy kulacs víz.
A közelben egy patak csordogált, de nem szívesen ivott volna belőle. Persze, már csak az
hiányzott neki, hogy megbetegedjen a hód- vagy kacsaszartól! Volt egy szűrővel ellátott kis
ivórúdja, de azt a kocsiban hagyta.
Eszébe jutott, talán az lett volna a legjobb, ha egyből a Tengerészgyalogságot vagy a
Légierőt riasztja.
Előrenézett, megvizsgálta a terepet, amelyen keresztül akart vágni. Fák. Bozót. Tövises
bokrok.
Kilépett egy kis tisztásra.
 ***
– Ne lőj! – súgta Sloane. – Egy járőr.
– Nem vagyok vak – mondta Mary. – Én is látom.
– Hát, akkor derítsük ki, tudjuk-e figyelmeztetni anélkül, hogy szétlője a fákat.
Sloane fütyülni kezdett. Mary felismerte a dallamot: a „Harmadik típusú találkozások”
című film fő témája volt.
– Ez most komoly?
– Ki van ott? – kérdezte a járőr. – A helyettes seriff vagyok. Jöjjön elő feltartott kézzel!
– Mi vagyunk azok. Sloane és Mary. Mi vettük meg az öreg McGee házát. Már láthatott a
lőtéren.
– Jöjjenek elő, ahol láthatom magukat! Tegyék le a fegyvereket!
– Nézze, igyekeznünk kell. Van itt valaki az erdőben... ő a gyilkos.
– Láttam a motorosokat. Jöjjenek elő!
– Álcaruha van rajtunk. Felállunk. Úgy nézünk ki, mint a bokrok. Leeresztettük a
fegyverünket. Ne lőjön ránk!
– Lassan. Nyugodtan.
Megtették. Sloan hátralökte a csuklyáját, Mary követte a példáját.
– Jézusom! Tényleg nem vettem észre magukat! – mondta Mac.
– Mert nem akartuk, hogy észrevegyen minket.
– Mi a lófasz van itt?
– Lépjen egy kicsit közelebb! Nem szeretnék üvöltözni.
– A kommandósok már elindultak.
– Szükség is lesz rájuk – mondta Sloane.
– Miért fütyült?
– Hogy meglepődjön és gondolkodjon, mielőtt ránk lő.
– Aha...
***
– Most ugye csak szórakoznak velem? – kérdezte Mac.
– Nem. Úgy tíz éve, Alaszkában már összefutottunk ezekkel a lényekkel. A szövetségiek
tudnak róluk. Akkor történt egy óriási robbanás, ami minden bizonyítékot eltüntetett. Most
visszajöttek.
– Maga nem normális! – mondta Mac, de közben a lábnyomra gondolt, ami nagyobb volt
mindegyiknél, amit életében látott.
– Találkozott már valakivel, aki úgy gyilkol, ahogy ez? Látta a motorosokat?
– Nem, de... Talán valami titkos műveletről van szó. Esetleg egy rivális banda támadta
meg őket.
– Számít ez, ha embereket ölnek? – kérdezte Mary.
Mac ránézett.
– Hol parkol a kocsija? – kérdezte Sloane.
– Pár száz lépésnyire a lakóbusztól. Nem az úton.
– Helyes. Talán sikerül eljutnunk oda anélkül, hogy a lény... vagy lények meglássanak
minket. Vigyen el minket! Egy biztonságosabb helyen tovább társaloghatunk.
– El kell kérnem a fegyvereiket.
– Nem. Ha az a dög megint előkerül, akkor maga valószínűleg észre se veszi majd.
Egyfajta elektronikus álcát használ. Le kell szednünk, mielőtt elkap minket. Három lövész
jobb, mint egy.
 Mac elgondolkodott.
– Indulnunk kell, tiszt úr – mondta Sloane.
– Mac. Szólítson Macnek.
– Ha a dög előttünk vagy mögöttünk van... Lényegében mindegy. Nem maradhatunk itt.
***
Vagouti megérkezett. Egy gyors terepszemlét követően megállapította, hogy a halottakon
kívül nincs más a közelében.
Helyes.
A csuklópengéivel használhatatlanná tette a járműveket, a négykerekűt és a három
kétkerekűt. A furcsa alakú lakhely kerekein is szétvagdosta a rugalmas anyagot. Nem először
csinált ilyet, pontosan tudta, mit kell tennie.
Megtalálta a tökéletes helyet, ahonnan figyelhette a lakhelyet, azután rájött, hogy ez
túlságosan is jó. Ha ő lenne az ’umanok helyében, egészen biztos, hogy éppen ezt a pontot
venné először szemügyre az érkezését követően.
Volt egy másik hely is. Ez nem látszott olyan jónak, mint az első, de megfelelt. Átment
oda.
Ezek az ’umanok... Megölték Nakandét. Megölték, pedig álcázta magát. Hogyan
csinálták? Ez nem igazán számított, csak annak volt jelentősége, hogy megtörtént. Vagouti
úgy gondolta, őt is felfedezhetik, ha nem álcázza magát tökéletesen. Nakande elkövetett egy
végzetes hibát. Ő nem fogja megismételni ugyanezt. Uralkodnia kell a dühén. A párja
meghalt, és ő is hasonló sorsra juthat, ha valami ostobaságot csinál. Az öreg ’uman és a párja
a jelek szerint éppen olyan halálos ellenségek, amilyennek a róluk szóló történetek alapján
gondolni lehetett őket.
***
– Úgy gondoljuk – mondta Sloane –, hogy a lény vagy lények... Szóval, hogy valószínűleg
előttünk odaérnek a lakóbuszhoz, és lesben állnak. El tudjuk hozni a kocsiját, Mac? Lehetőleg
anélkül, hogy meglátnának minket, ha esetleg tényleg ott vannak?
– Igen. De kerülnünk kell, keletről, egy vízmosás irányából. Nehéz terep.
– Még mindig jobb, mint a másik opció.
– Annál mindenképpen.
***
Vagouti lesben állt. Lelassította a légzését. Várt. A vadásznak türelmesnek kell lennie.
Nakande jó vadász és jó harcos volt, de a türelem nem szerepelt az erényei listáján. Erős volt
és gyors, és ez elegendőnek bizonyult – egészen eddig.
Úgy gondolta, egyszerűen lelövi a prédákat. A csuklópengékkel élvezetesebb lenne a
dolog, de nem szabad alábecsülnie őket. Azok a yautják, akik ezt tették, már nem élnek.
Köztük az ő párja sem... Igen, Nakande is azért halt meg, mert túl kevésre tartotta a két öreg
’umant. Lelövi őket, gyorsan és tisztán végez velük, magához veszi a koponyájukat, azután
hazamegy, ahol majd el kell magyaráznia a kicsinyeinek, hogy az apjuk miért nincs vele...
Nakande hibázott. Ezt fogja mondani. Igen, elmondja az igazságot, hogy a kicsinyek
tanuljanak belőle.
***
A vízmosás majdnem száraz volt, az oldala meredeknek bizonyult. A lakóbusz nyugatra,
úgy száz méter távolságban állt, de nem igazán lehetett látni a lombok és a bokrok miatt.
Sloane arra gondolt, ha egy kis szerencséjük van, észrevétlenül kijutnak a vízmosásból, és a
földúton átrohanhatnak Mac kocsijához. Beülnek, aztán elhúznak valahová, jó messzire,
mielőtt a vadászok egyáltalán felfognák, mi történt.
Maryvel sosem beszéltek arról, ami Alaszkában történt. Senkinek sem mesélték el a
sztorit, ők is el akarták felejteni az egészet, de most... Most megint itt voltak a rohadékok.
Biztos volt benne, hogy azok, akiknek a szövetségi kormánynál ez a feladatuk, előbb-
utóbb eljönnek ide, és elvégzik a szükséges tisztogatási munkát. A gondot az jelentette, hogy
valószínűleg utóbb jönnek, mint előbb. Nem várhatták be az ügynököket, el kellett tűnniük a
közelből.
Felkapaszkodtak a vízmosás túlsó oldalán. Az októberi esők majd folyót varázsolnak ebbe
a mederbe, de ettől egyelőre nem kellett tartani.
Mac már majdnem felért, amikor belekapaszkodott egy száraz indába. A
csuklóvastagságú szál elpattant, közvetlenül a keze mellett.
A csendes reggelben a reccsenés úgy hatott, akár egy lövés.
– A picsába! – mondta Mac. Belekapaszkodott egy lelógó faágba, így sikerült
megakadályoznia, hogy visszacsússzon a vízmosás aljába.
Sloane az ajkához szorított mutatóujjal jelezte, csendben kell maradniuk.
Feszülten hallgatóztak. Sloane jobban bízott Mary és Mac fülében, mint a sajátjában, de
visszafojtotta a lélegzetét és figyelt... Semmi.
Talán nem is volt olyan hangos ez a reccsenés...
– Gyerünk! – mondta Sloane. – Gyorsan!
***
Vagouti zajt hallott az erdőből. Nem közelről, de nem is távolról. Ismerte ezt a hangot:
egy ág vagy hasonló tört el valahol. A nagytestű prédák menekülését szokták kísérni ilyen
neszek...
Ez azt jelentette, hogy az öregek megkerülik a lakhelyet. Váratlan irányból érkeznek,
mert csapdára gyanakszanak. Ez is azt bizonyította, hogy ez a préda maga is vadász.
Okos.
Vagouti átgondolta a stratégiáját és a taktikáját. Könnyen pozíciót változtathatna,
találhatna egy jobb megfigyelőhelyet a zónában. Vagy esetleg a préda elé mehetne, hogy ott
csapjon le rájuk, ahol nem számítanak erre.
A meglepetés még mindig tényező lehetett, bár már nem volt érdemes számítani az
erejére. A két öreg ’uman valószínűleg nem tudja pontosan, hogy hol rejtőzött el, de figyelni
fognak. Igen, éberek lesznek. Ketten vannak. Fegyverekkel. Amint megérkeznek, valószínűleg
szétválnak egymástól. Ha akkor rátámad az egyikre, a másiknak célpontot nyújt. Ő ezt tette
volna a helyükben.
Együtt kellett tartania őket!
Felállt.
***
– A kocsi itt van, rögtön a kanyar után – mondta Mac.
Sloane bólintott.
– Adja ide a kulcsot! Elmegyek érte, visszajövök vele. Nincs értelme, hogy mindhárman
közelebb menjünk a kelleténél.
Mac a homlokát ráncolta.
– Inkább én megyek. Az én kocsim!
– Akkor fedezzük magát, Mac – mondta Sloane.
***
 Vagouti már azelőtt megérezte a jármű szagát, hogy meglátta volna a jókora fémtestet.
Az elégetett olajszármazék, amit az ’umanok üzemanyagként használtak, sűrű gázfelhővé
változva lebegett a levegőben.
A vadász a homlokát ráncolta. Korábban, amikor átvizsgálta a terepet, nem volt a
közelben más jármű. Vagyis... Vagyis azóta idejött valaki.
Nemcsak ketten vannak!
Már értette a dolgot: a Lövész ahhoz a járműhöz tartott, nem a halott ’umanokhoz.
Vagyis... Vagyis el akart menekülni!
Vagouti meglátta a járművet. Felismerte. Az ’umanok rendfenntartói szoktak ilyenekkel
járni.
Ez azt jelentette, hogy kettőnél több fegyveres prédával áll szemben.
De vajon hányan vannak?
Közelebb óvakodott.
***
– Külön kell válnunk – mondta Sloane, miután Mac elindult a járőrkocsi felé. – Te maradj
itt, én átmegyek az út túlsó oldalára!
– Miért?
– Mert ha az egyik dög a közelben van, akkor elég gyorsan célpontot válthat, és
mindkettőnket elintézhet. Ha villanást látsz, lőj a forrására!
Mary bólintott.
– Légy óvatos, Sloane!
– Az leszek. Te meg maradj fedezékben!
***
Egy fegyveres ’uman közeledett a járműhöz.
A vadász nem tudta lelőni, a többiek észrevették volna, ha tüzel. Talán mindet el tudná
kapni, de ez a megoldás nem tűnt túl bölcsnek. Legalább hárman voltak. Talán többen.
Vajon tényleg el akarnak menekülni? Ezzel a járművel? Ez lenne a tervük? Vagouti tudta,
csupán annyit kell tennie, megvárni, míg mind beszállnak. Akkor nem lőhetnek vissza. Nem
térhetnek ki. Szétlövi a járművet, és kész, már végzett is velük!
Nem lesz túlságosan szórakoztató, se túl dicsőséges a dolog, de... Meg akarta szerezni
annak az ’umannak a fejét, amelyik végzett a párjával. Ugyan ki illetheti kritikával őt azért,
hogy ilyen eszközt választ? Egy a sok ellen? Úgy, hogy mindegyiknél fegyver van? Ez a faj
túlságosan veszélyes.
Kissé visszahúzódott, jobb látószöget keresett. A járműnek az előtte húzódó földúton
kellett végigmennie. A többiek valószínűleg valahol az út mellett, a közelben várakoznak.
Sajnos még a legjobb vadász sem lőheti le a prédát, ha nem látja, ha nem tudja pontosan,
hol van.
Ezek a prédák... Ezek úgy viselkedtek, mintha vérbeli vadászok volnának.
Vagouti már tucatnyi bolygón vadászott veszélyes prédákra. Biztos volt benne, ezeket is
el fogja ejteni. Ehhez azonban egy jobb megfigyelőpontra van szüksége.
Körbenézett.
***
Mac kinyitotta a kocsi ajtaját. Körbenézett.
Semmi.
Betette a puskáját a helyére.
 Beült a kormány mögé, beindította a motort. Megfordult, elindult a földúton. Eleinte
lassan haladt, nem akart túl nagy zajt csapni, túl nagy port kavarni.
***
Sloane meglátta a lassan közeledő kocsit. Elnézett mellette, a fákat fürkészte.
Eddig minden rendben...
De... Megint olyan érzése támadt, hogy figyelik.
Ha ő lenne a ragadozó, ha ő lenne a megfigyelő, hogyan és honnan próbálná felmérni a
helyzetet? Három fegyveres ember. Rájuk lőni veszélyes, ha a vadász egyedül van.
Ilyenkor mi a legjobb megoldás? Hát az, hogy a vadász megvárja, míg mindenki beszáll a
kocsiba. Azután szétlövi.
Sloane bólintott.
A kocsi megállt.
– Beszállás! – mondta Mac.
Én hol helyezkednék el, hogy szemmel tarthassam a kocsit? – töprengett Mac. Biztos volt
benne, hogy a vadász látja a járművet, és látna mindenkit, aki odamenne hozzá.
– Mary. Menj, szállj be a hátsó ülésre! Húzd össze magad! Én eljátszom, hogy beülök
előre.
– Eljátszod?
– Ha előregörnyedek, kinyitom az ajtót és utána bezárom, talán nem fogják látni, mit
csináltam. Minden attól függ, milyen szögből figyelnek.
– Talán láttál valamit? – kérdezte a nő.
– Nem. De itt vannak.
– Biztos vagy benne?
– Persze.
– Mit csinálnak már? – kérdezte Mac.
– Azt hiszem, valaki figyel minket. Várjon öt másodpercet azután, hogy becsukom az
ajtót! Elrejtőzöm. Amint az ajtó zárva, taposson a gázra! Induljon! Ne egyenes vonalban
haladjon!
Rövid csend, azután:
– Rendben van.
Sloane végignézte, ahogy Mary a kocsi hátsó ajtajához oson.
Az asszony kinyitotta az ajtót, beugrott a hátsó ülésre. Sloane mély lélegzetet vett, és
előregörnyedve odament a jobb első ajtóhoz. Kinyitotta, azután gyorsan bezárta.
Vagy megláttak, vagy nem. Ha megláttak, nem fognak lőni. De ha nem...?
Visszarohant a bozótba, hasra vágódott, mozdulatlanná dermedt.
Három... kettő... egy...
Mac rátaposott a gázpedálra. A kerekek földet, kavicsot pörgettek maguk mögé. A kocsi
kifarolt, aztán megkapaszkodott és elindult...
... Sloane a tekintetével az utat, az erdőt pásztázta, csak figyelt, csak nézett...
***
Vagouti célba vette a járművet. A felvert por elhomályosította a látását, de biztos volt
benne, hogy valamennyien ott vannak, ott belül, vagyis elérkezett az idő, hogy...
***
Semmi. Sloane nem látta a hőnyomot, amit keresett. Talán tévedett?
És akkor egy toboz pottyant le az út túlsó oldalán álló fenyőfa egyik ágáról. Sloane
meglátta, felfelé nézett, arra a helyre, ahol korábban lehetett...
 ***
Kihívás voltál, Lövész. Tisztelet neked, de végül bebizonyosodik: a yautják jobb vadászok.
Eljön érted a halál...
***
A fán van! A fán! De hol... ?
Egy vastag ágat fedezett fel, nagyjából öt méter magasságban. Ennél vékonyabb nem
bírta volna el a lény súlyát.
Sloane nem látta a dögöt. Nem látta a levegőhullámzást. A picsába!
A törzshöz közel, az ágon guggolva, a törzshöz támaszkodva... Valami. Ennek kell lennie!
Nem maradt idő. Ha a dög lőni akar, neki gyorsabbnak kell lennie! Célba vette azt a
valamit, azt az üresnek látszó térfoltot, és meghúzta a ravaszt.
***
Vagouti éppen parancsot adott a lövegének, hogy álljon rá a célra, amikor iszonyatos,
borzalmas fájdalom harapott a bal oldalába. Zuhanni kezdett...
***
Sloane hallotta a becsapódást. Érezte a föld rendülését. Előrántotta a revolverét.
Sehol egy halálsugár.
Csak ez az egy volt?
Kivárt, a pisztolyát arra a helyre szegezte, ahol a lény földet ért.
***
Vagouti lélegzet után kapkodott. A becsapódást követően kipréselődött a levegő a
tüdejéből. Vér ömlött a sebéből, elöl is, hátul is. Eltörött egy bordája. Az esés következtében
megrepedt néhány belső szerve, de még nem halt meg.
Sikerült talpra állnia.
Az álcaegysége nem működött, ez is megsérült a becsapódáskor. Láthatóvá vált a Lövész
számára. Nagyjából tudta, hol kell lennie. Alacsonyra fordította a löveget, mert tudta, az
’uman biztosan hasal...
***
Sloane-tól úgy fél méterre szétrobbant a talaj. Az energiacsóva két méter mély árkot
égetett a földbe. Göröngyök záporoztak a lövészre, hőhullám csapott végig rajta, de ő biztos
kézzel célra tartotta a revolverét és lőtt. Hatvan méter. Ezzel a fegyverrel, ilyen távolságról
nem volt nagy kunszt eltalálni a célpontot.
A ragadozó eldőlt.
Nem érkezett felőle több energialövedék.
A dög egyedül volt. Ha lettek volna társai, biztosan tüzet nyitnak, de... Nem. Sloane
felállt.
***
– Elkaptad? – kérdezte a háta mögött Mary.
– Igen.
Mac a nő mögött toporgott.
– Gondolja, hogy többen is vannak?
– Nincsenek. Ha volnának, már nem élnék.
Átsiettek arra a helyre, ahol a haldokló vagy halott idegen lény hevert a száraz
fenyőtüskékből összeálló szőnyegen.
A dög kisebb volt, mint a többi. Fiatal lenne? Nem... Nősténynek látszott.
 Felnézett Sloane-ra, mondott valamit a saját, érthetetlen nyelvén, nevetéshez hasonló
hangot hallatott, majd köhögött és... kimúlt.
– Barátom! – mondta Mac. – Ezt nézzék meg! Még sosem láttam ilyet!
Sloane észrevett valamit. A lény csuklóján egy... Órát viselt? Valami villódzó dolgot.
Ó, a pokolba!
– Be a kocsiba! Gyerünk, gyerünk! – kiáltott Sloane.
– Mi?
– Önmegsemmisítője van! Felrobban, nagyot fog szólni! Gyerünk!
Futottak.
***
Fél mérföldre lehettek, amikor a bomba aktiválódott. A rengéshullám lelökte a kocsit az
útról – mintha egy óriás keze pöckölte volna félre.
Egy perccel később, amikor felfogták, hogy nem fognak meghalni, Mac idegesen
felnevetett.
– El se tudom hinni! Egyszerűen nem hiszem el, ami most történt!
Sloane a feleségére nézett; Mary elmosolyodott. Sloane visszafordult, Macre pillantott.
– Egy-két alkalom után már könnyebben elhiszi az ember...
 Weston Othse – Vér jelölje utamat

Közép-Mexikó, 1916

A dagadó hold erős, fehér fényt küldött a világra; fényt, amely elég volt ahhoz, hogy
addig menjenek, addig haladjanak előre, amíg bírták a hátasaik. A világosbarna talajon
sötétebb foltok látszottak: szikladarabok és cserjék és a fáradtan heverő emberek.
Providence Pope hadnagy keresztülvágott az alvó katonák között. Minden csontja sajgott a
nyeregben töltött tizennégy óra után. Az emberek ott aludtak el, ahová lezuhantak – kivéve a
hadnagyot és Sundersont. Ők nem térhettek nyugovóra, míg meg nem győződtek arról, hogy
minden katona rendben van, minden őr a helyén tartózkodik. A szemlét követően Sunderson
ismét félre akart vonulni, hogy kiterítse a térképeit. Azokat az átkozott térképeket... Mintha
azokból megtudhatott volna valamit, bármit.
„A térképek, azok semmit se mondanak a földről, amit tudni kéne” – mondogatta mindig
Hántolós John. És a nagydarab főtörzsőrmester igazat szólt.
Pope megpróbálta elmagyarázni ezt Sundersonnak, aki azonban nem foglalkozott vele.
Ugyanott, ugyanazt tanulták, bár pár év eltéréssel; West Pointon mindkettejük fejébe
beleverték mindazt, amit a polgárháborúval kapcsolatosan tudni kellett, tudni lehetett. Ez a
helyzet azonban más volt, itt nem két, szabályosan felálló sereg küzdött egymással. Ez nem
Gettysburg volt, nem is a második Bull Run-i csata. Pope és Sunderson is kívülről fel tudta
volna mondani ennek a két régi csatának az eseményeit, pontosan ismerték a történéseket,
térképvázlatokat tudtak volna készíteni a csapatok mozgásáról, és el tudták volna
magyarázni, hogy melyik sereg mikor és milyen hibát követett el. Tulajdonképpen
feleslegesen: itt minden más volt. Itt inkább az indián harcmodor érvényesült, amikor az
egyik sereg addig hajszolta a másikat, amíg az végül megfordult, harcba szállt, majd ismét
menekülni próbált.
Amióta Pope-ot a híres Buffalo-katonák zászlóalján belül kinevezték a B-század élére, és
amióta megkezdte a komancsok és az apacsok üldözését a határ mentén, tisztában volt azzal,
hogy kénytelenek lesznek megismerni néhány új taktikát. Sokszor fordult segítségért
Hántolós John főtörzshöz, aki már vagy húsz éve szolgált a lovasságnál, vagy az öreg Fitz Lee-
hez, aki a régi kubai hadjárat során, a San Juan dombnál lezajlott csatában tanúsított
bátorságáért még kitüntetést is kapott. Ők ketten sokkal többet tudtak a hadakozásról, mint
bármelyik nyugállományba vonult ezredes és őrnagy, aki West Pointban tanított.
És most itt voltak, kimerülten; itt táboroztak a völgy aljában, mindkét oldalukon meredek
emelkedőkkel. A helyet Sunderson választotta ki, mivel úgy gondolta, itt „észrevétlenül
meghálhatnak". Átkozott Sunderson! Az a keleti parti nyomorult a végén az egész társaságot
lemészároltatja!
– Pope hadnagy, uram! – Az érdes hang Pope jobbjáról érkezett. – Kér egy kis kávét?
Két katona ült a még parázsló hamuhalom mellett. A gyengécske izzás fényét
földhalmokkal és kőkupacokkal próbálták eltakarni. Mindketten a lovasság sárga sújtásos,
kék egyenruháját viselték. Rézgombos zubbonyuk – amit az indiánok kifejezetten kedveltek,
meg is szerezték, ha lehetett – sötétkék volt; világosabb kék nadrágjuk szárát a kopott
lovaglócsizma szárába tűrték. A derékszíjukon kulacs lógott meg egy tölténytáska, amiben az
M 1896-os Krag-Jorgensen karabélyhoz való lőszert hordták. A fegyverük ott hevert a kezük
ügyében. Lefelé hajtott karimájú kalapjuk sokkal egyszerűbb és olcsóbb volt, mint a Pope és
Sunderson által viselt Stetsonok.
Pope átment a két emberhez, lekuporodott hozzájuk, és elővette a poros bádogbögrét,
amit pontosan az ilyen alkalmakra számítva hurcolt magával.
– Persze. Köszönöm. – A két emberre nézett, de nem ismerte fel őket.
– Pile közlegény vagyok, ez meg itt Steve közlegény – mondta a kávét kínálgató katona.
– Steve? Ez a családi neve, katona? – kérdezte Pope a fekete emberre nézve.
– Apámat Steve-nek hívták. Anyám azt akarta, emlékezzünk rá, így lettem Steve Steve.
– Hová valósi? – kérdezte Pope.
– Biloxiba, uram.
– Ez az első küldetése, közlegény?
– Igenis, uram! – mondta a katona a szemét lesütve, a fejét lehajtva.
Pope nem először figyelte meg ezt a fajta viselkedést. Ötven évvel a rabszolgaság
eltörlése után a feketék még mindig tartottak a fehérektől. A hadnagy tudta, léteznek olyan
helyek is, ahol nem sok minden változott a régi időkhöz képest, de személyesen még nem
fordult meg ezeken a vidékeken. New Yorkban, a Hudson völgyében született, ott is nőtt fel,
azután a West Point-i katonai akadémiára került, ahol fekete osztálytársai voltak. Azon a
helyen számára új nézeteket ismert meg, amelyek miatt másképp tekintett az amerikai
feketék és fehérek helyzetére, mint korábban.
– Nohát, közlegény... Most egy büszke egység tagja, emelje hát fel a fejét, jó magasra! Itt
nincs ám hajlongás, nincs ám megalázkodás!
– Már én is mondtam nekije, Pope hadnagy úr, de nem érdekli. Mondtam neki, hogy
mink a Buffalo-katonák, mink vagyunk a legtöbbször kitüntetett lovassági csapat az egész
Nyugaton.
– Steve közlegény, mondok én magának valamit. Black Jack Pershing tábornok azt akarja,
hogy a katonái magasra emeljék a fejüket, hogy láthassák az ellenséget. Ha maga a földet
bámulja, akkor nem fogja látni őket. Érti, mit mondok?
– Igenis, uram – mondta Steve közlegény szemlesütve, a földet bámulva. Aztán
összekapta magát, egy mosolyárnyék suhant keresztül az arcán, és olyat tett, mint még soha:
felnézett a hadnagyra. – Úgy értem... izé... Igenis, uram!
Pope barátságosan megveregette a vállát.
– Helyes. – Felállt, előhúzta a zsebóráját, megrázta a fejét. – Most meg kell néznem egy
embert, meg pár térképet – mormolta. Megitta a kávéja maradékát, a derékszíjára akasztotta
a bögréjét, majd elindult vissza, a parancsnoki sátor felé. Menet közben, míg odaért,
megpróbálta megfogalmazni magában az érveket, amelyeket felsorol majd Sunderson
századosnak, amivel megpróbálja rávenni őt, hallgasson végre rá.
A jobb szeme sarkából valami mozgást látott. Azt hitte, egy ember az, de amikor
odafordult, senki sem volt azon a bizonyos helyen. Az egyik bokor azonban megmozdult,
azután egy másik is, majd eldőlt három, egymáshoz támasztva felállított fegyver. Pope nem
látta, ki rúgta fel a puskákat, egyetlen nesz, egyetlen szellősusogás sem hallatszott, viszont...
Viszont határozottan úgy tűnt, egy ember járkált a közelben.
A hadnagy felkiáltott, előrántotta az övébe tűzött pisztolyt, a felborított fegyvergúlához
rohant.
 A katonák sorban felugráltak a helyükről, fegyvert ragadtak, körbenéztek. Az egész tábor
felriadt. Az emberek jó egy órán keresztül kutakodtak, míg végül megállapították, senki sincs
a közelükben, senki sem járt közöttük. Pope hadnagy ennek ellenére, már csak a biztonság
kedvéért is, megkettőzte az őrséget.
– Szellemeket lát, Pope? – kérdezte Sunderson százados gúnyosan, amikor ismét
lecsillapodtak a kedélyek. Ő volt az A-század parancsnoka, ő vezette az előretolt egységet,
viszont néha úgy viselkedett, akár egy primadonna, és éppen olyan eszesnek bizonyult, mint
a ló fara.
Pope azonban tudta, hogy látott valamit. Fogalma sem volt róla, mi lehetett az, de...
látta.
– Jobb félni, mint megijedni – motyogta, azután leült, hogy nézze, ahogy Sunderson a
térképeivel játszadozik.
Abban a büntetőhadjáratban vettek részt, amelynek során Black Jack Pershing tábornok
közel tízezer ember élén bevonult Mexikóba, hogy kemény csapást mérjen Pancho Villára, aki
korábban betört az Egyesült Államok felségterületére, és támadásokat hajtott végre amerikai
célpontok ellen. A dolgok már az első pillanattól fogva rosszul alakultak. Mint kiderült,
Pancho Villa olyan, akár egy szellem. A Carrizal mellett lezajlott ütközetet követően azután
futár érkezett, aki tudatta a tábornokkal, hogy a seregével együtt visszarendelték. Nem
csupán a mexikói kormánynak nem tetszett, hogy tízezer amerikai katona hatolt be az
országba, úgy ötszáz mérföld mélységben, Pancho Villát és a csapatait üldözve – maga
Wilson elnök is azt akarta, hogy a 10. Lovasregiment forduljon keletnek, hajózzon be, és az
óceánon átkelve csatlakozzon az Európában zajló háborúhoz.
Pope hadnagy nagyon jól emlékezett arra a bizonyos pillanatra. A tábornok sátrában
tartózkodott, így szem- és fültanúja lehetett Pershing dühöngésének. Zavarában pontosan
azt tette, amit Steve közlegény: a földet bámulta, fel se mert pillantani. Pershing tábornok
nyíltan szidalmazta Woodrow Wilson elnököt, és a sátorban nem akadt senki, aki ellenkezni
próbált vagy mert volna: mindenki félt, hogy emiatt a kivégzőosztag előtt találhatja magát.
– A felderítők azt jelentették, hogy Villa nyugatra tart – kezdte Sunderson a térképre
mutatva. – Ez azt jelenti, hogy valószínűleg Guanajuato a célja. – A Guanajuato „j” hangját
„dzs”-nek ejtette.
Pope felsóhajtott.
– Nincs bizonyíték rá, hogy Villa ott van Guanajuato közelében – mondta, ő helyesen,
spanyolosan „h”-nak mondta azt a bizonyos „j”-t. – Tudom. Tudom... A felderítői szerint ott
van, de ő olyan, mint a... – Elhallgatott.
– Rajta, mondja csak ki, hadnagy! – mondta Sunderson elnyújtott, délies kiejtéssel. –
Mindketten tudjuk, először ebben a hadjáratban szagoltam puskaport!
– Nem erre gondoltam, uram – mondta Pope csüggedten. – Csupán annyit akartam
közölni, pontosan tudom, milyen érzés komancsokat üldözni. A vadak a maguk jellegzetes
módján mozognak a terepen. Nem tudnám elmagyarázni, uram, hogy honnan veszem ezt, de
istenemre esküszöm, mi most indiánokat üldözünk, nem Villa seregét!
– És a motorbiciklis osztag felderítőinek jelentése semmit sem számít?
Az volt az első olyan hadjárat, amelynek során az amerikai hadsereg bevetette a
motorkerékpárokat. A motoros fiúk jobbára felderítő tevékenységet végeztek és
futárszolgálatot láttak el. Pershing az ő száz főből álló egységük számára két motorkerékpárt
biztosított.
 – Engem már az is meglep, hogy bármit látnak, amilyen hangosak azok a gépek. A
komancsok egy mérföld távolságból meghallják őket, ha közelednek. És nézzünk szembe a
ténnyel: a felderítőinknek semmi tapasztalatuk nincs a komancsok üldözésében.
– Ahogy nekem sincs.
– Ön mondta, uram...
– Remek, Pope. Az elmúlt tíz napban már többször hallottam az érveit. Hadd kérdezzek
valamit! Mit tenne, ha történetesen maga lenne a parancsnok?
– Én két részre osztanám az erőinket. Az ön emberei többet tudnak az indiánok
üldözéséről, mint ötven West Pointon frissen végzett tiszt. A magam részéről már
megtanultam a leckét, amikor ideérkeztem és parancsnok lettem. Megtanultam, és elég
súlyos árat fizettem érte. – Rámutatott a térképre, arra a helyre, ahol éppen tartózkodtak. –
Szerintem a problémát az okozza, hogy jelen pillanatban behúzódtunk ebbe a völgybe. Ha
komancs volnék, itt ásnám be magam, és...
Felemelkedett a sátor ponyvaajtaja, Hántolós John dugta be a fejét a résen. Göndör haját
mohawkosra nyíratta: csak a feje közepén hagyatott meg egy szélesebb sávot. Az arca és a
feje jobb oldalát ronda hegek borították – egy alkalommal kis híján megskalpolták.
Sunderson homlokráncolva nézett fel.
– Hogy merészelsz megzavarni minket, fiú?
Hántolós John eleresztette a füle mellett a megalázó megszólítást. Pope hadnagyra
nézett.
– Van egy kis gondunk, uram. Az őrök... a nyugaton meg délen felállított őrök... eltűntek.
– Hogy érted azt, hogy eltűntek? – kérdezte Sunderson.
– Ahogy mondom, uram. Eltűntek.
– Az emberek felkészültek? – kérdezte Pope.
– Igen, uram. Már riasztottunk mindenkit. Hamarosan készen állnak.
Sunderson megragadta Pope vállát.
– Miről beszélnek maguk? Nem hallottam a riadójelzést!
– Ez itt az indiánok földje, uram. Ilyen esetekben nem szoktuk leadni a normál jelzéseket.
Amit korábban csináltam, az más volt. Akkor azt hittem, valaki behatolt a táborunkba. Ami
azt illeti... tényleg lehetett itt valaki. Az emberei tudják, uram, mit kell tenniük. A komancsok
azt hiszik, meglepnek minket, de mi túljárunk az eszükön. – Pope felállt, de nem indult el. –
Bíznia kell az embereiben, uram – mondta, majd kilépett a sátorból, egyenesen a csapatához
ment. Közben egyenesen előre és lefelé nézett, de a szeme sarkából látta a körülöttük álló
hegyek oldalát pettyező árnyakat.

Letérdelt Hántolós John mellé.

– Az emberek készüljenek fel a tüzelésre!
Hántolós John halk bagolyhuhogást hallatott. A hang végigvisszhangzott a völgyön, a
Buffalo-katonák két századának tagjai lassan hasra fordultak, és a sötétségre szegezték
fegyverüket. Ezt a manővert korábban már begyakorolták, sőt az előző évben, Agua Prietától
délre, a komancsok egyik támadása során már hatékonyan alkalmazták is.
– Tűz – suttogta Pope.
Hántolós John olyan rikoltást hallatott, mint a prédára lecsapó bagoly. A jelzésre száz
fegyver dördült el.
Sikolyok hasítottak az éjszakába, ahogy a tábor felé kúszó komancs harcosok testébe
beletéptek a golyók.
 – Tűz! – kiáltotta Pope és előrántotta a pisztolyát. – Folyamatos tűz!
A golyók leterítették a földről felpattanva menekülni próbáló komancsokat. Az egymással
szemben álló csapatok fegyvereinek ropogása közepette, sötét, vakító füsttel telítődött meg
a levegő; az erőtlen holdfényben még annyit sem lehetett látni, mint korábban.
Pope valami mozgásra lett figyelmes: mintha valaki a B-század zászlója felé tartott volna.
Egy furcsa külsejű komancs jelent meg előtte. A harcos különös páncélt viselt, a haja is
egészen szokatlan volt. Ahogy kinyújtotta a kezét a zászló felé, Pope rászegezte a pisztolyát,
célzott és hátba lőtte a komancsot.
A harcos megpördült; hosszú hajtincsei körben a háta mögé lendültek. Egy egészen
furcsa formájú pisztolyt tartott a kezében. Pope újra lőtt. A golyó ezúttal mellbe találta a
harcost, aki hátrataszítódott egy lépésnyit.
A harcos is tüzet nyitott, a lövedék azonban hirtelen hálóvá változott.
Pope jobbra vetődött. A kivetődő háló hozzáért a vállához, de elzúgott mellette és
fölötte, majd Steve közlegény fejére esett. Pope elborzadva figyelte, ahogy a háló szálai
megfeszülnek, összehúzódnak, belevágnak a közlegény bőrébe és húsába. A mély sebekből
vér buggyant elő.
Nem bámészkodhatott. Megfordult, és gyors egymásutánban a különös harcosra
eresztette a pisztolyában megmaradt négy golyót. Először úgy látta, a lövedékeknek nincs
semmilyen hatásuk, ám aztán észrevette, hogy a harcos megtántorodik, majd... egy villanást
követően eltűnik a szeme elől, ismét felbukkan, majd megint eltűnik és újra megjelenik.
Pope hadnagy talpra ugrott, de mielőtt akár egyetlen lépést tehetett volna, Hántolós
John rohant el mellette, hogy ledöntse a lábáról a villódzó harcost. Amikor ez megtörtént,
Hántolós felkapott a földről egy jókora kődarabot, két kézzel a feje fölé emelte, majd lesújtott
a harcos fejére. Egyszer... Még egyszer. A hadnagy megfordult, körbenézett. Az emberei
térdeltek vagy hason feküdtek, folyamatosan lőtték a megmoccanó árnyékokat. Látta,
többen is találatot kapnak; káromkodni kezdett, de közben biztos kézzel újratöltötte a
pisztolyát. Egy pillanatra felidéződött benne az első alkalom, amikor indiánok ellen harcolt;
felidéződött benne, mennyire félt. Az emlék hatására az A-század felé fordult. A katonák úgy
gyűltek Sunderson köré, mintha torlasz alakzatba rendeződő római légionáriusok volnának.
Így, összetömörülve nagyon komoly tűzerőt képviseltek, ugyanakkor remek célpontot
nyújtottak az ellenség számára. Pope megértette, mi történik. Sunderson eleven pajzsként
állította és térdeltette maga köré a katonáit. A rohadék!
Sunderson három embere is találatot kapott. Azután még három. Pope látta, ahogy az
egyik katona különös módon a levegőbe emelkedik, azután oldalra lendül – éppen úgy,
mintha valaki elhajította volna. Amikor a földhöz csapódott, a szerencsétlenül járt katona
valamennyi végtagja hátborzongató szögben állt.
Felrobbant az egyik motorkerékpár, fény árasztotta el az éjszakát. Valaki működésbe
hozta a csapat egyetlen 1895-M tízcsövű Gatlingját. A lovak rémülten nyerítettek.
Pope átvergődött Hántolós Johnhoz, hogy közelebbről szemügyre vegye a leterített
komancsot. Hántolós John elkerekedő szemmel nézett a hadnagyra.
– Hát ez meg miféle komancs lehet, uram?
– Még én se láttam ilyesfélét...
A harcos páncélt viselt, ami mintha fémből készült volna, mégis viszonylag puha volt. Az
arcát maszk takarta. Nem komancs volt, nem lehetett az; ennek valami egészen más
indiánnak kellett lennie. Pope felemelte a földről a harcos pisztolyát. Arra számított, nehéz
lesz. Tévedett: a fegyver meghökkentően könnyűnek bizonyult.
 Hirtelen egy komancs tört keresztül a vonalakon, egyenesen a hadnagyék felé tartott.
Pope felemelte a pisztolyát és lőtt. Egy háló bukkant elő a levegőből, rázuhant a komancs
fejére, hanyatt lökte, a földhöz csapta.
A különös harcos megmoccant.
– M-di mar’ct – hallatszott a sisak alól. – M-di mar’ct.
– Ez mintha nem komancsul beszélne – állapította meg Hántolós John.
– Nem is úgy beszél – mondta Pope, aki már mindkét kezében fegyvert tartott. –
Fogalmam sincs, kicsoda, micsoda lehet!
Egy újabb különös harcos villant elő a semmiből. Ez magasabb volt az elsőnél, és egy
félelmetes pengével ellátott lándzsát tartott a kezében. Hihetetlen sebességgel mozgott,
kikerülte a golyókat, és közben úgy csapott le újra és újra a B-század katonáira, mint az arató
a kaszájával a gabonára. Pope látta, feléje tart. Ahogy elnézte, a harcos milyen könnyedén
vágja le a katonákat, egy-két pillanatra úrra lett rajta a félelem. Hátrálni kezdett, letérdelt a
földön fekvő másik harcos mellé. Eltette a pisztolyát, a harcos fejéhez szorította a saját,
különös fogású fegyverét.
– Hántolós John! Mögém! – mondta Pope. Látta, hogy a másik, közeledő harcos levágja
még három emberét, majd megáll.
A lándzsa hosszú, háromszög alakú pengéje alig arasznyira volt a hadnagy fejétől, amikor
szinte beledermedt a levegőbe.
– Dobd el a fegyvert, vagy megölöm a társad! – Pope nem tudta, az előtte álló harcos
érti-e a szavait. Bízott benne, hogy igen.
– Dobd el a fegyvert, vagy megölöm a társadat! – mondta a harcos.
Pope zavartan pislogott, amikor meghallotta a saját hangját.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– Ki vagy te? – kérdezte a harcos a hadnagy hangján.
A harcos jóval magasabb volt, mint a földön fekvő. A nyakában egy sötét láncon
csontokat hordott, amelyek leginkább egy medvemancs maradványaira emlékeztettek. Sötét
páncéljáról a hadnagynak a keresztesháborúkban harcoló lovagokról készült képek jutottak
az eszébe, bár ez a vért sokkal nagyobb mozgékonyságot engedélyezett viselőjének. A fejét
ugyanolyan maszk takarta, amilyenhez Pope a zsákmányolt pisztoly csövét szorította.
Pope-nak közben eljutott a tudatáig, hogy körülötte szinte teljesen abbamaradt a
lövöldözés.
– Ez az ördög, Pope hadnagy úr? – suttogta Hántolós John.
Pope megrázta a fejét, és a bal kezére nézett, amivel ülő helyzetbe húzta az addig fekvő
harcost.
– Az ördög nem vérzik. – A kezét világító, zöldes anyag borította. Vajon milyen lehet az
ördög vérének színe, ha nem zöld? – Nem viccelek! – mondta az előtte álló harcosnak. – Kik
vagytok? Miért vagytok itt?
A harcos feje kissé oldalra fordult, mintha valamire ránézne, majd olyan akcentussal,
amit Pope nem ismert fel, így válaszolt:
– Yautják vagyunk – mondta. – A komancsokkal harcolunk. – A szavak ritmusa valahogy
természetellenesnek tűnt.
– A komancsok az ellenségeink – közölte Pope. – Ti is az ellenségeink vagytok?
A yautja ismét elfordította a fejét, mintha megint hallgatna valamit.
– Ooman k’v var ooman – mondta, majd lefordította angolra: – Emberek vadásznak
emberekre. – A maszk belsejéből ezt követően valami kattogó, cserregő hang hallatszott.
 Pope elgondolkodott a kijelentésen.
– Azért vadászunk rájuk, mert ők is vadásznak ránk. Először mi vadászunk rájuk, hogy ők
ne vadászhassanak ránk.
A yautja leeresztette a lándzsáját, megforgatta párszor, míg végül a hegye lefelé
mutatott.
A háta mögül kiáltások hallatszottak.
Pope leeresztette a pisztolyt. A yautja mögött az emberei álltak felemelt fegyverrel. A
hadnagynak őrült ötlete támadt, valami olyasmi, aminek a valóra váltásával nem várhatott.
Azonnal cselekednie kellett. Felállt, felhúzta a sérült yautját.
– Itt van. Vidd! Nem tudom, hogyan gyógyíthatnám meg.
A yautja habozott, majd előrelépett és a vállára húzta alacsonyabb társa karját. A sérült
hátán zöld vérfoltok világítottak. Pope megállapította, hogy még az alacsonyabb yautja is
legalább egy fejjel magasabb nála.
– Pope hadnagy! Mi folyik itt? – hallatszott Sunderson hangja.
– Menjetek! Most. – Pope balra intett a fejével, majd felkiáltott: – Ne bántsátok ezt a
kettőt! Szabadon távozhatnak. Eleresztettem őket!
A yautja lehajolt, ölbe kapta alacsonyabb társát, elindult.
– Pope hadnagy, mit művel maga?
– Hagyom, hogy elvigyék a sebesültjeiket.
– Micsoda? Ez... hallatlan! Parancsot figyelmen kívül hagyni! Tűz!
– Ne lőjetek! – kiáltott fel Pope.
Az emberek idegesen hol Sundersonra, hol Pope-ra néztek; végül arra a fehér tisztre
hallgattak, aki régebb óta volt velük.
– Elegem van ebből! – mondta Sunderson dühösen. Előrántotta a pisztolyát és hátba
lőtte a távolodó yautját.
Az óriási termetű harcos megállt. Kissé elfordította a fejét. Egy kisebb, korong alakú
fémtárgy zúgott keresztül a levegőn, beleállt Sunderson mellkasába.
Sunderson levegő után kapkodott. A pisztoly kihullott a kezéből. Térdre rogyott. Vért
köhögött fel. Pope odarohant hozzá. A fémkorong félig kiállt Sunderson mellkasából. Pope
megérintette, érezte, ahogy vibrál az ujjai alatt. Elképedve látta, hogy a korong magától
kicsúszik a sebből, majd visszaröppen a yautjához, aki valahogy elkapta, majd a sebesült
harcossal együtt úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.
A katonák zúgolódni, káromkodni kezdtek. Néhányan letérdeltek, imába fogtak, de a
többségük földbe gyökerezett lábbal állt és arra a helyre bámult, ahol egy pillanattal
korábban még a yautja tartózkodott.
Sunderson még egyszer, utoljára vett egy mély, szaggatott lélegzetet, majd előredőlt.
Már nem volt benne élet.
Az éjszaka hátralévő részében a Pope által kijelölt ötfős csoportok összegyűjtötték a
halottakat, feltakarították a csatateret. Megkezdődött a sebesültek ellátása. A megkettőzött
őrség elfoglalta a helyét. A hadnagy biztos volt benne, hogy a komancsokkal bármikor
elbánnának, de a yautják – főként a lándzsás óriás – ellen esélyük sem lenne.
Nem sokkal hajnal előtt a hadnagy végre leülhetett, hogy átgondolja a történteket. Pile
közlegény vitt neki egy kis kávét. Elmondta, Steve közlegény elesett, de ezt Pope már amúgy
is tudta. Azon az éjszakán számos jó katonáját elvesztette. Megkapta a Hántolós John által
összeállított listát, összeszámolta, hányan haltak meg. Százan érkeztek a völgybe, közülük
hatvanöten maradtak életben, de csak harminckilencen úszták meg ép bőrrel. Pope szinte
biztos volt benne, hogy a halottaknak legalább a felét a yautják ölték meg.
Hántolós John valósággal lezuhant a hadnagy mellé.
– Most már visszamegyünk, uram?
Pope bólintott.
– Ez a terv. Éppen elegen meghaltak az éjjel.
– Mi volt ez? Kik voltak ezek?
– Yautjának nevezik magukat. Nem tudom, micsodák.
– Az emberek azt mondják, démonok voltak. Mit gondol, lehettek azok, uram?
Pope ivott egy korty kávét; csak abban reménykedett, a koffein ébren tartja. A fáradtság
ólomsúllyal nehezedett rá.
– Nem tudom, Hántolós, milyenek a démonok. Ez az lett volna? Lehetséges, bár nem
vagyok biztos benne. Az biztos, hogy különös volt.
– Zöld a vérük, uram – mondta Hántolós John halkan.
– Az viszont sokkal fontosabb, hogy véreznek – mondta Pope.
Egy perccel később leterítette a fáradtság; úgy aludt el, mintha leütötték volna,
belezuhant a sötétségbe.

Arra riadt, hogy Motes tizedes rázza a vállát. Belepislogott a nappali világosságba.
Felnézett az égre; a nap állásából arra következtetett, már délelőtt van. Arról a lányról
álmodott, akinek annak idején udvarolt. A családja gazdag volt, a Hudson völgyében élt.
Csodálatos szőke haja volt, az illata pedig... mint az orgonáé meg a narancsé...
Felült, körbenézett, kirángatta magát a kellemes álomból, amiben azzal a lánnyal
sétálgatott.
– Uram! A főtörzs szólt, ébresszem fel magát.
Pope úgy dörgölte az arcát, mintha abban reménykedne, ezzel megszabadulhat a
fáradtságtól. Feltápászkodott. Betűrte az ingét, megigazította a nadrágját.
Motes tizedes már tíz éve az egység tagja volt, a legtapasztaltabb katonák közé tartozott.
Az arca bal felén egyenetlen forradás húzódott. A heg miatt úgy tűnt, mintha egyfolytában
mosolyogna, de a hadnagy tudta, ebből az emberből hiányzik minden vidámság. Motes
korábban Kentuckyban élt, de miután a Klán lemészárolta az egész családját, nyugatra
vándorolt, hogy új életet kezdjen. Hántolós John elmesélte róla, hogy a tizedes minden éjjel
az eget bámulja. Aki ismerte őt, tudhatta, mi jár a fejében.
– Mi történt? – kérdezte Pope. Előrehajolt, felemelte a bádogbögréjét, aminek az alján
lötyögött még pár korty hideg kávé. Megszagolta, azután gyorsan megitta, arra gondolva, ez
talán majd gyorsítja a felébredést.
Motes a tábor keleti vége felé mutatott.
– Látogatónk van, uram.
– Ki az, tizedes?
– Egy vén öszvérhajcsár. A komancsok küldték. Azt állítja, mondania kell magának
valamit. De csak magának hajlandó elárulni a dolgot.
– Az őrök még a helyükön vannak?
– Valamennyien. És figyelnek. Az egyik motorbiciklis járőr talált rá a hajcsárra, ő hozta
be.
Pope elmosolyodott. A komancsok valószínűleg már pontosan tudták, merre szoktak
járni a motorosok; oda vitték a hajcsárt, ahol a járőrök biztos rátalálnak.
 – Köszönöm, tizedes. – Elfordult, hogy induljon, de visszanézett. – Mondja, ettek már az
emberek?
– Faltunk egy kis kétszersültet. Meg ittunk is. Vizet, uram.
– Esetleg nem tudna hozni nekem valamit? – kérdezte Pope. A legkevésbé sem vágyott a
fűrészporízű kétszersültre, de tisztában volt vele: bevetés során a katona nem válogathat.
Amikor ilyesmit evett, mindig arra gondolt, hogy a süteményt falja, amit az a lány készített,
akit West Pointban ismert meg. A nevét már elfelejtette, csak az illatára emlékezett meg arra,
milyen selymes tapintású volt a haja. Valamikor fontos volt a számára ez a lány, szégyellte is,
hogy nem tudná megmondani a nevét, de amikor harcolnia kellett, a jó és szép emlékeket
belelökte az elméje egy mély vermébe, hogy biztonságban legyenek. Nem is tudta hirtelen,
ez most hogyan bukkanhatott elő.
– Persze, uram – bólintott Motes tizedes, és elsietett.
Pope hadnagy elindult Hántolós John főtörzs meg a földre térdeltetett öszvérhajcsár
irányába. A fickó félvér volt, hatvan év körüli lehetett. Ősz haját indián módi szerint fogta
hátra, bár néhány tincse szabadon lengedezett a szélben. Himlőhelyes arc, homályos
tekintet...
– Mi történt? – kérdezte Pope.
Hántolós John a jobb lábára helyezte a testsúlyát, a bal lábával beletalpalt a hajcsár
hátába.
– Ez itt az mondja, uram, üzenetet hozott magának.
– Ez az ember ártott magának, főtörzsőrmester? – kérdezte Pope.
– Igen, uram. Félig indián, uram – mondta Hántolós John.
– Gondolom, ez magának éppen elég ok arra, hogy gyűlölje őt. Különösen ezen a
vidéken... De hagyjuk ezt! Miféle üzenetet hozott?
Az öszvérhajcsár rettegve Hántolósra nézett, majd válaszolt:
– A komancsok küldtek. Azt mondják, van valami, amit maga biztos tudni akar... Van
valami, amit meg kell tennie.
– Ki vele, miről van szó? – kérdezte Pope, de közben azon járt az esze, merre járhat
Motes.
– Igazság szerint a nanisuwukaitúk üzentek... Harcolni akarnak magával. Azt mondják,
félbeszakadt a küzdelmük.
– És kik ezek a naniszu... izék?
– Ők yautjának nevezik magukat. Szellemek. Senki sem győzheti le őket. A szellemek
világában járkálnak. Oda mennek át, amikor eltűnnek.
Pope felvonta az egyik szemöldökét.
– Igazán? És pontosan mit akarnak tőlünk?
– Azt mondják, négyen közülük megküzdenek a maguk legjobb harcosaival.
– És utána?
– Utána az emberei szabadon távozhatnak innen.
– Ezt akár most is megtehetnék.
– Nem. – A hajcsár körbenézett; a vonásain félelem tükröződött. – Nem tehetnék meg. A
nanisuwukaitúk itt vannak körülöttünk. Itt, csak éppen szellemtestben.
A gondolattól, hogy esetleg egy láthatatlan yautja csapat veszi körül őket, Pope ereiben
megfagyott a vér. Lassan megfordult, szemügyre vette az árnyékokat.
 Az egyik yautja háromszor felvillantotta magát, aztán ismét eltűnt – mintha csak tudatni
akarta volna, hogy jelen van. Pope hadnagyban minden egyes felvillanáskor keresztülcikázott
a félelem.
– Tehát, akár győzünk, akár veszítünk, az embereim szabadon elvonulhatnak? – kérdezte.
A hajcsár rettegve a háta mögé nézett.
– Ezt mondták...
– És honnan tudhatnám, hogy megtartják a szavukat?
– Ezek furcsa módon bár, de tisztességesek, uram. Eljöttek hozzánk, megküzdöttek a
legjobbjainkkal. Veszítettünk, de ők ettől még beálltak hozzánk. Hogy segítsenek. Már vagy
fél éve velünk vannak.
– Szóval, négy emberem megküzd négy... yautjával.
– Így van. Nanisuwukaitúk imádják a harcot. Nem isznak. Nem kockáznak és nem
kártyáznak. Ők csak harcolnak.
Pope a főtörzsőrmesterére nézett.
– Mi a véleménye?
– Szerintem nyúzzuk meg ezt a hajcsárt, és küldjük vissza az anyjához, uram. – A főtörzs
lekapta a sapkáját, végigsimított a haján. Visszatette a sapkát, ellenőrizte, hogy az ellenző
középen van-e. – De ha egy mód van rá hogy megmentsük az embereket, akkor bele kell
vágnunk.
– Pontosan erről van szó – bólintott Pope. Nem tetszett neki az ötlet, de tartott tőle,
nincs más választása. – Menj vissza hozzájuk, és mondd el, hogy vállaljuk a dolgot. Hol és
mikor?
– Maga is megmondhatja nekik. – A hajcsár keleti irányba mutatott. – Ott várnak
magukra a következő völgyben. Csak küldjön ki négy embert! Ők is ezt teszik.
A hadnagy Hántolós Johnra nézett.
– Eresszék el ezt az embert! Tervet kell készítenünk.
Pope tudta, egyetlen katonáját sem küldheti ki, hogy megtegyen valamit, amire ő maga
nem vállalkozna. Egy vezető nem viselkedhet így, vagyis a négy közül neki kellett lennie az
elsőnek. Az anyja a Providence nevet adta neki, hogy szerencsés legyen az élete. Ez eddig
működött is, talán ezen a napon is túlsegíti majd. Hántolós John szintén ragaszkodott ahhoz,
hogy benne legyen a négyesben. Pope ezt megkönnyebbülten vette tudomásul, mert úgy
gondolta, a főtörzsön kívül senki másnak nem lehet esélye a győzelemre. A sors úgy akarta,
hogy Motes éppen akkor lépjen oda hozzájuk, amikor arról tárgyalt a főtörzzsel, ki legyen a
másik kettő. A tizedes önként jelentkezett, ezért őt is bevették a halálraítéltek csoportjába.
A hadnagy magára hagyta a főtörzset és a tizedest, és elindult, hogy megkeresse
Conroyt, a tipikus írt, aki akár azért képes lett volna harcolni, mert történetesen kék az ég.
Most, hogy Sunderson már nem élt, a hadnagyon kívül a motorkerékpáros osztag egyik tagja,
Conroy volt a csapatban az egyetlen fehér ember.
Conroynak nem kellett sok győzködés, így már meg is volt a négy halálraítélt.
Pope, Motes és Hántolós John karabélyt és pisztolyt is tartott magánál, és volt náluk egy-
egy nyúzókés meg egy-egy csatabárd – ezeket halott apacsoktól szedték el. Conroy egy
lefűrészelt csövű sörétes puskát, egy pisztolyt, egy lándzsát és egy kést vett magához. Ő a
motorjára pattant fel, azon követte három társa lovát.
A hosszúra nyúló expedíció során az állatok már hozzászoktak a gépek hangjához.
– Akkor talán foglaljuk össze, mit tudunk róluk – mondta Pope, mielőtt elindultak volna.
Idegesen felnevetett. – Igazság szerint semmit, igaz?
 – Különböző a testméretük, uram – mondta Motes.
– Ez igaz. És különböző fegyvereket használnak. Lehet, hogy a méreteik miatt, de az is
lehetséges, hogy a rangjuk miatt van így.
– Szóval maga szerint ezeknek a yautjáknak megvan a saját ranglétrájuk? – kérdezte
Conroy.
– Harcosok... Talán katonák. Muszáj, hogy rendelkezzenek valamiféle rangrendszerrel.
Ezért is hagytam, hogy a nagydarab elvigye a sebesültjüket. Soha, senkit nem hagyunk hátra,
igaz?
– Talán tényleg így van – mondta Conroy. – Szóval? Hogy fog lezajlani a harc? Kit üssek ki
elsőként?
Pope felvonta az egyik szemöldökét.
– Egyelőre nem tudom, de amint rájövök, azonnal elmondom maguknak.
Conroy felhorkantott.
– Most pontosan úgy beszél, mint egy kivételezett helyzetben lévő West Point-i ficsúr!
Elindultak és csakhamar kiderült, hogy a következő völgy legalább öt mérföld
távolságban van. Tulajdonképpen nem is völgy volt, inkább csak egy hasadék, aminek a túlsó
végét vasúti kocsi méretű sziklák zárták le. A sík talajú medenceszerűség széle is, hossza is
hatvan láb lehetett, a földet kavicsos homok és száraz fű borította. Pope a térképen már látta
ezt a helyet – a térkép azonban nem mutatta meg a hatalmas sziklákat, amelyek három
oldaIon úgy rakódtak egymásra, mintha egy óriás épített volna belőlük falat.
Kikötötték a lovakat egy satnya bokorhoz, Conroy pedig leparkolta a motorkerékpárját.
Mind a négyen elindultak, a kis völgy közepére mentek. Vártak.
Egészen pontosan tíz másodperccel később, úgy húszlábnyi távolságban, éppen velük
szemközt, a sziklákon megjelent négy yautja. Pope remélte, azok négyen csak nézőként
vannak jelen; bízott benne, az embereivel együtt nem sétált csapdába.
Ránézésre a yautják termete nagyjából akkora volt, mint a Buffalo-katonáké. Egyetlen
magasabb harcos volt közöttük, a másik három méretei körülbelül megegyeztek az
emberekével. A jelek szerint a yautják olyanokat választottak ki maguk közül, akik ilyen
szempontból illettek az ellenfeleikhez. Érdekes – gondolta Pope. Ha a megfigyelése helytálló
volt, akkor az arról árulkodott, hogy a párharcok tisztességesen fognak lezajlani, és a yautják
állni fogják a szavukat.
Megjelent egy ötödik yautja is. Pope felismerte: ő volt az az óriási termetű harcos, akivel
előző este a harc során már találkozott. Az óriás a két csoport közé lépett, azután a Buffalo-
katonák felé fordult.
– Négy harc, azután vége – mondta. A kiejtése, a hanghordozása különleges, idegenszerű
volt.
– Fegyverek? – kérdezte Pope.
– Csak kettő.
– Ezeknek páncéljuk van, uram? – kérdezte Hántolós John.
– Igen... – Pope az óriás felé fordult. – Ha tisztességes küzdelmet akartok, a
harcosaitoknak le kellene vetniük a páncéljukat.
A yautja oldalra billentette a fejét.
A másik négy harcos, akik addig szenvtelenül álltak, hirtelen egymásra néztek.
Talán aggódnak valami miatt? Pope remélte, hogy ez a helyzet.
– Ha nincs páncél, akkor nincs hangos fegyver – mondta az óriás.
 Pope elgondolkodott, megpróbálta kiókumlálni, mi lehet a „hangos fegyver”. Azután
rájött. A pisztolyok és a puskák. A páncélok valószínűleg megvédték a yautják testét a
lövedékektől; páncél nélkül pillanatok alatt áldozatokká váltak volna.
Az ajánlat igazságosnak tűnt.
Pope az óriás felé fordult.
– Rendben van. De lenne itt még valami... – Kört rajzolt a levegőbe, azután hajító
mozdulatot tett. – A korong, amivel megölted Sundersont... Nem használhatjátok.
A yautja ismét oldalra billentette a fejét, azután egy sor csattogó, kerregő hangot
hallatott a maszkja alatt.
– Ezek a yautják nem használják ezt a fegyvert. Nem állnak készen rá.
Pope bólintott.
– Akkor? Halálig? – kérdezte, és bízott benne, nemleges választ fog kapni.
– Halálig.
– Remek – mondta Pope, bár nem egészen ezt gondolta. Intett az embereinek,
húzódjanak hátrébb. Levették a kalapjukat, az ingüket, a lőfegyvereiket halomba pakolták.
Motes tizedes volt az első, aki észrevette, hogy a yautják is vetkőznek: leszedik magukról
a vérteket és a sisakokat. Amikor meglátta az arcukat, elkerekedett a szeme, tátva maradt a
szája a döbbenettől.
– Jézus, Mária és Szent József! Mik ezek?
A Buffalo-katonák megfordultak, és a yautjákra néztek. Amikor meglátták az arcokat,
amiket addig maszk takart, alig hittek a szemüknek. Pope az arcok közepéből kiálló szerveket
csak a rovarok csáprágójához tudta hasonlítani. A yautják szájnyílása körül négy ilyen
kitüremkedés helyezkedett el, mindegyik egyfajta agyarban vagy karomban végződött; ezek a
agyarak vagy karmok hihetetlenül hegyesnek, élesnek és halálosnak látszottak.
A négy yautja mozgatni, csattogtatni kezdte a csáprágóit. A válluk enyhén rázkódott.
Pope rájött, nevetnek, kikacagják a Buffalo-katonák reakcióját.
A hadnagy az emberei felé fordult.
– Szóval, most már tudjuk, azért hordanak maszkot, hogy eltakarják a rút pofájukat.
Most viszont kinevetnek minket, hogy... ennyire elcsodálkoztunk és... megijedtünk. Maguk
közül már mindenki harcolt komancsokkal és apacsokkal. Már mindegyikük szembenézett
olyan ellenséges harcossal, aki a halálukat kívánta. Ez a helyzet semmiben sem más, mint a
korábbiak. A yautják a mi számunkra nem egyebek, mint különleges indiánok. Ha véreznek,
akkor halandóak. Megértették, emberek?
Conroy és Hántolós John bólintott, Motes azonban kétkedő arcot vágott.
Pope megfogta a vállát, megrázta.
– Motes. Hallotta, amit mondtam?
Motes lassan bólintott, azután újra, de már gyorsabban.
– Hallottam, uram.
Pope mondani akart valamit, de habozott; hirtelen nem tudta, jó ötlet-e felhozni a
dolgot, de aztán mégis megtette.
– Ide hallgasson! Sosem tudott megfizetni a Klánnak azért, amit a családjával tettek.
Motes a hadnagyra nézett, a gyűlölet kiűzte a szeméből a félelmet.
– Nézzen rá a yautjákra! – mondta Pope.
Motes megfordult, a harcosokra nézett.
– Ezek itt a Klán tagjai. Ezek újra megölnék a maga családját. A Klánnak nem tudott
ártani, de ezeknek a harcosoknak igenis tud! Megértette? Megértett engem, Motes tizedes?
 Motes lerázta a válláról Pope kezét.
– Igen. Megértettem, uram. – A hangja komoly volt és elszánt.
– Lássunk hozzá!
Pope és az emberei megfordultak, pár lépéssel előrébb vonultak.
– Készen állunk – jelentette be a hadnagy.
Az óriás termetű yautja jelt adott az egyik harcosának. Az előrelépő yautja bőrét zöldes
és barnás foltok tarkították. Az ábrázata vad volt és félelmetes, akár egy démoné. A Buffalo-
katonák úgy is pillantottak rá, mintha valódi démon volna, viszont tudták: a lény vérzik, a
lény elpusztulhat, vagyis nekik is vannak még esélyeik.
Pope mozdult, hogy a harcos elé lépjen, de Motes visszatolta, és középre sietett.
Ahogy a társai, Motes is a csizmája szárába gyűrte a nadrágja szárát, ő is csak fehér
alsóinget viselt meg nadrágtartót. A jobb kezében egy szekercét, a balban egy nyúzókést
tartott. Pope nem látta az arcát, azt viszont igen, hogy a katona magasra emeli a fejét.
A tizedessel szemközt álló yautja felhúzta a vállait, szétnyitotta a szája fölötti négy
karmot. Mindkét kezére egy-egy ikerpengés tőrt csatolt.
Pope valamiféle jelzésre várt, de ez valahogy elmaradt. A yautja egyszerűen támadott.
Motes a bal lábával hátralépett és várt. Ellenfele mindkét karját előrelökte, Motes alájuk
bukott és lecsapott a szekercéjével – mély sebet vágott a yautja combjára.
A yautja megtántorodott, és a földre rogyott. Motes a vetődést követően földet ért,
bukfencezett egyet, majd elegánsan talpra állt. Pope addig úgy gondolta, gyakorlatilag semmi
esélyük az életben maradásra, ám abban a pillanatban azt érezte, talán mégis megússzák ezt
a furcsa harcot.
A yautja feltápászkodott és megfordult, de ahelyett, hogy újabb rohamot indított volna,
óvatosabban közelített rá a katonára. Motes mozdulatlanul állt a helyén. Amikor a yautja
ismét feléje csapott, ezúttal inkább hátralépett. Amikor látta, hogy a pengék elzúgnak
mellette, előredöfött a késével.
A yautja felemelte a lábát és félrerúgta a tizedes kést szorító kezét.
Motes megtorpant, tehetetlenül nézte, ahogy a kése a rúgást követően a levegőbe
emelkedik és arrébb repül. Ez lett a veszte. A yautja felrántotta a másik kezét, és széles
mozdulattal átvágta Motes légcsövét. Vér fröccsent a levegőbe, miközben a tizedes térdre
rogyott. A harcos ekkor felülről lefelé szúrt; ikerpengéi átütötték a tizedes koponyáját,
beleszorultak a csontba. A yautja a másik kezével Motes nyaka felé csapott. A pengék
keresztülmetszették a nyakat, a fej elvált a testtől.
Pope reményei kis híján együtt pusztultak el a tizedessel. Kis híján, mert tudta: volt némi
esélyük, csak éppen Motes elkövetett egy végzetes hibát.
Hántolós John lépett előre. Megmarkolta Motes testét, visszahúzta. Az alsóinge véres
lett, de mintha észre se vette volna. Szelíd mozdulattal lefektette a földre a tizedes
megcsonkított hulláját, majd felegyenesedett és megfordult.
– Hadd menjek én! – kérte Conroy. – Hadd harcoljak!
Pope a kezét Hántolós John mellkasára szorította.
– Rajta, Conroy! Intézze el a rohadékot!
Ahelyett, hogy középre ment volt, Conroy a motorkerékpárjához sietett, berúgta a gépet,
ráült, és lassan elindult vele előre. A jobb kezében egy lándzsát tartott.
Egy újabb, ember méretű yautja lépett középre. Ez is a két ikerpengét választotta
fegyverként.
 Conroy felgyorsított a motorjával, egyenesen az ellenfele felé tartott. A yautja
könnyedén félrelépett előle. Conroy ekkor megállt, felpörgette a motort, beugratta előre. A
hátsó kerék eszelősen pörgött, belevájt a fűbe és a földbe, rögöket és kavicsokat szórt a
yautja arcába. Conroy kieresztette a féket, előregurult úgy húszlábnyit, azután száznyolcvan
fokban megfordította a motort és ismét felpörgette.
Pope még soha, semmi ehhez hasonlót nem látott. Conroy úgy használta a
motorkerékpárt, mintha ló lett volna.
A yautja a kézfejével letörölgette az arcát, megpróbálta kisöpörni a szeméből és a
szájából a rögöket, kavicsokat. Még akkor is ezzel foglalatoskodott, amikor Conroy lándzsája
keresztülhatolt a mellkasán.
Ahelyett, hogy továbbhajtott volna a motorral, Conroy belekapaszkodott a lándzsa
végébe, és hagyta, hogy a gép kiszáguldjon alóla. A motorkerékpár úgy tizenkét-tizenöt
lépésnyi távolságot tett meg, majd beleütközött egy nagyobb kődarabba, az oldalára borult
és leállt. Conroy eközben a földre kényszerítette a yautját, hozzászúrta a testét a talajhoz. Az
övéből előrántott egy nyúzókést, és vadul döfködni kezdte vele a harcost; a keze újra és újra
felemelkedett, majd lecsapott.
Hántolós John diadalmasan a levegőbe emelte az öklét, Pope azonban
lélegzetvisszafojtva várt.
És akkor... megtörtént.
A yautja – valószínűleg az utolsó erejével – felemelte a jobb karját, és oldalról Conroy
arcába döfte az ikerpengéket. Conroy felsikoltott; a hangjában egyszerre volt jelen a
meglepetés és a düh. A yautja lehúzta őt, átölelte.
Addig tartotta, míg végül mindketten meghaltak.
– A pokolba az egésszel! – mondta Hántolós John. Előresietett, összeszedte Conroy
fegyvereit, ölbe vette a holttestét, lefektette Motes mellé.
– Most én jövök – morogta. Felemelte Conroy lándzsáját, aminek a hegyén még ott
világított a yautja zöldes vére.
– Ne, inkább én! – mondta Pope, és előrelépett.
– Nem, uram. Nem akarom végignézni, hogy még egy elpusztul közülünk, szóval én
megyek. – Azzal előrelépett a véres küzdőtérre.
A magas yautja a levegőbe emelte a karjait, izgatottan csattogtatta a rágószerveit.
Ugyanazt a hosszú lándzsát tartotta a kezében, amit Pope már látott nála. A fegyver pengéje
széles volt, hosszú, és furcsán ívelő.
A harcos előrelépett.
Hántolós John kocogni kezdett, majd felgyorsított, és rárontott az ellenfelére. Úgy
ötlépésnyi távolságban volt tőle, amikor hátrarántotta a karját, és a yautja felé hajította a
lándzsát. A harcos felemelte a saját lándzsáját, félreütötte maga elől Hántolósét, de közben
védtelenné vált a teste. Megpróbálta visszarántani a lándzsáját, ám Hántolós John ekkor már
rajta volt. A Buffalo-katona megragadta a yautja nyakát, a háta mögé került, előrántotta
nyúzókését, és csontig belevágott a nyakba. Közben a yautja arcát szorította, az egyik
karomvégű rágószervet markolta.
A szájkarmok eltávolodtak egymástól, azután ernyedten visszaereszkedtek a szájnyílásra,
miközben az ellenséges harcos nyakából fröcskölve ömlött a világító, zöld vér.
Hántolós John hagyta, hogy a test a földre rogyjon, majd visszafutott a tátott szájjal
bámuló, majd szélesen elvigyorodó hadnagyhoz.
– Megcsinálta! Győzött!
 – Igen. De a többiek nem, és most azt is végig kell néznem, ahogy maga meghal.
Pope elkomorodott.
– Nem fogok meghalni. Providence Pope a nevem, és az Úr valami mást tartogat a
számomra. – Megmarkolta a szekercéjét, és előrelépett. Körbenézett, és látta, mindenki őt
nézi, méghozzá olyan érdeklődéssel, mintha egy furcsa, sosem látott bogár volna. Megrázta a
fejét. – Az a nyomorult Sunderson csak a térképeinek hitt! Ha hallgatott volna rám, már a
határ túlsó oldalán lennénk, az embereim tequilát vedelnének, én meg végre alhatnék egyet!
– Az ellenfelére nézett. A harcos ugyanolyan ikerpengéket viselt az alkarján, mint az első két
társa. Ez azt jelentette, hogy Pope-nak test-test elleni küzdelemre kellett számítania. Nem
érte váratlanul a dolog, és bízott benne, működni fog a terve.
Felemelte a szekercét, egyensúlyba hozta, azután taktikus előregörnyedéssel lépett
egyet.
A következő pillanatban döbbenten hőkölt vissza a yautja egyik öklétől, és az öklön túl
előremeredő ikerpengéktől. Megpróbált lehajolni, ám a két penge beleszúrt a bal válla alá,
alig pár ujjnyival a szíve fölé. Tudta, ha most megpróbál félrelépni, éppúgy elpusztul, mint
korábban Motes és Conroy, az iszonyatos fájdalom azonban térdre rogyasztotta.
– Álljon fel, uram!
Hántolós John hangja hallatán kissé kitisztult a feje. Kínlódva felállt. Ellenfele
magabiztosan lépett előre. Pope jobbról balra lendítette a szekercéjét, azután visszarántotta,
lecsapott vele, majd ugyanazzal a lendülettel felhúzta.
A yautja kitért – ez volt az a pillanat, amikor Pope érezte, hogy az ikerpengék közül az
egyik kicsúszik a testéből, a másik viszont beletörik a sebbe. A harcos előrevetődött, a jobb
kezét maga elé tartva támadott. Pope megpróbálta a szekercével védeni a szimpla penge
szúrását, de már abban a pillanatban rádöbbent, végzetes hibát vétett. A yautja a szekercébe
akasztotta a pengét, kitépte a fegyvert Pope szorításából.
A hadnagynak az agyába villant egy emlékkép, azt a bizonyos lányt látta, ott a Hudson
völgyében, és közben ismét érezte az orgonák meg a narancsok illatát. Látta, ahogy a lány
integet neki, amikor három évvel korábban vonatra szállt, hogy nyugatra utazzon, és az
indiánokkal harcoljon.
A lányt Charlotte-nak hívták. Ő volt Providence Pope hadnagy nagy szerelme...
A yautja keze elindult Pope irányába.
A hadnagy a kéz alá hajolt, átnyúlt a yautja mögé, lekapta a derékszíjára erősített
hálófegyvert, amit aztán maga elé tartva a harcos arcára szegezett. Meghúzta a ravaszt. A
háló kilövődött, hanyatt lökte a harcost, rácsavarodott a fejére. A szálak belevágtak a bőrbe,
a húsba. A yautja hanyatt zuhant, fél kézzel megpróbálta lehúzni magáról a hálót, de közben
a bal kezét Pope felé nyújtotta. Kilőtte az ikerpengéket. Pope lehajolt – a két penge a feje
fölött süvített el –, majd a harcos mellé térdelt. Kirántotta a saját testéből az idegen pengét
(közben kis híján elájult a fájdalomtól), megfordította, és beledöfte a yautja egyik szemébe.
Előrezuhant.
Egy pillanattal később valaki felemelte. Hántolós John diadalmas vigyorral tartotta maga
elé.
– Megcsinálta, uram! Győzött!
Pope örömét jócskán megcsappantotta a hihetetlen fájdalom.
– Megmondtam, ma nem fogok meghalni – nyögte.
Hántolós John visszatámogatta a küzdőtér szélére, nekilátott, hogy ellássa a sebét.
Magnéziumot szórt a szúrásnyomba és gyorsan kötést illesztett rá. Mire az óriás termetű
yautja melléjük ért, már el is készült. Felállt, előresietett, és Pope hallótávolságán kívül
hosszan társalgott az óriással.
A hadnagy csak akkor jött rá, miről tárgyaltak, amikor Hántolós John elővezetett két
lovat, amelyeken Motes és Conroy holtteste feküdt.
– Gyűlölöm ezeket a harcosokat, de... tisztelem őket. Kérték, csatlakozzam hozzájuk. Azt
mondják, tanulni akarnak tőlem. Öreg ember vagyok én már, uram. Amit tudtam, megtettem
a Buffalo-katonákért, szóval azt hiszem, elfogadom az ajánlatukat. Az élet túl rövid, az
embernek meg kell ragadnia a kínálkozó lehetőségeket. Változást akartam, és hát nagyon úgy
néz ki, hogy ezt most meg is kaptam.
A hadnagy kezébe adta a lovak kantárját, és lemaradt, amikor Pope elindult.
Pope elhatározta, majd mindenkinek azt mondja, Hántolós John meghalt, de nem
sikerült elhoznia a hulláját. Tudta, az emberek megértik majd. Biztosan meggyászolják
Hántolóst, azután a saját sebeiket nyaldosva visszatérnek Új-Mexikóba. Pope azt tervezte, ott
fogja hagyni őket. A küldetést teljesítette, még marad néhány nap szabadsága. Úgy gondolta,
meglátogatja azt a bizonyos lányt, kideríti, lehet-e kettejüknek közös jövőjük. Abban biztos
volt, sosem fogja elfelejteni bátor katonáit, a bámulatos Hántolós Johnt, meg persze azokat a
különös harcosokat sem, akik meghagyták a csapat tagjainak életét – cserébe azért, hogy
próbára tehették saját képességeiket, megmérkőzhettek néhánnyal a legjobb amerikai
lovaskatonák, a Buffalo-katonák közül.
 Peter J. Wacks és David Boop – Viharvér

New Orleans,
a Nemzeti Gárda mentőegysége
2005. augusztus 29. 05:21

Eső csapott alá a pirkadati égből, a cseppek rézsútosan szelték szét a levegőt, jeges
tövisekként szurkálták Lejeune őrmester fedetlenül hagyott bőrfelületeit, testének azon
részeit, amelyeket nem, vagy csak alig védett a Nemzeti Gárdánál rendszeresített
egyenruhája. A Katrina hurrikán fortyogó-forrongó, fekete szeme vészjósló, gonosz lényként
figyelte a nőt, de szerencsére még nyolcvan mérföld távolságban volt az öböl felett.
– Hozzátok a fiút! – kiáltotta túl Lejeune a szél zúgását, miközben óvatosan előrehaladt a
bokáig érő vízben. Visszaakasztotta a mellényére a légsebesség-mérő készüléket.
Egy nőt látott, aki egy ronccsá változott dzsip tetején feküdt; a testét szétzúzta,
felnyársalta egy letört faág. Lejeune normál esetben senkit sem hagyott volna hátra, de
ezúttal maga a pokol közeledett feléjük, és neki teljesítenie kellett a parancsokat. Bár a
lelkébe mart a dolog, kénytelen volt úgy dönteni, hogy biztonságba viszi a csapatát és a
gyereket. Elsuttogott egy imát a haldokló nőért, majd elindult vissza, a Humvee irányába.
Felkapaszkodott a jobb első üléshez. A csapata kimentette a túlélőket a hurrikánból.
– Mennünk kell. Már fél órája el kellett volna jutnunk a Superdome-hoz... És a rádió nem
működik. Remek!
„Inigo” Jones közlegény – aki arról kapta a gúnynevét, hogy egyszer részegen botorkált a
barakkok között, azzal a feltett szándékkal, hogy megtalálja a hatujjú embert – rátaposott a
gázpedálra.
– Szerencsénk van, hogy ki tudtuk ásni magunkat ebből az omlásból, őrmester. Nem a mi
hibánk, hogy lemaradtunk. – A Humvee előrelódult.
– Ez rendben van, de... – Lejeune megveregette a légsebesség-mérőt. – A szél sebessége
az elmúlt egy óra során tizenöt mérfölddel lett több. A vízszint is megemelkedett pár
hüvelyknyivel...
– Nézzék csak! A srácnak van egy videokamerája! – szólt közbe a hátsó ülésről Tito
Mendoza, miközben kivette a kamerát az eszméletlen gyerek kezéből, a hátizsák alól, amit a
fiúcska a másik karjával szorított magához. Előreadta a készüléket Lejeune-nak.
A nőnek furcsa érzése támadt. Tudta, hogy segítenie kellene Inigónak a navigálásban, de
volt valami... Valami, ami azt súgta neki, hogy ki kell derítenie a megmentett fiúval
kapcsolatos... részleteket.
Határozott.
– Fiúk, maguk lesznek a szemeim és a füleim, amíg én megnézem ezt a kamerát. Inigo,
irány a Francia Negyed! Nevaeh, segítsen neki navigálni! Tito, gondoskodjon a gyerekről!
Tartsa melegen a testét! Találnunk kell valamilyen fedezéket.
– Igenis, őrmester! – érkezett a válasz kórusban.
 Lejeune megvizsgálta a Hi8-as kamerát, kinyitotta a parányi monitort, megnyomta a
visszacsévélés gombot, majd a lejátszógombot. A kis hangszórókból sztatikus sistergés
hallatszott.

A felvétel
2005. augusztus 28. 19:42:03

A képernyőt a mocsaras vidék élénkzöld növényzete töltötte be. Valahol a háttérben egy
Kalasnyikov kerepelt. A kamera megrázkódott. Egy láb tűnt fel, léptek csikorogtak. A kép
váltott – egy kopasz fejű, terepszínű katonai gyakorlóruhát viselő férfi jelent meg. Négy láb
magasan lebegett a levegőben. A hátán vér patakzott, előtte a levegő valahogy... remegett.
Torz volt és hullámzott. A kép ismét váltott, halottak tűntek fel, de csak egyetlen pillanatra,
míg a férfi teste oldalra lendült – mintha valami elhajította volna.
Éles rikoltás, majd a háttérben megszólalt egy másik Kalasnyikov is.
A második fegyver zaját elnyomta a hangos vicsorgás – a hang mély volt és fenyegető,
valami olyasmi, ami megérintette az emberi agy logikus gondolatokért felelős központján túl
lappangó ősi, állati ösztönöket; valami olyasmi, aminek hatására ezek az ösztönök kiadták a
parancsot: „Menekülj!”
– Mi van? Mi a fa-... Nem, ez nem le-...
Pisztolylövések. A kamera oldalra fordult, a képen feltűnt egy szürke, farkasformájú
árnyék, ami éppen beleveszett a bozótba.
– Ro, ne hagyd abba a filmezést! Ne engedd, hogy a gyerek letegye a cuccot. Ez most
fontos! Nehogy már a nagy büdös semmiért dögöljünk meg! Ez... ezt akartuk, nem?
Bizonyítékot. Legendássá válunk!
A kamera ismét oldalra lendült: egy fiatal, szakállas férfi jelent meg a képen. A fejbőrén
lévő vágásból kiömlő vér végigcsorgott az arcán. Még egyszer a vele szemközt álló nőre
nézett; az arcán rezignáltság tükröződött.
– Én most... Szóval, már megkaptam, amit akartam... Ez a tekintet a szemedben...
– Jason. – A kamera oldalra lendült, mintha az, aki a kezében tartotta, ismét futásnak
eredt volna. A képen egy pillanatra feltűnt egy rastaloknis, fekete bőrű nő – ugyanaz a nő,
akit Lejeune a dzsip tetején már látott. Csak a férfi nevét mondta ki, de ebből is érződött: a
haiti kreolok jellegzetes akcentusával beszél.
– Haver, baromi jól fogsz mutatni a filmen! – mondta Jason, miközben tüzet nyitott.
Szikrák pattantak előtte a levegőben, a golyók eltaláltak valamit, amit a kamera nem
láthatott.
Az ezután elhangzó szavakat, ha voltak egyáltalán ilyenek, elnyomta egy mocsárjáró
beinduló motorjának és felpörgő propellerének jellegzetes zaja. Ahogy a kamera
visszahúzódott, látni lehetett a Jason hátából kimeredő két pengét, azután... Azután minden
annyira felgyorsult, hogy gyakorlatilag semmi sem látszott, összemosódtak a részletek. Egy-
két másodperccel később feltűnt a mocsárvidék, a sűrű növényzet, majd a kreol nő, aki
lobogó hajjal állt a kormánykeréknél, majd hátrafordult:
– Kapcsold ki azt a vackot, Frankie!

New Orleans, a Nemzeti Gárda mentőegysége

2005. augusztus 29. 05:34

Lejeune őrmester összecsukta a kamerát.

 – Hülyeség. Valami filmes projekt, vagy hasonló – állapította meg Tito. – Láthatatlan
emberek? Óriási farkasok?
Nevaeh Khanna gyorsan keresztet vetett. A férjével együtt még csak a húszas éveik
elején jártak, amikor sikerült élve megúszniuk az Afganisztánban vallási okok miatt zajló
mészárlásokat. Eljutottak Amerikába, ahol új nevet választottak maguknak. A férje pacifista
lett, Nevaeh azonban segíteni akart új hazájuk védelmében, ezért belépett a Gárdába.
– Azt hittem, az ilyesmi csak mítosz.
– Nogalesben láttam pár hátborzongató dolgot. Démonimádókat meg hasonlókat, de
valódi démonnal sosem találkoztam. Ez biztos csak átverés! – Tito megvetően legyintett.
Nevaeh reszkető kézzel előhúzott az egyenruhája alól egy kis feszületet, megcsókolta.
Inigo a fejét rázta.
– Mivel a dátum szerint a felvétel csak tegnap készült, még senkinek sem lehetett ideje
arra, hogy közzétegye, és...
– A vezetésre figyeljen! – förmedt rá Lejeune, miközben ismét megnyomta a
visszacsévélő gombot. Kinek jutna eszébe összerakni egy ilyen bonyolult átverést, miközben
pillanatokon belül leszakad a földre a vizes pokol? A szalag kattant egyet. Lejeune
megnyomta a lejátszás gombot; a legelejétől látni akarta a felvételt.

A felvétel
2005. augusztus 28. 14:11:52

A kamera egy G4-es laptopra irányult, amit a terepszínű gyakorlóruhát viselő, kopasz
férfi tartott.
– A kamera készen áll?
– Igen – mondta egy hang a háttérből. – Igen, csak indítsd el a lejátszást!
A kopasz férfi megnyomta a laptop szóközbillentyűjét. A kijelzőn egy tábla jelent meg:
„Kriptozoid hajsza S2e5 – A nagy futás”.
A monitoron egy tipikus álreality műsor jellegzetes nyitóképei jelentek meg: akciódús
villanások, alulöltözött nők. És a hangalámondás:
A nevem: Darren.
– Az én nevem meg Maestro. A HairForce-ból már ismerhettek minket. Amikor a banda
feloszlott, Darrennel együtt maradtunk, mert mindketten vonzódunk a természetfölöt
dolgokhoz.
– Most legendás lényekre vadászunk... Olyanokra, amiknek a felkutatásához csak két,
hozzánk hasonlóan tökös rockernek lehet mersze!
– Emlékeztek a régi számunkra? „Rock Till the World is Awake". Erről nem tettünk le:
addig nyomulunk, míg felébred a világ! De most már nem a zenét toljuk, most már a világot
járjuk, és hihetetlen lényeket meg veszedelmes hölgyeket keresünk!
– A zene világát meghódítani egyetlen rohammal? Ez semmiség ahhoz képest, hogy
most a valóság szövétnekét próbáljuk szétcincálni! Be fogjuk bizonyítani, hogy ezek a
szörnyek léteznek. Még akkor is bebizonyítjuk, ha a legmagasabb hegyekre kell
felkapaszkodnunk utánuk...
– Vagy ha a legsűrűbb mocsárba kell bemerészkednünk, mert ez... a „Kriptozoid hajsza”!
A kamera feljebb emelkedett, a képen megjelent a két férfi – az egyik kopasz, a másik
harcsabajszú; mintha mindketten az 1980-as évekből léptek volna elő, ahogy ott ültek egy
mocsárjáró elejében. A propelleres jármű nagy sebességgel haladt Dél-Louisiana egyik
csatornájában.
 – Ez kurva jó, haver! – mondta Darren. – Most sikerült elcsípned a lényegemet, Jace.
– Végre megdolgozol a pénzedért – tette hozzá Maestro. – Csak egy évbe tellett.
– Haver, tavaly tizenkét piacon is elsők voltunk. Ezért kaphatnék valamit, nem? – érkezett
egy hang a kamerán túlról.
Maestro a kamera felé mutatott.
– Igen, persze, de nem maradunk a csúcson, ha ezeket az utolsó felvételeket ilyen isten
háta mögöt mocsarakban készítjük el.
– Talán azt várod el tőlem, hogy szedjem össze a csapatot, és kezdjük elölről a jövő
héten, miután elvonult a vihar?
– Jobban örülnék, ha Ro lenne a kamera mögött, nem te – szólt közbe Darren. – Úgyis ő
a didkó, amikor női szereplőre van szükség.
Jason úgy fordította a kamerát, hogy fel tudja venni a sofőr reakcióját. A nő csak a
szemét forgatta.
Folytatták az évődést, ezért Lejeune előretekerte a felvételt, csak akkor állította meg a
sebesen pergő képeket, amikor feltűnt a tábor. A terület olyan volt, mint egy mészárszék,
mindenütt testrészek és szervdarabok hevertek; a vörösség élesen elütött a mocsárvidék
zöldes árnyalataitól.
– Nyugtasd meg a fiút, és vedd fel azt az átkozott kamerát! Bármelyik pillanatban itt
lehet! – A férfi fegyvert tartott a kezében. Látszott az arcán, hogy szinte megőrjíti a félelem.
A kamera elmozdult, de még azt követően is Darrenre meg Maestrora fókuszált, hogy
valaki letette a földre.
– Hé, te! – mondta Ro a képen kívülről. – Hogy érzed magad?
– Mi történt? – kérdezte a gyerek rekedt hangon.
– Igyál.
Folyadékcsobogás, nyeldeklés hallatszott.
– Hogy hívnak?
– Franklin. Frankie. Apa után neveztek el így.
Jason csatlakozott hozzájuk, közelebb hajolt, és ezzel kitakarta a kép egy részét.
– Emlékszel valamire, Frankie? Bármire?
A fiú akadozva beszélni kezdett. Vaskos cajun akcentusa volt, a szavait újra és újra
félbetörte a szipogása.
– Apával jöttem. Valaki felfogadta őt, hogy szaladgáljon egy kicsit... Amikor rugarút vagy
más szörnyet kell játszani, apám a legjobb színész a környéken... – Elcsuklott a hangja,
felzokogott.
– Jól van, Frankie. Nem kell félned. Vigyázunk rád.
– Valami megö-... – Frankie csak nehezen bírta kipréselni magából a szavakat. – Megölte
őt.
– Micsoda? – Darren hátranézett. A hangja halk, de izgatott volt. – Mi ölte meg? És most
nehogy azt mondd, hogy egy valódi rugarú!
A kamera a gyerekre fókuszált. A testét sár borította; a könnyei tiszta csíkokat áztattak a
kicsiny, iszapos arcra.
Frankie megrázta a fejét.
– Nem. Valami más...

New Orleans,
a Nemzeti Gárda mentőegysége
 2005. augusztus 29. 05:52

Lejeune őrmester megállította a felvételt és végignézett a társain.

Inigónak nem volt elég sütnivalója ahhoz, hogy felfogja: most inkább csendben kellene
maradnia.
– Én mondom nektek, ezt nemcsak eljátszották. Ha játék lett volna, akkor... – Valami
nekicsapódott a Humvee jobb első ajtajának. A jármű megcsúszott, a kereke felszaladt a
járdaszegélyre, a felerősödő szél is segített neki abban, hogy ugorjon egyet.
A masszív jármű nekiütközött a hurrikán könyörtelen támadásaitól hevesen mozgó
lámpaoszlopnak. A harminc láb magas oszlop kidőlt, rázuhant a Francia Negyed egyik
barbeque-büféjére.

New Orleans, Romilly Sibian

2005. augusztus 29. 05:53

Romilly szeme hirtelen kinyílt. Levegő után kezdett kapkodni. A... lény ott állt fölötte; a
különös levegővibráláson szikrák villóztak, ahogy az özönvízszerű eső ráhullott a láthatatlan
felületekre. A lény megérintette Ramilly alkarját, és láthatóvá tette magát. A dzsip
motorházteteje, amin feküdt, a nő lapockájába vágott.
Hogy lehet az, hogy még mindig él?
Miért van még mindig életben?
Ez a valami leszedte Darrent, Maestrót és Jasont. Másodpercek alatt cafatokra tépte
őket. Romilly megpróbálta kizárni a tudatából a jobb vállát szaggató fájdalmat, és kipréselt
magából néhány szót:
– Nincs veled semmi dolgom... Csak a fiú érdekelt. Érted? A gyerek.
A lény olyan hangot hallatott, ami éppúgy volt sziszegés mint csattogás. Közelebb dugta a
nőhöz a fejét, figyelmesen tanulmányozta az arcát, és megpróbálta utánozni az utolsó szavát.
– A gyermek. Ki’Sei, lou-dte kale.
Forróság áradt belőle, olyan meleg, amit a hurrikán eltüntetett a levegőből. A nő a
testén érezte az éles kontraszt hatását.
Amikor ismét megszólalt, ügyelt arra, hogy még véletlenül se moccanjon meg.
– Ro vagyok – mondta. Hirtelen nem tudta, mi mást közölhetne, ezért úgy döntött,
ugyanazt teszi, amit a lény: utánozza a hallott szavak egyikét. – Ki’Sei?
Bármilyen módon is gondolkodott a lény, bármi is járt az agyában, elégedettnek látszott.
Felegyenesedett, a nő fölé toronylott, majd a Francia Negyed irányába mutatott.
– Dtai’kai-dte. – A mellkasára csapott. – Yautja...
A nő is felegyenesedett, remegve próbálta visszanyerni az egyensúlyát a bokáig érő
vízben. A letört faág mély sebet metszett a hasára és a mellére, és valahogy beleszúródott a
vállába. A sebekből csorgó vért azonnal lemosta a zuhogó eső.
Összpontosíts, Ro...
A fejét rázva az ellenkező irányba mutatott.
– A mocsárjáró egy mérföldre van. Arra. Szükségem van rá. Itt egyre rosszabb lesz a
helyzet. – Elpantomimezte, mintha egy kormányt forgatna, majd a dühös égboltra mutatott.
A lény elgondolkodott a hallottakon, azután levett az alkarjáról egy kis méretű,
háromszög alakú tárgyat, odadobta a nőnek. A háromszög egyik hegye a Francia Negyed felé
mutatott, és pár másodpercenként felvillant. A nő nem értette a dolgot. Miért kapott egy
nyomkövető eszközt ettől a lénytől? És miért akar ez a dög Frankie után menni? Felnézett,
de... A lény már eltűnt előle.
Romilly gyorsan felmérte a sérüléseit. Fogalma sem volt, hogyan sikerült talpon
maradnia, járnia, sőt életben maradnia. A szerencse komoly szerepet játszhatott abban, hogy
a halálosnak látszó sebek mégsem bizonyultak végzetesnek.
A karjával gond volt. Fogcsikorgatva kirántotta a vállából a hegyes végűre törött faágat.
Megroggyant a térde. A jobb karja elzsibbadt, a fájdalom szirmot bontott a vállán tátongó
lyuk körül. Elővette a bakancsa szárába dugott kést, behajolt a dzsipbe, kihúzta az egyik
biztonsági övét. Idióta volt, hogy korábban nem használta, de most mindenképpen szüksége
volt rá. Igaz, nem egészen olyan formában, mint amire tervezték.
A fogai közé szorította az öv végét, belevágott. Rövid kínlódást követően sikerült
keresztülmetszenie. Az erős szövetcsíkból kötést rögtönzött: rászorította a sebeire, sérült
karját a melléhez rögzítette vele.
Kisöpörte az arcából a rastafürtöket. Őrület! Ez az egész... Őrület! Szánalmas kínlódással
elindult a mocsárjáró irányába.

New Orleans,
a Nemzeti Gárda mentőegysége
2005. augusztus 29. 05:55

A szélvédő mögött nem látszott más, csak a kivicsorított agyarak, meg a gubancos szőr. A
videón látott szürke bestia ismét az üveg irányába harapott. Inigo rátaposott a gázpedálra.
– Ó, a picsááába...!
A szörny túl nagy volt ahhoz, hogy farkas lehessen. Szívósnak bizonyult: nemcsak a
Katrina hurrikán pusztítását bírta ki, de még a Humvee-nek is nekifeszült, mintha fel akarná
tartóztatni. Kék villámfény lobbant – a szörny összerázkódott, lecsúszott a járműről, de még
akkor is vicsorgott, amikor beletaszítódott abba az üzletbe, amelyikbe a lámpaoszlop.
A Humvee visszakínlódta magát a viharba.
Inigo ránézett Lejeune-ra, és a hátsó ülésről érkező káromkodást meg imát túlkiabálva
közölte:
– Ebben a szélben húsznál többel nem bírok menni. Szerintem nem tudjuk majd lehagyni
a dögöt. Mi legyen, őrmester, mit csináljak?
Lejeune összehúzta a szemét, és a viharon keresztül kinézett a táblákra.
– Azt hiszem... Talán a gyerek után jön, nem? Vigyáznunk kell erre a fiúra. Előre egy
háztömbnyit, és át a túloldalra! Van ott egy szupermarket.
Inigo bólintott, és megpróbált a megadott irányba tartani az esőben, ami olyan sűrű volt,
hogy szinte leszorította az ablaktörlő lapátokat.
A csapat tagjai nagyjából úgy reagáltak, ahogy Lejeune: kiborultak, de tartották magukat.
A nő hátranézett. Tito tartotta az eszméletlen kölyköt, és közben halkan, spanyol nyelven
átkozta a vihart. Nevaeh imádkozott.
Lejeune hátranyúlt, csettintett párat az ujjaival.
– Koncentrálni! Nem érdekel, mit láttak. Védelmi pozíciót fogunk felvenni, és
szembenézünk ezzel a... valamivel.
Tito döbbenten pislogott.
– Most csak ugrat minket, őrmester? Mi a francért nem megyünk inkább a Superdome-
ba?
 – Azt felejtsék el! Már nincs időnk, hogy eljussunk oda. Ez a lény talán nem bír végezni
velünk, viszont ha elindulunk a Superdome felé, és lecsap ránk a hurrikán szeme... A Katrina
biztosan kinyír minket. Fedezékbe kell húzódnunk.
– De őrmester – mondta Inigo, egy pillanatra levéve a szemét az erősödő viharról. – Mi
több ezren vagyunk, ebből az izéből meg csak egy van. Nem érdemes vállalni a kockázatot?
– Hát... Az előbb majdnem kiütötte a Humvee-t. Mégis, hogyan kellene megállítanunk? –
kérdezte Tito rémülettől elkerekedő szemmel.
Lejeune felszegte az állát.
– Vita nincs! Most se jutnánk el a Superdome-ba, és tíz perccel ezelőtt se juthattunk el
oda. És nem fogunk veszélybe sodorni több ezer civilt! Vagyis... Meg kell találnunk a módját,
hogy itt állítsuk meg. Az isten verje meg, a Nemzeti Gárda tagjai vagyunk! Tesszük a
dolgunkat, és kész.

New Orleans, Romilly Sibian

2005. augusztus 29. 05:59

Az idegen lény életben hagyta őt, de Romilly szinte biztos volt benne, a Katrina nem fog
kegyelmezni neki. Már látta a vihar szemét. Egyelőre még távol volt, de biztosan gyilkos erő
tombolt benne. Így kellett lennie, hiszen még a négyszáz mérföld átmérőjű hurrikán szélei is
képesek voltak elárasztani az utcákat.
Csak két percet kérek, hogy összekaparjam magamat! Behúzódott egy busz mellé; az
agyában egymást kergették a gondolatok, az emlékek.
***
Jason ránézett. Könyörögve. Úgy gondolta, az egész bandából ez a fickó ér a legtöbbet.
Még akkor is, ha magával hozta azt a sok hollywoodi szarakodást. A két egykori rocker csak
hírnévről és dicsőségről álmodott. Romilly tapasztalatból tudta: a dicsőség olyasvalami, ami
nagyon könnyen kinyírja az embert.
A nagyanyja mindig azt mondogatta, hogy a rugarú valóban létezik; azt mondogatta,
hogy a lény valójában az Úr egyik hírnöke.
Aki egyetlen pillantást vetett erre a helyre, azonnal felfoghatta az üzenet lényegét:
„Maradj távol innen, baszd meg!”
– Kamera, Ro. Mindent vegyél fel, amit tudsz! Ha rosszul alakulnak a dolgok, fogd a fiút
és eredj! Ne nézz vissza! Mentsd meg a gyereket! Ígérd meg, hogy ezt teszed! – Jason a
szemébe nézett. Kérlelőn.
Romilly a szavát adta, hogy ezt teszi...
***
Dühösen megdörzsölte a karját, megpróbálta felmelegíteni. Erőt vett magán, tovább
kínlódott előre a viharban. Megküzdött a Katrinával, addig taposott előre az immár lábszárig
érő vízben, míg végre meglátta a mocsárjárót. Továbbsántikált, és végül... Végül felmászott a
járműre.
Beindította a motort, és a Francia Negyed irányába mutató nyomkövető jelzését követve
végigszáguldott New Orleans elárasztott utcáin.

New Orleans,
a Nemzeti Gárda mentőegysége
2003. augusztus 29. 06:17
 – Itt be! – Lejeune a szupermarket zömök épületére mutatott, miközben a Humvee
hánykolódva araszolt előre a viharban.
– Hova akarja tenni a Humvee-t, őrmester? Szerintem gyalog nem jutnánk el odáig.
– Be a kapun, közlegény! Hajtson keresztül rajta, odabent parkoljon le! Az épület
belsejében, jó mélyen. – Lejeune nem látott biztonságosabb megoldást arra, hogy fedezékbe
vigye a csapatát.
– A vihar nem fog betörni utánunk, őrmester? – kérdezte Tito.
– De igen. A víz is bejut majd, de az még mindig jobb lesz, mint kint maradni. – Lejeune a
horizont irányába mutatott. Az ég barnásszürkéről csúf feketére színeződött a városon túl. –
Szerintem az ott a Katrina szeme. Ez a Humvee... ez egy kerekeken guruló tank, mégse
maradnánk életben sokáig, ha nem hagyjuk el.
Inigo keresztülhajtott a parkolón, majd a Humvee-val keresztültörte a szupermarket
bedeszkázott üvegajtaját. Ahogy berobbantak az eladótérbe, éles, hangos kiáltást hallatott,
majd félig riadtan, félig kaján örömmel keresztülrobogott a polcokon. Mielőtt leparkolt, a
jármű kerekei jó néhány konzervet és dobozt széttiportak.
Lejeune komoran nézett Inigóra.
– Jól van. Szálljunk ki, és próbáljuk eltorlaszolni a bejáratot! Amennyire lehet,
akadályozzuk meg, hogy betörjön a vihar. Rizseszsákokból építhetünk gátat. A zsákok mögé
pakoljanak annyi nehéz tárgyat, amennyit csak bírnak! Támasztéknak... A gyereket bízzák
rám! Gyerünk, gyerünk, indulás!
Nevaeh, Tito és Inigo kiszállt a kocsiból. Lejeune a gyerekre nézett. A fiúcska
egyenletesen lélegzett, de szinte sütött, olyan forró volt a teste. A nő kiszállt, a padlót
elárasztó, egyelőre alacsony vízben taposva elindult, hogy összeszedjen pár holmit. A csapat
tagjai közben már odahordták a rizseszsákokat a lyukhoz.

New Orleans, Romilly Sibian

2005. augusztus 29. 06:21

Romilly a szelet kihasználva hasított keresztül a Francia Negyed sekély vízzel elárasztott
utcáin. Már megtanulta a biztonsági övvel kapcsolatos leckét: ezúttal bekötötte magát a
jármű ülésébe. A városnak ezt a részét csupán arasznyi víz borította. Aszfalt súrlódott a
mocsárjáró gumitestének aljához, de a keskeny utcákon keresztüláramló szél eleget segített,
a jármű nem futott zátonyra. Romilly a lénytől kapott eszköz jelzéseit követve haladt végig a
Mississippi töltései mellett.
A vihar vészjósló feketesége már egészen közel került. Romilly sejtette, ha megérkezik a
hurrikán szeme, a szél hatvan mérföldesről legalább százharmincöt mérföldesre fog
erősödni, megnyílik az ég, és alázuhan a folyékony pokol...
A nyomkövető szerint balra kellett tartania. Romilly a megfelelő irányba kormányozta a
mocsárjárót. Ahogy felborított egy szemetestartályt, a jármű alja megsérült. Egy ilyen
mocsárjáróval közlekedni nagyjából olyan volt, mint kavicsokkal kacsázni: amíg az ember
nem lassított le, a felszakított gumifenék nem okozhatott gondot.
Egy szupermarketet látott maga előtt. A nyomkövető jelzésének villódzása felgyorsult.
Romilly sejtette, megérkezett a céljához.
Kipréselt a járműből minden energiát, keresztülszáguldott a parkolót beborító, négy-öt
ujjnyi vizen. A kirakatokat védő deszkákon graffitik díszelegtek. A bejárati ajtót valami
szétzúzta, a nyílás szabadon tátongott. Ro összehúzta a szemét. Odabent alakok mozogtak –
úgy tűnt, mintha megpróbálnák eltorlaszolni valamivel az ajtónyílást.
 Nem lassíthatott le. A mocsárjáró valójában egy gumicsónakra szerelt hatalmas
ventillátor volt; a sebesség csökkentése során nagyon könnyen félresodródhatott volna. Ro
bízott benne, hogy az odabent mozgók időben meglátják majd. Hallani nem hallhatták: a
vihar morajlása minden más zajt elnyomott.
A nyílást vette célba. Haiti kreol volt, hirtelen nem tudta eldönteni, Krisztushoz vagy
inkább Loához imádkozzon.
Az odabent mozgó emberek riadtan félreugrottak, ahogy a mocsárjáró beleszáguldott az
általuk emelt, két láb magas torlaszba. Ro leállította a motort, azután gyorsan összehúzta
magát, miközben a jármű fara felemelkedett, a ventilátor pedig beleütközött a mennyezetbe.
A mocsárjáró oldalra csúszott, fokozatosan lassult, végül megállt az üzlet belsejében.
Romilly reszkető kézzel kicsatolta a biztonsági övét. Beletelt pár másodpercbe, míg a
sebesen forgó világ megállt körülötte. Ahogy kitisztult a látása, azon kapta magát, hogy egy
M16A2-es csövébe bámul. Mozdulatlanná dermedt. A háta mögül jellegzetes, vérfagyasztó
nesz hallatszott: ilyen kattanást ad ki a sörétes puska, amikor felhúzzák. Riasztó zaj volt,
ezúttal is kifejtette a hatását.
– Ne mozduljon!
A nő lassan felemelte az ép kezét.
– Meg se moccanok...
Az M16A2-es gazdája egy fiatal, huszonéves latin férfi volt. A fegyverét lövésre készen
tartva lassan hátrálni kezdett, fokozatosan távolodott. Minden egyes lépést óvatosan tett
meg; minden egyes lépés megtétele előtt kitapogatta lábával a helyet, ahová lépnie kellett.
– Nem magát látták azon a dzsipen? Nem maga szerepelt a kölyökkel azon ez eszement
felvételen?
– Frankie. Így hívják a fiút. – Romilly bólintott; ázott rastafürtjeiről víz csorgott a
homlokára, a szemébe. – Jól van?
A katona figyelmen kívül hagyta a kérdést.
– Értem. Frankie... Maga nem halt meg? – kérdezte zavarodottan.
Romilly pislogni kezdett. Erre most vajon mit válaszoljon?
– Ööö... Nem.
– Helyes. Látom, biztosan áll a lábán. Rendben... Hogy talált ránk?
Romilly nem találta bölcsnek, hogy egy olyan embernek, aki a kérdéseiből ítélve nem
éppen egy észlény, elárulja, egy idegen lénytől kapott egy megfelelő eszközt, ezért az
egyszerűbb megoldást választotta.
– GPS... Nyomkövető.
A férfi összehúzott szemmel nézett rá a fegyver fölött. Válaszolni akart, ám a torkán akadt
a szó, amikor a háta mögül előlépett egy őrmesteri rangjelzést viselő nő.
– Mit keres itt, asszonyom? És miért... – A mocsárjáróra mutatott, értetlenül megrázta a
fejét. – Miért jött be ide, ezzel?
Romilly a tekintetével végigpásztázta a termet.
– A gyereket követtem. Odakint nem parkolhattam le, és nem akartam még egy lyukat
ütni az üvegen. A sok rossz lehetőség közül ez volt a legkevésbé veszélyes. Hol van Frankie?
Az őrmester az emberére nézett.
– Fegyvert le! Foltozzák be a lyukat! – Ismét Romilly felé fordult. – A gyerek a bolt
hátuljában van. A járművünkben. De mielőtt... Magyarázza el, mi volt azon a filmen, amit
készítettek!
 – Ez a hely... – kezdte Romilly. – Ez nem biztonságos. Két lény is van, ami embereket öl.
Az egyik farkasszerű. Ezt rugarúnak nevezik. A másik... Őrület, hogy micsoda!
– A rugarúval már találkoztunk, és a filmjük végén láttam a láthatatlan embert. Tehát,
volt egy vérfarkas meg egy láthatatlan gyilkos?
Romilly a fejét rázta.
– A rugarú nem vérfarkas. A vérfarkasok nem léteznek, egyszerű városi legendák.
Állítólag nem egyebek, mint intelligens, óriási farkasok. Ami pedig a láthatatlan embert
illeti... Nem erről van szó. Nem tudom, mi az ördög az, de... Az biztos, hogy kilenc láb magas.
A neve vagy Yautja, vagy Ki’Sei. És nem gyilkol válogatás nélkül. Engem elkapott, azt tehetett
volna velem, amit akar, de eleresztett. Azt hiszem, csak azt öli meg, amit veszélyesnek ítél.
Nem tudom...
Az őrmester kétkedve nézett rá.
– Sajnálom – mondta Romilly –, nem mondhatok többet. Maga is látta a felvételt, vagyis
pontosan annyit tud, mint én.
– Maga Ro, igaz? Én Lejeune vagyok. Nem szeretném, ha az embereim azt hallanák,
valaki a keresztnevemen szólít...
Romilly megállapította, sikerült megkedvelnie az őrmestert.
– Lejeune. Értem. Az én nevem Romilly, de igen, legyen inkább csak Ro.
Hangos csattanás hallatszott. A két nő egyszerre fordult meg.

New Orleans,
a Nemzeti Gárda mentőegysége
2005. augusztus 29. 06:32

Az eső keresztülverődött a betört sarokablakon, a szupermarket járólapokkal burkolt

padlóján farostlemez- és üvegdarabok hevertek. A romok között egy bestia kuporgott
morogva, vicsorogva.
A medve méretű farkas testét loncsos, szürke-fehér szőr borította. Amikor megérkezett,
éppen a három Gárdista közé toppantott.
Inigo volt az első, aki reagált. Azonnal tüzelő pozícióba emelte az M16-osát, de még így is
túl lassúnak bizonyult. Mozgásával magára vonta a rugarú figyelmét. Agyarak villantak, ahogy
a bestia jobbra harapva előrevetődött és elkapta Inigo combját. Vér fröccsent, ahogy a fogak
rácsattantak az emberi lábra. Inigo felsikoltott. Meghúzta a ravaszt, de a lövedékei célt
tévesztettek; ahogy hanyatt zuhant, az M16-os csöve felfelé emelkedett.
– Madre de Diós... – Tito mozdulatlanná dermedt, a fegyvere se moccant.
Lövések dördültek. Nevaeh nem habozott. Újra meghúzta a sörétes puska ravaszát. A
rugarú válla vörös permetté változva robbant szét.
A bestia felvonyított, de még ekkor sem eresztette el Inigo lábát.
Újabb lövések. Nevaeh ezúttal a lény nyakát találta el. Inigo elnémult, a teste ernyedten
omlott a padlóra. A rugarú még mindig nem terült el. A sörétes puska lövedékei fájdalmat
okoztak neki, de nem ütötték keresztül vastag bőrét. Nevaeh-et ez nem zavarta, folytatta a
tüzelést.
A padlót vörösre festette a vér. A Katrina esője közben huhogva hatolt keresztül a betört
ablakon.
Dörrenések.
A rugarú végül eleresztette Inigót, de előtte még rándított egyet félelmetes állkapcsával.
Az emberi lábat oldalra hajította, majd vicsorogva Nevaeh irányába lendült. Az agyarairól vér
csorgott. Lejeune és a kreol nő rohanva érkezett, mindketten a sörétes puskát használó
Nevaeh mellett álltak meg. Lejeune felemelte a karabélyát, tüzet nyitott.
Dörrenések...
Az egyik lövedék a rugarú lábát találta el. Ez végre elegendőnek bizonyult. A lény oldalra
vetődött, és betörve egy másik bedeszkázott ablakot kimenekült a hurrikánba, ahol
szempillantás alatt eltűnt.
Lejeune odarohant Inigóhoz, letérdelt mellé.
– Tito. Hozza azt az istenverte szanitéckészletet a Humvee-ból! Gyerünk! – Inigo nyakára
szorította az ujját. Elsápadt. – Bassza meg!
Eső csapott a terembe. A Katrina talált egy nyílást, nem hagyta kihasználatlanul.
Konzervdobozok zörögtek, a víz elmosta a padlóra került vért. Lejeune felnézett Romillyre és
Nevaeh-re. Döntött.
– Elmegyünk, és keresünk egy biztonságosabb helyet.

New Orleans,
a Nemzeti Gárda mentőegysége
2005. augusztus 29. 06:35

– Őrmester, én nem hiszem, hogy be kellene törnünk egy templom kapuját... – A szél
hevesen ostromolta a Humvee-t, a benne ülők kétségbeesetten kapaszkodtak.
– Elég, Tito. Kevesebb kárt okozunk, mint a hurrikán, ez egyszer biztos. És ha csak úgy
maradhatunk életben, akkor New Orleans összes kapuján és falán keresztültörünk!
Egyébként meg a hátsó ajtón fogunk bemenni. – Megmarkolta a kormánykereket, a
gázpedált a padlóba taposta, és megpróbált dacolni a széllel, az esővel. A Humvee elég
erősnek bizonyult; ezt a járművet úgy tervezték, hogy sokkal keményebb és ellenségesebb
körülmények között is megállja a helyét. Már ha létezett ennél keményebb és ellenségesebb
körülmény...
A Francia Negyedet a Mississippi dühöngő áramlásától védő gátak mentén sorakozó fák
meghajlottak a hurrikán csapásaitól. Néhány sarokkal arrébb már mindent víz borított.
Lejeune tudta, olyan közel kell maradniuk a gátakhoz, amennyire csak lehet. Úgy látta, ha
behatolnak a templomba – Isten bocsássa meg ezt nekik –, a víz mellettük fog eláramlani, a
hullámok nem fojtják meg őket.
A St. Peter Streeten élesen jobbra fordult, és keresztülhajtott a Jackson Square közepén,
elkerülve a levegőben sebesen szálló törmeléket, amit a felerősödő hurrikán sodort magával.
Közvetlenül előttük ott állt a St. Louis katedrális masszív, és ami még fontosabb: szilárd
épülete. Lejeune befordult a Pirate Alleybe. Ahogy a szűk sikátorban keresztülhajtott a
Humvee-val, mindkét oldalon sikerült lenyúzatnia a kocsiról a tükröket. Abban a pillanatban,
ahogy kiért ebből az átjáróból, jobbra fordult. A jármű megdőlt kanyarodás közben.
Mivel a katedrális megvédte őket a széltől, az őrmesternek sikerült harmincra
gyorsítania, mielőtt beleütköztek az épület kapujába. Ha a kapuszárnyat történetesen nem
néhány láb széles, dekorációs jellegű fakeret veszi körül, biztos nem sikerül a művelet.
A Humvee a felboruló, szétcsúszó padsorok között fékezett le.
– Kifelé! – Lejeune leállította a motort. – Biztosítsa a kaput, Nevaeh! Tito, menjen az
elülső kapuhoz, gondoskodjon róla, hogy el legyenek barikádozva!

St. Louis katedrális, Romilly Sibian

2008. augusztus 29. 06:44
 Frankie kinyitotta a szemét. Romilly a homlokára tette a kezét.
– Jó reggelt!
A kisfiúnak magas láza volt. Ahogy szétnézett, a tekintete addig cikázott, míg
megnyugodott a hátizsákján. Erőtlenül kinyújtotta a kezét, megfogta a zsákot, nagy nehezen
közel húzta magához, átölelte és hátat fordított a nőnek. Rázkódott a válla.
Romilly a homlokát ráncolta. Megigazította a takarót a gyereken.
– Csak maradj nyugodtan – mondta halkan. – Ne félj.
– Oké. – Frankie bólintott, de nem nézett a nőre, még mindig a zsákot ölelte.
Romilly kiszállt a Humvee-ből, körülnézett. A Gárdisták már munkához láttak; kitettek pár
fáklyaszálat, de a katedrálisban még így is kísértetiesen sötét volt. A táncoló árnyak falánkul
elnyelték a fáklyaszálak fényét, kísértetmozgásokkal tévesztették meg a figyelők szemét.
Romilly megrázta a fejét, megpróbálta kizárni a tudatából a káprázatokat. Lejeune a hátsó
ajtónál volt a Nevaeh nevű nővel. Tito az elülső, a gátakra nyíló ajtót biztosította.
Tito elindult Romilly irányába. Minden lelassult, amikor felemelte a fegyverét, és a nőre
szegezte. Romilly megszédült. Mit akar ez...? Az agya képtelen volt feldolgozni az
információkat, az ösztönei azonban nem hagyták cserben: oldalra vetődött.
– Hasra! – kiáltotta Tito, miközben futni kezdett, és meghúzta a ravaszt.

St. Louis katedrális,

a Nemzeti Gárda mentőegysége
2005. augusztus 29. 06:44

Nevaehnek esélye sem maradt, hogy reagáljon. Valami szürkeség villant az ajtónyílásban,
a kinti csúf, barnás égbolt előtt, majd a következő pillanatban Nevaeh hátradőlt – a vérrel
együtt szervek ömlöttek ki széthasított testéből. Ahogy a padlóra zuhant, a hullája az egyik, a
puskája a másik irányba csúszott, középütt pedig, egy vértócsa közepén ott csillogott a
feszülete.
Lejeune felemelte a fegyverét, és leadott három lövést.
A rugarú felüvöltött, amikor elvesztette az egyik fülét, majd a nő irányába fordult.
– Feküdj! – kiáltott fel Tito a háttérben, és tüzet nyitott.
A rugarú lekuporodott, majd lapulva, vicsorogva, lassan elindult előre.
Az emberek háta mögött berobbant az egyik ólomüveg ablak; fémforgácsok és
üvegszilánkok záporoztak a levegőben. A keletkező nyíláson egy emberszerű alak, egy óriás
lendült keresztül. Az oltárra dobbantott le, amint megérkezett, kissé összehúzta magát.
Víz csorgott a yautjáról, ahogy felemelte a fejét.
Három vörös fénypont jelent meg a válla fölött; három pont, amelyekből egy-egy
kísérteties vörös vonal szegeződött rá a rugarúra. Ezek a vonalak kissé felemelkedtek, már
nem a lényre, hanem arra a nyílásra mutattak, amelyen keresztül a rugarú bejutott a
templomba.
Éles, sivító hang visszhangzott végig a katedrálison. Kék pulzálás lökődött előre. A hátsó
ajtó fölötti falszakasz szétrobbant, az alázuhogó törmelék elzárta a rugarú elől a menekülés
útját.
– Mi a az isten ez? – Tito megfordult és lőtt. – Dögölj meg, te neandervölgyi pofájú
rohadék!
A yautja egyetlen pillanattal azelőtt ugrott fel a levegőbe, hogy a golyók széthasogatták
az oltárt.
 Lejeune, aki a katedrális másik oldalán állt, egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a
rugarúról, még akkor sem fordult oldalra, amikor leomlott a fal. Érzékelte, hogy a
katedrálisba beömlő víz csúszóssá változtatja a padlót, de ezzel sem foglalkozott – a szörnyet
figyelte, amely vicsorogva lendületet vett, hogy rávesse magát.
Tito anélkül fordította új irányba az M16A2-est, hogy közben levette volna az ujját a
ravaszról. Az idegen vadász tőle távol ért földet, továbbgurult, majd lendületet véve
alacsonyan vetődött előre. Tito ismét elmozdította a fegyvere csövét, és golyózáport küldött
az árnyékok közé.
A yautja közvetlenül előtte jelent meg, és miközben a mellébe öklözött, a másik kezével
félreütötte a karabély csövét. Ikerpengék hatoltak Tito mellkasába. A férfi meglepetten
pislogott; a hátába szúrt sebekből vér csorgott lefelé. A combjához kapott, előrántotta a
rohamkését, beledöfött az idegen lény vállába. A pengéje mellett zöldes vér buggyant elő a
testből, de ő ezt már nem láthatta: a rohamkés markolata kifordult élettelenné váló ujjai
közül.
A yautja lerázta pengéiről a hullát, azután szélesre tárta a karjait, hátravetette a fejét, és
mély, hörgő hangon felüvöltött. Gyors léptekkel indult el a padsorok közötti folyosón.
Lejeune lába megcsúszott az emelkedő vízben. Féltérdre esett, de közben nem vette le az
ujját a ravaszról, a fegyverét végig a feléje tartó rugarúra szegezte. Már csak egyetlen dolog
maradt, amivel még nem próbálkozott meg...
Lerántotta az övéről az egyik villanógránátot, kirántotta belőle a biztosítótüskét, a bestia
feje irányába hajította az eszközt. Egy ököl csapott a bordáira. Érezte a széttörő csontok
reccsenését. A világ megpördült körülötte, ahogy a levegőbe emelkedve oldalra lökődött.
Abban a pillanatban, ahogy lezuhant a padokra, érzékelte, hogy ismét eltörött néhány
bordája. Egy pillanattal később elvakította a gránát detonációjának fehér villanása. A tarkója
az egyik pad széléhez csapódott. Iszonyatos fájdalom áradt szét benne. Öklendezni kezdett,
görcsölő gyomorral epét hányt a saját mellére.

St. Louis katedrális, Romilly Sibian

2005. augusztus 29. 06:44

Romilly feltérdelt. A yautja könnyedén félresöpörte Lejeune-t, majd miközben felrobbant

a villanógránát, a rugarú irányába indult. Romilly megállt, hogy mély lélegzetet vegyen.
Megdörzsölte a szemét. Ha nem gondolkodsz, hülye vagy. A hülyék mindig megdöglenek...
Körbenézett. Az idegen lény odaért a farkasbestiához, kemény ütéseket zúdított a fejére,
miközben a szörny megpróbált beleharapni.
Fegyver kellene! Romilly megállapította, hogy Tito és Lejeune fegyverét is viszonylag
könnyen megszerezhetné, de korábban már látta, ezekkel nem igazán lehet kárt tenni se a
rugarúban, se az óriásban. A tekintete megakadt a Humvee-n. Frankie odabent ült, orrát az
ablakhoz nyomva figyelt, és közben a feje mellé tartotta a kameráját. Mindent rögzített.
A Humvee...
Romilly az emelkedő vízben gázolva a Humvee-hoz vergődött, de mielőtt kinyitotta volna
az ajtaját, megállt. Az idegen lény a rugarú nyakát szorította, megpróbálta távol tartani
magától az agyarakat, miközben a másik kezére erősített ikerpengékkel újra és újra
beledöfött a vállába, a mellkasába. A fő gondot a méretek jelentették: a rugarú vagy két
mázsával nehezebb lehetett a vadásznál. A másik probléma az volt, hogy a pengék átütötték
ugyan a vastag bőrt, de nem bírtak elég mélyre hatolni.
 A rugarú ráharapott az idegen lény arcára, letépte róla a fémmaszkot, majd rázni kezdte
a fejét, mintha szét akarná cincálni a prédát. Romilly szeme elkerekedett a döbbenettől.
Korábban elképzelni sem tudta, mi lehet a maszk alatt, de amit látott... Amit látott, az
félelmetesen idegen volt. Négy karomszerű képződmény a szájnyílás körül; egy széles, V-
alakú csonttaréj a homlok fölött...
A lény elefántcsontfehér bőrén vörös jelek látszottak.
A rugarú szétnyitotta a pofáját, eleresztette a maszkot, és ismét a lény arca felé harapott.
Az agyarai mély árkot vájtak a szájkarmok közé. A sebből zöld vér csordult.
Romilly ökölbe szorította a kezét, erőt vett magán, és továbbment a Humvee irányába. A
kulcs az indítóban volt.
– Frankie, hasalj le! – kiáltotta, miközben beindította a motort.
A yautja beledöfte pengéit a rugarú torkába – vagyis csak bele akarta döfni őket, ám
azok lecsúsztak a vastag bőrről. A bestia ráharapott a lény csuklójára. A yautja fájdalmas
üvöltést hallatva hőkölt vissza, a szájkarmai eltávolodtak egymástól.
Romilly tolatni kezdett, a Humvee eltávolodott a küzdőktől. Lejeune úgy jelent meg a
jármű mellett, mint egy vérrel és hányással borított bosszúálló angyal. Leakasztotta a
Humvee vontatócsévéjéről a drótkötelet, a mellényére kattintotta a karabinert, és
odabólintott Romillynek.
Lejeune a küzdők felé rohant, felugrott a rugarú hátára. A bestia eleresztette a lény
csuklóját, a nő felé harapott. Lejeune gyorsan a nyakára csavarta a vontatókábelt, és nem
törődve azzal, hogy lenyúzódik a bőr a tenyeréről, létrehozott egy hurkot.
A yautja lecsapott, az ikerpengék keresztülhatoltak Lejeune lábán, hozzátűzték a
farkasbestiához.
Romilly pontosan tudta, Lejeune mit akart elérni. Rátaposott a gázpedálra. A Humvee
tolatni kezdett, húzta magával a rugarút.
Lejeune, aki félig-meddig a szörny hátán hevert, elővette a második villanógránátját, a
rugarú elé dobta. A bestia megrázkódott, majd a nyakára hurkolt drótkötelet megfeszítve
előreugrott – a hátsó ajtót eltorlaszoló törmelékhalom felé tartott.
Romilly előremenetbe váltott és felgyorsított. A Humvee követte a rugarút, felöklelte a
testét, hozzászorította a törmelékhalomhoz.
A katedrális hátsó kapuján kilökődő törmelék azonnal szétszóródott a Katrina
fergetegében. A rugarút, Lejeune-t és az ismét megfeszülő drótkötelet megmarkoló idegen
vadászt felkapta és kirántotta a szabadba a beáramló szél. A három test súlya megbillentette
a Humvee-t.
Romilly kiugrott a sofőrfülkéből, a Humvee elé rohant, és beindította a csévélést. A
hurrikán forgatagában alig látta az idegen lényt, amely valahogy leoldotta a drótkábel végéről
a rugarút, és közben a szemeibe szúrta az ikerpengéket. Lejeune-t – akit a karabiner még
mindig a drótkábel végéhez rögzített – közben oldalra fújta a szél. A yautja izmai
megfeszültek, amikor a rugarú testéből kitépte a gerincoszlopot és a koponyát. Ezután
komoly gondot jelentett a számára, hogy megvesse a lábát a viharos szélben, de egy-két
pillanatra sikerült neki, és sikerült a magasba emelnie a véres trófeát, mielőtt kénytelen volt
a macskakövek közé döfni a pengéit, hogy lehorgonyozza magát.
Lejeune teste ide-oda hánykolódott a szélben, ahogy Romilly felcsévélte a kábelt, és
odahúzta őt a Humvee-hoz.
Az idegen lény egy pillanatra Romilly szemébe nézett, összecsattintotta a szájkarmait,
majd hirtelen eltűnt – beleveszett a hurrikánba.
 Romilly megfogta Lejeune-t. Az őrmester még élt. Romilly ellátta a sebeit, és közben
Loához imádkozott, hogy valamennyien éljék túl ezt az éjszakát.

New Orleans, Romilly Sibian

2005. augusztus 30.

Romilly a parti őrség mentőhelikopterének ajtajába kapaszkodva, hunyorogva nézte a

napfényben úszó, távolodó katedrálist. A Hi8-as kamerát az a sín tartotta, amit a mentősök
raktak rá sérült jobb karjára. Ahogy feljebb emelkedtek, végigpillantott New Orleans
vízsírján, szórakozott pillantást vetett lefelé, a helikopter tükörképére. Biztos volt benne, a
rugarú teteme megsemmisül és eltűnik a Katrina által okozott pusztításban – ez is csak egy
lesz a számtalan dög közül, ami majd a visszahúzódó víz után az utcákon, tereken marad.
Kérdések fogalmazódtak meg az agyában.
Miért akarta elkapni a rugarú ezt a kisfiút?
Mi volt az az idegen vadász?
Lehet, hogy csupán csalik voltunk; ezért hagyott minket életben?
Megigazította a kamerát, és a felvételre gondolt. Léteznek olyan dolgok, amik
egyszerűen túl veszélyesek ahhoz, hogy a világ tudomást szerezzen róluk. Olyan dolgok, amik
miatt, ha mégis kiderülnek, valamennyien egy kormányzati laboratóriumban találhatják
magukat.
Kivette a készülékből a kazettát, félbetörte, ledobta az elárasztott romok közé.
– Vannak kérdések, amiknek megválaszolatlanul kell maradniuk – mormolta.
Frankie a fülke egyik sarkában kuporgott, még mindig erősen szorította magához a
hátizsákját. A mentősök Lejeune-nal foglalkoztak, őt próbálták életben tartani, ügyet sem
vetettek a kisfiúra, aki szétcipzározta a hátizsákját, belenézett és... Eszébe jutott valami.
***
– Hé, Frank! – szól oda a segédrendező Frankie apjának. – Abbahagynád végre a
szórakozást? Jó lenne már megcsinálni pár felvételt!
Frankie apja szigorúan nézett a kisfiára.
– Add azt ide, Frankie!
Frankie átadta a kutyakölyköt az apjának, aki gondolkodás nélkül beleszúrt egy rövid
nyilat. Az állatka teste ernyedtté vált. Frankie szeme elkerekedett.
– Apa! Nem kellett volna megölnöd őt!
– Nem is öltem meg. Csak elkábítottam. Később majd kitaláljuk, mi legyen vele. Most
viszont tedd le valahová, jó távol a...
Éles sikolyok szakították félbe a mondatát.
– Ó, a picsába! Frankie! Bújj be ide!
***
Frankie kipislogta a szeméből a könnyeket, belenyúlt a hátizsákjába, és megsimogatta a
kölyökkutya fülét. Az állatka szőrére alvadt vér tapadt. Felnézett a kisfiúra, és a tekintetén
látszott, nem hétköznapi kölyökkutya – annál jóval több.
– Megmondtam, hogy úgyis kimentelek! – suttogta Frankie. A rugarúkölyök erőtlenül
felemelte a fejét, és megnyalta Frankie tenyerét.
 Jennifer Brozek – Az utolsó jelentés

– Félre az útból! A hídra kell mennem! – Emery átpréselte izmos testét a nála jóval
alacsonyabb és jóval gömbölyűbb mérnök mellett.
– Nem kellene ott lenned már vagy tíz perce? – Trina vigyorogva nézett Emery után,
majd követte. A kapitány mindenkit magához rendelt; aki élt és mozgott, a híd felé tartott. –
Az ember azt hinné, akinek olyan lába van, mint neked, sokkal gyorsabban mozog. Vagy
legalább ügyesebb.
– Dugulj már el! Aludtam.
– Mint múlt héten, hálólabdázás közben?
– Na, majd meglátjuk, jövő héten ki fog nevetni! Lehet, hogy úgy mozogsz, mint egy hal
zéró G-nél, én viszont tapasztaltabb és erősebb vagyok nálad!
Végigsiettek a hídhoz vezető folyosón. Trina, a hajó másodtisztje tisztában volt vele, rá
valójában nincs nagy szükség, legfeljebb a szkennereknél, bár ha akarja, ő is elmondhatja a
véleményét. Emerynek viszont mindenképpen ott kellett lennie: ő volt az elsőtiszt és a
biztonsági főnök egy személyben. Az olyan apró, felderítőmunkát végző hajókon, mint a
Psychopomp, a legénység minden tagja egynél több feladatot látott el.
Megérkeztek a hídra. Ők ketten voltak az utolsók, a többiek csak rájuk vártak.
– Egy ötöst teszek rá, hogy jövő héten is megverlek! – Trina levetette magát a
szkennerkonzol előtti ülésbe, és megpróbálta áttekinteni, mi van a hajójuk előtt.
Emery a fegyverzetkonzolnál foglalt helyet, lekérte a legfrissebb adatokat.
– Állom a fogadást! Plusz: a vesztesnek nyers halat kell majd ennie!
– Jaj, te állandóan a fura dolgok megevésével jössz! De azt, amit most mondtál, még
bánni fogod!
– Mindketten bánni fogtok mindent, ha nem hagyjátok abba a szórakozást, és nem láttok
munkához! – Ahmed kapitány egyenes háttal állt; őszes haja ezüstösen csillogott a
parancsnoki híd lámpáinak fényében. – Feltűnt egy roncsmező. – Az elülső ablakok felé
fordult.
– Bármelyik pillanatban felbukkanhat az első nagyobb hajóroncs – mondta a
felderítőhajót navigáló Kaida. – Már ha helyesek a koordináták, amiket kapott, kapitány.
Ahmed bólintott.
– Most majd kiderül, átvertek-e, vagy sem.
– Ha igen, most már akkor sem tehetünk semmit. – Trina a monitorát figyelte. – Viszont a
pinghatár peremén tényleg van egy nagyobb árnyék.
A kapitány felsóhajtott, amikor a roncsmező első nagyobb darabja feltűnt az ablak
mögött.
– Elhagyatott csatacirkáló. Már egyedül emiatt kifizetődő lesz ez az út. Kaida, figyelj az
akadályokra! Lassan és lazán haladjunk. Emery, készítsd elő a pajzsokat és a gravpulzárt!
Nehogy ez a monstrum összetoljon minket! Trina, monitorozz, keress más élő hajókat! Nem
igazán lenne jó, ha az orrunk elől lopnák el a cuccot, ha már megtaláltuk.
 Morranások és halk válaszok hangzottak el – a híd személyzetének minden tagja a saját
munkájára koncentrált. A Psyhopomp még közelebb került a hatalmasnak ígérkező fogáshoz.
Lassan teltek a percek, a csatacirkáló egyre nagyobbra nőtt az ablak mögött. A testén
különböző méretű lékek és égésnyomok tanúskodtak arról, hogy a körzetben valamikor
komoly ütközetre került sor.
Kinyílt a híd ajtaja.
– Túlélők? – kérdezte Vito, ahogy Gunnarral a nyomában belépett.
Amikor senki sem válaszolt az orvosnak és a viselkedéspszichológusból lett „primér
kapcsolat specialistának/kalandornak” – aki ritka madárnak számított az utóbbi időben,
mivel fizető utas volt –, Trina felnézett rájuk.
– Nem. Még semmi.
A két férfi külsőre egymás ellentétének tűnt (Vitónak fekete haja és szeme, barna bőre
volt, Gunnar ezzel szemben szőke volt, kékszemű és hófehér bőrű), de minden más
tekintetben kiegészítették egymást. Az a hír járta, hogy Gunnar nem is csak azért vállalkozott
erre az útra, hogy alkalma legyen elsőként kapcsolatot létesíteni idegen lényekkel, hanem
azért is, hogy Vito mellett lehessen. Amúgy az általa áhított kapcsolatfelvételnek nem volt túl
nagy az esélye: az üres, ronccsá vált hajók környékén nem sűrűn lézengtek idegen lények.
– Kötelességem emlékeztetni a társaságot, hogy az életmentésért nem jár külön díjazás.
Valamennyi űrjárónak kutya kötelessége a bajbajutottak segítségére sietni, és ezért
semmiféle javadalmazást nem várhat el. A roncsfelderítési törvény anyagi jellegű
rendelkezései csak és kizárólag a tárgyakra, objektumokra vonatkoznak.
Az utolsó néhány szót a hídon tartózkodók a szemüket forgatva együtt suttogták vele.
Vito mindig elmondta ezt a szöveget, amikor egy-egy potenciális zsákmány közelébe
kerültek. Úgy tett, mintha számára a megmentendő életek lennének a legfontosabbak, de ez
persze nem tartotta őt vissza attól, hogy osztozkodásnál elvegye a neki járó részt.
– Nekem pedig kötelességem emlékeztetni a társaságot, hogy a bajbajutottak
megmentése nem teszi semmissé a roncsfelderítési törvény tárgyakra és objektumokra
vonatkozó, anyagi jellegű rendelkezéseit. – Ahmed kapitány nem vette le a szemét az
ablakról. – Én... – kezdte, de elhallgatott. – Kaida... Álljunk meg! Ne haladjunk tovább! – A
hangja feszültté vált. – Meg se moccanjunk, teljes rejtőzködés!
A legénység tagjai éppen elég jól ismerték már a kapitányt ahhoz, hogy pontosan tudják,
mikor nem szabad ellenkezni vele, mikor kell félretenni az évődést, a humorizálást. Ahmed a
hangjával elárulta, hogy észrevett valamit, ami nem stimmelt; elárulta, hogy mindennek,
amit ezután tesz, az az elsődleges célja, hogy megmentse a társaság életét. Miközben Kaida
leállította a hajtóműveket, majd a létfenntartókon kívül az összes többi rendszert is, a híd
elsötétült, csak a konzolokon sorakozó kapcsolók és gombok apró fénypöttyei világítottak.
Trina radarrendszere és monitora bizonyult a legerősebb fényforrásnak.
Senki sem törte meg a csendet; mindenki az ablakra bámult, mindenki próbálta
megérteni, mi váltotta ki a kapitányból ilyen hirtelen a félelmet és az óvatosságot.
– Isten szent anyja! – suttogta Emery.
Trina a szájához kapta a kezét, amikor felfedezte azt a valamit, aminek láttán Ahmed
kapitány megijedt. Közvetlenül a csatacirkáló másik oldalán egy kalózhajó lebegett.
Torpedóformájú testén egy sor folyamatosan forgó gyűrű helyezkedett el. Messziről látszott
rajta, már látott pár csatát... sőt nem is keveset. A burkolatát kisebb-nagyobb lékek
pettyezték, mindenütt égésnyomok feketélltek rajta, de egészében vége épnek és
működőképesnek tűnt. Trina a csendben hallható halk lihegések, elmormolt imák vagy
éppenséggel káromkodások hallatán meg tudta állapítani, hogy a hídon tartózkodók közül ki
fogta fel a helyzet komolyságát. A jelek szerint mindenki – Gunnar kivételével. Neki mintha
nem jutott volna el a tudatáig: másodpercekre vannak attól, hogy belerobbantsák őket a
pokolba.
Kinyílt a híd ajtaja, Zuri, a legénység legfrissebb tagja jelent meg. Trina intett neki,
maradjon csendben, bár erre nem volt szükség. Zuri egyetlen pillantást vetett a Psychopomp
előtt növekedő torpedóra, és rögtön hátrálni kezdett – a válla a közben becsukódó ajtónak
ütközött. Egyetlen szót sem szólt. A szeme elkerekedett, fehéren ragyogott sötét arcában.
Pontosan tudta, mit lát.
Trina a monitorára összpontosított, a kisebb felderítőhajókat, a mentést – vagyis a
cirkáló kifosztását – végző legénységet kereste. Semmit sem látott.
– Mozgás?
Kaida lassú fejrázással válaszolt a kapitány kérdésére. Ahogy a kijelzőire nézett,
megmarkolta hosszú, fekete, szoros hajfonatát.
– Semmi. Nem láttak meg minket.
– Hála a Fénynek, az ilyen roncsvadászok nem sokat szoktak kérdezősködni... Irányt
megváltoztatni! Nem érdekel, merre megyünk, csak el innen! Ha majd biztonságban leszünk,
átgondoljuk, mi legyen a következő lépés.
– Kapitány, itt semmi sem mozog. – Trina a szkennerre bámult.
–
Úgy értem... A torpedó üzemkész, de meg se moccan. Úgy sodródik, mint az összes többi
objektum körülöttünk.
– Igaza van. – Kaida igazított a navigációs vezérlőkön, sodródásba állította a hajót, de
ügyelt rá, hogy eközben is biztonságos távolságban maradjanak a roncsoktól és a
törmeléktől. – Egyetlen saját erőből repülő hajót sem látok.
A hídon összesűrűsödött a csend, miközben a kapitány mérlegelte a helyzetet.
– Vészjelzések?
– Négy. A cirkáló, két romboló és egy... – Trina felnézett. – A torpedó. Az időpecsétek
szerint a torpedó hat nappal ezelőtt kezdte sugározni a jeleit. Elég gyengén... A többiek...
Több mint egy éve. Ha nem lennénk ilyen közel hozzájuk, nem is vennénk az adásokat.
A kapitány arcán feszes mosoly jelent meg.
– Jól van. Menekülési irányvektort beállítani! Azt akarom, hogy szükség esetén egyetlen
gombnyomással megléphessünk innen. – Mély lélegzetet vett. – Ha ez csapda, akkor
hamarosan rájövünk. Rendszereket beindítani, és irány a torpedócirkáló!
A felderítőhajó rendszerei életre keltek. Ahogy kigyulladtak a fények, az emberek
hunyorogni kezdtek. Zuri a homlokát ráncolta.
– Kapitány, miért megyünk rá a kalózhajóra?
Ahmed helyett Vito válaszolt.
– Túlélőket keresünk.
– Kalózokat akarunk megmenteni?
– Nem – felelte a kapitány. – A kalózokat megöljük, a foglyokat kiszabadítjuk. Mellesleg
lefoglaljuk magunknak ezt az egész mezőt, és elküldjük a koordinátákat Kosanára, a
központba. Itt annyi zsákmányt szerezhetünk, hogy a végén mindegyikünk saját hajót vehet
magának. Vagy... mindegyikünk visszavonulhat. Végleg.
– Nem válaszolnak a jelzéseinkre, kapitány. – Kaida oldalra fordult, Emeryre nézett.
A férfi elkapta a tekintetét.
 – A pajzsoknál és a fegyverrendszereknél semmi aktivitás. A kalózhajó él, de sodródik.
Már látták a fosztogatók hajójának nevét is. Ahmed kapitány a dereka mögé tette és
összefogta a kezeit.
– Oxenham... Ki kell derítenünk, hogy mi történt vele. Nem látok rajta friss sérüléseket,
de... Valami biztosan történt itt! Úgy látom, kénytelenek leszünk átszállni, hogy megismerjük
a részleteket.

Emery, Trina, Vito és Zuri a légzsilipnél várakozott. Mind a négyen beöltöztek, bár Zurinak
csupán annyi volt a feladata, hogy készenlétben álljon: ő volt a biztosítóember. Elvileg, mert
Trina, aki az egységet vezette, mást tervezett vele. Az átszállócsapat valamennyi tagjának
bőven jutott munka, így Zurinak is. Trina elsődleges feladata az volt, hogy megállapítsa,
használhatóak maradtak-e az Oxenham hajtóművei, a hajó képes-e repülni. Ha igen, még
nagyobb bevételre számíthattak ebből a menetből.
– Együtt maradunk, míg meg nem állapítjuk a veszély szintjét. – Odabólintott Emerynek,
aki biccentéssel válaszolt. – Ha nulla, akkor szétválhatunk. Vito, Emery, ti túlélőket fogtok
keresni. Zuri, te velem maradsz. A hídra megyünk, megpróbáljuk felmérni a bárka sérüléseit.
Ha szükség lesz rá, átugrunk a gépterembe is.
Zuri kihúzta magát.
– Igenis, asszonyom! – Rámosolygott Trinára.
A két férfi összenézett, a vállukat vonogatták.
– Emery, Zuri, lássatok hozzá!
Emery és Zuri a külső légzsiliphez ment. A Psychopomp az Oxenham mellett, annak egyik
külső zsilipajtajánál lebegett. Emery lenyomott néhány gombot, kieresztette a köldökzsinór-
csövet. Zuri belekezdett a manőverezésbe, a másik hajó zsilipajtajához irányította a cső
végét. A két hajó mozdulatlanul lebegett, miközben a köldökzsinór-cső egyenes folyosóvá
keményedett.
Amint megtörtént a nyomáskiegyenlítés, kinyílt a Psychopomp légzsilipje. Emery
előrelebegett, megközelítette a másik zsilipajtót. Felnyitotta a vezérlőpanelt, beindította a
kódtörő rutint. A művelet sikeres volt: az Oxenham légzsilipének rendszere megkezdte a
nyomáskiegyenlítési ciklust.
– Bemegyünk, kapitány.
– Vettem. Ne feledjétek, a fosztogatók bűnözők. Azonnal le kell lőni őket. Szó nélkül. Az
esetleges foglyok a helyszínen kapjanak orvosi ellátást. Miután igazolást nyert a státuszuk,
átszállhatnak a Psychopomp fedélzetére.
– Értettük, uram! – Trina végignézett az emberein. – Hallottátok a kapitányt. Fegyvereket
készenlétbe!
Az átszállócsapat tagjai szó nélkül elővették a fegyvereiket (különböző típusú eszközöket
használtak), még az orvos is. Vito már éppen elégszer látta, mire képesek a fosztogatók; nem
szeretett volna az áldozatukká válni.
Ahogy az Oxenham ajtaja kinyílt, Emery és Zuri állt az élre. A csapat átszállt a
kalózhajóra; megvárták, hogy az ajtók becsukódjanak a hátuk mögött.
Amint átjutottak az Oxenhamra, működésbe lépett a mesterséges gravitáció. Miután a
belső zsilipajtó is működésbe lépett, Zuri keresztülnézett a piszkos ablakon.
– Azt hiszem, van valaki odaát. Egy alakot látok.
Emery intett Vitónak és Irinának, húzódjanak a szűk helyiség oldalába. Zuri letérdelt.
Emery megnyomta a nyitógombot. Mindenki a kinyíló ajtóra szegezte a fegyverét.
 Egy ember várt rájuk. Egy halott ember...
A testet valami egyenetlen szélű, szabálytalan formájú fémdarab szegezte a falhoz. A
férfi már napok óta halott lehetett – ezt Vito, aki odarohant hozzá, hogy segítsen, azonnal
megállapította.
Az orvos a fejét csóválta.
– Fosztogatók. Az ember azt hinné, ennél azért valamivel pedánsabbak. – A padlóra
alvadt vértócsára mutatott. – Tisztábbak ennél...
Miután Emery jelzett, hogy tiszta a levegő, Trina kilépett a folyosóra.
– Ez nem úgy néz ki, mintha egy szimpla belső nézeteltérés eredménye lenne. A
fosztogatók fegyelmezetlenek, megzabolázhatatlanok, de nem... ilyenek. Nem hagyják
szanaszét a hullákat a folyosókon. Mindegy... Menjünk át a hídra! Tudni akarom, mi történt
itt! – Trina a saját arcmonitorára kérte a torpedó osztályú hajó sematikus rajzát; az
információt átküldte a többieknek. – Követjük a megjelölt útvonalat. Egészen addig, amíg ki
nem derül, hogy valamilyen szokatlan átalakítást hajtottak végre a hajón.
Emery az élre állt, Zuri visszahúzódott hátvédnek. Elindultak a néma hajóban. Vito
csevegéssel próbálta leplezni idegességét, meg azzal, hogy adatokat továbbított a
Psychopompra.
– A légkör normális. Oxigénszint meg a többi... rendben. A levegőben nincs mérhető
mennyiségű mérgező anyag. Persze, nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy ezek a fickók
valami új és izgalmas dologgal találkoztak. Javaslom, ne vegyük le a szkafandert, amíg nem
győződünk meg arról, hogy valóban biztonságos a hely.
– Egy ellenséges hajó sosem lehet biztonságos. Valaki megölte azt a pasast, akit láttunk.
– Emery feszülten figyelt, veszélyre utaló jeleket keresett.
A biztonsági főnök megállapítása véget vetett a további társalgásnak. Csendben jutottak
el a hídra. Menet közben harcra utaló jeleket láttak – égésnyomok a falakon, a padlón, alvadt
vérfoltok –, ezek tovább fokozták az éberségüket. A hídon senkit sem találtak. Villogó
jelzőlámpák és konzolok. A rendszerek aktívnak tűntek, de ember: sehol. A konzolok
némelyikének közelében vérnek tűnő foltokat fedeztek fel, de semmi sem sérült meg, semmi
sem tört össze. Ha ebben a helyiségben zajlott is valamiféle küzdelem, az vagy gyorsan véget
ért, vagy a felek menet közben ügyeltek arra, hogy ne menjenek tönkre a hajó műszerei.
– Helyiséget biztosítani! – adta ki a parancsot Trina. A monitorozó konzolokhoz lépett és
nekilátott a hajó átvizsgálásának.
–
A hídról már nem lehet vezérelni a hajó propulzióját, az irányítást áttették a fő gépterembe.
Innen csak passzív parancsokat adhatunk ki.
Vito egy másik konzolhoz lépett.
– A hajó kilencven százalékában még van levegő. Az egyik raktárcsarnokban van valami
szivárgás. Szkennelem az esetleges életjeleket...
– Zuri, az ajtóhoz! – Emery a biztonsági pulthoz ment. – Valami csak volt ezen a hajón!
Mindenki összerezzent, amikor Emery pultjának egyik hangszórójából előreccsent az
ismeretlen férfi hangja:
„A szellem az! Eljött értem. Már szinte mindenkit megölt. Nem bírjuk megállítani. Ó,
istenem, segítsen már valaki!” – A kiáltozás sikolyokba és gurgulázó hangokba fulladt.
– Mi az ördög volt ez? – Trina idegesen nézett Emeryre. – Micsoda?
– Az utolsó bejegyzése a... Nem tudom, mi lehetett a fickó beosztása. De ezt látnotok
kell! Nem hülyéskedett, amikor szellemet emlegetett.
 Vito és Trina csatlakozott Emeryhez, a biztonsági konzol elé álltak. Emery visszajátszotta
az utolsó videofelvételt, ezúttal hang nélkül. Mindhárman döbbenten nézték a zaklatott
férfit, aki az egyik pillanatban még a készülék fölé hajolva üvöltözik, a következőben azonban
úgy vágódik hanyatt, mintha valaki a nyakánál fogva megrántotta volna. Valami megragadta
az áldozatot, és kihúzta a kamera látóteréből.
Trina a monitorra bámult. Visszajátszotta a felvétel utolsó másodperceit, kimerevítette a
képet. A férfi nyakánál megjelenő levegőhullámzásra mutatott.
– Ez micsoda? – Vitóra és Emeryre nézett, de azok csak a fejüket rázták.
– Lopakodópáncél? – találgatott Emery. – Elképzelhető... De én még sosem láttam ehhez
hasonlót.
A konzol, ami előtt korábban Vito állt, hangjelzést adott. Vito visszalépett hozzá.
– Rajtunk kívül két élő ember van a hajón. Együtt vannak, nem mozognak.
– Semmi más? Semmi sem közelít felénk?
– Nem.
Trina átgondolta a helyzetet.
– Kapitány?
– Itt vagyok. – Ahmed hangja feszültnek tűnt.
– Javaslom, nyissuk ki valamennyi zsilipajtót, és szüntessük meg a nyomást a hajón! Le
kell mennem a központi gépterembe, hogy ezt megtehessük.
Vito felemelte a kezét.
– Várjunk csak! Két élő ember van a fedélzeten. Ha megtesszük, amit mondasz,
gyakorlatilag kivégezzük őket.
Trina homlokráncolva nézett rá.
– Legalább az egyikük gyilkos – szólalt meg Ahmed kapitány, mielőtt Trina és Vito
belekezdhetett volna a vitába. – Gunnar szerint elképzelhető, hogy egy első kapcsolatfelvételi
szituációba keveredtünk. Olyasmibe, ami miatt velünk jött. Át akar menni, hogy ténylegesen
létrehozza a kontaktot.
Emery a fejét rázta.
– Ez rossz ötlet. El kell hagynunk ezt a hajót. Trinának igaza van.
– Addig nem, amíg el nem jutunk azokhoz az emberekhez. Ha kalózok, itt hagyjuk őket,
de ha esetleg foglyok, kötelességünk segíteni rajtuk. Ez a felvétel... Ez segítségkérés volt. Az
űrhajózási törvények megkövetelik tőlünk, hogy legalább kísérletet tegyünk a
segítségnyújtásra. – Vito keresztbe tette a mellén a karjait. – Valamennyien aláírtunk egy
szerződést, amiben ezt elfogadtuk.
Trina és Emery egymásra nézett. A kapitány felsóhajtott.
– Rendben van. Gunnarral együtt én is átmegyek. Alkossanak párokat! Senki sem
mozoghat egyedül. Emery és Trina menjen le a gépházba! Zuri és Vito keresse meg azt a két
embert! Ha láttok valami léghullámzást, valamit, ami akár csak kicsit is hasonlít arra, amit a
felvételen figyelhettünk meg... Lőjetek!
Trinának ez nem igazán tetszett, de arra gondolt, annak is oka van, hogy Ahmed a
kapitány.
– Átküldöm az arcmonitorokra a két útvonalat.
– Mi ahhoz a két emberhez fogunk menni. Ti csak vegyétek át a hajó irányítását!
– Értettem, uram! – mondta Trina katonásan, majd Emeryre nézett.
Emery bólintott.
 – Jól van, emberek. Hallottátok a kapitányt. Zuri, Vito... Keressétek meg azokat az
embereket! Nézzétek meg... amit meg lehet nézni. Találkozni fogtok a kapitánnyal és
Gunnarral. Mindenkit tekintsetek ellenségnek, amíg be nem bizonyosodik róla az
ellenkezője! Tegyetek meg minden szükséges intézkedést, és... csak óvatosan!
Zuri intett Vitónak, hogy kövesse.
– Menjünk!
Trina átváltott a privát kommcsatomára.
– Ez így nem jó. Nekem nem tetszik.
Emery megvonta a vállát.
– Nekem sem. De a parancs, az parancs. Ha minden jól alakul, ez lesz az utolsó ilyen
akciónk. Jó lenne hamar túlesni rajta.
– Én még mindig azt mondom, ki kellene eresztenünk a levegőt a hajóból.
– Vérszomjas nőszemély! – Emery hangjában nyoma sem volt rosszindulatnak. – Igazad
van. Természetesen... A túlélők csak bonyolítják a helyzetet.
Trina a férfira nézett, majd elindult a gépház irányába.
***
Vito és Zuri a számukra megjelölt útvonalon haladt. Zuri lövésre készen tartott fegyverrel
ment a férfi előtt. Ahogy meglátta a folyosón fekvő testet – vagyis azt, ami egy testből
maradt –, azonnal jelzett Vitónak, álljon meg. Egy vékony huzalra mutatott.
– Csapda.
Követték a vezetéket, míg eltűnt a szemük elől.
– Ez mire jó?
– Semmi jóra. – Zuri a homlokát ráncolta. – De ne legyünk túl kíváncsiak! Ez az ember itt
meghalt. Lépj át fölötte vagy kerüld ki! Nekünk az élőkkel kell foglalkoznunk.
Vito hosszan a nőre nézett, majd pontosan azt tette, amire Zuri utasította. Az
elektronikus térképen a veszély logójával jelölte meg a helyet.
Pár perccel később egy újabb csapdát találtak. Ezt már aktiválta valaki: az alvadt
vérfoltok arra utaltak, az áldozat nem jutott messzire, de sehol sem találták a holttestet. Vito
elhúzta a száját.
– Valaki mintha elvesztette volna az egyik végtagját...
– És valaki más elvitte őt is, meg a végtagját is. – Zuri megállt a folyosó végében, az ajtó
irányába bólintott. – Ott, a másik oldaIon. Két élő ember. – A privátról átváltott a nyílt
csatornára. – Közeledünk a két élőhöz. Hangmonitorozás... aktív.
Zuri nem várt válaszra. Megnyomta az ajtó nyitógombját, és a fegyverét a vállához
szorítva belépett.
– Szentséges istenek! – suttogta.
Vito követte a nőt. Felkavarodott a gyomra, de nem hányt; sikerült uralkodnia magán, de
ehhez szüksége volt arra az akaraterőre, aminek köszönhetően orvossá válhatott.
– Kapitány... Látják, amit mi? – Zuri beljebb lépett a helyiségbe, az egykori
tanácsterembe, amiből valaki vagy valami trófeaszobát csinált. Mindenütt csontok (emberi
csontok) és különböző eszközökből összetákolt fegyverek, közöttük förtelmes trófeák:
inakkal, bőrcsíkokkal felfüggesztett emberi koponyák és gerincoszlopok, csontokból készített,
spirálformájú dekorációs tárgyak és... vér. Rengeteg vér.
Zuri a helyiség közepén három testet látott. Az egyiket a lábánál fogva kötötték fel, a
fejét levágták, a bőrét lenyúzták. A másik kettőt a mennyezeti tartósínekhez erősített
oszlopokhoz kötözték hozzá.
 – Élnek?
A kapitány kérdése cselekvésre ösztönözte Vitót. Az első férfihoz lépett, aki katonai
jellegű uniformist, szürke nadrágot és inget viselt. A ruházatáról minden azonosítási jelet
eltávolítottak. Vito elhúzta az orvosi szkennerét a mozdulatlan test előtt.
– Ez igen. Alig, de igen. – A másik kikötött emberhez lépett. Ez fiatalabb volt, mint az
első, és nagyjából ugyanolyan ruhát viselt. Ahogy felemelte a szkennert, a fiatalember
kinyitotta a szemét és éles hangon felkiáltott.
Vito hátraugrott.
– Barát! Barátok vagyunk.
– Szellem! A szellem! – A fiatalember Zuri háta mögé nézett.
A nő nem habozott: megfordult és tüzet nyitott, bár nem látott semmit, ami célpont
lehetett volna. A lövedékek egy része lepattant... valamiről, ami a jelek szerint nem is létezett
– legalábbis nem látszott. A szellem előrelendült. A következő pillanatban egy széles és
hosszú penge hatolt Zuri hasába. A nő felsikoltott, de még mindig tüzelt, még mindig harcolt
a láthatatlan lény ellen.
Vito csak egyetlen dolgot tehetett. Futásnak eredt. Zuri halálsikolya jó darabon követte,
de azután... A nő elnémult, és elhallgatott a fegyvere is.
– Kapitány, ez nem szellem! Ez egy lopakodópáncélos... valami! – Vito olyan gyorsan
haladt, amennyire csak bírt, de a szkafanderét nem futáshoz tervezték. – A túlélők kalózok. –
Úgy érezte, a szellem a sarkában lohol, de ebben persze nem lehetett biztos.
– Segítségre van szükségem! – lihegte. – Zuri elesett!
***
A gépházban katasztrofális volt a helyzet. Valaki itt, éppen itt alakított ki egy utolsó
védelmi pontot, ami Alamóhoz hasonlóan elesett. Trina és Emery óvatosan haladt a
törmelékek között, félrerugdosták a lábuk elé kerülő szemetet. Trina végre eljutott a
vezérlőkonzolhoz.
– Hol vannak a hullák?
Emery a fejét csóválta.
– Bármi is volt az, ami betört ide, magával vitte a halottakat. – Hátat fordított a nőnek, és
a fegyverét lövésre készen tartva, folyamatosan vizslatta a gépházat. – Csak vedd át a hajó
fölötti irányítást, vagy derítsd ki, egyáltalán működőképes-e még!
Trina nem válaszolt, erre nem volt szükség. Éppen olyan feszültnek érezte magát,
amilyennek Emery tűnt. Ahogy kesztyűvel védett ujjai mozogni kezdtek a billentyűzeten,
megállapította, hogy azok, akik ezen a helyen torlaszolták el magukat, néhány napon
keresztül sikeresen kitartottak. A padlón ételestasakok hevertek, és Trina biztosra vette, hogy
a terem egyik hátsó sarkát latrinaként használták.
– Gyerünk már, Oxenham, fedd fel a titkaidat!
Olyan gyorsan dolgozott, amennyire csak tellett tőle; minél hamarabb be akart hatolni a
rendszerbe. A sikoltozás éppen abban a pillanatban kezdődött el, amikor ez végre sikerült.

Ahmed kapitány és Gunnar kényelmes tempóban vonult végig a hajón. Gunnar

csodálkozva nézett a kapitányra.
– Ezek a kalózok...
– Fosztogatók.
– Ezek a fosztogatók ezen a hajón élnek, az űrt járják, és elfognak, eltérítenek más
hajókat? Ellopják mindazt, amire szükségük van, vagy ami megtetszik nekik?
 Az idősebb férfi bólintott.
– Nagyjából erről van szó.
– És mit csinálnak az elfoglalt hajók legénységével?
Megálltak a csapdába esett test mellett.
– Azokat, akik túlélik a harcokat, általában megölik vagy rabszolgaságba kényszerítik. A
szerencsésekért váltságdíjat követelnek. – Ahmed a vékony fémdrótra mutatott, ami a testtől
a falhoz vezetett. – Azt ne érintse meg!
Gunnar bólintott.
– Már láttam ilyesmit. Általában valami fontos dolgot védenek hasonlókkal.
Sírkamrákban, hasonló helyeken.
Átléptek a hulla fölött. Amikor meghallották Zuri és Vito bejelentkezését, mindketten
megtorpantak. Ahmed aggodalmas arccal nézte a videót.
– Élnek?
Gunnar izgatottan toporgott.
– Már hallottam ilyesmiről! Létezik egy harcosokból álló faj, amelynek egyedei vadásznak
a... – A látvány és a harc zaja a torkára forrasztotta a szót. – Vito?
– Maradjon itt, Gunnar! Ez parancs! – Ahmed kapitány Gunnar vállára tette a kezét,
hátratolta, majd elindult az orvosa irányába.
A konzultáns ügyet sem vetett Ahmedre, futásnak eredt, elrohant mellette.
– Vito!
Miközben abba az irányba futott, amerről a lövések zaja érkezett, Gunnar készenlétbe
helyezte a fegyverét.
Vito végigrohant a hosszú folyosón. Futott, ahogy bírt, és nem vesztegette az időt arra,
hogy hátranézzen. Tudta, hiába tenné, úgysem látna semmit. A szkafander sisakja nem
fordulna együtt a fejével; meg kellett volna állnia és teljes testtel hátra kellett volna
fordulnia, hogy... Bevillant elé egy kép: Zurit látta maga előtt, ahogy beledöfődik a penge,
ahogy felemeli őt az a láthatatlan valami, az a levegőfodrozódás, ami ellen harcolt. A nő
sikolyának emléke szinte szétszakította a dobhártyáját.
Nem, nem állhat meg. Úgyse érne el vele semmit.
Futott.
– Vito! Jövök! – jutott el hozzá Gunnar hangja a kommunikátoron keresztül.
– Ne! – lihegte. – Menj vissza a hajónkra! – Elhallgatott; a folyosó vége egyre közelebb
került hozzá. Érezte, ha nem lassít le, hogy beforduljon a sarkon, nekiviszi a lendület a
fémfelületnek.
Nem akart belerohanni a falba, lassítani viszont nem mert.
Végül egyiket sem kellett megtennie.
Megpróbált úgy ráközelíteni a sarokra, olyan ívben befordulni, hogy közben tarthassa az
iramot, amikor... Valami hihetetlen erő csapott le rá hátulról. A falnak ütközött, beverte a
homlokát a sisak felső-elülső peremébe. Meglepetten és fájdalmasan felnyögött. Éles, szúrós
fájdalom járta át a fejét, a testét. Amikor kinyitotta a szemét megállapította, hogy egy vékony
fémszálakból álló háló szorítja hozzá a falhoz.
Egy háló, aminek a szálai lassan belevágnak a szkafanderébe, a testébe.
Ahogy oldalra fordította a fejét, a szeme sarkából meglátott valamit a folyosón...
***
Gunnar minden erejét összeszedve rohant. Bármit is gondolt róla a Psychopomp
legénysége, tapasztalt űrjárónak számított, és természetesen átesett a megfelelő
kiképzéseken, pontosan tudta, hogyan kell használni és viselni a szkafandert. A létező legjobb
modellből szerzett magának egyet, ezt viselte, ebben futott Vito irányába, akin – szellem ide
vagy oda – mindenképpen segíteni akart.
Pár másodperccel később aztán... Sor került arra, amiben már oly régóta reménykedett:
kapcsolatot létesített egy idegen lénnyel.
Befordult a sarkon, nem foglalkozott Ahmed kapitánnyal, aki egy számára érthetetlen
dialektust használva káromkodott, miközben utánarohant. Befordult, és ahogy a túlsó falra
nézett, meglátta Vitót. Valami háló szorította hozzá a falhoz. Ez így nem lesz jó! Vito...
védtelen! Még csak nem is vergődik, hogy kiszabaduljon!
– Vito, itt vagyok. Kiszabadítalak!
– Menekülj! – Vito hangját lággyá változtatta a fájdalom. – Mögöttem. A szellem.
Menekülj!
Gunnar figyelmen kívül hagyta Vito kérését, tokba dugta a fegyverét, és előrántotta a
rohamkését.
– Nem. Segítek neked! – Már Vito előtt állt, amikor rádöbbent, a kése semmit sem ér.
Mellettük hullámzani kezdett a levegő.
Gunnar rákiáltott egy szót.
– Mdi! – Nem volt biztos benne, hogy jól ejtette ki, ahogy abban sem, hogy a lény az,
aminek gondolja.
A hullámzó levegő humanoid lénnyé szilárdult. A legalább két méter magas, hüllőbőrű
teremtménynek széles mellkasa, karmos keze, és hatalmas feje volt, amiről csápszerű
nyúlványok lógtak. A legiszonyatosabbnak azonban az tűnt, hogy vörös a szeme, a
szájnyílását pedig karmokra vagy agyarakra emlékeztető képződmények veszik körül. A testét
szinte teljesen beborították a vértlemezek, a ráaggatott csontok meg a beazonosíthatatlan
tárgyak. Négy szájkarma szétnyílt, eltávolodott egymástól.
Gunnarban a helyzet ellenére elégedettség áradt szét. Nem tévedett.
– Ez egy Ragadozó, kapitány. – Mindkét kezét előrenyújtotta. Az egyikben a kést tartotta,
de a másikat nyitva emelte fel, hogy távol tartsa magától a lényt. Fogalma sem volt, Ahmed
hol lehet. Már éppen meg akarta kérdezni, amikor érzékelte, hogy a kapitány odaért mellé. –
Egy vadászokból álló rendhez tartozik...
***
A Ragadozó néhány csattogó, cserregő hangot hallatott, majd halkan beszélni kezdett:
– Nan-deThan-gaun – közölte, majd véget vetett a puhahús zagyválásának.
***
– Nincs pár perced. Tedd, amit tenni tudsz! Most!
– Igen, uram! – Trinának sehogy sem tetszett a kapitány hangjából érződő feszültség, ami
egyértelműen arról árulkodott, hogy Ahmed éppen a halállal néz szembe, és fogalma sincs,
sikerül-e megúsznia a dolgot.
Trina folyamatosan billentyűzött, sorban beírta a parancsokat, amelyekkel átvehette az
Oxenham feletti irányítást. Ő volt a kalózhajó új kapitánya, és egyébként is, a lehető
legmagasabb helyről kapott utasítást. Igazság szerint többnyire ugyanazt másolta be, amit az
előző személy – Shaw Doty – egyszer már beírt. Nem kellett újra felfedeznie a kereket.
Úgy állította be a rendszert, hogy teljesítse a csuklókonzolán keresztül és hangokkal
adott utasításokat.
Emery feszülten toporgott a nő mögött.
– Megvan már?
 – Azt hiszem... Oxenham, ereszd ki a hátsó fedélzetekről a levegőt és nyisd ki a 3B jelzésű
gépházajtót!
A hajó megrázkódott, kissé oldalra dőlt. Trina és Emery kis híján elvesztette az
egyensúlyát, de mindketten időben megkapaszkodtak. Trina halkan káromkodni kezdett.
– Kaida, tartsd szinkronban a Psychopompot az Oxenhammal! Vigyázz, nehogy
elszakadjon a folyosó!
– Rajta vagyok. De ha lehetséges, ilyet többet ne csinálj!
– Vettem.
Emery a nőre nézett.
– Ez buta húzás volt.
– Talán. De talán mégsem. Most már az enyém a kontroll. – Trina érezte, hogy a forróság
felkúszik a nyakán, fel, egészen a tarkójáig. – Menjünk innen, mielőtt az a „ragadozó” ránk
talál!
***
Ahmed kapitány azonnal megtorpant, amikor meglátta a falhoz szegezett testet – Vito
testét. Tudta, csapdába sétált, de nem próbált menekülni, inkább felemelte a fegyverét, és a
levegőhullámzást kereste. Átváltott egy olyan csatornára, hogy csak az emberei hallják, a
kívülállónak számító Gunnar ne. Közölte a tényeket.
– Vito meghalt. Hamarosan Gunnarnak is vége. Trina, státuszotok?
– Éppen átveszem a hajó irányítását, de szükségem van még pár...
– Nincs pár perced. Tedd, amit tenni tudsz! Most!
– Igen, uram!
Ahmed erre már nem válaszolt. Gunnart figyelte, aki a halálába rohant. A konzultáns már
csupán egyetlen dologra lehetett jó: elárulhatta, kicsoda, vagy micsoda az ellenség.
Hullámzani kezdett a levegő.
Gunnar felkiáltott. A hullámzó levegő megszilárdult, és Ahmed előtt megjelent a lény,
amiről már oly sokat hallott.
A kapitányban először a félelem, majd az eltökéltség jegessége áradt szét. Amint célra
tudta tartani a fegyverét, lőtt. Elkésett. A lövedék lepattant a lény páncéljáról. Ugyanabban a
pillanatban a Ragadozó felmetszette Gunnar testét, ágyéktól egészen szegycsontig. Ahmed
ismét lőtt, amikor a Ragadozó gyorsan Vitót is leszúrta.
A lény aktivált egy lőfegyvert.
Abban a pillanatban, ahogy lőtt, megrázkódott a hajó. A lövedék – egy ívelt fémpenge –
nem találta el a célt, elzúgott Ahmed mellett.
Ahmed sarkon fordult, és rohanni kezdett. A gondolatai sebesebbek voltak, mint ő a
szkafanderben. Tudta, nem képes elfutni a Ragadozó elől. Már hallott ezekről a lényekről, a
régi mentora mesélt róluk neki, amikor eléggé felöntött a garatra. „Ha véletlenül
összetalálkozol eggyel, akkor rohanj, hátra se nézz! Ne próbálj másokat menteni, ha életben
akarsz maradni! Fuss, Tariq, fuss! Csak ennyit tehetsz.”
Ezt tette. Futott, ahogy csak bírt.
Lassan haladt. Már csak a holttestben reménykedhetett, aminél az a csapda volt.
Leakasztott az övéről egy fémcsáklyát. Ezt az eszközt általában arra használta, hogy
hozzácsatolja magát egy-egy űrhajó oldalához, most azonban ez, éppen ez menthette meg az
életét. Vagy ez okozhatta a halálát, ha minden rosszul sül el.
Vicsorogva elvigyorodott. Harcolni fog. Mint mindig. Harcolni, az élete utolsó pillanatáig!
***
 A holttesttől tíz méterre állt meg. Várt. Tudta, ha nem téved, a Ragadozó meg fogja
mutatni magát, mielőtt elejti a prédát. A holttest alá rejtett robbanóanyag talán elég lesz
ahhoz, hogy a szörny megsérüljön; talán elég lesz ahhoz, hogy ő, meg a csapata többi tagja
elmeneküljön. Az egyik kezében egy kábelt tartott, a másikban a fegyverét.
A Ragadozó vicsorogva érkezett meg.
Ahmed megrántotta a kábelt, aminek a másik végén a buktatódrótba akasztott csáklya
volt, és imádkozni kezdett, hogy a robbanás végezzen a lénnyel.
Hiába tette...
***
Amikor a kapitány végre abbahagyta a káromkodást, amikor elnémultak a csatazajok,
Kaida hangja hasított a beálló csendbe.
– Mi a parancs, kapitány? Kapitány...?
Trina ránézett Emeryre.
– Válaszolj neki!
Mindketten hallották a robbanást, és mindketten hallották a kapitány utolsó, számukra
érthetetlen nyelven elhörgött szavait. Ahmed meghalt, így automatikusan Emery lett a
parancsnok, akár tetszett neki, akár nem.
Emery is tisztában volt ezzel. Komoran nézett vissza Trinára.
– A parancs az, Kaida, hogy maradj nyugton! El ne hagyd a helyedet! Készülj az indulásra!
– Emery topogott párat, majd sietősen, már-már futva elindult. Trina látta, veríték csorog az
arcán; veríték, amit még a szkafander belső klímája sem bírt felszántani.
– De a kapitány...
– Vele vagy minden rendben lesz, vagy... már nem él. Maradj a helyeden, végezd a
munkádat!
Csend, majd Kaida ismét megszólalt. A hangja kemény volt, de így is érezni lehetett rajta
a fájdalmat.
– Igen, uram!
Trina megvárta, hogy bontódjon a kommunikációs kapcsolat, majd megjegyezte:
– Nem kell ilyen durvának lenned. – Lihegve próbált lépést tartani Emeryvel.
– De igen. – Emery alig egy lépéssel haladt a nő előtt. – Most már én vagyok felelős
érted. Te is végezd a munkádat... ami most az, hogy átjuss a Psychopompra és elhúzz innen!
Trina nem látta a férfi arcát, de az egyáltalán nem tetszett neki, amire a szavak utaltak.
– És veled mi lesz? Neked mi a feladatod?
– Az, hogy gondoskodjam róla, végrehajtod a kapott parancsot, vagy belehalsz a
teljesítésébe.
Befordultak a sarkon. Az előttük húzódó folyosó végén volt a folyosó, ami a hajót a
Psychopomphoz kapcsolta. Trina a másik irányba fordult, és meglátta a bicegő szörnyet.
Emery elindult a Ragadozó felé. A lény dühödten felordított.
– Készülj, hálólabda! – Trina a feléjük futó Ragadozóra nézett, és megszüntette az
Oxenham mesterséges gravitációját.
Emeryt nem érte váratlanul a változás.
– Menj át a Psychopompra! Gyerünk! – Az ellenség irányába lendítette magát.
Trina pontosan azt tette, amire utasítást kapott. Kinyitotta a belső légzsilipet; beütötte a
parancsot, amellyel aktiválhatta a két hajó közötti folyosóra nyíló másik ajtót, de közben
nyitva tartotta a belsőt, hogy Emery is átjuthasson.
 – Gyere, Emery! Nyitva van! – Behúzta magát a folyosóra, gyorsan haladt előre a
súlytalanságban.
Emery válasz helyett fájdalmasan felkiáltott. Az éles hangot egy suttogás követte:
– Eredj!
Trina megfordult, és az egyik oldalsó kapaszkodót markolva visszanézett a nyitott
légzsilipre. Érezte, hogy már nincs remény, mégis azért imádkozott magában, hogy Emery
megjelenjen az átjáróban.
Emery nem jelent meg.
– Psychopomp, nyissátok ki a 2D zsilipajtót! – A háta mögött kinyílt a másik hajó
légzsilipje.
Trina előtt, az Oxenham zsilipajtajának közelében hullámzani kezdett a levegő.
– Oxenham! Valamennyi zsilipajtót bezárni! Vészhelyzet!
Az Oxenham rendszere reagált a parancsra, a belső és a külső ajtók szárnyai egyszerre
mozdultak a falak irányába. Trina a Psychopomp felé húzta magát.
– Kaida, amint bejutok, azonnal induljunk! Vészhelyzet! Ne várj semmire!
– Mi a...?
Trina belendült a Psychopomp ajtaján, és rácsapott a gombra, amivel azonnal le tudta
választani a hajóról a folyosót. Miközben az ajtó becsukódott, megtörtént a leválasztás.
– Gyerünk Kaida! Gyerünk! Induljunk! – Trina nem volt biztos benne, de mintha egy
levegőhullámzást látott volna a két hajó között, közvetlenül azelőtt, hogy a Psychopomp
oldalra billenve elindult. – Oxenham – suttogta, miközben beindultak a hajójuk
gyorsítórakétái. – Önmegsemmisítés. Elsődleges felülírási kód... Delta-Echo-Alpha-Delta.
Rajta!
Trina kihelyezte a jelzőbójákat, amelyek alapján újra meg lehet találni a roncsmezőt.
Biztos volt benne, az Oxenham felrobbanását követően néhány bója meg fog semmisülni, de
éppen elég marad majd ahhoz, hogy a Kosana Roncshasznosító Társaság ismét ráállhasson a
cirkálóra.
Mert csak ez számított. Az üzlet.
Ez, meg az az apróság, hogy Kaidával együtt sikerült életben maradnia.
***
Miután kihelyezte a bójákat, elkészítette a hivatalos roncsbirtoklási jelentést.
„Jelzőbóják 1A-tól 1G-ig, a külső peremszekcióban, a megadott koordinátákon; Kilo-
Mike-Kilo szektor, 7429-es kvadráns. Bóják kihelyezése rendben megtörtént, a roncsok a
Kosana Roncshasznosító Társaság tulajdonát képezik.
Anomália. A roncsok között egy torpedócirkáló lebegett. A hajó vészjelzést sugárzott. A
Psychopomp legénysége a törvényi előírásoknak megfelelően átszállt a vélhetőleg
fosztogatók birtokában lévő űrjárműre. Ismeretlen okok miatt a kalózhajó legénységének
tagjai egymás ellen fordultak, legyilkolták egymást, csapdákat állítottak fel. A hajón
elszabadult valamiféle vadállat, amely végzett a Psychopomp legénységének néhány tagjával,
név szerint Zuri Becker közlegénnyel és Emery Mazur biztonsági főnökkel. A kalózok által
korábban elhelyezett csapdák egyike miatt életét vesztette Gunnar Larson civil konzultáns,
Vito Cocci hajóorvos, valamint Tariq Ahmed kapitány. A csapda, amely Larsont megölte,
valamilyen módon aktiválta a hajó önmegsemmisítő rutinját, emiatt az 1A, 1B és 1C
jelzőbóják vélhetőleg elsodródtak.
 A roncsfellelési díjra jogosult személyek a történtek után: Kaida Asari navigátor és Trina
Gannon fedélzeti mérnök. Zuri Becker, Vito Cocci, Emery Mazur és Tariq Ahmed családját
megilleti a halálozás esetén járó kárpótlás összege.
Jelen jegyzőkönyv aláírói: Kaida Asari navigátor és Trina Gannon fedélzeti mérnök”
– Most azt várod tőlem, hogy erre rányomjam a hüvelykujjamat?
Trinának fel se kellett néznie ahhoz, hogy megállapítsa: Kaida sírt.
– Igen. Azt várom tőled.
Kaida a Psychopomp mennyezetére nézett.
– Nem gondolod, hogy valamilyen bizonyítékot akarnak majd?
– Erről már gondoskodtam. Ha a céget érdekelni fogja annyira a dolog, hogy bizonyítékot
kér, elküldöm, amit összekészítettem. – Jelentős mennyiségű audio- és videofelvétellel tudta
alátámasztani az állításait, de azokon kívül, amiket igény esetén át akart adni, mindent törölt
a gépekről, a hajó rendszeréből.
– De hiszen ez hazugság!
Trina a másik nő szemébe nézett.
– Tényleg azt akarod mondani nekik, hogy egy szellem gyilkolta meg a társainkat?
– Nem szellem volt. Egy Ragadozó.
Trina megremegett.
– Nem tudom, az micsoda. És nem is akarom tudni! Ha van egy csöppnyi eszed, szépen
begyűjtöd a jutalmat, azután letelepszel valahol, valami kellemes bolygón vagy űrállomáson.
Én ezt fogom tenni. Élnünk kell. Ha esetleg azt forgatod a fejedben, hogy levadászod ezeket
az izéket... Hát akkor egyedül vagy. Nekem ez volt az utolsó roncsvadász-menetem.
Kaida hosszan nézett Trinára, majd a kijelzőre nyomta a hüvelykujját.
– Igazad van. Tényleg végeztünk.
Trina is rányomta az ujját a jelentés aljára, majd elküldte az utolsó jelentést a Kosana
Roncshasznosító Társaság Psychopomp nevű felderítőhajójáról. Miközben megtette,
imádkozott, hogy semmi ne kövesse őket hazáig.
 S. D. Perry – Skeld erődje

D. 820

Amikor Kardfia Jarl és a harcosok visszatértek sikeres útjukról – a tengeren túli

monostorok rengeteg kincset rejtettek –, Jormungand házában egy történet várt rájuk.
Néhány héten belül három különböző hírnök érkezett északról, azok mondták el, mi történt.
Az első dolog, ami kiderült, hogy Vadkanagyar Skeldet megölte Lándzsás Asger, a hadúr,
aki természetesen elvette és a magáénak nyilvánította a legyőzött minden földjét. A véres és
nagy csata kora ősszel zajlott le, hosszas viaskodás után végül Asger és emberei
diadalmaskodtak.
A második hírhozó azt közölte, hogy Asger eszét vesztette, mert biztosan nem normális
az, aki Skeld erődjének közelében az összes tanyát és falut felégeti, aki lemészárolja a
jószágokat és a vadonba űzi az embereket.
A harmadik ember, aki megérkezett, arról számolt be, hogy Asger meghalt, már azon a
napon elesett, amikor bevette Skeld erődjét, és maga Skeld meg az emberei voltak azok, akik
mindenkit legyilkoltak, akit csak értek. Skeld meg az emberei, akik draugarként keltek ki a
sírjaikból, közvetlenül azután, hogy az esős őszi napok belecsorogtak a télbe. Ezek a
draugarok azóta is ott portyáznak Skeld egykori földjein, és mindenkit lemészárolnak, aki a
közelükbe merészkedik.
Jarl nem hitt a draugarokban (ilyen szörnyekről gyerekeknek szokás mesélni a tűz
mellett), viszont hitte, hogy attól az alávaló Skeldtől még egy ilyen csel is kitelik; ki, ha
ilyesmivel akarja leplezni valamelyik gyengeségét. Ha komoly veszteségeket szenvedett az
Asger elleni harcokban, akkor bizonyosan sebezhető. Ráadásul kezdett megöregedni. Kardfia
Jarl szakállában is több volt már a szürke szál, mint a vörös, és tisztában volt vele: ha
valamikor, bármikor bosszút akar állni Vadkanagyaron – és a becsület bizony ezt diktálta –,
akkor ennél keresve sem találhatott volna jobb időpontot és alkalmat.
Kardfia ismerte az Erődöt, tudta róla, hogy három remek hosszúház tartozik hozzá, pár
istálló, ezeket magas fal veszi körül. És persze ott van az a kőből épített őrtorony is, a hely
büszkesége.
Jarl Erődje... Úgy gondolta, ez az elnevezés kiválóan cseng. Oda aztán befészkelhetné
magát a harcosaival meg az asszonyokkal. Ott aztán ivászattal tölthetné el élete utolsó éveit,
csak a falvakra kellene felügyelnie, amelyek tőle remélnek majd védelmet. Ha ott élhetne, ha
így élhetne, bizony csak akkor menne portyára, ha ahhoz szottyan kedve.
És ezért nem kell tennie egyebet, mint hogy most odamegy, és elfoglalja az Erődöt.
Amikor a harcosok összegyűltek, hogy megünnepeljék sikeres hazatérésüket, Jarl felállt.
Stelgar csendre parancsolta az iszogató embereket, rájuk rivallt, figyeljenek, mert Kardfia fog
szólni hozzájuk. A hangos röhögés és kiáltozás menten elnémult, az italtól fénylő szemek Jarl
felé fordultak. Koponyás Jormungand volt a törzsfőnök, de már hosszú évek óta mindenki
Jarlt tartotta a legjobb harcosnak és portyázónak. Ő volt az, aki kiképezte az új harcosokat; ő
volt az, aki később vezette őket.
 – Be akarom venni Skeld Erődjét – mondta hangosan, érthetően. – Skeld egyszer azt
mondta, nem vagyok harcos, és a lábam elé köpött. Éveken át vártam rá, hogy ezért bosszút
álljak rajta.
Helyeslő mormogás támadt. Jó természetre és erős jellemre vallott, ha valaki hosszú
ideig képes uralkodni magán, és türelmesen vár a bosszújával.
– Azt mondják, Skeldből draugar lett. Én úgy hiszem, egyszerűen csak elfogytak a
harcosai, és most rémtörténetekkel akarja távol tartani onnan az embereket.
– Mi az a draugar? – kérdezte Ult, aki a belsőbb vidékekről származott.
– Almar, elmondanád, mi az a draugar? – kérdezte Jarl.
Almar erős, jó harcos volt, és emellett a legbabonásabb ember, akivel Jarl valaha
találkozott. Rengeteg mesét ismert, és még a csatába is magával hordta a talizmánjait, a
fétiseit. Jarl szavára kelletlenül felállt.
– Megesik, hogy amikor egy erős akaratú férfi meghal, draugar lesz belőle – mondta.
Halkan beszélt, de mély hangja így is szinte dübörgött a jól felfűtött házban. – A draugar nem
él, de élőkre vadászik, megeszi a húsukat, megissza a vérüket. A draugar jól meghízik és jól
megnő, olyan nagy lesz, mint az óriások, és akkora a súlya, mint az ökröknek. Nem hord
magával fegyvert, de tíz ember ereje lakozik benne. Azt beszélik, a draugar oly förtelmesen
ronda, hogy rá se lehet nézni. Hullakék és bűzlik. Azt beszélik, mindenki megőrül, aki
meghallja a hangját. Minden embert és állatot megtámad, és ezt addig műveli, amíg a hús
lerothad a csontjairól.
Valaki mondott valami tréfásat a férfiak csontjairól. Az emberek felnevettek, de Jarl látta,
Stelgar nem röhög együtt a többiekkel, és nem nevet íjász Helta, Ult meg Thrain sem. Ők
mind erősek voltak; Jarl őket tartotta a legjobb harcosainak, ők nem vidámkodtak, inkább
érdeklődést lehetett látni a ábrázatukon.
– Hogy lehet megölni őket? – kérdezte Ult.
– Már halottak – mondta Almar. – Nem lehet megölni őket. El kell égetni a testüket. Vagy
fel kell darabolni. A darabjaikat is el kell égetni, a hamvaikat a tengerbe kell szórni. Csak
ennyit tudok mondani a draugarokról. – Leült, idegesen babrálgatni kezdte a nyakába
akasztott talizmánokat.
– Csak most jöttünk vissza egy hosszú útról – mondta Jarl. – Tudom, vannak köztetek
olyanok, akiknek tennivalójuk akadt. Olyanok, akiknek fel kell melegíteniük az asszonyaikat.
Olyanok, akik nem szívesen indulnának útnak ismét, legalább nem ilyen hamar... De holnap
beszélek Jormunganddal, holnapután pedig elindulok, és végzek Vadkanagyar Skelddel. Ha
draugar, akkor elégetem, és a sajátommá teszem az Erődjét. Ha ember? Akkor ugyanezt
fogom csinálni. Vannak köztetek olyanok, akik elkísérnek?
Stelgar azonnal felállt. Ő volt Jarl leghűbb szövetségese; még gyermekkorukban tettek
egymásnak testvéri fogadalmat.
– Skeld becstelen. Amikor a lábad elé köpött, az enyém elé is odaköpött. Megyek!
Helta, Ult és Thrain is felállt. Mind egyidősek voltak Jarllal, aki mellett már évek óta
harcoltak. Thoralf vigyorogva emelkedett fel.
– Akár itt vagyok, akár nem vagyok itt, Sigrid sosem fázik! – mondta, mire a többiek
ismét felnevettek.
Többen is felálltak, ezt tette Pöröly Rangvald, Geir, Bjarke, Vakmerő Sten, Egil... Összesen
tizenheten nyilvánították ki ilyen módon, hogy Jarllal mennek. Tizenheten, fiatalok és
idősebbek vegyesen. Ennyi emberrel fel lehetett evezni egy kisebb knorral a part mellett;
ennyi emberrel be lehetett venni az Erődöt, feltéve hogy a Skeldről szóló történetekben
legalább valamennyi igazság volt. Egy hét a tengeren, és már meg is érkeznek Vadkanagyar
földjének határára.
Azok, akik jelentkeztek a küldetésre, lakomázni és inni kezdtek; a kedvük még jobb lett
attól, hogy végre kemény csaták várnak rájuk. A Jézus-emberek kifosztásában nem volt
semmi élvezet, azok nem is védekeztek, térden állva várták a halált. Még azok is izgatottá
váltak, akik úgy döntöttek, ezúttal inkább maradnak. Elégedetté tette őket a tudat, hogy
Kardfia végre bosszút fog állni azon az alávaló Skelden.
Almar nem jelentkezett önként. A talizmánjait morzsolgatva ült a helyén, és az arca olyan
volt, mintha valamiféle aggodalmasság-maszkot húzott volna rá.
***
A lebegő hajó melegében pihenve Tli’uukop és a három ifjú Vadász végignézte, ahogy a
kis vízi jármű végighalad a part mentén. Férfiak ültek benne, akik szokás szerint primitív
eszközökkel fegyverezték fel magukat: pengékkel, bunkósbotokkal, lándzsákkal. Csupán
néhány, végtelenül egyszerű lőfegyverük volt. Tli’uukop – a tanítványai számára: Félszemű –
elégedett volt. Megígérte az ifjú Vadászoknak, hogy a hosszú út végén azt mondják majd,
érdemes volt ennyi időt szánni rá. Eddig nem így festett a dolog: már napok óta figyelték az
embereket, akik a termőföldeken dolgoztak, vagy a tengerből húzták ki az élelmüket. Az ifjak
kezdtek türelmetlenné válni, most viszont még a hajó keringetőrendszere is alig bírta
megszűrni izgatottságra utaló pézsmaszagukat.
A figyelés és a türelmetlenkedés napjaiban Félszemű már eljutott arra a pontra, hogy
bejelenti: utazni fognak, átmennek oda, ahol a nagy, fehér, veszedelmes fogú és karmú
állatok ellen küzdhetnek, de a hajó rendszere informálta őt az útra kelő emberekről és arról,
hogy ezek bizony edzett fémeszközöket visznek magukkal.
Félszemű érezte, hogy az izgalom felbuggyan a torkában. Tanítványai azonnal
csatlakoztak hozzá, együtt mentek fel vele a hajóra. Csak nemrég estek át az Avatáson,
mindhárman kiváló vérvonalból származtak. Avatottként szabadon vadászhattak, de
dicsőségnek számított, ha a hozzájuk hasonló ifjak egy kiváló Vadásztól kaptak további
kiképzést. Félszemű éppen ilyen mester volt, az ő keze alól már számtalan nagy Vadász került
ki, köztük előkelőek és klánvezérek is.
Miután a szeme elvesztését követően visszavonult, Félszemű úgy döntött, tanítani fog.
Menet közben rájött, szereti ezt a tevékenységet. Arra persze nem vállalkozott volna, hogy
Avatatlanokkal induljon útnak (az Avatatlan yautják fárasztó lények, vibrál bennük a vérszomj
és a tapasztalatlanság), viszont a fiatal Avatottak oktatgatása határozottan érdekesnek, sőt
időnként izgalmasnak bizonyult.
– Kicsik – állapította meg Rikoly. Magas volt, szögletes testű, a szájkarmai egészen
vastagok. Kiváló harcosnak számított, de hajlamos volt rá, hogy ész nélkül fejest ugorjon a
csatába. A nevét jellegzetes diadalüvöltéséről kapta.
– Primitívek – mondta Ta’roga megvetően. Ő különcnek számított a rögzített pengéjével;
mindig végtelen magabiztossággal viselkedett. – Bőrt viselnek, nem páncélt.
Kata’nu szokás szerint hallgatott. Hármójuk közül Félszemű őt tartotta a
legígéretesebbnek. A testi adottságai nem voltak annyira jók, mint Rikolyé vagy Ta’rogáé,
karcsú is volt, nem túl erős, de mindig figyelt, mielőtt gondolkodott, és mindig gondolkodott,
mielőtt megszólalt.
– Amikor először láttam őket, én is ezt gondoltam róluk – mondta Félszemű. – Túl
gyengék a harchoz, túl kicsik, túl egyszerűek. Viszont gondolkoznak. Logikusan. És
alkalmazkodnak. Előfordult már, hogy tapasztalt Vadászok maradtak alul velük szemben.
 – Mikor kezdjük? – kérdezte Rikoly, persze túl hamar.
– Amikor elhagyják a járművüket, hogy keresztülvágjanak a szárazföldön, követni
fogjátok őket – mondta Félszemű. – Tanulmányozzátok őket. Megfigyelitek, mit csinálnak. Ki
fogtok választani egy-egy megfelelő célpontot, és megküzdötök velük.
– Tucatnyi trófeát gyűjtök! – trillázta Ta’roga.
– A trófea az eredmény, nem az ok – ismételte el Félszemű a kedvenc mondását. – A
Vadászat értelme: a Vadászat gyakorlása. Ez élmény, nem cél.
A tanítványai bólintottak, de Tli’uukop nem volt biztos benne, hogy valóban hallották,
amit mondott. Sütött belőlük az izgalom, a levegő megtelt a forró, híg olajéra emlékeztető
szaggal. Még Kata’nu máskor higgadt tekintetében is fel lehetett fedezni valami feszültséget.
Félszemű felsóhajtott magában. Nem tudhatta előre, hogy a tanítványai sikerrel járnak,
vagy kudarcot vallanak, abban viszont biztos volt: bármi is történik, tapasztalatokat fognak
szerezni.
***
Hét nap a jeges tengeren, de végül eljutottak abba a kis halászfaluba, ami Skeld
földjének határát jelölte. A homályos ég havat köpködött rájuk, miközben kihúzták a partra a
hajójukat. A falu elhagyatott volt, de nem láttak se hullákat, se erőszakra utaló nyomokat.
Rövid vizsgálódás után megállapították, a falubeliek összecsomagoltak és elmenekültek;
északra tartottak.
Ez kellemetlen fordulat volt, ugyanis Jarl azt tervezte, kifosztja a falut, és megszerzi
csapatának az ellátmányt, mielőtt még nekivágnak a szárazföldnek. Erről le kellett mondania:
a falubeliek minden élelmet magukkal vittek, amikor távoztak.
Az emberek megették az utolsó szárított heringeket és a szikkadt kenyeret, amit hazulról
hoztak magukkal, azután – miközben egymást váltva őrködtek – aludtak egyet a szellős közös
házban.
Skeld Erődje kétnapnyira volt a parttól. Reggel, amikor elindultak, keleti irányba
tartottak. Menet közben, az erdőben elejtettek pár mókust és nyulat. A hegyek közé vezető
kanyargós, meredek utat friss porhó borította. Elhaladtak néhány kisebb tanya mellett, de
azok is éppen olyan üresek voltak, mint a halászfalu. Kihunyt tüzek, sebtiben végrehajtott
csomagolásra utaló jelek, lábnyomok a rothadó, nedves avaron, amit itt-ott még nem lepett
be a hó. Az emberek eleinte csak nevettek, tréfálkoztak a gyáva földműveseken, akik a
draugarok elől menekülhettek el, de ahogy telt az idő, már egyre kevesebb kedvük volt a
vidámkodáshoz. Az erdő, a havas mezők – minden üres volt és néma, de mégis valamennyien
érzékelték a levegőben remegő feszültséget.
Helta, a csapat legélesebb szemű tagja háromszor is látott olyan faágat, ami mozgott,
pedig nem volt a közelükben semmi, és a szél sem fújt. Bjarke, Olav és Haavid léptek zaját
vélte hallani a kopár ágú fák között. Az emberek csendesen, feltűnés nélkül továbbadták
egymásnak a megállapítást: valaki figyeli őket, valaki követi a csapatot. Jarl feltűnés nélkül
csökkentette az iramot, és közben a kardja markolatára csúsztatta a kezét.
Ahogy a gyenge fényű nap sugarai hosszúra nyújtották az árnyékokat, déli irányban
füstöt láttak. Ritkás volt, és jóval a hóterhes fenyők fölött lebegett. Óvatosan
megközelítették. Ahogy előrehaladtak a fák között, a füstszagot egyre inkább elnyomta az
ürülék és a kiontott vér bűze. Mielőtt kilépett volna a tisztásra, Jarl elővonta a kardját.
Egy disznófarmon találták magukat. A földön, a tanyaház füstölgő romjai között tucatnyi
döglött állat feküdt. A karámok gerendái törötten hevertek a vérben úszó tetemek között.
Jarl a tekintetével végigpásztázta a kis tisztást. A ritkás füstön kívül semmi sem mozdult. Az
emberek eltávolodtak egymástól, valamennyien készenlétbe helyezték a pajzsukat, a
fegyverüket.
Jarl leguggolt az egyik állat mellé. A disznó szemeit kiszúrták, az állkapcsát eltörték; a
hasára vágott, egyenetlen szélű lyukon keresztül kiömlöttek a földre a belei. A pettyes bőrön
véres ujjnyomok barnállottak, a combján emberi fogaktól származó harapásnyomokat
lehetett látni. Jarl bedugta az ujját a bélhalomba. Hideg volt, de nem fagyos, nem érződött
rajta rothadásszag. Ez, meg a füst... Legfeljebb egy-két napja történhetett a dolog.
– Nézzétek! – mondta Helta halkan. Geirrel együtt feszülten bámult valamit, amit egy
elszenesedett fahalom takart el a többiek szeme elől.
Jarl odabólintott Stelgarnak, mindketten Heltához mentek, hogy megnézzék, mit talált.
A parasztot meg a családját. Az apának három fia volt, a legkisebb két-három éves
lehetett. Mindegyiküket – a férfit, a feleségét, a kölyköket – halálra verték. Széttépett ruháik
alól törött csontok meredtek ki, a sebeikbe faszilánk és mocsok tapadt. Jarl a gyerekek
vékony, tejszín bőrrel borított testén is harapásnyomokat fedezett fel. Az asszony szoknyáját
felrántották, a lába közét véres péppé püfölték.
– Egyetlen tiszta sebet se látok – mondta Stelgar.
Jarl bólintott. A szerencsétlen család tagjai körül véres botok és kövek hevertek. A
füstölgő romok közelében nem maradt meg a hó, a földön látni lehetett a lábnyomokat.
Négy, talán öt férfi. Egyikük mezítláb járt.
– Draugarok – állapította meg Geir. Néhány társa bólintott, halk susogással elismételték a
szót.
– Draugarok nem léteznek! – jelentette ki Jarl. – Ezeket az embereket nem ették meg,
ezeket csak megharapták. És agyonverték. Hétköznapi méretű emberek.
– Őrültek – mondta Geir. – Almar azt mondta, a draugarok eszelősséget terjesztenek.
A tanya és egykori lakói láttán Jarl azzal nem szállhatott vitába, hogy őrültek jártak a
környéken, de azt sem zárta ki, hogy esetleg maga Skeld próbálja elterjeszteni ezt a hírt.
Megvonta a vállát.
– Megtudjuk, amikor meg kell tudnunk.
Thoralf az egyik lemészárolt disznóra nézett, és vidáman felkiáltott.
– Vacsorára disznóhús?
Az emberek közül néhányan felnevettek, de senki sem eresztette le a fegyverét. Jarl
bólintott. Igen, összeszedhetik a disznóhúst, és esetleg tüzet rakhatnak a füstölgő romok
mellett, hogy elrejtsék magukat...
Ki elől? Skeld katonái elől? Pár emberevő eszelős elől?
Bárki elől, aki őket figyelte. Vagy akár a fák alatt is tábort verhetnének. Tüzet sötétedés
után nem gyújthatnak – így többet láthatnak, ha egyáltalán lesz valami néznivaló.
– Holnap délre az Erődnél leszünk – mondta Jarl. Bízott benne, azon a helyen minden
kérdésükre választ fognak kapni.
***
Ta’roga a földön alvó embereket figyelte, akik egymáshoz húzódva, a köpenyükbe
burkolózva próbálták melengetni magukat. Tőlük száz lépés távolságban, a hátát egy nagy fa
törzséhez támasztva üldögélt a földön, időnként rávicsorogva a táborhely körül lassan
sétálgató őrökre, akik nem láthatták őt.
Összecsettintette a szájkarmait. Elégedett volt magával. Rikolyt és Kata’nut szétégeti
majd az irigység, amikor meglátják, hogy sikerült elejtenie az utazó emberek vezetőjét.
Természetesen azt a példányt – ez volt a legjobb választás. Jobban szerette volna, ha látja
harcolni őket, mielőtt akcióba lép; jobban szerette volna, ha bebizonyosodik, valóban a
vezetőjük a legjobb közöttük, de valahogy nem volt kedve ahhoz, hogy még egy napot
töltsön azzal, hogy ezeket az állatokat követi. Már sok történetet hallott az emberekről,
legendákat, érdekes meséket, de amikor megismerte őket, szembesülnie kellett a ténnyel:
alacsony, lapos arcú lények, amelyek még a földön talált húst is megzabálták. Hitványnak
látszottak.
Félszemű üzent, hogy valamivel távolabb, abban az irányban, amerre ezek az utazók
tartottak, van még egy emberfalka. Ezek azonban túl sokan voltak ahhoz, hogy komolyabb
technikai eszközök bevetése nélkül harcolni lehessen velük, márpedig ilyesmit tilos volt
használni a primitív fajok ellen – ez volt a Vadászat törvénye. Ta’roga nem is vitt magával
ilyen fegyvereket, csupán egy kisebb sugárvető tartozott a felszereléséhez (Félszemű
valamennyi tanítványától megkövetelte, hogy egy ilyet magánál tartson, a biztonság
kedvéért), de el sem tudott képzelni olyan helyzetet, amiben használnia kellene. Úgy
tervezte, amikor ismét láthatóvá válik a bolygó csillaga, kiemeli a vezért, és a domináns
karjára erősített penge – ami olyan éles volt, akár egy fog, olyan szilárd, akár a becsület –
egyetlen csapásával végez vele. Ő fogja megszerezni az első trófeát.
Miközben arra várt, hogy az emberek felcihelődjenek végre, elzsibbadt a lába. Egy
darabig figyelmen kívül hagyta ezt a kellemetlenséget, de miután az egyik sétálgató őr – a
magas, aki íjat hordott magával – elhaladt mellette, csendesen pózt váltott, kinyújtotta a
lábait.
Az őr, a magas példány megtorpant, és elindult vissza, Ta’roga irányába. Két kézzel fogta
az íját, az ívelt fadarab és az ideg között egy nyílvessző pihent.
Meghallott! – gondolta Ta’roga. Mozdulatlanná dermedt. Eltelt egy perc. Az őr levette
vastag állatbőrből készült, a szemek körüli részeken fémlemezekkel megerősített fejfedőjét,
lassan letette a földre, majd felegyenesedett, és arra a fára nézett, amely előtt Ta’roga
üldögélt. Közelebb lépett, de nem látszott rajta, hogy keres valamit, inkább csak ide-oda
forgatta szőrös arcát, lassan, figyelmesen. Hallgatózott.
Ta’roga még sosem látott ilyen közelről embert. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy
Félszeműnek talán igaza volt, amikor oly nagy tisztelettel beszélt ezekről a lényekről. A szőrös
arcú példány nem indított támadást, nem kezdett el segítségért kiáltozni, és nem döntött
úgy, hogy figyelmen kívül hagyja a halk neszeket. Gondolkodott. Az érzékszervei által
begyűjtött információk alapján próbálta megtalálni a hallott hang forrását.
A Vadász tisztában volt vele, hogy a maszkja blokkolja légzésének zajait, a szíve viszont
hevesen vert. Ha ez az ember megtalálja, mert ostobán viselkedett, ha rákényszerül egy
összecsapásra... Akkor bizony szégyenben fog maradni a többiek előtt!
Az ember felnézett a fa ágaira; hosszú, vékony szálú haját megborzolta a jeges szellő.
Hátralépett, tágította a saját látóterét. A fák törzseit vizsgálgatta, végül lenézett a talajra.
Ismét közelebb lépett, a térdei behajlításával alacsonyabbra helyezte a súlypontját. Ta’roga
lábára koncentrált.
Ta’roga óvatosan, a feje megmozdítása nélkül nézett le, és a csizmája alatt meglátta a
puha talajon a szimmetrikus benyomódásokat. Megfeszültek az izmai, felkészült rá, hogy
cselekednie kell. Tudta, ha itt és most megöli ezt az embert, tönkreteszi a Vadászatot,
szégyenbe hozza magát. Megpróbálhatta volna arrébb csalni a prédát, később pedig, miután
begyűjtötte a trófeát, azt állíthatta volna, pontosan ez volt a terve, de biztos volt benne, ha
most megmoccan, akkor az ember meghallja, esetleg meglátja őt, és biztosan támadást indít
ellene.
 Az ember tekintete végigkúszott a talajon. Felegyenesedett, a teste ellazult. Mivel a
szeme semmit sem érzékelt, nyilvánvalóan arra a következtetésre jutott, hogy az a valami,
ami létrehozta a felfedezett nyomokat, már elment.
Ahogy az ember elfordult, Ta’roga lassan kifújta a levegőt. Zavarban volt, de azzal
nyugtatgatta magát, hogy mivel semmi sem zavarta meg a Vadászatot, valóján nincs is oka
arra, hogy...
Az ember hirtelen visszafordult, és Ta’rogára meresztette a szemét. Az íjat ekkor már
felajzottan tartotta a kezében. Lőtt, azután újabb vesszőt illesztett az idegre. Az első lövedéke
mélyen belefuródott Ta’roga jobb combjának belső oldalába.
Ta’roga páncélja érzékelte a lövedéket, de a nyílvesszőnek olyan rövid utat kellett
megtennie, és olyan erővel érkezett, hogy keresztülütötte a vékony védőlemezt. A fémhegy
mélyre hatolt. Ta’roga az oldalára fordult, azután felállt. Az első pillanatban megdöbbent,
utána mérhetetlen düh áradt szét benne.
Az ember a második nyílvesszőt is kilőtte. Ez a fa törzsébe fúródott, pontosan oda, ahol
egy másodperccel korábban Ta’roga feje volt. A Ragadozó kinyújtotta a karját, a helyükre
pattantak a csuklópengéi. Előrelépett, hogy átvágja az ember torkát.
A szőrös arcú hátraugrott, és harmadszor is lőtt. A nyílvessző Ta’roga mellpáncélját találta
el. A rendszer ezúttal jól működött: a primitív lövedék lepattant a fémről.
A zajok azonban felkeltették a többi őr figyelmét. Futva érkeztek az íjászhoz. A pihenő
emberek többsége is talpra ugrott, és fegyvert ragadott. Olyan gyorsan reagáltak, mintha
addig csak színlelték volna az alvást.
Az íjász elkiáltott néhány szót, de nem fejezhette be a mondatát, mert a feje kettéhasadt.
A csapás magasról és jellegzetes szögben érkezett – Ta’roga rögtön tudta, Rikoly végzett az
emberrel. Az íjász összerogyott, vér ömlött a vállára, meglékelt koponyájából kifordult az
agyvelő. Hirtelen tucatnyi ember állt körülötte, valamennyien harcra készen, kardokat és más
fegyvereket szorongatva. És a tábor irányából még több érkezett... Ta’roga látta, ahogy
kemény vonallá változik furcsa szájuk.
Rikoly átvágta a legelöl haladó torkát. A sebből kiszökő vörös, a hideg levegőben forrón
gőzölgő vér egy része ráfröccsent Rikoly páncéljára. Az egyik ember gondolkodás nélkül
felemelte harci pörölyét, és lesújtott a levegőben megálló vérfoltra. Csont reccsent; Rikoly
hanyatt tántorodott. Ta’roga megpördült, mélyen a pörölyös ember puha hasába döfte
csuklópengéit. Az ember meghökkentő módon ismét felemelte a fegyverét – még úgy is
támadni akart, hogy ömlött a testéből a vér. Harcolni próbált, mindhalálig.
Ta’roga visszarántotta a pengéit, megragadta Rikolyt, hátrahúzta a támadó emberek elől.
Az emberek vezére felkiáltott, harcosai kört alkottak, fegyverüket szorítva kifelé
fordultak. Nem is foglalkoztak a lábaik előtt vérző három társukkal.
A küzdelem, amire valamilyen ostoba tett miatt került sor, sosem lehetett a Vadászat
része. Ta’roga tudta, kudarcot vallott. Ezután már csak egyetlen tisztességes megoldás
maradt a számára: megszüntetni az álcáját, és harcolni. Szembenézni a halállal. Ő azonban
abban a pillanatban nem foglalkozott se a Vadászattal, se a becsülettel, egyszerűen csak
szégyellte magát, és dühös volt amiatt, hogy ilyen ostobán, és ilyen mértékben alábecsülte
ezeket a lényeket.
Rikoly hátrált, Ta’roga vele együtt mozgott. Az emberek felemelték fegyvereiket és
vicsorogva, érthetetlen szavakat üvöltve utánuk indultak. Hangosak voltak és dühösek. Rikoly
néhány lépés megtétele után megfordult és sérült karját szorongatva futásnak eredt. Ta’roga
megmarkolta a combjából kiálló nyílvesszőt, és követte társát. A megaláztatás teljessé vált.
 ***
A futó léptek zaját követték, de nem jutottak messzire. A hangok elnémultak. Itt-ott
furcsa, zöldes folyadékcseppek látszottak, ezek mellett még előre lehetett menni egy
darabig, de amikor eltűntek, a fák árnyéka alatt nem maradtak nyomok. Nem lehetett
megállapítani, hogy az ellenség merre menekült.
Jarl megállította a csapatot, visszaparancsolta az embereit a táborba, hogy megvizsgálják
a támadás helyszínét.
A földön találtak lábnyomokra emlékeztető bemélyedéseket, de ezek túl nagyok és túl
furcsa formájúak voltak ahhoz, hogy embertől származzanak. Az egyik nagy fa tövében, a
három halott ember közelében egy kisebb tócsányi zöld folyadékot fedeztek fel.
Jarl megszámolta Helta nyílvesszőit. Egyet látott a fában, egy másikat a földön, ennek
meghajlott a hegye. A harmadik hiányzott.
Stelgar leguggolt a zöld tócsa mellé, óvatosan beledugta az ujját.
– Mi az? – kérdezte Bjarke.
Stelgar megvonta a vállát.
– Heltának hiányzik egy nyílvesszője. Eltalált valamit.
– Ez egy draugar – mondta Geir idegesen. – A draugarnak zöld lehet a vére!
– A draugarok nem használnak fegyvert – jelentette ki Stelgar, és a halottakra mutatott.
Helta, az íjász koponyáját kettéhasította valami. Thrain torkát elmetszették. Vakmerő Stent
két karddal szúrták hasba. – És azok nem is rejtőzködnek.
– Ketten voltak. – Bjarke a különös nyomokra mutatott, amelyek a fa mellett és a fától
keletre követték egymást. – Az egyik itt pihent. A másik erről jött.
– Helta meghallott valamit – mondta Rangvald. Ő is az őrök közé tartozott, ahogy Thoralf.
– Láttam, hogy leveszi a sisakját. Hogy jobban halljon. Egy pillanattal később már lőtt is.
– Én láttam valamit – mondta Thoralf. – Mozgott a levegő, mint egy árnyék.
Geir idegesen nézett körül.
– Szörnyek támadtak ránk. És biztosan követnek minket.
– Legyél már tökösebb, vagy takarodj vissza anyád csecsére! – állt fel Stelgar. – Ha
véreznek, akkor meg is tudnak halni. És ha Helta hallotta a zajaikat, akkor mi is hallhatjuk
őket. És most már azt is tudjuk, hogy figyelnünk kell a levegőárnyékokra. Ha visszajönnek,
végzünk velük.
Jarl bólintott, és a harcosok többsége is ezt tette. Stelgar okosan beszélt.
– Gyűjtsetek ágakat! – mondta Jarl. – Kettesével, hármasával mozogjatok, egy mindig
figyeljen! Tartsátok nyitva a szemeteket és a fületeket! Máglyát építünk a halottaknak,
megmelegszünk az út előtt, aztán továbbmegyünk az Erődbe. Ott majd a toronyból
bármilyen ellenséget visszaverhetünk.
Az emberek bólintottak és elindultak. Jarl lenézett a halottakra, Helta fejének két, véres
felére, amelyek furcsa szögben lógtak törött nyakán. Stelgar a csizmája orrával megbökdöste
az egyik fél fejet. A koponyát egy nagyon erős, felülről érkező vágás nyitotta szét. Ez furcsa
volt, hiszen Helta is a magas emberek közé tartozott.
– Eleven holtak és zöldvérű óriások, akiket nem is láthatunk – mormolta Stelgar. – Biztos,
hogy el akarod foglalni azt az Erődöt?
Jarl felnevetett.
– Lenne jobb út a Valhöllbe? Emberrel bármelyik bolond megöletheti magát.
Stelgar is felnevetett; kacagása tisztán csengett a hideg levegőben.
***
 A nyílvesszőt ki kellett vágni Ta’roga lábából. Miután ez megtörtént, jókora lyuk maradt a
védőöltözetén. Egy fertőtlenítő tapasz és egy adag bőrhegesztő sokat segített, a testének
nem is esett különösebb baja, a büszkesége azonban hatalmas sebet kapott. Alig mert a
mester szeme elé kerülni. Rikoly alkarja hat helyen tört el. Beadott magának egy
fájdalomcsillapítót, ezután viszont úgy összerogyott, hogy a feje alacsonyabbra került, mint
Ta’rogáé.
Félszemű nem akart osztozni az ifjak szégyenében, de tudta, ő is hibás a történtek miatt.
Tisztában volt a hiányosságaikkal és a hibáikkal, mégis megengedte nekik, hogy emberekre
vadásszanak. A Vadászok törvénye szigorú volt, de az ifjan elkövetett hibákat még elnézték –
ezek is hozzátartoztak a tanulási folyamathoz. Ezek ketten arrogáns és felelőtlen módon
viselkedtek, de ez többé-kevésbé várható is volt. Félszemű azt nem tudta elfogadni, abba
nem bírt beletörődni, hogy a két ifjú a menekülés mellett döntött. Legyőzték és
megsebesítették őket, mire egyszerűen elszaladtak!
Ridegen nézett a sebkezelő szobában megszégyenülten, csendben álló yautjákra.
Jogában állt, hogy megölje őket, talán meg is tette volna, ha nem érzi úgy, hogy ő is hibás
lehet abban, ami történt. Amikor utoljára ezen a világon járt, még nem léteztek olyan
harcosok, mint azok, akik megfutamították a két ifjoncot.
A hajó kattogása vonta magára a figyelmét. A legközelebbi konzolhoz lépett, felhívott egy
kijelzőt, végighúzta a karmait egy sor szimbólumon. Kata’nu szenzorális információkhoz
jutott: az utazók keresztülvágtak egy nyílt terepen, már csak néhány percnyire voltak a falut
körbefogó torlasztól. Kata’nu az emberektől délre helyezkedett el, egészen közel hozzájuk.
Megszámolta a falubelieket, felmérte, hogy a fal mögött milyen fémötvözetből készült
eszközök találhatók. Türelmes volt, cseppnyi dölyf sem szorult belé – ezek voltak a valódi
Vadászok jellemzői.
Félszemű ismét a megszégyenült yautjákra nézett. Gondolkodott. Ta’roga és Rikoly
lehetőséget kapott arra, hogy bebizonyítsa, mire képes. Harcolhattak, megmutathatták
volna, hogyan képesek győzni, vagy tisztességgel meghalni. Ha elpusztulnak, trófeát ugyan
nem gyűjtenek, de legalább a becsületüket megőrzik.
– Az emberek, akikre vadásztatok, hamarosan elérik a falut, ahol még négyszer annyian
vannak – mondta Félszemű. – Egy valódi Vadász képes arra, hogy minden fegyverétől
megváljon, minden páncélját levesse, és rejtőzködés nélkül, puszta karommal álljon ki az
ellenfelei elé. Egy valódi Vadász még ilyen helyzetben is képes győzni, de ha mégsem, akkor
képes tisztán és tisztességgel meghalni!
Ta’roga és Rikoly szégyenkezve hallgatta az öreget.
– Nem fogjátok megzavarni Kata’nu Vadászatát – mondta Félszemű. – Ha akadályozzátok
őt, elviszem a fejeteket az apátoknak, és beszámolok arról, milyen becstelenül viselkedtetek!
Ta’roga felemelte a kezét, és nekilátott, hogy levesse a páncélja darabjait. Rikoly csak a
fél kezét tudta használni, de követte társa példáját. A pengéi a padlóra csattantak. Félszemű
szó nélkül figyelte komor készülődésüket. Volt esély arra, hogy életben maradnak. Majdnem
biztos volt, hogy megsebesülnek, de technikailag mindketten készen álltak egy ilyen
Vadászatra.
Tli’uukop úgy gondolta, közelebb viszi a hajót Kata’nuhoz, mert így könnyebb lesz a
végén a takarítás, és így megakadályozhatja, hogy a két megszégyenült Vadász idő előtt
indítson támadást. Már döntött: többé nem hoz tanítványokat az emberek világára. Az
embervadászat a képzett harcosok játéka.
***
 Skeld Erődje egy alacsonyabb szirt tetején, a hosszú emelkedő oldalában, a hóhatár
szélén állt. Kardfia és emberei keresztülvágtak a szirt előtt terpeszkedő rozsföldön, elhaladtak
néhány üres tanyaház mellett. Látták az Asger által vezényelt ostrom nyomait, látták a
holtakat és a rothadó lótetemeket, és látták azoknak a máglyáknak a maradványait is,
amelyeken a győztesek elégették saját halottaikat. Az elszenesedett csontok feketén
meredtek ki a friss hó alól. Stelgar rámutatott a rozsföldön látható nyomsávokra – mindegyik
az Erőd irányába vezetett. Az egyik háznak, ahol megálltak, alvadt vér, száraz ürülék és
hányás szennyezte a falait. A ház előtt széttépett ruhák hevertek.
Eleven embert sehol sem láttak.
Már látták az Erődöt, még nekivágtak az utolsó emelkedőnek, amikor sűrűbbé vált az
addig csak szállingózó hó; vakos, kövér pelyhek hullottak alá az égből.
A magas cölöpfalat nem őrizte senki, az erős kapu tárva-nyitva állt. A szürkén emelkedő
kőtorony üresnek látszott, az ablakai akár a halottak szemei.
Néhány száz lépésnyire a faltól Jarl megfordult és társaira, testvéreire nézett. Csak a
fáradtság jeleit látta rajtuk, a félelemét nem. Biztos volt benne, bármivel is kell majd
szembenézniük – rejtőzködő óriásokkal, eszelős emberekkel, draugarokkal – ezek a harcosok
küzdeni fognak, méghozzá elszántan és jól.
– Úgy látom, nincs szükség lopakodásra – mondta. – Azért jöttünk, hogy elfoglaljuk az
Erődöt, és ezt meg is fogjuk tenni. Maradjunk közel egymáshoz, míg ki nem derítjük, mivel
állunk szemben. És figyeljétek a levegőárnyakat! Óvatosan velük!
– Inkább ők legyenek óvatosak... velünk! – mondta Thoralf. Erre mindenki elvigyorodott.
Jarl szíve megtelt jóleső érzésekkel. Ugyan mi lehet jobb annál, mint amikor valaki
tapasztalt és bátor emberek élén harcba vonul valamiféle ismeretlen ellenség ellen? Vagy
győznek, vagy elpusztulnak – mindenképpen megkapják a maguk jutalmát.
Ez volt az a pillanat, amikor az Erőd falai mögött felsikoltott egy ember. A rekedtes
hanghoz egy másik, egy harmadik... tucatnyi, kéttucatnyi csatlakozott – össze se lehetett
volna számolni, hányan üvöltöttek fájdalmukban vagy dühükben, esetleg éhségükben. Az
eszelősség és a veszteség hangáradat-hullámai úgy csaptak az ég felé, mint a farkashordák
ordítása.
– Odin áldjon meg benneteket! – kiáltott fel Jarl, és a kapuhoz rohant.
***
A hulló jég függönye mögé rejtőzve Kata’nu ráközelített az utazókra, amelyek megálltak a
falon hagyott bejárati nyílás előtt. Valamennyien készen álltak – harcra számítottak.
A falakon túl emberek kiáltoztak.
Az utazókat vezérük keresztülvezette a kapun. Kata’nu követte őket. Látta az egyik,
északon álló nagyobb épületből kirontók hőjeleit. Valamennyien üvöltve rohantak az utazók
irányába. A legtöbbjüknél nem volt fegyver, sokan bizonytalanul mozogtak, tántorogtak,
elestek.
Kata’nu eltávolodott az utazóktól. A közelben heverő döglött csordaállatok irányába
tartott, amelyek tetemét már felfújták a haláluk után keletkezett gázok. Az állatokon halott
emberek hevertek.
Az utazók körbeálltak, kifelé fordultak, és úgy ordítottak, mint a Beavatatlanok az első
gyilkolásuk alkalmával.
Felbukkantak az épületből kirontó emberek. Kata’nu azonnal látta rajtuk, valami nincs
rendjén náluk. A társaság felének hiányos volt az öltözete, páran meztelenül futottak. Sokan
láztól reszkettek, sokan elestek – a társaik keresztülgázoltak rajtuk. A lábukon mocsoksávok
húzódtak, üvöltözés közben furcsa arcot vágtak.
Betegség. Kata’nu egy pillantást vetett a maszkja szűrőegységének kijelzőjére – ezt
rendszeresen megtette, amióta elhagyta a hajót. A levegőnedvesség fokozódott. Az égből
egyre sűrűbben hullott a fagyott víz, és... Megvan. A levegőben magas volt egy bizonyos
szerves anyag koncentrációja. Valamilyen alkaloida... Ez arra utalt, hogy valami gombaféle
spórája terjeng a közelben. A falun kívüli területeket mezőgazdasági művelés alá fogták, a
helybeliek gabonát termesztettek. Lehet, hogy ez, a gabonájuk fertőződött meg valamilyen
módon? Esetleg a hús, amit ettek? Az élelemmel juttatták be a szervezetükbe a spórákat,
vagy a levegővel szívták magukba?
Közben az első beteg emberek eljutottak az utazókhoz. Sikoltozva, fegyvertelenül
támadtak. Az utazók félelem nélkül vállalták a harcot. Kata’nu izgatottan figyelte őket, egyik
lábáról a másikra állva nézte a csatát – egészen addig, amíg észrevette, hogy a támadó
emberek közül néhány hirtelen irányt vált, és egyenesen feléje rohan.
***
Az Erőd lakói érthetetlen szavakat üvöltöztek. A szemük kiguvadt, eszelősen forgott. A
többségüknek semmi sem volt a kezében, de nyilvánvaló őrültségüket is fegyvernek lehetett
tekinteni. A félelem legcsekélyebb jele nélkül, elszántan rohantak Jarl embereinek bárdjai,
kardjai elé. Jarl látta, hogy a falu lakói, a földművesek között ott vannak Skeld és Asger
harcosai is. A kórság a jelek szerint nem válogatott az áldozatok között.
Az első ember, aki Jarl elé ért, ürülékfoltos nadrágot viselt, mást semmit. Jarl
előrevágott, felmetszette a torkát. Gőzölgő vér ömlött a hóra, ahogy a férfi gurgulázó
hangokat hallatva a hóra rogyott.
Három másik őrült ugrott a helyére. Egy meztelen nő – lógó mellét véres hányadék
borította – az ujjait begörbítve próbált belekarmolni Jarl arcába. A harcos gondolkodás
nélkül, villámgyorsan felvágta a nő hasát, és a következő támadója felé fordult. Ennek a
férfinak csak egy mocskos köpeny takarta meztelenségét. Jarl pajzsa felé kapott, miközben
egy fiatal fiú a harcos lábai irányába vetődött, és rothadó ujjaival tépni, vájni kezdte a
csizmáját.
– Ez apám csizmája! – kiáltott fel a fiú. – Elloptad tőle!
Jarl vágott és szúrt, ütött és rúgott, káromkodva az eszelős fiú fejére taposott. A
köpenyes férfi hátrahőkölt, mindkét kezét a hasára szorította, de az ujjai között kibuggyantak
a belei. Vérpermet festette vörösre a hulló hópelyheket.
Kardfia látta, hogy Stelgar vigyorogva átvágja az előtte hadonászó, vérrel borított férfi
nyakát – közvetlenül a lánca fölött, amin medálként egy vadkan agyara lógott. Rangvald a
pörölyével zúzta szét egy guvadt szemű, szellemekről hablatyoló paraszt koponyáját, majd
áldozatát félrerúgva, ugyanazzal a lendülettel egy másik férfi arcát. Therin féltucat nyílvesszőt
eresztett el. A lelőtt férfiak és asszonyok a földre rogytak, de mögöttük újabbak jöttek. Geir
kissé eltávolodott a csapattól, hogy jobban meglendíthesse a botját. Mélyre hajolt, egyetlen
ütéssel három embere csapott le – a nehéz, vasalt végű bot combcsontokat zúzott szét. Ám a
támadók csak jöttek, jöttek, az elmebaj adott nekik bátorságot a vakmerő rohamhoz. Kezek
kaptak a bot irányába. Miközben Geir azért küzdött, hogy kiszabadítsa fegyverét a ráfeszülő
markokból, egy férfi, aki Asger harcosainak köpenyét viselte, a hátára ugrott, és fagytól
fekete ujjaival a torka irányába karmolt.
 Egy újabb nő rontott Jarlra. Metsző hangon sikoltott, hidegtől megkékült kezében egy
vékony pálcát forgatott, mintha kard volna. Jarl a nő arcába sújtott a pajzsával. Az asszony
összerogyott, de a földön fetrengve, véres fogakat köpködve is csak visított.
– Nézzétek!

Olav és Bjarke egyszerre kiáltott fel, egyszerre mutattak a fal irányába, miközben távol
tartották maguktól támadóikat. Jarl felkapta a fejét. Egy bizonyos helyen mintha a levegőben
lebegtek volna az egymásra rakódó hópelyhek... Kardfia pislogott párat, és már azt is látta,
hogy a hófátyol kirajzol egy emberforma alakot. A bozontos fejű lény elképesztően magas
volt, a válla hihetetlenül szélesnek tűnt. Az eszelős támadók egymás után vetették rá
magukat, de a legmagasabb feje se ért fel a lény melléig.
Jarl villogó pengéket látott a hófoltos levegőben. A különös alak egyre világosabban
kirajzolódott előtte, ahogy a pengék által szétszabdalt áldozatok vére ráfröccsent.
– Óriás a falnál! – kiáltott fel Jarl, miközben a feléje rohanó kövér, lándzsát szorongató
férfi felé fordult. Felrántotta a pajzsát, lehajolt, és kardjával a támadója lábának irányába
vágott. Könyörtelen erővel ütött; érezte, hogy a pengéje csontot tört, és érezte, elzsibbadnak
az ujjai. A kövér ember felrikoltott és eldőlt.
Forró vér csöpögött Jarl szakálláról. A fegyvertelen őrültek közül néhányan már
megfordultak – talán mégis ismerték a félelmet –, és értelmetlenségeket üvöltözve
eltávolodtak a még küzdőktől. Az Erőd harcosai közül egyre többen szereztek maguknak
fegyvert, némelyikük pedig úgy viselkedett, mintha kezdenének visszatérni az emlékei. Egy
kisebb csoport összetömörülve hátrált, ők már azt kutatták, hogyan tudnának elmenekülni.
– Most már legalább látjuk azt a szarost! – kiáltott fel Stelgar. Kitért egy botra
támaszkodva sántikáló vénember előtt, aki megbotlott a földön fekvő hullákban, és orra
bukott. Mielőtt földet ért volna, Stelgar széthasította az arcát.
– Odin ránk mosolyog! – bömbölte Thoralf, és még talpon maradt társai vidáman
felnevettek.
Egy bárdos katona valahogy eljutott Olav közelébe. Olav levágta ugyan, de a fiatal
férfinak még sikerült összeszednie annyi erőt, hogy egy bárdlendítéssel megölje gyilkosát.
Egil és Haavid is elesett már.
Jarl és az emberei tovább harcoltak, és közben megpróbálták szemmel tartani a pengéit
villogtató, néma óriást, aki körül egyre csak nőtt a hullák halma.
***
Kata’nu jól harcolt, néhány szívdobbanásnyi idő alatt tíz emberrel végzett, de közben
láthatóvá változtatta őt az áldozatai vére, és az utazók, akik mind képzett harcosok voltak,
csata közben egyre közelebb húzódtak hozzá. Félszemű biztos volt benne, Kata’nu
mindhalálig küzdeni fog, ő pedig elveszti egyetlen ígéretesnek tűnő Vadászát.
– Gyerünk! – mondta a háta mögött csendben várakozó yautjáknak. – Szerezzétek vissza
a becsületeteket! Harcoljatok jól!
A két ifjú yautja az ajtóhoz sietett, és közben köszönetet mondtak az öregnek, hogy
megadja nekik ezt a lehetőséget. Félszemű válaszként elmormogott pár szót, de túljutott
azon, hogy törődjön ennek a kettőnek a sorsával. Kata’nut figyelte, aki az ifjúság
kecsességével és erejével, tökéletes mozdulatokat végrehajtva küzdött. Figyelte őt, és
elégedett volt vele.
***
 Kata’nu megpördült, vágott, végzett néhány emberrel, és közben tudatában volt annak a
ténynek, hogy valószínűleg elpusztul, ha a támadói összehangoltan rontanak rá. Hibát
követett el, amikor nem söpörte le magáról a havat. Bármilyen körültekintően is akart eljárni,
a végén éppen olyan ostobán viselkedett, mint az a másik két balga.
Újra és újra az utazókra nézett. Furcsamód úgy érezte, sokban hasonlít az emberekre,
akiket egészen eddig, a kórsággal sújtott helyig követett. A csapatuk fele már elhullott, az
ellenségük túlerőben volt, de ők csak folytatták halálos táncukat, irtották az üvöltöző
falubelieket. A jelek szerint – ahogy a valódi Vadászok – ők is csak két utat láttak maguk előtt:
az egyik a diadalba, a másik a halálba vezetett.
Egy ember felkapta a földről az egyik halott utazó lándzsáját, és Kata’nu irányába rohant.
Futás közben hangosan üvöltött, és a feje fölé emelte a fegyvert. Kata’nu féltérdre
ereszkedett, és a csuklópengéivel felmetszette támadója hasát, közben azonban nem vette
észre a másik embert, aki kihasználta az alkalmat, és oldalról támadott rá egy karddal.
A kardos ember vágott – a penge hegye mélyen behatolt Kata’nu vállába.
Kata’nu nem emelkedett fel, térdelve fordult oldalra, és mellbe döfte támadóját.
Visszahúzta a kezét, de a pengéi beakadtak a bordák közé, magukkal rántották a haldoklót.
Kata’nu dühösen megrázta a karját, és közben a másik kezével lesújtott egy újabb támadóra,
aki egy kővel próbálta szétcsapni a fejét. Nedves forróság ömlött sérült vállából.
A haldoklók és a betegek sikolyai közepette is meghallott egy hangot, ami magára vonta
a figyelmét. Az utazók vezérére és alvezérére nézett, követte a tekintetüket és...
És meglátta Rikolyt meg Ta’rogát, akik fegyvertelenül, álca nélkül vonultak be a nyitott
kapun.
Miközben a két utazót és a saját társait figyelte, Kata’nu csak akkor vette észre a bárdos
embert, amikor már túl késő volt.
***
Ahogy egy-egy pillantást vetett a tőle húszlépésnyi távolságban embereket mészárló,
vérmocskos szörnyre, nagyjából meg tudta határozni, milyenek lehetnek az óriások. Amikor
azonban meglátta a közeledő kettőt, mégis elkerekedett a szeme. Mindketten sötét fémből
készült, fénylő, sima és vészjósló maszkot viseltek, a fejükről vaskos, hajfonatoknak látszó
nyúlványok lógtak alá. Elképesztően izmos testüket valami vékony, szürke anyag borította, de
páncél nem volt rajtuk.
Fegyvert se hoztak magukkal.
Jarl a vérmocskos óriásra nézett, ami éppen akkor rogyott a földre – egy bárd állt ki a
hasából.
Egy kidőlt, jött helyette két másik...
– Óriások a kapunál! – kiáltott fel Stelgar.
Jarl harcosai szorosabbra vonták a védelmi alakzatukat. Stelgar a kiáltásával mintha az
eszelős támadóknak adott volna parancsot: az óriások láttán felszítódott bennük a düh
lángja, és üvöltve a két hatalmas termetű alak felé rohantak. Bömbölve, egymást taposva,
állatként tolongva próbáltak az új ellenség közelébe kerülni.
Az egyik óriás behajlította a térdeit, szélesre tárta a karjait. A másik, a magasabb
egyenesen a közeledő támadók elé állt, arcokat zúzott szét, fejeket szakított be. Csontok
reccsentek. Emberek emelkedtek a levegőbe, hogy azután törött végtagokkal, vérezve
elterüljenek a frissen hullott havon. A magas szörny eljutott oda, ahol Thoralf és Ult küzdött.
A két harcos háttal állt egymásnak, de mindketten a lény felé fordultak. Thoralf előrerontott,
hogy alacsonyan előresuhintva a pengéjét belevágja a vastag, izmos lábba. Ult eközben
oldalra lendült, hogy megkerülve a hatalmas testet, oldalról szúrjon bele az óriásba.
Ult pengéje keresztülhatolt az óriás oldalán, mélyre vágott. Fénylő, zöld vér ömlött ki a
sebből. A szörny oldalra fordult, megmarkolta Ult fejét, tekert és húzott rajta egyet –
leszakította a koponyát a nyakról. Vérgejzír lökődött a levegőbe. Ult fej nélküli teste a hóra
hullott. Az óriás az Erőd egyik dühöngő katonája felé hajította a letépett fejet, ledöntve vele
a férfit a lábáról. Thoralf eközben belevágott a lény combjaiba, majd miután kiontotta a zöld
vért, hátratáncolt.
Az alacsonyabb lény berontott az emberek közé, vagy féltucatnyival végzett. Karokat
szakított ki a helyükről, hogy úgy hajítsa félre azokat, mintha csak pálcikák volnának, de
ahogy egyre többen vették körül, egyre többen támadták, végül csak megingott. Bjarke
előrerohant, meglódította a bárdját. Az ívelt penge széles, zölden vérző árkot vágott a lény
testére. A bestia megfordult, és olyan erejű ütést mért Bjarkéra, hogy annak menten kitörött
a nyaka. Eközben Therin egy nyílvesszőt lőtt a lényre. Ismét zöld vér fröccsent a levegőbe,
ezúttal egy mellsebből.
Az óriások botladoztak. A lábaik előtt vöröslő hóra sűrű, zöld vércseppek hullottak.
Amikor a magasabbik hátat fordított neki, Jarl előrerohant. Futás közben magasra emelte
a kardját. Kis híján elvesztette az egyensúlyát, ahogy a halott vagy haldokló emberek vértől
iszamos testére taposott, de végül eljutott az óriáshoz, és diadalmas üvöltéssel, rézsútosan
és hosszan belevágott a testébe.
A kard pengéje mélyre jutott a szörny nyakának oldalán. Zöld vér lövődött Jarl arcára, a
testnedv forró volt és kesernyés. Az óriás megfordult, ököllel Jarl mellkasának közepébe
vágott. Jarl érezte, hogy a szegycsontja úgy roppan szét, mintha jégből volna. Forró és
iszonyatos fájdalom járta át a testét, hatalmas, megsemmisítő erejű nyomás nehezedett a
szívére, ám az óriás kimúlt – legalábbis erre utalt az, hogy sebeiből egyre gyengébben
lökődött ki a förtelmes vér.
Jarl vigyorogva halt meg.
***
Ahogy Kardfia Jarl elpusztult, a csata is véget ért. Az emberek még mindig üvöltöttek, de
ezek a hangok jobbára már a halálos sebet szenvedettek sikoltozásai voltak. A felfegyverzett
eszelősök maradéka a két óriás köré gyűlt, és szúrásokkal, ütésekkel próbálták kitölteni rajtuk
dühöket. Thoralf beállt az őrültek mögé, és hátulról, szép halkan könnyedén elvágta a
torkukat.
A harmadik óriás, amelyik használta az álcáját, szintén a holtak között volt. Stelgar nem
látott belőle egyebet, mint egy mozdulatlan, vörös és zöld vérrel borított halmot. A
véráztatta udvaron aztán megpillantotta azokat a férfiakat és nőket – talán tucatnyian
lehettek –, akik korábban nem harcoltak. Ezek a szerencsétlenek egymásba kapaszkodva
reszkettek az istálló mellett, majd énekelni kezdtek, és térdre rogyva sírtak; Stelgar nem
tudta megállapítani, hogy a hidegtől remegnek annyira, vagy attól az őrülettől, amely
átokként sújtotta Skeld Erődjét.
Thoralf, Pöröly Rangvald és Therin még mindig állt. Megsérültek, véreztek, de éltek. A
többiek mind elpusztultak. A csapat elfoglalta Skeld Erődjét, de Stelgar nem akarta
megtartani. Senki sem vágyott rá, mind úgy gondolták, ezt a helyet porig kell égetni.
Stelgar utasította a többieket, vessenek véget a haldoklók szenvedésének, majd átment
oda, ahol Jarl feküdt. Leguggolt mellé. Jarl felnézett a hóesésbe, többé nem érdekelte, hogy
a pelyhek a szemébe hullanak. Stelgar örült, hogy a társa ilyen dicső halált halhatott,
ugyanakkor valami furcsa ürességet érzett. Tudta, még sokáig fog hiányozni neki a testvére.
– Stelgar!
Thoralf feszült hangja hallatán Stelgar felnézett. Thoralf feléje mutogatott, és ő is, meg
Rangvald és Therin is futva közeledett...
Elfordította a fejét. A háta mögött ott magaslott a vérrel borított óriás.
Ez a lény mégsem pusztult el...
***
Kata’nu arra tért magához, hogy Félszemű a fülébe csattog.
– Nem vagy halott. Használj tapaszokat! Adj be magadnak egy stimulálót! Állj fel!
Használd a pulzárfegyvert, hogy biztonságban visszajuss a hajóhoz! Ennek a Vadászatnak itt
van vége.
Kata’nu pislogni kezdett a maszkja alatt. A hajó közel volt...
A bárd mélyre hatolt a testébe. Ahogy feltápászkodott, meglátta, hogy a saját vérének
tócsájában térdel. A zöld folyadékréteg teteje lassanként megfagyott.
Szédült. Valahogy üres volt a feje, mindene. Végignézett a csatatéren és meglátta a
vezért – a trófeáját. Meghalt. A kardja ott volt Rikoly nyakába ékelten. Ta’roga, vagyis az a
széthasogatott húshalom, ami belőle maradt, pár lépés távolságban feküdt. Félszemű
biztosan dühös, hogy a tanítványai ilyen szánalmas teljesítményt nyújtottak, és legyőzték
őket az emberek. Az utazók közül is sok elpusztult... De mégis csak a közülük valók voltak
azok, akik utoljára állva maradtak.
Az alvezér ott térdelt a halott harcos mellett. Rajta kívül még három másik maradt
életben a csapatukból. Azok ott járkáltak a sebesültek között, átsegítették őket a halálba.
Kata’nu talpra állt, támolyogva elindult az alvezér felé. Egyik hideg karját a sebére
szorította. Nem tudta biztosan, mit kellene tennie, de el sem tudta képzelni, hogy ezeket a
bátor embereket egyszerűen csak szétlője a pulzárfegyverével. Kudarcot vallott, ők meg
nem...
Megállt az alvezér mögött. Imbolygott. Azt várta, hogy a sápadt ember feláll és megöli
őt, de nem ez történt: meg se moccant, csak nézett rá, újra és újra végigmérte a testét, az
arcát. Talán kíváncsi... Kata’nu lassan felemelte a szabad kezét, a maszkjához nyúlt. A másik
három életben maradt utazó feléjük rohant, de az alvezér rájuk szólt a saját furcsa
nyelvükön, mire megálltak. A fegyvereiket mindenesetre továbbra is készenlétben tartották.
Kata’nu valahogy az ember tudomására akarta hozni, hogy ő, Kata’nu, Esch’ande fia
sokat tanult ebből a Vadászatból. Nem az számított, hogy az ember megérti-e, amit mond.
Kicsatolta a maszkját, lehúzta az arcáról. A hideg arcon csapta. A levegő büdös volt, de
valahogy kellemesnek találta az érintését lázasan felhevült bőrén.
Élt...
Az emberre nézett, és azt kívánta, bárcsak tudna olvasni az arcáról, bárcsak értené a
nyelvét. Előrenyújtotta a maszkot. Ajándékként. Trófeaként.
Az ember rövid habozás után elfogadta.
Kata’nu boldog volt.
***
Az óriás megfordult, és a kapu irányába támolygott. Ahogy lépkedett, testének egyes
részei újra belevesztek a hóesésbe. Pár pillanattal később eltűnt Stelgar szeme elől.
– Ez meg mi a lófasz volt? – kérdezte Rangvald.
 Stelgar felemelte a remek, nehéz sisakot, ami elég nagy volt ahhoz, hogy akár bölcsője
legyen valami csecsemőnek.
– Legyőztük. Ez volt. Lerótta tiszteletét a halottaink előtt.
Lehajolt, Jarl mellkasára helyezte a sisakot. Asgardban találkozunk, testvérem! –
gondolta.
– Elmegyünk, de előtte felgyújtjuk ezt az elátkozott helyet – jelentette ki. –
Parancsoljatok rá azokra az emberekre, gyűjtsenek rőzsét!
Therin komoran bólintott.
– A Valkürök látni fogják a füstöt, és eljönnek, hogy Valhöllbe vezessék bátor barátainkat.
Skeld Erődje lesz a hamvasztómáglyájuk.
– Skeld meg is érdemli! – mondta Thoralf. – Kellett neki Jarl lába elé köpni!
Ezen még Stelgar is nagyot nevetett. Tényleg jó vicc volt.
 Kevin J. Anderson – Őshonos fajok

A gyarmatbolygó a Kínkeserv nevet kapta. Ezt akár jelnek is lehetett volna tekinteni.
Jerrick, és a másik százötven, reményekkel teli, eltökélt telepes hibát követett el, amikor hitt
a Gyarmathivatal propagandájának.
Ezen azonban már hiába bánkódtak. Ottragadtak a rideg bolygón, és csak a saját
leleményességükön, a saját találékonyságukon múlott az életük.
Ahogy a hatalmas aratógéppel végighajtott az egyenetlen terepen, Jerrick savanyú arcot
vágva idézte fel az adatbázisban látott, nyilvánvalóan kozmetikázott képeket. Sajnálta, hogy
Davin, az apja elhitte ezt a hatalmas hazugságot. Persze Davin álmodozó volt, optimista, és
ami még rosszabb: karizmatikus. Kiterjedt családjának felét, és a barátai közül is sokat
sikerült meggyőznie arról, hogy vállalkozzanak erre a kalandra. Sokan elhitték neki, hogy ez
az egyelőre lakatlan bolygó lesz számukra az új esély, az új otthon. Senki sem töprengett el
azon, hogy korábban mások miért nem vették birtokba Kínkeservet.
Az aratógép motorja zümmögött és dörmögött. Jerrick könnyedén irányította a gépóriást
– már éppen elég ideje volt arra, hogy kiismerje a működését. Ahogy a széles lánctalpak
végigtiportak a földúton, a monstrum megkerülte a génmódosított búza- és kukoricatáblákat.
A Gyarmathivataltól a csoportjuk megkapta az alapvető felszerelést, szerszámokat,
ellátmányt, a tartósított élelmiszert, a vetőmagvakat, a jószágembriókat, az épületpaneleket,
a mezőgazdasági gépeket. Ráadásként kaptak egy nem túl aktuális adatbázist, amiben az
automatizált szatellitek által begyűjtött meteorológiai és biológiai információk szerepeltek.
Néhány éve, amikor megérkeztek Kínkeservre, a telepesek egy komor világot találtak. A
klíma mérsékelt volt, a levegő belélegezhető, bár kissé kesernyés. A helybeli növények
biztosították az oxigént, de a talaj nem volt alkalmas a földi eredetű létformák számára,
valamilyen módon termékennyé kellett tenni. A haszonállatok képtelenek voltak
megemészteni az őshonos füvet. Azok a lények, amelyek Kínkeserven a földi rovaroknak és
madaraknak feleltek meg, ehetetlennek bizonyultak. A helybeli állatok közül egyet sem
lehetett potenciális vadászzsákmánynak tekinteni, sőt némelyik halálos ragadozó volt. Ezzel a
ténnyel a telepesek szinte azonnal szembesültek: már az első év során kénytelenek voltak
kialakítani a telep saját temetőjét...
Sokan azt tervezgették, hogy az első teherhajóval elhúznak Kínkeservről. A gondot az
jelentette, hogy ilyen hajók nem érkeztek. A telepesek rájöttek, ez a bolygó most már az ő
világuk, és nem tehetnek mást, mint a hajótöröttek: vagy úsznak, vagy megfulladnak.
Miközben a monstrumot hajtotta, Jerrick ökölbe szorította a kezét, és párszor rávágott a
sofőrfülke vezérlőfalára. A Gyarmathivatal hazudott nekik! A százötven álmodozó nem félt a
kemény munkától, egyikük sem számított arra, hogy könnyű dolguk lesz, de azt elvárták,
hogy őszintén tájékoztassák őket.
 Időnként, amikor egyedül volt az óriásgépben, amikor végighajtott a szűz földeken,
Jerrick kieresztette magából a haragját és a csalódottságát. Tisztában volt vele, hogy
lobbanékony a természete. Az apja sokszor rászólt, sokszor elmondta neki azon a nyugodt és
türelmes hangján, hogy ő még fiatal, nagyon sok tanulnivalója van.
Jerrick eltökélt volt, ahogy a többiek is. Annak érdekében, hogy engedelmességre
kényszerítsék a földeket, először gyorsan fejlődő, génmódosított füvet vetettek, ami
hamarosan beborította a hullámzó dombokat. A fű átalakította a talaj szerkezetét, emellett
táplálékot biztosított az embriókból született tíz első szarvasmarhának. Nem sokkal később
már gabonát is vethettek. A termés gyorsan beért, nőttek a készletek. Lépésről lépésre
haladtak előre, és sikerült megvetniük a lábukat. Úgy tűnt, ha nem is könnyen, de a
kínkeservi kolónia életben marad.
A fiatalember azt a gigászi mezőgazdasági gépet vezette, ami felszántotta és trágyázta a
talajt, ültetett és később aratott. A monstrum tetején elhelyezett nappanelek még az
állandóan borús égből is elegendő energiát tudtak összegyűjteni. Jerrick rendszeresen
körbejárt a völgyben, megvizsgálta a termést, ellenőrizte a végtelenbe nyújtózó földeket, és
ha már arra járt, vetett egy pillantást a hullámzó dombokon, a többi táblától jól elhatárolható
zöld legelőkön táplálkozó szarvasmarhákra. Általában csak eddig ment, felesleges lett volna
tovább merészkednie: a füves részen túl sötétebb, erdős halmok és dombok emelkedtek, az
a terület, ami egyelőre felderítetlen maradt.
Ahogy elért a füves dombok tövébe, Jerrick arra számított, hogy a tíz szarvasmarha
szokás szerint ott fog legelészni, ahogy korábban mindennap. Az állatok mindig együtt
maradtak, még sosem fordult elő, hogy akár egy is elkószált volna közülük.

Jerrick a vezérlőpultba szerelt lokátorra nézett. Kereste az ismerős pingeket, de... Semmi.
A közelben semmi sem mozgott. Amikor a monstrum feljutott egy alacsonyabb halom
tetejére, Jerrick meglátta a füvön az elszíneződött részt, a vörös foltokat és a barna alakokat.
Hirtelen hányingere támadt.
Kiszáradó torokkal nyelt egyet, és felgyorsított. A lánctalpak olyan könnyedén haladtak az
egyenetlen talajon, hogy Jerrick nem hogy zötykölődést, de még vibrálást sem érzett.
Előrehajolt, hogy kilásson a ferde szélvédőn, jobban szemügyre vegye a barna formákat.
A tehenek megdöglöttek. A testük darabokra szaggatva hevert a zöld füvön.
Jerrick megállította a monstrumot. A rosszullét kerülgette, de közben dühös is volt.
Hagyta dohogni a motort, de kinyitotta a fülke ajtaját, lemászott a létrán, leugrott a földre.
Végigrohant a végfoltos füvön. A látvány döbbenetes volt. Hat szarvasmarha feküdt előtte –
vagyis az, ami maradt belőlük. A levegőben a vérszag olyan volt, mint a rézpára. Jerrick
fogcsikorgatva húzta össze a szemét; megpróbálta felfogni, pontosan mi is az, amit lát.
Az egyik tehén feje leszakítva, félrehajítva hevert, jó távol a testtől. A hatalmas szemek
üresen bámultak előre, a szájból kilógott a rózsaszínű nyelv. Körös-körül mindenütt
vércsöppek festették meg a fűszálakat. Az állat hasát felmetszették, a bordáit széttörték, a
beleit úgy húzták ki, mintha csak szalagok volnának. Az egyik hátsó lábat letépték a testről,
oldalra hajították.
A másik öt tehenet hasonlóképpen szétszaggatták. Jerrick azt se nagyon tudta
megállapítani, melyik darab melyik testhez tartozik. Mélyeket lélegzett. Remegett az
orrcimpája, felforrt a vére.
Amikor meghallotta a füves domb túloldaláról érkező halk bőgést, azonnal reagált.
Futásnak eredt, keresztülrohant a legelőn. Közben megcsúszott egy vértócsán vagy valami
zsigeren, de sikerült talpon maradnia. Feljutott az emelkedő tetejére, és meglátta a többi
tetemet. Tátva maradt a szája a döbbenettől.
Az utolsó életben maradt tehén rettegve bőgött, miközben kínlódva menekülni próbált.
Az oldalán hosszú, vörös vonalak húzódtak.
Hiába erőlködött, a szörnytől nem szabadulhatott meg.
Jerrick felismerte a borzalmas teremtményt, amely egyetlen év alatt hét telepest ölt
meg. Ez volt Kínkeserv legrettegettebb ragadozója.
A grizzloszaurusz, mint a ráragasztott név is elárulta, olyan volt, mintha egy dinoszaurusz
és egy grizzly medve keresztezéséből jött volna létre. A hatalmas testet fekete, tövises szőr
borította. A hegyes, pikkelyes pofa lapos volt, mint a krokodiloké. A hasat lemezszerű
képződmény védte, a farkat hegyes tövisek borították. A széles mancsokon akkora karmok
voltak, amekkorák a cséplőgép fésűs részén a fogak.
Mielőtt az óriási méretű bestia megölte volna az utolsó tehenet, Jerrick ráüvöltött,
abban bízva, hogy sikerül elterelnie a figyelmét. A grizzloszaurusz megtorpant, felnézett a
fiatalemberre – az új prédára fókuszált.
Bármilyen dühös és elszánt is volt, Jerrick abban a pillanatban kis híján becsinált. Már
bánta, hogy a monstrum fülkéjében hagyta a plazmafegyverét.
Előző évben a grizzloszauruszok egyszerűen csak előbukkantak a közeli dombok közül, és
lemészárolták az aprójószágot, végeztek jó néhány telepessel, de a jelek szerint a földi állatok
– és az emberek – íze nem nyerte el a tetszésüket. A ragadozók egyszerűen csak megölték
áldozataikat, a testeket, vagyis azok maradványait szétszórták. Szinte mindenre rátámadtak,
ami élt és mozgott.
A hatalmas bestia felágaskodott, Jerrick felé fordult, és hagyta, hogy a megsebzett, még
mindig fájdalmas-riadtan bőgő tehén elvánszorogjon a közeléből. A fiatalember megfordult,
és futásnak eredt. A szörny dobhártyaszaggató üvöltést hallatott, és üldözőbe vette Jerricket,
aki izzadva botladozott előre az egyenetlen, füves talajon. Ezúttal nemcsak majdnem, hanem
ténylegesen elcsúszott egy vértócsán, de azonnal talpra szökkent. A monstrum irányába
rohant – be akart bújni biztonságot jelentő vezetőfülkébe, és a kezében akarta érezni a
fegyverét.
Pánikba esett, de furcsa módon csak az zakatolt a fejében, hogy ezek a tehenek
jelentették Kínkeserv jövőjét. Egyszerűen nem bírta elviselni a gondolatot, hogy valami
agyatlan szörnyeteg lemészárolta a haszonállatokat, és még büntetést sem kap érte.
Futás közben hallotta a háta mögül vészjóslóan közelről érkező dobogást, és olyan érzése
támadt, mintha egy hatalmas gép követné, az próbálná lerohanni. Felgyorsított; már látta a
gépmonstrumot, amit el kellett érnie.
De nem volt elég közel. Nem bírt elég gyorsan futni. Hátranézett. A bestia mögötte volt,
fújtatva loholt, és közben előrecsapott hatalmas mancsával. Jerrick ismét megcsúszott
valamin – talán egy szervdarabon, talán megint egy vértócsán –, orra bukott. Ez mentette
meg az életét: ha történetesen talpon marad, az előrelendülő mancs karmai széthasítják a
hátát, eltörik a gerincét.
Oldalra gurult, és mászni kezdett a legközelebbi tetem felé. Ahogy odaért,
nekitámasztotta a hátát. Levegő után kapkodott, az erőlködéstől majdnem szétpattant a
tüdeje.
A bestia előrelendült. Jerrick összehúzta magát. Már biztos volt benne, nem menekülhet
el, harcra pedig nem is gondolhatott. Ez volt az a pillanat, amikor meglátta a
levegőhullámzást, amikor megpillantotta az óriási termetű ember szellemszerű sziluettjét. Az
alak mintha levegőből lett volna, vagy vízből. A grizzloszaurusz nem vette észre a hasán lévő
pikkelyes védőlemezen megjelenő tripla vörös pontot, ami leginkább egy fegyver
céljelölőjére hasonlított.
Süvítő hang kíséretében egy energialövedék hasított keresztül a levegőn. A semmiből
érkezve csapódott bele a bestiába, füstölgő húskrátert vájva a gigantikus testbe. A bestia
hátralökődött, felemelte a mancsait, a sebéhez kapott. Megfordult, hogy megkeresse
támadóját, de semmit sem látott.
Jerrick cserregő, csattogó, nem emberi hangot hallott. A levegő ismét hullámzott és
remegett, majd eltűnt az álca. Egy páncélos ember állt a réten. Vagyis... A lény nem lehetett
ember. Különös fémmaszkot viselt, a fejéhez hajfonatok vagy csápok tapadtak.
A furcsa vadász megismételte a csattogó hangsorozatot, ami leginkább a csörgőkígyók
hörgő sziszegésére emlékeztetett. Nyilvánvaló volt, a vadász a sebesült grizzloszauruszra
összpontosít. Óriási, karmos kezében egy hengert tartott. Megnyomott a tárgyon egy
gombot. A henger mindkét végéből hosszú, hegyes részek lökődtek ki – a vadász egy
pillanattal később már egy félelmetes gerelyt szorongatott. Felemelte a fegyvert, hátrahúzta
izmos karját. Elhajította a gerelyt, ami a hossztengelye mentén forogva tette meg a nem túl
nagy távolságot, hogy azután egy kékes villámreccsenés kíséretében belefúródjon a
grizzloszaurusz mellkasának felsőjobb oldali részébe.
A bestia a fegyverhez kapott, félbetörte a fémnyelet, azután elindult a láthatatlan vadász
irányába. A hullámzó, tükörszerű álca megszűnt; Jerrick különös megmentője ismét kiadott
magából egy csattogó hangsorozatot.
A vadász előhúzott valahonnan két hosszú, félelmetes pengét. Mindkét kezébe fogott
egyet, és rohamot indított a bestia ellen. A sebesült grizzloszaurusz rávetette magát a
rejtélyes vadászra, aki azonban remek harcosnak bizonyult: visszavágott az ívelt pengékkel,
véres mintát rajzolt a lény mellére, majd belevágott a hosszú szőrrel borított részbe. A bestia
előreharapott, ám a vadász eközben alulról beledöfte az egyik pengét az állába,
keresztülszúrt a szájon, bele a szájpadlásba.
A halálos sebből vérző grizzloszaurusz vergődött, vonaglott, félresöpörte a vadászt, aki
rövid bucskázást követően elterült a füvön, de azonnal talpra szökkent. Ekkor egészen közel
volt ahhoz a helyhez, ahonnan a kővé dermedt Jerrick figyelte az eseményeket döbbenten,
elképedve és elborzadva. A vadász legalább kilenc láb magas volt, a testén elképesztő izmok
feszültek. A testalkatából és könnyed mozgásából ítélve nem lehetett ember.
A vérző bestia tudatáig nem jutott el, hogy már haldoklik, összeszedte az erejét, és ismét
támadott. A maszkos vadász kihúzta magát. Egy újabb fegyver jelent meg a vállán. A
fémtárgy elfordult, a célpontra szegeződött. Három vörös pont jelent meg a grizzloszaurusz
szíve táján. Abban a pillanatban, amikor a bestia széttárta karmos karjait, hogy szétroppantsa
ellenfelét, egy lövedék süvített bele a mellkasába, hogy krátert robbantson a szegycsontja
helyére, majd újabb véres léket ütve a testén, szétroppantott bordákat és szilánkokra zúzott
gerincoszlopot hagyva maga mögött, a háton keresztül távozzon.
A grizzloszaurusz sziszegve, hörögve terült el a földön.
Az idegen vadász hátralépett, végigmérte a tetemet, majd egy sor csattogó, cserregő
hangot hallatott.
Jerrick alig kapott levegőt a döbbenettől. Reszketve, ugyanakkor elképedve bámult, majd
behúzódott a tehén véres hullája mögé. Tehetetlennek érezte magát, de furcsa módon nem
félt. Fogalma sem volt, mi lehet ez a vadász, de megölt egy grizzloszauruszt, ami átok volt a
kínkeservi kolónia lakói számára.
 A fiatalember nyelt egyet, de egyetlen hangot sem adott ki magából.
Az idegen vadász elővett egy hosszú, kardszerű kést. A penge zümmögni kezdett, kékesen
felragyogott. A vadász a döglött grizzloszaurusz fölé hajolt, felfelé húzta és hátrafeszítette a
hüllőfejet, majd az energizált pengével könnyedén keresztülvágta a vastag nyakat. A jó
három láb széles fej elgurult. Jerrick biztos volt benne, jó nehéz lehet, de az idegen vadász
mégis fél kézzel emelte fel a földről.
A vadász meghallhatta Jerrick zihálását, mert a trófeát magasra emelve lassan
megfordult. Egy pillanatig a fiatalemberre nézett a fémmaszk szemnyílásain keresztül, de
nem találhatta érdekesnek a döglött tehén mögött kuporgó gyenge és fegyvertelen lényt.
Megfordult, és a koponyát magával cipelve elindult. Menet közben a szabad kezével
megérintett egy kapcsolót a mellvértjén. Egy pillanattal később eltűnt egy
levegőhullámzásban. Az álcája tökéletesnek bizonyult: Jerrick hiába meregette a szemét,
nem látta őt.
A fiatalember végül feltápászkodott. Vér borította, egész testében remegett.
Körbenézett, végigpillantott a lemészárolt élőlényeken. A grizzloszauruszok rettenetes
teremtmények voltak, de ő már tudta: Kínkeserven felbukkant egy újabb ragadozó, egy
olyan, ami sokkal, de sokkal halálosabb volt, mint a bolygón őshonos fajok.

2
Késő délutánra járt, mire a gépmonstrummal visszaért a telepre. A szürke égen csak itt-
ott lehetett felfedezni egy-egy olajzöld foltocskát.
Jerrick előtt feltűnt a falu előregyártott panelekből felépített házait körbeölelő védvonal,
a fatörzsekből emelt, fémtövisekkel megmászhatatlanná tett fal. Annak idején, amikor
megérkeztek a bolygóra, a telepesek még csak nem is álmodtak arról, hogy erőddé kell
változtatniuk szerény lakhelyüket, de a grizzloszauruszok támadásai miatt a közösség
vezetője, Davin úgy döntött, kénytelen megtenni ezt a lépést. Embereket küldött a
dombokra, fákat vágatott ki, és ezekből a hosszú törzsekből emeltette a primitív, de
hatékonynak bizonyuló torlaszt.
A telepesek rövid idő elteltével rájöttek, naivak voltak, amikor azt hitték, elég lesz, ha
csupán tucatnyi plazmafegyvert hoznak magukkal új lakhelyükre. Persze, akkor még abban
bíztak, hogy Kínkeserv békés helynek fog bizonyulni; akkor még egyetlen jel sem utalt arra,
hogy az egyébként valóban kellemes bolygó erdeiben vérengző bestiák is élnek. Utólag már
bölcsebbek voltak, és örültek, hogy van valami, ami védelmezi őket – még ha az a valami
nem is más, mint egy ilyen középkori megoldás, egy rönkfal.
Ahogy a magas és széles kapuhoz hajtott, Jerrick még mindig érezte a kezére és a
ruhájára alvadó vér szagát. Megpróbálta átgondolni és feldolgozni mindazt, amit látott. A
teheneik elpusztultak. Ez azt jelentette, hogy a telepesek most kénytelenek lesznek új
szarvasmarhákat fejleszteni a rendelkezésükre álló embriókból. Ehhez persze idő kellett, így a
közösség egy darabig nem juthatott hozzá néhány alapvető élelmiszerhez.
Biztos volt benne, bár közeledik az alkony, az apja ki fog küldeni egy lámpákkal és
plazmafegyverekkel felszerelt csapatot, hogy begyűjtsék a lemészárolt állatok húsát. Persze
erre csak akkor kerülhetett sor, ha akad olyan a falu lakói között, aki önként vállalkozik erre a
cseppet sem veszélytelen munkára. Jerrick tudta, a tehéntetemek reggelig biztonságban
lesznek, mivel Kínkeserv egyetlen ragadozója sem rajongott a számukra rossz ízű földi
eredetű prédáért.
Ahogy keresztülgördült a monstrummal a kapun, az emberek előjöttek, hogy üdvözöljék
őt. Amint kimászott a fülkéjéből, meglátták rajta a rengeteg vért; már ebből tudhatták, hogy
valami nincs rendjén.
Az apja sietett elé. Davin arcán elmélyítette a ráncokat az aggodalom és a riadalom.
– Mi történt? – Megragadta és megrázta Jerrick vállát. – Beszélj!
A fiatalember hosszan, remegőn felsóhajtott.
– Visszajöttek a grizzloszauruszok.
A telepesek felmordultak, halkan, idegesen beszélgetni kezdtek. Davin hátrébb lépett,
végigmérte az előtte álló, vérrel borított fiút.
– Megsérültél, fiam? Megtámadott az a bestia?
– A grizzloszaurusz lemészárolta a teheneinket. És igen, rám támadott... de nem esett
bajom. Ez viszont... még nem minden! – Jerrick beszélt a különös álcával rendelkező
vadászról, a nem emberi lényről, ami hihetetlenül fejlett fegyverekkel rendelkezett;
elmondta, a lény hogyan ölte meg a grizzloszauruszt, hogyan vitte magával a fejét trófeaként.
Már erősen sötétedett, de egyre több telepes gyűlt Jerrick köré. A fiú ismét elmesélte a
történetét. Davin homlokráncolva hallgatta, majd pontosan azt tette, amit egy vezetőnek
kellett: értékelte a kialakult helyzetet.
– Tehát... Mivel már nincsenek teheneink, amiknek legelőre lenne szükségük, azt a
termékennyé változtatott földdarabot, ami most a rét, mostantól másra kell használnunk. Az
új embrióknak hónapokra van szükségük a kifejlődéshez... Addig akár be is vethetnénk a
legelőt, ha lenne elég vetőmagunk. – Megrázta a fejét. – Ez kellemetlen.
– Kellemetlen? – Jerrick elkerekedő szemmel nézett az apjára. – Hallottad te egyáltalán,
mit mondtam? Visszajöttek a grizzloszauruszok!
Két széles vállú férfi becsukta a kaput a gépbehemót mögött. Miközben Davin látszólag
velük meg más teendőkkel foglalkozott, Jerrick a telepesek felé fordult.
– Hozzátok a plazmafegyvereket! – kiáltotta. – Állítsunk őröket a falra! Fel kell
készülnünk!
Davin bólintott.
– Jó ötlet, bár ez a fal már bebizonyította, hogy képes távol tartani a grizzloszauruszokat.
Azok a dögök eddig békén hagytak minket.
Jerrick levakart az arcáról egy alvadt vérfoltot.
– Lehetséges – mondta csendesen –, de én nemcsak miattuk aggódom.
Ahogy összesűrűsödött a sötétség, hirtelen tűzlándzsák jelentek meg a környező
dombokon. A sötét erdőben lángok lobbantak, narancsvörös robbanások követték egymást.
Jerrick gyorsan felkapaszkodott a védfal fölé emelkedő egyik megfigyelőtoronyba, és a
jelenségek irányába meresztette a szemét.
Davin felmászott hozzá.
– Mi lehet ez? Olyan, mintha egy háborús zónában lennénk.
– Az a vadász... Ahogy végzett a grizzloszaurusszal... Még sosem láttam semmit, ami
ennyire rideg, ennyire halálos lett volna. Mi van akkor, ha nincs egyedül? Ha társai vannak?
Davin a dombokon egymást követő robbanásokra nézett. A távolság által lehalkított
dörejeken kívül bestiális üvöltések szaggatták szét a Kínkeservre amúgy jellemző mély és üres
csendet.
– Talán vadásznak. Grizzloszauruszokat ölnek. Sok szerencsét nekik, ha ezt teszik!
 – Ha ezt teszik. – Jerrick a robbanásokat figyelte. – Mert az is lehet, hogy nem ezt teszik.
Az is lehet, hogy most csak lehajtják a dögöket ide, a völgybe, ahol aztán megküzdhetnek
velük...

3
Kínkeserv sosem volt kellemes hely, de ekkor valódi csatatérré változott, ahol szörnyek
küzdöttek szörnyek ellen. A robbanások egész éjszaka folytatódtak; a fény- és tűzlobbanások
miatt a kolónia lakói idegesen, félelemtől reszketve gubbasztottak. Az emberek meghúzták
magukat a fal mögött, bár tudták, az sem jelenthet számukra valódi védelmet, tisztában
voltak vele, bármelyik halálos faj egyedei döntenek úgy, hogy behatolnak a telepre,
viszonylag könnyen megtehetik, bármikor áttörhetnek.
Azután elérkezett az a perc is, amikor a pirkadat lágy, rózsaszínes fénye árasztotta el
tájat. Jerrick az egyik megfigyelőtoronyban állva messzelátón keresztül figyelte a megművelt
földeket, a határaikat. Képtelen volt levenni a szemét azokról a sötét sávokról és foltokról,
amelyeket valamilyen energiafegyverek téptek bele a nagy körültekintéssel és odaadással
gondozott gabonába. Elege volt az éjszaka folyamán szünet nélkül bekövetkező
robbanásokból, a narancsvörös fénygomolyokból. Ahogy kivilágosodott, már azt is látta, hogy
a kukorica- és búzaföld egy részét felégették, egy másik részét egyszerűen letiporták a
küzdők.
Három óriási grizzloszaurusz feküdt a földön, egyiknek sem volt meg a feje. Jerrick tudta
ez mit jelent: a koponyájukból trófea lett. A vadászoknak nem volt szükségük a tetemekre,
azokat egyszerűen ott hagyták a kolónia mezőin.
Erőlködve, szuszogva az apja kapaszkodott fel hozzá a toronyba. Jerrick egyetlen szó
nélkül átadta neki a messzelátót. Davin belenézett és elsápadt.
– A termésünk...
Jerrick látta, füstoszlop emelkedik az ég felé, hogy a magasban összekeveredjen a szürke
felhőkkel.
– Meg kell szereznünk az elpusztított tehenek húsát. Fel kell dolgoznunk. Tartósítanunk
kell, hogy legalább valami hasznunk legyen belőlük. Most semmit sem hagyhatunk veszni!
Davin úgy bólintott, hogy közben nem eresztette le a messzelátót.
– Azonnal aktiválnunk kell néhány embriót. Ki kell használnunk a legelőt.
Jerrickben fellángolt a düh.
– A legelő? Apám, amíg azok a lények odakint vannak, ki se merészkedhetünk a faluból!
Davin végre elvette a szemétől a messzelátót. A fiára nézett.
– A múltkor, amikor megjelentek a grizzloszauruszok... Hosszú idő után térhettünk vissza
a dombok közé. És hosszú időre lesz szükség ahhoz is, hogy az embriókból kifejlődjenek a
tehenek. Reménykednünk kell... És fel kell készülnünk.
– De azok a lények, azok az idegen ragadozók...! Azok csak sportból vadásznak a
grizzloszauruszokra!
Davin tekintete elszánttá változott.
– Ami azt jelenti, hogy miután elfogynak a grizzloszauruszok, elmennek a vadászok.
Minden rendben lesz.
Jerrick tudta, sosem lesz képes arra, hogy szétfoszlassa az apja ostobaságba hajló, konok
optimizmusát.
 – De addig akár éhen is halhatunk – mormolta. – Ettől a bolygótól nem sok mindent
kaphatunk. – Megrázta a fejét. – Eddig jóformán semmit sem adott nekünk... El kellene
küldenünk a vészjelzést. Évekbe telhet majd, mire kapunk valamilyen választ. A
Gyarmathivatal egyszerűen magunkra hagyott minket... Mire idejön egy felderítőhajó, hogy
megnézze, mi a helyzet, akár tíz év is eltelhet. Akkor vajon mit fognak találni? Egy
szellemvárost?
– Életben fogunk maradni! – Davin hangja megkeményedett. – Igen, túléljük! Vannak
bizonyos készleteink. Lehetőségünk van rá, hogy több algát termesszünk a medencéinkben.
Szükség esetén akár ezt is megtehetjük. Az alga íze akár a szaré, de gazdag tápanyagokban...
Életben fogunk maradni! Hiába ez a pusztítás, még így is betakaríthatjuk a termés egy részét.
– De csak akkor, ha azok a lények... azok a vadászok elmennek innen – mondta Jerrick.

Mintha a toronyból szemlélődő két ember dilemmáira akarna választ adni, egy ember
formájú, időnként levegőáramlássá változó, időnként a maga valójában megjelenő lény
rohant keresztül a megművelt földön, hogy azután kiálljon a faluhoz vezető út közepére.
Jerrick először csak a szeme sarkából látta meg a mozgást. Rögtön abba az irányba fordította
a fejét. A szeme ekkor már csak a levegő furcsa hullámzását érzékelte, de így is meg tudta
állapítani: az egyik ragadozó természetű idegen lény jelent meg előtte.
Az óriási termetű alak megszüntette az álcáját, előrelépett, és megállt a fal előtt.
Végignézett a torlaszon, felpillantott a toronyba – úgy viselkedett, mintha a telepesek
védelmét és erejét próbálná felmérni. Ez a lény más volt, mint az a vadász, amit Je rrick előző
nap látott. A jelek szerint nevetségesen primitívnek találta a falat. Egyszerűen hátat fordított
neki, majd egy ezüstös villanással ismét láthatatlanná változtatta magát. Davin dühös
megvetéssel meresztette a szemét arra a helyre, ahol utoljára látta a lényt. Látszott az arcán,
kezd egyetérteni a fiával, akinek komoly kétségei voltak a falu lakóinak életben maradását
illetően.
Davin lemászott a toronyból, Jerrick viszont, akár egy megszállott, ismét a szeméhez
emelte a messzelátót, és pásztázni kezdte a környéket. Mélyen a dombok között, valahol a
távolban tovább folytatódtak a robbanások, a tűzvillanások. De a fiatalember már nem
ezekkel foglalkozott, egy sokkal közelebbi, lassanként kibontakozó küzdelmet próbált
megfigyelni,
A gyorstermő búzával bevetett földdarabon egy hatalmas, szőrös grizzloszaurusz bukkant
ki a reggeli ködből. Az oldalán feketére pörkölődött a szőr – a jelek szerint valamelyik vadász
energiafegyvere hagyta rajta a nyomát. Miután megjelent, vicsorogva, szimatolgatva indult
el.
Jerrick ismét meglátta a levegőhullámzást, ami azt jelentette, hogy a vadász részben
láthatóvá változtatta magát. A grizzloszaurusz általában a szaglására és a hallására
hagyatkozott, így neki mindegy volt, hogy a vadász milyen módon és milyen szinten teszi
láthatatlanná a testét. Hüllőpofájából elővillant fekete nyelve.
Felüvöltött, és a célpontját keresve, karmos mancsát felemelve csapkodni kezdett maga
elé.
A vadászt jelző levegőhullámzás gyorsan a grizzloszaurusz felé indult. A lény futás közben
aktiválta az álcáját: ismét láthatatlanná vált.
A sebzett bestia tétován gázolt keresztül a gabonaföldön, és miközben a vadászt kereste,
amelynek érzékelte a közelségét, széttiporta a telepesek számára oly sokat jelentő
növényeket.
 Hirtelen, mintha a semmiből bukkant volna elő, egy tűzsáv lobbant fel a földön. A vadász
szándékosan felgyújtotta a gabonát, hogy ezzel is fokozza a bestia dühét. A grizzloszaurusz
botladozva elhátrált a fekete füsttől és a ropogva lobogó lángoktól. A vadász újabb
tűzsávokat hozott létre, ezzel lángkarámba zárta az állatot.
Jerrick elképedve figyelte a történéseket, és közben felszítódott benne a harag.
– Az ott a mi termésünk! A pokolba veletek!
A vadász a jelek szerint nem foglalkozott azzal, hogy mit tesz tönkre, őt csak az érdekelte,
hogy bekerítse a bestiát, és esetleg elterelje valahová a lángokkal. A teste
levegőremegésként rajzolódott ki a tűz előtt.
A hátráló bestia valahogy megtalálhatta ellenségét, mert előrerontott, egyenesen
berohant a lángok közé. A vadász megpörkölte áldozatát a lángszórójával, de komolyabb kárt
nem tudott tenni benne, mert a tűz szinte lepattant a gigászi állat mellkasát és hasát védő
páncélszerű képződményről.
A vadász ekkor úgy döntött, vállalja a nyílt harcot. Kikapcsolta az álcamezőjét, előrántott
két hosszú pengét, majd a tűztől, füsttől őrjöngő grizzloszauruszra vetette magát. A bestia
oldalra lendítette a fejét, felöklelte és ellökte magától a vadászt, aki keresztülgurult az
emelkedő lángokon, talpra szökkent, majd mindkét pengéjét előretartva ismét támadott.
Kígyókra emlékeztető hajcsápjai megremegtek; a fémmaszk alól hallatszó üvöltés legalább
olyan ösztönszerű és vadállati volt, mint a grizzloszauruszé.

A két lény összecsapott. A vadász éles pengéi újra és újra belehatoltak a grizzloszaurusz
testébe. A bestia hatalmas karjaival átölelte a vadászt, magához szorította; hosszú karmai
szikrát pattintva vájódtak a páncéllemezekbe. A vadász hirtelen mozdulattal egy öntapadós
robbanótöltetet helyezett el a bestia hátán. Kis láng lobbant, majd bekövetkezett a robbanás,
amely beszakította az állat hátát, megsemmisítette a gerince egy jókora részét, és
szétszaggatta a szívét. A hatalmas szörny holtan rogyott össze, miközben a vadász
támolyogva elhátrált tőle.
A vadász alig állt a lábán. Sérült páncélján kékes energiahullámok cikáztak. Több sebet is
szerzett, ezekből savzöld vér folyt. A küzdelem vélhetőleg kiszívta belőle az erőt, ennek
ellenére ott maradt a legyőzött prédaállat mellett, egyenes háttal, büszkén állt.
A döglött grizzloszaurusz füstölgő testén enyhe remegéshullámok futottak végig. A
vadász csak állt, nem moccant. Körülöttük ropogva égett a gabonatábla.
– Átkozott! – morogta a toronyból figyelő Jerrick a pusztítást látva.
Észrevette, hogy a fal kapuja váratlanul kinyílik. Előrehajolt, kinézett a torony szélén
sorakozó hegyes cölöpök felett.
– Mi az ördög...?
Egy alak lépett ki a széles, keményre taposott földúton. Egy magányos férfi, aki
plazmakarabélyt tartott a kezében. Jerrick azonnal felismerte. Az apja volt.
Davin behúzta maga mögött a kaput, és az úton maradva elindult az égő gabonatábla, a
döglött grizzloszaurusz és a sebesült vadász irányába.
A vadász közben hátrafeszítette a préda fejét, nekikészült, hogy a vaskos nyak
átvágásával megszerezze magának a trófeát.
– Apám! – kiáltott fel Jerrick. – Gyere vissza! Mit művelsz?
Davin megfordult, felemelte a fegyverét, és odakiáltott a fiának.
– Igazad van... Valakinek meg kell harcolnia a telepünkért. – Eltökélt volt és bátor, de
valahogy nagyon aprónak és gyengének látszott. – Az a vadász megsebesült. Talán nem lesz
több alkalmunk rá, hogy akár egyet is elpusztítsunk közülük. – Hátat fordított a fiának, a
falunak, és futásnak eredt.
– Gyere vissza! – kiáltotta Jerrick. Féltette az apját, és ostobaságnak találta a tervét. Mi
van akkor, ha azzal, amit tenni fog, csak felbőszíti a többi vadászt?
Néhány telepes felkapaszkodott a falra, hogy láthassák a történéseket.
Jerrick dühöngött. Az apja balga módon már megint biztosra vette, hogy neki van igaza.
Mindig is tévedhetetlennek hitte magát, pedig már Jerrick is tudta, ez nincs és sosem volt így.
A grizzloszaurusz teteme fölé hajló vadászhoz közeledve Davin tüzet nyitott a
plazmakarabélyból, de a lövései többsége célt tévesztett, csak a földet perzselte fel. Az egyik
lövedék a dögbe csapódott, új lyukat égetve a vastag, már amúgy is megpörkölődött bőrre.
Az izmos idegen vadász felegyenesedett. A kezéről a bestia sötét, sűrű vére csöpögött, a
testén a saját, zöldes vérének foltjai világítottak.
Davin közelebb ment, ismét a vállához emelte a karabélyt, és lőtt. Az egyik
energialövedék szikrát vetve pattant le a vadász csípőjét védő páncélról. Pókhálóra
emlékeztető energiaszálak cikáztak végig a lény testén: aktiválódott az álcaburok. Az óriás
ismét láthatatlanná változott. Davin felbátorodva üvöltözni kezdett. Még négy lövést sikerült
leadnia, egyik sem talált, az ötödik lövedék azonban véletlenül telibe trafálta a vadász vállára
erősített energialöveget.
A vadász hirtelen ismét láthatóvá tette magát. Inkább dühösnek látszott, mint ijedtnek.
Az övéhez kapott, levett róla egy fémhengert, megszorította. A henger mindkét végéből
penge pattant ki. A vadász felemelte a csillogó gerelyt. Davin előrelépett és lőtt, de még
mindig pocsékul célzott. Még távol volt a vadásztól, ám a lény felemelte a karját, és
elhajította a gerelyét.
Jerrick tehetetlenül sikoltott fel. Az apja nem bírt elég gyorsan félrehajolni, de még le
tudott adni két lövést – egyik sem talált –, de azután eltalálta a gerely, ami játszi
könnyedséggel hatolt keresztül a törzsén. Megtorpant, két támolygó lépést tett előre, azután
oldalra dőlt. Jerrick felüvöltött, de képtelen volt leereszteni a messzelátót.
– Neee!
A vadász sántikálva előrelépett – a sérülései szemmel láthatóan hátráltatták a
mozgásban. Megállt, Davin teste fölé hajolt. Jerrick a messzelátón keresztül látta, hogy az
apja megmarkolja a gerely sima, hegyes végét, de hiába erőlködik, nem tudja kirántani
magából a pengét. A vadász előrehajolt, rámarkolt a gerely közepére, könnyedén kihúzta a
haldokló ember testéből. Davin a saját vérétől fuldokolva feküdt a földön. Már halott volt,
csak még nem fogta fel. A vadász a falu felé fordította maszkos arcát, és a toronyra nézett,
aminek tetején Jerrick üvöltözött. Elgondolkodott, majd lehajolt, és fűrészes szélű pengéjével
elvágta Davin nyakát. Belemarkolt a férfi hajába, brutális erővel megrántotta. A fejet néhány
ínszalaggal, izommal, és a gerincoszlop egy részével együtt tépte le a testről.
A lény úgy emelte fel Davin fejét, mintha egy nem túl értékes trófea volna, majd az övén
lévő fémkampók egyikére akasztotta, és visszatért a grizzloszauruszhoz, hogy megszerezze a
számára valószínűleg értékes fejet. Amikor végzett, a két trófeával együtt belesántikált a
gabonatáblát emésztő lángokba, a gomolygó, fekete füstbe.

4
 Jerrickben a bánat és a fájdalom átalakult, görcsös düh és bosszúvágy lett belőlük.
Ugyanakkor tudta, hiába is szeretne megfizetni apja haláláért, semmit sem tehet. Tisztában
volt vele, álmában se gondolhat arra, hogy megküzdjön egy óriási grizzloszaurusszal vagy egy
olyan páncélos idegen vadásszal.
Gyűlölte a vadászokat, akik közül az egyik a falu szeme láttára letépte az apja fejét, amit
aztán trófeaként megtartott magának. Davin az otthonát próbálta megvédeni, vagyis
becsülendő dolgot művelt, ezek a gonosz vadászok viszont csak szórakozásból, sportból
gyilkoltak...
A telepesek ismét összehúzták magukat, ismét fedezékbe vonultak; már tényleg csak
abban bíztak, hogy a fal némi védelmet nyújt nekik. A gabonatáblán tomboló tűz lassanként
kialudt. A szürke ég a szokásosnál is borúsabbá változott, összetömörültek a felhők, viharral
fenyegettek.
Közben Jerrickben egyre csak fortyogtak az indulatok. Az apjától mindig azt hallotta,
amíg nem képes uralkodni az érzelmein, amíg nem képes megfeledkezni a részletekről, és a
maguk egészében látni a dolgokat, addig nem lehet belőle a közösség vezetője, a telepesek
most mégis úgy tekintettek rá, mint Davin utódjára. Jerrick eleinte nem értette, ennek mi
lehet az oka, de azután rájött: a többieknek talán pontosan a dühére van szükségük.
Davin túlságosan passzív, túlságosan optimista és túl naiv volt.
Davin meghalt...
Miközben a komor arcú telepesekre nézett, felgyorsult Jerrick légzése. Keserű füstbűzt
érzett a levegőben, amihez némi vérszag keveredett.
– El fogjuk temetni apámat – jelentette ki. – Kimegyek, és visszahozom a testét. Egyedül
is megcsinálom, ha senki sem akad, aki segítene.
Öt ember jelentkezett önként a feladatra, és néhányukban is látszott, szívesen menne,
de Jerrick leintette őket. Ha hatan is el tudják végezni a dolgot, minek kockáztatnának
többen?
Miután a messzelátójával gondosan végigpásztázta a terepet, és megállapította, hogy a
közelben nem mozognak se grizzloszauruszok, se vadászok, kinyittatta a kaput. A csúf szürke
égbolt alatt az önként jelentkezők élén végigrohant a földúton. Társai közül ketten is vittek
magukkal plazmafegyvert. Davin karabélya ott feküdt a földön, a hulla közelében. A jelek
szerint a vadász nem tartotta veszélyes eszköznek.
A grizzloszaurusz hatalmas teteme kiterítve feküdt, vastag bőrét és hüllőpáncélját
szétlyuggatták a vadász különböző eszközökkel végrehajtott támadásai. Talán érdekes
látványt nyújtott, Jerrick azonban nem foglalkozott vele, ő csak az apját látta, vagyis azt, ami
maradt belőle. Davin feje hiányzott, a nyakcsonkból burjánzó növényszárként nyújtózott ki a
gerincoszlop. Jól ismert barna munkásingét vöröslőn csatakossá változtatta a saját vére. A
fiúnak eszébe jutott, ahogy az apja odahaza üldögélt a lámpa meleg fényében, ahogy
elszakadt ingét varrogatta, foltozgatta – Kínkeserv telepesei nem engedhették meg
maguknak a pazarlást. Ezt az inget azonban többé már nem lehetett helyrehozni,
megsemmisült, ahogy a gazdája is. Ezen már nem lehet változtatni...
Jerrick csak bámulta az apja tetemét. A szívverése felgyorsult, égni kezdett az arca. A
szemét könnyek lepték el, de nem csordultak ki, hanem mintha gőzzé változtak volna, hogy
tovább táplálják a dühét.
Megfogta az apja lábait. Két telepes a karokat markolta meg. Ahogy elindultak, lassan és
gyászosan, Jerrick tekintete a fegyverre esett. Odaszólt az egyik telepesnek:
 – Fogd azt a karabélyt! Minden létező eszközre szükségünk lehet, amivel védekezni
tudunk.
Ha esetleg háborúra kerülne sor, valószínűleg egyetlen vadásszal sem bírnának elbánni.
Eggyel sem, márpedig nem egy jött Kínkeservre, hogy elszórakozzon egy kicsit a gyilkolással.
Szerencsére a lények a jelek szerint csak a grizzloszauruszokkal foglalkoztak. Egyelőre. Mert
ez is megváltozhatott. A telepeseket nem védte más, csak a fal, meg az előregyártott
elemekből épített házak ajtaja. Jerricknek fogalma sem volt, hogyan tudnák rábírni a
vadászokat, hagyják békén őket.
Idegesen körbenézett, feszülten fülelt, tekintetével a levegőhullámzást kereste, és várta,
mikor szólal meg a közelében az árulkodó, cserregő-csattogó hang.
Semmit sem látott. Semmit, csak a füstöt, meg a gabonaföldön izzó parazsakból időnként
fel-felcsapó aprócska lángnyelveket.
Más nem mozdult a közelben.
Éppen akkor értek vissza a faluhoz, amikor a felhők elfeketedtek, és kitört a késő délutáni
vihar. Jerrick nem akarta a szabadban hagyni az apja testét. A falu temetője, amiben sajnos,
már túl sok sír volt, a falon kívül, egy nyílt tereprészen terült el. Jerrick és társai gyorsan
megásták a sírt, amibe az optimista álmodozót akarták fektetni, azt az embert, aki rábeszélte
őket, jöjjenek el erre a bolygóra. Ásót és csákányt használtak, felváltva dolgoztak, miközben
az éppen pihenők a plazmakarabélyokat szorongatva őrt álltak.
Amikor végeztek, Jerrick lenézett a sírgödörbe és megállapította, éppen olyan, mint egy
hideg és magányos, ásításra nyitott száj. Csak nézte, nézte, majd végül odabólintott a
többieknek, és lehajolt, hogy felemelje a fej nélküli testet. Ketten segítettek neki befektetni
Davint a sírjába. Betemették a gödröt.
Ahogy a szél felerősödött, ahogy a nap a látóhatár alá ereszkedett, mindenki visszament
a fal mögé. Az emberek összebújtak szeretteikkel, és ugyan tudták, hiába teszik, mégis abban
reménykedtek, hogy valamilyen módon sikerül életben maradniuk...

5
Jerricknek más elképzelései voltak. Úgy érezte, bántották, megverték, megsebezték, de
biztos volt benne, hogy nem győzték le. Nem akart, nem volt hajlandó meghunyászkodni. A
szíve mélyén tudta, milyen őrültség a terve, felfogta, hogy a telep minden lakójának életét
kockára teszi a kudarccal.
Ez sem érdekelte. Ezt meg kellett tennie.
Ahogy odakint erősödött a vihar, Jerrick fogta az egyik plazmakarabélyt, ellenőrizte a
töltési szintet, majd kinyitotta a nagy kaput. Senkinek sem szólt, senkinek sem beszélt arról,
mire készült. Felkapaszkodott a gépmonstrum vezetőfülkéjébe, mély lélegzetet vett, és
megérintette a kapcsolókat. Beindította a motorokat, maximális teljesítményre kapcsolt,
majd aktiválta a reflektorokat.
Kúp alakú fényalagutak hasítottak a sűrű, viharos sötétségbe, felfedve Kínkeserv kopár
táját, a felperzselt és letaposott búzamezőket – a telepesek reményeinek halálát. Jerrickben
a düh még forróbbá változott, ahogy a monstrummal keresztgördült a kapun, kijutott a
faluból. Ahogy hátranézett, három telepest látott; vélhetőleg a zaj riasztotta fel őket, mielőtt
úgy döntöttek, utánaszaladnak. Integettek és kiabáltak, ám Jerrick nem fékezett le. Arra
gondolt, azok hárman legalább bezárhatják mögötte a kaput.
 Egyenletes iramban haladt előre a viharban. A lánctalpak hangos csattogással forogtak a
földúton; a mechanikus mamut a megművelt földek felé tartott. A reflektorok fényében itt-
ott megjelentek az épen maradt, még zöldellő részek a gabonatáblában. Nem mindenütt
pusztult el a búza és a kukorica, nem mindenütt taposták le a bestiák és a vadászok. Tisztán
látszott, ha a külső veszély megszűnik, a telepesek azonnal megpróbálkozhatnak egy újabb
vetéssel, és akkor, ha egy bizonyos ideig csökkentik a fejadagokat, talán életben
maradhatnak.
Jerricknek azonban egyelőre nem volt ideje arra, hogy azzal foglalkozzon, mit hoz a jövő
a telep számára; egyelőre ezt az éjszakát kellett túlélnie. Valamilyen módon rá kellett
ijesztenie a ragadozókra, rá kellett bírnia őket, hagyják békén a bolygón élő embereket.
Erősebb fokozatra állította a reflektorokat, hogy láthassa a megművelt részeken túli
terepet is. Ahogy megkerülte a felperzselt földet, összesen négy döglött grizzloszauruszt
látott. Egyiknek sem volt meg a feje. Az óriási állatok levonultak a dombokról, komoly
károkat okoztak a kolóniának, most azonban holtan hevertek – egy különleges, földön kívüli
vadászat zsákmányaivá váltak. A telepesek pedig kereszttűzbe kerültek...
Jerrick ezen az éjszakán maga is vadászni akart.
A szél megzörgette a fülke ablakait, az eső kövér cseppekben zuhogott. A monstrum
kitartóan haladt előre. Jerrick a legelő felé tartott, oda, ahol lemészárolták a teheneket. A
tetemek közel két napja hevertek a füvön, de még mindig nem nyúlt hozzájuk semmi. A
Földön már rég megérkeztek volna a dögevők, a madarak és a többi állat, a Kínkeserven
azonban nem léteztek olyan őshonos fajok, amelyek szívesen fogyasztották a földi lények
húsát.
A monstrum felgördült az alacsony domb oldalán. Jerrick végigvilágított a legelőn. A
fénycsóvákban hirtelen meglátott egy hatalmas alakot. Úgy érezte, megdermed a szíve. Ez a
grizzloszaurusz még annál is nagyobb volt, mint amelyik korábban megtámadta őt, sőt még
annál is, amelyikkel a vadász a mezőn végzett. A méretei miatt akár az egész faja ősanyja is
lehetett volna.
A bestia egy tetem, egy másik grizzloszaurusz fölé hajolt. A gigászhoz képest ez a lény
egészen aprócskának tűnt. A kicsinye...
Az anyabestia a lefejezett tetemet szaglászta, de ahogy végigvágtak rajta a reflektorok
fénykorbácsai, felállt a hátsó lábára. Felüvöltött; a hang olyan erős volt, hogy megrázkódott a
fülke, amiben Jerrick ült. A fiú ösztönösen az ülésen heverő plazmakarabélyra nézett, de
közben tudta, akár a tártelep teljes töltetét ráküldhetné a bestiára, akkor sem bírná
megállítani.
Persze esze ágában sem volt, hogy egyetlen ilyen fegyverrel harcoljon. Megragadta a
vezérlőkarokat, előreszegezte a monstrum körfűrészeit, a gyémántkeménységű pengéket,
amelyeket arra terveztek, hogy egész erdőket változtasson legelővé.
A fűrész felzúgott, a pengék forogni kezdtek. Jerrick felgyorsította a monstrumot. Az
anyabestia mindkét mancsával a támadó gép felé csapott; nyilvánvaló volt, harcolni akar,
meg se fordul a fejében, hogy hátráljon. A fűrészek sebesen forogtak, a lézeres célkeresők
megtalálták a gépmonstrum előtt álló egyetlen megsemmisítendő akadályt: a bestiát.
Jerrick összeszorította a fogát. Ezek a szörnyek már több telepessel végeztek, egyikük
lemészárolta a tíz tehenet, és ezzel csökkentette a bolygón lakó emberek életben
maradásának esélyét. Nem számított, hogy a grizzloszauruszok vagy az idegen vadászok
voltak-e rosszabbak: Jerrick mindkét fajra ellenségként tekintett, a legszívesebben
mindkettőt kiirtotta volna.
 A bestia szembenézett a monstrummal. Előrelódította mancsát, rácsapott az egyik,
sebesen forgó fűrészkorongra. A penge fogai belekaptak a vastag bőrbe, mélyre vágtak, ám a
szörny ütésében elég erő volt ahhoz, hogy elgörbüljön a fűrészt tartó előrenyújtott
mechanikus kar.
Jerrick gyorsan reagált a támadásra. Előrébb tolta a második fűrészkorongot, belevágott
vele a bestia vállába. A grizzloszaurusz ekkor már hátrébb lépett, de elkésett: a penge
széthasította a bőrét, cafatokban tépni kezdte a húsát.
A bestia fájdalmas bömbölése megrázta az éjszakát.
Jerrick maximális sebességre kapcsolt, és közben előretolta az aratóhengereket. Ezeket a
gabona betakarítására tervezték és arra, hogy a levágott szárakat és kalászokat továbbítsa a
feldolgozóegységbe. A grizzloszaurusz előrecsapott, de a henger és a rászerelt forgó pengék
berántották a karját a szerkezet belsejébe. A gépben elég erő volt ahhoz, hogy eltörje a
bestia csontjait. A csapdába esett lény szabadulni próbált, eszelős üvöltést hallatott, és
ráncigálni kezdte a karját. Elég erő volt benne ahhoz, hogy leállítsa az aratóhenger forgását.
A motorok felnyögtek, erőlködtek, de képtelenek voltak megpörgetni a hengert. Az
anyabestia ismét kísérletet tett arra, hogy kirántsa összezúzott karját.
– Dögölj meg, te átkozott! – vicsorogta Jerrick.
A grizzloszaurusz végül kiszabadította magát, rácsapott az aratóhengerre, majd hátrébb
tántorodott. Iszonyatos fájdalmai lehettek, de amikor meghallotta a sötétből érkező hangot,
a forrása felé fordult.
A sötétben, a süvöltő szélben Jerrick valami mozgást látott a kabin ablakán keresztül. Az
egyik széles fénykúp szélén egy bizonytalan körvonalú alak jelent meg, egy izmos és magas
vadász, amely nem tette teljesen láthatatlanná magát.
A vadász kék plazmalövedéket lőtt ki a vállára szerelt fegyverből. A plazma
keresztülsistergett a feketeségen, a grizzloszaurusz bordái közé csapott, lyukat égetett a
testébe. A bestia hátrahőkölt és megingott. Jerrick nem érzett mást, csak dühöt. Fogalma
sem volt, működni fog-e a terve, de eddig legalább sikerült komoly sérülést okoznia az
anyabestiának. Most már nem visszakozhatott, végig kellett csinálnia.
Nem húzta vissza a fűrészt és az aratóhengert, de a lánctalpakat leállította. Kiugrott a
kabinból, felkapta a plazmakarabélyt, és a gépmonstrum oldalán lemászott a földre.
– Ez az én prédám, te rohadék! – kiáltott rá az idegen vadászra. – Hagyd békén!
A haldokló grizzloszaurusz felé rohant, ami még így, sérülten is komoly veszélyt jelentett
rá. A szeme sarkából látta, hogy megvillan a félálca; eltűnődött, vajon a vadász miért tart
ennyire attól, hogy megmutassa magát, ő nem félt, ő kiállt, nem is próbált elrejtőzni.
Üvöltözve futott ki a nyílt terepre, öt lövést adott le a karabélyából, és – az apjával
ellentétben – mind az ötször célba talált. A lövedékek sorra a bestia mellébe hatoltak. A
gigantikus állat hangos puffanással terült el a véráztatta füvön.
Jerrick az óvatosság legcsekélyebb jele nélkül közelítette meg a szörnyet. A
grizzloszaurusz egyik karját szinte teljesen levágta a fűrészkorong, a másikat az aratóhenger
zúzta szét. A vére sötétnek látszott a reflektorok fényében. Jerrick felemelte a fejét és látta,
hogy a félálca mögé rejtőző vadász is a haldokló bestia felé tart.
A fiú érkezett elsőként az állathoz. Odaállt elé, a torkára szegezte a karabélyát, és
közvetlen közelről leadott rá egy lövést.
Amikor a bestia holtan terült el a nem is oly rég még békés legelő füvén, Jerrick két kézre
kapta a fegyverét, és körbefordult – a vadászt kereste.
 – Ez itt az enyém! – kiáltotta. – Én öltem meg... Az én trófeám! – A grizzloszaurusz
testére tette az egyik lábát. Kaszáló mozdulatot tett a fegyver csövével, bár tudta, ha a
vadász úgy dönt, hogy megtámadja, semmit sem tehetne ellene. Jobb oldalon valami
villanást látott. Elszántan abba az irányba nézett. – Az én zsákmányom!
A félálca villódzni kezdett, azután megszűnt, láthatóvá vált a Jerrick előtt álló magas, erős
testalkatú humanoid alak. Az arcát kísérteties, félelmetes fémmaszk takarta, a fejéről lelógó
hajcsápok a válláig értek. Bár a maszk szemnyílásán nem lehetett keresztüllátni, Jerrick
valahogy érezte a lényből sugárzó fenyegetést és vérszomjat. Nem zárhatta ki, hogy a vadász
dühvel reagál, és megöli őt azért, mert megzavarta portya közben, de ezt azért nem tartotta
túl valószínűnek.
A vadász szembefordult vele, ránézett.
– Az én trófeám! – jelentette ki Jerrick, ezúttal egészen halkan. Mindent kockára téve
felemelte a fegyverét, és kétszer belelőtt a grizzloszaurusz nyakába. A fej elvált a testtől. A fiú
ledobta a karabélyt, azután lehajolt, hogy megmarkolja a hatalmas fejet. Elvonszolta a
testtől, majd szétvetett lábbal az átlőtt nyak fölé állt. – Az enyém!
A mellén keresztbetett karokkal fordult a vadász felé.
A vészjósló idegen lény mozdulatlanul, izmos karjait leeresztve állt. Egy feszült pillanatot
követően kissé meghajolt, majd hátat fordított a fiúnak. Aktiválta a félálcáját, belesétált az
éjszakába.
Jerrick kis híján összerogyott a félelemtől és a megkönnyebbüléstől. Pislogva állt az erős
szélben, a zuhogó esőben, a hirtelen csendessé váló éjszakában. Addig állt ott, amíg
meghallotta a dombok irányából érkező robbanásokat, amelyek arra utaltak, hogy a vadászok
folytatták a trófeagyűjtést...

6
A gépmonstrum visszavánszorgott a faluba. Az egyik gabonagyűjtő rekeszében ott feküdt
a grizzloszaurusz levágott feje – Jerrick trófeája. A félelmetes szemek üveges tekintettel
bámultak, miközben a gép a kapuhoz közeledett.
Az elképedt telepesek félve, de megkönnyebbülve bújtak elő házaikból. Amikor
kinyitották a kaput, és meglátták a levágott fejet, visszahőköltek. Jerrick a kapu előtt állította
meg a járművet. Megfordult vele, majd kinyitotta a tárlórekesz alját. A fej a földre zuhant. A
fiú kihajolt a fülkéből, odaszólt a telepeseknek.
–
Ez itt marad a kapu előtt. Figyelmeztetés a vadászoknak. Ez az én trófeám. Még az is lehet,
hogy a halál szaga távol tartja innen a grizzloszauruszokat. – Keserűen felnevetett. – Biztosan
nem akarnak összeakaszkodni velünk!
Ahogy Kínkeserv legfélelmetesebb őshonos ragadozójának fejére nézett, Jerrick arra
gondolt, talán már nem is ez az állat áll a táplálkozási lánc csúcsán; talán már ő, éppen ő a
legdominánsabb lény ezen a bolygón.
A dombok felé fordult, és ahogy meglátta a tűzvillanásokat, megállapította magában,
hogy a vadászok a vadonba visszahúzódó prédát ölik.
A fej a kapu előtt maradt, figyelmeztetésként. Jerrick behajtott a faluba. A telepesek
becsukták mögötte a kaput. A fiúban sosem tapasztalt diadalérzet áradt szét. Büszke volt, és
furcsa módon biztonságban érezte magát. Remélte, ettől fogva a vadászok és a
grizzloszauruszok is messzire el fogják kerülni a kolóniát.
Bízott benne, a Kínkeserven élő embereknek sikerül megoldásokat találniuk, rá fognak
jönni, hogyan maradhatnak életben, ő nem aggódott amiatt, mit hoz a következő évszak.
 Mira Grant – Vér és homok

Last Bridge, Montana, 1933

két éjszakával a csillag lehullása után

– Fiú!
A kiáltás dühös volt. A kiáltás mindig dühös volt. Tommy sosem értette, miért van
egyáltalán kakasuk, mivel még soha, senkit sem kellett felébresztenie. Mary néni mindig
elvégezte helyette ezt a feladatot, Ő már akkor ordibálni kezdett azon a magas hangján,
mielőtt a nap megjelent volna az égen. Ő állandóan kiabált...
„Fiú! Miért nem kaptak enni a malacok?”
„Fiú! Miért nincs meggyújtva a tűz?”
„Fiú! Hol az a haszontalan nővéred? Ő tán nem tudja, hogy már vége is a fél reggelnek,
és a csirkék még mindig a tojásaikon kotlanak?”
„Fiú! Miért vagy itt?”
„Fiú! Miért nem vagy elég jó?”
„Fiú...
Mary néni Annie-vel sosem kiabált úgy, mint vele. Tommy abban reménykedett, javulni
fog a helyzet, bár Annie azt mondta, nem. Annie azt mondta, Mary néni mindig olyan furcsa
szemmel néz rá, mintha ő nem is ember volna, hanem egy malac, amit jól fel akar hizlalni a
piacra. Pedig ők mind a ketten emberek voltak, mind a ketten tizenegy évesek voltak, és
mindketten tudtak számolni. Azt is tudták, hogy a környékbeli tanyákon tíz, nagyjából velük
egykorú fiú lakott. Ezek között a tanyák között, amikbe lóháton úgy egy nap alatt lehetett
eljutni, voltak olyanok is, amelyek elég szépen működtek; ott nem volt kavicsos a föld, ott
nem maradtak üresen a magtárak. Az ott élők, a gazdagabbak esetleg még arra is hajlandók
lehettek, hogy fizessenek a fiúk jövendőbelije, az ő menyük családjának.
Ott nem laktak lányok. Montana istenei voltak a megmondhatói: ez a hely tényleg nem
volt lányok számára való. Tommy ezt egyszer, amikor különösen szomorú volt, meg is mondta
Annie-nek, aki válaszul úgy a vállába bokszolt, hogy utána egy álló hétig fájt a karja.
– A lányok semmivel se jobbak, de nem is rosszabbak a fiúknál – mondta Annie dühösen.
Sokszor beszélt így, amióta elkerültek erre a rettenetes helyre. – Csak... mások. Könnyebben
el lehet adni őket úgy, hogy utána ne érezzen bűntudatot senki.
Aztán Annie elment, át Mary nénihez, varrogatni. Mert ott, Mary néninél mindig akadt
valami megvarrnivaló, hiszen összeszedte a szakadt holmikat a közeli tanyákról. Mary néni
egyébként azt állította, minden szép öltés Annie munkája, de talán csak azért híresztelte ezt,
hogy egy kicsit még jobban feltornássza a jövendőbeli menyasszony árát.
– Fiú!
Tommy összerezzent, és abbahagyta a mélázást, hirtelen rádöbbent arra, hogy elkövette
a legnagyobb bűnt, amit egész Montanában el lehet követni: arra kényszerítette Mary nénit
(aki magához vette őt is meg a testvérét is, pedig semmi sem kötelezte erre, hiszen az anyjuk
hitvány senki volt, az apjuk meg még nála is rosszabb), rákényszerítette őt arra, hogy kétszer
kelljen szólnia.
Kikászálódott a konyha sarkából, ahová gondolkodni húzódott be, és rohanni kezdett a
hang irányába. Gyorsan futott, mint az a cica, ami régen az anyjáé volt, az a nagy és buta
narancsvörös macska, aminek a dorombolása olyan volt, mint amikor két követ dörzsölnek
egymáshoz. Tommy annak idején nem hitte volna, hogy egyszer még hiányozni fog neki az a
macska, ami időnként nagyon rossz volt, például döglött egereket pakolt a párnájára,
miközben ő aludt, de úgy ám, hogy amikor kinyitotta a szemét, rögtön a halált látta. Nem
hitte volna, de mégis hiányzott neki. Hiányzott neki a macska, de hiányoztak a döglött egerek
is, mert még azok is ahhoz tartoztak, ahhoz a helyhez, amit az otthonának nevezhetett.
Ez a hely nem volt az otthona.
Mary néni a verandán állt, és úgy vizslatta a vörösesre festődött látóhatárt, mintha azt
hinné, a fiú, akit szólított, majd kiszalad oda, ki a nagy és ismeretlen sivatagba, ahol nagyon-
nagyon sok minden jöhetett, hogy felkapja és ellopja őt. A nap már elég alacsonyra
ereszkedett ahhoz, hogy a fények furcsává váljanak és megbocsátóvá enyhüljenek. És ahogy
ott állt, Mary néni egy szívdobbanásnyi ideig majdnem úgy nézett ki, mint a mama... Aztán
Mary néni meghallotta Tommy lépteinek zaját, és megfordult, megmutatta az arcát, amit a
ráncok eléggé rosszindulatúvá változtattak, és akkor... Akkor egyáltalán nem hasonlított a
mamára.
Tommy tudta, Mary néni a mama testvére, ahogy neki meg Annie volt a testvére,
méghozzá olyan testvére, akivel egy napon, egy ágyban született. Időnként már ez is elég volt
neki ahhoz, hogy félholttá váljon félelmében. Mert ha a mama testvéréből – abból a
testvéréből, akiről mindig olyan nagy szeretettel beszélt – Mary néni lett, vajon mi fog
történni vele és Annie-vel? És mi lesz akkor, ha egyikük elromlik, megváltozik, csúnya lesz,
vagy egyszerűen csak olyan rossz, hogy még a saját testvérét sem lesz képes szeretni? És ha
ennek így kell történnie, ha ezt semmilyen módon nem lehet megakadályozni, vajon azt meg
lehet-e oldani, hogy kettejük közül ő legyen az, aki szenved?
Annie jó volt. Az ő életében talán éppen Annie volt a legjobb dolog. Ha csak egyikük
menekülhet meg, akkor – Tommy ezt szerette volna – az inkább Annie legyen.
– Hol az ördögben voltál, fiú? – kérdezte Mary néni.
Tommy tudta, erre a kérdésre nem lehet elég jó választ adni, ezért inkább csak lehajtotta
a fejét, és a lábujját bámulta, arra várva, hogy valaki elmondja neki, mit várnak el tőle. Neki
borzasztóan nehéz volt megtanulni a hallgatást, de végül sikerült. Megtette: hallgatott. A
saját érdekében és Annie érdekében.
– Nem számít – zengte Mary néni, és úgy tűnt, mintha sajnálná, hogy Tommy nem
feleselt vissza. – A nagybátyátoknak már egy jó órája haza kellett volna jönnie a tehenekkel.
Azt mondta, itt lesz vacsorára, de nincs. Eredj, szólj neki! Mondd meg neki, hogy csipkedje
magát!
Tommy felnézett; a tekintetében félelem csillant. Mary néni rémisztő volt. Jack bácsi is
rémisztő volt. De a sivatag...? A sivatag, az valami egészen más. Odakint nem létezett semmi
a színes égbolt alatt, ami ne úgy gondolta volna, hogy egy ilyen kisfiú bizony finom falat.
Odakint még a föld is gonosz volt, néha úgy mozgott az ember talpa alatt, mintha élne.
Gonosz volt, álnok, kegyetlen! Tommy inkább vállalt volna egy jó, nadrágszíjas elfenekelést,
mint hogy kimenjen oda.
– Gyerünk, fiú, vagy a testvéredet küldöm helyetted!
 Annie ennek örült volna. Annie gyönyörűnek tartotta a sivatagot, úgy gondolta, hogy
minden, ami ott él, csodálatos. Annie persze ebben nagyot tévedett, de az ember hiába is
próbálta volna elmagyarázni neki ezt. Tommy egy-két pillanatig hajlott arra, hogy
megmondja Mary néninek, csak tessék, küldje inkább Annie-t, ám tartott tőle, ha ez
történne, akkor nagyon könnyen sor kerülhetne egy újabb temetésre, elkészülne egy újabb
sírkő, amire a család egyik tagjának nevét vésik, mindörökre, kitörölhetetlenül.
– Megyek, és bocsánat! Megyek már! – mondta Tommy és futásnak eredt. Annyira
igyekezett, úgy szerette volna megmutatni Mary néninek, hogy ő igenis jó és engedelmes
gyerek, hogy kis híján orra bukott a saját lábában. Mary néni ezt talán nem vette észre, vagy
ha mégis, nem tette szóvá.
Amikor aztán Tommy kijutott az ablakon (amin az üveget rászegezett zsírpapír
helyettesítette) kivetődő fény köréből, és már nem láthatta őt Mary néni. Akkor már csak ő
volt ott, egyedül a sűrűsödő sötétségben.
Nem. Nem volt egészen egyedül. Balra motoszkált valami a köveken, a száraz bokrok
között. Lehet, hogy a bakkecske neszezett, ami már megint elszabadult a pányváról, de lehet,
hogy egy prérifarkas járt ott, éhesen, éppen egy olyan kisfiút keresve, akit egészben
lenyelhet. Tommy zihálva fordult meg, és...
Annie ragyogón mosolygó arcát látta maga előtt. A testvére szép volt, akár egy festett
kép. Ő aztán nem félt a sivatagtól.
– Szia, Tommy – mondta Annie. A hangja vidám volt, de azért halkan beszélt, nehogy a
nagynénjük meghallja. Mert igen, Mary néninek időnként sajnos olyan volt a hallása, mint a
denevéré.
– Sétálni mész? Elkísérhetlek?
– A sivatag nem lányoknak való hely! – suttogta Tommy.
Annie megvonta a vállát, látszott rajta, nem érdekli ez a kijelentés.
– De nem is kisfiúknak való hely! Viszont te most mégis odamész, én meg itt vagyok, és...
És azt hiszem, ha esetleg mégis együtt mennénk, akkor egy kicsit szebb hely lenne
mindkettőnk számára.
– Miért akarsz kimenni ebbe a hülye sivatagba?
– Azért, hogy ne maradjak egyedül Mary nénivel – mondta Annie, és ettől Tommynak
kicsit meghasadt a szíve.
Aztán a lánytestvérekre jellemző nemtörődöm módon Annie még hozzátette:
– Meg akarom keresni a csillagomat, és ha te velem vagy, akkor lesz valami a
jaguároknak, amit megehetnek helyettem.
– Annie! – szisszent fel Tommy, és a testvére vállába bokszolt.
Annie nevetett.
– Eredj haza!
– Nem megyek! – Annie borzasztóan makacs volt; olyan borzasztóan, amilyen
borzasztóan hosszú az éjszaka. Márpedig az a sivatagban tényleg nem rövid. – A csillagot
akarom!
Tommy a lányra meresztette a szemét. Annie hajthatatlannak látszott.
A csillag két nappal korábban esett le. Olyan volt, mint egy villám, pontosan úgy szaladt
keresztül az égen, és úgy fénylett, úgy lángolt, hogy Tommy biztosra vette, nem lehet valódi.
Ahogy figyelték, egyetlen pillanatig olyan volt minden, mintha a mama nem halt volna meg,
mintha még mindig Kaliforniában lennének, biztonságban a saját kis házukban, ami sosem
volt szép vagy jó, viszont mindig is az övék volt. Nekik éppen megfelelt. Szerették azt a
helyet.
„Kívánj egyet, és majd meglátod, amit meg kell látnod!” Mama mindig ezt mondogatta,
amikor a vállukra tett kézzel az eget fürkészte. „Kívánj valamit, és talán valóra fog válni.”
Végignézték hát a csillaghullást, és kívántak, azután Jack bácsi rájuk rivallt, hogy húzzanak
már lefeküdni, az olaj pénzbe kerül. És azzal vége is lett annak a csodálatos pillanatnak.
De nem Annie számára. Ő azóta is a sivatagba készült, azóta is meg akarta keresni a
csillagot. Tommy látta rajta, milyen komoly az arca, amikor ránéz, látta, milyen makacsul
felszegi az állát, és hogyan húzza össze a szemét.
– Engedd, hogy menjek, Thomas Warrington, vagy sikítani kezdek, de olyan hangosan,
hogy Mary néni ideszalad!
– Mindkettőnket kipofoz, ha ezt megteszed!
– Ez igaz, de te meg is fogod érdemelni!
Tommy vitatkozni akart, a legszívesebben addig állt volna ott, Annie-vel veszekedve, míg
feljön a nap, vagy míg Jack bácsi magától hazatér, bármelyik is legyen hamarabb a kettő
közül. De nem tette. Talán akkor, amikor Montanába jöttek, még vállalta volna ezt, de
gyorsan tanult, meg különben is, neki kellett okosabbnak lennie. Ez volt az utolsó dolog, amit
a mama kért tőle. Hogy vigyázzon a testvérére.
– Hallgass akkor, és gyere! – mondta. – Meg kell keresnünk Jack bácsit.
– És a csillagomat.
Istenem, hogy ez milyen makacs!
– És a csillagodat. De előbb Jack bácsit – mondta Tommy.
– Jól van – felelte Annie. Édes volt és aranyos. Megfogta Tommy kezét, és elindultak a
gyorsan sötétedő sivatag felé, ami olyan nagy volt, hogy talán vége sem volt sehol. Egymás
mellett lépkedtek, elhagyták a félig-meddig karbantartott tanya határát, és nekivágtak annak
a pusztaságnak, ami a családi birtokuk nagy részét alkotta.
***
A sivatagban járni nem ám olyan, mint az utcán sétálni! Ezen a helyen sok a veszély, itt
sok olyan dolog van, ami árthat az embernek. Itt vannak kövek és kavicsok, meg nagy, barna
ágak is, amikről nem tudni, hogy kerültek oda, mivel közel s távol nincsenek fák, amelyekről
lehullhattak volna. Itt az elesés is sokkal veszélyesebb, mint másutt, mert a fél sivatagot
mintha arra találták volna ki, hogy fájdalmat okozzon. Kaktusztövisek, skorpiók, éles kövek és
csörgőkígyók – itt mintha semmi sem tudná, milyen is kedvesnek, rendesnek lenni. Itt az
elesés nem azt jelentette, hogy valaki esetleg lehorzsolja a térdét vagy a könyökét; itt az
elesés azt jelentette, hogy az embernek fájdalmakat kell kiállni. Olyan fájdalmakat,
amilyeneket Tommy korábban elképzelni sem tudott.
Mindez persze nem tartotta vissza Annie-t attól, hogy ki akarjon menni a sivatagba. Ő
bátor volt, ő nekivágott, ő előresietett– Tommynak igencsak szednie kellett a lábát, ha nem
akart lemaradni mögötte. Annie rendre benézett a sziklák alá, rugdosta a kavicsokat, a
csillagját kereste. Tommy majdnem biztos volt benne, az lesz a dolog vége, hogy eltöri a
lábát.
Annie bátor volt a sivatagban, éppen ezért okozott döbbenetet Tommynak, amikor
hirtelen megtorpant, és sikítozni kezdett. A hangja pengeként hasított bele az éjszakába.
Tommy testében megfagyott a vér. Futásnak eredt, felrohant a bucka emelkedőjén, hogy
minél hamarabb odaérjen Annie-hez, aki dermedten állt, és csak sikított, sikított, a bal kezét
a szájához tartva, miközben a jobbal az egyik irányba mutatott.
 Tommy odafordult, de először fel sem fogta, mit kell látnia.
Egy puma. Vagyis... Ami egy pumából maradt. Ezekből a nagy macskákból elég sok élt a
sivatagban. Odahaza, Kaliforniában is voltak pumák, bár Tommy ott egyet sem látott. Itt
sokkal több volt belőlük, éjjelente sokszor lehetett hallani a hangjukat. Az üvöltözésük
félelmetes volt; Tommy minden alkalommal úgy érezte, azt kiáltják bele a világba, hogy őt,
éppen őt akarják felfalni, mert sokkal édesebb és finomabb a húsa, mint azoknak a csúnya
izéknek, amik a sivatagban éltek.
Ez a puma azonban többé már nem üvöltözhetett. Erről a valamiről csak a szőre színe és
a mancsa formája árulta el, hogy mi volt. Csak ezek, mert a testét felhasították, mint
bizonyos fajtájú gyümölcsöket szokás, ha már megértek. A feje pedig... a feje...
– Hol van a feje? – kérdezte Tommy. Úgy nézett a testvérére, mintha azt hinné, Annie-nél
van a puma feje, ott tartja a hóna alatt.
Annie elhallgatott, már nem sikított, de megszólalni sem bírt, csak a fejét rázta. Könnyek
csorogtak az arcán. Kövér, szomorú könnyek. Mindig szerette a cicákat. Még azt a csíkos vén
macskát is imádta, a mama cicáját. Szerette, annak ellenére, hogy sokszor megkarmolta őt,
hogy csak fújt rá, valahányszor a közelébe került. Tommy nem tudta, mi történt azzal a vén
csíkossal. Az biztos, hogy őt nem küldték el Montanába. Neki szerencséje volt...
– Annie? – Tommy hangja halk volt és tétova. Nem tudta megállapítani, Annie mennyire
ijedt meg. Abban biztos volt, nem hagyhatja itt őt, de nem is viheti haza, amíg meg nem
találja Jack bácsit.
Mérges volt, hogy Annie vele akart menni a sivatagba, csak gondot okozott neki ezzel.
– Ez így nem igazságos! – Annie leeresztette a kezét. Halkan szipogott, de már inkább
dühös volt, mint rémült. Ez mindenesetre jó jelnek tűnt. Tommy főleg azért örült ennek,
mert most végre nem rá, hanem valami másra haragudott. – Hiszen ez csak egy cica!
Senkinek sem lenne szabad cicákat öldösnie!
Cica, cica, de elég nagy cica ahhoz, hogy mindkettejüket felfalja. Ez egy cicabajszos
gyilkos! Tommy elég okos volt ahhoz, hogy ezt ne mondja ki hangosan. Csak a fejét rázta, és
így válaszolt:
– Szerintem itt, a sivatagban nem számít, mi igazságos.
– Tommy... Mi van akkor, ha az a valami, ami bántotta a cicát, még mindig éhes?
Ez új problémát jelentett. Olyat, amire Tommynak igazán nem volt szüksége. Nyelt egyet.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most megyünk. Meg kell találnunk Jack bácsit, mielőtt Mary
néni keresni kezd minket. Az az igazság, hogy én sokkal jobbak félek Mary nénitől, mint
bármi mástól... bármi olyantól, ami talán már nincs is itt a közelben.
Annie gyors mozdulatokkal megtörölte az arcát, a szemét.
– Utálom őket! – morogta komoran.
Tommy tudta, hogy ezt az erőszakos szót nem szabad kimondaniuk, de mégsem szólt rá
Annie-re, csak bólogatott, hogy egyetért vele.
– Én is – suttogta.
Egymás mellett lépkedve mentek előre a sivatagi éjszakában, maguk mögött hagyva a
lemészárolt pumát. Mindketten közel maradtak a másikhoz, de egyikük sem vallotta volna
be, hogy miért teszik ezt – úgy érezték, ez az egyetlen helyes és okos megoldás. A sivatagi
égbolt egyre fényesebbé változott, ahogy sorra megjelentek a csillagok. A hold olyan
hatalmas volt, hogy madzagra kötött léggömbnek tűnt, ami már-már elérhető távolságban
lebeg.
 Elhaladtak egy szikla mellett, aminek a tetején néhány csörgőkígyó feküdt. Egyik kígyó
sem mozdult – egyikük sem élt már.
A testüket felvágta valami, éppúgy, mint a pumáét, méregfoguk és a farkuk vége
hiányzott.
– Farkasok – mondta Tommy. Ezt ő éppúgy nem hitte el, mint Annie, de a szavaknak
hatalmuk van, ezért továbbmentek, keresztül a végtelennek tetsző sivatagi éjszakán, a
távolban húzódó vonal irányába tartva, a vonal felé, amit a birtok határát jelző faoszlopok és
a közéjük kifeszített szögesdrótszálak alkottak. A farm nagyobbik része kavicsos és sziklás
volt, a legelő és a termőterület egészen csekélyke, Jack bácsi mégsem akarta eladni. A mama
büszkének és makacsnak nevezte volna őt, Mary néni viszont okosnak tartotta, olyan
embernek, aki előre látja a jövőt. Mary néni szerint Montana lesz a következő aranypart, csak
ki kell várni, hogy a sok bolond rájöjjön, a valódi üzlet a szarvasmarhák tenyésztésében van.
Tommy úgy gondolta, nem Jack bácsi az egyetlen, aki makacs és talán kicsit buta is, de
azt is tudta, Mary néni éppúgy csapdában van, mint ők ketten, ő is kénytelen maradni, hiszen
itt van a férje, aki nem hajlandó megválni a földjétől. Sajnos, Mary nénivel is éppen az
történt, ami a csapdába esett állatokkal szokott: lassanként gonosszá változott. Talán nem
volt mindig ilyen, talán egyszer kedves asszony volt, de ez már rég nem számított. Kegyetlen
lett és gonosz, a maga módján éppen olyan rossz, mint a férje. Tommy biztos volt benne,
Mary néni akkor sem eresztené el őt és Annie-t, ha lenne hová menniük. Visszatartaná őket,
és ha kellene, akár a jóistenre is megesküdne, hogy ez a csapda a létező legjobb hely, amit
valaha látott. Sosem engedné ki őket a karmai közül.
– Nem tudom, hová eshetett a csillagom – mondta Annie.
Tommy úgy gondolta, komolyabb dolgok is vannak, amik miatt aggódniuk kell. Például a
bőrövek és a kemény kezek, meg persze az, hogy Annie-t esetleg már jóval azelőtt férjhez
adják valakihez, hogy felnőtté válna. Tommy ezekről persze nem beszélt; már megtanulta,
vannak bizonyos gondolatok, amiket jobb nem megosztani másokkal.
A távolban felüvöltött valami. Nem farkas volt, nem is prérifarkas, de nem is puma. A
hang leginkább arra az oroszlánra emlékeztetett, amit egyszer a cirkuszban láttak. A dzsungel
acélrácsos ketrecbe zárt királya adott ki ilyen, a sivatagtól idegen hangot. Tommy arra
gondolt, talán Annie lehullott csillaga öltött testet, és most az dühöng, az ordítozik
szomorúan és dühösen, mert többé már nem az ég az otthona.
Az üvöltés megismétlődött, és Tommy ekkor megállapította: a halálnak lehet ilyen
hangja.
Közelebb húzódtak egymáshoz, összekapaszkodtak a csillagok alatt. Tommy reszketett,
Annie viszont nem – mintha már akkor elhasználta volna az összes remegését, amikor
felfedezte a döglött pumát.
– Szerinted Jack bácsi is hallotta ezt? – kérdezte Annie halkan.
– Szerintem ezt az államban mindenki hallotta.
– Gyere! – Annie eltávolodott a testvérétől, de nem eresztette el a kezét, húzni kezdte őt
a kerítés irányába. – Jack bácsinál mindig van puska, amikor kijön a kerítéshez. Nem akarja
felkészületlenül fogadni a banditákat. De ez a hang... Ezt nem banditák adták ki. Ez valami
náluk is rosszabb dologtól jön.
Tommy vitatkozni akart, el szerette volna mondani Annie-nek, ha Jack bácsi irányába
szaladnak, akkor nem a biztonság felé tartanak. El akarta mondani Annie-nek, hogy téved, de
közben mégsem, mert tényleg jó volna, ha lenne a közelben egy felnőtt, aki elmagyarázná,
mi történik körülöttük. A vége az lett, hogy hallgatott, sőt hagyta, hogy Annie magával húzza,
miután futásnak eredt. Nem védekezett, nem tiltakozott, nem küzdött. Ő csupán egyet
szeretett volna: azt, hogy legyen már vége ennek az egésznek.
***
A kerítésnél a csend fogadta őket. A csend meg a szétszaggatott szögesdrótok, amelyek
mintha úgy pattantak volna el, mint a horgászbot zsinórja, ha túl nagy hal akad a horogra.
Annie majdnem elesett, amikor hirtelen megállt. Valahogy elnehezült a lába, és valahogy
erősebbé vált a szorítása. Tommy mélyen belevágta a sarkát a kavicsos homokba,
megfeszítette a testét. Talpon maradt, és a testvérének is segített visszanyerni az
egyensúlyát.
– Annie? – Érezte, túl hangosan beszél. Mintha belekiáltott volna az éjszakába. A sivatag
mindig rémisztő volt, de ezúttal egyenesen borzalmasnak tűnt.
– Olyan, mint a cica – mondta Annie. Úgy beszélt, mintha még egészen kicsi lány lenne;
úgy, mint annak idején, amikor tényleg kicsik voltak mind a ketten, amikor még a mama
kezét fogva jártak mindenhova. Valami csodálkozás is volt a hangjában, valami olyasmi, ami
arról árulkodott, hogy nem egészen érti azt, amit lát.
– Hogy lehet olyan, mint a cica?
– Ezt most hogy érted? – kérdezte Tommy, de nem mozdult, nem is próbálta erőltetni a
szemét, hogy jobban lásson. Nem akarta tudni. Annie-nek sem kellett volna látnia, az ilyen
dolgok nem neki valók, de mégsem húzta vissza őt. Egyiküknek azért oda kellett néznie. Ez
most Annie volt, mivel ő már amúgy is arrafelé fordult.
Annie sápadtan, elgyötört arccal nézett a testvérére. A szeme elkerekedett, de nem volt
könnyes.
– Az ő feje sincs meg. – Leginkább zavarodott volt, mintha valami felfoghatatlan dologgal
szembesült volna. – Hogyan élhet úgy, hogy nincs meg a feje? – kérdezte, de már tudta a
választ. A halál egyikük számára sem volt idegen, már akkor megismerkedtek vele, amikor
kicsik voltak, amikor az apjuk megbetegedett, és többé nem épült fel. Persze, akkor az az
ismeretségük a halállal még csak távoli volt, közelebbivé akkor vált, amikor a mama (az Úr
vigyázzon a lelkére, az angyalok gondoskodjanak róla) szintén köhögni kezdett, de úgy, hogy
nem bírta abbahagyni. Aztán végül mégis abbahagyta, de akkor már minden mást is
abbahagyott, lassan kihűlt az ágyában, és már nem is lélegzett. A temetkezési vállalkozó
befektette őt egy fenyőfa koporsóba, amit a pap a föld alá helyeztetett.
Igen, ők ketten aztán sok mindenki másnál jobban tudták, mi a halál.
Tudták, és így képesek voltak megállapítani, hogy Jack bácsi sem él már. Nem is élhet
senki, akinek eltűnik a feje a nyakáról, nem igaz?
– Mennünk kell – suttogta Tommy, de mintha a földbe gyökerezett volna a lába. Hová is
mehetnének? Mary néni biztos sikoltozni meg sírni fog majd, és őket, kettejüket okolja azért,
hogy meghalt a férfi, akihez feleségül ment, akit már jóval azelőtt szeretett, hogy Montanába
jöttek. Mary néni nem olyan asszony, aki tétlenül nézi, hogy a világ rosszat tesz vele. Neki
mindig szüksége volt bűnbakra. Tommy biztos volt benne, ha Mary néni egyszer nekilát
bűnbakot keresni, akkor találni is fog: halott nővére két gyermekét, a két árvát, akit kénytelen
volt magához venni.
Tommy arra gondolt, talán el kellene szaladniuk. Bele kellene menekülniük a sivatagba.
Be, a mélyére. Egyszer ennek is véget kell érnie valahol, nem igaz? A mama mindig azt
mondogatta, a papa egy Boston nevű helyről érkezett. Az sem lehet messzebb Montanától,
mint Kalifornia, ahonnan – pontosabban San Franciscóból – három nap alatt el lehetett jutni
a sivatagba. Vonattal. Lehet, hogy négy-öt nap alatt gyalog is eljutnak Bostonba. Az nem
olyan sok. Biztos sikerülni fog nekik, nem is lehet nehéz, ha egyszer maguk mögött hagyják a
hegyeket. A városban aztán végigjárhatják a házakat, addig kutathatnak, amíg megtalálják a
nagyszüleiket, akiknél majd boldogan élhetnek, míg meg nem halnak. Boldogan, messze a
sivatagtól meg azoktól az emberektől, akiknek nincs fejük; messze azoktól a...
– A csillagom! – Annie hangja tele volt meglepetéssel és boldogsággal. Ahogy futásnak
eredt, már meg is feledkezett a nagybátyjuk holttestéről. Tommy tiltakozó hangot hallatva
fordult utána, hogy kövesse, de aztán ő is meglátta a csillagot. Ott villódzott előttük, az egyik
szikla mögött, a sivatagban. A fénye sápadt volt és hideg, olyasvalaminek tűnt, aminek
semmi keresnivalója sincs ezen a helyen. Persze, egy csillagnak az égen kellene ragyogni,
nem idelent pislákolnia, nem olyan helyen, ahol hétköznapi emberek próbálják élni
hétköznapi életüket.
– Annie! – kiáltott fel Tommy, a kislány azonban gyorsabban futott nála. Mindig ő volt a
fürgébb kettejük közül, mindig lehagyta Tommyt. Most is ezt tette, ahogy belerohant a
sivatagba. Tommy reménykedve, de közben rettegve szaladt utána, de csak a sziklánál érte
utol. Akkor, amikor Annie már megállt.
A fény nem egy csillagból érkezett, hanem egy gépből. Egy olyan gépből, amihez
hasonlót Tommy még sosem látott. Ennek a gépnek az oldalán egy csúnya repedés húzódott
– mintha hozzácsapták volna a földhöz, mintha széthasadt volna, és még nem sikerült
tökéletesen összeilleszteni a darabkáit. Elég kicsi volt, akkora, hogy Tommy fél kézzel fel tudta
volna emelni, viszont olyan fényes, hogy először nem is lehetett látni miatta a másik, a zöldes
ragyogást, amely mintha rákenődött volna pár hegyes kődarabra, ami egy-két helyen tócsába
gyűlt össze a kavicsos talajon. Ha ezek a rákenődések, ezek a tócsák történetesen nem
világítanak, Tommy rögtön azt mondja rájuk: vérből vannak. De nem lehettek abból. Biztosan
nem...
– Ez a csillagom? – kérdezte Annie, és a fura gép felé nyújtotta a kezét.
Kattogó hang hallatszott a hátuk mögül. Leginkább a csörgőkígyók neszezésére
hasonlított, meg talán a kis források bugyborgására. Nedves hang volt. Nedves és... húsos.
Majdnem.
Tommy hirtelen úgy érezte, minden jéggé változik a hasában. Megfordult.
A lény, ami ott állt előtte, ember volt. Annak kellett lennie, mert két lábon állt, ruhákat
viselt, emberkeze és emberszeme volt. Majdnem. Nem igazán, de azért hasonlított... Semmi
másnak nincsenek ilyen szemei, csak az embereknek.
Az arca viszont olyan volt, mint egy virág, ami már hervadni kezdett. Egy húsból és
csontból és iszonyatból összeálló virág. A lény rájuk cserregett, a különös arc pulzálni kezdett,
átalakította magát. A vonásai folyamatosan változtak, sosem váltak mozdulatlanná.
Ahogy arra a borzalmas, élő, folyton rángó arcra nézett, Tommy átkozottul közel került
ahhoz, hogy becsináljon. Már tudta, mi áll ott előttük. Ez a valami nem lehetett más, mint
maga az Ördög, ami azért kószál a sivatagban, hogy rossz gyerekekre vadásszon.
A lénynek volt valami az egyik kezében. Valami vörös és ragacsos és szegmentált. Valami,
ami leginkább egy gerincoszlopra emlékeztetett. Tommy nem is akarta jobban szemügyre
venni.
– Ó! – mondta Annie halkan. – Hát ide került az a sok fej! A csillag vette el őket.
Ez biztosan nem lehetett így. A kis tárgy, a csillag, biztosan nem bírta volna el azt a nagy
súlyt, a fejek súlyát. Tommy felnyögött. A lény – az ember – ismét kattogó hangokat hallatott.
Tommy anélkül, hogy átgondolta volna mit tesz, beállt az Ördög és a testvére közé, széttárta
a karjait.
 – Őt nem kaphatod meg – mondta. Alig remegett a hangja. – Ő semmit sem ártott
neked. Nem viheted el magaddal!
Az Ördög ránézett, és Tommy meg mert volna esküdni, hogy zavarodottságot lát abban a
sárga, majdnem emberi szempárban. A lény ismét kattogott. Tommy megrázta a fejét.
– Nem – mondta ismét. – Ő az enyém. Ha ölnöd kell, hát ölj meg engem, de Annie-t
sosem kaphatod meg!
Az Ördög kinyújtotta egyik karmos kezét. Tommy hallotta, a háta mögött Annie
gyorsabban, kapkodóbban kezd lélegezni, ami arra utal, hogy végre rájött: itt félni kell, mert
van mitől. Hát, elég sokáig tartott, míg megértetted – gondolta Tommy. Ha nem akartál
volna kijönni, hogy megkeresd a csillagodat, ha nem szaladtál volna előre... Persze, az ember
egy egész palotát felépíthet a sok „ha”-ból, akkor se lesz egyetlen olyan fala sem, ami
megvédené a széltől. Ezt a mama mondogatta mindig.
Tommy lehunyta a szemét. Várta a halált.
A kattogás felerősödött – az Ördög közeledett. Tommy érezte, hogy valami hozzáér az
arcához. Valami suttogást hallott, vagyis... inkább valami zümmögést. Olyan hangot, amit
méhek szoktak kiadni meleg nyári napokon. Puha, halkuló dorombolás következett, azután
pedig – csend.
Csend, amit végül Annie suttogása tört meg.
– Szerintem nem akar bántani minket, Tommy. Ő csak... Néz téged.
Tommy kinyitotta a szemét. Ha Annie képes volt ránézni az Ördögre, akkor neki is
sikerülhetett.
Az Ördög ugyanott állt, ahol korábban, és ugyanúgy nézett rá azokkal a borzalmas
szemeivel. Először nem mozdult, de azután felemelte a kezét, szétnyitotta az ujjait, és a tanya
irányába mutatott.
– Tommy, szerintem azt akarja, hogy elmenjünk innen.
Tommy a homlokát ráncolta. Ez itt az Ördög. A Sátán. A Gonosz. A Pokol Ura. Mi meg
csak gyerekek vagyunk, akik semmit sem tehetünk ellene... Miért nem bántja őket az Ördög?
Miért nem vágja le a fejüket? Már rég meg kellett volna tennie, a vérüknek már rég ott
kellene vöröslenie a homokon, mint a pumáé, a csörgőkígyóké. Mint Jack bácsié. Már rég
halottnak kellene lenniük!
– Tommy, gyere. Menjünk.
Mi lehetett a közös azokban, akiknek az Ördög levágta a fejét? Mi volt bennük, ami két
gyerekben nincs meg?
– Tommy, légy szíves! Nem tetszik nekem ez az egész.
A pumák veszélyesek. Csupa fog, csupa karom, csupa éhség mindegyik. Nem gonoszak,
legalábbis nem úgy, ahogy az emberek, de nagy kárt tehetnek másokban. Ha azok a mások
hagyják ezt. Nagy kárt tehetnek az emberekben is, mikor éhesek. Amikor félnek. A
sivatagban a pumák a legrosszabbak.
– Tommy.
Meg a csörgőkígyók. Azok is rosszak. A világ legrosszabb kígyói közé tartoznak. Akit
megmarnak, az már halott – ezt még Jack bácsi mondta, amikor ideköltöztek. Tommy hitt
neki. A csörgőkígyók nem annyira rosszak, mint a pumák, de... rosszak.
Annie szipogni kezdett, de nem szólalt meg.
És Jack bácsi... ő rosszabb volt, mint a pumák, mert a pumák nem gonoszságból ártottak
másoknak. A pumák azért bántottak másokat, mert éhesek voltak, vagy mert meg akarták
védeni magukat. Jack bácsi? Ő gonosz volt. Ő szerette látni, hogy mások félnek tőle. Amikor
Jack bácsi őrájuk, kettejükre nézett, nem ám horzsolásokat, hurkákat látott a testükön,
hanem annak bizonyítékát, hogy ő ott járt. A közelükben. És megnevelte őket. Tommy tudta,
sajnálnia kellene, hogy Jack bácsi meghalt, de nem. Nem sajnálta. Egyáltalán nem. A halott,
az halott. Az élő, az élő. Jack bácsi halott, vagyis ők ketten talán egy kicsivel tovább élhetnek.
Talán.
Tommy az Ördögre nézett, ami csak állt ott, furán és félelmetesen, és hitelen megértette,
mi olyan különleges benne meg Annie-ben, miért nem végez velük ez a rettenetes lény, miért
kíméli meg az életüket. Úgy érezte, erre a kérdésre egyszerűen nem létezhet más
magyarázat.
– Annie – suttogta –, bízz bennem légy szíves, és... Szeretném, ha most futnál!
– Tessék? – Annie hangja éles volt. Sipító. Amikor ilyenné változott, akkor mindig valami
nagy kiborulás, valami nagy sírás következett. Tommy nem hagyhatta, hogy most is ez
történjen. Ha Annie sírva fakad, akkor sosem jutnak ki innen. Együtt. Élve.
Lehet, máskülönben sem. Tudta, hogy amit tenni készül, az bátor, de nagyon, nagyon
buta dolog. Biztos volt benne, most tényleg használnia kellene a józan eszét (ezt Mary néni
napjában százszor elmondta neki), de... Talán mégsem. Ha megteszi ezt a buta dolgot, akkor
talán megmentheti Annie-t. Hogy utána mi történik, az nem számít. Csak a testvére
megússza!
Istenem add, hogy meg tudjam menteni őt!
– Futás! – kiáltott rá Annie-re, majd megmarkolta az Ördög gépét. Megmarkolta és nem
eresztette, pedig éles volt, a kezébe vágott. Futásnak eredt. Úgy rohant, mintha a világ
lángolna mögötte, és az egyetlen vödör víz, amivel elolthatná, a házban volna. Úgy futott,
mintha az élete múlt volna rajta; úgy, mintha a testvére élete...
Annie mindig gyorsabban futott, mint ő. Lehagyta, és csak rohant, rohant, nem törődött
az arcára csorgó könnyekkel. Tommy megpróbált a nyomában maradni. Száguldottak,
lehagyták az Ördögöt. Mind a ketten. A látóhatár irányába rohantak. A jövőjükért futottak.
Tommy hallotta a háta mögül érkező lábdobogást. A kapkodó légzést, ami túl gyors és túl
hangos volt, nem lehetett emberé. Nem nézett hátra, az csak erő- meg időpocsékolás lett
volna. Most futnia kellett, de úgy, mint még soha.
Már látták a házból kiszűrődő fényeket. A sivatagban tett séta borzalmasan hosszúnak
tűnt Tommy számára, pedig talán alig párszáz lépésnyire távolodtak el a háztól; talán csak a
félelem nyújtotta meg ezt a távolságot, amiatt érződött úgy, hogy egy örökkévalóság óta tart.
A félelem mindent megnyújt, a pánik azonban mindent lerövidít, lekicsinyít, leszűkít.
Mindkettő erőt adhat az embernek, de mindkettő összezúzza áldozatait. Mindkettő erőt
adhat, de mindkettő le is béníthat. Tommy tudta, ha most lebénulnának, azt nem úsznák
meg élve.
Szeretlek, Annie – gondolta, és elszántan felgyorsított. A fény felé száguldott. A fény felé,
ami mindent megváltoztathatott.
***
Elsőként Annie ért a házhoz. Egyenesen a pajtába rohant, ott voltak a legjobb
búvóhelyei. Tommy nem változtatott irányt: feldübörgött a verandára, feltépte az ajtót. Mary
néni a kandalló mellett üldögélt Felnézett, leeresztette a kötését, és mély lélegzetet vett,
hogy leszidja Tommyt a lábdobogásért, az ajtóráncigálásért. Kinyitotta a száját, de még nem
kezdett bele. Az arca pár pillanat alatt még a szokásosnál is gonoszabbra változott.
– Hol van a bácsikád, te ostoba, haszontalan fiú? – kérdezte. – Hát muszáj nekem
állandóan elmondanom, mennyire örülnötök kéne, hogy itt lehettek?
 Tommy annyira kifulladt, hogy képtelen volt válaszolni. Nem is próbálta meg. Csak annyit
bírt tenni, hogy teljes erőből hozzávágja Mary nénihez a gépet. A karja nem volt olyan erős,
amilyet szeretett volna; a tárgy nem jutott el az asszonyig, a lába előtt esett a padlóra, kicsit
továbbgurult, azután megállt.
– Te szemtelen semmirekellő, te... – kezdte Mary néni, és már mozdult, hogy felálljon a
székéből.
Tommy nem állt meg, bevetődött az asztal alá, mindkét karját a fejére szorította,
lehunyta a szemét, olyan szorosan, ahogy csak bírta.
Hallotta, hogy az Ördög belép. Hallotta a karmai kaparászását a fapadlón. Hallotta lágy,
doromboló beszédét és Mary néni sikolyát, ami egyszerre volt rémült, dühödt és dacos. Ez
volt az első alkalom, hogy megértette, mi járhat Mary néni fejében. Ő is ismerte a félelmet, a
dühöt és a dacot, pontosan tudta, milyen az, amikor az ember egyszerűen képtelen felfogni,
hogyan lehet a világ ennyire kegyetlen.
Hallotta annak a puskának a dörrenését, amit Mary néni a kandalló melletti állványon
tartott.
Azután már csak sikoltozást hallott egy kis ideig. Sikoltozást, aminek nagyon hamar vége
lett... Valami meleg és nedves fröccsent az arcára. Nem nyitotta ki a szemét, egészen addig
csukva tartotta, amíg valami le nem zuhant elé a padlóra.
Óvatosan, hunyorogva kinyitotta az egyik szemét. Mary néni puskáját látta maga előtt.
Kinyitotta a másik szemét is, felemelte a fejét. Az Ördög ott állt, lenézett rá. Az a furcsa
húsvirág ott, az arca közepén hol szétnyitotta, hol összecsukta a szirmait.
Mindent vér borított. Mary néni... már nem létezett. Ami maradt belőle, az nem is
hasonlított rá. Egyáltalán nem.
Az Ördög kattogott egy kicsit, a lábával közelebb tolta Tommyhoz a puskát. Tommy
megrázta a fejét, távolabb húzódott az asztal alatt.
– N-nem – mondta. – Én nem vagyok veszélyes. Én nem.
Az Ördög elgondolkodva nézett rá. Tommy visszanézett. Várt.
Az Ördög végül olyan hangon amilyen egyetlen embernek sem lehet, szinte elismerően a
következőt közölte Tommyval:
– Gahn ’tha-cte. – Azzal megfordult és elment.
Tommy az asztal alatt maradt. Sírva fakadt.
Annie ott talált rá, nem is tudta, mennyi idővel később. Rátalált, átölelte, azután kihúzta
őt a fényre. Ő is sírt.
– Elment – mondta Annie. – Fogta a gépét és elment. Tommy, mit tettél?
Tommy pontosan tudta, mit csinált. Megszabadította magukat. Elvezette az Ördögöt a
házhoz, Mary nénihez, aki pontosan azt kapta, ami a bűneiért járt neki. Ők pedig szabadok
lettek. Most már nyugodtan kereshettek maguknak egy családot, amelyiknél ellakhatnak. Egy
olyan családot, ahol nem szokás verni és kínozni a gyerekeket. Végre kiszabadulhatnak ebből
a sivatagból!
Ő ölte meg Mary nénit. Ő. Mintha ő tartotta volna a kezében a kést, ami végzett vele.
Most már ő is bűnös volt, mint Mary néni, mint Jack bácsi. Bűnös volt, és amikor az Ördög
visszajön – mert az Ördög mindig visszajön –, akkor ő is megkapja majd, ami jár neki. Akkor ő
lesz az, akire az Ördög vadászni fog.
De ez még arrébb van! – gondolta Tommy, és átölelte a testvérét. Nem mondta el Annie-
nek, mi jár a fejében, csak szorította őt magához, csak szorította, és... hallgatott.
 John Shirley – Bádogharcos

A fogoly lépkedett. Várt. Időnként felemelte a fejét, a levegőbe szimatolt. A szagok

idegenek voltak számára, de már kezdtek undorítóan ismerőssé válni.
A cella húsz lépés széles, negyven lépés hosszú volt. Néhány helyen puha tárgyakat
helyeztek el benne, amiken végig lehetett nyújtózni. Ezekhez a tárgyakhoz nem tartoztak
keretek. Csövek is voltak, amiket szándékosan úgy építettek be, hogy ne lehessen kirángatni
őket a padlóból. A cella ellenálló volt, a falakon egyetlen repedés, egyetlen illesztés sem
látszott. Semmi sem volt benne, amit fegyverként lehetett volna használni.
Az elektromos világítás esténként automatikusan elhalványult. Vagy lehet, hogy ezek
csupán pszeudo esték voltak? A beálló sötétséget össze sem lehetett hasonlítani a saját
világa fekete éjszakáival.
A fogoly biztos volt benne, hogy ezek a puha, primitív lények keveset tudnak a világáról.
Már hosszú ideje dolgoztak azon, hogy megértsék a yautják technológiáját, de alig jöttek rá
valamire. Próbáltak kommunikálni vele, azt a néhány szót és kifejezést ismételgették, amit
valami ostoba yautja fogolyból szedtek ki, valami gyávából, aki elárulta a saját népét. Egy
gyenge nyomoroncból, aki a jelek szerint valamiféle földi betegségbe pusztult bele.
Ő nem volt ilyen. Ő nem reagált, amikor fogvatartói kommunikálni próbáltak vele.
Semmit sem mondott nekik. Nem, pedig megpróbálták meggyengíteni az elméjét. Az
élelmébe mindenféle szereket tettek, de nem értek el semmiféle eredményt. Legfeljebb
annyit, hogy majdnem elpusztították.
De ez sem sikerült nekik. Összeszedte magát. Rendbejött. Már nem volt baja, csak éppen
benne maradt a csapdában. Nem számít! Nem uralták őt. Nem parancsoltak neki. Az
elméjére, a belső életére nem lehettek hatással.
A fogoly biztos volt benne, eljön még az ő pillanata.
Eljön a pillanat, amikor szenvedést fog okozni nekik azért, amit vele tettek. Sok, nagyon
sok rózsaszín bőrrel borított fejjel fog bővülni a trófeagyűjteménye.
***
– Maga élvezi ezt, őrmester?
– Curson hadnagynő azt mondta, ha vége, kapok egy hét szabadságot – mondta Nialls,
miközben a sisak belsejébe nézett, belenyúlt, és megigazította a rádió mikrofonját. – Maga is
itt volt, hallhatta. Azt mondta, egyenesen Daulttól jött a parancs.
– Amit a tisztek mondanak, az semmit sem jelent – felelte Ramirez tizedes. Végignézett
Nialls páncélzatán, az illesztéseken, elvégezte a standard ellenőrzést. – A sereg ad, a sereg
elvesz, őrmester. A Nagy Zöld Gépezet bármikor keresztülgázol az egyes embereken.
Bármikor, amikor csak akar.
– Három és fél hónapig folyamatos szolgálatot adtam. Több, mint három hónapot
töltöttem egy titkos bázison, a sivatag közepén. Elég volt, tizedes. Akár az ördöggel is
megverekednék ezért a kis szabadságért. – Nialls feltette a sisakot. Ramirez megigazította,
bár szükségtelenül – a sisak tökéletesen a helyére került, automatikusan lezárt. Mintha egy
szellem hajtotta volna végre a műveletet.
 Az arcmonitorok azonnal aktiválódtak, zölden világító szimbólumok és szavak jelentek
meg a pajzsmaszkon. A szerkezet minden bizonnyal közel sem volt olyan fejlett, mint a
yautják biomaszkja, de az arcmonitorhoz számos szenzor csatlakozott, lehetett vele
zoomolni, és a viselője azt is láthatta rajta, ami éppen a háta mögött volt. Emellett
tökéletesen illeszkedett a fejre. Nialls sok időt töltött a páncélöltözék másik két
prototípusának tesztelésével. A Mark I-es és a Mark II-es a harmadát sem tudta annak, amit
ez az új szerkezet. Azok nagyok voltak, nehezek, ormótlanok és esetlenek. A Mark III-as ezzel
szemben...
Nialls felhúzta a kesztyűt a bal kezére. A Mark III-as úgy passzol rám, mint egy kesztyű.
Úgy gondolta, hogy a rá váró feladat semmivel sem lesz keményebb, mint a legutóbbi
iraki, moszuli akció. Azért jelentkezett a páncéltesztelésre, hogy segítsen kifejleszteni néhány
új módszert, amivel a testvéreinek, a Rangereknek nagyobb esélyük maradhat az életben
maradásra a harctéren. A Rangereknek és az összes többi amerikai katonának. A Mark III-as
potenciálisan megfelelő volt erre a célra. Szuperkönnyű kompozit anyagokból készült, nem
akadályozta a mozgást, kiváló ballisztikus védelmet nyújtott. Nanotechnológiai
megoldásokkal csökkentették a súlyát és az energiafelhasználását, felgyorsították a reakcióit.
És a yautja technológia...
Amikor először látta az eredeti felszerelést, ami a Ragadozók felderítőhajójából került elő
(abból a hajóból, amit itt, a sivatag fölött sikerült lelőni), kirázta a hideg. A cuccon rögtön
látszott, nem emberi lények számára készült. A mérnökök és a fejlesztők érdekes dolgot
találtak rajta. A biomaszk energiaáramoltatása, alternatív mikroáramkörök a
csuklópengéknél meg persze a plazmavető... Az eszköz egészen új távlatokat nyitott meg az
Egyesült Államok fegyveres erői előtt. Persze, mielőtt sor kerülhetett volna a
rendszeresítésére, még ki kellett próbálni. Terepen is.
És az az eszelős kurafi, Dault tábornok előállt azzal a marha nagy ötletével...
Nialls őrmester nem kritizálhatta a parancsot, ami egy kétcsillagos tábornoktól
származott. Nem tehetett mást, teljesíti. Befejezte a páncél előkészítését és ellenőrzését,
maximális energiára kapcsolt, és kisétált. A csizmája sarka és talpa puhán kopogott a padlón.
Átvonult a külső helyiségbe, ahol végrehajtottak rajta egy utolsó ellenőrzést. Azután két
fémajtón kellett keresztülmennie. A második mögött a tesztterep várt rá...
***
Olivia Curson hadnagynak éppúgy elege volt már a titkos bázisból, mint az őrmesternek.
A kantinban futott össze Niallsszal. Megittak együtt egy sört, csevegtek egy kicsit.
Cursonnak feltűnt, Nialls milyen tisztelettudó. Igen, tisztelettudó volt, de sosem túlzottan
alázatos. Nem olyan volt, mint azok az ostoba fickók, akik pár sör után már csak a nőt látták
benne, akik hajlamosak voltak megfeledkezni a rendfokozatokról, a seregen belüli
hierarchiáról. Nialls nem feledkezett meg erről, de nem is hajbókolt, nem tett kétértelmű
megjegyzéseket, nem nyomult, és nem próbálta másnak mutatni magát. Curson azt is
megfigyelte, hogy beszéd közben végig ránézett, sosem fordult félre, sőt azt is
megállapította, égkék a szeme...
Ezt követően akkor beszéltek ismét egymással, amikor Curson bekerült a páncéltesztelési
programba. Akkor elolvasta az őrmester anyagát, a katonai múltja lenyűgöző hatást gyakorolt
rá. Ő a maga részéről még sosem látott közelről csatát, Nialls viszont több háborús övezetben
is megfordult már.
Azután a Speevis-affér következett. Speevis százados becsempészett némi whiskyt a
bázisra. Ez természetesen még a tisztek számára is tilos volt: a titkos létesítményeken mindig
fennállt az a veszély, hogy a részeg katonák megfeledkeznek bizonyos biztonsági
szabályokról. Speevis részegen arról feledkezett meg, hogy illik viselkedni a nőnemű tisztek
közelében. Curson kénytelen volt beletérdelni az ágyékába, amikor a kantin mögött
megpróbált rámászni. Úgy tökön rúgta a századost, hogy az csak vinnyogott. Speevis végül
eltámolygott, azután a zászlórúdba kapaszkodva hányni kezdett. Egy őrnagy előtt. Később azt
állította, a hadnagy kezdeményezte a flörtöt, de ő hárított. Az mondta, Curson a
visszautasítást torolta meg azzal a bizonyos rúgással.
Nialls, aki éppen arra járt, szerencsére az egészet látta. Előállt, a hadnagy mellett
tanúskodott a hadbíróságon. A hadnagy mellett és a százados ellen. Ervin Dault tábornok, aki
történetesen Speevis ivócimborája volt, ezt nem nézte jó szemmel.
Az őrmester már kapott egy ezüstcsillagot, egy bronzcsillagot és három bíborszívet. Az
57-es körzetben minden épeszű ember felnézett rá. A hadbíróságon is tudták róla, kicsoda. A
dolog vége az lett, hogy Speevis vesztett; büntetésképpen egy sarkvidéki radarbázisra
helyezték.
Dault tábornok azonban maradt, sőt ő volt Curson közvetlen felettese.
Curson ránézett a mellette álló tábornokra. Dault kövérkés, középkorú férfi volt, mindig
tökéletesen vasalt, tökéletesen kikeményített uniformist viselt. Most éppen izgatott volt egy
kicsit, legalábbis erre utalt, hogy újra meg újra megropogtatta az ujjait, újra meg újra
végighúzta a nyelve hegyét a fogain.
A hadnagy nem igazán tudta, mi volt Dault valódi motivációja akkor, amikor elrendelte
ezt a tesztet. A páncélt már több tucatszor kipróbálták, különböző körülmények között,
hihetetlen megpróbáltatásoknak tették ki. Az ellenség, amivel szemben ezen a napon
tesztelni akarták, hatalmas fizikai erővel rendelkezett ugyan, de fegyvertelen volt. Az egész
procedúra értelmetlennek és feleslegesnek tűnt; Curson gyanította, Dault csak azért
ragaszkodott a végrehajtásához, hogy így álljon bosszút Nialls őrmesteren azért, mert
tanúvallomást tett Speevis ellen.
A küzdőtér túlsó oldalán, a kapu fölött, amin keresztül ki akarták ereszteni a yautját, két
mesterlövész állt egy ívelt fal mögött, egy emelvényen. Egyikük Cliff Javitz volt, aki Dault
tábornok talpnyalói közé tartozott. Javitz még Afganisztánban sérült meg egy
bombarobbanás során: a repeszek letépték a jobb fülét és a jobb orrcimpáját – bele lehetett
látni az orrüregébe. Azt beszélték, a sérülést követően változott meg a személyisége; állítólag
komoly agykárosodást is szenvedett. Ebben lehetett valami, Olivia legalábbis még nem
találkozott olyan pszichopatikus emberrel, mint ő, viszont semmi olyat nem tett, amiért meg
lehetett volna fenyíteni. A másik mesterlövészt Earl Smithsonnak hívták. Kevés beszédű
fekete férfi volt. Elvileg nekik kettejüknek kellett megvédeniük Niallst a yautjától abban az
esetben, ha a páncél meghibásodik, és a lény az őrmester fölé kerül.
Alattuk kinyílt a másik ajtó, amelyen keresztül Nialls lépett ki a közel egy hektár területű
küzdőtérre, az erőtlen, késő délutáni napsütésbe. Az őrmester a páncélban nem mozgott
olyan könnyedén, mint mondjuk gyakorlóruhában, de nem is látszott rajta, hogy
különösebben erőlködnie kellene.
Olivia elgondolkodott, vajon Dault a hierarchia milyen magas fokán tartózkodó
személyeket keresett fel, kiket győzködött, egyáltalán: mire volt hajlandó azért, hogy
jóváhagyást kapjon ehhez a művelethez. Még azt sem tartotta kizártnak, hogy senkitől sem
kért engedélyt. Tudomása szerint a yautja volt az egyetlen élő, fogságban tartott földön kívüli
lény az egész bolygón. Az épületben egész csapatnyi egzobiológus figyelte a foglyot a rejtett
kamerákon keresztül, nézték, hogyan gyakorlatozik, eszik, járkál, hogyan semmisíti meg a
hulladékot. DNS-teszteket és testszkenneléseket hajtottak végre rajta annak érdekében, hogy
kiderítsék, hogyan működik a szervezete, mivel tudják táplálni. A hadnagy tudta, a tudósok
őrjöngtek, amikor tudomást szereztek erről az egész gladiátorkodásról. Érthető volt az
aggodalmuk, mert mi van akkor, ha az idegen lény esetleg megsérül vagy elpusztul? Más
yautjákon már végezhettek boncolásokat, erre a példányra élve volt szükségük.
Ám bárki bármit is mondott, Dault mindenkit felülbírált, és ismét bebizonyította, valóban
arrogáns rohadék. Kijelentette, erre a párharcra mindenképpen szükség van az
interplanetáris Ragadozókon végzett kutatásokhoz, és közölte, felesleges az aggodalom,
mivel nem túl valószínű, hogy szükség lesz a yautja likvidálására. Oliviának erről is más volt a
véleménye, ő olvasta a jelentéseket, amelyekben az állt, hogy ezek a lények gyorsak és
halálosak. Azt sem lehetett kizárni, hogy valamilyen módon keresztülhatol Nialls védelmi
vonalain, és megöli az őrmestert.
Curson szíve nagyot dobbant, amikor kinyílt a kapu, és a Niallséval szemközti járatban
felbukkant a yautja. Eleinte a folyosó árnyékában maradt, a fal mellett kuporgott, csillogó
sárgásvörös szemmel és villogó szájkarmokkal...
***
Más volt. Más, mert ilyen közelről látta a lényt. Szemtől szemben állt vele. Ez sokkal
személyesebb volt, mint egy törhetetlen üvegablakon keresztül vizsgálgatni. Hideg, nem
emberi intelligenciájától végigfutott a hátán a hideg.
Nialls a jobb kezében egy plazmavetőt tartott. A fegyvert egy hajlékony fémcsővel
kapcsolták hozzá a páncéljában elhelyezett energiaforráshoz. Szükség esetén fel lehetett
erősíteni a jobb vállán lévő csuklós forgatószerkezethez. A yautjáknak volt hasonló váll-
lövegük, bár ennél a szerkezetnél felhelyezett állapotban egyelőre nem működött a
célzórendszer, legalábbis nem olyan jól, mint a vadászoké, ezért Nialls inkább a kezében fogta
a fegyvert.
A Ragadozó lassan előrecsoszogott a kör alakú tesztarénába. Jobbra-balra nézelődött,
pettyes fején minden apró mozdulattól oldalra lendültek a hajcsápok. Látszott rajta, felméri a
terepet, számolgat, megvizsgálja a magas, sima, befelé hajló falakat, a mesterlövészeket, a
Nialls háta mögött becsukódó kaput. Amikor ezzel végzett, egyenesen az ellenfelére nézett.
Tetőtől talpig végigmérte Niallst, majd behajlította a térdeit, széttárta a karjait – pontosan
úgy nézett ki, mint a régimódi stílusban küzdő birkózók –, és közben mély, ragacsosan
kattogó hangokat adott ki a torka mélyéről.
Nialls is elvégezte a szükséges felméréseket. A lény legalább egy fejjel magasabb volt
nála. Az ujjai végén karmok voltak, de egyébként fegyvertelennek látszott. A mellét
valamiféle vért védte, a végtagjaira ráfeszült az a hálószerű anyag, ami az álcát biztosíthatta a
számára. Az izmai erőtől duzzadtak a bőre alatt, ami leginkább a varangyos békákéra
emlékeztetett. Volt valamilyen páncélkesztyűre emlékeztető felszerelési tárgya, de
plazmavetőt természetesen nem adtak neki.
Hát ezzel én most mit kezdjek? – töprengett Nialls. Nem kapott egyértelmű parancsot
arra, hogy ölje meg a Ragadozót, Dault csupán annyit mondott, küzdjön meg vele.
Nincs oka rá, hogy ne öljön meg engem, ha teheti...
A Ragadozó kinyitotta a száját. Befelé forduló szájkarmai eltávolodtak egymástól,
láthatóvá tették a szájában elhelyezkedő vörös, hálószerű szervet. Miközben a lény hörögve
támadást indított ellene, Nialls egy pillanatra belenézhetett a torkába.
Nialls gyorsan kitért, azután rájött, a yautja csak színlelte a támadást, azt akarta
kideríteni, milyen gyorsan képes reagálni, esetleg meg lehet-e lepni annyira, hogy ledermed.
 – Ez nem fog működni, homárarc – mondta. A páncél is jól reagált, felerősítette a
mozdulatait, de éppen csak annyira, amennyire kellett.
A yautja válaszolt. Nialls nem először hallotta, hogy a lények képesek utánozni az emberi
beszédet, papagájként el tudnak ismételni pár szót.
– Nem fog működni... – A hang mintha gúnyos lett volna.
Nialls összeszedte magát. Rendezte a gondolatait, lelassította a pulzusát. Fókuszálj, és
talán hamar végzel! Vedd rá, hogy elfogadja a vereséget.
Felemelte a plazmavetőt. Tüzelt. Nem közvetlenül a lényre célzott – nem akarta megölni
–, hanem a földre, közvetlenül a karmos lábak elé. Csak figyelmeztetni akarta ellenfelét, meg
egy kicsit hátralöketni a rengéshullámmal, ám mire a lövedék becsapódott, a yautja már nem
volt ott. Bekapcsolta aktív álcáját, láthatatlanná vált, bár nem teljesen. Az őrmester látta a
jellegzetes levegőremegést, ami elképesztő gyorsasággal mozgott.
A yautja átugrott a plazmavetőből kilőtt energiasugár fölött, és Nialls felé tartva a bal
kezén lévő kesztyűszerű szerkezetből fémtöviseket lőtt az őrmester sisakjára. Nialls annyira
meglepődött, hogy túlreagálta a dolgot. Hátra akart lépni, hogy kitérjen a lövedékek elől, de
megbotlott és hanyatt zuhant. A Ragadozó egy pillanattal később már rajta volt, a mellkasán
térdelt, és kipattintotta a bal kezére erősített ikerpengéket. Nialls az elektronikus álca
ellenére is látta, ahogy a tőrök megvillannak az arénába bevágó fényben.
A Ragadozó keményen az őrmester arclemezébe vágta a pengéket. A Nialls arcát védő
átlátszó anyagrétegek kitartottak, nem szakadtak át, meg se repedtek, az őrmesternek
viszont olyan érzése támadt, mintha egy megkongatott templomharangba került volna a feje.
Miközben kábultan pislogott, a yautja ismét lecsapott. Az őrmester megriadt. Az ott... Az ott
valóban egy repedés az arclemeze egyik sarkában?
Összeszedte az erejét, hogy lelökje magáról a yautját. Páncélkesztyűs bal kezével kemény
ütést indított a lény feje felé, ám a yautja – vörösessárga szemében a gyilkolás vágya izzott –
könnyedén blokkolta a karját. A két kar összeütközésekor azonban valamilyen módon
kikapcsolódott az álca. Ezt a Ragadozó is észrevette; gyűlölettől fénylő szemmel ráüvöltött az
őrmesterre, és ismét lesújtott a sisakjára a pengéivel.
A mesterlövészek odafönt voltak a falakon. Miért nem lőnek már rá? – zakatolt Nialls
fejében a kérdés. Legalább csipessék meg pár golyóval!
A yautja felemelte a bal öklét, összeszedte az erejét – arra készült, hogy keresztülüsse az
őrmester arclemezét. Nialls nem szívesen szegte meg a parancsot, de felkészült rá, hogy
lelövi a lényt. Ráirányozta a plazmavetőjét, ám a yautja megmarkolta a fegyver csövét, és
nagyobb erejét, jobb pozícióját kihasználva elfordította – éppen abban a pillanatban, amikor
az őrmester meghúzta a ravaszt. A plazmalövedék pontosan abba az irányba süvített el,
ahová a yautja akarta.
Az arénát körbeölelő fal jobb oldali részének teteje megremegett, egy része leomlott, a
törmelék az idegen lényre zuhogott. A yautja szorítása egy pillanatra enyhébb lett. Nialls
kihasználta a kínálkozó alkalmat, felrántotta a jobb térdét, talpát a lény testének feszítette, és
a saját, valamint a páncél erejét is beleadva a mozdulatba lerúgta magáról a yautját.
A Ragadozó felüvöltött, miközben hanyatt vágódott. Nialls egy rándítást és egy csavarást
érzett a páncéljában. A plazmavető kiszakadt a kezéből. Nialls oldalra fordult, talpra szökkent.
Ahogy felemelte a fejét, azonnal meglátta a fegyvert. A yautja kezében.
A yautja már eltépte a kábelt, ami a plazmavetőt az őrmester páncéljához kötötte.
Leguggolt, a csípőjéhez szorította a fegyvert, és arra fordította a csövét, ahol a
mesterlövészek lapultak.
 Egyik mesterlövészt sem lehetett látni.
A yautja tüzelt, majd miután a lövedék szétrobbantotta a fal felső részét, Nialls irányába
fordult. Az őrmester azonban tudott valamit, amiről a lénynek fogalma sem lehetett. A
plazmavető emberek által épített verzióját csak úgy lehetett működtetni, hogy az eszköz
csatlakozik a páncélhoz. Tár nem tartozott hozzá, így egyszerre csak egyetlen lövésre
elegendő energiát volt képes tárolni. Ezt az egyetlen lövést pedig a yautja már leadta.
A Ragadozó meghúzta a ravaszt – a fegyver nem sült el.
A yautja félrehajította a hasznavehetetlenné vált eszközt, majd a pengéit előreszegezve
Nialls irányába vetődött. Az őrmester a jobb kezével blokkolta a támadást, a baljával pedig
iszonyatos erejű ütést mért a yautja halántékára. A szétrepedő fejbőr alól kicsorrant a
sárgászöld, fénylő vér, de a lény nem törődött ezzel, oldalra húzódott, és ismét Nialls
irányába vágott. Az őrmester félreugrott, de amint megtette, már tudta, ez hiba volt. A yautja
csak el akarta takarítani őt az útból, és amikor ez megtörtént, nem foglalkozott vele tovább.
A lény felugrott a fal leomlasztott részéhez, megkapaszkodott, felhúzta magát. Nialls
utánavetődött, ő is ugrott, de nem ért fel olyan magasra, mint a yautja: el sem érte a sérült
fal peremét. Káromkodni kezdett. A falon túl, a magasban felsikoltott valaki. Fegyver dörrent,
azután pedig... Csend.
Csend, amit egy pillanattal később a bázis riasztórendszerének vijjogása szaggatott szét.
***
Nialls az asztal tetején ülve a sisakját vizsgálgatta, amikor Olivia megérkezett.
– Az arclemezen van egy karcolás, de nem repedt meg – közölte az őrmester Ramirezzel.
– Nagyobb ütést is kibírt volna.
– Smithson meghalt – közölte Olivia, miközben Ramirez nekilátott a páncél
ellenőrzésének. – Az első robbanás során eltört a kulcscsontja. Elkábult. Azután a yautja
megölte őt, Javitz életben van. Rálőtt a fogolyra, de túl nagy volt odafent a füst, nem
használhatta megfelelően a mesterlövész-puskát. Elvétette. A yautja az egyik vészkijáraton
keresztül távozott. Két őrt megölt. Egyszerűen széthasogatta őket... – Mély lélegzetet vett.
Nialls bólintott.
– Köszönöm, hogy ezt elmondta nekem, hadnagy. Sajnálom Smithsont. Jó katona volt.
– Nem a maga hibája, ami történt – mondta a nő. – A lény ütött rést a falon, nem maga.
– A hadnagynak igaza van – mondta Ramirez. Felemelte a sisakot, megvizsgálta. – Senki
sem gondolta volna, hogy az a fal annyira sérülékeny. Régi volt, a teteje pedig egészen
vékony. Direkt építették ilyenre, hogy legyen hely a platónak, ahol kialakították a
megfigyelőzónát.
– Szerintem – mondta Nialls – a fegyverben kétszer akkora töltet volt, mint amekkora egy
ilyen szituációban lehetett volna. – Fáradtnak, csüggedtnek érezte magát. Eddig három
ember halt meg. Három jó katona...
– Pontosan akkora töltés volt benne, amekkorát a tábornok akart – mondta Ramirez. –
Én is furcsának találtam a dolgot, de hát... Ez volt a parancs.
– Nekem nem szóltak.
– Úgy gondoltam, őrmester, minél nagyobb a töltet, annál nagyobb a maga előnye.
– Ja. Persze. És arról sem szólt senki, hogy nála vannak azok a pengék.
Olivia megrázta a fejét.
– Ez én sem tudtam. Nekem azt mondták, fegyvertelen.
– Azt hittem, a mesterlövészek leszedik, amikor rajtam volt. Abból a szögből ökölméretű
lyukakat tudtak volna robbantani a fejébe.
 Olivia dühösen nézett az ajtóra.
– Én is ezt hittem! Javitz utólag közölte, ő arra kapott parancsot, hogy csak a tábornok
jelzésére tüzelhet.
Az ajtó kinyílt – a jelek szerint megérkezett az, akit Olivia várt. Dault tábornok lépett be a
helyiségbe. Sápadt volt, kissé rémültnek látszott.
– Nialls őrmester... Az a lény éppen most végzett egy újabb őrrel. Cooper rálőtt, de nem
találta el. A dög kibelezte a szerencsétlent. Nem halt meg azonnal...
Niallsnak összeszorult a gyomra. Magát okolta; neki kellett volna gondoskodnia arról,
hogy a yautja ne szökjön meg. De senki sem közölte vele, hogy az ellenfelének fegyvere lesz,
és világosan parancsba kapta, hogy a plazmavetővel nem lőhet rá! Ennek ellenére... Igen.
Ennek ellenére neki kellett volna kiütnie, mielőtt kicsúszik az ellenőrzés alól.
Dault a jelek szerint hasonlóképpen gondolkodott.
– Ezt magának kell rendbehoznia, Nialls! Tegye fel azt a sisakot, fogjon egy dzsipet, és
húzzon kifelé!
– Nincs nála a plazmavető – jegyezte meg Ramirez. – Egy napba is beletelik, míg azt
megjavítjuk!
– Nem baj. Az őrmesteren ott a páncél. A plazmavetőn kívül minden más eszköze
működik. Majd visz magával egy karabélyt.
Olivia megrázta a fejét.
– Uram... Esetleg bevethetnénk egy harci helikoptert. Vannak páncélozott járműveink
is...
– Negatív! A lény a város felé tart. Odakint már besötétedett. Mire összekapjuk a
megfelelő egységeket, már rég a civilek közelében lesz. Nekünk, ha nem tudná, hadnagy,
nem szokásunk rakétákat lőni a saját városainkra. Nem. Ezt Niallsnak kell elintéznie.
***
Javitznak lüktetett a feje. A kötést is túl szorosnak találta, de mire a tábornok
megérkezett a gyengélkedőre, már felöltözött.
– Alkalmas a szolgálatra, Javitz? – kérdezte Dault.
Javitz tisztelgett.
– Igen, uram. Csak egy kis seb a fejemen. Semmi olyan, amihez hasonló ne lett volna már
korábban.
– Vételezzen egy fegyvert! Sok mindent el kell intéznünk, nem csak egy szökevény
szörnyet kell befognunk. Abban reménykedem, Nialls majd magára vonja a lény figyelmét.
Esetleg valahogy sarokba szorítja. Ha ez megtörténik, maga belelő a yautja lábába. Elfogjuk...
Ki fogok küldeni egy biztosító csapatot. Maga majd szól a katonáknak, amikor leszedte a
célpontot. Ott lesznek a közelében. Azután... Azután gondoskodunk róla, hogy a történtek ne
derüljenek ki. Semmi szükség arra, hogy bárki megtudja, hogyan kezdődött el ez a szarvihar.
– Gondoskodunk róla, uram?
– Ebben számítok magára, Javitz. Tudja, Niallsben nem bízhatok meg. Se Olivia
Cursonban. Maga látta, mi történt... Nialls vallomást tett az emberem ellen. Egy átkozott
nemi erőszak kísérlet miatt! Ez elképesztő diszlojalitás... – A tábornok megrázta a fejét. –
Nem bízhatok meg benne. Nem hihetem azt, hogy ezúttal tartani fogja a száját. Egyébként
pedig... – Dault az ajtóhoz lépett, kinézett a folyosóra. Becsukta az ajtót, visszament
Javitzhoz, sokkal halkabb hangon folytatta. – Nialls véletlenül kereszttűzbe fog kerülni.
Megértett engem, katona?
 Javitz elgondolkodott. Mindig is úgy látta, csak előnyére válhat, ha a tábornok megbízik
benne, ha külön feladatokat végeztet el vele, ez azonban...
– Elég nagy kockázatot vállalok ezzel, tábornok úr. Ha kiderül...
– Előléptetést akar? Különleges privilégiumokat?
– Kezdetnek ez is megteszi.
Dault összepréselte az ajkait.
– Tudok szerezni tízezer dollárt, amivel megfejelhetem a jutalmat.
– És... És a hadnagy?
– Majd kiküldöm, hogy nézze meg, mi van az őrmesterrel. Ha a lény nem kapja el őt...
Majd maga gondoskodik róla, hogy úgy tűnjön, mintha ez történt volna.
Javitz eltöprengett. Dupla kockázat, viszont... Előléptetés. Privilégiumok. Készpénz! Ilyen
lehetőségek nem sűrűn adódnak, és ha felbukkannak, az embernek meg kell ragadnia őket.
Lassan bólintott.
– Elintézem, tábornok úr. De... A fegyverem nem sokat ér Nialls páncélja ellen.
– Ez igaz... A páncél ellenáll a normál lőfegyverek lövedékeinek, a gránátoknak, a
repeszeknek, a lángszóróknak, az aknáknak, és az energiafegyverek többségének is. De mit
gondol, egy 30 mm-es gépágyú lövedékeit is kibírná? Az első találatot követően Nialls
szétszakadna a burok belsejében. A második találat felnyitná a páncélt... Kap tőlem egy
Strykert, amin van egy ilyen fegyver.
– A yautján nincs valamilyen önmegsemmisítő szerkezet? A csuklójára erősített pánton,
esetleg? Nem örülnék, ha a közelemben robbanna fel egy kisebb atombomba...
– Gondolja, hogy már nem használta volna, ha lenne ilyen eszköze? Eszméletlen volt,
amikor rátaláltunk. Leszedtük róla az ilyen jellegű felszereléseket. – A tábornok felsóhajtott.
– Csak a mellvértjét, az álcáját, a csuklópántját meg azt a két pengét kapta vissza tőlem.
Talán az álcát nem kellett volna...
– A 30 mm-es nem sorozatlövő.
– Viszont a lövedék nyomkövető. Annyit azért tegyen meg, hogy az idegen lénnyel
szemben nem használja. Legfeljebb akkor, ha nagyon muszáj. Viszont gondoskodjon róla,
hogy a yautja ne léphessen meg! Meg persze arról is, hogy Nialls maradjon ott. Haljon meg...
őt nyugodtan szétlőheti. Majd azt mondjuk, véletlenül került a lövedék útjába.
***
Mire meghatározták, merre kell indulni, teljesen besötétedett. A Humvee-ban ketten
ültek: Ramirez vezetett, Nialls mellette foglalt helyet.
– Ha hagyatkozhatunk a hőnyomokra, akkor nem a város felé ment – jegyezte meg Nialls.
A sisakján már aktiválta az infravörös keresőfunkciót, a jelek izzó vörösen jelentek meg
előtte. – Irányt váltott.
– De mi az ördögért? Ezek a dögök trófeákat szoktak gyűjteni, igaz? Egy városban
rengeteget találhat. – Ramirez összehúzta a szemét, a nyakához emelte az egyik kezét. –
Levágják az ember fejét, lenyúzzák a koponyát...
– Van itt egy tanya, és közvetlenül mellette ott van a 14-es különleges hangár. Nem
hiszem, hogy most trófeákat akar szerezni. Már begyűjtött párat. A biztonsági kamera
felvételén tisztán látszott, hogy zsákba dugta a három őr levágott fejét.
– Krisztusom! Cooper, Morris, Lapsky... Nem is tudtam. – Ramirez megcsóválta a fejét. –
Egyébként mi van a 14-es hangárban? Erről nekem nincs információm. Nem állok a ranglétra
elég magas fokán...
 – Azt hiszem, az adott helyzetben joga van megtudni – nézett rá az őrmester. – Az
idegent azután találták meg odakint, eszméletlenül, hogy... lelőtték a járművét. A hangárt az
ő hajója körül építették fel. Ott próbálják szétszedni anélkül, hogy véletlenül felrobbantanák.
A hajó komoly fegyverzettel rendelkezik, és a yautja elfogását követően beindult rajta
valamilyen védelmi protokoll. Két technikust már szétlőttek az automatikusan működésbe
lépő plazmavetők.
– Szóval mégis igaz, amit arról a helyről pletykáltak...
– A jelek szerint a szökevény pontosan abba az irányba tart. Emellett az út mellett halad.
Rajta, menjünk utána! Egyelőre ezen az úton...
***
Gage Binch a délután azzal töltötte, hogy a birtok hátsó részéről kiirtsa a bozótot. Egy
legelőt akart kialakítani ezen a területen, közvetlenül a magas, szögesdrót-kerítéssel
körülvett katonai létesítmény, a 14-es raktárépület mellett. Gage biztos volt benne, hogy az
építmény nem szimpla raktár, ahhoz túlságosan távol volt mindentől, még az aszfaltúttól is,
de nem foglalkozott különösebben vele, nem próbált rájönni, milyen célt szolgál. Akaratlanul
is éppen eleget látott belőle; azt is pontosan tudta, hogy a hosszú, ötven láb magas, fémfalú,
acélkapus épület tetején több reflektort helyeztek el, körülötte négy őrállást építettek ki.
Ezek a biztonsági intézkedések arra utaltak, hogy többről van itt szó, mint hétköznapi
raktárépületről, és persze az is gyanakvásra adott okot, hogy a KR-ek, valahányszor arrafelé
járt, minden alkalommal figyelmeztették, ne merészeljen túl közel menni a kerítéshez.
Pokolba velük! Ez az én földem! Gage nem akart szembeszegülni a sereggel, de nem is
hagyta magát. Ha ő egyszer úgy dönt, hogy kiirtja azt a bozótot, és legelővé alakítja, akkor
joga van hozzá, hogy ezt meg is tegye! Ebben aztán senki sem akadályozhatja meg.
Megütötte a fülét a tanyaház túlsó oldaláról érkező tehénbőgés. Ha minden jól megy, az
első mellé hamarosan beszerezhet még egy új bikát meg pár új tehenet, és nekiláthat egy új
csorda kitenyésztésének. Ez az új csorda pedig már az új legelőt fogja használni...
Végignézett a területen, amit a nap folyamán megtisztított. Hat csenevész fát vágott ki,
egy csomó bokrot, a traktorral félretologatott jó néhány nagyobb követ, leterítette a
termőtalajt, ami éppen megfelelő lesz majd a fűmagnak. Eredetileg a vén tölgyfát is ki akarta
vágni, de erről végül letett. Amúgy is korhadt már a törzse, az első nagyobb viharban
magától kidőlhet, meg hát, az valóban túl közel volt a kerítéshez. Tényleg nem akart
összeakaszkodni a katonákkal.
A tölgy közelében terült el az a kisebb, gerendakerítéssel körülvett legelő, ahol az első új
bikáját tartotta. Látta is, ahogy az állat fel s alá rohangál, rázza azt a nagy szarvát, azt a
böszme fejét. Valami megijeszthette. Talán a láncfűrész hangja...
Gage felnézett az égre, és megállapította, túl sötét van ahhoz, hogy folytassa a munkát.
Ideje bemenni a házba, és inni egyet. Esetleg elbeszélget egy kicsit Reginával. Tisztában volt
vele, hogy az asszony már nem él, de ez nem tartotta vissza őt attól, hogy társalogjon vele.
Vele, vagyis az urnával, amiben a hamvait tartotta. Végül is, a beszélgetés a lényeg, nem
igaz?
Elhatározta, hogy kivág még egy makacskodó bokrot, aztán tényleg bemegy a házba. Az
elektromos lámpa elég fényt adott a munkához. A szemére húzta a védőszemüveget,
beindította a motoros fűrészt. Erős kézzel tartotta a szerszámot, gyorsan kivágta vele a
bokrot, azután meg, ha már úgyis ott volt, még egy vékonyka fát is kidöntött.
Valami eltakarta a lámpa fényét. Gage megfordult. Egy magas fickót látott, ott ácsorgott,
közvetlenül a lámpa előtt. Ahhoz már sötét volt, hogy az arcát megfigyelhesse, de azt
megállapította, hogy olyan idétlen, loknis haja van meg furcsa keze. A pasas lába előtt egy
katonazsák hevert. Egy véres zsák...
– Mi a szent szar ez?
A fickó eltűnt. Az egyik pillanatban még ott volt, azután meg már nem. Mi az ördög volt
ez? Gage megrémült. Lehet, hogy csak képzelődött? Hogy mindjárt szélütést kap? A szeme
sarkából mintha valami mozgást látott volna. Odafordult – éppen időben ahhoz, hogy lássa a
katonai rohamkést, ami a következő pillanatban beledöfődött a hasába. Döbbenten nézett a
kés markolatára. A testében szétrobbant a fájdalom. A torkából gurgulázó hang szakad ki.
Még mindig a kezében tartotta a láncfűrészt, amit megpróbált a késelő felé lendíteni.
Kivették a kezéből a fűrészt. Csak úgy, könnyedén kitépték az ujjai közül.
A szerszám megfordult a levegőben, és elindult a torka irányába.
***
– Que mierda! – kiáltott fel Ramirez. Megállította a Humvee-t. A reflektor fénycsóvájában
egy bika levágott feje jelent meg.
A fejet a tanyaházhoz vezető út egyik oldalán álló póznára tűzték rá. A bika szája nyitva
maradt, a kilógó nyelvről vér csöpögött a kavicsos útra. A szemek még csillogtak a fényben.
Nialls dühösen felmordult.
– Gondolom, ez már nem fért bele a zsákjába, ezért itt hagyta. Hogy elriasszon minket.
– Igen... Hát, ha egyedül volnék, őrmester, akkor én biztos elriadnék. – Ramirez lassan
elhajtott a póznára tűzött fej mellett, és belesett a ház előtt álló kaktuszkertbe. – Az a
rohadék bárhol ott lehet. Az álcája miatt nem vennénk észre.
Nialls ismét átváltott infravörösre. Egy baglyon kívül semmit sem látott. A madár egy
óriáskaktusz tetején kuporgott.
Ahogy körbefordult, jobb oldalon mégis felfedezett valamit. Egy vérsávot. Lábnyomokat.
Átváltott éjjellátóra. A sötét táj zöldesre, sárgásra színeződött. A yautja sehol.
– Húzódjon félre! Eressze le az ablakot!
Ramirez teljesítette a parancsot. Az ablak leereszkedett.
– Hallok valamit... Ez nem egy láncfűrész?
– De igen. Most már azt is tudjuk, mivel intézte el a bikát. Valószínűleg látott valakit, aki
éppen használta a szerszámot, és...
– És az a valaki most már biztos nem él.
– Lassan induljon tovább! Jobbra... Ott hátul kell lennie egy útnak...

Megkerülték a sötét tanyaházat. Nialls fontolóra vette, hogy kikapcsoltatja a

reflektorokat, amikor megláttak valamit. Valamit, ami nagyobb volt, mint az idegen lény. Egy
tölgyfát, ami éppen akkor dőlt rá a 14-es hangárt körbefogó, szögesdróttal megkoronázott
kerítésre. A Humvee ablakán keresztül is tisztán hallották a recsegést és a drótháló zörgését.
Ramirez felgyorsított, az útjukba kerülő bokrokon keresztül a hangár irányába hajtott. Nialls
meglátott egy szürkés alakot, ami éppen akkor kapaszkodott fel a rézsútosan megdöntött fa
törzsére, hogy bejusson a hangárhoz. Az őrmester megértette, mi történt: a lény a
láncfűrésszel kivágta a nagy fát, így meg se kellett közelítenie a telep bejáratánál felállított
őrbódékat.
A yautja közben leugrott a fáról, futásnak eredt a hangár előtti aszfalton. Közben
aktiválta az álcáját, de előtte még a vállára vette a begyűjtött trófeákat tartalmazó zsákot. A
véres katonai zsák mintha magától repült volna előre a levegőben.
– Ez a dög, ez átkozottul okos! – állapította meg Ramirez.
 – Riasztanunk kell a 14-es őrszemélyzetét! És beszélnem kell Dault tábornokkal is. –
Nialls kimondta a kódszót, amivel aktiválta a rádióját. Halk reccsenés jelezte, hogy a
kapcsolat él. – Mark III-as a bázisnak! Huszonhármas kód. Kapcsoljanak össze Dault
tábornokkal! – Várt. Csak sztatikus recsegést hallott, senki sem válaszolt a bejelentkezésére,
– Lehet, hogy a sisak mégis megsérült – mondta. – Próbáljuk meg a Humvee rádióján
keresztül.
Ramirez kézbe vette a mikrofont, megnyomta a gombot. Semmi válasz. Ramirez
megvizsgálta a műszerfalba épített rádióegységet.
– Valaki elvágta a vezetékeket! Ez a rádió döglött, őrmester. Magunkra maradtunk.
– Talán mégsem – mondta Nialls. – Épp most vettem észre egy drónt.
– Felfegyverzett egység?
– Csak megfigyelő. A jelek szerint a tábornok nem akar szóba állni velünk, viszont rajtunk
akarja tartani a szemét. Próbáljunk bejutni a telepre! Ott, ahol már úgyis lenyomja a fa a
kerítést...
Ramirez ezt a parancsot is teljesítette: belehajtott a drótkerítésbe. Ahogy a Humvee
nekifeszült az akadálynak, ahogy előretört, Nialls abban reménykedett, hogy a földre került
szögesdrótdarabok nem fogják széthasogatni a kerekeit. A jármű kitartóan továbbhaladt, és
végül, a kerítés maradványain keresztülzökkenve rágurult az aszfaltozott részre.
– Lehet, hogy valamelyik idegbeteg őr tüzet nyit majd ránk – jegyezte meg Ramirez.
– Valaki biztos figyelmeztette már őket, hogy...
Ez volt az a pillanat, amikor a lövedék eltalálta a Humvee-t. Az egyik másodpercben még
egyenletes és gyors iramban haladtak a kivilágított hangár irányába, a következőben viszont
már tűzcsóvák és üvegszilánkok vették körül őket. A jármű oldalra dőlt, felborult. Ramirez
felüvöltött, rázuhant Niallsra. A Humvee megrázkódott, azután a jobb oldalára fordulva
megállt. Nialls előtt beszakadt a szélvédő. A fülkében összesűrűsödött a füst. Ramirez
fájdalmasan nyöszörgött.
– Mark III-as. Teljes készültség. – Fények villantak a sisakja belsejében. Felnyúlt, kilökte
maga előtt a jármű fém tetejét, keresztülpréselődött a résen, majd visszafordult, és a
gallérjánál fogva kihúzta Ramirezt. A katona felsikoltott a fájdalomtól.
Az őrmester arrébb vonszolta Ramirezt. A Humvee belsejében felcsaptak a lángok. Nialls
ölbe kapta a katonát, és elsietett az égő jármű közeléből – távol akart kerülni tőle, mielőtt
berobban az üzemanyagtartály.
A robbanást követően Nialls megfordult. A lángok beborították a jármű roncsát, de mivel
már nem találtak maguknak semmi pusztítani valót, hamar lelohadtak.
A Humvee használhatatlanná vált, és minden megsemmisült, ami benne volt. Ez azt
jelentette, hogy Nialls fegyverek nélkül maradt – a karabélya a kocsival együtt pusztult el.
Persze, azért nem volt védtelen: a páncélja önálló fegyverrendszerként működhetett. Ebben
az öltözékben az őrmester képes volt arra, hogy fémajtókat szakítson be, esetleg szétüsse az
ellenség koponyáját.
Ramirez teste elernyedt Nialls ölében. Az őrmester óvatosan a földre fektette a katonát,
felkapcsolta a sisakja egyik lámpáját, megvizsgálta a testet. Ramirez tizedes mellkasából
rózsaszínes-sárgás, törött csontok meredtek ki. A tekintete úgy homályosodott el, mintha a
körülöttük sötétlő éjszaka szivárgott volna be a szemgödrébe.
Mielőtt Nialls felegyenesedhetett volna, Ramirez már nem élt. Az őrmesterben jeges düh
áradt szét. Körbenézett, meglátta a Strykert, amely lekapcsolt reflektorokkal tartott feléje. A
30 mm-es löveg célra fordult. Talán negyven lépés távolságban lehetett, amikor Nialls
megállapította, hogy az a bizonyos cél, amire a cső rámutat, nem más, mint ő. Biztos volt
benne, ha bekap egy direkt találatot, a páncélja úgy nyílik majd szét, mint a homáré, ha
rácsapnak egy kalapáccsal.
Balra fordult, futni kezdett. A csizmája hangosan csattogott az aszfalton. Érzékelte, hogy
a páncél felerősíti a mozdulatait. Jobbra kanyarodott. A löveg csöve utánafordult, Nialls ismét
irányt váltott és elrugaszkodott. A következő pillanatban a háta mögött becsapódott a
lövedék. A légnyomás feljebb nyomta és megfordította a testét a levegőben.
A hátára zuhant. Kábult volt, zúgott a füle, de nem sérült meg.
– Elhibáztad, pöcs! – morogta. Az oldalára fordult, egy pillantást vetett az aszfalton
füstölgő kráterre. Felállt, odarohant a gödörhöz, beleugrott, majd kissé felegyenesedve
megpróbálta felmérni a helyzetet.
Ki az ördög lehet a Strykerben? Dault? Nem. Ekkora kockázatot biztos nem vállal. Inkább
a csicskása, Javitz. Olyan fegyvert használ, amivel akár át is ütheti a Mark III-as páncélzatot.
Nialls infravörösre váltott, abban a reményben, hogy sikerül meglátnia a Strykerben ülő
alakot. Nem jött össze a dolog – a Stryker páncélzata túlságosan vastag volt –, de közben
felfedezett egy másik figurát, egy vörös sziluettet. A yautja hátulról közelített a páncélozott
járműre. Az őrmester tudta, nem téved. Az ott valóban a lény, ami menet közben valahol
megszabadult a láncfűrészétől, ami csak a zsákot tartotta a kezében, meg... Meg egy
rohamkést. Egy hosszú, részben fűrészes pengéjű félelmetes fegyvert, amit valószínűleg a
bázison zsákmányolt – talán éppen az egyik őrtől, akinek a feje ott lapult a zsákban.
A Stryker lassan, megállíthatatlanul közeledett Nialls irányába. A löveg ráfordult a
kráterben megbújó alakra – kezelője valószínűleg közvetlen találatot akart bevinni.
Az őrmester látta, hogy a yautja hirtelen felugrik a páncélozott jármű tetejére. A jelek
szerint el akarta kapni a Strykerben ülőket. De miért éppen őket? Nialls nem értette a dolgot.
Talán nem is újabb áldozatokat akar ejteni? Talán a Stryker kell neki?
Nialls átváltott éjjellátóra. A lény alakja sokkal tisztábban jelent meg előtte.
A yautja a jelek szerint azt próbálta kideríteni, hogyan lehet felnyitni a Stryker tetején
lévő ajtót. Nem volt szüksége sok időre. Az ajtó felnyílt – a gép kezelője valószínűleg
feleslegesnek tartotta bereteszelni.
A Stryker hirtelen megállt, mintha a sofőr rádöbbent volna, hogy valaki betört hozzá, és
végezni akar vele. Nialls kiugrott a kráterből, a jármű felé rohant, de közben ügyelt rá, hogy
kikerüljön a löveg tűzvonalából. Ahogy közelebb ért, meglátta a Stryker szélvédője mögött
mozgó alakokat.
Hirtelen két reflektor fénycsóvája vágott végig előtte az aszfalton – oldalról egy újabb
jármű tartott az őrmester felé. Nialls nem térhetett ki időben a kocsi elől, ami azonban az
utolsó pillanatban csikorgó fékezéssel megállt.
– Jöjjön, Nialls! – hajolt ki a dzsipből Olivia Curson. – Jöjjön!
Nialls a dzsiphez rohant. Közben érzékelte, hogy a távolban megmozdulnak az őrök,
néhányan már ott ordítoznak a 14-es hangár mellett. Lámpák villantak, parancsszavak
csattantak. Újabb emberek jelentek meg, egymással vitatkoztak.
Az őrmester megállt a dzsip mellett. Talán le kellene vetnie a sisakját. Talán azonosítania
kellene magát...
– Nialls! Szálljon már be! – kiáltott rá Olivia, és visszacsúszott a kormány mögé.
Nialls oldalra fordult, a Strykerre nézett, és megállapította, a jármű irányt váltva,
dübörögve elindul a hangár felé.
 Ez tud vezetni! – hökkent meg Nialls. Vajon már arra is rájött, hogyan kell használni a
löveget? Beugrott a dzsipbe, a nő mellé. A páncélja alig fért el, kénytelen volt hátratolni az
ülést.
– Forduljon meg! – kiáltotta. Abban a pillanatban nem foglalkozott a rendfokozatokkal.
A nő megfordult, a hangár irányába hajtott. Hirtelen félrekapta a kormányt – az utolsó
pillanatban sikerült kikerülnie az aszfalton fekvő, fej nélküli testet. Nialls egy pillantást vetett
a tetemre; az egyenruháján meglátta a mesterlövészek állományjelzőjét. Javitz...
A Stryker közben felgyorsított előttük. Egyenesen a hangár kapuja felé tartott. A löveg
nem lépett működésbe – Nialls ebből arra következtetett, a yautjának nem volt ideje
megismerni az interfészes tüzelés módját.
– Szerintem Dault meg akarja öletni magát... És engem is! – mondta Olivia, miközben a
hangár felé hajtott. A hangja feszült volt és kemény, a keze olyan erővel szorította a
kormányt, hogy elfehéredtek az ízületei.
– Ez több, mint valószínű. A yautja viszont megszerezte a Strykert...
– Jaj, nem, ez nem lehet!
– Pedig ez a helyzet. Lassítson! Ha behajtunk oda, a végén még a saját embereink fognak
ránk lőni.
A nő a fékre taposott, a dzsip kifarolt, majd a hangártól úgy húszlépésnyire megállt.
A hangár őrszemélyzete közben valóban tüzet nyitott, de nem rájuk, hanem a befelé
tartó Strykerre. Nialls látta, ahogy a golyók lepattannak a jármű titánium burkolatáról.
A Stryker elütött két embert, és még mindig nem lassított, valósággal nekirobbant a
hangár fémkapujának.
A kapu széthasadt, de megállította a Strykert. A jármű orra nekifeszült a fémlapnak, a
kerekei kipörögtek, de nem bírt előrébb jutni.
– Húzódjon félre! Ide, az épület sarkához! Bemegyek. Az oldalsó ajtón.
A jármű eleje beszorult a nagy, erős ajtón keletkezett résbe. A menekülő a Stryker jobb
oldali ajtaján keresztül távozott, azután rávetette magát a legközelebbi primitív lényre.
Végzett vele, mielőtt az elsüthette volna a fegyverét. A rohamkés megvillant a levegőben; a
primitívek közül való katona teste rángatózva nyúlt végig a kemény járófelületen. A menekülő
felkapta az automata fegyvert, az űrjárművet őrző katonák felé fordította a csövét, meghúzta
a ravaszt. A primitív lények azonnal fedezékbe ugrottak, bár feleslegesen: az automata
fegyver, miután kiürült a tára, használhatatlanná vált.
A menekülő benyúlt a Stryker betört ablakán, kiemelte a jól megtömött zsákot.
Most...
Felmordult, aktiválta az álcáját, és futásnak eredt. Miközben egyre közelebb jutott a
leszállóegységéhez, körülötte lövedékek fütyültek és kopogtak. A leszállóegység rámpáját
leeresztve, az ajtaját nyitva hagyták – a primitív lényeknek a jelek szerint sikerült kiismerniük
a rendszert. Valamennyire. Komoly információkat nem szerezhettek a leszállóegységről, mert
miután a yautja fogságba esett, a rendszer automatikusan átváltott önvédelmi módba. A
leszállóegységnek így sikerült távol tartania magától az ellenséget. A rendszer a távolról
elvégzett szkenneléseket és a felületi vizsgálatokat engedélyezte, de a behatolást és a
szétszerelést már meggátolta.
Ahogy a rendszer érzékelte a yautja közelségét, a leszállóegységen felgyulladtak a fények
– mintha üdvözölni akarná a gazdáját. Az orrból kiemelkedett a löveg, és plazmaadagokat
szórt a primitív lényekre. A lövedékek két lényt hamuvá égettek, a többi elmenekült. Közben
a rendszer kapcsolatba lépett az álcázott anyahajóval.
 A szökevény megfeledkezett a testét gyötrő fájdalmakról. Boldogan felüvöltött, majd
felrohant a saját leszállóegysége rámpáján.
Már csak egyetlen gondolat járt a fejében. Csodálatos trófeákat gyűjtöttem!
A legszívesebben azonnal elhagyta volna ezt a nyomorult bolygót, de volt még valami,
amit mindenképpen meg kellett tennie.
***
Nialls a páncél erejét kihasználva beszakította maga előtt az oldalsó ajtót, berohant a
kivilágított hangárba. Még éppen időben lekapcsolta az éjjellátóját, és még éppen időben
érkezett ahhoz, hogy lássa a rámpán felrohanó yautját. A hajó hossza nyolcvan, szélessége
ötven láb lehetett, a formáját tekintve leginkább egy ásóra hasonlított. A külsején különböző
eszközöket helyeztek el; fémből készült rovarlábakon állt a betonpadlón.
A rámpa még nem húzódott fel. Az őrmester úgy látta, ha el tudna jutni oda, ha be tudna
hatolni a hajóba, akkor még mindig megakadályozhatná, hogy a yautja elszökjön. A Mark III-
as megvédené őt a hajó rendszerének fegyvereitől, de legalább biztosítaná számára a
művelet végrehajtásához szükséges időt.
– Külső kontroll aktiválva – közölte vele a sisakkomputere.
– Micsoda? – Nialls lába hirtelen mozdulatlanná vált. Vagyis pontosabban: a páncél lábai
álltak meg, amelyek megdermesztették az ő lábait is. A Mark III-as megdermedt. – Mi az a
külső kontroll? Ki az a külső kontroll?
– Eredet ismeretlen. Forrása: közvetlenül előttünk.
A yautja hajója? Nialls meglepődött, de azután eszébe jutott valami. A tudósok a Mark
III-as bizonyos áramköreit egy az egyben a yautja felszerelésének alkatrészeiről másolták le.
Ez azt jelenthette, hogy a páncél reagál az idegen hajó által kiadott vezérlőjelekre! Ha pedig
az idegen hajó arra utasította, hogy álljon le...
A rámpa felemelkedett, behúzódott a hajóba. A jármű alsó részén fények gyulladtak ki.
Egy vaskos energiacsóva mindent kékesfehérré változtatott. Nialls érzékelte a
forrósághullámot. Hallotta azoknak az embereknek a sikolyát, akik nem tudtak elég hamar
elmenekülni a közelből.
Ő maga egy energiafelhő közepében állt. Egy olyan felhőben, ami bármelyik pillanatban
keresztülégethette a páncélját.
A hangár teteje kilökődött, a beáramló levegő szétoszlatta a Mark III-as körül a felhőt –
Nialls újra látta, mi történik körülötte. Felnézett. A yautja hajója már lebegett, behúzta maga
alá a lábait majd egy energiaoszlop tetején haladva egyre feljebb emelkedett és... Eltűnt.
– Az elsődleges felhasználó visszakapta a kontrollt.
Nialls érzékelte, hogy a páncél végtagjai megmozdulnak. Hűs levegőáramlat jutott be
hozzá, lehűtötte forró testét, de az arcán még mindig csorgott a veríték. Megfordult és
elindult Olivia Curson irányába. A nő az egyik katona mellett térdelt, megpróbálta
elsősegélyben részesíteni.
***
Fél órával később elhajtottak a mentők hosszú sora mellett, elindultak vissza, a titkos
bázis irányába. Nialls levette a sisakját és a kesztyűjét, a keze fejével törölgette a homlokáról
az izzadságot.
– Ramirez... Meghalt?
A nő bólintott.
– Felnézett magára.
– Egy újabb katona, akit meg kellett volna mentenem.
 – Nem okolhatja magát amiatt a lövedék miatt, amit valaki más lőtt ki.
Ezután hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Már a bázis közelében jártak, amikor a nő
ránézett az őrmesterre.
– Most mit fog tenni?
– Dault ellen vallok. És maga?
– Dettó. És azután? Mihez fog kezdeni?
– Leszereltetem magam. Befejeztem. Elegem van.
A hadnagy félrehúzódott a kocsival, megállt. Az őrmester felé fordult, megfogta a kezét.
– Nézze, én...
A kék fényvillanás mindkettejük tekintetét a bázisra vonzotta. Még éppen időben néztek
oda ahhoz, hogy lássák a parancsnoki épület szétrobbanását. A blokkot beborították a
lángok. Mindketten tudták, Dault valószínűleg odabent tartózkodott.
Újabb villanás következett, ezúttal egy vörös sugár érkezett valahonnan a magasból. Ez az
egyik melléképületet semmisítette meg – éppen azt, amelyikben a páncéllal kapcsolatos
kutatások folytak.
Nialls és Olivia tátott szájjal nézte végig, ahogy a yautja hajó elsuhan a lángoló romok
fölött – mintha valaki szemügyre akarta volna venni a munkája eredményét. A hajó hirtelen
irányt váltott, a dzsip felé lendült, majd egy pillanatig mintha habozva beledermedt volna a
levegőbe. Nialls várta a sugarat, várta a halált – tisztában volt vele, már késő lenne a
menekülésre gondolni. Bízott benne, hamar vége lesz.
Ám a hajó kissé megbillent, majd hirtelen felemelkedett a ritkás felhőréteg fölé. Olyan
gyorsan távozott, mintha a pilótája a lehető leghamarabb el akarná hagyni ezt ez átkozott
bolygót.
Olivia egy hosszúra nyúló, döbbent pillanatot követően beindította a motort, visszatért
az útra, és továbbhajtott a bázis irányába. Bízott benne, még segíteni tudnak néhány
emberen.
Ahogy megérkeztek az úttorlaszhoz, a KR-ek nem eresztették tovább őket. A hadnagy
nem vitatkozott, megfordult a kocsival. Ahogy maguk mögött hagyták a titkos bázist, külső
telepekről érkező tűzoltókocsik és mentők húztak el mellettük.
– Minket miért nem semmisített meg?
– Szerintem... – A nő elgondolkodva oldalra billentette a fejét. – Szerintem tudta, hogy
maga kicsoda. Tudta, hogy olyasvalaki, akivel érdemes megküzdeni. Úgy, ahogy a valódi
harcosok szoktak. Talán majd legközelebb... De nem így. Nem távolról. Ez... Szerintem ez a
tiszteletről szólt.
Lehetséges – gondolta az őrmester. Talán...
– Menjünk be a városba! – mondta. – Meg akarok szabadulni ettől a páncéltól. Azután
meg... Szeretnék inni egyet. Vagy esetleg hármat.
– Nincs ellenemre – mondta a hadnagy, és ráfordult a dzsippel az országútra.
 Larry Correia – Három Szikra

Az első holttesteket dél körül találták meg, egy magas ágon lógtak, a karjuk ernyedten
himbálózott. Szamurájok? Ezt nem tudták megállapítani. Nehéz megmondani valakiről, hogy
ki volt, mi volt életében, ha egyszer holta után megnyúzták.
A tetemek puffadtságából és bűzéből – figyelembe véve a hőséget – Hiroto arra
következtetett, hogy ezek az emberek úgy három napja halhattak meg. Sok vadászzsákmányt
ejtett már, sok állatot megnyúzott, ezért abban biztos volt, hogy ez az óni, ez nagyon ért ám
a mészárlás mesterségéhez. Azzal, amit tett, de legfőképpen azzal, ahogy csinálta, nagy
hatást gyakorolt Hirotóra. Köteleknek nyomuk sem volt. Elképzelhetetlen erő kellett ahhoz,
hogy olyan magasra felhúzzák azokat a hullákat. Hiroto már látott olyan nagymacskákat,
amelyek a fák ágai között helyezték biztonságba a zsákmányukat, de ez másnak látszott,
ezeket a testeket mintha kifejezetten nekik hagyta volna itt valaki, pontosan azért, hogy rájuk
találjanak. Vajon ez egyfajta... üzenet volt? Egy felségterület határának megjelölése? Hiroto
megpróbálta titokban tartani azt, hogy képes értékelni ezt a borzalmat; egy hétköznapi
hordár biztos megrémült volna ettől a látványtól, ezért ő is megpróbálta eljátszani, hogy
retteg.
A többieknek nem kellett színlelniük.
***
– Nasú Hiroto kapitány, a dan-nó-urai csata hőse, a kurikarai csata hőse, a kardforgatás
mestere, a Minamoto klán íjászbajnoka. Egyesek szerint történelmünk legjobb íjásza, de ha
mégsem ő lenne az, akkor a második hely az övé, az apja mögött. Mindezek ellenére a
háború után nem lelt békére. Nem. Hiroto felszállt az egyik hajómra, oda ment, ahová a
hullámok vitték, mindig új csatát keresve, mindig új szörnyet, amivel végezhetett. Eljutott
hozzám a hír, hogy az évek folyamán Tendzsikú dzsungeleiben vadászott tigrisekre, és az
Dzsószeóntól északra eső kopár vidékeken fehér medvékre. Sokan úgy gondolják, Nasú
Hiroto a legjobb vadász az egész világon.
Ezekben a kijelentésekben azért volt némi túlzás, de Hiroto nem helyesbítette a sógun
szavait. Ha Nippon legnagyobb hatalommal bíró ura dicséri az embert, akkor azt célszerű
hagyni. Hiroto tehát csak térdelt, hallgatott, és várta, hogy Minamoto Joritómó ismertesse a
döntését.
– Azok közé a harcosok közé tartoztál, Hiroto, akikben a legjobban megbíztam. Miért
mentél el? A Taira klán felett aratott győzelmünk után nagy jutalomban részesülhettél volna.
Nyugodt élet várt rád.
– Azért mentem el, mert nyugodt élet várt rám.
– Az életed az enyém volt, Hiroto. Én rendelkeztem vele.
– Pazarlás lett volna, ha azzal töltöm az időmet, hogy gyerekeket tanítgatok az íjászat
tudományára. Távol áll tőlem, nagyuram, hogy túlbecsüljem magam, de az biztos, hogy
belehaltam volna az unalomba. Én valahogy nem bírom elviselni a békét.
– És most váratlanul visszatértél.
 A kastély fullasztó volt. Borzalmas nap volt, emberemlékezet óta nem tombolt ilyen
forrón a nyár. Az egyik szolga buzgón legyezgette a kivörösödött arcú, verítékező sógunt.
Hirotót senki sem legyezte; neki nem járt ilyen kényelem.
– Ki kellett volna végeztesselek az engedetlenséged miatt, te rónin kutya! Ezt kellett
volna tennem, de a kíváncsiságom megakadályozott ebben. Ennyi év múltán visszatértél
Kamakurába. Miért?
– Hírt kaptam, hogy a sógunátusnak szüksége van a szolgálataimra.
Minamoto Joritómó felnevetett.
– Sejthettem volna, hogy Aokigahara ónija előcsal majd téged a rejtekedből. A nyár azzal
kezdődött, hogy az óni meggyilkolta vagy húsz harcosomat. Egyenként vadászta le őket,
azután otthagyta a tetemeket, fákra aggatva, megnyúzva. Azóta szamurájok érkeztek ide
mindenhonnan, hogy legyőzzék az ónit, és ezzel elnyeljék kegyeimet. Mind kudarcot
vallottak. Hallani bizonyos pletykákat egy láthatatlan démonról, ami sokkal erősebb
bármelyik embernél, ami lándzsával, karommal, sőt villámokkal gyilkol, és mindig éppen
olyan gyorsan tűnik el, ahogy felbukkant.
– Talán már tudod, nagyuram, hogy az ilyen történetek mindig felkeltik az
érdeklődésemet.
– Időnként három szikra, három parázs jelent meg azon, akit ez a lény kiválasztott, aki a
következő áldozata lett. – A sógun felmutatta három ujját, azután megérintette a homlokát,
de úgy, mintha az ujjbegyeit egy láthatatlan háromszög csúcsaira helyezte volna.
– Legfeljebb csak ezek a szikrák, ezek a tűzkamik figyelmeztetnek arra, hogy az a valami
ismét le fog csapni. Más nem. Oly sok szamuráj odaveszett már, hogy az emberek kezdik azt
hinni, ezt az ónit halandó le nem győzheti. Úgy tudom, ugyanezt mondták a Nagy Tengeri
Szörnyről is, amit az apád ölt meg, méghozzá egyetlen nyílvesszővel, amit a szemébe lőtt
bele.
– Az egy valódi hőstett volt.
– Tudom. Ott voltam. Soha, senki nem akadt, aki túltett volna apádon... Még az az ember
sem, aki már minden létező fenevadra vadászott, ami csak létezik a nap alatt. Hmmm... Talán
ha legyőznéd Aokigahara óniját, talán akkor végre felérnél apádhoz, ehhez a legendás
harcoshoz?
Talán a vérében volt a hősiesség, de Hiroto nem ezért járta a saját útját. A sógun talán
kiváló hadvezér volt, de nem értette meg azt a késztetést, ami erőt vett rajta, ami arra
buzdította, hogy mindig új és újabb veszélyeket keressen.
– Bölcs vagy, nagyuram, de ugyan mi lehet egy apró erdei démon egy hatalmas
kaidzsúhoz képest?
– Te sosem bírsz ellenállni a kihívásoknak, ugye, Hiroto?
Hiroto démonnal még egyszer sem harcolt.
– Nem, nagyuram. Eddig még nem bírtam...
***
Lóháton néhány nap alatt eljutottak Aokigaharába, a Fudzsi északi oldalánál elterülő sűrű
erdőbe. A perzselő napsütés ellenére Hiroto élvezte az utazást, boldog volt, hogy újra
láthatja szülőhelyét. Friss volt, éber, eleven. A hegy minden reggel közelebb volt, mint az
előzőn, és a heggyel együtt közelebb volt a következő nagy próbatétel is.
Sajnos Hiroto nem egyedül utazott. A sógunátus elküldte a képviselőjét, egy magas
rangú családból származó fiatal harcost, Asikaga Motokanét, akit öt testőr kísért. Bár Hiroto
annak idején segített uruknak a hatalom megszerzésében, azóta már sok-sok év eltelt. A
sógun szamurája úgy tekintett rá, mint hitvány számkivetettre, egy vademberre, egy
anomáliára, amely egyszer csak megjelent az ő rendezett, tökéletes világukban.
Hiroto nem foglalkozott ezzel. Tudta, nekik is hasznukat veheti majd. Ha másra nem,
csalinak jók lesznek.
A sógunátustól kapott térkép szerint az erdő szélén egy kis falu állt. Hiroto először oda
akart eljutni. Amikor megérkeztek, kiderült, hogy a hely még annál is szánalmasabb, mint
amire számítottak: néhány korhadó kunyhó, pár bűzlő disznóól – ennyi volt csupán a „falu”.
De mégis, ez volt az utolsó hely, ahol kiegészíthették készleteiket. Hiroto remélte, a
helybeliektől megtud majd egy-két fontos dolgot.
A falut gyáva népség lakta: az emberek, amikor meglátták a közeledő harcosokat, sietve
abbahagyták a munkájukat, és a földekről bemenekültek a kunyhóikba, hogy elrejtőzzenek.
Ez valójában nem volt meglepő. Az ilyen falvakat gyakran fenyegették a hódításra induló
seregek, béke idején pedig a banditák. Csak egyetlen paraszt maradt a falu közepén, hogy
üdvözölje az érkezőket. Hiroto sejtette, ez az ember a többiek vezetője, ő szokta leróni az
adót, ő fogja biztosítani mindazt, ami a vendégeknek kijár.
– Ti maradjatok le kissé! – mondta Hiroto a társainak. – Semmi értelme, hogy még
jobban megrémisszük őket.
A sógun képviselője természetesen ügyet sem vetett rá. Amikor Hiroto leszállt a lováról
és elindult a falu közepe felé, Asikaga Motokane követte, méghozzá bosszantóan dölyfös
tartással, borzasztóan peckes léptekkel, fenyegetően.
– Fel kell tennem pár kérdést ezeknek a parasztoknak – mondta Hiroto.
– Miért bajlódsz velük? Ezek semmit sem tudnak!
– Meg fogsz lepődni, mi mindent elmondhatnak...
Motokane undorral nézett körbe.
– Alantas senkik! Felhatalmazásunk van rá, hogy elvegyük tőlük mindazt, amire
szükségünk lehet. Gyerünk, essünk túl rajta!
Ha addig nem tudta volna, Hiroto ekkor biztosan megérti, a szegény parasztok miért nem
látnak nagy különbséget a szamurájok és a banditák között.
A falu vezetője meglátta a lobogójukat, azon a sógunátus monját. Ahogy közeledtek
hozzá, gyorsan beszélni kezdett; elmondta nekik, milyen csodálatos emberek, bármit
megérdemelnek, de ez a szegény falu bizony már megfizette az adókat, ezért aztán legyenek
oly jók, könyörüljenek meg az itt élőkön, mert a rettenetes hőség miatt amúgy is csekély a
termés, az öntözőárkok is mind kiszáradtak és így tovább, meg a többi.
Hirotónak nem volt türelme ilyen hétköznapi dolgokhoz, amikor szörnyek garázdálkodtak
a közelben, ezért közbevágott:
– Nasú Hiroto vagyok. Azért jöttünk, hogy megöljük Aokigahara óniját.
– Nem ti vagytok az elsők. A történetek mind igazak. A földünket megátkozták! Szörnyű,
szörnyű ez a csapás! Oly hálásak vagyunk azért, hogy még több bátor szamuráj érkezett, akik
meg akarnak vívni a démonnal! – A falu vezetője úgy beszélt, mintha megkönnyebbült volna,
de a hangjából inkább csak bosszúság érződött. – Ezen a nyáron már sok hozzátok hasonló
járt itt. Ették az élelmünket, elvitték az embereinket, hogy legyenek a vezetőik...
– Igen, tudom. – Hiroto már korábban sejtette, a falu a harcosok parádézóhelye lehetett,
de neki információkra volt szüksége. – Te magad láttad a démont?
– Nem, de éreztem, hogy figyel engem. Sokan éreztük, hogy figyel minket! Az ifjú Hagi
látta őt először. Ott gubbasztott magasan, az egyik fán. Az alakja olyan volt, mint az emberé,
csak éppen nagyobb. A feje meg olyan volt, mint az ököré! Az ifjú Hagi, az a szépséges leány
azt hitte, valami dühös szellem, ezért elszaladt onnan. Azután a vén Genzo is látta.
Mennydörgést hallott, amikor a démon megölte az első szamurájt. Őrá is rátett három
szikrát, de az öreg elszaladt, mielőtt lecsapott volna a villám. Szerencséjére a démon nem
vette üldözőbe. Ha megteszi, biztosan utoléri, mert olyan gyors ám, akár egy ló!
Hiroto megpróbálta felmérni a helyzetet. Bármi, ami képes arra, hogy erőlködés nélkül
szamurájokat öljön, könnyedén eltörölhetne a föld színéről egy olyan védtelen helyet, mint
ez a falu.
– Közületek hány embert ölt meg a démon?
– Kit érdekel? – kérdezte Motokane. – Ezek csak parasztok!
A falu vezetője idegesen hol az egyik, hol a másik félelmetes harcosra nézett, és hirtelen
nem tudta eldönteni, válaszoljon-e a neki feltett kérdésre, vagy inkább hallgasson. Hiroto
eközben azt kívánta, bárcsak Motokane befogta volna azt az idióta száját. Ezek a parasztok
valószínűleg éppúgy rettegnek az éhes katonáktól, mint az erdőben kószáló démontól.
– Tudnom kell, közületek hányan haltak meg!
– Nehéz elhinni, de egy embert sem vesztettünk, nemes szamuráj. A démon csak a
hozzád hasonló nagy harcosokat támadta meg. A mi falunkat nem veszélyezteti Három
Szikra.
Hiroto megfelelőnek találta a nevet, amit a falubeliek a démonra ragasztottak.
– A közelben találtunk egy csomó lefejezett, megnyúzott embert, de Három Szikra a ti
falutok egyetlen alázatos lakóját sem bántotta. Ez fölöttébb érdekes...
– Talán azért, mert a parasztok lepaktáltak az ónival! – vicsorgott Motokane. – Mi másért
hagyná békén őket?
A falu vezetője nyomban levetette magát a porba, kegyelemért rimánkodott, és jól is
tette: az olyan forrófejű szamurájokkal szemben, amilyen Motokane is volt, ez bizonyulhatott
a legbölcsebb viselkedésnek.
– Ne! Kérlek, ne mondj ilyet! Mi sosem paktálnánk le vele! Miután elkezdődött az
öldöklés, elkezdtünk áldozatokat hordani a szentélyhez, hogy a kedvében járjunk. Csupán
ennyit tettünk!
– Ti ajándékokat adtatok a démonnak, ami megölte a fivéreimet? – üvöltötte Motokane,
és a kardja után kapott.
Hiroto felsóhajtott. A klán harcosai csak megnehezítették a munkáját. Biztos volt benne,
nem fogja megkapni az áhított válaszokat, ha Motokane elkezdi lemészárolni a falubelieket.
– Kérlek szépen, nyugodj meg!
– A sógun nem tűri az árulást!
– Én pedig nem tűröm, hogy újra félbeszakíts! – Hirotót nem érdekelte, hogy Motokane
rangban fölötte állt, mivel ő volt az, akit a sógun kijelölt a feladat elvégzésére. Kezdett
elfogyni a türelme.
– Te magad mondtad, a parasztok hitvány emberek. Benned meg Három Szikrában van
valami közös. Most eredj, hadd fejezzem be ezt!
Motokane ingerlékeny volt ugyan, de butának nem lehetett nevezni. A rang előjogokkal
járt, de már távolra kerültek Kamakurától. Még egy utolsó, fenyegető pillantást vetett a falu
vezetőjére, azután eleresztette a kardját és visszament az embereihez.
Helyes! Hiroto nem akarta megölni őt, de szükség esetén megtette volna, hogy a
sógunnak utána majd csak annyit mondjon, szegény Motokanéval is a démon végzett.
– Tehát... Hol is tartottunk?
– Sajnálom, nagy és nemes...
 – Elég a hízelkedésből! Állj fel! Nem adószedő vagyok. Most mondj el szépen mindent
erről a démonról! Mindent, amit csak tudsz, hogy megölhessem!
***
Motokane testőreinek csörgése, szuszogása miatt nehéz volt megállapítani, de Hiroto
úgy érezte, az ösvényen túl valahogy túlságosan csendes az erdő. Természetellenesen. A szél
sem bírt keresztülhatolni a Fák Tengerén. Nem daloltak a madarak, nem zümmögtek a
rovarok, a tökéletes csendet csak időnként törte meg a levelekre hulló harmatcseppek
koppanása. Hiroto úgy vélte, nem is csoda, hogy ezt az erdőt kísértetjárta helynek tartották
már azelőtt is, hogy az óni ideköltözött.
Aznap reggel a többiek harchoz öltöztek. Motokane kísérői magukra öltötték a
páncéljukat, feltették a sisakjukat. Ideget feszítettek az íjukra, magukhoz vették a kardjaikat,
magasra emelték a lándzsájukat. A sógun legjobb katonái voltak, félelmetes harcosok –
méltó kihívást jelentettek bármilyen démon számára.
Hiroto lemaradt tőlük. Nem vitt magával fegyvert, félmeztelenre vetkőzött, a vállára egy
bambuszrudat emelt, aminek mindkét végére egy-egy batyut kötöttek. Indulás előtt még
attól sem riadt vissza, hogy meghempergőzzön a földeken, és bepiszkolja magát, ezzel
tökéletesítve az álcát. A többi szamuráj biztos volt benne, hogy elment az esze, amikor
hátrahagyta a kardjait, amikor mindent megtett azért, hogy úgy nézzen ki, mint a helybeli
parasztok, még a szaga se különbözzön az övéktől.
Jelentéktelennek és alázatosnak próbált látszani. Lehajtotta a fejét, és úgy lépkedett, úgy
botorkált, mintha már nagyon elfáradt volna a teher cipelésében. Olyannak akart tűnni, aki
senkire sem jelent veszélyt, különösen nem egy hatalmas ónira. Egyszerű hordár volt, akit a
faluban fogadtak fel, hogy cipelje a szamurájok holmiját, át az erdőn, ami a lovaik számára
járhatatlan volt. Mindezt azért csinálta így, mert a falu vezetőjétől megtudta: a korábban
útnak indult szamurájok szolgái véresen bár, de élve keveredtek vissza.
Tapasztalatai szerint a vadállatok többsége mindig a csorda leggyengébb példányát
választotta ki prédául. Ez az óni azonban más volt. Ez az erőseket támadta. Hiroto úgy
gondolta, ezt a tényt fogja a saját hasznára fordítani.
***
Órák óta meneteltek, lassan haladtak a nehéz terepen. Vastag gyökerek próbálták
elgáncsolni őket. A harcosok verítékben úsztak. A levegő nehéz volt és mohaszagú. A fekete
talajon a lábuk minduntalan éjszínű vulkáni szikladarabokba ütközött. Akkora volt a forróság,
olyan egyenetlennek bizonyult a talaj, hogy a szamurájok már bánták, hogy magukra vették a
páncéljukat. Természetesen túl büszkék voltak ahhoz, hogy ezt bármiféle módon kimutassák.
Mindegyikük úgy gondolta, ő, éppen ő lesz az, aki elviszi majd a trófeát a nagyú rnak, ezért
időről-időre megálltak és előadták, mihez kezdenek majd a jutalmukkal.
Hiroto lehajtott fejjel lépkedett. Alázatosnak, gyengének látszott. Úgy gondolta, nincs sok
értelme a szemével keresni azt a lényt, amiről mindenki azt állította, hogy láthatatlan. Inkább
a fülét hegyezte.
A néma erdőben a legapróbb neszt is hallani lehetett. Az óni csendben volt, de nem
annyira, mint egy tigris. A fák túl közel álltak egymáshoz, a szellő se fért be közéjük – ezen a
helyen a legapróbb mozdulat is zajt keltett. Hiroto időnként olyan hangot hallott, mintha egy
test dörzsölődött volna hozzá valamelyik fa kérgéhez, időnként pedig olyat, mintha egy ág
reccsent volna meg a ránehezedő súly alatt. Más, alig érzékelhető, természetellenes neszek is
eljutottak a füléhez, amelyek mintha a rovarok zümmögéséből és a homokon sikló kígyó
pikkelyes testének reszelősségéből olvadtak volna össze. Neszek, amelyektől a karján égnek
meredtek a szőrszálak. Ezek az apró zaj-információk elvesztek volna egy olyan hely hangjai
között, ahol élőlények mozognak és léteznek, ám az Aokigahara kísérteties
mozdulatlanságában mindegyik érzékelhető volt, és mindegyik ugyanarra a dologra utalt.
Valakik követték a vonuló embereket.
Valami volt fölöttük, tőlük jobbra. Hiroto megpróbált uralkodni magán, megpróbálta
leplezni az izgalmát.
– Ott! – kiáltott fel Kaneto, ahogy közeledtek egy patakhoz. – Ott egy másik.
Ez a hulla már néhány napja ott heverhetett. A feje hiányzott, de finom ruhája és a
vízben heverő törött katana arra utalt, hogy ez a test is egy szamurájé volt. Motokane
letérdelt mellé, a ruhaujjra hímzett szimbólumra mutatott.
– Ezt ismerem. Az udvarban már láttam. Ez Hodzsó Murasige személyes monja!
Hirotónak fogalma sem volt arról, ki volt ez az ember, azt viszont tudta, hogy a Hodzsó
család a legbefolyásosabbak közé tartozott. Az a tény, hogy ennek a klánnak egyik tagja is itt
végezte az erdőben, alaposan megrázta a többieket.
– Félelmetes kardvívó volt! – suttogta Zenszuke. – A legjobb közülünk.
– És nemcsak a fejét vitték el. A gerincét is kitépték! – Motokane felegyenesedett,
idegesen körbenézett. A feszültséggel teli nap szemmel látható nyomokat hagyott az arcán.
Hirtelen felüvöltött.
– Mutasd magad, démon! Mutasd magad, hogy megölhesselek! Mutatasd magad, gyáva
kutya!
Hiroto pár lépéssel eltávolodott a dühös szamurájtól. A parasztoktól azt hallotta, a
démon időnként villámokkal öl; nem akart közel állni egy nyilvánvalóan csábító célponthoz.
Feszülten fülelt, de a démon – ha még mindig figyelte őket, ha még mindig a közelben volt –
ezúttal hallgatott, meg se moccant, legalábbis egyetlen neszt sem lehetett hallani Motokane
nagy kiáltozása miatt.
Miközben Motokane folytatta a fák fenyegetését, Hiroto nyomokat, csapásokat keresett.
Mindig voltak jelek, amik árulkodónak bizonyulhattak...
A fekete talaj túl kemény volt ahhoz, hogy látható nyomok maradjanak rajta, de a moha,
ha egyszer letiporták, másképp nőtt a nyom helyén, mint a körülötte lévő részeken. Hiroto
hétköznapi szandálok lenyomatát vette észre a mohán, azután kicsit arrébb nagyobb foltokat
látott. Foltokat, amelyeket nagyobb lábak hagytak. Nagyobb lábak, amelyek nehéz testet
tartottak. A jelek szerint a szandálos és a nagylábú jó sokáig harcolt egymással. Vívás közben
jókora távolságot megtettek. Hiroto megvizsgált egy vágást az egyik fán. A magasságából és a
szögéből ítélve egy hihetetlenül magas harcostól származott. Mély volt, ami arra utalt, hogy a
harcos nem csupán magas, de erős is. Ikerpengéket használ. Furcsa fegyver... A kérgen más
nyomok is voltak. Az óni vad és vakmerő stílusban küzdött. Hiroto valamivel arrébb alvadt
vért talált – az óni fegyvere ezen a helyen sebezte meg a szamurájt. Hiroto követte a
vérnyomokat. Köveket látott, rajtuk zöld foltokat. Festék volna? Megérintette. Nem... Olyan
volt, akár a száradó mézga. Vagy mint az alvadó vér. Vagyis az óni vére zöld. Különös. A szag...
teljesen ismeretlen volt. Idegen. Hiroto felfedezett valamit a köveken. Valamit, ami nem illett
a környezetébe. Felemelte és...
Kaneto mellkasa szétrobbant.
A robbanást éles, süvítő hang és fényvillanás előzte meg. Motokanénak a torkára forrt a
szó, amikor a testvére vére az arcába fröccsent. Hús- és páncéldarabok hullottak alá az égből,
apró kavicsokként zuhogtak a patak fodrozódó vizébe. Kaneto térdre rogyott. Már nem volt
benne élet. Előredőlt, arccal a patakba zuhant.
 A mellkasán a seb hihetetlenül forró lehetett, mert a szélein bugyborgott a hús. A háton
keletkezett hatalmas lyukból gőz szállt felfelé.
A szamurájok azonnal reagáltak a támadásra. Felemelkedtek a lándzsák, vesszők kerültek
az íjakra. Felkészültek a harcra, csakhogy senki és semmi sem akadt, akire vagy amire
rászabadíthatták volna dühüket.
– Honnan érkezett a villám? – kérdezte Motokane hangosan.
Hiroto ledobta válláról a bambuszrudat és a batyukat, behúzódott egy göcsörtös gyökér
mögé. Hallgatózott. A villámcsapástól még zúgott a füle, de a harcosok heves légzésén kívül
egymást követő puffanásokat is hallott – az óni egyik fáról a másikra ugrott. A jelek szerint
biztonságos távolságba akart húzódni, ami azt jelentette, hogy csak játszadozik velük.
Ha az óni visszavonul, akkor... Akkor van némi idő addig, míg a gyilkolászás folytatódik.
Hiroto megvizsgálta a köveken talált furcsa tárgyat, amit még mindig az öklében szorított. A
tárgy nagy volt, egy obszidiánkaromban végződött, a másik vége pedig fénylő zöld volt
ahelyett, hogy rothadó vörös lett volna. Az ízületek azonban tisztán látszottak rajta. Kétség
sem férhetett hozzá: egy ujj volt. Valaminek az ujja...
Vagyis Hodzsó Murasige valószínűleg párbajra hívta az ónit, ami kiállt ellene, és
küzdelem közben elvesztette az egyik ujját... így már nem csoda, hogy inkább lesből támadt.
***
– Miért nem jön elő ez a hitványság, hogy megküzdjön velünk, ahogy harcoshoz méltó?
– morgolódott Motokane, miközben az erdőben vonultak.
– Azért, mert nem ostoba – jegyezte meg Hiroto a sor végén.
– Mit mondtál? – kérdezte Motokane.
Visszafelé tartottak, ugyanazon az ösvényen haladtak, amin korábban érkeztek.
Motokane természetesen azt állította, szó sincs visszavonulásról, egyszerűen csak keresniük
kell egy helyet, ami alkalmasabb a csatára, mint a sűrű erdő. Hiroto ezt persze nem hitte el
neki.
Motokane kérdésére Hiroto halkan válaszolt. Ügyelnie kellett a látszatra: egy alacsony
rendű teherhordó nem adhatott taktikai tanácsot egy szamurájnak. Szinte suttogott, bár
biztos volt benne, a démon nincs a közelben, hogy hallgatózzon.
– Egy okos vadász a préda gyenge pontjait támadja, a sajátjait pedig titkolja. A saját
gyenge oldalát sosem fordítja a préda erős oldala felé.
– Ostobaság! – köpte Motokane. – Ez éppen olyan tisztességtelen, amilyen te vagy!
Hallgass el, és menj tovább!
Így történt, de pár pillanattal később a hozzá legközelebb haladó szamuráj odasúgta
Hirotónak:
– Mit értettél az alatt, amit mondtál?
– Az ellenség tudja, hogy közelharcban erősek vagyunk. A Hodzsó harcos jó kardvívó volt.
A démon megküzdött vele. Katana egy furcsa ikerpenge ellen. A démon győzött, de
elvesztette az egyik ujját. Súlyos hibát követett el, és nem lesz olyan bolond, hogy ismét
nyíltan harcoljon valamelyikünkkel szemben.
– Ah... Értem... – A szamuráj egy tecubót, egy nehéz harci bunkót cipelt magával.
Félelmetes fegyver volt, de nem sok hasznát vehette, ha a láthatatlan óni villámokkal támad
rájuk a fák tetejéről. – Kár, hogy így van.
Hiroto feltételezte, a csoporthoz tartozó szamurájok többsége hamar elpusztul majd,
nem is próbálta megtanulni a nevüket. Ez a harcos azonban kevésbé tűnt butának, mint a
társai.
 – Hogy szólítanak?
– Nobuo.
Hirotónak eszébe jutott valami.
– Mondd csak, Nobuo, láttad a társadon a tűzkami jelét? A három szikrát?
– Igen, de nem reagáltam időben. Láttam, ahogy fény villan a mellvértjén, de ez a
hőség... ez lelassít engem. Először amúgy is arra gondoltam, csak a szemem káprázik. Aztán
meg már túl késő volt. Kaneto halála az én hibám.
Hiroto még mindig nem tudta, milyen célt szolgálnak azok a szikrák.
– Mennyi ideig voltak rajta a barátodon a szikrák a villámcsapás előtt?
– Már ott voltak, amikor odanéztem. Nem tudom, mennyi ideje. De az odanézésem és a
villám lobbanása között csak pár szívdobbanásnyi idő telt el. Azután elvakított a villanás.
– Hm... Hiroto először azt gyanította, a szikráknak valamiféle spirituális jelentőségük van,
de most... A nipponi íjászok úgy nyilaztak, hogy először megnézték a célpontot, azután
felajzották az íjat, és ugyanazzal a lágy, folyékony mozdulattal kilőtték a vesszőt. A Szong
dinasztia íjászai ezzel szemben azt gyakorolták be, hogy először felajzzák az íjat, azután
megnézik a célpontot, majd lőnek.
– Olyan, mintha a démon a célzáshoz használná a tűzkamit... Ennek a megfigyelésnek
még hasznát vehetjük.
Egy darabig csendben mentek tovább. Hiroto egy ideje már nem hallotta a körülöttük
ólálkodó démon neszezését. Feltételezte, ennek az lehet az oka, hogy a lény arra várt,
elhagyják a patak környékét, hogy nyugodtan megnyúzhassa Kanetót, felakaszthassa a testét
egy fára. Hiroto a legszívesebben maradt volna, hogy lesből támadjon rá a démonra, ám
Motokane egyre csak hajtotta előre az embereit. Mivel döntenie kellett, Hiroto arra a
megállapításra jutott, hogy az élő csali értékesebb, mint a holt.
– Vadász... Még egy kérdés!
– Kérlek, ne szólíts vadásznak! Az óni talán hallgatózik.
– Bocsáss meg, kérlek!
Hiroto felsóhajtott. Ritkán fordult elő, hogy egy szamuráj bocsánatot kért egy alantas
teherhordótól, neki pedig ügyelni kellett a látszatra.
– Mi az, Nobuo?
– Azt már láttuk, ennek a vadásznak mik az erősségei. Neked micsodák?
– Én gyorsan tanulok.
***
A következő támadásra napnyugtakor került sor.
Hiroto látta, ahogy lehullik egy levél az egyik, ötven lépés távolságban álló fáról, azután
néhány pillanattal később megmozdul egy ág egy másik fán, ami már csak harminc
lépésnyire volt. Hachiman, a harcosok istenének áldása biztosan rajta volt, mert ha
történetesen a természetellenesen csendes Aokigahara egy más részén járnak, nem veszi
észre ezeket a jeleket.
– Az óni itt van – suttogta.
Nobuo halkan továbbadta a hírt a mellette haladó szamurájnak, aki megismételte
Motokanénak.
– Megállni! – kiáltott fel Motokane, és ezzel szempillantás alatt megszüntette annak
esélyét, hogy bármiféle hatékony választ adhassanak az óni megjelenésére vagy támadására.
 A lándzsák előrelendültek, az íjakon megfeszült az ideg. A harcosok a sűrű aljnövényzetre
meresztették a szemüket. Hiroto továbbra is a rémült hordár szerepét játszotta, és
behúzódott az egyik fa mögé.
Eltelt néhány feszült másodperc.
Három szikra jelent meg Zenszuke sisakján.
– Vigyázz! – kiáltott fel Nobuo, és a társa irányába vetette magát. Ahogy egymásnak
ütköztek, egy korbácscserdítéshez hasonló hang hallatszott, amihez vakító villanás társult. A
két szamuráj szikraesők közepette zuhant a földre.
Hiroto pontosan látta, honnan érkezett a villám. Gyorsan lerázta a batyukat a
bambuszrúd végéről, amit cipelt. A holmija egész idő alatt nála volt, csak éppen eldugott
mindent – a batyukban vitte magával az összeset.
Az egyik szamuráj – Hiroto nem is bajlódott azzal, hogy megjegyezze a nevét – kilőtt egy
nyilat a faágak közé. Becsületére legyen mondva, a lövedék megközelítette a valódi
célpontot, de nem találta el. Az óni úgy érezhette, hogy komoly támadás érte, mert a három
parázs ezúttal nem maradt rajta sokáig a célponton, a villám a megjelenésük után szinte
azonnal belecsapott a harcosba. A bekövetkező robbanás a levegőbe dobta a szamuráj
testét, miközben az egyik lába a másik irányba szállt.
Hiroto óvatosan, nehogy megvágja magát a különlegesen kipreparált nyílhegyekkel,
elővette a íját, és ráillesztette az egyik mérgezett hegyű nyílvesszőt az idegre. Már azelőtt
készen állt a lövésre, hogy a megcsonkított szamuráj teste földet ért.
Az óni úgy szórta a villámokat a szamurájokra, mintha ő volna Raidzsin, a mennydörgés
és a vihar istene. Egy másik harcos előrántotta a katanáját és kihívóan felüvöltött, ám az óni
már kemény leckét kapott abból, mi történhet, ha párharcba bocsátkozik egy ilyen
kardmesterrel. Ahelyett, hogy vállalta volna a nyílt küzdelmet, lerobbantotta a katanás
harcos karját. Miközben Motokane előrerohant, mellette szétrobbant egy fa. Az előkelő
harcos beleveszett a szilánkok és forgácsok felhőjébe.
Hiroto látta, hogy helyes volt a vélekedése. Az óni csak a harcosokkal foglalkozott, a
parasztokra ügyet sem vetett. A katona megállapította, van kettejükben valami közös: csak
akkor élvezték a vadászatot, amikor veszélyes volt a préda.
Ez borzasztóan nagy hiba volt az óni részéről.
Hiroto a villám forrására összpontosítva felemelte az íját, célra tartotta és kilőtte a
nyílvesszőt. Az óni még mindig láthatatlan volt, de dühödt ordítása elárulta: a lövedék célba
talált. Hiroto azonban még ekkor sem ugrott fel. Egy alkalommal hatszor is eltalált egy nagy,
északi medvét, de annak még mindig volt annyi ereje, hogy rátámadjon. Biztosra vette, ez a
démon sokkal szívósabb még annál a fenevadnál is. Szempillantás alatt kilőtt egy újabb
nyílvesszőt, azután még egyet. Ezúttal már látta is az ónit, amikor az megmozdult. A fény
mintha megcsavarodott és visszatükröződött volna róla. Hirotónak olyan érzése támadt,
mintha egy gyémántba bámulna, de megtörtént, ami addig még sohasem: látta az ónit. Látta
a formáját, és megállapította magában, hogy alakra pontosan olyan, mint egy ember.
Egy újabb nyílvessző fúródott a lény mellkasába. Az óni leesett a fáról. Hiroto nem látta,
hogy talpra érkezett, vagy a hátára zuhant. A legjobbat remélte, de a legrosszabbra számított.
Zenszuke üvöltött a fájdalomtól. Mivel Nobuo gyors reakciójának köszönhetően a villám
nem találta telibe a fejét, életben maradt, de a vállvasán egy izzó, olvadt lyuk tátongott, a
páncélja többi részén pedig meggyulladt a lakkréteg. Nobuo előkapta a tantóját, és
átmetszette a vértet rögzítő zsinórokat, mielőtt a barátja belesült volna a saját páncélzatába.
 Hirotónak nem volt több nyílvesszője – csupán néhányat tudott elrejteni a bambuszrúd
belsejében –, de felkapta Zenszuke tegezét, ahogy elrohant mellette.
– Az óni megsebesült. Kövessetek, amikor tudtok!
Hiroto keresztülcsörtetett a bokrokon. Egy újabb nyílvesszőt illesztett az idegre és
felkészült rá, hogy amint meglátja a levegőhullámzást, azonnal felajzza az íjat és lőjön. Ismert
olyan rovarokat és gyíkokat, amelyek képesek voltak felvenni a környezetük színét. A jelek
szerint az óni mágiája hasonló elven, de sokkal jobban működött. Óvatosan közeledett ahhoz
a helyhez, ahová a lény alázuhant.
A sziklákon zöld vércseppek szóródtak szét. Kiderült, hogy amikor még friss, az óni vére
úgy ragyog, mint egy marék összezúzott szentjánosbogár. Hiroto úgy látta, a lény elég sok
vért vesztett, de figyelembe véve azt, hogy négy nyílvessző is eltalálta, semmiképpen sem
eleget.
A fény rohamosan gyengült, ami azt jelentette, hogy könnyebbé vált a világító vérnyom
követése.
A szamurájok kissé lemaradva követték Hirotót. Nobuónak időben sikerült leráncigálnia
Zenszukéról az égő páncélt. Kiderült, Zenszuke válla véres, égett húsmasszává változott, a
jobb karja hasznavehetetlenül lógott. Rettenetes fájdalmai lehettek, de minden kínját
elrejtette egy kemény és komor eltökéltségmaszk mögé. A katanáját a bal kezében tartotta.
– Ez az óni vére? – Nobuo a foltokra és kisebb-nagyobb tócsákra mutatott a
csatabunkójával. – Akkor nyomon tudjuk követni!
– Várjatok! – Hiroto letérdelt és felemelt a földről egy törött nyílvesszőt. A pálca nedves
volt a rátapadt zöldes nyálkától. – Ezeknek a nyilaknak a hegyét erős méregbe mártottam.
Olyan méregbe, ami egy bizonyos medúzától származik. A gyöngyhalászoktól tanultam meg
az elkészítését... Annak a medúzának a csípése gyengeséget, bénulást és sok esetben halált
okoz. Nem tudom, mit tesz majd a méreg a démonnal, de hagynunk kell egy kis időt, hogy
kifejtse a hatását.
A szamurájok általában véve gyáva és tisztességtelen megoldásnak tartották a mérgek
használatát, de Nobuo és Zenszuke ezúttal nem tiltakozott. Már mindketten eljutottak arra a
pontra, hogy egyetlen dolgot akartak csupán: életben maradni.
Meglepő módon Motokane egy perccel később rájuk talált. Hirotót nem érte váratlanul,
hogy még mindig életben van – a hozzá hasonló, magas poszton lévők általában
szívósabbnak bizonyultak még a patkányoknál is –, az viszont meglepte, hogy nem rohant
vissza, hogy nem tart éppen Kamakura irányába.
– Mindenki más meghalt.
Hiroto számított erre, mivel látta, a villámok hogyan szakították le az emberek végtagjait.
Érthetetlen és értelmetlen morranást hallatott, csupán ennyivel válaszolt a bejelentésre.
Elérkezett az idő. Hiroto elindult a kiontott vér nyomán.
***
A méreg nem ölte meg az ónit, de vagy a szer, vagy a nyílvesszők által ütött sebek, valami
biztosan komoly hatást gyakorolt rá. Korábban erőlködés nélkül ugrott át egyik fáról a
másikra, most azonban a földön maradt, és egyre lassabban mozgott. Hiroto legalábbis erre
következtetett abból, hogy egyre frissebbnek, egyre ragyogóbbnak tűntek a vérnyomok,
amelyeket követtek.
A kísérteties erdő félelmetessé változott a sötétben. Az égen kerek képpel világított a
hold, így a fénye éppen elég volt ahhoz, hogy az üldözők ne törjék ki a nyakukat, ahhoz
azonban nem, hogy bármit is lássanak. Szerencsére a vérnyomokat így is könnyen lehetett
követni – talán egy kicsit túl könnyen. Hiroto úgy okoskodott, hogy ha ő sebesülne meg, ha
őt követnék üldözők, akkor a maga javára fordítaná a helyzetet, és csapdát állítana az
ellenségnek, vagy belevezetné egy már korábban előkészített kelepcébe.
– Motokane, neked kellene elöl menned.
– Mi? Miért?
– Ez a sok vér arra utal, hogy az óni gyengül vagy haldoklik. Mivel közülünk te töltöd be a
legmagasabb posztot, az a dolgok rendje, hogy a tiéd legyen a dicsőség. Te fogod bevinni az
óninak a végzetes csapást, természetesen a sógun nevében.
Motokanét azonban nem lehetett egykönnyen rászedni.
– Az a helyzet, vadász, hogy nem szeretném én bekapni az első villámot. Nobuo! Kövesd
a nyomokat!
Nobuo jó és kötelességtudó szamuráj volt, az élre állt. Milyen kár érte! – gondolta Hiroto,
aki pontosan tudta, a fiatal harcos mire számíthat.
A nyomok lefele vezetek, egy lejtő aljába tartottak. A talaj csúszósnak és ingatagnak
bizonyult. Nobuo megpróbált fülelni, de a kimerült szamurájok csörtetése miatt nem sok
mindent hallhatott. A démont így, hogy a földön járt, még nehezebb volt meghallani, mint
korábban, amikor ágról ágra szökkent. Nobuo néhány alkalommal mintha sziszegő
rovarhangokat hallott volna, de nem volt biztos a dolgában.
Jelzett a többieknek, álljanak meg.
– Vadász! Gyere, nézd csak meg ezt!
Hiroto lehagyta Zenszukét és Motokanét, óvatosan előrement. Nobuo a vérnyomokat
követve eljutott egy keskeny ösvényre, amelynek mindkét oldalán bűzös tavak víztükrei
csillogtak. Hiroto látta, ha ebben a sárban kell továbbmenniük, jelentősen lelassulnak. Ahogy
körbenézett megállapította, a hely tökéletes egy csapdának.
Odaért Nobuóhoz, aki előremutatott. Előre, ahol eléggé sok vér világított a földhídon –
mintha a démon egy kicsit megállt volna. Hiroto látása éles volt, de még így is beletelt egy-
két pillanatba, míg felfedezte a veszélyt. A vérfény visszatükröződött egy kis fémtárgyon, amit
a gyökerek között rejtettek el.
Ez biztosan csapda! – gondolta Hiroto.
– Jó szemed van – mondta, de közben észrevett valami mást is; valami olyat, amit a
kevésbé tapasztalt harcos nem látott meg. A csapda felállítása után a démon a jelek szerint
továbbment, egyenesen előre, majd a nyomok tanúsága szerint hirtelen elkanyarodott, és
elindult vissza, a vízen keresztül, ami ráadásul elnyelte a vérnyomokat.
Ez azt jelentette, hogy a démon a hátuk mögé próbált kerülni.
Az is nyilvánvaló volt, hogy amikor a csapda aktiválódik – talán egy hurok megrántásával,
egy fonál elszakítását követően –, és támadás éri az élen a haladó embert, akkor bizony
mindenki előrefelé fog figyelni. A démon számára ez lehetett a legkiválóbb alkalom arra,
hogy megindítsa a támadást – hátulról. Mivel a csapatot már csak négyen alkották, egyetlen
mozdulattal elintézhette a fél társaságot, vagyis két embert.
Hiroto megmarkolta Nobuo sisakjának egyik szarvát, közelebb húzta magához a szamuráj
fejét, az arcába súgta:
– Számolj harmincig! Azután indítsd be a csapdát! – Felkapott egy követ, Nobuo kezébe
nyomta. – Ezt dobd rá!
Miután ezt elmondta, Hiroto visszament Zeuszukéhoz és Motokanéhoz. Úgy gondolta,
kis szerencsével olyan helyzetbe kerülhet, hogy belelőhet a démonba egy újabb nyílvesszőt,
méghozzá abban a pillanatban, amikor az megmoccan; abban a pillanatban, amikor
láthatóvá teszi magát a sötétben. Lekuporodott, kitörölte a szeméből a verítéket, és várta,
hogy Nobuo befejezze a számolást.
Tompa puffanás hallatszott: Nobuo eldobta a követ.
A következő pillanatban az erdőt sárga fény árasztotta el. Hiroto erre nem számított, de
sejtette, mi történt. A démon nem hétköznapi csapdát állított fel, hanem Dzsigoku tüzeit
idézte meg. Nobuo a levegőbe emelkedett. Az égből szikraeső záporzott alá. Hirotónak olyan
érzése támadt, mintha egy kitörő vulkán alá került volna. Kövek zúgtak a fák ágai között,
mindegyik elég nagy volt ahhoz, hogy bezúzza egy ember koponyáját. Hiroto a fejére
szorította a karját, úgy várta, hogy körülötte megszűnjön a tüzes törmelékeső.
Félelem helyett valami furcsa, féltékenységhez hasonló érzés áradt szét benne. Ha nekem
ilyen fegyvereim volnának, bármit, tényleg bármi képes lennék levadászni!
Alig látott valamit, de a karján felkúszó három vörös pont nem kerülte el a figyelmét.
Figyelte a szikrákat, de amikor a mellkasára másztak, elvesztette őket szem elől. Ösztönösen
oldalra vetődött.
A fa, aminek addig a hátát vetette, szétrobbant. Hegyes szilánkok döfődtek a bőrébe.
Ő volt az, aki sérülést okozott az óninak; ő volt az, aki a legnagyobb veszélyt jelentette a
lényre, amely valamilyen módon észrevette, kiválasztotta a többiek közül. Ez csakis azt
jelenthette, hogy... Azt, hogy az óni lát a sötétben!
Hiroto talpra ugrott és futásnak eredt, megpróbált a lehető legtávolabb kerülni a
dühöngő ónitól. Villám hasított az éjszakába. Ágak szakadtak le. Szikladarabok robbantak szét
millió pici darabra. Bokrok lobbantak lángra. Hiroto bevetődött az egyik nagyobb sziklatömb
mögé, de amikor a fedezékét kettéhasította egy újabb villám, felágaskodott és kilesett.
Az óni csapdája lángra lobbantott néhány fát, de nem ám a tövüket, hanem a felső
ágaikat, a koronájukat. A lény ezúttal is alkalmazta a mágikus trükkjét: valamilyen módon
rákényszerítette a levegőt, hogy rejtse el a testét. Ám ez az álca a lobogó lángok közelében
korántsem bizonyult tökéletesnek. Hiroto előtt mintha egy üvegcserepekből megépített
emberforma jelent volna meg, amelyen minden egyes cserép kissé más irányba verte vissza
a tűz rávetődő fényét.
Zenszuke is látta, amit Hiroto. Felemelte a katanáját, és metsző csatakiáltással támadást
indított. Azon a helyen, ahol az óni fejének kellett lennie, elfordult a tükörfény egy darabja –
a lény szembenézett az újabb veszélyforrással. Felfelé lendült egy fényhullámzás – ez lehetett
az óni karja –, aminek a végéből hirtelen két villogó penge pattant ki.
Hiroto felállt, megfeszítette az íját, kilőtte a nyílvesszőt.
A nyíl keresztülszáguldott a fák között, és beleveszett a démon természetellenes testébe.
Hiroto hallotta a jellegzetes, cuppanó hangot, amivel a hegye húsba hatolt.
Telitalálat!
Egy ember néhány másodperc alatt belehalt volna ebbe, ám ez az átokfajzat még mindig
mozgott. Ez a lángok fényében villódzó üvegcseréphalom állva maradt. De mindennek van
egy gyenge pontja! Hirotót az apja arra tanította, hogy a nyílvessző mindig tudja, merre kell
szállnia.
Miközben a démon felkészült Zenszuke fogadására, Hiroto újabb vesszőt illesztett az
íjára. A hosszú fegyver megreccsent; Hiroto érezte a kezébe, az ujjaiba gyűlő erőt. Találd meg
az utad! – gondolta, és kilőtte a nyílvesszőt.
Ezúttal a karra összpontosított. Lehet, hogy a démonnak nincs is szíve, de attól a
végtagjait még meg lehet bénítani!
A nyílvessző átsuhant a fák között. Amikor célba ért, kék villanás következett be.
 A démon karja aláereszkedett, az ikerpengés fegyver félbevágta Zenszuke testét.
Miközben a szamuráj testének két fele a démon két oldala mellé sodródott, Hiroto végre
valóban szemügyre vehette az ellenséget. Az utolsó nyílvessző megtörte a gonosz varázst! A
tűz és a hold fényében szürkének látszó lény valódi óriás volt – jó két lábbal lehetett
magasabb a legtermetesebb szamurájnál. Hatalmas fejét fénylő fémmaszk védte. A haja
olyan volt, akár a szádhu szerzeteseké, a testére halászhálóhoz hasonló anyag feszült.
Amikor rádöbbent, hogy Hiroto látja őt, az óni a csuklójához nyúlt. Karmos ujjai táncolni
kezdtek – talán azért, hogy ismét kivessék a mágiát –, csakhogy beleütköztek az alkarból
kimeredő nyílvesszőbe.
– Elég a trükkökből, démon! – kiáltotta Hiroto. Kilőtt egy újabb nyílvesszőt. Ez a démon
hasába fúródott. A következővel a lábát találta el.
Hiroto előtt szétmállott a sziklatömb, ő maga pedig azon kapta magát, hogy a levegőbe
emelkedett. Kiderült, a démonnak nem volt szüksége a három szikrára ahhoz, hogy célba
tudja küldeni a villámait, bár a jelek segítettek neki abban, hogy a támadásai pontosabbak
legyenek.
Amikor földre zuhant, Hiroto tüdejéből kipréselődött a levegő. Még ennél is rosszabb
volt, hogy elejtette az íját. Az égő bokrok fényénél megállapította, hogy a tó partjának
közelében fekszik.
Húszlépésnyire tőle Nobuo hevert a sárban. Lélegzett, de eszméletlen volt, a sisakját
behorpasztotta a démon csapdájának ereje.
Az óni közeledett. Már nem is próbálta álcázni magát. Nehéz lépteit is hallani lehetett, a
talpa alatt megcsikordultak a kavicsok. Egyre közelebb és közelebb ért. Nem volt nála
semmiféle fegyver. Nobuo kardjai távolabb hevertek, így Hiroto csak abban
reménykedhetett, hogy sikerül elrejtőznie, vagy talán sikerül meglepetést okoznia az
ellenségnek... Kiváló harcos volt, a pusztakezes küzdelem művészei közé tartozott, ám
ellenfelei általában nem voltak akkorák, mint egy ló.
Hiroto levegő után kapkodva mászott a tó partján álló nádasba. Miközben kétségbeesett
igyekezettel próbálta teleszívni a tüdejét levegővel, azt kívánta, bárcsak lenne a kezében egy
nádszál, amin keresztül lélegezhet. Ez most igencsak kapóra jött volna ahhoz, hogy
elrejtőzzön. Amikor látta, hogy a démon közelebb ér, visszafojtotta a lélegzetét és alámerült a
zavaros, iszapos vízben. Moccanni nem mert, nehogy a víz színe fodrozódni kezdjen; a
levegőt sem merte kifújni, nehogy a buborékok elárulják. A szemét nem hunyta le, mégsem
látott semmit. Nem látta, de a víz rezgéséből érezte, ahogy a démon elcsörtet mellette. A
lény vagy nem látta meg őt, vagy úgy döntött, először Nobuóval végez, és csak azután vele.
Ahogy előrenyúlt, a keze beleütközött valamibe. A tárgy fából készült, sima volt. Hiroto
végighúzta rajta az ujjait, amelyek megtalálták az első fémtüskét... Hacsiman ismét
rámosolygott!
Ahogy lassan, fájdalmasan és nesztelenül kiemelkedett az iszapból, látta, hogy az óni már
ott magaslik Nobuo előtt. A teste különböző részeiből nyílvesszők meredtek ki, mindegyik
sebből zöldes vér csordogált. Lehet, hogy természetfeletti lény volt, de éppoly jól le lehetett
olvasni róla az érzelmeit, mint a táncosét, aki pusztán mozdulatokkal mesél el egy történetet.
Dühös volt. Már rájött, nem Nobuo az a harcos, aki telelődözte a testét ezekkel a fájdalmat
keltő nyílvesszőkkel. Látta, nem őt kereste, ennek ellenére felemelte a karjára rögzített
pengéket, hogy végezzen vele.
Hiroto megpróbált nesztelenül mozogni, de valami mégis elárulta. Talán a vízcseppek
hangja – azoké a vízcseppeké, amelyek Nobuo harci bunkójáról hullottak alá. Vagy talán az a
cuppanás, amivel a teste elvált a sűrű, ragacsos iszaptól? Nem volt lényeges, mi volt az, csak
az számított, hogy az óni meghallotta. Azonnal hátrafordult – hajcsápjai oldalra lendültek a
heves mozdulattól –, majd kihúzta magát. Hihetetlenül magas volt. Hiroto nem értette, miért
nem csap le rá abban a pillanatban. Erre sosem talált magyarázatot. Nem értette, az óni
miért állt meg egy szívdobbanásnyi ideig, mintha összezavarodott volna – mintha Hiroto
láthatatlanná vált volna előtte.
Hiroto lecsapott a harci bunkóval. Az óni fémsisakos fejére célzott, ám a lény közben
elmozdult, így csak a vállát találta el. Ahogy a bunkó fémtövisei szétszaggatták a bőrt,
szétzúzták a húst, zöldesen világító vér permeteződött a levegőbe.
Egy ilyen ütés bármelyik ember csontjait porrá törte volna. Az óni oldalra dőlt, de nem
esett el, sikerült talpon maradnia. Fülrepesztő bömböléssel félreütötte a bunkót, de talán a
heves mozdulattól, talán más miatt, vér préselődött ki nyílütötte sebeiből.
Hiroto széles ívben meglendítette a fegyverét, és kissé leeresztette a karját. Ezúttal az óni
lábát vette célba, és el is találta. Érezte, valami reccsen a vastag, izmos lábban. Az óni térdre
rogyott, de még így is legalább olyan magas volt, mint Hiroto. Az ikerpengék előrevágtak.
Hiroto a harci bunkóval akarta blokkolni a támadást, ám a démon kései úgy szelték keresztül
a kemény fát, mint a levegőt. Az óni mozdulatában még ezt követően is maradt annyi erő,
hogy az ikerpengék hegye belemetsszen Hiroto arcába.
Ennél borzalmasabb fájdalmat Hiroto még soha életében nem érzett, sőt elképzelni sem
bírt ilyet. Összerogyott. Az ütés ereje összerázta az agyvelejét. Megpördült körülötte a világ,
kiszállt belőle az erő, de kétségbeesett igyekezettel küzdött az ájulás ellen.
Hirtelen úgy érezte, valami nincs rendjén. Kétségbeesetten, kínlódva felemelte a kezét,
végighúzta az ujjait a két vérző, égő seb mentén, fel, még feljebb... egészen az üres
szemgödörhöz – ahhoz a szemgödörhöz, amiben egy pillanattal korábban a bal szeme volt.
Felüvöltött.
Megmaradt szemével látta, hogy az óni megpróbál felállni, de nem sikerül neki – törött
lába minduntalan kibicsaklott alóla. Hiroto élete során már több ezer élőlényt látott
meghalni. Volt valami az óni mozgásában, a viselkedésében, ami elárulta neki, a lény feladta
a küzdelmet, feladott már mindent.
Hiroto tisztában volt azzal, hogy már csak pillanatokig tarthat az élete, de nem
bánkódott, sőt valamiféle elégtételt érzett, hiszen tudta, gyilkosa hamarosan követni fogja.
Az óni előredőlt, mászni kezdett Hiroto irányába. Hiroto megpróbált felállni, de a teste
nem engedelmeskedett az akaratának. Csak arra volt képes, hogy hanyatt dőlve, háton
csúszva kicsit távolabb rúgja magát az ellenségtől.
– Vadász!
Egy hang... Nobuo magához tért. Túl távol volt ahhoz, hogy időben odaérjen Hirotóhoz,
de feléje dobott valamit. Egy tárgyat. Egy fegyvert. A saját kardját, amit még ki sem vont a
hüvelyéből. Ez volt Hiroto szerencséje, mert a kard az ölébe hullott.
Az óni megállíthatatlanul mászott előre, és amikor elég közel ért Hirotóhoz, felemelte és
hátrahúzta a kezét. Az ökle fölött előremeredő pengék hegye Hiroto szívére mutatott.
Hiroto könnyed és sima mozdulattal rántotta ki a kardot, és ugyanazzal a lendülettel
előredöfött vele. A katana belemélyedt a démon mellkasába, nagyjából a test feléig hatolt; a
penge mellett széles ívben fröccsent ki az éjszakába a zöld, világító vér.
A két harcos egy hosszú pillanatig ebben a pózban maradt – a széthasított arcú ember a
fémmaszkos démonra bámult megmaradt szemével. A pillanat múltával az óni teste
megrándult. Az ikerpengék lassan aláereszkedtek. Hiroto kirántotta a testből a katanát.
Három Szikra, Aokigahara ónija már nem létezett többé.
Hiroto az arcát, a fejét, a szeme helyét szaggató irtózatos fájdalom ellenére felnevetett. A
halál nyara véget ért. A vadászat jó volt. Eredményes.
Ahogy kitámolyogtak az erdőből, rátaláltak Asikaga Motokanéra, aki egy korhadt fa
törzsének belsejében bújt meg.
– Még éltek! Megdöglött? – kérdezte az előkelő ifjú úr, miközben lassan előmászott.
Hiroto arcát egy sebtiben feltett kötésen kívül csak a saját, alvadó vére tartotta össze. A
bal szemével együtt a mélységérzékelését is elvesztette, emiatt hányinger kínozta. Nem volt
túl jó kedvében, ezért szó nélkül továbbment.
– Te egész éjszaka itt bujkáltál? – kérdezte Nobuo.
– Itt. És egyedül voltam! Teljesen egyedül! Hát mondd, miféle testőr vagy te?
Hiroto hátra se nézett, amikor meghallotta, hogy Nobuo kardja elhagyja a hüvelyét.
Gurgulázó hang hallatszott, azután egy koppanás, amellyel egy fej a kövekre hullott. Nobuo
pár pillanattal később csatlakozott Hirotóhoz. Katanáját beletörölte már mocskos ruhaujjába.
– Amikor jelentést teszünk a sógunnak, sajnálattal meg kell állapítanunk, hogy rajtunk
kívül nem maradt más túlélő.
– Milyen nagy kár, hogy így történt!
***
Nasú Hiroto a sógun előtt térdelt. A nagyúr már korábban megkapta a jelentésüket. A
csodálatos trófea, amelyet Minamoto Joritomónak ajándékozott, ott állt kettejük között, a
padlón.
Kettesben maradtak. A sógun mindenki mást kiküldött a helyiségből; négyszemközt
kívánt beszélni a vadásszal.
– Jól áll neked ez a szemtakaró, Hiroto. Mi a szándékod, mihez kezdesz most?
– Ha nem végeztetsz ki azért, mert évekkel ezelőtt elszöktem tőled, akkor... Nem igazán
tudom.
– Amikor utoljára beszéltünk egymással, megértettem valamit veled kapcsolatban. Más
szamurájok egész életüket úgy élik le, hogy a rettenthetetlenség maszkját viselik. Azt
ismételgetik, ők csak a csatákért élnek. Hangzatos szavak mögé rejtik gyengeségeiket. A te
esetedben nincs maszk, nincs semmiféle álca. Te tényleg csak akkor érzed, hogy élsz, amikor
olyasvalamire vadászol, ami képes megfosztani téged az életedtől. Semmi mást nem élvezel.
Hiroto bólintott, és megállapította magában, a sógun valóban bölcs ember.
– A jelentésed komoly hatást gyakorolt rám. Azt hiszem, választ találtam benne egy olyan
problémára, amivel már évek óta küzdöttem. – A sógun előrehajolt, kézbe vette az óni
maszkját. – Nagyon sokat tanulhatunk Aokigahara ónijától. Láthatatlanság... Számítás...
Rejtőzködés, lesből végrehajtott, könyörtelenül hatékony támadás. Az ellenség lelkének
meggyengítése... Ezek a tökéletes orgyilkos jellemzői.
– Még a legbátrabb szamurájok is félnének, ha tudnák, ilyenek vadászhatnak rájuk.
– Pontosan. Mit szólnál hozzá, ha olyan ajánlatot tennék neked, amit ha elfogadsz, soha
többé nem fogsz unatkozni? Ha egy soha véget nem érő vadászatra hívnálak?
– Kíváncsivá tettél, nagyuram.
– A sógunátusnak számtalan ellensége van. Veszélyes emberek. A politika időnként
megtiltja számomra, hogy közvetlen és nyílt módon fellépjek velük szemben. Az óni azonban
megoldotta a problémámat. Láthatatlan gyilkosokra van szükségem. Olyanokra, akik ennek a
démonnak az útját követik. Emberekre, akik lopva, titokban, lesből harcolnak, olyan módon,
amit a szamurájok többsége undorítónak találna. – A sógun a maszk kifejezéstelen szemeibe
nézett. – Röviden: olyan emberekre van szükségem, akik démonként képesek harcolni.
Hiroto izgatottá vált.
– Ilyen műveleteket csakis a legnagyobb titoktartás mellett lehet végezni.
– Ők lennének a rejtőzködő emberek, ők, akik Aokigahara ónijának módszereivel
semmisítenék meg Nippon ellenségeit. Esetleg felépítenéd számomra ezt a szervezetet, Nasú
Hiroto?
– Megtiszteltetés lenne, nagyuram.
És az első nindzsa mélyen meghajolt az első sógun előtt...
 Andrew Mayne – Pilóta

A válla fölött hátrafordulva mosolygott rám a lány, ahogy a kerítés, és az azon túli víz felé
tartottunk. Ez a mosoly volt az, amivel megfogott. Persze, az se volt utolsó látvány, ahogy
átmászott a kerítésen abban a feszes farmernadrágban, de mégis, ez a pajkos, vidám mosoly,
ez volt az, ami megfogott és nem eresztett többé. Ez volt a legutolsó dolog, amire gondoltam
a vakító fehér fény előtt, meg a gondolat előtt, hogy tessék, most meg fogok halni; tessék,
így fogok meghalni.
A következő dolog, amit felfogtam, hogy egy parancsnoki egyenruhás férfi ül az ágyam
mellett, és egy csészéből teát szürcsölget. Azt is érzékeltem, hogy átkozottul hideg van, meg
arra emlékszem, hogy beszélni kezdtem, de csak úgy összevissza, például arról, hogy tizenegy
éves koromban véletlenül hozzaragasztottam az ujjamat a Spitfire modellemhez, és emiatt
egész éjjel ébren maradtam.
A parancsnokon nem látszott, hogy különösképpen élvezné az anekdotámat, a mellette
üló kopasz férfi, aki vastag, szürke kabátban pipázott és nem katona volt, kimondottan
csalódottnak és unottnak tűnt.
– Moore százados, a parancsnok a radarra kíváncsi. Az ön gépe radarjára. Tudja, mennyi
a becsült hatótávolság?
Ah, hát persze! Ekkor már értettem a dolgot. Kezdett visszatérni az egész. Átrepülést
hajtottam végre a Kelet-Szibériai-tenger egyik szegletében, mert az egyik műhold érzékelt
valami infravörös villanást, és kaptunk pár egészen fura szeizmikus jelet is. Repültem, és
valamikor menet közben találatot kaptam. Ez mondjuk elég fura, mert nem könnyű ám
eltalálni egy SR-71-est. Szerintem én vagyok az első, akivel ilyesmi megesett. Na mindegy...
Eleinte észre se vettem, mi történt. Valami vakító fényt láttam, aztán minden műszerem úgy
döntött, szabadságolja magát. Ezután... Nem tudom pontosan, mikor katapultáltam, de az
nagyjából biztos, hogy a madaram olyan vektoron haladt, hogy a végén belezuhant a
Laptyev-tengerbe, ahonnan a ruszkik nem tudták kimenteni egykönnyen. Gondolom.
Remélem...
Nem is emlékszem, hogy vízbe vagy szárazföldre érkeztem le, de abból ítélve, hogy
gyakorlatilag mindenem sajog, inkább a szárazföldre fogadnék, méghozzá a legélesebb,
legkeményebb sziklákra, amelyek Oroszország Anyácska területén csak léteznek.
A parancsnok mondott valamit oroszul, de egy kicsit túl gyorsan beszélt ahhoz, hogy
értsem. Elég jól tudok oroszul ahhoz, hogy ne adjanak el, és megértsem a pilóták
szövegelését, ha véletlenül elcsípünk valami ilyesmit a levegőben (általában a dagadt
feleségeikről társalognak, akiket Minszkben hagytak, meg a gyönyörű szeretőikről, akiket
Moszkvában), de annyira azért nem megy a dolog, hogy egy gyorsan pergő beszélgetésben
részt vegyek.
A kopasz férfi megigazította az infúziós tűmet. Ez volt az első pillanat, hogy egyáltalán
eljutottak az agyamig annak a szobának a részletei, amiben feküdtem. Pár orvosi eszközt meg
fura, szovjet gyártmányúnak kinéző gépet láttam, de olyan érzésem volt, nem kórházban
vagyok. A testemre feszülő hevederekről és pántokról az a cucc jutott eszembe, amit a
nagyfater csűrjében láttam, azon a helyen, ahol a bikák kasztrálását végezte. Érdekes módon
petróleumlámpák világítottak körülöttünk, amiről megint csak az jutott eszembe, hogy
Oroszország tényleg nem semmi hely.
Ránéztem az infúziós tűre, és megállapítottam, valószínűleg a fájdalomcsillapító miatt
van jókedvem, és amiatt van beszélhetnékem. Biztos ez is volt a ruszkik szándéka. Mármint,
hogy ilyen legyek.
– A radar, Moore százados. Mekkora a működési hatótávolság? – kérdezte a kopasz férfi.
Rájöttem, tökéletesen beszéli az amerikai angolt. Oké, nem teljesen tökéletesen, mert a
keleti parti akcentust használta.
Szóval, ez volt a játék lényege. Fogják a jó öreg Billyt, és ráveszik, hogy mindent regéljen
el nekik a Blackbirdről. Nem, uram! Kelly Johnson személyesen jönne vissza a nyugdíjból
aktív szolgálatba, és személyesen rángatna el a nagyfater csűrjébe, hogy valami nagyon
csúnya dolgot műveljen velem – sokkal csúnyábbat, mint ezek a komcsik –, ha bármennyit is
elárulnék a madárkánk titkaiból!
– Meséltem már maguknak, hogy Julie Connerrel egyszer elhatároztuk, kimegyünk a
víztározóhoz, és megfürdünk benne? Pucéran? – Ezt kérdeztem, mert ezt volt kedvem
megkérdezni, és mert nem akartam megengedni nekik, hogy mentálisan ketrecbe zárjanak.
A parancsnok mondott valamit, ami – ebben majdnem biztos vagyok – ilyesmit
jelenthetett: „Vonják meg tőle a fájdalomcsillapítót, és tegyék egy..." Azt hiszem cellára
gondolt, de a szó, amit kimondott, az inkább azt jelenti: kennel.
***
Klang, klang... klang.
Két klang. Szünet. Egy klang. Ez azt jelentette, hogy a szőrmesapkás őr közeledik. Ez volt
a kódja annak, amit a cellámban keresztülfutó fémcső túlsó végén bezárt kínai pilótával
kifejlesztettünk.
Őt pár órával utánam hozták be. Valószínűleg légteret sértett egy JZ-8-assal, és őt is
cserben hagyta a gépe. Kábé mint engem.
A kiégett izzókból és abból a tényből, hogy egyetlen elektronikus eszközt sem láttam, azt
a következtetést vontam le, hogy ami ránk, vagyis a gépeinkre hatott, az kinyírta az egész
bázist, vagyis az egész „mezőgazdasági kutatóintézetet”, merthogy a hely ezen a néven
szerepelt a térképeken.
Ping – magamban így neveztem a kínait az elmúlt két napban – valószínűleg
alaposabban összetörte magát, mint én. Ez persze nem zavarta abban, hogy egy kis balhét
provokáljon a folyosón, egy kis verekedést, mielőtt bezárták a cellájába. Hallottam az
egészet.
A lövéseket is hallottam, amiből arra következtettem, hogy Pingnek menet közben
sikerült megszereznie egy AK-47-est. Alaposan elverték, de annyira, hogy meg se mukkant,
míg nem kezdtem el kopogtatni a kanalammal a fémcsövet. Akkor persze még csak azt
akartam kideríteni, van-e valaki a cső másik végénél...
Pár órán keresztül hiába próbálkoztam, nem kaptam választ. Aztán valamikor késő éjjel –
azt hiszem, késő volt és éjjel – Ping végre válaszolt. Nem volt órám, nem volt ablakom, nem
tudtam megállapítani, mennyi lehet az idő. Ez persze a Sarkkör fölött nem is számított túl
sokat.
Az első válasza egy klang volt, pontosan olyan, mint az én koppintásaim. Megpróbáltam
ledobolni pár betűt a Morse-kóddal, de a jelek szerint neki ezt nem tanították meg a
repülőiskolában. Így aztán nem maradt más, kreatívnak kellett lennünk.
 Ha elég közel tettem a fülem a csőhöz, egy csomó zajt hallhattam: lépéseket,
ajtónyikorgást, veszekedést (mindig csak férfihangokat), de még a falban fészkelő patkányok
motoszkálását is.
Két klang: „ember”. Valószínűleg a szőrmesapkás. Ez volt az alany. Szünet, és jött az ige:
egy klang azt jelentette, hogy „séta” vagy „jön”. Patkány? Négy klang. Ezt azután határoztuk
meg, hogy felismertük a vinnyogást. Ha a patkány, amit észrevettük, történetesen szaladt,
akkor egy csomó klang követte egymást. Ping megpróbálta leegyszerűsíteni a rendszert,
méghozzá azzal, hogy felgyorsította a klangolást. Ezt úgy kell elképzelni, hogy nála két gyors
klang azt jelentette, hogy négy klang, a „klangklang, klang” meg azt, hogy öt klang, A
„klangklangklang” kilenc klangot jelentett, de ettől a sok matektól egy idő után mindig
megfájdult a fejem. Nekem már az is elég volt, hogy megjegyeztem, az egyes számok mit
jelentenek.
Az igazán bonyolult tárgyakat illetően, amiket nem hallhattunk a falakban, Ping előállt
egy újabb okos ötlettel: a képküldéssel... Ping ezt úgy kezdte el, hogy lekopogott egy hosszú
klangsorozatot, szünetekkel, ritmusosan. A jelzés olyan bonyolult volt, hogy kénytelen
voltam belekarcolni a kanalam nyelével a falba, máskülönben biztosan nem bírom követni.
Egy teljes órámba tellett, mire rájöttem: Ping egy pálcikaemberke képét küldte át nekem. Egy
olyat, amilyeneket az unokaöcsém az Atariján szokott rajzolni. Agyafúrt fickók ezek a kínaiak!
Ha egyszer felhagynak ezzel a kommunista baromsággal, hát... reszkessen a világ!
Két nappal később már komoly klangképeink voltak: emberek, fegyverek, ajtók,
repülőgépek, sőt még a börtönt is feltérképeztük.
Nekiláttam felvésni a szavakat a matracom aljára. Azért oda, hogy az őreim ne találják
meg. Biztos azt hitték volna, valamiféle szökési tervet készítgetek. Nem azt készítgettem,
minek is csináltam volna, mivel tudtam: egy kis sziklán vagyunk a Szibériai-tenger közepén.
Egy sziklán, ahol hemzsegnek a ruszki különleges alakulatokhoz tartozó katonák.
Nem, nem szökési tervet készítettünk, csak egy kicsit el akartuk szórakoztatni magunkat.
Mivel Ping nem szívesen válaszolt a személyes kérdésekre és játszani sem szeretett, csak
ennek a klangnyelvnek a fejlesztgetése jelentett némi szórakozást és változatosságot a
kihallgatások között. Egyébként Ping felbukkanását követően engem feltűnően kevesebbszer
vittek kihallgatásra, mint addig...
Klang, klang, klang... klang. Ping jelzett. Ez azt jelentette, hogy emberek jönnek, és
egyikünket el fogják vinni Patkányarc parancsnokhoz, hogy megdolgozzon minket. Azt a
parancsnokot, aki először kihallgatott, Ping nevezte el Patkányarcnak.
Az ajtómra meresztettem a szemem, vártam, hogy vajon megálInak-e előtte a léptek,
vagy továbbmennek. Azt kívántam, bárcsak mennének tovább, de ettől bűntudatom támadt,
mert amikor ezt tették, akkor mindig Pinget látogatták meg. Vele pedig mindig egy kicsit
durvábban bántak, mint velem.
A zárban elfordult a kulcs. A kopasz férfi, Jennings állt a kinyíló ajtóban. Mellette
Patkányarc parancsnok, a hátuk mögött az alacsony, fekete hajú szadista, Vostov, akinek az
volt a szerepe, hogy lefogjon engem.
Vostov belépett a cellámba, fél karral átfogta a nyakam, fojtófogást alkalmazott. Nem
álltam ellen, már ismertem a rutint, és már megtanultam, az erősködéssel meg a
tiltakozással semmi jót nem érhetek el.
A kihallgatásokon feltettek pár kérdést a küldetésemmel kapcsolatban, én meg
elmeséltem nekik, milyen színű bugyi volt Julie Conneren, amikor először megmutatta
nekem. Vostov ilyenkor szorított egyet a nyakamon, én pedig menetrendszerűen elájultam.
Vostov a fájdalompontokkal is megpróbálkozott, de rá kellett jönnie, hogy a katapultálást
követően nekem már nem sok újat mutathatott.
Az előző két nap során öt kihallgatáson vettem rész, és sikerült megtudnom néhány
dolgot. Valószínűleg jóval többet, mint amennyit ők megtudtak tőlem. Ezek az emberek nem
voltak profi kínvallatók. A hely nem börtön volt. A ruszkik valószínűleg sosem gondolták,
hogy egyszer egy amerikai pilótát látnak itt vendégül. Arra is rájöttem, hogy teljes mértékben
elszakadtak a feljebbvalóiktól. Legalábbis a jelek erre utaltak. A régióban komoly vihar
tombolt, plusz ott volt az EMP is. Ami az én rádiómat kisütötte, az övéket se kímélte.
– Moore százados, a feljebbvalói miért küldték ide kémkedni?
– Kis kék virágok voltak rajta – feleltem. – Egészen aprók. Julie tizenhat volt, én meg csak
arra tudtam gondolni, vajon milyen lehet a melltartója. Azon is kis, kék virágok vannak?
Egyáltalán: van rajta melltartó? Aztán ezt is megtudtam, amikor elmentünk a víztározóhoz,
hogy nudizzunk...
Sötétség.
Amikor magamhoz tértem, a padlón feküdtem. Felnéztem, és patkányarc parancsnokot
láttam. Egy pisztolyt szorított a tökeimhez, és üvöltött Jenningsszel, hogy fordítson le valamit.
Ha egy kicsit lassabban beszél, megértettem volna, de nem akartam elárulni nekik, hogy
bizonyos szinten beszélem a ruszkit.
– Mi tud a másik pilótáról? – kérdezte Jennings.
– Elég hűvös nap volt, de haver! Julie számára még hűvösebb lehetett, mint az én
számomra. Nagyon hamar el is felejtettem azokat a kis, kék virágokat.
Patkányarc parancsnok olyat vágott a fejemre a pisztollyal, hogy csillagokat láttam.
– Tud más olyanok létezéséről, mint a pilóta?
– Sokan vannak – mondtam, de aztán eszembe jutott, mindenképpen meg kell tagadnom
a válaszadást. – Vagyis, sokan voltak olyanok, akik bármit megadtak volna azért, hogy úgy
lássák Julie-t, ahogy én láttam őt aznap. Haver, ó, haver!
Jennings leguggolt mellém, előrenyújtotta az egyik kezét, és jelzett Patkányarc
parancsnoknak, várjon egy kicsit, mielőtt újra megüt.
– Tudom, most nagyon okosnak képzeli magát, Moore százados, de itt sokkal többről van
szó, mint a maga szánalmas kis geopolitikai színjátékáról!
– Azért állt át, mert odahaza már senki sem maradt, aki meghallgatta volna magát? –
Vostovra néztem, aki a sarokban ácsorgott. – Elvtárs, megtenné, hogy újra megfojt egy kicsit?
Akkor legalább nem kellene végighallgatnom ennek az embernek az áruló süketelését!
Ezzel sikerült némi reakciót csalnom Patkányarc parancsnok képére. Ráüvöltött
Jenningsre. Az árulónak nyilván volt némi hatalma és tekintélye, mert simán visszaüvöltött.
– Mondja, kinek a faszát szopta le? – kérdeztem Jenningstől.
– Maga elképesztő! Az ok, ami miatt együtt dolgozom a szovjetekkel, sokkal
bonyolultabb, mint a politika. Most érje be annyival, hogy komoly érdeklődést mutattam a
tudományos kutatások egy bizonyos területe iránt. Egy olyan terület iránt, ami Nyugaton
divatjamúlttá vált... És az említett ok kényszerít rá arra, hogy feltegyem magának a kritikus
kérdést, ami meghatározza, életben marad-e még huszonnégy órát. Tud-e valamit az itt
lezajlott incidensről, és ha igen, akkor mit?
– Ha most Julie Connerre gondol, a vele kapcsolatos incidensre, akkor csak annyit
mondhatok, hogy a cicijét látni se volt semmi, de megérinteni olyan volt, mintha...
Jennings, aki egészen addig nyugodtnak mutatkozott, keményen pofon vágott, majd
ráüvöltött Vostovra, persze oroszul.
 – Miután elmentünk, addig verheti, amíg kedve tartja!
Jennings és Patkányarc parancsnok felállt, indulni készültek. Vostov halványan rám
mosolygott. Élvezte a helyzetet, és valószínűleg azt hitte, fogalmam sincs, mi fog történni
ezután. Vagyis, minek kellene történnie ezután.
Felültem a matracomon, Vostov pedig becsukta az ajtót. Megszokta, hogy nem is
próbálok védekezni. Ezt a gyengeség jelének tartotta, magát pedig valami nagymenőnek
képzelte. Arról azonban fogalma sem lehetett, hogy mielőtt elindultam erre a küldetésre,
felkészültem a halálra. A repülősruhámban még egy megfelelő kapszula is volt, amivel
öngyilkosságot követhettem el. Szükség esetén. A többiek, a társaim számára ez a kapszula
csak egy vicc volt. Én másképp gondoltam.
Valahányszor felvettem a pilótaruhát, valahányszor belepréseltem magam abba a
parányi pilótafülkébe, tudtam, jó esély van arra, hogy sosem térek vissza a küldetésről. Azzal
is tisztában voltam, ha az ellenséges vonalak mögött esem fogságba, első és lényegében
egyetlen kötelességem azoknak a titkoknak a megőrzése lesz, amelyek kiderülése egyet
jelentett volna azzal, hogy amerikaiak kerülnek ellenséges kézre.
Voltak, akik ezt nehezen viselték. Én nem. Én tényleg készen álltam arra, hogy habozás
nélkül megváljak az élettől. Ezt már akkor tudtam, amikor elmentem csobbanni Julie
Connerrel. Billy, mondtam magamnak, ez életed legjobb napja. Minden, ami ezután
következik, semminek is halvány lesz.
Vostov megropogtatta hatalmas ökleit, és elindult felém.
Nem vette észre, hogy a kezem a matrac és a fal közé csúszott, pontosan oda, ahol a
kanalamat tartottam. Azt a kanalat, amivel jelezgettem Pingnek. Azt a kanalat, aminek
letörtem a széles részét, hogy legyen egy hegyes szerszámom, amivel jeleket kaparhatok a
betonba.
Vostov a falhoz nyomta a fejemet, és felemelte a másik kezét, hogy megüssön. Abban a
pillanatban, amikor hátrahúzta az öklét, én előrelöktem a sajátomat. Azt, amiben a kanalat
tartottam.
Vesén szúrtam Vostovot.
Kidülledt a szeme, ahogy megpróbálta felfogni, mi történt vele. Gyorsan beleszúrtam az
álla alá, azután a nyakába is. Hátratántorodott A kanálnyél kiröpült a kezemből, ahogy
nekizuhant a távolabbi falnak.
A vér forrón bugyborgott ki az ujjai között, amikor megpróbálta leszorítani a toroksebét.
Felálltam. Annyira tele voltam adrenalinnal, hogy észre se vettem a saját fájdalmamat.
Vostov hadonászó mozdulatot tett, mintha azt akarná megakadályozni, hogy átkutassam a
zsebeit, megkeressem a kulcsot. Egy vérmocskos kéz tapadt az arcomra. Ellöktem. Vostov
szíve egyszerűen nem bírt elég keményen pumpálni ahhoz, hogy a fickó talpon maradjon.
A szökési esélyeim valahol a zéró és a nem létező között voltak, de nem is azt terveztem,
hogy lelépek. Azt terveztem, hogy öngyilkosságot követek el, és ehhez eszközként a Vörös
Hadsereget használom.
***
Azt akarom, amikor felteszik a csillagomat a CIA főparancsnokságának falára (persze,
persze, a nevem nem kerülhet oda), akkor úgy emlékezzenek rám, mint a fickóra, aki szökés
közben esett el, és ne úgy, mint a balekra, aki halálra fagyott, vagy aki köpött az ellenségnek,
akit megtörtek, hogy később, fogolycsere keretében átadják egy szovjet kémért.
Megtaláltam a kulcsokat. Kiválasztottam a megfelelőt, ami illett az ajtó zárjába. Készen
álltam arra, hogy kirontsak a folyosóra, megküzdjek az első emberrel, akit meglátok, esetleg
elszedjem tőle az AK-ját, ahogy Ping csinálta korábban. És esetleg leszedjek közülük párat
menet közben.
Ping... Vajon ő részt akarna venni ebben az öngyilkos küldetésben? Talán azt hiszi, hogy a
főnökei, ott Pekingben, hajlandóak lesznek alkudozni az érdekében, előbb-utóbb hazaviszik,
vagyis nem érdemes próbálkoznia a szökéssel, nem éri meg a kockázatot. Hirtelen nem
tudtam eldönteni, egyáltalán megkérdezzem-e tőle, de aztán úgy voltam vele, hogy miért
ne?
Lekopogtam egy sorozat klangot – lejeleltettem a kínainak hogy „ajtó” és hogy „mozgás”.
Hosszú csend. Úgy öt másodperc, egy napnak tűnt. Aztán: klangolás!
„Igen”.
Ezután furcsa lett az egész. Ping lekopogott valamit, ami szerintem azt jelentette, hogy
ha kiszabadítom, akkor a barátai eljönnek értünk. Ennek semmi értelme sem volt, mivel a
kínaiak nem készültek Oroszország lerohanására, legalábbis mi nem tudtunk erről. De nem
számított. Úgy gondoltam, mégiscsak jobb lesz, ha mindketten állva döglünk meg, nem
bezárva.
***
Kimentem a folyosóra, fegyvert kerestem. Egy kósza AK-47-est, egy pisztolyt, bármit.
Csak egy széket találtam. Fából volt.
Megfogtam, és elindultam lefelé a lépcsőn, az alsó szintre. Volt ott egy nagy lift, de
biztosra vettem, az áramszünet óta senki sem használta, A lépcső aljában megláttam egy őrt,
ott üldögélt egy petróleumlámpa előtt. A fegyvere mellette. A hátát a falhoz támasztotta egy
nagy ajtó mellett.
Mivel ő volt az egyetlen ember ebben a szárnyban, feltételeztem, hogy az ajtó mögött
Ping cellája van.
– Hoztam egy széket – mondtam oroszul, de olyan vacak kiejtéssel, hogy az őr úgy
bámult rám, mintha azt próbálná eldönteni, csak kicsit vagyok retardált, vagy nagyon. Nem
tudta, a cellámban kellene-e lennem, vagy esetleg valami munkát bíztak rám. Nem is
számított, mit tudott, mert belekapaszkodtam a lépcsőkorlátba, a másik kezemmel pedig
belevágtam a széket a képébe.
Az orra rögtön eltört, ömlött belőle a vér. Lefordult a székéről. Mielőtt leemeltem a nagy
ajtót eltorlaszoló masszív fémgerendát, kénytelen voltam félrehúzni az útból az eszméletlen
embert.
A vállamra kaptam a fegyverét, azután kinyitottam Ping sötét cellájának ajtaját. Az első
dolog, amit megéreztem, az a förtelmes, már-már savasan csípős bűz volt.
A helyiség tágas volt, az őr petróleumlámpájának fényköre alig jutott túl az ajtókereten.
Felemeltem a lámpát, beljebb léptem.
– Ping? Hm. Klang? Itt vagy, pajtás?
Klangklang.
Igen.
A lámpám fénye rávetődött az orvosi eszközökre, műszerekre. Egy halom szikét láttam
egy tálon, valami sárgás folyadékban. Félretoltam az útból a kis, kerekes asztalt, amin az
egyik műszer volt, elindultam a helyiség hátuljából érkező hang irányába.
– Mi a francot művelnek itt veled?
Megláttam a térdelő alakot. A fején csuklya. A két karja oldalra húzva, mindkettőn
bilincsek, a bilincseken láncok. A láncok végét a helyiség két oldalsó falához rögzítették.
Bár térdelt, de láttam rajta, Ping jó nagydarab fickó.
 – Hát téged meg hogy a pokolba préseltek bele a pilótafülkébe?
Megrántotta az egyik láncot, amit történetesen a fémcsőhöz rögzítettek hozzá.
Leklangolta az üzenetet. „Nagy gép.”
Szóval, biztos nem JZ-8-assal repült.
Letettem a lámpát egy kis asztalra, és Ping csuklyája felé nyújtottam a kezem.
– Isten szentséges anyja! – szakadt ki belőlem, amikor megláttam az arcát. – Te nem kínai
vagy!
Olyan volt, mintha valaki fogta volna az összes élőlényt, amit valaha kirántottam a
patakból, és egyetlen, rémálomba illő szörnnyé gyúrta volna őket. Túl nagy sokkot kaptam a
látványtól ahhoz, hogy megijedjek.
– Ezt ők csinálták veled? – kérdeztem. Megpróbáltam felfogni, hogyan lehet ilyen
borzadály egy ember arca. Aztán ránéztem a testére és megértettem, valami nem stimmel. A
bőrének beteges, zöldesfehér színe volt. Az izomzata, a keze, a végtagjai... Semmi sem úgy
nézett ki, mint ami Isten zöld földecskéjén evolválódott.
És a szeme... Azok az apró, sárgás-ezüstös szemgolyók... Idegenek voltak. Nem földiek.
Más pilótáktól már hallottam különféle sztorikat arról, hogy befogtak bizonyos
radarjeleket, amelyek olyan magasságokból érkeztek, ahová nem juthattak fel repülőgépek.
Hallottam sztorikat arról is, hogy egyes pilóták mindenféle fantomokat üldöztek. De azok...
Azok csak történetek voltak.
Arra gondoltam, jobb lesz, ha azzal foglalkozom, ami előttem van.
Rájöttem, hogy az akkusavszag, az bizony a fickóból jön. Észrevettem rajta pár levedző
sebet. Zöldessárga folyadék csorgott vagy csöpögött mindegyikből. Nem genny volt, a sebek
nem fertőződtek el, ez inkább... Inkább valami olyan nedvnek látszott, ami egy nyolc láb
magas pókból csorogna, ha megbökjük egy késsel.
– Ping? – kérdeztem.
Klangklang.
Igen.
Megragadtam a fegyveremet, és fontolóra vettem, hogy elmenekülök. Futok az
életemért. Aztán rájöttem, az életem éppen nem ér túl sokat. Egyébként is, az ígéret az
ígéret, ugyebár.
Keresgélni kezdtem a Vostovtól elszedett kulcsok között. Odamentem hozzá, megnéztem
a bilincsét.
– Te... Izé. Szóval ti nem akartok megszállni minket, igaz? Mármint a Földet.
Ping csak nézett rám. Nem tudom, értette-e egyáltalán a kérdést. Kinyitottam a bilincsét.
Felállt.
Jézusom!
Megfájdult a nyakam, ahogy felnéztem rá. Legalább hét láb magas volt. Megállapítottam
magamban, hogy tuti nem kínai.
Kinyújtotta a kezét, úszóhártyás ujjaival megragadta az AK-47-est. Olyan gyorsan csinálta,
hogy alig láttam a mozdulatait. Szétszedte a fegyvert, megvizsgálta az alkatrészeit,
összerakta, azután visszaadta, a kezembe nyomta. A jelek szerint nem gyakorolt rá túl nagy
hatást.
Körbejárt a helyiségben. Megvizsgálta az orvosi cuccokat, azután felnyúlt, leszakított a
mennyezetről egy világítótestet, nekilátott, hogy szétszedje. Én közben felvettem az őr
egyenruháját meg csizmáját, mert majd befagyott a seggem. Ping mintha nem is érezte
volna a mínuszokat.
 – Most valami sugárfegyvert próbálsz összerakni? – kérdeztem, miközben azt figyeltem,
mit csinál. Féltem, mi lesz abból, amit barkácsol.
Ping letette a világítótestet a padlóra, rálépett, és addig-addig hajtogatta a fémlemezt,
amíg sikerült kigyurmáznia belőle egy hatalmas machetét. A lámpa fényénél megvizsgálta a
pengét. Primitív volt, de brutális.
– Szóval, szerinted hogyan fogunk innen... – kezdtem, de Ping már elindult az ajtó felé.
Gyorsan.
Nagyon gyorsan!
Utánarohantam, megpróbáltam lépést tartani vele, de már a felső szint folyosójának
közepén járt, amikor én kijutottam a lépcsőházból.
Megállt az ajtó előtt, amiről tudtam, hogy a katonák körletére nyílik. Odadobtam neki a
kulcscsomót. Kinyitotta az ajtót, berontott rajta, még mielőtt rászólhattam volna, hogy
várjon, mielőtt felemelhettem volna az AK-t.
Teljesen mindegy volt, mit csináltam és mit nem. Mire átjutottam a körletbe, már
mindenütt halottak hevertek. A katonák, akiknek sikerült megkaparintaniuk a fegyverüket,
ész nélkül tüzeltek. Akár a sajátjaikra is.
Ping egy ernyedt testű embert tartott maga elé pajzsként, és ide-oda ugrált a jobb és bal
oldali priccsek között. Leadtam pár rövid sorozatot azokra a katonákra, akik fedezékből
tüzeltek rá. Csak egy kicsit bizonytalanodtam el, amikor rájöttem, hogy hé, hiszen én a saját
fajtámat lövöm. De hát... Kellett nekik arra bíztatniuk Vostovot, hogy verjen halálra!
Miközben én lövöldöztem, Ping elkapta az egyik embert, áthajította a terem másik
oldalába. A fickó nyaka akkor tört ki, amikor nekicsapódott a betonfalnak.
Vér és hullák mindenütt... És csend.
Végignéztem a mészárlás eredményén. Legalább húsz ember halt meg alig két perc alatt.
Ping pengéje elgörbült, csurom vér volt.
A másik folyosóról léptek zaja hallatszott. Az ajtóhoz rohantam, a folyosóra szegeztem a
géppisztolyomat, és nekiláttam leszedni a katonákat, akik a zajt hallva futottak a körlet
irányába. Váratlanul érte őket a támadásom, hatot sikerült leszednem közülük, mielőtt
viszonozni tudták a tüzet. Végül kénytelen voltam visszahúzódni a körletbe.
Golyók záporoztak az ajtóra. Valaki erősítést követelt.
Amikor végignéztem a szobán, sehol sem láttam Pinget. Mi az ördög...?
Valami megragadta a nyakamat, felemelt a padlóról.
Beletelt pár másodpercbe, míg rájöttem, Pingnek sikerül bemásznia az egyik
szellőzőjáratba. Tekintve a méreteit, ez önmagában véve felért egy csodával. Oda húzott fel
engem is, maga mellé.
Mire úgy-ahogy összeszedtem magam, és nagyjából képes voltam meghatározni, hol
vagyok, ő már el is indult a járatban. Rohant, akár egy agár. Utánavetettem magam, és még
jobban felgyorsítottam, amikor odalentről a katonák lőni kezdték a fémcsövet. Az egyik lyuk a
térdemtől alig hüvelyknyire jelent meg a lemezen. Keresztüllestem rajta, és egy rémült arcú
katonát láttam, aki éppen felfelé nézett. Szerintem ő tudta, mi szabadult el. Hogy én tudtam-
e? Nem igazán. Nem hiszem. De akkor már kezdtem sejteni.
Nem álltam le, nem próbáltam elmagyarázni a katonának, hogy éppenséggel nem a
szörnyet lövi.
Hideg levegő csapott felém. Ping kirúgta a járat oldalát. Valahogy sikerült megtalálnia a
komplexumból kivezető utat. Sőt már leugrott, már futni kezdett a hóban a létesítmény széle
felé.
 Csapatnyi egyenruhás katona érkezett futva a szemközti irányból. Ping nekikrontott,
keresztülvágta magát rajtuk. Egy emberfejet láttam gurulni a hóban...
Szentséges Krisztus!
Megpróbáltam átlépni egy jókora vértócsa fölött. Megpróbáltam lépést tartani Pinggel.
***
A hátunk mögül, az emelkedőről fénycsóvák hasítottak felénk. Generátorok zümmögtek
az éjszakában. Én nem tudom, a katonák hogyan bírták működésre azokat a szerkezeteket,
de sikerült nekik.
Ping végre abbahagyta az eszelős rohanást. A domb tetejére érve lefeküdt a földre,
lenézett.
Hason kúsztam oda mellé. Megpróbáltam nem rábámulni. Elég nehezen ment.
Alattunk Jennings és Patkányarc parancsnok állt egy hatalmas kráterben. Parancsokat
osztogattak az embereknek, akik hegesztőpákákkal és különböző szerszámokkal azon
dolgoztak, hogy szétszedjenek valamit, ami ott volt, abban a gödörben.
Valamit. Egy istenverte űrhajót. Vagyis az űrhajó egyik részét, mert a másik ronccsá
zúzódott.
A kráter fölé ponyvákat feszítettek, hogy a műholdjaink ne láthassák, mi van odalent.
– Nem vagyok egy rakétatudós, de az biztos, hogy ez a madárka többé már nem repül.
Ping mögém nyúlt, megmarkolta a fejemet, és a kráter szélén álló generátor irányába
fordította az orromat. Borzalmas ujjával odamutatott, aztán meg rám.
– Azt akarod, hogy üssem ki a generátort?
Akkor először hallottam, hogy kiadott valami hangot. Egy csettintést... Vagyis két
csettintést. Klikk-klikk. Vagyis; igen.
Szóval új cimborám azt akarta, hogy sétáljak le egy kráterbe, ami tele van katonákkal, és
üssek ki egy generátort? Mi sem egyszerűbb ennél! Öngyilkos küldetésre vágytam, hát most
megkaptam. Ez tényleg öngyilkosság volt.
Eszembe jutott, hogy hé, hiszen rajtam az az egyenruha van, amit az őrtől loptam! Na,
gondoltam, legalább akkor fognak hátba lőni, amikor menekülök, nem pedig akkor mellbe,
amikor odafelé megyek.
Lecsúsztam a halomról, és elindultam a kráter, az űrhajótól legtávolabb eső rész felé.
Majdnem biztos voltam benne, hogy a bázisról előjön egy-két túlélő; előjön és figyelmezteti
a kráterben tartózkodókat, elmondja nekik, mi történt. Logikusnak tűnt volna, hogy a Vörös
Hadsereg katonái ezután visszarohannak, hogy segítsenek az elvtársaiknak, én azonban úgy
gondoltam, hogy Patkányarc parancsnok és Jennings inkább úgy döntenek, hogy sokkal
fontosabb az űrhajó védelme.
Lejutottam a kráterbe, ahol alaposabban szemügyre vehettem a hajót. Az a valami, ami a
pilótafülkének tűnt, teljesen összezúzódott. Fogalmam sem volt, Ping hogy élt túl egy ilyen
katasztrófát. Persze, az is elképzelhető volt, hogy éppen nem tartózkodott a járműben,
amikor az esemény megtörtént.
Megtorpantam. Hogy is van ez? Lehet, hogy Ping olyan, mint a mi robbantós srácaink,
akik gondoskodnak arról, hogy a repülőgépeink és a hajóink ne kerüljenek rossz kezekbe?
Félúton voltam a generátorhoz, amikor megálltam.
Szóval... Ha Ping olyan, mint a mi robbantósaink, akkor az lehet a szándéka, hogy ezt az
egészet, a hajót, a krátert... Mindent felrobbant!
 Eszembe jutott valami. Az a dolog, ami képes arra, hogy megsemmisítse ezt a
meglehetősen nagy hajót, egy sokkal nagyobb krátert fog létrehozni, mint az, amiben éppen
állok... Ez vajon hogy érintene engem?
A pokolba! Ha az a kérdés, hogy választanom kell: vagy meghalok, vagy életben
maradok, de hagyom, hogy a ruszkik megszerezzenek egy ilyen technológiát, akkor... Akkor
bizony már nem is annyira értelmetlen ez az öngyilkos küldetés!
– Moore százados! – kiáltott rám Jennings a kráter másik oldaláról.
Felnéztem a generátorról. Ötven komcsi meresztette rám a szemét. Ismét a generátorra
pillantottam, de hiába kerestem rajta a kapcsolót, sehol sem találtam.
– Tegye le a fegyverét! – üvöltötte Jennings, és futni kezdett felém.
Minden irányból fegyverek szegeződtek rám. Magam elé tartottam az AK-47-est, és úgy
tettem, mintha le akarnám fektetni a földre. De nem, ehelyett végül meghúztam a ravaszt, és
beleeresztettem egy hosszú sorozatot a generátorba, majd a fagyos földre vetettem magam.
Kialudtak a fények. Éles kiáltások hallatszottak. Sikolyok. Sok-sok sikoly... Golyók
süvítettek a levegőben. Testek zuhantak a földre. Valami eltalálta az oldalamat, de a testem
egy része már amúgy is érzéketlen, zsibbadt volt a hidegtől.
Nem mozdultam. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha hagyom, hogy Ping tegye a
dolgát. Hirtelen zöldes fény áradt a hajó pilótafülkéjének romjai közül. A fényben egy
pillanatra kirajzolódott előttem Ping alakja, ami aztán szinte rögtön el is tűnt.
Mindenütt halott katonák hevertek. Két fej gurult felém. Az egyik Jenningsé volt. A másik
Patkányarc parancsnoké. Pingnek pokoli humora volt ám!
Egy hatalmas kéz ragadta meg a nyakamat. Ping úgy kapott fel, mint egy felnőtt egy
kismacskát. A lábamra állított. Elindultunk a fagyos tundrában. A tüdőm sípolt a jéghideg
levegőtől. Ping nem állt meg.
– Ha így haladunk, hamarosan elérjük a sziget szélét, pajtás.
Ping nem lassított. Valami azt súgta, itt hamarosan robbanás lesz.
Hatalmas robbanás.
Kiértünk egy kis öbölhöz. A műholdas fotókon már láttam egyszer: olyan volt, mint egy
ősrégi meteorkráter. Kimerülten rogytam térdre. Akkor éreztem meg, hogy az oldalamon
folyik a vér.
A komcsik eltaláltak...
– Ping, jó menet volt – mondtam elfúló lélegzettel, mielőtt hanyatt dőltem, és
felbámultam a csillagokra. Már éppen kezdett elhomályosulni a látásom, amikor hangos
csobbanást hallottam.
– Ússz, haver! Ússz el innen! Meg ne állj!
Az utolsó dolog, amit láttam, a neontáblaként ragyogó sarki fény volt a fejem fölött.
Gyönyörű ám! És ez most sokkal fényesebb volt, mint azok, amiket korábban láttam.
Fényesebb, de közel sem olyan csodálatos, mint egy...
***
Úgy emlékszem, egy örökkévalóságon át feküdtem ott, arra várva, hogy meghaljak. Volt
egy pont, amikor magamhoz tértem. Hangos robbanást hallottam. Elképzelni sem tudnék
hangosabbat. Azután ismét elvesztettem az eszméletemet. Furcsa szagokat éreztem. Furcsa
hangokat hallottam. Vízben lebegtem. A csillagok ismét megjelentek fölöttem. Tücskök
ciripeltek. Kabócák. A közelben varangyosbékák brekegtek.
 Gyönyörű szimfónia volt, éppen olyan, mint amilyet annál a víztározónál hallottunk
aznap, amikor megtaláltam az igazi szerelmet. Amikor megígértem Julie Connernek, hogy
egyszer feleségül veszem.
Felemeltem a kezem, ránéztem a jegygyűrűmre. Emlékeztettem magam, hogy nem, ez
nem az álom része. Arra gondoltam, nyugodtan fekhetek itt, a tökéletes nyugalomban, de
azután... Megfájdult a hátam. Az oldalamra fordultam, és rádöbbentem, hogy a parton
fekszem. Félig a vízben.
Pinget sehol sem láttam, és... Minden más volt, mint amire emlékeztem.
Felálltam. Körbefordultam. Egy drótkerítés? Egy „Tilos az átjárás” tábla.
Csüggedtségemet egyetlen pillanat alatt elfújta az öröm.
Több ezer mérföldre voltam a bázisomtól. Fél világnyira voltam attól a helytől, ami fölött
katapultáltam a gépemből. Ott álltam Alabamában, a víztározó partján.
Orosz katonai egyenruhában.
Hirtelen két kérdés hasított belém. Mit fogok mondani a parancsnokaimnak? A pokolba,
mit fogok mondani a feleségemnek?
 Wendy N. Wagner – Bölényugrás

A csutkababa a fegyverolajos üveg mellett üldögélt az asztalon. Anderson másodjára is

megtörölte a kezét, vigyorgott. Coyote Creek városa őt fogadta fel sheriffnek. Őt, mert száz
lépés távolságból is eltalálta a kerítésoszlopra kitett bádogdobozt. Mert képes volt a vállára
kapni egy részeg bányászt. Mert kemény volt. Felfogadták, de valahogy elfelejtették
megkérdezni, neki vajon van-e egy lágyabb oldala.
Amikor meggyőződött róla, hogy a keze valóban tiszta, felemelte a kislányának készített
legutóbbi művét, belegyömöszölte a mellzsebébe. Arra gondolt, visszaadhatja a babát,
amikor majd beugrik a panzióba, ebédre. Big Bess Sandford gyakran mondogatta neki,
elkényezteti a kislányt, ő viszont úgy gondolta, az ő Minája más, mint a többi gyerek. Őt
semmivel, semmilyen módon nem lehetett elrontani.
Mina segített Bessnek a panzió körüli munkákban, és segített a papájának is: harminc
másodpercen belül le tudta rántani a csizmáját, ami kiváló teljesítmény egy olyan gyerektől,
akinek annyira apró kezei vannak, mint neki. Mina vagy egy hete a tanító úrnak is komoly
meglepetést okozott.
Anderson megigazította fején a viharvert kalapot, eltüntette a vigyorát, szigorú
arckifejezést erőltetett magára. Még járőröznie kellett egy-két órát, mielőtt visszaosonhat
Bess panziójába. Talán jobb is lesz elkezdeni...
Kivágódott az ajtó. Max Corbin, a zöldséges rontott be rajta. A szájából kilógott a nyelve,
a szeme kétszer akkorára kerekedett, mint amilyen normál esetben lenni szokott. Kinyitotta a
száját, hogy mondjon valamit, de aztán csak megnyalta az ajkait. Újra. Úgy viselkedett, mint a
gyík, ha sarokba szorítja őt a sólyom.
– Mi van?
– Van a kocsmában pár ember, maga felől kérdezősködnek – nyögte ki Max nagy
nehezen. – Eléggé fenyegető a külsejük.
Max boltját háromszor rabolták ki azelőtt, hogy Anderson a város szolgálatába állt. Ő
aztán tudta, milyenek is a „fenyegető” külsejű férfiak.
– Intézkedem. – Anderson kivett az íróasztala felső fiókjából egy doboz töltényt, hatot a
zsebébe süllyesztett. Ha a dolgok eldurvulnak, valószínűleg úgysem lesz ideje újratölteni a
fegyverét, de sosem szeretett készületlenül belevágni valamibe.
Kisietett a fogda épületéből.
Nem Coyote Creek volt a legnagyobb város Dél-Oregonban, viszont a meglehetősen
sikeres bányásztelepülések közé tartozott, így számtalan bandita, csaló és örömlány
figyelmét felkeltette már. A Willamatte-völgyben élő földművelők szívesen emlegették fel,
akár újra és újra, hogy milyen békés és virágzó az államuk. Fogalmuk sem volt arról, milyen
az élet itt, California határán.
Belépett az ivóba és megtorpant. A söntéspultra támaszkodó fekete hajú férfi valóban
gonosz külsejű volt; Anderson nem ismert mást, aki keményebb lehetett nála. Huszonkét
éves kora óta menekült előle, és minden este azért imádkozott, hogy Wallace McBurnie ne
találjon rá.
 – Ejha, fiúk! Úgy látom, a kis Johnny Anderson összeszedte magát, és felnőtt. – McBurnie
ugató hangot hallatott, ami nála azonos volt a nevetéssel. Ez általában azt jelentette, hogy
valakit pillanatokon belül megüt. A tíz év során, amit McBurnie csicskásaként töltött el,
általában Anderson volt a bokszzsákja.
– McBurnie. – Anderson körbenézett a helyiségben. McBurnie emberei előléptek a
sarkokból, idegesítő körbe zárták őt. Néhány arcot felismert: Rút James, Hájas Malone, Bili
Johnson. A többiek, féltucatnyi másik fickó idegen volt a számára. – Mindkét Lee fivért
elvesztetted?
– Nagy Lee-t, azt az istenbarmát egy szajha szúrta le odalent, Virginia Cityben. Kis Lee tíz
évet kapott Wascóban, rablásért. Ő sosem értett olyan jól a széfekhez, mint te, Johnny.
Andersonban felszítódott a düh.
– Hagytad, hogy Kis Lee essen neki egy széfnek? Te megőrültél? Megmondtam, annak a
fiúnak nincs érzéke az ilyesmihez!
McBurnie szivarra gyújtott, de a szemét aközben is Andersonra meresztette, hogy a
kezével ügyesen gyufát sercintett. Ahhoz különösen értett, hogy a nézésével hasson az
emberekre: akire rámeresztette azt a kék szemét (olyan halványkék volt, mint a hegyi
gleccserekről lefaragott jégtörmelék), az úgy érezte, földbe gyökerezett a lába. Hosszan fújta
ki a füstöt.
– Igen, mondtad. De abban reménykedtem, hogy sikerül úgy kiképeznem őt, ahogy
téged is sikerült. – A szájához emelte a szivart. A jobb kezét használta ehhez; a szivart a
mutató- és középső ujja elfeketedett csonkja között tartotta. Ördögien tudott lőni a baljával,
ezt képes volt megtanulni, de a széfek feltörésére nyomorék jobb kézzel már nem
vállalkozhatott.
Anderson érezte, önkéntelenül megrándulnak az ujjai.
– Szóval? Mit kerestek itt?

A banda egyik tagja a padlóra köpött egy adag, alaposan szétcsócsált bagót. McBurnie
ingerülten rávillantotta a szemét, mire a fiatal indián gyorsan hátrahúzódott. Anderson látta,
a fiú állán van pár ütésnyom, ezek kétségtelenül McBurnie öklétől származtak. McBurnie
gyűlölte a bagórágást, meg azokat is, akik ezt csinálták.
– Hát ok kell ahhoz, hogy meglátogassam a fogadott fiamat?
Anderson felvonta az egyik szemöldökét.
– Egyébként meg... Egy mackósra van szükségem. Lenne egy nagyobb meló Malheur
Countyban, és te vagy az egyetlen, aki azt a széfet el tudja intézni.
– Hat éve nem nyitottam ki egyet sem. És az a helyzet, hogy többé már nem foglalkozom
ilyesmivel. – Anderson keze a csípőjére szíjazott pisztoly markolata felé csúszott.
McBurnie figyelmét nem kerülte el ez a mozdulat. A tekintete felkúszott Anderson
mellzsebére, pontosabban az odatűzött csillagra. Ismét megjelent az arcán az a mosoly,
aminél Anderson soha életében nem látott ocsmányabbat.
– Adok neked egy kis időt, hogy ezt átgondold. – Intett a kis indiánnak, elindult kifelé. A
fiú is, azután a banda többi tagja is beállt mögé. A válluk Andersonéhoz ütközött, ahogy
keményen dobbanó léptekkel kivonultak.
Anderson meg se moccant.
Az ajtó halkan csukódott be az utolsó bandita mögött.
– Biztos azért mentek el ilyen gyorsan, mert látták, hogy előveszem a puskámat –
mondta a csapos. – Biztosan nem jönnek már vissza...
 – Biztosan, Lem – felelte Anderson, de tudta, az ügynek még koránt sincs vége.
Megveregette a mellzsebét. Pokolba az őrjáratozással! Át akarta adni a kislányának a
csutkababát, meg akarta ölelgetni, puszilgatni őt. Azonnal!
***
A gyors ebédet követően kiment Nielssenék tanyájára. Lars Nielssen a helyettese volt, de
ő akkor is kikérte volna a tanácsát, ha történetesen nem az. Larstól kapott munkát, Larstól
kapott helyet, ahol élhet. Akkor, amikor senki más nem adott neki semmit. Lars és a felesége
volt a legközelebb ahhoz, amit ő is meg Mina is „családnak” nevezhetett; Lars tanította meg
őt arra, mit is jelent seriffnek és apának lenni. Larsnak köszönhette azt is, hogy megváltozott.
Hat éve még elmenekült volna Wallace McBurnie elől, el Coyote Creekből, most azonban...
Most már nem.
Erősítésre volt szüksége.
Evára és Larsra a pajtában talált rá, éppen kicserélték a vén kancájuk patkóját. A béreseik
segítségével háromszáz marhát tartottak, a csordájuk ott legelészett Coyote Creek
vízmosásaiban, kanyonjaiban. Mind a ketten kemények voltak, akár a koporsószeg, és
okosak, mint a prérifarkasok, amiről a patak meg a hely a nevét kapta.
Andersonnak szüksége volt egy-két percre ahhoz, hogy elmagyarázza a helyzetet. Amikor
befejezte a mondandóját, Lars a vállára csapott.
– Itt vagyok és segítek, fiam. Ezt jól tudod. – Evára nézett. – A jószágot holnap át kell
hajtani a nagy rétre. Gondolod, hogy el tudod intézni ezt a fiúkkal?
Eva, aki éppen a térdei között tartotta a kanca patáját, félig angolul, félig norvégul
ráripakodott Larsra, adott neki pár parancsot. A termetes férfi átsietett a házba. Egy perccel
később, amikor előjött, a kezében puskát tartott, a fején pedig a városbajárós kalapja volt.
Gyorsan megcsókolta Evát, majd Anderson segítségével előkészítette és megtöltötte a
fegyvereit. Közben nem is szóltak egymáshoz. Lars közelsége, jelenléte megnyugtatta
Andersont. Már rosszabb dogokkal is szembenéztek együtt, mint egy kis banda. Nem
számított, ezt az akciót ki vezeti: ők ketten kiváló csapatot alkottak. Anderson biztosra vette,
rendezték az ügyet.
Igen, biztos volt ebben – egészen addig a pillanatig, míg befordult a Main Street
sarkánál, és meglátta, hogy Bess Sanford véres arccal ott áll az utca közepén.
Anderson lekuporodott a kidőlt nyárfatörzs mögé, és szemügyre vette a homokos
földnyelvet, ahol a banda tábort vert. Az egész estéjük ráment Larsszal, hogy kiderítsék, hol
tanyáznak ezek az ördögök. A hely tökéletes volt: nem lehetett lopva megközelíteni, erre
legfeljebb csak az lett volna képes, aki tud járni a vízen.
Sűrű, tövises bozót és a patak egy kanyarulata választotta el őt a tábortól. A gyorsvizű
patak csobogása elnyomta a halkabb zajokat, de Anderson szinte a csontjaiban érezte, hogy
Mina segítségért kiált, őt hívja. A lobogó tábortűz fénye megvilágította az őrt álló fegyveres
férfiakat. A tűz mellett látni lehetett Minát, ott kuporgott egy halom lópokróc alatt.
Végtelenül törékenynek látszott, pici kezeivel a melléhez szorította a csutkababát. Anderson
testének minden rostja, minden sejtje azt kívánta, hogy kihozza őt onnan, magához ölelje,
megóvja.
Hátrébb kúszott a pataktól, visszatért a kis vízmosásba, ahol Lars várakozott.
Lars a lőszereket számolgatta, a fegyvereket ellenőrizte.
– Ezekkel akár támadhatunk is.
Anderson felmarkolt pár kavicsot, amiket aztán egyenként letett a földre, rajtuk mutatva,
hogy mit sikerült megfigyelnie a táborban.
 – Jó hely. Jól védhető. A patak kanyarulata három oldalról védi.
– Szóval nem tudunk odaosonni hozzájuk.
– Nem. – Anderson megdörzsölte a szemét. – Az isten verje meg! Próbálok kitalálni
valamit, de képtelen vagyok gondolkodni! Így, hogy Mina ott fekszik, megkötözve... Nem,
nem jut eszembe semmi!
A hátuk mögött felrikoltott egy ember.
Anderson talpra ugrott.
– Ez meg mi az ördög volt?
Lövés visszhangzott végig a dombok fölött. Emberek kiáltoztak. Ló nyerített. Lars a
fiatalabb férfi kezébe nyomott egy puskát, és futásnak eredt. Nagydarab volt és öreg, de ha
kellett, akkor fürge is tudott lenni.
Anderson követte a társát. A káosz feledtette vele az óvatosságot. Egy ember tántorgott
elé. Egy ember, aki sikított a fájdalomtól és a félelemtől. Előrelódult, belökte Andersont a
patakba. Anderson visszavergődött a partra. A szíve hevesen vert. Mina! Jézus úristen, mi
folyik abban a táborban?
Perzselő kék fény lobbant, a levegőben égett haj és hús bűzét lehetett érezni. Valami
Andersonra zuhogott. Valami, ami forró volt és ragacsos. Beletellett pár másodpercbe, míg
rájött, hogy az a húsdarab, ami a lábszárához csapódott, egy emberi kéz volt. Egy kézfej...
Elrúgta magától, továbbrohant. Elhaladt Lars mellett, aki egy magas férfival birkózott. Nem
volt idő arra, hogy megálljon és segítsen a barátjának. El kellett jutnia Minához.
– Mina! – Nem hallotta a saját hangját. Düh és félelem perzselte a torkát.
Fehér fénycsík villant el mellette. Égő hajszag szúrt az orrába – a saját haja pörkölődött
meg. De ezzel sem foglalkozott. Csak a lánya érdekelte. A lánya, akit már látott is... Mina ott
volt Wallace McBurnie ölében!
A bandavezér a tábortűzön keresztültaposva rohant a patak irányába. Anderson átugrott
a pokróchalmon, megbotlott Hájas Malone mozdulatlanul fekvő testében. Ahogy
visszanyerte az egyensúlyát, ahogy felemelte a fejét, azt látta, hogy egy óriási kéz ragadja
meg McBurnie-t és Minát.
– Mina! Mina!
Egy pillanatig a két ember – McBurnie, és a kislány, akit az ölében tartott – a levegőben
lebegett. A kéz emelte őket magasra. Nem, az nem egy kéz – döbbent rá Anderson. Az
elméje végre felfogta azt, amit az érzékszervei hűen közvetítettek felé. Egy háló! Valami
keresztülrántotta őket a levegőn. Mindketten végigszánkáztak a patak felszínén, úgy
pattogtak, mint a lapos kő, amit kacsáztató mozdulattal hajítottak el. A sötétből borzalmas
csattogó, csapkodó hang hallatszott, azután... Eltűntek. Mind a ketten belevesztek az
éjszakába, a patak túlsó partján álló erdő sötétjébe.
Anderson térdre rogyott.
– Mina – suttogta. – Jaj, kislányom! Megtalállak! Megtalállak!
Negyedórába tellett, mire a felbolygatott táborban rátalált Larsra. A polgárháború idején
még kölyök volt, de rengeteg történetet hallott arról, mit művel az ágyútűz az emberrel.
Fogalma sem volt, mi lehetett az a kék villanás, amit látott, de a hatását tekintve a világ
összes ágyúja elbújhatott mögötte szégyenében. Semmi hang, semmi robbanás, csak a
pusztítás. A banda lovainak többségét cafatokra szaggatta. Hájas Malone mellkasát egy ló
leszakadt patája szakította be. Egy pata, amit a kék villanás lövedékké változtatott...
 Lars egy magas férfi teste alatt feküdt. A fickó lábán ficsúros, remek csizma volt.
Anderson még a haldokló tűz gyengülő fényénél is jól látta a ficsúr bőrzakójának hátába
égetett kör alakú sebet. Mintha egy forró csövet löktek volna keresztül a fickón.
Anderson félregördítette a ficsúr hulláját. Nem lepte meg a szeme elé táruló látvány. Lars
mellkasán is ugyanolyan lyuk tátongott. Az öreg arcára rádermedt csodálkozó kifejezés arról
árulkodott, hogy a halál inkább meglepő volt a számára, semmint fájdalmas. Anderson
lefogta Lars szemét. Végtelen ürességet érzett magában. Egyedül maradt. Elvesztette Larsot.
Elvesztette Minát.
Megdörzsölte a szemét.
– Segítség!
Anderson mozdulatlanná vált. Fülelt. A hang nagyon halk volt, erőtlen.
– Segítsen!
A tábortűz felé fordult, a szétszórt holmikra, a felborított sátrakra nézett. Az egyik kupac
megrázkódott, a tetejéről a földre csúszott egy kávészsák. Anderson odafutott, nekilátott
félrehajigálni a csomagokat, nyeregzsákokat. A whiskyspalack széttörött, ahogy
igyekezetében azt is oldalra dobta.
Az indián kölyök felült. Az arca egyik oldalán vér folyt. Megérintette a fejét, felszisszent.
– Jól vagy?
A kölyök bólintani próbált. Elhúzta a száját, közelről nézve Anderson már látta, nem is
annyira fiatal, mint amilyennek elsőre tűnt, de így sem lehetett több tizennyolcnál.
A fiú végignézett a szétvert, bűzös füstöt eregető táboron.
– Mi történt?
– Nem tudom.
– Valami fény... A lovak... – A fiú elhallgatott. Látszott rajta, nincs túl jól. – Mi az ördög
képes ilyesmit csinálni?
– Nem tudom. – Anderson eldöntött egy baboszsákot, rátelepedett. Már kiégett belőle
az energia, amit a félelem gerjesztett benne. A hosszú, fárasztó nap hatása. Felnézett az égre.
Lassan pirkadt. Nem vágyott másra, csak hogy lehunyhassa a szemét, és alhasson pár órát,
de tudta, ezt most nem teheti meg. Mina odakint van valahol. Meg kell találnia.
– Maga a mackós.
– Igen.
A fiú felállt, lassan körbefordult, szemügyre vette a tábort. A tűz mellé lépett, lehajolt, a
talajt tanulmányozta. Talált valamit, amit gyorsan zsebre vágott.
– Hol a kislánya?
– Valami elvitte. Őt is, McBurnie-t is. Átvitte őket a patak túloldalára. – Anderson fel
akart állni, de aztán úgy döntött, inkább ülve marad. – Meg kell találnom őket.
– Mennyire ért a nyomkereséshez, városi ember?
Anderson sejtette, McBurnie mesélt róla a bandája tagjainak, elmondta, hogy San
Francisco utcáin szedte össze annak idején, ott vette magához.
Összehúzott szemmel nézett a fiúra.
– Annyira, amennyire kell.
A fiú felhorkantott.
– Hallottam magát, ahogy ott hasalt a bokorban. Ott... A kidőlt fa mögött próbált
megbújni. Ha bármit is tudna a nyomkeresésről, akkor ezt is jobban csinálta volna.
– Szóval, te nyomkereső vagy.
A fiú elővett a zsebéből egy bagós erszényt.
 – Az.
– És miért nem lepleztél le, ha tényleg megláttál?
A fiú megvonta a vállát. Egy darab bagót tett a szájába, rágni kezdte.
Anderson alaposabban szemügyre vette. A fiúnak igaza volt. Be kellett vallani, hogy Lars
segítsége nélkül, teljesen egyedül tényleg nem találná meg a helyet, ahová az a háló
McBurnie-t és Minát vitte. Hogy is találhatná meg? Nem látta a támadókat, nem látta a
lovaikat. Nem látott semmit. Csak abban volt biztos, hogy az a háló létezett. Az a háló, meg
valami, ami irdatlan tűzerővel rendelkezett.
– Felbérellek. Segíts nekem megkeresni a kislányomat. Bármilyen árat kérsz, megadom.
A fiú a tábortűzbe sercintette a bagós nyálat.
– A pokolba, nem! Láthatja, hogy azok a mocskok mit tettek ezzel a táborral. Maga
tényleg nekik akar menni? Össze akar akaszkodni? Ilyenekkel?
– Nyomkereső nélkül biztos nem fogok összeakaszkodni velük. – Anderson felállt a
baboszsákról, a fiú elé lépett. – Azok a rohadékok elvitték a kislányomat. Tudom, te sem
helyesled, hogy ti is elraboltátok Minát. Ha nem így volna, abban a pillanatban elárultál
volna, amikor megláttál ott, a fatörzs mögött.
– A pokolba! – A fiú a fejét rázta. – Nem lesz olcsó.
– Mennyi?
– Tíz dollár.
– Mennyi?!
– Tíz dollár.
Anderson tudta, ez azt jelenti, hogy kénytelen lesz kiásni a dobozát, amit Bess
szikomorfájának tövében rejtett el. De nem számított. Amúgy is Minának tette félre a pénzt.
Ha valami történne a kislánnyal, az az ezüst akár meg is rohadhat ott, a föld alatt!
– Áll az alku. – Anderson a kezét nyújtotta. – Mi a neved, fiam?
A fiú a nyelvével áttolta a bagót a szája másik oldalába.
– Billy Novak. És nem vagyok a fia, seriff. És kérem, tekintsük ezt üzleti kapcsolatnak.
– Rendben van, Mr. Novak. Hozza a holmiját! Visszamegyünk oda, ahol a lovamat
hagytam.
– Várjon! – Novak előrenyújtotta a kezét. – Ez legyen magánál.
A csutkababát tartotta a kezében. A kormos, gyűrött csutkababát, ami csodával határos
módon egyben maradt. Anderson végtelen hálát érzett.
– Köszönöm.
A fiú elvigyorodott.
– Átkozottul szerencsés ember, hogy itt vagyok magának!
***
Ahogy a nap felkúszott a dombok fölé, Novak segített Andersonnak bebugyolálni Lars
holttestét az egyik sátorponyvába. Anderson ígéretet tett magának, hogy később majd
eltemeti, megadja a barátjának a végső tisztességet. A fiúval rápakolta Larsra a táborban
található holmikat; bízott benne, így sikerül távol tartania a dögevőket, a keselyűket –
legalább addig, amíg gondoskodni tud a továbbiakról.
Miután ezzel végzett, megkönnyebbülés volt a számára, hogy végre elhagyhatja a
táborhelyet. A sötétben rossz volt, a hideg hajnali fényben azonban egyenesen borzalmas.
Mintha minden egyes homokszemhez, minden egyes kavicshoz vércseppek és húscafatok
tapadtak volna. A bűz elviselhetetlenné fokozódott. Anderson örült, hogy üres a gyomra, de
így is hányingerrel küszködött.
 Irányt váltott, sietősen arrafelé tartott, ahol a lovát hagyta.
– Várjon! – szólt rá Novak halkan, és a seriff karját megfogva visszatartotta.
Egy test feküdt a patakparton. Egy magas férfi. Magasabb, mint Anderson, és legalább
kétszer olyan testes. Az ujjaival a sarat vájta, fel akart kúszni a meredélyen. Hangosan
lihegett.
Novak összehúzott szemmel nézett rá.
– Bili. – Az arcához emelte a kezét, ahol egy frissnek látszó zúzódás sötétlett.
Anderson a férfihoz taposott a vízben, odalépett mellé, megmarkolta a gallérját.
– Jó reggelt, Bili! – Feljebb rántotta a fickót a parton. Sosem kedvelte Bili Johnsont, már
akkor sem, amikor együtt dolgoztak.
Nem ismerte fel őt, amikor előző éjszaka belelökte a patakba, de nem lepődött meg
azon, hogy Bili megpróbált elmenekülni a harc elől.
Novakra nézett. A fiú komor arccal fűzte össze a mellén a karjait. Andersonnak eszébe
jutott a bandával töltött idő. Bili Johnsonnak megvoltak a maga módszerei arra, hogy pokollá
változassa a fiatal kölykök életét.
Bili felnyögött. Anderson a hájas hasba, a bordák alá nyomta a csizmája orrát, a hátára
fordította férfit. Az égett hús jellegzetes bűze elnyomta Bili szintén jellegzetes testszagát. A
kabát és az ing maradványai mocskos rongyokként lógtak a megperzselt mellkason.
– Mi történt?
Bili kinyitotta a szemét. A szája is kinyílt, de becsukódott, furán tátogott, akár a halak.
Félelem látszott rajta és fájdalom. Az égési sérülései túlságosan komolyak voltak, már nem
húzhatta sokáig. Ha másvalakit lát ilyen állapotban, Anderson biztosan megsajnálja az illetőt.
– Kísértet! – zihálta Bili. – Egy kísértet!
– Mit mond?
Anderson pofon vágta a kövér férfit.
– Mit láttál, Johnson?
– Kíséret! – Bili Johnson szemhéja megrebbent, lecsukódott, de aztán ismét felnézett. –
Egy szellemet láttam. Keresztülgázolt a patakon. Egy láthatatlan szellemet, ami a vízben
taposott. – Megrándult a teste.
– Én semmit sem láttam – mormolta Novak. – Semmi ilyesmit.
– Szellem! – Bili teste megfeszült, merevvé változott, a feje oldalra billent.
– Nyugodj békében – mondta Anderson.
Novak a kövér ember oldalába rúgott.
– Nyugodj!
Ezután jó darabig egyikük sem szólalt meg. Maguk mögött hagyták a tábort, a
borzalmait. A meleg szeptemberi napsütésben a vizes ruháik viszonylag hamar
megszáradtak. Anderson elméjében újra és újra felidéződtek a régi, nem igazán szép napok
emlékei, a képek összekeveredtek a Minával kapcsolatosakkal, a kislánya életének
jeleneteivel. Az járt a fejében, milyen keményen megkínlódott azért, hogy végre felnőtt
lehessen, azután meg azért, hogy jó apa váljon belőle, és... Tessék! A múltja most visszatért,
és lecsapott rá, éppen oda, ahol a legjobban fájt.
– Én semmit sem láttam – mondta Novak. – Sötétség. A robbanás. A zaj... Csak ennyi.
Nem értem az egészet, de még az is lehet...
– Csak nem azt akarod mondani, hogy Bilinek igaza volt? Hogy tényleg egy szellem
támadott rátok?
Novak a fejét csóválta.
 – Nem, hát persze, hogy nem! Ha egy szellem akart volna bosszút állni McBurnie-n,
akkor biztosan nem viszi el egy hálóban.
Anderson erre nem tudott mit felelni.
– Ráadásul a szellemek nem hagynak maguk után lábnyomokat. Az meg, aki a hálót
húzta, hagyott.
– Micsoda?
Novak lemutatott a földre.
– Ezt még lóhátról is észreveszem. A háló több nyomot hagyott, mint egy őrjöngő
anyamedve. Az meg ott nem lehet más, mint egy lábnyom.
Anderson megállította a lovát, leugrott a nyeregből. Novak csatlakozott hozzá.
– Biztos vagy benne, hogy ez lábnyom? – Anderson még soha életében nem látott ehhez
hasonló lenyomatot. Nem létezett, nem létezhetett ember, akinek ilyen formájú a lába! A
lábujjaknál lévő rész túl széles volt, ami meg a nyom hosszát illeti... Anderson úgy látta, az ő
lába kétszer elférne benne, hosszában.
– Lehet, hogy valami újfajta csizmát hordott? Valami különlegeset? – Novak a lábnyomra,
a földön látható furcsa formájú lenyomatokra mutatott. A lábon mintha négy előre és egy
hátrafelé mutató karom lett volna.
Anderson felvonta az egyik szemöldökét.
– Hé, csak próbálom értelmezni azt, amit látok! – Novak még egyszer a lábnyomra
nézett, azután visszakapaszkodott a nyeregbe. – Azt hiszem, a következő kanyon felé ment.
– Ez a hely legalább távol van a várostól meg a bányateleptől. – Anderson a homlokát
ráncolta. Nagyon jól ismerte ezt a kanyont: minden ősszel, amikor segített Larsnak a marhák
hajtásában, keresztülvonultak ezen.
Ez volt az a kanyon, ahová Eva meg a béresek aznap át akarták terelni a csordát.
A kanyon két mérföld hosszan követte a patakot, majd kiszélesedett. A dombok hátrébb
húzódtak, a napsugarak akadálytalanul játszadozhattak Nielssenék útjának keményre
taposott felületén. Novak folyamatosan a talajt figyelte, követte a láthatatlan támadó által
hátrahagyott nyomokat. Anderson feszülten nézte a fiút. Tisztában volt vele, még a legjobb
nyomkeresővel is előfordulhat, hogy elveszti a fonalat. Annak mindenesetre örült, hogy a
támadó, vagy támadók eltávolodtak a pataktól, és a jelek szerint nem a dombok irányába
haladtak tovább, ahol nagyon könnyen eltűnhettek volna.
Anderson kinyitotta Lars és Eva birtokának kapuját. A tágas legelő éppen előttük terült
el, hosszú mérföldekre nyújtózott. A füves részen a háló, amiben a támadó magával vitte
McBurnie-t és Minát, olyan nyomokat hagyhatott, amiket még Anderson is képes lett volna
felfedezni.
Valami borzalmas, rémisztő morgás rázta meg a földet. A hangot rettenetes sivítás és
vijjogás követte, azután... Csend. Újra csend.
– Ez meg mi az ördög volt? – Anderson becsapta maga mögött a kaput, felkapaszkodott a
lova hátára.
– Talán valamilyen masina? Esetleg egy mozdony? A hangból ítélve nem működik
tökéletesen. – Novak megveregette a lova nyakát. A kanca felkapta a fejét, orrcimpái
kitágultak. Anderson még sosem látta ilyen idegesnek ezt az állatot. – Nem tetszik nekem ez
az egész. A nyomok oda, a mező túloldalára vezetnek, aztán eltűnnek.
Anderson szeme megakadt egy fehér lovon. Vágtatott, a hátán ülő ember irgalmatlanul
hajtotta. Anderson felismerte az apró, törékenynek látszó alakot; felismerte a kék kendőt is,
amivel a kalapját a fejére kötötte.
 – John! – kiáltott fel Eva, bár még távol volt. – Hol van Lars?
Hirtelen egy fácán röppent fel a földről, megijesztve a lovat.
Ahogy felemelkedett, szárnycsapásai puskaropogásnak hatottak a csendben. Egy
pillanattal később, miközben a fácán elrepült – hamar olyan apróvá vált, mint egy veréb –, a
ló továbbugrott és...
Eltűnt. Evával együtt semmivé vált!
– Eva! – Anderson leugrott a nyeregből, futásnak eredt. Lehet, hogy a ló valami gödörbe,
valami víznyelőbe esett? Lehet, hogy a föld nyelte el, Evával együtt? – Eva!
A feje hangos csattanással nekiütődött valaminek. Valami keménynek. Hanyatt
tántorodott, hátrazuhant, végigterült a földön. Mozdulatlanul feküdt; forgott körülötte a
világ. A nyaka is fájt, és mintha a kétszeresére nyúlt volna.
– John! Jól vagy? – Az asszony letérdelt Anderson mellé. Ráncos arca aggódó volt.
Felmutatta három ujját. – Hány ujjat látsz?
– Négyet. A pokolba, nem! – Anderson megpróbált felülni, de inkább visszaeresztette a
fejét a földre. – Hármat. Mit csinálsz te itt?
– Szét akartam nézni a legelőn. Mielőtt kihajtjuk a csordát. – Mintha a nő szavait akarná
igazolni, valahol a távolban felbőgött egy tehén. – Smokey meg Gene van az állatokkal, a
felső legelőn.
Anderson hunyorgott. Megpróbálta felfogni a hallottakat. Itt feküdt a füvön, de pár óra
múlva ez a terület tele lesz marhákkal. Neki meg Novaknak már nem sok idejük maradt, hogy
megkeressék a nyomokat, kiderítsék, merre vonult annak a bizonyos hálónak a tulajdonosa.
A fiatal indián arca jelent meg a látóterében.
– Ez egy kísértetszekér!
– Mi az ördögről beszél ez a gyerek? Te ütötted be fejed, és ő bolondult meg? – kérdezte
Eva.
Anderson feltápászkodott. Megdörzsölte sajgó nyakát.
– Ezt most hogy értette, Novak?
– Bili szellemekről beszélt. Azt mondta, egy kísértet támadott rájuk az éjszaka. Emlékszik,
seriff? És én nem láttam semmit. Semmit!
– Ti ketten most szellemeket kerestek? – Eva hol egyikükre, hol másikukra nézett. – És
hol a pokolban van a férjem?
– Ó, Eva...! – Anderson megfogta a nő ráncos kezét, és pár szóval beszámolt az éjszaka
eseményeiről. Beszéd közben a szeme megtelt könnyel. Lars meghalt. A barátja, a
helyettese... Elment. Örökre.
Eva kihúzta a kezét Anderson ujjai közül, az arcára szorította. Egy-két pillanatig meg se
moccant, azután gyorsan megtörölte a szemét, az arcát. Elszántan szipogott.
– Sajnálom, Eva.
A nő megrázta a fejét.
– Ezzel majd később foglalkozzunk. A kislányod odakint van valahol. Meg kell találnunk
őt, mielőtt vele is történik valami!
– Szerintem én tudom, hol van – mondta Novak.
Anderson már majdnem megfeledkezett a nyomkeresőről. Oldalra fordult, Novakra
nézett, aki hason fekve a földet vizsgálgatta.
– A talaj száraz, nem maradnak meg rajta a nyomok, és a szellem ezen a helyen nagyon
óvatos volt. Itt már nem húzta a hálót. – Egy pontra mutatott, ahol Anderson semmit sem
látott. – Itt megállt. Várt valamire. – Novak talpra szökkent. – Tudom már!
 – Mit tudsz? – kérdezte Eva.
– Amikor Friscóban voltunk, egy kis időt a kikötőben töltöttem – mondta Novak. Hátrébb
ugrott, és először egy törött üvegcserépre, majd egy pocoklyukra mutatott. – Maga is járt ott,
Anderson. Úgy hallottam. Amikor még gyerek volt.
Anderson felállt.
– Jártam. És? Ennek most mi köze van a...
– A hajók leeresztettek egy feljárót, hogy fel lehessen hordani rájuk a rakományt. Így
van? Mintha egy nagy nyelvet nyújtottak volna ki a partra.
Eva felállt, végighúzta kezét a levegőben, először maga előtt, utána maga mellett. A keze
hirtelen megállt. Kitapintott valamit, amit nem látott.
– Egy szellemfeljáró. Egy kísértetszekér feljárója!
– Pontosan! – Novak az asszonyra vigyorgott. – Én is pontosan ezt csináltam, Mrs... hm...
– Szólíts csak Evának! – Az asszony olyan mozdulatot tett, mintha befordulna egy sarkon.
A teste felső része eltűnt Anderson szeme elől. – Látni nem lehet, de tapintani igen!
Anderson vonakodva kinyújtotta az egyik kezét.
– Kísértetszekér. – Megtapogatta a láthatatlan valamit. A felület csúszós volt és meleg.
Érezte, ahogy az idegszálak megroppannak a tenyerében – mintha egy villámhoz ért volna
hozzá. – Azt mondja, Novak, hogy Minát meg McBurnie-t felpakolták egy láthatatlan hajóra,
mint két zsákot?
– Pontosan.
– Be kell jutnunk oda.
Újabb tehénbőgés. A hang közelebbről érkezett, mint korábban. Anderson rácsapott a
láthatatlan hajóra. Nem volt idejük erre az ostobaságra!
Eva ismét megjelent.
– Hogyan? Itt nincs ajtó, amin bekopoghatnánk...
Novak elvigyorodott.
– Lehet, hogy van egy ötletem...
***
Eva csordáját sokkal könnyebben lehetett irányítani, mint Anderson gondolta. Amikor
Lars mellett lovagolt, és az volt a feladata, hogy kiterelje az állatokat a nagy legelőre,
unalmasnak és csüggesztőnek találta a munkát, úgy tekintett a marhákra, mint egy bőgő,
rohanó húshalmazra, most azonban pontosan annak látta őket, aminek Novak mondta: a
csorda olyan fal volt, ami bárkit, bármilyen embert képes volt péppé tiporni, aki csak az
útjába került. Olyan fal, ami bármit képes megnyitni – talán még egy kísértetszekér oldalát is
fel bírja szakítani.
Novak gyerekkorában rengeteg történetet hallott ilyen húsfalakról. Saszta származású
nagyanyja egy sziú bányászhoz ment feleségül, aki valahonnan Dakota államból érkezett még
az 1849-es aranyláz idején. A dakotai prériken élő bölénycsordák persze százszor, ezerszer
nagyobbak voltak, mint Eváé. Novaknak a nagyapja elmesélte, hogy kicsi korában ő is részt
vett a hatalmas húsaratásokban, a bölények hajtásában, azután meg a húsok
feldarabolásában. Novak terve egyszerű volt: meg akarta ismételni a történelmet
– Ezt úgy nevezik, hogy „bölényugratás” – magyarázta. – Régen előfordult, hogy
egyszerűen csak lehajtották az állatokat egy szikláról. Olyan lehetett, mint egy vízesés. Egy...
bölényzuhatag.
Eva felemelte a kezét.
 – Szóval meg fog semmisülni a csordám? Jövő héten vásárra akartam vinni ezeket az
állatokat.
Novak megrázta a fejét.
– Maga is érezte, milyen a kísértetszekér. Nehéz a teteje. Amikor a csorda nekiront majd,
akkor felborul. Amilyen gyorsan rohannak ezek az állatok, simán széttiporják, léket taposnak
az oldalába.
– És mi van, ha ezzel semmit sem érünk el? – kérdezte Anderson. – Vagy ha Mina
megsérül közben?
– Van jobb ötlete? – kérdezte Novak.
Andersonnak be kellett vallania, hogy nincs.
Nem volt, és később sem lett; akkor sem jutott eszébe más megoldás, amikor már a
háromszáz marhát terelték.
Hátrafordult a nyergében. Novak a mező végét lezáró, ágakból és szalmabálákból épített
máglya mellett állt. Odabólintott Andersonnak, és gyufát sercintett.
Minden készen állt. Anderson előhúzta a revolverét, háromszor a levegőbe lőtt. A
dörrenések megriasztották a közelben haladó állatokat. Novak a máglyára ejtette az égő
gyufaszálat.
A láng azonnal felcsapott, és alig egy perccel később végigrohant Novak hosszú torlaszán,
létrehozva a tervezett tűzfalat. A marhák riadtan és egyszerre lódultak előre.
Anderson megugratta a lovát. A dobogó paták megrengették a talajt; Anderson a
csontjaiban érezte a vibrálást. Eva béresei üvöltözni kezdtek, fáklyákat lóbáltak, arra bíztatták
a teheneket, rohanjanak át a mezőnek arra az oldalára, ahol a kísértetszekér állt.
Ismét felhangzott az a rettenetes csikorgó, nyüszítő zaj, amit Anderson korábban már
hallott. A marhák félelme fokozódott. A legelöl haladó állatok előtt kék villámfény lobbant.
Anderson az első két-három pillanatban fel sem fogta, mit lát. Valami megjelent azon a
helyen, ahol a láthatatlan szekérnek kellett állnia. Valami, ami legalább kétszer akkora volt,
mint egy vasúti vagon. Valami, ami sima volt és ívelt testű... De nem is a „szekér” okozta a
legnagyobb meglepetést a seriffnek, hanem a tetőn kinyíló ajtón keresztül kimászó, óriási
ember látványa. A haja, ha haj volt egyáltalán, valósággal örvénylett torz arca körül, ahogy
felemelte a legborzalmasabb fegyvert, amit Anderson valaha látott.
Fehér fény lövődött a marhák első hullámai felé. Az egyik tehén koponyája szétrobbant.
Az állatok felüvöltöttek, és még gyorsabban futottak, mint addig. Nekirontottak a
kísértetszekér oldalának. Hatalmas, fémes csattanás következett. Fém sikoltott. Anderson a
fülére szorította a kezét – a hang hatására szédülni kezdett.
Közben az óriási termetű ember (de nem, nem lehetett ember ilyen ábrázattal!) már a
csorda előtt volt, és úgy szórta a villámokat az állatokra, mint egy bosszúálló isten. Anderson
előkapta a pisztolyát. Az agyaras szörnyeteg feje jóval nagyobb volt, mint egy bagósdoboz...
Tüzet nyitott. A lény összerogyott. A tehenek rátiportak, tovább rohantak a legelő
biztonságos része felé.
– Mina! – Anderson a lova oldalába vágta a sarkát. A tehénfolyó továbbhömpölygött a
kísértetszekér mellett, amibe Andersonnak be kellett jutnia valahogy.
Nem bajlódott azzal, hogy kikösse a lovát, leugrott a nyeregből és rohanni kezdett a
szekér hátulján felfedezett, sötét nyílás irányába. Olyan érzés volt, mintha a pokol gőzölgő
kapuján lépne be. Halvány, vöröses fény világította meg a helyet, a levegőt sűrű, csípős köd
töltötte meg.
– Mi a pokol ez? – kérdezte Novak.
 Anderson ránézett; addig nem is vette észre, hogy a nyomkereső utolérte.
– Mina! – kiáltotta Anderson.
Novak megfogta a karját.
– Nézze! – A lábuk előtt fekvő, átlátszó ládára mutatott. – Ez egy emberé, nem?
Kellett némi idő ahhoz, hogy Anderson felfogja, a ládában fekvő nyers, véres valami
valójában micsoda. Ha korábban nem segített volna Larsnak a tehenek levágásában, a
tetemek feldarabolásában, talán nem is tudja megállapítani, hogy amit lát, az egy
gerincoszlop, aminek a végén... De hogy lehet kivenni egy ember testéből a gerincoszlopot
úgy, hogy rajta marad a véres koponya? Valahogy nem vágyott rá, hogy választ kapjon a
kérdésre.
– Anderson! Te vagy az? Segíts!
McBurnie hangja a különös helyiség túlsó oldaláról érkezett. Novak félrerúgott egy
dobozt, ami tele volt véres trófeákkal, és a fekete, ragacsos, ismeretlen anyagból készült
ládához lépett. A láda oldalán lévő réseken keresztül belesve Anderson megállapította, hogy
McBurnie kuporog odabent.
McBurnie kidugta az ujjait az egyik résen – kétségbeesetten vágyott egy emberi
érintésre.
– Mina odabent van?
– Nem tudom, ez az ördög mit tett vele...
Anderson térdre rogyott.
– Ó, istenem! Mina!
– Apa?
Az egyik sötét sarokból – egy szekrény belsejéből, talán egy szellőzőjáratból – parányi
alak lépett elő.
– Apa!
A kislány testét ragacsos piszok borította, de Anderson, ahogy a karjai közé kapta, rögtön
megállapította, nem esett baja. Mina reszketve ölelte át az apját.
– Mina. – A hang a hátuk mögül érkezett.
Anderson megpördült. Az ajtónyílásban álló alak túl nagy volt ahhoz, hogy emberé
lehessen. Novak a fegyvere után kapott.
– Mina – ismételte a lény, tökéletesen utánozva Anderson hangját. Beljebb lépett, de
nem mozdult a két férfi irányába. Oldalra húzódott, be a ködös helyiség mögött sűrűsödő
sötétségbe. – Mina...
– Tűnjünk el innen! – mondta Anderson.
– Várj! Ne hagyj itt! – könyörgött McBurnie. A keze kilökődött a résen, megmarkolta
Novak nadrágját.
Novak elrántotta a lábát.
– Végeztem veled, McBurnie, te gyilkos, emberrabló szemétláda!
Anderson megfogta Novak karját.
– Menjünk!
A lény furcsa hangot hallatott, ahogy elhaladtak mellette. Andersont valahogy nem
érdekelte, hogy a szó mit jelenthet. Fenyegetést? Esetleg... Egy búcsúzás volt?
Kirohantak a napsütésbe. Levegő után kapkodtak. A hátuk mögött becsukódott az ajtó.
Újra felhangzott a rettenetes, csikorgó, nyüszítő hang, azután egy süvítés következett. A
kísértetszekér megremegett, teljes egészében rázkódni kezdett, azután felugrott a levegőbe.
Egy-két pillanatig egy helyben lebegett, azután szinte felrobbantotta magát az égre – repült,
mint egy madár, mint egy csillag, és... Eltűnt.
Eva tartott feléjük. Az arca kormos volt.
– Jól vagytok?
Anderson bólintott; nem volt biztos benne, hogy képes megszólalni. Már semmiben sem
volt biztos – főleg nem abban, amit talán látott. Mi volt ez? Mit akart az a lény McBurnie-tól?
És miért nem bántotta Minát? Rémálomba illett az egész, ami előző este óta történt vele.
Mina, akit az ölében tartott, szorosabban ölelte a nyakát.
– Tudtam, hogy eljössz értem, apa!
Anderson magához szorította a kislányt. Megváltoztatta az életét, hogy Mináé jobb
lehessen, de visszatért a múltja, és ebbe Mina majdnem belehalt. Nem volt biztos benne,
megérdemli-e Mina bizalmát, de boldog volt, hogy legalább bebizonyította: nem hagyja őt
cserben.
– Szeretlek.
Novak az asszonyról Andersonra nézett.
– Van valakinek egy kis whiskyje? Mert most igazán jól esne pár korty.
Eva felnevetett, átölelte a fiú vállát.
– Igazad van, Novak.
– Eegen... most viszont már nincs munkám.
Anderson, aki éppen megcsókolta Mina fejét, felnézett. Eva lassan bólintott. Anderson
tudta, mi jár az asszony fejében. Egykor ő is éppen olyan volt, mint Billy Novak: elveszett,
riadt kölyök, aki egy jobb életre vágyik. És Lars Nielssen volt az, aki meggyőzte őt róla,
Coyote Creekben ezt meg is találhatja.
– Éppen nincs helyettesem – mondta Anderson. – Jó hasznát venném valakinek, aki tud
egyet s mást a nyomkeresésről.
Novak szája tátva maradt a csodálkozástól. Anderson pontosan tudta, mit érez. Nagy
ugrás ám, amikor az ember törvényenkívüliből a törvény szolgájává válik!
Miközben a fiú még mindig a hangját kereste, Anderson felültette Minát a lovára.
– Ez mintha a tiéd lenne. – Elővette a zsebéből a csutkababát, és mosolyogva nézte,
ahogy a kislány összevissza puszilja a szerény játékszert. Biztosra vette, Mina mosolya bárki
szívét meglágyítaná. Bárkiét...
Felnézett az égre.
Akár egy szörnyét is.
 Bryan Thomas Schmidt és Holly Roberds –
Drogháború

Csicsergő madarak. Rovarok. Állatok. A forgalom zaja. Csacsogó emberek, akik mind
portugálul beszéltek. Mangó és ananász illata. Egzotikus szagok. Vizeletbűz. Benzinszag. Egy
nagyvárosi élet jellemzői.
A Los Angeles-i rendőrség nyugalmazott nyomozója, Mike Harrigan úgy érezte, mintha
egy egészen más világra került volna, de ez csupán addig tartott, amíg belépett a modern
konferenciaközpontba, és meghallotta az ismerős hangot.
– A jövő fegyverei! A legjobb új technológia! Rajta, csak nézzék meg, próbálják ki!
Harrigan már huszonöt éve nem hallotta ezt a hangot, és nem is reménykedett benne,
hogy valaha fogja. Amikor utoljára hallotta még zsaru volt; amikor utoljára hallotta, éppen
negyvenéves pályafutása legnagyobb krízisének közepén járt. És tessék! Éppen itt,
Brazíliában, Rio de Janeiróban üti meg a fülét az egykori szövetségi nyomozó, Garber hangja!
A „Legends Inc. – Legendás technika, Legendás erő” neonfelirat alatt álló férfira nézett.
Azok után, amit mindketten át- és túléltek Los Angelesben, azok után, amiket láttak,
Harrigan kiégett exzsaru lett, aki időnként meghívást kapott egy-egy rendőrségi
konferenciára, tartson előadást. Garber? A jelek szerint ő is továbblépett: fegyvereket árult,
elsőosztályú pusztítótechnikát. Harrigan elgondolkodott, vajon melyikük tanult többet abból
a bizonyos esetből, melyikük okult a földön kívüli fejvadásszal való találkozásból.
A riói konferenciaközpont termeihez vezető hosszú és széles folyosó mindkét oldalán
pavilonok álltak. A pavilonok között és előtt emberek, főként zsaruk, katonák,
magántulajdonban lévő biztonsági cégek alkalmazottai, zsoldosok tömege hullámzott; az
emberek érdeklődve nézegették a gyártók és forgalmazók által bemutatott legújabb
holmikat.
Ahogy Garber felemelt egy hosszú, karcsú, de nehéznek látszó fegyvert – valamilyen
lézeres célzóegységgel ellátott, gránátvetővel kiegészített, két töltényürös karabély volt –,
egy kövérkés, napbarnított bőrű, virágos inges férfi, egy tipikus amerikai turista, meg
alacsonyabb, de ugyancsak teltkarcsú felesége lépett oda hozzá mosolyogva.
– Szuppper! – mondta a férfi. – Én meg az én kis Cuncikám pont egy ilyennek vennénk jó
hasznát odahaza, Texasban!
Garber rávillantotta a férfira a legnyájasabb üzletember-vigyorát.
– És teljesen legális, emberek. Akár ma is kaphatnak belőle egyet!
Az amerikaiak mögül egy magas, hosszú fekete hajú, vonzón bababőrű nő lépett előre. A
társa egy alacsonyabb, testes, idősebb férfi volt, aki legalább olyan fejlett kis pocakkal
büszkélkedhetett, mint Harrigan. Mindketten pisztolyt csatoltak a derékszíjukra, és annak
ellenére, hogy a nő elegáns nadrágkosztümöt, a férfi pedig háromrészes barna öltönyt viselt,
lerítt róluk, hogy zsaruk. Ahogy megfordultak, Harrigan már a derékszíjukra tűzött jelvényt is
látta. Nyomozók voltak.
– Amigó, mi ez a holmi? – kérdezte a nő angolul, de brazilosan éneklős akcentussal.
 – Ah, polícia! – Garber mosolya még szélesebb lett, ahogy a nő szemébe nézett. – Ez a
válasz a maguk összes létező problémájára, kedves nyomozó... Az LI547-B1-es. „A”
támadófegyver. Ha ezt egyszer kipróbálja, soha többé nem vágyik már másra!
– Elég nehéznek látszik. Olyan... behemótnak – csóválta a fejét a nő társa. – Maga
elvárná tőlünk, hogy ilyenekkel rohangáljunk?
– Ugyan miért rohangálnának? – kérdezte Garber. – Majd rohangálnak mások! Ahol
előkapja ezt a kis drágaságot, ott minden ügy lezáródik. Hatvan lépés távolságból megállít
bárkit. Puff! – Felnevetett. – Gondot okoz az épületbe való behatolás? Egyetlen lövés ebből a
kis gránátvetőből, és puff! Máris robbantottak maguknak egy új bejáratot a falba. –
Miközben beszélt, Garber minden egyes szót egy-egy mozdulatsorral demonstrált, úgy tett,
mintha lőne, még azt is eljátszotta, hogy visszarúg a fegyver.
Harrigan a szemét forgatta. A két nyomozó összenézett.
– Ha legális lenne...! – mondta a nő.
– Ó, higgye el, idelent ez teljes mértékben legális! Ha nem lenne az, el se jöttem volna
ide! – mondta Garber.
A nő társa ismét a fejét rázta.
– Képtelenség, amigó. A főnökség sosem hagyná jóvá egy ilyen fegyver rendszeresítését.
– És ha azt mondanám, hogy ezt már meg is tették? – kérdezte Garber.
A következő pillanatban vibrálni kezdett a padló. Harrigan egy távolról érkező dörrenést
hallott – valami felrobbant odakint. Az emberek mormolni kezdtek, összenéztek. Harrigan és
a két nyomozó egyszerre fordult az ajtó felé. Ahogy az automatikus üvegajtó szélesre tárult
előttük, szinte az arcukba csaptak a távolról érkező sikolyok és az újabb robbanások.
Kiléptek a járdára, végigpásztázták a tekintetükkel a konferencia-központ előtti
járdaszakaszt, majd a közeli domb oldalában álló nyomornegyed felé fordultak, ahonnan
füstoszlop emelkedett a tiszta, kék ég felé. Néhány épületből lángok csaptak fel. Kiáltozó
emberek rohantak végig a keskeny, lejtős utcákon, hogy aztán bevessék magukat a házak
közötti sikátorokba – menekülni próbáltak.
Garber érkezett ki Harriganékhez.
– Mi az ördög volt ez?
– Az ott Cortado Centro – mondta a nyomozó, miközben a domboldal felé nézett. – Egy
favela. Nyomornegyed.
Újabb robbanás rázta meg a domboldalt. Törmelék, lángok, füst lökődött az ég irányába.
– Merda! Mi folyik ott? – kérdezte a nyomozónő.
– Szent szar! – kiáltott fel Garber, mert észrevett valamit a fegyvere távcsövén keresztül.
– Mi az? – kérdezte Harrigan.
Garber ránézett, és látszott a szemén, hogy felismeri a mellette álló férfit.
– Harrigan? Los Angeles-i rendőrség?
– Két éve nyugállományban – felelte Harrigan, miközben bólintott. – Garber?
Garber felmordult, Harrigan kezébe nyomta a fegyvert, és a domboldalra mutatott, ahol
az épületek lángoltak.
A távcsövön keresztül Harrigan is meglátta, mit vett észre Garber. Az egyik fán egy test
lógott. Egy véres emberi test, amit tetőtől talpig megnyúztak. Ez volt az a látvány, ami
huszonöt éven át újra és újra visszatért Harrigan rémálmaiban. Azóta, hogy találkozott a
Ragadozóval. El sem tudta hinni, hogy most a valóságban is látja.
– Lehetetlen! – motyogta.
– Pedig itt van – felelte Garber.
 – Micsoda? – kérdezte a nyomozónő idegesen.
– Ostromállapot. – Garber visszavette a fegyverét. – Ideje felfegyverkezni! – Elindult
vissza, a konferenciaközpont felé. – Várjanak! Hozom a cuccomat! – Berohant az épületbe.
– Ostromállapot? Ugyan! Ilyesmi gyakran előfordul errefelé. Sok itt a drogkereskedő –
mondta a nyomozó.
Harrigan a fejét csóválta.
– Higgye el, ez más. Már láttunk ilyet. Ki kell üríteni a körzetet, le kell zárni! – Futásnak
eredt a lángokban álló nyomornegyed felé. A két nyomozó követte.
– Lezárni? De mi elől? – kérdezte a nő.
Egy forgalmas kereszteződésnél álltak meg. Amint ritkult a kocsisor, az előttük és
mögöttük elszáguldó járművekkel nem törődve elindultak a túlsó oldal felé. A sofőrök nem is
próbáltak lassítani, pedig láthatták, hogy ott vannak.
– Jézusom! – mormolta Harrigan, ahogy sikerült elugrania egy kisebb teherautó elől. A
benzin és a veríték szaga összekeveredett a levegőben a vegyszerek és a húgy bűzével, meg a
sok mocsokéval. Harrigan kezdte megérteni: Rióban ez az általános.
– Ki maga? – kérdezte a nő, miközben ismét futásnak eredtek.
– Mike Harrigan. Los Angeles-i rendőr. Nyugállományú – felelte Harrigan.
– Ana Rios... Rodrigo Villaca – mondta a nő, magára és a társára mutatva. – Fővárosi
rendőrség, gyilkossági csoport.
Harrigan bólintott. Továbbfutottak.
– Örvendek.
– Nem akarja elmondani, mi folyik itt?– kérdezte Villaca.
Elérték a domb alját. Az épületekből, a sikátorokból sikítozó nők, férfiak, gyerekek
rohantak feléjük.
– Egy vadász. Emberekre vadászik – mondta Harrigan.
– Micsoda? – kérdezte Rios. – Sorozatgyilkos?
– Igen, olyasvalami – mondta Harrigan. – És könyörögjünk Istenhez, hogy csak egy legyen
belőlük!
– Rápido, rápido! – kiáltott rá Fernando a szomszédja gyerekeit maga előtt terelve, a
fenekükre csapva, ahogy elszaladtak előtte.
Egyikük kifulladva megállt, felnézett Fernandóra; könnyek patakzottak kicsiny, hétéves
arcán.
– Obrigado, Fernando.
Az anyjuk, Solange éppen nem tartózkodott otthon, amikor egy robbanás rázta meg a
favelát, felfordítva az asztalt, aminél Fernando és a nagyanyja éppen ebédelt, és éppen a
szokásos vitáját folytatta arról, hogy a fiatalember csak elvesztegeti az életét. Természetesen
ez a veszekedés is a rikító színű ing miatt kezdődött.
A nagymamája az ing miatt kezdte szidni Fernandót, miközben kivette az összetákolt,
fatüzeléses tűzhely sütőjéből a tepsit; sajtos pogácsát készített.
– Nagyon különlegesnek képzeled magad, igaz, Fernando? – Az asszony az ingre
mutatott, amelyen a pálmák és a trópusi virágok között, pontosan középen egy óriási tigrisfej
vicsorgott.
– Nekem tetszik. Ettől valahogy olyan... vadnak érzem magam.
Amikor a nagyanyja hátat fordított neki, Fernando gúnyos grimaszt vágott. Az asszony
hátrakapta a fejét, szúrósan az unokájára nézett. A nagymamák mindig, mindent látnak...
 – Majd meglátod, Avó – mondta Fernando magabiztosan. – Az én sorsom nem az, hogy
itt éljek a favelában. Én sztár leszek! – Megnyalta a száját, amire nem sokkal korábban tett fel
egy kis cseresznyeízű ajakfényt. – Hamarosan benne leszek egy nagy mozifilmben. Együtt
fogok játszani Brad Pittel meg Ryan Goslinggal.
Az asszony megvetően felmordult, majd nehézkesen leült a billegő székre, és...
És a következő pillanatban, amikor bekövetkezett a robbanás, a székkel együtt a padlóra
dőlt. Fernando kábultan pislogott, amikor hirtelen azon kapta magát, hogy ott fekszik a
földön a nagyanyja mellett, miközben sajtos pogácsák hullanak a fejére. Talpra ugrott,
felrántotta a nagymamáját, és kihúzta őt az ajtón. Az utcán emberek nyüzsögtek, mindegyik
megpróbálta elhagyni a favelát.
A levegőben sűrű füst gomolygott. Fernando megállapította, a robbanás közel, egészen
közel történt.
A szomszéd ajtó mögül Solange gyerekei kiabáltak. Bent maradtak, valami miatt nem
bírtak kiszaladni. Fernando elkapta egy elszaladó ember karját, felemelte a nagyanyja kezét,
és megfogta vele az ismeretlen ember kezét. Utasította a férfit, vigye biztonságos helyre a
hölgyet.
A férfi komoly tekintettel bólintott, és a tiltakozó nagymamát maga után húzva elindult.
Fernando visszarohant, hogy segítsen a szomszéd gyerekein. Kiderült, az anyjuk zárta rájuk az
ajtót. Fernando kiszabadította őket, majd megállapította, hogy az lesz a legokosabb, ha a
saját csodálatos, filmvászonra termett fenekét is menti. Ekkor látta meg azt a három embert,
aki a tömeggel szemben, felfelé haladt az utcán, be a favela közepére, a robbanás irányába.
Kiríttak a környezetükből. Fernando rögtön tudta, kicsodák. Polícia! Egy nő, egy fiatalabb
férfi, meg egy idősebb fekete, akinek az arcán különös elszántság látszott. Mindháromnak
volt fegyvere, mind a három eltökélten haladt előre.
A rendőrnő a menekülők feje fölött átkiáltott a fekete férfinak.
– Ha egyszer visszavonult, Harrigan, mit keres itt, mit keres egy fegyverekkel foglalkozó
konferencián?
Harrigan a nőre nézett.
– Ha van valami, amire Los Angeles megtanított engem, Rios, akkor az az, hogy a háború
bármelyik pillanatban kitörhet. Bármikor, bármiért és bármi elindíthatja. Szeretek felkészült
lenni.
Los Angeles! Fernando szíve hatalmasat dobbant, és különös izgalom áradt szét benne.
Ó, ha eljuthatna az Angyalok Városába, akkor biztos, hogy hamarosan sztár lenne belőle!
Mindenki, aki Hollywoodba költözött, szinte rögtön kapott egy csomó lehetőséget, és aki
nagyon akarta, az tényleg filmcsillaggá válhatott. Fernando közelebbről is szemügyre vette a
Harrigan nevezetű fekete férfit, de nem ismerte fel. De talán csak ő nem látta a filmjeit...
Még!
Harrigan megállt, felnézett az egyik füstoszlopra.
– Biztos jó irányba megyünk? Nekem olyan érzésem van, hogy csak körbe-körbe
szaladgálunk.
Fernando odaállt Harrigan elé, nem eresztette tovább. Elmosolyodott.
– Jippi-á-éééé, rohadék! – Elmélyítette a hangát, ahogy beszélni kezdett. Az angol
szavakat vaskos akcentussal ejtette ki. – Ő a kórság, mi vagyunk a gyógyír! – Érezte, még kell
egy kicsit csiszolgatnia a hanglejtésén, így nem volt tökéletesen stallonés.
– Félre! – mordult rá a rendőr. Felmutatott a füstre.
Fernando taktikát váltott.
 – Oda akar eljutni? Akkor szüksége lesz a segítségemre. A favelában könnyű ám
eltévedni, ez itt olyan, akár egy hangyakaptár!
A Harrigan nevű férfi különös, kifürkészhetetlen tekintettel nézett Fernandóra. A másik
két rendőr lelassított, majd megállt.
– Hangyaboly – helyesbített az egyik, a férfi. – Nem hangyakaptár, hangyaboly.
– Gyerünk, Villaca! – kiáltott rá a társára a nő, Rios. – Most nincs időnk ilyesmire. –
Elsietett Fernando mellett, aki azonban még mindig nem volt hajlandó félreállni Harrigan
elől.
Fernando látta, Harrigan arra készül, hogy félrelökje, ezért gyorsan tovább beszélt.
– A barátai sem fogják megtalálni, amit keresnek. Ez itt olyan, akár... egy hangyaboly. –
Ezúttal a megfelelő szót használta. – Segítek magának, hogy gyorsan eljusson oda, maga
pedig segít nekem, hogy eljussak az Angyalok Városába.
Harrigan úgy rázta meg a fejét, mintha azt akarná kifejezni, hogy nincs ideje ilyesmire, de
aztán meglátta, hogy a két nyomozó visszafelé tart – a jelek szerint először rossz irányba
indultak.
– Vigyen oda! – mondta Harrigan összeszorított fogakkal.
Fernando mellkasában szirmot bontott a remény. Képtelen volt megakadályozni, hogy az
arcán szétterüljön egy vidám, elégedett mosoly.
– És akkor maga elvisz az Angyalok Városába?
– Megbeszélhetnénk ezt később? – kérdezte Harrigan.
Hirtelen egy robbanás rázta meg az egyik közeli házat. Törmelékeső zuhogott Fernandóra
és a fekete emberre. Fernando megfordult, és elvezette Harrigant és két társát arra a helyre,
ahonnan a füstoszlop felfelé emelkedett az elsötétülő égre.
Hol felfelé, hol lefelé futottak a favela kanyargós utcáin, el az omladozó, málladozó falú
házak mellett. Fernando már éppen közölni akarta, hogy közel járnak a céljukhoz, amikor egy
újabb robbanás földre taszította őket. Fernando homokot, maltert köpködve felemelte a
fejét, hogy megnézze, új társai jól vannak-e. Harrigan eltorzult, sötét arcának egyik oldalát
sminkként borította be valami fehér por.
Fernando felemelte a kezét, és a következő sarkon álló épület felé mutatott.
– Ott...
Harrigan megpróbált talpra ugrani, de amikor megmozdult, ismét összerándult az arca.
Fernando ebből tudta, a férfinak éppen olyan nehezen mozognak a végtagjai, éppen olyan
kopottak az ízületei, mint a nagyanyjának. Felállt, felsegítette Harrigant, aki tett pár lépést,
majd hirtelen megállt. Fernando körbenézett, hogy megtudja, mire reagált így az amerikai,
és...
Elszabadult a pokol.
***
Miután a brazil fiatalember felsegítette, ahogy elindult, hirtelen lerobbant mellette az
egyik épület teteje. Törmelékeső, porzápor zuhogott rájuk. Harrigan ösztönösen előredőlt, a
fejére szorította az egyik kezét és futásnak eredt.
– Merda! – hörögte a brazil.
Befordultak egy sarkon, kijutottak egy kis térre. A brazil haladt elöl, de hirtelen megállt,
és tátott szájjal, kiguvadó szemmel meredt maga elé.
– Máe de Deus! – suttogta.
Harrigan is meglátta. A lefejezett hulla húshalomként feküdt a betonon; a feje mellette
hevert. A testből még ömlött a vér, a fej körül is vörös tócsa terjengett. Balra egy másik
tetem feküdt, a mellkasán hatalmas seb tátongott. Harrigan már látott ilyen sérülést, meg
tudta állapítani, mi okozta. Egy Ragadozó lándzsája. Azt is sejtette, mi vágta le a másik
áldozat fejét: egy olyan komputerizált, frizbiszerű korong, amit az idegen lények használtak.
Az épületek oldalán égésnyomok látszottak, a tér betonján egy mély árok, amit valószínűleg
lézerrel hasítottak oda. Az égés- és vérszaghoz hozzávegyült a favelákra jellemző vizelet- és
verítékbűz, a ragacsos mocsok íze.
A közelből ismerős, kattogó-cserregő hang hallatszott. A lény! Harrigan megrázta a fejét.
Nem igaz, hogy újra megtörténik ez a szar! Meg kellett akadályoznia a még nagyobb
katasztrófát. A legutóbbi esettel kapcsolatos emlékei semmit sem fakultak az azóta eltelt két
évtized során, minden részletre élénken emlékezett. Úgy gondolta, soha többé nem kerül
majd hasonló szituációba, de közben mindig is érezte, mindig is tudta, mindig is attól
rettegett, hogy az idegenek visszatérnek. Ezúttal azonban volt némi előnye; ezúttal tudta, mit
kell tenni. Tudta, és meg is akarta tenni, bármi áron.
A fejük fölött automata fegyverek dörögtek. A favelában, valamivel távolabb tetők, falak
szakadtak szét, fák dőltek. Kiáltozás. Sikolyok. Harrigan sejtette, ezen a szegény környéken
kiknek lehetnek ilyen komoly fegyvereik. Drogkereskedők... A brazil vállára tette a kezét. A
fiatalember még mindig döbbenten bámulta a hullákat.
– Hé, haver... Hogy hívnak?
Semmi válasz.
Harrigan megrázta a brazil vállát.
– Haver!
– Fernando – motyogta a fiatalember.
– Oké, Fernando. Ki lövöldözhet arrafelé?
– Milícia – mondta Fernando.
– Polgárőrség? – kérdezte Fernandót. A szegénynegyedeknek saját fegyveres
polgárőrségük van? Jézus, mi folyik itt?
Fernando megrázta a fejét, Harrigan szemébe nézett.
– Drogbárók. Ők uralják a favelákat.
Harrigan bólintott. Beigazolódott a sejtése.
– Oké. Jól van. Oda kell mennünk, ahol a Ragadozó van. El tudsz vinni oda?
Fernando a hullákra nézett.
– Értük már semmit sem tehetünk – mondta Harrigan. Keresztülvágott a kis téren,
elindult felfelé egy meredek sikátorban. – Na? Jössz? Odavezetsz?
Fernando keresztet vetett, azután kényszerítette magát, hogy Harriganre nézzen. Követte
őt.
Átbújtak néhány ruhákkal telepakolt szárítókötél alatt, keresztülmentek néhány kis téren,
kitartóan haladtak felfelé, egyre csak felfelé, miközben úgy tűnt, körülöttük és fölöttük
szétrobban a világ. Fernando menet közben egyetlen szót sem szólt, kötelességtudóan
vezette Harrigant, aki a fegyverét készenlétben tartva lépkedett mögötte.
Néhány félelemtől reszkető nő és gyerek rohant el mellettük, ők lefelé tartottak. Egyik-
másik sikátor olyan szűk volt, hogy Harrigannek és Fernandónak félre kellett húzódnia a
menekülők útjából, a falhoz kellett tapadniuk, hogy azok elférjenek. Senki sem szólt, senki
sem próbálta elmondani, mi történt – a szájak helyett a tekintetek beszéltek. Ahogy a
menekülők elfutottak, Fernando és Harrigan, a kis pihenőket követően valamivel
gyorsabban, mint addig, tovább haladtak felfelé.
 Ahogy befordultak egy sarkon, golyózápor verte végig az egyik közeli ház falát.
Harriganék megálltak, visszahúzódtak, az egyik falhoz tapadtak, vártak, Harrigan az élre állt,
kilesett a fedezékből. Intett Fernandónak, maradjon le mögötte, majd óvatosan előrelépett,
és kilesett a következő utcára.
Négy férfit látott, akik a kezükben gépfegyvereket tartottak – kettőnél AK-47-es, kettőnél
brazil gyártmányú IMBEL IA2-es volt. A kis csapat tagjai minden létező fedezéket kihasználva
mozogtak a széles utcán, és közben felfelé, a tetők irányába lövöldöztek. Rövidebb-hosszabb
sorozataikra válasz érkezett: egy láthatatlan lézerfegyver sistergő lövedékei robbantották szét
körülöttük a falakat, a betont, a különböző tárgyakat. A Ragadozó álcázta magát, de
célzórendszerének három vörös pontja rendre megjelent egy-egy célponton. A négy férfi
persze nem értette a helyzetet. Ki a támadójuk? Ki akarja megölni őket? Megpróbáltak a
lézertűz forrása felé lőni, de a Ragadozó is folyamatosan és gyorsan mozgott, így nem találták
el.
Harrigan látta, a négy fickó már elvesztette a csatát, bár ezt még nem fogták fel.
Azután... Sorra találatot kaptak. A mellükön megjelentek a vörös pontok, a lézer lyukat
robbantott a testükbe. A rejtőzködő Ragadozó röhögött vagy kattogott. Harrigan felismerte
ez a hangot, ahogy felismerte a célra ráforduló lézerlöveg hidraulikájának jellegzetes
nyüszítését is. Meg-meghajlott egy-egy faág, ahogy a lény egyikről a másikra ugrott, vagy por
szállt a tetőkről, a cserepekről – csupán ezek a jelek mutatták, merre halad. Az életben
maradottak egyre kétségbeesettebben tüzeltek; amennyire tőlük tellett, megszórták
golyókkal a tetőket, a környéket, forogtak, a szemük elkeseredetten kutatta a célpontot. Az
első három ember sikoltva halt meg, füstölgő mellkassal zuhantak hanyatt. A negyedik férfi
rémülten nézett elesett társaira. Amikor egyedül maradt, tompa puffanást hallott maga
mögött. Hátrapördült, célra tartotta IMBEL-jét, ám a Ragadozó akkor már rajta volt. Lándzsa
döfte keresztül a mellkasát, és miközben levegő után kapkodott, a penge hegye kibukkant a
hátán. A fegyver visszahúzódott. A férfi elejtette az IMBEL-t, még megpróbált talpon
maradni, tett egy-két botorkáló lépést, de azután a nyakát elmetszette egy láthatatlan kés.
Összerogyott.
– Meu Deus! – suttogta Fernando, aki időközben előreosont, és már Harrigan mellett
lapított.
A levegő egy részén hullámzás futott végig. Zümmögés hallatszott. A Ragadozó
megszüntette az álcáját, és a maga csúf, zöldpettyes, hajcsápos valójában jelent meg
Harrigan és Fernando előtt. Lehajolt, hogy begyűjtse a trófeáit, villámgyorsan megskalpolta a
legutolsó áldozatát, felkapta a fegyverét. Harriganben, ahogy ezt látta, ismét felidéződtek a
lényekkel történt legutóbbi találkozásával kapcsolatos emlékek.
Fernando hangosan kapkodott levegő után.
– Egy szörny! Cristo Jesus!
A Ragadozó cserregő hangot hallatva hátrapördült, a két lesben álló férfira nézett.
Lézerlövege máris az új célpont felé fordult.
– Vissza! – kiáltotta Harrigan, és miközben oldalra vetette magát, megmarkolta
Fernandót, hogy berántsa őt a fal mögé. Közben hallotta a löveg jellegzetes, nyüszítő
hangját, majd...
A Ragadozó lába előtt szétrobbant a beton.
– Ezt kapd ki, te istenátka! – ordította Garber, és előrébb lépett az egyik keleten álló ház
tetején. Ismét célra tartotta a gránátvetőjét; a fegyver célzórendszere lézerpontot rajzolt a
Ragadozó mellére.
 Azután ismét szétrobbant a világ. Garber is, a Ragadozó is az ellenfelére zúdította a saját
pokoltüzét.
***
Harrigan megfogta Fernandót, földre rántotta. A fejük fölött tűzgomolyok zúgtak el.
Fernando, miközben fuldoklott a portól és a sűrű füsttől, ostoba módon arra gondolt, hogy
az inge nem fogja épségben megúszni ezt az őrületet.
Amikor megpróbált felállni, Harrigan visszarántotta.
Harrigan óvatosan feltérdelt, hogy jobban lássa a harcolókat, de közben még véletlenül
se legyen kénytelen megválni a fejétől. Veríték és félelemszag áradt belőle – pontosan az a
szag, amit Fernando már oly jól megismert a favelában.
Fernando is félt, de ahogy felnézett a mellette térdelő nyugdíjas rendőrre, hirtelen
nyugalom és bizakodás áradt szét benne. A szája csodálkozón elkerekedett, ahogy jobban
szemügyre vette a férfi arcára tapadó fehér port, a homlokát, amin izzadság és vér csillogott,
a fegyvert, amit a kezében tartott. Alaposabban szemügyre vette, és megállapította
magában, a rendőr éppen úgy néz ki, mint valamelyik akciófilm sztárja.
Egy akciófilm sztárjának viszont nagy stukkerekre van szüksége. Nagyon nagy
stukkerekre, és főleg jó méretesekre. Fernando is feljebb emelkedett, és odasúgott
Harrigannek:
– Hé! Akarja, hogy több fegyvere legyen, mint annak az őrült fickónak ott, a háztetőn?
Harrigan megfordult, Fernandóra nézett, de a tekintete arról árulkodott, nem biztos,
hogy látja. Fernando is látta a szörnyet, de úgy gondolta, egyelőre ráér megkérdőjelezni a
valóságot, annak pedig főleg nem most van itt az ideje, hogy sírva fakadjon, mint valami
hisztis kisgyerek. Emlékeztette magát, hogy a favela tele van rejtőzködő és nem is annyira
rejtőzködő szörnyekkel. Az ember ezen a helyen hamar megtanulta, hogy nem szabad
megállnia, nem szabad bámészkodnia, ha véletlenül összetalálkozik egy ilyennel.
A zsarura nézett.
– Beköszönünk az egyik kis barátomnak. Jó?
Harrigan homlokráncolva nézett rá, de aztán a szeme villanásán látszott, megértette az
utalást.
– Rapido, Harrigan! – mondta Fernando. Felpattant és futásnak eredt, éppen abban a
másodpercben, amikor a mellettük álló épület hevesen megrázkódott. Lézerlövedékek és
golyók repkedtek fölöttük. A jelek szerint még a szörny is, az őrült fickó is élt.
– Fegyverek... Persze, hogyne! Szeretnék több fegyvert, igen! – mondta Harrigan. Még
mindig a küzdőkre figyelt, de már követte Fernandót.
A brazil irtózva átlépett néhány lefejezett testen, majd belépett egy háznak nem igazán
nevezhető kunyhóba, és kutakodni kezdett. Harrigan szkeptikusan nézett rá.
– Miből gondolod, hogy itt vannak fegyverek?
– Abból – mondta Fernando –, hogy a drogbáróknak mindig van stukkerük. Rengeteg
stukkerük! – Egy pillanatra megállt, úgy kerekedett el a szeme, mintha támadt volna egy
ötlete, majd átrohant a kis ház mellé külön felépített fürdőszobába.
– Hurrá! – kiáltott fel vidáman.
Harrigan alig fért el a fürdőszobában Fernando mellett. A rozsdás fürdőkád tele volt
fegyverekkel. Átkozottul nagy fegyverekkel! AK-47-esek. Különböző típusú Heckler & Koch
MR762-esekkel, sörétes puskákkal, sőt még néhány UZI és más géppisztoly is hevert a többi
között. Körülöttük, ahová csak fért, hozzájuk való muníciót tartalmazó dobozokat
gyömöszöltek.
 Az amerikai mohón magához vett pár AK-47-est, két H&K-t és egy UZI-t, de kis híján
elejtette őket. Fernando érdeklődve figyelte ténykedését, de csak addig, míg meg nem
pillantotta a sápadt arcot. Egy hulla nézett rá a fürdőkádból. Egy hulla, amit valakik a
fegyverek alá temettek.
Fernando a mutató- és hüvelykujja közé csippentve felemelt egy pisztolyt.
– Nem, nem érdekes. Mi közöm hozzá? Nem én öltem meg... Már itt volt – mormolta,
majd visszadobta a kádba a pisztolyt. – Én inkább amolyan szerelmes típus vagyok, nem
harcos.
Harrigan, miután teletömte a zsebeit munícióval, magára aggatta a félautomatákat, és a
vállára vett egy lefűrészelt csövű sörétest, elindult vissza a harci zóna irányába. Fernando
megfogta a karját, hogy megállítsa.
– És ha meghal? Akkor hogy fogok eljutni az Angyalok Városába?
– Ha el akarunk jutni az Angyalok Városába – mondta Harrigan kifelé bólintva –, akkor
először ezen kell keresztülvergődnünk.
Fernando izgatottan tapsolt párat.
– Ó! Azt hiszem, már láttam magát! Igen, láttam a filmjét!
Harrigan fejcsóválva nézett rá, aztán megfordult, és futásnak eredt. Fernando követte.
Visszamentek a zónába, ahol az őrült amerikai éppen egy lángszóróval próbálta leszedni
az ellenfelét. A Ragadozó valahonnan elővarázsolt egy láthatatlan védőpajzsot, de ennek
működtetése legyengítette az álcázóegységét. Fernando hüledezve bámulta a lény hol
megjelenő, hol eltűnő testrészeit.
A lángcsóva végigvágott a célponton.
A Ragadozó metsző, dühödt hangot hallatott.
A nyomornegyed felső részén fegyverek ropogtak, egymást követték a robbanások, a
levegőben törmelékdarabok röpködtek. A zaj elviselhetetlen volt, miközben Harrigan
végigvezette Fernandót egy keskeny sikátoron, feljebb kapaszkodott az emelkedőn, és olyan
helyet keresett, ahonnan sikerrel veheti tűz alá a Ragadozót. Emberek üvöltöttek, emberek
sikoltottak, golyók süvítettek – teljes volt a káosz.
– Gyerünk, a kurva anyád! Ez minden, amire képes vagy? – üvöltött fel Garber, majd
kilőtt egy újabb gránátot, amit egy hosszú, lézervezérelt géppisztoly-sorozattal toldott meg.
Pontosan azt a helyet vette tűz alá, ahol egy pillanattal korábban az idegen lény kuporgott.
Az egyik fal szétrobbant, leomlott, a tető berogyott, de Garber villámgyors ellenfelét sehol
sem lehetett látni.
Harrigan számára ismerős volt a szituáció. Bandaháborúk, utcák... Los Angeles. Leon
Cantrell, Danny Archuletta, Jerry Lambert. Meg a régi parancsnoka, Pilgrim százados.
Archulettával és Lamberttel egy Ragadozó végzett. Akkor, amikor Harrigan először találkozott
ilyen lénnyel – azzal a bizonyos lénnyel, ami olyan irtózatos mészárlást vitt végbe. A jelek
szerint könyörtelenség tekintetében ez a riói Ragadozó semmiben sem különbözött attól a
másiktól.
Az amerikai előtt szétrobbant egy fal, a tető beroggyant. Egy nő és pár gyerek kezdett
sikoltozni. Valahol egy csecsemő sírt. Harrigan leküzdötte magában a vágyat, hogy
odarohanjon hozzájuk, megmentse őket. Nem volt biztonságos, és amúgy se tudna tenni
semmit azokért, akiket esetleg maga alá temetett a törmelék.
Kemény és kegyetlen arcú, különböző típusú szakállt, bajuszt viselő, portugálul üvöltöző
drogdílerek lőtték géppisztolyokkal a villámgyorsan mozgó idegen lényt, ami időközben ismét
aktiválta az álcáját, ismét levegőhullámzássá változtatta magát. A brazilok nem igazán tudták,
hová nézzenek, mit keressenek, mire lőjenek, Harrigan viszont igen. Miközben megpróbálta
megtalálni a legjobbnak kínálkozó orvlövész-pozíciót, a szeme folyamatosan az árulkodó
jeleket kereste, és...
Meglátta. A Ragadozó egy pálmafa tetejébe kapaszkodva haladt újabb pozíciója felé.
Harrigan oda akart kiáltani a fegyvereseknek, de tudta, feleslegesen tenné. A Ragadozó
gyorsan mozgott, az emberek lassan reagáltak volna, meg amúgy se volt biztos benne, hogy
meghallják a hangját ebben a harci zajban. Nem foglalkozott hát ezzel, inkább még
gyorsabban futott, kitért és fedezékbe ugrott, valahányszor túl közel robbant fel valami, túl
közel süvítettek a golyók. Biztos volt benne, amíg Fernandóval együtt az árnyékok között
marad, amíg a brazil fegyveresek lekötik a Ragadozó figyelmét, addig ők ketten biztonságban
vannak. Már megtanulta; a lények elsősorban azokat tekintik prédának, akik harcba szállnak
ellenük. Ártatlanok csak véletlenül pusztulhatnak el a harcok során. A Ragadozók sportnak
tekintették a gyilkolást, a fegyvertelenek leölésében pedig nem volt semmi érdekes vagy
élvezetes a számukra.
Mint ellenfele, a Ragadozó is folyamatosan tüzelt a lézerlövegéből, így a célzóegysége
által kibocsátott vörös jelek és az időnként elhajított gránátszerűségek robbanásai pontosan
mutatták, éppen merre jár. Harrigan egyszer-egyszer úgy gondolta, a számára már ismerős
cserregés valahonnan a közelből érkezik, de valahányszor odafordult, a bestia már
továbbvonult.
– Vigyázzon! – kiáltott fel Fernando, ahogy a sarok, ami mögül Garber tüzelt, hirtelen
szétrobbant, majd narancsvörös és sárga lángok martalékává vált.
– Baszódj már meg! – üvöltötte Garber, akinek valahogy még mindig sikerült talpon
maradnia. Amikor a füst némileg szétoszlott, látni lehetett, hogy az arca megfeketedett.
Ennek ellenére futásnak eredt, hogy új pozíciót vegyen fel.
– Szentséges isten! – mormolta Harrigan.
Fernando keresztet vetett magára.
– Oda, fel! – Fernando felmutatott, Harrigan pedig megfordult.
A hely tökéletesnek látszott, mivel félig-meddig védte az egyik, meglehetősen
masszívnak látszó épület erkélye. Harrigan bólintott.
– Jó szemed van. Köszönöm. – És elindult.
Ahogy befordultak a sarkon, ahogy keresztülvágtak a fák és az omladozó házak között,
Harrigan látta, hogy az egyik drogdíler lábai előtt szétrobban a talaj. A férfi sikoltva zuhant
hátra. A teste remegett, a lábán vörös lyukak jelentek meg – esés közben a saját lábát lőtte
szét az AK-47-essel.
A füst csípős volt, irritálta, könnyezésre késztette Harrigan szemét. A háta mögött
Fernando is hunyorogni, köhögni kezdett.
– Hajnalban szeretem a lőpor illatát – próbálta idézni Robert Duvall híres-hírhedt
mondatát az Apokalipszis, most című filmből.
– Napalm – mormolta Harrigan, miközben felmászott egy rézsútos kőfalon, fel az
erkélyes házhoz, az oldalának támaszkodó lépcsőhöz. – Azt mondta: napalm.
– Ah – mondta Fernando. – Igen... Nem tudom, hogy mi az a „napalm”.
– Rohadt egy dolog – felelte Harrigan. – Reméld, hogy sosem ismered meg.
A hét láb magas lépcsőn feljutottak egy pihenőhöz, ahonnan egy kis függőfolyosón át
tudtak menni az erkélyszerűségre vezető csigalépcsőhöz. Harrigan megvizsgálta a fegyvereit,
ellenőrizte a muníciót, és mászni kezdett. Tisztában volt vele, el kell találnia a Ragadozót,
lehetőleg még azelőtt, hogy az ellenség felfedezi őt. A meglepetés volt a kulcsszó.
Meglepetés és összpontosítás – csak így járhatott egy lépéssel az idegen lény előtt.
Miközben Harrigan elfoglalta a pozícióját, odalent az utcán újabb három drogdíler esett
el. A Ragadozó nem teketóriázott velük: lyukat robbantott a mellkasukba, a fejükbe. A három
közül csupán egy maradt olyan állapotban, hogy sikítani tudott, miközben elterült a földön. A
talpon maradt másik három fickó pánikba esve, félelemtől kiguvadó szemmel rohangált
összevissza, egyik fedezékből a másikba, de hiába lőttek folyamatosan, csak a lőszert
pazarolták.
Harrigan körülnézett. Fernando eltűnt. Hol lehet? Megrázta a fejét. Nem volt ideje arra,
hogy a brazillal foglalkozzon, miatta aggódjon.
A tetőn, ahol a Ragadozó állt, hirtelen tűzgomoly söpört végig – Garber ismét a
lángszóróját használta. A lángok között zöldes foltok jelentek meg; nyilvánvaló volt, hogy az
idegen lény találatot kapott.
Éles, nem emberi rikoltás hasított a levegőbe. Megsérült! – gondolta Harrigan.
– Ezt kapd ki, te földön kívüli mocsok! – üvöltötte Garber, és felröhögött, de egy
másodperccel később már megdermedt az arca: ő is látta, mi közelít felé. A Ragadozó
lövedéke végül mégis rátalált a célpontra, megsemmisítette Garber lábait.
Az, ami Garber testéből megmaradt, sikoltozva zuhant hanyatt. A fején megjelent három
vörös pont – egy pillanattal később a koponyája vérpermetté változott.
A Ragadozó kikapcsolta az álcáját, nyilvánvalóan a trófeáit akarta begyűjteni. Ez volt az a
pillanat, amikor a fegyvere távcsövébe néző Harrigan rá tudta helyezni a célkeresztet. A lény
leugrott a tetőről, már a kis téren mozgott, a kattogó, cserregő hangokat hallatva a
legközelebbi áldozata felé tartott.
Harrigan ujja a ravasz irányába mozdult.
A lény váratlanul megfordult. Találkozott a tekintetük. Harrigan felfedezte a Ragadozó
szemében a felismerést.
– Uman... Cetanu – hörögte a lény, miközben a váll-lövege az új célpont irányába fordult.
Harrigan ujja ráfeszült a ravaszra.
Különös kiáltás ütötte meg a fülét. Mintha nem is emberi hang lett volna, de valahogy
komikusnak tűnt. Harrigan értetlenül nézett körül, és akkor... Meglátta.
Odalent valaki kókuszdiókat, ananászokat és... Citromot? Narancsot? Harrigan alig hitt a
szemének. Egy portugálul káromkodó, egyelőre takarásban lévő fickó gyümölcsök záporát
zúdította a Ragadozóra!
A Ragadozó támadója előrébb lépett. Harrigan azonnal felismerte Fernandót, aki az isten
tudja honnan kerített mellény, muníció és gránátok hordozására kialakított zsebeit és
pántjait különböző gyümölcsökkel tömte tele.
– Lőőőőjön, ember! – üvöltötte a brazil. – Lője már le!
Fernando élete nagy szerepét játszotta. Igaz, a nézőközönsége eléggé korlátozott számú
volt, de ő mindent beleadott, úgy mozgott, úgy kiáltozott, mintha az élete függne attól, jól
csinálja-e.
És valóban: az élete függött tőle...
Miközben Harrigan elfoglalta az állását, Fernando megállapította, hogy az előadás többi
szereplőjének sikerült szétlövetnie a fejét. Nem volt szüksége sok időre ahhoz, hogy felmérje
a lehetőségeket és az esélyeket.
Fernando élete során már számos lövöldözést, lázadást át- és túlélt, sokszor volt olyan
helyzetben, amikor körülötte pánikba esett emberek rohantak sikoltozva. Kilencéves volt
csak, amikor rájött, hogy azok, akik menekülni próbálnak, célponttá változtatják magukat,
hiszen olyanok, mint a csapatban szálló madarak, amelyek szinte felkínálják magukat a
vadászoknak. Rájött arra is, hogy amíg a tömeg rohan, addig ő szépen elbújhat, elszökhet, és
karcolás nélkül megúszhatja az őrületet.
Az adott helyzetben átlátta, hogy az akcióhőse szét fogja robbantatni magát, mivel már
nem maradt több madár a közelben, ami elterelhette a főgonosz figyelmét. Viszont ha
Harrigan meghal, akkor neki le kell mondania az álmáról, hogy eljut az Angyalok Városába...
Miközben megpróbált fedezéket találni, beleütközött egy gyümölcsöskordéba. Gyorsan
belegyömöszölt egy csomó gyümölcsöt annak a mellénynek a zsebeibe, amit még a
fegyverrel teli fürdőkádnál kapott magára, azután felkapott pár hálónyi kókuszdiót és
narancsot. Közben Rambónak képzelte magát, aki felfegyverkezik a döntő ütközet előtt.
Amikor elkészült, visszarohant a csatába, és Harrigannel szemközt helyezkedett el, hogy így
meg tudják osztani a szörny figyelmét.
– Hé, te nagydarab, ocsmány dög! – kiáltott rá a Ragadozóra portugál nyelven, és
elhajított egy újabb kókuszdiót. – Hogy te milyen nevetséges vagy abban a hálós
kezeslábasodban! Hát nem tudtad? Az ilyen csak csizmával és miniszoknyával együtt menő!
Te most ilyen szado-mazo rajongó vagy? Esetleg ott ragadtál a nyolcvanas években?
A szörny oldalra billentette a fejét. A vonásai idegenszerűek voltak, de a tekintete
olyannak tűnt, mint az embereké. A szemében ugyanaz az értetlenség tükröződött, ami
Harrigan gondolatait is megbénította.
Amikor látta, hogy a szörny vállán lévő löveg feléje fordul, Fernando futásnak eredt, és
felkiáltott:
– Lőjön, ember! Lője már le!
Lövés dörrent. Fernando arca összerándult. A legszívesebben fedezékbe ugrott volna,
hogy a kezét a fülére szorítva lapítson, de ellenállt a késztetésnek. A szemét ugyan lehunyta,
de azt még látta, hogy valami zöldes lé fröccsen ki a szörny bal vállából. Harrigan golyója
célba talált!
A Ragadozó nem vesztegette az időt, azonnal hasra vetette magát, oldalra gurult és ismét
láthatatlanná vált. Fernando gyümölcsöket kezdett hajigálni arra a pontra, ahol utoljára látta
a szörnyet, de hirtelen rádöbbent, milyen sebezhetővé vált a nyílt terepen.
– Mozgás, Fernando! – kiáltotta Harrigan, aki már felpattant a helyéről, hogy új fedezéket
keressen magának.
Fernando éles rikoltással bevetette magát az egyik sikátorba. Rohant, hátra se nézett, és
csak akkor állt meg, amikor hirtelen Harrigan jelent meg előtte. A zsaru éppúgy meglepődött,
éppúgy visszahőkölt, mint ő.
– Hangyaboly – magyarázta Fernando lihegve, félelemtől reszketve.
Harrigan továbbrohant.
– Vérzik, vagyis nyomot hagy.
Fernando bólintott, és reszketett ugyan a térde, de követte az amerikait. Összeszedte
minden bátorságát, és megjegyezte:
– Kíváncsi vagyok, szerencsésnek érzi-e magát a nyomorult.
Harrigan meglepetten nézett vissza rá, miközben a ház felé tartottak, aminek a tetején
legutóbb látták a lényt.
– Clint Eastwood – mondta Fernando. – Ezt ő mondta a...
– Nem érdekes.
– Ezek vagyunk mi. Clintek vagyunk.
 – Persze, persze, hogyne – morogta Harrigan. Semmi kedve nem volt belemenni ebbe a
játékba. – El kell jutnunk azokhoz a fegyverekhez. – Abba az irányba mutatott, ahol az őrült
amerikai szétrobbantatta magát.
– De... – próbált tiltakozni Fernando. – Magának már vannak fegyverei. Egy csomó
fegyvere van!
– De ezek nem elég jók. – Harrigan a fejét rázta. – Azok kellenek. Garbernek majdnem
sikerült kiütnie a dögöt. Olyan tűzerőre van szükségem, amilyen neki volt.
Fernando csüggedt sóhajjal megfordult, és elindult oda, ahol az őrült hagyta a
maradványait és a fegyvereit.
– Szereztem magának fegyvert... De nem! Magának ezek nem jók. Magának a bolond
fegyverei kellenek!
Ahogy előrehaladtak a favelában, arra is ügyelniük kellett, ne bukjanak orra a hullákban.
Testek, emberi maradványok. Megskalpolt fejek. Két lenyúzott, lábánál fogva felakasztott
hulla... Fernando a szájára szorította a kezét, megpróbálta leküzdeni a hányingerét. Ilyen
mérhetetlen gonoszságot még sosem látott.
– Nem pazarolja az időt a trófeák begyűjtésére. – Harrigan elhúzta a száját. –
Megfutamítottuk.
Fernando kissé hátrébb húzódott, és rámutatott a helyre, ahol Garber – vagyis az, ami
maradt belőle – feküdt. Az őrült amerikai maradványai konfettiként terítették be a környéket.
Harrigan előrerohant. Futás közben ledobálta magáról a fegyvereit; azt a két nagyobb
eszközt akarta megszerezni, amit beborított a halott ember vére. Fernando a két nagy
fegyverre nézett; nem volt biztos benne, hogy ezekkel sima golyókat lehet kilőni.
A távolból sikolyok érkeztek.
– Jöjjön velem, ha élő akar maradni! – kiáltott oda Fernando a zsarunak. Pontosan tudta,
honnan jönnek a hangok. Futásnak eredt.
Harrigan a brazil után kiáltott:
– Ha élni akar!
Fernando hátranézett.
– Hát persze, hogy élni akarok! Méghozzá az Angyalok Városában! – Nem, tényleg nem
értette, Harrigan miért mordul fel dühösen.
Elrohant a rogyadozó épületek előtt. Valami nedvesség hullott a fejére. Megtorpant,
lassan letörölte a homlokát, és elkerekedő szemmel a kezére bámult. Az ujjaira olyan zöld
anyag tapadt, amilyen a lényből kifröccsent!
Harrigan utolérte a brazilt. Felnézett.
– A tetőkön menekül.
– Maga szerint ez ki fog jönni? – kérdezte Fernando, miközben fintorogva próbálta
letörölni az inge válláról a zöld cseppeket.
Harrigan nem válaszolt, már mászni kezdett. Fel akart kapaszkodni a tetőre, de ezt
könnyebb volt kitalálni, mint megcsinálni.
Fernando fejcsóválva nézte a mutatványát.
– Maga túl öreg ehhez a szarhoz.
Harrigan izzadva, az erőlködéstől reszketve hátrakapta a fejét, megsemmisítő pillantást
vetett Fernandóra.
– Kösz! – morogta.
Fernando sóhajtva odahúzott egy asztalt, felkapaszkodott rá; az asztalról felmászott a
tetőre. Lehasalt, a kezét nyújtotta Harrigannek.
 – Nézd! – A zsaru a tetőre mutatott, ahol zöld vér ragyogott.
A cseppek keleti irányba vezettek, éppen arrafelé, amerről Harrigan a két riói zsaruval
behatolt a favelába.
A tetőn gyorsan haladhattak ugyan, de ügyelniük kellett arra, hová lépnek, le ne
szakadjanak alattuk a korhadt deszkák, gerendák.
– Deus me ajude! – mormolta Fernando futás közben.
Hirtelen megálltak. Három házzal arrébb, a tetőn egy rongyos ruhájú brazil vergődött a
lény szorításában. A férfi már elejtette a fegyverét, puszta kézzel próbálta lefejteni a nyakáról
a vastag ujjakat. A Ragadozó – már nem fedte álca – hátrahúzta a karját. Két hosszú penge
pattant ki a csuklójára erősített pántból, ezekkel akarta végrehajtani a kegyelemdöfést.
Fernando kifulladva felüvöltött. A szörny hátrafordította a fejét. Fernando mozdulatlanná
dermedt, mintha még a szíve is megállt volna. Olyan érzése támadt, hogy magával a Sátánnal
néz farkasszemet. Szinte észre sem vette, hogy a lény váll-lövege elfordul, rászegeződik.
– Fernando! – kiáltotta Harrigan, arra ösztönözve a brazilt, hogy nézzen le a mellkasára,
ahol már megjelent a három vörös pont.
Harrigan oldalra taszította Fernandót. Kék lézerfény villant elő a váll-lövegből. Fernando
felsikoltott – a lézertűz megperzselte a bal vállát. A fájdalom, ami szétáradt benne, olyan erős
volt, hogy könnyek szöktek a szemébe. Imádkozni kezdett; biztosra vette, ezt nem éli túl.
Hanyatt zuhant, és valahogy sikerült oldalra gurulnia. Kitámasztotta magát, nem csúszott
le a ház tetejéről. Még látta, hogy Harrigan az ellenkező irányba vetődött, és neki is sikerült
megúsznia a találatot.
– Gyerünk! – nyögte Fernando. – Intézze el végre! – Bízott benne, az akcióhőse tényleg
tud tenni valamit, tényleg képes megmenteni őt.
***
Lentről golyózápor érkezett. Harrigan hangokat hallott, parancsok csattantak. Ahogy
oldalra nézett, meglátta a két brazil nyomozót, Riost és Villacát. Mindketten a tetőre, az ott
álló idegen lényre tüzeltek, és ezt tették a rendőrök is, akik körbevették őket.
Harrigan feltápászkodott. Egy pillantást vetett Fernandóra, megállapította, hogy csak a
válla sérült meg, életben fog maradni. Vagyis... Vagyis éppen annyi esélye van a túlélésre,
mint a közelben bárki másnak.
Ahogy a golyók beleharaptak addig sértetlen karjába és vállába, a Ragadozó felüvöltött.
A sebeiből előbuggyant a zöld vér. Szikrák pattantak a páncélján, elektromos hullámok
futottak végig az eszközein, azt jelezve, hogy valami fontos egység is találatot kapott.
A lény villámgyors mozdulattal leszúrta a brazilt, akinek a torkát szorongatta. A hullát
könnyed mozdulattal lehajította a rendőrök közé – ezzel is megzavarta őket a célzásban.
Ahogy futásnak eredt, alulról golyók lyuggatták át a talpa alatt a tetőt.
Lent, az utcán egy szőke, virágmintás inget viselő kövér turista elkapta alacsony,
ugyancsak testes felesége kezét, félrerántotta az asszonyt a tetőről lezuhanó hulla útjából.
– Az a rohadék! Majdnem eltalálta az én Cuncikámat! – ordította a férfi, és tüzet nyitott
egy LI547-B1-essel, egy olyan futurisztikus ágyúval, amilyet Garber a konferencián mutatott
be. A tetőnek az a része, ahol korábban a lény állt, valósággal szétrobbant, szilánkokká és
törmelékké változott.
– Calma, amigo! Újra meg kell találnunk – mondta Rios, miközben (a társához
hasonlóan) a tekintetével már a Ragadozót kereste.
Harrigan kihasználta a lehetőséget, talpra állította Fernandót.
 – Maradj mögöttem! – mondta. – El akarsz menni az Angyalok Városába? Akkor légy
résen!
– Mi az, hogy „cuncika”? – kérdezte Fernando. Kábult volt, és próbált megbarátkozni a
gondolattal, hogy életben maradhat.
Alattuk két kommandósfurgon állt meg villogó fényhidakkal. Fegyveres, testpáncélos
férfiak ugráltak ki belőlük, azonnal sorba rendeződtek a két nyomozó mögött.
– Látja, hol van? – kiáltott fel Villaca a tetőre, amikor észrevette Harrigant.
Harrigan a fejét rázta.
– Álcázni tudja magát! Álljanak készenlétben! A fejére és a felsőtestére lőjenek! – Biztos
volt benne, ha a Ragadozó elég találatot kap, talán még ki is múlhat. Az előző alkalommal
megtanulta: néha egyetlen lövés is elég, ha az tökéletes, és jó helyre talál be. Annak idején
nem volt könnyű bevinni az ász találatot, de azóta rengeteget fejlődtek a fegyverek, némelyik
komputeres irányzékkal rendelkezett.
Hangos csattanás hallatszott lentről. A Ragadozó átugrott a szomszédos ház tetejére, és
továbbfutott. Harrigan látta, hogy menekülés közben valamelyik vezérlőpaneljával bajlódik.
Megértette, a lény már nem képes álcázni magát.
– Ott van! – kiáltotta, és a Garbertől szerzett gránátvetővel célba vette a lényt. Megvárta,
hogy a célzóegység halk csipogással jelezzen, majd kibiztosította a fegyvert és meghúzta a
ravaszt. Egyszerre két gránátot lőtt ki, majd ismét futásnak eredt. Fernando támolyogva
próbált a sarkában maradni.
A Ragadozó már majdnem eljutott a tető szélére, amikor a gránátok becsapódtak és
mindent szétszaggattak a lábai körül. A levegőbe ugrott, megpróbálta minimalizálni a kárt. A
legközelebbi fa felé tartott, amikor alatta megszólaltak a géppisztolyok. Harrigan biztosra
vette, hogy több találatot is kapott, ennek ellenére amikor ledobbantott az egyik szomszédos
ház tetejére – a kiszemelt fa ágát nem sikerült elkapnia –, éppen csak felnyögött, sőt
visszafordult, és az amerikai zsarura nézett.
A Ragadozó felemelte a fejét, és a másik irányba fordulva végigpillantott a fegyveres
brazil rendőrök és civilek sorfalán. Miközben a lehetőségeit mérlegelte, Harrigan ismét
célkeresztbe fogta, és felkészült, hogy rálövi a második gránátvető tölteteit.
Golyózápor érkezett alulról, a lövedékek végigverték a tető peremét, de a Ragadozó túl
távol volt, nem kapott újabb találatokat.
– That’n-da s’ yin’tekai! – kiáltotta a lény, miközben büszkén felszegte az állát, és kihúzta
magát. A szájkarmai eltávolodtak egymástól, a jobb keze ujjai a bal csuklójára csatolt vezérlőt
nyomkodták.
– Ó, a picsába! – ordított fel Harrigan, amikor rájött, hogy ez mit jelent. A bomba. A
Ragadozó élesíteni akarta a bombáját. – Futás! – parancsolt rá Fernandóra, és már fordult, és
már indult, hogy a lehető legmesszebb kerüljön az idegen lénytől.
Hullámzani kezdett előtte a levegő. Négy Ragadozó jelent meg. A kezükben lándzsával,
remegő szájkarmokkal, elszántan indultak Harrigan felé.
– Meu Deus! Most meghalunk – mondta Fernando, miközben megpróbált megállni.
Kezét a sérülésére szorítva, félelemtől csillogó szemmel húzta össze magát.
A legelöl haladó Ragadozó megállt, Harrigan szemébe nézett.
– Na’tauk, uman. – Felemelte a kezét, amiben egy üvegből vagy valamilyen
fémötvözetből készült kockát tartott. A tárgyat Harrigan felé fordította.
Harrigan megállt, vetődni készült. Bassza meg! Ez valami új fegyver?
 A kocka villant egyet; egy kép jelent meg, annak a Ragadozónak a képe, amelyik
támadást indított a favela ellen. A kép fölött és alatt idegen írásjelek villództak. A kompozíció
határozottan egy körözési plakátra emlékeztetett.
A vezér bólintott.
– Tarei hasn – mondta, mire a másik három Ragadozó megvetően nézett a sebesült
lényre. Csattogtatni kezdték a szájkarmaikat, és valami mély, hörgőn cserregő hangot adtak ki
magukból, ami leginkább megvető nevetésre hasonlított.
A sebesült lény felmordult, egy pillanatig kihívóan nézett a négy másikra, azután úgy
hajtotta le a fejét, mintha megadná magát. A kocka elsötétült.
– Harrigan, feküdj! – kiáltott fel Rios.
Harrigan lenézett a tetőről, és látta, a rendőrök és a fegyveres civilek átrendezték a
sorfalukat, úgy helyezkedtek el, hogy tüzet nyithassanak a négy Ragadozóra. Az amerikai
felemelte a kezét.
– Ne! Várjanak! – Rios szemébe nézett.
– Megőrült? Többen vannak, és most leszedhetjük őket! – kiáltott fel Villaca.
Rios azonban hirtelen megértette, mi a helyzet. Odabólintott Harrigannek, és kiadta a
parancsot:
– Senki ne lőjön!
Harrigan felsóhajtott, a Ragadozókra nézett, bólintott.
– A tiétek.
A lények körbevették a sebesültet, megfosztották fegyvereitől, valamilyen bilincset
helyeztek el rajta, azután megragadták a karjait, hogy felemeljék. Ketten visszavezették a
tetőnek arra a pontjára, ahol előbukkantak, majd leugrottak a földre, és elindultak egy
romba döntött ház irányába.
A vezér keresztbe tette a szájkarmait, kiadott pár kattogó hangot, és odabólintott
Harrigannek. Úgy tűnt, tisztelettel.
– That’n-de s’ yin’tekai – mondta már-már kedvesen, majd úgy emelte fel a kezét,
mintha szalutálna. Hirtelen megfordult, és harmadik társával együtt követte a másik kettőt.
Pár pillanattal később eltűnt Harrigan szeme elől a füstös, poros levegőben.
Harrigan a brazilra nézett.
– Jól vagy, Fernando?
Fernando erőtlenül bólintott. A sebe erősen vérzett, mégsem ájult el.
– Ez most mi volt?
– A lény körözött bűnöző volt – magyarázta Harrigan.
– Az egyszer biztos, hogy mi el akartuk kapni – kapaszkodott fel a tetőre Villaca. Rios
követte, majd mindketten odaálltak Harrigan és Fernando mellé.
– Az övéi fogják megbüntetni a maguk módján – mondta Harrigan, bár nem volt biztos a
dologban. Semmit sem tudott biztosan, csak következtetni próbált a történtekből.
Természetesen nem értette a vezér szavait, viszont úgy érezte, a jelentésük lényege eljutott
hozzá.
Rios végignézett a romba döntött favelán.
– Micsoda káosz! – sóhajtott fel fejcsóválva. – Mit gondol, helyrehozzák?
Harrigan felnevetett.
– Mármint ők? Nem, szerintem most már minden a mi dolgunk.
Fernando reménykedő vigyorral nézett az amerikaira.
– Szóval? Akkor most elvisz engem az Angyalok Városába?
 Harrigan felmordult.
– Biztos vagy benne, hogy itt akarod hagyni ezt az izgalmas helyet?
A három brazil felnevetett.
– Ó, ez csak egy szimpla riói hétköznap volt! – mondta Fernando. A nevetése nedves
köhögésbe fulladt. Gyorsan keresztet vetett magán.
– Bárcsak ne így lenne! – sóhajtott fel Rios.
Harrigan is felnevetett.
– Szerezzünk valami segítséget ennek a hősnek! – mondta, és rácsapott Fernando ép
vállára. Ahogy ismét körbenézett látta, a favela tövében már ott várakoznak a mentősök.
Lemásztak a tetőről, elindultak a domb aljába. Fernando boldogan sugárzó arccal lépkedett a
saját akcióhőse mellett.
 Dayton Ward – Felderítés

Kvang-tri tartomány, Vietnam,

1968. Január

Daniel Roland őrmester előrehajolt és balra rohant, miközben mögötte golyók verték
végig a sarat. Egy széles fatörzshöz ugrott, hozzálapult, kényszerítette magát, hogy lassan,
nagyon lassan lélegezzen. M16-os és AK-47-es tűz süvített körülötte a levegőben, a
kerepelésbe időnként beleugatott Roland szakasztársának, John Coffrennek a sörétes
puskája.
Valahonnan Roland válla mögül fájdalmas kiáltás érkezett. Az őrmester pózt váltott, hogy
jobban lásson. A jobbról érkező hangok elárulták neki, hol húzták meg magukat a többiek,
hol találtak fedezéket azt követően, hogy belesétáltak a kelepcébe. Tőle jobbra két alak lapult
egy kidőlt fa mögött, és látta Coffren puskájának csövét, ami ismét rászegeződött valamilyen
célpontra. A Maryland északi részéről származó fiatal tengerészgyalogos egész életében ilyen
fegyvereket használt, rajongott értük, sokkal többre becsülte őket az M16-osnál. Rolandot
egyáltalán nem zavarta a dolog. Kis távolságon a Remington 870-es, ha Coffren lőtt vele,
sokkal nagyobb pusztítást okozott a karabélynál. Márpedig a vietkongok igencsak közel
voltak.
– Roland! Jól vagy?
Coffren a kiáltásával tüzet vonzott magára a dzsungelből, valahonnan Roland jobb
oldaláról. Az őrmester hátrébb tolta a fején puhakarimájú dzsungelkalapját, célra tartotta az
M16-ost, és ráürítette a tárat a bozótra. Fogalma sem volt, eltalált-e valamit. Amikor érezte,
hogy a tár kiürült, visszahúzódott a fa mögé.
– Jól! – kiáltotta. Kiejtette az üres tárat, elővett egy telit, a helyére lökte, csőre töltött.
Ismét pózt váltott, hogy jobban lásson. A tekintetével végigpásztázta a bozótot, árulkodó
jeleket keresett, és hálát adott a sorsnak azért, hogy történetesen a hátuk mögött van a
domb. Így kisebb volt a valószínűsége annak, hogy az ellenség megpróbál mögéjük kerülni.
Az ott kiásott bunkert már hatástalanították, vagyis abból az irányból nem érhette őket
meglepetés. Természetesen tisztában volt vele, minél tovább húzódik ez a tűzharc, annál
nagyobb az esélye annak, hogy a vietkongok erősítést kapnak.
Egy sorozatlövésre állított AK-47-es kezdett kerepelni az aljnövényzetben, valahol nagyon
közel. Roland lekuporodott, amikor néhány lövedék beleharapott a fája oldalába.
– Scott! Nálad mi a helyzet?
Scott Pearson szakaszvezető nem válaszolt, inkább feltérdelt a kidőlt fa mögött, és rálőtt
az M79-esével valamire, amit Roland nem is látott. A gránátrepeszek keresztülszakították
magukat a dzsungel sűrűjén, és az útjukba akadó puhább testeken is.
Ez a beszéd! Ahogy a lövést követően meghallotta a riadt kiáltozást, Roland a hangok
irányába fordította az M16-osát, és kiürített egy újabb tárat. Coffren is leadott pár lövést,
meg valaki más is – vagy Bill Leisner, vagy az egységparancsnok, Matthew Byrne hadnagy, ezt
Roland nem tudta meghatározni.
 Újabb kiáltások, rémült sikolyok érkeztek a dzsungelból, majd erős, koncentrált össztűz
következett. Roland ismét behúzódott a fája mögé, de pár másodperccel később rájött, a
golyók nem feléje, nem a szakasz irányába záporoznak.
Mi az ördög...?
Tőle jobbra Coffren és Pearson kissé kiemelkedett a fedezékből, a fegyverropogás felé
fordították a fegyvereiket. Pearson lőtt még egyet az M79-essel. Gyakorlott mozdulattal,
magabiztosan ejtette ki az üres hüvelyt a gránátvetőből, újat tett a helyére, miközben
Coffren fedezőtüzet biztosított a számára. Azután Coffren hirtelen hátrahőkölt, a földre
vetődött, miközben valami fénylő, sárgás-zöldes objektum tört keresztül a bokrokon, hogy
azután belecsapódjon Pearsonba. Rolandnak még volt annyi ideje, hogy felfogja, a lövedék –
bármi volt is az – akadálytalanul keresztülhaladt Pearson testén. A gránátvető hátralökődött.
Pearson még mintha hadonászni próbált volna, de elterült a földön.
– Scotty!
Roland, miközben a barátja nevét kiáltotta, egyszerre próbálta figyelemmel kísérni
Pearsont és Coffrent meg a vele szemközt húzódó dzsungelszakaszt. A tekintetével azt a
helyet kereste, ahonnan leadták a lövést, de semmit sem látott. Távolabb, a dzsungelből
heves AK-47-es tűz hallatszott; a fegyverek mintha egyszerre szólaltak volna meg mindenütt.
Azután... Csend. Mélységes csend.
Se lövések, se kiáltások. Semmi. A hirtelen, szürreális változás elég volt ahhoz, hogy
Roland és Coffren csodálkozó pillantást váltson. Roland megvonta a vállát, és az M16-ost
maga elé szegezve kilépett a fa mögül. Coffren is felemelkedett, de ő Pearson felé mozdult,
aki szétvetett végtagokkal feküdt a hátán, de úgy, hogy a hátizsákja miatt kihomorította a
mellkasát. Rajtuk túl Roland meglátta Bill Leisnert, aki szintén kiemelkedett a fedezékéből,
egy sekély mélyedésből. Nedves sár és pár falevél tapadt az egyenruhájára.
– Hová a pokolba tűnt mindenki? – kérdezte Leisner.
Roland válasz helyett csak a fejét ingatta.
– Pearson meghalt – jelentette Coffren, és a barátja hullájára mutatott. – De azt ne
kérdezzétek, hogyan.
Pedig a „hogyan” teljesen nyilvánvaló volt, ezt még Roland is látta. Pearson nyitott
szemmel meredt az égre, az arcára ráfagyott az értetlenség. A mellkasa közepén hatalmas,
legalább ököl nagyságú kráter tátongott, a seb véres szélén megfeketedett a bőr és az izom.
Leisner a karjára vette az M16-osát, és megkerülte a másik két katonát.
– Hol van Byrne?
Roland csak ekkor döbbent rá, az összecsapás kezdete óta nem látta Byrne hadnagyot, a
hangját se hallotta.
– Fésüljük át a terepet! Keressük meg!
***
A megfigyelőpontról, a magas fa ágai közül, aktív álcában nézte végig a mélyen alatta
lezajló fegyveres összecsapás utolsó jeleneteit. A két csoport közül az egyikhez jóval többen
tartoztak, mint a másikhoz. Az ellenséges felek abbahagyták fegyvereik használatát, és a
nagyobbik kontingens mélyebbre húzódott a dzsungelben. Számuk jelentősen
megfogyatkozott. Ezt részben a másik csoport harcosai idézték elő, részben pedig ő maga. A
küzdő felek testének hőképei, amelyet biomaszkjának vizuális szenzorai vetítettek elé,
elárulták Nk’meccinek, hogy a kisebbik csoportot már csupán három harcos alkotja. Ennyien
élték túl az ellenséggel történő összecsapást. Két társukat ő szedte le, néhány másikat a
nagyobbik csoport tagjai.
 Igazság szerint játszi könnyedséggel meg tudta volna semmisíteni a harc valamennyi
résztvevőjét, de az ilyesmiben nincs semmi élvezet, nincs benne dicsőség. Egyébként is,
látogatásának nem pusztán egy szimpla vadászat volt a célja. Az is jöhet, majd később,
feltéve, hogy a körülmények nem változnak meg számottevő mértékben.
Nk’mecci megvizsgálta a kezében tartott koponyát, amelyre még rátapadt egykori
tulajdonosának vére és néhány szövetmaradványa. Szívesen megtisztította volna, hogy
elhelyezze egyelőre csekély méretű, de folyamatosan gyarapodó trófeagyűjteményében, de
ezzel még várnia kellett. Kelletlenül félretette a koponyát, felhelyezte a feje fölötti ágra.
Ahogy a korábban elejtett prédák esetében, ezúttal sem szívesen hagyta volna olyan helyen,
ahol a helyi állatok képesek hozzáférni, kárt tenni benne, esetleg elfogyasztani. Majd
visszajön a trófeáiért; majd mielőtt elhagyja ezt a világot. Visszajön, ha lehetséges.
Lassú, kimért mozdulatokkal megvizsgálta a sebeket, amiket odalent, a talajon szerzett.
Elvette a bal kezét az oldaláról, és megállapította, hogy a vérzés alábbhagyott. Használta az
álcáját, de az emberek lőfegyverei így is sebeket ejtettek rajta. A lövedékek a jelek szerint
nem sértettek meg egyetlen létfontosságú szervet sem, de a felsőtestén és a lábán lévő
sebek mindenképpen ellátást igényeltek – ha másért nem is, a fertőzés megelőzése
érdekében. A lábán lévő sérülést könnyen el tudta látni, bár biztos volt benne, hogy
fájdalmas lesz a procedúra. A gondot a törzsébe kapott lövedék eltávolítása jelentette a
számára. A fájdalmat, amit az idegen tárgy okozott neki, még el tudta volna viselni, de a seb
zavarta őt a mozgásban.
A felszerelése egészen más ügy volt. Az álca energiacellája is találatot kapott, emiatt az
egység hol működött, hol pedig nem. Nk’mecci tisztában volt azzal, ha ilyen állapotban is
használja, azzal esetleg jobban magára vonhatja a figyelmet, mintha nélküle próbál
boldogulni. Rövid töprengés után úgy döntött, kikapcsolja az egységet. Amúgy is olyan
magasan volt, hogy könnyedén elrejtőzhetett a talajszinten mozgók elől. Az emberek
megközelítése így bajos lehetett, másrészt viszont az álcanélküliség megemelte a kihívás
szintjét, így sokkal nehezebben tudta végrehajtani a küldetést.
Nem először járt ezen a bolygón. Sok-sok ciklussal korábban mint ifjú, avatatlan yautja
elkísérte az apját és idősebb testvérét egy vadászatra. Akkor egészen más helyszínt, más
terepet, más klímát választottak ki, és akkoriban ennek a világnak a lakói még jóval
primitívebb fegyverekkel rendelkeztek, mint most. Érdekes módon az emberek akkor is
konfliktusban álltak egymással, bár az a háború jóval nagyobb méretűnek látszott ennél a
mostaninál, sokkal komolyabb pusztítással járt. Az a vadászat kimondottan gyümölcsöző volt
hármójuk számára, rengeteg trófeát és emléktárgyat sikerült begyűjteniük.
Erre a vadászatra egyedül érkezett. Egyedül, mert ez volt a szokás, az avatott yautják
szokása. Ez volt az első ilyen, magányos kalandja. Az elsődleges felderítések szerint a bolygón
kialakult, fokozatosan eszkalálódó konfliktus többek figyelmét felkeltette, sok yautja
versengett a lehetőségért, hogy meglátogathassa ezt az igencsak termékeny vadászterületet.
Nk’mecci egyszerűen nem tudta visszautasítani a lehetőséget, amit a klánja ajánlott fel neki.
A feladata egyszerű volt: a bolygónak ezt a régióját kellett felderítenie. Mivel a munkát
egyedül végezte, ezt az utazást egyfajta próbatételként is fel lehetett fogni.
Az érkezése óta elvégzett megfigyelésekből Nk’mecci arra a következtetésre jutott, hogy
a térségben inváziós erőként fellépő csapatok felszerelési tárgyai, fegyverei és járművei
sokkal jobb minőségűek és hatékonyabbak, mint az ellenségé, vagyis azoké, akik a jelek
szerint a saját territóriumukat próbálták megvédeni. Az utóbbiak meghökkentően jó
teljesítményt nyújtottak. Bizonyos jelek arra utaltak, hogy komoly segítséget kaptak egy
harmadik kontingenstől, ami szintén kiváló fegyverekkel és eszközökkel rendelkezett, ám ez a
bizonyos harmadik kontingens ténylegesen csak a vizsgált zónától távolabb elterülő
vidékeken fejtette ki a hatását. Nk’mecci úgy vélte, a helyzet változhat, attól függően, hogy a
konfliktus mennyi ideig tart. Úgy gondolta, nagyon érdekes lenne végignézni az egészet, és
megvizsgálni a részleteket, majd a végkifejletet.
A védekező erők ebben a csatában jó teljesítményt nyújtottak, Nk’mecci úgy látta, ezeket
a harcosokat jelentősen segíti a tény, hogy ismerik a terepet. Miközben a mozgásaikat
figyelte, felfedezett egy talajszint alatti járatokból álló hálózatot, amit a jelek szerint az
inváziós csapatok nem ismertek, talán a létezéséről sem tudtak. A taktika érdekes volt, mivel
a védők ezeken a járatokon keresztül harcosokat és eszközöket juttathattak keresztül a
dzsungelen, méghozzá ellenfeleiknél sokkal gyorsabban, és úgy, hogy azok ebből semmit sem
vettek észre. Ez a húzás persze nem egyenlítette ki igazán az erőviszonyokat, de
mindenképpen érdekesebbé változtatta a helyzetet.
Ami az inváziós erőket illeti, azok borzasztóan magabiztosnak tűntek, nagyon bíztak jobb
minőségű fegyvereikben és felszerelésükben, néha már annyira, hogy pontosan emiatt váltak
elbizakodottá. Kis egységekben szivárogtak be az ellenséges területre, a hatalmas
dzsungelbe. Sok esetben primitív légi járműveiket használták arra, hogy eljussanak a
távolabb eső zónákba. Érkezésük után viszonylag észrevétlenül haladtak előre, és sok
esetben úgy mozogtak, mintha csak felderítést végeznének. Elképzelhető volt, hogy ezeken a
bevetéseken csupán információkat gyűjtöttek egy nagyobb erő számára, amelynek a
későbbiek folyamán sokkal konvencionálisabb eszközökkel kellett biztosítania a területet és
annak forrásait. Stratégiai szempontból ez így helyes volt, és idővel valószínűleg eldőlhetett,
hogy valóban ilyen műveleteket hajtanak-e végre. Éppen ez jelentette Nk’mecci számára a
gondot. Ideje, az nem sok volt.
Alatta a kisebb egységet alkotó emberek összegyűltek bajtársaik maradványai körül,
vélhetőleg azért, hogy kiderítsék, mi történhetett velük. Nk’mecci minden egységnél
könnyen tudta azonosítani a vezetőket, és még könnyebben ki tudta vonni őket az
egyenletből. Azt akarta, hogy a megmaradó harcosok kénytelenek legyenek alkalmazkodni az
új helyzethez, a megszokott irányítás nélkül cselekedjenek, ő pedig tanulmányozhassa a
reakcióikat. Ez az aktivitás nem volt kompetens a küldetése paramétereivel, de még az
elfogadhatóság határán belül maradt. Egy ilyen lehetőséget vétek lett volna elszalasztani,
különösen abban az esetben, ha értékes információkkal járulhatott hozzá a vadászat tárgyát
illetően.
Vajon most mihez kezdenek azok hárman?
***
Ahogy lenézett a hullára, Rolandnak szüksége volt pár másodpercre ahhoz, hogy el tudja
hinni, valóban az egységparancsnok, Matthew Byrne maradványai hevernek előtte.
A hadnagy egy réz karkötőt hordott a jobb csuklóján; a tárgy egy régi tüzérségi lövedék
hüvelyéből készült, Byrne egy helybelitől, egy montagnardi paraszttól kapta ajándékba. Ez
alapján jobban lehetett azonosítani őt, mert az arca... Gyakorlatilag nem volt arca. Nem is
nagyon lehetett, mivel hiányzott a koponyája; a fejéből csak a bőr maradt meg, mint egy héj,
egy tok. És nemcsak a koponyája hiányzott, hanem a teljes gerincoszlopa is, amit a jelek
szerint kivágtak, vagy egyszerűen kirántottak a testéből. De... Egyáltalán lehetséges ilyesmi?
Kivenni egy emberi testből a gerincet? Így?
Mindent vér borított. Sötétvörös és csillogó vér. A testben valószínűleg egy csepp sem
maradt. Byrne egyenruhája és felszerelése csatakos volt tőle. A kiontott belek és szervek, a
szétvágott gyomor tartalmának bűze förtelmes volt; Roland nem is bírt levegőt venni az
orrán keresztül, a száján át lélegzett. Lehajolt, felemelte a hadnagy jobb keze mellett a földön
heverő M16-ost, megvizsgálta.
– Egyetlen lövést sem adott le. – Kivette a teli tárat, bedugta a zubbonya mellzsebébe.
– Ezt a kongok csinálták vele? – kérdezte Bill Leisner szakaszvezető, aki Roland mellett az
osztag másik lövésze volt. Roland kihallotta a hangjából a bizonytalanságot és a félelmet.
– Ki más? – kérdezett vissza Roland. Megcsóválta a fejét. – Csak azt nem tudom, hogyan.
Kikerültünk egymás látóteréből, igaz? De mennyi időre? Egy percre talán? – Képtelen volt
hátat fordítani annak a valaminek, ami Byrne testéből maradt, ezért inkább alaposabban
megvizsgálta.
A hadnagyra John Coffren talált rá, úgy húsz méterre attól a helytől, ahol Roland állt a
támadás során. Támadás? Inkább bizarr eseménysorozat volt, aminek az lett az eredménye,
hogy meghalt Scott Pearson, meg persze Byrne hadnagy.
– Én inkább azt szeretném tudni – mondta Coffren –, hogy a kongok miért futottak el.
Hallottátok őket, igaz? Valami rájuk hozta a szívbajt. Betojtak.
Roland bólintott. Byrne-en kívül a srácok nyolc halottat, nyolc vietkong katonát találtak a
dzsungelben. A testek pozíciója arra utalt, hogy nem mindegyikkel az osztag tagjai végeztek.
Négyet nagy távolságról öltek meg, egyikükön ugyanolyan sebet találtak, amilyet Pearson
kapott: neki is kráter tátongott a mellkasán.
De mi az isten tud ilyen lyukat ütni egy emberi testbe?
– Nem maradhatunk itt – mondta Coffren. – Azok a pöcsök, akiket nem lőttünk le,
visszajöhetnek. És hozhatják a barátaikat is.
Roland elnézett a másik tengerészgyalogos mellett, szemügyre vette a domb oldalában
kiépített bunkert. Alig lehetett észrevenni, úgy betakargatták faágakkal, levelekkel, indákkal,
hogy teljesen beleolvadt a környezetébe. Olyan tökéletes volt az álcázása, hogy az osztag
élén haladó Leisner szinte orra bukott benne. Nem is számítottak rá, hogy ilyesmit találnak
majd; ezen a helyen nem igazán volt értelme kiépíteni egy ilyen fedezéket. A vietkongok
persze sejthették, hogy rátalálnak és megvizsgálják – ez lehetett az oka annak, hogy éppen
azon a helyen állították fel a csapdát.
Ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy Roland ideges legyen. A küldetésük elsődleges célja az
volt, hogy kiderítsék, létezik-e valamilyen hadifogolytábor Kvang-tri tartomány északi
határszakaszának ezen a részén. Már hónapok óta keringtek bizonyos pletykák egy táborról,
de semmi sem bizonyította a létezését, ezért a parancsnokság egyszerűen jegelte az ügyet; a
felderítőknek más, fontosabb feladatuk is volt. Csak akkor vált ismét forróvá a dolog, amikor
kiderült, hogy az Egyesült Államok egyik prominens szenátorának fiát, aki pilótaként szolgált
a Légierőnél, valahol a demilitarizált zóna közelében lőtték le. Ha a zónában létezett
fogolytábor, akkor logikusnak tűnt, hogy a pilótát – ha egyáltalán életben maradt – oda
szállították.
Roland éppen eleget tanulmányozta a térképeket és a légi felvételeket, éppen elégszer
járt már a dzsungelben, éppen elégszer elrepült már fölötte ahhoz, hogy biztos legyen
benne: a tábor nem létezik. Ennek ellenére a parancs, az ugyebár parancs, ezért mondhatott
ő bármit, az osztagnak el kellett indulnia, hogy felderítse a terepet. A normál felderítő
őrjáratokkal ellentétben ennek az akciónak a gyors mozgás volt a lényege. Öt fő, könnyű
felszereléssel behatol a zónába. Az osztag negyvennyolc óra alatt megpróbálja megszerezni
az információkat, megállapítja, hogy a tábor létezik-e, vagy sem, majd kivonásra kerül,
remélhetőleg veszteségek nélkül.
 Az első harminchat órában minden a terv szerint zajlott, de aztán beütött a mennykő,
aminek az lett a vége, hogy Bryne és Pearson meghalt.
– Juttassátok eszembe, hogy rúgjam tökön azokat az S-2-es seggfejeket, amikor
visszaérünk – mondta Coffren. – Azt mondták, ez a hely totál nyugodt és tiszta.
Roland egyetértően mordult fel. Az osztag az eligazítás során megkapta az előzetes
felderítés eredményeit, amely szerint a zónában nem folyt jelentős ellenséges tevékenység.
Ez az információ, mint kiderült, nem volt helytálló. Most már csak az volt a kérdés, hogy a
felderítők milyen mértékben tévedtek.
– Ha ezek a vietkongok egy nagyobb egységhez tartoztak – mondta Roland –, akkor
tényleg nagy szarban vagyunk.
– Nyakig vagyunk benne! – mondta Coffren. – Nyakig a híg fosban! – Megpróbálta
begyömöszölni a hátizsákjába és a zsebeibe az extra tárakat; a Byrne-től és Pearsontól
elszedett muníciót már elosztották hármuk között. Coffren volt az, aki elásta a halottak
fegyvereit és egyéb felszerelési tárgyait, amiknek nem tudták hasznát venni.
– Szerintem szerencsések vagyunk – mondta Roland. – Ha ezek tényleg tudták volna,
hogy jövünk, és lett volna elég idejük a tervezgetésre, akkor sokkal komolyabb csapdát
állítanak, és kiverik belőlünk a szart.
A vietkongok hírhedtté váltak a kelepcetaktikáikról. Sok esetben bonyolult csapdákat
állítottak, amelyek tervezése során figyelembe vették az időjárást, a terepviszonyokat.
Komoly felderítő tevékenységet végeztek, sokszor órákon, esetleg napokon keresztül
követték a kiszemelt áldozatokat, hogy sikeresen hajthassák végre az akciókat. Ez persze nem
zárta ki azt, hogy egy kisebb kontingens a saját felderítési adataira támaszkodva kihasznált
egy kínálkozó lehetőséget, és sebtiben felállított valami csapdát.
– Lehet, hogy most elriasztottuk őket, de mi lesz legközelebb? Szétlövik a seggünket. El
kell tűnnünk innen. Azonnal! – Roland levette a kalapját, megtörölte izzadó arcát. Január
volt, de a dzsungel a viszonylag alacsony hőmérséklet ellenére is forrónak bizonyult, a levegő
páratartalma magas maradt. – Kár, hogy nem hívhatunk madarat.
Nem is hívhattak volna helikoptert, mert a parancsnak megfelelően az osztag egyetlen
tagjánál sem volt rádió. A küldetést gyorsan és csendben kellett végrehajtaniuk, így amúgy se
léphettek volna kapcsolatba a parancsnoksággal, nem kockáztathatták, hogy az ellenség
lehallgatja, esetleg beméri az adásokat. Mivel nem kérhettek kivonást, a helikopternek egy
előre meghatározott helyen és időben kellett felvennie őket. A többiekhez hasonlóan Roland
is memorizálta ezt az információt, nem jelölte be a helyet a zsebében tartott térképen; nem
akarta, hogy az ellenséges katonák megtalálják nála az információt, ha esetleg megölik vagy
fogságba ejtik.
A térkép és egy iránytű segítségével könnyen meg tudta találni a landolózónát. Abban
biztos volt, hogy a helikopter ott lesz, már csak nekik kellett odaérniük időben. Arra az
esetre, ha ez nem sikerülne, meghatároztak egy másik időpontot és egy másik helyet is.
Azután? Ha oda sem jutnak el, cseszhetik.
Ezért kellett indulniuk.
– Fiúk! – mondta Leisner, aki néhány lépésnyi távolságban álldogált. – Ezt nézzétek meg!
Roland a vállára vetette Pearson M79-esét és a gránátokat tartalmazó hevedert, majd
Coffrennel együtt odament Leisnerhez. Azonnal meglátta, mi keltette fel a másik
tengerészgyalogos figyelmét. Egy vietnami katona hullája. A fickót ugyanúgy ölték meg, mint
Pearsont és a másik vietkongot. A test hason feküdt, a mellkasra és a hátra robbantott lyukon
keresztül látni lehetett alatta a földet.
 Coffren a homlokát ráncolta.
– Valamelyikőtök bepakolt egy rakétavetőt, és nekem nem szólt?
– Ez lehetett a parancsnokuk. – Roland letérdelt, és a hulla vállán keresztbevetett táskára
mutatott. Miután ellenőrizte, hogy a táskát nem aknázták alá, lehúzta a halott katonáról,
kinyitotta. Papírokat talált meg két térképet, ez utóbbiakat átnyújtotta Leisnernek.
– Szent szar! – mondta Leisner, miután vetett egy pillantást a térképekre. – Ezen itt rajta
van az egész tartomány meg a környező területek. Nézzétek, miket jelölt be! – Izgatott volt,
gyorsan beszélt, és mint mindig, amikor hadart, erősebbé vált jellegzetes középnyugati
tájszólása.
Roland közelebb hajolt a térképekhez, és megállapította, hogy bejelölték rajtuk a
környék összes vietnami és amerikai katonai bázisát, sőt a demilitarizált zóna térségében
elhelyezett kisebb egységeket is. Észrevette, hogy az olyan amerikai kézen lévő helyek, mint
Dong-ha és Kvang-tri City, meg egy csomó másik dél-vietnami település irányába vonalakat
húztak, néhány helyre pedig jegyzeteket firkantottak.
– Ez meg mi akar lenni? – kérdezte Coffren.
Leisner megvonta a vállát.
– Szerintem valami kód. – Ő volt az osztag tolmácsa, jól beszélte a vietnámi nyelvet,
olvasta is, néhány trükkösebb dialektust is ismert. Elgondolkodott, aztán elkerekedett a
szeme. – A picsába! Szerintem ez egy támadási terv.
– Mi ellen? – kérdezte Roland.
– Minden ellen! – Leisner rábökött a térképre. – Ez úgy néz ki, mint egy komoly offenzíva.
– Mikor? – kérdezte Coffren.
– Nem tudom. Itt semmi sincs, ami dátumra, időre utal.
– Lehet, hogy a múltkori támadásra vonatkozik az egész? – kérdezte Roland. Néhány
nappal korábban, még az indulásuk előtt a vietkongok komoly tüzérségi támadást indítottak
a Kvang-tri bázis és néhány másik amerikai célpont ellen.
Leisner megrázta a fejét.
– Ez sokkal nagyobbnak látszik, mint az volt. Jóval nagyobbnak.
– Ezt magunkkal visszük. – Roland a térképre mutatott. – Majd valaki, aki nálunk
okosabb, megfejti, hogy pontosan mi ez. – Az órájára nézett. – Nagyjából tizenkét óránk
maradt, hogy eljussunk a landolózónához. Húzzunk el innen!
***
A három ember csapdába sétált.
A magasból, a reggeli félhomály és a lombok fedezékét kihasználva Nk’mecci nyugodtan
végignézhette a támadás kibontakozását. Biomaszkja szenzorai megmutatták neki a
pozícióba manőverező tizenkét testet; végignézte, ahogy eltávolodnak az aljnövényzeten
keresztülvezető keskeny ösvénytől, áthúzódnak egy sokkal szélesebbhez, amelyet felszíni
járművek használtak. Egy másik irányban egy nagyobb méretű, viszonylag kopár területet
látott a dzsungelben, a talajt itt magas fű borította. Korábbi megfigyeléseire támaszkodva
Nk’mecci megállapította, hogy a zónán keresztülhaladó kisebb csoport valószínűleg arrafelé
tart, mivel az ilyen helyek kiválóan megfeleltek arra, hogy felszálljanak az általuk gyakran
használt légi járművek egyikére.
Érdeklődve és csodálkozással látta, hogy a nagyobbik csapat úgy mozog, mintha előre
tudná, merre tart a kisebbik. Ez a csoport megállt, és a harcosok egyenes vonalat alkotva
elrendeződtek, méghozzá olyan módon, hogy fegyvereiket az ellenségeik által követett
ráközelítési vektor irányába fordították. A csoport súlypontja az egyik szárnyra tevődött – a
harcosok vélhetőleg azt feltételezték, hogy a célpontok nem fognak irányt változtatni, ahogy
keresztülhaladnak az aljnövényzeten. Ez a taktika sokban hasonlított azokra, amelyeket
Nk’mecci ifjú korában alkalmazott, annak idején, amikor avatatlan yautjaként a vadászat
alapjait tanulgatta az apja irányításával. Az ilyen műveletek a nagyobb testű prédaállatok
becserkészésére és megölésére voltak alkalmasak, bár Nk’mecci már tapasztaltból tudta,
hogy az intelligensebb lények ellen is bevethetők, velük szemben is kiválóan működnek. A
jelek szerint itt is egy ilyen trükkről volt szó.
Pozíciót váltott, nagyításra állította be a biomaszk szenzorait. A behatolók triója
láthatóvá vált. A jelek szerint nem is sejtették, hogy egyenesen egy csapda felé tartanak.
Nk’mecci előző nap egészen végig követte a mozdulataikat, egészen addig, amíg sötétedés
után megálltak és védelmi pozíciót vettek fel. Csak ezt követően észlelte az ellenséges erő
jelenlétét.
A trió a dzsungelben húzódó ösvénnyel párhuzamosan haladt, így a harcosok
kihasználhatták az aljnövényzet által kínált fedezéket. Nem egyenesen a tisztás irányába
tartottak, de annak, hogy egyáltalán erre a területre vonultak, a korábbi viselkedésükből
ítélve csakis az lehetett a célja, hogy azon a helyen találkozzanak valakivel, nagyjából a
nappali világosság megszűnésével azonos időben. Bár óvatosan és figyelmesen haladtak,
látszólag fogalmuk sem volt arról, mi vár rájuk. Ha minden a terv szerint történik, támadóik
játszi könnyedséggel meg fogják semmisíteni őket.
A csapdába csalást mészárlás fogja követni.
***
Az erőtlen reggeli napfény keresztülszűrődött a fák lombjain. Halvány volt még, de
éppen elég erős ahhoz, hogy Roland lássa az előtte elterülő terepet. Lassan, de határozottan
haladt, minden lépést megfontolt, újra és újra megállt, feszülten fülelt, a veszélyre utaló
jeleket kereste. Rovarok és madarak megnyugtató neszezése töltötte meg a levegőt. Rajtuk
kívül csak a saját légzését hallotta. Megpróbált uralkodni magán, egyenletesen, lassan
lélegzett.
Már majdnem odaértek...
Az előző, idegőrlő nap során folyamatosan haladtak a dzsungelben. Éjszakára védelmi
állást vettek fel, és folyamatosan őrködtek. Eljutottak arra a pontra, ahonnan – ha a térkép és
az iránytű nem hazudott – kevesebb, mint egy óra alatt elérhették a kivonási pontot. Roland
arra gondolt, hogy hatvan perc múlva már mind a hárman a helikopteren lesznek, és a bázis
felé tartanak.
Hatvan perc – akár egy örökkévalóság.
Éjszaka egyetlen percet sem bírt aludni, a nyugodt órákat a gondolatai rendezésével
töltötte. Visszatérésük után jócskán volt mit jelentenie, különösen arról a furcsa fegyverről,
ami végzett Bryne hadnaggyal és Pearsonnal. Lehet, hogy a ruszkik adtak át valami új
technológiát a vietkongoknak? Ez mondjuk nem adott volna magyarázatot a halott vietnami
katonákra, de a titok nyitja valahol itt lehetett. Ki a felelős, ki tehet erről az egészről?
A nagyokosok majd rájönnek...
Két rövid, halk pisszenést hallott hátulról. Azonnal mozdulatlanná dermedt. Ezzel a
jelzéssel John Coffren azt akarta közölni a társaival, hogy hallott vagy látott valamit. Roland
agonizáló lassúsággal tette le a lábát a földre, majd lassan leguggolt. Amint elfoglalta ezt a
pozíciót, elfordult, de csak annyira, hogy lássa Coffrent. A szakaszvezető öt méterrel a háta
mögött kuporgott. A puskáját a bal karjára fektetve tartotta. A háta mögött, ugyancsak öt
méterrel Bill Leisner is féltérdre ereszkedett és készenlétbe helyezte az M16-ost. Coffren
lassan Rolandra nézett, a szemére mutatott, azután az előttük elterülő dzsungelszakasz felé
intett.
Ellenséget látott...
Roland a jelzett irányba nézett, a tekintetével végigpásztázta a dzsungelt, mozgást vagy
bármi más oda nem illőt keresett. Egy árnyékot. Egy alakot, ami nem illett a környezetéhez.
Nem látott, nem hallott semmi különöset, de minden izma, minden idegvégződése veszélyt
jelzett. A légzése – minden erőfeszítése ellenére – felgyorsult az izgalomtól. A pulzusa a
fülében lüktetett. Ahogy belebámult a sötétségbe, a jobb keze ráfeszült az M16-os pisztoly
markolatára.
Valami nem stimmel!
A faág úgy harminc, talán negyven méter távolságban reccsent meg. A hang úgy hatott a
csendben, akár egy puskadörrenés. Roland a forrása felé kapta a fejét, és meglátott valamit
az egyik magas fa felső ágai között. Egy sötét sziluett imbolygott az ágon, olyan mozdulatokat
téve, mintha attól tartana, hogy a következő pillanatban alázuhan.
Roland felemelte az M16-ost, célra tartotta.
Elkésett. Nem ő tüzelt először.
A többi irányból, az oldalsó bozótból érkező AK-47-es tűz szétszaggatta a levegőt. Roland
hasra vetette magát, a földhöz tapadt. Hátranézett és látta, Coffren és Leisner követte a
példáját. Előttük folytatódott a lövöldözés, és ekkor már... valami más is társult hozzá.
– Hallod? – kérdezte Coffren súgva. A fegyvere csövével a káosz irányába mutatott. – Ez
az az izé, ami megölte Pearsont. Biztosan ez az!
Roland is hallotta a hangot, és igazat adott a barátjának. Zöld fényvillanások következtek.
Olyan volt, mint a nyomkövető lövedékkel leadott hosszú sorozat, de valahogy lassabbnak és
nagyobbnak tűnt, és mintha a fákról zuhogott volna alá. A pulzáló gömbök dinamitként
robbantak. Roland egy alakot látott a torkolattűz fényében.
– Csapda – mondta Leisner, aki közben előrekúszott a társaihoz. – Jézusom, majdnem
belesétáltunk!
A sorozattűz arra a fára koncentrálódott, amelyikről a furcsa fény eredt. Roland meglátta
az ágak között gyorsan és ügyesen mozgó alakot. De ki az ördög lehet képes ilyesmire?
Az egyik közeli bokor aljából kiáltások hallatszottak. Ideges emberek vietnami nyelven
ordítottak. Lövések. Roland érzékelte, hogy a lövedékek ezúttal az ő irányukba süvítenek. A
társaival együtt lelapult a földre.
– Szerintem tudják, hogy itt vagyunk – mondta Leisner.
Roland letette az M16-ost, és a hátizsákjára, keresztben felcsatolt M79-esért nyúlt.
Kiemelte belőle a repeszgránátot, és a Scotty Pearsontól elszedett hevederből kiemelt egy
robbanótöltetet. Leisner közben tüzet nyitott az M16-ossal, a bokrot lőtte. Coffren négy
lövést adott le a Remingtonjával. Roland felemelte a fejét, és meglátta az egyik kidőlt fa
mögött kuporgó két ellenséges katonát.
– Tűz a rókalyukba! – Célzott az M79-essel, és meghúzta a ravaszt. A gránát egy
másodperccel később becsapódott a fába, az ellenséges katonák elé. Becsapódott és
felrobbant. Roland szeme elől mindkét ember eltűnt. Csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy a
többi vietkong is abbahagyta a lövöldözést.
– Mennyi? – kérdezte féltérdre ereszkedve.
Coffren egy vastag fához támasztotta a vállát, és megtöltötte a puskáját.
– Tíz. Vagy tizenkettő. Az elején ennyi volt. Most? Fogalmam sincs.
 – Ott! – kiáltott fel Leisner, és úgy tartotta az M16-osát, mintha olyasvalamire célozna,
ami jóval a talajszint fölött van.
Roland a jelzett irányba nézett, és meglátta az ágak között a sötét alakot. A lény hatalmas
volt, sokkal nagyobb egy embernél. Fáról fára ugrott, és akkora távolságokat tett meg,
amekkorától egy normál emberi lény visszariadt volna. Elképesztő gyorsasággal haladt, szinte
alig lehetett szemmel követni.
Coffren tüzet nyitott rá, Leisner is kiürített egy tárat. A jelek szerint egyikük sem találta el
az ágról ágra lendülő alakot. Roland betöltött az M79-esbe egy repeszgránátot, és célra
tartotta a fegyvert. A lény éppen megállt; tízméternyire sem volt Rolandtól, aki észrevett
valamit.
Az alak bal vállán mintha megmozdult volna egy tárgy. Egy fegyver... ami rájuk
szegeződött!
– Vigyázz!
A figyelmeztetés túl későn hangzott el. A különös tárgyból zöld energiacsóva csapott ki,
telibe találta és hanyatt lökte Leisnert. Roland látta, hogy a lövedék keresztülfúrja magát a
szakaszvezető testén, majd a háta mögött beleharap a nedves földbe. Leisner már nem élt,
amikor ernyedten összerogyott. A fejéről leesett a dzsungelkalap, láthatóvá vált nyitott,
üveges tekintetű szeme.
– Ne!
Roland célzott az M79-essel. Mielőtt lőtt, még volt annyi ideje, hogy megállapítsa, az
alak külseje igencsak bizarr. Maszkkal egybeépített sisakot viselt, a ruha helyett valami
hálószerűség feszült óriási, izmos testére. A derékszíján számos tárgy függött, csupa olyasmi,
amit Roland nem ismert fel.
Mi az ördög ez?
Roland meghúzta a ravaszt. A lény mozogni kezdett, de a gránát gyorsabb volt nála. A
szétfröccsenő repeszfelhő a mellkasa közepébe csapódott, lelökte őt az ágról. A hatalmas
test zuhanni kezdett. Roland kifogyott a repeszgránátokból, az utolsó robbanótöltetet
helyezte a fegyverbe. Arra a helyre célzott, ahová a lény esett. Vajon él még? Honnan jött ez
ide? Roland már majdnem leadta a lövést, amikor Coffren kezét érezte a vállán.
– Hallgasd csak! – sziszegte a barátja, és az égre mutatott. – Helikopterek.
***
A fájdalom erős volt, de még elviselhető.
Nk’mecci az oldalára fordult. Minden apró mozdulat ájulással járt együtt, de fel kellett
mérnie az állapotát. A lövedékek raja számos komoly sebet ejtett a felsőtestén, a végtagjain.
Biomaszkja működőképes maradt, így láthatta, hogy a két megmaradt ember mélyebben
behúzódik a dzsungelbe. A mozgásukból ítélve már nem próbáltak óvatoskodni, inkább
gyorsan akartak haladni. Menekültek. A távolból Nk’mecci meghallotta az emberek légi
járműveinek ismerős hangját. Az objektumok minden pillanattal egyre közelebb kerültek.
Átkozta magát az óvatlansága miatt. Miután az ellenfeleiknek csapdát állító katonák
egyike meglátta, nem maradt más választása, ki kellett iktatnia az embereket. Ott követte el a
hibát, hogy nem látta előre: a faág nem elég erős ahhoz, hogy megtartsa a súlyát. Az, hogy
eltörött, a teljes csoport figyelmét ráterelte. Álca nélkül nem tehetett mást, meg kellett
védenie magát. A csapdát állító csapat nagy részét megsemmisítette. Néhány harcossal az
ellenfeleik végeztek. Csalódást és keserűséget okozott neki az a tény, hogy ezúttal
szükségszerűségből kellett ölnie, nem pusztán az élvezetért.
 És itt volt az utolsó néhány megmaradt ember, de az ő esélyei már jelentősen
lecsökkentek.
Ezek a megmaradtak még jelenthetnek egy utolsó kihívást, de vajon alkalmas-e a
feladatra? A gyógykészletéből származó szer erős stimulánsnak bizonyult, segített kordában
tartani a fájdalmát, de a sebek begyógyításához szükségesek lettek volna a hajón lévő
eszközök és anyagok.
A hajóra való visszatérés egyet jelentett volna azzal, hogy lemond az utolsó
trófeagyűjtési lehetőségről. Egy avatott vadász ilyen helyzetben csupán egyetlen döntést
hozhatott.
***
Roland kirántotta a biztosítószöget, és a tisztás közepe felé hajította a füstgránátot.
A gránát eltűnt a magas fűben, de azonnal elkezdte kiereszteni magából a sárga füstöt. A
sárga szín azt jelentette, hogy az egység azonnal kivonást kér. A füst pillanatokon belül
szétterjedt, az ég irányába emelkedett.
– Már jönnek is! – mondta Coffren, aki a tisztástól délre, a fák között, Roland mellett
kuporgott.
Roland hihetetlen megkönnyebbülést érzett, amikor meglátta az első Bell UH-l-es
helikoptert a közeli fák fölött. Az alacsonyan repülő madár tett egy gyors kört a zóna fölött.
Az oldalsó ajtaja nyitva volt, a lövész ott ült az M60-as géppuska mögött. A fegyver csövét a
talaj irányába fordította, veszélyforrásokat, ellenséges katonákat keresett. Roland tudta, ha
bármi olyant látna, ami veszélyt jelent, vagy ami gyanús a számára, a lövész rászabadítaná az
M60-as dühét és erejét a dzsungelre.
– Készülj! – mondta. Az M79-est a vállára vette, megmarkolta az M16-osát, és miközben
megpróbálta szemmel tartani a hátuk mögé eső erdőszakaszt, felnézett a látóterébe
manőverező második Hueyra. Az elsővel ellentétben, amely feljebb emelkedett és a
landolózóna fölött lebegett, hogy biztosítsa a szükséges fedezetet, ez a madár gyorsan
ereszkedni kezdett a tisztás felé. Amikor már csak húszlábnyira volt a talpa a talajtól, Roland
rácsapott Coffren vállára.
– Gyerünk!
Mindketten kirohantak a fák közül, ki a tisztásra. Roland számolta a másodperceket,
miközben a helikopter még lejjebb ereszkedett. A rotor lapátjai által kavart szél földhöz
lapította a hosszú fűszálakat, így a két tengerészgyalogos még könnyebben meg tudta tenni a
rövid távolságot. A Huey motorjának zúgása minden más zajt elnyomott. A pilóta nem szállt
le teljesen, és készen állt rá, hogy bármelyik pillanatban visszaemelkedjen az égre.
Roland hirtelen meglátta a zöld energiacsóvát, amely keresztülütötte Coffren testét. Nem
is hallotta a különös fegyver dörrenését, nem hallotta a lövedék süvítését.
– John!
Coffren holtan zuhant a földre, miközben a Huey géppuskása oldalra fordította az M60-
as csövét, hogy viszonozza az ellenséges tüzet. Roland kénytelen volt hasra vetni magát,
nehogy őt darálják szét a láthatatlan célpont irányába küldött golyók. Elgördült Coffren
hullájától, megfordult, feltérdelt, és az M16-ossal tüzet nyitott a fákra. Egy újabb zöld
energialövedék hasított keresztül a tisztás felett. A csóva nem találta el Rolandot, de elég
közel volt hozzá ahhoz, hogy végigperzselje a bal vállát.
Roland oldalra vetődött, végigterült a füvön. Elejtette az M16-ost, és ahogy hasra
érkezett, a gránátvető, ami még mindig ott volt, keresztben a mellén, keményen megnyomta
a testét. Olyan keményen, hogy érezte, megroppannak a bordái. Felemelte a fejét, a tisztás
pereme felé nézett – éppen időben ahhoz, hogy megláthassa a rejtélyes alakot, a lényt,
amely tőle úgy negyven méterre lépett ki a bozótból. Még ilyen távolságból is látni lehetett,
hogy a karján és a mellén lévő sebekből valami sárgás, zöldes folyadék csorog. Rolandnak
fogalma sem volt róla, mi lehet, csak abban volt biztos, hogy nem ember. Mintha egy
rémálom vált volna valóra...
A lény vállára erősített furcsa fegyver megmozdult, az égre mutatott. Rolandnak se ideje,
se lehetősége, se esélye nem volt arra, hogy bárkit figyelmeztessen. A pokoli zöld energia
fellövődött az égre.
Az első lövést két másik követte. Mindhárom lövedék eltalálta a kísérő helikoptert, az
egyik a motorblokkot. A Huey szétrobbant, maradványai lángcsóvaként zuhantak a földre. A
meteor a fák között tűnt el, a landolózónától északra. A becsapódást egy újabb detonáció
követte; láng- és füstoszlop emelkedett az égre.
Roland hallotta, hogy a háta mögött a megmaradt Huey géppuskása ráüvölt:
– Gyere, ember! Mennünk kell!
Légifedezet nélkül a helikopter veszélybe került, bármelyik pillanatban támadás érhette a
fák közül. A pilóta a legszívesebben azonnal elhúzott volna; Roland tudta, ha nem kapkodja a
lábát, a végén még itt hagyják.
A lény azonban támadást indított...
Nem mozgott olyan gyorsan, mint korábban, de még így is képes volt arra, hogy kitérjen
a géppuskatűz elől, kicselezze a lövészt. Mély, hörgő üvöltést hallatott, amit Roland a
helikopter motorjának zaja ellenére is hallott, és cikázva, újra és újra irányt váltva rohant
előre.
Roland nem törődött a géppuskással, aki újra ráüvöltött, hogy szálljon fel a gépre. Nem
törődött a vállát szétrobbantó fájdalommal, a bordái szúrásával. Minden lélegzetvételnél úgy
érezte, mintha tőrt döfnének belé, de fogcsikorgatva felemelte az M79-est. Gondolkodás és
valódi célzás nélkül a lény felé fordította a fegyver csövét. Lőtt.
A lövedék úgy három méterrel a célpont előtt zuhant a földre, amikor felrobbant, a
detonáció ereje elég nagy volt ahhoz, hogy hanyatt lökje a lényt. Izmos karok és lábak
kapálóztak a levegőben. A lény elterült a földön, testét eltakarta a magas fű. A Huey
géppuskása megszórta a helyet az M60-assal. Roland közben megfordult, és a helikopter
nyitott ajtaja felé rohant.
Már éppen fel akart ugrani, amikor a lövészbe becsapódott az újabb zöld lövedék. A
halott ember teste a levegőbe emelkedett, és a kizuhant a gép másik oldalán nyitva hagyott
ajtón. A pilóta arcát eltorzította a félelem, de egyetlen pillanattal később a fülke eltűnt egy
tűzgomolyban. Szilánkokká válva kitört az üveg; a felcsapó tűzcsóvát megkavarta a Huey
rotorja. A helikopter, még mindig közvetlenül a föld felett lebegve az oldalára dőlt.
Roland a földre vetette magát a repeszek és üvegszilánkok elől. Egy újabb zöld
energialövedék csapódott a pilótafülkébe, szétrobbantva a lángok között vergődő ember
testét. Roland felemelte a fejét, de semmit sem tehetett a bajtársaiért.
Miközben a helikopter lezuhanva felrobbant, árny vetődött a fűre, közvetlenül a katona
előtt. Roland megfordult, és a fölébe tornyosuló alakra nézett. A lény hatalmas volt, vaskos
ujjai végén hosszú, vadállati karmok görbültek. A bal karja ernyedten lógott, a testén lévő
tucatnyi sebből sárgás, zöldes vér csorgott. Furcsa sisakot és arcmaszkot viselt, ezek
fémfelületére apró lyukakat, mélyedéseket ütöttek a korábban rálőtt gránát repeszei. A
légzése erőlködő, nehézkes volt, de úgy tűnt, még mindig képes arra, hogy könnyedén
végezzen egy emberrel. Roland nem érezte, hogy rosszindulat áradna belőle. A lény csak
vizsgálgatta őt, valahogy úgy, mintha egy érdekes bogár lenne.
– Mi a franc vagy te?
***
Nk’mecci haldoklott.
A robbanóeszköz kárt tett a testében. Tisztában volt vele, ha nem látják el, ezek a sebek
és a korábbi sérülései a halálát fogják okozni. Ennyit sikerült megtudnia a hajó automata
medikai rendszerétől. Tudta, mit kellene tennie, de a büszkesége megakadályozta, hogy
használja a rendszert. A küldetést sikerrel végrehajtotta – a feljegyzései akkor is eljuthattak a
bolygójára, ha ő nem él –, de a vadászattal kudarcot vallott. Persze, ki lehetett volna
jelenteni, hogy ezt a műveletet senki sem hagyta jóvá, így nem is vonatkozhattak rá az
avatott yautjákra érvényes szabályok és kódok, de Nk’mecci úgy döntött, nem hajlandó ilyen
rugalmasan kezelni azokat a rituálékat, amelyeket a népe számtalan nemzedék óta betartott.
Kudarcot vallott. Elbukott, és ezért az életével kellett fizetnie.
Ahogy ott ült a hajója vezérlőkonzolánál, Nk’mecci átnézte a rendszerek szkennerei által
továbbított információkat. A kékes-zöld bolygó orbitális pályáján keringve áttekinthette azt a
háborút, amely annak a kontinensnek az egyik részén zajlott, amit éppen elhagyott. Ha az
adatok pontosak voltak, a jobb fegyverekkel és felszereléssel rendelkező megszálló erő
egységeit a régió számos pontján összehangolt támadás érte. A támadó erők, azok a
harcosok, amelyek ezt a területet nevezték hazájuknak, komoly és erőteljes offenzívába
lendültek. Merész stratégia volt, ilyen jelentős műveletet csakis átgondoltan és
összehangoltan lehetett végrehajtani. Nk’mecci gyanította, a támadás célpontjai
visszavonulnak, és magukkal viszik elvileg jobb fegyvereiket, fejlettebb technológiájukat. A
kérdés az volt, vajon a moráljukat megtöri-e majd ez a támadás, vagy éppen ellenkezőleg,
felszítódik bennük valamiféle bosszúvágy. Bármi is történik, mindenképpen érdekes lesz,
de... Nk’mecci tudta, ő már nem láthatja ezt. Nem fog addig élni. Nem érdekelte, végül
melyik fél szerzi meg a győzelmet. A konfliktus izgalma volt az, ami erre a helyre vonzotta. A
konfliktus izgalma, ami valamennyi vadászt ösztönözte, hajtotta.
Már csak annyi teendője maradt, hogy gondoskodjon róla, a hajó kövesse a
beprogramozott útvonalat, és hazatérjen. A jelentés el fog jutni oda, ahova kell. Azokhoz,
akik tanulmányozhatják. Biztos volt benne, lelkesen és örömmel fogadják majd a
megfigyeléseit azok, akik már alig várják, hogy újabb kihívás elé álljanak ezen a világon. Ezen
a világon, ami ebben a tekintetben már oly sokat adott a yautjáknak.
Ezt, éppen ezt szimbolizálta a koponya, ami ott állt előtte a konzolon. Sérülései ellenére
Nk’mecci időt szakított arra, hogy megtisztítsa, kifényezze. A koponya most már megfelelő
állapotban volt ahhoz, hogy bekerülhessen a gyűjteményébe. A préda tiszteletet érdemel. Ez
a préda különösképpen, hiszen ez a példány volt az, ami utoljára maradt, ami valóban méltó
ellenfélnek bizonyult. Nk’mecci csak azt sajnálta, hogy már soha többé nem vehet részt ilyen
dicső vetélkedésben. Ez a trófea, valamint a jelentése bizonyítani fogja a klánja előtt, hogy
érdemes visszatérni erre a bolygóra. Érdemes, mert itt a yautják megkaphatják azt, amit
mindig is kerestek.
Ezen a bolygón még mindig gyümölcsöző a vadászat.
 Jonathan Maberry – Játékvilág

1
– Ki áll készen a halálra?
A hangszóróból előtörő szavakra ezer hang üvöltött fel; ezer hang, ami egyetlen
rettenetes, artikulálatlan vérszomj-üvöltéssé olvadt össze.
A klub tulajdonosa, Sake Chiba úgy vigyorgott, akár egy ghoul. Csillámló zöld, fekete
galléros öltöny és olyan gyíkbőr cipő volt rajta, ami többe került, mint amennyit a katonák
többsége egy hónap alatt keresett. Hogarth Fix a versenyzők padjáról nézte őt, és üvöltött,
amikor a többiek üvöltöttek, sikoltott, amikor a többiek ezt tették.
– Ki akar vért látni ezen a színpadon? – kérdezte Chiba, és rámutatott a fém emelvényre,
amelyen állt. Az ötoldalú küzdőteret nem párnázták ki, nem fektettek le benne matracokat.
Nem volt ott más, csak könyörtelen acél, és persze festék. Többnyire fehérre és sárgára
festették a felületeket, hogy jobban lehessen látni rajtuk a vért. Mert vér, az mindig volt.
Többnyire vörös. Időnként embervér. És mindenki azért ontotta a sajátját, hogy megkapja a
fizetségét.
Fix a harcosok második sorának szélén ült. Ezen az estén elvileg nem kellett belépnie a
küzdőtérre, sőt kis szerencsével ezt sosem kell megtennie. Jó harcos volt, talán éppen olyan
jó, mint az itt lévő férfiak és nők többsége, de ezen a helyen fennállt a lehetősége annak,
hogy nem férfiakkal vagy nőkkel kell megverekednie. A különleges alakulatnál megtanították
neki, hogyan nyerje meg a küzdelmeket, hogyan használjon fel minden létező eszközt és
módszert a cél érdekében. Ott beleverték, hogy könyörtelennek kell lennie; itt megmutatták
neki a pusztakezes harc fogásait. De persze a különleges alakulat katonái általában
fegyverrel, késsel, robbanószerekkel vonultak harcba, és a testüket páncél védte.
Chiba ilyesmit sosem tűrt volna meg.
A harcosok testhez feszülő rövidnadrágot viseltek. A nőknek engedélyezték a sport
melltartót, de semmi párna, semmi tömés. A kézen ragasztószalag, de semmi pajzs, semmi
kevlár, semmi pókselyem védőfelszerelés. Semmi. Hús és izom, vér és csont. Meg persze a
tudás és a tapasztalat nyújtotta előnyök.
Szörnyek ellen.
Előző este a fő mérkőzést egy nagydarab szerb srác vívta. Öt menetet csinált végig az
interglobális szovjet néphadsereggel, és 2081-ben rekordszámú győzelmet aratott a Földön
vegyes harcművészeti mérkőzéseken. Kemény srác volt. Fix nem szeretett volna összefutni
vele egy sötét sikátorban, erre legfeljebb akkor vállalkozott volna, ha történetesen van a
vállán egy rakétavető. A szerb volt a mérkőzés egyértelmű favoritja, mindenki azt mondta, a
versenyzők közül bármelyiket simán földbe döngöli, de ehelyett az történt, hogy őt lapátolták
hullazsákba. A testét, vagyis a testének azt a részét, amit a tigris nem zabált fel.
Ha azt az istencsapását tigrisnek lehetett egyáltalán nevezni. A transzgenetika időnként
vicces dolgokat produkált. A teste olyan volt, mint a tigriseké, de az állkapcsa úgy nyílt, mint
a kígyóké, a pofájában kinőtt tasakokban pedig erősebb méreg volt, mint a gömbhalé. A
szerb így is tovább maradt talpon, mint bárki várta volna azt követően, hogy Chiba kinyitotta
annak a vadállatnak a ketrecét. Nyolcvanhét másodpercig bírta. A nézőtéren az első hat
sorban ülők telefröcskölődtek vérrel.
Ilyen módon alakult ki az aktuális helyzet. Ha az a szerb esetleg legyőzi a tigrist, vagy ha
három teljes percen keresztül életben marad, akkor annyi pénzt kapott volna, amennyiből
vehet magának egy farmot valamelyik terraformált holdon. Egy jó nagy farmot, ahol esetleg
hasist termeszthetett volna a nagy távolságokba induló teherszállító hajók legénysége
számára. Nem így történt. A takarító személyzetnek csak annyit sikerült összeszednie a
maradványaiból, hogy szimbolikusan el lehessen temetni. A nevezési díját – pár ezerről volt
szó, nem többről – az anyja kapta meg, aki odahaza, a Földön élt. Fix elképzelni sem tudta, a
pénzhez milyen üzenetet csatoltak. Talán... Valami balesetre hivatkoztak. Légzsilipkatasztrófa
okozta a srác halálát. Ez mindig nagyon népszerű magyarázat volt.
Sake Chiba közben még mindig a közönséget hergelte a következő összecsapás előtt. Ő
maga is jó nagydarab fickó, korábban szumózott New Osakában, de még a csúcson volt,
amikor visszavonult, és a vagyona felét promócióba ölte. A másik felét technológiai
részvényekbe. A trillionáriusok új osztályához tartozott, azok közé, akik képtelenek
abbahagyni a pénzcsinálást. Legutóbbi vállalkozása, a Játékvilág technikai értelemben véve
nem is létezett, de az emberek persze tudtak róla. Beszéltek róla, persze csak titokban.
Mindenhol erről dumáltak.
Chiba volt az oka, hogy Hogarth Fix eljutott ide. Nem a küzdelmek. Nem a mutáns
szörnyek. Nem ez a kibaszott, vérszomjas közönség, a priviligizált faszfejek, akik irgalmatlan
mennyiségű pénzt költöttek arra, hogy illegális meccseket nézzenek.
Chiba.
Ha olyasmiről volt szó, aminek köze volt a fogadáshoz, a szexhez, az evéshez, az iváshoz
vagy a gyilkoláshoz, Chibához kellett fordulni. Ő aztán mindent el tudott intézni. Mivel a
Játékvilág a Sziklák között volt (a Mars és a Jupiter közötti aszteroidamezőben, a vitatott
illetőségű zónában), ezt is megúszta. Ezt is csinálhatta.
De ez meg fog változni! Fix ezt már régebben megfogadta magában. És ha megváltozik,
akkor Chiba mehet a kaptárba, ő pedig annyi pénzzel fog elsétálni, hogy biztos lehet benne, a
kölykei soha, semmiben sem fognak hiányt szenvedni. Soha többé. Ezután már nem...
Fix figyelte, Chiba hogyan dolgozza meg a tömeget. Értett hozzá. Élvezte. Nem, nem
szimplán szórakozás volt ez a számára, nem is csak a pénzért csinálta. Nem. Chiba olyan volt,
mint egy vámpír: mások csodálata éltette, abból táplálkozott. Ez az egész is erről szólt,
legalábbis az ő számára. Az emberek bálványozták, őt tartották a celebek celebének.
– Akartok vért? – kérdezte Chiba.
Az emberek – némelyikük legalább olyan gazdag volt, mint ő – hisztérikusan sikoltoztak,
a levegőt csapdosták az öklükkel. Kivörösödött arcok, elkerekedett szemek... Egyikük, a
londoni színésznő, aki abban az európai jégtáncosról szóló filmben szerepelt, kántálni
kezdett:
– Vért! Vért! Vért!
A tömeg azonnal követte a példáját.
– Vért! Vért! Vért!
Fix a társaira, a többi versenyzőre nézett. Tizennyolc férfi, tizenegy nő, egy műtéti
hermafrodita. Öten közülük már több meccset is megnyertek ezen a helyen. Ez nem olyan
volt, mint a római aréna, amiről Fix a kiképzés során hallott. Előfordult, hogy ember küzdött
ember ellen. Időnként ember küzdött transz-G állatok ellen. Helga, a trollszerű nő – ott ült
Fix mellett – előző kedden egy orángután nyakát törte ki. Pár helyen össze kellett varrni a
sebeit, az öltéseket még mindig tapasz takarta, de győzött. Győzött, és amikor majd
lekerülnek róla a kötések, vissza fog menni a küzdőtérre, hogy: „Felfessem a nevem annak a
vérével, ami átjön azon a kapun. És meg fogom csinálni, erre mérget vehetsz, zöldfülű!” –
magyarázta Fixnek.
Ezen a helyen nemcsak az állatok látogatták meg a helyi Dr. Frankensteint. Helga
izomtömege sem természetes eredetű volt. A mexikói birkózó se úgy született, hogy
fémpántok erősítették a gerincét. Erről persze Fixnek egy szót se szóltak a Játékvilág
toborzói. Nem, csak azután, hogy már aláírta a szerződést. A padon ülők közül legfeljebb
minden második volt olyan, mint ő. Természetes testű. Alterálatlan.
A mexikóival is elbeszélgetett egy este. „Ezeknek szükségük van rá, hogy valaki
meghaljon odakint – filozofált a fickó –, mert az emberek nem azért jöttek el egészen idáig,
hogy végignézzék, ahogy csak toszogatjuk egymást a küzdőtéren. Nem azért fizetik meg
ezeket a jegyárakat, hogy megnézzék, hogy bokszolgat két ürge, hogyan hozzák ki
döntetlenre a meccset. Picsába ezzel! Valami halálos dolgot kell művelni odabent, hogy
aznapra is meglegyen az izgalom. Chibának ügyelnie kell a jó hírére. De... Cseszek rá! Ki akar
örökké élni, nem igaz?”
Hát, így állt a helyzet.
Fix mosolyt erőltetett az arcára, csatakiáltásokat harsogott, az öklét rázta, és közben úgy
érezte, a szíve kiugrik a mellkasából. Katona volt sok-sok éven át. Előtte kemény
utcagyerekként élt. Gyilkolt már fegyverrel, késsel, puszta kézzel, és előfordult, hogy élve jött
el olyan csataterekről, ahol az összes bajtársa ott maradt. De még soha, életében egyszer
sem félt ennyire.

2
Azon az estén nem szólították.
Se a következőn.
Se az azután következőn.
– Ne aggódj! – mondta Helga. – Előbb-utóbb rád is sor kerül, drágám.
– Már alig várom! – hazudta Fix. Biztos volt benne, ennél nagyobb hazugságokat is
mondott már, de hirtelen egy se jutott eszébe.
Játékvilágon fura volt az élet. Hosszú nyugodt periódusok, luxusszerű élet, és közben
kemény edzés, döbbenetes erőszak. Minden áldott nap.
Fixnek ez volt a tizenhatodik napja. A harcosok többsége, ezt már megtudta, már vagy
egy-két hónapja nem léphetett ki a küzdőtérre. Az harcolhatott, akinek Chiba valamilyen
módon kedvezni akart. Vagy akit ő kiválasztott.
A hálótermet Skorpióládának nevezték. Ezt a nevet mindenki ostobának, gyerekesnek
tartotta, de senki sem tudta megváltoztatni. A sajtó sokszor megemlítette, a vendégek
némelyike pedig hajlandó volt fizetni azért, hogy ott alhasson. Együtt a harcosokkal.
Néhányan – akik tényleg kemények, vagy menthetetlenül idióták voltak – még azért is
fizettek, hogy együtt edzzenek a profikkal. Persze, a többség már akkor visszarettent ettől,
amikor megtudta, milyen a sérülési ráta.
 A harcosok bármikor edzhettek, de egymás ellen természetesen sosem küzdhettek.
Chiba ezt a problémát is megoldotta: folyamatosan hozta a mindenre hajlandó
edzőpartnereket. Fix sok időt töltött azzal, hogy figyelte a többieket, tanulmányozta a
mozdulataikat, megpróbált ellesni tőlük ezt-azt, felmérte a tudásukat, megpróbálta
megállapítani, mekkora a természetes tehetségük, hány technika jön belőlük ösztönösen, és
hányat tanultak, mennyit és milyeneket szedtek össze a korábbi küzdelmeik során. Ehhez
nagyon értett. A megfigyeléshez. Talán ez volt a legfontosabb képessége. Olvasni tudott
másokban. Szüksége is volt erre, mivel az indianai Gary nyomornegyedében nőtt fel, ahol
verekednie kellett, hogy legyen pénze élelemre, hogy etetni tudja három kishúgát, hogy
öltöztesse őket, gyógyíttassa őket, ha az kellett. Nem tehetett mást, a kicsiknek csak ő
maradt, miután az anyjuk – aki addig egyedül nevelte őket – beadta magának az utolsó
adagot, azt a bizonyost, ami aztán átvitte a túlvilágra. Fix megedződött, megkeményedett,
abból is tanult, amikor nála jobbak ellen verekedett. Aztán jött a balhéja, és a bíró közölte
vele: vagy járjon le bokszolni a helyi edzőterembe, vagy mehet fél évre a javítóba. Ez sokat
segített rajta. Egy másik bíró is segített neki, amikor azt javasolta, hogy talán jobb lenne, ha
belépne a seregbe, mint ha kényszermunkásként dolgozna valamelyik aszteroidán, egy
nemesfémbányában. Kemény volt, és ennek köszönhette, hogy tizenkét éven keresztül
sikerült életben maradnia, miközben a sereggel végigverekedte a naprendszer szinte összes
balhéját.
Harcolt. Élt. És közben nem jött rá, hogy a felesége mindenkivel összefekszik, akinek
farok van a lába között, vagy az élvezet kedvéért, vagy némi pénzért. Állítólag sosem kért
sokat. Semmit sem vett észre ebből, csak akkor jött rá a dologra, amikor az asszony közölte,
lelép. Egy futárpilótával állt össze, állítólag. Fix akkor megtanulta, az élet valójában egy
rohadt kurva...
Egy zsúfolt pénteki reggelen beszállt az edzőringbe, egy új partnerrel. A fekete fiú
kopaszra borotválta a fejét, és macskaszem-implantokat rakatott be magának. Elvileg azért,
hogy megijessze az embereket. Fix ritkán nézett az ellenfelei szemébe. A rossz harcosok
sosem tudják, merre pislogjanak, a jó harcosok pedig arra használják a szemüket, hogy
megtévesszék vele az ellenfelüket.
Fix és a partnere, akit Bagolynak hívtak, mozogni kezdett. Fix a srác testét figyelte.
Köröztek, az óramutató járásával ellentétes irányban. Bagoly időnként előrelépett, hol az
elöl, hol a hátul lévő lábára helyezte a testsúlyát. Ruganyosan mozgott. Fix megállapította
róla, hogy vagy ugrós vagy rugós. Vagy mindkettő.
Bagoly kísérletképpen megeresztett pár csapottat és horgot, megpróbálta kiprovokálni,
hogy Fix visszaüssön neki. Ez árulkodó jel volt. Amikor csapottat ütött, nem volt benne erő.
Könnyű maradt a keze. Gyorsan odavágott, de valójában nem akart ütni. Fix ekkor már biztos
volt benne, nem bokszoló. Egy harcos, aki jól rúg, egészen másképpen mozog, mint az a
harcos, aki jól üt. A bokszolók büszkék a horgaikra, és mindig megpróbálnak elhelyezni párat.
Amúgy is, látszott rajtuk, hogy főként a kezüket használják, a testtömegük is más volt, mint a
lábukat használóké, jobban lekövették az ellenfelük mozgását. Bagoly nem bokszoló volt. Fix
próbára tette: szándékosan beleállt pár ütésébe. Bagoly nem tudta kihasználni a lehetőséget.
Megütötte Fixet, de nem volt erő a mozdulatában, ezért még ő tántorodott hátra. Fix ezt
persze megjegyezte. Egy bokszolóval is megesik, hogy elveszti az egyensúlyát, esetleg nem áll
biztosan a lábán. De nem minden ütésnél. Egy bokszolónak a gyors ütésében is van erő.
 Fix vizsgálgatta Baglyot, és megállapította, csap még néhányat, aztán elkezd rugdalózni.
Alacsonyra, thai stílusban. Talán combra. Valamit tenni akar, hogy kizökkentse őt a
ritmusából.
Így történt. Bagoly ütött, de ez csak kamu volt. Hátralépett, úgy tett, mintha ütne, de
helyette rúgott egyet. Egy muay thai sípcsontrúgás... Nagyon, nagyon gyors volt, Fix azonban
kitért előle, mivel már előre tudta, hogy ez következik. Ott helyben kisöpörhette volna Bagoly
lábát, beleléphetett volna a gyomrába, esetleg az oldalába, esetleg megsorozhatta volna a
bordáit, hogy ne tudjon levegőt venni fájdalom nélkül. Azok a harcosok, akik nehezen
lélegeznek, gyakorlatilag már el is vesztették a meccset.
Bagoly jó volt, de nem elég jó Játékvilágon.
A közelben ott lézengett pár harcos meg a személyzet néhány tagja, az edzőmeccseket
figyelték. Fix a szeme sarkából látta, hogy Chiba is belépett. Amikor odasandított, egy
pillanatra levette a szemét Bagolyról. Azonnal meg is kapta ezért a büntetést: egy kemény
gyomorrúgást. Hátrasodródott, hagyta, hogy a rúgás ereje eltaszítsa, majd oldalra táncolt, és
hagyta, hogy Bagoly kergesse egy kicsit – legalább addig, míg újra levegőt kap.
Bagoly a jelek szerint azt hitte, már megnyerte a küzdelmet, még egy sor középmagas
rúgással vette üldözőbe Fixet. Ezek bármelyike komoly sérülést okozhatott volna, ha betalál.
Fix hátrafelé és oldalra mozgott, nem hagyta, hogy Bagoly a ring széléhez szorítsa, és közben
rendre lecsapdosta a feléje lendülő lábakat. Egyre nagyobb erővel. A rúgások nagyon gyorsak
voltak, Bagoly viszont egyre frusztráltabbá vált amiatt, hogy egyszer sem sikerül eltalálnia
Fixet. Rúgott és rúgott. Sokat. Már túlságosan is sokat. A szimplán gyors rúgások lendületet
adnak az embernek, az erősek viszont marha gyorsan apasztják az energiákat. Aki nagyokat
és gyorsakat rúg, az hamar kifárad. Már Bagolyról is szakadt a víz, pedig az óra állása szerint
két perc még hátra volt a mérkőzésből.
Bagoly nem bírta tovább, a frusztráció elsöpörte minden józanságát: megpróbálta lezárni
a küzdelmet, méghozzá egy hatalmas forgórúgással, amibe minden erejét beleadta. Fix előre
látta, ha Bagoly sarka most betalál, akkor neki annyi, kifekszik, és estig fel se kel.
A nagy rúgásoknak az a hátrányuk, hogy erőt igényelnek. Erőt és felkészülést. Fix akár
szendvicsért és kávéért is leugorhatott volna, mire Bagoly sarka egyáltalán megközelítette a
kiszemelt célpontot. A gondot az jelentette, hogy Bagoly csak erre az egyetlen mozdulatra
koncentrált, így Fixnek bőven jutott ideje arra, hogy valami nagyon csúnya dolgot műveljen
vele.
Leszegett állal, felhúzott vállakkal lépett be, és megállította a Bagoly által megindított
mozdulatsort: irtózatos erejű ütést mért a fekete srác combjára, pontosan arra a helyre, ahol
a láb a legsérülékenyebb. Ezután, ha már úgyis elég közel volt, megsorozta Bagoly bordáit.
Biztos volt benne, hogy ezzel lezárta az ügyet.
Látta Bagoly arcán az értetlenséget és a zavarodottságot, azután látta a szemében a
felismerést. Mert igen, Bagoly rájött, csúnyán alábecsülte az ellenfelét. Fix a harmincas évei
végén járt, a haja idő előtt megőszült. A tartása sem volt a legdélcegebb, a sebhelyei pedig
arról árulkodtak, hogy elég kemény élete lehetett. Idősebbnek, lassúbbnak és kisebbnek
látszott annál, mint amilyen volt.
Bagoly eldőlt, négykézlábra zuhant. Fuldoklott, öklendezett, nem kapott levegőt. Fix
felsóhajtva lépett hátra. Sajnálta a srácot.
Amikor megfordult, egyet sem lépett, szinte földbe gyökerezett a lába. Úgy tíz láb
távolságban tőle Sake Chiba állt. Az egykori szumós egy kövér európai szivart szívott és
vigyorgott.
 – Hogy hívnak? – kérdezte.

3
Chiba irodája legalább akkora volt, mint egy szálloda előtere. A hatalmas íróasztal (valódi
fából készült, így ritkaságnak számított abban a világban, ahol szinte már mindent
műanyagból és fémből csináltak, és csak a szállítása egy vagyonba kerülhetett) két oldalán,
egymással szemben álltak. Az egyik falon a polcokat beborították azok a trófeák és érmek,
amelyeket Chiba nyert annak idején. A szemközti üvegfal valójában egy gigantikus akvárium
egyik oldala volt, mögötte transzgenetikusan tervezett sellők úszkáltak. Az emberek és
állatok keresztezését természetesen szigorú törvények tiltották, de mégis létezett. Ahogy
elnézte a sellőket, Fix megállapította, a testük felső része olyan, mint a kamasz kislányoké. A
szemük, az a hatalmas szemük... Hátborzongató, valahogy mégis csábos volt a tekintetük.
Az íróasztal mögött egy falba épített széf állt. Vastag acélajtó, komplex zárrendszer,
különböző biometrikus szkennerek... Fix szívesen kirámolta volna, de esélye sem lehetett rá,
sőt arra sem, hogy akár egyszer belelessen és lássa, mit őriz. Biztosra vette, annyi érték van
benne, amennyit ő tíz élet alatt se bírna elkölteni, és azt is sejtette, ha a széf esetleg dugig
van pénzzel, akkor is éppen csak egy csöppecskét jelent egy olyan fazon teljes vagyonában,
amilyen Chiba. Ez az ember a gazdasági lapok szakemberei szerint 6,6 trillió dollárt ért. A
zsebében lévő pénzből kifizethette volna Fix összes számláját, utólag és előre, plusz
megvehette volna neki egész Texast.
Chiba intett Fixnek, foglaljon helyet, majd fagyasztott cseresznyét szórt két pohárba,
jókora adag gint töltött rájuk.
– Érdekes mutatvány volt – mondta Chiba, miután letelepedett óriási karosszékébe.
– Csak egy edzőmérkőzés, uram. Bagolynak akadt pár szép mozdulata. Jó partner.
Chiba elvigyorodott.
– Lószart! Tizenegyszer volt lehetőséged arra, hogy szétüsd, de te mégsem tetted. Csak
akkor nyírtad ki, amikor nem adott neked más választási lehetőséget.
Fix belekortyolt az italába. Hallgatott. Várt.
– Miért nem? – kérdezte Chiba.
– Csak egy edzőmérkőzés volt – mondta Fix.
– Ah. – Chiba arca felragyogott. – Nem akartál mindent kiadni magadból, mert nem volt
tétje a dolognak.
– Ez is benne van, persze.
– Hadd találjam ki a többit! Volt a teremben még néhány harcos. Nem akartad elárulni
nekik, milyen is az, amikor tényleg küzdesz.
Fix bólintott.
– Erről van szó, főnök.
Chiba megitta a ginje felét. Miközben elgondolkodva ropogtatta fogai között a fagyasztott
cseresznyét, Fix arcát tanulmányozta.
– Katona voltál?
– Igen. De már jó ideje leszereltem.
– Gondolom, a különleges alakulatnál szolgáltál.
– Igen.
– Merre jártál?
 – Itt is, ott is. Csak itt, a naprendszerben. Mire odaküldtek minket valahová, általában
már teljes volt a káosz. Vagy éppen ellenkezőleg: lecsitultak a kedélyek. A filmekben
másképp szoktak bemutatni, de az a helyzet, hogy semmi őrültséget nem csináltunk.
– Igazán? Tudomásom szerint osztagparancsnok voltál, amikor az egységed behatolt arra
a bizonyos börtönhajóra, amit korábban elfoglaltak az elítéltek.
Fix hallgatott. Azzal a küldetéssel kapcsolatosan minden titkosnak minősült. A katonai
főparancsnoksághoz tartozókon kívül senki sem olvashatta az aktát.
Chiba folytatta:
– Aztán ott volt a Rubio kartell, a Marson. Az, amelyiket gyakorlatilag egyetlen éjszaka
alatt sikerült felszámolni. Meg ott volt a nagykövetasszony és a kíséretéhez tartozók
kimentése. Tizenkét katona hatolt be a forró zónába, és kihozott nyolcvanhat civilt.
Száztizenhét ellenséges érzelmű személy vesztette életét azon a napon. Folytassam?
– Azt hiszem, nem muszáj.
A nagy ember bólintott.
– És most itt vagy.
– És most itt vagyok.
– Megtudhatnám, hogy miért, Mr. Fix?
– Ha mindent tud rólam, akkor már azzal is tisztában lehet, miért vagyok itt.
– Pontosan – bólintott Chiba. – Három gyereked van. A feleséged meghalt, úszol az
adósságokban. A legkisebb lányod... Daisy a neve, igaz?
– Igen – mondta Fix rekedt hangon.
– Szóval Daisy. Rákos. A biztosításod szart se ér, nem fedezi a kórházi számlákat. Akkor
főleg nem, ha el akarod őt vinni Stockholmba, hogy megkapja azt az újfajta kezelést. Nem is
reménykedhetsz benne, hogy bárkitől kölcsönt kapj vagy ellopj ennyi pénzt.
Fix hallgatott.
– Szóval, számomra teljesen világos, miért kerültél hozzám. Közismerten nagylelkű
vagyok az alkalmazottaimmal, a meccseken pedig bőven kereshetsz annyit, amennyi elég a
családodnak. De... Miért vállalsz ekkora kockázatot? Ha meghalsz, semmit sem kapsz. Se te,
se a gyerekeid.
– Ami azt illeti, kapok – mondta Fix.
– Életbiztosítás?
– Igen. Egy különleges veszélyzáradékkal kiegészítve. Én ezt úgy értelmeztem, hogy vagy
tudok annyi pénzt szerezni, amennyi kell, és hazamegyek, vagy megdöglöm. Az utóbbi
esetben az ügyvédem gondoskodni fog arról, hogy Daisy meg a másik két gyerek semmiben
ne szenvedjen hiányt. Persze, amíg nem harcolhatok, nem igazán veszthetek.
– Nem félsz a haláltól?
Fix már felkészült rá, hogy hazudjon. Általában ezt tette, de most, Chibának mégis
őszintén válaszolt.
– Természetesen félek tőle. De sokkal jobban félek attól, hogy a végén cserben hagyom a
gyerekeimet.
Chiba kiürítette a poharát, töltött magának még egy adagot, azután hátradőlt a
székében, és hosszan, csendben tanulmányozta Fix arcát. A szája lassan mosolyra húzódott.
– Nem is tudom, utoljára mikor gyakorolt rám ekkora hatást egy ember az
összeszedettségével.
– Hm... Köszönöm.
 – Tetszel nekem. Tetszett, amit odalent láttam tőled. Tetszik az a tűz a szemedben. Sőt
még a félelem is, ami szintén ott van. Könyörtelen harcosokat minden sarkon lehet találni.
Rövid távon szórakoztatóak, de egészében véve unalmasak. Te azonban, te más vagy. Te nem
azért harcolsz, mert mindenkit gyűlölsz, vagy mert belül már halott vagy. Nem. Te a szeretet
érdekében küzdesz. Nem is tudom, láttam-e már ilyet. Játékvilágon biztosan nem.
Fix ivott egy kortyot. A pulzusa hirtelen felgyorsult.
– Van számodra egy ajánlatom – mondta Chiba. – Egy harc.
– Rendben – felelte Fix egykedvűen. – Tulajdonképpen ezért vagyok itt, nem igaz?
– Most nem olyan harcról beszélek, amilyet azokkal az idiótákkal vívhatsz, akik a
Skorpióládában alszanak. Nem... Egy különleges küzdelemről beszélek, amire hamarosan sor
fog kerülni. Amihez egy megfelelő harcost keresek.
– Miért én vagyok az?
– Mert tetszik, amit ma láttam tőled. És tetszik, amit a katonai aktádban láttam. Te egy
ritka fajtához tartozol. Te védekező típusú harcos vagy. Az ilyenek a küzdelem professzorai. Az
vagy. Ez kitűnik az aktádból is, meg abból is, ahogy Bagoly ellen küzdöttél. Elemzel,
információkat gyűjtesz, és a begyűjtött adatokhoz passzítod a saját küzdőstílusodat. A régi
szamurájok harcoltak így, meg annak idején én. Ezért is győztem olyan sokszor. Ezért vagyok
jó az üzleti életben. Ezért... Mert tanulmányozom az ellenfeleimet, és előre kitalálom, mit
fognak tenni, mit fognak lépni, hogyan fognak cselekedni.
Miközben ivott egy aprócska kortyot, Fix a pohár fölött Chibára nézett.
– Ha most arra akar rábeszélni, hogy küzdjek megy egy grizzlyvel, vagy valami hasonló
szarral, akkor nem igazán látom, hogy hol van az ajánlatában az a nagy lehetőség.
Megbotlok, kizuhanok egy légzsilipből, és a biztosítótársaság kifizeti azt a bizonyos összeget a
gyerekeimnek. Ehhez nincs szükségem arra, hogy porig alázzanak valami elmebeteg
meccsen, csak azért, mert jól mutat.
– Elmebeteg meccs? – kérdezte Chiba kissé sértődötten, de azután megvonta a vállát. –
Jól van. Talán elmebeteg. De a pénzeszsákoknak tetszik.
– Én nem vagyok pénzeszsák.
– Hát nem – bólintott Chiba. – Most azonban nem ilyen harcról beszélek. Semmi medve,
semmi tigris, semmi növekedési hormonnal kezelt százlábú. És... Nem akarlak olyanokkal
elkoptatni, mint Helga meg a többi nagyszájú barom, akivel egy körletben alszol.
– Ki ellen akar kiállítani?
– Nem „ki” – mondta Chiba vidám mosollyal. – Én inkább a „mi” szót használnám ebben
az esetben...

4
– Mi az isten ez a szar?
Chiba és Fix egy függőfolyosón állt, egy kivilágított tartály peremén. A tartány kör alakú
volt, a mélysége harminc láb lehetett. A falai simának látszottak, az alján szalmát szórtak
szét. A szalma között sötétzöld, ürülékszagú halmokat lehetett látni. Fix rájött, tényleg szar
lehet odalent, bár kissé furcsa a színe. A fémfalak mellett csontok és széttépett húsdarabok
hevertek. Ágy, bútor sehol.
A tartály közepén egy alak állt, felfelé nézett, Chibát és Fixet bámulta.
– Fogalmam sincs! – mondta Chiba vidáman.
 – Hogyhogy nem tudja? Maga csináltatta, nem? A tudósaival, nem?
Chiba megrázta a fejét.
– Nem. Ez nem az én genetikai játékszereim közül való. Őszintén szólva senki sem tudja,
mi ez. Hát nem csodálatos?
– Ez... Ember? – dadogta Fix.
Chiba lemutatott a lényre.
– Ember? Ez? Szerinted?
A lény emberszerűnek látszott, legalább volt két karja, két lába, izmos törzse, feje, meg
két szeme, de ezzel a hasonlóságok megszűntek. Valamivel magasabb lehetett hat lábnál. A
végtagjai vastagok, izmosak voltak. Fakó bőre pettyes, akár a gombák kalapja. A kezén ujjak,
az ujjak végén kegyetlen karmok. Fix nem látta az arcát, mert valami furcsa sisakot viselt. A
sisak alól vaskos, hajfürtöknek látszó... valamik lógtak a vállára. Egyetlen ruhát viselt, egy
sötétbarna bőrből készült nadrágszerűséget. A végtagjait és a törzsét valami hálószerű anyag
borította. A háló szálai közül néhány elszakadt. Fix felfedezte, hogy a furcsa bőrön zöld
vonalak húzódnak, amelyek leginkább sebekre emlékeztettek. Néhány ilyen vonalból világító,
zöldes nedv szivárgott.
Chiba látta, hogy Fix a zöld nedvet figyeli.
– Vér. A tudósaim valósággal elélveztek az örömtől, amikor kaptak némi mintát
elemzésre. Még sosem láttak ilyet, és ettől nagyon-nagyon boldogok. Egyfolytában azért
nyaggatnak, hogy engedjem meg nekik az eredményeik publikálását. Ezt persze nem fogom
megtenni. – Chiba elvigyorodott. – Bármiféle idegen életforma birtoklása illegális. Még itt is,
a sziklákon. Ez azon kevés dolgok közé tartozik, amiben valamennyi kormány egyetért.
– Idegen...?
– A törpebolygón, a Ceresen találtak rá egy lezuhant hajó roncsai között – mondta Chiba.
– Tudod, mostanában folyik a Ceres terraformálása. Egyébként remekül megy. Bámulatos
ásványi lelőhelyeket találtak, meg rengeteg jeget. Vízjeget! Állítólag még sok minden
előkerülhet... Arra azonban biztosan nem számított senki, hogy valami ilyesmire fognak
rálelni!
– Hihetetlen. Istenem, hogy lehet az, hogy még senki sem tud róla? Ez megváltoztatja a...
Picsába, ez mindent megváltoztat!
– Persze. Akár el is adhatnám valamelyik kormánynak vagy múzeumnak. Könnyen
kereshetnék rajta pár milliárdot. De legyünk őszinték, ez aprópénz ahhoz képest, amit akkor
hozhat nekem, ha harcoltatom.
Fix a fejét rázta.
– Ha ezt a... lényt... ha reklámozza, hogy harcolni fog, mindenki tudomást szerez a
létezéséről. És mi lesz a videoközvetítéssel?
Chiba felhorkantott.
– Ó, erről már gondoskodtam. Ami a reklámot illeti... Ki tudunk küldeni egy videojelet a
peremre, egy kicsit körbekeringtetjük, azután úgy küldjük vissza, mintha valami
senkiföldjéről érkezne. A jelerősítőink katonai minőségű lopakodó technikával rendelkező
műholdak. EMP és robbanásbiztosak. Hidd el, Fix, menni fog a dolog. Már éppen elég ideje
csinálom ahhoz, hogy most se legyen gubanc.
Fix bólintott. Az olyan gazdag fickókat, mint Chiba, nemcsak a technológia segítette; az
ilyeneknek tellett arra, hogy megvesztegessék, esetleg megfenyegessék azoknak az
ügynökségeknek a kulcspozícióban lévő munkatársait, amelyeknek elvileg éppen a hozzá
hasonlókat kellett volna megregulázniuk vagy letartóztatniuk.
 Ismét lenéztek a tartály aljára.
– Az embereim szerint legalább egymillióra lenne szükséged ahhoz, hogy a lányodat
kezeltetni tudd a következő pár évben. És félmillióra lenne szükséged ahhoz, hogy rendezd az
adósságaidat, és gondoskodj a másik két gyerekedről. Kerekítsünk felfelé egy kicsit, és
mondjuk azt, hogy kétmilliót szeretnél. Ez hogy hangzik?
Fix a torkát köszörülte.
– Elég jól.
– Ha kibírsz három percet odalent a barátunkkal, kapsz tőlem kilencmilliót.
Fix azt hitte, nem hall jól.
– Mennyit?
– Ez percenként hárommillió. De itt jön a dolog lényege, barátom. Azt akarom, hogy a
végén mind a ketten életben legyetek. Fájdalom, törés, sérülés... Nem érdekel. De erre az
izére élve van szüksegem, mert a molekuláris biológusaim remek kis mókákat terveznek a
DNS-ével.
– Miféle harcos ez? Úgy értem... Van valamilyen speciális képessége?
– Kiképezték – mondta Chiba. – Harcosként mozog. Hihetetlenül erős és gyors. Kiválóak a
reflexei. Valódi gyilkos.
– Ami azt jelenti, hogy...
– Súlyosan megsérült, éhezett, de még ilyen állapotban is sikerült megölnie kilenc
embert a mentőhajó tizenegy fős legénységéből. Amióta nálam van, végrehajtottam vele pár
kísérletet.
– Emberekkel?
– Először nem. Állatokkal. Volt egy puma. Egy hegyi gorilla. Meg... Hasonlók. Az emberek
később jöttek. Jöttek és... távoztak. A mi kis barátunk a jelek szerint imádja az extrém harcot.
Ez az egyik legjobb tulajdonsága.
– Volt már, hogy valaki közel került a legyőzéséhez?
Chiba megvonta a vállát.
– Katonai szintű sokkrudakkal felszerelt egzoszkeletonokban igen. Egyébként viszont...
Nos, Nem igazán. A sérülései egyébként már begyógyultak, kivéve néhány friss karcolást,
amit a tesztek során szerzett. Kilencmilliót ér meg nekem, hogy beküldjem a ringbe egy olyan
harcossal, amilyen te vagy. Egy olyan emberrel, aki nemcsak az öklét, de az agyát is képes
használni. Kilencmillió számomra semmi, de a te családod számára minden. Úgy gondolom,
korrekt az ajánlat. Képes lettél volna kockára tenni az életedet egy transzgenetikus állat vagy
egy biológiailag felturbózott ember elleni harcban. Akkor rajta, áll ki ez ellen! A
legegyszerűbb módon. Semmi fegyver, semmi páncél. Csak azt viszitek be a küzdőtérre, amit
a természettől kaptatok. Ez lesz a legfontosabb összecsapás a... nos... a harcművészet
történelmében. Egyedülálló esemény. Történelmi jelentőségű. Akár győzöl, akár veszítesz, te
leszel a naprendszer leghíresebb harcosa. Szóval? Áll az alku?
A tartály alján álló lény úgy nézett felfelé, mintha értené Chiba szavait. A sisakja miatt Fix
nem láthatta a szemét, de sejtette, gyűlöleten kívül nem sok minden lehet a tekintetében.
Azt is tudta, hogy a saját tekintete mit fejezhet ki.
Csüggedtséget.
Kétségbeesést.
Félelmet...
– Igen – mormolta. – Benne vagyok.
 5
A nagy esemény előkészületei több héten át zajlottak. Chiba eközben biztosította Fix
számára a legjobb edzőket, a legjobb sportorvosokat, a legjobb élelmet, és minden luxust,
amit a harcos megkívánt. Fix visszautasította a prostituáltakat és az AI szexbotokat. Edzett és
edzett, és hosszú videókat készített a gyerekei számára, elmondott nekik sok olyan dolgot,
amit egy apának el kell mondania. Újra és újra kérte, hogy láthassa a „tesztek” során készült
felvételeket, megnézhesse, hogy a lény hogyan harcolt, milyen fogásokat alkalmazott
emberekkel vagy éppen állatokkal szemben. Chiba ezt az egyet megtagadta tőle, arra
hivatkozva, hogy ezzel „tönkretenné az esemény integritását”.
Fixben napról napra fokozódott a feszültség. Rosszul aludt, és marékszámra kellett
szednie a savlekötőt, hogy ne okádja ki a belét. Az orvosoktól vitaminokat kapott.
Folyamatosan ellenőrizték az egészségi állapotát. Időnként felajánlottak neki altatót,
álomgázt, szexterápiát, ám Fix úgy döntött, ezek nélkül fogja végigverekedni magát a
felkészülési időszakon. Nem akarta elködösíteni az agyát, anélkül is elég nehéz dolga volt.
Nehezen bár, de sikerült rákényszerítenie magát a több alvásra. Többet meditált, és
fehérjében gazdag ételeket fogyasztott.
A hetek napokká olvadtak, a napok órákká.
A mérkőzés napján Hogarth Fix borzalmas rémálmot látott.
Álmában egy dzsungelben futott, és vadászott rá valami, amit nem látott. Valami vörös
villódzással töltötte meg a levegőt, és ez a villódzás keresztülhatolt húson, csonton, kövön,
fákon. Elrohant minden egyes katona holtteste mellett, akit valaha ismert. Bár ezeknek az
embereknek a többsége a Játékvilágtól távoli bolygókon és holdakon esett el, már jó régen,
az álomban a testük olyan volt, mintha csak nemrég ölte volna meg őket valaki. Valaki azután
megnyúzta a tetemeket, és felaggatta, mint az őzeket szokás vadászat után a prédaszemlén.
A láthatatlan lény addig űzte, addig hajszolta, míg végül berohant egy csapdába, egy
barlangba, ami tele volt koponyákkal és gerincoszlopokkal, a halottak testéből kiemelt
trófeákkal. Egész hegyre való csontot látott... Térdre rogyott, a falakra nézett, azokról is
trófeák bámultak vissza rá. Hatalmas macskák, barlangi medvék, elefántok, aligátorok
koponyái. És még több is, más is: dinoszauruszok csontjai, meg olyan lényeké, amiket ő maga
csak múzeumban látott. Az a bizonyos valami mindegyiket legyőzte. Mindegyiket megölte...
Csak nézte a csontokat, térden állva, amikor valami zajt hallott a háta mögül, a barlang
bejárata felől. Egy hatalmas alak bukkant elő a semmiből. Először csak valami
levegőhullámzás látszott, de aztán... Aztán ott volt. Ott volt a magas, izmos, páncélt viselő
lény. Ahogy körbenézett a trófeatermében, röpködtek a válla körül a hajtincseknek látszó
nyúlványok. Sokkal magasabb, sokkal szélesebb volt, mint a hozzá hasonló, amit Chiba abban
a tartályban tartott. Hihetetlenül magas... Felemelte az egyik karját, ökölbe szorította a kezét.
Három fémpenge ugrott ki a csuklójára erősített pántból. Mind a három pengén friss vér
vöröslött. Fix lenézett a saját hasára, és felfedezte, hogy elszakadt az inge, átszakadt a bőre.
A sebből lassan kicsúsztak a belei, nedvesen a térdei közé, a barlang kövére toccsantak.
Sikoltozva riadt fel.
– Jó reggelt, Hogarth! – köszöntötte az AI rendszer vidám, csicsergős hangja. – Ma van a
küzdelem napja! Esetleg kér egy rántottát? Kávét?
 6
A küzdelem napja.
Azóta, hogy Fix elfogadta az ajánlatot, természetesen több mérkőzés is lezajlott a
Játékvilágon. Emberek emberek ellen; emberek transzgenetikus állatok ellen; csoportos
küzdelmek. Fix valamennyit végignézte, és közben megpróbált lélekben felkészülni a saját
nagy meccsére. Már ha ez egyáltalán lehetséges...
Egy idegen lénnyel fog harcolni. Igen. Ez valóban történelmi esemény.
A picsába!
Olyan hosszú ideig állt a forró zuhany alatt, hogy ha történetesen rák, akkor biztos
megfő. Valahogy nem bírt kilépni, nem bírt elindulni. Sírt, a falat öklözte.
Chiba harcosnak nevezte. Persze. Fix már sok harcost ismert. Csak a bolondok mentek
úgy csatába, hogy nem féltek, és általában ezek estek el elsőként. A legtöbb jó katona olyan
volt, mint ő. Profi? Igen. Sok mindenre képes? Igen. De: ember! A jó katonák elrejtették a
félelmüket, mert ez személyes dolog, ráadásul ragadós. Vallásos szimbólumokat karcoltak a
felszerelési tárgyaikba. Vallásos medálokat, Jószerencsét hozó talizmánokat hordtak
maguknál. Megírták a búcsúleveleiket. Voltak, akik magukkal vitték a szeretteik fotóját,
mások viszont még arra se voltak hajlandóak, hogy kimondják a feleségük, a férjük, a
gyerekeik nevét – nem akarták bemocskolni őket, nem akartak szégyent hozni rájuk. Voltak,
akik gyóntak, mások pedig beálltak a forró zuhany alá, hogy a víz lemossa arcukról a
könnyeket, és talán... talán a félelem külső jeleit is.
Azután készen álltak a háborúra.
Hogart Fix rituáléja csendes volt. Semmi látványosság...
Megtörülközött, felvette a nadrágot, amit a küzdelem során viselnie kellett. Egyetlen szót
sem szólt a segédhez, aki ragasztószalagot tekert a kezére. A mérkőzés előtt az öltözőben
üldögélt egy széken. Nem gondolkodott, inkább hagyta, hogy a csend belé költözzön,
megtöltse. Meditált, az ébrenlét határán egyensúlyozott, ott lebegett, miközben sorra
lehámlottak róla az érzések, a kételyek. Amikor meghallotta a csengetést, felállt és
belenézett a tükörbe. Belenézett annak a sebhelyes, csúf embernek a szemébe, aki
visszabámult rá. Belenézett azokba a halott szemekbe, amikből semmit sem tudott kiolvasni
– amik semmit sem árulhattak el az ellenfelének sem. A tekintetében nyoma sem volt
gyűlöletnek. Nyoma sem volt dühnek. Üres volt. Üres és tompa, az ellenfele nem
használhatta tükörként, hogy meglássa benne saját erősségeit és gyengeségeit.
Megfordult és kisétált, hogy megvívja a háborúját.

7
Elképesztően nagy tömeg gyűlt össze. Minden helyet elfoglaltak, sőt a széksorok között,
a páholyokban is álltak. A harcosok padján ezúttal a korábbi bajnokok ültek, valamennyien
viselték diadaluk emlékeit, az öveket, a vállpántokat. Fix a szemükbe nézett, és neheztelést
látott. Ezzel sem foglalkozott. Tisztában volt vele, a bajnokok között vannak nála sokkal jobb
harcosok. Erősebbek, fiatalabbak, gyorsabbak, tehetségesebbek. Ez tény. Chiba viszont őt
választotta ki. Az elmúlt néhány hét során már megküzdött a kétellyel, a bizonytalansággal.
Számtalanszor elgondolkodott, vajon lehet-e bízni Chibában, vajon a promoter nem csak
amolyan étvágygerjesztőnek szánja őt, akinek csak az a szerepe, hogy megdögöljön a
ringben, az emberek meg lássák, az idegen lény mire képes. Lehetséges... De már ez sem
érdekelte. Chiba jó küzdelmet akart. Hosszú küzdelmet. A rekordgyűjtőkön és a
megszállottakon kívül senki sem kívánta, hogy ez legyen minden idők legrövidebb
összecsapása. A valódi rajongók azt akarták látni, hogy a küzdők mindent kiadnak, és
csengetésig verekszenek, ők látni akartak... valamit.
Ők háborút akartak.
Chiba sem vágyhatott másra. Egy jó nagy, hosszú és látványos küzdelmet akart, amiről a
naprendszer minden adóján beszámolnak majd. Egy küzdelmet, aminek során
megmutatkozik az emberi leleményesség és ügyesség valami olyannal szemben, amivel
ember még sosem találkozott. Egy olyan lénnyel szemben, amely képes arra, hogy végezzen
egy emberrel, vagy megnyomorítsa őt. Chibának csak ez számított, mert így a következő
mérkőzésen még többet kereshetett. Biztosra lehetett venni, mindig akad majd, aki ki akar
állni az idegen lény ellen; mindig lesz majd olyan, aki azt hiszi, ha másoknak nem is, de neki,
neki biztosan sikerül legyőznie.
Chiba vérvörös, csillogó öltönyben lépett a küzdőtér közepére. Hatalmas teste szinte
teljesen kitöltötte a teret. A közönség izgatottan üvöltött, de Fix kizárta a tudatából a
hömpölygő hangokat. Nem számított, hogy bíztatják, hogy drukkolnak neki; az ilyesmi nem
lehetett egyéb, csak zavaró tényező.
Amikor meghallotta a nevét, kisétált a küzdőtérre, és pontosan azt tette, amit vártak
tőle: felemelte a karjait, egy kicsit ugrándozott, jobbra-balra fordult, és úgy vigyorgott, mint
egy idióta majom. Ügyelt rá, hogy valamennyi kamera jól láthassa, hogy valamennyi kamera
elszántnak és keménynek lássa. Ez az ostoba színjáték is hozzátartozott a dologhoz.
– ... és bajnokunk, Hogarth Fix ellenfele a mai napon egy új harcos lesz. Új a
Játékvilágon, új a küzdőtéren, és új a mi egész mindenségünkben! – ordította Chiba.
A nézőtér hirtelen elcsendesedett.
– Garantálom nektek, barátaim – folytatta Chiba –, hogy ez a mérkőzés olyan lesz,
amilyet még egyikőtök sem látott. Olyan, amilyet még soha, senki sem látott! Hamarosan
tanúi lehettek annak a küzdelemnek, amelyet az általam ismert legkeményebb emberek
egyike fog megvívni egy olyan lény ellen, amelyet még egyikünk sem ismerhet, amihez
hasonlót sokan közületek még csak nem is láttak! Fogalmunk sincs, mi fog történni a
következő három percben. Nem tudjuk, mit tesz majd ez a lény, aminek a nevét sem tudjuk,
a fajtáját sem ismerjük, de ha majd meglátjátok... Igen, ha meglátjátok, azonnal megértitek
majd, miért neveztük el őt... Rémálom Kölyöknek!
A küzdőtér egy része sziszegve félrecsúszott, a padló alól egy hatalmas fémhenger
emelkedett fel. Egy fémhenger, aminek a felületére különböző horrortörténetek rémeinek
képét festették fel.
A henger lassan körbefordult, hogy mindenki szemügyre vehesse a képeket, a gülüszemű
idegen lényeket, a holdszörnyeket, a marsi pókokat, az űrből érkezett hódítókat, a
denevérszárnyú förmedvényeket és a többit, a könyvek, filmek, képregények szereplőit. Fix
némelyiket felismerte, némelyiket életében először látta.
A forgó henger héja hirtelen visszaereszkedett a padló alá, és végre láthatóvá vált a lény.
A csuklójára és a bokájára széles bilincsek feszültek; a bilincseket acélkábelek rögzítették a
talapzathoz. Ezúttal fekete nadrág volt rajta. A szakadt szálú hálót rajtahagyták, maszkos
sisakjától azonban megfosztották.
Fix úgy érezte, hogy a pánik jeges keze keresztüllökődik professzionális nyugalmán, és
jeges ujjaival megszorítja a szívét.
 Az az arc...
Szent isten, az az arc!
A lényre valóban illett a Chiba által ráaggatott gúnynév. Nem volt emberi az arca, távolról
sem volt az. Azokkal a szájkarmokkal leginkább egy parazita szörnyre emlékeztetett, esetleg
egy pókra vagy valami rákfélére.
A lény rásziszegett a tömegre, a szájnyílása négy sarkában elhelyezkedő agyarak
eltávolodtak egymástól, láthatóvá tették hegyes, halálosan hegyes fogait.
Egy hosszúra nyúló pillanaton keresztül pisszenés sem hallatszott az arénában – mintha
hirtelen mindenki meghalt volna. Az emberek döbbenten bámultak a lényre és megértették:
ezúttal nem valami transzgenetikus teremtményt látnak, hanem olyasvalamit, amivel még
soha, sehol sem találkozhattak.
A némaság leplét azután szétszaggatta a tömeg üvöltése.
Negyven sokkrúddal felfegyverzett biztonsági őr futott elő az egyik oldalfolyosóról,
körbefogták a küzdőteret. A lény oldalra fordította a fejét, hogy lássa őket. A szeméből
gyűlölet áradt és... És még valami. Nem félelem – állapította meg Fix. Inkább óvatosság... Az
a fajta óvatosság, ami a tapasztalatokból fakad. A lény emlékezett a sokkrudakra, és a jelek
szerint megértette, nem sok esélye lenne az őrökkel szemben. Negyven nagydarab,
testpáncélos fickó? Ez még neki is sok lett volna.
Egy másodperccel később a mennyezeten kinyílt egy csapóajtó, és egy turbóágyú
ereszkedett alá. A lézeres célzóegység megkereste a Rémálmot, ráfixálódott. A lény lenézett
arra a pontra, ahová a lézerpont vetődött, majd felkapta a fejét és a tőle néhány lépésnyire
álló Chibára meresztette a szemét.
– Ez az, te kis csótány! – mormolta Chiba olyan halkan, hogy a lényen kívül csak Fix
hallhatta. – Csak trükközz, csak próbálkozz, és többet kapsz, mint amennyit odalent kaptál.
A tömeg valósággal őrjöngött. A kamerák pozícióba álltak. Az egyik technikus jelt adott
Chibának.
– Az előfizetők bejelentkeztek, főnök. Az összes. Élőben sugárzunk a Neptunra és a
Földre.
Chiba bólintott, azután az arcára erőltette a tőle megszokott, sugárzó mosolyt.
– Készen álltok egy kis vérontásra? – üvöltött rá a tömegre.
A válasz... A válasz megrengette az arénát. Mindenki ordított, még a padon ülő harcosok
is.
– Akkor állítsuk be az órán azt a bizonyos három percet! – mondta Chiba. A nagy, digitális
kijelzőn megjelentek a másodperceket jelző számok. A visszaszámlálás így még drámaibb
lehetett.
Kétszáznegyven másodperc...
Chiba kilépett a küzdőtérről, és beállt a legmagasabb őrök mögé.
– Béklyókat le! – kiáltotta.
A lény csuklóján és bokáján szétnyíltak a bilincsek, a láncokkal együtt visszarántódtak a
padló alá. A dobogó körül, amin a lény állt, összezárult a csapóajtó.
A szörny mozdulatlanul várakozott. Figyelmesen körbenézett, valószínűleg egybevetette
a történéseket a korábbi tapasztalataival. Fix értette, mit csinál, követni tudta a nyilvánvaló
logikát. Már ő is volt fogságban, olyan helyen, ahol bökdösték, piszkálták, kínozták,
megkötözték; már ő is volt olyan helyzetben, ahol lehetőséget kapott a harcra. Minden
alkalommal győzött...
 Biztos volt benne, hogy Chiba megpróbálta megszelídíteni a lényt. Sokkbotokkal, más
eszközökkel. Erőszakkal. Ha így történt, nem érhetett el túl komoly eredményt.
A lény a jelek szerint megértette, hogy összezárták egy potenciális ellenféllel. Ha nem is
tudta, hogy a Játékvilág valójában micsoda, annyi biztosan tellett tőle, hogy egymáshoz
illessze az összetartozó információkat. Annyit biztosan felfogott, hogy azt várják tőle,
harcoljon.
Fix felé fordult.
Fix – maga sem tudta, miért teszi – felemelte a bal karját, ökölbe szorította a kezét.
Tisztelgésnek szánta a mozdulatot, de egyben tesztnek is.
A lény végigmérte, azután felemelte a bal karját. Fix figyelmét nem kerülte el, hogy a
mozdulat előtt a jobb válla kissé megmozdult. Ez érdekes volt. Talán jobbkezes? Talán
hozzászokott valamiféle tisztelgéshez, amit általában jobb kézzel hajtott végre? Ha igen,
akkor miért a balját használta? Pusztán azért, hogy híven leutánozza az ő mozdulatait?
Lehetséges...
Fix is jobbkezes volt.
Chiba elüvöltött egy japán szót, és ezzel jelt adott a küzdelem megkezdésére.
– Hadzsime!
Az óra elindult. A tömeg bömbölt.
A lény azonnal pózt váltott. A lábait szetvetette, a térdeit berogyasztotta, a törzsét
előredöntötte. A mellén, a vállán, a karján megfeszültek az izmok. Iszonyatos üvöltést
hallatott. A mozdulatsor ősinek és rituálisnak tűnt. Árulkodó volt...
Rémálom Kölyök nem tétovázott: megindította a támadást. A méretei ellenére gyors
volt. Iszonyúan gyors. Fix szinte nem is bírta követni a szemével, már csak arra eszmélt, hogy
a karmos kéz a torka irányába suhint.
A karmok csak a levegőt szelték szét.
Fix látta, hogy a lény combján és lábszárán megfeszülnek az izmok, és ebből tudta, mi fog
következni. Minden mozdulatot elárul valami jel – ezt a problémát még a történelem
legnagyobb harcosai sem tudták kiküszöbölni. A test egymáshoz kapcsolódó részek, izmok,
csontok, szövetek halmaza. Amikor a test egyik része megmozdul, akkor egy másik részen
mindig bekövetkezik valamilyen kompenzáló feszülés vagy moccanás. A legjobb harcosok
képesek minimalizálni ezt, így sokszor úgy tűnik, mintha nulláról váltanának át teljes
sebességre; úgy tűnik, hogy minden előjel nélkül hajtanak végre egy-egy mozdulatsort.
Fix értett ehhez a minimalizáláshoz, de még jobban értett ahhoz, hogy olvasson a
jelekből.
Rémálom Kölyök keresztülrontott azon a ponton, ahol egy másodperccel korábban Fix
állt. Ott állt, de már nem volt azon a helyen, mert könnyed, gyors lépésekkel kitért. Úgy
mozgott, akár egy kardvívó, akár egy teniszjátékos, ügyesen helyezte a testsúlyát hol az
egyik, hol a másik lábára, és közben kissé behajlította a térdeit, hogy simábbak legyenek a
lépései. Egyetlen felesleges mozdulatot sem tett, semmi olyat nem csinált, amivel energiát
pazarolt volna.
A lény körbecsapott, azután újra próbálkozott. Ismét a sebességére és hosszabb
ütőtávjára hagyatkozott. Szemmel láthatólag hamar véget akart vetni a küzdelemnek. Ahogy
előreütött, a karmai végével megkarcolta Fix csípőjét. Fix hirtelen csípős forróságot érzett. A
szörny a jelek szerint még a vártnál is gyorsabb volt, a karmai pedig metszettek, akár a szike.
Rémálom Kölyök diadalmasan felüvöltött – neki sikerült kiontani az első vért. Hátrébb
lépett, a tömegre ordított.
 Fix jobbra ugrott, és kemény ütést mért a lény combjára, pontosan két nagyobb izom
közé, egy ínra. Rémálom Kölyök felszisszent, féltérdre rogyott, de közben ismét előrecsapott
karmos kezével, hogy hátrálásra kényszerítse Fixet, megakadályozza a sorozást.
A közönség visított a gyönyörűségtől.
Rémálom Kölyök felállt. Erősen zihált a mellkasa. Talán dühös, hogy tönkretették a
diadala pillanatait? Fix ezt is érdekesnek találta. Nagyon érdekesnek.
A lény rávetette magát, ismét kihasználta a magasságát és a testtömegét. Fix nem
tehetett mást, ezúttal is ki kellett térnie. Ahogy oldalra lépett, a karmok égő csíkokat
hasítottak a lapockái közé.
Fix azonnal válaszolt a támadásra: oldalra dőlt és ütött, pontosan arra a helyre, ahová
korábban, de még keményebben. A lény térde újra a padlóhoz ért, de nem maradt ott.
Rémálom Kölyök felpattant, és ezúttal ellenfele lábai felé csapott. Fix félreütötte a lény
csuklóját, azután két gyors horgot helyezett el az ocsmány pofa két oldalán.
Lassanként kialakult a küzdelem ritmusa. A szörny tucatnyi különböző szögből
próbálkozott támadással, minden esetben az erejére, a gyorsaságára és az ütőtávjára
hagyatkozva, de mindannyiszor kapott egy-egy bénító erejű ütést. Fix minden alkalommal
olvasott a jelekből, értett a testbeszédből, és együtt mozgott a támadással. A karmok
azonban újra és újra megtalálták. Nem hasítottak mélyre, de így is éppen elég fájdalmat
okoztak. Kénytelen volt leküzdeni a fájdalmát és a félelmet is, amit a kín felszínre rántott
mentális nyugalma tavának fenekéről.
Valahányszor Rémálom Kölyök támadott, Fix ellentámadást indított, általában egy-egy
balhorgot sikerült bevinnie, a legtöbbször a lény combjára, mindig ugyanarra a pontra. A
szörny bicegni kezdett, de nyilvánvaló volt, hogy nem adja meg magát a fájdalomnak, sőt
mintha abból táplálkozott volna, azt használta volna üzemanyagként a következő és az utána
következő támadásokhoz. Ha fáradt is, nem mutatta ki.
Az óra százkét másodpercet mutatott. A pillanatok mintha órák lettek volna.
Fix a szeme sarkából látta, hogy az egyik technikus egy kis kommunikátort ad át
Chibának, aki az egyik fülét befogva a másikhoz szorította a készüléket. Fix figyelmét az sem
kerülte el, hogy Chiba homlokán mély ráncok jelennek meg. Talán aggódik? Nem
foglalkozhatott tovább ezzel, mert az idegen lény kis híján megölte egy dupla suhintással,
amit egy kemény rúgás követett. A rúgást Fix hárította, de nem túl sikeresen. A levegőbe
emelkedett, miközben Rémálom Kölyök előreugrott, hogy alatta legyen, amikor leérkezik.
Szép trükk volt – a macskák szoktak ilyeneket végrehajtani.
Még a levegőben volt, amikor Fix csavart egyet a testén. A mozdulat sikeres volt: lábbal
előre érkezett le, de nem a földre, hanem a lényre. Rátaposott a karjaira, de közben a karmok
csak ujjnyival hasítottak el mellette. Előrevetődött, bukfencezett egyet, de ahelyett, hogy
utána felállt volna, a földön maradt, és egy jól irányzott mozdulattal kisöpörte Rémálom
Kölyök alól a lábait. A lény hanyatt vágódott, és nem mozdult – úgy viselkedett, mintha
elkábult volna. Fix nem kapta be a csalit. A földetérés nem lehetett olyan durva, hogy túl
fájdalmas legyen, túl nagy sérülést okozzon.
Fix ahelyett, hogy rárontott volna a lényre, inkább hátrahúzódott, és körözni kezdett, arra
várva, hogy Rémálom Kölyök abbahagyja a felesleges színjátékot, és felálljon végre.
Megtette, vagyis majdnem. Félig emelkedett fel a földről, amikor Fix előreugrott, és
ismét lecsapott a combjára. Az ütést követően megkerülte a lényt, és teljes erőből
megsorozta a hátát. Kemény ütéseket mért Rémálom Kölyök veséjére – feltéve, hogy volt
neki ilyen szerve –, bordáira, a lapockái alá, és a hónalj alatti puha, ezért sérülékeny részre.
Gyorsan és keményen dolgozott, minden ütést maximális erővel vitt be, majd amikor úgy
érezte, hogy nem bírja tovább, villámgyorsan visszavonult.
A lény ekkor térden állt, és egy-két pillanatig úgy látszott, tényleg megszédült.
Bizonytalansága azonban hamar elmúlt, talpra állt, és ismét kergetni kezdte Fixet.
Valami megváltozott a tekintetében. Fix szerette volna azt hinni, hogy a magabiztossága
illant el, de ez valószínűleg csak részben volt igaz. Megvolt hozzá az ereje, megvolt hozzá az
elszántsága, hogy győzzön. Még mindig megvolt... Fix nehezen lélegzett, és még mindig
egymillió év volt hátra abból az átkozott három percből. Tucatnyi sebből vérzett. Egyik vágás
sem volt mély vagy komoly, de azért érezte mindegyiket. Az idegen lény ezzel szemben
sértetlennek látszott.
Sértetlennek, bár kissé bicegett.
Ez az!
Hetvenhárom másodperc. Jézusom! Egy örökkévalóság!
Chiba a ring túlsó oldalán állt. Fix homlokráncolva figyelte, hogy elindul a privát liftje
irányába. Hat biztonsági őr vette körül. A nézők egy része Chiba felé fordult, mások a
kommunikátoraikba beszéltek, A közönség fele már nem a mérkőzést figyelte.
Rémálom Kölyök ebből mintha semmit sem vett volna észre. Ismét támadott, a karmai
ezúttal Fix bal alkarját hasították szét. A fájdalom borzalmas volt. Fix belerúgott a szörny
térdébe, azután biztonságos távolságba hátrált. Fájt a karja, alig mozogtak az ujjai, a két mély
vágásból ömlött a vér.
A szörny vadállati boldogsággal üvöltött fel, és megint támadott, ezúttal Fix bal oldala
felől közelített – nyilván azt hitte, ellenfele nem képes használni a bal karját.
Fix tisztában volt vele, hogy hol van a határ a Chiba által megkövetelt játék, és a puszta
túlélésért folytatott harc között. Most már az utóbbiért kellett küzdenie. Az életéért. És a
gyermekeiért...
Látszólag nem tért ki a támadás elől, de az utolsó pillanatban balra húzódott, és
irgalmatlan erővel belerúgott a lény térdébe. A rúgást egy jobb kézzel bevitt ütéssorozat
követte. A jobbja mindig erősebb és gyorsabb volt, mint a balja, de a harc során alig
használta – azt akarta, hogy a lény elméjében az rögzüljön, a bal oldala a domináns. Egészen
eddig azért színlelt, hogy most bevethesse a jobb kezét, a valódi bombát.
Rémálom Kölyök kemény volt és szívós, de furcsamód naiv is. Hitt annak, amit látott, és
erre építette a stratégiáját. Fix most megfizettette vele az ostobaság árát.
Ahogy a lény előrecsapott, Fix kitért az ütés útjából, és két kalapácsütést mért az idegen
alkarjára, a csukló belső felére, arra a pontra, ahol a legvékonyabb izmok húzódtak. A
második ütést követően rátiport Rémálom Kölyök lábára, olyan keményen, hogy eltörje a
csontjait, és közben – vállalva, hogy a szájkarmok sebet hasítanak a homlokára – lefejelte a
lényt. Mély lélegzetet vett, és feledve a bal karját szétszaggató fájdalmat, villámgyorsan
bevitt egy ütéssorozatot. Torokra, ágyékra, szemre, torokra, szívre, torokra, halántékra,
torokra... Amikor ezzel végzett, oldalra lépett, felemelte a jobb lábát, és egy baltarúgással
belevágta a sarkát a lény combjába – pontosan arra a helyre, amit a küzdelem kezdete óta
már többször eltalált.
Rémálom Kölyök végigterült a földön. Fix beállt mögé, és már csak egy mikroszekundum
választotta el attól, hogy megragadja a fejét, és megpróbálja kitömi a nyakát, amikor a
bajnokok padja mögötti részen berobbant a fal.
A légnyomás a közönség közé repítette Fixet és Rémálmot. Törmelékeső zuhogott rájuk,
amelyben itt-ott leszakított testrészek, csonka testek jelentek meg. Fix estében két embert
csapott arcon, és hallotta, hogy nyakak roppannak mellette. A zuhanást követően alig kapott
levegőt, mozdulatlanul, félig ájultan feküdt. Ahogy kissé kitisztult az agya, megpróbálta
kipislogni a szeméből a vért, a füstöt és a kábulatot; megpróbálta felfogni, mi történt
körülötte.
Vörös fények villantak. Vagy talán... Lézerlövedékek voltak? Valami ilyesmi... Fix megrázta
a fejét, és minden erejével próbált nem elájulni. Emberek sikítoztak és dőltek el körülötte. A
vörös lövedékek testeket robbantottak cafatokra. A nézők egymást tiporva, karmolva, ütve és
rúgva próbáltak kimenekülni az arénából.
– Itt a rendőrség! – kiáltotta valaki.
De ez persze ostobaság volt. Nagyon nagy ostobaság. Fix félig kábult állapotban is biztos
volt benne, nem erről van szó. A rendőrök gépfegyvereket használnának. A rendőrök
könnygázt vetnének be. Ki az ördög merne lézerrel lövöldözni egy ilyen átkozott, légkör
nélküli szikladarabon?
***
Chiba a privát lift gombját csapkodta. Sápadt volt a félelemtől, a szeme elkerekedett. A
kezében pisztolyt tartott. Az őrei a tömeget próbálták kordában tartani, a sokkbotokkal
zavarták el az embereket a lift közeléből.
Néhány harcos a kevesek közül, akik túlélték a robbanást, székeket és elejtett
sokkbotokat kapott fel, vagy bármi mást, ami a kezük ügyébe akadt. A falon tátongó lék felé
indultak.
Fix látta, ahogy elhullanak.
Egyenként. Egyik a másik után...
Egyikük – Helga, a trollszerű nő – egy hatalmas katonai rohamkést szorongatott a
kezében (isten tudja, honnan szerezte), és éles csatakiáltást hallatva belevetette magát a
füstbe.
Egy pillanattal később ismét megjelent. Ahogy ránézett, Fix először nem értette, mit lát.
Helga a levegőben lebegett, akár egy bábu. A teste véres volt, a végtagjai ernyedten lógtak.
Azután kiderült, ez hogyan lehetséges. Fix már értette.
A lény éppúgy a semmiből bukkant elő, ahogy az álmában. Az egyik pillanatban még csak
a levegő hullámzott, azután a semmi alakot öltött. Hatalmas, természetellenes,
felfegyverzett, páncélos alakot. A lény magasra tartotta Helgát. Fix ekkor fedezte fel a három
acélpengét, amelyek teljesen keresztüldöfték a trollasszony testét. A pengék hegye a nő
lapockái között bukkant ki a hátán.
A szörny ugyanolyan sisakot viselt, mint korábban Rémálom Kölyök, fakó testét
ugyanolyan háló borította, de szimpla nadrág helyett páncélt viselt, és egzotikusnak,
különlegesnek látszó fegyverek voltak nála. Kések. Lőfegyverek, amikhez hasonlót Fix még
sosem látott.
A lény... óriási volt. Sokkal nagyobb, mint a másik, amelyikkel Fix a szorítóban küzdött.
Legalább másfél lábbal volt magasabb Rémálom Kölyöknél, a válla jóval szélesebb volt. Úgy
nézett rá Helgára, mintha az izmait, a hegeit vizsgálgatná. Egy sor furcsa, kattogó hangot
hallatott, majd ellökte magától a trollasszonyt. Helga erőtlen sikollyal repült át a ring túlsó
oldalára, és csontreccsentő zuhanással érkezett meg Fix közelébe. A rohamkést még mindig a
kezében szorította; a pengén valami zöldes folyadék világított.
Fix megpróbált felállni. A penge felé nyújtotta a kezét.
Egy alak tolta fel magát a törmelékréteggel borított hullák alól. Rémálom Kölyök,
miközben sebeiből zöld vér csorgott, dühödten körbenézett. Fixre meresztette a szemét,
rásziszegett; három megmaradt szájkarma eltávolodott egymástól, karmos ujjai
megfeszültek. Fenyegető lépést tett ellensége irányába, azután megállt, megfordult, és a nála
sokkal nagyobb termetű gyilkosra nézett, amely éppen az életben maradt harcosok közé
rontott, majd Chiba irányába fordult, aki a testőreivel együtt már a liftben állt.
A lift ajtaja nem csukódott be – a menekülni próbáló emberek szétfeszítették, hogy
bepréselődjenek Chiba és az emberei mellé.
Rémálom Kölyök dühödt kiáltást hallatott; gyűlölete és dühe új célpontot talált, már
nem Fixet akarta megölni, hanem Chibát. A lift irányába rohant, menet közben széthasogatva
az embereket, akik kétségbeesett igyekezettel próbáltak elmenekülni a közeléből.
Fix éppen akkor tápászkodott fel, amikor a kisebbik szörny berobbant a liftbe. Mielőtt az
ajtók becsukódtak mögötte, Fix még látott néhány elektromos villanást és vörös
vérfröccsenést.
A nagyobbik szörny keresztülgyilkolta magát az arénán. Az életben maradt őrök
összegyűltek, és egyszerre rontottak rá sokkbotjaikkal. Egy-két másodpercig úgy tűnt, sikerül
hátraszorítaniuk, bár ez a művelet sokuk életét követelte.
Fixnek abban a pillanatban álltak össze fejében a részletek. Már értette, kristálytisztán
látta, mi történt. A gúnynév, amit Chiba az idegen lénynek adott – Rémálom Kölyök – nem is
lehetett volna találóbb. Az újonnan érkezett szörny méreteit és harci képességeit látva a
kisebbik, naiv lény, akivel neki meg kellett küzdenie, valóban nem volt más, csak egy...
kölyök. Egy fiatal, tapasztalatlan ifjonc, annak a valódi rémálomnak a kevésbé veszélyes
változata, amelyik játszi könnyedséggel lemészárolta a naprendszer legjobb, legképzettebb
harcosait. Ez a lény – az anya vagy apa – azért jött ide, hogy kiszabadítsa a gyermekét. Egy
egész űrállomást megtámadott azért, hogy védje azt, aki az övé.
És ez a kölyök most az életéért harcolt vagy a liftben, vagy már Chiba irodájában. Harcolt
a felfegyverzett gyilkosok, a brutális szumóharcos ellen. Harcolt, bár az ellenség túlerőben
volt, fegyverekkel rendelkezett; harcolt, a sérülései ellenére is vállalta a küzdelmet!
Mielőtt valóban felfogta volna, hogy mit csinál, Fix azon kapta magát, hogy a lift felé
rohan, hogy a rohamkést maga elé szegezve utat vág magának az emberek között. A nézők,
akik még mindig ott tömörültek, sokkos állapotban félrehúzódtak előle. Az ajtó kinyílt. Fix
belépett a fülkébe, megnyomta a megfelelő gombot. A lift falait vér borította. Vörös és zöld
vér... A padlón három biztonsági őr ernyedt teste feküdt.
Az ajtó becsukódott, a fülke elindult, de Fix még a fémfalakon keresztül is hallotta a
nagyobbik lény eszelős, dühödt ordítását. Lehet, hogy látta, hol tűnt el a gyereke? Lehet,
hogy otthagyja a harcot, a biztonsági őröket, csak hogy mentse a kölykét?
Ezt nem lehetett tudni...
A fülke megremegett – valami nekicsapódott. Lövedék? Talán egy... ököl?
A fülke megállt, az ajtó kinyílt. Fix oldalra ugrott, így éppen sikerült elkerülnie a belökődő
sokkbotot. Lehajolt, és a rohamkést előrelökve felfelé vágott. A biztonsági őr
hátratántorodott; a combja felső részéből és az ágyékából ömlött a vér.
A helyiség túlsó oldalán Chiba a Rémálom Kölyökkel küzdött.
Küzdött, és nyerésre állt. Az ifjú idegen lény túl sok sebet szerzett a liftben folytatott harc
során; már alig állt a lábán, Chiba pedig óriási termetű szumóbajnok volt, és gyilkos.
Megsemmisítő erejű ütéseket mért a lényre, egyiket a másik után. A kölyök nem adta fel a
harcot – látszott rajta, ezt sosem tenné meg. Talán a természete volt ilyen? Talán a
civilizációja? Nem számított. Nyilvánvaló volt, hogy veszteni fog, hogy Chiba megöli őt, és
ezzel újra diadalmaskodik.
 A két életben maradt biztonsági őr nem tudta eldönteni, mit tegyen. A főnöküknek
segítsenek? Fixet próbálják megállítani? Megoldották a kérdést: egyikük előrerontott, és a
sokkbotjával Rémálom Kölyök irányába bökött. A lény megtántorodott, négykézlábra zuhant.
Chiba kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és a falba épített fegyverszekrényhez ugrott,
nekilátott, hogy a számbillentyűzeten beüsse a megfelelő kódot.
A másik őr eközben Fix irányába ugrott, és a sokkbotot maga elé tartva, körözve próbálta
megtalálni a legjobb támadási szöget. Fixnek nem volt páncélja, a kés pedig fémből készült.
Nem igazán jó felállás egy olyan profival szemben, aki az elektromos fegyver forgatásának
mestere. Lassan köröztek, mindketten a megfelelő pillanatot keresték. Az őr távolról próbált
Fix irányába szúrni a bottal, de túlságosan ránehezedett az elöl lévő lábára. Fix kihasználta az
alkalmat: bevetődött a rúd alá, és lábszáron rúgta az őrt. A férfi orra bukott. Fix rávetette
magát, az egyik karjával átfogta a nyakát, és miközben a hátára fordulva magára húzta az őrt,
a jobb szemébe döfte a rohamkést.
Felnézett. Chiba éppen kinyitotta a fegyverszekrény ajtaját, éppen előhúzott egy nagy
karabélyt. Ahogy az oldalához szorította a fegyvert, Fix felé fordította a csövét, és meghúzta a
ravaszt.
Ugyanabban a pillanatban berobbant a lift ajtaja. Fix elterült a padlón. Érezte, hogy az
acélajtó elsüvít a feje fölött, látta, hogy darabokra zúzza Chiba drága íróasztalát.
A nagyobbik idegen lény ugrott ki a szétzúzott liftaknából. Vérző sebek borították a
testét, az egyik szeme úgy bedagadt, hogy ki se tudta nyitni. Némelyik fegyvere
használhatatlanná vált, a felszerelési tárgyai közül többet is megolvasztottak a biztonsági
őrök sokkbotjai. A kezét, a combját, a mellkasát vörös embervér borította.
Chiba az óriás felé taszította egyetlen megmaradt őrét, majd vastag, erős karjával átfogta
a kölyök nyakát, a fejéhez tartotta a fegyver csövét.
– Ne! – kiáltott fel.
Egy pillanatra minden és mindenki mozdulatlanná dermedt.
Az óriás lihegve, a fájdalomtól meggyötörve, moccanatlanul nézett a helyiségben
tartózkodó emberekre. A kölyök sziszegett, de nem is próbált kiszabadulni Chiba szorításából.
Az őr halálra rémülten kapkodott levegő után – a sokkbotjával együtt a magabiztosságát
is elvesztette.
Fix a padlón feküdt, jó tízlábnyira Chibától, kétlábnyira az őrtől, és hatlépésnyire az
óriástól. Átlátta a helyzetet, és már azt is tudta, hogy mit kell tennie. Gyerekei voltak
odahaza, akiket valószínűleg már sosem fog látni. De nem baj... Megkapják a pénzt a
biztosítótól. Gondjukat fogják viselni. Ez megnyugtató volt a számára, de mégis fájt
belegondolni, hogy soha többé nem találkozhat velük.
Legalább nem hagytam cserben őket...
Fix azt tette, amit bármelyik apa tett volna a helyében.
Kirúgta az őr lábát, és miközben mindenki az eldőlő testre nézett, elhajította a
rohamkést. Nem az őr, nem az óriás, és nem is Chiba irányába, aki eleven pajzsa mögé
próbált elbújni.
Rémálom Kölyöknek dobta oda a kést.
Az ifjú idegen lény elkapta a feléje repülő tárgyat, megfordította, majd miközben
beleharapott Chiba fegyvert tartó karjába, előreszúrt. Egy harcos minden elszántságát,
minden elkeseredését beleadta a mozdulatba.
Azután újra...
És újra és újra...
 Mintha egy mészáros használta volna a kést... Vagy mint egy vadász. Pusztított, szabdalt
és zsigerelt. Chiba eleinte még sikoltani próbált, de már nem maradt elég a torkából ahhoz,
hogy ezt megtegye. Szétszabdalt tüdejében sem maradt elég levegő. Már... szinte semmi
sem maradt belőle ahhoz, hogy kiáltson.
A kölyök ellépett, a szétvagdosott, nehéz test a padlóra rogyott.
Az őr letérdelt és kegyelemért könyörgött. Nem kapta meg. Fix feltápászkodott,
félreütötte a felemelt kezeket, és egy mozdulattal elroppantotta a fickó nyakát.
Hanyatt dőlt, végigterült a padlón. Kimerült. Moccanni sem bírt.
Az óriás elindult előre. Átlépett Fix fölött, rá se nézett. Megragadta a kölyköt, keményen
szájon verte, egyszer, kétszer, de olyan keményen, hogy annak szikrát hányt a szeme, majd
hirtelen magához rántotta, átölelte, hogy azután ellökje magától. A nyomaték kedvéért még
egy pofont lekevert neki.
A kölyök támolygott, de talpon maradt. Felemelte a véres kést, sziszegett. Az óriás
ránézett, a vérre nézett, bólintott.
Fix iszonyodó álmélkodással nézte végig, ahogy a kölyök a hasára fordítja Chibát,
ánusztól nyakig felmetszi a hátát, széthúzza a zsíros húsrétegeket, és vad, elszánt hörgést
hallatva kiszakítja a testből a gerincoszlopot és a koponyát. Undorító volt és félelmetes,
ahogy ott állt, lihegve, a trófeáját szemlélgetve.
A kölyök és az óriás megfordult, mindketten Fixre néztek.
Fix tudta, semmit sem tehet. A fiatalt is alig bírta legyőzni, a felnőttel hiába szállt volna
szembe. Biztos volt benne, ez az a pillanat, amikor véget ér az élete.
A nagy idegen hosszan végigmérte Fixet. Átnézett a feje fölött, egy pillantást vetett arra,
ami Chibából maradt, majd a késre, amit a gyermeke tartott a kezében, trófeaként. Ismét Fix
felé fordította a tekintetét, és bólintott. Csak egyszer és kurtán.
Fix viszonozta a biccentést. Harcos a harcosnak. Szülő a szülőnek.
Azután csak feküdt, és végignézte, hogy az idegen lények a liftaknához mennek, és
leugranak oda, ahonnan még mindig hallani lehetett a sikolyokat.
***
Fixnek hosszú időre volt szüksége ahhoz, hogy összeszedje magát, de végül sikerült
feltápászkodnia. Körülbelül egy órájába tellett, mire rájött, hogyan nyithatja ki Chiba széfjét.
Egy sima biometrikus letapogatás elég volt – egy tenyérlenyomat kellett csak a nyitáshoz. Az
idegenek szerencsére épen hagyták Chiba kézfejét.
Fix hosszú, nagyon hosszú ideig állt a széf nyitott ajtaja előtt. Mosolyogva.