1

Égi látványosságok: a csillagködök

A NASA a hivatalosan oldalán rendszeresen publikálja az Astronomy Picture of the Day,

vagyis a Nap Csillagászati Fotója elnevezésű, nem hivatalos elismerést kiérdemlő képeket.
Érdemes naponta ellátogatni ide, mert nem csak gyönyörű, de kifejezetten érdekes felvételek
is bekerülnek a válogatásba. Ha statisztikát készítenénk a NASA PR munkatársainak
kedvenceiből, egészen biztosan a csillagködök szerepelnének a lista első helyén. Biztosan
mindenki látott már legalább néhány szemet gyönyörködtető felvételt ezekről a változatos
alakú, színpompás objektumokról. De pontosan mik is ezek a kozmikus felhők és honnan
nyerik tarka színeiket?

Pillangó-köd (NGC 6302), planetáris köd.

Régebben a csillagköd, avagy a nebula szóval illették a világűrben található, távcsővel

felhőszerűnek látszó objektumokat, vagyis a Naprendszer-beli égitesteken és a csillagokon
kívül gyakorlatilag mindent. Charles Messier (1730-1817) és Pierre Méchain (1744-1804),
francia csillagászok munkájuk mellett kezdték el összegyűjteni mindezen égi ’’maszatokat’’,
feljegyezve alakjukat és pozíciójukat. Ironikus módon mindezeket Messier’’elkerülendő
objektumok’’-nak tartotta, amelyeket a csillagászok esetleg összekeverhetnek az általuk
megfigyelni kívánt üstökösökkel. Listájukat William Herschel (1738-1822), egy német
származású, ám Angliában letelepülő zeneszerző, későbbi udvari csillagász (nem piskóta egy
életpálya) bővítette, hármójuk megfigyeléseiből állt össze az amatőrcsillagászok kedvenc
 2

gyűjteménye, a Messier-katalógus. Ez összesen 110 viszonylag könnyen megfigyelhető,

látványos mélyég-objektumot tartalmaz, mindegyiket egy M-betűvel és a hozzátartozó
sorszámmal jelölve.

A megfigyelési technikák és az elméleti asztrofizika fejlődésével aztán egyre több

csillagködről derült ki azok valódi természete. Az Androméda-ködről például 1924-ben
bizonyította be Edwin Hubble, hogy valójában nem is a Tejútrendszer része, hanem egy másik
galaxisról van szó. Egészen addig ugyanis egy klasszikus probléma akadályozta a
csillagászokat: a távolság ismerete nélkül hogyan tudjuk megkülönböztetni a közeli egeret a
távoli elefánttól? A csillaghalmazok szintén szép számban képviseltetik magukat a Messier-
katalógusban. Hiába tartalmaznak típustól függően 100 – 1000000 db csillagot, a 18. századi
távcsövek közel sem voltak olyan jó felbontásúak, hogy a csillagászok részleteket tudjanak
megkülönböztetni a távoli halmazokban.

Felhő a csillag életének végéről

A fentiekkel ellentétben mind a mai napig a nebulák közé sorolják a planetáris ködöket.
Valójában semmi közük a bolygókhoz; közel Nap-tömegű csillagok hozzák őket létre életük
végéhez közeledve. Az akkora már vörös óriáscsillag pulzációja során leveti a kevésbé kötött
külső rétegeit, amely akadály nélküli tágulásba kezd, néhány km/s-os sebességgel. A
planetáris köd tehát nem más, mint egy gömb- (vagy legalábbis tengely-) szimmetrikus
gázfelhő. Fényét szülő csillagának köszönheti, amelynek nagy energiájú UV fotonjai
ionizálják a gázbuborék részecskéit, vagyis egy vagy több elektron elhagyja az atomot.
Amikor a részecskék rekombinálódnak, vagyis visszanyerik elektronjaikat, a látható
tartományba eső fotonokat keltenek. A planetáris köd színei annak összetételétől függenek,
így például a zöld szín a kétszeresen ionizált oxigén, míg a pirosas árnyalat az elektron nélküli
hidrogén jelenlétének köszönhető.

Gyűrűs-köd (M57), planetáris köd a Lant csillagképben. A közepén található fehér

törpecsillagot Gothard Jenő azonosította 1886-ban.
 3

Akárcsak a planetáris nebulák, úgy a szupernóva maradványok is csillagok halálához

kötődnek, még ha egészen más fizikai folyamatok is hozzák létre ezeket. A nagy tömegű
csillagok ugyanis nem békésen, szépen lassan hunynak ki, hanem a magjukban zajló fúzió
végeztével egy óriási energiájú szupernóva-robbanás veti le a csillag gázanyagának jelentős
részét (létezik másféle szupernóva is, de ez egy másik poszt témája lesz). Az eredmény a
planetáris ködökhöz hasonlóan szimmetrikus, ám azoknál jóval nagyobb buborékok, lévén
némelyik megfigyelt maradvány már évezredek óta tágul több ezer km/s-os sebességgel.
Ekkora tempóval nem csoda, hogy a szupernóva maradványok rövid időn belül jelentős
mennyiségű gázba ütköznek, általában épp a felrobbant csillag korábban lefújt anyagát érik
utol. Az ilyenkor kialakuló lökéshullám felforrósítja az a gázt, amely először erős röntgen-
sugárzást kelt, majd a lassan lehűlő gázban rekombinálódnak a (típustól függően) hidrogén-
vagy oxigén-atomok, amelyek már látható fényt bocsájtanak ki.

Rák-köd (M1), II-es típusú szupernóva maradvány. A nebula az 1054-ben feljegyzett

szupernóva következményeként alakult. Közepén a robbanásból visszamaradt gyorsan forgó
neutroncsillagot - pulzárt - azonosítottak.

Felhő a csillag életének elejéről

Ahogy a nevük is mutatja, a diffúz csillagködök alakja teljesen szabálytalan (habár az emberi
fantáziát ez nem korlátozza, hogy a legkülönbözőbb formákat képzelje beléjük). Általában
valamilyen külső hatás (pl. szupernóva-robbanás, galaxis-ütközés) hozza össze galaxis kósza
gáz- és poranyagát, amelyek sűrűsödéseiben gyakran indul be a csillagkeletkezés. Tipikus
méretük néhány fényév, tömegük pedig akár a több ezer Nap tömeget is elérheti. A diffúz
nebuláknak két csoportját szokás megkülönböztetni, a megvilágítás módjától függően. Az
emissziós ködökben fiatal csillagok fénye ionizálja és gerjeszti a főleg hidrogénből álló
 4

felhőket, amelyek a Hα színképvonal hullámhosszának megfelelő vöröses színben

pompáznak. A reflexiós ködöket javarészt por alkotja, amely a közeli csillagok fényének
nagyobb részét nem elnyeli, hanem visszaveri, szétszórja. Ez utóbbi pedig úgy működik, hogy
a kék fény jobban szóródik a vörösnél, így az egész felhő kékes színben játszik. Pontosan úgy,
mint a Földön a derült égbolt.

Szív-köd (IC 1805), emissziós köd a Cassiopeia csillagképben.

Pleiádok (M45), másik nevén Fiastyúk, reflexiós köd a Bika csillagképben. A kék
óriáscsillagok csak átutazóban vannak a porfelhőben, az ő fényük szóródik az apró
szemcséken.
 5

Végül, a látványosságokon túl szólnunk kell a csillagködök sötét oldaláról is; nebulákról,
amelyek esetében a por és molekulafelhők annyira sűrűek, hogy a háttérből érkező fény át
sem tud hatolni rajtuk. Ezeket sötét felhőknek nevezzük, ám ők sem maradnak örökké fény
nélkül. Belsejükben ugyanis aktív csillagkeletkezés zajlik, a frissen született nagy tömegű
csillagok erős részecske-szele pedig szétfújja a felhőjét a későbbiekben.

Lófej-köd (Barnard 33), sötét köd az Orioncsillagképben. A sűrű porfelhő kitakarja a mögötte
lévő emissziós nebula (Orion-köd) vöröses fényét.

Csillagködök

A csillagköd vagy nebula porból, gázból és plazmából álló csillagközi felhő. A csillagköd
kifejezést kezdetben az összes mélyég-objektumra alkalmazták, még a Tejútrendszeren kívüli
galaxisokra is, például az Androméda-galaxist gyakran nevezik a köznyelvben Androméda-
ködnek. Csillagrendszerünkben nagy mennyiségben található intersztelláris (csillagközi)
anyag, gáz és por formájában. A csillagközi gázok legismertebb képviselői a HI-II zónák, a
planetáris ködök, a szupernóva- maradványok, intersztelláris buborékok. A reflexiós ködök,
és a sötét ködök pedig csillagközi porból állnak.

A legtöbb csillagköd a csillagközi anyagban található gáz gravitációs sűrűsödésével jön létre.
Ahogy az anyag saját súlya alatt összesűrűsödik, nagytömegű csillagok alakulnak ki
középpontjukban, amiknek az ultraibolya sugárzása ionizálja a körülöttük lévő gázban
található hidrogénatomokat. Ezek idővel befoghatnak egy szabad elektront, tehát
visszaugorhatnak a semleges állapotba. A folyamat során felszabadult energiát, adott
hullámhosszú fényként figyelhetjük meg. Az így kialakult nebulák mérete az eredeti gázfelhő
méretétől függ. Jellegzetes "ormányok" és "globulák" is megjelenhetnek egy-egy ilyen
emissziós ködben. Néha a találó "csillagbölcső" névvel illetik őket, jogosan hisz a
csillagképződés helyszínéül szolgálnak.
 6

A ködök másik része a csillagok halálakor keletkezik. Néhány köd szupernova-robbanás

következtében alakul ki. A szupernova-robbanás szétszórja az ionizált anyagot. Más nebulák
planetáris ködként képződnek. Ez az utolsó szakasza a kis méretű, 1-1,5 naptömegű csillagok
életének. Az ilyen csillagok idővel vörös óriássá fúvódnak fel és lassan elveszítik a külső
rétegeiket. Amikor a csillag jelentős mennyiségű anyagot veszít el, törpecsillaggá zsugorodik,
hőmérséklete megnövekszik, és az általa kibocsátott ultraibolya sugárzás ionizálhatja a
körülötte lévő, általa ledobott anyagot, ami így láthatóvá válik.

A sötét ködök és reflexiós ködök alkotóeleme a csillagközi por. Az első esetben nincs a
közelben elég fényes, megvilágító csillag. Leginkább a világos háttér előtt figyelhetjük meg
őket, például hidrogénfelhő előtt. A reflexiós ködöknél az a különbség hogy ezek közelében
fényes csillagokat találunk, amelyek fénye a porrészecskéken megtörik, és visszaverődik.
Kékes színueknek látjuk őket, mivel a "kékebb" hullámhosszú fénysugarak szóródnak, míg a
"pirosabbak" áthatolnak az intersztelláris anyagon.

Ködök típusai

 A diffúz nebulák világító csillagködök.

o Az emissziós ködök ionizált gázokból állnak, ezért a köd anyaga világít.
o A reflexiós ködök anyaga a közeli csillagok fényét tükrözi vissza.
 A planetáris ködök haldokló csillagok körül kialakult gázburkok, amelyek az ionizált
anyaguk miatt világítanak.
 A szupernóva-maradványok általában nagy sebességgel távolodnak a szülőcsillaguktól
és a lassabb csillagközi anyaggal történő ütközés következtében felforrósodnak,
világítani kezdenek.
 A sötét ködök csak akkor érzékelhetők amikor más csillagokat vagy világító ködöket
takarnak el.
7