Anda di halaman 1dari 167

„A háború olyan komoly dolog, hogy azt nem lehet a katonákra bízni!

A népek közti barátság olyan fontos, hogy azt nem lehet a diplomatákra
bízni!

A népek történelmének megismerése olyan fontos dolog, hogy azt nem


lehet a szaktudósokra bízni!”

Az Arvisurák a 24 Hun Törzsszövetség sámánjainak rendszeresen írt és őrzött


hagyománya. Először Arvisura-Anyahita, azaz a magyarok Nagyboldogasszonya
kezdte el lejegyezni, még az özönvíz előtt, őseink akkori hazájában, az azóta
elsüllyedt Ataiszon. A feljegyzések tőle kapták a nevüket, melynek jelentése
Igazszólás. Az Arvisurákat agyag, kő vagy aranylapokra vésték rovásírással,
melyet szintén ő tanított meg az emberiséggel. Így aztán a hagyomány továbbra
sem szűnt meg, mert a bevatott köpontokban kiképzett rovósámánok azóta is
folyamatosan megörökítik a hunokkal és rokon törzsekkel kapcsolatos minden
fontos eseményt – napjainkban is! 1998-ban látott napvilágot Paál Zoltán:
Arvisura – Igazszólás című kétkötetes monumentális gyűjteménye, a Püski Kiadó
jóvoltából. Ez a hun-magyar törzsek Ószövetségének is tekinthető, mert a több
mint 6000 évre visszatekintő írott, igaz történelmünket foglalja magában. Ez
pedig nem holmi nacionalizmusból eredő elfogult kijelentés, hiszen a Bibliához
hasonlóan az Arvisura is többszörösen kódolt szöveg, azaz túl az elsődleges
mondanivalóin, a sorok mögött is fontos információk bújnak meg, mégpedig a
teremtéstanra, a kozmikus tudásra vonatkozóan, melyet még csak kevesen
látnak és értenek. A kiadás alapjául szolgáló tekintélyes mennyiségű kéziratot a
manysi nép fősámánjának unokája, Szalaváré Tura adta át a palóc származású
Paál Zoltánnak, aki maga is rovósámánná vált. Az Ural környékén őrzött rovások
az egykori leghíresebb Beavatott Központ, Ordosz begyűjtött anyagából
származnak. Természetesen ebben a könyvben nem szerepel az összes létező
rovás, csupán annak mindössze körülbelül 10-15 százaléka. Ezek többségét
ugyanis még nem engedélyezték kiadni, hiszen olyan információkat
tartalmaznak, melyre a mai emberiség még nincs felkészülve, megérve és
sokakban ellenérzéseket váltana ki. Márpedig az Arvisuráknak nem ez a célja és
rendeltetése.
Az Arvisurák keletkezési körülményei
A hun-magyar és más rokon népeknél az volt az örök szokás, sőt törvény, hogy a
törzzsel, rokon népekkel kapcsolatos fontosabb eseményeket, történéseket
mindig le kell jegyezni, hogy az utókor számára az – mind pozitív, mind negatív
értelemben vett tanulságul - örökre megmaradjon. Ezeket az eseményeket
sohasem rögtön a megtörténtüket követően jegyezték le, hanem csak 10, 20, sőt
30 évvel később. Ennek oka az volt, hogy ekkorra már az esetlegesen negatív
töltetű események kapcsán is lecsitultak annyira az érzelmek, hogy teljes
tárgyilagossággal, tényszerűséggel voltak képesek leírni ezeket a dolgokat. Így
már talán érthető az, hogy miért éppen Arvisura, azaz igazszólás a neve
ennek a gyűjteménynek.
Ezek a jegyzetek un. rovásírással kerültek lejegyzésre, általában agyag vagy
fémlapokra. Azokat a példányokat, melyeket a távolabbi utókornak is meg
kívántak őrizni, - s melyek emiatt a beavatott központokban kerültek tárolásra, -
többnyire aranylapokra rótták. Ezek 72x72 cm nagyságú, 1,5 mm vastag
aranylemezek. A rovást csakis erre speciálisan kiképzett rovósámánok
végezhették. Mivel az egyes törzsek ezeket az információkat időnként
egymásnak is továbbadták, ugyanakkor többen többféle rovásjeleket is
használtak, így a rovásírás tudományát egy többéves komoly tanulási folyamat
kellett, hogy megelőzzön. A rovásokat tartalmazó lapokat egy kimondottan erre a
célra épített helyen a Szellemi Központban, avagy az Élet Templomában
őrizték. Beavatatlan személyek soha nem férhettek hozzá. A rovásírások
elkészítéséről és őrzéséről tehát csak a beavatottak tudhattak, a közismert
történelmi személyek közül pl. Kőrösi Csoma Sándor vagy Julianus barát
nézhetett bele ezen gyűjteményekbe. Ezek a Szellemi Központok
felbecsülhetetlen nagyságú művelődési értékeket és leleteket tároló
gyűjtőhelyek, hiszen az esztelen háborúk rombolásaitól csak ilyen módon lehetett
megőrizni az utókor számára a minden idők állandó értékeit jelentő
bizonyítékokat, iratokat, a tudást. Egykor ilyen Szellemi Központ volt többek
között a mezopotámiai Nippur, az egyiptomi Karnak, Hetevarett, majd ezek
megszűnését követően Ordosz, vagy a mai Tbiliszi környékén fekvő Magyarka.
Később Atilláék honvisszafoglalását követően egy ideig országunk területére,
Budára menekítették az ordoszi szellemi központot. Őrzéséről 10.000 harcos
gondoskodott egészen István király uralkodásáig. Az uruki-mani hit feladásával, a
római egyháznak történő behódolással idegen papok árasztották el országunkat,
akik a pápa dekrétumaira nemcsak hogy megsemmisítettek szinte minden ősi
magyar emléket és rovásírást, de sajnos a szellemi központ kincseinek
megszerzésére is erősen fájt a foguk. Ezért István parancsot adott
unokaöccseinek, Endre, Béla és Levente hercegeknek, hogy az Élet templomának
kincseit menekítsék ki Ural-Budára a rokon manysikhoz. A manysik pedig eleget
is tettek a feladatuknak. S mivel a sámánhit szerint a világhónapok váltása idején
(2160 évenként) az egyes rokon népek át kell, hogy adják egymásnak a szellemi
központ őrzésének feladatát és a rovásírás jogát, így Szalaváré Tura eljött
Magyarországra, s megkereste az erre alkalmas beavatottat, aki Paál Zoltán, ózdi
vasgyári munkás lett. Ma is léteznek ilyen Szellemi Központok, a Föld 9 különböző
pontján, (titkos, megközelíthetetlen helyeken, barlangokban) őrzik őket, s majd
csak akkor kerülhetnek napvilágra, ha az emberiség elér egy bizonyos szellemi
fejlettségi szintet, azaz már nem csak az aranyat, hanem a tudás értékét fogja
látni benne.
Mint említettem, az események csak évtizedekkel később kerültek írásba, mint
ahogyan megtörténtek. Joggal kérdezheti mindenki, hogyan lehetséges ez, hisz
az illető akkorra már csak foszlányokban emlékezhetett az egészre.
Tulajdonképpen nem is nagyon kellett nekik emlékezniük, hiszen ehhez
segítséget kaptak, mégpedig a fenti szellemi világból. Paál Zoltán is említi, hogy
az „adások többnyire éjszaka jöttek”. Ilyenkor ő csak megfogta a ceruzát és
az elkezdett írni. Gondoljunk bele: ez a könyv kb. 1400 oldalas, telis-tele van
évszámokkal, töménytelen névvel és számadattal. Erre tíz-húsz év távlatából egy
normál képességű ember aligha emlékezhet! Viszont - ez nagyon fontos – éppen
emiatt akárkiből nem is lehet rovósámán, hiszen ehhez rendelkezni kell bizonyos
tulajdonságokkal, amivel csak a beavatottak bírnak, tehát erre születni kell. Mikor
Tura, a manysi sámán megitatta őt egy bizonyos fajta sámánitallal, Paál
Zoltánnál ekkortól kezdődően olyan képességek jelentkeztek, amit maga is alig
tudott elhinni. Ez a hagyomány azonban ma is folytatódik, most is élnek köztünk
rovósámánok, akik szintén így dolgoznak, azaz időnként ha érzik, hogy jön az
adás, akkor ceruzát fognak, s az írni kezd.
Magyar kutató az inkák földjén
TITKOS INDIÁN KINCSEK A TÁLTOSOK BARLANGJÁBAN
(a Delta c. folyóirat egy régi számának cikke)
Újsághírek szerint a perui Andokban inka barlangrendszert találtak. Hasonlót már
sokat ismernek a szakértők, de most páratlan felfedezést tett egy magyar kutató.
Az Argentínában élő Móricz János az egyik indián törzs bizalmából Ecuadorban
olyan barlangrendszerbe jutott el, ahová félezer éve nem tette be idegen a lábát.
„Táltosok barlangja” nevet adta neki s eddigi kutatásaival sok ezer éves, páratlan
értékű régészeti leletekre bukkant.

Érdekességek az Arvisurából

Honnan ered a "kötélnek áll" szólásunk?


Régi őseink folyamatosan tartották a kapcsolatot egymás között, rendszeres
látogatásokat tettek a rokon törzsekhez, hogy információt cserélhessenek. Ilyen
kalandozás közben esett meg velük a csodaszarvasként ismert történet is (i.e.
2610-2605). A valóságban azonban érdekes folytatása volt, hogy hogyan léptek
házasságra az alán Dúl-Béga fejedelem lányaival és udvarhölgyeivel. A vezérek
még csak-csak választhattak is maguknak rangban hozzájuk illő leányt, azonban
a vitézek hetvenketten voltak, míg a leányok csak harmincan. Ezért a következő-
képpen oldották meg a párválasztást: kihúztak egy jó hosszú kötelet, amelyre
egyenlő távolságokra összesen harminc csomót kötöttek. Minden csomó mellé
állítottak egy-egy leányt a kötél egyik oldalára, majd azok egyenként szólíthattak
egy-egy daliát a kötél másik oldalára, vagyis ők választhattak párt maguknak.
Amelyik legény nem akart a nyilvános párválasztáson „kötélnek állni”, az
menyasszony nélkül maradt. Amikor minden leány talált kedvére való ifjút, akkor
az öreg Dúl-Béga fejedelem megáldotta őket, s a kalandozó csapat gazdag
hozománnyal megrakodva tért vissza hazájába, az így megszerzett asszonyokkal
együtt.

Mi múlhat egyetlen egy szavazaton?


992-ben összehívták a birodalmi Nagyszalát Veszprémben, az aranyasszonyok
székhelyén, mivel el kellett dönteni, hogy a keleti, avagy a nyugati keresztény-
séghez csatlakozzunk-e. A tanácskozáson részt vett többek közt Gélyza
nagyfejedelem, Csák sámánfejedelem, Erdeljü Gyula lovasfejedelem, Vászoly
főtáltos, továbbá Jirkó Kun-magyari fejedelem, Koppány Badzsir-magyari
fejedelem, valamint a Káma melléki magyarok részéről jelen volt még Szala vitéz
is. A vendégeket Vajk és anyja, Sarolt fogadta és látta vendégül. Igen komoly
ellentétek merültek fel közöttük, ezért még 12 napi tárgyalás után sem tudtak
megegyezni. A szavazás első körében Piroska ifjúsági aranyasszony (Vajk-István
nővére) nem tudott részt venni, mivel (mint beavatott és képzett gyógyító) éppen
egy agyműtétet hajtott végre Nyitrán. A voksok így fele-fele arányban
támogatták a keleti, illetve a nyugati egyházhoz történő csatlakozást. Hogy a
mérleg eldőljön valamely irányban, a tanácskozást áthelyezték Nyitrára, s a
szavazást - már a Piroska részvételével – megismételték. Piroska pedig úgy látta,
hogy Rómával talán jobban járunk. Nos, ha akkor ő másképp gondolta volna,
talán a mi történelmünk is másképpen alakult volna!

Valóban olyan „szent” volt-e Szent István és Imre?


A történelem órákon azt tanultuk, hogy Vajknak, azaz Szent István királyunknak
(969-1038) csak egy egyenesági leszármazottja volt, Imre herceg (1007-1031),
akit egy vadkan tépett szét még mielőtt utódot nemzett volna. Nos, a rovásokból
megtudhatjuk, hogy a valóságban ez nem egészen így történt. Imre igen gyakran
betért palócföldi útjai során egy Jéne nevű rimalány házába, s bizony a szerelmi
kapcsolatuknak hamarosan élő bizonyítéka is született, igaz házasságon kívül és
már az apja halálát követően: egy Radnót nevű kisfiúcska, akit palóc névadó
szerint Pósának hívtak. Azt is megtudhatjuk, hogy Vajk tulajdonképpen csak
ekkor nyugodott meg afelől, hogy Imre valóban az ő fia. Ugyanis az Árpád-házi
uralkodóknak (mivel beavatottak voltak), mindig volt egy bizonyos anyajegy a
hátukon. Mikor egy csecsemő megszületett, az volt az első dolog, hogy az
apának bemutatták a gyermek anyajegyét. Mikor Imre született, Vajknak
csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy róla bizony hiányzik ez a családi
ismertetőjel. Viszont a kis Pósa hátán már ott volt az anyajegy, így Vajk felhagy-
hatott a Gizella gyanúsításával. De Vajknak is volt Imrén kívül még egy utódja.
Még a Gizellával kötött házassága előtt nagyon szerelmes volt a Lebéd-házból
származott Csege nevezetű ifjúsági aranyasszonyba. Együtt is töltötte vele
minden szabad idejét, és úgy becézte, hogy Tünde. Csege apja, Temes törzs-
főnök követelte, hogy vegye feleségül a lányát, ám Sarolt (950-1012) ebbe nem
egyezett bele, így Csegét Vidhez adták feleségül. Mikor 988-ban megszülte Vajk
gyermekét, Sarolt felvitette a csecsemőt Esztergomba, és ott neveltette fel.
Ekkor már kiszemelte a fiának Gizellát, mivel az ország érdekében ezt tartotta
megfelelő frigynek. Ám Vajk annyira szerette Csegét, hogy csak akkor engedett
anyja házasítási tervének, mikor Csege 26 évesen, 996-ban meghalt. Közös
gyermeküknek Vajk a Hargita alján építtetett várat, s később ott élt, mivel Sarolt
sosem ismerte el őt örökösnek. II. Zoltán néven erdélyi kisfejedelem lett, 1025-
ben halt meg Torda mellett, a besenyőkkel vívott hősi harcban.

Ki volt valójában Anonymus?


A híres Gesta szerzőjének kevesen ismerik valódi kilétét. A rovásokból
megtudhatjuk, hogy Anonymus nem volt más, mint a fent említett Pósának – így
voltaképpen az Árpád-háznak - egyik egyenesági leszármazottja. Úgy hívták,
hogy Pósa András, és a Gömör-megyei Radnót községben született 1210-ben.
Kilenc testvérével együtt korán árvaságra jutott. A gyerekek neveltetését
nagybátyjuk, az országbíró Pósa Pál (másnéven Tomaj fősámán, II. Endre
legbizalmasabb embere, aki az Aranybulla megszerkesztésében is részt vett)
rendezte el. Eszerint Pósa András a rimaszombati cserepesekhez került
mesterséget tanulni. A nagybátyja házában találkozott IV. Béla kiskirállyal, még
mint vándorló mesterlegény, de hamar elnyerte annak bizalmát. 1230 és 1235
között részt vett a bugáti sámánképzésen (Bajdar sámán néven), ahol előkelő
helyezést ért el. Ezután a nagybátyja kancelláriájában dolgozott, majd 1236.
január 25-én feleségül vette Radnóti Piroskát. A székely Radnai havasok alatti
kastélyban éltek, s 3 fiúk született. Piroska 1240-ben meghalt. Ebben az időben
Pósa András intézte a Dzsingisz kán és a IV. Béla közötti levelezéseket. Dzsingisz
kánnak az volt a terve, hogy a Nagyvízig (azaz Európa nyugati partjáig) minden
területet elfoglal, de a hódításokat követően e területek ellenőrzését az Árpád-
házi királyokra akarta bízni, ezért elvárta, hogy a hódításokban a magyarok is
segédkezzenek. Azonban egy kis hiba csúszott a dologba, mivel Pósa második
felesége szülés közbeni gyónásnál elárulta egy német papnak a mongolok
terveit, így bosszúból Köttöny hírvivői kivégezték az asszonyt. Ettől kezdve Pósa
a mongolok ellen hangolódott. Pósa Pállal együtt ők szervezték meg a király és
családja védelmét. A muhi csatát követően Boszniában várták a királyt és
Dalmácián át Veglia szigetére menekítették a családjával együtt. Pósa András a
mongol üldözőket félrevezette Zágráb felé. Ezért a hazugságáért a mongolok
vezetése 1270-ben halálra ítélte őt. Kubiláj tatárokat küldött a felkutatására, akik
1271-ben, Boszniában ki is végezték.

Atilla királyunk nem is arany koporsóban nyugszik, hanem ezüstben?


Atilla királyunk 413-ban jött a világra, és világhódításait követően 453-ban, nem
messze a Tiszától, a Maros egyik mellékágában térhetett meg őseihez örök
nyugovóra, miután a Krimhildával érkezett német vendégek megmérgezték őt.
Szanka sámán ölben és lépésben mérte ki Atilla nyughelyének a rajzát. Hunyor
utódai hármas-koporsós temetésben egyeztek meg. A három koporsó eredetileg
Deédes úz aranyasszony három férjéé volt, ugyanis akkori szokás szerint azt
előre elkészíttették. Nekese, az úz kovácsok tárkányvezére csináltatta magának a
vas koporsót, Eszék, magyari vezér az ezüst koporsót és Maros vezér pedig az
aranyat. Eszék és Maros 451-ben, a Catalauni csatában elesett, ezért már nem
volt szükség a koporsójukra, Nekese pedig maga ajánlotta azt fel. Így történt,
hogy az ő három koporsójukba fektették a királyt. Daróc sámán feladata volt a
három koporsó egymásba illesztése, ez azonban nem ment olyan könnyen, mivel
az arany koporsót sehogyan sem sikerült az ezüstbe beleilleszteni. Ekkor Daróc
letörte az ezüst koporsó lábait, s így sikerült az ezüst koporsót az aranyba
beletenni. Atilla így – szemben a hiedelemmel – nem arany, hanem ezüst
koporsóban fekszik.

Mi célból építették fel a kínaiak a Nagy Falat?


Őseink - mikor még Ordosz vidékén éltek – először csak kalandozások útján
jutottak el a kinajok földjére. Később azonban a kinajok terjeszkedése miatt olyan
közelségbe kerültek, hogy abból sokszor háború keletkezett. Egy Bóta nevű ifjú
nyert jogot arra, hogy újabb kalandozásokat vezessen a kinajok földjére, mivel
azonban ő ellene volt az erőszaknak, inkább békességre törekedett a
szomszédokkal. Bóta jól ismerte a kinajokat, beszélte a nyelvüket, így elhatároz-
ta, hogy véget vet a háborúskodásnak, és meghirdette a „béke és rokonság”
elvét. Ezt követően a két nép sokáig nyugalomban élt, sőt erősen keveredtek
egymással, még fővezéreket és sámánokat is adtak egymásnak. Később újabb
háborúk törtek ki, s emiatt a kínai császárok, hogy végleg elkülönüljenek,
felépíttették a nagy falat, így választva el birodalmukat az ordoszi hun
törzsszövetségtől. Érdekes, hogy a kínaiak a mai napig is megkülönböztetett
tisztelettel adóznak e vidéknek. Igaz Ordosz városát ma már Paotou-nak hívják,
de a körülötte elfekvő fennsík még most is őrzi Ordosz nevét, mint ahogyan a
Hoang Ho-folyó is őrzi Hangun nevét.

Valójában kik a sámánok?


Sajnos a közhiedelemben elég ostoba kép alakult ki a sámánokról, az emberek
többsége e szó hallatán egyből holmi maskarába öltözött, hókusz-pókuszoló,
időnként a transz állapotában rángatódzó varázslókra gondol. A mi sámánjaink
azonban nem ilyenek voltak! Sőt, igen magas fokú, 5 évig tartó sámán-iskolát
végeztek, s ezekbe minden törzs a legkiválóbb fiait küldte. Érteniük kellett az
orvostudományokhoz és az állatgyógyászathoz, hiszen százezer számra voltak
állataik. Ezek közül is kiemelt figyelmet szenteltek a lóápolásnak.
Megismerkedtek a törzsszövetség hitvilágával, s egyéb tudományokkal, valamint
elsajátították a rovásírást is. Az ötéves képzés után mindig vetélkedőt tartottak, s
aki ezen az első lett, az nyerte el a fősámáni-fejedelmi méltóságot. A fősámán
mellett másik fejedelem volt a fővezér. A nőknél is folyt úgynevezett rimalány-
képzés, ahová szintén a legjobbak juthattak be. Az ő vetélkedésük győzteséből
került ki az aranyasszony. Az ő feladatuk is nagyon fontos volt, így például a
vetés, aratás megszervezése, a betakarított javak igazságos elosztása a
közösségen belül, a lakóépületek, s az egész település tisztán tartatásának
felügyelete, a gyermekek világrahozatalának megkönnyítése, a csecsemők és
frissen szült asszonyok gondozása. A törzsszövetség minden időkben
rendelkezett továbbá - szintén képzett - rovósámánokkal, akik feladata a fontos
történések kő-, vagy fémlapokra való lejegyzése volt.

Hol volt Atlantisz ?


Igen sok legenda kering az elsüllyedt földrészről, az egykori paradicsomról. De itt
rögtön álljunk is meg, valójában ugyanis két eltűnt földrészről is szó van az
Arvisurában: Atlantiszról és Ataiszról, ám a kettő korántsem egy és ugyanaz.
Atlantisz a mai Atlanti óceánon, a Földközi-tengerrel közel egyvonalban, attól
nyugatra helyezkedett el. Lakosairól a következőket rótták le: „A síkságán törpe
népek, a hegyláncolat északi részén szőke fajúak, a déli részén pedig barnább
bőrűek élnek, s ezek hadban állnak egymással. A legyőzöttek agyvelőit kiszívják,
de a húsukat nem eszik meg. A törpék békés természetűek, és nagyasszonyaik
vezetésével közösségben élnek. Az óriások viszont a sok háborúskodás miatt férfi
munkaerő hiányában szenvednek. Ezért az asszonyaik törpe férfiakat fogadnak
fel cselédségre. Atlantisz középső síkságán a harcias nők háborúságra léptek a
csekély létszámú férfiakkal, mivel azok a törpék cseléd sorsát meg akarták
szüntetni. Az asszony-hadsereg győzött, és a férfiak a horog alakú havas hegyek-
be vándoroltak. A nem cselédsorban élő törpék a melegebb földek felé
vándoroltak.” A földrész süllyedésekor az itt élők fokozatosan települtek át az
európai és az észak-afrikai kontinensekre. Az akkori rovásokat megörökítők úgy
hívták őket, hogy "sáskanépek"(ide tartoztak az arabok, zsidók, s a leghangosabb
népség, a digók), mert nem szerettek dolgozni, viszont az életet élvezni annál
inkább, s ez irányú igényeiknek rendszerint igen erős hangot is adtak, ráadásul
igen szaporák voltak. Kr. e. 1685-ben Tuliás indult el kalandozó útra, mely 12
évig tartó hajózásnak az volt a kiemelt célja, hogy meggyőződjenek róla,
mekkora darabja maradt meg a süllyedő Atlantisznak. Tuliás jelentése szerint
ekkor már a földrész nagyrésze a víz alá került, de még találtak egy kis darab
szárazulat maradványt. Ataisz a Csendes óceán közepén a mai Hawaii-szigetektől
délnyugatra feküdt. Ez a hely volt az a sokat emlegetett paradicsom, ami
egyrészt az igen kedvező földrajzi viszonyoknak, másrészt az itt élők dolgos
munkájának a gyümölcse volt. Két nagyobb népcsoport, az agabák és a hunok
éltek itt, de persze belőlük aztán sokféle törzs és nemzettség alakult ki. Ataisz
süllyedése hetven éven át tartott, Kr. e. 5070-től, 5000-ig.

Miért nem találnak a tudósaink evolúciós őseit a delfineknek?


Ezek a bámulatos emlősök az állatvilág csodái, ám az evolúciós őseikre irányuló
kutatások sorra csődöt mondanak. Vajon miért? Nos, az Arvisurából ennek a
magyarázatára is fény derül, miszerint e rendkívüli intelligenciával megáldott
élőlények bizony a Szíriuszról származnak, segítőink hozták ide őket, mint
ahogyan a pulikat is! A következők olvashatók a rovásokból: „Az égből jötteknek
nem csak a puli volt a kedvencük. A legnagyobb Kaltes-asszony szekerén kis
úszómedencében delfineket is hoztak magukkal, hogy azokkal szórakozzanak.
Ezeket a delfineket aztán egy tóba telepítették, ahol azok jó nagyra megnőttek.
Amikor Kaltes-asszony bolygójára visszamentek volna, a delfinek észrevették a
készülődésüket, és a tóból levezető folyócskán a tengerbe szöktek, ahonnan
játékosan magasra szökdelve eljöttek ugyan búcsúzni, de visszamaradtak az
ataiszi tengerben. Azóta már nagyon elszaporodtak. Némelyikük még az
emberekkel is szót tudott váltani.”

Régebben csak kétféle vércsoport létezett a földön?


Pontosabban, a szíriusziak megjelenése előtt létezett a kétféle vércsoport.
Nézzük csak, mit rótt le Sikila aranyasszony a Havaruti nagyszaláról, amelyen a
szíriusziak is képviseltették magukat: „az égi járműveiken az első, vérfrissítés-
ként küldött kaltesi (szíriuszi) csoport érkezése a Hol-ütődés előtt 1136 évvel
történt. Ez alatt a 10 uralkodó embercsoport a földiekkel társas emberi viszonyba
lépett és 2x2, azaz négy vércsoportban megindította az emberiség fejlődését.
Ezen kiművelt emberek gondolkodása révén Ataiszban és Atlanticban egy
műveltebb embertömeg alakult ki, akik a melegebb vidékeket elárasztották. „ A
152. Arvisurában egy másik érdekességet olvashatunk: „a Kr. e. 3970-es évek
táján nagyon sok volt a kétnemű újszülött. Az égi-bölcsek vezetője ezt
helytelenítette, és javaslatot tett ennek megváltoztatására. Tenisur, az égi
beavatottak vezetője elmondta, hogy Arvisura-Anyahita leszállása óta nemcsak a
4 vérnem szerinti besorolási eljárást dolgozták ki, hanem annak ezernyi ága-
bogát is. Hoztak magukkal olyan, jó minőségű szaporító anyagot, aminek
használatával megszüntethető a rendellenesség. Rövid tanácskozás után
engedélyezték a Ménes birodalombeli fejedelemi lányoknak ezen arbag
beavatkozási műveletet, amely az igen gyakori kétneműségi kóros elváltozást
megakadályozhatja. Az összesereglett papnők között ez olyan közkedveltségre
jellemző igényt támasztott, hogy a társbolygóról hozott szaporítóanyag már
elfogyott. A titkon jelentkezők száma egyre nőtt. Mivel ezen látogatásra 12
személy érkezett (a Szíriuszról), az elfogyott szaporodást célzó anyagot maguk
közt előállították. 9 hónap múltán a hibamentes szaporodás megtörtént, és
örömmel állapították meg, hogy egyetlen kétnemű utód sem született.”

Mitől egyedülálló a világon a Magyar Szent Királyi Korona ?


Az utóbbi időkben egyre többen foglalkoznak a koronakutatással, azaz próbálják
megfejteni a Szent Királyi Koronánk rejtélyét, azzal ugyanis szinte mindenki
egyetért, hogy valami titokzatosság bizony erősen körüllengi "őszentségét". Nos,
valójában a Szent Korona három különböző korona igen gondosan megtervezett
és kivitelezett összedolgozásával készült, és éppen ebből ered a hármassága,
ugyanakkor egyik rejtélye is. Az első és egyben legrégebbi az aranykeresztes,
oldalfüggős, drágakövekkel telerakott, tömör arany Uruki sámánkorona, amely az
ősmagyar, feltétel nélküli szeretet vallását képviseli. Ez jelenti a leges-
legnagyobb értéket, hiszen annak idején ezt maga Gilgames készíttette, s ezzel
koronázták meg Jézust is 29-ben. Ám az iszlám erőszakos hittérítése és nyomása
miatt, jogutódként, az Álmos- és Lebéd-házi fejedelmeknek ajándékozták. Másik a
Dukász Mihálytól kapott zománcképes korona, amely a Bizánci egyházat
képviseli, s a harmadik a pápától kapott liliomos aranykorona, ami értelemszerű-
en a Római egyházat képviseli. Azzal a céllal dolgozták össze eggyé, hogy ily
módon is hirdessék: hazánkban minden vallásnak békésen meg kell férnie
egymás mellett. Ha már itt tartunk, had tegyünk említést István királyunk
koronázásáról is, hisz a mai napig nem tisztázott a köztudatban, hogy valójában
mikor is történt az a bizonyos koronázás, 1000-ben vagy 1001-ben? Nos a válasz
nagyon egyszerű: mindkét dátum helyes, hiszen először az Uruki koronával
koronázták magyar királlyá 1000. augusztus 20-án, és csak pontosan egy évvel
később a Rómától kapott koronával keresztény királlyá. Lászlót 1077-ben a
Gilgames koronával koronázták királlyá, ekkor döntöttek úgy, hogy a hármas
királyi koronát összeszerelik. A szent korona tervezője és készítője Dajka
beavatott aranyműves volt. Az elkészült szent koronával aztán Lászlót ismét
megkoronázták 1087-ben. No és a másik rejtély, s egyben a legmegdöbbentőbb
tény a koronánkról, vagyis amitől egyedülálló az egész Földön: a koronába
beépítettek 12 úgynevezett "beszélő, gondolatrezgésre hajlamos követ", ami azt
jelenti, hogy ezek a kövek bizony a Szíriuszról származnak, pontosabban
Arvisura-Anyahita hozományaként kerültek Ataiszra, Kr. e. 8508-ban. Mint az a
nevükből is sejthető, ezek a kövek nem akármilyen tulajdonságokkal
rendelkeznek. A korona viselője (aki csakis beavatott lehetett) ugyanis
telepatikus kapcsolatba került általuk a 24 Hun Törzsszövetség többi
beavatottjaival, így segítve az uralkodót a fontos döntései meghozatalában.

Annak idején az inkák nagyon sok föld alatti szállító és hadiutat építettek ki. A
legtöbb Napisten-templomot is összekötötték egymással a föld alatt.
Felhasználták azokat a barlangokat is, amelyeket elődeik természeti
katasztrófák, így vízözön (az indián legendákban „nagy víz”) idején készítettek
menedékül.
A tudósok már jó néhány hasonló jellegű barlangot tártak fel, például a Rio
Grande del Norte, a Rio Selado és a Rio Mancos kanyonjainak tufa- és homokkő
falaiban. Az inkák ezek nagy részét templommá, szent helyekké alakították át. A
spanyol hódítók megjelenése, mérhetetlen pusztítása és népirtása idején
főpapjaik vezetésével e helyekre igyekeztek összegyűjteni a még megmenthető
értékeket, amelyeket azután hihetetlen ügyességgel és ravaszsággal tüntettek el
a fosztogató zsoldosok elől. Számos rejtekhelyüket a mai napi sem sikerült
felfedezni.
Legújabban teljesen sértetlen föld alatti „városra” bukkant Móricz János, a Vas
megyei Horvátnádaljáról (ma Körmend) származó argentin kutató. Több éves
szívós munka eredménye volt ez a felfedezés.
Éveken át tanulmányozta a dél-amerikai múzeumok, könyvtárak forrásmunkáit.
Megtanulta a különböző indián nyelvjárásokat is, s ezután látott neki az alapos
kutatásnak. Rokonszenves, vonzó egyéniségével baráti kapcsolatot teremtett
több indián törzzsel, akiktől számos hasznos információt hallott arról, létezett
valamikor egy „nagy menedékhely”, ahová őseik a „nagy víz”, majd a spanyolok
pusztításai elől menekültek. Azt azonban nem tudták megmondani, hogy ez
merre lehet.
A kutató nem csüggedt. Először 1964-ben Argentínában és Paraguayban, 1965-
ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967, 1968, 1969, 1970 és 1971-ben pedig
Ecuadorban végzett alapos kutatásokat.
Járt a Titicaca tónál, majd a Tihuánaku romvárosban. A közelében levő
hegyekben található barlangokról azt regélik az indiánok, hogy azokon át el
lehetett jutni Cusco városába. Kutatott a cuscoi Naptemplom föld alatti járataiban
is. A Cuscohoz közeli Sakszauáman sziklavárban meg is találta az egyik föld alatti
barlang bejáratát , amelyről az a legenda, hogy ezen az alagúton át közlekedtek
hajdan a papok a a cuscoi Naptemplom, Sakszauáman és a Machu Picchu-i
erődváros között. Sajnos, a magyar kutató alig néhány száz métert tudott csak
előrejutni az alagútban, mert annak további részét omlás zárta el.
Kutatási eredményei mind jobban azt bizonyították, hogy a keresett helynek
Ecuador és Peru határán, az őserőben kell lennie.
Hosszú hónapokon keresztül tanulmányozta az ecuadori indián törzsek életét,
szokásait, fennmaradt mondáit. Egyre többet hallott az őserdő mélyén levő föld
alatti rejtekhelyről, ahová az indiánok a természeti katasztrófák idején
menekültek. Sokáig úgy látszott, nem sikerül megtudnia, merre is lehet ez a hely.
Érthető volt a bizalmatlanság egy „fehér emberrel” szemben, hiszen a spanyolok
kegyetlenkedései kitörölhetetlen, örök nyomokat hagytak az őslakókban. Móricz
János elment az indiánok közé, velük élt, dolgozott, segített mindennapi
munkájukban, sőt még a törzsi versenyeken és vetélkedőkön is részt vett. Baráti
kapcsolatai végül is sikerhez vezették.
A döntő fordulat 1967 szeptemberének egyik napján következett el, amikor
jibarók törzsfőnöke, Nayambi és a varázsló Yukma, magukhoz kérették.
Elmondták, hogy meggyőződtek baráti szándékáról és készek arra, hogy elvigyék
a „szent helyre”.
Öt napos kimerítő út után érkeztek el Santiago és a Coangos folyók közötti
területre. Itt Nayambi rövid időre eltávozott, majd egy bélák nevű törzs főnökével
tért vissza. Móricz János céljainak ismertetése után a bélák főnöke beleegyezett,
hogy a kutató is velük tarthat. A jibaro törzsfőnöktől és a varázslótól megtudta,
hogy a bélák „az istenek által kiválasztott szent törzs”, a spanyolok
megjelenésekor vonult vissza önkéntes „száműzetésbe”a titkos menedékhelyre,
magukkal hozva legértékesebb ősi értékeiket. Vállalták azt, hogy a többi törzzsel
nem érintkeznek, és védik ezt a helyet. A bélákról tulajdonképpen csak a
törzsfőnökök, és a varázslók tudnak, de nem beszélhetnek róluk. Területük
határait törzsön kívüli ember nem lépheti át, mert a bélák őrei elpusztítják az
illetéktelenül behatolót. A titokzatos törzs visszavonultsága ellenére is mindenről
tud, mert a barlangrendszer folyosói nagy területet hálóznak be, s a kivezető és
szellőző nyílásokon át figyelik a vidéket. Másrészt időnként a többi törzs vezetői
és varázslói találkoznak velük, és minden eseményről beszámolnak. A folyosók
bejáratait mérgezett nyilakkal felfegyverzett őrök fák üregeiből, sziklák
hasadékaiból, sziklaszirtek rejtekhelyeiről figyelik mintegy ötszáz év óta
változatlan éberséggel; aki oda behatolni próbál, s a bonyolult, titkos jeleket
messziről nem mutatja fel, életével fizet merészségéért.
A mai napig sem lehet pontosan tudni, minek is köszönhette Móricz János, hogy
az indiánok megmutatták neki a barlangrendszert.
„…Mindig végtelen hálával gondolok indián testvéreimre – írja levelében -, akik
bizalmukba fogadtak, s vállalták a kockázatot, hogy esetleg arra érdemtelenre
pazarolják szeretetüket. Esküvel ígértem meg, életem feláldozásával is
megőrzöm titkukat, s nem árulom el kincskeresőknek az utat…”
Visszatérve az őserdőből a kutató, az indiánok engedélyével az ecuadori
hivatalos szerveknek megemlítette a barlangrendszer létezését, de nem nagyon
akartak hitelt adni beszámolójának. Csak szinte emberfeletti kitartásának
köszönhette, hogy végül 1969-ben maga az akkori államelnök, José Maria Valesco
Ibarra fogadta, s állandó kutatási engedélyt és segítséget biztosított számára,
hogy expedíciót vezethessen a barlangok feltárására. Móricz külön szerződést
kötött az indiánok jogainak biztosítására.
A „Móricz 1969” elnevezésű ténymegállapító expedícióban részt vettek a
CETURIS (Turisztikai és Idegenforgalmi Hivatal), a turista szövetség küldöttjei,
filmesek, geológusok, stb. Az expedíció Guayaguilból Cuencába majd Limonba
ment. Limonban otthagyták a személy- és teherautókat, és El Pescadoba
öszvérekkel utaztak. Tres Copalest Puntilla de Coangest kenun közelítették meg,
de innen már csak gyalog mehettek tovább, amíg a jiberók földjét, a Guajare
hegyhátat el nem érték.
Ezután a barlangrendszer közelében tábort vertek, és elkezdődött az expedíció
legizgalmasabb fejezete: a barlangba való leereszkedés.
Az indiánok kérésére ugyanis, biztonsági okokból, Móricz János az egyik
nehezebben megközelíthető – veszély esetén könnyen lezárható – szellőztető
kürtőt választotta lejáratnak. Ekkor kb. 1000 méteres tengerszint feletti
magasságban voltak. Mintegy 80 métert kellett kötélen leereszkedni, ezután kb.
100 métert mentek egy alacsony és keskeny folyosón, ami hirtelen kiszélesedett,
és egy 5 méter széles 1,7-1,8 m magas kapuhoz értek, melynek bejáratát
rengeteg törmelék borította. Ezután egy hétszer forduló, 4 méter széles és a
törmeléktől 1,4-1,6-2 méter között változó magasságú folyosón haladtak tovább.
Erről több út ágazott el, melyek kisebb-nagyobb termekbe nyíltak, ahol a falakon
több helyen látható volt a Göncöl-szekér és a Dél-Keresztje csillagkép. Körülöttük
medvék, bikaszerű állatok és férfialakok rajzai, és furcsa, íráshoz hasonló jelek.
Nagyon érdekesnek találták, hogy a barlang természetes képződésű andezit
falait gránittal erősítették meg. Gránitlapok fedték a folyosók és a termek
padozatát is. A kövek simára csiszolt felületei pontosan illeszkedtek egymáshoz.
Az egyik járat egy nagy, 20x12 méteres terembe vezetett, amelyről Móricz János
így ír:
’…megilletődve mentünk a sok ezer évvel ezelőtt épített, gránittal burkolt
padozatú folyosón, amely egyszer csak kiszélesedett, s egy tágas terembe
értünk. Lenyűgöző látvány volt, amint a lámpák fénye két hatalmas oszlopra s a
körülöttük lévő hét, kőből faragott székre esett; mindegyikkel szemben egy-egy
folyosó sötét nyílása tátongott. Az egyik sarokban 180-190 cm-es, aranyból
készített csontváz feküdt. Kissé mellette, egy menekülő nőt ábrázoló szobor
csodálkoztatott meg bennünket, amely úgy nézett, mintha valami borzalmas
dolog elől menekülne. Karjaiban gyermeket tartott, aki kezében a ma ismert
földgömbtől alig eltérőt szorított magához.
Körülöttük több, rézből és kőből készült állat- és madárszobrocska hevert
szétdobálva.
Egy másik teremben vésett követ találtunk. Levegőben álló embert ábrázolt, aki
egyik kezében a Napot, a másikban a fél Holdat tartotta, lába alatt a gömbölyű
Föld, az Egyenlítő, a Bak- és a Ráktérítők vonalaival. Az emberke egyik lába
pontosan az Egyenlítőn volt.”
A tíznapos kutatás során megállapították, hogy a 20 fokos, a szellőző kürtők
következtében tiszta, friss levegőjű barlangrendszerben régebben hosszú ideig
tevékeny élet folyt.
Az expedíció tagjai számos fő- és mellékfolyosót tártak fel. Ezek szimmetrikusan,
határozott rend alapján kötik össze a termeket és vezetnek tovább. A
szintkülönbségeket gránitlépcsők hidalják át. Jó néhány teremben megmunkált
gránittömb és -laphalmazra leltek.
Louis Ortega főmérnök megállapítása szerint a barlangrendszert kb. 8-10 ezer
éve kezdték kialakítani. Sajnos, az expedíció technikai felszereltsége nem volt
alkalmas arra, hogy legalább a barlangrendszer jelentékenyebb részét feltárják,
átvizsgálják. Megfelelő eszközök híján nem is mertek belebonyolódni a föld alatti
járatok szövevényébe, mert féltek, hogy eltévednek.
Nagyon kár, hogy a bizonytalan politikai helyzet miatt Móricz János egyelőre nem
kapott további támogatást, annak ellenére, hogy a hivatalos szakértők, s a
helyszínen készült fényképek, filmek és diapozitívek bizonyítják, hogy korunk
egyik legjelentősebb régészeti felfedezéséről van szó. A barlangrendszer-feltárást
nagymértékben akadályozta, hogy nagyon nehéz megközelíteni.
Móricz Jánost nem kedvtelenítette el, hogy a nagy költségekre hivatkozva nem
kapott további segítséget. Azóta 1970-ben és 1971-ben, legutóbb idén
februárban indián barátaival többször felkereste a barlangrendszert, amelynek
időközben a „Táltosok barlangja” nevet adta. Megállapításai szerint a föld alatti
járatok összes hosszúsága több száz kilométerre tehető. Kutatásai igazolják,
hogy a föld alatt több út vezet a Lojai tartomány felé.
A feltárás közben rátaláltak egy olyan folyosóágra is, amelyben egymásra
halmozott aranylemezek sokasága várja szépen elrendezve, hogy feltárják
titkukat. De idézzünk itt ismét a kutató legújabb leveléből:
„… Valóban létezik a barlangrendszerben egy központi hely, amit
véleményem szerint a „könyvtár” névvel lehet illetni. Itt sok-sok
aranylemez látható gondosan elrendezve, tele képírással, de vannak
lemezek, amelyek szerintem képleteket tartalmaznak; magasabb matematikai
képleteket. Rengeteg használati tárgy is található itt, csak úgy hirtelenében
odadobva, felborulva kétkerekű kocsik, a rómaiak által használtakhoz
hasonlítanak.
Valószínűnek látszik, hogy az inkák föld alatti hírvivő útjai is kapcsolódnak ehhez
az építményrendszerhez…”
A kutató jelenleg hihetetlen erőfeszítések közepette folytatja munkáját, pedig
nagyon fontos volna, hogy a világ régészei és történészei mielőbb megismerjék a
barlangrendszer létrehozásának okait, s feldolgozzák az ott található adatokat,
amelyek jelentősen elősegítenék a dél-amerikai kontinens történelmének
alaposabb megismerését.
SZENT-MIKLÓSSY FERENC

Az Arvisurák igaza

Ma is élő rokon népcsoportok


Sok írást találni manapság egyes a "magyar"-hoz döbbenetesen hasonló
hangzású névvel bíró népcsoportokról. Hogy csak néhány példát említsünk, a
Turán című, a magyarság eredetkutatásával foglalkozó tudományok lapjában
szép tanulmány jelent meg Benkő Mihálytól, aki a Mongol-Altájon élő mazsarok-
nál járt. Ennek a népcsoportnak az anyagi, szellemi kultúrája és hitvilága nagyon
közel áll a honfoglaló magyarokéhoz. Ősi formájában öröklődött át náluk
napjainkra a nomád pásztorvilág, a hagyományos használati és dísztárgyaival
együtt. A sámánisztikus temetkezési szokásuk még ma is él. A régi mazsar
temetőkben faragott kopjafák láthatók.
A Duna TV és az MTV2 többször is vetített filmet a Nepálban élő magarokról. Ez a
sajátosan elkülönült népcsoport az egyetlen Nepálban, akik a többiektől eltérően
temetkeznek és kopjafát állítanak a halottaiknak. Az ősi magar közösségek
egyedüli vezetője a sámán. Ősi történeteiket rézlemezekre és kövekre leróva
őrzik. A földművelésük mikéntje is sok hasonlóságot rejt, a kukoricakötés,
szárítás, a járom és a faeke ugyanolyan, mint bármely magyar faluban, ahol még
hagyományos módon dolgoznak.
Kazahsztánban a kazah törzsszervezetben is létezik, és tekintélyes pozíciót foglal
el a "Mazsar" törzs, akik úgy tudják magukról, hogy a keleten maradt és a
mongolok által legyőzött magyarok rokonai. Kazahsztán tiszteletbeli konzulátust
tart fenn a magát a Nagykunság központjának tartó Karcagon.
Ezek az emberek a mai napig hűen őrzik emlékezetükben a közös származásun-
kat, csak mi nem akarunk emlékezni rájuk. Persze, valóban ez a kényelmesebb
megoldás, hisz kinek kellenek ilyen iszonyú nyomorban élő, szerencsétlen
rokonok!
Csakhogy a történelem - tetszik, nem tetszik - nem úgy működik, hogy amire
nem akarunk emlékezni, azt meg nem történtté tehetjük! Aki nem tartja
tiszteletben történelmét és az őseit, nem vesz róla tudomást, hogy honnan jött,
annak nincs múltja. Akinek pedig nincs múltja, annak jövője sincs, hisz a fának
sem nőhet lombja, ha a gyökereit kitépik. A természet egész egyszerűen így
működik!

Amiről földrajzi neveink mesélnek


Amikor őseinknek a természeti katasztrófák, vagy járványok miatt újabb
területekre kellett vándorolniuk szokásuk volt, hogy az újonnan birtokba vett
területeken ugyanazokat a neveket adták a folyóknak, hegyeknek, települések-
nek, amiket már korábban is használtak. Már Ataiszon is
létezett Tigris nevű folyó, Dorozsma nevű település és
Gara nevű zúgó. A legtöbb újonnan kialakított település
viszont bizonyos személyekről kapta a nevét, akiknek az
alapításhoz valamilyen úton-módon sok köze volt. Így
például a kiváló építőmester, Keve nevét őrzi Kevevára,
ami azonos a mai Kievvel. A mai Magyarország területén
hemzsegnek az ilyen típusú földrajzi nevek, hogy csak
néhány példát említsünk: Debrecen, Buda, Szalajka-
völgy, Tisza, Miskolc, Mátra, vagy akár Dunna-
aranyasszony után a Duna. Bizonyára sokan eltűnődtek
már utazásaik során, hogy honnan a csudából származ-
hatnak egyes települések igen furcsának tűnő nevei,
mint például Lesencetomaj, Kerkaszentkirály, vagy
éppen Jászjákóhalma. Aki már ismeri az Arvisurát, az talán jobban megérti.
Persze ez ugyanúgy áll határainkon kívülre is. Ha például azt mondjuk, hogy
Vízkaja sámán, vagy Kuszkó vezér, ugye beugrik róluk egy öböl, illetve egy perui
nagyváros neve?
Ha valaki még ezek után is hitetlenkedik, ajánljuk, hogy ismerkedjen meg Dr.
Vámos-Tóth Bátor Tamana-kutatásával. Ez a zseniális ember 1976 óta folytat
nyelvészeti, névelemző munkát, miközben beutazta a fél világot, s olyan
szerencsés helyzetben volt, hogy betekintést nyerhetett a CIA teljes földrajzi
névtárába is. Ezáltal az öt földrész 184 országában, hétezer olyan 3-4-5 név-
elemből álló nevet, névszerkezetet gyűjtött össze, melyek alakszerkezeti azonos
párjai mind megtalálhatók a Kárpát-medencében is, és ezeknek hatvan százaléka
ráadásul magyar családi, illetve személynév is!!! Ez a tény azt üzeni nekünk,
hogy léteznie kellett évezredekben mérendő világ-műveltségnek, melyeknek a
fennmaradt magyar műveltség élenjáró hordozójának tekinthető. És valóban, azt
mondják a rovások, hogy az utolsó jégkorszak beköszönte előtt őseink itt éltek a
mai Kárpát-medencében, és igen művelt, fejlett civilizációt képviseltek. Az
eljegesedés miatt menekültek át később Ataiszra.

Titokzatos építmények
Teotihuacan, azaz az Istenek városa Mexikóban; Copán, maja királyi város a
dzsungelben Hondurasban; Machu-Picchu, az inkák városa, 100 km-re Cuzco-tól
Peruban; különleges kőóriások a Húsvét-szigeteken, Kheopsz fáraó piramisa, és a
többi gizai fáraó hagyatéka Egyiptomban, a Nazca-vonalak Peruban; a dél-angliai
Dorset egyik domboldalára vésett Cerne Abbas-i óriás; Wiltshire-ben a Salisbury-
síkság közepén álló Stonehenge Angliában; a Bretagne fenyveseinek és hanga-
mezőinek közepén álló Carnac ősi sugárútja. Még bőven lehetne folytatni a sort,
de hiszen ki ne hallott volna már ezekről a titokzatos
építményekről?
Erich von Däniken svájci kutató azt feltételezi, hogy léteznie kellett
egy idegen, földönkívüli eredetű civilizációnak, akik segítettek a
földi embereknek. Hiszen ezen építmények megalkotásához
mesteri szinten kellett érteni a matematikához és a csillagászathoz.
Talán akkor valóban ők adták át az ehhez szükséges tudást?
Tényleg az ő utasításukra készültek a piramisok titkos kamrái? És
valóban rejtegetnek benne olyan írásokat, amelyek az emberiség
eredéről szólnak?
Nem kívánunk felelni ezekre a kérdésekre, de ha valaki megismeri az Arvisurát,
könnyen elindulhat a válaszadó úton!

A Sirius rejtélye
A mai Mali Köztársaság területén, Timbuktu városától délre, a Bandiagara fenn-
síkon él egy törzs, a dogonok. Ők a következőket mesélték Robert Temple
amerikai orientalistának a világ keletkezéséről:
"A teremtés kiindulópontja a Sirius Digitariának nevezett kísérője, amely a Sirius
körül kering. A dogonok szerint a Digitaria a legkisebb és legnehezebb csillag.
Benne van minden dolgok csírája. Saját tengelye és a Sirius körüli mozgása
biztosítja a világmindenség teremtő erőinek továbbélését. A Siriusnak a
Digitarián kívül még egy kísérője van, az "emmaya". Ez a csillag nagyobb, de
négyszerte könnyebb a Digitariánál. Ugyanolyan irányban és ugyanannyi idő
alatt kerüli meg a Siriust, mint a Digitaria, de pályája hosszabb, vagyis jóval
távolabb van tőle." Mellesleg a dogonok igen sokat tudnak más bolygókról is, sőt
szerintük az egész világegyetemben rengeteg értelmes faj létezik. A dogonok
között ez a tudás ősidők óta apáról fiúra száll. De vajon honnan tudhat ilyen
dolgokat egy civilizálatlan természeti nép? Hiszen a mi csillagászaink csak az
1860-as évektől tudnak a Sirius A-ról, a Sirius B-ről és azok tulajdonságairól. Ha
viszont feltételezzük, hogy a régmúltban idelátogatott szíriuszi segítőink adták a
szájukba ezeket az információkat, talán már nem is olyan meglepő az egész!

Paál Zoltán és a rovósámánok munkája


Paál Zoltán 1913-ban született, egy ózdi, palóc munkás család gyermekeként, aki
élte a munkások mindennapi életét. A II. világháború végefelé behívták
munkaszolgálatra. Ez élete legnagyobb fordulópontját jelentette, mert ekkor
ismerkedett meg Szalaváré Turával, a manysi[1] (vogul) nép sámánjával. Igor
Szalmi[2] kapitány vezetésével egy kb. 50 fős ejtőernyős beavatott
partizáncsoport érkezett a Sajó-Vág vidékére egy különleges megbízatással.
Szalmi feladata volt hogy egy különbéke megkötésének feltételeiről tárgyaljon a
magyar vezetőséggel, főként báró Kemény Gábor külügyminiszterrel[3]. A
csoport Ózd környékén súlyos harcokba keveredett és sokuk fogságba esett vagy
meghalt. Csak néhányan maradtak meg, köztük Szalaváré Tura, aki szintén
nagyon fontos küldetés miatt vállalta a viszontagságos körülményeket. Turát –
aki Gyarmat törzsének az utolsó papja volt! - a nagyapja nevelte fel, aki a
manysik fősámánja volt, s őt is ebben a szellemben tanította. Ők őrizték a hun
népek rovásírással írt sokezer évre visszanyúló gyűjteményét, az Arvisurákat. Jó
ezer évvel ezelőtt ezeket Budán őrizték, azonban István
király idején a kereszténység felvételét követően a rovások
komoly veszélybe kerültek. A megvakított Vászoly fiai Endre,
Béla és Levente hercegek így kimenekítették azokat a
baskírokhoz. Mikor ott is nehezebbé vált a helyzet, akkor
pedig a manysikhoz került ez a gyűjtemény. A fősámán
elérkezettnek látta az időt, hogy ismét továbbadják az
Arvisurákat, így Tura azt a megbízást kapta, hogy ezen
gyűjtemény másolatát hozza el és adja át egy arra érdemes
magyar embernek. Szőnyi Mártonnak akarta átadni, de
közben ő hősi halált halt, így mást kellett keresnie. Mikor
Szlovákiában, Sztrecsnó környékén állomásoztak, Tura
felfigyelt a közeli munka-szolgálatosok között Paál Zoltánra, mivel látta rajta a
beavatottak jelét, az Óm jelzést. Némi megfigyelést követően meg is szöktették
őt egy arra alkalmas pillanatban, és maguk közé fogadták. A két férfi között
aztán igen meghitt barátság alakult ki.
Paál Zoltán egy alkalommal lelőtt egy medvét, ami különleges jelentőséggel bírt
Tura számára, mert a sámán hagyomány szerint mindig egy ötnapos
medvetor[4] alkalmával adták át a sámánok egymásnak a rovásírás jogát. Ez
alkalommal tehát szintén eleget tettek ennek az ünnepi hagyománynak, és Paál
Zoltánt Baraca (jelentése:tigris) néven rovósámánná avatták. Az 5 nap alatt Tura
igyekezett minden tudást átadni neki, a teremtésről, őstörténelemről, rokon
népekről, ősföldrészekről, stb. A manysik egyébként még a mai napig is őrzik a
medvetor hagyományát[5]. Tura miután küldetését teljesítette, fogságba esett és
egy légitámadás során sajnos meghalt, de az Arvisurákon keresztül a
szellemisége továbbra is itt maradt közöttünk. Paál Zoltán is eleget tett
feladatának, éveken keresztül írta az Arvisurákat. A kéziratok kiadásával többször
és több helyen is próbálkozott, de mindig zárt ajtókat talált. A könyv kiadását
már sajnos nem érhette meg, 1982-ben eltávozott a fizikai létsíkról. Az
előbbiekben már említésre került a bizonyos Óm jelzés, a kiválasztottak jele,
ami a beavatottságuk fokát mutatja. De mi is ez pontosan?
A manysik szerint minden embernek két lelke van: Lélegzés vagy Élet-lélek és
Szabad-lélek vagy Vándor-lélek. Az Élet-lélek miatt álmodik az ember, és ez
gyakran találkozik más emberek lelkeivel, azonban a halál beálltával ez
megszűnik. A Vándor-lélek a halál alkalmával kiszáll a testből, majd új élet
születésekor abba átköltözik. Létezik azonban egy harmadikféle lélek is, amit
Árnyék-, Sámán-, Is- vagy Óm-léleknek is neveznek. Ez isteni eredetű lélek, és
csak kevés embernek adatik meg, akik ezáltal különleges képességekkel
rendelkeznek. Képesek a gondolatátvitelre, tértől és időtől függetleníteni tudják
magukat, és telepatikus kapcsolatot tudnak tartani a beavatottakkal. Ezt az égi
eredetű lelket csak a sámánok és beavatottak képesek látni, illetve érzékelni,
méghozzá oly módon, hogy egy lilás, ködszerű háttérben egy fényes kereszt
alakot látnak a homlokukon. Ez nevezik Óm-jelzésnek. Az Arvisura tanúsítja, hogy
tulajdonképpen a keresztelő szertartása is innen ered: a szentelt vízzel a
gyermek homlokára rajzolt kereszt alakkal ezt az Óm-jelzést imitálják.
Amikor Szalaváré Tura át akarta adni az Arvisura örökséget, illetve a rovás jogát,
Paál Zoltán először tiltakozott, és nem egészen értette, hogy miért éppen őt
szemelték ki erre a feladatra. Mikor pedig azzal mentegetőzött, hogy ő csak egy
ózdi vasgyári munkás, akkor Tura azt kiáltotta, hogy „Hát az a három lélek, az
semmi? Végre egy igaz ember!” Tehát Tura látta rajta az Óm-jelzést, s emiatt
már a találkozásukat megelőzően figyelemmel is kísérték. Paál Zoltán tréfával
próbálta elütni ezt a dolgot, s azt válaszolta, hogy ebben a piszkos háborúban sok
embernek egy lelke sincs, miért neki lenni pont három. Tura megnyugtatta, hogy
majd tapasztalni fogja és ez időnként terhes is lesz a számára. Mindenekelőtt
azzal a kötelességgel jár, hogy az események után tíz, húsz és harminc év múlva
le kell majd írnia mindent a tanultakról, azaz Arvisurát kell írnia. Tura a medvetor
szertartásának keretén belül megitatta Paál Zoltánt a sámánok italával. Ettől
olyan képességek jöttek elő belőle, amelyekről korábban fogalma sem volt! Ő
maga így vallott eme élményeiről:
„Megittam a felkínált teát, ami olyan ízű volt, mint a fűszerekkel erősített
vörösbor. Marta a torkomat, majd olyan hőség öntött el, mint amilyet egyes
injekciók után éreznek az emberek. Minden testrészemben megborzongtam.
Szunnyadás vett rajtam erőt, majd a szemem elkezdett káprázni és rámborult az
ezüst-köd. Messziről egy csillogó fény közeledett felém narancsszínű
gomolyagban…
Én soha nem hittem a babonákban és kísértetekben, de Turának olyan
sámánszerei vannak, hogy azokat a teámba keverve, hol rózsaszínben, hol
sárgában, hol kékben, hol zöldben, hol ezüstös fényekben látom a világot. Hol
meg ránézek a szlovákokra és cipszerekre, a nyelvüket nem értem meg teljesen,
de látom a gondolataikat! Ezt magyarázza meg valaki!”
A beavatottságnak egyébként különböző fokozatai vannak, melyről az un.
sámánpróbán győződtek meg, s ami karátban vagy karéjban mérendő, s melynek
legmagasabb fokozata a 25 karát. Ennek során kiderült, hogy Tura 9, míg Paál
Zoltán 21 (!) karátos beavatott volt. A legmagasabb (24-25 karátos)
beavatottsággal bírtak pl. Anyahita, Ménes, Etana, Buddha, Jézus, Atilla,
Mohamed, stb. Baraca ezzel nyert jogot arra, hogy a Vízöntő világhónap
beszélője és a 993 rovósámán egyike legyen. Ilyen beszélő sámán ugyanis csak
kb. minden 2160. évben születik egy. Manapság kb. minden 10 millió emberből
születik egy Óm-jelzéssel!
i
[1] A manysi nép az Ural lábánál, az Ob vidékén élő rokon népcsoport. A cári
időkben kicsit délebbi vidéken éltek, de borzasztó nagy üldöztetésnek voltak
kitéve, számuk kb. mintegy 5000-re fogyatkozott. Ekkor inkább kissé feljebb
vonultak a hidegebb vidékekre, népességük azóta ismét nőtt.
ii
[2] Igor Szalmi egy karjalai születésű, finnugor szakos tanár volt, aki magyarul is
tudott.
iii
[3] Mindez a magyar hadifoglyok 1917-es segítségéért cserébe történt volna. Ha
1944. augusztusában a Horthy rendszer kiugrott volna a háborúból, akkor É-
Erdély és Székelyföld egy része visszakerült volna Magyarországhoz. Sajnos a
magyar tisztikar gyávasága vagy érdeknélkülisége miatt ez meghiúsult.
iv
[4] A medvét egyébként égi eredetű állatnak tartották, Kemi asszonyt, az égiek
szobalányát tartják a medve szülőanyjának. A medvét abának is nevezték, és ezt,
illetve a medvetorok szokását a mai napig is őrzik egyes hazai települések nevei,
mint pl. Abafalva, Abaújvár, Abádszalók, stb.
[5] Készült egy háromrészes dokumentumfilm az Ősök ösvényén címmel, Halmy
György rendezésében, melyet az MTV először 1995-ben vetített le. Érdekes volt
látni, hogy ebben a filmben, illetve a könyvben lejegyzett medvetor a
megszólalásig hasonlóan zajlott le, pedig térben és időben egész távol történtek
egymástól.

Mit nem tudunk az igaz szólásról?


Kisfaludy György cikke az Ufómagazin 2002/2 számából.

Bizonyára sok olvasónak megfordult a fejében, hogy egy újságíró miért üti bele
lépten-nyomon az orrát olyan dolgokba, amihez vajmi keveset ért. Nos, az
újságíróknak pontosan ez a dolga. Olyan témákat is észrevenni és megírni, ami
"nem tartozik senkire". Ez mindenkire tartozik. Egy ilyen történetet szeretnék
most elmesélni.
Azt is kérdezhetik, miért olyan csapongó témájúak a cikkeim. Nos, azért, mert a
világról szólnak. A világ pedig nagyon heterogén. Ezért lettek a szaklapok. Igen
ám, de a szaklapok jelentős részét kisajátították a nagy mogulok, és ezért egyre
szűkül a szaklapok szerzői köre. Olyan az ember érzése, mintha egy csapda
zárulna az emberi értelemre, ami lassan még valami sűrű ragaccsal is megtelik.
Akárhány figyelő lát ufókat, azok újra és újra "semmivé lesznek" ebben a
ragacsban, és ma is minden kutató azzal kezdi a mondókáját, hogy a tanú
színjózan volt, vagy rendőr, katona vagy legalábbis valamilyen hivatalosnak
gondolható személy. Ha három részeg lát egy gyilkosságot, akkor a tettest
elítélik. Ha háromszáz színjózan lát egy nagy űrhajót, azok akkor is a Vénuszt
látták, ha éppen észak felé volt, és akkora, mint egy sportcsarnok. Nos, így
vagyunk a történelemírásunkkal vagy a nyelvünkkel is. Aki alaposabban
utánaszaglászik, az olyan érdekességekkel találkozik, amelyek sehogyan se
illeszthetők be abba a nagy kamukéróba, amit nekünk történelemnek vagy
nyelvészetnek szántak. Szorgalmas kis emberek ezer éve munkálkodnak azon,
hogy semmit se tudjunk meg nyelvünk vagy génjeink valódi eredetéről, de a
figyelmes olvasók bizonyára rakosgatnak már magukban néhány olyan dolgot,
amiről már nagyon szeretnének megtudni valami igazat.
Egy kedves tévéoperatőr barátom Dél-Amerikában egy hatalmas barlangban járt,
és ott, ahol egy nyolcvanfőnyi angol kutatócsoport semmit érdemlegeset nem
talált, látott valamit. Látta a hunok aranylemezeit, méghozzá olyan halomban,
annyi tonnányit, hogy elállt a lélegzete. Azok az indiánok vezették oda, akiktől
még a nagy macsók is rettegnek. Tilos volt fényképeznie. Arra gondolhatnánk,
hogy gonoszok, buták és primitívek, de sok leckét adhatnának a művelt
Nyugatnak emberségből. Ugyanitt egy hatalmas ufót is látott, amelyen
rovásírással egy felirat volt. Az indiánok azt mondták neki, hogy az van odaírva,
hogy "visszatérünk". A hatalmas -és még ma is működő- járműhöz be nem
mehetett, de látta, hogy olyan egységes volt, mint egy monolit. Olyan volt,
mintha mindent egy darabból öntöttek volna rajta. No, s ami még borzasztóbb:
az indiánok azt állították, hogy ők a hunok leszármazottai, és egy-egy valódi hun
reflexíjat szorongattak a kezükben. A dolgot még azzal is tetézték, hogy amikor a
táncaikat akarták filmre venni, akkor teljes kalotaszegi népviseletbe öltözve
táncoltak elő a kunyhó mögül. Mindez akár mesének is tűnhet, de bizony
birtokunkban van egy olyan ötszáz éves könyv (is), amiben a hunok történelmi
feljegyzései lapulnak óspanyolul. No és az sem mellékes, hogy itthon is
megvannak azok az aranylemezek, és az ezek nyomán (ezekkel párhuzamosan)
született eredeti rovásiratok, és egyéb bizonyító ereklyék is. Ezeket a
feljegyzéseket arvisuráknak hívják, ami egyszerűen annyit tesz mai nyelvünkön,
hogy igazírás. A meglévő, úgy tízezer oldalnyi feljegyzés Kr.e. 4042-től indul, és
bár kissé már nehézkes a nyelvezete, de egy kis gyakorlattal még bármelyik
magyar megértené. Ennyit a nyelvünk nagy ívű evolúciójáról. Ez az irat 6042
éves, és hogy, hogy nem, még ma is elég jól érthető minden magyarnak. Az
ötszáz éves Balassit már kiválóan értjük, de a mi szegényes magyar nyelvünk
valahogy az ómagyar Mária-siralom óta olyan elképesztő fejlődésen ment át a
jövevényszavak és a nyugati kultúra mindent elsodró értelme miatt, hogy mire
eltelt néhány száz év, már a maihoz hasonlatos lett a nyelvünk.
Visszatérve az Arvisurára, abban olyan elemeket is találtam, amelyek rendszeres
Földön kívüli kapcsolatra utalnak. Kilenc évvel ezelőtt beállított hozzám egy
tévérendező, és arra kért, hogy segítsek neki. Csak évek múlva tudtam meg róla,
hogy a hun ősök tudásának beavatottja, és őrzője, de az igazi titkos anyaghoz
már nem tud hozzájutni, mert meghalt az a nagy rovósámán, aki mindennek
teljes birtokában volt. Azt hallotta rólam, hogy ismerek olyan parafenoméneket,
akik talán meg tudják idézni a nagy sámán szellemét. Akkoriban alapítottuk
éppen együtt sok kutatóval a Parakutatási Tudományos Társaságot, és valóban
kapcsolatban álltam néhány megbízható paratehetséggel. Ez nagyon síkos talaj,
de nosza, összejött a találkozás. Bejött egy lélek, de arról tudósított, hogy nem
lehet a kérésünket "csak úgy" teljesíteni. Mégis mondott valamit, amitől viszont
mindenki visszatáncolt. Azt mondta, hogy én meg tudom oldani, ha hívom az
Istent. Ez csak nekem nem volt meglepő, mert a médiumok majdnem kiszaladtak
ennek hallatán. Leírtam hát a nazírok titkos jelét (a sajátomat), és ennek
meglepő eredménye lett. A ceruza írni kezdett, és azt kérdezte, hogy kivel akarok
találkozni?
Leírtam: Pál Zoltán. Azonnal kijavított: Paál. A tévés kolléga személyes ismerőse
volt, így olyan ellenőrző kérdéseket tett fel neki, amiről csak ketten tudtak.
Mindenre pontos válaszok érkeztek. Mondta (írta), hogy hol vannak az arvisurák,
de azt is, hogy nem lesz könnyű, mert az özvegye semmiféle módon nem fogja
nekünk odaadni. Vele jött Magor is, és egy asztalon lévő ősi ábrába simán
belejavította azt, amin előtte már sokan gondolkodtunk. Az a Magor ősapánk volt
ő, akinek a mondáink szerint Hunor volt a testvére. Akkor még eléggé jól
megértették egymás nyelvét, miután egy volt az édesanyjuk, és édestestvérek
voltak. A dolog itt számomra megszakadt. Már el is felejtettem. Sose vettem túl
komolyan a szellemeket. Eltelt néhány év, és teljesen váratlanul odajött hozzám
Szombathelyen egy hölgy, és a kezembe nyomott egy hétszáz oldalas
kéziratszerű könyvet, azzal, hogy itt vannak a kért arvisurák. Kicsit
megszeppentem, és meginogtam szkepticizmusomban. Azon tűnődtem, honnan
tudja, hogy ezt nekem kell átadni. Egy-két óra múlva elkészült a fénymásolat, és
az előadás végén már a kezemben is volt. Hazafelé egész úton olvastam, és
hazaérve olyan fontosnak ítéltem meg az anyagot, hogy több másolatot is
készítettem róla. Még mikrofilmen is megvan. Ebből egy példány eljutott egy
számomra ismeretlen úriemberhez, aki fellelkesülve megszerezte a többi
kéziratot is, és eljuttatta az egészet a kiadásig. Két vastag kötet lett belőle, úgy
3500 oldal. Aki szemfüles, még találhat belőle példányokat a magyarság
irányultságú könyvesboltokban.

Az elhunyt nagysámunk háromlelkű volt, mint Hermész Triszmegisztosz vagy


Jézus. Szóhoz se engedték jutni. A kéziratjellegű első kiadást megjelenés előtt
bezúzták. Műve mégis megvan. Az arvisura olyan égi kapcsolatról ír, amelyek
távoli bolygókhoz vezetnek, és kiderült, hogy a Sánta Kata irányában sok
rokonunk él. Ezek ma is magyarul írnak (a székely rovásokhoz nagyon hasonlatos
írásjelekkel), de csak néhány tolmácsuk képes a hanggal való beszédre. Ez nem
jelenti azt, hogy némák lennének, csak más bolygókon használatosabb a
metakommunikáció. Ők főképpen szemtől szembe metakommunikálnak. Őseink
Kaltes asszony bolygójának mondták a bolygót, ahonnan gyakran érkeztek
vendégeik, akik technikát és tudományt tanítottak nekik. A Szíriusz Bétát -amely
nem egészen csillagképi "állócsillag"- még nem annak hitték, ami, vagyis még
nem fedezték fel a lényegét. Népünk már akkor is "sánta Katának" nevezte, mert
ez nem más, mint a Szíriusz csillag társcsillaga, amely az égen -látszólag- hol
közelíti a Nagy Kutya (Canis Maior) csillagkép legfényesebb csillagát, hol pedig
távolodik tőle. Ez a látszólagos égi mozgás abból ered, hogy egymás körül
keringenek. A dogon mondák szerint ez nem is kettős, hanem hármas csillag,
csak a harmadik olyan halovány, hogy eddig nem szúrt szemet a csillagászoknak.
A Szíriusz A és B 49,9 év alatt kering egyet egymás körül. Mozgásukban van még
egy furcsa imbolygás is, amit az a barna törpe okoz, amelyik tömegével és
keringési idejével még egy jellegzetes periódust hoz létre a hármas
csillagrendszer égi viselkedésében. Ezt további 14 bolygó is modulálja
keringésével. Ezért sántikál Kata. Ezt száz éve már az asztronómusok is
észrevették. A dogonok "teljességgel nevetséges állítása" a Szíriusz ötvenéves
periódusáról pedig megmaradt a "néprajzi érdekesség" szintjén. A Nagy Kutya a
déli égbolt csillagképe, de ilyenkor télen nálunk is látható. Dél felé eléggé
alacsonyan látszik, de olyan fényes csillag, amelyhez mérhető a környezetében
nem látható. Távolodik tőlünk, és jelenleg kilenc fényévre van, vagyis a
legközelebbi csillagok közé sorolhatjuk. Ugyanígy az Aldebaran is sokszor
szerepel az ókori feljegyzésekben. A közeli csillagrendszerek közül tudomásom
szerint csak a 61 Cigny környezetében nincsen élet, a másik öt legközelebbi
csillag környezetében élnek emberhez hasonló lények. Kettő körül szürke bőrűek
(a kis szürkék) élnek, a másik három rendszerben pedig hozzánk testileg is sok
mindenben hasonló civilizációk találhatók. A "szőkék" főképpen a Szíriusz
rendszer negyedik bolygójáról, az Ammáról szokak időnként a Földre látogatni. Az
arvisura szerint tízévente indítanak ilyen expedíciókat, de azt "mondják", hogy ez
csillagrendszereink folyamatos távolodása miatt egyre ritkulni fog.
Napjainkban a Földet olyan teljes lézeres védőháló védi, amely miatt bizonyos
mértékben megfogyatkozott az idegenek baráti látogatása. Természetesen az is
hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem minden látogató viselkedik a Földön
barátságosan. Sok ufós műsorban láthattak erre bizonyítékot. előfordult, hogy a
Földről rálőttek egy ufóra. Azt bizonygatták, hogy egy rakéta volt, de bizony
látszott alul a felhőkön egy atomrobbantás hevesen szerteterjedő gyűrűje, és ezt
követően egy nagy sebességgel távozó fénypászma, de sehol se látszott a rakéta
hajtóművének kondenzcsíkja. Ez abból a kis malőrből eredt, hogy röntgenlézerrel
lőttek rá az ufóra, amit ennek ellenére sem sikerült leszedniük, mert az meredek
szögben hátrálni kezdett. Ez a fegyver két lézertükör között elsütött atomfegyver
iszonyatos röntgen- és gammasugár-nyalábját irányítja egy célzótükörre, és
innen a céltárgyra. Ilyen szögben se űrrepülőgép, se semmiféle földi jármű nem
tud kitérni egy hasonló támadás elől. Egyszerűen csak azért, mert 11 km6sec
sebességgel haladva nem lehet másodpercek alatt hátrafordulni. ezt egy földi
jármű sem bírná ki, az utasokról nem is beszélve.
De térjünk vissza eredeti témánkhoz. Egy kis részletet mutatok az arvisurából. Az
ebben leírtak olyan sok érdeket sértenek, hogy ezért ezt senki se tudhatta meg.
Ebből van vagy tízezer oldal, amit sokan olvashattak már. Az idézet egy olyan
izgalmas dolgot mond el nekünk, amely rávilágít arra, hogy nekünk hunoknak
miért süllyesztették el a teljes történelmét.
"Féltek, hogy az özönvíz megismétlődhet, s ezért az Ataiszhoz hasonló,
Zagroszról elnevezett hegyvidékre vándoroltak. Úr-Kámának meghagyták, hogy
ők is költözzenek a hegyvidékre árvíz esetén, és figyelmeztessék erre utódaikat.
Ez történt a 7758. tűzszerzési évben. Úr-Kámának a fia, Urnina még tengerparti
hajósvezér volt, de a templomgazdaság olyan jó módot teremtett, hogy a fia, Úr-
Gana már király lett a Káldi-föld parvidékén. Kaltes asszony szekerén újabb égiek
érkeztek, és Úr városaának közelében leszálltak a tengerre. Oánész kiúszott a
partra. Felső teste emberi volt, mely alul haluszonyokban végződött. Az emberek
először féltek tőle, de ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. erre Úr népének
ifjai kenyérrel és hússal kínálták, melyet ő szívesen elfogadott. Később társai is
követték a szárazföldre, s szintén csillogó ékszereket hoztak a nádhajók
kikötőibe. A felbátorodott nép minden jóval elhalmozta őket. Úr városának felnőtt
lakói eleinte csak nevettek gyermekeik és az Égből jöttek barátkozásán, és az
ötödik holdtöltén ők is bemerészkedtek a csatornába. Akkor csodát láttak:
reggelre eltűntek az idegenek uszonyai és alsótestük is emberivé változott. Az
uszonyok persze lábra szerelhető alkalmatosságok voltak. Tűzokádó és
szikraszóró gépeikkel ámulatba ejtették Úr város népét. Ezeknek a
csodaszerkezeteknek a kezelésére megtanították a földieket is. Fölmentek a
templomba és valami szerkezetekkel az eget nézegették. Erre is megtanították a
pateszik gyermekeiket. Mire eljött a 12. holdtölte, megtanulták a földiek nyelvét,
a Rát folyó felé pedig elkezdték keresni a csatornázás lehetőségét. Megtanították
az embereket a föld művelésére és az állatok megnemesítésére. Pulikkal juhokat
őriztettek emberi segítség nélkül. A pulikat eleinte égi szőrpamacsoknak
nevezték, mert olyan okosak, hogy nem is állatok. Voltak olyan kis halaik,
amelyekkel a magukkal hozottak úgy eljátszottak, mintha barátaik lettek volna. A
Kaltes asszony bolygóján lévő kilenc ismeretlen hatalmat úgy magyarázta
Oánész, hogy ez Kaltes asszony kilenc csodája, és ez kilenc égi mester létezését
bizonyítja. Ezek szerint kilenc égi mester volt Kaltes asszony bolygójának a
mozgatója. Égi eredetű tudásuk lehetővé tette, hogy már 540-szer fölkeressék
Joli-Tórem bolygóját. Minden ilyen látogatás előtt 800 égi lakó dolgozott Kaltes
asszony egy-egy szekerén. De egy alkalommal kilenc égi lakó itt maradt
Földünkön, és a földi lakók közül választottak maguknak párt. Ettől kezdve a
földiek is elkezdtek okosabbak lenni, és néha nem ették meg legyőzött
ellenségeiket. a földi növényzetet az égiek magvakkal nemesítették. A Föld lakói
valamikor a fákon épített fészkekben kerestek menedéket a nagy testű állatok
elől. De később megtanultak rájuk dorongokkal, csapdákkal és kövekkel
vadászni. Egy-egy nagy állat elejtése dús lakomát biztosított.
A nagy földrengések, eljegesedések után olykor alig maradt ember, de az égből
jöttek egyre nagyobb sikerrel tanították meg a földieket a védekezésre. Az égből
mindig kilencen jöttek. Volt rá eset, hogy közülük itt valaki elpusztult. Ilyenkor a
visszatérők Kaltes asszony szekerén valakit magukkal ragadtak. Az ilyenre
azután azt mondták: jók voltak, tehát a mennybe mentek, és az isten fiainak
nevezték őket. Ilyen földi látogatások addig történtek, amíg el nem érkezett a
Nippurban is följegyzett titokzatos 4 320 000-es életforgási szám. Azóta csak
Kaltes asszony-féle gyöngyszemecskével figyelik a Földön maradt, igen
elszaporodott utódaik életét. Amit így meglátnak, azt bizonyára beírják az Élet
könyvébe. Erről az óriási időről, de még annak töredékeiről is csak olyan ember
beszélhet, aki a 4320 és az azt felező 2160-as szám lényegét, a Világholdévet
meg tudja érteni. Az ilyen ember elmondhat annyit, amennyit a földi ember
értelme fel tud fogni. Földünkön az emberiség elszaporodása mindig táplálkozási
nehézségeket okozott. A megoldást a számok hozták. Amikor például a
megengedett étkezések száma a Rát-Tigris völgyében elérte a 4320-at, a 43200-
at, illetve a 432000-t, hol kisebb, hol nagyobb özönvíz keletkezett. Ha nem
özönvíz jött, akkor üvöltő vízisárkányok jelentek meg az égbolton és
megcsapkodták a Földet.
Buda leánya, Aran Ten vitézhez, a gyakran kiáradó Nagy folyó ifjú királyához
ment férjhez. De a folyó minden gyermeke születésekor kiáradt. A sok áradást a
gyakori szüléseknek tulajdonították, és ezért Aran bátyja, Ten vitéz férfi népét
felbujtotta, hogy ölje meg Ten vitézt. A gyilkosság után Aran tenger
gazdagságával hazatért Úr városába, és várta azt a férfit, akit a bölcsek jóslata
szerint az égiek igértek neki. Nemsokára csakugyan megérkezett Samasna
Pistije, aki tengernyi szenvedés után végre feleségül vehette Arant. Sok fiuk és
leányuk született. Buda halála után Samasna Pistijét az Úr hegyén épült
templomban királlyá kenték a pateszik. Samasna Pistije igen bölcs és okos
uralkodó volt. Birodalmát apró gazdaságokra osztotta. A földműves nép három
nap Úr város földjein tanulta a papoktól a földművelés okosabb módját, a másik
három nap a saját földjeiken igyekeztek kipróbálni. Terményeikből,
gyümölcseikből és állataikból aztán vittek Úr templomának. Az okosabb
földművelés, a nagyobb állatszaporulat és Úr csatornázása meghozta
gyümölcsét: nagyon meggazdagodtak. Ifjaik látni szerették volna a világot, sőt Úr
nevében meg is akarták hódítani. De előbb elsajátították Úr templomának
rovásismeretét. Az elaggott Samasna Pisti sírt örömében, amikor nevelt fiai, akik
Ten és Aran házasságából származtak, fölkerekedtek, hogy visszavegyék Ten
vizét birtokát. Amikor az önálló gazdaságok száma elérte a 4380-at, Samasna
Pistije elrendelte a Nagyvíz vidékének meghódítását."

Táltosok, sámánok, mágusok


Az egykori magyar táltosok, sámánok és mágusok nem beszéltek Jézus
tanításairól, hanem ők ÉLTÉK azt. Szegények maradtak, gyógyítottak,
megküzdöttek a gonosszal a népük védelmében. Ők egyszemélyben voltak
papok, orvosok és hősök. A magyarok királyai, fejedelmei eredetileg
táltosok voltak, vagyis a királyság nem örökletes volt, hanem Isteni
kiválasztáson alapult.
A táltosok jellemzői:
- Már születésekor megkülönböztető jegyeket visel magán: hat ujjal vagy
foggal születik, csillag alakú anyajegy van rajta.
- Különleges képességekkel rendelkeznek: értik az állatok nyelvét, megérzik
az emberek gondolatait, prófétálnak, álmot tudnak fejteni, jövőbe látnak (mint
ahogy Jézus is előre megmondott dolgokat), látják a földbe rejtett kincseket,
át tudnak változni pl. madár alakba, vagy éppen láthatatlanná tudnak válni
(jógiknál is megszokott jelenség). Ismerték továbbá a saját halálukat (mint
Jézus is), átláttak a falakon, képesek voltak un. bőségteremtésre (mint Jézus a
hallal és borral). Gyermekként hamar megtanultak beszélni, bölcsességük is
korán megmutatkozott. Ugyanakkor nagyon szerények és szegények, a
környezetükben élők tartották el őket. Azért is rejtőztek ilyen álca mögé, hogy
megtévesszék azokat az embereket, akik nem voltak méltóak a titkok
megismeréséhez. A táltosok tehát azok akik a Szent Szellem ajándékaiban
részesülnek, mivel bennük az örökkévaló Atyaisten Szelleme él.
- Ilyen különleges képesség volt pl. a révülés, amikor kapcsolatba kerültek a
szellemi világgal. Ez a Nappal való szoros kapcsolatukra is utal egyben,
hisz maga a RÉvülés szó is magában foglalja a NAPistent, azaz RÉt. (reggel,
ragyog, részeg, révbe ér, regölés, manysi RÉ=hőség, forróság, meleg!) Aki
tehát a térfenntartó Napszeránnal van kapcsolatban, bizony a forrósághoz is
közel kerül, ebből származik aztán a HŐS szavunk.
- Másik ilyen különleges képesség volt, hogy amikor feldarabolták, akkor
össze tudta magát rakni. A hagyomány szerint a tudós csak úgy válik táltossá,
ha a testét szétszaggatják, feldarabolják. Ez hasonló az egyiptomi Ozirisz
történethez, akit Széth, a gonosz sötét megtestesítője darabolt fel. De
nemcsak őt, hanem a kínai Pan Ku-t, vagy az óind Purushát, a skandináv
Ymir-t is, vagy Orpheuszt, illetve Dionüsszoszt is. Itt NEM arra kell gondolni,
hogy ez egy gonosz cselekedet volt, sőt éppen ellenkezőleg! Nagyon úgy
tűnik ugyanis, hogy ezzel éppen egy nagyon is pozitív dolgot tettek,
hiszen a táltost ily módon juttatták a személyes örökléthez. Magyar
vonatkozásban erre tipikus példa volt Koppány esete, akinek szintén
négyfelé vágták szét a testét.
- A hagyomány szerint tejen éltek 7 éves korukig, mert ez volt az élet vize,
a halhatatlanság itala, az égi kapcsolat záloga. A tej szavunk kapcsolatos a
teli, teljes szavakkal, azaz kifejezi a teljességre, a tökéletességre való
törekvést. Gyakran meg is fürödtek a tejben vagy a tejtóban. II. Rákóczi
Ferencről Észak-Magyarországon úgy tudták, hogy 7 évig szopott, s ennek
köszönhette rendkívüli erejét. Azt hitték róla, hogy azért nem fogta a golyó
(lepattant róla!), mert táltos volt.
- A hetes számnak különleges jelentősége volt az életükben, minden hetedik
életévükben történt valami fontos dolog velük, ami többnyire elragadtatást
jelentett, vagyis ekkor kaptak beavatást. (A hetes szám a Tórem
mitológiában is előjön, illetve a teremtéstanban). A manysik Napistene az Ég-
Atya 7. fia az első sámán is, mellesleg ők vele azonosítják Jézus személyét.
Egy taktaszadai hiedelem monda szerint:
„Vittük az ebédet, mi ketten. Olyan hét-nyóc év körül vótam. A fiú is olyanba.
Hét esztendős vót. Egyszer csak egy gyönyörű nagy fényesség ereszkedik a
felhőbűl lefelé. Elinkbe. Tátott szájjal lestük azt a nagy fényességet. A
fényesség odalép elénkbe, kérem, a Sanyi gyereknek megfogta a kezit. A
gyerek letette az ételest az út közepire. Oszt akkor mán emelkedett felfelé. A
gyerek felszállt kérem. Felszállt. Én úgy néztem a szememmel, majd kigyütt a
helyibűl. Lestem én.... Oszt szaladgáltak a tudós asszonyhoz. A tudós asszony
aszonta: - Csak imádkozzanak a jó Istennek maguk. A gyereknek nagyon jó
helye van. Nagy fényességbe van, majd 21 éves korában haza fog gyönni...
Foggal született gyerek volt. Az édesapja akkor mondta, foggal született
gyerek.”
- A beavatás közben rejteztek, azaz akár több napon át egy tetszhalálszerű
állapotban voltak (ekkor
értek RÉvbe).
- A táltosok fája, sámánfa, égigérő fa, világfa (tölgyfa, nyírfa). Útként szolgál
a felső világba. A táltosok szent fája – az égigérő fa – magyar neve EGYFA
volt, ahogy a templomok neve az EGYHÁZ lett.
- Táltos kard vagy táltos bot. Ezt Numi-Tórem, azaz az Ég-Atya bocsátotta
le nekik. Ilyen szent kardja volt pl.: Ramthának - Atlantiszon, Atillának - a
hunok királyának, Mohamednek, Arthur királynak, stb.. Táltos bot: a
caduceust, azaz a kígyós bot, amelyet Hermész kapott Apollóntól, de
valószínűleg Romulusnak is volt. Plutarkosz írásában ugyanis ez olvasható:
„Egyébként abban mindenki egyetért, hogy Romulus nagyon istenfélő volt,
sőt még a jósláshoz is értett, és úgynevezett lituust, vagyis görbe jósbotot
hordott magával. Lituusszal jelölik meg az égtájakat a madárjósok, mikor
leülnek jósszékükbe. Romulus jósbotját a Palatinuson őrízték, de mikor a
gallok elfoglalták a várost, nyoma veszett. Mikor aztán a barbárokat elűzték,
rátaláltak a vastag hamuréteg alatt, s bár minden más elhamvadt és
megsemmisült, nem tett kárt a tűz benne.”
- A táltosló. A hagyomány szerint a táltos és a táltos lova egy időben
születtek. Gyakran mindkettejüknek csillagjel volt a homlokukon, s ezért is
adtak Csillag nevet a lovaknak. A népi emlékezet megőrizte, hogy táltoslova
volt Koppánynak, Szent Lászlónak, Mátyás királynak és II. Rákóczi
Ferencnek is. Tehát ők is táltosok voltak. Indiai hagyomány szerint Buddha
is mágikus kapcsolatban volt a vele egy órában született lovával.

Az Ádám névhez hasonló szó (pl. udom, odem) több rokonnyelvünkben is „álom”
jelentésű, tehát míg az emberiség őse Ádám, addig a magyaroké pedig
Álmos. Egyben ő volt az első magyar táltos is, hiszen az Atyaisten nemzette,
Ügyek. A régi magyar „ügy”, „egy”, „igy” szó szentet jelent. Álmos tehát a Nap
gyermeke volt, aki a Nap népét vezette ide a Kárpát-medencébe. Álmost is saját
kérésére, illetve beleegyezésével végzeték ki, helyesebben feláldozták.
Ugyanolyan áldozat volt ő, mint az egyiptomiaknál Ozirisz, vagyis ezzel ő
halhatatlanná vált, s szellemi ereje örökre segítségére lett a magyaroknak. Az
sem véletlen, hogy a fiát Árpádnak nevezték, hiszen az árpa, mint gabona, egy
mag, melyben benne rejlik az élet csírája. Ők általuk ültetődött el tehát a
magyarság magja, csírája. Hasonlóan, mint Noé fiai, akik szintén az élet csíráját
jelentették a földi emberiség történelmében. Noé fiai, Sém = szem, Khám =
(visszafelé olvasva) mák és Jáphet = (több nyelvben, mint pl. finn, szanszkrit)
gabona jelentésű.
Mint a fentiekből jól látható, bizony nagy áldás az egy népnek, ha sámánokkal,
mágusokkal, táltosokkal rendelkezik. Hiszen ők azok, akik áldozatot hoznak
azért, hogy az emberiség előrébb tudjon haladni a lelki evolúciós fejlődésében.
Ezek a nagy lelkek áldozáskor az oltáron bemutatott áldozatot követően
áldomást ittak, mégpedig kupából. A kupa = fejtető (kupán váglak), vagyis a
koronacsakrára történő utalás, hiszen ezen a csakrán keresztül van
kapcsolata a beavatottaknak Istennel. A sámánok közül sokaknak meglékelték
a koponyáját és a helyére valamilyen fémlemezt tettek, ezzel a koronacsakrájuk
nyitottabbá vált, s közelebbi kapcsolatba kerülhettek általa Istennel. Ezért
készítettek sokszor kupát koponyából. (További szavaink ezzel a szógyökkel:
KOPonya, KOBak, KOPasz, KOPár, KOP-pány, KÁPoszta, KÁPlár, KAPitány,
KUPa, KÚP, KUPak, KUPola, CSUPor, ZSÚP, …)
A kupa neve másként kehely, azaz a kegyhely az isteni titkok elsajátításának
helye, vagyis a megvilágosodás helye. Ezért csináltak koponyából kupát, ezért
van a rabbiknak, papoknak, püspököknek és kardinálisoknak a fején fejcsúcs-
fedő, s a szerzetesek ezért borotválják koponyacsúcsukat, illetve ezért alakult
ki egyes indián törzseknél a skalpolás szokása. Így vették ezt ezt át
mágusainktól, anélkül, hogy valójában tudnák miről is van szó.

„Irtsd a gonoszt, a jót neveld, védd!


Szent célon függjön szíved, elméd!
Gyógyítgasd mély sebét fajodnak,
Küzdj, - törj, - áldozz – s követni fognak!”
(Tompa Mihály)

Elsüllyedt földrészek - Ataisz őshazánk

A történelem előtti időkben több kontinens is létezett a ma ismerteken kívül, a


Földet időnként megrázó kataklizmák bizony többször átrajzolták a bolygó
felszínét. A köztudatban él is néhány ilyen ősi földrész neve, vegyük hát sorba
őket. A legrégebbi, amit ismerünk ezek közül, Lemúria volt. Elhelyezkedése a
mai Csendes-óceánra és Indiai-óceánra tehető, tehát egy hatalmas földrészt
képzeljünk el. Nem tudni pontosan mikor kezdett el süllyedni, de i.e. 30.000 körül
már biztosan víz alatt volt. Ebből a földrészből azonban megmaradt egy jókora
szárazulat, melyet ekkortól már Múnak neveztek. Bár jóval kisebb volt
Lemúriánál, ám még ez is magában foglalta Ausztráliát és az egész környező
szigetvilágot. Mú süllyedése valószínűleg i.e. 22.000 körül kezdődhetett el. Még
mielőtt eltűnt volna a habok alatt már létezett a Föld ellenkező féltekén egy
másik – talán a legismertebb – ősi földrész, Atlantisz. Ez tehát valahol az Atlanti
óceán közepe táján terült el, feltehetően a mai Bermuda-háromszög volt a
nyugati széle és kb. Kr.e. 11.540 körül kezdett el süllyedni, bár a folyamat sok
éven keresztül zajlott.
A magyarság szempontjából a legfontosabb
földrész azonban Ataisz. Nevét a Tórem
mitológiából ismert Atya-Istenről, Ata-Isisről kapta.
Szintén a Csendes-óceánon volt található, a
jelenlegi Hawaii-szigetek képezték az észak-,
északkeleti csücskét. Mivel történelmünkben
kiemelt jelentőséggel bírt, így ezzel a hellyel
ismerkedünk meg kicsit közelebbről.
Az utolsó jégkorszakot megelőzően őseink a Meleg
Vizek Birodalmában, azaz a mai Kárpát-
medencében éltek. Ezért van az, hogy a szavárd-
magyarok 2004-ben már a 21.504. év
számításánál tartanak! A hirtelen beköszöntő
hideg elől azonban el kellett menekülniük. Azon
fejlettebb népek, akik jól értettek a hajóépítéshez
– a kataklizmák következtében a Csendes-
óceánból újonnan kibukkanó földrészre, Mú egykori maradvány szárazulatára -
Ataiszra menekültek, csakúgy, mint néhány más nép a Pamírból, Kaukázusból,
stb. Különböző törzsek éltek tehát itt, mégpedig a Fekete- és Fehér-hunok, az
agabák, az úzok (a majdani pal-úzok, azaz palócok, illetve gara-úzok, azaz
grúzok ősei), az indijók, a maják, a sakák (a majdani szkíták ősei), a környező
szigeteken pedig az as nép (a majdani aztékok ősei). Ezen tözseknek aztán
számos nemzetségük alakult ki az idők során. Már Ataiszon is éltek magyarok,
ám e név mögött nem egy bizonyos törzset kell érteni, sokkal inkább egy
gyűjtőfogalomról, s egyfajta szellemi minőségről van szó, melyről ezt rótták le
őseink:
„A Magyarok, az egyistenhívőknek nevezett jó emberek, akikhez más
törzsek gyermekei is csatlakoztak. Így az Anyahita kegyhely és Joli-
Tórem dombjai között megtelepedett egyistenhívőket magyaroknak
nevezték. Ezen egyistenhívők követői nem képeztek külön törzset,
hanem a jó embereknek a vallási közösségébe tartoztak. Ezen
közösségnek tagjai soha nem háborúskodtak, hanem az Anyahita által
lerótt egy igaz Isten hitében nevelték fel gyermekeiket.” (1. B. Arvisura,
Kr.e. 4000-4040 begin_of_the_skype_highlighting 4000-
4040 end_of_the_skype_highlighting.)
Itt sohasem volt tél, így a klíma ideális feltételeket biztosított a mezőgazdaság
számára, az emberek rendkívüli jólétben éltek, hiszen a domboldalakon teraszos
földművelés, míg a síkságokon csatornázott öntözéses gazdálkodás folyt, s így
minden szükséges élelmet meg tudtak termelni. A hegyoldalak erdőségeiben
fakitermelés folyt, innen a rönköket a folyón úsztatták le a Hun-tóhoz, ahol a
kézművesek megmunkálták azokat. Földalatti alagút-rendszereket építettek ki,
melyek szinte az egész földrész területét – különösen a hegyeket összekötve -
behálózták, s ezekben földalatti raktárakat is létesítettek. A hegyekre különböző
szent kegyhelyeket építettek és itt voltak az egyes törzsek vezéri székhelyei is. A
földrészt a Kékleny-hegység a Gara-zúgóval szinte kettéosztotta, mint ahogyan
mai hazánkat a Duna. A folyó jobb oldali részén éltek az agabák és úzok, akik
fővárosukat Kosztrómát a Hangun torkolata mellett építették fel. Ezzel átellenben
terült el Dorozsma, amely a fekete és fehér hunok fővárosa volt. Fentebb, az
Indus folyó feletti részen éltek a maják, indijók, valamint a Kékleny hegység
feletti területen a sakák. Bár a különböző földfelszín miatt különböző kultúrák
alakultak ki, ám valamennyi igen fejlett volt. Míg az agabák főként
kereskedelemmel foglalkoztak, addig a hunok inkább a kézművességben,
szerszámkészítésben és állattenyésztésben voltak járatosak. Ildu városában –
ami egyfajta közös törzsi szálláshely volt - tartották az ötévenkénti ifjúsági
vetélkedőket, ahol a győztes fiú vagy lány kiválaszthatta jövendőbelijét.
A legokosabb ifjakat az un. Tudományok várába küldték tanulni. Hitközpontjuk a
Bálvány hegyen, míg tudományos központjuk az Anyahita hegyén alakult ki. A
Bálványon foglalkoztak a az égbolt megfigyelésével is, hiszen a csillagok
járásából némileg előre tudták jelezni a várható időjárást is. Mivel nem ismerték
az évszakok váltakozását, az időt holdévekben, azaz holdtöltétől holdtöltéig
számították. A Napot tekintették a legfőbb istenségnek. A különböző törzsek
időről-időre agyagtáblákra rótták a legfontosabb eseményeket, s a törzsi szellemi
központokban rendszeresen összegyűjtötték azokat. Ataiszon tehát rendkívül
fejlett, rendezett közösségi és társadalmi életformát alakítottak ki. Az ősi
társadalmak közül ez volt az egyetlen közösség, ahol a legfontosabb törvényeket
a hun fővárosban, Dorozsmában az Öregek Tanácsa, a 24 hun törzs Vezéri
Tanácsa, valamint a Fejedelmek és Királyok Tanácsa javaslatára alkotmányos
pontokba foglaltak. Kr.e. 6000-ben jött létre az igen életképesen működő KÁLL
Alkotmányos Intézmény, bár ekkor még csak három pontban határozták meg
az alkotmányt:
1. A KÁLL köteles mindenki panaszát meghallgatni és uralkodni.
2. Földmunkát végzőket cselekedetükben békén kell hagyni.
3. Várakban dolgozó tárkányok, böszörmények békében éljenek.
A közösen választott NAGY KÁLL a három pont alapján uralkodott. Helyettese a
KIS KÁLL volt, aki mindenek felett álló személy volt.
Mindannyian értettek a kézművességhez, hajóépítéshez. 24 lapátos vitorlásaikkal
többször neki is vágtak az óceánnak, hiszen a fokozatos felmelegedés
következtében újabb és újabb földdarabok váltak lakhatóvá, amit a népesség
növekedése miatt, illetve a nem várt estleges járványok, földrengések miatt
célszerű volt folyamatosan feltérképezni és nyilvántartani. Később ezeket a
helyeket be is népesítették. Állatokat, növényeket vittek magukkal Ataiszból, s
persze az otthoni kultúrát és hitvilágot is. Gyarmatbirodalmakat alapítottak a mai
Egyiptom területén (Hikszosz-óm), továbbfejlesztve az őshaza kultúráját. Isteni
származású uralkodóikat kúp alakú hegyek alá temették. A Mezopotámiában
(Anina-óm) megtelepedettek magukat Úr népének, a rokon törzsek némelyike
pedig sumírnak nevezte. De alapítottak településeket Dél-Ázsiában (Parszi-óm),
sőt még a mai Mexikó (Indijó-óm), illetve Peru (Kuszkó-óm) területén is. Ataiszon
közben a felmelegedés miatt egyre nagyobb lett az aszály, így egyre több ember
vándorolt el valamely újonnan alapított városba.

Kr. e. 5070 körül a Föld óriási méretű kataklizma előtt állt. Egyre több földrengés
rázta meg Ataiszt is, gyakorivá váltak a vulkáni tevékenységek. A sámánok
elmondták, hogy kapcsolatban léptek a Jó és Rossz Szellemekkel, akiktől
megtudták, hogy Ataisz hamarosan el fog süllyedni. Az öregek tanácsa ekkor úgy
döntött, hogy az eddigieknél is nagyobb hajókat építenek, s valamennyien
tengerre szállnak. Az utolsó hajók elindulását követően jött a szörnyű földrengés,
tűzokádat, az özönvíz. Ezek hatására e csodálatos földrész süllyedni kezdett, s ez
a folyamat kb. Kr. e. 5070-5000-ig, mintegy 70 éven át tartott. Sokan
elpusztultak, de akik meg tudtak menekülni, fogadalmat tettek, hogy örökké
keresni fogják az ataiszi népek megmaradt ivadékait.

Ardvisura-Anyahita és a szíriusziak

Számos kutató és szaktudós elgondolkodott már azon, hogy hogyan lehetséges


az, hogy az emberiség ilyen hihetetlenül rövid idő alatt eljutott a kőbaltától a mai
fejlettnek mondott technológiákig. Sokan sokféle verziót legyártottak már erre
vonatkozóan, bár a legtöbben egyszerűen a szőnyeg alá igyekeznek seperni a
dolgot, mivel érzik, hogy olyan területről van szó, ami még nem általánosan
elfogadott, esetenként pedig igen nagy ellenállást vált ki. Pedig egyre több és
több bizonyíték lát napvilágot arra vonatkozóan, hogy nem vagyunk egyedül,
hogy más bolygók civilizációi is jártak már itt és fejlettebb technológiájuk,
nagyobb tudásuk segítségével igenis beavatkoztak a földi emberek életébe.
Többször és több helyen található utalás az Arvisurákban is arra vonatkozóan,
hogy egyes földönkívüli civilizációk küldöttei megjelentek időnként a Földön.
Mindezt azonban abszolút segítő szándékkal tették, hiszen nemhogy az akkori
emberiségnél, de a mai legfejlettebbnek mondható civilizációknál is sokkal
előrébb jártak – mind technikailag, mint szellemi szinten egyaránt. Ezen
idegeneket csak mint Kaltes-asszony Birodalmából származó embereket
emlegetik a rovásokban. Mindenkit szeretnék óva inteni attól a hibától, hogy
Kaltes asszonyt egy fejkendős néniként képzelje el, hiszen valójában ő egy
magas szintű szellemi lény, akinek feladata az univerzum egy bizonyos
szektorának a felügyelete. Ebben a bizonyos szektorban található - többek között
- a Szíriusz-rendszer is, s leginkább erről a helyről érkeztek látogatók Joli-tórem
(azaz a Gaia-ként is ismert szellemi lény) bolygójára: a Földünkre. Azokat, akik a
fenti sorokon elmosolyodnak, netán felháborodnak, szeretném emlékeztetni: az
univerzum, annak ellenére, hogy emberi aggyal szinte felfoghatatlanul hatalmas,
mégis a legnagyobb rendezettséggel és szervezettséggel működik, immár
hosszú-hosszú évmilliók óta. Nem magától! Csak a nagyon kicsi és butuska
gyerekek hiszik azt, ha a fejüket egy párna mögé elrejtik, és nem látnak semmit,
hogy akkor őket sem látja senki! (Erről bővebben a Teremtéstan – a rejtett
kozmikus tudás c. oldalon.)
A legelső földönkívüli leszállást az Arvisurák Kr. e. 13.500 körül említik, majd
újabb csoportok érkeztek több hullámban is. Mivel a Földön a pólusváltással járó
kataklizmák kényszerítő hatása miatt eléggé elvadult állapotok
uralkodtak, ezek a földönkívüliek kifejezetten tanító, fejlődést elősegítő
szándékkal érkeztek ide. Mindegyik csoport hozott magával különböző
gabona- és egyéb vetőmagvakat, gyógynövényeket, hogy bővebb
terméshozamot érjenek el, vagy hogy egyes betegségeket gyógyítani
tudjanak. Nem egyszer néhány állatkölyköt is magukkal hoztak, s így
kerültek a földünkre pl. az első pulikutyák vagy éppen delfinek is. Az
idők előrehaladtával a két bolygó közti távolság azonban egyre nőtt,
így a látogatások száma is egyre csökkent, azonban más módszerekkel
mind a mai napig is figyelik viselkedésünket, fejlődésünk irányát.
Érdekes, hogy ezek a kaltesi emberek biológiailag nagyon hasonlítanak a földi
emberekhez, csak mintegy fejjel magasabbak, no és a rovások szerint
szellemileg, illetve tchnikailag kb. 10.000 évvel járnak előttünk. Mielőtt
beavatkoztak volna az emberiség biológiájába, csak kétféle vércsoport létezett a
bolygónkon, ám a velük való keveredés folytán már négyféle vércsoport alakult
ki.
Különös jelentőséggel bírt azon idegen „égi-szekér”, azaz űrhajó érkezése,
amelyen egy Ardvisura-Anyahita nevezetű nőszemély is utazott.
Leszállásukkor ugyanis az ataiszi Kékleny-hegység köveinek mágnesessége
miatt a járművük meghibásodott, s a hegy falának ütköztek. Bár személyi sérülés
nem történt, ám a hajót – a megfelelő alkatrészek hiánya miatt – nem tudták
megjavítani. A csoport tehát kénytelen volt ittmaradni. A 3 nő és 5
férfi kezdetben csak egymással házasodott, ám később a vérfrissítés
miatt szükségessé vált, hogy a földiekkel is keveredjenek. Azonban
Ardvisura-Anyahitáék hamarosan óriási méretű feladatot vállaltak
magukra Ataiszon. Elsődleges céljuk az emberevés megszüntetése
volt, hisz a kényszerítő körülmények miatt még akadtak emberek,
akik rávetemedtek erre. Ugyanígy azt is megtiltották, hogy egyes
törzsek egymással háborút viseljenek.
Anyahitának a szintén kaltesi származású Armogur volt a férje.
Mindketten Óm-jelzésű beavatottak voltak. Házasságukból sok
gyermekük született: Armogur, Piroska, Agaba, Iréne, Uruk, Saka, Magóg, Tünde,
Mitra, Éa (Éva), Úr (Úz), Él és Van. Az Anyahitáról elnevezett hegyen lévő
templomgazdaság szentélyében éltek. A legkisebb fia születését követően
Anyahita a lábaira lebénult. Ekkor kezdte el leróni a Kaltes-asszony birodalmának
hitvilágát és tudományát. Gyermekei közül az egyik a fejedelmi hatalmat
szilárdította meg, a másik megtanította az őslakosokat az öntözéses
földművelésre, míg a többiek is kivették részüket a munkából: megtanították az
embereket az állattenyésztésre, lakóházak építésére, különböző kézműves
mesterségek elsajátítására, s gyakorlatilag minden olyan dologra, ami az
emberiség kultúrájának fejlődéséhez szükséges volt. Hiszen az Anyahita által
lerótt hitvilággal és tudományokkal kapcsolatos rovásokat lemásolva
továbbadták azt minden törzs számára. Így tehát az egyistenhit és a világ
teremtésének tana is a szíriusziakon keresztül került hozzánk, s terjedt
el az egész Földön, így voltaképpen minden mai földi vallásnak az alapja
innen ered. Tőlük származik az első képírás vagy éppen az újszülöttek
névadása is. A beavatottakkal mindig tartották, – s a mai napig is
tartják - a kapcsolatot.

Boldogasszonyunk – Arvisura Anyahita

A római katolikus felekezet minden év augusztus 15-én


fényes külsőségek között ünnepli meg hazánkban a
Nagyboldogasszonyt, de külön ünnepe van a
Gyertyaszentelő Boldogasszonynak (február 2.), a
Gyümölcsoltó Boldogasszonynak (március 25.), a Sarlós Boldog-asszonynak
(július 2.) a Havas Boldogasszonynak (augusztus 5.), a Kisboldogasszonynak
(szeptember 8.) is. Közülük a Nagyboldogasszony, a Kisboldogasszony és a Sarlós
Boldogasszony ünnepe egészen 1948-ig egyben hivatalos állami ünnepnap is
volt. Ezen elnevezések alatt mindig Mária tisztelete folyik. Ezzel szemben a
beható vizsgálatok egészen más eredményt mutatnak. Egyértelműen
megállapítható, hogy a Mária-kultusz esetében nem Jézus anyjának a felfokozott
tiszteletével állunk szemben, hiszen e nagyfokú vallásos tiszteletben részesített
Mária ismertetőjegyei, tulajdonságai döntő többségükben nemcsak nem
egyeznek, hanem kifejezetten ellentétesek a Bibliában szereplő Máriáéval. Mária
neve alatt lényegében ősi pogány istennők kultusza folytatódik tovább. Ezek
többségét még az erőszakos térítéssel katolikussá tett, de régi isteneikhez
továbbra is szívósan ragaszkodó európai népek a klérussal kialakult
kompromisszum nyomán menekítették be a hivatalos egyházba Mária neve alatt.
Ki is volt ő valójában? Paál Zoltán Arvisura-gyűjteménye szerint Arvisura-
Anyahitát nevezték így, míg leányát Éát hívták – férjhezmenetelét követően -
Kisboldogasszonynak. Őseink rovásaiból a következőket tudhatjuk meg róluk:

Arvisura-Anyahita csoportja Kaltes-asszony bolygójáról, azaz a Szíriusz


rendszerből érkezett. A nagy köd miatt űrhajójuk a Kékleny-hegységben
balesetet szenvedett. A fedélzeten tartózkodó utasoknak ugyan nem esett bajuk,
ám már nem tudtak visszamenni a bolygójukra. Így Ataiszban
maradtak, és a környezetükben élő régi kaltesi eredetű népek mellett
találtak új otthonra. Fő feladatuknak tekintették, hogy a barlangokban
és a fákra épített indalakásokban élő őslakók között megszüntessék az
emberevést.
Több gyermekéről is említést tesznek: Armogur, Piroska, Agaba, Iréne,
Uruk, Saka, Magóg, Mitra, Tünde, Éa (Éva), Úr (Úz), Él és Van (Aton). Ez
a népes család volt az, aki Ataisz birodalmában megszervezte az
államot, bevezette a földművelést, állattenyésztést, és megszervezte
az egyes törzsek közötti kereskedelmet. Anyahita mindegyik gyermekét
megtanította az Égiek jeleivel történő írásra, így ők fokozatosan lerótták az
édesanyjuk és a többi Égi jövevény minden tudását. Anyahita magával hozta a
Kaltes-asszony földjéről származó Egyistenhitet is. Ennek minden tanítását
szintén lerótta az Arvisurákban. Be akarta bizonyítani utódainak, hogy az Égből
eredő hitvilág lesz az, amelyik az ataiszi őslakók és menekültek között
megteremti majd a jólétet.
Anyahitát a legkisebb fia születésénél gyermekágyi bénulás érte. Legkisebb fiát
magánál tartotta és tárkánnyá képeztette ki. Amikor Van fejedelemfi 20 éves lett,
a szellemi és ügyességi viaskodásokon elsőként végzett, így kiérdemelte, hogy új
nevet vegyen fel. Ekkortól Atonnak hívják. Elsőszülött fia, Magyar a kaltesi
gondolatok tanítása mellett megalapította a róla elnevezett Ősmagyar-Egyházat.
Utódait magyaroknak nevezték, és soha nem felejtették el az igazságot, hogy a
TEN létezését Kaltes-asszony földjéről hozták magukkal a beavatottak.
Külön érdekessége a történetnek, hogy a jelenleg a Szent Koronánkban lévő 12
beszélő kő is Anyahita hozományaként került Ataiszba. Mindez Kr. e. 8508-ban
történt. E történetet ismervén cseppet sem meglepő, hogy Anyahitának, a
Nagyboldogasszonynak ekkora kultusza keletkezett. Nevét számos nép
emlékezete és mitológiája a mai napig is megőrizte.

Őseink szentnek tartották a vizet és ezt gyakran az anyaisten vagy a teremtő


nőies felével hozták kapcsolatba, azaz a Boldogasszony alakjával. A Magyar
néphitben ő volt a szülés védelmezője és a vizek védője. Kedden, Boldogasszony
napján ezért tilos volt mosni. Már a sumérek és akkádok is tisztelték
az ég királynőjét (Baudug istennő). Különösen erős volt a kultusza
Babilónban, de számos kultuszhelye volt Mezopotámiaszerte. [1]
Imádták az uruki, agadei, assuri, ninivei Istárt, erőteljes
hasonlóságot mutatva a későbbi Mária-kegyhelyek gyakorlatával.
[1]
Ardvi Sura Anahita az ősi perzsa víz, termékenység istennője, a nők
védelmezője, valamint a háború istennője is. Nevének jelentése: "a szeplőtlen."
Szűzként ábrázolták, arany színű palástban, és gyémánt fejdíszt viselve, néha
vizeskancsóval a kezében. Szent állatai a galamb és a páva voltak. Anahita
nagyon népszerű volt, aki sok ősi keleti vallásban megjelenik. Ugyanezt az
istennőt Szíriában, Föníciában és Kánaán területén Anath, illetve Astarot néven
tisztelték. Anahitát néha Mithra házastársának is tartják. Amikor Perzsia leigázta
Babilóniát (az i. e. 6. században), Anahitát Ishtar istennővel kezdték azonosítani.
Artaxerxes király uralkodása alatt (i. e. 436-358) sok templomot is felállítottak a
tiszteletére (Susa, Ecbatana, Babilon). [3]
Templomai Iránon kivül Örményországban, Kappadóciában és Pontusban is voltak. [4]
Ez az épület Anahita templomaként ismert. Kangavarban található és II.
Artaxerxes idején épült.
Az elámiak Szala, vagy Anakhita néven tisztelik a vízforrások és termékenység
istennőjét. [7]
Etimológiailag és szimbólikusan a perzsa víz és termékenység istenségéhez,
Anahitához kapcsolják Anahid/Anahith személyét is, aki a legfőbb istennő a
krisztus előtti örményeknél. Elsősorban mint az anya figuráját imádták, Anahidát
"Élet-adónak", "Arany Anyának" és "Az emberiség jótevőjének" is nevezték.
Anahid ünnepségeit tavasszal és ősszel tartották. A legfontosabb tiszteletére
rendezett ceremóniát Navasard 19. napján tartották, ami az ősi örmény naptár
első hónapja volt. [3] A perzsa mitológiában egy a Mount Hara-ból fakadó folyó,
Aredvi is őrzi kultuszát (Irán). [3]
A parszi mitológiában Anahid vagy Náhid a női szellem, Ardiuzur a vizek
szelleme. Tőle függ az emberiség jóléte s csaknem isteni hatalommal felruházott
nőnemű mesés lény. [4]
A görögöknél Anaitis a vizek és a termékenység főistennője. Eredetileg a
tisztaság jelképe volt és szép fiatal, fényes ruhájú leánynak képzelték, aki
harminc hódnak bőréből készült öltözékben, pompás négyes fogaton jár. Később,
mint a női termékenység istennőjét buja szertartásokkal ünnepelték. [4]
Az ír mitológiában is meg lehet őt találni, mint Anu vagy Aine, valójában Anaea-
nak is nevezték. Sokak szerint Anu a legelső, ősi kozmikus istennővel Danu-val
azonos, és Anahitát Tanais-nak is hívták. Valószínűleg ő volt a házastársa az ősi
kozmikus istennek, habár a Zoroaszter vallásban Ahura Mazda leányaként
említik. Ardvi istennőt a csillagok anyjának hitték. Neve és szerepe hasonlóságot
mutat a kelta kozmikus istennővel, Arduinna-val, a "legfenségesebbel" is. [5]
A Zoroaszterek könyve, az Avesta szerint Aredvi Sura Anahita egy magas,
csinos és gyönyörű szűz. Csodálatos fehér karjai egy kanca mellső lábaihoz
hasonlatosak. Olyan arany koronát visel, melyet nyolcszögletű formában száz
csillag ragyog körbe, mintha csak szalagok folynának, repülnének rajta körül.
Négyszögletű arany fülbevalót visel. Szép nyakát aranylánc ékesíti. Mellkasát
kiemeli szoros, díszítésektől ragyogó öve. Drága arany hímzéses, sűrűn ráncolt
talárt visel. A száz nőstény hód prémjéből készült bundája úgy ragyog, mintha
aranyból és ezüstből szőtték volna. Így beöltözve, gyeplővel a kezében ül egy
harci szekéren. Szekerét négy egyforma fehér ló húzza. Ezek a Szél, az Eső, a
Felhő és a Jégeső. Gyógyítónak nevezik; az emberiség, az otthon, a haza és a
világ segítőjének; a férfiak magja és a nők méhe tisztítójának; a gyerekszülések
vezetőjének; szoptató mellek tejgyarapítójának; és mindenek előtt a Vizek
Őrzőjének. Ami a legkülönösebb, hogy ő az, aki megtiltja az asszonyoknak, hogy
tiszteletből áldozathozatalban vegyenek részt. [6]

Ardvisura-Anahita az Avesztában

Jivanji Jamshedji Modi az Indiát meghódító hunokkal kapcsolatos kutatásokat is


végzett, s ezek során két indiai könyvben és több különböző feliraton talált
hivatkozásokat őseinkre vonatkozóan. Így a Vishnu Purána és Kalidas Raghu-
Vancá-ja is ír a hunokról. Feliratok tanúskodnak továbbá őseinkről a Skandagupta
bhitarii „Győzelmi oszlopán”; a Toramana hun király nevét viselő 3 feliraton,
illetve Jasodarman és Mandasor két feliratán, melyek egyébként ékírásos leletek
hadi győzelmi oszlopokon.
A Zend Avesztában szintén utalásokat találhatunk két nagy háborúra, mely az
irániak és a hunok között zajlott le. Érdekessége a dolognak, hogy a második
háború történetét maga Zarathustra idézte fel. Ez olvasható az Aban-Yasht-ban:
„Lóháton fohászkodott hozzá, Ardvisurához a hős harcos Tusa…
És kéri őt: Ó te jóságos jótevő, Ardvisura-Anahita. Add meg nekem azt a
kegyet, hogy győzedelmes lehessek Vaesáka vitéz hunjai felett a Xshatró-Suka
magas várának kapujánál, a magasan felnyúló Asa-szent Khangában, és hogy én
megölhessem 50-ét és 100-át, 100-át és 1000-ét, 1000-ét és 10.000-ét, 10.000-
ét és végtelen számát Turán-birodalma népének. A szentséges Ardvisura-
Anahita teljesítette ezt az óhaját néki, aki áldozatokat hozott, adományokat
adott, könyörgött buzgón, kérve óhaja teljesítését.”
Egy másik részben ez áll:
„Hozzá fohászkodtak (Ardvisurához) Vaesaka vitéz hunjai Xsathró Suka magas
várának kapujánál a magas Asa-szent Kanghában, áldozva 100 paripát, 1000
ökröt és 10.000 bárányt. Azután ezt kérték tőle: Ó, jóságos jótevő, szentséges
Ardvisura, add meg nekünk azt a sikert, hogy győzedelmeskedjünk a hős harcos
Tusa felett és hogy megölhessük az 50-ét és 100-át, 100-át és 1000-ét, 1000-ét
és 10.000-ét, 10.000-ét és végtelen számát Irán országa népének. Ardvisura-
Anahita azonban nem adta meg ezt a kegyet nékik.”
Döbbenetes a hasonlóság a két ellenfél
imádsága között. Mindketten Ardvisura-
Anahitához szóltak, tőle várták a segítséget!
Magának a műben leírt vallási szertartásnak a
mikéntje is szinte azonos, ami pedig
egyértelműen azt támasztja alá, hogy mind az
irániak, mind a hunok ugyanazon a közös
valláson voltak!
Deguignes bizonyos kínai forrásmunkák alapján
összeállított művében (Histoire Generale des
Huns) a következőket írja a hunok vallásáról:
„Ami a vallásukat illeti, a Turkok (akik a Hunok)
nagy tiszteletben tartották a tüzet, a
levegőt, a vizet és a földet. Egy Istent
imádnak, akit úgy tekintenek, mint a világ
alkotóját. Tevét, ökröt és juhokat áldoznak
néki. Papjaik azt állítják, hogy a prófétálás adományával rendelkeznek.”
És végül álljon itt egy idézet az Arvisura – Igazszólásból is, mely egyértelműen
bizonyság arra nézve, hogy valamennyi vallás gyökere tulajdonképpen ugyanoda
nyúlik vissza, médpedig az Ardvisura-Anyahita által az Ataiszra hozott
hitrendszerhez! Így már jobban érthetők a fentiekben leírtak is.
„A Gilgames családjából származó Mani arbag-gyógyító, aki Babilon városában
egy városrésznyi gyógy-kolóniát létesített, igen sok életmentő gyógyítót képezett
ki. Mint írástudó beavatottnak feltűnt, hogy az Ataiszból megmenekült Úr, Él
és Vanisten hívők minden tanítását átvették, az Ahura-Mazda, vagy
Bölcsesség-Urának a mágusai és Zarathustra próféta hitéből megalkották az
Avesztát.”

Élet a gyarmatbirodalmakban
Ataisz utolsó fejedelme 12. Armogur volt. Ekkor Hajós fejedelem vezetésével
útnak indította a legjobb hajósait, hogy nézzék meg, Uruk-ómban milyen időjárási
viszonyok és életkörülmények uralkodnak, mivel Ataiszon az egyre növekvő
felmelegedés miatt mind nagyobb lett az aszály, melyet egyre gyakoribb
földrengések is kísértek. A visszatérő fejedelem jó híreket hozott, így 12. Armogur
elrendelte, hogy 10 fia közül Suva, Buda és Kuszkó folytassák a felmelegedés
következtében lakhatóvá vált területek felkutatását. Suva déli, Kuszkó keleti,
Buda pedig nyugati irányba vette az útját hajóival. Nem sokkal később Agaba és
népe is elindult Kuszkó nyomában. Ekkor az addigiaknál is jóval erősebb rengés
rázta meg a földet, s megindult az özönvíz. Nagyon sok hajó a tengerbe veszett,
Agabáék is csak nehezen tudtak megmenekülni, az egyes törzsek hajóit pedig
különböző helyeken vetette partra a víz. Ezeken a helyeken különböző Ómokat,
azaz gyarmatbirodalmakat hoztak létre. Sajnos a gyarmat kifejezésnek mára már
kicsit negatív hangzása lett, azonban akkor ez korántsem a más népek leigázását
jelentette, sokkal inkább a kultúra, a tudás átadását, elterjesztését. Az ataiszi
rokon törzsek tehát szétrajzottak, egymástól távoli helyekre vetődtek, de
megfogadták, hogy örökké keresni fogják egymást!
A déli irányban elinduló Suva egy később visszaküldött jelentésében egy mesés
szépségű szigetről írt. Nem kell sokat keresgélnünk a mai térképen sem ahhoz,
hogy megtaláljuk a nyomát, méghozzá néhány ezer kilométerre az egykori
Ataisztól, a Fidzsi-szigeteken. Ebből is arra lehet következtetni, hogy Anyahita
leszármazottja rendkívül nagy jelentőségű dolgokat kellett, hogy véghezvigyen
ahhoz, hogy a nevét a mai napig is megőrizte a legnagyobb város!

Anina-óm
A mai Tigris és Eufrátesz folyók termékeny síkságán már jóval korábban is
létrehoztak településeket, mint ahogyan Ataisz süllyedni kezdett. Nippur pateszi
már a nagy Özönvíz előtt 35.000 évvel lerakta az első Uruk-törzsbeli város
alapjait a szavárd hegyvidéken.
Armogur fia, Buda Kr.e. 5070 környékén alapította meg ezen a vidéken Úr
városát. Ataiszról állatokat is vittek oda, melyek hamar elszaporodtak a
környéken. Buda egy kegyhelyet szeretett volna emelni Anyahita-Anina
tiszteletére, azonban a környéken egyáltalán nem volt építésre alkalmas kő. Így
Eridő hajósfejedelem vezetésével 24 hajón hoztak kifaragott építőköveket,
szerszámokat, mestereket Ataiszról, hogy a kegyhely elkészülhessen. A több,
mint tíz évig tartó építkezésben Góg fejedelem és fia Magya fehér hun törzsei is
segítséget nyújtottak, akik Magóg fekete hunjaival együtt a Tigris folyó túlsó
oldalán már korábban letelepedtek. Időközben ide újabb és újabb csoportok
érkeztek, s hogy számukra is biztosítsák a letelepedés feltételeit, illetve hogy
legyen elég hely a tekintélyes lóállományuk számára, feléptették Paripa és
Dabósa városokat. A felavatási ünnepségen Buda éppen a kegyhely zárókövét
vitte a helyére, mikor megrendült a föld, háborogni kezdett a tenger és vulkánok
törtek ki, majd több napon keresztül szakadt az eső. Az özönvízzel járó
kataklizma során Ataisz süllyedésnek indult. Az őshazájukban elpusztult Uruk
város emlékére ekkor Anina-ómot átnevezték Uruk-ra. Hosszú és fáradságos
munkával helyreállították az özönvíz okozta rombolásokat.
Buda első felesége Suhan, Sute leánya, még az építkezés közben meghalt. A
temetési szertartás közben Úr népének szokása szerint emberáldozatot is hoztak.
Mikor a hunok megtudták, hogy három férfit az ő törzsükből is feláldoztak, Magya
elrendelte, hogy a hunok hagyják el a várost. El is volultak a Nagyhegyen (mai
Kaukázuson) túli síkságra, s ott megalapították Magyarka városát, mely később
fontos beavatott központ lett. Később Buda újra nősült, s Eridő hajósvezér lányát
Marit vette el, aki felnevelte férje első házasságából született két lányát, Arant és
Enéhet. Húga, akit szintén Marinak hívtak, Magya fejedelemhez ment feleségül,
majd annak halálát követően északabbra vonult népével, s az Etil folyó partjánál
megalapította Mari városát. Népét mariknak nevezték, akik széttelepültek a
környező erdős vidékeken. Az így kialakult ország a Marina nevet kapta.
Ataisz pusztulását követően 19 évvel a hunok egy része ismét tovább vándorolt
kelet felé, s a Hunnor-tó környékén egy lovas pusztán újabb várost alapítottak,
amit Magya fejedelem második fiáról Hunnornak neveztek el. Később ez a hely
elsivatagosodott. A következő évszázadokban a hunok folytatták a
vándorlásaikat. A gazdagabbak letelepedtek Dabósa-Magyarka-Hunnor városok
vonalában, míg a szegényebbek folytatták útjukat keletre, a Hangun folyó nagy
kanyarulata felé.
A gyakori járványok, és a szélsőséges időjárás miatt Uruk népe gyakran
elvándorolt északabbra, és az ottani rokon törzseknél telepdett meg. Mikor
csökkent a felmelegedés, s a helyzet Úr város környékén is javulni kezdett,
Szumir fejedelem ökrös fogatokon visszavezette őket Uruk birodalmába, ahol
városállamokat alapítottak. Ezeket a visszaköltözőket elnevezték szumíroknak
(egyes törzsek csúfosan suméroknak). Nem sokkal az özönvíz után Buda
fejedelem elküldte Larsa hajósvezért Samasna-Pistiért, hogy menjen el vele
Urukba, mert szeretné ha beszámolna neki az ataiszi meneküléséről és a sziget
pusztulásáról. Buda lánya, Aran ekkor már özvegy volt, s hozzá ment feleségül
Samasna-Pistihez, akit Buda halála után Uruk első királyává kentek.

Hikszosz-óm
Buda fejedelem lányának, Arannak az Égi származású Ten vitéz volt az első férje,
aki a Turra hegyeiből hozott kövekből felépítette Ten várost. Az ő házasságukból
született első fiukat Ménesnek nevezték, aki apja városa mellett felépítette
Ősten kegyhelyét, s azt papi várossá tette. Mivel Ménes irányítása alatt nagy
jólétben, bőségben éltek, megválasztották őt királyukká. Ten halála után Aran
Samasna-Pistihez ment feleségül, aki látván, hogy az urukiak nem használnak
lovakat, ezért az általa, illetve a hunok által használt egész lóállományt
átengedte Ménesnek, aki a birodalom nyugati oldalának biztosítása végett
megalapította a maga lovas-fejedelmi birodalmát. Ménes birodalmára nézve
állandó veszélyt jelentettek az Atlantiszról menekülő különböző tengeri népek,
akiket sokatmondóan csak sáska népeknek neveztek. Ezek miután elárasztották
a Földközi-tenger egész vidékét, letelepedtek Afrika északi részén is. Mértéktelen
erdőírtást végeztek, ennek a végeredményeként keletkezett aztán a Szahara. Az
élelemhiány miatt gyakran betörtek az újonnan épült etruszk telepekre és Ménes
birodalmába is. Ménes fiai: Nap-Kira, Narmen, Hor-aba és Khadafi voltak. Nap-
Kira az apja hódításai nyomán új várost alapított, On napisten városát, ahol
Amun papjai 45.000 évről szóló feljegyzéseket őríztek. 15 éves korában elvette
Amun főpap lányát feleségül, majd újabb várost alapított meg: Amun-ómot.
Narmen szintén létrehozott egy új települést, Tébát, amelyet szellemi központtá
varázsoltak. A város felszentelésekor meghalt Ménes. Téba szentélyében
temették el. Hor-Abát, aki papnak tanult, Osiris (Őrsúr) fogadta örökbe és
nevelte fel, mivel neki nem volt gyermeke. Halála után ráhagyta a birodalmát.
Szakhara mágus lányát, Szalajkát vette feleségül, és új fejedelmi várost hozott
létre, amit apósa után Szakharának neveztek. Hor-Aba legnagyobb fia, Athotis
Anu városát építette fel, majd később pedig Hetevaret uralkodói várost és
Bothon-Esthon birodalmai felett uralkodott. Ménes legkisebb fia, Kadhafi mágus
Hetevaretben uralkodott, de alapított egy tengeri birodalmat is és kereskedelmi
kapcsolatot épített ki Etur fejedelem népével.
A majdani Észak-Egyiptom uralkodója Seth, Dél-Egyiptomé pedig Hórusz volt.
Ménes csak az első birodalmat alapította meg, Esthon és Bothon területét kisebb
királyságokra osztotta fel, de Egyiptom majdani egyesítése – a jelenlegi
történelemkönyvek állításával ellentétben - Toth, azaz Tudó nevéhez fűződik. Ő
volt Karnak főpapja és Nippurban tanult. Felépítette az új Meni fővárost.
Amikor a Vörös-föld és Fekete-föld között háború dúlt, ő mezítláb, egy durva
köntöst a vállára vetve elindult, hogy végigjárja a királyságokat és meggyőzze a
veszekedőket az egyesülés szükségességéről.
Ménes birodalmában, Havarut városában került sor Kr.e. 3970-ben a soros
birodalmi nagyszalára, melynek - túl a témák egyébként is nagy jelentőségén –
igen nagy hordereje volt, hiszen néhány Szíriuszról jött vendég is részt vett rajta!
Az Élet Temploma sokáig Nippurban volt, majd amikor azt veszély fenyegette, a
szellemi központot áttelepítették Karnakba.

Parszi-óm
Samas törzsének tagjai nagy viszontagságokat követően az Indus torkolatvidékén
értek partot. Innen a folyó mentén felfelé vándoroltak, egészen a folyó
forrásvidékéig Itt a kellemes éghajlatú Pamír aljában telepdtek meg, s főként
tutajos kereskedelemmel foglalkoztak. A hunok viszont a hegyek között
keletebbre vándoroltak, és megalapították Léh városát. A Pamír környékén élő
parszi-szkítákkal keveredve, megismerve a titkos hágókat és ösvényeket, a
Tárem-tó (Tarim-medence) partjára vándoroltak. A fokozatosan visszahúzódó
tómeder iszapos talaja kiváló termőföldet biztosított a mezőgazdaság és az
állattenyésztés számára.
Samasna-Pisti sírva menekült Ataiszból egy félig kész bárkán. A samas törzs ifjú
sámánjai közül sokan elpusztultak, mire ki tudtak kötni.
Később Harapi király az emberáldozatos temetkezési mód miatt elhagyta Úr
városát, mivel Káldor király temetésén többek között az ő szamárfogatának
gyermek hajtóját is lemészárolták. Ezért népének felével elhagyta a Tiris menti
síkságot és az Indus folyó vidékére költözött, ahol a rokon indijó menekültek
laktak. Harapi király birodalmában aztán igen magas szintű kultúra bontakozott
ki. Kényelmes lakásokban, fejlett építményekben éltek az emberek. Minden
lakásba vizet vezettek be és minden embernek külön helyisége volt, ahol az
éjszakát eltölthette. A varázslat művészetét még jobban kifejlesztették, mint
Urukban. Beavatottjaik más írásmódot szerkeszetettek a saját használatukra.
Vendégeket azonban nem volt szabad senkinek sem fogadnia. Éjjelre min-
denkinek el kellett hagyni a várost és az őrségek senkit nem engedek be. A
pateszi és a Lugal vendégét éjjel-nappal szemmel tartották. Léh városában is a
folyóközi szokásokhoz tartották magukat. Harapi király birodalmában viszont
minden városban épületráépítéssel ellátott vendégfogadók voltak, ahová csak
egy ajtón lehetett bejutni és az esti járás-kelést csak a királynak volt joga
engedélyezni. Már városkapukat is építettek, amelyeket esténként lezártak és
csak kivilágosodás után nyitottak ki. A tornyos kapukon őrség állt, akik csakis a
királynak engedelmeskedtek.

Deguignes az alábbiakat írja az Indiában megjelent hunokról:


„A Hunok története egy kevésbé méltányolt nép története, amely nép különböző
időkben hatalmas monarchiákat alapozott meg Ázsiában, Európában és
ugyanúgy Afrikában… Birodalmuk a rómaiakénál sokkal nagyobb kiterjedésű
volt.” Deguignes azonosítja a Hun népet a Hiong-nukkal, amely elnevezést
bizonyos gyűjtő fogalomként használja, azaz ez az elnevezés magában foglalja a
tulajdonképpeni hunok mellett még a fehér-hunokat, avarokat, bulgárokat,
magyarokat, kazárokat és besenyő népeket, amely nevek alatt szereplő népeket
más-más kutatók hol hunoknak, hol pedig szkítáknak nevezték.

Hunok, magyarok és a védikus civilizáció

Hunor és Magor meséje évszázadokon át tanította


őseinket a hunok és magyarok testvéri voltára,
valamint arra, hogyan vándoroltak el eleink a közös
ázsiai őshazából. Hiteles történészek feljegyzései,
mondáink, hagyományaink, valamint hazai és
külföldi tudósok egész serege állította és állítja,
hogy a magyar hun eredetű nép. Hazai írók, mint
Bonfinius Antal, Thuróczi János, Corvin Mátyás
kortársai, I. Béla névtelen jegyzője szerint a
magyarok a hunoktól származnak. Kézai és egyéb
krónikák Árpád honfoglalását úgy írják le, mint a
magyarok második bejövetelét. Habár Anonymus ezt nem mondja,
félreérthetetlenül utal rá, amikor leírja, hogy Álmos Attila örökségét átvenni
indult az új haza felé. Örökségi jogról beszél a Zágrábi és a Váradi krónika is.
Az Attilánál követségben járó Priszkhosz rétor nyomán már a VI. században
egymástól függetlenül két szerző, a görög Prokópisz és a gót-római Jordanes is
részletesen megemlékeznek a hunokról. Itt is azt olvassuk, hogy a hunnak
nevezett népnek csak egy része hagyta el Szkhítiát és költözött Nyugatra,
ezeknek lett a királya később Attila. Ugyanakkor még Attila életében
megemlékezik Priszkhosz a hunok előbbi hazájában maradt népekről, az
onugorokról. "Ha tehát az onugorok még Attila életében is Szkítiában maradt
hunoknak számítanak, akor a magyar krónika hun történetének magja történelmi
valóság kell, hogy legyen" (Dümmerth Dezső).
Ebben a hun rokonságban hittünk, ebben éltünk mindaddig, mígnem némely
XVIII. sz.-beli tudós komoly kísérletet nem tett hagyományaink megcáfolására.
Azóta is folyik a vita, ám ma már nemcsak finn és török, hanem sok-sok egyéb
eredet-elmélet is létezik.
Ilyen alkalmakkor elengedhetetlenül felvetődik a kérdés: Okos dolog-e
elrugaszkodni hagyományainktól, ősapáink hitétől? Milyen jogon állíthatjuk, hogy
mondáink, regéink és hagyományaink egytől egyig tévesek? Sajnos sokan úgy
vélik, ami monda, az nem lehet tudományos. Dümmerth Dezső szavaival: "Ma
világszerte vannak, akik úgy vélik, hogy tudományos vizsgálat csak az lehet,
mely előre kész programmal, tudatosan szembehelyezkedik mindenféle
hagyománnyal, és azt cáfolni igyekszik. Eszerint már a puszta indok nélküli
tagadás is tudományosnak, felvilágosultnak számít, mert hiszen e felfogás szerint
- semmi, ami monda és legenda köntösben jelentkezik, eleve nem lehet igaz." (Az
Árpádok nyomában, Bp. 1977)
A politikai érdekek mellett ez a felfogás indokolta, hogy az utóbbi kétszáz évben
akadémiai tatárjárás pusztította hagyományainkat. A hun rokonságot legtöbben
merőben megtagadták, s az ősi, dicső magyar múltat beledobták az Akadémia
szemeteskosarába. Csak az utóbbi években sikerült lassan visszakanyarodni az
évezredes hagyományhoz, miután a legújabb kutatások egyre inkább bizonyítják,
hogy Sajnovics, Hunfalvi (azaz Hundorfer) és mások piromániában szenvedtek, s
hogy a régi mondáink és történetíróink szava igaz.
Ne hagyjuk hát figyelmen kívül hagyományainkat!
Tanulmányomban a hun-magyar rokonságról tanuskodó mondáinkat,
hagyományainkat veszem alapul. Kutatási területem az óind vagy ún. védikus
civilizáció. Ősi indiai könyveket tanulmányozva nyomon követtem a hunok,
pontosabban az ephtaliták vagy fehér hunok és egy águk, a magák vagy
magarok történelmét.
Ma már tudjuk, hogy egy nép múltjának kutatásában nem elegendő a csupán
nyelvészeti összehasonlítás. Én úgy vélem, hogy a mindenkori uralkodó vallás és
civilizáció az, ami legjellegzetesebben rányomja bélyegét egy népre. (Például, a
kereszténység felvétele óta számtalan latin szó épült be nyelvünkbe: templom,
oltár, kereszt, szent stb.) S mivel a jelek arra mutatnak, hogy a magyar őshaza a
mai Nyugat-Kína, Dél-Szovjetunió, illetve Kelet-Afganisztán területén létezett - hol
kisebbedett, hol nagyobbodott -, ezért eleink több mint valószínű, hogy a védikus
vallás és kultúra hatása alatt éltek.
A hindu megjelölést szándékosan kerülöm, mégpedig azért, mert pontatlan.
Beszélhetünk brahmaizmusról, Visnu-hitről, Advaita filozófiáról vagy akár a
Csárvaka, Gautama és mások által hírdetett materialista tanokról, de
hinduizmusról nem. Ez a megjelölés azoktól a mohamedán népektől származik,
akik a Szindu folyótól nyugatra éltek. Ez a folyó képezte akkor a határt, így a
túlsó parton élőket szinduknak nevezték, de mivel a mohamedánok az "sz"-t "h"-
nak ejtették, így keletkezett a hindu név.
Figyelemre méltó, milyen sok helyütt írnak a Védák a hunokról. Időszűke
miatt most csak néhány művet idézek (hamarosan megjelenő könyvemben
részletesebb leszek).
A védikus civilizáció egyedülálló irodalma, az ún. Védák svéta huna-ként, olykor
pedig szita (szittya?) húnaként ír a hunokról. Svéta fehéret jelent. Említés történik
a hára hunokról is; hala vagy hára vöröset, míg a török qára szó feketét jelent.
Így megállapíthatjuk, hogy a hunoknak két fő csoportja létezett, a fehér és a
színes (Megj.: az Arvisurákban szereplő fekete és fehér hunok) .
Először is a Rámájanáról kell szólnom, mert ez a híres eposz közli a két
királyfi és a csodaszarvas történetét; hihetetlen, mennyi hasonlósággal.
Varáhamihíra Brhat Szamhitája az asztrológiáról, a különféle bolygók, üstökösök
stb. hatásáról tanít. A 14. fejezetben azt írja, hogy a húnok (az akkori) Észak-
Indiában éltek. A 16. fejezet arról tesz említést, hogy a svéta vagy fehér hunok
népét a Kétu nevű bolygó folyásolja be leginkább, s akkor éri nagy
szerencsétlenség őket, ha valamely üstökös farkát meteorcsapat keresztezi.
A Mahábhárata, a világ leghosszabb és legősibb eposza szintén sok értékes
információval szolgál a hunokról. Mítikus eredetet tulajdonít nekik, azt
állítván, hogy a hunok magától az isteni Nandini vagy Szurabhi tehéntől
erednek. E mű szerint a hunok Észak-Nyugat Indiában éltek, s királyuk
megjelent a híres rádzsaszúlya ünnepségen, hogy értékes ajándékokkal
halmozza el barátját, a császárrá kikiáltott Judhisthirát (Szabhá Parva, 51. fej. 24.
verse). A Matszja, Váju, Brahmánda és Bhagavata Puránák szerint 11 hun király
300 éven át uralta Indiát.
Ayingar elmélete szerint a Védák először uttara- azaz északi-kurukként írnak a
hunokról. Szerinte a hunok a Taklamakan sivatag észak-nyugati határán éltek,
ezt a részt hívják a Védák Uttarakurunak.
A Manu Szamhita, a Védák híres törvénykönyve (X.43.44.) írja, hogy a hunok - a
kámbódzsa, török és egyéb törzsek mellett - a védikus civilizáció szerves
részét képezték, ám később távoztak Indiából.
A Védák értelmező szótárában pedig a következő információt találtam a
magákról vagy magarokról: észak-indiai harcos nép, kiknek papjai a
napot imádták.
Az ilyen és ehhez hasonló információk (részletes felsorolásukra majd csak
könyvemben kerül sor) azt sugallják, hogy a hunok a történelem előtti
korokban India uralkodó rétegét képezték. A Védákban többször is közölt
Parasurám történet (isteni inkarnáció, aki egymagában hadat üzent az uralkodó
rétegnek, s kiűzte őket Indiából) és egyéb ( pl. numizmatikai) bizonyítékok
alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a hunok, mint az óind birodalom
uralkodó rétege, szerves részét képezték a védikus civilizációnak, ám később az
északi határvidékre vándoroltak, s csak jóval később, a Krisztus utáni V. sz.-ban
(455-ben) vonultak vissza délre, az akkori India szívébe. Először vereséget
szenvedtek Szkandhagupta császártól, de 465-ben bevették Pataliputrát, s (újra)
megalapították indiai birodalmukat, amely egészen 542-ig, Mihirkula, India
Attilájának haláláig virágzott. Ezekután az ephtaliták fokozatosan beleolvadtak a
kései óind társadalomba (mindezt egy másik dolgozatom anyaga hivatott
igazolni).
Ayingar szerint tehát a Mahábhárata, a Puránák és az Aitáréja Bráhmana uttara-
kurukként ír a transzhimalájiai hunokról, s több mint valószínű, hogy ez a
megjelölés ugyanazt a népet jelöli, mint a kínai törnénetírók hszuingnu-jai, vagy a
geográfus Orosziusz huni-jai.
Értékes, a hunokra vonatkozó feljegyzéseket találtam még különféle oszlopok és
templomok felirataiban. Időszűke miatt ezekre most nem térhetek ki.
Ezekután lássuk, milyen egyéb nyomok mutatják a hunok-magyarok indiai
múltját, illetőleg védikus kultúra-eredetüket. Evégett megpróbáltam párhuzamot
vonni a magyar és szanszkrit nyelv, valamint a magyar nép és a védikus
civilizáció hitvilága, hagyományai, szokásai, népművészete és zenéje között.
Kezdjük hát a nyelvészettel:
Egyik kutatónk írja A magyar nyelv nyelvrokonságai c. művében (Nemesdedinai
Zsuffa Sándor, 1942. Bp.): "Az ismert nyelvek közül a védikus szanszkrit a világ
egyik legfejlettebb nyelve, mely filozófiai munkák megírására a legalkalmasabb,
ugyanis ebben a nyelvben a legbonyolultabb bölcseleti meghatározásokra,
igazságokra, tételekre, sőt, egész összefoglalásokra is egy-egy kifejezést lehet
találni. Csodálatos, hogy a magyar nyelv a szanszkrit nyelvvel is őseredeti
kapcsolatot árul el. Ez a kapcsolat igen ősi, talán a Rg Védában megörökített
történelmi események idejéből származik, mert azok a fogalmak, amelyeket mi
szanszkrit szavakkal egyező magyar szavakkal fejezünk ki, igen ősi időkre
mutatnak. A szanszkrit és a magyar nyelv közötti ősi kapcsolat nem csalóka
látszat, hanem valóság, mert azt nemcsak a néhány azonos hangzó ("cs", "gy",
"ty", "ly"), vagy azonos hangzású és kiejtésű szó, hanem főleg a szerkezeti
egyezés bizonyítja."
A tibeti szótár előszavában eképpen ír híres tudósunk, Kőrösi Csoma Sándor,
akiről sokáig azt hitték, téves nyomon járt, amikor őseinket az ujguroknál akarta
keresni, s csak most kezdi igazolni őt a tudósvilág: "Saját nemzetének pedig a
szerző büszkeséggel jelentheti, hogy a szanszkrit tanulmányozása sokkal
hasznosabb a magyarokra, mint bármely más európai nemzetre nézve. A
magyarok dús forrást fognak találni tanulmányozásában, szem előtt tartván
nemzeti eredetük, szokásaik, viseletük és nyelvük szempontjait, mégpedig azért,
mivel a szanszkrit nyelv alkotása (más indiai nyelvekkel egyetemben) nagyon
párhuzamos a magyaréval, mely különben eltér a nyugati Európa nyelveitől. E
párhuzamosságnak feltűnő bizonyságul álljon a következő példa: A magyarban
előragok helyett utóragokat találunk, kivétel nélkül, kivéve a személyes
névmások esetét; és az igegyökből segédige nélkül, s csupán egy szótag
egyszerű hozzáadásával többféle igealakokat formálhatunk: tudniillik cselekvő,
szenvedő, óhajtó, viszaható formákat. Így van ez úgy a magyarban, mint a
szanszkritban, s nincs szükség sem itt, sem ott a segítő igékre az összetett múlt
vagy jövő idők formálásában, ahogy az okvetlenül megkívántatik az európai
nyelvekben." Így szól Kőrösi Csoma a szanszkrit és magyar nyelv hasonlóságairól.
Én még megemlíteném a szanszkrit és a magyar kicsinyítőképzők teljes
azonosságát. A szanszkrit nyelv a "ka" és a "dzsi" kicsinyítőképzőt használja
(példák!), míg népies változata a "ko"- t. Ezek megfelelője mind megtalálható a
magyar nyelvben is. Pl.: napocska, fiúcska, leányka stb., illetve Fercsi, Karcsi,
bácsi, öcsi etc., valamint Lackó, Ferkó, pejkó stb.
Az úttörő Kőrösi után több magyar kutató foglalkozott a szanszkrit és magyar
nyelv összehasonlításával. Dr. Tóth Jenő indiai tanulmányai ideje alatt például kb.
1300 olyan szót gyűjtött, amelyek a magyar nyelv törzsi, családi, földrajzi stb.
vonatkozású szókészletével mutatnak szoros kapcsolatot.
A Duka Tivadar által kiadott Körösi Csoma életrajz függeléke mint Csoma Sándor
eredeti gyűjtését közli azt a kb. 250 szanszkrit szót, melyeket a magyarral
egyeztethetőnek tartott. Az ehhez írt jegyzetekben olvashatunk a Körösi által
kiemelt, Indiában szereplő, magyarral egyező családnevekről: Bala, Buda,
Bodala, Barta, Bálya, Bod, Bede, Binde, Vajna, Beder, Vida, Bardócz,
Bihar, Hari, Csorja, Sánta, Buja, Székely stb. Mind a mai napig használunk
olyan jó pogány magyar keresztneveket, melyek Indiában is népszerűek: Attila,
Béla, Buda, Réka stb. A magyarral rokon hangzó szanszkrit szavakat most nem
sorolom fel, de néhányat érdemes megemlíteni, azokat, melyek a legfontosabb
jelentőségűek egy civilizált, vallásos kultúrájú nép életében:
ista, isan - isten; balavan - bálvány (!); agni - égni; átá - atya;
hirany - arany; kúp - kút; brikha - bika; arthak - érték;
dvára - udvar; kalasha - kulacs; stb.
Halálos ágyán Kőrösi nyomatékot adott annak a meggyőződésének, hogy
hazánk ősi helységnevei, illetve a folyók és hegységek nevei szanszkrit
eredetűek: Déva, Temesvár, Mucsi, Kartal, Buda, Baja, Tisza (Indiában
Tiszta folyó) és Bihar. Ez utóbbi India egyik államának neve is, melyet az
Encyclopedia Britannica szerint a fehér hunok alapítottak.
A nyelvi hasonlóságokról még órákig lehetne beszélni, de időszűke miatt térjünk
át a magyar és védikus hitvilág tanulmányozására, ezt is dióhéjban. Vegyük
először is a lélekvándorlást, mert ez képezi a védikus filozófia és vallás talán
legjellemzőbb tantételét. Mondáinkban, meséinkben ez természetes jelenség, a
régi magyar hit szerves része. Pl. mondáink szerint Attila Álmosként született
újra. Több szólásmondásunk ("hálni jár belé a lélek") valamint meséink mind a
mai napig frissen őrzik őseink hitét a lélekvándorlásban. A mítoszokban az
emberi testből a halál pillanatában kiszálló lélek ismét egy új, növényi, állati
testbe költözik. Példák erre: ..."miképp a meggyilkolt királyleány, mint
jávorcsemete elősarjad"..., "a megholt leányból rózsa lesz"..., ellenben a
csapodár, hűtlen nő "gyümölcstelen szederfává lesz"..., a csángó dalban pedig "a
megholt kedves mint gerlice jő elő"....A bűnösebbek torz kinézésű
vadállatokként, mint pl. kígyó, béka, farkas stb. formákban születnek meg, az
enyhébb vétkeket elkövetők pedig szelídebb formákban, pl. galamb, lepke stb.
képében. (Ipolyi Arnold "Magyar mitológia")
Mint már említettem, a védikus értelmező szótár szerint a magarok papjai a
napot imádták. Ezzel kapcsolatban Theophylaktos történetíró eképpen ír: "A
magyarok tisztelik s énekkel dicsérik a Napot s a tüzet...de imádják egyedül és
istennek nevezik azt, ki a Napot, eget s földet alkotta." A honfoglalás előtti
magyarok legrégebbi részletes leírása arab nyelvű, Dzsajháni bakharai tudós és
államférfi tollából származik, s Ibn Ruszta, valamint Gardhizi arab fordításában
maradt ránk. Eszerint a magyarok tűz és nap imádó népek voltak. A Védák
szerint a harcos nemzetek vagy a Raghu- vagy pedig Szúrja-vamszához tartoztak.
Az utóbbiak a Napot tartják eredetüknek, ezért azt imádják.
De a magyarok nemcsak a napot és a tüzet, hanem a szent Turul madarat is
imádták. Ez szerintem nem más, mint a védikus vallás Garuda madara, amit ma
is imádnak Indiában, Nepálban és Bali szigetén. Az ősi magyar hit szerint a turul
nem fizikai állat, hanem madár alakú, felsőbbrendű égi szellem, akárcsak Garuda.
Erre utal Anonymusz is, aki világosan divina visio-ról beszél. Ethele király címere a
koronás turul volt.
Tudvalevő, hogy a magyar táltosok lóáldozatokat végeztek. Ez a rituáció
szerves része volt a védikus civilizációnak, s az "asvamédha-jagja" néven
ismerték. A táltos vagy tátos szó egyébként igen érdekes, mert feltételezhető
gyökere, a tat Brahmára, a védikus papokat és a kozmoszt teremtő félistenre
utal. Több feljegyzés szerint (Bonfinius) táltosaink vegetáriusok voltak - akárcsak
az indiai bráhmanák -, s főként joghurton, mézen, gyökereken éltek.
Úgy a magyar, mint a védikus ősvallásban nagy szerepe volt, van a bűvös,
mágikus szavaknak (mantrák), mint amilyenek a ráolvasásokban is
előfordulnak. Érdekes, hogy az indiaiakhoz hasonlóan őseink is ilyen mágikus
szavak hatásának tulajdonították elért eredményeiket, mint pl. a sikeres
gyógyulást, vagy akár a nyílvessző célbatalálását. A 108-as szám szintén nagy
jelentőségű a védikus vallásban; mennyei, bűvös számnak számít (108
Upanisad, rózsafüzér szem, Krisna barátnői rangos cím stb.). Kézai Simon
történetíró szerint a magyar nép 108 tiszta nemzetségből áll.
A történelemkönyvekben olvashatjuk, hogy a lázadó Vata szkhíta módra
leborotválta a haját, s csak egy varkocsot hagyott a feje búbján. Priszkosz
történetíró is tanúsítja, hogy a hunok egy copf kivételével körbeborotválták
hajukat. Dugonocs-Apor Péter jegyzeteiből is kiderül, hogy a székelyek és
magyarok hajukat mind leborotválták, a megmaradt varkocsot pedig felkötötték.
Ez a védikus civilizációban is kötelező viselet volt, sőt, Indiában sokan mind a mai
napig így tesznek.
Az eredeti magyar népviselet is igen hasonlít a közép-ázsiaira. A pendely vagy
szoknya-gatya, a lobogó ujjú fehér ing és a kis mellényke mind-mind teljesen
ismertek az észak-indiai népviseletekben.
Eleink hozták Európába a gombot (pitykét), lábukat pedig szépen csilingelő
kösöntyűk ékesítették.
Az indiai hunok szövő és hímző technikája, valamint a batikolt munkák
rajzai és motívumai Európában csak nálunk mutatnak csodálatos
egyezést. A kapudíszek és hímzések diszítőelemeiben sűrűn fellelhető a
pávamadár, a lótuszszerű nagy virág és az ún. csakra, a nap szimbóluma. Sokak
szerint, mint pl. Huszka, ezek csak nálunk és az indiai művészetben honosak.
Ami pedig a zenénket illeti, erről így nyilatkozott Kodály Zoltán: "Zenénk törzse
éppoly rokontalan Európában, mint nyelvünk. Eredetiségéből ezerévnyi
érintkezés, idegen hatás sem tudta kiforgatni" (Magyarság a zenében, K.Z. írása).
Deben Bhattacsárja, aki az UNESCO megbízásából a világ majd mindegyik
népének zenéjét tanulmányozta, a hatvanas évek végén egy gyönyörű dupla
albumot jelentetett meg a székely-magyar, illetve a csángó népzenéről, úgy
véli, hogy zenénk csak Európában idegen, Észak-Indiában viszont nagyon is
ismerősnek hangzik.
Ősi magyar hangszer a kagylókürt is, melyet Indiában ma is használnak. A
cimbalom a kasmíriak népi hangszere (szantúr), a citera pedig nem más,
mint szitara. Mindkettő felépítése hasonló: rezgőhúrok stb.
Lehet, hogy a rendelkezésemre álló idő rövidsége miatt mindez felületesnek
hangzik. Hamarosan megjelenő könyvemben részletes, meggyőző érveket
kívánunk felsorolni az ősmagyarok védikus kultúrájának igazolására.
Végül is Kőrösi Csoma Sándor szavaival szeretnék búcsúzni, melyek szerintem
egyáltalán nem idejét múltak:
"Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem
talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar az
ősindiai kultúra tárházában!"
Forrás: www.mandala.civilport.hu

Agaba-óm
Az agabák hajói az özönvíz lecsendesülése után ugyancsak partot értek,
mégpedig a Hangun (Huang-ho, azaz a Sárga-folyó) folyó torkolatának közelében.
Itt később megalapították Agaba városát. A folyó melletti termékeny síkságon
bőségben éltek és rendkívül ügyes kereskedők voltak. Időnként óriási utakat
tettek meg, mind a szárazföldön, mind a tengereken, mert igyekeztek felkutatni a
megmaradt többi ataiszi törzset.
A hunok az ataiszi katasztrófát követő évszázadokban egyre tovább vándoroltak
kelet felé, mígnem ők is elérték a Hangun vidékét. A Hangun folyónál a jürcsik és
ajnó népek háborúban álltak egymással és a hunok a jürcsikek mellé állva
megnyerték a csatát, s ezért hálából nekik ajándékozták Ordosz vidékét. A hunok
az ajnókat azonban nem taszították szolgasorba, hanem engedték, hogy közéjük
benősüljenek, és mindőjüket felszabadították. Az ilyen bánásmódot a jürcsikek
megtagadták, ezért az ajnók a hunok segítségével kiűzték onnan őket. A
következő években egymással barátságban éltek, összeházasodtak.
Eközben a kinajok az elsokasodott agabákat elűzték a tengerpartról, így azok
nyugat felé húzódtak. Ekkor már mintegy ezer év telt el Ataisz elsüllyedése óta.
Agabáék elértek a Hangun nagy kanyarulatához, ahol a hunok éppen a szokásos
Bálvány-hegyi vásárt tartották. Agaba vezér nagyon boldog volt, hogy az egykori
ataiszi rokon törzzsel ismét találkoztak, akikkel a majd ezer év elteltével még
mindig megértették egymást. Rögtön meg is hívta magához a hunok
küldöttségét, aminek az lett az eredménye, hogy az úzok vezére, Úzon feleségül
vette a bölcs Agaba leányát. Így a két rokon nép a legmagasabb szinten kötött
szövetséget egymással. Az úzok közreműködésével felépítették Ordoszt
(=farkasverem), mely később hosszú időre a birodalom beavatott központja lett.
Mivel az áttelepülés miatt hirtelen sokan lettek, télire éhínség fenyegette őket. A
bajt csak fokozta, hogy a szentnek tartott, égi eredetű medve vadászatát a hunok
tiltották, ugyanakkor a medvék igen elszaporodtak a környéken, s sokszor már az
embereket is veszélyeztették. Az agabák és úzok azonban nem nem tartották ezt
bűnnek. A rendkívül bölcs Agabának azonban nagyszerű ötlete támadt: azzal állt
elő a hunoknál, hogy az Istenek elrendelése szerint a medvéknek
kegyetlenkedésük miatt bűnhődniük kell, azonban ezt medvetor keretén belül
kell megtenni, és akkor ezzel a Tóremeket ki tudják engesztelni. Mikor elejtettek
egy vérengző medvét és elfogyasztották a húsát, a hunok látták, hogy senkinek
nem esett semmi baja tőle. Ekkor a hunok is feladták eddigi elvüket és megindult
a nagy medvevadászat. A 24 napon át tartó medvetor során nagyon fontos
intézkedéseket hoztak:
- Agabát (jelentése:öreg medve) megválasztották fősámánnak
- Megalakult az Öregek Tanácsa
- Újjászervezték a 24 Hun Törzsszövetséget, mely szövetség tagjai:
a türk, kaza-hun, bolgár, jász, lett, manysi, mari, komi, csuvasz,
vepsze, tatár, kun,
manzsu, kabar, mordvin, úz, suoma, vót, baskír, észt, újgur, mongol
és avar törzsek voltak
- A mitológiájuk egyeztetésével egységes Tórem-hit rendszert alakítottak ki
- Újra kezdték az idő számítását, a holdév számításból áttértek a medvetoros
évek számítására. Mivel ez a medvetor Kr.e. 4040-ben volt, ez lett az első
medvetoros év
(a 2004. évünk a 15.512. tűzszerzési év, és a 6004. medvetoros év, aminek
a tavaszi napforduló jelenti az új év kezdetét)
- Az eddig használt képírást elhagyva egységes rovásírást alakítottak ki
- Elrendelték az őstörténelmünk, azaz az Arvisura-igazszólások rendszeres
rovását
- Meghatározták a birodalmi közös nyelvet, amely az úz (azaz az azóta csak
keveset változott palóc-magyar) nyelv lett
- Beindították az ötéves sámámképzéseket
- 10 évenként kalandozások indítását határozták meg, melynek elsődleges
célja a rokon ataiszi törzsek megkeresése volt.

Világörökség lesz a hunok fővárosa?


Kínában a magyarokat tartják az utódoknak

A kínai Sanhszi (Shaanxi) tartomány arra készül, hogy a világörökség


részévé nyilváníttatja az ősi hun fővárost, Tongwanchenget. Ez a
település a világon az egyetlen olyan romterület, amelyet a hunok
hagytak maguk után.
A hunok Észak-Kínát, Közép-Ázsiát és Európa nagy részét is meghódították
egykor. A nomád törzs eredete ismeretlen, a kínai források például a mai Kína
területéről eredeztetik őket. A kínaiak szerint a hunok leszármazottai a mai
magyarok, ám ezt korántsem tekinthetjük bizonyosnak – sőt: itthon a magyar
népcsoportot finn-ugor nyelve miatt e népek közé soroljuk.

Hunok, avarok, magyarok…


Vannak elméletek ugyan a hivatalosan el nem fogadott török származásunkról is
(a hunokat is általában török nyelvűnek tartják), ám a Hungária elnevezés akkor
sem a hun, hanem az onogur népnévből eredeztethető a szakértők szerint. Az
onogur szó egy összetétel: az „on” tizet jelent a különböző török nyelveken, az
„ogur” pedig csuvas-török, bolgár-török eredetű szó, amely törzset is jelenthet.
(Az ogurok egyébként népként is feltűntek Ázsiában, méghozzá a nyugati hunok
szállásterülete környékén.)

E Közép-Ázsiában lévő területekről eredeztethetők az avarok is, akik magukat


uar-hunnak nevezték, ami akár a „hun” népnévvel is kapcsolatban állhat. Az
avarok emlékét őrzik a mai Magyarország Várkonyra végződő településnevek. A
Várkony a varhun, uar-hun népnévből származó név. A nyugati hunok
megkülönböztetendők az ázsiai hunoktól, a hsziungnuktól, akik a kínai
forrásokban szerepelnek mintegy ezer éven át. Hogy a különbség mekkora volt a
nyugati és keleti (illetve a kínai források szerint az északi és déli) hunok között,
azt igen nehéz megítélni.

Pár éve fedezték fel a hunok fővárosát


A hunok, magyarok eredetét aligha lehet könnyen eldönteni,
éppen ezért térjünk inkább vissza Kínába! A napokban a Xinhua
hírügynökségnek nyilatkozó, a Sanhszi tartomány kulturális
örökségeiért felelős hivatalnok, Zhang Tinghao igazgató
ugyanis bejelentette: az ázsiai hunok (más néven: hsziungnuk)
máig fennmaradt egyetlen fővárosát, Tongwanchenget
szeretnék a világörökség részévé nyilváníttatni.
Tongwanchenget, a romvárost néhány éve fedezték fel, és
akkor ez nagy szenzációt keltett a régészek körében. Előzőleg közel ezer évig
borította be a települést a sivatag homokja. A romváros számos értékes lelettel
és tudományos felfedezéssel szolgálhat a hunok eredetét, kultúráját illetően.
A hunok miatt építették a Nagy Falat
A törzs egyébként körülbelül ezer évvel ezelőtt tűnt el. Az 1600 éves romterület
Jingbian megyében található, a Kína északkeleti részében lévő Sanhszi
tartományon belül. A hely mindössze 500 kilométerre van Xi'antól, amely egykor
a Chang'an nevet viselte, és hat feudális kínai dinasztia idején volt főváros. A
kínaiak annyira tartottak a hunoktól, a hsziungnuktól, hogy miattuk építették fel a
Nagy Falat is.
A hunok az időszámításunk előtti harmadik században bukkantak fel, s
hamarosan az egyik legnépesebb etnikai csoporttá váltak a mai Kína területén
(ám ez a vidék akkor még nem volt a kínai, illetve han népesség uralma alatt). A
második század végére a hunok létesítették az első rabszolgatartó rezsimet a
mai Kína területén. A hsziungnuk feltételezések szerint török nyelvűek voltak
egyébként.
A hunok később számos kínai területet vetettek uralmuk alá, ám az
időszámításunk előtti első században vereséget szenvedtek a nyugati-han
dinasztia fejétől, Hanwu császártól Kínában. Ezután a hunok kettészakadtak,
majd a harcok folyamán a kínaiakkal (ezúttal a keleti hanokkal) szövetkező déliek
legyőzték az északi hunokat, időszámításunk szerint 89 és 91 között.

Az északi hunok nyugatra vonulnak


Az északi hunok ekkor nyugatabbra vonultak, először az Ili folyó völgyébe, Közép-
Ázsiába, majd a Dontól keletre és a Volga vidékére költöztek. A hunok ezután az
európai történelmet alakították át.
Időszámításunk szerint 374-ben az eredetileg északinak nevezett hunok tovább
vonultak nyugatra, s ezzel megindították az első nagy népvándorlási hullámot,
amely Európára zúdult. Többek között az ő hatásukra, nyomásukra támadtak a
gótok a Római Birodalomra. Az ötödik században végül átkeltek a Dunán és a
Rajnán, s Attila vezetésével birodalmat alapítottak. (Attila sírját régóta keresik a
régészek, általában a Tiszát feltételezik végső nyughelyeként.)

Százezren dolgoztak Tongwancheng építésén


A hunok Ázsiában maradt részei viszont Tongwancheng városában alakítottak ki
fővárost időszámításunk szerint 419-ben. Országukat Daxia (Dahsziának)
nevezték és ez az állam szintén az ötödik század táján létezett. A mai Kína
területén, a nem kínai népek közül a hunok építették ki a legfejlettebb várost. A
világon egyébként Tongwangcheng az egyetlen főváros, amely a hunokhoz
fűződik, és még ma is megtalálható – legalábbis romokban. A település –
amelynek a neve körülbelül azt jelenti, hogy „egyesüljön minden nemzet” –
építésén állítólag százezer ember dolgozott.Tongwancheng felépítése azoknak az
embereknek az eltökéltségét bizonyítja, akik mindenáron fenn akartak maradni a
sivatagban – magyarázta Hou Yongjian, a Shaanxi Normal University professzora.
A város egyedi jellege elvitathatatlan a professzor szerint. A települést egyébként
hosszas kutatás, többek között repülőgépes felmérés és távolsági érzékelők
segítségével fedezték fel.

Három részből áll a város


Tongwancheng városa három részből áll. A palotanegyed mellett
egy belső és egy külső negyedből. A palotanegyedben található a
császári palota. A belső negyedben a kormányzati hivatalok
helyezkednek el, továbbá a hivatalnokok és a királyi család
tagjainak, rokonainak a lakhelyei. A köznép a „külvárosban”
lakott.A város négy sarkán őrtornyok vigyáztak a biztonságra. A
falak 16-30 méter vastagok voltak. A falak anyaga különleges:
homok, föld és rizsföldeken átfolyatott víz segítségével jött létre.
A víz szerepe volt ebben a legfontosabb, mert a „ragadós”,
„rizses” folyadék összetapasztotta a homokot és a földet, így
szinte kőszerű építőanyaghoz jutottak a hunok.A város
elrendezése különleges: az északnyugati rész magasabban fekszik, a délkeleti
viszont alacsonyabban. Tongwanchenget többek között azért is szeretnék most a
világörökség részévé nyilvánítani a kínaiak, mert a néhány éve felfedezett
települést erősen fenyegeti az elsivatagosodás.A szisztematikus helyreállítás
egyébként már megkezdődött Tongwanchengben. Sikerült például rekonstruálni
a „Yong'an Emelvényt”, ahol Helianbobo, Daxia császára szemlélte a parádézó
hun csapatokat.

A magyarok a leszármazottak?
„Mint nemzetiség a hunok eltűntek. De sok hun túlélte az évezredek viharait.
Számos tudós úgy tekinti, hogy a mai magyarok a hunok leszármazottai” –
nyilatkozta a Xinhua hírügynökségnek Wang Shiping, a Sanhszi Történeti
Múzeum szakértője. A Xinhua szerint ezt a véleményt számos magyar kutató is
osztja (neveket a kínai hírügynökség nem említett).A kínai tudósok
hangsúlyozzák, hogy a hunok kultúrája számos országban hagyott nyomot maga
után. Mongóliában, Oroszországban és Észak-Kína, vagyis Belső-Mongólia
területén egy hangszer a hujia (hudzsia) őrzi a hunok emlékét, de Északnyugat-
Kínában, az ujgurok is játszanak ilyen zenei instrumentumon.

Helyreállítják a hunok fővárosát


2004. április 20. (Múlt-Kor történelmi portál)
Tongwan az egyetlen hun főváros, amely épségben maradt ránk. Kínai régészek
elhatározták: nemcsak a teljes várost, hanem annak természeti környezetét is
helyreállítják - beleértve a sivatag erdősítését. Meggyőződésük továbbá, hogy a rejtélyes
körülmények között felszívódott hunok utódai a magyarok - állítólag ezt bizonyítják
ortodox keleti hitünk sámánisztikus vonásai, papírvagdosó szenvedélyünk, és híres
fúvóshangszerünk, a suona.
A Dahszia (Daxia) hun királyság fővárosa, Tongwan, több mint ezer évig a sivatag
homokja alatt pihent. Az ősi város, melyet Helianbobo hun vezér épített 419-ben, ma Kína
Sanhszi (Shaanxi) tartományában van. A romos Tongwan még ma is tanúskodik arról
a jólétről, amit valaha a nomád hunok a mai Kína északi határain élveztek. A kis híján 20
000 négyzetkilométeres Tongwan az Ordos-fennsík déli határán fekszik, a Mongol
Autonóm Körzetben. A város egy kelet-nyugati tengelyen rendeződik el, és három részre
tagolódik: a külső városra, a belső városra és a palotavárosra. A külső város az egyszerű
emberek lakóhelye volt. A kormányhivatalok és a nemesek rezidenciái a külső városban
kaptak helyet. A palotaváros pedig a császári város "legbelsőbb szentélye" volt, hiszen itt
élt maga Helianbobo. A történészek szerint 431 körül Tongwanban és környékén mintegy
40 000 hun nomád és han pásztor élt. 984-re azonban a város elnéptelenedett, majd
teljesen betemette a sivatag.
A várost 1996-ban helyezték magas szintű állami védettség alá. "A felújítási munkák
részeként restauráltuk a Yongan-tornyot, ahonnan Helianbobo a katonai parádékat nézte.
A felújítás következő szakaszában a város délnyugati részén lévő, 31 méter magas
kilátótornyot fogjuk restaurálni" - nyilatkozta Gao Zhan, a Tongwan Város
Műemlékvédelmi Hivatalának vezetője a China.orgnak. Ezek a tornyok jelképezik a
helyreállítási munkák megkezdését. A próba-helyreállításokat régészeti feltárások alapján
végzik, és arra készülnek, hogy helyreállítják a városfalat és a város számos épületét is.
Többszöri próbálkozás után sikerült az eredetiekhez hasonló téglákat égetni. A világos
színű, 36 x 20 x 12 centiméteres téglákat fehér agyagból vetették, és homokkal és
mésszel erősítették meg. A téglákat a Yongan-torony stabilizálására használták.
"Tongwant a terep adottságait követve építették, ezért a város északnyugat felé
emelkedik, délkelet felé lejt. Ez a tájolás védettséget adott a hűvös téli szél ellen is. Az
északon futó folyó vizét pedig - csatornákon át vezetve - könnyen lehetett a város
vízellátására, vagy akár a várárok feltöltésére használni" - mondta Dai Yingxin régész, aki
évek óta folytat a helyszínen terepkutatást és ásatásokat.

"A városfalat rétegekben emelték. Homokot, fehér agyagot, ragacsos rizskását és oltott
mészt kevertek össze, majd a rétegeket egymásra döngölték. A nyugati részen a fal 16-
30 centiméter vastag. Az ilyen technikával készült földerődítmény erőssége akár a
kőfalak szilárdságával is felvette a versenyt" - állítja Dan.

Tongwan akár a hun szívósság jelképének is tekinthető, egy olyan


kegyetlen vidéken, mint a sivatag" - mondta Hou Yongjian, a Sanhszi
Egyetem professzora. "A várost a sivatagnak egy olyan pontján
alapították, ahol megfelelő édesvíz-lelőhely állt rendelkezésre. Az
állattenyésztéssel és növénytermesztéssel foglalkozó vidékek
találkozásánál fekvő Tongwan felemelkedése és bukása azt is példázza, hogy az emberi
tevékenység hogyan befolyásolta az érzékeny ökológiai egyensúlyt."
Tongwan városának nem csak az épített értékeit akarják helyreállítani, hanem természeti
környezetét is. Ezért a Sanhszi Egyetem és a Loess-fennsíki Erdőtelepítés Japán
Egyesülete közös programot indított a terület újrafásításáért. Két évnyi terepmunka és
előtanulmányozás után 2002 tavaszán kezdték meg egy erdőtelepítési központ
létrehozását az egykori város területén. A munka menetét és céljait a tavaly
szeptemberben tartott, első Tongwan Város Helyreállításáért Nemzetközi Fórumon
határozták meg.
"Az utóbbi években - részben állandó, részben vándorló dűnéken - megindult a fatelepítés
az egykor kopár sivatagi tájon. A természeti környezet fejlesztésével egyre több látogatót
tudunk majd a helyszínre csábítani, akik előtt feltárulhat Tongwan ökológiai, földrajzi,
régészeti és néprajzi értéke" - nyilatkozta Zhu Shiguang, az Ősi Fővárosok Kínai
Társaságának elnöke. A Társaság aktív résztvevője Tongwan újraerdősítésének.
Légifelvételek és próbaásatások bizonyítják, hogy Tongwan összességében és egyes
díszítőelemeiben is különbözik a Középső Síkságnak (a feudális Kínának a Sárga-folyó
középső és alsó szakasza mentén elhelyezkedő, fő területeinek) a tipikus fővárosaitól.
"Tongwan egyedi építészeti motívumai hazai és külföldi kutatók figyelmét is magukra
vonták" - mondta Xing Fulai, a Saanxi Régészeti Intézet munkatársa, az északi és déli
dinasztiák (a 386-589 közötti kor) szakértője.
"A helyhatóság szeretné elérni, hogy a terület váljon hivatalosan is a világörökség
részévé. Már elkészült Tongwan helyreállításának programja, és teljes gőzzel folyik a
kutatómunka, mely arra ad majd választ, hogyan lehet a legjobban konzerválni a hely
régészeti értékeit" - mondta Xing. "Tongwan az egyetlen hun főváros, amely épségben
maradt ránk. Megőrzésével és kutatásával talán arra a kérdésre is választ kapunk, miért
tűnt el ez a hatalmas, nomád nép oly hirtelen, kb. 1000 évvel ezelőtt."
A kínai hírportál Tongwan ismertetése után érdekes eszmefuttatásba kezd a hunok
későbbi sorsáról. "Ha valaki megáll Tongwan városában, és körültekint, szinte adódik a
kérdés: hová az ördögbe tűntek ezek a nomád harcosok, akik majd' egy évezreden át
nyargalásztak Ázsia- és Európa-szerte, és uralmuk alatt tartották a mai Kína jelentős
részét?" - olvasható a cikkben.
Történelmi ismereteink szerint - folytatja a China.org - ez az erős, bátor nép folyamatos
csatározások közepette a mai Kína északkeleti és északnyugati vidékei felé vándorolt az i.
e. 3. századtól az i. sz. 5. századig. Jelenlétükkel nem csak a Selyemút kereskedelmi
forgalmát veszélyeztették, de komolyan fenyegették az ország belsejének erős, feudális
országait is.
A Csin-dinasztia első császára az ország egyesítése után birodalmi katonasággal vette
űzőbe a hunokat, majd felépíttette a csodálatos kínai Nagy Falat. A rákövetkező
években a kínai dinasztiák közötti kapcsolat egyre erősödött, a hunok egy része pedig
beolvadt a hanok közé. Mások Közép-Ázsiába vándoroltak, de voltak, akik eljutottak
egészen Európáig is. A 6. századra a hunok megszűntek önálló népnek lenni, csoportjaik
más népekbe olvadtak be.
"A három-négyszáz éven át tartó, folyamatos háborúskodás után a hunokat külső és
belső feszültségek is gyengítették. Rabszolgaságra alapuló birodalmuk végül elbukott" -
mondta Zhou professzor. "A vereséget szenvedett hunok 89 és 91 között észek felé, a
Don és a Volga völgyei felé indultak" - mondta Lin Gan professzor, a Belső-Mongóliai
Egyetem munkatársa. "A gótokat követve a hunok is eljutottak Róma falai alá. Az 5.
században az Attila vezette hunok a Duna partján alapítottak birodalmat, s ez a
birodalom igen nagy jelentőségű volt az európai történelemben" - idézi a kínai újság Lin
professzort.
Attila királysága kérészéletűnek bizonyult ugyan, mégis sok hun maradt Európában. Ma a
kutatók között általános vélemény, hogy a magyarok a hunok leszármazottai" - állítja
Wang Shiping, a Sui és a Tang dinasztiák szakértője, a Sanhszi Történeti Múzeum
munkatársa.
Wang egy számunkra meglepő megállapítással támasztja alá elméletét: szerinte "a
magyarok általában véve nem hasonlítanak a többi európaira". Véleményét azonban
megerősíti Qi Sihe, a Pekingi Egyetem történésze, és a kínai újságnak nyilatkozó egykori
magyar nagykövet, Juhász Ottó is. "Sőt," - folytatja Sihe - "sok magyar népdal hasonlít a
Sanhszi északi részén és Belső-Mongóliában énekelt dallamokhoz. De a múlt emlékei a
magyarok vallásos életében is megmutatkoznak. Bár a magyarok általában hűségesek a
keleti ortodox egyházhoz, sok olyan sámánisztikus szokást is gyakorolnak, melyek a Kína
északi részén élő, szibériai nomád népektől erednek."

"A magyaroknál a suona fúvóshangszer és a papírkivágás művészete is emlékeztet a


Sanhszi északi részén megfigyelhető szokásokra. Még a szavak utolsó szótagjának
kiejtése nagyon hasonlít az észak-sanhszi dialektusra" - folytatja a nálunk eddig
ismeretlen hasonlóságok sorolását Gao Jianqun, a Kínában állítólag jól ismert író, Az
utolsó hun című regény szerzője. Jianqun szerint továbbá "sok magyar kutató vallja, hogy
Magyarország megalapítása szoros összefüggésbe hozható a hunok leszármazottaival."
"Bár a hunok önálló népként megszűntek létezni, kulturális szokásaik nem tűntek el
nyomtalanul" - mondja Zhang Mingqia, a Sanhszi Történeti múzeum munkatársa.
"Népdalaik például nagyban gazdagították a mongol népzenét. A hunok kedvelt
hangszerén, a nádsípon (huija) ma is játszanak Kína belső-mongóliai tartományában, de
Mongóliában és Oroszországban is" - zárul a kínai online napilap cikke.

Kuszkó-óm
Amikor az özönvíz elöntötte Ataiszt, mindenki a hegyekre menekült, mivel azok a
csúcsra vezető barlang-rendszerrel volt ellátva. A Hun-tóban és az Indus tóban
készült fedett bárkákba menekültek és ott várták a jobb sorsukat. Óriási volt az
égszakadás, földindulás. Félelmükben becsukták a bárka ajtaját és Kuszkó
irányítása mellett 300 napig eveztek, amíg a Nagyvízből lassan kiemelkedő Új-
föld vidékére nem értek, s a mai Peruban értek partot. Kuszkó a magas hegyek
között kötött ki, s hosszú vándorlás után egy arra alkalmas helyen, egy folyó
forrásvidékénél megalapította Kuszkó városát. Ráten-Tóremnek, a Napistennek
fényes kegyhelyet építettek, színarany borítású falakból. 5 pavilont emeltek a
Holdanya, Csillagtejút, Villám-Tórem és a szövetségi Nagyszala-Tanács
tiszteletére. A legszebb azonban a Szivárvány-híd tiszteletére épült, mert hitük
szerint csakis a Szivárvány-hídon mehetnek fel a lelkek az Égiekhez. A
Bálványhegyi mintára megalkották az idők múlását jelző berendezéseket, azaz
órákat is. A rimaleányok ezekkel pontosan tudták számolni az időt. Kuszkó népe a
magas hegyvidékről lefolyó patakok mentén terjeszkedett a keleti síkságok felé.
A legelső dolguk az volt, hogy az egész hegyvidékre kiterjedő
barlangrendszereket építettek ki, mint ahogyan Ataiszban is. Ezek az objektumok
vallási és védelmi célokat is szolgáltak. Bármelyik lépcsőszerű kegyhelyet
közelítette meg ellenséges szándékú csoport, úgy az értékeket mentve ér-
tesítették a törzsszövetségi harcosokat, akik mindig a barlangrendszer
veszélyben lévő pontjára vezényelték a legnagyobb védő erőt. Így a Nagyvíz
emlékére kiépített rendszer biztosította a sokezer éves értékek megmentését.
Legnagyobb létszámban Kecső törzse menekült meg, amelyet a hun-keveredésű
Herunok legtöbbször kecsuánnak gúnyoltak. Ez a név rajtuk maradt, ők alkották a
menekültek magvát. Kecső törzse a Kuszkó alapítású szent várost és a hosszú
hegyvidéket soha nem hagyta el.
A herunok akkor főként halászattal foglalkoztak, míg asszonyaik lépcsős földmű-
veléssel. Napisten helyett a koronás kígyó volt a védőjük.
A Jaguár törzs már Kuszkó körül alakult meg. Nem ölték meg szent állatukat, a
jaguárt, hanem azok jóindulatára bízták magukat.
Az Asték törzs As fejedelem-asszonynak volt a tisztelője, de a Nagyszalában
hajlamosnak mutatkoztak más Égiek tiszteletére is.
Az Irokéz törzs Joskehé műveltség istenét tisztelte.
A Nahua törzs piaikjai Tonan földanyát tisztelték.
A Leguán törzs tagjai helyeselték, hogy minden törzstagbeli saját maga vívja
meg végső harcát Halál piaikkal, Manitu segítségével.
A Hirig-manaj törzs tagjai a gerincüket törték a Halál viaskodás előtt a nagy va-
dászmezőkre távozni akaróknak.
Az Elete törzsbeliek, a komik közül valók voltak, s a dámszarvast tisztelték.
Az Algokun törzs szent állata a kígyó volt.
A Manitu törzs a patiszu belső törzse volt, amelyik Kecső-Kapac-féle
nagycsaládjába később Béla fősámán benősült. Leghűségesebb sámánifjai lettek
a testőrei a Napisten templomának. Nagyszellem-egyistenhívők voltak és
Manitunak tetsző életet éltek.
A Karib törzsnek az volt a felfogása, hogy az emberek a Mama-Alpa által
eldobált kövekből, míg az asszonyok a pálmafa magjaiból lesznek.
A Vótiták a vótok beházasodásából keletkeztek a vili törzsből. Ezek piaikjaiknak
az volt a tanítása, hogy az emberek barlangból jöttek elő és minden bajban
legjobb, ha oda menekülnek.
A Mundán törzsbéliek is ugyanezt mondották, hogy a barlangok felső nyílásain
és fagyökereken becsurgó víz keltette őket életre.
A Makah és a feketelábú törzsek az ősvízből, a hegycsúcsokról és fennsíkokról
származtatják magukat.
Az Uzitó törzsbéliekhez az úz és kabar sámánok csatlakoztak és a tűz
megszerzésének éltető erőt tulajdonítottak.
Maja ivadékai közül sokan a Maja törzshöz pártoltak. Napisten hívők lettek és
Kukulkán öröktűz tudását átvették.
Ezen törzsek mindegyike a hegyek gerincén jött létre, majd kétfelé válva elindul-
tak kelet felé. Később négy törzs lettek, s végül már mind a 18 törzs 8 felé
osztódott. Kuszkónak az indijó-óm településéből 146 házasodási törzs keletkezett
Manitu, az örökkévaló Nagyszellem tiszteletében. Manitu-óm, az Indijó-óm belső
magja pedig a patiszu uralkodásának központja lett.
A Nagyvíz örökké élt az As és Maja népek tudatában, az Ataiszból megmenekült
emberek képzeletében. Az Ataisz és Amu elsüllyedt gyarmatról
megmenekülteket As gyűjtőnéven, míg a Marja és Amu szigetvilágból
megmenekülteket Maja közös néven hívták. Ilyenek voltak a Parszi- és Pamír-
szkíták, akik a Gandás féle kunokkal és a hokjen-fokjen törzsekkel házasodtak
össze. Ehhez a törzshöz tartozott Maja is, aki 20 gyermeket nevelt fel. Utódaiból
sok kiváló hajós származott, akik meglátogatták azokat, akik az ataiszi ősföld
Indus folyója környékéről Kuszkó vezetésével és az indijó hajósokkal szárazföldet
értek a nagy kataklizma után.

Dr. Simon Péter:


Ősi magyar nyomok észak-amerikai indián földön

Kamasz korom óta, még mohácsi kisdiákként kezdtek az indiánok komolyan érdekelni.
Aztán kb. 10 éven át Dr. Borvendég Deszkáss Sándor, írói nevén Fehér Szarvas (az
indiánok között a 30-as években kutató magyar ember) személyes irányítása mellett
további értékes ismereteket szereztem róluk. 1965-től, ha vakmerő és kalandos
vállalkozás eredményeként is, de végső soron mégis csak a Jóisten kegyelméből, kanadai
tartózkodásom során 20 éven át tanulmányozhattam tervezőmérnöki és oktatói
munkaköröm hivatalos idején túli időmben az Észak-amerikai indiánok életét.
Hamarosan rádöbbentem arra, hogy a magyarok és az Észak-amerikai indiánok általam
vizsgált népcsoportjainak kultúrájában föllelhető nagyon gyanúsan közeli vagy teljes
mértékű megegyezéseknek oly magas a számuk, hogy itt magyarázatul csak a közös
tőről származás jöhet szóba. Matematikus egyetemi kollégáimmal az egyezéseket ún.
valószínűség számítással gondosan ellenőriztük. Az eredmény nagy biztonsággal kizárta
a véletlen egybeesések lehetőségét. Ezt aztán évek során számtalan ottani újságban
megírtam és hirdettem. Több jeles amerikai és kanadai „sápadt arcú” kutató (régész,
antropológus, etnográfus) reagált köszönettel, biztató hangon, és meggyőzött, hogy
érdemes ebben a témában tovább kutatnom.
Ennek a biztatásnak az okát már a 60-as években abban a tényben jelölték meg, hogy az
amerikai migrációs kutatások kétséget kizárva bebizonyították a régebben őslakóknak
vélt lakosság ázsiai eredetét. Ezek az őskori mamutvadászok Ázsiából, Szibérián keresztül
vándoroltak az Újvilágba a legkorábban Kr.e. 9 ezer évvel.
A fehérbőrű és az indián tudósok abban teljesen egy véleményen voltak, hogy az északi
és déli részből álló, de a Panama csatorna elkészültéig gyalogosan is átjárható Amerika
bizonyos területein (mint például a Maya-föld Mexikóban vagy az Inka-föld Peruban
és Ecuadorban) minden általunk ismert ősi – mezopotámiai, egyiptomi, kínai, zsidó,
görög és egyéb – kultúrák előtt ezer évekkel már más magas kultúrájú népek éltek.
Az eddigiekből világos, hogy a 60-as évek végéig az amerikai tudósok még csak a
régebben átjárható Behring szoros bevándorlási útját valószínűsítették. A 70-es évek
kutatásai azonban bebizonyították, hogy sok ezer évvel az első bevándorlások után a mai
időszámításunk szerint Kr.u. 100 és 1200 között érkeztek az amerikai földrészre tengeri,
vízi úton az Észak-amerikai kontinens indiánjai. A kanadai Yukon territórium Csendes
óceáni oldalán érték el a nyugati partokat, ahonnét először kelet, később dél felé kezdték
lazán feltölteni a mai Észak-Amerika területét. A kutatások során előkerült leletek és az
indián törzsek emlékezetében még élő adatok alapján pontosan föltérképezték és
kronológiailag jelölték az amerikai földrész ezen újabb betelepedését is. Ezekből a
telepedési térképekből jól kivehető, hogy a már említett ősi, magas kultúrát képviselő
népek kivételével a többiek mind jóval később érkeztek és mindannyian északról délre
vándoroltak. Így töltötték fel lassan az egész Észak-amerikai kontinenset. Általános
szabály, hogy a legdélebbre lakók érkeztek a legkorábban, és az északiak a legkésőbbi
időkben. Ezt a szabályt kb. 600 eset igazolja. Mindössze 11 esetben fordul elő, hogy
későbben érkezett törzsek a szabálytól eltérően sokkal délebbre helyezkednek el. Talán
azért, mert valamikor mégis sikerült nekik a már elfoglalt területeken is keresztüljutniuk.
Ez különösen fontos nekünk, hiszen pontosan Peruba, Ecuadorba és Brazíliába vitt az
útjuk ezeknek a kiemelkedően penetráns törzseknek. Nem véletlen tehát, ha ott az
alapszabálytól eltérően mégis léteznek részünkre „rácsodálkozni valók”, hiszen a
magyarhoz nagyon közeli nyelvet beszéli ott néhány törzs.
Legkevésbé az aztékok hagyománya hasonlít a többi indián nép és a magyar nép
sajátosságaira. Ez azonban teljesen logikus, ha tudjuk azt, hogy az aztékok a legutoljára
érkezett ázsiai telepesek. Árpád magyarjai már rég letelepedtek a Kárpát medencében,
amikor ők Amerika földjére lépnek, és rövid időn belül a mai Mexikó területét hódoltatják.
Pontos adatunk van az aztékok Mexikóba érkezéséről. Ők az ősi maya, majd tolték
birodalomra települtek rá, és magukkal hozott friss ázsiai tapasztalataikkal ötvözve
átvették annak kultúráját. Az akkor általuk megismert és tovább használt maya
naptárban megjelölték az odaérkezésük évét. Ez a mi időszámításunkban az 1168-as
esztendő. Nálunk ebben az időben III. István, ifjú Árpád-házi királyunk egy évtizedes
országlásának a hatodik évébe lépett.
Eddig jutottak el tehát az amerikai tudósok a 80-as évek derekára. Én azonban a
családommal 1985-ben visszatértem Magyarországra. Akkori érzésemet ez a közismert
szólás fejezi ki a leghívebben: „Az egyik szemem sír, a másik meg nevet.” Hogyne
mosolygott volna az egyik a magammal hozott csodálatos kutatási anyag láttán. És szinte
már kacagott, amikor Amerikából jött a jó hír, ami szerint a 90-es évek régészeti és
genetikai vizsgálatai során az amerikai szakemberek előtt a régebbi tétel már finomabb
megközelítésben fogalmazódott meg. Most már az indiánokat nem csupán valamely
Ázsiából betelepülő népnek, hanem nyíltan „American ugors” -nak, magyarul
„amerikai ugorok”-nak nevezték.
De valóban sírt a másik szemem még több, mint egy évtizeden át, amikor is a finn-
ugorosok egyedül üdvözítő és tudományosnak kizárólagosan kikiáltott tételével szemben
itthon mozdulni se látszott semmi. Aztán fél éve megérkezett a nem várt „evangélium”,
az új jó hír Amerikából. Ők az egy évtizeddel előbb tett megfigyeléseiket és konklúzióikat
még tovább finomították a közelmúltban, amikor is egy összehangolt, nagyszabású
nemzetközi génkutató munka eredményeként az Észak-Mexikótól délre eső indiánokra
vonatkoztatják az „amerikai ugorok” megnevezést, az Észak-amerikai indiánokat pedig az
„American turanics”, az „amerikai turániak” megnevezéssel illetik.
Ezek az új tudományos fölfedezések azonnal kitörölték a bánatos szememből is a
könnyet, és bizakodással töltöttek el. Szinte alig telik el néhány rövid hónap, és a
Magyarok Világszövetsége előadói termében a fülem hallatára az én régi tételemet
erősíti, bizonyítja havonként kétszer, hétfői napon Dr. Aradi Éva - India kutató, Dr. Szabó
István Mihály – mikrobiológus, aki az első indián betelepülő hullámra egyenesen az
„amerikai ugorok” kifejezést használja. Dr. Béres Judit Ph.D. – kiváló
humángenetikusunk a gének bizonyító erejével kijelenti a finn rokonság tarthatatlan
voltát, és a magyar, a Közép-ázsiai turáni és ugor szórvány népek, valamint az amerikai
indiánok genetikai rokonságát. Ezek mind az itthoni őstörténet jegét hivatottak
megtörni! Na tessék…! Most irigy és féltékeny legyek azért, hogy mindannyian arról
beszélnek, amiket én már évtizedek óta szóval, újságcikkben és könyvekben hirdetek?
Ezt már csak azért se tehetem, mert számos emberi gyarlóságaim közül áldott
szüleimnek ezt az egyet, az irigységet gyökerestől sikerült a lelkemből kigyomlálniuk.
Ellenkezőleg:
Boldoggá tettek az Amerikából jött új kutatási hírek, és a most említett magyar
nyilatkozatok egyenesen mosolyt hoztak arra a bizonyos valamikori síró szememre is.
Meggyőződésem, hogy minden igazi tudományos munkához alapvető szerénység
szükségeltetik. Egy egész nemzet őstörténetével kapcsolatos vizsgálódások pedig az oda
merészkedő kutatótól mély alázatot követelnek. A következőkben a megszabott idő
keretein belül csak arra van lehetőségem, hogy kutatási anyagomból sorjában a
nyelvészeti, zenei, teológiai, jelképi és diszítőmotívumi aspektusokat csak néhány
jellemző, kiragadott példával illusztráljam.
Nyelvi sajátosságok:
Itt – ha megengedik - először röviden beszámolok az első döbbenetes kanadai nyelvi
élményemről: Kb. 5 hónapja éltünk az Újvilágban, és leendő családi házunk vétele előtt
egy rövid időre albérleti megoldást választottunk. Szombat volt, a ház tulajdonosai korán
reggel rokoni látogatásra indultak. Feleségemmel a reggeli mellett magyarul arról
tanakodtunk, hogy miként indulhatnánk minél előbb kirándulni. Ennek egyetlen akadályát
abban láttuk, hogy a hetente kétszer megjelenő bejárónő éppen akkor is ott
serénykedett, s hogy hagyhatjuk el a házat bezáratlanul. Arra sosem volt szó
házigazdáinkkal, hogy a kulcsot bárkinek átadhatjuk. A máskor mindig diszkrét bejárónő
most szemlátomást mindig a közelünkben szorgoskodott. - Te, ez a nő figyel
bennünket! – szólalt meg a feleségem. Akkor a takarítónő elénk állt és könnytől csillogó
szemmel mondta: - Igazán röstellem, hogy ismeretlenül így megzavarom Önöket a
beszélgetésükben. Végül is éppen azt szeretném kérni, hogy folytassák csak azt a mi
drága anyanyelvünkön. Olyan ez az én fülemnek, mint a régi időkből visszaszállt álom,
amikor dakota kislányként nevelkedtem és az anyanyelvemen beszéltem. Fiatal lányként
a fehérek közé kerültem. Az anyanyelvemen ma már a szavakat is nagyon keresgélem,
némelyiknek a jelentését is csak sejtem. De most kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy
az én népem nyelvét újra hallhatom…! – Asszonyom, Ön azt állítja, hogy megértette a
beszélgetésünket? – kérdeztem hitetlenül. - Hát persze, a lényegét. Már nagyon
elfelejtettem a dakotát, és csak a mondandójuk értelmét tudtam kihámozni. A sok
ismerős szó csengése és az angol nyelvben teljesen ismeretlen szóvégi változtatás
azonban egészen elbűvölt. - De ha tényleg el akarnak menni, akkor csak nyugodtan
menjenek, én majd bezárom az ajtót, hiszen nekem is van kulcsom a házhoz. – És azt
meg honnét tudja, hogy kirándulást tervezünk, és azért izgultunk, hogy meddig tart a
takarítása? – Azt nem értettem meg, hogy kirándulásra készülődnek, de azt igen, hogy el
szeretnének menni, és nem tudják, hogy ki fogja bezárni a kaput. – Hirtelen Kosztolányi
sorai szökkentek az agyamba: „Mint aki a sínek közé esett”…Az elképedésem ijesztő és
döbbenetes volt. Később játékba kezdtünk. Elmondtunk egymásnak egy kitalált, rövid
történetet, és a bejárónőtől vártuk az értelmezését. Négy – öt kísérlet után
megszégyenülten kértem tőle elnézést, amiért ilyen próbára tettük. Amilyen biztos volt a
próba eredménye, olyan türelmetlenül vártam, hogy egyszer a dakoták földjére
léphessek. A Dakota indiánok lakota törzsénél tett látogatásomkor nyelvész és történész
apámmal együtt vettem részt a kisiskolás indián gyerekek anyanyelvi számtanóráján. Az
egyszeregyet dalolva fújták, valahogy így:(énekelve) „Ketó ketó hetyen topa, ketó
ketó hetyen topa.” Apám úgy tántorgott ki az ajtón és a fűben négykézlábra
ereszkedve skandálta a hallottakat. Azt illusztrálta, hogy a topa a négykézlábra esett
ügyetlent jelenti, mely régen a négy magyar szinonim szava volt. A „ketó” értelmezése
nekem se jelentett gondot. Apám elmondta, hogy 1910-ben, szenyéri iskolájában így
tanulta ezt az egyszeregyi részletet: „Kétszer kettő legyen négy”. Ezt a „legyent”
később több, 90 év körüli ember is megerősítette, ők is így tanulták a századelőn. Mivel
hazafelé a lakotákkal rokon oglalák földjén jöttünk át, megálltunk, és egy indián kisfiútól
megkérdeztem: „Mondd, hogy mondjátok ti a saját nyelveteken azt, ami angolul így
hangzik: two by two is four (kétszer kettő, az négy). "On pár on pár lecsen topa” volt
a meglepett gyerek válasza. Pedig nekünk volt sokkal több okunk a meglepődésre,
hiszen most egy másik, és nálunk is élő szóval fejezték ki ugyanazt. Az „on” szinte a világ
valamennyi nyelvén egyet takar. A pár magyarul most is kettőt jelent. Tehát a jelentés:
„Egy pár x egy pár legyen négy”. - Mindezek után hallgassuk meg, hogy régi és
kortársi ismert egyéniségek hogyan nyilatkoztak a magyarok és az indiánok nyelvéről.
Sorjában idézek néhány jellemző mondatot megnyilvánulásaikból, a teljesség igénye
nélkül.
A magyarok nyelvéről:
Sir John Bowring: (Korának híres angol nyelvésze) „A magyar nyelv… egészen
sajátosan fejlődött, és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élő
európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött
nyelv, melyben ésszerűség és számtan van, sőt hajlékonyságával és alakíthatóságával
erős a hangzatokban.”
George Bernard Shaw: Az angol írófejedelem drámáit a magyar közönség is ismeri és
szereti. Kevéssé ismert, hogy az író komoly energiát fordított a magyar nyelv
tanulmányozására. Egyik régi rádiós nyilatkozatában így nyilatkozott:
„…egy igazán tehetséges angol írónak az előbb már említett hatalmas előnyök ellenére is
leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie. Őszintén mondom, az anyanyelvemen
nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal
visszaadni. A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal… Bátran
kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet,
meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal
értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó
nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos
rezdüléseit. A magyar nyelvben a propozíciók használata helyett a legtöbb szó végét
óriási variációban változtatni lehet. Ez a művelet a legkisebb érzelmi rezdülést is képes
kifejezni és hűségesen visszaadni. Ehhez képest ( s itt bocsánatot kérek a tisztelt
Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem, hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen
vagyok a közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos visszaadására, és ahelyett,
hogy biztosan odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom az utam akörül a szólás-
mondásunkban szereplő bizonyos bokor körül. (I am just going and going around the
bush.)”
Palmerston (Magyarországi angol nagykövet 1848-ban). Ennek a magyarok
szeretetéről éppen nem híres diplomatának a véleménye különösen érdekes, mivel
érzelmi szálak biztosan nem kötötték a magyarsághoz. „… a Habsburgok keleti birtokán
élő magyar nép… nem csak kontinensünk egyik legerősebb államát alkotta évszázadokon
át, de valami általunk nem ismert nagyon ősi műveltséggel a környező népeket és
országokat századokon át teljes tiszteletadásra tudták kényszeríteni. Sir Boyl azt is tudni
vélte, hogy népi nyelvük rendkívül kifejező és a dalaik ősibbek, szebbek, kifejezőbbek a
mieinknél.”
Nemzetközi vélekedések az indiánok nyelvéről:
Senora Maria de la Cruz, telivér indián tudós asszony azok közé tartozik, akik a spanyol
mellett megőrizték anyanyelvüket. Emellett angolul is megtanult. 1974-ban a CBC-nek
adott interjújában a következőket mondta: „…mint született indiánt és a mexikói kultúrák
kutatóját engem az lelkesített az angol nyelv tanulásában, hogy ezen a világ minden
csücskén beszélt nyelven végre képes leszek őseim kultúráját közkézre adni, és
csodálatos filozófiájukkal a fehér ember sekélyes gondolkodásában új távlatokat nyitni.
Ma már tudom, hogy az elvárásom túl nagy volt. A nahuatl indián nyelv lenyűgöző
kifejező erejét, tömörségét, képi megjelenítő, ragozó, értelmet módosító képességét az
angol nyelv még annyira se képes kifejezni, mint a spanyol…”
Clark (a Lewis and Clark Expedíció egyik névadó résztvevője) és Sacajawea, az expedíció
indián tolmácsa és scoutja, cserkésző vezetője:
Clark beszámol arról, hogy többször tapasztalta Sacajaweanál azt az őt egyre jobban
bosszantó szokást, amivel a nyelvzseni és angolul kitűnően beszélő tolmácsnő az illető
indián szóvivő néhány szavát több hosszú angol mondattal adta vissza. Amikor ez már
sokadszor fordult elő, az egyik esti tábortűznél megkérdezte tőle, hogy miért tesz így,
amikor megegyeztek abban, hogy mindig mindent azonnal és pontosan fog fordítani.
Sacajawea válasza meglepte Clarkot, hiszen tudta, hogy a nő teljesen őszinte és
megbízható. A válasz: „ – Szóról szóra egy nyelvet se lehet igazán lefordítani, legkevésbé
pedig az indián nyelveket. Én a hűséges, pontos, a gondolattal teljesen megegyező
fordítást vállaltam, ami egészen más dolog. Az indián beszéd szavait – melyeket
mesterien forgatnak és árnyalnak azáltal, hogy a legtöbb szóhoz rövid, módosító
végződéseket ragasztanak – az angol nyelvben csak több hosszú, magyarázó mondattal
lehet visszaadni, mert az angol kifejező ereje összehasonlíthatatlanul gyengébb az indián
nyelvekben rejlő erőnél.”
Móricz János és Csizmadia István: A 60-as években a kanadai sajtóban nagy port vert
föl az a hír, mely szerint Móricz János és később annak honfitársa, Csizmadia István
beszámoltak nem mindennapi tapasztalatukról: Ecuadorban néhány indián törzs a
magyarhoz, anyanyelvünkhöz rendkívüli módon hasonlító nyelven beszél. Ez a
hasonlóság olyan erős, hogy magyar füllel helyenként határozottan érteni lehet őket.
(Most erről önkéntelenül eszembe ötlik a párhuzam az Önökkel már megosztott indián
bejárónős esetemmel!)
Rostás Sándor, verbita pátert hosszú várakozás után engedték misszióba. Együtt ment
Dél-Amerikába azzal az egyetlen Japánból származó misszionáriussal, aki ősi japán
családból származott, és a modern japán nyelven kívül a japán ősi nyelvet is beszélte.
Spanyolul azonban olyan nehezen tanult, hogy csak a legjobb indulattal, és a többi atya
segítségébe ajánlva engedték el a misszióba. A páterek későbbi közös álmélkodására a
rendkívül rossz nyelvérzékű és spanyolul szinte semmit se tudó japán pap egészen rövid
időn belül többször is bebizonyította, hogy kitűnően szót ért az indiánokkal, akik csak őt
tartották igazán illetékesnek, tekintettel arra, hogy spanyolul ők is csak nagyon gyéren
beszéltek. (Ettől kezdve egy zenei példával foglalkozunk, melynek azonban a nyelvészeti
oldala se kevésbé érdekes!)
Zenei vonatkozások:
Amikor először alkalmam nyílt indiánokkal formális tanácskozáson részt venni, a
tanácstűzhöz, kísérővel érkeztem. Azonnal felpattant két ember, és helyet adott
kettőnknek. Akkor még nem tudtam, hogy a tanácstüzet csak négyen, heten, vagy
kilencen ülhetik körül. (Ezt majd a későbbiekben a teológiai résznél még érintjük.) A
legidősebb indián a lobogó tűz másik oldalán calumet-jét (békepipáját) magasra emelve
így kezdett énekelve fohászkodni:
„Rakattu ja dizet, ill ja füsti Hezod – Rakattu ja dizet, ill ja füsti hezod”
„Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe! – Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe!”
Az indiánok nyelvét és az angolt egyaránt beszélő kísérőmet csak később kérdeztem meg
a hallottak angol értelméről. Ezt ugyanis magyar füllel is megértettem:
„Megrakták a tüzet, száll a füstje Hozzád – Nagyszellem Dédapa (Öregisten),
add nekünk Szellemedet!” Vagyis ugyanaz, amit bármely fontos tanácskozás előtt
minden tisztességes magyar pap ilyenkor fohászként mond: „Teremtő Atyánk, küldd
el hozzánk Szent Lelked!” (Mármint hogy mi is bölcsek lehessünk és jó döntést
hozzunk!)
Most a nyelvi szempontokon túl nézzük csak a fohász dallamát még egyszer indiánul,
majd közvetlen utána magyarul: (A fenti szöveg eredetiben, majd magyarul énekelve).
Hát bizony itt nem sok kétség adódik. Nem csoda, ha Bartók, Kodály és világhírű
zongoravirtuózunk, Cziffra György egyaránt meg voltak győződve arról, hogy a magyar és
indián népzene pentatonitásában egy tőről fakadt. Itthon megjelent egy gyűjtemény
Bartók Béla összegyűjtött leveleiből. Ennek az utolsó oldalain az olvasó megtalálja a
Seattle-beli Wood professzorral folytatott levelezését. Már ezekből is kitűnik, de az
általam Amerikában föllelt adatokból egészen biztos, hogy Bartók utolsó nagy álma az
indián és a magyar népdal közös eredetének bizonyítása volt. Erről sok érdekes
bizonyítékot gyűjtöttem össze, melyek az „Aki Őelőtte Jár” c. könyvemben megtalálhatók.
Nekünk most itt az idő szorításában tovább kell lépnünk.
Teológiai vonatkozások:
Az indiánok egy Isten hívők voltak, és a Nap képében tisztelték Őt, a Nagyszellemet, a
Világmindenség Teremtőjét. Ábrázolásánál mindig a Nap és a sárga vagy arany szín
szerepel. „Bouass, a Happy Lady, vagyis a Boldogasszony ábrázolásánál mindig a hold
kísérete és a ruha kék színe a jellemző. Pontosan ezek érvényesek az ősmagyarokra is. Az
első szakrális szám az indiánoknál a 4, mégpedig 3+1 formájában. A magyaroknál
ugyanez a 3+1 szerkezet lelhető fel: „Három a magyar igazság, de negyedik a ráadás!”
A beavatási szertartás során minden törzsfőnek vagy népvezérnek először a napba kellett
néznie, aztán egy, a törzs különféle területeiről összehordott halomra, vagy meglévő
dombra kellett fölmennie, és lándzsájával a Négy Égtáj felé sújtania. A magas helyek
egyébként is prioritást élveztek. Az orvosságos emberek magaslatokon imádkoztak,
ennek hiányában magas fákra másztak. Történelmünkben a magyar királyok
felavatásának egyik döntő momentuma volt, hogy egy összehordott dombon a Négy
Égtáj felé kellett kardjukkal sújtaniuk. A magas helyek itt is mindig prioritást élveztek, a
táltosok dombokon imádkoztak, vagy ezek hiányában magas fákra másztak. - A 7 és a
3 x 3 = 9 az indiánok szakrális számai a már említett 4 mellett. Amint később látni
fogjuk, minden díszítő motívumuk erre a három szakrális számra épül. A magyarok a 4-en
kívül szintén a 7-et és a 9-et használták szakrális számokként. A „Bouass (Happy Lady),
az indiánok Boldogasszonya 7 minőségben szerepel. A magyarok Boldogasszonyát
az egész Kárpát Medencében máig is ugyanígy 7 névvel tisztelik. Nem kétlem, hogy a
magyar fajú népek legősibb szellemi elöljárói az Ázsiában végig föllelhető „sámánok”-hoz
hasonló szinten látták el tisztüket. A népvándorlás és honfoglalások korára azonban a
magyar szellemi vezetők már régen túljutottak ezen a szinten és „táltosok”-ként már
abban a régi világban, amikor a krisztusi etalont még nem is ismerték az emberek ők már
eljutottak a világosság tornácára. Ezért helyesebb a régen általánosan használt „táltos”
megnevezésük, melyet mára sajnos még a legkiválóbb kutatók is mintha elfelejtettek
volna. Ugyanígy fest a kép az indiánok „orvosságos emberé”-vel. Nála legalább nem
használják a „sámán” kifejezést. - Itt az ideje, hogy tisztázzuk a mexikóiakkal
kapcsolatosan folyvást emlegetett véres áldozatok, és az északiak skalpolási szokásának
kérdéseit. Az aztékok a többi indián előtt teljesen ismeretlen emberáldozati rítust mint
legkésőbbi bevándorlók – ahogy láttuk - Kr.u. 1168-ban mutatják be először. Ezt a
szokást Ázsiából frissen hozták magukkal. Az ezen megütköző spanyol hódítók azonban
egyrészt kegyetlen népirtásuk magyarázatául és ellensúlyozásául erősen eltúlozva adtak
hírt erről. Másrészt az ókorban az egész eurázsiai kontinensen elszórtan mindenütt
emberáldozatokat végeztek. Perzsián kívül a legismertebb Ibn Kab mór-arab történetíró
közlése, mely szerint a mórok Hispániába vonulásukkor emberáldozatok véres helyeire
bukkantak. Hérodotos ugyanerről a Hispániáról írja, hogy a hadjáratok során az elesett
harcosok fejbőrét lenyúzzák és egymás előtt kérkednek velük. Az első fehér-indián
csatákban a holttesttel mindig tisztelettel bánó indiánok a spanyoloktól látták először ezt
a test csonkításának megélt és részükre érthetetlen eljárást. Az évszázados harcok során
azonban két-három törzs harci szokásként átvette a skalpolást fehér ellenfeleiktől.
Legfontosabb jelképek:
Az indiánok Thunderbird-jének (Mennydörgésmadár) ornitológiai megfelelője a Havasi
Sólyom (Falco rusticolus altaicus). Jelentése: az Észak-amerikai indiánok
összefogásának jelképe. A magyarok Turulmadarának madártani megfelelője
ugyanez a Havasi Sólyom, melynek édes, legközelebbi, kisebb termetű rokona a
Kerecsensólyom. A sas ábrázolás teljesen hibás és túlhaladott. A Turulmadár jelentése: a
turáni népek összefogásának jelképe. - Hiába tértem haza Magyarországra, csak
elment a híre az indiánok között, hogy a mohácsi festői Dunaparton, a házunk előtt
nálunk is egy szép nagy nemzetségfa, ún. totemoszlop áll. Évek óta érkeznek hozzánk az
indián látogatók magyar csodát látni. Ha már olyan messziről jöttek, el szoktuk vinni őket
székelykaput és kopjafát nézni, melyekből van néhány a városunkban is. Aztán a
Csatatéri Emlékhelyet, a Mohácsi Csata megtalált sírjai körül nemzetközi szinten
kialakított zarándokhelyet is megmutatjuk ilyenkor nekik. Az alábbi véleményekben és
viselkedési módokban minden indián látogatónk eddig megegyezett. A székely
kopjafákról is azt hitték, hogy indián származásúak, akárcsak a nemzetségfánk a házunk
előtt. A székelykapukon azonnal föllelték és fényképezték a sajátjuknak vélt és náluk „a
legkisebb család”-nak nevezett faragott, nálunk „rozetta”-ként ismert motívumokat.
Mindannyian elmondták, hogy ez az első hely a világon, ahol látják, hogy az ellenfél
tiszteletén túl nem csak az elesett embereknek, de az elpusztult lovaknak is méltó
emléket állítottak. Ez rendkívüli módon egybevágott indián filozófiájukkal. Azoknál a
kopjafáknál, ahol a székely faragóművész a Turulmadarat ábrázolta, lábuk a földbe
gyökerezett, kapkodtak a fényképezőgépeik és a videóik után. Hangosan álmélkodtak
azon, hogy Magyarországon, egy óceánon, a Nagy Vízen túli emlékhelyen az ő
Thunderbird-jüket, nagy tiszteletben tartott Mennydörgésmadarukat háromszor is
kifaragták!? – A totemtarsolyt és a totemoszlopot, mint kifejezéseket még feltétlenül
meg kell vizsgálnunk, mert elnevezési, nómenklatorikus értelemben azt sugallják, mintha
valami közük volna a totemizmushoz. Pedig csak a fehér ember aggatta rájuk ezt a totem
kifejezést. A totemtarsolyokat a mai keresztény indiánok is előszeretettel viselik. Ezek
ugyanis minden időben egy-egy példamutató embertársuk ereklyéjét rejtették. A
szenteknek és ereklyéiknek tisztelete az indiánoknál teljesen általános. Ez és a
Boldogasszony megléte a magyarázata annak, hogy a jezsuiták már az első években meg
tudták szervezni katolikus mintaállamukat Dél-Amerikában, amit később fehér katonaság
zúzott szét, elkergetve a szerzeteseket, megölve a keresztény arató-vető indiánokat… -
Ez tehát az úgynevezett totemtarsolyokkal kapcsolatos tényállás. A totemoszlopoknak
titulált gyönyörű faragványok pedig nemzetségfák és családfák, magyar
kopjafáink édes testvérei.
Diszítőmotívumok vonatkozásában:
Az ábrák magukról beszélnek. Minden tabló baloldala az indián eredetű, a jobboldala a
magyar motívumokat ábrázolja, pontos forrás megjelölésekkel. A 13 tablós kiállítási
anyagon ki-ki maga győződhet meg a két rokonnép ősi kincséről. Alaposan szemlélve
kitűnik, hogy miden motívum (magyar és indián egyaránt) nem csak megegyezik, de
mindegyikük a három szakrális számon, a 4-esen, a 7-esen és a 9-esen alapul.
Az ősi indián motívumok ismert értelme tanúságos és néha egészen lenyűgöző. Szinte
úgy érezzük, hogy a már elfeledett ősi tudásból vagyunk képesek valamit újból birtokba
venni. Csak egy példát említek: a nálunk „Rozettá”-nak, az indiánoknál „A legkisebb
család”-nak nevezett motívumot. Ezt a jelet festi még a mai napig is a lakodalmas menet
az újházasok sátrára, vagy házfalára. A szimbólum ugyanis a legkisebb családi
taglétszámra, 2 szülőre és négy gyerekre utal, teljes személyi egyenrangúságot
kölcsönözve már előre is a születendő gyermekeknek a felnőttekkel. A gyermek
személyiségét ugyanis a fogantatás pillanatától egyenlőnek tartották a megszületett,
vagy felnőtt emberével. Ez olyan tisztán él bennük a mai napig is, hogy a fehérbőrű
temető látogatókat időnként furcsa töprengésre kényszerítik. Hogyan is értsen meg a mi
globalizált világunkban valaki például egy ilyen gyermek sírfeliratot: „Little Moon (Kis
Hold) szül.:1969. május 6-án, megh.: ugyanezen év június 8-án. Tehát a mi fogalmaink
szerint egy hónapot és két napot élt. Az alatta lévő sorban mégis ez áll: „Mély
fájdalmunkra csak 10 hónapra élhetett velünk.” Itt bizony nincs áltatás. Az anya
testrészének bizonyos ködös és vitatott időpontig személyes önrendelkezésre
eltávolítható „sejtburjánzása” náluk ismeretlen fogalom. A magzat a fogantatás
pillanatától teljes értékű ember és megismételhetetlen személyiség. A dakoták
elnevezési rendszere csodálatos erővel sugározza ezt az ősi és Isten eredeti
elgondolásával harmonizáló meggyőződést a magyar szülőknek és a már régóta várt új
magzati törvény alkotóinak egyaránt. A dakoták magukat a saját nyelvükön egyszerűen
emberek -nek hívják. A gyermekek a kis emberek, a magzatot pedig ( és most
kapaszkodjanak meg kedves hallgatóim!) a titokzatos ember-nek szólítják. Micsoda
kimondhatatlan bölcsesség és ezer évek letisztult filozófiája szól hozzánk ebben a
nómenklatúrában. Ha csak ennek az egy titokzatos ember kifejezésnek a misztériumát
képesek leszünk mostanában igazán megérteni, hitem szerint gyermekkacagástól lesz
újra hangos e Kárpátoktól koszorúzott táj, és Magyarország minden fenyegető
demográfiai jóslat ellenére m e g m e n e k ü l !
„Hau Kola! Minotakíjja!” „Beszéltem, Testvéreim - most a szívemben újra csend és béke
honol !” - mondom én is zárszóként igazi amerikai testvéreink szavaival, ahogy ők
minden hosszabb mondandójuk után teszik.
(Forrás: http://www.kitalaltkozepkor.hu/simon_peter_osi_magyar_nyomok.html)
Nádhajókkal az őseink nyomában

Thor Heyerdahl norvég felfedező, archeológus 1914-ben


született Larvikban, Norvégiában. Miközben a világ jelentős részét
beutazta, feltűnt számára, hogy a Föld bizonyos, egymástól
távol eső pontjain milyen feltűnően hasonló kultúrák
virágoztak egykor és egy időben. Így például Egyiptomban, az
Indus-völgyében, a sumérok egykori birodalmában, a
Titicaca-tó környékén élő népeknél, vagy éppen a Húsvét-
szigeteken. Azonos módszerrel építettek nádhajókat, épületeket,
és feltűnően hasonló használati tárgyakat készítettek. Heyerdahl
elméletét, miszerint e népeknek szoros kapcsolatban kellett
állniuk egymással, s hogy e kultúrák netán valamilyen közös gyökérből eredtek, a
világszerte híressé vált, nádhajókkal véghezvitt expedícióival igyekezett
bebizonyítani.
Igen nagy történelmi tettet hajtott végre amikor 1947-ben Peruból a Csendes-
óceánon át Polinéziába vitorlázott az ősi módszerek szerint épített háncshajóján.
A kalandor a második világháború után fedte fel elméletét az emberi
letelepedések folyamatáról, és ezt bizonyítandó a gyakorlatba ültette azt. Meg
volt győződve róla hogy Dél-Amerikába Polinéziából jöttek a bevándorlók,
elvitorlázva keletről nyugatra, és nem fordítva, ahogy azt addig tartották.
Balsafából ácsolt tutajukat Kon-Tiki-nak nevezték el, s a mintegy 8000 km-es
utat 101 nap alatt tették meg.
A tudósok által leginkább elismert expedíciója a húsvét-szigeteki volt az 1950-es
években, amely a szigetek hatalmas szoborfejeinek rejtélyét próbálta felfedni.
Amíg alternatív elméletei elismerést és szkepticizmust váltottak ki a tudósok
körében, Thor fantáziája új elméleti utakat nyitott meg az emberi kultúrák
terjedéséről a földön. A húsvét-szigeteki nádhajók is azt jelzik, hogy a távhajózást
illetően nagy vállalkozásaik lehettek, az ott élő emberek pedig igen
szakképzettek voltak e téren.
Igen jól ismertek az egyiptomi hajóábrázolások. Az előkerült régészeti leletek
között akadtak olyan pontos rajzok és leírások, melyek alapján meg tudták
építeni az egykori ősi egyiptomi papírusz, illetve az egykori sumér nád hajók
másait. Ezeket már a predinasztikus időkben, a fáraók uralkodása előtt is
használták, távoli tengeri utazásokhoz, s a nádhajók használata az egész Nílus-
völgyében elterjedt. Hála ezen pontos ábrázolásoknak, megépülhetett a Rá I.,
majd a Rá II. nádhajó, melyek kemény próbát álltak ki a nyílt tengeren. A két
expedíció 1969-ben és 1970-ben volt. A Rá I. már majdnem áthajózott az egész
Atlanti-óceánon, amikor elszakadtak a kötelek, s ezzel az expedíció félbeszakadt.
Ám a következő évben a Rá II-n sikeresen tették meg az utat Afrikától egészen
Amerikáig. Marokkóból indulva 57 nap alatt szelték át az Atlanti-óceánt annak a
hipotézisnek az alátámasztására, hogy az ókori Egyiptom lakói eljuthattak
Amerikába. Ez is azt igazolja, hogy a konkvisztádorok bizony jócskán megkéstek.
Az 1977-es Tigris expedíciójával Heyerdahl az Indiai-óceánt hajózta körül, olyan
berdiből készített hajóval, amit egykor a sumérok használtak. A mezopotámiai
művészetről kevesebb ilyen lelet maradt fenn, de néhány dombormű világosan
megmutatja, hogy a két folyó közt éppen olyan nádhajókat építettek, mint a
Níluson, vagyis a legrégibb sumérok és egyiptomiak szemmel láthatóan azonos
hajótervezési örökséget vettek át. A tudósok megállapították, hogy a sumérok
legrégibb, „hajót” jelentő, hieroglifikus írásjele azonos az egyiptomiak legősibb
hieroglifáiban szereplő „tengerészet” értelmű jellel. Ez arra is enged
következtetni, hogy netán e két nép legrégibb írástudói egy ma már letűnt
közös forrásból vették át az írás eszméjét.
Az egykori Mezopotámia területén élő mocsárlakó arabok ma is könnyű kis
nádcsónakokkal közlekednek. Ezekről lenyűgözve írta Heyerdahl, hogy a
szimmetria és a részletek tekintetében sosem látott még ennél mesteribben
összedolgozott növényszárakat, kivéve a titicaca-tavi és a húsvét-szigeteki
nádcsónakokat. Ott, az Andokban, a magasan fekvő Titicaca-tónál élő ajmara,
kecsua és uru indiánok még ma is pontosan olyan vízi járműveket építenek, mint
az ősi egyiptomiak és mezopotámiaiak. S hogy mennyire egyformán dolgoznak
ezek az egymástól távol élő hajóépítő mesterek, mi sem bizonyítja jobban, mint
hogy Heyerdahl az igen nagy volumenű munka miatt a Dél-Amerikában élő
ajmara indiánokat is segítségül hívta a hajói megépítéséhez. Munka közben az
arabok arabul, az ajmarák ajmarául beszéltek, s e két nyelv annyira különbözik
egymástól, mint a kínai az angoltól, de mégis tökéletesen megértették egymást,
mivel a nád ősi ismerete volt a közös nyelvük.
Talán a legmélyrehatóbban egy bizonyos Armas Salonen kutatta a sumérok
hajózási tudományának történelmét, melyhez az adatokat a sumér és akkád
ékírásos agyagtáblák szolgáltatták számára. Erről a témáról tanulmányt is írt,
melyet azzal kezd, hogy a mezopotámiai hajóépítés fejlődése minden tekintetben
azonos az ősi egyiptomival, s hogy az első hajók, nádhajók voltak.
Tanulmányában beszámolt egy bizonyos típusú hajóról, melyet „tengerbíró
hajóként” vagy „istenhajóként” is jellemez, s melyet magurnak neveztek. Ezt a
típusú hajót használták a félistenek és az isteni ősök még Úr alapítása
előtt. Rendkívül nagy méretűek voltak és még életmentő csónakokat is vittek
magukkal szükség esetére. A hajóknak – akárcsak ma is – nevük volt, többnyire
városokról, királyokról, hősökről nevezték el őket.
A Tigris expedíció során az Indus-völgyében is megálltak, melyről Heyerdahl a
következőket írja: „Az Indus-völgy titka nem annyira eltűnésében, mint inkább
felbukkanásában rejlik. Egyiptomhoz és Sumérhoz hasonlóan, ennek a harmadik
nagy kortárs korai civilizációnak is hiányoznak a világos helyi gyökerei; úgy tűnik,
hogy egyszerűen egy hajózható nagy folyó termékeny partvidékét választotta új
otthonául valamely régi, hatalmas dinasztia egyik ága.”
Az alábbi ábra a nádhajók elterjedését szemlélteti. Sárga zászló jelzi azokat a
helyeket, ahol a történelmi időkben épültek nádhajók, a többi szín azt mutatja,
ahol a közelmúltig, illetve a mai napig is használják őket. A rajz
érdekességképpen a piramisok elterjedését is mutatja, s jól látható, hogy milyen
sűrű köztük a területi egybeesés.

Vajon miért? Úgy tűnik, mintha ezek a civilizációk ebben az időben az űrből
pottyantak volna a bolygónkra. „Az igazi rejtély az, hogy az emberiség
történetének nincs egy általunk ismert kezdete. Úgy tűnik, hogy a
tengerről érkező civilizált tengerjárókkal kezdődött. Ez azonban nem
igazi kezdet. Ez valaminek a folytatása, amit még homály fed.” – írja
Heyerdahl, aki ha ismerte volna az Arvisurákat, akkor talán magyarázatot talált
volna a fenti rejtélyre. Álljon most itt egy rajz az Arvisurából, melyen az egykor
elsüllyedt Ataisz gyarmatait jelölték be. Érdemes összehasonlítani a két
ábrát, hiszen világosan látható, hogy mind a nádhajók, mind a piramisok
elterjedésének helyei azonosak az ataiszi gyarmatok területeivel!
És bizony az Arvisurában is találhatunk utalásokat a nádhajók használatára, íme
néhány idézet:
„De mire a következő holdtöltén az ős Agaba elindult Kuszkó után a
kézművesekkel, jött a szörnyű földrengés, tűzokádat és mennyek szakadása.
Ebben a szörnyűségben a Kuszkó-féle nádhajók mind odavesztek és Agaba két
kézműves vitorlás hajója is csak nagy nehezen tudott megmenekülni az
özönvízből.”
„Kaltes asszony szekerén újabb égiek érkeztek és Úr
városának közelében leszálltak a tengerre. Nemsokára
Oánész kiúszott a partra. Felsőteste emberre hasonlított,
míg alul hal teste volt. Az emberek először féltek tőle, de
ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. Erre Úr
népének fiai kenyeret és húst vittek cserébe, amelyet
szívesen elfogadott. Később társai is követték és még
csillogóbb ékszereket hoztak a nádhajók kikötőibe.”
„Az Anyahita-Arvisura-hívők csoportja idők multával annyira átalakította az
immár négyvérűvé vált ataiszi embereket, hogy minden tekintetben okosabbak
voltak a jégár elől menekülteknél. Könnyű nád-, majd facsónakokon elkezdtek
más településeket is felkeresni, bárhová kerültek az istenes papjaik útján mindig
kapcsolatban maradtak régi birodalmukkal.”
A nádhajókon kívül azonban számos más lelet és felfedezés is arra enged
következtetni bennünket, hogy ezen kultúrák valamilyen közös forrásból kellett,
hogy eredjenek.Bahreinban, Heyerdahl „ismerős” faragott kőtömböket talált.
Ezeket a köveket derékszögben vágták ki és nem volt két azonos köztük.
Egyeseknek a sarkait lekerekítették, de mindegyiket úgy faragták, hogy egészen
pontosan, rés vagy hézag nélkül illeszkedjenek a szomszédos tömbhöz, mintha
csak lézersugárral dolgoztak volna. Ami érdekes a dologban, hogy ilyen
mészkövek Bahreinon nem léteznek, valahonnan máshonnan kellett hogy
ideszállítsák a hatalmas tömböket. Ugyanilyen falakra először a Húsvét-
szigeteken bukkant Heyerdahl, ahol ismeretlen kőfaragó mesterek alkalmazták
ezt a technikát, a nagy szobrokat tartó legrégibb megalitikus
templomteraszoknál. Ezután a dél-amerikai hajóépítőknél látta ugyanezeket az
ismertetőjegyeket, majd a Marokkó atlanti-óceáni partján fekvő Lixus
templomfalainál is.
Föníciai eredetű égetett agyagpecséteket találtak, melyek típusuk és díszítésük
szempontjából semmiben sem különböztek a mezopotámiai pecsétektől; a Gran
Canaria Múzeumban vannak kiállítva egy sereg tipikus mexikói égetett
agyagpecséttel együtt, demonstrálván megdöbbentő hasonlóságukat.
Heyerdahl látta, hogy hogyan készítik az indus-völgyi emberek a
vályogtéglákat. Ilyen egyszerű módszereknek az egymástól független
felfedezése nem volna meglepő az Afrika északi partján elterülő országokban, de
az már meglepő, hogy a mexikói civilizáció alapítói is ezzel a módszerrel
építkeztek az Atlanti-óceán túlsó partján fekvő dzsungelben. Vályogot használtak
az olmékok, az amerikai civilizáció ismeretlen eredetű alapítói a nap felé forduló
templompiramisaik építésénél, a La Venta melletti parti mocsarakban, ahol bőven
volt fa és nád. És a perui pre-inkák is vályogtéglákból építették a part mellett álló
és a nap felé forduló zikkurat formájú piramisaikat, melyek tetejére templomot
raktak. A Peru északi partján emelkedő Cerro Colorado piramis 4800 m2 területen
fekszik, az ősi építészek hatmillió vályogtéglát használtak fel építéséhez. A
teljesen ellentétes környezet és éghajlat ellenére, a mexikói őserdők és a perui
sivatag pre-kolumbián civilizációinak az alapítói óvilági stílusban, vályogtéglákból
építkeztek.
Az indus-völgyi gyapotszállítók láttán ismét az ősi Mexikó és Peru jutott
Heyerdahl eszébe. A tudósok szerint először az indus-völgyi síkságon
termesztettek használható gyapotot, s a növény innen került Egyiptomba.
Amikor azonban a spanyolok Mexikóba és Peruba érkeztek, mindkét helyen
hatalmas megművelt gyapotmezőket találtak. Mind a mai napig rejtély a tudósok
előtt, hogyan lehet a függőleges keretű, dupla lánchengeres szövőszék,
amelyet a spanyolok érkezésekor az inkák használtak, azonos azzal, amelyet az
ősi Egyiptomban és Mezopotámiában használtak. A különlegesen díszített
kerámiakorsókat, amelyeket a fonalkészítésnél használtak, alig lehet
megkülönböztetni az óvilágiaktól, és a tudósok rámutattak arra, hogy a megszőtt
anyagból olykor azonos ruhákat is készítettek. És még ez sem minden, mert
ehhez aztán még a botanikusok is hozzászóltak. Egy kromoszómakutatás szerint
az ősi mexikói és perui nép által termesztett gyapot nagyon különös fajta, nem
ugyanaz, mint ami vadon nő Amerikában és amelyből tulajdonképpen nem lehet
fonható szálat kinyerni. Az összes óvilági gyapot kromoszómái különböznek az
amerikai fajtáétól; a Kolumbus előtti Mexikó és Peru gyapottermelői
valamiképpen hozzájutottak az óvilági gyapothoz, azt keresztezték a vadon növő,
helyi fajtával és egy tökéletesen fonható növényt kaptak mely – egy dupla
kromoszóma számú hibridben – mindkét fajta kromoszómáit tartalmazta. A
botanikusok joggal tehetik fel a kérdést: hogyan került az óvilági gyapot a
mexikói és perui kultúra alapítóihoz? Heyerdahl szerint: „Van valami
nevetséges számos történész és antropológus kétségbe-esett
törekvésében, amellyel azt akarják bizonyítani, hogy az Atlanti-óceánt a
spanyolok és vikingek szelték át először. Van abban valami vallási
fanatizmus, ahogyan a nyugati világ ragaszkodik ahhoz az
elképzeléshez, miszerint Amerika európai alkotás, amelyet tökéletesen
megvédett a tenger, egészen addig, amíg a helyi „barbárokat” fel nem
fedezték a „civilizált”, keresztény úttörők. Próbáljunk
elfogulatlanabbak lenni! A hajózás és írás tudományát, sőt még a
keresztet meg a vallást is, amit Amerikába vittünk, Ázsiából kaptuk.”
De hogy egy hazai vonatkozású példát is említsünk, Pap Gábor Hazatalálás c.
könyvéből idézve: "Nehezen magyarázható meg példának okáért, mikor és
milyen úton-módon volt alkalma "megállapodni" a századunk közepetáján
tevékenykedett Kisjankó Bori matyó hímzőasszonynak a több mint félévezreddel
előtte, a világ túlsó oldalán működött prékolumbián mexikói fazekasmesterrel,
hogy ugyanazt a "kétpúpú" madarat hozzák létre, amely valódi, hús-vér
madárra ugyan igen kevéssé emlékeztet, de egymásra annál inkább."
„Mivel az emberi faj korára vonatkozó eddigi nézetek teljességgel
helyteleneknek bizonyultak, bizony óvatosan kell mozognunk, és nem
szabad vakon hinnünk a civilizáció korára és elterjedésére vonatkozó
feltételezésekben.
Túlságosan keveset tudunk.”

Ordoszi magyarok

Szajkó József misszionárius atya 1930-ban ment Kínába, s 22 évet


töltött kint orvosként. 1949-ben a kommunizmus hatalomra jutását
követően letartóztatták, 3 hónapon át kínozták, mivel kémkedéssel
vádolták. 1953-ban azonban szerencsésen kiszabadult az országból,
és Vancouverbe került. Clevelandben megjelent egy nagyon érdekes
újságcikk egy vele készített interjúról. Ebben azt állította, hogy
Ordosz környékén él egy bizonyos csoport, akik magyarul beszélnek.
Ennek nyomán indult útnak 1989-ben Dr. Érdy Miklós New Yorkban élő
orientalista kutató, hogy utánajárjon, vajon valóban élnek-e ott ilyen emberek.
Több pekingi, hohhuti professzor és tudós is a segítségére volt, valamint Dr. Bárdi
László pécsi történész is vele tartott. Tanulmányútjukat követően arra a
következtetésre jutottak, hogy bár szín-magyarul beszélő népet nem találtak, de
rábukkantak egy kb. 500 családból álló ős-mongol törzsre, akik a többiektől
igencsak eltérő nyelvjárást beszélnek. A többi mongoltól minden tekintetben
elkülönülnek. Külső embertani jellegük is más, sokkal több europid vonást
hordoznak, arcuk nem olyan lapos, mint a többi mongolé, orruk, szemük szintén
inkább europid jellegűnek mondható, bőrük is jóval világosabb. Mai lélekszámuk
kb. 100.000 főre tehető. Népdalaik feltűnően hasonlítanak a magyar népdalokéra
(pentaton dallamúak). Roppant vendégszeretőek. S bár közvetlenül nem tudták
megérteni egymást, mégis vannak szavaik, melyek feltűnő egyezést mutatnak a
magyarral:
alim - alma, balt - balta,
bátor - bátor, bjarú - borjú,
dzsimsz - gyümölcs, kök - kék,
gölög - kölyök, arszlan - oroszlán,
sar - sárga, uj - ujj, stb.

Katolikus Magyarok Vasárnapja 1953. április 19. -


részlet
A „VASÁRNAP” beszélgetést folytatott Szajkó József atyával. Kérte, mondjon el
valamit kínai tapasztalataiból, ami magyar vonatkozású.
- Az ordoszi testvéreinkről szeretnék beszélni. Sok mindent felejt az ember, azt
azonban sohasem lehet elfelejteni, amikor Kínában a jól ismert francia tudóssal,
Pater Licent jezsuita atyával találkoztam és magyarul kezdett el hozzám beszélni.
A nagyhitű francia geológus végezte a kínai ásatásokat és neki köszönheti a
tudományos élet a pekingi ősember feltárását. Meglepve csak hallgattam.
Magyarul beszélt, azt hittem, mert egyes szavakat tisztán megértettem, de olyan
elváltozott tájszólásnak éreztem beszédét, hogy megkérdeztem, Magyarország
melyik részén tanult meg magyarul? Legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta,
hogy sohasem járt Magyarországon, és én vagyok az első Magyarországról való
ember, akivel életében találkozik. Elmondotta, hogy kísérletként szólt hozzám
ezen a nyelven, és már régóta várt arra, hogy egy magyar emberen ezt a próbát
megejthesse. Ásatásai során ugyanis elvetődött egy Mongóliához tartozó
területre, amelyen olyan népet ismert meg, amely ezt a nyelvet beszéli. Különös
nép. Szomszédaitól elütő a nyelve, szokásai és teljesen elzárkózva is él, nem
keveredik a szomszéd népekkel. Nem tudott kiigazodni a nyelvükön, de azok a
francia atyák, akik már régen ezen a vidéken dolgoztak, azt állították, hogy ez a
nyelv valószínűleg a magyar nyelvhez hasonló. Megtanulta a nyelvüket, és alig
várta, hogy egy magyar emberrel találkozva próbát tegyen. Pater Licent szerint
ettől a néptől származtak a magyarok.
- Az a terület – folytatta érdekes nyilatkozatát József atya – ahol ez a nép él, Kína,
Tibet és Mongólia határának összeszögellésénél fekszik. A Sárga-folyó itt nagy
hurkot alkot, és a folyó által körülölelt területen élnek. Az ott lévő városról az
egész területet Ordósnak nevezik és jelzik. Életmódjuk nomád. Állattenyésztéssel
foglalkoznak, ezen kívül legfeljebb zöldségfélék termelésével. Lehetnek
kétmilliónyian. Állandó mozgásban vannak. Pogányok. Apraja-nagyja, fiúk, lányok
lovon száguldoznak – mondotta Pater Licent.
- Mindezt azonnal megírtam magyarországi rendtársaimnak és barátaimnak.
1936-ban Sanghaiban tartózkodtam, amikor egy nap a holland konzulátusra
kérettek és ott szigorú személyazonossági igazolást kértek tőlem, majd átadták a
magyar kormány pecsétes, nagy levelét. Ez a kormányirat hivatalos megbízatást
tartalmazott, hogy utazzam el Ordósra a kormány megbízásából, keressem fel az
ordósi magyar testvérnépet, rokonainkat, vagy őseinket, derítsem fel állapotukat,
életmódjukat, nyelvüket, hagyományaikat, történetüket, szokásaikat és
mindenről minél előbb tudósítsam a magyar kormányt.
- Páter Szarvas, a magyar jezsuita misszió akkori főnöke a legnagyobb örömmel
adta beleegyezését ehhez a szép feladathoz. Felkészültem a hosszú útra, és
boldogan már éppen indulóban voltam, amikor kitört a japán-kínai háború. A 8
évig tartó japán megszállás, majd az utána következő kommunista rémuralom
lehetetlenné tette, hogy megközelítsem Ordóst. Pedig bizonyos, hogy még ma is
ott élnek a Sárga-folyó kanyarulatában…
- Minden vágyam és reményem az, - mondja szelíd, derűs erővel ez a meggyötört
magyar barát, aki talán még vissza sem nyerte régi önmagát a hét hónapig tartó
szakadatlan tortúra után – hogy visszatérhetek a szabad Kínába. És ott az első
utam az lesz, hogy az ordósi testvéreket felkeressem…

Magyar kutató az inkák földjén


TITKOS INDIÁN KINCSEK A TÁLTOSOK BARLANGJÁBAN
Újsághírek szerint a perui Andokban inka barlangrendszert találtak. Hasonlót már
sokat ismernek a szakértők, de most páratlan felfedezést tett egy magyar kutató.
Az Argentínában élő Móricz János az egyik indián törzs bizalmából Ecuadorban
olyan barlangrendszerbe jutott el, ahová félezer éve nem tette be idegen a lábát.
„Táltosok barlangja” nevet adta neki s eddigi kutatásaival sok ezer éves, páratlan
értékű régészeti leletekre bukkant.
Annak idején az inkák nagyon sok föld alatti szállító és hadiutat építettek ki. A
legtöbb Napisten-templomot is összekötötték egymással a föld alatt.
Felhasználták azokat a barlangokat is, amelyeket elődeik természeti
katasztrófák, így vízözön (az indián legendákban „nagy víz”) idején készítettek
menedékül.
A tudósok már jó néhány hasonló jellegű barlangot tártak fel, például a Rio
Grande del Norte, a Rio Selado és a Rio Mancos kanyonjainak tufa- és homokkő
falaiban. Az inkák ezek nagy részét templommá, szent helyekké alakították át. A
spanyol hódítók megjelenése, mérhetetlen pusztítása és népirtása idején
főpapjaik vezetésével e helyekre igyekeztek összegyűjteni a még megmenthető
értékeket, amelyeket azután hihetetlen ügyességgel és ravaszsággal tüntettek el
a fosztogató zsoldosok elől. Számos rejtekhelyüket a mai napi sem sikerült
felfedezni.
Legújabban teljesen sértetlen föld alatti „városra” bukkant Móricz János, a Vas
megyei Horvátnádaljáról (ma Körmend) származó argentin kutató. Több éves
szívós munka eredménye volt ez a felfedezés.
Éveken át tanulmányozta a dél-amerikai múzeumok, könyvtárak forrásmunkáit.
Megtanulta a különböző indián nyelvjárásokat is, s ezután látott neki az alapos
kutatásnak. Rokonszenves, vonzó egyéniségével baráti kapcsolatot teremtett
több indián törzzsel, akiktől számos hasznos információt hallott arról, létezett
valamikor egy „nagy menedékhely”, ahová őseik a „nagy víz”, majd a spanyolok
pusztításai elől menekültek. Azt azonban nem tudták megmondani, hogy ez
merre lehet.
A kutató nem csüggedt. Először 1964-ben Argentínában és Paraguayban, 1965-
ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967, 1968, 1969, 1970 és 1971-ben pedig
Ecuadorban végzett alapos kutatásokat.
Járt a Titicaca tónál, majd a Tihuánaku romvárosban. A közelében levő
hegyekben található barlangokról azt regélik az indiánok, hogy azokon át el
lehetett jutni Cusco városába. Kutatott a cuscoi Naptemplom föld alatti járataiban
is. A Cuscohoz közeli Sakszauáman sziklavárban meg is találta az egyik föld alatti
barlang bejáratát , amelyről az a legenda, hogy ezen az alagúton át közlekedtek
hajdan a papok a a cuscoi Naptemplom, Sakszauáman és a Machu Picchu-i
erődváros között. Sajnos, a magyar kutató alig néhány száz métert tudott csak
előrejutni az alagútban, mert annak további részét omlás zárta el.
Kutatási eredményei mind jobban azt bizonyították, hogy a keresett helynek
Ecuador és Peru határán, az őserőben kell lennie.
Hosszú hónapokon keresztül tanulmányozta az ecuadori indián törzsek életét,
szokásait, fennmaradt mondáit. Egyre többet hallott az őserdő mélyén levő föld
alatti rejtekhelyről, ahová az indiánok a természeti katasztrófák idején
menekültek. Sokáig úgy látszott, nem sikerül megtudnia, merre is lehet ez a hely.
Érthető volt a bizalmatlanság egy „fehér emberrel” szemben, hiszen a spanyolok
kegyetlenkedései kitörölhetetlen, örök nyomokat hagytak az őslakókban. Móricz
János elment az indiánok közé, velük élt, dolgozott, segített mindennapi
munkájukban, sőt még a törzsi versenyeken és vetélkedőkön is részt vett. Baráti
kapcsolatai végül is sikerhez vezették.
A döntő fordulat 1967 szeptemberének egyik napján következett el, amikor
jibarók törzsfőnöke, Nayambi és a varázsló Yukma, magukhoz kérették.
Elmondták, hogy meggyőződtek baráti szándékáról és készek arra, hogy elvigyék
a „szent helyre”.
Öt napos kimerítő út után érkeztek el Santiago és a Coangos folyók közötti
területre. Itt Nayambi rövid időre eltávozott, majd egy bélák nevű törzs főnökével
tért vissza. Móricz János céljainak ismertetése után a bélák főnöke beleegyezett,
hogy a kutató is velük tarthat. A jibaro törzsfőnöktől és a varázslótól megtudta,
hogy a bélák „az istenek által kiválasztott szent törzs”, a spanyolok
megjelenésekor vonult vissza önkéntes „száműzetésbe”a titkos menedékhelyre,
magukkal hozva legértékesebb ősi értékeiket. Vállalták azt, hogy a többi törzzsel
nem érintkeznek, és védik ezt a helyet. A bélákról tulajdonképpen csak a
törzsfőnökök, és a varázslók tudnak, de nem beszélhetnek róluk. Területük
határait törzsön kívüli ember nem lépheti át, mert a bélák őrei elpusztítják az
illetéktelenül behatolót. A titokzatos törzs visszavonultsága ellenére is mindenről
tud, mert a barlangrendszer folyosói nagy területet hálóznak be, s a kivezető és
szellőző nyílásokon át figyelik a vidéket. Másrészt időnként a többi törzs vezetői
és varázslói találkoznak velük, és minden eseményről beszámolnak. A folyosók
bejáratait mérgezett nyilakkal felfegyverzett őrök fák üregeiből, sziklák
hasadékaiból, sziklaszirtek rejtekhelyeiről figyelik mintegy ötszáz év óta
változatlan éberséggel; aki oda behatolni próbál, s a bonyolult, titkos jeleket
messziről nem mutatja fel, életével fizet merészségéért. A mai napig sem lehet
pontosan tudni, minek is köszönhette Móricz János, hogy az indiánok
megmutatták neki a barlangrendszert.
„…Mindig végtelen hálával gondolok indián testvéreimre – írja levelében -, akik
bizalmukba fogadtak, s vállalták a kockázatot, hogy esetleg arra érdemtelenre
pazarolják szeretetüket. Esküvel ígértem meg, életem feláldozásával is
megőrzöm titkukat, s nem árulom el kincskeresőknek az utat…”
Visszatérve az őserdőből a kutató, az indiánok engedélyével az ecuadori
hivatalos szerveknek megemlítette a barlangrendszer létezését, de nem nagyon
akartak hitelt adni beszámolójának. Csak szinte emberfeletti kitartásának
köszönhette, hogy végül 1969-ben maga az akkori államelnök, José Maria Valesco
Ibarra fogadta, s állandó kutatási engedélyt és segítséget biztosított számára,
hogy expedíciót vezethessen a barlangok feltárására. Móricz külön szerződést
kötött az indiánok jogainak biztosítására.
A „Móricz 1969” elnevezésű ténymegállapító expedícióban részt vettek a
CETURIS (Turisztikai és Idegenforgalmi Hivatal), a turista szövetség küldöttjei,
filmesek, geológusok, stb. Az expedíció Guayaguilból Cuencába majd Limonba
ment. Limonban otthagyták a személy- és teherautókat, és El Pescadoba
öszvérekkel utaztak. Tres Copalest Puntilla de Coangest kenun közelítették meg,
de innen már csak gyalog mehettek tovább, amíg a jiberók földjét, a Guajare
hegyhátat el nem érték.
Ezután a barlangrendszer közelében tábort vertek, és elkezdődött az expedíció
legizgalmasabb fejezete: a barlangba való leereszkedés.
Az indiánok kérésére ugyanis, biztonsági okokból, Móricz János az egyik
nehezebben megközelíthető – veszély esetén könnyen lezárható – szellőztető
kürtőt választotta lejáratnak. Ekkor kb. 1000 méteres tengerszint feletti
magasságban voltak. Mintegy 80 métert kellett kötélen leereszkedni, ezután kb.
100 métert mentek egy alacsony és keskeny folyosón, ami hirtelen kiszélesedett,
és egy 5 méter széles 1,7-1,8 m magas kapuhoz értek, melynek bejáratát
rengeteg törmelék borította. Ezután egy hétszer forduló, 4 méter széles és a
törmeléktől 1,4-1,6-2 méter között változó magasságú folyosón haladtak tovább.
Erről több út ágazott el, melyek kisebb-nagyobb termekbe nyíltak, ahol a falakon
több helyen látható volt a Göncöl-szekér és a Dél-Keresztje csillagkép. Körülöttük
medvék, bikaszerű állatok és férfialakok rajzai, és furcsa, íráshoz hasonló jelek.
Nagyon érdekesnek találták, hogy a barlang természetes képződésű andezit
falait gránittal erősítették meg. Gránitlapok fedték a folyosók és a termek
padozatát is. A kövek simára csiszolt felületei pontosan illeszkedtek egymáshoz.
Az egyik járat egy nagy, 20x12 méteres terembe vezetett, amelyről Móricz János
így ír:
’…megilletődve mentünk a sok ezer évvel ezelőtt épített, gránittal burkolt
padozatú folyosón, amely egyszer csak kiszélesedett, s egy tágas terembe
értünk. Lenyűgöző látvány volt, amint a lámpák fénye két hatalmas oszlopra s a
körülöttük lévő hét, kőből faragott székre esett; mindegyikkel szemben egy-egy
folyosó sötét nyílása tátongott. Az egyik sarokban 180-190 cm-es, aranyból
készített csontváz feküdt. Kissé mellette, egy menekülő nőt ábrázoló szobor
csodálkoztatott meg bennünket, amely úgy nézett, mintha valami borzalmas
dolog elől menekülne. Karjaiban gyermeket tartott, aki kezében a ma ismert
földgömbtől alig eltérőt szorított magához. Körülöttük több, rézből és kőből
készült állat- és madárszobrocska hevert szétdobálva. Egy másik teremben
vésett követ találtunk. Levegőben álló embert ábrázolt, aki egyik kezében a
Napot, a másikban a fél Holdat tartotta, lába alatt a gömbölyű Föld, az Egyenlítő,
a Bak- és a Ráktérítők vonalaival. Az emberke egyik lába pontosan az Egyenlítőn
volt.”
A tíznapos kutatás során megállapították, hogy a 20 fokos, a szellőző kürtők
következtében tiszta, friss levegőjű barlangrendszerben régebben hosszú ideig
tevékeny élet folyt. Az expedíció tagjai számos fő- és mellékfolyosót tártak fel.
Ezek szimmetrikusan, határozott rend alapján kötik össze a termeket és vezetnek
tovább. A szintkülönbségeket gránitlépcsők hidalják át. Jó néhány teremben
megmunkált gránittömb és -laphalmazra leltek.
Louis Ortega főmérnök megállapítása szerint a barlangrendszert kb. 8-10 ezer
éve kezdték kialakítani. Sajnos, az expedíció technikai felszereltsége nem volt
alkalmas arra, hogy legalább a barlangrendszer jelentékenyebb részét feltárják,
átvizsgálják. Megfelelő eszközök híján nem is mertek belebonyolódni a föld alatti
járatok szövevényébe, mert féltek, hogy eltévednek. Nagyon kár, hogy a
bizonytalan politikai helyzet miatt Móricz János egyelőre nem kapott további
támogatást, annak ellenére, hogy a hivatalos szakértők, s a helyszínen készült
fényképek, filmek és diapozitívek bizonyítják, hogy korunk egyik legjelentősebb
régészeti felfedezéséről van szó. A barlangrendszer-feltárást nagymértékben
akadályozta, hogy nagyon nehéz megközelíteni. Móricz Jánost nem
kedvtelenítette el, hogy a nagy költségekre hivatkozva nem kapott további
segítséget. Azóta 1970-ben és 1971-ben, legutóbb idén februárban indián
barátaival többször felkereste a barlangrendszert, amelynek időközben a
„Táltosok barlangja” nevet adta. Megállapításai szerint a föld alatti járatok összes
hosszúsága több száz kilométerre tehető. Kutatásai igazolják, hogy a föld alatt
több út vezet a Lojai tartomány felé. A feltárás közben rátaláltak egy olyan
folyosóágra is, amelyben egymásra halmozott aranylemezek sokasága várja
szépen elrendezve, hogy feltárják titkukat. De idézzünk itt ismét a kutató
legújabb leveléből:
„… Valóban létezik a barlangrendszerben egy központi hely, amit véleményem
szerint a „könyvtár” névvel lehet illetni. Itt sok-sok aranylemez látható gondosan
elrendezve, tele képírással, de vannak lemezek, amelyek szerintem képleteket
tartalmaznak; magasabb matematikai képleteket. Rengeteg használati tárgy is
található itt, csak úgy hirtelenében odadobva, felborulva kétkerekű kocsik, a
rómaiak által használtakhoz hasonlítanak. Valószínűnek látszik, hogy az inkák
föld alatti hírvivő útjai is kapcsolódnak ehhez az építményrendszerhez…”
A kutató jelenleg hihetetlen erőfeszítések közepette folytatja munkáját, pedig
nagyon fontos volna, hogy a világ régészei és történészei mielőbb megismerjék a
barlangrendszer létrehozásának okait, s feldolgozzák az ott található adatokat,
amelyek jelentősen elősegítenék a dél-amerikai kontinens történelmének
alaposabb megismerését.
SZENT-MIKLÓSSY FERENC
Havaruti Nagyszala
Titkos rovások / 4(C). Arvisura / részletek
Sikila és Töröngöj rovása Kr. e. 3981-3965. (59-75. m.t.é.)

A 40. medvetoros évben Nimród 8 fejedelmes Birodalmában felépült az új főváros, amelyet egy
Ninive nevű beavatott építő tudós tervezett Buda kőfaragó fejedelem nemzetségéből. A várost az
oroszlánvadász Nimród jelképével, oroszlános-kapukkal látta el. Mire rovó-deákjainak és
pateszijainak temploma kész lett, a birodalmi Nagypalota is felépült. Mielőtt a város névadása
megtörtént volna, azt az építő tudósról már mindenki csak Ninivének nevezte. Nimród lovasokat
küldött Ordoszba, hogy a templom- és városszentelési ünnepélyre beavatottaikat küldjék el.
Mivel Temere lovasbaleset következtében meghalt, nejét, Sikilát az új
lovasfejedelem, Nemere vette el feleségül. Ez annál is inkább esedékes volt, mert
Havarut, a legmagasabb képzettségű beavatott fejedelem összehívta az ataiszi
népek Nagyszaláját Ménes birodalmába. Ezen százévenként összehívandó
Holdhónapi összejövetelnek az idejét a 70. medvetoros év nyarára jelezték.
Minden beavatottnak a Nílus áradásának időpontjára meg kellett érkeznie On
városába. Az ezen alkalomra épített Havarut városában volt a legnagyobb
ünnepély, amelyen a várost felszentelték. Ezen rendkívüli eseményt kötötte
össze Nimród a város- és templomszenteléssel, ahol birodalmának a beavatottjai
várták a Nagyszalára érkezőket és 12 beavatott jelenlétében az egyigaz Isten
templomát felszentelték. Mire az oroszlános kapuk leleplezését akarták elvégez-
ni, a beavatottak létszáma 21-re nőtt. Még a Melegvizek Birodalmából is
megérkezett Tardos és Pilis ifjúsági beavatott az ahájok földjén keresztül,
székihun lovasok kíséretében.
Sikila vezetésével Nemere lovasfejedelem indult el 100 lovassal, köztük Aháj tár-
kányfejedelemmel és egy Kissi nevű ifjúsági aranyasszony arbag-rimalánnyal,
akit Aháj indulásuk előtt, a 70. medvetoron vett el feleségül. Húsvét napjának
hajnalán érkeztek Ninivébe, amikorra a városszentelési ünnepélyt kitűzték. Ekkor
Sikila és Kissi is azt jelentették a férjeiknek, hogy a Nagyszala ünnepségein
kisgyermek születését várják. Az ünnepségek elmúltával, 300 lovas kíséretében
megindultak a Híres-Kapu irányában, a másik újváros, Hetevaret térségében
Havarut felé, ahol a Sós-tavaknál Karun beavatott fejedelem várta őket, hogy az
ünnepségekre előkészülhessenek.
Három nappal a Nílus áradása előtt érkeztek Hetevaretbe, ahol Kadhafi[I.]
beavatott vendégül látta az Ordosz, Nimród és Magyarka térségből érkezőket, a
Nagyvízről szállított ételekkel kedveskedve nekik.
Nimród már nem tudott eljönni a havaruti Nagyszalára, hanem az egyetlen
beavatott képességgel bíró fiát küldte el. Sikila nagyon összebarátkozott Dan
beavatottal.
Bármilyen kedves vendégek is voltak, lovaskísérettel Havarutba lovagoltak, ahol
a Nílus áradásának napján, a 9324. tűzszerzési évben a Nagyszalát ünnepélyesen
megnyitották. Maga a Kegyhely csupán 25 személyes volt, amelyet a 12
személyes családi tűzőrző-helyből építettek újjá. Bothon, Esthon és Sába ura és a
21 beavatott a Mindentudó rovó-deákkal vett részt a megnyitáson. A
lovaskíséretek, papok és papnők csupán a fedett oszlopcsarnokban tartózkodtak.
Innen a harmadik napon Anu kegyhelyre lovagoltak, ahol szintén három napig
vettek részt a Nagyszala megbeszélésein. A Havarut-Nagyszala megnyitása a 25
személyes kegyhelyen történt, a 24 Hun Törzsszövetség beavatottjainak
elhelyezése pedig Hétváron volt. Itt nyert elhelyezést a 300 lovas Sikila,
Töröngöly, Tardos és Pilis beavatottakkal együtt. Hét beavatott volt a
vendéglátójuk. Bábel, Dániel[II.], Ganna és Lagas beavatottakat az ünnepélyes
megnyitás után Kadhafi Kadlarsa végvárban helyezte el szálláson. A többi Ménes-
birodalombeli beavatott és kísérete előrement és Anu kegyhelyén készítette elő a
Nagyszala továbbfolytatását.
A Lóvárosból jött Arpach[III.] az ünnepélyes megnyitás után Karun kérésére,
mint a legmagasabb képzettségű arbag-pateszi a hosszú élet titkáról és a rákos
elhalálozásról tartott beszédet, ebben az Égiektől tanult gyógyítási módok
legfőbb tanításaként a mértékletes és változatos életmódot és étkezést javasolta
a résztvevőknek. Amíg az emberiség csupán vadászzsákmányból és
gyűjtögetésből élt, gyakori volt az éhezés. Az ataiszi tudományok a
megszelídített állatoknak tenyésztésével életbőséget teremtettek, és lehetővé
vált a tartalékok gyűjtése. Lépcsős, majd öntözéses gazdálkodással az Égiektől
kapott nemesebb magvakkal bőségesen ellátták a templomgazdaságokat és a
kása ételek mellett elkezdték a lepény- és kenyérsütés bevezetését. Az állatok
zsír készlete mellett a papi gazdaságban megjelent az étolaj előállítása.
Megkezdődött az emberek és az állatállomány részére a tartalékolás és ezzel
kezdetét vette az emberevés megszüntetése. A vadászat és nagyállat-tartás
mellett az emberek átlagos életkora 2535 tűzszerzési év volt. A pateszik és a
beavatottak templomgazdaságaiban a növényi eredetű ételek fogyasztása
mellett az életkor már 35-50 tűzszerzési év volt. Az ehető gyökérfélék és a
mesterségesen ültetett gyümölcsök fogyasztása mellett az életkor 4055
tűzszerzési évre nőtt. Elkezdődött a gyógynövények gyűjtése az Égiektől megta-
nult arbag-gyógyítási módok szerint. Szitás és kádas fürdők és a mértékletes
életmód alkalmazása az életkort 45-60 tűzszerzési évre emelte fel. Minden
templomgazdaságban bevezették az arbag gyógymódokat. Az Égből jöttek
tanítása nyomán az emberevés mellett a túlzott húsfogyasztást is megtiltották.
Arvisura-Anyahita magával hozta az Élet-gyökeret, amelynek alkalmazása új
gyógymódot teremtett. A nyershús fogyasztóknál elterjedt “Egyen meg a Rák"
nevű betegség az Élet-györekének ésszerű fogyasztásával gyógyítható. Égő-
csipkebokrok bogyóinak levével, növényi anyagok és gyümölcsök gyakori
fogyasztásával, csupán galamb, nyúl és fürj hetenként egy-egy napi
fogyasztásával és minden más hús fogyasztásának megszüntetésével minden
ember szervezetében ellenanyag fejlődhet ki.
Amikor ide ért a beszédében, óriási hangzavar keletkezett. Havarut a kegyhelyről
kiszaladva látta, hogy egy hatalmas Égi-Madár fülelsértő számunhangok
mellett a füves legelőre leszáll. Havarut a beavatottakkal együtt az érkezők
felé ment. A földre lapult lovasok is bátorságot kapva Karun beavatott fejedelmi
személy jelzésére követték a vendégfogadásra indult menetet az Égi-Madár felé,
ahol Havarut fennhangon, pusztára szóló hangon, üdvözölte az Égieket:
- Kaltes-asszony szekerén érkező, Égi-tudású férfiak, örömmel üdvözlünk benne-
teket a Nagyszala tanácskozásain és a segítséget hozó nagyobb tudásotokat
örömmel véve, előre is köszönjük az Égiek segítségét!
A két fejjel magasabb kaltesi küldött átölelte Havarut és Karun
beavatott fejedelmeket és a többi beavatott felé meghajolva mosolygott. A
lovasság és az élelmező csoport tagjai kezüket felemelve üdvözölték a tőlük
magasabb növésű, 12 főnyi küldöttséget. Ekkor a 12 érkező Égi-beavatott, és
Havarut vezetésével még 12 Joli-Tórem Földjén élő legmagasabb fokozatú
beavatott Havarut új Kegyhelyére távozott. A többi beavatott az Égiek által
hozott étkezési meglepetésekkel a szakácsok helyiségébe ment, ahol
előkészítették az ünnepi lakomát.
Karun arbag pateszi folytatta az “Egyen meg a rák" betegség elleni védekezésről
szóló előadást:
- A tisztátalan ételek fogyasztásától, valamint az emberek egymástól és az élet
nehézségeitől való félelme miatt keletkező és gyógyíthatatlannak hitt
betegségből úgy gyógyíthatjuk meg az emberiséget, hogy elejét vesszük a gyors
halált okozó kóros jelenségnek. Mivel a 8508. tűzszerzési évben hozott
gyógyszereink már elfogytak, arbag tudományunknak gondoskodni kell arról,
hogy az Égiek által hozott gyógyító cseppek helyett hasonlót készítsünk. Mivel a
“Fűben-Fában-Kövek-Vizek sokaságában van az orvosság", nekünk is meg kell
tanulnunk az “Egyen meg a rák" rossz kívánsággal megnevezett betegség
gyógyítását.
Kürtök és dobok hangjai mellett étkezésre szólították a Nagyszalu tagjait. Az őrlo-
vasok és a kísérő személyzet részére étkező sátrakban terítettek, míg a
beavatottak és a vendégek részére a szent-sátorban lévő szövetség ládájára
hordták az enni-innivalókat. Étkezés közben a tízezer tűzszerzési évvel magasabb
műveltségű és tudású vendégek, a gondolatrezgések átvitelére való finom
dobozkáikat elhelyezve, az asztalfőn a Nagyszalu beavatottjaival kicserélték a
gondolataikat és véleményüket:
- Égi járművünkön még el tudtunk jönni Joli-Tórem társbolygónk beavatottjaihoz,
és az igen fejlett híradó dobozaink segítségével, a mai megbeszélést is hallgatva,
előkészítettük a magunkkal hozott gyógyszereinket.
- Az Úr város körzetében való legutóbbi leszállásunk alkalmával elhoztuk a Temp-
lom-gazdaságokban történő irányított, tervszerű, bőséget adó gazdálkodás
tudományát. Most Kaltes-asszonyunk Földjének tudósai azt kívánják, hogy
hozzánk hasonló építkezési módokat vezessetek be a birodalmaitokban, mert a
20-25 év alatt megsemmisülő épületek a meghosszabbodott életkor miatt nem
szolgálnak ki egy emberéletet. Ezért a tudósok-bölcsek sokasága sajátítsa el a mi
építkezési módunkat!
- A 9324. tűzszerzési évben törvénybe iktatott Ibos-napi, azaz nálatok a Nílus ára-
dásához kötött időszámítást helyesnek tartjuk. A 9538. tűzszerzési évben, tehát a
Nílus áradás számítás Ibos-napi bevezetése utáni 266. évben helyeseltük a
havaruti Nagyszala megrendezését. Gondolatrezgések alapján értesült róla
Kaltes-asszony Földjének központja, hogy az “Egyen meg a rák" nevű betegség
gyógycseppjei, amit az Úr város melletti leszállás alkalmával küldtünk, már
elfogytak és a beavatottak sem tudják ezt a betegséget a társbolygónkon
gyógyítani, ezért útba indítottak bennünket. Ezen jó gyógyszereket, amelyek
nálunk kiválóan beváltak, Amu főpap utódai fogják őrizni, hogy a beavatott
társadalom igénybe vehesse.
- Ezenkívül elhoztuk a Kaltes-Birodalombeli építési tudomány alkotásainak váz-
latait, hogy az emberi fejlődésetek következő lépcsőfokaként olyan maradandó
építési remekműveket alkossatok, amelyet az emberevő társadalom nem fog
megérteni. A Ti időszámításotok szerint 10 000 tűzszerzési évvel ezelőtt a Joli-
Tórem bolygóján még szokásos háborúskodást már megszüntettük, továbbá a
halálos ítéleteket eltöröltük, mert ezen embertelen ítéletek mindig csak az
uralkodó rétegek érdekeit szolgálták, hogy a kisebb tudású emberiséget a
hatalmon lévők szolgaságba és örökös félelembe taszítsák. Az ember-ember
elleni érdekek ráerőszakolása miatt keletkezett az “Egyen meg a rák" és a többi
hozzá hasonló betegség. Ennek a lappangó betegségnek a gyógyító cseppjeit
most elküldték bölcseink. Az Égitestek járása és a Ti bölcseitek számítása szerint
háborúskodások még a halak 2160. évi Világhónapban is lesznek, sőt
annak vége felé fokozódni fognak. A Vízöntő Világhónap kezdetén a
beavatottak hatására ráeszmél földetek emberisége, hogy háborúval
nem lehet megoldani semmit. Fokozatosan abba kell hagyni a fölösleges
öldökléseket, és a mi Égi rendeltetésű szokásainkat fogjátok követni. A
beavatottak minden Nagyszalán folytassák az emberséges életért való
küzdelmet!
- Nagyon örülnek a bölcseink annak, hogy az Úr város környéki Templom-gazda-
ságok termelési módjait a Nílus áradásának Ibos-napi számolgatásával Ti is
átvettétek és a Nílus mentén 1 napi járóföldön elért bő terméssel csökkentettétek
az éhség miatti emberevést. Sajnos, mióta Hárpia-Tórem társutasként a Hold-
Anyát hozzátok szegődtette, Atlantic-Földjének a súrlódás következtében beállott
elsüllyedését mi sem akadályozhatjuk meg. A süllyedés fokozatos bekövetkezése
miatt még sok ember fog Bothon-Esthon és Káldia felé menekülni, ami a Ti
jólétetekben zavarokat fog okozni. Hold-Anya hatására a Ti földeteken az ár-apály
miatt fölgyorsult az élet, viszont Joli-Tórem Földjének a forgása lelassult. Sőt,
Ataisz bölcseinek a régebben számított Tűzszerzési időszámítása 380 napról
fokozatosan 370 alá csökkent és jelenleg 365-366 napos időszaknak felel
meg. A csillagok járása szerinti névadásokat azonban ne hagyjátok abba, mert a
Hold-Anya egy Üstökös vagy más Égi-test hatására eltávozhat a társutas
szolgálatból és Kaltes-Anyánk földjéhez újból közelebb kerülhettek. Most a
közöttünk lévő távolság folyton nő és a Halak Világhónapjában már csak Kaltes-
asszony lámpácskáira szerelt műszereinkkel tudjuk társbolygónk életét figyelni.
- Magatokra azonban soha nem fogunk hagyni benneteket, mert a 10.000
évvel magasabb műveltségünk és tudásunk nekünk is rohamléptekkel nő és apró
lámpácskáink átjátszó állomásként fognak működni. A különböző fokú
beavatottak, mint örökké élő hírvivőink és híradóink az Életfátok szerint újjá
fognak születni és a mi gondolatainkat magukévá fogják tenni. Így az Égi
származású beavatottak a haladás útjára fogják serkenteni Joli-Tórem földjének
emberiségét. Az emberevés után még lesz gyűlölködés, de egy magasabb fokú
beavatott a gyűlölködés helyett életre fogja hívni Kaltes-asszony
Földjének szeretethitét. A Vízöntő Világhónapjában a szeretet minden
nép életében diadalmaskodni fog.
- A most gyakorivá vált “Egyen meg a rák!" rossz kívánságú betegségre a
szűkebb beavatott társadalomnak elhoztuk a gyógyító cseppjeit. A Ti gyógyító
tudományotok is fejlődni fog a háborúskodásaitok befejezéseképpen, de a
gyűlölködés és az irigység, mint rossz emberi tulajdonságok, gátolni fogják a
fejlődést. Valaki majd megtalálja a módját annak, hogy ezen rettenetes
betegséget Joli-Tórem Földjén megszüntessétek! Erről annak idején
minden beavatott értesülni fog! Kaltes-asszony lámpácskáit is utánozni
fogják, de azok nem lesznek gondolat-rezgések átjátszó-állomásaként felműsze-
rezve. A beavatottak egyszerű eljárással meg tudják mondani, hogy melyik fénylő
lámpácska kaltesi és melyik Joli-Tórem földi eredetű.
- Most pedig, mint minden Nagyszalában, elmondom, hogy a Turra hegység tér-
ségében megtörtént az aranycsöpp éjszakája és ősidők óta bekövetkezik az
áradás, amely megtermékenyíti földjeiteket a bőség reményében. Négy nap
múlva megszületik a termékeny áradat és bőséges lerakódás kezdődik, majd 30
nap múltán befejeződik az áradat, a szent munka Életet-adó feltétele. Ibos
napjától Iboska napjáig áldjátok az Urat, amely megszüntette az emberevést és
idővel elküldi hozzátok a Szeretet gondolatát az Örök-Béke ígéretével, hogy
befejezhessétek a pusztító háborúk kegyetlenségeit. Menjetek a kísérő
lovasaitokhoz és a Felséges néphez, és Égből származó békevágyunkat
hirdessétek!
Az íjászok 500 fős csoportja a Nimród-Ordosz birodalombeli 300 fő lovassal előké-
szítette az új Anu kegyhelyet az újabb, háromnapos ünnepélyre. Útközben a
Nagyszala törvények szerint egy alapkő letételt kell megejtenünk az újabb
templom és papszentelés miatt. Így értünk Anu 25 személyes kegyhelyére, ahol
Karun átadta az Uruk városi írnok-képzősök által küldött ajándékokat.
Ezen az Anu kegyhelyi tanácskozáson főként arról volt szó, hogy miként véleked-
jenek a süllyedő Atlanticról elmenekülő barna bőrű emberek
elhelyezéséről. Ugyanis az idő hidegebbre való fordulásával, mivel ezen
menekültek fázósak voltak, sok fával tüzeltek. Meggondolatlan erdőirtások miatt
a homokos altalaj sok helyen futóhomokká változott. Az uruki Templom-
gazdaságok jó tanácsokkal látták el az Atlanticról jövő menekülteket, hogy a
dúsvizű folyók között öntözéses csatorna-gazdaságokat létesítsenek. Azonban ez
sok esetben nem járt sikerrel, mert a csatornás öntözéses gazdálkodást csak sok
munkával és türelemmel lehetett megvalósítani.
Sikila tudatta Töröngöllyel és Nemerével, a férjével, hogy a Kaltes-asszony Föld-
jéről jött beavatottak segítségével a legmagasabb kaltesi tudománnyal,
gondolatok átvitelével foglalkozik. Útközben közölte Karunnal, hogy ezen
Földünket illető eseményt Anu kegyhelyén meg kell beszélni. Anu 25 személyes
kegyhelyén minden beavatott elmondta véleményét arról, hogy a három
birodalomba lopási szándékkal vagy élelem kéréssel bejötteket hogyan bírálják
el.
Havarut útközben megbeszélést tartott a Nimród-Uruk-beli beavatottakkal. Az a
vélemény alakult ki közöttük, hogy munkájuk szerint élelmezési anyagokkal kell
kárpótolni a bejötteket, hogy családjukat megmentsék az éhségtől. Tardos és
Aháj lovascsoportja viszont azon a véleményen volt, hogy az elfogottakat Tot
szolgálatába kell venni és munkavégzésük szerint kell őket élelmezni. Túl nagy
mozgási lehetőséggel nem kell a lopósokat jutalmazni; mert akkor a belső
gazdaságok biztosította jólétben számuk mindinkább szaporodni fog, a vadászok
és harcosok élete pedig csak jobban veszélyeztetve lesz. Az úr-szolga viszonyban
minden fegyveres élete veszélyeztetve van, s létszámuk is csökken.
Anu újonnan épített kegyhelyén az előre beütemezett ügyek megbeszélése
mellett a jólét és éhség kérdését a beavatottak között szavazásra tették fel: a 21
beavatott és kaltesi küldött 11-11 arányban pártolta az úr-szolga és munkaadó-
dolgozó elképzelést. Végül a kaltesi beavatott azt hangoztatta, hogy lényegében
mindkét véleményt pártolni tudja, mert minden elképzelés a gyakorlatban azon
fog múlni, hogy a földi emberek milyen műveltséggel járulnak hozzá az emberi
nem tovább éléséhez. Ezért azt javasolta, hogy Bothon, Esthon és Sába
fejedelme is szavazzon, hogy ezen legégetőbb kérdést eldöntsék. Mivel 25-en
vannak, a két vélemény közül az egyiket el kell fogadniuk, de lehet, hogy egy
harmadik lenne a legjobb. A döntés végül úgy szólt, hogy 13-12 arányban az úr-
szolga viszonyt tartották elfogadhatónak. Tehát Anu-ban elfogadták, hogy az
éhezőket mind a gazdasági, mind építkezési munkákban szolgálatba kell állítani
és gondolatrezgésekkel Joli-Tórem földjének összes beavatottját ezen döntésről
értesíteni kell. Nagyarányú építkezésekkel munkát kell adni a rászorultaknak,
hogy az elvégzett munka arányában élelemmel és ruházattal lássák el az éhező
lakosságot. Az emberevés után az éhséget is csökkenteni kell az időjárás és
háborúskodás okozta veszélyekkel együtt. Mivel mind a két csoport is kifejtette
véleményét a maga igaza mellett, Nagy-Tot (így nevezték a kaltesi
beavatottak vezetőjét) az évezredek tapasztalatait figyelembe véve azt
mondta:
- A nagy Mindenség minden mozzanata hatással van az emberiségre és az
Égitestek megnyilvánulásaira. A Bika, Kos és Halak Világhónapjának öldöklő
évezredei után Joli-Tórem Földje elérkezik a Vízöntő Világhónapjába, amikor az
emberevés megszüntetése, a Szeretet tanának megértése után az emberiség
rájön arra, hogy az öldöklések helyett mindenkinek dolgoznia kell. A lopások,
hazug vagyonszerzések nem teremtenek örökéletűeknek gondolt jólétet; ezt csak
a békességes munka és a természet titkainak kifürkészése adja meg.
Érdekes, hogy a másodszor háromnapos tanácskozás alatt senki sem rótta le az
eseményeket, csupán Töröngöly beavatott rovósámán. Arról szigorú törvény
rendelkezett, hogy a beavatottak közül soha senki egy emlékbotra való sort sem
ír le, csupán a kijelölt évszázados rovó, aki a Nagyszalát megörökíti.
Az Anu kegyhelyén tartott megbeszélések alatt már minden talpalatnyi termőföl-
det elárasztott a megtermékenyítő áradat. A kegyhelynek szépen kiépített
oszlopos csarnoka volt a Szentéllyel és nagy oszlopos állásai szérűkkel, úgy hogy
a 800 ló és a 30 dísz-szekér nyugodtan elfért a kegyhely térségében.
Mutatványos emelvényeken jövendőmondók, csillagjósok, bűvészek és ifjú
táncosok szórakoztatták a vendégek és a kíváncsiskodók sokaságát. Az
étkeztetések a vendégházakban történtek, míg szállásokról a Templom-gazda
gondoskodott. Amíg a házigazdák és urukiak az Indusvölgyiekkel Anu-ban
maradtak, addig a 24 Hun Törzsszövetségiek Őrsur egypergős távolságra lévő
várába lovagoltak szállásra. Havarut beavatott fejedelmi személy gondoskodott
arról, hogy Sikilát és Kissit hordszéken vagy fejedelemasszonyi utazókasban
szállítsák. Mindenki kíváncsi volt, ki lesz a következő Nagyszaláig a legerősebb
fokozatú újszülött beavatott.
A legszebb asszonykorban lévő Sikila volt a legerősebb olyan beavatott, akinek
gondolatrezgései bejárták a Földet. Így a gondolat felvevő beavatottak
pontosan értesültek a Nagyszala minden egyes mozzanatáról. Így
történhetett, hogy akik nem jelenhettek meg, pontosan értesültek az Égiektől
kapott észrevételekről, tanácsokról. A társföldünkön élő különleges
képességű beavatottak gondolatrezgésekkel örökös kapcsolatban
állottak Joli-Tórem földjének beavatottjaival.
Hajnal hasadtával, mire Őrsur várának kakasai megszólaltak, új csoport érkezett
Kadhafi hajósparancsnok vezetésével, akik tengeri népek kalózainak fogságából
szabadultak ki. Mivel a Havaruti-Nagyszala beavatottjai közül Sikila volt Joli-
Tórem Földjének legerősebb beavatottja, reggeli fürdés után nála jelentkeztek.
Anu kegyhelyről harci szekeret küldött értük Havarut, hogy az Atlanticon túlról
és az Aranypartról érkező beavatottak méltó fogadtatásban részesüljenek.
Útközben az újabb vendégeket Sikila tájékoztatta az építkezési módok
fejlesztéséről. A Havarut kegyhelyén történt döntéseket a két Atlanticon túli és
Aranyparti beavatott magára kötelezőnek ismerte el. Anu kegyhelyén
ünnepélyesen fogadták a három előre jelzett távoli beavatottat, örülve annak,
hogy Kadhafi hajósai az érkezőket a kalózok fogságából kiszabadították.
Mindhárman értésére adták társaiknak, hogy a megbeszéléseket maguk is
érzékelni tudták, de Sikila már hajnalban tájékoztatta őket, s az eddigi
döntésekkel egyetértenek. Ekkor a Bothon, Esthon és Sába fejedelme átadta
helyét az új beavatottaknak, míg maguk lovas csoportjaik élén biztosították az
Ibos-Iboska napok közötti megbeszélések zavartalanságát. Tenisur, a Kaltes-
asszony birodalombeli megbízott, Égből jött vendég előadta, hogy 10 000 évvel
előbb az ő Földjükön is akadtak még a hatalmaskodók között nézeteltérések, de a
beavatottak irányítása mellett minden vitás kérdést tárgyalásokkal rendeztek.
Egyik rendbiztosítási intézkedésük az volt, hogy minden érdekcsoport harcosaiból
közös hadsereget alkottak. Az érdekellentéti vidékekre ezen csapatokat küldték,
amelynek eltartásáról a vitázóknak kellett gondoskodniuk. Így mindkét félnek
érdeke volt, hogy sérelmüket nyomban elintézzék, mivel a közös hadseregnek
mind az élelmezését, mind a kulturális igényét ki kellett elégíteni. Már pedig az
ifjú harcosok jó étvággyal bírtak és vetélkedő, majd szórakozó kedvük is sok
kiadással járt.
Mindannyian tudjuk, hogy most a beavatottak szellemi központja Karun
beavatott vezetésével Nippur kegyhelyén van, de előreláthatólag a ma
még kicsiny Karnakba fog ezen központ menekülni. A tengeri népek
emberevő hada a beavatottak központját áthelyezésre készteti majd
Ordoszba, mivel a nagy lovas birodalmak jobban tudják biztosítani a nyugodt
működésüket. Az ataiszi népek az Égiektől kapott szellemi életet támogassák,
mert az megszüntette az emberevést, Templom-gazdaságaik pedig
megtanították a Föld lakóit az emberibb életre.
A Hetevaret és Anu kegyhelyek után újabb 3 napon át Őrsúr birodalmának 25
személyes beavatott kegyhelyén folytatták Tenisur vezetésével a Nagyszalát.
Előtte Sikilának megerőltető szellemi munkát kellett végeznie, hogy gondolatrez-
gések segítségével Karunnal megértessék Kaltes-asszony földjének legújabb
találmányait. Töröngölynek Nippur és Ordosz rovásrendszerével agyaglapra
kellett karcolni a napirendi pontokat, hogy azt a Nippurból küldött írnok-sereg
Bothon-Esthon és Sába beavatottjai részére a Nílus-menti képrovásokra
átültesse. Így a Nagyszala ügyrendje zavartalan volt, mert a Töröngöly vezetése
alá tartozó írnok-sereg minden órangos-pergő eseményeit az étkezési szünetek
alatt agyaglapokra véste. A kis Ahájnak és Kissi aranyasszonynak minden
hajnalban aranylapokra kellett leróni a Nagyszala döntéseit.
Őrsurban a Nagyszala hatodik napján a legutolsó kaltesi látogatáskori kertgazda-
sági tudást egészítették ki. A 8 470. tűzszerzési évtől a 9 538. tűzszerzési évig
összehasonlították, hogy társföldünk mennyit fejlődött a termelvényekben a mi
Földünkhöz képest. Az ajándékba hozott búzakalászok sokkal nagyobb
súlyúak voltak, mint a Nippur birodalmában termő kalászok, ugyanúgy az
árpakalászok súlya is nagyobb volt, így ezeknek a termelésére kellett a Nílus
mentén is átállni. A termények magvait az ataiszi beavatottak között
szétosztották, hogy a magvakat szaporítsák.
A Nagyszala hetedik napján a társbolygónkon történő állattenyésztés fejlettségét
mutatták be, de most nem küldtek a pulihoz hasonló nyájőrző állatkákat,
vagy az agabák által delfinnek nevezett értelmes halféleségeket, csupán
a házfiasítási feltételek fejlődését ismertette Tenisur Sikila által. Erről a Töröngöly
vezette írnoksereg uruki, bothoni és ordoszi írásjelekkel agyagtáblákat készített.
A Nagyszala nyolcadik napján az ásványokból történő fémtárgyak előállításáról
volt szó. Megbeszélték az építkezéseknél előforduló erőátvivő gépeket, a kövek
tartósabb összeillesztését. Azt is megbeszélték, hogy Joli-Tórem földjének még
nem keveredett lakóit hogyan vonják be az építkezés és fémmegmunkálás
titkaiba. Ezen tárgyalások 5 pergőig tartottak. Utána a Sikila és Töröngöly által
vett gondolatrezgések lerovása történt a három folyóvölgynek a nyelvére a
sajátos rovásaik alapján. Azt is elhatározták, hogy a központi irányítási nyelv
továbbra is az uruki beavatottak nyelve marad. Ezért Nippurban, Pintorban,
Urban és Urukban írnok-képzést tartanak fenn. Ezenkívül Agadi, Ninive, Ordosz és
Eturia rovás-mesterségét is továbbfejlesztik.
Nyolcadik nap naplementekor Sikila beteg lett, de a Tenisur által hozott csoda-
gyógyszerektől hamar meggyógyult.
Mivel Ninivétől Szidonig közel száz főnyi 24 Hun Törzsszövetségi kísérő lovas je-
lentkezett, Aradnál közös megbeszélés alapján Aháj tárkányfejedelem az utazási
kíséretben elfáradt garaúzokat és ahájokat az erős honvágyuk miatt hazaengedte
Eturiába. Az elaggott Etur, mikor meghallotta Sikila fontos szerepét a
Nagyszalában, még egyszer látni akarta kedvenc leányát és Kadhafi hajósainak
révén Őrsurba érkezett. Az áradásos folyópartról Sikila szállására lovagoltak.
Eturt díszes hordszéken vitték a sábaiak a felszentelt Gizeh kegyhelyre, mivel
egy magas fokozatú beavatott csakis újonnan épített kegytemplomban
szállhatott meg. Ugyanis a minden 24 év körül átépítendő kegyhelyeket
egymástól látótávolságra építették. Így Őrsurtól elindulva az embercsapáson
Alsóőrs, Ur, Felsőőrs, Előőrs, Giz, Gizel, Gizeh, Gizella és Gazella kegyhelyek
szomszédságában a legújabb Gizeh-kegyhelyre mentek, ahol Sikila Töröngöly és
Aháj rovó-deákok társaságában összeállította a Szakharai-Nagyszila napnak a
szokásos 5 pergős napirendi folyamatát. Etur, aki Karun beavatott fejedelem
társaságában hordszéken érkezett, nagyon boldog volt, hogy hamar felgyógyult
leányát fontos döntések közepette találta és örömmel adta át Sikilának
szülőföldje ajándékait.
A lovaskísérettel indult csoport estére érkezett meg Szakar és Zakar kegyhelyen
át Szakkara új kegyhelyére, ahol a beavatottak tábora díszes vendégsereggel
várta Sikila aranyasszonyt. Mire teljes ragyogásában felkelt a Nap, Sikiláék
lovaskísérete Szakkarába ért az újonnan épített Kegyhelyre, ahol Tenisur
megtartotta a következő évezredekről szóló előadását, amelyet Aháj az
alábbiak szerint tömörítve lerótt:
- Miként a kaltesi népeknél az Úr tiszteletére emelt hajlék az elmúlt nemzedék
Élet-dombja fölé emeltetik, ugyanúgy a termőföldre hordott emberöltős
romhalmokra új népek özönlenek. Az embertelen hatalmaskodókat túléli a népek
ítélete. Ahogy Kaltes-asszony Földjén is győzött a népek békevágya és az
irgalmasság, az erős hitű népek békevágya győzni fog és a rozsdának indult
fegyverekből kiváló földművelő szerszámokat készítenek. Dolgos nép más
népekre fegyvert nem emel és hadakozási játékokkal nem tölti az idejét, inkább
hatalmas új hajlékokat emelnek a felnövekvő ifjúságnak. Minden nép az Égi
eredetű Haladásnak állít emléket és saját jólétéért munkálkodik mindörökké!
- Hazug ígéreteket soha el ne higgyetek, mert aki sokat ígér, az mindig keveset
ád. Gyönyörű jövő ígéretével közelítik meg elméteket, de folyton csak a maguk
jólétével törődnek. Ezért távolról jött embereknek soha ne higgyetek, mert
könnyű annak ígérgetni, akik a Ti munkával szerzett gyümölcsötöket akarja
szétosztani. Az agyatok Életfájával megtanult gondolkozásotok Égiektől származó
józansága a Ti javatokat akarja! Az Életfátok minden ágát és gyümölcsét az
emberiség javára fordítsátok!
- A nagyszájú hatalmasok elgondolásaik érdekében a népeket egymás ellen
uszították. Amikor valaki részegítő italát a földre öntötte és részegen ordítva az
ellenfélnek mondott másik ország szegényeire rontott, akiket ugyanúgy leitattak
- kissé elgondolkozott és visszafordult -, de ott is akadtak józanok, akik megálljt
kiáltottak és megfordulva a hajcsárokra rontottak. Sokan meghaltak, de az eddig
félrevezetett többség győzött. Mivel az Égitestek állása hatott az emberek
idegrendszerére, többé nem háborúskodtak és mindenki igyekezett munkával
megteremteni a jólétet.
- Sajnos, Joli-Tórem Földjének az Égitestekhez való viszonya a Bika, a Kos és a
Halak csillagzatának hatására még olyan, hogy az öldöklés mind nagyobb
méreteket fog ölteni. Az Égiek hatására eljön majd egy olyan korszak a
Vízöntő Világhónapjában, hogy az emberek mihozzánk hasonlóan
békességben fognak élni.
- Ataisznak a jégkorszakok miatt el kellett pusztulnia, de Aran és társai elhozták
onnan az olajvesszőket és a szőlőhajtásokat. Most ezen vesszők és más
termelvények további nemesítésére hoztak Kaltesi eredetű nemes ágakat, hogy
azzal az élelem-bőséget fokozni tudjátok!
Töröngöly ezen beszéd tartalmát a várakozó Ahájnak kegyhelyük nyílásán kiadta
és az írnok-sereg azt minden nép nyelvére rovásba vette, hogy a Templom-
gazdaságok pateszijeit és a lugalok csoportját erről és a többi tárgyalásokról
értesítse.
A lovasok, mint minden kegyhelynél, reggelenként százas csoportokban elindul-
tak, és az utat biztosították. Ménesnek az egyik unokája bevezette a Vanisten
napi lovassági versenyt, melyet mindig a Ménes városa melletti Pusztaszeren
tartottak meg. Itt Abod fejedelmi ifjú lovassági gyakorlóteret építtetett és
mellette ezen alkalomra előkészíttette az árnyas ligetek kegyhelyei közötti
versenypályát, amelyet füvesítéssel láttak el. A pusztaszeri viaskodás miatt Abod
városát három év alatt építették fel. Szakkara 25 személyes kegyhelyén új
vendégek jelentkeztek, mivel megérkezett Kadhafi kíséretében a 24. beavatott
fejedelmi személy Atlantic menekültjei közül. Ezen hajós csoport
beavatottja élénk kereskedelmet folytatott a süllyedő Atlantic térségében.
Tenisur, a kaltesi beavatott arról beszélt, hogy a régebbi csoportokban,
amelyeket Kaltes-asszony Földjéről a beavatottak társadalma küldött, kivételes
képességű emberek voltak, akik minden követelménynek megfeleltek. Ugyanis a
kaltesi birodalomban csak az olyan egyének vállalhattak hosszabb Égi-járműves
utazásokat, akik minden tekintetben kiállották a megterhelő repüléseket. Kaltes-
asszony birodalmában sem volt mindenki teljesen egészséges ember, mivel 100
közül 1-2-nek nem született gyermeke, tehát ilyeneket nem küldhettek oly
hosszú útra, hogy a Joli-Tórem Földjére bizonyosan megérkezzenek. Az orvosok
minden jelentkezőt megvizsgáltak és a küldötteket vércsoportonként fele-fele
arányban állították össze. Az Égi-járműveken visszaérkezők jelentései alapján
megvizsgálták Joli-Tórem földjének sok lakóját. A látogatások után
megállapították, hogy Joli-Tórem és Kaltes-asszony Földjének ember
társadalma 2-2 vércsoportból áll. Így a Kaltes-asszony Földjéről érkezők
vérfrissítők lesznek, s ezért az elszaporodó emberiség fejlődése
várható. Azért vizsgálták meg oly gondosan a tökéletesen egészséges
küldötteket, hogy az értelmesebb emberiség Joli-Tórem Földjén is kifejlődjön.
Eleinte kisebb, játékos állatkákat is hozott az ifjúság magával: Pulikat, delfineket
és más kedvenceket, és azok a templom-gazdaságok környékén elszaporodtak. A
későbbiekben magvakat és gyümölcsfák szaporító vesszőit hozták, mint ahogy
jelenleg is nemesített magvakat osztottak szét a beavatottak között, hogy azokat
Joli-Tórem Földjén elterjesszék. Megjegyezte, hogy eddig a kaltesi embereket
azért küldték, hogy az emberi nem fejlődését a legszívósabb fiatalsággal
gyorsítsák meg.
Az Étkezési szünet előtt elmondta a beavatottaknak, hogy ugyanúgy, mint
eddig, a 25 személyes beavatott tábort Égi járművökön fogják a Ménes
város melletti Abodba szállítani. A mindenkori harmadik napi Nagyszala rovót
is magukkal viszik.
Mivel Bothon, Esthon és Sába fejedelmei a várt beavatottak megérkezése után
nem vettek részt a kegyhelyi tanácskozásokon, ezért lovasaik élén Ménes városa
elé lovagoltak, ahol Abod városában előkészítették a pusztaszeri lovasversenyt,
amely minden idők legszervezettebb ünnepélyének ígérkezett.
A 24 beavatott Szakhara kegyhelyének oszlopcsarnokában várta a harsonás
jelzést. Közben a rovók által lejegyzetteket végigtárgyalták. Elcsodálkoztak
Kaltes-asszony Földjének magasabb fejlettségén és ennek kapcsán a további
fejlődés lehetőségéről tanácskoztak. Sikila vezetésével bőséges étkezéssel
kedveskedtek a Ménes birodalombeli papnők és az arbag rokonsági kegyhegy
Tűzőrző leányai, míg a hűsítő italokat az apród-papnők szolgálták fel.
A főpapi vendégszállásról jelezték Tenisur megérkezését az Égi küldöttek társasá-
gában. Mivel ezen csoport 4 férfiből és 3 papnőből állott, mindegyik magával
hozta deszantját és pergőjét, amellyel az egyes szakcsoportok megbeszélési
idejét szabályozták. Mivel Sikilát minden nap kioktatta Tenisur a másik napi
megbeszélés tervezetéről, a Ménes Birodalombeli papnőkkel és rimalányokkal a
tanácskozás rendje lehetőségeit latolgatták.
Tenisur mindjárt elsőként küldetésének a legkényesebb feladatát adta elő.
Társföldünk, előttünk 10 000 tűzszerzési évvel sajnos ott tart, hogy a korcs és
nyomorék születések nagy száma és közlekedési balesetek következményei
miatt az új nemzedék születését szabályozniuk kellett. A három Égi-Birodalombeli
papnő gondosan kezelt szaporító anyaggal a már meglévő állatállományt akarja
Egi módszerekkel nemesíteni. Sikila egy pergő idő alatt előadta, hogy a Nílus,
Ráten és Tigris folyóvölgyi beavatottak hozzájárulnak, hogy az állatállományukat
és terményeiket, a Kaltes-asszony Birodalmában bevált módszerekkel a
Földünkön nemesítsék. Utoljára Tenisur elmondta, hogy a három kaltesi papnő
olyan gondosan kezelt és hűtött emberi szaporító anyagot is hozott
magával, amellyel egy-két folyóközi, Nazarka szerepet vállaló papnőt
megtermékenyít, s így a születési rendellenességeket megszüntethetik.
Nyomban a pergős szünetben tanácskozás kezdődött erről, de csupán 3 karnaki,
1 ráfeni, 3 maja és 1 indusi papnő jelentkezett. Sikila az étkezés után összehívta
a női társaságot és izgatott légkörben folytak a megbeszélések. A 24 Hun
Törzsszövetségi asszonyok többségükben kijelentették, hogy a természet rendje
szerint a nőnemű világ örömmel várja a termékenyítést. Milyen boldogság még
az állatvilágban is, amikor egy-egy csikó vagy borjú futkos az anyja körül. Ezt a
természetes módszert nem szabad senkitől megtagadni. Ménes utódai közül
azonban három karnaki Nazarka a megalázottságukban, hogy bátyjaik és atyjuk
a vagyonfelhalmozás miatt őket papnői szolgálatra kényszerítenék, titoktartás
reményében vállalták az Égi tudósok által javasolt mesterséges
megtermékenyítést. Ugyanilyen gondolatok miatt Del, Éld és Ré papnők
mellett az Úr-városi An, a maja Vuh, Azt és Tis és az indusi Har is csatlakoztak és
vállalták a 15. nap műveletét. Ugyanis a Kaltes-asszony birodalombeli tudósok
szerint a havi vérzést követő, törvénybe iktatott három napos pihenők után
minden nő 14 napig Égiáldás leánygyermeket, míg a 15. nap után Égiáldás
fiúgyermeket adott. A Ménes-birodalombeli fejedelemi papnőknél nem volt
semmi baj, mert Karnak főpapja csak olyan papnőket engedett el, akik a
háromnapos pihenőt már letöltötték. Mivel ezen fejedelmi lányok a huszadik
vízáradásos Ibos-napi születésnapjukat már megünnepelték, saját elhatá-
rozásukból ajánlották fel magukat az Égi-tudományok kísérletéhez. Némi
bosszúvágy is serkentette húszéves-hiúságukat, mert sokan azt gondolták, hogy
tőlük már életrevaló fiú-gyermekek nem születhetnek. Szokatlan érzelmek dúltak
a különböző fajtájú és tudású emberekben. Ez a kaltesi látogatás felkavarta az
emberek érzelmeit, volt miről beszélgetni útközben. Így érkeztek Ménes
birodalmi fővárosba, ahol az előző napi lovasok a későbbi vendégek szállásait
biztosították. Mivel itt semmi tudományos papi intézmény nem működött,
mindenki a pusztaszeri lovasverseny bűvöletében állott. A Kaltes-birodalombeli
papnők a karnaki Ré papnő hajlékában vendégeskedő többi vendég papnővel
együtt nyomban megkezdték a megbeszéléseket. Sikilának nagyon sok dolga
akadt, mivel köztük ő volt a legtökéletesebb gondolatrezgés továbbító. Amíg a
férfiak lovastáborát a lovassági előkészületek izgalma töltötte el, addig a Ré
hajlékában megtörtént a 10 000 évvel magasabb tudású szaporodási eset. A
három Kaltes-birodalombeli papnő a lovasversenyek elmúltával Sikila tudtára
adta, hogy vizsgálatuk alapján a 10 000 évvel magasabb tudás magvát a
legkitűnőbb képességű Égiektől elültették. Az egyébként víg kedélyű Sikila
rimalányainak csupán annyit mondott:
- Kaltes-asszony birodalmában az ifjúságtól már ezt a kis emberi örömöt is
megsajnálták! Amint az 5 pergős megbeszélésnek vége szakadt, kisebb
csoportokban megbeszéléseket tartottak.
A kegyhelyek ajtajában mindenhol Tenisur csoportja fogadta Joli-Tórem Földjének
beavatottjait és az Élet-kenyerével kínálták meg az érkezőket. Annak
elfogyasztása után az Élet-italával kedveskedtek. A második pergő homokjának
lefutása után bármilyen nyelven is szólalt meg valaki, a kezdeti nehézségek után
már mindenki megértette egymást, mivel a bűvös fövegek alatt a
gondolatokat már csak egy nyelven továbbították. Ugyanis a Kegyhely-
csarnokban a Kaltes-asszony birodalombeli vendégek az ajándék fövegekkel a 10
000 tűzszerzési évvel magasabb tudást át tudták vinni Joli-Tórem Földje
beavatottainak tudatába.
Mire befejezték a Kegyhelyen a megbeszélést, a kaltesi vendégek előálltak az Égi
járművel és a résztvevőkkel együtt az új Abod városba repültek, ahol a lovasok
ünnepélyesen fogadták őket. Másnap reggel megkezdődött a havaruti Nagyszala
emlékére a Nagy Süán, amelyen 500 lovas vett részt.
Minden 100 lovasból az első 5 lovas került a döntő küzdelembe. Az ifjú kaltesiek
is kedvet kaptak a versengésre. A legdélcegebb vendég kaltesi egy Har nevű
papnőnek a tartalék lovát választotta, mert az volt a legvadabb paripa, s nem
tudta senki megfékezni. Az egész napos versengés után már úgy látszott, az
utolsó lovaglásban Aháj lesz az első, de a cél előtt Har papnő lova beleharapott
Aháj lovába, s így a kaltesi lovas lett az első, akit ezután a mi nyelvünkön
Harapinak neveztek. A papnők és rimalányok versengésében estére Indus bájnő
lett az első, aki egyébként jövendőmondással is foglalkozott. A győzelem
jutalmául Harapi esti étkezésül halászételeket rendelt a csoportjuknak. A győztes
papnő viszont Harapit választotta férjéül, amit még Tenisurnak sem lehetett
megváltoztatni. Harapi Kaltes-asszony Földjén építési tudós volt, akinek a
visszamaradásához a kaltesi irányító-központ is hozzájárult. Harmadiknak Abod
futott a célba, míg negyediknek a nyugtalan Kadhafi. Ötödiknek Kapac beavatott,
az Atlantic felől jött vitéz, míg hatodik Nimród második fia, az ifjú Dobok lett.
Tenisur mindegyik győztesnek átadott egy-egy kis csomagot, amelyben kaltesi
magvak voltak, de mindegyikben más-más fajta. Felkérte a
megajándékozottakat, hogy a dobozokat csak közvetlenül az ültetés előtt
bontsák fel. Azonban felhívta a figyelmüket, hogy ezen Égi-magvakat, majd ha a
termelvények megteremnek, egymásnak adják át. Reméli, hogy a most hozott
ajándékok a Vízöntő Világhónapjára elterjednek.
- Lehet, hogy tévedek, mert Joli-Tórem Földjén a Hold-Anya hatására fölgyorsult
az Élet és a bátor hajósok hamarabb végrehajtják az elterjesztés feladatát.
A lovasversenyek után a nyugtalan tengerparti szkíták kérték, hogy
kocsiversenyt is rendezhessenek, először kordélyokkal, majd a végén harci
szekerekkel. Az avarok lassú mozgású, kezdetleges kocsi-szerkezeteit nem
indították. A Kaltes-asszony birodalombeli bölcsek csak fitymálva nézegették a
készülődést, de Tenisur, aki fiatalabb korában maga is híres futó volt, örömmel
járult hozzá. Annál is inkább, mert az eddig háttérbe szorult Égi-jármű kezelők 5
főnyi személyzete is vállalkozott a versenyzésre. Mivel Bothon, Esthon és Sába
fiataljai még nem ismerték ezen előzködési módot, mindenki élénk figyelemmel
kísérte az előkészületeket. A nézőket felkérték, hogy az Abod városától látásnyi
távolságra lévő Pusztaszer-kegyhelyéig a köveket szállító út mentén a helyeiket
kényelmesen foglalják el. Ugyanis korábban szép fasort ültettek Abod és
Pusztaszer között és a fasor két oldalán jövő-menő két utat jelölték ki az építési
anyagot szállítók részére. Gyönyörű téli napsütésben kezdődött meg a
kordélyosok versenye. Ebben a pamír-szkíták közül Kas tárkány győzött, aki
nemrég érte el a beavatottság szintjét és Töbet küldte el a havaruti-Nagyszalára.
A másik győztes Kuca beavatott lett Bugátból, akinek az édesapja a parszi
szkítáktól jött vőnek Bugátba és az édesanyja, mint az ifjúsági lovasverseny
győztese, férjéül választotta. Tehát a gyorsasági egylovas kordély versenyen
kettős szkíta győzelem született.
A szekér-versenyek már népesebbek voltak, mert a 20 kordéllyal szemben most
60 harci-szekér versengett. Egyszerre csak 5 szekeret indítottak, hogy minél
kevesebb sérülés történjen. Csoport-győztesek a kétlovas harci-szekereken:
Berenice, Hani, Ham, Tardos, Jászó, Böngyér, Har, Dániel, Arpah, Kadhafi, Roj és
Molnár voltak. Ezen bizonyos kaltesi versenyző Szakarában kapta a nevét, mert a
papnők igen érdeklődtek a szép növésű, Égi-járművet gondozó kézműves iránt.
Sikila közvetítésével azt a választ kapták, hogy fiatal korában lepénysütő volt,
később azonban a rendfenntartókhoz lett beosztva és itt tanulta meg az Égi-
járművek kezelését. Tenisur biztatására hozzá hasonló versenyzővé vált. Mivel az
édesapjával együtt sok kenyérmagot őrölt, ezért az Uruk birodalombeli Ganna
beavatott azt mondta: bizonyára kiváló molnár volt az Égieknél. Így aztán
ráragadt a Molnár név, amely a legrégebbi Umma városbeli templom-gazdasági
mesterségeknél liszt- és darakészítőt jelentett. Így a papnők és leányok kedvence
az ifjú Molnár lett.
A versenyzők minden forduló után a beérkezés sorrendjében már három lóval el-
látott harci-szekereket kaptak. A másodszori fordulón Berenice, Dániel, Roj,
Arpah és Molnár versenyzők érkeztek elsőnek.
Amíg a versengés folyt, a beavatott nézők és vendéglátók tanácskoztak. Tenisur
azt mondta, hogy nekik még vannak olyan ajándéktárgyaik, amelyekkel a
versengőket megjutalmazhatják. Bothon, Esthon és Sába fejedelmi személyei is
kijelentették: Erre a célra ők is tartalékoltak díszes tárgyakat, s így minden
résztvevőt megjutalmazhatnak. Így a kétlovasok között Arpah lett az első, a
második Dániel. A háromlovas futamban Molnár lett a győztes és Berenice
második. A győztesek ünneplése után ünnepélyes ebéd volt, azalatt templomi
karok énekeltek és a templom csarnokban a szokásos táncokat mutatták be,
majd megkezdődött az ünnepi lakoma.
Az ünnepségek befejezése előtt Ré karnaki papnő bejelentette Sikilának, hogy
Molnárnak, a szekérversenyek győztesének a felesége akar lenni. Ennek
hamarosan híre ment és rögtön jelentkezett Sába papnő is, hogy a pamír-szkíta
Berenice felesége akar lenni és az édesanyjának birtokán, a Vörös-tenger partján
akarnak pamír-tárkányok segítségével egy kikötőt építeni.
Mindkét esetben megbeszélésekre volt szükség, mivel mind az újonnan
elnevezett Molnárnak, mind Berenicének a pótlásáról gondoskodni kellett.
Reggelre megoldódott a csere, mert Molnár helyett Ré papnő öccse, aki
beleszeretett az egyik kisebb termetű kaltesi papnőbe, a Sikilával
történt megbeszélés értelmében jelentkezett az Égi-járművön való
eltávozásra. Berenice helyett Bábel és Uszuri beavatottak is jelentkeztek
cserébe. Végül a beavatottak tanácsa Uszuri mellett döntött.
Amíg Berenice azt a parancsot kapta, hogy fejlessze ki Úr városa és a róla
elnevezett Berenice között a tengeri hajós kereskedelmet, addig Uszurinak a
legfőbb feladata az lett, hogy a pamír és parszi szkítákkal a kereskedelmi
kapcsolatokat kifejlessze. Ehhez az elgondoláshoz Harapi és felesége, Har
beavatott is csatlakozott. Az Indus mindkét oldalán kereskedelmi szállásokat
építettek ki az Uszuri szárazföldi kereskedelmi karavánok részére, s így az ataiszi
népek hírszerzői lettek. Bothon, Esthon és Sába ifjúsága ünnepelt és vidám
hangulatban lovagoltak Pusztaszerről a Narmen fejedelemfa által épített Tébába.
A vendégek szorgalmasan rótták: “Kadhafi, Atotis és Hóraba birodalma után
megtartottuk Pusztaszer nagy ünnepét, a Nagy-Süánt és vásárosok, énekesek,
erőművész mutatványosok, csillagjósok vetélkedője után még Napkara Aran-
Östen birodalmát is felkeressük, hogy ünnepelhessük a Nagyszalát!"
Az ünneplésbe azonban egy kis hiba csúszott, mert a külső magtárakat a homok-
buckás vidékek éhezői megtámadták. Tenisur a kaltesi járművön a
beavatottakkal a kis Tébába repült. Az utóvéd 100 lovas éppen felnyergelt,
amikor az életben maradt termény-raktár őre lóhalálában jelentette, hogy a
szemes terményeket az éhezők elrabolták. Káli hátvéd parancsnok 100 lovasával
nyomban a rablók után lovagolt. Kézrekerítették mind a 40 rablót és megkötözve
Abodba szállították. Abod fejedelme, Káli és Kuca vezette a rabok kihallgatását.
Poliszár, aki már dolgozott Szakara mágus ültetvényein, meglehetősen tudott a
volt gazdái nyelvén beszélni és elpanaszolta, hogy messze a Nílustól nagy
szárazság uralkodott és kiégtek a terményeik. Igen sok ember és gyermek éhen
pusztult. Abod fejedelme azt válaszolta, hogy miért lopnak és gyilkolnak, hiszen
ha Abod vidékére jöttek volna dolgozni, a munkájuk fejében kaptak volna sok
élelmet, s ez megmenthette volna az embereket az éhhaláltól. Akikre rábizonyult,
hogy a raktárost megölték, börtönbe zárták, míg a többit dologra fogyták. A
legjáróképesebb ártatlanokat tíz napi élelemmel útba indították lakhelyükre. Így
4 fő börtönbe került, 30 főt őrizetes munkára fogtak, míg 6 személy élelmet vitt
Szakszinba.
Mivel a magtár őre reggelre a papnők gondozása ellenére is meghalt, a 2
főbűnöst 24 fő bíró ítélete alapján vízbeölték. Mikor 3 nap múlva Káli a 100
lovasával Tébába érkezett, jelentette Karun és Havarut fejedelmeknek a
megtörtént esetet. Azt válaszolták rá, hogy ezen események a régi időkben
Kaltes-asszony birodalmában is előfordultak, de a lustább természetű embereket
munkára kényszerítenék. Ugyanis az élet ott sem csak táncolásból, sípolásból és
dobolásból áll, hanem a földi terményekért meg kell dolgozni. Úgy látja, a
könnyelmű emberiség a bő esztendőkben nem tartalékol elég élelmet a szűk
esztendőkre és ekkor éheznek. A lefogyott és a csontjukra száradt bőrű
kisgyermekek nem tehetnek arról, hogy könnyelmű szüleik nem biztosítják a
fenntartásukat. Azt Tenisur is helyesnek találta, hogy a 30 személyt munkára
fogták, így az elvitt élelem és a további élelmi segélyek értékét ledolgozhatják.
Ellenben Kaltes-asszony birodalmában nincsenek halálos ítéletek, hanem az
elkövetett károk és gondatlanságból okozott emberhalál miatt a bűnösöknek az
elkövetett bűnük terhét viselniük kell. Nem ritka büntetés az életfogytáig tartó
szabadságvesztés.
Amíg minden résztvevő beérkezett Tébába, a nyugtalan fiatalság vadászatot
tartott és közben egy Nippurból jött rovó-deák sérüléseibe belehalt. Áldott
állapotban lévő felesége koraszülés állapotába került. Az Agadi városából küldött
rovódeák beavatottsága révén került Karun csoportjába, útközben feleségét is
magához véve, az elkísérte férjét a havaruti Nagyszálára. Ekkor, hogy a
gyermeket megmentsék, a karnaki és a kaltesi papnők a koraszülött gyermeket
gondozásukba vették. A megszületett kislányka Óm-jellel bírt. Az egynapos
gyermeket a karnaki kistemplomba vitték, ahol Tenisur vállalta a kislány feletti
védnökséget és az újszülöttnek az Agadi-Féran szerint a Mari-birodalombeli Mária
nevet adták. Papnők éneklése mellett a Kaltes-birodalombeli szokás szerint
tartott a beavatott-keresztelő. Ugyanis a beavatottak titkos jele egy lilás köd-
képen fénylő keresztalak volt. A kis leányka olyan gyenge szervezettel
rendelkezett, hogy az édesanyával együtt Karnak arbag-szállásán maradt és a
papnők mindent elkövettek a megmentéséért. Tenisurnak a rendelkezései szerint
ápolták mindkettőjüket. Másnap reggel még életben találták az újszülöttet, s az
életben maradásához megvolt a remény. Igen érdekesnek találták a beavatottak,
hogy a kis Mária igen hasonlított az anyai ősanyjára, Ardvisura-Anyahitára. A régi
ataiszi Nagy-Féran 24 személyes nyilvántartásában a Mária név a születési napon
szerepelt. Most a nyilvántartások szerint Agadi körzetben a Mari-birodalombeli
Féranban volt található. Ebből megállapíthatta Karun, hogy az Élisten-
birodalmában egy igen értékes beavatott született. Tenisur szerint ettől a
megmentett kisdedtől egy nagyon híres nép fog származni. Karun kiadta azon
rendelkezését, hogy az édesanya és Mária Tenisur pártfogoltja, Iboska napjáig
Tébában pihenjen és szavárd lovasok kíséretében, egy utazókosárban térjen
vissza Mari városába. A templomi áldás után Téba lakossága az újszülöttet és
édesanyját ajándékokkal halmozta el. Ezen újszülöttnek az emlékére a tébai
papnők egy kegyhelynek az alapjait rakták le, amelyet Tenisur áldott meg. A
havaruti Nagyszala emlékére az újabb átépítésig Mária-kegyhelynek nevezték.
Tébában is új templomot építettek a Nagyszalában résztvevők számára. Még Nar-
men idejében sok toronnyal ellátott kegyhelyet és keremet ligeteket alkottak az
Égiek tiszteletében elmélyülők részére. Itt gyűlt,össze a többszöri eljegesedés
elől menekülő beavatottak tábora, akiknek utódai az Ősök megmenekített
rovásait őrizték. Az új aháj kőfaragók által épített Tébában olyan templomban
folytatódott a Nagyszala, ahol 25 beavatott helyett már a kiképzett karéjban 120
beavatott fért el, míg a szentélyben S vezető fejedelmi személy helyezkedhetett
el. Az északról és délről menekültek kegyhelyeit, valamint a különböző tájakról
küldött beavatottakat az új 24 kegyhely körzetében szállásolták el. Hajnali
megbeszélések után kiválasztott szónokokkal indultak el a Nagyszalára.
A Pusztaszer 5 fajta versenyében győztes lovasok és pap-sámán mágus-pateszi
tárkány képzősök ifjúsága pihenőt kapott. A győzelmi est örömében Tenisur
addig nem indult el Égi-járművével Tébába, amíg az ifjúság ünnepi étkezését
meg nem nyitotta. Minden fogást megízlelt, de inni csupán az Égiektől hozott
üdítő-italt ízlelte meg és engedélyével megkezdődött a kakasrikkantóig tartó
vígalom. Ezen a mulatságon mind a 24 kegyhelyhez tartozó helység egy-egy
jellegzetes énekes-táncos mutatvánnyal versengett. Az utolsó 100 lovas még
csak ébresztőt tartott, amikor újabb lovasok jelentek meg Abod felől. Abod
fejedelme üdvözölte a vendégeket.
Ninivei díszes szekéren érkezett az előcsapat, míg kényelmes vadász homokfutón
az elaggott Nimród kürtösei jelezték a vadászok Nagyfejedelmének érkezését.
Kényelmes, aranyozott hordszéken ült az agg Nimród. Az egykori fiatal vadász
társa, Abod fejedelem tisztelettel üdvözölte. Abodi dombos kenyérrel, Turra hegyi
sóval, pusztaszeri fonott kaláccsal és Amun-papjainak üdítő italával terítettek
Nimród kíséretének és a 24 kegyhely díszedényeit rakták a vendégek elé
kézmosásra. Lábaikat fadézsákban mosogatták meg pusztaszeri szokások
szerint. A nagy kürtölésre felébredt a győztes ifjúság és díszes felvonulással
üdvözölte Nimródot, a nagy vadászt, aki Ninivéből hozott ételféleségekkel
megvendégelte az ifjúságot.
Nimród elmondta Abod fejedelemnek, hogy öregkori betegségen esett át, de egy
Zagrosz-hegységből jött, kurd származású arbag-mágus csodaszereivel
meggyógyította. A mágusok tanácsa a nagyszámú családja kérésére úgy ítélte
meg Nimród állapotát, hogy arbag kísérettel még megjelenhet a Havarut-
Nagyszala utolsó napjaiban ott, ahol a nagy vadász győzelmeit aratta. Boldogság
sugárzott Nimród arcán, amikor a győzelmi arany-kelyheket a pusztaszeri Nagy-
Süán győzteseinek, igaz, megkésve, de emlékül átadta. Olyan jó kedve támadt,
hogy a kurdok hegyi-ünnepélyének lassú topogóját is eljárta a ninivei síposok és
kürtösök harsonái mellett. Nimród diadalmenetben indult a lovas sereg közepén
Aran egykori birodalma felé, hogy az Ibos-Iboska napok közötti Nagyszilán még
részt vehessen. Nagyon örült annak, hogy kisebb fia, Dobok vadász is részt vett a
Nagy-Süánon és a győztesek között ünnepelték. Dobok 24 lovasával apja
közelében haladt és az arbagok napi jelentését a rovó-deákokkal mindig
ellenőriztette. Örült, hogy édesapja az Égi-járművön érkezett, Kaltes-
Birodalombeli tudós és Egyisten hívő papokkal még találkozhat.
A kíséretükbe szegődött Abod fejedelem a havaruti Nagyszala eddigi
eseményeiről tájékoztatta Nimródot. Amikor Abod kíséretében Nimród ninivei
küldöttsége megérkezett a tébai Nagyszalára, a lovasokat, szekereket és
kordélyokat a karnaki lóállásban szállásolták el. Ez az újonnan épített
oszlopcsarnokos fogadó szállás a 100 főnyi utóvédnek lett a telephelye. A
legkényelmesebb lakhelyeket Nimród és Abod kíséretének biztosították. A
harmadik napi Nagyszala előadásokra Nimródot és Abodot is felkérték. Tenisur,
Havarut és Karun mellett foglaltak helyet a 25 karéjos díszhelyen és éppen a
nemzedék-váltásról vitáztak.
Tenisur a Kaltes-asszony bolygóján, a kaltesi birodalomban már kiforrott, 10 000
tűzszerzési évvel magasabb fejlettségről beszélt. Mivel földi és vízi járműveik
igen sok balesetet okoztak, nem beszélve a levegőben röpködő járművekről, ezen
baleseteket úgy csökkentették, hogy a jövő-menő közlekedési alkalmatosságokat
más-más útvonalon mozgatták. Így sem előzés közben, sem géphibából eredően
súlyos balesetek nem történtek. Minden lélegzetvételnyi megállóban kupolás
várótermek és városok épültek. Ezen kisebb-nagyobb települések helyét úgy
határozták meg, hogy erdőségek, melegvizek és tavak, tengerek mellett
építették ki a fedett városaikat és szállásaikat, hogy a természetbarátok, turisták
és a sportoló-vetélkedő ifjúság kényelmesen és jó helyeken élhessen. Lopások és
gyilkosságok, valamint háborúskodások már 10 000 év óta nem fordultak elő, de
a 8-10 pergőnyi munkát mindenkitől megkövetelték. Aki valami kihágást követett
el, azon az Arvisura-Anyahita által földjükre hozott 24 bíró ítélkezett. A legtöbb
bűnt azonban a nemzedékváltások okozták. Ahogyan itt a Ménes-birodalmában a
kiscsikók sem élhetnek folyton szabadon, Kaltes-asszony Birodalmában is minden
élő személynek, életének során dolgoznia, alkotnia kell. Ahogyan minden
kiscsikót is befognak munkába, az új nemzedéknek is magának kell új életet
teremtenie. Természetesen, egy már 25 tűzszerzési évet megélt ifjú többet tud
alkotni, mint egy 3 nemzedéket megélt idősebb ember. Ezért az újabb nemzedék
mindig okosabbnak tartja magát, mint az idősebbek, s így igen gyakran
nézeteltérések keletkeznek. Itt, Joli-Tórem földjének minden zugában is a felnőtt
nemzedék javítások helyett új lakhelyeket teremt. Így mindig az a legújabb, a
legszebb, amit az ifjúság a saját verejtékével hoz létre.
Pedig Kaltes-asszony birodalmában is megszületett olyan, sokak által bebizonyí-
tott igazság, hogy az újonnan megszületett emberiség nem tud olyan újat
mondani, ami egyszer már meg nem történt volna. Új igazság nincsen, csak
újonnan felnövekedett ifjú nemzedék. Utolsó nemzedék az, aki az öregebb
nemzedékek sírhalmát feldúlja és az útra veti! Az ilyenek nem gondolnak arra,
hogy minden embernek inkább több a haragosa, mint jó barátja, és ő is így
járhat!
Tenisur után Karun beavatott fejedelmi személy emelkedett szólásra és a
Surupakban lévő titkos feljegyzésekről beszélt:
A mesélt, regélt és nemzedékről-nemzedékre örökségül hagyott idők
számításában, a rovópapok mindig az igazságot keresték. Eddig a
legmegbízhatóbb feljegyzések a tűzszerzési hegyi-ünnepélyek rovásai voltak.
Ugyanis a tűzőrző lányok egyik hegyi ünnepélytől a másik hegyi ünnepélyig
őrizték az örök tüzet. Ezen agyaglapos feljegyzések megállapították, hogy
az 1856. tűzszerzési évben a Hárpia-Tórem - Kaltesasszony viadalában
vágták az isteni torzsalkodók Joli-Tórem Földjéhez a Hold-Anyát Kr. e.
11 652-ben, de Kaltes-asszony és Joli-Tórem azt kis ütődéssel
eltérítette. A másik kísérletnél, a 2066. tűzszerzési évben összeütközés
nem történt, hanem a második Özönvíz öntötte el az alacsonyabban
fekvő szárazföldeket. Legmegbízhatóbb az idők számításában az első Özönvíz
ideje, tehát a tűzszerzési hegyi-ünnepély alkalmával történő 1856. évi hegyi-
leányvásár.)
A beavatottak feljegyzései alapján 432 000 evéses nemzedékváltás előtt, azaz 21
500 hegyi ünnepi évvel az első Özönvíz előtt 10 család uralkodott Joli-Tórem
Földjén. A magasabb kultúrájú, Kaltes-asszony Földjéről jött 10 családos
csoportok 19 644 hegyi ünnepi évvel hamarabb jelentek meg Égi-járműveiken
Joli-Tórem Földjén, 2000 tűzszerzési évenként újból jöttek családos csoportok és
a régebbi családoktól magasabb tudásukkal átvették a hatalmat, de mindig úgy,
hogy a korábbi családok hatalmon lévőivel újabb uralkodó családokat hoztak
létre. Ezen családok uralma független volt az időjárások katasztrófát okozó
kilengéseitől. Ardvisura-Anyahita, az Ősanya csoportja hozta magával az Égiek
egyistenhitét. Gyermekei közül első fia a fejedelmi hatalmat szilárdította meg, a
második a biztonságos-földművelést, míg a harmadik az állatok megszelídítését
hajtotta végre és így megszüntették Joli-Tórem Földjén az addig szokásban lévő
emberevést. Többi fiai: Úr, Él és Van az édesanyjuk irányítása mellett az Égiek
hitét rótták le Ardvisura-Anyahita tanításai alapján, az 5 Égi férfiú ellenőrzése
mellett. Megszerkesztették Úr, Él és Van rovásai alapján a 3 x 8 személyes Nagy-
Férant, vagyis az Égi szokások szerinti Névadást. Ezek közül az Úr által lejegyzett
8-as Féran most is látható Surupak titkos feljegyzéseiben. Az Él által lejegyzett
Féran Agadi városának templomában látható. A Van fejedelemfi által lerótt
harmadik 8-as Féran most Hun-Ómban látható a beavatottak Kegyhelyén,
amelyet aztán törzsekre bontottak fel. Az Ardvisura-Anyahitától származó
utódokat ezen Féranban lerótt nevekre keresztelték a beavatottak Óm-jele
alapján. Mindhárom Féranban szereplő beavatottak Anyahitától származtak és
ezek közül az évszámmal megjelöltek 24 karéjos beavatott utódok voltak.
Sikila élénk közvetítése alapján sem értette meg mindenki a Nippur birodalombeli
Karun érdekes előadását, ezért Havarut beavatott fejedelem, a vendéglátók
jogán emelkedett szólásra:
- Az a bizonyos 432 000 nap nagyon csalóka szám, még a Kaltes-asszony biroda-
lombeli, vendégségbe jövőknek is. Ugyanis a legrégebbi korszakokban a Joli-
Tórem birodalmában élő emberiség nagy vadászatok mellett napjában csak
egyszer étkezett. A bőséges vadász-zsákmányon addig rágódtak, amíg csak
tartott. A hús-zsír étkezés mellett a növényi termékek csupán mellékes ételeknek
számítottak. Bőséges étkezés után csak napkeltével ébredtek fel. A kaltesi
emberek szerint Joli-Tórem földjének forgása gyorsabb volt, mint jelenleg. Ezért a
380 napos földforgás mellett a mi feljegyzéseink szerint az utolsó eljegesedés,
azaz a Hold társutas összeütközése az első kaltesi nagy tudású ember
megjelenése előtt 1136 évvel és 320 nappal történt. Ezen idő alatt uralkodott a
10 család, átlag 110 évi eltéréssel. Az újonnan jöttek vették át az össze-
házasodások révén az irányítást. Utána a jelenlegi Ibos napjáig 8282 Nílus áradás
következett be. Ezen idő alatt Joli-Tórem Földjének forgása lelassult az ár-apályok
miatt, a 380 nap helyett 365 vagy 366 napból áll az áradások közötti napok
száma. Viszont mikor a csillagok járása szerint elérjük a Halak után a Vízöntő
Világhónapját, 40 544 Ibos napnak kell bekövetkeznie, hogy az Élet-
Templomának barlangi feljegyzései szerint elérjük a 48 000 éves feljegyzési időt.
Nimród, aki élénken hallgatta mindkét előadást, megjegyezte: - Most aztán
végképp nem érti az egészet senki!
Tenisur, a maga 10.000 évvel magasabb műveltségével Sikila által az estig tartó
vitát a továbbiakkal egészítette ki:
- Valóban, az Égi-járműveken az első, vérfrissítésként küldött kaltesi csoport
érkezése a Hold-ütődés előtt 1136 évvel történt. Tehát a barlang jelzések hűen
tükrözik az érkezés utáni 432.000 gyorsforgású napot. Ez alatt a 10 uralkodó
embercsoport a fóldiekkel társas emberi viszonyba lépett és 2 x 2, azaz 4
vércsoportban megindította az emberiség fejlődését. A Hold-ütődés után
bekövetkezett eljegesedés alatt ezen kiművelt emberek gondolkodása révén
Ataiszban és Atlanticban egy műveltebb embertömeg alakult ki, akik a melegebb
vidékeket elárasztották. Ettől kezdve a kaltesi tudományok átadását
meggyorsították. Most pedig, a növekvő távolság miatt mind ritkábban fogunk
eljönni. Előrelátásunk szerint a Vízöntő Világhónapjában itt is beköszönt a Béke.
Karnak és Téba szabír és aháj település volt Ménes birodalmi vezetéssel, de a
látótávolságra épült 10 faluban mindenütt más-más törzsbeliek laktak és
mindegyik helységnek külön kegyhelye volt. Téba, Amu-Óm, Ön és Ten
kegyhelyein 3-3 napos, főként hitvilági egyeztetések voltak, amelynek a végén
aztán Nimród kérésére nagyobb vadászatot tartottak. Erre az időszakra a 300,
majd 500, végül a 800 lovas kíséret az Ősten-Birodalmában ütötte fel a
sátorfáját. Megkezdődtek a nagy vadászatok, amelyek 12 napig tartottak. Tenisur
kedvenc érdeklődését kielégítette. Megkérte Sikilát, hogy a rovódeák csoporttal
végeztessen el az Úristen, Élisten és Vanisten hitvilágú lovasok között
névgyakorisági összeírást a közkedvelt nevekre vonatkozólag. Az áradási iszap
felszáradása után készültek el vele és mindhárom csoport Féranja szerint a két
nagyszülős Nimród nevű lovasok neve volt a leggyakoribb.
A vadászat központját a Magyarabok vidékére tették, mivel ezen szelíd hitvilágú
törzsnek nem volt szabad állatokat ölni, így a dúvadak nagyon elszaporodtak.
Amíg a nagy vadászat lezajlott, Sikila gondolat-rezgések közvetítésével a kaltesi
papnők sütés-főzési szokásait On és Ten papnőinek átadta. Egy-két napon belül a
nőtársadalom szépen megértette egymást. A gyermekáldásból kirekesztett
papnők hosszú tanácskozás után az emberiség fejlődéséért az Égi-módszerekkel
való mesterséges megtermékenyítést választották. Mivel mindannyian 20-30
tűzszerzési év közötti korúak voltak, már a szülői beleegyezést is mellőzték.
Fiútestvéreik javára vagyonukról a papok előtt tett nyilatkozatukkal már 20 éves
koruk körül lemondtak, s így nyugodtan várhatták a nagyobb Életfával bíró
gyermekeiknek a születését. Mire Ten kegyhelyén a második holdtöltén
megrendezték a vadászatok eredményeinek nagy ünnepélyét, 50 papnő
részesült Égi-megtermékenyítésben. Erről a papnők és Sikila csoportja is
mélyen hallgatott, csupán Sikilának volt joga, hogy a rovások szokása szerint tíz
év után a 4. Arvisurában erről megemlékezzen.
A vadászati nagy ünnepély egyik szokása az volt, hogy a 24 legtöbb vadat elejtő
hősnek méltányos kívánságát teljesíteni kellett. Győzelmi mámorukban a
legeredményesebb Nagyvadászok mindannyian a gondozott és szép Ten-
Birodalmi papnők közül kértek feleséget.
Mivel a lovas, kordély és harci-szekér győztesek kiválóan edzett férfiak voltak,
senki sem csodálkozott, hogy a kiképzett szép fejedelmi papnők az Égi-
megtermékenyítés általi gyermekei kiváló képességekkel születtek. Kóros és az
eddigi gyakorlat szerint kétnemű még véletlenül sem akadt közöttük, amit Sikila
tízéves Szakar-Gizella településen történt tartózkodása alatt a Tenisur által
elrendelt jelentések beérkezése alapján megfigyelt.
A havaruti Nagyszala elrendelte, hogy ezen Arvisurát titkos Arvisuraként kezeljék
és csak a Vízöntő Világhónapjában hozzák nyilvánosságra, mivel akkor már
érthetők lesznek a bennelevők.
A nagy vadászatok után Sikila és Töröngöly a Nimród-féle csoporttal Szakarába
távozott fejedelmi hordszékeken és Almaszüret havának 21. napján megszületett
a legmagasabb fokozatú beavatott utolsó kislányuk: Gizella. Töröngöly halála
után Sikila idősebb gyermekei etruszk, aháj és szabír lovasok kíséretében
megjelentek Szakarában és a hőslelkű édesanyát Agadiba szállították. Innen
gyermekei egy része Sikilát Szatambul aháj településen át legnagyobb fia
Melegvizű-Birodalmába, Tardos nevű településre szállította, ahol Tisza nevű
unokájának a településén halt meg, életének 65. tűzszerzési évében. Hosszú
életét annak köszönhette, hogy az Égiek rendelkezése szerint gyökerekkel
(Orhoda), gyümölcsökkel táplálkozott és minden szitás-pénteken egy galambot
vagy egy nyulat, ritkább esetben 1 fürjet fogyasztott el. Havarut, Amu, Őrsúr,
Szakara 3-3 napját, pusztaszeri Nagy-Süán napját, majd utána Téba-Karnak,
Amun-Óm, Óm és Ten 3 x 3 napos szaláját és az Ősten birodalmának vadászatait
10 év alatt lerótta, amelyből kitűnt a Kaltes-asszony birodalombeliek 10.000
évvel magasabb tudása, a megszületett gyermekek képességeinek kibontako-
zása, amely tudás Joli-Tórem Földjén a hatalmas építkezésekkel maradandót
alkotott.
A 70-ik medvetoros évben Ibos napjától Iboska napjáig tartó havaruti Nagyszala
eseményeit Sikila minden tudásával lerótta, hogy annak részleteit a Vízöntő
Világhónapjában annak titkosságát feloldva közölni lehessen. Mind Temere, mind
Nemere halotti porát emberfejes rátóban gyermekeik Tisza mágus birodalmába
hozták, ahol ünnepélyesen a Kun dombok alá elhelyezték. Ezzel jogot nyertek
arra, hogy utódaik a Tisza partjai mellett élhessenek. Mellékfolyói, mint az emberi
Életfák, jelezték, hogy a környékén utódaik örökké élhetnek. Tenisur beszédeit a
rovódeákok segítségével minden beavatott lerótta és annak számszerű adatait
Joli-Tórem minden vidékére elvitték. Az Égiek 10.000 tűzszerzési évvel magasabb
tudományával született kaltesi gyerekek közül egy sem akadt kétnemű, ezért
Sikila megörökítette:
- Joli-Tórem birodalmában a védettséget biztosító barlangok és cölöpvárak
mellett az újonnan születettek közül minden 20 ember közül 1 kétnemű akadt. A
Kaltesi látogatások után ezen szám a kétezer tűzszerzési éves látogatások után
fokozatosan 30, 40, 50, 60, 65, 70, 80, 90, 95 és 100 emberpalánta közül már
csak 1 kisgyermek volt kétnemű, s így a Csíra csúfolódási szokások is
megszűntek. Pateszik, papok és sámánok az ilyen újszülötteket arbagoknak,
naziroknak és a nazarkáknak járó tisztelettel különleges kiképző helyekre utalták.
Pilis beavatott tudott Sikila letelepedéséről Tardos beavatott birodalmában. Ami-
kor Dömös fia nagykorú lett, népes lovassereg élén megjelent Tardoson és fia
számára megkérte Sikila kezét. Ekkor Pilis a feljegyzéseit a Tardosban elhelyezett
rovásokkal összehasonlította, mert bevallotta, hogy nemcsak az elaggott Nimród,
hanem ő sem értett meg mindent.
Sikila elmagyarázta, hogy a kaltesiek első leszállásakor a Föld még 380-at fordult
addig, amíg elkövetkezett a tűzőrző leányok hegyi ünnepélye. Ezen eseményt a
Turra-hegység barlanglakói figyelték meg a Nílus áradásával kapcsolatban. Így a
barlanglakók 21 500, azaz két tömény és 1500 Nílus áradás után merészkedtek
ki a védett barlangból. 19 644 Nílus áradás után már a hegytetőkön építettek
gerendavárakat és megfigyelték az egyenletes, 380 napból álló évet. Mindezeket
a bölcsek a Hold koccanásáig számolták. A Holdnak az Atlantichoz való
csapódásakor Kaltes-asszony Földjéről 1136 Nílus-áradási hegyi ünnepélyes évvel
érkeztek emberek Kaltes-asszony szekérén. Ettől az időtől kezdve kezdtek
cölöpvárakat építeni és a Nílus áradás utáni porhanyós felszáradás után kezdték
el a kaltesiek tanácsa után a szemes-magvakat termelni. Az 12 évre való termést
a cölöpvárakba szállították, kiegészítésként halásztak, vadásztak.
A következő Kaltes-családok 1136, 1027, 925, 823, 721, 629, 417, 215, 113 és 11
Nílus-áradási évvel érkeztek a Hold ütődése előtt. A 11 évvel hamarabb érkezők
már jelentést hoztak arról, hogy a csillagjósaik egy Joli-Tórem Földjét érő csapást
jeleztek. Ezért azt javasolták, hogy a Kaltesi keveredésű Égi-eredetű emberek a
Nílus forrásvidékének irányába vándoroljanak. A kaltesi családok utódai
elvégezték ezen megfigyelésüket, hogy a 2-2 vércsoport és annak ezernyi Élet
ága-boga alapján a kétneműek és a nemtelenek csoportja 200 emberről 100
emberre csökkent. Az Életfa-tudás megemelkedett az agyvelő
megnagyobbodásával. Az ataiszi beavatottak már könnyebben megfigyelték,
hogy a Föld forgása 380-ról 365-re, vagy 366-ra csökken évenként. Ekkor
megindult az emberi agyak gyors fejlődése, mert a Hold árapály mozgása megin-
dította a fejlődést. A Vízöntő Világhónapja végén újabb változás
következhet be. Ha Hold kísérőnkkel történik valamilyen esemény, úgy
a 380 földfordulatos év újból bekövetkezhet.
- Hol leszünk mi már akkor? - mondta Pilis nagy okosan, nimródi megnyilatko-
zásában - Nagyon régi megfigyelések szerint Pilis-kegyhelytől északabbra
emberemlékezet óta mindig földrengésmentes volt a dombos-hegyes vidék és a
hegytetőkön soha nem volt áradás. Így könnyebben elkerülhetjük a gyakori
özönvizeket.
- Tenisur igen okosan megvilágította helyzetünket - mondta oktatólag Sikila -
utódainak mindig előre kell haladni a korszakváltozásokkal! Társföldünk
beavatottjai a nagy távolságok ellenére meg tudták állapítani a Holdnak a
Földünkhöz való csapódását. Abban is igaza volt, hogy az Életfa fejlődés,
valamint az öröklődés folytán semmi új dolog nem történhet, ami Kaltes-asszony
Birodalmában, vagy pedig Ataiszban már egyszer meg ne történt volna.
- Aranyos nászasszonyunk, magyarázd meg most utólag a minden beavatott által
lerótt 432.000-es számot, mert a megbeszélések után azt mindenki
másféleképpen gondolta. Másnap már olyan dolgokat magyaráztak ébredés után
az alacsonyabb fokozatú beavatottak, hogy szerintem már senki sem emlékszik a
lényegre. Mondd el nekünk, hogy mit róttál le a nippuri-deákok segítségével!
- Tudjátok, a legrégebbi időkben az emberek sokat éheztek és boldogok voltak,
amikor egy-egy tarajos-agyaras nagyvadat elejtettek. Ilyenkor a vadászcsoport
napokig ette a nagyvadat. Magasan járt a nap, amikor az asszony-népek némileg
megpuhították forró-köveik segítségével a vízben főtt húsdarabokat, vagy pedig
megsütötték azokat. Egész nap aztán holtra ették magukat és jóllakottan aludtak
el. Ezen szokásuk aztán az Égből jött emberek magasabb tudásával
megváltozott, de ők minden evést továbbra is egy évnek számítottak. Uruk
birodalmának bősége már többszöri étkezést biztosított. Sokan az ötszöri étkezés
során a különböző, változatos fogásokat nevezték el evési-évnek, s így a deák
rovásokban magas élet-éveket róttak le. Ezért volt szükség arra, hogy Esthon-
Bothon birodalmában egy évnek elkezdték számolni a Nílus áradásait: Ibos
napjától az Iboska napjáig, Ordosz térségében pedig egyik Medvetor havától a
másik Medvetor haváig. Amíg Ordosz és Hunor vidéke ragaszkodott a csillagok
járása szerinti névadáshoz és törzsenként új Féran névadókat rótt le, addig Uruk
birodalma ettől eltéréseket engedélyezett és férfi vagy nő, esetleg feleség
uralom szerint minden család maga adta meg az újszülöttek neveit.
Legérdekesebbek Tenisur búcsúszavai voltak:
- Nálunk is gyorsan fejlődik a tudás, s mi mindent el fogunk követni, hogy Joli-
Tórem Földjét újabb nagy csapás ne érje, de a nagy Mindenségben váratlan
események előfordulhatnak!
Mivel mind Sikila, mind Pilis látása gyengült, Sikila fia, Tardos vállalta, hogy a
Vanisten 8-as Féranját és Uruk híres 18-as Féranját megörökíti. Ugyanis
Magyarka Egyisten hívői az uruki Féran Magyarkára való kiterjesztését
elfogadták. Amikor a Hold-csapódás megtörtént, 215, majd 113 és 11 évvel
hamarabb Kaltesiek érkeztek Ménes későbbi birodalmába, ahová a korábban
érkezett beavatottak ezen három alkalommal is összejöttek és Joli-Tórem
földjének beavatottjait értesítették egy új jégkorszak kezdetéről. Ekkor
eldöntötték, hogy minden száz, csillagok járása szerinti évben, a Nílus áradása
alatti időben a legalkalmasabb helyen összejönnek és megtárgyalják a várható
eseményeket. Ezen megbeszéléseket minden 100 évben megismételték.
Agyaglapos jegyzeteiket a Szövetség Ládájában helyezték el és ebből a késői
utódok tanultak. Ezen eseményeket mindig a Nagyszala papjai végezték és a 100
évenként az Ibos szentély papjai hívták össze a mindenkori Nagyszalát. A 24
Hun Törzsszövetség Vanisten Féranját Ordoszól hozta el Sikila. A
változtatható uruki Féran felét Tardos fejedelmi ifjú jegyezte le a tardosi
Féranban, amely nem a csillagok járása szerint lett leróva és az Úristen hívőknek
csupán a Melegvizek Birodalmára vonatkozó neveit tartalmazta. Dömös és
menyasszonya, Gizella ezen tardosi Féranról és a Vanisten Féranról
agyaglapos másolatokat készítettek. Így mind Tardoson, mind Pilisen a
beavatottak Kegyhelyén volt egy 8-as és egy 4-es változtatható Féran,
amelyet gyakran kiegészítettek. A 70. medvetoros évben (Kr. e. 3970-ben)
Tenisur javaslatára eldöntötték, hogy a 100 évenkénti Nagyszala az ataiszi
törzsek bármelyik birodalmában összehívható. A Havaruti Nagyszaláról
lejegyzett Szala-rovásokat mind Tardoson, mind Pilisben elhelyezték a
beavatottak Szentélyében. Ezen Szentélyek megépítése feljogosította a
Melegvizek Birodalma lakóit, hogy későbbi időpontban összehívhassák a
sorsdöntő, 24 Hun Törzsszövetségi Nagyszalát. Azonban a 24 Hun Törzsszövetség
azért volt a törzsek szövetsége, hogy akár 24 véleményű is lehetett. Pilis fia,
Dömös, Gizella menyasszonyával úgy döntött: legjobb lenne a 365, avagy 4
évenként a 366 napos évet további tárkány napokkal, az ordoszi Féran titkos
jegyzetei alapján kiegészíteni. Így alkották meg a Pilis-Férant emlékeztetőül.
v
[II.] Bábel, Tabira, Dobok és Dániel (vagy Dan) Nimród fiai voltak.
vi
[III.] Arpach vagy másképpen Árpád Ménes testvéröccse volt. Az Árpád-ház kialakulása
valójában már tőle származtatható, tehát sokkal régebbről, mint a magyar törzsszövetség
honfoglalásának kora.

Kalandozások, rokonlátogatások
Mikor egy-egy sámán, illetve beavatott képzés véget ért, a végzős ifjúság
számára mindig megrendezték a szokásos Nagy Süánt, azaz a lovas ügyességi,
gyorsasági versenyeket és szellemi vetélkedőket. A nyertes fiatalok ilyenkor
jogot nyertek arra, hogy az Öregek Tanácsával egyeztetve, kalandozást
indítsanak valahová. Miután Ordosz lett a 24 Hun Törzsszövetség beavatott
központja, innen indítottak újabb és újabb kalandozásokat a térség különböző
irányában. Kezdetben ezek elsődleges célja a rokon ataiszi népek felkutatása
volt, továbbá a kereskedelmi kapcsolatok kiépítése, ám sok esetben az ifjúság
mérhetetlen kalandvágya volt az útrakelésük mozgatórugója. Ezen
rokonlátogatások és kalandozások során bejárták szinte a teljes Eurázsiát,
hajóikkal többször átkeltek a Nagyvízen, azaz a mai Csendes-óceánon is, mivel
még Kuszkó utódaival is tartották a kapcsolatot. Többször vezettek
kalandozásokat az uruki népekhez is. Ekkorra már az ataiszi eredetű népek sok-
sok törzsre osztódtak, s kirajzottak a Kaukázuson keresztül a Káspi- és Aral-tó,
valamint a Fekete-tenger vidékére.

Eközben a 24 hun törzs időnként egymással is viszálykodott. Leginkább a legelő


és termőföldek mindenkori állapota, az időjárás megváltozása miatt fellépő
éhínség, vagy olykor egy-egy balul sikerült kalandozás adott okot a belviszályra.
A kalandozások időtartama is egyre hosszabbra nyúlt, a nagyszámú ifjúság színe-
java nagyon sokáig távol volt az otthonától, sokan pedig oda is vesztek a
viszontagságos úton. Emiatt az otthonmaradottak zúgolódtak, hiszen hiányzott a
munkáskéz. Ezen úgy próbáltak segíteni, hogy egyre több rabszolgát és
hadifoglyot vittek haza magukkal, hogy az otthoni munkaerő némileg pótolva
legyen. Ezzel viszont alaposan kiváltották a meglátogatott népek gyűlöletét és
bosszúvágyát. Egyrészt emiatt, másrészt az egyre nagyobb népszaporulat miatt
egy-egy törzs néha felkerekedett és a kalandozások során szerzett tapasztalatok
alapján elvándorolt és messzebb telepedett le. Az ordoszi központtal azonban
mindig fenntartották a kapcsolatot, s a velük történt fontosabb eseményekről
lerótt Arvisurákat oda mindig visszajuttatták. A legemlítésreméltóbb
kalandozások, rokonlátogatások az alábbi helyekre történtek:

Kerka kalandozása a Melegvizek Birodalmába


A Kr. e. 4040-ben megalakult 24 Hun Törzsszövetség már a 20. medvetoros
évtől a 38. medvetoros évig kötelező kalandozást vezetett Kerka rovó és
ifjúsági fősámán vezetésével, amelyről minden évben beszámoltak
Ordosznak. Ezért a sámánokat sok törzs számánoknak nevezte. Vagyis számot
adtak tapasztalataikról, és számszerű rovás jelentéseiket a számán-központ
részére az ordoszi 24 karélyos szentélybe küldték el. Ezért a 20. medvetoros
évben (Kr. e. a 4020.) megtartották a birodalmi összejövetelt, az első Nagyszalát.
Az ordoszi nagyszalában a résztvevők vállalták, hogy Uzapani a kurd-
szumérföldre, Viroláj az északi Marinába, míg Kerka lovasaival Hunnia
melegvíz-források birodalmába kalandozik. Mindegyik csoport 100-100 főnyi
kiképzett ifjút kap. Minden csoportban volt ifjúsági fősámán, akiket Ordosz,
Hunor, Magyarka vagy Dabósa központban képeztek ki, továbbá 4-4 harsány
(kispap), regős (tanító-pap), bacsa (ellátópap), bőd, (bőségpap), boksa (tudós-
pap), arbag (gyógyító-pap), kács (vándorló-pap), dalacs (katona-pap), ulcsák
(nemzetség-pap), duru (szövetségi-pap), magóc (varázsló-pap), barus
(jövendőmondó-pap), jaku (összekötő-pap), nazír (istenidéző-pap), bán
(őrségpap), kende (napisten-pap), tárkány (kovács-pap), vajda (kalandozó-
pap), gyula (szerződési-pap), horka (bírósági-pap), szécs (aranyasszony-pap),
igric (éneklő-pap), abakán (öregtanács-pap), pateszi (öregistenidő-pap), s
rimolán (rimalány), azaz gondozó-papnők.
A daliás Kerka 100 kiképzett sámán-pappal és tárkánykézművessel érkezett a
Hun tó melletti Hunnorba. A csatlakozó kísérő lovasokkal együtt már 400 főre
emelkedett a lélekszámuk, hogy az Ataiszban felvázolt melegvíz-forrásokat
felkeressék, kiderítsék, vajon milyen élet van a jégár megszűnése után, hogy
tudják öntözéses földmegmunkálással és állatok szelídítésével biztosítani a
megélhetést.
A Sajó folyó nagy kanyarjánál, egy hegyen füstöt láttak gomolyogni, amelyet
megközelítettek. Szurdok vitéz elfogott egy leányt fagyűjtögetés közben.
Nehezen értették meg egymást. Mivel ezek hajlott-nyakú, vastag izomzatú, erős
emberek voltak, a kalandozók őket a tapolcai törzshöz hasonlóan Tarkósoknak
nevezték. Három holdtölte után Szurdok és vitézei megértették, hogy a
férfinépség az ún. medvesekkel vívott harcokban esett el. Ezért az úz harcosokat
szívesen fogadták. Jelekkel elmondották, hogy a völgy belső településein is igen
nagy a férfihiány. A Kőtetőn egy nyári ünnepélyen vettek részt, ahol minden
kalandozó elkelt, s így mindnyájan házasságra léptek.
Az ellenséges törzset medveseknek nevezték, míg a hadifogoly medvesek őket
bolhádoknak csúfolták.
Három medves ifjú halála után az ellenfél belátta, hogy a jobb fegyverekkel
érkező úzok náluk erősebbek. A bolhádokkal ezért kénytelenek voltak egyezséget
kötni, amely szerint soha nem fogják észak felől a Rima folyó vonalát átlépni.
Tehát soha nem fognak az Agaba feleségéről elnevezett Rima-asszony síkságra
vonulni, s így a bolhádok is sokkal inkább biztonságban érezhetik magukat.
Mivel Úzonnak kedve támadt egy időre itt megtelepedni, a Kőtetőn egy talpas há-
zat készíttetett, amelyet nyáron napos helyre görgettek, míg télen egy sziklafal
barlangjába lehetett görgőn begurítani, ahol a havazás nem temette be. Ilona
aranyasszonynak nyári lakásként a Sajó melletti szent forrásnál építettek egy
boldoganyás házat, amelyiknek padlásán őrség tartózkodott. Ezt a házikó típust
is átvették mind a medvesek és a bolhádok, s még a tarkós hegységiek is
kimerészkedtek a barlangok és lakógödrök világából. Sőt a faragható kövek
barlangjai alápincézésszerűen boldoganyás házak alá kerültek.
A kabarok vaddisznók háziasításával, az úzok vadjuhok szelídítésével, a
kazahunok pedig nyulak ketrecezésével értek el szép eredményeket. Kerka
csatlakozói megpróbálták a lovakat szaporítani a széki hunoknak gondos
vezetésével, hogy azokat a felmelegedett vidékek megművelésére használják.
Kerka egyetértésével szamárcsikókat is hagytak itt, amelyeket Gula pateszi
igyekezett uruki módon földek megmunkálására betanítani. Biring bacsa-sámán a
talpas és boldoganyás házak építésére oktatta a tarkósokat. Minden gerendát az
erdőségekből úsztattak le a nagy esőzések alkalmával és a gázlóknál azokat
kifogták. A folyócskának is a Hangony, azaz Sárga folyó nevet adták, mivel az ott
bővelkedő vörösagyagból való habarcs sárga színű volt. A függőhidas gázló
melletti torkolatvidéken összerakott talpasházak csoportjának az Ordosz nevet
adták.
A harmadik medvetoros év végeztével már csak akkor kellett vadászatra
menniük, ha a megszelídített háziállatok nem látták el friss hússal a kis
közösségeket, amelyek egyre szervezettebbek lettek.
5 évet engedélyeztek arra, hogy 240 hátrahagyott ifjúval építsék ki a 24 Hun
Törzsszövetség melegvíz források környéki új szállásait, hogy a szellemi
áramlatok elől való kitérés során később legyen hová áttelepülni. Parajd ulcsák-
sámán, aki a székihunok fővárosából indult el, egész otthonosan érezte magát a
részére kijelölt hegyvidéken és sok boldoganyás házat építtetett díszes kapukkal
mind a száz vitéze részére, s a nevéről Parajdnak nevezte el a települést.
Felesége, a Hunnor városi ősistenanya nevét viselő Ilona aranyasszony kisleányá-
val, Uzonykával visszamaradt. Ezen hegyes vidéket elnevezték “Ilona
országának". Ilona aranyasszony Parajdon épített központi sátorpalotát, Ilona
aranyröges országában.
Biked birodalmában Pilis, Harkács, Salsa és Tapolc gyermekei annyira elszaporod-
tak, hogy az őslakó tarkósok az ordoszi kalandozók beszédét elsajátították, mivel
azok nagyobb szókinccsel rendelkeztek. Így későbbi kalandozó lovasaink a
nyelvüket mindig megértették.
Minden századik év táján Ordoszból újabb csoportok indultak nyugat
felé, hogy az őslakó tarkósok és a beolvadt kalandozók betegségek és
vadászatok miatt megcsökkent létszámát, vagyis a Tarkós törzsek hiányait
vállalkozó szellemű ifjakkal feltöltsék. Kerka beavatott ifjúsági fősámán utolsó
látogatása során minden településre alkalmas helyet felkeresett, majd a róla
elnevezett folyó partján egy búcsúzó medvetort tartott. A szigorú telet Biked
melegvizes tavánál töltötte. A sámánok tanácsában a következő parancsot
hagyta:
“Észak, kelet, dél és nyugat felé való kalandozásnál a Tarkós
leszármazottakat mindig keressék fel és Ordoszban ezen látogatásokat
a beavatottak a titkos-rovások gyűjteményében megörökítsék! Mivel az
időt megállítani nem lehet, az utánuk következő beavatottak látni
fogják, hogy ha a magasabb tudású ataiszi népet üldöznék, a
melegvizes forrásoknál az Égiek 24 Törzsszövetségének népei örök
menedéket találnak!"

Rokonlátogatás a Meleg Vizek Birodalmába


Már a jégkorszak elmúltával, Kr. e. 4020-ban is küldött kalandozókat Agaba a
Melegvizek Birodalmába, melyet Kerka ifjúsági fővezér vezetett. Ekkor még
találtak visszamaradt hunokat, akiket vastag nyakuk miatt tarkósoknak neveztek
és akikkel még megértették egymást. Ezek az emberek a hegyek melegvízű
barlangjaiban vészelték át a jégkorszakot. Az ősi leírások az utolsó jégkorszak
előtt 120 hőforrásról számoltak be, a kalandozók azonban már csak 12 hőforrást
találtak, mert a többit a lezúduló jégáradat és hordalék betemette. Kerkáékkal
megkezdődött az újbóli visszatelepítés. Agaba még életében elrendelte az ifjúság
kalandozását, miszerint minden 20, illetve 100 évenként kisebb-nagyobb
csoportokat kell indítani a Melegvizek Birodalmába.
A Kr. e. 3760-as lovasversenyen Balog lovasfejedelem lett az első, így őt
választották meg a rokonlátogató csoport parancsnokának. Balog a Melegvizek
Birodalmába akart menni, mert a kazahun vitézei mindenáron erre a jó legelőjű
vidékre vágytak. Ezt a tervet annál is inkább támogatták, mivel a hírek szerint az
előző évben egy komoly játvány sepert végig a környéken és a lakosság mintegy
fele életét vesztette, szükség volt tehát a létszámpótlásra. Érdekes megjegyezni,
hogy feljegyzésre került az indulók névsora is, s ezek között olyan neveket
találunk, mint pl. Balmaz, Dorog, Kaba, Nánás, Hortobágy, Böszörmény, Tépe,
Csapó, Józsa, Léta, stb. Talán feltűnik, főként a környéken lakóknak, hogy ezek
ma mind egy-egy település nevei. Annak idején azt tanították velünk – sőt még
nemrég a gyermekeimnek is - a szülővárosunk, Szoboszló eredetéről, hogy nevét
a Sobieslaw szláv eredetű névről kapta. Már akkor sem nagyon értettem, hogy
egy magyar várost miért szláv névről kellene elnevezni, de már tudom, hogy
csak átrázás volt az egész, hiszen az Arvisurákban ott szerepel Balog csapatában
egy Szoboszló nevezetű ezredes is, s azt is tudjuk belőle, hogy a települések
nevüket többnyire az azt alapító emberről kapta.
Ordoszból Marinán keresztül először Magyarkára ment a kalandozó csoport, ahol
még némileg módosult az indulók összetétele. A Ten folyó forrásvidékén haladtak
végig, innen pedig a radomák földjén át a Tenisur folyóhoz értek. Itt vették észre,
hogy a mescserek ajándékba adott szánkóján elrejtettek három asszonyt a
prémek közé, mivel nagyon veszekedősek voltak. Amikor Balog fejedelem
észrevette az asszonyokat, szörnyen mérges lett, mert már mind a hárman
gyermeket vártak, s így hátráltatták őket az úton. Ilyen állapotban Balog nem
volt hajlandó tovább bajlódni velük. A Tenisur melletti kövekből a Keve vezette
magyarkar kőfaragók egy Kővárat építettek. Sajnos Kevére egy nagy kő rázuhant
az építkezés végén és szörnyethalt. Ezért tiszteletére az ezen a helyen kiépült
falut Kevevárának nevezték el. (Mai nevén ez nem más, mint Kiev.)
Almavirágzáskor Tisa jakusámán folyójához érkeztek. Rügyfakadáskor a
rimalányok közül Debrecenke férjhez ment Timár tárkányhoz Naményben. Timár
egy halakban gazdag tó partján 10 tizedes falut épített fel, ahol egy kis
dombocskán tisa- és égerfából egy gerendavárat építettek. Alig költöztek be,
ikergyermekei születtek. A házszentelőre Balog lovasfejedelem is megérkezett.
Mivel a gyermekek éppen Debrecen napján születtek, a beavatott jelzéssel
született leánykát Debrecenkének nevezték el, a második gyermeket pedig
Debrecennek. Ettől a kis jövevénytől kapta a százados falu a Debrecen nevet. A
kalandozásra olyan lovasokat választottak ki, hogy egyforma nevű ember ne
kerüljön közéjük és elhozták magukkal a Melegvizek Birodalma településeinek
eddigi Névadó-Féranját, azaz névadó naptárát is. Azt is megfogadták, hogy soha
nem fogják megengedni azt, hogy a rokonlátogatásra érkezett
lovasokról elnevezett új települések nevét megváltoztassák!
Balog lovasfejedelem Kr. e. 3880-ban érkezett meg a Melegvizek Birodalmába,
mintegy 140 fővel, és ott már 7 törzset talált. Békés erdélyi fazekas fejedelemnek
Kr. e. 3870-ben bekövetkezett halálakor Pusztaszeren, az újonnan érkezett 8-ik
törzzsel együtt megtartott tanácskozáson Balog lovas fejedelmet választották
meg a Melegvizek Birodalmának NAGYKÁLL-jává. Ekkor bővítették ki az
alkotmány 3 pontját 5 pontra. Ezen határozatok mindig az Öregek
Tanácsának javaslatából indultak ki, melyet a 8 törzs választások során
szentesített. Balog lovasfejedelemre, az abban az időben létrehozott Debrecen, -
már vásárjoggal felruházott - városból irányította a Melegvizek Birodalmát. A
Pusztaszeren alkotott, illetve kibővített alkotmány 5 pontját az alábbiakban hatá-
rozták meg:
l. A mindenkori KÁLL köteles a nép panaszát meghallgatni.
2. A KÁLL várában mindenki köteles hun-törzsi nyelven beszélni.
3. Paraszti munkát végző embereket munkában békén kell hagyni.
4. Tárkányok, böszörmények munkáját védelmezni kell.
5. Veszély esetén a bők minden férfit 44 éves korig seregbe való
szolgálatra szólíthatnak fel a KÁLL rendelkezése szerint.
A pusztaszeri 8-as törzsszövetség 5 pontos vérszerződését Ordosz, Magyarka és
Úr is jóváhagyta és szentesítette. Később ezen alkotmány újabb és újabb
bővítése következtében jött létre az Aranybulla. A NAGY KÁLL helyetteséül KIS
KÁLL-á a kiskorú Tímár csikóst választották. Védnökségül, nagykorúságáig
Szabolcs és Pilis fejedelmeket rendelték, illetve ők gyakorolták a KIS KÁLL-ra
háruló végrehajtó hatalmat. Agaba elképzelésének megfelelően tehát 270 év
alatt újból benépesítették a hunok ősi otthonát, a Melegvizek Birodalmát. Ekkor a
8 törzs: Úzon, Tisa, Ozora, Semte, Pilis, Tardos, Békés-Bő és Balog voltak.
A Melegvizek Birodalma Kr. e. 3770-re kaza-hun vezetéssel virágzó
birodalommá vált.

Béke és rokonság a kinajokkal


Az Öregek Tanácsa az 1560. medvetoros évben egy bizonyos Bóta és Sáta nevű
testvérpárt választott ki az úzok törzséből, hogy sámánképzésre jelentkezzenek.
A képzés végén megtartott Nagy Süánon Bóta nyert, így aztán ő lett a 24 Hun
Törzsszövetség vezére, míg Sáta az ifjú fősámán. Mivel igen sokat szenvedett
árva gyermekként nőttek fel, nem helyeselték a kalandozásokat, hanem a
békességet keresték a kinajokkal. Ugyanis a kalandozások alatt sokan meghaltak
és nem akarták, hogy más gyerekek is árvaságra jussanak.
A nagy csoportokban érkező kinajok nem gyilkolták le Agabáék egész népét,
hanem a kétkezi, dolgos szakembereket kitüntető bánásmódban részesítették,
sőt a földjüket művelő embereknek is megengedték, hogy békében dolgozzanak.
Ezért aztán a hun síkság déli részeiből gyakran jöttek Ordoszba és egy
alkalommal Bóta is kedvet kapott, hogy vendégségbe menjen a Hun síkságra.
Amint a kinajok hírül vették, hogy a 24 Hun Törzsszövetség vezető embere
hozzájuk érkezett, meghívták a fővárosba egy békés tárgyalásra. A kinajok
megértették vele, hogy ők nagyon sokat rettegtek a hun ifjúság kalandozásai
miatt, ezért ajánlatosnak tartanák, ha csökkentenék a rabló kalandozásokat és
jószomszédi viszony alakulna ki közöttük, mert céltalan ez a sok öldöklés, s
mindkét fél részéről sok a veszteség. Most felkérik Bótát, mint az ifjúság vezérét,
hogy a “Béke és Rokonság" elve alapján tartsák meg a jószomszédi viszonyt,
hogy kevesebb árva és özvegy legyen a Hangun völgyében. Bótát nem csupán a
hasonló véleménye, hanem a józan és bölcs megfontolás is arra késztette, hogy
rovásba fektesse a kinajok kérését s így a tárgyalásainak eredményeit Ordoszba
vihesse. Ott aztán rögtön összeült az Öregek Tanácsa és rovásban is lefektették a
“Béke és Rokonság" vérszerződést, amelynek a főbb pontjait Bóta az alábbiak
szerint alkotta meg az 1565. medvetoros évben:
1. A Hangun völgyében a kinajok, agabák és hunok békességben kell, hogy
éljenek és a Hun síkságon mindhárom népnek a szabad költözködést biztosítani
kell.
2. Amennyiben gyilkosságok, rablások vagy harci események történnek, úgy Or-
doszban mindhárom népből összeül egy Tanács és a béke jegyében a vitás
kérdéseket rendezi.
3. A kinajok felkérik a hun törzseket egymás viszonyainak jobb megismerése vé-
gett, hogy ifjaikat kölcsönösen, csereképpen egymás tartományaiba küldjék
kézművességet tanulni. A mindig békességben élő és szaporodó kinajok
földművelését a hun törzsek ifjai a Hun síkságon sajátítsák el a békesség
szerződése alapján.
4. Ugyanakkor a kinajok megtanulják a kabarok üst- és fegyverkészítő
tudományát és a vadászatot, valamint a prémes állatok tervszerű befogását és a
prémek kikészítését.
5. A szerződés egyik legfontosabb pontja az volt, hogy az új házasok szabadon
választhatnak lakóhelyet.
Így a három nép, amely a Hangun völgyét lakta, húsz medvetoros év alatt
rokonságba került egymással. Ezt a törvényt öt emberöltőre, ötször húsz, azaz
száz évre kötötték meg.
Eljött az első tavasz, amikor a kinajok nem ellenségként fogadták a kalandozó lo-
vasokat, hanem a “Béke és Rokonság" szerződés értelmében rokonokként
kezelték őket. Minden új dolgot megmutattak a 3 évre érkezőknek. Maga az ifjú
vezér, Bóta is elindult a cserepesekkel Kancsós tartományba fazekas
mesterséget tanulni. Nagyon érdekelte, hogyan készítik a kinajok a szép, színes
cserépedényeket. Mivel a gazdag tartomány fejedelmének sok szép leánya volt,
szívesen látták vendégül Bótát, aki igyekezett megtanulni a kinajok nyelvét. Már
az első év végén eljegyezte a fejedelem legkisebb leányát, a karcsú Deb-Cen
leányzót. Az esküvő után az úzok szálláshelyére, Úzdra költöztek, amely egynapi
járóföldre volt Ordosz felett. Az igen gazdag menyasszony hozományának
felhasználásával az úz törzs számára bőséget teremtettek.
Bóta későbbb megszervezte az Öregek Tanácsának kívánsága szerint a hun
kereskedelmi állomásokat egészen a rokon Almák-Atyjának birodalmáig. Minden
egynapi járóföldre hun szállást létesített, ahol a kereskedőket éjjeli szállással és
meleg étellel látták el. A nagy és eredményes szervező munka után Bóta a
családjával együtt Ordoszba költözött.
Bóta úgy intézkedett, hogy térjenek át fazekasaink a színes edények készítésére
és a kabarok ezután a kinajok példája nyomán kezdjenek el bronzból új
fegyvereket készíteni. Ezek a fényes fegyverek minden hetedik napon
megjelentek az ordoszi vásáron és elárasztották velük a 24 Hun Törzsszövetség
szálláshelyeit. Ekkor élte Ordosz a fénykorát.
Elrendelte továbbá, hogy az elődei kalandozásaiból még élő hadifoglyok váljanak
szabadokká és Úzdon, a nagy iparos központban telepedjenek meg. Ugyanis az
úz asszonyok panaszkodtak, hogy mivel sok legény hozott a kinajoktól
fiatalasszonyt, az úzok leányaiból sokan férj nélkül maradtak. Bóta így eleget tett
a nők kívánságának is.
Amikor a bátyja, Sáta meghalt, Bóta végérvényesen Ordoszban maradt, mivel a
fősámáni széket is megörökölte. A fővezérnek járó tisztséget átengedte Ongának,
a pusztaszeri Nagy Süán győztesének. Onga, mint általában minden fiatal, a
kalandozás híve volt, de annyiban szót fogadott Bótának, hogy a kalandozókat
észak felé irányította, nehogy a “Béke és Rokonság" vérszerződését véletlenül is
megsértsék. Ezeken a részeken az ifjú vezérek szállás- és vásárhelyeket
építettek.
Az 1755. medvetoros év nyarán a kinajok azt a szörnyű hírt hozták, hogy a meleg
déli részeken felütötte fejét a feketehalál nevű betegség, és a folyók már
hemzsegnek is a halottaktól. Ekkor Bóta a sámánképzésben végzett
sámánifjakkal közhírré tétette a fenyegető veszélyt és elrendelte, hogy senki ne
fogyasszon halat a Hangun partján és aki csak teheti, állataival, vagyonával
vonuljon az északi erdőségek közé, vagy a sámánifjak által épített kereskedelmi
szállások felé. Bóta irányítása alapján a feketehalál elől való menekülés ürügyén
Onga a Hun Törzsszövetség számára két hatalmas kereskedelmi útvonalat épített
ki, melyek a Turgai kapuban találkoztak és ezzel meghatározták a 24 Hun
Törzsszövetség vándorlási útvonalát is. Ezzel az észak felé való húzódással Bóta
még azt is elérte, hogy a 24 Hun Törzsszövetség szálláshelyei csak egytized
veszteséget szenvedtek, míg a kinaj lakosok létszáma a felére csökkent. Másik
nagy érdeme volt, hogy a sámán és a vezéri ifjak a szálláshelyekről pontos képet
adtak, s így az ifjúság kalandozási szenvedélyét mindig az új szállások és
vadászterületek megismerésével vezette le.
A kinajok nagy veszteségei miatt a “Béke és Rokonság" vérszerződése
kedvezően éreztette hatását, mert a hun szövetségből sokan áttelepedtek,
különösen a kevert lakosság a Hun-síkság igen termékeny vidékére. A kinajokat
élelmiszerekkel segítették, hogy a lakosságot megmentsék az éhenhalástól.
Amikor az öregedő Bóta meghalt, öt fia és három lánya, valamint az egész hun
törzsszövetség siratta. A kinajok egy szép emlékművet emeltek az ordoszi sírja
fölé.

Bihar kalandozása az indijókhoz


Az 1205. medvetoros évben újabb sámánképzést indítottak
Ordoszban, ahová minden törzs el is küldte legtehetségesebb
fiataljait. Öt év elteltével ismét sor került a sámánok versenyére,
amelyet Pusztaszeren rendeztek meg. Lovaglásban Urga-Balzsán
leánya legyőzte a törzsszövetség ifjait, így ez feljogosította a
leányzót arra, hogy az Arvisura törvények szerint maga válasszon
férjet. A szépséges Dala-Kerulen pedig Bihart választotta férjének.
Biharnak azonban Ordoszban már volt egy titkos menyasszonya.
Ezért Bihar az Öregek Tanácsa előtt arra hivatkozott, hogy Agaba
egykori rendelkezése szerint meg kell keresni a rokon törzseket, s
hogy ennek eleget téve ő maga is el szeretne indulni a déli
Nagyvíz felé, hiszen ott is laknak ataiszi népek. Mindenek előtt megtartották a
pompás és fényes esküvőt, utána azonban az Öregek Tanácsa hozzájárult ahhoz,
hogy a kalandozó ifjúság elinduljon a hajóikon elmenekült rokon nép
felkeresésére. A kalandozásra vágyó ifjúság boldogan követte Bihar vezér
felhívását és egy tyumen harcos jelentkezett a nagy kalandra. Egy évig tartott a
felkészülés, amelyen az ifjú vezéren és a sámán ifjakon kívül először vettek részt
nagyobb kalandozáson a rimalányok is. Ugyanis Bihar titkos szerelme, az egyik
szépséges rimalány volt, aki megszervezte az élelmező és betegápoló leányok
seregét. Rima, a titkos menyaszony minden törzsből kiválasztott 2-2 leányt, hogy
a nagy kalandra indulókat elkísérjék, viszont el kellett sajátítaniuk minden
kalandozáshoz szükséges tudományt, így a lovaglást, a hadi-élelmezést, a
betegápolást, élelmezést a betegek részére, a harcot a betegek védelmében és a
ló-kuruzslást is.
Urga leányának is teljesült a vágya, mivel még indulás előtt két szép fiúcskával
lepte meg édesapját és férjét. Dala-Kerulen elhagyta Ordoszt és édesapja
legszebb völgyébe költözött, így a nagy mongol vezérnek is teljesült a kívánsága,
mivel öt leány unokája mellett most már két fiú unokája is volt. Ez olyan nagy
örömet okozott az agg fővezérnek, hogy régi ereje visszatért és már nem
bánkódott Bihar kalandozása miatt, hisz így mégsem szakadt magja a vitéz
mongol fővezérnek.
A Hangun folyó bal oldalán haladva indultak el Ordoszból, a hun törzsek szállás-
helyeit érintve. A nagy jéghegyek után a szilaj folyók és szoros völgyek birodalma
következett, ahol már sötétebb bőrű népek éltek. Ezek eleinte megbámulták a
hunok lovas seregét, sőt fehér kásával kínálgatták őket, de amikor a nagy
síkságra értek, lándzsákkal és kövekkel támadták meg az ifjúság seregét. A
kiváló kabar fegyverek azonban jobbnak minősültek és legyőzték őket.
Foglyaiknak megkegyelmeztek, de az állatállományukat elkobozták a saját
élelmezésük végett.
Azonban minden jó hírük ellenére az egyik síkságon nagy sereg gyűlt össze és
egyértelművé vált, hogy az összecsapás elkerülhetetlen. A rosszul képzett
sereget azonban meglepte a szokatlan harcmodor, s hamarosan kegyelemért
könyörögtek. A sebesültek között volt egy ifjú, aki ismerte a nyelvüket és
elmondta, hogy a nagy víz mellett élő ataiszi emberekhez tartozik, akik száma
egyre fogy, mert egy járványos betegség majdnem kipusztította őket. Bihar aztán
e rokon férfi segítségével fel tudta keresni az ataiszi törzset, s mindkét fél nagyon
örült a több ezer év utáni viszontlátásnak. Bihar vezér az ifjúság tyumenjével
elment egészen a Nagy-Vízig, s ezzel az Öregek Tanácsának tett fogadalmukat
teljesítették. Ataisz egykori népével lassan teljesen megértették egymást és a 24
Hun Törzsszövetség ifjai letelepedtek egy kijelölt síkságon. De nagy bánat érte
Bihart, mivel Rima egy mérges kígyó marása következtében meghalt. Bihar
megsiratta titkos menyasszonyát és a gyász eltelte után elhatározta, hogy
harcostársait a rokonnép leányaival való házasságra bírja. A bőség és a
termékenység látványa annyira hatott Bihar vezérre, hogy fogadalmuk ellenére
eldöntötték, hogy a meleg rokoni fogadtatás miatt letelepednek és itt maradnak,
amíg lehet. Nagyon örültek az agaba rokonok a tömérdek lónak, mert földjeiket
könynyebben tudták velük megművelni.
Mivel az új település fiatalokból állott, igen nagy lett a szaporodás, volt dolguk a
rimalányoknak, noha azoknak is javarészük férjhez ment. Bihar és a tanácsa az
őket felkérő törzsfőknek mindig katonai segítséget nyújtott, így igen nagy lett a
tekintélyük, sőt a zsákmányolások miatt nagyon meggazdagodtak. Az egyik nagy
törzs fejedelmi családja egy súlyos harc után Bihar vezér zsákmánya lett. Ekkor
Bihar a legyőzött fejedelem legszebb leányát feleségül vette, mivel közben azt a
hírt kapták, hogy felesége, Dala-Kerulen egy lovaglás közben szakadékba zuhant
és meghalt. Hamarosan megszületett a második házasságából is az első fia. Nagy
erővel fogott hozzá az új birodalom megszervezéséhez, s ebben az agaba törzs is
támogatta. Lélekszámuk már elérte a két tyument, azaz a húszezer főt. Azokban
az években igen bő termés mutatkozott, mégis sokan hazavágytak, ezért Bihar
engedélyezte a további kalandozásokat. Ezek mind gyarapították vagyonukat.
Történt egyszer, hogy a hunokat támogató Hadraba fejedelem feleségét és
gyermekeit meggyilkolták, aki ezért felkérte Bihar vezért, hogy a kiváló kabar
kovácsaik segítségével állítsanak emlékoszlopot a szerettei tiszteletére. Ők aztán
Hadraba fejedelem hegyeit bejárva megtalálták azt az ércet, amit soha “nem esz
meg a fene", azaz nem rozsdásodik. Hadraba emberei 24 bivalyfogattal hordták
az ércet a kiváló kabar kovácsoknak, akik egy oszlopot készítettek belőle. A
fejedelem a fővárosba vitette a szent oszlopot és szeretteinek emlékére ott
felállítatta a palotája előtt. Kilenc évvel a letelepedésüket követően Hadraba
fejedelem sürgős segítséget kért, mert a napnyugatiak meg akarták semmisíteni
birodalmát és már félúton voltak Bihar fejedelemsége felé. Szokás szerint
véreskard-futárral küldték szét a hírt, hogy veszélyben az újabb törzsszövetségi
birodalom. Három nap alatt 3 tyumen harcos gyűlt össze és Hadraba segítségére
siettek. Bihar újfajta harcmodorától az ellenség hamarosan menekülni kezdett
visszafelé, s ők egészen a székhelyükig követték őket. Még a várost védő falakat
is lerombolták, majd a győzelem után Hadraba kétnapos szabad rablást
engedélyezett, azonban elkövetett egy nagy hibát, mivel a halottakat nem
temették el, s emiatt hamarosan járvány tört ki, ami kelet felé is terjedni kezdett.
Mikor a járvány Hadraba birodalmához ért, Bihar székhelyén összeült a Vezérek-
Tanácsa, amelyen a sámánok azt javasolták, hogy az lesz a legjobb, ha
hazamennek a Hangun folyó melletti őshazába. Megkezdődött az éjjel-nappali
tanácskozás, hogy ki megy és ki marad. A kalandozásra indult hunok és az
agaba-féle törzs ifjúságából 2 tyumen alakult 20 ezreddel, 1 tyumen szekeres
haddal és élelmező századokkal, egy század rimalánnyal s a legyőzöttek kis
citeráshadával, akik a patkoló kovácsok táborában tartózkodtak. Az Arvisura
almavirágzás ünnepén indult a hazatérő sereg. Biharváron a sámánok 20.164
harcost, 30.000 lovast, 20.000 szarvasmarhát, 10 fekete bivalyt, 10.000 szekeret
és két szelíd elefántot számoltak meg. A kalandozásból hazaindult tábor 68 215
lélekből állt. Mire eljött a hazavonulás során a második almavirágzás ünnepe,
újból elindultak a Hangun folyó bal oldalán a tisztán 24 Hun Törzsszövetség által
lakott területen. Diadalmenetben vonult be Bihar vezetésével a kalandozó
ifjúság. Az Öregek Tanácsa nagyon megörült az új, hasznos állatállománynak, a
sok fehér tehénnek és az öt pár bivalynak. A kétéves út alatt az induláshoz
képest a harcosok lélekszáma 20.112-re csökkent, míg a tábor lélekszáma
65.541 főre apadt.
Az életben maradt szarvasmarha állomány 4.950, kiváló minőségű, szívós
tehénnel gyarapította a hunok állatállományát, amelyet Ordoszban az előzetes
tervek szerint igazságosan osztottak szét, s minden törzs 200 szarvasmarhát
kapott. Ezer darabot útbaindítottak Pusztaszerre, Urga-Balzsán fővezér
szállására, míg az 50 legkiválóbb tenyészállatot a beinduló sámánképzés céljaira
adták. Minden sámán kapott egy tenyészbikát.
A Bihar földjéről jött citerások minden törzsi megmozdulásnál vagy családi
eseménynél igyekeztek zenéjükkel jó hangulatot kelteni. A törzsi dalokat rögtön
elsajátították.
Bihar fő érdeme az volt, hogy az 1210-től számított 40 medvetoros év alatt beve-
zette a szarvasmarha tenyésztést. Az állatállomány megnövelésével gazdaggá
tette a 24 Hun Törzsszövetséget. 250 ifjút képezett ki sámánná. Az új agaba-féle
törzs tudósaival az ember és állat-gyógyítást magasfokra emelte, míg az 1250.
medvetoros évben meg nem halt.
Pusztaszeren felállították a kicsinyített “Dernő oszlopát", amit soha nem esz a
fene. Sajnos a mongolok Urga-Balzsán halála óta mind gyakrabban kimutatták
ellenszenvüket, s megnyerték a jürcsik törzseket Bihar fővezér kurgánjának
feldúlására. Bihar kurgánját a kincseivel és holttestével együtt kirabolták, de egy
jürcsik rablót Dernő oszlopa agyonütött. A ledőlt oszlop eltörte a jürcsik lovas
gerincét, így állva bosszút rajta.

Tuliás hajóútja
A 2335. medvetoros évben Riga fősámán fia, Tuliás lett az első a sámánképzés
végén megtartott vetélkedőn, aki egyébként kiváló hajós is volt. Így azt a
parancsot kapta, hogy induljon el egy hosszabb hajós kalandozásra, melynek
során az indijó törzsek településeit érintve az uruki rokon népet kell felkeresnie.
Emellett Riga fősámánnak volt egy másik, titkos parancsa is, miszerint 12 év
alatt – a Nagyfog, azaz a mai Afrika teljes körbehajózásával - jussanak el a lettek
legújabb településéig, s közben figyeljék meg, hogy az elsüllyedt Atlantiszból
maradt-e még valamennyi szárazulat.
48(!) hajóval és 2400 fővel indultak útnak, s mivel mind a résztvevők száma nagy
volt, mind a kalandozás várható időtartama hosszú, ezért fantasztikus szervezés
előzte meg az indulást. Az első tárkány napjára Kilaji gyarmatára értek, ami a mai
Tajvan szigetével azonos, s itt élelmet vettek fel a hajókra. Egy évvel később
Fanszúr tartományában voltak, azaz a mai Szumátrán, ahol már akkor egy uruki
gyarmat létezett. Itt is kaptak élelmiszert, amiért cserébe a kalandozók kemény
munkával segítettek nekik a termény betakarításában. A harmadik évben jutottak
el az Indus folyó menti Lar tartományba. Folytatták útjukat nyugat felé, majd egy
évet Nippurban töltöttek. Itt is részt vettek az öntözéses gazdaságok munkáiban.
Út közben többször megesett, hogy néhányan lemaradtak, vagy éppen
csatlakoztak a kalandozókhoz, de arra mindig szigorúan ügyeltek, hogy a 2400
fős személyzet meglegyen. Mivel a kalandozás elsődleges célját ezzel
teljesítették, itt kettévált a hajóhad. Az egyik fele maradt, hogy az uruki
gyarmatbirodalmak között kereskedelmet folytassanak, míg a másik 24 hajó
továbbindult a titkos megbízás végrehajtása céljából. Ám hamarosan újabb hat
hajót elvesztettek, mivel Habos ordoszi beavatott egy sértődés miatt a mai
Ádeni-öbölnél leszakadt és ott Haboshon néven egy gyarmatot alapított. A
maradék 18 hajó továbbment, s a hatodik évben Magadin (a Madagaszkár-
szigeten) kötött ki. Itt is vetettek, arattak, majd szárított húsokkal és gabonákkal
felpakolva mentek tovább. A következő esztendőben már a Nagyfognál, azaz a
Fokföldön kötöttek ki, ahol szintén elvetették a magvaikat. Sajnos a havazások
miatt már nem tudták megvárni míg teljesen beérik a termés, s így féléretten
hordták a hajókra. Annál nagyobb volt a termés a következő évben a Nagyfolyó
(Niger) torkolatvidékén. A kilencedik évben értek a mai Mauritánia partvidékére,
ahol hasonló éghajlat várta őket, mint Urukban. A régi surupaki feljegyzések
alapján tudták, hogy valahol ezen a környéken láthatják meg Atlantisz
maradványát. Míg 15 hajó legénysége a földeken dolgozott, addig Lótanu 3
hajóval elindult, hogy megkeresse azt. Bár a küldetés sikerült, és valóban
megláthatták az egykori földrész déli partjának még meglévő szigeteit, ám ezért
súlyos árat fizettek, mivel visszatértük közben viharba kerültek, s két hajójuk is
elsüllyedt. Így a termény betakarítását követően már csak 16 hajóval tudtak
továbbindulni. Egy évvel később értek Rabatiba (Rabat), ahol Őrsúr
gondoskodása révén szintén bő élelemmel várták őket. Itt a legjobb állapotban
lévő öt hajóra új legénységet vezényeltek és míg a többi hajót javították, Vizkaja
rovósámán vezetésével körbehajózták az Atlantiszból megmaradt földdarabot. A
11. évben Vizkaja sámán öblében pihentek, s itt is elég nagy számban
cserélődött a legénység. Ám a lettek, lívek, csudok és virolájok nagyon kitartóak
voltak, s a 12. évben már az elaggott Riga fősámán városába értek. Az agg
fősámán hordozószéken vitette ki magát a partra s boldogan ölelték meg
egymást Tuliás fiával. Küldetésük sikerrel járt.

Csaba és Béla Kuszkó földjén


Amikor még Alaszka nem szakadt el Ázsiától, a hunok Amerikában keresték az
őshazát. Peruban, később Mexikónak Ázsia felőli partjainál találtak csak
rokonnépeket. Maya hun fejedelmi-asszony fiai voltak az első tengeri kalandozók.
A 2335. medvetoros évben a széki-hun Csaba lett az első a vetélkedőkön.
Lelkesen készülődtek a kalandozásra vágyó fiatalok egy tengeri útra. Az induló
három hajón 72 kalandozó kelhetett útra, melyek közé minden törzsből kerültek
néhányan, bár a hajósok zömét a kunok tették ki. Másodvezér a manzsu
származású Tennó lett, aki kiváló hajós hírében állott és már sok tengeri
ütközetben vett részt. Útközben viharba kerültek. Csónakos halászokat vettek fel
a hajóra, akik keleti manzsuák voltak, de Tennó alvezér értette a beszédüket.
Elmondták, hogy a törzsük egy nagy szigetcsoporton él, de egy nagy földrengés
miatt el kellett menekülniük. A manzsuák kérésére, tavaszig nem folytatták az
útjukat, hanem addig segítettek nekik új lakóhelyeket építeni. Tennó lemondott a
kalandozás alvezéri tisztjéről, s mivel nagyon sok ifjú úgy döntött, hogy
maradnak, Tennót vezérüknek választva új gyarmatot alapítottak a szigeten.
Csaba innen öt hajóval és 120 ifjúval indult el Kuszkó földje felé.
Útközben a szigeteken ahol csak lehetett, mindig friss vizet vettek föl és
vadásztak, hogy a halféleségeket húsokkal is pótolják. Végül a 2338. medvetoros
év végén érték el Kuszkó birodalmát. A partraszálláskor az emberek először
menekültek előlük, de hamarosan Szőreg felismerte egyikükben egy régi
játszótársát, aki már 8 éve elkerült Ordoszból. Az első kalandozás résztvevői
valamennyien jobb körülmények között éltek, mint az otthoniak, mivel a kemény
telek viszontagságait itt nem ismerték. Amikor a vezérek hosszas vendégeskedés
után úgy döntöttek, hogy hazafelé veszik az útjukat, csak 70-en jelentkeztek,
hogy vissza akarnak térni Ordoszba. Csaba megszervezte a kunok új
településével való kereskedelmet és ígéretet tett a helybelieknek, hogy
biztosítani fogja a régi hazájával való összeköttetést. Az út visszafelé elég
viszontagságos volt. Az egyik hajón tűz ütött ki és nagyon megrongálódott. Az
egyik öbölnél pedig tollas fejdíszű harcosok nyílzáporral űzték el őket onnan.
Továbbevezve egy lakatlan szigeten vertek sátrat, de közben kiderült, hogy a
jóslásra használt, Égi-eredetű áldozati üstöt egy szigeten felejtették, ezért egy
csoportnak vissza kellett térnie érte. Újabb viharok érték őket, így aztán csak a
2341. medvetoros év végén értek Tennó birodalmába, akit pedig éppen
megtámadtak az őslakók. Csabáék kiváló fegyverzetükkel hozzásegítették Tennó
vitézeit a győzelemhez. A 2343. évben hajójuk befutott Tengeliz kikötőjébe, majd
áthajóztak Ordoszba.
A 2350. medvetoros évben indult útnak másodjára Csaba vezér Ordoszból a
legnagyobb hajós vállalkozásra, hiszen ez alkalommal 24 hajóval mentek meglá-
togatni az indijók birodalmát. Csabának az úton sok nehézsége támadt. Melegebb
vidékre érve járvány ütötte fel a fejét. Nyolc holdtöltéig kellett várniuk egy kis
öbölben, amíg a harcosok egészsége helyreállt. Létszámuk 15 hajóssal és 5
gyermekkel csökkent. Az ötödik évben azonban mind a 24 hajóval befutottak az
indijók földjére. Az előző útjukon Csabáékkal elutazott Liát és Limát öröm-
újjongás fogadta, amikor 3-3 gyermekükkel partra szálltak és szép ajándékaikat
átadták szüleiknek. Csabát igen meglepte, hogy a rokon indijók az
aranytárgyakat nem sokra értékelik, még a tetőszerkezetek építéséhez is
felhasználják. Összehívták a kalandozókat és szigorú titoktartás mellett
megtárgyalták, hogy minél több aranyat kell a hajóra rakodni, de erről az
indijóknak nem kell szólni. Kétévi kincsgyűjtés után indultak vissza. Az első úthoz
hasonlóan itt is történtek bajok. A tollas fejdíszű harcosok ismét nyilakkal
támadtak rájuk, ezért vissza kellett vonulniuk a hajóikra. Végül is visszértek
Ordoszba, ahol örömmel fogadták Csaba aranyszállítmányát és a kereskedelmi
hajóút terveit. Az Öregek Tanácsa Csabát újból útnak indította, immár a harmadik
alkalommal, és ezúttal már 48 új, 24 lapátos hajóval. Az Öregek Tanácsa azzal a
paranccsal látta el, hogy minél több aranylemezt hozzanak.
Csabát a rokon indijók cseretárgyaikért el is látták mindennel és a harmadik
évben tömérdek aranylemezzel és kinccsel tért haza. A lerészegedett hajósok
azonban az utolsó pillanatban elárulták, hogy az aranylemezek Ordoszban sokkal
többet érnek, mint Kuszkó birodalmában. Ezért a felszálláskor Majakó, az Enlitt-
hívők főpapja megátkozta Csabát. Az volt a baj, hogy a hajósok hittek az ősi
átokban és a legkisebb vihar is nagy zavart keltett a babonaságuk miatt. Két évig
hánykolódtak a háborgó tengeren, míg végre Tennó birodalmában kikötöttek. A
Birodalmi Nagyszala úgy döntött, hogy szüneteltetni kell a hajóutakat, mivel a
fokozatos felmelegedés következtében nagyon sok lett a földrengés.
Maya - hokjen földön megtelepedett - 10 fiának leszármazottjai sehogyan sem
tudtak belenyugodni abba, hogy kettészakadt az északi Föld. A nanajuz törzzsel
együtt keresték az utat, hogy kelet felé is szárazföldön közelíthessék meg az
indijó törzsek birodalmát. Maya unokái közül Béla jelentkezett a hokjenoktól
sámánképzésre és rangelső lévén Riga fősámántól azt kérte, hogy engedélyezzen
egy szánkós kalandozást. A 2370. medvetoros évben (Kr. e. 1670) aztán Riga ha
nem is szívesen, de engedélyezte Béla ifjúsági fősámán kutyaszános,
rénszarvasos kalandozását, bár azt teljesen céltalannak tartotta. A Maya
leszármazottak 24-en, míg Béla ifjúsági fősámán feleségének nanaju rokonságá-
ból 36-an jelentkeztek a szárazföldi kalandozásra. Nagy hasznát vették, hogy a
nanajuzok valamennyire értették az ajnók nyelvét és a medvetor-szertartások
során megnyerték a segítségüket a nagy vállalkozáshoz. A 2375. medvetoros év
(Kr. e. 1665) elején értek a már befagyott hideg tenger partjára. Az itt élő ajnók
öt medvetoron át megvendégelték őket, majd az időjárás még hidegebbre
válásakor, a tél közepén, mikoris a legnagyobb volt az eljegesedés, átkísérték a
Béla által vezetett rokon ifjúságot a befagyott tengeren. Innen mintegy nyolc év
kellett ahhoz, hogy Béláék elérjenek az indijók Arany-Birodalmába, s közben
néhányan le is szakadtak, hogy megtelepedjenek. Mikor az Arany-városba értek,
már csak 32-en voltak. Agaba népének leszármazottai nagyon megörültek, hogy
Ataisz elsüllyedése után 3300 évvel még mindig megértették egymást(!). A
nanajuzok úgy határoztak, hogy soha többé nem mennek vissza, hanem Béla
vezetésével a rokon indijókhoz benősülve megtelepednek. Így csak nyolcan
indultak vissza Ordoszba, ám a 2390. medvetoros évben (Kr. e. 1650) csak
hárman érkeztek meg és adták le a jelentést, miszerint Béla új törzset alapítva
kint maradt az indijók Arany-Birodalmában, de a 145. Arvisurát visszaküldte.
Béla fősámán a 2380. medvetoros évtől (Kr. e. 1660) a 2385. medvetoros évig
részt vett a kuszkói Nagyszalában, amelyen Viradó patiszu elrendelte a piaik
sámánok összehívását, hogy összefoglalják, hogy a Nagy-Vízözön óta eddig eltelt
3378 évben milyen események történtek, s mi lett a sorsa Ataisz megmenekült
törzseinek. Béla törzse a Kuszkó és Csaba leszármazottak fejedelmi
törzsévé vált. Az Aranyos-Hegyeket soha nem hagyták el. Ezt pedig szó szerint
kell érteni, hiszen a bélák törzse valóban a mai napig is ott él, és az egyik
föld alatti alagútrendszerben őrzik az aranylapokra rótt emlékeinket. (Erről
részletesebben olvasható a Táltosok barlangja című oldalon.)

Sámán, tárkány, rimalány és beavatott képzések


Minden törzs köteles volt elküldeni a legtehetségesebb ifjúkat az éppen akkori
beavatott központba sámán képzés céljából, amely egy 5 éves képzés volt. Itt
rovásírást, orvoslást, lóápolást, kereskedelmi és gazdálkodási tanulmányokat, a
tórem hitvilággal, hitélettel kapcsolatos ismereteket szereztek, de ezen felül
gyakorlati képzésben is részük volt, elsősorban a lovaglás terén. A tanulmányok
befejeztét követően rendezték meg a Nagy Süánt, ami 3, 4, vagy 5 napos
gyorsasági ügyességi verseny, s egyben szellemi műveltségi vetélkedő volt. A
versenyszámok a következők voltak: lóápolás, lovasversenyek gyorsasági,
akadály, szekérverseny, lóbetörés, szellemi vetélkedések, hitvilágról,
tudományokról, rege és mondavilágról, csillagvizsgálatról, stb. (az udmurtoknál a
győztest hívták Pünkösdi királynak.)
Aki az első lett, az nyerte el a fősámáni-fejedelmi méltóságot. A fősámán mellett
másik fejedelem volt a fővezér. A nőknél is folyt úgynevezett rimalány-képzés,
ami négy évig tartott, s ahová szintén a legjobbak juthattak be. Az ő
vetélkedésük győzteséből került ki az aranyasszony. Az ő feladatuk is nagyon
fontos volt, így például a vetés, aratás megszervezése, a betakarított javak
igazságos elosztása a közösségen belül, a lakóépületek, s az egész település
tisztántartatásának felügyelete, a gyermekek világrahozatalának megkönnyítése,
a csecsemők és szülő asszonyok gondozása. A törzsszövetség minden időkben
rendelkezett továbbá - szintén képzett - rovósámánokkal, akik feladata a fontos
történések kő-, vagy fémlapokra való lejegyzése volt. Külön oktatási rendszert
állítottak fel az egyes kézműves mesterek képzéséhez. Ez a tárkányképzés négy
éven át tartott, s jelenlegi szakiskolák hatékonyságával ellentétben ez idő alatt itt
valódi mesteremberek kerültek ki. A leghosszabb, hat évig tartó képzésben
azonban a beavatottak részesültek.

Matyó vezér, a Kínai Birodalom császára


Bodó fősámán fia, Matyó indult el a kalandozó ifjúsággal a jürcsik népek
birodalmába. Azonban a sok kalandozás során meggazdagodott Matyó nem
tartotta be szerető apja intelmeit, s annak ellenére, hogy jó
fegyverkovács volt, rabja lett az italozásnak. Részegen
vezette az állandó győzelmekhez szokott ifjúságot a hegylakó
jürcsik ellen. Amikor sok zsákmánnyal és láncrafűzött
foglyokkal lovagoltak hazafelé, egy szép rableány leitatta
borzasörrel és testvérei segítségével kilopatta Matyót a
kalandozó ifjúság táborából. Ezután a rosszul sikerült kaland
után három évig volt fogságban a jürcsiknél, és csak egy tyumen hadifogoly
jürcsikért adták ki az apjának. Matyót az ifjúság diadallal vitte Ordoszba, ahol a
tanácskozásra érkezett agg Hunbál fővezért Matyó meggyilkolta. A kalandozásra
vágyó ifjúság Matyót követelte fővezérnek, mivel Hunbál a “Béke és Rokonság"
szerződés miatt nem engedélyezte a kinajok megtámadását. A fiatalság
kívánságát az Öregek Tanácsa is elfogadta és Matyót megerősítette fővezéri
minőségében, aki rögtön hozzákezdett az új haderő kiképzéséhez Pusztaszeren.
Matyó néhány év alatt fennhatósága alá kényszerítene az összes rokon
törzseket, akik pedig vonakodtak belépni a hun törzsi szövetségbe, a
mongolokat, jürcsikeket, hokjenokat, mandzsuónokat és szonájokat
leigázta, majd a jól kiképzett 30 tyumen harcossal a kinaj Nagy-Fal ellen
indult. 6 nomád tyument arra képeztek ki, hogy egy nap alatt átszállítsa
a nehézpáncélos hadsereget a Nagy-Falon. A kinajok szinte megdermedtek,
hogy a hunok serege a sebezhetetlennek hitt és állandóan erősítgetett kőfalon
egy nap alatt át tudott törni és az őrségek leküzdésével diadalmasan haladt a
kinaj-birodalom belseje felé. Matyót megitatták sámán-itallal, s ettől kezdve még
a kumisz illatától is undorodott. Józan állapotban tervezte meg a kinajok ellen
megindított hadjáratot. A legalkalmasabb helyen törte át a kőfalat és az előre
eltervezett helyen vívta meg az összecsapást, majd egész nap tartó öldöklő
csatában megsemmisítette a kinajok seregét a 3834. medvetoros évben.
(Erről a csatáról a kínai történészek is megemlékeztek, megírva, hogy
Kr. e. 206-ban Motó legyőzte a kinajokat.) Matyó hihetetlen nagy zsákmány
mellett a kinajok nagy fejedelmeit is adófizetésre kényszerítene, amit Ordoszon
keresztül voltak kötelesek szállítani minden évben. A 30 törzs vezérei azonban
mindig kevesellték a kinajok adófizetését. Ezért a hunok sarcolásai nem akartak
véget érni, mindig betörtek a kőfalon. Matyó sem volt megelégedve a
hadisarccal, s a vezérek külön portyázással rettenetes pusztítást vittek véghez.
Az északi kiszakadt kis törzsek is a hunokhoz csatlakoztak, s így óriási területek
kerültek Matyó fővezér hatalma alá a Bujkál-tó vidékén túlról egészen Bihar
jéghegyéig, a síksági törökök birodalmától Ordoszon keresztül a mandzsu
Nagyvízig. Matyó volt az első fővezér, aki egyben fősámán is lett az édesapja
halála után. Mivel Hunbál fővezérnek nem volt fia.
Li-Pang, a kinajok Mennyei birodalmának első fejedelme arra kérte Matyót, hogy
fogadja a kinajok vezetőségét, üljenek össze és a “Béke és Barátság" jegyében
kössenek szerződést. Ne háborgassák a békés kinajok földművelőit, a hadisarcot
folyamatosan fogják fizetni. Matyó biztosította a küldöttséget, hogy a “Béke és
Barátság" jegyében fogadja Li-Pangnak látogatását. Ezután a küldöttség
meghívta a 24 sámán ifjút a kinaj birodalomba, hogy a székvárosukban az öt
tudományágban náluk is folytassanak tanulmányokat. Matyó a küldöttséggel
útbandította a sámán-utánpótlás ifjait, de előbb mindegyiket kioktatta, mit kell
megfigyelniük a kinajok birodalmában. A kínaiakat igen meglepte Matyó
felkészültsége a tárgyaláson, amelyet a kinajok nyelvén folytattak, mivel Cabaj
Fősámán óta a vezető sámánok mind elsajátították a szomszédos kinajok nyelvét.
Így a hunok hírszerzése tökéletesen működött. Matyó és a törzsek vezérei már
előre pontról pontra megtárgyalták követeléseiket. Ezért nagyon elhúzták a
tárgyalást, hogy a cserébe küldött sámánifjak a megbízott feladatukat
végrehajthassák. Matyó megkövetelte tanítványaitól, hogy minden napról
maradandó rovást kell készíteniük. Ez az előzködésük egyik legfontosabb bizonyí-
téka lesz, mennyire haladtak a sámán-tudományok elsajátításában. Li-Pang
türelme fogytán volt, siettetni próbálta a tárgyalások menetét, ezért fontos
engedményeket tett. A kinajok nagy fejedelme gyakorlatilag a hunok
adófizetőjévé vált és súlyos kötelezettségeket vállalt.
Később a megkötött szerződés nem teljesítése miatt Matyó a hadisarc növelését
sürgette. Li-Pang mindig igyekezett kibúvókat keresni és vonakodott a szigorított
hadisarc megfizetésétől. Ezért a Nagy-Kőfalat nagyszámú katonasággal erősítette
meg. Matyó igen jól kiképzett hadserege újból áttörte a Nagy-Falat, majd a
Hun-síkságot teljesen elfoglalta. Ezért Matyó az újabb szerződésben már azt
követelte, hogy hun földművelők telepedhessenek le újból a Hun-síkságon, a
Hangun folyó jobb oldalán és Li-Pang adja hozzá feleségül a leányát.
Matyónak ezzel az volt a célja, hogy a Hun Törzsszövetség későbbi hódítását
törvényessé és maradandóvá tegye. Ezzel teljesülhet Agaba fősámán tanítása,
hogy a hunok birodalma az egyik Nagyvíztől a másik Nagyvízig terjedhessen.
Az összehívott Öregek Tanácsa helyeselte Matyó érdekházasságát. Cserébe
Hunbál felnövekvő leányai közül Li-Pang fejedelmi férfi lépett házasságra a
sok nyelvet beszélő szépséges Szalajkával, aki az előző évben a nagy-süán
egyik győztese volt és rimalány fogadalmat tett. Matyó ezzel a fogásával a
kinajok vezetőségéről és terveikről állandó tájékoztatást kapott. Így a szép
Cen fejedelmi leányka Matyó 25. felesége lett. Li-Pang egy szép,
drágaköves palotát építtetett Ordoszban hozományként. Ezt elnevezték
“Matyóvár"-nak, amely a kinajokkal rokonszenvező fekete-hunok állandó
tanácskozó helyévé lett. Felújították a kinaj vendégekkel a régi “Béke és
Rokonság" örök időre kötött szerződést. Tehát ezzel a házassággal Li-Pang
megoldott egy fontos kérdést, az eddigi “Béke és Barátság" szerződését egy
fontosabb szerződéssel váltotta fel, hogy a Hangun folyó völgyében élő népek
barátságban éljenek egymással.
Folyton igyekeztek a fehér és fekete hun törzsek között nézeteltéréseket szítani.
Li-Pang szét akarta robbantani a 24 Hun Törzsszövetséget a csatlakozott 6 törzs
segítségével, hogy aztán egyenként könnyebben elbánjanak a harcias törzsekkel
A kinajok székhelyére küldött Szalajka minden fondorlatról azonnal értesítette az
Öregek Tanácsát. A kinajok azonban nem nyughattak, mert romlott húst
csempésztek be Ordoszba, még mielőtt azt a tárkány megvizsgálta volna. Matyó
azonnal kidoboltatta a tárkány vizsgálatok eredményét, de akkorra már sokan
betegek lettek. A kinajok azonban nem nyughattak, mert újra romlott húsokat
csempésztek be Ordoszba, amelyről Szalajka már előzőleg jelentést küldött, és
Matyó azokat a vendégségbe érkező kinajokkal etette meg. Emiatt sok vendég
meghalt. Erről a kinaj tömegek tudomást szereztek és a bűnösöket
lemészárolták. Li-Pang halála után Matyó kínai „Mato“ elnevezéssel kinaj
császár lett. A “Béke és Barátság" elvén álló birodalmának széleit a “Nagyvíz"
mosta. Matyó végrehajtotta Agaba törvényeit.

Etur népe: az etruszkok


A 20. Medvetoros évben Uzapani vezetésével indult el a kalandozók csoportja.
Ordosz, Hunnor és Magyarka Öregek-Tanácsának szövetsége a Medvés Hegyek
(Zagrosz vidéke) és az oroszlános sivatagok birodalmának felkutatását vette
tervbe. A különböző irányba induló kisebb lovascsoportok a megbeszélés
értelmében két évvel később a Van-tó mellett találkoztak.
Minden 24 Hun Törzsszövetségi településen vendégül látták a
kalandozókat. Ezért ők vadász zsákmánnyal fizettek a régi
telepeseknek. Ekkor Magyarka közelében már ataiszi rendszer
szerinti földmegmunkálás folyt. A folyók közelében
csatornázott, míg a szárazabb domboldalakon a lépcsőzetes
gazdaságok termelték a növényeket.
Uzapani 600 fő lovas kalandozóval érkezett a Van-tó melletti
találkozóra. Időközben Potia garaúz fejedelem harmadik fia,
Etur fejedelemfi is hozzájuk csatlakozott. A soros sámánképzés végeztével a
résztvevőknek bizonyságot kellett tenniük felkészültségükről. Ezt a lovas
vetélkedőt a 25. medvetoros évben a Dabósa és Paripa városok közötti
Pusztaszeren tartották meg. Itt még csatlakoztak hozzájuk a kurdok is 100
lovassal, valamint a szabírok is 75 fővel. Úr és Uruk városok térségéből is
jelentkeztek lovasok, így végül a versengők létszáma 1000 főre emelkedett. A 12
napig tartú viadalban a garaúz származású Etur fejedelemfi lett az első. Ezzel
jogot nyert arra, hogy kiválassza, merre akar kalandozni. Etur a melegebb
tengerek legnyugatibb partjáig akart elmenni.
Ezen a lovasversenyen jelentek meg először a Saka törzsbeliek, akik a Ráten
folyó jobb oldalán laktak, s akiket a Ráten folyó bal oldalán lakó ahájok csak
szkítáknak neveztek és állandóan ellenséges viszonyban állottak egymással.
Mivel a saka lovasok a negyedik, ötödik és nyolcadik helyen végeztek, az
ahájoknak pedig valamennyi ifjú lovasa kiesett az előfutamok mindegyikéből, a
sakák gúnyolódásainak voltak kitéve. Az aháj ifjak úgy döntöttek, hogy Etur
ifjúsági vezérrel mennek a meleg tengerek partjára, mert a saka törzsekkel
emberáldozatokat követelő összetűzéseik voltak.
Etur garaúz fejedelemfi és menyasszonya, a saka származású Szente a Nagy-
Süán ünnepségei után elindultak 50 garaúz és 50 saka-szkíta lovassal
nagynyugat felé új hazát keresni. Oroszlán-vadászat közben érkeztek Mari
városába, ahol Mari aranyasszony utódainak vendégségét örömmel vették
igénybe. Itt Szente egy foggal született kislánynak, Sikila fejedelmi lánynak
adott életet, aki Anyahita egyisten hite szerint beavatott óm-jelzéssel
született. Innen egy évig vándoroltak, s közben oroszlánokra és más
nagyvadakra vadásztak, majd egy tengeröbölben másodszor is megpihentek,
mivel Szentének egy kisfia született, aki sakaszkíta névadással az Adana nevet
kapta, mivel az anyjára hasonlítva kék-szemű fiúcska lett. Innen északnyugat felé
vették az útjukat. Három hónap múlva, egy nagy tó partjára értek, ahol szintén
meg kellett pihenniük, mert Szentének megszületett a második fia, akit, barna
szeme lévén, garaúz névadással Tuzának neveztek. Utána a hegységben
medvére vadászva két évig vándoroltak. Amikor elérték egy hármas hegy alján a
nagy meleg tengert, Szentének iker-gyermeke született, aki apja után az Etur
nevet kapta, míg a leánykát Idának nevezték el. Itt az 50-50 főnyi lovas
megcsaládosodott és letelepedett, mivel a szekértáborukkal érkező Mari
birodalombeli, járványok elől menekülő és főként leányokból álló csoporttal az
Ida hegyén megtartott hegyi ünnepélyen leányvásárt tartottak. A harmadik nap
hajnalán, fejedelmi nászon Etur összeadta a szerelmes fiatalokat, ezért ezen
százfőnyi csoportot Etur-népének nevezték. Kísegítőként ifjú aháj családok
is indultak Eturral a meleg tengerek felé. Ők Ida hegyétől észak felé vették
útjukat, és Etur népét a nyelvjárásuk szerint etruszkoknak nevezték. Etur
száz családból álló népét az Ida hegységtől elindulva dél felé, a meleg
tengerparton telepítette le. Amikor egy nagyobb hegységhez értek,
megszületett az ötödik gyermeke, akit saka-szkíta névadással Sipinek neveztek
és egy évig megpihentek a termékeny tengerparton. Egy év múlva újból
elindultak dél felé és egy folyó alatti síkságon megszületett Sikila, Adane, Tuza,
Ida, Etur és Sipi után Milét és Szirma nevű kisfia, de felesége, Szente fejedelmi
lány ezután gyermekszülési betegségben meghalt. Ekkor Etur gyermeknevelés
végett két, kisgyermeket szoptató aháj nőt hozatott a kamlikjába, hogy a kis
Milét és Szirmát felneveljék. Így a Ráten folyótól menekülő aháj nők vették a
gyermekeit pártfogásuk alá, akik közül aztán Samos leányzót feleségül vette.
Etur és Samas házasságából született Baratony és Erek.

Megtalálták a legépebb etruszk várost


2004. április 23. (Múlt-Kor történelmi portál)
Nagyon keveset tudunk az etruszk kultúráról, pedig Róma felemelkedéséig ez a nép
uralta a félsziget legnagyobb részét. Szenzációsnak számít tehát az a hatalmas lelet-
együttes, melyre Toszkána hegyeiben bukkantak. A régészek azt remélik: az etruszk
településromok felkutatása után még a legendás király, Porsena pazar sírját is sikerül
megtalálniuk.
Egészen Róma felemelkedéséig Chamars volt az etruszk civilizáció legjelentősebb
városállama. Az etruszkok által lucumónak nevezett uralkodó, Lars Porsena innen
indíthatta legsikeresebb támadását Róma ellen, melynek célja az elűzött Tarquinus
Superbus visszaültetése volt a trónra. Porsena ostrom alá vette Rómát, de később
elfogadta a békeajánlatot, és visszavonult. Ha a felfedezés igaznak bizonyul, még többet
tudhatunk meg Európa történetének egyik legtitokzatosabb népéről. Talán még Porsena
etruszk király legendás sírjának helyét is sikerül azonosítani. Az idősebb Plinius szerint
Porsena sírja egy hatalmas labirintus volt, tetején piramissal. A legenda szerint a sírt egy
aranyszekér, tizenkét arany ló, egy arany tyúk, és ötezer aranycsirke díszítette. "Ha a
legendát nem is igazolhatjuk, azt hiszem, Chamarsot legalábbis biztosan megtaláltuk. Ez
volt Itália legnagyobb városa Róma előtt, és egymagában reprezentálja az etruszk
civilizáció egészét, születésétől egészen hanyatlásáig" - mondta Giuseppe Centauro, a
firenzei egyetem várostörténésze, aki Pompeji helyreállításán is dolgozott. Az etruszk
kultúra szétszórt, egymással laza szövetségben álló városállamai - a Pó folyótól egészen a
déli Campaniáig - Itália legmagasabb szintű civilizációját alkották Róma felemelkedéséig.
Eredetük az itáliai őstörténetbe nyúlik vissza, a kultúrájuk keletkezése i. e. 900 körülre
tehető. Az etruszkok uralták a félsziget nagy részét kb. fél évezredig, aztán i. e. 90-ben -
több évszázados hanyatlás után - római polgárok lettek. Kultúrájukról nem maradt írásos
forrás. Különös, nem indoeurópai eredetű nyelvükről mindössze néhány nyom maradt
fenn. Egyedül gazdagon díszített sírjaik engednek bepillantást egykor virágzó
kultúrájukba. Centauro szerint Chamars valahol Prato város Calvana hegyei, és a firenzei
Morello-hegy között lehet, azon az eldugott vidéken, amelyen egykor a szardíniai
banditák tartották fogva elrabolt áldozataikat. Ezen a területen persze már eddig is
bukkantak fontos leletekre, melyek közül a legfontosabbat házépítő munkások találták
meg 200 évvel ezelőtt: az i. e. 500-480 körül készült, fiatal férfit ábrázoló
bronzszobrocskát ma a British Museum őrzi. Legutóbb egy raktár alapzatát ásó munkások
találtak arra a romegyüttesre, amelyet a leletet bejelentő régészek "Toszkána egyik
legépebben fennmaradt etruszk városának" neveztek. Az i. e. 5. századi település a
Bisenzio folyó mellett épült, éppen amellett a fal mellett, amit Centauro Chamars
védőfalának vél. "A város szemmel láthatólag elnéptelenedett. Az egyik elképzelés
szerint a Bisenzio áradása pusztította és űzte el az embereket" - mondta Gabriella
Poggesi, az ásatások vezetője a Discovery Newsnak. Centauro feltevését Chamars ősi
városának megtalálásáról viszont nem akarta kommentálni.

Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda


ETRUSZK ROKONAINK
Úgy látszik, ez az esztendő nekem a meglepetések esztendeje - valamelyik
témakörben néhány hónappal ezelőtt írtam egy cikket «Meglepetés» címmel,
a rosszakat és a jókat beleértve egyaránt. Annyi bizonyos, hogy unalomra
még egy másodpercnyi időre sem volt okom... Szabadságra menetelem előtt
itt volt egy újabb meglepetés, amelyet egyenesen az «Il Mulino» könyvkiadó
kiadványkatalógusa «Nyelvészet és irodalomkritika» rovata szerzett nekem:
ebben a hónapban megjelenő finnugor-eredetet valló nyelvészek idegeit -
mint jelen sorok magyar-történelem szakos íróját, ki ez utóbbi hivatalos
eredet-hagyományon nőtt fel és lett fent említett szakos tanár - felborzoló,
Mario Alinei «Etruszk - Mint a magyar egy archaikus formája» c.
könyvéről hírt adó előzetes tájékoztató, amely az alábbiakat közli:
«A szerző bizonyítani szándékozik az etruszk rokonságát a magyarral
az európai nyelvek eredetével kapcsolatos kutatásai eredményeként
következtetett elmélete alapján. Ezen állításának alapjául a két nyelv közötti
számos nyelvi, valamint az etruszk és az ősi magyar tisztségek hasonlósága
szolgál. Ezek a hasonlóságok tették lehetővé a szerző számára a legjobb
etruszk tudomány elért eredményeinek javarészének megerősítésével azokat
tovább fejleszteni, s az eddigi lefordított szövegek pontosabb fordításait és a
mai napig még lefordíthatatlannak tartott, vagy csak részben lefordított
szövegek megfejtését. A könyv az etruszk őstörténet eddig elért
eredményeinek újraértelmezésével, s azzal az ősmagyarok honfoglalásának
dátumának új hipotézisével zárul.» (Fordította © Dr. Bonaniné Tamás-Tarr
Melinda)
Noha a hír nem új, mert nemcsak jelen korunkban, hanem századokkal
ezelőtt is már felmerült - elég ha csak a magyar-etruszk rokonság mellett
emlékezünk azokra a hangokra, amelyek már pedzegették a magyar-sumér,
magyar-kelta, magyar-japán rokonságot, de ezen hangokat csak elfojtották, s
most ismét különféle hazai és nemzetközi fórumokon újból feléledtek, bár a
hivatalos tudományos állásfoglalást képviselők agyonhallgatják, s ugyanez
történik itt olasz honban is, mert eddig még semmiféle reakció nem jelent
meg se pro se kontra sem a kiadó sorait, sem a lent említett újságcikket
követően. Mellesleg megjegyzem, hogy a magyar-japán rokonsággal
kapcsolatban van egy kisgyermekkori emlékem, amikor anyai nagyapám
mesélt nekünk az első világháborús fogságáról, majd Japánba kerüléséről -
amíg aztán az amerikaiak haza nem juttatták őt felszabadított fogolytársaival
együtt - említette, hogy a magyar felszabadított hadifoglyokat a
japánok meleg szeretettel fogadták, s nem győzték mindig ismételni,
s arra hivatkozni, hogy a «magyarok és a japánok testvérnép».
Ezenkívül napjainkban is találkoztam hazai izgalmas szakemberek által írt
szakcikkekkel, s egyikükkel még kapcsolatba is léptem. (Erre majd még
visszatérek később.)
Ezen hírrel felajzottan írtam a kiadónak, hogy recenzió céljából, éppenhogy
megjelenik a könyv, szíveskedjenek a szerkesztőségbe eljuttatni egy
példányt. Még nem láttam a könyvet, eddig még nem kaptam semmit, igaz,
hogy még nem is jelent meg a könyvpiacon a beharangozott könyv. Éppen,
hogy megérkeztem a tengerparti nyaralónkba, olvasom a «La Repubblica»
augusztus elsejei számában Cinzia Dal Maso alábbi cikkét:

«A legújabb hír az etruszkokról: a magyarok rokonai»


Nem, nem tréfa: egy jeles nyelvtudós 500 oldalt szentelt annak
bebizonyítására, hogy a «titkok népének» nyelve a sztyeppérõl származik. A
könyv, amely hamarosan meg kell, hogy jelenjen, máris megosztja a
tudósokat. Professzor úr, elő a bizonyítékokkal!
Az etruszkok Magyarországról jöttek? Mesének vagy az uborkaszezon
tréfájának tűnik, amely a toszkánaiakkal akarja elhitetni a magyar
eredetüket. Az elméletet azonban egy tekintélyes olasz nyelvész, az
utrechti egyetem emeritus professzora, Mario Alinei állította fel, aki
ezen utolsó könyvében csaknem 500 oldalon fejtegeti azt, amely szeptember
elején jelenik meg a Mulino Kiadó gondozásában. Napjainkban - mint ahogy
az etruszkrajongók jól tudják -, az etruszkok eredetének kutatása ismét
divatos témává kezd válni. A «titkok népe», mint ahogy mindig is emlegették
őket a szakma bennfentesei, ennek ellenére hasznosabbnak tartják
történelmük tanulmányozását, semmint a bebizonyíthatatlan eredetük
kutatását. Csupán néhány hete látott napvilágot Giovanni Semerano «A nép,
amely legyőzte a halált. Az etruszkok és nyelvük»/«Il popolo che sconfisse la
morte. Gli etruschi e la loro lingua» c. könyve (Bruno Mondadori, 163 oldal,
18,50 Euro). Giovanni Semerano elmondta, hogy az etruszk az ókori Közel-
Kelet nyelveinek, főként a sémi nyelvek keveréke. Alinei most mindezt elveti
s Ázsiából Kelet-Európába vezet el bennünket.
Már a könyvcím is magáért beszél: «Etrusco, una forma arcaica di
Ungherese» (Az etruszk, mint a magyar egy archaikus formája). De
mindez még világosabbá válik Alinei által néhány éve kidolgozott
«Kontinuitás-elmélet»-én keresztül. Természetesen nyelvi kontinuitásról van
szó. Az őskortól, egyenesen a paleolitikumtól napjainkig. A világ nagy
nyelvcsaládjai nem az utolsó évezredek népeinek vándorlásainak eredménye,
hanem azok mindenkor egy meghatározott területen élő népek nyelvei.
Tehát el kell törölni az összes ázsiai és európai invázó népeket idoeurópai
nyelveink eredetének magyarázatát tekintve. Görög, latin, itáliai/«italicusok»
és kelta nyelvek rokoni kapcsolatban állnak egymással, mert mindig is
léteztek az illető helyeken. Az etruszk nyelv azonban nem, mert különböző.
Ezt mindenki tudja. Egy ragozó (agglutináló) nyelv, amelyben a szógyök és a
rag/toldalék összeolvadás nélkül kacsolódik. Bővelkedik réshangokban
(amelyek Alinei szerint a mai toszkánai dialektusban élnek tovább). Jellemző
vonások ezek, amelyek arra utalnak e tekintetben, hogy az etruszk a
magyarral megegyezik. Ám Alinei igazi bizonyítékai a tisztségek
elnevezései lennének, amelyek elnevezései hasonlóak a két nyelvben, sőt
még szerepüket tekintve is analóg. «Rendkívüli affinitások ezek» -
magyarázza -, «amelyek nem lehetnek a véletlenek következményei». Így
nekilátott az etruszk szövegek fordításának mind a már ismert eddig
lefordítottakat, mind a számunkra még megfejthetetleneket a magyar
nyelvvel való összefüggések figyelembevételével. Úgy tűnik, hogy ezen
kísérlete működőképes volt.
Ám, ha a nyelvészet meggyőző, hogyan igazítható hozzá a történelem? A
jelenleg elfogadott elmélet szerint a magyarok a korai középkor folyamán
érkeztek a mai Magyarország területére, s legkorábbi nyelvemlékeik erre a
korra vezethetők vissza. Az ekkori magyarok és az első etruszkok között
szinte két évezrednyi történelem telt el. «Igen ám, de ma már sokan úgy
gondolják, hogy a vándorlás jóval korábban ment végbe - folytatja Alinei -, s
egyenesen azt hiszem, hogy a Krisztus előtti III. évezredben, az úgynevezett
kurgán-betöréssel, mely népek a Fekete-tengeri északi sztyeppékről érkeztek
Európába.» Török népek, s valóban, a magyar nyelv sok török nyelvi elemet
tartalmaz, amelyek megkülönböztetik az összes más finnugor nyelvcsalád
nyelveitől, amelyhez tartozik. Tanulság: a magyar nyelv különbözik a közeli
nyelvektől mint az etruszk az itáliaiaktól/«italicusoktól»². Alinei szerint
mindkét népnyelv nem autochton¹, hanem hódító betörő. A magyarnak
sikerült egybeolvadnia a helyi nyelvekkel, míg az etruszk a legutóbbi dél-
nyugat felé irányuló magyar vándorlások egyikének köszönhetően
kitartóbban őrizte meg sajátosságait.

S hogy az etruszkok Magyarországról érkeznének, mondja Alinei, azt a


régészek már jó ideje bizonyították. Ez az elmélet visszaszáll a hatvanas
évekre, Hugh Hencken «Tarquinia and Etruscan Origins» című könyvében
teljesedett ki, amelyben a szerző nyíltan beszél a «titkok népének» a Kárpát-
Duna-medencéből való bejöveteléről.
"Ellenben ennek az elméletnek nem volt nagy sikere", jegyzi meg Adriano
Maggiani, a velencei egyetem etruszkológiai tanszékének docense. «Egy
csupán a sok közül: hiszen minden szakkönyvtár rendelkezik egy önálló
részleggel, amely az etruszkok eredetéről szóló könyveknek tartanak fenn.
Kezdve egy bizonyos Annio di Viterbóval, aki 1498-ban az etruszk nyelv héber
eredetét hangoztatta³, egészen a 20. századi legjelesebb nyelvészekig. Az
egymástól időben és térben oly távol álló magyar és etruszk nyelv közötti
Alinei által kimutatott hasonlóságok inkább jövevényszavak eredményei
lehetnek; egy közvetlen eredet gondolata számomra nehezen elképzelhető.»
Mindenesetre Alinei könyvének még meg kell jelennie és máris megosztja az
etruszkológusokat s ez a «titkok népének» szerelmesei számára az egyedüli
biztos tény.» (Fordította © Dr.Bonaniné Tamás-Tarr Melinda)

----------------------------------------------------------------------------------------------------

¹ Autochton: [e.: 'autohtón'] gör., 1. bennszülött, ősi, törzsökös eredeti ; 2.


geol.: helyben keletkezett, keletkezési helyén maradt; 3. él.: őshonos.
² «Italicusok»: a dél-itáliai 'italicus' törzs nevéből az 'italicusok' gyűjtőnevet
kapták a görögöktől.
³ Sajó Tamás megjegyzése az ő fordítása végén: «Pontosabban nem héber,
hanem arám eredetét, minthogy az egyik legjelentősebb etruszk városból
származó, s gyökereire nyilvánvalóan büszke Viterbói Annius, VI. Sándor pápa
titkára a reneszánsz korában hihetetlenül sikeres könyve révén – amely 17
általa hamisított ókori írást tartalmazott – azt igyekezett bizonyítani, hogy az
özönvizet túlélő Noé és családja arám nyelven beszélt, s a bárka
megfeneklése után közvetlenül az Ararát hegyéről vándorolt Etruriába*, a mai
Toszkánába.»: ( http://www.studiolum.com/etruszk/ )

* Etrúria (ahogy annak idején én tanultam): Kr. e. VIII. sz.körül Etrúria eredeti
területe a Tiberis - Arnus -Tirrén-tenger által határolt vidék. A Kr. e. VII. sz.-
ban hatalmuk Itália-szerte számottevő volt, és a VI. sz.-ban érte el
tetőpontját, amikor Tiberistől az Alpokig Itália egyharmadát uralták. Politikai
szervezetük alapját a tizenkét etruszk szövetsége alkotta (Arretium, Caere,
Clusium, Cortona, Perusia, Pirgi, Roselle, Tarquinii, Veii, Vetulonia, Volsini,
Vulci). A városok a nemzetségi rendszer felbomlása óta «királyságok» voltak,
eleinte választott királyokkal, akiknek a hatalmát azonban - Kr. e. VI. sz.-tól -
a megerősödött arisztokrácia korlátozta. (Az államhatalom jelképe a
vesszőnyalábba szúrt bárd, a bíborszínű tóga, a jogar és a trónszék.) Az
arisztokrácia jelentős kiváltságokat élvezett, a termelőmunkát a szabad
parasztok és rabszolgák végezték. Figyelmet érdemlő az etruszk nők
kivételes helyzete, amely eltért más korabeli népekétől. Egyes családi
ügyekben önállóan döntöttek, részt vehettek a nyilvános játékokban
(gladiátori viadalokon), éppoly szabadon viselkedhettek, mint a férfiak, a
gyermekek pedig mindkét szülőjük nevét, tehát anyjuk nevét is viselték...
---------------------------------------------------------------------------------------------------

Íme egy kis ízelítő az egyik hazai - most még egyelőre a neve legyen titok,
mint maga a «titkos etruszkok» - etruszkológussal váltott levelezésből:
«Köszönöm jelentkezését. Az Ön által ajánlott cikket már megjelentettük
magunk is a történelemmel foglalkozó honlapunkon is. Magam éppen most
készülök felvenni a kapcsolatot Alinei professzorral, épp a napokban kaptam
meg címét M... L... [szándékosan nem közlöm a teljes nevet] nyelvész,
politológus barátomtól, aki egy egyetemen dolgozott vele Utrechtben, amíg
Alinei haza nem tért Olaszországba.
Nos, Alinei indítékain nem vagyok meglepve, végtére is az indoeurópai és
sémita elszármaztatások erőtlennek bizonyultak. A magyar közvetítésű
sztyeppei eredet valóban fantasztikusnak hat, de csak akkor, ha a Kárpát-
medencét nem az európai ősműveltség terepének látjuk. Ezen bőven
keresztül ment a sztyeppei műveltség is, a Kárpát-medencében Kr. e. 2200 és
IV. Béla között éppen 29 alkalommal. Igazából fel sem tudom fogni, hogy
Alinei nyugati létére ekkora rizikót vállalt: Árpád honfoglalása előtt 2000
évvel magyar jelenlétet Etrúriában feltételezni - hát ez arrafelé égetnivaló
bűn lehet, persze nálunk is. Hisz a mai verzió szerint Árpád előtt nem voltak
magyarok itt nálunk. És mégis igaza van, ebben nagyon tudom őt támogatni,
de ő is engem. Alinei jó nyomon jár, de a "fejvesztést" jelentő mozzanatot
nem vállalhatja fel, hogy tudniillik nem közvetlenül ránk hivatkozik, hanem a
sztyeppére. Végtére is, nem mondhatja ki helyettünk, hogy a Kárpát-
medencében ősidők óta mindig magyarul beszéltek, és még Árpád is
csak beolvadhatott e nyelvi, műveltségi közegbe. Szívesen küldök Önnek egy
példányt A magyar ókor első kötetéből, hogy egyben láthassa azt, amiről írok.
Nem tagadom, vannak a nyugatiak számára nehezebben emészthető
fejezetei is a könyvnek. Ennek fényében lesz majd eldönthető, hogy elég lesz-
e csak az etruszk anyagot körüljárni, vagy esetleg később az egészet. A két
kötet 900 oldal. Addig is könyvem angol előszavát mellékelem szeretettel...»
Az érintett etruszkológus - mint ahogy írja nekem - saját s igen izgalmas
irányzatot képvisel az otthon megszokotthoz képest. Mégsincs egyedül
abban, hogy a Kárpát-medence kőkori történelmét folyamatosnak tekintve,
bennünket az őseurópai nép leszármazottainak tekint. De természetesen
nemcsak magunkat, hiszen ha az Kr. e. 500 táján észlelhető egységes európai
műveltségre (nem civilizáció!) és egységes nyelvre gondolván arra kell
következtetnünk, hogy akkor a kelták, az etruszkok és mi is annak
leszármazottjai és örökösei vagyunk. Hangsúlyozza, hogy a hazai kutatóink az
Árpád előtti Kárpát-medence történelméről hallani sem akarnak. Titokzatos
etruszkológusom viszont jogosan azt gondolja, hogy szülőföldünk történelme -
akár 40 000 évvel ezelőttől is - a miénk ugyanúgy, ahogy azt Európa más
népei kétségek nélkül gondolják. Emiatt azt a sajátunknak kell tekintenünk,
és ennek megfelelően megbecsülnünk. Mi ma nem állhatunk értelmi és
érzelmi kapcsolatban kőkori, újkőkori, bronzkori leleteinkkel, mert ezt nekünk
nem tanítják. Azért dolgozik, hogy ugyanúgy tisztelhessük, és a magunkénak
tekinthessük akárhány ezer év történelmét Magyarországon is. Biztos abban,
hogy ez a törekvése vitákat okoz majd, de ezt a kockázatot vállalnunk
érdemes. Társadalmunk egészségesebb mentális állapotára vágyva
mindenképpen. Az egészséges népi öntudatot a történelem is formálja...
Befejezésül itt van két kis részlet az ígért könyvből:
«......Hogy a Disciplina Etrusca még a korai kereszténység időszakában is
mennyire eleven volt, annak bizonyítéka, hogy 408-ban, mikor a nyugati
gótok Rómát ostromolták, római feljegyzések szerint etruszk villámjósok
ajánlották fel segítségüket.¹ Eszerint az etruszkok saját maguk szabta
végzetük beteljesedése ellen semmit sem tettek. Belenyugodtak abba, hogy
más nép részévé válva új életet kezdhetnek. Ezért az etruszkok nem
haltak ki, de hozzáidomulva a latinokhoz, immár lélekben latinná
alakulva újra kézbe vették a város sorsának irányítását, miközben
velük, helyettük, mint agymosott, átprogramozott nép, megindultak a
latin világbirodalom létrehozásának rögös útján. Teljes műveltségük –
általuk - tovább élt immáron a latinok neve alatt, akik enélkül
semmire sem mentek volna. A latinok hálából úgy elfelejtették
okosabbik felüket, hogy kétezer évvel később újra fel kell
fedezni őket. A történet ismerős már korábbról is, szinte ugyanez
történt Asszíriában is. Az előbbi történet viszont megdöbbentő, mert a
világtörténelemben most hallhatunk először egy nép saját maga
számára kijelölt életkoráról, saját maga szabta népi életének
beletörődéssel tudomásul vett befejeződéséről, sőt mi több, önkéntes
eltűnéséről. Most újra Pap Gábor Pilis-szindrómában írt, önfeláldozásról
szóló sötét gondolatai vetődnek elém. Hát mégis lehetséges lenne,
hogy egy lélekben emelkedett, kiművelt nép a közös tudat szintjén,
magyarul népként megfogalmazva közös életét, mint egy ember
életének megállóit felvetítse valamiféle égi megállókhoz népe sorsát?
Képes legyen arra, hogy a maga által kijelölt népi kor elérése után
önként eltűnjön az árnyékvilágból? Népi élete alkonyán, a III-II.
században valóban komorak már a színek, sok, túl sok a halál. Talán
nekik csak átköltözést jelentett a másik domboldal kevésbé faragott,
durvábbra vett kövei közé, ahol a holtak birodalma állt. Hitük szerint
egy másik világban élték tovább földi életüket ugyanolyan
kényelemben, mint korábban a fényesben. Ezért talán nem is volt
számukra olyan nagy szörnyűség új név alatt újra megjelenni, szinte
újjászületésként is felfogható. Jónéhány lappal fentebb éppen erről
szólt egy gondolat, ott akkor úgy látszott, mintha számomra az
etruszkok nem is tűntek volna el, csak ruhát cseréltek volna. Ha utólag
megállunk egy pillanatra, azt láthatjuk, hogy etruszkként valóban
eltűntek, műveltségüket a durvalelkűek ölébe borították, azok
azonban nem javultak meg ettől. Egy Krisztusi gondolat, netán előkép
az ókorból. Feláldozásuk - profán elképzelés nyomán - a jelek szerint
nem a megfelelő alanyt érte, hiába való volt, mert emezek
megokosodva úgy kifosztották és feldúlták a Világot, hogy még ma is
azt nyögjük. Éppen kedves etruszk rokonaink ügyeit is szeretnénk
rendbe tenni, mert a feláldozás után már senki sem akar egykori
valójukra ráismerni. Ez az elénk vetülő kép etruszkjainkról valószínűleg
még igen sokáig nem hagy békén bennünket, megemésztéséhez,
feldolgozásához a felismerés e rövid ideje biztosan nem elég...»

---------------------------------------------------------------------------------------------------
¹ Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában, Corvina, Budapest,
1977, 53-56. o.
---------------------------------------------------------------------------------------------------

«…Tiniának, az etruszkok viharistenének, Jupiter és Zeusz elődjének a


bolsenai múzeum udvarán álló, közel háromezer évvel ezelőtt kőbe
vésett neve olyan megilletődést váltott ki belőlünk, hogy mindketten
némán álltunk, mintha áldozni készülnénk. Áldozni egy rég letűnt nép
hite, keze nyoma előtt. "Itt találták Bolsenában?" "Igen." Gondolatokba
mélyedve, egyetlen szó nélkül baktattunk fel a palota tornyába. A
régész az ablakra mutatott. Napsütésben ragyog a Bolsena-tó.
Hullámzó dombok, gyönyörű erdőség – a megejtő látvány hihetővé
teszi, hogy az etruszkok ide helyezték legősibb istenségük – Fanum
Voltumnae – lakóhelyét. "Lehet, hogy a francia Blochnak és az orvietói
Bizarri professzornak is igaza van? Lehet, hogy Bolsenától Orvietóig az
egész táj megszentelt liget volt? A Tinia-oltár csak valószínűsít, nem
bizonyít¹"– mondja Szántó Lívia. Meglehet, de hogy most a közelben
jártunk, az biztos. Volsinii elemi erejű szakrális hely, méltó egy
Pantokrátor jelenlétéhez. (Tinia ugyanakkor a hettita Tesup, a Tell
Halaf-i Tesup, az urartui Teseba² azonosa.) Nem tartom kizártnak,
hogy Veii, amely kísértetiesen hasonlít a Pilisre, korábban nem
vitt-e hasonló szerepet, a rómaiak évtizedekig tartó makacs ostroma
erre mutathat. Glastonbury után ide, Volsiniibe is el kell menjünk,
hogy alaposabban és közelebbről láthassuk meg azt, amit ott látni kell.
Ezt éppen késői adatok erősítik meg, hisz a Kr. u. IV. században
Constantinus, a római császár újra engedélyezi Volsinii évenkénti
etruszk összejöveteleit. Mondja meg nekem végre valaki, - hadd
ébredjek fel - hogyan lehetséges az, hogy egy kipusztítottként,
beolvadtként, eltüntetettként nyilvántartott nép, hogyan képes
négyszáz évvel állítólagos eltemetése után szakrális központjának
visszaállítása érdekében olyan nyomást gyakorolni a római
világbirodalom császárára, hogy az engedjen a követelésnek. Sőt, 408-
ban, nem sokkal a gótok római fosztogatása előtt papjaik, táltosaik
májjóslási szolgálatukat ajánlják fel.
A hosszú csend, ami ezután következett majd ezer évre rá még
egyszer újra megszakadt. A fiatal ezerháromszázasok új csodát hoznak
Európába. A reneszánsz kezdetét Giorgio Vasari (1511-1574), A
legkiválóbb festők, szobrászok és építészek című munka híres 16.
századi szerzője, az itáliai művészet nagy megújhodásának kezdetét a
13. század végétől keltezi és Cimabue (1240/50-1302 után), illetve
Giotto (1267-1337) firenzei festők munkásságához köti.³ Az országot
ezúttal Toszkánának hívják, új mecénások is kerülnek, majd Petrarca,
Dante, Boccaccio, és a kibomló reneszánsz lelkületében újra
viszontláthatjuk külsőre megváltozott rokonainkat változatlan szellem
kíséretében. Firenze, az újetruszk világváros és a körülötte lüktető táj
évszázados szárnyalása a szellem műve volt. Elemi erejű kinyílása újra
emberivé változtatta a halott földrészt. A fényre, tisztaságra,
megújhodásra vágyók, az inkvizíciók égett hústól bűzlő korától
megundorodottak végre friss levegőhöz jutottak, szellemük erejével
felszámolták az intézményesített keresztény terrort. Ráérzett erre
Hunyadi Mátyás király Magyarországa is, gyorsan elterjesztette a
magyar lélekhez is közelálló időtlen, de ott akkor mégis újra friss
eszméket és gondolatokat.
Éppen Toszkána, ez etruszk örökség soha ki nem halt tulajdonosa
hirdette meg szellemi szabadságharcát a már majd ezer éve
sötétséget tanítókkal szemben.
Igen, - hát persze, - éppen Toszkána, Etrúria szellemi és vér szerinti
örököse, amely végül Olaszországot is egyesülésre vitte derűs
szellemével.*

-------------------------------------------------------------------------------------------------
¹ Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977.
109-110. o.
² Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest,
1977. 159. o.
³ Rolf Toman (szerk.): Az itáliai reneszánsz. Kulturtrade Kiadó,
Budapest, 1998. 5. o.
* Szerzői megjegyzés: Ez «kicsit fellengzős, de talán nem átkoznak el
érte, bizonyára a felismerés íratta velem».

Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda


http://www.osservatorioletterario.net/

Pannon vezér honfoglalása

A 3240. Medvetoros évben - római időszámítás szerint Krisztus születése előtt


800-ban, - Pannon ifjúsági vezér megjelent ezen a tájon négyezer lovasával, akik
a káspivári Saka-szkíta birodalomból jöttek kalandozásra, hogy Esküló népét
(Eskló) megvédjék az elsüllyedt Atlantiszról menekült geri-beri (görög) féle népek
szorongattatásától. Pannon vezér egy dombocskán ütötte fel vezéri szállását,
amit harcostársai Pannon-halmának neveztek el. A geri-beri népek elhízott
tömegei ész nélkül menekültek előlük dél felé a rokonaikhoz, csak a kőfaragók
hódoltak meg előttük. Pannon vezér és öccse, Mecsek, beleszeretett Esküló
leányaiba, Gyömörébe és Indijába. A következő télen már mind a 6000 lovas
megcsaládosodott. Az ezt következő télen immár asszonyaikkal együtt közel
12.000 ezer, 24 Hun Törzsszövetségi lakos került át Biked-birodalmába. Biked
népe az 1 tömény, azaz 10 000 lovast a vezérükről pannonoknak nevezte. A
hatezer főnyi visszamaradt, részben megcsaládosodott harcosnak minden felsze-
relést megadtak, ami az új település szempontjából fontos volt.
Aranyos-széken már előzőleg is voltak hun települések, mivel Bihar ifjúsági vezér
i. sz. előtt 2810-ben történt kalandozásakor kis csoportjával megjelent a
védelmet nyújtó hegyek között, Aranyos-széken. A második csoport egy döghalál
járvány idején, Kr. e. 1610-ben érkezett Aranyosszékre a parszi-szkíták és széki-
hunok törzséből, akik főként Barca síkságán és Aranyosszéken telepedtek le. A
Kőszeg tornyának környékén lakó tarkós őslakók, látva Suprun vitézeinek fényes
fegyverzetét, tegezükben ékeskedő nyílvesszőiket, nem fogadták ellenségesen a
végvári vitézeket, hanem apró jószágaikkal kedveskedtek nekik. Kőszegi végvári
vitéz a legszebb tarkós leányt elvette feleségül. Ezzel megpecsételődött a
pannon és a tarkós népeknek a hegyvidéki barátsága. Mivel a Pécs-Tórem-hívő
saka-szkíták voltak többségben, az újabb településeket Kr. e. 799-ben PécsTórem
városának nevezték. E település mesés gazdagsága és a termő gyümölcsösök
vonzó hatást gyakoroltak az Isis-lakók híveire, így a tíz év alatt sokan
elvándoroltak Pécs-Tórem városába minden kincsükkel együtt.
Pannon után legvitézebb fia, Csanak lett Pannonföld fejedelme, Mecsek fősámán-
sága mellett. Amikor Kr. e. 773-ban a Nagyszalát Pécsett megtartották, Mecsek
Eplény fiának adta át a fősámánságot.
Minden újabb ötéves sámánképzés után kisebb csoportok érkeztek Káspivárból, a
tizedik évben Ordoszból, a 24 Hun Törzsszövetség minden törzséből. A kiképzett
rimalányok mind a fejedelmi és fősámáni udvarokba mentek férjhez és
aranylemezes Arvisurákban örökítették meg Pannonföld Ordoszhoz való szellemi
kapcsolódását. A sámánképzésen 48 ifjú közül Csanak fia, Veszprém lett a
legelső és jogot nyert arra, hogy a 24 fős ordoszi beavatott sámánképzésen
képviselje Káspivár-Birodalmát. Veszprém az ordoszi sámánképzésen is első lett,
és Kaluga vepsze törzsbeli fősámán leányát, Pejt rimalányt vette feleségül. Mivel
Kalugának csak egy leánya volt, mesés kincseivel és száz fős vepsze törzsbéli
lovaskísérettel két évig jött Ordoszból. Amikor megérkeztek Pécsre, örömmel
fogadták a nagy aranykincsekkel érkező, ifjúsági versenyen győztes fejedelmi
házaspárt. Devecser pannonföldi fejedelem megbízta Veszprémet, hogy
szervezze meg Pannonföld biztonságát. Veszprémnek első dolga volt, hogy
visszaemlékezése alapján, még azon évben, Kr. e. 728-ban, a legbiztonságosabb
helyen, Pannonföld közepe táján felállítsa az új sámánközpontot. Az Ordosz
birodalmi Veszprém városának mintájára felépítették 100 vepsze harcos
segítségével és az ifjú fősámán törzsének ácsaival Vepszerém városát, Pan-
nonföld-Birodalmának új sámánközpontját.
Pannon törzsei között az avarok voltak a legszaporábbak és Pécs-Tórem
városában, a Mecsek fejedelemről elnevezett hegy környékén nagyon
megsűrűsödtek háromkaréjos kegyhelyeik, harcosaik száma 1 töményre
emelkedett. A vepsze törzs minden családi fészkében épült szitás-fürdő is, míg a
nyári tisztálkodást ruhaégetéssel egybekötve a széki-hunok elnevezése szerinti
Bolhás-tó mellett végezték vallási szertartás keretében. A szeld-hun halászok
elnevezése azonban nem tetszett nekik, ezért az ordoszvidéki, vepszeföldi
elnevezésével a kellemes, meleg tavat Balatonnak hívták. Ebben az Arvisurában
megalkották Pannonföld törvényeit Agaba fősámán elvei alapján. Elhatározták,
hogy Ordosz parancsa szerint a kisebb kalandozásokat visszaverik, de a nagy
hódítók ellen mindig alkalmazzák az őslakók régi törvényeit, a meghódolást.
Kiépítik a 24 hun törzsszervezetet tizedekre lemenőleg. Soha nem hagyják el
Pannonföldet, hogy Ordosz nagy törzseinek menedékhelyét kiépíthessék. Veszp-
rém lesz az új Égi-Birodalom fővárosa, mivel már Pécsett is érték támadások, az
új központ helyzeténél fogva könnyebben védhető. A fentiekre nézve
megkötötték a vérszerződést. Veszprém, Bihács, Kanizsa, Ruma és Suprun
engedte vérét Pejt aranyasszony díszes edényébe. Suprun egy kabar tizeddel,
Encs vitéz őrségparancsnokkal napnyugat felé lovagolt és egy árvizes folyónál a
magaslati dombon őrtornyot építtetett és elnevezte Encs-tornyának és magát a
folyót Encs folyónak. Utána még 9 tized kabar őrséget vezényelt Encs vitéz
parancsnoksága alá. A kabar ácsokkal felépítette Encs várát és megszervezte a
teljes ellátásukat.
A 3328. Medvetoros év tavaszán menekülők érkeztek Detrekő vezér Sasvárába,
akiket a szikul vitézek tótoknak neveztek. Kalandozásaik során már találkoztak
ezzel a néppel, de csak ellovagoltak mezei munkásaik mellett, mivel a marótok
cselédségéhez tartoztak és soha nem támadták meg őket. Esztorás jelentésében
rovásokban közölte édesapjával, hogy a szomszédaik között kétféle nép van,
csehek és marótok, akik mezei cselédeiket tótoknak hívják, míg egyes asszonyok
a gyermekeikkel együtt szluvákoknak csúfolják őket, akik ezért igen haragudtak
a többiekre. A kabarok a széki-hunok nyelve szerint tótoknak nevezték a
menekülőket, míg a szikul vitézek csupán szőröknek, mert sokkal szőrösebbek
voltak, mint a 24 Hun Törzsszövetség népei. A pannonföldi Oregek Tanácsa
elrendelte, hogy a menekülőket Sasvártól északra telepítsék le, egy évi béklyós,
várkörüli munkálkodásra. Suprun jelentése alapján Veszprém, Káspivár és Ordosz
sámánközpont is rovásba fektette az új nép érkezését.
Esztorás töményéből Encs és Ibos vonalára káldorokat vezényeltek, akik
megteremtették az összeköttetést a káldor sereggel. Egy holdtölte után Suprun
tömény vezér és Bándor káldor vezér szerződést kötöttek, amely szerint Dunna
istenasszony folyója mindkét oldalának termékeny partját birtokba veszik és
minden vitás kérdést vérontás nélkül tárgyalnak meg, a fegyvereket pedig
közösen készítik a káldor-pannon szövetséges törzseknek. Ekkor a vasgyártó
kabar koholókat és pesteket káldor kézműves szokás szerint újjáépítették. Újabb
érclelőhelyeket kerestek és fellendítették a vaskészítést.
Suprun kabar vasgyártói nagyon összebarátkoztak a káldorokkal és a Saka-
szkítáktól átvették Suprun tornyának őrzését. Közben folytatódott a káldorok
folyamatos bevándorlása és benépesítették a ritkán lakott termőföldeket. Az új
káldor-pannon örök szövetségnek Esztorás az ordoszi sámánképzésből történő
hazajövetele után Kr. e. 703-ban lett a fejedelme és Kr. e. 700-ban a Dunna-
asszony folyója melletti Káldor fővezérséget is átvette. A kabarok igen
elszaporodtak Sopronban és vasművelésük miatt a káldor kereskedők sokszor
kimmereknek nevezték őket. Sopron vezért Soprontornyánál temették el. A
kabarok sok esetben összeházasodtak a káldorokkal. Az uralkodók mindig a
pannon-kelta vezetőrétegből kerültek ki. Esztorás sokáig uralkodott és Sopron
város híressé vált a visszaszivárgott kabarok harci játékairól. Később Kr. u. 185-
ben, amikor a római Pannónia megerősödött, az ide-oda vándorló pannon
fősámánság a Mátra vidékére költözött. Mivel a Kövezsd és Augustus római
császár között kötött szerződést a rómaiak nem sokáig tartották be, a Duna
vonalán egy percig sem volt békeszerződés szerinti állapot.

A Rasna szövetség megalakulása

Kr. e. 1700 körül, a Fekete-tenger északi részéről


Rasna avar fejedelem vezetésével 12 törzs érkezett
Erdélyen keresztül az Eszter félszigetre (Ister). Innen
vonul tovább az Apó síkra és az Apó (a későbbi Pó)
folyóhoz.
Arnó avar vezér Kr. e. 1480-1465 között érkezett 12
családdal és megalkotta a Rasna Szövetséget.
Háromszor 24, azaz 72 Lukumó-papkirályt képeztek ki.
Ezeknek nagy része az Apó síkságán tartalék földművelő lett. Kr.e. 1265-ben
megalakult a Mantovai titkos Szövetség ezen 12 Nép szétesésének megakadályo-
zása végett. A Tengeri-Népek (vagyis az Atlantiszról menekült népek) támadásai
Kr. e. 1145-ben megszűntek, csak ezután jöhetett el a Rasna-Szövetség fénykora.
Az etruszkok oly nagyot alkottak a bronzgyártás, szobrászat és festészet terén,
mint addig még egyik nép sem. A győztes Rómától Kr. e. 88-ban állampolgári
jogot kaptak.
Tarhum után Veji lett a Rasna-Szövetség székhelye. Az Apó síkságtól
Campányig terjedt az ösz-szövetségi terület. Veji a Rasna Szövetség
középpontjába esett és sok tengeri kikötővel rendelkezve hatalmi központtá
változott. Az Arnó-család azonban ragaszkodott Piroska kövéhez, amelynek
gondolatrezgési parancsai szerint a Melegvizek birodalmához könnyebben el
lehet menekülni, mint a tengeren. Piroska kövét Kr. e. 1465-1190 között
Kortonváron tartották, az Arnó-család várában. Amikor Kr. e. 800-ban Pannon
vezér birodalmat alapított a Duna középső folyásánál, érintkezésbe lépett az
Arnó-leszármazottakkal Kortona várában. Később a megbízottak Pisina
kikötőjében megjelenve megbeszélésre hívták Felsinába az Arnó-családot és
javaslatot tettek a 2 beszélő köves birodalom egyesítésére. A déliek vezette
Rasna Szövetség ezt elutasította, pedig ez újabb 800 évre biztosította volna
megmaradásuk lehetőségét. Így a 10 tengeri-Nép Szövetsége Kr. e. 396-390-től
fokozatosan felőrölte a Rasna Szövetséget.
A gallok betörései egyre sűrűsbödtek, ezért az Arnó család Kortonvárába vitte Pi-
roska kövét. Harcaik egyik oldalon nem sikerültek, mivel Tarhum Róma kezére
került a sokszori békekötés ellenére is. Az északi Etruszkföldet a gallok gyakran
felgyújtották és Marsabottó, Felsina és Mantua leégett. Marsabottót már nem is
építették két városként újjá, hanem “Misa" néven egy városnak építették fel. Az
etruszkok gyakran fellázadtak Róma önkénye ellen, de a vasgyártók és a
fegyverek készítői, ha élni akartak, fegyvereket kellett készíteniük a latinoknak
hódításaikhoz. Végül Sulla az etruszkoknak polgárjogot adott, de előbb Kr. e. 265-
ben a Volsini vallási központot teljesen feldúlták. Az Arnó család ekkor
Sóvárra költözött. Kr. e. 88-ban Piroska kövét ide menekítette a 12
család, s a sziklavárbeli családokba benősültek. Itt várták meg a 24 Hun
Törzsszövetség előretörését, majd ennek 25 éves uralma után a szkíta
Gyöngyös vezér táborába menekítették Piroska kövét. Összesen 12
rovásgyűjteményben Kr. e. 1475-től rótták le a Rasna-Törzs-Szövetséget
megalapító 12 Nép történetét, amelyek a következők:
1. Az avarok főhadiszállása Kortonavárban és Firenzében, az Arnó
völgyében volt és Kr. e. 88-ban innen vándoroltak Sóvárba, Halasra és
Pongóba.
2. A dahák és hegyi-avarok Bolsenában telepedtek le, majd
Volsinban.
3. A zagroszok a jürcsik avarokkal Marsa és Bottóban kaptak
helyet.
4. A szavárd-magyarok az oszét-zagroszokkal Populónában vasat
gyártottak és fegyvereket, amellyel megalapozták a Rasna-Birodalmat.
5. A pelazgok az Adrin tenger mellett nyertek szállást.
6. Az ahájok a tengerparti kikötő táján telepedtek le.
7. A kurdok között sok volt az arbag-gyógyító, felépítették Felsint.
8. A lüdök hajósait Ceri és Cerveteri térségébe irányították a
kikötőkbe.
9. A Hikszosz-Főniceai hajósokat Volterába szállásolták el.
10. A szabírok beházasodtak Vejibe és felállították a vallási központot.
11. A tirén-etur hajósok Keréta térségéből Pompeibe hajóztak.
12. Etur-népe (etruszkok) a Kaláb-Kampány térségétől mindenütt
megtalálható volt.
Az eturok utánpótlása a hajósok révén folyamatos volt, így többségre tettek
szert. Az Atlantiszból érkező latinok uralomra jutásuk után az őslakó
törzsekkel együtt az ő nyelvükön etruskusoknak nevezték el a Rasna
Szövetséget és ez rajtuk is maradt.

Kövezsd vezér szerepe


A 24 Hun törzs szövetségét Kr. e. 50-ben, megalakulásuk 3990. Medvetoros
évében nagy veszély fenyegette. A kínaiak fondorlatos politikájukkal
kettészakították a törzsszövetséget. Ordoszban Hóhanza lett a fejedelem. A
káspivári Szkíta birodalomban ekkor Csécsi széki-hun vezér uralkodott.
Birodalmát (amibe beletartozott a szkíta-jász síkság is) nemcsak a kínaiak,
hanem emerről az oldalról a római légiók is veszélyeztették. A rómaiak ugyanis a
káldor-pannon szövetség miatt Pannónia ellen, közvetve tehát az egész Szkíta
birodalom ellen is készülődtek.
Csécsit kínai orgyilkosok ölték meg. Négy fia: Bakát, Eged, Koncsur és
Kövezsd az apjuk vérével vörösre festette a szemöldökét, úgy esküdtek bosszút.
Kövezsd első lett mind a szkíta, mind az ordoszi sámánképzésen. Rögtön az
elnyomott kínai és hun földművesek élére állt. Szemöldöküket azok is vörösre
festették, s elindították az elnyomottak forradalmát. Az áruló Hóhanza
félelmében vízbe ölte magát. Kövezsd Kr. e. 25-ben meghódította Kínát.
Kövezsd a hun birodalmat újból egyesítette Ordosz székhellyel. Majd
követeket küldött Rómába. Azok megegyeztek a császárral, hogy a káldorok
(kelták) kiűzése után Pannonföld a Római Birodalomhoz fog tartozni, a parszi-
szkíták földje pedig a nyugati Szkíta birodalomhoz. Dunna asszony folyója lett a
két birodalom határa.
Ennek a szerződésnek a szövegét Ordoszban az “Élet-kegyhelyén" Eged sámán
örökítette meg. Kövezsd vörösszemöldökű császár megbízásából Eged a Szkíta
birodalom legnyugatibb részébe költözött, hogy a szerződés teljesítéséről évről
évre jelentést tegyen az Öregek Tanácsának.
Kövezsd Kr. e. 25-tőt-18-ig a Kinaj Birodalmat hódította meg, majd Kr. e. 18-tól
25-ig az Úz Kitaj-Birodalmat. Meghódította a Huanghó alatti területétől kiindulva
és élete végéig uralma alatt egyesítette kínai elnevezéssel az egész Kínai-
Birodalmat. Kr. u. 29-ben az utódai ellenben megegyeztek a rokonságukba kerülő
uralkodó házakkal, akik az “Élet Temploma" érdekeit mindig tiszteletben
tartották

Romulus és Remus
A 20-25 évente induló rokonlátogatók minden 100. évben felkeresték a Rasna-
szövetséget. A Kr. e. 798-ban útbaindított rokonlátogatók között sok volt a
székihun lovas, akik úgy döntöttek, hogy a Melegvizek Birodalma környékén
maradnak, a jeges korszakok előtti őshazájukban. Útközben azonban két táborra
oszlottak és 25 lovas Göröcön át Arnó-Valetri birodalmába lovagolt. Az ikres
fajtájú Farkas-hadból két lovas telepedett le. Az egyiket Barna-Farkasnak, a
másikat Kék-Farkasnak nevezték. Vejuli Lukomónak volt két csúnya leánya,
akik a patrícius hegyi-szent ünnepélyen a két Farkas testvérhez feleségül
mentek. Az örömapa módfelett megharagudott, hogy leányaik csupán
rokonlátogatáson lévő harcosokhoz mentek feleségül a Szent-ligetben, ezért a
családapa kitagadta leányait a családi tűzhelytől, kiüldözte őket a hegyekbe. Egy
síkul gazda vette szolgálatba a fiatalokat, akik közül Barna-Farkasnak iker fia
született a 3265. Medvetoros év Aranyasszony-havának 28. napján. Ősi szokás
szerint Rimus-Rómus névre keresztelték őket, mivel beavatottak voltak.
Felesége meghalt és a két árvát egy törött lábú farkas szoptatta, mivel
a sikulok azt egy vadászaton elejtették. Ezeknek az anyafarkas nevelte
gyermekeknek híre ment a Rasna-szövetségben. Kortonvár-Istenfiak ünnepén, az
egyébként Arnó nemzetségbeli Vejuli-Lukomó az Aranyasszony tanácsára elment
a Síkul hegyekbe és a leányainak megbocsátva tévedésüket, az akkori Rasna
fővárosba, Veji várába vitette az unokáit.Az akkor igen gyakori gyer-
mekharcokban Rómus lett az első, akit a latinok Romulusnak hívtak. Ez a név
ráragadt és besorozott katona korában is ez lett a neve. Testvérét a latin
gyermekek csak Rémusnak nevezték és hiába tiltakozott ellene, hogy ő
bizony csak Rimus, nem tudott változtatni rajta, mert a zsoldosok jegyzékébe is
így vették fel.
A görögök ellen győztes sereg Romulust az uruki hagyományok szerint királlyá
koronázta. Így lett Romulus Róma első királya, Rémus pedig a helyettese. Ezzel
megvetették a Római Birodalom alapjait.
Kortonából elhozták azon rovást, mely szerint Romulus és Rémus Nimród
családjának Gilgames-ágából származik. Az Arnó nemzetség ezen eseményt a 12
nép minden fővárosában megünnepelte. Az Alba-Sikul nemzetség hozta le a he-
gyekből a Gilgames koronát, amellyel majd minden királyt megkoronáztak.
Romulus, mint első választott király, megszervezte a 10 nemzetséges Curiákat,
10 Curia alkotta a Tribust. Minden Curiának csak egy szavazata volt a király-
választáson, amely 100 tagú Szenátust alkotott. Húsz év múltán ezt Öregek
Tanácsának nevezték. A 20 éves fiatalok megválasztották a Fiatalok Tanácsát
(100 tagú vezető-testület), így Romulus király már 300 szenátor tanácsára
döntött.
Mivel Romulus beavatott volt, élete végén, Etana uruki királyhoz hasonlóan az
Égiek magukkal ragadták. Kr. e. 716-tól 690-ig uralkodott.
Romulus gyakran rendezett ünnepi játékokat. Az etruszk és síkul rovásokból
megszerkesztette a latin ABC betűit. Kr. e. 304-ben eltulajdonították a papságtól
a megszerkesztett Naptár titkát. Az egyik kelta támadás miatt Eturiába is
behatolt Róma, és szövetséget kötött velük. Kr. e. 296-ban legyőzték a keltákat.
Hannibál Kr. e. 211. tavaszán Kápua alól Róma ellen indult. Körülvette a várost.
Élelmezésük megkönnyítése végett feldúlta a környező falvakat, hogy serege
jóllakhasson. Az etruszk villákban dorbézoltak hikszosz és líbiai katonái, ahol
találkoztak az oscusoknak nevezett úzokkal, akik a hegységekbe
vendégségbe hívták őket. Itt elcsodálkoztak az úzok agyagtábláin, amelyre
évenként az eseményeket lerótták. Titus Lívius történetíró Róma
története című művében így ír Romulus égbe történő elragadtatásáról:
"Egyszer Romulus király szemlét tartott csapatai fölött a Mars mezőn.
Éppen szekerén állt, és egyszercsak váratlanul felemelte a kezét.
Katonái azt hitték, hogy szólni kíván, de hirtelen rettentő tűzvihar
támadt, és a szekér dübörögve emelkedett a legmagasabb felhők fölé.
Vitézei amíg tudták, szemmel követték őt, de azután a király egy
felhőbe került és nem volt többé látható. Proculus Julius szenátor
magyarázta el a döbbent katonáknak, hogy Romulus Qurinius néven az
istenek közé emelkedett. Attól a naptól fogva, Romulust senki nem látta
többé a Földön." Nem állhatom meg, hogy párhuzamot, ne vonjak,
Romulus és Illés próféta története között. Mindketten "tüzes szekéren"
emelkedtek az egekbe.

Jézus élete az Arvisurákban


Az ataiszi csillagjósok már Etana szumír király mennybemenetelekor megjósolták,
hogy Messiás fog a földre érkezni, s azt is tudták, hogy mikor. Rómában is
értesültek erről, s ezért rendelték el a kisdedek megölését. Az Arvisurák szerint
ekkor jött el Mazarehi aranyasszony Ordoszból és ő volt az, aki az újszülöttet
családjával együtt Hétvár-Hettevarett kegyhelyére menekítette. Itt kapta a
törzsi névadó szerint a Jézus nevet. Isten fia lévén 25 karéjos beavatott volt.
Apja, József Herembetel hikszosz-szabir templomában kapott ácsmunkát.
Jézusnak négy öccse volt Jakab, Joszész, Júdás és Simon, valamint 3 leány-
testvére. Mindannyian vallásos nevelést kaptak, Jahve egy igaz isten hitében
nőttek fel. 12 éves korában a Jahu hitűek magukkal vitték Józseffel és Máriával
együtt Jeruzsálembe, ahol a kis beavatott harcos csatákat vívott a főpapokkal
és az írástudókkal, de azok lehurrogták. Ekkor Hetevarett templomának csoportja
hazafelé indult, de Jézus visszasomfordált a Nagy-Templomba, és a főpap
jóakaratú támogatása mellett 5 órás nagy szellemi csatában legyőzte az
írástudókat. Szülei sírva keresték. Jézus azt mondta nekik: „Nem tudjátok-e, hogy
énnekem az én Atyámnak dolgaival kell foglalkoznom?" Már tizenévesen
áttérítette az összes hikszosz-szabir és zsidó ifjakat a többisten hitről az egyisten
hitre.
Nagy tudása révén Karnak bölcseihez küldték továbbképzésre, ahol 5 évig
tanult. Ekkor megszerezte a bölcsek-kövét. Nippurban beavatott fejedelemmé
kiáltották ki. Mint legerősebb szellemi képességű ifjút Ordosz Beavatott-
Központjába irányították Partikánnal együtt. Saka-szkíta lovasok kísérték el őket
a Magyarka-Hunor-Ordosz (a Selyemút) kereskedelmi útvonalon. Itt újabb 5
évi képzést kapott a Gilgamestől származó beavatottaktól, hogy az élet titkaival
megismerkedjen. Ezt követően beavatott ifjúsági fejedelemmé vált és az Égiek
szellemében oktatni kezdte az érdeknélküli Szeretet vallását. Tanítása szerint
egy Isten van, aki fénnyel és gazdagsággal borítja el a Föld lakóit, de bűnei miatt
gyakran megbünteti. Nekünk embereknek, az Isten fiainak szeretnünk kell
egymást, hogy Isten áldásaiban részesüljünk. Szeressük az Istenünket, mert ő
már születésünk előtt szeretett minket. Az Istentől eredő szeretetnek győznie
kell! Az Égiek ezt kívánják!
A Szent-Láda titkos szabályai szerint elnyerte a Messiás nevet. Hazafelé a Tibet-
Léh-Harapi-Uruk útvonalra irányították, ahol megtalálta az eddig legvastagabb
Élet-gyökerét, amelyet vándorútján gyógyításra felhasznált. A Deszant rovások
Templomában egy külön teherhordó szamarat kapott ajándékba, hogy a
beavatottak által használt gyógyszereket magával vihesse. Urukban a Jahu hívő
fiatalok ujjongó örömmel fogadták. A legnagyobb Zikuratban az Ifjúság-Ünnepén
hirdetni kezdte az érdeknélküli Szeretet isteni Égből eredt vallását. Erre az
ünnepre Úr város ifjúsága is eljött. Jézust 29 éves korában mint legképzettebb
beavatottat Urukban lugallá kiáltották ki és a Nagy-Templomban
egyházfejedelemmé felszentelve, királlyá kenték. Ezen emlékezetes eseményről
Susa városában is találtak feljegyzéseket. Az Úristen-hívők birodalmának ifjúsága
elkísérte Agadiba, az Él-isten birodalmába, ahonnan pedig Jeruzsálembe
kísérték. Itt 3 évig tanított és betegeket gyógyított. Hirdette, hogy az Égi-Atya
nem haragos és kegyetlen Isten, hanem szereti az igaz embereket, de kikötötte
az örök-törvényt: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és adjátok meg az
Istennek, ami az Istené! Az Atya parancsa pedig az, hogy még az ellenségeiteket
is szeressétek!" Judás volt az egyetlen tanítványa, aki írni tudott, mivel a
műveltebb tanítványai mind cserbenhagyták. Ezért az Urukban maradt,
érdeknélküli szeretet hitében lévő tanítványainak Agadi rovásokkal leveleket írt.
Ezen leveleket az Uruki-Szent könyvben megörökítették és a Szentélyben
elhelyezték örök emlékül.
Jézus, életének a 26. évében megkezdte a Deszant-könyvek rovását, 29-ben
pedig megalapította az uruki „Egyisten-hívők közösségét, amely hite lényegében
megegyezett az Arvisura-Anyahita által hirdetett Egyisten hittel. Mindezeket
uruki és agadi nyelven foglalták rovásba. Ez volt az első egyházközség, amit a
keresztre feszítése és halála után Bizánc is elismert. Az Égi eredetű tanoknak
nagy tábora keletkezett. Ezen egyházközséggel Jézus állandóan leveleket váltott.
Ezeket Uruk bölcsei megőrizték. Nazír a szírekkel és urukiakkal is levelezett. Az
érdeknélküli szeretet-vallást a Nyék törzs is teljesen átvette és a legfanatikusabb
hívői lettek. Nyék papjai azt hirdették, hogy a magyarság nem népet jelent,
hanem vallást, az Egyistent hívő ősmagyar vallást. Az uruki-mani bibliában
olvashatóan Nazír a papoknak, vagyis az őt követő igehirdetőknek engedélyezte
a nősülést. A pápa mégsem engedi meg a papok házasságát.
A Szeretet tanának hirdetése miatt Jézus 33 éves korában a zsidó vezetés a
római helytartótól kérte a keresztre feszítését. 3 évi tanítás után Jézust a római
időszámítás szerint 754. április 3-án Poncius-Pilátus helytartó engedélyével az
írástudó bölcsek feszítették keresztre. A zsidó farizeusok és bölcsek soha nem
ismerték el Jézust zsidó származásúnak.
Domonkos egyházi körökben Gáspár-Gábriel pátriarka révén tudatta a bizánci
császárral, hogy Nazírt, az Istenfiát halála után nem sok idő múltán látták
Urukban az első gyülekezete előtt megjelenni.

Jézus élete – néhány hiányzó láncszem


Jézus életét szinte kizárólag a Bibliából ismerjük, de - valljuk be - valójában az
sem sokat ír róla. Hiszen 12 éves korától egy óriási szakadék tátong ránk a szent
könyv lapjai közül. Tátong bizony, hiszen eredetileg ezek a leírások is szerepeltek
benne, mígnem az 553-as zsinaton azt a német-római császár parancsa szerint ki
nem törölték belőle, az összes teremtéstanra és reinkarnációra vonatkozó résszel
együtt. Egyszerűen ezt kívánta az érdekük. A miénk azonban most azt kívánja,
hogy a Jézusról kialakított képünk amennyire csak lehet, kiteljesedjék. Van rá
esélyünk, hiszen az Isten annál sokkal bölcsebb, mintsem hogy ilyen fontos
információkat - pusztán néhány ember ostoba szeszélye és érdeke miatt - veszni
hagyna. Az alábbiakban - túl azon, amit az Arvisurákból megtudhatunk róla -
szeretnék közzétenni néhány feledésbe ment, további információt. Jézus a
Szeretet, a Ravaszság és az Erő Istensége, illetve az Atya ezen tulajdonságainak
képviselője. Ő a kék színű aurával rendelkező, s egyben az egyik szelíd
minőségű, lélekcsoport vezetője. Jelenleg Ő ÉL - azaz az Istenségek
(kerubok) között hivatalosan, demokratikusan megválasztott vezető,
ezért a "királyok királya" elnevezés is. Megválasztása i.e. 3500 körül történt,
s kb. 2030-ban, a Földön bekövetkezendő tűzözön idején jár majd le a
megbízatása, illetve ekkor lesz újraválasztás. Jézus egy Messiás, ami azt jelenti,
hogy a kozmikus tudományok mestere cím viselője. Nazír, azaz Isten idéző pap,
mely fokozatot az Ordoszban történt sámánképzését követően nyerte el.
Jézusnak kb. 1200 inkarnációja volt a Földön, ezek közül az első a szíriuszaiak
emberiség-megteremtésével kezdődött, Kr.e. 445.508-ban (az Arvisurákban is
ismertetett Kr.e.13.508 előtt 432.000 évvel). Ekkor jött a Földre Jézus, de előtte
más bolygókon már számos életet élt. Ő volt a Földön pl.: Marduk fáraó (élt 3600
évet), Zeusz, Kasjapa (Gautama elődje, az ő előtti Buddha), vagy éppen
Zarathustra is. Más kultúrákban, vallásokban is ismerték, hiszen tanításaival
szinte az egész világot bejárta, s annak mindenhol nyoma is maradt. Persze más-
más népek, más-más néven nevezték, pl. Je Szu, Isa próféta, azonban a valódi
neve Josua Ben Miriam volt, anyja Mária is Josuának szólította. Hogy mennyire
nem volt közönséges ember, azt jól lehet érzékelni Drunvalo Melchizedek: Az élet
virágának ősi titka című könyvében leírtak alapján. Ez a következőket írja róla:
"Ehnaton fáraó létrehozott egy misztériumiskolát, amely az Egy Törvénye nevet
viselte. Ehnaton tizenkét évig oktatta őket, mely időszak után csupán öt és fél
éve maradt, hogy meglássa, vajon képes-e elvezetni őket a halhatatlanság
állapotába. Mivel sikerrel járt, segítségével mintegy 300 ember vált
halhatatlanná. Miután Ehnaton eltávozott, a 300 halhatatlan egyiptomi
csatlakozott a Tat Testvériséghez és durván Kr. e. 1350-500-ig, körülbelül 850
évig várakozott. Azután az Izraelben található Masada nevű helyre vándoroltak
és megalapították az Esszénus Testvériséget. Ez a 300 halhatatlan alkotta a
belső kört, mely igen naggyá növekedett. Mária, Jézus szülőanyja az Esszénus
Testvériség belső körének tagjai közé tartozott. … József a külső körből
származott. Az egyiptomi terv részét képezte, hogy a következő lépcsőfokban
lehoznak valakit, aki képes bemutatni, hogy pontosan hogyan kell egyszerű földi
halandóból halhatatlanná válni, bevési a tapasztalatot az Akasha krónikába, és
valóra váltja azt. Valakinek véghez kellett ezt vinnie. … Mária és József
összekerült egymással, és interdimenzionálisan gyermeket nemzettek, hogy egy
testet hozzanak létre Jézus számára, ami lehetővé teszi, hogy tudata a rendkívüli
magasságokból leereszkedjen a földi világunkba. Amikor Jézus megérkezett,
egyszerű halandóként kezdte életét a Földön, éppúgy, mint bármelyikünk. …
Saját műve segítségével a feltámadáson, nem pedig az égbeszálláson keresztül
halhatatlanná tette önmagát, s a végrehajtás pontos folyamatát bevéste az
Akasha krónikába. Az eseményt már hosszú idővel lezajlása előtt megtervezték."
A pártus birodalmat a hun mah nemzetség alapította i.e. 256-ban. I.e.53-ban a
hunok legyőzték a rómaiakat Carrhaenál, így egész Galilea és Palesztina pártus
kézre került. Galilea kormányzója Adiabene Nakheb pártus herceg lett. (Héber
nevén: Joakim), akinek Jeruzsálemben is hatalmas palotája volt. Feleségét
Annának hívták. Kettejük frigyéből született a pártus hercegnő Mária (Jézus
édesanyja.) Később mivel Heródes egy jóslat alapján törvényes fiait
legyilkoltatta, úgy Jézus ténylegesen átvehette volna a Jeruzsálemi
trónt. Mint tudjuk, ezt elutasította, mert a világi hatalommal nem
akart élni. Jézus származása többszörösen összetett dolog.
Kimutatható az írások alapján a szkíta, hun, magyar, mah, kusán, kus
és szabír vér is Jézusban. A feljegyzések szerint amikor Mária vajúdni
kezdett, üzent a bábáért. A bába megérkezett, s nem sokkal később a
szobában nagy fényesség támadt, majd a kisded testet öltött. A bába
megfogta, a gyermek súlytalan volt, majd súlya lett. Jézust, az egy élő szentet
Mária fényként hordta ki, és ő a fényből öltött testet. Egy másik írás Jézus
mennybemeneteléről szól. Ez egyértelműen beszámol róla, hogy a testet öltött
Jézus fénnyé változott, és a fénnyel távozott
Jézussal kapcsolatban egyes körökben olyan információ is létezik, hogy
tulajdonképpen "két Jézus" is élt egyszerre. Bizonyos ismeretek szerint volt egy
nála tíz évvel fiatalabb testvére, aki - mintha csak ikrek lettek volna - nagyobb
korában borzasztóan hasonlított hozzá (mivel a szíriusziak Jézusról egy klónt
állítottak elő, s Mária ezt a beültetett magzatot hordta ki és hozta a világra). Ám
csak a külső jegyeit illetően, mert egyéb tulajdonságait tekintve bizony hagyott
némi kívánnivalót maga után, ugyanis elég csapodár szellemű ifjú volt. Hogy
világosan ketté tudjuk választani őket, az igazi Jézust nevezzük betleheminek,
míg az öccsét, Inriskit (INRI) názáretinek. Mindazok a problémák, ami miatt a
lakosság Jézus halálát követelte, az Inriski számláján gyűlt össze. Jézus
elsősorban az emberiség bűneinek és karmikus bűneinek megváltása miatt
vállalta a keresztrefeszítés kínjait, mindemellett azonban - kihasználva a
megtévesztő hasonlatosságukat, - a testvérét is megmentette. Tibérius - mivel
ismerte a családjukat - nem is egyezett bele az ítéletbe, már csak azért sem,
mert tökéletesen tisztában volt Jézus valódi kilétével, azzal, hogy Ő egy kerub.
Pilátus azonban mégis keresztre feszíttette. Inriski Japán területére menekült,
leszármazottai ma is ott élnek, egy Singo nevű faluban, ahol a korabeli vallási
szokásokat máig gyakorolják, ráadásul értelemszerűen a japán Sintó vallástól
eltérően, hiszen Inriski más kultúrát, tudást vitt oda.
A két Jézus történetnek egy másik változatát ismerhetjük meg Rudolf Steinertől.
Steiner, aki világhírű teozófus, olyan képességekkel rendelkezett, hogy
betekintést tudott nyerni az Akasha krónikába. A következőket írta az ebbéli
tapasztalatairól (idézet Peter Krassa: Akasha krónika c. könyvéből): "Az Akasha-
krónikából megtudta, két Jézus-fiú született, de csak az egyikükben testesült
meg az Ige - Zarathustra szellemi lényege. Ezt a fiút szülei tizenkét éves korában
Jeruzsálembe vitték, ahol azonban egyszer csak eltűnt. Szülei később az írástudó
rabbik gyülekezetében találtak rá, ahol a rabbikat a zsidók templomában azokról
a tanokról oktatta ki, amelyek oktatására maguk a rabbik lettek volna illetékesek.
Zarathustra-énje, amely tehát tizenkét esztendőn át az egyik Jézus-fiúban élt,
átköltözött a másik, szintén tizenkét esztendős Jézus-fiúba, aki addig egészen
más szellemben gondolkodott. … Azonos nevű ellenpárja, akibe tehát beköltözött
Zarathustra szelleme, az izraelita nép írástudói előtt bebizonyította, nagyon jól
ismeri a zsidó tanokat és az ősi héber törvényeket. Steiner szemében ez
cáfolhatatlan bizonyítéka volt annak, hogy Zarathustra szelleme valóban a
"nátáni" Jézus-fiúba költözött."
A hiányzó 18 év alatt első beavatását a Kheopsz alatti beavató-
alagútrendszerben kapta. 30 éves koráig sok helyen tanult. A két legnagyobb
iskola amit elvégzett a hun és a buddhista iskola volt. A sámán-keresztény iskolát
illetve a másik oldalról a Chakrasamwara-tantra gyakorlatsorozatot végezte el.
Előbbiben a Messiás címet nyerte el, míg a két iskola együtt avatatta a Kozmikus
Tudományok Mesterévé (az Élet-Templomában). Minden nagy vallás felavatta
prófétájává vándorlásai alatt. Kora minden nagy vallási címét birtokolta.
Feltámadását követően szinte az egész Földet bejárta, utolsóként Indiában élt, s
ott is temették el 120 évesen. 108 éves korában, mint alelnök, még részt vett a
IV. buddhista zsinaton. Sírja ma is látható Kashmirban, Srinagar városában.
(Kasmír egyébként ma vitatott hovatartozású terület India és Pakisztán között.
Meglehet, hogy a vita egyik oka, éppen Jézusnak a sírja. Hiszen a legtöbb vallás
tudja, hogy itt van a sír, kivéve a kereszténységet.)

Mani és az Ős-magyar vallás


Az ősi egyistenhitet még Anyahitáék hozták magukkal a Szíriusz-rendszerből. Az
unokája, Magyar alapította meg Ataiszon az első Ősmagyar-egyházat. Tanításuk
szerint: “Az a szó, hogy magyar, nem törzset, népet vagy népfajt jelent,
hanem a békességre törekvő embereknek a gyülekezetét”. Ezt a
hitrendszert vitték tovább Ataisz elpusztulását követően a
különböző gyarmatbirodalmakba, köztük a jégkorszak előtti ősi
földünkre, a Kárpát-medencébe is. Az Oscus táblák is tanúskodnak
arról, hogy az egyistenhit milyen széles körben elterjedt. Az Ős-
magyar egyház később a Mani által alapított egyistenhívő
vallásrendszerrel ötvöződött, ha úgy tetszik, az Ős-magyar vallás
beleolvadt az uruki-mani vallásba. Az uruki-mani hit az uruki-mani
biblia alapján hirdette tanait, melynek létrehozója Mani uruki esperes volt. Mani
őspörösnek, azaz felekezeti döntőbírónak 7 fia volt, akik közül a legkisebb, Mani
216-ban született, a Gilgames család leszármazottjaként. Ez a kis Mani a bölcsek
között nevelkedett. Kizárólag növényi táplálékon élt. Miután befejezte 236-ban az
uruki patesziképzést, Babilonba vezényelték orvosképzésre. Itt 24 karéjos
beavatottá vált és 241-ben arbag-gyógyító orvos lett. Babilonban 9 év
gyakorlati idő után, 250-ben kezdte meg az önálló működését. Egy nagyhírű
gyógyintézetet állított fel és igen sok életmentő gyógyítót képezett ki. Királyokat,
papokat, mágusokat és a népi vallások követőit gyógyították.
Legénnyé ütésekor felvette a Nazír szerzetesek daróc ruháját és mezítláb
vándorolva az érdeknélküli, igaz szeretet tanítást kezdte hirdetni. Vallotta a jónak
és a rossznak az örökös harcát egy emberen belül. Bízott az isteni jóság
győzelmében. Megalapította az általa elnevezett "Uruki-Mani keresztény
egyházat" és az összes keleti egyházat egyesíteni akarta. Hirdette a Jézus által
hozott, az Égből eredő “Szeretet-Egyházát". Agadei és ordoszi rovásokkal is írt és
új írásrendszert fejlesztett ki. Ez a nagyműveltségű, világhírű tudós volt az
egyedüli olyan vallásalapító, aki az Úr, Él és Vanisten tanait összefoglalta és
írásba is fektette. Egy hatalmas, 72 könyvecskéből álló Szövetségi-Szentírás
könyv-gyűjteményt írt. Ennek legértékesebb része a Názáreti Jézus levelei voltak,
amelyek közül az elsőt 29 tavaszán agadei rovással alkotta Uruk város
beavatottjain keresztül a gyülekezetének, “Kik követnek engem?" – címmel. Mivel
nagy nyelvtudással bírt, hamar észrevette, hogy később Buddhától kezdve
minden próféta az Arvisura-Anyahita által hozott, Égi eredetű tanításokat
használta fel, ebből táplálkozott, s a Zaratustra próféta hitéből megalkotott
Avesztát is az Ataiszból megmenekült Úr, Él és Vanisten hívők tanításaiból vették
át. Ugyanígy megtalálta ezeket a gyökereket az ó- és újtestamentumban is. Mani
tudta, hogy az Ószövetség végleges megszerkesztése a jamnai iskolában történt,
Domitiánus uralkodása alatt, 81-96 között, az Újszövetséget pedig a második és
harmadik században állították össze. A “Jeruzsálem-vagyonközösség" eszméje
Maninál megértésre talált, de a jótékonykodó gazdagok “szeretetlakomái" ellen
szót emelt. Amikor létrehozták a munkától függetlenített papi és püspöki rendet,
erősen tiltakozott az egyházi vezetők hatalmaskodásai ellen. Tanításának óriási
tábora lett. Az egyszerű emberek elkezdték hirdetni a tanait. Mivel a testi-lelki
betegeket meggyógyította, így igen közkedveltté vált. Vándorlásai között eljutott
Biku ujgúr kán országába, amelynek egész lakossága a Mani által megreformált
hitre tért át, azaz Ujgúrföldön ez államvallássá is lett. A Gilgames leszármazottak
valamennyien áttértek a Mani őspörös által tanított uruki-mani hitre. A Magyar
Törzsszövetség vezéri törzsei már 180-ban tagjai és hívei voltak az uruki-mani
hitnek, az érdek nélküli egyistenhívő keresztény egyháznak. Mani
kezdeményezésére kolostorokat építettek, ahol a népet földművelésre, korszerű
állattenyésztésre és fejlett iparra tanították. Ezekben a külön férfi és női
kolostorokban a szegények mellett az előkelőség gyermekei is felnevelkedtek.
Főként a Magyar Törzsszövetség leányai keresték fel az igen gazdag berendezé-
sű és kitűnő képzést adó kolostorokat.
Mani hamarosan világhírű lett, gyógyító munkája mellett hirdette az Égi-eredetű
tanait, de soha nem követelte meg a tizedek fizetését, ezért a tanításai gyorsan
elterjedtek. Az ingyenélő hatalmasok azonban összefogtak ellene. Mani az akkori
kor legműveltebb beavatottja volt, de a hatalmon lévőknek nem tetszett az, hogy
a tudását Égből eredőnek vallotta. Mani szerint az Isten létezésének tudata senkit
nem jogosít fel arra, hogy ne dolgozzon, s ez alól még a papok sem lehetnek
kivételek. “Társbolygónkhoz hasonlóan mindenkinek munkát kell végeznie, mert
dologtalanul senki a más munkájából nem élhet!" Azt vallotta: “Egyes vallások
hidetői csupán arra törekszenek, hogy a vallások ürügyén maguknak gondtalan
jólétet teremtsenek. Ezért megkövetelik híveiktől a tizedeket és szertartási
járulékokat. Vezető vallási állásokat szerveznek, hogy népek nyomorából a
maguk jólétét megteremtsék." Ezért a tanáért, hiába volt arbag-gyógyító, minden
országból száműzték, később pedig a hitélet vámszedői börtönbe vetették. A
Keleti-Limes ideiglenes vezetői örök fogságra ítélték, de egy légiós parancsnok
meggyógyításakor Aurélius Probus császár, mivel 277-ben őt is meggyógyította,
szabadon engedte. Nem sokkal később azonban Aurélius Probus császárt
megölték a katonái, ezért Mani a perzsákhoz menekült. Itt, ha gyógyításai
sikeresek voltak, azt megjutalmazták, de ha félhalottakhoz vitették, az uralkodó
végelgyengülése miatt bekövetkezett haláláért is őt okolták. I. Sahpuhr perzsa
király rokonszenvezett a tanaival. Utóda, I. Bahram azonban
börtönbe vetette. Híveinek lázongásai miatt egyik börtönből a
másikba vitették, de még ott is gyógyított. Ha valaki
gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, a király arany
fizetségéért cserébe engedélyezte, hogy Mani meggyógyíthassa.
Amikor azonban a Manda-magya-mandeus tanokat kezdte
hirdetni, újból börtönbe csukták. Aurélius Carus 282-283 között
volt katonacsászár. Amikor a perzsák ellen indult háborúba, egy
villám csapott belé. Császárrá tételekor azt hangoztatta, hogy
“Legyőzhetetlen Napnak vagyok a parancsolója". Hozzá is
elkérték Manit a perzsáktól, de az, amikor a békekövetségbe
elindult, nagyon felháborodott a császár kérkedésén és
gyógyítás helyett inkább a börtönt választotta. Csökönyössége miatt úgy
megverték, hogy belebetegedett.
Az emberi szeretet vallásának megalapítója minden hatalmon lévőnek sértette az
érdekeit. Halálát többször is kihirdették, de a szegények ezt nem hitték el, mivel
az egyik börtönből a másik börtönbe vitették. Még így is, az örökös kínzások
közepette, 216-290 között élt, azaz 74 éves korában halt meg. Csőrös király
ugyanis élve megnyúzatta, szalmával tömette ki a bőrét, majd városról-városra
hordatta és fára akasztva ilyen feliratú táblát helyezett rá: “Így jár az, aki a
mennyei eredetű uralkodók tizedének fizetését megszüntette!" Diokletiánus 293-
ban még a híveit is elégetésre ítéltette. Mani élete utolsó percéig gyógyította az
arra rászorulókat. A római légiósok között is sokan voltak Mitrasz hívők, akik Mani
megírt könyveit terjesztették. Ezen uruki-mani keresztény vallást a rómaiak
nyelvén mandeus egyigaz Isten vallásnak hívták, s a keleti országrészekben ez
lett a leginkább elterjedt. Akit Mani meggyógyított, annak még a légiós katona
családja is mandeussá vált. Ezek a mandeusok szívvel-lélekkel szolgálták a 24
Hun Törzsszövetség céljait.

Krisztus előtti Keresztek


1952-ben tárták fel Palenque-ben, az ősi vallási központban, a Feliratok
templomát. Ennek padozata alatt találtak egy 24 méter mélyre vezető lépcsősort,
végén egy kis kamrával, melyben egy faragott fedelű, domborművel ékesített
óriási kőkoporsóra leltek, benne Pacal uralkodó maradványaival. Elég nagy port
vert fel akkor ez a felfedezés, mivel egyrészt a temetés módja, a kripta falait
díszítő festmények sok szempontból egyiptomi jellegűek voltak, másrészt pedig a
dombormű emberalakja mögött, a kép középső részén egy
kereszt-ábrázolás látható. E rendkívül érdekes lelet aztán a
„palenque-i asztronauta” néven vált közismertté.
De hogyan került kereszt Kolombusz előtt az Újvilágba?
Hiszen ez a dombormű i. sz. 700 táján készült (Pacal i.sz.
603-683 között élt), amikor a keresztény vallás az Újvilágban,
így a maja birodalomban sem jelenhetett még meg.
Véletlenül sikerült volna éppen ilyen alakú díszítőelemet
használniuk? Talán igent is válaszolhatnának erre a
szakemberek, ha csak erről az egy esetről lenne szó,
csakhogy nem egy, hanem sok kereszt készült Kolombusz előtt úgy az
Újvilágban, mint a Föld szinte minden helyén!
Szintén Palenquében, az egyik legfontosabb maja szertartási központban a
Kereszt Templomá-nak nevezik az egyik épületet - melynek már maga az
elnevezése is gondolkodóba ejtő -, s itt több keresztábrázolás is látható. S hogy a
dolog még különösebb legyen, a kereszt nyilván vallási szimbólum is volt, hiszen
az egyik domborművön Pacal uralkodó és Chan Balum éppen áldozatot mutat be
a kereszt előtt.
Cortez a Yucatán-félszigeten egy ősi templom udvarán
kőkeresztet talált, a bennszülöttek esőért imádkoztak
hozzá. Ezt a kőkeresztet a keresztény papok elkobozták, s
Merida város főterén állíttatták fel, majd egy gipszből
készült Krisztus-szoborral egészítették ki. Garcilaso de la
Vega, egy félvér inka herceg ezt írja: „Pedro Matiz,
Chiapas püspöke és mások bizonnyal állítják, hogy a
yucatáni szigetek indiánjai a kereszt jelét, mint istenüket
imádják.”
Egy azték kódex ábrázolásán Quetzalkoatl isten látható,
amint egy lépcsős piramis tetején áll, kezében botot tart, testét keresztekkel
díszített hosszú, fehér köpeny borítja. De említsünk meg néhány magyar
vonatkozású példát is. Az egyik ilyen ábrázolás egy a hetvenes években egy
közös magyar-mongol kutatás során került felszínre, Mongóliában a Huni folyó
közelében. Az egyértelműen hunok által felállított egyik kőoszlop oldalán jól
látható a kereszt, a lelet eredete pedig a Kr. u. I. századra vezethető vissza. Egy
másik, híres felfedezés Magyarországon, Tiszabezdéden történt, ahol egy
csodaszép ötvös remekművet, egy aranyozott tarsolylemezt találtak, amely
valószínűleg még az Etelközben készülhetett. Az Újvilágot diadalmasan
meghódító spanyol konkvisztádorok, különös módon, kereszténységre valló
jelenségekkel is találkoztak. Perui hadjáratai alkalmával Francisco Pizzaro – saját
hadseregének szeme láttára – megfojtotta az uralkodót, majd a spanyolok
beléptek Cuzco templomába, ahol az inkák által istenként tisztelt Kon-Tiki-
Viracocha szobra állt. A krónikások szerint a szobor haja, arcszíne, vonásai és
ruházata, valamint szandálja pontosan olyan volt, amilyennek a festők szent
Bertalant ábrázolják. Ez persze nem zavarta a spanyolokat: darabokra törték a
márványszobrot, s ami arany volt rajta, azt beolvasz-
tották…
Furcsa módon nemcsak a szobrok emlékeztetnek a
keresztény szentekre, hanem a legendák is. Egész Közép-
és Dél-Amerikában élt egy elképzelés, hogy valamikor egy
jóságos „szent” vándorolt a nép között, akit
tanítványai kísértek. A történészek ezt a szentet
kultúrhérosznak nevezik, ami lényegében kultúrateremtő
félistent jelent. Az Újvilágban igen nagy területen elterjedt
különböző legendák szerint ők tanították meg a népet az írásra, a nagy kövekből
való építkezésekre és sok egyéb dologra. Ilyen kultúrhérosz a majáknál Itzamna,
aki messze földről érkezett, az óceánon át, keletről. Ő volt az első pap,
megszerkesztette a maják naptárát. Jóval később érkezett Cuculcan, mintegy
húsz ember kíséretében. A legenda szerint valamennyien lengő köpenyt, lábukon
szandált viseltek, hosszú szakálluk volt, fejük pedig fedetlen, s elrendelték, hogy
a nép vallja meg bűneit és böjtöljön. Cuculcan fontos épületeket emeltetett,
piramisokat építtetett. Intette a népet, hogy ne használjon fegyvert; uralma alatt
a nép békében és bőségben élt. A „cuculcan” név maja nyelven ugyanazt jelenti,
mint az aztékoknál a Quetzalkoatl. A két félisten nevét "Tollas Kígyónak”
szokták fordítani. Quetzalkoatlt is építőmesterek, csillagászok kísérték, utakat
építtetett, embereket tanított. Cieza de Leon a következőket mondja róla: „Sok
helyütt elmondták nekem, miképpen hozott törvényeket, hogy az emberek
hogyan éljenek; szeretetteljesen jóságosan beszélt hozzájuk, intette őket, hogy
legyenek jók egymáshoz, ne ártsanak senkinek, ne bántsanak senkit, hanem
inkább szeressék egymást és mutassanak könyörületet. Sok helyen templomokat
emeltek neki, s ezekben hozzá hasonlító kőszobrokat állítottak fel.”
De nézzük bele az Arvisurákba is, hogy mit ír a Kuszkó birodalmában (a mai Peru
területén) már többezer évvel ezelőtt is követett rendről:
„Mama-Alpa elrendelte, hogy Tupi-mama, a Szivárvány-híd Ajtó-őre csak olyan
lelket engedhet be a Szivárvány-hídra, akit a Napisten kegyhelyén életének 12.
napjától a 24. napjáig ősvízzel a Bölcs Férfiak megkereszteltek Mama-Alpának,
a jóságos Föld-anyának kereszt alakú, szent jelével.”
De honnan is származik maga a keresztelés szokása? További érdekességek
olvashatók ezen ősi rovásokban pl. a beavatottakról, miszerint ők ún. Óm-lélekkel
rendelkeznek. Ez isteni eredetű lélek, és csak kevés embernek adatik meg, akik
ezáltal különleges képességekkel rendelkeznek. Képesek tértől és időtől
függetleníteni magukat, és telepatikus kapcsolatot tudnak tartani egymással. Ezt
az égi eredetű lelket csak a beavatottak képesek látni, illetve érzékelni,
méghozzá oly módon, hogy egy lilás, ködszerű háttérben agy fényes kereszt
alakot látnak a homlokukon. Ezt nevezik Óm-jelzésnek. Az Arvisura tanúsítja,
hogy tulajdonképpen a keresztelő szertartása is innen ered. A szentelt vízzel
azért rajzolnak egy kereszt alakot a gyermek homlokára, mert ezzel az Óm-
jelzést imitálják!
Nézzük, mit mondanak még az Arvisurák:
„Arvisura-Anyahita feljegyzéseit tovább folytatták és az Agaba-Szavárd népek
között az egy igaz Isten hitét Ataisz elsüllyedése után mind Ordoszban, mind
Zagrosz-ómban meghonosították a beavatottak. Ennek egyik
legfontosabb mozzanata az volt, hogy mind Zagrosz-ómban, mind
Ordoszban, Nippurban és Karnakban róni kezdték a Kaltes-asszony
birodalmából hozott Isten-világ létezéséről való tudást. Többé-
kevésbé minden nép ezen kulturáltabb népektől vette át ezt
és fejlesztette tovább. Csupán a beavatottak maradtak meg az egy
igaz Isten hitén. De a többi nép hitvilágát sem sértették meg.”
Tehát Arvisura-Anyahita hozta magával a Kaltes-asszony földjéről
származó Egyistenhitet is. Ennek minden tanítását szintén lerótta
az Arvisurákban. Be akarta bizonyítani utódainak, hogy az Égből eredő hitvilág
lesz az, amelyik az ataiszi őslakók és menekültek között elindítja majd a fejlődést.
Legkisebb fia, Van fejedelemfi 20 évesen kiérdemelte az Aton nevet. Az ő
elsőszülött fia, Magyar a kaltesi istenhit tanítása mellett megalapította a róla
elnevezett Ősmagyar-Egyházat. Utódait magyaroknak nevezték és soha nem
felejtették el az igazságot, hogy a TEN létezését Kaltes-asszony földjéről
hozták magukkal a beavatottak!
Az alábbi Arvisura-idézettel még a Kr. e. 5000 előtti időkbe jutunk vissza Ataiszra,
az őshazánkba:
„Ezen a vidéken Anyahita tanítása szerint egyisten hívő jó emberek éltek,
akikhez más törzsek ifjúsága is csatlakozott és a jó és rossz szomszédi viszonyt
az Égiek törvényei szerint rendezték. Ezek nem képeztek külön törzset, hanem
mindannyian a jó-emberek Ős-magyar Egyházának követői lettek. Ezért ezen
közösségnek a tagjai nem veszekedtek és nem háborúskodtak. Egymást a
Magyarok-Östenének tanítása alapján szerették. A pap mindig magvetőként
dolgozott és a gyermekeket a hit, remény és szeretet hirdetésével nevelte. Mivel
Ataiszban mindegyik törzs olyan nyelven beszélt, hogy az idős, azaz Atyapapnak
a beszédét mindannyian megértették, mivel egyek voltak a hitben és a
szeretetben, ezért Joli-Tórem hegyének kőfaragói Anyahita és Armogur vázlatos
tanácsai és Kaltes-asszony Földjének szokásai szerint Templomot építettek. Az
Östen tisztelete ezen Templomban történt, de az aratási-ünnepen a
pateszik, táltosok, bátok és tárkányok is részt vehettek.
Az Új-kenyér ünnepén, csakúgy, mint minden alkalommal a tizedes, százados
településeken a táltos vezetésével az Ősmagyar Egyház vezetői a Templom-
ajtóban várták az egyház hívőit és azokat megölelték. Minden közösségnek
megvolt a templomba-meneteli himnusza és a táltos éneklésével a gyermek-
sereggel együtt foglalták el a 10 vagy 100 karéjos helyeiket. Elöl ültek a
gyermekek, balra minden esetben a férfiak és jobbra a nők. A férfiak előtt az
Ősmagyar-Egyház táltosa ült az ifjúsági táltossal, míg a nőkkel szemben a
mindenkori aranyasszony és a bába, akik a kereszt-alakú névadó medence
mellett ültek, mivel ezzel az Égi-beavatottságukat jelezték.
Égi-dicséretek éneklése után a Táltos megáldotta az Ősmagyar-Egyház tagjainak
az Úr színe elé való jövetelét. Újabb éneklés után a Táltos felment az Égi-
eredetű szószékre és az Arvisura-Anyahita által lerótt és VAN fejedelemfi által
sokszorosított Östen igéjét hirdette. Soha nem felejtette el az igazságot, hogy
a TEN létezését Kaltes-asszony Földjéről hozták magukkal a beavatottak és ezen
Östen-hit a Joli-Tórem Földjén való embereket az emberevés vadságából
kiemelte. A meghalt ősök tiszteleteképpen a mindig jelenlévő ősök lelkei itt
vannak közöttünk. Ezzel nem győzte hangoztatni, hogy a test elporladhat, de az
Ősten egyházát fenntartó lelkek örökké itt vannak közöttünk. Az ősök lelke soha
senkit nem bánt, de szülői jóságukkal vigyáznak minden lépésünkre, utódaiknak
csak a javát akarják. Utána az ősöktől örökölt szent egyházi énekeket felállva
zengedezték, amelynek végén a Táltos az Égiek nevében megáldotta az
Ősmagyar-Egyház híveit. Az Istentisztelet végén a Táltos mindenkivel a
Templomajtóban kezet fogott vagy megölelte.
Az 1000 lakosú fejedelmi városban, a hegyen épült templomban legkorábban
a reggeli Istentiszteleten a kispapok a gyermekeket oktatták, majd
később a Főpap végezte el az Ősmagyar-Egyház nagy Istentiszteletét és
a Főpap az Aranyasszonnyal együtt elvégezte a beavatottság jelével az
újszülöttek Névadását. Minden egyházi megmozdulás a fejedelem síposainak,
hegedőseinek hangjai mellett történt.”
A kereszt mint szimbólum, tehát nem pusztán az egyes vallásokhoz, hanem
közvetlenül Istenhez kapcsolódik. Őseink még értették, hogy miért, a mai
emberek többségének viszont már fogalma sincs róla. Szerencsére azért még
vannak, akik tudják és tanítják. Mit is jelent tehát a kereszt? Először is meg kell
különböztessük az egyenlőszárú és a nem egyenlőszárú kereszteket. Az
egyenlőszárú a vízkereszt, amelyiknek pedig túlnyúlik az egyik ága, az a
tűzkereszt. Ezek a teremtés folyamatának egy-egy fázisát jelölő Víz,
azaz Tardion, illetve Tűz, azaz Tachion őselemek szimbólumai. Ennek
megértéséhez viszont ismerni kell az időfizikát, a teremtéstant.

Képek jegyzéke:
1. A palenque-i asztronauta
2. A Kereszt Temploma – Palenque
3. Chan Balum és Pacal ábrázolása, alul középen egy keresztábrázolással
4. Ír templomrom mellett talált, kereszténység előtti kőkereszt (Inishmacsaint island)
5. Kubában talált sziklarajzi kereszt
6. Pre-inka keresztábrázolás
7. Kopt kereszt-medál, a kereszténység előtti időkből (Etiópia)
8. Mongóliában talált hun kőoszlopon lévő keresztábrázolás, az i.sz I. századból.
9. Tiszabezdédi tarsolylemez, közepén a kereszttel
10-11. Kelta keresztek

Mani, a küldött
Az érdek nélküli szeretet vallása
Egy vallást sem üldöztek oly kegyetlenül és könyörtelenül, mint Mani vallását. A
Világosság Egyházát. Az érdek nélküli szeretet vallását, az uruki-manicheus
kereszténységet. A nagy érdeklődés keltette reménység miatt elérkezett az ideje,
hogy Mani tanítása ismét a régi fényében ragyogjon, és a magyarság
megismerhesse a mai kor nyelvén tolmácsolva az eredeti kereszténység
misztériumait. Mani szerzetének XXI. századi, a jelenben ható iskolája
Magyarországon 12 éve megnyitotta kapuit a viszálymentességet keresők előtt.
"Engedjétek tovahaladni a fény tanát, akár a nyugalom és béke értékes
portékáját" - üzeni Mani. Mert sokan keresik a világosságot saját lelkükben, és
keresik a visszavezető utat a világosság birodalmába, amely végül el fogja nyelni
a sötétség birodalmát. Az egyetlen hatalmas hívás újra meg újra felcsendül.
"Babilon országából jöttem, hogy hívást bocsássak a világra." Így tolmácsolta
Mani hívását és üzenetét Amin Maalouf libanoni szerző "Les Jardins De Lumiere"
(Fénykertek) című könyvében.
A világosságnak ezt a hívását és üzenetét Mani közel 40 éven át tárta az
emberek elé, miközben sok országot és vidéket járt be hosszú vándorlásai során.
Ennek a különös embernek és tanításainak szenteltem a következő sorokat. A
világosság birodalmának küldötte volt, egy a sok közül, akik eljöttek és akik
mindaddig jönni fognak, amíg az emberiség az ellentéteknek és a sötétségnek
ebben a világában bolyong, szembehelyezkedve a világosság birodalmával. Bár a
múltban megkísérelték Mani hívását és személyét kitörölni a történelemből, a mi
időnkben újraéledt az érdeklődés iránta és tanítása iránt. Ezen nem kell
csodálkozni, mert elérkezett az az idő, amikor az egyetemes igazság áttör a
sötétségen, csaláson és félrevezetésen és sok ember szívét megérinti. Buzgó
valláskutatóknak köszönhetően Maniról nagyon sokat írtak. A múlt században
azonban eredeti manicheus szövegeket is találtak, amelyek lehetővé teszik, hogy
Manit, szerzetét, egyházát és tanát jobban megértsük.
Korábban ellenfeleinek műveire kellett hagyatkozni, akik kifogyhatatlannak
bizonyultak a megsemmisítő kommentárok írásában. A manicheus egyház
azonban mindezekkel dacolt, több mint 1200 évig. Mani egyike volt a Gnózis, a
világosság nagy küldötteinek. Helye Jézus, Buddha, Zarathustra és Hermész
Triszmegisztosz mellett van, de azzal a különbséggel, hogy üzenetét legnagyobb
részt írásban is lefektette.
Ellenfeleinek megsemmisítő praktikái elől azonban írásainak csak egyike-másika
tudott megmenekülni. Ezekből világosan felismerhető, hogy tanítása megfelelt az
eredeti gnosztikus gondolkodásnak.
Egyes tudósok szerint Mani "korának utolsó nagy gnosztikusa". Tanításai a
gnózisban, a közvetlen istenismeretben gyökereznek. Világosan beszél a két
természetrendről. Az egyik a világosság birodalma, ahol a mikrokozmosz
részesült a szellemben és az isteni természet szellemterében. A másik a sötétség
birodalma, ahol az eredeti emberiség egy része fogságban van. Mani is beszél az
anyagvilágban fogságban lévő, halandó lényhez kötözött világosságszikráról,
Isten és az anyag két elvéről, világosságról és sötétségről, igazságról és
hazugságról. Mani hívása világos és átható. A világosságszikráknak vissza kell
térniük a világosság birodalmába, ahonnan valaha kikerültek. A földi embernek e
feladatnak kell szentelnie magát, hogy az eredeti ember újjászülessen és
visszatérhessen egykori hazájába. Maninak természetesen szemére vetették,
hogy tanai dualisztikusak, kettősek. De a két elvről szóló tanítása egy különleges
fajta dualitásra vonatkozik és mélyebb jelentése van. Megkísérlem, hogy ebben a
dolgozatban tiszta képet adjak.
Az ellentétek világa a dialektikus természet, az isteni természettől elválasztott
világgá lett. Jóllehet már nem részesül az ősforrásban, nélküle mégis képtelen
létezni. A szellem eredeti fényvilágának mintegy árnyképévé vált. Ugyanúgy a
dialektikus ember is látszatember csupán, az eredeti szellem-ember árnyék
lénye.
Mint minden küldött, Mani is már ifjúságától fogva tudatában volt különleges
küldetésének. Ezt a tudati nézőpontot tizenkettedik életévében megerősítette
benne egy mély, belső kinyilatkoztatás, amelyben feladatát felismerte. Ezután
tanulmányozta valamennyi akkori vallást és filozófiát. Huszonnegyedik
életévében következett egy második kinyilatkoztatás a "benne lévő másikról",
akit ikertestvérének vagy társának is nevezett. Ez a mikrokozmoszában lévő
szellemlélek, aki vezette őt hosszú utazásában. A szellemlélek és a Szent Szellem
egyesült benne. Ettől a pillanattól kezdve tudatában volt annak, hogy ő a
világosság egyik apostola, vagyis küldött. Az "apostolos" szó (görögül küldött,
vagy követ) olyasvalakire utal, akit arra hívtak el, hogy Isten és a
világosságbirodalom üzenetét elvigye az emberekhez.
Mani, aki korának valamennyi vallását és a korábbiakat is tanulmányozta,
megállapította, hogy bennük az igazság csak töredékesen található. Még a
keresztény evangéliumokat is tisztátalannak tartotta, mert felfedezte, hogy
azokban is sok gyom burjánzott el. Úgy mondják, hogy az Ószövetséget el is
utasította, mert véleménye szerint tévútra vezető és az igazságtól eltérő
kijelentéseket tartalmazott, amelyek aztán keveredtek az eredeti tiszta
kereszténységgel és Jézus üzenetével. Maninak az volt a megbízatása, hogy a
nagy vallásokból hozza ismét napvilágra az egyetemes igazság maradványait, és
szabadítsa meg őket a gyomtól. Úgy vélte, hogy új kor kezdődött, amikor ismét
fel kell hangoznia egy minden elhajlástól és tévelygéstől mentes hívásnak.
Mani felhívása, tanítása és nem utolsósorban személye az akkori világból mély
döbbenetet váltott ki. Szülei fejedelmi nemzetségből származnak (apja neve
görögül Patak, vagy Pataki). Mani "királyfi" volt. Jóllehet kiváló emberi és isteni
adományokkal volt megáldva, mégis inkább fényhordozóként tett benyomást az
emberekre. A világosság követe volt, a Gnózis nagymestere, de ugyanakkor
gyógyító, művész, festő és tehetséges író is. Hihetetlenül sokoldalú férfiú volt.
Egyrészt sok barát és követő vette körül, másrészt ellenfelei szinte
megsemmisítő gyűlölséget zúdítottak rá. Hívása és tanítása ellentétben állt
ugyanis az ő dogmáikkal és az igazságot nélkülöző tanaikkal. Mindazok ellene
fordultak, akik a régi, elavult kultuszokhoz ragaszkodtak, hogy azokkal az
embereket fogságban tartsák.
Mani különlegesen tehetséges szónok volt, nagy karizmával megáldva. Hangos
szóval hirdette, hogy a fennálló vallások az igazságot csak töredékesen és
tökéletlenül tükrözik, hogy tisztaságát az igazság elveszítette, és a féligazság
végül is hazugsággá vált. Ezért kell az emberiséget újra összekötni a tiszta, teljes
igazsággal.
Azt vetik a szemére, hogy tanítása különböző tanok elemeinek az összeillesztése
volt, de ugyanakkor úgy is tekinthetjük, hogy kihámozta és összerakta belőlük az
igazság töredékeit, hogy újból a teljes világosságba állítsa őket. Azt is
nehezményezik, hogy tanításai kiváltképp személyes kinyilatkoztatásokra
támaszkodik. De vajon nem ez-e a helyzet minden küldöttnél és követnél? Az
írások nem arról szólnak-e, hogy Jézus minden tanítását mennyei Atyjától kapta?
És Hermész Triszmegisztosz nem látomásban kapta-e az egyetemes igazságot?
Mani a gyülekezeteinek szóló leveleit a következő szavakkal kezdte:
"Mani, Jézus Krisztus apostola".
Ezt a megjelölést választotta, mert önmagát Krisztus és mindenekelőtt a Szent
Szellem tiszta apostolának tekintette, akiről Jézus azt mondja: "Elküldöm nektek
a vigasztalót a Paraklétát". Mani, a parakléta, világvallást alapított, amelyet több
mint ezer éven át hirdettek és követtek az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig,
Kínától Spanyolországig, beleértve Egyiptomot és szinte az egész arab világot.
(Álmos királyunk a honba való visszatérés útján Kijevben megállt seregével. Az
egykorú feljegyzések egyszerűen "manicheus fészeknek" nevezik a
visszatérőket.) Ennek a hatalmas áramlatnak csak néhány tanúbizonyságát
találták meg újra néhány évtizeddel ezelőtt. Mindig és mindenütt megkísérlik a
világosság üzenetét a világból száműzni, megsemmisíteni és a feledésnek
kiszolgáltatni. "Les jardins de lumiere" című műve utóhangjában Amin Maalouf
megkapóan és tisztán adta vissza ezt a drámát.
"Semmi sem maradt fenn Mani könyveiből, művészi érzékkel és odaadással teli
műveiből, bátor hitéből, szenvedélyes kereséséből az istenség, ember és
természet közötti összhangról tanúskodó üzenetéből. Maninak a szépségről szóló
vallásából, a világosságról és sötétségről szóló szubtilis finom vallásából nem
maradt fenn egyéb, mint "manicheus" és "manicheizmus" fogalmak. Ezek olyan
szavak, amelyeknek a mai korban sértő kicsengésük van, mert Róma és Perzsia
inkvizítorai szövetkeztek abban, hogy Mani személyét az ismeretlenség
homályába taszítsák, és tevékenységét elhalványítsák. De mi tette őt olyan
veszélyessé, hogy szükségesnek tűnt őt az emberek emlékezetéből is kitörölni?
"Babilon országából jöttem, hogy elhozzam az üzenetet a világnak." Az elmúlt
ezer év folyamán hívása elhalt. Egyiptomban Jézus apostolának nevezték,
Kínában a világosság Buddhája melléknevet viselte. Reménysége három
világtenger partjain virágzott. De ez a remény gyorsan elkeseredett, gyűlöletté
változott. A világ fejedelmei elátkozták, számukra ő lett a hazug démon, a
bosszúsággal teli edény és szikrázó haraggal nevezték tébolyodottnak. Számukra
hangja alattomos ámítás, üzenete gyáva babona, mindent megrontó eretnekség
volt. A máglyák aztán megtették a magukét. És ugyanez a sötét tűz emésztette
el írásait, emlékezetét s követői közül a tökéleteseket, a büszke asszonyokat,
akik megtagadták, hogy nevét leköpdössék és meggyalázzák."
Kedves olvasó, az elmúlt 2000 évben sok küldöttet semmisítettek meg, és
követőikre is hasonló sors várt. Egy vallást sem üldöztek azonban annyira
könyörtelenül és kegyetlenül, mint Mani vallását. - Kőrösi Csoma Újgúriába
igyekezett, oda, ahol 80 éven keresztül a manicheus filozófia államvallás volt
(762-842), s majd ez a nép és ez a hit megérkezett a Kárpát-medencébe. -
Gyorsan pogánnyá minősítették őket.
Sokan, megszámlálhatatlanul sokan jutottak börtönbe, máglyára. A magyaroktól
elvették írásukat, gnosztikus filozófiájukat, népművészetük csak múzeumban
látható. Pogánnyá váltak hivatalból. Csak el kell mélyednünk a gnosztikus művek,
mozgalmak történetében. Megszégyenítő következmények: évszázados
hazugságok és a feledés homálya. Szeretnénk Manit a teljes világosságba állítani,
a Gnózis fényébe, mert elérkezett az ideje annak, sokan keresik a világosságot a
saját lelkükben. Keresik a visszavezető utat a világosság birodalmához, amely
végül el fogja nyelni a sötétség birodalmát. Az egyetlen hatalmas hívás újra meg
újra felcsendül.

Az ősmagyar vallás hit és erkölcstana


Szépvízi B. Béla: Az Ősmagyar Vallás Hit- és Erkölcstana (1925)

I. Általános elvek és igazságok.

1. A természet az Isten teste, az erkölcsi világrend az Isten lelke.


2. Az ember Isten része s a nagy világegyetemnek: Istennek a hatalma alatt áll,
mint minden a világon.
3. Az erény: előérzete a jónak; a bűn: előérzete a rossznak. Tehát a jó az erény
jutalma, a rossz a bűn büntetése.
4. A természet útján járni, az erkölcsi világrend szerint élni: ez az erény; a
természet útjait keresztezni, az erkölcsi világrend törtvényeit megsérteni: ez a
bűn.
5. Mikor teremtmény a Teremtő tervei szerint él: önmaga és faja javára van;
mikor ez ellen vét, ezen lázadása már önmagában hordozza a büntetést, mely
előbb-utóbb bekövetkezik.
6. Az erény üdvözít, a bűn elkárhoztat.
7. Ha pillanatnyi, vagy lényegtelen az erény, vagy a bűn: földi életünkben
üdvözülünk, vagy kárhozunk el. Ha hosszantartó, vagy lényeges, a túlvilági
életben és maradékainkban is megjutalmaz, vagy megbüntet érte az Isten.
8. Általánosság nincs! A természet élete nem minden földrészen egyenlő s az
ennek megfelelő erkölcsi világrend is ehhez viszonylik.
9. A Föld különböző fajai az éghajlatok és földviszonyok szerint alakultak ki s
ezekhez képest keletkeztek a különböző vallások, mik nélkül az emberiség ahogy
meg nem lehetett eddig soha, azonképpen meg nem lehet a jövőben sem soha.
10. A magyar faj úgy Ázsiában, a napsugaras sík mezőkön s dombok és hegyek
ölén, a dús földeken, a melyeket mindig jól meg tudott választani és szerezni:
mint a természeti veszélyekkel telt lakó- és harchelyein teljes testi és lelki erőben
születik és edződik, nő fel, képezi magát foglalkozásaiban - szülői, nagyszülői,
rokoni, egész környezetének példája, tanítása mellett - bölccsé, tökéletessé,
megerősödvén a jóban, a melyre nemes jó szívével, világos, józan értelmével
született.
11. A magyar lélek a legmagasabb rendű, legértékesebb emberi fogalom.
12. A magyar ember testalkata a teremtés mintaképe.
13. A magyar lélek: úrlélek. Magánál nagyobbnak csak az Istent ismeri el. Hogy
testileg-lelkileg e szerint élhessen: erre teste, lelke teljes erejével törekszik.
14. A magyar tehát mikor földjéért, becsületéért dolgozik, harcba száll: isteni
parancsot teljesít, amit megérez a szíve, mint szükségest és teljesítendőt.
15. A vitézség a lét legfőbb feltétele. E nélkül másik létfeltétel: a munka is
hiábavaló. A csatában is, a munkában is, minden lelki és testi megmozdulásában:
az Isten van a magyarral s általa, benne és érte az Isten harcol, az Isten dolgozik,
aki a lelki életben maga a Becsület, a munkában a Tudás, a harcmezőn pedig
Hadúr.
16. Éppen ezért idegen Isten imádása a legnagyobb bűn és veszedelem, mert
hálátlan és oktalan árulás Isten ellen, a faj ellen és mint ilyennek büntetése:
pusztulás, kárhozat.
17. Aki idegen Istent imád, ellentétbe jut a természettel és az erkölcsi
világrenddel, tehát az igaz Istenével.
18. Senkiért és semmiért a világon, semmiféle címen, semmiféle érdekből, ha a
világ boldogságát hoznák is, vagy ha pusztulással fenyegetnének is, nem szabad
idegen Istent elfogadni,. mert nincs boldogság lelked boldogságán kivül s mert
csak egy pusztulás van: fajod elhagyása.
19. Olyan faj, mely a természet, az erkölcsi világrend, tehát az igaz Isten útján
jár, megtalálja saját természetében, lelkében a maga faji, nemzeti vallását. Mert
az az isteni test, az az isteni lélek: az ember, a melyben egy-egy szikrányi
Istenlélek magában is ég, legkiválóbbjainak a lánglelke lobogásában tisztán és
világosan: felismerheti faji Istenének a lelkét, a parancsát.
20. Nincs több Isten, csak egy. De minden fajban más és más törvények szerint él
s mindenik fajnak ez a természeti és erkölcsi törvénye az ő szent Istene.
21. Az ember csak fokozatokon át juthat el a teljes mindenható Istenhez.
22. De mikor valamelyik megnevezett fokozatban, valamely természeti testben,
vagy erőben, az Isten részében, az Istent imádja, vigyáznia kell, nehogy csupán
bálványt imádja s nehogy megfeledkezzék a mindenség örök Istenéről, mert
ebben a megfeledkezésben van a vallások elferdítése s az emberek, nemzetek
romlása és pusztulása.
23. Isten a fajok, a nemzetek vallását a fajok vérében és lelkében nyilatkoztatja
ki.
24. Erős, egészséges, életrevaló testű és lelkű fajnak, nemzetnek saját külön
nemzeti vallása van, mely dicsőségessé, hatalmassá, naggyá és boldoggá teszi
azt.
25. Amelyik fajnak, nemzetnek nincs nemzeti vallása, az letért a természet
útjáról, megzavarta az erkölcsi világrendet. Fajnál, nemzetnél ez akkora bűn,
hogy büntetése a pusztulás és örök kárhozat.
26. A nemzeti vallását elhagyó fajta a föld férgeit is megfertőzi sírjában, emléke
bemocskolja a lelkeket s úgy anyagában, mint az anyagot közvetlenül
kormányozó erkölcsi erőben megzavarodva, másokat zavarva és kínozva,
vergődik a világmindenségben, vagy feloszlik, mindaddig, míg valami alakban és
módon vissza nem zökken a természet kerékvágásába, míg az erkölcsi
világrenddel ismét összhangba nem kerül.
27. Azok a nagylobogású lelkek, kiknek szavában Isten szava zendül s kiknek
tettei a magyar faj tettei: nekünk szentek.
28. A magyar szentek megszámlálhatatlanok, mint a csillagos ég ragyogó
seregei! Ez is mutatja, míly közel állunk Istenhez.
29. S mikor a szent Napban Istennek a mindenható, teremtő forró szívét és
mindentudó bölcs értelmét szemléljük, értjük meg és imádjuk, az ég legnagyobb
és legragyogóbb csillagai, köztük a Hold és a Föld is: a mi nagy magyar
szentjeink nagyságát, jóságát és dicsőségét sugározzák, jelentik.
30. Legnagyobb, legragyogóbb csillagaink voltak és lesznek: Ming-Ruth (Nimród),
Hunor, Magor, Atilla, Árpád, Koppány, Dózsa, Rákóczi, Kossuth s még többen.
31. Kisebb csillagaink: hőseink, nemzeti vértanúink s a névtelen hősök, úgy a
szellemi, mint a csatatéren való harcban valók, millióan és millióan.
32. A legkisebb ember is, ki becsületben eltöltött munkásélet után
köztiszteletben hal meg: rokonai és ismerősei előtt szent.
33. A létért, a munka után való megélhetésért és becsületért kisebb-nagyobb
harc a fajon belől is foly; természet szerint kell is folynia. Ez ösztönöz nemes
versenyre, életrevalóságra.

34. De a fajon belőli létért való küzdelemben a jóságos magyar szív minden
szeretetével és irgalmával, a józan magyar ész teljes fényével, tisztaságával és
belátásával kell felderíteni az igazságot és meg kell nyugtatni, hatni, hálára kell
kötelezni az embereket, különösen a gyermekekkel, aggokkal, árvákkal,
özvegyekkel, félkegyelműekkel és a féktelen indulatúakkal szemben.
35. Szívünkben legelső helyen álljon a gyermek, mint meleg és fényes sugara a
Napnak, a legtisztább s Istenhez legközelebb álló kis magyar, kinek léte erénye a
szülőknek.
36. Éhes és rongyos magyar gyermeknek lennie nem szabad! S példát kell
adnunk, hogy másutt se legyen!
37. Mert mindaddig Istenről, műveltségről, államról s más hasonló nagy és szent
dolgokról nem beszélhet senki, míg a földön csak egy éhes és rongyos gyermek
is lesz.
38. Addig, míg éhes, rongyos, ártatlan, tehetetlen gyermek lesz a világon, égjen
le a műveltek, a nagy emberek arcáról a bőr, a gazdagok testéről a tiszta ruha s
torkuk száradjon el és gyomruk ne vegyen be ételt! Ily bűn: a gyermektelen
szerelem is.
39. Mert elérhetetlen lehet az, hogy valaha valaki, vagy valamely eszme,
intézmény az emberi nyomort megszüntesse a földön - hiszen az egész ismert
világtörténelem azt mutatja, hogy éppen az ember a saját emberi fajtája
boldogságának a legnagyobb ellensége -, tehát amíg ember lesz, teljes emberi
boldogság aligha remélhető, de ebben a bűnben a gyermek nem bűnös, tehát a
föld testi és lelki szenvedései őt nem sújthatják s gonosz, aki az élet súlyát, bár
csak részben is, reá hárítja, vagy őt elöli.
40. A gazdagnak adóznia, a szegénynek dolgoznia kell a magyar gyermekek
javára, vagyon és erő arányában, korlátlanul.
41. Kettős fegyverrel kell kényszeríteni minden nagykorút arra, hogy a 10 éven
aluli gyermekek élelméről, ruhájáról gondoskodjék. A fényűzési adó az övék.
42. Négy gyermekig a szülő, azonfelől a gyermektelenek kötelesek gondoskodni
a gyermekekről: négy gyermekig.
43. Egy gyermek az apa helyett van, egy az anya helyett s úgy az apa, mint az
anya után egy-egy fajszaporulat kell, hogy legyen.
44. A négyes gyermekszám tehát a legkisebb köteles szám. Ezen felül minden
gyermek fokozott érdem.
45. A magyar fajnak minden évben népszámlálást kell tartania s minden évben
legalább 10% szaporulatnak kell lennie születés útján; 10 évenként
kétszereződés.
46. A Föld emberies és okos beosztással ezerszerte több embert tud eltartani,
mint amennyi a Földön él.
47. Ha egy országban mégis több volna az ember, mint amennyi jó
birtokviszonyok mellett is megélhet, új földeket kell foglalni s erre a gazdagok a
szegényeket kötelesek felfegyverezni.
48. Birtokügyekben a székely szokás tartandó fenn, mely mindenféle
birtoktörtvény mellett is ősi erejében megmaradt eddig, ami tehát ezután is
megmaradhat.
49. A legfajfenntartóbb, legigazságosabb birtokjog a közbirtokjog.
50. A közbirtok az államok magántulajdon-rendszere mellett is fenntartandó és
ahol nincs, egy-egy község közalapításával megteremtendő.
51. A közbirtok különösen alkalmas nagymérvű állattenyésztésre és
gyümölcstermesztésre, melyek kis helyen nagy tömegeknek adnak bőséges
táplálékot és jó ruhát.
52. Miként az embernél a gyermeket, az állatnál és a növénynél is a kicsinyt, a
fiatalt különösen kímélni kell, részint, mert Isten szép világában kifejlődni, azt
megérni neki is joga van és arra hivatott, másrészt, mert semmiféle teremtmény,
amíg utódról nem gondoskodott, magot nem termett, hivatásától erőszakkal,
ésszerűen el nem vonható.
53. Fiatal fák pusztítása, fiatal állatok leölése, hacsak valami elkerülhetetlen,
különös nagy ok áldozatul nem kívánja őket, annál is inkább természetellenes
vétek, tehát Isten ellen való bűn, mert az ember természetes tápláléka a tej és a
gyümölcs, gyümölcsnek tekintvén a kenyérmagvakat és a gumókat is.
54. Húst enni nem természetellenes dolog, de inkább csak férfiú s a férfiak között
is leginkább a harcos egyék húst, mert a húsban az állat akarja tovább folytatni
az ő életét, állati ösztönökre izgatván az ember is, ami ellentmondás a mai
társadalmi életrendszereknek.
55. A harcosoknak a tökéletes magyar életben meg kell szokniok a lótej és
kancaturó evését, mert így az élelmüket, miként az ősök, a világ legkitartóbb
harcosai, mindig magukkal hordozzák s őket kiéheztetni soha senki nem tudja.
56. A fehérnépek tartsák szent kötelességüknek minél több lent, kendert és
csalánt termelni, selyemhernyót, ludat, récét tenyészteni, hogy azokat, és a
juhok gyapját feldolgozva, a maguk és övéik ruháját, fehér- és ágyneműjét
elkészíthessék s így idegenre ne szoruljanak.
57. Az idegenre való rászorulás az idegen előtti megalázkodás és avval szemben
való lesüllyedés: szégyen.
58. Amit pedig idegennek adunk a tőle vásárolt ruhaneműért és más dolgokért,
avval fajtánkat szűkítjük meg, károsítjuk meg.
59. A Földön egy fajnak több országa is lehet.
60. Azért, ha egy ország népe igen elszaporodott, úgy, hogy helyes
birtokbeosztás mellet sem tudnak jól megélni és ha a szomszéd országok is oly
népesek, vagy erősek, hogy a határokat kitolni nem lehet: kerekedjenek fel az
elszaporodottak s vonúljanak a Földnek lakatlanabb, vagy élhetetlenebb népü
helyére s alkossanak új hazát, érzelmi és szövetségi, egységes viszonyban
maradva az őshazabeliekkel, s ősi természeti, vérbeli törvényeik szerint az új
viszonyok szerint éljenek.
61. Bármi okból való néplétszámcsökkenésnél idegenek betelepítésével,
beolvasztásával történő népszaporítás mindenképpen kerülendő, mert ha volna is
abból valamelyes pillanatnyi nemzeti haszon, az elenyészik ama messze kihaló s
minél messzebbre, a fajra annál súlyosabban nehezedő óriási kár és veszedelem
mellett, mely az idegen hatásban van.
62. Az idegen, fajok ősösztönei más irányba törekszenek, mint a turániaké, ha
legtisztább egyedei kerülnek is közéje.
63. Ha az idegennek nem tiszta egyedei kerülnek a fajba, magukkal
meggyengítik azt, ha a tiszták kerülnek bele, igyekeznek a megzavart fajt uralni.
64. Aki akármely törvény hozatalánál egyénileg érdekelve van s elveiből az
látszanék, hogy saját érdekét a közjavának nem tudja, vagy nem is akarja
alárendelni, annak a törvénynek a meghozatalában az illető részt nem vehet,
mert ez a nemzet, a magyarok Istene elleni bűn volna.
65. Bűnbocsánat nincs! Mert amint a megtörténtet meg nem történtté tenni soha
a világon nem lehet, s a amint a becsületét vesztett ember sem lehet többé
becsületes, vagy legalább is becsült ember: természeti, isteni törvény szerint a
bűnbocsánat önmagának ellentmondó képtelenség s felbátorítás újabb bűnök
elkövetésére; megalázása az erényeseknek, ami egyike a legnagyobb bűnöknek.

Hunok és úzok honfoglalása – Atilla király

Mivel Róma folyamatosan felrúgta a Sziszek-Egyezményt, és engedély nélküli


latinosításba fogott, a 24 Hun Törzsszövetség 265-ben felbontotta a szerződést.
Emiatt bejelentették jogos igényüket Pannonföldre, mint ősi földterületükre,
valamint követelték tőlük az Aranyröges Birodalom kiürítését. Felhívták a
figyelmüket, hogy amennyiben ennek nem tesznek eleget, úgy a 24 Hun
Törzsszövetség felvonultatja az egész ataiszi eredetű seregét - 48 tömény
lovasságot - a Melegvizek Birodalmának felszabadítása céljából. Ezen döntést
támogatta még az a tény is, hogy Ordosz környékén ekkor már egyre
gyakoriabbak voltak a földrengések és a kinajok is komoly veszélyt jelentettek.
Emiatt a sámánközpontot is szükségessé vált áthelyezni a Melegvizek
Birodalmába. Hunyor a fiát, Bagamér ifjúsági fősámánt jelölte ki utódjául, aki
meghirdette az egyik nagyvíztől a másik nagyvízig tartó harcot. Éveken keresztül
folytak az előkészületek. 364-ben a tárkányok elindultak a Kárpátok felé, hogy a
szorosokat, átkelőhelyeket megtisztítsák, az utakat rendbetegyék. Megindult a
tartalék alkatrészek, szerszámok, fegyverek gyártása is. Egy évvel később
kezdték meg a törzsszövetség vezetőrétegének képzését. A nagy nyelvtudással
rendelkező beavatottak hun-rasna-pannón-kabar ifjai közül jónéhányat elküldtek
Bizáncba és Rómába puhatolózni, információt szerezni. 371-ben a végzős ifjak
Kabarföldre lovagoltak, s ott szövetséget kötöttek a Meleg Vizek birodalombeli
törzsekkel, akik pedig kapcsolatot létesítettek a gótokkal, vandálokkal,
gyepidákokkal, s így összesen 48 tömény, azaz 480 000 fős sereg állt a
rendelkezésükre. A Rasna-etruszk szövetség szintén a hunok mellett állt. 377-ben
aztán megkezdődött a hunok honfoglalása. Pannónia elfoglalásával nagy zavar
keletkezett, amit még az is tetézett, hogy kihirdették a rabszolgák
felszabadítását.
430-ban, Pusztaszer lovasversenyén Réka a győztes Atillát, Bagamér fiát
választotta férjéül, és Szakszinban fejedelmi esküvőt tartottak. 430-ban Atilla
Etilvárról indult el. Réka egy évvel később ikerfiúkkal ajándékozta meg őt, akiket
Dengeziknek és Elláknak neveztek. Bátyja, Buda ifjúsági fősámán vette át a 410--
430 között kiképzett sereg irányítását. Buda Ordoszból indult el, hogy a sá-
mánközpontot Era és Pilis birodalmában állítsák fel. 435-ben a kabar-úz
kézművesek segítségével felépült Budavár, a beavatott központ. Amikor
Budavárra érkezett az ordoszi sámánközpont és a 24 Hun Törzsszövetség
beavatott tábora, az alsó és középső szinteket megtöltötték a Karnakból,
Ataiszból és Ordoszból hozott Szent-Könyvekkel. 666 nap kellett hozzá, hogy
mindent a helyére rakjanak. Buda öccse, Atilla 433-ban Bagamér halála után
fővezér lett Pusztaszeren. A jászok hívására elfoglalta a Jász-síkságot és az új,
negyedik Pusztaszeren ütötte fel sátorfáját. 434 tavaszán az altáji Kabar-síkságon
telepedtek meg. 435-ben érkezett meg az úzok seregével együtt, akiket Deédes
aranyasszony (Atilla unokahúga) vezetett, s Pusztaszeren telpedtek meg.
Buda szigorúan ragaszkodott a 48 tömény és a 2 besenyő tömény teljes
beérkezéséhez, az ifjú vezérek azonban a gótok unszolására siettették a
Nagyvízig való csata elindítását. A gót vezérek nagyon gyűlölték, ezért ellene
hangolták a harcosokat, akik Budát meggyilkolták és feltüzelték Atillát a harcra.
Buda legnagyobb fia, Aladár kiváló ifjúsági tárkány-fejedelem volt, aki
édesanyjával együtt kitartott amellett, hogy meg kell várni azt az 5 tömény
harcost, akiknek a következő év tavaszán kellett volna megérkezniük. Sajnos, az
ő hiányuk miatt 451-ben a catalaunumi csata eldöntetlen maradt, és Atilla
vetélytársa Éciusz megfutamodott. Az eltemetetlen halottak miatt kitört a
“Csorna-betegség", és a vezéri tanács úgy döntött, hogy vissza kell vonulniuk. A
következő év tavaszán azonban, a rasna-hírszerzés előrejelzésének megfelelően,
a Róma körüli zűrzavarok miatt, Deédes aranyasszony vezetésével újra
elindulhattak Éciusz ellen. Az ellenálló itáliai városokat 452-ben a földig
lerombolták, de azoknak, akik a hadisarc fizetését vállalták, illetve az etruszk
városoknak megkegyelmeztek. Az ottani oskusok (úzok) magukkal hozták
Gilgames koronáját és az Arnó-nemzetség Atillát az eljövendő “Világ-Urává"
koronázta. Természetesen a rasna katonák is a hunok mellé álltak és velük
együtt olyan hatalmas hadsereg szerveződött, hogy Róma népe megdermedt.
Mivel Atilla éppen kissé mámoros állapotban volt, Deédest küldte maga helyett
tárgyalni a békezászlóval érkező pápa csoportjához. Az aranyasszony rengkívül
diplomatikus volt, mivel nem a férfiak hadakozási vágyának, hanem a nők
kívánságának tett eleget, akik férjet és munkaerőt kértek tőle. Ezért hát békét
kötött velük. I. Leó hajlandó volt 10 000 belső szolga népet és kincsek tömegét
Atilla serege részére átengedni, ha nem rombolják le Rómát. Az Öregek tanácsa
is igen nagyra értékelte Deédes eme tettét. Azokat a foglyokat szabadon
engedték, akiket valemely nő férjül választott.
453 tavaszán sok germán törzs fellázadt Atilla zsarnoksága ellen, de a hunok 3
előőrs törzse, a keleti, nyugati és vízigót törzsek ezt a lázadást elfojtották. A
gótok az engesztelésük jeléül egy nőt, Krimhilda Ildikót küldték neki ajándékba,
nagy kísérettel együtt. Az esküvőjük lakomáján Atillát megmérgezték. Krimhildát
és kíséretét a 2. hun tömény székihunjai lenyilazták. Atilla holttestét hármas
koporsóba fektették, és a sámánképzősök a Szárazér egyik ágában temették el,
majd egy gát áttörésével ráengedték a vizet. A temetést végző rabszolgákat
lenyilazták, a sámánképzős résztvevők pedig elvándoroltak a Turgai-kapuhoz,
hogy senki ne árulhassa el Atilla nyughelyét. Mivel Atilla 24 karátos beavatott
(egy istenség) volt, halálakor egy fényes csillag hullott le az égről. A temetés
után nagy káosz vette kezdetét. Az emberek összevesztek azon, hogy Aladár
legyen-e a nagyfejedelem és Ellák a fősámán, illetve Dengezik a fővezér, vagy
sem. A nézeteltérés olyan erős volt, hogy hamarosan a fegyverek is előkerültek.
Mire Deédes és Nekese tárkány-fejedelem odaért Pusztaszerre, a diadalmas hun
seregnek már csak a roncsait találták. Szellemi erejüket kellett igénybevenni,
hogy rendet teremtsemek, majd kihirdették az Öregek Tanácsának döntését. E
szerint, aki akar, menjen Aladárral, Dengezikkel és Ellákkal a Keleti-hun
birodalomba, de Dunnaasszony, Buda özvegye, maradjon Budán, Réka-asszony
Bíkís-besenyő országban, Csaba ifjúsági fővezér pedig Budavárban. Az avar és a
rasna-etruszk szabad harcosok Győrtől Encsvárig védjék meg Atilla örökségét. A
fejedelmi ifjak belátták, hogy a megkezdett nagy csatát ők nem tudják befejezni.
Ezért a birodalmat pillanatnyilag egymás között osztották fel: Ellák kapta a
Tiszától nyugatra eső részt, Csaba a Tiszától Jászvásárig, Dengezik tőle kelet felé
az Etilig, míg Aladár az Etiltől a Bajkál-tóig. Deédesék is ittmaradtak az úzokkal,
mivel ők, lévén, hogy az uruki-mani keresztényekhez tartoztak, lemondtak a
világuralmi törekvéseikről. Ellák megmaradt népe Magyarkára, Dengezik népe
Kutriguriába a Tenisur-parti fővárosba (Dnyeper) Aladár népe pedig az Etil
mindkét partjára vándorolt és ott összeolvadt a Magyarok Törzsszövetségével.
Atilla megmérgezéséből tanulva bevezették a kettős-fejedelemséget, amelyiknek
fővárosa Avarbástya lett, nyugaton pedig Győrt jelölték ki.
Atilla lelke még 24 éven keresztül vándorolt. Bejárta a külső és belső őrségeket,
mind a 108 nemzetség Jász-síksági, és a 12 Bugát vidéki széki-hun törzs
szállásait. Mint minden nagy lélek, a 24. évben a dicsőséges, tündöklő képét
elvesztette, de a dörgő hangja még ekkor is megmaradt. 469-ben Pusztaszer
őrségében Atilla dörgő lelke riasztotta fel Babajt a gótok támadása miatt, akiket
le is győztek. Sajnos, Babaj a csata után elvérzett, de Atilla háborgó lelke a
bosszúálló csapatokat tovább vezette és a déli Bolgárországban a gyilkos gót
vezért megölték. Amikor Szekeszárd kiadta, hogy Atilla nyughelyét keressék
meg, Atilla erős hangjának irányítása mellett a felbujtók ellen fordultak. Etilváron
sem volt nyugodt Atilla vándorló lelke, hiszen az tovább vándorolt a 12 széki-hun
nemzetség vezéreibe. Atilla dörgő hangú lelke beismerte, hogy az okos Buda
elképzelése volt a helyes, mert testének maradványai Budavár alatt nyugodtan
pihennek és kegyhelyéhez a 24 Hun Törzsszövetség népei folyton
visszatérhetnek. Addig az ő vándorló lelke nem lehet nyugodt, amíg népe
Budavár birodalmába vissza nem tér.

Atilla családfája
Baján avarjainak honfoglalása
Amikor 453-ban a hunok a Jász-síkságról visszavonultak a kettős hun-birodalom
keleti részére, csak Deédes aranyasszony és Csaba maradt Atilla nyugati
birodalmában. Az avarok visszavonultak Bugátba, ott viszont a hun törzsekkel
konfliktusba kerültek. A kinajok nyomására mind a keleti, mind a nyugati avarok
elmozdultak törzshelyeikről, elhagyták a Hangun folyó és Ordosz vidékét. A Bugát
és Káspivár birodalma között letelepedett avarokra pedig az altáji törökök
támadtak rá, így innen a kazárok birodalmába menekültek. 550 körül azonban
innen is tovább vonultak nyugat felé. 562-63-ban megtámadták a frankokat.
Baján fővezér a szövetséges perzsák biztatására 567-582 között bevonult a Jász-
síkságra és teljesen magához ragadta a hatalmat Atilla volt birodalmában,
elfoglalták egész Pannonföldet, az Encs vidékéig. Birodalmát dél felé terjesztette,
s hamarosan a görögökkel lett közös a határuk. Az ott élő népek mind elismerték
az avar fennhatóságot, mivel Bajánék – bár az avarok Égi eredetű egyisten hívők
voltak – nem szóltak bele más törzsek hitéletébe. Tanulva Atilláék hibájából az
avar vezetők sohasem találkoztak idegenekkel, megelőzve ezzel az esetleges
vezérgyilkosságokat.
Alpár, a magyariak ifjúsági vezére letelepedési engedélyt kért a töménye részére,
amihez Bajánék hozzá is járultak, s szállásterületnek kaptak egy egynapi
lovaglásnyi területet. Alpár megkérte Baján legkisebb húgának, Telenának a
kezét is. A Tisza mellett pedig egy magyari tömény lovastábort alapított Alpár
elnevezéssel. Ez volt a magyariak tömegesen történő első bejövetele, vagyis a
magyari harcosok zöme ekkor telepedett le a Jász-síkságon. Sirmium elfoglalását
követően az avarok már a görögöktől is hadisarcot követeltek. Mivel azonban a
görögökkel folyó harcok elég sok áldozatot követeltek, kérdésessé vált, hogy
mely törzsekkel védjék meg ezen déli határokat. Közben a németek kiüldözték
szálláshelyeikről a tótokat, s azok kérlelték az avarokat, hogy engedjék meg
számukra az átvonulást a területükön. Amikor 580 tavaszán Alpár megjelent a
Győri Nagy-Szalán, nem helyeselte Baján tervét, aki azt javasolta, hogy
engedélyezzék a Pannonföldön átvonuló szlávoknak a külső kurgánokban való
letelepedését. Emiatt aztán a Nagy-Szalában heves vita zajlott le, melynek
eredményeként Baján mégis engedélyezte a szlávok átvonulását, mivel az avar
többség Alpárékat leszavazta. Később rájöttek, hogy ez nagyon elhamarkodott
cselekedet volt, mivel a szlávok fiatalabb korosztálya a bizánci és a római uralom
alá menekült a határvédő szolgálat elől, viszont az igen népes családjaik az avar
birodalom szélein maradtak. Baján tévedését a katonai védelem terén csak 10 év
munkájával lehetett helyrehozni, a biztonság szempontjából azonban sohasem
voltak pótolhatók ezek a veszteségek, hiszen Bizánc és Róma befolyása a
térítések miatt folyton nőtt. Ellenségei Alpárt hamarosan meg is mérgezték. A
görög-perzsa háborúkat Bizánc csak úgy tudta kivédeni, ha az avaroknak magas
adót fizetett. Ettől a császárság elbizonytalanodott. A római pápaság viszont úgy
döntött, hogy a szláv népeket megtéríti és az avarok ellen fordítja. A hittérítés
eredménye pedig az lett, hogy a déli bolgárok teljesen elszlávosodtak, a karatán
besenyő törzs a kisebbségi szlovén nyelvet vette fel, Verőce törzsének egyes
részei pedig horvátokká váltak. Kuvrát bolgár fejedelem 635-ben fellázadt az
avarok ellen, felvette a bizánci hitet és önálló államot alapított.
670 táján a magyarkai uruki-mani hívők is elhagyták a ogur-bolgár
államszövetséget és a keleti avarok birodalmában is többségbe kerültek. A
bakátból elmenekült Béla törzs vezetésével a nyugati avar birodalom segítségére
siettek. Ezzel a magyarkai bevonulással némileg enyhült a római és bizánci
térítések okozta veszteség. Ráadásul, mivel az uruki-mani keresztények
műveltsége mind szellemi, mind kézműipari vonalon fejlettebb volt, ez a
honfoglalás a birodalom minden területére és tevékenységére kihatott.
Újabb veszélyt jelentett az avar birodalom számára, mikor Nagy Károly frank
birodalma keleti irányba kezdett terjeszkedni. Isztriát 776-ban elfoglalták a
frankok, mint közös avar-longobárd birtokot. Ezen terület meghódításának
ellenében a frankok elismerték az Encs folyó egykori határvonalát. E szerződés
értelmében 8 évig nem is volt határkérdés az avarok és frankok között. A
pápaság azonban titokban azzal bízta meg Károlyt, hogy az uruki keresztény
vallású avar birodalmat tegye a hűbéresévé és a pápai tized fizetőjévé. Károly
ekkor az összes uralma alatt lévő keresztény uralkodók segítségét igénybe véve
készült újabb hódítására. Az avarok azonban Pannonhalma, Győr, Veszprém és
Kanizsa vonalában minden terményt felperzseltek, így Károly csúfos vereséggel
fordult vissza. Megtámadta az avarok Encs-őrségét, de Oposur fia, Jenő hadvezér
megsemmisítette Károly hadseregét az Encs és Ibos folyó között, a legyőzött
frank sereg maradványa pedig megfutamodott. Az avarok hiába fordultak mind
Isztambulhoz, mind Rómához Károly folyamatos szerződésszegése miatt, hiszen
mindkét vallási vezető Bős tudun megöletését szorgalmazta, hogy végre
adófizetőjükké váljanak az avarok. 791-ben Károly fia támadta meg az isztriai
őrséget, s mindegyikőjüket felkoncoltatta, mivel valamennyien uruki-keresztény
hívők voltak. Pedig ezek békességre törekvő emberek voltak, s a Bibliával a
kezükben, „békesség néktek” jelszóval fogadták a támadókat, akik mindezen
csöppet sem hatódtak meg, s nevetve verték őket agyon. Ám hamarosan
megjelent a keveváriak tyumenje, s ekkor inkább megfutamodtak. Kis Pippin a II.
hadseregét arra utasította, hogy támadják meg az avarok Kampós őrségét. A
csatában minden avar határvédő elesett. A székelyek három tyumenje azonban
Magyarváron megsemmisítő győzelmet aratott a frankok hátbatámadásával.
Ekkor nagy sietve Sopronba mentek, ahol pedig a kabar őrség futamította meg a
szétzilált seregét. Ezután Regensburgba távoztak. A későbbiekben csak
tervezgették Avarfia megtámadását, de a súlyos vereségek visszatartották az
újabb háborúktól, hiszen seregének 9/10-e elpusztult. Ezért Károly nem is vett
részt többé háborús cselekményekben. Úgy gondolkozott, hogy ha harccal nem
tudta meghódítani az avarok birodalmát, Bős tudun 9 leányának római, vagy
bizánc hitén lévő kérői révén, mint örökséget fogja megszerezni. 792-794 között
Erik, Gyeló, Pribina, Kocel, Marót, Braszláv, Eraviszkó, Zalán és Glád kérőkként
jelentkeztek. Eraviszkó özvegyét 795 telén Ajiló longobárd főnemes kérte
feleségül. Az esküvő után Bős tudunt Kalágé főutcáján az itáliai vendégek
meggyilkolták. Az előre eltervezett gyilkosság után minden vő követelte a
felesége utáni jussát. Erik bevonult a bójokkal Bécsbe és Győrbe. Minden uruki
templomot kiraboltak, és ha az avarok ellenálltak, rabszíjra fűzték őket, és úgy
mutogatták Károly birodalmában, mint dölyfös pogányokat, akik megérdemlik
rabszolgasorsukat. Erik 15 nyári szekéren 4 ökrös vontatással vitte a rabolt
kincseket Károly birodalmába. A római pápa főpapjai Judás módjára osztozkodtak
az uruk keresztények templomi kincsein. A maradék kincsekből pedig felépítették
az Ácheni dómot 807-814 között. “Szentháborút” indítottak, melynek során az
uruki egyház híveit erőszakkal kereszteltették meg római módon. Sokan
elmenekültek az otthonukból, és sok ellenállót megöltek. A 800-as szolnoki
Nagyszalán világosan láthatóvá vált, hogy Ataisz népeinek a Melegvizek
Birodalmához való jogát fegyveres harccal érvényesíteni már nem lehet. Újabb
Nagyszala összehívásáig Pannonföld visszafoglalása nem lehetséges.
Nemrégiben jelentek meg Heribert Illig német szerző könyvei, a Kitalált középkor,
illetve a Magyarok a kitalált középkorban címmel.Elég nagy port vertek fel ezek a
könyvek, s igencsak megosztotta az eddig is megosztott szakmabelieket,
történészeket. Illig ugyanis azt állítja, hogy a sötét középkor nem is létezett,
mivel a naptár meghamisításával mintegy 300 évet egyszerűen betoldottak, s így
a 611-911 közti korszak pusztán fantomkorszak, eseményei pedig csupán
kitalációk. Illig figyelme akkor terelődött ebbe az irányba, mikor régész
kutatóként feltűnt neki, hogy a Karoling korból egyszerűen nem léteznek
régészeti leletek, illetve csak nagyon kevés. A németek híres precizitásával
kezdett el utánajárni minden fellelhető írásos és nem írásos emléknek,
információnak, s igen nagy alapossággal részletezte ki azokat. Ezen a téren
valóban el kell őt ismernem. Bár igyekszik nem állást foglalni, ám a
felsorakoztatott kutatási eredményei sok, számunkra, magyarok számára pozitív
képet nyújt. Így elég egyértelműen alátámasztja azt, hogy a magyarok, szkíták,
avarok és hunok tulajdonképpen egy ugyanazon népet jelentik. Kielemzi, hogy
népünk semmiképp sem lehetett képzetlen, tudatlan nomád nép, hanem épp
ellenkezőleg. Azt is kijelenti, miszerint a magyar nyelv kifejezetten és
határozottan egy önálló nyelv, amely a finnel csak csekély közös vonást
tartalmaz, s elismeri a rovásírás magyar voltát is. Azt szokták mondani, hogy a
Sátánnak azért dől be mindenki olyan könnyen, mert nagyrészt igazat mond, s
csak egy kis csúsztatás van a dologban, ám az éppen elég ahhoz, hogy teljesen
ki lehessen tőle hasalni. Saját véleményem szerint pontosan ez a fantomkorszak
elmélet az a bizonyos banánhéj. Amikor megjelent a Kitalált középkor, még
magam sem gyanakodtam. Ám mikor kiadásra került a Magyarok a kitalált
középkorban c. könyv is, már gyanús volt, hogy miért volt szükség éppen a mi
népünkkel kapcsolatos dolgokat egy újabb könyvben így kiemelnie – éppen egy
német szerzőnek…
Az Arvisurák tanúsága szerint létezett ez a korszak, létezett Nagy Károly, Kis
Pippin és létezett az sok kegyetlenség, amit elkövettek a népünk ellen. Sajnos
létezett a bizánci és római egyházfők mérhetetlen hatalomvágya és kincs-
éhsége, amivel végigfosztották országunkat. Ezek az események akkora
szégyenfoltot jelentenek az egyház számára, hogy azt minden körülmények
között igyekeztek eltussolni, s talán valóban megsemmisítették még az adott
korszakban keletkezett írásokat, pénzérméket, stb. is, hogy írmagja se maradjon
mára, mert így nemes egyszerűséggel le lehet tagadni az egészet. De Isten
mindent lát és mindent tud, így semmi sem maradhat titokban. Legfeljebb egy
időre, de örökre nem.
A magyar népcsoport kialakulása

A 4220. medvetoros évben (i. sz. 180) a kabar Rakaca nyert jogot arra, hogy
kalandozásokat vezessen. A kabarok - tagjai a 24 hun törzs szövetségének -
ekkor az Altáj északnyugati lejtőin, és az azt követő síkságokon éltek. Rakaca
nagyon áhítozott egy győztes kalandozásra, ezért az altáji kabarok egy évig csak
fegyvert készítettek. A következő év tavaszán hatalmas ifjú sereggel elindultak a
sumérok földjére.
Távollétükben a tatárok egy korábbi sérelmük miatt rajtaütöttek az
otthonmaradt kabarokon. Szállásaikat és földjeiket feldúlták, az öregeket,
asszonyokat és a gyermekeket elpusztították. Töredékük menekült csak meg a
“kabarvészből", akik a Turgai kapuban és az Ural környékén élő
manysiknál találtak menedéket, hiszen a manysik is tagjai voltak a 24 hun
törzs szövetségének. A manysiknak két elkülönült nemzetsége volt ekkoriban: a
marami-por, és a merija-mos féle népek, de közös jellemzőjük volt az
anyaközpontú, barátságos asszonyuralmi közösség. Rakaca a kalandozások
eredményeként rengeteg rabszolganőt hozott magával sumérföldről.
Megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy birtokaik megsemmisültek. Rakaca úgy
vélte, hogy életbenmaradásuk egyedüli útja a manysikkal való egyesülés. Ezt
azonban nem mindenki osztotta, ezért közös akarattal megszüntették Rakaca fő-
vezérségét és öccsét - Berény néven - fejedelemmé választották. Ám ezután a
kabarok háromfelé szakadtak. A Rakacával tartó kabarok beolvadtak a
manysik asszonyuralmi népébe. A szabad kabarok, akik tartották ősi férfiuralmi
szokásukat, visszahúzódtak az Altáj vidékére. Végül Berény ifjú fejedelem úgy
döntött, hogy népe - akik sem beolvadni, sem visszatérni nem akartak - egyfajta
szövetségre lép a déli manysikkal. Ennek megpecsételésére Berény feleségül
vette a manysik fővezérének, Kámának a lányát. A szövetség lényege az volt,
hogy amikor a manysik adnak fősámánt, akkor a kabarok fővezért és
fordítva. A népek viszont nem keveredhetnek, mert akkor az egyikük
kezébe kerülhetne mindkét hatalom, így elsorvadna a törzsszövetség. Berény
még két fontos intézkedést hozott. Az egyik, hogy megszüntette mind az
asszonyuralmi, mind a férfiuralmi berendezkedést, a férfiakat és nőket
egyenrangúként kezelve, bevezették a feleség fogalmát. A másik, hogy a
kalandozásokból magukkal hozott sumérföldi rabszolganőket felszabadította, így
lehetőséget adott arra, hogy a kabarvész után nőhiányban szenvedők feleséget
válasszanak maguknak.
Berény fia, Magyar folytatta apja munkáját. Mohón vetette bele magát
népének eggyé kovácsolásába. Igyekezett egy erős, új szövetséget is kialakítani
a hun népekből, de ezt az egyre jobban szétszóródó törzsekből már csak részben
sikerült megteremtenie. Új központot hozott létre a mai Alma-Ata közelében
Altáj-Buda néven, de még Ordosszal is tartották a kapcsolatot. Később
Magyar hatalma egyre nőtt, ezért elfoglalta nagyapja, Káma fejedelem
székvárosát, és javasolta a manysiknak az asszonyuralom megszüntetését.
Sokan azonban ragaszkodtak hagyományaikhoz, ezért ők az Ural felé húzódtak,
azok a manysik pedig, akik Magyar hívei lettek, a Béla folyó környékére
vándoroltak. Magyar halála után kezdték az így kialakult új népet őróla
magyariaknak, ill. magyaroknak nevezni. Ezek a törzsek félkaréjban vették
körül a Déli Uralt s képezték alapját a magyar törzsszövetségnek.

Hunor és Magyar

Hangun, a 24 Hun Törzsszövetség nagyfejedelme méltóságos, igen kiváló


uralkodó volt. Jó tulajdonságai miatt megszerezte a kinaj trónt is Huó császár
néven. A kínai császárlánnyal történt esküvője utáni második évben koronázták
meg. Élete végén, felesége halála miatt újból megnősült. Káspivárból Magyor
fejedelem leányát, Megyerját vette el feleségül. Házasságukból Megyerjának
ikrei születtek. Hunyor napjáról az egyiket Hunyornak, míg a másikat
nagyapjukról Magyornak nevezték. Huó császár azonban nem sokáig örülhetett
fiainak, mert hirtelen meghalt. Gyermekeit Megyerja nevelte. Sámánképzés
ürügyén Ordoszban biztonságban éltek, de amikor Megyerja meghalt, az ifjú
sámánok a féltestvéreik részéről üldözésnek voltak kitéve. Uruk-Dargin
nagybátyjuk Káspivári birodalmába menekültek, s a Meótiszban elrejtőztek. Öt
év múltán egy ligetes erdőben történt vadászatukon asszonyokra és vígan játszó
leányokra bukkantak. Elvegyültek köztük, s megismerték ott Dul alán
fejedelem két szép leányát. Megszerették egymást. Hunyor és Magyor a két
fejedelmi lányt megszöktette.
Dul fejedelem a szelíd természetű Magyort később megszerette, és arra kérte,
hogy ne járjon kalandozásra, inkább maradjon birtoka közelében. Felajánlotta
neki fele birodalmát, a kisfejedelmi részt. Magyor megfogadta a jó szót, s
letelepedett feleségével a turgai kapu közelében. Kincses birodalma az Etil
folyóig terjedt. Semmilyen törzsi szövetséghez nem csatlakozott. Ezért lovasai
békességben éltek.
Hunyor harciasabb természetű volt. Elment Ordoszba, Pusztaszeren
megnyerte a Nagy-Süánt és vele együtt a fővezéri méltóságot. Részt vett a
bugáti sámánképzésen és Ordoszban fősámánná tették. Ekkor újra egységbe
szervezte a 24 Hun Törzsszövetséget. A japon, manzsu, nanáj törzsektől
Ordosz és Káspivár térségén át egészen a pannon ifjak földjéig
egységes lett a Hun Törzsek Szövetsége.
Hunyort a fejedelmi székben fia, Bagamér követte. A fősámáni vetélkedőn Jákó
úz sámán győzött és Bagamér húgát, Bősárkányt vette el feleségül. Bagamér
öccse, Udin sértődöttségében, mivel nem őt tették meg kisfejedelemmé, hanem
Uruk-Dargin fiát, Ojbárszt, kivonult Ordosz térségéből és a Káspivár birodalmában
lakó jász fővezér leányát, Karit vette el feleségül és Pannónia mellé költözött. Két
fia már Pannonföld Pécs-Tórem városában született: Ruga és Upor. Ugyanis Udin,
majd fia a nyugati lázadók ellen a római birodalom segítségére siettek. A
Rómával való szövetséget még Hunyor nagyfejedelem hozta létre.

A magyarok törzsszövetsége és honfoglalása

Hangun, a 24 Hun Törzsszövetség nagyfejedelme kiváló uralkodó volt, s emiatt


megszerezte a kínai trónt is. A kínai császár lányát vette el feleségül, majd Huó
néven császárrá koronázták. Felesége halála után újból megnősült, a káspivári
Magyor fejedelem leányát, Megyerját vette el. Megyerjának ikrei születtek tőle:
Hunyor és Magyor. A szülők halála után az ifjú sámánok a féltestvéreik részéről
igen nagy üldözésnek voltak kitéve, ezért Uruk-Dargin nagybátyjuk Káspivári
birodalmába menekültek, s a Meótiszban rejtőztek el. Gyula-Duló fejedelem
lányait vették el feleségül, Hunyor Maturit, Magyor pedig Irgizát. Dul fejedelem a
szelíd természetű Magyort később megszerette, és arra kérte, hogy ne járjon
kalandozásra, hanem maradjon a birtoka közelében. Fel is ajánlotta neki a fele
birodalmát. Magyor tehát letelepedett feleségével a Turgai kapu közelében.
Birodalma az Etil folyóig terjedt. Semmilyen törzsi szövetséghez nem
csatlakozott, ezért lovasai békességben éltek. Hunyor viszont harciasabb
természetű volt. Elment Ordoszba és Pusztaszeren megnyerte a Nagy-süánt és
vele együtt a fővezéri méltóságot. Részt vett a bugáti sámánképzésen és
Ordoszban fősámánná választották. A Rómával való szövetséget még Hunyor
nagyfejedelem hozta létre, így Udin, majd fiai Ruga és Upor a római birodalom
segítségére siettek, mikor a nyugati népek fellázadtak ellenük. Később, a rómaiak
szerződésszegése miatt kialakult helyzet rendezése miatt Hunyor fia, Bagamér-
Balambér vállalta a honfoglalás megindítását.
A Magyar Törzsszövetség 181-ben alakult meg. Ezen szövetség ifjúsági fejedelme
Béla volt, aki 245-ben részt vett az uruki bölcsek képzésén, és Káld király
nagyobb leányát, Nurát vette feleségül.
A kazahunok vezette Kazár Törzsszövetség miután megszabadult az avaroktól,
meghódította a birodalmat és az ugor népekkel, köztük a magyarokkal is
szövetségre lépett. Dél felől az arabok erősen veszélyeztették a kazár-
szövetséget, ezért a magyarokat a Megyer Törzs vezetésével a kaukázusi
Magyarkára telepítették.
Ügyek első felesége a kaspivári legszebb lány, Emese volt. Ügyek már aggódott,
hogy magvuk szakad, mivel első két gyermekük halva született. Végül harmadik
gyermekként 820. medvetorán egy élő fiúgyermekük született. Sajnos a felesége,
Emese a szülés után meghalt, de Álmos nevű fiuk életben maradt. Utána a
rimalányok vezére, az igen gazdag Bizonyka lett Ügyek második felesége, s ő
nevelte fel Álmost is.
A kazároknak sehogyan sem tetszett, hogy Ügyek szálláshelyei után nem fizettek
adó-tizedet, csupán sámán-tizedet adtak Asszorügyek részére. Ezért a kazárok
büntető hadjáratot indítottak, de 860-ban a Szuvári csatában Ügyek fia, Álmos
tönkreverte a kazár haderőt. A kazárokkal folytatott csatában Ügyek második
felesége, a rimalányok vezére, Bizonyka is meghalt. A békekötés után Lebéd, a
kazárok vezére az Arvisura törvények értelmében egyetlen leányát, Kücsikét
feleségül ajánlotta Ügyek kagánnak engesztelésképpen. Megfogadták, hogy mint
rokon-népek törzsei nem fognak harcolnak egymás ellen. Mivel azonban Ügyek
már nem kívánt újból nősülni, ugyanakkor Lebédet sem sérthették meg egy
visszautasítással, így Kücsikét Álmos vette el feleségül 861-ben. Amikor 862-ben
Ügyek meghalt, Lebéd is eljött a legjobb lovasaival a temetésére, ezért
Kazáriában kegyvesztetté vált. Így aztán a halálos fenyegetés miatt 864-ben
csatlakozott az Álmos vezette Magyar Törzsszövetséghez a Kéri, Keszi és
Gyarmat törzsekkel, akikhez 875-ben a Kürt tiszta kabar törzs is csatlakozott. A
Kazár Birodalom nem mert ellenük fellépni, mert a menekülő avarok csapatai a
Magyar Törzsszövetséget nagyon megerősítették.
Álmos, bár az Arvisura törvényeknek eleget téve elvette feleségül Lebéd lányát,
azonban már volt egy korábbi kapcsolata. Oly annyira, hogy e tiltott szerelmétől,
Enéhtől már született 3 fia és egy leánya. 849-ben látta meg a napvilágot Enéh 3.
fia, akit Árpádnak neveztek el. Álmos hivatalos feleségét, Kücsikét a kazárok
ölték meg bosszúból. Hála előtt egy kisfiúnak adott életet, akit Áldornak nevezett
el. Kücsike halála után, 875-ben Enéh Asszorügyekre költözött Kusály és Gyula
fiaival, míg Árpád Kevevárában maradt. Ezt követően az Öregek Tanácsa
engedélyével Álmos végre feleségül vehette gyermekeinek anyját, Enéhet, aki az
árva Áldort is felnevelte.
875-ben meghalt Kéri vezér is, ezért utána a fia, Huba lett a vezér, a Kürt törzséé
pedig Áldor. Árpád a Nyék törzs vezére lett, mivel Nyék vezér leányát vette
feleségül, a szépséges Abacilt, akitől 4 fia: Laád, Tarhos, Üllő és Jutas született.
Abacil a 888-as évi járványban hunyt el.
Verecke kabar fejedelem követeket küldött Kassáról, akik elmondták, hogy 891
őszén a morva papok hódításra buzdítják a szláv népeket. Az agg Tétény
fejedelemmel együtt felkérik a magyari féle népek szövetségét, hogy foglalják el
a Jász-síkságot, mert a szlávok nagy nyomása alól csak így felszabadulhatnak fel.
Ekkor Álmos összehívatta az Öregek Tanácsát és a Vezérek Tanácsát, ahol a
Nyék, Megyer, Gyarmat, Tarján és Jenő magyari törzsek, a Kéri és Keszi
magyarok törzse, a Kürt-féle tiszta kabar törzs és a kovácsok Tárkány
törzse, a kunmagyari Ogúz törzs vállalta, hogy elfoglalja Atilla
örökségét.
892 tavaszán rokonlátogatás címén a Nyék és Tárkány törzs az ifjú Árpád
vezetésével Kassa kabar szállására lovagolt, hogy az utakat megtisztítsa az
esetleges akadályoktól. A rokonlátogatása végén Árpád feleségül vette Eperjest,
Verecke kabar fejedelem egyetlen leányát. Mivel Árpád lett a tárkány-fejedelem,
ragaszkodott a három megszokott szoros használatához, amelyeket a
rokonlátogatások során eddig is használtak, és ezeken át akart bevonulni a Jász-
síkra. A többség azonban leszavazta Árpád tervét az Öregek Tanácsában. Szeret
törzsét Borgó hadnaggyal a Borgó-szoros felé irányították. A Nyék törzs vezéri
teendőit ekkor Árpád első fiának, Laád vezérnek engedte át, aki a
sámánképzésen a Levente nevet nyerte el. A felvonulási terv szerint 10.000
lovassal rendelkezett. A Keszi törzs már kiheverte a kazár mészárlást és szintén
10.000 lovassal rendelkezett Töhötöm vezetése alatt. A munkácsi szoroson
keresztül vonultak be. A Kéri törzs 1 tyumen lovassal, Huba vezetésével az uzsoki
szoroson haladt át a tiszta kabar Kürt törzzsel együtt, akik a kazárokkal szemben
Előddel vereséget szenvedtek 875-ben. Emiatt Kücsike fia, Áldor csak fél
tyumennel vonult be az uzsoki szoroson. Ő adta a tárkány tyumenek másik felét,
akik a hágókat megtisztították.
A Gyarmat törzs szintén csak fél tyumennel indul el, mert Előd 875-ben elesett és
fél tyumenjét feleségére Illmérkére hagyta, aki mint özvegyasszony Oleg
vikinghez ment feleségül. Gyarmat fél törzse összekötőként Kevevárban maradt.
A felvonulás nem az etilközi megbeszélés értelmében történt. A besenyő és a
bolgár harcosok észrevették a Magyar Törzsszövetség mozgását. Bizánc hirtelen
békét kötött Simeon cárral és Tas vezért a Dunának szorították. Ugyanaz a görög
hajóhad, amelyik a Jenő törzset átvitte a bolgár partra, utána a bolgárokat is
átvitte a Duna bal oldalára és a Nyék, valamint a Jenő törzset üldözőbe vették.
Álmos szekérhadának elindulása után csak kevés harcos védte az elvonulók
szekértáborát, ezért az árván maradt utóvédek szekereit feldúlták A besenyő
rajtaütésnek óriási veszteségei voltak mind magyar, mind kabar részről. Bizánc
árulása miatt a Jenő törzs 2230 lovast vesztett, míg Levente 1104 lovast és 85
tárkány kocsit vesztett el. A kabar harcosok panaszt emeltek Álmos ellen, aki
minden tisztségéről lemondott. Mivel Gyula hajnal-hasadtáig sem tudott
fejedelmi apja ellen ítéletet hozni, a régi kabar harcosok az Arvisura törvényekre
hivatkozva elrabolták, kabar földre vitték és az ottani sámánok halálra ítélték.
Mire harmadszor kelt fel a Napasszony, a veszteséget szenvedett kabar törzsek
Álmost – a saját kérésére – kivégezték. A honfoglalásról pontos statisztikát
készítettek a rovósámánok, ezek szerint:
- Az Árpád vezette Kéri, Keszi és Kürt törzseknél, valamint a Kun-magyari
tárkány törzsnél a veszteség: 1 harcos, 2 tárkány, 12 öreg és 6 kisgyermek, tehát
összesen a szokásos 21 lélek és 3 szekértörés, amely félredobatott.
- A Kurszán vezette Megyer, Szeret és Barkó törzseknél: 2 harcos, 3 tárkány, 1
rimalány, 15 öreg és nyolc gyermek, tehát 29 lélek és 9 szekértörés, az egyiknél
a Barkó törzsbéli Cicás rimalány halálát lelte.
- Az Álmos vezette Nyék, Tarján, Jenő és Oguz törzseknél: 4 023 harcos és
tárkány, 2 876 öreg és gyermek halt meg. Kusid vezérnek a Lugos melletti
csatájában 216 harcosa, míg a pusztaszeri zendülésnél 16 harcos vesztette
életét. Ezenkívül: 1 tárkány, 26 öreg és 9 gyermek útközben, a bolgárok-
besenyők vérengzéseibe haltak bele. Eltűnt és visszavándorolt 4 139 lélek.
Jászvásárra visszaköltözött 230 Lélek. 185 szekértörés mellett 8 345 ló pusztult el
vagy maradt le az induló létszámból. A visszafordulók közül többen kijelentették,
hogy a biztonságból visszahagyott Gyula törzsben akarnak élni. - Tehát az Álmos
vezette déliek csoportjával együtt a veszteség: 11 586 lélek, 185
szekértörés és 8345 vegyes ló. Tehát javarészt saját törzsbeli felvonulókkal
együtt 457 632 személy indulási létszámából aratásig csak 446 046 lélek
érkezett meg a rimalány-jelentés alapján. A honfoglalók 445 422 lélekkel
indultak 12 210 felvezetővel.
Álmos-István családfa

Árpádházi Árpádházi
Árpádházi Árpádházi
családfa-III. családfa-IV.
családfa-I. családfa-II.
(II. Béla - III. (IV. Béla - Nagy
(Ügyek - Géza) (Géza - II. Béla)
András) Lajos)
- Vajk-István - Árpádházi Szent
- Géza-Csantavér - II. (Vak) Béla
király Margit szerelme
- Piroska, Ilona, - II. Zoltán, Imre,
Judit (Vajk-István Pósa (Vajk-István - II. Géza
testvérei) utódai)
- Orseolo Péter - Aba-Sámuel - II. László
- I. Endre
- I. Béla - III. István
(András)
- Levente herceg - Salamon - IV. István
- I. Géza - I. László - III. Béla
- (Könyves)
- Lam herceg - Géza herceg
Kálmán
- Anonymus (Pósa
- II. István - Imre király
András)
- III. László

Décsa-Gelyza és Csantavér-Sarolt
Taksony még kisfejedelem korában Tónuzaba lányát vette feleségül, s így a
keleti irányzat híve lett. A 951-ben született kisfiukat Décsának keresztelték, de
Budavárán Gelyzának nevezték. Gelyza első felesége Szavárdi-Vászoly főtáltos
ikertestvére, Söpte Szavárdi volt, akitől három fia született: 968-ban Vászoly
és Vazul ikrekként, majd őket követte Zerind. Később valamennyien többször is
megkeresztelkedtek, s így újabb neveket is vettek fel. Ily módon Vászoly még
felvette a Mihály és Vazul neveket, míg az ikertestvére, Vazul a Mihály és Béla
neveket kapta. Zerind második neve László lett. Vászoly már kora
gyermekkorától ellene volt a nyugat felé való fordulásnak.
Töhötöm fia, Harka Tarhos leányát, Uzonykát vette feleségül. Első fiuk Kolozsi
Gyula (925-961) volt, akinek két fia és két lánya született: Szabolcs (948-987),
Sarolt (950-1012), Karold (953-982) és Erdeljü Gyula (960-1015).
Sarolt az első házasságából nagyon hamar megözvegyült, s a Söpte Szavárdi
halála miatt szintén özveggyé vált Gelyzához ment feleségül. 969-ben született
meg Vajk nevű kisfiuk, rajta kívül pedig Piroska, Ilona, Judit nevű lányaik
maradtak életben, további négy lányuk korán meghalt. Géza már kisfejedelem
korában úgy gondolta, hogy a nyugati kereszténységgel kell megegyezésre
jutnunk, máskülönben az avarok sorsára jut a Magyar Törzsszövetség. Nagy Ottó
kezdeményezésére, az utána trónra lépő II. Ottóval lépett szövetségre a
terjeszkedni kezdő bajorokkal szemben. Ottó elküldte Brunó püspököt, aki Géza
fejedelmet és a kis Vajkot is nyugatiasan Istvánnak keresztelte meg. Szintén
ekkor történt Vászoly Mihállyá és Vazul Bélává keresztelése. Brunóval együtt már
lovagok és hittérítő papok is érkeztek. Géza megfogadta, hogy ha kell
fegyveresen is terjeszteni fogja az országon belül a keresztény vallást.
Elrendelte a pogány rovások és az uruki-mani bibliák elégetését. Engedélyezte az
istentiszteletek bevezetését, a pogány oltárok ledöntését és a táltosok
elhallgattatását. Aki pannon földön nem volt hajlandó megkeresztelkedni, azt az
érsekség lovagjaival levágatták. 990 tavaszán, az almafavirágzás ünnepén Gézát
a Turfánból hozott Gilgames koronával az uruki-mani szertartás szerint
uralkodóvá és a Jász-síkság nagyfejedelmévé koronázták. Ezzel az uruki-mani
gondolatkörrel Géza nyugat-európai értelemben keresztény uralkodóvá vált.
Géza 997-ben hunyt el, váratlanul. Sarolt ettől kezdődően teljesen átvette a
hatalmat.

Keleti vagy nyugati kereszténység?


Az 5032. medvetoros évre (992-re) összehívták a birodalmi Nagyszalát
Veszprémbe, a mindenkori aranyasszony székhelyére. Arról kellett határozniuk,
hogy a nyugati vagy a keleti kereszténységhez csatlakozzunk-e. A
tanácskozáson részt vett többek közt Gélyza nagyfejedelem, Csák
sámánfejedelem, Erdeljü Gyula lovasfejedelem, Vászoly főtáltos, továbbá Jirkó
Kun-magyari fejedelem, Koppány Badzsir-magyari fejedelem, valamint a Káma
melléki magyarok részéről jelen volt még Szala vitéz is. Vajk ifjúsági fejedelem az
akkor 4 éves kisfiával, Zoltánnal és szerelmével, a Lebéd-házból származó Csege-
Tünde ifjúsági aranyasszonnyal érkezett a nagyszalára. A vendégeket anyjával,
Sarolttal együtt ő fogadta és látta vendégül.
Csantavér, azaz Sarolt a keleti kereszténység híve volt, lelkében inkább az
érdeknélküli uruki kereszténység híve volt.
Koppány az Árpád-ház rangidőse volt, a fejedelemségben őt illette az utódlás.
Nem tartotta helyesnek, hogy idegen népek isteneinek legyünk a szolgái.
Vajk folyton azt hangoztatta, hogy nem állhatunk meg a fejlődésben; minden új
csak jobbat hozhat. Az országot csak úgy tudjuk megvédeni, ha mindenki felveszi
a keresztény hitet. Az nem baj, ha a bizánci, a római vagy az uruki papok más-
más névre keresztelnek valakit. Vagyunk olyan gazdagok, hogy a hittérítők
éhségét ki tudjuk elégíteni.
Gelyza már a megnyitó beszédében is azt mondta, hogy Bizánc és Róma
versenyt indított, hogy az uruki-mani hitűek vajon melyik irányzathoz fognak
csatlakozni. Az Érdeknélküli Szeretet Egyházát, mint megvetett uruki-mani hitet
mindkét helyen gyűlölik. Úgy vélte, hogy elég gazdagok vagyunk ahhoz, hogy
gyűlölt mani-hitűként bármelyik jármot, akár a bizáncit, akár a rómait a
nyakunkba vehessük. A kérdés csak az, hogy melyik lesz számunkra az
előnyösebb.
A szavazás első körében Piroska ifjúsági aranyasszony (Vajk-István nővére) nem
tudott részt venni, mivel (mint beavatott és képzett gyógyító) éppen egy
agyműtétet hajtott végre Nyitrán. A voksok így fele-fele arányban támogatták
a keleti, illetve a nyugati egyházhoz történő csatlakozást. Hogy a mérleg eldőljön
valamely irányban, a tanácskozást áthelyezték Nyitrára, s a szavazást - immár a
Piroska részvételével – megismételték. Piroska pedig a nyugati kereszténységre
szavazott, így dőlt el a mérleg.

Turu Domonkos munkássága


Egy dologban egyetértettek a Veszprémi Nagyszalán egybegyűltek, hogy az új
királyt Derencsény beavatott fejedelem fiának, Domonkos érseknek kell
megkoronáznia, uruki szokás szerint.
Domonkos 954-ben született, részint Bizáncban, részint Rómában
nevelkedett, Fekete Arnó udvarában. Rendkívüli képességei már fiatalkorában
megmutatkoztak. 19 évesen már minden nyugati nyelvet beszélt és neki volt a
legkiválóbb telepatikus képessége. Domonkos volt olyan bátor, hogy besenyő-
kun kísérettel még Turfába, és az uruki püspökség eredeti székhelyére, Úr
városába is elment vallási tanulmányokat folytatni. Turfánban tanfejedelemmé
avatták, és az uruki-mani keresztényektől megkapta a fejedelemmé avatási,
uralkodói korona megmaradt koronázási abroncsát a beszélő kövek
sokaságával, amelyet Gilgames készíttetett. 29-ben Jézust is ezzel
koronázták uruki királlyá. Az iszlám erőszakos hittérítése és nyomása miatt –
jogutódként – az Álmos- és Lebéd-házi fejedelmeknek ajándékozták.
Születésétől fogva figyelemmel kísérte Vajkot, akivel gyakran játszott. A kis Vajk
nagyon szerette Domonkost és csak Tatának szólította. A régi Duna folyamból
megmaradt Tata-tavát, azaz a Dunna-tavát kapta adományul, s ennek partján
épült fel Tata szálláshelye. Géza javaslatára felépíttette az esztergomi
székesegyházat, s annak első érseke lett 974-ben. Domonkos érsekségének uruki
keresztény jellege volt.
Budavár Beavatott Központja és Géza azt a parancsot adta Turu Domonkosnak,
hogy a 996 tavaszán képzett fejedelmi ifjak és papok kíséretével Bizáncba
menjen, ahová üzenetet vitt Géza fejedelemtől. Bizáncban azonban nem
járultak hozzá, hogy metropolitává nevezzenek ki valakit, vagy magas
beosztású egyházi embert küldjenek Budavárra. Ezért a következő éveket
Rómában töltötték egyházi továbbképzésen. A Vatikánban mindannyian
elmélyültek Szent-Péter egyházának tanulmányozásában. Közben
megismerkedtek Bélával, aki a Vatikán könyvtárosa, s az avar nemzetiség
kanonokja volt. Az ő segítségével tettek lépéseket ahhoz, hogy Vajk-István
részére a pápai királyi koronát elnyerjék. Béla kanonok Turu-Domonkos püspököt
bejelentette II. Szilveszter pápánál, hogy népes küldöttség élén Vajk ifjú
fejedelem részére királyi koronát akar kérni és népével az uruki-mani
keresztények táborával csatlakozni akar a Szent-Péter alapította római katolikus
egyházhoz. Ígéretet kapott a pápától, aki az 1000-ik év húsvétján Domonkost
felszentelte érsekké és Dobokát pápai ajtónállóvá. Egyik legfontosabb
teendője az volt, hogy Fekete-Arnó örökségeként az összes Arnó ivadékot
mozgósította, nehogy teljesen idegen papok lepjék el a magyar népet, mint az
avarokat régen.
Domonkos és Doboka a felszentelésüket követően hazamentek, hogy részt
vegyenek azon az ünnepségen, amelyen Vajkot az uruki koronával
megkoronázták Erre a koronázási ünnepségre 1000. augusztus 20-án került
sor, uruki szertartás szerint, az Úr városából Urukba menekített, majd a
magyar népnek küldött koronával. Ezen a koronázáson csak a kettős
nagyfejedelmi ház tagjai vettek részt. A koronázási dombot oroszlános címer
díszítette, a trón mellett Doboka állott díszőrséget s Domonkossal együtt ő tette
a király fejére az uruki koronát.
A koronázást követő napon Domonkos és Doboka vissza is indultak Rómába,
hogy II. Szilveszter kíséretében részt vehessenek a Ravennában tartandó
zsinaton. II. Szilveszter az uruki koronát megáldotta, és a másik liliomos
koronát átadta Domonkosnak, hogy Istvánt királlyá koronázzák vele. Mivel II.
Szilveszter is beavatott volt, szinte megdermedt a sok drágakővel ékesített
színarany koronától. Ezen uruki korona telepatikus parancsa miatt került a másik
korona Esztergomba, Lengyelország helyett.
Az apostoli áldással ellátott liliomos aranykoronát Fekete-Arnó családja
adományozta a pápaságnak, és kifejezetten azzal a céllal őrízgették,
hogy ha egyszer a Jász-síkságon királlyá akarnak koronázni valakit,
akkor az ezzel a rejtegetett avar lugal-koronával történhessen.
Ugyanakkor a lengyelek is jelentkeztek királyi koronáért, azonban az Arnó család
inkább elrejtette azt, így a lengyelek számára egy másikat kellett készíttetni. Ez
az eltűnés azért nem volt feltűnő, mert a Vatikánban napirenden voltak a lopások
és ármánykodások. A királyi koronát Domonkos hozta Anasztáz-Asrik érsekkel; a
zászlós lándzsát Doboka pápai trónálló Urhida 24 lovasával; egy díszes
jávorszarvasos Turfáni ládában pedig a karpántos királyi palástot, az
országalmát, az apostoli királyi gyűrűt, a királyi pálcát és más kisebb
kegyékszereket. Erre a koronázási szertartásra egy évvel az uruki szertartás
szerinit koronázás után, 1001. augusztus 20-án került sor Esztergomban.

A kereszténység elterjesztése
Tonuzaba besenyő vezér hallani sem akart a kereszténység felvételéről. Erre a
sváb lovagok megszállták a várát, az abádi révnél két gödröt ástak és a fogoly
Tonuzabát, feleségével együtt a gödörbe állították. Húsz pallosos lovag aztán
nyakig betemette őket, szabadon hagyott fejüket pedig szétverték a
pallosukkal. Holttestük fölé nagy tüzet raktak, majd egész napos örömünnepet
tartottak. Népükkel egy halom földet hordattak rájuk, majd megkeresztelték
őket az Atya, Fiú és Szentlélek nevében.
Vászoly-Vazul főtáltos a Budavár Beavatott Központban Sarolt és Gizella előtt
kijelentette, hogy birtokain nem akar keresztény hittérítőket látni. Gizella ezért,
amikor Vazul Csákvárra tartott, utána indította lovagjait és Vazul szemét, - hogy
csakugyan ne lásson, - kitolatta.
Koppány és Vérbulcsú nagy haddal elindult Veszprém ellen, hogy Tonuzabát
és Vászoly Vazult megbosszulják és Saroltot megöljék. Ekkor Istvánt
Esztergomban fővezérré övezték és pajzsra emelték. Vecelin, Hunt, a két
Pázmány és Orci pedig lovashadsereget szervezett és a kabar-palóc
könnyűlovasságukkal elindultak Veszprém felé. Vérbulcsú megkésett, ezért
Koppány egymaga vette fel a küzdelmet. Vereséget szenvedett. Holttestét
négyfelé vágták és Székesfehérvár, Veszprém, Győr és Gyulafehérvár kapujára
szögezték. (Az esemény iróniája miatt megjegyzendő, hogy ha a térképen ezt a
négy várost összekötjük, - Győrt Gyulafehérvárral és Veszprémet
Székesfehérvárral, akkor megkapjuk a kereszténység szimbólumát, egy
szabályos kereszt alakot!) Ezek szerint az egykori feljegyzések szerint Tonuzaba
és felesége elásatása Géza lelkét terhelte, Koppány felnégyelése Saroltét,
Vászoly-Vazul megvakíttatása pedig Gizelláét. Gizellának bűnös lovagjai
szolgálataikért nem is kaptak nagyobb birtokot, „csak” egytizedes falukat.
István mint fiatal fejedelem, minden összeesküvőnek kitolatta a szemét. A
tolvajoknak levágatta a fél karjukat. A nagyszámú lovagi személyzetet fizetni
kellett, ezért különféle adóztatási nemeket vezetett be. Bevezette a füstpénz
adót, hegyvidéken a nyest-adót, juhászoknál a bárányadót, gulyásoknál az
ököradót és a csikósoknál a lóadót. Sík vidékeken 1 véka köles vagy gabona és
dombos vidéken 1 korsó bor vagy mézes sör volt a megszokott adó. Az épületfa
adót a Dunán Csepelre vagy Kalocsára, a Tiszán és a Maroson pedig Szögedre
kellett tutajon leúsztatni. Ebből építette Géza Székesfehérvárt és Esztergomot.
Ajtony 1002-ben áttért a görög-bizánci hitre, s még II. Bazeliosz császárral is
találkozott. Amikor mindez István tudomására jutott, Doboka fővezért egy 10 000
lovasból álló sereggel küldte ellene. Ajtony azonban nem akart háborúskodást,
hiszen Zoltán az unokaöccse volt, ezért inkább áttette a székhelyét a Karas
partjára. Ajtony azonban egyre többet követelt a Maros menti sószállítás
részesedéséből és a hittérítést sem nézte jó szemmel. Ráadásul gyakoribbá
váltak a besenyő betörések, amely harcokban áldozatul esett Buda fejedelemfi, a
sószállító út megbízott felügyelője. Ekkor István elküldte Csanádot a seregével,
hogy végre teremtsen rendet. Ajtonyéknak nem sok esélyük volt az óriási
túlerővel szemben. Csanád levágta a fejét, majd a nyelvét is kivágta, s azt a
tarsolyában hazavitte. Büszkén mutatta meg Istvánnak a nyelvet, amely a királyt
egykor szidalmazta.
Ajtony legyőzésével megszűntek az ellenségeskedések. Ezt követően új
törvényt hoztak, miszerint a kézlevágás, a szemek kitolása, a fülek
levágása ezentúl megszűnik, és visszatér a régi rend: lopás miatt egy-egy
ökör, egy-egy tinó vagy egy-egy kakas beadása lett a büntetés. Akiket pedig
rovás bűnén kaptak, azokra várfogság büntetése várt. Ezt követően csak latin
betűkkel lehetett írni.

István király testvérei


Piroska először a bolgár Gábriel Radomir trónörököshöz ment feleségül. Mivel
azonban nagyon erélyes nőszemély volt és mindenáron vissza akarta állítani a
kisebbségben lévő magyaros-bolgár nyelv használatát, annak ellenére, hogy
éppen várandós volt, elűzték a bolgár fejedelmi udvarból. A trónörökösnek
számító kisfiát Delján Péternek hívták. Mikor Aba egy vadászat alkalmával
megsérült, Piroska gyógyító kezei közé került. Kisfiának annyira elnyerte
tetszését Aba, hogy Atának szólította, s Piroska hamarosan hozzá is ment
feleségül. Egy feltétele volt, hogy Aba keresztelkedjen meg. Ekkor vette fel a
Sámuel nevet, s lett belőle Aba-Sámuel.
Ilona Orseolo Otto, velencei Dogé-hoz ment feleségül. Egy évvel később
megszületett a fiuk Orseolo Péter. Ilona egyben hírszerzést is végzett, hiszen
1022-ben ő értesítette a Budavári Beavatott Központot arról, hogy a németek be
akarják keríteni az országot, és hogy maga a Beavatott Központ is veszélybe
került.
Judit az ősi fejedelmi hiten nőtt fel és erősen vallásos volt. Mikor megtudta, hogy
Koppány a felnégyelését megelőzően elátkozta István utódait, öngyilkos lett. Úgy
remélte, hogy ezzel az áldozattal feloldozhatja bátyját a Koppány elleni vétke
alól.

Orseolo Péter
István középső nővére, Ilona, Orseleó Ottó velencei Dogéhoz ment feleségül.
Egy év múlva megszületett a fiuk, Péter. Amikor a gyermek a világra jött,
bemutatták az apjának, majd később Istvánnak is, hogy nem volt Gilgames-
jelzése, azaz az Árpádházi királyok jellegzetes anyajegye. Helyi
belviszályok miatt aztán Péter a magyar királyi udvarba került.
Fejedelmi származású harcostársai is felfigyeltek a jelzés
hiányára, ezért az Álmos-Lebéd-házi hercegek nem is ismerték
el még fővezérnek sem, nemhogy királyuknak. Ezért a kettős
fejedelemségben csak a pápaság és a Római-német Császárság
elnyomásra törekvő képviselőjét látták benne. Az Anasztáz-Astrik
vonal inkább Orseoló Péter trónigényét támogatta. István folyton
betegeskedett, így Pétert tette meg hadserege parancsnokául,
míg Szolnokot kiskirálysággal tüntette ki, hogy az ország
védelmét kelet felől biztosítsa. Az ország főurait feleskették, hogy
István után Péter királyságát ismerjék el. Az uruki-mani és törzsszövetségi lovas
versenyen azonban Péter elég rosszul szerepelt, ezért mindenki Endre és Béla
hercegeket támogatta, Pétert pedig csak egy kis „csicsergő madárkának”
tartották.
István halála után, 1038-ban azonban Péter, a kijelölt utód, akadály nélkül
foglalta el a trónt. Vele együtt sok olasz és német lovag jött a királyi
udvarba, akiknek a legfőbb tisztségeket adta. Súlyos adókat rótt ki, két
püspököt is megfosztott méltóságától, Gizellát, az özvegy királynét pedig az
uradalmai és kincsei nagy részétől megfosztva Veszprémbe száműzte. A
pártküzdelmek azonban hamar elkezdődtek a magyar törzsfők és Péter idegen
származású hívei között. Az ellenzék István régi táborából szerveződött, akiket a
csicsergő, daloló olaszok kezdtek kiszorítani a hatalomból. Ezek, jóllehet némi
gőggel, kegyetlenkedve megvetették a magyar előkelőséget, de az olaszokat
sem szívelték, mert az ország javait felfalták előlük. Ezért a németek a magyar
előkelőséghez kezdtek húzni, mivel Péternek olyan terve is volt, hogy a daloló
olaszokkal és a kegyetlenkedő németekkel kiirtja a magyar előkelőséget. Mivel
azonban a németek kisebb része már összeházasodott a magyar törzsfőkkel, a
vegyes házasságból származó németek szövetkezni kezdtek a keleti magyar
tömegekkel. 1041-ben az elégedetlenkedők Péter királyt elűzték, aki
Németországba menekült. A főurak Péter kizavarása után megnyugodtak,
hogy Aba-Sámuel ül a trónon. Pétert azonban III. Henrik pártfogása alá vette és
mindent megtett azért, hogy visszahelyezzék a királyságába. III. Henrik 1045-
ben újból Magyarországra jött és Aba-Sámuel halála után ismét visszatette a
királyi koronát Péter fejére. Szolnok erdőelvi kiskirálynak a helyére Vata, Erdeljű
Gyula leszármazottja került, aki fellázította a besenyő társadalmat. A tiszántúli,
békési, bihari és erdőelvi pásztorokkal betört a Jász-síkságra és az uruki
kereszténység visszaállítását követelték. Az egyház ellenük fordult, mivel az
uruki egyház eltörölte a dézsmát és az egyházi tizedeket. Péter a lázadást még
leverte, ám a főurak hazahívták Vászoly lengyel földre menekült fiait, Endre, Béla
és Levente hercegeket, s velük már nem bírt el. Pétert elfogták és Vazult
megbosszulva kitolatták a szemét. A király a sebei következtében 1045-
ben meghalt.

I. Endre (András)
István király féltestvérének, Vászoly-Mihálynak igen erős Gilgames-jelzése, azaz
beavatott anyajegye volt, nemhiába volt korának beavatott fejedelme.
Mindhárom fia is örökölte ezt, Endrének egy háromlevelű lóhere jelzése
volt. A megvakított Vászoly gyermekei, Endre, Béla és Levente
cseh, majd lengyel földre menekültek. Endre Kijevben állapodott
meg, ahol feleségül vette Bölcs Jaroszláv fejedelem leányát,
Anasztáziát. 1046-ban a Péterrel elégedetlen főurak hazahívták
Endrét, aki legyőzte Pétert. I. Endre mindjárt a koronázás után,
amelyet a sima uruki koronával és István király
székesegyházának koronadíszével hajtottak végre, rögtön az
ország védelmének megszervezéséhez fogott. Nem volt könnyű
dolga, hiszen kétféle követeléssel állott szemben. A magyar urak a
német-olasz uralom lerázását és a magántulajdon helyreállítását követelték. Vata
és a besenyő társadalom a régi közösséget és az uruki keresztény, érdeknélküli
vallás visszaállítását követelték. El akarták törölni az adót, a papi tizedeket, a
papi birtokokat és megölni az idegen származású papokat és urakat. Öccsét, Béla
herceget megbízta a nyitrai országrész vezetésével és a Csörsz-vonal nyugati
részének, Pozsonykeszitől a Tiszakesziig tartó rész parancsnokságával, aki a
kölcsönkapott lengyel és kievi csapatokkal védte nyugatról saját tárkányaival az
ország határát. III. Henrik kétszer is betört a német lovagokkal Bécs felől, de Béla
herceg csapatainak szívósságán a támadások összeomlottak. A német sereg és
hajóhad nem tudta áttörni Béla pozsonyi központtal irányított védelmi vonalát. A
nyugalmi időszakokban az ifjú herceg kiépítette Bélabányát és a Selmec,
valamint a Körmöc vidéki arany- és ezüstbányákat. Megindult az arany-ezüst
bányászat és a pénzverés.
Az egyházi és nyugati körök megbékítése érdekében I. Endre király a német
párthoz közeledett és a fiát, Salamont III. Henrik leányával, Judit-Máriával
jegyezte el. A házasság után a német kapcsolatok jobban elmélyültek. A külső
ispánságokban az uruki hívők nem akarták a nyugati származású papok részére
befizetni a tizedeket. Termény beszolgáltatást, vagy robotmunkát végezni sem
akartak, hanem veterán harcosként az önkéntes alamizsnaadást pártolták. Ezen
gondtalan és biztos megélhetést biztosító belső ispánságokban a megszokott
beszolgáltatási rend elmaradása miatt Endrét a klérus Béla herceg ellen
fordította. Ezért megkezdődtek a csatározások, amelyek sorsát a Csörsz-vonal
tárkányai döntötték el Béla javára, mivel az élvonalbeli lovasság is a veteránok
családjainak elgondolását támogatta. Endre, érezve az igazságtalanságot, német
segítségért folyamodott, amit meg is kapott. Bénultsága ellenére mégis lóra
szállt. Alattvalói a német barátság miatt elfordultak tőle. Endre hívei és a
németek vitézül küzdöttek, de Béla hadvezéri tudása hamar kibontakozott és
kiverte a németeket az országból. Endre is elmenekült, de szélütésében erősen
hátráltatva alulmaradt a harcban és leesett a lováról. Megtiportan Zircre vitték,
ahol az apátságban meghalt. Innen a tihanyi apátság templomába vitték és
ott temették el.

Levente herceg
István király féltestvérének, Vászoly-Mihálynak igen erős Gilgames-jelzése, azaz
beavatottságot jelző anyajegye volt, hiszen ő volt kora beavatott fejedelme.
Mindhárom fia is örökölte ezt, Andrásnak háromlevelű, Bélának négylevelű lóhere
jelzése volt, míg Leventének pedig csillagjelzése egy fáklyavégen. Ez azt
jelentette, hogy az Égiek szellemi vezetőnek küldték, s valóban apját ő
követte később a beavatott fejedelmi poszton. Levente volt tehát a kora
legerősebb fokú beavatottja. A beavatottak a 24 Hun Törzsszövetség keretein
belül egy külön hierarchiai rendet képeztek, ami teljesen független volt a világi
társadalmi rendszertől. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy esetenként ne
lettek volna átfedések, ám mégis külön, és mások által kerültek megválasztásra.
A beavatott rendszer központi magját az öt legerősebb fokozatú beavatott
képezte, függetlenül attól, hogy melyik törzsből származók voltak. Ezek
mindegyikéhez is tartozott 5-5, a sorban a következő legerősebb szintű
beavatott. Ez a 30 ember képezte az un. belső kört, az összes többi beavatott
pedig a külső körbe tartozott. A belső öt ember kiválasztotta maguk közül a
legerősebbet, s ő lett a beavatott fejedelem, aki a világ összes beavatottját
összefogta szellemi szinten. Ilyen beavatott fejedelem volt Levente is. (A
történelmileg ismert személyek közül még Jézus, Hunor, Bagamér, Buda, Aladár,
Álmos, és Vászoly-Mihály is). Beavatott fejedelmet általában 20 évenként
választottak. Ők mindig a legvédettebb helyen, azaz a Beavatott Központban
tartózkodtak, ahol a belső kör tagjai 20 évenként találkoztak. Közben pedig
állandó telepatikus kapcsolatban álltak egymással. Mikor új beavatott
fejedelmet választottak, akkor az előző fejedelem bekerült az Öregek Tanácsába.
Ez a rendszer még Ataiszból származik.
Levente herceg volt az, aki mindkét fivére (I. Endre, majd I. Béla) hadseregét
megszervezte. Ennek alkalmával csak olyan ifjakat tett meg tizedesekké, akiknek
Gilgames-jelzésük volt, azaz rendelkeztek az Árpádházi királyok egyedi
anyajegyével. Ők lettek a hadseregek vezetői. Főtáltosként Levente őrizte az
Arvisura anyagokat a Szent-Illés székesegyház altemplomában. A hibásnak
vélt feljegyzésekről újabb Arvisurákat rótt és 1047. húsvétján az összes Arvisura
másolatot Endrevárába küldte. Amikor a gyűjtemény az aranykincs nagy részével
megérkezett Füzesgyarmatra, a felesége, Ildikó-Ibolya aranyasszony önkéntes
tűzhalállal hősi halált halt. Ez egy régi szokás szertartási rendjéhez tartozó dolog
volt, amit a Beavatott Központ minden egyes költöztetésekor elvégeztek, s
melynek során az önkéntes áldozat immár a szellemi szinten segítette a
felbecsülhetetlen értékű kincs szállítását. Ugyanilyen áldozatot hozott annak
idején Jákó fősámán, amikor Ordoszból szállították át a gyűjteményt Budára.
Amikor Levente herceg értesült felesége haláláról, búskomor lett és örök
nőtlenséget fogadott.
Levente főtáltos inkább az ősi hitet képviselte és leginkább az Arvisura kincsek
áttelepítésével volt elfoglalva. Lebedvár fellegvárában halt meg. A besenyők
Kipcsák fejedelem vezetésével fogadalmat tettek rá, hogy az Arvisura anyagokat
továbbszállítják Kievből a manysikhoz.
A Levente-intézmény
Levente herceg hadsereg szervező munkája olyan hírnévre tett szert, hogy arra
még hosszú évszázadok múltán is emlékeztek. Nem véletlen tehát, hogy egy a
XX. század elején szervezett katonai intézmény rendszer is róla kapta a
nevét.
A trianoni békeszerződés megtiltotta Magyarországnak az általános
hadkötelezettségen alapuló hadsereg fenntartását. Így a katonai
előképzés legfontosabb színtere Magyarországon a leventeintézmény lett. Az
1921. évi LIII. törvénycikk, a testnevelési törvénynek nevezett leventetörvény
értelmében a "testnevelésben" az iskolát elhagyó ifjúság minden férfitagjának
kötelezően részt kellett vennie 12 éves korától 21. életévének betöltéséig. A
leventeintézmény kettős irányítás alatt működött. A felszínen nyílt a
kultuszminisztérium alá rendelt Országos Testnevelési Tanács (OTI') irányította,
míg a rejtett katonai szervezetet a tanács tábornoki rangú társelnöke vezette. A
szakbizottság vegyesdandár-kerületenként egy kerületi testnevelési felügyelő,
vármegyénként egy testnevelési felügyelő és járásonként egy testnevelési
vezető elnevezéssel álcázott hivatásos tiszt közvetítésével végezte munkáját. Az
egyesületek gyakorlatain való részvételt a hatóságok a szülőkön kérték számon,
és adandó alkalommal az elmaradásokért őket büntették pénzbírsággal vagy
elzárással. A leventeoktatók gyakorta tényleges tisztek voltak, akik a
katonaságnál megszokott gépies engedelmességet, fegyelmet várták el, és
sokszor értelmetlen fizikai megpróbáltatásoknak tették ki a rájuk bízott fiatalokat.
A leventemozgalom nem is volt népszerű, ezért vezetői, hogy vonzóbbá tegyék, a
cserkészet néhány megoldását próbálták átvenni, de nem sok sikerrel. Ráadásul
a militarista szellemnek ellenállni tudó cserkészetet magát is a Levente alá
rendelték 1939-ben. A honvédelemről szóló 1939. évi II. tc. a
leventekötelezettséget kiterjesztette az iskolai ifjúságra is a levente kiképzési
kötelezettséget. A katonai előképzés 1941 nyarán nyerte el végleges szervezetét,
amikor a kormányzó 1941. július 18-án rendeletileg, "Legfelsőbb Elhatározás"
útján "az ifjúság katonás szellemű neveléséről és a testnevelés erőteljesebb
végrehajtásáról" címmel szabályozta a kérdést. Felállították a Honvédelmi
Minisztérium VIII. Csoportját "a testnevelési és sport vonatkozású ügyek
intézésére". Mindebből az következett, hogy levente szervezet egyre inkább a
hadsereg bujtatott kiképzőterepe lett.

I. Géza

I. Béla fia Lengyelországban született. Részt vett az apja és az


I. Endre közötti harcokban. Apja halála után elfogadta Salamon
királyságát. Később azonban ő is küzdelmet folytatott a trónért.
Géza és öccse László egyesült seregei 1074. III. 14-én
Mogyoródnál győztek, ahol a magyarok, németek és csehek
egymást mészárolták. Géza és László hercegek az ország urai
lettek. Ennek az ország népe örült a legjobban, mert már régen
Gézát szerették volna látni a királyi székben. Gézának erős
fenntartásai voltak az uralom elfogadásában. Régen az volt
szokásban, hogy a jövendő uralkodó eltüntette elődjét és sok
esetben saját maga tette a fejére a királyi koronát. Géza
azonban Béla természetét örökölte, le akart mondani a koronáról. Az uralmat
ugyan elfogadta, de nem hadvezérként, hanem bűnbánó szerzetesként
uralkodott. Nagyon megfontolt, óvatos volt, és ha győzött is, engedékeny volt a
megkegyelmezésben. A nyugati szokásokat figyelembe véve I. Géza is
államérdekből nősült. Nagy Károly ivadékát, Zsófia hercegnőt, Arnulf belga-
limburgi herceg leányát vette feleségül. Ebből a házasságból született Kálmán
és Álmos herceg, valamint hat leánygyermek, akik közül négyen a Lebéd-házba
mentek férjhez, ketten pedig kiskorukban haltak meg. Zsófia halála után I. Géza
újra megnősült, egy bizánci patrícius leányt, Sinneadenét vette feleségül. Az új
feleség Lam herceg feleségének féltékenysége miatt 1077-ben visszament
Bizáncba. Rövid uralkodása alatt sokat tett az egyház megerősítéséért, ő fejezte
be a váci székesegyház építését, Mogyoródon emléktemplomot emeltetett, és
apátságot alapított Garamszentbenedeken. Az ő nevéhez fűződik a vasárnap
áthelyezése szombatra, amivel a keresztényeknek kedvezett, lévén, hogy a
zsidók szombaton nem dolgoztak.
A Királyi Tanács véleménye szerint I. Géza halálának az volt az oka, hogy a
pápaság és a püspöki kar hivatalosan nem ismerte el királynak. Hiába koronázta
meg a főnemesség 1074-ben Fehérváron, mert a megkoronázott király még élt. A
papság minduntalan azt hangoztatta, hogy béküljön ki Salamonnal és adja át
neki a királyi koronát. Ebben a lelki tusában őrlődött fel Géza. Állapota egyre
súlyosabb lett. Lam herceg és László kiskirály Fehérvárra siettek a hír hallatán.
Géza örömmel fogadta öccseit. Mindenkit elküldött az ágya mellől és halkan
közölte velük végakaratát: „Ne higgyetek a papoknak, mert azok csak a
saját hasznukat nézik!” 1077. április 25-én szörnyű kínok közepette hunyt el.

Lam herceg
I. Géza és I. László öccse, akinek létezését Dezső érsek már gyermekkorában
sem ismerte el, mert Lam olyan makacs gyermek volt, hogy még az apja
parancsára sem volt hajlandó megcsókolni a papok, sőt az érsek kezét
sem, hanem minden ilyen alkalommal elfutott az ünnepélyekről. Ezért az
esztergomi érsekség szóbeli javaslatára Lam nevét még csak ki sem ejtették.
A legszükségesebb esetekben a korán elhalt testvérük, Lambert vagy Lampert
néven szólították. László király soha nem volt féltékeny az öccsére, mert
ellensége lett a keresztény túlkapásoknak. Lam kizárólag a koronázás és a
temetések alkalmával járt Fehérváron vagy Esztergomban, inkább felépíttette
Lam várát, s ott tartózkodott.
Lam herceg 20 éves korában végezte el a Szakszinban megtartott 5 éves
sámánképzést, majd utána 4 évig Kálon végezte el a tárkányképzést. Amikor
Szakszinba távozott, mindenki azt hitte az udvaroncok közül, hogy vadászat
közben valahol meghalt. Csupán I. Béla király és annak környezete tudta, hogy
Lam herceg a hármas királyság összekovácsolásán fáradozik. I. Béla
királynak ugyanis az volt az utolsó akarata, hogy Endre legyen Róma
kereszténységének követője, László minden erejével Bizánc megbékítésére
törekedjen, míg Lam az ősi Magyar Vallás követője legyen. Lam épp ezért
javasolta már 1080-ban I. László királynak, hogy leányai közül valaki majd
Bizáncba menjen férjhez. I. Bélának az is kívánsága volt, hogy Lam a 3 fiús
szaporodási elmélet mellett az ősi, 8-as szaporodási törvényt kövesse és a
Csákok mintájára ne engedje kipusztulni az Árpádházat és hogy keresse az uruki-
mani keresztényeknek a régi sámánizmussal való megegyezését. A fent említett
un. hármas királyság kialakítása miatt Lam herceg javasolta azt is, hogy a
Magyarkáról hozatott aranyművesekkel a Szent-István-i aranyabronccsal Dukasz
Mihály aranyzománcos koronáját az uruki-mani belső Gilgames koronával össze
kell szerkeszteni, hogy a hármas-királyság eszméjét ezzel is jelképezzük. Ekkor
kezdett Lam tizedesi intézménye által erőre kapni a Korona elmélet, amely
bennünket a sima gilgamesi koronához kötött. A sima abroncskorona Urukból
került Tuspába és az Álmos-ház tulajdonába, amit aztán minden király a saját
ízlése szerint díszített. A Gilgames-koronát mindig a legbiztosabb helyen,
Vasváron őrizték, mivel ezen hely soha nem volt veszélyeknek kitéve. Ezt a
korona-mítoszt hagyta Kálmán az utódaira, amelyet a Gilgames-jelű tizedesek és
utódaik is magukévá tettek. Lam herceg már tárkányképzős korában is a közös
Álmos-Lebéd-ház külügyeit irányította. Amikor Kálmán uralkodása alatt újból
esedékessé vált a Szentföld visszafoglalása és Palesztina felszabadítása az arab
világ megszállása alól, a nyugati papság és a pápaság hívása után megjelentek
az első keresztes hadak, akik Zimonynál fosztogatni kezdtek. Lam herceg
serege azonban kiűzte őket az országból. A nyugatiaknak meg kellett
tanulniuk, hogy Magyarország nem barbár ország, ahol a Szentföld
felszabadítását megkezdhetik.
Lam Turi, Szakszin és Magyarka térségével tartotta a kapcsolatot. Gát-
Füzesgyarmat és az Urálbérc Örege között sokszor volt úton. A hírközlési
értesítésekben Lam herceg bevezette a palóc rovások használatát, amely
csak kevéssé tért el a marúzok, daragúzok és székelyek rovásaitól.
Nagyállattartásban pedig bevezette a párosrovások rendszerét, hogy a
mezőgazdaságok tizedeseinek az elszámolását is megkönnyítse. Az ország népe
a papi és hivatali latin írás mellett az ősi rovásírást is használta. Ezt a nép még
egyszerűbben udvari és kézműves rovásoknak hívta. A latin írás csak
Pannonföldre és a püspöki székhelyekre terjedt ki. A rovásírás Lam várától (a mai
Hainburg) egészen Magyarkán át Almák-Atyja birodalmáig terjedt.Lam erősen
hitte, hogy a Föld gömbölyű, amivel egyébként László király, sőt a palóc nép is
tisztában volt. Ettől egy percre sem tágított, még az 1080-as, Váradi-Kúriai
tanácskozáson sem. A papság Róma elgondolása szerint szigorúan vallotta a Föld
korong voltát, míg a hercegek ezen csacskaságukért kinevették a püspöki kart.
Lamnak Kolaj nevű feleségétől 12 fia és 6 leánya született. Tőlük 24 unokája
származott. Amikor Lambert nevű öccse kicsi korában meghalt, elhatározta, hogy
neki pótolnia az öccse veszteségeit is, így a 8-as szaporodási elv szerint neki 16
gyermeke született, akiknek mind csakis az Arvisura naptár szerinti neveket
adott. Fiai voltak: Bellény, Csucsom, Dernő, Gencs, Imola, Ladány, Rőce, Bolyk,
Kelecsény, Csetnek, Uza és Kobéla. Lányai voltak: Almágy, Betlér, Gerlice,
Gortva, Jósva és Hisnyó. Unokái: Madaras, Derencsény, Dobra, Gócs, Cikó, Leste,
Oskó, Doma, Feled, Bugyik, Lubény, Pozsáló, Bebek, Csaszó, Okolicsány,
Cserencsény és Zsedény a szüleik mellett tanulták meg elődeik igen nehéz
mesterségét. Lam herceg a vasművelők birodalmában és azoknak a kisegítő
tizedeiben egy-egy községet alapított utódai számára, amelyeket teljesen
kiépített. Lam a vaskőbánya és vaskohók vidékén és azok kiszolgáló
termelőhelyein a gyermekeivel együtt ipari létesítményeket alkotott,
amelynek Vasvár volt az elosztó központja, és Magyarország ipari és gazdasági
ereje. Fiai között, tárkány ellenőrzés céljából tíz tárkánykerületet osztott szét
létesítményeikkel. Bellény volt az, aki a keleti kereskedelmet intézte
Szakszin, Magyarka, Füzesgyarmat és Ordosz irányába. A hármas királyság elve
alapján a lóállásokat és azok pihenő helyeit szervezte meg. Ebben a besenyő és
kun társadalom is nagy segítségére volt. Mintaképül a Selyemút szervezettsége
szolgált. Csucsom nyugati irányban és délre intézte a tárkány kézművesség
és kereskedelmük dolgait, míg a fennmaradó tárkánytömény kerület: Dernő,
Gencs, Imola, Ladány, Rőce, Bolyk, Kelecsény, Csetnek, Uza és Kobéla fiai között
lettek szétosztva. Lam herceg az 1119-ik évet Palóc-Vasváron, már csak
fekvőbetegként töltötte, de szellemileg még teljesen friss volt. Utolsó
munkájaként a kézműves társadalom részére megszervezte a heti, a havi és
országos vásárok tartását. Könnyű volt neki ezen feladatot végrehajtani,
hiszen egész életében a tizedek megalapításán dolgozott és tárkányai érdekében
az egész országot bejárta. Ezzel sikerült végrehajtani testvéreinek, Gézának és
Lászlónak az elgondolásait .
Lam herceg sok munkája közepette is ragaszkodott Álmos és Madaj asszony
életmódjához, vagyis hogy hús nélküli ételeket fogyasztott, s azt is csak
mértékletesen, ezért Géza és László király testvéreit is túlélte. Bizánc és Róma
papsága a Lambert vagy Lampért néven emlegette a jelentésekben, de a köznép
és 24 Hun Törzsszövetség népei előtt az uruki-mani neve csak Lam maradt. Lam
herceg, aki az ország anyagi helyzetét 43 évi munkájával rendbe hozta, 1120-
ban, a medvetor 5. napján hunyt el. Hun szokás szerint Ózd-Vasváron
hamvasztották el és legkedvesebb vadászterületén, Murány környéki várában
helyezték el a porait putnoki emberfejes rátóban.

II. István

II. István 1101-ben született apja, Könyves Kálmán első


házasságából. Apja már négy éves korában megkoronáztatta,
hogy biztosítsa a trónutódlást. II. István rendezett pénzügyeket
és erős államot örökölt az apjától. A külpolitikai helyzet
ugyanakkor meglehetősen bonyolult volt. Háborúztak
Velencével Dalmácia birtoklásáért, a csehekkel, és beavatkozott
az orosz fejedelemségek közötti harcokba is. Ám egyik hadjárata
sem hozott számára tartós sikereket. A sorozatos külső
kudarcok napvilágra hozták az előkelők közötti ellentéteket is,
így a bárók egy csoportja a bizánci udvarban élő Álmos herceg
oldalára álltak. Erre István elhamarkodott támadást indított
Bizánc ellen, csapatai azonban súlyos vereséget szenvedtek. Csak fokozta a
problémákat, hogy Borisz herceg, II. István féltestvére, szintén fellépett ellene, de
kísérlete sikertelennek bizonyult. II. István egy francia-normann grófnak az
Itáliában élő leányát vette el feleségül, de gyermekük nem született. Így az
egyetlen lehetséges utód jelölt Álmos halála után annak fia, a megvakított Béla
herceg volt. István tehát az udvarába fogadta Bélát, s így a béke is helyreállt.
István eléggé rendszertelen életmódot folytatott, elég sokat italozott, ami a korai
halálhoz vezetett. A király bűnbánattal, szerzetes ruhába öltözve várta a halált,
amely 1131. évi március 1-jén következett be. Az utolsó medvetoron azt
kívánta, hogy Nagyváradon, László király mellé temessék el bűnbánóként, mivel
tönkretette az ő munkáját.

Vajk-István király élete

Vajk fiatalkora
Vajk Sarolt akaratának megfelelően 985 és 988 között lovas tárkányképzésen
vett részt. Minden reggel át kellett úsztatnia a Maroson, lovasmutatványok
végzése közben ellovagolt Török-Zsadányig és vissza. Másodéves korában
egyszer nagyon megfázott és Temesvárra, az arbag-rimalányok gyógyító helyére
szállították. Itt a Jenő törzsbéli rimalány, Csege, gyógyította ki a betegségéből.
Csege a testmeleggel való gyógyítást is alkalmazta, amiből hamar szerelem lett.
Vajk ezután minden szabad idejét Csegével töltötte, akit Tündének becézett.
Csege apja, Temes törzsfőnök követelte, hogy Vajk vegye feleségül a lányát.
Saroltnak azonban egészen más elképzelései voltak Vajkkal kapcsolatban, és
Csege-Tündét a testőrparancsnokságuk egyik tisztjéhez adták feleségül. Csege 7
hónap múlva világra hozta Vajk gyermekét, Zoltánt. Az első napokban Sarolt
hétfátyolos ágyban őriztette a gyenge fiúcskát, majd Esztergomban neveltette.
Vajk már benne volt a férfikorban, de mindig ellenállt a házasítási terveknek,
annyira szerette Tündét. Csege-Tünde nagyon fiatalon halt meg 996-ban. Zoltán
fiát ezután az erdőelvi rimalányok nevelték Sarolt rendelkezései szerint. Vajk
csak ezt követően engedett anyja házasítási terveinek és volt hajlandó feleségül
venni Gizella bajor hercegnőt. Géza az unokája számára egy gerendavárat
építtetett és birtokot adományozott. Mikor meglátogatta a kis Zoltánt, a
kiséretéből 24 székely vitézt hagyott ott, hogy vigyázzanak a kis unokájára.
992 és 996 között Vajk-István ifjúsági fejedelem volt, majd 988-tól 992-ig
tárkányfejedelmi tisztséggel tüntette ki Gyula lovasfejedelem.

A koronázási szertartás
Elől 24 pap ment füstölőkkel. A Székesegyház ajtajában Domonkos, a magyar
érsek várta a menetet. A palástot és a kardot István átadta Anasztáz érseknek.
Az érsek litániát mondott. Magyarul hirdette, hogy ezt a hitet meg kell tartani, a
királynak pedig meg kell védenie az egyház papjait, István országát általuk kell
kormányoznia. Azután a meghívottakhoz fordult és megkérdezte: - Alá akarjátok-
e vetni magatokat királyotoknak? Az ünneplők és a nép azt válaszolta: Akarjuk.
Erre Domonkos uruki illatos olajjal királlyá kente Istvánt. A koronázó dombot a
Csörsz-vonal tárkányai készítették a 72 tömény területéről hozott 1-1 aranyvékás
földből. Ekkor Doboka, Urhida, Buda, Zsombor és Bucna ajtónállók ráadták
Istvánra az apostoli pántokkal ellátott palástot, majd amikor István felszállt
Sólyom nevű kedves lovára, Domonkos kezébe adta az országalmát, jobb kezébe
pedig a Ravennából küldött kardot és így lovagolt István a koronázó dombra.
Először dél felé, majd északnak, utána nyugatnak, végül kelet felé sújtott. Ezzel
azt jelképezte, hogy az aranyasszonynak felajánlott országot minden ellenség
ellen védelmezi. Kardját átadta Dobokának, mint fővezérnek, tőle pedig átvette
az aranyos lándzsát a zászlóval. Ez azt jelentette, hogy a népnek ezt a zászlót
kell követnie. Utána István beült az Ordoszból hozott aranyozott királyi székbe és
Domonkos a fejére tette az Úr városbéli, majd föléje a liliomos királyi
koronát. Így koronásan fellovagolt a koronázó dombra Atilla kardjával s a hozzá
hű lovasparancsnokokat lovaggá, azaz vitézzé ütötte.

A kereszténység elterjesztése
Tonuzaba besenyő vezér hallani sem akart a kereszténység felvételéről. Erre a
sváb lovagok megszállták a várát, az abádi révnél két gödröt ástak és a fogoly
Tonuzabát, feleségével együtt a gödörbe állították. Húsz pallosos lovag aztán
nyakig betemette őket, szabadon hagyott fejüket pedig szétverték a
pallosukkal. Holttestük fölé nagy tüzet raktak, majd egész napos örömünnepet
tartottak. Népükkel egy halom földet hordattak rájuk, majd megkeresztelték
őket az Atya, Fiú és Szentlélek nevében.
Vászoly-Vazul főtáltos a Budavár Beavatott Központban Sarolt és Gizella előtt
kijelentette, hogy birtokain nem akar keresztény hittérítőket látni. Gizella ezért,
amikor Vazul Csákvárra tartott, utána indította lovagjait és Vazul szemét, - hogy
csakugyan ne lásson, - kitolatta.
Koppány és Vérbulcsú nagy haddal elindult Veszprém ellen, hogy Tonuzabát
és Vászoly Vazult megbosszulják és Saroltot megöljék. Ekkor Istvánt
Esztergomban fővezérré övezték és pajzsra emelték. Vecelin, Hunt, a két
Pázmány és Orci pedig lovashadsereget szervezett és a kabar-palóc
könnyűlovasságukkal elindultak Veszprém felé. Vérbulcsú megkésett, ezért
Koppány egymaga vette fel a küzdelmet. Vereséget szenvedett. Holttestét
négyfelé vágták és Székesfehérvár, Veszprém, Győr és Gyulafehérvár kapujára
szögezték. (Az esemény iróniája miatt megjegyzendő, hogy ha a térképen ezt a
négy várost összekötjük, - Győrt Gyulafehérvárral és Veszprémet
Székesfehérvárral, akkor megkapjuk a kereszténység szimbólumát, egy
szabályos kereszt alakot!) Ezek szerint az egykori feljegyzések szerint Tonuzaba
és felesége elásatása Géza lelkét terhelte, Koppány felnégyelése Saroltét,
Vászoly-Vazul megvakíttatása pedig Gizelláét. Gizellának bűnös lovagjai
szolgálataikért nem is kaptak nagyobb birtokot, „csak” egytizedes falukat. István
mint fiatal fejedelem, minden összeesküvőnek kitolatta a szemét. A
tolvajoknak levágatta a fél karjukat. A nagyszámú lovagi személyzetet fizetni
kellett, ezért különféle adóztatási nemeket vezetett be. Bevezette a füstpénz
adót, hegyvidéken a nyest-adót, juhászoknál a bárányadót, gulyásoknál az
ököradót és a csikósoknál a lóadót. Sík vidékeken 1 véka köles vagy gabona és
dombos vidéken 1 korsó bor vagy mézes sör volt a megszokott adó. Az épületfa
adót a Dunán Csepelre vagy Kalocsára, a Tiszán és a Maroson pedig Szögedre
kellett tutajon leúsztatni. Ebből építette Géza Székesfehérvárt és Esztergomot.
Ajtony 1002-ben áttért a görög-bizánci hitre, s még II. Bazeliosz császárral is
találkozott. Amikor mindez István tudomására jutott, Doboka fővezért egy 10 000
lovasból álló sereggel küldte ellene. Ajtony azonban nem akart háborúskodást,
hiszen Zoltán az unokaöccse volt, ezért inkább áttette a székhelyét a Karas
partjára. Ajtony azonban egyre többet követelt a Maros menti sószállítás
részesedéséből és a hittérítést sem nézte jó szemmel. Ráadásul gyakoribbá
váltak a besenyő betörések, amely harcokban áldozatul esett Buda fejedelemfi, a
sószállító út megbízott felügyelője. Ekkor István elküldte Csanádot a seregével,
hogy végre teremtsen rendet. Ajtonyéknak nem sok esélyük volt az óriási
túlerővel szemben. Csanád levágta a fejét, majd a nyelvét is kivágta, s azt a
tarsolyában hazavitte. Büszkén mutatta meg Istvánnak a nyelvet, amely a királyt
egykor szidalmazta. Ajtony legyőzésével megszűntek az ellenségeskedések. Ezt
követően új törvényt hoztak, miszerint a kézlevágás, a szemek kitolása, a
fülek levágása ezentúl megszűnik, és visszatér a régi rend: lopás miatt egy-
egy ökör, egy-egy tinó vagy egy-egy kakas beadása lett a büntetés. Akiket pedig
rovás bűnén kaptak, azokra várfogság büntetése várt. Ezt követően csak latin
betűkkel lehetett írni.

Az idősödő István
Miután Ilona hercegnő figyelmeztette Budavárát a német veszélyről, már 1015-
ben megkezdték az első aranylemez gyűjtemény elszállítását Abavárra.
Már Egernél megtámadták őket a pénzéhes püspökség lovasai, de szerencsére a
segítség időben érkezett. Ekkortól a területet védett nádorispáni területté
nyilvánították, s 1035-ig minden kincset és rovástitkot ide gyűjtöttek össze.
István azt javasolta, hogy Vászoly fiai, Endre, Béla és Levente hercegek tegyék
át a székhelyüket a kievi Szent-Illés székesegyház uruki-manihista keresztény
kolostorába és szállítsák el a Budavári Beavatott Központot Abavárról
Füzesgyarmatra. Tette ezt azért is, mert hivatalosan elismert utód nélkül csak
rájuk számíthatott, mint Árpád-házi utódokra, s ott biztonságban voltak.
Ekkor már István sokat betegeskedett. De nemcsak komoly testi, hanem lelki
fájdalmai is voltak. Benedek-Bence váci püspök látva István keserűségét, egyet
gondolt és elhozatta a kis Pósát a nagyapjához. Nagyon örült a szíve, hogy
láthatta Imre egyetlen fiát. Hosszasan eljátszott a kisfiúval ás sok ajándékkal,
játékokkal halmozta el. Búcsúzóul azt mondta neki: „Aranyos kisunokám! Te soha
ne akarj király lenni, hanem ilyen jókedvű, örömteli, kacagó, igaz szívű emberke.
Szeresd a mese tarkavirágú rétjét. Éljél soká és szeretettel gondolj a sokat
szenvedő nagyapádra!” – megsimogatta és sokszor megcsókolta unokáját, akit
már soha többé nem látott. Súlyos lábfájásával még sokáig szenvedett, végül
1038. augusztus 15-én hunyt el. A temetése augusztus 20-án volt, és ettől az
időtől kezdve ezt a napot István király napjának nevezték.

Vajk-István király utódai


Vajk Sarolt akaratának megfelelően 985 és 988 között lovas tárkányképzésen
vett részt. Minden reggel át kellett úsztatnia a Maroson, lovasmutatványok
végzése közben ellovagolt Török-Zsadányig és vissza. Másodéves korában
egyszer nagyon megfázott és Temesvárra, az arbag-rimalányok gyógyító helyére
szállították. Itt a Jenő törzsbéli rimalány, Csege, gyógyította ki a betegségéből.
Csege a testmeleggel való gyógyítást is alkalmazta, amiből hamar szerelem lett.
Vajk ezután minden szabad idejét Csegével töltötte, akit Tündének becézett.
Csege apja, Temes törzsfőnök követelte, hogy Vajk vegye feleségül a lányát.
Saroltnak azonban egészen más elképzelései voltak Vajkkal kapcsolatban, és
Csege-Tündét a testőrparancsnokságuk egyik tisztjéhez adták feleségül. Csege 7
hónap múlva világra hozta Vajk gyermekét, Zoltánt. Az első napokban Sarolt
hétfátyolos ágyban őriztette a gyenge fiúcskát, majd Esztergomban neveltette.
Vajk már benne volt a férfikorban, de mindig ellenállt a házasítási terveknek,
annyira szerette Tündét. Csege-Tünde nagyon fiatalon halt meg 996-ban. Zoltán
fiát ezután az erdőelvi rimalányok nevelték Sarolt rendelkezései szerint. Vajk
csak ezt követően engedett anyja házasítási terveinek és volt hajlandó feleségül
venni Gizella bajor hercegnőt. Géza az unokája számára egy gerendavárat
építtetett és birtokot adományozott. Mikor meglátogatta a kis Zoltánt, a
kiséretéből 24 székely vitézt hagyott ott, hogy vigyázzanak a kis unokájára.
Csege-Tünde fiát II. Zoltánt a köznép csak Erdeljü Zoltánnak hívta. Turu-
Domonkos fiát, Zsadány-Domonkost bízták meg a nevelésével. A Hargita alján
építtettek számára várat. A Gilgames eredetű sámánkoronával már előbb
megkoronázott ifjúsági fejedelem már 19 éves korában bejelentette apjának az
első fia születését. Zoltán várában 37 év alatt 5 fia és 3 lánya született: Barót,
Déva, Doboka, Zaránd, Selyk fiúk és Kovászna, Uzonyka, Halmágy nevű lányok,
akik Erdélyben maradtak. István király 1003-ban a sószállítás parancsnokává
tette. És bár a bolondulásig szerette Zoltánt, ám a túlzott nőszeretete miatt a
sószállótás parancsnokságából mégis inkább a tárkányfejedelemséghez helyezte
át, hogy ily módon minden vallási kötöttség nélkül, más-más várban, más-más
lányoktól születhessenek unokái. Zoltán valóban mindent megtett, hogy a
vérvonaluk meg ne szakadjon, és nagyon sok gyermeke született. Istvánnak az
volt a kívánsága, hogy mindegyik unokáját mutassák be neki 5-6 éves
korukban. Zoltán emiatt igen gyakran tiszteletét tette az apjánál és immáron 40
(!) utódot mutatott be neki. Az unokáival szemben mindig lágy szívű király
mindegyiküket birtokkal és hozománnyal látta el. Valamennyien életre való
utódjai lettek, bár Astrik és utódjai nem voltak hajlandók elismerni őket.
Legkedvesebb unokája a kis Piroska volt, aki Sarolt nagyanyja tetszését is
nagyon megnyerte, mivel szinte a hasonmása volt. Ő 1008-ban született és
Veszprémben élt. II. Zoltán 1025-ben Torda mellett, egy besenyőkkel folytatott
hősi harcban vesztette életét. A Gizellával kötött házasságából sokáig úgy tűnt,
hogy nem marad utód, mert a születendő gyermekeik – három fiú és két leány –
sorban meghaltak. Egyedül az 1007-ben megszületett Imre herceg.maradt
életben. István Imre herceg számára egy görög főúri leányt, Iréne hercegnőt
kérte feleségül 1019-ben, de tőle nem született gyermeke.
Koppány vezér halálhírére kilencvenezer besenyő harcos esküdött fel arra, hogy
beváltja Koppány átkát, azaz megölik majd István valamikori fiát. Az ifjúvá nőtt
Imrének egyetlen szenvedélye a vadászat volt. 1031-ben a bosszút esküdött
besenyők az őrízetükre bízott erdőségben egy vadcsapdát ástak, amelybe egy
dárdákkal megsebzett hatalmas vadkant eresztettek, majd a vermet ágakkal,
avarral lefedték, hogy ne látszódjon. Imrét vadászatra hívták és a verem felé
terelték. Bele is zuhant a verembe és a felbőszített vadkan szétcibálta. Ezzel
Koppány átka beteljesült.
Imre a palócföldi útjai során igen gyakran betért egy Jéne nevű rimalány házába.
Szerelmi kapcsolatuknak hamarosan élő bizonyítéka is született, de már az Imre
halálát követően: egy Radnót nevű kisfiú, akit palóc névadás szerint Pósának
hívtak. István tulajdonképpen csak ekkor nyugodott meg afelől, hogy
Imre valóban az ő fia. Ugyanis az Árpád-házi uralkodóknak (mivel
beavatottak voltak), mindig volt egy bizonyos anyajegy a hátukon.
Mikor egy csecsemő megszületett, az volt az első dolog, hogy az
apának bemutatták a gyermek anyajegyét. Mikor Imre született,
Vajknak csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy róla bizony
hiányzik ez a családi ismertetőjel. Viszont a kis Pósa hátán már ott volt az
anyajegy, bizonyságául a beavatott származásának. Bár Pósát hivatalosan nem
ismerték el örökösnek, azonban nevét mégis beírta a történelem nagykönyvébe,
hiszen az ő egyenesági leszármazottja volt az a Pósa András, akit később
Anonymusként ismerhettünk meg.
Idős korára István már sokat betegeskedett. De nemcsak komoly testi, hanem
lelki fájdalmai is voltak. Benedek-Bence váci püspök látva István keserűségét,
egyet gondolt és elhozatta a kis Pósát a nagyapjához. Nagyon örült a szíve, hogy
láthatta Imre egyetlen fiát. Hosszasan eljátszott a kisfiúval ás sok ajándékkal,
játékokkal halmozta el. Búcsúzóul azt mondta neki: „Aranyos kisunokám! Te soha
ne akarj király lenni, hanem ilyen jókedvű, örömteli, kacagó, igaz szívű emberke.
Szeresd a mese tarkavirágú rétjét. Éljél soká és szeretettel gondolj a sokat
szenvedő nagyapádra!” – megsimogatta és sokszor megcsókolta unokáját, akit
már soha többé nem látott. Súlyos lábfájásával még sokáig szenvedett, végül
1038. augusztus 15-én hunyt el. A temetése augusztus 20-án volt, és ettől az
időtől kezdve ezt a napot István király napjának nevezték.

Aba-Sámuel
Vajk nővérének, Piroskának 992-ben Pata nádorispánnak a kisfián, Abán
kellett elvégeznie egy koponyaműtétet, mivel játék közben a gyermek
leesett egy szikláról, s a feje súlyosan megsérült. Addig nem is ment el mellőle,
míg a mosolygós kisfiú meg nem gyógyult. Amikor pedig a megromlott politikai
viszonyok miatt a bolgár államban arról szónokolt, hogy a bolgár nép
ragaszkodjon a régi, magyarhoz hasonló nyelvéhez, a szláv irányzatú
uralkodóház az orthodox papok tanácsára Piroskát elzavarta a bolgár fejedelmi
udvarból. Kisfiát a trónörökösnek számító Delján Pétert is magával hozta. Ekkor
Piroska újból a Beavatott Központba került, ahol a nádorispán öccse, Aba
könyörgött a szépasszonynak, hogy menjen hozzá feleségül. Piroska azonban –
részint a nagy korkülönbség miatt – hallani sem akart erről. Aba azonban egy
vadászat alkalmával megsérült, és ismét az aranyasszony gyógyítói kezei közé
került. Közben pedig annyira megnyerte a kis Delján Péter tetszését, hogy a
kisfiú már Atának hívta, így végül Piroska mégiscsak férjhez ment a daliás
Abához. Egy feltételt szabott számára, hogy keresztelkedjen meg. Így vette fel az
Aba mellé a Sámuel nevet. Piroskának és Aba-Sámuelnek két (?) fiúgyermeke
született, az idősebbet Rozgonynak, a fiatalabbat pedig Abasárnak hívták.
Mikor Orseolo Pétert elzavarták, Aba-Sámuelt ültették a trónra. A koronázásába
azért egyeztek bele a közrendek és a magyar törzsfők, mert Aba-Sámuel Árpád
bátyjának, Kurszánnak a véréből származott. Pétert azonban III. Henrik
pártfogása alá vette és mindent megtett a királyságába való visszahelyezése
érdekében. Az úr-szolga viszony megszüntetése után a magyar főurak
elhatározták, hogy elteszik láb alól az új királyt. Aba-Sámuel azonban hamar
rájött az ellene tervezett merényletre, és 46 összeesküvőt kivégeztetett. A főúri
hatalmat megsértő Aba-Sámuel ellen a magyar főurak III. Henrikhez fordultak és
felajánlották neki a hűbérességüket. Az áruló főurak a besenyő lövőket Bihar és
Erdőelve tartományába vezényelték és az őrizetlenül maradt határon III. Henrik
csapatait átvezették a gyepűkön. Győr mellett, Ménfőnél ütköztek meg Aba-
Sámuel seregével. Itt a főúri lovassági csapatok átpártoltak a német sereghez és
Abát sebesülten, menekülés közben megölték. Piroska és Aba fia, Abasár későn
érkeztek. Piroska is súlyosan megsebesült, s eszméletlen állapotban szállították
Abavárra, ahol aztán sikerült felépülnie. Aba-Sámuel egyik legnagyobb tévedése
az volt, hogy a nyugati mintára megalkotott magántulajdont megszüntette és a
magyarok közös vagyonát vissza akarta adni az államvezetésnek. Ez a főurak és
a főpapok birtokát veszélyeztette.
Még Aba-Sámuel uralkodás alatt olyan egyezség jött létre, hogy Aba-Sámuel
feladja a Bécs-kurgán területét a németeknek egészen a Lajtáig, ha nem
avatkoznak bele Magyarország belügyeibe. Az átadás 1043-ban meg is történt,
de a mainzi érsekség szellemi irányítása alatt lévő német-bajor
érdekképviseletek egy pillanatig sem tartották be a megállapodást. Népünk a
védelmezőjét látta Aba-Sámuelben, ezért halála után is nagy tisztelet övezte. A
nép azt mesélte, hogy a ködmöne, szemfedője évek múltán is épségben maradt,
a sebei pedig behegedtek. Piroska többet nem hagyta el Abavárat, a
visszamaradt Arvisura anyagát rendezgette, majd annak teljes elszállítása
napján, sebfertőzés következtében 1048-ban halt meg.
A Képes Krónika – annak ellenére, hogy elég ellenséges hangvétellel beszél Aba
Sámuelről - mégis megemlíti, hogy mikor néhány évvel a temetése után
felnyitották a sírját, „szemfedőjét és ruházatát épségben, sebhelyeit
begyógyulva találták”.

I. Béla
István uralkodása idején Béla herceg is csatlakozott az Arvisura kincsek
kimenekítéséhez és a rovásemlékek lemásolásához. A Kevevárából
(Kijevből) történő elszállítás után az összes lemásolt Arvisurát ő hozta haza és
gondoskodott a Domonkos-rendben való elhelyezéséről.
Béla a bátyja temetése után bevonult Fehérvárra, ahol királlyá választották, s a
püspöki kar jelenlétében koronázták meg 1060 decemberében. A vezető
törzsfők is elérkezettnek látták, hogy érdekeiket
valóra váltsák. Aki kérésének Béla nem tudott
eleget tenni, az Salamonhoz és a német
segítséghez csatlakozott. A németek fellázították
a nemességet az uruki egyház követelése miatt,
akik az uruki-mani biblia terjesztését, s a
harácsoló papság leöletését kérték. Ekkor a
haladékot követelő német lovagok győztek, a
lázadók nagy részét szétverték és
megfutamították. Egy Kevevárából visszajött
rimalányt is foglyul ejtettek, aki azt követelte,
hogy vezessék be a rovások vésését a nemzeti
öntudat emelése végett. Miltény lánya ellenállt a
sok csatlósnak és sebzett, bilincses lábáról
inkább lerágta a húst, de nem vett magához
ételt, így öt nap múlva meghalt. Béla király sírt
a fejedelmi lány temetésén.
Béla Lengyelországba ment, ahol Kázmér herceg
testvérét, Riehát, vagy közkedvelt nevén Rixát
kérte meg feleségül. Ezt követően a lengyel
hadsereg mindig készenlétben állt Béla
megvédésére. Az országban hívei nagy hatalomra tettek szert. Mivel felesége
révén lengyel biztatást és segítséget kapott, ellene volt a túlzott német
barátságnak. „Valamit valamiért és semmiért semmit!” – mondogatta,
vagyis a papi rend legyen mindenben a nép segítségére, hogy megkönnyítse az
életét. A külföldről jött papság csak enniinni és mulatozni akart, folyton
dorbézolni jártak egymáshoz. A gazdag vidéki papok bevételéhez hasonló
jövedelmeket követeltek a szegényebb vidékeken is, amit a nép nagyon
megsínylett. Béla a panaszkodók mellé állt, s védelmébe vette a falvak
elnyomott népét az uzsorások ellen. A szabad ország, szabad nép elvével
németellenes hangulat kezdett uralkodni. Az újabb német vendégeket szerették
volna kiűzni az országból. A Csák-had 12 nemzetsége is Béla mellé állt. A mainzi
és salzburgi érsekség viszont a külföldi klérust támogatta követelésében. Béla a
rendbontók ellen megtorlással élt. A lázadók leverése a nagybirtokosok diadalát
jelentette, és Béla híveinek hatalmaskodását vonta maga után. Amíg Béla
uralkodott, IV. Henrik lovagjai 12 alkalommal törtek be az országba, de a
besenyők a támadásokat mindig visszaverték. Háromévi munka után teljesen
rendbe hozta az országot. Legfontosabb cselekedete az volt, hogy
egybeolvasztotta az uruki-mani és a római katolikus kereszténységet.
Egy kikötése azonban volt, amit a papság is elfogadott, hogy a papok nősülését
az uruki szertartás szerint kell elvégezniük. Ugyanis az urukiak csak egyszer
engedték meg papjaiknak a nősülést, ha azt gyermekáldás is követte. Béla
szenvedélye az építkezés volt. Saját maga Dömösön építtetett magának egy
nyári lakot, ahol összeomlott egy saját készítésű alkotása, amely alatt súlyosan
megsebesült. A Lebéd-ház tagjai azt állították, hogy felbérelt német építészek
rongálták meg az állványzatot, hogy az Béla királlyal együtt leszakadjon és a
király meghaljon. Béla azonban még így sebesülten is hadba szállt. Végül a
balesetéből származó vérmérgezésben halt meg 1063. szeptember 11-én
(megj.: érdemes odafigyelni erre a dátumra!).
István király féltestvérének, Vászoly-Mihálynak igen erős Gilgames-jelzése, azaz
beavatott anyajegye volt, nemhiába volt korának beavatott fejedelme.
Mindhárom fia is örökölte ezt, Bélának négylevelű lóhere jelzése volt.

Salamon
Salamont az apja már 5 éves korában, 1057-ben királlyá koronáztatta. Ez
azonban ellentétben állt az Árpád-ház alkalmassági törvényével. Ugyanis
amikor Salamon Szakszinban járt küldetésben, a szokásos pénteki szitásfürdésnél
a fürdősök és gyúrók keresték rajta a hercegek Álmos-házi
anyajegyét, az un. Gilgames-jelzést, de Salamonon semmit nem
találtak. Ezért újból kibontakozott a fejedelemi ifjak egymásközti
harca. A Lebéd-ház Géza, László és Lambert hercegeket segítette,
mivel I. Endre fiai, Salamon és Dávid hercegek közül egyiknek
sem volt Álmos-házi anyajegye. Béla halála után az Álmos-
Lebéd-ház törvényei szerint Salamon került - de most már jogosan -
a királyi székbe. Az Endre uralkodásának végén kialakult német
barátság meghozta a sikert Salamon uralkodásában. Az őt trónra ültető
Nordheimi Ottó vezette sereg megtette a kötelességét, ezért IV. Henrik helyett
Salamon megkapta anyjától „Atilla kardját". Így a magyar királyi udvarban a
német vendégek hatalma még jobban megnőtt, mint Péter korában.
Salamon, aki csupán 10 éves volt, amikor újból Fehérvárra került a királyi székbe,
igen szerette unokatestvéreit, Géza, László és Lam hercegeket, akik serdülő
ifjakként főként az erdőelvi kiskirályságban készültek a királyi hatalom
átvételére. Az ország társadalma a lovagias Béla fiai köré csoportosult. Salamon
felé csak kevesen tartottak, s ez megnövelte féltékenységét, amit a német
lovagrend szándékosan szított. Vid ispán szerint amikor VII. Dukasz Mihály
bizánci császár békekövetséget küldött a magyarokhoz, azok Gézánál álltak meg,
Salamont figyelemre sem méltatták. A feszültség köztük egyre nőtt, 1073-tól már
nyílt belháború zajlott. 1074-ben még Salamon diadalmaskodott, azonban rá egy
évre már Géza győzött, s Salamonnak menekülnie kellett. Kénytelen volt
elismerni Géza királyságát. Géza után László került a trónra, aki a Visegrádi vár
alsó tornyába záratta.
Amikor István király szentté avatása folyamatban volt és 1083. augusztusában
felnyitották sírját, a fedelét nem tudták felemelni. Caritas somlyai apáca azt
üzente, hogy látomása szerint addig nem is nyílik ki a fedél, amíg Salamon
börtönben van. Ezért Lam herceg kútásó tárkányai kiengedték őt a börtönből.
Ekkor valóban megnyílott István király koporsója. Salamont a királyi szentté
avatás szertartására szabadon engedték a visegrádi vár Salamon tornyából. Nem
tartózkodott sokáig az Árpád-ház örömünnepén, hamarosan német földre
távozott. Felesége nem fogadta szívesen a trónját vesztett királyt, sőt szóba sem
állt vele. Ekkor Salamon hátat fordított a nyugati világnak és keletre ment a
kunok és az úzok országába. Sereget szervezett, de Szakszin ellenezte a velük
szövetségben álló hercegek megtámadását. Salamon így kénytelen volt Besenyő-
Fehérvárra menni, ahol görög kereskedőkkel lépett érintkezésbe és Bizánc
szolgálatába állott. Azonban hadserege Rozsnyó mellett vereséget szenvedett.
Ekkor újra megfutamodott és Vidinbe ment, de amikor megjelent a magyar
városrészben, Bödönben, az ifjúság úgy megverte őt, hogy a szerzetesek
gyógyították a sebeit. Ezek a gyógyító görög szerzetesek ajánlották be őt a görög
császári haderőbe, ahol megmaradt híveivel együtt felderítő csapatvezérként
dolgozott. Egy rabló kun csoporttól elszenvedett veresége után a görög császári
haderők kinevették és halálhírét keltették, így felesége újra férjhezmenési
terveket szőtt. Salamon azonban nem adta fel a reményt, hanem szerzetesként
Fehérvárra ment és jelentkezett László királynál, aki a Szent Jobb Apátságba
küldte őt. Lam herceg megbízta, hogy egy Bodon nevű, több nyelven beszélő
tárkánnyal együtt menjen Pólába, ahol esetleg Dalmácia uralkodója lehet. 1085-
ben Bodon azt jelentette, hogy kötekedő természete miatt egy dalmát
borkimérésben Salamont megölték. Az összes aranyat, amit Lam hercegtől
kapott, mind elitta, már a temetésére sem maradt pénz, így a hajósok a tengerbe
dobták. Lam a Királyi Tanács tudta nélkül Salamont egész vándorútja alatt
kísértette. Amikor a kocsmai verekedők a holttestét a tengerbe dobták, a tized
őrség kihalászta. Pólából hazahozták az elporlasztott holttestét és László király
parancsára Visegrád-Salamon tornyának árnyékában temették el.

I. László

I. Géza öccse. Bátyja királysága alatt ő volt a hercegség ura. A győztes hadvezér
László nem igazán vágyakozott a királyi trónra. A Vének Tanácsa azonban
felkérte a korona elfogadására. László kért egy kis gondolkodási időt, majd az
ország helyzetére való tekintettel engedett a rábeszélésnek és 1077. tavaszán
az urukimani, azaz a sima Gilgames koronával Vasváron
megkoronáztatta magát öccsének, Lam hercegnek a várában. Ám
még az egyházi emberek rábeszélésére sem volt hajlandó arra,
hogy a Fehérváron lévő (római-etruszk) koronával addig
megkoronáztassa magát, amíg Salamon él. Ezért a köznép eleinte a
tárkányok és kézművesek királyának nevezte őt. Amikor azonban
Salamon meghalt, László király elrendelte a hármas királyi korona
összeszerelését, amihez 1086-ban kezdtek hozzá. A hármas korona
képi programjának megtervezésével és elkészítésével egy Dajka
nevű beavatott aranyművest bíztak meg, aki Magyarkáról jött az országba, lévén
hogy amikor László király került a királyi székbe, Lam herceg javasolta az
esztergomi várba való áthelyezésüket. Ekkor Dajka csoportja már 10
aranyművesből állt. Salamon halála után Dajkáék elvégezték az utolsó
simításokat is az új koronán és 1087. aranyasszonyának havában, István király
napján a főnemesség beleegyezésével I. László királyunkat a hármas koronával
a 24 Hun Törzsszövetség királyává koronázták. A kunnal történt elhíresült
párviadalát követően László Szakszinba lovagolt és a húgához, Piroska-Porvához
is ellátogatott Asszor-Ügyekre. Az elaggott Vata fia, János püspök még élt és
beleegyezett abba, hogy kisebbik fiát, II. Jánost iktassák be az új magyarkai
uruki-mani püspöknek. I. János püspök temetésén László és öccse, Lam herceg is
részt vettek. Mivel az arab és örmény kereskedők Magyarkát és a Van-tó
környékét nyugodtnak ítélték, felkeresték Tuspában az uruki-mani püspökséget,
és álruhában bejárták az arabul tudó beavatott csoport tagjaival a nagy Gilgames
országát, de ott csak a könyörtelen emberirtást és az elsivatagodásból eredő
pusztulást láthatták.
Nyugati körökben, ismerve Magyarország jó gazdasági helyzetét, mind többen
hangoztatták, hogy a Szentföldre menő hadaknak László király legyen a vezetője.
Erről sem László király, sem Lam hallani sem akart. Ahogyan László mondta: „A
Szentföldi csapatok fővezérségét soha el nem vállalhatom, mert ott a
szabir maradványokat nem gyilkolhatom le!”
Lászlóból hiányzott Salamon vad haragja és bosszúállása, de nem volt olyan
óvatos sem, mint Géza. Benne gilgamesi erő rejlett. Nem véletlen, hogy amikor
Szakszinban járt, egy kitömött oroszlánt kapott ajándékba, amit lakószobájában
állított fel, hogy a szakszini beavatottak szerint mindig eszében legyen, hogy ő, a
bátor hős, a Gilgameshez hasonlító, legyőzhetetlen hadvezér, a népét
megelégedetté és boldoggá fogja tenni. Ebben az időben a székelyek
tárkányfejedelme Rozsnyó vitéz volt, akinek ugyanolyan Gilgames-jegye volt,
mint Lászlónak. Az Oltban történt fürdés közben László egyszer megkérdezte
kedvenc tömény vezérétől, hogy honnan szerezte az övéhez hasonló Gilgames-
jelzést. Erre Rozsnyó elmesélte neki, hogy ő Vajk és Csege-Tünde unokájának a
fia. Lászlóék még tartották a kapcsolatot a keleten maradt rokon népekkel, és
nem ellenezték a regős énekeket és meséket sem. Endre, Béla és Levente
írnokserege révén fennmaradt a sok ezer éves múltunk tudata. Nagyváradon
László összegyűjtötte a még életben maradt rimalányokat, akik a rovásokról
újabb másolatokat készítettek, és latin betűkkel is átmásolták az Arvisurák
tartalmát. Lam herceg és Rozsnyó tárkányfejedelem nem szüntette be a
rovások formájában történő üzenetközlést sem, sőt a tizedeseknek is
kötelező volt katonai kiképzésük második évében megtanulni a rovásokat. Ez lett
Lam herceg külügyi hírközlésének a nyelve is. A rovások segítségével tartották a
kapcsolatot kelet felé és az Élet-Templomával is. A váradi és a királyi kúria
viszont csak latin nyelven továbbította László király intézkedéseit. Lam és László
csak rovásokkal tartotta a kapcsolatot, bár mindketten jól ismerték a latin
nyelvet. Rozsnyó tárkányfejedelem társai csak rovásokkal továbbították
üzeneteiket.
László igen sokat tett az állam megerősítéséért. Dekrétumokat adott ki a
magántulajdon védelmére, szabályozta az igazságszolgáltatás intézményének
működését, egy sor intézkedést hozott a hitélet fellendítésére és az egyház
fejlesztésére. Ugyanakkor szembefordul VII. Gergely pápa irányzatával, pl. a papi
nőtlenség kérdésében. Megakadályozta, hogy az apátságok Róma fennhatósága
alá kerüljenek. Megszervezte a váradi és a zágrábi püspökségeket. László
igyekezett semleges maradni a pápaság és a császárság küzdelmében. 1091-ben
elfoglalta Szlavóniát, Horvátországot és Boszniát. Hadat viselt az oroszok ellen,
és beavatkozott a lengyel trónharcokba, majd a cseh belviszályokba is. I. László
rheinfeldi Adelheid hercegnőt, Rudolf ellencsászár lányát vette feleségül.
Házasságukból csak leánygyermekeik születtek: Telena, Igonka és Piroska.
Piroska Kommenosz János görög császárhoz ment feleségül Bizáncba. Ott Iréne
néven is megkeresztelkedett, és nagyon komoly hírszerzési munkát végzett a
magyar Királyi Tanács részére. Iréne-Piroska császárnőnek 4 fia: Alexiosz, Izsák,
Mánuel és Andokinosz, valamint 4 leánya született. Már ezen 8-as szaporodási
elven is látni lehetett, hogy László király Piroska nevű leánya ízig-vérig Magyar
Törzsszövetségbelinek vallotta magát. I. László király 1095. nyarán a cseh
hadjárat idején megbetegedett és meghalt. 1192-ben avatták szentté.
László, az Isten fia
I. Géza a királlyá koronázását követően Lászlóval együtt felkeresték egyik
győzelmük helyét. Hirtelen egy szarvas tűnt fel előttük, szarvai tele voltak égő
gyertyákkal, s az erdő felé iramodott. A vitézek rányilaztak, mire az a Dunába
szökkent. László azt mondta, hogy „Bizony nem szarvas volt az, hanem
Isten angyala, agancsain a gyertyák fényes tollak”. Gyakorlatilag ezzel a
testvérpárral ugyanaz a csodaszarvas jelenet történt meg, ami annak idején
Hunorral és Magyarral, ami azt jelenti, hogy ettől fogva László vált ezen erők
birtokosává. Amikor Salamon ellen kénytelen volt hadat viselni, vitézi ruhában
egyedül lovagolt a pozsonyi vár alá. Salamon elindult, hogy megvívjon az
ismeretlen vitézzel, merthogy nem ismerte fel unokatestvérét, de riadtan fordult
vissza, mert úgy látta, hogy Lászlót az angyalok tüzes karddal védelmezték.
Számos legenda fennmaradt Szent László híres Szög nevű lováról is, aki egy
fehér táltosparipa volt. Hatalmas szakadékokat tudott átugrani, forgószél
módjára vágtatott. E ló patája nyomán forrásvíz fakadt: Püspökfürdőn, Jászón,
Vácszentlászlón, Tordán, Szentkúton, Búcsúszentlászlón. Pogányhavason pedig a
völgyi pocsolyát varázsolta „szépvízzé”, azaz ivóvízzé. Az ő nyolcszögű patkója
nyomát őrzi a szikla Patkóskőn. S ezzel a lóval vette üldözőbe László király azt a
kunt, aki elrabolta a váradi püspök lányát.
Szent László egy mágus volt, s mint ilyen ő is képes volt materializálásokra.
Mint ahogyan Jézus a vizet borrá változtatta, a kenyérrel és hallal pedig un.
bőségteremtést végzett, ezt számos más történelmi személy is megtette, így ő
is. Pl. az egyik csata közben egy pusztába jutott a seregével, ahol éhínség
sújtotta őket. László imádságára szarvasok és bivalyok egész csordája jelent meg
a táborban. Máskor pedig, amikor a tatárokat üldözték éppen, azok pénzt szórtak
eléjük. László imájára a pénzérmék mind kővé változtak, nehogy a serege
megálljon azokat felszedegetni. Szent László királyunkat imádkozás közben
többször is látták levitálni, azaz a föld felett lebegni. Egy éjszaka, mikor szokása
szerint belépett a váradi templomba, hogy imádkozzon, kamarása kint
várakozott. Elunva a hosszas várakozást felkelt és benézett. Azt látta, hogy Szent
László megdicsőült testtel csodálatosan ragyogva lebeg a légben. Mind a
materializálás, mind a levitálás kapcsolódik azon képességéhez, hogy képes volt
parancsolni az egyes természeti elemek szellemeinek. A négy elementál –
a Levegő (Szilfek), a Tűz (Szalamanderek), a Víz (Nimfák) és a Föld szellemei
(Gnómok). Szent László is az elementáloknak parancsolt, amikor vizet fakasztott
a sziklából, hogy a serege szomját olthassa. Tordán, és még jónéhány egyéb
helyen hasadék támadt mögöttük az imája folytán, hegyeket mozgatott meg
ezen képességével. Mivel László egy nagy lélek, ezért az ereje még a halála után
sem hagyta el őt. 1345 farsangján a székelyek és a magyarok Laczfy András
vezetésével a tatárok ellen vívtak. I. László király ekkor - bár fizikailag halott volt
már - mégis együtt harcolt a híveivel, ugyanis a fejereklyéje egyszerűen eltűnt a
templomból, s csak harmadnap talált rá a sekrestyés izzadtan és csatakosan. Egy
tatár fogoly elbeszélése is alátámasztotta ezt, hisz elmondása szerint a
székelyeket egy hatalmas termetű vitéz, magas lovon, a fején aranykoronával, a
kezében pedig harci szekercével vezette a csatában. Feje fölött pedig szépséges
koronás asszony lebegett, aki nem volt más, mint a magyarok Boldogasszonya.
László királyunkat 1192-ben avatták szentté. A szertartás alatt a pápai legátus,
mint mindig, most is azon volt, hogy hogyan lehetne elhúzni, elodázni a
kihallgatás folyamatát. Ekkor hat óra tájban egy hihetetlenül erős fényű,
vörös csillag jelent meg az égen a monostor felett, és két órahosszáig ott
tündökölt. Szent László csillagának figyelmeztetésére aztán a legátus mégis
meghozta pozitív döntését.

(Könyves) Kálmán
I. Géza idősebb fia. Kálmán herceg az Árpád-ház uruki-mani öspöröse volt. 1094-
ben uruki-mani püspök lett Váradon azzal a kikötéssel, hogy halála után újabb
Árpád-házi püspök már nem lesz, mert az uruki és római katolikus egyház
Magyarországon egyesül, ami főként László királynak volt az érdeme. Mivel
azonban Lászlónak csak leány gyermekei voltak, ezért uralkodnia kellett. Kálmán
hercegnek szenvedélye volt a könyvek gyűjtése. Mani bibliától kezdve arab
tudósok bölcseleti könyvéig három helyiségnyi könyvet szerzett, ezért
ragasztották rá a "Könyves" előnevet. Kálmán csak könyvet hordott mindenüvé a
hóna alatt és ettől megpuklisodott és rosszaságában sántítani is kezdett.
Átdolgozta és kiegészítette Szent István és László módosított törvénykönyvét.
Okosság és józanság áradt a könyveiből. Megszüntette a boszorkány-égetéseket.
Ebben Lam felesége is segítségére volt, mert Ózd leánya, Kolaj, amikor Úr, Uruk
és Tuspa városából elhozta az uruki-mani Biblia egyik fogalmazványi példányát,
abban agadi írással megmutatta Kálmán püspöknek Jézus szabír nyelven írt
levelét, amelyben ez állott: "Boszorkányokról pedig, mivel nincsenek,
említés se tétessék!"
Öccsét, Álmos herceget Horvátország királyának tette a Királyi Tanács. Álmos
hercegnek a lelkében azonban elhatalmasodott a hatalomvágy, pedig Kálmán
megkoronázása után megosztotta az országot az öccsével. A főúri csoportok
azonban Kálmán ellen uszították. Végül Álmos herceg V. Henrikhez futott és
Salamonhoz hasonlóan hűbérül ajánlotta az országot. Lam herceg mozgósította
az uruki keresztényeknek a bevándorolt kun és úz vitézekkel és a kuma-magyar
tárkányokkal kevert seregét és Pozsonynál csúful megverték V. Henriket. Kálmán
Álmos herceget megvakíttatta a lázadás bűntette miatt, sőt cselekedetével még
Szent Istvánon is túltett, mert Álmos herceg 5 éves kisfiát, Bélát szintén
megvakíttatta. Ha Lam herceg megfontoltan elő nem készítette volna a
hódításait, bizony nem lett volna annyi sikere! László király
kezdeményezését folytatva az új és a régi Szlavóniában és Horvátországban is
megszervezte a belső rendet. Sok dicsőséget szerzett a magyar fegyvereknek,
mert az adriai tengerparti Dalmácia városait elszakította Velencétől. Kálmán a
házassága tekintetében is az olasz viszonyokhoz és a pápasághoz próbált
igazodni, mivel I. Roger gróf leányával kelt egybe. 1097-ben a menyasszonyt
Magyarországra engedték, ahol megtörtént a házasságkötés és a királynő
koronázása. Ebből a házasságból született Kálmán utóda, II. István, valamint
László és Zsófia. László még 1112-ben meghalt, pedig Kálmán király nagy
reményeket fűzött hozzá. A 11 éves László minden tekintetben nagybátyjára,
Álmos hercegre hasonlított. Zsófia nevű nővére a Bebek-hadba ment nőül az
Abák nemzetségébe. Amikor Buzilla királyné meghalt, Kálmán ismét
házasságra adta a fejét, s a szuzdali fejedelem leányát, Eufémiát vette nőül.
Házasságuk nem volt hosszú életű. Feleségét házasságtörésen kapta és
hazaküldte Szuzdalba. Eufémiának is született még egy Borisz nevű fia
Kálmántól, akit azonban soha nem ismertek el törvényes utódjának.
Kálmán 1116. február 3-án hunyt el. Lam herceg a fehérvári királyi
temetkezőhelyen Szent Imre mellé temettette.

Anonymus (Pósa András)


II. Endre legbizalmasabb embere Pósa Pál volt, aki az Aranybulla
megszerkesztésében is fontos szerepet játszott. Kis unokaöccsei gyakran
meglátogatták a budai palotájában. Ugyanis ez a kilenc testvér nagyon korán
árvaságra jutott, s Pósa Pál vállalta a gyámságukat. A testvérek egyike, a kis
Pósa András a Gömör-megyei Radnót községben született 1210-ben. Testvérét,
Gyulát Pósa Pál a jászvásári domonkosoknál neveltette, András pedig a
rimaszombati cserepesekhez került mesterséget tanulni. Amikor András a
nagybátyjánál járt Budán, gyakran találkozott Béla kiskirállyal, akinek hamar
elnyerte a bizalmát, mert rendkívül eszes fiú volt. 1235-ben Csadaj mongol vezér
elindított egy ötéves sámánképzést Bugátban. Ezen IV. Béla királyunk is
képviseltette magát, hiszen Pósa Andrást küldték el rá. A képzés 1230-1235
között zajlott, ahol András Bajdar sámán néven szerepelt és igen előkelő
helyezést ért el. Mivel kerel-palóc nyelvjárással beszélt, Kuma-Magyarföldön
keresztül jött vissza Jászvásárra, majd 1235. október 10-én érkezett meg Budára.
Magával hozta Csadaj fősámán szövetségi felhívását is, amely az alábbiak szerint
szólt.
„Égi eredetű Kabul kagán, Mennyei eredetű Kutula kagán elgondolása szerint, az
Égi eredetű Agaba-Bilge parancsára az egyik Nagyvíztől a másik Nagyvízig kell
kiterjesztenünk a Hun Törzsszövetség határait. Kitajek sárga hite, Mohamed zöld
hite, Róma fehér hite kéjelegve gyilkol bennünket, megbocsátást és dicsőséges
mennybemenetelt ígérve öldöklő híveiknek. Hazudnak, mészárolnak és lopnak,
azt gondolva, hogy imaszerű mormolásukra képzelt isteneik mindent
megbocsátanak. A mi békességre törekvő Égi eredetű népeink ezt tűrték. De
most végre kell hajtanunk Agaba-Bilge parancsát! Napnyugaton Béla király
uralkodjék!"
Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a mongol szövetségesek felhívást intéztek
a magyar törzsszövetség felé azzal, hogy mint a a 24 Hun Törzsszövetség tagjai,
vegyenek részt az egyik nagyvíztől a másik nagyvízig, azaz a két óceán közötti
teljes terület elfoglalásában. Ennek fejében a mongol vezetés az így kialakuló
óriási birodalom nyugati részének kormányzásával a mindenkori magyar királyt,
mint szövetséges vezetőt bízná meg. Ezt követően András a Pósa Pál által
megszervezett kancelláriában dolgozott, mert nagybátyja látása már igen
meggyengült. 1236. január 25-én megnősült, Radnóti Piroskát vette feleségül. A
székely Radnai havasok alatti kastélyában 3 fiuk született. Piroska azonban 1240.
májusában meghalt. A gyerekeket a székely-úz rokonság nevelte, mert András
folyton úton volt Jászvásár és Buda között, majd Csadaj kérésére két évre
Karakórumba vezényelték. Gyakorlatilag ő szervezte a két uralkodó közötti
levelezéseket.
Batu kán 1237-ben átlépte a Volgát, és 1240-ben elfoglalta Kevevárát, azaz
Kievet. Ekkor érkezett meg Pósa András Csadaj fősámánnak az 1240. évre szóló
üzenetével. Ebben arról is értesítették Bélát, hogy Batu kán a német síkságon
nyugatnak tart, ő pedig Dunna asszony folyama mellett induljon meg nyugat felé,
míg Kadan Bizánc felé vonul. Dzsingisz kán hangsúlyozta, hogy ő nem akarja
meghódítani Magyarországot, hanem a Nagyvízig minden területet magáévá akar
tenni. Hódításuk után pedig ezen területnek ellenőrzését az Árpád-házi királyokra
bízza. Ezen levélváltásokat Pósa és Köttöny intézte. Azonban egy kis hiba történt.
Miután Pósa első felesége meghalt, egy palóc vitéz-sámán előkelőség lányát
vette feleségül, aki a harmadik gyermeke születésénél gyónás közben elárulta a
gyóntató német papnak a mongolok terveit, ezért Köttöny hírvivői kivégezték az
asszonyt. Ekkor Pósa András a mongol tervek ellen hangolódott és jelentése
alapján az Aranyasszonyok kegyhelyének szigetén a felbőszült nemesség és
papság Köttönyt és udvartartását kivégezte.
IV. Béla a nyugati hatalmakhoz és a pápához fordult segítségért, de annak nem
volt semmi eredménye, sehonnan sem kapott segítséget. Mivel a nemesek
vonakodtak részt venni a mongolok elleni csatában, a király úz csákányosait
fegyverbe szólította. A csákányos vitézek kenyéradójuk, IV. Béla mellé álltak, az
erőtlen nemesi sereg gyávasága miatt közrefogták a királyt és kiszabadították a
mongol sereg gyűrűjéből és környezetével úz-földre menekítették, majd az úz
csákányosok elkísérték a királyt Nyitráig. Innen II. Frigyes osztrák császárhoz
ment, de az minden segítséget megtagadott tőle, sőt zsarolni kezdte. Ekkor is a
csákányos vitézeinek kellett kimentenie az osztrákok keze közül. Sopronnál és
Zágrábnál újból harcra került sor az úz csákányosok és a betolakodó osztrákok
között. Boszniában várta a királyt a két Pósa és Dalmácián át a palóc
csákányosokkal Veglia szigetére menekítették családjával együtt. A dalmát
városokban nem volt biztosítva az életük, mert mérgezéstől kellett tartani. Pósa
András Dalmáciában bevárta a mongol portyázókat és Csadaj fősámán arany
pajcájával igazolta, hogy sámánképzésen megfigyelő szolgálatra kapott
parancsot. A mongolok megkérdezték tőle: „Merre menekült a szószegő király?"
Pósa András megadta az irányt Zágráb felé, ahogy a mongol tervek szóltak. A
mongol harcosok megcsókolták az aranypajcát és Csadaj nevét tisztelettel kiejtve
ellovagoltak. Ilyen pajcát csak olyan sámán, vagy mongol követ kaphatott, aki
legalább öt nyelven beszélt. Pósa András a harcos járőrnek minden tagjával
tudott beszélni. Gyorsposta futárral hír érkezett Ogotáj nagykán haláláról és a
mongol vezérek torzsalkodásairól, ezért Batu kán minden hadműveletet
megszüntetett. A Bizánc helyett Erdélybe bevonult Kadan is visszafordult. IV.
Béla a tatárjárás után Pósa Andrást papneveldébe küldte, majd utána megtette
belső titkárának és a Kancelláriába osztotta be. Az országépítés befejezésével -
amikor már Pósa András látása is gyengülni kezdett - nagybátyjához küldte
Boszniába. Annak halála után 1260-ban utódjává tette a püspöki székben, és
mint az Árpád-ház püspöke, IV. Béla titkos tanácsosa lett. A megbékélés
végett Pósa András ekkor fejezte be a kerel-úz jellegű palóc Gestát. IV. Béla
tudott róla, helyeselte is a nemesség eredetéről szóló megemlékezést, mert
nagyot csalódott a keresztény világban.
A mongolok vezetése 1270-ben halálra ítélte Pósa Andrást az aranypajcával való
visszaélés miatt. Kubiláj tatárokat küldött a felkutatására, akik 1271-ben
Boszniában kivégezték, mert 1240-ben nem hajtotta végre Csadaj parancsát,
azaz nem tudta IV. Bélát rávenni, hogy ő is induljon meg a nyugati kereszténység
világának meghódítására. A közismert palóc Gesta, a székelyek, a nyékiek, a
madzsarok és a badzsirtok Gestája is kikerült Kambalukba, Kubiláj édesanyjához,
ahol a palóc Gestához befejezésként Ungika szojorgaktani a Gesta rovóiról az
alábbiakat tette hozzá:
„A Palóc névadó szerint Pósa Pál 1176-ban Gyertyaszentelő napján született
Radnóton a Pósa nembéli Bátka-Bolyk vitéztől és Andrási Katalintól, a Csák
nemzetségből, akiknek igen sok gyermekük volt. Pozsonyban az agglegény
szentgyörgyi és bazini gróf a fiává fogadta. Ennek eredményeképpen később
ebbe a grófi családba nősült be. Korának egyik legkiválóbb egyházi és világi
szónoka volt. A Bizáncban nevelkedett III. Béla tájékozódás céljából felvette a
kapcsolatot a mongolok törzsszövetségével. Pósa Pált keresztfiává fogadta, aki
így a környezetében nőtt fel. 1190-ben elsőnek őt küldték Bugátba
sámánképzésre, majd később, 1195-ben a Kurszán nembéli Üröm vitézt. Pósa Pál
legfontosabb feladata a budavári királyi Kancellária megszervezése volt. Imre
király 1196-ban Turcsi rimalányt, 1200-ban Zernye rimalányt, 1205-ben a Csák
nembéli Masát, 1210-ben a Pósa nembéli Gácsot, míg 1215-ben Turcsi rimalányt
Karakórumba küldte. 1220-ban II. Endre a Deédes nembéli Mohos vitézt és a
Csák nembéli Ungikát küldte Bugátba és Karakórumba. Ungika Dzsingisz-kán
legkisebb fiához, Tolujhoz ment feleségül, annak öt fiút és három
leánygyermeket szült. Fiai közül Möngge és Kubiláj lett a Mongol Törzsszövetség
uralkodója."
IV. Béla azt remélte a Gestától, hogy felkelti a főpapok érdeklődését azon
Arvisura nyomok iránt, amelyeket a papság a rovások kiirtása során
megsemmisített. Mindezeken kívül a Gesta szemrehányást is jelentett a nyugati
világnak, mert teljesen megsemmisítették a rovásokat.

II. (Vak) Béla

Miután a kis Bélát megvakították, Lam herceg családja a


titkosszolgálatuk segítségével biztonságba helyezte a gyermeket
a pécsváradi kolostorban. Később, mivel II. Istvánnak nem volt
utóda, a megvakított fiút a király 1129-ben az udvarába hozatta
és Uros szerb zsupán leányát kérette meg számára feleségül.
Vak Béla és Belos Ilona házasságát gyorsan megkötötték és II.
István még megélte, hogy a fiataloknak megszületett az első
fiuk, akinek nagy ősükről a Géza nevet adták.
Borisz, az elzavart Eufémia királynő Oroszországban született fia
azonban anyjának kolostorba vonulása után a trónt követelte.
Bár Kálmán nem ismerte el fiának, de az egyházi törvények
szerint mégis a király fiának tartották. Lengyel-orosz segítséggel indultak
Magyarország ellen. II. Béla csapatai támadásba lendültek és vereséget mértek a
Borisz oldalán megjelent csapatokra.
A vak és magatehetetlen király élénk figyelemmel fordult a múlt felé. Bellényt,
Lam herceg fiát és feleségét Dajkari Rimaszécset az alvidéki udvarába rendelte
és Dajka aranyműves sok ezeréves tanítását a magáévá tette: " Amelyik nép
megtagadja múltját, az elbukik!"
A Csák nembéliekhez hasonlóan szigorúan betartotta az ősi 8-as szaporodási
elvet: Géza, László és István fiai után Piroska, Emese leánya, majd Álmos
herceg Zsófia és Gertrúd leánya született. Álmos herceg névadásával
bizonyítani akarta az Álmos-ház folytatását. Még egy fia született volna, Árpád.
Bábahiány miatt azonban ő meghalt. Görögországból hazahozatta az apja, Álmos
holttestét és azt Szent István és Kálmán mellé temettette el. A Szakszinban
kiképzett Bene sámán volt előbb II. István, majd II. Béla jobbkeze és hírhozója.
Végigjárta a Suomi, Viroláj, Sambe, Lett, Csud, Vepsze, Vót, Zsór és Livek lakta
részeket. Utána felkereste a Mescser, Moksa és Merja Mordvinokat, Csuvaszokat,
Marikat, Komik és Udmurtok lakta területeket, a Baskír-magyarokat és Manysikat.
Az Élet-Templomában elhelyezte a magyar nyelven írt legújabb
Arvisurákat és a Hantik földje után az Emba folyón át a Kazár tengerre hajózott.
Itt felkereste a hegyi avarokat, gara-úzokat és Kuma-Magyarország fővárosát, az
ősrégi Magyarkát. Kabul kagán 1140-ben Füzesgyarmaton járt és azt a javaslatot
tette Bene sámánnak, hogy a magyar és mongol törzsszövetségeket
egyesíteniük kellene és akkor beteljesülhetnének a 24 Hun Törzsszövetség
céljai, mert egyik Nagyvíztől a másik Nagyvízig terjedhetnének a Hunok
Birodalmai. Bene sámán felesége Törtelen aranyasszony volt. Törtelen először II.
István, majd II. Béla levelezéseit intézte. A vak királynak ő volt a felolvasó
nádora, mivel a férfiakban nem bízott meg. Mivel Törtelen a szerb és a görög
nyelvet is beszélte, ezért II. Béla jobbkeze lett.
Béla újjáépíttette a leégett pannonhalmi apátságot a bencés monostorral együtt
és részt vett a felszentelésén. Budavár alagút-rendszerében is gyakran
megfordult és a kijárattal szemben igen szép lakot építtetett az Aranyasszony
és a rimalányképző részére. Az Endre, Béla és Levente korában lemásolt ősi
rovásokat szívesen hallgatta a rimalányok szájából és sokat elgondolkozott.
Budavár után meglátogatta Avarbástya és Kurszánvár alagút-rendszerét, amelyet
rendben tartottak ugyan, de az épületek régen elkoptak fölül, a por és az
enyészet lett úrrá. Béla nagyon érezte vakságbeli hátrányát a többi uralkodóval
szemben, ezért uralkodásának utolsó éveiben búskomorságba esett és II.
Istvánhoz hasonlóan a borban keresett vigasztalást. Az udvaroncai ilyenkor
lepték el olyan birtokigényekkel, amire csak áhítoztak. Rendes viszonyok között a
király elé sem mertek volna lépni, mámoros állapotban a nem remélt dolgokat is
aláíratták vele. Gyakori mulatozásai mellett, ha kijózanodott, gyermekeit vitte el
Budavárába, ahol hirtelen rosszul lett és 33 éves korában, 1141. február 13-án
Törtelen karjai között halt meg.

II. Géza

Vak Béla és Ilona fia, akit már 11 éves korában megkoronáztak. II. Gézának is
sok gondot okozott Borisz, Könyves Kálmán külföldön született fia, aki szintén
igényt tartott a magyar trónra. Az ezt követő években pedig a keresztes hadaktól
volt hangos az ország, először III. Konrád német, majd VII. Lajos francia király
seregei vonultak be, akik abban a tévhitben voltak, hogy a térítést nálunk,
magyaroknál kell megkezdeniük. Ezért a békés átvonulás helyett fosztogatás és
gyilkolás kísérte útjukat, amit II. Géza nem nézett tétlenül, s az ősök tiszteletén
kiképzett tárkányos és lovas seregek győztek III. Konrád és Henrik orvul támadó
seregei ellen. II. Géza, ellensúlyozva a nyugati körök ellenséges magatartását, a
Rurik családból vette feleségül a Királyi Tanács döntése alapján Eufrozina
hercegnőt, s így újból kapcsolatba kerültek az orosz uralkodóházzal. II. Géza
azonban nem vette sok hasznát az Eufrozinával kötött házasságának, mert orosz
testvérharcában támogatni kellett a rokonságát. Ezért az ő segítségükre nem
számíthatott. Ilyen eset volt, amikor Izjaszláv sógorának nyújtott segítséget a
halicsi Volodimirrel szemben, akit 1152-ben Przemysl várába üldöztek. A megvert
és szorongatott Volodimir kegyelemért esengett II. Gézához, de rokonsága hallani
sem akart az engedékenységről, mivel eddig soha nem tartotta be a szavát. II.
Géza Fehérvárra lovagolt, magával hívta Törtelen aranyasszonyt és a Szent
István keresztje alatt megkérdezte: - "Mitévők legyünk? Itt kérdezem Szent István
keresztje alatt. Most magammal viszem a csatába. Ő ad nekem jó tanácsot!"
Volodimir Szent István keresztjére megesküdött, hogy visszaadja Eufrozina
rokonainak minden kincsét és területeiket. Ekkor II. Géza hazatért és megígérte
rokonainak, hogy ha Volodimir nem tartaná meg az esküjét, még hatalmasabb
sereggel tér vissza. Vallásos és lovagias uralkodó volt, aki bízott a Szent István
keresztjére tett esküben. Engedékeny természetű király volt, mint dédapja I.
Géza. Volodimir azonban hallani sem akart a területek visszaadásáról, hanem II.
Géza követeinek azt mondta: - Kicsinyke volt azon esküre hozott kereszt. Én most
nagyobb kereszthez megyek vecsernyére, nem igaz a szent keresztre tett eskü
viszonzása. - Késő estig volt a vacsorán, ahol tanácskoztak. Mikor visszatért, azon
a helyen, ahol a szent keresztre tett esküjét lebecsülte, rosszul lett és gyengülni
kezdett, majd lefekvéskor szörnyethalt. Így történt, hogy II. Géza Szent István
keresztjével vér nélkül is győzött.
Bizánccal is hat éven keresztül kellett hadakoznia, majd 1155-ben békét kötött
velük. II. Géza uralkodása alatt sokat fejlődött az ország. A vármegyék száma 72-
re nőtt, felerősödött a bevándorlás, mohamedánok, besenyők, flamand, szász és
szláv telepesek érkeztek az országba. Egyház és államszervező munkája is
jelentős volt, ő honosította meg a cisztercita és johannita rendet. II. Géza
lovagias király volt, Magyarország biztos kezű fenntartója. 1162.
május 31-én halt meg. Még halála előtt fiát, III. Istvánt
koronáztatta királlyá. Igaz, megillette őt a korona, de vele
szemben ott álltak az erejük teljében lévő fivérei, László és István
hercegek is. A Képes Krónikában a II. Géza koronázását bemutató
képen egy kisfiú hozza a kardot a számára és egy fehér
táltosparipát vezetnek elé. Vegyük észre, hogy ez ugyanaz a
jelenet, mint mikor az Atilla kardját megtalálják. S aki még
tüzetesebben megvizsgálja a képet, az láthatja, hogy a koronát a király fejére
tévő két alak bizony nem közönséges ember, hiszen nincs arcuk, hanem
fénylények. Ezt írja mellé a Krónika:
„A királyt pedig karddal övezték fel, és az Úr fényessége megjelent
fölötte, az isteni sugallattól szíve azonnal megerősödött és maga is
erősebb lett, mint azelőtt volt.”
„Az Úr pedig letekintett Hungáriára, és ereje teljében járó védelmezőt
adott neki. A királyságot ugyanis FIÁNAK, Gézának adta az Úr.”
Ám azt el ne felejtsük, hogy Géza ekkor (1141-ben) mindössze 11 éves! Ám fiatal
kora ellenére valóban erős és bölcs volt, hiszen Istenfiúi jogkörben gyakorolta a
hatalmát, azaz egy Istenség volt. A Képes krónikában rendre visszatérő kifejezést
használnak II. Gézára, miszerint teste Albában nyugszik. Ezt többnyire úgy
fordítják, hogy Fehérváron nyugszik, holott az alba pusztán fehéret jelent,
azaz teste fehérben, azaz fényben nyugszik. Aludva nyugszik, merthogy az ő
teste is romlatlan állapotban van.

II. László

Bár II. Géza a halála előtt a fiát, III. Istvánt megkoronáztatta, ám a


korabeli öröklési rend szellemében rajta kívül még Géza két fivére,
László és István is jogot formáltak a trónra. Géza halála után az
országból száműzött István herceg bizánci seregek segítségét igénybe
véve támadt az országra. A magyar urak a hatalmas katonai túlerő
láttán hajlandók voltak elismerni királyuknak testvérét, László herceget.
Váratlan gondot jelentett azonban, hogy Lukács esztergomi érsek nem
volt hajlandó megkoronázni őt. Lukács érsek ugyanis II. Géza híve volt,
aki II. Lászlót bitorlónak nevezte. Az Ausztriában tartózkodó III. István érdekében
erősen kifogásolta, hogy egy ártatlan árvát akar megfosztani az apai örökségétől.
Lukács azt is kifogásolta, hogy Bizánc támogatásával szerezte meg a trónt. Félő
volt, hogy majd Mánuel támogatásával hűbériségbe taszítják az országot. Így
Lukács ellenállása miatt Mikó kalocsai érsek koronázta meg II. Lászlót. Amikor
Lukács az ellenállásának hangot adott, II. László haragjában kardot rántott ki rá,
mire az esztergomi érsek ekkor egyházi kiközösítéssel sújtotta II. Lászlót, aki így
akarta rákényszeríteni, hogy vonja vissza, amit tett. Lukács érsek azonban
hajthatatlan maradt. Lukácsot II. László ekkor lecsukatta. Végül III. Sándor pápa
avatkozott bele a viszályba és Lukács kiszabadult. A börtönből való szabadulás
után a kápolnába sietett, ahol II. László karácsonyi misét hallgatott. A kiközösítés
miatt az oltárhoz lépett, ahonnan mindent ledobált és így imádkozott: - "Uram
Jézus! Fordítsd meg a király szívét, ha még méltónak tartod a királyi
székre, ellenben ha nem, verd meg 40 nap alatt, hadd érezze meg, ki
ellen vétkezett!" Ekkor II. László újból lecsukatta az érseket. Azonban László
király 1163. január 14-én váratlanul meghalt.

III. István

II. Géza még halála előtt királlyá koronáztatta a fiát, III. Istvánt.
Igaz, megillette őt a korona, de vele szemben ott álltak az erejük
teljében lévő nagybátyjai, László és István hercegek is. Így
hamarosan trónviszályok kezdődtek, István herceg bizánci segítséggel rátört III.
Istvánra. A király Pozsonyba menekült. A magyar előkelőség azonban nem
Istvánt, hanem testvérét, Lászlót fogadta el uralkodójuknak, őt azonban
hamarosan megmérgezték. Egyre többen álltak III. István mellé, így végül 1163-
ban sikerült legyőznie nagybátyját, az ellenkirály IV. Istvánt. Nem ölte meg, de
szavát vette, hogy lemond a trónigényéről, majd Bizáncba száműzte. István
azonban nem tartotta be az ígéretét, bizánci segédlettel többször is rátört az
országra. Az utolsó alkalommal végleges vereséget szenvedett, és Zimony
várába húzódott vissza.
III. István nem hallgatott a vasvári döntésekre, megtámadta a Szerémséget és
elfoglalta azt. Amikor Mánuel nagy sereggel jött ellene, békét kért. Törtelen
aranyasszony titkosszolgálata jó előre értesítette III. Istvánt, hogy ingatag
természete miatt az öccsét akarja Mánuel a trónra ültetni, ekkor ő dühödten újból
háborút kezdett, elfoglalta a Szerémséget és Zimonyt. III. István nagyon kapkodó
lett, amit a Királyi Tanács is helytelenített, mivel a béke ígéretét nem tartotta
meg. Ez Mánuelt nagyon meglepte és segédcsapataival az erdélyi falvakon állt
bosszút, mert bérelt besenyő harcosokkal feldúlatta azokat. Mánuel a szeldzsuk
törökök mozgolódásai miatt nem tudta visszafoglalni a Szerémséget. Ekkor III.
István Horvátország és Dalmácia ellen fordult és visszafoglalta a tengerpartot.
Mérgében még a jegyességét is felbontotta Jaroszláv fejedelem leányával, mivel
az após jelöltje vallási okok miatt összeütközésbe került még Lukács érsekkel is,
mivel az érsek megkerülésével nevezett ki püspököket, ezért az esztergomi érsek
egyházi átokkal sújtotta. III. István ekkor megesküdött arra, hogy nem
adományoz el egyházi birtokokat és nem fog kinevezni újabb püspököket, mivel
az apostoli királyi tevékenységről már Kálmán király is lemondott. Ekkor a
kiátkozás alól felmentették. Lukács érsek beavatott volt és jó kapcsolatokat
tartott fenn Szakszinnal és Magyarkával. Lukács ünnepi hálaadó szertartást
végzett a megtért király jelenlétében. Boldogan nézte a megtért királyt, de arca
hirtelen sápadttá vált. III. István tudakolta: - "Miért változott meg a tekinteted?"
"Tudod-e mit látok én?" - Lukács a szemét lehunyta és fennhangon azt mondotta:
- "Az Égiek tudomásomra hozták, hogy szertelenséged miatt és
zavarodottságodban az Istenek haragja miatt 1 éven belül meg fogsz halni." III.
István budavári tanácsadóinak és az igen szaporodó Csák-nembélieknek sok
egyházi és magán birtokot adományozott, elvéve azoktól, akik nem művelték jól
a földjeiket. Új püspököket csak magyarok közül volt hajlandó kinevezni, ezért
Lukács érsek az elgondolásainak mellőzése miatt egyházi átokkal sújtotta 1171-
ben, amit a király bűnbánata miatt feloldott.
1172. március 4-én éjjel váratlanul elhunyt. Ágnes királynő gyermeket várt és
még gyermekágyi lázában is azt kiabálta: - "Megmérgezték a férjemet!
Meggyilkolták a férjemet!" - Az udvar Esztergomban Béla öccsének a táborát
gyanúsította, hogy görög módra megmérgezték a királyt.

IV. István

IV. István már 1154-ben Bizáncba menekült és többször is görög


hadakat vezetett hazája ellen. 1163-ban foglalta el a trónt, mint
Mánuel igazi pártfogoltja. Lukács esztergomi érsek ezen
alkalommal is megtagadta a koronázást, mely esemény ezúttal a
lakosság együttérzésével is találkozott. Kortársai ugyanis rossz
természete miatt nem voltak jó véleménnyel róla, rendkívül
népszerűtlen volt magyar földön. Mikó kalocsai érsek azonban IV.
Istvánt is megkoronázta. A főurak azonban csakhamar
összeesküvést szőttek ellene, amit a bizánci seregeivel felszámolt.
Nem bírt azonban a korábban megkoronázott király, III. István határszéli
bázisával. A király maga is előmerészkedett Pozsonyból és a nagybátyját csatára
kényszerítette. A Dunántúlon megkezdték a felkelést, amelyhez a besenyő és
székely határőrség is csatlakozott. Az Ágnes-féle avarbojok élén III. István
bevonult Esztergomba, majd az egész Pannonföldet elfoglalták és maga IV. István
is a felkelők fogságába került. Törtelen kérésére Lukács érsek meghagyta IV.
István életét és Bátka tárkányfejedelem Bizánc városába kísérte. IV. István
azonban még így sem nyugodott bele abba, hogy Mánuelnél kegyvesztett lett,
ezért trónkövetelőként a német császárhoz futott. IV. István Zimony várában
maradt, amit III. István ostromolt. Amikor helyzete tarthatatlanná vált, saját
emberei végeztek vele. Zimony várának védői ugyanis ki akarták tűzni a fehér
zászlót, IV. István azonban nem engedte. Még a leghűbb barátai is azt
magyarázták, hogy uralma már nem kell senkinek és hiába erőszakoskodik, mert
mindannyiukat felkoncolják. Amikor Zimony vár sáncai már romokban állottak, a
megsebesült IV. Istvánt ereinek elkötése közben megmérgezték, s 1165.
április 11-én meghalt. III. István harcosai annyira gyűlölték, hogy a romokban
álló várból a holttestét kidobták és temetetlenül hagyták. Ekkor Zimonyba ért
Törtelen aranyasszony Bizáncból jövet és IV. Istvánt ideiglenesen elföldelték a
Miltény-nembéliek kegyhelyén. Lam herceg utódai úgy döntöttek, hogy
maradványait Fehérvárra kell szállítani az Álmos-ház temetkezési helyére. Lukács
érsek Törtelen aranyasszony kérését támogatta és megadta engedélyét IV.
Istvánnak a méltó helyére való temetésére.

Géza herceg
(III. Béla öccse)
Eufrozina királyné hozzászokott, hogy a III. István korában megszokott módon
uralkodjon. Ezt azonban III. Béla nem tűrte, ezért a királynő Géza öccsét akarta
hatalomba helyezni. III. Béla, amikor édesanyja megkezdte ellene szervezni az
udvart, Eufrozina királynét és Géza öccsét elfogatta, majd bezáratta. Géza
elmenekült Ausztriába és utána csehföldre, akik azonban
kiszolgáltatták őt III. Béla királynak. Mikor Barbarossa Frigyes
keresztes hadakat vezetett a Szentföldre, kérésére III. Béla 12
esztendei fogság után 2.000 vitéz élén a Szentföldre küldte
Gézát,aki ott az egyik kolostorban telepedett le, amelyet III.
Béla minden évben királynői járadék címén bőven ellátott
anyagiakkal. A hadjárat után Géza herceg görög földön,
Bizáncban telepedett le és Árpád-város Arad részében élt
harcosai között. Három fia született Géza hercegnek, akiket az
Álmos, Árpád és Zoltán névre keresztelt meg, de később
bizánci lakóhelyükön, görög névadással újból megkeresztelték
őket. Az ott született kislányukat Iréne névvel tisztelték meg
Iréne-Piroska császárnő emlékére. Eufrozina királynő
Jeruzsálem görög kolostorában halt meg. Géza fiaiban azonban tovább élt a
tudat, hogy ők magyar királyfiak. A görög császár halála után az új császár, Izsák
III. Béla leányát, Margitot vette feleségül, aki Géza családjával jó viszonyban volt.
II. Endre és IV. Béla alatt történt meg a mongolok terjeszkedése. A tatárjárás után
felszólította a kereszteslovag Géza herceg családját, hogy amennyiben a királyi
igényükről lemondanak, úgy birtokot kaphatnak. Ekkor a Sztambul melletti
Árpádvárost 31.160-an elhagyták és a 72 Szent-Korona megye területén királyi
birtokot kaptak. Egyik águkat Rákóczinak nevezték. Ha királyok nem is
lehettek, de fejedelmi méltóságra kiválóan alkalmassá váltak. II. Rákóczi
Ferenc családja ebből az Árpád-házi vérvonalból származik.

Imre király
Imrét az édesapja még 1180-ban királlyá koronázatta. Tényleges részt a
hatalomból csak 1194 után kapott, amikor III. Béla rábízta Horvátország és
Dalmácia kormányzását. 1196 tavaszán bonyodalom nélkül foglalta el a trónt.
Testvére, András várakat, birtokot és sok pénzt kapott az apjától azért, hogy
keresztes hadjáratot szervezzen a Szentföldre. Ám ezt szerette volna minél
inkább elodázni. Később is hiába sürgette a pápa Andrást a keresztes
hadjárat beindítására. András tovább késlekedett, és inkább a trónra
tört, mivel Imrének fia született. Imre menyasszonya, Barbarossa
Frigyes leánya, nagykorúsága előtt meghalt, ezért Imre az aragóniai
király leányát, Konstanciát vette nőül, akitől László nevű fia
született. A fia részére akarta a trónját biztosítani. András az
összeesküvésbe a püspökök nagy részét beszervezte. 1197-ben fegyverrel
támadt a bátyja ellen, s győzelmet is aratott felette, így a hatalom immár
megoszlott. Azonban Andrásnak nem volt elég a dalmát és horvát területeken
lévő hercegség, hanem még többet akart annak ellenére, hogy apjuk
végrendeletében Imrére hagyta a királyságot. András ekkor újabb sereget
gyűjtött és megindult Imre ellen. A két sereg Varasdnál találkozott, András
területén. Ekkor a király egy nádpálcával a felkelők közé ment palóc csákányosai
kíséretében, és a pálcájával fenyegetőzve ezt mondta: "- Atilla és Álmos vére
ellen, a megkoronázott királya ellen ki meri a kezét felemelni? Ki meri a Turuly-
sasos uralkodói rendet megsérteni? Ki mer apánk akarata ellen cselekedni?" -
Ekkor öccsét megragadta és a meglepett lázadók szeme láttára Andrást bilincsbe
verette és fogságba vetette, míg feleségét minden kincsétől megfosztva
hazaküldte apjához. Imre nevelője a spalatói érsek is Imre mellé állott, és bűnnek
nevezte Andrásnak a keresztes hadak vezetésétől való vonakodását. Imre
elődeitől eltérően nem vakíttatta meg Andrást 1203-ban, hanem ragaszkodott az
Endre által vezetett keresztes hadak küldéséhez. Imrének jó kapcsolatai voltak
Rómával, támogatta az egyház politikai törekvéseit. Folytatta apja hódításait, s
rendre beavatkozott a szerb és bolgár viszályokba. 1204. szeptemberében
kisfiát, III. Lászlót királlyá koronáztatta és Andrást tette meg fia gyámjául és
országának kormányzójául. Halálát érezte a nagy vadász-király, és azért rendelte
öccsét a kiskirály gyámjává, mert ezzel azt gondolta, hogy Andrást megbénítja.
Az egyházi orvosok nem tudták Imre király hirtelen jött baját megállapítani. 1204
szeptember 10én Imre király Joli-Tórem ispotályában hunyt el. Imre király a
beavatottak szerint Szent Lászlóhoz hasonló lovagias király volt. Határozott
fellépésű, aki engedelmességet követelt, de aki apja végakarata előtt is
meghajolt. Nem volt zsarnok, hanem igen bőkezű még öccsével szemben is. Nem
büntette meg a főpapság és főurak pártoskodását, bár tudta beosztottjainak
ármánykodásait. A Bugátba és Kambalukba küldöttek és III. Béla király
kívánságára a továbbiakban is küldendők részére pénzfedezetet biztosított, és
utódjainak meghagyta, hogy az Új Égi Birodalommal lépjenek
szövetségre, mivel azok, az Égi eredetű emberiség 1 tömény évvel műveltebb
tömege a haladást szolgálja és az uruki-mani szeretetegyház igazi céljait
igyekszik megvalósítani. Ezért a Szeldzsuk Szultánság beavatottjainak jóakaratát
meg kell nyernünk, mert az Égiekben mindkét oldalról fellángoló akarat naggyá
fogja tenni Magyarországot.

III. László
A három éves korában királlyá koronázott László az édesanyjával, Kostancia
királynővel Imre-városba ment lakni, míg András királyfi, a gyám, Fehérváron
székelt és törvénynapokat tartott. A kis király a koronázása emlékére édesapja
örökségeként az ajándékpénzeiből az Imre-városi gyermekek részére
játszóteret létesített. Sajnos a csodára éhes pesti kézműves gyermekekkel a
testőrei összeverekedtek, ezért Pesten a kecskeméti kapu közelében maradék
zsebpénzéből is létesített egy játékteret, ahol minden gyermeket megvendégelt.
Kostanciának azt mondta, amikor este erőszakkal hazavitte: "- Édesanya, ez a
nap volt életem legboldogabb napja!" - Sajnos ez a boldogság nem tartott sokáig,
mert a pénzre éhes egyház a kincstári járadékot a királynétól és a kiskirálytól
megtagadta. Ince pápa utasította a kalocsai érseket, hogy a III. Lászlót és
Kostancia királynőt támadókat sújtsa egyházi átokkal. András herceg azonban
semmire nem volt tekintettel és szétromboltatta a játszótereket . Ezzel a tettével
az eddig boldogan játszó gyermekek gyűlöletét váltotta ki. Üröm vitézt, a
Kurszán-házból lett sámánt, ezen cselekedet annyira felbosszantotta, hogy
javaslatára az új Kancellária hivatalnokai a játszótereket rendbe hozták és egész
nap a gyermekekkel játszottak. Azonban a pápai intelmek ellenére sem érezte
biztonságban magát Kostancia és a kiskirály, ezért híveikkel együtt Bécsbe
távoztak a Pósa és Kurszán-nembeli vitézek kíséretében. III. László azonban az
egyházi orvosok tudatlansága miatt járványos betegségben 1205. május 7én
Bécsben meghalt. III. László halálával kapcsolatban mindenki
mérgezésről beszélt. A pesti gyermekek felkeresték az új kancelláriát,
követelve a kiskirály hazahozatalát. Először a felnőttek erről hallani sem akartak,
hogy nincs rá pénz. Erre az Imre-városi és Pest szegény gyermekei minden
pénzecskéjüket összeszedték és most már a Szent-Imre székesegyház apátját
keresték fel. Ezen gyermek-követelés az ott járt esztergomi érsek tudomásra
jutott és elrendelte a kiskirály holttestének hazaszállítását. A kettős koporsóban
hazaszállított kiskirályt Bécstől Imre-városig az országutak mentén zokogó
gyermekek sokasága követte. A Szent-Imre székesegyházban ravatalozták fel. Itt
vett búcsút az első gyermekszerető királytól a Kurszán, Csák és Pósanembéli
gyermekekkel együtt Budavár, Avarbástya és Kurszánvár gyermekeinek
sokasága, Pest, Atilla, Kurszán-város és az Imre városrész gyermekhada és
lakossága. Innen a kiskirály koporsóját az út mentén síró gyermekek sokasága
Fehérvárra kísérte, ahol Szent István bazilikájában temették el.

Árpádházi Szent Margit


Ungika Szojorgaktani és Homoródka aranyasszony levélváltása alapján
IV. Béla és Mária királynő végső elesettségükben az Istennek ajánlották fel a
Veglia szigetén megszületendő gyermeküket. Margit hercegnő 1242. január 18-
án született egy nagy tengeri vihar alkalmával. 1242. őszén Pósa Pál parancsot
adott, hogy a kis leányka részére Lam herceg kézművesei a Domonkos-rend
irányítása mellett egy apácakolostort építsenek. Pestről egy csoport kőfaragót
telepítettek a szigetre, akik régi szokásuk szerint nyulakat is tenyésztettek. Ezért
ők a Nyulak szigetének hívták lakóhelyüket. A kis Margitot a szülői ház mellett
Veszprémben nevelték. Itt tanult meg írni, olvasni és imádkozni. A Kancellária
is részt vett az otthoni nevelésében Homoródka aranyasszony által, aki
megtanította az Árpád-háznak a titkos királyi rovására, amellyel Margit
a későbbiekben a bátyjával, V. Istvánnal levelezett. Csepely tárkányvezér
1252. késő tavaszán tartotta esküvőjét János magyarkai püspök leányával és erre
az esküvőre nagybátyját, IV. Béla királyt is meghívta. A királyi család azonban
vonakodott megjelenni. A király nem sérthette meg az Árpád-házat, mivel a
meghívás a Kancellárián keresztül történt. Betegségére hivatkozva felszólította
Homoródkát, hogy szíveskedjék István herceget és a kis Margit hercegnőt
elismerni a fejedelmi esküvőn, mint a királyi házaspár képviselőjét.
A magyarkai gyorsszekér járaton megérkeztek a menyasszony hozzátartozói,
akik között, mint utólag kiderült Csadaj fia, Mocsi és Büri, és több unokája is
részt vett. A magyarkai fejedelem udvarában tűrhetően megtanultak magyarul
beszélni, énekelni és táncolni. Kálmán herceg fiát, Csepely tárkányvezért,
Möngge nagykán elismerte a Gilgames-ház tagjaként, ezért képviseltette magát
Mocsi és Büri hercegekkel és a kis hercegekkel, akik közül egy bogárfekete
szemű, nagyon szép ifjú herceget ültettek a kis Margit mellé. A fejedelmi
esküvő nagyon tetszett a kis Margitnak, ilyen lakomán még soha nem vett részt.
Mivel a 15 éves hercegecskének nagyon furcsa neve volt (Ongikán), Margit
elnevezte táncosát Bogárkának, míg a fiú Margitot Tündérkének. Sok
felköszöntő, étel és vers után megszólalt Lam hercegék „Purdé-Murgé"
bandájának táncra való felhívása. Margit először vonakodott ezen részt venni, de
Homoródka és István bátyja kérésére a többi fejedelmi ifjak társaságában táncra
kerekedett. Eleinte kissé zavartan ment, de aztán Bogárka szeme állandó
bátorítása mellett mindinkább belejött. Sőt a budavári ifjak pajkossága miatt
megkóstolták a misebornak elnevezett Tokaji bort is.
Bár a kis Margit csak kóstolgatta a szentnek hitt új italt, a „Misebort", de aztán
olyan jó kedve kerekedett, hogy Homoródka biztatására vígan táncolt a kis
hercegecskékkel és bizony észre sem vették, hogy a kakas megszólalt. Margitnak
még soha nem volt ilyen boldog éjszakája. Bogárka tánc közben elmondta, hogy
Möngge nagykán neki adta az ujgurok birodalmát, ahol az uruki-mani
keresztény hit már régen államvallássá lett. Ennek kapcsán jött el most a
magyarkai uruki-mani püspök leányának az esküvőjére, itt ugyanis nem tiltott a
papok nősülése. Bevallotta Margitnak, hogy nagyon megszerette és amint
hazaér, megkéri a nagykán édesanyját, Ungika aranyasszonyt, hogy járuljon
hozzá a házasságukhoz, s annak idején az ujgurok fejedelemasszonyává fogja
tenni. Margit elpirult és a Tündérke megígérte, hogy ennek a boldog éjszakának
az emlékére feleségül fog menni Ujgurföldre, bár a szülei az „Istennek
ajánlották föl" de már szó volt a királyi családban arról, hogy Ottokárhoz, vagy
máshoz férjhez kell majd mennie.
Bogárka és Tündérke a sárkányos hajóra való várakozás közben megesküdtek,
hogy a mai éjszakán testvérekké lettek és egész életükben, még a gondolatban
sem hagyják egymást cserben, mindhalálig óvni fogják egymás életét.
Mindketten magyarkai uruki-mani hiten fognak élni, de el fogják ismerni
lelki atyjukként a római pápát. Az ujgur népet Gilgames parancsa szerint fogják
vezetni.
Csepely esküvője után nem sokkal a kis Margit édesanyjának bevallotta, hogy a
királyi ház képviseletében megtartott esküvőn örök hűséget esküdött Csadaj
mongol fősámán unokájával, hiszen ők is a mi Nagy Családunkból, a Gilgames-
házból származnak és ő olyan szép simaarcú legényt még nem látott.
Az édesanyja, a dölyfös Mária királynő haragra lobbant és nyomban
intézkedtek Béla királlyal, hogy a nem teljesen kész Domonkos-rendi
apácakolostorba kell az ártatlan leánykát vinni. Onnan többé ki ne jöjjön, ha
az esküjét megtartja, úgyis „Isten gyermekének" ajánlották fel. Az ártatlan
kislány örökre megundorodott anyjától, a híres császárlánytól. Kicsi szíve
legnagyobb titkát kinek árulhatta volna el, mint az édesanyjának. Örök rabságra,
a kolostori apácák életére ítélték, holott csak egy kis megértést és szeretetet várt
az édesanyjától, aki elfelejtette, hogy mennyit éhezett 1242. januárjában Veglia
szigetén.
Csadáj unokája, Ujgurföld fejedelme érezte Margit nagy szerelmét, meglátogatta
Istvánt Erdélyben, aki az egyik testvértalálkozóra magával vitte az Aranyasszony
szigetére és beszélgetést kérve a két hű szerelmes találkozott egymással.
Bogárka meg akarta szöktetni Tündérkéjét, de Margit azt mondta:
- Téged jobban szeretlek Bogárka az életemnél, de a szüleim még születésem
előtt felajánlottak az „Isten gyermekének", ezért én egész életemben csak neki
szolgálhatok. Több kérőt elutasítottam már, mert Ungika aranyasszony többszöri
sürgetésére sem voltak a szüleim hajlandók hozzád feleségül adni. Az én tízéves
koromban tett ígéretem örökre szólt és csak téged tartalak egyedüli férjemnek,
aki csak egyszer csókolta meg a kis Tündérkéjének a kezét. A mi szerelmünk a
sírig fog tartani. Segítsen meg az Égi-Atya bennünket. Segítse meg az én kis
Bogárkámat! - Ekkor Margit sírva borult a vőlegénye karjába és István bátyjával
együtt mindhárman zokogtak. István nagyon okosan megszervezte a női ruhába
öltözött Csingisz kán utód látogatását Margitnál, aki örök búcsút mondott az
Égiek leányának, és szerelmétől méltóképpen elbúcsúzott. IV. Béla és Mária
azonban nem mondott le cselszövéseiről, mivel 18 éves koráig Margitot
többször össze akarták házasítani Ottokár cseh királlyal és más
királyfiakkal, de Margit csak a Krisztus menyasszonya akart maradni, ha már az
igazi vőlegényéhez nem akarják férjhez adni. A sokszori zaklatás miatt 18 éves
korában boldogan tette le a szüzességi végső fogadalmat. Ottokárnak, mint a
pápa beleegyezésével elvált embernek nagyon tetszett Margit, de a lány hallani
sem akart a szülei adás-vételéről. Midőn 1275-ben a Domonkos-rend
tartományfőnökét jelentéstételre szólították fel, Marcellus fráter, aki egyébként
Béla király kitüntetettje volt, Margit részéről az apácarendhez való ragaszkodást
misztikus magatartásnak nevezte. Margit szerinte lelki rokona volt Szent-
Erzsébetnek. Már 10 éves korától apácaként imádkozott a keresztre feszített
Krisztushoz. Örült, ha éjjelente felkelt és az oltárnál imádkozhatott. A Domonkos-
zárdának kezdettől fogva büszkesége volt. V. István éppoly fekete bárány lett a
családban, mint Margit, aki a másodszori férjhez adáshoz sem járult hozzá
Anjou Károly királyfival, mert szerinte még a pápának sincs joga őt férjhez
kényszeríteni, Magyarország trónja Anjouknak való átjátszásához! Ekkor a királyi
család 1269. október 3-án visszavett a zárdától minden kedvezményt. A
Domonkos-rendi apácakolostor helyzete rosszabbra fordult. Ezért Margitot
kínozni kezdték és rosszabbul bántak vele, mint egy szolgálóleánnyal. Szent
Erzsébethez hasonlóan hálás volt a megaláztatásért. V. Istvánnak 1271-ben a
pápához küldött kérésére Fülöp esztergomi érsek és a püspöki kánon összeült
Marcellus fráter jegyzőkönyv-vezető segédletével, hogy a szent életű Margit
legendáját és cselekedeteit összeállítsa. Az összes tanúvallomásokat 1275-re
állították össze. Mivel Margit kérésére Géza herceg volt családtagjai nagyrészt
hazatelepültek, a tatárjárás utáni időkben egyfalus kis birtokokat kaptak,
legkedvesebb hívei lettek Margit szentté avatásának. Ezért az országot bejárva
az összes püspököket és espereseket az ügy mellé állásra serkentették.
A római Szentszék azonban nem találta kielégítőnek az első bizottság
működését, ezért 1276-ban Rómából olasz papokat küldött ki a pápa, hogy a
Magyar Királyság kérését teljesítsék. A később valló apácák eddig azért nem
beszélhettek Margitról, mert hallgatást fogadtak neki. 4 éves kora óta lelki
nevelője, Olimpiádész asszony, akit a királyleány csak anyámnak szólított,
Margitot alázatosnak mondta, aki látomást látott, misztériumokat fogott fel a
Turul nemzetség ősanyjától. A Napot és a Holdat együtt látta imájában és
lelkiekben látta a Föld keletkezését a regevilág szerint. Margit egy alkalommal
halálsápadt volt. Olimpiádész asszonyért futottak és annak simogatására
magához tért. Margit gondos és szeretetteljes lelki vezetésben részesült.
Sajátmagának volt leginkább a kínzója. Különösen akkor, amikor az apja és István
bátyja között kitört a háborúskodás. Margit állandóan imádkozott és vezekelt.
Lelkében várta, hogy az édesapja és Mária királynő, a büszke császárleány,
engedélyezze az Ujgurföldre való férjhez menését. Magyarka és Turfán népét a
római katolikus egyházba akarta beterelni és kiharcolta a kispapok nősülési
engedélyét 1275-ig. Margit önmagával szemben nagyon szigorú volt. Vasfűzőt
csináltatott magának és állandóan azt viselte. Barátnője nem volt. Minden
eseményt a bátyjával tárgyalt meg. Gyakran Szerennay Erzsébetet kérte fel
ostorozásra, s amennyiben ő elfoglalt volt, Felvizi Szabinát vagy Budaméry
Erzsébetet szólította magához. Az Árpád család céltudatos ellenállásával
akadályozta meg a nyugati királyi családokba tervezett férjhez adását. Jó
képességű, alázatos volt, sokan szentnek tartották. Anna hercegnő leánya, Margit
és V. Istvánnak az Erzsébet nevű leánya együtt lakott a kolostorokban. Ajkay
Alinka azt vallotta: „Meggyulladó vággyal szerette az Istent!" Felvizi Szabina, a
Lam hercegi leszármazott mondta: „Sok mást is tudok, de nem mondhatok
többet!" Sáros, piszkos ruhában feküdt a ravatalon. Szülei látni sem akarták,
mivel a pápaság tervei szerint nem ment nőül Anjou Károlyhoz, hanem a
Gilgames családbeli szerelméhez maradt hűséges. Csupán a főpapok és
szerzetesrendek küldöttei, élükön az esztergomi érsekkel nézték végig a
szertartást. Csodálták a lehűléstől megmerevedett királylányt. Még Olimpiádesz
asszony is úgy látta, halva mintha szebb lenne, mint az életében és így szólt:
„Ne sírjatok, mert feltámadás jele van fénylő arcán!" Kelet-Magyarország
területén V. István parancsára mindenütt megkondultak a harangok.Amikor délről
támadtak az egyesült keresztény hadak azon célból, hogy a nyugati hadak
vegyék át a támadások vezetését, Bodon-Vidinnél megjelent Csadáj unokája is a
seregével, aminek az élén Bogárka is hősi halált halt. Utána az ujgur hadak
visszavonultak. A hamvasztásos temetkezéssel elporlasztott ifjú mongol-ujgur
herceg urnáját Margit holtteste mellé helyezték.
Így a királyleány szerelme valósággá vált, mert a sok imádkozás után megadta
az Isten, hogyha életükben nem is, de halálukban eggyé váljanak.

A magyar Szent Korona igazi rejtélye

Az utóbbi időkben egyre többen foglalkoznak a koronakutatással, azaz próbálják megfejteni a


Szent Koronánk rejtélyét. Azzal ugyanis szinte mindenki egyetért, hogy valami titokzatosság
bizony erősen körüllengi „őszentségét”.
Elméletek
A Szent Korona történetével kapcsolatban két fő vonalra oszthatók a
vélemények. Az egyik csoport szerint István királyt nem ezzel a koronával
koronázták meg, azaz az államalapításnak sincs hozzá semmi köze. Ezen
elmélet szerint a korona két fő részből áll, egy latin részből (lévén, hogy latin
nyelvű feliratok vannak rajta), amit nem tudják, hogy ki és mikor készíttetett,
valamint egy görög részből (görög nyelvű feliratokkal), amelyet VII. Dukász
Mihály bizánci császár adományozott I. Gézának. S mivel Dukász Mihály az 1070-
es években uralkodott, így István király sem viselhette azt.
A másik csoport véleménye szerint azonban eleve ezt a koronát küldte II.
Szilveszter pápa István koronázásához. Általában a köznapi életben is erre a
koronára mondják, hogy Szent István koronája. Az eredeti koronán azonban
valószínűleg nem ugyanazok a zománcképek szerepeltek, mint ma, néhányat
azóta kicseréltek. Révai Péter koronaőr állítása szerint a Korona hátulján - a mai
Dukász kép helyén - eredetileg egy Mária kép volt. Pap Gábor elemzése szerint
pedig Konstantin helyén Atilla, ugyanakkor Géza helyén Buda képe kellett hogy
álljon. Mivel tehát a Dukász kép később került a koronára, az eredetileg sokkal
hamarabb is elkészülhetett, s Istvánt is megkoronázhatták vele.
Mint látható, a kétféle elmélet szöges ellentéte egymásnak. Márpedig mi van, ha
mindenkinek igaza van, az egyik tábornak IS, meg a másik tábornak IS. Hiszen
minden elmélet kialakulásához kell, hogy annak legyen valamilyen alapja.

A Magyar Szent Korona ábrázolása a Fugger-Krónikában

Megválaszolatlan kérdések
Először azonban tekintsük végig, hogy a legnevesebb koronaszakértők vizsgálata milyen
fontos részleteket tárt már fel. A magyarok koronája minden jegyében közép-ázsiai
jegyeket mutat. Ezt igazolta Csomor Lajos igen összetett, kormeghatározó
összehasonlító, néprajzi, művészettörténeti, mitológiai, ötvöstechnikai elemzése is. Ennek
során megállapította, hogy a korona nem lehet sem bizánci, sem dél-, nyugat-, vagy észak-
európai készítésű. A zománcképeken használt technika miatt nagy biztonsággal állítható,
hogy a korona csak kaukázusi ötvösműhelyben készülhetett. Ha ez így van, akkor vajon
kinek a számára készült és hogyan került a magyarokhoz?
Pap Gábor kiváló kutatónk hívta fel a figyelmet arra, hogy a Szent Koronának
nagyon fontos képi programja van, ami a tárgy teljes egészére kiterjed. Ez a tény
a kutatókat arra engedi következtetni, hogy semmiképp sem készülhetett két
különálló koronából. De vajon ki és mikor tervezte meg ezt a képi
programot? Csomor állítása szerint a Szent Korona előbb hun, majd avar
tulajdonban volt, később a Frank Birodalomba került. Nagy Károlyék hadjáratai
során tonnaszámra hordták ki az avaroktól elrabolt aranyat, s a kutatások szerint
a magyar korona is közöttük volt. Valószínűleg ezzel koronázták meg aztán Nagy
Károlyt is, aki annyira ragaszkodott ehhez az ereklyéhez, hogy halála után is
azzal együtt temették el. III. Ottó német-római császár szabadította ki a föld alól,
s ő vitette el Rómába II. Szilveszter pápának, aki majdan Istvánnak adta azt. De
vajon miért adta a pápa a magyaroknak a koronát, holott a lengyelek már
korábban szintén bejelentették ugyanezen irányú igényüket?
1038. augusztusában István király az országot a Szent Korona képében Szűz
Máriának ajánlotta fel. Ez egy Ég és Föld között megkötött szerződés, amely
értelmében a Kárpát- medence a korona tulajdonává vált. Részben ez a
szerződés magyarázza a korona szentségét is. De valószínűleg valami többről
lehet szó, hiszen a szent jelzőt semmire sem szokták ok nélkül ráragasztani.
Márpedig a magyar korona mindig is szent volt, már azelőtt is, hogy a pápa
megáldotta volna. Sőt, a pápa abszolút nem is diszponál a korona szentsége
fölött. Felvetődik a kérdés, hogy akkor vajon mi adja a magyar korona
szentségét?
A Szent Korona a II. világháború végén az amerikaiak kezébe került, s majd csak
1978-ban szolgáltatták vissza nemzetünknek. Sajnos sokáig csak múzeumi
tárgyként mutogatták, míg végül a jelenlegi helyére, a Parlamentbe nem került.
Holott a közjogban a magyar korona – a világon teljesen egyedülálló módon –
sohasem számított tárgynak, sokkal inkább élő minőségnek, közjogi
méltóságnak. Míg más országokban az uralkodóknak választottak koronát, addig
nálunk mindig fordítva történt, a korona választott magának királyt. De vajon mi
lehet az oka, hogy Magyarországon minden jog a Szent Koronához, mint
személyhez kapcsolódik?
Szintén Pap Gábor mutat rá arra is, hogy a koronáknak többféle csoportja van.
Vannak un. házi koronák, melyeket akár hétköznap is a fejükre tehettek az
uralkodók, vannak országló koronák, melyeket csak ünnepnapokon volt szokás
hordani, illetve van egy harmadik csoport, a beavató korona, amelyből azonban
a legújabb történelemből csak egyet ismerünk, a magyar Szent Koronát. Ezt a
típust csak egyetlen egyszer használhatta a király, s miután a beavató szertartás
véget ért, a koronát el is zárták egészen a következő koronázásig. Márpedig ha a
Szent Korona ilyen beavató korona, vajon az ereklye milyen tulajdonsága,
összetevője eredményezi ezt a képességét? Továbbá honnan, kitől és
milyen módon kaphat beavatást az ereklye viselője?

Osztyák-szamojéd (szölkup) sámán agancsos vaskoronája és a Magyar Szent Korona

Lehetséges válaszok
Az ősi rovósámánjaink által írt feljegyzésekben - az Arvisurákban - többen is
említést tesznek a Szent Korona eredetére vonatkozóan. Ezen feljegyzések
szerint a ma is ismert ereklyénk három különböző korona igen gondosan
megtervezett és kivitelezett összedolgozásával készült, és éppen ebből ered a
hármassága, ugyanakkor egyik rejtélye is. Az első és egyben legrégebbi az
aranykeresztes, oldalfüggős, drágakövekkel telerakott, tömör arany Uruki
sámánkorona, amely az ősmagyar, feltétel nélküli szeretet vallását képviseli. Ez
jelenti a leges-legnagyobb értéket, hiszen annak idején ezt maga Gilgames
készíttette (a feljegyzések szerint Gilgames Kr.e. 3578-ban született). Ám az
iszlám erőszakos hittérítése és nyomása miatt, jogutódként, az Álmos- és Lebéd-
házi fejedelmeknek ajándékozták, s később számos történelmi személyünket
koronáztak meg vele. Másik a Dukász Mihálytól kapott zománcképes korona,
amely a Bizánci egyházat képviseli, s a harmadik a pápától kapott liliomos
aranykorona, ami értelemszerűen a Római egyházat képviseli. Azzal a céllal
dolgozták össze eggyé, hogy ily módon is hirdessék: hazánkban minden
vallásnak békésen meg kell férnie egymás mellett! Hiszen Isten csak egy
van, és egyik vallás sem közösítheti ki a maga számára. Ez egykor köztudott volt
az Ős-Magyar Egyház tagjai között, épp ezért fogadtak maguk közé bárkit, fajától,
nemétől és vallásától függetlenül.

A Gilgames-korona
Első királyunk, István idején még nem volt meg ez a hármas koronánk. Létezett
azonban az a tömör arany, sok-sok drágakővel díszített uruki korona, melyet a
Nimród-Gilgames-Árpád vérvonalbeli fejedelmek koronázásához mindig is
használtak. Az ősi feljegyzések megemlítik, hogy miután Jézus Harapi
Birodalmából, az indus-völgyi tanulmányútjáról visszatért, utána beavatott
fejedelemként Nippurban Krisztussá, Urukban pedig királlyá koronázták,
mégpedig ezzel a bizonyos uruki zikkuratban őrzött Gilgames koronával. Érdekes
adalékokkal szolgál az Arvisura a Gilgames-korona kapcsán Romulus és Rémus
történetéhez is. Eszerint Romulust a görögök elleni győzelmét követően az uruki
hagyományok szerint ezzel a koronával királlyá koronázták, mivel az etruszkok
tisztában voltak vele, hogy Romulus és Rémus széki-hun származásúak, s hogy
Nimród családjának Gilgames-ágából származnak. Így lett Romulus Róma első
királya, Rémus pedig a helyettese. Kr. e. 753. július 1-jén vezették be a
királyságot, s ezután még 6 etruszk királyt választottak és koronáztak meg ezzel
az ereklyével.
De még számos más, neves történelmi személy is ettől a koronától kapott
beavatást. Amikor a hunok az ellenálló itáliai városokat 452-ben földig
lerombolták, a hadisarcot vállalóknak és az etruszk városoknak
megkegyelmeztek. A rasna-szövetségbeli etruszk vitézek Atilláék mellé álltak és
olyan hatalmas hadsereg szerveződött, hogy Róma népe megdermedt a
látványától. „Mikor a város közelébe értek, a hadjárat következő napján az úzok
kerültek napos szolgálatba. Mivel Éciusz ekkor is megfutamodott, az Alba-
hegység síkul és oskus lovasai ellepték a veji Szent-ligeteket. Magukkal hozták
Gilgames koronáját és az Arnó-nemzetség Atillát az eljövendő “Világ-Urává”
koronázta”.

István király koronázása


István király idején tehát még csak a Gilgames-korona volt meg, illetve ekkor
került a magyarokhoz az a liliomos aranykorona, amelyet úgymond a pápa
küldött Istvánnak. Erről a koronáról azonban nem árt tudni, hogy az valójában a
rokon Rasna Szövetség tulajdona volt. Hogy ez mit is jelent pontosan, a
következőket kell tisztán látnunk:
Kr.e. 1700 körül, a Fekete-tenger északi részéről Rasna avar fejedelem
vezetésével 12 törzs érkezett Erdélyen és az Eszter (Ister) félszigeten keresztül
az „Apó” síkságra, a későbbi Pó folyóhoz. Később, Kr.e. 1480-1465
begin_of_the_skype_highlighting 1480-1465 end_of_the_skype_highlig
hting között Arnó avar vezér vezetésével újabb 12 család érkezett ide, és
együttesen alapították meg a Rasna Szövetséget, amely Kr.e. 1145 után élte a
fénykorát. Az etruszkok oly nagyot alkottak a bronzgyártás, szobrászat és
festészet terén, mint addig még egyik nép sem. Ennek is köszönhető, hogy
Rómától Kr.e. 88-ban állampolgári jogot kaptak. Ennek a szövetségnek a
tulajdonát képezte tehát a liliomos aranykorona, amit később Fekete-Arnó
családja a pápaságnak adományozott. Ezt kifejezetten azzal a céllal őrizgették,
hogy ha egyszer a Jász-síkságon királlyá akarnak koronázni valakit, akkor a
szertartást ezzel a rejtegetett avar lugal-koronával lehessen elvégezni. Géza
fejedelem idején a Budavári Beavatott Központ azt a parancsot adta Turu-
Domonkosnak (későbbi nevén Domonkos érseknek), hogy egyházi továbbképzés
céljából menjen el Rómába. Ott ismerkedett meg egy Béla nevezetű férfival, aki a
Vatikán könyvtárosa, s egyben az avar nemzetiség kanonokja volt. Az ő
segítségével tettek lépéseket ahhoz, hogy Vajk-István részére a pápai királyi
koronát elnyerjék. II. Szilveszter pápától ehhez ígéretet is kaptak. Ugyanakkor a
lengyelek is jelentkeztek királyi koronáért.
Még mielőtt a pápa koronát küldött volna Magyarországra, Istvánt 1000.
augusztus 20-án magyar királlyá koronázták az Uruki aranykoronával. A
koronázás másnapján Domonkos érsek visszaindult Rómába, hogy II. Szilveszter
kíséretében részt vehessenek a Ravennában tartandó zsinaton. Magukkal vitték a
Gilgames-koronát is, amelyet II. Szilveszter ott megáldott. Mivel II. Szilveszter is
beavatott volt, szinte megdermedt a sok drágakővel ékesített színarany korona
kisugárzásától. Ez az uruki korona telepatikus parancsa irányította II.
Szilvesztert döntése meghozatalában, mely döntés szerint a liliomos korona
Esztergomba került, s nem Lengyelországba. Miután megkaptuk a liliomos
koronát, 1001. augusztus 20-án Istvánt ismét megkoronázták, immár a
pápától hozott koronával. Igen figyelemreméltó az a szertartási leírás, amit az
Arvisurákban feljegyeztek István keresztény királlyá történő koronázásáról.
„Ekkor ráadták Istvánra az apostoli pántokkal ellátott palástot… Utána István
beült az Ordoszból hozott aranyozott királyi székbe és Domonkos a fejére tette az
Úr városbéli, majd föléje a liliomos királyi koronát.”
Mint az a fenti idézetből kiderül, valamilyen okból kifolyólag a liliomos korona
valamivel bővebb volt a másiknál, talán éppen azért, hogy a két koronát
egymásra lehessen illeszteni. De mindenképpen fontos lehetett, hogy az uruki
korona ekkor is a király fejére kerüljön, hiszen anélkül nem valósulhatott
volna meg a második beavatási szertartás. Ezek után el lehet gondolkodni
azon, hogy Istvánnak milyen nagy volumenű feladatot kellett véghezvinnie, hogy
két ilyen beavatásra is szüksége volt. (De mint látni fogjuk I. Lászlónak szintén.)

A hármas korona elkészítése


Amikor Géza 1077. április 25-én elhunyt, László kiskirály nem akarta magát
megkoronáztatni, illetve a fejébe vette, hogy csak akkor koronáztatja meg
magát, ha Salamon király már nem él. De a tizedesek intézménye 1077. május 1-
én az uruki Gilgames-koronával királlyá koronázta. Ekkor döntötték el a hármas
királyi koronának az összeszerelését, amellyel Dajka beavatott aranyművest
bízták meg. Dajka ekkor Magyarka Beavatott Központban tevékenykedett.
Magyarka körülbelül a mai Tbiliszi területén volt, azaz a Kaukázus vidékén. Ez
a leírás pedig tökéletesen fedi Csomor Lajos állítását a korona keletkezési helyét
illetően.
„A Dukász Mihály által küldött bizánci koronát volt ideje Dajka beavatott
aranyművesnek a beszélő köveink gondos elrendezésével a Fekete-Arnó által
Rómából és Firenze városából elhozott koronával, a Gilgames pántokkal és az
Ibos-csillagra (Kr. e. 3970-ben) néző beavatott kereszttel összeszerelni. A Korona
drágakövei közé Dajka beavatott azért rejtette el a beszélő, gondolatrezgésre
hajlamos kövecskéket, hogy azok a 24 Hun Törzsszövetség beavatottjainak
gondolatrezgéseit átadják”.
Mint az a fenti idézetből is kitűnik, Dajka sámán és aranyművesei nagyon
aprólékos és precíz tervezés után készítették el az ereklyét. Azaz valószínűleg ő
volt annak a képi programnak a megalkotója, mely programot Pap Gábor
művészettörténész olyan kiválóan felfedett. István-Vajk és Imre hercegek szentté
avatása után László királyunk immár hajlandó volt magát az új Szent Koronával
megkoronáztatni, miután Salamon Pólában vízbe fúlt. Így került sor 1087-ben a
jelenlegi Szent-Koronánk használatára, mivel László királyunkat a nemesi rendek
is királlyá koronázták vele.
„Kálmán király a KÁLL-tanácsban elfogadta a „Koronaelméletet”, ami szerint: a
Föld, Életjog, Termés, Bölcsesség és Béke biztosítéka a mi hármas koronánk,
amely Gilgames abroncspántos, a római Fekete-Arnó féle és a bizánci koronából
lett összeállítva”.
Mindezeket figyelembe véve világossá válhat, hogy miért is van némi igazság
alapja mindkét elméletnek a korona eredetére vonatkozóan. Hiszen akik tagadják
azt, hogy a Szent Koronánkkal koronázták volna meg Istvánt, valóban igazuk
lehet annyiban, hogy akkor még nem volt meg a jelenlegi formájában. Akik
viszont ennek fordítottját állítják, szintén jogosan teszik azt, hiszen ha még nem
is volt egybeötvözve, de külön-külön mégiscsak az István fejére került mind a
Gilgames korona, mind a liliomos etruszk korona is. Márpedig az egész ceremónia
lényege a beavatásban rejlik, azt pedig István így is megkapta.
Azért így is marad még néhány nyitott kérdés, hiszen a Szent Korona képei közül
valószínűleg valóban kicseréltek néhányat. Márpedig ha ezt valaki tudatosan
tette, akkor annak nem volt más célja, mint hogy azt a bizonyos képi programot
megváltoztassa, s vele együtt talán az egész magyar nemzet sorsát is. Érdemes
elgondolkodni rajta, hogy ez vajon kinek állt érdekében, s hogy tehetünk-e ellene
valamit?
Másik dolog, hogy a feljegyzések szerint a Gilgames koronából – a szent köveket
leszámítva – csak kevés aranyrészt használtak fel a beavatott aranyművesek.
Olyannyira, hogy a „maradék” koronát még a későbbiekben is használták
kisfejedelmek megkoronázására. Vajon hol van most ez a bizonyos maradék
Gilgames-korona, s nem lehet-e még fontos szerepe, ha egyszer majd előkerül?

A beszélő kövek
Azonban az igazi rejtély a koronánkat illetőn – és amitől valóban egyedülálló az
egész Földön – az az, hogy beleépítettek 12 úgynevezett „beszélő,
gondolatrezgésre hajlamos követ”. Ezek a kövek a Szíriusz-rendszerből,
Arvisura-Anyahita hozományaként kerültek Ataiszra, Kr. e. 8508-ban.
„Ataisz süllyedésekor, a nagy földindulás, tengerháborgás, égszakadás
alkalmával csak azok a hajók menekültek meg, amelyeken Joli-Tórem boglárjai
voltak elrejtve”.
Azaz mind a tizenkét követ kimenekítették a süllyedő szigetről, s azok mind
valamely ataiszi gyarmatbirodalomra kerültek.

Az első kő - Kr. e. 4040-ben Agabához került Ordoszba (mai Kína északi része,
Baoto), aki újjászervezte a 24 Hun Törzsszövetséget.
„Az agabák Ataisz pusztulásakor a mai Kína keleti részén értek partot, s
telepedtek meg. Mikor a kinajok nyomása miatt veszélyessé vált a helyzet,
Agaba lánya, Ibolya a titkok szentélyében a beszélő bogláron keresztül Joli-
Tóremhez fordult, hogy mitévők legyenek. Ekkor a bogláros menyasszonyi fejdísz
megszólalt: Rakjatok meg három hajót mindenfélével és menjetek el Ordoszba,
ahol békesség és boldogság vár rátok!"
Agaba legkisebb lánya, Piroska örökölte édesanyjától az Ataiszból származó
bogláros fejdíszt, melynek legékesebb köve minden almafavirágzáskor – mikoris
az esküvőket tartották – beszélni kezdett és elmondta, hogy holdtöltéig mit hoz a
jövő. Ezt a beszédet azonban csak a menyasszony és a vőlegény hallhatták.
Máskor mindig őriznie kellett valakinek. A beszélő bogláros fejdísz a 24 Hun
Törzsszövetség egyik törzséhez, az úzokhoz került. Minden negyedik évben egy
kegyhelyet kellett építeniük, mert ha nem kerül minden negyedik évben új helyre
a boglár, akkor elveszti a beszélő képességét s így megszűnik az összeköttetés a
bolygó szelleme és az emberek között. Ezt mindig nagy titokban tartották, és
még fegyveresen is őrizték. Agaba fősámán szintén a bogláros fejdíszhez fordult,
ha valamiben fontos döntést kellett hoznia.

A második kő - Bogács kalandozásakor került Kuszkó Birodalmából (mai Peru


területéről, Cuscoból) az ordoszi Beavatott Központba Kr. e. 1695-ben.
„Amikor Csaba Kr. e. 1695-ben rokonlátogatást tett az indijóknál, visszatértükkor
Lia fejedelmi leány is velük tartott. Az apja ekkor úgy határozott, hogy a
leányával elküldi Ordoszba Joli-Tórem kövének mását, hadd éltesse ez is a két
nép összetartozásának tudatát. Ordoszban nagyon megörültek a második
beszélő boglárnak. Mivel a Csaba féle elődök hajóútjai közben több beszélő kő
került a 24 Hun Törzsszövetség birtokába, ennek cseréje Hétváros Nagyszaláján
történt.”
A harmadik, negyedik, ötödik kő - Gilgames ajándéka volt Aranka, Erzsébet
és Mari úz származású leányoknak, akik a kérésére a legtöbb fiút szülték neki. „A
legnagyobb erejű gondolatrezgés követ Gilgames örökölte a vitézségéért Árpád
kőfaragó fejedelem révén. Gilgames ezt a fején hordta egy tündöklő hármas
koronába építve Az Özönvizek után Gilgames király sok beszélő követ
adományozott az ordoszi uralkodóházak részére”.
A hetedik, nyolcadik, kilencedik és tizedik köveket - amelyek Nimród,
Gizella, Sangi és Khadafi kövei voltak - a Karnaki Beavatott Központban őrizték.
Később, Kr. e. 625-626-ban Paszametik fáraó Ordoszba szállítatta a saka-
szkítákkal. „Amikor a medvés hegyek és az oroszlános sivatag birodalmába
mentek kalandozásra, a fejdíszt is magukkal vitték. Az összeházasulandó fiatalok
mindig ezen fejdísszel esküdtek örök hűséget. Mindig az a pár vitte magával
Pintorba, Úrba, Urukba vagy Susára, akik legutóbb esküdtek a bogláros fejdísz
alatt.
A tizenegyedik kő - a szavárd-magyarok tulajdona volt, Aracsilla kincseiből.
A tizenkettedik kő - sokáig az avar törzs tulajdonát képezte. A székely Zalán,
akinek a legnagyobb leánya II. Mihály görög császár udvarába ment férjhez 821-
ben a Piroska-köves hercegnői koronát magával vitte. De amikor Szent László
leányának megkérték a kezét a görög császár fia részére, a keresztelőjén - mivel
Bizáncban újból megkeresztelték - ajándékba kapta, ennek kapcsán ismét
visszakerült a szent kő a Gilgames-koronába.

Ibolya kövét Agaba és a fősámáni dinasztiák révén hozta magával Buda, aki
435-től kezdve Budavár alsó-világát és a fősámáni palotát felépíttette.Csaba
köve, amit Kuszkó birodalma adott ajándékba, Atilla legkisebb fia, Csaba
birtokába került 453-ban, s azóta is a székelyek tulajdonában volt. Mindhárom
követ Domonkos érsek juttatta a korona kincsestárába, amellyel a királyokat,
majd később a magyar kisfejedelmi személyeket megkoronázták, illetve
beavatták. A Gilgames ajándékaként Arankához, Erzsébethez és Marihoz került
köveket Madaj-asszony, Árpád, Gyula, és Kurszán nagyanyja hozta magával a
Van-tó birodalmából és azokat a Gilgames eredetű koronába helyezték. A Kr.e.
625-ben Karnakból elhozott kövek a Havaruti Nagyszala emlékeként kerültek
átadásra Paszamatik egyiptomi fáraó igazságérzetéből, amelyeket aztán a saka-
szkíták az uruki-mani keresztény egyháznak ajándékoztak. Innen a kövek
Aracsilla, Embavér, Abacil és Emese révén kerültek a Magyar Törzsszövetség
tulajdonába. A szavárd-magyarok kövét Dajka aranyműves hozta Vasvárra és
adta ajándékba Lam hercegnek.
Piroska kövét Szent László lánya ajándékozta a bizánci császári udvarból
édesapjának, aki a jelenlegi királyi koronát összeszereltette. Így 6 darab 24 hun
törzsszövetségi és 6 darab magyar törzsszövetségi beszélő kő díszíti a Dajka
aranyműves által összeszerelt királyi koronánkat.

A beavatás
Mint az a „beszélő, gondolatrezgésre hajlamos” elnevezésből is sejthető, a
Szent Korona kövei nem akármilyen tulajdonságokkal rendelkeznek. A korona
viselője (aki csakis beavatott lehetett) ugyanis telepatikus kapcsolatba került
általuk a felső világ bizonyos szellemeivel. És hogy ez hogyan lehetséges?
Nos, a korona, illetve a beléépített szent kövek más bolygó-rendszerből, (vagy
inkább rendszerekből) származnak, ezért azok egyfajta idő- vagy fluidszálas
összeköttetésben állnak annak bizonyos magas szintű szellemi lényeivel. A
fluidszálak az egész világot áthálózzák. Ez az időszál bennünket is folytonosan
összeköt a Teremtőnkkel. A látók számára ez egy ezüstszínű, vékony szálnak
látszik, melyet testen kívüli élmények során is lehet látni. Ezen keresztül
kommunikálni is lehet, méghozzá a távolságtól függetlenül, és időkésedelem
nélkül. Ezért ha valaki a koronát a fejére helyezi, akkor gyakorlatilag bizonyos
kommunikációs csatorna nyílik meg a számára, melyen keresztül kapcsolatba
kerül a másik végponttal, ahonnan fontos információkhoz juthat, mi több,
egyfajta beavatást is kap. Ehhez azonban feltétlenül szükséges, hogy a
korona viselője maga is magas fokú beavatott legyen, mivel csak akkor képes
elviselni azt a magas rezgésszintet, ami ilyenkor keletkezik. Akadtak már
néhányan a történelmünk során – főként, amikor éppen idegen kezekben volt az
ereklyénk – akik játékból a fejükre próbálták azt. Nem véletlen - s ezt történelmi
adatok igazolják - hogy ezen emberek többsége meghalt, de legalábbis megőrült
tőle. A Habsburg dinasztia uralma idején ez még némelyik királyunkkal is
előfordult, hisz ők még nem álltak megfelelő fejlettségi szinten egy ilyen erős
beavatáshoz, s mivel nem bírták a magas rezgésszintet, bizony alaposan
meghibbantak. Ilyen volt pl. II. Rudolf vagy V. Ferdinánd is. Olyan botrányosan
meghülyültek, hogy szabályosan le kellett őket mondatni.
Pap Gábor kiválóan rámutat arra is, hogy a Korona tetején lévő kereszt egyfajta
antenna szerepét tölti be, míg az alján lévő csüngők pedig a földelését. Ehhez
tartozik még az is, hogy a beavatást kapó, és az azt végző személy – tehát a
király és az esztergomi érsek – mindig speciális öltözékben volt ilyenkor. Maga az
előkészítő szertartás is egy bonyodalmas procedúra volt, s annak volt egy titkos
része, melynek során a királyt felszentelt vízzel fürdették le, majd szentelt
olajokkal kenték be. A királyi öltözékhez tartozott a palást, egy pár kesztyű,
valamint egy pár saru. Ezek mind aranyszövésűek voltak, azaz jó vezetők, hisz
egyfajta védőöltözék szerepét kellett ellátniuk. A magyar király a beavatása
során ugyanis óriási mennyiségű energiát kapott a Teremtőtől. Ez a
magyarázata, hogy a magyar királyokat miért istenfiúi minőségben tűnteti fel
számos forrás. Ezért tett Dajka pantokrátor-képet a korona tetejére, mert az ilyen
koronaalak azt jelenti, hogy e fölött az uralkodó felett már csak az Isten áll, s
ő – lévén, hogy maga is beavatott volt - ezzel tökéletesen tisztában volt. Éppen a
fentiek miatt a szertartások megtartásának nagyon merev szabályai voltak.
Hiszen a koronázást csak a Szent Koronával, csak az esztergomi érsek – aki maga
is beavatott – által, csak Fehérváron és csakis bizonyos ünnepnapon, azaz
bizonyos időpontban lehetett megtartani. Bármely feltétel hiánya estén a
beavatás nem történhetett meg. Mivel pedig az energiák eloszlása sem térben,
sem időben nem egyenlő, így teljesen érthető ez a kötöttség. Tehát a beavatás
legfőbb, sőt elengedhetetlen kellékei sokkal inkább ezek a beszélő kövek
voltak, mintsem maguk a koronák. Amíg a Gilgames koronába voltak beépítve a
kövek, addig mindenképpen azzal koronázták meg a beavatandó személyt (mint
pl. Gilgames, Jézus, Romulus, Atilla esetében). Mikor már a másik, etruszk
liliomos korona is a birtokunkban volt, a szertartást akkor is úgy végezték el,
hogy a liliomos korona alatt a király fejére helyezték a Gilgames koronát is,
hiszen akkor is a kövek nyitották meg a csatornát. Így koronázták meg Istvánt és
először László királyunkat is. Majd mikor Dajka megalkotta a Szent Koronát, abba
átkerültek a szent kövek is, ebből kifolyólag többé nem volt szükség többszörös
szertartásra, vagy arra, hogy egyszerre két ereklyét is használjanak a
beavatáshoz.

Információs kristályok
Sokak számára bizonyára túl hihetetlennek tűnik az, hogy egy „közönséges” kő
ilyen tulajdonságokkal bírjon. Azok számára talán érdemes elgondolkodni azon,
hogy a kristály bizony már manapság is ott található a tudományos fejlődés
előterében. Tulajdonságainak köszönhetően megbújik minden modern
számítógépben, elektronikus, telekommunikációs és tömegkommunikációs
berendezésünkben. A kristályok olyan lények, akik rezgéseket képesek fogadni
és küldeni, sőt komplikált elektromágneses hullámokat is, így az emberi
gondolatokat és érzelmeket is. Gondolatainkkal be is lehet
programozni a kristályokat. Bizonyos számítógépes segítséggel
végzett kísérletek bebizonyították, hogy a kristályok képesek
gondolatok és érzések megtartására és azok továbbküldésére. Frank
Dorland kristálykutató szerint a kristályoknak több olyan tulajdonsága
is van, amelyeket ma még nem értünk és még számos nagy horderejű felfedezés
várat magára ezzel kapcsolatban. Úgy látja, hogy a természetes kvarckristály
képes visszatükrözni a saját tudati állapotunkat, tudatalatti, illetve tudattalan
gondolatainkat a felszínre hozni, homályos intuíciókat gerjeszteni, és lehetővé
tenni számunkra, hogy hozzáférjünk a távoli múlt elfeledett tudásához. Hite
szerint a kvarckristály segíthet a gyógyításban is. Dorland szerint „Miután a
kristály állandó anyag, melyet sem az idő, sem a természetes kopás nem
fenyeget, a kristályban tárolt adatok talán ezredévekre aktívak maradhatnak.”

Analógia
Az őslakos amerikaiak között él - és apáról fiúra száll - egy titkos tanítás. Eszerint
a Földünk egy 12 bolygóból álló kozmikus család egyik tagja. Ezek a planéták
bár nem is egy naprendszerben vannak, azonban valamennyi hozzánk hasonló
embereknek ad otthont. Ám ahány planéta, annyiféle fejlettségi szinten állnak a
lakói, és ezek közül – s ez talán nem is meglepő – a Földünk a legfejletlenebb.
Központi, vagyis legfejlettebb bolygójuk a Szíriusz-rendszer negyedik bolygója. A
többi bolygók mindegyike vette felgyülemlett tudását, és a világ keletkezéséről,
az emberiség fejlődéséről szóló, valamint egyéb – az emberiség előrelépéséhez
szükséges – információkat egy-egy kristálykoponyába, azaz egy-egy
„holografikus számítógépbe” táplálta. Sőt létrehoztak egy 13. nagyobb
kristályt is, ami pedig valamennyiük kollektív tudását tartalmazta, majd a Földre
küldték azokat. Állítólag ennek köszönhető, hogy felépültek a legnagyobb
civilizációink: Lemuria, Mu, Mieyhun (=Ataisz) és Atlantisz. A koponyák tudását a
beavatottak arra használták fel, hogy nagy misztikus iskolákat hozzanak létre,
majd szélesebb körben is terjesszék a tanokat. A kristályokat először az olmékok
őrizték egy piramis belsejében, majd a majákhoz és az aztékokhoz került. A
spanyol inkvizítoroknak azonban jobban fájt a foguk ezekre a kristályokra, mint
az összes aranyra együttvéve, ezért az indián beavatottak elmenekítették, és a
Föld különböző pontjaira vitték őket. A koponyáknak egészen addig távol kell
lenniük egymástól, míg az emberiség el nem ér egy bizonyos fejlettségi szintet.
Ha azonban egyszer odajutunk, akkor a kristályokat ismét összegyűjtik, s akkor
valami fenomenális változás és előrelépés fog beállni a földi emberiség életében.

Ha figyelmesen összevetjük a koponyakristályok, illetve a koronakristályok


történeteit, érdekes összefüggéseket vehetünk észre. Az első, s talán
legfontosabb, hogy valamennyi kristály a Földön kívülről származik. A
koponyakristályok 12 különböző bolygóról származnak, a koronaköveket pedig
Arvisura-Anyahita, azaz a magyarok Nagyboldogasszonya a Szíriusz-rendszerből
hozta ide. Azonban a feljegyzések azt nem igazolják, hogy valóban mind ott is
készültek. Az indián monda szerint ugyanis 12 planétából áll ez a bizonyos
kozmikus csoport, s ezeknek van egy vezérbolygója, ami a Szíriusz-rendszer
negyedik bolygója. Így meglehet, hogy mivel Anyahitáék éppen erről a központi
helyről érkeztek hozzánk, előtte szintén különböző bolygókról gyűjtötték össze a
köveket. Ezt látszik igazolni az is, hogy mindkét esetben 12-12 kristályról
van szó. Tudjuk azonban, hogy a kristálykoponyák esetében létezik egy
nagyobb, 13. kristály is (és itt egy másik analógiával állunk szemben, hisz Jézus
tanítványai is 12-en voltak, illetve a 13., mint legnagyobb tudással bíró, maga
Jézus). Nos, a koronát kutató szakemberek elméletei között is találunk olyan
állítást, miszerint a Szent Koronához szintén tartozott egykor egy nagyobb, 13.
kő. Ez pedig valaha a jelenlegi kereszt helyén állt, tehát egy valóban központi
helyen. Azt a vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy a jelenlegi kereszt nem
eredeti ráhelyezéssel, hanem csak később került föl, lévén a foglalat jóval
bővebb. Egyes látó emberek véleménye szerint valóban egy nagy szent kő volt a
helyén, azonban bizonyos okok miatt azt levették onnan, s visszajuttatták a
Szíriusz-rendszerbe. Hogy pontosan miért, azt nem tudni, de talán hamarosan
elérkezik majd az idő, amikor – a 13 kristálykoponya összeállásához hasonlóan –
a 13 szent kő is egybegyűlik a magyar Szent Koronán, s ekkor talán valóban egy
új korszak veszi majd kezdetét számunkra.
A TITKOK KORONÁJA
A MAGYAR SZENT KORONA

Nincs még egy olyan nemzet a Földön, amely egyetlen nemzeti ereklyéjének
ekkora jelentőséget tulajdonítana és olyannyira tisztelné, mint a magyar nép a
Szent Koronát. Birtoklásáért trónviszályok dúltak, sokszor árulások és
összeesküvések áldozatává lett. Volt eset, amikor egyszerűen ellopták vagy
titkon őrizték. Egy alkalommal hazaszállítása közben vesztették el, de mindig
megkerült. Többször hurcolták ki az országból, föld alatt elásva rejtegették, és
történt, hogy zálog tárgyát képezte. A korona "szent" elnevezése abból az
áhítatból eredt, miszerint az államalapító királyt szentté avatták. Példa nélküli az
a szemlélet is, melyet a régi feudális Magyarország alkotott a Szent Koronáról: a
Szent Korona Tan. A Magyar Szent Korona a magyar történelem
legbecsesebb emléktárgya, s a legrégebben használt, mind a mai napig
épségben megmaradt királyi fejék Európában. A Magyar Szent Korona
csaknem ezer esztendeje hozzá tartozik történelmünkhöz. A Magyar Szent
Koronával ezer év alatt 55 magyar királyt koronáztak meg (csak két király fejére
nem tették a Szent Koronát; II. János Zsigmondékra, mint "ellenkirályra", aki csak
névleg uralkodott és 1570-ben le is mondott, valamint II. József fejére, aki saját
akaratából nem koronáztatta meg magát). A koronáknak három típusát ismerjük:
1. a házi korona, melyre semmiféle megkötés nem vonatkozik; 2. az országló
korona, melyet az uralkodóknak meghatározott alkalmakkor viselni kellett, és 3.
a beavató korona, melynek analógiái csak Belső-Ázsiában vannak; európai
képviselője egyedül a Magyar Szent Korona. Ezt az uralkodó csak koronázáskor
viselheti, amúgy két koronaőr őrzi. Rajtuk kívül csak a nádorispán nyúlhat hozzá,
aki koronázáskor párnán a helyszínre viszi és az érsek helyezi a király fejére. A
magyarok királyainak koronája az államiság jelképe lett, ebből alakult ki
a világon egyedülálló Szentkorona Tan.

A Szentkorona Tan
A közvéleményben ma is él az a tudat, mely szerint a Magyar Szent Koronát II.
Szilveszter pápa küldte/adta Szent Istvánnak, az első magyar királynak. A
határainkon kívüli magyarság tudatában az anyaországbeliekénél sokkal
erősebben él az a tudat, mely szerint a Magyar Szent Koronához hozzá tartozik a
Kárpát-medence egész területe. Ennek oka az a jogviszony, melynek értelmében
a Kárpát-medence a Magyar Szent Korona tulajdona. Ebből következően a
Kárpát-medence minden polgára, aki a Magyar Szent Korona uralma alatt került
be a Kárpát-medencébe, a Magyar Szent Korona polgára. Ez a jogi helyzet azért
áll fenn, mert 1038. augusztus 15-én Nagyboldogasszony napján Szent István
magyar király Székesfehérvárott a Mennybe emelt Szűz Mária templomában
országát a Magyar Szent Korona képében a Mennybe emelt Szűz Máriának
ajánlotta fel. Ez az ég és a Föld között kötött szerződés a Kárpát-medencét Szűz
Mária országává tette, és ezért ezen a jogi helyzeten a földi hatalmak nem
változtathatnak. A szentkorona-eszme Szent István tudatos politikai és államjogi
alkotása.
A törzsi szervezet felbomlása és a megyerendszer bevezetése szükségessé tette,
hogy a Kárpát-medence egész szabad lakossága számára István király jogi
biztosítékot adjon a kiváltságok megtartására és a király leválthatóságára. Ennek
legegyszerűbb módja ez volt, hogy István király koronáját önmaga (pontosabban
a mindenkori király) az ország fölé helyezte. Szent Istvánnak "Intelmei" szerint a
Magyar Szent Korona jelképezi az országot, mint területet, az országot, mint egy
uralom alá tartozó népességet, a közigazgatási intézményrendszert, az apostoli
keresztény hitet, az apostolságot, az uralkodó személyét, az uralkodói
tulajdonságokat és képességeket, az igazságos ítélkezést és a jogi
intézményrendszert, a társadalmi türelmet, az ország védelmét és az országban
lakó, együttélő, vendégként befogadott idegen népeket. Szent István Intelmei
fiához, Imre herceghez a 720-as izlandi alkotmány után a világ második
alkotmányának írásban megmaradt emléke.
A szentkorona-eszme, mint államjogi rendszer alkalmas arra, hogy ma is jogi,
társadalmi rendünk középpontjában legyen, ugyanis ez keresztényi, türelmes,
befogadó - nem kirekesztő -, ugyanakkor nemzetvédő és megtartó erő is. "A
Szentkorona-tan nem csak emléke egy dicső múltnak, hanem, kötelező érvénnyel
bíró közjogi tan. A Szent Korona élő személyiség voltát és a Szentkorona-tan
hatályos közjogi tan voltát nem kérdőjelezheti meg az a sajnálatos tény, hogy a
mai magyar törvényhozó hatalom nemcsak, hogy nem igényli a Szent Korona
közjogi tana segítségét, de nem is tekinti élőnek, illetve hatályosnak, márpedig a
Szent Korona a mai magyar társadalom akaratától is függetlenül az, ami
volt, aminek hosszú évszázadokon át tekintették. a magyar
államhatalom alanya, a Szentkorona-tan pedig a történelmi magyar
alkotmánynak éppen az a központi elmélete, amely
hatálytalaníthatatlansága által legfőbb biztosítéka a magyar közjog
folytonosságának" (Kocsis István).
A Szentkorona-tant soha vissza nem vonta alkotmányosan összeült magyar
törvényhozás. Az 1920. évi magyar nemzetgyűlés a jogfolytonosság kérdését
érdemben a Szentkorona-tan szellemében tárgyalta. A második világháború után
Magyarországon a magyar nemzeti öntudat elsorvasztását kormányprogram
szintjére emelték; az idegen hatalom kiszolgálói megpróbáltak mindent
megtagadtatni a magyar néppel, ami nemzeti önérzetét megtarthatta volna. Az
1990-ben összeült rendszerváltoztató országgyűlés sem a Szentkorona-tan, sem
a jogfolytonosság jelentőségét nem tudta felfogni. A törvénysértés jogot nem
alapít elve alapján a magyar történelemben mindig - 1790-ben, 1865-ben és
1920-ban is - helyreállt a jogfolytonosság csak az 1990-es országgyűlés tagjai
nem merték felvetni a jogfolytonosság helyreállításának a kérdését.

A Magyar Szent Korona és megítélése a történelem folyamán

A magyar középkor a Magyar Szent Koronáról azt vallotta, amit első királyunk
Szent István legendájának Hartvik püspök által Kálmán király uralkodása idején
(1095-1116) készített változatában olvashatunk, amely szerint a pápa Asztrik
(Anasztáz) püspökkel Szent Istvánnak áldását és egy koronát is küldött. Thietmar
von Merseburg (+1018-ban) jelentésében ugyan megemlékezik arról, hogy III.
Ottó hozzájárult István magyar fejedelem királlyá koronázásához, a pápa áldását
is küldte, de semmiféle koronáról nem ejt szót. 1613-ban Révay Péter koronaőr
egyértelműen vallotta, hogy a teljes Szent Koronát II. Szilveszter pápa
adományozta Szent Istvánnak. 1790 után Weszprémi István, Katona István,
Koller József, majd Franz Bock kezdtek alsó ún. "görög" és felső, ún. "latin"
koronáról beszélni ahelyett, hogy a Szent Korona alsó és felső részéről írtak
volna. A korona hátsó részén elhelyezett Konstantín, Dukász Mihály és Geobicás
képeket sem Ipolyi Arnold, sem Hampel József nem tudta egységes
koncepciójába betenni. E okozott problémát Czobor Bélának, Varjú Elemérnek,
Otto von Falkénak és sok más főleg művészettörténész és régészkutatónak. A
Magyar Szent Korona származási idejét a IX. századtól a XIII. század közöttire,
annak keletkezési helyét pedig Bizáncba, Rómába, Nyugat-Európába és ki-ki
fantáziájának és műveltségének megfelelően minden más helyre tette. Szent
Koronánk részei voltak könyvabroncsok, ereklyetartók, kapudíszek, stb. Akadtak
ügyeletes okos "hagyományos" magyarázók, akik nem ismerve a Szent Korona
analógiáit taglalgatták annak felső és alsó részét, mintha azt úgy külön
készítgették volta és valamikor - a késő-középkorban - összebarkácsolták. Sajnos
az ilyen konformis nézetek vallók leírásai kerültek be a köztudatba. Ilyen
"hagyományos" nézetet vallott a Benda Kálmán és a Fügedi Erik páros, valamint
a Kovács Éva és a Lovag Zsuzsa páros, majd Kopári Dénesnek volt afféle "egyéni"
nézete, amely szerint Szent Koronánk felső része Szent Bertalan apostol
ereklyetartójából készült volna. E nézetek - Szent Koronánk eredetére eddig kb.
40 elmélet született - felsorolása aligha több tudománytörténeti
érdekességeknél.
Új fordulatot vett a Szent Korona vizsgálata, miután az az Egyesült Államokbeli
Fort Knox-ból 1978 január 6-án visszakerült Magyarországra. Ekkor egy négytagú
mérnökökből álló csoport (tagjai: Beöthy Mihály, Ferencz Csaba, Ferenczné Árkos
Ilona és Fehér András) végzett olyan vizsgálatokat a Magyar Szent Koronán,
amely megkérdőjelezték a "hagyományos" nézeteket. Később Ludwig Rezső és
Csomor Lajos aranyművesek ötvös és aranyműves szemmel vizsgálták meg szent
ereklyénket és a következő alapvető természettudományos ténymegállapításokra
jutottak: a Magyar Szent Korona egységesen tervezett és kivitelezett ötvösmű.
Szakmailag nem lehet sem bizánci, sem dél-, sem nyugat- sem észak-európai
készítmény. Ékszerkészlete belső-ázsiai, iráni és mezopotámiai eredetű kaukázusi
technikák felhasználásával feltehetően egy kaukázusi ötvösműhelyben
készülhetett. A felső pánton eredetileg is nyolc apostol volt, az alsó rész hátsó
oldalán levő - feltehetően Szűz Mária, Raffael- és Uriel arkangyalok képét
későbben cserélték ki és másodlagosan tették be a ma látható Konstantín,
Dukász Mihály és Geobicás képeket.

Hogy az immár szakmailag bizonyítottan egységes korona hol és mikor


készülhetett arra is több nézet van. Csomor Lajos szerint "a Kaukázusban készült
hun formában, hun és párthus valamint kaukázusi ábrázolási hagyományok
szerint, hun és párthus viseletek ábrázolásával hun és kaukázusi
munkamódszerrel" a IV. században. Mivel a dunhuangi 325-ös barlangban két
vezető hun fején, valamint az ordoszi sírleletek között is a Szent Koronánkhoz
hasonló kör- és keresztpántos korona látható, felvetődik a kérdés, hogy nem egy
ősi hsziungnu (hun) fejedelmi viselet túléléséről van-e szó. Szigeti István szerint
Szent Koronánk ott volt az avarok által Kaukázusból elrablott aranykincsek
között, amelyet Nagy Károly zsákmányolt, vagy valamelyik avar kagán (el)adott
neki. Vannak adataink arról, hogy amikor Nagy Tundum avar kagán Aachenben
hódoló látogatást tett és megkeresztelkedett 796-ban a csodálatos avar ékszerek
között volt egy drágamívű korona is és hódolata jeléül felajánlotta Nagy
Károlynak. Feltehető, hogy ezekkel az avar kincsekkel együtt került Szent
Koronánk Aachenbe. III. Leó pápa 800-ban Nagy Károlyt ezzel a koronával
koronázta meg. A korona Nagy Károly halála (804) után az uralkodóval 1000-ig
Aachen-ben a sírban nyugodott. 1000 húsvétján III. Ottó megtalálta Nagy Károly
sírját. Amikor október 2-án Rómába érkezett, a Szent Koronát is magával vitte és
átadta II. Szilveszter pápának, aki neki barátja volt. II. Szilveszter pápa (Gilbert)
pedig ezt a koronát küldte el Szent Istvánnak 1000. karácsonyán. Szigeti István
szerint a Szent Korona 310 táján Grúzia keleti részében készült. E logikusnak
látszó feltevés mellett természetesen még igen sok más is létezik; Csapody
Csaba egész egyszerű feltételezése pl., az; István volt olyan hatalmas és gazdag
király volt, hogy vehetett vagy készíttethetett magának grúz műhelyben koronát,
amivel Anasztáziusz (Asztrik) apát őt 1000 karácsonyán megkoronázta.
A Magyar Szent Korona eszmei tartalma két részre oszlik, ahogy két szerkezeti
egység alkotja a koronát: az abroncs és a pántok. A felső rész Isten mennyei
birodalmának a szimbóluma; az alsó rész Isten földi országát jelképezi. A pántok
csúcsán felírás nélkül az ég és a makrokozmosz uraként trónol a Teremtő Atya
Isten. Az alsó részen az abroncson felírással (Jézus Krisztus görög nevének
rövidítésével) Isten földi birodalmának ura, Krisztus székel Mihály és Gabriel
arkangyal kíséretében. A pántokon az Atyától jobbra nem lehet más, mint
Krisztus földi helytartója, Péter, háta mögött Péter helyettese, a második fő-
tanítvány, Jakab áll. A Pantokrátor balján Pált ábrázolja az ikon, mert ő külön
meghívást kapott. Leveleinek egy része a kisázsiai egyházakhoz szól, így kultusza
az örményeknél is megvolt. Ezután következik a kedvenc, szeretett tanítvány,
János, akire az Atya Fia, Krisztus a kereszten függő édesanyját bízta. Péter
lábánál testvére, András látható, aki először ismerte föl, hogy Jézus messiás.
Sokan felvetik, hogy miért nem 12 tanítvány van a Szent Koronán; azért, mert a
12 tanítvány (Júdással együtt 13) csak az Utolsó Vacsoránál volt együtt. A
középkori templomok bejáratánál általában csak 8 apostolt szoktak ábrázolni. A
korona tervezője azokat a szenteket választotta példaképnek, amelyek
védőszenteknek bizonyultak egy keresztény uralkodó számára (Kozma, Damján,
András, Fülöp, György és Demeter). A Szent Korona valamennyi ábrázolt
személye örmény típusú; legklasszikusabb a két angyal ábrázolása. A Isten égi és
földi birodalmának egybeszövése klasszikusan a Magyar Szent Koronában
csúcsosodik ki.

A koronázási jelvények
Magyarországon, első királyunk korában a koronázáshoz hozzá tartozott a
lándzsa - ha volt is ilyenünk, annak nyoma veszett. Középkor forrásokból tudjuk,
hogy a koronázás kelléke volt a ezüstkereszt, a gyűrű, a karperec, a kengyel,
más lószerszámok, különböző ruhadarabok (ingek, saruk, kesztyűk, harisnyák
stb.) és a koronázási trónus. Ezek az idők folyamán mind elvesztek. Megmaradt
viszont a korona, az országalma, a jogar, a kard és a palást. A korona, a jogar és
a palást a magyar királyság első századából származnak. Az országalma és a
kard feltehetően későbben kerültek az együttesbe. Szent István egy kardját a
prágai Szent Vid székesegyházban őrzik, lehet, hogy ez volt az eredeti koronázási
kard. A palástot Szent István és Gizella királyné 1031-ben ajándékozták a
székesfehérvári koronázótemplomnak. Ma koronázópalástként átalakított
formában ismerjük. Eredetileg nagyobb volt. Az országalma egy aranyozott
ezüstgömb, rajta az apostoli kettős kereszt, mely az Árpád-házi királyok
címerkeresztje is lett. A nem hiteles hagyomány szerint ilyen kettős keresztet
küldött a pápa Szent Istvánnak a koronával és a lándzsával együtt. Az
országalmán ma Károly Róbert magyar király címere van, de ez valószínűleg
utólagos rátétel, így az alma és keresztje sokkal régebbi lehet. Az országalma az
országot és a földet jelképezte. A jogar az ítélkezés, az igazságosság, a
jogszolgáltatás jelképe; ősi keleti eredetű hatalmi jelvény. Elefántcsont előképeit
korai ásatásokból ismerjük. A magyar jogar kristálygömbjébe vésett három
oroszlán is az uralkodói hatalom ősi keleti jelképe. Ez a kristálygömb mai
ismereteink szerint a világ harmadik legnagyobb átfúrt kristálya. A rajta levő
oroszlánok csiszolási stílusa alapján legkésőbb IX. századi keleti munka. Valaha a
koronázási szertartásnak fontos része volt az országzászló, amely sajnálatos
módon a mohácsi csatamezőn odaveszett.

Földrajzi nevek magyarázata

Adiglat = Tigris folyó


Altáj-Buda = mai Tyumen (Oroszország)
Aranyrögös Birodalom = mai Erdély
Arpach = Árpádvára (Zab folyónál)
As folyó = Ob
Bolhás tó = Balhas
Bujkál tó = Bajkál
Dengisur = Dnyeszter
Etil folyó = Volga
Hangun folyó = Huang Ho, aza a Sárga-folyó (Kína), nevét az ataiszi
folyóról kapta
Joli-Tórem birodalma = a Föld
Kalágé = Klágenfurt
Kaltes asszony Birodalma = bár több naprendszer is ebbe tartozik, itt
leginkább a Szíriusz-rendszerről van szó.
Kék tó = Kukunor
Kevevára = Kiev (Ukrajna)
Khorezm = Káspivári birodalom
Magyarka = mai Tbiliszi (Grúzia)
Medvés hegyek = Zagrosz hegység (mai Irán)
Meleg Vizek Birodalma = mai Kárpát-medence térsége
Nagyhegy = Kaukázus
Ordosz = mai Paoto, egyes térképeken Baoto (Kína)
Ruma-tenger = Fekete-tenger
Sóvár = Salzburg
Ten folyó = Don (Ten, mint személy: Ménes apja)
Tenis folyó = Donyec
Tenisur folyó = Dnyeper (Tenis mint személy: kaltesi beavatott, aki részt
vett a Havaruti Nagyszalán)

Törzsi nevek magyarázata


Alánok = jász törzs
Beri-beri népek = a süllyedő Atlantiszról menekülő népcsoport
Etruszkok = Etur által alapított birodalmi lakosok, főként gara-úzok
Gara-úzok = grúzok
Geri-beri népek = görögök vagy éhséghellének (a süllyedő Atlantiszról
menekülő népcsoport)
Káldorok = kelták
Kasszu = kun
Pal-úzok = palócok
Roxolánok = fejedelmi vagy királyi szkíták
Sakák = pamír-szkíták
Szarmaták = jász törzs
Széki-hunok = székelyek
Szittyák = (saka-)szkíták
Szokolatók = parszi-szkíták
Egyéb szómagyarázatok
Arvisura = igazszólás
Nagy-Süán = ünnepséggel egybekötött, többnapos, lovas ügyességi
verseny és szellemi vetélkedő
Nagyszala = birodalmi nagygyűlés
Őrsúr = Osiris
Tudó = Toth
Tyumen = tízezer
Viesaka = viadal
i
ii
iii

iv

v
vi