Fordította

Horváth M. Zsanett

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Laurelin Paige: Free Me – Book 1 in The Found Duet, A Fixed Trilogy Spinoff Series
EverAfter Romance, a Division of Diversion Publishing Corp., New York, 2014

Copyright © Laurelin Paige, 2014

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency and RF Literary
Hungarian translation © Horváth M. Zsanett, 2019
Magyar kiadás © Libri Könyvkiadó, Budapest, 2019
Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője
Szerkesztette Dövényi Ibolya
Borítóterv © Ilona Gostyńska-Rymkiewicz
A borítót az eredeti felhasználásával tervezte Oláh Gábor
A szöveget gondozta Ligeti Szilvia

ISBN 978-963-433-440-8

Az elektronikus verziót készítette

eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
 A könyv kitalált történet.
A benne szereplő nevek, személyek, helyszínek és események
a szerző képzeletének termékei.
Bármilyen hasonlóság valós eseményekkel, helyszínekkel, élő
és halott személyekkel kizárólag a véletlen műve lehet.
A könyv durva szavakat és szexuális jeleneteket tartalmaz,
ezért felnőtt olvasóknak ajánlott.
 Első fejezet

Be sem kellett volna mennem dolgozni aznap este, amikor

megismerkedtem JC-vel.
Jana az utolsó pillanatban hívott, hogy ugorjak be
helyettesíteni. Mielőtt megszólalt, már tudtam, hogy komoly
az ügy. Jana sosem vett ki betegszabadságot.
– Azt mondják, tizenkét öltés lesz. Az államon, Gwen!
Jesszus, remélem, nem marad nyoma.
– Örülök, hogy legalább jól vagy. – Legszívesebben
közöltem volna vele, hogy csoda, hogy eddig nem érte baleset
– elvégre a rollerderbi nem épp a legbiztonságosabb sport –,
de inkább visszafogtam magam.
– Ó de édes vagy! – Jana sajátos akcentusa, amiben
keveredett a Long Island-i és a Puerto Ricó-i kiejtés, még
jobban kiérződött a telefonon keresztül. Vagy talán a
fájdalomcsillapítók éreztették hatásukat a beszédén. –
Tényleg jól vagyok. Bemehetek, ha itt végeztem.
– Ne viccelj! Átveszem a teljes műszakodat. – Különben is,
mi más dolgom volt? Az egyetlen teendőm az volt, hogy
megnézzem a The Voice-ot Normával, és az első felére még így
is maradt időm indulás előtt. Ez volt a közös
testvérprogramunk, miután Norma befejezte a munkáját, és
mielőtt én elkezdtem az enyémet. Ám újabban ezek a tévés
esték egyre kevésbé voltak jók, mintha Norma valahol
máshol járna gondolatban. Ami furcsa volt. Mi a fenére lehet
gondolni, amikor Adam Levine van a képernyőn, és Blake
Sheltonnal ugratják egymást?
De volt DVR-ünk. A The Voice másik felét reggel is
megnézhetem, mielőtt lefekszem aludni.
– Kösz, bébi! – mondta Jana álmosan. – Még nem tudtam
felhívni Mattet, de biztos nem bánja. Átveszem a csütörtöki
műszakodat, így megmarad a „hétvégéd”.
Reméltem, hogy nincs annyira kiütve, hogy ezt elfelejtse.
Ragaszkodtam a „hétvégéimhez” – a két egymást követő
szabadnapomhoz, távol az Eighty-Eighth Floortól, ahol
dolgoztam. Nem mintha lett volna bármi izgalmas
tennivalóm, és pihenésre sem volt különösebb szükségem. Ha
a törvény engedné, akár mindennap dolgoznék. De én voltam
az egyetlen menedzser a klubban, aki rendszeres, egymást
követő szabadnapokat kapott, és én értékeltem ezt, mert azt
jelentette, hogy jól végzem a munkámat. Hogy kiérdemeltem
ezt a jutalmat.
Azt jelentette, hogy volt valami az istenverte életemben,
ami tényleg ért valamit.
– Bemész? – kérdezte Norma, amikor kinyomtam a
mobilom. Föl se pillantott az ölében szétszórva heverő
iratokból. Norma munkamániás volt, s noha a közös
estéinken megpróbálta félretenni a munkát, nem volt ritka,
hogy ez nem sikerült neki. Nem vettem ezt zokon tőle.
Kemény munkával és töretlen ambícióval szerezte meg a
pénzügyi vezetői állását a Pierce Industries-nél. A nővérem
ilyen volt – túltengett benne az ambíció.
Viszont az ambíciója juttatott ki bennünket a gettóból.
Ennek köszönhettük a toronyházbeli lakást, amit megosztott
velem. Ebből élhetett az öcsénk az ország túlsó végében. Ez
védett meg bennünket a múltunktól, amit soha többé nem
akartunk újraélni.
– Aha – mondtam, miközben már húztam is le a
farmeremet. – Jana a balesetin van. – Elhallgattam, és
eltöprengtem, vajon szóljak-e a főnökünknek, Mattnek, majd
úgy döntöttem, inkább mégsem. Vakációra ment a héten, és
semmi értelme nem lett volna egy ilyen aprósággal zavarni. –
Elcseréltük a csütörtöki műszakommal. Így még mindig lesz
két egymást követő szabadnapom. Megnézhetnénk együtt a
Project Runwát.
Norma fölpillantott a munkájából, és összevonta a
szemöldökét, mintha a lelki szeme előtt lebegő naptárt
vizsgálná.
– Ööö, nem biztos, hogy ráérek csütörtökön. Van egy kis…
dolgom. – Majd ismét visszatemetkezett a munkájába,
anélkül, hogy kommentálta volna Jana balesetét.
Vállat vontam, fölnyaláboltam a ruháimat, és elvonultam
zuhanyozni. Biztos valami jótékonysági estje lesz vagy egy
olyan puccos esemény, amilyenekre járni szokott. Még az öt
évvel idősebb nővérem is többet forgott társaságban, mint én.
Igaz, hogy a munkájával kapcsolatosan, de akkor is
kimozdult otthonról.
Ahogy a forró víz végigfolyt a testemen, visszafojtottam az
irigységet, és emlékeztettem magam, hogy én is eljárhatnék
itthonról, ha akarnék. Csak még nem határoztam el, hogy ezt
akarom. És ha el is határoznám, hogy ezt akarom, fogalmam
se lenne, hogyan vágjak bele.

***
A keddi munka csak annyiban volt különös, hogy folyton
elfelejtettem, milyen nap van, amikor rá kellett írnom az
iratokra. Az Eighty-Eighth Floor az egyik legmenőbb klub
volt Greenwich Village-ben. Sőt, az egyik legmenőbb klub
egész New York Cityben! A hétköznapjaink majdnem olyan
forgalmasak voltak, mint a hétvégéink. A mai est különösen
pörgős volt az ünnepek miatt. Nem volt iskola, az emberek a
barátaikkal találkoztak, és túl hideg volt ahhoz, hogy a
szabadban legyenek – noha a legtöbb lány öltözéke nem erről
árulkodott. Amerre csak néztem, bikinifelsőkből kibuggyanó
ciciket és miniszoknyák alól kivillanó seggeket láttam. Talán
másképp éreznék, ha én is bepiálnék és a táncparketten
riszálnám magam, de jól éreztem magam a szürke nadrág és
kámzsanyakú barna top védelmében.
Talán csak kiöregedtem a klubok világából. Közeledtem a
harminc felé. Vajon normálisnak számít, ha ebben a korban
inkább a kanapén töltöm az estéimet csöndesen, mintsem
áttáncoljam az éjszakát? Norma sosem volt egy bulizós alkat,
így nem tudtam hozzá hasonlítani magam. Az öcsénk,
Benjamin tizennyolc éves kora óta a nyugati parton élt, ezért
az ő szokásait nem ismertem. Ami pedig a barátokat illeti…
nos, nem sok volt belőlük.
Természetesen ez volt az igazi probléma. Nyilván eljárnék
bulizni, ha lenne kivel. Vagy talán mégsem. Nehéz volt ezt
megmondani.
Szerettem a munkámat. Kiszámítható és ütemes volt. A
menedzseri állásnak köszönhetően nyugodtan lehettem
gyakorlatias és szigorú. Ilyen szerettem lenni. Rideg.
Kemény. Vezető.
Az este a megszokott módon kezdődött. Mind a négy
emeletünk megtelt, és tizenegyre még egy kisebb sor is
kialakult a bejárat előtt. Minden bárpult mögött dolgoztak az
alkalmazottak. A kasszákban elegendő apró volt. A legjobb
kidobóemberünk állt a biztonságiak élén. Rutinműszaknak
indult.
Én viszont tudtam, hogy erre nem szabad alapozni. Sokkal
fontosabb volt a felkészültség. Fel kellett volna készülnöm.
De semmi sem készíthetett fel JC-re.
Alig pár órája dolgoztam, amikor felfigyeltem a pincérnők
sutyorgására. Amint a közelükbe értem, elhallgattak, ami
nem lepett meg. A főnökük voltam, nem a barátnőjük.
Máskor figyelmen kívül szoktam hagyni az alkalmazottak
pletyizését. Többnyire csak arról folyt a szó, hogy ki a
legszexisebb új alkalmazott, vagy hogy hol lehet szobát
találni, amihez semmi közöm nem volt, amíg rendesen
elvégezték a munkájukat.
Ezúttal azonban felfigyeltem egy szóra: „Vipera” és
„szivarfüst”. Na jó, két szóra. Két szóra, melyek
automatikusan beindították a fejemben a riasztót.
Közelebb léptem hozzájuk.
– Hogy mondtátok?
Bethany szeme elkerekedett.
– Ezt ki kell vinnem – bújt ki a válasz alól, és elsietett a
tálcájával, mielőtt megállíthattam volna.
A másik pincérnő még mindig a rendelést vitte be a gépbe.
Nem volt lehetősége elmenekülni.
Odaléptem mellé, a pultnak támaszkodtam, és örültem,
hogy a regiszter a konyha mellett volt, a klub egy csöndesebb
sarkában, ahol nem kellett üvöltenem.
– Alyssa, hogy értette Bethany, hogy szivarfüst van a
Viperában? – A vendégek gyakran a szájukban tartották azt
az átkozott vacakot anélkül, hogy meggyújtották volna –
segített az orális komplexuson, amiben annyi felnőtt ember
szenvedett –, ám a dohányzás tilos volt a klubban. Az Eighty-
Eighth Floor füstmentes hely volt, és ha valaki megszegte a
tilalmat, intézkednem kellett.
Alyssa nem nézett fel azonnal a gépből. Láttam a nyaka
mozgásán, hogy nagyot nyel. Végül széles mosollyal a
szemembe nézett. Túlságosan is széles mosollyal.
– Ó, tudod. Csak a szája járt. Biztos nem is dohányoznak
odabent.
Gyanakvóan néztem rá.
– Aha. – Alyssa az egyik megbízhatóbb alkalmazottunk
volt. De, mint mondtam, nem voltunk barátnők. – Amúgy ki
foglalta le ma estére a szobát?
Valójában nem Viperának hívták a klub elit vendégei
számára fenntartott szobát. A reklámanyagainkban
hivatalosan „Terasznak” hívtuk – ez volt a klub VIP-szobája.
Ám a papírmunkában Matt mindig VIP R-t írt, s mivel
hanyag, iskolás kézírásával az R betű mindig közelebb került
a P-hez, végül az egész személyzet Viperának kezdte hívni a
szobát.
Alyssa megrázta a fejét, lófarka ide-oda himbálózott a
mozdulattól.
– Senki. Csak néhány üzletember. – A hangja elutasító volt.
Majd, mintha rájött volna, hogy ez a taktika nálam nem válik
be, így szólt: – Utánanézhetek. Szólok neked, ha valami zűr
van.
Na persze.
– Mi lenne, ha inkább együtt néznénk utána? – javasoltam.
 Alyssa láthatóan elsápadt, mégis bólintott, majd elindult a
Teraszhoz vivő fém csigalépcső felé.
Követtem. Éreztem, hogy szétárad az ereimben az
adrenalin. Nem féltem attól, ami rám várt – jó volt a
biztonsági csapatunk, és eleget láttam már életemben ahhoz,
hogy ne ijedjek meg egykönnyen. Ám volt valami izgalmas a
lehetőségben, hogy ma valami másképp alakul. Az izgalom,
hogy ez az este talán mégsem lesz tipikus vagy kiszámítható.
A kellemes borzongás, ahogy legbelül a váratlanra vágytam.
Nem mintha bármit is tennék a rend helyreállításán kívül.
Hiába vágytam a változatosságra, azt nem tudtam, mihez
kezdenék vele.
Alyssa megtorpant a Vipera ajtajában, és megvárt engem.
– Esetleg bekopoghatnánk… – vetette fel.
Picsába a kopogással! A menedzserek szabadon
mozoghattak az egész klubban. Eszem ágában sem volt
megadni a lehetőséget a kicsapongó vendégeinknek, hogy
eldugják a kokót és eltegyék a farkukat. Főleg azok után,
hogy már megcsapta az orromat a kubai szivar szaga.
Kivágtam az ajtót, és megálltam a küszöbön, hogy
felmérjem a helyzetet. Amit láttam, meglepetésként ért. Vagy
legalábbis egy része. A füstös levegőre és a félig elszívott
szivarokra már számítottam. És ahol egy szabályszegés
történik, ott általában több is akad, ezért a félmeztelen nők se
értek teljesen váratlanul. Ahogy a sarokban pókerező három
férfi sem, akik valódi pénzben játszottak.
Viszont a férfiak! A tartásuk, a viselkedésük ugyanarról
árulkodott, mint a drága öltönyük – hogy elismert
üzletemberek, nem pedig egy rakás részeg egyetemista. Úgy
egy tucatnyian lehettek – fiatalok, nőtlenek. Én legalábbis
nem láttam rajtuk jegygyűrűket, se azok nyomát az ujjaikon.
A beszélgetésfoszlányok intelligensek és érthetőek voltak,
ellentétben a több száz huszonéves pasiéval, akik minden
héten megfordultak a klubban, a pincérnők melleit bámulva
adták le a rendelést, és túl részegek voltak ahhoz is, hogy
emlékezzenek arra, hol hagyták az iPhone-jukat.
És ott voltak még a nők is.
A mulatozás nem lenne teljes lepattant prostik nélkül. Ez
volt a rutin. Ám ezek a nők, összesen öten, egyáltalán nem
voltak ilyenek. Bár a férfiakba csimpaszkodtak – hárman
meztelen felsőtesttel, egy másik pedig csak egy francia
csipkés melltartót és bugyit viselt –, határozottan
kifinomultnak tűntek. Rang és jó modor áradt belőlük. Igaz,
hogy szexisek voltak, de nem olcsók.
Az egyik barna hajú, félmeztelen nő, aki egy férfi ölében
ült, felpillantott rám. Felcsillant a szeme a felismeréstől.
Elmosolyodott, és hangtalanul köszönt, majd visszafordult a
férfihoz, akinek a haját simogatta.
Összevontam a szemöldököm, ahogy próbáltam rájönni,
honnan ismerem. Megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy
nem a nyomorúságos múltamból ismerem, hanem az
iskolából. Másoddiplomásként kereskedelmi konyhavezetést
tanított, az osztályába jártam. Jelenleg egy ötcsillagos éttermet
vezetett a felsővárosban.
Hogy kerül ide? Részt vesz ebben a… ebben a…
Valójában nem is tudtam, mi volt ez az egész. Egy buli, ami
anélkül hágta át a szabályokat, hogy féktelen, undorító, vagy
kezelhetetlen lett volna. Mocskos volt, érzéki, és… izgató.
Helyreállítom a rendet – persze hogy megteszem, hogy is ne
tenném? –, de egy pillanatra haboztam. Dorgálás helyett
legszívesebben csatlakoztam volna hozzájuk.
– Leülhetsz, ha akarsz – szólalt meg egy hang mögöttem.
Mintha a hang tulajdonosa megértette volna a vívódásomat.
Mintha tudta volna, hogy mire vágyom igazán.
Ami baromság. Ez csak egy kibaszott felhívás volt. Semmi
több.
Megfordultam, hogy megkérdezzem, mégis mi a pokol
folyik itt, ám ekkor megpillantottam a férfit, aki megszólított.
A lélegzetem is elállt. Kinyújtott lábbal ült, az ajtó mögötti
falnak vetve a hátát, ezért nem vettem észre azonnal.
Ám most, hogy észrevettem, egyből felfigyeltem rá.
Képtelenség volt figyelmen kívül hagyni. Áradt belőle a
szexuális kisugárzás és a karizma. Formás izmok feszültek
szűk, keményített inge alatt. Sötétszőke haját komoly
frizurában viselte – oldalt rövidre vágták, a fejtetőn pedig
olyan volt, mint a húszas évekbeli szexi olasz maffiózóké.
Borostájának köszönhetően a férfi idősebbnek tűnt, mint
valószínűleg volt; úgy harmincra saccoltam a korát.
A szeme pedig…
A sötétben nem láttam tisztán, de éreztem a tekintetét.
Éreztem, ahogy nyíltan figyel engem. Éreztem a sóvárgást a
szemében. Mögötte pedig valamilyen lelki terhet, talán
megbántottságot vagy keserűséget.
Úgy vonzotta magához a tekintetemet, akár egy hirtelen
megfeszített kötél. Képtelen voltam elfordulni tőle, és ahogy
engem figyelt – belém látott –, bizseregni kezdett a testem,
életre keltve minden sejtemet. Nőiségem, mely addig csak
szunnyadt, felélénkült a jelenlététől – megduzzadt és vibrált,
remegett.
Rádöbbentem, hogy ez az egész miatta volt. A buli, az
orgia – minden neki szólt. Minden körülötte forgott.
A szemem sarkából azonban észrevettem, hogy a többiek
folytatták, amit eddig csináltak, és rájöttem, hogy mégsem ő a
középpont. Lehet, hogy ez az ő bulija volt, de senki sem
foglalkozott vele. Csak én. Mintha a szoba egy viharos
tengeren hánykolódó kis hajó lett volna, és ez a férfi volna az
egyetlen szilárd pont a káoszban. Ami különös volt, mert én
szoktam a szilárd pont lenni a káoszban. Én magam voltam a
stabilitás. Magam voltam a rend.
De vizslató tekintete kibillentett az egyensúlyomból. Mint
amikor kitörik egy cipősarok, és egyensúlyt keresve az ő
karját kapom el, belé kapaszkodom. Egyszerre gáncsolt el és
tartott meg.
Nem tudom, mikor szólalt meg újra. Láttam a szája
mozgását, még mielőtt meghallottam volna a hangját.
– Gyere! Csatlakozz hozzánk – talán ezt mondta.
– Hogyan? – Most már csak a száját bámultam – tökéletes,
egyenes, hófehér fogsora volt. Az alsó ajka teltebb volt, mint a
felső, halovány és csábító.
Elmosolyodott.
– Húzz ide egy széket. Alyssa hoz neked egy italt. Luke
pedig talán megmasszírozza a hátad. Fantasztikus keze van.
Olyan feszült vagy, innen látom a begörcsölt izmaidon.
– Én nem… nem lehet… én… – Összezavarodtam.
Elképedtem. A maffiózó vacsorázni hívta a zsarut. Ki tesz
ilyet?
Ráadásul nagyon vonzó férfi volt. S noha a vonzó férfiak
hidegen szoktak hagyni, az ő esetében nem ez történt. És ez
megrémített.
Ennyit a magas félelemküszöbömről.
 A férfi intett valakinek a hátam mögött.
– Jennie, hoznál egy széket a vendégünknek?
A fehérneműt viselő nő közelebb tolt hozzám egy széket,
én pedig automatikusan leültem. A térdem az ismeretlen férfi
felé mutatott, mint az iránytű északra mutató tűje.
Amikor rádöbbentem, hogy ezt nem kellene, fölpattantam.
Visszatért a valódi énem. Visszatért a tekintélyem, a hűvös
nyugalmam, hogy újra én irányíthassak.
– Köszönöm – mondtam határozottan és higgadtan
(legalábbis reméltem, hogy határozott és higgadt volt a
hangom) –, de nem lehet. Valójában arra kell kérnem önöket,
hogy szedjék rendbe magukat.
– Pontosan mit is szedjünk rendbe? – A férfi hanyag
viselkedése megdöbbentett. Megint. Általában, ha a
menedzser rajtakapott egy vendéget valami helytelenségen, a
bűnös fél bocsánatot kért és kifogásokat keresett. Kivéve, ha
be voltak drogozva vagy túl részegek voltak ahhoz, hogy
érdekelje őket, de ez a férfi egyiknek sem tűnt.
Bármennyire is meglepődtem a szavain, igyekeztem
szenvtelen maradni.
– A klubban tilos a dohányzás. Ahogy a szerencsejáték és a
sztriptíz is. Szóljon a barátainak, hogy oltsák el a szivarokat,
tegyék el a kártyát, és öltözzenek fel, vagy távozhatnak. Vagy
tegyék meg mindezt, és utána távozzanak. Az is egy opció,
sőt még jobb is.
A jelenlévők nagy részét hidegen hagyta a kis beszédem,
de az egyik férfi megérintette a pincérnő vállát.
– Ki ez a csaj, Alyssa?
Bosszúságomban, amiért Alyssa nyilvánvalóan többet
tudott erről a buliról, mint amennyit odalent megosztott
velem, figyelmeztető pillantást vetettem rá. „Ne merészelj
válaszolni! Később még beszélünk!”, üzente neki a
tekintetem.
Talán nem rá kellett volna haragudnom. A férfi vendégek
gyakran ismerték névről a pincérnőket, ami néha ártatlan
dolog volt, máskor nem. Matt szigorúan betartatta a szabályt,
miszerint csak keresztneveket adhatunk meg a klubban, épp
ezért – nehogy valaki zaklatás áldozatává váljon, vagy
megszerezzék a lakcímét a findsomeone.com-ról. Biztonsági
előírás volt, amivel száz százalékig egyetértettem.
Ám ahogy Alyssa összenézett a kérdezővel, úgy tűnt,
mintha jobban ismerné ezeket az embereket, mint nekem
mutatta. Rádöbbentem, hogy ezek visszatérő vendégek
voltak.
Ellentétben velem. A kedd nem az én napom volt, ezért
még jobban meglepődtem, amikor a karizmatikus idegen
válaszolt a férfinak Alyssa helyett:
– Ő itt Gwen. Ma este ő a menedzser.
– Ezt honnan…? – Gyorsan elhallgattam, de már elárultam
magam. Most már tudnia kellett, milyen könnyen meg tudott
lepni.
– Arra vagy kíváncsi, honnan tudom mindezt. – Hátradőlt,
és keresztbe tette a lábát. Az egyik félmeztelen nő odaült
mellé a szék karfájára, és a kezét a nyakára tette, de ő egy
pillantást se vetett a nőre, hanem folytatta a beszédet. –
Elárulom, honnan tudom. Az a dolgom, hogy gondoskodjam
a vendégeimről, ami azt is jelenti, hogy tudnom kell, ki van
műszakban. Alyssa korábban jelezte, hogy ma este te vagy
bent. Sikerült egész jó leírást adnia rólad.
Megfeszült az állkapcsom, és eltűnődtem, vajon mit
mondhatott rólam Alyssa: szőke? Csontos seggű? Karót
nyelt? Idegesítő?
– Noha egyvalamiben tévedtél, Alyssa – szólt oda a férfi a
hátam mögött álló pincérnőnek. – Azt mondtad, csinos, ami
egyáltalán nem igaz.
Elkerekedett a szemem. Lehet, hogy nem voltam egy
szépségkirálynő, de azt még sose vágták a fejemhez, hogy
nem vagyok csinos.
A férfi visszafordult hozzám.
– Nem, nem, nem. Félreértesz.
Jesszus, tényleg ennyire átlátszó lennék?
– Szerintem a „csinos” szó sértő rád nézve, mert te
egyszerűen gyönyörű vagy. Egyedi a szépséged. Kemény.
Nem sok ember tud egyszerre rideg és megkapó lenni. De te
az vagy. Látom a szemedben. Lágy a tekinteted. Ellentétben
áll az arckifejezéseddel.
Pislogtam. Talán még az állam is leesett. Ahogy ez a férfi –
ez az ismeretlen – rólam beszélt, a külsőmről… Durvának
kellett volna éreznem. Tolakodónak. Nem bóknak. Nem
elbűvölőnek.
És az is biztos, hogy a szívemnek nem lett volna szabad
belesajdulnia, és a pulzusomnak se felgyorsulnia. Se az
arcomnak elvörösödnie.
A karfán ülő nő előrehajolt, melle hozzáért a férfi füléhez.
– Ráadásul szépek a cickói – tette hozzá.
Ezúttal valóban leesett az állam. Először is, mit tudhat ő az
én melleimről, melyek valóban nagyobbak voltak az átlagnál,
de teljesen el voltak takarva? Másodszor pedig, nézett
tükörbe mostanában ez a nő? Mert ha már szép cickókról
beszélünk, az ő melleivel nem sokan versenyezhettek,
ráadásul biztos voltam benne, hogy igaziak voltak.
– Ejnye, Natalie, ilyet nem illik mondani! – Ám a férfi
tekintete már le is siklott a melleimre.
Azért mégis értékeltem az udvariassági kísérletét.
Aztán észbe kaptam.
– Bókokkal nálam semmire se mennek. Tegyenek rendet a
szobában! Most! – Szerencsére természetesen reszelős a
hangom, így el tudtam titkolni a bizonytalanságomat.
– Én nem szoktam bókolni, Gwen – közölte a férfi. Némi
hatásszünet után folytatta. – És sajnálom, hogy tőlem kell
megtudnod, de azért foglaltam le ezt a szobát, hogy azt
tegyek benne, amit csak akarok.
– Lehet, hogy lefoglalta ezt a szobát. De nem tehet meg
benne bármit, amit akar. – A teremfoglalási szerződésében
feketén-fehéren benne vannak a szabályok. Kellett kapnia
belőle egy példányt. Törzsvendég volt – mindez nem lehetett
újdonság neki. És ha azt hitte, hogy visszaélhet azzal, hogy
nem ismerjük egymást, akkor nagyot téved.
Ebbe kapaszkodtam – a szabályokba, az előírásba. A
tudatba, hogy nekem van igazam.
– Tényleg arra foglalta le a szobát, hogy bármit
megtehessen benne – szólalt meg Alyssa jámbor hangon.
Hátrafordultam, ő pedig bocsánatkérően nézett rám. Nem
tudtam, miért kért bocsánatot – amiért nem szólt előre a
szituról, vagy amiért a férfi pártját fogta.
Azt viszont tudtam, hogy nem lehet igaza.
A férfi mintha olvasott volna a gondolataimban, mert így
szólt:
– Alyssának igaza van. Így van.
Csak egy embernek volt felhatalmazása, hogy ilyesmire
engedélyt adjon, de azért rákérdeztem, bár féltem a választól.
– Ki adott erre engedélyt?
– Matt – válaszolt a férfi és Alyssa egyszerre.
Aztán a férfi pontosított.
– Matt-tel van egy amolyan… szóbeli megállapodásunk.
Ennek hallatán a maradék méltóságom is szertefoszlott. Ha
ez igaz – és volt egy olyan érzésem, hogy igaz –, akkor én
tévedtem. Ami megalázó érzés volt. És kiábrándító.
Hallottam pletykákat Matt szóbeli megállapodásairól, de
még sose láttam élőben az eredményüket. Nyilván azért, mert
Matt tudta, hogy helyteleníteném. Mivel a főnököm volt, nem
volt szüksége a beleegyezésemre. Hacsak nem attól félt, hogy
beárulom a tulajdonosnál, Joseph Rickernél.
Pedig ilyet sose tennék. Matt jó főnök volt, én pedig nem
pályáztam az állására. De legalább megijeszthetném, hogy
véget vessek az ilyen nevetséges megállapodásoknak.
– Lehet, hogy föl kellene hívnom Mattet.
A férfi tudta, mi forog kockán. Félrebillentette a fejét, és
mielőtt megszólalt, már tudtam, hogy ügyes vitapartner.
– Valójában te sem akarod ezt tenni, Gwen, nem igaz? –
kérdezte. Előrehajolt, mindkét lábát letette a földre, és a
mutatóujjait kinyújtva összekulcsolta a kezét. – Én a
következőképpen látom a helyzetet. Matt nyilvánvalóan nem
akarja, hogy tudj rólam. Rendszeresen foglalom ezt a szobát
már mióta is? Hét, nyolc hónapja? – Körülnézett a szobában
megerősítésért. Többen is bólintottak.
Aztán visszafordult hozzám.
– Mióta dolgozol itt?
– Öt éve – feleltem. Közvetlenül a huszonötödik
születésnapom előtt kaptam ezt az állást. Ez volt az első igazi
munkám, miután megszereztem a diplomámat
vendéglátásból és emberierőforrás-menedzsmentből, aminek
a tandíját természetesen Norma állta. Nem akartam
mindenáron az Eighty-Eighthben maradni, de három év alatt
felküzdöttem magam részmunkaidős
menedzserasszisztensből főnökhelyettessé. A fizetés jó volt. A
munka kényelmes. A főnököm és a kollégáim tiszteltek.
A férfi most rám mutatott.
– Soha nem dolgozol kedden, igaz?
– Soha.
– Mert Matt szándékosan távol tartott tőlem. Szerinted
miért? – Leereszkedő volt a kérdés, ezért csak egy kemény
pillantással válaszoltam. – Nincs tipped? Nekem van.
Lefogadom, hogy te vagy itt a szarrágó. A lány, aki betartja a
szabályokat. Az én Matt-tel kötött megállapodásom szerint,
nos, homályosak a határok. Ami valószínűleg ellentétes a te
természeteddel. Nem igaz, Gwen?
Utáltam, ahogy kimondta a nevemet, mintha nála lenne az
előny, csak mert ezt az apróságot tudta rólam. Utáltam és
imádtam egyszerre. Azt is utáltam, ahogy hosszan és lustán
méregette a testem. Tekintetével érzékien végigsimított
minden domborulaton, minden porcikámon.
Utáltam és imádtam. Utáltam és imádtam.
Leültem a székre, ami még mindig ott volt mögöttem, mert
nem bíztam benne, hogy még sokáig megtartanak a lábaim.
– Pontosan milyen megállapodásuk van? És ki maga?
– A nevem – kezdte – JC.
Még sose hallottam róla.
– JC micsoda?
– Csak JC. – Úgy mondta, mintha ezzel mindent
megválaszolt volna. Két rövid szótaggal belém fojtotta a szót.
– Úgy, mint „Jesus Christ”?
Néhányan felnevettek. Pedig ha Jézus valóban létezett –
amiben a legkevésbé sem voltam biztos –, úgy sejtettem, hogy
pont olyan lehetett, mint az előttem ülő férfi: vonzó, udvarias,
körülvéve züllöttséggel, melyben nyilvánosan nem vett részt.
JC is fölnevetett, az arca pimasz és szexi volt.
– Így is hívtak már. De többnyire csak akkor, amikor a
fejem egy nő combjai közt volt.
Fúj!
Ugyanakkor: szexi.
Megszoktam már az efféle pajzán megjegyzéseket. Egy
klubban dolgoztam, New York Cityben.
Ám attól, ahogy JC kimondta az illetlen szavakat,
összerándultak az izmaim a hasamban. Pontosabban, lejjebb.
Azokban az elfeledett régiókban, melyeket évek óta nem ért
izgalom. Melyekre évek óta nem is gondoltam. Ismét forogni
kezdett velem a szoba.
Nem tetszett ez nekem. Nem értettem ezt az egészet. Igen,
ember voltam – egy nő, szexuális vágyakkal, mint bárki más
–, de megtanultam kikapcsolni ezeket az érzéseket. Az
engedélyem nélkül nem térhettek vissza, és pláne nem
borzongathattak végig a gerincemtől az ujjaim hegyéig, életre
keltve testem minden sejtjét. A legkevésbé sem tetszett ez
nekem.
Ezért úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom.
– A megállapodás miről szólt? – firtattam.
JC szeme felcsillant, mintha pontosan tudta volna, hogy mit
próbáltam leplezni. Vagy csak képzelődtem, mert nem
ingerelt ezzel, pedig volt egy olyan érzésem, hogy az a fajta
volt, aki ezt tenné. Ehelyett megválaszolta a kérdésemet.
– Minden kedden enyém a Terasz. Arra használom, hogy
elszórakoztassam a barátaimat és az üzletfeleimet.
– Elszórakoztatja az üzletfeleit – ismételtem. Ó, tudtam én,
mi történik. Ő volt a kígyóbűvölő. Ő volt az, aki bebiztosította
az üzletkötéseket azzal, hogy lányokkal és piával kábította a
potenciális ügyfeleket. – Sztriptíztáncosnőkkel?
– Ugyan már, te komolyan sztriptíztáncosnőknek nézed
ezeket a nőket? Ők is az üzletfeleim. Ne ítéld el őket a
meztelenségük miatt. – Beszéd közben az egyik férfit figyelte,
akinek az ölében egy félmeztelen nő ült. – Még egy óra, és
lefogadom, hogy a férfiak is levetkőznek.
Ismét körbenéztem a szobában, annyira idegen volt tőlem
ez a gondolat. Ha fizetnek, hogy levetkőzzenek… azt meg
tudtam érteni. Olyan életből jöttem, ahol néha meg kellett
tenni az ilyesmit, ha enni akart az ember.
Ám pusztán szórakozásból megszegni a szabályokat? Ezt
nem értettem. Vajon milyen lehet ennyire gátlástalannak
lenni? Ennyire féktelennek?
Megráztam a fejem. Felfoghatatlan volt számomra ez az
egész. És dühös voltam. Úgy éreztem, elárultak. És
megaláztak. Amikor egy éve Matt fölkínálta nekem a szabad
keddeket és szerdákat, vajon tényleg azért tette, mert
kiérdemeltem? Vagy csak ezzel akart távol tartani a
megállapodásaitól?
– Ezt a szar dumát! – motyogtam, de leginkább a saját
tudatlanságom miatt voltam dühös.
JC kérdőn felvonta a szemöldökét.
Egy fenét fogok magyarázkodni neki.
– Mivel foglalkozik?
 – Ezzel-azzal – tért ki a válasz elől. – Néha befektetek. A
fennmaradó időben pedig elszórakozgatok, azt csinálok, amit
akarok.
Szóval nem kígyóbűvölő, hanem egy „olyan”. Egy örökös,
aki úgy biztosítja az életstílusát, hogy másokat megfizet a
munkáért, amíg ő bulizik, és lefölözi a hasznot.
Nem bírtam ellenállni. A szememet forgattam.
– Segíthetek azzal a karóval a seggedben. – JC hangja
komoly volt, de az arcán pajkos mosoly játszott. Provokált.
Összevontam a szemöldökömet.
– Hogyan? Lecseréli a maga karójára a seggembe?
– Haha. Vicces. Amúgy persze, ha akarod. – Elhallgatott,
mintha esélyt akart volna adni, hogy ráharapjak a
lehetőségre. Még mit nem! – De nem erre akartam
kilyukadni. Valami mást ajánlottam. Nem ajánlottam –
ajánlok. Valami mást ajánlok.
Na persze. Valami mást. Naná.
– Ezzel is foglalkozik? Mellékállásban?
– Nem fogadok el érte pénzt, ha erre célzol. Nem. Ez nem
munka. Csak látom, mennyire feszült vagy. Szerintem
segíthetnék ezzel. – Tárgyilagossággal reagált a
szarkazmusomra. Őszinteséggel a gúnyra.
Elakadt a szavam, magam sem tudtam, miért. Talán azért,
mert fölényben volt? Mert letaszítottak a menedzseri
piedesztálról? Mert már ki tudja, mióta nem nézett ilyen
csodálattal rám senki, mint ez a férfi? Mintha elevenen fel
akarna falni, ugyanakkor kiélvezni.
Mintha tudná, hogy volt egy parányi, de állhatatos részem,
ami éppen erre vágyott.
– Nekem segített – szólalt meg Natalie. – Komolyan, ha JC-
vel lógsz, megtanulsz lazítani.
A férfi nem nézett a nőre, továbbra is engem bámult.
Eltűnődtem, vajon mit taníthatott neki pontosan. Miféle
módszerrel oktatta a nőt? Nyilván olyan szégyentelen és
mocskos lehetett, mint képzeltem.
– Nos, köszönöm, nem. – Nem mintha prűd lennék. Csak
hidegen hagyott az itt demonstrált „szabadság”. Jobb
szerettem az irányítást. Az önuralmat.
Ismét körülnéztem a szobában. Egy párocska a kanapén
smárolt, egy édes hármas meg az egyik asztalon vonaglott
kéjesen. A pasi ölében ülő nő most körkörösen mozgatta a
csípőjét a férfi öle felett, miközben a férfi sóvár arckifejezéssel
a saját ajkába harapott.
Nyilvánvaló lehetett az undor az arcomon, mert JC így
szólt:
– Hé, előbb próbáld ki! – Egy pillanatig az arcomat
fürkészte, aztán fölállt, és elindult felém. – Még sosem
csináltál ilyet, nem igaz? Mármint, még sosem próbáltad az
öltáncot. Még sosem táncolt így neked senki.
Magasabb volt, mint hittem, legalább tizenöt centivel
magasabb volt nálam, ami azt jelentette, hogy úgy
százkilencven centi lehetett. És ahogy mélyen a szemembe
nézett, ahogy provokált a buja célozgatásaival, még
kisebbnek éreztem magam.
Kisebbnek és izgatottabbnak.
Fölállt a szőr a karomon és felgyorsult a szívverésem a
közelségétől, a megbabonázó hangjától. Dadogva
válaszoltam.
– N-nem.
Intett Natalie-nak.
 – Megmutatnád neki?
– Ööö… Kösz, nem kell – szóltam, és fölpattantam, mielőtt
Natalie válaszolhatott volna. Komolyan azt képzelte, hogy
hagyom, hogy táncoljon nekem egy nő? Szó sem lehet róla.
Mégis beleborzongtam a gondolatba, és nem biztos, hogy az
undortól.
JC megrázta a fejét.
– Nem neked, bébi. Befeszülnél. Majd a lányok
megmutatják, milyen.
Általában nem hagyom szó nélkül, ha valaki lebébiz. És
garantáltan lelépek, mielőtt elfajul egy ilyen őrült helyzet.
Most valamiért mégis lecövekeltem, szinte a földbe
gyökerezett a lábam, amikor JC elém rakta a széket, amiről
fölálltam. Nem kellett kérnie, hogy ráüljenek – a francia
fehérneműt viselő lány hangtalanul leült. Hátratette a kezét,
és széttárta a lábait. Szélesre.
Natalie tett három érzéki lépést, majd megállt a széken ülő
nő lábai közt. Elfordult tőle, és táncolni kezdett. Eleinte
finomak voltak a mozdulatai, lassan ringatta a csípőjét, és
érzékien körözött a medencéjével. Hamarosan a másik nő
combjára tette a kezét, és lassan leguggolt – a feneke
gyakorlatilag a mögötte ülő nő ölében volt –, majd ismét
fölállt.
Érezhető volt a feszültség a szobában, JC vendégei azonban
uralkodtak magukon. Kurjongatásra számítottam, de
mindenki hallgatott. A fal túloldaláról beszűrődő klubzene
dübörgésén kívül az egyetlen hang Natalie combjainak
súrlódása volt, lófarkának susogása, és a két lány lihegése.
A saját lélegzetem is szaggatottá vált, koncentrálnom
kellett, nehogy meghallják. Nem volt könnyű.
Megbabonázott Natalie tánca. A teste olyan ritmusra
mozgott, melyet senki se hallott, mégis érezni lehetett.
Csábító volt. Előjáték volt. Ahogy néztem, beleremegtek a
combjaim. Megkeményedtek a mellbimbóim. Átázott a
bugyim.
Megborzongtam, hagytam, hogy szétáradjon testemben a
vágy. Nem csak a tánc szexuális aspektusa izgatott fel. Nem
is Natalie mozdulatainak művészi szépsége. Hanem valami
más, valami, amit nem tudtam megnevezni, amit nem tudtam
hová tenni.
– Elképesztően érzéki, nem igaz?
Összerezzentem. Addig észre sem vettem, hogy JC ilyen
közel volt hozzám. Vagy talán tudtam, és éppen ettől
gerjedtem be annyira. De fogalmam sem volt, mit válaszoljak
a kérdésre.
Tényleg érzéki volt.
Ami felbőszített, mert én pornót vártam, nem pedig ezt a
különös dolgot. Arra pedig egyáltalán nem számítottam,
hogy ennyire a hatalmába kerít majd.
Ezért nem válaszoltam.
JC beleegyezésnek vette a hallgatásomat.
– Tudod, mitől ennyire szexi? A gyönyörű meztelen nőktől
és Natalie könnyed mozdulataitól eltekintve a hatalom
átengedése az, ami olyan izgatóvá teszi.
Közelebb hajolhatott hozzám, mert éreztem a vállamon a
leheletét, miközben beszélt.
– Ha táncolnak neked, nem érintheted meg a táncost.
Szeretnéd – istenem, de még mennyire! –, de hagynod kell,
hogy csak ingereljen a gyönyör, és átvegye az irányítást,
miközben te kiszolgáltatott maradsz. Ami kezdetben
könnyűnek tűnik, nem igaz? Csak uralkodnod kell magadon.
Amiben nyilván kitűnő vagy. Csakhogy itt épp az
ellenkezőjéről van szó. Ez az irányítás átadásáról szól. Natalie
kezében van azt irányítás. Lena adta a kezébe a hatalmat.
Megígérte, hogy betartja a szabályait – a szabályokat,
amelyekkel nem biztos, hogy egyetért. Cserébe Natalie
megadja neki a gyönyört, amire vágyik.
Még közelebb hajolt hozzám. A fülemet csiklandozó
leheletétől szinte forrt a vérem.
– Mondd, hogy nem szeretnél a helyében lenni.
Összefontam a karjaimat a mellkasomon.
– Nem bizony. Még a szokványos táncokat se kedvelem.
– Nem Natalie helyében, Gwen! Te nem olyan akarsz lenni,
mint ő. Lena akarsz lenni. Ilyen szabadságra vágysz.
A könnyek olyan váratlanul szöktek a szemembe, hogy
elakadt a lélegzetem.
Legszívesebben megfordultam volna, hogy pofon vágjam
JC-t. Pimasz és arrogáns dolog volt a részéről azt képzelni,
hogy bármit is tud rólam. Semmit sem tudott. Csak
találgatott, nyilván a bugyimba próbált bejutni, és a
találgatásaival az elevenemre tapintott. Olyannyira, hogy ha
szabadon cselekedhettem volna – bár nyilvánvalóvá tette,
hogy ezt nem tehetem –, tényleg felpofoztam volna. Durván.
De nem azért voltam dühös, mert találgatott, sem azért,
amiért találgatott. Azért voltam dühös, mert igaza volt.
Tényleg szabad akartam lenni. Tényleg szarrágó voltam.
Begyöpösödött. A szokások rabja voltam, és nem sok
élvezetben volt részem.
Amit azonban nem tudott – nem tudhatott –, az az volt,
hogy én akartam így, méghozzá okkal. Nem számított, mit
akarok, én csak így tudtam túlélni. JC elmehetett a fenébe,
amiért arra célzott, hogy rossz döntést hoztam. Nem ő volt a
helyemben. Nem tudhatta.
Nem pofoztam fel. És nem is mondtam semmit.
Egyszerűen sarkon fordultam, kijöttem a Viperából, és
becsuktam magam mögött az ajtót. Ám ezt a parányi
megingást leszámítva nem hagytam, hogy JC befolyásoljon.
Nem voltam hajlandó újragondolni a döntéseimet, sem a
szerepet, amit magamra vállaltam. Nem voltam hajlandó
belegondolni, hogy más is lehetnék.
A műszakom hátralevő részében nem mentem vissza az
emeletre. Meggyőztem magam, hogy elfelejthetem az egészet.
Ami azt jelentette, hogy nem szólok Mattnek arról, hogy
tudomást szereztem a szóbeli megegyezéséről.
Az pedig egész biztos, hogy ha tehetem, több keddi
műszakot nem vállalok be.
 Második fejezet

– Sikerült munka előtt elcsípnem téged? – Norma hangja

fojtottan hangzott a kabátgalléromon keresztül, ahogy
egyszerre próbáltam a vállamon egyensúlyozni a telefont és
kinyitni a klub ajtaját.
Hideg volt, ezért kesztyűben voltam, így az utolsó
pillanatban sikerült csak fölvennem a telefont, mielőtt
abbamaradt a csöngés.
– Épphogy. Most megyek be.
Csütörtök volt, és mint a legtöbb hétköznapon, Norma
most is sokáig dolgozott, ezért nem találkoztunk, mielőtt
elindultam az este nyolckor kezdődő műszakomra.
– Vacsoráztál már? Hagytam neked kaját a hűtőben, ha
nem.
– Igen, ettem. – Szórakozott volt a hangja. – Ne haragudj.
Korábban akartalak hívni, de lefoglaltak a… megbeszélések.
Beléptem a konyhába a személyzeti bejárón keresztül.
– Semmi gond. Mi újság?
– Ma felhívott apa ügyvédje.
Apa. Egyetlen szó, és mozdulatlanná dermedtem.
– És?
Nyugi, csitítottam magam. Biztos csak azért keresett, hogy
korábban kívánjon boldog szülinapot.
Na persze. Apám olykor-olykor meglepett bennünket
azzal, hogy eszébe jutottak a nevesebb események az
életünkben. De egy ideje már nem történt ilyesmi. Amióta
börtönben ült.
– És… – Norma habozott, amitől megijedtem, féltem, hogy
rossz hírt fog közölni. – És korábban szabadul, mint hittük.
– Jesszusom, ne! – alig bírtam megszólalni a gombóc miatt
a torkomban. – Mikor?
– Júniusban.
– Júniusban? – Gondolatban elismételtem még néhányszor,
mire fel tudtam fogni. – Hat teljes hónappal korábban! Azt
hittem, december előtt nem szabadul. – Apa az ítélet szerint
nem szabadulhatott volna korábban. Decemberben telne le a
tíz év. Ami gyorsan közeledett, de legalább lett volna még
egy teljes évem, mielőtt foglalkoznom kellett volna vele.
Foglalkoznom apával.
Most már csak a tavasz állt a cella és a szabadsága között.
Hányingerem lett.
– Tényleg nem engedhetnék ki korábban. De kevés a
férőhely, és… bonyolult. Amíg le nem jár a teljes büntetése,
valamiféle rehabilitációs intézetben kell laknia. – Norma
elcsigázottnak tűnt, ezért nem követeltem tőle részletesebb
magyarázatot. Bíztam a nővéremben, hogy elmondja, amit
tudnom kell, és megtartja magának a többit. Valójában ő volt
az egyetlen ember, akiben megbíztam. – Megtámadhatnánk a
döntést, de nem valószínű, hogy bármit is elérnénk. Nem
érné meg az időt és a pénzt.
Frusztráltan a hajamba túrtam, majd eszembe jutott, hogy
kesztyűt viselek. Így nem volt olyan kellemes érzés, még
zavart is a furcsa simaság. Lehúztam a kesztyűt a számmal,
majd feltettem a legfontosabb kérdést.
 – Bennek szóltál már?
Bármennyire is tartottunk Normával apánk szabadulásától,
tudtuk, hogy az öcsénk fogadná a legrosszabbul a hírt. Ami
érthető volt. Rá volt a legnagyobb hatással a múltunk
sötétsége.
– Még nem. Majd felhívom. Hamarosan. – Norma
megköszörülte a torkát, és sejtettem, hogy őt is fojtogatja az
aggodalom. – De nem ma este. Végig kell gondolnom,
hogyan mondjam el neki.
– Szólj, ha segítségre van szükséged. – Nem mintha olyan
sokat tehetnék. Mindig is Norma értett a vigasztaláshoz. Én
csak annyit mondtam, „hoppá, ez fájt!”, aztán túltettem
magam a dolgokon.
Valójában azonban inkább csak mélyen eltemettem a
fájdalmas dolgokat abba a fekete lyukba, amiről szinte már
valóban hittem, hogy a szívem helyén van. Mi mással lehetne
magyarázni az érzelmeim hiányát? A fekete lyuk minden
valódi érzést elnyelt, ami azzal fenyegetett, hogy eluralkodik
rajtam. A harag és az idegesség valószínűleg gyakrabban
ütötte fel a fejét, mint bármi más. Az apánk miatti pánik
máris kezdett alábbhagyni, puszta irritációvá tompulni.
Lehet, hogy nem ez volt a létező legegészségesebb módszer,
de én így éltem túl.
Ben azonban nem ilyen volt. Ben a szívére venné a dolgot.
– Hát ez szar ügy. – Elindultam a konyhán keresztül,
közben ismét a vállamhoz szorítottam a telefont, amíg
levettem a másik kesztyűmet is, és a kabátzsebembe
gyömöszöltem.
Bethany fölpillantott a munkából, és megállított, épp
amikor Norma mondani készült valamit.
 – Várj egy pillanatot, Norma. – Letakartam a telefont a
kezemmel, és intettem Bethanynek, hogy beszéljen.
– Az a JC pasi…
A szememet forgattam, és félbeszakítottam.
– Ne is folytasd!
Jelenleg JC volt az utolsó, akire gondolni akartam.
Bármikor ő volt az utolsó, akire gondolni akartam, és kész.
Arrogáns és vulgáris alak volt. Nevetséges és önelégült.
És valahányszor az eszembe jutott, nagyot dobbant a
szívem.
Nem láttam azóta, amikor egy hónappal ezelőtt
találkoztam vele a Viperában, de most, hogy már tudtam a
létezéséről, úgy tűnt, mintha mindenütt ott lenne.
Néhányszor hallottam, ahogy a személyzet emlegette.
Egyszer láttam, hogy üzenetet hagyott Mattnek. A neve
kezdőbetűi még az irodai naptárba is be voltak írva. Hogy
nem vettem észre azelőtt?
És persze ott voltak még a virágok is.
Küldött egy csokor virágot a hétvégén, miután
megismerkedtünk. Az irodában várt a szombati műszakom
előtt. Ahogy kinyitottam a nevemmel felcímzett, lezárt
borítékot, amely a pazar csokor mellett hevert, megőrjített a
kíváncsiság, és bevallom, az izgalom is. Senkit sem ismertem,
aki virágot küldene nekem.
Az üzenet rövid volt.
Érzelmek egész sora tört rám, méghozzá olyan gyorsan, hogy
azt se tudtam, mit is érzek valójában. Meglepetést, zavart,
bosszúságot, idegességet. Izgalmat.
Végül a haragot választottam. Pont, mint amikor
megismerkedtünk, most is eltűnődtem, hogy mégis ki az
ördögnek képzeli magát ez a férfi? Csak mert idézni tud Bill
Phillipstől, máris a személyes motivációs trénerem lett?
Különben is, miből képzelte, hogy bármit is tud rólam? Ha
pedig le akart fektetni, így határozottan nem fog sikerülni.
Noha kissé hízelgő, hogy még napokkal később is gondolt
rám, nem?
Nem! A legkevésbé sem. És attól, hogy ez eszembe jutott,
csak még dühösebb lettem. Ezért bevágtam az egész csokrot,
vázástul, az asztal melletti szemetesbe, és próbáltam kiverni a
dolgot a fejemből.
De még mindig gondoltam rá.
Nem a virágra, JC-re. Sokat. Az egész karácsonyi szünidő
alatt, de még újévkor is ott motoszkált a fejemben. Vonzó férfi
volt, igen, ezért bukkanhatott fel olyan gyakran a
gondolataimban a képe, a legalkalmatlanabb pillanatokban.
De leginkább azért, amiket rólam mondott. Azt mondta,
szabad akarok lenni. Azt mondta, segítene. Vajon mit jelentett
ez pontosan? Szexet? Komolyan beszélt?
Még ha segítene is a szex, vajon tényleg be tudna törni
bárki is a börtönbe, amiben éltem?
Ha igen, az nem ő volt. Ebben biztos voltam.
– Csak szólni akartam – mondta Bethany.
Remek. Valószínűleg újabb csokor várt az asztalomon.
Sejthettem volna, hogy nem könnyű lerázni a fickót.
– Kösz, Bethany – szóltam, majd visszatértem Normához,
miközben átvágtam a konyhán. – Oké, itt vagyok.
– Még egy dolog.
– Ki vele. – Megálltam, hogy megnézzem az aznapi
konyhai beosztást a falon. A konyhai személyzetet nem én
irányítottam, de azért szerettem tudni, kivel dolgozom,
mielőtt elkezdődik a műszak.
– Ne ijedj meg – mondta Norma tétován –, de megkérdezte,
hogy nálunk lakhat-e, amikor kiengedik.
– Ki kérdezte? Az ügyvéd?
– Apa megkérte az ügyvédet, hogy kérdezzen meg minket.
– Még mit nem! – Most már valóban dühös voltam. Ezt az
egy érzést voltam képes egy percnél tovább érezni. – Szó sem
lehet róla, hogy képzeli? Hogy van képe egyáltalán
megkérdezni? Nemet mondtál, ugye? Nagyon remélem, hogy
nemet mondtál.
– Persze hogy nemet mondtam. Sőt, amíg lehet, azt sem
árulom el neki, hogy hol lakunk. Csak szólni akartam neked,
ha esetleg megpróbálna kapcsolatba lépni veled.
 – Kösz. – Kiléptem a konyhából a klub fő helyiségébe.
Majd, néhány percen belül már másodszor, ismét
mozdulatlanná dermedtem.
– Most mennem kell – mondtam Normának.
– Oké. Később beszélünk. Figyelj, ne rágódj emiatt, Gwen.
Rendben vagyunk. Minden rendben van.
De én alig hallottam Norma búcsúszavait. Teljesen
lefoglalta a figyelmemet a bárpultnak támaszkodó férfi.
Miért is nem figyeltem jobban Bethany figyelmeztetésére?
Kidobathattam volna Brenttel vagy egy másik konyhai
sráccal.
Ismét felkészületlenül ért.
Amikor megpillantott, JC elmosolyodott. Aztán rám
kacsintott. Rám kacsintott!
A hülye testem meg tiszta libabőr lett tőle. Amitől csak még
dühösebb lettem, mint eddig voltam.
– Ez most komoly? Egy teljes évig a létezéséről se tudok,
aztán egy hónap alatt kétszer is találkozunk? – támadtam
neki, de egyből megbántam. Ha eddig talán nem tudta,
milyen hatással van rám, most sikerült egyértelművé tennem.
Mivel a klub még zárva volt, ki volt világítva a helyiség, és
sokkal tisztábban láttam őt, mint amikor először találkoztunk.
De bár ne láttam volna! Ha eddig azt hihettem, hogy csak a
Vipera homályos fényei voltak előnyösek a számára, most
kiderült, hogy tévedtem.
Mert most, a tiszta és éles fényben láthattam, hogy
lélegzetelállító volt.
Hasonlóan volt felöltözve, mint amikor legutóbb láttam;
sötétszürke öltönyt viselt, melyet mintha ráöntöttek volna. A
haja ezúttal nem volt annyira belőve, és most láttam, hogy
volt benne egy kis természetes hullám. Most is borostás volt,
de rövidebb volt az arcszőrzete, amitől még csábítóbbnak
tűnt. Ökölbe kellett szorítanom a kezem, nehogy
megérintsem az arcát.
Kihúzta magát, és zsebre tette a kezét.
– Tudom. Korábban kellett volna jönnöm. De az ünnepek,
meg minden…
– Miért kellett volna korábban jönnie? – Magam sem
tudtam, miért kérdeztem ezt. Olyasmit próbáltam kicsikarni
belőle, amit valószínűleg nem akartam hallani. Nagyon nehéz
volt gondolkodni a jelenlétében. Egyszerre volt vonzó és
bosszantó. Tényleg ennyire vonzó az, ha valaki zsebre teszi a
kezét?
Valójában kegyetlenség volt.
JC közelebb lépett hozzám.
– Mert látni akartalak, Gwen. – Ezt a lehető
legtárgyilagosabb hangon mondta. – Általában, ha látni
akarok valakit, nem várok ilyen sokáig. Csak éppen… nem
voltam a városban. Küldtem volna több virágot, hogy tudd,
hogy gondolok rád, de úgy hallottam, nem tetszett a csokor.
– Én… – Már megint ezt csinálta velem: kibillentett az
egyensúlyomból, teljesen összezavart. – Tud a virágokról? –
Behunytam a szemem, mert rögtön megbántam, amit
mondtam. – Úgy értem, köszönöm. Nagyon szépek voltak.
De nem érdekel a dolog.
Ráadásul, honnan a fenéből tudta, hogy mit csináltam a
virágokkal?
Az istenit, Alyssa! Látta, amikor kidobtam őket. Biztos
elmondta neki.
Na és, ha tudomást szerzett róla? Jobb, mint ha azt hinné,
hogy tetszettek.
Csakhogy mégsem sikerült megértetnem vele a dolgokat,
mert most itt állt előttem.
– Ez nem fair, Gwen. – Újabb lépést tett felém. – Tartozol
nekem egy eséllyel, hogy újra feltegyem az ajánlatomat,
mielőtt visszautasítasz.
Hirtelen kimelegedtem. Elkezdtem kigombolni a
kabátomat.
– Tudom, hogy nevetséges, hogy egyik kérdést a másik
után teszem fel, de felfrissítené a memóriámat, hogy miféle
ajánlatról beszél? – Persze, csak blöfföltem. Pontosan tudtam,
miről beszélt. A puszta gondolat – a szex ezzel az idegesítő
idegennel – olyasmit kavart fel bennem, amiről nem is
tudtam, hogy fel lehet kavarni.
Ezt azonban nem adhattam a tudtára. Már így is túl sokat
tudott rólam.
Felgyorsult a pulzusom, amikor láttam, hogy JC gyors
léptekkel hozzám siet. Ő azonban csupán mögém lépett, hogy
lesegítse a kabátomat.
– Tudod, milyen ajánlatról beszélek. Arról, hogy segítenék
ellazulni egy kicsit.
Most már közel volt hozzám, nagyon közel. És hiába tettem
a karjára a kabátomat, továbbra is melegem volt.
Felmordultam, noha én inkább nyögésnek hallottam.
– Maga rém alpári! – Felé fordultam, és kikaptam a kezéből
a kabátomat.
– Te meg olyan kimért vagy. – Ezt úgy mondta, mintha
érdekesnek találta volna. Mintha kihívásnak tekintené.
Pont erre volt most szükségem – hogy kihívást jelentsek
valakinek. A kabátommal a kezemben összefontam a
karjaimat a mellemen.
– Nem is ismer.
– Nem ismerlek, de ennyit tudok rólad. Mindenki tudja. –
Ahogy ott állt, zsebre tett kézzel, úgy tűnt, mintha az
elzárkózó tartásomon gúnyolódna.
– Mindenki tudja, hogy kimért vagyok? – Élesnek tűnt a
hangom. Rádöbbentem, hogy ezzel csak az ő igazát
bizonyítom. Megráztam a fejem, és azt dünnyögtem: – Ez a
legfurcsább beszélgetés, amiben valaha részem volt.
– Akkor ne beszélj. Nem kell beszélgetnünk. – A
tekintetemet kereste. Én pedig az övét. Fényes és életteli
szeme volt, amilyen az enyém már évek óta nem – vagy soha
nem is volt. Ezen túl azonban, a nevetésen és a csillogáson túl
ugyanazt láttam, amit aznap este a Viperában. Valami hiányt.
Magányt. Ürességet.
– Ismeritek egymást? – Matt aggodalmas hangjára kaptam
fel a fejem. Annyira lekötötte a figyelmemet JC, hogy meg se
hallottam, amikor kijött az irodából.
Remek. Ez egyszerűen remek.
Most, hogy meglátott JC-vel, be kell ismernem, hogy tudok
a szabályszegő megegyezésükről. Ami azt jelentette, hogy
vagy be kell árulnom a tulajnál, vagy azt fogja hinni, hogy
nem zavar a dolog. Eszem ágában sem volt beárulni,
ugyanakkor nagyon is zavart. Jobb szerettem, ha Matt azt
hitte, hogy nem tudok valamiről. Azt pedig még jobban
szerettem, ha tényleg nem tudtam valamiről.
Túl késő.
Matt is ideges volt. Az arcára volt írva. Az ajkamba
haraptam, próbáltam eldönteni, mit mondjak.
Mielőtt azonban bármit is beismerhettem volna, JC így
szólt:
– Csak most ismerkedtünk meg. – Felvonta a szemöldökét.
– Gwen, igaz?
Valószínűleg azt várta, hogy mondjak valamit, de csak egy
biccentésre telt tőlem. Túlságosan meglepett. JC-nek semmi
oka nem volt eltitkolni, hogy ismerjük egymást. Hacsak nem
értette meg, milyen helyzetbe kerültem. Hacsak nem értett
meg engem jobban, mint hittem.
Belepirultam a gondolatba, és kiszáradt a torkom.
– Azt hittem, az Eighty-Eighth összes menedzserét
ismerem már. Úgy tűnik, tévedtem. – JC elfordult tőlem, és
odalépett Matthez. – Mindegy is, hozzád jöttem.
Azt hittem, Matt megkönnyebbül, ha azt hiszi, hogy nem
tudok a titkos megállapodásáról JC-vel. A hangja azonban
még idegesebb volt, amikor megkérdezte:
– Miért? Mit tudtál meg? Van valami hír?
Matt reakciója láttán végigfutott a hátamon a hideg.
Gondterhelt és feszült volt, pedig én mindig vidámnak és
józannak ismertem. Az is zavart, ahogy JC-hez szólt.
Felkeltette az érdeklődésemet a kapcsolatuk iránt, pedig
amúgy a legkevésbé sem érdekelt volna az ilyesmi.
JC Matt vállára tette a kezét.
– Nem, nem, most nem ezért vagyok itt. Csak már hetek óta
nem láttalak. Elmentél vakációzni, aztán jöttek az ünnepek –
már egy hónap telt el.
Meg is feledkeztek rólam, én pedig rájuk hagytam a dolgot.
Ez egyáltalán nem volt udvarias dolog a részemről. Ki kellett
volna mentenem magam, hogy megbeszélhessék a
magánügyüket. Ehelyett leültem egy bárszékre, és úgy
tettem, mintha a menüket rendezgetném.
 A hátam mögött Matt reszketeg hangon felsóhajtott.
– Csak nem tudtam itt maradni azon a héten. Ezúttal nem.
Túl sok az emlék.
– Tudom – mondta JC. – Megértem. Szerinted miért töltök
annyi időt a parton?
Rásandítottam a bár fölötti tükörben. Az arcát nem láttam,
de a keze még mindig Matt vállán nyugodott, és most Matt is
JC vállára tette a kezét. Mintha egymást vigasztalnák. De
miért is?
– Te legalább itt voltál. Nem lehetett könnyű. – Matt ismét
megpaskolta JC vállát, majd visszahúzta a kezét.
JC is így tett, és egy vállrándítás kíséretében zsebre tette a
kezét.
– Dolgoznom kellett. Ez elterelte a figyelmemet.
– Köszönöm. Értékelem, hogy még mindig próbálkozol.
Halkabban folytatták, így több szót nem tudtam kivenni.
Amit viszont hallottam, világossá tette számomra, hogy Matt
és JC nem csupán üzlettársak voltak. Matt az a fajta volt, aki
nem keverte a magánéletét az üzlettel, ezért különösnek
találtam a két férfi kapcsolatát. Öt éve ismertem a főnökömet,
és még mindig nem tudtam, hogy van-e családja a feleségén
kívül, akire a jegygyűrű egyértelműen utalt. Ez az egész
beszélgetés JC-vel, aki olyan fiatal volt, hogy a fia lehetett
volna, furcsa és érdekfeszítő volt. És személyes. Rejtély volt,
amiről jól tudtam, hogy nem rám tartozik.
Bármi volt is kettejük közt, azt tudtam, hogy komolyabb és
fontosabb volt, mint JC flörtölése. Vajon nem is miattam jött
ma este a klubba? Tényleg csak Matt miatt van itt?
És miért okoz ez nekem ekkora csalódást?
– Gwen?
 A nevem hallatán összerezzentem, de igyekeztem leplezni.
Úgy tettem, mintha csak a munkámra koncentrálnék.
– Hm?
– Matt fölment az emeletre. Kettesben maradtunk.
Ismét fölpillantottam a tükörbe, és láttam, hogy már csak
JC áll mögöttem.
Méghozzá nagyon közel hozzám.
– Ó! Oké.
Szembefordultam vele.
– Ööö, köszönöm. Hogy nem szólt neki, hogy tudok
magáról. – Talán, ha udvarias és egyenes vagyok, elfogadja a
hálámat, és békén hagy.
– Azt kellene mondanom, hogy puszta önzésből tettem így,
mert attól féltem, hogy felbontja a megegyezésünket. –
Közelebb lépett, és hátra kellett húzódnom, hogy a szemébe
nézhessek. – De az hazugság lenne.
Nagyot nyeltem. A hangom azonban még így is gyenge
volt, amikor megkérdeztem:
– És mi az igazság?
– Nem akartam, hogy miattam kényelmetlen helyzetbe
kerülj.
Döbbenetes módon nem nevettem el magam. Hiszen máris
kényelmetlen helyzetben voltam! Megsértette a
magánszférámat, a testéből áradó forróság fölmelegítette a
mellkasomat, a combjaimat, az arcomat, egy fél pillanatra
még azon is eltűnődtem, milyen lenne hozzásimulni. A
testéhez.
Lehet, hogy el kellett volna löknöm. De nem tettem.
– Mit érdekli az magát?
Odalépett hozzám, és a kezeit mellettem kétoldalt a
bárpultra támasztotta, a helyemre szögezve ezzel.
– Magam sem tudom, Gwen. Vonzódom hozzád. Szeretnék
együtt lenni veled. Az ágyban. Szerintem mindkettőnknek jó
lenne. Ha ez vulgárisnak tűnik, akkor bocsánatot kérek. De
már rég megtanultam, hogy csak úgy kaphatsz meg valamit,
ha kéred. És néha még a képtelennek tűnő dolgokról is
kiderülnek, hogy mégsem olyan képtelenek.
A szavai, a felhívása… Meg kellett volna sértődnöm, és egy
hang a fejemben azt súgta, hogy meg is sértett, egy másik
részem viszont – énem nagyobbik része – el akarta fogadni az
ajánlatát. Fel akartam emelni az állam, hogy az ajkaink
találkozzanak, és felfedezzék egymást. Végignyaltam az alsó
ajkamat, mintha elkerülhetetlen lenne a csók, amit
elképzeltem.
JC pillantása a számra esett, és kitágult a pupillája.
Ez az, gondoltam. Most megcsókol.
Ehelyett mély levegőt vett, és behunyta a szemét, kiélvezve
a kettőnk közti levegő illatát. A mozdulattól, ahogy úgy tűnt,
mintha az esszenciámat ízlelgetné, úgy éreztem magam,
mintha főfogás lennék egy rég várt vacsorán. Szinte
szégyenletes volt, hogy ennyire begerjesztett a gesztus
alantassága.
– Jó az illatod – mondta. Közelebb hajolt, olyan közel, hogy
most már én is tisztán éreztem az ő illatát. Valamilyen kölnit
használt, a ruhái pedig illatoztak a tisztaságtól, én azonban
csak a nagybetűs férfi szagát éreztem. És csak a szexre
tudtam gondolni.
– Mit szólsz, Gwen? Megpróbáljunk megegyezni?
A kezem, mintha csak saját akarata lenne, valahogy
megtalálta a mellkasát. Kemény és meleg volt a teste a
tenyerem alatt. Szinte fájtak a melleim, annyira szerettem
volna hozzásimulni. Nem ez lett volna az első alkalmi szex,
amibe belemegyek. Ha nem zavarnák össze az érzéseimet,
valószínűleg lett volna még jó pár, kizárólag szexuális
kapcsolatom.
Ám túl nagy erőfeszítést kívánt volna, hogy érzelmileg
távol tartsam magam, így nem érte meg. JC esetében pedig
tudtam, hogy különösen nehéz lenne. Az a fajta pasi volt, aki
szerette, ha hízelegnek neki. Különleges akart lenni.
Odaadásra vágyott. Ezt pedig nem adhattam meg neki.
S ha meg is tudnám adni, JC nem az a fajta volt, aki
viszonozná. A kapcsolatunk kezdettől fogva kudarcra lenne
ítélve. Csak bajt okozna. Fájdalmat. Én pedig nem szerettem a
fájdalmat.
A vonzalmamat azonban nem tagadhattam. És sokkal több
energiámba telt ellenállni a közeledésének, mint szerettem
volna. Norma korábbi, kiakasztó telefonhívásával együtt
mindez már túlságosan bosszantó volt számomra.
Ellöktem magamtól JC-t, valószínűleg nagyobb erővel,
mint indokolt lett volna.
– Nem, határozottan nem.
Lemásztam a bárszékről, és felé fordultam. Ahogy a
gravitáció szilárd támaszt biztosított – amire kétségbeesetten
szükségem volt –, teljes magasságomban kihúztam magam.
– Nem tudom, mivel tartja sakkban Mattet, Mr… – Egek,
nevetséges volt, hogy még a nevét se tudtam, a JC meg túl
közvetlennek tűnt. – …Mr. C. De én nem ilyen vagyok.
Szerencséje, hogy ő az ügyvezető, és nem én, mert tőlem nem
kapna különleges bánásmódot, és nem hunynék szemet a
dolgai fölött. Én nem az a fajta vagyok, aki bármiféle alkukat
köt. Betartom a szabályokat. Úgyhogy ezt jól jegyezze meg, és
tartogassa Mattnek a megegyezéseit.
JC elharapott egy mosolyt.
– Hé! Komolyan beszélek! – Legszívesebben toppantottam
volna a lábammal, de ellenálltam a kísértésnek, mert tudtam,
hogy nem segítene.
JC a szája elé kapta a kezét. Mire leengedte, eltűnt a mosoly
az arcáról.
– Sajnálom. Tudom, hogy komolyan mondod. Nem
akartam leereszkedően bánni veled. Csak még édesebb vagy,
amikor bepipulsz.
– Nem akart lekezelni, de épp most tette meg? – Ha arra
vágyott, hogy pipa legyek, majd én megadom neki! – Tudja
mit, Mr. C? Kötök magával egy alkut. Én csütörtökön
dolgozom, maga keddre foglalja le a szobát. Mi lenne, ha
megegyeznénk abban, hogy én nem jövök a klubba azokon az
estéken, maga meg nem jön a klubba ezeken az estéken?
– Ó, Gwen! Ilyen alkuba nem mehetek vele. Akkor nem
lenne rá lehetőséged, hogy meggondold magad. És amilyen
bosszús vagy most – megfeszül a tested, összeszorítod a szád,
fáradt a szemed –, lefogadom, hogy meg fogod gondolni
magad. Méghozzá hamar.
– Erre azért ne fogadjon. Nem szeretném a szegényházban
látni.
Tett két lépést felém, és az arcom felé nyúlt. Ez volt az első
alkalom, hogy megérintett, és szinte túl sok volt. Mint jég a
forró szén alatt, úgy olvadtam el az érintésétől. Beleolvadtam
a tenyerébe.
Közben legszívesebben ellöktem volna ezt a forró szenet, és
félreugrottam volna.
 Megérezte a vívódásomat. Láttam a szemében a
csalódottságot. Ám a csalódottság mellett remény csillant a
szemében.
– A következő lépés a tiéd, Gwen. – Végighúzta az
arcomon a hüvelykujját, követve az állam vonalát. – Tudod,
hol találsz.
Épp ez volt a gond. Azt kívántam, bár ne tudnám, hol
találom. Bárcsak ne is ismerném.
Leginkább azt kívántam, bárcsak ne tudnám, milyen érzés,
amikor hozzám ér. Miután sarkon fordult és kiment a
klubból, még sokáig égett az arcom ott, ahol végigsimította.
Aztán elmúlt az érzés, majd végleg eltűnt. Én pedig újra
magamra maradtam fagyott börtönöm hidegében.
 Harmadik fejezet

– Hallottál mostanában Benről? – kérdeztem Normát,

miközben összehajtogattam egy Mikulás-zoknit, amire Ben
nevét hímezték, és beraktam egy KARÁCSONY feliratú
táskába. Január tizenötödike volt, Martin Luther King napja, s
noha Norma egész nap a laptopján dolgozott, legalább itthon
volt.
– Azóta nem, hogy múlt héten felhívtam a hírrel apáról. –
Alig értettem, amit mondott, mert a szájában tartotta a
szedőlapátot. Éppen szünetet tartott a munkában, hogy
készítsen néhány grillezett sajtos szendvicset, én pedig
megragadtam az alkalmat, hogy beszélgessünk. Norma
kivette a szájából a lapátot, mielőtt folytatta. – És tegnap
kaptam tőle egy rövid e-mailt.
Elnyomtam egy ásítást, és az órámra pillantottam. Délután
volt, ilyenkor már rég aludni szoktam, főleg, ha este tízre be
kellett mennem a klubba. Normával azonban ritkán
találkoztunk fényes nappal, és szerettem vele lenni. Az ő
társaságában nem kalandoztak el a gondolataim, és nem
jutott eszembe az érzéki tánc és a szexisen mosolygó
cirkuszigazgató, akire már így is túl sokat gondoltam.
Különösen, amióta nyilvánvalóvá tette, hogy mit akar tőlem
pontosan. Azt ugyan nem adhattam meg neki, ám ahogy
álmatlanul feküdtem az ágyban, arról fantáziáltam, hogy
mégis megadom neki, miközben a kezem a bugyimba tévedt,
és olyan helyeken kalandozott, melyeket már túl régóta
hanyagoltam.
Jó érzés volt kielégíteni magam, meg minden, ugyanakkor
arra emlékeztetett, hogy milyen magányos vagyok.
Ezért, ha Norma otthon volt, ameddig csak lehetett,
elhalasztottam a lefekvést. Valakinek egyébként is el kellett
pakolnia a karácsonyi díszeket, és ha én nem teszem meg,
még nyáron is elöl lennének.
– Ja, olvastam azt az e-mailt. – Részben ezért is jutott
eszembe Ben.
– Ha olvastad, akkor te is ugyanannyit tudsz róla, mint én.
Norma megvárta a szülinapomat, és csak utána hívta fel
Bent a hírrel apánkról. Ben egész jól fogadta. Persze zaklatott
lett, de nem omlott össze, mint vártuk. Azóta azonban
visszahúzódóbbnak tűnt. Vagy talán csak így kezelte a
helyzetet. Vagy csak tényleg nem izgatta annyira a dolog,
mivel az ország túlsó végében volt, meg minden.
Csakhogy ott volt az az e-mail.
Norma bekapcsolva hagyta a laptopját, és megnyitva
hagyta az e-mailt. Észrevettem Ben nevét, ezért természetes,
hogy elolvastam a levelet. Úgy beleégett a fejembe az a négy
mondat, mint egy bemagolt versike.
Csak jelentkezem. Ebben a hónapban ne küldj több
pénzt. Túlórázom a héten. Nincs szükségem többre.
Egész banális volt, tényleg. Semmi különös, valami mégis
aggasztott. Nem a levél tömörsége – Ben többnyire lényegre
törő és aranyos volt. Maga az üzenet nem feltétlenül jelentett
rosszat. Norma valóban rendszeresen kiegészítette Ben mozis
keresetét, ezért a téma se volt különös.
 Csakhogy Ben nem volt… erős. Utáltam gyengeként
tekinteni rá, de ez volt az igazság. Igaz, az utóbbi években
jobban volt. Nem úgy, mint azelőtt. Munkája volt. Barátai.
Olykor pasijai. Úgy gondoltam, nem kell aggódnom miatta.
Mégis nagyon messze volt. Zavart, hogy nincs a
közelemben, ahol láthatom, és meggyőződhetek róla, hogy jól
van. Különösen most, hogy apa hamarosan szabadul.
Ben zoknijára tettem az enyémet, majd rájuk tettem
Normáét is.
– Mit gondolsz arról az e-mailről? Nem tartod különösnek?
– Nem. Kellene?
Talán csak képzelődtem. Már hetek óta furcsán éreztem
magam. Azon az estén kezdődött, amikor megismerkedtem
JC-vel, és tovább fokozódott, amikor viszontláttam, de nem
voltam hajlandó elfogadni, hogy ő lett volna az, aki egy teljes
hónapra összezavart. Na és, ha mondott olyasmiket, amiket
nem tudtam kiverni a fejemből? Na és, ha belesajdult a testem
a vágyba? Ez még semmit sem jelentett. Az egész életemet
újra kellett gondolnom. Az, hogy ő is jelen volt, amikor ez
elkezdődött, véletlen egybeesés volt csupán.
De az, hogy én éppen keresztülmentem valamin, még nem
jelentette azt, hogy nem történik ugyanez Bennel is éppen.
Sőt, a körülményeket tekintve lefogadtam volna, hogy így
volt.
– Talán nem. – Fölálltam, és levettem a kandallópárkányról
a kerámia Mikulás-zoknikat, majd egyenként újságpapírba
csomagoltam őket. – Szerinted nem furcsa, hogy arra kért, ne
küldj neki több pénzt? Úgy értem, miért nincs szüksége egy
kis extra költőpénzre?
Norma megvajazta a szendvics tetejét, amit sütött.
 – Azt írta, túlórázik. Biztos jól van.
– De még a túlóra mellett is… nem jár el szórakozni?
Elzárkózik a világ elől? Soha nem érzi jól magát?
– Paranoiás vagy, Gwen.
– Persze, persze, tudom, hogy igazad van. – Mégsem
tudtam megnyugodni. Valami megmagyarázhatatlan
aggodalmat éreztem. Mint egy viszketés, aminek a helyét
nem tudtam pontosan eltalálni. Folyamatosan próbáltam
rájönni, mi az, ami aggaszt, ami felzaklat.
Miután mindent elpakoltam, lehajoltam, hogy bezárjam a
táskát.
– Meglátogathatnánk.
Norma megfordította a szendvicset. A vaj sistergett a forró
serpenyőben.
– Rendben, szólj, hogy mikor, és megnézem a naptáramat.
Mindig így zajlott ez a beszélgetés. Egyikünk felvetette a
látogatást, a másik erre azt mondta, hogy válassza ki a napot,
majd egyikünk sem talált alkalmas időt a munkából. Talán
nem Norma volt kettőnk közül az egyetlen munkamániás.
Ezúttal azonban komolyan gondoltam. Látnom kellett Bent.
Szükségem volt a szünetre. Szükségem volt… valamire. De
mire?
Eszembe jutott JC, de gyorsan elhessegettem a képét. Nem
JC-re volt szükségem, sem arra, amit ő kínált. Egy kaliforniai
hétvége azonban talán segítene. Az is valami.
Beraktam a táskát a sarokba a többi doboz közé, melyeket
majd el kell tennünk. Nem volt sok belőlük – nem kerítettünk
nagy feneket az ünnepeknek. Aztán odaléptem a konyhapult
mellé a nővéremmel szemben, kinyújtózkodtam, és
rákönyököltem a pultra.
 – Ezúttal tényleg menjünk el, Norma. Ne csak beszéljünk
róla. Tényleg menjünk el San Franciscóba.
– Hát persze – helyeselt Norma. Kerülte a szemkontaktust,
de épp egy szelet kenyeret vajazott, szóval talán csak
túlreagáltam.
Rám tört a nosztalgia a mozdulat láttán. Vagy inkább az
egész helyzettől. A főiskolás napjaimra emlékeztetett, amikor
Ben még gimibe járt, és mindketten Normával éltünk. Akkor
is főzött ránk. Sose ünnepeltünk igazán, csak amikor már
csak hárman voltunk. Idén pedig csak ketten voltunk
Normával.
Elfordítottam az arcom, és lehajtottam a fejem a gránit
konyhapultra.
– Tényleg haza kellett volna hívnunk karácsonyra.
Norma helytelenítően csücsörített.
– Ő nem akart jönni, Gwen.
– De rá kellett volna beszélnünk. – Ezt már rengetegszer
megbeszéltük, ez azonban mit sem változtatott az
érzéseimen.
Norma levette a serpenyőt a tűzhelyről, és beletörölte a
kezét a farmerébe. Aztán odafordult hozzám.
– Nem akar itt lenni. Nem tudod ezt megérteni?
Fölegyenesedtem, és konoksággal válaszoltam Norma
lekezelő hangsúlyára.
– Akkor nekünk kellett volna elmennünk hozzá.
– Nem akartál szabadságot kivenni.
– Te nem akartál szabadságot kivenni.
Norma megdörzsölte a száját, és sejtettem, hogy épp
átfogalmazta azt, amit eredetileg mondani akart. Egy pillanat
elteltével bólintott.
 – Egyikünk sem akart szabadságot kivenni.
– Jó, hát akkor mindketten vegyünk ki szabadságot, és
látogassuk meg most. – Félrebillentett fejjel tanulmányoztam
Normát, értelmezni próbáltam a hallgatását. – Miért nem
akarsz elmenni?
A szemét forgatta.
– Nem mondtam, hogy nem akarok. – Egy tányérra tette a
frissen sült szendvicset, és elém tolta. – Van szőlő a kosárban,
ha ennél hozzá.
Közelebb húztam magamhoz a tányért, de nem figyeltem
az ételre.
– Semmit se mondtál. Ezért az arcodból kellett olvasnom,
és az arckifejezésed arról árulkodott, hogy nem fog
megtörténni. Nem akarod látni Bent?
Norma a szemembe nézett.
– Dehogynem akarom. Persze hogy akarom, Gwen. Ő a
kisöcsém. – Sokkal több volt annál. Gyakorlatilag Norma
nevelte fel. Mindkettőnket ő nevelt fel.
Norma a saját szendvicsére koncentrált, és ahogy a
kenyérhéjat csipegette, ezúttal biztos voltam benne, hogy
csak kifogásnak használja az ételt.
– Nem akarja, hogy elmenjünk.
– Fenét! Ez nem igaz! – vágtam rá hevesen. Aztán
végiggondoltam. – Ezt ő mondta neked?
– Nem kellett mondania. Tudom. – Feszült volt a hangja.
Hozzám hasonlóan Norma is ritkán mutatta ki az érzelmeit,
és sose tudtam, hogy reagáljak, amikor bánat vagy
csalódottság vegyült a sztoicizmusába.
– Nem, nem tudhatod. – Pedig talán tényleg tudta. Nálam
gyakrabban beszélt Bennel, e-mailen és telefonon is tartották
a kapcsolatot. Nem mintha én nem akartam volna beszélni
vele, de Ben életében Norma volt az anyafigura.
De mi is közel álltunk egymáshoz. Nem tudtam, miért ne
akarna látni bennünket.
Vagy talán volt valami oka?
Eszembe jutott egy lehetséges indok, és kiböktem.
– Nem akarja, hogy bármi is emlékeztesse a múltra. Igaz?
Bennünket is beleértve. Ezért tartja a távolságot.
Norma vállat vont. Majd meggondolta magát, és megrázta
a fejét.
– Nem tudom. Ne hallgass rám. Lehet, hogy tévedek.
A testbeszéde azonban arról árulkodott, hogy nem
tévedett. És most, hogy felfogtam, mi történik, rájöttem, hogy
igaza lehet. Piszkálni kezdtem a körmömet, főleg azért, hogy
ne kelljen Norma szemébe néznem, és azért is, mert jólesett a
kis szúró fájdalom.
– De mi nem apa vagyunk – motyogtam. – Nem mi
vagyunk a rosszak.
– Nem. De rá emlékeztetjük Bent. Meg tudom érteni, hogy
nem akar itt lenni. Könnyebb megfeledkezni róla, ha nem
emlékezteti rá minden.
Eltűnődtem, vajon Norma is ennek tekint-e engem –
állandó emlékeztetőnek. A gyerekkorunkra emlékeztetném?
Hiányolná anyát miattam? Norma tizenkét éves volt, amikor
anyánk meghalt. Jobban emlékezett rá nálam. Mindketten
szerettük, de én hasonlítottam rá a leginkább – az ő szőke
haját, kék szemét örököltem. Vajon Norma őt látta, ha rám
nézett?
Vagy ami még rosszabb: apát?
De még ha anyára is emlékeztettem – ha Bent is
emlékeztettük a múltra –, azt kívántam, bárcsak ez ne lenne
elegendő ok arra, hogy szétválasszon bennünket, testvéreket.
Azt akartam, hogy együtt legyünk. Meg akartam óvni a kis
családomat. Közelségre vágytam, kapcsolatra.
Ha pedig ezt nem kaphatom meg, legalább biztonságban
akartam tudni magunkat.
– Ha Ben San Franciscóban akar élni, én támogatom. De
aggódom érte. Különösen, amikor nem hallunk felőle, vagy
nem tudjuk, mit csinál az életével. Már korábban is
elzárkózott, emlékszel? Mielőtt…
– Tudom. – Norma félbeszakított, nem akarta, hogy
kimondjam, ahogy én sem akartam kimondani. – Tudom,
Gwen. Én is aggódom.
Lófarokba fogta barna haját, egy pillanatra a kezében
tartotta, majd ismét leengedte.
– Felhívom, rendben? Hadd hívjam fel én.
És mivel Norma volt az, aki mindig is gondoskodott
Benről, ráhagytam.
– Rendben.

***
Aznap este az Eighty-Eighth a szokottnál is forgalmasabb
volt. A jelek szerint idén meg akarták ünnepelni az emberek
Martin Luther King napját. Nem panaszkodtam – szerettem
dolgozni.
A klub fél ötkor zárt, és mivel Matt-tel gyorsan be tudtunk
zárni, öt után már el is készültem a jelentéseimmel.
Otthagytam Mattet az irodában, hogy befejezhesse a
munkáját, és körbejártam a klubot.
Mindig így csináltam; ellenőriztem a mellékhelyiségeket,
hátha bent maradt valaki, majd átmentem a táncparketten
keresztül a konyha melletti bárpulthoz. Csöndes volt a hely,
ám egy magányos alak ült pult egyik végén egy bárszéken,
háttal nekem. Körülnéztem, hátha meglátom Alyssát vagy
Greget – a felelős személyzetet –, de egyiküket se láttam
sehol. Gyorsan be szokták fejezni a takarítást, ezért sejtettem,
hogy már a személyzeti szobában lehetnek.
Ám ettől még rejtélyesebbnek tűnt az alak.
– Elnézést! – szólítottam meg, és közelebb léptem. – A klub
bezárt.
A férfi megfordult, és felgyorsult a szívverésem.
– Ó. Maga az.
JC nem lepődött meg, ami nem csoda, hiszen ez volt a
munkahelyem. De attól még nem kellett örülnöm neki. Hogy
ő megint olyan kiegyensúlyozott, míg én rögtön kibillentem
az egyensúlyomból.
Mosolyra húzódott a szája, nyilván örült, hogy meg tudott
lepni.
– Szia! Örülök, hogy látlak.
Mint mindig, most is lassan végigmérte a testemet. Kitágult
a pupillája, ahogy testem minden porcikáját megszemlélte – a
vastag sarkú fekete szandálomat, a csupasz lábszáramat, a
fekete farmer harangszoknyámat, a fehér, V nyakú, vékony
pulóveremet, és persze telt kebleim domborulatait.
De elidőzött a tekintete a nyakamon, majd az ajkaimon is.
Forróságot éreztem a tarkómon, hiába volt feltűzve a
hajam. Összefutott a nyál a számban, a bőrömet mintha
felperzselte volna a tekintete. Kiverte a fejemből a kérdést,
melyet fel kellett volna tennem: mit keres itt?
Végül a szemembe nézett.
 – Jól nézel ki, Gwen.
Elakadt a lélegzetem. Nem azért, mert bókolt nekem – a
munkahelyemen folyamatosan bókoltak a nőknek a férfiak.
Hanem mert tényleg megnézett, mielőtt ezt mondta. És mert
hiányzott a hangjából a vulgaritás, ami általában az ilyen
szavakat kísérte. Igaz, hogy volt benne valami vágyakozás,
de nemcsak a szexről szóltak a szavai, hanem igazi
dicséretnek tűntek.
Bár inkább csak mustrálgatta volna a testem. Azt tudtam
volna kezelni. Ezt viszont nem tudtam. Összezavart, mert azt
sugallta, hogy JC talán mégsem olyan rémes alak, ezt viszont
nem voltam hajlandó elismerni.
Ezért óvatos voltam, és érzéketlenséggel válaszoltam az
őszinteségére.
– Mintha azt mondta volna, hogy a következő lépés az
enyém. – Nem akartam lépni, de az istenit, azt sem akartam,
hogy folyton itt kísértsen.
– Így is van. – A szemembe nézett. – Készen állsz rá, hogy
megtedd?
– Szó sem lehet róla.
Elfordult tőlem.
– Akkor tégy úgy, mintha itt se lennék. Nem miattad
jöttem.
Amint ezt kimondta, rádöbbentem, hogy valójában
pontosan azt akartam, hogy miattam legyen itt. Mekkora
hülye vagyok. Mert azt hittem, hogy egyáltalán nem akartam,
hogy itt legyen. Ha nem vigyázok, még a végén megvádol,
hogy félrevezettem. Magamat tényleg félrevezettem.
Csak lépj le, gondoltam. Végezd a munkád. Rá se ránts.
De nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
 – Gondolom, nem kell a többi vendéggel együtt távoznia,
igaz? Ez is a szóbeli megegyezés része lenne? Ma nem is kedd
van. – Még én magam is gyerekesnek és durcásnak találtam a
saját szavaimat. Egyáltalán nem enyhítették a remegést a
hasamban.
JC-nek a szeme se rebbent. Egész testével felém fordult a
bárszéken. Fekete farmert és sötétkék pulóvert viselt a barna
bőrdzseki alatt. A lazaság ugyanolyan jól állt neki, mint az
elegancia. Ugyanolyan szexi volt.
Ellenségesség nélkül így szólt:
– Ebben tévedsz. Kedd van. Immár… – az órájára pillantott;
a rozsdamentes acél sportóra drágának tűnt, de nem volt
feltűnő – …pontosan öt órája és két perce.
Az istenit, igaza volt. Ez volt a probléma a munkámmal.
Mindig összezavartak a napok és az órák. Délelőtt
tizenegykor feküdtem le, és a kedd nekem akkor kezdődött,
amikor este fölébredtem. Ám mindenki más számára a
műszakom kellős közepén kezdődött.
Megint neki volt igaza.
Vagy hagyom, hogy hülyének nézzen a tévedésem miatt,
vagy egyszerűen beismerem.
– Igaza van. Kedd reggel van. – Ekkor azonban nem bírtam
ellenállni, és visszatért a duzzogásom. – A szoba azonban
még nincs lefoglalva – a vele járó kiváltásokkal együtt –
éjfélig. – Amikor nem vagyok itt, tettem hozzá magamban.
Az igazat megvallva, noha kemény és komoly voltam, nem
szoktam szívatni az embereket. JC esetében azonban úgy
éreztem, meg kell védenem magam, és mivel nem volt
hatalmam felette a Matt-tel kötött nevetséges megegyezése
miatt, csak a szemétkedés maradt nekem.
 Ha ezt észre is vette, nem tette szóvá.
– Ó! Igaz, igaz. De most nem kuncsaftként vagyok itt.
Alyssát várom.
– Ó. – Csalódottság tört rám, mely sűrű viharként söpörte
ki a testemből az izgatott remegést. Azt hittem, Mattre várt.
Hülye, hülye, hülye. Miért is ne menne el JC Alyssával? Elég
csinos lány volt, és Alyssa nyilvánvalóan jobban ismerte őt,
mint én. Csak azért, mert rám hajtott, még nem kellett volna
azt hinnem, hogy másra nem hajt.
És ami a legfontosabb: mit érdekelt ez engem?
Nem érdekelt. Persze hogy nem.
– Nos, perceken belül itt lesz. Aki nem a személyzet tagja,
annak általában odakint kell várnia, de ha már itt van… –
Tényleg azt kívántam, bárcsak elmenne. – Na mindegy, én
megyek is a… – Már azt se tudtam, hogy eleve minek jöttem
le ide.
Ekkor Alyssa kirontott a személyzeti szobából, és
szerencsére megmentett a kínos beszélgetéstől.
– Hát itt vagy, JC! Milyen volt az utad?
A konyha felé indultam, mert nem akartam zavarni őket,
vagy talán mert nem akartam látni, amint falni kezdik
egymást.
Alyssa azonban megállított, mielőtt távozhattam volna.
– Jaj, Gwen! Majdnem elfelejtettem. A kettes vonalon
keresnek.
– Oké. Kösz. – A bárban le voltak némítva a telefonok, ezért
nem csoda, hogy nem vettem észre. Az viszont furcsa volt,
hogy valaki ilyen korán keresett. A munkatársaimon kívül
senkit sem ismertem. Csak Norma kereshetett. Tudta, hogy
munkaidőben ki volt kapcsolva a mobilom. Matt szigorúan
tiltotta a mobilozást munka közben – részben azért, mert így
sokkal szakszerűbb volt, de főleg azért, hogy megóvja a
hírességeket és más neves vendégeket attól, hogy hátrányos
helyzetben fotózzák vagy videózzák őket.
Mivel azonban Norma ritkán hívott a klubban, ideges
lettem, és odaléptem a bárpulthoz, majd a túloldalon
fölvettem a telefont.
– Itt Gwen. – Az ujjamra tekertem a telefonzsinórt, és
hátrapillantottam JC-re és Alyssára. Hirtelen azt kívántam,
bárcsak átmentem volna egy másik szobába, hogy felvegyem
a kagylót. Mivel Matt nem engedélyezett vezeték nélküli
telefont a klubban, itt rekedtem. Félt, hogy elvesznének,
lemerülne az aksijuk, és senki se találna rájuk. Máskor
egyetértettem vele. Most azonban nevetségesnek találtam az
olyan telefonokat, melyek nem voltak hordozhatók.
Az pedig még nevetségesebb volt, hogy JC és Alyssa
mennyire elvonta a figyelmemet. Ahogy Alyssa szeme
felcsillant, amikor JC mondott neki valamit… Szánalmas.
Eltűnődtem, vajon azt mondta-e neki, hogy jól néz ki.
Eltűnődtem, vajon JC őt is olyan alaposan végigmérte-e, mint
engem.
– Én vagyok az. – Norma hangja halk volt és feszült, rögtön
felkeltette a figyelmemet. De még bizonyára nem ivott kávét,
mivel olyan korán volt.
Mégis túl feszültnek tűnt a hangja. Túl halknak.
– Jól vagy? – Talán megbetegedett, és azt akarta, hogy
vigyek neki egy kis levest és torokfertőtlenítőt.
– Én igen. Benről van szó. – Megköszörülte a torkát. –
Megint megpróbálta.
Elnémult körülöttem a világ, többé meg se hallottam
Alyssa és JC nevetését, csak a saját szívdobogásomat a
fülemben és Norma hangját, amint kimondta, amitől a
legjobban féltem – Ben megint megpróbálta megölni magát.
 Negyedik fejezet

Elsötétült körülöttem a világ. Semmi más nem tudott így

hatni rám, pedig éreztem, hogy valami nem stimmel, hogy
valami baj van. Ezzel a félelemmel ébredtem mindennap –
hogy a kisöcsém ismét megpróbál véget vetni az életének.
Leroskadtam – a mozdulat inkább huppanás volt, mint
leülés, a fenekem a földön landolt. A bárpultnak
támasztottam a fejem, fittyet hányva arra, hogy szoknyában
voltam, és a padló ragacsos volt a kiömlött piától.
Belekapaszkodtam a telefonzsinórba, mintha az megtartana,
és kinyögtem az egyetlen kérdést, ami számított – azt,
amelyik a legnagyobb jelentőséggel bírt.
– És…?
– Életben van – fejezte be helyettem Norma. – Igen, életben
van – mondta.
Eleredtek a könnyeim. Nem sokat ejtettem – apám már rég
megtanította, hogyan fojtsam vissza a sírást. A sírás többnyire
csak még több verést eredményezett. Olykor-olykor mégis
megleptek a könnyek, melyek összegyűltek a szememben,
majd végigfolytak az orrom mellett.
Lenyeltem a hatalmas gombócot a torkomban, és
kényszerítettem magam, hogy tovább kérdezősködjek.
– És jól van? – Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy a
„jól” relatív, és még ha testileg jó is a prognózis, az érzelmi
állapota a közelében sincs ennek. Reméltem, hogy Norma érti
a kérdést, mert nem volt erőm átfogalmazni.
– Rendbe jön. – Ezt olyan határozottan mondta, mintha az
ő kezében lett volna a hatalom, hogy valóra váltsa az állítását.
Én ebben nem voltam ilyen biztos, de jobban éreztem magam
attól, hogy kimondta. – Ezúttal gyógyszert vett be. Egy üveg
Vicodint, de amint lenyelte, meggondolta magát. Ő maga
hívta fel a 911-et. Kimosták a gyomrát. Most az intenzíven
van, de biztosak benne, hogy rendbe jön. Megfigyelés alatt
tartják. Egyelőre elsősorban a mája miatt aggódnak.
Bólintottam, noha nem láthatta.
– Meggondolta magát, Gwen. Élni akar. – Ez inkább
reménykedés volt, mint állítás. Vakhit. Norma úgy hitt benne,
mint valaha Istenben. Úgy prédikált róla, mintha ez lenne a
vallása.
– Úgy van. Élni akar. – Bárcsak én is ennyire biztos lettem
volna benne. Talán korábban az voltam – amikor Ben először
próbálkozott –, de most, hogy másodjára is megpróbálta, már
nem voltam olyan biztos benne.
Bizonyosság ide vagy oda, nem mondtam le Benről.
Mellette volt a helyem.
– Szóval, mikor indulunk? – kérdeztem. Norma mindent el
szokott rendezni. Biztos voltam benne, hogy mielőtt felemelte
a telefont, hogy szóljon nekem, már megszervezte a repülést.
Bosszankodhattam volna ezen, de ő ilyen volt.
– Hudson felajánlotta a magánrepülőjét. Hamarosan
indulok.
Még sosem örültem ennyire annak, hogy a főnöke annyira
megbecsülte Normát, hogy ilyen szívességet tegyen neki.
– Egyenesen hazamegyek. Ha taxiba ülök, húsz percen
belül otthon leszek.
– Én, ööö… – Norma elhallgatott, én pedig sejtettem, hogy
erőt gyűjtött ahhoz, hogy valami olyat mondjon, amit nem
akartam hallani. – Egyedül megyek, Gwen.
Az istenit, Norma meg az ő mártírkodása!
– Ez baromság! Én is jövök. Hadd tegyem le…
Elkezdtem feltápászkodni a padlóról, Norma következő
szavai azonban mozdulatlanná dermesztettek.
– Nem akarja, hogy odamenjünk. Ezúttal ki is mondta.
Nem akar látni minket. Világosan megmondta.
– Ó. – Elhagyott az erőm. Összesen két ember volt a
világon, akivel törődtem. Két ember, akinek hagytam, hogy
törődjenek velem. És mindkettejükre szükségem volt. Épen és
egészségesen, és szükségem volt arra, hogy ők is akarjanak
engem.
Azt hallani, hogy Ben nem akart látni minket, nem akart
látni engem – majdnem olyan fájdalmas volt, mint az
öngyilkossági kísérlet híre.
– Ó – ismételtem, a szó nehéz volt a nyelvemen.
Norma vigasztalni próbált.
– Én is csak azért megyek, mert vészhelyzet esetén engem
értesítenek. A szociális gondozója azt mondta, hogy nem
találkozhatok vele. Azt akarják, hogy ott legyek, ha esetleg…
ha esetleg…
Nem tudta befejezni. Norma, aki mindnyájunknál erősebb
volt, aki olyan sok mindenen keresztülsegített bennünket –
nem tudott befejezni egy egyszerű mondatot.
– Szükséged lesz rám. Ha támasz kell. – Lehet, hogy ez igaz
is volt, talán tényleg a segítségére lehetnék, még akkor is, ha
úgy éreztem, hogy inkább nekem volt szükségem az ő
támaszára. – Elmegyek, és a hotelben maradok. Sose fogja
megtudni, hogy ott voltam.
– Egyedül megyek, Gwen. Ezt most egyedül kell
megtennem.
Legutóbb én is mentem. Mindketten elmentünk. Amikor
két hosszú, egyenetlen vágást ejtett a csuklóján. Rossz helyen,
hál’ istennek, és ezzel időt nyert. Az aktuális pasija még
bevitte a kórházba, mielőtt lelépett, és soha többé nem tért
vissza. Akkor még csak egy éve dolgoztam a klubban, és épp
előléptettek teljes munkaidős munkatárssá. De Matt megértő
volt. Adott két hét szabadságot.
Ezért elmentem Normával. Minden napot Bennel
töltöttünk, aki vidámabbnak tűnt a jelenlétünkben. Találtunk
neki egy ambuláns pszichiátert. Szereztünk neki segítséget, és
mire hazajöttünk, már sokkal jobban volt.
Ám azóta eltelt négy év, és Ben ritkábban beszélt velünk,
mint akkoriban. Reméltem, hogy ez azt jelentette, hogy a saját
életét éli. Tévedtem. És ezért még fontosabb volt, hogy most
ott legyek mellette. Hogy megbizonyosodjam arról, hogy
meggyógyul. Hogy ezúttal hazahozzam magunkkal.
– Norma, veszek jegyet, és ott találkozunk. Nem kell
egyedül csinálnod. Együtt hazahozzuk…
Norma félbeszakított.
– Épp ezért nem akarom, hogy gyere, Gwen. Nem akar
hazajönni. És nem bízom abban, hogy nem fogod erőltetni.
Most semmi szüksége erre a konfliktusra.
Nyitottam a számat, hogy ellenkezzem, Norma azonban
még nem fejezte be.
– Különben se hiszem, hogy jót tenne neked, ha most
látnád.
 Meg sem próbáltam leplezni a sértődöttséget.
– Ez meg mi a fenét jelent?
– Azt jelenti, hogy nem vagy olyan erős, mint hiszed. – A
háttérben megcsörrent a kaputelefon. – Itt a kocsi. Később
felhívlak, Gwenyth, amint megtudok valamit. Minden
rendben lesz. Ígérem.
Letette, mielőtt bármit mondhattam volna, mielőtt
könyörögni kezdhettem volna, hogy gondolja meg magát,
vagy magyarázza meg a döntését. Mielőtt egyáltalán
elbúcsúzhattam volna.
Hosszú percekig a padlón kuporogtam, amíg zsibbadni
nem kezdett a fenekem, és a szabad vonaljelzés monoton
búgássá nem váltott. Eltompultam. Mindenütt. A testem, a
bőröm. Az ajkaim. A mellkasom. A szívem. Kiürültem.
Légüres tér voltam. Egy üres, üres, üres univerzum.
Nem emlékszem, mikor álltam fel végül, és mikor tettem a
helyére a kagylót. Sem arra, hogy megtettem-e egyáltalán.
Mire észbe kaptam, a konyhában álltam. A helyiség üres volt,
a személyzet már rég elment, mert hajnali kettő után nem
szolgáltunk fel ételt. Itt senki sem zavarhatott. Senki sem
tarthatott vissza attól, amire készültem. Még mindig nem
tudtam, hogy mi volt az.
Átkutattam a helyet, kerestem valamit, de nem tudtam,
mit. Tompa elmém képtelen volt összpontosítani, de több
gondolat is felvillant a fejemben, kapaszkodót keresve: Újra
megpróbálta. Nem akar látni engem. Tudni akarom, mit érez. Nem
akarom, hogy egyedül legyen a sötétben. Bárcsak egyedül engem
vert volna apa. Nekem is szenvednem kell, mint Bennek.
Éreznem kell.
Aztán eszembe jutott, hol vannak a kések a konyhában.
Erre volt szükségem. Egy éles pengére. Amivel megvághatom
a bőrömet. Nem azért, hogy kárt tegyek magamban, vagy
véget vessek az életemnek. Hanem hogy érezzek.
Megtaláltam a fiókot, amiben a késeket tartottuk, és
megrántottam. Be volt zárva. Hát persze. A kulcsaim pedig
az irodában voltak. Nem tudtam megszerezni őket anélkül,
hogy össze ne futnék Matt-tel, és különben is, fájdalmasan
hosszúnak tűnt odáig az út. Nekem azonban azonnal kellett a
megoldás. El kellett hallgattatnom a hangokat a fejemben. A
fájdalomra felébrednék.
Megszólaltak a riasztók a fejemben. Közeledtem a szirt
széléhez, amitől pedig évek óta sikerült biztonságos
távolságban maradnom. Én összeszedett voltam. Nem ilyen.
Csakhogy a kényszer, hogy bántsam magam, erősebb volt,
mint a félelem.
Újra megrántottam a fiókot, most erősebben. Mintha kellő
erőfeszítéssel ki tudnám nyitni. De még két kézzel sem
sikerült megmozdítanom.
Bosszúsan felnyögtem. Tehát mégis éreztem valamit.
Bosszúságot. Dühöt. Perzselő haragot. Ezek az érzések úgy
villantak fel a bennem lévő ürességben, mint villám az
éjszakai égen. Még mindig akartam azokat a késeket. Bántani
akartam valamit. Bántani akartam magam.
– Gwen? Jól vagy?
Bár belevesztem az ürességbe, mégis meghallottam a
hangot a háttérben, ami halk volt, mintha a tulajdonosa egy
sálon keresztül beszélne. A hang felé fordultam. JC állt az
ajtóban.
Megfeledkeztem róla, mégsem lepett meg, hogy itt látom.
A jelenléte… megnyugtatott? Nem, azt nem. De pótolta a
késeket. Ő is egy lehetőség volt arra, hogy érezzek valamit.
– Szólongattalak odakint, de nem válaszoltál, ezért utánad
jöttem. – Homlokráncolva fürkészte az arcomat. – Mi a baj?
Egy szót sem szóltam, nem is gondolkodtam. Csak
megindultam felé.
Újra megszólított, ahogy átszeltem a hosszú konyhát.
– Történt valami? Segíthetek…
Ekkor odaértem hozzá. Magyarázat vagy ölelés helyett –
mert tárt karokkal várt –, ahelyett hogy bármi észszerű dolgot
tettem volna, két kézzel megragadtam a dzsekijét, és
magamhoz húztam. Majd megcsókoltam.
A szájához nyomtam a számat, és bedugtam a nyelvemet
az ajkai közé, melyeket meglepetten szétnyitott. Nem voltam
gyengéd, sem óvatos. Eltökélt és hajthatatlan voltam,
nyelvem minden mozdulattal mélyebbre hatolt a szájában.
Szopogattam és harapdáltam az alsó ajkát.
JC nem húzódott el. Nem is húzott közelebb magához.
Csak állt és hagyta, hogy csókoljam, sehol sem ért hozzám,
csak az ajkunk tapadt össze. Amikor félbeszakítottam a
csókot, hogy levegőhöz jussak, mondani próbált valamit, én
azonban nem hagytam, hogy megszólaljon – visszarántottam
magamhoz, és ezúttal még erőszakosabban estem neki.
Nem tudom, mikor kezdett visszacsókolni, ám amikor így
tett, megváltoztak a dolgok. Noha hagyta, hogy én adjam
meg az alaphangot, átvette az irányítást, és hamarosan az ő
nyelve nyalogatta a fogaimat, és az ő fogai haraptak az én
ajkaimba. Kávé- és mentoloscukorka-íze volt, ilyen cukrot a
bárban kínáltunk, kis tányérokon. Az íze új volt, más – és
veszélyes.
Többet akartam belőle.
 Ez is olyan volt, mintha megvágtam volna magam. Ez is az
önsértés egy módja volt. Egy másfajta módszer, amivel
hozzájuthattam a fájdalomhoz, ahhoz, hogy érezhessek.
Egész testemet hozzányomtam, abban bízva, hogy veszi az
adást és belemegy a dologba. Szinte felsóhajtottam a
megkönnyebbüléstől, amikor átkarolta a derekamat, és
magához rántott. A szoknyámon keresztül markolászta a
fenekemet, engem azonban inkább a hasamnak feszülő
kemény dudor érdekelt. Meg akartam érinteni.
Megsimogatni. Magamban akartam. A számban, a pinámban
– nem érdekelt, csak mocskoljon be valamilyen módon.
Mire köré fontam az egyik lábamat, már ő is olyan izgatott
volt, mint én. Felgyűrte a szoknyámat a derekamra, és a
másik lábamat is felhúzta. A derekára vett, csípőjét a
csípőmhöz nyomta, így rögtön ott éreztem a lüktető
merevedését, ahol akartam. A lábaim közt. Heves vágya
felfokozta az őrületemet. Hozzádörgölőztem, a farkával
enyhítve a sajgást a lábaim közt.
Egy pillanatra se váltak el ajkaink, amíg odavitt a közeli
rozsdamentes acél konyhapultra. Amint landolt a pulton a
fenekem, elhúzódtam annyira, hogy le tudjam tolni a
bugyimat a bokámra, majd onnan a padlóra.
Ez volt az én hivatalos meghívóm. Ha JC eddig nem tudta,
hogy mit akarok tőle, most már biztos lehetett benne. Nem
csak smárolni akartam, és valójában nem is az érintésére
vágytam. Hanem egy kemény, gyors kefélésre. Ez volt
minden. Széttártam neki a lábaimat.
JC nem habozott, rekordidő alatt kigombolta a farmerét, és
elővette a farkát. Nem kérdeztem rá az óvszerre. Nem
érdekelt. Spirálom volt, ami pedig a betegségeket illeti? A
pokolba velük, nem érdekeltek. Orosz ruletteztem. Veszélyes
játék volt, és én örültem a kockázatnak.
Amikor elkészült, előrecsúsztam, és közelebb húztam
magamhoz, amíg a farka hegye a lábaim közé nem került.
– Kérlek! – mondtam. Csak ennyi könyörgésre telt, ezért
mindent beleadtam. – Kérlek, dugj meg!
Néztem, ahogy meghozta a döntést. Láttam a szemében a
pillanatnyi habozást. Aztán, amikor eldöntötte, megszabadult
minden kételytől, és egyetlen lökéssel belém hatolt.
Nedves voltam, mégsem voltam teljesen felkészülve, ezért
fájt, amikor belém hatolt. De pontosan erre vágytam – a
fájdalomra, ellenállásra, dörzsölésre. Égő fájdalmat éreztem,
ahogy kihúzta magát, majd ismét visszanyomult.
Aztán a testem hozzáidomult, a puncim elernyedt és
másképp szorította őt magába. Most már jó érzés volt, ahogy
ki-be csúszkált bennem, minden pontot érintve, minden
idegvégződést felébresztve ütemes mozdulataival. Nagyon jó
érzés volt.
És én nem jó érzést akartam. Valami durvábbra vágytam.
Fájdalmasabbra.
– Keményebben! – szóltam. – Keményebben kefélj.
Felcsillant a szeme a vágytól, és elengedett, majd kihúzta
előbb az egyik, majd a másik karját a dzsekijéből. Lehajította
a padra. Aztán megfogta a csípőmet, és magához rántott.
Felgyorsult az ütem, sebes lökésekkel nyomult belém, olyan
mélyre, hogy a méhemig ért.
Ez már jobb volt. Kemény, vad. Hozzányomtam magam,
egyre noszogattam a testemmel, és a szavakkal, melyeket
ismételgetni kezdtem. Újra meg újra.
– Kefélj meg. Kefélj. Kefélj! – Nem akartam elélvezni.
Ellenálltam a kavargó feszültségnek a bensőmben.
Beleharaptam JC ajkába, és kényszerítettem magam, hogy
elmúljon a kellemes bizsergés a tagjaimban.
JC már közel járt; láttam rajta. Kapkodva vette a levegőt, és
egyenetlen lett a ritmusa. Közel járt már, hamarosan vége
lesz, én pedig nyomorultul fogom érezni magam, amiért
ekkora hülyeséget csináltam.
Csakhogy ehhez az kellett, hogy egyáltalán ne jussak
élvezethez. Azonban JC hiába kefélt agresszívan,
könyörtelenül, nem mondhattam, hogy nem volt élvezetes.
Ekkor elvette a kezét a csípőmről, és kettőnk közé dugta,
könnyedén meglelve a csiklómat. Majd szétrobbantam,
amikor megdörzsölte a hüvelykujjával.
A fenébe! Ne! Nem ezt akartam. Nem akartam gyönyört.
Magamnak nem.
El akartam húzni a csípőmet, elhúzódni az egyre erősebb
dörzsöléstől, úgy, hogy a farka bennem maradjon, de JC
átkarolta a derekamat a másik karjával, és közelebb húzott.
Ezért a kezemmel próbáltam ellökni magamtól.
JC ekkor mozdulatlanná dermedt. Láttam az arcán, hogy ez
nehezen ment neki, mégis mozdulatlan maradt.
– Nem csinálom egyedül. – Kásás és fojtott volt a hangja, és
akaratom ellenére felizgatott, hogy ennyire be volt gerjedve. –
Úgyhogy ha azt akarod, hogy folytassam, velem kell
tartanod.
De én fájdalmat akartam. Mocskosnak akartam érezni
magam. Azt akartam, hogy rossz legyen.
JC viszont ezt nem hagyta.
Megijedtem. Mert az egyetlen dolog, ami rosszabb volt az
érzéketlenségnél, az az élvezet volt. Nem érdemeltem meg.
Nem érdemeltem gyönyört, amikor a kisöcsém annyit
szenvedett.
JC láthatta a szememben a félelmet.
– Minden rendben lesz – mondta, öntudatlanul is Norma
korábbi szavait ismételve. – Jó lesz, és minden rendbe jön.
Nevezzük a farka varázserejének, de tényleg hittem neki.
Letettem a kezem a konyhapultra, és belekapaszkodtam a
szélébe.
JC ezt megadásnak vette.
– Helyes. – Jólesett a dicsérete. Magabiztosan, remegés
nélkül tovább dörzsölte a csiklómat. Mesterien. Tökéletesen.
Összeszorult a gyomrom, és éreztem a közeledő
orgazmust.
JC ekkor felgyorsult, rövid lökésekkel mozgott bennem,
melyek kevésbé voltak hevesek, mint azelőtt, viszont annál
intenzívebbek, annál mélyebbre hatolók voltak.
– Azt akarom, hogy fantasztikusan érezd magad, Gwen. –
A hüvelykujja tovább játszott a csiklómmal, és egyre közelebb
és közelebb kerültem a szakadék széléhez. – Azt akarom,
hogy nagyon jól érezd magad. Engedd el magad, Gwen.
Gyere velem. Együtt megyünk el.
Ekkor élveztem el. Nem tudom, akartam-e, vagy
egyszerűen csak magával sodortak a szavai. De elengedtem
magam.
Az orgazmus egyből rám tört, és vadul végigsöpört rajtam.
Az egész testem beleremegett, a gerincemtől kiindulva
egészen a végtagjaimig. Könnycseppek szöktek ki a szemem
sarkából. Olyan hangosan kiáltottam fel, hogy JC vállába
kellett temetnem az arcomat.
A legjobb azonban a kielégülés volt. Nem a testi, hanem az
érzelmi oldala. A lelki oldala. Olyan volt, mint a repülés.
Vagy a szabadesés, mielőtt kinyitnád az ejtőernyőt. Vagy
inkább amilyennek ezt a szabadesést elképzeltem – izgalmas,
csodálatos és felszabadító.
Még mindig remegtem, amikor JC is csatlakozott hozzám.
Belevájt az ujjaival a csípőmbe, ahogy fojtott nyögéssel
hosszan és keményen mélyre hatolt bennem.
Aztán nem mozdultunk többet, csak lihegtünk, és a farka
még mindig ott lüktetett bennem.
Beletelt néhány pillanatba, amíg elült a vihar, és teljes
erővel nekem rontott a valóság. Csak az volt a baj, nem
igazán tudtam, mihez kezdjek ezzel a valósággal. Szexeltem
már pusztán a szex kedvéért azelőtt is, de soha nem egy
idegennel. És soha nem én kezdeményeztem, főleg nem a
munkahelyemen. Nem tudtam, most mit kellene tennem.
És azt se, hogy mit kellene éreznem. A repülés érzete
elmúlt, most inkább úgy éreztem, mintha csak zuhannék.
Nem tudtam, hogy ez az a fajta megnyugtató, puha aláhullás,
mint amikor elalszunk, vagy ijesztő zuhanás, mint a
rémálmokban. Érezni akartam, de nem ezt. Szóval hiába
éreztem jól magam, ettől szarul éreztem magam, amitől
majdnem azt éreztem, amire eredetileg vágytam, de nem
egészen.
Ráadásul most, hogy végeztünk a smárolással és keféléssel,
úgy sejtettem, hogy JC beszélgetni akar.
Nos, ha rajtam múlik, gondoltam, biztosan nem fogunk.
Elhúzódtam tőle. Ellöktem, nem túl gyengéden, amíg meg
nem értette, mit akarok, és hátra nem lépett. Leugrottam a
konyhapultról, és fölkaptam a bugyimat.
– Tyűha! Hát, erre nem számítottam – jegyezte meg JC.
 – Nem is volt betervezve – szögeztem le. Beleléptem a
bugyimba, és felhúztam, nem törődve azzal, hogy ragacsos
voltam, le akartam zárni végre ezt az „utójátékot”. Aztán
odaléptem a mosogató fölötti kis tükörhöz, és megpróbáltam
megigazítani a hajamat. Észre sem vettem, hogy JC beletúrt
az ujjaival. Ez mikor történt?
– Gwen? – szólalt meg mögöttem JC, de én nem fordultam
meg. Kerültem a tekintetét a tükörben is. – Hé, Gwen! Állj le.
Makacs volt a hangja, én pedig nem voltam akkora bunkó,
hogy továbbra is semmibe vegyem. Így hát felé fordítottam a
fejem.
– Jól vagy?
– Jól vagyok. – Jesszus, de utáltam ezt a kérdést!
Visszapillantottam a tükörbe, és a helyére simítottam egy
kósza hajtincset, majd megfordultam, és szembe találtam
magam JC-vel. Nyilván nem találta kielégítőnek a választ. De
ennél többet nem mondhattam, ezért megkérdeztem:
– Te jól vagy?
Élesebbre sikerült a kérdés, mint akartam. De nem kértem
bocsánatot.
Mint mindig, JC most is figyelmen kívül hagyta a
szemétkedésemet, és elmosolyodott.
– Remekül vagyok. Sőt, fantasztikusan! – Aztán összevonta
a szemöldökét. – De aggódom miattad.
– Mondtam, hogy jól vagyok. – Amikor elmentem mellette,
hogy fölvegyem a dzsekijét a földről, hozzáértem. Nem
tudom, miért – rengeteg hely volt, könnyedén kikerülhettem
volna. Nem is kellett volna fölvennem neki a dzsekit. De így
legalább kerülhettem a tekintetét, és újra megérinthettem,
még ha csak futólag is.
 Megfordultam, és odanyújtottam neki a dzsekit. JC még
mindig engem bámult, átható tekintettel, aggodalmas
arckifejezéssel. Valamit muszáj volt mondanom.
– Sajnálom. – Úgy hangzott, mintha komolyan gondoltam
volna. Így is volt. Egy kicsit.
JC kettőnkre mutatott.
– Ezt? Ne sajnáld. – Elvette a dzsekijét, és a másik kezével
gyengéden megragadott. Lágyan megcirógatta a csuklómat. –
Kérlek, ne sajnáld, Gwen. Jó volt. Ne tedd tönkre magadnak
utólag.
Felülkerekedett rajtam a megadás. Nem is tudtam, minek
adtam meg magam, de a falak, melyeket évekkel ezelőtt
emeltem magam köré, megrengtek, és inogni kezdtek. Úgy
éreztem, menten elsírom magam. Vagy fölnevetek. Vagy
megint megcsókolom JC-t, de nem úgy, mint az előbb.
Hanem édesen. Lassan.
Vagy talán fel akartam pofozni őt. Vagy magamat. Vagy
csak nem tudtam, mit akartam, és egy pillanatra úgy éreztem,
ha JC megmondta volna, hogy mit is akarok, ráhagytam
volna.
Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, ami közelebb
visz minket a megoldáshoz, amikor meghallottam, hogy
valaki engem szólongat a konyha előtt.
JC mozdulatlanná dermedt, feszült lett, akárcsak én.
– Maradj itt! – suttogtam. Az ajtóhoz léptem, és miután
meggyőződtem arról, hogy JC nem az ajtó mögött állt,
résnyire nyitottam. – Matt? Itt vagyok. Szükséged van rám?
Matt a bárpult mögött állt, kólát töltött a kulacsába.
– Csak szólni akartam, hogy mindennel végeztem. – Amíg
várta, hogy megteljen a kulacs, végigsimította kopasz fejét,
ami gyakori mozdulata volt. – Mindent bezártam. A
személyzet elment. Csak alá kell írnod a papírmunkát, és
elmehetünk.
Noha nem valószínű, hogy Matt kirúgott volna, amiért egy
kuncsafttal keféltem a konyhában, nem kellett tudnia róla. Ha
pedig megtudja, hogy JC-vel voltam, biztos rögtön rájött
volna, hogy mit műveltünk.
El kellett terelnem a figyelmét. Mosolyt erőltettem az
arcomra, és így szóltam.
– Oké. Máris megyek az irodába. Csak összesöpröm a jeget,
amit szétszórtam. – Becsuktam az ajtót, és JC-hez fordultam,
aki még mindig nyugtalanul nézett engem.
– Ha elöl mész ki, megszólal a riasztó. A hátsó ajtót
használhatod, a konyha túloldalán van.
– Gwen…
Nem hagytam, hogy befejezze.
– Légy szíves, kapcsold le a villanyt kifelé menet. Most
mennem kell.
Kimentem a konyhából, mielőtt reagálhatott volna, és
eltűnődtem, vajon Normának volt-e igaza, és tényleg nem
vagyok olyan erős, mint hiszem. Végül is, ha erősebb lennék,
nem kellett volna így kimenekülnöm. Ha erősebb lennék,
maradtam volna.
 Ötödik fejezet

Délután kettő körül ébredtem.

Még korán volt, de korábban is feküdtem le, mert elaludtam,
amint hazaértem. Egy pohárnál nem is bírtam többet inni a
Moscatóból – noha én túl édesnek találtam, de ez, Norma
kedvence volt az egyetlen pia a lakásban –, mielőtt a fejem
belesüppedt a párnába, és átadtam magam a feledésnek.
Talán így volt a legjobb, mert most nem voltam másnapos,
még a fejem se fájt.
Sőt, kifejezetten jó hangulatban ébredtem.
Nem úgy értem, hogy elfelejtettem, mi történt Bennel, vagy
mit mondott Norma arról, hogy nem vagyok erős. De úgy
éreztem, hogy már van erőm megbirkózni ezzel az egésszel.
Elképesztő, milyen sokat tud segíteni egy átaludt éjszaka –
vagy nap.
Ám ahogy elindultam a zuhany felé, és sajgó combjaim
eszembe juttatták JC-t, eltűnődtem, vajon tényleg csak az
alvásnak köszönhetem-e a bizakodó hangulatot. Ahogy
végigfolyt a testemen a forró víz, és megmostam magam a
lábaim között, rám tört JC emléke, ahogy a csiklómat
masszírozta, az orgazmus felé ingerelve. A szavak,
amelyekkel biztatott.
És hogy én voltam az, aki rávetette magát.
Megszédültem. És nevetni kezdtem.
 Olyan szívből jövő nevetéssel. Szinte kétrét görnyedtem.
Szinte neki kellett támaszkodnom a csempének, nehogy
seggre üljek a röhögéstől.
A nevetőgörcs kellős közepén megfordult a fejemben, hogy
talán megbomlott az elmém, de gyorsan elhessegettem a
gondolatot, és átadtam magam az érzésnek, ahogy korábban
a gyönyörnek is. Valójában volt értelme a nevetésnek.
Egyáltalán nem volt rám jellemző, hogy a konyhában keféljek
valakivel. És ahelyett, hogy szarul éreztem volna magam
ettől, mint azt vártam – vagy inkább reméltem – volna, úgy
éreztem, mintha újjászülettem volna. Mintha élnék.
Egyszerűen jól éreztem magam.
Annyira váratlan érzés volt, hogy ettől vicces is lett. És
talán egy kicsit meg is őrültem.
Akár megbomlott az elmém, akár nem, tagadhatatlanul
ruganyos könnyedséggel léptem ki a tus alól. Még mindig
törülközőbe voltam burkolózva, szőke hajamon egy másik
törülközővel, amikor megcsörrent a telefon. Reméltem, hogy
Ben felől fogok hallani, ezért rohantam felvenni.
Miután a hívásazonosítóra pillantottam, fölvettem.
– Norma? Odaértél? Hogy van Ben?
– Igen, itt vagyok. Két órája szállt le a gép, és egyenesen a
kórházba jöttem. – Hallottam a háttérben, hogy a
hangosbemondón dr. Akárkit hívják. Majd cipősarkak
kopogtak a kemény padlón – valószínűleg Norma cipői.
Szinte láttam magam előtt, amint föl-alá járkál telefonálás
közben. – Felébresztettelek?
– Nem, már ébren voltam. Különben se számított volna.
Hogy van Ben? – Aggasztott, hogy erre a kérdésre még nem
válaszolt.
 – Jól van. – Norma felsóhajtott, amitől cseppet sem enyhült
a feszültség a hangjában. Még mindig feszültnek és idegesnek
tűnt. – Sajnálom. Ezzel kellett volna kezdenem. Valójában
több mint jól van. Legalábbis, fizikailag. Időben odaértek
hozzá, és a máján semmi jele hosszú távú károsodásnak.
– Ez nagyszerű! – Annyira megkönnyebbültem, hogy
majdnem megint elnevettem magam. Az érzelmi gyógyulás
éppen elég feladat lesz neki. Legalább az egészségével nem
kell törődnie. – Na és akkor most mi lesz? Kiengedik? Láttad
már?
– Még mindig nem akar látni engem. De tudja, hogy itt
vagyok. A gépen írtam neki egy levelet. Nem tudom, számít-
e, sem azt, hogy elolvassa-e egyáltalán. Majd meglátjuk.
Most határozottan másképp álltam a dolgokhoz, mint
amikor Norma hajnalban felhívott. Ezúttal, ahelyett hogy
azon akadtam volna fenn, hogy Ben nem akart látni engem,
inkább az aggasztott, hogy Normát nem akarta látni. – Ó, úgy
sajnálom, nővérkém!
– Nővérkém… Már évek óta nem hívtál így. – Végre
enyhült kicsit a hangja, és némi nosztalgia vegyült bele.
– Nem, tényleg nem. – Amíg Norma gondoskodott rólam,
illett rá ez a szó. Az anya szót helyettesítette, és Norma sok
tekintetben az anyám volt nekem. Hallottam a hangján, hogy
örült neki, én pedig boldog voltam, hogy ezzel
megvigasztalhattam. – Talán gyakrabban kellene így hívnom
téged.
– Az kedves lenne tőled. – Hallottam a mosolyát a
telefonban. – Feltéve, ha nem úgy érted, hogy anyáskodom
feletted.
– Soha. – Meg akartam kérdezni, mit írt a levelében, de
tudtam, hogy valószínűleg magánügy volt. Ezért inkább egy
fontosabb kérdést tettem fel. – Most mi lesz Bennel?
Eltűnt a lágyság a hangjából, újra kemény és gyakorlatias
lett.
– Itt akarják tartani, amíg át nem vitetjük egy bentlakásos
pszichiátriai intézetbe. A szociális gondozó adott néhány
címet, de én is körülnézek, hogy rendes helyre kerüljön.
Beletelhet pár napba.
– Nem gyakran mondok ilyet, Norma, de hála istennek,
hogy Hudson Pierce olyan kurva jól megfizet! – Általában
túlzásnak tartottam a nővérem fizetését. Ahhoz képest,
amilyen körülmények közt felnőttünk, valóban iszonyatos
összegnek tűnt. Nem mintha nem értékeltem volna mindazt,
amit Norma értem tett. Igyekeztem hozzájárulni a
kiadásainkhoz, amennyire csak engedte. És félre is tettem.
Sokat.
Jelenleg azonban kimondhatatlanul hálás voltam a kövér
bankszámlájáért. Tudtam, hogy ebből telik majd a legjobb
ellátásra, amit csak Ben megkaphat.
– Nos, majd átadom Hudsonnak az elismerésedet.
– Ja, azt lefogadom. – Lehet, hogy nem ez volt a
legalkalmasabb pillanat, hogy a főnökével piszkáljam
Normát, de nem tudtam ellenállni. Már régóta nem említette,
hogy érezne iránta valamit, de a húgaként kötelességemnek
éreztem emlékeztetni rá, hogy tudok a dologról. –
Tájékoztatásul közlöm, hogy épp kacsingatok.
Ám Norma ahelyett, hogy zavarba jött volna, vagy rátörtek
volna az érzések, meglepő válasszal rukkolt elő.
– Nagyon jó kedved van! Mi történt?
Hárított. Én azonban az indokoltnál valóban vidámabb
voltam, amire csak egy racionális magyarázat létezett.
– Keféltem egy ismeretlen pasival a klub konyhájában.
Csodákat művel az ember hozzáállásával.
– Gyakrabban is megtehetnéd. Tényleg segített. – A
hanghordozása alapján a nővérem azt hitte, csak vicceltem.
Ami rendben is volt. Tényleg nem tudom, mivel
magyaráztam volna meg a JC-vel történteket, ha belekérdez.
– Persze, persze. Én is szeretlek. Na mindegy. – Beszélgetés
közben átsétáltam a konyhából a nappaliba, és lehuppantam
a kanapéra, mielőtt ismét komolyra fordítottam a szót. –
Norma, Ben tényleg el is fog menni abba az intézetbe?
– Szerintem igen. Teljesen önkéntes a dolog, de a szociális
gondozó szerint eleve Ben ötlete volt.
Ez jó jel volt. Piszkálni kezdtem a körömlakkot a lábujjam
körmén, miközben átgondoltam a helyzetet.
– Lehet, hogy erről szólt ez az egész? Így akarta tudatni
velünk, hogy komoly segítségre van szüksége? – Nehezen
tudtam megemészteni, hogy Ben el akarta dobni az életét, és
bármi más lehetőségbe két kézzel kapaszkodtam.
Tudtam, hogy Norma is így volt ezzel.
– Remélem – mondta. – Én azt hiszem, nem akar apa
szabadulásával foglalkozni. Nyilván bűntudata van, amiért
rács mögé juttatta…
– Pedig semmi oka rá. Apa bántalmazta. – Akárcsak minket
Normával, de közel sem olyan csúnyán, mint Bent.
És tudtam, hogy Ben is így érzett. Különben nem menekült
volna el ilyen messzire. Valószínűleg ezért hagyott benne
mélyebb nyomokat az erőszakos gyermekkorunk, mint
Normában és bennem. Mert noha mindannyiunkat vertek,
lényegében ő volt az, aki végül börtönbe juttatta apát.
 – Ez nem úgy működik, hogy mi majd megmondjuk, Ben
mit érezzen, vagy mit ne érezzen – mondta Norma. –
Helyesen cselekedett, ez igaz. De természetes, hogy
felelősnek érzi magát. És biztos fél is, hogy apa a nyomába
ered, ha kiszabadul. Megnyugtattam a levélben, hogy a
szabadlábra helyezés feltételei szerint nem hagyhatja el az
államot. Gondoskodni fogok róla, hogy Ben bárhová is kerül,
az intézet biztonságos legyen, és ha kijön, testőrt fogok
bérelni mellé, ha arra van szüksége, hogy biztonságban
érezze magát.
– Ezt mind beleírtad a levélbe?
– Igen.
Elképesztően megnyugtató volt a tudat, hogy Norma ennyi
mindenre hajlandó volt Benért. Tudtam, hogy értem is
megtenné ugyanezt. Mindkettőnket egyformán szeretett. Úgy
gondoskodott rólunk, ahogy apánk sosem akart, anyánk
pedig sosem tudott. A kelleténél is jobban igyekezett, hogy
pótolja a szüleinket. Gyakran aggódtam, vajon ő kibe tud
kapaszkodni.
Ma megpróbáltam én vigaszt nyújtani neki.
– El fogja olvasni, Norma. Segít neki. És ha elolvassa,
lefogadom, hogy látni akar majd téged.
– Talán. – Norma megköszörülte a torkát, és mint mindig,
most is tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy olyasmit fog
mondani, amit nem akarok hallani. – Gwen, tudom, hogy
csak vicc volt a pasas a konyhában, de talán mégsem olyan
rossz ötlet. Tényleg rád férne egy kis… kikapcsolódás.
Igazam volt – ezt nem akartam hallani. Épp elég volt az is,
hogy egy idegen szarrágónak nevezett, amire – mint kiderült
– lehet reagálni tagadással, vagy azzal is, hogy lefekszem az
illetővel. Ha viszont a nővéremről volt szó, aki jól ismert, nem
tudtam ilyen könnyen megcáfolni az állításait.
Elpárolgott a jókedvem, és már nem akartam Normát
vigasztalni.
– Nem is tudtam, hogy ilyen bosszantó számodra a
személyiségem.
– Ne csináld ezt! – szidott le Norma. – Ne akard úgy
beállítani, mintha nem szeretnélek olyannak, amilyen vagy.
Tudod, hogy szeretlek. – Ismét megenyhült. – A
személyiséged engem sohasem zavart. A boldogtalanságod
viszont igen. Mindig aggódom Benért, de talán nem árt, ha
tudod, hogy érted is aggódom. Ben legalább tudja, hogy
segítségre van szüksége. Neked sem ártana kieresztened a
gőzt.
Ezután elbúcsúztunk egymástól, és rögtön rám tört a
magány. Megint megfordult a fejemben, hogy veszek egy
jegyet, és elmegyek San Franciscóba, hogy legalább Normával
lehessek. Hogy együtt lehessek valakivel.
De nem akartam még jobban felzaklatni Normát. Különben
sem árulta el, melyik kórházban van Ben. Nyilván
szándékosan.
Ezért otthon maradtam. Hosszú idő óta ez volt az első kedd
este, amit egyedül töltöttem, és ettől még izgágább lettem,
mint máskor. Semmi sem tudta lekötni a figyelmemet.
Bármivel is próbálkoztam – olvasással, netezéssel, takarítással
–, a gondolataim folyton visszataláltak Benhez, Normához és
apához.
JC-re is gondoltam. Sejtettem, hogy a klubban van, mialatt
én a Netflixen bámulok egy filmet, és igyekeztem nem
aggódni a családom és amiatt, hogy szükségem van arra,
hogy lazítsak valamiképpen. Megfordult a fejemben, hogy
bemegyek az Eighty-Eighthbe. Keresnék valami merész ruhát
a szekrényben, belőném a hajamat, és kisminkelném magam.
Bemehetnék a Viperába, és megfogadhatnám Norma tanácsát
– kiereszteném a gőzt.
De furcsa lenne csak úgy beállítani. Rámenős és tolakodó
dolog lenne. Ami JC és köztem történt, egyértelműen
szenvedélyes, de csak egyszeri dolog volt. Különben is, biztos
megint társaságban lesz. Félmeztelen nők közt, akik már egy
füttyentésére is ugranak. Nem volt rám szüksége. S noha
merész dolog volt ledobni a bugyimat reggel, ez még nem
jelentette azt, hogy készen állnék egy orgiára.
Ja, és Alyssa is dolgozott. JC miatta jött reggel a klubba.
Erről meg is feledkeztem. Szégyellnem kellett volna magam,
amiért szerelmi háromszöget csináltam ebből az egészből.
Nem volt helyes.
Ami nem azt jelentette, hogy ne fantáziálhatnék róla
megint. Itthon, egyedül a vibrátorommal, az is megteszi.
Csak amikor szerda délután fölébredtem, jutott eszembe,
hogy nem használtunk óvszert.

***
Aznap délután bementem egy klinikára, ahol közölték, hogy
legalább két hetet kell várni az STD-szűrés eredményére,
hogy kiderüljön, elkaptam-e valamilyen nemi betegséget. A
HIV-tesztre meg még tovább. Felajánlottak egy esemény
utáni tablettát, amit visszautasítottam. Ehelyett megkértem az
ápolót, hogy ellenőrizze, a spirálom még mindig a helyén
van-e. Ott volt. Egy hónappal később várnak vissza.
Egy teljes hónap. Egy hónapnyi aggodalom. Egy hónapnyi
megbánás. Mondanom sem kell, hogy mire csütörtök este
megjelentem a munkahelyemen, a konyhai kettyintés okozta
örömöm nyom nélkül elillant. Aznap nekem kellett zárnom,
ezért tízig be sem kellett volna mennem, mégis megjelentem
fél kilenckor, mert már belefáradtam az otthoni magányba és
idegeskedésbe. A főbejárat kilencig nem nyitott ki, ezért
amikor beléptem a hátsó ajtón, megálltam a konyhánál, hogy
ránézzek a személyzetre, mielőtt felmennék az irodába.
Talán csak újra látni akartam – a hideg, steril termet, melyet
most a szakácsok és pincérek nyüzsgése töltött meg élettel. A
helyet, ahol megszabadultam a józan eszemtől és a
bugyimtól. A helyet, ahol elengedtem magam. Miközben
Brent, a főszakács a sárgarépák julienne-re vágását
irányította, én csak JC szavait hallottam a fejemben. Azt
akarom, hogy jó legyen neked.
Még a viselkedésem okozta aggodalmaim ellenére is
belepirultam a kellemes emlékbe.
– Helló, csini lány! – szólított meg Brent, amikor észrevett.
Egyike volt azon keveseknek a klubban, akikkel tényleg jól
kijöttem. Részben azért, mert nem voltam a felettese. Amíg én
a klub helyettes menedzsere voltam, Brent gyakorlatilag a
konyha helyettes menedzsere volt. Egyenlőek voltunk, és
mindketten Mattnek feleltünk.
De volt egy olyan érzésem, hogy akkor is kijöttem volna
Brenttel, ha az egyikünk a másik felettese lett volna. Ő is
éppúgy megkövetelte a maximumot, mint én, ugyanolyan
pedáns és összeszedett volt, mint én, csak ő nem volt olyan
szigorú. Sokkal többet nevetett nálam. És tudott tréfálkozni
anélkül, hogy elvesztette volna a többiek tiszteletét. Mindig
olajozottan működött a konyhája, de ő sosem tűnt olyan
stresszesnek, mint én egy tökéletes műszak végén.
Sok tekintetben irigyeltem, de nem annyira, hogy
megutáljam emiatt. Tudtam, hogy ő olyan, amilyen, ahogy én
is. Tudtam, hogy azok a tulajdonságok, amelyek miatt
irigykedtem rá, belőlem hiányoztak.
Ma este viszont, a múltkori váratlan légyottra gondolva, és
Norma célozgatásaira, miszerint rám férne egy is
kikapcsolódás, úgy éreztem, mintha mégis lenne bennem is
némi rejtett vitalitás.
Úgy tettem, mintha valóban lenne, és puszta akarattal
hozzá tudnék férni. A szokottnál szélesebben mosolyogtam.
– Neked is helló!
– Na, erről beszélek! Gyakrabban is mutogathatnád azt a
gyöngy fogsorodat, Gwen-Gwen. Feldobja a pofikádat.
– Ó, Brent, hiába erőlködsz, nem varázsolod le rólam a
bugyimat. – Mindketten nevettünk a viccen. Brent nemcsak
húsz évvel idősebb volt nálam, hanem száz százalékig meleg
is.
De amit mondtam, nemcsak vicces volt, hanem meglepő is.
Ritkán tréfálkoztam, és még ritkábban nevettem a saját
vicceimen.
Brent feltolta a homlokán a séfsapkát, amiről gyanítottam,
hogy inkább divatból viseli, mint gyakorlati okokból.
Végigmért.
– Milyen eleven vagy ma! Jól sejtem, hogy férfi van a
dologban?
A szememet forgattam, de közben éreztem, hogy
elvörösödöm. Ami butaság volt, mert Brent semmit sem
tudhatott JC-ről. Hacsak… Benne van vajon a konyhának az a
bizonyos sarka a biztonsági kamerák látóterében?
 Miközben válaszoltam, ártatlanul felnéztem a
mennyezetre, kamerákat keresve.
– Csak fáradt vagyok. Rosszul alszom mostanában.
Gondok voltak az öcsémmel, és a nővérem elutazott, hogy
gondoskodjon róla. Én meg nem tudok egyedül aludni. –
Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy a kamerák nem
figyelték azt az asztalt – a „mi” asztalunkat. Talán ha valaki
megnézné a felvételt, látna belőlünk valamit, de senki se nézi
vissza őket, ha nem történik valami incidens, és különben is
csak egy hétig tárolták a felvételeket.
– Jaj, hát ez igazán kár. Reméltem, hogy mostanra megtalált
a pasid. Úgy tűnik, nem kell egyedül lenned, ha nem akarsz.
– Rám kacsintott.
Az istenit! Mégis tudott JC-ről. De vajon honnan? És mit
tudott pontosan?
– Nincs pasim, Brent. Mi az ördögről beszélsz?
– Szóval még nem láttad az üzenetet?
– Milyen üzenetet? Hol? Kitől? – Még nem jártam máshol,
csak a konyhában, és ott semmi sem várt. A második kérdést
pedig feleslegesen tettem fel.
– A szekrényedre ragasztották a személyzetiben. Lehet,
hogy egy másik is van az irodában. A pasi nem adta meg a
nevét. Azt mondta, tudod, hogy ki ő.
Egek, de pimasz volt a „pasi”! De tényleg tudtam, ki volt
az. Hát persze hogy tudtam.
Beszélgetés közben Brent a tűzhelyhez lépett, hogy
megnézze a levest.
– Kedden járt itt. Bemasírozott, mintha ő lenne itt a főnök,
és megkérdezte Mattet, hogy mikor dolgozol legközelebb.
Furcsa, hogy Matt nem szólt rá, amiért az én konyhámban
mászkált, de azt se volt hajlandó elárulni neki, hogy mikor
van műszakod. Úgy tűnik, a főnökünk jobban védelmezi a te
privát szférádat, mint az enyémet. Na mindegy. –
Visszafordult hozzám. – Tegnap megint itt járt a fiatalember,
és én elárultam neki.
– Meghagyta a telefonszámát? – Izgatott volt a hangom;
ostoba hormonális reakció. Az egész testem bizsergett a
tudattól, hogy JC keresett engem. Hogy csinálta ezt? Hogy
tudta az egész idegrendszeremet megbolondítani, holott itt
sem volt?
– Aha. Benne van az üzenetben. És Gwen, remélem, nem
sértődsz meg, de a nemjóját, cuki az a pasi.
– Csak egy vendég, Brent. Semmi több. – Ezzel persze
egyikünket sem vertem át, mert már indultam is a
személyzetibe a szekrényemhez, ahová pedig ritkán tettem be
a lábamat, ráadásul olyan sebességgel, amit csak rohanásnak
lehet nevezni.
A szekrényem a szoba elülső részében volt, ami a régóta
foglalkoztatottak privilégiuma volt. Egy doboz tampont és
egy pár edzőcipőt tartottam benne, utóbbit arra az esetre, ha
túl csúszós lenne az út a magas sarkúhoz. És mintha minden
héten kunyerált volna valamelyik pincérnő tampont tőlem.
Mindig is lenyűgözött, mennyire felkészületlenek egyesek. A
menstruáció meglehetősen rendszeres dolog. Még nálam is
voltak tisztasági holmik, pedig én már nem menstruáltam.
Az üzenetet a fémajtóra ragasztották; Hívd fel a pasit!, állt
rajta Brent kézírásával. Végigsimítottam a számokat az
ujjaimmal, akaratlanul, vagy talán szándékosan
megjegyeztem őket, és eltűnődtem, miért akarhat JC ennyire
kapcsolatba lépni velem. Fél, hogy bajban vagyok? Aggódott
a lelkiállapotom miatt, miután otthagytam? Újra látni akart?
És ha így van – vajon én is látni akartam őt?
Elgondolkodtam ezen. Az ördögbe is, Ben és Norma
mellett csak rá gondoltam az elmúlt két napban. A szex előtt
teljesen kizártnak tartottam a dolgot, és az érveim még
mindig helytállóak voltak. De most, az együttlétünk után,
úgy éreztem, újra át kell gondolnom a dolgot. JC
nyilvánvalóan egy playboy volt – ha erre nem jöttem volna rá
a megismerkedésünk estéjén, mostanra biztos lehettem
benne. Ki más kefélne meg valakit, akit alig ismert, csak azért,
mert rámászott az illető?
Ám ha a románc nem érdekelt – márpedig tényleg nem –,
akkor mit számít, hogy playboy? Jó volt vele a szex. Príma
volt. És ami a legfontosabb, már rég nem éreztem magam
olyan jól, mint utána. És ő se kezdett ömlengeni utólag. Ami
szintén pozitívum volt.
Akkor mi tartott vissza attól, hogy adjak neki még egy
esélyt?
Nos, az egyik akadály az volt, hogy fogalmam sem volt,
hogyan kérjem meg egy újabb menetre. Ráadásul abban sem
voltam biztos, hogy ő szeretne újra látni.
Arról nem is beszélve, hogy nincs az az isten, hogy én
hívjam fel. Azt se tudnám, mit mondjak.
Kinyílt mögöttem az ajtó, mire visszatértem a valóságba.
Korán bejöttem, de elkezdhetek készülődni a nyitáshoz.
Megfordultam, hogy kilépjek a szobából. Amikor szembe
találtam magam az illetővel, aki belépett, mozdulatlanná
dermedtem.
JC volt az. Elakadt a lélegzetem.
Megint öltönyt viselt. Rá szabott, drága öltöny volt, és
hirtelen megértettem, miért gerjed annyi nő a háromrészes
Armani öltönyt viselő pasikra. JC gazdagnak tűnt, de nem
fennhéjázónak. Mint egy rocksztár a Grammy-díj átadóján –
nem illett hozzá az öltöny, de a mindenit, jól állt neki.
Az őrjítő szexepilt tovább fokozta az, amit már tudtam róla.
Hogy úgy illett a testembe, mint az ő teste abba az öltönybe –
tökéletesen, pont a megfelelő feszességgel.
Nem kérdeztem, hogy jutott be nyitás előtt a klubba, ahogy
legutóbb se kérdeztem meg tőle. Ha pedig mégis meg
akartam volna kérdezni, akkor se találtam volna a szavakat a
döbbenettől.
Ő is olyan meglepettnek tűnt, hogy rám talált, mint én, ám
egy pillanattal később a döbbent arckifejezés helyét mosoly
vette át.
– Már kerestelek.
Lágy és őszinte volt a hangja. Úgy áramlott végig rajtam,
mint a majdnem túl forró zuhanyvíz – egyszerre volt csodás
és perzselő. Nem tudtam, hogy inkább kiélvezzem, vagy
elhúzódjak és megvárjam, amíg lehűl. Nem tudtam, hogy
közelebb férkőzzek hozzá vagy elforduljak tőle.
Maradtam.
– Hallottam. Ezt hagyták itt nekem. – Felmutattam az
üzenetet, amit az imént olvastam, közben magamban
csodálkoztam, hogy sikerült értelmesen beszélnem annak
ellenére, hogy a belőle áradó forróság teljesen összezavarta a
gondolataimat.
Összevonta a szemöldökét, én pedig eltűnődtem, hogy
talán mégsem beszéltem értelmesen. Elővette a telefonját a
nadrágzsebéből, és a képernyőre pillantott.
– Különös. Nem kerestél.
 Aznap este már másodszor nevettem fel.
– Ebben a pillanatban kaptam meg az üzenetedet. Még nem
volt alkalmam. – Könnyebb volt beszélni vele, mint
emlékeztem. Vagy talán könnyebb volt, mint gondoltam,
mert még nem sok esélyem volt igazán beszélgetni vele.
– Úgyse hívtál volna fel.
Lesütöttem a szemem, nehogy meglássa rajtam, hogy igaza
volt. Utáltam, hogy mint mindig, most is igaza volt. Már el is
felejtettem, mennyire szeretett rámutatni arra, amit mások
udvariasságból kerültek. Talán mégsem volt olyan könnyű
beszélni vele, mint az imént gondoltam.
Vagy talán én voltam az, akivel nem volt könnyű beszélni.
Úgy döntöttem, teszek némi erőfeszítést.
– Nem is tudom. Lehet, hogy felhívtalak volna. Amint
kigondolom, hogy mit mondjak.
– Nem is hinnéd, mennyire örülök, hogy ezt hallom. –
Közelebb lépett, és már csak egy méter volt köztünk. Érezni
lehetett a feszültséget a levegőben – féltem, hogy odalép
hozzám, de attól még jobban, hogy nem fog.
Ezért persze én szakítottam meg a kapcsolatot előbb. Kissé
arrébb léptem, remélve, hogy nem túl feltűnően.
– Honnan tudtad, hogy ma este itt leszek? – Próbáltam
lazának tűnni, végigsimítottam a hajamat, miközben azt
kívántam, bárcsak le lenne engedve, és JC beletúrna az
ujjaival.
Nem, nem ezt kívántam. Azt kívántam, bárcsak elmenne és
sose jönne vissza.
– Kiokoskodtam. Két éjszaka nem dolgoztál. Teljes
munkaidőben vagy itt. Ha nem mentél vakációra, ma este itt
kellett lenned. Kockáztattam. – A szemembe nézett, én pedig
megpróbáltam állni a tekintetét.
Ám azon kaptam magam, hogy olvasni próbálok benne,
pedig azt hittem, nem akarom tudni, miről árulkodik a
tekintete. Gyorsan elkaptam inkább a pillantásom, és
lebámultam a kezére.
– Az meg mi?
Egy összehajtogatott papír volt a kezében.
– Ja, ezt neked hoztam. Gondoltam, mielőbb látni
szeretnéd. – Felém nyújtotta a lapot, én pedig elvettem,
ügyelve, nehogy összeérjenek az ujjaink.
De egyből megbántam, hogy nem használtam ki az
alkalmat, hogy hozzáérjek, mert mi van, ha nem lesz több
lehetőségem?
Ám a papír már a kezemben volt, és a kíváncsiságom elég
volt ahhoz, hogy rá koncentráljak.
Kinyitottam, és átfutottam a sorokat.
– Mi ez? – kérdeztem, de magam is gyorsan rájöttem.
Ahogy tovább olvastam, nyilvánvaló lett, mit tartok a
kezemben. HIV korai stádium – negatív, HIV – negatív,
chlamydia – negatív, hepatitis B – negatív, hepatitis C –
negatív, herpesz szimplex 1 – negatív, herpesz szimplex 2 –
negatív, gonorrhea – negatív, szifilisz – negatív. Minden
egyes rémes és ijesztő szót egy másik követett, mely eltörölte
az előtte álló szó keltette félelmet.
Szinte éreztem, ahogy leesett a kő a szívemről.
– Az orvosi lapod…
– Egy része. Az az oldal, ami, gondoltam, a legjobban
érdekel téged.
– Így van. Köszönöm. – Ránéztem, és eltűnődtem, ki lehet
ez a férfi, akiről semmit se tudtam. Rájöttem, hogy
elvakítottak az előítéleteim. Igaz, attól még valószínűleg
továbbra is egy playboy volt. De amíg velem nem vigyázott, a
teszteredményei szerint legalább másokkal igen. – Ettől
sokkal jobban érzem magam.
Bólintott, hogy nagyon szívesen.
– Tudtam, hogy így lesz. Ezért kerestelek annyira.
Sajnálom, hogy két napot kellett várnod rá. Hamarabb
elhoztam volna, ha tudom.
Ismerős volt ez a bosszantó érzés, hogy JC ilyen könnyen
kiismert, és az ajkamba kellett harapnom, nehogy tegyek egy
csípős megjegyzést. Különben is, amennyire bosszantott,
legalább annyira lenyűgözött. Honnan ismert ilyen jól? És
miért érdekelt ez engem ennyire?
Bármi volt is az oka, megadta nekem az információt, amire
máskülönben egy hónapot kellett volna várnom.
– Ezt nagyra értékelem – mondtam, és visszaadtam az
orvosi lapját. – Az igazat megvallva, valószínűleg
megérdemeltem azt a két nap idegeskedést. – Ebből bizony
megtanultam, miért kell óvszert használni.
Habár most, hogy tudtam, hogy JC tiszta, nem jelent
gondot az óvszer hiánya…
Nem, nem, nem! Erre ne is gondolj!
JC az állát dörzsölte, én meg próbáltam nem elképzelni a
borosta érintését a saját kezemen. Vagy a combjaimon.
– Sose csinálsz ilyet, nem igaz? – kérdezte.
Megint beletrafált.
– Tudod, hogy nem.
– Helyes.
Nem tudtam, hogy ezt úgy érti, hogy helyes, hogy nem
fekszem le másokkal, vagy az helyes, hogy nem szexelek
óvszer nélkül, és már épp rá akartam kérdezni, amikor
megválaszolta a kérdést.
– Úgy értem, helyes, hogy nem szoktad ilyen veszélyes
helyzetbe hozni magad.
– Nem szoktam – ráztam meg a fejem, de nem azért, hogy
nyomatékosítsam a szavaimat, hanem mert továbbra is
lenyűgözött, hogy ilyen jól ismer.
A szemembe nézett, ezúttal hosszú másodpercekig. Eddig
kerültem a tekintetét, mert tudtam, hogy elvesznék benne.
Ismét láttam a szemében a keménység és a bánat jeleit, mint
amikor megismerkedtünk. És a felismerést, mintha tudta
volna, hogy ezt láttam benne, mintha számított volna rá. És
őszinte csodálatot.
Ez utóbbi babonázott meg a legjobban. Érdeklődve nézett
rám. Nem a testemre, noha többször is végigfutott a tekintete
a domborulataimon, hanem rám. Ettől kihúztam magam egy
kicsit. Gondtalanabb lett a mosolyom. Könnyebb a szívem.
Amikor már épp azt hittem, vagy megint meg kell
csókolnom, vagy felemésztenek a lángok, JC homlokráncolva
így szólt:
– Nézd, utálom megkérdezni, de… fogamzásgátlás? Szedsz
valamit? Vagy esemény utáni…
Ideges volt, és el kellett fojtanom a kuncogást. Nehéz volt
elképzelni, milyen lehet JC, amikor nem teljesen nyugodt,
hiába láttam most a saját szememmel.
– Minden oké. Spirálom van.
Alig láthatóan, de megkönnyebbült.
– Akkor jó.
– Ezért már nem is menstruálok – vallottam be, majd
elpirultam. – Nem is tudom, miért árultam el ezt neked.
 – Nem árt tudni. – Fölnevetett, és láttam, hogy nem csak
rajtam, saját magán is nevet. – Csak most jövök rá, hogy
ennyire aggódtam miatta. Nem a menstruációd, hanem a
fogamzásgátlás miatt. Máskor mindig nagyon ügyelek az
ilyesmire. – Közelebb hajolt, így alig karnyújtásnyi távolság
maradt köztünk, és hozzátette: – A menstruáció különben se
riasztott el soha, de azért sokkal kényelmesebb nélküle.
Libabőrös lettem, de próbáltam ellenállni a kísértésnek,
hogy messzemenő következtetéseket vonjak le a
kijelentéséből, pedig nagyon szerettem volna.
– Nos, mint mondtam, minden oké. Mindkét szempontból.
– Fantasztikus.
A blúzom szegélyével babráltam, hirtelen nem tudtam, mit
mondjak, szinte féltem, nehogy valami hülyeséget vagy
zavarba ejtő dolgot mondjak.
– Ja, és én is tiszta vagyok. Egy éve nem voltam teszten, de
jövő hónapban lesz a következő, és meg tudom mutatni az
eredményt, ha akarod.
– Nem kell. Fölösleges. Biztos, hogy egészséges vagy.
Különösnek tartottam, hogy jobban aggasztotta egy
váratlan terhesség, mint egy potenciálisan életveszélyes, nemi
úton terjedő betegség. Tényleg jobban félt a gyerekektől, mint
a betegségtől? Tipikus pasi.
Aztán eszembe jutott valami szörnyűség.
– Szóval azt állítod, hogy tutira nem szexeltem az elmúlt
egy évben?! Ezért nem kell látnod az eredményeket ahhoz,
hogy elhidd, nem hordozok fertőzéseket?
– Nem! Dehogy. Persze hogy nem. – Most már előttem állt,
és megcirógatta az arcomat. – Csak azt mondom, hogy bízom
benned.
 Olyan jó érzés volt az érintése. Az egyetlen dolog, ami
visszatartott attól, hogy beleolvadjak, és még többet akarjak
belőle, az az volt, amit mondott. A szavai ugyanolyan nagy
hatással voltak rám.
– Köszönöm.
– Szívesen. – Huncut mosoly játszott a szája szegletében. –
És tényleg valószínű, hogy az elmúlt évben nem szexeltél.
Mondani akartam valamit – valami nem túl kedveset –, ő
azonban az ajkaimra tette az ujját.
– Hé, hé! De csak azért, mert valami okból megtagadod
magadtól az élményt.
A tekintetem bosszús maradt, de némileg megenyhült.
– Nézd, Gwen, kedvedre válogathatsz a pasik közül. Ebben
nem kételkedem. De te egyszerűen nem teszed. Ez nem sértés
volt. Nagyon nagy az önfegyelmed. – Kisimított az arcomból
egy hajtincset, amitől vibrálni kezdett a testem. – Ez
csodálatra méltó. Rengeteg ember – a legtöbb ember – ölni
tudna ezért a képességért. Az önfegyelem a kulcs a
fogyókúrához és a takarékoskodáshoz. Erre csak büszke
lehetsz, nem számít, mit mondanak mások. Beleértve engem
is.
Ezekre a szavakra vágytam – az elismerésre, hogy jó
vagyok olyannak, amilyen vagyok, és nem kell
megváltoznom, mint Norma gondolta. Hízelgő volt,
lekötelező és megható.
Ám valami mást is kiéreztem a hangjából. Talán
leereszkedést. Arroganciát. Vagy egyszerűen csak
ráébredtem, hogy JC bókja mégsem bók volt. Mert hiába volt
csodálatra méltó az önfegyelmem, hiába ölnének mások ezért
a képességért, féltem, hogy ha olykor-olykor nem tudom
elengedni magam, ez az önfegyelmem lesz a vesztem.
Ledöbbentem. Megint. Őrlődtem a között, aki egy
idegennel szexelt a konyhában, és a között, aki ábécérendbe
tette a fűszereket a polcon. A között, hogy JC mondjon még
ilyeneket, és a között, hogy vonja vissza.
A között, hogy végleg elküldjem, és a között, hogy soha ne
eresszem el.
Zavaromban és frusztráltságomban azt tettem, amivel Bent
is vádoltam mindig – menekülni kezdtem. Eltoltam JC-t, és
ha ez esetleg nem lett volna elég, szavakkal is ellöktem
magamtól.
– Egyébként sajnálom, hogy belerondítottam a terveidbe
aznap reggel.
Ha csalódott is a visszatáncolásom miatt, nem mutatta jelét.
– Milyen terveimbe?
– Alyssával. – Alig bírtam kimondani a nevét anélkül, hogy
elszorulna tőle a torkom. – Azt mondtad, őt vártad. – Egek, ez
úgy hangzott, mintha féltékeny barátnő lennék, amikor ennek
pont az ellenkezőjét próbáltam mutatni – hogy lemondok
róla, nem pedig hogy belecsimpaszkodom.
– Alyssa? Azt hitted, Alyssával járok? – Fölnevetett. –
Semmilyen tervem nem volt vele. Az egyik srác
telefonszámát akarta elkérni múlt hétről, és azért ugrottam
be, hogy megadjam neki.
– Ó, mást feltételeztem. – Rideg volt a hangom. Noha
sokkal jobban megkönnyebbültem, mint akartam, amiért nem
járt Alyssával, annak nem örültem, hogy kinevetett.
Mielőtt reagálhattam volna, JC fél kézzel megragadta a
derekamat, és a szekrényhez nyomott. Egész közel hajolt, a
szája centiméterekre volt az ajkaimtól, a teste csapdába ejtette
a testemet.
– Ne feltételezgess, Gwen. Nem áll jól neked.
– Seggfej vagy, tudod? – Az istenit, mennyire meg akartam
csókolni! És felpofozni. Aztán valószínűleg újra megcsókolni.
– Igen. Tényleg az vagyok. – Lehelete az ajkaimat cirógatta,
ahogy a lélegzetét visszafojtva vártam a csókot. Vártam, hogy
az ajka az ajkamon legyen. De ő ehelyett csak beszélt. – De
leginkább azt nem akarom, hogy azt hidd, okod van a
féltékenységre. Nekem egyáltalán nem ő kell.
Nem tudtam, mit mondjak. Sem azt, hogy mit tegyek. Ám
ahogy múltak a másodpercek, nyilvánvalóvá vált, hogy JC
azt akarta, én tegyem meg a következő lépést. Azt akarta,
hogy én csókoljam meg őt.
Én is erre vágytam – nagyon-nagyon vágytam rá.
De nem tehettem. Amikor akkor a konyhában rávetettem
magam, félőrült voltam a bánattól és az aggodalomtól. Volt
kifogásom az irracionális viselkedésre. Most nem volt. Ha
most megcsókolom, ha bármit teszek, nos, az már tudatos
választás eredménye lenne. S noha eljátszadoztam a
gondolattal, hogy több is lehetne köztünk, nem tudtam, képes
lennék-e meghozni egy ilyen komoly döntést.
Ezt ő is érezte. Először lesütötte a szemét – azt hittem,
csalódottságot látok az arcán, de lehet, hogy csak áltattam
magam –, aztán hátralépett, és eleresztett.
– Nos, csak ezért jöttem. Hagylak dolgozni. Ha van bármi,
amit tehetek érted…
Ez volt az utolsó felhívás. Nem tudom, honnan tudtam, de
biztos voltam benne. És sajgott a szívem, annyira kívántam,
bárcsak valaki más lehetnék. Bárcsak olyan ember lennék, aki
nem gondolkodik túl sokat vagy túl sokáig.
 Bárcsak tehetnék valamit ahelyett, hogy nézem, ahogy
elmegy.
Már majdnem elment, amikor megtörtént. Utánaszóltam.
– JC?
Megvártam, amíg visszafordul, mielőtt folytattam,
leginkább azért, mert halvány fogalmam sem volt, mit
mondjak. Amikor megszólaltam, automatikusan mondtam ki
a szavakat:
– Az ajánlatodat komolyan gondoltad?
Kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Korábban azt mondtad, hogy segítenél. Hogy ne legyek
olyan stresszes. – Hadartam, részben a váratlanul rám törő
adrenalin miatt, részben pedig azért, mert féltem, hogy ha
lassítok, leállítom magam. – Komolyan gondoltad?
JC elmosolyodott, incselkedően és pokoli szexisen.
– Ha arra vagy kíváncsi, Gwen, hogy benne vagyok-e még
egy kis kufircolásban, akkor a válaszom igen, nagyon is.
Emellett segítek neked lazábbá válni.
– Keféléssel? – Norma milyen büszke lenne most rám!
– Meg mással. – Úgy vigyorgott, mint aki végre elkapta a
régóta áhított prédát. Felgyorsult a pulzusom a félelemtől és
az izgatottságtól. – Komolyan gondoltam-e, amikor
felajánlottam? Igen. Komolyan. Komolyan gondolom.
Szeretnéd, ha megbeszélnénk?
– Azt hiszem, igen. – Határozottabbnak akartam tűnni,
mert tényleg biztos voltam a dologban, ezért kijavítottam
magam. – Szeretném megbeszélni veled.
– Akkor holnap elviszlek ebédelni – mondta végleges
hangsúllyal. Korábban óvatos volt, amíg nem hoztam meg a
döntést, de amint bevallottam az érdeklődésemet, átvette az
irányítást.
Meglepő módon ez tetszett. Különös módon megnyugtató
volt, hogy nem kell aggódnom valami miatt, még akkor is, ha
idegen volt ez az érzés. De én ezt akartam. Ezért hagytam,
hogy ő tervezzen.
Kivéve egy dolgot.
– Én nem szoktam ebédelni. – Ha JC az életem része lesz,
alkalmazkodnia kell az időbeosztásomhoz.
– Hát persze hogy nem, mit is gondoltam. Semmi gond. Így
is működni fog. – A hanghordozása alapján nem csak a
randira célzott. – Akkor reggelizünk. Hatkor érted jövök.
Ezután elment, és ellentétben azzal a reggellel, amikor hírt
kaptam Benről, és kába meg érzéketlen voltam, most
elöntöttek az érzelmek. Azt se tudtam, mit csináljak –
sikítsak, nevessek vagy sírjak. Úgy éreztem magam, mint egy
felrobbanni készülő kuktafazék.
Mindenesetre megtettem – alig egy hét alatt kétszer is
hirtelen felindulásból cselekedtem.
Volt egy olyan érzésem, hogy ez még csak a kezdet volt.
 Hatodik fejezet

Fogalmam sem volt, mit értett azalatt JC, hogy „értem jön”.
Szinte féltem, hogy kocsival érkezik, és valami puccos helyre
visz. Én nem ezt vártam a találkozónktól. Beszélgetésre
vágytam, nem randira. Ráadásul nem akartam, hogy
meglássák a klubban, hogy vele távozom, és pletykálni
kezdjenek.
Fölöslegesen aggódtam. Amikor kiléptem a hátsó ajtón, JC
néhány méterrel arrébb várt, lazán a szomszédos épületnek
támaszkodva, mintha nem is rám várna. Farmert viselt,
szürke gyapjúkabáttal, ami olyan jól állt rajta, hogy nagyot
dobbant tőle a szívem. Alig észrevehetően biccentett, amíg
elköszöntem a másik menedzsertől, aki az ellenkező irányba
indult, a metró felé.
Aztán odamentem JC-hez.
Egy szót sem szóltunk, miközben átsétáltunk a pár
sarokkal arrébb lévő Café Angelique-hez. Hideg és még
mindig sötét volt a város, ám fürge lépteinknek és hiperaktív
hormonjaimnak köszönhetően alig fáztam. Mire
megérkeztünk az úti célunkhoz, kipirultam és sebesebben
vert a szívem. Természetesen a sétát okoltam érte.
A kávézóban megrendeltük a reggelinket – quiche-t és
kávét –, majd leültünk egy hátsó asztalhoz. Levettük a
kabátunkat és a kesztyűt, közben nyugtáztam, hogy JC kék
pulóvere milyen szépen kihangsúlyozta a szemét, majd
belevágtam a beszélgetésbe.
– Szóval… az ajánlatod.
Mosolyogva megrázta a fejét.
– Öt nyugodt, lazulós percet se bírsz ki, nem igaz? Nem
csoda, hogy szükséged van rám.
Valójában inkább tíz, talán tizenkét perc is volt, ha
hozzászámoljuk a sétát idefelé. Lebiggyesztettem az ajkamat,
próbáltam eldönteni, hogy kijavítsam-e. Ráadásul ott volt az
a bosszantó „szükséged van rám” megjegyzése. Ez utóbbit
tettem végül szóvá, kölcsönvéve korábbi szavait.
– Ne légy olyan pimasz. Nem áll jól neked.
– Touché! – mondta széles mosollyal. – De igazából nem
hiszem, hogy annyira zavarna téged. Mármint, nagyon is jól
áll! – Kihangsúlyozta azt, hogy „áll”, ami irtó gyerekes volt,
ugyanakkor cuki.
Elfojtottam egy mosolyt.
– Van egy olyan érzésem, hogy te nem abban az értelemben
használod ezt a kifejezést, mint én.
– Te aztán tényleg száz százalékig vaskalapos vagy, mi? –
Elképesztő volt, hogyan tudott ilyesmit mondani anélkül,
hogy totális seggfejnek tűnne. Igaz, hogy nyers volt. És
merész. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy a kíváncsiság
hajtotta, nem a kegyetlenség.
Ezért ahelyett, hogy hirtelen felindulásból visszavágtam
volna, humorral próbálkoztam.
– Kilencvenkilenc százalékban. Különben nem lennék itt.
– Hála az égnek azért az egy százalékért!
Komoly válasza, a tüzes tekintettel párosítva izgalommal
töltött el. Megborzongtam, pedig egyáltalán nem fáztam.
 Felcsillant a szeme a reakcióm láttán. Egész éjjel, amíg
dolgoztam, azon tűnődtem, milyen lesz a találkozónk –
barátságos, banális, érzéki vagy kacér. Ebben a pillanatban
jöttem rá, hogy ettől kezdve bármi történik is kettőnk közt, a
találkozásaim JC-vel mindig ilyen feszültek lesznek.
Ami engem illetett, azért voltunk most itt, hogy
megbeszéljük a múltkori reggel ismétlését. Már tudtam, hogy
jó eséllyel még ma reggel megejtjük azt a repetát.
Izgalmas volt ez a felismerés. És különös módon
megnyugtatott.
JC fordította el előbb a tekintetét, hogy megkóstolja a
quiche-t. Követtem a példáját. Nézte, ahogy eszem,
figyelmesen tanulmányozott. Én nem voltam ilyen merész,
ezért csak lopva pillantottam rá. Észrevettem, hogy nem
tiszta kék a szeme. Szürke is vegyült bele, és sejtettem, hogy
attól függően változik a színe, hogy éppen mit visel.
Eltűnődtem, vajon kevésbé tűnik-e majd kéknek, ha ismét
felveszi a kabátját.
De leginkább a teste érdekelt. Egyelőre csak ruhában
láttam, de eddig minden öltözéke tökéletesen a testére volt
szabva. Nyilvánvalóan jó teste volt – csak azt nem tudtam,
mennyire. Könnyedén elbírt, amikor feltett a konyhapultra.
Sejtettem, hogy lenyűgözőek lehetnek az izmai a ruha alatt. A
puszta fantáziálástól is elpirultam, és csak reméltem, hogy ezt
a forró kávénak tudja be.
Már majdnem befejeztük a reggelit, amikor végre
megtörölte a száját a szalvétájával, és így szólt:
– Oké, íme az ajánlatom, hogyan segítenék lazábbá válni.
Készen állsz? Egyszerű. – Széttárta a karját, mintha
egyértelmű lenne. – Töltsd velem az idődet.
 – És? – Mert arra számítottam, hogy az ajánlat valami
nyíltan testi dolog lesz.
– És ez minden.
Én is megtöröltem a számat, és ittam még egy korty kávét,
közben próbáltam rájönni, mi aggaszt ezzel az ajánlattal
kapcsolatban. Aztán rájöttem.
– Ez kicsit úgy hangzik, mintha randiznánk.
– Neeem. – Elnyújtotta az e betűt, és megrázta a fejét.
Bevallom, jó volt végre őt idegesnek látni magam helyett. –
Ez egyáltalán nem randizás. És határozottan nincs szó
elköteleződésről.
– Mert rettegsz az elköteleződéstől. Micsoda klisé! – Nem
mintha érdekelt volna. Sőt, számítottam rá. Csak valahogy
sokkal könnyebb volt itt üldögélni JC-vel és ugratni egymást,
mint általában. Talán igaza volt, és tényleg az lenne a
megoldás a problémáimra, ha több időt töltenék a
társaságában.
– Nem, nem azért, mert rettegek az elköteleződéstől, habár
ebben is van valami. De ez arról szól, hogy te ellazulj, és az
elköteleződés épp az ellenkező eredménnyel járna.
Ezzel nem tudtam vitatkozni.
– Oké. Szóval csak elidőzünk együtt. Nem randizunk. Nem
kötelezzük el magunkat. Részemről oké.
– Helyes. Nézzenek oda! Máris ellazultál. – Figyelmen
kívül hagyta bosszús pillantásomat. – Na most, mindketten
képtelen időbeosztással élünk, ezért meg kell egyeznünk
valami állandó időpontban a randikhoz. Vagy inkább
antirandikhoz.
– Ami állandó, az nem máris elköteleződés?
Én kezdeményeztem ezt az… akármicsodát kettőnk közt,
és most én voltam az, aki vitatkozott. Hallottam magam. Nem
mintha kifogást kerestem volna, hogy ne történjen meg ez az
„akármicsoda”. Csak éppen égettem már meg magam ilyen
kötetlen kapcsolatban. Ezúttal nem akartam, hogy
tisztázatlanok maradjanak a feltételek.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani. És igen. – Hosszú
ujjával a levegőbe mutatott. – Valóban az. De ez lesz az
egyetlen. És bármelyikünk bármikor lemondhatja az
időpontot.
Két tenyerem közt forgattam a kávésbögrét, hogy
elfoglaljam magam és lecsitítsam az idegeimet.
– Hallgatlak.
– Szóval, valójában én nem is New Yorkban élek. Hanem
Los Angelesben.
Erre felkaptam a fejem.
– Ó! Ezt nem tudtam. – Igyekeztem leplezni a
csalódottságot. Minden keddre lefoglalta a Viperát, de
gondolom, ez nem jelentette azt, hogy minden héten meg is
jelent. Akkor milyen gyakran volt egyáltalán a városban?
Mintha a gondolataimban olvasna, így szólt:
– Minden héten itt vagyok. Dolgozom. Hétfőn jövök az
éjszakai járattal New Yorkba, csütörtökön pedig szintén az
éjszakai járattal visszamegyek.
Hála a magasságosnak! Noha kíváncsi voltam, hogy mivel
foglalkozhatott, ami miatt ingázni kellett a keleti és a nyugati
part között, mégis valami másra figyeltem fel.
– De ma péntek van.
– Töröltem a tegnap esti utat.
Nagyot dobbant a szívem.
– Miért?
 – Miattad.
Éreztem, hogy elsápadok. Nem tagadhattam, hogy a
hatalmába kerített egy érzés a vallomása hallatán, ám egy
másik részem, az okosabbik, legszívesebben arra használta
volna az adrenalinlöketet, hogy hanyatt-homlok meneküljön.
Alkalmi dologra vágytam. Kötődés nélkülire. Nem akartam
felrúgni miatta az életemet.
JC közelebb hajolt, és a kezemre tette a kezét, amitől
bizseregni kezdett az egész testem. Riadó!, üvöltötte a
racionális oldalam. Fogd az újonnan felfedezett szexuális
vágyaidat, és irány a legközelebbi szexshop egy új
vibrátorért!
Nem először fordult elő az életemben, hogy valami talán
nagyon nem stimmelt velem. A vaskalaposságon kívül. Mert
melyik épelméjű lány vágyik pusztán testi kapcsolatra,
érzelmek nélkül?
Én mégis éppen ezt akartam. Kérges szívű voltam. Ebbe
már rég beletörődtem. Pont annyi hely volt a szívemben,
hogy szeretni tudjam az öcsémet és a nővéremet. Senki mást.
Mindenki más, aki iránt valaha is erős érzéseket tápláltam,
vagy bántalmazott, vagy elhagyott, vagy meghalt. Hát persze
hogy tudtam, hogy a múltbéli tapasztalataim nem vésik kőbe
a jövőmet. A következő ember, aki iránt érzek valamit, talán
nem fog csalódást okozni – tudtam én ezt, értelmes nő
vagyok. Ekkora kockázatot azonban nem vállalhattam.
Egy párkapcsolatban sok zűrt okoz az egyoldalú érzelmi
kötődés. Ezen is átestem már. Nem csinálom többé.
JC gyengéden megszorította a kezemet.
– Ne akadj ki, Gwen. Be vagyok gerjedve, de nem vagyok
szerelmes.
 Gyanakvóan tanulmányoztam, közben igyekeztem
figyelmen kívül hagyni, hogy még mindig fogja a kezemet.
– Szóval csak a szex miatt maradtál? – Nehéz volt elhinni,
hogy Los Angelesben nehezére esett volna szexpartnert
találni.
Hacsak nem kimondottam rám gerjedt.
– Úgy van.
Szóval rám gerjedt. Nos. Ejha! Nem tudtam letörölni a
képemről a vigyort. Túlzás volt, hogy miattam maradt, de
nem ez volt a legeszementebb dolog, amire hajlandó volt egy
pasi a szex miatt. És amíg nem kezdünk ömlengeni,
részemről rendben volt.
– Hát jó. Folytasd.
JC kissé meglepődött, hogy ilyen könnyen meg tudott
győzni.
– Jól van. Ez a beszéd. – Elhúzta a kezét, hogy gesztikulálni
tudjon beszéd közben. – Szóval, ha ez így működőképesnek
tűnik, néhány dologban meg kell egyeznünk.
– Helyes. – Még mindig szédültem a melegségétől. Az
ölembe tettem a kezem, mert féltem, hogy ha az asztalon
hagyom, rájön, mennyire vágyom arra, hogy újra
megérintsen. És ezúttal nem csak a kezemet.
Látszólag nem vette észre, hogy mi történt bennem, ami
elképesztő volt, hiszen épp erről beszéltünk.
– Először is, csak elidőzünk együtt.
– Ami szexet is jelent. – Bizseregni kezdett a combjaim
között. Be akartam fejezni a beszélgetést, és rátérni a
lényegre.
– Nos, igen.
Beleremegett a bensőm ebbe a parányi egyetértésbe,
mélyen és lent.
Aztán tovább sorolta a részleteket.
– Semmi párkapcsolati hülyeség. Semmi pasim, meg
csajom. Semmi kötődés. Tudsz követni?
– Tökéletesen. Engem semmiféle kötődés nem érdekel. –
Egy olyan pasitól, mint JC, nem is vártam mást, ám a korábbi
megnyilvánulásai után, melyek épp az ellenkezőjét sugallták,
megkönnyebbülés volt ezt hallani.
– Biztos? Tényleg nem szeretném, ha belém esnél. Csúnya
vége lenne.
Megint ez az arrogancia. Mitől volt olyan szexi ez a
hübrisz?
– Ne aggódj, JC. Semmivel sem tudnád elérni, hogy beléd
zúgjak. – Kevés érzelmet engedélyeztem magamnak. A
románc egyáltalán nem volt jelen a repertoáromban.
– Helyes. Csak tisztázni akartam már az elején. Most pedig
olyasmit fogok mondani, ami túlzásnak tűnhet, de azért
figyelj. Könnyebb lesz kordában tartani a kötődést, ha alig
ismerjük egymást. Csak keresztnevek. A telefonszámcsere
talán még belefér, de semmi lakcímmegadás meg facebookos
jelölgetés. Részedről rendben?
Eltöprengtem. Tényleg túlzásnak tűnt, és csak egyetlen oka
lehetett annak, hogy JC ilyesmihez ragaszkodjon.
– Ó, Jézusom! Nős vagy, mi? – Noha ez aztán tényleg
kordában tartaná a kötődést, hűtlenkedésben ugyanis nem
akartam részt venni.
Kivéve, hogy már megtettem, hisz már keféltem JC-vel. Ó,
a picsába!
JC azonban tiltakozott.
– Nem, nem, dehogy! Nem vagyok nős, Gwen. Nem.
Vagyok. Nős. Esküszöm bármire, amit neked szent, hogy
nincs feleségem, menyasszonyom, barátnőm. Senkim. Én
egyáltalán nem kötelezem el magam. Ugyan már, tényleg el
tudnád ezt képzelni rólam?
Valójában szinte el tudtam képzelni – láttam magam előtt
védelmező és odaadó partnerként. Röpke érintkezéseink
során jelét adta ezeknek a tulajdonságoknak, és nem volt
nehéz elképzelni, hogy képes lenne így viselkedni azért, akit
szeret.
De ott volt még a többi tulajdonsága. Igaz, hogy tudott édes
is lenni, de végső soron nem, nem olyannak láttam, aki el
tudná kötelezni magát. Semmiképpen. Soha.
– Akkor mire ez a nagy titkolózás?
– Nem titkolózom. Anonimitásra vágyom. – Lesütötte a
szemét, mintha félne, hogy nem fog tetszeni, amit ezután
mond. – Szabadságra. – Ismét a szemembe nézett. – Ez
gondot jelent neked?
Valószínűleg kellett volna. Ha nem volt nős, valami mást
kellett eltitkolnia, de el sem tudtam képzelni, hogy mit.
Másrészről viszont, nem ugyanerre vágytam én is? Nem
akartam, hogy tudjon az életemről – az apámról, Benről.
Talán neki is voltak családi titkai. Hogyan követelhetnék
teljes őszinteséget tőle?
– Nem, egyáltalán nem gond – feleltem őszintén. – Sőt,
szerintem ez remek ötlet.
– Az, ugye? – Közelebb hajolt, alig hallottam a suttogását. –
És baromi szexi. Hogy semmit sem tudunk egymásról, csak
ami számít. Amit menet közben derítünk ki. A
felfedezőútjaink során.
Célozgatások lapultak meg a szavai mögött, ám a korábbi
alkalmakkal ellentétben ezúttal nem tűnt vulgárisnak. Inkább
érzéki volt.
Ráadásul igaza volt – rendkívül izgató volt az anonimitás
és a titokzatosság. Amitől még türelmetlenebbül vártam,
hogy befejezzük a beszélgetést.
– Van bármi, amit még meg kell beszélnünk?
– Igen. A részleteket. Végeztél ezzel? – kérdezte a quiche
maradékára mutatva.
Mivel elment az étvágyam, és csak az érintésére voltam
kiéhezve, igent mondtam. Visszavitte a tányérokat, majd
visszatért, és miután leült, ott folytatta, ahol abbahagyta. –
Elmondom, mire gondoltam. Mikor kelsz fel szerdán?
Délután? Este?
Lenyűgözött, hogy nem feledkezett meg a szokatlan
időbeosztásomról.
– Hat körül. Néha hétkor.
Bólintott, és átgondolta.
– Tökéletes. Én is körülbelül addig dolgozom. Mondjuk,
hogy szerdánként hétkor találkozunk nálam, a szállodában.
És együtt töltjük azokat az éjszakákat. Ez lesz a megszokott
időpontunk.
– Ne várd, hogy aludjak. Nem szoktam éjszaka aludni. –
Amint kimondtam, hülyének éreztem magam. Ezt már ő is
tudta.
– Nem fogunk aludni – mondta álmatag pillantással. – Én
különben is keveset alszom. Úgyhogy minden oké.
Hirtelen nehezebben kaptam levegőt, és forróságot
éreztem. Akartam ezt. Tényleg akartam. De már elszoktam
attól, hogy örömet szerezzek magamnak, és nem szoktam
megbízni az emberekben. Ez a megállapodás JC-vel, egy
olyan férfival, akit alig ismertem, komolyan kirángatott a
komfortzónámból.
A komfortzónám azonban – mint azt Norma és mindenki
más is mondta – egy szűk gubó volt. Nyilván még a hernyó is
fél egy kicsit, mielőtt kibújik a gubójából.
Különben is, bármikor lemondhatjuk a találkozót. Ez is a
megegyezés része volt.
– Akkor szerdán.
– Szerdán. – Összevonta a szemöldökét. – Ettől ideges
lettél?
Nemet intettem, de azt mondtam:
– Nem tudom.
– Nos. Az bizonyára jó dolog. – Összedörzsölte a tenyerét,
mintha át akarná melegíteni a kezét, vagy mintha ő is
nyugtalan lenne. – Az igazat megvallva, én is bizonytalan
vagyok egy kicsit. Nem veled kapcsolatban. Nem emiatt.
– Hanem?
– Minden más miatt.
Kitérő válasza hallatán faggatózni szerettem volna, de
láttam az arcán, hogy nem árulna el ennél többet. Ami talán
rendben is volt. Én sem akartam részletezni, hogy miért
nyugtalankodtam. Jobb volt így. A rejtély akár jó is lehet.
Volt azonban valami, amiről úgy gondoltam, muszáj
kimondanom. Magamról.
– Ööö, JC, ami a múltkorit illeti… a konyhában. Hadd
magyarázzam meg.
– Ne, egyáltalán ne magyarázd meg. Semmi személyes
részlet, emlékszel?
Nem akartam Benről mesélni neki, se semmi más
konkrétumról, de azt tudnia kellett, hogy nem szoktam így
viselkedni. Nem akartam, hogy téves elképzelése legyen
arról, mire számíthat tőlem.
– Tudnod kell, hogy nem szoktam ilyet csinálni. Én csak…
– Ne aggódj! – szakított félbe. – Tudom. Bármi késztetett is
arra, hogy kivetkőzz magadból aznap reggel, nem tartozik
rám, és nem is akarom, hogy rám tartozzon. Örülök, hogy ott
voltam. Még sosem volt ennyire igaz, hogy jó helyen voltam,
jó időben.
Különös, én meg épp azt gondoltam, hogy rossz helyen
volt, rossz időben. De elmosolyodtam. Már nem is
számoltam, hányszor mosolyogtatott meg. A mosolygás
szintén nem volt jellemző rám. Talán csak JC hozta ki
belőlem.
Megittam a kávém maradékát.
– Végeztem – mondtam, hátha ebből felfogja, hogy
mehetünk.
Ha JC értette is a célzást, nem reagált rá.
– Hány férfivel voltál eddig?
Ledöbbentem. Már maga a kérdés is meglepő volt, főleg
így, minden átmenet vagy bevezető nélkül.
– Azt hittem, semmit sem akarsz tudni rólam.
– Nem is. Ez viszont releváns.
Na persze. Releváns. Vagy csak azt akarta megtudni, hogy
mennyire lesz könnyű lesz lenyűgözni engem az ágyban.
Nem szoktam szégyellni magam a szexpartnereim száma
miatt. JC-nek azonban sokkal több tapasztalata volt. Ezt meg
sem kellett kérdeznem tőle, mivel azonban nekem szegezte a
kérdést, visszavágtam:
– És te hány nővel voltál?
Elutasítóan megrázta a fejét.
 – Az nem számít.
Felhorkantam.
– Ilyet akkor mondunk, ha az igazság túlságosan zavarba
ejtő.
– Nem vagyok zavarban. – Egy pillanatra habozott. – Tudni
akarod? Elárulom, de nem hiszem, hogy tetszeni fog.
Ezen elgondolkoztam. Vajon hány nővel lehetett eddig?
Megsaccolni sem tudtam volna a pontos számot, de
gyanítottam, hogy ha tudnám, azt nyomasztónak érezném,
mintha nem lennék elég.
– Igazad van. Tényleg nem akarom tudni.
Nem is leplezte az elégedettségét.
– Én viszont tudni szeretném, hogy hány pasival voltál.
Hagytam, hogy pár másodpercig szótlanul várjon, mielőtt
megadtam neki, amit akart.
– Hárommal.
Ezúttal JC volt az, aki idegesnek tűnt.
– A fenébe is! Biztos, hogy képes leszel erre anélkül, hogy
kötődni kezdenél?
Nem bírtam tovább szó nélkül hagyni az önhittségét.
– Te valamiféle narcisztikus személyiségzavarban
szenvedsz? Nem fogok beléd csimpaszkodni. Tájékoztatásul
közlöm, hogy a háromból csak az egyikkel jártam. Egy másik
egy részeg egyéjszakás kaland volt a főiskolán. A
harmadikkal meg csak szórakozásból keféltem.
Felcsillant a szeme, mintha levettem volna a pólómat.
– Te szórakozásból keféltél egy pasival? Máris sokat
haladtunk előre.
– Bizony. Elhamarkodva ítélkeztél. – Valójában azért volt
viszonyom azzal a pasival, mert így el tudtam rejtőzni. A szex
rövid időre menedéket nyújtott apa letartóztatása után a
megpróbáltatások és az érzelmi nehézségek elől. Legalábbis
eleinte. Aztán megszokás lett belőle.
– Akkor hadd kérdezzek még valamit: mikor csináltad
legutóbb?
– Mikor keféltem? Három napja. A klub konyhájában. –
Tudtam, hogy értette. Csak húztam az időt.
El se mosolyodott.
– Azelőtt.
– Pár éve. Talán három. Vagy öt. – Valójában inkább hét
éve. Utoljára akkor volt szexpartnerem, mielőtt Ben
átköltözött a nyugati partra.
– Aha. – Mint korábban, most is gyanakvó volt a hangja. –
Miért hagytad abba? Az utolsóval.
Az utolsó – Marcus – egész rendes srác volt. A Pace
Egyetemen tanult. Sosem tápláltunk romantikus érzéseket
egymás iránt. Sőt, amikor megismerkedtünk, egy másik
lányba volt belezúgva. Velem csak kefélt, amíg arra várt,
hogy a másik lány észrevegye, én meg élvezettel menekültem
a valóságból a szexbe.
Aztán megváltoztak a dolgok.
– Rájöttem, hogy maszturbálni sokkal egyszerűbb –
mondtam JC-nek. – Kevesebb munkát, és lényegesen
kevesebb érzelmet jelent.
– Más szóval, kötődni kezdtél.
– Én nem.
Beletelt egy pillanatba, mire leesett neki.
– Ő zúgott beléd! Te meg erre szakítottál vele. – JC vonásai
kisimultak. – Tyűha! Brutális, Gwen. Brutális. – Mégis
elégedettnek tűnt. – Nem egyeztetek meg előre a
szabályokban? Nem mondtad neki, hogy nem vágysz többre?
– Ennyire konkrétan nem beszéltünk szabályokról, de
tudta. – Jóval azelőtt, hogy lemondott a másik lányról – hogy
is hívták? Chelle? – és rám kattant, megmondtam neki, hogy
csak buliból szexelek vele.
JC megrázta a fejét.
– Kezdettől tetszettél neki. Valószínűleg abban bízott, hogy
menet közben meggondolod magad, a szex hatalmának
köszönhetően.
Ellenkeztem volna, de erre már én is gondoltam. Lehet,
hogy Chelle eleve csak egy kifogás volt, amivel rá tudott
venni, hogy kamatyoljak vele. Eltűnődtem, vajon hogy tudott
JC ilyen éleslátó lenni.
– Ha így is volt, nem vált be a terve. Ha esetleg attól félnél,
hogy hajlamos lennék utólag meggondolni magam.
– Ó, nem. Emiatt nem kell aggódnod. – Összefont az ujjait,
és a tarkójára tette a kezét. – Szóval három. És nem gond, ha
nincs óvszer.
Ez nem kérdés volt, mégis közbeszóltam.
– Na, azt nem! Nagyon is gondot jelent. Óvszert
használunk. – Noha eljátszottam a gondolattal, hogy ne
használjunk óvszert, miután megmutatta az orvosi lapját,
azóta rájöttem, hogy mi ezzel a bibi.
JC a homlokát ráncolta.
– Egyszer már csináltuk nélküle. Most már nem térhetünk
vissza az óvszerhez. Az visszalépés lenne.
– Egyszeri alkalom volt, és hiba. Nem szexelhetek óvszer
nélkül olyasvalakivel, aki összevissza kefél mindenkivel –
jelentettem ki, majd fogtam az üres poharakat, és a kuka felé
indultam felük.
 – Azt hiszed, félrekefélnék, amikor veled vagyok? –
kérdezte JC, miközben követett. A kérdése hallatán egy
szomszédos asztalnál ülő nő felvonta a szemöldökét.
Kidobtam a poharakat, és visszafordultam hozzá.
– Miért, nem ezt csinálod?
– Nem! Egyáltalán nem! – Bosszús volt. – Ha
megegyezünk, akkor veled vagyok, és senki mással. – Heves
megnyilvánulásából nyilvánvaló volt az őszintesége.
Nagyot dobbant a szívem. Jobb szerettem a monogám
szexkapcsolatot. Nem érdekelt ugyan a románc, de attól még
nő voltam én is. Elbizonytalanodtam, másokhoz
hasonlítgattam magam. Néha féltékeny lettem.
Én ezt akartam, a kérdés viszont az volt, hogy ő miért
akarta? Furfangra volt szükségem.
– Ez már az elköteleződés második megnyilvánulása a
kötelezettségek nélküli megegyezésünkben – jegyeztem meg.
– Ebben is vaskalapos leszel, mi?
– Én ilyen vagyok, emlékszel? – Az incselkedéstől legalább
megenyhült az arca.
Valaki a torkát köszörülte, és rájöttem, hogy elálltam az
utat a kukához.
– Bocsi – mondtam a mögöttem álló férfinak. Megragadtam
JC ingujját, és visszahúztam az asztalunkhoz, ahol a
kabátokat hagytuk.
– Oké, rendben – mondta JC, amint leültünk. – Ez a
második elkötelezettség. De azt hiszem, mindketten
egyetértünk abban, hogy ez fontos.
– Vagy használhatnánk óvszert – vetettem ellen. A
hangomból viszont már eltűnt a harci kedv. Még a tiszta
orvosi lap és a spirál mellett is szerettem az extra védelmet.
Egyszer azonban már csináltuk óvszer nélkül. És ha valóban
meg akarok tanulni ellazulni, akkor ez egy jó kezdet hozzá.
Már csak egy fenntartásom maradt: megbízhatok-e JC
hűségében?
JC makacssága is elpárolgott.
– Használhatnánk. De inkább nem szeretnék. Viszont akár
használunk, akár nem, attól még csak veled fekszem le.
Különös volt, hogy a szívem mélyén ennyire hinni tudtam
neki. Tudta, hogyan férkőzzön hozzám, hogyan győzzön meg
olyasmiről, amihez vakhitre volt szükségem.
De még mindig maradt bennem kétely.
– Hajlandó leszel hetente csak egyszer szexelni?
Akármeddig is tart ez az egész?
– Igen. Hajlandó. Akármeddig. – JC az asztalra tette a
tenyerét. – És hadd javítsalak ki: hetente egy napot fogok
szexelni, de garantáltan nem csak egyszer.
Bizseregni kezdett a hasam. Nem számított, hogy sikerült-e
meggyőznie – a szívem hitt neki annyira, hogy elfogadjam.
Ha nem is mondtam ki, akkor is tudtam, hogy legközelebb,
amikor bennem lesz, nem lesz rajta óvszer. Az én
beleegyezésemmel. Nemcsak azért, mert így volt laza, hanem
mert én is így akartam. Ilyen közel akartam érezni
magamhoz.
Megdöbbentett a felismerés. Megrémített. És felizgatott.
– Nagy hatással vagy rám, ha ilyeneket mondasz. Ezt te is
tudod, ugye?
– Nem tudom. – Lehalkította a hangját. – Mondd el,
hogyan.
– Mit hogyan?
– Hogyan tudok hatni rád. – Mély és lágy volt a hangja.
 Mozdulatlanná dermesztett az izgalom, ahogy átható
tekintettel nézett rám.
– Egyszerűen… begerjeszt.
– De pontosan hogyan?
Amikor nem válaszoltam, a lábával közelebb húzta a
székemet az asztalhoz. Majd előrehajolt, mintha egy titkot
akart volna megosztani velem. – Gyorsabban dobog a szíved?
Elakad a lélegzeted? Nedves lesz tőle a bugyid?
Lehelete a fülemet súrolta, ám leginkább a szavaiba
remegtem bele mélyen, alul. Válaszolni akartam. El akartam
mondani neki, hogy igen, ez mind igaz. Ám a torkomon
akadt a szó.
Elfordította a fejét, az orra hegye a fülcimpámat cirógatta.
– Látod, ez itt a gond, Gwen. Hogyan adhatnám meg
neked, amire vágysz, ha nem vagy képes elárulni, mi az? –
Szája a bőrömhöz ért, én pedig lélegzet-visszafojtva vártam,
hogy megnyaljon, kóstolgasson, belém harapjon.
Ő azonban semmi ilyet nem tett. Ehelyett hátradőlt, és
otthagyott begerjedve.
– Ezen még dolgozunk – mondta.
– Nem tudod elhitetni velem, hogy ne tudnád pontosan,
mit művelsz velem.
– Nem, tényleg nem. – Lágyan elmosolyodott, mintha egy
gusztusos fogást méricskélne. – De úgy értem, ha akarsz
valamit, kérned kell. Ha arra kérnél, akár itt, ezen az asztalon
kielégítenélek.
– Nos, ilyesmi nincs a listámon. – Habár most, hogy szóba
hozta… vajon képes lennék valaha is ilyesmire? Hogy egy
férfi nyilvános helyen nyúljon hozzám és juttasson el a
csúcsra? Hátborzongató gondolat volt.
 És nagyon-nagyon szexi.
Ki a fene ez a pasi? És mi az ördögöt keres az életemben?
– Komolyan, JC. Miért adnád fel, hogy bárkit bármikor
dughass egyetlen nő kedvéért?
– Már megint mindenfélét feltételezel rólam.
– Tévednék talán? – A pillantása arról árulkodott, hogy
nem tévedtem. És arról is, hogy komolyan gondolta az
életmódváltást. Miattam.
Tudnom kellett.
– Miért én?
– Talán varázslatos a puncid.
– Komolyan! Ez nem volt túl eredeti. – Ezúttal nem
hagyhattam, hogy hárítson.
Vállat vont.
– A kicsapongás egy idő után fárasztó tud lenni. Az is
munka. Belefáradtam.
– Egy szavadat se hiszem.
– Nagy kár. – Fölállt, és levette a kabátját a székről.
Pánikba estem. Túl messzire mentem volna? Ezzel most
meghiúsult a megegyezésünk, vagy csak azt jelzi, hogy ideje
indulnunk, együtt? És még ha az utóbbi is, vajon vele tudnék
menni anélkül, hogy választ kapnék a kérdésemre?
Nem tudnék. Azt el tudom fogadni, hogy semmi mást nem
tudok róla, ezt azonban nem. Ezt az egy dolgot meg kellett
értenem.
Fölvette a kabátját, és lepillantott rám. Felsóhajtott, majd
visszaült.
– Nem tudom, miért, Gwen. De veled akarom ezt csinálni.
Talán azért, mert élvezem a kihívásokat. Talán mert nem
bírom elviselni, hogy egy ilyen ragyogó ember ennyire
szürkének tettesse magát.
Talán mégsem akartam hallani a választ.
– A bókokon még dolgoznod kell.
Elkapta a tekintetemet.
– Talán mert tudom, milyen nehezen megközelíthető vagy,
és élvezem, hogy én lehetek az, akinek sikerül megkapnia
téged.
Ettől elolvadtam. Egy jégkirálynő voltam, de ettől az egy
mondattól éreztem, hogy olvadni kezdett a jég. És egy
pillanatra elképzeltem, milyen lenne valóban kötődni egy
olyan emberhez, aki „Csak JC”. Sejtettem, hogy én képes
lennék ilyesmire.
Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Mert ha kötődni
tudnék hozzá, akkor nem akarnám ezt csinálni. Márpedig
akartam. És azt akartam, hogy megszerezzen. Csak
tisztáznom kellett, hogy pontosan mit is engedélyeztem neki.
– Úgy érted, aki ágyba tud vinni.
– Igen. Ágyba. – Elmosolyodott. – Meg konyhaasztalra.
Meg bárhová a városba, ha rajtam múlik. – Megvárta, hogy
elmosolyodjam, majd folytatta. – Vicces vagy, Gwen. És nem
is tudod magadról. Már alig várom, hogy megmutathassam
neked. És persze a varázspuncid is kell.
Fölnevettem. A vicc az volt, hogy már megszerzett. Még
soha senki nem tudta áttörni a páncélomat, ilyen könnyen
mosolyt csalni az arcomra, ilyen gyorsan megnevettetni.
Kit érdekel, ha egyben meg is rémisztett mindez. Semmi
mást nem jelentett, csak azt, hogy jó móka lesz a szex JC-vel.
Móka, amire szükségem volt.
Így amikor megkérdezte:
– A varázspunciról jut eszembe, nem akarunk indulni?
Gondolkodás nélkül rávágtam:
– De!
 Hetedik fejezet

Ezúttal, amikor kiléptünk a kávézóból, JC megfogta a kezem.

Sokkal jobban megszédített ez a gesztus, mint szerettem
volna, és ezt utáltam. Azt is utáltam, hogy mindketten
kesztyűt viseltünk. Érezni akartam a bőrét.
Nem kellett sokat sétálnunk, mire találtunk egy szabad
taxit. JC a Four Seasons Hotelhez irányította a sofőrt. Aztán
rövid ideig a forgalomról és a baseballról csevegett vele. Pár
perc elteltével hátradőlt, lehúzta a kesztyűt a jobb kezemről
és az ő bal kezéről, majd összefonódtak az ujjaink.
Az út körülbelül fél óráig tartott – nem sokáig, ahhoz
képest, hogy már csúcsforgalom volt. Egyikünk sem beszélt.
A reggeli mellett már mindent kimondtunk, amit kellett.
Legalábbis szavakkal. Most a kezünk érintésével beszéltünk –
hüvelykjével a bőrömet cirógatta, ujjaink szorosabban
fonódtak egymásba. Aktívan kényeztettük egymást, egyre
nőtt, majd csökkent a nyomás, ahogy a kezünk összeszorult,
majd elernyedt. Az érintésével mondta el, mi vár a testem
többi részére. Pontosan tudtam, hogyan fog belém markolni,
masszírozni, belém hatolni.
Ez volt a legerotikusabb előjáték, amiben valaha is részem
volt. Mire megérkeztünk az úti célunkhoz, begerjedve vártam
a folytatást.
Elsőként szálltam ki a kocsiból, amíg JC fizetett. A reggelit
is ő fizette. Amikor odaért mellém a járdán, így szóltam:
– Tudom, hogy van pénzed. – Végül is Four Seasons előtt
álltunk. – De én is tudok fizetni a dolgokért.
Nem akartam megsérteni – ha az a fajta pasi volt, aki
elvárta, hogy az ő dolga legyen a számlát rendezni, akkor
nincs vita. Ismertem ilyen férfiakat. De ha nem, akkor el
kellett döntenünk, hogyan oldjuk meg a kiadásainkat.
Összevonta a szemöldökét, és a könyökömnél fogva
átvezetett az ajtón.
– Elhiszem, hogy tudsz fizetni. Mégis zavarna. De ha fontos
neked, hogy anyagilag hozzájárulj a dolgokhoz,
megpróbálhatunk megegyezni valamiben. Nem akarom,
hogy úgy érezd, mintha fizetnék a szolgáltatásaidért, vagy
ilyesmi.
Ezen elgondolkodtam, amíg a recepció felé tartottunk. Egy
párocska jelentkezett be előttünk, így volt időm kitalálni, mit
feleljek.
– Engem nem zavar. Ettől nem érzem magam prostinak, ha
erre célzol. – Azt a szerepet már felkínálták nekem. Ahonnan
én jöttem, egyfajta beavatásnak számított. Tudtam, mi a
különbség a között, ha megfizetnek azért, amit a túlélésért
teszel, és a között, ha kihasználod a gazdag szeretőd vastag
pénztárcáját.
JC felnevetett.
– Helyes. Mert te egyáltalán nem vagy prosti. Különben
minimum kézimunkáztál volna egy kicsit a taxiban. – A
párocska továbbállt, de mielőtt a helyükre léptünk volna, JC
még a fülembe súgta: – Mellesleg, ha engem kérdezel, az a
kézimunka, amit csináltál, sokkal jobb volt.
Eszerint ő is hasonlóképp vélekedett az előjátékról. Szuper!
 A recepciós megszólított bennünket, tönkretéve a
hangulatot.
– És ma mit tehetek önért, Mr…
– Nem, nem! – szólt közbe JC gyorsan. – Mi ez a
miszterezés? Tudja, hogy nem csináljuk ezt, Joseph.
A recepciós a kelleténél előzékenyebben mosolygott.
– Elnézést. Elfelejtettem, hogy megkért, hívjam JC-nek. Mit
tehetek önért ma reggel?
Eltűnődtem, vajon képes-e bárki ellenállni JC-nek.
Mindenkivel összebarátkozott, akivel csak találkozott?
Mennyire más volt, mint én! Számomra mindig is nagy
erőfeszítésnek tűnt a barátkozás, JC-nek azonban olyan
könnyen ment. Szinte csábító hozzáállásnak tűnt.
JC felém fordulva a pultra könyökölt.
– Nos, Joe, szeretném bemutatni egy jóbarátomat, Gwent.
Szeretném, ha kulcsot kapna a szobámhoz.
– Természetesen. Kaphatnék egy fényképes igazolványt,
Gwen?
Átadtam az úriembernek a személyimet. Miután bevitte az
adataimat a gépbe, visszaadta az igazolványt, plusz a
szobakulcsot.
– Legyen szép a napjuk! – mondta Joe, majd JC ismét kézen
fogott, és a lift felé indultunk.
Az izgalom, mely halk búgássá tompult a recepción, ismét
felerősödött bennem, amint hozzám ért a tenyere.
– Ez necces volt – mondtam, amíg a liftre vártunk. –
Majdnem megtudtam a vezetéknevedet.
– Ne is mondd! Joe majdnem mindent tönkretett. És akkor
ki kellett volna rúgatnom. Ami nagy kár lett volna. Ő tudja
beszerezni a legjobb kubait.
 – Most már legalább van valaki, aki azonosítani tud, ha
eltűnnék. Ha esetleg sorozatgyilkos lennél, vagy ilyesmi.
– Mit gondolsz, miért most intéztük a bejelentkezést, és
nem később? Nem akartam, hogy aggódj.
Nem féltem attól, hogy bántani akar, csak vicceltem. JC
azonban a félelmeimet próbálta elhessegetni. Megint. A
lazaságához képest elismerésre méltóan ügyelt a részletekre.
Különös volt, mennyire komolyan vette, hogy segít ellazulni.
Pedig csak szexre volt szükségem.
Ugyanakkor édes volt.
Megérkezett a lift, és beléptünk. JC megnyomta a
negyvenkilencedik emelet melletti gombot. Valami
motoszkálni kezdett a fejemben.
Nekidőltünk a korlátnak, és néztük a számokat, ahogy
váltották egymást. Hat. Hét. Nyolc.
Miután elhagytuk a tizediket, nem bírtam tovább
visszafogni magam.
– Ugye tudod, hogy azt hiszi rólam, hogy luxusprosti
vagyok? A recepciós. – Tényleg nem éreztem prostinak
magam, de azt már egy kicsit nehéz volt lenyelni, amit mások
gondolhattak rólam.
JC megrázta a fejét, de nem nézett rám.
– Azt hiszi, a barátnőm vagy.
– Kizárt. – Azt leszámítva, hogy bárki, aki ismerte JC-t,
tudta, hogy nem volt barátnője, én garantáltan nem az a típus
voltam, akivel együtt járna.
– Tényleg azt hiszi. Tudom.
Ránéztem, hátha csak ugrat. De halálosan komoly volt az
arckifejezése.
– Miért vagy ebben ennyire biztos?
 – Mert mindig látja, hogy jövök-megyek. És még soha nem
mutattam be neki a lányokat.
A lift megállt – a legjobb pillanatban, mert egy fél pillanatra
az én szívem is megállt JC szavai hallatán. Az ajtó kinyílt, én
pedig ösztönösen követtem őt, miközben próbáltam
összeszedni magam. „Lányokat” mondott. Vajon hányan
lehettek? Hányadik voltam a csillagok eme tágas
univerzumában? Nem szerettem kilógni a sorból, de azt sem
gondoltam, hogy jobban szeretnék egy névtelen lány lenni a
sok közül. Ráadásul újra kételkedni kezdtem JC
monogámiájában. Tényleg képes lesz rá? És én képes vagyok
hinni neki, ha azt mondja, igen?
De nem az volt a legrosszabb, hogy talán csak egyetlen
vízcsepp vagyok az óceánban, hanem hogy JC azt is mondta,
még senkinek sem adott kulcsot a szobájához. Ettől valóban
különlegesnek éreztem magam. És ennek hatására mocorogni
kezdett bennem, hogy talán nem csak egy éjszakára kellek. Jó
érzést keltett bennem önmagammal kapcsolatban, amit
azonban nem akartam érezni.
Ettől kételkedni kezdtem abban, hogy itt akarok lenni
ebben a szállodában ezzel a férfival, a szobájában, és nem a
hűtlenségétől féltem, hanem valami egészen mástól.
Eltűnődtem, vajon meg tudnám-e győzni magam, hogy a
kételyek és a bók kioltják egymást. Beválhat, nem igaz?
Mire odaértünk a szobájához, izzadni kezdett a tenyerem,
és az idegességem kezdett túlnőni a vágyamon. JC
aggodalmas tekintettel fordult hozzám.
– Minden rendben?
Az ajkamba haraptam és bólintottam. Féltem, hogy ha
megszólalnék, olyasmit mondanék, amit nem akartam.
Például, hogy minden a legnagyobb rendben. Vagy ami még
rosszabb, hogy mennem kell.
– Lássuk, működik-e a kulcskártyád. – Rám kacsintott,
amivel sikerült eloszlatni a félelmeimet. Egy kicsit.
Elővettem a Joe-tól kapott kulcskártyát a zsebemből, és
odaadtam JC-nek. Behelyezte a nyílásba, és a lámpa zöldre
váltott.
– Mehetünk – mondta.
Elfordította a kilincset, ki akarta nyitni az ajtót, de mielőtt
szélesre tárta volna, a karjára tettem a kezem, és
megállítottam.
– Csináltál már ilyet valaha, JC?
– Mit?
Én sem voltam teljesen biztos abban, mit értettem a kérdés
alatt, hogy mit reméltem megtudni a válaszából. Tudtam,
hogy lefeküdt más nőkkel. Tudtam, hogy közülük legalább
egy – az, amelyik beszélt hozzám aznap este, amikor
megismerkedtünk a klubban – jobban érezte magát JC-nek
köszönhetően. Ám ez az egész helyzet – a megegyezés, a
monogámia – vajon mennyire volt új neki? És hogy
kérdezzem ezt meg pontosan?
Ki kellett találnom a megoldást, mert ideges voltam. És
tudtam, valahogy biztos voltam benne, hogy ha JC jól
válaszol, attól jobban érzem magam.
Ezért megpróbáltam elmagyarázni, amennyire tudtam.
– Elkötelezett szexuális kapcsolatot, ami egyáltalán nem
elkötelezett. Azt hiszem, ez a legjobb definíció.
Elkomorodott, de nem fordította el a tekintetét.
– Nem, Gwen, még soha.
Amíg ki nem mondta, nem tudtam, hogy erre a válaszra
vágytam. És amikor újra kézen fogott, izgatottságot,
magabiztosságot és nyugalmat éreztem. Olyan hirtelen törtek
rám az érzelmek, mint ahogy kigyúl a fény, amikor
felkapcsoljuk a villanyt, és tudtam, hogy bármi történik is
köztünk, annak következményei lesznek.
Amit nem bántam.
Könnyen jött a mosoly.
– Akkor azt hiszem, mindketten szüzek vagyunk.
JC fölnevetett, és szélesre tárta az ajtót.
– Remélhetőleg, már nem sokáig.
A szobában JC levette a kabátomat, és felakasztotta a sajátja
mellé az ajtó melletti szekrényben. Aztán kirakta a „Ne
zavarjanak!” táblát a kilincsre. Kihasználtam az alkalmat, és
körülnéztem. Volt odabenn egy kanapé két fotellel és egy
ovális íróasztal a fal méretű ablak mellett, ami a Central
Parkra nézett.
– Hol van az ágy? – Egyből elpirultam, amint ezt
kimondtam, biztos voltam benne, hogy túl buzgónak tűnök.
Szerencsére JC nem tette szóvá. A folyosó felé intett.
– Háló, fürdő, terasz arra. – Azonban nem abba az irányba
vezetett, hanem leültetett a kanapéra. – Ugye nem bánod, ha
itt leszünk? – kérdezte, és leült velem szembe a fotelbe.
– Egyáltalán nem. – Mi mást mondhattam volna? Nem,
kezdjünk el kefélni, de én csak ágyban szeretem csinálni – ez
nem lenne túl hihető. Sem igaz. De istenemre, reméltem, hogy
nem akar még egy órát beszélgetéssel tölteni. Mert én már
készen álltam.
Keresztbe tettem a lábaimat.
JC hosszan nézett engem, két karját kényelmesen
kinyújtotta a fotel karfáján. Úgy festett, mint egy király a
trónján. Én pedig?
– Nyugi, Gwen. Olyan feszültnek tűnsz.
– Ezért vagyok itt, emlékszel?
– De ezerszer feszültebb lettél, amint beléptünk ide. Mit
tehetnék, hogy kényelemben érezd magad?
Gondosan megválogattam a szavaimat.
– Őszintén? Jobban érezném magam, ha belevágnánk. – Azt
mondta, kérjek, ha akarok valamit.
Elvigyorodott, és féltem, hogy le fog szidni a
türelmetlenségemért, mint a kávézóban.
Nem tette.
– Oké, erről lehet szó. Árulj el valamit: szoktál magadhoz
nyúlni?
– Mármint, maszturbálni?
– Igen.
Hosszú ujjú selyemblúzt viseltem, de hirtelen meztelennek
éreztem magam.
– Hát persze hogy szoktam. – Nem túl gyakran, de
szoktam. És amennyire nem akartam beismerni, legalább
annyira nem akartam azt sem, hogy prűdnek tartson. Habár a
választól talán perverznek tűntem. Éreztem, hogy az arcomat
elönti a forróság. Idegesen megvakartam a nyakam.
– Helyes. – JC-nek tetszett a válaszom. – Azt akarom, hogy
mutasd meg.
Majdnem belefulladtam a saját nyálamba.
– Mutassam meg? Úgy érted… most rögtön?
– Igen. Most. Ott, ahol vagy. Mutasd meg. – Hátradőlt a
fotelben, és már nem királynak tűnt, inkább bírónak.
Egy bírónak, aki nézni akarta, ahogy magammal játszom.
– Ööö. Nem biztos, hogy akarom. – Pedig akartam. Izgató
ötlet volt. Csak olyasvalaki kellett volna hozzá, aki nálam
kevésbé gátlásos.
– Akkor ne aggódj, nem kell megtenned. De szerintem
akarod. Sőt, tudom, hogy akarod. Elvörösödtél és zihálni
kezdtél, amint szóba hoztam. Szóval, ha szeretnéd megtenni,
itt a tökéletes alkalom. Mert mellettem biztonságban vagy.
Nem ítélkezem.
Előrehajolt, és a térdére könyökölt.
– És ha ez számít, látni akarom.
Megborzongtam.
– Miért?
– Mert tényleg el kell lazulnod ahhoz, hogy el tudj élvezni,
miközben valaki néz téged. És önző módon, mivel már
tudom, milyen gyönyörű vagy, amikor elélvezel, újra látni
akarom.
Nem tudtam, pontosan mivel győzött meg, és nem
mondtam, hogy beleegyezem, de egy pillanattal később már
le volt húzva a sliccem, és a kezem a bugyimban matatott. De
hiába masszíroztam a csiklómat, míg a testem már reszketett
az erőlködéstől, ennél nem jutottam tovább.
– Ez így nem megy.
– Nem, tényleg nem.
Csúnya pillantást vetettem JC-re.
– Baszd meg.
– Még nem. – Rá se hederített a második csúnya nézésre. –
Így szoktad csinálni?
– Nem. Vibrátorral szoktam. – És senki sem szokott nézni
közben. Noha az utóbbi néhány alkalommal JC-re gondoltam
közben. Csakhogy a képzeletemben nem a szoba túlsó
végében ült, anélkül hogy hozzám ért volna.
 Ez így túl furcsa volt. Túl személytelen.
Vajon így értette volna az érzelemmentes kapcsolatot? Mert
ha igen, akkor ez mégis gondot fog jelenteni.
Talán csak túlreagáltam. Még nem akartam feladni.
JC összevonta a szemöldökét.
– Sosem csinálod a kezeddel?
– Már régóta nem. – Azóta, hogy fölfedeztem a Lelo
kényeztető termékeinek varázsát. Ennyit a varázspunciról.
– Milyen kár. – Megrázta a fejét. – Oké. Na mindegy. Vedd
le a nadrágodat. Az majd segít.
Nem gondoltam, hogy számítani fog, mégis úgy tettem,
ahogy kérte. Először lehúztam a hosszú csizmáim cipzárját,
majd levettem a zoknimat, végül fölálltam, hogy lehúzzam a
kosztümnadrágomat. Amikor ismét leültem, hátradőltem a
kanapén, és a bugyimba dugtam a kezem. Még mindig
zavarban voltam. Sőt, most, hogy csupaszak voltak a lábaim,
még inkább. És a közelében sem jártam az orgazmusnak. A
szememre tettem az egyik kezem, és összpontosítottam. Vagy
legalábbis próbáltam rájönni, vajon meddig kell ezt
csinálnom, mielőtt meg tudnám győzni JC-t egy színlelt
orgazmussal.
Az igazat megvallva, már nem akartam ezt csinálni. Illetve,
akartam is, meg nem is. Szexre és féktelenségre vágytam. De
nem akartam, hogy nehéz legyen. Az a nő akartam lenni, aki
a pornófilmekben a csiklója egyetlen érintésétől el tud menni.
Azonnal el akartam élvezni, hogy aztán azzal folytathassuk,
hogy JC előveszi a farkát, és onnantól azzal játszunk.
– Nem is próbálod, Gwen.
Frusztráltan felsóhajtottam.
– Akkor csináld te.
 Mire észbe kaptam, JC fölém hajolt, keze a kanapé
háttámláján, mellettem kétoldalt.
– Hát jó. Akkor csinálom.
Szája a számra tapadt. Legutóbb, amikor megcsókoltam,
túlságosan lefoglalt a szomorúság ahhoz, hogy a csókra
figyeljek. Puhábban voltak az ajkai, mint emlékeztem, az
érintése viszont erős. A nyelve magabiztosan mozgott az
enyémmel, agresszív mozdulatokkal nyalogatott, amitől
bizseregni kezdett a hasam, és nedves lett a bugyim.
Vonaglani kezdtem, ahogy megpróbáltam mindent elvenni
tőle, amit csak adhatott. Kiment a fejemből, hogy mit
csináltam előtte, sikertelenül. Teljesen megfeledkeztem
magamról.
JC a nyakamra tette a kezét, másik karjával átkarolta a
derekamat. Egy gyors mozdulatsorral, amit nem tudtam
követni, leült, és az ölébe húzott, hogy meglovagoljam.
Mindezt anélkül, hogy félbeszakította volna a csókot. Tetszett
ez a póz. A vállaiba tudtam kapaszkodni, és a nadrágjában
ágaskodó kemény dudorhoz dörgölőzni, miközben kioldotta
a kontyomat, hogy kiengedje a hajamat. Aztán az egyik kezét
továbbra is a hajamban tartva, a másikkal simogatni kezdte a
csiklómat a bugyim vékony anyagán keresztül.
Hosszú pillanatokig csókolóztunk így. Nem kérte, hogy
vegyem le a blúzomat. Csak addig rángatta, amíg
elhúzódtam tőle annyi időre, hogy le tudja venni rólam, és
félre tudja hajítani. Aztán, amíg megcsókolt a melltartóm
fölött, hátul kikapcsolta – rendkívül ügyesen –, majd ettől a
ruhadarabtól is megszabadított.
Tenyerét a mellkasomra tette, és gyengéden eltolt magától,
hogy szemügyre vehessen. Néztem a szemét, ahogy falt a
tekintetével. Láttam, ahogy kitágulnak a pupillái a
sóvárgástól.
– Szenzációs melleid vannak, Gwen. Olyan gyönyörűek!
Elrejted őket a formátlan ruháid alá. Csak szerény vagy, vagy
kényelmetlenül érzed magad a saját szépségedtől?
– Ööö… – Nem tudtam, vajon várt-e választ a kérdésre. S
ha igen, nem tudtam, mit akart hallani.
Látszólag nem érdekelte, hogy nem feleltem semmit. A
tenyerébe vette a melleimet, majd megszorította őket, elég
erősen ahhoz, hogy igazán érezzem. Belemarkolt az ujjaival,
majd meghúzta a mellbimbóimat, amíg fel nem kiáltottam a
gyönyörtől.
– Fogd meg a melled, Gwen. – Elhúzta a kezét az útból. –
Igen, így. – A kezeimre tette a kezét, és együtt masszíroztuk
és dörzsöltük az érzékeny testrészt. – Jesszus, ez olyan szexi.
Egy nap, amikor majd így megérinted magad, a melleid közé
fogom dugni a farkam. Ezt szeretnéd?
– Hmm – nyögtem. Ez volt az egyetlen hang, amit ki bírtam
nyögni. Túlságosan begerjesztettek a szavai és az érintése – a
kettőnk közös érintése a testemen. Úgy éreztem, pusztán
ennyitől el tudnék élvezni.
– Ezzel nem érem be, Gwen. Azt akarom, hogy kimondd.
Szavakkal.
– Szeretném – sóhajtottam.
– Mit szeretnél? Mondd ki.
Hallottam már mocskos beszédet, de nem úgy, ahogy JC
beszélt hozzám. És még soha senki nem várta, hogy
viszonozzam.
Mi több, sose tudtam, mennyire szerettem volna
viszonozni.
 – Azt akarom, hogy dugd meg a melleimet.
JC egy durva csókkal jutalmazott.
– Meg fogom – mondta, amikor elhúzódott. – Nem ma, de
hamarosan. Ígérem.
Egek, már a gondolattól majd szétrobbantam. Annyira
alantas volt. Olyan primitív. Olyan… mocskos. Pontosan erre
vágytam.
És volt még valami, amit akartam. Most azonnal.
– Te is… – mondtam zihálva. – Te is vedd le az inged.
JC elégedettnek tűnt. Hogy a kérésemmel, vagy azzal, hogy
hangosan kimondtam, nem tudom.
– A meztelen bőröm érintésére vágysz?
Sokkal elevenebben bólogattam, mint kellett volna. Már
alig vártam, hogy felfedjen valamit, amikor minden mást
olyan gondosan titkolt előlem.
– Akkor tegyél meg érte valamit. – Levette a pulóverét.
Aztán a fehér pólót, amit alatta viselt. Nem mozdult, hagyta,
hogy szemügyre vegyem.
Ahogy a melleimet simogatta, én a felsőtestét bámultam.
Karcsú és izmos volt – nem egy izompacsirta, de azért feszes
idomai voltak. A nadrágját alacsonyan hordta, a csípőjére
tolva. Először nem is tudtam, mire figyeljek – a nadrág széle
alatt V alakban eltűnő mélyedésekre vagy a tetoválásokra.
Volt egy iránytűt ábrázoló tetkó a bicepszén, belül, a
könyökhajlat fölött. A másik alkarján egy néhány szóból álló
varrás virított, a harmadik pedig – egy kínai felirat – az
oldalán, a bordái mentén futott.
Mielőtt azonban alaposabban megnézhettem volna, JC
megfordított, és lefektetett a kanapéra. Azután rám mászott.
– Imádom, ahogy rám nézel, Gwen. És remélem, később
még rengeteg időd lesz felfedezni a testem. De ma önző
vagyok. Ma én fedezlek fel téged.
A fejem két oldalára tette két kezét, és megtartotta a saját
súlyát, miközben a mellkasával a mellbimbóimat
dörzsölgette, melyek lángoltak és megmerevedtek a túl
gyengéd érintéstől. Szorosabban összenyomtam a melleimet,
hogy jobban hozzáérjenek a bőréhez.
– Ez nagyon jó, Gwen. Nagyon szexi. Így érintsd magad,
rendben? Muszáj megkóstolnom téged. – Feltérdelt, majd a
melleim fölé hajolt, és a szájába vette az egyik merev
mellbimbót.
Felsóhajtottam a szinte brutális érzéstől, ahogy az érzékeny
húst szopogatta és csipkedte. Minden figyelmét ennek az egy
mellemnek szentelte, a kezében dédelgette, miközben az
ajkaival, a nyelvével, a fogaival kényeztette. Másik kezemmel
öntudatlanul utánoztam ezt az odaadást a másik
mellbimbómon – keményen belecsíptem, és addig húztam,
amíg fájni nem kezdett.
Észre sem vettem, hogy levegő után kapkodok, amíg JC
meg nem szólalt.
– Imádom a kis hangokat, amiket kiadsz, Gwen. –
Elkezdett végignyalni az egyik mellemtől a két mellem
közötti völgyön át a másikig. – Tudnád hangosabban
csinálni?
Ahogy a másik mellemmel kezdett foglalkozni, próbáltam
hangosabb lenni. Nem ment könnyen. Eleve nem direkt
adtam ki ezeket a hangokat, és most, hogy JC szóba hozta
őket, zavarban éreztem magam.
Szerencsére JC türelmes volt. Újra felizgatott, a kezeivel
dolgozott rajtam, és addig falt a szájával, amíg hangosan
zihálni nem kezdtem.
Amikor az ajkai végül elhagyták a melleimet, visszatért a
számhoz egy újabb mély, mohó csókért. Kinyújtotta maga
mögött a lábait, és a combjaim közé feküdt, így éreztem
kemény erekcióját a nadrágján keresztül.
– A fenébe is, olyan kemény vagyok, mint a vas. – Hozzám
dörgölte a csípőjét. – Érzed?
– Igen, igen. Érezlek. – Halk és vékony volt a hangom, ezért
felnyomtam a csípőmet, hogy tudja, mennyire éreztem őt,
mennyire vágytam arra, hogy még jobban érezzem, ha esetleg
nem jött volna rá a halk válaszból.
– Most pedig azt akarom, hogy nyúlj a bugyidba. Simogasd
magad, mint az előbb. – A hangja nem adott alkalmat
ellenkezésre vagy vitára. Nem követelőző volt, nem is
rábeszélő. Egyszerűen kiadta a parancsot, én pedig
engedelmeskedni akartam.
Lecsúsztattam oda a kezem, ahová ő akarta. Egyből rátette
a kezemre a kezét, és együtt masszíroztuk a csiklómat,
körözve és nyomogatva, mígnem már minden
idegvégződésem lángolt.
– Igen, ez jó érzés, nem igaz? Elárulnád, mennyire jó érzés?
Ezúttal nem kell szavakba öntened. A nyögéseidet akarom
hallani.
Gondolkodás nélkül jöttek a hangok a számból, egyik a
másik után. Részben nyögés, részben sóhaj, részben lihegés.
Ahogy az egyes hangok felszakadtak a testemből, mintha egy
nagy súlytól szabadultam volna meg. Sírni támadt kedvem –
katartikus és felszabadító érzés volt.
– Igen, így – biztatott JC. – Simogasd magad. Hadd halljam
a hangod.
 JC elvette a kezét, én azonban tovább dörzsöltem a
csiklómat az utasításai szerint, miközben ő feltérdelt, és
megfogta a bugyim gumipántját. Amikor intett, hogy
emeljem fel a csípőmet, így tettem, ő pedig lehúzta rólam a
bugyit, és elhajította.
Most már meztelen voltam. Teljesen kiszolgáltatott.
Ösztönösen összehúzódtam volna – hogy elrejtsem a
legprivátabb részeimet a tekintete elől. De ellenálltam a
késztetésnek, és egyik kezemmel tovább simogattam a
mellemet, míg a másikkal a csiklómat dörzsöltem, széttárt
lábakkal, hogy jól lásson.
JC elismerően felsóhajtott a látványtól. A múltkori reggeli
kalandunk előtt hanyagoltam odalent a dolgokat. Nem volt
okom borotválkozni. Utána azonban úgy döntöttem, rendbe
szedem magam. Úgy tettem, mintha egyszerűen csak eljött
volna az ideje, de hogy őszinte legyek, valójában azért tettem,
hogy felkészüljek egy ilyen eshetőségre.
Nem borotváltam le teljesen csupaszra. Csak majdnem.
JC eltolta a kezemet, hogy jobban lásson.
– Ez nagyon szép, Gwen. – Végighúzta az ujját a vékony
csíkon, amit meghagytam, amibe beleborzongtam, hiába
kerülte azt a pontot, mely a legjobban vágyott az érintésére. –
Be kell valljam, előtte is tetszett, de ez még édesebb. Így még
jobban látlak. Látom a csiklódat, olyan duzzadt és rózsaszín.
Már alig várom, hogy a számba vegyem.
Kérlek, könyörögtem gondolatban. Ismét elvesztettem a
hangom, túlságosan megbénított a pillantása, elnémította
még a gondolataimat is. Szinte éreztem az ajkait a bőrömön,
pusztán attól, ahogy rám nézett. Tudtam, hogyan nyalna ki.
Olyan élénken el tudtam képzelni, hogy máris vonaglottam a
gyönyörtől.
A szavai ellenére azonban nem hajolt le hozzám. Ehelyett
megrázta a fejét.
– De nem most rögtön. És nem azért, mert nem kérsz meg
rá, hanem mert mást tartogatok számodra. – Megfogta az
egyik lábamat, és fölemelte, a bokámat a kanapé háttámlájára
tette. Aztán szélesebbre tárta a másikat, amíg le nem ért a
padlóra, teljesen széttárva a lábaimat. – És azért is, mert nem
kérsz meg rá. Ha azt akarod, hogy kinyaljalak, Gwen, meg
kell tanulnod megkérni rá.
Ismét letérdelt, és minden porcikámat alaposan
végigmérte.
– Jesszus, milyen gyönyörű vagy. Ne vedd el a kezed
magadról, Gwen.
A nagyajkaim közé csúsztatta az egyik ujját, és körözni
kezdett a nyílásom körül. Még egyszer megismételte a
körözést, majd belém hatolt. Nedves voltam, zavarba ejtően
nedves, de JC-t ez látszólag a legkevésbé sem zavarta.
Bekente a saját nedvemmel a csiklómat, majd ismét
visszadugta belém az ujját, ezúttal egyszerre kettőt. Az ujjait
kissé begörbítve ujjazott, hogy elérje az érzékeny pontomat.
Éreztem a közeledő orgazmust. Ahogy a nap beragyogja a
földet, mielőtt végigsimítaná a sugaraival. Éreztem ezt a
ragyogást. De még nem érintettek meg a sugarak.
JC tovább dolgozott rajtam. Közben a másik kezével
kioldotta a nadrágját, és kiszabadította a farkát. Vastag és
kőkemény volt. Csillogott a hegye a kicsorduló nedvétől.
Néztem, ahogy kihúzta belőlem az ujjait, és végigsimította
magát a kezével, ami tőlem volt nedves. Azután újra
kezelésbe vett az ujjaival, közben erőteljes mozdulatokkal
verni kezdte a farkát.
Olyan szexi volt, csodálatos, és hihetetlenül érzéki. Nézni,
miközben kielégíti magát, ahogy én is örömet szerzek
magamnak. A tudat, hogy én izgattam fel ennyire. A tudat,
hogy nélküle most nem egyensúlyoznék a szakadék szélén.
Mégsem tudtam lezuhanni a mélybe. Nem tudtam hagyni,
hogy magával rántson az orgazmus. Bármennyire is szexi
volt a felállás, az érzés visszafogott maradt. Ahogy JC
keményebben kezdte mozgatni a kezét a farkán, kezdtem
aggódni, hogy előttem fog célba érni.
De mint mindig, most is megsejtette a gondolataimat.
Mélyen a szemembe nézett.
– El sem tudod képzelni, milyen nehezen tudok uralkodni
magamon. Mégis meg fogom tenni. Hogy neked ne kelljen.
Nálam lesz az irányítás, hogy te elengedhesd magad. Engedd
szabadjára, Gwen. Hadd halljalak. Hadd lássalak. Engedd el
a kedvemért.
És ekkor megtörtént. Olyan könnyen elélveztem, mintha
előtte egyáltalán nem rejtőzködött volna a gyönyör.
Végigsöpört a tagjaimon, amíg át nem forrósodtam, és egész
testemben reszketni nem kezdtem. Minden sejtem, minden
porcikám ragyogott, és minden molekulám beleremegett az
orgazmusba.
Alig észleltem, hogy JC is elélvezett velem együtt.
Felnyögött és megborzongott, térde a combomhoz
nyomódott, ahogy a hasamra lövellte az ondóját, mely
lecsurgott a csiklómat dörzsölő ujjaimra. Éreztem, hogy
nekidől a kanapénak, és mielőtt az elmém átadta magát az
orgazmust követő feledésnek, egy pillanatra eltűnődtem,
vajon ő is olyan kifacsart-e, mint én.
 Behunytam a szemem, amíg magamhoz nem tértem. Nem
bírtam a férfira nézni, aki ennyire meggyötört. Csodálatos
volt – vajon az orgazmus beszélt belőlem? –, és a csukott
szempilláim alatt szétrobbanó csillagok pont illettek egy ilyen
ragyogó férfihoz, aki annyira átlátott rajtam, hogy egyenesen
belém látott. Látta, mire volt szükségem, mit akartam olyan
kétségbeesetten érezni.
Nem is tudta a teljes nevemet. Mégis ismert. Legalábbis egy
részemet. Azt a részemet, amelyikkel már régóta nem
törődött senki.
Miután ellazultam, ernyedten feküdtem ott, duzzadt szám
sarkában mosoly játszott. Sikerült neki. Elérte, hogy
ellazuljak. Megszabadított a feszültségtől, és elsimította a
görcsöt, amely folyton ott volt a hasamban.
Sőt, JC annyira megnyugtatott, hogy az sem zavart, hogy
mást is felébresztett bennem. Érzelmeket, melyekről nem volt
szó. Gyönyörűnek éreztem magam miatta. Kívánatosnak.
Nem csak unalmasnak.
Éreztem. Ez volt a lényeg.
 Nyolcadik fejezet

Három nappal később még mindig a JC-vel töltött délelőtt

járt a fejemben. Úgy viseltem magamon az emlékét, mint
drága parfümöt, mely észrevétlenné válik, amíg újra fel nem
éleszti az illatát a szellő. Megfeledkeztem a történtekről, majd
valami ismét eszembe juttatta őket. Felvillant a fejemben egy
kép vagy kifejezés, és hirtelen rám törtek az élénk emlékek.
Az érintése. Az erőfeszítés az arcán, ahogy uralkodott magán.
A merész szavak, melyek kibuggyantak a száján. Minden
egyes visszaemlékezéstől elpirultam és megszédültem. Még a
klubban is, ahol lefoglalt a munkám, azon kaptam magam,
hogy számolom a napokat szerdáig, amikor újra látni fogom.
Ám amikor hétfő reggel hat körül hazaértem a munkából,
nem JC-n járt az eszem, hanem Normán. Előző este, a
műszakom alatt ért vissza Los Angelesből, és már alig
vártam, hogy találkozzunk, mielőtt elmegy dolgozni.
Nemcsak azért, mert minden egyes részletet meg akartam
tudni Benről, hanem mert örültem, hogy hazajött.
Talán még JC-ről is mesélek neki. Még nem döntöttem el.
– Jó reggelt, Kev! – Biccentettem a portásnak, aki
beengedett a toronyházba. Ő volt a kedvenc portásom;
idősebb, valószínűleg közel a nyugdíjazáshoz, s noha jobb
szerettem tartani a távolságot, ő mindig úgy üdvözölt, hogy
sikerült kicsalogatnia a csigaházamból.
 Megemelte a kalapját, ahogy elmentem mellette.
– Ez már két csinos Anders hölgy alig fél órán belül.
Szerencsés napom van ma – jegyezte meg.
Zavartan megtorpantam, és visszafordultam hozzá.
– Találkozott ma reggel Normával? – Próbáltam felidézni,
volt-e otthon tej és kávé. Elképzelni nem tudtam, mi másért
hagyta volna el a lakást ilyen korán.
– Fél hat körül érkezett taxival.
– Nahát. – Ha bevásárolni ment, csak a sarki boltba kellett
volna elsétálnia. Erről majd megkérdezem.
Intettem a portásnak, majd meg se várva a liftet,
fölszaladtam a lépcsőn a harmadikra. Amikor beléptem a
lakásba, Normát nem találtam a nappaliban. Elmentem a
konyha mellett, ahonnan kávéillat szűrődött ki, de ott sem
volt, ezért a hálószoba felé indultam.
A szobája üres volt, de hallottam, hogy a fürdőszobában
folyik a zuhany. Már alig vártam, hogy lássam, ezért leültem
az ágyára, és internetezni kezdtem a telefonomon, amíg
vártam, hogy végezzen.
– Jó reggelt! – szóltam rá, amikor tíz perccel később kilépett
a fürdőből abban a selyemköntösben, amit a legutóbbi
születésnapjára én vettem neki.
Összerezzent.
– Jesszusom, Gwen!
Elnevettem magam, és fölpattantam, hogy átöleljem.
– Bocs, nem akartalak megijeszteni.
– Nem tudom, mi meglepőbb – ott látni téged, ahol nem
számítok rád, vagy a tény, hogy átöleltél anélkül, hogy
kértem volna.
A megjegyzés hallatán megpróbáltam elhúzódni, ő
azonban pár másodpercig még a karjaiban tartott.
– Mit mondhatnék? Hiányoztál. – Tényleg hiányzott. Nem
is tudtam, mennyire, amíg meg nem pillantottam.
– Talán gyakrabban kéne elutaznom.
Nem, ezt nem akartam. Szerettem, ha a közelemben volt.
De az öleléstől már így is túlságosan elérzékenyültem, ezért
inkább nem mondtam semmit. Csak visszaültem az ágyára,
és néztem, ahogy készülődik a munkába.
Ahogy felhúztam a lábaimat törökülésbe, észrevettem
valamit.
– Be van vetve az ágyad – jegyeztem meg. Ami nem volt
jellemző Normára. Általában hagyta, hogy a bejárónő vesse
be neki. Talán nem aludt itthon?
– Ó! – csak ennyit mondott, majd hátat fordított nekem, és
benyúlt a fiókba egy bugyiért. Aztán visszafordult hozzám,
és legyintett. – Tudod, annyira fáradt voltam tegnap éjjel,
hogy csak rázuhantam az ágytakaróra.
– Ejha! Nem sokat forgolódhattál. Még mindig úgy néz ki,
mintha frissen lenne bevetve.
– Miután felkeltem, megigazítottam. – Nem nézett rám,
csak belelépett a bugyijába, és felhúzta. Majd levette a
köntöst, hogy fölvegye a melltartót is.
Tovább erőltettem volna ezt az ágy dolgot, ha nem vonja el
a figyelmemet a fehérneműje. Noha nem szoktam
hülyeségekre szórni a pénzt, arra mindig ügyeltem, hogy
szép legyen a fehérneműm. Ha egy nő jól érzi magát az
alsóneműjében, akkor hatalma van, meg ilyen szarságok.
Normának sosem volt szüksége efféle megerősítésre. Neki
fehér pamutban is épp elég hatalma és magabiztossága volt.
Szóval mióta visel selymet?
 – Látom, vásárolgattál – jegyeztem meg, miközben a
melltartókapoccsal bíbelődött. – Jól néz ki.
Rám nézett a komód fölötti tükörből.
– Néhány hónapja. A Faire Frou Froutól rendeltem.
Gondoltam, megnézem én is, mi ez a nagy felhajtás
körülüttök.
– És?
– Nagyon szép. Tetszik. – Amikor észrevette, hogy
kételkedve meredek rá, felém fordult. – Mi van?
– Semmi. Csak örülök, hogy végre vettél magadnak valami
szépet. – Ráadásul kezdtem gyanítani, hogy történt valami. –
Voltál valahol, mielőtt hazaértem?
– Ma? – Kivett néhány ékszert az ékszerdobozból.
– Aha. Kev azt mondta, nem sokkal azután jöttél haza,
hogy elkezdődött a műszakja. Elmentél valahová?
Normában sosem volt olyan könnyű olvasni, mint bennem.
Az arca pedig most még a szokottnál is kifejezéstelenebb volt.
Mintha nagyon erőlködne, hogy közönyösnek tűnjön.
Pár másodperc múlva bosszúság váltotta fel a
sztoicizmusát.
– Jesszusom, Gwen! Ezer kérdésre számítottam, amikor
hazajöttem, de Benről. Nem rólam.
– Bocs. Csak beszélgetni próbálok. – Fölálltam, hogy
segítsek bekapcsolni a nyakláncát.
Fölemelte a haját.
– Köszönöm.
Én azonban nem tudtam ilyen könnyen ráhagyni.
– És kíváncsi vagyok.
Leengedte a haját, és megigazította az ékszert a nyakán.
– Futni mentem, oké?
 Norma télen csak a ház edzőtermében szokott mozogni.
Ezt azonban nem hoztam szóba.
– Aztán elfáradtál, és taxival jöttél haza?
– Gondolom, a Los Angeles-i út jobban kifárasztott, mint
vártam.
Titkolt valamit, és ez bosszantott.
De tudtam, hogy ha tovább erőltetem, összeveszünk, és
nem akartam veszekedni, amikor még csak most ért haza.
– Nyilván kimerítő volt ez az egész. Van valami új híred?
Benről.
Mindennap beszéltünk, ezért nem hittem, hogy még lett
volna miről mesélnie, de sikerült előrukkolnia néhány
részlettel az öcsénkről, amit még nem hallottam. Az intézet,
ahová bekerült, nem San Franciscóban volt, hanem Marin
megyében. Teljesen önkéntes alapon működött, bármikor
eljöhetett onnan. A gondozói azonban tanácsokkal látják el a
maradást illetően. Ben továbbra sem akarta látni Normát,
abba viszont beleegyezett, hogy megosszák vele a gyógyulása
részleteit.
Norma leült mellém az ágyra, hogy felhúzza a harisnyáját.
Combfixet harisnyatartóval. Már épp újabb megjegyzést
akartam tenni erre a váratlan és szuper alsóneműre, amikor
így szólt:
– Találkoztam Ben fiújával.
Ettől padlót fogtam.
– Nem is tudtam, hogy van neki. – A szexuális élete volt az
egyetlen, amit Ben eddig sose titkolt el előlünk. Mindig
elmesélte, milyen volt a legújabb kalandja, akit többnyire a
Grindrön szedett föl. Én elzárkóztam a szex elől, Ben
belevetette magát, de mindkettőnket ugyanaz motivált – nem
akartunk személyes kapcsolatot.
– Én se. Nem régóta tart a dolog, és gondolom, Ben
megpróbálta ellökni magától, mielőtt bevette a tablettákat. A
fiú – Eric – viszont nem tágít. Azt mondja, komolyan
gondolja. Szerintem rendes srác. Könnyebb volt
olyasvalakivel otthagynom Bent, aki szereti. – Norma
bekapcsolta az egyik harisnyatartót, majd a másikkal kezdett
bíbelődni.
Kinyújtottam a lábaimat, és felkönyököltem az ágyon.
– Hmmm.
– Ez meg mit jelent?
– Nem is tudom. Csak nem hiszem, hogy Ben valaha is meg
tudna állapodni. – Ahogy én sem. Ezt a vágyat kiverték
belőlünk. „A szerelem tündérmese” – mondta az apánk. –
„Azt hiszitek, ha felnőttök, boldogan fogtok élni, míg meg
nem haltok? Kibaszott mese.”
Persze már rájöttem, hogy az apám szart se tud, legkevésbé
a boldog élet titkairól, a szeretetről azonban rendesen
kitanított bennünket. Mi szerettük őt. Ő bántott minket. Igaza
volt – a szeretet tündérmese. És tudtam, hogy Ben sem hisz
benne.
– Remélem, nem fog túl nagyot csalódni ez az Eric.
Norma fölállt, és a homlokát ráncolta.
– Nem hinném, hogy Ben most bárkinek is csalódást tudna
okozni, Gwen. És szerintem tévedsz. Szerintem Ben nagyon is
készen áll rá, hogy megállapodjon, épp ettől ijedt meg.
Szerintem ezért próbálta meg.
Nem értettem egyet vele. Ráadásul abszurd helyzet volt,
ahogy a dögösen kiöltözött nővérem összeszidott.
És már megint majdnem összekaptunk.
 – Talán.
Mivel azonban sose ment nekem a békülés, hozzátettem:
– De leginkább apa közelgő szabadulása miatt.
– Amiatt is – értett egyet. Ezért magamban felírtam neki
egy piros pontot.
Eltűnt a gardróbban. Haragudtam magamra a
harciasságom miatt. Egyébként sem volt szép viselkedés,
különösen ilyen körülmények közt. Norma egy lelkileg
megterhelő ügyben volt oda, vasárnap késő éjjel ért haza, és
hajnalban már fenn volt, hogy munkába menjen. Több
együttérzést kellett volna mutatnom.
Különben is, el akartam mesélni neki valamit. Lehet, hogy
az eddigi témáink után nem volt ildomos, hirtelen mégis meg
akartam osztani vele, mi történt velem. Odaléptem az
ajtóhoz, és az ajtókeretnek támaszkodtam.
– Megfogadtam a tanácsodat.
– Mivel kapcsolatban? – Norma betűrte az ujjatlan fekete
blúzt a szürke kosztümszoknyába.
– Elengedtem magam. Legalábbis, próbáltam. – Bár ennek
ellentmondani látszott, hogy idegesen harapdáltam az
ajkamat.
Norma a homlokát ráncolva próbált rájönni, mi az ördögről
beszélek. Aztán elkerekedett a szeme.
– Lefeküdtél valakivel?
– Ennyire azért ne lepődj meg.
– De bizony hogy meglepődtem! Évek óta nem érdekel
téged a szex. – Igaza volt, de azért nem kellett volna erre
emlékeztetnie.
A szememet forgattam, mégsem tudtam letörölni a mosolyt
a képemről.
 – Gondolom, már mindenkit sikerült meggyőznöm arról,
hogy titokban apáca vagyok.
– Nem, szó sincs róla. Ahhoz túl mocskos a szád. – Levette
a blézerét a vállfáról, majd kilépett a gardróbból. – Gyere,
mesélj róla, amíg megiszom a kávét.
– Csak egy pasi. És csak egyszer történt meg. Pontosabban,
kétszer. – Követtem Normát, és úgy éreztem magam, mint a
kishugi, aki a legújabb álompasijáról ömleng. Nem akartam,
hogy félreértse a dolgot JC-vel, de nem tudtam elhallgatni
előle. Mesélni akartam neki róla. Akár félreérti, akár nem.
– Mi a neve? – Norma a pultra tette a blézerét, kivett egy
bögrét a szekrényből, és kitöltötte magának a fél kannát,
mielőtt megkérdezte: – Te is kérsz?
– Kösz, nem. Megyek aludni. És a neve JC. – Amint
kimondtam, rádöbbentem, hogy most valószínűleg megkérdi,
mit jelent a rövidítés. Vagy hogy mi a vezetékneve. Az istenit,
nem gondoltam én ezt végig. – De ez minden. Többet nem
mondok róla.
– Még nem biztos, hogy komoly? – Nekidőlt a
mosogatónak, és belekortyolt a kávéba.
– Nem komoly. – Az igazat megvallva, meglepett, hogy azt
hitte, komoly lehet. Tudta, hogy nem érdekel egy
párkapcsolat. Mindig azt hittem, hogy ezt megértette, erre jött
azokkal a megjegyzésekkel Benről, most meg ezzel.
Világos volt, hogy emlékeztetnem kell rá, mit gondolok
erről a dologról.
– Nem a pasim. Csak egy… megállapodás.
– Hallgatlak. – Szkeptikus pillantása ellenére őszintén
érdeklődőnek tűnt.
– Szerda esténként találkozunk, hogy „együtt töltsük az
időt”. – Belepirultam a legutóbbi alkalom emlékébe.
Norma csillogó szemmel letette a bögrét.
– Gyanítom, hogy ez a titkos kód az „egész éjszakás vad
szexre”?
Ebben a pillanatban mintha újra tinédzser lett volna. Lelkes
és pletykaéhes, nem pedig a harmincöt éves pótanyám.
Ettől valamiért még jobban zavarba jöttem.
– Valami olyasmi – mondtam közömbösen. – Ami azt
jelenti, hogy nélkülem kell nézned az Esküdt ellenségeket. – Az
különben is az ő sorozata volt. Szívesen kihagytam.
– Rendben. Majd fölveszem neked. De még nem végeztem
a témával. – Istenem, szinte drukkolt nekem. – Engem nem
zavar a szex a szex kedvéért, de nem gondolod, hogy ennél
több is történhet köztetek?
Ez a gondolat olyan érzést keltett bennem, mintha pók
mászott volna a meztelen bőrömön. Szó szerint kirázott tőle a
hideg.
– Nem. Szó sem lehet róla. Ezt nem akarom. Te is tudod.
Vállat vont, és hirtelen elkomolyodott a hangja.
– Senki sem akarja, csak megtörténik.
– Nos, ha velem megtörténik, lehúzom a klotyón. Bármi
legyen is az. – Megint beleremegtem a gondolatba, és nem
csak a drámai hatás kedvéért. Tényleg ennyire rémisztő volt.
– Bármi legyen is az? – Norma szinte sértetten hőkölt hátra.
– Az a bármi a szerelem, Gwen. Nem akarsz szerelmes lenni?
– Mi a szerelem? – Nem érzéketlen voltam, csak eltökélt. –
De most komolyan. Szerelmes? Nem tudom, hogy lehetnék
szerelmes. Téged szeretlek, Norma. Bent is szeretem.
Szeretem anya emlékét. Valamiféle furcsa vér szerinti kötelék
miatt még apát is. Ez minden érzés, amire szükségem van.
Ennél többre nincs erőm.
– Gwen… – Norma szánakozva nézett rám. Aztán
felsóhajtott, és tudtam, hogy sajnál engem. – Minél többet
szeretsz, és minél több szeretetben van részed, annál erősebb
vagy. Ugye tudod?
– Á! Nem hiszem, hogy a szerelem megéri a sok fájdalmat,
amibe kerül.
– Jaj, drágám! Ha így állsz hozzá, egyedül végzed.
– Dehogyis. Hiszen itt vagy nekem te, nővérkém! –
Átkaroltam a derekát, és színpadiasan magamhoz rántottam.
Könnyebben ment, mint az igazi ölelés – őszintétlennek tűnt,
mégis megadta nekem az áhított vigaszt.
Norma megsimogatta a hajamat, mint gyerekkoromban,
amikor beteg voltam.
– Nem várhatod el, hogy örökké melletted legyek, Gwen.
Én ennél többre vágyom. Nem akarok egész életemben csak
tévézni.
Két választásom volt – vagy megsértődöm, vagy
elfogadom, hogy mást várt az életétől, mint én, és nem velem
képzeli el az életét.
Máskor előadtam volna, hogy megsértődtem. Most
azonban túl törékenynek tűnt a családom. Ezért azt
mondtam, amit hallani akart.
– Tudom. És meg is fogod kapni, amit akarsz. – Talán nem
Hudson Pierce-szel, ahogy ő akarta, de majd talál valaki
mást.
Megijedtem, ahogy ebbe belegondoltam. Részben azért,
mert nem akartam megzavarni a status quót. Nem akartam
Norma nélkül élni. És azért is, mert az elmúlt néhány nap
után a gondolat, hogy pasi legyen az életemben, többé nem
tűnt olyan taszítónak, mint egykor.
Ugyanakkor nem volt jogom ilyesmire gondolni. Hiszen
megígértem JC-nek, hogy nem fogok belezúgni.
Ez csak szex, emlékeztettem magam. A szex felkavarja a
hormonokat, a hormonok meg érzelmeknek képzelik
magukat. Ez minden. Nem olyan, mint a testvéreim iránt
érzett, valódi érzelmeim.
Mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy változóban
voltak a dolgok Norma és közöttem. Nem hagyott nyugodni
a gondolat, hogy legalább az egyikünk érezni kezdett
valamit.

***
Szerdán alig aludtam, annyira ideges voltam attól, hogy este
viszontlátom JC-t. A legutóbbi alkalommal kilökött a
komfortzónámból, és volt egy olyan érzésem, hogy ez még
csak a jéghegy csúcsa volt. Noha folyton arra gondoltam,
hogy csak az orgazmusról szól a dolog, úgy tűnt, JC
komolyan segíteni akart ellazulni. És eddig igaza volt. Az
orgazmus úgy általában ellazítja az embert, ám a módszer,
mellyel a legutóbbi orgazmusomat elértük, még a hormonális
hatáson túl is ellazított.
Az idegességen kívül izgatott is voltam. Kényszerítenem
kellett magam, hogy ne kapkodjam el a zuhanyozást.
Szerencsére a szokásos női pepecselés feltartott egy kicsit. De
még így is egy teljes órával korábban értem a szállodába.
Eltöprengtem, hogy beüljek-e egy italra a bárba, mielőtt
felmennék JC szobájába.
Bementem a bárba, de félóra elteltével és egy pohár merlot
után végül úgy döntöttem, felmegyek inkább.
 A lakosztály csendes volt, amikor beléptem, és sötét, így
tudtam, hogy egyedül vagyok. Levettem a kabátomat, és
megfordultam, hogy felakasszam. Egy üzenet várt az ajtón.

Fölnevettem. A nevetés oka legalább annyira az idegességem

volt, mint az üzenet humora. Vetkőzz le. Burkolt utasítás volt,
ugyanakkor nagyon pajzán üdvözlés. Megremegett a kezem a
pulóverem szegélyén. A gondolat, hogy meztelenül legyek JC
szállodai szobájában, nélküle, ismét idegességgel töltött el.
Magamon hagytam a ruháimat.
Nem mintha nem tenném meg. Csak… Szükségem volt pár
pillanatra, hogy megszokjam a gondolatot.
Mivel JC érkezéséig még volt egy kis időm, pár percet
eltöltöttem azzal, hogy körülnéztem a lakrészében. A
fürdőszobában már jártam legutóbb, de a többi helyiségben
még nem. Miután kihancúroztuk magunkat a kanapén, JC-
nek el kellett érnie a Los Angelesbe induló gépet, és a
hálószobát meghagytuk egy következő alkalomra.
 A hálóban semmi különöset nem találtam. Egy hatalmas
franciaágy. Két éjjeliszekrény. Egy komód. Egy karosszék.
Bekukkantottam a szekrénybe, ami tele volt ruhákkal – az ő
ruháival. Váratlan izgalom tört rám, és egy különös vágy,
hogy a ruhák közé fúrjam az arcomat, és beszívjam JC illatát.
Ez azonban perverz gondolatnak tűnt, így inkább gyorsan
becsuktam az ajtót.
Egy pillanatra eltűnődtem, vajon voltak-e valaha is női
ruhák abban a szekrényben. Ahogy végignéztem a fiókjait,
eltűnődtem, hátha megtalálom a régi szeretők nyomait. Mit
éreznék, ha rájuk találnék? Mit számítana, kivel volt együtt
azelőtt, ha egyszer most velem van.
Ám ettől a gondolattól másfajta idegesség tört rám.
Egyfajta birtoklási vágy, amihez nem voltam hozzászokva.
Nem örültem neki.
Különben se vagyok egy kutakodó alkat. Az ő holmija az ő
dolga. Bármiféle titkot rejtettek a dolgai, azok nem rám
tartoztak. Ahogy a teljes nevünket se árultuk el egymásnak.
Se a korunkat vagy a múltunkat. Az ilyen információk és
részletek összekötötték az embereket. És ezt egyikünk sem
akarta.
Ezért nem nézelődtem tovább, hanem visszamentem a
nappaliba.
JC három másodperccel később lépett be. Egyből
felgyorsult a szívverésem, és elakadt a lélegzetem. Mint
Pavlov kutyája. Már a puszta jelenléte felizgatott.
És boldoggá tett. Ezt sem tagadhattam. Életem során
nagyon ritkán engedélyeztem magamnak a boldogságot. Itt,
vele, engedélyre nem is kellett gondolnom. Csak megtettem.
Csak éreztem. A boldogságot.
 JC már le is vette a kabátját, és beakasztotta a szekrénybe,
közben gyanakvóan méricskélt.
– Még fel vagy öltözve.
– Csak most értem ide. – Még szabadkozás közben is
vigyorogtam.
Úgy nézett rám, mint aki tudja, hogy füllentettem. Még
nem volt hét óra, ezért nem volt oka azt gondolni, hogy ilyen
korán ideérek. Vajon látott feljönni? Odalent volt valahol az
előtérben, az érkezésemre várva, aztán várt annyit,
amennyire szerinte szükségem volt, hogy kövessem az
utasításait?
A gondolattól váratlanul összerezzentem. Tetszett, hogy ő
is annyira izgatottan várt a találkozásra, mint én. Az nem
tetszett, hogy ez tetszett. Ha kételkedett is bennem, nem
hazudtolt meg.
– Akkor hagylak, hogy levetkőzhess.
Elfojtottam egy ideges kuncogást.
– Különben?
– Különben én tépem le rólad a ruhát.
Újabb váratlan és mocskos megjegyzés. Vajon az gáz, hogy
ez a megoldás szinte jobban tetszett, mint az önkéntes
vetkőzés?
Elégedett vigyor jelent meg JC arcán.
– Ne aggódj, attól még tetszeni fog a tervem. Vetkőzz.
Nem tudtam ellentmondani a megnyugtató parancsnak a
hangjában. Lehajoltam, hogy lehúzzam a csizmám cipzárját,
de megállított.
– Ne itt. Hanem az ablak előtt.
Nem mozdultam rögtön. Egyáltalán nem vagyok egy
magamutogató alkat, és sose tudtam volna zavartalanul
meztelenül parádézni mások előtt. Bármennyire is
felszabadító érzés lett volna.
Csakhogy megbíztam JC-ben, ami különös volt, mert nem
ismertem eléggé ahhoz, hogy megbízzam benne. Különös
volt azért is, mert soha senkiben nem bíztam meg. De most
rádöbbentem, hogy a bizalom létfontosságú volt, bármilyen
egyezséget is kötöttünk. Ahhoz, hogy átadjam neki az
irányítást, bizalomra volt szükség. És úgy tűnt, a bizalom és
az ellazulás között is volt kapcsolat. A bizalom sokat segített
a feszültség feloldásában, melynek a létezéséről nem is
tudtam.
Az ablakhoz léptem, hogy kinézzek rajta. A
negyvenkilencediken voltunk, a nap lemenőben volt, a park
az út túloldalán terült el. Csekély volt az esélye annak, hogy
bárki meglát.
– Itt magunk vagyunk. – Az istenit, JC mindig olvasott a
gondolataimban. Ennyire átlátszó lennék? – De attól még
kiszolgáltatottnak érzed magad. Nem igaz?
Bólintottam.
– Ha fel is néz valaki, és meglát egy alakot az ablakban, azt
nem fogja látni, hogy meztelen. Azt pedig végképp nem fogja
tudni, hogy téged lát.
Ebben nem voltam annyira biztos. De a bizalom megtette a
hatását.
JC levette a zakóját, és a kanapé háttámlájára terítette.
– Most pedig vetkőzz.
Nem tépelődhettem tovább. Én adtam a kezébe a gyeplőt.
Úgy tettem, ahogy kérte: előbb a csizmámat vettem le, aztán
remegő kézzel a pulóveremet, majd a farmernadrágomat.
Amikor már csak az alsóneműm maradt rajtam, JC mély
levegőt vett.
Félbehagytam a vetkőzést, hogy kiélvezzem a csodálatát.
Hangtalanul köszönetet mondtam Normának. Nekem nem
volt harisnyatartóm, de volt combfixem, és Norma olyan
szexisen nézett ki a minap a sajátjában, hogy én is fölvettem
az enyémet. Először nem voltam biztos benne, féltem, hogy a
gondos előkészülettel rossz benyomást keltek, és még akkor
is bizonytalan voltam, amikor kiléptem a lakásból.
JC reakciója láttán azonban örültem, hogy fölvettem a
combfixet, még akkor is, ha csak rövid időre lát benne. Egyre
hevesebben sóhajtoztam, ahogy az izgatottságom – és a
magabiztosságom – nőtt. Felpezsdítő érzés volt ennyire
könnyen felizgatni valakit, ami engem is felizgatott.
Ezután levettem a melltartómat, és néztem, ahogy
felcsillant a szeme, amikor kiszabadultak a melleim. Aztán
levettem a bugyimat. Amikor a harisnyámhoz értem,
mozdulatlanná dermedtem.
– Ezt magamon hagyjam?
Inkább zihálásnak hangzott az igen, mint ténylegesen
kimondott szónak.
Nagyon elégedett voltam a döntésemmel. A harisnyát
leszámítva most már meztelen voltam. Büszkén kihúztam
magam, a hátam mögött elterült a város.
JC kilazította a nyakkendőjét. Lassan, de több
magabiztossággal, mint én, elkezdte kigombolni az ingét.
Istenem, milyen érzéki volt nézni, ahogy levetkőzik. Nézni,
ahogy lehámozza magáról a rétegeket, melyeket a világ előtt
viselt, feltárva azon részeit, melyeket csak nekem mutatott
meg. Sok szempontból provokatív volt.
Összedörzsöltem a combjaimat, hogy enyhítsek a növekvő
sajgáson.
A mosolya elárulta, hogy tudja, milyen hatással van rám.
Levette az ingét, és a kanapéra tette, majd elkezdte kioldani
az övét, miközben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
– Annyira be vagy gerjedve – mondta a legcsekélyebb
bizonytalanság nélkül. Ez tény volt. Tudta, hogy be voltam
gerjedve. – Nyúlj magadhoz.
Haboztam, nem tudtam, teljesen átadjam-e neki az
irányítást, vagy kimondjam, én mit akarok. Korábban
ragaszkodott hozzá, hogy szóljak neki. És szerettem volna
gyorsan megtanulni a leckéit, nem úgy, mint Norma titokban
olvasott ostoba romantikus regényeinek – melyekről azt hitte,
hogy nem tudok – hősnői.
Ezért megszólaltam.
– JC, most nem akarom ezt csinálni. – Pedig megtettem
volna újra. Csodálatos volt, és ha elutasította volna a kérésem,
ráhagyom. De előbb szólnom kellett neki, hogy mire
gondoltam.
Elkerekedett a szeme. Ahogy az övét a kezében tartotta,
hirtelen megbénított a félelem. Annyi év telt el azóta, hogy
végigvágtak egy övvel a hátamon, de egy övet tartó férfi még
mindig meg tudott rémíteni. Ezúttal még rosszabb volt,
különösen, mivel épp most ellenkeztem. És meztelen voltam,
amitől a szokásosnál is sebezhetőbbnek éreztem magam.
JC mintha megérezte volna a félelmemet.
– Hé, Gwen. Nyugi. – Leejtette az övet, és követte a
tekintetemet, ahogy néztem, amint lehullik a padlóra.
Zavartan összevonta a szemöldökét, majd, mintha megértette
volna, félrerúgta az övet.
Féltem, hogy szóba hozza a dolgot, de nem tette, amiért
hálás voltam.
– Köszönöm, hogy elmondtad, mit akarsz. Vagy mit nem
akarsz. – Beszéd közben lerúgta magáról a cipőt. Majd
lehajolt, hogy lehúzza a zokniját. – Nincs mitől tartanod. Nem
foglak bántani, és ez most nem olyan lesz, mint a múlt héten.
El fogsz élvezni most is. Ám ezúttal benned leszek, amikor
megtörténik.
Bármilyen félelmet éreztem egy pillanattal korábban, ez az
érzéki ígéret elhessegette.
JC lehúzta a sliccét, és levette a nadrágját.
– Azért javaslom, hogy nyúlj magadhoz, hogy nedves
legyél. Mert ezúttal nem fogok uralkodni magamon. Amint
hozzád érek, jobb lesz, ha készen állsz a kefélésre.
A szavai hallatán szinte elöntött a nedvesség. Már készen
álltam. Már azóta készen álltam, hogy belépett az ajtón, és
birtokló pillantást vetett a testemre. Így amikor belecsíptem a
mellbimbómba, és a másik kezemmel a lábaim közé nyúltam,
nem azért tettem, hogy felkészüljek rá.
Hanem hogy megmutassam neki, hogy már készen állok.
JC felnyögött. Megdörzsölte az ágyékát, én pedig néztem,
ahogy keményedni kezdett a farka.
– Tényleg lélegzetelállító vagy, Gwen. Fogalmad sincs róla,
mennyire, nem igaz?
Megráztam a fejem. Sosem érdekelt, hogy lélegzetelállító
vagyok-e, amíg meg nem ismerkedtem JC-vel. Most viszont
már nemcsak fel akartam izgatni, hanem tudtam is, hogy
sikerült felizgatnom. Tudtam, hogy ilyen izgató vagyok.
Tudtam, hogy gyönyörű vagyok.
– Részben ezért vagy olyan csoda szép. Mert fogalmad
sincs róla. – Levette a bokszeralsóját, és egyből összefutott a
nyál a számban az erekciója láttán. Nem bírtam levenni róla a
szemem. Nagy volt és vastag, olyan pompás példány, mint
még egy pénisz se.
Nem pénisz – farok. A pénisz szó hervasztó volt, kirázott
tőle a hideg. JC farkától azonban nem. Épp ellenkezőleg.
Őrjítően felizgatott. Meg akartam nyílni előtte, és beinvitálni.
Annyira vonzott magához, hogy önkéntelenül is
elindultam felé.
Azonban JC rám szólt.
– Fordulj meg, Gwen. Simulj az üveghez, hadd lássa a
város, milyen gyönyörű vagy.
Ettől alábbhagyott az izgalmam, újra zavarba jöttem. Mint
mondta, valószínűleg senki se látna meg, de úgy éreztem,
mintha mégis. És most, hogy meg fog történni, a gondolat,
hogy megláthatnak, valójában sokkal izgatóbb volt, mint
először hittem.
Megfordultam, és az ablakhoz préseltem magam. A hideg
üveg éles ellentétben állt forró testemmel. Tovább
simogattam magam, a csiklómat dörzsöltem. Széttártam a
lábaimat, hogy JC jobban lássa, mit csinálok.
Vajon ez meglepő húzás volt tőlem? Igen. Mocskos volt és
pajzán, és erőt adott. Igen, igen és igen. Élveztem a
mocskosságot. Élveztem a hatalmat.
– Áruld el, Gwen… – JC hangja fojtott volt, és elképzeltem,
amint simogatta magát beszéd közben. – Miattam vetted fel a
harisnyát?
Az ajkamba haraptam. Haboztam. Azt hittem, magam
miatt vettem fel. Magabiztosságot adó alsónemű volt, hogy
csábítóbbnak érezzem magam.
De most, hogy rákérdezett, tudtam, hogy egyben az ő
kedvéért is vettem fel.
Nem válaszoltam elég gyorsan, ezért újra megkérdezte.
– Ma este rám gondoltál, amikor felöltöztél? Ahogy
felhúztad a harisnyádat, arra gondoltál, hogyan fogom
később levenni rólad? Nagyon sokoldalú darabnak tűnik. Sok
mindent lehet csinálni vele. Például kikötözhetnélek. Ezt
szeretnéd? Mondd meg az igazat.
Egyszer volt egy fiúm, aki megpróbálta megkötözni a
kezem. Egy övvel. Nekem ez egyáltalán nem tetszett, most
viszont, talán a ruhadarab miatt, teljesen más volt a
válaszom.
– Igen.
– Mi igen?
Az elégedettség a hangjában, és a tény, hogy háttal voltam
neki, megkönnyítette a beismerést.
– Igen, minden kérdésre igen a válasz. – Elcsuklott a
hangom, ahogy próbáltam beszélni a hasamban növekvő
feszültség ellenére, amit a kezemmel okoztam. – Igen…
szeretném. Igen, miattad… vettem fel… hogy úgy nézz rám,
mint most.
Éreztem magamon a tekintetét. Aztán rádöbbentem, hogy
ha felnéztem az ablakra, láttam a tükörképét. Láttam, ahogy
rám nézett. Összenéztünk.
– Azért vettem fel, hogy szexisnek találj.
Nem mondta, hogy odajön hozzám, de láttam. És ahogy
megígérte, amint hozzám ért – egyik kezével megragadta a
csípőmet, a másikkal a mellemet –, belém dugta a farkát.
Olyan erővel hatolt belém, hogy felkiáltottam. Újra
felkiáltottam, amikor lassan kihúzta magát, hogy minden
centimétert tisztán érezzek, ahogy a hegyéig kihúzta belőlem
a farkát.
– Évek óta nem láttam nálad szexisebbet, Gwen – lihegte a
fülembe. – Harisnyával vagy a nélkül. De a fenébe is… –
Ismét belém hatolt, majd mozdulatlanná dermedt. –
Fogalmad sincs, milyen hatással van rám, amikor azt
mondod, hogy rám gondoltál, miközben felöltöztél. Annyira
kemény vagyok tőled. Érzed, milyen kemény vagyok?
Megrándult bennem a farka, és esküszöm, éreztem, ahogy
megvastagodott, még mozdulatlanul is szétfeszített belül.
– Érezlek – lihegtem. – Olyan kemény vagy.
– Igen – mondta. – Olyan kemény.
Ekkor mozogni kezdett, ritmikusan, de lassan. Homlokát a
tarkómhoz nyomta, és tudtam, hogy azt nézte, ahol
összeértünk. Nézte a farkát, ahogy ki-be mozgott a duzzadt
puncimban.
A tudat, hogy mit néz, még jobban felizgatott. S mindez az
érzéssel, hogy az egész Central Park engem nézhet, tudtam,
hogy nem bírom sokáig. Egyik kezemmel az ablaknak
támaszkodtam, a másikkal pedig a lábaim közé nyúltam,
hogy megérintsem a golyóit.
– Ez jó, Gwen. Ez tetszik.
Folytattam a játékot, felváltva ingereltem a golyóit és a
csiklómat. Aztán JC felgyorsította a tempót, és mindkét
kezével megragadta a csípőmet. Most már nekem is két
kézzel kellett kapaszkodnom az ablakba. Csattant a testünk,
ahogy belém lökte magát.
– Mondd el, mit érzel, Gwen. – Amikor nem jöttek a szavak
a számra, segített. – Jó érzés?
– Igen.
– Élvezed a farkamat?
 – Mmm… igen.
Tudnia kellett, mennyire élveztem; összeszorultam a
farkán, a testem készen állt, hogy kirobbanjon belőle a
gyönyör. Szerette hallani – az együtt töltött rövid idő alatt
erre már rájöttem –, ugyanakkor, ahogy ezúttal rákérdezett,
valami mást is kihallottam a szavaiból. Nem pusztán szerette
hallani – szüksége volt rá. Mintha épp neki, a parancsai és a
magabiztossága ellenére, bátorításra lett volna szüksége.
Mintha intim kapcsolatra vágyott volna, mely túllépett az
érintés határain, a gondolat és az érzések világába. Mintha
valójában nem is azt kérdezte volna, hogy élvezem-e a farkát,
hanem hogy élvezem-e az együttlétet vele?
Élveztem. Valóban élveztem az együttlétet, és ahogy egyre
közeledett az orgazmus a bensőmben, sejtettem, hogy ez az
élvezet meghaladja a testiséget. Így amikor végigsöpört a
testemen a gyönyör, amikor megmerevedtek a tagjaim és
elállt a lélegzetem, válaszoltam neki. Megválaszoltam az igazi
kérdését, azt, amit valójában nem tett fel.
– Igen… igen… Ó, istenem, igen!
Még keményebben, még mélyebbre hatolt, miközben a
kielégülést hajszolta. Az alattunk elterülő, mostanra teljesen
sötét parkban világító lámpák fénye elvakított, ahogy élénk
erőfeszítése újabb orgazmust hozott. JC követett, felnyögött,
ahogy belém élvezett. Ráhanyatlott a hátamra, és csak a
derekamra fonódó keze tartott vissza attól, hogy a földre
zuhanjak. Elbódultam a gyönyörtől. Elszállt az erőm, csak az
ő ereje maradt.
Még mindig vakon ziháltam, amikor pár perccel később
maga felé fordított. Elnézett engem, ahogy kisimította a
hajamat az arcomból. Azután megcsókolt. Édesen. Érzékien.
 Igen, volt némi habozás ebben az intimitásban. Némi
visszafogottság. Titkok voltak a nyelvén, sokkal súlyosabbak,
mint a neve és a születési időpontja.
Most először fordult meg a fejemben, hogy talán nem csak
én menekültem a szexbe. Csakhogy fogalmam sem volt, hogy
JC mi elől menekülhetett.
 Kilencedik fejezet

Végül csak megtaláltuk az ágyat.

Egész éjjel ott maradtunk. Amikor a következő szerdán is
eljöttem, már várt rám. Alig szóltunk egymáshoz, egyenesen
a hálószobába indultunk. Ez volt az egyetlen hely, ahol lenni
akartam. Még sosem volt részem olyan szexben, mint JC-vel –
ilyen vad, szenvedélyes és féktelen szexben. Arra ösztönzött,
hogy hangos legyek, hogy meghalljanak, hogy kieresszem a
hangomat. Folyamatosan kérdezett, folyamatosan
visszaigazolást kért.
Megadtam neki, amit kért. Válaszoltam, kiáltoztam. Még
egy-két sikolyt is sikerült kicsalnia belőlem. Néhány éjszaka
után már úgy ismertem, ahogy még senkit. Ismertem a testét,
tudtam, mi gerjeszti be, és mi lohasztja le. Tudtam, mikor
akarja, hogy könyörögjek. Tudtam, mikor akarja, hogy
engedjek.
Arról viszont még mindig fogalmam sem volt, mit
jelenthetett a JC rövidítés.
Összességében egész jól működött a megegyezésünk. Igaz,
egy dologban tévedtem – sikerült elaludnom. Nem az első
együtt töltött éjszakán, hanem a következőn. Február volt, és
meg voltam fázva. Ráadásul még mindig aggódtam Ben
miatt, aki az orvosi jelentések szerint javult ugyan, de
továbbra sem volt hajlandó szóba állni velünk.
 Ez volt a kifogásom arra, hogy elaludtam, de az igazat
megvallva, JC teljesen kimerített. Addig dugtunk, amíg meg
nem éheztünk. Felhozattunk valami ennivalót, evés után
pedig JC addig kefélt, amíg bele nem merültem az édes
feledésbe.
Amikor felébredtem, a testem kellemesen sajgott, az ágy
viszont üres volt mellettem.
Tétováztam. Próbáltam eldönteni, hogy felkeljek és
megkeressem JC-t, vagy maradjak a csábítóan meleg takaró
alatt. JC hangja beszűrődött a nappaliból, én pedig hegyezni
kezdtem a fülem. Csakhogy túl halkan beszélt ahhoz, hogy
engem szólongasson, amiből arra következtettem, hogy
telefonálhatott. Az éjjeliszekrényen lévő órára pillantottam –
majdnem három óra volt. Talán megint ételt rendelt?
Aztán észrevettem, hogy olyan éle van a hangjának,
amilyet eddig nem hallottam tőle. Kíváncsisággal vegyes
aggodalomból úgy döntöttem, utánajárok a dolognak.
Még mindig meztelenül kiosontam a hálószobából, és hogy
ne zavarjam meg, megálltam a küszöbön. Egy szál
bokszeralsóban járkált föl-alá a szobában, a telefonnal a fülén.
Hallottam, hogy a vonal végén egy férfi beszél. JC olykor
közbeszúrt egy-egy „ahát”. A bosszúsága még ebből a rövid
szótagból is nyilvánvaló volt.
Pár másodperc múlva hirtelen megállt, és így szólt:
– Ja, ideges vagyok. – Ez úgy hangzott, mint egy felelet egy
kérdésre. Olyasmire, hogy „Mérges vagy?” – És nem, nem
azért, mert hajnali háromkor hívsz, igaz, ennek sem örülök.
Tudtam, hogy nem lenne szabad hallgatóznom. A
bűntudat ellenére mégsem tudtam moccanni.
Megbabonázott, hogy betekintést nyertem JC másik életébe.
Az igazi életébe, aminek semmi köze nem volt hozzám.
A másik pasi mondott valamit, amire JC válaszolt:
– Az emberek nem szoktak nyom nélkül eltűnni. Azért
fizetek neked egy rahedli pénzt, hogy rajta tartsd a szemed a
fickón.
Kirázott a hideg. Máskor kordában tudtam tartani a
kíváncsiságomat JC iránt, hirtelen azonban nagyon érdekelni
kezdett. Kit fizetett meg? Mi lehetett olyan fontos, hogy az
éjszaka kellős közepén zavarják? Kit figyeltetett JC, és miért?
A kérdések hatására talán félelmet kellett volna éreznem a
férfi iránt, aki hetente megosztotta velem az ágyát, de
különös módon mégsem féltem. Bármibe keveredett is JC,
annak semmi köze nem volt hozzám. Most azonban ízelítőt
kaptam azokból az okokból, melyek miatt menekülnie kellett
az életétől. Amiért szüksége volt rám.
Azt mindenesetre láttam, hogy zaklatott volt. És rám tört a
vágy, hogy megvigasztaljam.
– Ide figyelj! – szólt most a telefonba, hátborzongatóan halk
és kimért hangon. – Több kifogásra nem vagyok kíváncsi.
Bármennyi bizonyíték is van ellene, szart se ér, ha a fickó
eltűnt. Vagy megtalálod a rohadékot, vagy találok valaki
mást, aki megteszi.
Nem bajlódott azzal, hogy elköszönjön, csak megszakította
a hívást. Egy pillanatra azt hittem, elhajítja a telefont. Ehelyett
lesöpörte az íróasztalról a karjával a kerámialámpát és a
kristályvázát a földre, ahol mindkettő ripityára tört.
Összerezzentem.
Ekkor vett észre.
A szemembe nézett. Mindkét kezét ökölbe szorította, és
zihálva próbálta kordában tartani a haragját. Szerencsére nem
úgy tűnt, mintha rám haragudna.
A lámpa még pislákolt a földön. Fel-felgyúlt a fénye, majd
végleg kialudt. Beléptem a sötét szobába, ahová csak az
ablakokon keresztül szűrődött be némi fény.
– Akarsz beszélni róla?
Megrázta a fejét.
– Akarod, hogy elmenjek? – Nem akartam elmenni. Vissza
akartam őt vinni az ágyunk menedékébe, és elfeledtetni vele
a problémáit. Ahogy ő is tette velem.
Csakhogy nem ezért voltunk itt. Nem a vigasz volt a
célunk, hanem a figyelemelterelés. És ha most nem erre volt
szüksége, tiszteletben tartom a kívánságát.
Váratlanul ismét kigyúlt a lámpafény a padlón. JC egy szót
sem szólt, csak bámult rám tágra nyílt szemmel a villogó
fényben.
Hirtelen egyszerre tűnt szomorúnak és dühösnek.
Elgyötörtnek és kiábrándultnak. Ismét meg akartam
vigasztalni. A vágy a szívem mélyéről tört fel, teljesen más
helyről, mint ahonnan egyébként a JC iránti érzéseim szoktak
fakadni.
Megijesztett az érzés, jobban, mint bármi más az elmúlt
néhány percben. És JC makacs hallgatása miatt inkább
magam hoztam meg a döntést.
– Elmegyek. Csak adj egy percet, hogy…
– Nekem jobb ötletem van – vágott a szavamba. Átlépett a
lámpán, és felvette a farmert, amit este a padlóra hajított. –
Vedd fel a bugyid és a melltartód. Aztán hozz egy köntöst a
fürdőszobából.
– Oké. Miért?
– Tanulmányi kirándulásra megyünk.
 Mire visszatértem, JC felhúzta a farmerét, de a felsőteste
még mindig meztelen volt. Szép látványt nyújtott – az alsója
szegélye kikandikált, csípőjének mély vonalai eltűntek a
nadrág alatt, és szőke szőrpihék nőttek tökéletesen izmos
hasán. Nem volt rajta cipő, ezért én sem vettem fel.
JC szó nélkül kinyitotta a bejárati ajtót, és kivezetett rajta.
Gyakran burkolóztunk hallgatásba, de még sosem volt ilyen
nehéz és feszült a csend, mint most. Nem voltam benne
biztos, hogy akarja a társaságomat. Ahogy abban sem, hogy
egyáltalán vele voltam. Mellette mentem. Felvettem a léptei
ritmusát. De egyszer sem nézett rám. Akár idegenek is
lehettünk volna, akik véletlenül épp egymás mellett haladnak
a folyosón.
Sok szempontból valóban azok voltunk – idegenek.
Haza kellett volna mennem. Mit kerestem egyáltalán e
mellett a pasi mellett? Nem akartam belekeveredni a
problémájába, ugyanakkor az sem tetszett, hogy szándékosan
kihagyott belőle.
Máskor éreztetni szokta velem, hogy akar engem. Most
viszont egyáltalán nem éreztem így. Amit viszont éreztem –
amiért követtem, a belőle áradó feszültség ellenére is –, az az
volt, hogy kellettem neki. Szüksége volt rám. Talán csak ma
éjszakára, talán csak erre az órára. De ebben biztos voltam.
Elindultunk lefelé a lifttel, de nem a fölszintre mentünk,
hanem kiszálltunk a konferenciaszinten. Üres volt a folyosó,
mégis furcsán éreztem magam ilyen hiányos öltözékben.
Szorosabbra húztam magamon a köntöst, és menet közben
elolvastam a táblákat az ajtókon: A & B szalon, Sutton terem,
Tanácsterem. Átmentünk egy újabb ajtón, majd balra
fordultunk, és egy előtérhez értünk. JC megállt egy Madison
terem feliratú ajtó előtt.
Megpróbálta a kilincset. Az nem engedett. Ekkor elővette a
farzsebéből a szállodai kulcskártyáját, és becsúsztatta az
ajtórésbe.
Fölkaptam a fejem.
– Mit művelsz?
– Egy trükk. Rossz az ajtózár, így ha… – Halk kattanás
hallatszott, és ezúttal elfordult a kilincs. – Mehetünk is.
Gyere. – Kinyitotta az ajtót, és félreállt, hogy beléphessek.
Habozva léptem be. JC felkapcsolta a világítást a falon,
mire kigyúlt egy sor lámpa, melyek megvilágították a termet.
Viszonylag kicsi terem volt, és üres, leszámítva egy kisebb
hangversenyzongorát a túlsó végében.
Hallottam a hátam mögött az ajtó kattanását, és amikor
megfordultam, láttam, hogy JC bezárta mögöttünk az ajtót.
Zakatolt a szívem, a tenyerem izzadt.
– Tényleg betörtünk a Four Seasons egyik tárgyalótermébe?
JC vállat vont, és elment mellettem, a zongora felé.
– Én ezt nem nevezném betörésnek. Semmi sem tört el, ami
nem volt már eleve eltörve.
Felgyorsult a pulzusom.
– JC!
– Mi van?
– Nem kéne itt lennünk! – Ha lehetséges volt egyszerre
kiabálni és suttogni, akkor most éppen ezt csináltam.
JC viszont normális hangerővel beszélt.
– Nyugi. Minden oké.
Nyugi. Na persze. Én a szabályok szerint játszottam. Ez
viszont? Ez határozottan szabályszegés volt.
JC odaért a zongorához. Kihúzta a széket, leült, majd rám
nézett. Amióta rajtakaptam a rejtélyes telefonbeszélgetésen,
most először nézett valóban rám. Ahogy máskor is szokott.
Érzékien, sóváran. Bajtársiassággal. Bizalmasan.
– Ugyan már! – noszogatott. – Bízz bennem.
Mindig ezzel jött. Ezzel meg tudott győzni.
Szó nélkül odamentem hozzá. Megálltam a zongora
mellett, és próbáltam megnyugodni. Semmi sem fog történni.
Senki sem fog ránk nyitni. Ha pedig mégis, ugyan miféle
bajba keveredhetnénk? JC megbecsült vendég volt itt. Épp
csak megpirongatnák. Ez minden.
Sikerült lecsitítanom magam. Amíg JC fel nem nyitotta a
billentyűzet tetejét, és le nem játszott egy rövid dallamot.
– Édes istenem, mit művelsz? Meghallja valaki!
Utáltam, hogy olyan ünneprontó voltam. Nem lepődtem
volna meg, ha JC felhúzta volna magát.
A szemembe nézett, és már készültem a fejmosásra.
Ehelyett azonban megnyugtatóan elmosolyodott.
– Gwen. Nyugodj meg. Csináltam már ilyet. Minden
rendben. Elég vastagok itt a falak. Úgy tervezték a termet,
hogy ne szűrődjenek ki hangok. Aki pedig mégis meghallja,
nem fog panaszkodni. Az emberek szeretik a távoli
zongoraszót.
Olyan határozott volt, olyan magabiztos.
– Engedélyed van rá, hogy itt légy, nem igaz? – kérdeztem.
– Most csak engem provokálsz.
– Nem. Nem provokállak. Csak zongorázni szeretnék.
Szóval ülj le, és hallgass.
Nem a parancsoló hangnem győzött meg. Hanem a burkolt
kérés. Kihallottam a szavaiból a szükséget. Egybehangzott
azzal a kimondatlan szükséggel, mely mellette tartott. Bármi
zaklatta is fel abban a telefonbeszélgetésben, neki így kellett
kezelnie a dolgot. Ő így dolgozta fel az ilyesmit.
És valamilyen okból meg akarta osztani velem.
Ez elhallgattatott.
– Oké.
Lekuporodtam a padlóra, és felhúztam a lábaimat, JC pedig
végigfuttatta az ujjait a billentyűkön. Alaphangok voltak,
mégis ütemesek és lágyak. Sejtettem, hogy jó lehet a
technikája, bár halvány gőzöm sem volt arról, milyen a jó
technika.
– Nem is tudtam, hogy tudsz zongorázni. – Semmit se
tudtam róla. Nem is értettem, miért épp ez a konkrét tény
volt olyan meglepő számomra.
JC vállat vont, a kezei közben újra meg újra végigfutottak a
billentyűkön. Egyik hang a másik után szabadult fel.
– A gazdag szülők szeretik lekötni valamivel a gyereküket,
hogy ne nekik kelljen foglalkozniuk vele.
Váratlanul ért ez a válasz. Eddig semmit sem osztott meg
magáról. Úgy kapaszkodtam bele ebbe az
információmorzsába, mint kisgyerek a papírsárkány
zsinegébe szélviharban.
Többet akartam. Óvatosan noszogatni kezdtem.
– Zongorázni taníttattak, hogy békén hagyd őket?
– Csss! – szólt. De azért bólintott.
Mondtam volna még valamit, ám ekkor a hangok
összeálltak valamivé, ami ismerős volt. Egy olyan dallammá,
melyet betéve tudtam. Kísérteties és felkavaró darab volt, és
olyan sok mindent idézett fel a múltamból, hogy nehéz volt
beilleszteni a jelen pillanatba. Behunytam a szemem, és
átadtam magam a sötét hangoknak. Belesüllyedtem az
emlékekbe.
Egy nő. Fiatal. Boldog. Láttam magam előtt, ahogy
mosogatás közben az olcsó lemezjátszó a kedvenc dalait
játszotta le. Ez volt a legbecsesebb tulajdona. Az egyetlen
tulajdona.
Már nagyon rég nem hallgattam ezt a zenét, ám a halála
után egy ideig egyfolytában ezt hallgattam. Újra meg újra
lejátszottam, míg tönkre nem ment a lemez, és hosszú
csendek szakították félbe rajta a kedvenc dallamokat.
Ez a dal egyszerre volt keserű és édes. Legalább annyira fájt
hallani, mint amennyire jólesett. És ahogy most JC játszotta –
rájöttem, hogy ő is így volt ezzel. Ahogy a billentyűk fölé
hajolt, ahogy organikusan növekedett, majd apadt a
dinamikája. Érezte a játékát. Mélyen érzett.
Mire befejezte, meg is feledkeztem a teremmel kapcsolatos
szorongásaimról. JC is nyugodtabbnak tűnt. Ellazultak a
vállai, és majdnem teljesen eltűnt a feszültsége. Levette az
ujjait a zongoráról, és az ölébe ejtette két kezét.
Hosszú másodpercekig nem nézett rám, aminek örültem.
Zseniálisan játszott. Nyilvánvalóan ügyes zenész volt. És az
előadás ezen oldalára kellett koncentrálnom ahelyett, hogy
milyen hatással volt rám a darab.
Végül, mire lopva rám pillantott, készen álltam.
– Ez lélegzetelállító volt, JC. Komolyan.
Bólintott, és rádöbbentem, hogy kényelmetlenül érte a
dicséret. Milyen különös! Pedig kiérdemelte az elismerést.
Ám ha ő nem ezt akarta, másképp kellett megközelítenem.
Lenyeltem a gombócot a torkomban.
– Philip Glass. A Metamorphosis II. Amikor anyám hallgatta,
még nem tudtam a darabok címét, de aztán megtanultam
őket, amikor évekkel később megvettem Normának CD-n
karácsonyra.
JC felém fordult, meglepett és elégedett arckifejezéssel.
– Nagyon jó! Nem sokan ismerik fel.
Én meg nem sok zongoradarabot ismertem fel Philip
Glasson kívül.
– Anyám imádta a zenéjét. Rajongott érte.
– Múlt időben?
Nem szoktam az anyámról beszélni. Ő azonban adott egy
csipetnyit a múltjából, amikor a szüleit említette. Illendőnek
tűnt, hogy viszonozzam.
– Hétéves koromban meghalt.
– Hogyan?
– Tüdőgyulladás okozta komplikációkban. – Azt nem
tettem hozzá, hogy a legfőbb komplikáció az volt, hogy az
apám az egyik dühkitörése során egy rúgással gyakorlatilag
beszakította a tüdejét. Anyám orvosi lapján sem említették a
dolgot. Senki sem nézett utána. Senki sem kérdezte. Azon a
környéken, ahol éltünk, így mentek a dolgok. A szegényebb
kórházak nem sokat bajlódtak az olyan esetekkel,
amelyekben a beteg nem tudott fizetni az ellátásért.
JC nem erőltette. Meglepődtem, hogy egyáltalán
megkérdezte. Az volt a legkülönösebb, hogy most, hogy
elkezdtem beszélni róla, folytatni akartam. Sosem beszéltem a
múltról. De most, ha kérte volna, mindent elmondtam volna
neki.
Nem kérte. Ezért nem mondtam semmit. Odaültem mellé a
zongoraszékre.
– Játssz valami mást!
Ujjait a billentyűkön tartotta, de még nem kezdett játszani.
 – Még Philip Glasst?
Mivel nem beszéltünk többet anyámról, nem is akartam
tovább rá gondolni.
– Ne. Bármit, csak azt ne.
Felismertem a következő darabot, amit játszott, de nem
emlékeztem a zeneszerző nevére. Ugyanolyan kísérteties és
mélyen zengő darab volt, mint Glass. De nem volt olyan
egyszerű – JC ujjai fürgén táncoltak a billentyűkön,
kinyújtotta a karját, hogy elérje a magasabb hangokat is.
Gyönyörűen játszott. Tökéletesen. Elképesztően.
Belefeledkeztem a hangba, a pillanatba. Megértettem, hogy
többet mesélt magáról szavak nélkül játék közben, mint egész
ismeretségünk alatt.
Amikor befejezte, lecsukta a billentyűzet tetejét, és felállt.
Követtem a példáját.
– Gondolom, vége az előadásnak.
– Igen. Vége. – Ellépett a zongorától, és hátat fordított
nekem, amíg kirázta a kezeit, én pedig eltűnődtem, vajon mit
titkolhat előlem. Mi lehet az, amit nem akart, hogy meglássak
az arcán.
Nem kutakodhattam. De talán azt akarta, hogy
megkérdezzem, ahogy meg is akartam kérdezni. Épp
nyitottam a számat, bár azt sem tudtam, mit készülök
mondani, amikor zajokat hallottam a szoba túlsó végéből.
Pontosabban, a falon túlról.
JC fölkapta a fejét.
– A takarítók – mondta. – Csütörtökön porszívóznak a
hétvégére.
– Akkor ideje mennünk.
Az ajtó felé indultam, ám amikor megfordultam, láttam,
hogy JC nem mozdult.
– Gyere már! Menjünk, mielőtt ránk nyitnak.
JC különös tekintettel közelebb lépett hozzám.
– Én másként gondolom.
– Mi? Csak viccelsz. Mennünk kell. – Idegesen fölnevettem.
Biztos voltam benne, hogy csak ugrat. Nem szerettem, ha
ugratnak.
JC komoly pillantással nézett rám.
– Szerintem, Gwen, itt a tökéletes alkalom, hogy
kipróbáljunk valami mást. Hogy a határokat feszegessük,
ahogy korábban mondtad.
– Komolyan beszélek, JC. – Mégis egyszerre voltam izgatott
és rémült.
– Én is. Gyere ide.
Odamentem hozzá, a pokolba is. Odamentem, ha hívott.
Amikor már elég közel voltam, kinyúlt felém, belemarkolt a
köntösömbe, és magához húzott. Majdnem összeért a szánk,
úgy suttogta:
– Mennyire tudsz csöndben maradni?
Azok után, hogy arra tanított, hogy hangos legyek?
– Nem nagyon – súgtam vissza. – Különben is, ha arra
célzol, amire szerintem célzol, nem érdekel a dolog.
– Még semmire sem céloztam. És szerintem tévedsz.
Szerintem nagyon is érdekel. – Megnyalta az alsó ajkamat, a
nyelvével ingerelt.
Hirtelen elhúzódott, és fölemelt. A zongorához vitt, és
leültetett a lecsukott tetejére.
– Dőlj hátra – mondta, és gyengéden hátradöntött, amíg el
nem terültem a zongora tetején. Kemény és hideg volt a
hangszer, még a köntösön keresztül is. Éles ellentétben állt
vibráló idegeimmel és az ereimben lüktető forrósággal.
Tudtam, mi következik. Tudtam, hogy hamarosan
levetkőztet, és kényeztetni kezd. Tudtam, hogy ránk
nyithatnak.
Mégsem tettem semmit, hogy megállítsam.
Nem ellenkeztem, amikor lehúzta a bugyimat, és a háta
mögötti zongoraszékre hajította. Hagytam, hogy
előrehúzzon, hogy a fenekem a hangszer szélére kerüljön.
Amikor behajlította és felhúzta a térdemet, nem álltam ellen.
Szélesre nyitotta a lábaimat, feltárva a puncimat. Nem
próbáltam eltakarni magam.
JC leült a zongoraszékre. Éreztem perzselő tekintetét a
puncimon.
– Tökéletes elhelyezés – mondta reszelős és fojtott hangon.
A porszívót most a szomszédos szobában indították be,
amiről eszembe jutott, hogy nem vagyunk egyedül. Pánikba
estem, és felkönyököltem.
– Nem, Gwen. Feküdj nyugodtan. – Forró és doromboló
volt a hangja. A nyugtalanságom elpárolgott, elolvadtam,
belemerültem az édes gyönyörbe, mely majdnem elfeledtette
velem, hogy miért aggódtam.
Majdnem.
Nem feküdtem vissza, hanem megpróbáltam fölkelni.
– Látom, hogy aggasztanak – intett JC a fal túloldalán
tevékenykedő takarítóbrigád felé. Aztán végighúzta az ujját a
nagyajkaimon. – De hadd aggódjak miattuk én.
– És én mit csináljak?
– Te csak próbáld visszatartani a sikoltozást. – Előrehajolt,
és végignyalta a csiklómat.
Az ajkamba kellett harapnom, nehogy felkiáltsak.
 Annyi együtt töltött éjszaka alatt JC még egyszer sem nyalt
ki. Az első napon szóba hozta a hotelszobában, azt mondta,
egy nap majd ki fog nyalni, de utána mintha nem érdekelte
volna többé a téma. A szopással is ugyanez volt a helyzet.
Egyszer, amikor a számba akartam venni a farkát, másra
terelte a figyelmemet. Értettem a célzást. Valamiért az orális
szex kiesett. Talán túl intimnek találta. Vagy egyszerűen csak
nem szerette.
Ma este azonban meggondolta magát. Úgy tűnt, ma este be
akarta tartani az ígéretét.
Körözni kezdett a nyelvével a csiklóm körül, gyengéden
masszírozta, majd hosszan, érzékien végignyalogatta. Ezt a
mozdulatsort ismételgette, a nyelve mintha az ellenkező
irányba mozgott volna – nem tudtam biztosan. Túlságosan
lefoglalt az élvezet ahhoz, hogy erre tudjak figyelni.
A testi gyönyör mellett a látvány is megbabonázott.
Eksztázisba estem. Ahogy elnéztem JC-t, a fejével a lábaim
közt, ahogy mélyen a szemembe nézett, miközben nyelvével
az intim részeimet kényeztette – ez volt a legszexisebb
látvány, amiben valaha is részem volt.
Ezúttal mélyebbre nyúlt a nyelvével, és elidőzött a
nyílásnál.
– Szereted nézni? – Végigdörzsölte a fogsorával az
érzékeny húst.
– Igen – feleltem egy sóhaj kíséretében.
– Tudtad, hogy direkt tartogattam későbbre?
Megráztam a fejem. Nem találtam a szavakat.
– Már olyan régóta szerettelek volna így kényeztetni. –
Nagyon közel volt a puncimhoz, éreztem a leheletét nedves
bőrömön. – Szopogatni és nyalogatni. Megízlelni. Tudod,
miért?
– Miért? – Kíváncsi voltam, vajon megerősíti-e a sejtésemet.
Ugyanakkor azt is akartam, hogy befejezze a beszédet, és
folytassa, amit az imént csinált.
– Mert sose kérted. Mondtam, hogy azt akarom, hogy kérd.
Ó. Hát erről lenne szó. Tényleg ezt mondta, nem igaz?
Talán én voltam az, aki kerülte a dolgot az intimitás miatt.
– De már nem bírok tovább várni.
Épp meg akartam köszönni, amikor egy újabb nyalintás
elterelte a figyelmemet. Aztán az ujjaival szétválasztotta a
nagyajkakat, és szopogatni kezdte a csiklómat.
A picsába is, őrjítő volt! Olyan rohadtul jó érzés. Mintha
közvetlenül az idegközpontom gyulladt volna ki, és most
lángoltam.
Hátrazuhantam a zongorára, többé nem bírtam tartani
magam. Ziháltam, nyögtem és vonaglottam. Amikor el
akartam húzódni, hogy enyhüljön ez a lehengerlő gyönyör,
JC megragadta a csípőmet, és közelebb húzott magához.
Vihar kavargott az ajkai alatt. Minden nyelvcsapással egyre
nedvesebb lettem, a combizmaim megfeszültek, a gyönyör
már a küszöbön volt.
Lecsúszott a lábam a zongoráról, JC pedig a vállára tette.
Elhúzódott, hogy ismét mondjon valamit, de ezúttal fürge
hüvelykujjával helyettesítette a száját.
– Amilyen hangos szoktál lenni kefélés közben, ez most
nagyon nehéz lehet neked. – Kiegyensúlyozott, nyugodt
hangon beszélt, míg én épp az ellenkezőjét éreztem. – De
most, hogy keményen kell dolgoznod azon, hogy visszafogd
magad, meg fogsz lepődni, milyen csodálatos érzés lesz,
amikor elélvezel.
 Nagyon nehéz volt. Már így is küszködtem, a nyögéseim
halk, szaggatott kiáltásokká csitultak.
– Ha akarod – javasolta, és az ujja már a nyílásom körül
körözött –, harapj rá erre. – Meglengette a bugyimat a
levegőben, majd a bugyimat még mindig feltartva lehajolt
szopogatni a csiklómat, közben több ujjával is belém hatolt.
Kitéptem a kezéből a bugyit, és a számba tömtem, nehogy
hangosan felkiáltsak.
Homályosan észleltem, hogy a szomszéd szobában
kikapcsolták a porszívót. De ez csak háttérzaj volt. Irreleváns.
Csak a bensőmben növekvő feszültség számított, ami JC
simogatása és nyalogatása nyomán egyre csak nőtt. Nőtt és
felerősödött, míg végül nem maradt más lehetőség, csak az,
hogy felrobbanjon bennem.
Begörbült a hátam, és elemelkedtem a zongoráról, ahogy
végigsöpört a testemen a gyönyör, melybe beleremegett a
puncim, és minden porcikám lángolni kezdett. Megfeszült az
állkapcsom, ahogy a puncim összeszorult JC ujjai körül.
Szédültem. Elaléltam.
JC még akkor sem engedett el, amikor elélveztem. Tovább
kefélt a szájával, a kezével, és az első orgazmus még el sem
csitult, amikor már éreztem a második közeledtét. Túl sok
volt. Azt akartam, hogy vége legyen. Fel akartam kiáltani, és
könyörögni, hogy hagyja abba.
És azt akartam, hogy soha ne érjen véget. Bele akartam
halni a pillanat érzéki gyönyörébe. Biztos voltam benne, hogy
ha hagyná, hogy bevégezzem, egy új, vad és erős lényként
születnék újjá.
Csillagok tűzijátéka robbant a szemem előtt, amikor rám
tört a következő orgazmus.
 Aztán fénybe borult a terem.
Beletelt egy másodpercbe, mire felfogtam, mi történik,
különösen, mivel ebben az állapotban nehezemre esett
gondolkodni. JC azonban világossá tette.
– A fenébe! Mennünk kell.
Szédelegve felültem, és néhány pislogás után rádöbbentem,
hogy nem az orgazmustól láttam a fényt, hanem azért, mert
felkapcsolták a villanyt. A bejárati ajtó felé fordultam. Tárva-
nyitva volt. A szállodai takarítók egyenruháját viselő nő
lépett be, maga előtt tolva a porszívót. Egyből észrevett
minket.
– Hé, mi folyik itt?
Gyorsan leugrottam a zongoráról, és JC-vel a legközelebbi
ajtó felé futottunk. Nem néztem hátra, hogy követ-e
bennünket. Átrohantunk a konferenciatermen, ki a folyosóra,
majd a lifthez.
JC folyamatosan nyomogatta a gombot, mintha attól
gyorsabban nyílna ki a liftajtó, miközben én hátrafelé
nézegettem, hátha utánunk jönnek.
A liftajtó azonban kinyílt, és beugrottunk, mielőtt bárki is
követhetett volna. Benn, a liftben összenéztünk. Aztán
nevetésben törtünk ki.
– Elnézést – szóltam, amikor észrevettem, hogy nem
vagyunk egyedül. Ekkor döbbentem rá arra is, hogy
hátrahagytam a bugyimat. Szorosabbra húztam magamon a
köntöst, és oldalba böktem JC-t a könyökömmel.
JC hátrapillantott a mögöttünk álló párra. Majd
visszafordult hozzám. Közelebb húzott magához – olyan
közel, hogy éreztem kemény farkát a nadrágjában – és a
fülembe suttogott.
 – Olyan jó kislány voltál! Ígérem, a szobában befejezzük.
Sőt, most, hogy megízleltelek, nem hinném, hogy le tudnám
venni rólad a számat, akár kéred, akár nem.
Noha halkan beszélt, biztos voltam benne, hogy a többiek
is hallották.
A legkevésbé sem érdekelt.
Elvigyorodtam, és a nyakához bújtam. Egyből
mozdulatlanná dermedt. Zavartan elhúzódtam. Épp az imént
hagytam, hogy a nyelvével és az ajkaival kényeztessen, de
egy ölelés túl meghittnek számított?
Elnéztem JC-t, talán választ keresve az arcán, de elfordult
tőlem, mintha hirtelen érdekelni kezdték volna az egymást
váltó számok a panelen. Amikor kinyílt a liftajtó az
emeletünkön, kézen fogott, és kihúzott a liftből anélkül, hogy
rám nézett volna.
Igyekeztem nem engedni a csalódottságnak. Emlékeztettem
magam, hogy mi nem ezt jelentjük egymásnak. Nem vagyunk
ilyen meghitt viszonyban. Nincs közöttünk semmi személyes.
Tudtam, mibe mentem bele.
A gond csak az volt, hogy változtam. JC megváltoztatott.
Apránként lerombolta a falaimat, és kiszabadított.
Az ő falai viszont változatlanul magasak és
megdönthetetlenek voltak.
 Tizedik fejezet

Legközelebb egy hónappal később történt meg, hogy

elaludtam JC mellett.
És ezúttal nem csak elszenderültem. Két-három óra körül
elaludtam, és mire felébredtem, már beszűrődött a napfény
az erkélyről.
Olyan pánik tört rám, mintha átaludtam volna az
ébresztőóra riasztását. Felültem.
– A fenébe!
JC is fölpattant mellettem, kócosan és csipás szemmel.
– Mi van?
Nyilvánvaló volt, hogy ő is elaludt, ami még
különösebbnek hatott, mint az én elszenderülésem. Az együtt
töltök hetek alatt ugyanis az már világosan kiderült, hogy JC
nem hazudott, amikor azt mondta, hogy alig alszik. Hiába
volt más az időbeosztása, mint nekem, mindig sikerült a
fáradtság legapróbb jele nélkül végigcsinálnia a találkáinkat.
Az ébresztőórára pillantottam. Kilenc óra hét perc. Ilyenkor
szoktak elválni útjaink. Ilyenkor szoktam felöltözni, kihagyva
a zuhanyozást, majd taxiba ülök, és hazamegyek a lakásomra,
ahol kimerülten bezuhanok az ágyba, amíg föl nem kell
kelnem csütörtök este, hogy munkába menjek.
Különös volt ez az eltérés a jól megszokott rutintól.
És elsöprő erejű. Mert mindannak ellenére, amit az elmúlt
hetekben műveltünk egymással, a közös ébredés az intimitás
első jele volt. Nem volt jó szagom, és rossz ízt éreztem a
számban. Túlságosan is intim volt. JC rendesen kitanított,
hogy az intimitás nem volt benne a szerződésünkben.
Felhúztam a takarót, hogy eltakarjam meztelen testemet.
– Sajnálom – mondtam.
JC megdörzsölte a szemét, majd a feje fölé emelte a karját és
nyújtózkodott, közben ásított egy nagyot.
– Miért?
Istenem, fantasztikusan nézett ki így reggel. Elég lenne, ha
csak magára dobna valami ruhát, és kisétálhatna a
szállodából, úgy is szuperül nézne ki.
Ami felbosszantott. Főleg, mivel kávé nélkül nem bírtam
rendesen felébredni.
– Mit sajnálsz? – kérdezte ismét, és összekulcsolta a kezét a
tarkóján.
Még az illata is jó volt. Férfias és pézsmaillatú. Ez nem fair!
– Hogy elaludtam – feleltem egy sóhaj kíséretében. – Az
istenit! Elpazaroltam az egész éjszakánkat. – Hátrazuhantam
az ágyra, és eltakartam a szemem a karommal. – Most pedig
el van cseszve az időbeosztásom. – Este tízkor dolgoznom
kellett, és másnap reggel hatig nem érek haza. Hosszú
műszak lesz.
Ráadásul tényleg sajnáltam, hogy pocsékba ment az
éjszaka. Túlságosan jó volt az együtt töltött idő ahhoz, hogy
ne akarjam kiélvezni minden percét. Erre négyszázhúsz ilyen
percet gyakorlatilag átaludtam.
Az istenit!
Felnyögtem az elszalasztott lehetőség miatt, és a párnába
fúrtam az arcom.
 – Vajon honnan tudtam, hogy morcos vagy reggelente? –
JC kedélyes volt, mint mindig.
– Nem is tudom. Talán mert én mindig morcos vagyok. –
Megmozdult alattunk az ágy, ahogy JC kikászálódott belőle.
Felpillantottam, és láttam, hogy a fürdőszoba felé indult,
meztelenül is teljes magabiztossággal. Nyitva hagyta az ajtót,
ami szintén túlságosan intim gesztus volt, még akkor is, ha az
ágyról nem láttam őt. Még akkor is, ha mostanra rengetegszer
érintettem a farkát.
Miután végzett, megállt a küszöbön, és rám nézett.
– Szerintem ez nem igaz. – Mielőtt válaszolhattam volna,
hozzátette: – De rendelek neked kávét, ha szeretnéd.
– Istenem, igen!
– Nem is tudtam, hogy ilyen könnyű kicsalogatni belőled
ezt a kifejezést. Valamit rosszul csináltam.
Fölnevettem.
– Semmit se csináltál rosszul. Hidd el. – A még mindig
sajgó combjaim is JC technikáját dicsérték.
Leült mellém az ágyra, hogy felhívja a szobaszervizt.
Vissza kellett fognom magam. Olyan… kellemes volt,
mondogattam magamban, hogy ilyen közel volt hozzám,
hétköznapi dolgokról beszélt és hétköznapi dolgokat csinált,
melyeknek semmi közük nem volt az előjátékhoz vagy
egyáltalán a szexhez.
Ugyanakkor ez nyugtalanító is volt. Érthetetlen. Nem
tudtam, hogyan reagáljak rá. A testem be volt gerjedve, mint
mindig, ha JC a közelemben volt, a vágy mégis csupán
háttérzaj volt, nem süketített meg. A zene, amit hallottam,
valami új és különös, egyben csodálatos dolog volt.
JC reggelit is rendelt a kávé mellé, majd ledőlt mellém az
ágyra. Felkönyökölt, és kisimította csapzott hajamat az
arcomból.
Túlságosan intim.
Amilyen tartózkodó volt eddig, most miért hagyta annyi
hét után, hogy ilyen meghitt legyen ez a reggel? Vajon
próbára akart tenni? Vagy meggondolta magát? Vagy csak én
értettem félre valamit?
– Szóval, mit csinálsz ma? – kérdezte. – Ébren maradsz?
Gondolni sem tudtam a napomra – még azt se tudtam,
most mihez kezdjek. Elfordultam, és felbámultam a
mennyezetre, így szerezve vissza magamnak némi privát
szférát.
– Ja. Azt hiszem.
Az igazat megvallva, fel kellett kelnem, felöltöznöm, és
hazamennem. Mint mindig. Ráérek utána kitalálni, hogy
mihez kezdjek.
De most, hogy reggelit rendelt…
– Használd ki a délelőttöt, és talán dőlj le egy kicsit munka
előtt – javasolta JC. – Volt valami, amit el akartál intézni?
Kávé előtt voltam, zavarba ejtő helyzetben, egy meztelen
pasi mellett – komolyan azt várta tőlem, hogy válaszolni
tudjak a kérdéseire?
Oké, meg tudom csinálni. Behunytam a szemem, és két
ujjal összenyomtam az orrnyergem. Tehát, a napom.
Megreggelizek vele, mivel erre számít. Aztán kezdek valamit
a délelőttömmel. Később ledőlök. Munkába megyek.
Ismét kinyitottam a szemem.
– Valójában ez nem is rossz ötlet.
Felültem, és nekitámaszkodtam az ágytámlának, miközben
hangosan gondolkodtam.
 – Holnap lesz Norma szülinapja. Arra gondoltam,
elkészíthetném a reggelijét, mielőtt munkába megy.
Elmehetnék a piacra némi friss zöldségért az omletthez.
– Ki az a Norma?
– A testvérem. – Még mindig nem döntöttem el, mit adjak
neki ajándékba. Norma olyan hatékonyan gondoskodott
magáról – nehéz volt olyasmit találni neki, aminek tényleg
hasznát is veszi.
Volt egy ötletem, de nem sok esély volt a megvalósulására.
Mivel tudtam, hogy ha üzenni akarok Bennek a kórházba,
előbb Normával kell egyeztetnem, ezért találnom kellett
valami más módszert arra, hogy kapcsolatba léphessek vele.
Szerencsére Norma a konyhapulton hagyta Ben pasijának a
számát. Üzentem neki, és szóltam, hogy közeleg Norma
szülinapja, és nagyszerű ajándék lenne Norma számára, ha
Ben felhívná.
Önző ajándék volt. Legalább annyira szántam magamnak,
mint Normának.
Mivel azonban semmit sem hallottam Eric felől, csak egy
megerősítést, hogy megkapta az üzenetemet, úgy tűnt,
valami más ajándék után kell néznem. Ezért hozzátettem:
– És kéne neki valami ajándék is.
JC bólintott, és összevonta a szemöldökét, mintha
töprengene valamin. Végül így szólt:
– Ez elég unalmasnak ígérkezik. Veled tartok. – Aztán
fölállt, és a komódhoz lépett.
Ugyanolyan döbbenten ültem fel, mint amikor ragyogó
napsütésre ébredtem.
– Tényleg? Most mondtad, hogy unalmasnak ígérkezik.
– De ha ott leszek, nem lesz az. Ezért igen, én is megyek.
 – Komolyan nem szükséges. – Majd, mivel ez udvariatlanul
hangzott, kijavítottam magam. – Úgy értem, nem kell
dolgoznod, vagy visszamenned Los Angelesbe? – Egyből
aggódni kezdtem, hogy ez hogy hangzott. Mintha azt
akarnám, hogy ne jöjjön velem? Mert nem erről volt szó. Csak
hát… soha semmit nem csináltunk együtt a szállodai szobán
kívül, leszámítva a kis kiruccanást a zongorához.
JC felhúzta a bokszeralsóját, mielőtt visszafordult hozzám.
Amitől megkönnyebbültem. Így kevésbé feszélyezett az
intimitás.
– A gépem este indul – mondta. – És csütörtökönként
újabban csak annyit csinálok, hogy kialszom magam.
Ha ezt tudom, együtt is aludhattunk volna, ahelyett, hogy
hazamennék egyedül aludni…
Aludhattunk volna. De nem lett volna szabad. Egy
érzelmektől mentes kapcsolatban jobb külön aludni. Arról
nem is beszélve, hogy nem töltjük együtt az egész napot a
hálószobán kívül.
JC most egy kihúzott egy másik fiókot, és elővette a
farmerét.
– Mivel azonban mindketten fél éjszaka aludtunk, most
szabad vagyok.
Nahát. Az ajkamba haraptam, amíg megemésztettem ezt a
hirtelen támadt érdeklődést a szállodai szobán kívüli közös
tevékenységek iránt. Tényleg olyan rossz ötlet lenne?
Marcusszal is barátok voltunk a szexuális kapcsolaton kívül.
Moziba jártunk, együtt lógtunk. Aztán belém zúgott.
JC viszont… nem volt az a szerelmes típus. Alig hagyta,
hogy betekintsek a vaskos falak mögé, melyeket maga köré
emelt. Éppen ezért volt olyan különös, hogy ma velem akart
lenni. Talán csak társaságra vágyott. Túlreagálom a dolgot?
– Akarod, hogy inkább ne menjek?
Felnéztem JC-re. Ez volt a nagy kérdés – akartam, hogy
velem jöjjön? A válaszom egészen más volt, mint amire
számítottam.
– Szeretném, ha jönnél. Különben, mint mondtad, unalmas
lenne.
– Nagyszerű! – Már a puszta mosolya miatt megérte így
döntenem. Nemcsak bizseregni kezdett tőle a hasam, de a
szívem is átmelegedett.
– Miért nem ugrasz be a zuhany alá? Fogadok, hogy itt lesz
a reggeli, mire elkészülsz. Én majd utána zuhanyozom.
– Oooké. – Szinte azt vártam, hogy együtt zuhanyozunk.
Ilyet még nem csináltunk, de sokkal izgalmasabbnak
hangzott.
JC a köntössel várt az ágy mellett. Fölálltam, és belebújtam.
Amikor megfordultam, összehúzta a derekam körül.
– Mondanám, hogy várjuk meg a kaját, aztán
zuhanyozzunk együtt – súgta a fülembe, – de mindketten
tudjuk, hogy ha így tennénk, sose lépnénk ki ebből a
szobából. – Beleharapott a fülcimpámba. – Úgyhogy nyomás
a zuhany alá, mielőtt azt találnám mondani, hogy ne fáradj
ilyesmivel.
Ez már sokkal inkább úgy hangzott, mint az a JC, akit én
ismertem. Csábító és huncut volt. Azzal a különbséggel, hogy
máskor nem szokta érdekelni, kijutunk-e a szobából vagy
sem. Az sem érdekelné, hogy eljussak a zuhanyzóig – rám
vetné magát, mielőtt akár egy lépést is tehetnék a
fürdőszobaajtó felé.
Szóval mi volt ez az egész?
 Kihasználtam az alkalmat a zuhany alatt, hogy
végiggondoljam a dolgokat. Nem sok választási lehetőségem
volt – rákérdezhetek nyíltan, hogy mi történik, de akkor
valószínűleg lerázna. Mondhatnám, hogy meggondoltam
magam, és mégis inkább hazamegyek. Vagy beletörődöm a
helyzetbe, és semmit sem kérdőjelezek meg.
Végül az utolsó opciót választottam. Végül is, JC épp arra
tanított, hogyan engedjem el magam. Talán ez is csak egy
újabb lecke volt. Ha ő nem aggódik a szabályaink miatt,
akkor nekem sincs okom az aggódásra.

***
Mivel Norma újabban érdeklődni kezdett a fehérneműk iránt,
úgy döntöttem, veszek neki egy ajándékutalványt a La
Perlában, az egyik kedvenc felvágós butikomban. Nem volt
egy hosszadalmas mutatvány, JC azonban még így is
elszórakoztatta magát.
– Ehhez mit szólsz? – kérdezte, és felmutatott egy
leheletvékony, vörös melltartót a hozzá illő bugyival.
– Szerintem nem a te színed.
Az eladó kuncogott a válaszom hallatán.
– Rajtad viszont elképesztően áll a vörös! Majdnem olyan
elképesztően, mint a semmi.
Belepirultam ebbe a nyílt beszélgetésbe.
– Mások is vannak körülöttünk, JC.
– Na és, ha vannak. Őket is megkérdezem. – Odahozta a
fehérneműt a nőhöz, aki épp engem szolgált ki. – Nem
gondolja, hogy tökéletes lenne Gwennek?
– Ez egy népszerű darab, uram. Rengeteg hölgy szereti
harisnyatartóval viselni – felelte a nő, miközben a pilláit
rebegtette JC-re, ami sejtésem szerint nem annyira a
termékről szólt, mint arról, hogy milyen ellenállhatatlan volt
JC.
Bevallom, jót tett az önérzetemnek, hogy JC velem volt.
Nem „velem” velem, hanem csak erre a napra velem.
– Ez már tetszik! Megveszem. – Amikor ellenkezni
akartam, így szólt: – Ahonnan én jöttem, ott a szülinapos
testvérének is szokás ajándékot adni.
Nem tudtam, vitába szálljak-e vele. Drága ajándék volt, de
tudtam, hogy ő az a fajta férfi, aki szívesen költötte a pénzét.
Én pedig fel akartam venni a kedvéért azt a fehérneműt. Már
attól begerjedtem, ahogy elképzeltem, hogy lefejti rólam a
harisnyatartót.
Ezért belementem a játékba.
– Honnan is jöttél pontosan?
– Csss! Nem árulhatom el. Emlékszel?
– Felőlem. A te pénzed. – Eltettem Norma
ajándékutalványát, és az ajtó felé indultam, nehogy véletlenül
meglássam JC vezetéknevét a hitelkártyáján.
– De, ugye, fölveszed? – szólt utánam.
Hátranéztem a vállam fölött, és a szám elé tartottam az
ujjam.
– Azt nem árulhatom el. – Mosolyogva léptem ki a
butikból, büszke voltam a flörtölésünkre. Nem szoktam ilyen
játékos lenni. Jó érzés volt. Felszabadító. Egyáltalán nem tűnt
természetellenesnek.
– Most hová? – kérdezte, amikor utolért odakint.
– A legközelebbi piac, ami csütörtökön nyitva tart, Port
Authorityben van. – Utánanéztem, amíg ő odabent volt.
JC az órájára pillantott, mielőtt a járdaszegélyhez lépett,
hogy leintsen egy taxit.
– Ez az utolsó hely, ahová ma megyünk?
– Miért? Menned kell valahová? – Valóban ez volt az utolsó
elintéznivalónk, de arra számítottam, hogy a délutánt is
együtt töltjük. Hirtelen megijedtem, hogy meggondolta
magát. Lehet, hogy rájött, mégsem olyan jó ötlet együtt lógni?
Ugyanakkor rádöbbentem, mennyire ellentmondásosak
voltak a vágyaim. Először túl meghittnek tartottam a közös
vásárlás gondolatát. Aztán belementem. Most jól éreztem
magam, és szinte azt akartam, hogy sose legyen vége.
Pontosan ezért nem tetszett az ötlet az elején. A hálószobán
kívül túl nehéz volt lazán venni a dolgokat.
– Csak a szállodai szobába. – Felmutatta a La Perla táskát. –
És nem a fáradtság miatt.
Nagyot nyeltem, és örültem, hogy pont lefékezett
mellettünk egy taxi, így nem kellett válaszolnom.
A sofőr beszédes kedvében volt, JC pedig szóval tartotta
egészen a piacig. Csodáltam, amiért olyan könnyen tudott
tréfálkozni. Hogy egy vadidegennel is össze tudott
barátkozni. Ugyanakkor, a testi ismeretségünket leszámítva
én sem álltam sokkal közelebb hozzá, mint a taxisofőr.
Rájöttem, hogy bár nyitott könyvnek tűnt, sokkal több titka
volt, mint nekem.
Még egyikünk se járt a célba vett termelői piacon, ezért
útbaigazítást kellett kérnünk. Kisebb piac volt, mint ahová
Normával szoktam járni, de minden szükséges zöldségük
megvolt. JC pedig ismét könnyen elszórakoztatta magát.
– Melyik a jó méret, Gwen? – kérdezte, amíg én az
avokádókat nézegettem.
Amikor megfordultam, egy vékony uborkát tartott maga
elé. Alacsonyan. Az ágyéka előtt.
– Ez?
Legyintettem.
– Hagyd abba.
– Ez jobb?
Nem tehettem róla – ismét felpillantottam. Ezúttal egy
vaskos, rövid uborkát tartott. Fölnevettem.
– Határozottan nem.
– Na és ez? – A következő uborka sokkal… ismerősebb…
méretű volt. JC a hóna alá vette a La Perla papírtáskát, hogy
mindkét keze szabad legyen. Aztán simogatni kezdte a
zöldséget. – Hosszú és vastag. Ezt szereted, nem igaz, Gwen?
Már égett az arcom. Körülnéztem, nem figyel-e minket
valaki, közben leszidtam JC-t.
– JC, elég! Teljesen…
– Zavarba hozlak? – fejezte be kérdő hangsúllyal.
– Nem. – Lehalkítottam a hangom. – Azt akartam mondani,
hogy begerjesztesz. – Valószínűleg butaság volt, de az igazat
megvallva, nem azért, mert olyan szexi lett volna. Egyszerűen
csak… önmagát adta. És jól érezte magát. Játékos kedvében
volt. Amitől én is jobb kedvre derültem. És ez indított be,
nemcsak rá, hanem úgy általában az életre.
De rá is.
Az uborkákra viszont nem. Ezt gyorsan tisztáztam is.
– Ez nem azt jelenti, hogy zöldségeket hozhatsz az ágyba.
– Akkor talán félretesszük a következő kiruccanásunkra a
zeneterembe. Ha már az ágy kiesett. – Rám kacsintott, és a
kosaramba dobta az uborkát.
Felsóhajtottam, de nem lepleztem a mosolyomat.
– Hozz néhány tököt is, rendben? Norma imádja.
 JC kiválasztott kettőt, és odahozta nekem.
– Idősebb nálad a testvéred, vagy fiatalabb?
– Öt évvel idősebb. De még mindig nagyon közel állunk
egymáshoz. Igaz, néha mintha az anyám lenne, nem a
nővérem. – Többet mondtam a kelleténél, többet, mint amit
kérdezett, de annyira ellazított a közös program, hogy
természetesnek tűnt a beszélgetés. Legalább a nővéremről
beszéltünk, nem rólam.
– És hányadik szülinapja lesz?
Felgyorsult a szívverésem, amikor rájöttem, hogy azért
kérdi, hogy ki tudja számolni az én koromat. Úgy tettem,
mintha egy paradicsomot vizsgálnék, amíg ezt
végiggondoltam. Elárulnám neki, ha tényleg ezt akarná. De
mostanáig nem osztottunk meg egymással semmi
személyeset. JC ragaszkodott hozzá, én pedig… Nos,
gondoltam, segít a távolságtartásban.
De már nem voltam benne biztos, hogy számított. Azt
viszont tudtam, hogy ha egyszer elkezdjük megosztani
egymással a magánéletünket, többé nincs visszaút. Nem lehet
visszavonni. Egy híd lenne köztünk, melyen nem tudnánk
nem átkelni.
Letettem a paradicsomot, és odafordultam hozzá.
– Tényleg azt akarod, hogy válaszoljak? Tudom, mit
gondolsz a „semmi személyes” szabályról.
JC legyintett, mintha vissza akarná vonni, amit az imént
mondott.
– Igazad van. Ne áruld el.
Visszafordultam a paradicsomokhoz, és igyekeztem
figyelmen kívül hagyni a csalódottságomat.
– Csakhogy…
 Fölkaptam a fejem.
– Csakhogy mi?
– Csakhogy kíváncsi vagyok. Rád. – Óvatos volt az
arckifejezése, mintha nem lenne biztos abban, hogy ezt el
tudom fogadni.
Amitől majdnem elnevettem magam, mert már nagyon
régóta szerettem volna beszélni vele magamról. Ő viszont ezt
nem tudhatta, ezért közönyt színleltem.
– Úgy tudtam, hogy végül ide jutunk. – Ismét büszke
voltam az évődésünkre. Tetszett ez az énem. Meg tudnám
szokni.
JC felnevetett.
– Milyen szemtelenek vagyunk ma!
– De most komolyan, hogy ne lenne valaki kíváncsi erre? –
Végigmutattam magamon.
– Őszintén szólva, én is ezt kérdem magamtól,
valahányszor meglátlak. – Én csak vicceltem, JC arca azonban
komoly volt.
Furcsán éreztem magam tőle. Kimelegedtem, és nevetni
támadt kedvem. És összezavarodtam. Nem voltam benne
biztos, hogy mit értett ezalatt. Talán azt, hogy mások miért
nem érdeklődnek irántam? Vagy azt, hogy ő miért nem?
Esetleg úgy értette, hogy érdeklődött irántam, de nem
tudott kérdezgetni?
Bármi volt is a válasz, váratlanul ért, és nem tudtam
hirtelen visszavágni.
– Öt évvel idősebb nálam. Januárban töltöttem be a
harmincat. – Majd óvatosan, de azért úgy, hogy ne tűnjek
óvatosnak, megkérdeztem: – Na, és te?
– Én júliusban leszek harmincöt.
 – Ó! De öreg vagy! – ugrattam.
– Hé, azt szokták mondani, hogy fiatalabbnak nézek ki a
koromnál.
– Valóban. Mint egy dedós. – Én is fiatalabbnak néztem a
koránál, noha nem lepett meg, hogy tévedtem. – Hogy tudsz
bármiféle üzletet kötni ilyen kölyökgólyaképpel? – Most,
hogy rákaptam az incselkedés ízére, nem tudtam leállni.
– Haha! – Felnézett a biztonsági tükörbe, és megdörzsölte
borostás állát. – Valójában az arcom segít. Nem akkor, amikor
megkörnyékezem az embereket, hanem amikor rájönnek,
hogy értem a dolgomat, és hogy jól használom az arcomat
ahhoz, hogy megszerezzek bármit.
– Mint azokat a lányokat, akik önként ledobálják a
ruháikat, és öltánccal szórakoztatnak mások előtt?
Vállat vont.
Én azonban csak arra tudtam gondolni, hogy harmincöt
éves. Tudok róla valamit, és harmincöt éves.
Többre vágytam.
– Pontosan mivel foglalkozol? – kérdeztem, ahogy a
krumplik felé vettem az irányt. Arra az esetre, ha habozna,
még hozzátettem: – Ez így fair, mivel te is tudod, hogy én
mivel foglalkozom. – Különös, hogy eddig nem is gondoltam
erre az érvre.
JC habozás nélkül válaszolt.
– Befektető vagyok. Az emberek megkeresnek az
ötleteikkel, én meg befektetek beléjük. – Felmutatott egy
csokor sárgarépát, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
Megráztam a fejem, és a paprikákra mutattam.
– Miféle ötletekbe?
– Például amin most dolgozom. Találtam egy kölyköt –
még tinédzser, de zseniális a kis rohadék –, aki kitalált egy
újfajta közösségi hálót, amit most fejlesztünk. Olyasmi, mint a
LinkedIn, és egy kicsit, mint a Facebook, de kizárólag
vállalkozásoknak és szervezeteknek, hogy együtt tudjanak
működni a promócióban. – Beletett egy zöldpaprikát a
kosárba. – Nem túl érdekes.
– Szerintem nagyon érdekes. – Egek, remélem, nem tűnök
túl lelkesnek.
– Hidd el, nem az. Mindenesetre a kölyök irányítja a
munkát. Egy csapat ember dolgozik a keze alá, hogy
megvalósítsák a terveit. Tőlem kapják a fizetésüket. Ha pedig
végül sikerül pénzzé tenni az oldalt, jókora százalékot kapok
a nyereségből.
– Szóval idejössz minden héten, hogy ellenőrizd, hogy
haladnak? – Kezdtem megérteni az utazgatást.
– Többek közt. Aha. – Nekem szegezett egy csokor zellert. –
De most vissza hozzád. Hogy kerültél egy klubba?
– Vendéglátás szakon végeztem. Amikor lediplomáztam,
épp kínálkozott egy állás az Eighty-Eighthben. Elvállaltam. –
Fantasztikus érzés volt így beszélgetni vele. Majdnem olyan
fantasztikus, mint a szex. Érezhető volt az őszinte
érdeklődése irántam, és már nem aggódtam, hogy túl
lelkesnek tűnök, egyszerűen csak mondtam a magamét.
– Diploma, mi? Nézzenek oda, Okoska. És mielőtt
megkérded, nekem még diplomám sincs. Otthagytam az
egyetemet, miután megkerestem az első millióimat. Húszéves
voltam. – Cuki volt, amikor dicsekedett. Mintha le kellene
nyűgöznie. Mintha nem nyűgözött volna le már így is
mindennel. – Nem akarsz máshol dolgozni? Vagy jól érzed
magad a klubban?
 – Jól érzem magam. Miért, talán segítesz saját klubot nyitni,
ha megkérlek? – Már nem is színleltem tovább a nézelődést.
JC zsebre tette a kezét, és vállat vont.
– Ha van egy innovatív ötleted, akkor igen.
– Én nem vagyok olyan innovatív. Maradok, ahol vagyok.
Ez a legjobb klub a városban. Semmi okom elmenni. – És
mivel abban bíztam, hogy többet is elárul a kapcsolatáról a
főnökömmel, hozzátettem: – Matt pedig jó főnök.
JC a hagymák felé fordult, pedig már kiválasztottuk, amire
szükségünk volt.
– Egy klubban akarsz dolgozni életed végéig?
Teljesen elsiklott a figyelme Matt felett. Hát, legalább
megpróbáltam.
– Azt hiszem. Ismerem ezt az üzletet. És mindig is éjjeli
bagoly voltam. – Odaléptem mellé, a vállunk egymáshoz ért.
Még kabáton keresztül is forrni kezdett a vérem az
érintésétől.
– Nem is tudom. – Gyengéden oldalba bökött. – Én inkább
vadmacskának neveznélek, mint bagolynak. Hallottalak már
sikoltozni az éjszakában. – Felém fordult, egyik ujját az állára
tette. – Sőt, most, hogy belegondolok, már dorombolni is
hallottalak.
A szemébe néztem.
– Azt csak neked szoktam.
– Az jó. – Hiányzott a tekintetéből a vágy, amire
számítottam, és ettől sokkal bensőségesebbnek tűnt a
megjegyzés, mint amilyennek nyilván szánta.
Lehet, hogy túl sokat mondtam ezzel, de komolyan
gondoltam, amikor hozzátettem:
– Szerintem is jó.
 Nem szóltunk többet, amíg ki nem fizettem a zöldségeket.
Amíg az eladó becsomagolta őket, JC így szólt:
– Tudod, jó téged más környezetben látni. Kevésbé tűnsz
vaskalaposnak, mint máskor.
– Bevált az őrült terved – mondtam. Persze igaza volt.
Tényleg lazább voltam, de ez inkább az ő közelségének volt
köszönhető, mintsem a korábbi szexnek. – De ezt már eddig
is tudtad. Láttál már ellazulni.
Elvette a szatyrokat az eladótól, és berakta őket a La Perla
táskába.
– Valóban láttalak. Csak nem tudtam, milyen vagy a
hálószobán kívül.
Meglepő módon nem jöttem zavarba attól, hogy az eladó is
hallotta ezt a megjegyzést. Megköszöntem neki, és
továbbálltam, hogy haladhasson a sor. Megvettük a
zöldségeket, indulhattunk volna, de még túlságosan
lefoglaltak a gondolataim.
– De nem a hálószoba az egyetlen hely, ami számít?
– Nem – felelte JC. – Az életed az egyetlen, ami számít. A
háló csak a kapu. – Észrevett valamit mögöttem. – Narancs!
Észre se vettem.
Odalépett a gyümölcsökhöz. Követtem, közben a
megjegyzésén rágódtam. Újra zűrzavaros érzések törtek rám.
Vajon kezdettől fogva úgy tervezte, hogy ez nem csak a
szexről fog szólni? Mert ha igen, akkor ki kell szállnom ebből.
Az érzelemmentes szex működött. Az érzelemmentes való
élet viszont nem. Ennyit már tudtam magamról. Eleve épp
ezért nem töltöttem együtt senkivel az időmet – nehogy
kötődni kezdjek valakihez.
De talán félreértettem. Talán csak arra célzott, hogy amit az
ágyban csinálunk, annak az ő személye nélkül is hatnia
kellene az életemre, és csak véletlenül alakult úgy, hogy most
együtt töltjük az időnket.
Tudtam, hogy ezt tisztáznom kellene.
Csakhogy…
A szó ugyanúgy hangzott a fejemben, mint amikor ő
mondta. Csakhogy nem akartam tisztázni. Nem akartam,
hogy kiderüljön, hogy a mai nap csak a véletlen műve. Nem
akartam, hogy véget érjen a hálószobán kívüli együttlét.
Nem akartam nem kötődni.
Mert az igazat megvallva, szinte biztos voltam benne, hogy
már kötődtem hozzá.
Megdöbbentett a felismerés, és ahogy felnéztem a
narancsokról, JC elkapta a tekintetemet. Aztán
megpillantottam valamit. Valami újat, de lebilincselőt.
Valamit, ami vonzott ahelyett, hogy taszított volna. Valamit,
ami sokkal inkább nyitott ajtóra emlékeztetett, mint
téglafalra, amibe JC esetében mindig ütköztem.
Egyetlen pillanatig tartott.
Aztán elmúlt.
– Tudod, letesztelhetnénk, hogy mennyit fejlődtél. – Olyan
pajkos volt a hangja, mint amikor meztelenül voltunk együtt.
Libabőrös lettem tőle, és felgyorsult a szívverésem az
idegességtől.
– Hogy érted? Itt helyben, a pult mögött akarsz
megkefélni? – Reméltem, hogy azt mondja, nem, de menjünk
vissza a hotelbe, és majd ott.
– Valójában… – Elfordult, hogy szemügyre vegye a szóban
forgó pultot, mintha fontolóra venné a javaslatomat. Aztán
megrázta a fejét, és visszafordult hozzám. – Nos, nem rossz
ötlet. De én nem erre céloztam. Viszont tetszik a
hozzáállásod.
– Nem gondoltam komolyan. Csak vicc volt.
– Akkor mégsem fejlődtél olyan sokat. Ha tényleg laza
lettél volna, most komolyan beszélnél.
– Én… – Nem fejeztem be a mondatot. Rájöttem, hogy
fölösleges erről vitatkozni vele. Határozottan volt különbség
a vaskalaposság és az észszerű határokon belüli illendőség
között, a törvényről már nem is beszélve. Egyértelműen lehet
valaki laza anélkül, hogy le kellene mondania a tisztességes
viselkedésről.
Mivel azonban JC amúgy sem erőltette, ráhagytam.
– Mindegy. Hát jó. Akkor mire gondoltál?
– Mit szólnál egy kis rosszalkodáshoz? – Feldobott egy
narancsot a levegőbe, majd elkapta.
– Sejtelmem sincs, mire akarsz ezzel célozni. – A narancs
még rosszabb ötletnek tűnt az ágyban, mint az uborka.
Hacsak nem az volt a terve, hogy kifacsarja és lenyalogatja
a…
Na jó, talán mégis szóba jöhet a narancs.
Neki azonban más terve volt. Pajkos kifejezés jelent meg az
arcán, és feltűnően körülnézett.
– Loptál már valaha?
– Na ne! – Úgy értem, igen, de nem. A lopás nem szerepelt
a mai terveim között. Sem úgy egyáltalán a terveim között
bármikor.
– Ugyan már! Jó móka lesz! – Ismét végigtekintett a
tömegen.
– Te loptál már valaha? – kérdeztem. Én ugyan nem
tanítom meg rá. Nem fogom. Arról szó sem lehet.
 – Nem. Ez lesz az első alkalom. – Ezúttal gyakorlatilag
körbefordult, hogy lássa, figyeli-e valaki.
– Nem így kell… – a fejemet fogva JC-re sandítottam, aki
elkezdte a zsebébe tuszkolni a narancsot. – Édes istenem!
Hülyét csinálsz magadból. Ezt nem így kell. – Kivettem a
narancsot a zsebéből, és visszatettem a többi közé.
– Akkor hogyan kell?
– Először is, nem nézegethetsz így körbe. Pont ezzel hívod
fel az emberek figyelmét arra, hogy olyasmire készülsz, amit
nem lenne szabad látniuk. Óvatosnak kell lenned. Nézz
egyenesen a hozzád legközelebbi emberre, és mosolyogj,
miközben a szatyrodba ejted a gyümölcsöt. A szatyorba, ami
már nálad van. Nem a zsebedbe, ahonnan feltűnően ki fog
türemkedni.
– Ez zseniális! Honnan tudsz ilyeneket?
Utáltam, hogy mennyire élveztem a dicséretét.
– Nem zseniális. Csak logikus. És onnan tudom, hogy már
csináltam.
– Már loptál gyümölcsöt?
– Nos. Igen. – A piacról volt a legkönnyebb ételt szerezni.
De máshonnan is loptunk. Közértből. Egyszer még egy
étteremből is.
Igazgatni kezdtem a narancsokat – igazgatni, komolyan? –,
közben elmagyaráztam.
– Szegények voltunk, és apa néha elfelejtett enni adni
nekünk. Úgyhogy egész ügyes tolvajok lettünk. De soha nem
a móka kedvéért csináltuk.
– Akkor ez lesz az első alkalom. Megtaníthatod nekem,
hogyan kell…
Újabb narancsért nyúlt, de elálltam az útját.
 – Szó sem lehet róla. – Nem számított, mennyire lettem
laza, lopni nem voltam hajlandó.
Amikor azonban át akart nyúlni fölöttem egy másik
narancsért, az egész láda, ami az asztal szélén állt, a földre
zuhant. Szanaszét gurultak a narancsok, az asztalok alá,
onnan pedig ki, a járdára.
– Ó, a fenébe! – kiáltott fel JC. – Most mit csináljunk?
– Futás! – Nem tudom, miért mondtam ezt. Nyilvánvalóan
az lett volna a helyes – a felelősségteljes döntés –, ha
maradunk, és segítünk összeszedni a narancsokat. És
elmagyarázzuk, hogy véletlen volt.
A helyzet váratlansága azonban és az általános rosszaság,
amit JC mellett éreztem, valamint a tény, hogy a múltban már
loptam, automatikusan bűntudattal töltött el. Amire
meneküléssel reagáltam.
JC a sarkamban loholt, a pajzán fehérneműt és a nővérem
reggeli zöldségeit tartalmazó La Perla táska a lábát verdeste,
ahogy végigrohantunk Port Authority hosszú csarnokain.
Senki sem követett bennünket, még csak utánunk se szóltak,
mi mégis rohantunk, amíg ki nem értünk a kapun, majd
tovább, a következő sarokig.
Talán csak a hűvös márciusi levegőre volt szükségem, hogy
észhez térjek. Megálltam, és nekitámaszkodtam egy
oszlopnak, hogy levegőt kapjak. JC az oszlopra tette a kezét,
hogy megtámaszkodjon.
A szemembe nézett, mire mindketten hangos nevetésben
törtünk ki.
Úgy hahotáztunk, mint még soha, és tudtam, hogy a
nevetést nem csak a piacon felborított láda váltotta ki
belőlem. Hanem egy egész életnyi örömtelenség. Kiszabadult
belőlem az a sok gyerekkori szarság, ami végigkísért a
felnőttkorba. Mindig is azt hittem, hogy egy tragédiában
nőttem fel, de most, ebben a pillanatban sokkal
komikusabbnak tűnt, mint bármelyik vígjátéksorozat, amit a
tévében láttam.
Mintha felszabadultam volna. Üdítő érzés volt.
Mellettem JC ugyanolyan hosszan nevetett, mint én, és ha
eddig nem jöttem volna rá, most már tudtam, hogy benne is
felhalmozódott valami fájdalom, amitől szabadulnia kellett,
csakúgy, mint nekem. Ahogy a könnyeimet törölgettem,
eltöprengtem. Milyen könnyen felismerte bennem ezt a
szenvedést, és milyen sokáig tartott, amíg én is megláttam
benne ugyanezt. Eltöprengtem, vajon honnan tudta, hogy
mindkettőnknek pontosan arra volt szüksége, hogy együtt
töltsük a napot. Honnan tudta, hogy ideje sutba vágni a
kötődést tiltó szabályokat, és megnyílni egymás előtt.
Ránéztem, ahogy előregörnyedt, a La Perla táskával a
lábánál, és hirtelen megvilágosodtam. Lehet, hogy erre volt
szüksége, de JC nem ezt akarta. Hozzám hasonlóan ő sem
akart bizalmaskodni. Nem tervezte, hogy a külvilágban
tesztelje a határaimat. Nem tervezte, hogy a magánéletemről
kérdez. Nem tervezte, hogy olyan elérzékenyült pillantást
vessen rám, ami nem csak a testi vágyról szólt. És amikor
megtörtént, pánikba esett. A narancslopással próbálta
visszanyerni a lélekjelenlétét. Így emlékeztette magát, hogy a
világ bekaphatja. Egyáltalán nem nekem szólt. Hanem saját
magának.
És nem működött. Mert a szemében a derű mögött még
mindig ott lapult az érzés, amit rejtegetni próbált. Még
elevenebben. Még tisztábban.
 Ezért egy perccel később, amikor abbahagytuk a nevetést,
és ismét kaptunk levegőt, nem volt teljesen meglepő, hogy
egymás karjaiba vetettük magunkat. És összetapadt a szánk.
A tarkómra tette a kezét, közelebb húzott magához, és
szorosan átölelt. Mintha attól félne, hogy elhúzódom.
Gyengéden megcsókolt, először az alsó ajkamon, majd a
felsőn. Aztán behatolt a nyelvével a számba, és ingerelni
kezdett. Kóstolgatni. Édes megadással nyíltam meg neki. Ő
pedig még édesebben nyílt meg nekem.
Egy első csók puhatolózásával csókoltuk egymást. Eleinte
óvatosan, majd teljes és abszolút odaadással. Mert igaz, hogy
az ajkaink már korábban is érintették egymást, de az mindig
csak a szexről szólt. S noha volt annyi szenvedély az
ölelésében, hogy megint a szexnél kössünk ki, nem ez volt a
cél, nem emiatt volt a csók.
Elidőztünk abban a csókban. Elhalmoztuk egymást.
Kiélveztük. A nyaka köré fontam a karjaimat, hogy közelebb
húzzam magamhoz, majd belecsimpaszkodtam, hogy
megtartsa erőtlen lábaimat. Belezuhantam. Beleolvadtam.
Ő pedig belém olvadt. Kitöltötte bennem az űrt, és
felszámolta az ürességet. Teljessé tett. Felszabadított.
 Tizenegyedik fejezet

Ezúttal, visszafelé menet a szállodába, JC nem cseverészett a

taxisofőrrel. Megadta neki az úti célunkat, majd sóvár és
odaadó pillantással hozzám fordult. Én pedig, noha máskor
bekötöm magam és imádkozom a taxiút alatt, az ölébe
másztam. Ismét összeforrt a szánk. Beletúrt a hajamba, én
pedig az arcára tettem a kezem, miközben nyelvünk
szerelmesen táncolt. Megnőtt a tét. Ez a csók már a szexről
szólt. Ez már előjáték volt. A leggyengédebb, legédesebb
előjáték, amiben valaha is részem volt, még ha a hátam
mögött a sofőr a forgalmat is átkozta közben.
JC keze vándorolni kezdett. Becsúszott a blúzom alá,
felhúzta a melltartómat, és cirógatni kezdte a mellemet.
Hüvelykujjával addig dörzsölte a mellbimbómat, mígnem a
szájába lihegtem. Előretolta a csípőjét, én pedig szorosan
nekinyomtam az enyémet, hozzádörgölőzve az erekciójához.
Amikor a nadrágomon keresztül nem sikerült elérnem a
szükséges érzést, odanyúltam, hogy a tenyerembe vegyem a
dudort a farmerén keresztül. Ahogy megéreztem őt –
kőkemény volt, és még jobban megvastagodott a kezemben –,
többre vágytam. JC belenyomta magát a tenyerembe, és
nekem elég is volt ennyi bátorítás.
Lecsúsztam a padlóra, bepréselve testemet a szűk térbe, és
lehúztam a sliccét. Kellemes meglepetésként ért, hogy nem
viselt alsónadrágot, a farka büszkén és keményen meredezett.
JC lehajolt, és a fülembe súgott.
– Mit művelsz, Gwen? – Nem maga miatt halkította le a
hangját. A legkevésbé sem izgatta, hogy kinn volt a farka egy
taxi hátsó ülésén. Viszont tudta, hogy én alapvetően
kényelmetlenül érezném magam egy ilyen helyzetben.
Különös módon azonban egyáltalán nem éreztem magam
kényelmetlenül. Izgatott voltam és átjárt valami pajkosság. És
a mindenit, ez a pajkosság sokkal szuperebb érzés volt, mint
hittem!
Válaszul végighúztam a kezem a farkán.
– Gwen… – Halk áhítattal mondta ki a nevemet. – Nem
kell… – Elhallgatott, és levegő után kapkodott, amikor
szopogatni kezdtem a farka hegyét. – Jesszus. Ezt… abba
kéne hagynod. Ó, ne hagyd abba!
Nem is állt szándékomban. Nem is hittem, hogy abba
tudnám hagyni. Végignyaltam a farkát egy vastag ér mentén,
majd szétnyitottam az ajkaimat, hogy teljesen a számba
vegyem. JC mocorogni kezdett. Felnyögött. Most az egyszer ő
volt az, aki váratlan helyzetben találta magát, nem én.
Ez az egész egyáltalán nem vallott rám. Ezt pontosan
tudtam, ahogy arra is rájöttem, hogy nem érdekel. Ebben a
pillanatban csak az számított, hogy JC a lehető legközelebb
legyen hozzám – hogy bennem legyen, minden értelemben.
És mivel egy mozgó járműben nem volt egyszerű levenni a
farmert, és meglovagolni a farkát, maradt a szopás.
Különben is élveztem, hogy ilyen hatással voltam rá.
Élveztem a hangokat, melyek elhagyták az ajkait, és ahogy
megfeszültek a combjai. Az érzelmi kommunikációra pedig
még jobban vágytam. Ahogy a fejemre tette a kezét, hogy
irányítson, ahogy rám nézett, amikor felpillantottam rá,
miközben a markomban fogtam a farka tövét, és le-föl járt a
szám a farkán, az nem csak a kéjvágyról szólt. Amikor
hozzányomtam a nyelvem és végigszopogattam, nemcsak
testi vágyból akartam kielégíteni őt, hanem szeretetből is.
Amikor olyan mélyen a számba vettem, hogy a torkomhoz
ért a hegye, azt azért tettem, mert azt hittem, hogy ő is
megszeretett.
Már nagyon közel járt az orgazmushoz, amikor a taxi
megállt. Annyira belefeledkeztem az örömszerzésbe, hogy
észre sem vettem, hogy megálltunk. Ám JC ekkor eltolt
magától, elrakta a farkát, és előkotorta a pénzt a tárcájából.
Kiszálltam a kocsiból, és megvártam, anélkül hogy akárcsak
egy pillantást is vetettem volna a sofőr arcára. Talán
bosszankodott, undorodott, begerjedt – mindegy. Egyáltalán
nem érdekelt.
Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig tartott volna
átsétálnunk a hotel előterén, majd végtelennek tűnő ideig
lifteztünk fölfelé. Olyan sűrű volt köztünk a szexuális
feszültség, hogy szinte tapinthatónak tűnt. Ha nem egy
kisgyerekes családdal osztoztunk volna a liften, bizonyára
folytattuk volna a smárolást. Így csak szorosan
kapaszkodtunk egymásba, szorítottuk és simogattuk egymás
kezét, éppúgy, mint az első alkalommal, amikor a hotelbe
jöttünk.
A család ugyanazon az emeleten szállt ki, mint mi, de
amikor elindultak az ellenkező irányba a folyosón, JC-vel
még akkor is fogtuk egymás kezét. Ahogy közeledtünk a
szobánkhoz, minden lépéssel egyre nőtt a feszültség, és mire
beléptünk a szobába, azt hittem, felrobbanok.
 Így is történt.
Amikor JC leejtette a padlóra a táskát, és összetapadtunk,
az olyan volt, mint a legcsodálatosabb tűzijáték robbanása.
Kigyúlt és égett a szám az övén, miközben kihámozott a
kabátomból. Lüktetett a vér a fülemben, szinte perzselte
belülről az ereimet. Aztán JC lehúzta a blúzomat, és amikor
ujjaival a meztelen bőrömhöz ért, kigyúltak az
idegvégződéseim. A melltartóm volt a következő, a
mellbimbóim keményen meredeztek a pillantása alatt, mint
két, tökéletes rózsaszín rózsabimbó a sima bőrömön.
Menet közben vetkőztünk le. Mire a hálószoba küszöbéhez
értünk, a bugyimat leszámítva már meztelen voltam. JC a
küszöbön hagyta a farmernadrágját, majd fölkapott, és az ágy
széléhez vitt. Óvatosan, de nem túl gyengéden letett. Minden
csókja – sőt, minden cirógatása – gondos és odaadó volt,
ugyanakkor rá jellemzően vad és mohó. Ahogy én szerettem.
Ahogy imádtam.
Ahogy őt szerettem.
Összerezzentem, amikor a gondolat áthatolt a szenvedély
ködén, és becsapódott a tudatomba. Szerettem őt. Az istenit!
Teljesen belebolondultam.
JC elvette a száját a nyakamról és fölemelte a fejét.
– Jól vagy?
Reszkettem, hevesen dobogott a szívem, s mintha lángolt
volna a bőröm.
– Aha. Azt hiszem, végre jól vagyok.
JC elmosolyodott. Ugyanolyan könnyen elfogadta a
válaszomat, ahogy lehúzta a bugyimat. Szétnyitotta a
térdeimet, és letérdelt a padlóra. Majd a combjaim közé
temette a fejét, végignyalogatva a nagyajkaimat, majd körbe a
csiklómat. Kezével a lábikrámat masszírozta, miközben
tovább dolgozott rajtam, az orgazmus szélére sodorva, addig
ingerelve, amíg forogni nem kezdett velem a világ.
Már épp átadtam volna magam neki, amikor fölállt, és
hátratolt az ágyon. Elnézett engem, miközben a farkát
simogatta. Láttam, hogy a hegye már csillogott a nedvétől,
amit magamon akartam. Magamban. Azt akartam, hogy
megjelöljön, és a magáévá tegyen.
Mert az övé voltam. Máris. Teljesen. Csak ki kellett
nyilvánítania.
Ahogy fölém hajolt, és belém hatolt, úgy tettem, mintha
pontosan ezt tette volna. Úgy tettem, mintha ez azt jelentette
volna, amit én akartam. Hogy így volt-e, nem tudhattam.
Ezért menet közben úgy tettem, mintha tudnám. Úgy tettem,
mintha pontosan tudnám, hogy mit jelentett minden egyes
mozdulat, amivel belém lökte magát.
Csodálatos volt. Költői. Ahogy mozgott bennem és ahogy
megérintett. Ahogy gondoskodott rólam. Ahogy megcsókolt
– istenem, ahogy vég nélkül csókolt.
Nem faggatott, mint máskor. Nem erőltette, hogy mondjam
ki, mit érzek, vagy hogy ő mit tesz velem. Így is elmondtam
neki – szavak nélkül –, az ajkaimmal, a testemmel, a
szememmel, a gyönyör halk hangjaival, melyek a torkomban
rekedtek. Igen, jó érzés, amikor bennem vagy. Tökéletesen
illesz belém. Annyira élvezlek!
Hosszan és nagy erővel élveztem el, a farkán lüktetve,
megfejve őt.
– Istenem, olyan finom vagy, Gwen! Szoríts magadba. Így!
– Kiesett a ritmusból, amikor rászorultam, de megragadta a
csípőmet, és megtalálta a ritmust. – Élvezz el újra, Gwen.
Menjünk el most együtt.
Felhúztam a térdem, és a dereka köré fontam a lábaimat,
hogy mélyebbre tudjon hatolni. A pózváltástól a legjobb
helyen ért el, és a megfelelő nyomással dörzsölte hozzám a
csípőjét. De nemcsak ez az új stimuláció hozott közelebb a
következő csúcsponthoz, hanem a szeme is, mellyel áthatóan
nézett engem. Amilyen nyitott volt most a testem, olyan
nyitott volt JC lelke is. Titkokról mesélt ez a pillantás. Olyan
dolgokat árult el, melyekről nem lett volna szabad tudnom.
Azt mondta, nem így tervezte velem. Hogy én vagyok
minden, amire szüksége van. Azt mondta, hogy nem dugunk
– hanem szeretkezünk.
Biztos vagyok benne, hogy én is ugyanezt válaszoltam.
Biztos, hogy még ennél is többet mondtam. És amikor ismét
elélveztem, vele együtt, kettőnk orgazmusa annyira
egybeolvadt, hogy nem tudtam, melyik hang származott
tőlem, és melyek tőle. Nem tudtam, hogy a saját
szívverésemet érzem, vagy az övét a mellkasomon. Nem
tudtam, hogy én zokogtam bele a vállába, vagy ő az
enyémbe.
Azt azonban tudtam, hogy együtt repültünk. Előtte
ellazított. Ma, bármi is kötötte gúzsba, a kötelékei
meglazultak, és az égen találkoztunk, szenvedélyesen és
szabadon, mint két madár, mely túl sokáig élt kalitkába
zárva.

***
Miután elpihentünk, még sokáig tartott a karjában,
gyengéden cirógatta a hátamat, és olykor megcsókolta a
homlokomat. Összegabalyodtak a lábaink, és egy ritmusra
lélegeztünk. Korábban sosem ölelkeztünk szex után, s noha
azelőtt sem voltunk zavarban egymás előtt, ennyire még nem
éreztük könnyednek magunkat.
Legszívesebben nekiálltam volna kielemezni a helyzetet, és
eltűnődni, vajon mit jelent a mai nap a jövőnkre nézve, és
rájönni, vajon zavar-e a változás. Vagy hogy őt vajon zavarja-
e.
De nem engedtem meg magamnak, hogy ezzel
foglalkozzam. Talán JC erőfeszítése, hogy elengedjem
magam, valóban meghozta gyümölcsét. Vagy talán csak nem
akartam szembenézni a kapcsolatunk lehetséges
természetével. Mindenesetre élveztem az érintését, az illatát,
az ölelését. Élvezettel fedeztem fel a szeretőmet úgy, ahogy
még sosem hagyta.
– Ez mit jelent? – kérdeztem kis idő elteltével, ujjaimmal
végigsimítva az oldalán a tetoválást. – Kínai, ugye?
– Japán. „A jelen csupán röpke pillanat a hosszú létben.”
– Hogy… micsoda?
Fölnevetett. Ettől a mellbimbóim hozzádörzsölődtek a
mellkasához, ami nagyon jó érzés volt.
– Lényegében azt jelenti, hogy élj a mának. Buddhista
mondás.
A mellkasára tettem a kezem és az állam, és fölnéztem az
arcába.
– Buddhista vagy? – kérdeztem, bár úgy éreztem, már
rájöttem volna, ha az lenne. Mert, mondjuk, tantrikus lenne a
szex, vagy mi. Az is buddhista dolog, nem? Talán pont ezt
csináltuk. Nem sokat tudtam a keleti vallásokról.
Megrázta a fejét.
– Nem. Csak tetszett a gondolat.
 Az „Élj a mának!” a kapcsolatunk mottója volt.
– Illik hozzád, az egyszer biztos. – Ebből a pózból nem
láttam a tetoválást a bicepszén, de most erről kezdtem
kérdeztem. – És az iránytű? Azt miért választottad?
Fölemelte a karját, és a fekete iránytűre pillantott, mintha
elfelejtette volna, hogy néz ki.
– Szerinted nem menő?
– Valójában nagyon szexi. – Nem is tudtam, hogy tetszenek
a tetovált férfiak, amíg meg nem pillantottam JC-t meztelenül,
de most rájöttem, hogy kimondottan gerjedek a tetkókra.
Vagy csak JC-re.
Visszatette a karját a hátamra, és elvigyorodott.
– A szexi nekem megfelel.
Nem kételkedtem benne, hogy rengeteg nő kegyeit elnyerte
már a tetoválásaival. De nem hittem, hogy ezért tetováltatta
volna magát. Nem volt szüksége tetkókra a hódításhoz.
Játékosan megpaskoltam a mellkasát.
– De mit jelent? Miért tetováltattad magadra?
Felnyögött, mintha nem akarná elárulni. Megdörzsölte az
arcát, majd így szólt:
– Őszintén? Nem tudom. Részeg voltam.
– Részegen tetováltattad magad?
– Ezért nem iszom már. Hülyeségeket csinálok, aztán nem
is emlékszem rájuk. Egyszer, amikor bepiáltam, emlékszem,
tacóra vágytam. Mire észbe kaptam, Mexikóban voltam,
valami kocsmában.
Csillogott a szeme, miközben beszélt, és lefogadtam volna,
hogy az enyém is.
– És egy iránytűs tetkóval tértél magadhoz?
– Az iránytű egy másik alkalommal történt. – A
hanghordozása alapján még mindig szégyellte a dolgot. –
Meg sem fordult a fejemben egy iránytű, mielőtt megjelent a
karomon.
– Legalább nem egy virágot vagy egy MAMA feliratot
varrattál magadra. Még részegen is jó az ízlésed.
– Bele se merek gondolni, miket tetováltathattam volna
magamra. Mint mondtam, nincs több alkohol.
– Nem iszol? – Sok kérdésem volt. Talán túl sok, de
felszabadító érzés volt végre feltenni őket. És a válaszok…
Úgy szívtam őket magamba, mint vizet egy sivatag közepén.
– Néha iszom egy pohár bort, de semmi erősebbet, hacsak
nem akarok több órát elveszíteni az életemből, és megihletni
a Másnaposok következő részét.
– Hé, az egy jó film! – Végigsimítottam a betűket az
alkarján. Négy sorba írtak egy dátumot – december 17.
Összerezzent volna, amikor megérintettem? Vagy csak
képzelődtem? Ez a tetoválás érdekelt a legjobban. Biztos
voltam benne, hogy ez árul el a legtöbbet a férfiról, akibe
váratlanul belebolondultam. – Ez is egy duhaj éjszaka
következménye?
– Nem. Az nem. – Megérintett egy pontot a hátamon. – Ez
mi?
– Micsoda? – Elfordítottam a fejem, de már tudtam, miről
beszélt. Rég nem gondoltam rá, és mivel lent volt, a lapockám
alatt, nem volt szem előtt, hogy emlékeztessen.
– Ez itt. – Közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye. – Ez egy
sebhely?
– Ja, az. – Én azonban a tetoválásra voltam kíváncsi. –
Szóval, miért olyan fontos a december tizenhetedike? – Azt
mondta, a születésnapja júliusban van, tehát az nem lehetett.
Miféle dátumot tetováltatna magára egy férfi? Valaki másnak
a születésnapját. Egy évfordulót. A napot, amikor szerelmes
lett. Ahogy én magamra tetováltathatnám a mai napot. Már
örökre beleégett ez a nap a szívembe.
Csak arra tudtam gondolni, hogy egy nőhöz volt köze a
dátumnak.
De talán csak azért, mert én is nő voltam, és korlátolt volt a
képzelőerőm. Vagy csak okot kerestem a féltékenységre.
JC teljesen figyelmen kívül hagyta a kérdést, ami még
jobban meggyőzött, hogy egy nő volt a dologban, és csak a
saját kérdését ismételgette.
– Honnan van ez a sebhely?
Eltűnődtem, vajon most blöfföltünk-e. Elárulná nekem, ha
én is válaszolnék? Bár, ő már két tetkójáról is mesélt.
Valószínűleg én voltam a soros. Valamit valamiért.
Az ajkamba haraptam, majd így feleltem:
– Hülyeséget csináltam.
– Mit?
– Felbosszantottam apámat. – Bikiniben napoztam az
udvaron. Tudtam, hogy nem örülne neki, mégis megtettem,
mert abban bíztam, hogy nem kap rajta. De lebuktam.
Tizenkét éves voltam, és azt mondta, úgy nézek ki, mint egy
prosti. Lekapott egy kilazult deszkát a kerítésről, nem vette
észre, hogy kiállt belőle egy szög. Vagy talán csak nem
érdekelte. Lesújtott vele a vállamra, a szög belém kapott, és
mélyen felszántotta a hátamat. Össze kellett volna varrni,
ezért maradt ilyen csúnya sebhely utána. Szerencsém volt,
hogy nem kaptam vérmérgezést, mert apa még a kórházba se
vitt be egy tetanuszoltásra.
Erről nem szoktam mesélni másoknak. Nem szerettem a
szánakozó pillantásokat, amikor kiderült, hogy az apám verte
a gyerekeit. Az pedig még rosszabb volt, amikor rám se
bírtak nézni. Meglepő, milyen sokan nem tudnak mit kezdeni
mások tragédiájával. Mintha fertőző lenne, vagy mi.
Nem tudtam, akarom-e, hogy JC megtudja. De
megkérdezte, és a vágy, hogy őszinte legyek hozzá, erősebb
volt, mint a késztetés, hogy elrejtsem a csúfságaimat. Meg
akartam mutatni neki, hogy ő is őszinte lehet velem.
– Apád csinálta?
Fölemeltem a fejem, és a szemébe néztem.
– Aha. – Felkészültem a további kérdésekre.
JC azonban meglepett. Két ujját az állam alá tette, odahajolt
hozzám, és megcsókolt. Az a fajta csók volt, ami olyasmit
mond, amire a szavak nem elegendőek. Azt mondta,
„sajnálom, hogy ez történt veled” anélkül, hogy lesajnált
volna. És azt, hogy „hadd segítsek”, miközben pontosan ezt
tette.
Ez volt az együttérzés és a megértés legjobb egyvelege,
amiben valaha is részem volt a múltbeli bántalmazások miatt.
Annyira hálás voltam és meghatódtam, hogy rögtön
hagytam, hogy ennél több legyen. Bedugtam a nyelvem a
szájába, és rámásztam. Gyengéd cirógatása durvább lett,
mohóbb, miközben az ajkaimat szopogatta és harapdálta. A
farka megkeményedett a hasam alatt, és anélkül, hogy
megszakítottam volna a csókot, felhúztam a térdeimet, hogy
beleüljek. Még nedves voltam korábbról, ezért könnyedén
belém csúszott.
Elhúzódtam a csóktól, és kiegyenesedtem, hogy
meglovagoljam, tenyeremmel a mellkasára támaszkodva.
Nem voltam hozzászokva ehhez a pózhoz, és szükségem volt
pár percre, hogy fölvegyem a ritmust. JC-nek igaza volt,
amikor arra tippelt, hogy szívesebben adtam át az irányítást
az ágyban. De talán néha neki is erre volt szüksége. Ha pedig
mégsem, akkor is meg akartam mutatni neki, milyen
rugalmas tudok lenni. Érte. Hogy adni is tudok, nem csak
elvenni.
Más érzés volt irányítani. Beletelt néhány próbálkozásba,
mire megtaláltam azt a szöget, ami jólesett, míg JC egyből rá
szokott érezni az ilyesmire. Így, hogy én voltam felül, olyan
helyeken tudott megérinteni, ahol máskor nem. Amint a
csiklómhoz ért a hüvelykujja, fokozódni kezdett a nyomás,
mélyen, forrón. Szétáradt bennem, és addig növekedett, amíg
fel tudtam volna repülni tőle.
JC hirtelen felült, és a melleim közé temette az arcát.
– Ó, Gwen!
Lassítottam, ahogy körbecsókolta a mellbimbómat. Aztán
mélyen a szemembe nézett, és így szólt:
– Nem tudom eldönteni, hogy a legjobbkor vagy a
legrosszabbkor találkoztunk.
A térdemet felhúzva hátradöntött, így stabilabban ültem a
farkán. Megragadta a csípőmet, és átvette az irányítást, pont
jó helyen érintve a csiklómat, ahogy mozogni kezdett alattam.
– Most csak örülök, hogy találkoztunk.
Épp ezekre a szavakra volt szükségem, hogy elélvezzek.
Rám tört a gyönyör és végigsöpört rajtam, figyelmeztetés
nélkül, pedig számíthattam volna rá. Ahogy arra is, hogy
beleszeretek JC-be. Minden jel erre mutatott. Mégsem voltam
hajlandó tudomásul venni.
És most már mit tehetnék? Semmit, csak hagytam, hogy
magammal sodorjon, akárcsak az orgazmusom. Végigsöpört
rajtam. Rongybabaként rángatott. Végül azonban, ahogy
belevájtam az ujjaimmal JC vállába, és éreztem, hogy
szertefoszlik az ellenállásom, jobban éreztem magam.
Megnyugodtam, és összeszedtem magam. Újjászülettem.
Meggyógyultam.

***
Utána elaludtunk.
Egymás karjaiban aludtuk át a délutánt.
Amikor fölébredtem, a szoba sötét volt, mellettem az ágy
üres. Felültem, és egyből jobban éreztem magam, amikor
észrevettem JC-t, amint a fotelben ült, felöltözve, és engem
nézett. Kinyújtott lábbal, keresztbe tett bokával ült, mint
amikor először találkoztunk. A háta viszont egyenes volt, a
válla pedig merev.
Mielőtt bármelyikünk megszólalt volna, már tudtam, hogy
megváltoztak a dolgok.
– Mennyi az idő? – kérdeztem, azt remélve, hogy csak az
álmosság miatt érzékelek valamit rosszul.
Elmosolyodott, őszinte, de halvány mosollyal.
– Majdnem nyolc – felelte. – Épp fel akartalak ébreszteni.
– Ja. Haza kell mennem, aztán munkába indulnom. –
Amire pont elegendő az idő, ha sikerül taxit fognom. Erre
koncentrálj, gondoltam magamban. A kötelezettségeidre.
Most nincs idő azt elemezgetni, hogy mi történt.
– Már hívtam neked taxit. – Sejtelmem sem volt, hogy
tudott mindig olvasni a gondolataimban.
Belém hasított a felismerés, hogy ha taxit hívott, mielőtt
felébresztett volna, azt vagy azért tette, hogy minél többet
alhassak, vagy azért, hogy minél kevesebb időt kelljen a
társaságomban töltenie. Reméltem, hogy az előbbiről volt szó.
Ám feszélyezett távolságtartása inkább az utóbbira utalt.
– Ott a holmid. – Az ágy mellé mutatott, ahová a ruháimat
rakta. Az, hogy összeszedte nekem a cuccaimat, vajon
figyelmesség volt vagy célzás? – Hagylak felöltözni. – Fölállt,
és kiment a szobából, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Gyorsan felöltöztem. Tudtam, hogy ha lassítok, elemezni
kezdem a helyzetet, és féltem, hogy elérzékenyülök, és
túlreagálom a dolgokat. Az, hogy JC most távolságtartónak
tűnt, még nem jelentette azt, hogy korábban csak
képzelődtem volna. És azt sem, hogy megbánta volna. Lehet,
hogy csak annyit jelentett, hogy tudta, indulnom kell. Tudta,
hogy feltartana, ha nem hagyna békén.
Az, hogy becsukta az ajtót, mégis otrombaságnak tűnt. Mi
több, arcátlanságnak. Mintha el akarna távolodni tőlem.
Elzárkózni. Magába fordulni. Fájt, és könnyek szöktek a
szemembe.
A fenébe is!
Kipislogtam a könnyeket a szememből.
Amikor kiléptem a szobából, JC a kanapé háttámlájának
támaszkodva állt. Mintha rám várt volna. Esetleg arra, hogy
elmenjek. Észrevettem a bőröndjét az ajtó mellett.
– Még ma este visszamész Los Angelesbe?
Biccentett.
– Mindjárt itt a kocsim. Utánad én is elindulok.
– Mehetnénk egy lifttel.
– Nem. Én csak utánad indulok.
Szóval összecsomagolt, és várta a kocsit, de nem akart
velem elindulni. Valami rosszat tettem volna, és ezért nem
akart még néhány percet velem tölteni? Vagy ha még dolga
volt itt nélkülem, egyszerűen el is mondhatná. Brutális volt ez
a rideg távolságtartás.
Legalább az ajtóig kikísért. Az ujjaimmal a kilincsen
megtorpantam, és az arcát fürkésztem. Annyira szerettem
volna meglátni benne azt a férfit, akivel ma együtt voltam.
Amikor a szemébe néztem, mintha rátaláltam volna.
Mintha.
Felsóhajtott. Ellágyultak a vonásai. Most valóban ott állt
előttem a férfi, akivel átszeretkeztem a délutánt. Zsebre tette a
kezét, és nekidőlt a szekrénynek.
– Ma sok szabályt megszegtünk, Gwen.
Megfordult a fejemben, hogy talán nem tudja, hogy én nem
bántam ezt.
– A szabályok arra valók, hogy megszegjék őket. –
Rákacsintottam, próbáltam könnyedebbre venni a figurát,
ami általában illett a személyiségéhez.
Erőtlenül elmosolyodott.
– Némelyik.
Lehervadt a mosoly az arcomról. Nem tudtam leplezni a
csalódottságomat.
Odalépett hozzám, és az arcomra tette a kezét.
– Ne csináld ezt, Gwen. Majd legközelebb megbeszéljük,
jó?
Beleolvadtam az érintésébe, és minden kételyem elszállt,
amikor az ajka az ajkamhoz ért. Nem szoktunk csókkal
elválni. Ez jelentett valamit. Rendben voltak a dolgaink.
Minden rendben volt.
Valószínűleg csak kimerült. Ahogy én is. Még nem volt
alkalmunk kitalálni, hogy hogyan tovább. Mire számítottam?
Hogy a lábaim elé veti magát, és szerelmet vall abban a
tizenöt percben, ami az indulás előtt maradt? Én biztosan
nem tennék ilyet.
Szóval.
Mint mondta, legközelebb megbeszéljük. Még hozzá kell
szoknia a kettőnk gondolatához. Hogy van-e helye a
szerelemnek a gondosan felépített, érzelemmentes
világunkban. Hogy a legjobbkor vagy a legrosszabbkor
találkoztunk.
Az igazat megvallva, még nekem is szoknom kellett a
gondolatot.
A legjobbkor vagy a legrosszabbkor. Számomra mindig a
legrosszabbkor történtek a dolgok. De számított ez
egyáltalán? Valahogy úgy tűnt, hogy nagyon is számított. JC-
nek. Számított, hogy nem a legjobbkor történt. Hogy nem volt
jó az időzítés.
Ezért bármennyire is szerettem volna megőrizni a
jókedvemet, amikor egymagamban kiléptem a hotelszobából,
csak arra tudtam gondolni, hogy ez volt az utolsó alkalom.
 Tizenkettedik fejezet

Különös dolog a szerelem – beragyogja a szürkeséget, és

kellemes rózsaszín fénybe burkol mindent. Valószínűleg
ezért ébredtem másnap optimistán JC-vel kapcsolatban. Mert
fülig szerelmes voltam. Olyan biztos voltam benne, mint
abban, hogy nem ezt akartam. És akár tetszett, akár nem, akár
megváltoztak köztünk a dolgok, akár nem, akár viszonozta
az érzést, akár nem, biztos voltam benne, hogy ez az érzés
tartós.
Szerencsére nagy volt a forgalom a klubban, a munka
lefoglalt érzelmileg és szellemileg is. Amikor reggel
hazaértem, elkészítettem Normának a szülinapi reggelit, ami
jól sikerült, a szórakozottságom ellenére is. Megbeszéltük,
hogy hétkor bemegyek érte az irodába, hogy együtt
vacsorázhassunk, és átadhassam neki a La Perla
ajándékutalványt, mielőtt tízkor munkába megyek. Aztán
elment otthonról. Mire eltakarítottam a reggeli maradékát,
teljesen kimerültem. Belezuhantam az ágyba, és úgy aludtam
el, hogy csak egy kicsit gondoltam JC-re.
Mivel sokkal korábban lefeküdtem, mint szoktam,
korábban is ébredtem. Nyolcórányi zavartalan alvás után
délután négy körül kipattant a szemem, és egész jó kedvem
volt. Sőt, kitűnő kedvem, pedig még nem is kávéztam. Mint
Hamupipőke a bál után – reménykedtem, ahelyett, hogy a
képtelen helyzetem miatt szomorkodtam volna.
Hamupipőke története is így volt valahogy, nem?
Fogalmam sem volt a mesékről.
Az Erictől kapott üzenet, ami a telefonomon várt, tovább
fokozta a jókedvemet: Ben a mi időnk szerint háromkor tud hívni,
hogy boldog szülinapot kívánjon Normának. Megfelel?
Náluk három óra, nálunk hat óra. Hála az égnek a
felborított időbeosztásom miatt, különben átaludtam volna az
egészet. Igennel válaszoltam, közben egyszerre éreztem
magam tündér keresztanyának és Hamupipőkének. Valóra
váltom valakinek a kívánságát. Kis híján dalra fakadtam,
miközben készülődtem, hogy meglepjem a nővéremet az
ajándékkal, amire a legjobban vágyott.
Már majdnem kiléptem az ajtón, amikor eszembe jutott,
hogy Norma talán megbeszélésen lesz hatkor. Úgy terveztem,
hogy egyszerűen beállítok hozzá, és meglepem Ben
hívásával, de olykor estig be volt osztva az ideje – akár
pénteken is. Megnéztem az órát. Öt óra volt. Esetleg még
elcsíphetem az asszisztensét, mielőtt hazamegy a hétvégére.
Gyakorlatilag felsikoltottam örömömben, amikor felvette a
telefont.
– Boyd! De jó, hogy sikerült elcsípnem téged. Gwen
vagyok.
– Jó estét, Gwen! Rég beszéltünk. Jó újra hallani a
hangodat.
Boyd fiatalabb volt nálam – huszonöt, ha jól emlékeztem.
Kicsit meglepődtem, amikor Norma egy éve fölvette. Igaz,
hogy makulátlan volt az önéletrajza, de frissen végzett és
fiatal volt. Nagyon fiatal.
És jóképű.
 Nem olyan kifinomultan és magabiztosan jóképű, mint JC.
Nem is olyan komoran és elegánsan, mint Norma főnöke,
Hudson Pierce.
Nem, Boyd jóképűsége másmilyen volt. Kisfiús,
eminenstípus volt. Kicsit kócos volt a haja, és sötét keretes
szemüveget viselt, ami nem tudta elrejteni a hatalmas,
csokibarna szemeket. Kedves volt. Édes. Egy igazán rendes
srác. Őszintén szólva, ha nem kerültem volna a randikat,
megpróbáltam volna megszerezni a telefonszámát. Ami talán
furcsa lett volna, mivel a nővérem volt a főnöke.
Különben sem vonzódtam hozzá igazán. Csak éppen az a
fajta pasi volt, akihez vonzódnom kellett volna, de nem
tettem.
Ráadásul volt egy olyan érzésem, hogy valószínűleg meleg.
Egy férfi sem fordít ennyi figyelmet a körmeire, hacsak nem
mocskosul gazdag vagy homoszexuális.
Különben se randiztam. Úgyhogy erről ennyit.
De most, hogy szinte vibráltam a szerelemtől, a randi
gondolata mégsem tűnt olyan rémesnek. Sőt, csodásan
hangzott – feltéve, hogy JC-vel randizhatok. A
megegyezésünk óta most először kívántam, hogy heti egy
alkalomnál több legyen köztünk. Hogy bárcsak ne a túlparton
élne. Hogy bárcsak ő is eljönne Norma vacsorájára. Hogy
bárcsak mindent megosztana velem.
Boyd kérdő hangsúlya visszarántott a jelen beszélgetéshez,
amiről valahogy sikerült teljesen megfeledkeznem.
– Hogy mondtad? – kérdeztem, és próbáltam
összpontosítani.
– Norma épp telefonál. Akarsz üzenetet hagyni neki?
– Valójában nem. Veled akartam beszélni. Hétkor érte
megyek, és vacsorázni megyünk. Van előtte valami
programja? – Lélegzet-visszafojtva vártam a választ.
– Nincs. Mára már semmi. Akarod, hogy beírjak neki
valamit?
Nem akartam tönkretenni Norma meglepetését, ezért így
szóltam:
– Nem. Csak biztos akartam lenni abban, hogy nem kell
rohannia a vacsoránkra.
– Rendben. – Miután megköszöntem, Boyd hozzátette: –
Tényleg jó volt hallani a hangod, Gwen. Gyakrabban is
beszélhetnénk.
Nofene. Boyd csak nem flörtölt velem? Vagy egyszerűen
csak alapos és gondos asszisztens akart lenni? Gyakorlatilag
Norma jobbkeze volt, szóval elképzelhető, hogy azt gondolta,
az is része a munkájának, hogy összebarátkozzon a hugival.
Ja, ez elfogadható magyarázatnak tűnt.
Késve értem az irodaépülethez. Nagy volt a forgalom, és
haragudtam magamra, amiért azt hittem, taxival belátható
időn belül odaérek a napnak ebben a szakában. A lakásunktól
azonban nem volt közvetlen metrójárat Norma irodájáig,
szóval így is, úgy is meg voltam lőve.
Éppen az órámra pillantottam, amikor kiléptem a liftből
Norma emeletén – háromnegyed hat volt –, ezért nem vettem
észre Hudson Pierce-t, és egyenesen nekimentem. Még sosem
találkoztunk, de felismertem. Most először láttam őt ilyen
közelről. Valóban vonzó férfi volt, meg tudtam érteni, miért
zúgott bele a nővérem.
A tekintete azonban furcsán üres volt. Mintha hiányozna
belőle valami. Mintha az emberből hiányozna valami. Valami
létfontosságú. Ettől az ürességtől hátborzongatóan ridegnek
tűnt a fickó, még az udvarias mosoly ellenére is, miközben
bocsánatot kértem, és a nővérem irodája felé indultam.
Különös érzés volt felismerni Hudsonban ezt az ürességet.
Nem mintha a saját szememben is láttam volna az űrt, de
érezni határozottan éreztem a bensőmben. Vajon JC is ezt
látta, amikor rám nézett? Ugyanezt az üres tekintetet, mint én
Hudsonban? És ha igen, hogy remélhetném, hogy valaha is
lesz köztünk valami?
Kivéve, hogy már volt. Ezt tudtam. Kétség sem férhetett
hozzá. Éreztem a szikrát kettőnk közt, vad és szenvedélyes
szikrát. És amikor létrejött köztünk a kapcsolat, nem éreztem
magamban az űrt. Nem éreztem üresnek magam. Nem
éreztem szerethetetlennek magam. Sőt… éreztem a szerelmét.
Megtorpantam. Egy dolog volt elismerni, hogy szerelmes
voltam, de azt képzelni, hogy JC viszonozhatja az érzéseimet,
már túlzás volt. Ha nem hagyom azonnal abba, a végén még
pórul járok.
Elhessegettem a gondolatot, és folytattam utamat a
folyosón.
Boyd asztala üres volt. Már véget ért a munkaidő, és az
egész hely kihalt volt, ezért nem tűnt különösnek a dolog.
Csakhogy Norma irodájának az ajtaja is be volt csukva, amit
egy kicsit furcsának találtam. Egy pillanatra megijedtem,
hogy az utolsó pillanatban mégis közbejött neki valami, ám
ekkor zenét hallottam kiszűrődni bentről. Instrumentális
zenét. Norma töltötte a legtöbb időt anyával, ezért ragadt rá
valami a zenei ízléséből. Ez a zene hangos és eleven volt.
Talán a Carmina Burana. Nem sok mindent ismertem Philip
Glasson kívül. Bármi volt is, Norma nem hallotta tőle, amikor
kopogtam.
 Megpróbáltam a kilincset. Az ajtó nyitva volt.
– Hé, én csak…
Elakadt a hangom, amikor megláttam Normát. Az
íróasztalára hajolt, és nem volt rajta más, csak harisnyatartó,
harisnya és tűsarkú, a feneke meg ott volt előttem –
meztelenül. És vörösen. Kéznyomoktól vörösen.
Boyd mögötte állt, egy szál nadrágban. És a nővéremet
fenekelte. Nem gyengéden, hanem teljes erővel. Az ütések
fájdalmasnak hangzottak, ám a csapásokat követő nyögések
alapján, és ahogy Norma összedörzsölte a combjait, sejtettem,
hogy élvezte.
Akárcsak Boyd. Kétségtelenül. És a nadrágja alatt
meredező dudor alapján két dolog egyből nyilvánvalóvá vált
előttem – Boydnak állt a farka, és határozottan nem volt
meleg.
– Ó istenem! – nyögtem fel, de egyből megbántam. Eddig
ugyanis nem vettek észre. Kiosonhattam volna anélkül, hogy
valaha megtudják, hogy ott jártam.
De most észrevettek.
Mindketten rám meredtek.
– Gwen! – kiáltott fel Norma, és olyan vörös lett az arca,
mint a feneke.
Nem tudtam elfordulni. Még mindig próbáltam
feldolgozni, amit láttam. Ez volt az első alkalom, hogy
rányitottam a nővéremre szex közben, és ez már önmagában
is sokkoló volt, de az, hogy szereti a szadomazót?!
Szükségem volt egy percre, hogy összeszedjem magam.
A jelek szerint ők is ledöbbentek, mert egyikük sem
mozdult. Végül észhez tértem.
– Én, ööö, sajnálom. Annyira sajnálom. – Behunytam a
szemem, amihez már kicsit késő volt. Nem mintha ki tudnám
törölni az emlékeimből a látottakat. – Én csak… csak
nyugodtan. Odakint leszek. Nem kell sietnetek.
Kihátráltam, amilyen gyorsan csak tudtam, eltakarva
közben az arcomat, és amint becsukódott mögöttem az ajtó,
gyakorlatilag leroskadtam a fal mellé.
Mi. A. Fene.
Összeállt a kép. Hogy miért vett új fehérneműt Norma.
Miért dolgozott mostanában olyan későig. Miért nem
áradozott már Hudson Pierce-ről. Miért volt annyira oda a
szerelemért és a kapcsolatokért.
És miért tűnt boldogabbnak, mint valaha.
Csakhogy ez legalább annyi kérdést vetett fel, mint
amennyit megválaszolt. Például, hogy milyen régóta
tarthatott a viszony? Miért nem tudtam róla? Csak a szexről
szólt? Vagy többről? Én úgy sejtettem, igen.
Tudtam, hogy addig nem kapok választ ezekre a
kérdésekre, amíg nem beszélek Normával – márpedig
komoly faggatózásra készültem –, úgyhogy egyelőre csak
arra tudtam gondolni, hogy szent szar.
Kábán odabotorkáltam egy karosszékhez, közben egyre
csak az járt a fejemben, hogy szent szar. Szent szar. Szent
szar. Szent. Szar.
Csöngött a telefonom, ami felriasztott a kábultságból.
Hirtelen eszembe jutott, hogy eredetileg miért jöttem be
Norma irodájába, ezért kihúztam magam, és fölvettem a
telefont.
– Ben?
– Helló, nővérkém!
– Nem fogod elhinni, hogy mi történt az imént! – Bár ez
csak úgy kibukott a számon, nem akartam visszaszívni. Mert
Ben volt az egyetlen, aki megérthette, milyen döbbenetes volt
számomra ez az élmény. Ő volt az egyetlen, akivel
mindenkinél jobban meg akartam osztani. – Most nyitottam
rá Normára, aki éppen az asszisztensével kamatyolt!
– Ó istenem! – Ezt Ben ugyanúgy mondta, mint én.
Ahogy a nővér, úgy az öcs, gondoltam magamban.
– Én is éppen ezt mondtam!
– Hol kamatyoltak? A hálószobájában? A kanapén? A
konyhaasztalon?
Ó, az istenit, a legfontosabb részletet ki is hagytam.
– Nem, az irodájában! Norma íróasztalán. – Minden egyes
szót kihangsúlyoztam, mert még én se tudtam teljesen
elhinni. – És fiatal a srác, Ben! Veled egykorú!
– Ó, istenem. És cuki?
– Valójában igen. Szerintem neked is tetszene. –
Könnyedén ment a beszélgetés. Féltem, hogy zavarban
leszünk. És talán így is történt volna, ha nem pottyan az
ölünkbe ez a szaftos pletykatéma. – És szadomazóban
nyomultak, Ben!
– Mindent tudni akarok!
Elakadt a lélegzetem. Nem tudtam, mi lenne rosszabb: ha
beszámolok neki Normáról, vagy ha kihagyom a dologból.
– Biztos, hogy tudni akarod? Ne feledd, hogy a
nővérünkről van szó.
– És örökké ezzel fogom ugratni. Ki vele!
Annyira örültem a hangjának. Örültem, hogy lelkesedett
valamiért. Ez épp az ellentéte volt az elmúlt hónapok
komorságának. Reményteli és izgatott volt, én pedig
elkezdtem leírni a jelenetet, amit feledni akartam. Valójában
nagyon szexi jelent volt – a fenekelés, a harisnyatartó, a
dominancia. Na igen. Állati dögös volt. Mielőtt rájöttem,
hogy mit is látok. Vagy pontosabban, hogy kit.
– Ó istenem, hát ez egyszerűen oltári! És fenekelte Normát?
A kezével vagy az övével? Csak hogy pontos legyen a kép a
fejemben.
– A kezével, te perverz – pirítottam rá, de azért
fölnevettem. Ben mindig is ilyen volt – mindig meg tudott
nevettetni. Ezért lepett meg annyira, hogy olyan sokat
szenvedett. Joviális és gondtalan volt. Honnan eredt ez a
rengeteg fájdalom?
– És úgy fenekelte, mintha megbüntetné valamiért?
– Igen, de Norma élvezte. Higgy nekem. – Még mindig
hallottam a nyögéseit a fejemben. Olyan közönséges és
állatias volt. Be kell valljam, kicsit féltékeny lettem.
– Talán szülinapi fenekelés volt. Harmincöt csapás. És egy
ráadás, hogy nagyra nőjön. Bár lefogadom, hogy Boyd volt
az, akinek nagyra nőtt.
Ismét felnevettem. Majd gyorsan elhallgattam, amikor
meghallottam az irodaajtó nyikorgását.
– Várj, Ben. Azt hiszem, most jönnek ki.
Épp le akartam tenni a telefont, amikor meghallottam Ben
hangját, és visszaemeltem a mobilt a fülemhez.
– Kérlek, kérlek, kérlek, hangosítsd ki! – könyörgött Ben. –
Minden szót hallani akarok.
Kihangosítottam, majd az ölembe ejtettem a telefont, ahogy
Norma elindult felém. Boyd lesütött szemmel megállt az
ajtóban, a nővérem azonban büszkén fölszegte a fejét, bár
sejtettem, hogy a pír az arcán a korábbi tevékenységük
eredménye volt.
 – Nos… – Legalább neki is elakadt a szava, nem csak
nekem.
– Nos. Boyd is velünk vacsorázik? – kérdeztem. Rosszul
éreztem magam, amiért Boydot nem szólítottam meg
közvetlenül, mivel nem volt olyan messze, de rá sem mertem
nézni, nemhogy megszólítani.
Norma hátrapillantott, mielőtt válaszolt.
– Nem úgy tervezte.
Nem tudtam, csalódott legyek-e. Egyrészről ez egy privát
szülinapi vacsora volt a nővéremmel. Másrészről viszont
minden vacsoránk privát volt, és többet akartam tudni a
titkos kapcsolatukról.
– Szerintem ezek után egy ingyenvacsorát minimum
megérdemel.
– Gwen! Ne szemétkedj! – szólt rám Ben az ölemből.
Norma egyből felismerte a hangot.
– Ez meg ki volt?
Ragyogó arccal fölemeltem a telefonomat.
– Boldog szülinapot!
Norma kikapta a telefont a kezemből, és a füléhez tartotta,
pedig még mindig ki volt hangosítva.
– Ben?
– Boldog szülinapot, nővérkém! – hallottam Ben hangját,
mielőtt Norma kikapcsolta a kihangosítást. A beszélgetés
többi részét nem hallottam, de nem is volt rá szükségem.
Norma arca mindent elárult. Sugárzott az arca, és biztos
voltam benne, hogy nem csak az iménti szexmaratontól.
Boyd halkan ki akart slisszolni mögülünk az irodából, de
megtorpant, amikor észrevette a könnyeket Norma arcán.
– Ben az! – mondta Norma, eltakarva a telefont a kezével.
 Boyd mosolya őszintén boldognak tűnt. Normának el se
kellett magyaráznia, ki az a Ben, és ekkor már biztos voltam
abban, hogy a kapcsolatuk a szexnél jóval többről szólt.
Odafordultam Boydhoz, és rávettem magam, hogy a
szemébe nézzek.
– Vacsorázz velünk, Boyd!
Ismét elmosolyodott, én pedig észrevettem a grüberlit az
arcán, ami eddig fel se tűnt.
– Szerintem Norma most kettesben szeretne lenni veled.
Ezt úgy értelmeztem, hogy Norma sok mindent el akart
mondani nekem. Ezt el tudtam fogadni. De azért szerettem
volna megismerkedni a férfival, aki olyan sokat jelentett a
nővéremnek.
– Akkor talán máskor?
Habozott, és lopva Normára pillantott, aki úgy nevetett és
mosolygott, mint még soha.
– Persze – mondta. – Ha ő is ezt akarja.
Mielőtt Boyd elment, még egyszer elkapta Norma
pillantását, és szinte ledöntött a lábaimról a szemükben égő
tűz. Ha eddig nem tudtam volna, már biztos lehettem benne
– Boyd határozottan az volt, akire Norma vágyott.

***
Alighogy elfordult a pincérnő, kibukott belőlem a szó:
– Na jó. Ki vele!
Már az is dicséretre méltó teljesítmény volt, hogy ilyen sokáig
bírtam cérnával. Miután Norma befejezte a beszélgetést
Bennel, én is beszéltem még egy kicsit az öcsémmel, aztán
megint kihangosítottuk a telefont. Végül, miután letettük,
úgy döntöttem, hogy először is mindent meg kell beszélnünk
az öcsénkkel kapcsolatban. Így is tettünk. Miközben
átsétáltunk a pár sarokkal arrébb lévő étterembe, mindent
megvitattunk, amit Ben mondott, még azt is, hogy mennyivel
jobb volt a hangja. Egészségesebb. Erősebb.
– Jövő héten fog hazamenni az intézetből – mesélte Norma.
– Összeköltözik Erickel. Tényleg jót tesz neki, hogy van egy
fiúja. Szerintem most már minden rendben lesz.
Kissé közhelyesnek tűnt a gondolat, hogy talán
mindannyiunknak csak egy pasira van szüksége ahhoz, hogy
begyógyuljanak a múlt sebei. Egy kicsit mégis igaznak tűnt.
Talán a szerelem mindent jobbá varázsolt. Vagy talán csak a
rózsaszín szemüveg teszi. Ha igen, Norma is ugyanolyan
rózsaszín lencsén keresztül látta a világot, mint én.
Az ölébe terítette a szalvétát, és gondosan széthajtogatta.
– Pontosan mire vagy kíváncsi? – Huncutul rám
mosolygott.
– Ne szórakozz velem. Mindent tudni akarok, Norma.
Komolyan. Min-dent. Úgyhogy rajta.
– Hát… – Norma úgy kapkodta a tekintetét, mintha a
szeme előtt játszódna le a története, és egyik epizód a másikat
váltaná. Egyik fontos jelenet a másik után. – Nem is tudom,
hol kezdjem.
– Mi lenne, ha az elején kezdenéd? Nem ez volt az első
alkalom, nem igaz? – Nincs az az isten, hogy ez lett volna az
első alkalom. Ennyire senki se züllik le rögtön az elején.
– Nem ez volt az első. – Elhallgatott, amíg a pincérnő letette
a poharakat az asztalra, és felvette az italrendelést. Amikor
újra magunkra maradtunk, folytatta: – De most először
csináltuk az irodában. Általában ellen tudunk állni a
kísértésnek.
 Nem tudtam eldönteni, hogy hihetek-e neki. Norma
mélységesen elhivatott volt, ám azok után, amit láttam,
kételkedni kezdtem benne.
– Ugyan már, nem pont ez a legizgalmasabb az egészben?
A főnök megbünteti a csintalan asszisztenst?
Norma elpirult.
– Ez nem olyan.
– Valójában erre már rájöttem. – Végül is Boyd volt az, aki
fenekelt. S noha a mai napig nem is sejtettem volna, most már
biztos voltam benne, hogy mindig ő az, aki „büntet”, soha
nem cserélnek szerepet.
– Na igen. Szóval. – Norma idegesen igazgatta az
evőeszközöket. – Mint mondtam, nem szoktuk az irodában
csinálni. De ma volt a szülinapom, és el akartam játszani a
csintalan asszisztenst, ahogy te nevezted. Csak eljátszottam
az asszisztenst.
– Nem is akarom tudni. Mármint, akarom tudni, de
igazából nem. – Belekortyoltam a vizembe, közben próbáltam
eldönteni, mire is voltam kíváncsi valójában. Négy dologra. –
Mióta tart?
– Úgy kilenc hónapja.
Meglepett ez a válasz. Amíg bele nem gondoltam jobban.
Megmagyarázott néhány dolgot, például, a bevetett ágyat,
amikor Norma mintha nem aludt volna otthon, és a
mostanában jellemző szórakozottságát. Azt hittem, apa miatt
volt az egész. Különös módon megnyugtatott a tudat, hogy
nem. Szinte engedélynek éreztem. Ha Norma nyugodtan
élhette az életét, akkor én is.
Pedig eddig is éltem az életemet, nem igaz? Ráadásul
Norma engedélye nélkül. Talán nem az életemet éltem
aggodalmaskodás nélkül JC-vel?
Ahogy a nővér, úgy a húg.
Folytattam a következő kérdéssel.
– És mindig ilyen volt? Szerepjáték meg minden?
– Ez… – Norma összeszorította az ajkait, mintha a választ
keresné. – Ez több ennél. Mindig Boyd a domináns fél. Néha
szerepet játszunk, néha kikötözzük egymást, néha meg csak
szexelünk. – Fölemelte a kezét, hogy belém fojtsa a szót. – És
mielőtt megkérdeznéd: nem, Boyd előtt még sosem csináltam
ilyet. Ő vezetett be ebbe a világba, és nem hiszem, hogy
valaha is vissza tudnék fordulni.
Erre nem kérdeztem volna rá, de most, hogy elmondta,
örültem, hogy tudtam. Különben gondolatban felidézném az
összes korábbi pasiját, és elképzelném őket domináns
szerepben, ami némelyikük esetében kifejezetten nem volt jó
ötlet. Így is épp elég nehéz volt az erős, kőkemény nővéremet
megalázkodó félként elképzelni.
Ám ahogy elnéztem, ahogy erről beszélt, láttam rajta,
milyen sokat jelentett ez neki. A következő kérdés teljesen
szükségtelen volt, mégis feltettem, mert az ő szájából akartam
hallani a választ.
– Csak a szexről szól a dolog?
– A legkevésbé sem – felelte, majd ismét elhallgatott, amíg
a pincérnő kihozta a borunkat, és felvette a rendelést.
Szerencsére elég sokat jártunk ebbe az olasz bisztróba ahhoz,
hogy étlap nélkül is el tudjuk dönteni, mit akarunk enni, mert
eddig bele se néztünk.
Miután a pincérnő távozott, Norma belekortyolt a
chardonnay-be, és összevonta a szemöldökét.
– Talán eleinte csak szex volt. Habár nem igazán. Boyd
számára legalábbis nem. Neki ez mindig is több volt annál.
Hamarosan nekem is.
Arra már rájöttem, hogy nem alkalmi kapcsolat volt, de
csak most értettem meg az igazi mélységét.
– Szereted őt.
Norma félénken felpillantott, és bólintott.
– Ő is szeret téged. Láttam az arcán.
Ismét bólintott.
Nem volt viszonzatlan a szerelem. Beszéltek róla.
Megbeszélték. Talán még terveket is szövögettek, és
elkötelezték egymást.
Amiről eszembe jutott az utolsó kérdés.
– Miért nem mondtad el nekem?
– Szólnom kellett volna. Sajnálom. – Megrázta a fejét,
mintha csalódott volna önmagában. – Tilos a munkatársakkal
randizni. Ki is rúghatnak érte. Tudom, hogy te nem árulnál
be minket, de az tűnt a legjobb megoldásnak, ha teljesen
titokban tartjuk a dolgot. Senki se tudta. Még te se. Nagyon
sajnálom.
– Hagyd abba! – Legyintettem, és sajnáltam, hogy
bűntudata volt valamiért, ami nyilvánvalóan olyan sok
örömöt okozott neki. – Megértem. – A helyében én sem
árultam volna el magamnak. Különösen az elején. Piszkáltam
volna miatta. Azt mondogattam volna, hogy nem éri meg a
kockázatot.
Most csak annyit mondtam:
– Hudson sose rúgna ki téged.
Ebben Norma sem kételkedett.
– Nem, tényleg nem. De kirúgatná velem Boydot. Vagy
minimum áthelyezné. Erről pedig egyelőre szó sem lehet.
Boyd tart össze engem. Szükségem van rá.
– Örülök nektek. – Felsóhajtottam, hangosabban, mint
akartam. Komolyan beszéltem. Tényleg örültem a
kapcsolatuknak. És azt is tudtam, hogy valószínűleg nem
tudnék örülni neki, ha nem éreznék valamit JC iránt.
Irigyelném Boydtól a nővéremmel töltött időt. Meg akarnám
tartani magamnak Normát.
És nem tagadhattam, hogy valami mást is irigyeltem –
hogy Norma és Boyd őszinte volt egymással a kapcsolatukat
illetően, hiába hazudtak a világnak. Vajon erre mi is képesek
lennénk JC-vel? Erre az érzésre, amiről mindketten tudtuk,
hogy érezzük, mindkettőnkben benne élt, és nem
kételkedtünk benne?
Addig sose derül ki, amíg be nem vallom JC-nek, de nem
tűnt jó ötletnek ezen gondolkodni a nővérem szülinapi
vacsorájának a kellős közepén.
Norma belerúgott a cipőmbe az asztal alatt, és visszarántott
a valóságba.
– Hékás! Miért nem ugratsz és fintorogsz? Ez valami
szülinapi kímélet? – Elkerekedett a szeme, mintha rájött volna
valamire. – Ó! Te is szerelmes vagy.
– Hogyan? Mi? Miért gondolod? – Képtelen voltam teljes
mondatokban gondolkodni. – Az istenit! – Valószínűleg
örülnöm kellett volna, hogy volt valakim, aki ilyen jól ismer
engem. Amikor úgy éreztem, JC olvas a gondolataimban,
még az is csak találgatásnak tűnt. Még sok mindent nem
tudtunk egymásról.
És örültem is. Ugyanakkor frusztrált a dolog. Norma olyan
sokáig titkolózott előttem, nekem meg egy napig sem
sikerült.
 Most, hogy kibújt a szög a zsákból, akár be is ismerhettem.
– Igen, szerelmes vagyok. Hát nem nevetséges?
– Abba a pasiba, akivel „múlatod az időt”? JC-be?
– Igen – nyögtem fel. – Igen. Azt hiszem, tényleg.
– Akkor miért vagy így elkámpicsorodva? Hiszen csodákat
művelt veled! Még sose láttalak olyan boldognak, mint az
elmúlt néhány hónapban.
Örültem, hogy észrevette. Ugyanakkor meg is ijedtem.
Mert ha Norma észrevette, akkor JC is, nem igaz?
– Nem is tudom, nővérkém. – Az étterem túloldalán ülő
párocskát figyeltem, miközben próbáltam szavakba önteni a
megfogalmazhatatlant. – Azt hiszem, félek, hogy csak én
akarom, hogy több legyen. Mert nem tudom, hogy ő mit érez.
Nem mondta, hogy ennél többre vágyna.
– Megkérdezted? – Ezt úgy kérdezte, mintha ez lenne a
legészszerűbb lépés a világon.
Észszerű is volt, most, hogy belegondoltam. A
kapcsolatunk az, ami nem volt észszerű. Ezt is jól tudtuk
mindketten. Ezért tartottunk tőle annyira, amikor
elkezdődött.
Szóval, ha volt annyi eszünk, hogy tudjuk, hogy nem
írhatjuk elő, mi történjen érzelmi téren, akkor eleve miért
mentünk bele ebbe az egészbe? Csak a vágy miatt? Vagy
kifogásnak használtuk ezt az egész megegyezést?
Még nem gondoltam végig annyira, hogy el tudjam
magyarázni Normának.
– Jó úton haladunk – mondtam, ami részben igaz is volt. Én
legalábbis jó úton haladtam. – A dolgok… megváltoztak…
tegnap. És biztos vagyok benne, hogy ezt ő is érezte, nem
csak én. – Felidéztem, ahogy rám nézett szeretkezés közben, a
sóvárgást a hangjában, amikor azt mondta, hogy örült nekem.
– Talán még beismerni is hajlandó.
Leszámítva, hogy a végén milyen távolságtartó volt.
– Nem is tudom. Talán tévedek. Vannak titkai.
– Mint mindenkinek.
– Az az őrültség, hogy szerintem én jobban kezelem a
dolgot, mint ő. – Ebbe bele sem gondoltam, amíg ki nem
szaladt a számon, de most, hogy kimondtam, összeállt a kép.
Voltak dolgok az életemben, melyek meghatároztak engem.
Dolgok, melyek miatt elhúzódtam az emberektől, és
elfordultam az élettől. Ezért kerestem a kifejezetten
érzelemmentes kapcsolatokat.
De JC miért tette? Talán csak kerülni akarta a
bonyodalmakat. Pedig nem volt lehetetlen, hogy vele is
történhetett valami, ami tartózkodóvá tette. Én már
megnyíltam előtte. Ő azonban még nem viszonozta ezt. Vajon
az ő múltja még tragikusabb volt, mint az enyém?
A gondolat olyan helyen hasított bele a szívembe, ahol nem
hittem, hogy ez lehetséges. Ugyanakkor megértettem valamit.
Reszketett az ajkam, amikor Norma szemébe néztem.
– Nem hiszem, hogy képes lenne erre.
Norma megszorította a kezemet.
– Jaj, drágám, ezt nem tudhatod, amíg nem adsz neki egy
esélyt.
Szerettem volna elhinni, hogy ez tényleg ennyire könnyű.
Miközben a pincérnő letette a vacsoránkat az asztalra,
eljátszadoztam a gondolattal. Elhitettem magammal, hogy
van erőm feltárulkozni. Elhitettem magammal, hogy megvan
bennem az az erő, amire JC támaszkodhatna.
Hosszú percekig szótlanul falatoztunk, miközben ezen
töprengtem. Végül Norma törte meg a csendet.
– Tegyél meg valamit – ne írd le rögtön. Nem ismerem a
pasit, de ha sikerült kicsalogatnia a csigaházadból, szerintem
érdemes megtartani.
Túlságosan is tetszett, amit Norma mondott. Bizakodni
kezdtem. Ha Norma el tudott képzelni köztünk egy igazi
kapcsolatot, akkor máris sokkal lehetségesebbnek tűnt
számomra is.
De megijesztett ez a lehetőség. Ezért eleresztettem a fülem
mellett a javaslatát, és eljátszottam a sértettet.
– Ezt úgy mondod, mintha valami jégkirálynő lennék.
– És nem az vagy?
– Nem tudom. Gondolom, igen. – Hát persze hogy az
vagyok. Legalábbis, voltam. – De szerintem kezdek
megváltozni. De az is lehet, hogy nem. Vagy egy kicsit mégis?
– Ha valóban megváltoznék, el tudnám mondani JC-nek, mit
érzek iránta.
– Változol. Én is látom. Mindenki látja.
– Köszönöm. – Ezúttal hagytam, hogy hassanak rám a
szavai. Kiélveztem őket. Örvendeztem a bennük rejlő igazság
hallatán. Csodálatos érzés volt, hogy elismerték az
eredményeimet. Még csodálatosabb, mint maga az eredmény.
Szóval, akár elmondom JC-nek, mint érzek, akár megvárom,
hogy mi történik köztünk, attól még fejlődtem mint emberi
lény. Ez számított, nem igaz?
– Szerintem mindannyian változunk – tette hozzá Norma,
kissé váratlanul. – Te is, én is, és Ben is. Megtanuljuk
viszonozni a szerelmet. Hagyjuk, hogy begyógyuljanak a
sebeink. És tudod, mit gondolok? Már épp ideje volt!
Ironikusnak tartottam, hogy amíg az apánk börtönben volt,
mi is magunkba zárkóztunk. Apánk bebörtönzése fel kellett
volna hogy szabadítson bennünket. Mégis, mindannyian
börtönbe zárkóztunk vele együtt.
És most, tíz évvel később, eljön a szabadulás…
Igen. Rohadtul ideje volt már.
 Tizenharmadik fejezet

A következő héten JC lemondta a randinkat.

Még mindig nem adtam meg neki a telefonszámomat –
különös, hogy ő se kérte –, ezért Alyssától tudtam meg.
Szerda reggel hét óra volt, ezért meglepődtem, amikor
Alyssa nevét láttam a kijelzőn. Ha nem lettem volna kíváncsi,
mit akar, föl sem vettem volna.
– Figyelj, JC itt járt az este – mondta köszönés nélkül.
– Ööö… és? – Persze hogy ott járt. A kedd estékre foglalta
le a Viperát. Azt azonban nem értettem, mi az ördögnek
hívott fel ezzel Alyssa. JC-vel titokban tartottuk a
megegyezésünket, az egész kapcsolatunkat.
– Azt kérte, adjak át neked egy üzenetet. Azt mondta, ma
estére nincs szüksége a foglalásra. Azt mondta, te érteni
fogod.
– Ó! – Kódolt üzenet volt, mégis világos, mint a nap. Szinte
émelyegni kezdtem a csalódottságtól. Most, hogy megtörtént,
el se tudtam hinni, hogy eddig nem gondoltam erre a
lehetőségre. Ha eddig kételkedtem volna abban, hogy
legutóbb történt köztünk valami, most már biztos lehettem
benne. Történt. Ő is érzett valamit, még ha nem olyan erősen,
mint én. Muszáj volt éreznie. Különben most nem menekülne
előle.
De az is lehet, hogy elhamarkodottan ítéltem. Talán jó oka
volt a távolmaradásra.
– Nem mondta, miért? – Miután megkérdeztem,
rádöbbentem, hogy valószínűleg furcsa kérdés volt, miután
JC úgy fogalmazta meg az üzenetét, mintha egy
teremfoglalást törölne a klubban. Ami azt jelentette, hogy
megválaszolatlanul kellett hagynom a kérdést. – Úgy értem,
nem mondta, hogy akarna helyette egy másik estét?
– Nem. – Alyssa mély levegőt vett, talán cigizett éppen.
Vagy füvet szívott. Nem ismertem olyan jól.
Ahogy JC-t sem ismertem. S noha eddig sose érdekeltek a
Viperában töltött estéi, hirtelen tudni akartam róluk. Utáltam,
hogy Alyssa láthatta őt abban a környezetben, míg én nem.
Utáltam, hogy JC annyira megbízott benne ahhoz, hogy
rábízza ezt az üzenetet.
Utáltam, hogy egyáltalán üzengetett.
Tudtam, hogy ezzel hülyét csinálhatok magamból, mégis
megkérdeztem:
– Történt valami szokatlan tegnap este? Mármint, JC-vel.
– Nem. Ugyanaz ment, mint mindig.
Ami azt jelentette, hogy? Mit is?
– Szóval… minden rendben volt vele? – Közben az
öklömmel ütögettem a homlokom, mert tudtam, milyen
hülyén hangzik, amit mondok, mégsem tudtam uralkodni
magamon.
– Nem biztos, hogy értem, mire gondolsz. JC volt.
Ugyanolyan, mint máskor. Rámozdultál, Gwen? Nagyon
szexi pasi, de hadd áruljam el neked, hogy nem való egy
olyan lánynak, mint te.
– Hogy érted azt, hogy egy olyan lánynak, mint én? –
Igyekeztem nem túl sértődöttnek tűnni. Ám ez a beszélgetés
felzaklatott. Alyssa nem szokott ilyen nyugodtan beszélni
velem. Ilyen egyenesen. Ilyen nyíltan.
És én se szoktam ennyire védtelen lenni. Ennyire
szabadkozó. Ennyire kétségbeesett és elkeseredett.
– Úgy értem, te az a fajta vagy, aki elvárja a hűséget. Aki
elkötelezettséget és monogámiát vár egy kapcsolattól. – Újabb
mély lélegzet. Amikor ismét megszólalt, úgy hangzott,
mintha a lélegzetét visszafojtva beszélne. – Tévednék?
Mielőtt megismerkedtem JC-vel, az a fajta voltam, aki
egyáltalán nem vágyott kapcsolatra. És ő volt az, aki
ragaszkodott a monogámiához. Aggasztott a gondolat, hogy
másokkal is kavarhatott a hátam mögött, és nem csak azért,
mert nem használtunk óvszert.
Nem tudtam, mit felelhetnék.
Amikor nem válaszoltam, Alyssa megszólalt.
– De ha nem bánod, hogy egy hónapra te leszel az
üdvöskéje, csak rajta.
Tudtam, hogy nem kellett volna megkérdeznem. Hogy ez a
legrosszabb, amit tehetek.
– Te voltál már az üdvöskéje egy hónapra?
Alyssa fölnevetett.
– Nagyon vicces – mondta, mintha csak vicceltem volna.
Azt leszámítva, hogy nem vicc volt. Tényleg tudni akartam.
Ezek után pláne. Vajon azért találta olyan viccesnek a kérdést,
mert sose feküdne le egy olyan pasival, mint JC, vagy mert
megtette, és mindenki tudta, szóval minek kérdezem?
Szerettem volna tovább faggatózni, de fogalmam sem volt,
hogyan tehetném meg anélkül, hogy bolondot csinálnék
magamból. Már így is bolondnak éreztem magam. Végül is
ejtettek ma estére. Egy hírvivőn keresztül.
 – Na mindegy – mondta Alyssa. – Hulla vagyok, megyek
aludni. Csak át akartam adni az üzit.
– Kösz. – De a legkevésbé sem voltam hálás érte.
A következő hétfőn üzenet várt, hogy JC lemondta az a heti
találkozónkat is. Alyssa hívása óta rosszkedvű voltam, ám
amikor megpillantottam az üzenetet a szekrényemen, a
hangulatom szinte kétségbeeséssé fokozódott. El se kellett
olvasnom ahhoz, hogy tudjam, mi állt benne.
Mégis elolvastam: Le kell mondanom. Közbejött valami.
Alá sem írta, ami felbőszített. Még arra sem vette a
fáradságot, hogy a kezdőbetűit odabiggyessze? Csak
huszonkilenc betűt ért meg neki az összetört szívem?
Valójában nem érdekelt az aláírása, sem a huszonkilenc
istenverte betűje. Őt akartam. Élőben. Látni akartam,
megérinteni, megcsókolni, és elmondani neki, hogy szeretem.
S ha csak annyit akarna mondani, hogy nem ér rá szerdán,
akkor is legalább a szemembe mondja.
De éreztem, hogy nem fogunk szemtől szemben beszélni.
Ahogy azt is tudtam, hogy JC végzett velem. Végzett velünk.
Vajon hány üzenetet kapok még, mielőtt azok is
megszűnnek? Hány hívást Alyssától? Hány lemondott randit,
mielőtt JC úgy dönt, hogy megértettem a célzást?
Norma azonban azt mondta, hogy adjak neki egy esélyt. S
noha nem akartam követni a tanácsát, ez volt a legjobb
esélyem. Mi mást tehettem volna? Ki akartam borulni.
Gyászolni. Ám azzal, hogy JC bizonytalanságban tartott, ezek
a reakciók elhamarkodottnak és talán alaptalannak tűntek.
Csak reménykedni tudtam.
És mellesleg benézhetnék a klubba a következő estén.
Sosem mentem be, ha nem dolgoztam, ezért
megszerveztem a dolgot: az irodában hagytam a telefonomat,
hogy ne tűnjön különösnek a keddi felbukkanásom. Persze,
miután magamhoz vettem a telefonomat, JC-t még mindig
nem láttam. Elidőztem kicsit a földszinten, fel-felpillantva az
emeletre. Nem mehettem fel. Nem láttam Mattet, ezért
lehetséges volt, hogy ő is fent volt. Ha rányitok a
szabályszegő vendégei közt, akkor megtudja, hogy tudtam a
megegyezésükről.
De még ha Matt nincs is odabent, JC még ott lehet. És
tudná, hogy miért vagyok ott. Tudná, hogy miatta mentem
be.
Így hát fölmentem. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és
úgy rontottam be a Viperába, mintha az én szobám lenne.
Odabent egy csapat férfi iszogatott és kártyázott. Kevesebben
voltak, mint azelőtt. Két nő. Mindenki ruhát viselt. Mattnek
nyoma sem volt. Ahogy JC-nek sem.
– Nincs bent ma este – hallottam Alyssa hangját a hátam
mögül.
Megfordultam. Alyssa egy tálcányi röviditalt tartott a
kezében.
– Kicsoda? – Mintha bedőlne ennek. Mindketten tudtuk,
hogy ki miatt voltam ott.
Elmosolyodott, olyan tudálékos mosollyal, ami azt
jelentette, hogy őt nem lehet átverni.
– Minden hétre lefoglalta a szobát, de ő nem mindig jön el.
Azért szép próbálkozás volt. Talán nem ártana, ha valami… –
Végignézett a farmeremen és pólómon. – Ha dögösebbet
vennél fel, ha újra megpróbálod.
A szememet forgattam, és otthagytam őket. Hülyeség volt
ennyire felhúznom magam, mert Alyssa nagyon is tévedett
velem és JC-vel kapcsolatban. Egy dologban azonban igaza
volt – nem öltöztem fel a pasi kedvéért. Ezt egy kicsit
alaposabban is végiggondolhattam volna.
Ami JC távollétét illette, fel voltam zaklatva. Bele se
gondoltam, mint mondanék neki, ha meglátnám. Leginkább
azért, mert csak látni akartam, hogy ott van-e, nem
konfrontációt terveztem. Ki akartam deríteni, hogy jobban
érezném-e magam tőle? Talán tényleg csak közbejött valami,
és nem is volt a városban.
Ugyanakkor számíthatott rá, hogy bejövök, és talán
szándékosan maradt távol.
Valójában semmire se jöttem rá. És semmi okom nem volt
haragudni rá, vagy nem bízni benne. Ezért megfogadtam
Norma tanácsát, és adtam neki egy esélyt.
Legalábbis, amíg volt rá okom.

***
A következő szerdán még mindig nem hallottam JC felől.
Aznap alig aludtam, próbáltam rájönni, mit jelenthet a
hallgatása. Szerettem volna azt hinni, hogy azt jelentette,
hogy áll a randi. Habár azt is jelenthette, hogy azt gondolta,
mostanra leszálltam róla.
Ezt nem gondolhatta komolyan. Mert ismert, ismert engem.
Ami fölöslegessé tette a vívódást. Elmegyek a hotelbe, ő
pedig meg fogja tudni, mit érzek, akár elmondom neki, akár
nem. Elmegyek, és ha hagyja, hogy olyan legyen, mint
legutóbb, ha beenged és megnyílik előttem, akkor én is tudni
fogom, hogy ő mit érez.
Fölvettem a La Perla fehérneműt. Harisnyatartóval. És
harisnyával. Megcsináltam a hajamat, és kisminkeltem
magam. Tüzes pillantás, szempillaspirál. Visszafogott ajkak.
Találtam a szekrényemben egy kabátot, ami elég vékony volt
egy langyos áprilisi estéhez, és elég hosszú ahhoz, hogy
leérjen a térdemig. Fölvettem a fehérneműre, belebújtam egy
pántos tűsarkúba, és eltaxiztam a hotelhez.
Késő volt, mire odaértem. Néhány percig a folyosón
toporogtam. Mi lesz, ha nincs bent? Mi lesz, ha a mai este
hivatalosan is a kapcsolatunk végét jelenti?
Mi lesz, ha, mi lesz, ha…
Mi lesz, ha megijedt, visszakozni akarna, de rájön, hogy
képtelen rá? Mi lesz, ha ő is ott vár az ajtó túloldalán,
ugyanolyan izgatottan, mint én ezen az oldalon? Mi lesz, ha
bemegyek, és a karjaiba zár, és azt mondja, hogy szeret? Mi
lesz, ha csodálatos lesz?
Becsúsztattam a kártyát a nyílásba, és beléptem.
JC nem volt a nappaliban, ám amikor tettem néhány lépést,
megjelent a hálószoba ajtajában. Öltönynadrágot viselt
atlétával. „Asszonyverővel”. Mindig is utáltam az ilyet, nem
csak a neve miatt, illetve valójában a neve miatt. Azt azonban
egyáltalán nem utáltam, ahogy JC kinézett benne. Ahogy az
ajtókeret két oldalán nyugtatta a karjait, izmai megfeszültek a
póztól. Meglepettnek tűnt, hogy itt lát. És
megkönnyebbültnek. És aggodalmasnak. És talán egy kicsit
elveszettnek.
Kristálytisztán olvastam az érzelmeit, mert tökéletesen
tükrözték a saját érzéseimet.
Eltelt néhány pillanat, míg csak néztük egymást, a testünk
mozdulatlanná dermedt, ahogy alaposan végigmértük a
másikat. Ahogy a tekintete végigsiklott a bőrömön, mintha
megérintett volna. Mintha minden porcikámat végigcirógatta
volna. Átölelt. Simogatott. Kényeztetett.
Azonnal láttam, amikor észrevette. Az arckifejezése lágy és
kutakodó volt, aztán ahogy végignézett a lábaimon és
megpillantotta a harisnyát, sötét és mohó lett a pillantása.
– Vedd le! – mondta, vágytól fojtott hangon.
Kioldottam az övet a derekamon, közben egy pillanatra
sem vettem le róla a szemem. Bizseregni kezdett a karom –
nem tudtam, hogy attól, hogy kimelegedtem, vagy a hűs
levegőtől, amikor ledobtam magamról a kabátot.
JC mély levegőt vett.
– Fordulj meg.
Megfordultam, lassan, hogy szemügyre vehesse a
fehérneműt, amit ő vett nekem. Hogy lássa, milyen
tökéletesen állt a testemen. Szinte felfalt a tekintetével, ami
felizgatott. Lángra lobbantott. Mire teljesen körbefordultam,
nedves és sóvár voltam. Amikor lepillantottam feszesen
domborodó nadrágjára, még rosszabb lett. Az érintésére
vágytam. Sajgott érte a testem.
Három lépéssel ott termett előttem. Ám amikor odaért
hozzám, nem érintett meg. Ehelyett elkezdett körbejárni,
tökéletes kört írt le körülöttem. Mintha határvonalat húzott
volna. Íme, mondta magabiztos járása. Ma este nem leszek
ennél messzebb tőled.
Megborzongtam. A borzongás végigfutott a testemen,
egyenesen a lábaim közé.
– Azt hiszem – mondta JC kásás hangon –, hogy tágítanunk
kellene a határaidat.
Minden szó célzatos és ígérettel terhes volt.
Libabőrös lettem, úgy a félelemtől, mint és az izgalomtól.
– Kövess.
 Követtem a hálószobába. Olyan szexi volt, ahogy
parancsolt nekem. És ahogy én engedelmeskedtem.
Megállt az ágy szélénél, és felém fordult.
– Vedd le a melltartódat. És a bugyidat. Minden mást hagyj
magadon.
Minden szó kásás és nyers volt. Apró gránátokként
csapódtak belém, felrobbantak, és elpusztították az
ellenállásomat.
Reszketve engedelmeskedtem. Szinte rosszul voltam az
izgatottságtól. Még mindig nem ért hozzám. Már alig vártam,
hogy szája az ajkaimhoz érjen. Fel voltam ajzva.
És féltem. Mert a szavak nélküli kommunikációnkat
leszámítva, ami az érkezésem után zajlott közöttünk, nem
hozta szóba a legutóbbi alkalmat. Még mindig nem tudtam,
mi volt a helyzet. És noha a távolságtartása pokoli izgató volt,
féltem, hogy szándékosan viselkedik így.
Így amikor befejeztem a vetkőzést – a harisnyatartót, a
harisnyát és a cipőt leszámítva meztelen voltam –, nem
tudtam ellenállni, és elindultam felé. Az ölelésére vágytam.
Megállított, mielőtt odaérhettem volna hozzá. Félmosollyal
így szólt.
– Az ágyra. Négykézláb.
Egy röpke pillanatig tétováztam. Semmit sem jelent,
gondoltam magamban. Ez a ma esti játék. Csak követnem kell
az utasításait.
És mivel játék volt, és mindenáron játszani akartam, nem
volt nehéz engedelmeskednem neki.
Négykézláb az ágyra másztam. Védtelen helyzet volt. Ki
voltam szolgáltatva neki, a puncim feltárva, izgalmam
nyálkás bizonyítéka tisztán látható volt. Az, hogy háttal
voltam neki, még védtelenebbé tett, mert nem tudtam, hogy
engem néz-e, vagy sem. Bíznom kellett benne, hogy tetszett
neki, amit látott.
– Nagyon szép – mondta, amitől felragyogott az arcom. JC
vetkőzni kezdett. Hallottam, ahogy lehúzza a sliccét.
Hallottam az övcsatját, ahogy lehullt a földre a nadrágjával
együtt.
Most már hozzám ér végre? Reméltem. Imádkoztam érte.
– Mássz az ágy szélére.
Előremásztam, éreztem, ahogy hullámzik alattam az ágy.
Beleremegtem a nyugtalanságba. Vártam, próbáltam kitalálni,
mi fog történni.
JC a csípőmre tette a kezét, közben a nyelve végigsiklott a
nyílásomon.
Felsóhajtottam, mire ő egyből megismételte. Ezúttal
belenyalt a puncimba. Körbenyalta a nyílásomat, életre keltve
az érzékeimet. Ellenálltam a kísértésnek, hogy összeszorítsam
a combjaimat. Hadd fokozódjon a gyönyör, ahogy a
figyelmességével gyötört engem.
Közben a fenekemet masszírozta. Mennyei és váratlan
érzés volt. Már sokszor kinyalt, de általában a csiklómmal
szokott foglalkozni. Ezúttal csak a puncimra koncentrált, és
noha ez fantasztikus volt, a nyílás fölött lévő duzzadt
idegcsomó lüktetett és a figyelméért könyörgött.
Ám amikor JC elvette a nyelvét a puncimról, a másik
irányba vándorolt – a fenekemhez. Végigharapdálta, és
beletemette az arcát. Amikor a fogaival az érzékeny bőrhöz
ért, felnyögtem. Ahogy körbenyalta az ánuszomat,
belemarkoltam az ágytakaróba, és elnyomtam egy
káromkodást. A fenébe is, mit művel? És miért olyan
rohadtul szuper ez?
JC elhúzódott, és a kezét tette a szája helyére.
– Érintett már itt valaki, Gwen?
– Ööö, nem. – És nem is fog senki. Bár ő már hozzám ért
ott. Ujjával követte a nyelve útvonalát az ánuszom körül, és
ahogy belém nyomta, csak a hegyét, éreztem, hogy még
jobban benedvesedem.
Hirtelen eltűnt az ujja melege. Sajnos. Aztán egy pillanattal
később valami más került a helyére – valami hideg. Körözött
vele kint, a lyukam körül, majd mélyebbre hatolt bennem.
Megfeszültem.
– Emlékszel, amikor először értél magadhoz a kedvemért?
Milyen furcsa érzés volt? Milyen idegen? Azután ellazultál.
Milyen érzés volt akkor?
– Csodálatos. – Hátrapillantottam a vállam fölött. Bólintott,
ezért folytattam. – Olyan… gyönyörűnek éreztem magam.
Amiért ezt tudtam tenni magammal. Gyönyört tudtam adni
magamnak, és te láttad. Ez volt benne a legjobb. Ahogy
élvezettel nézted.
– Ezt ne felejtsd el. Először ez is furcsa érzés lesz. De ha
elengeded magad, csodálatos lesz. Élvezni fogod. Én pedig
ezt fogom nagyon élvezni.
Ígéret és csábítás volt a szavaiban. Ugyanakkor
megijedtem. Hogy ne ijedtem volna meg, amikor egy idegen
tárgy nyomult a hátsó kijáratomhoz?
A fejemet forgattam, hogy meglássam, mi van nála.
JC előrefordította a fejem.
– Ne nézz ide. Csak megijednél, azt pedig nem akarom.
– Ezzel most még jobban megijesztettél.
– Pedig nincs rá okod. – Mélyebbre dugta a tárgyat a
fenekemben, és körbeforgatta az érzékeny lyukban. – Ígérem,
nem fog fájni. Ha jól csináljuk, ha megbízol bennem, akkor
csak gyönyört fogsz érezni. Megbízol bennem?
Istenem, már ennyitől remegni kezdtek a lábaim.
Ám még a gyönyör szélén sem tudtam, hogy végig tudom-
e csinálni. És kezdtem aggódni, hogy JC nem hagyná, hogy
nemet mondjak. Ettől még idegesebb lettem.
– Nem tudom – nyögtem ki. – Úgy értem, megbízom
benned. De ebben nem vagyok biztos. Nem tudom, mit kéne
tennem. És ettől ideges leszek.
– Megértem, és ezen segíteni fogok. – A tárgy részben még
mindig bennem volt, ő pedig a hátam fölé hajolt, szája a
fülemnél volt, erekciója a fenekemhez nyomult. – Hadd
mondjam el, mi fog történni, Gwen. Egy csomó síkosítót
fogok tenni erre a fenékdugóra, hogy jó síkos legyen. Aztán
beléd fogom tenni. Lassan. Közben azt akarom, hogy nyomj,
és lazulj el. Amikor benned lesz, érezni fogod, ahogy életre
kelnek az érzékeid. Ettől finom és szűk leszel, és amikor
megkeféllek, a puncid szoros lesz a farkamon, és mindenütt
érezni fogsz. Az a rengeteg idegvégződés mind lángolni fog.
Sokkal erősebben fogsz elélvezni, mint valaha életedben. És
rengetegszer. Alig bírsz majd megmaradni négykézláb, és
meg kell majd tartanom téged a csípődnél fogva kefélés
közben. Nagyon fogod élvezni. Gyönyörű leszel. Én pedig
élvezni fogom ezt.
Szavak, szavak! Megfogott a szépséges, mocskos szavaival.
Sokkal jobban begerjedtem, mint valaha életemben.
Beleharapott a fülcimpámba.
– Ez jól hangzik?
Az igenem inkább morgás volt, mint kimondott szó.
Részben azért, mert máris félúton voltam az orgazmus felé,
már ott jártam, ahol a beszéd egyre érthetetlenebbé vált.
Részben pedig azért, mert aggódtam. Nem amiatt, amire
készült, vagy hogy hogyan fog megkefélni, hanem a hatalmas
szakadék miatt, amely kettőnk közt tátongott. Egymáshoz
értünk, összeért a bőrünk, de JC érzelmileg elzárkózott
előlem. Nem kételkedtem abban, hogy azért volt mögöttem,
hogy ne kelljen a szemembe néznie. Hogy miközben mozogni
fog bennem, miközben a legintimebb részeimet kényezteti, ne
tudjam elérni az ő legintimebb részeit.
Ez csak szex a szex kedvéért, mondta nekem. Amiben
megegyeztünk. Jó szex lesz. Csodálatos, észbontó szex. És ez
minden. Semmi több.
Ha nem tetszett, volt lehetőségem nemet mondani.
De nem tettem. Mert hiába nem tetszett – hiába tett tönkre
–, a testem egyáltalán nem bánta ezt a helyzetet. A testem
vibrált és bizsergett, nedves volt és sóvárgott az után, amit JC
felkínált. Mint egy drogos, aki bármire hajlandó az adagjáért,
kész feladni a számára legfontosabb dolgokat is. Ennyire
vágytam az adagomra.
És ahogy belecsúsztatta a fenekembe a síkos análdugót,
ahogy nyomtam, ellazultam és megnyíltam, ahogy azok az
idegvégződések, melyekről eddig nem is tudtam, életre
keltek, könnyű volt elfeledni egy kis szívfájdalmat.
A dugó mintha kiszélesedett volna, miután átcsúszott a
szűk izomgyűrűn. Aztán keskenyebb lett, és eltűnődtem,
vajon teljesen bennem volt-e már. Összeszorítottam a
fenekemet. Jó érzés volt.
– A fenébe, olyan szexi vagy így, Gwen. – JC megdörzsölte
a keresztcsontomat. – Már csak egy dudor maradt kinn a
dugóból. Hogy érzed magad? Remekül csinálod. – Gyengéd
és türelmes volt, az izgatottsága mégis nyilvánvaló volt.
Ettől én is izgalomba jöttem, és elpárolgott az idegességem.
Csak a mohó vágy és éhség maradt.
– Még! – nyögtem, és hátratoltam a fenekemet. – Még
akarom.
JC félig fölnevetett, félig felnyögött.
– Várj, bébi. – Átnyúlt a lábaim között, és masszírozni
kezdte a csiklómat, én pedig a gyönyörre koncentráltam a
szívembe hasító érzés helyett, hogy bébinek nevezett.
Végigsimította a puncimat, majd belém dugta az ujjait.
– Teljesen eláztál, Gwen. Szereted, hogy ilyen szűk vagy?
Nem akartam beszélni. Az orgazmus szélén
egyensúlyoztam, és csak a kielégülésre vágytam. Nyitottam a
számat, hogy elmondjam ezt neki, de csak egy elégedett,
zokogó hang tört fel belőlem. Mert abban a pillanatban,
miközben tovább dörzsölte és ingerelte a csiklómat, teljesen
belém nyomta az análdugót.
Elélveztem.
Megdöbbentette ez a váratlan orgazmus, melybe
beleremegtek a combjaim, és reszketni kezdtek a karjaim. A
könyökömre zuhantam, ahogy végigviharzott a testemen a
gyönyör.
– Jesszusom, ez gyönyörű! Olyan kemény vagyok, Gwen.
Kőkemény. – JC türelme elpárolgott. Elmúlt a gyengédség.
Hallottam a zihálást a hangjában.
Amit cseppet se bántam. A saját eksztázisomban
fetrengtem. És készen álltam a kefélésre.
JC széjjelebb tárta a lábaimat, és egyenesen belém hasított a
gyönyör, ahogy az új póztól még szorosabban belém
ékelődött a dugó. Aztán JC megragadta a csípőmet, mögém
állt, és egy könyörtelen lökéssel belém hatolt.
Gyakorlatilag felsikoltottam az újabb orgazmustól. JC nem
kegyelmezett. Magához szorította ernyedt testemet, és kefélni
kezdett. Minden egyes lökéssel mindenütt megérintett,
mindenütt kényeztetett. Szigorú ütemet diktált, és a csípője
minden szaggatott mozdulattal meglökte a fenékdugót,
amitől minden irányban szikráztak az érzékeim. Többé nem
tudtam, honnan jött ez az érzés. A puncim, a fenekem –
mindenem lángolt. Képtelenség volt magamhoz térni. Vízesés
voltam, folyamatosan zuhantam, folyamatosan becsapódtam
a sziklákba, folyamatosan felcsapott körülöttem a víz.
Hamarosan már könyörögtem. Érthetetlen, értelmetlen
hangokkal és szótagokkal kérleltem JC-t. Azt sem tudtam,
arra kérem-e, hogy hagyja abba, vagy arra, hogy folytassa.
Csak azt mondogattam, hogy kérlek.
Aztán anélkül, hogy kihúzta volna magát belőlem, JC
átkarolta a derekamat, és magához ölelt, hogy a hátam a
mellkasához simult. Hátranyúltam, hogy a nyakába
kapaszkodjam – nem volt erőm megtartani magamat. Egyik
kezét a mellemre tette és megszorította, a másik visszatért a
csiklómhoz. Túl sok volt ez nekem.
Pontosan erre volt szükségem.
A lángok elterjedtek, nyaldosni kezdtek, amíg a testem
minden porcikája ki nem gyúlt.
Aztán felrobbantam.
Elhomályosult a látásom, zúgott a vér a fülemben, az egész
testem megfeszült a robbanástól. Teljesen meggyötört.
Tönkretett.
JC hangja áthatolt a kábulatomon, dicsért és átkozott.
 – Jó kislány vagy, Gwen. A fenébe, tönkreteszel. Olyan…
Jesszusom. Elmegyek… Elmegyek!
Mélyebbre hatolt bennem, még mélyebbre, és felnyögött,
ahogy belém élvezett.
Nem emlékszem, mikor fejeztük be. Észre sem vettem,
mikor vette ki belőlem az análdugót. Elzsibbadtam.
Kimerültem. Hamu voltam a tűz után. Lezuhantunk az ágyra
– én a hasamra, ő pedig mellém –, izzadtan, kifulladva.
Kimerülve.
Kielégülve.
JC tért magához elsőként.
– Ez hihetetlen volt. Az istenit, ez volt a legjobb.
Aztán nekem is kitisztult a fejem. Mert a szavak
visszahozták az emléket. Az emléket, hogy ez az egész csak
egy hazugság. Eszembe jutott, hogy ez csak egy gyors adag
volt. Hogy nem volt kapcsolat, nem volt elkötelezettség, nem
volt szerelem. Eszembe jutott a kettőnk között tátongó
szakadék és a fal, mely mögé JC elrejtőzött.
Az oldalamra fordultam, el JC-től, és behunytam a
szemem. Könnyek csordultak ki a szemem sarkából. Nem
tudtam eldönteni, hogy az iménti fantasztikus orgazmustól,
vagy a szívembe hasító fájdalomtól. Hogy lehetett ilyen
észbontó a szex, amikor épp összetörték a szívemet?
Képes voltam együtt lenni valakivel anélkül, hogy bármit is
éreztem volna iránta, anélkül, hogy a férfi bármit érzett volna
irántam. De vajon úgy is képes lennék erre, hogy érzek
valamit a férfi iránt, aki ezt nem viszonozza? Vajon el tudnám
fogadni, amit nyújthat nekem – a világ legjobb orgazmusát és
a ritka pillanatokat, amikor összenézünk, eggyé olvadunk és
együtt érzünk?
 Vagy ragaszkodnék a mindent vagy semmihez?
Durva ultimátumnak tűnt, és ahogy a heves orgazmus
utóhatása kezdett elmúlni, és nem követte se érintés, se csók,
se ölelés, a mindent vagy semmit észszerű döntésnek tűnt.
Mert ez a sajgás, ez a fájdalmasan gyötrelmes magány sokkal
rosszabb volt, mint az a sajgás, amit JC enyhíteni akart.
Mintha az egyik szerencsétlenséget a másikra cseréltem volna
fel, és nem úgy tűnt, hogy megérte.
Az ágy megmozdult mögöttem. JC fölállt. Hallottam, hogy
kiment a fürdőszobába. Pár perccel később visszatért.
– Gwen?
Egy szót sem szóltam. Féltem, hogy ha megszólalok,
elsírom magam, vagy olyasmit mondok, amit meg fogok
bánni. Kötődésről nem lehetett szó. Könnyekről nem lehetett
szó. Ezért behunytam a szemem és alvást színleltem mély,
egyenletes lélegzetvétellel.
JC felsóhajtott. Nehéz sóhaj volt, mely mintha súlyos
takaróként borult volna rám. Aztán újabb sóhaj következett.
Mintha ezekkel a sóhajokkal ki tudna űzni engem magából.
Egy darabig csak mászkált a szobában. Aztán kiment, én
pedig elsírtam magam.
Nem estem túlzásba – nedves volt az arcom és elkenődött a
sminkem, de nem dagadt be a szemem. Gyerekkoromban
megtanultam észrevétlenül sírni. Azon alkalmakon, amikor a
„hoppá” nem segített.
Amikor elapadtak a könnyeim, letöröltem a sírás nyomait,
és észrevettem, hogy csend van. Túl nagy csend. Benéztem a
fürdőszobába, de üresen találtam. A nappalit ugyanígy.
Meghallottam volna, ha JC kinyitja a teraszajtót, de azért ott
is megnéztem. Sehol sem találtam. És üzenetet sem hagyott.
 Már előtte is magányosnak éreztem magam, ez azonban
rosszabb volt. Magamra hagytak. A fájdalom, mely elmúlt a
sírással, most olyan hévvel tért vissza, hogy a korábbi
szenvedésem semmiségnek tűnt hozzá képest. Talán
túlreagáltam. Talán nem reagáltam kellő érzéssel. Nem
tudtam eleget a szerelemről ahhoz, hogy felfogjam, mennyi
érzés volt megengedett.
Azt azonban tudtam, hogy nem várhattam itt egyedül. A
picsába is, már évek óta csak vártam! Tíz éve. Sőt, több. Egész
életemben. Nem menekülhettem el a börtönből csak azért,
hogy egy másikban ejtsenek foglyul.
Erőt vettem magamon, megmosakodtam és felöltöztem.
Ahogy összehúztam félmeztelen testemen a kabátot, még
mindig abban bíztam, hogy JC visszatér egy jó magyarázattal.
Hé, csak leugrottam egy kis pezsgőért. Amit fel is hozathatott
volna. Csak friss levegőre vágytam. Amire ott volt a terasz.
Nem tudtam, hogyan legyek veled, amikor nem kefélünk.
Ó! Hát erről volt szó! Ez legalább őszinte lenne. És ha ez
volt a magyarázat, akkor nem volt okom maradni. Az ajtóban
megfordult a fejemben, hogy itthagyom neki a
szobakulcsomat. Ez még nem jelentené azt, hogy soha többé
nem jövök vissza – bejelentkeztem a recepción. De ez egy
üzenet lehetne. Ha meglátná, sejtené, milyen állapotban
mentem el innen.
Végül inkább mégis megtartottam a kulcskártyát. Ő is
üzenet nélkül hagyott itt. Én sem hagyok neki üzenetet.
Kimentem a lifthez, annyi sztoicizmussal és
magabiztossággal, amennyire csak telt tőlem. A liftben
megnyomtam a földszint gombját, majd hirtelen ötlettől
vezérelve megnyomtam annak az emeletnek a gombját,
amelyiken a konferenciatermek voltak.
Nem hallottam semmit, amíg oda nem értem a Madison
teremhez. Igaza volt – vastagok voltak a falak. Philip Glass
Opening című darabjának melankolikus dallamai szűrődtek ki
az ajtón keresztül. A faajtónak döntöttem a fejem, és
hagytam, hogy átjárjon a zene. Hogy belém hatoljon. Hogy
lebilincseljen, ugyanakkor felszabadítson.
Csodálatos volt. Szívből jövő. Nem olyan szomorú, mint
azok a darabok, amiket korábban játszott nekem, és szerettem
volna elhinni, hogy ez talán azt jelentette, hogy JC már nem
szenvedett annyira, mint azelőtt. Vágyálmot fabrikáltam
belőle, és visszafojtottam a lélegzetemet, nehogy lemaradjak
akár egyetlen hangról is. Mintha ennek a melódiának ki
kellett volna szabadulnia a zongorából. Mert egy Philip
Glass-darab volt, ami rám emlékeztette őt. Mert reménykedő
volt, nem pedig kétségbeesett.
De ez csak egy ábránd volt. S noha most, hogy megtaláltam
JC-t, már nem éreztem magam annyira elhagyatva, még nem
éreztem magam kevésbé magányosnak. Az a férfi odabent,
aki belefeledkezett a hangszer édes mámorába, elérhetetlen
volt számomra. Ha bemennék és félbeszakítanám, és föltenne
a kis zongora tetejére, hogy a szájával és a farkával sikolyokat
szabadítson fel belőlem, még akkor is. Még akkor is
elérhetetlen maradna.
Én pedig továbbra is egyedül lennék.
Végighallgattam a dalt. Aztán megcsókoltam a tenyeremet,
egy imádság erejéig a csukott ajtóra fektettem, majd
szorosabbra húztam magamon a kabátot, és hazamentem.
 Tizennegyedik fejezet

Szerdákban kezdtem mérni az életemet. A belső

tévésorozatom minden epizódja a szerdáinkról szólt.
Pörögtek a fejemben a címek: A szerda, melyen elaludtam. A
szerda, amit lemondott. A szerda, amit megint lemondott. A szerda,
amikor kipróbáltam a fenékdugót. Ez az epizód kétrészes volt – a
második rész címe az volt, hogy A szerda, amikor kiosontam.
Ennek pedig az, hogy A szerda, amikor otthon maradtam.
Nem szeszélyből hoztam ezt a döntést. Amikor a kiosonós
epizódban kiléptem a hotelből, már tudtam, hogy nem fogok
többé visszamenni. Hétfőn Alyssa kezébe nyomtam egy cetlit,
hogy adja át JC-nek. Szemétnek és gyávának éreztem magam,
de ő kezdte.
A legrosszabb Alyssa önelégült arckifejezése volt.
– Egy cetlivel akarod megfogni?
Utólag több válasz is eszembe jutott – „De kíváncsiak
vagyunk!” meg: „Aranyom, nekem nem kell megfognom.”
De annyira nyomasztott a bűntudat, hogy béna módon
csupán annyit mondtam:
– Csak add át neki.
Aztán a következő két napot azzal töltöttem, hogy
összekuporodva feküdtem az ágyamon, és próbáltam nem
sírni. Szerda este Norma bekukkantott hozzám munka után.
– Még mindig nem érzed jól magad? Nem mész el ma este?
 Az elmúlt héten olyan boldog volt, egyfolytában Boydról
áradozott, most, hogy végre beszélhetett róla. Nem akartam
elrontani a jókedvét a hülye fiúügyeimmel.
– Ja, nem vagyok jól. Lemondtam az estét.
– Ó. – Összevonta a szemöldökét. – Úgy terveztem, hogy a
ma estét Boyddal töltöm, mivel nem leszel itt. De szólhatok
neki, hogy itt maradok gondoskodni rólad.
A kedvessége olyan volt, mint só a nyílt sebre. Akárcsak a
szabadnapjaim. Lényegében egyetlen nyílt seb voltam, és
most úgy mart és dörzsölt minden, hogy elakadt a
lélegzetem, és sajgott a szívem. Norma talán tudna segíteni –
elvonná a figyelmemet egy forró fürdővel és kellemes
zenével, és mentateát főzne nekem, mint amikor hazajött a
főiskoláról, és összeverve talált rám apánk legújabb
dühkitörése után.
Csakhogy ez a fájdalom belülről fakadt. A zenéről is csak
JC jutna eszembe a zongoránál, ahogy betöltötte a lelkével az
üres termet. Különben sem akartam tönkretenni Norma
randiját azzal a férfival, aki végre gondoskodott róla.
– Nem kell, nővérkém, jól vagyok. Valószínűleg úgyis csak
átalszom az egész éjszakát. – Pedig tudtam, hogy nem fogok
aludni. Hánykolódni fogok, és minden JC-vel töltött
pillanatot felidézek magamban. Pontosan ez volt az, amit
nem akartam. Én csak szabadságra és szórakozásra vágytam,
és élni akartam.
Ehelyett csak kötöttségeket és bezártságot találtam.
Majd túlteszem magam rajta. Persze hogy túlteszem.
Kemény lány vagyok. De arról egy másik epizód szól majd.
Ebben az epizódban magam köré tekerem a láncaimat, mint
egy takarót, miközben úgy csimpaszkodom a börtönöm
sarkába, mint egy állat, amelyik még nem fogta fel, hogy
nyitva a ketrec ajtaja.

***
Szinte arra számítottam, hogy csütörtök este JC megjelenik a
klubban. Főleg azok után, hogy a legutóbbi alkalommal
köszönés nélkül távoztam. Észszerűnek tűnt, hogy
eltűnődjön, mi történt, és hogy válaszokat akarjon.
Amikor mégsem jött, lenyeltem a gombócot a torkomban,
és jelnek tekintettem a távolmaradását. Korábban
megküzdött a kegyeimért. Ezzel vége volt. Így könnyebb volt
odaadni Alyssának az üzenetemet a következő hétfőn. És az
azt következőn. A gond csak az volt, hogy el kellett
döntenem, mikor válnak szükségtelenné az üzenetek.
Amikor Alyssa szabadságra ment, és nem volt kivel
átadatnom az üzeneteimet, elérkezettnek láttam az időt.
Különben is, ez már a negyedik szerda volt. Volt ideje
megérteni a célzást, de ha még mindig nem tudná eldönteni,
hogy végeztünk-e egymással, majd rájön abból, ha nem
leszek ott ezen a héten. Lemondás nélkül biztos lehet abban,
hogy vége.
Mi több, ez lett a mantrám.
Vége van, vége van, vége van.
Vége van, mondogattam, miközben dolgozni mentem
csütörtökön.
Vége van, mondogattam, miközben készpénzzel töltöttem
fel a pincérek pénztárgépeit.
Vége van, mondogattam, miközben kinyitottam, és
fölmentem a Viperába előkészíteni a termet az aznap esti
lánybúcsúra.
 Vége van, mondogattam, miközben benyitottam a terembe,
és ott találtam JC-t, ugyanabban a pózban ücsörögni, mint
amikor először találkoztunk. Kinyújtott lábakkal, a karjait
lazán lelógatva kétoldalt.
Mozdulatlanná dermedtem, a vérem azonban rögtön
felforrt. Mintha hirtelen egy szaunába léptem volna be, de ez
a gőz belülről égetett. Nehezen kaptam levegőt, és amikor
mégis sikerült, csak az ő illatát éreztem – félig valódi, félig
emlékbeli szantálfa parfümillatot, az izzadság és a szex
szagát. Dübörgött a szívem, kavargott a gyomrom és
kiélesedtek az érzékeim – nos, nem volt vége.
Korántsem volt vége.
Eljött!
A vágy ködén keresztül izgalom áradt szét testemben,
melynek kevésbé volt köze JC azon képességéhez, hogy
testileg megrészegítsen, sokkal inkább ahhoz az űrhöz a
szívemben, melyet csak ő tudott kitölteni. Ahhoz a belső
részemhez, mely felismerte őt, mint az egyetlen férfit, akire
vágytam. Az egyetlent, akit szerettem. Ezt a vibrálást
nehezebb volt elhallgattatni, mint azt a sajgó másikat a
lábaim között. Pedig mennyire akartam, hogy elcsituljon. És
hogy felerősödjön. Mennyire akartam, hogy egyszerre
hallgattassa el az érzelmek leghalkabb moraját, és teli tüdővel
énekelje világgá.
Erősnek kellett lennem. Nem akarhattam őt. Nem
hagyhattam, hogy visszarántson.
Az ölébe akartam ugrani, és könyörögni, hogy
meglovagolhassam.
Nem! Ezt nem. Soha többé!
Különben is, mi van, ha nem is értem jött, ahogy titokban
akartam? Mi van, ha hivatalosan és végérvényesen is
szakítani akar? Belekapaszkodtam a csalódottságba, melyet a
gondolat ébresztett bennem, és hagytam, hogy ez vezérelje a
beszélgetésünket.
De bizonyára nem kapaszkodhattam elég erősen, mert
amikor végre sikerült annyi erőt összegyűjtenem, hogy meg
tudjak szólalni, kásás volt a hangom a sóvárgástól.
– Nem tudom, meglepődöm-e valaha is azon, hogy már
azelőtt meg tudsz jelenni a klubban, hogy egyáltalán
kinyitnánk az ajtót.
Valójában elégedett voltam ezzel az üdvözléssel. Lazának
tűnt, pedig minden izmom megfeszült.
JC elmosolyodott, és esküszöm, máris nedves lett a
bugyim.
– Remélem, hogy nem. Örülök, hogy meg tudlak lepni. –
Gyanakvó pillantást vetett rám. – A te meglepetéseidet
viszont… nem biztos, hogy szeretem.
Nagyot nyeltem. Nem tetszett ez a beszélgetés.
– A meglepetéseimet?
– Az első meglepetés az üres ágy volt, amire visszatértem.
A második meglepetés tegnap este ért, amikor nem jelentél
meg.
Aha. Határozottan nem tetszett az irány, ami felé a
beszélgetésünk haladt.
Ami, beismerem, naivitás volt részemről, hiszen mi másra
számítottam? Sőt, mégis mit akartam, mit mondjon? Hogy
nem zavarta, hogy leráztam? Hogy észre sem vette, amikor
váratlanul leléptem? Hogy minden oké volt?
Nem, azt akartam, hogy zavarja, mert az azt jelentené,
hogy érdekeltem. Ezért bele kellett törődnöm a
konfrontációba, akár tetszett, akár nem.
– Rendben. Nos… – Az ajkamba haraptam, és
összeszedtem a gondolataimat. – Az első dolog miatt nem
akadhatsz ki, hiszen te hagytál ott előbb engem. Ezer
bocsánat, amiért azt hittem, hogy a továbbiakban talán
nemkívánatos a jelenlétem. – Kicsit szemetebben hangzott,
mint terveztem, de nem bántam meg. Tudnia kellett, hogy
nekem sem tetszett, amit ő csinált.
– Ja. Mert én aztán tényleg azt éreztettem veled, mennyire
nem akarlak.
Összevontam a szemöldököm a szarkasztikus megjegyzés
hallatán.
Ugyanakkor nagyot dobbant a szívem. Tényleg ostobaság
volt. Tudtam, hogy akart engem. Hát persze hogy tudtam.
Ám az ő szájából hallani ezt olyankor, amikor nem épp arra
készült, hogy belém hatoljon, és még fel voltam öltözve – így
más érzés volt. Mintha többet mondott volna a szavai
tényleges jelentésénél. Teljesen összezavart.
Tehetetlenül elfordultam tőle.
– Eltűntél. Azt hittem, ennyi volt. – Nekiálltam a székeket
rendezgetni az asztalok körül a vendégek igényei szerint,
ahelyett hogy JC arckifejezését figyeltem és elemezgettem
volna.
A hátam mögött JC frusztráltan felsóhajtott.
– Odalent voltam. Elaludtál. Gondoltam, pihenned kell,
ezért lementem játszani egy kicsit. Korábban ez nem volt
probléma.
Megpördültem.
– Már máskor is magamra hagytál?
– Ne csinálj ebből ekkora ügyet. – Felhúzta a lábait, és
előrehajolt, könyökével a combjára támaszkodott. – Párszor
kiosontam, igen. Mint mondtam, addig sosem jelentett
gondot.
– Nem tudtál volna üzenetet hagyni?
– Ezt én is kérdezhetném tőled.
Igaza volt. Ő legalább úgy ment el, hogy vissza is jött.
Ellentétben velem.
Mégis fájt. Dühös voltam. Ugyanakkor álszent.
– Ide hallgass, nem lesz lelkifurdalásom, amiért aznap este
eljöttem. Elzárkóztál előlem, amint beléptem az ajtón! –
vágtam a fejéhez keserűen. – Valójában talán ott sem hagytál,
hiszen eleve ott sem voltál.
Utáltam hallgatni magam. Vádaskodtam, és ami még
rosszabb, elárultam magam. Jobb volt, amíg nem jött rá, hogy
éreztem valamit iránta. Nem akartam, hogy engem vádoljon
meg azzal, hogy megszegtem a megegyezésünket azzal, hogy
beleszerettem. Ha szembesítene ezzel, valószínűleg
letagadnám. Amivel még nagyobb hülyét csinálnék
magamból, mert teljesen nyilvánvaló volt, hogy mit éreztem.
Mégsem tudtam visszafogni magam. Áradt belőlem az az
érzelmi zsarolós picsás szarság, amit legalább annyira
utáltam kimondani, mint érezni.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, Gwen. Ott voltam. –
Mégis kerülte a pillantásomat, ami önelégültséggel töltött el.
Mert megerősített abban, hogy szándékosan zárkózott el
előlem.
Ez nem azt jelentette, hogy tényleg érzett valamit irántam?
Mi másért rejtőzködne előlem? És ha egy napig érzett
valamit, miért ne érezné újra?
Talán én voltam túl makacs. Ha némi időt adok neki, ha
türelmesebb vagyok vele, talán hozzá tudna szokni az
érzéshez.
Másrészről viszont, mi van, ha én csak még jobban
belebolondulok, miközben ő sosem fog változni?
Találkozott a tekintetünk. Mint mindig, JC most is a
lelkembe látott. Látta bennem a vívódást. Kihasználta.
– Emlékszel. Tudom, hogy így van. Vagy emlékeztesselek,
mi történt aznap éjjel? Elmondjam, mit csináltunk? – Álmatag
volt a tekintete. – Ha még emlékszel, piszkosul jól éreztük
magunkat.
Nem akartam beszélni arról a „piszkosul jó” éjszakáról.
Már így is meginogtam, és valami nevetséges okból
kifolyólag a vitánk csak fokozta a vágyamat. Nedves voltam,
felizgultam, és a legkevésbé sem volt szükségem annak a
piszkosul jó éjszakának az emlékére.
Visszafordultam a székekhez, és morcosan pakolásztam
őket tovább.
– Tudod, mit? Felejtsd el, amit mondtam. Eljöttem, mert
nem voltál ott. Utána nem kerestél, ezért azt hittem, nem
jelentett gondot.
– Gondoltam, egy kis privát szférára van szükséged. Aznap
éjjel rendesen kibillentettelek a komfortzónádból.
Szexuálisan. – Még mindig ugratott, provokálni próbált.
Próbálta arra terelni a gondolataimat, amire ő akarta – a testi
kapcsolatunkra. Arra, hogy milyen jók voltunk együtt az
ágyban.
De nem vált be. Az, hogy azt hitte, a szexről van szó, csak
tovább rontott a helyzeten. Rohadt szemétláda! Egyre
idegesebb lettem, holott megkönnyebbülhettem volna, hogy
nem tette szóvá az érzelmi kötődést.
 Ha pedig tényleg annyira kibillentett volna a
komfortzónámból a fenékdugóval kufircolás, mint ahogy ő
sejtette, akkor nem kellett volna jobban törődnie velem?
– Mindegy… – mondtam, inkább csak magamnak, mint
neki. Nem bírtam tovább vesézgetni azt az éjszakát. Ha csak
eszembe jutott, úgy dörzsölt, mint egy gyapjúpulcsi, ami jól
néz ki, de itt is szúr, ott is szúr, mindenütt szúr.
Meg kellett szabadulnom a pulcsitól.
Színlelt harciassággal fordultam JC felé.
– Ami pedig azt illeti, hogy nem mentem el tegnap este,
azon nem kellett volna meglepődnöd. Három hét után azt
gondoltam, megérted a célzást.
Feszült lett a tartása.
– Miféle célzást?
Nehezebb volt kimondani így, hogy engem nézett. Hiába
gyakoroltam egész nap. Vége van. Kinyitottam a számat,
hogy kimondjam. Egy hang se jött ki a torkomon.
JC fölpattant a székről, és szigorú arckifejezéssel – sokkal
szigorúbbal, mint valaha – odalépett hozzám.
– Miféle célzást? – ismételte.
Hátrahőköltem. Nem bírtam megszólalni, se másfelé nézni.
Beleremegtem a kételybe. Elrontottam. Ebben a pillanatban
rádöbbentem, hogy azért tűntek szemétségnek a tetteim, mert
azok is voltak.
Leolvasta a bűntudatot az arcomról.
– Véget vetsz a megegyezésünknek, Gwen? Mert ha igen,
azt hiszem, megérdemlem, hogy legalább a szemembe
mondd.
Lenyeltem a gombócot a torkomban.
– Sajnálom. Igazad van. Megérdemled. – Istenem, olyan
kicsinek éreztem magam. És kimerültnek. És érdemtelennek.
– Azt hittem, hogy… – Hogy ha szemtől szemben próbálok
szakítani, sose tudom végigcsinálni. Ezt azért mégse
mondhattam el neki. – Nem is tudom, mit hittem. Tévedtem.
Színpadiasan széttárta a karját.
– Na végre! Most már haladunk. – Leeresztette a karját. –
Most pedig áruld el, hogy miért?
– Mit miért? – Felkészülhettem volna erre a beszélgetésre.
Hülyeség volt azt hinnem, hogy sosem kerül rá sor, és nem
kell hihető válaszokkal készülnöm.
– Miért akartál szakítani? Megbántottalak? Nem működtek
a dolgok? Találtál valaki mást?
– Nem! – Ki kellett találnom valami hazugságot, de ezek
közül egyik sem tűnt méltányosnak. – Egyik sem!
– Akkor mi a baj? – Felsóhajtott, ahogy ezt kérdezte,
szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Ugyan már! Jók
vagyunk együtt, Gwen! Nem mondhatod, hogy nincs
köztünk szikra.
– Sok minden baj van. – Visszafordultam a székekhez, és
kihasználtam az alkalmat, hogy távolabb kerüljek tőle.
Követett.
– Például?
– Például a munka. Dolgom volt.
– A szerdáid attól még akkor is szabadok! Nem
mondhatod, hogy nem így van. Tegnap este benéztem.
Utánam jött! Ez övön alul ért. Amíg én otthon kuporogtam,
abban a hitben, hogy nem is érdekli, hogy vége a
kapcsolatunknak, ő eljött hozzám a klubba. Tényleg ennyire
látni akart? Vajon ő is elárulta magát? Vajon ez azt jelentené,
hogy ő is érzett valamit?
 Erre nem gondolhattam. Veszélyes terepre tévedtem, és
már így is túl közel voltam ahhoz, hogy azt mondjam, a
picsába ezzel az egésszel, ott leszek jövő héten.
– Igen, még mindig szabad minden szerdám. De mással
töltöm a szabadidőmet.
– Például mivel?
Nem tágított mellőlem. Éreztem a közelségét, mint egy
forróságot izzadó falat. Ha hátradőlnék, és hagynám, hogy
nekizuhanjon a testem, vajon elkapna? Biztonságban érezném
magam vele? S vajon kárpótolna ez mindazért, amit nem
tudott megadni nekem?
– Nem tudom… dolgok – dadogtam. – Családi dolgok. A
nővéremnek szüksége van rám. És az öcsémnek is. Apámat
néhány hét múlva kiengedik a börtönből, és ez nagy hatással
van a…
JC a szavamba vágott.
– Szóval kicsit ideges vagy. Na és?
Megpördültem a sarkamon, nem tudtam eldönteni, hogy a
közönye vagy a leereszkedő stílusa zavart jobban.
– Ha a változatosság kedvéért hagynád, hogy eláruljak
magamról valamit, akkor talán megértenéd, miért vagyok
nem is kicsit ideges.
– De mi nem ezek vagyunk. Mi nem ilyenek vagyunk
egymással.
Kifejezéstelen hangja elárulta az igazságot. Legalább
annyira győzködte magát, mint engem. Ismét megjelent
előttem egy lehetséges kapcsolat képe, melyhez türelemre
lenne szükségünk. Ha lenne erőm kivárni, egy nap talán ilyen
sokat jelenthetnénk egymásnak.
Csakhogy gyáva voltam.
 – Nem ilyenek vagyunk – mondtam. – Igazad van.
Megegyeztünk a gondtalan szórakozásban. Erre most
vitatkozunk. A kötődésektől mentes kapcsolatunk miatt. A
szex miatt. Én nem ezt vártam ettől.
Elszorult a torkom, és meg kellett köszörülnöm, mielőtt
folytattam.
– Különben is, a lényeg, hogy most nincs erre időm. Mással
vagyok elfoglalva.
Vissza a székekhez. Koncentrálj a székekre!
JC habozott, és azt hittem, végre sikerült leráznom.
Ám ekkor ismét mellettem termett, lezserül, mégis
kitartóan.
– És éppen ezért van most szükséged erre. Ki kell
eresztened a gőzt.
Kell, kell, kell. Furcsálltam ezt a vitát. Tedd ezt, mert neked
ez kell. Mit érdekelte őt, hogy mi kellett nekem? Neki mi
kellett?
Felé fordultam.
– Mit keresel itt egyáltalán, JC? Nem kéne a gépen lenned?
– Elhalasztottam a visszautat.
– Mikorra?
– Holnap estére. – Zsebre tette a kezét, s noha szerettem ezt
a pózt, már tudtam, hogy ez egy kevésbé magabiztos
testtartás volt.
Rajtam volt a sor, hogy visszaéljek vele.
– Miért? – Én is el tudtam játszani vele ugyanazt a játékot.
A provokálást, a véget nem érő provokálást. Kellő
motivációval nem is ment olyan nehezen. – Miért
halasztottad el az utat?
Vállat vont.
 – Még nem akartam elmenni.
– Miattam?
Beletúrt a hajába, képtelen volt rám nézni. Képtelen volt
válaszolni.
Sarokba szorítottam, és ez feldobott. Mert csak akkor
tudtam így hatni rá, ha már másképp sikerült hatnom rá.
Tovább ütöttem a vasat, és kikerültem egy széket, hogy
semmi se álljon kettőnk közt.
– Miért nem tudod kimondani? Miattam, nem igaz?
Hirtelen megragadta a karomat, és durván magához
rántott.
– Igen, miattad. Hát persze hogy miattad. Szükségem
van… – Ajka szinte érintette az enyémet: csábítón, ingerlőn.
Nem tudtam eldönteni, hogy azt szeretném-e, ha
megcsókolna, vagy azt, ha befejezné a gondolatot.
Mély levegőt vett, lehelete a számat perzselte, teste
elernyedt, ahogy hozzám simult, forrón és hívogatón.
– Szükségem van egy kis lazításra. Sok dologra kell
gondolnom. És csak rád akarok gondolni. Téged akarlak
érinteni. – Simogatni kezdte a karomat. – Téged akarlak
csókolni.
Mint egy függő, megint a megadás szélén táncoltam, nem
érdekelt, volt-e bármi valódi a drogja mögött. Félig
behunytam a szemem, az érintése perzselte a bőrömet, és
tettem egy utolsó kísérletet, hogy megszabadítsam magam.
– Több száz lány lazítana veled boldogan.
– Nem érdekel. Nekem csak te vagy.
Elakadt a lélegzetem. Térdre zuhantam volna, ha nem tart
még mindig a karjaiban. Pedig még mindig nem csókolt meg,
ajkai még mindig nem érintették az enyémet.
 Felpillantottam a szemébe. Már megbánta, amit mondott.
Az arcára volt írva, ahogy az iménti szavak csak kicsúsztak a
száján. Vagy talán rosszul fogalmazott. Nem tudtam
eldönteni. Csak azt láttam, hogy azt kívánta, bárcsak
visszavonhatná, amit mondott.
Kikészített.
Behunyta a szemét, és a következő néhány pillanatban csak
arra tudtam gondolni: „Miért nem ereszt el?” Amikor ismét
kinyitotta, arra számítottam, hogy visszavonja, amit mondott.
Vártam. Fohászkodtam érte, mert noha nagyra értékeltem a
vallomását, nem bírtam elviselni, bármit is jelentett. Nem
segített. Csak rontott a helyzeten.
Amikor ismét megszólalt, gondosan megválogatta a
szavait. Kimérten beszélt.
– Nem akarom erőltetni – mondta. – Igazad van, abban
maradtunk, hogy alkalmi lesz a dolog. És többnyire még
mindig az. De sokat fejlődtél. Boldogabbnak tűnsz. Én
pedig… szeretek veled lenni. Nem szeretném, ha épp akkor
érne véget a kapcsolatunk, amikor a legnagyobb szükséged
van rám.
Minden második szavától elolvadtam. A többitől
feldühödtem. Amiatt meg fölöslegesen aggódott, hogy nem
tud meglepni, mert a legkevésbé se számítottam arra, amit
most mondott.
Végigsimította a karomat.
– Tudom, hogy dolgoznod kell. Nem is tartalak fel tovább.
– Megfogta a kezemet. – De ma este a hotelben leszek.
Örülnék, ha beugranál a műszakod után. Gondolkozz el rajta.
– Eleresztett, majd egy utolsó pillantás után az ajtó felé indult.
A karomra néztem, ahol megérintett. Szinte biztos voltam
benne, hogy égésnyomokat fogok látni a bőrömön. Biztos,
hogy rajtam hagyta a nyomát.
Eltűnődtem, vajon nekem sikerült-e jelet hagynom rajta.
– És veled mi a helyzet, JC? – szegeztem a hátának a
kérdést. – Neked is szükséged van rám?
Megtorpant, de nem nézett hátra.
– Mi nem ilyenek vagyunk, Gwen. Nem ez van köztünk. –
Fagyosan ölelésbe zártak a szavai, ő pedig továbbindult. A
küszöbről azonban visszafordult. – De ma eljöttem, nem igaz?

***
Amikor becsúsztattam a kártyámat a nyílásba, már nem
tudtam, mi volt köztünk, sem azt, hogy mi fog történni. Csak
azt tudtam, hogy nem volt más választásom. El kellett
jönnöm. Még akkor is, ha nem mondott semmi
jelentőségteljesebbet annál, hogy „Csak te vagy”, még akkor
is, ha nem tett többet, mint hogy megjelent a klubban. Akkor
is eljöttem hozzá.
A karosszékben bóbiskolt, ám ahogy elindultam felé,
fölpattant a szemhéja. Mintha még álmában is megérezte
volna a jelenlétemet.
Megköszörülte a torkát.
– Eljöttél.
– És el is szándékozom menni.
Lassan pajkos mosolyra húzódott a szája, mely egyszerre
volt ismerős és izgató.
– Ez kihívás?
Alig volt időm bólintani, mielőtt a karjaiba kapott.
Perceken belül kiszabadította a farkát, levette a bugyimat, és
ölbe vett. Nedves voltam, de még szűk, amikor belém
nyomult. Felkiáltottam a gyönyör és a fájdalom keverékétől,
és a nyakába csimpaszkodva könyörögtem a folytatásért.
JC megadta, amit akartam, vadul kefélt engem. Kemény
volt. Könyörtelen. Ez volt a büntetésem a távolmaradásért;
durvábban bánt velem, mint valaha, beleharapott a
mellbimbómba, ujjaival a csípőmbe vájt.
Közben beszélt hozzám. Ezúttal ahelyett, hogy
megkérdezte volna, mit érzek, inkább ő írta le nekem:
– Szereted, amit csinálok veled. Ezt élvezed. Imádod,
amikor benned vagyok, Gwen. Most érzel engem. Érzel. – Ez
emlékeztető volt. Nehogy elfelejtsem. Hogy erre gondoljak,
mielőtt megint eszembe jutna a szakítás.
Elélveztem. Többször is. Mire ő is elment, én már
berekedtem, és sajogtak a combjaim. A ruhám forrón tapadt
izzadt testemre. S noha a lábaim közül nem múlt el a sóvár
bizsergés, kielégült voltam. Még akkor is, amikor JC
gyengéden letolt magáról. Még akkor is, amikor kerülte a
tekintetemet.
Már megértettem, és elfogadtam. Így fognak menni
köztünk a dolgok. Találkozunk. Kefélünk. JC falakat húz
közénk. Én pedig szeretem őt.
 Tizenötödik fejezet

– Akarod, hogy kitöltsem a kompenzációs űrlapot Deannek?

Az ilyesmit Matt szokta csinálni, de én már végeztem a
munkámmal. Ha nem foglalom el magam valamivel,
valószínűleg elalszom. Ez volt a legnehezebb a
padlófényezésben – ébren maradni. Negyedévente végezték,
és csak akkor lehetett csinálni, amikor zárva volt a klub.
Körülbelül négy óráig tartott megcsinálni az embereknek, és
legalább két menedzsernek jelen kellett lennie biztonsági
okokból, mivel a padlófényezők szerződéses munkások
voltak. Már elmúlt reggel kilenc, és hat óra óta csinálták.
Mivel előző éjjelén zártam be Matt-tel, mi ketten maradtunk
itt.
– Hm? – Matt jobban figyelt a rádióra, mint rám. Egész
reggel be volt kapcsolva, a híreket hallgatta. Épp egy
letartóztatásról adtak hírt egy helyi nő négy évvel ezelőtti
meggyilkolása kapcsán.
Kirázott tőle a hideg. Utáltam a híreket. Minden hírt. Az
összes hírt. A saját életemben is épp elég szörnyűség történt.
Nem bírtam végighallgatni a gyilkosságok, nemi erőszakok,
emberrablások és drogfogások történeteit. Valójában mind
ugyanarról szólt – fájdalomról, fájdalomról, fájdalomról.
Nekem már elég fájdalomban volt részem. Nem volt
szükségem többre. Csak eszembe juttatta az erőszakos múltat
és az apámat, akit egy hete engedtek ki a börtönből. Még nem
láttam, de nem is akartam látni. Gondolni sem akartam rá.
– Miért nem mész haza, Matt? – Akkor legalább zenét
hallgathatnék. Valamit, ami nem ilyen nyomasztó. Közben
JC-ről ábrándozhatnék anélkül, hogy bárki is megkérdezné,
mire gondoltam, mialatt a semmibe bámultam.
Újabban szinte minden szabad pillanatom ezzel telt – újra
átéltem a JC-vel töltött éjszakákat. Hat hete kért meg, hogy
folytassuk tovább a megegyezésünket. Azóta stabilabb lett a
kapcsolatunk. Többé nem volt olyan rideg velem, mint azon
az éjszakán, amikor az üres ágyban ébredtem, de nem is volt
olyan nyitott, mint aznap, amikor kiléptünk együtt a való
világba. Ezt elfogadható kompromisszumnak tartottam.
Valójában nem is volt más választásom. Biztos voltam benne,
hogy érzett irántam valamit, és nem akartam lemondani róla.
Egyébként is, akár érzett valamit, akár nem, én minden
együtt töltött éjszakával még jobban beleszerettem. Többé
nem gondolhattam szakításra. Vele akartam lenni, bármilyen
feltételeket szabott.
Mégis többről álmodoztam. Azt mondogattam magamnak,
hogy ha türelmes vagyok, talán valóra válhat az álom.
Aminek viszont nem volt helye az álmaimban, az a
bemondó monoton hangja volt:
– …egyelőre nem valószínű, hogy óvadék ellenében
szabadlábra helyeznék…
Mivel Matt még nem válaszolt, fölálltam, és odaléptem az
asztalához.
Csettintettem egyet kifejezéstelen arca előtt.
– Hé, Matt! Szerintem elaludtál nyitott szemmel. Miért nem
mész haza?
 Matt pislogott néhányszor, majd mintha magához tért
volna a kábulatból.
– Sajnálom. Azt hiszem, kicsit tényleg elbambultam. – Az
órájára pillantott. – Maradok. Paco mindjárt végez.
– Pontosan. Paco mindjárt végez, ezért fölöslegesen ülnénk
itt mindketten.
Elmosolyodott.
– Tudod, hogy nem hagyhatlak itt egyedül.
Mindig betartottuk a két menedzser legyen jelen szabályt.
Nem gondoltam, hogy épp most lenne gond.
– Nem leszek egyedül. Itt lesz velem Paco. És mindketten
tudjuk, hogy az a cuki kis öregember semmit sem fog tenni
velem. Szóval menj. Én délig egyébként sem szoktam
lefeküdni, úgyhogy még mindig éber vagyok. – Vagy
legalábbis az leszek, amint föltehetem Siát.
Matt még mindig habozott.
– Kikísérlek, és megnézzük, hogy mennyi munka van még
hátra pontosan. Gyere. – Intettem, hogy kövessen, és az ajtó
felé indultam. Amikor nem mozdult, visszamentem érte,
megragadtam a karját, és megrántottam. – Gyere már, te
makacs vén öszvér!
Felnyögött. De azért mosolyogva felállt.
– Nem egyeztem bele. Megnézzük Pacót, aztán majd
meglátjuk.
– Oké. De hozd a cuccod, mert ha már majdnem kész,
akkor hazaindulsz.
Matt motyogott valamit arról, hogy micsoda zsarnok
vagyok, és emlékeztetem valakire, miközben kivette a
kulcsait és a tárcáját a széfből, ahol munka közben szokta
tartani. Amint kilépett az irodából, meghallottuk a
padlócsiszolót, és kiderült, hogy Paco épp most kezdte el a
munkát a földszinten. Mindig felülről lefelé haladt.
– Látod? Majdnem kész. Sipirc! – Kikísértem Mattet a
személyzeti bejárathoz, hogy meggyőződjem arról, hogy
tényleg elmegy, és kivettem egy palack vizet a személyzetnek
fenntartott hűtőből. Épp visszaindultam az irodához, amikor
kopogtattak az ajtón.
Az előírás szerint mindig ellenőrizni kell a biztonsági
kamerákat, mielőtt bárkit beengednénk, Matt azonban az
imént ment el, ezért azt gondoltam, csak ő lehet.
– Ittfelejtettél valamit? – kérdeztem, ahogy kinyitottam az
ajtót.
Nem Matt állt odakint.
– Apa!
Ösztönösen hátraléptem. Ez a reakció bevésődött az
agyamba az évek alatt. Hiba volt. Rá kellett volna csapnom az
ajtót. De már túl késő volt, mert a férfi, aki világéletemben
rettegésben tartott, már átlépte a küszöböt.
– Gwenyth. – Ferde és sötét volt a mosolya. – Nézzenek
oda! Milyen csinos lettél. – Soványabb volt, mint amikor
legutóbb láttam. Ráncosabb. Szívósabb. Sosem csillogott a
szeme, most viszont a szín is eltűnt belőle, csak két fekete
lyuk volt a helyén. Sötét hajába ősz hajszálak vegyültek.
Sebhelyei voltak. Rengeteg sebhely volt az arcán és a nyakán,
feltehetően börtönbunyók emlékei. Az egyik feltűnően
csúnya seb a jobb szemétől az állkapcsáig húzódott. Kirázott
a hideg, ha csak ránéztem – látszott, mennyire fájdalmas
lehetett.
Megérdemelte!
Becsukta maga mögött az ajtót, de nem elég erővel ahhoz,
hogy bezáródjon.
Újabb lépést tettem a konyha felé. Felgyorsult a
szívverésem, olyan erővel dobogott a szívem, hogy biztos
voltam benne, ő is hallotta. Ne pánikolj, hajtogattam
magamban. Még ne. Talán csak látni akart. Hülyeség lenne,
ha bántana, amikor csak most szabadult.
Nem mintha az apámnak olyan sok esze lenne…
Valahogy sikerült megtalálnom a hangomat.
– Mit keresel itt?
– Hát így illik köszönteni az apádat? – Csípőre tette ökölbe
szorított kezét, és körülnézett. – Egy konyha, mi? Azt hittem,
ez valami zeneklub.
– Ez egy éjszakai klub, ahol ételt is felszolgálnak. – Nem
tudtam, miért magyarázkodtam, de reszkettem, a
gondolataim ugyanolyan reszketegek voltak, mint a testem. –
Nem szabadna itt lenned. Ide csak a személyzet léphet be. El
kell menned.
Kapkodtam a tekintetemet. A válla fölött láttam, hogy az
ajtó nem csukódott be teljesen – vajon el tudnék szaladni
előle? Mögöttem valahol Paco dolgozott – vajon meghallaná a
zajban, ha sikoltanék?
Ez mind berögzült reakció, mondogattam magamnak. Még
nem fenyegetett meg. Nem fog fenyegetni.
– Ne aggódj. Nem maradok soká. Csak beugrottam a
hírekkel.
Nem az a fajta ember volt, akinek a szájából
megnyugtatóan hangzott a „ne aggódj”. Nagyot nyeltem.
– Miféle hírekkel?
– Szabad vagyok! – Felemelte a kezét. Összerezzentem a
hirtelen mozdulattól, amitől még szélesebb lett a mosolya.
 Játszadozott velem. Hát persze hogy kiszabadult. Itt állt
előttem, nem igaz? Az volt a célja, hogy meglepjen és
kiborítson. Mindkettő sikerült.
Csak tátogtam, nem tudtam, mit mondhatnék. Nem
tudtam, mit akart hallani.
Összehúzta a szemét, és az állára tette az ujját.
– Ja, persze, igaz is. Ezt már tudod. Azt mondtad az
ügyvédemnek, hogy látni sem akarsz, ha kiengednek. Nem
hittem a fülemnek, amikor elmondta. Meg kellett győződnöm
róla.
Görcsbe rándult a gyomrom az ismerős rettegéstől.
– Én ilyet nem mondtam. – Vékony és bizonytalan volt a
hangom. Mély levegőt vettem, és megacéloztam magam. –
Norma csak annyit mondott az ügyvédnek, hogy nálunk
nincs férőhely. És tényleg nincs is. Csak egy kis kétszobás
lakás. – Ami hazugság volt. Három szobánk volt – Ben lakott
a harmadikban, amíg velünk élt. Most már Norma irodája, és
egyben raktárszoba volt.
Apámnak szikrázott a szeme.
– Akkor a kanapén aludnék. Tíz év börtön után bárhol
szívesen aludnék.
Az ajkamba haraptam, kifogásokat keresve.
– Nem működne. Más az időbeosztásunk. Nem tudnál
aludni, ha valaki mindig mászkálna a lakásban. Különben is,
nem egy rehabilitációs szálláson kéne most lenned?
Vállat vont.
– Csak egy kis ideig. Amikor onnan kiengednek, szállásra
lesz szükségem. Nyilván találtok nekem helyet abban a
puccos lakásban.
– Az Norma lakása, apa. Ő pedig már megmondta, hogy
nem működne. Tőle kell megkérdezned, ha azt akarod, hogy
meggondolja magát. – Nem sajnáltam Normát a hárítás miatt.
Apánk anya halála után kezdett bántalmazni minket, és mivel
Norma addigra már idősebb volt, neki nem sok jutott belőle.
Apánk nem tudott úgy zsarnokoskodni fölötte, mint Ben
fölött és fölöttem. Velem ellentétben Norma simán kezelni
tudna egy konfrontációt.
A gond csak az volt, hogy ezt apa is tudta.
– De édes! Nem beszélek Normával. Sose kedvelt engem.
Tudtad, hogy az a hülye picsa egyetlen karácsonyi lapot se
küldött, amíg börtönben voltam?
Ez a megjegyzés szíven talált. Én az első két évben küldtem
lapot, mert még mindig azt hittem, hogy szeretni tudom őt.
Aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak féltem tőle. Különös,
milyen könnyű összekeverni ezt a két érzést, holott semmi
közük egymáshoz.
Lázasan kerestem a módját, hogy lenyugtassam.
Bocsánatkérés! Azt mindig szerette.
– Sajnálom, hogy nem kerestünk gyakrabban. Úgy tűnt,
könnyebb lenne – mindannyiunknak –, ha tartanánk a
távolságot.
– Könnyebb. El is hiszed, amit mondasz, vagy csak
védekezni próbálsz?
Azt akartam mondani, hogy csak kedves akartam lenni.
Hogy nem kell védekeznem, mert semmi rosszat nem tettem.
Csakhogy féltem, és igenis védekezni próbáltam.
– Így hittem, apa. Még most is így hiszem. De már
különben is kint vagy. Szóval minden oké. – Mint fiatalabb
koromban, most sem tudtam, mit mondjak, vagy hogyan
mondjam. Mintha a szavakkal játszottam volna orosz rulettet.
Mit szeretne hallani? Mi bőszítené fel?
– Igen. Minden oké. Kivéve, hogy meg kell élnem
valamiből. Minél több pénzt keresek, annál hamarabb
kerülök ki arról a helyről. Tudod, milyen nehéz büntetett
előélettel rendes munkát találni?
Megráztam a fejem, nem mertem megszólalni, csak
imádkoztam, hogy Paco mihamarabb végezzen.
– Nos, találtam valamit.
– Nagyszerű! Gratulálok! – Túl lelkes voltam. A mosolyom
túl széles.
Egy szót sem szólt. Fagyosan méregetett.
Rádöbbentem valamire, és kirázott a hideg. Norma csak azt
követően vette a lakást, hogy apát lesittelték. Apa tudta a
címét, mivel ez a cím szerepelt az iratokon a legközelebbi
hozzátartozó alatt. Megszerezhette a szabadulása után.
Különben a környék alapján mondhatta, hogy „puccos”.
Az én munkahelyem azonban egy iraton se volt megadva.
Norma ügyelt rá, hogy Bennel mindketten biztonságban
legyünk tőle, még akkor is, amikor rács mögött volt. Azért,
hogy biztonságban érezzük magunkat, mondta Norma. Most
rájöttem, hogy a jövőre készült. Pontosan ezt a helyzetet
akarta elkerülni.
Sose volt jó ötlet apámat kérdőre vonni, de tudnom kellett.
– Hogy találtál meg egyáltalán? Ki mondta, hogy itt
dolgozom?
– Az ügyvédem, még régebben. Egy este bejött, és látta,
hogy itt dolgozol. Szép munka, Gwen! Egy ilyen nagy klubot
vezetni a belvárosban. Ez komoly teljesítmény egy
ágrólszakadt Anders kölyöktől. Nem hittem, hogy te is viszed
valamire, mint a nővéred. Azt viszont baromira tudom, hogy
a buzi kisöcséd semmire se viszi.
Megfeszült az állkapcsom Ben hallatán, és most először
örültem annak, hogy átköltözött a túlpartra. Így őt nem tudja
zaklatni az apánk.
– Na mindegy. – Megvakarta a nyakát az inggallér alatt. –
Csak a szerencsémben bíztam, amikor ma eljöttem.
Gondolom, éjszaka szoktál dolgozni, de én csak napközben
jöhetek ki. Szerencse, hogy rád találtam.
– Ja. Szerencse. – Egy olyan napszakban, amikor bent sem
szoktam lenni, egy olyan napon, amikor én voltam az
egyetlen alkalmazott az épületben, az egyetlen istenverte
alkalommal, amikor nem néztem a biztonsági kamerára,
mielőtt ajtót nyitottam. Rohadt nagy szerencse.
– Nézd! – mondtam, önuralmat színlelve. – Vissza kell
mennem dolgozni. Mindjárt utánam jön a főnököm. Szóval
menned kell.
Figyelmen kívül hagyta a blöffömet – vagy nem hitt nekem,
vagy nem érdekelte.
– Nem lesz elég, Gwen. A munkám. Nagyon sokáig tartana
kijutnom a rehabilitációs intézetből, mire telne egy saját
helyre a béremből. És nem maradhatok olyan sokáig. El sem
tudod képzelni, milyen az a hely.
– Nem lakhatsz nálunk, apa, mondtam, hogy az…
– Norma döntése – fejezte be velem. – Akkor lássuk csak.
Ha ez nem működik, talán másképp is segíthetnél. – Félig
behunyt szemmel vakargatta a nyakát, hosszú haja remegett
a mozdulattól. Egy vakarózó kutyára emlékeztetett. – Mi
lenne, ha egyszerűen ideadnád a pénzt?
Igen. Tényleg egy sunyi kutya volt.
– M-mennyit? – dadogtam, ahogy a félelmem a tetőfokára
hágott. Afelé terelt, hogy nemet mondjak neki, és még sose
próbáltam nemet mondani neki.
– Hm. – Végigmérte a ruhámat, a cipőmet. Nem éppen a
legfelsőbb kategória volt, de mivel a számlákat Norma fizette,
futotta néhány szép holmira. Bűntudatom támadt, ahogy
eszembe jutott a gyerekkorunk. A mostani cipőm árából
egyhavi ennivalóra telt volna.
Ezért nem is kellett volna meglepődnöm, amikor kimondta
az összeget.
– Huszonötezer megteszi.
– Ennyi pénzem nincs! – tiltakoztam. Reszketeg és vékony
volt a hangom. Apa minden választ utált, ami nem „Igen,
uram!” volt.
– Ugyan már! Amilyen szép épületben laktok, ti, lányok!
Lefogadom, hogy huszonöt még a félévi lakbéreteknél is
kevesebb. Nem ér meg nektek félévi lakbért az, hogy szegény
öreg apátok kikerüljön abból a fertőből, ahol egy rakás
mocskos drogossal kell együtt élnie?
– Nem nálam van a pénz. Mondtam már. Normánál. Az én
fizetésemből a rezsire is alig futja. – Újabb hazugságok. Újabb
mutogatás Normára. Ő azonban le tudná szerelni. Ő tudná,
mit kell mondania ahhoz, hogy apa meghátráljon, míg én…
egyszerűen… képtelen voltam rá.
Apa csettintett a nyelvével, ami sokkal fenyegetőbben
hangzott, mint kellett volna.
– Meg tudod szerezni. Tudom, hogy képes vagy rá.
Hevesen megráztam a fejem.
– Nem tudom.
– Kérj Normától. – Elindult felém beszéd közben. –
Odaadja neked. Tedd meg a drága öreg apádért! Hogy
jóvátedd, hogy olyan sokáig le se szartál! – Ahogy közeledett
felém, én hátráltam, amíg neki nem faroltam egy acél
konyhapultnak, ahonnan nem volt hová menekülnöm.
Belekapaszkodtam a kemény felületbe a hátam mögött, és
lázasan gondolkodtam, mi legyen a következő lépés. Ha azt
mondom, hogy megszerzem a pénzt, vajon elmegy? És
azután? Tényleg oda kellene adnom neki a pénzt? El kellene
rejtőznöm? Semmivel sem tudnák megvádolni.
Gyerekkorunkban párszor jártak nálunk a zsaruk és a
szociális gondozók, de apám gondoskodott róla, hogy azt
lássák, amit látni akartak: ételt az asztalon, játékokat a
házban. Mindig ügyesen titkolta a bűnjeleket. Főleg úgy,
hogy a bántalmazás fele érzelmi volt. Lelki terror, ami nem
hagyott látható sebeket.
Ez is egy ilyen játék volt. Ha nem adom oda neki a pénzt,
akkor bántalmazni fog. Ebben biztos voltam. Jó lett volna
hinni abban, hogy megváltozott az évek alatt – én hittem
benne –, de a börtön még senkinek sem lágyította meg a
szívét. Ha megüt, ha testileg bántalmaz, a törvény közbelép.
Abban nem reménykedhettem, hogy visszakerül a rács mögé,
de vajon megér egy ütlegelés egy távoltartási végzést?
Megérte. De nem hittem, hogy képes lennék szándékosan
provokálni. Közbeszólt a berögzült reakció.
Engedelmeskedtem. Próbáltam elkerülni az ütlegelést.
Csakhogy…
Valami elszakadt bennem. Megjelent egy másik érzelem a
félelem mellett. A harag. Hogy merészeli? Hogy merészel
idejönni a munkahelyemre, betolakodni az életembe, és
kártérítést követelni a börtönben töltött évek miatt, ahová
azért került, mert verte a gyerekeit? Hogy merészelt
egyáltalán megverni bennünket? Évekig tartott, mire sikerült
megszabadulnom a folyamatos rettegéstől, és még tovább,
mire bármiféle magabiztosságra szert tudtam tenni. Hogy
merészelte ezt most elvenni tőlem?
– Nos? – Újabb lépést tett felém. Már csak egy
karnyújtásnyira volt tőlem.
Minden erőmet összeszedtem – többet is, mint hittem –,
kihúztam magam, és így szóltam:
– Nem.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy nem. Nem adok neked pénzt. Nem
azért, mert Norma nem adná oda nekem, hanem mert nem
akarok. Nem a tiéd. Nem tartozunk neked. Semmivel sem
tartozom neked.
Durr! Az ökle az arcomon csattant. Hallottam a hangot,
mielőtt észleltem a zsibbadást, az égő fájdalmat. Számítottam
rá, ám amikor a keze eltalálta az arccsontomat,
megdöbbentett, elakadt a lélegzetem, és elsötétült körülöttem
a világ.
Felhördültem, az arcomhoz kaptam a kezem, mintha azzal
ki tudnám kapcsolni a fájdalmat. Mintha meg tudnám védeni
magam a következő ütéstől.
– Te hülye picsa! Mindig is olyan rohadtul hálátlan voltál! –
Ismét emelte a kezét, én pedig behunytam a szemem,
készültem a következő ütésre.
Nem érkezett.
– Hozzá ne merj érni!
JC hangjára kinyitottam a szemem. A nyitott ajtón át
jöhetett be. Az apám mögött állt, megragadt a karját, és
elrángatta tőlem. Egyforma magasak voltak, de ahol JC
karcsú és inas volt, ott az apám testes és izmos. Nem volt
egyenlő küzdelem. Apám összemorzsolná.
– Mi a…? – Apa is éppúgy meglepődött, mint én, hogy
vendégünk érkezett. – Vedd le rólam a kezed! – acsarogta, és
lerázta magáról JC-t.
JC odarohant hozzám.
– Jól vagy, Gwen?
– Azt hiszem.
Most, hogy itt vagy, igen.
Átkarolt, de nem ölelt magához, hanem fölemelte az
államat, hogy megnézze az arcomat. Láttam az arckifejezésén,
hogy máris látszott az ütés nyoma.
– Jesszusom, ezt ő csinálta? – JC szeme szikrákat szórt,
mielőtt bólintottam volna. Visszafordult az apám felé, a karját
ütésre emelte.
Ekkor vettem észre a kést.
– Ne! – Megragadtam JC karját, és megállítottam az ütés
előtt. – Kés van nála!
JC követte a pillantásomat az apám kezében tartott késre.
Egy régi, rozsdás zsebkés volt. Nyilván az utcán vette
magának. Kötve hiszem, hogy az intézetben engedélyezték
volna a fegyvertartást. Majd ezt is megemlítem a zsaruknak.
JC elém lépett. A testével védett.
– Mit akar tőle? – kiáltott apámra. Hátulról
belecsimpaszkodtam JC ingébe, ő pedig hátranyúlt az egyik
karjával, hogy közelebb húzzon magához. Pontosan úgy bánt
velem, ahogy egy szülőnek kellene – ahogy az apám soha
nem tette. Melegen, hevesen védelmezve, dacos szeretettel.
A férfi, aki a DNS-ével hozzájárult a létezésemhez, elnézett
JC mellett, mélyen az én szemembe.
 – Gwen tudja, mit akarok.
A késre pillantottam, majd vissza, az apám arcára. JC teste
megfeszült, és tudtam, hogy küzdene értem. Amit nem
hagyhattam. Kisebb volt az apámnál, és fegyvertelen. Nem
győzhetne, és a gondolat, hogy baja esik…
Elszorult a torkom.
– Megszerzem – hazudtam neki, a fogaim közt szűrve a
szavakat. – Megszerzem neked a pénzt. Csak menj most el.
Apa egy pillantásra sem méltatta JC-t, mintha a legkevésbé
sem érdekelte volna a jelenléte.
– Azt ajánlom is. Csütörtökön visszajövök. Ugyanebben az
időben. – Néhány lépést tett hátrafelé, majd hozzátette: –
Tudod, hogy megbízom benned, Gwen, kicsim. Ne hagyd
cserben apádat.
Biccentett, majd kiment az ajtón.
JC követte, és becsukta utána, hogy ezúttal a zár is a
helyére kattanjon. Ezalatt én a mosogatóhoz rohantam, ahol
öklendezni kezdtem.

***
JC hozott egy Sprite-ot a bárból, leültetett a konyhaasztalhoz,
és megitatta velem, hogy lenyugtassa a gyomromat. Elintézte
Pacót is, aláírta a papírt, mely igazolta, hogy elkészült a
padló, majd bezárta az ajtót Paco után is.
Néztem, ahogy JC a munkámat végezte, és eltűnődtem,
hogy vajon ennyire gyámoltalannak tart, vagy csak kedves
akart lenni. Nem voltam gyámoltalan. Megannyi bántalmazás
után volt rutinom benne, hogyan szedjem össze magam. Ez
azonban, ez a kedves figyelmesség és törődés – jólesett.
Amikor JC visszament a klubba, felhívtam Normát.
 – Most egyedül vagy? – kérdezte a nővérem, miután
befejeztem a beszámolót.
– Nem. JC még velem van.
– Tökéletes! Ha nem maradtok együtt, kérd meg, hogy
vigyen haza. A lakásunkban biztonságban leszel. Beszélek
néhány emberrel, és kiderítem, mi a teendő ilyenkor. De
később a zsarukkal is beszélnünk kell. Jól vagy?
Eddig nem sírtam, de most úgy éreztem, mindjárt elbőgöm
magam.
– Aha – mondtam, a könnyeimet nyelve. – Kösz, nővérkém.
Ahogy letettem a telefont, visszatért JC.
– Lekapcsoltam a villanyt, és bezártam az irodát.
Bólintottam, nem mertem megszólalni.
Válaszul ő is bólintott. Majd felkapott egy konyharuhát a
mosogató mellől, és megkérdezte:
– Biztos, hogy nem kellett volna hívnunk a zsarukat?
– Igen. Biztos. – Eszembe jutnak a piros-kék fények a
házunk előtt. A ritka alkalmak, amikor a szomszédok vették a
fáradságot, hogy kihívják őket a lárma miatt. Minden
alkalommal azért jöttek, hogy megmentsenek. Apa pedig
minden alkalommal kimentette magát – megfenyegetett
minket, hogy kimentsük őt –, a zsaruk pedig otthagytak
minket, hogy apa újra megverhessen.
Belekortyoltam az üdítőbe, és elmagyaráztam a dolgot JC-
nek.
– Nem sok jó tapasztalatom van a zsarukkal. Inkább azt
szeretném, ha Norma kezelné az ügyet. Ebben a szobában
biztonsági kamerák vannak. Odaadom neki a felvételt, ő majd
megmutatja annak, akinek kell. Gondoskodik róla, hogy jól
csináljuk, és apa újra rács mögé kerüljön.
 Még mindig féltem. Apám mindig is erőszakos volt, de
azért nem volt hülye. Tudhatta volna, hogy följelentem. Vagy
azt hitte, hogy még mindig képes zsarnokoskodni fölöttem?
– Nem tetszik ez nekem – mondta JC, és beletekert egy
marék jeget a konyharuhába.
– Tudom. Köszönöm, hogy rám bízod. – Ahogy rám nézett,
nem voltam benne biztos, hogy rám akarta bízni az
intézkedést. Nem lepődtem volna meg, ha felhívta volna a
zsarukat, amíg kiment az innivalómért.
Ám ahogy becsomagolta a jeget a konyharuhába,
felsóhajtott.
– Engem is cserben hagyott már a törvény. Megértem, ha
más eszközökhöz folyamodsz.
Sajgó arcomhoz nyomtam a hűs italt, és JC-re bámultam.
Hálás voltam, amiért itt volt, és egy kicsit elterelte a
figyelmemet a felismerés, hogy amikor legutóbb ezen az
asztalon ültem, bennem volt a farka.
Ekkor odalépett hozzám, és kivette az italt a kezemből.
Letette mellém az asztalra, majd gyengéden az arcomhoz
nyomta a jeges borogatást.
– Ez majd segít.
Felszisszentem a fájdalomtól. JC velem együtt szisszent fel.
– Ne haragudj!
– Semmi baj – nyöszörögtem. – Ha zsibbadni kezd,
elviselhetőbb lesz. – Tapasztalatból beszéltem, de az ajkamba
haraptam, mielőtt többet mondtam volna. Ügyeltem rá,
mennyi személyes információt osztok meg.
Pár percig hallgattunk. JC az arcomat jegelte, én meg
próbáltam nem feljajdulni. Hirtelen észbe kaptam.
– Te jóisten, meg se köszöntem neked! Sokkal rosszabbul
festenék, ha te nem jöttél volna.
JC az arcomra és a jégre koncentrált.
– Csak azt kívánom, bár előbb jöttem volna. Te pedig
sosem néznél ki rosszul. Lélegzetelállító vagy. Mint mindig.
A bók hallatán bizseregni kezdett a hasam. Különös volt,
hogy még mindig belepirultam a szavaiba, azok után, hogy
már olyan sok helyzetben látott engem meztelenül.
Lesütöttem a szemem, abban bízva, hogy a jégnek tulajdonítja
a pírt az arcomon.
– Különben is, honnan tudtad, hogy itt leszek?
Lehervadt a mosoly az arcáról.
– Nem tudtam. Matthez jöttem.
– Ó! Őt hazaküldtem. – Hülyeség volt emiatt csalódást
éreznem. Nem számított, hogy JC miattam jött-e. Attól még
itt volt.
JC összevonta a szemöldökét.
– Nem tudom elhinni, hogy képes volt így magadra hagyni
téged. – Alig tudta türtőztetni magát.
– Nem Matt hibája. Nem kellett volna ajtót nyitnom. –
Ostobaság volt. Az apám csak egy volt a rengeteg rossz
helyzet közül, amelybe kerülhettem volna. Mekkora marha
voltam!
JC elvette a jeget az arcomtól, és mélyen a szemembe
nézett.
– Nem, tényleg nem kellett volna. – Miután végzett a
szidással, visszahelyezte a jeget dermedt arcomhoz. – De
hidd el, Mattnek is alaposan megmosom a fejét.
Törékenynek és illékonynak tűnt a pillanat, s noha úgy
tűnhetett, hogy valójában csak én voltam törékeny, mégis úgy
tűnt, hogy JC is sebezhető volt.
 – Nem csak a Vipera bérléséről szól a kapcsolatod Matt-tel,
nem igaz?
A szemembe nézett, majd vissza az arcomra.
– Igaz.
– De nem akarsz beszélni róla.
– Nem.
Ennyit a sebezhetőségről. JC-nél mindig falba ütközöm.
Felbukkant, mint szőke herceg a fehér lovon, és szerettem
volna azt hinni, hogy ez jelentett is valamit. Hogy olyasvalaki
voltam neki, akit meg akart menteni. Hogy megérte harcolni
értem.
De hogy hihettem, hogy bármit is számítok neki, ha még a
legegyszerűbb dolgokat sem volt hajlandó elárulni magáról?
Képtelenség volt. Itt volt az ideje, hogy egyszer és
mindenkorra észbe kapjak: soha nem fog megnyílni előttem.
Soha nem jutok át a fal túloldalára. Soha nem lesz köztünk
több a szexnél.
Magam köré fontam a karjaimat, és ismét könnyek szöktek
a szemembe. Ha rákérdez, legalább azt mondhatom, hogy az
apám miatt sírok. Nem mintha érdekelné, ha azt mondanám,
hogy miatta.
Kihúztam magam.
– Majd én csinálom. – A jeges borogatásért nyúltam,
figyelmen kívül hagyva a vibrálást, mely végigfutott
testemen, ahogy egymáshoz ért a kezünk. – Sajnálom, hogy
belekeveredtél. Most már tudok gondoskodni magamról. –
Norma azt mondta, maradjak JC-vel, de a történtek után nem
bírtam még a visszautasítást is elviselni.
JC felhorkant, és nem eresztette a jeget.
– Nem hagylak magadra.
 – Jól vagyok. Tényleg. A megegyezésünk erre már tényleg
nem terjed ki. – Ez szemét és övön aluli megjegyzés volt, de
nem bírtam magammal. Olyan sok minden fájt. Jó érzés volt
visszavágni.
JC letette a jeges borogatást, és különös tekintettel nézett
rám.
– Ne csináld ezt, Gwen! – Ez a néhány szó és a hangja
komolysága szíven ütött. Gyerekesnek éreztem magam.
Odalett a harci kedvem.
Legalábbis egy része. De nem az egész.
– Mit ne csináljak?
– Ne kicsinyeld le, ami köztünk van.
Felhorkantam.
– Semmi olyat nem mondtam, amit te ne mondtál volna.
Letette mellém kétoldalt a kezét az asztalra, és közelebb
hajolt hozzám.
– Igazad van. Tényleg mondtam ilyet. Akkor is baromság
volt, és most is az. – Rövid hatásszünetet tartott. – Tudod,
hogy érzek valamit irántad.
Elakadt a lélegzetem.
– Érzel? – Suttogásként szabadult fel belőlem a szó, én
magam is alig hallottam a dübörgő szívdobbanásaimtól.
Talán az apám sokkal erősebben ütött meg, mint hittem, és
csak képzelődtem.
JC gyengéden elvigyorodott – ilyet is lehet? Lehetséges
gyengéden vigyorogni? Mert pontosan ezt tette.
– Ne tégy úgy, mintha ez meglepne. Tudom, hogy tudod,
hogy így van.
Újra tudtam lélegezni, bár szaporán és kapkodva vettem a
levegőt. Belecsíptem a combomba, hogy lássam, nem
álmodom, noha ez a módszer sose működött. Ha biztos
akartam lenni abban, hogy ez nem álom, őt kellett
megkérnem, hogy csípjen belém. Mivel azonban az arcom
újra sajogni kezdett most, hogy nem volt rajta a jég, ezt
elegendő bizonyítéknak találtam arra, hogy eszemnél voltam.
Higgadtságot színleltem, mintha nem küldött volna a
padlóra ez a vallomás.
– Az lep meg, hogy beismered. – De csak egy pillanatra. –
Miért ismered be? – És miért nem ismerted be már korábban?
Mert igaza volt – valóban tudtam, hogy érez valamit
irántam. Csak ezért tudtam hétről hétre visszamenni hozzá.
Már jó ideje érzett irántam valamit, ahogy én is. Szóval miért
éppen most, teljesen váratlanul kellett ezt közölnie?
Egek, reméltem, hogy nem sajnálatból tette.
– Őszintén szólva, fogalmam sincs. – JC eleresztette az
asztalt, és beletúrt a hajába, tekintete a semmibe révedt. –
Tegnap olyan híreket kaptam, melyekre már nagyon régóta
vágytam. Híreket, melyeknek örülnöm kellett volna. Mégis
csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mit csinálhat most
Gwen. És amikor bejöttem, és láttam, hogy az a rohadék meg
akart ütni, be kell valljam, holtan akartam látni. Főleg miután
kiderült, hogy ki ő. Hogy az apád. Aki már bántott máskor is.
Egy ujjal végigsimította a szoknyám szélét a térdemen,
amitől libabőrös lettem.
– Azt hittem, távol tudlak tartani az életemtől. – Most
halkabban beszélt. Őszintén. – Hogy a hotelszobában tudlak
tartani. De te mindenütt ott vagy. Mindenben jelen vagy, amit
csinálok, Gwen. Ami több okból is problémás. De azt hiszem,
jobb lesz, ha hozzászokom, mert többé nem tudok úgy tenni,
mintha mindez nem történne meg.
 Fölnézett rám, gyámoltalanul, kérlelő tekintettel.
Nagyot dobbant a szívem.
– A szentségit! Te tényleg nős vagy, mi?
Fölnevetett.
– Dehogy! Nem vagyok nős. – Kisimult az arca, majd ismét
az arcomra pillantott. Fölvette a jeget, és néhány másodpercig
szótlanul borogatta az arcomat, mielőtt folytatta: – De volt
egy menyasszonyom.
– Mikor?
Megrázta a fejét.
– Nem most. Még előtted. Évekkel ezelőtt. Corinne volt a
neve.
– Volt? Csak nem…? – Nem tudtam, hogyan fejezzem be a
mondatot anélkül, hogy tapintatlannak tűnnék.
– De igen – felelte kimért hangon. – Meghalt. És amivel
most kell foglalkoznom, ami miatt nem tudok csak rád
koncentrálni, az vele kapcsolatos.
– És erről sem akarsz beszélni.
Felsóhajtott.
– Én… nem tudok. Tudom, hogy ez így nem igazságos.
Vállat vontam, igyekeztem nem megsértődni. Ez már
haladás volt, nem igaz? Akkor miért éreztem még mindig
úgy, mintha kizárt volna az életéből?
– Gwen. – Az imént is ugyanilyen hangon beszélt. Amikor
azt mondta, hogy ne csináljam ezt. Mintha most az egész
testével mondta volna ugyanezt, kérlelő hangon.
Ismét letette a jeget, és gyengéden kisimított egy kósza
hajszálat az arcomból. Aztán végigsimította az állkapcsomat,
azon az oldalon, ahol sértetlen volt. Gyengéden cirógatta a
bőrömet.
 – Nem akartam beléd szeretni, Gwen. Nemcsak a rossz
időzítés miatt, hanem mert nem akartam, hogy ismét legyen
veszítenivalóm.
Felgyorsult a szívverésem, a szavai eltörölték a korábbi
fájdalmat.
– De így van? Szeretsz?
A fenébe, túl kétségbeesettnek tűntem. Túl bizakodónak. És
boldognak.
– Igen. – Elhúzta a kezét. – Egyelőre nem kínálhatok ennél
többet. Nem engedhetlek be az életembe. Még nem. De
szeretlek. Ezt meg tudom adni. Ez nem elég?
Őszinte és szívből jövő szavak voltak, és a falak ellenére is
éreztem, hogy igazán vágyott a kapcsolatra. Őszinte volt a
vágy, hogy velem legyen. Mindent elsöprő és valódi
szerelmet érzett.
Mi mást várhattam volna még?
– Elég – feleltem, a kezem remegett az ölemben. –
Legalábbis, egyelőre. Ennél kevesebb is elég volt, hogy
maradjak. Nem mintha a nagyon jó szex nem segített volna.
– Nagyon jó szex? – kérdezte kisfiús mosollyal és csillogó
szemekkel. – Nemcsak jó szex, hanem nagyon jó szex?
Picit combon rúgtam, majd a saját szavaival vágtam vissza.
– Ne tégy úgy, mintha ez meglepne. Tudom, hogy tudod,
hogy így van.
Fölnevetett, majd a tarkómra tette a kezét, és magához
húzott. Gyengéd, visszafogott csókot kaptam tőle.
– Szeretnélek még többet csókolni, de félek, hogy fájdalmat
okozok.
– A számnak semmi baja. – De ha lenne, akkor is inkább
elviselném a fájdalmat, mert szükségem volt a csókjára.
Szükségem volt a szavaira.
– Hála az égnek! – Fojtottan beszélt, ahogy szája az
ajkaimra tapadt. Amilyen gyengéden bánt az arcommal,
olyan vadul csókolt a szájával. Megsebzett. Megjelölt, én
pedig hagytam.
Amikor átkaroltam a nyakát és beletúrtam a hajába,
eszembe jutott a csókunk azon a márciusi napon. A
szabadság és a gondtalanság, amit akkor éreztem. Hogy az a
csodálatos csók szomorúnak és üresnek tűnt, amikor JC
ellökött magától. Rádöbbentem, hogy hiába éreztem magam
felszabadultnak mellette, most másféleképpen voltam
leláncolva. Egész szívemmel JC-hez voltam kötve.
Ami csak akkor jelenthet bajt, ha ismét elfordul tőlem.
Elszomorított a gondolat. Elhúzódtam.
JC nem eresztett, egyik kezét még mindig a tarkómon
tartotta, a másikkal átkarolta a derekamat.
– Mi a baj? Bántottalak? – Az arcomat fürkészte.
Megpróbáltam lerázni magamról.
– Semmi. Nem. Úgy értem… – Úgy döntöttem, őszinte
leszek hozzá. – Félek, hogy megint ellöksz magadtól.
Lesütötte a szemét.
– Sajnálom, hogy ilyet csináltam. – A szemembe nézett, és
megcirógatta az ép orcámat, finoman. Szerelemmel.
Odaadással. – Egy seggfej voltam. Kezdtem beléd szeretni, és
megijedtem. Nem tudtam, mit csináljak.
Vajon ostobaság volt azt hinni, hogy ezúttal más lesz?
Amikor még mindig éreztem a visszautasítás fájdalmát?
– Én még mindig nem tudom, hogy mit tegyek – mondtam.
Azt viszont tudtam, hogy mit tennék – bármit, amit csak JC
akar. Ő volt a börtönőröm. Az övé voltam.
 – Nos – kezdte, az inggalléromat piszkálva. – Szeretsz
engem?
– Tudom, hogy tudod, hogy igen. – A kelleténél szélesebbre
sikerült a mosolyom, és felszisszentem, amikor ismét
megsajdult az arcom.
JC aggodalmas arckifejezéssel gyorsan visszatette a jeget az
arcomra. Azután, mivel még mindig nem mondtam ki, és úgy
éreztem, nem lenne fair megtagadni tőle ezt a szót,
hozzátettem:
– Szeretlek. Nagyon is.
Felcsillant a szeme, az arca azonban komor és gyászos
maradt. Sőt, elkeseredett.
– Akkor légy velem. Maradj mellettem ma. És este is.
– De kedd van.
Elmosolyodott. Szabad kezével megfogta a kezem, és így
szólt:
– Tudom, milyen nap van. Legyél velem mindennap.
Így lesz, gondoltam.
 Tizenhatodik fejezet

A hotelszobában JC fájdalomcsillapítót és vizet adott. Aztán

levetkőztünk és ágyba bújtunk, én pedig egyből elaludtam. A
karjaiban tartott, ahogy öntudatlanságba zuhantam, az
arcomat és a nyakamat csókolgatta, és valahányszor
felriadtam, ott találtam magam mellett. Kimerítettek az
aznapi események, és majdnem este tízig aludtam. Frissen,
megújulva, és elégedetten ébredtem.
JC vacsorával várt rám.
– Próbáltam tojást és sonkát rendelni – mondta, ahogy
behozta a szendvicsekkel és sült krumplival megrakott tálcát.
– De csak grillsajtot és sonkát tudtam szerezni, ami
viszonylag hasonlít egy reggelihez.
Felültem, nekidőltem a fejtámlának, és átvettem a tálcát.
– Még sosem ittam grillsajtra kávét. – Belekevertem a
cukorpótlót a kávéba, majd belekortyoltam.
– Hozassak valami mást?
– Nem kell. Tökéletes. – Vigaszkaja volt. Én pedig majd
éhen haltam. Mire JC leült mellém a saját tálcájával, a
szendvicsem felét már fel is faltam. JC saját magának is
ugyanazt rendelte, csak kávé nélkül.
Miután mindketten kényelembe helyeztük magunkat, adott
három szem fájdalomcsillapítót az éjjeliszekrényről.
– Hogy érzed magad?
 – Jól. Ez majd segít. – Lenyeltem a tablettákat. – Valójában a
testem majdnem annyira fáj, mint az arcom. – Minden izmom
görcsbe rándulhatott, amikor észrevettem, hogy apám ütni
készült. Kijöttem a gyakorlatból.
JC felült, és masszírozni kezdte a vállamat.
– Egek, tiszta görcs vagy! Eresztek neked egy forró fürdőt,
ha végeztél az evéssel.
– Csak nekem? Vagy csatlakozol hozzám? – Édes volt ez a
figyelmesség, egyben szokatlan és kissé zavarba ejtő. És a
zúzódással az arcomon, amit az apám okozott, ez a
bánásmód inkább sajnálatnak tűnt. Még sosem éreztem
ilyesmit mellette, és reméltem, hogy egy kis sikamlós
meztelenkedés majd segít a helyzeten. – Mert remélem, hogy
csatlakozol.
– Nem kell kétszer kérned. – Végigsiklott a keze a hátamon,
majd megcirógatta a mellbimbómat.
Felnyögtem, odahajoltam hozzá, ujjaim megtalálták a
kezdődő merevedést a bokszerében. Játékosan
megszorítottam.
JC elkapta a kezem, és megállított.
– Á-á! – szólt rám. – Még nem.
Sértődést színleltem, vagy csak félig színleltem, mert egy
kicsit fájt az elutasítás.
Mint mindig, JC most is olvasott bennem, és
megnyugtatott.
– Hamarosan – mondta, és megnyalta a fülcimpámat. – De
figyelmeztetlek – ennél több erőre lesz szükséged, ha tartani
akarod velem a tempót, Gwen. – Csiklandozott a lehelete,
ahol megnyalt. – Úgyhogy edd meg szépen a vacsorádat,
mint egy jó kislány, aztán várd meg, amíg szólok, hogy
kezdheted a rosszalkodást.
Nem csoda, hogy beleszerettem.
– Akkor eressz el, hogy nekiláthassak.
JC fölnevetett, és elengedett. Szótlanul megettük a
vacsoránkat, közben csábító pillantásokat vetettünk
egymásra. Miután végeztünk, JC rátette a tálcákat az
étkezőkocsira, és áttolta a másik szobába. Aztán visszajött,
megállt az ágy mellett, és szinte keresztüldöfött a
tekintetével.
Evés közben ledobtam magamról a takarót, és a bugyimat
leszámítva meztelen voltam. Az együtt töltött idő alatt JC
megtanított élvezni a figyelmét. Megtanultam szeretni. Ma
este nehezebb volt. Még nem néztem tükörbe, de a
folyamatos fájdalomtól csúfnak és lehangolónak éreztem
magam.
Igyekeztem nem összehúzni magam, ahogy rám nézett.
Büszke tartást erőltettem magamra.
Hosszú pillanatokkal később JC felsóhajtott.
– Nézd, Gwen…
– A fenébe, már megint el fogsz zárkózni? – Szánalmas volt
a bizonytalanságom, a nyugtalanság azonban ott rejtőzködött
a felszín alatt. Óvatos és sebezhető voltam.
– Nem. – JC sértődöttnek tűnt. – Megmondtam, hogy nem
csinálok ilyet. Bíznod kell bennem. – Közelebb lépett, és az
állam alá tette az ujját. – Megbízol bennem?
Mindig is nehezemre esett megbízni az emberekben. És
igaz, hogy a testemet boldogan JC-re bíztam – de mi volt a
helyzet a szívemmel? Akartam én. Csak nem voltam benne
biztos.
JC leült mellém az ágyra.
 – Gyere ide. – A karjába vett. – Most elég bonyolult az
életem, és hidd el, nélküled könnyebb lenne. De mint
mondtam, már itt vagy. Nem löklek el magamtól. –
Megcsókolta a fejemet, én pedig odabújtam meztelen
mellkasához, úgy hallgattam őt. Hittem neki.
– Oké. – Még mindig nem voltam elég magabiztos, de
kezdetnek megtette.
– Nos, majd együtt dolgozunk rajta. Tudom, hogy nincs
okod hinni nekem, mégis itt vagy. Megpróbálok okot adni
neked. – Végigsimította a karomat. – Az előbb azt akartam
mondani, hogy van néhány dolog, amit el akarok mondani
neked – amit el kell mondanom –, de nem bánnád, ha
várnánk még vele egy napot?
Hát persze hogy nem bántam. Ám ahogy a karjaiban
tartott… nem láttam a szemét, így könnyebb volt őszintén
beszélnem.
– Feltehetek egy kérdést, mielőtt válaszolnék?
– Igen. Talán. Mi a kérdés?
Titkolózni emberi szokás. Nekem is voltak titkaim. Nagyon
kevés ember tudott az apámról. Hazudtam a sebhelyeimről.
Hazudtam a gyermekkoromról. Tiszteletben tartottam JC
titkait, mert tudtam, milyen érzés titkolózni.
Mégis egyre azon tűnődtem, vajon mit titkolhat és miért.
Hogy tudtam volna ellenállni? Ez is az emberi természet
része volt. Ezért, noha megígértem, hogy nem fogok
faggatózni – és komolyan is gondoltam –, egyvalamit tudnom
kellett:
– El tudsz majd mondani mindent?
JC szorosabban ölelt magához.
– Igen. Határozottan igen. Amint képes leszek rá, minden
elmondok neked.
Nem tudtam, hogy valós vagy képzelt akadálya volt annak,
hogy elárulja a titkait, de lázasan gondolkodni kezdtem.
Szövetségi ügynök? Álruhás rendőr? A törvény elől bujkál?
Valójában nem számított. Majd elmondja, ha tudja. Ezt el
tudtam hinni. Ezek szerint mégiscsak bíztam benne.
Felültem, hogy lássam az arcát.
– Akkor rád bízom, mikor mondod el. Ha szeretsz…
– Igen.
Most én vettem a tenyerembe az arcát.
– Nekem csak ennyire van szükségem, JC. Hogy szeress.
Mondtam, hogy ennyi elég. Komolyan beszéltem.
JC csodálattal nézett rám.
– Mondta már neked valaki, hogy milyen elképesztően
hihetetlen vagy?
– Nem – feleltem kicsit szédülten és zavartan. – Még senki.
– Hát pedig eszméletlenül hihetetlen vagy. Majd
gyakrabban fogom mondani. – Fölállt, és engem is fölsegített.
– Holnap is többet mondom. A lényeget. Azt, amit mondani
tudok. Meg akarlak ismerni. Azt akarom, hogy te is
megismerj engem. De ma este csak szeretni akarlak.
– Jól hangzik.
Gyors csókot nyomott a számra, ám amikor többet
akartam, játékosan megpöckölte az orromat.
– Még mindig nem huncutkodunk. Előbb megfürdünk.
Lebiggyesztettem az ajkamat.
– És aztán huncutkodhatunk?
– Meglátjuk. – De bármilyen türelmesnek is tettette magát,
a merevedését nem tudta eltitkolni. Ezért a meglátjukot
határozott igennek vettem.
 ***
JC tűzforró fürdőt engedett, pont, ahogy én szerettem, és
habfürdőt is tett a vízbe. Bemásztam a kádba, ő pedig
belépett utánam. Kényeztető bánásmódban volt részem – JC
megfürdetett, majd addig masszírozta a hátamat, amíg el
nem lazultak az izmaim. Amikor befejezte, hátradőltem a
mellkasához. Ő átkarolt, és elégedetten áztattuk magunkat.
Ellazultam és begerjedtem, minden eltelt perccel egyre csak
nőtt a kéjes vibrálás a lábaim közt. JC azonban nem sietett. És
tudtam, hogy minél inkább ellenszegülök, annál tovább fog
váratni.
Ezért kerestem valamit, hogy eltereljem a gondolataimat a
sóvárgásról. Végigsimítottam a tetovált dátumot a karján.
– Tudom, hogy csak holnaptól fogunk megosztani
egymással dolgokat, de mit szólnál valamihez?
– Mire gondolsz?
– Úgy értem, mi lenne, ha felváltva kérdezhetnénk
egymástól, és a másiknak válaszolnia kell. – Éreztem, hogy
megfeszült mögöttem a teste, ezért gyorsan hozzátettem: – De
ha nem akarod, nem kell. Csak kíváncsi vagyok rád.
Beletúrt a hajamba.
– Hm. Működhet a dolog. De te kezded a kérdezést. És
bármikor megtagadhatom a választ.
– Ez nem éppen… – Azt akartam mondani, hogy nem fair,
de aztán rájöttem, hogy ez az egész nem az. Ezt már ő is
mondta. – Oké. Rendben. – Tudtam, mit fogok kérdezni, sőt
már hetek óta tudtam. – Mit jelent ez a tetovált dátum?
– Komolyan? Bármit kérdezhetsz, és pont erre vagy
kíváncsi? – Incselkedő volt a hangja, de elfordította a karját,
elrejtve a tetoválást, mintha megfeledkeznék róla, ha nincs
szem előtt.
Szerencséjére azonban ezt inkább aranyosnak találtam,
mint bosszantónak.
– Gondoltam, ez az egyetlen kérdés, amire válaszolni fogsz.
De amúgy tényleg szeretném tudni. Ez olyasmi, amiről tudsz
beszélni?
– Mondtam már, hogy milyen elképesztően hihetetlen
vagy? – Magához szorított, karja a mellemhez simult, és a
lábaim közti vibrálás áramütésként áradt szét az ereimben.
Jesszus, annyira fel voltam ajzva, annyira szükségem volt
egy orgazmusra.
De a tetoválásra is kíváncsi voltam. Volt egy sejtésem, és
tudni akartam, hogy jól gondolom-e.
– Ezzel az időt próbálod húzni?
– Nem. – Lazult a szorítás, de nem vette el a karját. –
Komolyan ámulatba ejt, hogy hagyod, hogy megtartsam a
titkaimat. Szemét dolog a részemről azt várni, hogy ne
vájkálj, te meg nem teszed. Csodálatos vagy. Köszönöm.
Egy pillanatig hallgattam, próbáltam eldönteni, hogy vajon
ezzel azt akarta-e mondani, hogy nem válaszol. És mivel
egyáltalán nem tartottam szemétségnek a titkolózást,
megfordult a fejemben, hogy talán velem nem stimmel
valami. Összevontam a szemöldökömet.
– Tudod, kezdem úgy érezni, hogy talán egyáltalán nem
csodálatos vagyok, hanem inkább egy idióta. De szívesen.
Válaszolsz a kérdésemre, vagy sem? Egy egyszerű igen vagy
nem is megteszi.
– Aznap halt meg Corinne. – Vagy ez. Ez határozottan
megteszi.
 Én is erre tippeltem. Amint kimondta, hogy menyasszonya
volt, amint kimondta, hogy meghalt, egyértelműen látszott
rajta, hogy még mindig kísérti a dolog. Vajon mennyi maradt
benne a menyasszonyából? Maradt nekem egyáltalán hely JC
kísértetjárta lelkében?
Nem vártam többet, mégis meglepett.
– Nem tudom, miért éreztem szükségesnek rátetováltatni a
testemre, hiszen sosem felejtem el azt a napot. Talán épp ezért
csináltattam. Az a nap örökre belevésődött a szívembe, így
helyénvalónak tűnt, hogy a testem is örökre magán viselje.
– Szeretted őt. – Ostoba! Persze hogy szerette. Feleségül
akarta venni. Ám azáltal, hogy kimondtam, valódibbnak tűnt.
Megláthattam, mit árul el JC Corinne iránt érzett szerelme az
én vonatkozásomban. Hogy önző. Egocentrikus. És
önfenntartó.
– Szerettem – mondta határozott hangon. – Most pedig
téged szeretlek – tette hozzá ugyanolyan határozottan. –
Kettőtök között nem szerettem mást.
– Komolyan? – Hátrafordultam, hogy lássam az arcát. Az
orrom azonban az állába ütközött, és csak a nyakát láttam
alulról.
– Bizony. Csak te vagy.
Hozzádörgöltem az orrom hegyét a nyakához, közben
elméláztam ezen a felismerésen. Kemény nő voltam – és erre
büszke voltam. A JC-vel töltött idő azonban megszelídített. És
én is csak egy nő voltam, női kételyekkel és féltékenységgel.
Irigyeltem ezt a halott nőt. Ezt nem is tagadhattam. Ezt még
fel kell dolgoznom. Gyanítottam, hogy időbe fog telni.
Aztán ott volt még a vallomás többi része. „Csak te vagy.”
Akkor is ezt mondta, amikor bejött a klubba, mert engem
keresett, azt mondta, számára csak én vagyok. És ez nagy
jelentőségű volt. Nehezebb volt elviselni. Mert ki voltam én?
Annyi nő közül, aki megfordult JC után, az összes nő közül,
aki szobakulcsot vagy telefonszámot adott neki, miért éppen
én?
Volt egy megérzésem.
– Olyan vagyok, mint ő?
– Egy kicsit sem. Nos, valójában ugyanolyan makacs vagy,
mint ő volt. De itt véget is ér a hasonlóság.
Fölültem, és felé fordultam. Egy sötét hajú és szemű nő
jelent meg a lelki szemem előtt. Egy nő, aki vékony volt ott,
ahol nekem domborulataim voltak. Meleg, barátságos.
Szeretni való.
– Akkor miért én?
– Miért ne? – A melleimre pillantott, majd újra a szemembe
nézett. – Emlékeztesselek, milyen eszméletlenül hihetetlen
vagy?
Magam köré fontam a karjaimat, nem akartam, hogy a
vágy elvonja a figyelmemet a beszélgetésről.
– Amikor kezdetét vette a megegyezésünk, ezt még nem
tudhattad. Mit láttál bennem, ami miatt…
– Le akartam feküdni veled? Lássuk csak: szőke haj,
tökéletes, formás test, szép mellek, hosszú lábak, makulátlan
arc. A szép melleidet említettem? Állt a farkam, amint
megpillantottalak. Fájdalmas élmény volt.
– Szóval csak ennyi volt? A külsőm? Ezért érdeklődtél
utánam? – Amint kimondtam, egyből rájöttem, milyen
ostobaság volt. – Úgy értem, gondolom, ennek van értelme.
Testi kapcsolatra vágytál. Nyilván sok szeretőd volt Corinne
és köztem. – Istenem, most meg magamat próbálom
féltékennyé tenni.
JC belekapaszkodott a kád szélére, és odahajolt hozzám.
– Igen. Rengeteg szeretőm volt közted és Corinne között. És
egyikük sem érdekelt azon túl, amit a farkamnak tudtak
nyújtani.
Hátradőlt, egyenesebb derékkal, mint korábban.
– Azzal áltattam magam, hogy te is csak eddig érdekelsz.
Ami baromság volt, mert te kihívást jelentettél nekem, és én
nem szeretek ilyen keményen megdolgozni egy kis szexért. –
Várt, amíg kelletlenül rá nem mosolyogtam. – Az igazat
megvallva, volt benned valami ismerős. Corinne halála után
mindent magamba temettem. Bezárkóztam. Aztán valaki –
ami azt illeti, Matt – emlékeztetett rá, hogy Corinne nem ezt
akarta volna. Igaza volt. Ezért csináltattam a másik tetoválást,
a buddhista mondást…
– „A jelen csak röpke pillanat a hosszú létben.”
Láttam az arcán, hogy lenyűgözte, hogy emlékeztem rá.
– Igen. És úgy döntöttem, elkezdek a mának élni. Ami
eleinte nem igazán vált be, mert az időm java részét részegen
és öntudatlanul töltöttem.
– Ismeretlen helyeken ébredtél, és nem emlékeztél az előző
éjszakára. – Mindenre emlékeztem, amit valaha is mondott. A
szavaiba kapaszkodtam ábrándozás közben.
– Pontosan. Nem valami produktív életmód. De amikor
abbahagytam az ivást, sokkal jobban éreztem magam. Még
mindig szomorú voltam, de jobban éreztem magam.
Utáltam ilyennek elképzelni JC-t. Mégis élénken láttam
magam előtt. Bánatos szemmel. A zongora előtt a sötétben,
bús dalokat játszva. A mindent felemésztő gyász töredékei.
Én azonban nem gyászoltam, amikor megismerkedtünk.
 – Szóval mi volt bennem olyan ismerős, amikor
találkoztunk?
– Istenem, amikor megláttalak… – Nagyot dobbant a
szívem attól, ahogy felragyogott az arca. Az arcomra tette a
kezét. – Olyasvalakit láttam, aki lemondott az életről.
Könnyek gyűltek a szemembe. Pislogni kezdtem, nehogy
lecsurogjanak az arcomon.
– De olyan gyönyörű voltál. Nemcsak a melleid és lábaid,
hanem az egész lényed. Gyönyörű volt az erőd. És nem
bírtam elviselni, hogy olyan eszméletlenül hihetetlen voltál…
– itt elhallgatott, amíg nevettem –, …mégis olyan fagyos. Ott
akartam lenni, amikor felolvadsz. Anélkül, hogy olyan
ostobán viselkednék, ahogy végül viselkedtem. És mert te
voltál az első… bármi, bárki, ami igazán… ami érdekelni
tudott Corinne halála után, és nem tudtalak kiverni a
fejemből.
Még soha nem figyeltek fel rám ennyire. Lehengerlő és
lélegzetelállító érzés volt. Ha nem ütöm el a dolgot egy kis
tréfával, potyogni kezdenek a könnyeim, ami nem lett volna
szép látvány.
– Ugye tudod, hogy már a tiéd vagyok ma éjszakára? Nem
kell ez a költői szarság, hogy belém rakhasd a farkadat.
– Semmi kétségem afelől, ha ma éjjel benned lesz a farkam.
Megborzongtam, JC pedig közelebb húzott, hogy
megcsókolja az ép orcámat.
– És azt is meg kell tanulnod elfogadni, hogy szeretlek,
Gwen. És az én szerelmem nagy. Most, hogy kezdünk
beszélni a dolgokról, sokat fogod ezt hallani. Ha akarod,
lassan is haladhatunk. De ez mit sem változtat azon, amit már
irántad érzek.
 Szóhoz se jutottam. Sokkal könnyebb volt a mocskos
szavakat hallgatni. Mint mondta, a férfiak szerettek szőke,
nagy mellű nőkkel kefélni. Széttenni a lábam, kielégíteni
valakit – ezt már ismertem. A nagy szerelem azonban…
Ehhez még hozzá kell szoknom. Időbe fog telni.
– Oké, most én kérdezek. De előbb másszunk ki innen.
Különben aszalt szilva lesz belőlünk.
Felsóhajtottam; örültem, hogy JC megértette, hogy lassú
szerelemre volt szükségem, ahogy én is megértettem, hogy
neki meg lassú őszinteség kellett. Ironikus, hogy annyira
vágytam a szerelmére, erre most nem tudtam, hogyan
fogadjam el. De majd rájövök. Majd megtanulom. Ő fog
megtanítani rá.
Nem kell úgy rohanni, emlékeztettem magam. Van időnk.
Előbb JC mászott ki a kádból. A dereka köré csavart egy
törülközőt, majd amikor én is kimásztam, engem is
bebugyolált.
– Így már jobb – mondta, miután eltakarta a testemet. –
Most már képes leszek arra koncentrálni, mit akarok
kérdezni.
Én nem bántam volna, ha nem tud koncentrálni. Örültem
volna, ha inkább befejezzük az érzelmes beszélgetést. Ha
inkább felültet a fürdőszobapultra, és a magáévá tesz.
De ami járt, az járt. Ő is megválaszolta az én kérdésemet.
– Akkor rajta. Kérdezz.
Csípőre tette a kezét, ott, ahol a mély vonalak eltűntek a
törülközője alatt – jesszusom, most meg én nem tudtam
koncentrálni –, és megkérdezte:
– Mi a helyzet apáddal?
Á, az ünneprontó!
 – Te aztán nem kispályázol, mi? – Nagyon sokat kért tőlem.
A teljes történetemet talán halaszthatnánk kicsit későbbre.
Vagy mégsem?
De talán nem kellene versengenem a titkaival.
– A mai nap után valószínűleg érthető a kérdés.
JC bólintott. Aztán lecsukta a vécé tetejét, és leült rá,
egészen hátracsúszva. Fogott egy fésűt, és megpaskolta az
ülőkét maga előtt.
– Meséld el, amíg kibontom a kócaidat.
Újabb kényeztetés. Nagy szerelem. Meg tudom csinálni.
– Oké. – Leültem elé a szűk helyre. Egyből megértettem, mi
volt az előnye ennek a póznak. Mesélni tudtam neki anélkül,
hogy a szemébe kellene néznem, ahogy ő is el tudta mondani
a történetét anélkül, hogy rám nézett volna. Kezdtem azt
hinni, hogy valójában ő az, aki eszméletlenül hihetetlen.
Ahogy fésülni kezdte a hajamat, lenéztem a kezemre.
– Valójában nincs sok mesélnivalóm. Apám keményen
dolgozott, mégis mindig szegények voltunk. Talán ezért volt
mindig olyan dühös, nem tudom. Biztos, hogy őt is verte az
apja. Tanult viselkedés. Amíg anya élt, nem volt olyan vészes.
Valószínűleg azért, mert anya hagyta, hogy inkább őt verje
helyettünk.
Még mindig védtem őt. Ez volt a legnagyobb őrültség.
Eltűnődtem, vajon sikerül-e valaha is túljutnom ezen.
Behunytam a szemem.
– Miután anyánk meghalt, Norma próbált megvédeni
minket. Kiállt mellettünk. De nem sokat volt otthon.
Mindenféle munkát elvállalt, hogy segítsen ételt rakni az
asztalra. A középiskolában kitűnő jegyekkel végzett, és
bejutott a Columbiára. Próbált meglátogatni minket, amikor
csak tudott, de Jersey-ben éltünk, nem volt könnyű
hazajárnia. Így hát apánk vert minket. Sokat. Megtanultam
kerülni a rosszkedvét, és megtartani őt jókedvében, de néha
nem tudtunk mást tenni, csak eltűrni.
JC nem szólt. Csak fésülte tovább a hajamat, néha kicsit
meghúzta, ha beakadt a fésű foga. Ha húzott, elhúzódtam,
élvezve a hirtelen fájdalmat. Erre összpontosítottam az
érzéseimet a szívemben érzett sajgás helyett, ami mindig
megjelent, ha a családomról kezdtem beszélni.
– Na mindegy, amikor tizenhét voltam, olyan csúnyán
összeverte az öcsémet, hogy kórházba került. Több bordáját is
eltörte. És az orrát. Kilyukadt a tüdeje. Tizenkét éves volt.
Tudod, mi akasztotta így ki? Rajtakapta Bent, hogy az
újságban egy fehérneműt reklámozó pasi képét nézegeti.
Gondolom, azt hitte, hogy ki tudja verni belőle a melegséget.
Rengetegszer kijöttek hozzánk a szociális gondozók, és soha
nem történt semmi. Ezúttal azonban igen. És Norma is
közbelépett. Lediplomázott, és állást talált. Megkapta a
felügyeleti jogot Ben és fölöttem tizennyolc éves korunkig,
apánk pedig tíz évre börtönbe került. Múlt héten szabadult.
Tíz év óta ma először láttam őt.
Nem tudom, hogy JC mikor fejezte be a fésülést. Csak
akkor vettem észre, amikor elhallgattam, hogy már minkét
keze a karomon volt, a fésű pedig a földön hevert a lábunk
mellett.
Átkarolt és magához húzott, arcát az arcomhoz nyomta.
Ringatni kezdett. Csak ringatott.
Örültem a hallgatásnak. Nem szánalom volt. Hanem
együttérzés. Jólesett.
Megfogtam a karját.
 – Köszönöm – mondtam fojtott hangon.
JC a halántékomhoz nyomta az ajkait.
– Mindenhol meg akarlak csókolni, ahol bántott. Minden
ponton, ahol valaha is megsebzett. Amennyi fájdalmat ő
okozott, annyi szerelmet akarok adni én neked.
– Az rengeteg csókba kerül neked.
– Benne vagyok.
Dúltak bennem az érzelmek. Egy részem össze akart
omlani és csak zokogni. A másik viszont még mindig vibrált
és be volt gerjedve. Nem bírtam elviselni ezt a belső viszályt.
Választanom kellett, hogy átadhassam magam egy érzésnek.
– JC, ami a csókolózást illeti, nekiláthatnánk végre? Én
próbálok türelmes lenni, de…
Félbeszakított.
– Igen. Jó kislány voltál. Kelj fel. Hadd eresszem le a vizet,
aztán utánad megyek a hálóba.
Épp elindultam kifelé, amikor a tükör mellett elhaladva
megpillantottam a tükörképemet. Eddig még nem láttam az
arcomat. Az igazat megvallva, nem is akartam. De most már
nem tudtam félrenézni. Lila és gyulladt volt a fél arcom.
Kékes folt terjedt szét a szemem alatt, egészen az orromig.
Három, sötétebb kékesfekete folt virított az arccsontomon, az
apám ökle nyoma. Fölemeltem a kezem, hogy megérintsem,
hogy lássam, mennyire fáj.
Szükség lesz egy fotóra. Ezt már tudtam. Bizonyíték.
Ám jelenleg nem törődtem a dolog gyakorlati oldalával.
Valami más foglalt le. A csúfság. Hogy bármennyire is
szerettem volna kitörölni az emlékezetemből azt az embert,
aki hozzájárult a létemhez, bármennyire is szerettem volna
elfelejteni, hogy valaha is létezett, mindig rajtam marad a
nyoma. Akkor is, ha elmúlnak a sérüléseim. Mindig ő lesz a
csúfságom forrása.
JC elém lépett, eltakarva a tükörképemet.
– Itt fogjuk kezdeni. – Elvette a kezem az arcomról, és a két
kezébe fogta. Aztán odahajolt hozzám, és gyengéden,
óvatosan végigcsókolta a zúzódásokat. – Itt – mondta a
csókok között, – itt is hozzád ért. És itt. – Addig nem hagyta
abba, amíg be nem borította csókokkal a fél arcomat.
Amikor végzett, ajkai végigsúrolták az orrnyergemet, majd
átvándoroltak a másik oldalra.
– Na és itt? Bántott itt valaha?
Bólintottam, ő pedig megcsókolt.
– És itt? – kérdezte a szemem alatt.
– Igen.
Újabb csók.
– Itt? – A szemöldököm fölött.
– Igen.
Így folytatta, amíg végig nem csókolt a homlokomtól az
állam hegyéig. Minden gyengéd csók a szerelem jele volt.
Minden „itt” a fájdalom elismerése. Nedves volt az arcom a
könnyeimtől, ahogy a nyakamon folytatta, s noha tudtam,
hogy végül a testem minden pontját érinteni fogja a szája,
valami másra volt szükségem. Azt akartam, hogy életet
leheljen belém. Hogy felélesszen.
– JC? – Megvártam, amíg felemelte a fejét, és a szemembe
nézett. – Légy kemény velem. Kérlek! Éreznem kell, hogy
valódi vagyok. Éreznem kell, hogy te is valódi vagy.
Egy pillanatig habozott, majd huncut mosoly terült szét az
arcán.
– Köszönöm, Gwen, hogy ezt elmondtad. Tudod, mennyire
begerjeszt, amikor rám bízod a vágyaidat.
Tovább folytatta, ragadozóként vetve magát az ajkaimra,
szinte felfalt engem. A szánk akkor sem vált szét, amikor
fölemelt, és megfordult velem. Leültetett a fürdőszobapultra,
és kilazította a törülközőmet. Ezúttal, ahogy a szája felfedezte
a testemet, nem kérdezte, hol bántottak. Ehelyett csak
végigcsókolt. Minden porcikámat. Harapdált, csókolt, és
szopogatott. Otthagyta a foga nyomát a mellkasomon.
Harapásnyomokat a mellemen. Megcsókolt és megjelölt.
Beborított a szerelmével.
Már nyögtem és vonaglottam, mire elért a csiklómhoz.
Duzzadt és feszes volt a puncim a figyelmétől. Így amikor
letérdelt, és körmeivel fájdalmasan a combomba vájt, majd
szopogatni kezdte a duzzadt idegcsomót, egyből az
orgazmus szélén találtam magam.
– A fenébe, JC! El fogok élvezni.
– Jó kislány. Mondj még ilyeneket. – Hátradöntötte a
csípőmet, és a vállára vette a lábaimat, szélesebbre nyitva
őket.
Hátradőltem, és a pultra könyököltem, és kerestem a
szavakat, amiket tudtam, hogy szeret hallani örömszerzés
közben.
– Már közeledik. Egyre szűkebb vagyok. Istenem, olyan jó
érzés! Olyan jól érzem magam veled. Érzem, hogy szeretsz.
Ujjai a nedves nyílásomba hatoltak. Amint megtalálta az
érzékeny pontomat, elélveztem. A nevét kiáltoztam,
megfeszültek és elernyedtek a lábizmaim, miközben a testem
minden idegvégződése kigyúlt, és forróság öntött el.
Még mindig alig tértem magamhoz, amikor kihúzta az
ujját, és még nedvesen a fenekembe dugta. Feszes és szoros
voltam, de könnyedén megnyíltam neki. Száját még mindig a
csiklómra tapasztva, az előző orgazmus utóhatásai mellett,
ahogy ujjbegye hozzáért az érzékeny ponthoz, újabb
gyönyörhullám közeledett.
Ekkor megadtam magam. Teljesen. Hagytam, hogy
összecsapjanak fölöttem a gyönyör hullámai, és teljesen
átjárják a testemet. JC szeretni akart, én pedig ellenálltam, de
itt, a szája, a nyelve és az ujjai alatt el tudtam engedni
magam. Itt tudtam hagyni, hogy teljesen és mindenestül
szeressen. Itt teljes volt a szerelme, és tudtam, hogyan
fogadjam el.

***
Amikor elernyedtem, JC ágyba vitt.
– Hogy érzed magad? Bírod még?
A két lehengerlő orgazmus ellenére, ami teljesen elgyengítette
a testemet, JC még nem volt bennem, én pedig ezt nem
akartam így hagyni.
– Igen, bírom.
– Helyes. – Ledobta magáról a törülközőt, én pedig
ösztönösen a vaskos és kemény farkára meredtem. A puszta
látványától forrni kezdett a vérem. Ekkor rádöbbentem,
milyen szerencsés voltam, hogy rátaláltam erre a férfira, aki
egyformán törődött a testemmel és a lelkemmel. A férfira, aki
megkefélt és belém szeretett. Eszméletlenül hihetetlen volt.
Mielőtt csatlakozott hozzám az ágyban, lekapcsolta a
villanyt, és a telefonján matatott, majd elindította a zenét.
– Ez jó lesz?
– Imádom a Maroon 5-ot.
– Hallgasd a dalszöveget.
 Ismertem a dalt, mégis odafigyeltem. JC az oldalamra
fordított, majd mögém feküdt. Arról énekeltek a dalban, hogy
féltek, féltek szeretni. És az énekes arra kérte a szerelmét,
hogy mondjon igent, adjon egy esélyt a kapcsolatuknak. A
refrénben újra meg újra elismételték a dal címét: My Heart is
Open. „A szívem nyitva áll.”
Az istenit, rólunk szólt ez a dal.
Vajon JC azt próbálta ezzel mondani, hogy megértette, mit
éreztem? Mindig is rám volt hangolódva – nem lepett volna
meg.
Nem adott magyarázatot a dalválasztásra. Miközben
hallgattuk a dalt, végigcsókolta a hátamat, ajkai a lapockám
alá vándoroltak, végig, a sebhelyem mentén. A farka a
fenekemhez simult, keményen és forrón. Közben átkarolt és
megszorította a mellemet, majd fájdalmasan belecsípett a
mellbimbómba. Azt hittem, már kielégültem, de a zene és JC
lüktető merevedése hatására, ahogy kényeztetett és
simogatott, újabb bizsergés indult a lábaim közül.
Mire az egész hátamat végigcsókolta, a dal véget ért, ám
egy másodpercnyi csend után újra kezdődött.
JC a hátamra fordított, és bemászott a lábaim közé. A farka
a puncimhoz nyomult, én pedig fészkelődni kezdtem,
próbáltam oda irányítani, ahol a legjobban vágytam rá. JC
azonban lefogott.
– Ma hallottam ezt a számot – mondta, és mélyen a
szemembe nézett. – A taxiban, úton a reptérről a klubba.
Rögtön letöltöttem. Rájöttem, hogy ez mindaz, ami lenni
akarok veled. Igent akarok mondani neked. És melletted
akarok lenni, amíg te is igent nem tudsz mondani nekem.
Mindannak ellenére, amit nem tudok megosztani veled,
Gwen, a szavak ellenére, amelyeket még nem tudok
kimondani, nyitva áll a szívem.
Ha létezik érzelmi orgazmus, most átéltem. Valami
felrobbant bennem, és szétáradt a mellkasomban, végig a
végtagjaimba, a lábujjam hegyéig, a fejem tetejéig. Forró volt.
Bizsergető. Mennyei.
JC mélyen a szemembe nézett, amikor belém hatolt.
Egyetlen mozdulattal belém nyomult, kitöltve engem, ahogy
a szívemet is kitöltötte. Teljessé tett.
– Igen! – kiáltottam. – Így. Igen. – Igen, imádom, amikor
bennem vagy. Igen, még többet akarok. Igen, az én szívem is
nyitva áll.
Ki és be mozgott, nem túl gyorsan, nem is túl lassan.
Kiélvezett engem. Így mondta el, mennyire szeret. Így
bizonyította be azt az igent. Körözött a csípőjével, a csiklómat
ingerelve. Felnyögtem, majd felsóhajtottam. Levegő után
kapkodtam. Énekeltem.
Ő pedig tovább kényeztette a testem, a combomat és a
csípőmet cirógatta, gyengéden simogatta a sebhelyeimet.
– Ahányszor csak kell… – Szája az enyém fölött volt, a
lélegzete forró. – …megcsókolom a sebeidet. Csókkal űzöm el
a fájdalmadat.
Átkaroltam a nyakát. Bátor dolog volt tőle, ahogy
gyógyítani próbált, kimondhatatlanul nagyra értékeltem. De
tudnia kellett, mi ment végbe bennem. Hogy az igazi
gyógyulás időbe telik.
Ajkaimmal végigsúroltam a száját, és elmondtam neki.
– A legtöbb seb odabenn van.
– Azokon is tudok segíteni. – S mintha csak bizonyítani
akarta volna, feltolta a lábaimat a mellkasomhoz, és a
következő mozdulattal mélyebbre hatolt bennem, mélyebbre,
mint valaha. Mélyebbre, mint eddig bárki, akivel együtt
voltam.
Mohón csókolt, nyelve a számba hatolt. Mindenütt éreztem
őt – az ajkaimon és a nyelvemen, a bőrömön, a puncimban, a
szívemben, a fejemben, minden tagomban. Beszivárgott az
érzékeimbe, a lelkembe.
És amikor felgyorsult az ütem, és heves, könyörtelen
lökésekkel mozgott bennem, hogy valami kitörni készült
belőlem, kitartottam. Vártam. Amikor elérkezett a pillanat,
együtt élveztünk el, nyíltan és szabadon, a gyönyör egyetlen
csodálatos, fantasztikus robbanásként tört ki belőlünk.

***
Végigszeretkeztük az éjszakát, majd egymás karjában
aludtunk el hajnalban.
Délelőtt JC hangjára ébredtem. Szigorúnak és dühösnek
tűnt. Az ágy szélén ült, a telefont a füléhez szorította. Nem
értettem, mit mondott, de a testbeszéde nagyon kifejező volt.
Nem egyszerűen dühös volt. Hanem tombolt.
Köszönés nélkül tette le a telefont, majd egyszerűen a
padlóra ejtette. Fölállt, és mászkálni kezdett, majd felüvöltött:
– A picsába! – És belebokszolt a falba.
Elakadt a lélegzetem, részben mert megijesztett, részben
mert az erőszak minden formája felzaklatott.
A kezét rázva felém fordult, és a szemembe nézett. Egyből
megenyhült az arca, a teste azonban feszült maradt.
– Akarsz beszélni róla?
Megrázta a fejét.
– Ez is egy olyan dolog, amiről nem beszélhetsz?
 Nem válaszolt. Gyorsan, hevesen zihált, de most mély
levegőt vett, majd lassan kifújta.
Aztán visszamászott az ágyba, és mellém térdelt.
– Kettőnkről akarok beszélni. Beszéljünk magunkról. –
Megfogta a kezem. – Rendben?
– Ja. Persze. – Nyugtalan voltam. Ideges. Óvatos. – Mi van
velünk?
Megcsókolta az egyik kézfejemet, majd a másikat.
– Szeretlek, Gwen. Ugye tudod, hogy szeretlek?
– Igen.
– És te is szeretsz? – Sürgető és riadt volt a hangja.
Egyáltalán nem tűnt normálisnak.
Aggodalmasan feltérdeltem.
– Igen. Szeretlek, JC. Mi a baj?
– Akkor jó – motyogta. – Ez így működhet.
Majd elmosolyodott – bizonytalanul, de őszintén, és
megszorította a kezemet.
– Gwen. Légy a feleségem!
 Tizenhetedik fejezet

Fölnevettem.
Erre nem létezett megfelelő válasz. A nevetés viszont segített
megszabadulni a különös szorongástól.
Ám amikor abbahagytam a nevetést, ő még mindig őszinte,
átható tekintettel nézett. Nyilvánvalóan nem viccelt.
– JC… – A sarkamra ültem. – Ne bolondozz! Áruld már el,
mi folyik itt.
Megszorította a kezem.
– Komolyan beszélek, Gwen. Arra kérlek, hogy gyere
hozzám.
Pislogtam néhányszor. Még kávét sem ittam. Kellene
valami univerzális törvény, ami kötelezővé tenné a kávét
komoly beszélgetések és házassági ajánlatok előtt.
Lepillantottam összefonódott ujjainkra. JC jobb ökle piros
volt és felhorzsolódott, miután belebokszolt a falba.
Szerencséje volt, hogy nem ütötte át a gipszkartont.
– Istenem, drágám! Nagyon fáj?
A kezére pillantott, majd visszafordult hozzám.
– Nem érzem. Elzsibbadt. Gyere hozzám.
Már harmadjára kért meg, de csak most először fogtam fel,
mit is mondott. Elszorult a torkom és a szívem, és bizseregni
kezdett a hasam, s noha kellemes érzés volt, a válaszom
határozott volt:
 – Nem mehetek hozzád, JC.
– Miért nem? – Vágta rá gyorsan. Felkészülten. Mintha
számított volna a nemre.
Elhúztam a kezem, és próbáltam sorra venni a válaszokat,
melyek teljesen egyértelműek voltak:
– Mert még túl korai. Mert még nem is ismerjük egymást.
Mert csak most mondtuk ki, hogy szeretjük egymást. –
Fölálltam az ágyról. Kényelmetlenül éreztem magam a
közelében, amikor ennyire furcsán viselkedett.
– De már azelőtt is éreztünk valamit egymás iránt. És
különben is, mit számít az idő? Szeretjük egymást, és csak ez
számít. Gyere hozzám! – Nagyon magabiztos volt. Mindig ez
a két szó: gyere hozzám. Mintha számítana, ha újra meg újra
elismétli. Mintha csak türelemre lenne szüksége ahhoz, hogy
végül meggyőzzön.
– JC… – Megkerestem a fehérneműmet, és fölvettem, mert
túlságosan kiszolgáltatottnak éreztem magam ruha nélkül. –
Nem lehet… – Mély levegőt vettem.
De talán mégis.
Keresni kezdtem egy pólót, közben eljátszottam a
gondolattal. Sose gondoltam házasságra JC-vel. Sőt, ami azt
illeti, senkivel. Ezért a gondolat különösnek és idegennek
tűnt.
De most, hogy belegondoltam…
Nem lenne olyan rossz. Lenne hová hazajönnöm minden
este – pontosabban, reggel –, és az otthon nem csupán egy
helyet, inkább egy embert jelentene. Egy biztonságos otthon.
Egy szerelemmel teli otthon. Kellemes gondolat volt.
Szétáradt a fejemben, mind terebélyesebb lett, és egyre
kevésbé tűnt nevetségesnek.
 Megtaláltam JC pólóját a padlón, és magamra húztam.
Amikor megfordultam, ott állt előttem, reménykedő arccal.
– Nem lehet? Miért nem lehet?
– Nem is tudom. Talán mégis… – A fenébe, tényleg ezt
mondtam?
Kikóvályogtam a nappaliba, az idegességem nem hagyott
alább.
JC követett.
– Talán. Azt mondtad, talán.
– Talán – ismételtem. – Időre van szükségem, hogy
átgondoljam. Mármint, rengeteg időre. Ez az egész teljesen
váratlan és őrültség, de a váratlan már azelőtt is bevált. –
Nem terveztem el előre, hogy rányitok JC-re azon az
éjszakán. – Mégis. Időre van szükségem. Legalább néhány
hétre. Talán többre. Szóval a válaszom: talán. – Mi a fenét
hablatyolok?
Kényszerítettem magam, hogy mély levegőt vegyek
ahelyett, hogy pánikba esnék, ahogy szívem szerint tettem
volna.
A talán még nem igen, gondoltam. A talán rendben van. A
talán elfogadható.
Jesszusom, hogy vehettem ezt az ötletet egyáltalán
fontolóra?
JC-hez fordultam, reméltem, hogy örül, amiért nem
mondtam kategorikusan nemet.
Nem örült. A homlokát ráncolva megrázta a fejét.
– Nincs annyi idő… – Frusztrált hangot hallatott, mintha
morgás közben sóhajtott volna. – Nem azt kérem, hogy
néhány hét múlva. Hanem ma, Gwen. Még ma gyere
hozzám!
 – Na, azt nem. Szó sem lehet róla. – Még mit nem! Most
már valóban rám tört a pánik. Hogy képzelte, hogy már ma
hozzámegyek? Nevetséges ötlet volt. Felfoghatatlan. Teljesen
őrült gondolat.
Csak nem egy őrültbe szerettem bele? Ilyen az én
szerencsém. És akár őrült volt, akár nem, vajon mindent
tönkreteszek azzal, ha én leszek az egyetlen, aki normálisan
viselkedik?
Ismét mély levegőt vettem, és idegesen, szinte szökdécselve
járkálni kezdtem a lakosztályban.
JC a sarkamban volt.
– Ne akadj már ki ennyire! Komolyan beszélek. Minden
rendben.
Megkerültem a kanapét, ő viszont az ellenkező irányba
indult, így mire a túlsó végéhez értem, már ott várt rám.
– Elrepülünk Vegasba, és napnyugta előtt férj és feleség
leszünk.
Megfordultam, és a hálószoba felé indultam.
– Képzeld csak el, Gwen! Egész éjjel szeretkezhetnénk.
Olyan gyorsan fordultam hátra, hogy szinte nekem jött.
– Házasság nélkül is tudunk szeretkezni egész éjjel. Itt.
New York Cityben.
Átkarolta a derekamat, és összekulcsolta mögöttem a kezét,
hogy mozdulni se bírjak.
– Tudom, de ez más lesz.
Mennyei volt a karjában. Békés volt. Megnyugtatott és
megvigasztalt, ugyanakkor egy kicsit meg is szédített.
De nem eléggé ahhoz, hogy komolyan vegyem a házassági
ajánlatát. Csak annyira, hogy eszembe jusson, mennyire
szerettem a karjaiban lenni.
 – Képzeld csak el, mennyivel jobb lesz, ha
összeházasodunk – mondta. – Mindig együtt lehetünk.
Igazán együtt. Semmi sem állhat közénk.
Átkaroltam a nyakát, és megcsókoltam a szegycsontján.
– Csodásan hangzik, JC. De a házasság nem ezt jelenti. Az
ilyesmit közösen döntjük el egy kapcsolatban, nem egyik
napról a másikra történik. Nem csak egy gyűrű meg egy igen
kell hozzá.
A homlokomhoz nyomta a fejét, és ringatózni kezdtünk.
– Akkor döntsük el, hogy mindig együtt leszünk. Hogy
igazán együtt leszünk. És hogy semmi sem állhat közénk.
Aztán megerősítjük egy esküvővel. Amúgy is Vegasba kell
mennem.
Olyan őszinte, olyan makacs volt… és olyan csodálatosan
bánt velem, különösen az elmúlt huszonnégy órában. És
szerettem őt.
Csakhogy ez nem volt elég.
– Nem. – Ahhoz viszont elég volt, hogy rosszul érezzem
magam. – Sajnálom. Nem lehet. Nem tudom megtenni.
Frusztráltan eltolt magától. Beletúrt a hajába, majd csípőre
tette a kezét.
– Miért nem?
Megráztam a fejem, már nem tudtam, mit mondhatnék.
– Miért… nem? – ismételte meg a kérdést, hangsúlyos
szünetet hagyva a szavak között. A mellére tette a kezét. – Az
én szívem nyitva áll, Gwen. És a tiéd?
– Ennek semmi köze a szívemhez, JC. Ez gyakorlati kérdés.
– Magam köré fontam a karjaimat. Már én is frusztrált
voltam. Nem szerettem, ha megkérdőjelezik az érzéseimet.
Épp elég nehéz volt elfogadni és tudomásul venni őket. Ez a
vizsgálódás és konfrontáció nagyon kényelmetlen helyzetbe
hozott.
Ököllel a szekrényre csapott, nem olyan erővel, mint a
falra, csak annyira, hogy hangja legyen.
– Picsába a gyakorlattal! Gyere hozzám!
– Azt mondtam, hogy nem. – Ezt halkan, határozottan
mondtam. Véglegesen.
Bosszúsan az éjjeliszekrényhez indultam, és keresgélni
kezdtem a telefonomat. Tudtam, hogy hamarosan fel kell
hívnom Normát, hogy megtudjam, mihez akar kezdeni apa
ügyében, de leginkább csak el akartam foglalni magam
valamivel. Például a telefonom keresésével, hogy ne kelljen
szemtől szemben vitatkoznom az egynapos pasimmal arról,
hogy összeházasodjunk-e. Még ma.
A telefont nem találtam az ágy mellett, ezért átmentem JC
oldalára, és meg is leltem egy levél fájdalomcsillapító alatt.
Bevettem a gyógyszerből három szemet, víz nélkül nyeltem le
őket. Szükségem volt rájuk, és nem csak azért, mert fájt az
arcom.
JC egész idő alatt a szekrény mellett állt, és figyelt.
Amikor felnéztem rá, kihasználta az alkalmat, és újra
próbálkozni kezdett.
– Mondd el, miért! Adj egy jó okot. Valójában nem is
szeretsz engem?
Vajon mennyi időbe telik, mire hatni kezd a gyógyszer?
A fejfájás ellenére, amit JC okozott, szerettem őt. Nem
akartam elveszíteni. Nem akartam eltaszítani magamtól. Azt
akartam, hogy ezt megértse.
Odaléptem hozzá, és megfogtam a kezét.
– Persze hogy szeretlek. Tényleg szeretlek. De legyünk
őszinték, JC! Még csak szex van köztünk. Remélem… – Nem
ez a megfelelő szó. – Nem, tudom, hogy ennél többre is van
lehetőségünk. Sokkal többre! De ahhoz idő kell. Nem
házasodhatunk össze csak azért, mert testileg összeillünk, és
van esély az érzelmi kapcsolatra is. Nem így születik egy jó
házasság.
Megsimította az arcomat.
– Most a fejeddel gondolkodsz, Gwen. Hagyd abba, és
hallgass inkább a szívedre.
Behunytam a szemem, és próbáltam megérteni, hogyan
jutottunk el ide. Az egész kapcsolatunk szokatlan volt, de ez
már túlzásnak tűnt. JC olyan kétségbeesettnek tűnt, mintha
attól félne, hogy elveszít. Talán azt éreztettem vele, hogy nem
maradok mellette? Vagy történt valami?
A telefonhívás! Jesszusom, hát persze. Annyira
megdöbbentett a házassági ajánlat, hogy majdnem nem
vettem észre az összefüggést. A telefonhívás váltotta ki ezt
a… ezt a… bármi is volt ez. Vajon ki az ördöggel
beszélhetett? És mégis mi a pokol tudott ekkora pánikot
kiváltani belőle?
Kinyitottam a szemem, és a tekintetét kerestem.
– A szívem azt súgja, hogy valami más zajlik a háttérben,
JC, amire ezzel a szarsággal reagálsz.
– Ez nem szarság! Épp azt mondom neked, hogy veled
akarom leélni az életemet.
Az érintése, az odaadás a hangjában – mi van, ha tényleg
csak arról van szó, hogy ennyire szeret? Tényleg ez lett volna
a leghallatlanabb dolog a világon?
Igen. Hallatlan volt. És fogytán volt a türelmem.
Ellöktem a kezét, és elhátráltam.
 – Felzaklatott téged egy hívás. Annyira, hogy
belebokszoltál az istenverte falba. Egy hívás, amiről nem
beszélhetsz nekem, de ami miatt megkérted a kezem. Valami
baj van. Ez nem csak egy hirtelen romantikus szeszély.
JC testtartása megváltozott, ahogy taktikát váltott.
– Gyere hozzám, Gwen. És mindent elmondok neked.
Mindent. Minden egyes titkomat.
Megfagyott az ereimben a vér.
– Ez egy elég szemét ultimátum. – Forró düh áradt szét
bennem. – Azt hiszed, hozzád megyek csak azért, hogy
kielégítsd a kíváncsiságomat? – Sosem erőltettem. Semmilyen
módon nem erősködtem, hogy bármit is elmondjon, erre
ezzel jön?
Villámgyorsan bocsánatot kért.
– Sajnálom. Nem így akartam mondani. Ez nem ultimátum.
Ez csak… ennek így kell lennie. Bárcsak másképp lehetne, de
nem lehet. Mert kötelezettségeim vannak. És végig kell
csinálnom valamit, ami még azelőtt kezdődött, hogy
megismerkedtünk. Nem vagyok szabad, és ez megőrjít. Meg
kell értened, megőrülök. Szükségem van rád. Akarlak.
Szeretlek. Szóval nem azért mondom, hogy gyere hozzám,
hogy kielégíthessem a kíváncsiságodat, csak azt akartam
ezzel mondani, hogy férjként nem fogok titkolózni.
Ismét a karjaiba vett. Ismét a mennyben voltam.
– Gyere hozzám, Gwen. Gyere hozzám, hadd tegyelek
boldoggá. Hadd hozzam az ágyba a kávédat. Hadd hozzam
ki a maximumot a testedből, hogy megmutathassam neked,
milyen gyönyörű vagy. Hadd szeressem minden porcikádat.
Hogy gondoskodhassak rólad, imádhassalak és veled
lehessek.
 Ha léteztek ezeknél melegebb szavak a szótárban, én nem
tudtam róluk. Ha léteztek más kifejezések, melyek meg
tudták olvasztani szívem legfagyosabb sarkait, sose hallottam
róluk. Én már elfogadtam a szerepet, melyet betöltöttem az
életben. Tudtam, ki vagyok és mi a célom. Nem arra
születtem, hogy észrevegyenek és csodáljanak. És ez a férfi
nemcsak észrevett és csodált, hanem egyenesen imádott
engem.
És tudta, hogyan hitesse el velem, hogy örökké imádni fog.
Átadtam magam az érzésnek, és megcsókoltam. Ahogy az
ajkai és a nyelve beszélt hozzám, éreztem a sürgető és őszinte
vágyát. Engedtem, hogy imádjon engem.
Aztán elhúzódtam – el ettől a mennytől, ettől a békétől. És
imádkoztam, hogy egy nap tényleg az enyém lehessen a
paradicsom.
– N-nem – dadogtam elszorult torokkal. – Sajnálom. De
tudom, hogy igazam van. Nem mondhatok igent.
Az egész teste összezuhant a visszautasítástól.
Mint egy ébredéskor szertefoszló szép álomba, úgy
próbáltam belekapaszkodni, menteni legalább valamennyit.
– Nézd, több időt kell együtt töltenünk. Talán össze kéne
költöznünk. – Ő a hét nagy részét különben is Los
Angelesben töltötte. Egy ilyen kompromisszumba bele
tudtam volna menni, noha volt egy olyan érzésem, hogy ezen
a ponton már semmivel sem tudtam vigasztalni JC-t.
Valamiért csak ehhez az egy dologhoz, a házassághoz
ragaszkodott, és semmivel sem tudtam eltántorítani tőle.
Eltűnt a lelkesedés az arcáról. Feladta.
– Az nem fog menni. Azt sem tudom, mikor jövök vissza
New Yorkba.
 – Mert nem megyek hozzád? – Elszorult a torkom, és
dúltak bennem az érzelmek. Felbőszített volna ez az érzelmi
zsarolás? Vagy csak féltem, hogy végleg elveszítem? Talán
egy kicsit mindkettő.
– Nem. Hanem mert nem biztonságos.
– Nem biztonságos? Miért nem biztonságos?
Legyintett.
– Felejtsd el. – Összeszedte magát, és uralkodott az
arckifejezésén. – Kérlek, ne kérd, hogy ennél is többet
mondjak. Most így állnak a dolgok, és nem tudok változtatni
rajtuk. Egy ideig lehet, hogy nem tudok visszajönni ide.
Felkaptam a fejem az utolsó szavaira. „Egy ideig lehet,
hogy nem tudok visszajönni ide.”
Ezt olyan sztoikusan közölte, hogy válaszul muszáj volt
„valamilyennek” lennem. Olyannak, ami ellensúlyozza ezt a
teljes érzéketlenséget az iménti szenvedély után.
Valamilyennek lennem kellett, és én a dühöset
választottam.
– Oké, akkor tisztázzuk. El akartál venni, aztán magamra
hagyni?
Felemelte a kezét, mintha egyetlen kézmozdulattal meg
tudná állítani a gondolatmenetemet.
– Arra akartalak kérni, hogy te is gyere velem. – Mintha
azzal mindent megoldana. Mintha attól más lenne.
Egy fenét oldott meg bármit is! Csak még jobban
felpiszkált.
– Úgy érted, arra akartál kérni, hogy fogjam magam, és
hagyjak itt mindent? De nem tudod, meddig?
Bűnbánó mosoly volt a válasz.
– Miért képzelted, hogy megtettem volna? Engem ide köt
az életem. A munkám. A nővérem. Nem léphetek le csak úgy.
– Egyre magasabb lett a hangom, és valószínűleg a
vérnyomásom is. Hátravetettem a fejem, mint egy PEZ-
adagoló, de cukorka helyett csak frusztráció jött ki belőlem.
Nem értettem, hogy egy máskor teljesen józan ember hogy
viselkedhetett hirtelen ennyire irracionálisan.
Hacsak nem áltattam magam, és tényleg nem ismertem JC-t
eléggé ahhoz, hogy tudjam, milyen, amikor racionális.
Vagy talán…
Eszembe jutott az a megjegyzés a biztonságról, és
visszafordultam hozzá.
– Bajban vagy, JC?
A homlokához ütögette az öklét, de most abbahagyta, és a
szemembe nézett.
– Nem olyan bajban, amilyenre te gondolsz.
– Én semmire sem gondolok! Nem tudok rólad eleget
ahhoz, hogy bármire is gondolhassak!
Csöngeni kezdett a telefon a kezemben. Hagytam, hogy
kétszer kicsengjen. Aztán, magamban átkozódva,
lepillantottam rá, és megláttam a kijelzőn Norma nevét, meg
a villogó ikont, hogy hamarosan le fog merülni az aksi. Nem
ez volt a legalkalmasabb időpont, de beszélnem kellett
Normával. Szükségem volt egy kis szünetre. Egy pillanatnyi
távolságra JC-től.
Elfordultam tőle, és felvettem a telefont.
– Halló?
– Jókor kereslek?
JC-re pillantottam.
– Nem igazán. De le fog merülni a telefonom, úgyhogy
mondd csak.
 – Rendben. – Norma ment valahová telefonálás közben.
Hallottam, ahogy kopogott a cipősarka a padlón. Szinte soha
nem olyankor telefonált, amikor egy helyben ült.
Időpocsékolásnak tartotta. Norma ennél hatékonyabb volt. –
Jól vagy ma reggel?
Az igazat megvallva, nem voltam benne biztos.
– Erre nem könnyű válaszolni.
– Megértem. – Nem érthette, de hagytam, hogy azt higgye,
hogy érti. – Sajnálom, hogy ezt kell tennem, de találkoznunk
kell.
Számítottam rá. Vallomást kell tennem, meg aláírnom,
vagy ilyesmit, ami ahhoz kellett, hogy feljelenthessük apát.
– Oké. Mikor?
– Most. Tizenöt perc múlva érted megy egy kocsi.
Újabb pillantás JC-re. Nem akartam így itthagyni. Túl nagy
volt most a feszültség közöttünk.
– Nem lehetne egy kicsit később?
– Nem. Találkozónk van egy rendőrtiszttel. Most hívott, és
most ér rá. Kell a vallomásod, meg az a biztonsági felvétel.
Látnia kell az arcodat. Megsérült? – Olyan tárgyilagos volt.
Ezt mindig is imádtam benne. Nem édelgett meg
ajnározgatott. Elintézte a dolgokat. Odafigyelt a részletekre.
– Ja. Csupa kék-zöld az egész. Az öklével ütött meg.
– Le kell fényképeznünk.
– Rendben. – Mély levegőt vettem, majd kieresztettem. –
Hát jó. Összekészülök.
– Four Seasons, igaz?
– Aha.
– Negyedóra múlva ott a kocsi.
Miután letette, még pár percig a fülemhez tartottam a
telefont. Már így is görcsben volt a gyomrom JC miatt. Nem
készültem fel arra, hogy még az apámmal is foglalkoznom
kelljen. Most csak arra vágytam, hogy visszamászhassak az
ágyba, és újrakezdhessem a napot. Sőt, hogy visszamásszak
az ágyba, és megismételjem az előző éjszakát – a szeretkezést,
az édes suttogást a sötétben.
A nap azonban már felkelt, és úton volt a kocsi.
Visszafordultam JC-hez.
– A nővérem volt – mondtam. Egész idő alatt rezzenéstelen
arccal figyelt. – Szüksége van rám, hogy feljelentsük apámat.
Negyedóra múlva értem jön. Szóval…
JC bólintott. Aztán behunyta a szemét, és végigsimította a
homlokát. Elveszettnek tűnt. Magányosnak.
Úgy hatott rám, ahogy nem vártam. Legszívesebben
odarohantam volna hozzá, hogy átkaroljam és
megvigasztaljam. Hogy megnyugtassam, hogy bármivel is
küszködik, nem törhet meg.
De nem tudtam, hogy így van-e. Valójában semmit sem
tudtam róla.
Megráztam a fejem; fogalmam sem volt, hogyan kezeljem a
helyzetet, és határozottan nem is volt rá időm.
– Később szeretnék még beszélni veled erről – mondtam,
miközben összeszedegettem a ruháimat. – Mindent meg
fogunk oldani.
– Aha. – Rám se nézett, máshol jártak a gondolatai.
A fürdőszobában adtam magamnak tíz másodpercet, hogy
megvizsgáljam az apámtól kapott színes szuvenírt, majd
igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Megmosakodtam, és
fújtam magamra egy keveset JC dezodorából, mielőtt
lecseréltem a pólóját a saját, előző napi ruháimra.
Megmostam a fogam az ujjammal és JC fogkrémével. A
hajammal már többet kellett bajlódnom. Megint csupa kóc
volt, miután végigkeféltük az egész éjszakát. Szerencsére
találtam egy hajgumit a fürdőszobaszekrény fiókjában egy
korábbi látogatásomról, és sikerült kontyba fognom a hajam.
Mire kiléptem, JC is felöltözött, és az íróasztalnál ült, a
laptopja előtt.
– Most elmegyek – mondtam zavartan.
Fölállt, és odalépett hozzám.
– Hallottam, mit mondtál, Gwen. Szeretném, ha ezt tudnád.
De ha meggondolnád magad… A vegasi Trump Hotelben
foglaltam szobát. Negyed egykor indul egy gép a
LaGuardiáról. Alex Mader néven vettem a jegyet, és neked is
fenn van tartva egy jegy. Velem jöhetnél.
Szédülni kezdtem.
– Alex Mader? Ez az igazi neved?
– Nem. Csak ezen a néven utazom. Gyere velem.
Hirtelen kezdtem felfogni a szavai értelmét. El fog menni.
Tényleg el fog menni. Most. A rohadék apámmal kell
foglalkoznom, miközben a férfi, akit szeretek, el fog menni, és
ki tudja, mikor jön vissza.
Kérlelni akartam, hogy ne menjen, vagy legalább várjon
meg, amíg vissza nem érek Normától, de JC félbeszakított, és
szorosan átölelt.
– Ne mondj semmit. Menned kell. Ahogy most nekem is.
Tényleg nem akarok nélküled elmenni. Úgyhogy gondold
meg, hogy velem jössz-e. Kérlek.
Megcsókolt. Akár egy utolsó csóknak, ennek is búcsúíze
volt. Vágyakozó és bánatos íze. Melankolikus és szenvedő.
Kétségbeesett és megbánó. Végleges.
 Amikor elhúzódott, még egy puszit nyomott az orrom
hegyére.
– Gondold meg magad, Gwen. Gondold meg magad!
 Tizennyolcadik fejezet

A kocsi már várt, amikor leértem. Nem a szokásos jellegtelen

céges autó volt, amit Norma használt olykor-olykor. Hanem
egy drágának látszó, osztályon felüli autó. Hudson Pierce
kocsija lehetett.
Ami azt jelentette, hogy Norma őt is belevonta a családi
viszályunkba. Remek. Milyen csodálatos, ha fontos emberek
megtudják rólam, hogy bármennyire is összeszedettnek
tűnök, valójában csak egy bokszzsák vagyok.
A megaláztatás ellenére sikerült rámosolyognom a sofőrre
– középkorú fehér pasi volt, túlburjánzott bajusszal és dús,
barna hajjal. Ő is új volt. A hawaii mintás ing és a
bermudanadrág határozottan nem a szokásos sofőregyenruha
volt. Ez az eltérés a rutintól valahogy még jobban
összezavart.
Felsóhajtottam, és beültem a hátsó ülésre.
Szerencsére, miután elárulta, hová megyünk – a Pierce
Industries közelében lévő egyik kávézóba –, Mr. Bajusz nem
erőltette a beszélgetést. Örültem neki. Szükségem volt a
csöndre. Egy kis békességre. Leginkább egy pohár whiskyre
volt szükségem néhány óra tévézéssel, mivel azonban erre
egyelőre nem volt kilátásom, a csend is megtette.
A gondolataim azonban csapongtak, nem hagytak
nyugodni. A bensőmben tomboló érzelmi viharon kívül is
egy idegroncsnak éreztem magam. Ha JC búcsúja nem lett
volna olyan titokzatos, talán nem lettem volna ilyen
nyugtalan. Azt mondta, elmegy, én pedig hittem neki. De
vajon tényleg nem tudta, mikor jön vissza, vagy csak blöffölt,
hogy elfogadjam a nevetséges házassági ajánlatát?
Amikor ezt mondta, dühös voltam. Dühös, amiért el akart
hagyni. Aztán azért, amiért el akart ragadni az életemtől.
Csak most ébredtem rá, hogy talán tényleg elhagyott. Hogy a
kérése, hogy csatlakozzak hozzá a reptéren, talán az utolsó
esélyem volt, hogy vele legyek.
De mi az ördögért lenne így? Úgy viselkedett, mintha nem
rajta múlna, hogy mikor tud visszajönni New Yorkba. Vajon
rosszul sült egy projektje? Amire több időt és figyelmet kell
fordítania? Ha így van, akkor viszont miért akart előbb
feleségül venni? Hogy hozzá legyek kötve?
Egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem. Egyre inkább
hittem abban, hogy JC tényleg bajban lehet. Csak ez lehetett a
magyarázat. Ez volt az egyetlen, aminek volt értelme. Olyan
nagy bajban volt, hogy menekülnie kellett? Vajon azt hitte,
hogy ha megtudom, mi az, többé nem fogom szeretni? Ezért
akarta, hogy kimondjam az igent, mielőtt elárulná, mi a
helyzet?
Megbánás tört rám. Azt kellett volna mondanom, hogy
nem érdekel, mit tett. El kellett volna mondanom, hogy sose
ítélkeznék a múltja miatt. Olyan csodálatos volt tőle, hogy
mindenáron éreztette velem, mennyire szeret. Én pedig
egyértelműen nem viszonoztam.
De mi a pokolért nem?
Vajon már túl késő van ahhoz, hogy megpróbáljam?
A telefonomra pillantottam, de már lemerült. Tíz óra körül
jöttem el a hotelból. Legfeljebb negyed tizenegy lehet. Ha azt
mondanám a sofőrnek, hogy most rögtön vigyen ki a
reptérre, még bőven odaérnék a gép indulásáig. De
valószínűleg nemet mondana. Normától kapta az utasításait,
nem tőlem. De talán amint kiszállok, leinthetek egy taxit.
Vajon cserben merném hagyni a nővéremet?
Igen, merném. Norma és az apám várhat. Na és, ha egy
rendőr idejét vesztegetem? Ez sem zavart különösebben. Fél
évvel ezelőtt még nem így éreztem volna, de azóta
megváltoztam. Már törődtem annyira a saját
boldogságommal, hogy tegyek is érte. Ha ez volt az egyetlen
esélyem JC-vel, meg kellett ragadnom. Adnom kellett neki
még egy esélyt, hogy megnyíljon előttem.
Felkészültem lelkileg, és ahogy a Pierce Industries közelébe
értünk, már nézelődtem is, hogy hol tudnék leinteni egy taxit.
Csakhogy a kocsi közvetlenül a Pierce Industries előtt állt
meg, nem a sarki kávézónál. És nem egyszerűen az épület
előtt, hanem benn, a garázsban. Mielőtt rákérdezhettem volna
ennek az okára, a sofőr már magyarázta is, miközben leadta a
kulcsait.
– A kávézó előtt nincs parkoló, úgyhogy innen gyalog kell
mennünk.
Mennünk? Ő is velem jön? Elhozott, miért nem hagy már
békén?
Zavartan kiszálltam a kocsiból, és követtem a sofőrt a kifelé
a garázsból.
– Jobbra lesz, a sarkon. – Ahá! Talán mégis itthagy. –
Menjen csak előre.
Vagy mégsem.
Habozva elindultam a kávézó felé, hogy lássam, követ-e,
közben a taxikat lestem. Amikor meggyőződtem arról, hogy a
sofőr ott baktat mögöttem, visszafordultam felé.
– Innen már odatalálok, köszönöm. Értékelem, hogy idáig
elhozott.
– Sajnálom, Ms. Anders, de el kell kísérnem a nővéréhez.
Mozdulatlanná dermedtem.
– Valami rosszat tettem? Talán bajban vagyok?
– Á! Semmi ilyesmi. – Feltűnt, hogy minden irányba figyelt,
anélkül, hogy elfordította volna a fejét. – A nővére csupán
aggódik a biztonságáért, ez minden.
Ha az én higgadt nővérem a biztonságomért aggódott,
akkor tényleg baj volt, amiről nem is tudtam. Valami komoly.
Felhagytam a taxikereséssel.
Normát könnyű volt kiszúrni a kávézóban. Három férfi
társaságában ült az egyik asztalnál – az egyik rendőr
egyenruhát viselt, a másikat nem ismertem fel, a harmadik
pedig háttal ült nekem. Annak ellenére, amit a sofőröm
mondott – aki a jelek szerint nem csupán sofőr, hanem testőr
is volt –, óvatos léptekkel mentem oda hozzá. A sofőr hagyta,
hogy egyedül menjek, és beállt a sorba a pénztárnál. Jó érzés
volt magamra maradni, s noha a nővérem még nem vett
észre, többé nem akartam máshová menni, csak hozzá.
– Szia! – köszöntem, ahogy odaértem az asztalukhoz.
Aztán, amikor megpillantottam a harmadik férfi arcát,
felsikoltottam.
Fölpattant, és a karjába kapott.
– Neked is szia, nővérkém!
Ben, Ben! Az ingébe fúrtam az arcom, és
belecsimpaszkodtam. Elég szorosan öleltem ahhoz, hogy
elrejtsem a könnyeimet. Annyi mindent akartam mondani, de
nem találtam a szavakat. Erősen koncentráltam rájuk, hátha
kimondatlanul is meghallja őket: „Hiányoztál! Szeretlek. Úgy
örülök, hogy itt vagy. Miért vagy itt?”
– Én is örülök, hogy látlak – mondta ölelés közben. Végül,
amikor a többiek mögöttünk már feszengeni kezdtek,
összeszedtem magam, és elhúzódtam tőle. – Amúgy szarul
nézel ki.
– Jaj, köszi! – mondtam, döbbenetet színlelve. – Te mit
keresel itt? – Bármennyire is örültem neki, féltem, hogy az
ittléte azt jelentette, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam.
– Mindjárt rátérünk. Gwen, bemutatom Ericet. – Biccentett
a másik férfi felé. Eric minden tekintetben a bátyám ellentéte
volt. Magas volt, míg Ben alacsony, izmos, míg Ben sovány,
és szőke, Ben viszont sötét hajú.
– Nagyon helyes – súgtam oda Bennek, mielőtt lehajoltam,
hogy kezet fogjak Erickel.
– Egyelőre ez is megteszi, mivel itt rekedtem az asztal
mögött – mondta Eric, – de később átölellek rendesen.
Általában úgy álltam a dologhoz, hogy senki sem lehet elég
jó az én öcsémnek. Eric azonban más volt. Átsegítette az
öcsémet egy nehéz időszakon, amivel egyből jó pontokat
szerzett nálam, és most, élőben láttam rajta, hogy védelmező
és mackós alkat.
Örültem neki.
– Gwen, ha nem bánod, ne pazaroljuk a rendőr úr idejét. –
Norma rám mosolygott, de nem kedvesen. A szeme nem
mosolygott. Nem volt benne fény. Komoly volt a tekintete.
Nagyot nyeltem, eszembe jutott a helyzet súlyossága, és
egy biccentéssel leültem az üres székre. Hirtelen megbántam,
hogy nem rendeltem az előbb egy kávét. Volt egy olyan
érzésem, hogy erőre lesz szükségem ehhez a beszélgetéshez.
Norma észrevehette, hogy a tejeskávéját bámulom.
Odatolta elém, majd így szólt:
– Ő itt Taylor rendőrtiszt. Ő foglalkozik apa ügyével.
– Üdv! És köszönöm. – Belekortyoltam az émelyítően édes
italba. Legalább benedvesítette kiszáradt torkomat. Amikor
letettem a poharat, mindenki engem nézett.
Kirázott a hideg, ahogy hirtelen eszembe jutott valami.
– Csak nem beszéltek is már vele? – Ha a zsaruk beszéltek
apával, most dühös lehet. Talán meg is fenyegethet. Ezért volt
szükség a testőrre? Ezért jött ide Ben? Ezért várta mindenki
ilyen izgatottan az érkezésemet?
Bármennyire is irracionális volt, rémülettel töltött el a
gondolat, hogy feldühítettem apámat. Izzadni kezdett a
tenyerem és görcsbe rándult a gyomrom. Szerettem volna
elhinni, hogy biztonságban vagyok. Végül is, apámat csak
feltételesen helyezték szabadlábra. Egy rehabilitációs
intézetben lakott. Egyszer már mégis sikerült megütnie.
Norma vigasztalóan a térdemre tette a kezét.
– Nem fog bántani, Gwen. Hallasz engem?
Az arcát fürkésztem, de nem tudtam megnyugodni.
Aggódott, és ettől én is aggódtam. A rendőrhöz fordultam.
– Mit mondott? Tudnom kell. – Benre pillantottam. – És te
miért vagy itt?
Ben oldalba bökött a könyökével.
– Az ittlétemnek semmi köze ehhez az egészhez, de örülök,
hogy épp most jöttem. Most pedig hallgasd végig a rendőrt,
mielőtt Norma összepisilné magát izgalmában.
Normára pillantottam, aki megrovóan összevonta a
szemöldökét.
 – Oké – engedtem. – De később mindenbe beavattok. –
Azzal Taylor rendőrtiszthez fordultam.
– Kérem! – szólt neki Norma, mintha engedélyt adott volna
arra, hogy beszéljen. Noha a rendőr arckifejezéséből ítélve
szerintem fittyet hányt Norma engedélyére.
Máris kedveltem őt.
– Valójában még nem beszéltünk William Andersszel –
mondta Taylor. – A feljelentés után tennénk meg. Vagy mi,
vagy a pártfogó tisztje. Viszont tegnap este nem ment haza.
– Ez mit jelent? – Kivert a jeges veríték, de biztos akartam
lenni abban, hogy jól értettem, amit mondott. Azt akartam,
hogy kimondja.
Taylor most Normára pillantott, mielőtt válaszolt.
– Azt jelenti, hogy megsértette a szabadon bocsátás
feltételeit. Az ön feljelentésével és a zsarolási kísérlettel ennyi
elég ahhoz, hogy újra rács mögé kerüljön.
Ben előrehajolt.
– Majd én megmondom, mit jelent. Azt jelenti, hogy
menekül. Rájött, hogy tegnap nagyon elcseszte, és most fél
visszamenni, hogy vállalja a következményeket. Azt jelenti,
hogy senki sem tartja szemmel. Azt jelenti, hogy a rohadék
szabadon mászkál.
– Ami azt jelenti, hogy nem vagyunk biztonságban – tette
hozzá Norma.
Azt akartam, hogy kimondják, hát megkaptam. Ismét
belekortyoltam Norma tejeskávéjába, és azt kívántam,
bárcsak valami erősebb lenne a bögrében. Hogy bárcsak én
erősebb lennék.
Megfogtam Norma kezét, mely még mindig a térdemen
nyugodott, és megszorítottam. Túlreagálja, gondoltam
magamban. Csak elővigyázatos. Biztonságban vagyunk.
Biztonságban vagyok.
De tudtam, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Norma
semmit sem szokott túlreagálni. El tudtam képzelni, miért
nézett olyan különösen össze a rendőrrel. Valószínűleg szólt
neki, hogy ne ijesszen meg. Hogy fogja rövidre a
mondanivalóját. Benről pedig vagy megfeledkezett, vagy Ben
egyszerűen nem törődött vele.
A szabad kezemmel a torkomat masszíroztam, mert muszáj
volt csinálnom valamit az ujjaimmal. Végül feltettem a nehéz
kérdést.
– Azt hiszik, újra megkeres, nem igaz?
– Nehéz megmondani – felelte Taylor. – Egyszer már
megkereste magát, ami miatt valószínű, hogy újra próbát
tesz. Különösen, mivel nem kapta meg, amit akart.
Bólintottam. Istenem, rongybabának éreztem magam a sok
bólogatástól, de ez könnyebben ment, mint a beszéd.
Könnyebben, mint kimondani, hogy „Értem, mire céloz.”
Könnyebben, mint szavakkal megerősíteni, hogy tudtam,
hogy az apám valószínűleg újra utánam jön.
Majdnem sírva fakadtam. Gyermekkorom mumusa igazi
volt, élt, és veszélyes volt. Hogy ne rémültem volna halálra?
És Ben! Ő is legalább ennyire meg lehetett rémülve. Őt még
jobban megkínozta az apánk.
Megfogtam a karját.
– Nem kéne most a városban lenned. – Ironikus volt, hogy
én akartam mindenáron, hogy hazajöjjön New Yorkba, erre
most pont én mondtam neki, hogy menjen el.
Ben megpaskolta a kezem.
– Pokoli ijesztő, mi? De jól vagyok. Hidd el.
 A háta mögött láttam, hogy a sofőr néhány asztallal arrébb
leült. Ránk se nézett. Eltűnődtem rajta, hogy vajon szemmel
tart-e minket? Most már így fogunk élni? A nővérem által
felbérelt ismeretlenek fognak minket a szemük sarkából
figyelni?
Nem tetszett a gondolat. Ám így, hogy Ben erős volt, úgy
döntöttem, nekem is meg kell acéloznom magam. Kihúztam
magam, igyekeztem bátornak mutatkozni, nem akartam
hagyni, hogy megbénítson a félelem. Nem úgy, mint
gyermekkoromban.
– Egyébként miért csinál ilyen ostobaságokat? Nem értem.
Sosem viselkedett bűnözőként. Verte a gyerekeit. De nem
lopott, nem zsarolt. Nem volt egy menekülős típus sem.
– A nővérének és az öccsének már elmagyaráztam, mielőtt
ön megérkezett, hogy a börtön megváltoztatja az embereket,
Ms. Anders – mondta Taylor türelmesen. – A többi
fogvatartott nem bánik valami kedvesen a
gyerekbántalmazókkal. Az apjának nem lehetett könnyű
odabenn. Ráadásul úgy tűnik, drogfüggő lett. Gondolom,
crack. Nem ritka az ilyen, és az a különös, hogy amikor
ezeket a drogfüggőket kiengedik, a szabadság számukra
inkább átok, mint áldás. Őket csak az érdekli, hogy hogyan
juthatnak újabb adaghoz, de nincsenek kapcsolataik, se
pénzük, se egy hely, ahová hazamehetnének betépni.
Apám drogfüggő lett. Remek. Vajon észre kellett volna
vennem, amikor találkoztunk? Reszketett? Kitágult a
pupillája?
Bűntudat tört rám. Annyi érzés közül éppen bűntudat.
Micsoda elcseszett dolog, hogy úgy éreztem, mintha mindez
a mi hibánk lenne? Mintha az apánk nem lenne ugyanolyan
elcseszett alak, ha mi nem juttattuk volna rács mögé. Ha nem
juttattuk volna rács mögé, most nem fenyegetne minket.
Szar reakció volt, de nem tehettem róla. Utáltam, hogy
egyáltalán érdekelt, hogy szenvedett az apám. Utáltam, hogy
azon tűnődtem, Ben miért nem tudta elviselni a dolgokat
annak idején úgy, ahogy én. Utáltam, hogy akár csak egy
pillanatra is megfordult a fejemben, hogy a saját lelki békém
fontosabb, mint az öcsém biztonsága akkoriban.
Nem tudtam Benre nézni.
Norma odahajolt hozzám.
– Bármit is gondolsz most, Gwen, ez természetes. Ne
hibáztasd magad.
Könnyű azt mondani! Nem tudta, mire gondoltam.
Mintegy emlékeztetőül, hogy mekkora szörnyeteg az
apám, lüktetni kezdett az arcom. Ne feledd ezt a fájdalmat,
emlékeztetett. Ben is átélte ezt, sőt. Az apád megérdemelte,
hogy tönkretegyék.
A gyűlölködő szavak se segítettek jobban, mint a
lelkifurdalás. Elhúztam a kezem Normától, és keresztbe
tettem a lábam.
– Szóval, akkor most mi lesz?
A kérdés mindenkinek szólt, de Taylor válaszolta meg.
– Nyilvánvalóan megpróbáljuk ott elfogni, ahol feltehetőleg
lesz. Ami most azt jelenti, hogy holnap reggel a klubnál. Már
kapcsolatba léptünk a tulajjal és a menedzserrel, és egy osztag
fogja várni, amikor megjelenik.
– Nekem is ott kell lennem? – Lélegzet-visszafojtva vártam,
hogy csalinak használnak-e, vagy sem.
Szerencsére a rendőr megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Sőt, jobb lenne, ha nem lenne ott.
 Hangosan felsóhajtottam.
– Oké. Én se szeretnék ott lenni.
Norma megnyugtatóan elmosolyodott.
– Matt már mondta, hogy annyi szabadságot vehetsz ki,
amennyit csak akarsz. Teljesen megérti.
– Kösz. Majd meggondolom. – Valójában már semmire se
tudtam gondolni. A gondolataim annyira voltak érthetőek és
világosak, mint egy rosszul fogható rádióadás. A beszélgetés
további részében Taylor felvette a vallomásomat,
lefényképezte az arcomat. Engem közben majd szétvetett az
idegesség. Bármilyen gondolat bukkant fel a fejemben,
beleveszett az interferenciába. Semmi sem maradt meg a
fejemben. Semmi se hatott rám.
Fogalmam sem volt, mikor búcsúzott el Taylor, és
maradtunk magunkra Normával, az öcsémmel és a
barátjával. Valaki – talán Eric – kávét hozott nekem, és most
az ujjaimat melengettem a forró bögrén. Különös, hogy így
vacogtam, holott fojtogatóan meleg volt a levegő a
kávézóban.
Norma hátradőlt, és hosszan tanulmányozott. Végül így
szólt:
– Megtennél nekem valamit? Vegyél egy mély levegőt. Már
vége. Nyugodj meg.
Legszívesebben ellenkeztem volna – szükségem volt a
feszültségre, biztonságérzetet adott –, a vállam azonban már
fájt, az állkapcsom izmai görcsbe merevedtek. Talán mégsem
olyan rossz ötlet ellazulni.
Kissé morcosan, de mély levegőt vettem, majd kifújtam.
Megismételtem. A harmadik lélegzetvétel után tényleg
enyhült a stressz. Végeztem egy kis fejkörzést, és kiráztam a
karjaimat.
– Jobb már?
– Igen. Kösz. Erre szükségem volt.
– Tudom. – Norma Benhez fordult. – Na és te? Hogy
viseled?
Elég volt egyetlen pillantás az öcsémre, és tudtam, hogy
neki sem volt könnyű napja.
– Nem tudom – felelte. – Tíz éve komolyan azt hittem,
hogy vége.
– Mind azt hittük… – mondta Norma. Fáradtnak tűnt, és
abban a pillanatban rájöttem, hogy noha a legrosszabból
kimaradt, ő is egész életében apánkkal küzdött. Értünk.
Csodálkoztam, hogy nem volt ennél is kimerültebb.
Ben fészkelődni kezdett, és felismertem a zavarba ejtő,
mély érzelmeket. Nehezek és súlyosak voltak, elviselni is elég
volt őket, nemhogy beszélni róluk.
– Ez nem igazság – mondta végül, megfeszült állal. – Nem
igazság, hogy még mindig megfélemlít bennünket.
Eric a kezét nyújtotta felé, és Ben megragadta, ujjait
szorosan a szerelme keze köré fonta.
– Jól vagyok. – Ben Ericet próbálta megnyugtatni, de
sejtettem, hogy ez mindnyájunknak szólt. – Tényleg. Csak
dühös vagyok. Ami sokkal jobb, mint a szégyen vagy a
félelem. Higgyétek el.
Semmit sem kellett elhinnem. Pontosan tudtam, milyen
szar érzés szégyenkezni és rettegni. Most épp így éreztem.
– Végezhetnénk apával? És most elmondanátok végre,
hogy mit kerestek itt?
Ben és Eric összenézett, nem tudtam megfejteni a
pillantásukat.
 – Nos – kezdte Ben –, egy ideje beszéltünk arról Erickel,
hogy eljövünk. A terápiámon, a kórház után rájöttem, hogy a
múlt emlékei elől menekültem, hogy azt hittem, így túl
tudom tenni magam rajta. Persze nem működött. Mert a múlt
mindig ott lesz a hátam mögött, nem tudom megváltoztatni,
meg kell tanulnom elfogadni, blablabla, pszichoduma.
Csakhogy a dolog másik része, hogy amikor elfordultam
azoktól a dolgoktól és emberektől, melyek a múltra
emlékeztettek, valójában pont az elől zárkóztam el, ami
erősebbé tett. Például, tőletek. Meg ettől a várostól. A komoly
kapcsolatoktól. – Itt rámosolygott Ericre. – Ezért ahelyett,
hogy magamba fojtanám a fájdalmas dolgokat, megtanulok
szembenézni és együtt élni velük. Ettől tényleg más ember
lettem.
– Ez csodálatos, Ben! Látom rajtad, és annyira örülök!
Annak is, hogy úgy döntöttél, meglátogatsz bennünket, még
akkor is, ha rémes az időzítés.
Ben elengedte Eric kezét, és felhúzta a könyökét a szék
támlájára.
– Valójában csak a jövő hónapban akartunk jönni, de
miután Norma tegnap felhívott, itt akartam lenni. És nem
csak látogatóba jöttünk – lakást keresünk.
– Ideköltöztök? – Azzal se tudott volna jobban meglepni,
ha azt mondja, hogy terhes. – Mindketten? De miért? Úgy
értem, juhé! De most összezavartál.
Ben fölnevetett.
– Tudom. Igazi pálfordulás. De mondom, megváltoztam.
Többé nem hagyom, hogy apa megfélemlítsen. Túl sok időt
töltöttem távol a családomtól. Mindkettőtöktől. Itt akarok
lenni. Itt kell lennem. Most, hogy apa még nagyobb seggfej
lett, még inkább itt kell lennem. Össze kell tartanunk. Így
vagyunk a legjobbak.
Bólintottam, ismét, mint egy rongybaba, de ezúttal semmit
se szóltam, mert túlságosan örültem.
– Amúgy – folytatta Ben –, Eric munkahelyének New
Yorkban van a székhelye, ezért könnyen át tudják helyezni.
Nekem azóta nem volt munkám, amióta otthagytam a mozit.
Amikor Norma felajánlotta, hogy segít, úgy éreztem, jó az
időzítés.
Normához fordultam.
– Te tudtál erről?
Norma vállat vont.
– Beszéltünk róla egy kicsit. Ben meglepetésnek szánta.
– Nagyon jó meglepetés. – A legjobb meglepetés. Ragyogott
az arcom, fittyet hányva a fájdalomra.
– De ennyi elég rólam – mondta Ben, ami vicces volt, mert
alig beszéltünk róla. – Mindent tudni akarok rólad, meg erről
a pasiról, akivel jársz.
Ahogy megemlítette JC-t, ahogy hirtelen eszembe jutott,
hogyan váltunk el egymástól, újabb érzelmi hullám tört rám.
– Mi a baj? – kérdezte Norma, aki olvasott bennem, mint
mindig. – Nem jól mennek a dolgok?
Vártam egy pillanatot a válasszal. Korábban annyira
kétségbeesetten vágytam utána. Aztán meg is feledkeztem
róla, amikor apám sürgetőbb helyzetével kellett
foglalkoznom. Aztán elvonta a figyelmemet Ben érkezése.
Még nem volt dél, de én már megjártam az érzelmek
hullámvasútját.
Mivel eltelt némi idő a reggel óta, most már perspektívába
tudtam helyezni a történteket. Talán túlreagáltam a dolgot.
 – Nos – kezdtem, és próbáltam eldönteni, hogyan foglaljam
össze az eseményeket. – Jelenleg elég furán állnak a dolgaink.
Valójában nagyrészt észbontóan csodálatos. Most mondtuk
ki, hogy szeretjük egymást. És gondoskodott rólam azután
a… nos, apa után. Nagyon kedves volt. – Belekortyoltam a
kávéba, hogy ne lássák, mennyire elpirultam beszéd közben.
– Ez fantasztikus! – mondta Ben.
Vele egy időben Norma így szólt:
– Sejtettem, hogy észhez fog térni.
– Ja, tényleg észhez tért. És fantasztikus volt. Aztán ma
reggel mindent tönkretett. Megkért.
Norma fölkapta a fejét, de Ben volt azt, aki rákérdezett:
– Mármint feleségül? Ne szórakozz már!
– Bizony. Vegasba akar menni összeházasodni. Ma este. –
Attól, hogy így mondtam el a testvéreimnek, kihagyva a
furcsa részeket, mint a telefonhívást és JC elkeseredett
viselkedését, az egész dolog ismét nevetségesnek tűnt.
Vagy csak én akartam annak beállítani, ezért meséltem el
így. Mert tényleg nem akartam úgy érezni, mintha rossz
döntést hoztam volna.
– És elmész? – Ezt Norma kérdezte.
– Nem! Ennél azért több eszem van. Bízz már bennem egy
kicsit! Még a vezetéknevét sem tudom. Sőt, ami azt illeti, a
keresztnevét sem. – Kifogás, kifogás, kifogás. Felismertem
őket, ahogy kiszaladtak a számom. Eltűnődtem, vajon Norma
ezeken is olyan könnyen átlát-e, mint minden máson.
– Különben is… – böktem ki, miközben a kávésbögrémmel
babráltam. – Amikor elment, azt mondta, hogy a reptérre
megy, és remélte, hogy vele tartok. Olyan végleges volt a
búcsúja. Mintha vége lenne, ha nem megyek hozzá. Márpedig
ha ez a helyzet, akkor aztán tényleg nem fogok hozzámenni.
Másrészről viszont, ha ez a helyzet, akkor nagyon szomorú
leszek. – A végére semmi sem maradt a hencegésből, és az
ajkamba kellett harapnom, nehogy elérzékenyüljek.
Vártam, hogy Ben vigasztalni kezdjen, vagy Norma
kiosszon, vagy akármi, amit megérdemeltem. Nem voltam
benne biztos, hogy mit érdemeltem. Talán semmit. Talán
semmit sem érdemeltem.
Végül Norma megkérdezte:
– Már úton van Vegasba?
– Aha.
Norma hátradőlt.
– Utána kéne menned.
– Egyetértek! – szólalt meg Ben.
Fölkaptam a fejem.
– Menjek hozzá?
– Nem – mondta Norma, miközben Ben rávágta:
– Miért ne?
Norma elgondolkozott.
– Nos, menj, ha akarsz. De én úgy értettem, hogy el kéne
menned Vegasba. Menj utána. Légy vele. Nyilvánvalóan
szüksége van rád. És jelenleg én is jobban örülnék, ha nem
lennél a városban. Így legalább a kapcsolatotokat is
megmenthetnéd. Felejtsd el, ami itt zajlik. Ismerd meg a pasit.
És ha a végén összeházasodtok, nem nagy ügy, az is rendben
van.
– Értékelem, hogy ilyen félvállról veszed az életemet –
mondtam szarkasztikusan, de valójában tényleg értékeltem.
Norma előrehajolt, és az asztalra tette a kezét.
– A legkevésbé se veszem félvállról az életedet. Csak meg
akarlak védeni attól az embertől, aki újra meg újra
bántalmazott téged. JC viszont, amennyire én látom, eddig
csak jó hatással volt rád. Ha azt mondod, hogy erre vágysz,
áldásom rátok.
Elakadt a lélegzetem. Amikor észbe kaptam, becsuktam a
számat, de továbbra is elképedve bámultam rá. Az én
nővérem nem ilyen volt. Ő még nálam is gyakorlatiasabb
volt. Földhözragadt volt és felelősségteljes. Befektetéskor
figyelt a legnagyobb haszonra. Nem javasolt kockázatos
vállalkozásokat. Soha.
Talán rájöhetett, mennyire szokatlanul hangzott az ilyesmi
az ő szájából, mert visszakozott.
– Én csak azt mondom, menj el Vegasba. A többit majd
ráérsz eldönteni, ha ott vagy.
– Nagyon jó terv – tette hozzá Ben. – Én tutira jobban
érezném magam, ha most elmennél a városból.
– Mitől más az én helyzetem, mint a tiéd? – Élesebb volt a
hangom, mint szerettem volna, de nem élesebb a kelleténél.
– Merőben más! – felelte Ben. – Apa nem tudja, hogy itt
vagyok. Nem tudja, hol talál meg. Nem is érdeklem őt. És
nem én vagyok az, akitől már követelt valamit. Ráadásul itt
van nekem Eric, ő majd megvéd. – Ezen mindketten jót
nevettek, mintha ez valami bennfentes vicc lett volna.
Vagy csak ennyire boldogok voltak együtt.
Normának meg ott volt Boyd.
– Tényleg fontolóra veszed – kacsintott rám Ben. – Még
mindig olyan könnyű olvasni benned, mint azelőtt.
A szememet forgattam.
– De csak most érkeztél. Nem mehetek el, amikor még
annyi mindent kell megbeszélnünk!
 – Itt fogok élni, te! Látni fogjuk egymást. Állandóan. Erickel
most különben sincs időnk rád. Egy csomó helyet meg kell
néznünk vasárnapig, amikor visszautazunk. Csak útban
lennél.
Túl fáradt voltam a további szabadkozáshoz. Bennek igaza
volt – később majd beszélünk. Tényleg jobban érezném
magam minél messzebb az apámtól, főleg amíg szabadon
kószál. Valóban jó ötlet volt.
És tényleg JC-vel akartam lenni. Nem akartam
hozzámenni, de azt akartam, hogy működjenek a dolgok
közöttünk. Azt akartam, hogy tudja, hogy bármilyen bajban
van is, engem az nem riaszt el.
Fölkaptam Norma telefonját az asztalról, és megnéztem
rajta az időt. Háromnegyed tizenkettő volt. Az
izgalombuborék, mely egyre nőtt bennem, hirtelen
kipukkant.
– Nem fogom elérni a gépet.
Norma vállat vont.
– Vegyél jegyet a következőre. Használd a hitelkártyámat.
Tudod, hol szállt meg?
– Igen.
– Helyes. – Norma a férfira pillantott, aki elhozott idáig. –
Ismered a sofőrödet?
– Tom Selleck ikertesóját? – kérdeztem.
Ben az asztalra csapott a tenyerével.
– Tényleg rá hasonlít!
Norma ezen önkéntelenül elmosolyodott.
– Reynoldnak hívják. Hudson egyik testőre. Kölcsönadta
nekem mára. Hazavisz, és megvár az ajtó előtt, aztán kivisz
téged a reptérre.
 – Kinn fog várni az ajtó előtt? – Sejtettem, hogy biztonsági
ember, de azt hittem, ennél jobban ügyel az álcájára. – Máris
úgy néz ki, mint Magnum. Nem túl nyilvánvaló?
– Nem a diszkréció a cél – mondta Norma kissé ingerülten.
– Azt akarom, hogy apa és a haverjai tudják, hogy vigyáznak
rád.
– Oké, oké. – Az igazat megvallva, elfáradtam. Eleve csak
bele kellett volna egyeznem.
Újabb érzelmi hullám kerített hatalmába. Ez a hullám
elsősorban hálával töltött el.
Megfogtam Norma kezét, a másikkal pedig Benét.
– Kösz, srácok. Főleg neked, nővérkém. Mindent.
Norma a kezemre tette a másik kezét.
– Szeretlek, Gwen. Nincs semmi a világon, amit ne tennék
meg érted. – Ezt olyan tárgyilagosan mondta. Olyan
egyszerűen, hogy nem volt más választásom, hinnem kellett
neki.
Ő húzta el előbb a kezét, majd a legédesebb hangján így
szólt:
– Most pedig, nyomás haza csomagolni!

***
A legközelebbi gép Vegasba csak éjfélkor indult. A várakozás
nem zavart annyira. Így maradt időm mindent elintézni, és
kissé lenyugodni. Lefoglaltam a jegyet és bepakoltam, majd
felhívtam Normát, hogy tudassam vele a részleteket.
– Helyes. Szólsz Reynoldnak, vagy hívjam fel én?
Mivel úgy akartam tenni, mintha nem lenne szükségem
testőrre, megkértem, hogy ő hívja fel.
– Na és te, nővérkém? Nem akarom, hogy egyedül légy itt,
a lakásban.
– Munka után egyenesen a fiúmhoz megyek. – A
telefonban nem mondott nevet, hátha valaki meghallja. –
Úgyhogy addig már nem találkozunk. Jó utat! Érezd jól
magad, és hívj fel, ha odaérsz, rendben?
– Rendben. Szeretlek. Vigyázz magadra.
Letettük, és felhívtam Mattet. Nem vette fel a telefont, ezért
üzenetet hagytam a rögzítőjén, hogy jövő héten nem megyek
be dolgozni. Kicsit seggfejnek éreztem magam, amiért
elmenekültem meg minden. De elég volt felidéznem apámat
a pimasz vigyorával és az ütésre emelt öklével, és többé nem
érdekelt, hogy menekültem. A túlélésért tettem. Meg kellett
tennem, hogy ne omoljak össze.
Igaz, hogy sok minden járt a fejemben, mégis sikerült
pihennem néhány órát. Amikor felébredtem, ideje volt
elindulnom.
Mire leszálltam Las Vegasban, sikerült teljesen kivernem a
fejemből, hogy miért menekültem el New Yorkból. Most,
hogy az utazás JC-ről szólt, izgatott lettem. Nagyon izgatott.
És ideges.
Reméltem, hogy nem fogja bánni, ha így meglepem. Az
biztos, hogy ez volt a legspontánabb dolog, amit valaha is
tettem. Egy kicsit őrültnek éreztem magam tőle. Ami pedig
még nagyobb őrültség volt, hogy a gépen komolyan
fontolgatni kezdtem a házassági ajánlatát. Miért is ne
házasodhatnánk össze? Mi a legrosszabb, ami történhet?
Még mindig nem voltam teljesen meggyőzve, de nyitott
voltam a lehetőségre. Mint Norma is mondta, majd ott
meglátom, mi lesz. Ám a lehetőségtől folyamatosan remegett
a gyomrom, még jóval azután is, hogy leszálltunk.
 Sőt, annyira pezsegtem az idegességtől és a várakozástól,
hogy addig észre se vettem, mekkora bibi volt a tervemben,
amíg be nem léptem a Trump Hotelbe, és meg nem álltam az
előtérben: fogalmam sem volt, melyik JC szobája. A
recepcióst meg nem kérdezhettem meg, mert még mindig
nem tudtam a nyavalyás nevét.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy a térdre essek és teli
tüdőből zokogni kezdjek, és lázasan gondolkodni kezdtem a
megoldáson. Csak két lift volt odabent. Leülhetnék melléjük,
hátha lejön. Ami napokba is telhet. Frusztráltan
felsóhajtottam.
Aztán eszembe jutott a név, amelyen lefoglalta a
repülőjegyet.
Megért egy próbát.
Amilyen határozottan csak tudtam, odaléptem a
recepcióshoz.
– Helló! Meg tudná mondani, hogy van-e egy Alex Mader
nevű vendégük? – Nem voltam benne biztos, hogy a hotel
kiadhatja a szállóvendégek szobaszámát. Már ha egyáltalán
ezen a néven szállt meg.
Reménykedni kezdtem, amikor a recepciós pötyögni
kezdett a billentyűzeten. Miután egy percig tanulmányozta a
képernyőt, megkérdezte:
– Ön Gwen?
Akkorát dobbant a szívem, hogy biztos voltam benne, hogy
ő is hallotta.
– Igen, az vagyok.
– Ha mutatna egy személyit, Mrs. Mader, odaadnám a
szobakulcsot.
Mrs. Mader! JC azt mondta, hogy már lefoglalta a szobát,
mielőtt eljött volna New Yorkból. Nagyon reménykedett.
Igyekeztem nem erre gondolni, amíg elővettem a
személyimet, és átnyújtottam a recepciósnak.
– Ezen, ööö…. a lánykori nevem szerepel. Nem baj? –
Sikerült elfojtanom egy borzongást. Túl könnyű volt élvezni
ezt. Túl könnyű volt azt hinni, hogy már majdnem Mrs.
Mader lett belőlem.
Vagy Mrs. Bárhogyan-is-hívják-JC-t-valójában.
– Tökéletesen megfelel. – A recepciós beszkennelte a
személyimet, majd átadta a kulcskártyát. – 417-es szoba.
Ennyi volt. Megkaptam a kulcsot. Megkaptam a
szobaszámot. Sikerült!
Eddig csak egyszer voltam Vegasban, egy hétvégét
töltöttünk itt Norma harmincadik születésnapján. A
Venetianben szálltunk meg, egy hatalmas, szinte városnyi
méretű szállodában. A Trump Hotel teljesen más volt, kicsi és
elegáns. Még kaszinó se volt benne, valószínűleg pont ezért
volt kicsi és elegáns. Míg az előző alkalommal nem nyűgözött
le a bűn városa, ez már tetszett.
Az viszont nem tetszett, hogy milyen gyorsan felértem a
negyedik emeletre. Alig volt időm összeszedni magam, és
most mindjárt látni fogom JC-t. Hirtelen mindent
megbántam, és néhány percig még tétlenkedtem a folyosón,
miután bezárult mögöttem a liftajtó. Várnom kellett volna
reggelig az érkezéssel. Be kellett volna mennem a mosdóba a
földszinten, hogy megigazítsam a hajamat. Szexi fehérneműt
kellett volna húznom a melegítőm alá. És egyáltalán nem lett
volna szabad melegítőt húznom.
Mi az ördögöt képzeltem?
De melegítő és kócos haj ide vagy oda, látni akartam JC-t.
Mintha nem is tizennyolc óra, hanem egy teljes hét telt volna
el, amióta elbúcsúztunk egymástól, és hirtelen úgy éreztem,
egy percig sem bírok várni.
Újult erővel követtem a nyilakat a 417-es szobához.
Az ajtó előtt ismét megtorpantam. Igaz, hogy volt kulcsom,
de mégse léphettem be csak úgy, váratlanul. Én szívrohamot
kapnék, ha velem csinálná ezt valaki. A kopogás mellett
döntöttem.
Pillanatokkal később motoszkálást hallottam, és elfordult a
zár. Akkor még nem aludt. Vajon hiányoztam neki? Vajon
sejtette, hogy én várom az ajtó túloldalán?
Amikor azonban kinyílt az ajtó, nem JC állt előttem.
Hanem egy idősebb nő – legalábbis, nálam idősebb. Olyan
negyvenesnek saccoltam. Vörösesszőke haja volt, túl sok
smink volt rákenve, és csak pólót és bugyit viselt.
Megijedtem, majd eszembe jutott, hogy talán félreértettem
a szobaszámot a recepción.
– Elnézést a zavarásért – mondtam. – Eltévesztettem a
szobát.
A nő úgy mosolygott, mintha nem lenne nagy ügy.
– Kit keresel?
– JC-t. – Lehet, hogy Alex Madert kellett volna mondanom.
Nagyon össze voltam zavarodva.
– Ó, nem drágám. Jó helyen jársz. Itt van.
– Itt van? – Most már még jobban összezavarodtam. És
pánikba estem. Udvariatlanságnak tűnt, mivel ez a nő szobája
volt, meg minden, de nem volt rajta nadrág, és feltehetően
egy szobában volt a férfival, aki alig egy napja kérte meg a
kezemet – ezért tudnom kellett:
– Megkérdezhetem, hogy ki maga?
 A nő egyáltalán nem vette zokon a kérdést. Sőt,
felragyogott az arca. Mintha teljesen normális dolog lenne
hajnali négykor egy idegen nőnek ajtót nyitni, és
személyeskedő kérdésekre válaszolni.
– Tamara vagyok – felelte. – A felesége.
 Tizenkilencedik fejezet

Forogni kezdett velem a világ. Lüktetett a vér a fülemben, az

ujjaim és a lábujjaim elzsibbadtak. A szívem pedig
szétrobbant, mint egy földbe csapódó lift.
De már túl késő – vagy túl korán volt –, és belefáradtam az
utazásba és az érzelmekbe. Lehet, hogy én értettem félre,
vagy a nő értette félre, vagy valahol máshol valaki más értette
félre.
Aztán megpillantottam JC-t a nő mögött, kócos hajjal,
mezítláb és meztelen felsőtesttel. Így látni őt, félmeztelenül és
fesztelenül rosszabb volt, mint egyszerűen megtudni, hogy az
istenverte rohadék már nős. Mert egyrészről ez azt
bizonyította, hogy tényleg nős. Másrészről pedig azt
jelenthette, hogy épp keféltek, miközben én rohantam, hogy a
karjaiban lehessek.
És három: az ég szerelmére, beleszerettem valakibe, aki
már rohadtul nős volt!
Amikor JC felismert, tágra nyílt a szeme, és elsápadt.
– Gwen!
A lehető legcsúnyábban néztem rá, és ez még semmi volt
ahhoz képest, amit szerettem volna mondani.
– Te mocskos szemétláda!
Majd, miután mást nem tudtam hozzátenni, sarkon
fordultam és visszaindultam a lifthez, magam mögött húzva
a bőröndömet.
Magamban tomboltam. Tomboltam, dühöngtem, vörös köd
ereszkedett elém. Kiabálni akartam, üvölteni és összetörni
valamit. Utáltam, hogy ilyen erőszakosnak éreztem magam.
De valahol a vörös köd alatt mérhetetlen szomorúság
lapult. Ki akartam jutni innen, mielőtt olyan gyengeséggel
mutatná meg magát, mint a könnyek.
– Ne, ne, ne! – JC kirohanhatott a felesége mellett – az
istenverte felesége mellett! –, mert szinte egyből mellettem
termett. – Ez nem az, aminek látszik!
– Aha. Ezt szokták mondani. – Rövidek, velősek voltak a
szavaim. Dühösek.
– Várj! Megmagyarázom. – Elém szaladt, majd visszalépett
mellém, miközben kérlelt, hogy álljak meg. – Kérlek, hadd
magyarázzam meg! Csak ne menj el. Meg tudom magyarázni.
Nem akartam megállni. A belső navigációs rendszerem a
lift felé terelt, a kiút felé. Túlélőösztön volt. Én azonban
racionális ember voltam, nem csak az ösztöneimre
hallgattam. Adnom kellett neki egy esélyt, hogy tisztázza
magát.
Istenem, kérlek, add, hogy meg tudja magyarázni!
Megálltam és kemény arckifejezéssel ránéztem. A szívem
azonban nem volt olyan kemény.
– Tégy egy próbát.
– Oké. Én. Ő… – JC kétségbeesetten vakarászta a feje
búbját. – Jesszus, nem is tudom, hol kezdjem.
Összefontam a karom.
– Kezdd, ahol akarod. Csak kezdd már!
Összedörzsölte a tenyerét.
– Oké. Oké.
 Az, hogy ilyen nehéz volt összefoglalni a helyzetet, elűzte a
reményt, hogy ez az egész csak egy félreértés volt. Csupán
kíváncsiságból kérdeztem rá:
– Ki a nő? Kezdd vele.
JC a homlokát ráncolta, mintha különösen nehéznek találta
volna a kérdést. Vártam, hogy megerősítse, amit a nő
mondott. Vártam, hogy kimondja: a felesége.
Ehelyett így szólt:
– Nem tudom.
– Ja. Mocskos szemétláda. – Meghallgattam volna, ha
beszélni kezd. De ő mindig csak kitérő válaszokat adott, amik
nem voltak elég jók. Ezúttal nem. Ki akartam kerülni JC-t.
Széttárta a karját, elállva az utat.
– Komolyan! Most ébredtem, mielőtt ideértél. Ekkor láttam
meg. – Csak most vettem észre, hogy hunyorgott, és beszéd
közben a kezével árnyékolta a szemét. – Kimentem a
mosdóba. Aztán kijöttem. Te pedig ott álltál. Sajnálom, de
nehezen tudok most gondolkodni.
Vagy inkább hazudni.
Csakhogy most, hogy elkezdtem átlátni a düh vörös
fátylán, észrevettem, hogy milyen furcsa volt JC bőre. Sápadt.
Szinte zöld. Amikor közelebb hajoltam, láttam, hogy piros
volt a szeme. És furcsa szaga volt. Fogkrém és valami
savanyú szag.
És ahogy kereste az árnyékot…
– Mi a fene bajod van?
– Semmi. – Megrázta a fejét, majd hirtelen abbahagyta,
mintha rossz érzés lenne számára. – Én… Másnapos vagyok.
– Hajnali kibaszott négykor? – rivalltam rá. Meglepően jó
érzés volt dühösen káromkodni. Nem sok tapasztalatom volt
ezzel az érzéssel. A harag és ez az égő vörös túlságosan az
apám színe volt. Ha lehetett, elkerültem, és inkább a
bosszúság és az ingerültség finomabb árnyalatait
választottam.
Ma ez nem volt lehetséges. A mai nap a vörös betűké és
vörös hangoké volt.
– Mégis mikor kezdtél piálni ahhoz, hogy hajnali négyre
másnapos legyél?
– A gépen! – Diadalittasan föltartotta az ujját. – Ezt
próbálom elmondani! Hadd mondjam el. A reptéren voltam,
és te nem jöttél el! – Az utolsó mondat végét kihangsúlyozta,
és most vádlón rám mutatott.
Na, ezt már nem!
– A szemét apámmal kellett foglalkoznom! Nem mintha
olyan rohadt sok időt adtál volna nekem. És egyébként sem
ígértem meg, hogy ott leszek a reptéren, szóval a te hibád, ha
bármit is feltételeztél.
JC legyintett, mintha el akarná hessegetni a téves célzást.
– Tudom, tudom. Nem volt elég időd. De nekem csak ennyi
maradt.
Összekulcsolta a kezét, és a feje mögé tette.
– Nézd, én nem hibáztatlak. – Ismét leejtette a kezét. – Csak
azt mondom, mi történt. Nem jöttél, én meg felszálltam a
gépre, és inni kezdtem.
– De te nem is iszol.
– Ideges voltam. Ha ideges vagyok, iszom.
Ideges volt, mert nem mentem el. Nem mondta ki rögtön,
de mindketten tudtuk.
– Mire leszálltunk, már részeg voltam. Emlékszem, hogy
idejöttem. Bejelentkeztem. Aztán lementem a bárba, és tovább
ittam. – Sajnálta, hogy ezt tette. Az arcára volt írva a
megbánás és a nyomorúság.
A megbánás azonban szart se tett jóvá, és az igazat
megvallva, nem érdekelt a nyomorúsága.
– És Tamara?
– Ki?
– A feleséged?
Fintorgott, de nem tudtam, hogy azért, mert túl hangosan
kiabáltam bele az érzékeny fülébe, vagy mert nem tetszett
neki, amit mondtam. Kinyílt mellettünk egy ajtó, egy
pongyolás nő jelentőségteljesen ránk meredt, majd újra
becsukta az ajtót.
JC halkabban folytatta.
– Nem beszélhetnénk máshol?
– Nem megyek be egy szobába azzal a nőszeméllyel!
JC felsóhajtott, de nem próbált meg lebeszélni. Miután
körülnézett a folyosón, így szólt:
– Arra! – mutatta, és meg akarta fogni a karomat.
Elhúzódtam.
– Ne. Merészeld. Egyedül is tudok járni.
Összevonta a szemöldökét, de beletörődött.
Követtem a folyosón, és megálltunk a társalgónál. JC ajtót
nyitott nekem, és intett, hogy lépjek be. Itt legalább magunk
voltunk. Sötét volt, egyedül az italautomata világított. És
hová is mehettünk volna? JC-n nem volt póló, se cipő, arra
meg végképp nem akartam várni, amíg felöltözik, hogy
lemenjünk. Tudtam, hogy az idő, amit adtam neki, kihat a
lelkierőmre. Minden pillanattal egyre gyengébbnek éreztem
magam.
A folyosón hagytam a bőröndömet, és beléptem a szobába.
 JC becsukta maga mögött az ajtót. Egymásra néztünk.
– Nos? Tamara? – Elcsuklott a hangom. A szomorúság
kezdett átszivárogni a dühön.
– Nem is emlékszem, mikor találkoztam vele. – Frusztrált
volt a hangja, de éreztem, hogy inkább saját magára irányul
ez a frusztráció, mint rám. – Csak arra emlékszem, hogy ott
ültem a bárpultnál, rád gondoltam, és arra, hogy ha hozzám
jönnél, az mindent megoldana.
Belém hasított a fájdalom.
Aztán rájöttem, mire célzott, és elpárolgott az együttérzés.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy leittad magad miattam,
aztán valahogy mást vettél feleségül?
Egy szót sem szólt. Mindent elárult az arckifejezése.
– Jézus atyaúristen! Na én megyek! – Ügyes volt, hogy
előbb beterelt a szobába, most meg elállta a kiutat. – Engedj
ki!
Nem mozdult.
– Hülyeség volt, Gwen. Hidd el, tudom. Tudom.
Nem egyszerűen hülyeség volt, hanem felelőtlenség,
hihetetlen és gonosz dolog.
– Engedj ki. Mennem kell. – Meg akartam kerülni, de nem
akartam hozzáérni. Komoly dilemmát okozott.
Nem tágított.
– Nem. Hallgass végig. Nem próbálom mentegetni magam.
Elcseszett dolog volt, amit tettem, és minden okod megvan
rá, hogy gyűlölj. De vissza tudom csinálni.
Érvényteleníttetem. Abban se vagyok biztos, hogy tényleg
összeházasodtunk. Csak ő mondta, hogy így volt. Még nem
láttam bizonyítékot.
– Minden, amit mondasz, csak tovább ront a helyzeten. – A
vörösből lila lett. Már nem dühöngtem. A haragom kihűlt, és
csak a fájdalom maradt. Gyötrelem. – Engedj ki. Kérlek,
engedj.
– Nem lehet. Nem tehetem. – Felém nyúlt, és a levegőbe
markolt, amikor elhúzódtam tőle. – Ó, Gwen! Attól még
együtt lehetünk. Eljöttél. Ez azért jelent valamit, nem?
Vajon az én hangom is olyan elkeseredetten csengett, mint
az övé? Úgy éreztem. Nagyon elkeseredett voltam. El
akartam menni. Hinni akartam neki. Azt akartam, hogy ez az
egész elmúljon.
– Már azt kívánom, bárcsak ne jöttem volna el. – Ezt
valóban mindennél jobban kívántam. – Azért jöttem, mert
utáltam, ahogy elváltunk egymástól, nem azért, hogy hozzád
menjek. És különben se számít, hogy miért jöttem, azok után,
hogy már vele voltál. – Áradt belőlem a kékeslila, a szavaim
nyilvánvalóvá tették, mennyire szenvedtem. Ők ketten együtt
– szex közben – a legrosszabb volt, amire csak gondolni
tudtam. JC nem mondta, hogy szexeltek, de hogy maradt
volna el a dolog? Nem erről szólt minden részeg
házasságkötés Vegasban?
JC tudta, mire gondolok.
– Nem. Nem feküdtem le vele. Esküszöm.
– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – Ha arra sem
emlékezett, hogy elmentek egy kápolnába és örök hűséget
fogadtak egymásnak, arra miért emlékezett volna, hogy
lehúzta a sliccét?
– Mert nem tudnék. Nem tudnám ezt tenni veled. Nem
tudnám. Soha. – Eszeveszetten próbált meggyőzni, hogy
higgyek neki. – Felöltözve ébredtem. És részegen nem tudok,
részegen nem… – Legyintett, és nem fejezte be a mondatot.
 – Nem áll fel?
– Pontosan.
Nagy kő esett le a szívemről. Ennyire akartam, hogy igaz
legyen.
Csakhogy nem volt teljesen felöltözve.
– Akkor hol a pólód?
– Levettem, mielőtt ideértél. – Amikor kételkedő pillantást
vetettem rá, beismerte: – Lehánytam magam.
– Szóval ezért a furcsa szag. – Ettől látszólag zavarba jött.
Helyes. Ennek örültem.
Néhány másodpercig hallgattunk, mindketten
belefeledkeztünk a saját nyomorúságunkba. Nem tudtam
miért, de hittem neki. Egy istenverte, felelőtlen seggfej volt,
de nem gondoltam, hogy hazudik. Csakhogy ettől még nem
lett kevésbé fájdalmas a helyzet. Ettől még nem tudtam, mit
tegyek vagy mit mondjak.
Végül JC megszólalt:
– Mondtam neked, hogy hülyeségeket csinálok, ha iszom.
A „hülyeség” enyhe kifejezés volt.
– Megcsókoltad?
Elfordította a tekintetét, és halkan elkáromkodta magát.
– Nem tudom. Nem emlékszem. Talán. – Ismét a
szemembe nézett. – Ha igen… ha igen, akkor téged láttalak,
Gwen. A fejemben te voltál ott. Egész idő alatt. Tudom, hogy
ez nem segít. Tudom, hogy el van cseszve. Ideges voltam. Azt
akartam, hogy velem legyél, és elcsesztem az egészet.
JC szinte megsemmisült, széthullott. Úgy éreztem, én is. Ha
még sokáig kell mellette állnom, megpróbálnám újra
összerakni őt. A karjaiba vetném magam, és hagynám, hogy ő
is összerakjon engem.
 Megmentett a saját gyengeségemtől azzal, hogy ellépett az
ajtótól.
– Nézd, menj. Ha akarsz, elmehetsz. Nem foglak itt tartani,
ha nem akarsz maradni.
Átszelte a szobát, és a szemközti falhoz ment. Most már
elmehettem. Semmi sem állt az utamba. Semmi, csak az, ami
eleve JC-hez vonzott.
Összefontam a karom, és nekidőltem az ajtónak. JC is a
falnak támaszkodott, két kezét a farmernadrág zsebébe
dugta. Egymást bámultuk, és hangtalanul párbajoztunk.
Vagy talán hangtalanul egyezkedtünk. Elfajult a helyzet, ezt
mindketten tudtuk. A gond csak az volt, hogy egyikünk se
tudta, hogyan hozhatnánk helyre.
– Helyrehozom – mondta pár perc elteltével. –
Visszacsinálom. Nem igazi házasság. Még a vezetéknevét se
tudom.
– Én sem tudom a tiédet.
– Bruzzo.
Bruzzo. Magamban kimondtam, kóstolgattam a nevét
anélkül, hogy kimondtam volna hangosan. Ajándék volt. JC
békejobbnak szánta, és nagyra értékeltem.
Csakhogy túl kevés volt, és túl későn jött. Egy utólagos
csecsebecse.
– Különös, hogy ez semmin se változtat. De komolyan, mi a
különbség közte és köztem? Mindketten idegenek vagyunk a
számodra.
– Te nem! Ne mondj ilyet. Te meg én nem vagyunk
idegenek. Igazad van abban, hogy a nevem semmin se
változtat, mert ez csak egy részlet. Nem fontos. Már mindent
tudunk egymásról, ami számít.
 – Szerintem ez nem igaz. Mert bármi is az, ami arra késztet,
hogy a házassággal oldj meg mindent, szerintem nagyon is
fontos része az életednek, és szart se tudok róla. – Elcsuklott a
hangom, ideje volt befejezni. Nem voltam hajlandó az orra
előtt kiborulni. – Rossz ötlet volt idejönni, nem lett volna
szabad. Most mennem kell.
Elfordultam, és a kilincsre tettem a kezem.
– Te mondtad, hogy tudsz várni! Te mondtad, hogy nem
muszáj tudnod a titkaimról! – Kemény vádak voltak ezek, és
az volt a céljuk, hogy megállítsanak, ami sikerült.
Visszafordultam hozzá.
– Ez még azelőtt volt, hogy te olyan fontosnak állítottad be
őket! – A tenyerembe temettem az arcomat. Tudtam, hogy
mennem kéne, de még nem végeztem. Még túl sok mindent
nem mondtunk ki, s noha látszólag semmi értelmeset nem
tudtam kiszedni belőle, néhány dolgot el akartam mondani
neki. Olyan dolgokat, melyeket ki kellett mondanom ahhoz,
hogy megbánás nélkül tudjak távozni.
Leengedtem a kezem, és a szemébe néztem.
– Tudom, hogy bajban vagy, JC. Tudom, hogy azt hiszed,
hogy nem fogom megérteni, vagy hogy nem tudok
megbirkózni azzal, amit rejtegetsz, bármi is az, de attól még
szeretlek. Az én szívem nyitva, JC. Mindenképpen szeretlek.
Még azok után is szeretlek, hogy – az istenit, nem tudom
elhinni, hogy ezt mondom –, de még azok után szeretlek,
hogy képes voltál valaki mást elvenni ugyanazon a napon,
amikor megkérted az én kezem.
Két lépéssel átszelte a szobát, és előttem termett. Tétován
megfogta a karomat. Hagytam.
– Nem vagyok bajban. – Hüvelykujjával a bőrömet
simogatta, amitől bizseregni kezdett az egész karom. –
Koronatanú vagyok egy nyomozásban. Titoktartást
fogadtam, cserébe tanúvédelemben részesülök. Erről nem
lenne szabad beszélnem. A fickó, aki ellen tanúskodnom kell,
egyáltalán nem jó ember. Veszélyes. Erkölcstelen. Amikor
letartóztatták, azt hittem, minden rendben lesz. Aztán ma
reggel – vagy tegnap, gondolom – kiengedték. Nem lett volna
szabad kiengedniük. Még nem tudja, hogy én vagyok a
koronatanú, de meg fogja tudni, ha az ügyész feltárja a
bizonyítékokat. Ami hamarosan bekövetkezik. És akkor el
kell tűnnöm szem elől.
Leesett az állam. Legalább annyira meglepett ez a hirtelen
őszinteség, mint az, amit mondott. Noha az is épp elég
döbbenetes volt, amit mondott. Koronatanú. Veszélyes fickó.
Elrejtőzni. Forogtak a szavak a fejemben.
Aztán katt, katt és katt. A helyére került minden darabja
annak a rejtvénynek, amit én csak JC-nek hívtam. Hogy miért
nem beszélhetett nekem a dolgairól. Hogy miért nem jön
vissza New Yorkba. Minden értelmet nyert.
– A titoktartási kötelezettség miatt nem mondtam el eddig.
– Közelebb lépett, a testünk egymáshoz simult. Hátratettem a
kezem az ajtó és a fenekem közé, különben nem tudtam volna
ellenállni a kísértésnek, hogy megérintsem. – És azért sem
mondtam el, mert azt akartam, hogy biztonságban légy.
Bárki, aki kapcsolatban van velem, sebezhető. Minél
kevesebbet tudsz rólam, annál jobb. Az elején, amikor még
csak alkalmi és felületes volt a viszonyunk, még biztonságban
voltál. De amint ennél többről szólt, már nem tudtam
garantálni a biztonságodat.
Ezért volt olyan távolságtartó.
 Katt.
– A kormány védelme nem terjed ki a szeretőkre.
– Nem.
Katt.
– A feleségre viszont igen.
– Értem.
Ezért akart olyan gyorsan összeházasodni.
– Hát, Tamara legalább biztonságban van. – Szemét
megjegyzés volt. Szemétnek éreztem magam. Valójában ez az
egész helyzet nevetséges volt. Egy kívülálló szemével nézve
persze szórakoztató lett volna, mint egy sorozat egy epizódja.
Vajon milyen címet kapott volna? A szerda, amikor nem mentem
férjhez. A szerda, amikor a nagy Ő más vett feleségül.
JC elvette a kezét a karomról. Láttam az arcán, hogy nem
találta viccesnek a megjegyzésemet.
– Bocs. Még mindig próbálom feldolgozni. – Mély levegőt
vettem, és magam köré fontam a karomat. – Tehát csak akkor
lennék biztonságban ettől az akárkitől, aki ellen tanúskodnod
kell, ha hozzád mennék. És aztán hogyan védenének meg?
– Úgy, hogy elrejtenek minket. Hogy senki ne találjon ránk.
– Úgy érted, mondjunk le az életünkről.
JC felsóhajtott, és nehézkesen nekidőlt a szomszédos
falnak, mintha ez az egész beszélgetés olyan súly lenne, amit
alig bírt el. Vagy talán nem is a beszélgetés, hanem a helyzet,
amibe belecsöppent. Igen, az.
Megdörzsölte az arcát, majd rám pillantott.
– Rajtad kívül nincs senkim, akiről le kellene mondanom.
Ennek hallatán megenyhültem. Minden nő erre vágyik,
nem? Hogy csak ő számítson egy férfinak. Miért nem tudtam
ugyanezt nyújtani cserébe?
 – Velem nem ez a helyzet. Nekem ott van Norma. Ott van
Ben. Ben, aki végre közelebb költözik hozzánk – most nem
hagyhatom magára.
Az öcsém azonban megértené, ha egy kicsit menekülnöm
kellene.
– Előbb beszélhetnék velük?
– Nem. Neked sem lett volna szabad elmondanom
mindezt, hacsak nem vagyunk házasok. Ezért nem mondtam
el tegnap.
– Szóval csak eltűnök, és nem szólhatok a családomnak, és
csak így tudnak megvédeni valakitől, aki téged akar elkapni.
Biztonságból házasodni – olyan elavultnak hangzott,
önszántamból sose döntenék így, de kezdtem aggódni, hogy
ez volt az egyetlen esélyem.
JC habozott.
– Akkor is veszélyben vagyok, ha nem megyek veled? –
kérdeztem.
– Nem. Ha nem jössz hozzám, nem lesz bajod. A fickó, aki
ellen tanúskodom, semmit sem tud rólad. Nekem kell
eltűnnöm. – Tudta, hogy ennek elmondásával csökkennek az
esélyei, hogy meg tud győzni. Mégis őszinte volt. Ezt
értékeltem.
Értékeltem annyira, hogy folytassam a kérdezősködést.
– Mennyi időre?
– Nem tudom. Néhány hónapra. Talán tovább. Nem
vagyok benne biztos.
– Meddig húzódhat el? Egy évig? Tovább? – Nem tudtam,
hogy azt fontolgatom, hogy vele megyek, vagy csak arra
vagyok kíváncsi, hogy ő meddig lesz távol. Mindenesetre
létfontosságú volt számomra a válasz.
 – Komolyan nem tudom. – Ismét elém lépett. – Részben
attól függ, hogy halad a tárgyalás, meg ilyesmi. De ennél
többet nem mondhatok, Gwen, hacsak nem jössz velem. –
Végighúzta a hüvelykujját az államon. – Nem sodorhatlak
veszélybe. Úgy érzem, máris az életedet kockáztatom azzal,
hogy ennyi mindent elmondtam.
Az érintése sebezhetővé tett, még ha csak egy kicsit is.
Egyszerre volt gyógyír és méreg – begyógyította a sebeinket,
közben megölt engem.
Nem húzódtam el tőle, de azért keserű lettem.
– Azért tudod, valamit elmondhattál volna ebből már
korábban is. Mielőtt elrohantál, és elvettél valaki mást.
– Felejtsd már el azt a nőt! Neki ehhez semmi köze. Ez
rólunk szól. – JC mindkét kezét mellém támasztotta a falra,
bekerítve, sarokba szorítva. – Igen. Legalább egy részét el
kellett volna mondanom. Meg voltam róla győződve, hogy
biztonságban leszel, ha semmit sem árulok el. És tiszteletben
akartam tartani a megegyezésemet azokkal, akikkel
együttműködöm. Most már nem tudom, mit művelek. Most
már csak azt akarom, hogy mellettem légy.
Nem bírtam magammal – a nyakára tettem a kezem.
– Én is veled akarok lenni. De így? Ez túl sok.
– Az. Nem fair ilyesmire kérni téged. Mégis megkérlek.
Mert már nagyon régóta nem törődtem senkivel és semmivel.
Egyáltalán. Amíg meg nem ismertelek. Te jelentesz valamit
nekem. És ahhoz, hogy azt érezzem irántad, amit érzek, nem
kell tudnom, mikor születtél, vagy hogy hány testvéred van,
vagy hogy hol nőttél fel. Nem tudok úgy tenni, mintha ez
nem lenne legalább olyan nagy dolog, mint az, amire most
kérlek. Mert sokkal nagyobb. Nekem az.
 Ellépett előlem, és esdeklő gesztussal széttárta a kezét.
– Ennyi, Gwen. Minden kártyámat kiterítettem. A szívem
nyitva, és megragadom a pillanatot. A mának élek. Neked.
Igent mondok neked. Mondj igent, Gwen. Mondd, hogy igent
fogsz mondani.
A nyelvem hegyén volt az igen. Olyan könnyen kihúzta
belőlem, mint egy bűvész a kendőket a kalapból. Igen, igen,
igen, igen, igen. Végül is, nem sok minden húzott haza.
Szerettem dolgozni, de munkát bárhol találok. Az apámtól
különben is szabadulni akartam. Ben most jött vissza a
városba, de ott volt neki Eric. Normának pedig ott volt Boyd.
Nem volt szükségük rám, habár az, hogy nem árulhatom el
nekik, hol vagyok, határozottan problémát jelentett. De vajon
ennyi elég ahhoz, hogy ne kövessem a férfit, akit szeretek?
Valószínűleg nem.
De valami más is állt a beleegyezésem útjában, ami már
határozottan elég komoly indoknak tűnt ahhoz, hogy
megtegyek vagy ne tegyek valamit – én magam. A
megérzésem. Az ösztönöm.
Az ösztönöm azt súgta, nem ismerem JC-t eléggé ahhoz,
hogy hozzámenjek. Azt mondta, nem ismerem eléggé ahhoz,
hogy elszökjek vele, hogy elhiggyem, hogy nem fogja újra
összetörni a szívemet, mint ma este.
Azt mondta, nem ismerem, és kész.
JC-nek jó oka volt a titkolózásra, de attól még titkolózott.
Elfordult tőlem és megbántott, és még túl friss volt ez a
fájdalom. Megpróbált rávenni a házasságra anélkül, hogy
mindent elárult volna. És elvett valaki mást.
Mindezt meg tudtam bocsátani – és meg is akartam –, de
nem egyik pillanatról a másikra. Nem a Trump Hotel
társalgójában. Nem elég hamar ahhoz, hogy szóba jöhessen
egy igen.
Ezért azt kellett mondanom:
– Nem.
JC összezuhant, mint egy leeresztett lufi. Én is
leeresztettem vele együtt, pedig én voltam az, aki meghozta
ezt a fájdalmas döntést.
– Biztos? – kérdezte.
Nehéz kérdés volt, mert semmiben sem voltam biztos.
De nem kellett biztosra mennem – csak komolyan kellett
gondolnom. És komolyan gondoltam. Komolyan nem.
Mély levegőt vettem.
– Szeretlek – mondtam, minden érzést a szavaimba öntve. –
És nyitva a szívem. Már nagyon rég nem volt ennyire tágra
nyitva. De bármennyire is szeretnék gondtalanul és spontán
módon viselkedni, attól még felelősségteljes és gyakorlatias
vagyok. És a gyakorlatiasságom azt súgja, hogy ha tényleg
van valami köztünk – ha ez tényleg olyan nagy dolog, mint
hiszed, mint hiszem –, akkor ki fog tartani. Várni fog rád,
amikor visszatérsz. Meg fog várni. Ha pedig nem, akkor úgy
kellett lennie.
– Nem kell úgy lennie. – Nem úgy hangzott, mintha
tényleg küzdene velem. Inkább csak kimondta a véleményét.
– Akkor ki fog tartani. – Mélyen a szemébe néztem,
megjegyeztem a tekintetét, ahogy falt a szemével és csak a
legjobbat tükrözte vissza. Felidéztem, milyen volt magamon
érezni az ajkait és a kezeit. A szerelmét. Azt is megjegyeztem.
Aztán ismét kimondtam, mindkettőnk érdekében:
– Nem.
– Nem… – Amikor elismételte, akkor vált valósággá.
Tudomásulvétel volt, nem kérdés. Beletörődés. Fehér zászló
volt, a végső behódolás a „bizonyítsuk a szerelmünket” nevű
csatában.
Ő így mondta ki, hogy elenged. Hogy szabadon bocsát.
A karjaiba zárt, és homlokát a homlokomhoz nyomta.
– Szeretlek, Gwen. Újra értelmet adtál az életemnek, és
ezért annyira hálás vagyok neked! Ne várj rám, rendben? Ha
érted megyek – ha tudok –, megtalállak, és majd onnan
újrakezdjük. De ne várj rám.
Könnybe lábadt a szemem.
– Miért? Van rá esély, hogy nem jössz vissza? – Aztán
eszembe jutott valami. – Veszélyben leszel?
– Rendben leszek. Csak nem akarom, hogy arra pazarold az
életedet, hogy rám vársz. Én már csináltam ilyet. Neked nem
kívánom ugyanezt. Érted megyek, de addig úgy kell élned,
mintha nem mennék. Ígérd meg.
Feszengtem attól, ahogy ezt mondta. Nem tudtam, vajon
hazudik-e a veszélyről, és ettől kényelmetlenül éreztem
magam, de közben megerősített a döntésemben, hogy ne
menjek vele. De azt ígérni, hogy nem várom meg…
Ezt nem tehettem. Nem voltam hajlandó rá. Túl sok
minden maradt megoldatlanul. Túl sok mindent
mulasztottunk el megtenni. Én befektettem ebbe a
kapcsolatba, és igényt tartottam a kamatokra. Meg akartam
ismerni őt, és meg akartam mutatni neki, hogy én ki vagyok.
Bele akartam szeretni, mélyen és több határozottsággal. Végig
akartam menni ezen az egészen, aztán, ha szerencsém lesz,
újra esélyt kapok megválaszolni a kérdést. Egy olyan esélyt,
ami jobb döntést tesz lehetővé, amit nem az utolsó
pillanatban kell meghoznom, és nem másokon múlik.
 De ezek csak szavak voltak, és hallani akarta őket, ezért
megígértem.
Aztán megcsókolt, durván és szenvedélyesen, ajkai olyan
hévvel tapadtak a számra, ahogy csak az csókol, aki azt
kívánja, bárcsak másképp állnának a dolgok. Hagytam, hogy
megsebezzen és megjelöljön. Ennek a csóknak sokáig ki
kellett tartania, én pedig emlékezni akartam rá.

***
Nem tudtam, hová menjek a szállodából, ezért azt mondtam
a taxisofőrnek, hogy vigyen ki a reptérre. Mivel nem volt más
dolgom, jegyet vettem a fél tizenegyes New York-i járatra,
majd egy darabig csak mászkáltam le-föl. Zsibbadtnak
éreztem magam, az elmém üres volt. Néztem a gépükhöz
siető embereket. Egy idős asszony megütötte a főnyereményt
egy játékautomatán. Fölvettem egy plüssjátékot egy
anyukának, aki nem vette észre, hogy a kisbabája elejtette.
Kilenc körül összeszedtem az erőmet, és felhívtam Normát.
– Hazamegyek.
– Kell pénz a jegyre? – Norma zseniális volt, nem
kérdezősködött. Tudta, mire volt szükségem.
Majd mindent elmesélek neki. Később. Nem telefonon.
– Nem. Már megvettem.
– Nem lehetett olcsó. Küldd el a járat adatait, és kiküldöm
érted Reynoldot. Boyd majd házhoz rendel nekünk vacsorát.
Szerintem Ben és Eric is csatlakozik hozzánk, ha végeztek a
lakáskereséssel.
Reynold. Egyből tudtam, mire célzott, és libabőrös lettem
tőle.
– Apa nem jelent meg?
 – Nem. Nem tudni, hogy bedrogozott vagy elfelejtette a
dolgot, vagy megsejtette a csapdát. Körözést adtak ki ellene,
de nyom nélkül nem sokat tudnak tenni.
Apa tehát még mindig szabadlábon volt. Bűntudat
keveredett a zsibbadtságba. Bűntudat, amiért eleve gondot
jelentettem. Bűntudat, amiért hazamentem, aggodalmat
okozva Normának. Biztos azt kívánta, bárcsak távol
maradnék, amíg el nem kapják apát. Eltűnődtem, hogy ha
tudná, hogy JC állami védelmet kínált – és ezt a titkot nem
oszthattam meg vele –, vajon ő is azt akarná, hogy elrejtőzzek
JC-vel. Nem lepett volna meg. Ő ennyire védelmezett.
Én azonban nem úgy döntöttem, hogy JC-vel maradok, és
nem bántam meg a döntésemet. Még akkor sem, ha ez azt
jelentette, hogy szembe kell néznem a démonaimmal.
Meg tudom csinálni. Készen állok.
– Apa nem fog bántani – mondtam, kissé merészebben,
mint amilyennek éreztem magam. Adtam magamnak egy
piros pontot – ami apánkat illeti, nem volt könnyű bátran
viselkednem.
– Tudom. Nem hagyom. – Norma habozott. – Gyere haza!
Még sose mondott ennél édesebbet.
Miután letettem a telefont, kerestem egy nem túl zsúfolt
mosdót, bementem az utolsó fülkébe, és magamra zártam.
Felöltözve lerogytam a vécére, felhúztam a lábam, és a
térdemre támasztottam az államat.
És csak zokogtam.
 Epilógus

Norma le sem vette a szemét a telefonjáról, miközben halkan

fegyelmezett engem.
– Maradj már nyugton, jó? Megőrülök a lábrázásodtól.
– Akkor ülj máshová. – Két perce jelentkeztünk be Hudson
Pierce titkárnőjénél, aki azt mondta, Hudson mindjárt fogad
minket. Norma pár percig igazán elviselhetné az
idegességemet.
A térdemre tette a kezét, hogy megnyugtasson.
– Ideges vagy, vagy mi?
– Én mindig feszült vagyok. – Újabban ez volt a
megszokott lelkiállapotom. Nem valami megnyugtató, de
szinte mindig jól jött.
– És morcos – motyogta Norma halkan.
A homlokomat ráncoltam. Nem mintha nem lett volna
okom rá. Még mindig nem fogták el az apámat, én pedig
rosszul aludtam. Amióta egy héttel ezelőtt visszajöttem
Vegasból, a Gramercy Park Hotelben laktam, mert Norma ezt
biztonságosabbnak találta. Fel akart fogadni egy testőrt teljes
munkaidőben, de én nem mentem bele abba, hogy a nap
huszonnégy órájában megfigyeljenek és kövessenek. Nem
mintha apának lett volna pénze vagy erőforrása. Nem tudott
felbérelni valakit, hogy megtaláljon, ha ő maga nem tudott
megtalálni. Csak kerülnöm kellett azokat a helyeket, ahol
magától kereshet. A lakásunkat. Az Eighty-Eighth Floort.
Ezért most egy szállodában laktam, és új állást kerestem.
Az egész életem romba dőlt. Norma örülhetett, hogy csak
„morcos” voltam.
És aztán ott volt még JC.
Hiányzott. Azt megszoktam, hogy hetente csak egyszer
látom, de a gondolattól, hogy még sokáig nem fogom
viszontlátni, annyira hiányzott, hogy belesajdult minden
csontom. A fájdalom és a távolság miatt kételkedni kezdtem a
döntésemben, és jött a nem kívánt megbánás, mely úgy tört
rám, mint egy szökőár. Talán vele kellett volna mennem.
Talán fölöslegesen aggódtam amiatt, hogy nem ismerem
eléggé. Különben is, itthon is csak a rejtőzködés várt rám.
Nem lett volna jobb vele elrejtőznöm?
Komor és mogorva lettem ettől az egésztől.
De azért nem akartam Normán levezetni. Hudson
ráállította egy projektre, ami a szokottnál is több idejét
emésztette fel, és ezenfelül még az én szarságaimmal is
foglalkoznia kellett.
Megpróbáltam hát barátságosabban viselkedni.
– Tudod már, hogy mikor lesz kész a lakás?
– Most kaptam a hírt – mondta, és bezárt egy e-mailt a
telefonján –, hogy a jövő hét elején.
– És nem lesz rajta a nevem a bérleti szerződésen?
– Nem. Minden Eric nevén lesz.
Eric és Ben megkönnyítette a dolgokat azzal, hogy a
városba költöztek. Hihetetlen volt, de találtak egy épületet,
melyben két üres lakás is volt egymás mellett. Biztonságos,
őrzött épület volt, és Norma segítségével sikerült mindkettőre
kifizetni a foglalót, és ígéretet kaptunk, hogy hamarosan egy
lakást csinálnak a kettőből. Talán így lesz, de egyelőre én
fogok az egyikben lakni, ők a másikban. Legalábbis, amint
elintézik a tényleges költözködést. Gyanítottam, hogy az még
beletelik egy hónapba.
Noha a körülmények nem voltak éppen a legjobbak,
valójában már alig vártam, hogy saját lakásom legyen. Még
sosem laktam egyedül, és harmincévesen úgy éreztem, épp itt
volt az ideje. Ráadásul az öcsém lesz a szomszédom.
Tökéletes volt, és valószínűleg csak ezért nem volt Normának
bűntudata, amiért kitett a lakásából.
Sejtettem, hogy még mindig rosszul érezte magát emiatt, és
az igazat megvallva, nem sokat tettem ellene. Teljesen
lefoglalt az önsajnálat. Istenem, milyen szar testvér voltam!
Nyitottam a szám, hogy legalább megköszönjem neki, ám
ekkor Hudson lépett ki az irodából.
– Elnézést Norma, amiért megvárattalak. Épp telefonáltam.
– Mindennap találkozott a nővéremmel, ezért nem lepett
meg, hogy nem köszöntek egymásnak formálisan. Nekem
kezet nyújtott. – Te bizonyára Gwen vagy.
– Úgy van. – Kezet fogtam vele. Meleg és erős keze volt. Az
a fajta kézfogás, amire egy ilyen nagy hatalommal rendelkező
embertől számítottam. – Örülök, hogy végre személyesen is
találkozunk, Mr. Pierce. Norma már sokat mesélt önről.
Esküszöm, éreztem, ahogy Norma belém rúg, még akkor is,
ha csak képzeletben tette.
– Hudson. És szintúgy. Gyertek be. – Bevezetett az
irodájába, és intett, hogy üljünk le az íróasztalával szemközti
karosszékekbe, közben becsukta az ajtót. Tágas iroda volt, az
irodarész mellett volt egy teljes pihenősarok is. A padlótól a
plafonig ablakok mindenütt. Önkéntelenül is eszembe jutott a
legutóbbi alkalom, amikor nekidöntöttek egy ilyen ablaknak.
Meztelenül, zihálva, miközben JC megmutatta, milyen jó
érzés tud lenni a kiszolgáltatottság.
– Ülj le, kérlek – ismételte meg Hudson.
– Elnézést. Csak a kilátásban gyönyörködtem. – Jesszus,
bizonyára hülyének nézett. Észre sem vettem, hogy még
mindig az ablak előtt álltam és bambán bámultam, amíg meg
nem szólított. Most leültem, keresztbe tettem a lábam, és
reméltem, hogy nem pirultam el túl feltűnően.
– Könnyen elvonja a figyelmet – mondta Hudson. – Ezért
ülök neki háttal. – Ő is leült, majd megkérdezte: – Jól telt az
ünnep?
Előző nap július negyedike volt. Egész este a városban
barangoltam. Amíg Normát elfenekelte a pasija, a nemzet
pedig egy emberként csodálta a színes tűzijátékot, én a Fours
Seasons Hotelhez mentem. Ott akartam lenn, ahogy együtt
voltunk JC-vel. A kulcskártyám nem nyitotta az ajtót, és
amikor megkérdeztem a recepcióst, kiderült, hogy a szobát
többé nem tartották fenn JC Bruzzónak.
Csak ekkor döbbentem rá, hogy JC tényleg elment.
– Csodásan – felelte Norma. – Köszönjük.
Sejtettem, hogy Norma is meg akarta kérdezni, hogyan telt
Hudson vakációja. Mivel azonban a bájcsevej nem volt az
erősségem, Normába fojtottam a szót.
– Tényleg nagyra értékelem ezt a lehetőséget. Norma azt
mondta, hogy korábban már átfaxolta az önéletrajzomat,
ezért nem hoztam magammal. Boldogan mesélek bármiről,
amire kíváncsi vagy a jelenlegi feladataimat illetően, vagy a
végzettségemről, vagy az ötleteimről a Sky Launch kapcsán.
Szerintem rengeteg lehetőség rejlik abban a klubban, és úgy
vélem, a segítségemmel a legmenőbb hely lehet New
Yorkban.
Hudson hátradőlt.
– Megkaptam az önéletrajzot. Csak átfutottam, de majd
átküldöm Alayna Withersnek. Norma bizonyára
elmagyarázta, hogy Alayna milyen munkaerőt keres.
– Igen. Személy szerint Alayna az, aki menedzsert keres? –
Norma nem sok részletet árult el. Csak azt mondta, hogy az
állás nekem való, és kettőre legyek itt.
– A klub az enyém, de Alayna az igazgató. Nekem nem sok
beleszólásom van a klubvezetésbe. Bármiben szívesen
segítek, de nem én döntöm el, hogy ki kapja az állást.
Megkért, hogy keressek valakit, aki be tud segíteni a
klubvezetésben, és azt hiszem, hogy az alapján, amit az
Eighty-Eighth klubról és a végzettségedről tudok, tökéletes
leszel.
Sípolás hallatszott, mintha valaki üzenetet kapott volna.
– Elnézést – szólt Hudson, és elővette a telefonját a fiókból.
Ahogy megnézte az üzenetet, Norma odahajolt hozzám, és
a fülembe súgta:
– Ez Alayna csengőhangja.
– Ó! – Már ebből a kevésből is tudtam, hogy a pasas
odavolt a barátnőjéért. Csodálattal és tisztelettel beszélt róla.
Nyilván nem válaszolt bárkinek azonnal SMS-ben. Ennek a
nőnek viszont…
Egy pillanatra engedtem a féltékenységnek. Amíg eszembe
nem jutott, hogy nekem is lehetne valakim, aki szeret és
csodálja minden cselekedetemet. De én nemet mondtam neki.
– Alayna éppen fölfelé tart – mondta Hudson, és
visszarakta a telefonját a fiókba. – Pár percen belül
megismerkedhetsz vele.
– Tökéletes időzítés. – Norma mosolyt erőltetett az arcára.
Úgy tűnt, nem kedveli Alaynát. Vagy legalábbis Alayna
gondolatát. Igaz, hogy a nővérem boldog volt Boyd mellett,
de túl sokáig táplált viszonzatlan szerelmet Hudson iránt
ahhoz, hogy egykönnyen elfogadja, hogy más nő van az
életében.
Ettől a felismeréstől különös módon közelebb éreztem
magam hozzá, mint valaha.
– Hudson? – Norma hihetetlen gyengédséggel mondta ki a
nevét. – Amíg Alaynára várunk, meg kell kérdeznem valamit.
Ha a húgomnak adod… – elharapta a mondatot. – Úgy értem,
ha Alayna a húgomnak adja az állást, szeretnék
megbizonyosodni arról, hogy a Sky Launch megtesz bizonyos
biztonsági óvintézkedéseket.
– Norma! – Az ajkamba haraptam, mielőtt kiszaladt volna
valami testvéri és illetlen dolog a számon. A főnökéhez
fordultam. – Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen
biztonságos a klub.
– Örömmel fogod hallani, hogy a klub a legmodernebb
biztonsági rendszerrel van felszerelve. – Hudson Norma
szemébe nézett. – Abban a klubban van az, ami a legdrágább
számomra. Hidd el, biztonságos hely.
– Köszönöm, hogy megérted, Hudson.
Bosszantó volt, hogy úgy beszéltek rólam, mint valami
gyenge teremtésről, aki védelemre szorult. Annyira azért nem
volt durva a helyzet.
– Nem mintha veszélyben lennék, vagy ilyesmi. Nem
szeretném, ha úgy tűnne, hogy ebből a szempontból
problémát fogok jelenteni. Csak az apám…
 Hudson fölemelte a kezét, és belém fojtotta a szót.
– Norma azt mondta, hogy szeretnétek magánügyként
kezelni az indokot. Ha Alaynával sem szeretnéd megosztani
az okot, akkor nekem sem kell tudnom róla. Ha nem muszáj,
inkább nem titkolózom előtte.
A nővérem és a főnöke ismét összenézett. Nyilvánvalóan
voltak közös titkaik. Valószínűleg üzleti jellegűek. Nem
csoda, hogy Norma annyira belebolondult – összekötötte őket
a munka, amit mindketten imádtak. Eltűnődtem, vajon
felfogta-e bármelyikük is, milyen szoros volt köztük ez a
kötelék.
– Úgy hallom, megérkezett a lift. – Hudson fölállt az
íróasztaltól, és odalépett az iroda ajtajához. Amint kinyitotta,
belépett egy nő. Hudson végigsimította az arcát. –
Megkaptam az üzenetedet. Mi a baj? Megsérültél?
– Nem, nem sérültem meg. – A nő reszketett. Meg volt
rémülve. Mérföldekről kiszagoltam az ilyen félelmet. Ismerős
volt.
Egyből közelebb éreztem magamhoz. Még ha Norma nem
is kedvelte, én igen. Amíg a nő másra figyelt, alaposan
végigmértem. Nagyon vonzó volt – vékony, barna hajú, jól
öltözött.
– Mi a baj, Alayna? – Hudson olyan odaadóan és aggódva
nézett rá… Megérintett bennem valamit. Belesajdult a
szívem. Egy kicsit keserű lettem.
Elfordultam.
– Mutatnom kell neked valamit. Lehetne… – Alayna
elhallgatott, amikor Norma fölállt.
– Ó! Sajnálom. – Alayna összeszedte magát, leplezve a
korábbi érzelmeit. – Nem tudtam, hogy nem vagy egyedül.
 – Alayna, emlékszel Normára? – szólt Hudson.
– Igen, persze. Norma Anders. Már találkoztunk a
botanikus kert rendezvényén. – Feszült volt a hangja. Nem
csoda, a nővérem akkor nem volt valami kedves hozzá.
– Valóban. Örülök, hogy újra látlak, Alayna – mondta
Norma udvariasan, majd Hudsonra pillantott. – Kimehetünk,
ha négyszemközt beszélnétek.
– Nem, nem! Elnézést, hogy rátok törtem. Nem akartam
félbeszakítani semmit. – Alayna láthatóan zavarba jött.
– Valójában, Alayna, tökéletes az időzítés – Hudson felém
biccentett, ahogy fölálltam. – Ő itt Norma húga, Gwen. Az
Eighthy-Eighth Floor egyik menedzsere.
– Ó. – Alayna arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Aztán
felcsillant a szeme. – Ó! – Odalépett hozzám, és kezet
nyújtott. – Alayna Withers.
Rámosolyogtam, őszintén.
– Örülök, hogy megismerhetlek. – Alayna úgy mért végig,
ahogy olyasvalakit szokás, akivel talán együtt fogunk
dolgozni. Ahogy az imént én mértem végig őt.
És ekkor elképzeltem, milyen lenne egy másik nővel
dolgozni. Együtt vezetni egy klubot. Megbeszélni az
ötleteinket, felvirágoztatni az üzletet. Sőt, összebarátkozni.
Annyira lefoglalt az álláskeresés, hogy bele sem gondoltam,
miféle lehetőségek várhatnak rám egy új helyen. Izgalmas
volt.
– Alayna jelenleg a Sky Launch promóciós menedzsere, de
mint mondtam, a jelenlegi menedzser távozása után ő lesz az
ügyvezető igazgató. – Hudson valójában úgy beszélt róla,
mintha máris ügyvezető lenne. Sejtettem, hogy Alaynát
akarta kiengesztelni azzal, hogy promóciós menedzsernek
nevezte. Látta a benne rejlő lehetőségeket.
Ettől úgy éreztem, én is látom.
– Hudson azt mondta, hogy operatív menedzsert keresel.
Alayna bólintott.
– Érdekel az állás?
– Nagyon is.
Megbeszéltük, hogy másnap este bemegyek a Sky
Launchba egy állásinterjúra. Alaynát aggasztotta az
időbeosztásom az Eighty-Eighthben, de megnyugtatásul azt
mondtam neki, hogy szabadnapom van. Nem akartam
elmagyarázni, hogy az apám felbukkanása óta nem tudtam
visszamenni a klubba. Ezért nem ellenkeztem, amikor Norma
felvetette ezt az állást – a puszta gondolattól, hogy vissza kell
mennem a régi munkahelyemre, olyan zavarba ejtő félelem
tört rám, amit gyerekkorom óta nem éreztem.
Amilyen riadtnak tűnt Alayna, amikor megérkezett,
megfordult a fejemben, hogy talán megértené a félelmeimet.
Talán elmondom neki. Egyszer.
Hudson kikísért bennünket a váróba, ahol Norma áradozva
megköszönte neki. Én már korábban megköszöntem a
lehetőséget – azt hittem, ennyi elég, különösen, mivel nem
neki kell megköszönnöm az állást, ha megkapom, hanem
Alaynának.
Miután Hudson becsukta mögöttünk az iroda ajtaját,
Norma hozzám fordult, és szemmel láthatóan
megkönnyebbült.
– Ez jól ment! Meglepően jól viselkedtél. Le vagyok
nyűgözve.
Fájt a megjegyzése.
– Alayna hamarosan úgyis megtudja, milyen kőszívű picsa
vagyok. – Elindultam a lift felé, majd visszafordultam
Normához. – Nehéz időszakon megyek most keresztül. Ez
még nem jelenti azt, hogy nem vagyok profi.
– Leereszkedő voltam, nem igaz? Ne haragudj. – Norma
most anyáskodó volt, az üzletiessége elpárolgott. Odalépett
hozzám, és megfogta a kezem. – Tudom, milyen nehéz ez.
Biztos, hogy ezt akarod? Felfogadhatnánk egy testőrt.
Maradhatnál az Eighty-Eighthben.
Megráztam a fejem.
– Tudod, hogy nem mehetek oda vissza.
– Tudom, hogy nem akarsz visszamenni. Szerintem bármit
meg tudsz tenni, amit csak akarsz. – Támogató és erőt adó
megjegyzésnek szánta, és az is volt – gondolatban mégis a
szememet forgattam.
Értékeltem az erőfeszítését. Cserébe megajándékoztam egy
megfigyeléssel a találkozóról.
– Tudod, Alayna nagyon féltékeny rád és Hudsonra.
– Ez nevetséges! Hudson soha még csak rám se nézett úgy.
Hála az égnek, hogy ez már nem zavar.
Engem azonban nem tudott átverni – örült annak, amit
mondtam.
– Máris lemész? Megvárom veled a liftet – ajánlotta.
Amíg a lifthez mentünk, beletúrtam a hajamba. Előző nap
levágattam és befestettem, és még nem szoktam meg, hogy
ilyen rövid.
– Nekem tetszik – mutatott Norma a hajamra. – Jól áll
neked ez a szín.
– Gondolod? – Megfogtam egy hajtincset, és a sötétszőke
hajra pillantottam, mely olyan másnak tűnt a természetes,
világosszőke hajszínem után.
 – Igen. – Norma hívta a liftet. – Egyébként miért festetted
be? Hogy elrejtőzz apa elől?
– Á! Változásra vágytam. Nem ezt csinálják a lányok
szakítás után? Új frizurát?
– Nem szakítottatok. Vissza fog jönni.
Mindent elmondtam Normának JC-ről, kivéve a nevét és
azt, hogy miért ment el a városból. Azt sem mondtam el neki,
hogy ha összeházasodtunk volna, határozatlan időre
eltűntem volna szem elől. A teljes sztori hiányában ezt
képtelenség lett volna elmagyarázni, és különben sem
akartam, hogy megtudja, hogy majdnem szó nélkül
elhagytam őt.
Norma meghallgatott. Bólintott. Először nagyon
felbosszantotta Tamara, szinte dühösebb volt, mint én, de
végül lecsillapodott, és azt mondta, megérti, ha az emberek
megtört szívvel őrültségeket csinálnak. Talán meg is bocsátott
JC-nek, nem tudom, de sejtettem, hogy csak fel akart vidítani
ezzel az optimista megjegyzésével JC-ről és a
kapcsolatunkról, és nem ez volt az őszinte véleménye a
férfiról, akit szerettem.
Bármi volt is vele a célja, szerettem volna hinni neki.
Szerettem volna hinni abban, hogy JC visszatér hozzám.
Csakhogy hatalmas akadály állt az útjában, amire csak most
döbbentem rá. Ez volt az egyetlen hátulütője az Alayna
Withers által felkínált állásnak. Ez volt az egyetlen ok, amiért
haragudtam magamra, hogy nem vagyok képes visszamenni
a régi munkahelyemre.
– Mi az? – kérdezte Norma, a vívódásom láttán. – Szerinted
nem jön vissza?
– Nem erről van szó. De, szerintem is visszajön. Csak hát…
Először is, fogalmam sincs, mikor jön vissza. És azt mondta,
hogy ne várjak rá, de ezt figyelmen kívül hagyom. Csakhogy
már nem ott fogok dolgozni, ahol ő keresne. Nem tudja a
teljes nevemet, se a telefonszámomat. Hogy fog megtalálni?
– Hm. – Norma egy pillanatra eltöprengett. – Nekem
nagyon leleményesnek tűnik ez a JC. Én nem aggódnék
emiatt.
Abbahagytam az ajkam harapdálását, és úgy döntöttem,
nem számít, hogy Normának igaza van-e. A tépelődés
semmin se változtat, és az aggodalom, hogy nem leszek ott,
amikor JC visszatér, nem volt elég ahhoz, hogy egy olyan
helyen maradjak, ahol rosszul éreztem magam. Különösen,
amikor egy sokkal jobb lehetőség várt rám a Sky Launchban.
És JC tényleg leleményes volt. Igaz, hogy sok mindent nem
tudtam róla, de ezt igen. Bármire képes volt. El tudta
kötelezni magát egy feladat mellett. Végig tudta csinálni, amit
akart.
Ha valóban annyira szeretett, mint állította, bármit meg fog
tenni, hogy megtaláljon.
 Köszönetnyilvánítás

Ó, de jó! Elérkeztünk ehhez a részhez is. Egyszerre félek tőle,

és már alig várom. Olyan sok embernek szeretném kifejezni a
hálámat, de mindig alkalmatlannak érzem magam. És
valószínűleg kifelejtek valakit, aztán pokoli szarul fogom
érezni magam miatta. Talán ebben a könyvben mindenkinek
sikerül megköszönnöm.
Elég az időhúzásból. Vágjunk bele!
Tomnak, akitől több szabadságot kaptam, mint hinné.
Köszönöm, hogy a férjem vagy, a gondnokom, a
kutatóasszisztensem, a grafikusom, a gyerekeim apja, a
szeretőm, a barátom.
A lányaimnak, akik egy nap majd rájönnek, hogy mit írogat
anyu, és mégis büszkék lesznek rá. (Ha pedig nem, akkor
legalább tegyetek úgy, mintha.) Köszönöm, hogy türelemmel
viselitek a szülői nevelést, és szeretném, ha tudnátok, hogy
jobban szeretlek benneteket, mint amennyi szó van a
könyveimben.
Édesanyámnak, aki talán nem is olvassa ezeket. Csak
miattad vagyok az, aki vagyok. Köszönöm a szabadságot,
amit adtál, hogy élhessem az életemet. A legjobb életet
biztosítottad nekem.
Bethany Hagennek, legkedvesebb szerkesztőmnek,
könyvtündéremnek, és legjobb barátomnak, akit az
internettől kaptam. És ezen a ponton érzem elégtelennek a
szavaimat. Olyan nehéz volt ez a könyv a végén. Ha neked
nem is, nekem mindenképpen. Kimondhatatlanul hálás
vagyok a kitartásodért. Mellettem álltál, amikor minden okod
megvolt rá, hogy kiszállj ebből a projektből. El sem tudod
képzelni, milyen sokat jelent ez nekem. Megpróbállak
kárpótolni hosszas beszélgetésekkel tengerpartokról és
mocsarakról, Fassyről és papokról, tarot-ról és Mozartról,
anális szexről, gumicukorról és Scotchról.
És úgy tűnik, most én vagyok az, aki pityereg. Hát, ez új.
Rebecca Friedmannek, mert olyan ember, akivel szeretek
együtt dolgozni, beszélgetni, terveket szövögetni, és
alkudozni. Ruccanjunk át Olaszországba, és töltsünk el ott
néhány hetet, jó? Lefogadom, hogy egész idő alatt a
munkáról beszélgetnénk.
Shanyn Daynek, amiért elviselt engem és mindent
megcsinált, amivel én utálok foglalkozni, miközben úgy tett,
mintha rendes ember lennék, holott olyankor is látott engem,
amikor nem vagyok az. Meg azt a sok munkadolgot, amit
csinálsz – reklám, asszisztálás. Az is mind nagyon jó.
Kayti McGeenek, amiért a munkafeleségem. Olyan szinten
vagy erős és bölcs, szellemes és kreatív, hogy eldobom az
agyam. Mindig számíthatok rád, ha friss adag szarkazmusra
és figyelmes hallgatóságra van szükségem. Ha még kicsit
rámenősebb lennél, tökéletes lennél.
A világ legjobb együttesének, a NAturals tagjainak –
Gennifer Albinnek, Sierra Simone-nak, Melanie Harlow-nak,
Kayti McGeenek és Tamara Matayának. Hölgyek, ti vagytok
az én menedékem. Köszönöm, hogy befogadtatok magatok
közé.
 Eileen Rothschildnek, amiért elég rugalmas ahhoz, hogy
írni tudjak. Mindenről. És amiért klassz csaj és elintézi a
szerződéseimet, a marketinget és minden mást.
Kimberly Browernek a hangoskönyvért (és amiért az
olvasóm), és Flavia Viottinak a külföldi megállapodásokért,
amiket meg fogsz kötni nekem és amiket már megkötöttél.
Lauren Blakelynek és CD Reissnek az ötleteitekért és a
barátságotokért a világuralomra törekvésünkben. Mindketten
aranyat kakiltok. Szerencsés vagyok, hogy legalább
beleszagolhatok.
Cait Petersennek a formázásért, és mert szemrebbenés
nélkül betartja az előírásokat a terjesztők felé. Kari Marchnak
a legszebb kedvcsinálókért – és a váratlan csavarért! Jenna
Tylernek a mindent látó szeméért – hibátlannak állítasz be.
Josh Taylornak a kéretlen, de nagyon hasznos jogi
tanácsaiért. A második könyvben majd megpróbállak
kevésbé idegesíteni.
Latty Caporussónak, Roxie Madarnak és Melanie Cesának
a korai visszajelzésekért. A megjegyzéseitek
felbecsülhetetlenek, és nagyon hálás vagyok értük. Angela
McLainnek, amiért elsőként olvasta el a végső verziót. Tudtad
ezt? Meglepetés!
Brandie Zuckermannak, aki nevet adott Gwennek, és
akinek elfelejtettem megköszönni. Olyan rég volt már, hogy
azóta neked is új neved lett. Remélem, olyan szép lesz az
életed, amilyennek a Facebookon tűnik.
A csoportoknak, amelyekbe bekerültem – a nőknek, akik
bent tartanak a Rendben (tudjátok, kik vagytok), a nőknek,
akik elküldenek a picsába (tudjátok, kik vagytok), és a
nőknek, akik hozzám hasonlóan otthonról írnak, és
rajonganak Hiddlesért és a dinópornóért (tudjátok, kik
vagytok). Amikor azt mondom, hogy „bekerültem”, nemcsak
úgy értem, hogy véletlenül találtam magam köztetek, hanem
úgy, hogy a ti köreitekben találtam rá az igazi énemre.
Csodálatos emberek vagytok, és szerencsés vagyok, hogy
ismerhetlek benneteket.
A fantasztikus könyvipari barátoknak, akiket menet
közben szereztem (itt fogok kifelejteni embereket): Kristen
Probynak, Emma Hartnak, Trish Mintnek, Amy McAvoynak,
Jesey Newmannek, Claire Contrerasnak, Kristy Brombergnek,
M. Pierce-nek, Kyla Linde-nek, Lisa Ottónak, Pepper
Wintersnek, Rachel Brookesnak, Melody Grace-nek, és még
sok más embernek, akiket képtelenség mind felsorolni.
Izgalmas érzés olyan területen dolgozni, ahol olyan sok
embert csodálok. Miattatok érdemes mindennap ingáznom az
ágy és az íróasztal között.
Köszönöm a bloggereknek, akik támogatnak és ajánlanak,
és a történeteimnek és nekem szentelik az idejüket és
Facebook/Twitter hírcsatornájukat.
Köszönöm a Free Me Street Teamnek és az Obsessed with the
Paige lányoknak, a Hudson és a Fixed-trilógia rajongóinak.
Sokkal gyakrabban lopózom be a csoportotokba, mint
hinnétek. Köszönöm a rajongásotokat, még akkor is, ha nem
vagyok ott.
Köszönöm az OLVASÓKNAK! Mindenkinek, aki az én
könyvemet választotta, noha olyan sok más könyv közül
választhatott – az adósotok vagyok az időtökért és a
vásárlásért vagy kölcsönzésért, és az ajánlásaitokért.
Megváltoztattátok az életemet. Mindennap meghatódom
miattatok. MINDENNAP. A szívem legmélyéből köszönöm
nektek.
Mindenekfölött pedig Istennek, akitől a legvégső
szabadságot kaptam. Áhítattal töltenek el a nekem szánt
terveid, és örökké hálás vagyok értük. Köszönöm, hogy
felismerted a csodálatos lelkemet a sebek alatt.
 A szerzőről

Laurelin Paige, a Fixed-sorozat szerzője, a The New York Times,

a Wall Street Journal és az USA Today bestseller-írónője. Imádja
a tüzes románcokat és a csókolózós jeleneteket, amely
tulajdonságával rendre zavarba hozza három lányát. A férje
azonban nem szokott panaszkodni. Ha éppen nem szexi
történeteket ír vagy olvas, valószínűleg énekel, a Trónok harcát
vagy a The Walking Deadet nézi, esetleg Michael
Fassbenderről álmodozik. Büszke tagja a Mensa nemzetközi
egyesületnek, noha nem sok mindent csinál az egyesületben,
csak az életrajzában szokta megemlíteni.
 www.libri-kiado.hu
www.nyugatiter.hu

Forgalmazza:
eKönyv Magyarorszag Kft.

Felhasznált betűtípusok:
Droid Serif – Apache License 2.0
Barlow – SIL. Open Font License
 Tartalom
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Epilógus
Köszönetnyilvánítás
A szerzőről