Anda di halaman 1dari 396

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Laurelin Paige: Find Me – Book 2 in The Found Duet, A


Fixed Trilogy Spinoff Series
Paige Press, New Y ork, 2015

A könyv kitalált történet.


A benne szereplő nevek, személyek, helyszínek és
események a szerző képzeletének termékei.
Bármilyen hasonlóság valós
eseményekkel,helyszínekkel, élő és halott személyekkel
kizárólag a véletlen műve lehet.

A könyv durva szavakat és szexuális jeleneteket


tartalmaz, ezért felnőtt olvasóknak ajánlott.

Copyright © Laurelin Paige, 2015


Published by arrangement with Bookcase Literary
Agency and RF Literary Agency
Hungarian translation © Horváth M. Zsanett, 2019
Magyar kiadás © Libri Könyvkiadó, Budapest, 2019
Borítóterv © Ilona Gostyńska-Rymkiewicz

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője


Szerkesztette Dövényi Ibolya
A szöveget gondozta Ligeti Szilvia
Műszaki szerkesztő Kállai Dávid
A borítót az eredeti felhasználásával tervezte Oláh
Gábor
Elektronikus könyv Ambrose Montanus

ISBN 978 963 433 491 0

Az elektronikus verziót készítette


eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Első fejezet

– A mai teszt eredménye is negatív – közölte Laynie köszönés


nélkül, amikor beléptem az irodába. – Sose leszek terhes, Gwen.
A kanapéra hajítottam a retikülömet, és a nyelvembe
haraptam, mielőtt válaszoltam, nehogy elnevessem magam.
– Ugye csak viccelsz?
– Nem. Egy rusnya nagy mínuszjelet kaptam. Ami negatívat
jelent. Nincs terhesség. Nincs baba. Terméketlen vagyok. Semmi
sem nő ebből a földből.
Nem bírtam tovább – felnevettem.
– Még csak két hónapja próbálkozol! Ennyi idő még arra sem
elég, hogy kitisztuljon a szervezetedből a fogamzásgátló, nem?
Egyáltalán mikor kellett volna megjönnie a menstruációdnak?
Alayna – Laynie – áprilisban ment hozzá Hudson Pierce-hez,
az ország egyik leggazdagabb harminc alatti férfijához és a Sky
Launch tulajához, ahol menedzserekként dolgoztunk együtt.
Amíg jegyben jártak, egyetlen szót sem hallottam arról, hogy
Laynie gyereket akarna, mire azonban hazajött a nászútról, már
csak a családtervezésre tudott gondolni. Laynie gyakorlatilag a
főnököm volt, akinek az volt a legjobb tulajdonsága, hogy addig
összpontosított egy projektre, amíg véghez nem vitte. Más szóval:
egy kicsit megszállott volt.
Ha munkáról van szó, ez nagyszerű képesség. Laynie mindig
mindenre gondolt, egyetlen részlet fölött sem siklott el a figyelme.
Túlhajszolta az agyát, és bár imádott az üzletről beszélni,
szenvedélyének és kreatív ötleteinek köszönhetően sosem tűnt
unalmasnak a téma.
Az igazat megvallva, rám fért egy ilyen megszállott üzlettárs.
A családomon és Laynie barátságán kívül csak a munkával
tudtam eltölteni az időmet. Lényegében ez volt az életem. Mivel
Laynie-nek és a másik két, számomra fontos embernek – a
nővéremnek, Normának és az öcsémnek, Bennek – már volt
párja, rengeteg időt töltöttem munkával, ami a magányon
határozottan segített.
Most viszont Laynie a teherbe eséssel volt elfoglalva.
Én semmit sem tudtam a kisbabákról. Sem a terhességről.
Sem a házasságról. Sem az olyan mély szerelemről és odaadásról
egy másik ember iránt, hogy közös gyereket akarjak vele. És
Laynie még teherbe sem esett. Milyen lesz, ha tényleg bejön a
képbe egy másik emberi lény is, akiért rajonghat?
– Még nem jött meg – mondta Laynie, miközben odaléptem
az íróasztalomhoz, mely az övére merőlegesen állt. – Ezért még
nehezebb kitalálni, hogy mikor végezzem a tesztet. De két héttel
ezelőtt a peteérés összes tünetét megtapasztaltam: a magasabb
testhőmérsékletet, a változást a hüvelyi váladékban és a méhszáj
állapotában. Ami azt jelenti, hogy elvileg ma kellett volna
megjönnie. De mivel nem jött meg, lehetséges, hogy mégis terhes
vagyok, csak még nem mutatja ki a teszt. Ugye?
– Valójában nem tőlem várod a választ, igaz? – Beszéd
közben lehuppantam a székre és bejelentkeztem a
számítógépembe. – Mert mint tudod, semmit sem tudok a
fogamzásról.
– De épp most mondtam el neked mindent, amit tudnod kell
a témáról. Menstruálnom kéne. De nem menstruálok. A teszt
negatív. A kettő ellentmond egymásnak. Terhesnek kellene
lennem, nem?
– Nekem úgy tűnik, hogy már megválaszoltad a saját
kérdésedet. – Sejtettem, hogy ellenkezni készül, ezért gyorsan
hozzátettem: – Hé! Ezzel magadra maradtál. Nem tudok
tanácsot adni vagy véleményt mondani. Ha viszont arról akarsz
beszélni, hogyan válasszuk ki az új séfünket, rengeteg
mondanivalóm van.
Szóra nyitotta a száját, majd becsukta. Amikor ismét
kinyitotta, így szólt:
– Megint rögeszmésen viselkedem, mi?
Felmutattam a hüvelyk- és a mutatóujjamat, másfél centit
jelezve.
– Egy icipicit.
Laynie felnyögött, és koppant a homloka az íróasztalon.
– Ugyan! Ne izgasd magad. Tudom, milyen frusztráló.
Elhatároztad, hogy akarsz valamit, és másra most gondolni sem
tudsz. – Egek, ezt az érzést nagyon is ismertem. De azt is
tudtam, hogy az élet akkor is megy tovább, ha várnunk kell. Még
ha kiszámíthatatlan ideig kell is várnunk.
De Laynie-nek legalább nem egyedül kellett várnia.
Ezt azonban nem mondtam ki, mert féltem, hogy keserűnek
tűnnének a szavaim, márpedig nem Laynie miatt voltam keserű.
– Időbe fog telni. Nem azt mondta az orvos, hogy egy évbe is
beletelhet, amíg újból felpörögnek a nemzőszerveid?
Laynie – még mindig az asztalra hajtott fejjel – fojtott
hangon felmordult, színpadias zokogás kíséretében.
– Nem azt mondom, hogy ilyen sokáig fog tartani. Csak…
légy türelemmel. – Könnyű azt mondani. Ezzel én is tisztában
voltam. – Addig is, próbálkozzatok. Élvezd ki maximálisan a friss
házas létet.
Hirtelen fölegyenesedett, barna haja leomlott a mozdulattól.
– Ó, hidd el, próbálkozunk. Egyfolytában. – Rám kacsintott,
és a váratlanul vidám hangszín arra utalt, hogy mindjárt
belekezd egy újabb mocskos kis mesébe az igencsak szenvedélyes
szexuális életükről.
Újabban forrón és hevesen feltámadt bennem a féltékenység
a sztorik hallatán, ezt azonban nem voltam hajlandó kimutatni.
Valaha a saját emlékeimet idézték fel élénken – a férfiról, akire
vártam, az együttléteinkről. Szerettem azokat az emlékeket. Volt
mibe csimpaszkodnom. Volt mire várnom.
Most azonban már csak arra emlékeztettek ezek a történetek,
ami hiányzott az életemből.
Mindenesetre biztatóan rámosolyogtam Laynie-re, mert a
sikamlós sztorikat jobban szerettem a babavárós-csalódásos
kesergésnél.
– Kérlek, Laynie! Ne tégy úgy, mintha gyakrabban
csinálnátok, mint mielőtt elkezdtetek próbálkozni. Ti ketten
kielégíthetetlenek vagytok.
Elvigyorodott.
– Hudson az oka. Az örökkévalóságig bírja szuflával. Ma
hajnali öt előtt felvert, és még mindig nem volt felöltözve, amikor
háromnegyed nyolckor csöngetett a sofőrje. A Pierce-
állóképesség… én mondom neked…
– Ne! Ne mondd! Már így is alig bírok a szemébe nézni.
– Csak azt mondom, hogy biztos van valami unokatestvére
vagy valaki más, akivel össze tudnánk hozni. – Rám kacsintott.
Ezúttal én nyögtem fel.
– Könyörgök, ne! – Ami pedig a Pierce família állóképességét
illeti, volt egy olyan érzésem, hogy ez inkább csak Hudson
állóképessége volt. A saját Pierce vezetéknevű szeretőm legalábbis
határozottan nem bírta sokáig. Habár lehet, hogy ennek csak a
korkülönbség volt az oka.
Ezt a munkaidőn túli kis elfoglaltságomat viszont nem
akartam megosztani senkivel, főleg nem a kollégámmal.
Zavarba ejtő és helytelen volt – túl sok szempontból is, és nem
csak a korkülönbség miatt. Laynie-vel már voltunk olyan jó
barátságban, hogy bizonyára nem ítélkezett volna, de akkor is.
Bűntudatom volt. Ahogy kellett is. Megérdemeltem a
nyomorúságos érzéseket, a szégyentől az undoron át a
megbánásig.
Laynie erre azt mondta volna, hogy nevetséges vagyok.
Korábban már megjegyezte, hogy nem várhatok egész életemben
valakire, aki szó nélkül felszívódott. És talán mélyen legbelül
egyet is értettem vele. Talán ezért hagytam, hogy a másik Pierce
beférkőzzön az életembe. Az ágyamba.
A szívembe azonban nem eresztettem be, mert nem
számított, hogy mennyi idő telt el, azt már odaadtam másnak.
– Hát jó. Nem hozlak össze Hudson rokonaival. De csak egy
szavadba kerül, és összehozlak valakivel. Csak szólj, ha
felkészültél.
Az alsó ajkamba harapva hümmögtem valamit, mintha
borzasztóan el lennék foglalva valamivel a képernyőmön.
Szerencsére Laynie nem látott rá onnan, ahol ült, különben azt is
látta volna, hogy csak az asztalt bámulom. Nem feltétlenül azért,
mert nem akartam megvitatni a témát. Csak nem tudtam, mi
mást mondhatnék még neki. A „Ne fáraszd magad, reménytelen
vagyok” csak arra késztetné, hogy tovább győzködjön. És nem
vágytam a győzködésre. Mert ami engem illet, sosem leszek
felkészülve.
– Szóval, bármikor.
Még néhány másodpercig magamon éreztem a tekintetét,
majd kopogni kezdtek a körmei a billentyűzeten. Tényleg
figyelmes volt tőle, hogy megpróbálta. De még mindig nem
tudtam, hogyan bánjak azokkal az emberekkel, akik törődnek
velem, leszámítva Normát és Bent. Az olyan emberekkel, mint
Alayna és Hudson és Boyd – Norma fiúja –, és Eric, az öcsém
vőlegénye. Nem is olyan régen még elzárkóztam mindenki elől,
magamba fordultam, nem voltam hajlandó engedni, se bárki
előtt megnyílni, és néha sután reagáltam a figyelemre. Ami
valószínűleg csacsiság volt. Nem mintha most egy szurkolókórus
vezetője lennék, már ami a közösségi életemet illeti. De
határozottan megváltoztam. És ehhez még hozzá kellett
szoknom.
Szerencsére Alayna nem erőltette a további társalgást. Ami
azt jelentette, hogy ezt megúsztam, és visszafordulhattam a
munkámhoz.
Hosszan kifújtam a levegőt, és megnyitottam a gépemen az
Étterem nevű megosztott mappát. Noha én elsősorban az üzleti
tevékenységért feleltem, Laynie pedig a marketingért és a
humánerőforrásért, a legjobb ötleteinket közösen jegyeztük. Így
bár ő főleg napközben dolgozott, én meg esténként, úgy intéztük,
hogy hetente többször is egybeessen a munkaidőnk, hogy
összedolgozhassunk és egyeztethessünk. Péntek esténként együtt
vezettük a klubot. Laynie-re ilyenkor nem volt szükség – volt
elég képzett menedzserünk minden műszakra anélkül, hogy
Laynie-nek dolgoznia kelljen hétvégén –, de azt mondta,
szüksége van a klub nyüzsgésére. Az igazat megvallva,
meglepett, hogy Hudson hagyja dolgozni, amikor ő nincs bent az
irodában. Hudson legalább annyira szeretett dirigálni, mint
Alayna a rögeszméin pörögni. Valahogy mégis működött a
párosuk. Méghozzá tökéletesen.
Bárhogy is csinálták, hálás voltam a közös műszakokért.
Alayna nemcsak jó barát, hanem fantasztikus üzletasszony is
volt. Évek óta dolgozott a Sky Launchban, de csak akkoriban lett
menedzser, amikor én is. Az első naptól kezdve lenyűgöztek a
tervei a klub kibővítéséről, beleértve a klub legjobb
szolgáltatásának, a táncparkettre néző második emeleti
buborékszobák kihangsúlyozását. Arra koncentráltunk, hogy
még több kisebb partit hozzunk be a klubba, különféle cégekkel
társultunk városszerte, és kiterjedt reklámkampányba kezdtünk
az egyik legjobb New Y ork-i reklámcégen keresztül.
Újabban Laynie azon ötletén dolgoztunk, hogy napközben a
klub étteremként üzemeljen. Abban a klubban, ahol régebben
dolgoztam, az Eighty-Eighth Floorban, hasonló nappali-éjszakai
modell működött, és ezt próbáltuk meghonosítani a Sky
Launchban is. Jelenleg éppen séfet kerestünk.
– Mondd, véglegesítetted a holnapi találkozót Fuschia
McDonough-val? – kérdeztem, miközben a teendők listáját
böngésztem. Hónapok óta minden csütörtökön együtt
vacsoráztunk Alaynával a lakásban, ahol Hudsonnal éltek.
Ilyenkor volt alkalmunk együtt lógni a munkahelyen kívül, noha
az elmúlt két hétben egy kis munkával fűszereztük a rutint:
elhívtuk a döntős séfeket, hogy főzzenek nekünk, és tesztelhessük
a munkájukat.
A rendszeres találkozók megerősítették a barátságunkat.
Néha csatlakozott hozzánk Norma, a nővérem, olykor-olykor
Ben és Eric is. Egyfajta családdá kovácsolódtunk össze – olyanok
voltunk, mint a megtört lelkek foltvarrott takarója. Legalább
annyira vártam ezeket az estéket, mint amennyire rettegtem az
őket megelőző szerda esték magányosságától.
– Aha. Aztán jövő hétre lebeszéltem Jordan Chase-szel.
Utána muszáj lesz meghoznunk a döntést.
Összevonta a szemöldökét, és imádkoztam, hogy ne azzal
folytassa, amitől rettegtem.
– Jordan Chase – ismételte. – Lehet, hogy ennek a rövidítése
a JC.
Helyben vagyunk.
JC.
– JC nem szakács – szögeztem le.
– Biztos?
– Igen, biztos. – A C pedig valószínűleg a második keresztnév
rövidítése, nem a vezetéknévé. JC kevés dolgot árult el magáról,
a vezetéknevét azonban igen: Bruzzo. Ezt az információt viszont
megtartottam magomnak, minden mással együtt, amit az utolsó
találkozásunkkor mondott nekem.
– Attól még lehet, hogy Jordannek hívják.
A jó öreg Laynie. Már megint rápörgött valamire. – Ez
tetszik. Kellemes a hangzása.
Ha lett volna erőm, hagyom fecsegni és nem reagálok.
De ha JC-ről volt szó, elhagyott az erőm, és ezt Alayna is
tudta.
Felé fordítottam a székem, és komoran rábámultam.
Ő azonban a semmibe bámult, elkerülte a pillantásomat.
– Gwen és Jordan. Jordan és Gwen. Ez tetszik. Nagyon jól
hangzik. – Végre rám nézett. – Mi van?
– Az egyik pillanatban még össze akarsz hozni valakivel, a
következőben meg JC-t emlegeted. Most akkor azt akarod, hogy
vele legyek, vagy nem?
– Semmit sem akarok. Mármint… azt akarom, hogy boldog
légy. És az alapján, amit erről a fickóról meséltél, szerintem ő
boldoggá tenne téged. Szóval rohadtul azt akarom, hogy jöjjön
végre vissza, bárhová is ment, és tegyen boldoggá.
Én is.
Ma este nem akartam ebbe belemenni. Bólintottam, és azt
reméltem, hogy veszi a lapot, amikor visszafordulok a
képernyőmhöz.
Nem vette.
– Ha viszont mégse jönne vissza…
– Akkor szerinted tovább kéne lépnem. Tudom, tudom. –
Annyiszor elmondta már, annyiféleképpen, hogy úgy éreztem,
megértettem az álláspontját.
Mégis meglepett, amikor azt mondta:
– Nem tudom eldönteni, Gwen. JC fantasztikusnak tűnik.
Valószínűleg tökéletesen illik hozzád. És azok után, amiken
Hudsonnal keresztülmentünk, úgy hiszem, hogy a szerelem
hihetetlen akadályokon képes felülkerekedni.
Kedves gondolat. Én is hinni szerettem volna benne.
– A mi egyetlen akadályunk az, hogy ő nincs itt – mutattam
rá. Persze ezenkívül van még az is, hogy feleségül vett valaki
mást Vegasban, amikor túl részeg volt ahhoz, hogy tudja, mit
csinál. Ezt sem árultam el Alaynának.
– Pontosan. Itt kellene lennie. De nincs itt. Ezért muszáj
eldöntened, hogy meddig akarsz várni rá. Mennyi időt érdemes
az életedből arra pazarolnod, hogy vársz a felbukkanására? Mi
lesz, ha sose jön vissza?
Én is ezt kérdeztem magamtól mindennap.
A válasz az volt, hogy kétségbeesnék. Kétségbe voltam esve.
Miatta megnyíltam, elengedtem magam, és boldogabb voltam,
mint életemben valaha. De a szívem – az a részem, ami hitt a
szerelemben és a boldog befejezésben, a csókokban és a
románcban –, az elveszett.
Az igazat megvallva, nem voltam biztos benne, hogy valaha
is igazán rátaláltam énem ezen részére. Egy pillanatra valóban
feltűnt a szemem előtt. Láttam magamban valamit, ami azt
jelentette, hogy létezett egy ilyen oldalam. De azt is biztosan
tudtam, hogy sose találom meg igazán nélküle. JC nélkül.
Alaynának azonban igaza volt. Meddig várhatok még, mielőtt
legalább úgy tennék, mintha továbblépnék?
– Nem tudom – feleltem nyers őszinteséggel.
Laynie egy pillanatig hallgatott, szinte hallottam a
fogaskerekek kattogását a fejében.
– Megértelek – mondta végül –, tényleg. Rengeteg időt
fecséreltem a tiéteknél sokkal kilátástalanabb kapcsolatokra, és a
randizás beszüntetésénél sokkal egészségtelenebb védekezési
mechanizmusokra. De Lauren, a kedvenc terapeutám mindig azt
mondta, előfordul, hogy egyszerűen nem érdekel minket többé
az, amit annyira hajkurászunk. Csak már megszokássá vált.
Vajon ez lenne JC? Puszta megszokás?
Nem akartam így gondolni rá. De ha tanultam tőle valamit,
az az volt, hogy a múltba merengés nem élet.
Én sose voltam szenvedélybeteg, most mégis kezdtem
kapiskálni, hogy mit érezhetett Alayna, amikor szembe kellett
néznie a férfiak iránti megszállottságával. Milyen nehéz lehetett
végül „leszokni”. Ezért nem tudta az apám soha letenni a
piásüveget, és ezért fordult végül a heroinhoz – mert ennyire
nehéz leszokni arról, ami éltet minket.
Ugyanígy szinte képtelenség volt arra gondolnom, hogy
leszokjak JC-ről, hiába csak az emléke maradt nekem.
És ezzel a felismeréssel arra is rádöbbentem, hogy pontosan
ezt kell tennem: le kell szoknom róla. Mert nem akartam úgy
végezni, mint az apám.
Laynie-nek igaza volt. Be kell lépnem az Anonim JC-függők
csoportjába. Ki kell szállnom. Tétován megkérdeztem:
– Mit mondana ez a te dr. Laurened, hogyan hagyjak fel
vele?
– Nos… – Alayna is tétován válaszolt, nagyon is tisztában
volt azzal, milyen nehéz volt egyáltalán a „leszokás” gondolatáig
eljutnom. – Azt javasolná, hogy tűzz ki egy időpontot. Egy
időpontot, amikor felhagysz a várakozással, vagy mint én, a
megszállott gondolatokkal, és amikor eljön a kitűzött nap, lépj ki.
Mint egy munkahelyről. Nyújtsd be még ma a felmondásodat, és
ne feledd, hogy mennyi időd maradt, mielőtt továbbléphetsz.
– Szóval csak válasszak ki egy időpontot, amikortól túl leszek
JC-n? Ez eléggé le van egyszerűsítve, nem?
– De igen. És működik. – Egy pillanatra elgondolkodott,
majd kijavította magát. – Vagy legalábbis segít. Semmi sem
működik igazán, csak az, ha nem adod fel.
Lebiggyesztettem az ajkam, és elgondolkoztam azon, amit
mondott. Ezt a logikát könnyedén alkalmazhatnám arra is, hogy
miért ne mondjak le JC-ről. Ha valóban hiszek abban, hogy
együtt lehetünk, akkor nem kéne feladnom.
De már csaknem egy év telt el azóta, hogy elhagyott.
Majdnem tizenkét hónapja mondta nekem azt, hogy egy
gyilkosság koronatanúja. Hogy a tárgyalásig tanúvédelem alatt
áll. Nem tudhattam, mikor fog véget érni a per, és ha véget ér,
neki kell rám találnia. Ami nem lesz könnyű, mivel teljes
mértékben hátat fordítottam a régi életemnek, ugyanis nekem is
szükségem volt védelemre. Engem az apám fenyegetett.
Hittem abban, hogy JC rám tud találni. De vajon keresni fog
egyáltalán? Igen, még mindig éreztem valamit iránta, de ha
jobban belegondoltam a dologba, ez nevetséges volt. Mert az
eltűnése előtti hét hónapban, amíg a „kapcsolatunk” tartott,
valójában összesen csak két hetet töltöttünk együtt. Aminek a
kilencvenöt százaléka csak szex volt. Szóval mire is vártam
valójában? Egy férfira, aki… meddig is szeretett engem? Másfél
napig? Meg a jó szexre. A fantasztikusan jó szexre.
Mindez nem elegendő ok arra, hogy ilyen sokáig várjak.
És ha tényleg szeret engem, ahogy mondta, akkor gyanítom,
hogy ő is ugyanezt mondaná.
Csak egy dolgot tehettem.
Lenéztem a billentyűzetemre, ahol az ujjaim szórakozottan
ütögették ugyanezt a két betűt újra meg újra: J és C.
Nem. Nem tudnék örökké így élni.
Az ölembe ejtettem a kezeimet, és hátradőltem.
– Negyedike.
Olyan sokára rukkoltam elő a válasszal, hogy Laynie nem
kapcsolt azonnal.
– Július?
Nagyot nyeltem.
– Aha. A függetlenség napja. Jó napnak tűnik arra, hogy
elengedjünk valakit.
Laynie bólintott. Az arca komor volt, a tekintete együttérző és
reménykedő.
– Tökéletes – mondta. – Ünneplés a javából. Este mind
együtt leszünk Hudson jachtján. Megnézzük a tűzijátékot, és
mindenki azt hiszi majd, hogy patrióta ünnepségre jöttek, és csak
mi ketten fogjuk tudni, hogy valójában neked szól az egész.
Előző évben egyedül néztem a tűzijátékot, és testem minden
porcikája JC-re vágyott. Az idei július negyedike viszont még
ennél is magányosabbnak ígérkezett.
– Tökéletes – mondtam. Arra számítottam, hogy
megkönnyebbülök, de ehelyett fullasztónak éreztem az idei
tervet. Úgy éreztem, mintha valami a bensőmben összehúzódna
és szorítana, alig kaptam levegőt. Mintha a tüdőm megtelt volna
homokkal, és a szívem, mely valaha nyitva állt, elkezdett volna
bezárulni.
Második fejezet

Az első lökés erőteljes, gyors. Hátulról érkezik.


Mély morgás tör fel belőlem, félig nyögés, félig sóhaj. Ez az,
gondolom magamban. Milyen régóta vártam már erre? Sokkal
fantasztikusabb, mint az emlékeimben.
Még mindig rajtunk van a ruha. Túl mohók voltunk. Túl
éhesek. Sikerült letolnom a nadrágomat és a bugyimat, mielőtt
megfordított és a konyhaasztalra döntött. Nem is láttam, amikor
elővette a farkát, de éreztem az erekcióját, ahogy hozzám
nyomult. Éreztem a farka hegyét a nyílásomnál.
Azután ezt. A kegyetlen, mennyei behatolást, mely kettéhasít,
és elválasztja azt az énemet, aki nélküle voltam attól, aki nagyon
is vele van. Itt a helye. Bennem. Vastag és forró és kőkemény.
Erőteljes. Mozdulatlan. Valami, amibe bele akarok kapaszkodni,
és ott akarom tartani egy helyben.
Ám ekkor megmozdul, nem hagy nekem időt, hogy
megszokjam, mielőtt kihúzza magát, majd ismét belém hatol.
Újra meg újra, olyan erővel és sebességgel, mint egy légkalapács.
A sóvárgás a hasamban kinyúlik és elvékonyodik, mint egy
gumiszalag, és annyira megfeszül, hogy tudom, amikor elereszt,
úgy fog átsüvíteni rajtam, mint egy csúzliból kilőtt kavics. A keze
a blúzom alá siklik, és félretolja a melltartómat, kiszabadítja a
melleimet. Azután a tenyerébe veszi őket, és markolászni kezdi
erős ujjaival.
Lenyúlok a lábaim közé, és a csiklómat dörzsölöm. Ilyen
iramban gyorsan el fog élvezni, és vele akarok tartani. Istenem,
ott! Az ujjam a csiklómon, ő pedig pont eléri azt a pontot.
– Ez az? – kérdi. – Jó helyen vagyok?
– Aha – nyögöm. Ismeri a testemet. Kérdeznie sem kell.
A combjaink egymásnak csapódnak, a farmere a bőrömet
dörzsöli. De én élvezem. Tényleg. Éppúgy, mint a kényelmetlen
érzést, amikor az asztal széle a derekamba nyomódik.
– Nagy vagyok, Gwen? Jó érzés?
– Igen, igen! Nagyon jó. – Te mindig jó vagy, JC.
Közeledik az orgazmus. Növelem a nyomást a csiklómon, és
már majdnem… majdnem ott vagyok. Elhomályosodik a
látásom, begörbülnek a lábujjaim, a vádlim megfeszül. Készülök
a kielégülésre, tudván, hogy ő is közel jár. Gyorsnak kell lennem,
ha vele akarok elmenni. Muszáj…
Éles fájdalom nyilallt a mellembe, kirántott az orgazmus felé
tartó versenyből, és váratlanul félbeszakította a képzelgésemet.
– Aú! – kiáltottam fel.
Ugyanebben a pillanatban Chandler elélvezett, és mint
mindig, a kedvenc mondókáját ismételgette orgazmus közben:
– Ó, igen! Igen. Igen. Ó, igen! Igeeeeeeen!
Tizenkilenc éves, emlékeztettem magam. Ha egy kölyökkel
kefélsz, engedned kell az elvárásaidból. Szerencsére Chandler
fecsegésétől nem lehetett hallani a hangomban a csalódottságot a
meg nem élt orgazmus miatt. JC elveszett emléke miatt.
Chandler abbahagyta a dünnyögést, és rám zuhant.
Jesszusom, néha olyan fojtogató tudott lenni! A szó szoros és
átvitt értelmében egyaránt.
– Ööö, felkelhetek? – kérdeztem, amilyen udvariasan csak
tudtam a szexuális kielégületlenség ellenére.
– Ja, ja, persze. Bocs. – Amint Chandler kihúzta magát
belőlem, felvettem a nadrágomat. Megigazítottam a
melltartómat is, mielőtt felé fordultam.
Általában kerülöm vele a szemkontaktust a szexuális
együttléteink alatt és után. Ha közben ránézek, nehéz a helyébe
képzelni JC-t. Ha utána nézek rá, nehéz elkerülni a bűntudatot,
amiért úgy tettem, mintha valaki más lenne.
Istenem, milyen rémes alak vagyok.
Ezúttal véletlenül rápillantottam. Tizenegy évvel voltam
idősebb nála, de olyan gyerekes volt az arca, hogy néha legalább
húsznak éreztem a korkülönbséget. Különösen, amikor az arca
ragyogott a gyors menetek után, minden izma elernyedt, a
mosolya bárgyú volt, és álmatag.
– A fenébe is, de jó volt! Olyan jó volt. – A szex utáni
kommentárja sose változott. – Neked is jó volt?
Nem. Belecsíptél a mellbimbómba, tönkretetted a JC-ről szőtt
ábrándomat, és nem tudtál kielégíteni!
Mégis hazudtam.
– Szuper volt. – Aztán bűntudatom támadt, amiért
mindennek a tetejébe még őszinte sem voltam hozzá.
A „rémes alak” túl enyhe kifejezés rám.
– Szuper volt – ismételtem meg. Elvigyorodott, és lehajolt,
hogy megcsókolja az arcomat, majd a fürdőszobába ment, hogy
kidobja az óvszert és megmosakodjon. Amint becsukta maga
mögött az ajtót, megtöröltem az arcomat a kezemmel. Furcsa
volt, hogy ennyire zavart ez a gesztus. Hagytam, hogy belém
tegye a farkát, de zavar a szája az arcomon? Mi a fene?
Talán elmúlik ez a probléma, ha elérkezik a JC-ről való
leszokás dátuma. Amikor többé nem kívánom azt, hogy bárcsak
vele lennék e helyett a kölyök helyett.
Vagy talán csak tényleg egy némber vagyok.
Felsóhajtottam, és a hűtőhöz léptem egy palack vízért.
Nekidőltem a pultnak és meghúztam az üveget, azt kívánva,
bárcsak valami erősebb lenne benne. De tudtam, hogy a
bűntudatomat az sem tudná elnyomni.
Az volt a legszánalmasabb, hogy azért éreztem bűntudatot,
mert „megcsaltam” JC-t, nem azért, mert szexre használtam
Chandlert. Nem mintha én jobban kihasználtam volna őt, mint ő
engem. Ő kezdte ezt az egészet köztünk. Alayna és Hudson
esküvői próbáján találkoztunk, és rögtön érdeklődni kezdett
irántam. Az esküvői fogadáson pedig egy pillanatra se mozdult el
mellőlem, egyfolytában hajtott rám egy gazdag, pokoli szexi
egyetemista tizenkilenc éves magabiztosságával.
Édes volt. Elbűvölő. Pajkos.
Én meg magányos voltam.
Az esküvőn döbbentem rá először, hogy JC talán sose jön
vissza. Mindenkinek volt valakije, csak nekem nincs. Erre akkor
jöttem rá, amikor a „szingliasztalhoz” ültettek a menyegzőn, de
hogy biztosan átmenjen az üzenet, a felismerés istene egyenesen
a karjaimba irányította Laynie eldobott menyasszonyi csokrát.
Miután a nők tömege eloszlott, még hosszú percekig csak álltam
és szorongattam a csónakorchideákat. Kellemetlen érzés kerített
hatalmába. Hidegség. Szembe kellett néznem a rideg valósággal.
JC kicsalogatott a lelki csigaházamból, hogy aztán összetörje a
szívemet. Akkor már tíz hónapja volt, hogy JC elment. Ha
teherbe estem volna az utolsó szeretkezésünkkor, gondoltam,
most lenne egy kisbabám.
Tíz hónap, ami alatt egyetlen szót sem hallottam felőle.
Aztán felpillantottam. Alig láttam a szemembe tolult
könnyektől, de ott állt ez a helyes kölyök, aki semmi másra nem
vágyott, csak hogy elvihessen a park egyik sötét, rejtett zugába,
és egy időre belém dughassa a farkát. Akkor és ott úgy
döntöttem, hogy két dolgot tehetek: vagy újra olyan fagyos
némber leszek, mint JC előtt, vagy megfogadom a tanácsát, és
megpróbálom jól érezni magam.
Ezért hagytam, hogy Hudson elsőéves kisöccse megdugjon
egy fának döntve.
Mindketten elélveztünk. És egy kicsit jobban éreztem magam.
Elég jól ahhoz, hogy megadjam neki a telefonszámomat. Elég jól
ahhoz, hogy megismételjük.
Őszinte voltam az elejétől fogva. „Nincsenek elvárások. Se
románc. Se elkötelezettség.” Annak idején JC-vel is ugyanebben
állapodtunk meg. De nála szinte azonnal rájöttem, hogy
képtelenség lesz betartani ezt az ígéretet.
Chandler elfogadta a feltételeimet. Senkibe nem akart
komolyabban belebonyolódni, pláne nem egy idősebb nőbe.
Lefeküdt más lányokkal is, a legtöbbjük vele egykorú volt. De
szeretett visszatérni hozzám, mert az igazat megvallva, velem
lehetett dicsekedni. Mindketten jól jártunk a
megállapodásunkkal. Ő kefélhetett egy „dögös nővel, aki már
ismeri a dörgést” – szó szerint idéztem –, nekem meg volt mivel
elütnöm a szabadidőmet.
Eleinte mindig a Sky Launchban találkoztunk. Korán reggel,
az egyetemre menet érkezett, amikor én végeztem a munkával.
Elintéztük a dolgot, megbeszéltük mikor találkozunk újra –
általában néhány nappal később –, és ennyi volt. Csak nemrég
cseréltük le a találkahelyet a lakásomra, miután egyik reggel
Alayna majdnem ránk nyitott.
Noha Chandler semmilyen tekintetben nem helyettesíthette
JC-t, azért jót tett nekem. Megakadályozta, hogy újra magamba
forduljak. És a szex többnyire egész jó volt vele. Amíg
gondoskodtam magamról, többnyire sikerült elélveznem, és a
gyönyör röpke pillanataiban mindig el tudtam felejteni, hogy
mennyire lehangolt vagyok az idő fennmaradó részében.
Jó megállapodás volt. Más körülmények között JC talán még
büszke is lett volna rám.
De az elmúlt hét során valami megváltozott. Valami, amit
nem igazán tudtam a nevén nevezni.
Chandler visszatért a fürdőszobából. Néztem, ahogy felhúzta
a nadrágját. A Pierce család határozottan jó génekkel
rendelkezett – Chandler kifejezetten szexi pasi volt az átható kék
szemével és az éles arccsontjával. Szexisebb volt, mint egy ennyi
idős sráctól elvárná az ember. Amennyire meg tudtam állapítani,
a teste is formás volt. Sose láttam ugyan meztelenül – ez is az
egyik szabályom volt –, de amikor hozzásimultam a hátammal a
mellkasához, éreztem, hogy izmos. Egy nap valaki majd jól jár
vele. A lányok biztos már nagyban próbálják becserkészni.
Most, hogy belegondoltam, egy ideje nem említette a többi
nőt, akikkel kavart, pedig azelőtt elég gyakran szóba hozta őket.
Rásandítottam.
– Jól mennek a dolgok azzal a lánnyal?
Zsebre dugta a kezét, és körülnézett a szobában.
– Pontosabban kell fogalmaznod, mint „az a lány”.
– Amelyikről mondtad, hogy többször is találkoztatok.
Egyszer nála töltötted az éjszakát. Melissa? Vagy Melanie? – Túl
sokan voltak. Igaza szoknyapecér volt a kölyök.
– Melanie már a múlté. Biztos Mollyra gondolsz. – Lerúgta
az egyik cipőt a lábáról, majd a másikat is.
– Akkor Molly… Hé, mit csinálsz?
Vállat vont.
– Csak kényelembe helyezem magam. Amúgy Molly is a
múlté. Túl… követelőző volt.
Már tudtam, mi a probléma.
– Ó, nem. Arról szó sem lehet. Nem helyezheted magad
kényelembe. Erről nem volt szó.
Leült a kanapéra, és feltette a lábát a dohányzóasztalra.
– Ugyan már. Hudson azt mondta, hogy holnapig nincs rám
szüksége az irodában, neked pedig ma szabadnapod van, nem
igaz? Úgyhogy lóghatok itt egy kicsit.
Kényelembe helyezte magát, lankadt az érdeklődése a többi
nő iránt…
Az istenit! Chandler kezdett ragaszkodni hozzám.
Felerősödött bennem a bűntudat. Letettem a vizespalackot, és
odaléptem hozzá.
– Na, azt nem! Itt nem lóghatsz. Nem töltjük együtt a napot.
– Csüggedten emelte rám a szemét, a tekintete szinte a szívemig
hatolt. – Nézd, amint kiteszed innen a lábad, lezuhanyozok és
bezuhanok az ágyba
Mosoly játszott a szája szegletében.
– Akkor én is lezuhanyozok, és együtt alszunk. Vagy nem
alszunk, ha máshoz van kedved. – Rám kacsintott.
– Nem, nincs kedvem. – Fölkaptam a cipőjét, és a kezébe
nyomtam.
– Jól van, jól van. Tudok aludni. Sokáig fenn voltam én is, és
korán van. Összebújhatnánk. – Ellágyultak a vonásai, amitől a
szokottnál is kisfiúsabb lett az arca. – Jólesne.
Haboztam. Belegondoltam, komolyan belegondoltam abba,
amit mondott. Mert tényleg jólesett volna az összebújás. Az alvás
egy másik meleg test mellett. És miért ne kaphatnám ezt meg
Chandlertől? Igaz, hogy jelentős korkülönbség volt köztünk, de
Norma is nyolc évvel idősebb volt a fiújánál, Boydnál, és az ő
kapcsolatuk prímán működött. Igaz, hogy Chandler gyakran
félrekefélt – ezért is követeltem meg, hogy mindig használjunk
óvszert –, de az ilyen korú srácok ezt csinálják. Összességében
egy nagyon rendes fiú volt, jó nevű családból, stabil jövővel. Nem
ez lenne a legjobb módszer arra, hogy leszokjak JC-ről?
Továbblépni valaki mással?
Csak az a baj, hogy ez egy hazugság lenne. Nem éreztem
mást Chandler iránt, csak hálát, amiért kielégített testileg, és
talán szeretetet a jelleme miatt. De az nem szerelem volt. Se vele,
se magammal szemben nem lenne fair, ha úgy tennék, mintha
az lenne. És JC-vel sem lenne fair. Ha tovább akarok lépni, akkor
olyasmi felé kell haladnom, amiből lesz is valami. Nem olyasmi
felé, ami csak elérhető.
Felsóhajtottam.
– Tényleg jólesne, Chandler… de valaki másnak, nem nekem.
A mi kapcsolatunk nem erről szól. – Megborzongtam, ahogy ezt
kimondtam, mert valaha JC is ugyanezt mondta nekem.
Hamisan csengett, amikor ő mondta, amiben mindketten
biztosak voltunk, ahogy most én is biztos voltam abban, hogy
ezúttal igaz volt.
De hogy Chandler felfogja a szavaim jelentését,
átfogalmaztam.
– Te nem ezt jelented számomra.
Becsületére szóljon, hogy sikerült egész jól lepleznie a
csalódottságát. A jelek szerint higgadt tudott maradni, ha kellett.
Sokkal jobban hasonlított Hudsonra, mint a legtöbb ember
gondolta.
– Nem erről szól. Persze. Értem. – Felhúzta a cipőjét, és
felállt. – Vasárnap reggel találkozunk?
Ez volt az a pont, amikor JC megmutatta, hogy jelentek
valamit a számára, noha akkoriban ezt nem így láttam. Mert ő
nem tudott elereszteni, míg nekem pontosan ezt kellett tennem
Chandlerrel.
Így is tettem.
– Hát, nem. Azt hiszem, most véget ér a mi kis viszonyunk.
Úgy értem… – Hiába volt rá szükség, nem akartam megbántani
a kölyköt. Persze könnyű ezt mondani.
A másik lábamra helyeztem a testsúlyomat, és megpróbáltam
eredetibben megfogalmazni azt, hogy „Ez nem a te hibád,
hanem az enyém”.
– Igazán nagyon… szórakoztató volt. És pontosan erre volt
szükségem. Emlékeztettél arra, amire szükségem van…
Azaz az orgazmusra.
– És arra, amire nincs…
Olyasvalakire, aki jobban kedvel engem, mint én őt.
– Most más mederbe akarom terelni az életem folyását, és azt
hiszem, ezt egyedül kell megtennem.
Vagy legalábbis olyan férfiakkal, akik nem akarnak még
többet.
Könyörgök, ne ellenkezz, könyörgök, ne ellenkezz!
Nem ellenkezett.
– Oké. Sebaj. – Vállat vont, ami – úgy vettem észre –
gyakori mozdulat volt nála. – De ha meggondolod magad, tudod
a számomat.
– Aha. Tudom.
Kényelmetlenül fészkelődött, mintha nem tudná, hogy
megöleljen vagy megcsókoljon. Megkönnyítettem neki a döntést,
és félrehúzódtam, hogy egyiket se tudja megtenni.
Az ajtóból visszanézett és rám mosolygott. A pillantása
melankolikus volt.
– Szóval, ööö… remélem, meggondolod magad.
Mielőtt válaszolhattam volna, kinyitotta az ajtót és elment.
Fellélegeztem, majd a kanapéra vetettem magam. Magam
köré fontam a karjaimat, és hagytam szabadon folyni a
könnyeimet ahelyett, hogy visszafojtottam volna a sírást, mint
máskor. Csak egy nap telt el azóta, hogy kitűztem a július
negyedikét határidőnek, és még két hét állt előttem addig a
napig.
Ami azt jelentette, hogy csak két hetem maradt arra, hogy
hiányoljam JC-t, és maximálisan ki akartam használni ezt az
időt.
Harmadik fejezet

– Tudja! – makacskodott Alayna. – Nem mondta ugyan ki, de


tudja.
Csütörtök volt, a szokásos vacsoránk estéje, és Alaynával a
teraszon üldögéltünk, amíg vártuk, hogy a séf elkészítse a
vacsoránkat. Norma is velünk volt, mert abban bízott, hogy most
végre sikerül összeszednie a bátorságát, hogy beszámoljon
Hudsonnak a kapcsolatáról Boyddal.
Norma és Boyd már közel két éve randevúzott titokban. Csak
Alayna, Ben és én voltunk beavatva, és mindannyian
megesküdtünk, hogy Hudsonnak egy szót sem szólunk. Ha
ugyanis tudomást szerezne a kapcsolatukról, áthelyeztetné
Boydot. Vagy kirúgná. Boyd volt Norma asszisztense a Pierce
Industriesnél – Norma szerint a legjobb asszisztens, aki valaha
dolgozott neki –, és a vállalat szigorúan tiltotta a menedzserek és
a beosztottjaik közötti viszonyt.
Nyilvánvaló, hogy nem betervezett kapcsolat volt ez. Egyikük
sem akart volna olyasvalakibe beleszeretni, akit el kell titkolnia,
noha biztos vagyok benne, hogy a titkolózás csak fokozta a
kezdeti vonzalmukat. Mindenesetre akár eltervezték, akár nem,
megtörtént, és kialakult köztük valami. Most pedig tovább
akartak lépni: nyilvánosságra akarták hozni a kapcsolatot.
– Hudson nem tudja. – Norma hajthatatlan volt. – Tudnám,
ha tudná, és nem tudja.
Lábammal az erkély falának támaszkodtam, amin ültem.
– Honnan tudnád?
– Mert ismerem Hudsont. – Norma, aki mellettem
támaszkodott a peremnek, rám pillantott, majd a szeméhez
kapta a kezét. – Utálom nézni, ahogy ott fenn ülsz. És ha leesel?
Hátranéztem. A seggem a közelében se volt a fal külső
peremének.
– Nem fogok.
Laynie a torkát köszörülte, és magára vonta a figyelmünket.
– Én ismerem Hudsont. – Bosszúsnak tűnt a hangja, de nem
biztos, hogy ezt a nővérem is észrevette. – És én mondom
nektek, tudja. Mellesleg Hudson is hülyét kapna, ha látná, ahogy
ott ülsz.
Most már egy kicsit én is bosszús voltam. Igaz, hogy úgy
ötven emelet magasan voltunk, de már elmúltam tízéves. Épp
eléggé idegesítő volt Norma anyáskodása. A barátnőmre
sandítottam.
– Szerinted azért tudja, mert elárultad neki?
– Dehogy!
– Akkor miből gondolod?
– Mert…
A szavába vágtam.
– És ne mondd, hogy „tudom, és kész”.
Laynie ölni tudott volna a szemével.
– Azt akartam mondani, hogy onnan tudom, amilyen
megjegyzéseket tesz néha. Hogy Norma „mással” is szokott
foglalkozni, meg hogy „Boyd pontosan ott van, ahol Norma
akarja”. Tuti, hogy ezek célzások.
Norma felhorkant.
– Képzelődsz! Még friss házasok vagytok. Túlteng a libidótok.
Mindent célzásnak hallasz, amit mond.
Noha Alayna Hudson felesége volt, Normának pedig ott volt
Boyd, még mindig gyakran lehetett érezni köztük a feszültséget,
mivel Norma valaha őrülten szerelmes volt Hudsonba. Az, hogy
még mindig neki dolgozott, ráadásul mint az egyik jobbkeze,
néha olyan konfliktus forrása volt, amit egyik nő sem akart
beismerni.
Szerencsémre rám hárult a békítő szerep.
– Oké, tudjátok, mit? Nem számít, hogy tudja vagy nem
tudja. A lényeg az, hogy Laynie szerint nem fog nagy ügyet
csinálni abból, hogy együtt vagytok Boyddal, és szerintem sem.
Norma a fogát szívta.
– Nem teheti meg, hogy semmit sem csinál. Úgy értem,
lehet, hogy eleinte igen, amíg titokban tartom, de mi nem ezt
akarjuk Boyddal.
– Tudom. Együtt akartok elmenni a tűzijátékra. – Istenem,
de untam már, hogy folyton emiatt nyavalygott. Neki legalább
volt valakije. Ugyan mit számít, hogy senki se tudhatott róla?
De mégis a nővérem volt, és szerettem őt.
– Szerintem mondd csak el Hudsonnak.
Laynie a kerti szék karfáján kopogott az ujjaival.
– Tudod, azért izgató lenne ott találkozni és titokban mocskos
dolgokat csinálni. Rengeteg ember lesz a jachton, és mindenki a
tűzijátékot fogja bámulni. – Ezt úgy mondta, mintha pontosan
tudná, milyen érzés titokban mocskos dolgokat csinálni az éves
Pierce-féle hajókázáson a tűzijáték alatt.
Ami nagyon cuki volt. Ugyanakkor egyáltalán nem akartam
ilyen helyzetben elképzelni a nővéremet.
– Én ezt nem hallgatom tovább. – A fülemre tapasztottam a
kezemet. Már így is sokkal többet láttam, mint kellett volna,
amikor egyszer rányitottam Normára és Boydra az irodában,
amikor, nos, huncutkodtak.
Norma eltöprengett.
– Boydot nem hívták meg.
– Jöhetne Gwen partnereként.
Istenverte Laynie. Áruló.
Norma erre felvonta a szemöldökét.
– Nem is rossz ötlet.
– Szó sem lehet róla. Nem velem fogod elterelni a figyelmet.
– Beletúrtam sötétszőke hajamba. – Na és ehhez mit szólsz: ne
mondj semmit. Csak hozd el Boydot, és majd meglátjuk, hogy
Hudson szóvá teszi-e, vagy sem.
– Ez is beválhat – mondta Norma.
Laynie nem értett egyet.
– Istenem, ne! Ezt ne csináld! Szörnyű terv. Hudsonnak
fontos, hogy őszinte legyél.
– Miben kell őszintének lenni? – kérdezte Hudson az ajtóból,
mire riadtan elhallgattunk. Hudson kérdőn pillantott Alaynáról
Normára, majd rám, és elkerekedett a szeme, amikor észrevette,
hogy hol ülök.
Gyorsan leugrottam a falról.
Hudson megenyhült arccal megismételte a kérdést.
– Mivel kapcsolatban kéne őszintének lenni, és melyikőtökről
beszélt Alayna?
Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, mivel még
mindig engem nézett, Laynie azonban megmentett.
– Gwen hozni akar valakit a tűzijátékra, és nem tudta
eldönteni, hogy csak elhozza az illetőt vagy szóljon neked előtte.
Ha tekintettel ölni lehetne, Hudson már szervezhetné is az
asszonykája temetését.
Hudson gyanakvóan rám sandított.
– Nekem mindegy. Randizol valakivel, Gwen? Ismerem az
illetőt?
– Nem randizok – mondtam egy időben Laynie-vel, aki
rávágta:
– Ez az első randijuk!
Ugyanebben a pillanatban hangzott el Norma válasza is:
– Boyd az.
Jézusatyaúristen! Meg sem próbáltam leplezni a
bosszúságomat.
Hudson tovább tanulmányozott engem, majd Normához
fordult.
– Persze hogy Boydot is szívesen látjuk. – A hangja feszültebb
volt, mint egy pillanattal korábban. – Csak ne feledd, hogy fenn
kell tartani a látszatot.
Hallottam, hogy Norma nagyot nyelt.
– Természetesen.
– Kitűnő. Ez egy olyan helyzet, amiben a látszat
kulcsfontosságú. Amíg ez megvan, addig minden rendben.
Az istenit. Már értettem, hogy mit értett Laynie „célzás” alatt.
Hudson arca megenyhült, amikor visszafordult a feleségéhez.
Ahogy ránézett – ahogy mindig ránézett, mintha egy mesebeli
hercegnő lenne –, attól egyszerre olvadt el és sajdult meg a
szívem. Éreztem a szerelmet, amikor JC így nézett rám.
Éreztem, hogy én vagyok a mindene. Istenem, mit meg nem
adnék azért, hogy újra így legyen. Hogy ő újra az enyém legyen.
Tizenhárom nap a leszokásig. Vajon tényleg el tudom
engedni?
– Alayna, a szakács beszélni akar veled. – Hudson a kezét
nyújtotta a felesége felé.
– Oké. Jövök. – Laynie megfogta Hudson kezét, és követte,
de még visszafordult, és hangtalanul odatátogta nekünk: –
Tudja.
– Tökre tudja – mondtam, miután hallótávon kívül kerültek.
– A fenébe.
Vigasztalóan átkaroltam Norma vállát.
– Semmi baj, nővérkém. Azt mondta, a látszat a lényeg. Nem
hallottad, hogy kihangsúlyozta a „látszat” szót? Azt próbálta
ezzel üzenni, hogy nem érdekli, mit csinálsz, amíg mások nem
szereznek tudomást róla.
Norma összevonta a szemöldökét.
– Én egyáltalán nem így értelmeztem. Figyelmeztetés volt.
A nővérem tényleg nem ismerte Hudsont.
– Nem figyelmeztetés volt.
– De igen. Világos, mint a nap.
Bosszúsan elhúztam a karomat. Alapvetően nem vagyok egy
ingerlékeny ember, de ha Norma nem próbál meg legalább egy
kicsit is optimistábban viselkedni, én ugyan nem fogom tovább
adni alá a lovat.
– Nem mondta volna, hogy szívesen látja Boydot, ha
figyelmeztetésnek szánja – mutattam rá.
Magam köré fontam a karjaimat. Részemről már le volt
zárva a téma.
– Igaz – ismerte el Norma. Ez már sokkal optimistábban
hangzott, vagy talán csak észrevette a bosszúságomat. – De ha
így is van, ettől még nem oldódott meg a probléma, miszerint elő
akarunk bújni. A tűzijátékig rendben van. De végül majd ezt
akarjuk.
– Hé, kis lépésekkel haladj! – Oldalba böktem. – Nem igaz?
– De. Igazad van. Többet nem rágódom ezen.
Hála a magasságosnak.
– Továbbra is úgy gondolom, hogy egyszerűen neked kéne
elhoznod Boydot, aztán meglátjuk, mit történik – szívóskodtam
tovább. Mert én aztán garantáltan nem fogok vele odamenni.
Nem így akartam eltölteni a leszokás estéjét. Nem mintha
tudtam volna, hogyan akarom eltölteni.
– Rendben.
Felvontam a szemöldökömet. Meglepett, hogy beleegyezett.
Majd hozzátette:
– Ha te Chandlerrel jössz.
Felsóhajtottam.
– Soha! – Norma volt az egyetlen, akit beavattam a Pierce
tinivel folytatott nyomorult viszonyomba. Úgy éreztem, hogy
muszáj bevallanom valakinek, és mivel Norma maga is nyakig
benne volt egy nagyobb korkülönbséggel terhelt kapcsolatban,
úgy gondoltam, nem fog elítélni. És nem is tette.
Az előző napi szakításról azonban még nem szóltam neki.
– Mellesleg annak már úgyis vége.
– Ilyen hamar?
Felé fordultam.
– Ennyire azért ne légy csalódott. Sose volt komoly a dolog.
Csak a szexről szólt, semmi másról.
A frusztráció ellenére, amiért titokban kellett tartaniuk a
románcukat Boyddal, a szerelem hatására Norma mindenkit
össze akart boronálni valakivel. Mintha olyan egyszerű lenne
megtalálni – és megtartani – az igazit.
– Nem arra céloztam, hogy komoly lett volna. Csak sokkal
elviselhetőbb vagy, ha van kivel kamatyolnod.
A nővéremre meredtem.
– Nos, Chandler többé nem lehet az a valaki. Kezdett
ragaszkodni hozzám.
– Ó. De kár.
Csöngeni kezdett a telefon, ami azt jelezte, hogy van valaki a
lobbiban. A nyitott ajtón keresztül néztem, ahogy Laynie felveszi.
– Menjünk be – mondtam, és meg sem várva Norma
válaszát, elindultam befelé.
Laynie épp letette a telefont, amikor odaértem.
– Jön még valaki a vacsorára? – Azt hittem, hogy már
mindenki itt van, és valamiért különös érzésem támadt az
illetővel kapcsolatban, aki telefonált.
– Igen, elfelejtettem szólni neked. Chandler megkérdezte,
hogy csatlakozhat-e hozzánk. Épp felfelé tart.
A fenébe.
Összenéztünk Normával.
Laynie-nek elkerekedett a szeme.
– Te jóságos ég, te lefekszel vele, nem igaz?
– Mi… ezt… ezt meg honnan veszed? – Sose ment nekem a
hazudozás, de Laynie kérdése teljesen váratlanul ért.
– Hudson mondta, hogy szerinte kavartok. A fenébe! Azt
feleltem neki, hogy nincs az az isten, hogy nekem ne mondanál
el ilyesmit.
Hudson tényleg pokoli jó megfigyelő. Ezt eddig nem is
tudtam.
És most teljesen más okból lett bűntudatom Chandler miatt.
– Sajnálom, sajnálom. El kellett volna mondanom. Nem
akartam, hogy fura legyen. Amúgy már nem fekszem le vele.
Vége. Éppen ezért alakulhat kellemetlenül a mai este. – Főleg,
mivel volt egy olyan érzésem, hogy Chandler miattam jött el. –
Azt mondod, meghívatta magát?
Laynie előregörnyedt a felismerés súlya alatt.
– Ó, a pitlibe! Beléd bolondult, mi? Összetörted a kisöcsém
szívét?
– Valójában nem is a kisöcséd. És ha összetörtem a szívét, azt
csak magának köszönheti. Én megmondtam neki, hogy…
A nyíló liftajtó hangja szakított félbe.
Norma pillantotta meg elsőként.
– Chandler! Szia. Örülök, hogy látlak.
Kelletlen mosolyt erőltettem az arcomra.
Chandler kiöltözött: csinos khaki nadrágot viselt elegáns
inggel a szokásos farmer helyett. És tényleg nagyon jól nézett ki.
Az istenit. Miért nem tud idősebb vagy érettebb vagy… valaki
más lenni?
– Gwen! Nem is tudtam, hogy itt leszel!
Dehogynem tudta. Meséltem neki a vacsoráimról Hudsonnal
és Alaynával.
Összevontam a szemöldökömet.
Kinyílt a konyha ajtaja.
– Hölgyek… – szólt Hudson, majd észrevette az öccsét. – És
Chandler. A séf elkészült. Tálalás előtt idebent szeretné elkezdeni
a kóstolót.
– Úgy tűnik, tökéletes az időzítés – jegyezte meg Chandler,
amikor Norma és Alayna belépett a konyhába.
Közelebb léptem hozzá.
– Nem kéne itt lenned! – mordultam rá. – Végeztünk
egymással. Emlékszel?
– Ne légy már olyan öntelt, Gwenny. – Gwenny? Már
becenevet is adott nekem? – Lehet, hogy azért jöttem, hogy
együtt legyek a bátyámmal és a feleségével.
– Tényleg ezért vagy itt?
A derekamra tette a kezét, és közelebb hajolt.
– Nem. Miattad jöttem. Szerintem tegnap elkapkodtad a
döntést. Több időt kéne eltöltenünk egymással, mielőtt úgy
döntesz, hogy vége.
– Ó, jesszusom. – Még férfias arcszeszt is viselt. Igaz, hogy
túl sokat, de kedves volt a gesztus.
Csakhogy én nem ezt akartam. Nem őt akartam. Amitől
frusztrált és zsémbes és nyomorult voltam. Legszívesebben
szemétkedtem volna vele, hogy leszálljon rólam, ugyanakkor
bele is akartam törődni, és megpróbálni vele lenni, ahogy ő
akarta.
– Jöttök már? – Hudson még mindig az ajtóban állt. – Vagy
inkább a vendégszobába mennétek?
Chandler elvigyorodott. Kajánul.
– Tiéd a döntés, Gwen.
– Megyek! – csattantam fel, és beviharzottam Hudson
mellett a konyhába.
A hátam mögött Chandler azt dünnyögte:
– Nos, ha ragaszkodsz hozzá, gondoskodom róla, hogy
elmenj.
Az istenit.

***

A vacsora kész kínszenvedés volt. Fuschia McDonough, az aznap


esti séfünk, zseniálisan tudta előadni magát, viszont kevésbé
zseniálisan főzött. Ami pedig még rosszabb volt, Chandler
folyamatosan taperolt az asztal alatt. A térdemre tette a kezét,
néha a combomra, én pedig ilyenkor erősen oldalba böktem a
könyökömmel. Ami a többiek figyelmét sem kerülte el, a
Chandler udvarlását kísérő összenézésekből és a kuncogásból
ítélve.
Vacsora után Hudson visszavonult a könyvtárba, mint
mindig, és magára hagyta a nőket, hogy az ő szavaival élve: „Azt
csinálják, amit a nők csinálni szoktak”. Ezúttal azonban
Chandler is a „nők” közé tartozott, így noha máskor sokáig
szoktam maradni csütörtökönként Piercékkel, mire megittuk a
kávét, kész voltam elhúzni a csíkot.
– Lekísérlek – ajánlotta fel Chandler.
– Arra semmi szükség – mondtam, a fogaimon keresztül
szűrve a szavakat. – Norma is jön velem. Nem igaz, Norma?
– Ezek szerint… – dünnyögte a nővérem.
– Tegyetek úgy, mintha elmennétek, aztán gyertek vissza,
miután Chandler elment – szólt Laynie halkan, amikor odaadta
a táskánkat a szekrényből.
– Vagy majd ő úgy tesz, mintha elmenne, és találkozik
Chandlerrel a lobbiban, én meg visszajövök egyedül – mondta
Norma.
Laynie-ben legalább volt annyi tapintat, hogy megpróbálta
elfojtani a nevetést, de csak próbálta.
– Ezt nem felejtem el nektek – mondtam, és rámutattam
előbb az egyikükre, majd a másikra. – Ezért bosszút állok.
– Azt lefogadom – mondta Norma, és leereszkedően
megpaskolta a karomat. – De előbb hadd hozzak el egy fájlt
Hudsontól.
Követtem a könyvtárhoz, ahol Hudson az íróasztalánál ült a
szoba túlsó végében egy pohár whiskyvel, és a számítógépén
dolgozott. Norma és Hudson üzleti ügyekről beszélt egymással,
közben halkan szólt a tévéből a híradó. A hátam mögül
hallottam Laynie-t Chandlerrel beszélgetni – vélhetőleg
lefoglalta, hogy ne tudjon engem zaklatni.
Talán mégis meg tudok bocsátani a barátnőmnek.
– Holnap reggel az lesz az első, hogy előkészítem – mondta
végül Norma, jelezve, hogy indulhatunk.
Sarkon fordultam, hogy kimenjünk a szobából, amikor
ismerős hangot hallottam a tévéből. Noha gyakran képzeltem
azt, hogy JC hangját hallom, noha nem így volt, mégsem bírtam
megállni, és visszafordultam.
Majdnem kiszaladt a lábam alól a talaj.
Mert ott volt a képernyőn, frissen borotvált arccal, tökéletesen
rászabott öltönyben, a haja hátrafésülve, elrejtve fürtjei
természetes göndörségét. Jóképű és lehengerlő volt, egy látomás.
Egy tárgyalóteremben ült, miközben az ügyvéd azt kérdezte tőle,
hogy milyen kapcsolatban állt az elhunyttal.
– A menyasszonyom volt – felelte JC, és belesajdult a szívem.
A tárgyalás. Annak a gyilkosságnak a tárgyalása, aminek JC
a szemtanúja volt. És aminek ezek szerint a menyasszonya volt
az áldozata.
– Gwen? – Norma aggódó hangja tompának és távolinak
tűnt.
– Ma délután Corinne Jackson gyilkossági ügyének öt éve
húzódó tárgyalásán az ügyész a tanúk padjára szólította a
koronatanút – mondta a riporter. – Az ügy nagy feltűnést
keltett, amikor New Y ork állam képviselőjét, Ralphio Mennezzót
nevezték meg első számú gyanúsítottként. Mielőtt sor kerülhetett
volna a letartóztatására, Mennezzo eltűnt, és évekig rejtőzködött,
miközben a bűntény két szemtanúja is holtan került elő. A
rendőrség egy éve ért el áttörést, amikor egy magánnyomozó
Észak-Carolinában megtalálta Mennezzót. Amikor Mennezzót
óvadék ellenében szabadon bocsátották, az egyetlen élő
szemtanút, Justin Caleb Bruzzót tanúvédelem alá helyezték.
A képernyőn most JC-t lehetett látni, amint rendőrök
kíséretében beszáll egy jelöletlen autóba a bíróság épülete előtt,
miközben a riporterek kérdésekkel bombázzák. A kép alját
kitöltötte a neve: Justin Caleb Bruzzo
– Gwen? – kérdezte Norma ismét, és a vállamra tette a kezét.
A kamera most a bemondót mutatta.
– Bruzzo tanúvallomása holnap folytatódik, a védőügyvédek
hétfőn veszik át a szót.
– Hé, Justin Caleb – szólalt meg Laynie a másik oldalamon.
– Akár ezt is jelentheti a JC.
Elvörösödtem, és majdnem elájultam. Hevesen dobogott a
szívem, és izzadt a tenyerem. A nővéremre támaszkodtam, és
Alaynához fordultam.
– Mert ő az – mondtam. Alig bírtam kinyögni a szavakat,
annyira meg voltam döbbenve. Lebénultam. – Ő az –
ismételtem. – Ő JC.
Negyedik fejezet

Chandlerrel és Normával együtt hagytam el a lakást, és közösen


szálltunk be a liftbe.
– Tudom, hogy közhelyes, de úgy festesz, mint aki kísértetet
látott – mondta a nővérem.
Még mindig remegtek a lábaim és forgott velem a világ.
– Úgy is érzem magam.
– Ki a pasas? – kérdezte Chandler, és közelebb húzódott
hozzám, mint szerettem volna.
– Hosszú történet. – Nem volt erőm elmagyarázni, de ha lett
volna is, valószínűleg nem lett volna szerencsés épp Chandlerrel
megosztani.
Norma olyan arckifejezéssel nézett engem, ami lehetett
együttérző vagy megvető is – nehéz volt megállapítani, melyik.
– Tudtad?
Nehéz kérdés volt. Tudtam, hogy JC egy fontos bírósági ügy
szemtanúja volt? Igen. Tudtam, hogy a menyasszonya
gyilkosságáról volt szó? Nem. Tudtam, hogy tanúvédelem alatt
állt? Igen. Tudtam, hogy egy év elteltével a tévéképernyőn fogom
először viszontlátni a barátaim és családom társaságában? Ja, és
a legutóbbi szexpartnerem is ott lesz?
Nem. Ezt végképp nem tudtam.
Mindenesetre megválaszolatlanul hagytam a kérdést. Mert
láttam, hogy noha Norma támogatni akart, azért meg volt
bántva, amiért nem mondtam el neki korábban a teljes sztorit.
Elég könnyű volt orvosolni a helyzetet. Mielőtt beszállt a
kocsijába, átöleltem és a fülébe súgtam:
– Nem szólhattam róla, nővérkém. Szerettem volna. De nem
tehettem. Te is hónapokig titkoltad Boydot. Mert muszáj volt.
Beletelt néhány másodpercbe, de végül megenyhült.
– Igazad van. Tudom. És megértem. Csak azt sajnálom,
hogy nem tudtam melletted lenni.
– Tudom. Én is.
Elhajtott, és most egy sokkal nehezebb feladat várt rám:
Chandler.
– Hadd vigyelek haza – mondta, és a derekam felé nyúlt.
Leráztam magamról a kezét.
– Köszönöm. De most egyedül akarok lenni. – Felemeltem a
kezem, hogy leintsek egy taxit.
Chandler megkerült a hátam mögött.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet. Szerintem most egyáltalán
nem kéne egyedül lenned. – Átkarolt, mire mozdulatlanná
dermedtem.
Erővel leráztam magamról.
– Hagyd abba!
Megállt mellettünk egy taxi, és az ajtóhoz léptem.
– Ne! – csattantam fel élesen, amikor Chandler követni
próbált. – Köztünk vége van. Komolyan mondom.
Beültem a hátsó ülésre és becsuktam az ajtót, de még így is
hallottam az utolsó szavait, mielőtt elindultunk:
– Én nem hiszem, Gwenny.
Az ablaknak dőltem, és azt kívántam, bárcsak sajnálni
tudnám Chandlert. De túlságosan felemésztett a JC miatt
bennem kavargó érzés ahhoz, hogy másra is maradjon
energiám.
Otthon át sem öltöztem, csak fogtam a laptopomat, és rögtön
ágyba bújtam. JC nem sokat mesélt nekem Corinne haláláról.
Pontosabban semmit, kivéve, hogy decemberben halt meg öt és
fél évvel ezelőtt, és annyira megrendítette a halála, hogy a
karjára tetováltatta a dátumot. Most a híradóból megtudtam,
hogy két másik emberrel együtt volt szemtanúja a bűnténynek –
amelynek során két ember később holtan került elő. Belesajdult a
szívem a felismerésbe, hogy milyen nagy veszélyben forog
valójában JC élete, és a gondolatra émelygés fogott el.
Nem csoda, hogy el kellett rejtőznie. De hiába értettem meg
végre, még mindig haragudtam rá, amiért nem mondott többet,
mert ezzel kihagyott az élete egyik fontos szakaszából.
Megnyitottam a Google-t, és csak bámultam a képernyőt,
próbáltam eldönteni, hol kezdjem. Néhány perc múlva beírtam a
nevét a keresőbe, és lenyomtam az entert. Ahelyett, hogy
rákattintottam volna az első eredményre, végigfutottam a
szalagcímeket, míg végül találtam egyet, ami így szólt:
Kicsoda Justin Caleb Bruzzo?
Na, ja. Pontosan ezt kérdezem én is.
Rákattintottam a linkre. Amikor betöltődött az oldal, JC
fotója tárult a szemem elé, kitöltötte az egész képernyőt.
Majdnem ugyanolyan volt, mint amilyennek én ismertem, csak
fiatalabb, az ismerős mosolyráncok hiányoztak a szeme sarkából.
Kopott farmer volt rajta és egyszerű, fekete póló, így láttam, hogy
a karjáról hiányzik a tetoválás, ami azt jelentette, hogy a kép
Corinne halála előtt készült. De ha ez alapján nem tudtam volna
megállapítani, hogy mikor készült a kép, akkor is nyilvánvaló
volt a mellette ülő nőből, aki a kezét fogta. Sötét bőre volt és nagy
szeme, sűrű, göndör fürtjei, és egy jókora gyémántgyűrű a bal
kezén.
Nem tudtam, hogy Corinne fekete volt. Különös volt
elképzelni JC-t egy ilyen kapcsolatban. Nem mintha ellenezném.
Csakhogy én nem fekete vagyok. És nem is vagyok olyan filigrán
alkatú, mint Corinne volt. Sem olyan tüzes és vicces, mint ahogy
a ruhája és a szeme csillogása sejtette. Minden különbség
Corinne és köztem egy rejtélyt jelképezett, amit nem tudtam JC-
ről. Azt hittem, a bögyös szőkéket szereti, mivel rám hajtott. Azt
hittem, a komoly lányokat szereti, a nehezen ledönthető falakkal.
Hogy tudott ugyanaz a férfi, aki egy ilyen nővel járt jegyben,
érdeklődni egy magamfajta nő iránt?
Megsajdult a szívem.
„Szerettem őt – mondta valaha. – Most téged szeretlek.”
Ezt könnyebb volt elhinni, amikor mellette voltam. Könnyebb
volt elhinni, amikor nem kellett azt látnom, hogy milyen boldog
volt azzal a nővel.
Valószínűleg ez volt az eljegyzési fotójuk, gondoltam
magamban. Az ilyeneken boldognak mutatják a párokat.
Ám ez a gondolat cseppet sem vigasztalt.
Elfordultam a képtől, és végigolvastam a cikket.
Justin Caleb Bruzzo az állam titkos fegyvere a Ralph
Mennezzo elleni tárgyaláson – kezdődött a cikk, és innen egy link
vezetett egy másik cikkre, ami a bűntényt részletezte. Nem
kattintottam rá, inkább tovább olvastam a férfiról, aki
potenciálisan rács mögé juttathatja a gyilkost.
Justin Bruzzo New Hampshire-ben nőtt fel, két sikeres
büntetőjogi ügyvéd, Janet és Telford Bruzzo egyetlen
gyermekeként. Különféle magániskolákba járt, magas IQ-jának
és szorgalmának köszönhetően korán leérettségizett. Justin
ezután a Y ale-re ment, ahol közgazdaságot és
zongoraművészetet tanult. Apja ezalatt végzetes szívrohamot
szenvedett, ami azonban nem tántorította el Justint.
Huszonnégy éves korára befejezte a Y ale-t, üzleti
tanulmányokból és jogból diplomázott.
Jelentős örökségéből Bruzzo elindította saját befektetési
vállalkozását, mely magas kockázatú kezdő vállalkozások
finanszírozására specializálódott. Menyasszonya halála után
Bruzzo az igazgatótanácsra bízta a cégét, és Los Angelesbe
költözött. Noha részidőben továbbra is foglalkozott a klienseivel,
az idő java részében a rendőrségnek segített felkutatni
Mennezzót, aki eltűnt, miután a rendőrség érdeklődni kezdett
iránta. Amikor Mennezzót végül elfogták és megvádolták
Corinne Jackson meggyilkolásával, Bruzzót védőőrizet alá
helyezték egy meg nem nevezett helyszínen, amíg kezdetét nem
vette a tárgyalás itt, Manhattanben.
Szinte minden információ új volt nekem a cikkből, de épp
elegendő részlet volt benne ahhoz, hogy megerősítse, hogy JC
valóban azonos Justin Bruzzóval. Tudtam, hogy vagyonos, de
azt nem, hogy jelentős összeget örökölt, sem azt, hogy saját
sikeres befektetési vállalkozása volt. Sejtelmem sem volt arról,
hogy egy borostyánligás egyetemen szerezte a diplomáit. Az a
rövid szakasz az életéből, ami rólam szólt, sehol sem szerepelt az
oldalon. Persze nem is vártam, de úgy látni az életrajzát, amiben
felsorolták a fontosabb eseményeket és személyeket az életében,
hogy én nem szerepelek benne, megváltoztatta a nézőpontomat.
Kívülálló voltam. Fölösleges. Lényegtelen.
Visszaléptem és újra megnéztem a kereső találatait. Több
mint százezer weboldalt dobott ki. Vajon mi mindent találnék
még, amit eddig nem tudtam? Hány cikk mutatná még egy
olyan férfi képét, akivel intim viszonyban voltam, ám mégis egy
idegent írna le? Létezett egyáltalán az a JC, akit én ismertem? És
ha igen, hol húzódott a határ közte és Justin Caleb Bruzzo
között?
Becsuktam a laptopomat, nem bírtam tovább olvasni. Az az
információ, amit meg akartam tudni JC-ről, nem volt a neten.
Csak úgy deríthetem ki, hogy van-e még esélyünk, hogy igazi
volt-e egyáltalán a kapcsolatunk, ha személyesen találkozom
vele.

***

Kétórányi nyugtalan hánykolódás után felöltöztem, és


elindultam a bíróságra.
Nem érdekelt, hogy így kiesik egynapi alvás, és aznap éjjel
zárásig kell maradnom – méghozzá pénteken. Sem az, hogy JC
talán nem örül, ha meglát. Sem az, hogy nem voltam érzelmileg
felkészülve arra, hogy viszontlássam őt. Semmi sem számított.
Csak annyit tudtam, hogy látnom kellett.
És azt is tudtam, hogy nem akarom, hogy meglásson.
Még nem.
Elég korán érkeztem ahhoz, hogy bejussak, de nem elég
korán, hogy várnom kelljen, amíg elkezdődik az aznapi
hercehurca. Nem most láttam először tárgyalást – azon is
megjelentem, amelyen csaknem tíz évre börtönbe küldte a bíró
az apámat, amiért összeverte a kisöcsémet. De ez volt az első
gyilkossági tárgyalás, amin részt vettem, és nem tudtam, mire
számítsak. Azt sem tudtam, hogy képes leszek-e bemenni és
végignézni.
Miután átjutottam a biztonsági ellenőrzésen, megkerestem a
táblát az aznapra kitűzött tárgyalások jegyzékével, majd
bementem a tárgyalóterembe. Az apám tárgyalásával ellentétben
a New York állam vs. Ralphio Mennezzo nyilvános tárgyalás
volt, és a középső rész hátsó sorai el voltak kerítve a sajtónak. A
hozzájuk legközelebb eső ülést választottam, és reméltem, hogy
bele tudok olvadni a tömegbe, ugyanakkor tudtam, hogy JC
biztosan kiszúrna, ha alaposabban végignézne a jelenlevőkön.
Megfordult a fejemben, hogy kijövök és kint is maradok, ahol
kisebb az esély, hogy meglát, viszont én onnan is látnám őt.
Mégis maradtam.
Talán mégis azt akartam, hogy meglásson.
Amint leültem, szinte azonnal megjelent a törvényszolga, és
megkért minket, hogy némítsuk le a telefonunkat. Kikapcsoltam
a telefonomat, és beraktam a táskámba. Egy perc múlva
elkezdődött a tárgyalás. Megkértek, hogy álljunk fel. Felálltunk.
Belépett a bíró. Elintéztek valami ügyet, majd az ügyész
szólította Justin Caleb Bruzzót a tanúk padjára. Kinyílt a hátsó
ajtó. Megfordultam, hogy odanézzek.
És ott állt ő. Egyszerre tűnt fiatalabbnak és idősebbnek, mint
az emlékeimben. Egyszerre volt szexisebb és ugyanolyan szexi.
Az enyém, és mégsem az enyém. Sőt, sohasem az enyém. Vagy
talán mindig az enyém. Egy fél pillanatra megtorpant az
ajtóban. Mintha megállt volna az idő, azt hittem, megérezte a
jelenlétemet. Azt hittem, mindjárt megfordul és a szemembe néz,
mintha lenne közöttünk egy láthatatlan kötelék. Valamiféle
kapcsolat, aminek nem volt oka, se magyarázata.
De nem fordult meg, és a pillanat elmúlt.
Le sem vettem róla a szemem, ahogy magabiztosan
végigment a padsorok közt a tanúk padjára, és minden egyes
lépésnél úgy éreztem, mindjárt szétrobban a szívem. Itt volt, hét
méterre tőlem. Minden nélküle töltött pillanat szertefoszlott,
mintha egyáltalán nem telt volna el annyi idő. Itt volt, és minden
újra rendben volt a világban. Itt volt, és végre lélegezni tudtam.
A bíró üdvözölte JC-t – Justint –, ő pedig visszafogott
mosollyal viszonozta az üdvözlést, amitől bizseregni kezdett a
hasam. Beszélni kezdtek valamiről – olyasmiről, hogy előző nap
már felesküdött, és csak arra tudtam gondolni, amit nekem ígért
esküvel. A kimondatlan ígéreteire. Az ajka érintésére. A testemet
simító kezére. Ahogy bennem mozgott – az eskükre, amiket
megszegett, amikor feleségül vett egy ismeretlent Vegasban, és
eltűnt az életemből.
Talán egy kicsit keserű voltam.
De mást is éreztem: megkönnyebbülést, lelkesedést,
zavarodottságot, sajnálatot és aggodalmat. Mohón hallgattam
minden szavát, mégis túl feldúlt voltam ahhoz, hogy oda tudjak
figyelni rájuk. Arra vágytam, hogy a testemen nyugodjon a karja
a szék karfája helyett. Rá akartam üvölteni, pofon vágni és a
képébe köpni, hogy mennyire gyűlölöm. Aztán csókokkal
halmoztam volna el, és el akartam mondani neki, hogy
mennyire szeretem.
Minden érzés olyan élénk, olyan átható, olyan lehengerlő
volt, hogy alig bírtam ki. Egyszerre volt kínszenvedés és
eksztázis, csupa ellentmondás. Csak annyit tehettem, hogy mind
lenyelem, és mélyen magamba temetem. Hűvösnek, fagyosnak
és érzéketlennek kellett lennem. Mint mielőtt megismertem JC-t.
Mint ahogy megbirkóztam a többi nehézséggel az életemben.
Így tettem.
Mély levegőt vettem, és kizártam az érzelmeket a szívemből.
Ezután végre oda tudtam figyelni a tárgyalásra.
– Ms. Jackson várta magát aznap este? – kérdezte az ügyész.
Mivel kimaradt az előző napi tanúvallomás, és az elején nem
figyeltem, beletelt néhány percbe, mire megértettem, miről van
szó.
– Igen, várt minket – felelte JC. – Egy Rangers-meccset
néztünk volna meg.
Nem is tudtam, hogy szereti a hokit.
– Úgy fogalmazott, hogy „minket” – mondta az ügyvéd. –
Elmondaná a bíróságnak, hogy ki más volt még magával?
Talán Corinne szerette azt a sportot.
– Két srác, akikkel egy projekten dolgoztam. Tom LaRue és
Steve Stockbridge.
– Tehát, Mr. Bruzzo, ők ketten, Thomas LaRue és Steven
Stockbridge magával voltak, amikor megérkezett Ms. Jackson
irodájához?
– Igen. Mindketten ott voltak. Mindent láttak, amit én is. Ma
azonban nem lehetnek itt tanúskodni, mert Mennezzo
mindkettejüket megölette, miután tudomást szerzett arról, hogy
tanúskodnának ellene.
A védőügyvéd azonnal tiltakozott.
– Az ügyfelemet még senki sem vádolta meg Mr. LaRue és
Mr. Stockbridge halála ügyében!
– A kulcsszó a „még” – dünnyögte mellettem valaki, amikor
a bíró azt mondta:
– Helyt adok.
Nagy erőfeszítéssel levettem a szemem JC-ről, hogy
megnézzem magamnak a vádlottat, a férfit, aki mindezért felelős
volt: Ralphio Mennezzót. Ahol ültem, onnan csak az arca egy
részét láttam, mivel elfordult, hogy beszéljen az ügyvédjével.
Azután előrefordult, és már csak a tarkóját láttam.
A kopasz foltot bámultam a csaknem koromfekete haj
közepén, és rossz ízt éreztem a számban. Fájdalmasan tisztában
voltam azzal, hogy ha újra érezni engedném magam, gyűlölném
őt. Gyűlölném, amiért megölt egy másik embert. Gyűlölném,
amiért elvett valamit JC-től, amit annyira szeretett. De
legfőképpen azért gyűlölném, mert elvette tőlem JC-t.
Még nem is hallottam, mit művelt, de máris azt reméltem,
hogy börtönben fog megrohadni.
JC tanúvallomásából lassan kiderült, mi a bűne. Megtudtam,
hogy Mennezzo hogyan vásárolta meg a szavazatokat az utolsó
választásán – ezt a megjegyzést persze ismét tiltakozás követte.
Aztán megtudtam, hogyan sikkasztotta el az ügyfelei vagyonát.
Újabb tiltakozás. Végül pedig, ami a legrosszabb, hogy amikor a
fiatal asszisztensnője kérdőre vonta a visszaélések miatt, elővett
egy pisztolyt a fiókjából, és lelőtte.
Késő volt. Hideg téli este, az irodából már mindenki
hazament, kivéve Corinne-t, aki dolgozott, amíg a vőlegénye érte
nem ment, hogy elvigye a hokimeccsre. Ki tudja, miért pont
aznap este döntött úgy a nő, hogy kinyitja a száját? Senki sem
tudta biztosan, hogy tényleg ez volt-e a meggyilkolásának az
oka, de alig egy héttel korábban JC-nek is mesélt a gyanújáról,
aki sejtette, hogy ez volt az indok.
JC éppen időben érkezett ahhoz, hogy lássa Mennezzót
elsütni a pisztolyt, hogy lássa a szeretett nőt a földre zuhanni, a
saját vértócsájába. A barátai tartották vissza, amikor oda akart
rohanni hozzá. Befogták a száját, hogy ne tudjon üvölteni, és
behúzták a sötétbe, ahonnan hallották a képviselőt telefonálni.
Hallották, amint azt mondta, hogy el kell takarítani a rumlit.
Csöndben maradtak és elbújtak, amíg Mennezzo higgadtan
lekapcsolta a világítást, bezárta az irodát, majd elment, mint egy
átlagos munkanap végén.
– Ekkor hívta a rendőrséget? – kérdezte az ügyész.
– Tom hívta. Vagy Steve. Nem tudom biztosan. – JC hangja
hideg és érzéketlen volt, akárcsak én. Egyszer azt mondta, hogy
képes erre, de eddig sosem láttam ilyennek.
– És maga? Maga mit csinált?
– Odarohantam Corihoz. A sebére szorítottam a kezem, hogy
elállítsam a vérzést. Próbáltam rávenni, hogy kinyissa a szemét
vagy mondjon valamit. Bármit.
– De nem válaszolt?
JC egy pillanatig hallgatott, és láttam, hogy a páncél, amit
viselt, megrepedt.
– Nem.
A terem tiszteletteljesen hallgatott, csak halk szipogás
hallatszott, miközben JC tovább ecsetelte a menyasszonya utolsó
pillanatait. Hogy milyen természetellenes pózban hevert a teste a
földön. Milyen szörnyű volt a hang, ahogy levegőt próbált venni
a golyóval a tüdejében. Mennyi vér ömlött a kezére, eláztatva a
ruháit, még azután is, hogy a menyasszonya mozdulatlanná
dermedt és elszállt belőle az élet.
Szinte láttam magam előtt a képet, amit JC leírt –
megrendítő és szörnyű volt. Úgy éreztem, sosem tudom kitörölni
a fejemből, pedig nem is láttam a saját szememmel.
– Mi történt ezután?
JC felemelte a fejét, és esküszöm, hogy egyenesen rám nézett.
– Véget ért az életem.
Ötödik fejezet

A bíróság ekkor szünetet rendelt el, én pedig kimenekültem. Nem


olyan embernek tartom magam, aki elmenekül a nehézségek elől
– és gyakorlatilag nem menekültem. Nos, lényegében talán igen,
de nem azért, mert kerülni akartam valamit, amivel szembe
kellett volna néznem. Inkább arról volt szó, hogy nem tartoztam
ide. JC életének ezen részében nem volt számomra hely, ha
egyszer annyira szeretett egy nőt, hogy úgy érezte, mintha vele
együtt ő is meghalt volna. Én itt csak a gyertyát tartottam.
Fölösleges darab voltam a kirakóban.
És ha tényleg véget ért az élete azzal a nővel, akkor mégis mit
csinált, amikor velem volt?
Kénytelen voltam szembenézni a félelemmel, ami mindig ott
lapult minden egyes JC-ábránd mögött: hogy ami kettőnk között
történt, amibe az elmúlt tizenkét hónap során kapaszkodtam,
talán semmit sem jelentett.
De rám nézett. Tudnia kellett, hogy ott vagyok, mégsem
nézett rám, amíg ki nem mondta azt, amit a legnehezebb volt
végighallgatnom. Bizonyára mondani akart nekem valamit,
amit én úgy értelmeztem: Ő volt az én életem, Gwen. Nem te.
Így amikor kinyílt az ajtó, végigsiettem a folyosón, elmentem
a lift, a főlépcső és a mosdók előtt, és a legtávolabbi kijárat felé
siettem. Vissza kellett térnem a saját életemhez, amiben megvolt
a saját helyem és szerepem. Lehet, hogy magányos hely volt, de
sokkal kevésbé magányos, mint ez, ahová egyáltalán nem
tartoztam.
Éppen megragadtam a lépcsőház ajtajának a kilincsét,
amikor a nevemen szólítottak. Ismerős hang volt, de nem JC-é.
Megfordultam.
– Matt?
– Gwen! Gondoltam, hogy te vagy az.
Matt volt annak a klubnak a menedzsere, ahol a Sky Launch
előtt dolgoztam. Korábban nem néztem körül a
tárgyalóteremben, pedig ő is ott lehetett, ami nem is volt
meglepő. Matt és JC jóbarátok voltak, a korkülönbség ellenére.
Nem. Nem csak barátok, döbbentem rá, amikor Matt átölelt.
Matt vezetékneve Jackson volt. Miért nem állt össze már
korábban a kép?
– A lányod volt – mondtam, amikor elhúzódott. – JC a vejed
lett volna. – Összeálltak a kirakós darabkái, és végre
megértettem. Matt engedményei JC-nek a klubban. A hír a
rádióban egy letartóztatásról egy régi gyilkosság ügyében, ami
annyira lefoglalta Mattet. Egy beszélgetésfoszlány, amit
véletlenül meghallottam: Matt azt mondta JC-nek, hogy „azon a
héten nem tudott itt maradni” – Corinne halálának évfordulója.
Matt bólintott.
– Már régóta ismerem a fiút. Rengeteg áldozatot hozott,
hogy az igazságszolgáltatás elé állítsa a kislányom gyilkosát, és
ezért tartozom neki. Inkább úgy gondolok rá, mint a fiamra.
A fia.
Újabb információ, amit nem tudtam JC-ről. Emlékszem,
amikor megismerkedtünk, gúnyosan megkérdeztem tőle, hogy a
kezdőbetűi nem Jézus Krisztus nevét rejtik-e. Akár rejthetnék is,
gondoltam. Róla sem tudok többet, mint JC-ről.
– Nem tudtam, milyen kapcsolat van köztetek – mondtam,
és reméltem, hogy a hangom nem olyan hideg, mint amilyennek
éreztem. Azután, mivel egyáltalán nem akartam JC-ről beszélni,
témát váltottam. – Nem is tudtam, hogy volt egy lányod. Miért
nem mondtad el soha?
Matt erőtlenül elmosolyodott.
– Ez nem feltétlenül olyasmi, ami szóba kerül a hétköznapi
beszélgetések alkalmával.
– Igen, értem. – Istenem, fogalmam sem volt, mit mondjak
neki. Az ilyen helyzetekre nincs forgatókönyv. – Én csak… Csak
azt kívánom, bárcsak tudtam volna.
A karomra tette a kezét.
– Hálás vagyok érte. Mindig is kedveltelek, Gwen. Azt
kívánom, bárcsak én is tudtam volna egyről-másról.
Éreztem, hogy kiszaladt a vér az arcomból. Annyira
belefeledkeztem a délelőtti eseményekbe, hogy egy pillanatra
meg is feledkeztem a zavarba ejtő eseményekről, amelyek miatt
el kellett jönnöm a régi klubból.
– Az apám… Igen. Szólnom kellett volna róla.
Apám gyerekverőként került börtönbe, és heroinfüggőként
szabadult. A szabadulása után rövidesen neki is állt keresni
valakit, aki majd finanszírozza a szenvedélyét. Egyik reggel rám
talált, amikor egyedül voltam az Eighty-Eighth Floorban.
Megütött és megfenyegetett. Azt mondta, másnap visszajön, és
elvárja, hogy pénzt adjak neki.
Az volt az utolsó nap, amikor a klubban jártam. Új lakásba
költöztem és a Sky Launchban kezdtem dolgozni. Sötétebbre
festettem a hajamat egy árnyalattal. Minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy elrejtőzzek az apám elől.
Talán mégiscsak olyan ember vagyok, aki elmenekül a
nehézségek elől.
És most, ha visszagondolok, szégyellem magam. Gyáva
voltam, félelemben éltem. Az azóta eltelt egy évben senki nem
hallott az apám felől. Nem próbálta megkeresni Normát. Nem
ment vissza az Eighty-Eighth Floorba. Faképnél hagyta a
pártfogó tisztjét, és felszívódott. Valószínűleg ahhoz is túlságosan
be volt lőve, hogy emlékezzen arra, gyerekei vannak, nemhogy
arra, hogy az egyiküktől akart is valamit. Már ha egyáltalán
életben van még.
– Á! – mondta Matt, és megrázta a fejét. – Ez sem olyasmi,
ami szóba kerül a hétköznapi beszélgetések során. Csak azt
akartam mondani, hogy megértelek.
Bólintottam. Én is megértettem őt.
– Nézd… – Matt az öltönynadrág zsebébe dugta a kezét. –
Bárcsak azt mondhatnám, hogy Corinne kedvelt volna téged, de
valószínűleg nem lett volna oda érted. Kemény dió volt az a lány.
Nem mindig volt könnyű kijönni vele. Úgyhogy nem tudom –
lehet, hogy kedvelt volna, lehet, hogy nem.
– Oké – feleltem sután. Tudom, hogy zavartnak tűntem.
Mert össze is voltam zavarodva. Nem tudtam, Matt mire akar
kilyukadni.
– De ha nem kedvelt volna, Gwen, akkor is örült volna
annak, ami vagy.
Összevontam a szemöldökömet.
– És mi is vagyok pontosan?
Elmosolyodott, mintha evidens lenne a válasz.
– Te vagy az, aki visszaadta annak a fiúnak az életét.
– Én… én nem… én… – Tudtam, hogy JC-ről beszélt. De nem
hittem, hogy igaza lett volna, és sejtelmem sem volt, honnan
tudhatott arról, hogy volt köztünk valami JC-vel. Vajon elég
fontos voltam ahhoz, hogy JC beszéljen rólam Mattnek? És
mikor tehette? Amíg rejtőzködött, nem kommunikálhatott a
külvilággal, szóval mikor nyílhatott lehetősége arra, hogy bármit
is mondjon Mattnek?
– Bocsáss meg. Nem az én dolgom – szabadkozott Matt,
amikor észrevette, hogy zavarba jöttem. – Vissza kéne mennem.
Te is jössz?
Nem tudtam. Egyszerűen képtelen voltam rá. Bármit is
gondolt rólam Matt, tévedett. JC sosem érzett úgy irántam, mint
az ő lánya iránt. Láttam, mennyire összetörve ült a tanúk
padján. Nem volt itt semmiféle verseny. Nem is egy játékban
játszottunk.
„Szerettem. Most pedig téged szeretlek.”
Istenem, mennyire szerettem volna ezt elhinni! De most,
ennyi idő után csak üres szavaknak éreztem mindazt, amit JC
mondott.
– Nem erőltetem – mondta Matt, amikor nem válaszoltam.
– Én se lennék itt, ha nem lenne muszáj. Ez a tárgyalás rengeteg
régi érzelmet és szörnyűséget hoz vissza.
– Hihetetlenül nehéz lehet – nyögtem ki. Egy seggfejnek
éreztem magam. Az én érzéseimnek nem volt jelentőségük
ahhoz képest, amiken ő ment keresztül. Amint JC ment
keresztül.
– Az is. De ezzel le is zárjuk a múltat. Azóta már
továbbléptünk, de ez a tárgyalás végre fel is jogosít rá. –
Megszorította a kezem. – Örülök, hogy láttalak. Biztos vagyok
benne, hogy hamarosan újra találkozunk.
Úgy értette, hogy biztos abban, hogy újra lát JC miatt.
Láttam a szemében, hallottam a hangján. És megértettem,
komolyan. Úgy szerette JC-t, mint a saját fiát. Ezt ő maga
mondta. Azt akarta, hogy JC élje az életét.
Nem volt szívem megmondani neki, hogy szerintem ez nem
lehetséges.

***

Röviddel dél után értem vissza a lakásomra, és semmi másra


nem vágytam, csak arra, hogy ágyba zuhanjak és ezer évig
aludjak.
Csakhogy az ajtóm előtt ott találtam Chandlert.
Számíthattam volna rá. Reggel figyelmen kívül hagytam egy
üzenetet, és amikor bekapcsoltam a telefonomat a taxiban, már
újabb két üzenet várt. Nem akartam most foglalkozni vele, de
magyarázattal tartoztam neki az előző esti viselkedésem miatt.
– Beszélhetünk? – Olyan édes és kisfiús volt az öltöny és a
nyakkendő ellenére. Nyáron nem voltak órái, és Hudson
munkára fogta a Pierce Industriesben. Chandlernek jól állt az
üzletemberes megjelenés, de csak akkor öltözik így, ha muszáj.
Nyilván az ebédszünet alatt lógott át hozzám.
Ami nem édes gesztus volt a részéről?
– Ja. Beszélhetünk. – Tudtam, hogy azt kéne javasolnom,
hogy üljünk be egy kávézóba vagy menjünk fel a tetőre. Valami
kevésbé intim helyre. Nem mintha arra számítottam volna, hogy
történni fog valami, de azt sem akartam, hogy reménykedni
kezdjen.
Csakhogy fáradt voltam. Ezért inkább behívtam.
Hallgatott, amíg lerúgtam a lábamról a cipőt, mintha érezné,
hogy az én feltételeimmel kell lefolytatnunk a beszélgetést.
Amióta elkezdtem kavarni vele, most először láttam meg benne a
férfit, akivé egy nap érni fog. Erős lesz, mint a bátyja, befolyásos
és tiszteletet parancsoló, aki ugyanakkor gyengéd és szórakoztató
is tud lenni. Pont, mint JC.
A felismeréstől görcsbe rándult a gyomrom. Vajon egy idióta
voltam, amiért egy olyan férfira vártam, akinek véget ért az
élete, miközben itt volt egy fantasztikus férfi az orrom előtt?
Megsajdult a szívem. Nem akartam ilyen döntéseket
meghozni. Főleg nem ma.
– Gyorsan átöltözöm – dünnyögtem Chandlernek.
– Kérsz valamit?
Hátranéztem a vállam fölött, és láttam, hogy már be is ment
a konyhába.
– Ebédet? Valami innivalót?
Semmit. Semmit sem akartam, csak visszamenni arra az egy
évvel ezelőtti napra, amikor köztem és JC között csak izzadság
volt, nem pedig meggyilkolt barátnők szellemes és lelkes
szexpartnerek nyomulása.
De csak annyit mondtam:
– Teát. Forrón. – Abban bíztam, a tea majd felmelegíti a
délelőtt folyamán megfagyott bensőmet.
A fürdőszobában lemostam az arcomat és megmostam a
fogam, majd lecseréltem a szoknyát és a blúzt egy
tréningnadrágra és egy túlméretezett pólóra. Úgy terveztem,
hogy ha Chandler elmegy, ágyba zuhanok, de szükségem volt
néhány percre, hogy összeszedjem magam, mielőtt megpróbálok
beszélni ezekről a dolgokról. De mire végeztem, sem éreztem
magam felkészültebbnek.
Amikor visszamentem a nappaliba, Chandlert a kanapén
találtam. Egy gőzölgő bögre várt a dohányzóasztalon, és egy tál
édes keksz. Meg is feledkeztem róla, hogy tartok itthon ilyesmit.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy a lehető legtávolabb üljek
tőle, és lehuppantam Chandler mellé, majd felhúztam a
lábaimat. A számhoz emeltem a bögrét, és ráfújtam a forró lére,
mielőtt belekortyoltam.
– Kösz a teát.
Halványan elmosolyodott és keresztbe tette a lábait, de még
mindig nem szólt egy szót sem. Csak figyelt engem.
Lassan kifújtam a levegőt. Tudtam, hogy többel tartozom
neki egyszerű magyarázatnál. A szemébe néztem.
– Chandler, bocsánatkéréssel tartozom.
A homlokát ráncolta. Most ismét a fiatalabb énje ült előttem,
a felnőttkor küszöbén álló tinédzser.
– Pontosan miért?
– Sok mindenért. Amiért tegnap este olyan szemét voltam.
Amiért nem beszéltem neked JC-ről – a férfiról, akit tegnap a
tévében láttam. – Nagyot nyeltem. – Amiért hagytam, hogy
ilyen sokáig tartson a kapcsolatunk annak ellenére, hogy sose
volt esély arra, hogy többet fog jelenteni.
Ez utóbbi vallomás egy gesztus volt felé – ami talán nem is
volt szükséges, mivel kezdettől fogva világosan kifejeztem, hogy
miről szól és miről nem szól a kapcsolatunk. De mégis helyesnek
tűnt, mert JC-vel is ilyesfajta kapcsolatban voltam kezdetben, és
tudtam, milyen könnyű beleszeretni a másikba az eredeti terv
ellenére. Chandlertől se várhattam többet. Elvégre a szív azt
akarja, amit a szív akar.
Elfordította a tekintetét, és belekortyolt a kézművessörbe, ami
még arról az estéről maradhatott meg, amikor az öcsém átjött
vacsorára.
– Ha ő nem lenne, akkor más lenne a helyzet?
– Te aztán nem kertelsz, mi? – Újra belekortyoltam a
teámba. Éreztem, ahogy a forró folyadék lefolyik a nyelvemen,
végig a torkomon, le a mellkasom hideg zugaiba, majd
visszatettem a bögrét az asztalra. – Erre nem könnyű őszintén
válaszolni, Chandler. Márpedig én őszinte akarok lenni veled.
– Akkor ő az egyetlen, aki köztünk áll.
Vállat vontam.
– Nem tudom. Mármint, igen. Én őt akarom. Mindig is őt
akartam. De ha nem akarnám őt, akkor… talán… valaki mást
akarnék. – Nem akartam olyasmit mondani, amiből arra
következtethet, hogy van esélye, de megérdemelte az igazságot. –
Szóval igen, ő az, aki köztünk áll.
Dobolni kezdett a lábaival, és összeszorította a száját.
– De ugyanakkor, nem, mégsem ő az. Mert eleve soha nem
kezdtem volna veled, ha JC nem lenne. Ez a 22-es csapdája.
Szóval tudom, hogy őt akarod beállítani ellenségnek, de ez nem
helyénvaló. Ha van itt ellenség, az én vagyok. –
Megpróbálkoztam egy mosollyal. – És remélem, hogy azért még
nem itt tartunk.
Néhány másodpercig még feszült volt, majd jól láthatóan
lejjebb ereszkedtek a vállai.
– Nem. Nem itt tartunk. Egyáltalán nem. – A hangja
elárulta az érzelmeit, hiába nem nevezte a nevükön őket.
Szerelmes volt belém. Vagy legalábbis ezt hitte.
Én meg egy jó nagy rakás szarnak éreztem magam.
Chandler meglökte a combomat a térdével.
– Ne légy úgy eltelve magadtól, Gwenny! – Megvárta, hogy
ránézzek, mielőtt folytatta. – Nagyon tetszel, de azért nem fogok
belerokkanni.
Szkeptikusan felvontam a szemöldökömet.
– Nem hazudok neked – attól még megpróbálom lehúzni
rólad a bugyit, ha alkalmat adsz rá.
Felsóhajtottam, de vidáman.
– Mesélsz róla…? – Úgy értette, JC-ről. Azt akarta, hogy
meséljek neki JC-ről. És tudtam, hogy ha végighallgat, ő is úgy
fog érezni, mint én, amikor JC Corinne-ról mesélt a zsúfolásig
telt tárgyalóteremben. Talán kegyetlenség kitenni ennek
Chandlert, de ha olyan, mint én, tudtam, hogy hallania kell.
Mert ha így szeretünk egy másik embert, akkor mindent tudni
akarunk róla – akár fájdalmas végighallgatni, akár nem.
Így aztán elmeséltem.
– JC és én… – Magam köré fontam a karjaimat, és
megpróbáltam szavakba önteni, ami köztünk történt. – Nos, a
miénkhez hasonló kapcsolat volt. Azt leszámítva, hogy
továbbfejlődött és elmélyült. – Lesütöttem a szemem, a
bögrémből felszálló gőzt néztem, mintha nem vettem volna észre
a szavaim kínos üzentét: vele mélyült el a kapcsolatom, nem
veled. – És épp, amikor elmélyült a kapcsolatunk, JC-nek
védőőrizetbe kellett mennie, mert koronatanú volt egy
gyilkossági ügyben. – Beleharaptam az alsó ajkamba. – A
menyasszonya meggyilkolásának az ügyében.
Chandler meglepetten felhördült. Amikor nem mondott
semmit, folytattam.
– A tegnap esti híradó előtti egy évben nem láttam őt.
– Szóval szakítottatok?
– Nem egészen. – Rákönyököltem a kanapé karfájára, és a
kezemre tettem az állam. – Valójában megkérte a kezem.
Amikor JC megkérte a kezem, bosszúságot éreztem.
Észszerűtlen, elhamarkodott dolog volt, és nagyon
felkészületlenül ért.
De most, hogy visszagondoltam rá, melegség töltött el. A
lábujjam hegyétől indult a bizsergés a hasam felé, majd
szétterjedt a mellkasomban. Elsietett lánykérés volt, de a
körülményei ismeretében megértettem az indítékát. Tudta, hogy
el kell majd rejtőznie. Nem tudta, hogy meddig lesz távol. És azt
akarta, hogy mellette legyek.
Bármi is volt az érzései alapja – szerelem, vágy vagy magány
–, ebbe legalább teljes bizonyossággal belekapaszkodhattam.
Eleget érzett irántam ahhoz, hogy maga mellett akarjon. És ez…
komoly volt.
De vajon eléggé?
– Jegyben jársz? – Chandler kérdése zökkentett ki a
merengésből.
– Nem, nem. Visszautasítottam. – Így volt helyénvaló, és
nem bántam meg. Többnyire. – De megígértük, hogy a tárgyalás
után megkeressük egymást.
– Hm.
Csak egy szótag volt, mégis azt bizonyította, hogy Chandler
már értett mindent. Megértette, hogy csak lefeküdtem vele,
miközben valaki másra „vártam”. Könnyű lett volna
mentegetnem magam vagy elmagyarázni, hogy JC nem várta
el, hogy megálljon miatta az életem, de nem fáradtam ezzel.
Önző módon viselkedtem Chandlerrel, most el kell viselnem a
keserűségét.
Megint csak egy seggfejnek éreztem magam.
– Na, mindegy. – Beletúrtam a hajamba, és megpróbáltam
lerázni magamról a bűntudatot. – Mivel az elmúlt évben nem
beszéltünk egymással, fogalmam sem volt róla, hogy most fog
végre tanúskodni. Megdöbbentett. Szinte már le is mondtam
arról, hogy visszatér.
Erőtlenül elmosolyodtam, egyszerre vártam a feloldozást és a
haragot.
Egyiket se kaptam meg. Chandler arca kifürkészhetetlen
maradt – újabb Pierce-tulajdonság, amit örökölt a fiú.
– Akkor újra járni fogsz vele.
Tényleg ilyen könnyű lenne? Egyszerűen ott folytatni, ahol
abbahagytuk? Szerelmesnek és boldognak lenni?
Amíg meg nem pillantottam a híradóban JC-t, én is pontosan
erre számítottam. Csak most döbbentem rá, mennyire naiv
voltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy talán nem illünk
össze hosszú távon, nem gondoltam bele, hogy nem is ismertem
őt eléggé ahhoz, hogy biztos lehessek egy kapcsolatban. De ha
elég komoly lett volna a kapcsolatunk ahhoz, hogy építeni
tudjunk rá, akkor is eltelt egy év. Sok minden megváltozhatott.
És nem csak rajtam múlt a döntés. Nem tudhattam, hogy JC
mit akart vagy mit gondolt, amíg nem beszéltem vele, és nem
tudtam, hogy erre mikor fog sor kerülni. A mai nappal véget ér a
tanúskodása, de vajon ez azt is jelenti, hogy már nem lesz
veszélyben az élete? Ha igen, talán már ma este hallok felőle. Ha
nem, talán csak a tárgyalás végén.
Vagy talán soha.
Mert lehet, hogy már tudtam, mit akar. Abból, ahogy
korábban rám nézett. Ahogy átnézett rajtam. A kijelentéséből…
– Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy mi lesz.
Chandler arckifejezése játékos vigyorrá enyhült.
– Tudod, ha már nem érdekel a fickó, akkor nem kéne
áltatnod. Őszintének kell lenned. – Csak ingerelt. Ahogy én
tettem vele.
Fölnevettem.
– Nem erről van szó. – Nos, erről is. De inkább valami
másról volt szó, amibe ha csak belegondoltam, olyan érzés volt,
mintha lekapcsoltak volna bennem valamit. Nem csoda hát,
hogy elcsuklott a hangom, amikor végül kimondtam: – Nem
vagyok benne biztos, hogy még érdeklem őt.
És ezzel átszakadt a gát. Elolvadt a fagyos összeszedettségem,
és csak a könnyek maradtak. A fájdalom. A szomorúság.
Chandler a karjaiba vont. Nem érdekelt, hogy ez mit jelenthet
vagy hogy ő mit gondolhat. Csak sírtam. Gyászoltam.
Megsirattam mindent, amit elvesztettem, és mindent, amit JC
vesztett el, és leginkább azt, ami csak egy karnyújtásnyira volt
tőlem, de talán sose lesz az enyém. Talán soha nem is volt.
Chandler a hajamat cirógatta, miközben az ingébe zokogtam.
És csupa olyasmit mondott, ami valószínűleg nehezére esett,
mégis pontosan ezt akartam hallani.
– Még mindig érdekled. Nincs az az isten, hogy ne
érdekelnéd. Gyönyörű vagy, erős és szexi. És tökéletes. Belőled
nem lehet kiszeretni, Gwenny. Még mindig a tiéd.
Hagytam, hogy megvigasztaljon az a férfi, akinek nem volt
mihez hasonlítania. Az a férfi, aki még nem találta meg „élete
szerelmét”. Vagy talán mégis.
Miközben reszkettem a zokogástól, erőt vett rajtam a
kimerültség. Elaludtam, és közben élveztem, hogy átölelnek. A
melegséget. Az ébrenlét határán eltűnődtem, vajon tényleg olyan
szörnyű-e, ha egy kedves fiú szeret engem. Hát nem jobb, mint
egy halott nővel versenyezni?
Hatodik fejezet

– El kell jönnöd – mondta Alayna, pont annyi esdekléssel a


hangjában, amennyi ahhoz kellett, hogy engedjek neki, legyen
szó bármiről.
Kedd volt. Aznap korán bejöttem, hogy tudjunk együtt is
dolgozni, mielőtt ő hazamegy, én meg maradok vezetni a klubot.
Alayna és Liesl, a csapos, akit nemrég menedzserré léptettünk
elő, a bárpult mögött rakodott. Lehoztam a laptopot az irodából,
hogy velük lehessek, miközben kipipálom a tennivalóimat.
Már meg is bántam a döntést. Nemcsak azért, mert alig
tudtam dolgozni, hanem mert nem volt kedvem ehhez a
bizonyos beszélgetéshez. Amiben Laynie és Liesl és Ben – egy
újabb zavaró tényező, aki váratlanul benézett hozzánk –
megpróbáltak meggyőzni, hogy jobb nekem Hudson jachtján a
tűzijáték alatt, mint otthon. Egyedül.
Nem hagytam magam.
– Észre sem fogjátok venni, hogy nem vagyok ott. Te meg
Hudson annyira belelendültetek a gyerekcsinálásba, hogy
nyilván bezárkóztok majd egy kabinba éjszakára.
– Nem mintha szükségük lenne ilyen ürügyre – jegyezte meg
Liesl a padlón guggolva. – Tavaly is ugyanilyen hévvel
döngettek, és sosem volt szükségük kabinra.
A pír Laynie arcán arról árulkodott, hogy a barátnője fején
találta a szöget.
Ben fölkapta a fejét.
– Akkor ez olyan szabadszerelem-est lesz? Mert akkor mást
fogok felvenni. És ha azt veszem fel, amire gondolok, akkor ott
akarsz lenni, hogy láss.
Felsóhajtottam, de egy pillanatra belegondoltam, milyen
nagy utat tett meg Ben a néhai öngyilkos énjétől. Most társasági
ember volt, szórakoztató és vidám. Talán csak azért ilyen, mert
talált valakit, aki kitartott mellette a szerelemben?
Ez nyilván túl egyszerű magyarázat lenne. Ben erős kölyök
volt, és végül valószínűleg mindenképpen felépült volna. De az
biztosan segített neki, hogy mellette volt az igazi.
Laynie szeme szikrákat szórt, miközben Benre emelte a
mutatóujját.
– Szó sincs itt semmiféle szabad szerelemről! Uralkodj
magadon, Anders!
– Ja, nehogy már szégyent hozz a fejemre, öcsi –
incselkedtem. – Bármi lesz rajtad, érdekes lesz a buli. Hidd el,
nem lesz rám szükséged. Ott lesz veled Eric, ő majd lefoglal.
Normának meg ott lesz Boyd, még akkor is, ha titkolózniuk kell.
– Laynie-re biccentettem. – Neked meg Hudson. Én csak a
fölösleges harmadik lennék. Vagy a fölösleges hetedik. Esetleg a
kilencedik, ha Mira és Adam is ott lesz.
– Ott lesznek. – Laynie imádta Hudson húgát, Mirát, s noha
én nem ismertem őt olyan jól, mint szerettem volna, azért
mindig élveztem a társaságát.
De még Mira se volt elég ahhoz, hogy kicsalogasson a
csigaházamból az ünnepségre.
– Különben is, tényleg inkább itt kéne lennem. Valószínűleg
nagy lesz a forgalom, és nem biztos, hogy okosan tennénk, ha
mindketten kivennénk azt az estét.
Laynie megfordult, és vádlón mutatott rám.
– Nem. Nem fogsz dolgozni. Arról szó sem lehet. Nathan és
Liesl nélkülünk is boldogul. És még nem késő fogni egy pasit, ha
akarsz. Én nem sok embert ismerek, de Mira majd talál neked
valakit. – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Tudod,
Chandler is ott lesz.
Chandler neve hallatán összerezzentem. Alig egy hét telt el
azóta, hogy elaludtam a karjaiban a kanapén. Amikor
felébredtem, összeütött nekem valami harapnivalót, amíg én
munkába készültem, majd lekísért az utcára, és leintett nekem
egy taxit. Újra megölelt, de meg sem próbált búcsúcsókot adni.
A távolságtartásának – amire vágytam – örültem. Olykor
mégis azon kaptam magam, hogy rá gondolok, és eltűnődöm,
vajon nem pattintottam-e le túl korán. A gondolat nem sarkallt
cselekvésre – egyelőre. Párszor üzent nekem, röviden
megkérdezte, hogy vagyok, de semmi illetlenséget nem írt. Úgy
tűnt, megértette, hogy végeztünk egymással. Vagy egyszerűen
csak békén hagyott egy időre, mielőtt újra támadásba lendül.
Vajon különös volt, hogy néha az utóbbiban reménykedtem?
Nem tudtam, mit érzek iránta. És nem akartam felborítani a
hatalmi egyensúlyt.
– Ő a másik ok, amiért nem kéne mennem. Köszönöm, hogy
megerősítettél a döntésemben.
Ben kivett egy marék mogyorót a tálból a pulton.
– Attól félsz, hogy kínossá válik a helyzet?
– Attól fél, hogy megint ledobja neki a bugyiját – kotyogott
közbe Liesl.
– Nem is! – A tiltakozásomat azonban a bosszúság tüzelte,
ugyanis Lieslnek igaza volt. Egy árva léleknek sem szóltam arról,
hogy kételkedni kezdtem magamban. A gond az volt, hogy míg
azelőtt Chandler csak menekülési utat jelentett, most már több
volt ennél. Most először tudtam elképzelni, milyen lenne a
kapcsolatunk. Milyen lehetőségek nyílnának meg előttem, ha
nem lenne másé a szívem.
A szívem azonban másé volt. Legalábbis egy része. Nem volt
könnyű az egész szívemről rendelkezni, tekintve, hogy milyen
keveset tudtam JC-ről. Ha még mindig volt esélyünk, addig nem
lehetett köztünk valódi kapcsolat, amíg nem ismerem meg őt
jobban. És ha nem működik a dolog, nos, akkor nem kell teljesen
leírnom Chandlert.
Laynie-nek semmi sem kerülte el a figyelmét.
– Hű, de tiltakozol. Ez meg mit jelentsen? Azon gondolkodsz,
hogy adsz neki még egy esélyt?
Megfordult a fejemben, hogy hazudok, de aztán eszembe
jutott, hogy az soha nem ment nekem.
– Nem tudom. Talán. Kiderül menet közben. Egyelőre időre
van szükségem, hogy átgondoljam. – Más szóval még mindig
JC-re vártam. De mivel meg sem próbált felkeresni, noha a
pernek már majdnem vége volt, kezdett szertefoszlani a remény,
hogy valaha is viszontlátom.
És úgy terveztem, hogy a függetlenség napján mondok le
róla. Ami holnap lesz. Mondogattam ugyan magamnak, hogy ez
a dátum már nem érvényes, hiszen JC ismét megjelent a színen,
de már mélyen gyökeret vert a fejemben a gondolat, hogy július
negyedike mindenképpen a véget jelenti.
Alayna a bárpultra dőlt.
– Nem Chandler az egyetlen, akivel randizhatsz. Elhívhatsz
valaki mást is. Valakit a múltadból. Csak mondom. Nem kell,
hogy ez a július negyedike olyan legyen, mint amire számítottál.
Becsuktam a laptopot. Feladtam a munkát.
– Már megtettem, amit tudtam, amikor elmentem a
tárgyalásra. Tudja, hogy itt vagyok. Neki kell megtennie a
következő lépést.
Lebiggyesztette az ajkát. Ezt már egyszer átbeszéltük. Laynie
úgy gondolta, hogy túl távolságtartó vagyok. De ő nem ereszti
azt a férfit, akit egyszer kiszemelt magának, és a rögeszméje
egészségtelen mértékeket tud ölteni, ezért azt tanácsolta, hogy ne
hallgassak rá mindenben.
Mégsem tudta magában tartani a meglátásait.
– Nem tud felkeresni, ha azt sem tudja, hol talál.
– Ha keresni kezd, meg fog találni. Üzentem a régi számára a
tárgyalás után. Nem tudom, hogy él-e még, de azért hátha. Matt
szabadságra ment az Eighty-Eighth Floorból, de üzenetet
hagytam nála és egy másik menedzsernél is JC-nek, ha esetleg
ott keresne. Az a klub az egyetlen hely, ahol kereshet, így nyilván
oda fog menni.
– És ez jó ötlet volt? – Ben hangja idegesen csengett.
– Üzenetet hagyni az Eighty-Eighthben? Mattben
maximálisan megbízom, és rajta kívül csak Alyssának szóltam –
nyugtattam meg az öcsémet. – Matt üzenetében meghagytam,
hogy beszéljen Alyssával, és megígértettem vele, hogy csak JC-
nek vagy Mattnek árulja el, hogy hol vagyok, ha személyesen
keresik fel. – Azt nem árultam el, hogy Alyssában nem bíztam
meg teljes mértékben. Ben csak aggódni kezdene. Engem
azonban már nem aggasztott annyira az apám, mint régen.
Olyan régen felszívódott már, hogy nem tűnt komoly
fenyegetésnek, JC-t viszont nagyon szerettem volna látni.
– Akkor még biztos védőőrizetben van, vagy csak meghúzza
magát, amíg véget nem ér a per – mondta Laynie mély
meggyőződéssel. – Különben itt lenne.
Kedves volt tőle, hogy mentegette JC-t, pedig nem is ismerte
őt, egyszerűen csak tudta, hogy ezt akarom hallani. Nagyra
értékeltem.
Majdnem hittem is neki. Volt benne igazság, hogy a per
végéig JC elfoglalt lehet, így mindennap megnéztem a híreket,
hátha bemondják, hogy véget ért a per. Előző pénteken már az
esküdtszék előtt volt az ügy. Bármelyik pillanatban
meghozhatják a döntést. JC bármelyik pillanatban szabad lehet.
Néha olyan lassan telt az idő, mintha lassított felvételként
látnám a világot, máskor meg szinte fénysebességgel
száguldottak a percek, sokszor azt sem tudtam, mi történt. De
bármennyire is vártam már az ítéletet, tudtam, hogy Mennezzót
talán el sem ítélik. És akkor mi lesz? Vagy ha fellebbeznek az
ítélet ellen? JC-nek megint el kell rejtőznie?
De nem is attól féltem a leginkább, hogy Mennezzo
megússza. Hanem attól, hogy ha rács mögé kerül, JC akkor sem
fog megkeresni.
– Elég! – szólt rám Laynie, mintha olvasott volna a
gondolataimban. – Ne rágódj olyasmin, ami még meg sem
történt.
Bagoly mondja verébnek! Ő volt a legmániákusabb személy,
akit valaha is ismertem. De tudtam, hogy fölösleges vitába szállni
vele.
Szerencsére csengetett a futár, és Laynie elment, hogy
beengedje. Ezzel a vita gyakorlatilag véget is ért.
Legalábbis ezt hittem.
– Tudod, igaza van – szólalt meg Ben mogyorót ropogtatva.
– Addig nem tudhatod, mi lesz, amíg véget nem ér a történet. De
addig sem kéne egyedül töltened az ünnepet. Gyere, és legyél
azokkal, akik szeretnek téged. Ígérem, hogy nem foglak
elhanyagolni.
A kisöcsém mindenkinél jobban tudta, hogy rejtőzködéssel
nem lehet megbirkózni az érzelmekkel. Igaz, hogy ő nem
ugyanazért lökte el magától a családját és a barátait, mint én, de
azért elfogadtam a véleményét.
– Meggondolom, oké? De rémes társaság lennék, és titeket is
csak lehangolnálak a nyavalygásommal.
Átkarolta a vállamat, és majdnem lerántott a bárszékről,
amikor magához ölelt.
– Te sosem hangolsz le, nővérkém. – Egy pillanatra
elhallgatott, majd hozzátette: – Az Norma dolga.
Belecsókolt a hajamba, én pedig felnevettem. Már el akart
húzódni, amikor hirtelen a fülembe súgta:
– Na, ez a látvány szintén nem hangol le. Jóságos ég, egész
nap el tudnám nézni!
– Mi a fenéről beszélsz? – kérdeztem. Mögém intett, én pedig
megfordultam.
Laynie-t pillantottam meg először, de egy másodperccel
később észrevettem a mellette álló férfit is. Leesett az állam.
– Édes istenem… JC!
Csak ennyit bírtam kinyögni, mert elment a hangom. És
kiszáradt a szám. Hirtelen nedves lett a tenyerem, akárcsak más
részeim – az alsó fertályon. És ha JC mondott is valamit, azt se
hallottam, mert a világ hirtelen elnémult körülöttem, csak a
testemet éreztem, és ahogy életre kel. Forróság öntötte el a
tagjaimat. Kipirult az arcom. Hevesen dobogott a szívem, olyan
hevesen, hogy majdnem felrobbant. Vagy elrepült.
Vagy, nem is – úgy dobogott, mintha végre életre kelt volna.
Visszatért vele együtt. Ide. Arra a helyre, ahol nem hittem, hogy
megtalál.
– Szia, Gwen… – Milyen jó volt hallani, ahogy kimondja a
nevemet. Olyan íze volt, szinte éreztem a számban. Édes és
csokis, ugyanakkor egy kicsit sós.
– Szia – mondtam, és lecsúsztam, pontosabban lezuhantam
a bárszékről a földre. Úgy remegtek a térdeim, hogy bele kellett
kapaszkodnom a bárpultba, hogy megálljak a lábamon.
– Ez JC? – kérdezte Liesl jó hangosan. – Én meg azt
reméltem, hogy a csengő azt jelzi, hogy végre megkaptuk az új
étlapokat. Szívás.
Legszívesebben gyilkos pillantást vetettem volna rá, de meg se
bírtam mozdulni. Nem tudtam levenni a szemem az előttem álló
férfiról, úgy követtem a tekintetemmel, mint az iránytű tűje
északot. Ő is engem nézett, mindketten a mágneses erő
csapdájába estünk, mely szikrázott és sercegett közöttünk.
Istenem, miket művelt a hormonjaimmal! Hogy fogom
túlélni, ha közelebb jön? Ha megérint? Ez persze mozgást, sőt
talán még párbeszédet is igényel, de pillanatnyilag
elképzelhetetlennek tűnt mind a kettő.
Szerencsére Alayna megőrizte a hidegvérét.
– Miért nem mentek fel az egyik buborékszobába, ahol
kettesben lehettek? Majd én gondoskodom a nyitásról.
– Holnap reggel találkozunk. – Ben mögém lépett.
Jesszusom, el is felejtettem, hogy még mindig itt van.
Valószínűleg be kellett volna mutatnom őket egymásnak, vagy
ilyesmi, de egyszerűen semmire se voltam képes.
Szerencsére úgy tűnt, hogy megérti. Lehajolt, hogy homlokon
csókoljon.
– Ha bármire szükséged van, gyere át, mielőtt reggel
lefekszel. Vagy csak gyere át.
Úgy értette, beszélgetni, és hálás is voltam érte. De csak
annyit bírtam kinyögni, hogy aha.
– A kisöccse! – kiáltotta Liesl, amikor Ben kisétált, mert a
jelek szerint félt, hogy JC félreérti. – És meleg! Tökre nem a
riválisod.
– Liesl! – szólt rá Laynie élesen, noha hallottam az elfojtott
nevetést a hangjában. – Gwen! – szólt rám erélyesen. Megvárta,
amíg lassan felé fordulok – nagyon-nagyon nehéz volt. –
Buborékszoba.
Már nyitottam a számat, hogy tiltakozzak, még nem tudtam,
hogyan képezzek szavakat, amikor JC megelőzött.
– Ott beszélhetünk? – A tartása tettre kész és magabiztos
volt, pedig remegett a hangja. – Tényleg nagyon szeretnék
beszélni veled.
– Aha. – Édes istenem, Gwen, szedd már össze magad!
Amennyire tudtam, felráztam magam a kábulatból.
– Igen, persze. Hamarosan kinyit a klub, de odafent vannak
privát asztalok. – A homlokomat ráncoltam. – Úgy érted, hogy
most akarsz beszélni, igaz? Vagy úgy érted, hogy később is
beszélhetünk? – Izgatott és reszketeg volt a hangom, mert
pontosan így éreztem magam.
Ennyit a pozitív első benyomásról. Második benyomás? Első
utáni első benyomás?
Na, mindegy. Teljesen összezavarodtam.
JC elmosolyodott, de a szeméből hiányzott a fény.
– Igen, úgy értem, most. Van tehát egy privát szoba?
– Aha. – Idegesített a félszavas szókincsem, és az is, hogy
kezdett feltűnni: valami nem stimmel. Volt valami feszültség,
aminek nem értettem az okát. Valami idegesség.
De talán csak az eltelt idő tette. Mosolyt erőltettem az
arcomra.
– Kövess.
JC lassan közelebb lépett hozzám, én meg elpirultam, ki
tudja, miért, ezért gyorsan elfordultam, de még észrevettem Liesl
szuggesztív szemöldökrángását, amikor a lépcső felé indultam.
Szótlanul mentünk fel, én pedig aggódni kezdtem. Aggódtam,
hogy nem fogunk túllépni a feszengésen. Aggódtam, hogy akkor
sem találom a szavakat, ha végre kettesben leszünk. Aggódtam,
hogy a kosztümnadrág nem mutatott előnyösen a seggemen.
Aggódtam a feszültség miatt, ami csak részben volt szexuális
töltetű.
Hónapokon át rágódtam azon, hogy talán csak képzelődtem
a kapcsolatunkat illetően, megkérdőjeleztem a saját érzéseimet,
hátha csak eltúloztam őket, és hogy egyáltalán volt-e realitása a
kapcsolatnak, tekintve, hogy milyen keveset tudtunk egymásról.
Azt hittem, hogy bizonyosságot szerzek, ha viszontlátom, azt
hittem, hogy fesztelen leszek vele. De sokkal zavartabb voltam,
mint valaha.
Hamarosan azonban kettesben maradunk, és talán minden
megoldódik. Ebben bíztam.
A privát szobák – vagy, ahogy hívtuk, a buborékszobák – a
Sky Launch különlegességei voltak. Gömbölyű, teljesen zárt
helyiségek, soknak üvegfala volt, amin keresztül le lehetett látni a
táncparkettre. A legközelebbi szobához vezettem, és kinyitottam
JC előtt az ajtót. Lélegzet-visszafojtva vártam, hogy elmenjen
mellettem, és készültem az elkerülhetetlen remegésre, amikor
majd hozzám ér.
Csakhogy nem ért hozzám.
Olyan messzire húzódva lépett be a helyiségbe, hogy
véletlenül se kelljen hozzám érnie. Fordított helyzetben én
biztosan megérintettem volna. Úgy intéztem volna, hogy
spontánnak tűnjön a dolog, de szándékosan csináltam volna,
pusztán azért, mert már olyan rég értem hozzá, és minden
porcikám vágyott az érintésre.
Ha ő is így érezne, megérintett volna.
Így amikor nem ért hozzám, már tudtam, hogy a feszültség,
amit éreztem, valódi volt, és sokkal erősebb, mint szerettem
volna. Tudtam, hogy nemcsak feszengésről volt szó, hanem
szándékos önmegtartóztatásról.
Elpárolgott a remény, és csalódottság vette át a helyét.
Eszerint végeztünk egymással? Csak búcsúzni jött, lezárni a
kettőnk ügyét?
Nos.
Úgy fogok tenni, mintha nem zavarna, legalábbis a
jelenlétében. De később… később sírba visz a megtört szívem.
Nyitva tartottam az ajtót annyi ideig, hogy mély levegőt
tudjak venni. Azután leültem vele szemben, és hagytam, hogy
ezúttal az asztal falapja válasszon el minket egymástól. Mindig
állt köztünk valami, nem igaz? Mindig volt távolságtartás. Titok.
Egy akadály.
Ám most is olyan mélyen nézett a szemembe, mint odalent,
és a feszültség ellenére még mindig volt valami a levegőben.
Jesszusom, teljesen összezavarodtam. De ha JC-ről volt szó,
ez nem volt meglepő.
Csak ültünk a nyomasztó feszültségben, szótlanul. Én törtem
meg a csendet, mert már nem bírtam tovább.
– Mindig be tudtál jutni egy klubba nyitás előtt.
Vállat vont.
– Mit mondhatnék erre? Szeretlek meglepni.
Szerettem volna, ha úgy érti, hogy engem szeret. De féltem,
hogy nem így volt. Nyugtalanul elmosolyodtam.
Ő viszont elkomorult.
– Sajnálom, ha rossz az időzítés. Nem gondolkoztam, és el
kellett jönnöm, hogy túlessünk rajta.
Összeszorult a szívem, mintha vasmarokkal szorítanák. Hogy
túlessünk rajta… Hogy túlessen rajtam. Mintha csak egy
bejegyzés lennék a teendői listáján.
– Persze – mondtam, mintha meg se kottyant volna, amit
mondott. – Semmi baj. – Végeztünk egymással, és most eljött,
hogy végleg lezárja. Összetörte a szívemet, de nincs semmi baj.
Jól vagyok. Jól leszek.
– Akkor jó. – Elégedettnek tűnt a válaszommal, és hátradőlt.
Egy pillanatig áthatóan nézett engem.
– Sötétebb a hajad.
Automatikusan megfogtam egy tincsemet, mintha nem
látnám mindennap a tükörben. Sötétszőkére festettem a hajam,
miután ő elment. Mostanra már megszoktam.
– Na, igen. Változtatnom kellett.
Rásandítottam. Még mindig átkozottul szexi volt. Még
mindig olyan pokoli dögös volt, hogy a puszta jelenlététől
bizseregni kezdett a testem olyan helyeken, amikről el is
felejtettem, hogy fel tudja izgatni. Azt kívántam, bárcsak olyan
könnyen kordában tudnám tartani a vágyaimat, mint a
fürtjeimet, egy gyors kiruccanással a hajszalonba.
– Jól néz ki… – A torkát köszörülte. – Jól nézel ki.
Mesterkélten hangzott. Minden mesterkélten hangzott.
Azelőtt mindig olyan fesztelen volt velem. Flörtölt.
Kezdeményezett. Most miért nem ilyen? Én ilyen akartam lenni.
Hozzá akartam simulni, összegyűrni, ledobálni a ruháinkat. Be
kellene pótolnunk a kiesett időt, nem agonizálni és tartani a
távolságot.
De lehet, hogy csak én agonizáltam.
És talán mivel nem tudtam, hogyan viselkedjek vele, vagy ő
sem tudta, hogyan viselkedjen velem – mert abban biztos
voltam, hogy semmit sem akart tőlem a jövőben –, újra
felhúztam magam körül a falaimat.
– Tehát. Justin… – Furcsa volt kimondani az igazi nevét, és
keserűnek hangzott, noha én csak távolságtartónak szántam.
Lesütötte a szemét, mire majdnem megbántam a rideg
hangvételt.
– Már senki sem hív így.
– Ki hívott így? – Ami alatt azt értettem: az a nő hívott így?
– A szüleim. A tanáraim az iskolában. – Habozott. –
Corinne.
Kibújt a szög a zsákból. A szellem a palackból. Ő volt az igazi
akadály köztünk. Talán miatta akart JC túlesni rajtam.
Valószínűleg.
Nem hittem, hogy ilyen könnyen szóba fog kerülni, pedig én
tereltem felé a beszélgetést. Most, hogy kimondta, a feszült
vibrálás áradássá erősödött, és rádöbbentem, hogy dühös vagyok.
Haragszom. Olyan sok mindenért, és nem csak ok nélkül.
Elhatalmasodott rajtam a kísértés, hogy a fejéhez vágjak
dolgokat. El kellett volna mondanod, ez volt a nyelvem hegyén.
Miatta hagytál el. Nem árultad el, hogy miatta.
Végül az, ami a legjobban fájt: Még mindig őt szereted. Nem
engem. Őt.
Hogy érezhetne valaha is ugyanúgy irántam, mint iránta? A
nő iránt, akinek a halála véget vetett az életének. Nem csoda,
hogy végleg szakítani akart. Tudta, akárcsak én, hogy a
kapcsolatunknak nincs esélye. Akkor viszont miért nem mondta
ki egyszer s mindenkorra?
Igen. Sok mindent mondhattam volna.
Ám a menyasszonya nevéről eszembe jutott valami más, és el
sem tudtam hinni, hogy nem kérdeztem rá előbb.
– Döntött már az esküdtszék?
– Igen. Egy órája. – Elmosolyodott, de a mosolya
kényszeredettnek tűnt. – Bűnös. Bűnösnek találták. Az ítéletet
néhány hét múlva hirdetik ki, de már őrizetbe vették.
Olyan tárgyilagosan mondta, olyan hanyagul, hogy
eltűnődtem, vajon kimaradt-e valami.
– Akkor hát vége?
– Hát, igen. – Kerülte a tekintetemet. – Nagyjából.
Meg kellett volna könnyebbülnöm. Örülnöm kellett volna,
hogy végre biztonságban van. A gyomrom azonban tovább
kavargott, és volt egy olyan érzésem, hogy valamit elhallgat
előlem. Megint.
– Nos, hát… Gratulálok. – Meg sem próbáltam lelkesnek
tűnni.
– Köszönöm. – Ő is ugyanolyan hivatalos és visszafogott
volt. – Még próbálom feldolgozni. Olyan sokáig elhúzódott, hogy
nehéz felfogni, hogy végre véget ért. Gondolom, még nem esett
le igazán.
– Majd le fog. Csak idő kérdése. – Rideg voltam. Érzéketlen.
Lehet, hogy önvédelmi reakció volt, de szükségem volt rá. Mert
JC elhagyott. Egy évre eltűnt. Bizonytalanságban hagyott itt, és
amikor visszatért, nem kínált fel bocsánatkérést vagy
magyarázatot. Nem próbált megnyugtatni. Visszajött, de csak
távolságtartást hozott magával.
Ezért kellett keserűnek lennem. Máskülönben tomboltam
volna. Máskülönben belebolondultam volna.
Régóta nem beszéltem olyan fagyos hangon, mint amilyenen
szóba hoztam a következő témát, amit magától kellett volna
megemlítenie.
– És a feleséged?
– Ja… ami azt illeti… – Megvakarta a tarkóját, én pedig a
legrosszabbra készülve megmarkoltam az asztal szélét. – Hát az
elég vicces.
– Ezt mégis hogy érted?
Idegesen felnevetett.
– Valójában zavarba ejtő.
– Zavarba ejtőbb, mint az, hogy részegen megnősültél? –
Eddig a pontig abban bíztam, hogy semmi sem történt köztük
azzal a nővel. De mi van, ha mégis? Ha lefeküdtek egymással?
Ha JC vele maradt? Ha a nő vele együtt bujkált, és a vicces azt
jelenti, hogy „Totál egymásba szerettünk”?
De JC csak annyit mondott:
– Nem. Az rosszabb volt. Kétségtelenül. Az, hogy nősnek
hittél, sokkal, de sokkal rosszabb volt.
Erre még jobban összezavarodtam. Mert nem volt semmi
vicces a házasságában. És mit értett azalatt, hogy „nősnek
hittél”?
– Nősnek hittelek, mert azt mondtad, hogy az voltál. Vagy
hazugság volt? – A keserűség a hangomban ezúttal
frusztrációval vegyült.
– Nem, nem! Nem hazudtam neked. De amikor másnap
visszamentem a kápolnába, hogy kiderítsem, hogyan lehetne
érvényteleníteni… – Lemondóan legyintett, majd elővette a
telefonját a dzsekije belső zsebéből. – Hihetetlennek hangzik.
Adtak egy DVD-t, elküldöm neked a felvételt. Az mindent
megmagyaráz. – Végighúzta az ujját néhányszor a képernyőn,
majd felnézett. – Ööö, nálad van a telefonod?
– Aha. – A táskámért nyúltam, majd eszembe jutott, hogy
nincs nálam. – Mégse. Az irodában hagytam.
Beírt valamit a telefonjába, és visszatette a zsebébe.
– Oké. Elküldtem neked üzenetben. Később meg tudod nézni.
Ha már elmentem.
A haragom ellenére kíváncsi lettem. Most akkor nős volt,
vagy sem? És mi a fenét küldött át? De valami más sokkal
jobban ledöbbentett.
– Megvan neked a számom?!
– Aha. – Kelletlenül vallotta be, mintha szégyellné.
Kihúztam magam. Rádöbbentem, hogy ha csak egy órája ért
véget a tárgyalás, akkor még nem lehetett ideje elmenni az
Eighty-Eighthbe, hogy megszerezze a számomat.
– És tudtad, hol dolgozom.
Mielőtt válaszolhatott volna, valaki kopogtatott a
buborékszoba ajtaján. Mielőtt kiszólhattam volna, Liesl nyitott
be.
– Bocs a zavarásért. De szükség van rád.
Nem. Itt volt szükség rám. Ahol most voltam. Itt kellett
lennem, hogy a végére járjak ennek a titoknak.
– Mindjárt megyek. Bármi is az, oldd meg magad.
– Oké-zsoké.
Még be sem csukta maga mögött az ajtót, már nekiestem JC-
nek.
– Honnan tudtad, hol dolgozom? – Sürgető volt a hangom.
Norma keményen megdolgozott azért, hogy eltüntesse a
nyomaimat. Nem lehetett olyan könnyű rám bukkanni.
JC előrehajolt, és összefonta az ujjait az asztalon.
– Felbéreltem egy nyomozót. Egy nagyon jó nyomozót.
Kiderítette a lényeget, és időnként tájékoztatott a fejleményekről.
Semmit sem volt könnyű kiderítenie, de megoldotta. Sajnálom,
ha nem akartad, hogy rád találjak.
Hála az égnek, hogy nehéz volt. Pont ez volt a lényeg.
Ekkor azonban feltűnt valami más is, amit mondott.
– Hogy te rám találj? – Azt hitte, előle rejtőzködöm? – Nem.
Ó, nem. Azt akartam, hogy az apám ne találjon rám, nem te.
– Az apád?
– Aha. Meglépett a pártfogó tisztje elől, és miután
megfenyegetett… – Nem volt kedvem a seggfej apámról
csevegni. Már így is épp elég dühös voltam. – Mondjuk úgy,
hogy a nővérem jobbnak látta, ha eltűnök.
– Ó! Értem. Így már van értelme. – Képzelődtem volna,
vagy tényleg megkönnyebbült? – Istenem, én meg azt hittem…
– Megrázta a fejét. – Na, mindegy. Ne aggódj. Jó munkát
végeztél. Mint mondtam, nem volt könnyű megtalálni.
Összezavarodtam. JC úgy jelent meg itt, mintha esze ágában
se lenne kibékülni, és meg sem próbálta helyrehozni a
kapcsolatunkat, mégis mindent megtett, hogy megtaláljon.
– Nem tudom elhinni, hogy arra vetemedtél, hogy nyomozót
fogadj. Miért tetted?
Úgy nézett rám, mintha a világ legnyilvánvalóbb kérdését
tettem volna fel.
– Nem akartalak elveszíteni.
Nem azt mondta, hogy megtalálni.
– Hogy érted, hogy elveszíteni? Pontosan mikor bérelted fel
ezt a fickót?
JC bűnbánóan nézett rám.
– Amikor eljöttél Vegasból. Amikor nemet mondtál.
Pislogtam egyet. Nem akartam még egy okot, amiért
haragudnom kéne, de úgy tűnt, efölött nem volt hatalmam. Ez a
magánélet megsértése volt, ami nem zavart volna annyira,
csakhogy én mindent elárultam volna neki, amit tudni akart
rólam, de visszautasított. Ahelyett, hogy úgy beszélt volna velem,
ahogy az emberek egy normális kapcsolatban beszélnek
egymással, inkább a hátam mögött derítette ki, amit tudni akart.
Őrjítő volt.
Ha pedig egész idő alatt tudta, hogy hol vagyok – hogy mi a
számom, hogy hol dolgozom –, akkor miért nem keresett már
előbb? Miért nem próbálta tudatni velem, hogy jól van, miért
nem jelezte, hogy még érdeklem?
A haragom kiülhetett az arcomra, mert JC rögtön
megpróbált kiengesztelni.
– Nem úgy van, ahogy te gondolod. – Kinyújtotta felém a
kezét az asztalon, noha az én kezem az ölemben volt, ahol nem
érte el. – Nem akartalak veszélybe sodorni, Gwen. Különben
üzentem volna.
Dühbe gurultam.
– Nem lett volna sokkal kockázatosabb olykor-olykor küldeni
nekem egy üzenetet, mint egy nyomozóval kommunikálni!
Hosszú, szótlan pillanatokig nézett a szemembe. Közben
tovább fokozódott a bosszúságom, akárcsak a közelsége miatt
érzett bizsergés, ami ott zümmögött minden erogén zónámban.
– Igazad van – ismerte el végül. – Kockázatos volt beszélni
vele. De nem érdekelt. És annyit fizettem neki, hogy ő se
foglalkozott semmivel. Azért tettem, mert érdekeltél. Mert
érdekelsz. – Elhallgatott, épp annyi időre, hogy felfogjam a
szavai jelentését. Hogy lerakódjon a testemre, súlyosan, akár a
szauna forró gőze. – Nem akartam megingatni a biztonságodat.
Érdeklem. Még mindig. Ettől jobban éreztem magam, de
nem eléggé. Vajon arra célzott ezzel, hogy még mindig szeret?
Vagy arra, hogy baráti kötelességtudatot érzett irántam?
Mindkét lehetőség megrémített.
– Különben is… – mondta egy perc múltán. – Nem akartam,
hogy várj rám, és úgy éreztem, hogy ha felkereslek, azzal csak
akadályoználak abban, hogy éld az életed.
– Hát ez elképesztő. – Annak idején valóban azt mondtam
neki, hogy nem fogok várni rá, de ettől még nem volt joga
gondoskodni arról, hogy így legyen. Az én döntésem, hogy
elpocsékolom-e az életemet. Jogom van epekedni.
– El kell hinned, hogy én nem ezt akartam. – Őszinte volt.
Gyengéd.
Én azonban túl dühös voltam ahhoz, hogy ez meghasson.
– Az nyilvánvalóan nem érdekelt, hogy én mit akartam.
– Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert meg akartalak
kímélni a saját bajomtól.
Újra kopogtak az ajtón.
– Egy pillanat! – kiáltottam, mielőtt beléphetett volna az
illető.
Amikor visszafordultam JC-hez, többé nem bírtam
visszafogni magam.
– Ha el akartál engedni, akkor nem kellett volna azt
mondanod, hogy visszajössz! Nem kellett volna azt mondanod,
hogy megkeresel! Nem kellett volna szerelmet vallanod és
elhitetned velem, hogy mi…
Hirtelen kinyílt az ajtó, és félbeszakította a szóáradatom.
Az ajtó felé irányítottam a haragomat.
– Jesszusom, mi van már?!
Liesl a szeme elé tartotta a kezét, mintha attól félne, hogy
félbeszakít valamit.
– Nagyon sajnálom, tényleg, komolyan, de szükségünk van
rád odalent, mert a klubot két percen belül ki kell nyitni, és már
sorban állnak az ajtó előtt, de nem tudjuk kinyitni a kasszát,
mert Laynie bezárta a kulcsait a széfbe, ami lehet, hogy az én
hibám volt, és ezért küldött fel engem, hogy elkérjem a tiédet,
sajnálom, sajnálom, sajnálom!
Egyetlen hosszú mondatban hadarta el a mondókáját,
szusszanás nélkül, olyan gyorsan, hogy beletelt egy másodpercbe,
mire megértettem, miről beszél.
Amikor pedig felfogtam, kellett még egy másodperc, hogy
felidézzem, hogy hol a pokolban lehetnek az én kulcsaim.
A táskámban. Az irodában. A szekrényemben. Amit
kombinációs zár védett.
– A szekrényemben van! – csattantam fel. – A kombináció
tizenkettő jobbra, aztán vissza balra, egyszer haladj tovább a
tizenhetesen, majd állj meg rajta. Utána jobbra…
– Te tényleg azt várod, hogy ezt meg is jegyezzem?
Nem. Nem vártam. Elvégre Lieslről volt szó.
Az istenit. Pedig már majdnem mentünk valamire egymással.
– Mennem kell. – Felálltam, és eltűnődtem, vajon feltűnt-e
JC-nek, hogy a tetkója volt a kombinációm, a dátum, amit a
karjára tetováltatott. Neki ez azt a dátumot jelentette, amikor
Corinne-t megölték. Nekem viszont őt jelentette.
JC legyintett.
– Semmi baj. Megértem. Rosszkor jöttem. Várnom kellett
volna, de… – Halkabban folytatta. – Látni akartalak. Nem
bírtam tovább várni.
Önkéntelenül megborzongtam, miközben olyan helyeken
hevült fel a testem, ahol legszívesebben ugyanolyan fagyos
maradtam volna, mint máshol. Miért volt még mindig ilyen
hatással rám? Miért érdekelt még mindig?
Kinyitottam a szám, hogy szavakba öntsek valamiféle
udvarias választ, amikor Liesl megrántotta a karomat.
– Itt ordít a head-setemben, Gwen! – mondta kérlelve.
Laynie tényleg olyan hangosan kiabált, hogy még én is
tisztán hallottam.
– Ó, az isten szerelmére! – dünnyögtem.
– Semmi baj. Menj csak. – JC beszéd közben már fel is állt. A
hangja csalódott volt. Ez volt a leghevesebb érzelem, amit láttam
rajta, amióta besétált a klubba. Forrt a vérem, és nem csak a
haragtól. Főleg, amikor a tekintete végigsiklott a testemen, és
úgy érintett meg a pillantásával, ahogy Chandler soha nem
tudott a kezeivel. Nem akartam elpirulni és feszengeni, de nem
tudtam ellenállni.
Ahogy annak se tudtam ellenállni, hogy én is végigmérjem.
Amikor észrevettem, mennyire feszült rajta a nadrág, a vágyam
csöndes parázsból lobogó lánggá hevült. És az istenit, ettől még
idegesebb lettem.
Mindennél jobban kívántam, hogy bárcsak maradhatnék.
Maradni akartam, üvölteni és hozzávágni valamit, és talán
dühből kefélni, csak hogy megszabaduljak a feszültségtől, ami
tudom, hogy szörnyű ötlet, így talán szerencse volt, hogy nem
maradhattam, mert ki kellett nyitnom ezt az istenverte klubot.
– Gwen! Gyere már, basszus!
JC mondani akart valamit, de azt akartam, hogy az enyém
legyen az utolsó szó.
– Örülök, hogy találkoztunk, Justin – mondtam
rosszmájúan. – Legközelebb talán hagyod, hogy
megismerkedjünk.
Kijöttem, mielőtt válaszolhatott volna, és becsaptam magam
mögött az ajtót.
Hetedik fejezet

Egész este nem bírtam kiverni JC-t a fejemből – miközben


kinyitottam a kasszát, feltakarítottam a táncparketten kiömlött
bort, és adtam egy ingyensört az egyik vendégnek, aki hajszálat
talált a poharában. Noha minden pillanatban el voltam foglalva,
az érzékeim élénkek és éberek voltak, mintha JC még mindig a
közelemben lenne, még mindig magához vonzaná a testemet és
a lelkemet.
De még mindig haragudtam, és nagyon össze voltam
zavarodva.
Beletelt bő két órába, mire lecsitult annyira a hangulat a
klubban, hogy legyen egy kis időm gondolkodni. Felvittem az
irodába a készpénzt a kasszából, és ott találtam Laynie-t, aki
persze maga is részt akart venni ebben a gondolkodásban.
– Azt mondta, hogy még mindig érdekled – mondta, miután
röviden összefoglaltam neki a buborékszobában lefolytatott
beszélgetést. – Ez jó jel.
Megráztam a fejem – egyrészt a megjegyzése miatt,
másrészt, amiért már harmadjára töltöttem ki rosszul egy
nyomtatványt.
– Ha Hudson mondana ilyet neked, akkor is jó jelnek
tartanád? – Összegyűrtem a papírt, és a kuka felé hajítottam, de
elvétettem. Megint. – És őszintén szólva, lehet, hogy csak
udvariasságból mondta.
Laynie hátratolta a székét és odalépett az asztalomhoz,
minden figyelmemet magának követelve.
– Egyenesen idejött a tárgyalás után. Rögtön utána, Gwen.
Erre a tárgyalásra várt már – mióta is? Öt éve? És egyenesen
hozzád jött. Ilyet nem csinálunk puszta barátságból. Ilyet nem
csinálunk udvariasságból.
A tollam végét rágcsáltam.
– Erre nem is gondoltam.
– Talán mert nem akartál gondolni rá.
– Ez meg mit jelentsen?
Átnyúlt az asztal fölött, és kivette a tollat a kezemből.
– Azt jelenti, hogy néha könnyebb megsértődni és magunkba
fordulni, mint hagyni, hogy szeressenek. Ezt tapasztalatból
mondom. És ha megkérdezed Hudsont, neki is lesz mit
mondania a témáról.
Mondott valamit. A magamba fordulás volt a kedvenc
önvédelmi mechanizmusom.
De nem csak ezért voltam ideges. JC zárkózottnak tűnt.
Távolságtartónak. És…
– Üzent nekem! – kiáltottam fel hirtelen, mert eszembe jutott
a videó, amit JC küldött. Fölpattantam a székről, és a
szekrényemhez mentem a telefonomért. Már akkor ki akartam
venni, amikor korábban benyúltam a kulcsokért, de a klub
nyitása körüli zűrzavarban megfeledkeztem róla.
– Mit üzent?
– Küldött nekem egy videót. – A táskámban kotorásztam a
telefonomért.
– Egy videót? – Laynie még nálam is gyanakvóbbnak tűnt. –
Miről?
Amikor megtaláltam a telefont, visszamentem az
asztalomhoz.
– Nem tudom. Még nem néztem meg.
Összefonta a karjait, és megborzongott.
– A videók sose jelentenek semmi jót. Ideges leszek tőlük.
Volt egy olyan érzésem, hogy egy egész történt lapult a
megjegyzése mögött, de most csak egy dologra tudtam figyelni.
– Nem hinném, hogy ez olyasmi, ami miatt idegeskedned
kéne. – Belesüppedtem a székbe, megnyitottam az üzeneteimet,
és mielőtt ráböktem volna a videó linkjére, elmentettem az
ismeretlen számot. Fél pillanatig vacilláltam, hogy Justinként
vagy JC-ként mentsem el az új ismerőst, végül az utóbbi mellett
döntöttem.
– Ööö, ez olyasmi, amit egyedül kell megnézned?
– Nem hiszem. Úgy értem, talán? – A lehetőség, hogy JC
talán szexuális tartalmat küldött, azonnal elterelte a
gondolataimat, hogy finoman fogalmazzak. Felhevült a testem,
és hirtelen összefutott a nyál a számban. Haboztam, az ujjam a
lejátszás gomb fölött remegett.
Nem, ez nevetséges. Ez az első alkalom, hogy küldött nekem
valamit, nem lehet pajzán a tartalma.
– Azt mondta, hogy ez megmagyaráz valami rémes és
zavarba ejtő dolgot, amit tett. – Felpillantottam Laynie-re, aki
éppolyan értetlennek tűnt, mint vártam. – Hosszú történet. Na,
mindegy. Szerintem nem lesz baj.
Elindítottam a videót. Egy kápolna jelent meg előttünk, a
háttérben klasszikus zene szólt halkan. A nő, akivel JC
hotelszobájában találkoztam – a „felesége” – egyedül állt, egy
mappát szorongató, unott képű fickóval szemben. Ribancos
koktélruhát viselt, ami túlságosan feszült duzzadt mellein. A
szemfestéke elkenődött, és bamba pillantásából ítélve részeg volt,
vagy be volt lőve, vagy mindkettő.
Értetlenül összevontam a szemöldökömet.
Laynie megkerülte az asztalom, hogy a vállam fölött nézze a
videót.
– Ez meg mi?
– Még nem tudom. – A nyakam azonban mozdulatlanná
dermedt és az izmaim megfeszültek, készültem arra, ami
sejtéseim szerint következett.
– Úgy néz ki, mint egy olyan instant esküvői kápolna.
Meséltem már, hogy Hudson azt akarta, hogy szökjünk meg
Vegasba, és házasodjunk össze egy ilyen helyen? Persze nemet
mondtam. A pasiknak fura elképzeléseik vannak a romantikáról.
Nem mesélte. Talán megnyugtatónak kéne találnom a tényt,
hogy egy kapcsolat akkor is lehet sikeres, ha előtte
visszautasítunk egy vegasi házassági ajánlatot.
Mégsem nyugtatott meg.
A videóban szereplő nő nyavalyogni kezdett, és tovább
néztem.
– Jace. – Belerúgott valamibe a padlón. – Jaaaaace!
Valaki felnyögött. Aztán JC felült, mire görcsös fájdalom
hasított belém az idegességtől. Eddig is tudtam, hogy megnősült.
Azt is, hogy részegen tette. Miért hitte, hogy látni akarom? Csak
azért, hogy bebizonyítsa, mennyire részeg volt?
Kár, hogy én sose vettem fel videóra magunkat Chandlerrel.
Elküldhettem volna neki, hogy megmutassam, mennyire
magányos voltam.
Vagy egyszerűen le is állíthatnám a lejátszást. De nem tettem.
– Ébren vagyok. Ébren vagyok – motyogta JC. – Itt az idő?
Megnéztem őt, már amennyire tudtam a parányi képernyőn.
A haja kócos volt, a nyakkendője kioldódott, a szemét alig tudta
nyitva tartani. Ismertem azt az öltönyt, amit viselt. Ez volt rajta,
amikor otthagyott New Y ork Cityben, ebben kérlelt, hogy
menjek hozzá feleségül. Összeszorult a szívem az emléktől. És
attól, hogy ott látom abban a kápolnában egy másik nővel.
– Már el is múlt. Itt van az idő. Itt van az idő közepe. – A nő
vontatottan és nyafka hangon beszélt. – A dolog közepe, amiben
vagyunk, te meg a padlón fetrengesz. – Habozott, a homlokát
ráncolta. – Vagy melléd is fekhetnék akár.
A mappás fickó felsóhajtott.
– Ne, ne, kérem… Miért nem marad állva? Mr. C.? Maga is
felállhatna.
JC még részegen sem árulta el nekik a nevét. Ez különös
módon elégedettséggel töltött el. Mármint, lehet, hogy nem
voltam elég fontos ahhoz, hogy megtudjam, de ez a nő se volt.
– Fel vagyok állva – dünnyögte JC, és belekapaszkodott a
nőbe – mi is volt a neve? –, hogy fel tudjon tápászkodni.
– Mi a… csak nem… részegek? – kérdezte Laynie
bizonytalanul.
– Seggrészegek – állapítottam meg tömören. Teljesen ki
voltak ütve. Nincs az az isten, hogy egy ceremónia két, ennyire
részeg emberrel törvényes lenne. Ha pedig nem is tudták JC
nevét, akkor nem nyújthatta be a szükséges iratokat a
házassághoz.
Ezt kellett látnom? Hogy nem törvényes a házasság?
Lehet, hogy rossz következtetést vontam le.
Miután JC talpra kecmergett, a hivatalnoknak beletelt még
néhány másodpercbe, hogy a helyére állítsa JC-t és az arát.
– Na, most. Ne mozduljanak – mondta, amikor mindenki a
helyén volt. – Épp az eskünél tartottunk. Mr. C.? Megpróbáljuk
újra? Ismételje utánam: Én, JC.
– Én, JC – ismételte, vészesen imbolyogva.
– Istenem, de helyes – suttogta Laynie.
Egyre mélyültek a ráncok a homlokomon. Egy helyes marha.
– Feleségül veszem ezt a nőt, Tamara Stone-t.
Á, szóval így hívják – Tamara. Picsa.
– Feleségül veszem ezt a nőt… – JC elhallgatott, és integetett
a hivatalnoknak, aki próbálta rábírni, hogy folytassa. – Ezt a nőt,
Gwent.
Nagyot dobbant a szívem.
Biztos rosszul hallottam. Biztos.
Laynie azonban oldalba bökött.
– Gwent mondott! Tisztára, mint a Jóbarátokban.
– Tamara, emlékszel? – súgott neki az arája. – Ta-ma-ra.
JC megrázta a fejét.
– Én Gwent veszem feleségül. Gwent akarom feleségül
venni. – Elkerekedett a szeme, mintha csak most eszmélt volna,
hogy hol van és kivel. Megfordult, és körülnézett a teremben. –
Hol van Gwen? A reptéren kellett volna találkoznunk. Azt
hittem, hogy eljön.
A hangjában sóvárgás és kiábrándultság. Bánat. A szomorú
imádat, amivel kimondta a nevemet – meghatott, megérintett
valamit a szívemben. Mélyen odabent, ahová eltemettem a
sajnálatot, amiért nem mondtam igent. Amiért nem voltam elég
bátor ahhoz, hogy elrugaszkodjak, és elhiggyem, hogy el fog
kapni.
Könnybe lábadt a szemem, és nem láttam tisztán a
képernyőt.
– Talán egy másik alkalommal kéne folytatnunk – mondta a
hivatalnok, és becsukta a könyvét.
– Persze, persze! – bólogatott Tamara. – Ez különben is csak
próba volt. Nem igaz, bébi?
Nem tudom, hogy JC mit mondott, ha mondott egyáltalán
bármit, mert a hivatalnok, aki a kamerához lépett, átnyúlt a
lencse fölött, és elsötétült a kép.
– Hm. – Az ajkamba haraptam, lenyeltem a könnyeimet, és
még sokáig bámultam a képernyőt, miután elsötétült. Próbáltam
rájönni, hogy mi a véleményem arról, amit láttam. Egyrészről
megkönnyebbültem, amiért végül mégsem nősült meg. Mert
még részegen is csak rám gondolt.
Nemcsak megkönnyebbültem, hanem meg is hatódtam.
Megindított, amit ez a férfi érzett irántam.
Másrészről viszont még jobban összezavarodtam, mint eddig.
Az istenit.
– Majdnem megnősült? – Laynie legalább annyira
megdöbbent, mint én. De az ő reakciója legalább érthető volt.
Előregörnyedtem, és letettem a telefont az asztalra.
– Azt hittem, hogy megnősült. Hajlamos marhaságokat
csinálni, amikor részeg.
– Azt látom.
– De ezúttal nem csinált akkora hülyeséget, ahogy hitte. –
Hátradőltem. – A helyzet ettől…
– Jobb? – fejezte be helyettem reménykedő hangon.
– Gondolom, a „jobb” lenne az optimistább válasz. De én
inkább bonyolultnak nevezném. – Én is olyan bizakodó
szerettem volna lenni, mint ő, és talán lehettem volna. JC azt
akarta, hogy lássam ezt az egészet. Azt akarta, hogy tudjam,
hogy az én nevemet mondta ki, és hogy ez azt jelentette, hogy
még mindig érdekeltem. Mi másért akarta volna megmutatni
nekem?
De ha még mindig így érzett irántam, akkor miért alakult
olyan rémesen a találkozásunk?
Laynie maga felé fordította a székemet, hogy a szemébe
nézzek.
– Nézd. Nem tudom, hogy mi jár most a fejedben. És
egyáltalán nem ismerem a pasit. De azt látom, hogy odavan
érted.
– Az egy éve volt – tiltakoztam erőtlenül.
– Neked mennyit is változtak azóta az érzéseid?
Bumm! Egy-null oda. Igen, még mindig éreztem valamit JC
iránt. Éreztem valamit, ami nem csak a haragból fakadt, vagy a
vágyból. És amit egyáltalán nem mutattam ki.
– De olyan szörnyű volt a buborékszobában – mondtam. –
Feszült és kínos volt a helyzet. Nem mutatta, hogy még érezne
irántam valamit.
Laynie leült az asztal sarkára.
– Megfordult a fejedben, hogy talán csak te voltál feszült?
Megpróbáltam nem sóhajtozni a pszichoduma hallatán.
– Miért lennék én feszült? Már alig vártam, hogy
találkozzunk. Majd’ belehaltam, annyira szerettem volna már
viszontlátni.
– Persze. De közvetlenül azelőtt, hogy besétált ide, te
Chandlerről beszéltél. Csak nincs bűntudatod?
A picsába.
Chandler.
A fejtámlának döntöttem a fejem, és felmordultam.
– De. Bűntudatom van. – Behunytam a szemem és
belecsíptem az orrnyergembe. – Nagyon is bűntudatom van.
– Most nyilván még rosszabb, mivel azt hitted, hogy JC
megnősült, miközben csak utánad epekedett.
Megint felnyögtem.
– Kösz – mondtam szarkasztikusan. – Ettől máris sokkal
jobb.
– Jaj, ne! Nem akartam tovább rontani a helyzeten! Csak
próbálom megérteni.
Felsandítottam rá.
– Nem a te hibád. Én kezdtem el mással kavarni. És nem
csak egyszer. Annyiszor, hogy azt már nem lehet tévedésnek
vagy pillanatnyi gyengeségnek betudni. Istenem, egy rakás
szarnak érzem magam!
Laynie a homlokát ráncolta, a szemében együttérzés ült.
– Ez nem jó. De ígértél neki hűséget?
– Nem, de…
– Akkor nem baj. Biztos nem baj. – Valahogy mégsem
hangzott olyan biztosnak.
– De baj. Ez szörnyű. – Görcsbe ugrott a gyomrom, ha
belegondoltam, hogy milyen szörnyű volt ez az egész. – És te
tényleg azt hiszed, hogy csak emiatt éreztem feszültséget?
– Hát, én nem voltam ott. De tény, hogy az ilyen teher
megmérgezi a szívet.
Arról, amit a teherről mondott, eszembe jutott, hogy JC azt
mondta, meg akart kímélni a terhétől. Valójában most, hogy
belegondoltam, nagyon kedves volt tőle, hogy ezt mondta. Én
meg nekiestem miatta.
Tényleg szörnyen éreztem magam, egy igazi seggfejnek.
Gyötört a lelkiismeret-furdalás. És nem csak a viszony miatt
Chandlerrel – Laynie-nek korábban igaza volt. Ijesztő volt
belegondolni, hogy JC még mindig akar engem. Sőt, hogy még
mindig szeret. Hátborzongató. Különösen, mivel nyilvánvalóan
nem érdemeltem meg őt, hiszen azt se bírtam kivárni, hogy
visszajöjjön hozzám.
Elgyötörten felsóhajtottam.
– Egy rohadék vagyok, Laynie. Egy aljas rohadék.
– Azért téged is meg lehet érteni. – Vigasztalóan a karomra
tette a kezét. – Egy éve nem hallottál felőle. Akár akarod, akár
nem, neheztelni fogsz rá emiatt.
– Inkább dühös vagyok. És féltékeny. A halott barátnőjére.
– Mindez érthető.
– És bűntudatom van Chandler miatt… – Mélyen
felsóhajtottam.
– Aha. Innen a feszültség és a szemétkedés.
Egy pillanatra eltöprengtem, és újrajátszottam a fejemben a
buborékszobában történt eseményeket. Éreztem a feszengést,
hogy valami nem stimmel, mielőtt egyáltalán beszélgetni
kezdtünk volna, és talán, ahogy Laynie mondta, azért, mert
ideges voltam. Lehet, hogy JC egyáltalán nem így érzett. Lehet,
hogy az egész csak a fejemben létezett. Végül én voltam az, aki
megtörte a csendet. És rideg voltam. Azután pedig minden egyre
rosszabb lett.
Ennél sokkal bonyolultabbnak tűnt a dolog. Az volt, nem? JC
tartózkodó volt, amint betette a lábát a klubba, nem? Hozzám
sem ért – vagy csak azért, mert érezte a belőlem áradó
ellenségességet?
– Újra beszélned kell vele – mondta Laynie. – Csak így tudod
kibogozni ezt az egészet. Beszélj vele, és beszélj neki Chandlerről.
El kell mondanod neki, mielőtt kiderítenétek, hogy van-e még
köztetek valami.
– El kell mondanom neki? – Semmit sem akartam bevallani
JC-nek Chandlerről. Túl rémes volt.
Laynie elképedve meredt rám.
– Igen, el kell mondanod neki. – Aztán a nyomaték kedvéért
rácsapott a karomra.
Megint felnyögtem.
– Az biztos, hogy rosszabb elképzelni, mint megtenni. Ha
tényleg szeret, meg fogja érteni.
Alayna még mindig friss házas volt. Még ki se látott a
romantikával járó szívecskék és szivárványok mögül. Úgy beszélt
a házasságát megelőző gondokról, mintha mindent tudna a
nehézségekről, de visszatekintve a szenvedés sosem olyan
szörnyű, mint amikor éppen átéli az ember. Utólag könnyű azt
mondani, hogy „szeretni fog, megérti”.
Sajnos én még nem ismertem JC-t eléggé ahhoz, hogy biztos
lehessek benne.
A középső ujjamat az orrnyergem fölé nyomtam, ahol
lüktetni kezdett a fejem.
– Nem tudom, nem tudom, nem tudom…
– Igazad van. Nem tudod. Szóval adj neki egy lehetőséget,
mielőtt úgy döntesz, hogy nincs esélyetek. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Vagy ne adj. És hagyd, hogy véget érjen. De nem
maradhatsz örökre ebben a bizonytalanságban.
Szorosan behunytam a szemem. Mondjam el neki.
El kell mondanom. Rémes volt, de nem olyan rémes, mint a
gondolat, hogy ennyiben hagyjuk a dolgokat. És lehet, hogy ha
elmondom neki, még utána is lesznek problémáink. De így
legalább tudom, hogy én megtettem minden tőlem telhetőt,
mielőtt feladtam. Jobb lesz, ha elmondom neki.
Csakhogy kimondani ezeket a szavakat…
Ááá!
Felemeltem a kezeimet, és elgyötört sóhajjal kinyitottam a
szemem.
– Akkor most mit csináljak? Nem mondta, hogy újra látni
akar. Nem árulta el, hogy hol szállt meg. Csak várjak, amíg újra
kapcsolatba nem lép velem? Kezd olyan érzésem lenni, mintha
örökké csak rá várnék.
– Üzent neked. Megvan a száma. Ugye tudod, hogy kell
használni a telefont?
Épp vissza akartam vágni a beszólás miatt, amikor berregni
kezdett a telefonja.
– Ez Hudson – mondta Laynie, anélkül, hogy ránézett volna.
– Biztos már tűnődik, hogy hová tűntem.
Az órára pillantottam, és csak most vettem észre, hogy
Laynie munkaideje több mint fél órája véget ért – nyilván
miattam maradt itt.
– Menj. Jól vagyok.
Odalépett az íróasztalához a táskájáért, majd az ajtó felé
indult.
– Hé, tényleg nagyon sajnálom, hogy elrángattalak mellőle.
De Liesl volt az, aki bezárta a kulcsokat a széfbe.
– Tudom. És ne izgulj. Jobb így, legalább maradt időm
gondolkodni, mielőtt újra látom. Lesz időm lehiggadni.
Egyébként sem az a legjobb hely a beszélgetésre.
Laynie megtorpant a küszöbön, és vállat vont.
– Nem is tudom. Egyszer volt egy roppant eseménydús
beszélgetésem ugyanabban a buborékszobában. Erről is
megkérdezheted Hudsont.
– Nem akarom hallani. – Az arcom elé kaptam a kezem,
mintha azzal el tudnám hárítani a nemkívánatos mentális képet
Hudsonról és Alaynáról, amint éppen ki tudja, mit művelnek
abban a szobában. Megjegyeztem magamban, hogy a takarítóval
hetente ki kell tisztíttatni a klub kárpitozását.
– Biztos? Pedig jó sztori. – Rám kacsintott, majd elkomorult
az arca. – Beszéljünk holnap. Hívj fel!
Megígértem neki. Integetett, majd kinyitotta az ajtót.
– És őt is hívd fel! – kiáltott vissza, miközben becsukódott
mögötte az ajtó.
Igen. Felhívom. Megteszem.
Amint kitalálom, hogy mi az ördögöt mondjak neki.
Nyolcadik fejezet

Úgy alakult, hogy nem kellett felhívnom.


Amikor másnap kora reggel kiléptem a klubból, JC odakint
várt rám, ugyanabban a ruhában, mint előző este, az épület
oldalát támasztva.
Egyszer már megvárt így, amikor a műszakom után
találkoztunk az Eighty-Eighth Floorban. Annak idején bizsergett
a gyomrom, amikor megláttam.
Ezúttal majdnem szétrobbantam.
Féltem a találkozástól, mégis alig vártam. Nem számított,
hogy mit hoz a jövő, olyan hatással volt rám, amilyen hatással
csak egy ember bír az életben. Soha senki nem fogja így
megdobogtatni a szívemet, mint ő. Soha senki nem fog ilyen
kellemesen felkavarni.
– Úgy éreztem, hogy még nem fejeztük be a beszélgetést –
mondta, miután elmentek az alkalmazottak. – Remélem, nem
baj.
– Dehogy. Egyáltalán nem baj. – Eltűnődtem, vajon kiérezte-
e a szavaimból, hogy ezt úgy értettem, hogy ez a
legcsodálatosabb-legszörnyűbb dolog a világon.
– Hazakísérhetlek?
Ez nem éppen lánykérés volt – ha-ha! –, mégis hevesebben
kezdett dobogni tőle a szívem.
– Persze. – A hangom magasabb volt a megszokottnál.
Megköszörültem a torkomat. – Tizenöt percre lakom innen.
– Tökéletes.
Nem tökéletes. Rémes. Mert el kell mondanom neki. De talán
mégis tökéletes volt, mert túl kellett esnem rajta. Így legalább
nem fogok napokig őrlődni.
Biccentéssel jeleztem az irányt. Gyorsan felvettük egymás
ritmusát. Izzadt és viszketett a tenyerem. Amikor utoljára
találkoztunk a műszakom végén, megfogta a kezem. Azt
kívántam, bárcsak most is ilyen könnyű lenne. Hiányzott az a
bizsergető érzés, amit az érintése okozott. Megőrjített ez a
feszültség, muszáj volt levezetnem valamivel.
Csakhogy már nem voltunk ugyanaz a pár, mint azelőtt, de
ami még furább volt, soha nem is voltunk egy „pár”, és sok
tekintetben ugyanott tartottunk most is, mint annak idején –
csak kóstolgattuk egymást, próbáltuk eldönteni, hogy volt-e
köztünk bármi. Így egyszerre volt szerencse és nem is, hogy JC a
nadrágzsebébe dugva tartotta a kezeit.
Szótlanul megkerültük a Columbus Circle-t, és elindultunk a
Central Park rövidebbik oldala mentén, együtt a kora reggeli
kocogókkal és kutyasétáltatókkal, miközben a nap kinyújtotta
első sugarait a táj felett. Úgy éreztem magam, mintha a naphoz
hasonlóan én is csak most ébrednék és nyújtózkodnék. Mintha
JC felé nyúlnék, aki még mindig elzárkózott előlem,
kifürkészhetetlenül.
El kellett mondanom neki. El fogom mondani.
De előbb valami mást kellett kimondanom. És mivel még
mindig nem szólalt meg, amikor a Center Drive-hoz értünk,
belevágtam.
– Sajnálom, ami korábban történt.
– Nézd, sajnálom… – kezdte velem egy időben. Idegesen
összenevettünk. Ekkor így szólt: – Ne sajnáld. Én tartozom
bocsánatkéréssel.
– De olyan szörnyen viselkedtem. – Az még szörnyűbb volt,
hogy szinte versengtünk az udvariaskodásban. Ilyesmit idegenek
csinálnak.
Na, igen. Idegenek voltunk egymás számára.
– Dehogy. Haragudtál, és minden okod megvolt rá. – Eddig a
cipőjét bámulta, de most felnézett rám. – Gondolkodtam a
dolgon. Azt akarom, hogy tudd. Megértem…
Elhallgatott, én pedig olyan kényelmetlenül éreztem magam
amiatt, amit mondani készült, ilyen komoly hangon, hogy
közbeszóltam.
– Ez nem azt jelenti, hogy…
Elém lépett, megtorpanásra kényszerítve.
– Hadd mondjam végig. Kérlek… – Megvárta, hogy
bólintsak. – Megértem, hogy min kellett keresztülmenned
miattam. Nem volt fair, és jogod van haragudni miatta. Nem
kellett volna így belekevernem téged. És amikor azt mondtam,
hogy nem akarlak a saját bajommal terhelni, erre céloztam. Meg
akartalak kímélni a tárgyalástól. Azt akartam, hogy
biztonságban légy. Veszélybe sodortalak, és sajnálom. Betegre
aggódtam magam az elmúlt évben.
Most, hogy megkaptam a bocsánatkérést, amire vágytam,
nem tudtam, mit kezdjek vele. Nagyot nyeltem.
– Oké.
– Oké. – Félreállt, hogy továbbmehessünk.
Tehát nem csak engem gyötört a bűntudat. Miért éreztem
jobban magam tőle?
Mert nekem is volt mit bevallanom.
Mégis vártam egy kicsit, így elég ideje maradt arra, hogy
folytassa a mondandóját.
– Tudom, hogy ennél több magyarázattal tartozom.
Rengeteggel. Csak éppen nem tudom, hogy hol kezdjem.
– Bárhol. Olyan sok mindent nem tudok rólad. Bárhol
kezdheted. – Vagy kezdhetem én. – A videó… – Őszintén szólva
nem erről akartam beszélni, de kiszaladt a számon.
Legyintett.
– Nem bánnám, ha sose kéne beszélnünk róla.
– Ó. – Megértettem, ha zavarba jött tőle. De vajon csak azért,
mert már nem akart feleségül venni?
Talán jobb is, ha nem említjük többé. Csakhogy már szóba
hoztam.
– Azért köszönöm. Hogy elküldted. Mindent megváltoztatott.
– Nem mintha ettől jobb lenne. Nyilván nem arra vágyott, hogy
méltányoljam a gesztust. De nem tudtam ennél többet nyújtani,
amíg azt se tudtam, hogy ő mit akar.
Beletúrt a hajába és felnevetett. A hangjától bizseregni kezdett
bennem valami, amit nem tudtam beazonosítani.
– Nos. Akkor jó. Gondolom, ez jó.
– Igen, ez jó. – A sarkon zöld volt a lámpa, mi pedig
szótlanul keltünk át az úttesten. Ha átérünk a túloldalra, muszáj
elmondanom neki, gondoltam magamban.
Mégsem tettem. Nem volt kifogásom. Olyan sok mindent
akartam hallani tőle, hogy amit nekem kellett elmondanom, az
másodlagosnak tűnt. Önző voltam. Ki akartam élvezni a
bocsánatkérését, a vallomásait. Most hajlandó volt beszélni. Nem
biztos, hogy akkor is hajlandó lesz, ha elmondtam a
mondandómat.
Ezért inkább őt beszéltettem.
– Elmagyarázod, mi történt? Nem… – Elhallgattam, féltem,
hogy tiszteletlenség lenne kimondani Corinne nevét. – Úgy
értem, hallottam a vallomásodat. De mi történt azután?
Azt hittem, hogy habozni fog, de nem habozott.
– Miután Corinne meghalt, én leléptem. Nem akartam
tovább élni. Rengeteg időt pazaroltam olyan dolgokra, amik
feledtettek velem mindent. Drogokra. Alkoholra. Szexre. – Rám
vigyorgott, amitől sajogni kezdett a lábaim között. – Nem
gondoltam, hogy kötelességem az igazságszolgáltatás elé állítani
Ralphiót. Vallomást tettem. Teljesítettem a polgári
kötelezettségemet. Különben is, felszívódott a gyilkosság után, én
pedig azt hittem, ennyi volt. Ügy lezárva. Corinne meghalt, a
gyilkosa meglépett. Nem volt mit tenni.
Elnéztem az arcát, az állkapcsát, ahogy mozgott, miközben
elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait és felidézze a
következő részletet. Gyönyörű állkapcsa van, gondoltam. Nehéz
volt másra gondolni.
– Nagyon belejöttem a korhelykedésbe – mondta. – Ekkor
ölték meg Tomot és Steve-et…
– A barátaid voltak?
Bólintott.
– Amikor még voltak barátaim. – A homlokát ráncolta. –
Nem tudom, hogy miért nem rögtön engem vett célba Ralphio.
Próbáltam rájönni, de egyszerűen nem tudtam. Talán csak
találomra támadott meg minket. Talán csak szerencsém volt,
hogy nem voltam rosszkor rossz helyen. Talán azért alakult így,
mert egy roncs voltam, és nem hitte, hogy fenyegetést jelentek
számára. Mindenesetre felrázott a dolog. Életben voltam – ha ezt
életnek lehet nevezni –, és ennek kellett hogy legyen valami oka.
Meg kellett tennem valamit. A vallomásommal a rendőrségnek
elegendő bizonyíték volt a kezében a letartóztatáshoz, csak éppen
nem találták a fickót. Ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom
én megtalálni.
Leesett az állam.
– Te mentél utána? – Ezen fenn kellett volna akadnom, de
valójában szexinek találtam. Mindig is tetszett JC domináns
oldala az ágyban. Nem tudtam, hogy az élet más területen is
tetszik.
– Aha. Lehet, hogy öngyilkossági kísérlet volt, de magamra
találtam a feladatban. A megszállottja lettem. Felbéreltem
néhány nagyon jó, nagyon drága fejvadászt. És üzletelni
kezdtem azokkal az emberekkel, akikkel Ralphio dolgozott,
abban a reményben, hogy találok valami nyomot. Befektetőként
nagyon könnyű volt feltűnés nélkül beférkőznöm a gyanús
elemek közé. Tökéletes álca volt.
Ez megmagyarázta a különös megállapodását az Eighty-
Eighth Floorral.
– Ezért hagyta neked Matt, hogy keddenként használd a
klubot.
– Aha. – Megvakarta a fejét. – Nagyon sajnálom, hogy nem
avattalak be a kapcsolatunk jellegébe. Matt jobbnak látta
meglapulni, amíg Ralphio szabadlábon volt. Szerintem azonban
leginkább könnyebb volt neki nem beszélni Corinne-ról. Nem az
én dolgom volt, hogy beavassalak.
– Persze. – Ez érthető volt, ugyanakkor szomorú. Engem is
kísértett a múlt. Mattet is kísértette az övé. Támogathattuk volna
egymást. Miért olyan nehéz a megtört lelkeknek sorstársat
találni? Így még elképesztőbbnek tűnt, hogy rátaláltam JC-re.
De ő jó ember volt. Nagyszerű ember, aki az életét
kockáztatta, hogy jóvátegye a rosszat, amitől még erősebben
vonzódtam hozzá.
– Az igazat megvallva – mondtam, hogy ne érezze rosszul
magát, amiért nem beszélt nekem Mattről –, megértem a
titkolózást. Bosszantó volt, de megértem.
– Ezt nagyra értékelem – mondta. – Mindenesetre hiába
nem akart beszélni róla Matt, Ralphiót ugyanannyira szerette
volna elkapni, mint én. Ezért hunyt szemet olyan dolgok fölött a
klubban, amiket másoknak nem nézett volna el.
Felhorkantam.
– Mert egy szökevény felkutatásának a legnyilvánvalóbb
módja az illegális szerencsejáték és a sztriptíz a VIP-szobákban.
– Ezzel vonzottam azokat az embereket, akikkel beszélnem
kellett.
Engem is magához vonzott. Nem is tagadhattam.
– Végül meg is lett az eredménye. Egy részeg lobbista
kikotyogott valamit, én pedig elmondtam a tippet az
embereimnek, akik meg is találták Ralphiót, és visszahozták
Manhattanbe.
– Aznap találtál a konyhában az apámmal. – Szintén aznap
láttam utoljára a spermadonort, aki biológiai alapanyagot
szolgáltatott a létezésemhez. Kaptam tőle egy monoklit, JC
azonban berontott és megmentett. Azután azt mondta, hogy
szeret engem. És én voltam a legboldogabb ember a világon.
JC bólintott, és a járdát bámulta a lábunk előtt.
– Másnap azonban Ralphio letette az óvadékot.
Erre is emlékeztem, és most összeállt a kép. Kapott egy hívást,
ami felzaklatta. Mire észbe kaptam, megkérte a kezem, és próbált
rávenni, hogy menjek vele Vegasba.
– Letette az óvadékot, neked pedig el kellett rejtőznöd.
Nehogy téged is megöljön. – Kirázott a hideg ezektől a szavaktól.
Önzőnek és kicsinyesnek éreztem magam, amiért annyi időt
töltöttem azzal, hogy agonizáltam a részvételén Mennezzo
perében. Mintha lett volna más választása. Nem mintha jobban
örültem volna annak, ha velem van és veszélyben forog az élete,
mint annak, ha nincs velem és biztonságban van.
És amíg ő ezzel volt elfoglalva, én a legjobb barátnőm
sógorával kavartam. Puszta szórakozásból. A nálam sokkal
fiatalabb sógorával. Felfordult a gyomrom.
– De már vége – mondtam, hogy jobban érezzem magam.
És mert kerülte a válaszadást, amikor korábban rákérdeztem.
– A pernek vége. Igen. – Én nem ezt kérdeztem, és nem
nézett rám, de talán csak képzelődtem. – Ralphio ma este rács
mögé kerül. Ami jó érzés. Sose tartottam magam
bosszúszomjasnak, de pokolian örülnék, ha halálbüntetést kapna.
– Van rá esély?
– Mivel megszökött, igen. De ha csak életfogytiglant kap,
annak is örülök. Feltéve, hogy az élete ezzel véget ér.
Erről eszembe jutott, amit JC tanúskodás közben mondott.
Hogy véget ért az élete, amikor Corinne meghalt. Bármennyire is
fájt belegondolnom, hogy ez jelentheti azt, hogy soha senkit nem
fog úgy szeretni, mint azt a nőt – hogy engem nem szerethet
úgy, mint őt –, mégis meg tudtam érteni. Így talán nem számít,
hogy mit műveltem Chandlerrel, mert JC sose volt az enyém,
nem tudtam elárulni.
Pedig igenis az enyém volt. Lehet, hogy én nem voltam az
övé, de ő az enyém volt, és elárultam.
Noha mindez valószínűleg úgysem számít, ha elbúcsúzunk
egymástól.
Elfordultam tőle, és összefontam a karjaimat.
Megborzongtam. Az idő már kellemesen meleg volt, én mégis
vacogtam.
– Mire gondolsz?
Megráztam a fejem, még nem bírtam kimondani, amit
akartam. De biztos voltam benne, hogy nem hagyná annyiban,
ha nem válaszolnék – talán mégiscsak tudtam róla egyet és
mást.
– Csak örülök, hogy végre rács mögé került a fickó. –
Kipréseltem magamból egy mosolyt, de őszintétlennek éreztem.
JC az arcomat fürkészte. Láttam rajta, hogy érzi, elhallgatok
előle valamit, amitől tovább fokozódott a bűntudatom. De gyáva
voltam.
És ezzel nem sikerült időt szereznem, mert odaértünk az
épület elé, ahol laktam. Megálltam és JC felé fordultam,
mondani akartam valami szemtelenséget, bár még nem találtam
ki, hogy mit. Mivel tudtam, hogy mindenekelőtt színt kell
vallanom.
Ő azonban adott nekem még egy kis időt.
– Felkísérhetlek?
Igen. Majd odafent elmondom neki, az ajtóm előtt, hogy
utána be tudjak rohanni elbújni.
De az, hogy fel akart kísérni, összezavart, és megesküdtem
volna rá, hogy pontosan ez volt vele a célja. Össze akart zavarni.
Miért? Vajon a lakásomba is be akar majd jönni? Mert ő is
annyira vágyott már arra, hogy megérintsen, mint én?
Vagy egyszerűen csak volt még mondanivalója, amivel
hozzám hasonlóan még nem mert előállni?
Mindenesetre gyanítottam, hogy ha hagyom, hogy velem
tartson, azzal nagyon kiszolgáltatott helyzetbe hozom magam –
ami vicces volt, tekintve, hogy most én voltam az, aki
szarságokat készült mondani. Idelent kiönthetem a lelkem,
azután itthagyhatom. Odafent viszont ő lesz az, aki otthagyhat.
Vagy talán nem fog otthagyni.
Talán ágyba bújunk, ami fantasztikus lenne. Amíg rá nem
jövünk, hogy már semmi sincs köztünk. Ha így alakul, akkor is
elkeserítő lesz később búcsút mondani egymásnak. Talán még
elkeserítőbb. Ha halogatjuk az elkerülhetetlent, később csak
rosszabb lesz.
Kivéve, ha mégsem elkerülhetetlen.
Az igazat megvallva, fogalmam sem volt, hogy mi fog
történni. Ezért igent mondtam.
A liftben hallgattunk, ami fokozta a feszültséget – a szexuális
és az egyéb feszültséget is. Szinte fojtogató volt összezárva lenni
egy ilyen szűk, zárt helyen. Hirtelen nem tudtam levenni a
szemem az ajkairól, nem tudtam kiverni a fejemből a testéből
áradó hőt. Minden emelettel egyre közelebb kerültünk a
lakásomhoz. Az ágyamhoz.
Az ajtómhoz, ahol el kell mondanom neki az igazat.
Miután kiszálltunk a liftből, végigsétáltunk a folyosón. A
szívem hevesen dübörgött, a szám kiszáradt. A következő
lépésnél, fogadkoztam hangtalanul, elmondom, amit el kell
mondanom. De minden lépést szótlanul tettünk meg. Végül az
ajtóm előtt megfordultam, és mély levegőt vettem.
– JC – mondtam ugyanabban a pillanatban, amikor ő így
szólt: – Gwen.
…és visszatértünk az udvariaskodáshoz.
– Mondd csak. – Visszafojtottam a lélegzetemet, vártam,
hogy mit akar mondani, és tudtam a testtartásából, hogy nem
lesz könnyű: előregörnyedt, összevonta a szemöldökét és zsebre
dugta a kezét.
Istenem, mennyire szerettem volna, ha előveszi azokat a
kezeket, hogy végigsimíthassák a testemet! Érezni akartam az
érintését a bőrömön, ahogy lefejti rólam a ruháimat, hogy
enyhítse a lüktetést a fejemben és a szívemben és a lábaim
között. A keze fegyver volt. Ha úgy érint meg, ahogy én akarom,
megégethet. És ha utána elhagy – belerokkanok a hiányába.
Talán jobb is, ha magánál tartja a kezeit.
Nekidőlt a falnak.
– Én, ööö… láttalak a tárgyaláson. – Nagyot nyelt, én pedig
le sem tudtam venni a szemem az ádámcsutkájáról, ahogy fel-le
mozgott. – Láttalak, és nagyon örülök, hogy eljöttél. Sokat
jelentett nekem. Sajnálom, ha rossz volt hallani, amit…
– Emiatt ne kérj bocsánatot. Eleve nem volt ott semmi
keresnivalóm, és egyáltalán nem kell sajnálnod, amit mondtál,
vagy amit érzel, vagy…
Félbeszakított.
– Aznap este eljöttem ide.
– Tényleg? – Remegett a hangom, és eltűnődtem, vajon
tudta-e, hogy a szívemre is ilyen hatással volt. Utánam jött!
Annyira megörültem a hírnek, hogy beletelt egy percbe, mire
felfogtam, mire célzott. Beletelt egy percbe, mire megértettem,
hogy miért volt olyan nehéz kimondania. Hogy miért nem
kopogott be az ajtómon aznap este.
– Akkor láttál is…
Belesajdult a szívem, amikor elképzeltem, hogy mit láthatott
pontosan – hogy Chandlerrel hagytam el az épületet. Hogy
megöleltük egymást, amikor taxiba ültetett. Ártatlan gesztus
volt, de a kapcsolatunk nem volt ártatlan, és nyilván
megnyilvánultak az előzmények abban, ahogy megérintettük
egymást. Nem számított, hogy JC nem látta a legrosszabbat. Ez
is elég volt.
– Igen, láttalak. Joe, a detektív, aki figyelt téged, már
elmondta nekem, de amikor eljöttél a tárgyalásra, azt hittem,
hogy tévedett. – Feszült vigyor jelent meg az arcán. – Chandler
Pierce. Egy kicsit fiatal, nem? – Ugratott, de érezhetően erőltetett
volt a viccelődése.
– Sajnálom – mondtam a suttogásnál alig hangosabban. –
Ez…
Ismét a szavamba vágott.
– Te se kérj bocsánatot. Megmondtam, nem akarom, hogy
várj rám, és komolyan is gondoltam. Reméltem, hogy boldog
vagy. Azt akarom, hogy boldog légy. Az vagy?
Nem hittem, hogy nagyobbat tévedhet, mint vártam, de
mégis. Nem jártunk Chandlerrel. Nem voltam szerelmes belé.
Nem voltam boldog. Vajon elhinné, ha megpróbálnám
elmagyarázni? Csak annyit bírtam kinyögni:
– Nem.
– Nem vagy boldog? – Zavartnak tűnt, és egy másfajta
érzelem is tükröződött az arcán, amit nem tudtam beazonosítani.
Meglepettség? Megkönnyebbültség?
– Nem. Nem vagyok boldog. – Nem is tudtam, amíg
hangosan ki nem mondtam. – És félreértetted a helyzetet. Nem
járunk Chandlerrel.
JC megmerevedett.
– Hogy mi?
Nekidőltem az ajtónak, támaszra volt szükségem.
– Úgy értem, valóban jártunk. Nekem semmit sem jelentett,
de… – Másfajta bűntudat nyilallt belém, most amiatt, amit
Chandler várt tőlem.
De ezzel most nem tudtam foglalkozni.
– Na, mindegy, neki többet jelentett, mint nekem, és erre
nem vagyok büszke. De már vége. Többnyire. Pillanatnyilag.
Már az előtt a nap előtt vége volt. – Ezzel megerősítettem, hogy
azelőtt volt valami közöttünk, és ezt fájt kimondanom. Sokkal
jobban fájt, mint vártam. Főleg most, hogy úgy tűnt, hogy JC
többet akarna, mint baráti gondoskodást.
Szörnyen éreztem magam. Úgy éreztem, el tudnám bőgni
magam, de nem igazán tudtam beazonosítani minden, a
bensőmben örvénylő érzést. Akartam JC-t. De azt még mindig
nem tudtam, hogy mit akarok tőle. Nem tudtam, hogy bölcs
dolog volt-e bármit is akarni tőle. Mert nem akartam, hogy
fájjon. És neki sem akartam fájdalmat okozni. Mégis megtettem.
JC reakciójára azonban nem számítottam.
Egyetlen hirtelen mozdulattal átszelte a folyosót, és az ajtóra
a tette mindkét kezeit, mintegy csapdába ejtve.
– Azt mondod, hogy most nem jársz vele?
Az ajkamba haraptam.
– De jártam. És nagyon sajnálom. Nem kellett volna…
Megrázta a fejét.
– Engem az nem érdekel. Csak azt áruld el: van esélyem?
Hirtelen elszorult a torkom. Jesszus! Hogy kérdezhet ilyet?
Nemcsak hogy volt esélye – neki volt a legjobb esélye. Sőt, talán
ő volt az egyetlen, akinek volt esélye.
De csak annyit bírtam kásás hangon kinyögni:
– Igen.
Ellágyultak a vonásai. Mélyen a szemembe nézett, miközben
levette a kezét a falról, és az arcomra tette. Az érintésétől minden
idegszálam életre kelt – nemcsak bódító sóvárgás, hanem valami
annál mélyebb érzés töltött el. Valami, ami azóta szunnyadt
bennem, amióta JC elment, és most, akárcsak Csipkerózsika,
felébredt, kinyújtózkodott, és az egész lényemben szétáradt.
Pedig JC még meg sem csókolt.
De szándékában állt. Az arcára volt írva. A csók ígérete ott
rejlett a mozdulatban, ahogy közelebb hajolt, és a szavaiban,
amikor azt mondta:
– Csak ennyit akartam tudni…
Fölemeltem az államat, hogy ajkaink találkozzanak, vártam,
hogy felemésszen a bensőmben fellángoló érzelem.
Ekkor, pont mielőtt hozzám ért volna, kimondta a nevem. Én
pedig pánikba estem. Annyira fájt, amikor elhagyott. Ő volt az
egyetlen ember, akinek kitártam a szívem, és ha ez nem
működik, ha most valami elromlik, nem tudtam, hogyan fogom
elviselni. Amikor a szája a számhoz ért, ahelyett, hogy
megadtam volna magam, halkan kérlelni kezdtem.
– JC… Nem lehet…
Kissé elhúzódott.
– Miért? Ez nem jó? Nem ezt akarod? – Lelkes volt, és
aggódott. Mindkettő édes volt tőle.
Elmosolyodtam.
– Nem. Mármint, igen. Ezt akarom. Téged akarlak. –
Nagyon, de nagyon akartam. – Csakhogy…
Kiegyenesedett, mire megszólalt a fejemben egy riasztó. Egy
éles hang azt süvöltötte, hogy fogjam be, és hagyjam végre, hogy
ez a férfi megcsókoljon.
De a „csakhogy” még a nyelvem hegyén volt, és ki kellett
mondanom, mert fontos volt. Ezen állt vagy bukott, hogy csak
jók leszünk együtt, vagy nagyszerűek, és ez elég fontos volt –
nekem – ahhoz, hogy kimondjam.
Ezért figyelmen kívül hagytam a belső tiltakozást.
– Csakhogy ezt nem tudom újra végigcsinálni.
Elkapta a kezét az arcomról.
– Melyik részét? Mert ha olyasmiről van szó, amin
változtatni tudok…
– Nem akarom, hogy bármit megváltoztass. – Máris
hiányzott az érintése. Már olyan régóta vártam rá, és a szavaim
ellenére elkeseredetten szerettem volna belecsimpaszkodni, ezért
a mellére tettem a kezem. Ahogy megéreztem az ismerős, feszes
izmokat, felsóhajtottam. Milyen kemények. Milyen gyönyörűek,
formásak. Milyen mennyeien csábítóak.
Az érintés veszélyes lehet.
Elhúztam a kezemet, és az ajtóra tettem a hátam mögött.
– Nem arra kérlek, hogy te változz meg. De nem tudom újra
azt csinálni, amit azelőtt csináltunk, JC… Justin – javítottam ki
magam gyorsan, hogy ezzel is emlékeztessem magunkat a
kapcsolatunk útjában álló akadályokra.
Amit mondtam, megtette a hatását. JC hátralépett, habozott.
Óvatossá vált.
– Miért, mégis mit csináltunk?
– Az alkalmi, elkötelezettség nélküli kapcsolatról beszélek.
Ezúttal nem működne. – Mély levegőt vettem, és folytattam. –
Neked adtam a szívem. Teljesen. De nem is ismerlek. Te sem
ismersz engem.
Megenyhült.
– Igenis ismersz! A lényeget tudod. Hogy ez minden-e? Nem.
De erre van időnk. Majd eljutunk oda is. – Kinyújtotta a
hüvelykujját, és végigcirógatta az államat. – Oda akarok jutni.
Esküszöm, hogy felhevült a testem az érintése nyomán.
– Én is ezt akarom. Erre van szükségem. Tudnom kell, hogy
többé nem választanak el minket falak egymástól. Ugyanakkor
még nem állok készen arra, hogy az én falaimat teljesen
ledöntsem. Még nem. Szóval, nem csinálhatnánk ezúttal
másképp? – kérdeztem, noha jelenleg csak arra vágytam, hogy a
számba vehessem a hüvelykujját és szopogathassam.
– Amit csak akarsz. – Megint zsebre tette a kezét, és már
értettem. Az érintés megnehezítette, hogy kimondja, amit ki kell
mondania. – Amíg azt mondod, hogy meg tudjuk csinálni, benne
vagyok. Bármilyen feltételekkel. Jobb lenne, ha nem kötöznél ki
és tennél a rabszolgáddá, de ha erre van szükséged, szerintem
pokoli szexi lennél egy olyan dominaszerelésben. Korbáccsal.
Csizmában. Rojtokkal.
Fölnevettem.
– Hagyd abba! Ez nem a szexről szól.
– Mindig ezt mondják ennek az életstílusnak a folytatói, amit
ugyan sosem értettem, de igyekszem nyitottan hozzáállni.
Ez a JC rabolta el a szívemet – ez a játékos és elbűvölő JC,
akiből árad az érzékiség.
– Tudod, hogy nem így értem. – Lesütöttem a szemem,
belepirultam abba, amit mondani készültem. – De ha mégis,
szerintem már tudod, hogy én inkább szubmisszív alkat vagyok.
Legalábbis veled. – Felsandítottam rá.
– Hála az égnek! Akkor most vetkőzz le szépen.
– JC! Komolyan beszélek – korholtam, de azért elnyomtam
egy nevetést.
– És szerinted én nem? Hát jó. Rajta, bökd ki, mi jár a
fejedben. Úgy látom, hogy olyasmire gondolsz, ami sokkal
kevésbé szórakoztató, és sokkal praktikusabb. De azért csak ki
vele. Kibírom.
– Igen, tényleg. Arra gondoltam, hogy talán… esetleg… –
Istenem, olyan hülyeségnek éreztem azok után, hogy olyan
intim kapcsolatban álltunk egymással. – Esetleg elmehetnénk
egy randevúra?
– Egy randevúra? – Úgy mondta ki a szót, mintha
félreértette volna, nem úgy, mintha nevetségesnek találta volna.
Ami megkönnyítette a kérésem elismétlését.
– Igen. Egy randevúra. Megbeszélünk egy időpontot, értem
jössz, és elviszel valahová. Egy randira. – Azelőtt soha nem
csináltunk ilyet, és most hirtelen létfontosságúnak tűnt.
Félmosolyra húzódott a szája.
– A randi nagyszerű ötlet. Mikor? Most?
– Te aztán nem húzod az időt. – Az igazat megvallva, én se
akartam. – De most aludnom kell.
– A randin is lehet aludni.
– Nem, nem lehet. – Hangosan fölnevettem, részben mert ez
volt az a JC, akire én emlékeztem – flörtölő és rámenős –, de
leginkább csak azért, mert annyira örültem, hogy végre
megtörténik. Hogy itt van. Hogy még mindig engem akar. –
Különben is, a randinkat határozottan nem a hálószobában kell
megejtenünk.
Ezúttal ő sóhajtott fel.
– Komolyan beszéltél, amikor azt mondtad, hogy másképp.
– Bizony. – Nem voltam normális. Amikor megkért, hogy
vegyem le a ruhámat, csak ugratott, de ha komolyan mondta
volna, ott helyben elalélok. Olyan heves volt a szenvedélyünk.
Olyan ellenállhatatlan a vonzalom, én meg arra kértem, hogy
tagadja meg… és miért? Hogy kiderítsük, vajon másban is
egymásra vagyunk hangolva? Mi van, ha nem akarja kideríteni?
Remegő hangon megkérdeztem:
– Még mindig szeretnéd ezt csinálni? Velem?
– Igen. – Az arckifejezése megerősítette az őszinteségét. –
Istenem, hát persze. Nagyon is szeretném ezt csinálni veled. –
Pajkos fény csillant a szemében. – És nem csinálni. Mindkettőt.
Mindkettőt szeretném.
Elpirultam.
– Előbb a randi. Azt már tudjuk, hogy jók vagyunk együtt, ha
csináljuk. Tudnom kell, vajon akkor is jók vagyunk-e, ha nem.
A homlokát ráncolta, de csak játékosan. Majd komolyra
fordította a szót.
– Tehát egy randi. Ma este? Elvégre szerda van. – A
randiesténk.
– De negyedike van.
Kicsit elkenődött ennek hallatán.
– Csak nem dolgozol? Nem, nyilván más terved van.
– Igen, de…
Félbeszakított.
– Mondd le!
Megborzongtam. Mehetnék JC-vel Hudson tűzijátéknéző
jachtjára. Ezt Laynie is mondta. De ha nem is zavarna, hogy
osztoznom kéne rajta másokkal, neki akkor is behódoltam. És
amikor így beszélt velem – amikor utasítást adott –, nem tudtam
nem engedelmeskedni.
– Oké.
– Kitűnő. – Ezúttal teljes volt a mosolya, és a szeme is
mosolygott. – Hét óra túl korán van? Hat?
– A fél hét tökéletes.
A vállamra tette a kezét, mire nagyot dobbant a szívem.
Végigsimította a karjaimat, amitől libabőrös lettem, és bizseregni
kezdett a bőröm.
– Akkor itt leszek – mondta.
Előrehajolt, és bármennyire is reménykedtem a csókban,
imádkoztam, hogy ne csókoljon meg, mert tudtam, hogy ha
megteszi, akkor nem tudok majd leállni, és az ajtó túloldalán kell
befejeznünk. Amitől az egész randizás érvényét vesztené.
Szerencsére csak a homlokomra tapasztotta a száját, majd
hátralépett. Egy tökéletesen, rémesen szerencsétlen
kompromisszum volt.
Hátrálni kezdett a folyosón, de közben le sem vette rólam a
szemét.
– Tudod, ez hihetetlenül nehéz.
Nekidöntöttem a fejem az ajtófélfának.
– Hátrafelé menni?
– Elmenni.
Az istenit, mindig meg tudott hatni.
– Nekem is nehéz.
– Visszajöhetek…
– Ne! Ez így jó.
– Nézőpont kérdése. – A liftnél megnyomta a gombot, és
visszaszólt: – Lezser öltözékben gyere. És ne öltözz olyan
szexisen, hogy le kelljen tépnem rólad a ruhát.
Fölnevettem.
– Nem mintha számítana. Képtelenség. Te mindig olyan
szexi vagy.
Édesen integetett, majd kinyílt a liftajtó, ő pedig beszállt.
Isten tudja, meddig ácsorogtam még odakint, megérintettem
az ujjammal azt a pontot a homlokomon, ahol megérintett az
ajkaival, és forgott velem a világ. Úgy örültem a csókjának,
mintha csak a számra kaptam volna. Mintha ez lett volna az
első. Az egyetlen csók, ami valaha is számított.
Kilencedik fejezet

– Ezt nem veheted fel – közölte Ben, amikor kiléptem a


hálószobámat rejtő paraván mögül. Burgonyaszirmot rágcsált a
konyhámban – nem is tudtam, hogy van itthon rágcsálnivaló –,
míg én a randimra készültem.
Már négyszer átöltöztem, mire végül kiválasztottam egy
feszes farmert elegáns toppal.
– Miért nem? – kérdeztem, és odaléptem hozzá. Felemeltem
a hajam, és megfordultam. – Felhúznád a cipzárt?
Letette a zacskót és beletörölte a kezét a sortjába, majd
felhúzta a top cipzárját.
– Mert július van. És New Y orkban vagyunk. Bele fogsz sülni
a farmerbe.
Felsóhajtottam. Igaza volt.
– Az istenit! Akkor mi az ördögöt vegyek fel?
– Sortot. Vagy szoknyát. A top viszont szép. Vagy felvehetnél
egy nyári ruhát. Mit akarsz?
– Azt akarom, hogy ne legyen könnyű levenni rólam.
Felnevetett, valószínűleg jogosan.
– Így akarod elrettenteni attól, hogy lehúzza a bugyidat?
Vállat vontam.
– Biztos nem százszázalékos a terv, de tudod, hogy van ez. –
Már elmagyaráztam neki, hogy miért akarom halogatni a szexet,
hogy JC-vel az alapoktól kell kezdenünk az ismerkedést, mielőtt
eldönthetnénk, hogy érdemes-e egyáltalán bajlódnunk egy
kapcsolattal. Jó fivérként viccet csinált a tervemből, de amúgy
támogatott.
Ben most megrázta a fejét.
– A lányok olyan furák. A hetero lányok nagyon furák. –
Megsimogatta a kecskeszakállát, amit most kezdett növeszteni,
és úgy vakargatta, mintha még nem szokott volna hozzá. –
Esetleg egy kezeslábas?
– Olyanom nincs. De van egy nadrágszoknyám!
– Nem vehetsz fel nadrágszoknyát! Hol élsz te, a kilencvenes
években?
– Újra divatba jött. Várj csak. Majd meglátod.
Két perc múlva visszatértem egy csipkés szegélyű, fekete
nadrágszoknyában. Fölvettem a pántos szandálomat, és
megpördültem.
– Na?
– Ez egy nadrágszoknya? Én olyan tenisz-izére gondoltam.
Vagy valami farmerre. De ez jó. Ezt fölveheted. – Végignézett
rajtam. – Bár szerintem nem gondoltad te komolyan ezt a
szexmentes dolgot.
– Kapd be. Dehogynem. – Megálltam a tükör előtt az
előszobában, és fölkentem a szájfényemet. – Miért mondasz
ilyeneket egyáltalán?
– Leborotváltad a lábad – mutatott rá.
– Mindennap leborotválom. Ez semmit sem jelent.
Mögém lépett, és a tükrön keresztül a szemembe nézett.
– Igen, de máshol is leborotváltad?
Összevont szemöldökkel a táskámba hajítottam a szájfényt.
– A múltkor kihagytam a gyantázást – tiltakoztam erőtlenül,
majd felé fordultam. – Már éppen ideje volt. Ez semmit sem
bizonyít.
Egy almával a kezében nekidőlt az ajtófélfának.
– Ha te mondod. – Beleharapott az almába, és hangosan
csámcsogni kezdett.
A karjára csaptam.
– Eredj haza, és edd a saját kajádat! Különben is, nem kéne
indulnod a jachtra?
Az órájára pillantott.
– Ó, a fenébe! Dehogynem. – Előrehajolt, és puszit lehelt az
arcomra. – Gyönyörű vagy, nővérkém. Tényleg gyönyörű vagy.
Ha ezt nem látja, akkor nem érdemel meg téged.
– Köszönöm, Ben.
Kinyitotta az ajtót, de mielőtt elment, még hozzátette:
– Csak ne feledd, hogy attól, hogy összezárod a lábaidat, még
nem kell a szívedet is bezárnod. – Rám kacsintott. – Úgy értem,
akkor is szerettelek, amikor egy frigid picsa voltál, de nem
hazudok: nem mindig volt könnyű.
– Kösz, seggfejkém. Kifelé a lakásomból! – Miután elment,
még egy darabig nevetgéltem, mert seggfej létére Ben ijesztően
éleslátó volt. Ha sarokba szorítva éreztem magam, frigid és
szemét lettem. Ezért megígértem magamnak, hogy nem fogok
bezárkózni.
Fogtam a telefonomat, és megnéztem az időt. Hat óra
huszonkilenc. Beraktam a táskámba, és visszafordultam a
tükörhöz, hogy lelket öntsek magamba.
– Nem fogunk szexelni. Nem fogunk szexelni. Nem fogunk
szexelni.
Jesszus, máris be voltam gerjedve, pedig JC még nem is volt
itt. Korábban megfordult a fejemben, hogy kieresztem egyedül a
gőzt, amíg JC ideér, de nem voltam benne biztos, hogy attól jobb
lenne. Mire úgy döntöttem, hogy jobb lenne, Ben már itt volt,
most pedig JC csöngetett.
– Fantasztikusan nézel ki – mondta, amikor ajtót nyitottam.
Elpirultam, és tetőtől talpig végigmértem. Khaki nadrágot
viselt méret után készült inggel és vékony zakóval. Rengeteg
gomb, gondoltam magamban. Ami jó volt, tekintve, hogy milyen
dögösen festett. Mindig ilyen izmos volt?
– Te is. – Éreztem, hogy forróak a combjaim. Még szerencse,
hogy levettem a farmert.
Tényleg előkaphattam volna délután a vibrátoromat.
– Virágot hoztál? – JC látványa annyira elbűvölt, hogy
először észre se vettem a kis csokrot a kezében. A vörös rózsák
közt kisebb, fehér, harang alakú virágok lapultak, amiket nem
tudtam beazonosítani. A csokor piros szalaggal volt átkötve. Erre
nem számítottam. – Nem tudtam, hogy az a fajta pasi vagy, aki
rózsát visz a lányoknak.
Vállat vont.
– Le akartalak nyűgözni. Van egy olyan érzésem, hogy ez a
randi valamiféle próba, és szeretnék garantáltan átmenni rajta.
– Ez nem próba – legyintettem. Habár nem az volt
tulajdonképpen? Egy próba, hogy lássuk, az ágyon kívül is olyan
jól kijövünk-e egymással, mint az ágyban? – De köszönöm. Le
vagyok nyűgözve.
Áthelyeztem a testsúlyomat a másik lábamra, és hol JC-re
pillantottam, aki még mindig a küszöbön állt, hol a virágokra a
kezében.
– Vízbe kéne tennem őket – mondtam végül, de nem tudtam,
hogy be akarom-e invitálni őt. Mert ha beengedném, közelebb
kerülnénk az ágyamhoz. És a kanapémhoz. És a konyhapulthoz.
Bármelyik hely megkísérthet minket.
Valójában jobb lenne, ha egyáltalán nem maradnék kettesben
vele.
Vagy JC is így érzett, vagy olvasott a gondolataimban.
– Később is ráérsz. A szárhoz csomagolt víztartállyal kibírják,
amíg vissza nem érünk. És indulnunk kéne.
– Tökéletes. – Letettem a csokrot a konzolasztalra, egyszerre
éreztem megkönnyebbülést és idegességet. Mély levegőt vettem,
fogtam a táskámat, és visszafordultam hozzá. – Menjünk!
A folyosón a kezét nyújtotta. Megfogtam, és ott volt – az
áramütés, ahogy hozzám ért, és összefonódtak az ujjaink.
Önkéntelenül felsóhajtottam, ahogy a feszültség szinte leszakadt
a testemről. Felszabadultam. Bizsergető érzés volt, ahogy elindult
a szikra onnan, ahol egymáshoz értek a tagjaink, és szétáradt a
testemben. Arra gondoltam, ilyen érzés lehet elolvadni. Ilyen
lehet, ha sokáig meg vagyunk fagyva, és a napsugár végre ráesik
a hideg jégre, és átváltoztatja valami folyékonnyá, valami
egészen mássá.
Lenéztem a kezünkre. Meghatott, hogy milyen jólesett ez az
egyszerű érintés. Amikor felnéztem JC arcába, láttam, hogy ő is
engem néz. És az arckifejezéséből ítélve ő is így érzett.
– Tudod, ezt jól elrontottad – mondta, amikor elindultunk a
lift felé. – Olyasmit kellett volna fölvenned, amit nem akarok
rögtön letépni rólad.
Kipirult az arcom – bár talán még el se múlt róla az első pír.
– Azt mondtad, úgy se tudnék olyat felvenni, ami
elrettentene. Ezenkívül az egyetlen lehetőség a meztelenség lett
volna.
– Az kitűnő választás lett volna.
– De nem túl praktikus.
– Sose rajongtam a praktikus dolgokért. – Megnyomta a
hívógombot, mire rögtön kinyílt a liftajtó. Nyilván az emeleten
maradt a lift.
Még mindig egymás kezét fogva beléptünk a liftbe. Az ajtó
becsukódott, én pedig legszívesebben odafordultam volna JC-hez
egy csókra.
Ehelyett előadtam egy rövid beszédet, amit előre
begyakoroltam a délután.
– Jobb, ha tudod, hogy nem szoktam már az első randin
szexelni.
– Hűha! Ez… meglepő. Tekintve, hogy már szexeltünk a
randi előtt. – Megszorította a kezem. – De miután ma reggel
kielégületlenül hagytál, már magamtól is rájöttem, hogy prűd
lettél.
Felnevettem.
– Nem vagyok prűd. Csak óvatos. Ami nem újdonság. Mindig
is ilyen voltam.
– Ez igaz. – Sok kimondatlan dolog lapult ebben a rövid
válaszban, és tudtam, hogy nem felejtette el, milyen karót nyelt
voltam, amikor megismerkedtünk. Fagyos. Egy frigid picsa.
– Jobb vagyok, mint régen – biztosítottam.
Bólintott.
– Tudom. Különben még ennyit sem adtál volna magadból.
És ha várni akarsz, én is tudok várni.
Én csak neki akartam dönteni a falnak és elevenen felfalni.
De ez pillanatnyi késztetés volt, hosszú távon egy igazi és
tartós kapcsolatot akartam.
– Köszönöm. Ez sokat jelent nekem.
Közelebb hajolt, s noha magunk voltunk, a fülembe suttogott.
– Nem azt mondom, hogy nem szeretnélek magam alá
gyűrni, Gwen. Nagyon is. De sokkal jobban szeretnék egyszerűen
veled lenni.
Hiába lefelé tartott a lift, a szavai hallatán szinte szárnyakra
kaptam.
– Te aztán tényleg le tudsz nyűgözni.
Felvillantotta a kedvenc mosolyomat.
– Ki hitte volna?
Én. Kíváncsi lennék, vajon tudta-e, hogy nem is kell
megerőltetnie magát.
Odakint egy kocsi várt ránk.
– Bérelt – mondta, amikor odaléptünk a járdaszegélyhez. –
Ha esetleg kíváncsi lennél rá. Vannak saját autóim, de azokat
LA-ben tartom.
Felvontam a szemöldökömet.
– Autók? Többes számban?
– Mit mondhatnék erre? Szeretek mindent, ami gyorsan
megy.
JC szenvedélyes és gondtalan lélek. Persze hogy szereti a
kocsikat. Olyan alapvető információ volt ez egy emberről. Az a
fajta ismeret, amit egy barátnő vagy szerető tudna valakiről. A
tény, hogy tudomást szereztem róla, ütközött a józan eszemmel.
Nem ismered őt. Gyakorlatilag vadidegen a számodra.
Kizártam a hangot a fejemből. Pontosan ezért csináltam ezt,
ezért volt ez a randi. A tartózkodás a szextől. Mert azt akartam,
hogy legyünk idegenek, és ha már nem leszünk azok, akkor
tudni fogjuk, hogy mi ebből az igazi.
JC megállt az ajtó mellett, az egyik kezét a fogantyúra tette.
A másikkal magához húzott, a testünk olyan sok helyen simult
egymáshoz, hogy azt hittem, belehalok a hirtelen támadt
forróságba.
– Hé! – mondta, és megvárta, hogy a szemébe nézzek. –
Ugye nem agyalod túl a dolgot?
– Valójában nem. Egyáltalán nem. – Sőt, amíg ilyen közel
volt egymáshoz a testünk, képtelenség lett volna bármin is
agyalni.
– Szuper. – Kinyitotta az ajtót, és hátralépett, hogy
beszállhassak. – Akkor hölgyeké az elsőbbség.
Becsúsztam a szedán hátsó ülésére, és közben egy hűtőtáskát
pillantottam meg az anyósülésen.
– Az mi? – kérdeztem, miután JC előreszólt a sofőrnek, hogy
indulhatunk.
– A vacsora.
– Ejha! Látom, mindent beleadtál. – JC megint megfogta a
kezem, amitől bizseregni kezdett a hasam. Elbódított a puszta
tény, hogy együtt vagyunk. Ártatlan érintés volt, ugyanakkor
cseppet sem az – egyszerre éreztem úgy magam, mint egy
gyerek a játékboltban és mint egy tinédzser a diákbálon. Két
eltérő vágy viaskodott bennem, vékony jégen táncoltam.
Egyszerre volt felpezsdítő és hátborzongató érzés, és én minden
percét élveztem.
Ahogy a sofőr végignavigált minket az ünnep miatt zsúfolt
utakon, JC-vel apróságokról csevegtünk – a kedvenc filmünkről,
a legfrissebb olvasmányainkról, a legújabb projektről, amibe JC
befektetett. Ez utóbbi további beszélgetés tárgya lett.
Meglepődtem, hogy a rejtőzködése ideje alatt is folytatni tudta a
munkát.
– Biztonságos internetes weboldalakat használtam, és olyan
szűrőket, hogy egy befektetést se lehetett visszakövetni hozzám
vagy a tartózkodási helyemhez.
– Akkor is! – korholtam. – Nem volt ez veszélyes?
A hüvelykujjamat cirógatta, amitől átmelegedtek a tagjaim.
– Veszély nélkül az élet nem valami szórakoztató.
Azt akartam, hogy lenyűgözzön, nem pedig azt, hogy
begerjesszen, ehelyett ideges lettem, és nagyon is begerjedtem.
– Értékelem ezt a ragadd-meg-a-napot-a-tökénél-fogva
hozzáállást, de van olyan kockázat, ami nem éri meg. Nem
számít, mennyit hoz a konyhára.
Felzaklatott, hogy kiszolgáltatottnak éreztem magam.
Kibámultam az ablakon, elfordultam JC-től, és vártam, hogy
gőgösnek és hisztisnek nevezzek, mint a múltban már annyiszor.
Nem tette.
– Igazad van.
Meglepődve fordultam vissza.
– Van olyan kockázat, ami nem éri meg. És lehet, hogy ezt
nem kellett volna bevállalnom. De rendkívül óvatos voltam.
– Nos, nekem ez akkor se tetszik. – Nem voltam hajlandó
engedni az aggodalmamból.
Úgy vigyorgott, mint aki megnyerte a lottóötöst.
– Tetszik, hogy nem tetszik.
Felsóhajtottam, és elhúztam a kezem. Ő azonban újra
megfogta, én pedig nem ellenkeztem, mert megértettem őt, és
különben sem akartam nem megérinteni.
Amikor a kocsi a Brooklyn híd felé vette az irányt, kíváncsi
lettem.
– Amúgy hová viszel?
– A Brooklyn Bridge Parkba. Hogy onnan nézzük a
tűzijátékot.
Nemes gesztus volt, de kétségeim támadtak.
– Már majdnem hét óra. Ilyen későn már nem találunk
helyet. Ez a Macy-show első számú helyszíne a nézők számára.
Ott már délben gyülekezni kezd a tömeg.
– Inkább úgy reggel kilenctől – javított ki. – Ne aggódj már
annyit. Mindenről gondoskodtam.
A sofőr kitett minket az Empire Fulton Ferrynél. Az egyik
kezében a hűtőtáskával JC végigkísért a folyó mentén,
elmentünk a Jane’s Carousel körhinta mellett, tovább a sétányra.
Ahogy sejtettem, már nagyon zsúfolt volt a terület, de JC úgy
vezetett végig a pokrócokkal és kerti székekkel felszerelkezett
csoportok között, mintha pontosan tudná, hová akar menni.
Végül megálltunk egy piros kockás pokrócon sütkérező fickó
mellett, aki két párnát tornyozott a feje alá. A negyvenes évei
közepén járt, kopasz volt, de jóvágású, erős fizikumú. Amikor
észrevett minket, felállt.
– Az ördögbe! Most mehetek vissza az asszonyhoz – mondta,
és kezet nyújtott JC-nek.
JC megrázta a felé nyújtott kezet, de közben felém fordult.
– Gwen, ő itt Dom. Ő az egyik seggfej, aki tanúvédelem alá
helyezett. Megmondtam neki, hogy tartozik nekem.
– Ja, ezért már fél tíz óta itt dekkolok. Mit szóltok, hogy
lebarnultam? – kérdezte Dom, miközben kezet fogott velem. –
Örülök, hogy megismerhetlek, Gwen. Meg voltam róla
győződve, hogy csak JC fejében létezel. Ráadásul tényleg olyan
csinos vagy, mint mondta.
Melegség öntött el.
– Mesélt rólam? – JC-re sandítottam. – Esetleg maradhatnál
még Dom, hogy kicsit beszélgessünk.
– Nem, nem! – tiltakozott JC. – Domot már várja a felesége.
Te meg engedd már el a kezét végre!
Dom felnevetett, és ahelyett, hogy eleresztett volna, inkább
átölelt.
– Jó érzés ugratni a kölyköt, mi? – Amikor JC gyilkos
pillantást vetett rá, Dom eleresztett. – Jól van, jól van. –
Megpaskolta JC vállát. – Csak csomagoljatok össze, kifelé menet
majd visszajövök a holmiért. Harris és Richie is itt van,
mindketten szemmel tartanak, de szóltam nekik, hogy ne
lihegjenek a nyakatokba.
JC rám pillantott, majd Domra.
– Kösz. Na, menj már!
Dom elment a családjához, én meg JC-hez fordultam, és
gyanakvóan összefontam a karjaimat.
– Ki az a Harris és Richie?
– Ööö, csak két srác Dom csapatából. Gondolom, ők is itt
vannak. – Letérdelt, hogy előkészítse a piknikünket.
– Aha. – Különösnek tűnt ez a megfogalmazás, ha Dom
tényleg csak így értette. – Nekem úgy tűnt, hogy másra célzott.
Testőreid vannak? Megfigyelés alatt vagyunk? – Körülnéztem a
tömegben, hátha megpillantok valakit, aki kitűnik a
környezetéből.
– Ööö, nem. – Elővett egy üveget a hűtőtáskából. – Kérsz
valamit inni?
– Most témát váltasz?
Elővett egy műanyag borospoharat, mielőtt felnézett volna
rám.
– Témát váltok. Egy teljes évet töltöttem ezekkel a
marhákkal, és ma este szeretnék elfeledkezni róluk, és veled
foglalkozni. Nem baj?
Haboztam, majd így feleltem:
– Nem baj. – Mert én is azt akartam, hogy velem
foglalkozzon, és semmi mással.
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy eltitkol előlem valamit, és ez
nemcsak bántott, de aggasztott is. Mennezzo rács mögé került.
Mi szüksége lehet még JC-nek védelemre?
Annyiban akartam hagyni. Ő is ezt akarta, és tapasztalatból
már tudtam, hogy ha erőltetem, azzal semmire sem jutok.
Mégsem tudtam leállni.
– Csak annyit árulj el: biztonságban vagy?
Felvillantotta a kedvenc vigyoromat – a karizmatikus
playboymosolyt.
– Hát persze.
A titkolózás ellenére még mindig megbíztam benne. És talán
félreértettem a helyzetet. Nem volt olyan ördögtől való gondolat,
hogy tényleg maga mögött akarja tudni a pert, és mindazt, ami
vele járt. Így aztán nem beszéltem többet a témáról, és leültem
mellé.
A móló még a pokrócon keresztül is kemény volt, és arra
gondoltam, hogy talán mégis farmert kellett volna húznom.
Bennek azonban igaza volt a hőséggel kapcsolatban. És ilyen
közel JC-hez állandóan elöntött a forróság, mely minden
pillanattal egyre hevesebb lett, hiába próbáltam hűvösen és
távolságtartóan viselkedni.
A hideg ital egyáltalán nem tűnt rossz ötletnek.
JC lehámozta a fóliát az üvegről és kihúzta a dugót, mire
felvontam a szemöldökömet.
– Alkoholmentes – magyarázta, miközben töltött belőle. –
Gondoltam, miután totál hülyét csináltam magamból legutóbb,
amikor ittam, jobb lesz, ha ezúttal inkább józan maradok.
– Valószínűleg tényleg így a legjobb. – A számhoz emeltem a
poharat, és belekortyoltam az édes, pezsgő nedűbe. – Kitűnő
választás.
Amíg JC kirakta a piknik többi részét, az almabort
kortyolgattam, és próbáltam úgy tenni, mintha nem őt
stírölném. Az emlékek összeolvadtak a jelennel. Az
összpontosítása, az eltökéltség, amivel elvégezte a feladatát, a
ránc a homlokán – mind nagyon ismerős volt. Mind láttam már,
amikor bennem volt. Amikor az orgazmusomra koncentrált.
Amikor elélvezett, és vele együtt én is.
Jézusom, hogy fogom én végigcsinálni ezt a randit?
JC a szemembe nézett, derűsen, mintha olvasna a
gondolataimban. Felém nyújtott egy fóliába csomagolt
szendvicset.
– Ha most nem erre vágysz, bármikor elmehetünk innen.
– Csak szeretnéd. – Én is szerettem volna. Jobban, mint
vártam. Egymáshoz ért a kezünk, amikor elvettem a szendvicset,
és a nyelvembe kellett harapnom, nehogy felnyögjek.
Étel. Az étel majd elvonja a figyelmemet.
Elkezdtem kicsomagolni a szendvicset. Kíváncsi voltam,
vajon mit készített nekem.
– Pulyka és sonka majonézzel? – Ez volt az egyik kedvenc
kombinációm. Gyanakvóan néztem rá. – Felhívtad a
nővéremet?
– Megkérdeztem Mattet. Azt mondta, hogy amikor neki
dolgoztál, mindig pulykát, sonkát és majonézt rendeltél, és a
konyhából vettél hozzá paradicsomot.
Felvontam a szemöldökömet.
– Milyen trükkös! Ez tetszik. – A szendvicsre
összpontosítottam, hogy ne lássa, mennyire izgatott lettem a
tudattól, hogy ennyi munkát ölt bele a randinkba. És ilyen
szűkös időn belül. Ez lenne az igazi JC? Tényleg ennyire rendes
fickó lenne? A férfi, akibe beleszerettem, aki dominált és aki
olyan mocskos módokon kefélt meg engem. Nem gondoltam,
hogy ilyen oldala is van. Meglepő módon ez is ugyanúgy tetszett.
A felfedezés a libidómon se segített.
Az étel viszont igen. Egy kicsit. A vágy folyamatos üvöltése
lassan halk zümmögéssé csitult, ami továbbra is zavaró volt, de
kezelhető. Jóleső hallgatással falatoztunk, néztük, ami
körülöttünk zajlott, a tekintetünk rendszeresen találkozott.
Különös volt, hogy olyan sokan voltak körülöttünk, mindenki a
saját ünnepi rituáléjával volt elfoglalva, mégis olyan érzés volt,
mintha magunk lettünk volna, a tömeg pedig csak a táj része
lenne, amivel JC dekorálta ki a tökéletes randit.
Mire megvacsoráztunk, besötétedett. JC elpakolta a vacsora
maradványát, és elterült az egyik párnán, a kezét a feje alá tette.
Felhúzódott a pólója, és kilátszott alóla a hasa. Én azonban
ahelyett, hogy elkezdtem volna arról álmodozni, milyen finom
lenne desszertnek, inkább a mögöttünk forgó körhintát néztem,
melynek fényei csillagokként ragyogtak a sűrűsödő sötétben.
JC követte a pillantásomat.
– Még nyitva van. Később felülhetünk rá.
Az üvegépületen lévő papír szerint hétkor bezártak.
– Szerintem privát buli lehet. Mindenki egyforma vállalati
pólót visel. Inkább majd legközelebb.
– A legközelebb azt jelenti, hogy lógjunk be a bulira?
Fölnevettem.
– Istenem, te aztán nem változtál!
– Ültél már ezen a körhintán egyáltalán?
– Egyszer. Évekkel ezelőtt. Az volt a legjobb körhintás
élményem. Illetve, az egyetlen ilyen élményem. De határozottan
a gyerekkorom egyik legjobb emléke. Anyánk hozott el minket,
amíg apánk munkában volt. Ha tudta volna, panaszkodott
volna, hogy csak pénzkidobás. „Kidobni egy dollárt azért, hogy
körbeforogjanak párszor? – mondtam halkan, az apám hangját
utánozva. – Adj inkább nekem egy dollárt, és majd én
megpörgetem őket.” – A cipőmre bámultam. – Valójában ingyen
is megpörgetett. De az ő pörgetését tudtam volna mellőzni.
Elkomorultunk, és rögtön megbántam, hogy szóba hoztam
az életemnek ezt a sötét időszakát. Felhúztam a lábaimat és
magamhoz öleltem őket, abban reménykedve, hogy ha
mozdulatlanul ülök és hallgatok, akkor JC veszi a lapot és
annyiban hagyja a témát.
Mocorogni kezdett, majd felkönyökölt.
– Ami az apádat illeti…
Hangtalanul elkáromkodtam magam, és már sajnáltam,
hogy megemlítettem a seggfej apámat. Nem akartam vele
tönkretenni az estét.
JC azonban szemmel láthatóan nem értett egyet.
– Beszélnünk kéne róla.
Elhallgatott, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy egy
hirtelen támadt ötlettel témát váltsak.
– Emlékszel arra a napra, tudod, mielőtt elmentél? Amikor
azt mondtuk, hogy ne beszéljünk komoly dolgokról, hogy
legalább még egy napig úgy tehessünk, mintha nem lennének
gondjaink? – Megvártam, hogy bólintson. – Lehetne, hogy ma
este is ezt csináljuk?
Kérdőn felvonta a szemöldökét.
Nem tudtam, hogyan magyarázzam el, de volt egy olyan
érzésem, hogy már megértette.
– Mint ahogy te mondtad, hogy nem akarsz beszélni Domról
és az embereiről – mondtam egy pillanattal később, és
eleresztettem a térdem. – Ez az első randink. Nem kéne
siránkoznunk az első randin.
– Se szex, se siránkozás – mondta incselkedve. – Nagyon
kedvelhetlek, hogy ennyi szabályt elviselek tőled.
Nagyot dobbant a szívem, pedig csak annyit mondott, hogy
kedvel. Furcsa módon féltem, hogyan reagálok, ha majd azt
mondja, hogy még ennél is többet érez irántam.
– Tudom, hogy nem rajongsz a szabályokért. Ígérem, hogy
igyekszem nem szaporítani őket.
– Azt hiszem, ezekkel meg tudok békélni. Egy estére
legalábbis. – A szavai ellenére feszült voltam, balsejtelem gyötört.
Emiatt pedig kételkedni kezdtem a tervemben. Lehet, hogy
rossz irányból közelítem meg ezt az egészet. Azzal nem fogunk
jobban megismerni valakit, ha bizonyos témákat tabunak
kiáltunk ki. De eleve ő kezdte a titkolózást.
És különben is, miért akart mindenáron az apámról beszélni?
Vagy el akart mondani nekem még valamit? Hány titkot őriz ez
a férfi?
Utáltam belegondolni, hogy még mindig voltak köztünk
titkok és falak, és én csak növelem a számukat. Chandlerrel
sokkal könnyebben ment minden. Igaz, hogy nem öntöttük ki
egymásnak a lelkünket olyan gyakran, de sosem éreztem, hogy
bármi közénk állt volna.
Vajon JC rossz választás lenne? És ha igen, akkor miért
mégis őt akarom annyira?
Megborzongtam.
– Fázol? – Mielőtt válaszolhattam volna, elkezdte levenni a
dzsekijét. – Tessék, vedd fel. – Közelebb húzódott és rám adta a
dzsekit, majd felhúzta a cipzárt is. – Jobb így?
Nem is fáztam annyira, de túlságosan tetszett a gesztus
ahhoz, hogy visszautasítsam. Az egész jobb oldalam hozzáért a
testéhez, és hiába volt rajtam a dzseki, JC szorosan mellettem
maradt, és kiverte a fejemből Chandlert.
– Aha. Sokkal.
Ekkor JC bal karján megpillantottam egy ismeretlen tetkót.
Amikor megismerkedtünk, a jobb karján már ott volt a december
tizenhetedike. Ezt azonban még nem láttam.
– Új tetkód van. December tizenkilenc? Mi olyan különleges
abban a napban?
A karjára pillantott, majd rám nézett. Ekkor elaludtak a móló
fényei, és árnyék vetült az arcára.
– Kezdődik a tűzijáték. Majd később elmondom.
Átkarolt, és magához ölelt. A testéből áradó hő felmelegített,
és együtt néztük az eget beragyogó fényeket. Élénkkékek, lángoló
vörösek és szikrázó fehérek záporoztak az égből, mint a
hullócsillagok. Káprázatos volt, mint a tűzijáték mindig, sőt még
káprázatosabb, mert nemcsak az égen, hanem a bensőmben is
szikrázott valami. Hamarosan átragadt rám a tömeg izgatott
öröme, s mindeközben úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy
JC próbált elmondani nekem valamit, amit nem akartam
meghallgatni.
És egy kicsit még jobban beleszerettem, mert tudta, hogy csak
színlelek, mégis rám hagyta, legalábbis egyelőre.
Tizedik fejezet

– Szereted az új állásodat?
A tűzijáték már több mint két órája véget ért. Miután Dom
összepakolta és elvitte a piknikcuccokat, kerestünk egy félreeső
helyet a körhinta mögött a fűben, távol a céltalanul lődörgő,
tivornyázó és bulizó emberek csoportjaitól. Olykor petárdázás és
csettintgetés hallatszott, ami illett az aktuális érzelmi
állapotomhoz. Míg korábban szinte tombolt bennem az idegesség
kettőnk miatt, akárcsak a tűzijáték az égen, most fojtottan tört
fel belőlem – időnként fellángolt, majd hirtelen elhalt.
Jelenleg egymás mellett, fejtől-lábtól hevertünk a füvön, az
eget bámultuk és felváltva kérdezgettük egymást.
A legutóbbi kérdését könnyű volt megválaszolni.
– Valójában igen. Szeretem az állásomat. Szeretem, hogy
egyre nagyobb a menedzseri befolyásom. Szeretek olyan helyen
dolgozni, ami kezd átalakulni valami különlegessé. Szeretem az
alkalmazottakat. És Pierce-éket, Hudsont és Alaynát. Tudod,
Alayna engedett be téged, a férje pedig, nos, ő Hudson Pierce.
Mindenki tudja, hogy ki ő. Ők az első igazi barátaim.
Összevontam a szemöldökömet.
– Nem, nem is. Ennél többet jelentenek nekem. Ők a
családom.
– Pierce-ék rendes embereknek tűnnek – mondta JC. Ha volt
is benne ellenérzés a Pierce név iránt Chandler miatt, nem
mutatta ki.
– Igen. Rendes emberek. – Újabb petárda durrant a
hasamban, bűntudat és zavar öntött el Hudson öccse miatt.
De gyorsan elmúlt, elnyomta a sóvárgás, amikor JC meglökte
a karomat a térdével.
– Te jössz – mondta, mintha nem is sejtené, hogy az egész
oldalam vibrálni kezdett a közelségétől.
Felemeltem a fejem és felháborodást színleltem.
– Te most tényleg meglöktél a térdeddel?
Amikor utoljára ezt játszottuk, meztelenek voltunk egy
fürdőszobában. Utána szex következett. Ez alkalommal JC olyan
szabályokat követett, melyek összhangban voltak a randi többi
részével – se érintés, se más komoly dolog. Kedves gesztus volt
tőle, megmutatta, hogy noha nem ért egyet a hozzáállásommal
a kapcsolathoz, de legalább megértette.
– Tök véletlenül – bizonygatta, de a mosolya nem ezt
mondta.
– Aha. – Visszadőltem, hogy ne lássa a mosolyt az arcomon.
– Még mindig Los Angelesben élsz? – tettem fel a kérdést. Amíg
jártunk, a túlparton élt, és minden héten pár napra New Y orkba
repült.
– Jelenleg sehol sem élek. A Los Angeles-i házamat eladtam,
és a legtöbb cuccom egy raktárban csücsül. Az elmúlt évet
Michiganben töltöttem. Union Pierben.
Michigan, Union Pier. Annyi helyen próbáltam elképzelni őt,
de erre sose gondoltam volna.
– Életemben nem hallottam róla.
– Úgy egy órányira van Chicagótól. – Vajon hány mérföldre
volt tőlem? Két órára repülővel? Háromra? – Egy nagyon apró
kisváros a tó mellett. A világon semmit nem lehet ott csinálni. Át
kell kocsikázni egy másik időzónába, ha könyvesboltba vagy
moziba akarsz menni.
– Unatkoztál? – Nekem legalább volt elfoglaltságom, jóllehet,
nem sokat segített. Munka. Család. Chandler.
– Szerencsére volt egy zongorám. És rengeteg időm
gondolkodni.
Összehúztam magamon a dzsekijét.
– Miről?
Habozott, majd így felelt.
– Erre nem vagyok hajlandó válaszolni. Három kérdést tettél
fel egymás után. – Pedig gyanítottam, hogy valójában azért nem
akar válaszolni, mert akkor komoly dolgokról esne szó. – Mióta
szeged meg a szabályokat?
– Amióta megismertelek. – Lehet, hogy ezzel is tiltott
területre merészkedtünk, de sokkal erősebb lett bennem a vágy,
hogy errefelé haladjunk, mint a szükség a biztonságra.
Egyébként igazat mondtam. Korábban az utolsó betűig
betartottam a szabályokat. Igaz, hogy nem szabadultam meg
teljesen ettől az ösztöntől, de JC megtanította, hogyan engedjem
át az irányítást másnak. Neki. Vajon megint képes leszek rá?
Akarom egyáltalán?
Úgy éreztem, hogy igen. Csak már nem tudtam, hogyan
fogjak hozzá.
– Persze, persze. Kend csak rám nyugodtan. Most pedig csönd
legyen. Én jövök. Nekem is van egy roppant fontos kérdésem.
Csókolóztál már parkban?
Fölnevettem.
– Komolyan? – Eddig csupa ilyen kérdést tett fel – játékos,
szexuális tartalmú kérdéseket. Bele voltál zúgva valamelyik
tanárodba? Melyik hírességet nem rúgnád ki az ágyadból? Kivel
csókolóztál először? Ha a kérdéseiből kiderült valami, akkor az,
hogy őt is legalább annyira gyötörte a vágy, mint engem.
– Komolyan. Tudnom kell.
Veled akarok csókolózni, itt és most.
Ki akartam mondani. Minden porcikám remegett a vágytól.
De még mindig féltem.
– Igen – válaszoltam, annak teljes tudatában, hogy
számíthatok arra, részleteket fog követelni. Akkor majd mesélek
neki arról, amikor felelsz vagy merszet játszottam a környékbeli
kölykökkel egy nyári estén, tizennégy évesen. Béna és ostoba
emlék volt, a srác annyira felizgult, hogy beleélvezett a
gatyájába, amikor hagytam, hogy megérintse a melleimet – a
pólómon keresztül.
JC azonban szeretett kétségek közt hagyni.
– Hm. Akkor te jössz.
Felkönyököltem.
– Ennyi? Nincs több kérdésed?
– Csak ennyit akartam tudni. – Ő is felkönyökölt. –
Különben is, egyszerre csak egy kérdést tehetünk fel. Én nem
vagyok csaló.
Elfintorodtam.
– Nem, te egy seggfej vagy.
– Hé! Csak semmi szitkozódás! Én csak betartom a
játékszabályokat. – Olyan csábító volt ebben a pillanatban.
Olyan kísértő. Az ajkait bámultam, és eltűnődtem, vajon még
mindig olyan mohó a csókja, mint az emlékeimben?
Ha kiderítem, azzal tönkretehetem azt a könnyedséget, amit
létrehoztunk. Ez így egyszerű. Ez így jó.
Észrevettem, hogy ő is engem néz. A tekintete tüzes volt, még
a sötétben is. A szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban, és
úgy éreztem, mintha kisegér lennék, ő pedig az ugrásra kész
macska.
Kinyitotta a száját.
– Kérdezz!
– Ööö… – Visszafeküdtem, és igyekeztem nem gondolni az
érzéki hangjára és a tökéletes formájú szájára. – Mi az, amit
senki sem tud rólad?
Hallgatás következett, egy pillanatnyi, könnyű csend, ami
egyáltalán nem tűnt habozásnak, inkább hatásszünetnek, mely
hangsúlyt adott a válasznak:
– Még mindig szeretlek.
Megmozdult alattam a föld és megbillent az ég. Pofonként
értek a szavai, levegőt se kaptam. Úgy zümmögtek körülöttem,
mint egy szúnyograj, tűszúrásnak tűnt az érintésük, viszkettem
és vonaglottam tőlük.
Nem voltak könnyű szavak ezek. Nem voltak egyszerűek.
A reakcióm ösztönös és feldúlt volt.
– Édes istenem, egy kibaszott seggfej vagy!
– Mondd el, mit érzel igazán. – Próbált incselkedőnek tűnni,
de a hangja elkötelezett maradt.
Ahogy ő is elkötelezett volt. Az volt attól a pillanattól kezdve,
amikor először kimondta ezeket a szavakat, egy évvel ezelőtt.
Minden, amit mondott és tett, ezt bizonyította. Harcolt értem,
akkor is, amikor nem láttam harcolni. Biztos volt kettőnkben. Mi
mást kellene még tudnom róla ahhoz, hogy elhiggyem, a
szerelme igaz?
Mi mást kellene még tudnom ahhoz, hogy elhiggyem, az én
szerelmem is az?
Most kellett eldöntenem – beengedem vagy eleresztem.
Behunytam a szemem és mély levegőt vettem.
Azután fejest ugrottam.
– Pontosan ugyanezt érzem én is.
JC ezt hallva rögtön felém lódult.
– Ne, ne, maradj ott, ahol vagy! Ne gyere ide, mindent
tönkreteszel.
– Kár. – Fölém hajolt, a fűbe tenyerelt a fejem mellett, és a
kezére támaszkodott.
Szinte átszúrt a tekintetével, mire feltámadt bennem egy
megfoghatatlan késztetés, hogy nevessek, felpattanjak vagy
sírjak.
– Gwen… – mondta olyan hangon, hogy minden porcikám
elolvadt tőle. – Mielőtt találkoztunk, elveszett ember voltam.
Aztán rám találtál. Te voltál az egyetlen a bosszún kívül, aki
életben tartott engem. És hogy őszinte legyek, a bosszú
egyáltalán nem ad értelmet az életnek.
Sírni. Ezt szerettem volna. Gombóc szorult a torkomba, és
könnyek szöktek a szemembe. Azt hittem, képtelenség, hogy
Corinne után fontos legyek az életében, erre pont most mondta
ki, hogy tévedtem.
Halványan elmosolyodott.
– Mindent elrontottam?
– Egyáltalán nem. – Fojtott volt a hangom, valójában
azonban nyitottabbnak éreztem magam, mint valaha.
A mosolyból széles vigyor lett.
– Mellesleg neked van a legszebb cicid és puncid, amit valaha
láttam.
– Na, most rontottad el.
– Teljesen, mi?
Semmit sem rontott el. Hozzám simult, éreztem a csípőmnek
feszülő farkát – vastag, hosszú és csábító volt.
– Nyomorult seggfej.
– Olyan kemény vagyok.
– Aha, érzem. – Szerettem volna még többet érezni belőle.
Miért kellett meghoznom ezt a hülye szexmentes szabályt? Vajon
késő úgy tennem, mintha nem zárnám ki a szex minden
formáját?
– Le kell másznom rólad, nem igaz?
– Valószínűleg jobb lenne. – De előbb reméltem, hogy
megcsókol. Ilyen nyilvános helyen valószínűleg csak ennyit
tehetünk, de készen álltam rá.
– Igen, jobb lenne. – Hiányzott a hangjából a meggyőződés,
és amikor elkezdett az oldalára fordulni, biztos voltam benne,
hogy magával ránt. Ehelyett végigtaperolta a melleimet.
– Hékás!
A földre huppant mellettem, és vállat vont.
– Már seggfejnek neveztél. Valamivel csak ki kellett
érdemelnem.
Fölnevettem, főleg azért, mert muszáj volt ellazulnom. Felé
fordultam, és felkönyököltem.
– És ezek után meg sem próbálsz megcsókolni?
– Á!
Leesett az állam, és elképedve bámultam rá.
– Már csókolóztál parkban – magyarázta. – Azt akarom,
hogy az első csókunk emlékezetes legyen. Úgy értem, a második
első csókunk. Az első csókunk mostanság.
Vagy inkább az őrületbe akart kergetni. Amivel elég jól
haladt.
Másrészről viszont, ha komolyan gondolta, amit mondott,
akkor ez kedves volt tőle.
– Veled minden csók emlékezetes – mondtam halkan. –
Minden más csókot elfeledtet velem.
Mocorogni kezdett, ő is az oldalára fordult, majd
felkönyökölt. De nem szólt semmit, és nem próbált közelebb
húzódni.
Kinyújtottam a kezem, hogy végighúzzam az ujjam a
legújabb tetoválásán. Behunyta a szemét és felsóhajtott, mintha
az érintésem neki is olyan kellemes lett volna, mint nekem.
A tetoválásra pillantottam. Fontos lehetett, különben nem
varratta volna fel. Korábban nem akarta elárulni nekem, én meg
nem erőltettem, mert azt hittem, hogy azért, mert nem akarnám
tudni. Most viszont úgy éreztem, hogy tudnom kell.
– Mit jelent ez a dátum, JC?
Egy pillanatig hallgatott, mielőtt kinyitotta a szemét.
– Emlékszel, mit jelent a másik tetkó?
Bólintottam, nem akartam kimondani a nő nevét. Majd,
mivel utáltam a gyávaságomat, kikényszerítettem magamból a
választ.
– Corinne halálának a dátuma.
Felült, és a régebbi tetoválásra mutatott.
– Ez volt az a nap, amikor meghaltam. – Felmutatta az új
tetoválást. – Ez pedig az a nap volt, amikor újra élni kezdtem.
Összevontam a szemöldökömet, nem értettem. Csak két nap
választotta el egymástól a dátumokat. Aznap temette volna el?
Aznap emeltek először vádat Mennezzo ellen?
– Mindkét nap decemberi, de más az év – mondta, mintha
olvasott volna a gondolataimban. Eltelt még egy pillanat, úgy
tűnt, hogy arra várt, magamtól jöjjek rá a megoldásra. Amikor
nem szóltam semmit, folytatta: – Aznap ismertelek meg.
Elakadt a lélegzetem.
Mielőtt azonban bármit mondhattam volna, JC fölállt, és a
kezét nyújtotta.
– Gyere.
Nem tudtam, mit gondoljak. Forgott velem a világ, a szívem
egyszerre tűnt könnyednek és nehéznek. Ösztönösen megfogtam
a kezét, ő pedig talpra állított.
– Hová megyünk? – És komolyan azt mondta, amit
hallottam?
– Mindjárt bezárnak. – A körhintára mutatott.
Nem akartam levenni róla a szemem, de odanéztem. Épp
abban a pillanatban kapcsolták le a fényeket.
– Vége lehet a bulinak.
– Szerintem csak most kezdődik. – JC rám kacsintott. –
Fellógunk rá. – Szorosan fogta a kezemet, és az üvegépítmény
felé húzott.
Majdnem elbotlottam, ahogy próbáltam lépést tartani vele.
– Fellógunk rá, de minek? Nem indíthatjuk be. Ha sikerülne
is valahogyan, még észrevenne valaki.
Legyintett.
– Nem kell elindítanunk. Körbe is járhatjuk.
– Miért?
– Szórakozásból.
Magamtól eszembe sem jutott volna ilyet csinálni, de hirtelen
spontán és szabad akartam lenni. Spontán és szabad JC-vel.
Bevezetett egy boltív alá, mintha a sétány felé indulnánk,
majd az utolsó pillanatban visszaszaladtunk a körhintának
otthont adó üvegépület széléhez. Nekidőlt a falnak, és a
gépkezelőre mutatott, aki két hátramaradt vendéggel beszélgetett
a túloldalon, háttal nekünk.
– Nem is figyel. Menjünk!
JC előttem lopakodott, átnyúlt a kerítésen és kinyitotta a
kaput. Miután belépett, intett, hogy kövessem, és szemmel
tartotta a gépkezelőt, amíg én beosontam. Lassan, nehogy
kattanjon a fém, becsukta mögöttünk a kaput, majd fölmászott a
sötét körhintára, ahol addig kerülgette a fából faragott lovakat,
amíg el nem tűnt a gépkezelő és az én szemem elől.
Csak egy pillanatig haboztam. Aztán vagy az adrenalin, vagy
a félelem, hogy magamra maradok, lendületet adott.
Felugrottam a platformra, és követtem JC-t. Ahogy
elkanyarodtam, észrevettem a garázsajtószerű üvegajtókat az
épület hátoldalán, amiket már bezártak éjszakára.
A szívem eddig is hevesen dobogott, de most még jobban
felgyorsult.
– Mi lesz, ha bezárnak minket? – kiáltottam suttogva JC-
nek, amikor megpillantottam magam előtt. Nem válaszolt, és
nem fordult vissza. – Justin?
Erre megfordult, de válasz helyett két lépéssel átszelte a
köztünk lévő távot, és minden előzetes jel nélkül átkarolta a
derekamat az egyik kezével, a másikkal beletúrt a hajamba, és
megcsókolt.
Egy pillanatig döbbenten álltam, miközben a száját puhán a
számhoz nyomta, kérlelőn. Egy másodperc elteltével
válaszoltam, a nyakába csimpaszkodtam és szétnyitottam az
ajkaimat. A csók rögtön elmélyült, de nem volt olyan mély, hogy
belefeledkezzek. Nem volt olyan mély, hogy felemésszen. Csak
annyira volt mély, hogy érezzem, amit JC felkínált, amit teljes
odaadással nekem akart adni.
És amióta visszajött az életembe, most először tudtam
elképzelni, hogy elfogadom mindezt. Sőt, hogy hamarosan
elfogadom.
De egyelőre itt, ebben a sötét sarokban, a nagy szemű lovak
és az élénk színekre festett hintók között csak ölelt és csókolt.
Addig csókolt, amíg az idő értelmét vesztette, és csak mi ketten
léteztünk. Addig csókolt, amíg az ajkam felduzzadt és lüktetni
kezdett. Addig csókolt, amíg megszédültem és levegő után
kapkodtam.
Ott, egymás karjaiban, a körhintaplatformon meg sem
mozdultunk, a világ mégis sebesebben forgott velem, mint ezek a
festett lovak bármikor. A pillanat elhomályosította az utolsó
élményemet a körhintán. Kétségtelenül ez volt életem legjobb
menete.
***

Végül ránk talált a gépkezelő.


Hangos káromkodás és kiabálás szakította félbe a csókunkat,
mi meg átrohantunk a parkon, botladozva és nevetgélve,
egymástól megrészegülve.
Ezután sétáltunk egy kicsit, betértünk egy éjszakai kajáldába
egy kis pitére és fagylaltra, majd visszataxiztunk Manhattanbe.
Hamarosan a lakásom előtt álltunk a folyosón, és
elbúcsúztunk egymástól. Búcsúcsókot váltottunk, nem olyat,
mint a körhintán. Ez a csók mohó és szenvedélyes volt. Az a fajta
csók, ami az ajtó túloldalán szokott befejeződni.
Már elbódultam a vágytól, amikor JC megkérdezte:
– Biztos, hogy nem tudod egyszerűen sutba dobni a
szexmentes első randi szabályát?
– Nem. Nem tudom. – Ha tovább nyalogatja a fülemet, a
végén még a saját nevemet is elfelejtem.
A fogai közé vette a fülcimpámat, majd eleresztette.
– Azt mondod, hogy elfelejthetjük a szabályt?
– Igen. – Istenem, igen! Elfordítottam a fejem, hogy
végigharapdáljam az állkapcsát, és megpróbáltam felidézni, hogy
miért nem akartam szexelni eredetileg.
Aztán eszembe jutott. Az a rémült, ideges, pánikszerű érzés
már távoli volt, de még mindig éreztem.
– Nem, nem vagyok benne biztos. Nem tudom. – Azt
tudtam, hogy ha még sokáig maradunk idekint, Ben meglát
minket, amikor hajnalban futni indul. Nem lenne ideális
találkozás.
JC elhúzódott tőlem, és az ajtóhoz szegezett, hogy a
szemembe tudjon nézni.
– Ha nem tudod, akkor abba kéne hagynunk. Mert már nem
sokáig tudom abbahagyni.
Az igazat megvallva meglepett, hogy még nem tartottunk ott.
Előrehajoltam, kétségbeesetten éheztem a szájára, de ő
elhúzódott.
– Tudod, mit? Inkább megyek. – Ő is kifulladt, akárcsak én.
– Tudod, milyen fontos, hogy ezúttal jól csináljuk, és nem
akarom, hogy megbánd.
– Tényleg? – Meg sem próbáltam leplezni a
csalódottságomat.
Olyan vehemensen bólogatott, hogy nem tudtam,
melyikünket akart meggyőzni.
– Aha. Jobb ez így.
– Tényleg? – Annyira elborult az agyam, hogy egyáltalán
nem tudtam eldönteni, mi az, ami jobb. Egyáltalán nem tűnt
jobbnak, függetlenül attól, amit korábban mondtam.
– Fájdalmas, de jobb. – Felsóhajtott, és a homlokomhoz
nyomta a homlokát. – A második randikról nincsenek
szabályaid, amikről tudnom kéne, ugye?
– Nincs több szabály. – Szerettem volna rájönni, hogyan
tudnám visszavonni ezt a bizonyos szabályt. Semmi sem jutott
eszembe, amivel meg tudnám győzni, hogy nem a tomboló
hormonjaim miatt hoztam ezt a döntést, valószínűleg azért, mert
éppen tomboltak a hormonjaim.
– Helyes. Ha nincs több szabály, annak nagyon örülök. –
Ahogy kimondta azt a szót, hogy „örülök”, ahogy fellángolt a
vágy a szemében – nem bírtam magammal. Nekilódultam, és az
ajkam az ajkához ért.
Már majdnem viszonozta a csókot, amikor megtorpant, és
két kézzel eltolt magától.
– Á-á, nem. Ennek így kell lennie. Mennem kell.
– Hát jó. Menj. – Levettem a dzsekijét, kedvetlenül, amiért
nem ő vette le rólam, és átnyújtottam.
Nem vette fel, csak a karjára vetette.
– Aludj jól! – Csókot nyomott az arcomra, olyan gyors
mozdulattal, mintha attól félne, hogy csapdába ejtem. Aztán a
lift felé indult.
– Holnap? – szóltam utána. – Mármint ma. Találkozunk?
Megfordult, és közben hátrafelé lépkedett.
– Igen. Ma garantáltan megejtjük a második randit.
– Oké. – Nem haboztam. – Szeretlek!
Elvigyorodott.
– Nagy szó ez egy első randihoz. Még a végén elrontod.
– Mindig nagy szó, bármikor mondom. – Nagyon nagy szó.
Megállt, én pedig már azt hittem, hogy ő is kimondja, ám
ehelyett elkáromkodta magát.
– Ha én is kimondom, akkor maradnom kell. Menj be!
Bedugtam a kulcsom a zárba, de elbizonytalanodtam. Ha
nem megyek be, vajon visszajön? S ha igen, megbánnám?
– Befelé! – Ezúttal parancs volt.
Csak nagy erőfeszítés árán sikerült engedelmeskednem.
Közben hallottam, ahogy a hátam mögül utánam szólt a
folyosóról:
– Ez nehéz, Gwen. Kibaszott nehéz!
Nekidőltem az ajtónak, és behunytam a szemem. Istenem,
máris hiányzott, pedig sok tekintetben még mindig velem volt.
Még mindig éreztem az illatát a ruhámon, és éreztem a csókját a
testem minden pontján, ahol megérintett az ajkaival. Újra meg
újra a fülembe csengtek korábbi szavai: „Még mindig szeretlek.”
És igen, be voltam gerjedve, de ez nem azt jelentette, hogy
nem tudtam tisztán gondolkodni. Nem azt jelentette, hogy nem
tudtam jól dönteni. Még mindig olyan sok mindent nem tudtam
róla, amit talán soha nem is fogok megtudni, de amit tudtam, az
bőven elég volt. Tudtam, hogy szeretem és akarom őt, hogy
élveztem a társaságát, és a pokolba is, ha ez nem elegendő alap
egy kapcsolathoz, akkor mi elég?
Ahhoz határozottan elég volt, hogy visszaengedjem az
ágyamba.
Az istenit, miért hagytam elmenni?
Tizenegyedik fejezet

Még mindig az ajtót támasztottam, amikor valaki kopogott, és


felriasztott az ábrándozásból. Ben kitűnően tud időzíteni. Ebből a
felsőből nem tudok kibújni, ha nem segít valaki lehúzni a cipzárt.
Ám amikor ajtót nyitottam, nem Ben állt a küszöbömön.
Hanem JC. A hormonok, melyek épphogy elkezdtek lecsitulni
bennem, most újra viharos tombolásba kezdtek. JC tekintetéből
ítélve nála el sem ült a vihar.
Mielőtt megszólalt volna, már repültem a karjaiba.
– A második randinkra jöttem – mondta, és már össze is
tapadtak az ajkaink, a fogsorunk összekoccant a csók hevében.
Ledobta a dzsekijét, közben a falhoz nyomott, én meg
eszeveszetten matattam az övénél, a szánk egy pillanatra sem
vált el, a nyelvem a nyelvéhez simult.
Ekkor a combjaim alá nyúlt, és felültetett a konzolasztalra. A
cipőm a földre esett, és ahogy széttártam a lábaimat, hogy
közéjük lépjen, a mozdulattól leesett a padlóra a levéltartó és a
rózsacsokor, amit tőle kaptam. De nem érdekelt, csak JC-re
koncentráltam, hogy a lehető legközelebb férkőzzek hozzá, minél
gyorsabban.
Az övét már kicsatoltam, és pár másodperc múlva a nadrágja
is ki volt cipzározva. Benyúltam, hogy a tenyerembe vegyem a
farkát a bokszeralsón keresztül. Olyan nagy volt – nagyobb,
mint amilyenre emlékeztem –, kemény és forró a tenyeremben.
Fészkelődni kezdtem, elő akartam venni, azt akartam, hogy
bennem legyen, a mohóságom egyre nőtt, ahogy haladtunk a
megvalósulás felé.
JC ugyanilyen mohó volt. Ahogy benyúlt a szoknyám alá, a
térdemre csúsztak a kezei, amibe kellemesen beleborzongtam.
Aztán megtalálta a rövidnadrág szegélyét. Elhúzódott, hogy
szemügyre vegye a ruhadarabot, ami az ujjai és a combom
érzékeny pontja között volt.
– A picsába! – szisszentem fel, és már bántam, hogy ennyire
óvatos voltam öltözködéskor. – Vedd le! – mondtam. – Vedd
már le!
Nem habozott, a nadrágszoknya övrészéért nyúlt.
Belecsimpaszkodtam a vállába, és felemeltem a fenekem, hogy le
tudja húzni a nadrágszoknyát és a bugyimat, majd visszaültem,
és felemeltem a lábam, hogy teljesen le tudja őket venni rólam.
Hát, úgy tűnik, mégsem volt olyan nehéz levenni a
nadrágszoknyát.
A nyakába kapaszkodtam, és az asztal szélére csúsztam, már
alig vártam, hogy a testünk összetapadjon a kritikus pontokon.
JC azonban visszafogta a szenvedélyét, és a feltárt puncimra
koncentrált. Elmosolyodott, ahogy két ujjal végigsimította a
nagyajkaimat. Halkan felsóhajtottam, amikor belém hatolt.
Olyan nedves voltam, hogy az ujjai könnyedén belém csúsztak.
Felpillantott és belenézett a szemembe.
– Jóságos ég, Gwen! – Még egy ujját belém nyomta, én pedig
felnyögtem, amikor megérintette belül azt az érzékeny pontot,
amit eddig csak neki sikerült megtalálnia. A hüvelykujját a
csiklómhoz nyomta, mire úgy éreztem, rögtön elélvezek.
– Olyan gyönyörű vagy, amikor az ujjaimmal duglak. –
Mozogni kezdett bennem, gyötrelmesen lassú tempóban. –
Órákig el tudnálak így nézni.
– Nem, ne! – nyögtem. – Kérlek. – Nem tudtam ennél
hosszabb mondatot alkotni, miközben gyönyört adott nekem, de
bármennyire is jólesett, azt akartam, hogy hagyja abba. A farkát
akartam magamban, és minden eltelt pillanat, amíg erre vártam,
kész kínszenvedés volt.
– Csss! – Lehajolt, hogy beleharapjon az alsó ajkamba, majd
elhúzta a kezét a puncimtól, és a számra tette nedves ujját. –
Tudom, mit akarsz, Gwen. És meg fogom adni neked, mert én is
ezt akarom.
Az ajkamra kente a nedveimet, majd lehajolt, hogy
megcsókoljon, mohón falt a szájával, hogy megkóstolja az
ízemet. Az istenit, pokoli szexi volt. Mocskos és pajzán, és olyan
nagyon szexi.
Amíg falt engem, nem éreztem magamon a kezét –
reméltem, hogy azért, mert épp a farkát vette elő. Közelebb
toltam hozzá a csípőmet, őrülten szerettem volna magamba
fogadni.
Valahol a vágy hevében rádöbbentem, mennyire hasonlít ez a
mostani az első alkalomra, amikor együtt voltunk. Amikor
összeforrt a szánk és köré fontam a lábaimat, miközben egy
rozsdamentes acélból készült asztalon ültem, és vártam, hogy
belém hatoljon.
Aztán arra is rádöbbentem, hogy most mégis mennyire más.
Milyen nagy utat tettünk meg azóta. Ezt most nem azért
csináltam, hogy ártsak magamnak. Heves volt a csókunk, de a
vágy, és nem az újdonság varázsa miatt. És nem kellett nekem
irányítanom, mint annak idején. Eddig egyenlőek voltunk, de ha
arra kér, hogy behódoljak neki, önként megteszem.
Végül beletúrt a hajamba és hátrahúzta a fejemet, váratlanul
megszakítva ezzel a csókot. Most, gondoltam. Most tesz újra a
magáévá. Lepillantottam, és láttam, hogy elővette a farkát.
Árgus szemekkel néztem, ahogy elhelyezkedett a lábaim között.
– Kérlek… – könyörögtem. Kérlek, kérlek, kérlek.
Ő azonban habozott, és tudtam, miért. Mert ez volt az a
pillanat, amikor felkerül a kondom. Vagy nem. Sose használtunk
kondomot. Fogamzásgátlót szedtem, ő pedig orvosi papírral
bizonyította nekem, hogy egészséges. Az első alkalommal
azonban, mielőtt ezt megbeszéltük volna, hanyagok voltunk, és
nem gondolkoztunk felelősségteljesen.
JC ezúttal megtorpant.
Még mindig spirált használtam. De én már lefeküdtem
mással. Tudtam, hogy erre gondolhatott, amikor ott állt, a
farkával a kezében, készen arra, hogy belém hatoljon, és tudtam,
hogy mondanom kell valamit.
Próbáltam rájönni, hogyan mondjam ki azt, amit ki kellett
mondanom anélkül, hogy Chandlert megemlítsem.
– Óvszert használtam – mondtam zihálva. – Sose csináltam
védekezés nélkül.
Egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
– Igen, de te megbízol bennem?
Eddig a pillanatig eszembe se jutott, hogy ő is lefeküdhetett
mással az elmúlt év során, amíg külön voltunk. Rám tört a
féltékenység. És a harag. Egyikhez sem volt jogom, mivel nekem
is volt viszonyom, mégis ott voltak, és ugyanolyan hévvel
lüktettek bennem, mint a vágy.
Arra azonban nem volt esély, hogy elmúljon belőlem a
sóvárgás. Így nem, hogy ennyire közel volt a kielégülés. Nem
számított, mi mást éreztem még ezenkívül.
Felszegtem az állam, és megadtam neki a választ.
– Kefélj meg, Justin!
Egy pillanatig sem habozott. Megragadt a csípőmet, és
mélyen belém tolta a farkát. Felkiáltottam a
megkönnyebbüléstől, a haragtól és az elképesztő, mennyei
gyönyörtől. Elhúzódott, majd újra belém hatolt, ki, majd be,
hamar felgyorsult. Teljesen kitöltött, de olyan nedves voltam,
olyan síkos, hogy könnyedén magamba tudtam fogadni, olyan
szorosan tartottam magamban, mintha egymásnak teremtettek
volna minket.
Istenem, pont ilyenre emlékeztem, sőt! A harag és frusztráció
ellenére is a gyönyör kellős közepén találtam magam. Csak ő
tudott ilyen gyorsan és ilyen alaposan feltüzelni, így életre kelteni
minden egyes idegszálat a testemben, mintha a farka egy fáklya
lenne, a puncim pedig egy mély benzintócsa.
Belekapaszkodtam az ingébe, és felemeltem a fejem, hogy
összeforrjon a szánk. A lehető legközelebb akartam lenni hozzá,
hogy a testem minden pontja hozzáérjen az övéhez. Haragudtam
a ruháimra, mert megakadályozták az érintést, de nem akartam
megállni, hogy még jobban levetkőzzek.
És különben sem számított, hogy mit akartam, mert JC
ekkor átvette az irányítást, félbeszakította a csókot, és elhúzódott,
mígnem csak a lábaim között értünk össze. Makacsul a dereka
köré fontam a lábaimat, ő azonban hátranyúlt, és megfogta a
vádlimat, majd behajlította a térdemet és szétterpesztette a
lábaimat.
Én is lenéztem, hogy lássam, ahogy megdug, a farka ki-be
járt a puncimban. Olyan érzéki volt a látvány, hogy ösztönösen
megszorítottam magamban, és éreztem, hogy közeledik az
orgazmusom.
JC a fülemhez hajolt.
– Mondd el, mit érzel! – követelte kásás hangon.
Mindig is szeretett szex közben beszélni, szerette, ahogy
szavakkal körülírtam, amit csinált velem. Nem felejtettem el, és
mindig élveztem, amikor erre sarkallt. Annyira szédültem,
amikor bennem volt, hogy nehéz volt összeszedni a
gondolataimat, nemhogy szavakba önteni őket. A kérdései
segítettek összpontosítani, a gyönyörre koncentrálni és részt
venni benne, amitől annyival is élvezetesebb lett a dolog.
– Jó… – mondtam. – Jó érzés.
– És még? – A szájába vette a fülcimpámat, és beleharapott.
– Ó! – kiáltottam fel, a fájdalom a fülcimpámból az egész
testemet átjárta. – Mindenütt begerjesztesz. És olyan mélyen
vagy. Olyan kemény vagy. Imádlak érezni.
– Még. Mondj el még többet!
Változott a tempó, amióta beszélni kezdett, keservesen
lelassult. Előretoltam a csípőmet, arra próbáltam ösztökélni,
hogy felgyorsuljon.
– Annyira hiányzott már ez nekem. Annyira hiányzott, hogy
így bennem legyél. Kérlek, JC.
Ő azonban még jobban lelassult, a farka ráérősen mozgott
bennem.
– Folytasd.
– JC. Kérlek… Nem tudok. Kérlek. – Fészkelődtem és
kérleltem, nem bírtam másra koncentrálni, csak a hasamban
sűrűsödő feszültségre, amit ki kellett lazítani, szétbontani, hogy
feloldódjon.
Végighúzta a hüvelykujját az állkapcsomon, majd felemelte
az államat, hogy a szemembe nézzen.
– Majd akkor folytatom, ha készen állok rá, Gwen. Mondd ki,
amit hallani akarok.
Nem tudtam, hogy mit akart hallani, és a picsába is, úgy
éreztem, belehalok, ha nem hagyja, hogy most azonnal
elélvezzek.
Az arckifejezése alapján azonban nem volt kilátás arra, hogy
egyhamar elfogyjon a türelme, és nem okozott neki gondot az,
hogy kínozzon engem. A csiklómra helyezte a hüvelykujját,
mintegy igazolva ezt.
Az érintése nyomán tovább nőtt bennem a feszültség. Már
kétségbe voltam esve, megőrjített a vágy. Mélyen a szemébe
néztem, és újra nekifutottam.
– Olyan jó érzés. Tökéletes érzés. – Haboztam, kerestem a
szavakat. – Mintha neked teremtettek volna.
Nem voltam benne biztos, de úgy láttam, hogy felderült az
arca. Körözni kezdett a hüvelykujjával a csiklóm körül, és
tudtam, hogy a lusta tempó ellenére hamarosan felrobbanok.
De a szavak voltak azok, amik igazán közel hoztak a
kielégüléshez. Az intim, őszinte szavak, amiket kicsalt belőlem.
Kicsúsztak a számon, nyersen és formátlanul.
– Mintha idetartoznál. Hozzám. Mintha egymáshoz
tartoznánk.
Határozottan felcsillant a szeme.
– Ez az, Gwen. – Felhúzta a lábaimat, behajlította és
átkarolta őket, és belemarkolt a fenekembe, miközben megújult
erővel mozgott bennem. – Egymáshoz tartozunk. Mindig is
egymáshoz tartoztunk.
Az új póz és a heves tempó átlökött a túloldalra. Egész
testemben megdermedtem, és behunytam a szemem. Az érzés
szétterjedt a testemben – bizseregtek a tagjaim, a mellkasom
kitágult, a puncim pedig összerándult és vibrált az intenzitástól,
sikoltott az eksztázistól. A pilláim alatt szivárványként tört meg a
fény. Eltorzult az arcom, és hosszú, mély hang szakadt fel
belőlem, amit mintha nem is én adtam volna ki. Sírásnak
éreztem, de könnyek nélkül, és az egész testem reszketett, mintha
zokognék, a torkom kinyílt a régóta várt kielégüléstől.
Csodálatos, fájdalmas és katartikus érzés volt, egész lényemből
rég eltemetett érzelmek törtek fel.
– A picsába, Gwen! Igen! Pont így, igen! – JC a saját
orgazmusát hajszolta, amire a látványom, a hangjaim
gerjesztették, és abban a pillanatban megértettem, mi történt
valójában. Megértettem, hogy ezzel vette birtokba újra a testem
és a lelkem. Ezt követelte, mielőtt felszabadított engem. Azt kérte,
hogy fogadjam el, hogy birtokba vesz.
És még valami. Nem tudnám elmagyarázni, hogyan vagy
miért tudtam mindezt, de biztos voltam benne, hogy énje egy
része ugyanúgy haragszik rám, mint ahogy én őrá.
Ezt az utolsó felismerést megerősítette a kielégülése. Hozzám
nyomult, a puncimhoz dörgölőzött, és felmordult, ahogy
elélvezett.
Amint befejezte, felemelte a karját, hogy átöleljen, és így
ültünk együtt, izzadtan és kimerülten, levegő után kapkodva,
amíg kifújtuk magunkat. A vállára dőltem, ő pedig a karjaiba
zárt.
Ekkor elcsendesültek a gondolataim. Minden érzést kioltott
belőlem a vágy, és most, hogy kielégültem, már csak békét
éreztem magamban.
JC törte meg az idillt, amikor kihúzta magát belőlem.
Hátralépett, és csípőre tett kézzel végigmért.
Az elválás kirántott a békés semmiből, és villámgyorsan rám
törtek az érzések, mintha a tojásból frissen előbújt pókok leptek
volna el. Kétség és bizonytalanság koszorúzta a frusztrációt és az
ingerültséget. Ezután következett az irigység. Majd a keserűség.
Az érzések fojtogattak, és egyikkel sem akartam szembenézni.
Csak nyugodt és boldog akartam lenni megint. Vagy minimum
érzéketlen.
Erre képes voltam. Jól ment nekem az érzéketlenség. A
fagyosság.
Nem bírtam JC szemébe nézni, talpra ugrottam és
megkerestem a ruháimat. Felhúztam őket, nem bajlódtam azzal,
hogy megmosakodjak, minél gyorsabban fel akartam öltözni,
hogy ne legyek többé meztelen. Mivel muszáj volt valamivel
elterelnem a gondolataimat, lehajoltam, és elkezdtem
fölszedegetni a leveleket, amik a földre estek a vad szenvedély
hevében.
– Mit csinálsz? – kérdezte JC halkan.
Rá se néztem.
– Összepakolok.
– Nem. Bezárkózol.
Összerezzentem, amiért ilyen könnyedén olvasott bennem.
Ettől sokkal kiszolgáltatottabbnak éreztem magam, mint amikor
meztelen voltam. Csak lélegezz, gondoltam. Lélegezz és engedd
be.
De nem lélegeztem. Inkább próbáltam még jobban
eltávolodni tőle. Fölvettem a virágokat a padlóról, és a konyha
felé indultam.
– Csak feltakarítok – tiltakoztam éles hangon.
Követett.
– Nem. Kizársz engem. – Közvetlenül a sarkamban volt, a
testéből áradó melegség azzal fenyegetett, hogy megolvasztja a
hideg külsőmet.
Elővettem a szekrényből egy vázát, és a mosogatóba tettem,
majd elkezdtem megtölteni vízzel, közben utáltam, ahogy
viselkedtem, de nem bírtam változtatni rajta.
JC elém nyúlt, és elzárta a csapot, mielőtt megtelt volna a
váza. Erővel maga felé fordított, és megfogta a kezem.
– Ne csináld ezt, Gwen. Beszélj hozzám.
Ösztönösen el akartam húzódni. Az érintése nyomán támadt
forróság azonban túlságosan megrészegített. Még többet
akartam. Még többet akartam belőle, és ahogy Ben is mondta
korábban, nem fogom megkapni, ha magamba fordulok.
Mély levegőt vettem, majd kifújtam.
– Igazad van – ismertem be, és a tekintetem lesiklott a
nadrágjára. Már felhúzta, de még nyitva volt a slicce. – Nem
akarok bezárkózni, de nem bírom megállni. Hiába mondom
magamnak, hogy ne tegyem, mégis ezt csinálom. Érzem, de
nem tudom, hogyan állíthatnám meg.
Már attól jobban éreztem magam, hogy mindezt kimondtam.
Ellazultam, és újabb mély levegőt vettem.
JC lazán megrázta a karomat.
– Így tudod abbahagyni. Ha beszélsz velem. Meg tudjuk
csinálni. Csak kijöttünk a gyakorlatból.
Felpillantottam rá. Igen, kijöttem a gyakorlatból. A falak,
amiket felhúztam, miután elhagyott, törékenyek voltak, és
valószínűleg könnyű lenne ledönteni őket, csak nem tudtam,
hogyan.
Ő azonban eszembe fogja juttatni. Végigsimította a karomat,
lassan, kedvesen.
– Mi jár a fejedben, Gwen?
A fenébe is, hát nem ez volt az évszázad legnagyobb talánya?
Nekidőltem a mosogatónak, behunytam a szemem, és próbáltam
behatárolni azt az érzést, ami a leginkább gyötört. Amikor
megtaláltam, összefontam a karjaimat, így kénytelen volt
levenni rólam a kezét.
– Amíg egy évig külön voltunk… – kezdtem tétován. – Voltál
mással is?
Le sem vette rólam a szemét, csak megrázta a fejét.
– Nem. – Közelebb lépett, és az arcomra tette a tenyerét. –
Nem, senkivel sem voltam.
Nagy kő esett le a szívemről, és belesóhajtottam a kezébe.
Majd rögtön bűntudatom támadt a megkönnyebbülés miatt.
– Nincs jogom örülni neki.
Megcirógatta az arcomat a hüvelykujjával.
– Nekem ez más volt, Gwen. Én tudtam, hogy vissza fogok
jönni. Te nem tudhattad.
A mennyezetre emeltem a tekintetem.
– Imádom, hogy te vigasztalsz engem, holott én csaltalak
meg.
– Hagyd abba. Nem csaltál meg. – A másik kezét a
derekamra tette, és még összefont karral is éreztem, hogy
közelebb férkőzött hozzám, éreztem, hogy közelebb engedtem
magamhoz. – Én mondtam neked, hogy éld az életed. Fel
voltam készülve rá.
– És jól vagy? – Fojtott volt a hangom. – Úgy éreztem, jól
vagyunk, még így is, hogy… – Nem bírtam befejezni a mondatot.
Még mindig akart engem, pedig tudott Chandlerről, és ezzel meg
kellett volna elégednem.
Mégis többet akartam.
– Ó, Gwen! – Végigsimította az arcomat, és beletúrt a
hajamba. – Azt hittem, hogy nem vagy szabad. Azt hittem, hogy
sose leszel már így velem. A karjaimban. – A homlokomhoz
nyomta a homlokát, és hozzám dörzsölte az orrát. – Úgyhogy
igen. Jól vagyunk. Velem vagy, és jól vagyunk.
Széttártam a karjaimat, és a nyakába ugrottam. Nem volt
könnyű elhinni, hogy ilyen könnyen megbocsátja, hogy
beengedtem egy másik férfit az ágyamba, de inkább nem
feszegettem tovább a kérdést. Együtt voltunk, ami azt jelentette,
hogy jól voltunk.
Akkor miért voltam még mindig olyan nyugtalan?
– Csak emiatt zárkóztál magadba? – Félelmetes, hogy JC
milyen jól olvasott bennem. Valószínűleg áldás volt, mivel
nyilván úgy tettem volna, mintha mostantól kezdve minden okés
lenne.
Elhúzódtam tőle, és odébb léptem, hogy megkeressem a
konyhai ollómat. Nem mintha nem akartam volna megérinteni
JC-t – nagyon is. Mindig. Csak bizonyos dolgokat könnyebb úgy
kimondani, ha nem tereli el a figyelmemet a teste, ahogy
hozzám simul.
– Nem is tudom. – Kivettem a fiókból az ollót, de nem
fordultam rögtön felé. – Én így szoktam védekezni, ha a dolgok
nem úgy mennek, ahogy szerintem kéne.
– Szerinted hogy kéne menniük?
Szembefordultam vele. Nekidőlt a mosogatónak, és mindkét
kezével a pultnak támaszkodott. Szinte szürreálisnak tűnt a
konyhámban látni őt, a hűtőm mellett. Olyan könnyedén
megtalálta a helyét az életemben. Miért esett ennyire nehezemre,
hogy elfogadjam ezt?
Pont abban próbált segíteni, hogy ezt kiderítsem.
– Nos. – Végignyaltam az alsó ajkamat, és a válaszon
töprengtem. – Úgy, mint ma este. Mint korábban. Szerintem úgy
kéne csinálnunk. Randiznunk kéne. Meg kéne ismernünk
egymást, mielőtt fejest ugrunk ebbe a másik dologba. – Fogtam
az ollót, visszamentem a mosogatóhoz, és JC mögé nyúltam,
hogy megnyissam a csapot.
– A ma este fantasztikus volt – mondta, miközben fölvettem
a rózsákat. – Minden percét élveztem. De nem szűzieskedhetünk
örökké.
– Hát, ebben nem volt semmi szűzies – mondtam, és az
előszoba felé intettem, ahol az imént egymásnak estünk.
– Én nem erről beszélek. Végül el kell fogadnunk, hogy van
egy teljes múltunk.
– Egy teljes múlt, ami a szexről szólt. – Levettem a műanyag
víztartályt a csokorról, és a folyó víz alá tartottam a
virágszárakat.
– Na és? Ez talán érvényteleníti az érzéseimet? Csak mert
többet tudok arról, hogyan okozzak neked orgazmust, mint arról,
hogy kire szavaztál a legutóbbi választáson? Vannak emberek,
nem mindenki, akik előbb a hálószobán kívül találkoznak és
kezdik el a kapcsolatot. De amikor ágyba bújnak, nem adnak fel
rögtön mindent, ami a hálón kívül történt. Mi csak a másik
irányból közelítjük meg a dolgot. Érzéki emberek vagyunk. Nem
csoda, hogy előbb az érzékek terén teremtünk kapcsolatot.
Amíg beszélt, lenyestem a szárvégeket, most viszont
mozdulatlanná dermedtem, és elgondolkoztam azon, amit
mondott. Kihívást jelentett a hagyományos gondolkodásmód
számára, de ettől még nem volt észszerűtlen.
JC odanyúlt és elzárta a csapot, majd kivette a csokrot a
kezemből és beletette a vázába. Miután a vázát a pultra tette,
hozzám fordult.
– Ez még nem azt jelenti, hogy amit irántad érzek, az
kevésbé igazi. Nem azt jelenti, hogy rosszul csináljuk. Csak azt
jelenti, hogy úgy csináljuk, ahogy nekünk jólesik.
– Ahogy nekünk jólesik – ismételtem. Ez tetszett. Könnyűnek
hangzott. Vajon túl könnyű volt?
És ha igen, vajon ez baj volt?
Nem tudtam a választ. Csak azt tudtam, hogy még mindig
haboztam. Leráztam a kezemről a vizet, és összefontam a
karjaimat.
– Nem folytathatjuk egyszerűen ott, ahol abbahagytuk.
– Miért nem?
– Mert nem, és kész – feleltem, miközben átszeltem a szobát.
Nem tudtam, hová megyek, csak térre volt szükségem.
– Miért nem? – kérdezte ismét, és követett.
Jesszusom, ez nevetséges volt. Semmi sem jutott az eszembe.
Nem voltak okok. Volt ráció abban, amit mondott, és elméletben
még tetszett is. Ismerkedni szex közben? Nagyszerű ötlet. Ne
törődjek azzal, hogy gondot jelent-e a viszonyom Chandlerrel?
Jöhet.
Valami mégis visszatartott, ellenkezésre késztetett.
Bezárkózásra. Az ok pedig zavarba ejtő volt. Nem akartam
beismerni, de egy részem legszívesebben kiöntötte volna a szívét.
Összeszedtem hát a bátorságomat, és JC felé fordultam.
– Mert félek. Ezért. Mert félek. – Felvillantottam egy feszült
mosolyt, amit nem bírtam visszatartani, és a karjaimat
dörzsöltem. – Amikor elhagytál, összetörted a szívem, JC. Az
egész világom megrendült, és annyira félek, hogy… – Hogy
megint elhagy. Hogy úgy dönt, hogy soha nem tud úgy szeretni
engem, mint azt a nőt.
Letöröltem egy könnyet az arcomról. Remek. Most meg
bőgök. Istenem, de béna vagyok.
JC közelebb lépett hozzám, széttárt karral, én azonban
kitértem előle.
Felsóhajtott, de nem próbálkozott újra.
A padlót néztem, és elkaptam a következő könnycseppet a
kezemmel, mielőtt kihullt a szememből.
– Sajnálom, gyáva vagyok. Nem fair haragudnom rád,
amiért elmentél. Nem volt más választásod.
– De haragudnod kell rám.
Felkaptam a fejem.
– Volt választásom, Gwen. Amikor találkoztunk, már
tudtam, hogy ha valaha is elkapják Ralphiót, nekem el kell
tűnnöm. Tudtam, hogy nem leszek elérhető, és hogy nem helyes
belekevernem téved. Mégis megtettem.
Hát ezért neheztelt rám. Nem akart belekeveredni egy
kapcsolatba, mégis megtörtént. Nyilván sokkal könnyebb lett
volna az élete, ha nem találkozik velem.
De az istenit, nem örültem annak, hogy mégis megtette?
Ezúttal, amikor közelebb lépett, nem húzódtam el.
– Nem tudtam ellenállni – mondta, és a karjaiba zárt. – Nem
tudtalak nem szeretni.
– Pedig megpróbáltad – motyogtam, miközben a vállába
fúrtam az orromat. Ezerszer bátrabbnak éreztem magam az
ölelésében.
Belecsókolt a hajamba.
– És bántottalak is.
– Bántottuk egymást.
Elhúzódott, hogy a szemembe nézzen.
– De többé nem kell bántanunk egymást. – A kezébe vette az
arcomat, és a hüvelykujjával letörölt még egy könnyet. –
Tudom, hogy félsz, én is érzem. Benne van a levegőben, tudom,
hogy érzed. De adj egy esélyt, nem fogod megbánni.
Annak a dalnak a kezdő sorait idézte, amit ő mutatott nekem.
A Maroon 5 egyik száma volt, a My Heart Is Open. Azt mondta,
hogy kettőnkre emlékezteti. Az elmúlt évben olyan sokszor
játszottam le újra meg újra ezt a dalt, miközben azt kívántam,
bárcsak itt lenne, hogy tőle halljam ezeket a szavakat.
És most itt volt.
– A szívem nyitva, Gwen. Bármi is történt, bármi is van még
köztünk, az én szívem nyitva áll.
Beletúrtam a hajába.
– Nem akarlak megint elveszíteni.
– Soha nem is veszítettél el. – Lehajolt, hogy megcsókoljon,
hosszan és lustán. Azután magához húzott, szorosan ölelt, és a
hajamba temette az arcát. – Könyörögnöm kellett volna. Térden
állva. – Olyan halkan beszélt, hogy csodálkoztam, hogy
hallottam a hangját.
Azon is elcsodálkoztam, hogy ezt mondta. Hogy még mindig
gondolt arra, amikor megkérte a kezem, hogy vele tarthassak a
bujdosásban.
Igaz, én is gondoltam még erre. Úgyhogy ő miért ne tette
volna?
Ami pedig az őszinteséget illeti…
– Ha így tettél volna – ismertem be –, igent mondtam volna.
Megint elhúzódott, és megfogta a karomat.
– Mondj igent most. – Elhallgatott, és felgyorsult a
szívverésem. Csak nem kér meg megint? Ám ekkor azzal
folytatta: – Mondd, hogy nyitva a szíved.
Szinte csalódást éreztem, hogy nem kért meg. Erre a kérdésre
azonban tudtam válaszolni pánikroham nélkül is:
– Igen. Nyitva a szívem.
Tizenkettedik fejezet

Már majdnem nyolc óra volt, mire lefeküdtünk. Amikor később


felébredtem, már nem voltam JC karjaiban, de még mindig
éreztem magam mellett a jelenlétét, mielőtt kinyitottam a
szemem.
Aztán megcsókolta a halántékomat.
– Jó reggelt, Csipkerózsika. Vagy mondjam inkább, hogy jó
estét?
A mosolyom ásításba ment át. Felé fordultam, hogy
odabújjak hozzá.
– Hát itt vagy…
– Azt hitted, hogy el fogok osonni? – Átkarolt és közelebb
húzott magához.
– Hmm… – dünnyögtem, ami inkább az arcomhoz nyomódó
meztelen mellkasának szólt, nem a kérdésére volt válasz. – Azt
hittem, csak álmodtalak.
– Dehogy. – Lustán végighúzta az ujját a hátamon. – Ilyen
könnyen nem szabadulsz tőlem.
Így feküdtünk egymáshoz simulva, élveztem a teste melegét
és férfias illatát, amíg kikecmeregtem az álom bugyraiból. Idejét
sem tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen ellazultnak és
szabadnak.
Néhány perccel később, bár még nem ébredtem fel teljesen,
az érzékeim már kigyúltak, és eltűnődtem, vajon van-e időnk
még egy menetre, mielőtt felkelek zuhanyozni. Fészkelődni
kezdtem, de nem láttam az ébresztőórát magam mögött, ahhoz
le kellett volna fejtenem magamról JC karját, amire viszont nem
voltam hajlandó.
Ehelyett felemeltem a fejem és megcsókoltam JC-t az álla
alatt.
– Mennyi az idő? Régóta fenn vagy?
– Majdnem négy. – Beszéd közben éreztem a torkában a
hangszalagok rezgését, a borostája az államat csiklandozta. – És
nem, nem régóta.
– Hű. Késő van. – Nyújtózkodtam egyet, mire minden
izmom jajgatni kezdett, eszembe juttatva az elalvás előtti
kefélésmaratont. Nem, határozottan nem álom volt. – Most
nyilván jól összezavarodott a biológiai órád. Ilyen egy éjszakai
életet élő nő egy napja. Én ilyenkor szoktam felébredni.
JC lejjebb csúszott, hogy szemtől szembe legyünk egymással.
– Akkor majd én is ilyenkor fogok ébredni. – A fülem mögé
simított egy hajtincset. – Hivatalosan még nem tértem vissza a
munkába, de ha újra dolgozni kezdek, én osztom be az időmet.
Az előző esti és aznap reggeli események után csodálkoztam,
hogy egy ilyen egyszerű kijelentés lázba tud hozni, pedig így volt.
Az én életemhez akarta igazítani a saját életét. Ez nagy dolognak
tűnt. Elkötelezettségnek. És ez egyszer az elkötelezettség nem
tűnt olyan ijesztőnek. JC-vel még csak egy napja voltunk újra
együtt, és máris ledöntötte a legtöbb falamat. Ennyit a tervemről,
hogy lassan haladjunk előre. Sokkal jobbnak tűnt az ő módszere,
hogy egyszerűen a közepébe vágott a dolgoknak.
– Szinte ragyogsz – mondta mosolyogva. – Pedig még nem is
tettelek a magamévá.
– Ez még biztos a reggeli ragyogás. De mintha kezdene
elmúlni. – Jelentőségteljesen rákacsintottam.
– Ma be kell menned a klubba? – Világos volt, mire célzott:
mennyi időnk van?
– Ma nincs klub. Viszont csütörtökönként mindig együtt
vacsorázom Hudsonnal és Laynie-vel. – Lehet, hogy azért, mert
olyan sokáig voltunk távol egymástól, de nem szívesen váltam
volna meg JC-től a Pierce-ékkel való heti találkozó kedvéért. –
Lemondjam? Vagy el akarsz jönni velem? Fél nyolcra kéne
odaérnem. – Reméltem, hogy az én célzásom is világos volt:
addig még rengeteg időnk van hancúrozni.
A meghívás hallatán felcsillant a szeme.
– Szívesen megismerném a barátaidat. Nem bánják, ha én is
odaállítok?
Megráztam a fejem.
– Alayna már olyan sokat hallott rólad, nyilván alig várja,
hogy végre megismerhessen.
– Sokat hallott rólam, mi? Mit is hallott pontosan?
– Csupa jókat. Többnyire. Velem volt, amikor megnéztem az
esküvői videódat.
– A picsába! – jajdult fel. Hanyatt fordult, és a tenyerébe
temette az arcát.
Felnevettem.
– Ne már, kedvel téged. Tuti. – Ahogy Chandlert is kedvelte,
ezt azonban nem említettem. Laynie bárkit kedvel, aki boldoggá
tud tenni engem, és a szívem mélyén tudtam, hogy ez az ember
egyértelműen JC.
Elvette a kezét az arcáról, és összekulcsolta a feje alatt.
– Oké. Akkor elmegyünk. De előbb be kell ugranom a Ritzbe
átöltözni.
– Nem a Four Seasonsben szálltál meg? – Furcsa volt más
helyen elképzelni őt, mint abban a hotelszobában, ahol
gyakorlatilag az egész viszonyunkat töltöttük.
– Nélküled nem tudtam ott lenni. – Felém fordult, a
pillantása merész és kihívó volt, mintha attól félne, hogy megint
berezeltem, amíg ő aludt, és a kedveskedő megjegyzés
visszariaszt engem.
Tévedett, mert nem rezeltem be. Sőt, kifejezetten vakmerőnek
éreztem magam. Felkönyököltem, próbára akartam tenni az
újonnan talált bátorságomat egy ötlettel, ami hirtelen támadt a
fejemben.
– Hé! Hol fogsz lakni?
Átfordult az oldalára és ő is felkönyökölt.
– New Y orkban. Ha akarsz engem.
Izgalom áradt szét a testemben.
– Akarlak.
– Akkor jó, mert én is akarlak téged. – Sokat sejtető volt a
hangja. Felemelte a takarót, hogy meglesse alatta a meztelen
testemet.
Bármennyire is szerettem volna a szaván fogni, előbb be
akartam fejezni ezt a beszélgetést. Visszahúztam hát magamra a
takarót, és a mellemhez szorítottam, hogy ne kalandozzon el a
figyelme.
– Úgy értem, én is New Y orkban akarlak.
– Kitűnő. Keresni fogok egy lakást. – Közelebb húzódott,
nyilvánvalóan arra számított, hogy ezzel lezártuk a témát.
– Vagy lehetne… – Haboztam. Nem riadtam vissza igazán,
de megfordult a fejemben, hogy talán visszakozni kéne.
– Mit… lehetne? Kitépni a kezedből a takarót és ájulásig
kefélni téged? Remek, mert pontosan erre készülök. – Magához
húzott, és teljes hosszában hozzám simult a teste. Bizseregni
kezdett a bőröm, hiába választott el minket egymástól a takaró.
– Ez sokkal kevésbé előremutató és vakmerő dolog, mint
amit én akartam mondani. – Ráadásul az ő terve sokkal
szexisebben hangzott. Lehet, hogy mégiscsak el lehetne
halasztani ezt a beszélgetést. – Csináljuk azt, amit te akarsz.
JC azonban kíváncsi lett.
– Előbb mondd el, hogy te mit akartál.
– Nos. Csak arra gondoltam, hogy összeköltözhetnénk. –
Amint kimondtam, elpárolgott a bátorságom. – Túl korai? Igen.
Még túl korai. Felejtsd el, amit mondtam, és vágjunk bele ebbe az
ájulásig tartó dologba. – Noha gyakorlatilag már másféle éve
együtt voltunk. Lehet, hogy nem azért volt potenciálisan rossz
ötlet az összeköltözés, mert még korai volt, hanem valami más
miatt, és biztos voltam benne, hogy JC éppen erre gondolt.
Összevonta a szemöldökét és gyengéden az orromra
koppintott.
– Mi így csináljuk. Ne feledd! Nincsenek szabályok, amiket
követnünk kell. Nincs olyan, hogy túl korai. – Kihúzta közülünk
a takarót, és összeolvadt a testünk, szinte áramütésként ért az
érzés. – És igen, összeköltözöm veled. Valójában ez már nekem is
eszembe jutott, csak nem hoztam szóba, mert féltem, hogy
megijednél.
Kis híján szétrobbant a mellkasom az örömtől.
– Komolyan?
– Komolyan. – Lehajolt, hogy végigharapdálja az államat. –
Olyan könnyen meg tudsz ijedni. – Egy harapás. – Lehet, hogy
ezt nem is tudod magadról. – Egy harapás, majd még egy.
Átkaroltam a nyakát.
– Úgy értettem, hogy tényleg össze akarsz költözni velem,
nagyokos?
A száját csak egy hajszál választotta el az enyémtől.
– Komolyan össze akarok költözni veled – suttogta.
Összetapadtak az ajkaink, és épp csak annyi hévvel csókolt, hogy
tudjam, hamarosan még több következik, és csak annyi
tartózkodással, hogy a hamarosan ne váljon mosttá. Egy vagy
több perc elteltével félbeszakította a csókot. – Kellemesen
csalódtam benned, amiért megelőztél ezzel a kérdéssel. Ha
akarod, megmutatom neked, hogy mennyire boldog vagyok.
– Igen, a boldogságod a hasamat böködi.
Pózt váltott, hogy az erekciója a combjaim közé kerüljön.
– Reggel még így megy a célzás. Pontosabban fog menni, ha
a helyére igazítom a célpontomat.
Ha szétterpesztem a lábaimat, pont a helyén lesz. De én zárva
tartottam őket, mert túlságosan élveztem az előjátékot ahhoz,
hogy belevessem magam a tényleges játékba.
– Úgy tűnik, már megtaláltad a célpontot. Alig ismerek
magamra a mocskos sötét üzelmeid után.
– Mocskos sötét üzelmek? Azt mondod, hogy elvarázsoltalak?
– kérdezte, de ebben a minutában is próbált elvarázsolni, ahogy
a kezével a puncim fölött babrált.
Felsóhajtottam, amikor az ujja a csiklómra vándorolt.
– Valamit csinálsz velem. Megváltoztatsz a varázslatos
ujjaiddal meg a varázspálcáddal. Orgazmussal ajándékozol meg,
és hirtelen merésszé és lobbanékonnyá válok.
– Akkor működik a tervem, miszerint addig keféllek, amíg
meg nem adsz nekem mindent, amit akarok. Itt tölteni az
éjszakát? Sikerült. Találkozni a barátaiddal? Sikerült. Együtt élni?
Sikerült. – Lejjebb csúsztak az ujjai, én azonban összeszorítottam
a lábaimat. – Ugyan már! Engedj be, hogy elkezdhessek dolgozni
a következő tételen.
– Előbb hallani akarom, hogy mi más szerepel még azon a
listán.
Elhúzódott, és a csípőmre tette a kezét.
– Azt már nem. Az a lista egészen biztosan megijesztene
téged.
– Nem is tudom. Pillanatnyilag rendkívül bátornak érzem
magam.
– Tényleg? – A keze lecsúszott a fenekemre. – Mennyire
bátornak?
Odanyúltam és elkaptam a csuklóját, mielőtt lejjebb
hatolhatott volna.
– Hát, ennyire azért nem. – Talán majd máskor… – Mesélj a
listádról!
Felsóhajtott. Nem tudtam eldönteni, hogy frusztrált vagy
megadó volt a sóhaja.
– Hát, az ideköltözés helyett szeretnék egy saját közös lakást.
Megfogtam a kezét és összefontam az ujjainkat, hogy fogva
tartsam.
– Ebbe bele tudok menni. – Ez a lakás különben is csak
átmenetileg volt az enyém. Ben fiúja, Eric segített hozzá, aki úgy
tervezte, hogy majd kibontja a két ingatlan közötti falat, hogy
egyetlen tágas lakást csináljon belőle.
– Azután feleségül akarlak venni.
Nagyot dobbant a szívem.
– Mi?! Úgy érted, majd egyszer, valamikor?
Biztos voltam benne, hogy csak ugrat, mégis felgyorsult a
pulzusom.
JC megszorította a kezemet.
– Nem. Úgy értem, most.
Mozdulatlanná dermedtem. A hősködésemben csendesen
megjelent a pánik.
JC úgy nézett tágra nyílt szemembe, mint akinek esze ágában
sincs visszakozni.
– Megegyeztünk, hogy ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
– Ó, nem! Nem, nem, nem! – Eltoltam a kezét és
megpróbáltam kikászálódni az összegyűrt takaró alól. – Ezt már
csináltuk. Mindjárt arra kérsz, hogy menjek utánad Vegasba, és…
Visszarántott magához, és belém fojtotta a szót.
– Szerepel a kívánságlistámon. Ez minden. És nem Vegasra
gondoltam. Hanem hagyományos jegyességre, ami egy esküvői
micsodához vezet, ami nincs a túl távoli jövőben, de nem is ma
lesz.
Amikor először kért meg (mielőtt belement volna az
eszement házassági ajánlat részleteibe), ugyanilyen
adrenalinlöketet éreztem – félig félelmet, félig izgatottságot, telis-
tele odaadással, sóvárgással és lehetőségekkel. Egy sziréna most
azt bömbölte a fejemben, hogy rögvest zárjam rövidre ezt a
beszélgetést.
De mit árthat, ha csak beszélünk róla?
Elhallgattattam a szirénát.
– Egy esküvői micsoda barátokkal, családdal,
koszorúslányokkal meg miegymással?
– Igen. Jó sok miegymással.
A „miegymás” izgalmasnak ígérkezett, és szinte láttam
magam előtt JC-t frakkban ácsorogni a tiszteletes előtt, aki kissé
hasonlított arra a másikra a videóban, amit átküldött nekem.
Megint megszólalt a sziréna, csak ezúttal hangosabban.
Gyanakvóan néztem JC-re.
– Miért akarod? Megint el kell rejtőznöd, vagy ilyesmi?
– Nem. Jesszusom! Te tényleg nem fogod fel, hogy szeretlek?
– Várt egy pillanatot, majd hanyatt feküdt, és idegesen beletúrt a
hajába.
Nem mozdultam. A szavai ereje úgy ejtett csapdába, mint
szirup a bogarat. Tétován kinyújtottam felé a kezem.
– JC…
Megfogta a kezem és felém fordult.
– Szeretlek, Gwen. Szeretlek, és veled akarok lenni. Igen,
legutóbb más okból tettem fel neked ezt a kérdést, de eleve sose
kérdeztem volna meg, ha nem akarnám veled leélni az életemet.
Feleségül akartalak venni. Meg akartam esküdni meg
végigcsinálni ezt az egész miegymást. Nem volt ideális az időzítés
és a kivitelezés. Ezt jól tudom. De ha eljöttél volna, minden tőlem
telhetőt megtettem volna, hogy bebizonyítsam, milyen sokat
jelent ez nekem. Neked foglaltam le azt a kápolnát.
Forgott velem a világ. Olyan sok mindent mondott, hogy
csak ámultam, azt sem tudtam, hogyan dolgozzam fel ezt az
egészet.
– Még gyűrűt is vettem – mondta, tovább fokozva a
zavaromat.
A sokktól visszatért a hangom.
– Vettél gyűrűt? Mikor?
– Útban a reptér felé.
– Most hol van? Visszavitted? – Valószínűleg a gyűrű bírt a
legkevesebb jelentőséggel mindabból, amit JC mondott, nekem
mégis ez tűnt a legkézzelfoghatóbbnak. Mintha valahogy ez
igazolná az összes többit, ami elhangzott.
– Nem. Még mindig megvan. – Óvatosan, áthatóan
fürkészte az arcomat. – Valójában a dzsekimben van. Egy kicsit
féltem is, hogy belenézel a belső zsebébe, amikor tegnap este
rajtad volt.
Felültem.
– A dzsekidben van? Magadnál hordod? – Olyan hevesen
vert a szívem, hogy azt hittem, mindjárt kiugrik a mellkasomból.
Már az is óriási dolog volt, hogy egyáltalán megvette a gyűrűt.
És még mindig megvolt? És magánál tartotta?
Köpni-nyelni nem tudtam.
– Tegnap este nálam volt. – Lesütötte a szemét, és félénken
hozzátette: – Titkon talán abban bíztam, hogy megtalálod.
A mellemhez szorítottam a takarót, és belegondoltam, vajon
kisebb vagy nagyobb sokk lett volna magamtól rájönni a dologra.
– Ha megtalálom, biztos azt hittem volna, hogy Corinne-é
volt, és emlékként hordod magadnál, vagy ilyesmi.
– Corit a jegygyűrűjével temettük el. – Felült és nekidőlt a
fejtámlának. – És az a gyűrű rémes volt. Túl nagy és hivalkodó.
Mondjuk, ő választotta, szóval… – Vállat vont.
Pezsgett a bensőmben a káröröm, ugyanakkor szégyelltem
magam, amiért örömöt lelek abban a tényben, hogy az én
gyűrűmet ő választotta, Corinne-ét viszont nem.
Különben is, mit hittem, mit jelent ez? Nem azt, hogy mit
érzett irántunk.
De vett egy gyűrűt. Nekem. Ami azért jelentett valamit.
– Láthatnám? – kérdeztem.
– A gyűrűdet? – Színlelt undorral elfintorodott. – Szó sem
lehet róla. Addig nem látod azt a gyűrűt, amíg fél térdre nem
ereszkedem előtted.
Miután kimondta ezeket a szavakat, csak ültem és
gondolkodtam. JC arra készült, hogy megkérje a kezem. Ezen
nem kéne annyira meglepődnöm, hiszen egyszer már megtette,
mégis váratlanul ért. Mert ezúttal semmi más nem késztette erre,
csakis a saját érzései. Azt mondta, hogy a szíve nyitva áll, és úgy
éreztem, hogy az enyém is – de vajon tényleg nyitva volt?
Kitártam a szívem annyira, hogy félelem nélkül fel tudjam fedni
a legnagyobb reményeimet és vágyaimat?
Félmosoly jelent meg az arcán.
– Látod? Megijesztettelek.
Megijesztett, igen. Ugyanakkor felrázott. Mintha összekötötte
volna az ő carpe diemben hívő részét az én azon részemmel, ami
viszont a hagyományos normákat akarta követni, majd
felpörgette a motort. Nem hittem, hogy készen állok fontolóra
venni a házasságot, de nem is hagyhattam figyelmen kívül.
Talán magam sem tudtam, miket beszélek. Talán tényleg
csak a kíváncsiság hajtott. Vagy talán pontosan tudtam, hogy
mit teszek, amikor kihúztam magam és így szóltam:
– Mutasd meg.
Egy pillanatig sem habozott. Fölpattant az ágyról, még azzal
sem bajlódott, hogy fölkapjon valamit, mielőtt kiszaladt a
szobából.
Rám tört az idegesség. Magam köré csavartam a takarót,
mintha az megvédene a kiszolgáltatottságtól vagy biztonságot
adna, és feltérdeltem. Aztán vártam. Úgy éreztem, száz
szívdobbanásnyi idő is eltelt.
Azután JC visszatért, maga elé tartva egy gyémántgyűrűt a
hüvelyk- és a mutatóujja között.
Épp fel akartam ülni, hogy jobban szemügyre vegyem,
amikor JC fél térdre zuhant az ágy előtt.
– Édes istenem! – hüledeztem. Istenemistenemistenem!
– Légy a feleségem, Gwen!
– Édes… Istenem… – Sokkal izgatottabb lettem, mint kellett
volna, mivel én csak a gyűrűt akartam látni. JC is izgatott volt,
de teljesen más módon – az erekciója vetekedett a gyűrűvel a
figyelmemért. – Jesszus! Kelj már fel! – kiáltottam hahotázva. –
Nevetségesen festesz.
Fölpattant a padlóról és rám ugrott, hanyatt döntve az
ágyban.
– Így már jobb?
– Hát… nem is tudom. – Mert igaz, hogy már nem láttam
magam előtt a meztelen testét, de azzal is elterelte a
figyelmemet, hogy hozzám préselte.
A gyűrű pedig…
JC most az arcom előtt lengette, így meg tudtam vizsgálni
közelebbről. Nem volt olyan giccses, mint az a gyémánt, amit
Corinne ujján láttam az eljegyzési fotójukon. Sokkal finomabb
volt, a középső kerek briliánst kisebb gyémántok övezték.
Gyönyörű volt és tökéletes, pontosan az a fajta gyűrű, amit én
viselnék. Hogy a pokolba tudott kiválasztani valamit, ami
ennyire kifejezte a lényegemet anélkül, hogy igazán ismert
volna?
Lehet, hogy sokkal jobban ismer, mint gondoltam.
Istenem, nem tudtam eldönteni.
– Nos, én tudom. – Lefordult rólam és magával húzott, hogy
mindketten az oldalunkra forduljunk, egymással szembe. – Nem
baj, ha még nem készültél fel rá. Addig hordom a zsebemben ezt
a gyűrűt, ameddig csak akarod. De azt akarom, hogy tudd: én
készen állok. Lehet, hogy nem szokványos dolog megkérni a
kezed, miután ennyi időt töltöttünk egymástól távol. Nevezz
őrültnek. Nevezz meggondolatlannak. De valójában csak tudom,
hogy milyen érzés visszanézni, és azt mondani: bárcsak
megtettem volna.
Felhúzta a gyűrűt – az én gyűrűmet – a hüvelykujja hegyére,
és az arcomra tette a tenyerét. Mélyen a szemembe nézett,
kereste a pillantásomat.
– Olyan sok mindent szeretnék megtenni veled, Gwen. –
Kásás volt a hangja, minden kiejtett szótag olyan kellemesen
nyaldosott, mint egy macska érdes nyelve. – Azt akarod, hogy
ezúttal másképp csináljuk? Én is. Ezúttal nem akarom, hogy
akár csak egy napig kételkedned kelljen bennem. Szeretlek.
A könnyeim már a szememet csípték, amikor megfogta a
kezem. Elmélyülten néztem, ahogy az ujjam hegyéhez illesztette
a gyűrűt. A gyémánt csillogása felerősödött a könnyfüggönyön
keresztül.
– Légy a feleségem… – mondta JC, és áthúzta a gyűrűt az
egyik ujjperecemen, majd a másikon. – Csak… légy a feleségem.
Megbabonázva néztem JC szerelmének zálogát. Milliónyi
gondolat kavargott a fejemben, az óvatosságtól a szeret-engemen
át a mi-a-fenének-veszem-fontolóra-egyáltalánig. Nem volt
okunk a sietségre. De miért kellett volna várnunk? Mert nem
ismertem őt? Mert szerettem, de talán nem szerettem eléggé?
Mert talán sose fog engem úgy szeretni, mint azt a nőt, akit
előttem szeretett?
Ha hozzámegyek, az leszek, aki az a nő sohasem volt – a
felesége.
Ezt a gondolatot rögtön elhessegettem, de bár eltávolodott,
nem tűnt el végleg.
Volt viszont egy gondolat, ami a többinél is hangosabb volt, és
olyan érdes hangon zengett a fejemben, hogy beleremegtek a
csontjaim. Nekem is voltak bárcsakjaim vele kapcsolatban. S
noha nem volt különösebben okos gondolat az egy évvel korábbi
döntéseim miatt sopánkodni, de ha akkor tudtam volna, amit
most – hogy milyen elveszett és magányos leszek JC nélkül,
hogy mennyire fog hiányozni még ennyi idő elteltével is –, akkor
igent mondtam volna.
– Nem baj, ha gondolkozni akarsz rajta – mondta JC
gyengéden –, de ha viselni akarod a gyűrűt, akkor szerintem ez
igent jelent.
Kinyitottam a számat, és hagytam, hogy kiszabaduljon az az
egy szó az ajkaim közül.
– Igen.
– Tisztáznád? – JC hangja éles és reménykedő volt. – Az igen
azt jelenti, hogy viseled a gyűrűt? Vagy hogy hozzám jössz?
– Igen. – Felemeltem a tekintetem a drágakőről JC ragyogó
szemébe. – Mind a kettőt.
– Tényleg? – JC teljesen elképedt és zavarba jött. Imádni való
volt, én meg csak vigyorogtam, mint a tejbetök. – Azt sem
tudom, mit mondjak – nyögte ki végül. – Te most tényleg igent
mondtál nekem?
– Tényleg igent mondtam neked.
Megcsókolt, a kezét az arcomhoz nyomta, az én kezemet
pedig a szikrázó új ékszerrel együtt a saját arcához. Rövid,
könnyektől sós, szenvedélyes csók volt, és amikor elhúzódott, az
ő mosolya is olyan bárgyú volt, mint az enyém.
– Össze fogunk házasodni – mondta.
– Tudom. – Egész testemben reszkettem. – Édes istenem.
Teljesen megőrültem?
– Naná, és én is. Kézen fogva megyünk a vigyorgóba.
Felemeltem a kezem, és felsikoltottam.
– Nem tudom elhinni, hogy vettél nekem egy gyűrűt! Nem
tudom elhinni, hogy eljegyeztél!
– Nem tudom elhinni, hogy igent mondtál! Reméltem, hogy
igent mondasz, de az igazat megvallva, azt hittem, hogy kicsit
több időbe telik, és sokkal több győzködésbe.
– Talán lehetnél optimistább – mondtam incselkedve.
– Igen. Ez az én bajom. Nyilván. – Megsimította az arcomat,
és úgy nézett rám, mintha én is olyan drága lennék, mint a kő az
ujjamon, és úgy ragyogott az arca, mintha én lennék a mindene.
Egy pillanattal később felnevetett, és nem kellett
megkérdeznem, hogy mi olyan vicces, mert bennem is
túlcsordultak az érzelmek. Boldog sóhajjal zárta le a nevetést.
– Most már garantáltan szükségünk lesz egy saját helyre.
– Mi bajod a lakásommal?
– Az, hogy csak egyszobás. Hová tesszük a gyereket?
Felültem.
– Oké, tényleg kezdesz megrémíteni.
– Jól van, jól van. – Visszahúzott maga mellé. – Ráérünk a
nászéjszakánkon megbeszélni a gyerekeket.
– Ó istenem, hagyd abba! – A szájára tapasztottam a
tenyeremet, de a gondolat már a fejemben üvöltött: nem vagy
normális, hogy igent mondtál, mielőtt ezt megbeszéltétek volna!
Egy lehetséges rög a boldogság útján, de még nem volt késő
ahhoz, hogy elsimítsuk.
Levettem a kezem JC szájáról.
– Hát, erről talán beszélnünk kéne. Hátha ez változtat a
dolgok állásán. Mindenáron gyerekeket akarsz? – Lélegzet-
visszafojtva vártam a választ.
– Én csak egy dolgot akarok mindenáron, Gwen: téged.
– Úgy érted, nem akarsz gyerekeket?
– Úgy értem, hogy akarok gyerekeket, de téged jobban
akarlak. – Sandán nézett rám. – Te nem akarsz gyerekeket?
Majdnem hazudtam. Olyan jó érzés volt boldoggá tenni, és
nem akartam ezt ilyen gyorsan elrontani.
Szerencsére volt annyi eszem, hogy tudjam, hogy ebben a
kérdésben őszintének kell lennem.
– Az igazat megvallva, sosem akartam gyereket. – Vártam,
hogy jelezze, hogy ez kizáró ok, de nem szólt semmit, ezért
folytattam. – Olyan szar élményeim vannak az egész szülő-
gyerek kapcsolatról, hogy nem hinném, hogy elsajátítottam
volna az anyasághoz szükséges készségeket. De téged el tudlak
képzelni apaként. Őrülten szexi apuka lennél.
Magához húzott és a karjaiba zárt.
– Fantasztikus anya lenné, Gwen – súgta a fülembe.
Elhúzódott, hogy a szemembe nézzen. – De teljesen őszintén
mondom, hogy nincs szükségem gyerekekre ahhoz, hogy boldog
legyek. Rád van szükségem. Ha te az enyém vagy, akkor
mindenem megvan.
Bár már elapadtak a könnyeim, most egy újabb gördült le az
arcomon.
– A tiéd vagyok. A tiéd. – Mindig az övé voltam. Nem is
értettem, hogy miért hittem azt, hogy ellen tudok állni.
– Pompás! Akkor mindenem megvan.
– És talán majd lehetnek gyerekeink. – Beleborzongtam a
gondolatba. – Megígérem, hogy gondolkodom rajta. – Később.
Sokkal, de sokkal később.
– Addig is, legalább gyakorolhatnánk?
Már el is kezdett rám mászni, de azért válaszoltam.
– Most rögtön gyakoroljunk.
A beszélgetés abbamaradt, amint a szánk egymáshoz ért, és a
nyelve lesöpörte a szavakat a nyelvemről. A csókja saját nyelven
beszélt, és amit nem tudtam JC-ről, azt pótolta ez a szavak
nélküli beszéd. Az ajkai mindent elárultak. Minden korábban
elhangzott szó értelmet nyert ebben a sajátságos fordításban, és
most értettem csak meg igazán, mi az, amit csinálni akart
velem. Csak most éreztem a szerelme teljességét.
Volt azonban fél perc, amikor a csókja túl gyengéd volt
ahhoz, hogy teljesen le tudjon kötni, így szóhoz jutottak a
fejemben a negatív gondolatok. Megjelent a kétség, az ész
győzedelmeskedett az érzelmi odaadás felett. És ha nem leszel
örökké elég neki? – kérdezte a kétség. – Vajon nem lenne
boldogabb olyasvalakivel, aki gyerekeket akar, aki anya akar
lenni?
Az egész életét köréd építi – szólalt meg az ész is. – Miféle
ember csinál ilyet? Miféle űrt próbál betölteni?
Ekkor azonban már JC farka a lábaim között volt, a
nyílásomhoz nyomult, és egyetlen lökéssel kiűzte belőlem a rossz
gondolatokat, elhallgattatta a hangokat. Amikor így megnyíltam
előtte – érzelmileg és testileg –, nem maradt hely a
bizonytalanságnak és zavarnak. Ahhoz túlságosan kitöltött.
Kitöltött a farkával és a szeretetével és egy olyan jövő ígéretével,
amit jóban-rosszban együtt fogunk tölteni.
Közeledett az orgazmus. Elégedett sóhajjal a dereka köré
fontam a lábaimat, és reméltem, hogy megbirkózom a viharral.
Tizenharmadik fejezet

Amikor megérkeztünk Hudson és Alayna lakásához vacsorára,


még mindig nem döntöttük el, hogy szóljunk-e bárkinek az
eljegyzésünkről. Mindketten izgatottak voltunk a hír miatt, de
nem tudtuk, hogy jó-e az időzítés. JC végül rám bízta a döntést.
– A te barátaid – mondta, miközben a lift felvitt minket a
Bowery legfelső lakásához. – Te ismered őket a legjobban.
Laynie-t nem kellett jól ismernem ahhoz, hogy olvasni tudjak
a reakciójában, amikor hét óra negyvenkettőkor beléptünk az
előcsarnokába. Korábban már megüzentem neki, hogy JC is jön,
mégis meghökkent, amikor megpillantotta, és biztos voltam
benne, hogy JC is látta rajta, mennyire meglepődött. Laynie JC-
re pillantott, majd vissza rám, és noha széles mosoly jelent meg
az arcán, fejhangon hadarva kezdett beszélni, mint aki pánikba
esett.
– Helló! Ó, üdv nálunk! Annyira örülök, hogy mindketten el
tudtatok jönni. – Érezhetően kihangsúlyozta a „mindketten”
szót. – Ha akarod, elteszem a táskád, Gwen.
– Megkaptad az üzenetemet? – kérdeztem, miközben
levettem a táskát a vállamról.
– És te megkaptad az enyémet? – kérdezett vissza.
– Ööö… – Beletúrtam a táskámba a telefonomért. Egy nem
fogadott hívás. Még hangüzenet is volt. – Úgy tűnik, nem.
Meghallgassam most?
Megrázta a fejét.
– Semmi baj. Minden rendben lesz. – A mosolya azonban
továbbra is túlságosan ragyogó volt. Eltűnődtem, vajon kit akart
ezzel meggyőzni. És miért.
Mielőtt azonban megkérdezhettem volna, Laynie JC-hez
fordult.
– Hivatalosan még nem találkoztunk, Justin. Nagyon sokat
hallottam rólad. Laynie vagyok. – Kezet nyújtott neki.
– Valójában JC-nek hívnak. – JC kezet fogott Laynie-vel,
közben a könyökére tette a másik tenyerét, hogy tompítsa a
gesztus formalitását. A legjobb barátnőm iránt tanúsított
figyelmessége különös reakciókat váltott ki a mellkasomban, és
kevésbé különös, de elmondhatatlan reakciókat a lábaim között.
– Helyes, helyes. Örülünk, hogy itt vagy – hadarta Laynie,
miközben elvette a táskámat, és betette a kabátszekrénybe.
Amikor visszafordult, összecsapta a tenyerét. – Nos! Mindenki
más már itt van.
– Mindenki más? – Aznap este megint egy szakács főztjét
teszteltük, és arra számítottam, hogy csak mi leszünk jelen,
esetleg a nővérem, ha Hudson rá tudja venni arra, hogy egyetlen
estére szüneteltesse a munkát. Szorongva mentem végig a
folyosón, és megtorpantam, amikor megpillantottam a nappalit.
Pontosabban, a kisebb tömeget, ami összegyűlt odabent. Nem
mintha bántam volna a nagyobb társaságot, sőt: kedveltem
ezeket az embereket. De amikor megláttam az egyiküket,
megsajdult a szívem – Chandler…
– Ó, a picsába!
JC odalépett mellém, és megfogta a kezem.
– Mi a baj? – kérdezte, és követte a pillantásomat. – Ó!
Értem már.
Megfordultam, és odasúgtam neki:
– Fogalmam sem volt róla. Esküszöm. El akarsz menni?
Mert elmehetünk, ha akarsz.
Habozás nélkül válaszolt.
– Egy fenét! – Rám mosolygott, azzal a mosollyal, amit csak
nekem tartogatott. – Én nem félek, ha te sem.
Félni? Nem biztos, hogy ez volt a legjobb szó arra, amit
éreztem.
– Á, én tök jól vagyok. – Viszonoztam a mosolyát, de nem
hittem, hogy kevésbé mesterkéltre sikerült, mint Laynie-é.
Ezután Laynie-hez fordultam. – Amúgy mi ez? Valami Anders–
Pierce családi összeröffenés?
– Sajnálom – felelte. – Mind együtt voltunk tegnap a hajón –
amúgy hiányoztál –, és Mira megjegyezte, hogy gyakrabban
össze kéne jönnünk, és a gyakrabban a ma estét jelenti.
Az emberek, akikről beszélt – Chandlerön kívül –, persze
Hudsont jelentették, Bent és a fiúját, Ericet, Normát és Boydot,
Hudson húgát, Mirát, valamint az ő férjét, Adamet. Valójában
örültem, hogy bemutathatom nekik JC-t. Csak a legifjabb Pierce
jelenléte miatt feszengtem.
– Semmi baj – mondtam, Laynie korábbi megjegyzését
ismételgetve, az óvatos célzással együtt. – Minden rendben lesz.
– Visszafordultam JC-hez, és megpróbáltam a dolog jó oldalát
nézni. – Legalább megismerkedhetsz a nővéremmel.
– Akarod, hogy eltegyem a gyűrűt? – kérdezte olyan halkan,
hogy Alayna ne hallja meg.
– Ne! – vágtam rá, bár ez lett volna a jó megoldás, hacsak
nem akartuk mindenki tudtára adni az eljegyzésünk tényét.
Márpedig Chandler jelenlétében jobbnak láttam nem közölni.
Akkor viszont el kell rejtenem a bizonyítékot. Csakhogy nem
szívesen váltam volna meg a gyűrűtől, ezért áttettem a másik
kezemre, és befordítottam a követ a tenyerem felé abban a
reményben, hogy ezzel sikerül egyelőre eltakarnom. – Még nem
tudom, mit tegyek – magyaráztam –, de tényleg nem szívesen
venném le az ujjamról.
JC megértően bólintott.
– Én se szeretném, ha levennéd.
– Egész este ott fogtok ácsorogni – kiáltott oda nekünk Ben a
szoba túloldaláról –, vagy idejöttök hozzánk?
Most már nem volt menekvés. Mély levegőt vettem, és JC
kezét szorongatva beléptem az oroszlán barlangjába.
A bemutatkozás sokkal jobban ment, mint reméltem.
Mindenki kedves volt a feszültség ellenére, amit mindannyian
érezhettek.
Ben volt az első, aki ránk vetette magát.
– Szóval, ez még ugyanaz a randi lenne, amire egy nappal
ezelőtt segítettem a nővérkémnek felkészülni?
– Nem. Ez a második randi – feleltem, de a pironkodásom
meghazudtolt. Szerencsére senki se hozta szóba.
Ben rácsapott JC vállára.
– Második randi! Le vagyok nyűgözve. Nagyon jó ember
lehetsz. Nem sokan bírják húsz percnél tovább elviselni a
nővéremet.
– Ha-ha. – A nyomaték kedvéért kinyújtottam Benre a
nyelvem.
– Nem biztos, hogy jó embernek nevezném magam. – JC
rám pillantott. – Csak szerencsésnek. Nagyon-nagyon
szerencsésnek.
Hudson volt a következő a sorban. Markáns kézfogással
üdvözölte JC-t az otthonában, majd itallal kínálta, amit JC
visszautasított.
Mira csak felsóhajtott, amikor JC kezet nyújtott neki, és
inkább átölelte, közben a válla fölött odasúgta nekem:
– Dögös a pasi!
Adam, akiről kiderült, hogy idősebb a feleségénél, egy időben
járt a Y ale-re JC-vel, és hosszú percekig anekdotáztak az
egyetemi életről.
Norma kihasználta az alkalmat, hogy váltson velem néhány
szót.
– Hívtalak volna, hogy figyelmeztesselek, de Alayna azt
mondta, hogy már felhívott.
– Hívott is. Nem kaptam meg az üzenetét. Sebaj.
A vőlegényem felé intett.
– Akkor minden rendben?
– Igen. Nagyon is rendben. Annyira örülök, hogy végre
találkozhatsz JC-vel. Te meg elhoztad Boydot? – Reméltem,
hogy ez azt jelenti, hogy a kapcsolat most már napvilágra került.
– Nem olyan izgalmas, mint hinnéd – mondta, mintha
olvasott volna a gondolataimban. – Hudson azt mondta, hogy az
alkalmazottak jelenlétében fenn kell tartanunk a látszatot, és
tegnap pontosan ezt csináltuk a hajón. Ma este viszont azt
mondtam, hogy a picsába az egésszel. Hudson eddig egy szóval
sem említette, hogy gondot jelentene a dolog, úgyhogy
reménykedjünk.
– Szóval ma este mindkét Anders lány borzolja a kedélyeket.
Fantasztikus. – Kihasználtam a yale-es beszélgetésben beállt
szünetet. – JC, szeretnélek bemutatni a nővéremnek, Normának.
Utálja, amikor azt mondom, hogy gyakorlatilag az anyám, mert
ahhoz ő túl fiatal, mégis mondani szoktam, mert egyrészt
szeretem bosszantani, másrészt pedig igaz.
– Akkor téged kell lenyűgöznöm – mosolygott rá JC
Normára, majd kezet fogott vele, ugyanolyan meghitt gesztussal,
mint Laynie-vel. – Nyilván nem a legjobbakat mondják rólam az
Anders családban, de biztosíthatlak, hogy szeretem a húgodat, és
ígérem, mostantól mindent megteszek, hogy megbecsüljem őt.
Norma felvonta a szemöldökét, ami nála azt jelentette, hogy
le volt nyűgözve.
– Ezt rendkívüli örömmel hallom, JC. Szerintem nem kell
elmondanom, milyen sokat jelent ez nekem. Gwen a legerősebb
nő, akit ismerek, de attól még nagyon is sebezhető.
A figyelmeztetését egyszerre találtam bosszantónak és
meghatónak.
– Hidd el, pontosan tudom, hogy milyen – mondta JC, és
mélyen Norma szemébe nézett.
Abból, ahogy egymásra néztek, arra következtettem, hogy
valamiféle szótlan egyetértésre jutottak. Félig vicceltem, amikor
azt mondtam, hogy Norma az anyám, de jesszusom, tényleg
eljátszotta az anyaszerepet.
– Oké, oké! Elég az ismerkedésből! – Elrángattam onnan JC-
t, de rögtön meg is bántam. Mert amikor elfordultunk Normától,
Chandler már várt ránk.
– Justin… – szólította meg Chandler, holott JC-ként
mutattam be. – Már vártam a találkozást. – A kezét nyújtotta
JC-nek, és tetőtől talpig végigmérte. Nyilvánvalóan a riválisának
tekintette.
JC kezet fogott vele.
– Chandler, igaz? Gwen mintha említett volna.
– A hangja leereszkedően csengett.
Hangtalanul felnyögtem. Mindjárt előkapják a farkukat, hogy
megmérjék, kié nagyobb. Chandlertől számítottam erre a
nagyképű viselkedésre, de JC-től? Ha kettesben leszünk,
gondoltam magamban, szétrúgom a seggét.
– Ó! – mondta Chandler. Láthatóan meglepődött, hogy
beszéltem róla JC-nek. – Nos. Ezt jó hallani.
Remek. Most valószínűleg azt fogja képzelni, hogy sokkal
fontosabb volt nekem, mint valójában.
Ám nem maradt időm ezen rágódni, sem amiatt aggódni,
hogy nekem kell feltakarítanom a kakasviadal után, ugyanis
ebben a pillanatban Hudson bejelentette, hogy a vacsora tálalva.
JC megint kézen fogott, és követtük a többieket az étkezőbe.
– Látod? Nem is volt olyan rossz.
– Nem olyan rossz – bólintottam. Mégis volt egy olyan
érzésem, hogy csak most jön a feketeleves.

***

A vacsora jól telt. A beszélgetés könnyed és gördülékeny volt, és


az első, jégsalátás fogás tökéletesen illett a Sky Launchhoz
tervezett menünkhöz.
Már összeszedték az első fogás után a tányérokat, és
újratöltötték a bort, amikor Chandler elkezdte a szurkálódást.
– Látom, nem iszol, Justin. Csak nem alkoholista vagy?
Mozdulatlanná dermedtem, JC azonban az asztal alatt
megnyugtatóan a combomra tette a kezét.
– Nem hinném, Chandler. Mértékkel szoktam inni. De
legutóbb túlzásba vittem, és kínos helyzetbe hoztam magam. Így
most inkább szünetet tartok.
– Én meg támogatom. – Megemeltem a vizespoharamat, és
belekortyoltam.
– Á! – Chandler gyanakvóan nézett JC-re. – Ez érdekes
sztori lehet.
– De nem ma este fogjuk elmesélni – mondtam. Mielőtt
tovább feszegethette volna a kérdést, Mirához fordultam. –
Szóval, hogy van a tündéri kisbabátok? Kérlek, mondd, hogy
hoztál róla képeket!
Feltálalták a főfogást, és a beszélgetés Arinre terelődött, Mira
nyolc hónapos kislányára. Mira körbeadta a telefonját, hogy
mindenki megtekinthesse a legújabb fotókat és a videót az első
lépéseiről. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mivel alig
néhány órája mondta JC, hogy ő is szeretne gyerekeket, de ez
még mindig sokkal kevésbé volt kényelmetlen, mint ha
Chandlerrel kellett volna folytatni a beszélgetést.
– Olyan, de olyan okos! – ömlengett Mira. – Amikor
megtudtam, hogy lányom lesz, azt gondoltam, hogy ő is annyira
fogja szeretni a divatot, mint én. De amilyen ütemben fejlődik,
szerintem sokkal valószínűbb, hogy az orvosira fog járni, mint az
apja.
– Talán a Y ale-re megy – vetette fel JC, és eltűnődtem, vajon
ő is szeretne-e egy gyereket, aki talán a Yale-re megy.
– Justin, jól hallottam, hogy te is a Y ale-re jártál? – Amikor
Hudson használta JC keresztnevét, valahogy kevésbé tűnt
sértőnek, mint ahogy Chandler mondta. De ő mindenkit a teljes
nevét szólított.
– Igen. Jogra.
– Jogra? – Chandler fölnevetett. – Hát ez érdekes lesz, mivel
Gwen ki nem állhatja az ügyvédeket.
Tudtam, mire megy ki a játék. Azt próbálta bizonyítani, hogy
legalább olyan jól ismer engem, mint JC, ha nem jobban. Az
egyetlen ügyvéd, akit utáltam, az apám ügyvédje volt, amit
egyszer megemlíthettem Chandler jelenlétében.
Nos, a kölcsönkenyér visszajárt.
– Valójában JC nem ügyvéd. Csak hasznára válnak a jogi
ismeretei az üzleti ügyeiben. – Roppant büszke voltam
magamra, ahogy elszavaltam az internetről tanult információt
annak bizonyítékaként, hogy tudok JC-ről ezt-azt.
Sajnos JC nem vette a lapot.
– Lenyűgöző. Látom, elvégezted a házi feladatodat – jegyezte
meg szárazon.
Az istenit.
Elmosolyodtam, és reméltem, hogy nem látszik a vereség az
arcomon.
– Hát persze, drágám. – Még sose hívtam drágámnak.
Istenem, mit akartam ezzel bizonyítani?
Bármit is, nem jött össze.
Chandler rátartin pöffeszkedett.
– Ja, tényleg. Gwen mesélte, hogy befektető vagy. Miféle
dolgokba fektetsz be?
– Mindenfélébe. Rengeteg számítógépes szoftverbe meg
mobilalkalmazásba.
– Van egy remek ötletem egy alkalmazásra! Hátha bele
akarsz fektetni. – Nem mintha Chandlernek nem lett volna elég
saját vagyona ahhoz, hogy pénzelje a saját projektjét. –
Valójában nagyon egyszerű. Egy tekés app, amivel élőben
játszhatsz a barátaiddal bárhol a világon.
– Fantasztikusan hangzik – hazudta JC.
– Gwen majd mesél róla. Ott volt, amikor kiötlöttem.
Emlékszer arra az estére, ugye, Gwen?
– Nem igazán – feleltem elutasítóan. Valójában emlékeztem,
nagyon is. A tekepályán találkoztunk, ahol Chandler a barátaival
lógott. Miután megérkeztem, kihagyta a következő kört, hogy
követhessen a női mosdóba, ahol leszoptam, majd megdugott a
mozgáskorlátozott vécében. Semmi más nem történt aznap este,
ami emlékezetes lett volna.
Ami azt jelentette, hogy Chandler csak azért hozta fel a
dolgot, hogy bizonyítson valamit.
Émelyegni kezdtem. Egyúttal dühbe gurultam. És az egyetlen
dolog, amivel el tudtam hallgattatni Chandlert, egyáltalán nem a
legjobb dolog volt, amit mondhattam.
– Dehogynem! – erőltette Chandler. – Kint találkoztunk, a…
Fölálltam a székről, és félbeszakítottam.
– Hé, mindenki! Tudjátok, mit? – Megrángattam JC kezét, és
őt is fölállítottam. – Szeretnénk bejelenteni valamit.
JC a fülemhez hajolt.
– Biztos, hogy ezt akarod…
– Igen! – súgtam vissza. Pedig egyáltalán nem voltam biztos
benne. Tényleg el akartam mondani mindenkinek, de ezt most
csak azért csináltam, hogy Chandler orra alá dörgölhessem. Ami
rossz indok volt, ezt én is tudtam. De úgy éreztem, már nincs
visszaút…
Így aztán magabiztosabb mosollyal, mint amilyennek
éreztem magam, kimondtam a nagy hírt:
– JC és én összeházasodunk!
Mindenki ledöbbent. Ami érthető, hiszen az eljegyzés teljesen
váratlan volt. Ahogy a hallgatás elhúzódott négy, majd öt
másodpercig, kezdtem még inkább kétségbe vonni, hogy jó ötlet
volt a vacsora kellős közepén szétkürtölni a hírt.
Ám ekkor mindenki egyszerre kezdett gratulálni, és minden
összefolyt, azt sem tudtam, ki mit mondott. Körülnéztem a
szobában, próbáltam megfejteni a testvéreim és Laynie
arckifejezését. Mindenki sugárzó arccal, kellően őszintének tűnő,
széles mosollyal nézett vissza rám.
Kifújtam a levegőt. Addig észre sem vettem, hogy
visszafojtottam a lélegzetemet. A bejelentés kiváltó oka ellenére
visszatért belém a mindent átható öröm, amit akkor éreztem,
amikor igent mondtam. A pokolba Chandlerrel! JC az enyém
volt, és ez csodálatos volt. Életem legnagyobb döntése volt
beleegyezni, hogy vele töltöm az életemet. És ha az eljegyzésben
az volt a legjobb, hogy mennyire boldoggá tett engem, akkor a
második legjobb dolog az, ha megosztom ezt a boldogságot
azokkal az emberekkel, akik szeretnek engem.
Ben fölállt és mackós ölelésbe zárt.
– Az istenit, kiscsaj! Talán mégiscsak érdemes
megvárakoztatni őket.
– Ööö, hát, a szexmentes tervem végül befuccsolt.
– Csak nem? – kérdezte szarkasztikusan. – Pedig én meg
mertem volna esküdni rá, hogy a nadrágszoknya az erényöv
modern kori megfelelője. – Rácsaptam a karjára, de az arca
továbbra is ragyogott. – Gratula! Megérdemelsz valami jót is
végre.
Elhessegettem, mert féltem, hogy ha tovább beszél,
szétmaszatolom a szemfestékemet. Ekkor a felszolgáló, akit
Laynie aznap estére fogadott, kilépett a konyhából a desszerttel,
és a gratulációáradat belefulladt a tányéroknak ütköző villák és a
kávéscsészékben csilingelő kanalak zenéjébe.
Ahogy lecsitult a helyzet, megkockáztattam egy pillantást
Chandlerre. A bejelentés óta egy szót sem szólt, és még most is
lesütött szemmel, összezárt szájjal, görnyedt tartással ült.
A reakciója nem apasztotta el az ujjongásomat, de azért
magával ragadott, mint egy áramlat az óceán mélyén. Bűntudat
és sajnálat ölelte körül a bennem lévő jó érzéseket. Talán beléjük
is fulladtam volna, ha nincs mellettem JC, akibe
belekapaszkodhatok.
JC azonban velem volt, így sikerült a habok fölött
maradnom.
Tizennegyedik fejezet

Vacsora után átmentünk a nappaliba, ahol még elidőztünk egy


ital és kávé mellett. A korábban érezhető feszültség teljesen
elpárolgott, elsősorban azért, mert Chandler egy szót sem szólt a
bejelentésem óta. Ami azonban új feszültséget gerjesztett
bennem, egyfajta lelkifurdalást, ami úgy ülte meg a gyomromat,
mint egy rossz ebéd.
Szerencsére a vacsoratársaság többi tagját lázba hozta a
közelgő esküvő, ami kárpótolt a rossz érzésért. Amikor
visszavettem a gyűrűt a másik kezemre, a többi nő hűzött és
ózott, miközben Adam és Hudson a feleségüknek vett ékszerekről
kezdett okoskodni. Norma véleményét azonban még nem
ismertem. Elég vidámnak tűnt, de alig szólt egy szót, márpedig
engem az ő véleménye érdekelt a legjobban.
Eric volt az első, aki rákérdezett a részletekre.
– Kitűztétek már az időpontot?
Összenéztünk JC-vel. Könnyen sikerült dűlőre jutnunk a
jegyességünk időtartamáról, de tisztában voltunk azzal, hogy
mások más véleményen lesznek.
– Szeptember harminc – mondtam, és lelkileg felkészültem a
támadásra.
Nem pont úgy érkezett, ahogy vártam, és nem azoktól az
emberektől, akikre számítottam.
– Szeptember harminc? – Mirának elkerekedett a szeme az
elképedéstől. – Jesszusom, ki akarsz nyírni? Alig lesz időnk rád
igazítani a ruhát! Kitaláltad már egyáltalán, hogy milyen stílusú
esküvőt szeretnél? Na és a koszorúslányok? Kint lesz az esküvő
vagy bent? Tudod, mit? Holnap ugorj be a butikba. Jobb lesz, ha
rögtön nekilátunk, ha mindent el akarunk intézni.
– Én, ööö, a jelek szerint Mirabelle boltja gondoskodik a
menyasszonyi ruháról – mondtam nevetve.
– Rólad is gondoskodom, JC – mondta Mira. – Vannak
kapcsolataim néhány nagyon jó férfiruhabolttal, akik ilyen szűk
határidőn belül is vállalnak munkát. Csak mondjátok meg, kik
lesznek jelen – vőfélyek, koszorúslányok, szülők –, és én majd
mindent elintézek.
– Milyen kár, hogy apa nem tud az oltárhoz kísérni! – Ben
ezt vicces megjegyzésnek szánta, én viszont egyáltalán nem
vettem annak.
Gyilkos pillantást vetettem rá.
– Tőle az lenne a legszebb ajándék, ha soha többé nem térne
vissza az életembe.
– Nem akarod, hogy visszakerüljön a börtönbe? – Laynie
kérdéséről eszembe jutott, hogy neki sose fejtettem ki a
véleményemet az apámról. Sőt, Norma kivételével senki másnak
sem.
– Nem igazán. Mert amint kiszabadul, megint ugyanott
leszünk, mint egy évvel ezelőtt. Örülök, hogy eltűnt. Szeretném
azt hinni, hogy túlságosan szét van esve ahhoz, hogy ártani
tudjon nekem, és így legalább egyáltalán nem kell gondolnom rá.
– Talán csak azért, mert JC átkarolt, vagy mert barátok és
családtagok vettek körül, de ezúttal nem féltem beszélni az
apámról.
– Én azt kívánom, bárcsak börtönben lenne – szólalt meg
Norma. – Lehet, hogy teljesen be van lőve és egy híd alatt él, de
az is lehet, hogy funkcionáló függő, és állása meg lakása van
valahol. És ha így van, mi lesz, ha kirúgják, és nem telik neki a
következő adagjára? Akkor fog megint felbukkanni. Nem tetszik
nekem ez a bizonytalanság.
– Nekem sem. – Meglepődtem azon, hogy Hudsont ez
érdekelte. – Holnap beszéljünk erről, Norma. Hátha tudok
segíteni.
JC megmoccant mellettem.
– Szívesen csatlakoznék hozzátok, ha nem bánjátok.
– Tényleg? – Felkaptam a fejem, és elképedve néztem rá, de ő
csak megpaskolta a térdem, én meg ráhagytam. Ha JC segíteni
akar Normának megkeresni az apámat, nekem azzal nem árt.
Különben is, egy kicsit még izgatónak is találtam a törődését.
Vagy inkább nagyon.
– Ó, nézd már, Hudson – mondta Laynie Hudson
karosszékének a karfájáról. – Végre valaki együtt akar veled alfa-
védelmezőt játszani. Jó szórakozást hozzá. Addig én elrabolnám
Gwent egy percre a konyhába.
– Hogyne. Máris megyek. – Megvártam, amíg Laynie
kiment, és halkan odasúgtam JC-nek: – Valószínűleg a
szakácsot akarja kiértékelni velem. Rendben leszel, amíg
itthagylak?
– Sose vagyok rendben, ha itthagysz, de igen, elbírok az ifjú
rajongóddal, ha erre vagy kíváncsi.
– Nagyon vicces. – Megcsókoltam, talán egy kicsit túl
szenvedélyesen ahhoz képest, hogy társaságban voltunk – vagy
talán éppen a jelen lévő társaság miatt. Szédültem, amikor
elhúzódtam tőle.
Föl akartam állni, JC azonban közelebb húzott, hogy a
fülembe súgjon valamit:
– Ez nagyon csintalan dolog volt, Gwen.
– Később talán megérdemlek érte egy büntetést. –
Megszorítottam a térdét, és vissza se fordultam, hogy lássam a
reakcióját, csak felálltam és kimentem a konyhába.
– Mi újság? – kérdeztem, amikor kitártam az ajtót.
Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy Laynie nem a
szakácsról akar csevegni. Azt a témát majd pénteken fogja
elővenni, mint mindig.
– Házasság? – Laynie szeme tágra nyílt, a pillantása vádló
volt. – Te most viccelsz?
Nem, határozottan nem a séfről fogunk beszélni.
Körülnéztem a konyhában, és örömmel konstatáltam, hogy a
felszolgáló és a szakács már elment.
– Azt hittem, örülsz a boldogságomnak. – Valójában még
nem tudtam, hogy Laynie azért haragudott, mert férjhez
megyek, vagy azért, mert nem szóltam neki külön, mielőtt
mindenkinek bejelentettem a hírt.
– Örülnék neki, ha tudnám, hogy tiszta fejjel cselekszel, de
ebben egyáltalán nem vagyok biztos.
Kinyílt mögöttem a konyhaajtó, és amikor megfordultam,
láttam, hogy Hudson lépett be rajta. Fesztelenül a mosogatóhoz
ment, és megnyitotta a csapot. Mióta jár be Hudson Pierce a
konyhába? Csak nem fogtak össze ellenem? Remek.
Egyszerűen… remek.
Kihúztam magam és kiálltam a döntésem mellett, pedig nem
kellett volna erre kényszerülnöm.
– Ez nem olyan nagy meglepetés. Már megkérte a kezemet,
mielőtt elment.
– Te pedig nemet mondtál, mert nem ismerted eléggé. Ez
ilyen hirtelen megváltozott volna?
Összefontam a karjaimat.
– Nemet mondtam, amit azóta ezerszer megbántam. Ez az,
ami nem változott.
– Gwen! – Laynie gyakorlatilag toppantott egyet a lábával. –
Két napja még azt se tudtad eldönteni, hogy viszont akarod-e
látni egyáltalán. Ez az egész olyan váratlan!
– Mintha te soha semmit nem csináltál volna hirtelen
felindulásból, Alayna – szólalt meg Hudson.
Ó, tehát mégsem fogtak össze ellenem. Nagyszerű!
– Ja! Hallod, mit mondott a férjed.
– Cselekedtem már hirtelen felindulásból, és éppen ezért kéne
rám hallgatnod, amikor azt mondom, hogy az ilyesmi nem
mindig válik az ember javára. – Békülékeny pillantást vetett a
férjére. – Természetesen te vagy a kivétel, Hudson.
– Természetesen. – Hudson visszafogottan elmosolyodott.
– Na látod! Honnan tudod, hogy JC nem az én Hudsonom?
Nektek is bevált, és JC-nek és nekem is be fog válni. – Különös
volt, hogy a védekezéstől megerősödött bennem az elhatározás.
Tényleg voltak kétségeim az eljegyzést illetően, de ezek után
végképp nem fogok beszélni róluk. – Bízz bennem, Laynie.
– Én bízom benned. – Felsóhajtott, a pillantása megenyhült.
Csak ekkor döbbentem rá, hogy szeretetből beszélt, amitől egy
kicsit könnyebb volt lenyelni a tiltakozását. – Csak…
– Csak mi?
– Két napja még Chandlert is számításba vetted. – A férjére
pillantott, majd rám.
Hát erről lenne szó? Chandlerről? Amikor a szerelmi életem
miatt siránkoztam, Laynie nem szólalt fel a védelmében. Lehet,
hogy nem csak én vettem észre, hogy mennyire lesújtotta őt a
hír.
És Chandler Hudson öccse volt. Várható volt, hogy kiállnak
mellette.
De tisztáznom kellett a helyzetet.
– Sose vettem számításba Chandlert. Ne vedd sértésnek,
Hudson.
– Egyáltalán nem veszem.
– Úgy értem, nagyon kedves srác. Tényleg az. És ha szabad
lenne a szívem, igen, talán működne a dolog. De nem szabad.
Sose volt az. Nem lett volna szabad belebonyolódnom egy
kapcsolatba Chandlerrel, mert mindvégig JC-re vártam. Most
pedig visszajött, és még mindig szeret engem, én pedig
kirobbanóan boldog vagyok vele. Nem tudnál örülni nekünk?
Beletelt néhány másodpercbe, de Laynie végül elmosolyodott.
– De igen. Tudok. Csak azt akarom, hogy boldog légy, és ezt
te is tudod.
Odalépett hozzám, hogy átöleljen. Hagytam, bár az ölelés egy
kicsit mindkettőnknek fura volt, mivel egyikünk sem volt az az
ölelkező típus. Mindenesetre nagyon jólesett.
– Köszönöm, hogy aggódtál – súgtam a fülébe. – Igazi
jóbarát vagy.
– Bármikor… – Elváltunk, és egy pillanatra elhallgattunk,
mindketten azon agyaltunk, hogy mit mondjunk egymásnak. Ő
találta meg előbb a szavakat. – De ez a Chandler! Egek! –
Fölnevetett. – Láttad, hogy mérte végig JC-t, amikor leesett neki,
hogy ki ő?
Laynie ritkán kuncogott, de ha mégis, akkor ragadós volt.
– De még mennyire! El kellett fordulnom, annyira nevettem.
– Aztán komorabban hozzátettem: – Egész este szemétkedett.
– Csak fáj neki. – Ahogy Laynie ezt mondta, érezhető volt,
hogy megértette, nem én voltam a felelős Chandler
szenvedéséért. Egyszerűen ez volt a helyzet.
– Tudom, hogy fáj neki. Úgy sajnálom.
– Kutya baja sem lesz! – mondta Hudson, és odalépett
hozzánk. – Az a kölyök eddig mindig mindent megkapott. El van
kényeztetve. Jót tesz neki egy kis szerelmi bánat.
Alayna átkarolta a férje derekát.
– Mondja ezt az a férfi, aki szintén mindig mindent
megkapott.
– Keményen megdolgoztam a… – kezdte Hudson, de Laynie
belefojtotta a szót egy csókkal, ami olyan szenvedélyessé vált,
hogy nem akartam végignézni.
Hátat fordítottam az enyelgőknek.
– Én most megyek.
Alayna utánam szólt.
– De ugye még nem mész el?
– Csak a konyhából megyek ki. Folytassátok. – Otthagytam
őket, hadd csókolózzanak. Megkönnyebbültem, hogy a barátnőm
mellettem áll, noha egy kicsit bosszantott, hogy nem állt
kezdettől mellettem. Amint kiléptem az ajtón, egyenesen
nekiütköztem Normának.
– Beszélhetnénk egy percet? – kérdezte.
– Ó, édes istenem! Te is? – Kelletlenül követtem a
könyvtárba. – Kitalálom. Félsz, hogy túl gyorsan belevetem
magam a dolgokba. Többet kéne gondolkoznom rajta. Szerinted
várnom kéne. Nincs okom elsietni.
– JC-vel? Egyáltalán nem ezt akartam mondani. Gratulálni
akartam. És elmondani, hogy büszke vagyok rád.
Noha a város fényei beszűrődtek a hatalmas ablakokon, a
sötét szobában nem értek el minket, így nehéz volt olvasni
Norma arckifejezésében. A hangja azonban őszintének tűnt.
Laynie reakciója után azonban bizonyosságra volt
szükségem.
– Tényleg?
– Tényleg. Amikor együtt vagytok, látom rajtad a változást,
ami szerintem előnyödre szolgál. Boldogabbnak tűnsz.
Egyáltalán nem vagy olyan karót nyelt.
– Boldogabb is vagyok, köszönöm. – Lehet, hogy a sötétség
miatt, vagy mert Norma a nővérem volt, vagy talán csak azért,
mert meg kellett kérdeznem valakit, és benne bíztam a
legjobban. Bármi is volt az oka, sikerült szavakba öntenem a
kérdést, ami azóta motoszkált bennem, amióta elfogadtam a
gyűrűt. – Szerinted ez tényleg nem hiba?
– Miért lenne hiba? Kétségeid vannak?
– Nem, nem, dehogy! – Annyiban kellett volna hagynom. De
nem tettem. – De nem kellene kétkedést éreznem? Hiszen alig
ismerjük egymást.
– Ha jobban ismernéd, az tényleg változtatna valamin?
Ez fogós kérdés volt.
– Gondolom, nem. Hacsak nem derülne ki róla valami
szörnyűség.
– Meséltem már neked arról, amikor azt mondtam anyának,
hogy bárcsak jobban ismerte volna az apánkat, mielőtt
hozzáment?
– Nem. Nem hiszem. – Tizenkét éves voltam, amikor anyánk
meghalt. Norma tizenhét volt. Gyakran irigyeltem azért, mert
több időt töltött vele. Mert elég nagy volt már ahhoz, hogy olyan
dolgokról beszélgessenek, amik az én kiskamaszfejemben még
meg sem fordultak.
– A vége felé történt. – Norma elhallgatott. Kinézett az
ablakon, ahogy felidézte az emléket. – Azt mondtam neki,
bárcsak tudta volna, hogy milyen erőszakos az apánk, mert
akkor nemet mondhatott volna neki, amikor feleségül kérte őt. –
Visszafordult hozzám. – És tudod, mit mondott? Azt mondta,
hogy tudta.
– Micsoda?
– Azt mondta, hogy mindig is tudta róla, hogy erőszakos. És
hogy mégis szerette őt.
– Az istenit, anya! – Hivatalosan az anyánk tüdőgyulladás
szövődményeibe halt bele, de mindig is tudtuk, hogy az igazi ok a
rengeteg verés volt, amit elszenvedett az apánktól.
– Tudom. Szomorú.
Egy pillanatra belegondoltam abba, hogy az anyám szerette
az apámat, és bármi áron mellette maradt volna. Eszerint én
pocsék utód lennék? Mert én a vérkötelék ellenére sem szerettem
úgy az apámat, mint az anyám?
Aztán eszembe jutott a beszélgetés, ami Norma
megjegyzéséhez vezetett.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy JC talán erőszakos, de ez
nem nagy ügy, mert én akkor is szeretni fogom?
– Nem! – mondta elutasítóan. – Nos, lehet… – A karomra
tette a kezét. – Azt próbálom mondani, hogy ha szereted JC-t,
akkor nem számít, hogy ismered-e őt. Mert bármit tudsz meg
róla, akkor is szeretni fogod.
– Na és ha mégis erőszakos? Vagy pederaszta? Vagy
republikánus?
– Én vagyok republikánus.
– Ezért nem foglak soha feleségül venni, Norma.
Fölnevetett.
– Ha ő is republikánus, majd megtalálod a módját, hogy
kijöjjetek egymással. Valószínűleg nem sok olyan dolog van,
amin együtt ne tudnátok túltenni magatokat. – Például, ha ő
akar gyereket, én meg nem. – És ha mégis megtudsz róla
valami szörnyűséget, és el akarod hagyni, akkor ugyanolyan
nehéz lesz a szívednek, akár össze vagytok házasodva, akár nem.
Úgyhogy én azt mondom, hogy ne aggódj olyasmi miatt, ami
nagy valószínűséggel sosem fog megtörténni. Csak érezd jól
magad.
Annyira megkönnyebbültem, hogy Norma az áldását adta
ránk, hogy a nyakába ugrottam.
– Szeretlek, nővérkém! Köszönöm.
– Szívesen. Gratulálok. – Amikor elváltunk, a könyvtár ajtaja
felé indult. – Kijössz te is?
– Mindjárt. Még fel kell dolgoznom ezt az egészet. – Sok volt
mindez egyszerre – az anyám, az eljegyzés, Chandler. Nem volt
rossz ötlet lelassítani, hogy fel tudjam dolgozni.
– Szólok a többieknek, hogy szükséged van pár percnyi
magányra. – Kiment, én pedig ott álltam a sötétben, és csak
lélegeztem. Hosszan kifújtam a levegőt, és hagytam, hogy
kiürüljön a fejem. Nehezen ment nekem az ilyesmi – az én
agyam sosem tartott pihenőt. De egyre jobban ment, amióta…
nos, amióta JC megtanított, hogyan legyek felszabadult,
többnyire szex közben. Időnként kiderült, hogy orgazmus nélkül
is megy a dolog. A mostani alkalom nem éppen ilyen volt – még
mindig túl sok minden kavargott a fejemben –, de kis idő múltán
ellazult a tartásom, és az érzelmi görcsök feloldódtak a
hasamban.
Végül engedtem a szoba túloldalán lévő ablakok
csábításának. Nem mentem túl az íróasztal vonalán, mivel nem
akartam megzavarni Hudson dolgozósarkát. Amúgy sem kellett
közelebb mennem az ablakhoz a kilátásért, ami egészen
hihetetlen volt. Az üveg a padlótól a mennyezetig ért, és erről
eszembe jutott, amikor JC megdugott az ablaknak döntve a Four
Seasons hotelben. A Pierce-rezidencia könyvtára talán nem olyan
izgató helyszín a szexhez, gondoltam, mivel a Central Parkra
néz. Nem tűnt úgy, mintha benéznének az emberek az ablakon,
ami izgalmassá tette a dolgot.
Viszont úgy döntöttem, hogy muszáj olyan lakást keresnünk
magunknak, ahol az ablakok a padlótól mennyezetig érnek.
Léptek zaját hallottam a hátam mögül. Meg se kellett
fordulnom, anélkül is felismertem őket, és mire JC a karjaiba
zárt, már számítottam rá.
Arra viszont nem számítottam, hogy a másik kezével rögtön
felnyúl a szoknyám alá, félrehúzza a bugyimat, és belém nyúl.
Elakadt a lélegzetem.
A szája a fülemnél volt, éreztem forró leheletét, mielőtt
megszólalt.
– Igaz, hogy szeretlek, de attól még mocskos dolgokat akarok
művelni veled.
Ha abban a pillanatban nem a legintimebb részeimet
simogatta volna, akkor is nedves lettem volna a szavaitól. Többet
akartam hallani.
De mások házában voltunk, a szomszédos szobában pedig
egy egész társaság ült. Le kellett volna állítanom JC-t, ehelyett
mocskos dolgokról kezdtem fantáziálni. Nem kellett volna a
kezéhez dörgölőznöm, miközben az ujjai a puncim
legérzékenyebb pontjait cirógatták.
A vágy azonban felülkerekedett rajtam.
– Például? – kérdeztem kásás, remegő hangon.
Nem késett a válasszal.
– Az ujjaim helyett a farkammal dugnálak meg.
Eszem megáll.
– És nem kímélnélek. Mert hiába vannak a barátaid és a
családtagjaid a szomszéd szobában, annyira keményen
kefélnélek, és nem lenne könnyű csöndben maradnod. De engem
nem érdekelne. Mert ők nem az én barátaim – még. És még nem
az én családom. Én leszarnám, ha tudnák, hogy mit csinálunk,
de tudom, hogy téged érdekelne. Úgyhogy nagyon igyekeznél,
hogy csöndben maradj, amit én kihívásnak tekintenék, és annál
keményebben dugnálak.
Még egy ujját belém dugta, és felgyorsította az iramot. Az
ajkamba kellett harapnom, nehogy felnyögjek.
– És egész idő alatt, amíg dugnálak, a torkodat fognám. –
Felemelte a másik kezét, és a nyakamra tette a tenyerét. – Így.
Időnként kicsit megszorítanám. – Enyhe nyomást gyakorolt a
torkomra. – Nem túl erős, látod? De arra elég, hogy úgy érezd,
mintha nem kapnál levegőt. És küszködni kezdj. És ez nagyon
begerjesztene engem.
Jóságos ég! Hevesen dobogott a szívem, izzadni kezdett a
tenyerem, és majdnem beleélveztem a kezébe, pedig még hozzá
sem ért a csiklómhoz. De jesszusom! Amit mondott, olyan izgató
volt. Olyan hihetetlenül izgató és mocskos és egy icipicit ijesztő,
és csak arra tudtam gondolni, hogy még, még, még!
Így akartam őt. Pontosan így, méghozzá ott helyben.
– Ezt akarod most tenni velem?
– Igen… – Olyan halk, olyan szenvedélyes és olyan reszelős
volt a hangja, hogy tudtam, már csak az engedélyemre várt.
Kimondtam, mielőtt akár csak egy pillanatra
belegondolhattam volna, hogy miért nem kéne ezt csinálnunk.
– Akkor mi tart vissza?
Rögtön elhúzta az ujjait a puncimtól.
– Karold át a nyakamat anélkül, hogy megfordulnál. És ne
engedj el.
Úgy tettem, ahogy kérte, és összefontam az ujjaimat, hogy ne
nyíljon szét a karom. A póz kinyújtotta a testemet és előretolta a
melleimet. Feszes mellbimbóim sajogtak, ahogy nekifeszültek a
blúzomnak.
– Amíg távol voltam, végiggondoltam, mi mindent akarok
veled csinálni. Részletesen kigondoltam mindent. – Miközben
beszélt, felhúzta a szoknyámat, és beletűrte az alját a derekába. –
És az összes együttlétünket felidéztem. Hogy hogyan dugtalak
meg. Milyen hangokat adtál ki, és milyen érzés voltál a
farkamnak.
Hallottam, ahogy kicsatolta az övét, majd a cipzár
félreismerhetetlen hangja következett. Összeszorítottam a
combjaimat, annyira vágytam már rá, hogy nem bírtam kivárni
az enyhet adó érzést.
– Olyan élesen emlékszem mindenre, Gwen, hogy alig kellett
magamhoz nyúlnom, hogy elélvezzek. – Az egyik kezét a
csípőmre tette, és szinte láttam a lelki szememmel, ahogy ott állt
mögöttem, az egyre keményebb farkával a kezében. – De
bármennyire is éles az emlék, még mindig meglepődöm,
valahányszor beléd hatolok. Pedig tudtam, hogy jó érzés benned
lenni. – Elhallgatott, amíg egyetlen mozdulattal belém hatolt.
Lábujjhegyre emelkedtem. – De a picsába, Gwen, semmi sem
lehet ilyen jó érzés!
Nem, semmi sem ilyen jó érzés.
Pont azt tette, amit ígért. Kezdettől fogva gyors volt a
tempója, a lökései erősek és kíméletlenek. A keze visszatért a
nyakamra, és enyhén megszorította, amikor kiadta a következő
parancsot.
– Egy szót se! Egy hangot se. De azt akarom, hogy figyelj.
Bólintottam, amit rögtön megbántam, mert a mozdulattól
erősebb lett a nyomás a torkomon. Még mindig könnyen kaptam
levegőt, de elég erős volt a szorítása ahhoz, hogy sarokba szorítva
érezzem magam. Az idegesség beszivárgott a tudatomba és
szétáradt az egész testemben, amitől libabőrös lettem.
– Az enyém vagy, Gwen. – A hangja nyers volt, és a farka
mozgásával adott neki nyomatékot. – Nem számít, mit csináltál
és kivel voltál, te hozzám tartozol.
Megborzongtam, egyszerre öntött el a forróság és a hideg. Az
övé voltam. A magáénak vallott engem, és minden porcikám
belezsongott ebbe a kijelentésbe, mely úgy égetett, mintha forró
vassal megbillogozott volna.
De volt egy fagyos tüske is a forróságban. Mert tudtam, hogy
honnan jött ez az egész. Tudtam, hogy a másik szobában lévő
pasiról szólt. Tudtam, hogy JC azért nem bánja, ha a többiek
meghallanak minket, mert valójában azt akarta, hogy Chandler
meghalljon.
A felismerés kijózanított.
A közelgő orgazmusom pedig millió fokkal felforrósodott, és a
kirobbanás szélére sodort.
JC tovább mozgott bennem, és egy pillanatra sem hagyta
abba annak bizonygatását, hogy az övé vagyok.
– Én vagyok az, aki itt lesz holnap reggel, és attól kezdve
minden reggel. Az én farkam az, ami tökéletes illik a puncidba.
Én vagyok az, aki minden vágyadat ismeri, aki orgazmust tud
adni neked, és én leszek az, aki orgazmust ad neked most, és
életed hátralevő részében.
Már nagyon közel volt a csúcspont. Levegő után kapkodtam.
Amikor JC fokozta a nyomást a nyakamon, ösztönösen
megugrottam.
De ő szorosan tartott. És csak még keményebben dugott.
– Élvezz el nekem, ha felfogtad, hogy az enyém vagy, Gwen.
Istenem, már majdnem ott voltam. Potyogtak a könnyeim és
szúrt a tüdőm. Majdnem, majdnem!
JC leeresztette a másik kezét, és megtalálta a csiklómat.
– Gyerünk, Gwen – mondta, és megszorította a kis
idegcsomót, akárcsak a nyakamat. – Élvezz el nekem.
Így is történt. Az orgazmus olyan hevesen tört rám, hogy az
egész testem beleremegett. Halk kiáltás szakadt fel az ajkaim
közül, és JC elkapta a kezét a torkomról, hogy a számra
tapassza.
– Csss! – csitított, miközben hevesen dugott tovább. – Csss! –
Az ajkamba haraptam, hogy elhallgattassam magam, de az ujja
is a fogaim közé szorult. – A picsába! – káromkodott halkan, és
nem tudtam, hogy ezt vagy azért mondta, mert megharaptam,
vagy azért, mert elért ő is az orgazmusig. – Picsábaaaaa! –
Elnyújtotta a szót, és az arcomba mélyesztette az ujjait, ahogy a
kielégülésünk összemosódott.
Jó néhány percbe beletelt, mire lelassult a légzésünk. JC a
karjaiban tartott, én túl kimerült voltam ahhoz, hogy megálljak
a saját lábamon. Hangtalan csókokkal halmozta el a vállamat,
miközben a megadás békéjében fürdőztem, amit csak vele éltem
át.
De még ebben a szex utáni gyönyörben is felfogtam a leckét,
amit az imént tanultam. Mindig is tudtam, hogy JC a szexszel
szabadított fel engem, de most már azt is tudtam, hogy ezzel
foglyul is tud ejteni.
Tizenötödik fejezet

– Nélkülem akarod kipróbálni az új zuhanyozót? – kérdezte JC,


és belépett mellém a kabinba.
Nem akartam beismerni, hogy pontosan ezt csináltam. A
többfejes zuhany volt az egyik dolog, amibe mindketten
beleszerettünk, amikor ajánlatot tettünk a lakásra.
– Csak beállítom a megfelelő hőfokot.
– Ja, persze.
Az elmúlt tizenegy kaotikus hét lakáskereséssel és költözéssel
telt, illetve egyidejűleg az esküvőnk szervezésével. Előző nap
költöztünk be, és még minden be volt dobozolva. Annyira
kimerített ez az egész, hogy komolyan azt fontolgattam,
lemondom a szokásos csütörtök esti randimat Pierce-ékkel. De
mivel már csak alig egy hét volt a nagy napig, még ki kellett
dolgoznom az utolsó részleteket, és ez volt a legalkalmasabb
időpont Laynie-nek, hogy segítsen benne.
Beállítottam a felső zuhanyfejet, hogy mindkettőnket érjen a
víz.
– Biztos, hogy nem tudsz eljönni a vacsorára?
– Bár tudnék, de a nászutunk előtt még le kell zárnom ezt az
ügyet. – Mindezeken felül JC ebben a hónapban újra munkába
állt. A legújabb befektetése egy tokiói informatikai vállalatot
érintett, így könnyen tudott alkalmazkodni az én
időbeosztásomhoz. Míg én minden este a klubban voltam, ő
otthon dolgozott a számítógépén. Amikor pedig hazajöttem,
együtt töltöttük a reggelt, majd mindketten ágyba zuhantunk.
Fogtam a samponos flakont, és örültem, hogy nem
felejtettem el behozni a zuhanyozóba, mielőtt beálltam alá, majd
odaadtam JC-nek.
Elvette, de vissza is rakta a polcra anélkül, hogy kinyitotta
volna. Inkább odalépett hozzám, és a falhoz nyomott.
– Mielőtt letisztálkodunk – mondta, és a teste hozzám simult
–, előbb csinálhatnánk egy-két mocskos dolgot.
Rögtön nedves lettem, és nem csak a vízsugártól.
– Ó igazán? És mire gondolsz?
Amikor kitűztük az esküvőnk napját, úgy gondoltam, az elég
távoli ahhoz, hogy legyen időnk kicsit jobban megismerni
egymást. Így is történt (JC nőtlenként van regisztrálva és utálja
a mályvacukrot), de még mindig egymás testét ismertük jobban.
Ami egyáltalán nem volt rossz dolog. Sőt, nagyon is jó volt. Sose
hittem, hogy ilyen aktív, kielégítő szexuális életem lesz valakivel,
még az egy évvel korábbi viszonyunk után se.
JC a fejem fölé mutatott.
– Kapaszkodj bele abba a fogódzkodóba.
Követtem a pillantását, és egy fémrudat vettem észre odafent,
a falra erősítve. Hasonlított a törülközőtartóra.
– Ezt eddig észre se vettem.
JC játékosan elmosolyodott.
– Azért, mert én szereltettem fel. Most pedig kipróbáljuk.
Kapaszkodj bele, és bármi történik, ne engedd el.
Szóval ez egy olyan szex lesz, amiben a szeretőm irányít és
pajzán ötletekkel áll elő. Bár, nem ilyen volt minden
alkalommal?
Felnyújtottam a karjaimat és megragadtam a rudat.
Lábujjhegyre kellett állnom, hogy elérjem.
JC hátralépett és végigmért, a szeme felcsillant.
– Tökéletes.
Tökéletes? Ha azt akarja, hogy semmi esetre se engedjem el a
rudat, akkor jobb lesz, ha belevág a műveletbe. Azt már most
meg tudtam állapítani, hogy ez a bizonyos változata a kedvenc
társasjátékunknak igencsak meg fogja dolgoztatni a
karizmaimat.
Mégis tetszett. Fogalmam sem volt, hogy mit tervezett JC, de
tetszett. Máris csupa libabőr volt a testem, és nem azért, mert
nem volt elég meleg a víz.
JC egyik ujjával lustán végigsimította a testemet a
kulcscsontomtól kezdve, elhaladt az egyik mellbimbóm fölött,
ami megkeményedett az érintésétől, majd lejjebb csúszott, és a
puncim felé menet megkerülte a köldökömet. Megállt,
közvetlenül a nyílásom fölött, és kiéhezve nézett a szemembe.
– Istenem, olyan szép vagy, Gwen!
Te meg halálra kínzol engem, mondtam volna
legszívesebben, de csak egy szaggatott sóhaj szakadt fel belőlem,
mert az ujja becsúszott a nagyajkaim közé, és megtalálta a
csiklómat.
– Ezt szereted, nem igaz? – kérdezte, miközben körözni
kezdett az ujjával, olyan finoman, hogy nem bírtam nyugton
maradni.
– Igen! – lihegtem.
– Azt szereted jobban, ha az ujjammal érintelek meg itt, vagy
a nyelvemmel?
Komolyan azt gondolta, hogy képes lennék választani?
– Mindkettőt.
Lassan térdre ereszkedett.
– Helyes. Mert én is szeretem mind a kettőt. – Előrehajolt, és
az ujját felváltotta a nyelve. Miután hosszan végignyalta a
puncimat, elhúzódott és megkérdezte: – Viszont azon tűnődöm,
hogy vajon mi mással szeretnéd még, ha megérintenélek itt.
Hevesen dobogott a szívem. A várakozás éppúgy
begerjesztett, mint amit eddig csinált. Le sem vette rólam a
szemét, úgy nyúlt a kézi zuhanyfejért, és pulzáló masszázsra
állította.
Ó, igen. Ez jó lesz.
Azelőtt használtam már vibrátort, de együtt még nem volt
alkalmunk bevetni. Zuhanyfejet viszont még sose használtam,
legalábbis nem örömszerzésre. Beleborzongtam az izgalomba.
JC elvigyorodott, amikor észrevette a reakciómat.
– Ó, szóval ezt akarod, igaz?
Bólintottam.
– Igen, kérlek.
Egy pillanatig még ingerelt, a mellbimbóimra spriccelte a
vizet és a combjaim belsejére, mindenhová, csak a lábaim között
sajgó pontra nem. Mire a csiklómra irányította a vízsugarat, már
az őrület határán voltam.
A víz pulzálása erős volt, és szinte azonnal elöntött a forróság.
Vonaglottam a nyomás alatt. Lángolt minden idegszálam,
minden sejt kigyulladt a testemben. Amikor JC két ujjal nyúlt
belém, és begörbítette őket, hogy elérjen hátul, nekem végem
volt. Hullámokban tört rám a gyönyör, végigömlött a testemen,
amíg el nem érte az ujjaim és a lábujjaim hegyét.
Még mindig tartott az orgazmus, amikor JC felállt, ledobta a
zuhanyfejet, és felemelt, majd a dereka köré fonta a lábaimat.
Egyetlen tökéletes mozdulattal belém hatolt, olyan mélyre, hogy
a golyói a fenekemhez csapódtak. Ujjait a csípőmbe mélyesztette,
és ütemesen mozgott bennem, újra meg újra meg újra.
Kiszállt az erő a tagjaimból, és kezdett lecsúszni a kezem a
rúdról.
– El ne merd ereszteni – figyelmeztetett JC. – Ha elereszted,
nem hagyom, hogy még egyszer elélvezz. – Szerette ezt csinálni
– megmondani, hogy mit tegyek. Szeretett irányítani, amikor
mélyen bennem volt.
Elkáromkodtam magam. Sajgott a karom, és amiért felfelé
nyújtottam, és a vér egy másik testrészembe tolult, kezdtek
elzsibbadni az ujjaim. Nem érdekelt, hogy elélvezek-e újra.
Abban sem voltam biztos, hogy el tudnám viselni.
Azt viszont szerettem, amikor JC irányított – szerettem,
ahogy ő is, hacsak nem jobban. Megmarkoltam a rudat, és
fohászkodtam, hogy mihamarabb elélvezzen.
Lassítás nélkül megfogta a térdemet, és magasabbra emelte a
derekán. Az új szöggel máshol ért el – minden lökés a G-
pontomat érte, minden mozdulattal a csiklómhoz dörzsölte a
medencéjét –, és hamarosan egy újabb orgazmus közeledett,
még intenzívebb, mint az előző.
– Mindjárt elélvezel megint. – Olyan könnyedén olvasott
bennem. Ismerte a hangjaimat és az arckifejezéseimet. Tudta,
hogy a puncim összeszűkül, amikor közeledek az orgazmushoz.
– Mindjárt elélvezel, és hallani akarom a sikolyodat, amikor
megtörténik. Megértetted?
Válaszul felnyögtem. Egyetlen szóhoz se volt erőm. Nem
hittem, hogy lesz erőm megadni neki, amit kért.
De ő nem kért, hanem követelt.
– Sikolts, Gwen. Gyerünk, együtt megyünk el.
– Nem bírok – fakadtam ki. – Nem bírok. – Csakhogy a
bensőmben kavargó vihar már kitörni készült, és tombolva
elindult fölfelé a puncimból a testemben fel, fel, fel a torkomig.
JC arca eltorzult az erőfeszítésről, hogy bevárjon.
– Sikooooolts! – Az orgazmusa kitört a parancsára, és
minden izma megfeszült, ahogy keményen belém nyomult, majd
elernyedt, és egyetlen hosszú, elnyújtott nyögéssel belém élvezett.
Ugyanebben a pillanatban a saját orgazmusom szaggatott
kiáltásként tört ki belőlem, ami sikollyá terebélyesedve úgy
visszhangzott a csempézett falak között, hogy beleremegtek a
csontjaim. Az egész testem reszketett a hangtól – ami idegennek
tűnt, mintha nem is az enyém lenne – és a gyönyör
intenzitásától. Többé nem is nő voltam, hanem egy állat, mely
üvöltött és vonyított, ahogy átadta magát a rajta elhatalmasodó
vadállati erőnek.
Amikor elmúlt a vihar, kimerülten eleresztettem a rudat, és
teljes testsúlyommal JC-re zuhantam. Még ő is alig tért
magához. A padhoz tántorgott velem, és leült, engem pedig az
ölébe ültetett.
– Hűha. – Hevesen lihegett, és próbálta összeszedni magát.
Egy perc múlva így szólt: – Nos, meg vagyok elégedve a
fürdőszobánk akusztikájával.
Nevetni próbáltam, de túl fáradt voltam hozzá. A vállára
hajtottam a fejem.
– Én meg veled.
JC magához szorított.
– Komolyan?
Annyira el voltunk foglalva az életünkkel, hogy már régóta
nem volt időm alaposabban megvizsgálni az érzéseimet. Csak
most döbbentem rá, hogy a stressz és káosz közepette is, még
mindig jelen volt az öröm, ami eltöltött, amikor JC újra
megjelent az életemben. Az érzés végleg befészkelte magát a
szívembe.
– Komolyan – mondtam, és lecsókoltam egy vízcseppet a
nyakáról. – Komolyan az vagyok.

***

Az új lakásunk egyik legjobb tulajdonsága – a zuhanyozón kívül


– a környék volt. Csak két háztömbnyire voltunk a Bowerytől,
ahol Hudson és Alayna lakott. JC elkísért, közben végig fogta a
kezemet.
– Egyedül is idetaláltam volna – mondtam, amikor
megérkeztünk az épület bejáratához.
– Tudom. De egy kicsit tovább akartam veled lenni, mielőtt
visszatérek a munkához. – Lehajolt egy csókért. – Üzenj, ha
végeztél.
– Annyira figyelmes vagy.
– Annyira szerelmes vagyok. – Még egyszer hosszan
megcsókolt, majd elengedett.
Már a liftet hívtam az előcsarnokban, amikor eszembe jutott,
hogy szólni akartam JC-nek, hagytam neki vacsorát a hűtőben.
Kiszaladtam az utcára, hátha még utolérem, de már a háztömb
túlsó végén járt, így inkább sms-t írtam neki.
Épp el akartam fordulni, amikor JC megállt és beszélgetni
kezdett valakivel, aki az egyik épület falát támasztotta. Néhány
másodperccel később együtt indultak el a lakásunk felé.
Beletelt egy percbe is, mire rájöttem, hogy miért tűnt olyan
ismerősnek az illető. A Brooklyn Parkban találkoztunk július
negyedikén. Domnak hívták, ő gondoskodott JC biztonságáról a
tanúvédelmi program során.
Nem volt különösebben érdekes az incidens, mégis, ahogy
felfelé tartottam Laynie lakásához, nem tudtam szabadulni a
régi, ismerős gyanútól, hogy JC valamit elhallgat előlem.

***

Három órával később Laynie segítségével kipipálhattuk az aznapi


teendők legjavát. Már csak az ülésrendről kellett gondoskodnunk
a fogadáshoz, amit a Sky Launchban fogunk tartani.
– Mindenki rajta van? – kérdeztem, miközben az asztalok és
székek elrendezésének rajzát tanulmányoztam, amit Laynie
vázolt fel.
– Majdnem. Már csak azt kell kifundálnunk, hogy hová
ültessük Chandlert. Még mindig le vagyok nyűgözve, hogy
meghívtad. – Amióta bejelentettem az eljegyzésünket, Laynie
mindenben támogatta a közelgő házasságomat.
– Csak a fogadásra. Helytelennek tűnt volna nem meghívni.
– Kinyújtottam magam előtt a lábam a padlón, ahol már
félórája ültem. – Nem tudod, kit fog magával hozni?
Laynie nyugtalan pillantást vetett rám.
– Zavar, ha olyasvalakit hoz, aki iránt komolyak az érzései?
– Nem. Csak kíváncsi vagyok. – Az eljegyzés bejelentése óta
– ami már több mint két hónapja volt – szinte egyáltalán nem
beszéltem Chandlerrel, de időnként még gondoltam rá.
Pontosabban aggódtam érte. Hiába nem tehettem semmit, hogy
begyógyítsam megsebzett szívét, rossz volt arra gondolni, hogy
még mindig fájhat neki. – Sőt, valójában remélem, hogy komoly
a kapcsolata valakivel.
Laynie felsóhajtott.
– Nem hinném, hogy az lenne. Ne haragudj. Azt mondta
nekem, hogy nem tudja, kit hozzon magával, de úgy érzi, jobb,
ha elhív valakit.
– Nem is tudtam, hogy meg szokta beszélni veled ezeket a
dolgokat. – Ha tudtam volna, már korábban érdeklődtem volna
felőle. Vagy nem, mivel ezerszer könnyebb volt figyelmen kívül
hagyni a bűntudatomat, ha nem beszéltem róla.
– Nem szokta. Csak ennyit mondott. De komolyan, ritkán
találkozunk most, hogy suliba jár. De mivel az órái között még
mindig dolgozik Hudsonnak hetente két napot, a múlt héten
összefutottunk, amikor felugrottam az irodába ebédelni.
– Na és… tudod. Jól van?
Vállat vont.
– Úgy tűnt. Ha nem, előbb-utóbb akkor is rendbe fog jönni.
Hudsonnak igaza volt – még fiatal. Lehet, hogy a teste egy férfié,
de Chandler akkor is még csak gyerek.
– Ettől kéne jobban éreznem magam? – Nem volt szükségem
az emlékeztetőre, hogy egy gyerekkel kavartam.
– Tényleg ennyire rosszul érzed magad miatta?
Elgondolkoztam.
– Többé már nem. Nem.
– Helyes. Nincs is rá okod. Az emberek folyton randiznak,
szakítanak, és az exek összeházasodnak valaki mással.
– Mi nem is randiztunk.
– Annál inkább fölösleges rosszul érezned magad. – Laynie
rámutatott egy pontra a rajzon. – Szerintem ehhez az asztalhoz
kéne ültetnünk. Közel lesz Mirához és Adamhez, de elég messze a
menyasszonytól. – Felírta Chandler nevét a rajzra, majd elkezdte
összeszedegetni a papírokat, amik szanaszét szóródtak a padlón.
– És végeztünk is. Szuper. – Fölálltam és kinyújtózkodtam,
majd leroskadtam a kanapéra.
Laynie felpillantott rám.
– Fáradtnak tűnsz.
– Kimerültem. – Felhúztam a lábam és elterültem. – Már
tényleg alig várom, hogy túlessünk az esküvőn, és végre
elmehessünk vakációzni. – Habár JC mellett a nászúton se fogok
pihenni. – Munka után néhány órát még fenn szoktam maradni,
de újabban csak hazamegyek és ágyba zuhanok.
– Azt mondod, úgy mész aludni, hogy előtte nem… tudod? –
Rám kacsintott.
– Nem. Egyáltalán nem ezt mondom. – Elvörösödtem,
amiért szavak nélkül is elárultam magam. – Csak utána kidőlök.
– Lehet, hogy terhes vagy.
– Jaj, fogd már be! – Laynie mostanában csak a kisbabákra
tudott gondolni. Még mindig nem esett teherbe, s noha az orvosa
szerint még korai volt aggódni, ő persze mégis aggódott.
Ami pedig engem illetett, tudtam, hogy mi az én problémám:
a stressz.
– Csak ez a sok minden egyszerre. A költözés. A
lakásvásárlás. Áthozni JC holmiját a Los Angeles-i raktárból.
Esküvőszervezés. Az új séf. Mennezzo ítélete.
– Életfogytiglant kapott, ugye?
– Igen. – Két hónapja mondták ki az ítéletet. – De fellebbezni
fog. Ami stresszt jelent. Hála az égnek, hogy börtönben van, és
JC nincs veszélyben.
Laynie rám sandított.
– Ugye onnan nem tud bérgyilkosokat felbérelni, hogy
elintézzék JC-t?
– Túl sok tévét nézel – mutattam rá. De azért
elgondolkodtam. – A picsába… Szerinted ez tényleg
megtörténhet?
Laynie megrázta a fejét.
– Amennyi munkát fektetett a védelem JC biztonságába,
nyilván foglalkoztak volna ezzel, ha lenne rá esély.
– Csakhogy… ma este láttam JC-t Dommal! – jutott
eszembe. Felültem, és letettem a lábam a padlóra. – Dom volt az
egyik fickó, aki védte őt a tanúvédelmi program során. És
megesküdnék rá, hogy két hete is láttam kint a ház előtt, amikor
lementem a postaládához. – Vajon Dom jelenléte azt jelentette,
hogy JC veszélyben volt?
– Lehet, hogy a közelben lakik.
– A postaládás incidens a régi lakásomnál történt.
– Akkor talán követ téged. Tudod, én ebben szakértő vagyok.
– Rám kacsintott. – De komolyan, JC-vel hosszú időt töltöttek
együtt. Valószínűleg összebarátkoztak. Ne aggódj.
Ha Alayna Pierce mondja, hogy ne aggódjak, akkor
garantáltan szükségtelenül aggódtam.
– Rendben, rendben. Igazad van. – Legalábbis, reméltem. –
Mire is akartam kilyukadni? Ja, igen. Fáradt vagyok.
– És talán terhes.
– Édes istenem, leállnál végre? Spirálom van. – Csak mert
neki a szaporodás a mániája, még nem kell engem is
belerángatnia.
Mégis belerángatott.
– A spirál is csődöt mondhat. Nincs százszázalékos
fogamzásgátló módszer. Az önmegtartóztatást kivéve. –
Föltápászkodott a padlóról, és a fotelbe tette a papírköteget, hogy
később magammal vihessem. – Van még valami más tüneted?
Feszülnek a melleid?
– Nem.
– Émelyegsz?
Felsóhajtottam.
– Nem.
– Megváltozott az étvágyad? Nem azt mondtad, hogy
Mirának vissza kellett küldenie a ruhát megigazíttatni, mert túl
szűk volt?
A párnára ejtettem a fejem.
– Alayna. Nem vagyok terhes. Csak fáradt. – A ruha azért
volt túl szűk, mert evéssel vezettem le a stresszt, és nem
mozogtam eleget. Habár arra számítottam, hogy a testmozgás
JC-vel azért karbantartja az alakomat. A jelek szerint azonban
mégsem.
– Nos, ha bizonyosságot akarsz, van egy terhességi teszt a
vendégfürdő szekrényében.
Fölkaptam a fejem.
– A vendégfürdőben? Miért nem a saját fürdőszobádban
tartod őket?
– Minden fürdőszobában van belőlük – ismerte be némi
bűntudattal. – Mit mondhatnék? Egy kicsit megszállott vagyok.
– Gondolod? – Megdörzsöltem a szememet. Beleborzongtam
a gondolatba, hogy terhes lehetek.
Laynie kíváncsian nézett rám, és odalépett a kanapéhoz.
Leült mellém.
– Nem akarsz gyereket?
Vártam a válasszal, nem tudtam, udvariatlanság-e azt
mondani egy nőnek, aki mindenáron teherbe akar esni, hogy én
már a puszta gondolattól rosszul vagyok.
– Nem tudom – mondtam végül. – Talán. De valószínűleg
nem.
– Nem baj, ha nem akarsz gyereket. Miért mondod ezt úgy,
mintha bűntudatod lenne miatta? Miattam nem kell aggódnod.
Nem mindenki akar gyereket. Én megértem.
– Egy kicsit aggódtam miattad. – És mivel fáradt voltam, és
Laynie a barátom volt, kimondtam azt, amin az eljegyzés óta
rágódtam. – De leginkább JC miatt aggódom.
– Ő akar gyereket?
– Azt mondja, hogy azt akarja, amit én. De mindig is akart
gyerekeket. – JC azóta nem hozta szóba a témát, amióta azt
mondtam, hogy én nem akarok gyereket, de újabban rengeteg
időt töltöttünk Adammel és Mirával, és láttam, mennyire
feldobta JC-t, ha a kislányukkal, Arinnel lehetett. – Szarul érzem
magam, amiért megtagadom tőle az apaságot. – Ahogy ezt
kimondtam, gombóc lett a torkomban. – Olyan jó apa lenne.
– Te meg jó anya. De ez még nem jelenti azt, hogy muszáj
gyereket vállalnod.
Mélyet sóhajtottam.
– De lehet, hogy mégis akarok. Nem tudom. Nem tudom
eldönteni. – Belesajdult a szívem, ha csak elképzeltem JC-t
kicsiben. Egy gyerek az ő bájával és az én szememmel – talán
meg tudnám szokni.
Ugyanakkor, kiscicát is akartam valaha, de csak amíg ki nem
kellett cserélnem a macskaalmot.
– Akkor ne most döntsd el. Majd eldöntöd később. És ha JC
azt mondja, hogy azt akarja, amit te, akkor minek idegeskedsz
emiatt egyáltalán? Nem hiszel neki?
– De hiszek. Csak… mi lesz, ha meggondolja magát? –
Váratlanul kibuggyantak a könnyek a szememből. – Most azt
mondja, hogy tud gyerekek nélkül élni – mondtam bőgve –, de
mi lesz, ha öt év múlva rádöbben, hogy negyvenéves, ketyeg a
biológiai órája, és úgy dönt, hogy mégis akar gyereket, és
megbánja, hogy feleségül vett, mert én nem szülök neki? –
Megtöröltem az arcomat. – Mi lesz, ha nem kell hozzá öt év? Mi
lesz, ha a jövő hónapban döbben rá? Mi van, ha élete legnagyobb
hibáját követi el velem?
– Hűha… – Laynie felém nyújtott egy zsebkendős dobozt az
asztalról. – Látom, ez tényleg aggaszt.
Fogtam egy maréknyi zsebkendőt, és törölgetni kezdtem a
szememet.
– Ja, hát igen – mondtam kissé meglepődve. Addig nem is
tudatosult bennem, mennyire nyomasztott ez a téma, mert túl
elfoglalt voltam ahhoz, hogy belegondoljak.
De most, hogy belegondoltam, a kétség és a félelem, amit
félretoltam, ismét előtérbe nyomult.
– Lefogadom, hogy Corinne akart gyereket.
– Corinne meghalt. Nem számít, hogy ő mit akart.
Elkerekedett szemmel bámultam rá, ledöbbentett a rideg
válasz.
– Meghalt – ismételte meg Laynie. – Nem mondok én
semmi rosszat a halottakról, de ha egyszer meghalt. Nincs
értelme hozzá hasonlítgatnod magad. JC téged választott.
– Igen. Engem választott. – Ami nem azt jelentette, hogy
nem Corinne-t választaná, ha lehetne. De ezt a témát nem
voltam hajlandó tovább feszegetni.
– Megmondom én, mi van. – Laynie kinyújtotta az egyik
karját mögöttem a kanapé támláján, a másik kezét pedig a
térdemre tette. – És hadd mondjam el elöljáróban, hogy úgy
általában nem vagyok valami jó az ilyesmiben. Általában én
szoktam kapni a bölcs tanácsokat, de azt hiszem, hogy ebben az
esetben van némi rálátásom a dologra.
Bátorítóan elmosolyodtam. Szinte biztos voltam benne, hogy
semmi olyat nem tud mondani nekem, amitől jobban érezném
magam, de azért szerettem volna, ha legalább megpróbálja.
– Igaz, hogy meggondolhatja magát öt év múlva. De te is.
Száz különböző dologban gondolhatod meg magad, amiről most
azt hiszed, hogy biztosan tudod, mit akarsz. Az emberek már
csak ilyenek – változnak. Ha hozzámész valakihez, el kell
fogadnod, hogy mindketten meg fogtok változni. Remélheted,
hogy egy irányba változtok meg. De néha nem, és ilyenkor
dolgozni kell a kapcsolaton. De majd akkor, ha megtörténik.
Nem most. Nem aggódhatsz amiatt, ami esetleg majd talán
megtörténik valamikor a távoli jövőben. Csak a jelen miatt
aggódhatsz, és a jelenben JC szeret téged, és te is őt. Mi más
számít még?
– Semmi más nem számít. – A hangom elvékonyodott, a
torkom elszorult a felindulástól. Mert tényleg nem számított
semmi más. Szerettem őt. Sokkal erősebben, mint valaha
gondoltam. Nem akartam emiatt elveszíteni, és jelenleg
különben sem akartam megadni neki, amit ő akart. Úgyhogy mi
mást tehetnénk, mint hogy éljük az életünket?
– Pontosan.
Laynie-nek azonban hiába volt igaza, a kétség nem hagyott
nyugodni.
– Te… – haboztam, nem tudtam, hogy érzéketlen-e a kérdés.
Végül úgy döntöttem, csak felteszem. – Te akkor is boldog lennél
Hudsonnal, ha nem lehetne gyereketek?
– Igen. Nagyon. Az esküvőnkig szóba sem került a téma. Ne
érts félre, lesújtana, ha nem lehetnének gyerekeink, de nekem
csak Hudson kell. – Összevonta a szemöldökét. – Nahát. Ezt
majd neki is el kellene mondanom.
– Így van. – Megfogtam a kezét. – És köszönöm. Erre most
szükségem volt. – Fölálltam és megkerültem Laynie-t, hogy
vegyek még egy zsebkendőt, és kifújjam az orrom. Miután
kidobtam a zsebkendőt, visszafordultam hozzá. Zavarban voltam
az érzelmi kitörésem miatt. – Nem tudom, mi a fene bajom van.
Mostanában olyan érzelgős vagyok. Biztosan az esküvő előtti
idegesség teszi.
– Vagy terhes vagy.
– Istenem, hogy te milyen dilis vagy!
Noha Laynie vigasztalása enyhített a jövőbeli gyerekek miatti
szorongásomon, az ugratásától kezdtem paranoiás lenni. Így
később a fürdőszobában elővettem az egyik terhességi tesztjét a
mosdó alól. Követtem az utasításokat, majd a karórámon
mértem az utasításban álló három percet.
De már félidőben kijött az eredmény: terhes.
Tizenhatodik fejezet

Alaynának nem említettem a terhességi tesztet. Nem tartottam


volna helyesnek, ha még JC előtt beszélnék vele erről. És hiába
nem tudtam, hogy mit mondhatnék, mégis alig vártam ezt a
beszélgetést. Kiborított az aggodalom és a pánik, és amikor
legutóbb így éreztem magam – amikor Ben megpróbálta
megölni magát –, JC volt az, aki megnyugtatott.
Most is erre volt szükségem. Arra volt szükségem, hogy velem
foglalkozzon úgy, ahogy csak ő tudott.
Amikor hazaértem, megálltam JC dolgozószobájának az
ajtaja előtt. Láttam őt az üvegajtón keresztül: telefonált, az egyik
lábát feltette az asztalra. Ő maga is olyan volt, mint egy nagyra
nőtt kisgyerek, és most saját gyereke lesz.
Émelygés fogott el. Sejtettem, hogy ez nem a reggeli
rosszullét volt, de attól még nagyon is a terhesség jele volt.
Mély levegőt vettem néhányszor, és beléptem.
JC felnézett rám és elmosolyodott, majd visszafordult a
képernyőhöz, és tovább beszélt „szállítási határidőkről” meg
„gyártási költségekről” a telefonba. Amikor üzentem neki, hogy
indulok hazafelé, azt írta, hogy nézzek be az irodájába, hogy
tudja, biztonságban hazaértem. Nyilván azt hitte, hogy csak
ezért jöttem be, mindjárt ki is megyek, és folytatom a kipakolást
a dobozokból.
Így amikor maradtam és leültem az irodai kanapéra, hogy
megvárjam, látta rajtam, hogy gond van.
Amint leültem, rám pillantott, és nem is vette le rólam többé
a szemét. Felült, és letette a lábát a padlóra.
– Aha – mondta párszor a telefonba. Majd végül: –
Visszahívhatlak, Hiroko? Most közbejött valami. – Mielőtt letette
a telefont, már fel is állt és elindult felém.
Amikor odaért hozzám, a kanapéra hajította a telefont,
letérdelt elém, és a térdemre tette a kezét.
– Mi a baj?
Hosszú másodpercekig csak a fejemet ráztam, a torkom
elszorult és nem találtam a szavakat. Végül kinyögtem:
– Terhes vagyok.
– Hogy mi?
Nyilvánvaló volt, hogy tisztán hallotta, amit mondtam, és
csak az elképedés beszélt belőle, nem volt szüksége
magyarázatra. Én mégis magyarázni kezdtem.
– Elvégeztem egy terhességi tesztet Alaynánál, és pozitív lett
az eredmény. Terhes vagyok.
Láttam rajta a pillanatnyi izgatottságot, mielőtt
kifejezéstelenné vált az arca. Leült mellém, és aznap este már
másodjára karolta át valaki a vállamat és tette a kezét a
térdemre.
– Hogy érzed magad? – A hangja közel sem volt olyan
tétova, mint az enyém, amikor közöltem vele a hírt.
– Nem tudom. – Mondani akartam még valamit, de láttam a
boldogságot az arcán, és szemét dolognak tűnt ezt elvenni tőle.
De rádöbbentem, hogy nem én veszem el. Ő tette félre az
érzést, hogy őszinte lehessek vele, és ezért tartoztam neki.
– Azt hittem, több időm lesz végiggondolni – mondtam, és
megint könnybe lábadt a szemem. – Nem arról van szó, hogy
gondolni sem bírok a gyerekekre, tudod? Kedvelem őket. Azt
hiszem. Nem sokat foglalkoztam velük. Csak… Még a
növényeket se locsolom. Ha egy nyavalyás filodendront sem
bírok életben tartani, akkor hogy a pokolba tudnék gondoskodni
valakiről, aki tényleg fontos?
JC a vállára húzott és megcsókolta a homlokomat.
– A növények nem tudnak beszélni.
– A kisbabák sem! – A hangom eltompult, ahogy az ingébe
beszéltem, de azért érthető volt.
– Eleinte nem használnak szavakat, de más módon jelzik,
hogy mire van szükségük. Sírnak. – Megint megcsókolt, és a
hátamat simogatta. – És nem egyedül fogod felnevelni ezt a
gyereket. Én is végig itt leszek, és ha ez nem elég, majd
felveszünk mellé egy dadust vagy egy nővért vagy bárkit, akire
szükséged van, hogy úgy érezd, meg tudod csinálni.
Istenem, milyen csodálatos férfi! Egy szóval sem említette,
hogy mellettem áll, ha nem akarom végigcsinálni a terhességet,
és ez valahogy segített. Eltöröltünk egy lehetőséget, amiről
szerettem volna azt hinni, hogy fontolóra sem venném.
Kisöpörte a hajamat az arcomból.
– Mi jár a fejedben? Beszélj róla.
– Én ezt nem akartam. – Elfordultam úgy, hogy a karjaiban
legyek, de az arcom már nem volt a ruhájába temetve. – Te is
tudod. Főleg most nem, amikor épp csak elkezdtük a közös
életünket. – Eszembe jutott, amit Laynie mondott arról, hogy az
emberek változnak. Igaza volt, de miért változnak meg eleve az
emberek? Úgy véltem, hogy többnyire azért, mert
szembekerültek valamivel, ami kizökkentette őket a
komfortzónájukból. Vajon nem pont ez volt a terhességem is?
Egy kényelmetlen konfrontáció?
És most, hogy szemtől szembe kerültem vele, a mi lenne, ha
szorongását a most mi lesz váltotta fel, amit bizonyos tekintetben
könnyebb volt kezelni. Mert ezzel már tudtam kezdeni valamit.
Sokkal produktívabbnak éreztem, mint a szimpla,
megfoghatatlan szorongást.
JC szorosabban ölelt magához.
– Én sem akartam soha, hogy ez pont most történjen.
– De velünk ez mindig így volt. Nem akartam
megismerkedni veled. Nem akartam ennyire vonzódni hozzád.
Nem akartam beléd szeretni. Nem akartalak még mindig
szeretni, miután elmentél.
– Ha így gondolkozol, az változtat azon, ahogy ezzel
kapcsolatban érzel? – Ezzel kapcsolatban. Nem azt mondta,
hogy a „terhességgel” vagy a „babával” kapcsolatban, és tudtam,
hogy saját magát védi a konkrétabb kifejezések kerülésével.
Hogy tudott ennyire önzetlenül viselkedni a kedvemért? Hogy
tudott elfordulni valamitől, amit nagyon akart, csak azért, hogy
gondoskodjon rólam?
Talán ideje volt, hogy én is áldozatot hozzak.
Úgy fordultam, hogy a szemébe nézhessek.
– Áruld el, hogy mit érzel ezzel kapcsolatban, JC. Ne azt
mondd, amit szerinted hallani akarok, hanem az igazságot.
Tudnom kell!
Az ujja köré csavarta egy kósza hajtincsemet.
– Hát… – Egy pillanatig hallgatott, majd lehullt az arcáról az
óvatos kifejezés, és széles mosolyra húzódott a szája. – Őszintén
szólva kibaszott boldog vagyok.
Megint sírva fakadtam. De most legalább a hormonjaimra
foghattam a bőgést.
– Ha tényleg boldog vagy, JC, akkor én is az vagyok. Mert
nekem csak rád van szükségem a boldogsághoz, és ez… – Ő nem
merte kimondani, de én nem riadhattam vissza tőle. – Ez a baba
a miénk, félig a tiéd. Hát hogy ne szeretném?
JC óvatosan válaszolt.
– Ezt most azért mondod, mert szerinted én ezt akarom
hallani?
– Talán. Részben. De azért is, mert igaz. – Felnevettem –
ostoba, vihogó hangon, ami legalább annyira volt zokogás, mint
nevetés. – Rémes anya leszek. Erre már most figyelmeztetlek.
Utálom a büdöset és a rendetlenséget. Mélyen alszom. Fel kell
majd ráznod, ha sír a baba.
– Vagy egyszerűen én megyek oda hozzá. – Eltöprengett. –
Majd váltjuk egymást.
Az ölébe bújtam.
– És akkor is fogsz szeretni, ha kövér leszek?
– Annál több lesz belőled, amit szerethetek.
– Lehet, hogy vissza kell fognunk magunkat a szex terén. –
Valójában fogalmam sem volt, hogy a terhesség gondot fog-e
jelenteni ezen a téren, de a lehetőségtől egy kicsit elcsüggedtem.
– Ó, nem – mondta megnyugtatóan. – Továbbra is
rengeteget szexelünk majd.
Megint megkockáztattam egy nevetést, de reszketegre
sikerült.
– Tényleg minden rendben lesz?
A tenyerébe vette az arcomat.
– Nemcsak rendben lesz. Hanem ez lesz a mindenünk.
– Annyira szeretlek. De annyira. – Újra elismételtem volna,
részletekbe menően elmagyaráztam volna az érzést, elmondtam
volna neki, hogy ő a legjobb dolog az életemben, és hogy
elképzelhetőnek érzem, hogy egy nap majd a gyerekünk iránt is
így fogok érezni.
De semmit sem tudtam mondani. Mert már csókolt, úgy
tapasztotta a számra az ajkait, mint aki pontosan tudja, hogy mit
akartam mondani. A nyelve a nyelvemhez simult – gyengéden,
mégis magabiztosan –, és biztos voltam benne, hogy már én is
tudtam mindazt, amit ő akart elmondani nekem.

***

JC másnap reggelre időpontot kért nekem egy szülész-


nőgyógyásztól. Azt javasoltam, hogy várjunk ezzel az esküvő
utánig, de ő már túlságosan belelkesült. Aranyos volt az
izgatottsága. Sőt, izgató. Ki hitte volna, hogy gerjedek a
„várandós” apukákra?
Ahhoz is ragaszkodott, hogy elkísérjen a vizsgálatra, amit
először elleneztem, de aztán örültem neki, amikor kiderült, hogy
a vizsgálat nem biztos, hogy csak egy vérvételből és vizeletminta
adásából fog állni.
– Tudod, tényleg mintha nagyobbak lennének a melleid –
mondta, és felpillantott a brosúrából, amit az orvos nyomott a
kezébe, amíg az ultrahangos asszisztensre vártunk.
– Te csak tudod. – Felvertem a hátam mögötti párnát, hogy
kényelmesebben üljek a vizsgálóasztalon.
JC vigyorgott, de már folytatta is a olvasást.
– Tényleg nem volt reggeli émelygésed?
– Nem.
– Lehet, hogy még túl korai.
– Vagy talán nem vagyok az az émelygős típus. Optimista
vagyok. – Nem kellett elolvasnom egy brosúrát ahhoz, hogy
tudjam, mennyi nyavalyával járt egy terhesség. Duzzadt kezek és
lábak? Visszerek? Narancsbőr? Brr.
– Ó… – Sanda pillantást vetett rám. – Itt az áll, lehet, hogy
hüvelyi ultrahangot kell csinálniuk.
– Ööö, az mit jelent? – kérdeztem, bár nem voltam biztos
benne, hogy tudni akartam.
– Szinte biztos, hogy valamit feldugnak a hüvelyedbe.
Kezdtem megint azt kívánni, bárcsak otthon maradt volna.
– Ne mondogasd már, hogy hüvely. Furán hangzik.
– Akkor a puncidba. Így már jobb? – Pajkosan rám
mosolygott. Csak JC tudott egy fenyegetést érzékivé változtatni.
– Akkor nem, ha feldugnak valamit. Jobb szeretem, ha oda
csak olyasmi megy be, aminek köze van hozzád.
– Én is. De ugye tisztában vagy vele, hogy a baba is onnan
fog kijönni?
– Azt mondod, nem tudják egyszerűen kicipzározni a zsebet a
hasamon, és úgy kivenni?
JC felnevetett.
– Talán a következőhöz berakatunk egy cipzárt.
– Előbb ezen legyünk túl, oké? – Nem arról volt szó, hogy
még mindig aggasztott a terhesség – noha így volt –, de az orvos
figyelmeztetett, hogy a spirál miatt magasabb a vetélés
kockázata. Különös módon a baba elvesztésének a gondolata
rosszabb volt, mint a terhességé. Amikor Laynie azt mondta,
hogy az emberek változnak, nem gondoltam, hogy úgy érti,
egyik napról a másikra.
– Minden rendben lesz – mondta JC. Ekkor csörögni kezdett
a telefonja. – Bocs, kinyomom. – A képernyőre pillantott, és
összevonta a szemöldökét, de megnyomott egy gombot és
visszatette a telefont a zsebébe.
Kíváncsi voltam a hívóra, de túlságosan lefoglalt a hasamban
növekvő teremtmény.
– Kíváncsi vagyok, vajon meg tudják-e állapítani, hogy fiú
vagy lány.
– Csak a huszadik hét után. – Felmutatta a brosúrát. –
Legalábbis e szerint. Melyiket szeretnéd jobban? Fiút vagy lányt?
– Egyelőre még mindig próbálom feldolgozni a tényt, hogy ez
egy igazi kisbaba. Szerintem a neme egy ideig még nem fog
foglalkoztatni.
Megint búgott a telefonja, ezúttal csak egyszer, nyilván egy
bejövő üzenet miatt. Ahogy elolvasta, mélyebbek lettek a ráncok
a homlokán.
Ezúttal túl komor volt a reakciója ahhoz, hogy figyelmen
kívül hagyjam.
– Mi az?
Ám ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és belépett az
ultrahangos.
– Jó reggelt, Mrs. Anders! Mr. Anders.
– Semmi olyan, ami ne várhatna – mondta, és ismét zsebre
tette a telefonját. – És a nevem Bruzzo. Ő pedig a jövendő Mrs.
Bruzzo. – Megfogta a kezem, és eltűnődtem, vajon őt is annyira
meghatották-e a szavai, mint engem.
Aztán egyszerűen csak örültem annak, hogy a kezemet fogja,
mert hirtelen nagyon ideges lettem.
– Fájni fog?
– Nem, de ha hüvelyi ultrahangra kerül sor, az némi
kényelmetlenséggel járhat. Mivel nem menstruál, fogalmunk
sincs, hogy hányadik hétben járhat, így egyelőre meglátjuk, mi
derül ki a hagyományos ultrahangból. – Miközben beszélt,
átnyújtott egy takarót. – Ezzel betakarhatja magát hastól lefelé.
Miközben megigazítottam magamon a köpenyt és a takarót,
visszatért dr. Wright, az orvos, akivel korábban már beszéltünk.
– Itt szeretnék lenni, hogy lássam a spirál elhelyezkedését a
méhben – magyarázta a doktornő az asszisztensnek.
– Mit keresünk pontosan az ultrahanggal? – kérdezte JC. A
doktornő egyszer már elmagyarázta, de gyanítottam, hogy JC
azért akarta újból hallani, mert ő is olyan ideges volt, mint én.
– Meg akarjuk nézni, hogy hány hetes lehet a terhesség, amit
az embrió méreteiből tudunk kiszámítani. Ezenkívül meg
akarunk győződni arról, hogy a baba a korának megfelelően
fejlődik. Valamint meg akarjuk keresni a spirált. Amint azt már
korábban mondtam, ha lehetséges, megpróbáljuk eltávolítani.
JC megszorította a kezem. A doktornő már elmagyarázta,
hogy a spirál eltávolítása gyakran okoz vetélést, de nélküle
nagyobb a sikeres terhesség esélye.
Könyörgök, könyörgök, könyörgök, imádkoztam egy
istenhez, akinek a létezésében nem is voltam biztos, ne hagyd,
hogy valami baja legyen a babának! Hadd legyen jól ez a baba,
akit nem is akartam.
– Kész vagyunk? – kérdezte az asszisztens, és a válaszomat
meg sem várva rányomta a hideg, kék gélt a hasamra. – Ez a gél
segít a transzduktornak érzékelni az ultrahanghullámokat a
bőrön keresztül.
A hasamra helyezte az ultrahang fejét – a transzduktort –, és
a képernyőn rögtön fekete, fehér és szürke massza jelent meg.
Vagy legalábbis én csak ezt láttam. Aztán ide-oda mozgatta a
műszert, és egyszer csak megláttunk egy fekete, babszem
formájú buborékot. A belsejében pedig, mint egy sci-fiben,
megjelent egy arc felismerhető képe.
Elakadt a lélegzetem.
– Ott van a baba! – jelentette ki dr. Wright. –
Együttműködik velünk. A kamerának pózol.
Az asszisztens nem mozdította el a fejet, és még laikus
szemmel is jól lehetett látni a miniatűr emberi lényt. Ki tudtam
venni a száját, az orrát. A szemét. Egy kar nyúlt a homloka elé,
alatta pedig egy másik fehér kör – amit a baba törzsének
sejtettem. A belsejében pedig egy kis fekete, lüktető csomó, ami
csakis a szíve lehetett.
JC megszorította a kezemet.
– Édes istenem… – suttogta áhítattal.
Édes. Jó. Istenem.
Élőben látni ezt a lényt, annak a szerelemnek a gyümölcsét,
amit JC-vel egymás iránt éreztünk… szóhoz sem jutottam. Többé
nem tudtam idegen tárgyként gondolni rá. Most már nagyon is
gyerek volt – az én gyerekem. A mi gyerekünk.
– De… ez egy baba! – Tudtam, hogy nevetséges voltam – mi
más lehetett volna? Csak arra számítottam, hogy… más lesz.
Nem igazi. Nem ilyen… kifejlett. – Nem úgy kéne kinéznie, mint
egy babszem vagy egy borsóhüvely?
Dr. Wright felnevetett.
– De igen, kezdetben. Ennek alapján viszont sokkal régebb
óta terhes, mint hittük.
– Mióta? – Hogy a pokolba tudtam úgy élni, hogy bennem
volt ez – a baba – anélkül, hogy tudtam volna róla?
És hogy a pokolba hihettem valaha is, hogy nem akarnám
őt? Mert most, hogy láttam mozogni és forgolódni, hogy láttam
a szíve dobbanását, és ahogy tátogott a szájával – nagyon is
kötődtem hozzá.
– Meg kell várnunk, amíg a kolléganő elvégzi a méréseit, de
úgy saccolom, hogy túl régóta tart már ahhoz, hogy
eltávolíthassuk a spirált. Nancy – fordult a doktornő az
asszisztenshez –, meg tudnád mutatni azt a kis fehér foltot a
lábak fölött?
Nancy elmozdította a transzduktort, és erősebben nyomta a
hasamhoz.
– Aha. Pontosan ott van. – Dr. Wright visszafordult hozzám.
– Az a csík a babán a spirál. A rossz hír az, hogy egyáltalán nem
tudjuk eltávolítani. A jó hír pedig az, hogy beágyazódott a
magzatburok és a méhlepény közé. Amint látják, a méhlepény
kezd köré nőni.
Én semmi ilyet nem láttam, de elhittem neki.
– A spirállal általában az a gondunk, hogy az éles végek
megsérthetik a magzatburkot, de mivel ott van a méhlepény, és a
baba megtalálta a helyét a méhben, én nem aggódnék miatta.
Havonta egyszer csinálunk egy ultrahangot, hogy szemmel
tartsuk. Ha minden jól megy, a szülésnél fogjuk eltávolítani az
eszközt.
– És a vetélés kockázata? – kérdezte JC óvatosan.
– Azt mondanám, hogy a második trimeszterre jellemző
határértéken belül van. Hacsak nem mozdul el az eszköz, de nem
úgy néz ki, mintha bárhová is menni akarna.
Nem akartam, hogy bármi rossz történjen, de nem hittem,
hogy ennyire meg fogok könnyebbülni, ha azt hallom, hogy
valószínűleg nem is fog. Könnybe lábadt a szemem.
JC is könnyes szemmel nézett rám.
– Ez jó. Ez nagyon jó, Gwen.
– Ez kitűnő – bólintott dr. Wright. – A pulzus 161, ami
szintén kitűnő. A magzatburok nagyszerűen néz ki. A mérések
szerint pedig… – elhallgatott, és megvárta, amíg az asszisztens
felrajzolta a vonalait a képernyőre. – Tizennégy hét, egy nap.
Ami azt jelenti, hogy március huszadikára várjuk a babát.
Egy tavaszi baba. Hát nem tökéletes?
Csakhogy…
– Tizennégy hét? Ez mit jelent, mikor fogant meg? – Naptár
nélkül nem tudtam megállapítani, hogy mikorra esett a
tizennégy héttel korábbi dátum, de szinte biztos voltam benne,
hogy júniusra.
Márpedig JC-vel csak júliusban feküdtem le.
– Mivel a legtöbb ember nem tudja, hogy pontosan mely
napon fogant a baba, a terhességet az anya utolsó
menstruációjától számítjuk. Ami tudom, hogy különös, de azt
jelenti, hogy a fogantatás napján már kéthetes terhesnek
számított.
Felsóhajtottam.
– Akkor jó. Így már jobb.
Dr. Wright igazított egyet a kiszámításhoz használt naptár
kerekén.
– Ennek alapján június huszonnyolcadikára becsülhetjük a
fogantatást.
Június. Még mindig június.
Nem jutottam szóhoz. A jövő, amit gondolatban már
elkezdtem szövögetni, összeomlással fenyegetett.
Nem. Nem június. Nem lehetett júniusban. Képtelenség, hogy
ez Chandler gyereke legyen.
JC sem felejtette el, hogy mikor voltunk együtt először.
– Nem az enyém… – mondta halkan.
Makacsul megráztam a fejem.
– De a tiéd. Én tudom.
– Sajnálom – mondta dr. Wright, amikor megértette a
helyzetet. – Nem tudtam. – Nancyhez fordult. – Elmehet. Majd
én befejezem.
Sejtettem, hogy azért küldte el az ultrahangost, hogy ne
legyen tanúja a kényelmetlen beszélgetésnek. Nagyra értékeltem
a gesztust.
Meg sem vártam, hogy Nancy becsukja maga mögött az
ajtót, mielőtt JC-hez fordultam.
– Óvszert használtunk. Te vagy az egyetlen, akivel nem
használtam óvszert.
– Nincs százszázalékos fogamzásgátló módszer –
emlékeztetett minket dr. Wright.
Nyilvánvalóan. Mivel én spirál mellett is nagyon is terhes
voltam.
– Nem valószínűbb, hogy akkor fogantam meg, amikor nem
használtam még óvszert is? – Meg sem vártam a választ, amitől
amúgy sem vártam sokat. – Biztos, hogy ez tévedés. –
Megpróbáltam felidézni, hogy mi történt akkoriban. Amikor
utoljára találkoztam Chandlerrel. – JC, emlékszel arra a napra,
amikor elmentem a tárgyalásra? Az melyik nap volt?
– Hát. – Egy pillanatra eltöprengett. – Huszonharmadika.
Azt hiszem.
– Igen! – kiáltottam fel. – Akkor ez tévedés. Chandlerrel
előtte szakítottunk. Ami jóval huszonnyolcadika előtt volt. –
Visszafordultam dr. Wrighthoz. – Azon a héten nem szexeltem.
Senkivel. A mérés tévedhet, nem igaz? Lehetséges, hogy
valójában július negyedikén estem teherbe? Vagy ötödikén?
– A második trimeszterben kevésbé pontos az ultrahang.
Ezen a ponton egy hétnél nem lehet nagyobb az eltérés. – Dr.
Wright megigazította a naptárát. – Így a július negyedike
lehetséges időpontnak tűnik.
– Látod? – Esdeklőn néztem JC-re. – A tiéd. Csak a tiéd
lehet.
– De az eltérés a másik irányba is elvihet – mondta dr.
Wright. – Ami június huszonegyedikét is jelentheti.
– Ami… – Elhallgattam. Chandlerrel egy nappal a tárgyalás
előtt szakítottam, de csak két nappal előtte szexeltünk utoljára.
Éreztem, hogy elsápadok. Egyre jobban elcsüggedtem, és többé
nem bírtam a babára nézni a képernyőn. Magam elé bámultam,
a szoba üres, fehér falára. Csak hidegen, gondoltam ösztönösen.
Érzéketlenül.
JC szavak nélkül is megértett.
– Dr. Wright, lehet apasági tesztet végezni a terhesség alatt?
Jogos lett volna, hogy feldühödjön, mégis ő volt az, aki
megőrizte a hidegvérét.
– Vannak opciók az apaság megállapítására. A hagyományos
módszer a magzatvíz-mintavétel lenne. De azt nem javaslom.
Semmilyen egészségügyi ok nem indokolja ezt a vizsgálatot, ami
nagyon invazív, és növeli a vetélés kockázatát. Létezik egy újabb
teszt, ami az anya vérében lévő magzati eredetű DNS-t
analizálja. Ehhez kizárólag vérmintára van szükség az összes
érintett féltől. Csak két lehetséges apa van? – Dr. Wright kérdőn
nézett rám.
De az volt a legrosszabb, hogy JC is.
– Igen. Csak két lehetséges apa van – válaszoltam erőtlenül.
Más körülmények között talán megsértődtem volna a kérdésen.
De most túlságosan megrendültem. JC-nek minden joga megvolt
arra, hogy azt feltételezze, más férfiak is voltak Chandlerön
kívül. Sose kérdezte, én meg sose mondtam. Mégis pofonként ért,
hogy nem érezte úgy, hogy elmondtam volna neki.
– A lenti laborban elvégzik a vérvételt. Amint beérkeznek a
minták, elvégzik a tesztet. Az eredmény öt-hét munkanapon
belül várható.
Más szóval jövő péntekre, két nappal az esküvőnk előttre
kiderülhet, ki az apa. Vagy csak egy nappal azután, hogy már
kimondtuk a boldogító igent.
Keserű ízt éreztem a számban, amikor eltűnődtem, vajon JC
el akarja-e halasztani emiatt az esküvőt.
– Köszönöm – mondta a doktornőnek. – Ha bármi módon
fel tudnánk gyorsítani a folyamatot, az még jobb lenne. – Ő is
elvégezte a fejszámolást. Ő is tudni akarta az eredményt még az
esküvő előtt. Hogy ne akarná? – Mind a két lehetséges apa vérére
szükség van? Mivel csak ketten vagyunk, nem elég csak az én
vérem?
Eddig nem is gondoltam arra, hogy Chandlert is be kell vonni
a dologba. Igaz, egyáltalán nem akartam gondolkodni.
– Az vezetne a legmeggyőzőbb eredményre, igen – mondta
dr. Wright. – Ha nem lehetséges kapcsolatba lépni vele, akkor
elvégezhetjük csak az egyik mintával. De én azt javaslom, hogy
ha lehet, tőle is kérjenek mintát.
JC-re néztem, aki kerülte a pillantásomat.
– Beküldöm a nővért a kérvénnyel. Van bármi egyéb
kérdésük, mielőtt kimegyek? – Nekem szánta a kérdést, én
azonban kivontam magam a beszélgetésből.
Újfent JC viselkedett felelősségteljesen.
– Van bármi, amit kerülni kell a terhesség alatt?
– Nem sok minden. Ne síeljen, ne szaunázzon, ne vegyen
pezsgőfürdőt, és ne végezzen küzdősportot. Minden más
tekintetben Gwen folytathatja a napi rutinját.
– Na és a szex?
Más helyzetben zavarba jöttem volna, és titkon örültem
volna, hogy ő kérdezte meg. Most azonban semmit sem éreztem.
Dr. Wright elmosolyodott.
– Azon a téren nincs semmilyen korlátozás.
– Nekem nincs több kérdésem. Gwen?
Zsibbadtan megráztam a fejem.
– Nagyszerű. A baba és az anya is egészséges. Négy hét
múlva várom magukat egy újabb vizsgálatra és ultrahangra. A
nővér behozza az apasági teszthez szükséges papírokat, amikor
bejön vért venni maguktól.
Amint kilépett a doktornő, JC felállt és megfogta mindkét
kezemet.
– A baba egészséges, Gwen. Te is egészséges vagy. És semmi
más nem számít. Ugyanúgy fogom szeretni, mint téged. Mert ő
félig te. Hogy ne szeretném?
Ugyanezt mondtam neki előző este. Tudtam, hogy meg kéne
hatódnom a szavain. De túl zsibbadt voltam ahhoz, hogy
megérintsék a lelkem.
– Mindketten egészségesek vagytok – ismételte még egyszer.
– Csak ez számít.
Bólintottam, de nem hittem neki. Nem csak az egészségünk
számított. Csak akkor akartam ezt a gyereket, ha JC-é és az
enyém volt. Szeretni akartam és gondoskodni róla, és felnevelni,
együtt azzal a férfival, aki a mindenem volt.
Ha viszont Chandleré volt…
Nos, az mindent megváltoztatott.
Tizenhetedik fejezet

Egyenesen a laborba mentünk. A bátorító szavak ellenére JC-n


látszott, hogy ugyanolyan kíváncsi rá, ki az apa, mint én, és
sejtettem, hogy ez a valódi érzése, ellentétben azzal, amit a
rendelőben mondott. Persze szeretett engem, és ez talán elég
ahhoz, hogy a kisbabámat is szeresse. De hogy ne akarná, hogy
az övé legyen a gyerek?
Csak az övé lehetett. Más lehetőségbe bele se bírtam gondolni.
És éppen ezért kellett elmondanom Chandlernek.
– Kinek írsz? – A labor várótermében voltunk, és amióta
ideértünk, JC most először szólt hozzám.
– Chandlernek. – Még az üzenetet fogalmaztam, nem
tudtam, mit írjak pontosan. Ezt a beszélgetést azonban
valószínűleg személyesen kell megejtenünk, így csak
megkérdeztem tőle, hogy van-e ideje találkozni velem.
Mielőtt azonban elküldhettem volna, JC megfogta a kezemet,
és megállított.
– Még nem kell elmondanunk neki.
Íme, itt volt – az őszinteség.
– De igen. Mert biztosan ki kell zárnunk őt. A te érdekedben.
Én tudom, hogy nem ő az apa, JC. A szívem azt súgja, hogy ez a
baba a tiéd. És ezt kétségbevonhatatlanul be kell bizonyítanom.
Kelletlenül elhúzta a kezét.
– Akarod, hogy én is ott legyek, amikor elmondod neki?
Igen, akartam. Talán nem fair ilyen helyzetbe hozni JC-t.
Valószínűleg Chandlerrel szemben sem fair, de JC volt az a férfi,
akivel a jövőmet akartam építeni, és az ő boldogsága sokkal
többet számított, mint Chandleré, bármivel is tartoztam neki.
– Ott akarsz lenni?
JC a szemembe nézett, amitől megriadtam, mert úgy
éreztem, mintha már napok óta nem nézett volna rám.
– Bármit akarok, amire szükséged van ahhoz, hogy minden
rendben legyen a terhességgel, akár én vagyok az apa, akár nem.
Nem volt szívem megmondani neki, hogy csak akkor lesz
rendben ez a terhesség, ha ő az apa. Megelégedtem azzal, amire
egyelőre szükségem volt.
– Akkor azt akarom, hogy ott légy. – Nem vártam meg, hogy
beleegyezzen, rögtön elküldtem az üzenetet.
Chandler azonnal válaszolt.
Egész nap óráim vannak.
De el tudok lógni. Mi újság?
Nem beszéltem meg JC-vel a választ.
Beszélnünk kell.
Tudunk találkozni?

Bűntudatom támadt, amiért arra kértem, hogy lógjon el az


iskolából miattam, de elhessegettem az érzést. Ez most fontos
volt. Sürgős.
Még mindig Chandler válaszát vártam, amikor szólított a
laborasszisztens.
– Nekem is van időpontom. Justin Bruzzo. Bemehetünk
együtt? – kérdezte JC. Nem tudtam, hogy azért, mert tudta,
hogy szükségem van rá, vagy mert neki volt szüksége rám.
Mindenesetre örültem, hogy megkérdezte.
Az asszisztens habozott, és a papírjaira nézett, nyilván azt
kereste, hogy miért jöttünk.
– Persze. Megoldhatjuk.
Felálltunk, és ekkor rezgett a telefonom.
Fél óra múlva.

Gyorsan megírtam neki a szomszédos kávézó címét, majd


megfogtam JC kezét, és követtük az asszisztenst a vérvételre.

***

Huszonöt perccel később JC-vel már túl voltunk a vérvételen, és


a Strarbucksban vártuk, hogy elmondhassuk az exemnek, hogy
talán ő az apa. A beszédemet kellett volna fogalmaznom, de
különös módon csak a koffeinmentes jegeskávéra tudtam
koncentrálni, amit kortyoltam. Nagyon szerettem volna rendes
jegeskávét inni, s noha dr. Wright azt mondta, hogy nyugodtan
megihatok napi két csészével, szinte biztos voltam benne, hogy
arra akkor lesz szükségem, amikor felébredek, hogy munkába
induljak, röpke hat óra múlva.
Különösnek tűnt, hogy milyen gyorsan tudtam
alkalmazkodni a terhesség fizikai követelményeihez. Már csak az
érzéseimet kellett hozzáigazítanom…
– Hívd fel Lieslt – mondta JC. – Mondd meg neki, hogy el
vagy havazva az esküvői előkészületekkel. Tud helyettesíteni.
Már így is rengeteg időt áldoztam az esküvőszervezésre.
Ugyanakkor érzelmileg ki voltam merülve, ezért így tettem. JC a
szemetesbe hajította a kávéspoharamat, és visszaállt a sorba,
hogy újat rendeljen, így egyedül voltam az asztalnál, amikor
Chandler belépett.
JC-re pillantottam, ő azonban telefonált, és nem figyelte a
bejáratot. Chandler se vette észre őt, és leült velem szemben
anélkül, hogy körülnézett volna.
– Minden rendben?
Mosolyt erőltettem az arcomra.
– Nos. Igen. Többnyire. – Helytelennek éreztem, hogy rögtön
a dolgok közepébe csapjak, pedig a legszívesebben ezt tettem
volna. – Kösz, hogy felborítottad miattunk az órarendedet.
– Miattunk?
– JC is itt van – mondtam. – A pultnál. – Majd pedig, mivel
tényleg úgy gondoltam, hogy amíg kettesben vagyunk, könnyebb
lesz közölni a hírt, rögtön a tárgyra tértem: – Terhes vagyok.
– Terhes vagy… – Chandler arckifejezése tartózkodó volt, de
mégis felismertem rajta a pillanatot, amikor rádöbbent, hogy mi
köze neki ehhez a hírhez. Felcsillant a szeme. – És szerinted az
enyém?
– Nem. Szerintem nem. – A szívem azt súgta, hogy nem az
övé volt. – De a jelek szerint nincs kizárva. – Elmagyaráztam
neki az ultrahangos kormeghatározást, és hogy e szerint abban
az időszakban fogant a gyerek, amikor nem is éltem szexuális
életet. – Szóval, mint mondtam, lehetséges.
– Ötven-ötven százalék az esélye – mondta JC, és letette
elém a kávémat. Állva maradt, és a kezét nyújtotta Chandlernek.
Chandler habozott, de végül kezet ráztak.
– Kösz, hogy eljöttél. – JC eleresztette Chandler kezét, és leült
mellém. – Ez nyilván neked is kényelmetlen. Remélem, tudod,
hogy részemről nincs harag.
– Bárcsak én is ezt mondhatnám – dünnyögte Chandler
halkan. Én meghallottam, de nem tudtam, hogy JC is hallotta-e.
Lehet, hogy igen. Ugyanis JC az asztal alatt megfogta a
kezem. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel megnyugtatni akart
vagy a területét jelölte meg, ezért nem engedtem el a kezét. Ha
csak támogatásból fogta volna meg, akkor lehet, hogy
elengedtem volna. Már elköteleztem magam JC mellett, de nem
találtam feltétlenül szükségesnek, hogy ezt Chandler képébe
dörgöljük.
– Na, mindegy. – Ideges volt a hangom. Mert ideges is
voltam. – Van egy teszt, amihez egyetlen vérvétel szükséges.
Reméltem, hogy hajlandó vagy mintát adni.
Chandler, aki idáig gyilkos pillantásokat vetett JC-re, most
visszafordult hozzám.
– Számíthatsz rám.
– Nagyszerű! – Sokkal nagyobb volt a megkönnyebbülésem,
mint vártam. Nem is tudtam, hogy ennyire féltem attól, hogy
nemet mond. – A labor a szomszédos épületben van. Csak meg
kell adnod nekik ezt a tranzakciós sorszámot, és rögtön felküldik
a mintát a vizsgálatra.
A szabad kezemmel elővettem a zsebemből a cédulát, amire
felírtam a számot. Odatoltam Chandler elé az asztallapon.
Elvette, majd elkapta a kezemet.
– Ha az enyém a baba, vállalom a teljes felelősséget, Gwen.
Tudod, hogy megvan a vagyonom ahhoz, hogy gondoskodjak
rólad és a kicsiről, de azt akarom, hogy tudd, a hajlandóságom is
megvan hozzá. Jó apa leszek. De hozzád is jó tudnék lenni.
Pokoli jó férj lennék, vagy legalábbis annak szentelném az
életemet, hogy azzá váljak. És nem csak azért, mert teherbe estél.
– Halkabban folytatta, amitől valahogy őszintébbnek hangzott.
– Szeretlek, Gwen.
Mozdulatlanná dermedtem, és leesett az állam. Eddig csak
célozgatott arra, hogy érez valamit irántam. Most, hogy
kimondta, olyan volt, mintha letépte volna a kötést egy régi
sebről, és felszakadtak volna a varratok. Fájdalmat okoztam
neki, de most, hogy tudtam, mekkorát, már nekem is fájt.
Érzéketlenül. Csak érzéketlenül.
A fájdalmat figyelmen kívül tudtam hagyni, de a helyzet
kínosságát nem, ahogy Chandler bevallja nekem az érzéseit JC
előtt. A vőlegényem az egyik kezemet szorongatta, miközben az
exem a másikat. Mindkettejüknek tudtam volna mit mondani, de
egyiküket mindenképpen felzaklattam volna, hacsak nem
mindkettejüket.
Most viszont nem aggódhattam JC miatt. Ő volt a jövőm –
legalábbis, ha még ő is ezt akarja, miután minden megoldódik.
Ennek a pillanatnak arról kellett szólnia, hogy megalapozzak egy
lehetséges életre szóló kapcsolatot Chandlerrel, akár részt akar
venni benne JC, akár nem.
Az asztal alatt megszorítottam JC kezét. Majd gyengéden
kihúztam a másik kezemet Chandler kezéből.
– Kedvellek, Chandler. – Éreztem JC idegességét. – De ennél
több nincs köztünk. Ha a baba a tiéd, tudom, hogy nagyszerű
apa leszel. Minden tőlünk telhetőt megteszünk majd, hogy részt
vehess a felnevelésében. De az életemet JC-vel akarom leélni.
Akár az övé a baba, akár nem. Ez nem fog változni, nem számít,
mi lesz az apasági teszt eredménye.
Chandler láthatóan elszomorodott.
– Persze. Csak muszáj volt elmondanom, amíg még lehetett.
– Felállt. – Megyek, megcsináltatom a tesztet. – Mielőtt
megköszönhettem volna neki, már ki is ment az ajtón.

***

A hazaút szótlanul telt.


A bevásárlólistámra gondoltam. És az esküvő előtti
látogatásomra a kozmetikusnál. És hogy vajon eladjuk-e a
kocsit, amiben ültünk, mivel óriási szívás volt a városban autót
vezetni. Sok mindenre gondoltam, csak olyasmire nem, aminek
köze volt a bennem növekvő babához, vagy Chandler
vallomásához, vagy ahhoz, hogy JC mit gondolhat.
A lakásba érve egyenesen a hálószobába mentem, azt
terveztem, hogy ágyba zuhanok. Korábban már sziesztáztam
egyet, de most nagyon fáradtnak éreztem magam. Végtelenül
kimerültnek.
JC követett.
– Ma este veszek terhességi vitaminokat – mondta, és lerúgta
a lábáról a cipőt. – Szerinted átütemezzük a festést? Talán nem
olyan jó, ha a gyerek vegyszergőzben növekszik.
Elképedve bámultam rá. Most derült ki, hogy a babánk –
akire annyira vágyott – talán nem is az övé, most hallgatta
végig, amint egy másik férfi szerelmet vallott nekem, és őt csak a
festékszag izgatja?
JC félreértette az arckifejezésemet.
– Tudod, hogy beütemeztük a dolgozószoba kifestését?
Jöhetnének inkább akkor a festők, amikor mi Szantorinin
vagyunk.
Még mindig számított a nászutunkra. Ettől jobban kellett
volna éreznem magam. Nyilvánvalóan még mindig feleségül
akart venni, akkor is, ha nem ő az apa. Akkor is, ha valaki más is
szeret engem.
Majd hirtelen megolvadt körülöttem az érzelmi jégtakaró. De
nem megkönnyebbülést éreztem. Hanem haragot.
Dühös voltam magamra. Dühös voltam a megbízhatatlan
fogamzásgátlókra. Dühös voltam a testemre. Mindenekfelett
pedig, bármennyire is észszerűtlennek tűnt, dühös voltam JC-re.
Nemcsak azért, mert olyan hosszú időre magamra hagyott, hogy
máshol kezdtem keresni a szexuális kielégülést, hanem mert
simán belenyugodott abba, hogy így tettem.
– Neked meg mi bajod van? – kérdeztem, nem is leplezve a
haragomat.
Az arckifejezéséből ítélve összezavarta a kérdés, de látszólag
nem reagált a rosszkedvemre.
– Hogy érted?
Megismételtem, ezúttal erélyesebben.
– Úgy értem, hogy mi bajod van? Miért nem vagy dühös? –
Én már az őrület határán voltam, ő meg higgadtan csinálta a
napi rutinját, mintha nem most fordult volna fel fenekestül az
életünk.
Vállat vont, majd levette a dzsekijét és az ágy végére tette.
– Gondolom, úgy érzem, hogy nincs miért dühöngenem.
Elképedés ült ki az arcomra.
– A menyasszonyod lehet, hogy egy másik férfi gyerekével
terhes, egy másik férfiéval, aki az orrod előtt próbálta meg
elhappolni előled, de te úgy érzed, hogy nincs miért dühöngened?
– Még nem voltál a menyasszonyom, amikor megfogant ez a
baba. Mármint, ha nem az enyém. – Elfordult, hogy kigombolja
az ingét. Ez volt az egyetlen árulkodó jel, ami a benne dúló
érzésekre utalt.
Megkerültem, hogy kénytelen legyen a szemembe nézni.
– De te egész idő alatt, amíg külön voltunk, nem voltál együtt
mással. Én viszont igen. És ez téged nem zavar?
Félbehagyta a vetkőzést, és frusztráltan felsóhajtott.
– Ezt már megbeszéltük, Gwen. Én tudtam, hogy
visszajövök. Te nem tudtad. Semmiért sem neheztelhetek, amit
azalatt tettél, amíg nem voltam itt. – Elviharzott mellettem a
szekrény irányába.
– Neheztelni? – Ha ő együtt lett volna valaki mással, az
nekem fájdalmat okozna, lesújtana, pokoli féltékennyé tenne. A
„neheztelés” igen enyhe kifejezés lenne arra, amit én a helyében
éreznék.
Megfordult, és a szemembe nézett.
– Mit akarsz, mit mondjak? Mert nyilvánvalóan nem azt
mondom, amit hallani akarsz. – Most több erő volt a hangjában,
de csak bosszúságot hallottam ki belőle, és én egyáltalán nem ezt
vártam.
– Azt akarom hallani, hogy zavar téged. – Most már
gyakorlatilag üvöltöttem. – Azt akarom hallani, hogy dühös
vagy.
– Rád?
– Igen! – kiáltottam. – Miért nem gyűlölsz? Gyűlölnöd kéne,
amiért a kapcsolatom Chandlerrel talán tönkretette az egész
hátralévő életünket!
Megenyhült, és széttárt karokkal elindult felém.
– Egy kisbaba nem fogja tönkretenni az életünket.
Leráztam magamról a karjait. Nem kellett az együttérzése.
Tovább próbálkoztam, ki akartam erőszakolni belőle, amit
akartam.
– Hozzá leszünk láncolva Chandlerhöz. Örökre. Látogatási
jogot akar majd és bele akar szólni, hogy melyik iskolába
járassuk a gyereket. Még az is lehet, hogy ott akar lenni a
szülésnél!
– Akkor majd megoldjuk.
Közelebb léptem hozzá. Kész voltam kimondani a
legocsmányabb dolgot, amivel provokálni tudtam.
– Bennem volt, JC. – A szempillám se rebbent, amikor ezt
kimondtam. – Hagytam, hogy belém tegye a farkát, abba a
testbe, amiről azt állítod, hogy a tiéd. Hagytam, hogy
megcsókolja a számat és megérintse a melleimet és a puncimat.
És ez téged nem zavar?
– De igen! – fakadt ki. Végre-valahára. – Nagyon is zavar!
Ezt akartad hallani? – Meg se várta, hogy válaszoljak, mert
tudta, hogy pontosan ezt akartam. – Beleőrülök a
féltékenységbe. Olyan helyeken érintette meg a tested, ahol nem
hittem, hogy más férfi hozzád érhet utánam. És igen – a hangja
most nyers lett, fröcsögött belőle a megvetés –, gyűlölöm őt. Ki
nem állhatom! Ha tehetném, megölném. A fogaimmal tépném le
a golyóit, levágnám a farkát, aztán elevenen felkoncolnám.
Összerezzentem. Nem azért, mert attól féltem, hogy JC
tényleg bántani tudna valakit, hanem mert még sose láttam őt
ilyen felindultnak.
– De ha csinálnék vele valamit – folytatta halkabban, de
ugyanolyan hévvel –, elveszítenélek téged. Börtönbe kerülnék, és
akkor mihez kezdenék? Hm? Így inkább csak azt teszem, amit
tehetek, szeretlek téged. Mindenestül. Minden egyes porcikádat.
Minden részedet, amihez valaha neki is köze volt, mert tudom,
hogy bármit is érez irántad, én jobban szeretlek. – A nyomaték
kedvéért a mellkasára bökött az ujjával, amikor befejezte a
beszédét. – Szóval azt akarod, hogy gyűlöljelek? – Értetlenül
nézett rám. – Azt nem tehetem, Gwen. Mert akkor ő nyert. És
nem foglak még egyszer elveszíteni.
Elakadt a szavam. Teljesen ledöbbentem.
Erőtlenül leroskadtam az ablak melletti kis szófára. JC az
ágyra ült le velem szemben, látszólag ő is kimerült. A szavai a
szívemig hatoltak, kivágták belőle az előítéletet és megértéssel
helyettesítették. Felzaklatta őt az idő, amit Chandlerrel töltöttem
– hogy ne zaklatta volna fel? Csak éppen a maga módján
dolgozta fel, mégpedig eredményes módon: a gyűlöletet
szeretetté változtatta. Tudhattam volna. Gyakran éreztem a
neheztelését szex közben, amikor birtokló és domináns módon
viselkedett. Ugyanakkor mindig éreztem a szerelmét is. A két
érzés egyszerűen nem volt olyan élesen elhatárolható, mint
mindig is hittem – összefonódtak és függtek egymástól.
És most szarul éreztem magam, amiért provokáltam őt.
Ugyanakkor örültem, hogy mindezt megtudtam.
Percekig szótlanul ücsörögtünk, kerültük a szemkontaktust,
mindketten igyekeztünk feldolgozni a nyers valóságot. Mintha
egy tojást tartottunk volna a kezünkben, mindketten óvatosan
bántunk vele, nehogy eltörjön. Erre most kiderült, hogy egész idő
alatt egy főtt tojást dédelgettünk.
Ez nem fog közénk állni. Ha a fájdalmat az egymás iránti
szeretetté változtatjuk, akkor csak még erősebbek leszünk. Ez jó
lecke volt.
– Szerencsés vagyok, hogy visszakaptalak – mondta végül JC
halkan. – Egy pillanatra megszerzett téged. Örökre
elveszíthettelek volna.
Fölkaptam a fejem, hogy ránézzek. Teljesen őszintén beszélt,
és most valami mást is megértettem. Hogy mindennap, amíg én
a kétségeimmel és aggodalmaimmal küszködtem, JC is ugyanezt
élte át. Rádöbbentem, hogy az ő érzései sokkal súlyosabb terhet
jelentettek, mint az enyémek. Én csak attól féltem, hogy
boldogabb lenne egy kísértettel. Ő pedig attól félt, hogy én
boldogabb lennék egy hús-vér férfival, aki még mindig része volt
az életemnek.
És most valószínűleg még inkább fél ettől, mint valaha.
Még mindig olyan keveset tudtunk egymásról. De legalább a
szerelem a mi oldalunkon állt. Legalábbis akkor, ha nem lököm
el magamtól JC-t.
– Sosem kapott meg teljesen – mondtam ugyanolyan halkan
és őszintén, mint ő. – Sosem kapta meg a szívem.
JC elmosolyodott, de a tekintete komor maradt.
– Tudom.
Ha JC nem neheztel rám, akkor is örökre bánni fogom, hogy
együtt voltam valaki mással, miközben még mindig őt szerettem.
Sose gondoltam volna, hogy ez tartós következményekkel fog
járni. Sose gondoltam bele, hogy mi lesz, ha…
Beleharaptam az alsó ajkamba.
– Ha te nem gyűlölsz, attól még nem bánod, ha én gyűlölöm
magam?
– De – mondta szigorúan. – Nagyon is bánom.
Nekidőltem az ablaknak, és a mennyezetre emeltem a
tekintetemet. Aztán kimondtam azt, ami a fájdalmam igazi
forrása volt, a kitörésem eredeti oka.
– Nem tudom ezt végigcsinálni, ha nem tiéd, JC… –
mondtam elcsukló hangon. JC egy szempillantás alatt ott volt, és
letérdelt elém.
Mindkét kezét a kezemre tette.
– De végig tudod! Végig tudjuk csinálni. Együtt bármire
képesek vagyunk, és hidd el nekem, nem ez a legrosszabb, ami
történhet velünk.
Bólintottam. Elszorult a torkom. Nagyot nyeltem, majd azt
suttogtam:
– Annyira sajnálom…
– Tudom. – Gyengéden, a legfinomabb érintéssel
végigsimította a karomat. – Én is sajnálom. Sajnálom, hogy
olyan helyzetbe hoztalak, hogy úgy érezted, le kell mondanod az
életről, ha hű akarsz maradni. Sajnálom, hogy nem jöttem vissza
előbb.
De engem már nem érdekelt, ami a múltban történt. Egyedül
a jövő érdekelt.
– Velem maradsz? Akkor is, ha…?
Nem habozott.
– Igen. Bármi történjék. Az enyém vagy. – Lehajolt és
megcsókolta a hasamat. – És te is az enyém vagy.
Elolvadtam. Vagy elaléltam. Egy kicsit talán mindkettő.
Annyira meghatott, hogy mindenképpen akarta ezt a gyereket.
Mégis halálra rémített a gondolat, hogy talán nem az övé.
Az ölembe hajtotta a fejét, én pedig kihúztam a kezem a
kezéből, hogy beletúrhassak a hajába.
– Lesz másik gyerekünk is, JC. Ígérem.
Elfordította a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni.
– Ha lesz, az is éppolyan csodálatos lesz, mint ez. De ne
bízzuk el magunkat, oké?
Nem ugyanezt mondtam én is korábban? Csakhogy én
félelemből beszéltem. Ő viszont teljes odaadással.
Lecsúsztam a szófáról, hogy letérdeljek mellé.
– Szeretlek – duruzsoltam, és a kezembe vettem az arcát. –
Annyira szeretlek. Annyira, de annyira.
Aztán már ő is ezt mondta, időnként elhallgatott, hogy
megcsókoljon. Amit ez iránt a férfi iránt éreztem, felemésztett
engem. Annyira eltöltött, hogy nem tudtam, hogyan maradt
bennem valaha is hely kételynek. Annyira kiteljesített, hogy
tudtam, sosem értené meg.
Mégis meg akartam mutatni neki.
A csókunk egyre türelmetlenebb lett, és végre sikerült
kigombolnom az ingét. Mielőtt azonban levehette volna rólam a
blúzt, elhúzódtam és a szemébe néztem.
– Van még egy testrészem, amit sose kapott meg.
Habozott, de tudtam, hogy megértette a célzást.
– Én nem… nem kell ezt tenned. – A blúzomért nyúlt, majd
lehúzta rólam.
– De akarom – mondtam, amikor kiszabadult a fejem a blúz
alól. – Meg akarom adni neked. Minden egyes porcikámat neked
akarom adni, ezt is beleértve.
Ezúttal ő húzódott el.
– Oké – mondta egy pillanattal később. – Már alig várom. –
Beletúrt a hajamba, és a szája már majdnem a számhoz ért. –
Remélem, te is. Ígérem, élvezni fogod.
Sóvár hangja hallatán kellemes borzongás futott végig a
hátamon.
Mégis megráztam a fejem.
Elrántotta a kezét.
– Nem fogom büntetésként kezelni.
– Nem, nem erre akartam kilyukadni. – Habár…
Elhessegettem a gondolatot. – Úgy értem, hogy most. Azt
akarom, hogy most tégy így a magadévá.
Elbizonytalanodott.
– Gwen…
– Kérlek. – Végighúztam a kezem izmos, meztelen
mellkasán, és a csupasz bőr érintésétől sajogni kezdett a lábaim
között. Annyira be voltam gerjedve, annyira mélyen érintett
minden, ami kettőnk közt történt, és csak arra vágytam, hogy
testi kapcsolattal fejezzük ki a súlyát. Különleges és
jelentőségteljes módon, ahogyan még sose szeretkeztünk.
És ha a bennem növekvő baba nem az övé, akkor legalább
tudom, hogy a többi részem viszont igen.
– Kérlek – ismételtem. – Szükségem van rád. Szükségem van
arra, hogy megmutasd, a tiéd vagyok.
Nem hagyta hidegen a kérés. A pupillája kitágult, és lihegve
kapkodta a levegőt.
– Azt akarod, hogy megmutassam, hogy az enyém vagy? – A
hangja reszelős volt, és tudtam, hogy a bizonytalanság helyét
eltökéltség vette át. – Ha ezt kérned kell egyáltalán, akkor igen,
tényleg szükséged van arra, hogy megmutassam neked.
Hirtelen fölállt.
– Kelj fel – parancsolta, és magára öltötte a szerepet, amit
mindketten annyira szerettünk. – Vetkőzz le és hajolj az ágy fölé,
told ki a segged.
Elfordult tőlem – tudta, hogy megteszem, amit mondott.
Remegő lábakkal fölálltam, hogy levetkőzzek. Ezt akartam, és
reszkettem az izgalomtól, ugyanakkor ideges is voltam.
Használtunk már játékszereket. Használta már az ujjait, és
minden alkalommal imádtam. De a farka sokkal nagyobb volt,
mint az anális izgatóm. Szinte megbénított a gondolat, hogy
mennyivel nagyobb volt.
Szinte.
Ugyanakkor eksztázisba kerültem az izgalomtól.
Amikor meztelen voltam, az ágyhoz mentem és felmásztam
rá. Innen nem láttam, hogy mit csinált, de mivel az
éjjeliszekrénynél volt, sejtettem, hogy a síkosítót vette elő. Aztán
hallottam az övcsat csattanását és a cipzár surrogását.
Hamarosan forróságot éreztem a lábaimon, és tudtam, hogy
már mögöttem áll.
Gyengéden a fenekemre tette a tenyerét, majd végigsimította
a testemet a vállamig és vissza.
– Olyan mocskosul szép vagy. – Ezt olyan halkan mondta,
mintha csak magában beszélne, és nem hozzám szólt volna.
Hangosabban hozzátette: – Engedd el magad, Gwen.
A keze újra bejárta ugyanazt az útvonalat, ezúttal
erőteljesebben dörzsölt, kimasszírozta az izmaimat. Mély levegőt
vettem, hogy ellazuljak, ami nem volt könnyű, tekintve, hogy
mennyire beindított a sóvárgás és az izgalom. Néhány perc
múlva azonban éreztem, hogy oldódott a görcs a vállaimban,
noha a lábaim közt egyre nőtt a feszültség.
JC észrevehette a változást a testtartásomban, mert nem
foglalkozott tovább a hátammal, helyette a lábaim közé
koncentrált. Könnyedén belém csúsztatta az ujjait.
– Milyen nedves vagy… – mondta áhítattal. – Sejtelmed
sincs, hogy ez mennyire begerjeszt.
Valójában nagyon is volt sejtelmem. Egy kemény, vaskos
sejtelmem, ami most belém hatolt. Felnyögött, ahogy mélyebbre
hatolt, majd ráérős ritmusban mozogni kezdett bennem.
– Igen – nyögtem. Jó érzés volt. Mindig imádtam, ha
hátulról csinálta, a lassú tempó addig ingerelt, amíg könyörögni
nem kezdtem.
– JC, akarom. Kérlek. – Már azt sem tudtam, hogy mit
akarok többé. Csak azt tudtam, hogy meg fogja adni nekem.
És meg is adta. Egy szót sem szólt, de hallottam a flakon
kupakját, és egy pillanattal később az análdugó hideg hegye már
a fenekemnél volt.
– Tudod, mi következik. Tarts ki, amíg beléd tolom.
A kéjsóvár ködön egy pillanatra áthatolt a megértés tiszta
sugara.
– Téged akarlak, JC. – Már így is ő volt az egyetlen személy,
akivel valaha is használtam az análdugót, de én őt akartam. Azt
akartam, hogy megjelöljön és a magáévá tegyen a farkával.
– Tudom, mit akarsz. – Bosszúsnak tűnt. – De most hagynod
kell, hogy én irányítsak. Na, most. Tarts ki. – Nem várta meg,
hogy válaszoljak, belém nyomta az análdugót, amíg szorosan a
helyére nem került.
Rögtön közeledni kezdtem a csúcs felé. Az anális izgató,
miközben JC bennem volt, feszesebbre húzta a puncimat a
farkán. Minden érintése erősen dörzsölt, az összes
idegvégződésemet elérte.
– El fogok élvezni – figyelmeztettem, de már félúton voltam.
Már el is élveztem volna, ha nem próbáltam volna annyira
visszatartani.
– Csak rajta. El kell élvezned, mielőtt én is elmennék. – S
mint aki nem hiszi, hogy ilyen könnyen fog menni, előrenyúlt, és
megkereste a csiklómat.
Nem bírtam ellenállni neki. Kitört belőlem az orgazmus, és
nedves, forró lüktetéssel vonta be a farkát.
Amint elélveztem, rögtön kirántotta belőlem a farkát és az
análdugót is, és még a gyönyör közepette is érzékeltem, hogy
teljesen elhúzódott tőlem.
– Gyere ide! – utasított.
Pislogva fölálltam. Még nem tértem teljesen magamhoz.
Megfordultam, és láttam, hogy JC most a karosszékben ült. Az
erekciója merészen fölfelé mutatott, és olyan erővel vonzott
magához, akárcsak a hangja.
Nála volt a síkosító, és jókora adagot tett belőle a farkára,
amíg odabotladoztam hozzá.
– Mássz az ölembe. A saját tempódban csinálhatod.
Olyan édes és odaadó volt. Teljesen el akarta oszlatni a
félelmemet azzal, hogy átengedi nekem az irányítást.
Csakhogy valójában addig sosem múlt el a félelem, amíg nem
ő irányított.
– JC. Én nem ezt…
Megragadta a karomat és durván magához rántott.
– Ne kérdőjelezz meg mindent, amit csinálok, Gwen. Ehhez
az összes bizalmadra szükség lesz, és ha nem tudod megadni
nekem, akkor egy másik alkalommal kell csinálnunk.
– Nem. – Már másztam is az ölébe, hogy meglovagoljam,
féltem, hogy ha habozom, végleg lefújja a dolgot. – Megbízom
benned. – Fölé térdeltem.
– Helyes. – Szenvedélyesen megcsókolt. A nyelve mélyebbre
hatolt a számban, mint valaha. Mire elhúzódott, már alig
kaptam levegőt. – Most pedig ülj bele.
Hátraengedtem a fenekemet, és éreztem a farka hegyét a
hátsó bejáratomnál. Nem kellett emlékeztetnie, hogy vegyek
mély levegőt, mégis megtette, és arra is emlékeztetett, hogy
tartsak ki. Lassan leereszkedtem a farkára. Nagynak tűnt,
nagyon nagynak, és amikor a szűk nyíláshoz ért, biztos voltam
benne, hogy túl nagy lesz, és félbe kell hagynom a fájdalom
miatt.
De ahogy egy kicsit lejjebb ereszkedtem, és JC farka áthatolt a
legszűkebb részen, a fájdalom hirtelen átváltozott valami mássá
– olyan hihetetlen, lélegzetelállító gyönyörré, amilyet még sosem
éreztem. Olyan intenzív volt, hogy csillagokat láttam, pedig még
bele sem ültem teljesen.
– Ááá! – Félig sóhajként, félig nyöszörgésként tört fel belőlem
a hang.
– Jól vagy? – kérdezte JC fojtott hangon, és tudtam, hogy
minden önuralmára szüksége volt, hogy ne tolja mélyebbre
magát.
– Mmm-hm. – Megálltam, hagytam, hogy a testem
megszokja, mielőtt teljesen magamba fogadom. Nem tudtam,
hogy képes leszek-e teljesen beleülni. Korábban a fájdalom miatt
nem hittem, hogy magamba tudom fogadni, most viszont a
gyönyör bizonytalanított el.
– Elbírsz még többet? – A hangja türelmesen, egyben mohón
csengett.
Mivel meg akartam adni neki ezt – ezt az egészet –, így mély
levegőt vettem, majd lassan kifújtam, közben teljesen beleültem
a farkába.
– Édes istenem… – Behunytam a szemem és nem
mozdultam, de éreztem magamban a lüktetését. Olyan kurva jó
volt! – Ó, istenem.
– Gwen?
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy erőlködő és
aggodalmas arckifejezéssel néz rám.
– Nagyon jó – nyugtattam meg. – Tényleg nagyon, de
nagyon jó.
Ellazult az arca, és mosoly játszott a szája szegletében.
– Leírhatatlan érzés benned lenni. Olyan szűk vagy. –
Lehajolt az egyik mellemhez és a szájába vette a mellbimbómat.
Épp csak annyira húzta meg, hogy beleborzongjak.
– Á! – A mozdulatba beleremegtek a végtagjaim, és az érzés
tűzijátékként robbant szét a testemben. Amint abbahagytam a
mozgást, elmúlt. És olyan finom volt, hogy azonnal újra érezni
akartam. Ezért mozogni kezdtem.
Sokkal lassabban lovagoltam meg JC-t, mint ahogy ő szokott,
olyan gyengéd iramban emelkedtem és ereszkedtem vissza, hogy
tudtam, ezzel megőrjítem. De én is kezdtem megőrülni, a testem
minden egyes mozdulatba beleremegett. Kellemesen
megszédültem, és JC vállára tettem a kezem, hogy megtartsam
az egyensúlyom.
JC mindenütt megérintett – végigsimította a testemet, a keze
felcsúszott a melleimre, majd le a puncimra. Ki volt éhezve rám.
A tudat, hogy a markomban tartottam, felerősítette a
gyönyörömet, és hamarosan már a csúcspont határán jártam.
Mielőtt azonban elérhettem volna, JC a fülemhez hajolt.
– Kellően megszoktad? – kérdezte reszelős hangon, forró
lehelete megcsapta a fülcimpámat.
– Aha.
– Helyes – morogta. – Mert most négykézlábra ereszkedsz az
ágyon, hogy úgy dughassalak meg, ahogy én akarlak.
A döbbenet és vágy keveréke mozdulatlanná dermesztett. JC
hevesen szerette csinálni – vajon fel voltam erre készülve?
Másrészről viszont, noha azt hittem, hogy be vagyok gerjedve, az
érzéki fenyegetés színtiszta varázslat volt, és annyira
begerjesztett, hogy se gondolkodni, se lélegezni nem bírtam.
– Gwen! – JC egyetlen szigorú szótaggal emlékeztetett, hogy
kinek a kezében volt az irányítás. Emlékeztetett, hogy kinél
akartam, hogy legyen az irányítás.
Sietősen lemásztam róla, és a matracra ugrottam, abban a
pózban, ahogy kérte. Hallottam, hogy fölállt a hátam mögött.
Aztán már az ágy mellett állt. Megfogta a csípőmet, és az ágy
szélére húzott.
Istenem, ó istenem, ó istenem!
Állva fog megdugni. Ami azt jelentette, hogy a lábizmainak
az erejét használja majd. Adrenalin áradt szét az ereimben.
Igen, ez jó lesz.
Amikor ott voltam, ahol akart, a fenekemre csapott a
tenyerével. Összerezzentem az ütéstől, és meglepetten éreztem,
hogy még nedvesebb lettem tőle. JC közelebb lépett, éreztem,
ahogy combja a combomhoz simult. Végighúzta a farkát a
puncimon, majd megállt a leghátsó lyuknál.
– Ez az – mondta nyers hangon –, amit megadtál nekem. A
többit én veszem el. – Azzal belemélyesztette az ujjait a
csípőmbe, és tövig belém merült. És elvette, amit akart.
A bemelegítés ellenére fájt a hirtelen behatolás, de az
aprócska kényelmetlenség hamar elmúlt, ahogy rám tört a
bizsergető eksztázis, amint belefeledkezett a szenvedélyes
ritmusba. Minden mozdulatát mély morgás kísérte, belém csípett
az ujjaival, és a sebes iram egyenetlensége arról árulkodott, hogy
elvesztette a fejét.
Talán aggódnom kellett volna. De jesszusom, ez volt a
legszexisebb dolog, amit valaha is művelt velem!
És a picsába is, engem is oda repített, ahová vágytam.
Pillanatokon belül ott voltam, élveztem és élveztem, hosszan és
lázasan, a testem hullámzott és reszketett, ahogy JC ismét a
magáévá tett. Szivárványszínek vibráltam a szemem előtt,
potyogtak a könnyeim, és érthetetlen hangok sora szakadt fel
belőlem – még én magam sem tudtam eldönteni, hogy a
fájdalom vagy az elragadtatás hangjai voltak.
Mindkettő. Mindkettőt éreztem. Nem azért fájt, mert testi
fájdalmat okozott, hanem azért fájt, mert olyan lehengerlő volt
az eufória, hogy szinte teherként nyomasztott.
Még mindig szárnyaltam, amikor JC utolért a saját
kielégülésével. Belém nyomult, majd elcsitult, és reszketeg,
elnyújtott kiáltás szaladt ki a száján, ami az én füleimnek
diadalittas kurjantásnak tűnt.
Elterültem. Ő is mellém zuhant az ágyra. Mindketten
kimerültek voltunk. Kikapcsolt az agyam, és kész voltam elaludni
tisztálkodás vagy akár betakarózás nélkül.
JC azonban kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a
hátamat.
– Jól vagy? – kérdezte, és nem tudtam eldönteni, hogy
bizonytalan vagy csak a fáradtságtól erőtlen a hangja.
Odafordítottam a fejem.
– Jól vagyok, sőt. A tiéd vagyok.
A mosolya halvány volt, de az egész arca felragyogott tőle. A
maradék erejével a karjaiba vett.
– Akkor mindenem megvan – mondta halkan, és ez volt az
utolsó, amit hallottam, mielőtt mély és álomtalan álomba
zuhantam.
Tizennyolcadik fejezet

Amikor aznap este felébredtem, JC nem volt az ágyban.


Magamra kaptam egy köntöst és kimentem. A nappaliban
találtam rá, egy szál farmerben mászkált fel és alá, közben
telefonált. Rögtön észrevett, és elcsigázottan nézett rám.
Szörnyű déjà vu-m támadt.
– Aha! – mondta. – Tudom, tudom. Megteszem, amit kell,
ne aggódj. – Letette a telefont, és a kanapéra hajította, mielőtt
odalépett hozzám.
– Ez meg mi volt? – kérdeztem, amikor körém fonta a
karjait.
Csókot lehelt az orrom hegyére.
– Semmi olyasmi, amiért aggódnod kéne.
A számra akarta tapasztani a száját, de kitértem előle.
– Nem, ne kezdd ezt megint. Amikor legutóbb rossz hírt
kaptál telefonon és nekem nem árultál el semmit, akkor kezdtél
őrültségeket beszélni egy házassági ajánlatról.
Szorosabban ölelt magához.
– Igazán, és mégis mekkora őrültség volt az? Mert nézd csak
meg most az ujjacskádat.
Kihámoztam magam a karjaiból.
– És ebből sem fogod kibeszélni magad, JC. Tudni akarom,
hogy mi folyik itt. Nem alapozhatjuk titkokra a közös életünket.
Ha a tiéd vagyok, neked is az enyémnek kell lenned. Ami azt
jelenti, hogy jogom van tudni.
Lehajtotta a fejét és felsóhajtott.
– Tudom, hogy jogod van.
– Akkor hagyd abba a hárítást, és mondd el végre. – Minél
tovább várt az igazsággal, annál rosszabb dolgokra gondoltam. A
babáról volt szó? Vagy a munkájáról? Valószínűbb, hogy
Domhoz volt valami köze, ahhoz, hogy miért bukkant fel a fickó
újabban megint. Már egyébként is kíváncsi voltam rá, de JC
arckifejezése megrémített.
Elmosolyodott, de nem tűnt őszintének a mosolya.
– El fogom mondani. – Gyengéden a vállamra tette a kezét.
– De először is azt akarom, hogy mondd utánam: „Nincs ok az
aggodalomra. Minden rendben lesz. JC majd megoldja.”
Ösztönösen elhúzódtam volna, mégis inkább a két
tenyerembe vettem az arcát.
– Bármi is az, együtt fogjuk megoldani. Közösen. És nem
ígérem, hogy nem fogok aggódni, amíg meg nem tudom, miről
van szó. – Elhúztam a kezem. – Most pedig ki vele!
Habozott.
– Jeffrey Hines hívott – mondta, és a telefonja felé biccentett
–, az ügyész. Ő hívott korábban is, amikor az orvosnál voltunk.
Azt a hívást követte egy üzenet, ami feltűnően aggasztotta őt.
– És?
– Értesíteni akart, hogy a bíró érvénytelenítette az ítéletet.
Holnap reggel Ralphio Mennezzót kiengedik a börtönből.

***

JC telefonálással töltötte a következő órát, egy órával azután


pedig Norma bevezetett minket a Pierce Industries
konferenciatermébe. Péntek este volt, majdnem kilenc óra, így az
épület sötét és gyakorlatilag üres volt.
Norma kinyitotta a zárat, kitárta az ajtót és felkapcsolta a
villanyt. Megpillantottuk a hosszú, téglalap alakú asztalt, amit
székek vettek körül.
– Ez megfelel?
– Tökéletes. – JC elsuhant mellettem, és az asztalfőhöz ült,
ami nyilván Hudson helye szokott lenni. Szinte biztos voltam
benne, hogy a vezetői szék elfoglalásával JC valamelyest úgy
érezte, hogy az ő kezében van az irányítás. Noha egész este éber
és tudatos volt otthon, még sose láttam őt ennyire idegesnek.
Ami miatt még sokkal jobban aggódtam.
A nővérem karjára tettem a kezem, mintha a hálámat
akarnám kifejezni, holott valójában a támogatására volt
szükségem.
– Köszönöm, hogy megszervezted, Norma. – JC emberei –
bárkik is legyenek – úgy gondolták, hogy olyan helyen érdemes
találkoznunk, amihez egyikünket sem köti közvetlen kapocs.
Ilyen rövid időn belül a Pierce Industries volt a legjobb, amivel
elő tudtunk állni.
– Természetesen. Egyáltalán nem gond. Nem tudod, miért
semmisítették meg az ítéletet?
– Kiderült, hogy az egyik esküdt, egy bizonyos Greg
Thompson, kapcsolatban állt az egyik meggyilkolt szemtanúval:
Steve Stockbridge szeretője volt. A védőügyvéd meg van
győződve arról, hogy lefizették az esküdtet, hogy gondoskodjon
róla, az ügyész álláspontját preferálja az esküdtszék.
Norma a homlokát ráncolta.
– Ez szörnyű.
– Tudom. És Mennezzo most óvadék ellenében szabadlábon
várja a következő tárgyalást. – Kirázott a hideg a gondolattól,
hogy Corinne gyilkosa – aki JC-t is holtan akarta látni –
szabadon járt-kelt az utcán.
– Még ne aggódj – mondta Norma a nagy tesó hangján. –
Várd meg, hogy mit mondanak a hatóságok.
Hasznos tanács volt, de szinte biztos voltam benne, hogy már
tudom, mit fognak mondani. Mégis bólintottam.
– Holnap majd beszámolok, mi volt.
– Ó, én nem megyek innen sehová. Nem hagyhatok itt
garázdálkodni egy szobányi embert, aki nem is itt dolgozik. –
Norma ugyanannyit tudott a helyzetről, mint én, ami azt jelenti,
hogy pontosan tudta, hogy nem lesz itt semmiféle
„garázdálkodás”.
– Nem biztos, hogy itt maradhatsz, nővérkém. Utána
benézek hozzád az irodádba, hogy bezárhass.
– Ha az én épületemet akarják használni, úgy el kell
fogadniuk a feltételeimet. – Szinte édes volt, hogy az „ő
épületének” hívta. – Úgyhogy itt maradok, ha nem bánod.
Norma nagyon konok tudott lenni, ha nehéz döntésről volt
szó. Én viszont nem akartam, hogy jelen legyen.
– Nem számít, hogy bánom-e, nem igaz?
– Nem – mondta, és elmosolyodott. – Nem hinném, hogy
számítana.
Lemondó sóhajjal odamentem a JC melletti székhez. Ekkor
egy tucatnyi férfi özönlött be a terembe. Néhány fekete öltönyt és
nyakkendőt viselt, mások hétköznapi ruhát. Dom is köztük volt,
pólóban és farmerben, de ő volt az egyetlen, akit felismertem.
JC felállt, hogy üdvözölje az egyik öltönyöst.
– Sikerült rendben bejutnod? – kérdezte, amikor kezet rázott
vele.
– A megfelelő jelvénnyel bárhová be lehet jutni – felelte a
férfi.
Amíg a többiek leültek az asztal köré, JC bemutatott annak,
akivel beszélt.
– Gwen, ő itt Andrew Tate. Ő a tanúvédelmi program
vezetője.
– Nos, legalábbis a te ügyedben – mondta Andrew, majd
hozzám fordult, és a kezét nyújtotta. A kézfogása határozott,
mégis gyengéd volt. – Szeretném azt mondani, örülök, hogy
megismerhetem Gwen, de azt reméltem, hogy erre soha nem
lesz szükség.
– És most van? – Remegett a hangom.
– Lehet. Mindjárt rátérünk. Leülhetünk?
Leültem, és JC-hez hajoltam.
– Azt hittem, hogy Dom volt felelős az ügyedért.
Noha én halkan beszéltem, JC úgy válaszolt, hogy mindenki
hallja.
– Dom az egyik testőröm. Voltak aggodalmaim a
tanúvédelmi programmal szemben, ezért Las Vegasban kiléptem
belőle, és inkább a saját csapatomra bíztam magam. Szorosan
együttműködtek Drew embereivel.
– Aggasztott egy FBI által vezetett program? – Tudtam, hogy
JC szereti az ellenőrzése alatt tartani a dolgokat, de nem
gondoltam volna, hogy annyira ragaszkodik az irányításhoz,
hogy még a szakértők segítségét is képes visszautasítani.
Andrew megszólalt, mielőtt JC válaszolhatott volna.
– Valójában én nem az FBI-tól jöttem. Ők csak akkor
szoktak beavatkozni, ha szervezett bűnözésről van szó. Kevés
államnak van saját tanúvédelmi programja, de New Y ork
államnak történetesen van. Ezek lennénk mi. Amikor
megtudtuk, hogy JC veszélyben van, és hogy ő maradt az
egyetlen kulcsfontosságú tanú Mennezzo ügyében, felajánlottuk
neki, hogy vegyen részt a programunkban.
A következő kérdést már közvetlenül Drew-nak címeztem.
– Az állami programok nem olyan biztonságosak?
Drew a többi öltönyösre pillantott.
– Feltétlenül arra törekszünk, hogy azok legyünk, de
nyilvánvalóan nem áll a rendelkezésünkre az FBI vagy a US
Marshals élő ereje. Mindenesetre úgy hiszem, hogy Justin
döntését, hogy ne minket alkalmazzon, legalább annyira az
önállóság, mint a biztonság iránti vágy vezérelte.
JC-re meredtem.
Egyáltalán nem tűnt bűnbánónak.
– Máskülönben nem tudtam volna tartani a kapcsolatot a
nyomozóimmal.
– Úgy érted, a nyomozókkal, akiket arra béreltél fel, hogy
utánam kémkedjenek. Képes voltál kockára tenni az életedet csak
azért, hogy tudd, hol vagyok?! – Szerettem volna türtőztetni
magam a találkozó alatt, de nem tudtam tovább leplezni a
haragomat. Én is tudni szerettem volna, hogy ő hol van, amíg
bujkált. De ettől még nem kellett volna veszélybe sodornia a saját
életét.
– Nem csak téged figyeltek meg. De egyébként igen.
– Ki más után kémkedtek még neked?
JC összenézett Normával. Úgy éreztem, mintha a
makacsságom miatt néztek volna össze.
– Megbeszélhetnénk ezt később? Ígérem, hogy mindent el
fogok mondani. De ez most nem releváns.
– Hogyne, tartogasd csak a vallomásaidat egy relevánsabb
időpontra. – Piti reakció volt, de ez egyszer úgy éreztem, hogy
jogom van hozzá. – Mindegy is. Ami elmúlt, elmúlt. Elárulná
nekem valaki, hogy mi következik most, hogy Mennezzo
kiszabadul?
Minden szempár JC felé fordult. Ő azonban nem válaszolt.
– Az attól függ, JC hogy dönt – mondta Drew rövid hallgatás
után. – Ugyanazt a védelmet kínáljuk, mint korábban. A
csapatom azonnal biztonságos helyre kíséri őt, amint rábólint.
Az öltönyös fickók a csapata, gondoltam. A többieket
valószínűleg JC alkalmazza.
– És magát is, Gwen – tette hozzá Drew. – Úgy tudom,
várandós.
JC elárulhatta neki, mielőtt rányitottam a
telefonbeszélgetésükre.
– Igen. Az vagyok.
– Terhes vagy? – Norma eddig meglepően szótlan volt. De
nem csoda, hogy erre felkapta a fejét.
Nem foglalkoztam vele, Drew-ra figyeltem.
– Talán gondot jelent?
Megrázta a fejét.
– Tudunk szerezni magának új orvosokat, de megértem, ha a
terhesség alatt inkább nem akar más helyre menni.
Az asztalra csaptam.
– Akkor sem akarnék, ha nem lennék terhes! Én azt akarom
tudni, hogy muszáj-e?
Drew a torkát köszörülte.
– Én ezt javaslom. De mindenki maga dönti el, hogy
elfogadja-e a szolgálatainkat.
Ő ezt javasolja. A téma szakértője azt javasolja, hogy fogjuk
magunkat és szívódjunk fel. A munkám, a barátaim, a
családom… az esküvőnk! Vessük sutba a sok tervezést, és kössük
össze az életünket egy békebíró előtt?
Legszívesebben elbőgtem volna magam.
JC elfordult a székével, és egyedül nekem címezte a szavait.
– Dom csapatára számíthatunk. Amióta visszajöttem,
vigyáztak ránk, és nagyon jól képzett emberek. Semmi okunk azt
feltételezni, hogy Ralphio célba vesz most, hogy már vallomást
tettem.
– De az a vallomás nem számít. Érvénytelen az ítélet. Megint
elölről kell kezdeni mindent. Ha megszabadul tőled, akkor örökre
visszanyerte a szabadságát. Nem igaz? – Egyetlen pillantás
Drew-ra megadta a választ a kérdésemre.
Ráadásul JC mondott még valami aggasztót.
– És hogy érted, hogy amióta visszajöttél, vigyáztak ránk?
Még akkor is veszélyben volt az életünk, amikor Mennezzo már
börtönben volt?
Amikor világos volt, hogy JC-től nem kapok választ, ismét
Drew-hoz fordultam.
– Egész idő alatt veszélyben voltunk? – kérdeztem. Mert ha
igen, akkor most fogok felrobbanni a dühtől.
– Igaz, hogy Ralphio Mennezzót nem sikerült más
bűnözőkhöz kötni, de alapos okunk van azt feltételezni, hogy a
többi tanúval egy harmadik fél végzett.
Drew ezt olyan higgadtan mondta, hogy először azt hittem,
rosszul értettem a szavait.
– Ami azt jelenti, hogy még a rács mögül is felbérelhetett
valakit, hogy ölje meg JC-t?
– Igen.
Tévedtem. Nem robbantam fel a dühtől. Pánikba estem.
Hevesen dobogott a szívem, izzadt a tenyerem, kiszáradt a szám,
és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon milyen gyorsan
tudunk kijutni innen. Milyen hamar leszünk biztonságban?
Csodával határos módon sikerült ülve maradnom, noha
legszívesebben fölpattantam volna a helyemről.
– Mit kell tennünk? Össze tudunk még csomagolni, vagy
egyszerűen csak el kell tűnnünk?
– Ha úgy döntenek, hogy elmennek – mondta Drew –, akkor
amint lehet, el kell indulnunk, hogy minél messzebbre kerüljenek
innen, mielőtt Ralphiót kiengedik.
– Hogyne. – Túlságosan meg voltam rémülve ahhoz, hogy
ellenkezzek. Mit számít, ha nem tudom megölelni búcsúzóul
Bent, ha lehetőségem lesz megölelni egy nap a jövőben?
Gondolatban már le is mondtam az anyagi javakról. A
terveinkről nehezebb lesz, de amíg JC és a baba mellettem lesz,
mi másra lehet szükségem?
Csakhogy JC másképp gondolta.
– Nem megyünk mi sehová, Gwen.
Eltökélten fordultam felé.
– Nélkülem nem mész. Ezúttal nem. – Előzőleg én
döntöttem úgy, hogy nem tartok vele, és nem voltam hajlandó
még egyszer elkövetni ezt a hibát.
Megrázta a fejét, és lelkileg már készültem a vitára, amikor
azt mondta:
– Egyikünk sem megy sehová. Nem fognak kiűzni minket az
életünkből.
– Hogy lehetsz ennyire csökönyös?
JC előrehajolt.
– Nem vagyok csökönyös, Gwen. Nem hiszem, hogy Ralphio
bármivel is próbálkozna. Túl sokan tartják szemmel. Azelőtt a
sötétben ügyködött. Észrevétlenül bérelhette fel a bérgyilkosokat,
de most senki sem akar neki dolgozni. Megszakították vele a
kapcsolatot. Nem akarnak egy bűnvádi eljárás alatt lévő ember
közelébe menni. És mit ér el Ralphio azzal, ha megússza Corinne
gyilkosságát, ha aztán az én megöletésem miatt kerül börtönbe?
Ahhoz ő túl okos. – Hátradőlt. – A nyomozóim, akik figyelték őt,
amíg én nem voltam itt, semmi jelét nem látták annak, hogy
még mindig el akarna hallgattatni. Szóval maradunk.
JC mély meggyőződéssel beszélt. Hinni szerettem volna neki.
De nem tudtam.
– Fenemód magabiztosnak tűnsz ahhoz képest, hogy az
életedbe kerülhet, ha tévedsz. Sajnos én nem vagyok ilyen tökös.
Elfogadjuk a védelmet.
– Azt mondtam, hogy nem. Nem megyek sehová. – JC
felállt, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért. – Köszönöm az
ajánlatod, Andrew. Azelőtt is nagyra értékeltem, és most is, de
nem akarok elmenekülni.
Fölpattantam a székről.
– Ez nem menekülés! Ez az életben maradás módja!
Drew nem nézett rám.
– Biztos vagy benne, JC?
– Határozottan. Rábízom magam a csapatomra. – Dom és
az őt körülvevő emberek felé intett. Csak most vettem észre,
hogy többeknél fegyver is volt. Ha ezeket látom, vajon hány
fegyvert nem látok?
Talán biztonságban kellett volna éreznem magam a
fegyverek láttán. Ehelyett még jobban megrémültem. Az egész
helyzet sokkal valóságosabbá vált tőlük.
– Nekem egyáltalán nincs beleszólásom? – kérdeztem élesen.
– Mert én nem értek egyet. Megyünk.
JC megfogta a karomat.
– Nem foglak elrabolni az életedből, Gwen. És nem foglak
elhagyni sem. Már meghoztam a döntést.
Leráztam magamról a kezét, és Drew-hoz rohantam.
– Mondja meg neki, hogy téved! Mondja meg neki, hogy
hibát követ el!
– Attól tartok, nem tehetem. Azoknak ajánljuk fel a
tanúvédelmi programot, akik félnek tanúskodni. Nem
kényszeríthetünk olyasvalakit a programba, aki nem kér belőle.
– Felállt és JC-hez fordult. – Ha hivatalosan is visszautasítod…
JC közbeszólt.
– Vissza.
– Akkor mi megyünk. Tudod, hol érhetsz el, ha
meggondolnád magad. – Drew biccentett JC-nek, feszülten rám
mosolygott, majd távozott.
Csak álltam ott döbbenten, dühösen és rémülten. JC
bemutatta nekem a többi férfit, akik maradtak. Igyekeztem
mosolyogni – nyilván nem a legjobb ötlet felbosszantani azokat,
akik megvédenek engem –, de ennél többre nem voltam képes.
Két ember nevét hallottam már, amikor Dom július
negyedikén említette őket. Már ilyen régóta vigyáztak ránk a
testőrök, és nekem fogalmam sem volt az egészről. Bizonyos
tekintetben megértettem, hogy JC miért nem árulta el. Még
most, amikor kellett, sem szívesen foglalkoztam ezzel a dologgal.
Igaza volt velem kapcsolatban, de attól még, hogy megértett
engem, nem cselekedett helyesen, amikor tudatlanságban tartott.
Az istenit, annyira dühös voltam! És sértett. És szerelmes
ebbe a hazug disznóba. Ami azt jelentette, hogy semmit sem
tudtam kezdeni ezzel a helyzettel, mert ő úgy döntött, hogy
marad, és nekem ott kell lennem, ahol ő van.
– Ezentúl közelebbről vigyázunk rátok – mondta Dom,
mielőtt elment. – Két-két embert állítok be folyamatosan, három
műszakban, a távoli egy helyett. Egy bent lesz az épületben, egy
odakint. Az első műszak reggel nyolckor kezdődik.
– Kösz, öregem. – JC vállon veregette Domot, és a csapat
feloszlott. Csak én maradtam ott JC-vel és Normával.
Magam köré fontam a karjaimat, és igyekeztem összeszedni
magam, de hiába. Könnyes volt a szemem. Nem voltam
hajlandó JC-re nézni, pedig éreztem magamon a pillantását.
– Gwen… – mondta halkan, és én nem tudtam megállni,
felnéztem rá. – Sajnálom.
– Rohadj meg! Ne kérj bocsánatot, ha nem gondolod
komolyan!
Széttárt karokkal közelebb lépett.
– De komolyan gondolom.
Elhátráltam.
– Mit is sajnálsz most pontosan? Ha azt, hogy nem hallgattál
az észérvekre, akkor még nem késő visszahívni Drew-t, és
elfogadni az ajánlatát.
JC arca megenyhült, és egy pillanatra azt hittem, hogy
fontolóra veszi a javaslatomat. Ehelyett azt mondta:
– Sajnálom, hogy nem értesz egyet. Sajnálom, hogy nem
hiszed, hogy meg tudom védeni magunkat nélkülük.
– Nem sokat ér a sajnálatod, ha halott vagy. – Az ajtó felé
indultam, ügyelve rá, hogy ne érjek hozzá, ahogy elmentem
mellette.
Aztán eszembe jutott még valami. Visszafordultam.
– Ki más után kémkedtél még JC? – Ha az ő játékát kell
játszanom, kénytelen lesz betartani a szabályaimat. És az
őszinteség volt az első számú szabály. – Mi lehetett olyan fontos,
hogy saját biztonsági csapatra volt szükséged?
Mint korábban is, JC röviden Normára pillantott, és ezúttal
nem hittem, hogy pusztán együttérzésből tette.
– Miért nézel rá folyton? – A nővéremhez fordultam. – Tudsz
valamit, Norma?
Normának elkerekedett a szeme, mintha rajtakaptam volna
valamin, de csak annyit mondott:
– Ezt nem nekem kell elmondanom.
– De tudsz valamit, amit eltitkol előlem?
A hátam mögött JC frusztráltan felsóhajtott.
– Semmi olyat nem titkolok el előled, amiről tudni akarnál.
Megadóan felemeltem a kezeimet. Belefáradtam, hogy körbe-
körbe járunk.
– Ez meg mi a fenét jelent? Nem tudnál végre egyenes
választ adni?
– Azt jelenti, hogy te mondtad, hogy nem akarsz az apáddal
foglalkozni. – Normára mutatott. – Ezért közösen úgy
döntöttünk, hogy nem mondjuk el neked, hogy megtaláltuk.
Leesett az állam a döbbenettől.
– Tudod, hol az apám? – Bólintott. – Mióta tudod?
Zsebre dugta a kezét.
– Amióta elmentem a városból. Próbáltam elmondani – a
tűzijátékon –, de nem akartál beszélni róla. Másnap meg azt
mondtad, hogy semmiféle kapcsolatot nem akarsz vele.
Másnap… Emlékeztem a tűzijáték alatti megjegyzésemre, de
törnöm kellett a fejem, hogy felidézzem a beszélgetést Pierce-
éknél. Mit is mondtam? Hogy örültem, hogy eltűnt. Hogy
örültem, hogy nem kell gondolnom rá.
Ez azonban nem azt jelentette, hogy tudatlanságban akartam
volna maradni. Se JC, se Norma jóvoltából.
Összevont szemöldökkel a nővéremhez fordultam.
– Te tudtad, és te sem mondtad el nekem?
Norma a kezeit tördelte.
– Igen, de nem akartalak megtéveszteni. Hudson felajánlotta,
hogy felbérel néhány embert, hogy megtalálják apát és
visszadugják a börtönbe. JC azonban közölte velünk, hogy ne
fáradjunk, mert ő már tudja, hogy hol van. Azt mondtad, nem
akarod, hogy megint letartóztassák, én viszont ezt akartam. JC
meggyőzött, hogy szemmel tartatja apánkat, hogy ne jelentsen
fenyegetést rád nézve, én pedig beleegyeztem. Ennyi történt.
Ennyi történt? Mintha csak azt felejtette volna el elmondani
nekem, hogy összefutott az utcán az egyik tanárommal, holott
gyakorlatilag részt vett a szökésben lévő apám rejtegetésében.
Lassú mozdulattal beletúrtam a hajamba.
– Ezt nem tudom elhinni! Az a két ember, akiben a legjobban
megbízom…
– Te meg arról nem szóltál, hogy terhes vagy!
– Jesszusom, most viccelsz?! Csak ma reggel mentem el az
orvoshoz. Még senkinek sem mondtam el. Te viszont már
hónapok óta tudtál apánkról!
– Ne Normát hibáztasd – szólalt meg JC közvetlenül
mellettem. Észre sem vettem, hogy közelebb jött. – Én vettem rá.
Norma felsóhajtott.
– Senki sem vett rá semmire. Engem csak arról kellett
meggyőzni, hogy ne küldjük vissza apánkat a rács mögé, de abba
szíves örömest beleegyeztem, hogy Gwen ne tudjon róla.
Rászegeztem a mutatóujjamat, és reszkettem tehetetlen
dühömben.
– Mindig ezt csinálod! Megfojtasz a védelmezéseddel. Bennel
is ezt csináltad, és most velem is. A nővérem vagy, nem a
védelmezőm. Nincs jogod hozzá! – Már kiabáltam, de nem
érdekelt.
Ezután JC-hez fordultam.
– És te? Te vagy a legrosszabb! Már több mint egy éve
figyelteted az apámat? Miattam? Én erre nem kértelek! Hogy
merészeled azt feltételezni, hogy tudod, mit akarok?
– Semmit sem feltételeztem. – JC hangereje az enyémmel
vetekedett. – A magam kedvéért figyeltettem őt. Amikor
elmentem, fenyegetést jelentett rád. Nem tudtam úgy elmenni,
hogy újra rád támadhat. Egyszer már elvesztettem valakit,
Gwen. Nem fogok bocsánatot kérni, amiért biztonságban
akartalak tudni.
– Mégis úgy gondolod, hogy saját magadat nyugodtan
veszélybe sodorhatod. Nem fogod fel, hogy mit éreznék, ha
elveszítenélek? – Annyira elszorult a torkom, hogy az utolsó
szavak zokogásként törtek fel belőlem. Ez volt a szenvedésem
epicentruma – annak valószínűsége, hogy a férfi, akinek olyan
hosszú időbe telt visszatalálni hozzám, akit mindennél jobban
szerettem, megsérülhet. Meghalhat.
Erre gondolni sem bírtam egy pillanatnál tovább anélkül,
hogy beleroppannék.
JC elindult felém, de felemeltem a kezem, hogy megállítsam,
és egyben véget vessek a beszélgetésnek.
– Tudod, mit? Most nem akarok tovább beszélni erről. Időre
van szükségem, hogy lehiggadjak. Nálad alhatok ma éjszaka,
Norma?
Norma válaszolni készült, de JC megelőzte.
– A mi lakásunk biztonságosabb. Ha azt akarod, hogy
elmenjek otthonról, elmegyek, de kérlek, te maradj inkább
otthon.
Igaz is. Most már az egész életemet a biztonságom köré kell
szerveznem.
Megdörzsöltem a homlokomat.
– Nem rúglak ki a lakásból. A te lakásod, nem az enyém.
– A miénk.
Nem vitatkoztam. Ő fizetett érte, de soha nem úgy
gondoltam rá, mint az ő lakása, még ha ezt mondtam is.
– Mindegy. Csak vigyél haza. Felőlem alhatsz a kanapén.
Különös módon hiába haragudtam, nem akartam elválni
tőle. Ugyanakkor látni sem bírtam.
Szó nélkül kisétáltam a konferenciateremből.
– Gwen?
A nővérem hangjára visszafordultam.
– Mi van?
– Gratulálok a babához.
Majdnem elnevettem magam. Istenem, milyen szürreális egy
nap volt ez! Még meg sem szoktam a terhesség gondolatát, és
most együtt kell élnem a testőrök gondolatával is. És Normára is
haragudtam. De szerettem őt, ahogy JC-t is, és hamar
megbocsátottam nekik.
– Én… majd holnap beszélünk.
JC elindult felém, kinyújtott karral, mint aki meg akarja
fogni a derekamat.
– Ha jót akarsz magadnak, most nem fogsz hozzám érni –
figyelmeztettem.
Leeresztette a karját, én pedig elindultam a folyosón.
Hallottam őket a hátam mögött.
– Szeretném azt ígérni, hogy majd megnyugszik – mondta
Norma –, de őszintén szólva, még sosem láttam ilyennek.
– Kösz a biztatást. Sajnálom, hogy miattam egymásnak
estetek.
– Nem ez az első alkalom. Már megszoktam.
A többit nem hallottam, mert hallótávon kívül kerültem.
Annyira elcsigázottnak éreztem magam, hogy alig álltam a
lábamon. Amint hívtam a liftet, kinyílt az ajtó, én pedig dühösen
beléptem, és megnyomtam a parkolószint gombját ahelyett,
hogy megvártam volna JC-t.
Amikor becsukódott az ajtó, nekidőltem a falnak és
kieresztettem magamból a sírást.
Abban bíztam, hogy lefelé menet lesz időm összeszedni
magamat, de mire leértem a garázsba, csak még zaklatottabb
voltam. Könnyes szemmel botladoztam a kocsi felé. Ez az egész
annyira igazságtalan volt! Épp most kezdtük élni az életünket,
erre beleszartak a kellős közepébe. Igaz, tudtam, hogy meg tudok
birkózni vele – meg fogok birkózni vele. Még mindig jobb volt,
mint elveszíteni JC-t. De mi lesz, ha téved? Mi lesz, ha nem tudja
megvédeni a csapata? Mi lesz, ha Mennezzo mégis a közelébe tud
férkőzni?
– Gwen! – A másik lift is fent lehetett az emeleten, mert JC
már a sarkamban volt. Sietősebbre vettem a tempót, mintha így
el tudnám titkolni, hogy bőgök.
– Várj! – kiáltott utánam. – Beszéljük meg. Nem tudom
elviselni, ha ilyen zaklatott vagy.
Hátra se néztem.
– Azt hiszed, én el tudom viselni, ha te meg halott vagy? –
vetettem neki oda a vállam felett.
– Nem fogok meghalni.
Nem emlékeztem rá, pontosan hol parkoltunk le, és
meglepetten láttam, hogy sok autó van a garázsban, dacára az
éjszakai időpontnak. Céltalanul megkerültem egy terepjárót.
Nem tudtam, merre menjek, és nem akartam megkérdezni JC-t.
– Állj már meg, Gwen!
Megálltam és megfordultam.
– De meghalhatsz. Hát nem érted? Nem én viselkedek
észszerűtlenül.
– Nem mondtam, hogy észszerűtlenül viselkedsz. Azt
próbálom elmagyarázni, hogy gondoskodom erről a dologról.
Bízz bennem.
– Bízzak benned? – Fent is hangos voltam, de most már
üvöltöttem. – Épp most vallottál be két nagy titkot! És azt
akarod, hogy bízzak benned?
– Azokat a te érdekedben tartottam titokban.
– Az én kibaszott érdekemben… – Hihetetlen. – Árulj el
valamit. Hogy tudtál annyi időt távol tölteni tőlem, távol
mindentől, hogy mentsd az életedet csak azért, hogy aztán a
következő pillanatban nagy ívben leszard, hogy még mindig
veszélyben vagy? Miért teszed ezt? – Annyira szerettem volna
megérteni, hogy két kézzel kaptam bármilyen indok után, ami az
eszembe jutott. – Talán mert nem is az életed érdekelt, csak az,
hogy tanúvallomást tehess Corinne miatt?
Ahogy ezt kimondtam, úgy éreztem, mintha gyomorszájon
vágtak volna – hirtelen meg voltam győződve arról, hogy fején
találtam a szöget.
– Erről van szó, nem igaz? Kurvára nem érdekel téged, ha
meghalsz. Te csak egy esélyt akartál, hogy elmondhasd a
történetét, mert ebben az egészben ő volt az egyetlen ember, aki
számított neked valamit, nem igaz? – Mindig csak ő. Mindig
csak Corinne. Sosem szabadultam ettől az érzéstől.
– Te most komolyan beszélsz? – kérdezte JC elkerekedett
szemel. El volt képedve. – Egyáltalán nem erről van szó!
– Hanem miről?
Megrázta a fejét, halkan káromkodott, és csípőre tette ökölbe
szorított kezét, mint aki vissza akarja fogni magát, nehogy
megüssön valamit.
Az apámtól már megtanultam, hogy aki így néz rám, azt
nem szabad hergelni. De tudtam, hogy JC sosem bántana, és
válaszokat akartam.
– Csak mondd el végre az istenverte igazat!
– Az igazság az, hogy nem akartalak megkeresni! – csattant
fel.
Egy fél pillanatra összezavarodtam. Nem értettem, miről
beszélt.
Aztán felfogtam. Úgy értette, a tárgyalás után. Sosem állt
szándékában megkeresni.
Ebben a pillanatban két dologra döbbentem rá. Először is
arra, hogy tévedtem – képes bántani. Sokkal jobban fájtak a
szavai, mint ha megütött volna.
Másodszor pedig arra, hogy minél messzebbre akartam
kerülni tőle.
Elfordultam tőle. Nem tudtam, merre megyek, csak azt, hogy
ki kell jutnom innen.
De JC gyorsabb volt nálam. Két lépéssel ott termett
mellettem, és megragadta a karomat.
– Eressz el! – Kitéptem magam a kezei közül, de egy
pillanattal később máris újra megragadott. – Eressz el, te seggfej!
De JC csak szorosabban markolt, és a másik karomat is
elkapta. Miután lefogta a kezeimet, olyan hevesen kezdtem
rúgkapálni, hogy egész testével neki kellett nyomnia egy
autónak.
– Elég! Figyelj rám!
Bár nem tudtam szabadulni, mégis tovább küszködtem, és
kérleltem, hogy eresszen el. Ám a szája ekkor megtalálta az
enyémet, és noha először ellenkeztem, néhány másodpercen
belül megadtam magam, és heves mohósággal viszonoztam a
csókját. A nyelvét szopogattam, beleharaptam az ajkába, és
amikor enyhült a szorítása annyira, hogy használni tudjam a
kezeimet, belecsimpaszkodtam a nyakába. Még mindig hozzám
simult, éreztem kőkemény merevedését a combomon.
Elfordultam, próbáltam a farkát a lábaim közé helyezni, azt
akartam, hogy azzal tegye jóvá a szenvedést, amit okozott
nekem.
Amikor megértette, hogy mit akarok, vagy talán észhez tért,
és rádöbbent, hogy egy vadidegen kocsijának döntve készül
megdugni egy jól kivilágított mélygarázsban, megszakította a
csókot.
Még mindig zihált, amikor pofon csaptam.
Egy szempillantás alatt megint lefogott, de ezúttal a
hátamhoz simult, ahogy nekidöntött a motorháztetőnek.
Lehajolt, és a fülembe suttogta:
– Azért nem akartalak megkeresni, Gwen, mert tudtam,
hogy még mindig veszélyben vagyok. Tudtam, hogy sosem
leszek teljesen biztonságban, és semmiképpen nem akartalak
belerángatni ebbe. El sem akartam mondani neked, hogy a
városban vagyok.
Fészkelődni kezdtem, meg akartam rázni a fejem, de az
arcom a hűvös fémhez tapadt.
– Ne! Nem akarom ezt hallani. Ne mondj többet.
– De mondok! – csattant fel. – Az igazságot akartad. Hát
tessék. Nem akartalak megkeresni, de aztán megláttalak a
tárgyaláson. És ezzel minden tervem meghiúsult, mert képtelen
voltam távol maradni tőled.
Frusztrált morgással eleresztett. Nem mozdultam, ő pedig
nekidőlt a mellettem lévő kocsiajtónak.
– Gyenge voltam. Még mindig gyenge vagyok. Nem tudok
nélküled élni, és úgy döntöttem, hogy azt az énemet akarom
megvédeni, aki melletted kel életre. Aki nélküled vagyok, az nem
érdekel. Az a fickó akár ezerszer is meghalhat, nagy ívben
leszarom. – A szemembe nézett. – Csak veled akarok élni.
Odaugrottam hozzá, és belemarkoltam a zakója hajtókájába.
– Akkor menjünk… – mondtam, és végigcsókoltam a nyakát.
– Együtt… Együtt minden más lesz.
A karjaiba vett, sokkal gyengédebben, mint egy pillanattal
korábban, de ugyanolyan erővel.
– Szeretnék. – A hajamba fúrta az arcát. – Komolyan. Nem
tűnt szükségesnek, amíg Ralphio rács mögött volt. De most… –
Elhallgatott. Nem kellett befejeznie a mondatot. Mindketten
tudtuk, hogy mi következik a „de most” után.
Csókot lehelt a halántékomra.
– El akarlak vinni innen, szeretni és megvédeni téged, Gwen.
Csak erre vágyom. De ez már nem csak rólad és rólam szól.
És pontosan ezért volt szükségem rá! Mert ez nemcsak rólunk
szólt, hanem egy gyereket is meg kellett védenünk, akit
semmiképpen nem akarnék az apja nélkül felnevelni.
Ekkor megértettem, hogy mire akart kilyukadni. Ha csak
hármunkról lenne szó, más lenne a helyzet. De nem így volt. Volt
még valaki a képben.
Elszorult a torkom.
– Ha nem mondtam volna el Chandlernek, elmehettünk
volna – mondtam ki végül. – Sosem tudta volna meg.
JC eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen, és a
tenyerébe vette az arcomat.
– Tudnia kellett. Gyűlölted volna magad, ha ezt eltitkolod
előle.
Nem annyira, mint ahogy ezt az egész helyzetet gyűlöltem.
De Chandler talán nem számított.
– Na és, ha tudja? Ha elmegyünk, nem tehet semmit.
JC végighúzta a hüvelykujját az államon.
– Ez a program nem az áthelyezésről szól, csak védelmet
nyújtanak a tárgyalásig. Nem tehetünk úgy, mintha meghaltunk
volna, és nem kezdünk új életet, új személyazonossággal.
Chandler elég befolyásos ahhoz, hogy nyomást gyakoroljon a
minisztériumra. És ha el is rejtőznénk Drew csapata nélkül,
szerinted igazságos lenne elszakítani tőle a gyerekét?
Hozzábújtam a kezéhez.
– Nem az övé. Nem az övé… – hajtogattam. Ha elég sokszor
mondom, valóra válik.
JC a szemembe nézett.
– Oké. Nem az övé. De még nincs a kezünkben az erre
vonatkozó bizonyíték. – A kedvemben akart járni, és ezért még
jobban szerettem őt.
A nyaka köré fontam a karjaimat, és úgy kapaszkodtam belé,
mintha az életem függne tőle. A dühöm beletörődéssé csitult.
Hogy haragudhattam volna tovább? Engem választott a
biztonság helyett. Én is ugyanígy döntöttem volna. Talán azt
jelentette, hogy gyengék vagyunk. Vagy talán azt, hogy erős a
szerelmünk.
Most tehát meg kell birkóznunk ezzel a szarsággal. De
legalább együtt nézünk szembe vele.
– Szerinted tényleg biztonságban vagyunk? – kérdeztem
végül. A vállára hajtottam a fejem, de elfordultam tőle.
Mély levegőt vett, és kifújta, mielőtt válaszolt.
– Steve-nek és Tomnak is van családja, és még sose vették
célba őket. Ralphiót nem a brutalitás érdekli. Ő szabadságot
akar. Ennyi. Nem fog bántani téged, de Dom és az emberei
megkétszerezik a testőrök számát. Most már jobban fognak
vigyázni rád is, a biztonság kedvéért.
– És veled mi lesz?
– Nem tudom. El kéne hagynom téged. El kéne mennem
egyedül.
Elhúzódtam tőle.
– Ne mondd, hogy…
A számra tapasztotta a kezét.
– Nem fogok. Nem tudnék. Kellene, de nem tudnék. A lakás
biztonságos. Velem lesznek a testőrök, valahányszor elhagyom a
házat. Ralphiót is szemmel fogják tartani – a zsaruk és Dom
emberei is. És ha bármi arra utal, hogy veszélyben vagyunk,
megváltoztatjuk a terveinket.
A homlokomhoz nyomta a homlokát, és beletúrt a hajamba.
– Már csak egy hetet kell várnunk arra, hogy kiderüljön,
hogy te vagy az apa – mondtam. – Ha elmegyünk nászútra,
talán nem kéne visszajönnünk.
Néztem a száját, ahogy enyhe mosolyra húzódott.
– Ha úgy adódik, hogy szükség lesz rá, megtesszük – ígérte.
A következő kérdést csak azért tudtam feltenni, mert olyan
közel húzott magához, hogy nem láttam a szemét.
– És ha nem te vagy az apa?
Várt egy pillanatot. Majd még egyet.
Végül azt felelte:
– Te már tudod, hogy én vagyok.
Nem igazi válasz volt, de nem erőltettem. Túlságosan féltem,
hogy nem tetszene, amit mondana.
Tizenkilencedik fejezet

A hétvége egyfajta kábulatban telt. Rengeteg elintéznivaló volt a


biztonságunkat illetően. A klubban könnyen a háttérbe olvadt a
testőr, a lakásban viszont kevésbé. Se JC, se én nem akartunk
egy harmadik személyt látni a lakásban, a privát szféránkban, én
azonban hajlandó voltam alkalmazkodni, hogy biztonságban
érezzem magam. JC azonban ragaszkodott hozzá, hogy az ajtó
túloldalán őrködjenek.
– Már működésben van a legmodernebb biztonsági
rendszerünk. Senki sem jut be ide – makacskodott. – Elég egy
ember odakint.
Ebbe bele tudtam egyezni, csakhogy én közvetlenül az ajtónk
elé akartam egy őrt, ami viszont megoldhatatlan volt a
luxusépületünkben. Így a lobbiban maradt az emberünk. Dom
elintézte, hogy minden műszakban legyen egy extra
ajtónállóként pózoló ember. Elég jól bevált, de nem hittem, hogy
tartósan is működni fog a dolog.
És valahányszor megpróbáltam megkérdezni JC-től, hogy
szerinte meddig fog ez így menni, csak legyintett.
– Mindent elintézek – hajtogatta.
Egy részem hitt neki. Egy részem elhitte, hogy van még más
is a tarsolyában, amit egyelőre nem akar megosztani velem. De
egy másik részem úgy érezte, hogy JC tagadásban él. Ez
túlságosan megrémített ahhoz, hogy sokat gondoljak rá, ezért
elhallgattattam magamban ezt a hangot, és csatlakoztam JC-hez
az önámításban.
Szombaton és vasárnap is dolgoztam, ami jót tett. Az ismerős
rutin olyasmire terelte a figyelmemet, ami nem volt rémisztő
vagy szokatlan. A klubban a testőröm láthatatlanná vált, könnyű
volt megfeledkezni a jelenlétéről. Ha Laynie is dolgozott volna,
magyarázatot kellett volna adnom az őrre, de ő hétvégén szabad
volt. Így maradt időm alkalmazkodni az új rutinhoz.
De sajnos bármennyire is örültem a figyelemelterelésnek, a
Sky Launchban töltött órák mégis terhet jelentettek. Rengeteg
dologról kellett gondoskodnom a szabadságom előtt, ami szerdán
kezdődött, és emiatt zsúfoltak voltak a műszakjaim. Mire
hazaértem, nagyon kimerült voltam, nem maradt energiám
olyasmivel foglalkozni, ami nem az orrom előtt volt. Szerencsére
az esküvőszervezés oroszlánrészét már kipipáltuk, így egyelőre
figyelmen kívül hagyhattam az egészet. De mást is hanyagoltam.
Két nap telt el, mire tényleg bele tudtam gondolni a veszélybe,
ami JC-t és engem is fenyegetett.
Ráadásul egy kisbaba növekedett bennem. Még mindig nem
szoktam hozzá a gondolathoz. Hétfő reggel lefeküdni készültem,
a szemem már félig csukva volt, amikor megpillantottam
magam a fürdőszobai tükörben vetkőzés közben. Egy szál
bugyiban megtorpantam, hogy szemügyre vegyem magam. A
hasam feszült, ami megmagyarázta, hogy miért éreztem
újabban szorosnak az öveimet. A mellem duzzadt volt, a
mellbimbóm sötétebbnek tűnt. A változás alig érzékelhető, de
mégis szemmel látható volt. Mégis ugyanúgy éreztem magam,
mint azelőtt. Ha nem láttam volna az arcot, a gerincet és a
kalimpáló végtagokat azon a képernyőn az orvosi rendelőben, el
sem hittem volna a terhességi teszt eredményét.
A tükörben már láttam, hogy JC odalépett mögém, mielőtt a
derekamra tette a kezét.
– Sugárzol… – mondta halkan, áhítatos hangon.
A tükörképemre hunyorogtam. Igen, a bőröm talán a
szokottnál is rózsásabb volt.
Körém fonta a karjait, és egész testével hozzám simult. A
Pierce Industries épületében történt két nappal ezelőtti
megbeszélés óta némi feszültség volt köztünk. Nem hagytuk
éppen figyelmen kívül, de óvatosan kerülgettük a problémát.
Azóta is beszéltünk a biztonságunkról, de anélkül hogy szóba
kerültek volna az alternatívák. Keféltünk, szeretkeztünk, de nem
öleltük át egymást csak úgy. Egészen mostanáig.
A fejemhez nyomta az arcát, és felsóhajtott. Éreztem a terhet
a halántékomat megcsapó forró leheletében.
– Szeretlek. Ugye tudod?
Bólintottam és szorosabban húztam magam körül a karját.
– Minden, amit teszel, arról árulkodik, hogy mennyire.
Ha nem szeretne ennyire, nem jött volna vissza hozzám. És
nem akarna maradni, amíg Mennezzo óvadék ellenében
szabadlábon van.
– Túlságosan – dünnyögte JC. – Vagy nem eléggé. Néha
magam sem tudom.
Leengedte a kezét és becsúsztatta a bugyimba, de nem nyúlt
olyan mélyre, mint vártam. Ehelyett megcirógatta feszes
hasamat.
– Remélem, a te szemedet örökli a kislány.
– Kislány? – Az orvosi rendelő óta most először beszéltünk a
babáról. – Kislányban reménykedsz?
– Egy kislányt a legkönnyebb elképzelni. A te miniatűr
változatod lenne.
Elszorult a torkom. Mert én meg egy miniatűr JC-t
képzeltem magam elé. És persze kérdéses volt az én
ábrándképem pontossága.
– Remélem, a te humorérzékedet örökli – mondtam, mert
mást nem tudtam mondani. Ha biológiailag nem is JC-é a baba,
akkor is mindent megteszek, hogy meglegyen a szerepe a
gyerekünk életében.

***

Amikor aznap délután felébredtem, a kezem izzadt, a szívem


hevesen vert. JC még mindig aludt mellettem. Óvatosan, nehogy
felébresszem, felültem, és próbáltam lehiggadni, miközben
felidéztem az álmomat. Egy pillanattal ezelőtt még élénk volt, de
máris kezdett elhomályosulni. Egy részét azonban még mindig
fel tudtam idézni. Egy hintaszékben ültem, valamiféle altatódalt
dúdoltam, a karomban egy csecsemő feküdt. Miközben a
babának gügyögtem és mosolyogtam, JC jelent meg a hátam
mögött.
– Sugárzik – mondta.
– Rád hasonlít. – Felnéztem rá, de nem JC állt ott, hanem
Chandler.
Megcsókolta a halántékomat.
– Tényleg rám hasonlít, nem igaz? Ízig-vérig Pierce.
Egy pillanatra pánikba estem a szereplőváltás miatt, de ahogy
az az álmokban oly gyakran megesik, gyorsan alkalmazkodtam.
Újra lenéztem a babára.
– Gyönyörű utódot csináltunk.
– Gyönyörű és hálátlan utódot. – Ezúttal, amikor felnéztem,
az apám állt mellettem, kegyetlen és rosszindulatú arckifejezéssel
nézett le rám. A baba és a hintaszék eltűnt, és most apám
magasba emelt keze alatt kuporogtam. – Ne mondd nekem,
hogy nincs pénzed. A puccos ruháid és a puccos lakásod másról
árulkodik. Meg kellett volna adnod, amit kértem. Hálátlan picsa!
– Felemelte a karját, hogy megüssön, én pedig felriadtam.
Egy gyengéd érintés a combomon visszahozott a valóságba.
– Mi a baj? – kérdezte JC csipás szemmel.
– Rosszat álmodtam. – Megborzongtam apám emlékétől.
JC felült mellettem, és végigsimította a hátamat.
– Tehetek valamit?
Elkezdtem megrázni a fejem, aztán megdermedtem. Most
döbbentem rá, hogy volt egy dolog a kaotikussá vált életemben,
amivel tudtam kezdeni valamit – legalábbis, JC segítségével.
– Igen – mondtam, és a karjaiba bújtam. – Elvihetnél az
apámhoz.

***

Két nappal később egy Staten Island-i társasház lépcsőjén


álltunk. Senki sem válaszolt az első csengetésre, sem a
másodikra. JC bekopogott a faajtón, majd belesett az ajtó fölötti
ablakon.
Idefelé jövet ideges voltam, legalább annyira féltem attól,
hogy viszontlátom apámat, mint attól, hogy végre láthatom a
helyet, ahol az elmúlt évben élt. Ösztönösen arra számítottam,
hogy JC egy elhagyatott épülethez fog vezetni a Bronxban, vagy
valami összetákolt vityillóhoz egy híd alá. Erre a helyre nem
számítottam.
– Biztos, hogy jó helyen járunk? – Hátraléptem, és
végignéztem az utcát szegélyező társasházak során. Átlagos
középosztálybeli házaknak tűntek, nem holmi herointanyának,
ahogy JC leírta. A kert gondozott volt, a ház előtt parkoló autók
jó állapotban voltak. Egyetlen háztömbnyire volt egy golfpálya és
egy countryklub.
– Határozottan ez az – mondta JC, és megint bekopogott.
Lövés dördült, mire összerezzentem.
– Csak egy kipufogó durrant – csitított JC. – De ha akarod,
azért visszamehetünk a golyóálló mellényekért.
Megráztam a fejem.
– Nem fog lelőni engem. Csak váratlanul ért a hang. Ez
minden.
Az épület túlsó végén kinyílt az ajtó, és egy anyuka lépett ki,
két kicsi gyerekkel a sarkában. Ahogy elment mellettünk,
gyanakvó pillantást vetett felénk, és szorosabban fogta a kicsi
kezeket.
– A rossz helyen vannak – mondta a kisfiú, mielőtt elhúzta
az anyja.
Talán mégis jó címre jöttünk.
A verandán cigicsikkek voltak szanaszét szórva, de ezt
leszámítva ez a lakás is ugyanolyannak tűnt, mint a többi.
Kilestem a verandáról a bokrok közé, és megpillantottam az első
árulkodó jelet, ami az apámra utalt – két használt tű meredezett
a levelek között.
Kirázott a hideg. Egész idő alatt úgy képzeltem, hogy az
apám a társadalomból félrevonulva táplálta a függőségét.
Ehelyett mindenki szeme láttára csinálta, a kertváros kellős
közepén.
Miután még mindig nem nyitott ajtót senki, JC
megpróbálkozott az ajtógombbal. Az elfordult. JC rám pillantott.
Vállat vontam.
– Ha egyszer nyitva van… – Nem mintha feljelenthetnének
birtokháborításért. A rendőrséggel jöttünk, egy rendőri egység
várt az épület körül a jelemre, hogy jöhetnek őrizetbe venni az
apámat.
Egyszerre néztünk vissza Drew-ra, aki a kocsibeálló szélén
várt. Nem az ő területe volt felkutatni a szabadlábra helyezés
feltételeit megszegő elítélteket, de amikor JC felkereste, beszélt
Taylor rendőrtiszttel, aki az apám ügyével foglalkozott azóta,
hogy apám felbukkant az Eighty-Eighth Floorban, és húszezer
dollárt követelt tőlem. Együtt szervezték meg a rendőri csapatot
és találták ki az ajánlatot, amit felkínálhatok ennek az apának
nevezett szemétládának.
Drew most bólintott.
Ezt engedélynek vettük, és JC kitárta az ajtót.
– Helló? – kiáltotta, és óvatosan belépett.
Borzalmas bűz áradt ki a lakásból. Ürülék, hányás, húgy és
klór szaga keveredett a levegőben. Az orromhoz kaptam a
kezemet, és egy pillanatra megtorpantam, eltűnődve, vajon jó
ötlet volt-e hátrahagyni a civil ruhás rendőröket. De eredetileg
nélkülük akartam beszélni az apámmal, és még mindig így
akartam. Ha szükségünk lesz rájuk, csak egy szavunkba kerül –
a mikrofon, amit a ruhánk alatt viseltünk JC-vel, továbbítja
nekik az üzenetünket. Ettől a gondolattól felbátorodva
megragadtam JC kabátjának a szélét, és követtem a házba.
Sötét volt odabent, hiába volt még csak délután. Az ablakokat
vastag függönyök takarták. Pislogtam, hagytam, hogy a szemem
hozzászokjon a sötétséghez, míg JC hiába próbálgatta a
villanykapcsolót. Az ajtó becsapódott mögöttem, de gyorsan újra
kinyitottam, hogy beengedjek némi fényt, és rögtön öklendezni
kezdtem a látványtól. Úgy festett a szoba, mint bármelyik
agyonzsúfolt helyiség a Gyűjtögetők egyik epizódjában.
Mindenütt szemét és mocskos edények hevertek, amiken
hemzsegtek a férgek. A falakat és a mennyezetet vérnek tűnő
cseppek szennyezték. A sarokban legyek döngtek, és nem kellett
odanéznem ahhoz, hogy tudjam, az a sarok csupa szar. A szoba
másik végében egy férfi és egy nő hevert öntudatlanul a padlón,
tűk és kanalak között.
Szinte megbántam, hogy elrángattam JC-t erre a szörnyű
helyre. Nem akartam, hogy megtudja, rokonságban állok
valakivel, aki ilyen disznóólban él. Aki ilyen undorító. Zavarba
jöttem tőle.
Mégis JC volt az, aki odafordult hozzám, és elállta az utat.
– Nem kell ezt csinálnunk, Gwen. Csak szólj a zsaruknak,
bejönnek és letartóztatják az apádat. Nem kell felkínálnod neki
az alkut.
Igaza volt – semmit sem kellett felkínálnom az apámnak,
hiszen olyan keveset kaptam tőle az életben. Így nehéz volt
megmagyarázni, még magamnak is, hogy miért akartam ezt
most végigcsinálni. Talán úgy éreztem, hogy bizonyítanom kell
valamit. Vagy talán én akartam lenni a jobb ember kettőnk
közül. Vagy talán a terhességem elmúlt néhány napja máris
felébresztette bennem az anyát. Azt az embert, aki a legjobbat
akarta a saját hús-vér családtagjának, még akkor is, ha nem
talált viszonzásra az érzés.
Bármi volt is az oka, véghez akartam vinni. És akármennyire
is igyekeztek hatósági barátaink teljesíteni a kérésemet, a
törvényt ők sem kerülhették meg.
– Ha a szemem elé kerül – mondta nekem Taylor rendőrtiszt
–, le kell tartóztatnom.
Ami azt jelentette, hogy ha meg akarom kötni ezt az alkut az
apámmal, akkor nekem kell felajánlanom.
– Semmi baj – nyugtattam meg JC-t, a lehető
leghatározottabban. – Jól vagyok. Csak keressük meg és essünk
túl rajta.
JC kelletlenül beleegyezett, de engem megállított az ajtóban,
és egyedül lépett oda az alvó férfihoz. Megbökte.
– William Anderst keressük – mondta, amikor úgy tűnt, a
fickó nagyjából magához tért. JC nyomozói folyamatos
megfigyelés alatt tartották az apámat, ezért tudtuk, hogy jelenleg
a helyszínen tartózkodik. Nem lenne baj, ha nem kellene őt
keresve bolyonganunk ebben a koszfészekben. – Fent van, vagy
lent?
A férfi ingatagon felült. Szemmel láthatóan még mindig a
drog hatása alatt volt. Beletelt neki egy percbe, de végül válaszolt.
– Will odalent van.
Az odalent nem éppen az a válasz volt, amiben én
reménykedtem. Ha a földszinten ilyen sötét volt, el sem tudtam
képzelni, milyen lehet az alagsor.
A jelek szerint JC is ugyanerre gondolt. Elővette a mobilját, és
felkapcsolta rajta a zseblámpát, majd intett, hogy menjünk az
alagsorba vezető ajtóhoz. Óvatosan odaléptem JC mellé, majd –
szorosan markolva a kezét – együtt mentünk le a lépcsőn.
Odalent még rosszabb volt, mint a földszinten. Szerencsénkre
– vagy balszerencsénkre, attól függ, honnan nézzük – itt
működött a villany, és már fel is volt kapcsolva, így könnyebb
volt kikerülni a használt tűket és a véres rongyokat a lábunk
előtt. De a mocsok még nagyobb volt, a hely pedig vérfagyasztó.
Hogy tudnak így élni emberek? Pusztán a következő adagnak
élni, mit sem törődve a higiéniával, táplálkozással, vagy akár a
kényelemmel. Érthetetlennek találtam, és ez megpiszkált valami
gyermeki érzést bennem, amit mélyen eltemettem magamban.
Idelent a bűz is elviselhetetlenebb volt, olyan sűrű és
émelyítő, hogy szinte a számban éreztem az ízét. Felhúztam a
pólómat a szám és az orrom elé, és próbáltam visszafojtani a
lélegzetemet, ahogy JC-vel megálltunk a legalsó lépcsőfokon,
hogy körülnézzünk. Vajon miféle szörnyűségeket kell még
elviselnünk, amíg átkutatjuk ezeket a helyiségeket azért a férfiért,
aki pokollá tette a gyerekkoromat?
Szerencsére nem kellett sokáig keresnünk.
Két felnőtt férfi és egy félmeztelen tinédzser lány hevert a
szemközti kanapén, alattuk pedig, a padlón feküdt az apám.
Mintha aludt vagy elájult volna, vagy talán annyira be volt
lőve, hogy nem bírt megmozdulni. Ez utóbbi tűnt a
legvalószínűbbnek, mivel a karja szét volt tárva, a bicepszén egy
gumiszalag volt, és közvetlenül a könyöke alatt vér csepegett egy
tűszúrás nyomából. Nem volt könnyű így látni őt, de mégsem
tudtam elfordítani róla a tekintetem. Az elmúlt tizenöt hónapban
mintha tíz évet öregedett volna. Alig volt haja, a ruhája
rendezetlen volt, az arca nyúzott, a bőre vörös. Zúzódások és
szúrásnyomok tarkították a karját, és genny szivárgott egy
tályogból az alkarján.
Ez az ember mindig is egy óriás volt az életemben. Egy erős
és haragos szörnyeteg, ami mellett mindig gyengének éreztem
magam. Szinte felismerhetetlen volt ilyen csenevész és
szánalmas állapotban. Együtt akartam érezni vele, és
valószínűleg volt is bennem együttérzés, különben el sem jöttem
volna, mégsem úgy hatott rám a látványa, ahogy vártam. Talán
minden emberi hibája a függőségéből eredt – régen az alkohol,
most pedig a heroin rabja volt. Talán akaratlanul vált azzá az
emberré, aki a családja számára volt. Ettől még nem érdemelt
bocsánatot. Elhanyagolta a kötelességeit.
Most értettem meg, hogy miért jöttem ide. Nem szeretetből
vagy kötelességtudatból. Valójában nem is érte tettem. Hanem
magamért. Csak úgy tudtam eljönni ide, ha már nem volt
hatalma fölöttem. Hogy itt vagyok, volt a bizonyíték arra, hogy
szabad voltam, úgy, ahogy ő sosem lesz szabad, még akkor sem,
ha az elvonót választja.
Mély levegőt vettem, és felkészültem a konfrontációra.
Az egyik férfi a kanapén észrevett minket, és felénk fordította
a tekintetét.
– Ha venni akartok, nincs semmink – mondta. – Hacsak
nem jött még vissza Jake.
JC megszorította a karomat.
– Nem venni jöttünk.
– Hát akkor? – A drogos pislogott párszor. – Ha lopni
akartok, akkor sincs semmink.
Apám megmozdult, felénk fordította a fejét, hogy ránk
nézzen. Bandzsított, és nem tudtam, hogy élesen lát-e, de úgy
tűnt, sikerült a szemembe néznie.
– Gwen… – mondta színtelen hangon.
Ez volt az egyetlen szó, amit kiejtett a száján, és ezen
felbátorodva közelebb léptem hozzá. JC a derekamon tartotta a
kezét, amíg le nem guggoltam az apám lábaihoz.
– Szia, apu.
– Mit keresel itt… – A hangja még mindig színtelen volt, így a
kérdés inkább kijelentésnek hangzott.
– Hozzád jöttem. Amikor utoljára láttuk egymást, azt
mondtad, hogy vissza fogsz jönni. Beleuntam a várakozásba.
Behunyta a szemét, majd felpattantak a szempillái, mintha
az eszméletvesztéssel küszködne. Az arca kifejezéstelen volt, így
abban se voltam biztos, hogy felfogta, miről beszéltem. Ám ekkor
azt mondta:
– A pénz. Elhoztad?
Most valamivel élénkebb volt, mintha csak a pénz gondolata
tudta volna lázba hozni. Eltűnődtem, vajon mennyi drogot tudna
venni húszezer dollárból. Eltűnődtem, vajon ezt próbálta-e éppen
fejben kiszámolni. Eltűnődtem, vajon mennyi idő alatt költené el
az összes pénzt. Vajon sikerülne egyáltalán a felét elköltenie,
mielőtt végzetesen túladagolja magát?
Guggolva maradtam, és átöleltem a térdemet.
– Nem hoztam pénzt, apu. Azért jöttem, hogy más formában
ajánljam fel neked. – Kicsit jobban kinyílt a szeme, jelezve, hogy
figyelt. – Azt akarom, hogy elvonóra menj. Találtam egy jó
helyet. Valamivel több mint húszezer dollárba kerül, és JC-vel
szívesen kifizetjük, ha hajlandó vagy elmenni.
Nem tudtam, hogy emlékezett-e az apám JC-re,
mindenesetre nem kérdezte meg, hogy ki ő. Az sem lepett volna
meg, ha ebben az állapotban semmit se fogott volna fel, de
nyilvánvalóan megértette, amit mondtam neki, mert
megkérdezte:
– Csak akkor adod oda a pénzt, ha elmegyek erre a helyre?
– Igen. Ez a feltétele.
– Akkor elmegyek. Add ide a címet és a pénzt, és majd
elintézem a dolgot.
Szinte vicces volt, hogy azt hitte, bedőlök neki.
– Nem neked fogom adni a pénzt, apu. Elviszünk az
elvonóra, és kifizetjük neked a számlát.
– Nem. Azt nem csinálom. – A kanapéra hajtotta a fejét, én
pedig megkönnyebbültem, amiért nem vitatkozott velem, noha
erre semmi okom nem volt. Mégis, mit tehetett volna velem?
Célba vesz az öklével? Alig bírta felemelni a fejét vagy
összpontosítani. Ha megpróbálna megütni, semmiképpen nem
találna el.
Ám mind a szokások rabjai vagyunk, és a rettegés az apámtól
olyan szokás volt, amit még mindig nem tudtam teljesen
levetkőzni.
A mondókámat azonban még nem fejeztem be, és igaz, hogy
egy pillanatig sem gondoltam, hogy elfogadja az ajánlatomat az
elvonóra, mielőtt közölném vele az alternatívát, azért
reménykedtem, hátha tévedek.
– Ha nem vonulsz be az elvonóra, akkor vissza kell menned a
börtönbe.
Eddig ernyedt arca most megfeszült.
– Börtön? Nem megyek vissza a börtönbe. Egy lószart! – A
szavai hevesek voltak, de hiányzott belőlük az erő.
– Ezek az opcióid, apu. A rendőrség éppen arra vár, hogy
letartóztathasson, de sikerült alkut kötnöm velük. Ha önként
bemész az elvonóra, és végigcsinálod a programot, akkor a
rendőrség elhalasztja a letartóztatásodat, amíg ki nem jössz
onnan. – Az elvonó zárt intézmény volt, a bentlakók többnyire
elítéltek voltak. Ha apám beleegyezik, hogy befekszik oda,
lemond a jogáról, hogy bármikor távozhasson, mielőtt véget érne
a kezelés.
Apám előrehajolt, a feje imbolygott.
– Azt mondod, hogy a börtön helyett ebbe az intézménybe
mehetek?
Felnéztem JC-re, aki biztatóan rám mosolygott.
– Nem. Azt mondom, hogy mindenképpen börtönbe kerülsz.
De ha tisztán mész vissza a börtönbe, akkor nagyobb eséllyel
fogsz korábban szabadulni. Mindenre nagyobb esélyed lesz. –
Nem voltam hülye. Nem volt ez olyan csábító ajánlat. Mi
értelme leszokni, ha utána ugyanarra a helyre kerül vissza, ahol
eleve rászokott a drogra?
Talán nem is volt értelme. De ez volt a legjobb ajánlat, amit
tehettem. Ha még érdekelte őt legalább egy fikarcnyit is a saját
élete, akkor itt volt az esély. Csekély, de egyetlen esély.
Ő azonban nem így látta.
– Kurvára nem megyek vissza a börtönbe, Gwen. – Mély
morgás kísérte a szavait, és eltűnődtem, vajon kezd-e
kijózanodni. – Úgyhogy takarodj innen az ajánlataiddal és a
feltételeiddel. És akkor is el fogok menni hozzád. És akkor szépen
odaadod nekem a pénzt, kérdés nélkül.
Felálltam és megfogtam JC karját. Apám fenyegetése üres
volt, mégsem hagyott hidegen. Szükségem volt a vőlegényem
támogatására.
Lenéztem arra az emberre, aki a DNS-ét adta nekem, és
tudtam, hogy bármit is mondanék, süket fülekre találna nála.
Mégis ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy retorzió nélkül,
szabadon beszélhessek. Magam miatt akartam kimondani a
szavakat, nem miatta.
– Nem fogsz eljönni hozzám, apu. És nem adok neked pénzt.
Visszamész a börtönbe, és nem azért, mert félek, hogy
máskülönben a nyomomba eredsz, hanem mert ott a te helyed.
Többé egy ujjal sem érhetsz hozzám. Se testileg, se lelkileg.
Normát és Bent sem bánthatod. A mi életünk már teljes.
Nélküled. A karrierünket építjük, megházasodunk és gyerekeink
születnek, tovább visszük a családot, amit anyával elkezdtetek.
De te hiába adtad a neved és a génjeidet, nem vagyunk a
tulajdonod.
JC-hez fordultam, mert amit ezután mondtam, az legalább
annyira szólt neki, mint a padlón heverő embernek.
– Nemrég tanultam csak meg, a neveltetésem ellenére, hogy
nem a biológia határozza meg az emberi kapcsolatokat. Hanem
a szeretet és az áldozathozatal. Ettől család a család.
Ezért voltam benne biztos, hogy JC nagyszerű apa lesz,
függetlenül attól, hogy kit jelöl meg apának az apasági teszt.
Megint William Andershöz fordultam, aki már kezdett
visszasüppedni az öntudatlanságba.
– Nem vagyok a tiéd. És már te sem vagy az enyém.
Mindjárt itt lesz a rendőrség. Menjünk, JC.
Ha a rendőrség emlegetésétől meg is ijedt a hallgatóságunk,
nem mutatták. Senki sem próbált megállítani minket, ahogy
óvatosan kikecmeregtünk abból a pöcegödörből a friss levegőre, a
kora esti égbolt alá.
Miután leléptünk a verandáról, és a rendőrség elindult befelé,
belezuhantam JC karjaiba.
– Ez jó érzés volt – mondtam, noha reszkettem. –
Köszönöm, hogy segítettél.
Elhúzódott, hogy a szemembe nézzen.
– Nem csináltam én semmit, csak itt voltam.
– Ennyi elég is volt. – Összerezzentem, amikor megint
durrant egy kipufogó, majd felnevettem. – Olyan ideges vagyok.
JC azonban nem nevetett. Még csak nem is mosolygott. Csak
a mellkasához kapta a kezét. Az arca meglepett volt.
Egyből pánikba estem.
– Mi a baj? JC? Mi van?
– Gwen… – mondta, és a földre zuhant.
Leguggoltam mellé, értetlenül és aggódva. Ekkor láttam meg
– vér folyt az ujjai közül, az arca pedig falfehér lett. Még mindig
nem fogtam fel, hogy mi történt, csak amikor Drew felénk
rohant, és mentőt hívott a rádióján, akkor értettem meg: JC-t
lelőtték.
Huszadik fejezet

A kórházi váróteremben az első óra sírással telt. A második


mászkálással. Drew és Dom rendszeresen bejött hozzám, de
amikor rájöttek, hogy nem tudnak megvigasztalni, elmentek
máshová várakozni. Jobb is volt így. Nem akartam idegenek
vállán bőgni. A nővéremet akartam.
Norma a második óra elején érkezett, pont, amikor a nővérrel
üvöltöztem, és információt követeltem tőle. Norma átvállalta a
kórházi személyzettel való kommunikációt, amivel mindenki
jobban járt, és engem is magára vállalt.
– Szólni fognak, amint kihozzák a műtőből – mondta,
amikor visszajött a nővérpulttól. – Most csak várnunk kell.
Milyen állapotban volt a mentőben?
– Magánál volt és rendesen lélegzett, ezért a mentős azt
mondta, hogy a golyó nem érhette a tüdejét vagy a szívét, de
hamar beértünk a kórházba, és egész idő alatt JC körül
nyüzsögtek, úgyhogy nem igazán tudom, hogyan érezte magát –
daráltam el a mondatot egyetlen lélegzetvétellel. Utána mély
levegőt vettem.
Norma kihasználta az alkalmat, hogy átöleljen.
– Ez mind nagyon biztatóan hangzik. Rendbe fog jönni.
– De mi lesz, ha mégsem? – Most először tudtam ezt
hangosan kimondani, és most is csak úgy, hogy Norma vállára
hajtottam a fejem. – Rákerestem a neten, és azt írják, hogy egy
csomó sérülés elsőre ártalmatlannak tűnik, de aztán jön a belső
vérzés. – Kihámoztam magam Norma karjaiból, és folytattam
az ideges járkálást a váróban. – És mi a fészkes fenéért nem
árulják el, hogy mi történik?
– Az internetről nem fogsz válaszokat kapni, Gwen. Várd
meg az orvosokat. Azért tart ilyen sokáig, mert alaposan
megvizsgálják a sérülését. Most csak türelmesnek kell lennünk.
Magam köré fontam a karjaimat és bólintottam, pedig
lehetetlent kért tőlem. Nem mintha képes lennék a türelemre.
Bármennyire is nevetségesnek tűnt a tanácsa, hálás voltam,
hogy eljött. Valójában isteni áldás volt. Nélküle már valószínűleg
kinyírtam volna valamelyik nővért.
Már harmadik órája voltunk a kórházban, és még mindig
nem kaptunk semmi infót. Kimerültem és sokkos állapotban
voltam. Annyira ideges voltam, hogy majdnem elhánytam
magam.
Norma kibányászott egy müzliszeletet az automatából, és
belém kényszerítette.
– Terhesen nem teheted meg, hogy nem eszel. Nem csoda,
hogy rosszul vagy.
– Attól vagyok rosszul, hogy halálra aggódom magam.
– Attól is. De lefogadom, hogy ez segíteni fog.
Tényleg segített. Rengeteget.
Hamarosan Drew is előbújt a rejtekhelyéről.
Remegő lábakkal felpattantam.
– Hallottál valamit?
Elhárította a kérdést.
– Szia, Norma. Örülök, hogy itt tudsz lenni Gwennel. Nem
bánod, ha elrabolom egy kis időre? – Hozzám fordult. – Kaptunk
némi információt, amit szeretnék megbeszélni veled. Ha velem
tudnál jönni…
– Nem megyek innen sehová, amíg meg nem mondják, hogy
van JC. – Rádöbbentem, hogy kissé hangosabban beszélek a
kelleténél, ezért halkabban folytattam. – Örömmel teszek
vallomást Drew, de csak akkor, ha már tudok valamit.
Együttérző mosoly jelent meg az arcán.
– Megértem. Erre a beszélgetésre azonban most kell sort
kerítenünk.
Norma a hátamra tette a kezét.
– Küldök egy sms-t, ha kiderül valami. Egy kis
figyelemelterelés talán még…
Leráztam magamról a kezét.
– Miféle beszélgetésre? Tudsz valamit? Veled már beszélt az
orvos? – Megint egyre hangosabb lettem.
Drew arca kifejezéstelen maradt.
– Ezt valahol máshol beszéljük meg.
– Kurvára nem akarok semmit megbeszélni, hacsak nem
arról van szó, hogy JC rendbe fog jönni.
Odahajolt hozzám.
– Én JC oldalán állok, Gwen – mondta halkan. – A te
oldaladon. De most nagyon megnehezíted nekem, hogy segítsek
rajtatok. – Egy pillanatra elhallgatott, hogy fel tudjam fogni a
szavai értelmét. – Kérlek, gyere velem, és bizonyára sikerül
választ találni a kérdéseidre.
Eltelt egy pillanat, és kelletlenül beleegyeztem.
– Oké. Szólhatunk a nővérnek, hogy hol talál meg, ha esetleg
kiderül valamit? – Nem mintha nem bíztam volna meg
Normában. Csak szerettem volna mindent bebiztosítani.
– Arra nem lesz szükség – mondta Drew.
Nem lesz rá szükség, mert nem fog sokáig tartani a dolog?
Mert már tudott valamit JC-ről?
Ötven százalék volt az esélye annak, hogy a válasza ki fog
készíteni, ezért inkább nem kérdeztem meg.
Zsibbadtan követtem Drew-t a váróteremből a liftekhez. Arra
számítottam, hogy átvezet abba a váróba, ahol JC csapatának a
többi tagja várakozott, így amikor ehelyett a lifthez vitt, és
megnyomta az intenzív osztály gombját, felerősödött az
idegességem.
Ha halott lenne, szólt volna az orvos, okoskodtam
magamban. Ha halott lenne, nem Drew közölné velem a hírt.
Ám amit a kórházi protokollról tudtam, az a tévéből
származott, így nehezen tudtam megnyugodni.
Amikor felértünk az emeletre, kérdés nélkül beengedtek
minket az intenzívre. Csak itt lehetett JC. És Drew már
nyilvánvalóan járt idefent. A nyugtalanságom halálos rémületté
vált.
Drew a folyosó végére vezetett, és megállt egy betegszoba
előtt. Biccentett az egyenruhás rendőrtisztnek, aki a jelek szerint
őrt állt, majd kinyitotta az ajtót, és intett, hogy lépjek be. Tétován
beléptem, és meglepődtem, hogy Dom két emberével már
odabent volt. Egy kórházi ágy körül álltak, nem láttam tőlük,
hogy ki fekszik benne, de hallottam a szívmonitort. A pityegése
erős és egyenletes volt.
Megkerültem a férfiakat, és amikor megpillantottam JC-t,
fojtott zokogás tört fel belőlem. Annyira féltem, hogy mit fogok
látni, amikor odaérek hozzá. Féltem, hogy csak egy öntudatlan
szempárt, egy fehér arcot és egy ütemes mozgó és sziszegő
lélegeztetőgépet látok. Ehelyett JC az ágyban ült, és élénk
figyelemmel hallgatta Domot, aki az osztály biztonsági
besorolásáról beszélt. A felsőteste meztelen volt, még kórházi
köntöst sem viselt. Egy gumicső kötötte össze a monitorral, egy
másik pedig az infúzióval, de a mellkasa bal felső részét borító
kötésen és a felkötött karján kívül sértetlennek tűnt.
Éppen nyitotta a száját, hogy válaszoljon Domnak, amikor
rám tévedt a tekintete. Rögtön megenyhült az arca, és felém
nyújtotta a jobb kezét, szavak nélkül hívott magához.
Odarohantam hozzá, közben potyogtak a könnyeim.
– Azt hittem, hogy… – Nem bírtam befejezni a mondatot. –
Nem tudtam, hogy látlak-e még valaha.
– Jól vagyok. Egyszerűen átment rajtam a golyó. Csak
néhány izmot sértett, ez minden. – Megcsókolta a homlokomat
és beletúrt a hajamba. – Az a legnagyobb megkönnyebbülés,
hogy nem talált el még téged is.
Hevesebben zokogtam, végre szabadon kiadhattam
magamból az elmúlt két és fél óra idegességét.
– Sajnálom! Annyira, de annyira sajnálom! – Alig bírtam
beszélt, ezért csak ugyanazt ismételgettem újra meg újra.
– Csss! – csitított JC. – Mégis, mit sajnálsz?
Az én hibám volt, hogy JC ott volt azon a drogtanyán. Az én
hibám volt, hogy olyan emberek közelébe kellett mennie, akik
képesek lelőni egy ártatlan kívülállót egy heroinárus ajtaja előtt.
Ha hagytam volna, hogy egyszerűen a rendőrség intézkedjen az
apám ügyében, JC sose került volna tűzvonalba.
Ez azonban túl sok volt nekem ahhoz, hogy ki tudjam
mondani, ezért csak sírtam, JC pedig hagyta.
Néhány perc múlva eszembe jutott, hogy közönségünk is
volt, és elszégyelltem magam. A bocsánatkérés várhat. Elapadtak
a könnyeim, és hálásan elfogadtam a zsebkendőt, amit Dom
nyújtott felém.
– Nem értem, miért nem árulta el nekem senki, hogy jól
vagy – mondtam, amikor ismét tudtam beszélni.
Drew válaszolt.
– Sajnálom, hogy odakint nem szólhattam. Túl sokan
hallották volna. Amíg nincs egy haditervünk, addig inkább
fenntartanánk a látszatot, miszerint JC állapota sokkal
súlyosabb, mint valójában.
Fél kézzel letöröltem a könnyeimet, a másik kezemmel JC-be
csimpaszkodtam.
– Majdnem három órába telt! Nem tudtatok volna legalább
jelezni valahogy?
Ezúttal JC volt az, aki válaszolt.
– Én azt akartam, hogy már előbb szóljanak neked, de el
kellett intézniük, hogy felvegyenek az intenzívre, és még a
személyzetet is be kellett avatniuk, mielőtt téged beengedtek.
Sajnálom, hogy aggódtál.
Bosszús lettem, de még mindig le voltam taglózva a
megkönnyebbüléstől és a zavartól.
– Tényleg jól vagy?
Megszorította a kezemet.
– Tényleg.
– Akkor miért vagyunk az intenzíven? Ezt nem a súlyos
állapotú betegeknek tartják fenn?
– De igen – felelte Drew. – Viszont ez a legbiztonságosabb
osztály a kórházban. És nem akarjuk, hogy Mennezzo megtudja,
JC gyakorlatilag sértetlen. Különben újra próbálkozna. Ezzel
némi időt nyerünk.
– Mennezzo? Szerintem nem ő állt emögött. – Megértettem,
hogy miért Mennezzóra gyanakodtak, de annak is ugyanannyi
értelme volt, hogy a helyszín miatt történt a lövöldözés. – Ez
csakis valaki más lehetett. Egy drogtanyán voltunk. Nyilván
azért történt. Rossz hely, rossz idő.
Lesütöttem a szemem.
– Az én hibám, hogy meglőttek. Ha belegondolok, hogy mi
minden történhetett volna még miattam… – Nem tudtam
befejezni a gondolatmenetet, mert megint elsírtam volna
magam.
– Azt hiszed, ez a te hibád? – JC hangja egyszerre volt
együttérző és elképedt.
– Mert miattam jöttél el oda. Egyikünket sem lett volna
szabad ilyen veszélybe sodornom. Főleg nem azért a rakás
szarért, aki az apámnak nevezi magát.
Drew összenézett Dommal.
– A lövöldözésnek semmi köze nem volt az apádhoz, Gwen –
mondta.
– Nem feltételezhetitek csak úgy, hogy Mennezzo volt. Ez
teljesen alaptalan. Egy bérgyilkos nem próbálná lelőni JC-t,
amikor hemzsegnek körülötte a zsaruk. Nevetséges lenne.
Dom bólintott.
– Én is pontosan ezt gondoltam.
Háborgott a gyomrom.
– Van valami bizonyítékotok erre az elméletre? – Utáltam
belegondolni, hogy veszélybe sodortam JC-t, de inkább legyen
véletlen a lövés, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy engem
terhel a felelősség. Máskülönben azt jelenti, hogy Mennezzo
sokkal gonoszabb, mint hittem. Ha az emberei nem félnek egy
rendőrségi rajtaütés kellős közepén lecsapni, akkor ki tudja, mire
képesek?
Drew megigazította a gallérját.
– Van bizonyítékunk. Elfogtuk a támadót, rögtön azután,
hogy elindult veletek a mentő. Már a kihallgatás elején kérte az
ügyvédjét, de előtte még beismerte, hogy valakinek a
megbízásából dolgozott. Mint kiderült, abban bízott, hogy a
pillanatnyi zűrzavarban sikerül észrevétlenül elmenekülnie.
Szerencsére tévedett.
Meg kellett volna könnyebbülnöm, hogy elkapták a
bérgyilkost – és meg is könnyebbültem –, de ettől még nem múlt
el a nyugtalanságom, mert tudtam, hogy az az ember, aki
megbízta, még mindig odakint volt. Úgy áradt szét a pánik a
testemben, mint az adrenalin.
– Ha bevallotta, hogy Mennezzónak dolgozik, akkor nem
vonhatják vissza a szabadlábra helyezését? Nem vehetik
őrizetbe? Ez nyilván elegendő ok arra, hogy visszakerüljön a rács
mögé. El kell zárniuk, hogy ne csinálhasson ilyen szarságokat!
Drew megrázta a fejét.
– Bárcsak megtehetnénk. De a név, amit megadott, nem
Mennezzóé volt. Biztos, hogy van köztük kapcsolat, de amíg ezt
nem találjuk meg, addig nincs jogunk letartóztatni őt.
– Akkor el kell rejtőznünk. Erre akarsz kilyukadni, nem igaz?
– Ezzel nem volt problémám. Bármire hajlandó voltam, hogy JC
biztonságban legyen. Ebbe most már neki is bele kellett egyeznie.
Esdeklőn JC-hez fordultam.
– Ugye most már elfogadod az ajánlatukat? Nem
vitatkozhatsz velük. Meg is halhattál volna!
– Igen. Elfogadom az ajánlatot – biztosított JC. – Csak… –
Elhallgatott, és Drew-ra pillantott.
– Csak mi? – Amikor JC nem válaszolt, Drew-nak szegeztem
a kérdést. – Mi ez a csak?
– Valóban újra felajánlottuk JC-nek a védelmünket, és már el
is fogadta – mondta. – De még nincs eldöntve, hogy te is jössz-e.
Drew arckifejezéséből ítélve nem ő mondta, hogy ne menjek.
Újabb gombóc szorult a tokromba. Elhúztam a kezem JC-től.
– Nem akarod, hogy menjek?
JC a többiekre nézett.
– Magunkra hagynátok egy percre, hogy ezt
megbeszélhessük?
Dom bólintott.
– Nem gond. Úgyis át kell szerveznem az embereim
műszakjait. Van, aki az egész napját itt töltötte, és le kell váltani
őket.
– Nekünk is folyamatosan lesz itt emberünk, ha ez segít,
Dom – mondta Drew. Intett egy másik férfinak a szobában. –
Azt hiszem, ma estére meg van oldva a helyzet, Jerry. Kikísérlek.
Úgyis üzenetet kell hagynom az ügyeletes orvosnak.
Még ki sem léptek az ajtón, már JC-re támadtam.
– Miért nem akarod, hogy veled legyek?
A kezem után nyúlt, de amikor összefontam a karjaimat a
mellemen, leejtette a kezét az ágyra.
– Akarom, hogy velem légy, Gwen. Mindig azt akarom, hogy
velem légy. Ezt már megbeszéltük. De nem csak rólad és rólam
van itt szó.
– Hanem ki másról? A kisbabánkról? Éppen őmiatta kéne
veled tartanom. Szüksége lesz az apjára. – Már szinte kiabáltam,
de nem érdekelt. Azt hittem, elveszítettem JC-t. Bele se tudtam
gondolni, hogy szántszándékkal eleresszem.
JC gyengéden nézett rám.
– Valóban szüksége van az apjára. – Elhallgatott. – És lehet,
hogy nem én vagyok az.
Lenyeltem a feltörni készülő zokogást.
– Nem! Ezt nem fogadom el. Ha nem is te vagy a biológiai
apja, attól még te vagy az, akivel felneveljük ezt a gyereket. Csak
te. – Ezen már összevesztünk egyszer, de egyikünk se győzött.
Most azonban nem hagytam, hogy elhallgattasson. – Azt
mondtad, hogy felneveled. Azt mondtad, hogy akarod ezt a
gyereket, méghozzá mindenáron.
– És akarom is. De ha Chandler az apja, joga van részt venni
az életében. Tiszta lelkiismerettel nem tagadhatom meg tőle ezt a
babát, és tudom, hogy te sem tudnád megtenni. Gyűlölnéd
magad érte, és engem is meggyűlölnél.
Hevesen megráztam a fejem. – Ezt nem tudhatod.
– Nem vagyok hajlandó vállalni ezt a kockázatot. Akkor
nem, ha nem az én gyerekem.
Tovább akartam vitatkozni vele, de volt logika az érvelésében.
Hiába tudtam teljes bizonyossággal, hogy sosem gyűlölném meg,
ismertem annyira Chandlert, hogy tudjam, ő sem lenne
elragadtatva, ha elvinném a gyerekét. És a Pierce névvel és
befolyással az oldalán nem volt őrültség azt feltételezni, hogy
bárkire képes nyomást gyakorolni, hogy megtaláljon minket. Ha
elvisszük Chandler gyerekét, azzal mindannyiunkat veszélybe
sodorhatjuk.
Legszívesebben belerúgtam volna valamibe. Belebokszoltam
volna a matracba vagy a falba. Meddig kell még megfizetnem a
kapcsolatomért Chandlerrel? Mindig hátráltatni fogja az
életünket JC-vel? Örökre sajnálni fogom?
Ezekre a kérdésekre nem tudtam a választ, egy dologban
azonban biztos voltam – nem akartam még egyszer elveszíteni
JC-t.
Egyedül az apasági tesztben reménykedhettem.
– Ha tudnád, hogy a tiéd, akkor hagynád, hogy veled
menjek?
JC a homlokához emelte a kezét.
– Ha biztosan tudnánk, hogy a baba az enyém, akkor teljesen
más lenne a helyzet.
Szerettem volna értékelni az óvatosságát. Nem akarta, hogy
az érzelmei vezéreljék. Általában én szoktam érzelmesen reagálni
a dolgokra, és ő az, aki emlékeztet, hogy vegyek egy mély levegőt
és bízzak benne.
Ezúttal én voltam az, akiben bízni kellett. Hittem az
ösztönömnek – a gyerek JC-é volt. Csak az övé lehetett. Ha kell,
volt annyi hitem, hogy mindkettőnk helyett higgyek ebben.
– Már csak a holnapi nap végét kell kivárnunk. Addigra meg
kell kapnunk az eredményt, és akkor majd meglátod. Aztán már
csak azzal kell törődnünk, hogy megvédjük a családunkat. A mi
családunkat. A mi gyerekünket. Bízz bennem!
Mielőtt JC válaszolhatott volna, kinyílt mögöttünk az ajtó, és
amikor megfordultam, láttam, hogy Drew visszatért.
– Mikor kell indulni, ha elfogadjuk a védelmedet?
– Nos. Az orvos ma még megfigyelés alatt akarja tartani JC-
t, ezért úgy tervezzük, hogy kora reggel indulunk. Minél előbb
indulunk, annál jobb. – Ahogy megdörzsölte az állát beszéd
közben, abból tudtam, hogy az éjszakát sem szívesen várja ki.
– Nem tudnál legalább holnap estig várni? Ha itt tartjátok az
intenzíven egy őrrel az ajtaja előtt, akkor mit számít még nyolc
óra? Kérlek, legalább addig várjatok. – Már szinte könyörögtem.
Kész voltam könyörögni, ha kell.
Drew mélyet sóhajtott, majd a vőlegényemre pillantott
válaszért.
– JC?
– Gwen… – Az arca savanyú volt, a hangja lágy és csupa
odaadás. – Olyan sok az ismeretlen tényező. Nem akarlak
veszélybe sodorni. Nem akarom, hogy miattam kapj egy golyót,
és nem akarom, hogy el kelljen választanod a kisbabádat a
családodtól.
– Fogd be! Te vagy az én családom. – Leültem az ágy szélére
és mélyen a szemébe néztem. – Szükségem van rád. Melletted
kell lennem.
Még mindig habozott, de láttam, hogy legalább annyira
szeretett volna beleegyezni, mint én. Tudtam, hogy nemes okok
miatt vívódott. Biztonságban akart tudni engem, mert szeretett.
Azt akarta, hogy vele legyek, mert szeretett.
Végül így szólt:
– Ha az eredmény szerint Chandleré a gyerek, akkor
maradnod kell.
Ezt nem tudtam megígérni.
– Nem az övé.
JC kinyújtotta a kezét, és megsimította az arcomat.
– Tudom.
Majd Drew-ra nézett és azt mondta: – Holnap estig várunk.
Nagy kő esett le a szívemről, majdnem olyan nagy, mint
amikor megtudtam, hogy minimális sérüléssel megúszta a
lövöldözést.
Drew összecsapta a tenyerét.
– Akkor holnap este. Rendben. Megmondom, mi lesz az
eljárás. Gwen. – Megvárta, amíg felé fordultam. – A látogatási
idő után kell jönnöd. Bármikor bejárásod van ide, de a kórház
olyankor csöndesebb lesz. Csak alapvető dolgokat hozz
magaddal. Se bőrönd, se sporttáska. Csak apróságokat
csomagolhatsz, ami úgy tűnhet, mintha JC-nek hoznál valamit
otthonról. Ennyi. Egyedül gyere, és senkinek se beszélj JC
állapotáról, se a tervről. Egy csapat fog várni, hogy biztonságos
helyszínre kísérjen, onnan pedig az új lakhelyetekre.
Szomorúság töltött el mindazok miatt, akiket hátra kell
hagynom, akiktől nem tudok elbúcsúzni. De elhessegettem az
érzést, és erőt merítettem a tudatból, hogy együtt leszek azzal,
akit a legjobban szeretek. Ha JC velem van, akkor mindenem
megvan.
– Itt leszek. Van bármi, amit szeretnél, ha elhoznék neked?
– Nincs szükségem semmire. – JC a térdemre tette a kezét, és
gyengéden megsimogatott. – Drew, ha úgy döntünk, hogy csak
én megyek, akkor Gwennel mi lesz?
– Veled megyek – szóltam közbe.
– Ez csak a B terv. Ez minden – biztosított.
Mindenre fel akart készülni. Ezt megértettem. De hirtelen
feltűnt a hiba a logikájában.
– Ostoba egy B terv. Ha elmész, mi fogja visszatartani
Mennezzót attól, hogy engem vegyen célba?
– Őt ez nem érdekli – magyarázta Drew. – Nem bosszút
akar, a börtönt próbálja elkerülni. Semmit sem nyer azzal, ha
téged vesz célba.
– Mindenesetre továbbra is vigyázni fog rád egy őr – tette
hozzá JC. – Dom már beleegyezett, hogy gondoskodik a
biztonságodról, noha én ezúttal nem tudom majd tartani vele a
kapcsolatot, mivel elmegyek Drew-val.
– Elmegyünk Drew-val. – Összevontam a szemöldökömet. –
El sem tudom hinni, hogy bármi mást is szerveztél. Nem együtt
kellene döntenünk az ilyesmiben?
– Ez csak a B terv – ismételte meg JC. – Minden eshetőségre
gondolnom kellett.
– Nos, ez az eshetőség nem fog megtörténni.
– Ha valamilyen okból mégsem tartasz vele, Gwen – mondta
Drew, figyelmen kívül hagyva a tiltakozásomat –, hallgatnod
kell JC eltűnéséről, amíg csak lehet. Azaz egészen az esküvőig.
Kellemetlen lesz, de tökéletes alkalmat fog szolgáltatni arra, hogy
az emberek megtudják, hogy eltűnt. Ráadásul JC így,
mondhatni, nyilvánosan szakít veled, ami azt jelenti, hogy
Mennezzo is le fog szállni rólad.
– Úgy érted, hogy JC egyszerűen nem jön el az esküvőnkre?
Nekem meg be kell jelentenem, hogy faképnél hagyott a
vőlegényem? – Már a puszta gondolat felbőszített.
– Norma elintézi helyetted. – JC megsimogatta a lábam. –
Neked senkivel sem kell beszélned. Aztán elmehetnél a
nászutunkra egyedül, és egy időre megszabadulnál ettől a
rengeteg stressztől.
– Nem akarok nélküled menni a nászutunkra! És nem
akarok abban a tudatban elmenni az esküvőnkre, hogy te nem is
leszel ott. Veled megyek, JC! Ennyi! – Hisztis kölyöknek éreztem
magam. Olyan dolgokat követeltem, amikhez nem volt jogom.
Utáltam ezt a tehetetlenséget. Éreztem, hogy még egy
pillanat, és megint összeomlok.
JC észrevehette, milyen sebezhető állapotba kerültem.
– Kis lépésekkel haladjunk, rendben? Holnap megkapjuk az
eredményt. Aztán onnan folytatjuk.
Az ajkamba haraptam és bólintottam. Minden rendben lesz.
Még egy nap, és kiderül, hogy JC az apa, és akkor bele kell
egyeznie, hogy vele menjek. Minden rendben lesz.
– Szeretlek – mondtam halkan, hátha elfelejtette.
– Istenem, én is szeretlek téged.
Tudtam, hogy szeret. Megnyugtató volt ezt hallani. Ha
ennyire szeret engem, akkor sose hagyna el. Bátor és erős volt, de
én voltam a gyenge pontja. Imádtam ezért, és most rá kellett
hagyatkoznom.
Ismét kinyílt az ajtó. Ezúttal a nővér lépett be.
– Hogy van, Mr. Bruzzo? Hat már az a fájdalomcsillapító? –
kérdezte. Beszéd közben odalépett az ágy másik oldalához, és
ellenőrizte JC mellkasán a kötést.
– Olyan jól hat, ahogy vártam – mondta. Az infúzióra
mutatott. – Tényleg muszáj rákötve maradnom?
A nővér szemügyre vette a kórlapot.
– A következő adag antibiotikum négy óra múlva esedékes,
úgyhogy addig levehetem az infúzióról, de ha egy beteg bekerül
ebbe a szobába, akkor hozzá van kötve a szívmonitorhoz. Ezt
muszáj elviselnie.
JC felvillantotta a legelbűvölőbb mosolyát.
– Mi lenne, ha kihúznám, amint kisétál innen?
– Megszólalna egy riasztó, és rögtön visszajönnék.
Fölnevettem. Ritkán tudnak a nők ellenállni JC bűbájának.
Én egyáltalán nem tudtam.
JC azonban nem hátrált meg.
– Nem tudna adni nekem legalább egy órát? Utána
megteszek bármit, amit csak akar, egy szavam se lesz. Becsszóra.
– Esküszöm, jobb szeretem, ha a beteg nem képes beszélni –
dünnyögte a nővér. Azután felsóhajtott, és kihúzta a monitor
csatlakozóját a falból. – Nahát, nézzenek oda! Nem működik a
gép. Kénytelen leszek kikapcsolni. Harminc percbe is beletelhet,
mire sikerül találnom egy másikat.
Hűha! Le voltam nyűgözve.
JC azonban még nem kapott meg mindent, amit akart.
– Ilyen késő éjjel valószínűleg nehezebb találni egy másikat.
Szerintem egy óra is lesz az.
A nővér a homlokát ráncolta.
– Negyvenöt perc.
– Hatvan.
A számhoz kaptam a kezem, hogy elfojtsam a nevetést.
Drew is beszállt a csatába.
– Valószínűleg fel kell majd tartanom magát a kórlapon
szereplő adatok miatt, Lydia. Adjon nekik egy órát.
A nővér továbbra is a homlokát ráncolta, de azért így felelt:
– De csak azért, mert maga kéri, Drew.
– Drew? – szólt utána JC. – Lekapcsolnád a villanyt? És
szólj, hogy senki se zavarjon minket, jó?
– Megmondom az őrnek. – Drew lekapcsolta a villanyt, majd
becsukta maguk mögött az ajtót. Már csak az éjjeliszekrényen
égett a lámpa.
Elővettem a telefonomat, hogy üzenjek Normának, hogy JC
jól van, és majd reggel felhívom. Aztán a férfira pillantottam,
akivel le akartam élni az életemet. A férfira, akiről azt hittem,
hogy elveszítettem.
– Remélem, nem azért zavartál ki mindenkit a szobából,
hogy tovább győzködhess a B tervedről.
– Azért zavartam ki őket, hogy többet adhassak neked
magamból. – Csupa ígéret volt a hangja.
Fölnevettem, és végighúztam az ujjam a kulcscsontján.
– Mennyivel többet?
– Mindenemet. – Halkabban hozzátette: – Főleg a kemény
részeimet.
Nem számított, hogy milyen érzések kavarogtak bennem, JC
bármikor fel tudott tüzelni.
– Még mindig össze fogunk házasodni?
– Ami engem illet, mi már összeházasodtunk.
– De hivatalossá tesszük? Nem érdekel, hogy Vegasban vagy
a városházán. Csak a tiéd akarok lenni.
A szájához emelte a kezemet, és megcsókolta.
– Bármit, amit csak akarsz. Bújj ide hozzám.
– Itt vagyok. – Elterültem a mellkasán, ügyelve a kötésre.
Csak most vettem észre, hogy egész idő alatt, amióta a szobában
voltam, előrehajolva ült, nem dőlt hátra. – Meddig lesz még
felkötve a karod?
– Csak pár napig, hogy ne szakadjanak fel a varratok. –
Felült, és megcsókolta az államat.
Megborzongtam, amikor eszembe jutott az arckifejezése,
amikor meglőtték, és ahogy elzuhant a szemem láttára. Szinte
biztos voltam benne, hogy még évekig rémálmaim lesznek tőle.
– Még mindig fáj?
– Piszkosul. Muszáj lesz elterelned a figyelmemet róla. Vedd
le a bugyidat és mássz fel ide.
Gyanakvóan néztem rá, nem tudtam, hogy csak viccel, vagy
tényleg azt akarja, amire célzott.
– Emberek vannak az ajtó túloldalán – emlékeztettem.
– Tudtommal téged begerjeszt, ha van valaki a közelben. – A
pajkos mosoly komoly arckifejezéssé változott. – Gyere ide! – Ezt
a domináns hangján mondta. Amit akkor használt, ha szex
közben dirigált nekem. Aminek nem tudtam nemet mondani.
Nem teketóriáztam, fölálltam, hogy levegyem a bugyimat.
Nem voltam különösebben begerjedve – legalábbis, egyelőre –,
de meg tudtam érteni, hogy szüksége volt erre. Szüksége volt
rám. Nekem is szükségem volt rá. Szükségünk volt erre a
meghittségre. Az intimitásra és egymás támogatására. A lehető
legközelebb akartuk érezni magunkhoz egymást, miután
majdnem mindent elveszítettünk.
Félrehajítottam a bugyimat, és lehúztam JC-ről a takarót,
felfedve a felsőteste hosszú, feszes izmait, és mellkasa felét díszítő
tetoválást. A japán betűkkel írt idézet – „A jelen csupán röpke
pillanat a hosszú létben” – arra ösztönözte JC-t, hogy a mának
éljen. Én viszont úgy értelmeztem, hogy egy nap minden el fog
múlni. A rossz, a szörnyű, és a ma megoldhatatlannak tűnő
helyzet – nagyobb távlatból nézve semmit sem jelent.
Akkor hát mi az, ami maradandó?
Úgy döntöttem, hogy a szerelmünk az. Csak a szerelmünk.
Végighúztam az ujjam a tetkón, majd megragadtam az
alsónadrág korcát. Lehúztam JC-ről, és kiszabadítottam a farkát.
Már félig merev volt, és a szemem láttára duzzadt a farka még
vastagabbá. Elég volt látnom, ahogy megkeményedett, és máris
nedves lettem.
Félig behunyt szemmel fölmásztam az ágyra. JC kissé felült,
ami fél kézzel nehézkesen ment neki.
– Biztos, hogy képes vagy rá? – kérdeztem.
– Te fogod elvégezni a munka oroszlánrészét. Ne húzd az
időt, mássz már rám.
Az ölébe másztam, felhúztam a szoknyámat a derekamra, és
fölé guggoltam. Az ép kezével a farkát masszírozta a puncim
bejáratánál, amíg teljesen át nem nedvesedtem, ő pedig
megkeményedett.
– Olyan pokoli szép vagy – dünnyögte, amikor odaigazította
magát a puncimhoz.
Az ajkamba haraptam és beleültem a farkába. Lassan.
Inkább azért, mert élveztem őt, és nem azért, hogy ingereljem. A
farka minden egyes centiméterét érezni akartam magamban.
Annyira teljesnek, annyira kitöltöttnek éreztem magam tőle.
Olyan tökéletesen egésznek.
Áthelyeztem a testsúlyomat a térdemre, és mozogni kezdtem
föl és alá. Egyenletes, de lusta volt a tempóm – és önző.
Általában jobb szerette siettetni az orgazmust, s míg én bárminek
örültem, amit adott nekem, most pontosan erre volt szüksége:
figyelemre, amiben fürdőzhetett. Türelmes odaadásra.
Gyengédségre. Szerelemre.
A fenekembe mélyesztette az ujjait, és közelebb húzott
magához.
– Ebben a pózban olyan pokoli szoros vagy – mondta
nyögve.
Átkaroltam a nyakát.
– Mindenütt érezlek. Az egész testemben.
– Mindenütt benned akarok lenni.
– Bennem vagy.
Nem beszéltünk többet, hagytuk, hogy a testünk és az
érintésünk beszéljen helyettünk. A csókjai édesebbek és
mélyebbek voltak, mint valaha, a végül megérkező orgazmusom
pedig kibomlott és szétterült bennem, jóleső gyönyörrel töltve el
egész lényem minden molekuláját. Amikor befejeztük, bebújtam
JC mellé a takaró alá, és a fejéhez hajtottam a fejem. A karom a
mellén nyugodott, az ujjaim pedig céltalanul táncoltak a nyakán,
miközben a mennyezetet bámultuk. Az elmém elcsendesedett.
Kihunyt bennem a szorongás.
– Sajnálom, Gwen – mondta, amikor megtörte a csöndet.
– Mit?
– Hallgatnom kellett volna rád. Nem voltunk biztonságban.
Veszélybe sodortalak téged és a kisbabát is. Ha az a golyó téged
talált volna el helyettem…
– Hagyd abba. Nem engem talált el. Jól vagyunk, és a
holnapi nap után teljes biztonságban leszünk.
– Igen. Biztonságban leszünk. Mind a hárman. – Felemelte a
szabad kezét, és végigsimította a karomat. – Árulj el nekem
valamit. A minap arra céloztál, hogy ezt csak Corinne-ért
csinálom. Tényleg így gondolod?
Meglepett a kérdés. Már majdnem azt mondtam neki, hogy
azt csak a pillanat hevében mondtam, de aztán meggondoltam
magam. Ideje volt őszintének lenni.
– Az igazat megvallva, tényleg nem tudom. Nem volt fair
ilyet mondani neked. Az volt a helyes, ha tanúskodsz, és
szeretném azt hinni, hogy bárkiért megtennéd. Ugyanakkor nem
tehetek róla, de van egy olyan érzésem, hogy ha lehetne, őt
választanád helyettem. Amikor az első alkalommal elhagytál,
akkor bizonyos módon miatta tettél így.
Nem láttam az arcát, de szinte éreztem, ahogy összevonta a
szemöldökét.
– Magam miatt tettem. Ezt kellett tennem.
– Tudom. Rendes ember vagy. Azt is tudom, hogy szeretted
őt, és még a halála után is hajlandó voltál feláldozni érte az
életedet. – Olyan régóta bennem voltak már ezek a szavak,
mégis különös érzés volt végre sort keríteni erre a beszélgetésre.
Az pedig még különösebb volt, hogy milyen jelentéktelennek tűnt
most. Érdekes, hogy egy traumatikus esemény mennyire meg
tudja változtatni az ember nézőpontját.
– Nem tudtam, hogy te ezt így látod.
– Azelőtt így láttam. De már nem. Most már jobban
megértelek, és csodállak, amiért elkötelezted magad az igazság
mellett. Nem mindenki lenne ezt hajlandó végigcsinálni, még egy
olyan emberért sem, akit annyira szeretett, mint te őt.
– Nem tudom, hogy az igazság keresése az igaz szerelem
bizonyítéka-e.
– Nem az igazság keresése – tisztáztam –, hanem az
áldozathozatal.
– Na, ja. Áldozat. – Egy pillanatra elhallgatott. – Tudod, arra
az érzésre már nem emlékszem. Tudom, hogy szerettem őt, és
tudom, hogy amikor meghalt, teljesen lefagytam. De a tényleges
érzés? Már elhalványult. Különösen ahhoz képest, amit irántad
érzek.
Reszketegen mély levegőt vettem, majd kifújtam.
– Régebben annyira féltem, hogy őt mindig jobban fogod
szeretni nálam. Olyan hülyén érzem most magam, amiért ezt
mondtad.
– Nem hülyeség az. Szerintem természetes. De tudod,
lehetetlen, hogy őt jobban szeressem nálad. Persze volt idő,
amikor még így éreztem. Mielőtt megismertelek. Vagy
közvetlenül a találkozásunk után. De amit iránta éreztem,
minden eltelt nappal egyre halványodik. És minden eltelt nappal,
ahogy egyre jobban ismerlek, úgy erősödik a szerelmem irántad.
Ma jobban szeretlek, mint amikor megkértem a kezed. És akkor
jobban szerettelek, mint amikor először kértelek meg. És akkor
jobban szerettelek, mint amikor rádöbbentem, hogy szeretlek.
Átfordult az ép oldalára, hogy a szemembe tudjon nézni.
– Amíg élünk, egyre csak erősödik bennem ez az érzés.
Én is felé fordultam, és a két tenyerem közé fogtam az arcát.
– Nem éltem volna túl, ha valami végzetes történt volna ma
veled.
– De, túlélted volna. – Az orromhoz dörzsölte az orrát. –
Lehet, hogy olyan érzés lett volna, mintha belehalnál, de túlélted
volna.
– Nem akartam volna élni.
– Én csak miattad akarok élni.
Valahogy anélkül, hogy kimondtuk volna, biztos voltam
benne, mindketten megértettük, hogy mi volt ez valójában – az
esküvőnk. Ez volt a mi fogadalmunk. A szerelmi vallomásunk és
az elköteleződésünk. Akár JC-t jelöli meg az apasági teszt a
legvalószínűbb apának, akár nem, a tervezett esküvőre nem fog
sor kerülni. Ez jutott nekünk helyette. Ez is éppolyan jó volt.
Talán még jobb is.
Huszonegyedik fejezet

Kicsivel éjfél után Drew hazaküldött.


Amint beléptem az ajtón, készülődni kezdtem a távozáshoz.
Órákig tartott összepakolni egy kis táskányi holmit. Mi az, ami
nélkül megleszek? Mi az, ami létfontosságú? Amit máskor nagy
becsben tartottam – a laptopom, a telefontöltőm –,
értelmetlenné vált. Nem lesz szükségem a Sky Launch fájljaira, a
telefonomat pedig valószínűleg el fogjuk dobni.
Végül összeszedtem a terhességi vitaminjaimat és néhány
családi fotót, valamint váltás ruhát mindkettőnknek. A táska elég
kicsi volt ahhoz, hogy elmenjen kórházi betegnek bevitt
holminak, ha pedig Drew még ezt is sokallja, habozás nélkül
lemondok róla.
Öt óra körül zuhantam ágyba, de nem tudtam elaludni.
Ideges és nyugtalan voltam, az agyam egy pillanatra sem állt le,
még csak nem is lassított. Többórányi hánykolódás után
átköltöztem a kanapéra, és az Esküdt ellenségek maratont
néztem a tévében, hogy elfoglaljam magam, amíg a labor elküldi
az apasági teszt eredményét. JC-vel mindketten megadtuk az e-
mail-címünket, hogy arra küldjék az értesítést, de úgy terveztem,
hogy ha délután ötig nem hallok felőlük, akkor felhívom őket. A
nyugati parton volt a labor, így ha kell, bőven lesz idejük
előkeresni az eredményt.
Délben felhívott Norma.
– JC rendbe jön – mondtam könnyed hangon, mivel ez igaz
volt. – Ma vagy holnap valószínűleg már ki is engedik.
– Akkor az esküvő a terv szerint meg lesz tartva. Micsoda
megkönnyebbülés!
Ezt hallva elkeseredtem. Pedig nem rajongok különösebben
az esküvőkre jellemző csinnadrattáért és a ceremóniáért. Biztos a
terhességi hormonok tették.
Örültem, hogy Norma nem látta a telefonon keresztül a
könnyeket a szememben, és kipréseltem magamból egy választ.
– Aha. Tökre megkönnyebbültem.
– Gwen? Jól vagy?
Az istenit, hogy Norma mindig átlát a hazugságaimon!
– Fáradt vagyok – válaszoltam őszintén. – Kimerítettek az
elmúlt hét eseményei. De jól vagyok.
– Ez természetes. Nem tudom, hogy ez segít-e, de felhívott
apa ügyvédje. Amint tudod, előzetesben van. Letartóztatták a
házban tartózkodó három másik személlyel együtt, akikkel
együtt élt, drogkereskedelemért és -birtoklásért. Két férfit kiskorú
megrontásával is vádolnak. Még vizsgálják apa részvételét ebben.
Ha kiderül, hogy bármilyen testi kapcsolata volt a lánnyal,
hosszú időre lecsukhatják. Az azonban biztos, hogy egy ideig
nem kell aggódnunk miatta.
– Akkor jó. Örülök neki – mondtam, habár őszintén szólva,
nem igazán érdekelt az apám, legalábbis nem úgy, mint valaha.
Akár rács mögött volt, akár nem, neki már nem volt befolyása
fölöttem.
– Én is. Nos, közeleg a nagy hétvége. Pihend ki magad, és
szólj, ha bármiben tudok segíteni.
Már épp le akarta tenni a telefont, amikor még gyorsan
beleszóltam.
– Szeretlek, nővérkém. – Haboztam, próbáltam lenyelni a
gombócot a torkomban. – Nemcsak azért, mert mindig
gondoskodsz rólam, hanem mert fantasztikus ember vagy.
Ritkán osztottuk meg egymással az érzéseinket, ezért féltem,
hogy gyanakodni kezd a vallomásom miatt. Szerencsére, ha
magyarázkodnom kell, ráfoghatom a hajszál híján elkerült
tragédiára.
De nem kellett.
– Én is szeretlek, Gwen. Nemcsak azért, mert hagyod, hogy
dirigáljak neked, hanem mert te is nagyon klassz csaj vagy.
Pihenj. És egyél! Vasárnap reggel találkozunk.
A délután hátralevő részét a e-mail-fiókom frissítgetésével,
mászkálással, gyümölcs- és kekszmajszolással töltöttem. Fél
ötkor kezdett lecsukódni a szemem. Hátradőltem a kanapén és
behunytam, csak egy percre.
Amikor ismét kinyitottam, nyolc óra tíz volt.
Káromkodva felpattantam a kanapéról. Negyedórán belül el
kell indulnom a kórházba, hogy odaérjek kilencig, mielőtt véget
ér a látogatási idő. Pár percig csak kapkodtam, kerestem a
cipőmet, közben ránéztem az e-mailekre. A laborból nem
érkezett üzenet.
– Picsába, picsába, picsába!
Amikor felhívtam a céget, már csak az üzenetrögzítőjük
válaszolt. Kaliforniában már elmúlt öt óra, és az üzenet szerint
hétvégére már bezártak.
Pánikba estem, alig tudtam visszafojtani a zokogást.
Megpróbáltam felhívni JC mobilját, hátha ő megkapta az
eredményt. Egyszer kicsöngött, aztán hangpostára váltott. Amin
nem csodálkoztam. Nyilván lemerült a telefonja. Keresgélni
kezdtem a kórház telefonszámát, aztán meggondoltam magam.
Ha a telefonja lemerült, az e-mailjeihez sem fért hozzá. Ha pedig
beszélünk, lehet, hogy megint megpróbál lebeszélni arról, hogy
vele tartsak. Az lesz a legjobb, ha egyszerűen csak odamegyek.
Nem utasíthat vissza, ha személyesen ott vagyok.
Nem vesztegettem tovább az időmet, fogtam a táskát és
kiléptem a lakásunkból, talán utoljára. Lefelé menet a liftben
sikerült lenyelnem a könnyeimet, de épp csak.
Odalent Russ, az ügyeletes testőr fogadott. Fogott egy taxit, és
hamarosan már úton voltunk a kórház felé.
Sikerült tíz perccel a látogatási idő vége előtt odaérnünk az
intenzívre. Drew ugyan azt mondta, hogy utána is beengednek,
de mindenképpen ide akartam érni időre, hogy még csak ne is
gondoljanak arra, hogy nélkülem mennek el. A recepción
megmutattam a személyimet, és vártam, hogy kinyissák nekem
az ajtót.
De nem nyitották.
– A nyilvántartás szerint Justin Bruzzo jelenleg nem a
betegünk – mondta a recepciós.
– Nem. Az nem lehetséges. – Próbáltam nem kiborulni.
Nyilván épp most engedték ki JC-t, vagy Drew elintézte, hogy a
neve ne szerepeljen a számítógépben a beteglistán. – Biztos, hogy
még odabent van. Engedjen be, pontosan tudom, hogy hová kell
mennem.
– Sajnálom, asszonyom. A rendszer szerint nincs ilyen
betegünk, úgyhogy nem engedhetem be.
– A rendszere téved! – kiabáltam. Ennyit a nem kiborulásról.
Kezdtem kurvára kiakadni. Nem fognak távol tartani JC-től csak
azért, mert egy túlbuzgó biztonsági őr mereven ragaszkodik a
szabályokhoz. – Idehívná a felettesét? Vagy valamelyik nővért az
intenzívről?
– Senki se fogja beengedni oda, Ms. Anders. Nem számít,
hogy kit hív.
Russ, aki egész eddig a hátam mögött állt, most odalépett
mellém.
– Segíthetek valamiben?
– Igen! – Odafordultam hozzá. – Megvan magának Drew
száma?
Megrázta a fejét.
– Sajnálom. Dom az egyetlen, aki Drew-val dolgozik.
– Akkor Dom. Felhívná nekem?
Alig egy perccel később már Dommal beszéltem Russ
telefonján.
– Azt mondják, hogy JC kijelentkezett, Dom! Azt mondják,
nincs itt. Ez nem lehet igaz! Időben ideértem.
Habozott, s noha csak egy pillanatig tartott, ennyiből már
tudtam, hogy ezt nem lesz könnyű megemésztenem. Ekkor
döbbentem rá, mi történt. JC elment nélkülem.
– Nem… – mondtam, mielőtt Dom kimondhatta volna. –
Akármit akarsz mondani, csak akkor mondd, ha azt is elmondod,
hogy hol van, és hogyan jutok el hozzá.
– Nem tudom, Gwen. Ha akarnám, se tudnám
megmondani. Fogalmam sincs, hová ment.
– Ne. Ezt ne. Ne mondd ezt! – Alig kaptam levegőt. – Hívd
fel Drew-t! Még nyilván nincs túl késő ahhoz, hogy utánuk
menjek. Nem mehettek el olyan régen. Utolérem őket.
– Drew semmit sem fog elárulni. És mostanra már messze
járnak. Reggel mentek el.
Reggel. JC-nek esze ágában sem volt megvárni az apasági
teszt eredményét. Nem számított, hogy Chandler volt-e az apa
vagy sem – mindenképpen itt akart hagyni.
Térdre zuhantam, a telefon kiesett a kezemből. Mély,
hangtalan zokogástól rázkódott a testem. Ott, az intenzív osztály
ajtaja előtt úgy gyászoltam JC-t, mintha meghalt volna.

***

Ross végül meggyőzött, hogy jobb lesz, ha visszamegyek a


lakásba, mielőtt a kórházi személyzet teletöm nyugtatókkal. A
lakás volt az utolsó hely, ahová vágytam – hiszen abban a
tudatban jöttem el onnan, hogy soha többé nem megyek vissza,
vagy legalábbis még jó ideig nem. Hogy mehetnék vissza JC
nélkül?
De nem mehettem máshová. Nem volt szabad elárulnom
senkinek, hogy JC elhagyta a várost, ahhoz pedig túlságosan
zaklatott voltam, hogy magamba fojtsam az érzelmeimet. Így
Norma, Ben vagy Laynie ki volt zárva. Ezért amikor Ross
megadta a lakás címét a taxisofőrnek, nem vitatkoztam.
Mire megérkeztünk az úti célunkhoz, viszonylag elkábultam.
Lüktetett a fejem és égett a gyomrom a sok sírástól, de minden
mást figyelmen kívül hagytam. A többi érzés – a gyász, a harag,
az elárultság és a megtört szívem – az érzéketlen külsőm felszíne
alatt lapult. Hamarosan úgyis szembe kell néznem velük. Most
azonban csak aludni akartam.
A kábulatban észre sem vettem a bejárat mellett várakozó
alakot, amíg meg nem szólított.
Az ismerős hang felé fordultam, de köszönni nem volt erőm,
se mosolyogni.
Chandler odarohant hozzám, fiatal arca eltorzult az
aggodalomtól.
– Mi a baj? A babával van valami? Megsérültél?
Megint elöntöttek az érzelmek, de sikerült elfojtanom őket.
– Jól vagyok – hazudtam. – Csak JC… – Sosem ment nekem
a hazudozás, de annyi éven át kellett titkolnom az apám
bántalmazását, hogy annyit legalább megtanultam, hogyan
csűrjem-csavarjam az igazságot. – Tegnap meglőtték. Most
jövök a kórházból.
– Édes istenem! – Az aggodalma őszintének tűnt, annak
ellenére, amit nyilván érzett JC iránt. – De azért… rendbe jön?
– Igen. – Bárhol is volt, ebben legalább bízhattam. Mégsem
tűnt különösebben vigasztalónak a gondolat. Bizonyos
tekintetben könnyebb lenne, ha meghalt volna. Akkor legalább
tudnám, hogy nem volt választása. Így viszont a saját akaratából
hagyott el.
Hogy tehette ezt velem? Hogy hagyhatott magamra így,
terhesen? Könnyek tolultak a szemembe.
Chandler széttárta a karját, hogy átöleljen, majd
meggondolta magát.
– Nem tudom, mit csináljak. Átölelhetlek?
Bólintottam. Szükségem volt az emberi érintésre. Egy vállra,
amin kisírhatom magam. Chandler törődött velem, és egyáltalán
nem volt bűntudatom, amiért elfogadtam a vigasztalását, hiszen
ő itt volt, JC meg nem.
Chandler a karjaiba vett, én pedig belefúrtam az arcomat az
ingébe.
– Annyira sajnálom, Gwenny – mondta, és gyengéden
ringatott. – Nem kéne itt lennem. Most nem erre van szükséged.
Elfordítottam az arcomat, hogy hallja a hangomat.
– Valójában pontosan erre van most szükségem.
– Nem az ölelésre céloztam. Úgy értem, nem kellene
elmondanom, amit el akartam mondani. – Habozott, én meg
vártam, hogy folytassa, de annyira azért nem érdekelt a
mondandója, hogy sürgetni kezdjem. – Mégis itt vagyok, és
lehet, hogy ez az utolsó lehetőségem az esküvő előtt, hogy
elmondhassam, úgyhogy elmondom. A minap azt mondtam,
hogy gondoskodni fogok rólad és a babáról, ha az enyém. És
komolyan is gondoltam. De azt is el kellett volna mondanom,
hogy mindenképpen akarlak. Akár az enyém a baba, akár nem.
Melletted akarok lenni, és nem érdekel, ha a baba félig az övé.
Mindkettőtöket szeretni tudlak, bármi legyen is.
Felsóhajtottam. Lehet, hogy Chandler lesz a jövőm? Nem
éreztem iránta ugyanazt, amit JC iránt, de szeretett engem, talán
annyira, mint JC. Ráadásul ő itt volt. Hajlandó volt maradni.
Amivel óriási piros pontokat érdemelt ki.
És talán én is tudnám őt így szeretni. Egy nap.
De… nem ma.
Összeszedtem a maradék erőmet, és kihámoztam magam a
karjaiból.
– Köszönöm, hogy elmondtad. Sokat jelent nekem, hogy
harcolnál értem. De a szívem már JC-é. – Bárhol is legyen. – Ha
a baba a tiéd, gondoskodom róla, hogy részt vehess az életében.
De ez minden, amit felkínálhatok. – Legalábbis egyelőre. Később
talán másképp fogok érezni. De valahogy nem hittem.
Chandler a homlokát ráncolta, és fohászkodtam, nehogy
elérzékenyüljön itt nekem. Jelenleg nem tudnék vele mit kezdeni.
A saját érzéseimmel is épp elég nehéz volt megbirkóznom.
Ám egyáltalán nem azt mondta, amire számítottam.
– A baba nem az enyém. Nem kaptál róla e-mailt?
– Hogyhogy? Nem, nem jött e-mail. – Beszéd közben
előkaptam a telefonomat, és megnyitottam az appot, hogy még
egyszer megnézzem, hátha nem vettem észre.
– Az enyém a Spam mappában volt. Lehet, hogy a tiéd is ott
landolt?
Megnyitottam a Spam mappát. És tényleg ott volt – egy e-
mail a labortól. Ráklikkeltem az üzenetre, és el sem olvastam a
levelet, csak megnyitottam a csatolt dokumentumot. Betöltődött
a PDF, és gyorsan átfutottam.
1. minta, Bruzzo: Az anya és a feltételezett apa által adott,
valamint a magzati sejtből vett DNS-minta alapján a biológiai
apaság nem kizárt.
2. minta, Pierce: Az anya és a feltételezett apa által adott,
valamint a magzati sejtből vett DNS-minta alapján a biológiai
apaság kizárt.

– Elég zűrzavaros megfogalmazás – mondta Chandler, aki a


vállam fölött olvasta a szöveget. – De az egyértelmű, hogy
engem kizártak mint lehetséges apát.
Érzelmek kavalkádja tört rám. JC volt az apa. Végig tudtam,
hogy ő volt az, és végre megkönnyebbülhettem, hogy igazolást
nyert az előérzetem. A kisbabám azé a férfié volt, akitől gyereket
akartam, ami fantasztikus hír volt.
Ez a férfi azonban nem volt itt. És nagyon úgy tűnik, hogy
egyedül fogom felnevelni a gyerekemet.
A harag volt az egyik érzelem, amit valamelyest sikerült
elfojtanom. Mostanáig. Most azonban a többi érzelem erősebben
háborgott bennem, és kezdett átszivárogni a gáton, amit az
elmúlt órában építettem. Azzal fenyegetett, hogy hamarosan
áttöri.
– Mennem kell – mondtam Chandlernek, mert túlságosan
elérzékenyültem ahhoz, hogy még sokáig összeszedett tudjak
maradni. Nem mintha eddig annyira uralkodtam volna
magamon.
Már éppen indultam volna az épület ajtaja felé, amikor
rádöbbentem, hogy ennél azért többet kéne mondanom.
– Megértettem, amit mondtál, Chandler. Komolyan, és
ígérem, hogy sokat jelent ez nekem. Egy másik életben talán te
lennél nekem az igazi. De ebben az életben nem a tiéd vagyok.
Majd találsz magadnak valaki mást. Lehet, hogy nem rögtön, de
meg fogod találni azt a nőt, aki úgy szeret téged, ahogy
megérdemled. Efelől semmi kétségem.
Vonakodva elmosolyodott.
– Nem hinném. De megértem. Már választottál. Remélem,
JC tudja, hogy milyen szerencsés fickó. – Lehajolt, és csókot
nyomott a homlokomra. – Isten veled, Gwen. – Azzal
megfordult és elsétált.
Nem néztem utána, már alig vártam, hogy bent legyek, ahol
nyugodtan összeomolhatok és törhetek-zúzhatok. Fölfelé menet
a liftben ökölbe szorítottam a kezemet, és Chandler szavai
visszhangzottak a fejemben. Remélem, JC tudja, hogy milyen
szerencsés fickó.
Ja, tényleg nagyon szerencsés. Mert ha most itt lenne, puszta
kézzel nyírnám ki.

***

Az elkövetkező órákat hol dühöngéssel, hol hasznos


tevékenységgel töltöttem. Számos tányért a falhoz vágtam,
annyira pipa voltam JC-re. Hogy merészelt kettőnk helyett
dönteni? Hogy merészelte eldönteni, hogy mi a legjobb nekem?
Hogy merészelt így magunkra hagyni minket? Ő volt a
legnagyobb seggfej, akit valaha ismertem, márpedig jó néhány
seggfejet ismertem.
Aztán magamra lettem dühös. Mert tudtam, hogy egy
szempillantás alatt visszafogadnám. Egyetlen szavába kerülne, és
megtennék bármit, amit akar.
Aztán megint haragudtam rá. Hogy merészelte elrabolni a
szívem, elérni, hogy úgy érezzem, nem tudok nélküle élni?
Kurvára igazságtalan volt.
A tehetetlen dührohamok között megtettem mindent, amit
csak lehetett, hogy elérjem JC-t. E-mailt írtam neki. Üzeneteket
hagytam a telefonján – üzeneteket, amikben minden szitokszóra
jutott egy szeretlek is. Aztán addig zaklattam Domot, amíg meg
nem adta nekem Drew e-mail-címét és telefonszámát,
amelyeken keresztül Drew-t is ostromolni kezdtem, hiába járt
már későre. Szerettem volna azt hinni, hogy JC nem tudja, hogy
a gyerek az övé, ezért minden kapcsolaton keresztül megadtam
ezt az információt is. Ha csak egy üzenet eljut JC-hez, tudni
fogja, hogy ő az apa, és akkor muszáj lesz visszajönnie. Ha
miattam nem is, legalább a gyerekünk miatt.
Bizonyára ezért ment el, mielőtt megkaptuk a teszteredményt
– mert tudta, hogy nem lenne képes elhagyni, ha kiderülne, hogy
egész idő alatt igazam volt az apa kilétét illetően. Tudta, hogy
mindenképpen vele akarnék menni, ezért megkönnyítette
magának a távozást.
A gondolattól megint dühbe gurultam. Még több tányér tört
ripityára. Dühömben még a laptopját is keresztülhajítottam a
szobán, hogy eltört a képernyője. Nem esett olyan jól, mint
vártam, de valami primitív elégedettséggel töltött el.
Mire ágyba zuhantam, felkelt a nap. Kimerültem, testileg és
lelkileg is – ez volt a hátránya annak, hogy nem kapcsoltam ki
az érzelmeimet, mint máskor. Majdnem a vendégszobába
mentem aludni, mert féltem, hogy JC nélkül magányosnak
érezném magam a méretes franciaágyban. Végül makacsul
elvetettem az ötletet. Ez az én ágyam is volt, és nem JC hülye
döntése fog kitúrni onnan.
Az ágy még mindig bevetetlen volt, ezért amíg le nem
feküdtem, nem vettem észre a párnáján heverő, félbehajtott
papírlapot.
– Az istenit… – dünnyögtem fennhangon magamban. A
papírlapot megpillantva rögtön idegbajos lettem, pedig még el
sem olvastam az üzenetet. Biztos voltam benne, hogy
magyarázatot fog tartalmazni. Valamiféle elcseszett kísérlet lesz
arra, hogy JC a tetteit mentegesse. És különben is, mikor hozta
ide? Amíg korábban a kanapén szundítottam? Vagy az egyik
testőrünk tette ide, amíg én a kórházban voltam?
Na, mindegy. Baromság az egész. És elegem volt már a
baromságaiból.
A párnán hagytam a papírt, és hátat fordítottam neki.
Behunytam a szemem és megpróbáltam elaludni.
Öt perc után frusztráltan felnyögtem, és visszafordultam,
hogy fölkapjam az üzenetet.
Rövid volt – rövidebb, mint amire számítottam, és sokkal
rövidebb, mint amit megérdemeltem. Egyetlen sor, az ő
kézírásával: Amíg élünk, szeretni foglak.
Összegyűrtem a papírt, és áthajítottam a szobán. Aztán
magamhoz öleltem JC párnáját, és álomba sírtam magam.
Huszonkettedik fejezet

A telefonom ébresztett.
Keresgélnem kellett, hogy megtaláljam, ezért meg sem
néztem, hogy ki a hívó. Miután fölvettem, lélegzet-visszafojtva
vártam, hátha JC az. Vagy akár Drew.
– Gwen! – Laynie volt. A hangja egyszerűen túl eleven volt –
az ágy melletti órára pillantottam – este fél hathoz képest. A
fenébe! Átaludtam az egész napot. Bár ez nyilván jobb volt, mint
éberen küszködni az érzéseimmel. – Csak most hallottam a hírt!
Miért nem hívtál?
Kidörzsöltem az álmot a szememből.
– Mit hallottál pontosan? – Olyan sok minden történt,
amióta utoljára találkoztunk. Ezernyi dolog jutott az eszembe,
amire célozhatott, és egyikről sem volt kedvem beszélni.
– Hogy meglőtték JC-t. Jól van? Norma azt mondta, rendbe
jön, de tőled akartam hallani.
Ja, hogy az.
– Igen, jól van. – Legalábbis, akkor még jól volt, amikor
utoljára láttam. – Egyenesen átment rajta a golyó. Már ki is
engedték a kórházból. – Kinyújtózkodtam, majd felhúztam a
takarót az államig, és eltűnődtem, vajon visszaaludhatnék-e.
– Hála az égnek. Ez nagy megkönnyebbülés. Akkor átjössz?
Haboztam, lázasan kerestem valami kifogást, hogy kibújjak a
találkozónk alól. Az volt a terv, hogy az esküvő előtti éjszakát
Laynie lakásában töltöm, hogy én ott készülhessek elő, JC pedig
a mi lakásunkban. A ruhám és a kiegészítőim már Laynie
vendégszobájában vártak. Merthogy az esküvő előtt nem szabad
látni a menyasszonyt. Mindez már értelmét vesztette, de fenn
kellett tartanom a látszatot – JC biztonsága kedvéért, akkor is,
ha engem nem érdekelt.
Ledobtam magamról a takarót.
– Aha. Mindjárt megyek. – Amint sikerült kezdenem valamit
a duzzadt szememmel.
– Szuper! Mindent hallani akarok. Olyan lesz, mint egy
régimódi pizsamaparti. Jókat nevetünk, és fent leszünk egész
éjjel. Holnap férjhez mész! – Fertőző volt a lelkesedése. Mennyire
szerettem volna osztozni benne!
Miután letettem a telefont, egy teljes percig azon tűnődtem,
vajon mit éreznék, ha másnap tényleg férjhez mennék. Izgatott
lennék? Ideges? Kételkednék a döntésemben?
Tombolnék örömömben, az biztos.
Háborogni kezdett a gyomrom. Rohantam a fürdőszobába,
de épphogy odaértem, mielőtt elhánytam magam. A múlt héten
azt olvastam az interneten, hogy akinek az első trimeszterben
nem voltak reggeli rosszullétei, annál a másodikban sem olyan
gyakori. Most azonban nem lepett meg, hogy rókázással indult a
napom.
A baba talán csak átérezte, mi is a valódi helyzet az esküvőt
megelőző napon. – Te meg én, kölyök – mondtam, és
megsimítottam feszülő pocakomat. – Csak te meg én
maradtunk.

***
Alayna és Hudson mindent tudni akart az elmúlt néhány nap
eseményeiről. Azt már hallották, hogy Mennezzót kiengedték a
börtönből, de arról nem tudtak, hogy meglátogattuk az apámat,
sem arról, ami utána következett.
Csak arról beszéltem, amiről lehetett, s noha azt hittem, hogy
nem tudok majd JC-ről kiborulás nélkül beszélni, valójában
kimondottan vigasztalónak találtam a mesélést. Elvonta a
figyelmemet a pillanatnyi szenvedésről, ugyanakkor el tudtam
érzékenyülni anélkül, hogy feltűnést keltettem volna.
Legalábbis azt hittem.
Amikor kiléptem a vendégszoba fürdőjéből, ahol pizsamát
húztam, Laynie az ágyon ülve várt rám.
– Most, hogy végre kettesben maradtunk, elárulhatod nekem.
A fésülködőasztalra kikészített menyasszonyi ékszerekkel
babráltam.
– Mit árulhatok el?
– Hogy miért vagy olyan lehangolt. Nem úgy nézel ki, mint
aki holnap férjhez megy. És ne gyere nekem azzal, hogy csak
fáradt vagy és aggódsz Mennezzo miatt. Tudom, hogy ennél
többről van szó. Ki vele! – Laynie mindig nagyon éleslátó szokott
lenni, de az igazat megvallva, csodálkoztam, hogy senkinek sem
tűnt fel már korábban, milyen állapotban vagyok. Amióta
megérkeztem hozzájuk, olyan voltam, mint egy csoszogó zombi.
Amikor felidéztem a lövöldözést és a többit, alig tudtam
eldünnyögni egy szótagnál hosszabb szavakat.
Ahhoz sem volt erőm, hogy legalább megpróbáljak hazudni.
Ezért, ahogy korábban Chandlernek, Alaynának is csak az
igazság felét árultam el.
– Tényleg többről van szó. – Odafordultam hozzá. – Terhes
vagyok.
– Ó! – Egy ideig csak pislogott. – Hűha. Komolyan?
– Aha. Múlt héten megcsináltam a tesztet, amikor ajánlottad.
A tizennegyedik hétben vagyok. – Mosolyt erőltettem az
arcomra.
Fölpattant az ágyról.
– Uramisten! Az már a második trimeszter!
JC-vel úgy döntöttünk, hogy csak az esküvő után jelentjük be
a terhességet. Azt akartuk, hogy egyelőre csak ránk figyeljenek.
Laynie-nek azonban mindenkinél jobban el akartam mondani, és
már rögtön az elején elmondtam volna, ha nem tartottam volna
a reakciójától.
Az ajkamba haraptam.
– Nagyon haragszol?
– Haragszom? Mégis mi az ördögért haragudnék?
– Mert te annyira próbálsz teherbe esni, erre én vagyok
várandós, pedig nem is akarok gyereket.
Megfogta a kezem, és megszorította.
– Persze hogy pokoli irigy vagyok, de hogy haragszom-e?
Egyáltalán nem. Annyira örülök neked! – Elengedett, majd
összefonta a karját a mellén, és rám sandított. – Habár azért egy
kicsit haragszom, amiért nem szóltál hamarabb. Csak azért nem
tetted, mert féltél, hogy mit mondanék, vagy mert nem örülsz a
terhességnek?
– Az előbbi. Nem akartam gyereket, de most, hogy már
terhes vagyok, kezdek hozzászokni a gondolathoz. – A hátam
mögé tettem a kezem, és nekidőltem a fésülködőasztalnak, amíg
Laynie kérdésén morfondíroztam. Tényleg nem örültem ennek a
gyereknek?
A válasz még JC nélkül is nem volt. Nagyon is örültem.
– Valójában nagyon izgalmas. Ijesztő, de izgalmas. – Ezúttal
őszinte volt a mosolyom.
Felderült az arca.
– Ez annyira izgalmas! Egyszerűen… szétvet a boldogság! –
Körbeugrálta a szobát, annyira feldobta a hír. – Nem tudom
elhinni, hogy azt feltételezted rólam, hogy haragudni fogok érte.
Annyira örülök neked! Ő lesz az én gyakorló babám. Amikor
csak tudom, el fogom rabolni tőled. Remélem, felkészültél arra,
hogy gyakorlatilag odaköltözöm hozzád. De komolyan, még
dadusra se lesz szükséged. Itt vagyok neked én. Lehetek Laynie
nagynéni úgy is, hogy nem vagyunk rokonok?
Fölnevettem.
– Az leszel, aki csak szeretnél lenni. De meg fogod bánni,
hogy ezt felajánlottad, mert szavadon foglak ám! Minden
segítségre szükségem lesz.
– Nem fogom megbánni. És nem lesz rám szükséged. JC
körül fog ugrálni. Ezt te is tudod. Nyilván el van ragadtatva.
– Aha. El van ragadtatva. – Ez se volt éppen hazugság – JC
tényleg odáig volt a boldogságtól. Most azonban fájt ezt
kimondani. Ezért inkább témát váltottam. – Na, mindegy.
Szóval ezért vagyok olyan kimerült. És érzelgős. És most, hogy
Mennezzo kiszabadult, sokkal jobban parázok.
– Igen. Hát persze. Nem is csoda. – Laynie odalépett
hozzám, és vigasztalóan megsimogatta a karjaimat. – JC
mindent megtesz, hogy biztonságban légy. Ha úgy érzed, hogy ez
nem elég, akkor Hudson majd segít megerősíteni a
biztonságotokat. És gondolj csak bele – holnap férjhez mész.
Utána pedig jön a nászút. Elszabadulsz ettől a sok gondtól, és egy
kicsit pihenhetsz végre. Aztán huszonhat hét múlva gyereked
lesz! Mi lehet ennél is csodálatosabb?
– Semmi – mondtam. S noha Laynie nagyrészt tévedett –
nem fogok másnap férjhez menni, és nem fogok nászútra menni
sem –, a kisbabával kapcsolatban igaza volt. Nem volt
betervezve, nem volt szándékos, és pokoli nehéz lesz JC nélkül,
de meg tudom csinálni, különösen Laynie segítségével.
És bármennyire is nehéz lesz, tudtam, hogy egyben
csodálatos is lesz.

***

Az esküvő vasárnap este hatra volt kitűzve. Délután egykor már


nagy volt a nyüzsgés a Pierce-rezidencián. A fodrász, a
manikűrös és a sminkes mellett ott volt még Mirabelle, Norma és
Laynie is, körülugráltak, etetni próbáltak, és a menyasszonyi
előkészületekkel foglalatoskodtak. Ironikusnak találtam, hogy
mennyi előkészület és hűhó előz meg egy már befuccsolt
esküvőt.
Persze rajtam kívül ezt senki se tudta.
– Francia manikűr kell a kezeire – mondta Mira –, és
halvány rózsaszín a lábujjaira.
– Az élénk rózsaszín szebben mutat – vitatkozott Laynie.
Mira felhorkant.
– Nem a lábát fogják fényképezni.
– De a nászúton talán igen. A halvány rózsaszín olyan hóka
lesz. – Laynie odafordult hozzám, és felmutatta mindkét
üvegcsét. – Az élénk rózsaszín sokkal jobb választás, Gwen.
Egyetértesz?
– Hmmm.
– Na ugye! – Laynie olyan diadalittas volt, hogy észre sem
vette rajtam a lelkesedés hiányát.
Így telt az egész délután. Senki se tett megjegyzést a
hangulatomra. Senki se kérdezte meg, mi bajom van. Csak
vihogtak és sürögtek, olyan lázba hozta őket az esküvőm, hogy
fel sem tűnt nekik az apátiám.
Többnyire sikerült kordában tartanom az érzéseimet, és a
kényeztetésre koncentráltam. Azzal áltattam magam, hogy csak
ruhát próbálgatunk. Nem mindennap rittyentettek így ki, és
tényleg jó érzés volt, hogy megmasszírozták a kezeimet és valaki
más mosta meg a hajamat.
Amikor el kellett indulnunk, odaálltam a tükör elé, és
szemügyre vettem magam az egyszerű csipke- és tüllruhában. A
hajam puha fürtökben keretezte az arcomat, a sminkem finom
és tökéletes volt.
– Csodásan nézel ki! – kiáltott fel Mira mellettem.
– Egyszerűen gyönyörű vagy – tette hozzá Laynie.
– Ragyogsz – tódított Norma, amiről eszembe jutott, amikor
JC mondta nekem ugyanezt. Feltörni készült belőlem a gyász,
ezért csak biccenteni tudtam, és beleharaptam az ajkamba, hogy
visszafojtsam a könnyeimet.
Maradj érzéketlen, kérleltem magam. Érzéketlen, érzéketlen,
érzéketlen.
A Brooklyn Bridge Park felé menet a limóban próbáltam
megőrizni a sztoikus álarcot, amit egész délután viseltem, de
ahogy egyre közelebb értünk a helyszínhez, a szívem is mind
jobban összetört. A körhintánál terveztük az eskütételt, azon a
helyen, ahol először csókoltuk meg újra egymást július
negyedikén. Romantikus és hóbortos helyszínnek tűnt. Most
egyszerűen szomorú volt.
Mire megálltunk a parknál, az idegesség már olyan erősen
áradt szét a testemben, mint a gyász. Vajon mikor fogjuk lefújni
ezt az egészet? Meddig kell színlelnem? Mira pattant ki elsőként a
kocsiból, majd közölte, hogy amint az esküvőszervező jelez, hogy
ideje sorakoznunk, szólítani fog minket. Vajon a végtelenségig
fogunk itt ülni a vőlegényre várva, aki sosem jön el?
Röviddel Mira távozása után csöngött Laynie telefonja.
Visszafojtottam a lélegzetemet, vártam, hogy bejelentse, JC még
nem jött meg.
Ehelyett, amikor letette a telefont, csak annyit mondott:
– Felkészültek, mehetünk sorakozni! Nahát! Ez olyan
izgalmas! – Kiráncigált a kocsiból, és a körhintát körülvevő
tömeg felé húzott.
– Te állsz elöl – mondtam. – Neked kéne előremenned.
– Okos ötlet. – Eleresztette a kezem. – Még nem láthat meg
téged. – Előreszaladt, és hátrahagyott engem Normával, akinek
közvetlenül előttem kellett bevonulnia.
Amikor már úgy hat méterre voltunk attól a helytől, ahol fel
kellett sorakoznunk, megtorpantam.
– Nem tudom megtenni.
Norma, amikor észrevette, hogy megálltam, visszafordult.
– Mit nem tudsz megtenni? Csak nem szállt inadba a
bátorságod?
– Nem egészen. – A picsába, tudtam, hogy ez kellemetlen
lesz. De csak most, hogy ideértünk, döbbentem rá, mennyire
kellemetlen. Nem tetszett ez nekem. Csak túl akartam esni rajta.
Halkan átkoztam JC-t, majd azt mondtam:
– JC-ről van szó. El kell mondanom neked valamit.
– Mit? Kezdesz megrémíteni. Csak nem vesztetek össze?
Ezért voltál ma egész nap olyan zsémbes?
Nahát. Talán mégsem volt olyan meggyőző az az álarc, mint
hittem. Igaz, Norma előtt én mindig is nyitott könyv voltam.
– Nem vesztünk össze. – Nos, azért vitatkoztunk. – Úgy
döntött, hogy mégis elfogadja a védelmet.
Norma tartása megroskadt.
– A lövöldözésnek tehát köze volt a tárgyaláshoz? Én is így
gondoltam. Nyilván semmit sem lenne szabad mondanod, nem
igaz?
– Nem, tényleg nem. De egy részét már tudod.
Mély levegőt vett.
– Nem vagyok meglepődve. Az igazat megvallva, szinte arra
számítottam, hogy már el is mentetek. Rögtön az esküvő után
indultok? Elmentek a nászútra, és nem jöttök vissza? –
Higgadtan beszélt, de már ismertem annyira, hogy feltűnjön a
szomorúság a hangjában.
És miért ne lenne szomorú? Azt hiszi, hogy a húga eltűnik az
életéből.
De legalább ami nekem rossz hír volt, az neki azt jelentette,
hogy nem fogom elhagyni.
– Nem. Nem lesz semmiféle esküvő. JC már elment.
Norma összevonta a szemöldökét.
– Hogy érted ezt?
– Nem fog eljönni. – Legördült egy könnycsepp az arcomon.
– Nélkülem ment el, Norma. Most úgy kellene tennem, mintha
meglepődnék, amikor nem jön el, és én… én egyszerűen nem…
Képtelen vagyok ezt végigcsinálni.
– Te meg mi az ördögről beszélsz? Persze hogy eljött. –
Előkapott egy zsebkendőt a melltartójából – tipikus Norma –, és
felitatta a könnyeimet.
– Nem. Már elment.
Visszadugdosta a zsebkendőt a rejtekhelyére.
– Te képzelődsz, Gwen. Már itt van. Ott vár rád az oltár előtt.
– Ne mondogasd már ezt! – Kezdtem dühbe gurulni. – Én
mondom neked, hogy…
Félbeszakított, és a körhinta felé mutatott.
– Miért nem nézed meg?
Egy reménybuborék kezdett növekedni a szívemben. Mivel
rövid szertartást terveztünk, úgy döntöttünk, hogy nem rakunk
ki székeket, ezért ki kellett lépnem a sorból, hogy átlessek a
közönség feje fölött.
És amint így tettem, megpillantottam őt. Ott állt a körhinta
előtt, az öcsémmel az oldalán. Pokoli szexi volt szmokingban,
ahogy várta, hogy csatlakozzon hozzá az arája. Istenem,
mekkora seggfej! Milyen csodálatos, fantasztikus seggfej.
És mennyire, de mennyire szerettem őt. Ezt a szemétládát.
– Hát akkor… – mondtam, és visszaléptem a helyemre a sor
végén. – Úgy tűnik, ma férjhez megyek.
Kipislogtam a könnyeket a szememből, és aznap először
elmosolyodtam.
Huszonharmadik fejezet

A körhinta hangszóróiból felharsant az Appalachian Waltz a Y o-


Y o Ma előadásában, és hirtelen bizseregni kezdett a hasam. Úgy
éreztem, egy örökkévalóságig tart, amíg Laynie, majd Norma
végigvonul a sorok között.
A zene ekkor a Y eah Y eah Y eahs Wedding Song című
dalának akusztikus verziójára váltott. Ez volt a jel. Kiléptem a
sorok közé. Rögtön összenéztünk JC-vel. Alig bírtam türtőztetni
magam, hogy oda ne rohanjak hozzá, és koncentrálnom kellett,
hogy a zene lassú üteméhez igazítsam a lépéseimet. Én
választottam a dalt, de mostanáig fel sem fogtam, hogy
mennyire találó a dalszöveg. JC volt a levegő, amit belélegeztem,
s noha megtanultam, hogy valójában nem fogok meghalni
nélküle, mégis helytállónak találtam az énekesnő által kifejezett
érzést.
Végül odaértem hozzá és a karjaiba vetettem magam. Nem
érdekelt, hogy minek kellene következnie a szertartásban, sem a
közönség a hátunk mögött. Vagy talán ő kapott a karjába. Csak
azt tudtam, hogy szorosan ölelt, úgy kapaszkodott belém a jó
karjával, mintha sosem akarna elereszteni.
– Nem tudtam nélküled elmenni… – mondta szinte suttogva.
– Megpróbáltam. Esküszöm. Képes akartam lenni arra, hogy
eleresszelek, hogy te biztonságban lehess, de nem voltam elég
erős hozzá.
Hevesen belecsimpaszkodtam a szmokingja hajtókájába, az
arcom csupa könny volt.
– Szeretlek, te rohadék. Ne merészelj még egyszer elhagyni,
különben esküszöm, hogy én magam nyírlak ki.
Eleresztett, és a kezébe vette az arcomat.
– Soha. Soha többé nem tudnálak elhagyni. – Azután
csókokkal halmozott el – az orromon, az arcomon, az államon.
Az utolsó csók az ajkaimon landolt, és hosszú pillanatokig tartott.
A lelkész diszkréten köhécselt.
– Csak a végén kell megcsókolni a menyasszonyt – szólalt
meg végül.
A tömeg nevetett, és nagy nehezen elengedtük egymást. JC
azonban elkapta a kezemet, és sérült keze dacára szorosan fogta,
szinte kihívóan, nehogy valaki azt merje mondani neki, hogy el
kell engednie.
– Bocs – vigyorgott rá a lelkészre. – Felkészültél, Gwen?
Rádöbbentem, hogy ezzel arra emlékeztet: van választásom.
Csak mert ő eljött, csak mert minden barátunk és rokonunk
minket nézett, még nem muszáj végigcsinálnom. Jó volt, hogy
megértette, nem biztos, hogy még azt követően is akarom ezt az
esküvőt, amit tett. Ideális helyzetben kiadhatnám magamból a
dühömet, mielőtt ki kell mondanom a boldogító igent. Erre
azonban most nem volt lehetőségem, és a többi lehetőség közül
azt választottam, hogy hozzámegyek. Szeretem, vele akarok
lenni, hozzá akarok menni.
– Igen! – mondtam, és a szemébe néztem. – Fel.
A ceremónia többi része összemosódott. Kicseréltük a
gyűrűket, elmondtuk az esküt, és csak néztük és néztük egymást.
Annyit mosolyogtam, hogy végül megfájdult az arcom, és eleget
sírtam ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam a vízálló
szemfestéket.
Aztán a végéhez értünk, ahhoz a részhez, ahol először
nyilvánítanak minket Mr. és Mrs. Justin Caleb Bruzzónak, és a
férj – ez a szexi rohadék, aki ellopta a szívem – megcsókolhatta
könnyes feleségét.
JC lehajolt az ajkaimhoz, és odasúgta nekem:
– Helló, Mrs. Bruzzo. – Majd a számra tapasztotta a száját,
először gyengéden, de hamarosan sokkal hevesebb és birtoklóbb
lett. Egyik kezével a hajamba túrt, a másikkal az arcomat
simogatta. Néhány másodpercre meg is feledkeztem arról, hogy
hol vagyunk és hány szempár néz minket, és újra ugyanazon az
édeni helyen találtam magam, ahol először csókolóztunk ebben a
parkban. Varázslatos volt. De ami még ennél is jobb: valódi volt.
Ez a csodálatos, álomba illő befejezés tényleg az én életemben
történt.
Csodálatosabb volt, mint bármelyik tündérmese, amit valaha
olvastam.
Utána fotózkodás következett, és néhány kör a körhintán,
nem annyira a szórakozás, mint inkább a fotók kedvéért. Ami
rendben is volt. Nem a körhintázás lehetősége miatt választottuk
éppen ezt a helyet az esküvőnk színhelyéül.
A rendezvényszervező hamarosan elkezdett kiterelni minket a
parkból.
– Induljatok el a fogadásra a Sky Launchba – utasított
minket. – Amíg ti itt vagytok, senki sem mozdul.
Mivel még egyetlen szabad percünk se volt JC-vel kettesben,
azt sem tudtam, hogy tényleg megjelenünk-e a fogadáson. Így
hiába nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom, azért megkerestem
a testvéreimet és Laynie-t, és mindenkit megöleltem –
reményeim szerint nem utoljára, csak arra az esetre, ha sokáig
nem látnám őket viszont.
Normától volt a legnehezebb elválni. Ő volt az egyetlen, aki
tudta, hogy már nem sokáig leszek velük.
– Remélem, nem hangzik leereszkedően, ha elmondom, hogy
mennyire büszke vagyok rád – mondta, és szorosabban ölelt
magához. – Szeretlek. És máris hiányzol.
– Te jobban hiányzol nekem… – El kellett hallgatnom, hogy
lenyeljem a gombócot a torkomban. – És én is szeretlek,
nővérkém. Jobban, mint hinnéd.
Ekkor megjelent JC, hogy félrevonjon.
– Vár az autó, Gwen.
– Oké. – Fogtam a csokromat és elindultam a limuzin felé.
Vissza sem néztem, mert féltem, hogy máskülönben nem lennék
képes továbbmenni.
A kocsinál egy ismerős arc üdvözölt.
– Szia, Drew.
– Gratulálok a házasságotokhoz – mondta, és kinyitotta
nekem az ajtót.
– Köszönöm. Ha lett is volna kérdésem arra vonatkozóan,
hogy mi következik ezután, az a tény, hogy te vezeted a
limónkat, már önmagában megadja a választ.
Fölnevetett.
– Ó, nem én vezetek. Én csak navigálok.
– Gondolom, nem állunk meg a Sky Launchban a városból
kifelé menet?
– Attól tartok, nem.
Felsóhajtottam.
– Nem panaszkodom. Csak örülök, hogy ezúttal engem is
bevontatok a tervetekbe.
– Én is. Hidd el.
Bemásztam a hátsó ülésre, és átültem a túloldalra, hogy JC is
be tudjon szállni.
– Készen álltok? – kérdezte Drew a férjemtől, mielőtt beszállt.
– Végre minden megvan, amire szükségem lesz. – Rám
pillantott, és csak ekkor jöttem rá, hogy rólam beszélt. – Kösz,
hogy visszahoztál érte. Remélem, nem volt túl macerás.
– Te vagy túl macerás JC. Nem ő. Szállj be.

***

Mire becsukódott JC mögött az ajtó, én már ugrásra készen


álltam. Összeszedtem minden erőmet, és két kézzel nekilöktem
JC-t a kocsi belső falának.
– Te seggfej!
– Mi van?!
Még volt pofája úgy tenni, mintha nem tudná, hogy miért
haragszom. Fölkaptam a csokrot, és csépelni kezdtem vele a fejét.
– Elhagytál! Kurvára elhagytál! – kiabáltam püfölés közben.
Védekezőn fölemelte a kezét.
– De visszajöttem!
Éreztem, hogy a kocsi elindul, de túlságosan el voltam
foglalva a kis akciómmal.
– Ennyivel nem tudod jóvátenni, hogy először igenis
elhagytál! Egy idegroncs voltam. Teljesen kikészítettél, Justin!
Hogy tehetted ezt velem? – Azt hittem, már végeztem az
ütlegeléssel, de annyira jólesett, hogy a csokrot az ülésre dobtam,
és ököllel estem JC-nek.
Ezúttal azonban JC megragadta a csuklómat, és lefogta,
hogy ne tudjak megint lesújtani.
– Tudom. Tudom. Szörnyű alak vagyok. – Közelebb csúszott
hozzám, csillogott a szeme. – Egy szörnyű alak, aki szörnyen
szerelmes.
Kihámoztam magam a szorításából, és összefontam a karom
a mellemen.
– Ne is próbáld kihízelegni magad ebből a helyzetből. Nagyon
pipa vagyok rád. Sőt, szerencséd, hogy nem is tudtam, hogy itt
leszel, amíg meg nem jelent mindenki, különben nem biztos,
hogy lett volna esküvő.
– Ne mondd ezt. Nem bírom ezt hallani.
– Te nem bírod? Na és én? Gondoltál akár csak egy pillanatig
is rám egyáltalán? – Olyan éles volt a hangom, hogy nem
lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy a sofőr és Drew is hall
engem, jóllehet fel volt húzva közöttünk az üveg.
– Csak rád tudtam gondolni. – Lehajolt, hogy megcsókolja a
vállamat. – És tévedtem. Beismerem. Óriásit tévedtem. Egész
hátralevő életünkben emlékeztethetsz rá. Mrs. Bruzzo.
– JC! – Felbőszített a csábos mosoly az arcán. – Még mindig
haragszom rád! Bárhol is alszunk ma éjjel, remélem, lesz ott
kanapé, mert komolyan nem akarlak az ágyamban látni.
– Akkor a padlón alszom ma este, sőt akár minden este, csak
mondd, hogy még mindig szeretsz. – Végighúzta az ujját a
karomon, amitől önkéntelenül libabőrös lettem.
Elfordítottam a fejem.
– Nem mondom neked azt, amit hallani akarsz.
– Ugyan már. Mondd ki. – Közelebb csúszott hozzám, míg
nem maradt hely köztünk. – Még mindig szeretsz? – A
nyakamat harapdálta, majd végignyalta a fülemet.
Megborzongtam, és megenyhült a szívem. Az istenit, nem
lehetett neki ellenállni.
Frusztráltan visszafordultam hozzá, mire kénytelen volt
abbahagyni a csábítást.
– Hát persze hogy még mindig szeretlek, te arrogáns pöcs. Ha
nem szeretnélek, akkor nem fájna ilyen pokolian.
Felragyogott az arca, és olyan elbűvölő arckifejezéssel nézett
rám, hogy nem tiltakoztam, amikor a karjaiba vett és a
homlokomhoz nyomta a homlokát.
– Egy totális seggfej vagyok. És nem érdemellek meg. De
boldogabb vagyok melletted, mint valaha voltam egész
életemben, még akkor is, ha utálsz engem.
A csokornyakkendőjével babráltam, és próbáltam figyelmen
kívül hagyni, hogy milyen részegítő illata volt.
– Akkor még dolgoznom kell az utálkozáson, mert meg
akarom keseríteni az életedet.
– Imádni való vagy, amikor haragszol. – Végigsimította az
ajkaimat.
Már szinte az ajtóhoz lapultam, de amennyire tudtam,
elhúzódtam tőle.
– Ne!
Megfogta a kezemet és a szájához emelte, majd belecsókolt a
tenyerembe.
– Imádni való. – Még egy csók. – És szexi. – Még egy. – És
mondtam már, hogy milyen gyönyörű voltál, amikor
bevonultál?
– Hagyd abba! – Elrántottam a kezem, de a hangomból már
eltűnt a harci kedv.
– Beleborzongtam. Esküszöm. Ott álltál előttem, a
leghihetetlenebb lény a világegyetemben, és kész voltál annak
szentelni az életedet, hogy egész életemben szeresselek téged.
Felnéztem, egyenesen bele azokba a szemekbe, melyek olyan
áthatóan csodáltak engem.
– Úgy érted, annak szentelni az életemet, hogy egész
életedben a haragommal ostorozzalak. – De már elapadt a
haragom.
Csakhogy még nem akartam, hogy elmúljon. Még olyan sok
mindent akartam mondani neki. Megint magam köré fontam a
karjaimat, és összegyűjtöttem az erőmet még egy körre.
– Még mindig nem tudom elhinni. Te tényleg azt hitted, akár
csak egy pillanatig is, hogy jobban járok, ha egyedül kell
felnevelnem egy gyereket, mint ha biztonságban lennénk,
melletted?
A mosolya lehervadt, és elkomorult.
– Ez szemét dolog volt tőlem. Nincs rá mentségem, csak
annyit mondhatok, hogy tényleg azt hittem, hogy jobb lesz neked
nélkülem. Mármint, biztonságosabb. Az a lövés túlságosan közel
volt hozzád, és csak arra tudtam gondolni, hogy mi lenne, ha…?
Nem igazán gondoltam bele, hogy így egyedül kellene
felnevelned a kisbabát. Nem mintha nem lennél rá képes.
Lesütötte a szemét.
– És lett volna segítséged. Csak egy szavadba kerülne, és
Chandler egy egész személyzetet bocsátana a rendelkezésedre. –
Az utolsó mondatot csak ugratásnak szánta, én azonban
hallottam a hangjában bujkáló keserűséget.
Kihasználtam.
– Egyébként Chandler valóban megint felkínálta nekem a
lehetőséget. A lakásunk előtt várt péntek este, hogy szerelmet
valljon nekem.
Megfeszült az állkapcsa.
– Most féltékennyé akarsz tenni. Mit mondjak, működik.
De még mennyire, hogy féltékennyé akartam tenni.
– Még azután is akart engem, hogy már tudta, nem az övé a
gyerek. Szerencséd, hogy nem használtam ki a vak rajongását.
JC hátradőlt és a homlokát ráncolta.
– Tudta, hogy nem az övé a gyerek? Ezt meg hogy érted?
Ó! Az istenit. Még nem tudta. Hogyhogy nem tudta?
– Nem kaptad meg az üzeneteimet?
– Megszabadultam a telefonomtól. Mit üzentél?
– Több üzenetet is küldtem. És sok minden állt bennük. –
Rengeteg káromkodás is, ami azt illeti. – Többek közt az is, hogy
megérkezett a teszt eredménye. Azt hittem, ezért jöttél vissza.
– Én miattad jöttem vissza. Mi lett az eredmény? – Az arca
várakozó volt, a tekintete átható.
– Az, hogy nem Chandler az apa. – Még mindig meg voltam
döbbenve, hogy JC ezt eddig nem is tudta. – Azt mondod, hogy
Drew nem szólt?
– Egyetlen szót sem.
– Az istenit. Hogy lehet letekerni ezt az ablakot? – Keresgélni
kezdtem a gombot, hogy lehúzzam az ülésteret elválasztó üveget,
közben megpillantottam JC széles vigyorát.
Egy csapásra kiment a fejemből, hogy mit mondott vagy nem
mondott Drew, és hogy mit tudott vagy nem tudott JC, mert én
voltam az, aki elmondhatta neki. És az arckifejezéséből ítélve
odáig volt az örömtől.
– Tényleg az enyém? – kérdezte bizonytalan hangon.
Belecsimpaszkodtam a nyakába.
– Hát persze, te mamlasz. Én már a legelején megmondtam
neked. – De azért én is mosolyogtam, amiért olyan boldog volt,
és valójában én is.
– Nem akartam elhinni. Féltem, hogy hiába reménykednék.
– Átkarolt és odahúzott magához. – Komolyan gondoltam,
amikor azt mondtam, hogy mindenképpen szeretni fogom. De
azért kurvára örülök, hogy az enyém a baba.
– Én is. Annyira örülök.
Megcsókolt, a nyelve az ajkaim közé hatolt, és mélyen a
szemembe nézett.
– Szeretlek, Gwen – duruzsolta a csókok között. – Annyira
szeretlek.
Belefeledkeztem az ölelésébe, a szám könnyedén a szájához
idomult, a testem hozzásimult, miközben az egyik kezét
védelmezőn a hasamra tette.
– Sajnálom, hogy zavarnom kell titeket ott hátul… –
Szétugrottunk, amikor Drew hangja recsegni kezdett a
hangszóróból. – De változik az útiterv.
JC átnyúlt fölöttem, és megnyomott egy gombot az ajtón.
Rögtön lenyílt az ablak, ami elválasztott minket. Ó, szóval ott
kellett megnyomni.
– Mi a változás? – kérdezte JC ideges hangon, és eltűnődtem,
vajon ilyen jövő vár-e ránk – állandó készenlét, folytonos
idegeskedés.
Drew hátrafordult az ülésen.
– Most hívtak, hogy Greg Thompson, Steve Stockbridge
szeretője pisztolyt fogott Ralphio Mennezzóra ma délután egy
étteremben. Háromszor fejbe lőtte, majd maga ellen fordította a
fegyvert. Mindkettőt halottnak nyilvánították még a helyszínen.
Néhány másodpercig szótlanul ültünk, amíg kezdtük felfogni,
mit mondott Drew.
– Gwen! – kiáltott fel JC.
Pislogtam egyet.
– Steve Stockbridge szeretője bosszúból megölte Mennezzót?
Drew bólintott.
– És nem kell bujdokolnunk? Biztonságban vagyunk?
– Hacsak nincs más ellenségetek, akiről tudnom kéne, úgy
igen. – Drew elvigyorodott. – Rendben lesztek.
Felsikoltottam, majd olyan szorosan, a sebéről teljesen meg is
feledkezve öleltem magamhoz JC-t, hogy felszisszent.
– Ne haragudj. Csak annyira örülök.
– Nem is éreztem. Nagyon rossz dolog ünnepelni, amikor két
ember meghalt?
Vállat vontam.
– Nem tudom, de vállalom a rosszaságot, ha te is.
– Ha együtt csináljuk, akkor nem lehet olyan rossz. – Egy
pillanatig elidőzött rajtam a tekintete, majd visszafordult Drew-
hoz. – Vissza tudjuk fordítani a kocsit a Columbus Circle
irányába? Van egy fogadás, amit nem hagyhatunk ki.
– Már úton is vagyunk.

***

Amikor végre megérkeztünk a Sky Launchba, a barátaink


ugratni kezdtek minket azzal, hogy azért késtünk, mert nem
bírtunk várni a nászútig. Senkinek sem árultuk el, hogy miért
késtünk valójában, sem azt, hogy Mennezzót meggyilkolták.
Noha JC-vel magunkban ujjongtunk, hogy végre
megszabadultunk tőle, hamarosan úgyis megtudja az egész
világ. Most csak ünnepelni akartunk, nem pedig vele foglalkozni.
Az est hátralevő részében boldogabb voltam, mint valaha.
Ben és Laynie pohárköszöntőt mondott, és Norma szerzett
nekem egy pohár alkoholmentes pezsgőt, hogy én is
koccinthassak. A mennyei vacsora után, amit az új séfünk főzött,
felvágtuk a tortát. JC gyengéden adta a számba a falatot. Én
már kevésbé. Jól összekentem az arcát a vajkrémmel, és nem
tanúsítottam megbánást.
Egy időre elváltunk egymástól, hogy a vendégeinkkel
foglalkozzunk.
– Chandler azt mondta, hogy adjam át mindkettőtöknek a
jókívánságait – mondta Laynie, amikor egyedül talált. –
Remélem, nem fura, hogy szóba hoztam, de nagyon szerette
volna, ha elmondom neked, hogy jobbnak látta nem eljönni.
– Teljes mértékben megértem. Valószínűleg bölcs döntés volt.
– Gratulálok – mondta Hudson, amikor csatlakozott
hozzánk. Átkarolta a felesége derekát. – Úgy hallom, nem csak
egy okunk van az ünneplésre.
Több is volt, de tudtam, hogy a terhességre céloz.
– Hudson! – szólt rá Laynie. – Ez elvileg titok.
– A házasságban nincsenek titkok – magyarázta Hudson. –
Legalábbis, a legjobbakban.
– És a miénk pokoli jó – mondta Laynie, és felemelte a fejét,
hogy megcsókolja a férjét.
Undort mímeltem, és a szemem elé kaptam a kezem.
– Jaj már, menjetek szobára. – Közelebb hajoltam, és
suttogva hozzátettem: – Úgy hallottam, hogy a
buborékszobákban a legjobb csinálni.
– Ó, ez így igaz – erősítette meg Hudson. – Meg a
ruhatárban. Meg a táncparketten.
Laynie még mindig kuncogott, amikor otthagytam őket,
hogy a testvéreimmel is foglalkozzak egy kicsit.
– Képzeld! – mondta Ben, amikor átkaroltam a vállát. –
Nagy hírünk van Erickel.
– Meséljetek. – Becsúsztam mellé a bokszba.
– Úgy döntöttünk, hogy ha neked megy ez az egész házasság
dolog, akkor nekünk is. Hivatalosan is eljegyeztük egymást.
– Ó! – sikoltottam fel. – Olyan boldog vagyok! Ezt be kell
jelentenünk!
– Ne, ne! – mondta Eric, és legyintett. – A ma este rólatok
szól. Nem akarunk beletolakodni.
– Ha visszajöttetek a nászútról, csapunk egy bulit, és majd
akkor jelentjük be – tette hozzá Ben. – Ugye eljössz?
– A világért sem hagynám ki. – Hangtalanul elrebegtem egy
hálaimát, amiért tényleg elmehetek rá. A saját esküvői bulimat
majdnem kihagytam. Vajon mi másról maradtam volna még le,
ha JC-vel bujkálnunk kellene Mennezzo elől? Belegondolni sem
tudtam.
Talán mégis volt valami abban, hogy a férjem nemes lélek
akart lenni. Nem mintha ezt valaha is beismerném neki. Erről
különben is nekem kellett volna döntenem. És bármennyire is
hiányozna az itteni életem, akkor is JC-t választanám. Micsoda
megkönnyebbülés, hogy végül sehová sem kellett mennünk.
Megrúgtam Norma lábát az asztal alatt.
– Már csak te maradtál, nővérkém. – Boydra pillantottam,
aki ott ült mellette, majd vissza Normára. – Ti mikor mondjátok
ki a boldogító igent?
Norma idegesen felnevetett, majd elvörösödött, a szeretője
azonban szemrebbenés nélkül válaszolt.
– Addig nem, amíg nem tudunk kezdeni valamit a
munkahelyi helyzettel – mondta Boyd.
– Tudom, hogy imádtok együtt dolgozni – mondtam –, de
nyilván kaphatnál munkát egy másik részlegen is. Nem ér meg
ennyi áldozatot, hogy teljesen nyíltan vállalhassátok az
érzéseiteket?
Boyd és Norma összenézett.
– Nem – vágták rá kórusban.
Nem erőltettem a dolgot. A kapcsolatuk pikáns volt, és biztos
voltam benne, hogy ha tudnám, sem akarnám megérteni a
kettejük közti hatalmi egyensúlyt.
Különben is elérkezett az első tánc ideje.
A hangszóróból felharsant a My Heart is Open, és JC
kivezetett a táncparkettre. Mindenki minket nézett, de még így is
jó érzés volt együtt lenni a férjemmel.
– Végre a karjaimban tarthatlak – mondta.
Megint csak nem akartam engedni neki.
– Akkor élvezd ki a pillanatot. Nem fog sokáig tartani.
Az arcomhoz nyomta az arcát.
– Tudom, hogy azt mondtam, ma este a padlón alszom – és
tökre ott is fogok, ígérem –, de azért miközben arra emlékeztetsz,
hogy mekkora seggfej vagyok, talán hagyhatnád, hogy
szeretkezzek veled?
Kéjsóvár hangjától legalább annyira bizseregni kezdett a
hasam, mint a szavaitól.
– Majd meggondolom.
– Ezt igennek veszem. Tudod, hogy nem bírsz ellenállni
nekem. Ismerd be.
– Ez nyilvánvaló jellemhibám.
– Képtelenség. Hibátlan vagy. Egyszerűen tökéletes.
Elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek.
– Édes vagy és szexi, és igen, ellenállhatatlan is, de ugye
felfogtad, hogy komolyan beszélek? Hosszú időbe fog telni, mire
túlteszem magam azon, amit tettél.
– Tudom. – Elkomorult az arca. – Megbántad, hogy hozzám
jöttél?
– Nem. Igaz, még csak négy órája vagyunk házasok. Szóval
ez változhat.
– Ezt jól megkaptam.
Rásandítottam.
– Tudod, azért megtaláltalak volna. Az egész világot
átkutattam volna érted. Akkor mit csináltál volna?
Eltöprengett.
– Gondolom, ugyanazt, mint most. Ugyanazt, mint mindig.
– És mi lenne az?
– Szeretnélek.
Önkéntelenül elakadt a lélegzetem.
– Talán mégsem kell ma este a padlón aludnod.
– Tudtam én, hogy ellenállhatatlan vagyok.
Még sokáig a táncparketten maradtunk. Miután a DJ a
következő dalra váltott, átöleltük egymást, az ajkaink csókokkal
és szavakkal kedveskedtek, elfelejtettük a rosszat és a szerelemre
koncentráltunk, amit megtaláltunk egymásban.
Később, amikor észrevette, hogy a karikagyűrűt bámulom,
ami fölkerült az eljegyzési gyűrű mellé a bal kezemre, azt
mondta:
– Most már össze vagyunk kötve. Nem menekülhetsz. Az a
gyűrű azt jelenti, hogy egy életre hozzám vagy láncolva.
– Tudod, mi a különös? – kérdeztem, és megfogtam a kezét.
– Na, mi?
– Épp arra gondoltam, hogy még sosem éreztem magam
ennyire szabadnak.
Epilógus

A magasban emeltem a lábait, a feje fölé. A felcsatolható vibrátor


a csiklóján zümmög. Újabban szereti ezt a pózt, aminek örülök.
Így nézhetem, amikor elélvez, és láthatom, ahogy darabjaira
hullik közben.
Már közel van, mindjárt elélvez. A zihálása abbamaradt, az
egész teste megfeszült. Hamarosan végighullámzik a testén az
orgazmus. Olyan gyönyörű ilyenkor – az utolsó pillanatban,
amikor tudja, hogy mindjárt magával ragadja a gyönyör, és nem
tud mit tenni, csak felkészülni rá.
Meg akarom csókolni, de közben hallani is akarom, ahogy
felsikolt.
Nem teszi. Az arca eltorzul, a nyakán kidagadnak az erek,
ahogy a kínzó eksztázisban hátraveti a fejét, de szinte teljesen
hangtalan marad.
Le vagyok nyűgözve, ugyanakkor bosszankodom is.
Lenézek, hogy lássam, ahogy a farkam mozog benne, már
síkos a nedveitől.
– Ezt szereted – suttogja. Az arcára pillantok, elképedve,
hogy tud ilyenkor beszélni. Az az orgazmus teljesen letaglózta. A
gondolkodásra sem kellene képesnek lennie, nemhogy a beszédre.
De valahogy mégis képes rá.
– Szerinted szexi, amikor elélvezek a farkadon?
Nagyon is. – És istenem, az még szexisebb, amikor
kimondod. – Olyan szexi, hogy csak ennyi kellett ahhoz, hogy én
is elélvezzek. Felnyögök, és hevesen hozzádörgölőzöm, miközben
beleélvezek.
Amikor az utolsó cseppig kiürültem, lezuhanok mellé az
ágyra, hogy kifújjam magam.
– Ne légy úgy eltelve magaddal – jegyzem meg.
– Miért ne? Én győztem. Minden jogom megvan hozzá. –
Még mindig suttogunk, félünk megtörni a csendet.
– Na igen, de csaltál.
– Hogyhogy? – Ahhoz képest, hogy milyen könnyen megadja
magát nekem szex közben, még mindig szeret más téren
kihívóként fellépni velem szemben. Még akkor is, ha nekem van
igazam.
Most nincs.
– Azt nem tudom, de az biztos, hogy csaltál. – Oldalra
fordultam és felkönyököltem. – Jól megizzasztottalak. Hogy
voltál képes erre egyáltalán?
Nem bírja ki, felnevet.
– Gyakorlat teszi a mestert. – Túl későn kap észbe, és a
szájára tapasztja a kezét.
– Ó, a picsába! – átkozódom halkan.
Várunk. Egyikünk sem mozdul vagy beszél, még levegőt sem
veszünk. Néhány másodperc múlva már éppen fel akarok
lélegezni, amikor meghalljuk – a halk, ismerős nyöszörgést,
amiről mindketten tudjuk, hogy hamarosan fülsiketítő
bömböléssé erősödik.
Várakozó pillantást vet rám.
– Most komolyan? – Már nem fáradok azzal, hogy halkan
beszéljek. – Hiszen te ébresztetted fel!
Makacsul felszegi az állát.
– De megnyertem a fogadást. Azt mondtad, ha csöndben
tudok maradni, akkor legközelebb te mész át hozzá.
– De nem maradtál csöndben. Elnevetted magad.
– Az nem számít. Már végeztünk. Azt mondtad, hogy csak
elélveznem kell csöndben. – Olyan rohadtul imádni való, amikor
felpaprikázza magát. Ha tovább húzódik ez a vita, akkor kész
leszek egy második körrel folytatni. Bár nem hiszem, hogy Jake
hagyná, hogy ezt megússzuk.
– Hát jó. Megyek. – Bosszankodva feltápászkodom az ágyról.
Ahogy felhúzom a bokszeralsómat, játékosan visszanézek rá. –
Na ugye? Tudtam, hogy csaltál valahogy.
Diadalittas arckifejezése láttán legszívesebben lerántanám az
ágyról, és hátulról kapnám el, hogy lássa, ki a főnök. Kisietek a
szobából, mielőtt elhatalmasodik rajtam a kísértés.
A gyerekszobában ég az éjszakai lámpa, de ahogy belépek,
felkapcsolom az állólámpát is. Jake felemeli a fejét. Amikor
megpillant, abbahagyja a sírást és elmosolyodik.
– Jake Benjamin Bruzzo, te meg miért nem alszol? –
Javarészt sikerült leszoktatnunk az éjszakai evésről, és tudom,
hogy ha rendszeres alvásra akarom késztetni, akkor a hátára kell
fordítanom – szereti ezt a pózt –, odaadnom a cumiját, és újra
egyedül hagyhatom.
De én nem tudok ellenállni azoknak a hatalmas, kék
szemeknek és annak a fogatlan mosolynak. Fölveszem és
ringatni kezdem a karjaimban. Ez már ösztönös. Valahányszor a
karomba veszem, elkezdem ringatni.
– Szóval, szerinted mikor jön át a mami is hozzánk? –
kérdem. – Mert mindketten tudjuk, hogy csak idő kérdése.
Jake megtalálja a hüvelykujját, és a vállamra hajtja a fejét.
Ez a gyerek, gondolom magamban, mint oly gyakran, a napfény
az életemben. Olyan sok sötétség előzte meg, és igaz, hogy Gwen
volt az, aki kiszabadított a semmiből és szilárd talajt adott a
lábam alá, de Jake volt az, aki elhozta nekem a fényt.
Nehéz elhinni, hogy már hat hónapja az életem része. A
szülés viszonylag könnyen zajlott, noha Gwen előszeretettel
emlékeztet arra, hogy addig ne mondjak ilyeneket, amíg én is ki
nem préselek a testemből egy három és fél kilós gyereket, így
csak akkor mondom ezt, amikor ő nincs a közelben. De azt ő sem
tagadhatja, hogy gyorsan ment a vajúdás, és csak kétszer kellett
nyomnia, mire a gyerek hopp, fejest ugrott az orvos kezeibe.
Jake is könnyű kisbaba volt. Mindig vidám. Egy álomkölyök.
Már próbálkozunk a másodikkal, vagy inkább a sorsra bízzuk,
ami lényegében annyit jelent, hogy nem használunk
fogamzásgátlót és rendszeresen szexelünk. Nekem kedvemre
való ez a metódus.
Hallom Gwen lépéseit a hátam mögött. Ha Jake-ről van szó,
olyan kiszámítható tud lenni. Egyszer azt mondta nekem, hogy
attól félt, az apaság puhánnyá tesz majd, ám kettőnk közül ő lett
a puhány. A fagyos külső egyből felolvad, amikor Jake-kel van,
és visszatér az a ragyogás, ami a terhesség idején volt jellemző rá.
Odafordulok hozzá.
– Mi értelme, hogy én jöjjek ide hozzá, ha egyszer úgyis
átjössz te is?
Felvillant egy bűnbánó mosolyt, és meghúzza a derekán a
köntös övét.
– Gondoltam, megnézem, kell-e segítség.
– Mondtam, hogy átjön – súgom oda Jake-nek, aki már
majdnem visszaaludt.
– Nem kéne felvenned – szól rám Gwen. De mindketten
tudjuk, hogy ő is felvette volna. – Add ide nekem.
– Már alszik. Vissza kéne fektetnünk, és folytatni, amit
félbehagytunk. – Pajkosan rákacsintok.
– Á, kösz, elég volt – mondja incselkedve, és elveszi tőlem a
babát. – Most Jake ölelésére vágyom.
Nézem, ahogy odalép vele a hintaszékhez, az arcán olyan
elégedettséggel, amire még a legjobb orgazmus sem képes.
Altatót dúdol, halkan, mély hangon, közben gyengéden hintázik
előre-hátra.
Hihetetlen ez a nő. Nem is tudja magáról, hogy mennyire
hihetetlen, és részben épp ez adja a szépségét. Az elmúlt egy
évben, amióta összeházasodtunk, nem telt el úgy nap, hogy ne
gondoltam volna arra, hogy majdnem elcsesztem ezt az egészet.
Hogy majdnem elhagytam, mert meg voltam győződve arról,
hogy ez a helyes döntés. Rengeteg hülyeséget csináltam
életemben, de ez volt a legnagyobb. Még az alkoholra sem tudom
fogni, vagy a meggondolatlanságomra, mert nagyon is
végiggondoltam. Elterveztem. Ha csak belegondolok, hogy
milyen lenne nélküle az életem…
Istenem, mekkora marha voltam! Szerencsém, hogy
visszafogadott. És hogy el ne felejtsem, emlékeztetni is szokott rá.
Gyakran.
Amikor annak idején indokot kerestem a döntésemre, egy
gondolat vissza-visszatért: a félelem. Féltem, hogy elveszítem őt.
Ilyen egyszerű volt az egész. És míg szeretném azt mondani,
hogy önzetlenül cselekedtem, eleresztettem volna, hogy ő
biztonságban legyen, ez csak az igazság egyik része. A másik fele
az, hogy nem tudtam, mi lenne biztonságosabb a számára – ha
elhagynám vagy ha magammal hoznám –, de azt tudtam, hogy
nem akarom, hogy baja essen. Nem bírtam volna végignézni,
ahogy miattam golyót kap. Nem bírtam volna elviselni, ha a
saját vérébe fagyva kellett volna látnom őt.
Ez a legrosszabb rémálmom. Ritkán álmodom ilyesmit, de
néha arra ébredek, hogy hevesen dobog a szívem és kiver a hideg
verejték. Mindig ugyanaz az álom: Corinne meggyilkolásának
részletei elevenednek meg, de amikor odalépek a holttesthez,
nem Cori arcát látom, hanem Gwenét. Már a puszta gondolat
úgy gyötör, ahogy Cori halála soha.
Nem mintha el akarnám bagatellizálni Cori halálát. Akkor
teljesen összetörtem. Értelmetlenné vált az életem, én pedig
üressé. Ez volt a legrosszabb, ami valaha történt velem, de
bármennyire is fáj ezt mondanom, talán valójában ez volt a
legjobb, amit történhetett velem. Mert ha Cori nem hal meg,
nem ismerkedem meg Gwennel. Ez a legszörnyűbb ár, amit
megfizethettem, és csak azzal tudom vigasztalni magam, hogy
önként nem fizettem volna meg. Tényleg szerettem Corit.
Boldogabbá és valóságosabbá tette az életemet.
Gwen viszont… Gwen maga az életem.
Felpillant rám, a pillája nehéz.
– Szerencse, hogy holnap nem kell dolgoznom. –
Részmunkaidőben dolgozik a klubban. A Sky Launch ebédet is
kínál az éttermi szolgáltatás keretében, amit Gwen menedzsel
hétfőtől péntekig, tíztől háromig. Néha úgy érzem, hogy hiányzik
neki az éjszakai műszak, és nem lennék meglepve, ha végül
visszatérne hozzá, ha már idősebbek a gyerekek.
Akkor is támogatnám, ha most rögtön akarná. Felvennénk
egy dadust, vagy önként vállalnám, hogy én maradok itthon a
gyerekekkel. Bármi kell a boldogságához, én kész vagyok
megadni neki.
Mivel szóba hozta a munkát, kihasználom az alkalmat, hogy
rákérdezzek.
– Nem szeretnél inkább megint teljes munkaidőben dolgozni?
– Nem – mondja összevont szemöldökkel. – Mi az ördögért
akarnék?
Vállat vonok.
– Csak azt akarom, hogy mindened meglegyen az életben.
– Nos, itt van nekem ez a kölyök. – Csókot nyom Jake
kopasz fejére. – És itt vagy nekem te is, nem igaz?
Ez kérdés?
– A tiéd vagyok – mondom.
Elmosolyodik, és az egyik régi szófordulatommal válaszol.
– Akkor mindenem megvan.
Köszönetnyilvánítás

Tomnak, aki rám talált, amikor a legnagyobb szükségem volt rá,


és a lányaimnak, akik jobban hasonlítanak az apjukra, mint rám
(hál’ istennek!).
Édesanyámnak, amiért elsőként támogatott.
Sierra Simone-nak, első olvasómnak és szerkesztőmnek –
minden könyvemet neked írom.
Rebecca Friedmannek, ügynökömnek és kedvenc ötletelő
bűntársamnak. A sors akarta, hogy rád találjak.
Shanyn Daynek, amiért megszervezi az életemet.
Kayti McGeenek, próbaközönségemnek és második
feleségemnek, aki mindig fel tud vidítani, ha el vagyok kenődve.
A többi csajnak, akikre még a whiskynél is jobban
támaszkodom: Melanie Harlow, Sierra Simone és Kayti McGee.
Mindenki egyszerre: „Cancún. Cancún. Cancún!”
Eileen Rotschildnek, amiért hitt bennem. A bizalma minden
munkámra kiterjed.
Kimberly Browernek, a hangoskönyvügynökömnek, aki
kihúzott a csávából és nagy rajongóm. Én is rajongok érted.
Flavia Viottinak és Meire Diasnak, amiért ők a
legcsodálatosabb emberek, akikkel valaha találkoztam. Istenem,
imádlak titeket!
Lauren Blakely-nek, CD Reissnek és K. Brombergnek –
tényleg fantasztikus négyest alkotunk. Köszönöm, hogy
megtanítottatok mindenre, arra is, hogyan tegyem a magamévá
a tőletek kapott tudást.
Cait Petersennek a formázásért és Jenna Tylernek a
korrektúráért. Mindkét csaj egy kincs.
Roxie Madarnek, Melanie Casának és Trish Mintnek, a
legbelevalóbb béta-olvasóknak. Puszi nektek!
A szerzőről

Laurelin Paige világszerte több mint 2,4 millió könyvet adott el,
amivel a The New York Times, a Wall Street Journal, valamint
az USA Today bestseller szerzőjévé vált. A nemzetközi sikert első
sorozata, a Fixed-trilógia hozta el számára, mely egymilliós
példányszámban fogyott, kiérdemelve az Amazon
bestsellerlistáján az áhított első helyezést az Egyesült
Államokban, az Egyesült Királyságban, Kanadában és
Ausztráliában egyazon időben. Ugyanezt a címet 2014-ben a
People magazin a tíz legtöbbször letöltött könyv egyikeként
jelölte meg. Paige számos könyve több országban az Apple Book
Store könyvlistáit is vezette. Könyvei megjelentek
magánkiadásban, valamint a MacMillan St. Martin és Griffin
kiadóinak, illetve világszerte más kiadók, többek közt
Németországban a Harper Collins, Angliában pedig a
Hachette/Little Brown gondozásában. Az okos nőkről és erős
férfiakról szóló merész, közhelyeket felforgató történeteivel
kiérdemelte helyét korunk vezető romantikus szerzői között.
Paige zenés színház szakon szerzett diplomát, valamint
mesterfokon végzett vállalatvezetés-marketing szakon. Írói
sikereit mindkét végzettségének tulajdonítja. Imád tanulni, új és
izgalmas ötleteivel és elképzeléseivel folyton újabb és újabb
kihívásokat tűz maga elé. Igaz, hogy rajong a
pszichothrillerekért, akárcsak a szellemes, filozofikus könyvekért,
de azért a romantika a mindene. A csókolózástól mindig bezsong,
amivel rendre zavarba hozza három lányát. A férje azonban nem
szokott panaszkodni. Ha éppen nem szexi sztorikat olvas vagy ír,
akkor minden bizonnyal énekel, a Trónok harca, a Letterkenny,
vagy a Discovery of Witches sorozatokat nézi, esetleg Michael
Fassbenderről ábrándozik. Büszke tagja a Mensa nemzetközi
egyesületnek, noha ezzel nem szokott dicsekedni, csak beleírja az
önéletrajzába. Jelenleg a texasi Austin mellett él, Rebecca
Friedman az ügynöke.

www.laurelinpaige.com
laurelinpaigeauthor@gmail.com
Tartalom

Első fejezet

Második fejezet
Harmadik fejezet

Negyedik fejezet
Ötödik fejezet

Hatodik fejezet
Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet

Huszonharmadik fejezet
Epilógus

Köszönetnyilvánítás
A szerzőről
www.libri-kiado.hu
www.nyugatiter.hu

Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.

Felhasznált betűtípus
Noto Serif – Apache License 2.0

Anda mungkin juga menyukai