Anda di halaman 1dari 241

Heather Morris

AZ AUSCHWITZI TETOVÁLÓ
Copyright © Heather Morris, 2018
A mű eredeti címe: The Tattooist of Auschwitz
Originally published in the English language
as The Tattooist of Auschwitz by Zaffre,
an imprint of Bonnier Zaffre Ltd., London
Published in Hungary by arrangement with P. & R.
Permissions & Rights Ltd.,
Limassol, Cyprus, and Bonnier Publishing Fiction
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2018
A jogtulajdonos engedélye nélkül
a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Moldova Júlia
Szerkesztette: Dezsényi Katalin
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Eredeti borítóterv: Nick Stearn
Magyar borító: Beleznai Kornél
Borítóképek: Alamy
ISBN 978 963 324 567 5 (papír)
ISBN 978 963 324 568 2 (epub)
Kiadta az Animus Kiadó 2018-ban
A Central Médiacsoport tagja
Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
info@animus.hu
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
Lale Sokolov emlékének
Köszönöm a bizalmat, és hogy megismerhettem ezt a történetet.
Előszó

Próbált nem felnézni. Kinyúlt, elvette a feléje nyújtott


papírdarabot. Át kellett másolnia az öt számjegyet a fecnit tartó
lány karjára. Már volt rajta egy szám, de lekopott. Lale a bal
karba nyomta a tűt, rajzolt egy 3-ast, igyekezett gyengéden
dolgozni. Szivárgott a vér. De a tű nem ment elég mélyre, újra
meg kellett húzni a szám vonalát. A lány meg sem rezzent, pedig
Lale tudta, hogy fájdalmat okoz. Figyelmeztették őket – ne mondj
semmit, ne csinálj semmit.
Lale letörölte a vért, és zöld tintát dörzsölt a sebbe.
– Siess – súgta Pepan.
Lale túl lassan dolgozott. A férfiak karjának tetoválása se
könnyű, állapította meg, de a fiatal lányok testének megjelölése
félelmetes. Lale felnézett, és egy fehér köpenyes férfit pillantott
meg, aki lassan elsétált a lányok sorfala előtt. Időnként megállt,
megvizsgálta egy-egy halálra rémült, fiatal nő arcát és testét.
Végül Laléhoz ért. Míg Lale a lehető leggyengédebben tartotta a
tetovált kart, a férfi tenyerébe fogta a lány arcát, durván jobbra,
majd balra forgatta a fejét. Lale belenézett a rémült szempárba. A
lány ajka mozgott, mintha meg akarna szólalni. Lale erősen
megszorította a karját, hogy megállítsa. A lány ránézett. Csitt,
lehelte a fiú. A fehér köpenyes elengedte a lány arcát, és elment.
– Jól van – suttogta Lale, és nekilátott a maradék négy
számjegynek: 4902. Amikor végzett, a szükségesnél egy
pillanattal tovább tartotta kezében a lány karját, és megint a
szemébe nézett. Kipréselt egy kis mosolyt, a lány egy még
kisebbel viszonozta. De a szeme ott táncolt Lale előtt. Ahogy
belenézett, Lale szíve mintha egyszerre állt volna le, és kezdett
volna először igazán verni, dübörögve, szinte azzal fenyegetve,
hogy kiugrik a mellkasából. Lenézett, mert mintha hullámzott
volna alatta a föld. Újabb papírt nyomtak a kezébe.
– Siess, Lale! – súgta sürgetően Pepan.
Mire újra felnézett, a lány már nem volt ott.
Első fejezet
1942. április

Lale keresztülzakatolt a vidéken: kihúzta magát, és nem


elegyedett szóba senkivel. Huszonnégy éves volt. Nem látta
értelmét, hogy megismerkedjen a mellette lévő férfival, aki el-
elaludt, s olykor Lale vállára hajtotta a fejét. Nem lökte el. Csak
egyike volt a számtalan fiatal férfinak, akiket begyömöszöltek a
marhavagonba. Mivel fogalma sem volt, hova viszik, Lale a
szokásos öltözékét viselte: vasalt öltönyt, tiszta, fehér inget és
nyakkendőt. Lehengerlő, mint mindig.
Megpróbálta felmérni, mekkora helyre zárták be őket. A vagon
két és fél méter széles lehetett. De nem látott el a végéig, hogy
megbecsülhesse a hosszát is. Megkísérelte megszámolni a vele
együtt utazó férfiakat. De olyan sok fej bólogatott le-fel, hogy
Lale végül feladta. Nem tudta, hány vagonból áll a szerelvény.
Fájt a háta és a lába. Viszketett az arca. A borostáról eszébe jutott,
hogy nem borotválkozott vagy mosakodott két napja, amióta
felszállt a vagonba. Egyre kevésbé ismert magára.
Amikor a férfiak megpróbáltak szóba elegyedni vele, igyekezett
biztatni őket, tartani bennük a lelket. Itt állunk a szarban, legalább ne
fulladjunk bele. Néhányan megjegyzéseket tettek a megjelenésére
és a modorára. Úrfinak titulálták. – Így is hova jutottál. – Lale a
megjegyzéseket egy vállrándítással elintézte, akik megbámulták,
azokra visszamosolygott. Kit akarok átverni? Ugyanúgy félek, mint
mindenki.
Egy fiatal férfival összenéztek, a másik feléje nyomakodott a
tömegben. Páran meglökték útközben. Csak akkor a tiéd a hely, ha
megszerzed magadnak.
– Hogy lehetsz ilyen nyugodt? – kérdezte a férfi. – Fegyverük
van. A rohadékok ránk fogták a fegyverüket, és betereltek minket
ebbe a… marhavagonba.
Lale rámosolygott.
– Én sem erre számítottam.
– Mit gondolsz, hova megyünk?
– Nem számít. És ne feledd, azért vagyunk itt, hogy a családunk
otthon biztonságban legyen.
– De ha…
– Semmi „de”. Nem tudom, te sem tudod, egyikünk sem tudja.
Csak tegyük, amit mondanak.
– Nem kéne megtámadni őket, ha megállunk? Túlerőben
vagyunk. – A férfi sápadt arcát eltorzította a zavar és a düh.
Kezét ökölbe szorítva szánalmasan a levegőbe bokszolt.
– Nekünk öklünk van, nekik puskájuk – mondta Lale. – Mit
gondolsz, ki nyerné meg a csatát?
A fiatalember elhallgatott. Válla Lale mellének nyomódott, a
hajából olaj- és izzadságszag áradt. Leeresztett kezét bénán
lógatta maga mellett.
– Aron vagyok – mutatkozott be.
– Lale.
A körülöttük lévők is felfigyeltek a beszélgetésre, feléjük
fordultak, majd visszasüppedtek gondolataikba. Közös pontjuk a
félelem. Meg a fiatalság. Meg a vallás. Lale próbált nem gondolni
arra, vajon mi vár rájuk. Neki azt mondták, dolgozni viszik a
németek, és ő erre készül. Az otthon hagyott családra gondolt.
Biztonságban. Ő meghozta az áldozatot, és nem bánja. Megtenné
újra meg újra, csak hogy a családja otthon maradhasson, együtt.
Nagyjából óránként ugyanazokat a kérdéseket tették fel neki.
Lale egyre fáradtabban válaszolt: – Meglátjuk. – Nem értette,
miért neki teszik fel ezeket a kérdéseket. Nem bír ő semmi
különleges tudással. Igen, öltönyt és nyakkendőt visel, de ez az
egyetlen látható különbség közte és a többiek között. Mind
ugyanabban a szakadt cipőben járunk.
A zsúfolt vagonban nem tudtak leülni, lefeküdni még kevésbé.
Két vödör helyettesítette a vécét. Ahogy megteltek, veszekedés
tört ki, mindenki igyekezett minél messzebb kerülni a bűzölgő
edényektől. A vödröket felborították, a tartalmuk kiömlött. Lale a
bőröndjét markolta, remélte, hogy a bepakolt ruhákkal és pénzzel
kiválthatja majd magát, bármerre is menjenek, vagy legalább
biztonságos munkához juthat. Talán akad olyan, ahol használhatom a
nyelvtudásomat.
Szerencsésnek tartotta magát, amiért a vagon falánál talált
helyet. A lécek résein át egy-egy pillantást vethetett az elsuhanó
tájra. Kapkodva nyelte a friss levegőt, hogy leküzdje a rátörő
hányingert. Beköszöntött már a tavasz, de az idő esős maradt, az
eget vastag felhők takarták. Néha tavaszi virágokkal teli mező
mellett haladtak el, ilyenkor Lale elmosolyodott magában.
Virágok. Már gyerekként megtanulta a mamától, hogy a nők
imádják a virágokat. Vajon legközelebb mikor adhat virágot egy
lánynak? Szinte itta a látványt, a szeme előtt villogó színeket, a
szellőben táncoló, vöröslő pipacsmezőt. Megfogadta, hogy
legközelebb csak a szíve választottjának szed virágot. Nem is
tudta, hogy ez a virág ilyen mennyiségben, vadon nő. A mamának
is volt a kertben, de sosem szedte le, sosem vitte be a házba. Lale
magában listázni kezdte a teendőket, a tennivalókat, ha… ha
hazamegy.
Újabb veszekedés tört ki. Dulakodás. Kiabálás. Lale nem látta,
mi történt, de érezte, ahogy a testek megfeszültek, egymásnak
estek. Aztán csend. És a félhomályból csak ennyi hallatszott: –
Megölted.
– Szerencsés flótás – mormogta valaki.
Szegény ördög.
Az én életem túl jó ahhoz, hogy ebben a pöcegödörben végezzem.
*

Sokszor megálltak útközben, néhányszor csak percekre, máskor


órákra, mindig a falvakon, városokon kívül. Időnként Lale elkapta
egy-egy állomás nevét, ahogy tovazakatoltak. Ostrava, ezt a
várost ismerte, a csehszlovák–lengyel határ környékén fekszik;
Pszczyna, igen, akkor ez tényleg Lengyelország. És a kérdés,
amire nincs válasz: vajon hova mennek? Lale az utazás alatt
jórészt elmerült gondolataiban. Pozsonyi élete, a munkája, a
lakása, a barátai jártak a fejében. Persze leginkább a barátnői.
Megint megállt a vonat. Szuroksötétség vette körül őket, a
felhők teljesen eltakarták a holdat és a csillagokat. Vajon ez a
sötétség a jövőjüket jelzi? Ami van, az van csak. Amit látok, hallok,
aminek most, ebben a pillanatban érzem a szagát. Lale csak magához
hasonló férfiakat látott, fiatalokat, akik az ismeretlen felé
tartanak. Hallotta az üres gyomrok korgását, a kiszáradt
légcsövek reszelését. Vizelet és ürülék szagát érezte, túl régóta
mosdatlan testek kipárolgását. Mindenki igyekezett kihasználni,
hogy nem dobálja őket a haladó vonat, és pihenhet kicsit, nem
kell megküzdeni a talpalatnyi helyért. Most már több fej is a
vállára hanyatlott.
Éles hangok hallatszódtak pár vagonnal hátrébbról, és egyre
közeledtek. Az ottaniak megelégelték, megpróbálkoztak a
meneküléssel. Lale hallotta, ahogy a férfiak a vagon
deszkafalának rontottak, a kongást, mely csak a vécének használt
vödörtől származhatott. A zavargás továbbterjedt, és mindenkit
elért. Nem telt bele sok idő, minden vagon zengett, belülről
feszegették őket.
– Segíts, vagy tűnj el innét – kiáltotta egy nagy darab ember
Lalénak, és a vagon falának rontott.
– Kár a gőzért – jegyezte meg Lale. – Ha ezeket a falakat be
lehetne törni, akkor a tehenek már megtették volna, nem?
Páran abbahagyták az erőlködést, mérgesen Lale felé fordultak.
Megemésztették, amit mondott. A vonat továbbzötyögött. Talán
azok, akik feleltek értük, úgy döntöttek, a mozgás véget vet a
zavargásnak. A vagonok elcsitultak. Lale lehunyta a szemét.

Amikor Lale hírét vette, hogy a kisebb települések zsidó


lakosságát összegyűjtik, és dolgozni viszik Németországba,
visszatért szülei házába a szlovákiai Korompába. Tudta, hogy a
zsidóknak már nem engedélyezik, hogy dolgozzanak, üzleteiket
elkobozták. Majd’ négy héten át Lale otthon segített, apjával és
bátyjával együtt megszerelték, amit kellett, ágyakat barkácsoltak
kis unokaöccseinek, akik kinőtték a bölcsőjüket. A húga volt az
egyetlen kenyérkereső a családban, varrónőként dolgozott.
Titokban ment a munkába, hajnal előtt és sötétedés után. A
főnöke vállalta a kockázatot a legjobb emberéért.
Egyik este egy hirdetményt hozott haza, a főnökét megkérték,
hogy tegye ki a kirakatba. Az állt rajta, hogy minden egyes zsidó
család adjon át egy tizennyolc éves vagy ennél idősebb
fiúgyereket, hogy a németeknek dolgozzon. Elérte végül
Korompát is az, amiről a suttogás és a pletyka szólt, ami más
városokban történt. Úgy tűnt, a szlovák kormány egyre
mélyebben behódol Hitlernek, megadnak neki bármit, amit csak
akar. A hirdetmény vastag betűvel hívta fel a figyelmet, hogy ha
egy családban ilyen korú gyermek él, és nem adják át, akkor az
egész családot koncentrációs táborba viszik. Max, Lale bátyja
azonnal közölte, hogy ő megy, de Lale hallani sem akart róla.
Maxnak felesége volt, és két kicsi gyereke. Szükség volt rá otthon.
Lale jelentkezett a transzportra a helyi hatóságoknál
Korompában. Az ügyét intéző hivatalnokokkal valaha baráti
kapcsolatban volt, egy iskolába jártak, családjaik ismerték
egymást. Lalét Prágába küldték, hogy jelentkezzen a kijelölt
hatóságnál, és várja a további utasítást.
*

Két nap elteltével a marhavagon megint megállt. Ezúttal nagy


volt odakinn a felfordulás. Parancsokat üvöltöttek németül,
kutyák ugattak, nyíló reteszek és vagonajtók fémes hangja
hallatszott.
– Lefelé a vonatról, mindenki hagyja itt a csomagjait! –
kiabálták a katonák. – Gyorsan, gyorsan! Mindenki hagyja a
földön a csomagját! – Mivel Lale a vagon végében utazott, az
utolsók között szállt ki. Ahogy a kijárat felé igyekezett, meglátta
a verekedésben megölt ember holttestét. Egy pillanatra lehunyta
a szemét, és rövid imát mondott a férfiért. Aztán kiszállt a
vagonból, de a szagot magával vitte: átitatta a ruháját, a bőrét,
minden porcikáját. Előregörnyedve ért földet, a térde
megroggyant, kezével megtámaszkodott a földön. Levegő után
kapkodott. El volt csigázva. Gyötrő szomjúság kínozta. Lassan
felegyenesedett, végignézett a döbbent emberek százain, akik
igyekeztek felfogni az eléjük táruló jelenetet. Kutyák
marcangolták a túl lassan mozgókat. Sokan megbotlottak,
lábizmaik nem működtek a többnapnyi mozdulatlanság után.
Bőröndöket, könyvcsomagokat, szegényes vagyonkákat téptek ki
azok kezéből, akik vonakodtak megválni a holmijuktól, vagy
egyszerűen csak nem értették az utasításokat. Aztán puskatussal
vagy ököllel verték őket. Lale az egyenruhásokat tanulmányozta.
Feketék voltak, és fenyegetőek. Lale a kabátjuk gallérját díszítő
dupla villámjelről megállapította, kikkel került össze. Az SS. Más
körülmények között talán értékelte volna a ruha minőségét és
tűpontos szabását.
A földre tette a bőröndjét. Honnan tudják majd, melyik az enyém?
Borzongva ráébredt, hogy valószínűleg sosem látja viszont sem a
bőröndöt, sem annak tartalmát. Megtapogatta a szíve tájékát, a
kabátzsebébe rejtett pénzt. Az égre nézett, belélegezte a friss,
hűvös levegőt, és örült, hogy legalább kikerült a vagonból.
Lövés csattant, Lale megugrott. Egy SS-katona állt előtte, az
égre irányítva fegyverét. – Mozgás! – Lale visszanézett az üres
vonatra. Ruhákat sodort a szél, könyvlapok csapkodtak
mindenfelé. Néhány teherautó érkezett, kisfiúk másztak le róluk.
Összeszedték az elhagyott csomagokat, és a platókra dobálták.
Lale nyomást érzett a lapockái között. Ne haragudj, mama, elveszik a
könyveidet.
A férfiak az előttük derengő, nagy ablakos, piszkos rózsaszín
téglaépületek felé vánszorogtak. A bejáratot szegélyező fák
tavaszi pompában rügyeztek. Ahogy Lale belépett a nyitott
vaskapun, felnézett a fémből kovácsolt német szavakra.

ARBEIT MACHT FREI

A munka szabaddá tesz.


Nem tudta, hol van, milyen munkát várnak tőle, de az ötlet,
hogy ez majd szabaddá teszi, beteges tréfának tűnt.
SS, fegyverek, kutyák, elvett csomagok – ilyet eddig elképzelni
sem tudott.
– Hol vagyunk?
Lale megfordult, Aron állt mellette.
– Az út végén, gondolom.
Aron kétségbeesett képet vágott.
– Csak tedd, amit mondanak, és nem lesz bajod. – Lale tudta,
hogy ez nem hangzik túl meggyőzően. Gyors mosolyt villantott
Aronra, a fiú viszonozta. Hallgass a saját tanácsodra,
figyelmeztette magát Lale. Tedd, amit mondanak. És mindig mindent
figyelj meg.
Amint beértek a táborba, a férfiakat egyenes sorokba állították.
Lale sorának elején egy összevert képű fogoly ült egy kis
asztalnál. Hosszanti kék-fehér sávos kabátot és nadrágot viselt,
mellén zöld háromszöggel. Mellette egy SS-őr állt, kibiztosított
fegyverrel.
Az égen felhők vonultak. Távoli mennydörgés hallatszott. A
férfiak vártak.
Magas rangú tiszt érkezett a csoport elé, katonák kísérték.
Szögletes állú, keskeny ajkú férfi, a szemét busa, fekete szemöldök
árnyékolta. Egyenruhája egyszerűbb, mint a kíséretéé, villám sem
díszítette. Egész fellépése azt sugallta, hogy ő a főnök.
– Mindenkit üdvözlünk Auschwitzban – mondta.
Lale hitetlenkedve hallgatta a szavakat, melyek elhagyták az
alig mozgó ajkakat. Elűzték otthonról, ideszállították, mint egy
állatot, állig felfegyverzett SS veszi körül, erre… üdvözlik!
– Rudolf Höss parancsnok vagyok, én vezetem Auschwitzot. A
kapun, amin az imént bejöttek, ez áll: a munka szabaddá tesz. Ez
az első lecke, és ez az egyetlen lecke. Dolgozzanak keményen.
Kövessék az utasításokat, és szabadon távozhatnak. Az
engedetlenség következményekkel jár. A felvétel után az új
otthonába visznek mindenkit: Auschwitz kettő, Birkenauba.
A parancsnok az arcokat fürkészte. Folytatta, de egy hosszú
mennydörgéssorozat félbeszakította. Felnézett az égre,
mormogott valamit a bajsza alatt, majd elbocsátón intett az
embereknek, sarkon fordult, és elment. A műsor véget ért. A
kíséret Höss után sietett. Esetlen közjáték volt, mégis félelmetes.
Kezdetét vette a felvétel. Lale nézte, ahogy az első foglyot az
asztalok felé taszigálják. Túl messze állt, hogy hallja a rövid
szóváltást, de látta, hogy az asztaloknál ülő pizsamások felírják az
adatokat, és minden fogolynak kezébe nyomnak egy cetlit. Végül
ő került sorra. Meg kellett adnia nevét, címét, foglalkozását és a
szülei nevét. Az asztalnál ülő összevert képű férfi tiszta, csinos
folyóírással felírta Lale válaszait, és átadott neki egy papírt, rajta
egy számmal. Közben egyszer sem emelte fel a fejét, hogy Lale
szemébe nézzen.
Lale a számra pillantott: 32407.
A tömeggel sodródva újabb asztalsorhoz csoszogott, ahol újabb
csoport csíkos ruhás, zöld háromszöges rab és újabb SS-katonák
álltak. Lale úgy érezte, szomjúsága mindent legyőz. Fáradt is volt,
meglepődött, amikor kitépték kezéből a papírt. Egy SS lerántotta
Lale kabátját, feltépte az ingujját, és bal alkarját az asztalra
nyomta. Lale hitetlenkedve figyelte, ahogy egy fogoly
számjegyenként, sorban a bőrébe karcolta a 32407-es számot. A
tűben végződő fa tetoválópálca gyorsan és fájdalmasan mozgott.
Ezután a fogoly megragadott egy zöld tintába mártott rongyot, és
durván a sebbe dörgölte.
A tetoválás csak pár másodpercig tartott, de a kővé dermedt
Lale úgy érezte, megállt az idő. Karját markolva bámulta a
számot. Hogy tehet ilyet egy emberi lény egy másikkal? Eltűnődött, vajon
egész hátralévő életét, legyen az rövid vagy hosszú, ez a pillanat
fogja-e meghatározni, ez a szabálytalan szám: 32407.
Dermedtségéből egy odacsapó puskatus rázta fel. Felvette a
földről a kabátját, és tovább-botorkált, követte az előtte
haladókat egy nagy téglaépületbe, ahol padok sorakoztak a falak
mentén. A prágai gimnázium jutott eszébe, ahol idevezető útja
előtt öt napot töltött.
– Vetkőzni!
– Gyorsabban, gyorsabban.
Az SS-őrök odavakkantott utasításait a többség nem értette.
Lale fordított a közelében állóknak, akik továbbadták a szavait.
– Mindenki hagyja a ruháit a padon! Zuhanyzás után itt
lesznek.
Az emberek levették az ingüket, nadrágjukat, kabátjukat,
cipőjüket, a mocskos ruhadarabokat szépen összehajtva a padokra
tették.
Lalét felderítette a gondolat, hogy hamarosan vízhez juthat, de
sejtette, hogy valószínűleg sosem látja viszont a ruháit, így a
kabátjába rejtett pénzt sem.
Levette és a padra tette ruháit, de a felháborodás minden mást
kisöpört a fejéből. Nadrágzsebéből elővett egy teli gyufásdobozt,
régmúlt élvezet emlékét, és lopott pillantást vetett a
legközelebbi őrre. Az épp másfelé nézett. Lale meggyújtott egy
gyufát. Talán ez az utolsó lehetőség, hogy valamit szabad
akaratából tegyen. A kabátbéléshez tartotta a gyufát, eltakarta a
nadrágjával, és sietve csatlakozott a zuhanyra várakozó férfiak
sorához. Mögötte alig pár másodperc múlva felhangzott a „Tűz,
tűz!” kiáltás. Lale hátranézett, meztelen férfiak próbáltak
lökdösődve eltávolodni a tűztől, miközben egy SS a lángokat
igyekezett eloltani.
Még oda sem ért a zuhanyhoz, de megborzongott. Mit tettem?
Azzal töltötte az elmúlt pár napot, hogy mindenkinek azt
magyarázta: hajtson fejet, tegye, amit mondanak, ne ellenkezzen
senkivel, most meg fogta magát, és tüzet gyújtott egy épület
közepén. Nem volt kétséges, mi történne vele, ha valaki látta
volna, hogy ő a gyújtogató. Ostoba. Ostoba barom.
Belépett a zuhanybarakkba, nagy levegőt vett. Százával álltak a
remegő emberek, válluk egymáshoz ért, miközben hideg víz
patakzott rájuk. Hátrahajtott fejjel, mohón ittak, hiába volt
poshadt a víz. Sokan zavarukban kezükkel takarták el a nemi
szervüket. Lale lemosta az izzadságot, a kormot és a bűzt a
testéről és a hajáról. A víz sisteregve bukott ki a csöveken, aztán a
padlón dobolt. Amikor elállt, újra kinyílt az öltöző ajtaja, és ők
maguktól visszamentek a régi ruháik helyére tett orosz
egyenruhákhoz és cipőkhöz.
– Öltözés előtt fel kell keresniük a fodrászt – vigyorgott a
rabokra egy SS. – Kifelé. Gyorsan.
A férfiak újra felsorakoztak egy borotvával előttük álló fogoly
előtt. Mikor Laléra került a sor, egyenes háttal, fejét magasra
tartva leült a székre. Nézte a sor előtt járkáló őröket, akik
puskatussal ütlegelték a meztelen embereket, s közben
kegyetlenül röhögtek, és sértő megjegyzéseket tettek. Lale még
jobban kihúzta magát és még magasabbra emelte a fejét,
miközben hajából csak tüskék maradtak. Meg sem rezzent, mikor
a borotva felsértette a fejbőrét.
Egy őr hátba bökte, ezzel jelezve, hogy kész. Követte a zuhanyzó
felé tartó sort, és beállt a többiek közé megfelelő méretű ruhát és
facipőt keresni. Minden koszos és foltos volt, de sikerült többé-
kevésbé a lábára illő cipőt találnia, és remélte, hogy a felmarkolt
orosz egyenruha is megteszi majd. Amikor felöltözött, az utasítás
szerint elhagyta az épületet.
Sötétedett. Lale megindult az esőben a többiek között, úgy
érezte, elég sokáig mentek. A mind nagyobb sárban egyre
nehezebben emelte a lábát. De elszántan ment tovább. Néhányan
elestek, őket addig verték, amíg fel nem álltak. Aki nem állt fel,
lelőtték.
Lale próbálta eltartani magától a nehéz, elázott egyenruhát.
Dörzsölte, felhorzsolta a bőrét, az elázott gyapjú meg a kosz szaga
újra a marhavagonba röpítette. Felnézett az égre, igyekezett
minél több esővizet nyelni. Az eső édes íze volt az utóbbi pár nap
legnagyobb élménye, igaz, nem is jutott semmi más, szomjúsága
összekeveredett a kimerültségével, elhomályosítva a látását.
Félájultan nyelte az esővizet. Tenyerébe gyűjtötte, és vadul
hörpölte. Hatalmas teret megvilágító reflektorokat vett ki a
távolban. Olyan volt, mintha jelzőtüzeket látott volna, ahogy
csillogva, az esőben táncolva mutatják a hazavezető utat.
Magukhoz szólítják. Gyere csak ide. Menedéket adok, meleget és ételt. Csak
gyere. De ahogy bement a kapun – ezúttal nem volt felirat, nem
ajánlottak üzletet, nem ajánlottak szabadságot semmiért sem
cserébe –, Lale már látta, hogy a varázslatos ragyogás véget ért.
Egy másik börtönbe ért.
A tér mögött, a sötétségbe veszve újabb tábor állt. A kerítések
tetején szögesdrót-erősítés. Az őrtoronyban egy SS állt, a
fegyvere Laléra mutatott. Villám csapott egy közeli kerítésbe.
Áramot vezettek belé. A mennydörgés nem volt elég hangos, hogy
elnyomja a lövés hangját: egy újabb férfi bukott fel.
– Sikerült.
Lale megfordult, Aron épp feléje nyomakodott. Elázva,
mocskosan. De élt.
– Igen, úgy tűnik, megjöttünk. Remekül festesz.
– Akárcsak te. Lehetnél a tükörképem is.
– Köszönöm, inkább nem.
– És most mi lesz? – kérdezte Aron. Akár egy gyerek.
*

A tömeggel tartva mind megmutatták tetovált karjukat az egyik


épület előtt álló SS-nek, aki feljegyezte a számukat. Erős
hátbavágás után Lale és Aron a hetes barakkban találták
magukat, egy hatalmas építményben, melynek egyik fala mentén
háromszintes priccsek sorakoztak. Több tucat embert tereltek az
épületbe. Botorkálva lökdösődtek, hogy helyet találjanak. Ha elég
szerencsések vagy erőszakosak, akkor csak egy vagy két másikkal
kell osztozniuk a priccsen. A szerencse nem kedvezett Lalénak.
Aronnal az egyik legfelső ágyra másztak fel, ahol már két másik
feküdt. Mivel napok óta nem ettek, erejük se volt a harchoz.
Amennyire tudott, Lale igyekezett összegömbölyödni a matracot
helyettesítő szalmazsákon. Gyomrára szorította a tenyerét, úgy
próbálta csillapítani belei háborgását. Néhány férfi odaszólt az
őröknek.
– Ennünk kell.
– Reggel majd kaptok valamit – jött a válasz.
– Mind éhen halunk reggelig – szólt valaki a barakk hátuljából.
– És békében nyugszunk – tette hozzá egy kongó hang.
– Ezek a matracok szalmával vannak kitömve – vetette fel
valaki. – Talán lehetnénk továbbra is marhák, és megehetnénk.
Halk nevetés hangzott. Az őr nem válaszolt.
És akkor a barakk legmélyéről bizonytalan hangon felhangzott:
– Múúúúúú!
Nevetés. Halk, de igazi. Az őr ott volt, de láthatatlanul, nem
lépett közbe, és végül az emberek korgó gyomorral elaludtak.

Még sötét volt, amikor Lale felébredt. Vizelnie kellett. Átevickélt


a hálótársain, lemászott, és eltapogatózott a barakk végébe, azt
gondolva, talán ott könnyíthet magán. Ahogy a hátsó részhez
közeledett, hangokat hallott: szlovákul és németül beszéltek.
Megkönnyebbülten látta meg a kezdetleges, de mégiscsak igazi
vécéket: az épület mögötti, palánkokkal takart, mély árkokat.
Három férfi ült az árkok fölött, dolgukat végezve csendesen
beszélgettek. Az épület túlsó vége felől Lale két SS-t látott
közeledni a félhomályban: dohányoztak, nevetgéltek, fegyverük
lazán lógott a hátukon. A vibráló reflektorfény nyugtalanító
árnyékot vetett, és Lale nem hallotta, mit mondanak. Bár a
hólyagja majd szétrobbant, habozott.
Az őrök egyszerre felpöckölték cigarettájukat az ég felé,
előrántották a fegyverüket, és tüzeltek. A budin ücsörgő három
ember az árokba zuhant. Lale torka elszorult, levegőt sem kapott.
Hátát az épületnek szorította, az őrök elmentek mellette. Az
egyiküknek látta a profilját: kölyök még, csak egy rohadt kölyök.
Ahogy eltűntek a sötétben, Lale fogadalmat tett. Élni fogok, és
kikerülök innen. Szabad emberként fogok kisétálni. Ha létezik pokol, gondom
lesz rá, hogy benne égjenek ezek a gyilkosok. Korompában hagyott
családjára gondolt, és remélte, az, hogy ő itt van, legalább a
többieket megkíméli a hasonló sorstól.
Lale könnyített magán, és visszament a priccséhez.
– A lövések – szólalt meg Aron. – Mi történt?
– Nem láttam.
Aron átdobta a lábát Lalén, lefelé tartott.
– Hova mész?
– Pisilni.
Lale odanyúlt, és megragadta Aron kezét.
– Tartsd vissza.
– Miért?
– Hallottad a lövéseket – válaszolta Lale. – Csak tartsd vissza
reggelig.
Aron nem szólt, visszamászott az ágyra, és lefeküdt, két öklét
rémülten és dacosan az ágyékára szorította.
*

Apja egy utast vett fel az állomáson. Scheinberg úr elegánsan


felszállt a kocsira, közben Lale apja a szemközti ülésre tette míves
bőrpoggyászát. Honnan érkezett? Prágából? Pozsonyból? Vagy
talán Bécsből? Drága gyapjúöltönyt viselt, cipője ragyogott,
mosolyogva váltott néhány szót Lale apjával, aki közben
felmászott a bakra, és indulásra nógatta a lovat. Scheinberg úr –
akárcsak apja legtöbb utasa – fontos üzleti útról tért haza. Lale
inkább rá akart hasonlítani, ha megnő, mint az apjára.
Scheinberg úr nem a feleségével volt aznap. Lale szívesen leste
meg Scheinbergnét és az apja többi hölgy utasát, apró, fehér
kesztyűbe bújtatott kezüket, elegáns, nyakláncukhoz illő gyöngy
fülbevalójukat. Imádta a gyönyörű, finom ruhába öltözött,
felékszerezett hölgyeket, akik a fontos embereket kísérték. Ez volt
az egyetlen öröme abban, hogy az apjának segédkezett: kinyitotta
a hölgyeknek a kocsi ajtaját, megfogta a kezüket, hogy lesegítse
őket, beszívta az illatukat, elképzelte, vajon milyen életet
élhetnek.
Második fejezet

– Kifelé! Mindenki kifelé!


Sípszó harsant, kutyák ugattak. A felhőtlen reggelen napsütés
tűzött be a hetes barakk ajtaján. A rabok lekecmeregtek
egymásról, lemásztak a priccseikről, és kicsoszogtak.
Felsorakoztak az épület körül. Senki sem akart messzebb menni.
Vártak. És vártak. A kiabáló, sípoló férfiak eltűntek. A sorban
állók toporogtak, és a mellettük állóval sugdostak. Nézték a többi
barakkot, ott is ugyanez a jelenet játszódott épp. És most mi lesz?
Várunk.
Végül egy SS és egy fogoly érkezett az elcsendesülő hetes
barakk felé. Senki sem mutatkozott be. A fogoly számokat olvasott
fel egy tömbről. Az SS mellette állt, türelmetlenül topogott,
pálcájával a combját ütögette. Pár pillanat után a rabok felfogták,
hogy az elhangzott számoknak közük van a bal karjukra
tetováltakhoz. Mire a névsorolvasás véget ért, két szám nem
jelentkezett.
– Te – mutatott a felolvasó egy férfira a sor végén – menj vissza
a barakkba, és nézd meg, van-e ott valaki.
A férfi kérdő tekintettel nézett vissza. Egy szót sem értett. A
mellette álló elsuttogta neki az utasítást, mire besietett. Pár
másodperc múlva visszatért, feltartotta mutató- és középső ujját:
két halott.
Az SS előrelépett. Németül beszélt. A rabok már megtanulták,
hogy tartsák a szájukat, engedelmesen álltak és vártak, remélve,
hogy valaki majd fordít nekik. Lale értett mindent.
– Napi két étkezés jár. Egy reggel és egy este. Már annak, aki
életben van még este. – Az őr elhallgatott egy pillanatra, vigyor
ült ki az arcára. – A reggeli után munka következik, amíg nem
szólunk, hogy vége. A tábort építjük tovább. Rengeteg embert
szállítanak még ide. – A vigyor büszke mosollyá változott. –
Mindenki kövesse a kápója és az építésvezetők utasításait, és
akkor megéri, hogy lemegy a nap.
Fémcsörömpölés hallatszott, egy csapat közeledett: két üstöt
hoztak, meg kis fémcsajkákat. Reggeli. Néhányan a kis csapat felé
indultak, mint akik segíteni akarnak.
– Aki megmoccan, lelövöm – vakkantotta az SS, és felemelte a
fegyverét. – Nincs második esély.
Az őr elment, a felolvasó a többiekhez fordult: – Hallottátok,
mit mondott – mondta németül, lengyel akcentussal. – Én vagyok
a kápótok, a főnökötök. Álljatok két sorba az ételosztáshoz. Aki
panaszkodik, számoljon a következményekkel.
A férfiak sorba rendeződtek, néhányan sugdolóztak,
kérdezősködtek, mit mondott „a német”. Lale elmondta a
körülötte állóknak, és megkérte, hogy adják tovább. Annyit fog
fordítani, amennyit csak tud, döntötte el.
Ahogy Lale a sor elejére ért, és hálásan elvette a kicsi csajkát, a
kéz, amely odalökte, lucskos lett az edény tartalmától. Félreállt,
megvizsgálta a reggelit. Barna volt, nem volt benne semmi
szilárd, és a szaga sem segített azonosítani. Nem tea volt, nem
kávé, nem is leves. Félt, hogy nem bírja magában tartani az
ocsmány löttyöt, ha lassan issza meg, úgyhogy befogta az orrát, és
lehajtotta. Mások nem voltak ilyen sikeresek.
Aron mellette állt, gúnyosan tósztra emelte a csajkáját.
– Van benne egy darab krumpli, hát a tiédben?
– Életemben nem ettem még ilyen jót.
– Mindig ilyen jókedvű vagy?
– Este megmondom – kacsintott Lale. – Visszaadta az üres
csajkát a fogolynak, akitől kapta, biccentéssel és röpke mosollyal
mondott köszönetet.
– Ha végeztetek az evéssel, lusta disznók, sorakozó! Vár a
munka! – üvöltött a kápó. Lale továbbadta az utasítást.
– Utánam. És tegyétek, amit mondok – ordította a kápó. – Meg
amit az elöljárók mondanak. Minden lógásról tudni fogok.

Lale a többiekkel egy félig felhúzott épülethez vonult, szakasztott


olyan volt, mint a saját barakkjuk. Már voltak ott más foglyok:
ácsok és tetőfedők dolgoztak csendesen, az összeszokottak
ritmusában.
– Te ott. Igen, te. Fel a tetőre. Ott fogsz dolgozni.
A parancs Lalénak szólt. Körülnézett, meglátta a tetőre vezető
létrát. Két rab guggolva várta a feladogatott cserepeket. A két
férfi odébb húzódott, ahogy Lale felmászott. A tető még csak a
cserepeket tartó gerendákból állt.
– Óvatosan – figyelmeztette az egyik munkás. – Mássz feljebb,
és figyeld, hogy csináljuk. Nem nehéz, hamar belejössz. – A férfi
orosz volt.
– Lalénak hívnak – mutatkozott be.
– Bemutatkozás később, rendben? – A két férfi összenézett. –
Érted?
– Igen – felelte Lale oroszul. A másik kettő elmosolyodott.
Lale nézte, ahogy elveszik a nehéz cserepet a tető pereme felé
nyúló kezekből, az utolsó lerakott darabhoz másznak, és
gondosan, átfedve felrakják, majd visszakúsznak a létrához a
következőért. Az orosznak igaza volt, tényleg nem bonyolult
munka, és Lale hamarosan be is állt, elvette és rakta a cserepeket
ő is. A meleg tavaszi napon csak az éhség mardosta fájdalmasan,
és csak ez akadályozta meg, hogy felvegye a versenyt a
gyakorlottabbakkal.
Eltelt pár óra, mire az első szünetet engedélyezték. Lale a létra
felé indult, de az orosz megállította.
– Biztonságosabb itt fent pihenni. Idefenn alig látszódik az
ember.
Lale követte a többieket, akik nyilvánvalóan tudták, hol a
legjobb hely, hogy lehet leülni és kicsit kinyújtózni: a sarokban,
ahol megerősítésként teherbíróbb cserepeket használtak.
– Mióta vagytok itt? – kérdezte Lale, amint leültek.
– Vagy két hónapja, azt hiszem. Egy idő után nehéz követni.
– Honnan jöttetek? Mármint, hogy kerültetek ide? Zsidók
vagytok?
– Egyszerre csak egy kérdést – vigyorgott az orosz, és a
fiatalabb, termetesebb tetőfedő a szemét forgatta az újonnan jött
ostobaságán, aki még nem tudja, hol a helye a táborban.
– Nem vagyunk zsidók, orosz katonák vagyunk. Elszakadtunk a
csapatunktól, a kurva németek meg elkaptak, és idehoztak
dolgozni. És te? Zsidó vagy?
– Igen. Tegnap érkeztem egy nagy transzporttal Szlovákiából.
Csupa zsidó.
Az oroszok összenéztek. Az idősebbik elfordult, lehunyta a
szemét, a nap felé fordította az arcát, társára hagyva a
beszélgetés folytatását.
– Nézz csak körül. Innen fentről látni lehet, hány barakk épül,
és mekkora területet tisztítanak meg.
Lale felkönyökölt, és szemügyre vette az elektromos kerítéssel
körülvett, hatalmas területet. A távolban barakkok nyúltak el,
pont olyanok, mint amilyennek az építésében épp segédkezett.
Érezte, hogy torkát összeszorítja a rettegés, hogy mivé is válik így
majd ez a hely. Küszködött, szavakat keresett, nem akart hangot
adni aggodalmainak. Hátradőlt, elfordította a fejét,
kétségbeesetten igyekezett uralkodni az érzelmein. Nem bízhat
senkiben, minél kevesebbet árul el magáról, annál jobb. Csak
óvatosan…
Az orosz figyelmesen fürkészte.
– Hallottam, az SS azzal dicsekszik, hogy ez lesz a legnagyobb
koncentrációs tábor – mondta végül.
– Tényleg? – kérdezett vissza Lale, a suttogásnál alig
hangosabban. – Nos, ha együtt fogjuk felépíteni, akkor akár el is
árulhatnátok a neveteket.
– Andor – mondta az orosz. – És ez a nagydarab fajankó meg
Borisz. Nem beszél sokat.
– A beszéd itt könnyen az életedbe kerülhet – mormogta Borisz,
és kezet nyújtott Lalénak.
– És mit tudtok még az itteniekről? – kérdezte Lale. – És ki az a
kápó?
– Mondd el neki – ásított Borisz.
– Vannak orosz katonák, olyanok, mint mi, de nem sok, és van
ez a sokféle háromszög.
– Mint a zöld a mi kápónkon?
Andor nevetett.
– Ó, a zöldek a legrosszabbak. Bűnözők: gyilkosok, erőszaktevők,
csupa ilyesmi. Jól beválnak őrként, mert rém gonosz emberek –
folytatta. – Mások a németellenes nézeteikért kerültek ide. Ők
vörös háromszöget hordanak. És látsz majd feketét is, nem túl
sokat. Lusta népség, nem húzzák sokáig. És végül vagy te meg a
barátaid.
– Sárga csillaggal.
– Igen, a csillaggal. A ti bűnötök, hogy zsidók vagytok.
– Nektek miért nincs jeletek?
Andor vállat vont.
– Mi egyszerűen az ellenség vagyunk.
– Azzal is megsértenek, hogy kiosztják nektek az
egyenruháinkat – horkant fel Borisz. – Ennél rosszabbat nem
nagyon tehetnének.
Sípszó harsant, a három férfi visszatért a munkához.

Aznap éjjel a hetes barakk lakói kis csoportokba gyűltek, és


megosztották egymással, amit megtudtak. Néhányan a barakk
végébe húzódtak, hogy az Istenükhöz imádkozzanak. A szavaikat
lehetetlenség volt kivenni. Vajon útmutatásért, bosszúért, segítségért
imádkoznak? Lale úgy látta, hogy rabbi irányítása híján mindenki
azért imádkozik, ami neki a legfontosabb. És megállapította
magában, hogy ennek így kell lennie. Lale járkált a különböző
csoportok között, hallgatta őket, de sehova sem csatlakozott.

Az első nap végére Lale megemésztette az orosz tetőfedőktől


hallottakat. A hét hátralévő részében megfogadta a maga
tanácsát, fejét leszegve tette, amit mondtak neki, sosem
vitatkozott. Ugyanakkor megfigyelt maga körül mindent és
mindenkit. Az új épületek szerkezetét elnézve világosan látta,
hogy a németek igencsak híján vannak az építészeti
ismereteknek. Amikor csak tudta, kihallgatta az SS beszélgetéseit
és pletykálkodásait, azok nem tudták, hogy érti őket. Tőlük
szerezte be az egyetlen lehetséges muníciót: a tudást, amit
eltehetett későbbre. Az őrök többnyire egész nap ott ácsorogtak, a
falat támasztották, cigarettáztak, csak fél szemüket tartották a
körülöttük zajló eseményeken. A hallgatózásból Lale megtudta,
hogy a tábor parancsnoka, Höss lusta disznó, aki szinte sosem tolja
oda a képét, és hogy a németek ellátása Auschwitzban magasabb
színvonalú, mint Birkenauban, mert ott nincs sem cigaretta, sem
sör.
Lale felfigyelt egy munkáscsapatra. Nem elegyedtek másokkal,
civil ruhát viseltek, és úgy beszéltek az SS-szel, hogy közben nem
aggódtak a biztonságukért. Elhatározta, hogy kinyomozza, kik
ezek az emberek. Voltak rabok, akik egyetlen darab fát vagy
cserepet sem fogtak a kezükbe, hanem lazán járkáltak a táborban,
ki tudja milyen ügyben. Ilyen volt a kápója is. Hogy lehet ilyen
munkát szerezni? Egy ilyen beosztás a legjobb lehetőség, hogy az
ember megtudja, mi folyik a táborban, mik a tervek Birkenauval,
és ami még fontosabb, milyen sorsot szánnak neki.

Lale épp a tetőn rakta a cserepeket a napsütésben, mikor


meglátta, hogy a kápója feléjük tart. – Gyerünk, lusta disznók,
dolgozzatok gyorsabban! – kiáltotta Lale. – Be kell fejeznünk ezt a
barakkot!
Lale tovább osztogatta az utasításokat, miközben a kápó alájuk
ért. Lalénak már szokásává vált, hogy tiszteletteljes biccentéssel
nyugtázza a felbukkanását. Egy alkalommal a kápó vissza is
biccentett. Lale lengyelül beszélt vele. A kápó így tudomásul
vette, hogy ez egy engedelmes fogoly, aki nem okoz galibát.
A kápó félmosollyal elkapta Lale tekintetét, és intett, hogy
másszon le a tetőről. Lale lehajtott fejjel tartott felé.
– Tetszik a munka ott fent a tetőn? – kérdezte a kápó.
– Teszem, amit mondanak – felelte Lale.
– De mindenki könnyebb életet szeretne, nem?
Lale erre nem szólt semmit.
– Kellene nekem egy fiú – folytatta a kápó orosz egyenruhája
ingének kirojtosodott szélét babrálva. Túl nagy volt rá, azért
választotta, hogy kis ember létére nagyobbnak és erősebbnek
tűnjön, mint azok, akiket irányítania kellett. A fogsora hiányos
volt, szájából Lale félig megemésztett hús bűzét érezte. – Teszed,
amit mondok. Elhozod az ételemet, kipucolod a csizmámat, és
mellettem vagy mindig, amikor szükségem van rád. Ha
megteszed, könnyebb lesz az életed, ha cserben hagysz,
számolhatsz a következményekkel.
Lale a kápó mellé állt, mintegy válaszként az ajánlatra.
Eltűnődött, vajon lepaktál-e az ördöggel, ha építőmunkásból
csicskássá avanzsál.

Egy gyönyörű, langyos tavaszi napon Lale észrevette, hogy egy


pótkocsis teherautó túlment a szokásos lerakóhelyen, ahol az
építőanyagokat mindig kipakolták. A hivatali barakk mögé
hajtott. Lale tudta, hogy ott van a közelben a tábor kerítése, és
sosem mert arra lófrálni, de végül győzött benne a kíváncsiság. A
teherautó után indult, magabiztos léptekkel, mint aki oda
tartozik, és mehet, amerre akar.
Belesett az épület mögé. A teherautó egy különös autóbusz
mellé állt be. A buszt bunkerfélévé alakították át, az
ablakkeretekre fémlemezeket szegeztek. Lale nézte, ahogy több
tucat meztelen férfit terelnek le a teherautóról, és a busz felé
hajtják őket. Volt, aki bement önszántából. Aki ellenállt,
puskatussal ütötték. A félájult tiltakozókat fogolytársaik
vonszolták a végzetük felé.
A busz annyira tele volt, hogy az utolsók lábujjhegyen álltak a
lépcsőn, meztelen fenekük kilógott az ajtón túlra. Az őrök teljes
testsúlyukkal a testeknek veselkedtek. És az ajtók becsapódtak.
Egy őr körbejárta a járművet, végigkopogtatta a fémlapokat,
ellenőrizte, minden biztosan le van-e zárva. Egy másik, fürge őr
bádogdobozzal a kezében felmászott a tetőre. Lale moccanni sem
bírt, csak nézte, ahogy az őr felemeli egy kis nyílás fedelét a busz
tetején és beleönti a bádogdoboz tartalmát. Aztán lecsapta a
fedelet, és ráhúzta a reteszeket. Miközben az őr sietve lemászott,
a busz vadul rázkódott, fojtott sikolyok hallatszottak.
Lale térdre hullott, hányt. Ott maradt, a porban öklendezve,
amíg a sikolyok elhaltak.
Amikor a busz elcsendesedett, kinyitották az ajtókat. Halott
férfiak zuhantak ki kőhalomként.
Az épület másik sarka felől egy fogolycsoportot hajtanak oda. A
teherautó a buszhoz tolat, a rabok felhányják rá a holttesteket, a
teher alatt tántorognak, kétségbeesésüket igyekeznek elrejteni.
Lale valami elmondhatatlannak lett tanúja. A pokol tornácán
talpra kecmergett, érzelmek tornádója dúlt benne.
Másnap nem tudott felkelni. Gyötörte a láz.

Hét napig tartott, mire Lale magához tért. Valaki gyengéden


vizet töltött a szájába. A homlokán hűvös, nedves rongy.
– Ez az, fiú – mondta egy hang. – Nyugalom.
Lale kinyitotta a szemét, egy idegent látott, idősebb férfi
kémlelte gyengéden az arcát. Felkönyökölt, az idegen segített
neki felülni. Lale zavartan nézett körbe. Milyen nap van? És hol
van?
– A friss levegő talán jót tenne – vélte az idegen, és megfogta
Lale könyökét.
Odakinn tiszta, felhőtlen nap volt, mintha egyenesen örömre
teremtették volna, és Lale megborzongott az utolsó ilyen nap
emlékétől. A világ forogni kezdett körülötte, megtántorodott. Az
idegen egy farakáshoz támogatta.
Felhúzta Lale ingujját, és a számra mutatott.
– Pepannak hívnak. Én vagyok a Tätowierer. Mit gondolsz a
művemről?
– Tätowierer? – kérdezett vissza Lale. – Úgy érted, te tetted ezt
velem?
Pepan vállat vont, egyenesen Lale szemébe nézett.
– Nem volt választásom.
Lale a fejét ingatta.
– Ha tetováltatni akarom magam, biztosan nem ezt a számot
választom.
– Hanem mit? – kérdezte Pepan, mire Lale ravaszkásan
elmosolyodott.
– Hogy hívják?
– A szerelmemet? Nem tudom. Még nem találkoztunk.
Pepan kuncogott. A két férfi bajtársias csendben üldögélt egy
darabig. Lale egy ujját végighúzta a tetovált számon.
– Honnan jöttél, miféle kiejtéssel beszélsz? – kérdezte.
– Francia vagyok.
– És mi történt velem? – kérdezte végül Lale.
– Tífuszt kaptál. Korai halál várt rád.
Lale összerezzent.
– Akkor most hogyhogy itt ülök?
– Épp a barakkotok előtt jártam, amikor feldobtak egy
holttesteket és haldoklókat szállító kordéra. Egy fiatalember
könyörgött az SS-nek, hogy hagyjanak ott, majd ő ápol. Amikor a
következő barakkhoz értek, lerántott a kordéról, és visszafelé
kezdett vonszolni. Odamentem, és segítettem neki.
– Ez mikor történt?
– Hét-nyolc napja. Azóta a barakktársaid gondoztak
éjszakánként. Napközben meg itt voltam, amennyit csak bírtam,
hogy ápoljalak. Most hogy érzed magad?
– Jól. Nem tudom, mit mondhatnék, hogyan köszönhetném meg.
– Köszönd meg annak, aki leráncigált a halottaskocsiról. Az ő
bátorsága rángatott ki a halál karmából.
– Megteszem, mihelyt megtudom, ki volt az. Te tudod?
– Nem. Sajnos nem. Nem mutatkoztunk be.
Lale lehunyta a szemét, hagyta, hadd melegítse bőrét a nap,
töltse fel energiával, hittel, hogy tovább tudja csinálni. Felhúzta
beesett vállát, és az elszántság lassan visszaszivárgott belé. Még
él. Remegő lábára állt, nyújtózott, igyekezett életre kelteni ezt a
beteg, pihenésre, táplálékra és folyadékra szoruló testet.
– Ülj le, gyenge vagy még.
Lale, belátva a nyilvánvalót, így is tett. De érezte, hogy a háta
már egyenesebb, a hangja erősebb. Rámosolygott Pepanra.
Visszatért a régi Lale, aki majdnem olyan éhes az információra,
mint az ételre.
– Látom, te vörös csillagot viselsz.
– Igen. Párizsban az egyetemen tanítottam, és kissé túl nyíltan
beszéltem, ezzel bajba sodortam magam.
– Mit tanítottál?
– Közgazdaságtant.
– És a közgazdaságtan tanítása juttatott ide? Hogyhogy?
– Nos, Lale, ha valaki adózásról és kamatokról beszél,
kénytelen-kelletlen belekeveredik az ország politikájába. A
politika segít megérteni a világot egészen addig, amíg már
semmit sem értesz, és akkor idevet, egy börtönlágerbe. Ez a
helyzet a vallással is.
– És ha kijutsz innen, visszatérsz a régi életedhez?
– Micsoda optimizmus! Fogalmam sincs, mit hoz a jövőm. Vagy
a tiéd.
– Akkor nincs kristálygömböd.
– Nincs hát.
Az építkezés, kutyaugatás, őrök kiabálásának zajában Pepan
odahajolt, és azt kérdezte:
– Lelkileg is olyan erős vagy, mint testileg?
Lale belenézett Pepan szemébe.
– Túlélő vagyok.
– Az erősséged jelen körülmények között a gyengeségeddé is
válhat. A kedvesség és a mosolygós természet könnyen bajba
sodorhat.
– Túlélő vagyok.
– Akkor talán segíthetek neked, hogy túléld ezt.
– Magas beosztású barátaid vannak?
Pepan nevetve hátba vágta Lalét.
– Nem, nincsenek magas beosztású barátaim. Már mondtam, én
vagyok a tetováló, a Tätowierer. És azt mondták, hamarosan
sokkal többen érkeznek majd ide.
Pár pillanatig ezt a gondolatot emésztették. Lale fejébe
befészkelte magát a gondolat, hogy valahol valaki döntéseket
hoz, számokat húz… honnan is? Hogyan döntik el, ki kerül ide? Milyen
információra alapozzák a döntéseket? Fajra, vallásra vagy politikára?
– Tetszel nekem, Lale, felkeltetted az érdeklődésemet. Olyan
erő árad belőled, amit még a beteg tested sem tudott leplezni. És
ez juttatott oda, hogy ma itt ülsz velem szemben.
Lale hallotta a szavakat, de nehezen fogta fel őket. Ott ültek,
ahol mindennap, minden órában, minden percben emberek
halnak meg.
– Akarsz velem dolgozni? – riasztotta fel Lalét Pepan a
tűnődésből. – Vagy beéred azzal a munkával, amit adnak, bármi
legyen is az?
– Megteszem, amit megtehetek, hogy életben maradjak.
– Akkor fogadd el az ajánlatomat.
– Azt akarod, hogy másokat tetováljak?
– Valakinek meg kell tennie.
– Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Megsebezni egy embert,
fájdalmat okozni… Mert fáj, ugye, tudod?
Pepan feltűrte az ingujját, felfedve a számát.
– Pokolian fáj. De ha te nem vállalod el, majd elvállalja valaki
más, aki nem ilyen érző lélek, és akkor még jobban fog fájni nekik.
– A kápónak dolgozni nem ugyanaz, mint megjelölni ártatlan
emberek százait.
Hosszas hallgatás. Lale megint belépett a saját, sötét világába.
Vajon ezeknek, akik a döntéseket hozzák, van családjuk, feleségük, gyerekeik,
szüleik? Nem, az lehetetlen.
– Mondogathatod ezt magadnak, de akkor is csak a nácik bábja
vagy. Akár nekem, akár a kápónak dolgozol, vagy barakkokat
építesz, mindenképp nekik végzed a piszkos munkát.
– Te aztán rátapintasz a lényegre…
– Nos?
– Szóval igen. Ha el tudod intézni, szívesen dolgozom neked.
– Nem nekem. Velem. De gyorsan és hatékonyan kell csinálnod,
és nem keveredhetsz összetűzésbe az SS-szel.
– Rendben.
Pepan felállt, indulni készült. Lale megragadta a zubbonya
ujját.
– Pepan, miért pont engem választottál?
– Egy félholt fiatalember az életét kockáztatta, hogy
megmentsen. Gondoltam, téged biztosan érdemes megmenteni.
Érted jövök holnap reggel. Most pihenj.

Aznap este, mikor a többiek visszatértek a barakkba, Lale látta,


hogy Aron nincs köztük. Megkérdezte a priccsükön osztozó másik
két férfitól, mi történt vele, mikor tűnt el.
– Úgy egy hete – válaszolták.
Lale gyomra összeszorult.
– A kápó keresett – folytatta a férfi. – Aron szólhatott volna,
hogy megbetegedtél, de félt, hogy a kápó megint fölrakat a
hullaszállítóra, ha megtudja, úgyhogy azt mondta, már nem vagy
itt.
– És a kápó rájött az igazságra?
– Nem – ásított a munkától elcsigázott férfi. – De úgy
bedühödött, hogy így is elvitte Aront.
Lale a könnyeivel küszködött.
A másik hálótársa is felkönyökölt.
– Nagy dolgokat ültettél a fejébe. „Egyet” akart megmenteni.
– Aki megment egy életet, egész világot ment meg – idézte
Lale a Talmudot.
Csend borult rájuk. Lale a plafont nézve pislogta szét a
könnyeit. Aron nem az első, aki itt halt meg, és nem is az utolsó.
– Köszönöm – mondta végül.
– Próbáltuk folytatni, amit Aron elkezdett, hátha
megmenthetjük az egyet.
– Egymást váltottuk – folytatta lentről egy fiú. –
Becsempésztünk vizet, és megosztottuk veled a kenyerünket,
valahogy leügyeskedtük a torkodon.
Egy másik férfi vette át az elbeszélés fonalát. Felállt a lenti
priccsről, sovány volt, a szeme szürkéskék, hangja egykedvűen
csengett, mégis érezni lehetett, hogy muszáj elmondania a maga
részét.
– Lecseréltük az átizzadt ruháidat, egy olyan fogolyéra, aki
előző éjjel halt meg.
Lale már nem bírta visszatartani az arcán végiggördülő
könnycseppeket.
– Nem is tudom, hogyan…
Szívét eltöltötte a hála. Tudta, ezt az adósságot nemcsak itt és
most, de valószínűleg sosem fizetheti vissza.
Elaludt, miközben a héber imák lélekhez szóló hangját
hallgatta, azokét, akik még kapaszkodtak a hitükbe.

Másnap Lale reggeliért állt sorba, amikor megjelent mellette


Pepan, csendben karon fogta, és a fő tábor felé vezette, ahol
teherautók álltak, és épp öntötték magukból az emberi
szállítmányt. Lale úgy érezte, egy görög tragédia egyik
jelenetébe csöppent. Néhány szereplőt már ismert, de a többség
új, szövegüket még nem írták meg, szerepüket nem határozták
meg pontosan. Lalét nem készítette fel élettapasztalata arra,
hogy megértse, mi történik. Motoszkált benne az emlék, hogy járt
már itt. Igen, nem megfigyelőként, hanem résztvevőként. Most mi lesz a
szerepem? Lehunyta a szemét, és önmagát látta, egy másik Lalét,
aki lenéz a bal karjára. Nincs rajta szám. Megint kinyitotta a
szemét, a valódi bal karján a tetoválásra pillantott, aztán vissza
az előtte játszódó jelenetre.
Végignézett a sok száz új foglyon. Fiúk és fiatal férfiak, arcukra
maszkot vont a rémület. Voltak, akik egymásba kapaszkodtak.
Mások összefonták a karjukat. SS-ek és kutyák terelték őket, mint
birkákat a vágóhídra. Engedelmeskedtek. Most dől el,
meghalnak-e még ma, vagy túlélik ezt a napot. Lale megtorpant,
és csak állt dermedten. Pepan észrevette, visszasietett érte, és a
kis asztalokhoz vezette, ahol a tetoválófelszerelés sorakozott. Akik
túljutottak a szelekción, sorba álltak az asztalaik előtt. Őket
fogják megjelölni.
A többi újonnan érkezett – öregek, gyengék, szaktudás
nélküliek –, már mind csak járkáló halott.
Lövés dördült. Az emberek összerezzentek. Valaki összeesett.
Lale a lövés irányába nézett volna, de Pepan elkapta, és
visszafordította a fejét.
Egy csapat, többnyire fiatalokból álló SS tartott Pepan és Lale
felé, egy idősebb tisztet kísértek. Negyvenöt körüli lehetett, talán
kicsit idősebb, szálegyenesen lépkedett feléjük makulátlan
egyenruhájában, fején tökéletesen ült a sapkája – mint egy férfi
modell, gondolta Lale.
Az őrök megálltak előttük. Pepan előrelépett, lehajtott fejjel
fogadta az SS-t. Lale figyelte.
– Oberscharführer Houstek, ezt a foglyot segítségnek
alkalmaztam – mutatott Pepan a háta mögött álló Laléra.
Houstek Laléhoz fordult.
Pepan folytatta:
– Úgy gondolom, gyorsan betanul.
Houstek acélos tekintettel meredt Laléra, majd intett, hogy
lépjen előre. Lale előrelépett.
– Milyen nyelveken beszélsz?
– Szlovákul, németül, oroszul, franciául, magyarul és egy kicsit
lengyelül – felelte Lale, és Houstek szemébe nézett.
– Hm. – És már lépett is tovább.
Lale előrehajolt, és Pepan fülébe súgta:
– Nem túl bőbeszédű. Ezek szerint megkaptam az állást?
Pepan Laléhoz fordult, szemében és hangjában tűz lángolt, bár
halkan beszélt. – Sose becsüld alá! Elég a hősködésből, így nem
húzod sokáig. Ha legközelebb beszélsz vele, ne emeld a tekinteted
a csizmájánál magasabbra!
– Sajnálom – mondta Lale. – Nem fogom.
Mikor tanulom meg végre?
Harmadik fejezet
1942. június

Lale lassan ébredezett, még kapaszkodott az álmába, amely


mosolyt csalt az arcára. Hadd maradjak még, csak egy pillanatig hadd
maradjak, kérlek…
Lale nagyon szeret emberek közt lenni, főleg ha ezek az
emberek nők. Mindet gyönyörűnek látja, koruktól,
megjelenésüktől, öltözéküktől függetlenül. Hétköznapjai
csúcspontja, amikor a munkahelyén átvág a női részlegen, és
flörtöl a pult mögött dolgozó ifjú és már nem olyan ifjú
hölgyekkel.
Lale álmában hallja, ahogy kinyílik az áruház főbejáratának
ajtaja. Felnéz, egy nő siet be. Mögötte két szlovák katona áll meg
az ajtóban, nem jönnek be vele. Lale megnyugtató mosollyal,
szaporán odalép hozzá. – Minden rendben – mondja. – Itt
biztonságban van velem.
A hölgy elfogadja Lale feléje nyújtott kezét, aki egy szebbnél
szebb üvegekbe töltött parfümökkel megrakott pulthoz vezeti.
Végignéz a kínálaton, aztán megállapodik egynél, és a nő felé
nyújtja. Az játékosan odatartja a nyakát. Lale finoman előbb a
nyaka egyik, majd másik oldalára fúj a parfümből. Tekintetük
összekapcsolódik, ahogy a nő a nyakát forgatja. Előretartja
mindkét csuklóját, mindkettő megkapja a megérdemelt
illatcseppeket. A hölgy egyik kezét az orrához emeli, lehunyja a
szemét, és halkan szippant. Majd ugyanezt a csuklóját Lale elé
tartja. A férfi gyengéden megfogja az odanyújtott a kezet, az
arcához emeli, lehajol, és beszívja a parfüm és az ifjúság illatának
részegítő keverékét.
– Igen. Ez önnek való – állapítja meg Lale.
– Megveszem.
Lale átnyújtja az üveget a várakozó segédnek, aki sietve
becsomagolja.
– Segíthetek még valamiben? – kérdezi a nőtől.
Arcok villannak fel előtte, mosolygó fiatal nők táncolják körül,
boldogan, az élet minden cseppjét kiélvezve. Lale fogja a fiatal nő
kezét, azét, akivel az áruházban találkozott. Az álma mintha
előrerohanna. Belépnek egy kitűnő, falikarokkal sejtelmesen
megvilágított étterembe, az asztalokon vastag terítők, rajtuk
gyertyatartókban égő gyertyák. A mindenfelé megcsillanó drága
ékszerek prizmaként működve színes fényeket vetítenek a
falakra. A finom porcelánon megcsendülő ezüst evőeszközök
hangját az egyik homályos sarokban muzsikáló vonósnégyes édes
dallamai lágyítják. A főúr szívélyesen üdvözli Lalét, elveszi a
hölgy kabátját, és egy asztalhoz vezeti őket. Leülnek, a főpincér
egy üveg bort mutat Lalénak. Ő – le sem véve szemét a hölgyről –
bólint, mire a palack nyílik, és a főpincér tölt. Lale és a hölgy a
poharukért nyúlnak. Tekintetük még akkor is egymásba fonódik,
amikor felemelik a poharat, és kortyolnak. Lale álma megint
ugrik egyet előre. Közel jár az ébredéshez. Nem. A gardróbban
nézegeti a ruhákat, kiválaszt egy öltönyt, egy inget, megszemlél
és elvet nyakkendőket, amíg meg nem találja a megfelelőt, azt
aztán tökéletesen megköti. Kifényesített cipőt húz a lábára. Az
éjjeliszekrényről elveszi a kulcscsomóját és a tárcáját, aztán
lehajol, hogy elsimítson egy rakoncátlan tincset hálótársa
arcából, és finoman homlokon csókolja. A nő megrezzen és
elmosolyodik. – Este… – mormogja rekedten.

*
A kinti lövések egyből magához térítették Lalét. A priccstársak
átnyomakodtak rajta, hogy kiderítsék, honnan fenyeget a veszély.
A meleg női test emléke még ott lebegett Lale körül, lassan
felkelt, és utolsónak állt be a sorba a névsorolvasáshoz. A mellette
álló fogoly megbökte, amikor elfelejtett válaszolni elordított
számára.
– Mi a baj?
– Semmi… Minden… Ez a hely.
– Ugyanaz, mint tegnap. És ugyanez lesz holnap is. Te
tanítottál rá. Mi változott?
– Igazad van. Ugyanaz, teljesen ugyanaz. Csak… egy lányról
álmodtam, akit ismertem valamikor, még egy másik életben.
– Hogy hívták?
– Nem emlékszem. Nem számít.
– Akkor nem voltál szerelmes belé?
– Szerettem mindet, de valahogy egyik sem ejtette rabul a
szívemet. Érted?
– Nem igazán. Én majd megállapodok egy lány mellett, akit
szeretek, és vele élem le az életemet.

Már napok óta esett, de aznap reggel a nap mintha azzal


kecsegtetett volna, hogy némi fényt bocsát a birkenaui tábor zord
sötétségébe, amikor Pepan és Lale épp a munkaterületüket
készítették elő. Két asztaluk volt, tintásüvegek és jó pár tű.
– Készülj fel, Lale, jönnek.
Lale felnézett, és döbbenten látta, hogy többtucatnyi fiatal nőt
kísértek feléjük. Tudta, hogy lányok is élnek Auschwitzban, de azt
nem, hogy itt, Birkenauban is, a poklok poklában.
– Egy kis változatosság mára, Lale. Áthoztak néhány lányt
Auschwitzból ide, újra kell írni a számukat.
– Hogy mi?
– A számukat. Bélyegzővel csinálták, de az nem tartós. Meg kell
csinálnunk rendesen. Nincs időnk gyönyörködni bennük, Lale,
csak tedd a dolgod.
– Nem bírom.
– Tedd a dolgod, Lale. És ne szólj egy szót se egyikhez sem. Ne
légy ostoba.
A fiatal lányok sora hosszan kígyózott, Lale nem is látta a végét.
– Nem bírom. Kérlek, Pepan, ezt nem tehetjük.
– De igen, Lale. Muszáj. Ha te nem csinálod, majd megteszi
valaki más, és teljesen hiába mentettelek meg. Csak végezd a
munkád. – Pepan Lale szemébe nézett. Lale a csontjaiban érezte a
borzongató félelemet. Pepannak igaza van. Vagy betartja a
szabályokat, vagy az életét kockáztatja.

Lale „munkához” látott. Próbált nem felnézni. Kinyúlt, elvette a


feléje nyújtott papírdarabot. Át kellett másolnia az öt számjegyet
a fecnit tartó lány karjára. Már volt rajta egy szám, de lekopott.
Lale a bal karba nyomta a tűt, rajzolt egy 3-ast, igyekezett
gyengéden dolgozni. Szivárgott a vér. De a tű nem ment elég
mélyre, újra meg kellett húzni a szám vonalát. A lány meg sem
rezzent, pedig Lale tudta, hogy fájdalmat okoz. Figyelmeztették őket
– ne mondj semmit, ne csinálj semmit.
Lale letörölte a vért, és zöld tintát dörzsölt a sebbe.
– Siess – súgta Pepan.
Lale túl lassan dolgozott. A férfiak karjának tetoválása se
könnyű, állapította meg, de a fiatal lányok testének megjelölése
félelmetes. Lale felnézett, és egy fehér köpenyes férfit pillantott
meg, aki lassan elsétált a lányok sorfala előtt. Időnként megállt,
megvizsgálta egy-egy halálra rémült, fiatal nő arcát és testét.
Végül Laléhoz ért. Míg Lale a lehető leggyengédebben tartotta a
tetovált kart, a férfi tenyerébe fogta a lány arcát, durván jobbra,
majd balra forgatta a fejét. Lale belenézett a rémült szempárba. A
lány ajka mozgott, mintha meg akarna szólalni. Lale erősen
megszorította a karját, hogy megállítsa. A lány ránézett. Csitt,
lehelte a fiú. A fehér köpenyes elengedte a lány arcát, és elment.
– Jól van – suttogta Lale, és nekilátott a maradék négy
számjegynek: 4902. Amikor végzett, a szükségesnél egy
pillanattal tovább tartotta kezében a lány karját, és megint a
szemébe nézett. Kipréselt egy kis mosolyt, a lány egy még
kisebbel viszonozta. De a szeme ott táncolt Lale előtt. Ahogy
belenézett, Lale szíve mintha egyszerre állt volna le, és kezdett
volna először igazán verni, dübörögve, szinte azzal fenyegetve,
hogy kiugrik a mellkasából. Lenézett, mert mintha hullámzott
volna alatta a föld. Újabb papírt nyomtak a kezébe.
– Siess, Lale! – súgta sürgetően Pepan.
Mire újra felnézett, a lány már nem volt ott.

Pár héttel később Lale szokás szerint munkára jelentkezett. Az


asztalát és a felszerelését már kikészítették, aggódva nézett
körül, hol lehet Pepan. Döbbenten látta, hogy Oberscharführer
Houstek közeledik felé egy fiatal SS-katona kíséretében. Lale
leszegte a fejét, felidézte Pepan szavait. „Ne becsüld alá”, ezt
mondta a francia.
– Ma egyedül dolgozol – mormogta Houstek.
Amikor Houstek megfordult és elindult, Lale halkan
megkérdezte:
– Hol van Pepan?
Houstek megállt, visszafordult, és Laléra meredt. Lale
szívverése kihagyott egy ütemet.
– Te vagy a Tätowierer. – Houstek a vele érkezett SS felé
fordult. – És te felelsz érte.
Houstek elment, az SS a vállához emelte a fegyverét, és Laléra
fogta. Lale visszanézett rá, egyenesen a szemébe: egy ványadt,
fekete hajú kölyök vigyorgott rá kegyetlenül. Végül Lale elkapta
a tekintetét. Pepan, azt mondtad, ez a munka megmentheti az életemet. De
mi lett veled?
– Úgy tűnik, a sorsom a kezedben van – vicsorgott a tiszt. – Mit
szólsz hozzá?
– Igyekszem majd, hogy ne keverjem bajba.
– Igyekszel? Az kevés. Nem fogsz bajba keverni.
– Igen, uram.
– Melyik barakkban laksz?
– A hetesben.
– Ha itt végeztél, megmutatom a szobád az egyik új barakkban.
Mostantól ott laksz.
– Jól érzem magam a mostani helyemen, uram.
– Ne légy hülye. Védelemre lesz szükséged most, hogy te lettél
a Tätowierer. Az SS politikai részlegének dolgozol… A francba,
lehet, hogy nekem kéne félnem tőled. – És az arcán megint az a
kegyetlen vigyor.
Hogy eddig túlélte a beszélgetést, Lale szerencsét próbált.
– Sokkal gyorsabban menne, ha lenne egy segédem – mondta.
Az SS egy lépéssel közelebb lépett, tetőtől talpig megvetően
végigmérte.
– Mi?
– Ha szerezne nekem egy segédet, gyorsabban menne a
folyamat, és a főnöke elégedett lenne.
Mintha csak Houstek utasította volna, a tiszt megfordult, és
végigment a tetoválásra várakozó férfiak sora előtt, akik egy
kivételével mind lehajtották a fejüket. Lale aggódott azért az
egyért, aki az őr szemébe nézett, meglepte, amikor végül az SS
karon ragadta, és Lale elé vitte.
– A segéded. Csináld meg először az ő számát.
Lale elvette a papírt a fiatalembertől, és gyorsan feltetoválta a
számot a karjára.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Leonnak.
– Leon, én Lale vagyok, a Tätowierer – mondta határozott
hangon, mint Pepan. – Most állj ide mellém, és nézd, amit
csinálok. Holnaptól a segédemként dolgozol. Ez megmentheti az
életed.

A nap lenyugodott, mire az utolsó fogoly tetoválásával is


végeztek, és őt is továbblökték az őrök új otthona felé. Lale őre,
akit Baretzkinek hívtak, sosem ment pár méternél messzebb a
tetoválótól. Odalépett Laléhoz és új segédjéhez.
– Vidd el a barakkodba, aztán gyere vissza ide – mondta, és Lale
sietve elkísérte Leont a hetes barakkhoz.
– Várj a barakk előtt reggel, érted jövök. Ha a kápód tudni
akarja, miért nem mész az építkezésre a többiekkel, mondd, hogy
a Tätowierernek dolgozol.

Mire Lale visszaért a munkaállomásához, a felszerelését már


elpakolták egy aktatáskába, az asztalát összecsukták.
Baretzki várta.
– Ezeket vidd el az új szobádba. Minden reggel jelentkezz az
irodaépületben ellátmányért és az aznapi beosztásért.
– Kérhetek még egy asztalt és felszerelést Leonnak?
– Kinek?
– A segédemnek.
– Kérj az irodában bármit, amire szükséged van.
Baretzki a tábor még épülőfélben lévő területére vezette Lalét.
Az épületek nagy részét még nem fejezték be, a kísérteties
csendtől Lalét kirázta a hideg. Az egyik barakk már teljesen
elkészült, Baretzki a bejárat mellől nyíló egyágyas szobába
vezette Lalét.
– Itt fogsz aludni – mondta az SS. Lale lerakta a
munkaeszközökkel teli táskát a padlóra, és körülnézett a kicsi,
elszigetelt szobában. Máris hiányoztak a barátai a hetes
barakkból.
Utána Baretzki megmutatta, hogy az irodaépület mellett fog
ételt kapni. Tätowiererként extra ellátás jár neki. Vacsorázni
mentek, közben az őr magyarázott: – Azt akarjuk, hogy a nekünk
dolgozók erősek maradjanak. – Intett Lalénak, hogy álljon be a
vacsorára várakozók közé. – Ragadd meg az alkalmat.
Miután Baretzki továbbment, Lale egy merőkanál híg levest és
egy darab kenyeret kapott. Gyorsan megette mindkettőt, és már
indult volna.
– Kaphatsz még, ha kérsz – mondta egy szomorú hang.
Lale elvette a második adag kenyeret, nézte a foglyokat maga
körül, csendben ettek, nem társalogtak, csak lopott pillantásokat
vetettek egymásra. A félelem és a bizalmatlanság nyilvánvaló
volt. Lale a kenyeret az ingujjába rejtette, és régi otthona, a hetes
barakk felé vette az irányt. Amikor belépett, biccentett a
kápónak, aki úgy tűnt, megkapta az üzenetet, hogy Lale már nem
hozzá tartozik. Lale bement, sok régi barakktársa köszöntötte,
akik korábban megosztották vele félelmeiket, egy másik életről
szőtt álmaikat. Amikor a régi priccséhez ért, ott találta Leont,
épp a lábát lógatta le a felső ágyról. Lale a fiatalember arcába
nézett. Leon hatalmas, kék szeméből megnyerő szelídség és
őszinteség sugárzott.
– Gyere ki velem egy pillanatra.
Leon leugrott az ágyról, és Lale után eredt. Minden tekintet
őket követte. A barakk mellett Lale előhúzta az állott
kenyérdarabot a zubbonya ujjából, és odaadta Leonnak, aki
gyorsan végzett vele. Csak amikor elfogyott, akkor köszönte meg.
– Tudtam, hogy lekésted a vacsorát. Mostantól kiemelt
fejadagot kapok. Megpróbálom majd megosztani veled meg a
többiekkel, ha lehet. Most menj vissza. Mondd azt nekik, hogy
azért rángattalak ki, hogy jól leszidjalak. És hajtsd le a fejed.
Találkozunk reggel.
– Nem akarod, hogy tudjanak a kiemelt fejadagról?
– Nem. Még ki kell derítenem, hogy állnak a dolgok. Nem
segíthetek mindenkin egyszerre, és nincs szükség rá, hogy
veszekedjenek.
Lale vegyes, még magának is nehezen megfogalmazható
érzelmekkel nézte, ahogy Leon visszatért a barakkba. Rettegnem
kéne most, hogy a kivételezettek közé tartozom? Miért vagyok szomorú, hogy
elkerültem erről a helyről, ami pedig nem nyújtott semmiféle védelmet?
Lale megindult a félkész épületek árnyékában. Egyedül.
Aznap éjszaka hónapok óta először aludt kinyújtózva, egyedül.
Senki sem rugdosta, senki sem lökdöste. Királynak érezte magát a
saját ágy luxusában. És a királyokhoz hasonlóan mostantól neki is
meg kell gondolnia, kit avat a bizalmába, kinek a barátságát
fogadja el. Vajon irigykedik? Vagy a munkámat akarja? Képes lenne ezért
akár meg is vádolni valamivel? Lale látta, a kapzsiság és
bizalmatlanság milyen következményekkel jár ezen a helyen. A
legtöbben azt hiszik, ha kevesebben vannak, több étel jut nekik.
Itt az étel a valuta. Ezzel lehet életben maradni. Ettől lesz erőd,
hogy tedd, amit mondanak. Hogy túléld a következő napot.
Különben jön a legyengülés, egészen addig, amíg már semmi sem
számít. Lale új állása csak bonyolultabbá teszi a túlélésért vívott
küzdelmet. Biztosra vette, hogy amikor kifelé jött a barakkból az
elcsigázott férfiak priccsei között, valaki ezt suttogta:
kollaboráns.
*

Másnap reggel Lale az irodaépület előtt várakozott Leonnal,


amikor megérkezett Baretzki, és elismerően nyugtázta, milyen
korán jött. Lale kezében az aktatáska, az asztala előtte hevert a
földön. Baretzki szólt Leonnak, hogy ott várakozzon, és Lalét
bevitte az épületbe. Lale körülnézett a nagy fogadóteremben.
Minden irányban folyosók indultak belőle, talán irodák nyílhattak
belőlük. A hatalmas fogadópult mögött kis asztalok sorakoztak
néhány sorban, fiatal lányok dolgoztak mellettük szorgosan:
iktattak, másoltak. Baretzki bemutatta Lalét egy SS-nek: – Ő a
Tätowierer – mondta, és elismételte, hogy mindennap itt kapja
meg a munkabeosztását és a felszerelést. Lale kért még egy
asztalt és eszközöket, mivel kint várja a segédje. A kérést
ellenvetés nélkül teljesítették. Lale megkönnyebbülten
felsóhajtott. Egy embert megmentett a robottól, legalább ennyi.
Pepanra gondolt, és néma hálát rebegett magában. Fogta az
asztalt, a pluszfelszerelést betette a táskájába. Amikor elindult, az
ügyintéző utánakiáltott:
– Mindig legyen nálad a táska. Ha igazoltatnak, mondd, hogy
„Politische Abteilung”, akkor békén hagynak. Minden este leadod
a számozott papírt, de a táskát tartsd magadnál.
Baretzki felhorkant.
– Igaz, a táska meg a hivatkozás megvéd mindenkitől, kivéve
tőlem, természetesen. Ha elcseszed, és bajba keversz, nincs az a
táska vagy hivatkozás, ami megmenthetne. – Keze a pisztolya felé
indult, és kibiztosította a fegyvert. Majd biztosította.
Kibiztosította. Biztosította. Egyre mélyebben lélegzett.
Lale okosan döntött, lesütötte a szemét, és elfordult.

*
A nap és az éj minden órájában érkeztek a transzportok
Auschwitz–Birkenauba. A huszonnégy órás munka sem volt
szokatlan Lale és Leon életében. Ilyenkor Baretzki kellemetlenebb
volt, mint máskor. Sértéseket kiabált Leonnak, vagy megütötte, őt
hibáztatta, mondván, hogy a fiú lassúsága miatt nem mehet
aludni. Lale hamar megtanulta, hogy a rossz bánásmód csak
rosszabb lesz, ha megpróbálja elejét venni.
Egyszer hajnalban végeztek Auschwitzban, és Baretzki, be sem
várva, hogy Lale és Leon összepakoljanak, elindult. Aztán
visszafordult, arcára kiült a határozatlanság.
– Ó, a francba, ti ketten egyedül is vissza tudtok gyalogolni
Birkenauba. Én ma itt alszom. Csak legyetek itt reggel nyolcra.
– Honnan tudjuk, hány óra? – kérdezte Lale.
– Leszarom, hogy csináljátok, csak legyetek itt. És eszetekbe ne
jusson megszökni. Magam vadászlak le, megöllek, és még élvezni
is fogom – tette hozzá, és eltántorgott.
– Mit csinálunk? – kérdezte Leon.
– Amit ez a seggfej mondott. Majd felkeltelek, hogy időben
ideérjünk.
– Olyan fáradt vagyok. Nem maradhatunk itt?
– Nem. Ha reggel nem vagy a barakkban, keresni fognak.
Gyerünk, induljunk.

Lale napkeltekor ébredt, és Leonnal együtt megtették a négy


kilométert vissza Auschwitzig. Nagyjából egy órát várhattak, mire
Baretzki megérkezett. Nyilvánvaló volt, hogy előző este nem
egyenesen aludni ment, inkább a pohár fenekére nézett. És
amikor ilyen áporodott a lehelete, akkor a leggyalázatosabb a
kedve, ezt tudták.
– Mozgás! – bömbölte.
Mivel nem látott új foglyokat, Lale kénytelen volt feltenni a
kérdést:
– Hova?
– Vissza Birkenauba. A transzport ott tette le az új szállítmányt.

Miközben a hármas újból megtette a négy kilométert Birkenauba,


Leon megbotlott és elesett – legyűrte a fáradtság és az elégtelen
táplálkozás. Feltápászkodott. Baretzki lassított, mint aki várja,
hogy Leon utolérje. Mikor ez megtörtént, kitartotta egyik lábát,
mire a fiú újra elesett. Az út során Baretzki még eljátszotta
néhányszor ezt a kis játékot. A séta, meg a Leon elgáncsolása
felett érzett öröme mintha kijózanította volna. Minden
alkalommal Laléra nézett, leste, hogy reagál. Nem reagált.
Birkenauban Lale meglepetésére ott találta Housteket. Épp a
szelekciót felügyelte, ahol eldőlt, kit küldenek Laléhoz és
Leonhoz, hogy megérje a következő napot. Munkához láttak,
Baretzki fel-alá masírozott a fiatal férfiak előtt, és próbált a
felettese előtt olyannak látszani, mint aki nagyon érti a dolgát.
Egy fogoly feljajdult, ahogy Leon nekilátott a karját megjelölni,
mire a fiatal, elcsigázott tetoválósegéd összerezzent. Elejtette a
pálcáját. Amikor lehajolt érte, Baretzki a fegyverével hátba
vágta, és arccal a porba lökte. A hátára lépett, és a földre nyomta.
– Gyorsabban végeznénk, ha hagyná, hogy összeszedje magát, és
folytassa – mondta Lale, mert észlelte, hogy Leon egyre élesebben
és szaporábban veszi a levegőt Baretzki csizmája alatt.
Houstek a hármast figyelte. Mormogott valamit Baretzkinek.
Amikor Houstek eltűnt, Baretzki savanyú képpel még egyszer
belenyomta a lábát Leon hátába, majd eleresztette.
– És csak az SS-t szolgálom alázatosan. Te, Tätowierer, a
politikai részleg pártfogásába kerültél, és azok csak Berlinnek
felelnek. Állati szerencséd volt, hogy a francia bemutatott
Housteknek, és elmondta neki, milyen okos vagy, meg hány
nyelven beszélsz.
Erre nem volt helyes válasz, úgyhogy Lale a munkájába
mélyedt. A csupa sár Leon felállt, köhögött.
– Szóval, Tätowierer – folytatta Baretzki, és visszatért arcára a
beteges mosoly –, mit szólnál, ha barátok lennénk?

Az egyik előnye annak, hogy Lale Tätowierer lett, az volt, hogy


tudta, milyen nap van. Rajta állt minden reggel a papíron, amit
kapott, és este visszavitt. De nem csak a papírból tudta. Vasárnap
volt az egyetlen nap a héten, amikor nem hajtották munkára a
többieket, a táborban lófrálhattak, vagy kis csoportokban a
barakkjuk körül maradhattak: otthoni, „hozott” barátságok
keveredtek a lágerben kötött barátságokkal.
Vasárnap látta meg a lányt. Azonnal felismerte. Egymás felé
közeledtek éppen, Lale egyedül volt, ő egy lánycsapattal, akiknek
mind leborotválták a haját, és mind ugyanolyan rongyokat
viseltek. Semmi sem különböztette meg a többiektől, csak a
szemei. Fekete… nem is, barna. A legsötétebb barna, amit Lale
valaha látott. A szíve kihagyott egy ütemet. A tekintetük
összekapcsolódott. Másodszorra néztek bele egymás lelkébe.
– Tätowierer! – tette Baretzki Lale vállára a kezét, ezzel
megtörve a varázst.
A foglyok eltávolodtak tőlük, nem akartak egy SS vagy egy
olyan fogoly közelében maradni, akivel a tiszt beszélni akar. A
lánycsapat szétszéledt, ő ott maradt, Lalét nézte. Lale pedig a
lányt. Baretzki pillantása egyikről a másikra vándorolt, szabályos
háromszöget alkottak, és mind arra vártak, hogy majd a másik
kilép. Baretzki arcára mindentudó mosoly telepedett. Végül egy
lány a csapatból bátran előrelépett, és visszahúzta társát a
csoportba.
– Na, szép – jegyezte meg Baretzki, amikor továbbmentek. Lale
nem válaszolt, próbálta leküzdeni a minden porcikáját elöntő
gyűlöletet.
– Szeretnél találkozni vele? – kérdezte az őr. Lale megint nem
felelt. – Írjál neki, írd meg, hogy tetszik neked – folytatta
Baretzki.
Ez vajon mekkora baromnak tart engem? – tűnődött el Lale.
– Szerzek papírt, ceruzát, és elviszem neki a leveled. Mit szólsz?
Tudod, hogy hívják?
34902.
Lale továbbment. Tudta, hogy ha egy fogolynál papírt vagy
tollat találnak, arra halálbüntetés vár.
– Hova megyünk? – váltott inkább témát.
– Auschwitzba. A Herr Doktornak több páciensre van szüksége.
Lalét kirázta a hideg. Emlékezett a fehér köpenyes férfira,
szőrös kezére a gyönyörű lány arcán. Lalét sosem töltötte el ilyen
rossz érzéssel orvos, mint ez az ember aznap.
– De vasárnap van.
Baretzki felnevetett.
– Azt hiszed, csak mert a többiek nem dolgoznak vasárnap,
neked is szabadnap jár? Szeretnél beszélgetni erről a Herr
Doktorral? – Baretzki nevetése egyre élesebb lett, hideg
borzongás szaladgált tőle fel-alá Lale gerincén. – Tedd meg
nekem ezt a szívességet, Tätowierer. Mondd meg a Herr
Doktornak, hogy szabadnapos vagy. Annyira élvezném.
Lale tudta, mikor fogja be a száját. Továbbment, igyekezett
távolságot tartani Baretzkitől.
Negyedik fejezet

Auschwitz felé tartottak. Baretzki épp joviális kedvében volt, csak


úgy ontotta Laléra a kérdéseit.
– Hány éves vagy? Mit csináltál azelőtt, tudod, mielőtt
idehoztak?
Lale legtöbbször kérdéssel válaszolt a kérdésre, rájött, hogy
Baretzki élvezi, ha magáról beszélhet. Megtudta, hogy az őr csak
egy évvel fiatalabb nála, de itt véget ért minden hasonlóság. A
nőkről úgy beszélt, mint egy kamasz. Lale úgy döntött, ez az
eltérő szemléletmód a javára szolgálhat, és arról kezdett mesélni
Baretzkinek, mivel nyeri meg ő a lányokat, akiknek csak az
számít, hogy tiszteletet kapjanak.
– Adott már virágot egy lánynak? – kérdezte Lale.
– Nem. Miért kéne?
– Mert örülnek, ha egy férfitól virágot kapnak. Még jobb, ha a
férfi maga szedte a csokrot.
– Én ilyet nem csinálok. Kiröhögnének.
– Kik?
– A barátaim.
– Úgy érti, más férfiak?
– Igen. Puhánynak tartanának.
– És maga szerint mit gondolna a lány, aki a virágot kapta?
– Mit számít, hogy mit gondol? – Baretzki elvigyorodott, és a
sliccébe markolva rántott egyet magán. – Csak ez kell tőlük, és
nekik is csak ez kell tőlem, semmi más. Én már csak tudom.
Lale továbbment, Baretzki utánaeredt.
– Most mi van? Rosszat mondtam?
– Tényleg kíváncsi a véleményemre?
– Aha.
Lale támadásba lendült.
– Van nővére vagy húga?
– Igen – felelte az SS. – Kettő.
– Úgy bánik a lányokkal, ahogy elvárná, hogy a nővéreivel
bánjanak a férfiak?
– Ha bárki ilyet tenne a nővéremmel, megölném. – Baretzki
előhúzta a pisztolyát a tokjából, és a levegőbe lőtt párat. –
Megölném mindet!
Lale hátraugrott. A lövések visszhangot vertek körülöttük.
Baretzki lihegett, arca elvörösödött, tekintete elsötétült.
Lale felemelte a kezét.
– Értem. Azért ezen érdemes elgondolkozni.
– Erről nem akarok többet beszélni.

Lale megtudta, hogy Baretzki nem német, Romániában született,


egy kisvárosban, közel a szlovák határhoz, alig pár száz
kilométerre Lale szülővárosától, Korompától. Berlinbe szökött,
beállt a Hitlerjugendbe, majd az SS-be. Utálta az apját, aki
kegyetlenül verte őt is, és a testvéreit is. Aggódott a nővéréért és
a húgáért, ők még a szülőkkel élnek.
Aznap éjjel, amikor már visszafelé tartottak Birkenauba, Lale
halkan megszólalt: – Elfogadom az ajánlatát, szeretnék papírt és
tollat, ha nem bánja. 34902 a száma.
Vacsora után Lale csendesen beosont a hetes barakkba. A kápó
rámeredt, de nem szólt semmit.
Lale megosztotta barakkbeli barátaival az extra fejadagot, alig
pár falat kenyeret. A férfiak beszélgettek, híreket cseréltek. Mint
általában, a vallásosok most is hívták Lalét, hogy csatlakozzon esti
imájukhoz. Lale udvariasan elhárította, amit udvariasan el is
fogadtak. Ez volt a bevett rutin.

Egyágyas szobájában Lale arra ébredt, hogy Baretzki áll fölötte.


Nem kopogott, mielőtt belépett – sosem kopogott –, de ez a
látogatás különbözött a többitől.
– A huszonkilences barakkban van – mondta, azzal papírt és
ceruzát adott Lalénak. – Tessék, írj neki, és én gondoskodom róla,
hogy megkapja.
– Tudja, hogy hívják?
Baretzki tekintete elég is volt válasznak. Mit képzelsz?
– Egy óra múlva visszajövök, és elviszem neki.
– Legyen inkább kettő.
Lale hosszasan vívódott, mik legyenek az első szavai a 34902-es
fogolyhoz. Hogyan kezdje? Hogyan szólítsa meg? Végül arra jutott,
hogy legjobb az egyszerűség. „Kedves Hölgyem, a nevem Lale.”
Mire Baretzki visszaért, csak pár mondat volt a papíron, amit
odaadott neki. Leírta, hogy Korompából jött, Szlovákiából, hány
éves, kikből áll a családja, akik – remélte – biztonságban vannak.
Arra kérte a lányt, hogy jöjjön az irodaépülethez következő
vasárnap reggel. Ő maga mindent elkövet, hogy ott legyen, és ha
még sincs ott, annak egyedül a munkája lesz az oka, mert neki
más a beosztása, mint a többieknek.
Baretzki elvette a levelet, és ott, Lale előtt elolvasta.
– Ez minden, amit mondani akarsz?
– A többit majd elmondom személyesen.
Baretzki leült Lale ágyára, és nagy lendülettel előadta, ő mit
mondana, és mit tenne Lale helyében, mármint ha azt sem tudná,
vajon életben lesz-e még a hét végén. Lale megköszönte a
tanácsot, de azt mondta, inkább kockáztat.
– Rendben. Elviszem azt az úgynevezett levelet a lánynak, és
adok neki tollat meg papírt, hogy válaszoljon. Majd azt mondom
neki, hogy holnap reggel megyek a válaszért, így lesz egy teljes
éjszakája végiggondolni, tetszel-e neki.
Laléra vigyorgott, és kiment a szobából.
Mit tettem? Veszélybe keverte a 34902-es foglyot. Ő védett
személy. A lány nem az. És mégis vállalni akarta, vállalnia kellett
a kockázatot.

Másnap Lale és Leon késő estig dolgoztak. Baretzki végig a


közelükben őrködött, gyakorta demonstrálta hatalmát a sorban
állókon, gumibotnak használta a fegyverét, ha úgy döntött, nem
tetszik neki egy-egy fogoly fizimiskája. Az alattomos vigyor egész
nap ott ült a képén. Nyilvánvalóan őszinte örömet szerzett neki,
hogy fel-alá parádézhatott a felsorakozott férfiak előtt. Csak
amikor Lale és Leon már pakoltak, akkor vett elő egy papírlapot a
kabátzsebéből, és adta oda Lalénak.
– Ó, Tätowierer – mondta –, a lány nem mondott sokat.
Szerintem másik barátnőt kéne választanod.
Amikor Lale a papírért nyúlt, Baretzki játékosan elkapta előle.
Rendben, ha így akarod, így játsszuk, gondolta Lale, majd sarkon
fordult, és elment. Baretzki utánaeredt, és odaadta a papírt. Lale
egy kurta biccentést préselt ki magából köszönetképp. Berakta a
papírt a táskájába, és vacsorázni indult. Látta, hogy Leon a
barakkja felé tart, és tudta, hogy minden bizonnyal lekéste az
ételosztást.
Maradt még egy kevés étel, mire Lale megérkezett. Amikor
végzett, begyűrt néhány szelet kenyeret a ruhaujjába, és
átkozódott, hogy az orosz uniformist lecserélték erre a
pizsamaszerű, zsebek nélküli egyenruhára. Amikor belépett a
hetes barakkba, a szokásos, halk üdvözlések kórusa fogadta.
Elmagyarázta, hogy csak Leonnak, és legfeljebb még két
embernek tudott ételt hozni, és megígérte, hogy másnap
megpróbál többet szerezni. Rövidre fogta a látogatást, és
visszasietett a szobájába. El kellett olvasnia a tetoválóeszközök
közé rejtett üzenetet.
Lehuppant az ágyra, mellére szorította a papírlapot, maga elé
képzelte a 34902-es foglyot, amint papírra veti a szavakat,
amelyeket elolvasni készült. Végre széthajtogatta a lapot.
„Kedves Lale” – kezdte. Laléhoz hasonlóan a lány is csak néhány
óvatos sort írt. Ő is Szlovákiából jött, korábban érkezett
Auschwitzba, mint Lale, március óta itt van. Az egyik „Kanada”
raktárban dolgozik, ahol a foglyok társaik elkobzott javait
válogatják át. A táborban lesz vasárnap. És keresni fogja Lalét. A
fiú újra elolvasta az üzenetet, és jobbra-balra forgatta a papírt.
Kivett egy ceruzát a táskájából és nagy, vastag betűkkel ezt írta a
lapra. A neved. Hogy hívnak?

Másnap reggel Baretzki csak Lalét kísérte át Auschwitzba. Az új


transzport nem volt nagy, Leon pihenhetett egy napot.
Baretzki viccelődött Lale levelén, és hogy nyilván elvesztette a
csáberejét. Lale rá se hederített, inkább megkérdezte az SS-t,
olvasott-e valami jó könyvet mostanában.
– Könyvet? Nem olvasok könyveket – morogta Baretzki.
– Pedig nem ártana.
– Miért? Mire jók a könyvek?
– Sokat lehet tanulni belőlük, a lányok meg szeretik, ha az
ember idéz pár sort vagy elmond egy verset.
– Nekem nem kell könyvekből idézgetnem. Nekem itt az
egyenruhám, az elég is a lányokhoz. Imádja az egyenruhát a
barátnőm, tudod – dicsekedett Baretzki.
Ez újdonság volt Lalénak.
– Remek. És tetszik neki az egyenruhája?
– Persze. Fel is vette, és ebben masírozott körbe, még
tisztelgett is… Hitlernek képzelte magát. – Vérfagyasztó
nevetéssel utánozta a lányt, ahogy karját felemelve menetel. –
Heil Hitler! Heil Hitler!
– Csak mert az egyenruha tetszik neki, nem biztos, hogy a
viselője is – bukott ki Laléból.
Baretzki megtorpant.
Lale átkozta magát az óvatlan megjegyzésért. Lassított,
eltűnődött, visszamenjen-e bocsánatot kérni. Nem, továbbmegy,
és majd meglátja, mi lesz. Lehunyta a szemét, szaporázta a
lépteit, s közben várt, felkészült a lövés hangjára. Futó lépteket
hallott a háta mögül. Aztán egy kéz ragadta meg a kabátujját.
– Azt hiszed, Tätowierer? Hogy csak az egyenruhám tetszik
neki?
Lale megkönnyebbülten fordult az SS felé.
– Honnan tudjam, mi tetszik neki? Miért nem mesél róla
többet?
Lalénak egyetlen porcikája sem kívánta ezt a beszélgetést, de
mivel épp csak sikerült megúsznia a golyót, úgy érezte, nincs más
választása. Kiderült, hogy Baretzki alig tud valamit állítólagos
barátnőjéről, mivel nem is kérdezett tőle soha semmit. Ez már
Lalénak is sok volt, nem hagyhatta szó nélkül, és mielőtt észbe
kapott, további tanácsokkal látta el a tisztet, hogyan kell bánni a
nőkkel. Lale tudta, hogy be kéne fognia a száját. Miért törődik
ezzel a szörnyeteggel, meg azzal, hogy vajon képes lesz-e valaha
tisztelettel bánni egy lánnyal? Miközben titkon azt reméli,
Baretzki nem kerül ki innét élve, és nem kerül össze többé
semmiféle nővel.
Ötödik fejezet

Eljött a vasárnap reggel. Lale kiugrott az ágyból, és kisietett a


barakkból. A nap már magasan járt. Hol van mindenki? Hol vannak a
madarak? Miért nem énekelnek?
– Vasárnap van! – mondta ki fennhangon. Megpördült, és
észrevette, hogy a közeli őrtoronyból az őrök rászegezik a
fegyverüket.
– A francba! – Visszarohant a barakkba, de már lövések
hasítottak a csendes hajnalba. Úgy tűnt, az őr rá akart ijeszteni.
Lale tudta, hogy ez az egyetlen nap, amikor a foglyok tovább
alhatnak, vagy legalábbis nem jönnek ki a barakkból, amíg a
mardosó éhség ki nem kergeti őket a feketekávéhoz és az
egyetlen szelet állott kenyérhez. Az őr újabb sorozatot küldött az
épület felé, csak a mulatság kedvéért.
Lale a kis szobájában fel-alá járkált, elpróbálta a lányhoz
intézendő első szavait.
Te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam! Mérlegelte, majd
rögtön el is vetette a mondatot. Nagyjából biztosra vette, hogy
borotvált fejével, egy nála jóval termetesebb asszony levetett
ruhájában a lány nem tartja magát gyönyörűnek. Bár ki tudja. De
talán a legjobb, ha nem bonyolítja. Hogy hívnak, kérdezné, aztán
majd kiderül, hova jutnak.
Lale visszafogta magát, és a barakkban maradt, amíg meg nem
hallotta a lassanként ismerőssé váló hangokat: a tábor
ébredésének lármáját. Először a sziréna hasított a foglyok álmába.
Aztán a másnapos, kialvatlan és rosszkedvű SS-katonák
utasításokat vakkantottak. Reggeli kondérok csörögtek, barakkról
barakkra, a foglyok nyögve cipelték őket. Ahogy napról napra
gyengültek, úgy lettek az edények egyre nehezebbek.
Lale a reggelielosztó helyre bandukolt, és beállt az extra
fejadagra jogosult férfiak sorába. A szokásos biccentések, ráemelt
tekintetek, pillanatnyi mosolyok. Senki nem szólt. Lale megette a
kenyere felét, a maradékot bedugta az ingujjába, és felhajtotta az
ujj végét, hogy ki ne essen az étel. Ha sikerül, felajánlja a lánynak.
Ha nem sikerül, akkor Leoné.
Nézte, ahogy azok, akiknek nem kellett dolgozniuk,
összeverődtek a barátaikkal, kis csoportokra oszlottak, és leültek,
hogy élvezzék a nyári napsütést, amíg még tart. Már a nyakukon
volt az ősz. Lale útnak indult a táborban, elkezdte a kutatást, és
ekkor rájött, hogy nem hozta magával a táskáját. A mentőkötelem.
Sosem jött ki a szobájából a táska nélkül, ma reggel mégis
megtörtént. A fejemet is elhagyom? Visszarohant a barakkba, és újra
kilépett, arcára nyugalmat erőltetve, táskával a kezében. Mint
akinek dolga van.

Lale már jó ideje járkált fogolytársai között, beszédbe elegyedett


a hetes barakkban megismert férfiakkal. Tekintete ezalatt
mindvégig a lánycsoportokat vizslatta. Leonnal beszélt éppen,
amikor a nyakán felmeredtek az apró szőrszálak, elfogta a
csiklandós érzés, hogy figyelik. Megfordult. Ott állt a lány.
Három másik lánnyal beszélgetett. Amikor észrevette, hogy
Lale meglátta, elhallgatott. Lale a lány felé indult, a barátnők
hátrébb léptek, kis távolságot hagytak maguk és az idegen között.
Már hallottak Laléról. A lány ott állt egyedül.
Odalépett hozzá, megint elmerült a tekintetében. A barátnők
halkan kuncogtak a háttérben. A lány mosolygott. Apró, csábító
mosollyal. Lalénak nem jött ki hang a torkán. De összeszedte
minden bátorságát. Átadta a lánynak a kenyeret és a levelet,
amiben leírta – nem állta meg –, hogy egyre csak rá gondol.
– Hogy hívnak? – kérdezte. – Tudnom kell a neved.
Valaki megszólalt Lale háta mögött: – Gita.
Mielőtt Lale bármit mondhatott vagy tehetett volna,
odarohantak Gita barátnői, és elragadták a lányt, kérdéseket
susogva, miközben távolodtak.
Azon az éjszakán Lale az ágyon fekve egyre a lány nevét
ismételgette: – Gita. Gita. Milyen gyönyörű név.

A női tábor huszonkilences barakkjában Gita összebújt


barátnőivel, Danával és Ivanával. A barakkfal repedésén beszökő
reflektor fénysugaránál Gita Lale levelét olvasta.
– Hányszor fogod még elolvasni? – kérdezte Dana.
– Ó, nem tudom, amíg nem tudom minden szavát kívülről –
felelte Gita.
– És az mikor lesz?
– Körülbelül két órával ezelőtt volt – kuncogott Gita. Dana
szorosan magához ölelte barátnőjét.

Másnap reggel Gita és Dana utolsónak léptek ki a barakkból.


Egymásba karolva jöttek, beszélgettek, tudomást sem vettek
környezetükről. Egy SS a barakk előtt figyelmeztetés nélkül hátba
vágta a fegyverével Gitát. Mindkét lány a földre rogyott. Gita
feljajdult fájdalmában. Az őr intett a fegyverével, hogy keljenek
fel. Felálltak, a szemüket lesütötték.
Az SS undorral mérte végig őket.
– Töröljétek le a vigyort a képetekről! – vetette oda. Kivette
pisztolyát a tokjából, és Gita homlokához szorította. – Ezek ma
nem kapnak enni – közölte egy másik őrrel.
Amikor elment, a kápó odalépett, és mindkettőt pofonvágta.
– Ne felejtsétek el, hol vagytok! – mondta, majd elment. Gita
Dana vállára hajtotta a fejét.
– Mondtam már, hogy jövő vasárnap is beszélünk Laléval?

Vasárnap. A foglyok egyedül vagy kis csoportokban kószáltak.


Néhányan hátukat az épület falának vetve üldögéltek, ahhoz is
túlságosan fáradtak vagy gyengék voltak, hogy mozogjanak.
Csapatnyi SS portyázott körülöttük beszélgetve és cigarettázva,
tudomást sem véve a foglyokról. Gita és a barátnői kifejezéstelen
arccal sétáltak. Gitát kivéve halkan beszélgettek. Ő jobbra-balra
nézelődött.
Lale Gitát és a barátnőit nézte, mosolygott Gita aggodalmán.
Amikor a lány tekintete már majdnem ráakadt, Lale mindig
elrejtőzött egy másik fogoly mögött. Lassan közeledett a lány felé.
Dana látta meg először, és már épp megszólalt volna, amikor Lale
ajkára szorította az ujját. Menet közben fogta meg Gita kezét, és
ment vele tovább. A barátnők kuncogva egymásba kapaszkodtak,
Lale pedig csendben az irodaépület mögé kormányozta Gitát,
ellenőrizve, hogy az őrtoronyban álló SS nyugodt, és nem néz
feléjük.
Hátával az épület falának dőlt, és Gitát is maga után húzta.
Innen láthatták az erdőt a tábor kerítésén túl. Gita a földre
szegezte a tekintetét, miközben Lale őt nézte elszántan.
– Szervusz… – szólalt meg bizonytalanul a fiú.
– Szervusz – felelte Gita.
– Remélem, nem ijesztettelek meg.
– Itt biztonságos? – vetett egy pillantást a közeli őrtorony felé a
lány.
– Talán nem, de már nem bírtam, hogy folyton csak nézzelek.
Veled kell lennem, beszélgetnem kell veled, ahogy azt az
emberek szokták.
– De ha nem biztonságos…
– Sosem lesz biztonságos. Beszélgessünk. Hallani akarom a
hangodat. Mindent tudni akarok rólad. Csak a nevedet tudom,
semmi mást. Gita. Gyönyörű.
– Mit akarsz, miről beszéljek?
Lale kínlódva kereste a megfelelő kérdést. Végül kikötött egy
átlagos mellett.
– Hogy… hogy telt eddig a napod?
Erre Gita felemelte a fejét, és egyenesen Lale szemébe nézett.
– Tudod, a szokásos. Felkeltem, jól megreggeliztem,
búcsúpuszit adtam anyának és apának, aztán felszálltam a buszra,
mentem a munkahelyemre. A munkám…
– Na jó, belátom, ostoba kérdés volt.
Ültek egymás mellett, de ellenkező irányba néztek. Lale Gita
lélegzését hallgatta. A lány hüvelykujjával dobolt a combján.
Végül megszólalt.
– És neked? Milyen napod volt?
– Tudod. Felkeltem, jól megreggeliztem…
Összenéztek, halkan nevettek. Gita gyengéden megbökte Lalét.
Kezük egy pillanatra véletlenül összeért.
– Nos, ha nem beszélhetünk arról, hogy milyen napunk volt,
mesélj valamit magadról – mondta Lale.
– Nincs mit mondanom.
Lale meghökkent.
– Dehogy nincs. Mi a vezetékneved?
Gita Laléra meredt, a fejét ingatta.
– Csak egy szám vagyok. Tudhatnád. Tőled kaptam.
– Igen, de ez csak itt bent van. Ki vagy kint?
– A kint nincs többé. Csak az itt bent van.
Lale felállt, a lányra nézett.
– Ludwig Eisenbergnek hívnak, de mindenki csak Lalénak szólít.
Korompából jöttem, Szlovákiából. Van anyám, apám, fivérem és
nővérem. – Lale egy pillanatra elhallgatott. – Most te jössz –
mondta.
Gita kihívóan nézett a szemébe.
– A 34902-es fogoly vagyok a lengyelországi Birkenauban.
A beszélgetés kínos csöndbe torkollt. Lale a lányt nézte, a
lesütött szemét. Gita a gondolataival birkózott: mit mondjon, mit
ne mondjon.
Lale visszaült, ezúttal szemben a lánnyal. Kinyúlt, mintha meg
akarná fogni Gita kezét, de aztán a mozdulat félbemaradt.
– Nem akarlak megbántani, de megígérnél valamit?
– Mit?
– Mielőtt elmegyünk innen, elmondod, ki vagy és honnan
jöttél?
Gita Lale szemébe nézett.
– Rendben. Megígérem.
– Egyelőre ezzel is boldogan beérem. Szóval a Kanadában
dolgozol?
Gita bólintott.
– És rendben mennek a dolgok?
– Igen. De a németek csak bedobálják a foglyok összes
csomagját. Megrohadt étel és ruhák egymás hegyén-hátán. És a
penész… Utálok hozzáérni és büdös is.
– Örülök, hogy nem a szabadban dolgozol. Beszéltem pár
emberrel, akik ismernek néhány lányt még a falujukból, akik
szintén a Kanadában dolgoznak. Azt mondták, gyakran találnak
ékszert és pénzt.
– Hallottam róla. De én eddig csak penészes kenyeret találtam.
– Légy óvatos. Ne csinálj ostobaságot, és mindig tartsd a szemed
az őrökön.
– Ezt a leckét jól megtanultam, ne aggódj – biztosította Gita.
Megszólalt a sziréna.
– Vissza kell menned a barakkba – mondta Lale. – Legközelebb
hozok ennivalót.
– Van ennivalód?
– Tudok szerezni. Szerzek neked, és találkozzunk jövő vasárnap.
Lale felállt, és Gita felé nyújtotta a kezét. A lány megfogta, Lale
pedig felhúzta őt, és a szükségesnél egy pillanattal tovább
tartotta kezében a kezét. Képtelen volt levenni a tekintetét
Gitáról.
– Menjünk. – Gita elfordította a fejét, de a varázslat nem oszlott
el, mosolyától remegni kezdett Lale térde.
Hatodik fejezet

Múltak a hetek; a tábor körüli fák elhullatták leveleiket, a tél


közeledtével egyre rövidültek a nappalok.
Kik ezek az emberek? – tette fel Lale folyton a kérdést, mióta
megérkezett a táborba. Ez a több csapat férfi, akik az építkezésen
dolgoztak, és mindennap megjelentek, civil ruhában, és sosem
látta őket a munka végét jelző szirénaszó után. Lale lépteibe
árnyalatnyi könnyed ruganyosság vegyült a Gitával töltött idő
miatt, biztosra vette, szót válthat néhányukkal anélkül, hogy az
őrök elvesztenék a fejüket, és rálőnének. És ott van a védőpajzsa is
táska alakban.
Lale lazán odasétált az egyik épülő barakkhoz. Ezek nem úgy
tűntek, mintha fogolyszállásnak épülnének, de e percben nem
aggasztotta Lalét, mire akarják majd használni őket. Lassan
közeledett a két férfihoz, egy idősebb volt, és egy fiatal, épp
rakták a téglákat, jókora halom előtt guggoltak. Érdeklődve
figyelték Lalét, a mozdulataik lelassultak. Lale felvett egy téglát,
és úgy tett, mint aki azt tanulmányozza.
– Nem értem – szólalt meg halkan.
– Mit nem értesz? – kérdezte az idősebb férfi.
– Zsidó vagyok. Megjelöltek sárga csillaggal. Politikai foglyokat
látok magam körül, gyilkosokat, munkakerülőket. És ti meg…
rajtatok nincs jel.
– Nem a te dolgod, zsidó – felelte a fiatalabb, inkább magának,
mint Lalénak.
– Csak barátkozni akartam. Tudod… körülnéztem, és kíváncsi
lettem rád meg a barátaidra. Lalénak hívnak.
– Húzz innen! – vetette oda a fiatal.
– Nyughass, fiú. Te meg ne törődj vele – szólalt meg
agyonbagózott hangon az idősebb. – Viktornak hívnak. Ez a
nagyszájú itt a fiam, Juri. – Viktor a kezét nyújtotta, Lale
megrázta. Ezután Lale Jurinak nyújtotta a kezét, de az nem
fogadta el.
– Itt lakunk a közelben – magyarázta Viktor. – Ide járunk
dolgozni mindennap.
– Csak kíváncsi voltam. Önként idejöttök mindennap? Mármint,
ezért fizetnek nektek?
– Így van, zsidó fiú – szólt bele Juri. – Fizetést kapunk, és
minden este hazamegyünk. Ti meg…
– Azt mondtam, fogd be, Juri. Nem látod, hogy ez az ember csak
barátságos próbál lenni?
– Köszönöm, Viktor. Nem szeretnék bajt kavarni. Csak, mint
mondtam, körülnézek kicsit.
– És mire való ez a táska? – vágta oda Juri sértetten, hogy így
rápirítottak Lale előtt.
– A szerszámaim. Ezeket használom, mikor számokat tetoválok a
foglyokra. Én vagyok a Tätowierer – magyarázta Lale.
– Sok dolgod lehet – jegyezte meg Viktor.
– Van, amikor igen. Sosem tudom, mikor érkeznek a
transzportok, és hány embert hoznak.
– Úgy hallottam, még rosszabb világ jön.
– Elmondhatod nekem? – kérdezte Lale.
– Ez az épület. Láttam a terveket. Nem fogsz örülni, ha
megtudod, mi épül itt.
– Annál csak nem lehet rosszabb, ami már most itt folyik. – Lale
felállt, a téglarakásnak támaszkodott.
– Egyes krematóriumnak hívják – mondta halkan Viktor, és
elfordította a tekintetét.
– Egyes krematórium? Akkor lehet, hogy lesz kettes is?
– Sajnálom. Mondtam, hogy nem fogsz örülni.
Lale rácsapott az utolsó lerakott téglára, az felrepült, ő meg
rázni kezdte sajgó kezét.
Viktor belenyúlt a mellette heverő táskába, zsírpapírba tekert
szárazkolbászt húzott elő.
– Tessék, tudom, hogy éheztek, és van ott még, ahonnan ez jött.
– Ez az ebédünk! – csattant fel Juri, és megpróbálta kitépni a
kolbászt apja kinyújtott kezéből.
Viktor eltolta Jurit.
– Semmi bajod nem lesz, ha egy nap kimarad. Ennek az
embernek nagyobb szüksége van rá.
– Elmondom otthon anyának.
– Örülhetsz, hogy én nem mondom el neki, hogyan viselkedtél.
Még sokat kell tanulnod a civilizált viselkedésről, fiatalember.
Legyen ez az első leckéd.
Lale még mindig nem vette el a kolbászt.
– Sajnálom, nem akartam bajt keverni.
– Pedig sikerült – vetette oda Juri ingerülten.
– Nem, dehogy – vette át a szót Viktor. – Lale, vedd el az ételt,
és gyere el holnap is. Hozok neked még. A pokolba is, ha csak
egyikőtökön segíthetünk, legalább ennyit tegyünk. Igaz, Juri?
Juri vonakodva kezet nyújtott Lalénak.
– Aki egy életet megment, egész világot ment meg – mondta
halkan Lale, inkább csak magának, miközben megrázta Juri kezét.
– Nem segíthetünk mindannyiótoknak.
Lale elvette az ételt.
– Nem tudok fizetni – mondta.
– Nem gond.
– Köszönöm. Talán meglelem a módját, hogy mégis fizethessek.
Ha sikerül megoldanom, hoznátok mást is, mondjuk csokoládét? –
Lale csokoládét akart. Az ember azt ad egy lánynak, ha tud
szerezni.
– Biztos megoldjuk. De most már jobb, ha mész, az egyik őr
mintha felfigyelt volna ránk.
– Viszlát – köszönt el Lale, és bedobta a kolbászt a táskájába.
Hópelyhek táncoltak körülötte, ahogy visszafelé tartott, a
barakkjába. A pelyhek felszikráztak az utolsó napsugarakban, úgy
szórták maguk körül a fényt, mint a kaleidoszkóp Lale
gyerekkorában. Mi a baj ezzel a képpel? Miközben a barakkja felé
sietett, Laléban feltolultak az érzelmek. Arcán az olvadt hó
könnycseppekkel keveredett. Beköszöntött 1942 tele.

Lale a szobájában fogta a kolbászt, és gondosan egyenlő darabokra


törte. Csíkokra tépte a zsírpapírt, és minden egyes darabot
szorosan becsomagolt, mielőtt visszatette őket a táskájába. Az
utolsó darabnál megállt, és durva, koszos ujjai között szemügyre
vette a kicsi, kívánatos ételdarabot. Ezek az ujjak valaha simák
voltak, és tiszták, gazdag étkeket forgattak, ezeket tartotta fel,
mikor azt mondta, hogy „köszönöm, nem kérek többet, nem fér
belém”. Megrázta a fejét, és az utolsó darabot is betette a táskába.
A Kanadába indult. Egyszer, még régebben megkérdezett
valakit a hetes barakkban, tudja-e, miért hívják így ezeket a
válogatóraktárokat.
– A lányok, akik itt dolgoznak, messzi-messzi helyekről
álmodnak, ahol bőség van, és az élet olyan, amilyennek szeretnék.
Úgy döntöttek, Kanada ilyen hely.
Lale beszélt néhány lánnyal a Kanadából. Szemügyre vett
mindenkit, aki kijött, és tudta, hogy Gita nem itt dolgozik. Voltak
más épületek is, ahova nem juthatott el egykönnyen. Biztos ott
dolgozik valamelyikben. Meglátott egymás mellett két lányt,
akikkel már beszélt korábban. Lale a táskájába nyúlt, kivett két
kis csomagot, és a lányok felé közelített mosolyogva. Aztán
megfordult, és mellettük haladt tovább.
– Nyújtsátok ki az egyik kezeteket, de lassan. Adok egy kis
csomag kolbászt. Ne bontsátok ki, csak ha egyedül vagytok.
A két lány úgy tett, ahogy Lale mondta, egyenletesen
lépkedtek tovább, tekintetük azt fürkészte, nem figyeli-e őket
valamelyik SS. Amikor megkapták a kolbászt, kezüket a mellükre
szorították, részben, hogy melegítsék magukat, részben, hogy az
ajándékot védjék.
– Lányok, hallottam, hogy néha ékszert és pénzt találtok… Így
van?
A lányok összenéztek.
– Nem akarom, hogy kockázatot vállaljatok, de elképzelhető,
hogy kicsempészhettek nekem egy keveset?
Az egyik lány idegesen megszólalt:
– Nem lenne nehéz. Az őreink már nem nagyon figyelnek ránk.
Nem gondolják, hogy bármivel próbálkoznánk.
– Remek. Csak annyit vegyetek el, amennyi nem kelt gyanút, én
pedig nektek és másoknak is szerzek ételt, mint ez a kolbász.
– Esetleg csokoládét is tudsz szerezni? – kérdezte az egyik
csillogó szemmel.
– Nem ígérem, de megpróbálom. De ne feledjétek: egyszerre
csak keveset hozzatok. Megpróbálok visszajönni holnap délután.
Ha nem vagyok itt, van biztos rejtekhelyetek, ahova
eldughatjátok, amíg el tudom vinni?
– A barakkunkban nincs. Oda nem tehetjük. Folyton átkutatják –
felelte az egyik lány.
– Tudom, mit csináljunk – szólalt meg a másik. – A hó
buckákban áll a barakkunk mögött. Betekerjük egy rongyba, és
elrejtjük ott, amikor vécére megyünk.
– Igen, ez jó ötlet – vélte az első.
– Nem mondhatjátok el senkinek, mit csináltok, vagy honnan
kapjátok az ételt, rendben? Ez nagyon fontos. Az életetek múlik
rajta, hogy ne áruljatok el semmit. Értitek?
Az egyik lány összezárt ajkához emelte az ujját. Ahogy a női
tábor felé közeledtek, Lale magukra hagyta őket, és kis ideig a
huszonkilences barakk előtt őgyelgett. Gitának nyomát sem látta.
Így kellett lennie, állapította meg. De három nap, és megint
vasárnap lesz.
*

Másnap Lale pár óra alatt végzett a munkájával Birkenauban.


Leon megkérte, maradjon vele délután, használják ki a
lehetőséget, hogy a teljes barakk lelkes hallgatósága nélkül
beszélhetnek a helyzetükről. De Lale kimentette magát,
mondván, nincs jól, pihennie kell. Azzal elváltak.
Lale kétségek közt vergődött. Mindenáron meg akart szerezni
mindent, amit csak Viktor hozhatott, legyen az akármi, de
valamivel fizetnie kell. A lányok nagyjából akkor végeznek a
munkával, mikor Viktor és a többi bejáró elmennek. Vajon lesz
elég ideje, hogy kiderítse, el tudtak-e emelni valamit? Végül arra
jutott, fölkeresi Viktort, és megnyugtatja, hogy már dolgozik a
fizetség előteremtésén.
Lale táskával a kézben az épülő barakk felé indult. Körülnézett,
nem látja-e valahol Viktort és Jurit. Viktor észrevette, és
megbökte Jurit, hogy maradjon hátra, miközben eltávolodtak a
többi munkástól. Lassan közeledtek Lale felé, aki megállt, és úgy
tett, mintha keresne valamit a táskájában.
Juri kezét nyújtva üdvözölte Lalét.
– Az anyja beszélt a fejével tegnap este – magyarázta Viktor.
– Sajnálom, még semmit sem sikerült szereznem, de remélem,
most már hamarosan összejön. Kérlek, ne hozzatok addig semmit,
amíg ki nem fizettem az eddigieket.
– Semmi gond, van nekünk bőven – jegyezte meg Viktor.
– De kockázatot vállaltok. A legkevesebb, hogy kapjatok valamit
cserébe. Csak egy-két nap türelmeteket kérem.
Viktor két csomagot vett elő, és bedobta őket Lale nyitott
táskájába.
– Itt leszünk holnap ugyanebben az időben – mondta.
– Köszönöm – felelte Lale.
– Akkor viszlát – tette hozzá Juri, mire Lale elmosolyodott.
– Viszlát, Juri.
*

Lale a szobájába visszaérve kinyitotta a csomagokat. Kolbász és


csokoládé. Megszagolta a csokoládét, mélyen beszívta az illatát.
Újra kis darabokra törte az ételt, hogy a lányok könnyebben
elrejthessék és továbbadhassák. Ó, mennyire reméli, hogy
vigyáznak majd, és nem keltenek feltűnést! Ha elárulják magukat,
a következményekbe jobb bele sem gondolni. Eltett egy kis
kolbászt a hetes barakk lakóinak. A munka végét jelző szirénaszó
félbeszakította a megszállottan dolgozó Lalét, aki egyforma
méretűre igyekezett adagolni az ételt. Mindent a táskájába
hajított, és a Kanada felé sietett.
A női tábortól nem messze Lale beérte két barátnőjét. Látták,
hogy jön, lelassítottak, lemaradtak a „hazafelé” tartó lányoktól.
Lale egyik kezében az ételcsomagokat tartotta, a másikban a
nyitott táskát, és átnyomakodott a lánycsapaton. A két lány nem
nézett Laléra, de mindketten beledobtak valamit a táskájába,
mire ő kezükbe nyomta az ételt, amit a lányok a ruhaujjukba
rejtettek. Végül a női tábor bejáratánál elsodródtak egymás
közeléből.
Lale nem tudta, mit tartalmaz az ágyára kipakolt négy,
rongyba tekert csomag. Óvatosan kinyitotta. Lengyel złotyt talált
benne, érméket és bankókat egyaránt, foglalat nélküli
gyémántot, rubint és zafírt, drágakövekkel ékesített ezüst- és
aranygyűrűket. Lale hátrált, nekiütközött a mögötte lévő ajtónak.
Elborzasztotta a kincsek szomorú eredete, hiszen mind egykori
tulajdonosa életének egy-egy becses pillanatát őrizte. És
aggódott a saját biztonságáért is. Ha felfedezik ezzel a
rakománnyal, neki vége. Valami kinti zaj hallatán bedobta az
ékszereket meg a pénzt a táskájába, és az ágyra vetette magát.
Nem jött be senki. Végül felállt, táskástól indult a
vacsoraosztásra. Az étkezőben nem a lábához tette a táskát, ahogy
addig, hanem egyik kezével belekapaszkodott, s azon volt, hogy
ne legyen túl gyanús, de ez persze nem sikerült.
Még aznap este szétválogatta a drágaköveket, a pénzt, a
foglalat nélküli köveket meg az ékszereket, aztán külön-külön
visszacsomagolta őket a rongyokba. A zsákmány nagyját a
matraca alá gyömöszölte. Egy különálló rubint és egy
gyémántgyűrűt a táskájában hagyott.

Másnap reggel hét órakor Lale a tábor főbejáratánál lófrált,


amikor a helyi munkások megjöttek. Odaosont Viktorhoz,
kinyitotta a markát, hogy megmutassa a rubinkövet meg a
gyűrűt. Viktor keze Lalééra fonódott, ahogy kezet fogtak, és
átvette az ékszereket. Lale táskája már nyitva volt, Viktor
gyorsan beletett néhány csomagot. A szövetség ezennel
megköttetett.
– Boldog új évet – suttogta Viktor.
Lale elcammogott, a hó egyre erősebben esett, leplet borítva a
táborra. Elkezdődött az 1943-as év.
Hetedik fejezet

Bár fogcsikorgató volt a hideg, és a tábort ellepte a hó meg a sár,


Lale vidámságát ez sem törhette meg. Vasárnap volt, Lale és Gita
a bátrak között fog sétára indulni a táborban, reménykedve a
röpke találkozásban, egy szóban, kezük egy érintésében.
Lale járkált, Gitát kereste, és próbált valahogy védekezni a
csontig hatoló hideg ellen. Olyan gyakran sétált el a női tábor
előtt, amilyen gyakran csak feltűnés nélkül tehette. Kijött néhány
lány a huszonkilences barakkból, de Gita nem volt köztük. Lale
már épp feladta volna, amikor megjelent Dana, tekintetével a
tábort pásztázta. Észrevette Lalét, odasietett hozzá.
– Gita beteg – mondta, amint hallótávolságba ért. – Beteg, Lale.
Nem tudom, mitévő legyek.
Lalénak az ijedségtől torkában dobogott a szíve, eszébe jutott a
halottas kordé, az, amikor majdnem az ő életének is vége szakadt,
meg a férfiak, akik ápolták, amíg vissza nem nyerte az
egészségét.
– Látnom kell.
– Nem mehetsz be, a kápónk rémes kedvében van. Szólni akar
az SS-nek, hogy vitessék el Gitát.
– Nem hagyhatod. Nem hagyhatod, hogy elvigyék. Kérlek, Dana
– könyörgött Lale. – Mi baja? Tudod?
– Azt hisszük, tífusz. A héten meghalt néhány lány a barakkból.
– Akkor gyógyszer kell neki, penicillin.
– És honnan szerezzünk gyógyszert, Lale? Ha elmegyünk a
kórházba, és penicillint kérünk, egyszerűen elviszik. Nem
veszíthetem el. Elvesztettem az egész családomat. Tudsz segíteni,
Lale? – könyörgött Dana.
– Ne vidd be a kórházba. Bármit, de oda biztosan ne vidd. – Lale
gondolatai vadul száguldoztak. – Figyelj rám, Dana! Eltarthat pár
napig, de megpróbálok penicillint szerezni Gitának. – Lale érezte
a tagjain végighullámzó dermedtséget. A tekintete
elhomályosult. Gondolatai zakatolva kergették egymást.
– Elmondom, mit kell tenned. Holnap reggel vidd el, ahogy
tudod… cipeld, húzd, bárhogy, csak vidd el a Kanadába.
Napközben rejtsd el a ruhák között, igyekezz minél több vizet
diktálni belé, aztán vidd vissza a barakkotokba
létszámellenőrzésre. Lehet, hogy pár napig ezt kell tenned, amíg
megszerzem a gyógyszert, de meg kell szereznem. Csak így
akadályozhatjuk meg, hogy elvigyék a kórházba. És most menj,
ápold Gitát.
– Rendben, meglesz, Ivana is segít majd. De kell a gyógyszer.
Lale elkapta Dana kezét.
– Mondd meg neki…
Dana várt.
– Mondd meg neki, hogy gondom lesz rá.
Lale nézte, ahogy Dana visszafutott a barakkba. Nem bírt
mozdulni. Gondolatok cikáztak a fejében. A halottas kordé, amit
mindennap látott… Gita nem végezheti így. Nem lehet.
Végignézett a bátrakon, akik kimerészkedtek. Elképzelte, hogy
leroskadnak a hóra, és csak fekszenek ott, felmosolyognak rá,
hálásan, hogy a halál elragadta őket erről a helyről.
– Nem ragadhatod el. Nem veheted el tőlem – kiáltott Lale.
A foglyok elhúzódtak tőle. Az SS ezen a zord, sötét napon
inkább bent maradt, és Lale hamarosan ott állt egyedül, bénultan
a hidegtől és a rettegéstől. Végül megindult. Teste után az agya
is mozgásba lendült. Visszabotorkált a szobájába, és az ágyára
rogyott.

*
Másnap reggel Lale nappali fényre ébredt. A szoba üresnek tűnt,
mintha még ő se lenne ott. Fentről nézett lefelé, és nem látta
magát. Testen kívüli élmény. Hova tűntem? Vissza kell jönnöm. Fontos
dolgom van. Az előző napi találkozás emléke Danával
visszarántotta a valóság talajára.
Felkapta a csizmáját, megmarkolta a táskáját, takarót vetett a
vállára, és rohant a főkapu felé. Meg sem nézte, ki jár arra. Most
rögtön beszélnie kell Viktorral és Jurival.
A két férfi a munkaszakaszával érkezett, minden egyes
léptükkel mélyen a hóba süppedtek. Meglátták Lalét,
eltávolodtak a többiektől, és félúton találkoztak. Lale megmutatta
Viktornak a tenyerébe rejtett pénzt és drágaköveket, egész kis
vagyont. Mindenét, amije csak volt, Viktor táskájába szórta.
– Penicillint vagy valami hasonlót – mondta. – Tudsz segíteni?
Viktor berakta az ételcsomagot Lale nyitott táskájába, és
bólintott.
– Igen, tudok.
Lale a huszonkilences barakk felé sietett, kissé távolabb
megállt, és szemmel tartotta.
Hol vannak? Miért nem jönnek már? Fel-alá járkált, tudomást sem
véve a tábort övező őrtornyokból figyelő szemekről. Látnia kellett
Gitát. Biztosan megérte a reggelt, nem lehet, hogy nem. Végre
meglátta Danát és Ivanát, Gita erőtlenül lógott a vállukon. Két
másik lány fedezte őket. Lale térdre rogyott a gondolatra, hogy
talán most látta a lányt utoljára.
– Te meg hogy kerülsz ide? – bukkant fel a háta mögött
Baretzki.
Lale talpra kecmergett.
– Rosszul lettem, de már jól vagyok.
– Talán orvoshoz kéne menned. Vannak itt néhányan, tudod.
– Köszönöm, nem. Inkább maga lőjön le.
Baretzki előhúzta a pisztolyát a tokjából.
– Ha itt akarsz meghalni, Tätowierer, állok rendelkezésedre.
– Nem vonom kétségbe, de még nem jött el a nap – felelte Lale.
– Jól sejtem, hogy munka vár ránk?
Baretzki visszarakta a fegyvert.
– Auschwitz – mondta, és elindult. – És vidd vissza a takarót
oda, ahol találtad. Röhejesen nézel ki.

Lale és Leon Auschwitzban töltötték a délelőttöt, ijedt, frissen


érkezett foglyok karjára tetováltak számokat, igyekeztek kicsit
tompítani az őket ért sokkhatáson. De Lale gondolatai Gita körül
keringtek, és néha túl erősen nyomta bőrükre a tűt.
Délután, amikor végeztek a munkával, Lale szinte futva indult
vissza Birkenauba. A huszonkilences barakk bejáratánál
találkozott Danával, és nekiadta teljes reggeliadagját.
– Ágyat csináltunk neki ruhákból – mondta Dana, miközben
hevenyészett mandzsettájába rejtette az ételt. – Hóból
olvasztottunk vizet, azzal itattuk. Délután visszahoztuk a
barakkba, de még mindig nagyon rosszul van.
Lale megszorította Dana kezét.
– Köszönöm. Diktáljatok bele valami ennivalót. Holnapra
szerzek gyógyszert.
Kavargó gondolatokkal indult útnak. Alig ismerem Gitát, mégis
hogyan élhetnék, ha ő nincs többé?
Azon az éjszakán elkerülte az álom.
Másnap reggel az étel mellé Viktor gyógyszert is tett Lale
táskájába.
Délután oda tudta adni Danának.

Este Dana és Ivana a már eszméletlen Gita mellett ültek. A tífusz


erősebbnek bizonyult náluk, a fekete üresség teljesen hatalmába
kerítette a lányt. A barátnői beszéltek hozzá, de nem adta jelét,
hogy hallaná. Ivana kinyitotta Gita száját, Dana egy kis
üvegcséből néhány csepp folyadékot töltött bele.
– Nem hiszem, hogy megint el tudom cipelni a Kanadába –
szólalt meg az elcsigázott Ivana.
– Jobban lesz. – Dana nem adta fel. – Még pár nap.
– Honnan szerezte Lale a gyógyszert?
– Nem számít. Csak legyünk hálásak, hogy megszerezte.
– Szerinted késő?
– Nem tudom, Ivana. Csak vigyázzunk rá nagyon, hogy túlélje
ezt az éjszakát.

Másnap reggel Lale a távolból figyelte, ahogy Gitát megint


elvitték a Kanadába. Látta, hogy a lány igyekszik felemelni a
fejét, és ez leírhatatlan örömmel töltötte el. Aztán indult, hogy
megkeresse Baretzkit.
Az SS-központ Auschwitzban volt. Birkenauban csak egy kis
épületet használtak, Lale ide tartott, remélte, hogy jövet vagy
menet elcsípheti Baretzkit. Az őr néhány óra múlva meg is jelent,
meglepte, hogy Lale ott várja.
– Nincs elég munkád, mi? – kérdezte.
– Szívességet szeretnék kérni – mondta Lale.
Baretzki szeme összeszűkült.
– Nincs több szívesség.
– Talán egy napon viszonozhatom.
Baretzki felnevetett.
– Milyen szívességet tehetnél te nekem?
– Az ember sosem tudhatja, de talán érdemes egy szívességet
elrakni talonba, hátha úgy hozza az élet.
– Mit akarsz? – sóhajtott az őr.
– Gita…
– A barátnőd.
– Át tudná helyeztetni a Kanadából az irodába?
– Miért? Gondolom, azért akarod, mert ott fűtenek.
– Igen.
Baretzki a lábával dobolt.
– Eltarthat egy-két napig, de meglátom, mit tehetek. Ne vedd
ígéretnek.
– Köszönöm.
– Az adósom vagy, Tätowierer. – A gúnyos vigyor visszatért az
arcára, és a sétapálcáját cirógatta. – Az adósom vagy.
Lale magára erőltetett bátorsággal felelt:
– Még nem, de remélem, hogy az leszek. – Elment, lépteibe
parányi ruganyosság vegyült. Talán kicsit elviselhetőbbé teheti
Gita életét.

A következő vasárnap Lale lassan lépkedett a lábadozó Gita


oldalán. Legszívesebben átölelte volna, ahogy Dana és Ivana
tették, de nem merte. Már az is elég, hogy a közelében lehetett.
Hamar elfáradt, ahhoz meg túl hideg volt, hogy leüljenek. Gita
hosszú gyapjúkabátot viselt, a lányok biztosan a Kanadából
emelték el, és az SS nem tiltakozott. A kabát mély zsebeit Lale
megtöltötte étellel, mielőtt visszaküldte a lányt a barakkba
pihenni.

Másnap reggel egy SS a központi irodába kísérte a remegő Gitát.


Nem mondtak neki semmit, és ő mindjárt a legrosszabbra gondolt.
Beteg volt, legyöngült: nyilván úgy döntöttek, már nem látják
hasznát. Miközben az őr egy feljebbvalójával beszélt, Gita
körülnézett a jókora teremben: kopott zöld asztalok és
iratszekrények álltak mindenfelé. Minden szigorú rendben a
helyén. De Gitára a meleg tette a legnagyobb benyomást. Az SS-
őrség is itt dolgozott, így természetesen fűtöttek. Fogolynők és
civil munkásnők vegyesen dolgoztak, gyorsan és halkan: lehajtott
fejjel írtak, iktattak.
Az őr egy kollégájához kísérte Gitát. A lány megbotlott, még
nem heverte ki teljesen a tífuszt. A kolléga elkapta, aztán durván
odébb lökte. Megmarkolta a karját, és megvizsgálta a tetoválását,
majd egy üres asztalhoz rángatta, és lenyomta egy kemény
faszékre, egy másik, hasonlóan öltözött fogoly mellé. Az ott
dolgozó lány nem nézett fel, igyekezett minél kisebbre összehúzni
magát, szerényen eltűnni, hogy az őr szeme ne akadjon meg rajta.
– Állítsd munkába! – vakkantotta a zsémbes tiszt.
Amikor magukra maradtak, a lány mutatott Gitának egy hosszú
listát, rajta nevekkel és adatokkal. Átadott neki egy adag kártyát,
és elmagyarázta, hogy át kell vezetnie minden személy adatait
egy-egy kártyára, és utána a köztük heverő bőrkötéses könyvbe is.
Egyetlen szót sem szólt senki, és miután Gita gyorsan
körülkémlelt a teremben, rájött, hogy jobb, ha csukva tartja a
száját.
A nap során Gita ismerős hangot hallva felnézett. Lale lépett
be, és papírokat adott át a bejárati asztalnál dolgozó egyik civil
lánynak. Miután végeztek, a fiú az arcokat pásztázta. Ahogy
pillantása Gitához ért, kacsintott. Gita ijedtében félrenyelt, mire
néhány nő feléje fordult. A mellette ülő lány hátba ütötte, Lale
közben kisietett az épületből.

*
Amikor a munkanap véget ért, Gita meglátta a távolabb álldogáló
Lalét, aki az irodaépületből a barakkjukba tartó lányokat figyelte.
Az erős SS-őrség jelenléte miatt nem mehetett közelebb. A lányok
együtt mentek, beszélgettek.
– Cilkának hívnak – mutatkozott be Gita új kolléganője. – A
huszonötös barakkban lakom.
– Gita vagyok a huszonkilencesből.
Amikor a lányok beértek a női táborba, Dana és Ivana
odarohantak Gitához.
– Jól vagy? Hova vittek? Miért vittek el? – faggatta Dana,
arcára kiült a rettegés és a megkönnyebbülés.
– Jól vagyok. Elvittek, hogy az irodán dolgozzak.
– Hogyhogy? – kérdezte Ivana.
– Lale. Azt hiszem, elintézte valahogy.
– De jól vagy? Nem bántottak, ugye?
– Jól. Bemutatom Cilkát, együtt dolgozunk.
Dana és Ivana megölelték Cilkát. Gita mosolygott, boldogan,
hogy barátnői azonnal maguk közé fogadták az új lányt. Egész
délután aggódott, mit szólnak majd, hogy ő viszonylagos
kényelemben dolgozhat, nem kell szembenéznie a hideggel és a
fizikai munka nehézségeivel. Nem hibáztatná őket, ha
irigykednének új beosztására, és éreztetnék, hogy már nem
tartozik közéjük.
– Mennem kell a barakkomba – mondta Cilka. – Holnap
találkozunk, Gita.
Cilka továbbment, Ivana utánanézett.
– A mindenit, nagyon csinos! Még így, rongyokban is gyönyörű.
– Igen. És végig rám-rám mosolygott, csak hogy
megnyugtasson. Nem csak a külseje szép.
Cilka megfordult, és visszamosolygott a három barátnőre.
Aztán fél kezével levette kendőjét a fejéről, és meglengette
feléjük, ezzel felfedve hátára omló hosszú, sötét haját. Kecsesen
mozgott, akár egy hattyú – szemmel láthatóan nem volt
tudatában saját szépségének, és úgy tűnt, érintetlenül hagyta a
körülötte forrongó rémálom.
– Feltétlenül kérdezd meg, hogyan tarthatta meg a haját –
jegyezte meg Ivana szórakozottan, megvakarva fejére tekert
kendőjét.
Gita is levette a magáét, végigszántott rövid, tüskés,
borostaszerű haján. Nagyon is tisztában volt vele, hogy megint le
fogják vágni, megint kopaszra nyírják. Visszatette a kendőt,
Danába és Ivanába karolt, és elindultak az ételosztó kocsi felé.
Nyolcadik fejezet

Lale és Leon megállás nélkül dolgoztak. A németek lerohantak


minden várost és falut, és begyűjtötték a zsidókat:
Franciaországból, Belgiumból, Jugoszláviából, Olaszországból,
Morvaországból, Görögországból és Norvégiából érkezett foglyok
csatlakoztak a már ott lévő németekhez, osztrákokhoz,
lengyelekhez és szlovákokhoz. Auschwitzban azokat tetoválták,
akiket balszerencséjükre kiválasztottak a „kórházi” csapatba. A
munkára szánt foglyokat vonattal Birkenauba vitték, így a
tetoválók megspóroltak egy összesen nyolc kilométeres oda-vissza
gyaloglást. De ennyi új transzport mellett Lale nem tudta elhozni
a kanadás lányoktól a zsákmányt, és Viktor minden este hazavitte
a finomságait. Egyszer-egyszer, mikor az áradat kissé leapadt, és
épp olyan napszakban jártak, Lale kikönyörögte, hogy vécére
mehessen, és így sikerült eljutnia a Kanadába. A drágakő-, ékszer-
és pénzkészlet egyre nőtt a matraca alatt.
Ma hosszú napjuk volt, már besötétedett, és még mindig ott
sorakoztak előttük a férfiak, hogy megszámozva küldjék őket
tovább, rövid vagy hosszú időre, ki tudja. Lale gépiesen dolgozott,
elvette a papírt, megfogta a kinyújtott kart, számot karcolt bele.
– Tovább. A következőt. – A következő kar olyan súlyos volt, hogy
elejtette. Egy óriás állt előtte, hatalmas mellkas, bikanyak és
masszív végtagok.
– Nagyon éhes vagyok – suttogta a férfi.
Lale ekkor olyat tett, amit eddig soha.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Jakubnak.
Lale nekilátott, hogy feltetoválja Jakub számát. Amikor
befejezte, körülnézett, és kihasználva, hogy a fáradt SS alig
figyeli, mi történik, a háta mögé terelte Jakubot, az árnyékba,
ahova nem ért el a reflektorok fénye.
– Várj itt, amíg végzek.
Amikor az utolsó fogoly számát is bevéste, Leonnal összeszedték
az asztalokat meg a felszerelést. Lale búcsút intett Leonnak,
mentegetőzött, hogy a fiú megint lekéste a vacsorát, és
megígérte, hogy másnap reggel kerít neki valamit a titkos
készletéből. Vagy ma reggel? Jakub még mindig a háta mögött
rejtőzött. Lale nem sietett, meg akart győződni róla, hogy
valamennyi őr elment már. Végre nem látott egyet sem. Gyors
pillantást vetett az őrtornyokra, nem nézett feléjük senki. Szólt
Jakubnak, hogy kövesse, és Lale szobájába siettek. Lale becsukta az
ajtót, Jakub leült az ágyra. Lale felemelte a besüppedt matrac
egyik sarkát, elővett egy kis kenyeret és kolbászt. Átnyújtotta
Jakubnak, aki gyorsan eltüntette.
Amikor a férfi végzett az étellel, Lale megkérdezte:
– Honnan jöttél?
– Amerikából.
– Hogy kerültél ide?
– A családomat látogattam meg Lengyelországban, és itt
ragadtam, nem tudtam visszamenni, aztán összegyűjtöttek
mindenkit, és itt vagyok. Fogalmam sincs, hol lehet a családom.
Elválasztottak tőlük.
– De Amerikában élsz?
– Igen.
– A mindenit, ez durva.
– Hogy hívnak? – kérdezte Jakub.
– Lalénak. Tätowierernek szólítanak, és neked, hozzám
hasonlóan jól fog itt menni a sorod.
– Nem értem. Hogyhogy?
– Mert ilyen megtermett vagy. A németek a legkegyetlenebb
mocskok, akiket a föld valaha a hátán hordott, de nem ostobák.
Biztos érzékkel választják ki a megfelelő embert a megfelelő
munkára, és szerintem meg fogják találni, milyen munka való
neked.
– Miféle munkára gondolsz?
– Nem tudom. Majd meglátod. Tudod melyik barakkba küldtek?
– A hetesbe.
– Á, azt jól ismerem. Gyerünk, becsempészlek valahogy. Pár óra
múlva, ha a számodat kiáltják, ott kell lenned, hogy válaszolj.

Két napra rá újra vasárnap volt. Mivel az elmúlt öt vasárnap Lale


dolgozott, borzasztóan hiányzott neki Gita. De aznap végre
napsütésben sétált a táborban, Gitát kereste. Amikor befordult
egy barakk sarkán, taps és éljenzés ütötte meg a fülét. Ilyen
hangok sosem hallatszottak a táborban. Lale átnyomakodott a
tömegen, hogy lássa, mi történik. Középen, foglyok és őrök
gyűrűjében, Jakub tartott bemutatót.
Három férfi egy hatalmas gerendát vitt oda, ő pedig megfogta
és elhajította, a foglyoknak sietve odébb kellett húzódniuk,
nehogy eltaláljon valakit. Egy másik fogoly hatalmas fémrudat
adott Jakubnak, aki fogta és félbehajtotta. Az előadás még
folytatódott egy darabig, egyre nehezebb tárgyakat hoztak
Jakubnak, amiken bemutathatta roppant erejét.
Pisszegés áramlott végig a tömegen. Houstek közeledett, SS-
katonák kíséretében. Jakub folytatta az előadást, nem tudta, kik
csatlakoztak a közönségéhez. Houstek nézte, ahogy az óriás a feje
fölé emel egy vasdarabot és megtekeri. Eleget látott. Intett a
mellette álló SS-nek, aki erre Jakubhoz lépett. Nem ért hozzá,
csak fegyverével mutatta, merre menjen.
Ahogy a tömeg oszlani kezdett, Lale meglátta Gitát. Odasietett
hozzá és barátnőihez. Egy-két lány kuncogott, amikor meglátta. A
kacagás mintha egy másik világból érkezett volna ide, a
haláltáborba, és Lale el volt ragadtatva. Gita ragyogott. Lale
karon fogta, és szokott helyükre, az irodaépület mögé vezette.
Még mindig túl hideg volt a föld, nem ülhettek le, úgyhogy Gita
az épületnek dőlt, és a nap felé emelte az arcát.
– Hunyd le a szemed – mondta Lale.
– Miért?
– Csak tedd, amit mondok. Bízz bennem.
Gita lehunyta a szemét.
– Nyisd ki a szád – kérte Lale.
Gita kinyitotta a szemét.
– Hunyd le a szemed, és nyisd ki a szád.
Gita úgy tett. Lale elővett a táskájából egy kis darab csokoládét.
Tört belőle, és a lány ajkához érintette, hogy az érezze a csodás
állagát, majd kissé a szájába nyomta. Gita a csokoládéhoz
szorította a nyelvét. Lale kijjebb húzta az immár olvadó kis
kockát, és gyengéden végigdörzsölte vele Gita ajkát, amit a lány
élvezettel lenyalogatott. Végül Lale egészen bedugta a csokit Gita
szájába, aki tágra nyílt szemmel harapott bele, és azt kérdezte:
– Miért ízlik jobban a csoki, ha etetik az embert?
– Nem tudom. Sosem etetett még senki.
Gita elvette a csokoládé maradékát, amit Lale még mindig a
kezében szorongatott.
– Hunyd le a szemed, és nyisd ki a szád.
Ugyanaz a játék zajlott le. Amikor Gita az édesség utolsó
morzsáját is szétkente Lale ajkán, gyengéden megcsókolta, és
lehunyt szemmel lenyalogatta a maradékot. A fiú kinyitotta a
szemét, karjába kapta a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta.
Amikor végre Gita is kinyitotta a szemét, letörölte a Lale arcán
végiggördülő könnycseppeket.
– És mi van még abban a táskában? – érdeklődött játékosan a
lány.
Lale szipogva nevetett.
– Egy gyémántgyűrű. Vagy smaragdnak jobban örülnél?
– Köszönöm, a gyémánt jó lesz – vette a lapot Gita.
Lale a táskájába túrt, és elővett egy csodálatos, egyetlen
gyémánttal díszített ezüstgyűrűt. Odaadta a lánynak.
– A tiéd – mondta.
Gita nem tudta levenni a szemét a gyűrűről, a nap felszikrázott
a drágakövön.
– Honnan szerezted?
– Van néhány lány a Kanadában, akik ékszereket és pénzt
találnak nekem. Ezen veszek ételt és gyógyszert, ebből adtam
neked is, meg a többieknek is. Tessék, fogadd el.
Gita előrenyújtotta a kezét, mintha a gyűrűt akarná
felpróbálni, de aztán inkább visszahúzta.
– Nem, tartsd meg. Hasznát veheted.
– Rendben. – Lale készült visszatenni a gyűrűt a táskájába.
– Várj, hadd nézzem meg még egyszer.
Lale két ujjával jobbra-balra forgatta az ékszert.
– Sosem láttam még ilyen szépet. És most tedd el.
– Ennél szebbet csak egyet láttam eddig – nézett Gitára Lale. A
lány elpirult, és elfordította az arcát.
– Elfogadok még csokoládét, ha van.
Lale átadott egy kis darabot. Gita tört belőle, a szájába tette, és
egy pillanatra lehunyta a szemét. A többit a ruhája ujjába
rejtette.
– Gyere – mondta Lale. – Menjünk vissza a lányokhoz, hogy oda
tudd adni nekik.
– Köszönöm – simogatta meg Lale arcát Gita.
Lale megtántorodott, a lány közelsége kibillentette
egyensúlyából.
Gita kézen fogta, és elindultak. Vezette Lalét. Amikor beléptek
a főtáborba, Lale meglátta Baretzkit. Elengedték egymás kezét.
Összenéztek a lánnyal, a pillantása elmondott Gitának mindent,
amit tudnia kellett. Fájt, hogy egyetlen szó nélkül kellett
elválniuk, és nem tudhatták biztosan, mikor látják egymást újra.
Lale az őt bámuló Baretzkihez lépett.
– Kerestelek – mondta az őr. – Dolgunk van Auschwitzban.
*

Auschwitz felé menet Baretzki és Lale néhány fős munkásosztagok


mellett haladtak el, akik büntetésből vasárnap is dolgoztak. Az
őrt álló SS-katonák üdvözlésül odakiáltottak Baretzkinek, de ő
tudomást sem vett róluk. Valami nem stimmelt vele aznap. Az
általában bőbeszédű férfinak ezúttal mintha az egész teste
megfeszült volna. Lale három foglyot látott, hátukat egymásnak
vetve ültek, láthatóan a végsőkig elcsigázva. Felnéztek Laléra és
Baretzkire, de meg sem próbáltak elhúzódni. Baretzki nem
lassított, csak előkapta a fegyverét, és leadott néhány sorozatot.
Lale jéggé dermedt, képtelen volt levenni tekintetét a halott
férfiakról. Végül a távolodó Baretzkire nézett, és eszébe jutott,
amikor először látta, hogy mindenfajta provokáció nélkül
védtelen emberekre támadtak, akik csak ültek a sötétben egy
deszkán. Birkenauban töltött első éjszakája merült fel
emlékeiben. Baretzki egyre távolodott, és Lale attól tartott, ha
lemarad, ő következik, az őr majd rajta éli ki a haragját.
Utánaeredt, de hagyott némi távolságot. Tudta, az SS tudja, hogy
ott van. Megint Auschwitz kapujához értek, és Lale felnézett a
feliratra: ARBEIT MACHT FREI. Lale némán átkozta istent,
bármelyiket, aki hallgatja.
Kilencedik fejezet
1943. március

Lale utasításért jelentkezett az irodaépületben. Az idő lassan


javult. Már egy hete nem havazott. Amikor Lale belépett,
pillantása végigsöpört az irodán, látni akarta, hogy Gita ott van-e
a helyén. Valóban ott ült, továbbra is Cilka mellett. A két lány
szoros barátságot kötött, és úgy tűnt, Dana és Ivana is befogadták
maguk közé Cilkát. Lale szokása szerint rájuk kacsintott, röpke
mosollyal nyugtázták. A fiú a pult mögött álló lengyel lányhoz
lépett.
– Jó reggelt, Bella! Szép napunk van.
– Jó reggelt, Lale! – üdvözölte Bella. – Itt a munkád. Üzenik,
hogy a mai számok előtt legyen egy „Z” betű.
Lale lenézett a számokra, és valóban, mindegyik előtt ott állt
egy „Z” betű.
– Tudod, mit jelöl?
– Nem, Lale, nem mondtak semmit. Te többet tudsz nálam. Én
csak követem az utasításokat.
– Ahogy én is, Bella. Köszönöm, találkozunk később. – Lale
felvette a jegyzéket, és az ajtó felé indult.
– Lale! – kiáltott utána Bella.
A fiú visszafordult. Bella, Gita felé biccentve megkérdezte:
– Nem felejtettél el valamit?
Lale Bellára mosolygott, majd Gitához fordult, és felvonta a
szemöldökét. Néhány lány a szája elé kapta a kezét, s közben a
munkájukat felügyelő őröket fürkészték.
*

Leon kint várta Lalét, aki elsorolta az aznapi utasításokat,


miközben a munkaállomásuk felé baktattak. A teherautók a
közelben rakták le szállítmányukat, és a tetoválók meghökkenve
nyugtázták, hogy a lesegített utasok között gyerekek, idősebb
férfiak és nők is érkeztek. Még sosem láttak gyerekeket
Birkenauban.
– Csak nem jelölünk meg gyerekeket? – kérdezte Leon. – Én
nem csinálok ilyet.
– Jön Baretzki. Majd megmondja, mit csináljunk. Egy szót se
szólj.
Baretzki odaért.
– Látom, észrevetted, hogy változás történt, Tätowierer. Ez itt
az új társaságod. Mostantól együtt lesztek, úgyhogy igyekezz
kedvesen bánni velük. Jóval többen vannak… de még mennyivel.
Lale nem szólt.
– Ez itt Európa söpredéke, még nálatok is rosszabbak. Cigányok,
és valami okból kifolyólag, amit sosem fogok megérteni, a Führer
úgy döntött, itt fognak élni, veletek. Mit szólsz hozzá,
Tätowierer?
– Meg kell jelölnünk a gyerekeket is?
– Megjelölsz mindenkit, aki számot ad neked. Na, láss
munkához. A szelekciónál lesz dolgom, ne kelljen idejönnöm
miattatok.
Mikor az SS-katona elvonult, Leon kitört:
– Én nem csinálom.
– Majd meglátjuk, mi lesz.
Nem kellett sokat várniuk, mindenki sorban Lale és Leon elé
került. Férfiak, nők, karon ülő csecsemők és hajlott hátú
aggastyánok, ők pedig hálásan nyugtázták, hogy a gyerekeket
nem kell tetoválniuk, bár néhányan, akik számot nyomtak a
kezébe, túl fiatalnak tűntek Lalénak. De tette a dolgát,
rámosolygott a gyerekekre, akik várták, hogy a szüleikre számot
tetováljanak. Egy-egy kisbabát tartó anyának megjegyezte,
milyen szép a gyereke. Baretzki jócskán hallótávolságon kívül
került. Lale leginkább az idősebb asszonyok tetoválásával
kínlódott sokat, üres tekintetükkel élőhalottnak tűntek – mintha
tudnák, mi vár rájuk hamarosan. Nekik csak annyit mondott, hogy
„sajnálom”. Tudta, hogy valószínűleg nem értik.

Az irodában Gita és Cilka az asztaluknál dolgoztak. Két SS lépett


oda hozzájuk mindenféle figyelmeztetés nélkül. Cilka lélegzete is
elállt, amikor az egyik megragadta, és talpra rángatta. Gita
nézte, ahogy Cilkát, aki zavart és könyörgő pillantást vetett
hátrafelé, kiterelik a teremből. Gita nem vette észre, hogy az
irodai munkát felügyelő SS közeledik, amíg egy kéz fejbe nem
verte, egyértelműen jelezve, hogy térjen vissza a dolgához.
Cilka megpróbált ellenállni, miközben egy hosszú folyosón az
épület ismeretlen részébe rángatták, de a két tisztnek semmiség
volt az ellenállása. Megálltak egy csukott ajtónál, kinyitották, és
szó szerint behajították a lányt. Cilka felállt, és körülnézett:
hatalmas, baldachinos ágy uralta a szobát. Mellette komód,
éjjeliszekrény lámpával és egy szék. Valaki ült a széken. Cilka
felismerte: Schwarzhuber táborparancsnok, Birkenau
főparancsnoka. Jó megjelenésű férfi, csak ritkán látták a táborban.
A férfi sétabotjával a bőrcsizmáját csapkodta. Kifejezéstelen
szemmel valahova Cilka feje fölé meredt. Cilka az ajtóhoz hátrált.
Megfogta a kilincset. Egy szempillantás múlva a pálca már a
levegőt szelte, és a lány kezének csapódott. Cilka felsikoltott
fájdalmában, és a földre rogyott.
Schwarzhuber odalépett, és felvette a botját. A lány felett állt.
Orrlyukai kitágultak. Nehezen vette a levegőt, a lányt nézte.
Levette a kalapját, a szoba másik végébe hajította. Közben a
botjával továbbra is kitartóan csapkodta a lábszárát. Cilka minden
suhintásra összerezzent, várva, mikor sújt le rá. Schwarzhuber a
bottal felhúzta a lány ingét. Cilka felfogta, mi vár rá, remegő
kézzel kigombolta inge két felső gombját. Ekkor Schwarzhuber
Cilka álla alá nyomta a botot, és talpra kényszerítette. A lány
eltörpült a parancsnok mellett. A férfi szeme mintha a semmit
bámulta volna, az olyan ember tekintetével, akinek a lelke halott,
és a teste épp követni készül a lelkét.
Felemelte mindkét karját, Cilka ezt a gesztust úgy értelmezte,
a férfi azt várja, vetkőztesse le. Egy lépéssel közelebb lépett,
kartávolságra, és gombolni kezdte a férfi zubbonyát. Egy botütés
a hátán értésére adta, hogy siessen. Schwarzhuber kénytelen volt
eldobni a botját, hogy a lány le tudja húzni a zubbonyát. Aztán
elvette tőle, és a kalap után hajította. Levette az alsóingét. Cilka
nekilátott, hogy kikapcsolja az övét és lehúzza a cipzárt.
Letérdelt, leeresztette Schwarzhuber nadrágját a bokájára, de
nem tudta áterőltetni a csizmáján.
Cilka, egyensúlyát veszítve elzuhant, amikor a férfi ellökte.
Lábát terpesztve a lány fölé térdelt. Cilka rémülten próbálta
eltakarni magát, amikor Schwarzhuber feltépte az ingét. Arcán
érezte a férfi kézfejét, miközben lehunyta a szemét, és átengedte
magát az elkerülhetetlennek.

Aznap este Gita zokogva futott az irodától a barakkjáig. Dana és


Ivana a priccsen találtak rá, amikor utolérték. Vigasztalhatatlan
volt, és csak annyit tudott kinyögni, hogy Cilkát elvitték.

*
Csak idő kérdése volt. Mióta Lale lett a Tätowierer, egyedül
lakott egy teljes barakkban. Naponta látta, amikor visszatért a
munkából, mennyit haladt körülötte az építkezés. A szigorú és
pontos hierarchia alapján működő táborban Lale egyágyas
szobában aludt, amit általában a barakk kápójának tartottak fenn,
márpedig Lale nem volt senkinek sem a kápója. Gyanította, hogy
előbb-utóbb a barakkban lévő üres priccsek is gazdára fognak
lelni.
Aznap, amikor Lale visszatért a barakkba, fogócskázó
gyerekeket látott. Az élet már soha többé nem lesz ugyanolyan,
állapította meg magában. Néhány nagyobb gyerek odaszaladt
hozzá, és kérdezgette, de Lale nem értette őket. Rájött, hogy
leginkább a magyarnak egy eltorzított változatán lehet velük szót
érteni. Megmutatta új barakktársainak a szobáját, és a lehető
legszigorúbban meghagyta, hogy oda soha, de soha nem
léphetnek be. Tudta, hogy értik, de vajon tiszteletben tartják-e
majd? Erre csak az idő adhatott választ. Eltűnődött, vajon nem
kéne-e más titkos raktárt keresnie a matraca alá rejtett
készletnek.
Bement a barakkba, a férfiakkal kezet rázott, és köszöntötte az
asszonyokat, főként az idősebbeket. Tudták, mi Lale munkája, és ő
el is magyarázta részletesen. Faggatták, hogy mi lesz velük. Jogos
kérdés, amire nincs válasz. Lale megígérte, hogy elmond nekik
mindent, amit csak hall, és ami érintheti őket. Hálásnak tűntek.
Sokan megjegyezték, hogy még sosem beszéltek zsidóval. Lale
sem beszélt még soha cigány emberrel.
Aznap éjjel nehezen aludt el, meg kellett szoknia a csecsemők,
az ételért könyörgő gyerekek sírását.
Tizedik fejezet

Lalét napokon belül tiszteletbeli romának fogadták. Amikor


visszatért a már hivatalosan is „cigánytábornak” emlegetett
barakkhoz, kislányok és kisfiúk üdvözölték, körbevették, hívták,
hogy játsszon velük, vagy ételért kotorásztak a táskájában.
Tudták, hogy hozzájut némi pluszélelemhez, már megosztotta
velük párszor a szerzeményeit, de azt is elmondta, hogy amit
szerezni tud, azt a felnőtteknek adja, és ők majd kiosztják
azoknak, akik leginkább rászorulnak. Sok felnőtt férfi naponta
odament Laléhoz, megkérdezték, van-e híre arról, hogy mi vár
rájuk. Lale biztosította őket, hogy elmond mindent, amit hall, és
javasolta, igyekezzenek alkalmazkodni a helyzetükhöz. Arra
biztatta őket, hogy szervezzenek valami iskolafélét a
gyerekeknek, még ha nem is tesznek mást, csak mesélnek nekik az
otthonukról, a családjukról, a kultúrájukról.
Lale boldogan nyugtázta, hogy megfogadták a tanácsát, és
örömére szolgált, hogy az idősebb asszonyok vállalták a tanítást.
Némi bizakodást látott a szemükben, ami eddig hiányzott. Lale
megjelenése természetesen mindig félbeszakította a tanórát,
bármiről volt is éppen szó. Időnként leült közéjük, hallgatott,
tanult erről az övétől olyan nagyon különböző népről és
kultúráról. Gyakran tett fel kérdéseket, az asszonyok pedig
szívesen válaszoltak, ezzel is tanítva a gyerekeket, akiknek az
érdeklődését mintha fokozta volna, ha Lale kérdezett. Lale egész
életében egy helyen, ugyanabban a házban élt a családjával,
mielőtt idehozták, a romák nomád életmódja lenyűgözte.
Kényelmes élete, biztos helye a világban, neveltetése, iskolái és
élettapasztalata alapján úgy érezte, élete földhözragadt és
kiszámítható volt azoknak a vándorlásaihoz és elszenvedett
nehézségeihez képest, akikkel immár együtt élt. Az egyik
asszonyt gyakran látta magányosan félrevonulva. Úgy látta, nincs
sem gyereke, sem családja, nem tartozott senkihez, senkihez sem
közeledett, és hozzá sem közeledett senki. Gyakran csak
besegített egy-egy túl sok gyerekkel küszködő anyának. Talán az
ötvenes éveiben járhatott, bár Lale már megtanulta, hogy a
romák gyakran idősebbnek látszanak valós koruknál.
Egyik este mindketten segítettek lefektetni a gyerekeket, majd
Lale a nő után eredt a barakk elé.
– Köszönöm a mai segítséget – kezdte Lale.
Az asszony halványan rámosolygott, és leült egy téglahalomra.
– Gyerekkorom óta fektetek le gyerekeket, már csukott
szemmel is megy.
Lale leült mellé.
– Semmi kétségem. De nincs itt családja, ugye?
A nő szomorúan megrázta a fejét.
– A férjem és a fiam meghaltak tífuszban. Egyedül vagyok
teljesen. Csak magam, Nadja a nevem.
– Sajnálom, Nadja. Meséljen róluk. Az én nevem Lale.
Aznap este Lale és Nadja sokáig beszélgettek. Leginkább Lale
vitte a szót. Mesélt az asszonynak Szlovákiában hagyott
családjáról, Gita iránt érzett szerelméről. Megtudta, hogy Nadja
csak negyvenegy éves. A fia hatévesen, három évvel azelőtt halt
meg, az apja, Nadja férje két nap múlva követte. Amikor Lale a
véleményét kérdezte erről-arról, Nadja olyasmiket válaszolt,
amiket Lale édesanyja felelt volna. Ez vonzotta az asszonyhoz,
ezért akarta védelmébe venni ugyanúgy, ahogy Gitát? Lale
érezte, hogy elönti a honvágy. Nem tudta eltitkolni, hogy retteg
a jövőtől. Eddig sikerült féken tartania sötét gondolatait a
családjáról, a biztonságukról, de most elborította a kétségbeesés.
Ha nem segíthet rajtuk, gondolta, legalább megtesz mindent,
amit csak megtehet ezért az asszonyért, aki itt ül vele szemben.
*

Pár nappal később, amikor Lale visszatért a barakkhoz, egy kisfiú


totyogott oda hozzá. Lale a karjába kapta, felemelte. A gyerek
súlya és illata kis unokaöccsére emlékeztette, akitől már több
mint egy éve elbúcsúzott. Lalén erőt vettek az érzelmek, letette a
gyereket, és besietett az épületbe. Ezúttal kivételesen egy gyerek
sem jött utána, valami megsúgta nekik, hogy jobb, ha most tartják
a távolságot.
Lefeküdt az ágyára, és visszagondolt az utolsó alkalomra,
amikor együtt volt a családjával: a búcsúra a pályaudvaron,
amikor felszállt a Prágába tartó vonatra. Előtte a mama segített
neki becsomagolni. Könnyeit törölgetve szedegette ki a bőröndből
a ruhákat, hogy könyvekre cserélje őket, mert azok „vigaszt
nyújtanak, és az itthoni életre emlékeztetnek, bárhová is
kerülsz”.
A peronon, amikor Lale épp felszállni készült a vonatra, először
látott könnyeket az apja szemében. Bárki mástól számított volna
rá, csak az ő erős, megbízható apjától nem. A kupé ablakából
látta, hogy a bátyja és a nővére támogatják az apját. Anyja az
induló vonat mellett rohant a peronon, és karját kinyújtva,
kétségbeesetten próbálta elérni az ő kicsikéjét. Két kis
unokaöccse, akik még nem értették, hogy mostantól a feje
tetejére áll a világ, mit sem sejtve, játékból vették üldözőbe Lale
vonatát.
Megmarkolta a bőröndjét, benne a ruhákkal és azzal a pár
könyvvel, amit hagyott, hadd rakjon be a mama, az ablaknak
támasztotta a fejét, és zokogott. Olyannyira elborította mindaz,
amit a családja iránt érzett, hogy saját pusztító veszteségét nem
is érzékelte.
Magát korholva, amiért hagyta, hogy az emlékek legyűrjék,
Lale kiment a barakk mögé, és kergetőzött a gyerekekkel, hagyta,
hadd kapják el, hadd másszanak rá. Kinek kellenek fák, ha meg lehet
mászni a Tätowierert is? Aznap este csatlakozott egy csapat kint
üldögélő férfihoz. Emlékeket, családi történeteket meséltek
egymásnak, lenyűgözték őket kultúrájuk különbségei és
egyezései. Még mindig érzelmei hullámán lovagolva, Lale
megjegyezte:
– Tudjátok, egy másik életben nem lenne semmi közöm
hozzátok. Elfordulnék tőletek, vagy átmennék a másik oldalra, ha
szembejönnétek az utcán.
Pár pillanatig csend volt.
– Hé, Tätowierer – válaszolt végül az egyik férfi –, egy másik
életben nekünk sem lenne semmi közünk hozzád. Mi mennénk át
előbb a túloldalra.
A felharsanó nevetésre kilépett egy nő a barakkból, rájuk szólt,
hogy csendesebben, mert felébresztik a gyerekeket, és kész a baj.
A férfiak meghunyászkodva bevonultak az épületbe. Lale még
kint maradt. Nem volt elég fáradt, hogy aludni térjen. Megérezte
Nadja jelenlétét, megfordult, az asszony az ajtóban állt.
– Gyere – szólt oda neki.
Nadja leült mellé, belebámult az éjszakába. Lale a nő profilját
tanulmányozta. Gyönyörű volt. Fejét nem borotválták le, vállára
omló haja szépen keretezte az arcát. Az enyhe szellő az arcába
fújta a tincseket, ezért újra meg újra a füle mögé dugdosta őket.
Ez a gesztus nagyon ismerős volt Lalénak, az anyja is folyton így
simítgatta hátra a haját, amikor rakoncátlan fürtjei kibújtak
szoros kontyából, vagy az azt takaró kendő alól. Nadja hangja
olyan volt, hogy ahhoz foghatót Lale még sohasem hallott. Nem
suttogott, csak ilyen halkan beszélt. Lale végül rájött, miért
szomorítja el az asszony hangja. Nem voltak benne érzelmek. Akár
a családdal töltött boldog időkből mesélt el egy történetet, akár
arról a rémálomról, hogy ide került, a hangszíne nem változott.
– Mit jelent a neved? – kérdezte a fiú.
– Remény. Azt jelenti, remény – állt fel Nadja. – Jó éjszakát –
mondta.
Azzal eltűnt, mielőtt Lale bármit mondhatott volna.
Tizenegyedik fejezet
1943. május

Lale és Leon napjait továbbra is a kontinens minden szegletéből


érkező transzportok határozták meg. A tavasz lassan nyárra
váltott, de egyre csak jöttek.
Aznap a két tetováló női foglyok hosszú sorával dolgozott. A
szelekció kicsit odébb zajlott, Lale és Leon túlságosan elfoglaltak
voltak ahhoz, hogy figyeljék. Egy-egy kar és papírdarab jelent
meg előttük, ők meg tették a dolgukat. Újra és újra. A foglyok
csendesek voltak, talán érezték a sátánt a levegőben. Egyszer csak
fütyörészés hallatszott. Ismerős volt a dallam, talán valami opera.
A fütyülés egyre erősödött, Lale a hang irányába fordult. Fehér
köpenyes férfi közeledett. Lale lehajtotta a fejét, igyekezett
tartani a munkája ritmusát. Ne nézz senkinek az arcába. Elvett egy
papírdarabot, feltetoválta a számot, ahogy eddig is, ezerszer és
ezerszer.
A fütyülés elhallgatott. A köpenyes már Lale mellett állt,
átható fertőtlenítőszer-szagot árasztott. Előrehajolt, szemügyre
vette Lale munkáját, és megfogta a kart, amit épp tetovált.
Nyilván elégedett volt az eredménnyel, mert továbbment,
ugyanolyan gyorsan, ahogy érkezett, újabb dallamot csúfolva meg
a fütyülésével. Lale Leonra nézett, a fiú elsápadt. Baretzki jelent
meg mellettük:
– Hogy tetszik az új orvos?
– Nem igazán mutatkozott be – morogta Lale.
Baretzki felnevetett.
– Addig örülj, amíg nem mutatnak be neki. Még én is rettegek
tőle. Ez az alak egy őrült.
– Tudja, hogy hívják?
– Mengele. Doktor Josef Mengele. Jegyezd meg ezt a nevet,
Tätowierer.
– Mit keresett itt a szelekció alatt?
– A Herr Doktor közölte, hogy részt vesz néhány szelekción,
mert bizonyos pácienseket keres.
– Gondolom, a betegség nem feltétel nála.
Baretzki összegörnyedt a nevetéstől.
– Néha olyan vicces vagy, Tätowierer.

Lale tovább dolgozott. Kis idő elteltével újra felharsant a fütyülés


a háta mögül, és a hang a félelem olyan sokkhullámát indította el
a testében, hogy megcsúszott a keze, és megszúrta a nőt, akit épp
tetovált. A nő felkiáltott. Lale letörölte a fogoly karján csorgó
vért. Mengele közelebb lépett.
– Gond van, Tätowierer? Te vagy a Tätowierer, ugye? –
kérdezte.
Hangjától hideg borzongás kúszott végig Lale gerincén.
– Uram, úgy értem, igen, uram… Én vagyok a Tätowierer, Herr
Doktor – hebegte Lale.
Mengele immár mellette állt, lenézett rá szénfekete szemével,
tekintetéből a részvét árnyéka is hiányzott. Furcsa mosoly ömlött
el az arcán. Aztán továbbment.
Baretzki odalépett, és keményen Lale karjára csapott.
– Nehéz nap, mi, Tätowierer? Talán tartanál egy kis szünetet,
és inkább kitakarítanád a latrinákat?

*
Aznap este Lale egy pocsolyában megpróbálta kimosni a
rászáradt vért az ingéből. Részben sikerült is, de aztán úgy
döntött, a folt legalább majd emlékezteti a napra, amikor
találkozott Mengelével. Egy orvos, akiről Lale gyanította, hogy
több fájdalmat okoz, mint amennyit enyhít, akinek a puszta
jelenléte is olyan fenyegetést sugároz, amibe Lale bele sem akart
gondolni. Igen, a folt maradjon csak ott, hogy emlékeztesse, új
veszély jelent meg az életében. Óvakodnia kell ettől az embertől
minden pillanatban, mert ennek a lelke hidegebb, mint a szikéje.

A következő nap Lalét és Leont megint Auschwitzban érte, ismét


fiatal nőket tetováltak. A fütyörésző orvos is ott volt. A
felsorakozott lányok előtt állt, és egyetlen intéssel határozott a
sorsukról: jobbra, balra, jobbra, jobbra, balra, balra. Lale nem
látott logikát a döntésekben. A lányok mind életük virágában
jártak, erősek voltak, és egészségesek. Látta, hogy Mengele
észrevette, hogy őt figyeli. Lale nem bírta levenni róla a
tekintetét, miközben a férfi hatalmas kezével megfogta egy lány
arcát, hátrabillentette a fejét, majd előre, le és fel, még a száját is
kinyitotta. Aztán egy pofonnal balra küldte. Elutasítva. Lale csak
bámult. Mengele odaintett egy SS-t, mondott neki valamit. Az SS
Laléra nézett, és megindult felé. A francba.
– Mit akar? – kérdezte Lale jóval magabiztosabban, mint ahogy
valójában érzett.
– Pofa be, Tätowierer.
Az SS Leonhoz fordult.
– Itt hagyod a holmidat, és velem jössz.
– Várjon csak… Nem viheti el. Nem látja, hányat kell még
tetoválnunk? – kérdezte Lale, fiatal segédje miatt halálra
rémülve.
– Akkor folytasd a munkát, különben itt leszel egész éjszaka,
Tätowierer. És a Herr Doktor annak nem örülne.
– Hagyja itt, kérem. Hagyja, hadd haladjunk a munkával.
Bocsánatot kérek, ha olyat tettem, ami felbosszantotta a Herr
Doktort.
Az őr Laléra fogta a fegyverét.
– Jössz te is, Tätowierer?
– Megyek – szólalt meg Leon. – Semmi baj, Lale. Jövök, amint
tudok.
– Sajnálom, Leon. – Lale nem bírt tovább a barátjára nézni.
– Semmi baj. Minden rendben. Dolgozz tovább.
Leont elvezették.

Aznap este Lale halálos aggodalommal telve, egyedül, fejét


leszegve vánszorgott vissza Birkenauba. Valami megragadta a
tekintetét az úttól kissé távolabb, egy hirtelen felvillanó színfolt.
Egy virág volt, egyetlen szál, ott lengedezett a szellőben.
Vérvörös szirmok vették körül szurokfekete közepét. Lale
körülnézett, lát-e még, de nem volt több. De mégiscsak virág volt,
a fiú meg eltűnődött, vajon mikor adhat legközelebb virágot
valakinek, aki fontos a számára. Gita és az édesanyja arca jelent
meg előtte, a két legjobban szeretett nőé, aztán szertefoszlottak,
nem tudta elérni őket. Hullámokban tört rá a gyász, azzal
fenyegetve, hogy maga alá gyűri. Vajon megismerik egymást valaha?
Tanul-e majd a fiatalabb az idősebbtől? Vajon a mama elfogadja és szereti
majd Gitát, úgy, mint én?
Lale a flörtölés művészetét az édesanyjától tanulta, és vele
gyakorolta. Bár sejtette, anyjának fogalma sincs róla, mit művel, ő
tudta, mit csinál, megtanulta, mi működik a mamával, mi nem, és
hamar elsajátította, mi a helyes és mi a helytelen férfi és nő
között. Gyanította, hogy minden fiatal fiú átesik ezen a tanulási
folyamaton az édesanyjával, de abban nem volt biztos, vajon
tudatában vannak-e. Feltette a kérdést néhány barátjának, de
azok megrökönyödve közölték, ők bizony nem tettek ilyesmit.
Amikor Lale tovább faggatta őket, hogy jobban kijönnek-e
édesanyjukkal, mint édesapjukkal, akkor döbbentek rá, hogy
bizonyos viselkedést lehetett flörtölésnek értelmezni… de ők azt
hitték, azért húznak inkább a mamájukhoz, mert vele könnyebb,
mint a papával. Lale viszont pontosan tudta, mit csinál.
Érzelmi kötődése az édesanyjához meghatározta, ahogy a
lányokhoz és asszonyokhoz viszonyult. Minden nő vonzotta, nem
csak fizikailag, érzelmileg is. Szeretett beszélgetni velük, örült,
ha jól érezték magukat a társaságában. Számára minden nő
gyönyörű volt, és hitt benne, hogy nem árthat, ha ezt el is
mondja. Anyja és nővére észrevétlen megtanította rá, mit vár a
nő a férfitól, és Lale egész eddigi életét azzal töltötte, hogy
megfeleljen ennek a tanításnak. „Légy figyelmes, Lale, emlékezz a
kis dolgokra, és a nagy dolgok mennek majd maguktól” – hallotta
Lale a mama édes hangját.
Lehajolt, gyengéden letépte a virág rövidke szárát. Holnap
megpróbálja odaadni Gitának, döntötte el. Amikor visszaért a
szobájába, gondosan az ágya mellé tette az értékes virágot, aztán
álomtalan álomba zuhant. Másnap reggelre a szirmok lehullottak
a virágról, és felpöndörödve hevertek a fekete közepe körül. Ezen
a helyen csak a halál marad meg.
Tizenkettedik fejezet

Lale látni sem akarta többé a virágot, kiment a barakkból, hogy


eldobja. Baretzki kint várta, de Lale nem vett tudomást róla,
inkább visszament a szobájába. Baretzki követte, és az ajtófélfának
támaszkodva megállt. A kétségbeesett tetoválót tanulmányozta,
miközben Lale tudta, hogy egy halom drágakövön, kolbászon és
csokoládén ücsörög. Felkapta a táskáját, és kinyomakodott a
helyiségből Baretzki mellett, aki kénytelen volt megfordulni és
utánaeredni.
– Várj meg, Tätowierer, beszélnem kell veled.
Lale megállt.
– Van egy kérésem.
Lale nem szólt, Baretzki válla fölött a semmibe bámult.
– Nekünk… mármint a tiszttársaimnak meg nekem…
szükségünk lenne egy kis szórakozásra, és mivel javul az idő,
gondoltuk, esetleg rendezhetnénk egy focimeccset. Mit gondolsz?
– Biztos, hogy élvezetes lesz.
– Igen, valóban.
Baretzki belement a játékba, várt.
Lale végül pislogni kezdett.
– És én miben segíthetnék?
– Most, hogy kérded, Tätowierer: összeszedhetnél nekünk
tizenegy foglyot, akik kiállnak az SS csapata ellen egy barátságos
mérkőzésen.
Lale majdnem elnevette magát, de inkább tovább bámult a
semmibe Baretzki válla fölött. Sokáig törte a fejét, mit válaszoljon
a bizarr kérésre.
– Cserejátékos ne is legyen?
– Nem, cserejátékos ne legyen.
– Persze, miért is ne. – Ez meg honnan jött a számra? Millió más
dolgot mondhattam volna. Mondjuk azt, hogy menj a búbánatba.
– Jó, remek. Szedd össze a csapatodat, és találkozzunk
holnapután a táborban… Vasárnap. Majd mi hozunk labdát. –
Baretzki hangosan nevetve elment. – Ja igen, Tätowierer,
szabadnapod van. Ma nem jön transzport.

Lale azzal töltötte a napot, hogy kis csomagokba rendezte a


kincseit. Ételt a romáknak, a hetes barakkból a fiúknak és persze
Gitának meg a barátnőinek. A drágaköveket és a pénzt fajtánként
szortírozta. Szürreális volt. A gyémánt a többi gyémánthoz, rubin
a rubinhoz, dollár a dollárhoz, és olyan bankója is volt, amilyet
még sosem látott, „Dél-afrikai Takarékbank” és „Suid-Afrikaans”
felirattal. Lalénak fogalma sem volt, mennyit érhet, és hogy
kerülhetett ide, Birkenauba. Lale eltett néhány drágakövet, és
Viktor meg Juri keresésére indult, hogy lebonyolítsa az aznapi
vásárlást. Aztán a barakkbeli gyerekekkel játszott kicsit, és
próbálta megfogalmazni, mit is mondjon majd a hetesben az
embereknek, ha megjöttek a munkából.
Este Lalét több tucat hitetlenkedve bámuló férfi vette körül.
– Te most kurvára viccelsz – szólalt meg az egyik.
– Nem – mondta Lale.
– Azt akarod, hogy a kicseszett SS-szel focizzunk?
– Igen. Most vasárnap.
– Hát én nem. Nem kényszeríthetsz – közölte a fogoly.
A csoport túlsó végéből valaki odakiáltott Lalénak:
– Én beállok. Régebben fociztam kicsit. – Egy alacsony férfi
nyomakodott át az összesereglett foglyokon, megállt Lale előtt. –
Joel – mutatkozott be.
– Köszönöm, Joel. Isten hozott a csapatban. Még kilencen
kellenek. Mit veszíthettek? Ez az egyetlen esélyetek, hogy
kiálljatok a rohadékok ellen, és még meg is ússzátok.
– Ismerek egy pasast a tizenötös barakkból, aki játszott a
magyar válogatottban. Megkérdezhetem, ha akarod – jelent meg
egy újabb fogoly.
– És te? – kérdezte Lale.
– Rendben, én is, persze. Engem is Joelnek hívnak.
Körbekérdezek, kit tudok beszervezni. Elképzelhető, hogy
tarthatunk egy edzést vasárnapig?
– Nemcsak focizik, de humora is van, tetszik nekem a fickó –
jegyezte meg Lale. – Átjövök holnap este, megnézem, mire
jutottatok. Köszönöm, nagy Joel. – mondta és a másik Joelre
nézett: – Már megbocsáss.
– Semmi gond – felelte az.
Lale kolbászt és kenyeret vett elő feneketlen táskájából, és
letette az egyik közeli priccsre. Elmenőben látta, hogy két férfi
osztja szét az ételt. Mindketten falatnyi darabokra törték az
ennivalót, és kiosztották. Semmi lökdösődés, veszekedés, csak az
életmentő táplálék fegyelmezett kiosztása. Lale hallotta, ahogy
az egyik férfi ezt mondta: – Tessék, Nagy Joel, neked adom a
részemet. Szükséged lesz energiára. – Lale elmosolyodott. Ez a
rosszul kezdődő nap egy éhező férfi csodálatos gesztusával zárult.

Eljött a mérkőzés napja. Amikor Lale bement a főtáborba, az SS


épp fehér vonalakat festett fel, messze nem téglalap alakban.
Valaki Lale nevét kiáltotta, meg is látta az összegyűlt „csapatát”.
Odament.
– Nézd, Lale, tizennégy játékosom van, veled és velem együtt –
kell néhány tartalék, ha valaki kiesne – jelentette büszkén Nagy
Joel.
– Elnézést, azt mondták, cserejátékos nem jöhet. Csak a csapat.
Válaszd ki a legerősebbeket.
A férfiak összenéztek. Három kéz emelkedett a magasba, akik
önként vállalták, hogy kimaradnak. Elmentek. Lale nézte, ahogy
néhányan izmaikat gyúrták, és fel-alá ugráltak, mint a profik,
amikor bemelegítenek.
– Néhányan úgy festenek, mint akik tudják, mit csinálnak –
morogta Lale Kicsi Joelnek.
– Kell, hogy tudják. Hatan félig-meddig profi játékosok.
– Viccelsz?
– Nem. Jól megfingatjuk őket.
– Kicsi Joel, ezt nem tehetjük. Nem győzhetünk. Talán nem
fejeztem ki magam elég világosan.
– Azt mondtad, állítsak össze egy csapatot, és én
összeállítottam.
– Igen, de nem győzhetünk. Nem alázhatjuk meg őket. Nem
provokálhatjuk ki, hogy tüzet nyissanak mindenkire. Nézz csak
körül.
Kicsi Joel látta, hogy foglyok százai gyűltek össze körülöttük.
Izgalom lengte be a tábort, lökdösődtek, és egymást taszigálták,
hogy minél jobb helyet kapjanak a felfestett játéktér körül. Kicsi
Joel felsóhajtott.
– Szólok a többieknek.
Lale egyetlen arc után kutatva pásztázta a tömeget. Gita a
barátnőivel állt, lopva intett Lalénak. A fiú visszaintegetett, alig
bírta megállni, hogy oda ne rohanjon hozzá, karjába ne kapja, és
el ne tűnjön vele az irodaépület mögött.
Hangos puffanást hallott, megfordult, és azt látta, hogy néhány
SS jókora oszlopokat hozott, ezzel jelölve ki a kapukat.
Baretzki ment oda Laléhoz.
– Gyere velem.
A tér egyik végében a foglyok tömege kettévált, ahogy az SS-
csapat megérkezett. Egyikük sem viselt egyenruhát. Néhányan
úgy öltöztek, hogy az jelentősen megkönnyítse a focizást:
rövidnadrágot és atlétát húztak. A csapat mögött erős védőőrség
közepette Schwarzhuber lágerparancsnok és Lale főnöke, Houstek
közeledett Lale és Baretzki felé.
– A foglyok csapatkapitánya, a Tätowierer – mutatta be
Baretzki Lalét Schwarzhubernak.
– Tätowierer – szólt Schwarzhuber, és hátrafordult a
kíséretéhez. – Van valamink, amiért játszhatunk?
Egy SS-tiszt elvett egy serleget a mellette álló katonától, és
megmutatta a parancsnoknak.
– Ez. Kiválóan megteszi trófeának, sőt. Az áll rajta, hogy „1930,
Világkupa”. Azt hiszem, ott a franciák nyertek. – Lalénak is
megmutatta. – Mit gondolsz?
Mielőtt Lale válaszolhatott volna, Schwarzhuber elvette a
serleget, és feltartotta, hogy mindenki lássa. Az SS-tisztek
éljeneztek.
– Induljon a játék, és győzzön a jobbik csapat!
Lale csatlakozott a mező közepén gyülekező csapatához.
– Érje meg a jobbik csapat a napfelkeltét – morogta. A nézők a
játékosokat biztatták. A bíró az SS csapata felé rúgta a labdát, és a
meccs elkezdődött.
A játék kezdete után tíz perccel a foglyok kettő–nullára
vezettek. Lale örült a góloknak, de a józan ész felülkerekedett,
amikor az SS-játékosok dühös arcára nézett. Ravaszul a
csapattársai értésére adta, hogy a félidő második felében
lassítsanak. Megvoltak a dicsőséges pillanatok, most már hagyják,
hadd rúgjanak labdába az őrök is. A félidő kettő–kettővel ért
véget. Miközben az SS innivalót kapott a szünetben, Lale és a
csapat összegyűlt, hogy megbeszéljék a taktikát. Végül Lale
meggyőzte őket, hogy nem nyerhetik meg a meccset.
Megállapodtak, hogy a foglyok moráljának erősítése érdekében
két további gólt engedélyeznek maguknak, ha látják, hogy a
mérkőzést végül egy góllal el tudják veszíteni.
Amikor elkezdődött a második félidő, hamu kezdett szitálni a
játékosokra és a nézőkre. A krematóriumok dolgoztak, Birkenau
alapvető célját nem függeszthette fel egy sportesemény. Újabb
gólt lőttek a foglyok, aztán az SS csapata is. Ijesztően hiányos
táplálkozásuk következtében a foglyok fáradni kezdtek. Az őrök
még két gólt rúgtak. A foglyoknak fel sem kellett adniuk,
egyszerűen nem bírták tovább a versenyt. Az SS két góllal
vezetett, amikor a bíró lefújta a meccset. Schwarzhuber kiment a
pályára, és átadta a serleget az SS-csapat kapitányának, aki
felemelte, mire a jelen lévő tisztek halkan éljeneztek. Ahogy az
őrök a barakkjaikhoz indultak ünnepelni, Houstek elment Lale
előtt.
– Szép játék volt, Tätowierer – jegyezte meg.
Lale összegyűjtötte a csapatát, és közölte velük, hogy csodásan
játszottak. A tömeg lassan kezdett oszlani. Lale körülnézett, Gitát
kereste, aki nem mozdult a helyéről. Odakocogott hozzá, és
megfogta a kezét. A foglyok tömegén át az irodaépület felé
indultak. Gita az épület mögött a földre huppant, Lale
körülnézett, kémkedő tekintetek után kutatva. Elégedetten ült le
a lány mellé. Nézte, ahogy Gita ujjaival a fűbe túrt, gondosan
tanulmányozva a szálakat.
– Mit csinálsz? – kérdezte a fiú.
– Négylevelű lóherét keresek. Nem is hinnéd, mennyi van itt
belőlük.
Lale elbűvölve mosolygott.
– Viccelsz.
– Nem, találtam már néhányat. Ivana meg folyton talál.
Meglepettnek tűnsz.
– Az is vagyok. Te vagy az, aki nem hiszi, hogy valaha kijut
innen, mégis szerencsét hozó talizmánokat keresgélsz.
– Nem magamnak. Én nem hiszek az ilyesmiben, az igaz.
– Akkor kinek?
– Tudod, milyen babonásak az SS-tisztek? Ha négylevelű
lóherét találunk, az kincs. Valuta.
– Nem értem.
– Ha egy SS fenyeget, neki adjuk, és erre néha abbahagyja a
verést. Ha elvisszük az ételosztásra, lehet, hogy nagyobb adagot
kapunk.
Lale gyengéden megsimogatta Gita arcát. Kínozta a tudat, hogy
nem védheti meg a szeretett lányt. Gita hátradőlt, és tovább
keresgélt. Kitépett egy marék füvet, és mosolyogva Lale felé
dobta. A fiú is mosolygott. Játékosan megbökte, mire a lány a
hátára gurult. Lale föléje hajolt, leszakított egy marék füvet, és
lassan a lány arcába szórta. Gita elfújta. Újabb marék fű hullott a
nyakára és a mellére. Gita hagyta, nem söpörte le. Lale
kigombolta az inge legfelső gombját, beszórt még egy marék
füvet, és nézte, ahogy eltűnik a nyakkivágásában.
– Megcsókolhatlak? – kérdezte.
– Hogy jut eszedbe? Már nem is tudom, mióta nem mostam
fogat.
– Én sem, úgyhogy pont hatástalanítjuk egymást.
Gita válaszul a fiúhoz emelte a fejét. Játékos csókjuk egyéves
vágyakozásról mesélt. Érezték, hogy rájuk tör az eddig
visszafogott szenvedély, amint felfedezték egymást. Többet
akartak egymásból, szükségük volt rá.
A pillanat varázsát közeli kutyaugatás törte meg. Tudták, hogy
a kutya póráza végén egy gazda áll. Lale felállt, magához húzta
Gitát. Egy utolsó csók, és rohantak a tábor biztonságába, a
tömegbe, melybe beleolvadhattak.
A női táborban meglátták Danát, Ivanát és Cilkát, és elindultak
feléjük.
Lale észrevette Cilka sápadtságát.
– Cilka jól van? – kérdezte Lale. – Nem úgy néz ki.
– Jól van, már amennyire lehetséges. Az adott körülmények
között.
– Beteg? Orvosság kellene?
– Nem, nem beteg. Jobb, ha nem tudod.
Miközben a lányok felé közeledtek, Lale Gitához hajolt.
– Mondd el. Hátha segíthetek – súgta.
– Nem, most nem, szerelmem. – Gitát körbevették a barátnői,
elindultak. Cilka lehorgasztott fejjel hátramaradt.
Szerelmem!
Tizenharmadik fejezet

Azon az éjjelen Lale az ágyán hevert, úgy érezte, boldogabb, mint


valaha.
Gita összegömbölyödve feküdt az alvó Dana mellett, tágra
nyitott szemmel bámult a sötétbe, újra meg újra átélte a Laléval
töltött pillanatokat: a fiú csókjait, a vágyat, amit a teste érzett,
hogy Lale folytassa, menjen tovább. Gita arca tüzelt, ahogy a
következő találkozásukról szőtt színes képzelgések cikáztak a
fejében.
Schwarzhuber és Cilka egy hatalmas, baldachinos ágyban
feküdtek egymás karjában. A férfi keze felfedező körúton járt
Cilka testén, a lány a semmibe bámult, nem érzett semmit.
Megbénult.
Höss a magánebédlőjében ült Auschwitzban, egy elegáns,
egyszemélyes asztalnál. A finom porcelánon finom étel kínálta
magát. 1932-es Château Latour-t töltött egy kristálykehelybe.
Megforgatta, megszagolta, megkóstolta a bort. Nem hagyta, hogy
a munkájával járó stressz és a nehézségek elvegyék az élet apró
kis luxusainak örömét.
A részeg Baretzki betámolygott barakkbéli szobájába
Auschwitzban, berúgta maga mögött az ajtót, megtántorodott, és
esetlenül az ágyára zuhant. Nagy nehezen kioldotta
oldalfegyverét tartó övét, és az ágy melletti asztalkára tette.
Elterült az ágyon, és megállapította, hogy a mennyezeti lámpa
még ég, és egyenesen a szemébe világít. Megpróbált felkelni, de
nem ment, úgyhogy elmerevedett kezével kihúzta a fegyverét a
tokjából. A második lövéssel kivégezte az ellenszegülő
villanykörtét. A fegyver a földre hullott, ahogy Baretzki álomba
zuhant.

Másnap reggel Lale Gitára kacsintott, mikor felvette az aznapi


feladatait és ellátmányát Bellától. De lehervadt az arcáról a
mosoly, amikor meglátta a Gita mellett lehajtott fejjel ülő Cilkát,
aki most sem vett tudomást Laléról. Ez már túl régóta tart.
Elhatározta, hogy kiszedi Gitából, mi a baj Cilkával. Odakinn, az
épület előtt a másnapos és rettenetesen dühös Baretzkivel
találkozott.
– Siess. Egy teherautó vár, átvisz minket Auschwitzba.
Lale Baretzki után eredt a teherautóhoz. A tiszt felmászott a
fülkébe, és becsapta az ajtót. Lale megértette a világos üzenetet:
felkecmergett a platóra. Ott utazott Auschwitzig, a rázkódó jármű
erre-arra dobálta.
Auschwitzban Baretzki közölte, hogy ő elmegy, lefekszik, és
Lale menjen a tízes barakkba. Miután odatalált, az épület előtt
álló SS hátra irányította. Lale észrevette, hogy ez az épület
másmilyen, mint a birkenaui barakkok.
Először az tűnt fel neki, amikor megkerülte az épületet, hogy
szögesdrót választja le az udvar egy részét. Azután kisebb
mozgást észlelt a lezárt területen. Előrebotorkált, és megdermedt
a kerítés mögött feltáruló látványtól: lányok, tucatszám,
meztelenül… Sokan feküdtek, mások ültek vagy álltak, alig
mozgott valamelyik. Lale bénultan nézte, ahogy egy őr bement a
lezárt területre, végigment a lányok között, fel-felemelte bal
karjukat, egy számot keresett, amit valószínűleg Lale tetovált
oda. Megtalálta a lányt, akit keresett, végigrángatta a testek
között. Lale a lány arcába nézett. Üres. Néma. Látta, hogy
néhányan a kerítésnek dőlnek. A többi auschwitzi és birkenaui
kerítéssel ellentétben ebbe nem vezettek áramot. Elvették tőlük
az önpusztítás lehetőségét.
– Te ki vagy? – szólalt meg mögötte egy számonkérő hang.
Lale megfordult. Egy SS-őr lépett ki a hátsó ajtón. Lale lassan
feltartotta a táskáját.
– A Tätowierer.
– Akkor meg mit állsz itt? Menj be.
Egy-két fehér köpenyes orvos és nővér futólag odaköszönt neki,
miközben egy asztal felé tartva átvágott a hatalmas helyiségen.
Az itteni foglyok nem tűntek embereknek. Inkább elhagyott,
gazdátlan marionettbábuknak. Lale odalépett az asztal mögött
ülő ápolónőhöz, és feltartotta a táskáját.
– A Tätowierer – mondta.
A nő undorodva mérte végig, gúnyosan elmosolyodott, majd
felállt és elindult. Lale utánaeredt. Egy hosszú folyosón mentek
végig, be egy nagy terembe, ahol vagy ötven fiatal lány állt
sorba. Némán. Állott szag terjengett. A sor elején Mengele épp
egy lányt vizsgált, durván kinyitotta a száját, megmarkolta a
csípőjét, majd a mellét, miközben a lánynak könnycseppek
gördültek végig az arcán. Amikor a vizsgálattal végzett, Mengele
egy intéssel balra küldte a lányt. Elutasítva. Újabb lányt löktek a
megüresedett helyére.
A nővér Mengeléhez vezette Lalét, az orvos abbahagyta a
vizsgálatot.
– Késtél – közölte Laléval gúnyos mosoly kíséretében, láthatóan
élvezve a másik zavarát. A jobb oldalánál álló kis csoportnyi
lányra mutatott.
– Ezeket megtartom. Csináld meg a számaikat.
Lale elindult.
– Egy napon, nem is sokára, te is sorra kerülsz, Tätowierer.
Lale visszanézett, és meglátta. Az ajkak feszes kis elhúzódását, a
beteges mosolyt. Megint végigfutott a hideg egész testén.
Remegett a keze. Lale gyorsított, egy kis asztalhoz sietett, ahol
egy nővér ült az előkészített személykártyákkal, és helyet csinált
Lalénak, hogy nekikezdhessen. Lale próbálta megállítani a keze
remegését, miközben kirakta az eszközeit és tintásüvegeit.
Átnézett Mengelére, aki előtt újabb rémült lány állt, a férfi épp
végigfuttatta kezét a lány haján, le egészen a melléig.
– Ne félj, nem bántalak – hallotta Lale Mengele szavait.
Látta, hogy a lány megremeg a félelemtől.
– Jól van. Minden rendben, ez egy kórház. Gondoskodunk
azokról, akik idekerülnek.
Mengele a közelében álló nővérhez fordult:
– Hozzon egy takarót ennek a szép kis fiatal teremtésnek.
– Majd én vigyázok rád – mondta, ahogy visszafordult a
lányhoz.
A lányt Laléhoz küldték. Lale leszegte a fejét, és igyekezett
elkapni a munka ritmusát, ahogy az ápolónőtől kapott számokat
karcolta a tűvel.
Amikor végzett, Lale kilépett az épületből, és újra benézett az
elkerített területre. Üres. Térdre esve öklendezett. Nem volt mit
kihánynia, a testében már nem volt nedvesség, csak könnyek.

Aznap este, amikor Gita visszatért a barakkba, megtudta, hogy


újak érkeztek. A régi lakók bosszúsan nézték az újakat. Nem
akartak a várható rémségekről beszélni, és nem akarták
megosztani velük az adagjukat.
– Gita! Te vagy az, Gita? – kérdezte egy gyenge hang.
Gita odalépett a csoporthoz, többen idősebbnek tűntek.
Birkenauban ritkán látni idősebb asszonyokat, ez a fiatal
munkaképesek tábora volt. Egy nő, karját kinyújtva, előrelépett.
– Gita, én vagyok az. A szomszédotok, Hilda Goldstein.
Gita rámeredt, és egyszer csak felismerte a szomszédjukat
szülővárosából, Varannóból: sápadtabb és soványabb volt, mint
amikor Gita utoljára látta.
A lányt megrohanták az emlékek: szagok, textúrák, a múlt
villanásai: az ismerős kapu, a csirkeleves illata, törött
szappandarab a mosogatónál, meleg nyári éjszakák boldog
hangjai, édesanyja karja.
– Goldstein néni… – Gita közelebb lépett, megragadta a másik
nő kezét. – Hát magát is elvitték.
Az asszony bólintott.
– Mindenkit elvittek, talán egy hete. Engem elválasztottak a
többiektől, és vonatra tettek.
Reménysugár villant.
– A szüleim és a nővéreim is itt vannak? – kérdezte Gita.
– Nem, őket már hónapokkal ezelőtt elvitték. A fivéreid is már
rég elmentek… édesanyád azt mondta, csatlakoztak az
ellenálláshoz.
– Nem tudja, hová vitték a szüleimet és a nővéreimet?
A szomszédasszony lehajtotta a fejét.
– Sajnálom. Azt mondták nekünk, hogy… Hogy őket…
Gita a földre rogyott, Dana és Ivana odarohantak, leültek mellé
a földre, magukhoz ölelték.
– Sajnálom, nagyon sajnálom – mondogatta fölöttük
Goldsteinné. Dana és Ivana sírtak, karjukban a száraz szemű
Gitával. Részvétszavakat mormoltak. Elmentek. Most nem jöttek az
emlékek. Gita szörnyű ürességet érzett belül. A barátnőihez
fordult, és vontatott, megtört hangon megkérdezte:
– Szerintetek most szabad sírni? Csak egy kicsit.
– Imádkozzunk veled? – ajánlotta Dana.
– Nem, csak pár könnycsepp. Csak ennyit adok ezeknek a
gyilkosoknak.
Ivana és Dana ruhaujjukba törölték az arcukat, miközben Gita
szeméből némán peregtek a könnycseppek. Felváltva törölgették.
Gita, olyan erővel, aminek a létezéséről nem is tudott, felállt,
megölelte a szomszédasszonyt. Érezte maga körül a részvétet,
gyásza elismerését. Némán néztek maguk elé, mindőjükön erőt
vett a kétségbeesés. Saját sötétségük mélyén jártak, egyikük sem
tudta, mi lehet a családjával. Lassan a két csoport – az újonnan
jöttek és a régebb óta itt lévő foglyok csoportja – eggyé olvadt.

Vacsora után Gita leült Goldsteinné mellé, aki elmondta neki, mi


történt otthon a lány távozása óta: ahogy az események lassan,
családról családra téptek darabokra mindent. Csak homályos
történetek szóltak a koncentrációs táborokról. Senki sem tudta
pontosan, miféle halálgyárakká építették át ezeket, de azt tudták,
hogy az emberek nem jöttek vissza. Mégis csak kevesen hagyták el
az otthonukat, hogy biztonságos menedéket keressenek
valamelyik szomszédos országban. Gita rájött, hogy Goldsteinné
nyilvánvalóan nem húzhatja sokáig, ha munkára kényszerítik,
mivel az állapota leromlott, és testileg-lelkileg megtört.
Másnap reggel Gita megkörnyékezte a kápót, hogy tegyen meg
neki egy szívességet. Majd megkéri Lalét, hogy szerezzen meg a
nőnek bármit, amit csak akar, hogy Goldsteinné elkerülhesse a
kemény munkát, és a barakkban tölthesse a napot. Gita azt
javasolta, hogy a szomszédasszony üríthetné éjszakánként a
vödröket, erre a feladatra a kápó általában naponta más embert
választott, gyakran olyasvalakit, akiről úgy gondolta, kibeszéli a
háta mögött. A kápó díjazásul egy gyémántgyűrűt kért. Hallott
már pletykákat Lale kincsestáráról. Az alku megköttetett.

Néhány hétig Lale mindennap átment Auschwitzba. Az öt


krematórium teljes kapacitással működött, de még így is
rengeteg foglyot kellett tetoválni. Lale az auschwitzi irodán
kapta meg az aznapi ellátmányt és az utasításokat. Sem ideje, sem
ürügye nem volt, hogy átmenjen a birkenaui irodába, így Gitát
sem láthatta. El akart juttatni egy üzenetet a lánynak, hogy jól
van, ne aggódjon.
Baretzki vidám, kifejezetten játékos kedvében volt, közölte,
hogy van egy titka, és biztatta Lalét, találja ki, mi az. Lale
belement a gyerekes játékba.
– Hazaengednek minket?
Baretzki nevetve Lale karjára csapott.
– Előléptették?
– Reménykedj benne, hogy nem, Tätowierer. Ha ez
megtörténne, akkor valaki más őrizne, nem egy ilyen kedves
fickó, mint én.
– Rendben, akkor szabad a gazda.
– Elmondom. Mindannyian extra fejadagot és takarókat is
kaptok jövő héten pár napig. Jön a Vöröskereszt, ellenőrzik ezt az
üdülőtelepet.
Lale gondolatai egymást kergették. Ez vajon mit jelenthet? A
külvilág végre rájött, mi folyik itt? Baretzki előtt igyekezett uralkodni
az érzelmein.
– Az remek lesz. És ön szerint ez a tábor meg fog felelni a fogva
tartás humanitárius előírásainak?
Lale látta, hogy az őr agya vadul kattog, szinte hallotta is. A
felfogóképesség ilyetén hiánya szórakoztatta, de nem mert
mosolyogni.
– Pár napig jobban lesztek etetve… mármint azok, akiket
megmutatunk.
– Akkor ez ellenőrzött látogatás lesz?
– Szerinted hülyék vagyunk? – nevetett az őr.
Lale nem válaszolt.
– Kérhetek egy szívességet? – szólalt meg végül.
– Kérhetsz.
– Ha írnék pár sort Gitának, hogy jól vagyok, csak sok a dolgom
Auschwitzban, eljuttatná neki?
– Jobb ötletem van. Elmondom neki én magam.
– Köszönöm.
Bár Lale és néhány kiválasztott fogoly tényleg extra fejadagot
kaptak pár napig, hamarosan visszatért minden a régi
kerékvágásba, és Lale abban sem volt biztos, hogy a Vöröskereszt
egyáltalán átlépte a tábor kapuját. Könnyedén el tudta képzelni,
hogy Baretzki csak kitalálta az egészet. Bíznia kellett benne, hogy
üzenete eljut Gitához, de abban nem bízott, hogy az őr egyenesen
átadná. Csak abban reménykedhet, hogy hamarosan lesz majd
olyan vasárnap, amikor nem kell dolgoznia.

Végre egy napon Lale korán végzett. Rohanva tette meg a két
tábor közötti utat, és pont akkor ért oda a birkenaui iroda
épületéhez, amikor a dolgozók kifelé jöttek. Türelmetlenül várt.
Miért pont ma kell Gitának hátramaradnia? Végre feltűnt. Lale
szíve nagyot bukfencezett. Nem vesztegette az időt, karon
ragadta a lányt, és az épület mögé vitte. Gita remegett, amikor
Lale a falnak támasztotta.
– Azt hittem, meghaltál. Azt hittem, nem látlak többé. Már… –
dadogta a lány.
Lale végigfuttatta ujjait Gita arcán.
– Megkaptad az üzenetem Baretzkitől?
– Nem. Nem kaptam senkitől semmilyen üzenetet.
– Csitt, csitt, minden rendben. Hetekig Auschwitzban voltam
mindennap.
– Annyira féltem.
– Tudom. De most már itt vagyok. És mondanom kell neked
valamit.
– Mit?
– Előbb hadd csókoljalak meg.
Csókolóztak, szenvedélyesen, szorosan ölelték egymást, majd a
lány eltolta magától Lalét.
– Mit akartál mondani?
– Gyönyörű Gitám. Megbabonáztál. Szerelmes vagyok beléd.
Úgy érezte, egész életében azt várta, hogy kimondhassa ezeket
a szavakat.
– Miért? Miért mondod most ezt? Nézz rám. Ronda vagyok,
mocskos. A hajam… Olyan szép hajam volt.
– Imádom a hajad, így ahogy van, és imádni fogom, bármilyen
is lesz a jövőben.
– De nekünk nincs jövőnk.
Lale szorosan átölelte a lány derekát, kikényszerítette, hogy a
szemébe nézzen.
– De igen, van. Lesz holnapunk. Azon az éjszakán, mikor
megérkeztem, megesküdtem, hogy túlélem ezt a poklot. Túléljük,
és felépítjük az életünket, amelyben szabadok leszünk, akkor
csókolózunk, amikor akarunk, és akkor szerelmeskedünk, amikor
akarunk.
Gita pirulva elfordult. Lale gyengéden újra maga felé
fordította az arcát.
– Akkor és ott szerelmeskedünk, amikor és ahol akarunk.
Hallod?
Gita bólintott.
– Hiszel nekem?
– Szeretnék, de…
– Semmi de. Csak higgyél nekem. És most jobb, ha indulsz a
barakkba, mielőtt a kápónak feltűnne.
Amikor Lale indulni akart, Gita visszahúzta, és erősen
megcsókolta.
Lale a csókot megszakítva megszólalt:
– Lehet, hogy gyakrabban kéne eltűnnöm?
– Ne merészelj – csapott a fiú mellére Gita.
*

Aznap éjjel Ivana és Dana elhalmozták Gitát kérdéseikkel,


megkönnyebbülve, hogy barátnőjüket újra mosolyogni látják.
– Elmondtad neki, mi történt a családoddal? – kérdezte Dana.
– Nem.
– Miért nem?
– Nem bírtam. Túl fájdalmas beszélni róla… És úgy örült, hogy
találkozunk.
– Gita, ha szeret, márpedig ezt mondja, akkor tudni akarná,
hogy elveszítetted a családodat. Hogy vigaszt nyújtson.
– Lehet, hogy igazad van, Dana, de ha elmondanám neki,
mindketten szomorúak lennénk, és én azt akarom, hogy a vele
töltött idő más legyen. El akarom felejteni, hol vagyok, mi történt
a családommal. És amikor a karjában tart, el is felejtem, még ha
csak néhány röpke pillanatra is. Rossz, hogy egy kicsit
elmenekülök a valóság elől?
– Nem, egyáltalán nem rossz.
– Sajnálom, hogy csak nekem van menedékem. Ugye tudjátok,
hogy teljes szívemből kívánom ugyanezt mindkettőtöknek.
– Boldogok vagyunk, hogy Lale itt van neked – mondta Ivana.
– Elég, ha egyikünknek jut egy kis boldogság. Osztozunk benne,
te engeded… ez nekünk elég – tette hozzá Dana.
– Csak ne titkolj el előlünk semmit, jó? – kérte Ivana.
– Nincsenek titkok – ígérte Gita.
– Nincsenek – csatlakozott Dana.
Tizennegyedik fejezet

Másnap reggel Lale megjelent az irodában, és a pultnál ülő


Bellához lépett.
– Lale, hol voltál? – kérdezte Bella barátságos mosollyal. – Azt
hittük, történt veled valami.
– Auschwitzban voltam.
– Ne is mondj többet. Biztos kifogytál mindenből, várj, hozok
utánpótlást.
– Ne hozz túl sokat, Bella.
Bella Gita felé nézett.
– Természetesen. Csak annyit, hogy holnap biztosan vissza
kelljen jönnöd.
– Ismersz, Bella, jobban is a kelleténél. Köszönöm.
Bella elvonult, Lale pedig a pultra hajolva Gitára meredt.
Tudta, hogy a lány látta, hogy bejött, csak játssza a szemérmest,
és leszegi a fejét. Gita egy ujját az ajkára nyomta. Laléba
fájdalmasan belehasított a vágy.
Azt is látta, hogy a Gita melletti szék, Cilkáé, üres. Megint
elhatározta, hogy ki kell derítenie, mi van Cilkával.
Lale kiment az irodából, a szelekciós terület felé tartott, mert
észrevette, hogy egy teherautó érkezett új foglyokkal. Miközben
az asztalát állította fel, megjelent Baretzki.
– Valaki keres, Tätowierer – mondta.
Mielőtt Lale felnézhetett volna, ismerős hangot hallott, szinte
csak suttogást.
– Szervusz, Lale.
Leon állt Baretzki mellett: sápadtan, lesoványodva,
görnyedten.
– Akkor most barátkozzatok össze újra – vonult el Baretzki
mosolyogva.
– Leon, istenem, hát élsz – rohant oda Lale, hogy megölelje a
fiút. Érezte minden csontját az inge alatt. Eltartotta magától, úgy
fürkészte.
– Mengele. Mengele volt? – Leon csak bólintani bírt. Lale
gyengéden végigsimított Leon sovány karján, megérintette az
arcát.
– A rohadék. Ezt még megkeserüli. Amint végeztem, tudok
szerezni neked ételt, sokat. Csokoládét, kolbászt, mit kérsz?
Felhizlallak.
Leon bágyadtan elmosolyodott.
– Kösz, Lale.
– Tudom, hogy az az állat éhezteti a foglyokat. Azt hittem, csak
lányokkal csinálja.
– Bárcsak ennyi lett volna.
– Ezt hogy érted?
Ekkor Leon egyenesen Lale szemébe nézett.
– Levágta a kicseszett golyóimat, Lale – mondta erős,
határozott hangon. – Az embernek valahogy elmegy az étvágya,
ha levágják a golyóit.
Lale iszonyodva hátrahőkölt, elfordult, nem akarta, hogy Leon
lássa rajta a megrökönyödést. Leon visszaparancsolta kitörni kész
zokogását, és próbált újra rátalálni a hangjára, miközben
tekintete a földet pásztázta.
– Bocsánat, nem kellett volna így mondanom. Köszönöm a
felajánlást. Hálával tartozom.
Lale nagy levegőt vett, próbált erőt venni a haragján. Majd’
szétrobbant, bosszút akart állni a barátja ellen elkövetett bűnért.
Leon megköszörülte a torkát.
– Visszakaphatom a munkám, van rá esély?
Lale arcát elöntötte a melegség.
– Persze. Örülök, hogy visszajöttél… De majd csak akkor, ha
megerősödtél – mondta. – Miért nem mész be a szobámba? Ha
megállít valamelyik cigány, mondd neki, hogy a barátom vagy, és
én küldtelek. Találsz készleteket az ágyam alatt. Megyek én is, ha
végeztem
Egy SS-tiszt közeledett.
– Menj, siess!
– Sietni most nem igazán tudok.
– Ne haragudj.
– Semmi gond. Akkor mentem. Találkozunk később.
A tiszt nézte, ahogy Leon elment, majd visszafordult ahhoz a
feladathoz, amit előtte is végzett: eldöntötte, ki éljen és ki haljon.

Másnap Lale jelentkezett az irodában, és megtudta, hogy aznapra


szabadnapot kapott. Nem érkezett transzport sem Auschwitzba,
sem Birkenauba, és a Herr Doktor sem kérte a segítségét. Lale
Leonnal töltötte a délelőttöt. Megvesztegette a hetes barakkbeli
régi kápóját, hogy vegye vissza Leont, mert Laléval fog dolgozni,
ha megerősödik. Lale Leonnak adta az ételt, amit roma
barátainak, illetve Gitának tett el továbbosztásra.
Mikor Lale magára hagyta Leont, Baretzki utánakiáltott:
– Tätowierer, hol voltál? Kerestelek.
– Azt mondták, szabadnapom van.
– Hát, már nincs. Gyere, dolgunk van.
– Hozom a táskám.
– Ehhez most nem kellenek az eszközök. Gyere.
Lale Baretzki után sietett. Az egyik krematórium felé tartottak.
Utolérte az őrt.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– Aggódsz? – nevetett az SS.
– Maga nem aggódna?
– Nem.
Lale mellkasa összeszorult, alig kapott levegőt. Futnia kéne? Ha
elfut, Baretzki nyilván használná a fegyverét. Hát aztán, mit
számít? Egy golyó egyértelműen jobb, mint a kemence.
Nagyon közel jártak már a hármas krematóriumhoz, amikor
Baretzki végre úgy döntött, nem gyötri Lalét tovább. Lelassította
hosszú lépteit.
– Ne aggódj. És most gyere, mielőtt mindketten bajba kerülünk,
és a kemencében végezzük.
– Nem akarnak megszabadulni tőlem?
– Még nem. Úgy tűnik, itt két fogolynak ugyanaz a száma. Meg
kell néznünk őket. Biztosan te jelölted meg őket, vagy az eunuch.
Meg kell mondanod, melyik melyik.
A vörös téglás épület felderengett előttük, hatalmas ablakok
álcázták az építmény funkcióját, de a kémények mérete igazolta
rémséges valódi feladatukat. Két SS állt a nyitott bejáratnál,
elviccelődtek Baretzkivel, Laléról nem vettek tudomást. Az épület
belsejébe, egy csukott ajtóra mutattak, Baretzki és Lale
elindultak. Lale körülnézett, a szeme előtt Birkenau halálútjának
végállomása. Látta a reménytelen helyzetű Sonderkommandót,
készen arra a munkára, amelyre soha senki sem jelentkezne
önként: ők hordják ki a holttesteket a gázkamrákból, be a
kemencékbe. Lale a tekintetüket kereste, a tudtukra akarta adni,
hogy ő is az ellenségnek dolgozik. Ő is úgy döntött, életben
marad, ameddig csak tud, így, hogy tettével beszennyezi
hittársait. Senki sem nézett a szemébe. Hallotta, mit beszélnek a
többiek a Sonderkommandóról és kivételezett helyzetükről: külön
körletek, extra fejadag, meleg ruha és takaró az alváshoz. Az
életük Lale életére hasonlított, és Lale érezte a követ a
gyomrában, mikor arra gondolt, őt is megvetik a táborban
betöltött szerepéért. Sehogy sem tudta kimutatni szolidaritását
ezekkel az emberekkel, ezért továbbment.
Hatalmas vasajtóhoz vezették őket. Egy őr állt előtte.
– Minden rendben, a gáz már eloszlott. A kemencébe kell
küldenünk őket, de addig nem lehet, amíg meg nem állapítod a
helyes számot.
Az őr kinyitotta az ajtót Lalénak és Baretzkinek. Teljes
magasságában kihúzva magát, Lale Baretzki szemébe nézett, és
intett a kezével.
– Csak ön után.
Baretzkiből kitört a nevetés, és hátba verte Lalét.
– Nem, te mész előre.
– Nem, menjen csak ön – felelte Lale.
– Ragaszkodom hozzá, Tätowierer.
Az SS szélesre tárta az ajtót, és beléptek egy barlangszerű
terembe. Holttestek, meztelen holttestek százai töltötték meg.
Egymáson hevertek halomban, végtagjaik kicsavarodtak. Halott
tekintetek meredtek a semmibe. Férfiak, fiatalok és öregek, a
halom alján gyerekek. Vér, hányadék, vizelet és ürülék. A halál
szaga mindent ellepett. Lale visszatartotta a lélegzetét. A tüdeje
égett. A lába azzal fenyegetett, hogy összecsuklik alatta.
– A francba – szólalt meg mögötte Baretzki.
Ez a szó egy szadista szájából csak mélyítette az embertelenség
mocsarát, melyben Lale épp fuldoklott.
– Itt, erre – mutatta az őr, és a terem széle felé vezette őket,
ahol egymás mellett két férfi holtteste hevert. Az őr Baretzkihez
beszélt. Ezúttal még őt is cserben hagyták a szavak, csak intett,
hogy Lale is ért németül.
– Ugyanazt a számot kapták. Hogyan lehetséges? – kérdezte az
őr.
Lale csak a fejét rázta és a vállát vonogatta, mást nem tehetett.
Honnan a pokolból tudhatnám?
– Nézd meg. Melyikük száma helyes? – vakkantotta az őr.
Lale lehajolt, megfogta az egyik kart. Hálás volt, hogy
letérdelhetett, remélte, hogy így könnyebben összeszedheti
magát. Közelről, alaposan megnézte a tetovált számokat a karon.
– És a másik? – kérdezte.
Durván odalökték elé a másik holttest karját. Lale mindkettőn
alaposan megvizsgálta a számokat.
– Itt. Ez nem hármas, hanem nyolcas. Egy része lekopott, de
nyolcas.
Az őr mindkét kihűlt karra felírta a helyes számsort. Lale nem
kért engedélyt, csak felkelt, és kiment az épületből. Baretzki kint
érte utol, ahol előregörnyedve levegő után kapkodott.
Baretzki pár pillanatnyi hallgatás után megszólalt.
– Jól vagy?
– Nem, kurvára nem vagyok jól. Ti rohadt állatok. Mennyit kell
még meggyilkolnotok közülünk?
– Látom, felizgattad magad.
Baretzki csak egy gyerek, egy iskolázatlan kölyök, intette
magát Lale, de akkor sem értette, hogyhogy nem érez ez a kölyök
semmit most, hogy látta ezeket a meggyilkolt embereket, látta,
hogy arcukra és kicsavarodott testükre felvéste nyomait a halál
kínja.
– Gyere, menjünk – mondta Baretzki.
Lale összeszedte magát annyira, hogy el tudjon indulni az őr
mellett, de ránézni már nem bírt.
– Tudod mit, Tätowierer? Lefogadom, hogy te vagy az egyetlen
zsidó, aki valaha besétált egy kemencébe, és aztán ki is jött.
Hangosan nevetett, hátba veregette Lalét, és előrement.
Tizenötödik fejezet

Lale céltudatosan lépett ki a barakkjából, és átvágott a táboron.


Két SS lépett oda hozzá, lövésre kész fegyverrel. Lale, anélkül,
hogy lassított volna, feltartotta a táskáját.
– Politische Abteilung!
A fegyvereket lejjebb engedték, Lale egyetlen szó nélkül
bement a női táborba, egyenesen a huszonkilences barakkhoz. A
kápó ott volt, az épületnek támaszkodott, úgy tűnt, unatkozik. A
felügyeletére bízott foglyok dolgozni mentek. A nő nem fáradt
azzal, hogy megmozduljon, amikor Lale odalépett, és kivett egy
nagy tábla csokoládét a táskájából. A kápót Baretzki már
figyelmeztette, hogy ne akadályozza a Tätowierer és a 34902-es
fogoly kapcsolatát, úgyhogy elfogadta az ajándékot.
–Kérem, hozza ide Gitát. Megvárom bent.
A kápó keblébe rejtette a tábla csokoládét, vállat vont, és az
iroda felé indult. Lale bement a barakkba, becsukta az ajtót maga
mögött. Nem kellett sokat várnia. Napfény csíkja villant, nyílt az
ajtó, és a fiú tudta, hogy Gita megjött. A lány meglátta, ahogy ott
várja a félhomályban, lehajtott fejjel.
– Te?!
Lale egyet lépett felé. Gita hátrált, egészen a csukott ajtóig,
látnivalóan rettegett.
– Jól vagy? Gita, én vagyok az.
Lale még egy lépést tett, döbbenten látta, hogy a lány remeg.
– Mondj valamit, Gita.
– Te… te… – ismételte Gita.
– Igen, én vagyok, Lale. – Megfogta Gita mindkét csuklóját,
igyekezett szorosan tartani.
– Mit gondolsz, mi jár az ember fejében, amikor érte jön az SS?
El tudod képzelni?
– Gita…
– Hogy tehetted? Hogy hozathattál ide az SS-szel?
Lale dermedten állt. Enyhített a szorításán, a lány
kiszabadította a karját, és elfordult.
– Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. Csak megkértem a
kápót, hogy hozzon ide. Látni akartalak.
– Ha valakit elvisz az SS, azt sosem látják többé. Érted? Azt
hittem, meghalni visznek, és csak rád tudtam gondolni. Nem arra,
hogy talán soha többé nem látom a barátaimat, Cilkára sem
gondoltam, aki végignézte, hogy elvisznek, és aki biztosan
rémesen aggódik, hanem csak arra, hogy soha többé nem látlak
téged. És itt vagy.
Lale szégyellte magát. Saját önzése miatt így megijesztette a
szerelmét. A lány öklét összeszorítva hirtelen nekirontott. A fiú
mellét ütötte, és közben könnyek peregtek az arcán. Lale tűrte az
ütéseket, míg alább nem hagytak. Aztán lassan felemelte Gita
állát, kezével letörölte a könnyeit, és megpróbálta megcsókolni.
Amikor az ajkuk összeért, Gita elhúzódott tőle, és rámeredt. A fiú
karját kitárva hívta vissza, azután, látva Gita vonakodását, Lale
leeresztette a karját. Gita rárontott, ezúttal a falnak lökte, s
közben megpróbálta lerángatni róla az inget. Lale döbbenten
eltartotta magától a lányt, de az nem hagyta, megint rávetette
magát, keményen csókolta. Lale megragadta a csípőjénél, és
felemelte Gitát, a lány a dereka köré fonta a lábát, kiéhezve,
harapva csókolta. Lale érezte a vér sós ízét, elbotorkáltak egy
közeli priccshez, és lerogytak, egymás ruháit tépve.
Szenvedélyesen, kétségbeesetten szeretkeztek. A vágy oly régóta
nőtt bennük, hogy többé nem uralkodhattak magukon. Két ember,
akik kétségbeesetten vágytak a szerelemre és a testi közelségre,
hiszen attól féltek, talán sosem lesz benne részük. Ez
megpecsételte egymás iránti elkötelezettségüket, és Lale ebben a
pillanatban már tudta, hogy többé nem szerethet mást.
Megerősítette elhatározását, hogy az elkövetkező napot is túléli,
és az az utánit, meg az az utánit is, ezret akár, ha annyi kell, hogy
megtartsa Gitának adott ígéretét: „Akkor és ott szerelmeskedünk,
amikor és ahol akarunk.”
Fáradtan hevertek egymás karjában. Gita elaludt, Lale sokáig
csak nézte. Fizikai küzdelmük véget ért, de Lale lelkében ádáz
vihar dúlt. Mit tett velünk ez a hely? Mivé tett minket? Meddig tarthatunk
ki még? Gita azt hitte, ma mindennek vége. Ezt a fájdalmat én okoztam. Nem
fordulhat elő soha többé.
Megérintette az ajkát. Összerándult. Rosszkedve elillant,
elmosolyodott a gondolatra, mi okozta a fájdalmat. Gyengéd
csókkal felébresztette Gitát.
– Hé, kicsim – suttogta.
Gita a hasára gördült, és aggódva nézett rá. – Jól vagy? Úgy
néztél ki, mint aki… Még így is, hogy ki voltam borulva, amikor
bejöttem, most, hogy belegondolok, rémesen néztél ki.
Lale lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett.
– Mi történt?
– Mondjuk, hogy újabb lépést tettem a szakadék felé, de
sikerült visszaevickélnem.
– Majd egyszer elmondod? – kérdezte a lány.
– Lehet, hogy nem. Ne erőltesd, Gita – kérte Lale.
Gita bólintott.
– És most menj vissza az irodába, hogy Cilka meg a többiek
lássák, nincs bajod.
– Hmmm. Veled akarok maradni, örökre.
– Az örökre hosszú idő.
– Akkor holnapig.
– Nem, nem lehet.
Gita elfordította a fejét, elpirult, lehunyta a szemét.
– Mire gondolsz? – kérdezte Lale.
– Hallgatom a falakat.
– És mit mondanak?
– Semmit. Zihálnak, siratják azokat, akik reggel elmentek, és
este nem jönnek vissza.
– Nem téged siratnak, szerelmem.
– Ma nem. Most már tudom.
– Holnap sem. Sosem fognak téged siratni. És most ki innen,
nyomás vissza a munkába.
Gita összegömbölyödött.
– Menj előbb te, légy szíves. Meg kell keresnem a ruháimat.
Egy utolsó csók után Lale kimászott, összeszedte a ruháit.
Immár felöltözve, indulás előtt még egyszer megcsókolta Gitát. A
kápó megint a barakk előtt állt, és a falnak dőlt.
– Jobban vagy, Tätowierer?
– Igen, köszönöm.
– Finom a csokoládé. A kolbászt is szeretem.
– Meglátom, mit tehetek.
– Helyes, Tätowierer. Viszlát.
Tizenhatodik fejezet
1944. március

A kopogás mély álmából verte fel Lalét. Lassan tért magához,


félig-meddig arra számított, hogy valamelyik roma fiú az. De két
fiatal férfi állt az ajtóban, akik nyilvánvaló rémülettel nézegettek
jobbra-balra.
– Mit akartok? – kérdezte Lale.
– Te vagy a Tätowierer? – kérdezte az egyik lengyelül.
– Attól függ, ki kérdezi.
– A Tätowiererrel kell beszélnünk. Azt mondták, itt lakik –
mondta a másik fiú.
– Gyertek be, még felébresztitek a gyerekeket.
Lale becsukta az ajtót a fiúk mögött, és intett nekik, hogy
üljenek le az ágyra. Mindketten magasak voltak, és soványak, az
egyiknek szeplők pettyezték az arcát.
– Újra kérdem: mit akartok?
– Van egy barátunk – bökte ki a szeplős.
– Mint mindenkinek – jegyezte meg Lale.
– A barátunk bajba került…
– Mint mindenki.
A két fiú egymásra nézett, próbálták eldönteni, folytassák-e.
– Bocsánat. Mondjátok tovább.
– Elkapták, és attól félünk, megölik.
– Hogy kapták el, mit csinált?
– Hát, megszökött a múlt héten, elkapták, és visszahozták. Mit
gondolsz, mit csinálnak vele?
Lale alig akart hinni a fülének.
– Hogy a francba szökött meg, és hogy lehetett ilyen hülye,
hogy elkapták?
– Nem tudjuk az egészet pontosan.
– Fel fogják akasztani, valószínűleg rögtön holnap reggel.
Tudjátok, ez a szökési kísérlet büntetése.
– Nem tehetnél valamit? Azt mondták, te segíthetsz.
– Szerezhetek egy kis ételt, de ennyi. Hol van most ez a fiú?
– Kint.
– Kint? Itt, a barakk előtt?
– Aha.
– Az isten szerelmére, azonnal hozzátok be! – mondta Lale, és
kinyitotta az ajtót.
Az egyik fiú kisietett az épületből, és egy leszegett fejű, a
félelemtől reszkető fiatalemberrel tért vissza. Lale az ágyra
mutatott, a fiú leült. A szeme karikás.
– A barátaid mondták, hogy megszöktél.
– Igen, uram.
– Hogy csináltad?
– Kint dolgoztam, szóltam az őrnek, hogy szarnom kell, ő meg
mondta, hogy menjek a fák közé, mert nem akarja szagolni. Mire
visszaértem, már mind elmentek. Tartottam tőle, hogy ha utánuk
szaladok, egy másik őr lelő, úgyhogy inkább visszamentem az
erdőbe.
– És? – kérdezte Lale.
– Mentem tovább, ugye. Akkor kaptak el, amikor bementem egy
faluba ételt lopni. Borzasztó éhes voltam. A katonák meglátták
rajtam a tetovált számot, és visszahoztak.
– És ezért holnap reggel felakasztanak, ugye?
A fiú feje lehorgadt. Lale arra gondolt, így fog kinézni másnap,
amikor kiszorítják belőle a szuszt.
– Nem tudnál valahogy segíteni, Tätowierer?
Lale fel-alá járkált a kis szobában. Felhúzta a fiú ingujját, a
számot tanulmányozta. Az enyém. Tovább járkált. A fiú csendben
ült.
– Maradj itt – szólt oda neki határozottan, azzal felkapta a
táskáját, és kisietett a szobából.
Reflektorok pásztázták odakint a tábort, mint mérges, halálos,
zsákmányra leső szemek. Lale az épületek árnyékában az
irodaépülethez ment, be a központi terembe. Fellélegzett, amikor
Bellát látta meg az asztal mögött. A lány felnézett rá.
– Lale, mit keresel itt? Nem tudok munkát adni neked.
– Jó reggelt, Bella. Lenne egy kérésem.
– Persze, kérhetsz bármit. Tudod jól, Lale.
– Mikor itt voltam ma, korábban, jól hallottam, hogy egy ma
éjszaka induló transzportról beszéltek?
– Igen, indul egy éjfélkor.
– Hányan vannak benne?
Bella felemelt egy ívet az asztaláról.
– Száz név – mondta. – Miért?
– Nevek, nem számok?
– Nem, még nem tetoválták őket. Csak ma érkeztek, és
továbbküldik őket a fiútáborba. Még egyikük sincs megszámozva.
– Be tudunk nyomni még valakit?
– Gondolom. Kit? Téged?
– Nem, tudod, hogy nem megyek sehová Gita nélkül. Valaki
mást. Minél kevesebbet tudsz, annál jobb.
– Rendben, megteszem a kedvedért. Hogy hívják?
– Ó, a francba! – fakadt ki Lale. – Mindjárt visszajövök.
Lale magát korholva visszasietett a szobájába.
– A neved… Hogy hívnak?
– Mendel.
– Milyen Mendel?
– Bocsánat. Bauer. Mendel Bauer.

*
Lale visszaért az irodába, és Bella a gépelt lista végére írta a
nevet.
– Nem fog kérdezősködni az őr, ha majd látja, hogy ez az egy
név kézírásos, míg a többi gépelve van? – kérdezte Lale.
– Nem, ahhoz is túl lusták, hogy kérdéseket tegyenek fel. Több
lenne a munkájuk, ha okoskodnának. Csak mondd meg neki, bárki
legyen is, hogy legyen ott, amikor látja, hogy egy teherautóra
embereket szállítanak fel.
Lale elővett a táskájából egy rubinnal és gyémántokkal
ékesített gyűrűt, és Bellának adta.
– Köszönöm. Ez a tiéd. Tartsd meg, vagy add el. Majd gondom
lesz rá, hogy a fiú ott legyen a transzportban.

Lale visszament a szobájába, felállította Mendel két barátját az


ágyáról, elővette a táskáját, és leült a fiú mellé.
– Tartsd ide a karod.
A fiúk nézték, ahogy Lale kígyóvá alakította a tetovált számot.
Nem végzett tökéletes munkát, de arra jó volt, hogy a számokat
eltakarja.
– Ezt miért csinálod? – kérdezte az egyik fiú.
– Ahova Mendel megy, ott senkin sem lesz szám. Hamar
észrevennék a tetoválását, és máris itt lenne megint, hogy le ne
késse a randevúját a hóhérral.
Lale befejezte a rajzot, a két őt bámuló fiúhoz fordult.
– Ti ketten menjetek vissza a barakkotokba, méghozzá óvatosan.
Egy éjszaka csak egyet tudok megmenteni – tette hozzá. – A
barátotok nem lesz itt holnap. Elmegy egy éjféli transzporttal.
Nem tudom, hova viszik, de bárhova is, legalább kap egy esélyt,
hogy életben maradjon. Értitek?
A három fiú összeölelkezett, megígérték, hogy megkeresik
egymást, ha véget ér ez a rémálom. Amikor a barátai elmentek,
Lale visszaült Mendel mellé.
– Itt maradsz, amíg nem kell elindulnod. Odaviszlek a
transzporthoz, és onnantól magad vagy.
– Nem tudom, hogy köszönhetném meg.
– Ha megint sikerül megszöknöd, ne hagyd, hogy elkapjanak.
Az elég lesz köszönetnek.
Valamivel később Lale mozgolódás árulkodó hangját hallotta a
táborból.
– Gyerünk, indulnod kell.
Kióvakodtak, és a falak mellett oldalazva eljutottak a két
teherautóhoz, amikre épp terelték felfelé a foglyokat.
– Szedd a lábad, és próbálj a sor közepére kerülni. Nyomakodj
be, és ha kérdezik, mondd meg a neved.
Mendel elsietett, és sikerült beállnia a sorba. Összefonta a
karját a hideg ellen, és hogy eltakarja a kígyót, amelyet immár
karján viselt. Lale nézte, ahogy az őr megtalálta a fiú nevét a
listán, és felirányította a platóra. Amikor a motor beindult, és a
teherautó mozgásba lendült, Lale visszaóvakodott a szobájába.
Tizenhetedik fejezet

Különösen nehéz hónapok jöttek. A foglyokat minden módon


tizedelte a halál. Sokakat betegség vitt el, vagy az éhezés és a
hideg, ami ellen nem védekezhettek. Néhányan nekimentek az
árammal védett kerítésnek, öngyilkosok lettek. Másokat lelőttek
a toronyból, még mielőtt megölhették volna magukat. A
gázkamrák és a krematóriumok túlóráztak, Lale és Leon megállás
nélkül tetováltak, mivel tízezrek érkeztek a transzportokkal
Auschwitzba és Birkenauba.
Lale és Gita vasárnaponként találkoztak, ha módjuk nyílt rá.
Olyankor elvegyültek a testek között, lesték az alkalmat, hogy
megérinthessék egymást. Időnként sikerült magukra maradniuk
Gita barakkjában. Ez segítette őket az életben maradásban és –
legalábbis Lale esetében – a közös jövő tervezésében. Gita kápója
meghízott a sok ételtől, amit Lale vitt neki. Néha, amikor Lale
valamilyen okból hosszabb időn át nem látogathatta meg Gitát,
egyenesen rá is kérdezett, mikor jön legközelebb.
Egy vasárnap végül, sokadik kérésre Gita elmondta Lalénak, mi
történik Cilkával.
– Cilka Schwarzhuber kis játékszere lett.
– Istenem. Mióta folyik ez?
– Nem tudom pontosan. Egy éve, talán régebben.
– Az az ember egy részeges, szadista rohadék – fakadt ki Lale,
és ökölbe szorult a keze. – El tudom képzelni, hogyan bánik
Cilkával.
– Ne is mondd! Nem akarok erre gondolni.
– Mit mesélt neked az együtt töltött időről?
– Semmit. Nem kérdezzük. Nem tudom, hogyan segíthetnék
neki.
– Saját kezével öli meg, ha bármilyen formában visszautasítja.
Gondolom, erre már Cilka is rájött, különben már rég nem élne. A
legnagyobb veszély, hogy teherbe eshet.
– Azzal nincs gond, itt senki sem esik teherbe. Ahhoz havi ciklus
kell. Ezt tudtad, ugye?
Lale zavarba jött.
– Hát, persze, tudtam. Csak… ilyesmiről eddig nem beszéltünk.
Azt hiszem, nem gondoltam végig.
– Sem neked, sem annak a szadista rohadéknak nem kell
aggódnia, hogy Cilkának vagy nekem gyerekem lehet.
– Ne hasonlíts hozzá! Mondd meg Cilkának, hogy hős, és büszke
vagyok rá, hogy ismerhetem.
– Hogy érted, hogy hős? Nem hős – mondta Gita kissé
ingerülten. – Csak életben akar maradni.
– És ez teszi hőssé. Te is hős vagy, édesem. Azzal, hogy ti ketten
úgy döntöttetek, életben maradtok, tulajdonképpen ellenálltok a
náci rohadékoknak. Úgy dönteni, hogy élni fogtok, az
ellenszegülés, a hősiesség megnyilvánulása.
– Ebben az esetben veled mi a helyzet?
– Nekem az az esély jutott, hogy részt vehetek népünk
elpusztításában, és úgy döntöttem, megteszem, hogy
megmeneküljek. Csak remélhetem, hogy egy napon majd nem
ítélnek el kollaboránsként.
Gita előrehajolt, megcsókolta.
– Nekem hős vagy.
Az idő száguldott, arra riadtak, hogy a lányok visszatérnek a
barakkba. Teljesen fel voltak öltözve, úgyhogy Lale távozása nem
volt olyan kínos, mint egyébként lehetett volna.
– Szervusztok. Dana, micsoda öröm! Hölgyeim… – köszönt el
Lale.
A kápó a megszokott pózban támaszkodott az épület
bejáratánál. A fejét csóválta, amikor meglátta Lalét.
– Tűnj el a barakkból, mire a többiek megjönnek, rendben,
Tätowierer?
– Elnézést, többet nem fog előfordulni.
Lale ruganyos léptekkel járt körbe a táborban. Egyszer csak
valaki a nevén szólította, körülnézett, ki lehet az. Viktor. A többi
lengyel munkással épp kifelé tartott. Viktor odaintette.
– Viktor! Juri! Hogy vagytok?
– Nem olyan jól, mint te, ahogy elnézlek. Mi történt?
– Semmi, semmi – legyintett Lale.
– Hoztunk ellátmányt, azt hittük, oda se tudjuk adni. Belefér a
táskádba?
– Hogyne. Elnézést, hamarabb meg kellett volna keresselek
titeket, de… izé, nem értem rá.
Lale kinyitotta a táskáját, Viktor és Juri is csomagokat raktak
bele, de nem fért el mind.
– Hozzam vissza a többit holnap? – kérdezte Viktor.
– Nem, elviszem, és holnap jövök a fizetséggel.
Még egy lány volt Cilkán kívül a több ezer birkenaui fogolyból,
akinek megengedték az őrök, hogy megtartsa a hosszú haját.
Nagyjából egyidős lehetett Gitával. Lale még sosem beszélt vele,
de időről időre látta. Lobogó szőke sörényével kirítt a tömegből.
Mindenki más igyekezett kendőbe rejteni lenyírt fejét, amit
gyakran a szoknyájukból leszakított anyagból eszkábáltak. Lale
egyszer megkérdezte Baretzkit, ki ez a lány, hogyhogy
megengedték, hogy megtartsa a hosszú haját.
– Aznap, amikor a táborba érkezett – mesélte Baretzki –, Höss
parancsnok is részt vett a szelekción. Meglátta a lányt, úgy vélte,
igen szép, és azt mondta, ne nyúljanak a hajához.
Lalét gyakran megdöbbentette, amit a két táborban látott, de
az, hogy Höss úgy gondolta, csak egyetlenegy „igen szép” a több
százezer idehozott lány közül, tényleg zavarba ejtette.
Amikor Lale visszafelé sietett a szobájába, a nadrágja szárába
gyömöszölt kolbásszal, befordult egy sarkon, és ott állt a lány, az
egyetlen „igen szép”, és őt bámulta. Lale rekordsebességgel ért
vissza a barakkjába.
Tizennyolcadik fejezet

A tavasz elűzte a tél legkeserűbb démonait. A melegebb idő


reménysugarat nyújtott mindenkinek, aki túlélte az elemek és a
fogva tartók kegyetlen szeszélyeit. Még Baretzki se volt olyan
kegyetlen.
– Tudom, hogy be tudsz szerezni ezt-azt, Tätowierer – mondta,
a szokásosnál halkabban.
– Nem tudom, mire céloz – felelte Lale.
– Ezt-azt. Hogy be tudod szerezni. Vannak kinti kapcsolataid.
– Miből gondolja?
– Nézd, kedvellek, rendben? Nem lőttelek le, ugye?
– Lelőtt sok más embert.
– De téged nem. Olyanok vagyunk, mint a testvérek, te meg én.
Elmondtam neked a titkaimat, igaz?
Lale úgy döntött, nem kérdőjelezi meg ezt a testvérré
nyilvánítást.
– Akkor beszéljen, hallgatom.
– Párszor adtál tanácsot, és én hallgattam rád. Még meg is
próbáltam szép dolgokat írni a barátnőmnek.
– Ezt nem tudtam.
– Most már tudod – jegyezte meg Baretzki komoly képpel. – És
most figyelj: szeretném, ha valamit megpróbálnál beszerezni
nekem.
Lale aggódott, hogy valaki esetleg meghallja, miről beszélnek.
– Már mondtam, hogy…
– A barátnőmnek nemsokára születésnapja lesz. Szerezz nekem
egy pár nejlonharisnyát, amit elküldhetek neki. – Lale
hitetlenkedve nézett Baretzkire.
Baretzki rámosolygott.
– Csak szerezd meg, és nem lőlek le – nevetett.
– Meglátom, mit tehetek. Eltarthat pár napig.
– Ne tartson túl soká.
– Tehetek még valamit? – kérdezte Lale.
– Nem, mára szabadnapot kapsz. Menj, tölts egy kis időt Gitával.
Lale összerezzent. Épp elég baj, hogy Baretzki tudja, hogy
Gitával tölti az idejét, de még jobban utálta, hogy a rohadék a
szájára veszi a nevét.
Mielőtt tette volna, amit Baretzki javasolt, Lale Viktor
keresésére indult. Végül megtalálta Jurit, akitől megtudta, hogy
Viktor megbetegedett, és nem jött munkába aznap. Nagyon
sajnálja, mondta Lale, és indulni készült.
– Segíthetek valamiben? – szólt utána Juri.
Lale visszafordult.
– Nem tudom. Különleges kérésem lenne.
Juri felvonta a szemöldökét.
– Talán segíthetek.
– Nejlonharisnya. Tudod, amit a lányok a lábukra húznak.
– Nem vagyok már gyerek, Lale. Tudom, mi az a nejlonharisnya.
– Tudnál szerezni? – Lale megcsillantotta a kezében tartott két
gyémántot.
Juri elvette.
– Kérek két napot. Szerintem megoldom.
– Köszönöm, Juri. Üdvözlöm apádat. Mielőbbi gyógyulást
kívánok neki.

Lale épp a női táborba tartott, amikor repülőgépbúgást hallott.


Felnézett, egy kis gép szállt el alacsonyan a tábor felett, majd
visszafordult. Olyan alacsonyan repült, hogy Lale látta rajta az
amerikai légierő jelét.
Egy fogoly felkiáltott:
– Az amerikaiak! Itt vannak az amerikaiak!
Mindenki felnézett. Néhányan fel-alá ugráltak, karjukat az ég
felé lengették. Lale a tábort övező tornyokra nézett, látta, hogy
teljes a riadókészültség, és az őrök a táborra irányították
fegyvereiket, a férfiak és nők felbolydult tömegére. Páran csak
integettek, hogy felhívják magukra a pilóta figyelmét, sokan
mások a krematóriumok felé mutogatva kiabáltak. – Dobjátok le a
bombákat! Dobjátok le a bombákat! – Lale eltűnődött, beszálljon-e
ő is, amikor a repülő másodszor is elzúgott felettük, és
megfordult egy harmadik körre. Néhány fogoly a krematóriumok
felé rohant, mutogattak, kétségbeesetten próbálták megértetni
az üzenetet. – Dobjátok le a bombákat! Dobjátok le a bombákat!
A harmadik, Birkenau fölött megtett kör során a gép emelkedni
kezdett, és elszállt. A foglyok tovább kiabáltak. Sokan térdre
estek, feldúltan, hogy kiabálásuk nem ért célt. Lale egy közeli
épület felé hátrált. Épp időben. A tornyokból golyózápor zúdult a
táborban állókra, emberek tucatjait találta el, akik nem voltak
elég gyorsak, hogy fedezéket keressenek.
A tüzelésre kész őrök láttán Lale úgy döntött, inkább mégse
keresi meg Gitát. Visszament a barakkjába, ahol sírás és
jajveszékelés fogadta. Az asszonyok kisfiúkat és kislányokat
ringattak, akiket találat ért.
– Meglátták a gépet, és csatlakoztak a táborban fel-alá
rohangálókhoz – magyarázta egy férfi.
– Mit segíthetek?
– Vidd be a többi gyereket. Nem kell ezt látniuk.
– Rendben.
– Köszönöm, Lale. Beküldöm az idősebb asszonyokat
segítségnek. Nem tudom, mit csináljak a holttestekkel, nem
hagyhatom itt őket.
– Az SS majd elviszi a halottakat, ez biztos. – Ez elég kőszívűen
és tárgyilagosan hangzott. Lale szemét könnyek égették.
Zavartan téblábolt. – Sajnálom.
– Mit művelnek még velünk? – kérdezte a férfi.
– Nem tudom, milyen sors vár ránk. Bármelyikünkre.
– Itt halunk meg?
– Ha rajtam múlik, biztosan nem, de nem tudom.
Lale összeszedegette és a barakkba terelte a gyerekeket.
Voltak, akik sírtak, mások a sokk hatására sírni sem tudnak.
Néhány idősebb nő csatlakozott Laléhoz. Bevitték a megmenekült
gyerekeket a barakk túlsó végébe, és mesélni kezdtek nekik, de
ezúttal ez nem segített. Nem lehetett megvigasztalni őket. A
legtöbben némán, dermedten ültek.
Lale bement a szobájába, és csokoládéval tért vissza. Nadjával
darabokra törték, és körbekínálták. Volt gyerek, aki vett, mások
úgy néztek az ételre, mintha az is árthatna nekik. Nem tehetett
többet. Nadja kézen fogta, és talpra segítette.
– Köszönöm. Megtetted, amit lehetett. – Kézfeje hátával
megsimította Lale arcát. – Most eredj.
– Megyek, segítek a férfiaknak – dadogta Lale.
Kibotorkált a barakkból. Segített a férfiaknak halomba rakni a
kis testeket, hogy az SS elvihesse őket. Már el is kezdték a tábor
területén heverő holttestek összegyűjtését. Néhány anya nem
akarta átadni imádott gyermekét, és Lale szíve majd’ megszakadt,
ahogy a kis, élettelen testeket kitépték anyjuk karjából.
– Jiszgádál vöjiszkádás sömé rábó… Magasztaljuk és szenteljük
meg a nagy Nevét… – Lale suttogva mondta a kádist. Nem tudta,
hogyan, milyen szavakkal búcsúznak halottaiktól a romák, de
ösztönösen ezekkel a szavakkal reagált a halálesetekre, ahogy
mindig is. Hosszasan üldögélt kint, az eget nézte, eltűnődött,
vajon mit láttak és mit gondoltak az amerikaiak. Néhány férfi
csendben csatlakozott Laléhoz, csendben, de nem némán. A gyász
fala vette körbe őket.
Lale eltűnődött a dátumon. 1944. április 4-e. Amikor a
munkalapján meglátta az „április” szót, meglódultak a
gondolatai. Április… vajon mi a különleges ebben a hónapban?
Aztán rájött. Három hét múlva két éve lesz, hogy ideérkezett. Két
év. Hogy csinálta? Hogyhogy még mindig lélegzik, pedig olyan
sokan már nem? Eszébe jutott a kezdetekkor tett fogadalma. Túl
kell élni, hogy meglássa, a felelősök megfizetnek ezért. Talán,
csak talán, akik a gépen ültek, rájöttek, mi folyik itt, és a
megmentő segítség már elindult. Túl késő azoknak, akik ma
meghaltak, de haláluk talán nem lesz teljesen hiábavaló.
Kapaszkodj ebbe a gondolatba. Használd arra, hogy a segítségével holnap
reggel ki tudj mászni az ágyból, és az utána következőn és az az utánin is.
A feje felett ragyogó csillagok nem vigasztalták többé. Csak a
szakadékot látta aközött, amilyen az élet lehetne, és amilyen
valójában. Meleg, nyári éjszakákra emlékezett még
gyerekkorából, mikor már mindenki aludt, ő pedig kiosont,
hagyta, hadd cirógassa arcát a gyengéd éjszakai szellő, és
ringassa újra álomba; fiatal hölgyekkel töltött estékre gondolt,
ahogy kéz a kézben sétált velük a parkban, útjukat megvilágította
az ezernyi ragyogó csillag. Régebben a csodálatos éjszakai
mennybolt megvigasztalta. Valahol a családom ugyanezeket a
csillagokat nézi, és azon tűnődnek, vajon hol lehetek. Remélem, több vigaszra
lelnek belőle, mint én.

Lale 1942. március elején vált el szüleitől és testvéreitől


szülővárosában, Korompában. Előző év októberében adta fel
pozsonyi állását és lakását. Akkor döntött így, amikor találkozott
egy régi, nem zsidó barátjával, aki egy állami hivatalban
dolgozott. Ez a férfi figyelmeztette Lalét, hogy a zsidó
állampolgárok politikai változásokra számíthatnak, és ha mégoly
megnyerő is Lale, ez nem mentheti meg attól, ami következik. A
barátja állást ajánlott neki, azt mondta, az majd megvédi az
üldöztetéstől. Lale felkereste a barátja főnökét, aki felajánlotta,
hogy legyen a Szlovák Nemzeti Párt vezetőjének titkára, és ő el is
fogadta az állást. Hogy tagja az SZNP-nek, nem volt vallási
kérdés. Arról szólt, hogy Szlovákia szlovák kézen maradjon.
Pártegyenruhát öltött, ami túlságosan is emlékeztetett a katonai
egyenruhára, és hetekig járta az országot, hírleveleket
osztogatott, gyűléseken szónokolt. A párt kiemelt jelentőséget
tulajdonított a fiatalok megnyerésének, az volt a célja, hogy
elfogadják, össze kell fogni, és tiltakozni a kormány ellen, amely
teljes egészében kudarcot vallott, nem sikerült ellenállnia
Hitlernek és védelmet nyújtania a szlovákoknak.
Lale tudta, hogy valamennyi szlovákiai zsidó számára
elrendelték, hogy otthonukon kívül kötelező sárga csillagot
viselniük. Ő ezt megtagadta. Nem félelemből. Hanem mert
szlováknak tartotta magát: büszke volt, makacs, sőt, a világban
elfoglalt helyét illetően túlságosan is magabiztos – ezt nem is
tagadta. Az csak a véletlen műve, hogy zsidó, és sosem játszott
szerepet abban, mit csinált, vagy kivel barátkozott. Zsidósága
időnként előkerült egy-egy beszélgetés során, Lale elismerte, és
témát váltott. Nem ez a tény jelölte ki, melyik ösvényen halad.
Inkább a hálószobában került szóba, mint az éttermekben vagy a
klubokban.
1942 februárjában előzetesen figyelmeztették, a Német
Külügyminisztérium felkérte a szlovák kormányt, hogy indítson
zsidótranszportokat a határokon túlra, munkaerőként. Lale
eltávozást kért, hogy meglátogathassa a családját, meg is kapta
azzal, hogy bármikor visszatérhet pártbéli pozíciójába,
fenntartják az állását.
Sosem tartotta magát naivnak. Annyi más európaihoz
hasonlóan aggódott Hitler felemelkedése, és a kis nemzetek ellen
elkövetett rémtettei miatt, de azt nem tudta elképzelni, hogy a
nácik megszállhatják Szlovákiát. Hiszen nem volt rá szükségük. A
szlovák kormány megadott nekik mindent, amit kértek, amikor
kérték, és nem jelentett semmiféle fenyegetést. Szlovákia csak azt
akarta, hogy hagyják békén. Vacsorákon és családi vagy baráti
összejöveteleken néha megvitatták a más országok zsidó
közösségeit ért atrocitásokat, de eszükbe sem jutott, hogy a
szlovák zsidóságot teljes egészében veszély fenyegetné.

És mégis ide került. Eltelt két év. Egy olyan közösségben élt, mely
nagyjából két részre oszlott: zsidókra és romákra. A fajuk alapján
határozták meg az embereket, nem a nemzetiségük alapján, és
ezt Lale továbbra sem értette. A nemzetek jelentenek fenyegetést
más nemzetekre. Övék a hatalom, övék a hadsereg. Hogyan lehet a
több országban is élő zsidóságot fenyegetésnek tekinteni? Éljen
bármeddig, ezt sosem fogja megérteni.
Tizenkilencedik fejezet

– Elvesztetted a hitedet? – kérdezte Gita Lale mellére dőlve,


szokott helyükön, az irodaépület mögött. Ezt a pillanatot
választotta, hogy feltegye a kérdést, mert inkább hallani akarta a
választ, semmint látni.
– Miért kérdezed? – kérdezett vissza Lale a lány tarkóját
simogatva.
– Mert úgy látom, hogy igen, és ez elszomorít – felelte Gita.
– Ezek szerint te nem?
– Én kérdeztem előbb.
– Igen, azt hiszem, elvesztettem.
– Mikor?
– Az első éjszakán, amikor megérkeztem. Elmondtam már, mi
történt, mit láttam. Miféle könyörületes isten hagyná, hogy ez
megtörténjen, nem tudom. És az óta az éjszaka óta nem történt
semmi, amitől meggondoltam volna magam. Épp ellenkezőleg.
– Hinned kell valamiben.
– Hiszek is. Benned és magamban, hogy kijutunk innen, és
együtt fogunk élni, ahol vagy amikor csak…
– Igen, tudom. Ahol és amikor csak akarjuk – sóhajtott Gita. – Ó,
Lale, hiszen, ha!
Lale maga felé fordította a lányt.
– Nem az határoz meg, hogy zsidó vagyok – mondta. – Nem
tagadom le, de elsősorban férfi vagyok. Egy férfi, aki téged szeret.
– És ha én szeretném megőrizni a hitemet? Ha nekem ez még
mindig fontos? – kérdezte Gita.
– Ebbe nekem nincs beleszólásom.
– De van.
Kínos csend telepedett rájuk. Lale Gitát nézte, ő pedig lesütötte
a szemét.
– Nincs bajom azzal, hogy neked megmaradt a hited – mondta
gyengéden. – Sőt, támogatni fogom, mert sokat jelent neked, és
mellettem tart. Ha kiszabadulunk innen, biztatni foglak, hogy
gyakorold a vallásod, és amikor megszületnek a kisbabáink, az
anyjuk hitét követhetik. Jó lesz így?
– Kisbabáink? Nem tudom, lehetnek-e még gyerekeim. Azt
hiszem, tönkretettek ott belül.
– Ha kiszabadulunk innen, és felhizlallak kicsit, lesznek
kisbabáink, gyönyörű kisbabáink: az anyukájukra fognak
hasonlítani.
– Köszönöm, szerelmem. Miattad hinni akarok a jövőben.
– Jó. Ez azt jelenti, hogy elárulod a vezetékneved, és hogy
honnan jöttél?
– Még nem. Megmondtam: aznap, hogy elmegyünk innét.
Kérlek, ne kérd ezt újra.

Miután elvált Gitától, Lale Leon és a hetes barakk néhány


lakójának keresésére indult. Csodálatos nyári nap volt, és a
barátaival akarta élvezni a napsütést, amíg megtehette. A
többiek az egyik barakk falánál ültek. Köznapi dolgokról
beszélgettek. Amikor a szirénák megszólaltak, Lale elköszönt, és
elindult a barakkja felé. Már amikor az épület közelébe ért,
érezte, hogy valami nincs rendben. A roma gyerekek csak álltak,
nem rohantak felé, inkább félrehúzódtak, ahogy elment
mellettük. Köszönt nekik, de nem válaszoltak. Mindjárt tudta,
miért nem, amikor kinyitotta a szobája ajtaját. Az ágyán ott
hevert a matraca alatt rejtegetett pénz- és drágakőhalom.
Két SS várt rá.
– Volnál szíves megmagyarázni ezt, Tätowierer?
Lale nem talált szavakat.
Az egyik őr kikapta Lale kezéből a táskáját, a padlóra szórta az
eszközeit és a tintásüvegét. Aztán a helyükre belerakták a
kincseket. Azután Laléra szegezték pisztolyaikat, és intettek,
hogy mozogjon. A gyerekek sorfalat álltak, miközben Lale
kivonult a cigánytáborból, ezúttal, úgy hitte, hogy utoljára.

Houstek előtt állt, táskája tartalmát kiszórták az Oberscharführer


asztalára.
Houstek egyenként felemelt és megvizsgált minden egyes
drágakövet, ékszert.
– Ezeket honnan szerezted? – kérdezte fel sem nézve.
– Foglyoktól kaptam.
– Milyen foglyoktól?
– Nem tudom a nevüket.
Houstek ingerülten nézett Laléra.
– Nem tudod, kitől kaptad őket?
– Nem, nem tudom.
– És ezt el kéne hinnem?
– Igen, uram. Odahozták, de nem kérdeztem a nevüket.
Houstek öklével az asztalra csapott, a drágakövek
megcsörrentek.
– Ezért nagyon haragszom, Tätowierer. Jól végzed a munkádat.
Most kereshetek valaki mást, aki elvégzi helyetted. – Houstek a
Lalét kísérő őrökhöz fordult. – Vigyétek a tizenegyes barakkba.
Ott majd gyorsan eszébe jutnak a nevek.
Lalét kivezették, és felrakták egy teherautóra. Egy-egy SS-őr
ült mellette, mindkettő pisztolyt nyomott a bordái közé. A négy
kilométeres út során Lale magában elbúcsúzott Gitától, és az
imént közösen elképzelt jövőjüktől. Lehunyta a szemét, magában
felsorolta a családtagjait. Nem tudta olyan élénken maga elé
képzelni a nővéreit, mint régebben. Anyját tisztán látta. De hogy
mond búcsút az ember az édesanyjának? Annak, akinek az életét
köszönheti, aki élni tanította? Nem bír elbúcsúzni tőle. A
lélegzete elakadt, amikor apja arca jelent meg előtte, mire az
egyik őr mélyebbre bökte fegyverét a bordái közé. Utolsó
találkozásukkor az apja sírt. Lale nem akart így emlékezni rá, más
képet keresett emlékei között, és végül azt választotta, amikor
apja az imádott lovaival dolgozott. Olyan melegség költözött a
hangjába, ha velük beszélt, amilyet a gyerekeivel sosem használt.
Aztán ott a bátyja, Max, az idősebb és bölcsebb. Lale némán
elmondta neki, hogy reméli, nem hozott rá szégyent, hogy
igyekezett úgy cselekedni, ahogy véleménye szerint Max is
cselekedett volna. Amikor kishúgára, Goldira gondolt, a fájdalom
hulláma átcsapott a feje felett.
A teherautó hirtelen megállt, Lale a mellette ülő őrnek esett.
A tizenegyes barakkban egy kis szobába rakták. A tízes és
tizenegyes barakkok híre mindenkihez eljutott. Ezek a
büntetőbarakkok. A félreeső kínzóházak mögött állt a fekete fal,
ahol a kivégzéseket hajtották végre. Lale arra számított, hogy
megkínzása után ide viszik majd.
Két napig ült a cellában, fény csak az ajtó repedésén át jutott be
hozzá. Miközben a többiek kiáltásait és sikoltásait hallgatta,
képzeletben újra átélt minden egyes, Gitával töltött pillanatot.
Harmadnap Lalét elvakította a cellába ömlő napfény. Hatalmas
férfi állta el a kijáratot, és egy csészében folyadékot nyújtott felé.
Lale elvette, és miután szeme hozzászokott a fényhez, fel is
ismerte a férfit.
– Jakub! Te vagy az?
Jakub belépett a cellába, az alacsony mennyezet miatt egészen
össze kellett görnyednie.
– Tätowierer. Mit keresel itt? – Jakubon látszott, mennyire
megdöbbent.
Lale talpra kecmergett, kezét kinyújtotta. – Gyakran gondoltam
rá, vajon mi lett veled – mondta.
– Ahogy jósoltad, találtak nekem munkát.
– Akkor te vagy itt az őr?
– Nem csak őr vagyok, barátom – felelte Jakub hátborzongató
hangon. – Ülj le, egyél, én meg közben elmondom, mit csinálok
itt, és mi fog történni veled.
Lale aggódva leült, az ételt nézte, amit Jakubtól kapott. Híg,
zavaros leves, egyetlen darab krumplival. Alig pár perce még
mardosta az éhség, de már elvesztette az étvágyát.
– Sosem felejtem el, hogy segítettél – mondta Jakub. – Biztos
voltam benne, hogy az érkezésem éjszakáján éhen halok, de akkor
jöttél te, és enni adtál.
– Hát, neked többre van szükséged.
– Mesélték, hogy ételt csempészel. Igaz?
– Ezért vagyok itt. A Kanadában dolgozó foglyok pénzt meg
drágaköveket csempésztek ki nekem, én pedig ételt meg
gyógyszert vettem belőlük a falusiaktól, amit aztán
szétosztottam. Gondolom, kihagytam valakit, és feljelentett.
– Nem tudod, ki volt?
– Te igen?
– Nem, az nem az én dolgom. Az én dolgom az, hogy neveket
szedjek ki belőled: olyan foglyokét, akik szökést vagy
ellenszegülést tervezhetnek, és persze azokét, akiktől a pénzt
meg az ékszereket kaptad.
Lale elfordult. Lassan felfogta Jakub szavainak borzalmát.
– Ahogy te is, Tätowierer, megteszem, amit kell, hogy életben
maradjak.
Lale bólintott.
– Addig kell, hogy verjelek, amíg meg nem mondod a neveket.
Én vagyok itt a gyilkos, Lale.
Lale lehorgasztott fejét ingatta, elmotyogott minden szitokszót,
amit csak ismert.
– Nincs más választásom.
Vegyes érzelmek cikáztak át Lalén. Halott foglyok nevei
röpködtek a fejében. Adja meg ezeket Jakubnak? Nem. Előbb-
utóbb rájönnek, és ő visszakerül megint.
– Igazából – folytatta Jakub –, nem hagyhatom, hogy kiadd a
neveket.
Lale zavartan nézett fel rá.
– Segítettél rajtam, ezért úgy csinálom majd, hogy a verés
rosszabbnak látsszon a valóságosnál, de megöllek, mielőtt még
neveket mondhatnál. Azt akarom, hogy a lehető legkevesebb
ártatlan vér tapadjon a kezemhez – magyarázta.
– Ó, Jakub. Nem hittem, hogy ilyen munkát találnak neked.
Annyira sajnálom.
– Ha meg kell ölnöm egy zsidót, hogy megmentsek tízet, akkor
megteszem.
Lale megérintette az óriás férfi vállát.
– Tedd, amit tenned kell.
– Csak jiddisül beszélj – mondta Jakub, és elfordult. – Nem
hiszem, hogy az itteni SS-őrség ismer, vagy tudja, hogy beszélsz
németül.
– Rendben, akkor jiddisül.
– Visszajövök később.
Amikor ismét sötétségben találta magát, Lale eltűnődött, vajon
mi vár rá. Elhatározta, hogy nem mond neveket. Már csak az a
kérdés, ki öli meg: egy unatkozó SS, akinek közben kihűl a
vacsorája, vagy Jakub, aki inkább megöl egy embert, ha azzal
megmenthet másokat. Laléra nyugalom telepedett, ahogy
felkészült a halálra.
Vajon elmondja majd valaki Gitának, mi történt velem? –
tűnödött. Vagy a hátralévő életét úgy éli majd le, hogy sosem
tudja meg?
Lale mély, kimerült álomba zuhant.
*

– Hol van? – ordította az apja, amikor beviharzott a házba.


Lale megint nem ment dolgozni. Apja lekéste a vacsorát, mert
Lale munkáját is el kellett végeznie. Lale rohant, megpróbált az
anyja mögé bújni. Elhúzta az asszonyt a padtól, ahol állt,
akadályként állítva őt az apja és saját maga közé. A mama
hátranyúlt, és megmarkolta Lale valamelyik testrészét vagy a
ruháját, amit csak elért, hogy megvédje. Legalább egy
nyaklevestől. Az apja nem tolta félre a mamát, nem próbálta meg
kirángatni mögüle Lalét.
– Majd én elintézem – mondta a mama. – Majd vacsora után
megbüntetem. Most ülj le.
Lale testvérei a szemüket forgatták. Ilyesmi nem először
fordult elő.
Lale még aznap este megígérte az anyjának, hogy többet fog
segíteni az apjának. De olyan nehéz neki segíteni. Lale attól félt,
a végén olyan lesz, mint ő: idő előtt megöregszik, és túl fáradt
lesz még ahhoz is, hogy legalább néha-néha elismerően
nyilatkozzon felesége szépségéről vagy az ételről, amit főzött. És
Lale nem akart ilyen lenni.
– Én vagyok a kedvenced, ugye, mamika? – kérdezgette, ha
kettesben voltak a házban. A mama ilyenkor szorosan magához
ölelte. – Igen, drágám, te vagy. – Ha ott voltak a testvérei, akkor
azt mondta, mindannyian a kedvencei. Lale sosem hallotta, hogy
bármelyik testvére feltette volna ezt a kérdést, de lehet, hogy
akkor tették fel, amikor ő nem volt ott. Kiskorában gyakorta
közölte a családdal, hogy ha felnő, a mamát veszi feleségül. Apja
erre mindig úgy tett, mintha nem hallaná. Nővérei pedig azzal
heccelték, hogy a mama már férjnél van. Addig piszkálták, míg
verekedés nem lett a vége. Miután szétválasztotta a veszekedő
gyerekeket, a mama félrehúzta Lalét, és elmagyarázta neki, hogy
egy napon majd talál valakit, aki fontos lesz, és akit szeretni fog.
Lale ezt sosem akarta elhinni.
Amikor fiatal férfivá cseperedett, mindennap rohant haza a
mamához, aki üdvözlésképpen megölelte, és akinek a közelsége,
puha bőre, a homlokára nyomott csókjai megvigasztalták.
– Mit segíthetek? – kérdezgette tőle Lale.
– Olyan jó fiú vagy. Csodás férj lesz belőled.
– Mondd meg, hogyan legyek jó férj. Nem akarok olyan lenni,
mint apa. Ő nem csal mosolyt az arcodra. Nem segít neked.
– Apád nagyon keményen dolgozik, hogy eltartson minket.
– Tudom, de nem lehetne mindkettőt? Mosolyt csalni az
arcodra és pénzt is keresni?
– Még sokat kell tanulnod, mire felnősz, fiatalember.
– Akkor taníts! Azt akarom, hogy a lány, akit elveszek,
szeressen, és boldog legyen velem.
A mama leült, a fiú is helyet foglalt vele szemben.
– Először is hallgatnod kell rá. Még ha fáradt vagy is, ahhoz
sose legyél túl fáradt, hogy meghallgasd, amit el akar mondani.
Amikor tudsz, vigyél neki apró ajándékokat – csokoládét, virágot
–, a nők szeretik az ilyet.
– Apa mikor hozott neked utoljára ajándékot?
– Nem számít. Azt akartad tudni, mi kell a lányoknak, nem azt,
hogy én mit kapok.
– Ha lesz pénzem, hozok neked virágot és csokoládét,
megígérem.
– Te csak tedd félre a pénzed annak a lánynak, aki majd rabul
ejti a szíved.
– Honnan fogom tudni, ki az?
– Ó, tudni fogod.
Mama a karjába húzta Lalét, megsimogatta a haját: igen, az ő
kicsi fia ez a fiatalember.

*
A képek szétfoszlottak: könnyek, homály, aztán pislogott,
elképzelte Gitát, milyen volt, ahogy a karjában tartotta, a haját
simogatta. – Igazad volt, mamikám, tényleg tudom.

Jakub érte jött. Végigvonszolta a folyosón, be egy kicsi, ablaktalan


szobába. Egyetlen csupasz villanykörte lógott a plafonról. A hátsó
falon egy láncra bilincset rögzítettek. Egy nyírfapálca hevert a
padlón. Két SS-katona beszélgetett bent, tudomást sem vettek
Laléról, aki tekintetét a földre szegezve, háttal csoszogott be.
Jakub minden előzetes figyelmeztetés nélkül Lale arcába vágott,
mire az a hátsó falhoz tántorodott. Az őrök erre már odafigyeltek.
Lale megpróbált talpon maradni. Jakub hátralendítette a jobb
lábát. Lale számított a rúgásra, hátratántorodott, amikor Jakub
lába a bordáihoz ért, majd a hatást fokozva elgurult, zihált, és a
mellét markolta. Miközben lassan felkelt, Jakub megint arcon
ütötte. Ezúttal teljes erővel érte az ütés, bár Jakub jelezte, mire
készül. Törött orrából patakzott a vér. Jakub durván talpra
rántotta, és a lógó lánchoz bilincselte.
Fogta a pálcát, letépte az inget Lale hátáról, és ötször
rácsapott. Aztán lerántotta a nadrágját, és újabb öt ütést mért az
ülepére. Lale vonyításában nem volt színlelés. Jakub
hátrarántotta Lale fejét.
– Halljuk a neveket, kik loptak neked! – Jakub hangja
határozott volt, és fenyegető.
Az őrök tovább nézték, lazán álldogálva.
Lale a fejét rázta, nyöszörgött.
– Nem tudom.
Jakub még tíz ütést mért rá. Vér csorgott Lale lábán. A két tiszt
már jobban figyelt, közelebb léptek. Jakub megint hátrarántotta
Lale fejét, és rákiáltott.
– Beszélj! – És Lale fülébe súgta: – Mondd, hogy nem tudod, és
ájulj el! – Aztán hangosan folytatta: – Halljuk a neveket!
– Sosem kérdeztem! Nem tudom. Higgye el…
Jakub Lale hasába bokszolt. Lale térdre esett, szemét felfelé
fordította, és ájulást színlelt. Jakub a két SS-hez fordult.
– Gyenge zsidó ez. Ha tudná a neveket, mostanra már elmondta
volna. – A láncon lógó Lale lábába rúgott.
Az őrök bólintottak, és kimentek.
Az ajtó becsukódott, Jakub gyorsan leszedte Lalét a láncról,
gyengéden a földre fektette. Egy ingében rejtegetett ronggyal
letörölte róla a vért, és óvatosan felhúzta a nadrágját.
– Annyira sajnálom, Lale.
Talpra segítette, visszavitte a szobájába, és a hasára fektette.
– Jól csináltad. Most egy kicsit majd így kell aludnod. Később
visszajövök, hozok neked vizet meg egy tiszta inget. Pihenj kicsit.

Jakub mindennap meglátogatta Lalét, ételt és vizet vitt neki,


időnként tiszta inget is. Felmérte sérülései állapotát, melyek
lassan gyógyultak. Lale tudta, hogy élete végéig viselni fogja a
nyomokat. Talán a Tätowierer ezt meg is érdemli.
– Hányat ütöttél? – kérdezte Lale.
– Nem tudom.
– De tudod.
– Vége, Lale, már gyógyulsz.
– Eltörted az orromat? Alig kapok levegőt.
– Valószínűleg, de nem vészes. A duzzanat már lelohadt, az
orrod alig változott. Még mindig nagyon jóképű vagy, a lányok
ugyanúgy üldözni fognak.
– Nem akarom, hogy a lányok üldözzenek.
– Miért nem?
– Megtaláltam azt az egyet, akit akarok.
Másnap nyílt az ajtó, Lale felnézett, hogy üdvözölje Jakubot, de
két SS állt az ajtóban. Intettek, hogy álljon fel, és menjen velük.
Lale nem mozdult, próbálta összeszedni magát. Lehet, hogy ez a
vége? A fekete falnál végzem? Némán elbúcsúzott családtagjaitól és
végül, utolsóként Gitától. Az egyik SS kezdte elveszteni a
türelmét, belépett a helyiségbe, és Laléra szegezte a fegyverét.
Lale remegő lábbal, az őrök nyomában kiment a barakkból. Több
mint egy hét után először érezte arcán a nap sugarait, a két őr
között botorkált előre. Felnézett, készen arra, hogy szembenézzen
a rá váró végzettel, de meglátott néhány másik foglyot, akiket
egy közeli teherautóra tereltek. Talán még sincs vége. A lába
kicsúszott alóla, a maradék rövid úton az őrök vonszolták.
Feldobták a platóra, és Lale nem nézett vissza. A Birkenauba
vezető úton végig a teherautó oldalába kapaszkodott.
Huszadik fejezet

Lalét lesegítették a teherautóról, és bevonszolták


Oberscharführer Houstek irodájába. A két SS két oldalról tartotta
Lalét.
– Nem szedtünk ki belőle semmit, pedig a nagy zsidó is
megpróbálkozott vele – mondta az egyik.
Houstek Laléhoz fordult, aki felemelte a fejét.
– Szóval tényleg nem tudtad a nevüket? És nem lőttek le?
– Nem, uram.
– Visszaküldtek nekem, mi? És már megint az én gondom vagy.
– Igen, uram.
– Vigyétek a harmincegyes barakkba – mondta Houstek az
őröknek. – Még egy kis keményebb munkát elvégeztetünk veled,
aztán üt majd az órád, nekem elhiheted.
Lalét kivonszolták az irodából. Próbált lépést tartani az SS-
tisztekkel, de nagyjából félúton feladta. Feláldozta lábfeje bőrét,
hagyta, hadd karcolja a sóder. A tisztek kinyitották a
harmincegyes barakk ajtaját, belökték, és már mentek is. Lale a
földön feküdt, testben, lélekben elcsigázva. Néhány fogoly
közelített felé óvatosan. Ketten megpróbálták felsegíteni, de Lale
felkiáltott a fájdalomtól, úgyhogy megálltak. Az egyik férfi
felhúzta Lale ingét, felfedve hátán és ülepén a hatalmas sebeket.
Ezúttal gyengédebben emelték fel, és felrakták egy priccsre. Lale
hamarosan elaludt.

*
– Tudom, ki ez – szólalt meg egy fogoly.
– Ki? – kérdezte egy másik.
– A Tätowierer. Nem ismered fel? Valószínűleg ő csinálta a te
számodat is.
– Tényleg, igazad van. Vajon kit haragított magára?
– Ételt adott, amikor még a hatos barakkban voltam. Mindig
szerzett ételt.
– Nem is tudtam. Én mindig ebben a barakkban voltam. Nagyon
magamra haragíthattam valakit már az érkezésem napján. – A
férfi csendesen kuncogott.
– Nem tud kimenni vacsorázni. Hozok neki az enyémből. Holnap
szüksége lesz rá.
Kicsit később Lalét ketten ébresztették, egy-egy darab
kenyérrel. Odaadták, ő pedig hálásan elfogadta.
– Ki kell jutnom innen – mondta, mire ezek ketten felnevettek.
– Hogyne, barátom. Két lehetőséged van: az egyik gyors, a
másik valamelyest tovább tart.
– És mik ezek?
– Nos, holnap reggel kimehetsz, és amikor ideér, felfekszel a
hullakordéra. Vagy kijöhetsz velünk dolgozni, amíg össze nem
esel, vagy el nem kezdesz könyörögni nekik, hogy lőjenek le.
– Egyik sem tetszik. Más megoldást kell találnom.
– Sok szerencsét, barátom. Most pihenj. Hosszú nap áll előtted,
főleg ebben az állapotban.

Aznap éjjel Lale arról az időről álmodott, amikor eljött otthonról.


Először ambiciózus fiatalemberként indult el, hogy felépítse a
jövőjét. Munkát talált, amit szeretett, és amiben kiteljesedhetett.
Tapasztalatokat szerzett, eljutott Európa romantikus
nagyvárosaiba, melyekről addig csak a könyvekben olvasott:
Párizsba, Rómába, Bécsbe. És mindenekfelett meg akarta találni
azt az egyet, akibe beleszeret, akit eláraszthat szeretetével, meg
persze mindazzal, amit a mama mondott: virággal, csokoládéval,
az idejével és figyelmességével.
Második elindulásakor tele volt bizonytalansággal és
félelemmel. Vajon mi vár rá?
Hosszú, érzelmileg megterhelő utazás után érkezett Prágába,
miután búcsút mondott a családjának. Ahogy meghagyták,
jelentkezett a megfelelő állami hivatalnál, ott közölték vele, hogy
keressen szállást valahol a közelben, és hetente jelentkezzen,
amíg nem döntenek, mi lesz vele. Április 16-án, egy hónappal
később azt mondták, hogy poggyászával egyetemben jelenjen meg
egy helyi iskolában. Ott elszállásolták jó néhány, Szlovákia
különböző részeiről odakerült zsidó fiatalemberrel egyetemben.
Lale mindig is adott a megjelenésére, lakhatási körülményei
sem akadályozhatták meg, hogy úgy ne fessen, mint akit
skatulyából húztak elő: mindennap kimosta és kitisztította a
ruháját az iskola mellékhelyiségében. Nem tudta, hova viszik, de
abban biztos akart lenni, hogy a megjelenése kifogástalan lesz,
amikor odaér.
Öt nap telt el üldögéléssel, unatkozással, aggódással, de azért
főleg unatkozással, majd közölték velük, hogy gyülekezzenek
poggyászostul, és a pályaudvarra masíroztatták őket. Nem
mondtak nekik semmit az úti céljukról. Egy tehervonat állt be, és
rájuk parancsoltak, hogy másszanak fel. Néhányan tiltakoztak,
mondván, hogy a mocskos vagon sérti a méltóságukat. Lale
először látta, hogy honfitársai válaszképpen zsidókra emelik a
fegyvereiket, és odacsapnak azokra, akik továbbra is tiltakoznak.
Felmászott a marhavagonba a többiekkel együtt. Amikor már
senkit sem lehetett bepréselni, az ajtót becsapták, és a szlovák
hadsereg katonái rátolták a reteszt – azok, akiknek az lett volna a
dolguk, hogy megvédjék őt.
Újra meg újra ajtócsapás, majd retesz. Ajtócsapás, retesz.
*

Másnap reggel a két kedves fogoly kitámogatta Lalét a barakkból,


és vele maradtak, amíg a létszámellenőrzést várták. Mikor álltam
így utoljára? Számok és számok. A túlélés mindig a számokról szól.
Ha a kápó kipipál a listán, az azt jelenti, még életben vagy. Lale
száma az utolsó, hiszen ő a harmincegyes barakk legújabb lakója.
Nem válaszolt, amikor először szólították, meg kellett bökni. Egy
csésze állott, gyenge kávé és egy vékony szelet dohos kenyér után
útnak indították őket a munkába.
A két tábor, az Auschwitz és Birkenau közti mező egyik végéből
a másikba kellett hatalmas kődarabokat cipelniük. Amikor az
összes kővel végeztek, rájuk parancsoltak, hogy vigyék vissza
mindet. És így telt el a nap. Lale arra gondolt, hogy vagy százszor
ment el itt a mező melletti úton, és látta, mit csinálnak. Nem, épp
csak odapillantottam. Nem bírtam nézni, mit kell elszenvedniük ezeknek az
embereknek. Hamar rájött, hogy az SS lelövi azt, aki utolsónak
érkezik meg a kövével.
Lalénak minden csepp erejét össze kellett szednie. Az izmai
sajogtak, de lélekben erős maradt. Egyik alkalommal utolsó
előttiként ért be. A nap végén, akik életben maradtak,
összeszedték agyonlőtt társaik holttestét, és visszavitték a
táborba. Lalét felmentették a feladat alól, de szóltak, hogy ez csak
egynapos kímélet. Másnap neki is vonszolnia kell a rá eső terhet,
mármint ha még életben lesz.
Miközben visszafelé vánszorogtak Birkenauba, Lale meglátta a
kapun belül álldogáló Baretzkit. A férfi odament hozzá, Laléhoz
igazítva lépteit.
– Hallottam, mi történt veled.
Lale ránézett.
– Baretzki, tudna segíteni valamiben? – Hogy segítséget kért,
ezzel értésére adta a többieknek, hogy más, mint ők. Ismer egy
őrt, tudja a nevét, és a segítségét kérheti. Az, hogy ismerőse az
ellenségnek, jókora szégyen rá nézve, de erre akkor is szüksége
volt.
– Talán… Miben? – Úgy tűnt, Baretzki kínosan feszengett.
– Eljuttatna egy üzenetet Gitának?
– Tényleg azt akarod, hogy tudja, hol vagy? Nem lenne jobb, ha
azt hinné, már meghaltál?
– Csak mondja el neki, hol vagyok pontosan: a harmincegyes
barakkban. És azt is, hogy mondja el Cilkának.
– Azt akarod, hogy a barátnője tudja, hol vagy?
– Igen, ez fontos. Gita érteni fogja.
– Hmm. Megteszem, ha úgy tartja a kedvem. Tényleg egy
vagyont őriztél a matracod alatt gyémántokban?
– Nem is beszéltek a rubinokról, smaragdokról, jenki dollárról,
angol és dél-afrikai fontról?
Baretzki a fejét rázta, nevetett, és fájdalmasan hátba veregette
Lalét, ahogy elment.
– Cilka! – kiáltott utána Lale. – Gita szóljon Cilkának!
Baretzki hátrafelé intett, ezzel elbocsátva Lalét.

Baretzki belépett a női táborba, ahol éppen vacsorára sorakoztak.


Cilka látta, hogy a kápóhoz megy, és Gitára mutat. A kápó ujjával
odaintette Gitát. Cilka magához húzta Danát, miközben Gita
lassan Baretzkihez ment. Nem hallották, mit mondott az őr, de
ahogy beszélt, Gita az arca elé kapta a kezét. Aztán barátnői felé
fordult, és visszarohant kitárt karjukba.
– Él! Lale él – jelentette. – Azt üzente, mondjam el neked, Cilka,
hogy a harmincegyes barakkban van.
– Miért nekem?
– Nem tudom, de Lale ragaszkodott hozzá, hogy mondjam el
neked.
– Miért, mit tehet Cilka? – kérdezte Dana.
Cilka elfordult, agya lázasan kattogott.
– Nem tudom – felelte Gita. Nem volt találgatós kedvében. –
Csak annyit tudok, hogy Lale él.
– Cilka, mit tehetsz? Hogy segíthetsz? – esedezett válaszért
Dana.
– Majd gondolkodom – jelentette ki Cilka.
– Él. A szerelmem életben van – ismételgette Gita.

Aznap éjjel Cilka Schwarzhuber karjában hevert. Tudta, hogy a


férfi nem alszik még. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit,
de elhallgatott, ahogy a férfi kihúzta alóla a karját.
– Jól van? – kérdezte Cilka próbaképpen, attól tartva, hogy már
ez a kérdés is túlságosan bensőségesnek minősül, és ezért
felkeltheti a férfi gyanúját.
– Igen.
Volt valami szelídség Schwarzhuber hangjában, amit Cilka még
sosem tapasztalt, így felbátorodva folytatta.
– Sosem mondtam nemet semmire, ugye? És eddig sosem
kértem még semmit.
– Igaz – felelte a férfi.
– Kérhetek valamit?

Lale végigcsinálta a következő napot. Kivette részét a munkából,


segített visszacipelni az egyik halottat. Gyűlölte magát, amiért
csakis a saját fájdalmára gondol, alig érez részvétet a halott iránt.
Mi van velem? A vállába hasító fájdalom minden lépésnél azzal
fenyegette, hogy a földre teríti. Küzdj. Küzdjél tovább.
Amikor a tábor területére léptek, Lale figyelmét két ember
ragadta meg, akik az őrök és a foglyok területét elválasztó kerítés
mellett álltak. Cilka eltörpült Lagerführer Schwarzhuber mellett.
A kerítés Lale felőli oldalán álló őr épp velük beszélt. Lale
megállt, szorítása lazult a holttesten, mire a test másik végét
tartó fogoly megbotlott és elesett. Lale Cilkára nézett, az
visszanézett rá, majd mondott valamit Schwarzhubernak. Az
bólintott, és Laléra mutatott. Cilka és Schwarzhuber elmentek, az
őr pedig megindult Lale felé.
– Gyere velem – szólt oda neki.
Lale letette a halott férfi lábát, és először nézett az arcába.
Ismét elöntötte a részvét, főhajtással adózott egy újabb tragikus
véget ért élet előtt. Bocsánatkérő pillantást vetett a hullát cipelő
másik férfira, és az őr után eredt. A harmincegyes barakk foglyai
csak bámultak.
– Azt mondták, vigyelek vissza a régi szobádba, a cigánytáborba
– szólalt meg az őr.
– Ismerem az utat.
– Akkor tessék – hagyta ott az őr.
Lale megállt a cigánytábor előtt, nézte a rohangáló gyerekeket.
Néhányan visszanéztek rá, próbálták felfogni a visszatérését. Azt
mondták nekik, a Tätowierer halott. Az egyikük Laléhoz rohant,
átölelte a derekát, így üdvözölte „hazatérése” alkalmából. A
többiek is csatlakoztak, és hamarosan a felnőttek is kijöttek a
barakkból, hogy üdvözöljék. – Hol voltál? – kérdezgették. –
Megsebesültél? – Lale kitért a kérdések elől.
Nadja a csoportosulás mögött állt. Lale a tekintetét keresve
átnyomakodott a férfiak, nők és gyerekek csapatán, megállt Nadja
előtt. Ujjával letörölt egy könnycseppet a nő arcáról. – Örülök,
hogy látlak, Nadja.
– Hiányoztál nekünk. Nekem.
Lale csak bólintani bírt. Gyorsan el kellett tűnnie, mielőtt
mindenki előtt zokogásban tört volna ki. A szobájába sietett,
becsukta az ajtót, és lefeküdt régi ágyára.
Huszonegyedik fejezet

– Biztos, hogy nem vagy macska?


Lale hallotta a szavakat, próbált rájönni, hol lehet. Kinyitotta a
szemét, Baretzki hajolt fölé vigyorogva.
– Hogy mi?
– Biztos, hogy macska vagy, mert több életed van, mint bárki
másnak itt.
Lale igyekezett felkínlódni magát ülésbe.
– Ez csak…
– Cilka, igen, tudom. Szép, ha az embernek magas pozícióban
vannak barátai.
– Boldogan odaadnám az életem, hogy ne kelljen, hogy ilyen
barátai legyenek.
– Majdnem oda is adtad. Nem mintha ez segített volna a
lányon.
– Igen, ezen a helyzeten én sem tudok segíteni.
Baretzki felnevetett.
– Tényleg azt hiszed, te irányítod ezeket a táborokat, ugye? A
pokolba, talán így is van. Még mindig életben vagy, pedig nem
volna szabad. Hogy jutottál ki a tizenegyes barakkból?
– Fogalmam sincs. Amikor kivittek, biztos voltam benne, hogy a
fekete falhoz megyünk, de feldobtak egy teherautóra, és
visszahoztak ide.
– Nem láttam még soha senkit, aki kijutott volna a
Strafkompanie-ból, úgyhogy szép volt – jegyezte meg Baretzki.
– Ilyen történelmet szívesen írok. Hogyhogy visszakaptam a
régi szobámat?
– Egyszerűen. A beosztással jár.
– Tessék?
– Te vagy a Tätowierer, és csak annyit tudok erre mondani,
hogy hála istennek. Az az eunuch, aki beugrott helyetted, nem ér
fel veled.
– Houstek visszaadja a munkámat?
– A helyedben Houstek közelébe sem mennék. Ő nem akarta,
hogy visszakerülj, azt akarta, hogy lőjenek le. De
Schwarzhubernak más tervei voltak veled.
– Legalább egy kis csokoládét muszáj szereznem Cilkának.
– Eszedbe ne jusson, Tätowierer. Rajtad fogják tartani a
szemüket. És most gyerünk dolgozni.
Miközben kiléptek a szobából, Lale megszólalt:
– Sajnálom, hogy nem tudtam megszerezni a nejlonharisnyát,
amit kért. Már intézkedtem, amikor eltérítettek.
– Hát, rendben, legalább megpróbáltad. Mindegy, már úgysem
a barátnőm. Kidobott.
– Sajnálom. Remélem, nem olyasmi miatt, amit az én
javaslatomra mondott neki.
– Nem hiszem. Csak talált valakit, aki ott él, ugyanabban a
városban, vagyis ugyanabban az országban, a pokolba is.
Lale eltűnődött, mondjon-e még valamit, de aztán úgy döntött,
annyiban hagyja. Baretzki kivezette a barakkból, be a táborba,
ahova épp előtte érkezett egy teherautónyi férfi, és folyt a
szelekció. Lale magában elmosolyodott a dolgozó Leon látványán,
aki le-leejtette a tetoválópálcát, és kicsöpögtette a tintát.
Baretzki odébb vonult, Lale hátulról közelítette meg Leont.
– Segíthetek? – szólalt meg.
Leon megfordult, és felborított egy tintásüveget, amikor Lale
keze után kapott, és vadul, boldogan rázni kezdte.
– De örülök, hogy látlak! – kiáltott fel.
– Hidd el, én is örülök, hogy újra itt vagyok. Hogy vagy?
– Még mindig ülve pisilek. Amúgy jól. És most, hogy itt vagy,
már sokkal jobban.
– Akkor haladjunk. Úgy tűnik, ma jókora tömeget küldenek
nekünk.
– Gita tudja, hogy visszajöttél?
– Azt hiszem. A barátnője, Cilka hozott ki.
– Az, aki…?
– Igen. Holnap megpróbálom megkeresni őket. Add ide az
egyik pálcát. Nem szolgáltathatok ürügyet rá, hogy
visszahajítsanak oda, ahol voltam.
Leon odanyújtotta neki a tetoválópálcáját, és belekotort egy
másikért Lale táskájába. Együtt láttak munkához, tetoválták
Birkenau legújabb lakosait.

Másnap délután Lale az irodaépület előtt várakozott, amikor a


lányok kijöttek a munkából. Dana is ott várta Gitát, és a két nő
együtt indult el visszafelé. Nem látták meg Lalét, amíg egyszer
csak előttük nem termett, elállva az útjukat. Egy pillanatig fel
sem fogták. Aztán mindketten átölelték. Dana sírt. Gita szeme
száraz maradt. Lale kibontakozott az ölelésből, és mindkettőt
kézen fogta.
– Még most is gyönyörűek vagytok mindketten – jegyezte meg.
Gita szabad kezével Lale karjára csapott.
– Azt hittem, meghaltál. Megint. Azt hittem, sosem látlak
többé.
– Én is – csatlakozott Dana.
– De nem haltam meg. Hála neked és Cilkának. Itt vagyok
veletek, ahol lennem kell.
– De… – kiáltotta Gita.
Lale magához vonta, és szorosan megölelte.
Dana egy puszit nyomott Lale arcára.
– Magatokra hagylak. Annyira örülök, hogy itt vagy, Lale. Azt
hittem, Gita belehal a bánatba, ha nem jössz vissza hamar.
– Köszönöm, Dana – felelte Lale. – Csodálatos barát vagy.
Mindkettőnké.
Dana elment, a mosoly ott ragadt az arcán.
Foglyok százai hömpölyögtek körülöttük, Lale és Gita csak állt,
nem tudva, mihez kezdjenek.
– Hunyd le a szemed – kérte Lale.
– Micsoda?
– Hunyd le, és számolj tízig.
– De…
– Csak csináld.
Gita lehunyta a szemét, ahogy Lale kérte. Elszámolt tízig, majd
kinyitotta.
– Nem értem – mondta.
– Még mindig itt vagyok. Nem hagylak el soha többé.
– Gyere, mennünk kell – mondta Gita.
A női tábor felé tartottak. Miután nem volt mivel
megvesztegetnie a kápót, Lale nem kockáztathatta, hogy Gita
elkéssen. Gyengéden egymás felé hajoltak.
– Nem tudom, meddig bírom még – szólalt meg a lány.
– Nem tarthat örökké, édesem. Csak tarts ki, kérlek, tarts ki.
Utána miénk az egész élet, együtt.
– De…
– Semmi de. Megígértem, hogy kikerülünk innen, és együtt
fogunk élni.
– De hogyan? Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap.
– Most itt vagyok veled, ugye?
– Lale…
– Hagyjuk, Gita.
– El fogod mondani, mi történt veled? Hol voltál?
Lale megrázta a fejét.
– Nem. Most már újra veled vagyok. Csak az számít, amit már
sokszor elmondtam: kikerülünk innét együtt, és szabadon fogunk
élni. Bízol bennem, Gita? Igen?
– Igen – felelte a lány.
A kijelentés megragadta Lale képzeletét.
– Egy napon majd egészen más körülmények között fogod
kimondani ezt a szót. Egy rabbi előtt, és velünk lesz az egész
család, az összes barátunk.
Gita kuncogott, és ahogy a női tábor bejáratához értek, egy
pillanatra Lale vállára hajtotta a fejét.

Amikor Lale visszafelé tartott a barakkjába, két fiatal fiú lépett


oda hozzá.
– Te vagy a Tätowierer?
– Ki kérdezi? – felelte Lale.
– Hallottuk, hogy talán tudnál szerezni nekünk némi extra
ételt.
– Bárki mondta, tévedett.
– Fizetni is tudnánk – mondta az egyik fiú, és öklét kinyitva
felfedett egy kicsi, de tökéletes gyémántot.
Lale a fogát csikorgatta.
– Tessék, vegye csak el. Ha szerez nekünk valamit, bármit,
hálásak lennénk, uram.
– Melyik barakkban laktok?
– A kilencesben.
Hány élete van egy macskának?

Másnap reggel Lale a főkapu környékén kószált, kezében a


táskájával. Kétszer is odalépett hozzá egy-egy őr.
– Politische Abteilung – közölte Lale mindkét alkalommal, mire
békén hagyták. De jobban aggódott, mint korábban. Viktor és Juri
kiléptek a táborba tartó emberek sorából, és melegen üdvözölték
Lalét.
– Jobb, ha nem kérdezzük, hol voltál? – kérdezte Viktor.
– Bizony jobb – felelte Lale.
– És most minden a régi?
– Semmi nem olyan, mint volt, mindent vissza kell fognom.
Csak egy kis étel kellene, ha meg tudjátok oldani, semmi
nejlonharisnya.
– Persze. Isten hozott – vágta rá lelkesen Viktor.
Lale a kezét nyújtotta, Viktor megfogta, és a gyémánt egyik
ökölből a másikba vándorolt.
– Előleg. Akkor holnap találkozunk?
– Holnap.
Juri csak nézett.
– Örülök, hogy újra itt vagy – jegyezte meg csendesen.
– Én is örülök. Nőttél?
– Igen, azt hiszem, nőttem.
– Mondd csak – kezdte Lale –, véletlenségből nincs nálatok egy
kis csokoládé? Szeretnék egy kicsit együtt lenni a barátnőmmel.
Juri kivett egy táblát a táskájából, és egy kacsintás kíséretében
átnyújtotta Lalénak.
Lale egyenesen a női táborba ment, a huszonkilences barakkba.
A kápó ott állt, ahol mindig, sütkérezett a napon. Nézte, ahogy
Lale közeledett felé.
– Tätowierer, örülök, hogy újra látlak – mondta.
– Fogytál? Jól nézel ki – jegyezte meg Lale a lehető
leghalványabb iróniával a hangjában.
– Nem jártál itt egy ideje – felelte a nő.
– Visszajöttem – nyújtotta át neki Lale a csokoládét.
– Mindjárt hozom.
Lale nézte, ahogy a kápó az irodaépületekhez ment, és szót
váltott a kint álló SS-katonanővel. Aztán bement a barakkba,
leült, és várta, hogy Gita belépjen. Nem kellett sokáig várnia. A
lány becsukta maga mögött az ajtót, és Lale felé indult, aki csak
állt, a priccs tartóoszlopának dőlve. Attól félt, nehéz lesz
kimondania a szavakat, amiket muszáj. Arcára az önuralom
maszkját igazította.
– Szeretkezni. Ahol csak akarunk, amikor csak akarunk. Lehet,
hogy nem vagyunk szabadok, de nekem itt és most a legjobb. Mit
szólsz hozzá?
Gita Lale karjába vetette magát, csókokkal borította az arcát.
Amikor vetkőzni kezdtek, Lale megállt, és megfogta Gita kezét.
– Kérdezted, elmondom-e majd, hova tűntem, és én nemet
mondtam, emlékszel?
– Igen.
– Még most sem akarok beszélni róla, de van valami, amit nem
hallgathatok el előled. Ne ijedj meg, jól vagyok, de azért
rendesen megkaptam a magamét.
– Mutasd – kérte Gita.
Lale lassan felhúzta az ingét, és a lány felé fordította a hátát.
Gita nem szólt semmit, de pehelykönnyű, gyengéd érintéssel
végigfuttatta ujjait Lale sebein. Ajka követte a kezét, és Lale
tudta, már nincs szükség szavakra. Lassan és gyengéden
szeretkeztek. Lale érezte, hogy könnyek szorítják a torkát,
leküzdötte. Soha életében nem érzett még ilyen mély szeretetet.
Huszonkettedik fejezet

Lale hosszú, forró nyári napokat töltött Gitával vagy azzal, hogy
Gitára gondolt. De a munkájuk nem lett kevesebb, épp
ellenkezőleg: hétről hétre magyar zsidók ezrei érkeztek
Auschwitzba és Birkenauba. Ennek eredményeként a férfi- és a
női táboron is zavargás hullámzott végig. Lale rájött, hogy miért.
Minél nagyobb számot viselt valaki a karján, annál kevésbé
számíthatott tiszteletre a többiektől. Minden alkalommal, amikor
egy-egy újabb nemzetiségből érkeztek nagyobb számban, kitört a
hatalmi versengés. Gita mesélt Lalénak a női táborról. A szlovák
lányok, akik legrégebben voltak itt, lenézték a magyarokat, akik
nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy nem jogosultak
azokra az apró kiváltságokra, amiket a szlovákok olyan kemény
munkával vívtak ki maguknak. Gita és barátnői szerint az, amit ők
eddig végigcsináltak, kell hogy számítson. Például szereztek
maguknak civil ruhát a Kanadából. Nem hordták többé a kék-
fehér csíkos pizsamát. És ezen nem akartak osztozni. Az SS nem
foglalt állást a konfliktusok kipattanásakor, minden résztvevőt
egyforma kegyetlenséggel büntettek: megtagadták tőlük sovány
kis ellátmányukat, megkorbácsolták őket, rájuk sóztak egyet a
puskatussal vagy a bottal, de az is előfordult, hogy komoly verést
szabtak ki rájuk, amit a többi fogolynak végig kellett néznie.
Gita és Dana távol tartotta magát a veszekedésektől. Gitának
így is elég baja volt azzal, hogy elbánjon a kicsinyes irigységgel,
amivel szembe kellett néznie az irodai munkája, a látszólag
védett Cilkával kötött barátsága és persze barátja, a Tätowierer
látogatásai miatt.
Lale nagyrészt kimaradt a tábori vitákból. Leonnal és alig
maroknyi fogollyal dolgozott csak együtt az SS-en kívül, nem vett
részt az éhező férfiak ezreinek mindennapjaiban, akik együtt
dolgoztak, küzdöttek, éltek és haltak. Az, hogy a romákkal élt
együtt, biztonsággal töltötte el, úgy érezte, tartozik valahová.
Tudatában volt, hogy a többség körülményeihez képest
kényelmes az élete. Dolgozott, amikor kellett, Gitával volt,
amennyit csak lehetett, játszott a roma gyerekekkel, beszélgetett
a szüleikkel, főleg a fiatalabb férfiakkal, de az idősebb
asszonyokkal is. Tetszett neki, hogy mindenkivel törődnek, nem
csak a vér szerinti rokonokkal. Kevésbé találta meg a hangot az
idősebb férfiakkal, akik többnyire csak üldögéltek, nem
elegyedtek szóba a gyerekekkel meg a fiatalokkal vagy akár az
idősebb asszonyokkal. Amikor Lale rájuk nézett, gyakran az apja
jutott róluk az eszébe.

Egy éjjel Lale az SS ordítására, kutyaugatásra, nők és gyerekek


sikoltozására ébredt. Kinyitotta szobája ajtaját, és kinézett: a
barakkbeli férfiakat, nőket és gyerekeket kifelé terelték az
épületből. Nézte őket, amíg az utolsó, kisbabáját ölelő nőt is
brutálisan ki nem lökték az éjszakába. Utánuk ment, és döbbenten
állt, miközben az összes cigánybarakkot kiürítették. Emberek
ezreit terelték a közeli teherautókhoz. A tábor ki volt világítva,
több tucat kutyás SS-őr tartotta sakkban a tömeget, lőttek
bárkire, aki nem engedelmeskedett a parancsuknak:
– Mindenki fel a teherautóra!
Lale megállított egy arra járó ismerős őrt.
– Hová viszik őket? – kérdezte.
– Velük tartasz, Tätowierer? – kérdezett vissza a férfi, és
továbbment.
Lale az árnyékba húzódott, a tömeget pásztázta. Meglátta
Nadját, odarohant hozzá.
– Nadja… – könyörgött. – Ne menj el.
A nő bátor mosolyt erőltetett az arcára.
– Nincs más választásom, Lale. Megyek, ahova az enyéim
mennek. Isten veled, barátom, örülök, hogy… – Egy őr
továbblökte, mielőtt befejezhette volna a mondatot.
Lale kővé dermedve állt, nézte, ahogy az utolsó embert is
felterelték valamelyik teherautóra. A járművek elindultak, Lale
lassan visszatért a kísértetiesen csendes barakkba. Visszafeküdt.
Az álom ezúttal elkerülte.

Reggel a kétségbeesett Lale csatlakozott Leonhoz, megszállottan


dolgoztak, mivel új transzportok érkeztek.
Mengele szemügyre vette a néma sorokat, s közben lassan a
tetoválók asztala felé közeledett. Leon keze megremegett, ahogy
az SS közelebb ért. Lale igyekezett megnyugtató pillantást
küldeni segédjének. De a gazember, aki megcsonkította Leont,
alig pár lépésnyire állt. Mengele megállt, nézte, ahogy a
tetoválók dolgoztak. Időnként közelebbről is megnézett egy-egy
számot, ezzel növelve Lale és Leon nyugtalanságát. A halálos
vigyor egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. Lale tekintetét
kereste, de ő sosem nézett magasabbra a karnál, amin épp
dolgozott.
– Tätowierer, Tätowierer – hajolt Mengele az asztal fölé. –
Talán ma viszlek el. – Fejét félrebillentette, láthatóan élvezte
Lale kínos helyzetét. Aztán, hogy megvolt a mulatsága,
elballagott.
Valami könnyű hullott Lale fejére, felnézett. A közeli
krematórium hamut böfögött magából. Lale megremegett,
elejtette a tetoválópálcát. Leon próbálta megnyugtatni.
– Lale, mi történt? Mi a baj?
Lale üvöltése zokogásba fulladt.
– A rohadékok, kibaszott rohadékok!
Leon Lale karjába csimpaszkodott, próbálta rávenni, hogy
összeszedje magát, ám ekkor Mengele feléjük nézett, és
visszaindult az asztalukhoz. Lale csak vöröset látott. Minden
önuralmát elvesztette. Nadja. Épp kétségbeesetten igyekezett
megfékezni magát, amikor Mengele odaért. Úgy érezte, mindjárt
elhányja magát.
Mengele lélegzetét érezte az arcában.
– Minden rendben van itt?
– Igen, Herr Doktor, minden rendben – felelte Leon remegve.
Leon lehajolt, felvette Lale pálcáját.
– Csak eltört a pálca. Megjavítjuk, és máris folytatjuk a munkát
– folytatta Leon.
– Nem tetszel nekem, Tätowierer. Szeretnéd, hogy
megvizsgáljalak? – kérdezte Mengele.
– Jól vagyok, csak a pálca tört el – köhögött Lale. Fejét leszegte,
elfordult, és próbált visszatérni a munkájához.
– Tätowierer! – vakkantotta Mengele.
Lale visszafordult Mengeléhez, állkapcsa megfeszült, fejét még
mindig leszegte. Mengele kivette a pisztolyát a tokjából.
Ernyedten az oldalánál tartotta.
– Agyonlőhettelek volna, amiért hátat fordítottál – emelte fel a
fegyvert, és Lale homlokára irányította. – Nézz rám. Lelőhetnélek
most azonnal. Ehhez mit szólsz?
Lale felemelte a fejét, de tekintetét Mengele homlokára
irányította, nem volt hajlandó a szemébe nézni.
– Igen, Herr Doktor. Bocsánatot kérek, nem fordul elő többet,
Herr Doktor – motyogta.
– Vissza, dolgozni. Feltartasz itt mindent – vakkantotta
Mengele, és megint elsétált. Lale Leonra nézett, és a már
mindenhol hulló hamura mutatott.
– Tegnap éjjel kiürítették a cigánytábort.
Mielőtt maga is nekiállt volna a munkának, Leon némán
odanyújtotta Lalénak a tetoválópálcáját. Lale felnézett, a fent
ragyogó napot kereste. De a hamu és a füst elfelhőzte az eget.
Amikor este Lale visszament a barakkjába, látta, hogy azok
költöztek oda, akiket aznap tetováltak Leonnal. Bezárkózott a
szobájába. Nem akart összebarátkozni senkivel. Ma nem. Soha
többé. Csak arra vágyott, hogy legyen csend.
Huszonharmadik fejezet

Lale és Gita hetekig hallgattak az együtt töltött idő alatt, Gita


hiába igyekezett megvigasztalni a fiút. Lale elmondta, mi történt,
és bár Gita megértette a bánatát, nem tudta teljes egészében
átérezni. Nem tehetett róla, de sosem ismerkedett meg Lale
„másik” családjával. Szívesen hallgatta Lale történeteit a
gyerekekről, arról, hogy megpróbáltak játékszerek nélkül
játszani, hóból vagy törmelékből gyúrva labdát, versenyeztek, ki
tud olyan magasra ugrani, hogy elérje a barakk gerendáit, de
leginkább csak fogócskáztak. Gita szívesen faggatta volna Lalét az
igazi családjáról, de ilyenkor a fiúra rátört a makacsság, és nem
volt hajlandó többet elárulni, amíg Gita nem mesél a saját
életéről. A lány nem tudta, hogyan törje meg Lale gyászát.
Mindketten több mint két és fél éve éltek az emberiség
legmélyebb poklában. De Gita most először látta, hogy Lale így
belesüllyed a depresszióba. – És a mi népünk ezrei? – kiáltotta
Lalénak egyik nap. – És amit Auschwitzban láttál, Mengelénél?
Tudod hányan pusztultak el ebben a két táborban? Tudod? – Lale
nem válaszolt. – Én láttam a kartonokat – folytatta Gita –,
nevekkel és életkorral, csecsemőket és nagyszülőket, láttam a
nevüket és a számukat. El sem tudnék addig számolni!
Lalénak nem volt szüksége Gitára ahhoz, hogy felmérje,
mekkora tömeg haladt át a táborokon. Maga jelölte meg őket.
Gitára nézett, a lány a földre meredt. Ekkor ébredt rá, hogy akik
neki csak számok voltak, Gitának nevek. A lány a munkája miatt
többet tudott ezekről az emberekről, mint Lale. Tudta a nevüket,
a korukat, és Lale rájött, hogy Gitát ez a tudás élete végéig
kísérteni fogja.
– Ne haragudj, igazad van – ismerte el Lale. – Egyetlen halál is
több a kelleténél. Nem akarok ilyen nyomott lenni, megpróbálom.
– Azt akarom, hogy önmagad légy, ha velem vagy, de ez már
túl régóta tart, Lale, és nekünk egy nap is hosszú idő.
– Okos vagy, és gyönyörű. Sosem felejtem el őket, tudod?
– Nem is tudnálak szeretni, ha megtennéd. A családod voltak,
jól tudom. Tudom, különös, amit mondok, de az ő emléküknek
adózol tisztelettel, ha életben maradsz, túléled ezt a helyet, és
elmondod a világnak, mi történt itt.
Lale odahajolt, megcsókolta a lányt, szívét lehúzta a szerelem
és a kín súlya.
Hatalmas robbanás rázta meg alattuk a földet. Az irodák
mögötti rejtekhelyükön voltak épp, talpra ugrottak, és az épület
elé rohantak. Ekkor jött a második robbanás. A közeli
krematóriumra néztek, ahonnan füst szállt fel, és pokoli lárma
hallatszott. Sonderkommandósok rohantak elő, legtöbben a tábort
övező kerítés felé. Puskatűz hallatszott a krematórium tetejéről.
Lale felnézett, látta, hogy ott is Sonderkommandósok állnak, és
vadul lövöldöznek. Az SS nehéztüzérséget vetett be ellenük.
Perceken belül véget ért a lövöldözés.
– Mi folyik itt? – kérdezte Gita.
– Nem tudom. Be kell jutnunk egy épületbe.
Körülöttük golyók tépték a földet, az SS-őrök mindenkit célba
vettek, akit láttak. Lale az épület falához rántotta Gitát. Újabb
hangos robbanást hallottak.
– A négyes krematórium. Valaki felrobbantotta. Ki kell jutnunk
innen.
Az irodaépületből kirohanó foglyokat sorra lelőtték.
– Vissza kell, hogy vigyelek a barakkodba. Csak ott leszel
biztonságban.
– Minden fogoly térjen vissza a barakkjába. Aki most elindul,
arra nem tüzelünk! – harsogta a hangszóró.
– Szaladj.
– Félek, vigyél magaddal! – kiáltott Gita.
– Ma este biztonságosabb helyen vagy a saját barakkodban.
Biztosan létszámellenőrzést fognak tartani. Nem kaphatnak el a
barakkon kívül, drágám.
Gita habozott.
– Eredj. Maradj ma este a barakkban, és holnap menj dolgozni,
ahogy szoktál. Ne adj okot rá, hogy keressenek. A holnapot is meg
kell érned.
Gita nagy levegőt vett, és megfordult, hogy futásnak eredjen.
– Holnap megkereslek. Szeretlek – búcsúzott el Lale.

Aznap este Lale megszegte saját szabályát, és csatlakozott a


jobbára magyar férfiakhoz a barakkjában, hogy megtudjon
valamit a délután történtekről. Elmondták neki, hogy néhány nő
a lőszergyárból apránként, a körme alá nyomogatva, puskaport
csempészett Birkenauba. A Sonderkommandónak adták oda, ők
pedig szardíniás dobozokból kezdetleges gránátokat fabrikáltak.
Kisebb kézifegyvereket is begyűjtöttek, késeket, baltákat,
ilyesmit.
Lale általános felkelésről szóló pletykákat is hallott a
barakkbeli férfiaktól, akik csatlakozni akartak hozzá, de nem
hitték, hogy most volna a napja. Azt hallották, hogy közelednek
az oroszok, és a felkelést az érkezésükhöz időzítenék, ezzel
segítve őket a tábor felszabadításában. Lale szemrehányást tett
magának, amiért nem barátkozott össze velük korábban. Az, hogy
nem értesült időben az eseményekről, majdnem megölte Gitát.
Alaposan kikérdezte a többieket, mit tudnak az oroszokról, mikor
várhatóak. Bizonytalan válaszokat kapott, de arra elég volt, hogy
enyhe optimizmus támadjon benne.
Hónapok teltek el azóta, hogy az amerikai repülők elszálltak a
fejük fölött. A transzportok egyre érkeztek. Lale nem látta jelét,
hogy csökkenne a náci halálgépezet elszántsága, hogy kiirtsa a
zsidókat és másokat. Ám a legutóbb érkezettek kapcsolata frissebb
volt a külvilággal. Talán tényleg jön a felszabadulás. Elhatározta, hogy
elmondja Gitának, amit megtudott, és megkéri, legyen éber az
irodában, gyűjtsön be minden információt, amit tud.
Végre egy reménysugár.
Huszonnegyedik fejezet

Harapósan hideg ősz jött. Sokan nem élték túl. Lale és Gita a
reménysugarukba kapaszkodtak. Gita továbbadta barakktársainak
a szóbeszédet az oroszokról, és biztatta őket: higgyenek benne,
hogy túlélhetik Auschwitzot. 1945 elején a hőmérséklet tovább
süllyedt, és Gita minden erőfeszítése ellenére a közhangulat is
egyre mélyebbre zuhant. A Kanadából szerzett meleg kabátok
nem tarthatták távol a jeges rettegést, hogy talán egy újabb évet
töltenek majd fogságban Auschwitz–Birkenau elfelejtett
világában. A transzportok lelassultak. Ez a maga nyakatekert
módján hatott az SS-nek dolgozó foglyokra, elsősorban a
Sonderkommandóra. Ha kevesebb a munkájuk, megnő a kivégzés
veszélye. Lale felhalmozott ugyan némi tartalékot, de a forrásai
sokat apadtak. És a helyiek, beleértve Viktort és Jurit is, már nem
jártak be dolgozni. Az építkezés leállt. Lale biztató híreket
hallott: a két krematóriumot, amit az ellenállók felrobbantottak,
nem javítják meg. Lale emlékei szerint először fordult elő, hogy
többen mentek el Birkenauból, mint ahányan érkeztek. Gita és
kollégái váltott műszakban adminisztrálták az útnak indulókat,
akiket vélhetően más koncentrációs táborokba szállítottak.
Vastag hóréteg lepett mindent azon a késő januári napon,
amikor Laléval közölték, hogy Leon „elment”. Amikor egymás
mellett gyalogoltak, megkérdezte Baretzkit, tudja-e, hova vitték
Leont. Baretzki nem válaszolt, és figyelmeztette Lalét, hogy ő is
hamarosan egy Birkenauból induló transzporton találhatja
magát. De Lale továbbra is szabadon járt-kelt, mivel nem kellett
jelentkeznie a reggeli-esti létszámellenőrzésen. Remélte, hogy
így a táborban maradhat, de abban már nem bízott ennyire, hogy
mindez Gitára is igaz lehet. Baretzkiből kitört a szokásos,
alattomos röhögés. Leon valószínű halálának hírére Lalét
elöntötte a fájdalom, pedig már nem is hitte, hogy érez még.
– Maga egyféle tükörben látja a világát, Baretzki, de nekem
másik tükröm van – mondta Lale.
Az őr megállt. Laléra nézett, az állta a pillantását.
– Belenéztem a magaméba – folytatta Lale. – És olyan világot
láttam, ami le fogja győzni a magáét.
Baretzki mosolygott.
– És szerinted megéred, hogy ezt meglásd?
– Igen.
Baretzki a pisztolytáskájára tette a kezét.
– Most azonnal széttörhetném a tükrödet.
– De nem fogja megtenni.
– Túl hosszan voltál kint a hidegben, Tätowierer. Menj,
melegedj meg, és józanodj ki – vetette oda Baretzki, azzal
elsétált.
Lale nézte, amint elment. Tudta, ha valaha is egyenlő
feltételekkel találkoznának egy sötét éjszakán, ő hagyná ott a
másikat. Lale minden aggály nélkül kioltaná ennek az embernek
az életét. És övé lenne az utolsó szó.

Egy késő januári reggelen Gita a hóban botorkálva Lale barakkja


felé rohant, holott a férfi meghagyta, hogy a közelébe sem mehet.
– Valami történik – kiáltott a lány.
– Hogy érted?
– Az SS. Furcsán viselkednek. Mint akik pánikba estek.
– Hol van Dana? – kérdezte aggódva Lale.
– Nem tudom.
– Keresd meg, menjetek be a barakkotokba, és maradjatok ott,
amíg odaérek.
– Veled akarok maradni.
Lale eltolta magától Gitát, hogy az arcába nézhessen.
– Siess, Gita, keresd meg Danát, és menjetek a barakkba. Jövök,
amint lehet. Meg kell tudnom, mi folyik itt. Hetek óta nem
érkeztek újak. Lehet, hogy ez a vég kezdete.
Gita elfordult, vonakodva távolodott Lalétól.
Lale az irodaépülethez ment, és óvatosan belépett az irodába,
az ismerős terembe, ahova évekig járt készletekért és
utasításokért. Bent teljes káosz fogadta. SS-katonák üvöltöttek a
rémült dolgozókkal, akik az asztaluk mellett guggolva kerestek
menedéket, miközben az őrök könyveket, kartonokat és papírokat
rángattak el előlük. Egy női SS sietett el Lale mellett, keze tele
papírokkal és iktatókönyvekkel.
Lale nekiütközött, mire a nő mindent leejtett a kezéből.
– Bocsánat. Hadd segítsek.
Mindketten lehajoltak, hogy összeszedjék a papírokat.
– Jól van? – kérdezte Lale a lehető leggyengédebben.
– Azt hiszem, nincs többé munkád, Tätowierer.
– Miért? Mi történik?
A nő Laléhoz hajolt, már suttogott.
– Kiürítjük a tábort. Holnaptól.
Lalénak nagyot dobbant a szíve.
– Mit tud még? Kérem, mondja el.
– Az oroszok már majdnem itt vannak.
Lale az irodából a női táborba rohant. A huszonkilences barakk
ajtaját zárva találta. Senki sem őrködött kint. Ahogy belépett,
látta, hogy a lányok hátul összebújtak. Még Cilka is ott volt. Köré
gyűltek, félve, tele kérdésekkel.
– Úgy tűnik, az SS megsemmisíti a nyilvántartásokat – mondta
Lale. – Az egyik azt mondta, hogy az oroszok a közelben vannak. –
Azt az információt elhallgatta, hogy másnap kiürítik a tábort,
mert nem akart újabb riadalmat kelteni annak bevallásával, hogy
nem tudja, hova viszik őket.
– Mit gondolsz, mit csinál velünk az SS? – kérdezte Dana.
– Nem tudom. Talán elmenekülnek, és hagyják, hogy az oroszok
felszabadítsák a tábort. Megpróbálok többet megtudni.
Visszajövök, és elmondok mindent. Ne menjetek ki a barakkból.
Biztos, hogy van odakinn néhány őr, aki bármikor kész örömmel
lepuffant egy-egy foglyot.
Lale megfogta Dana mindkét kezét.
– Dana, nem tudom, mi lesz, de amíg tehetem, el akarom
mondani, hogy örökké hálás leszek, amiért Gita barátja vagy.
Tudom, sokszor te rángattad tovább, amikor magától már feladta
volna.
Átölelték egymást. Lale homlokon csókolta a lányt, és átadta
Gitának. Azután Cilkához és Ivanához fordult, mindkettőt
szorosan magához ölelte.
– Te vagy a legbátrabb ember, akit valaha ismertem – mondta
Cilkának. – Soha ne legyen bűntudatod azért, ami itt történt.
Ártatlan vagy, jegyezd meg.
– Megtettem, amit kellett, hogy életben maradjak – felelt Cilka
zokogva. – Ha nem teszem, valaki más szenvedett volna annak a
disznónak a kezei között.
– Az életemet mentetted meg, Cilka, ezt nem felejtem el soha. –
Azzal Gitához fordult.
– Ne mondj semmit – kérte a lány. – Egy szót se merészelj
mondani.
– Gita…
– Ne. Ne mondj semmit, csak hogy holnap találkozunk. Nem
akarok mást hallani.
Lale végignézett mindannyiukon, és látta, hogy nincs mit
mondani többet. Fiatal lányként érkeztek a táborba, és mára – bár
még egyikük sem töltötte be a huszonegyet – megtört,
meggyötört fiatal nőkké lettek. Tudta, hogy sosem lesz belőlük
olyan nő, amilyenek eredetileg lettek volna. A jövőjüket
kisiklatták, és nem térhetnek vissza többé ugyanarra a vágányra.
A valamikori önképüket gyerekként, testvérként, feleségként,
anyaként, dolgozóként, utazóként és szeretőként mindörökre
beszennyezte az, aminek itt tanúi voltak, amit itt átéltek.
Lale eljött a lányoktól, Baretzki keresésére indult, hogy
megtudja, mit hoz a következő nap. Sehol sem találta. Lale
visszavánszorgott a barakkjába, az ideges és aggódó
magyarokhoz. Elmondta nekik, amit tudott, de ez nem jelentett
túl nagy vigaszt.

Éjjel SS-tisztek jelentek meg a női tábor minden barakkjában, és


élénkpiros csíkot festettek az összes lány kabátjának hátuljára. A
nőket újra megjelölték, hogy betöltsék ki tudja milyen sorsukat.
Gita, Dana, Cilka és Ivana azzal vigasztalódott, hogy
mindannyiukat egyformán jelölték meg. Bármi történjen is
másnap, együtt élik meg – együtt élnek, együtt halnak.

Az éjszaka során Lale valamikor elaludt. Nagy felfordulásra


ébredt. Eltartott pár pillanatig, míg a hangok eljutottak
álomittas agyáig. Visszakúsztak annak az éjszakának az emlékei,
amikor elvitték a romákat. Mi ez az új rémség? Puskaropogás
térítette végképp magához. Felvette a cipőjét, takarót dobott a
hátára, és kióvakodott. Odakint éppen nők ezreit terelték
sorokba. Nyilvánvaló volt a zavar, mintha sem az őrök, sem a
foglyok nem igazán tudnák, mire számítsanak. Az SS-katonák nem
törődtek a nők sorfala előtt fel-alá járkáló Laléval. A nők
összebújtak a hideg és a jövőtől való félelem miatt. A hó egyre
esett. Lehetetlen lett volna elfutni. Egy kutya Lale szeme láttára
egy nő lábába kapott, és a földre rántotta. Egy barát lehajolt,
hogy talpra segítse, de a kutyás SS-tiszt előhúzta a pisztolyát, és
lelőtte a fekvő nőt.
Lale továbbrohant, végignézett a sorokon, kétségbeesetten
kereste Gitát. Végre meglátta. Őt és barátnőit a főkapu felé
terelték, egymásba kapaszkodtak, de Lale sehol sem látta köztük
Cilkát az arcok tengerében. Megint Gitát nézte. Lehajtotta a fejét,
és válla mozgásából Lale megállapította, hogy zokog. Végre sír, és
én nem vigasztalhatom meg. Dana észrevette Lalét. A sor széle felé
húzta Gitát, és Laléra mutatott. A lány végre felnézett, meglátta.
Tekintetük találkozott, a lányé könnyes, esdeklő, a fiúé csupa kín.
Mivel Gitára figyelt, Lale nem látta az SS-t. Nem tudott elhúzódni
a feléje csapó fegyver elől, mely az arcát érte. Térdre rogyott.
Gita és Dana felsikoltott, igyekeztek elvegyülni a tömegben.
Hiába. Elsodorta őket a mozgó testek árja. Lale küszködve felállt,
a szeme fölött felrepedt a bőr, vér csorgott végig az arcán.
Őrjöngve a mozgó tömegbe vetette magát, a kétségbeesett nők
sorai közt kutatva. A kapu közelében újra meglátta Gitát – alig
kartávolságnyira. Egy őr lépett Lale elé, fegyverét egyenesen a
fiú mellére szegezte.
– Gita! – kiáltotta Lale.
A világ fejtetőre állt. Lale felnézett az égre, úgy tűnt, a hajnal
hasadtával egyre sötétebb lett. Az ordibáló őrök és a kutyaugatás
lármája fölött meghallotta Gita hangját.
– Furman. Gita Furmannak hívnak!
Lale térdre rogyott a mozdulatlan őr előtt.
– Szeretlek! – kiáltotta.
Nem jött válasz. Lale továbbra is ott térdelt. Az őr elment. A
nők sírása és kiabálása elült.
Birkenau kapuját bezárták.
Lale az egyre sűrűbben hulló hóban térdelt. A homlokából
csorgó vér elborította az arcát. Magába roskadt. Kudarcot vallott.
Egy tiszt lépett oda hozzá.
– Megfagysz. Nyomás vissza a barakkodba.
Kezét nyújtotta, és talpra húzta Lalét. Emberi gesztus az
ellenségtől a tizenegyedik órában.

Lale másnap reggel ágyúdörgésre és robbanások hangjára ébredt.


A magyarokkal együtt kirohant a barakkból, ahol pánikba esett
SS-katonákat találtak. Foglyok és fogvatartók áramlottak
összekeveredve, és látszólag tudomást sem vettek egymásról.
A főkapu tárva-nyitva állt.
Foglyok százai sétáltak ki rajta háborítatlanul. Kábultan, az
alultápláltságtól legyengülve botorkáltak, aztán néhányan úgy
döntöttek, visszamennek a barakkba a hideg elől. Lale kiment a
kapun, amin százszor és százszor átment már Auschwitzba menet.
Egy vonat állt a közelben, füstöt pöfögött az égre, indulásra
készen. A kutyás őrök összeterelték és felszállították az
embereket a vonatra. Lalét elérte az áramlat, és már fenn is volt
a vonaton. Rájuk csapták az ajtót. Lale a vagon szélére nyomult, és
kilesett. Odakinn továbbra is foglyok százai lődörögtek céltalanul.
Ahogy a vonat távolodott, látta, hogy az SS-katonák tüzet nyitnak
az ott maradtakra.
Lale csak állt, kinézett a vagon falának repedésein, és a sűrűn,
kegyetlenül hulló havon túl, Birkenau lassan eltűnt a szeme elől.
Huszonötödik fejezet

Gita és a barátnői az Auschwitzból és Birkenauból elindított nők


ezreinek menetével vánszorogtak egy keskeny ösvényen a bokáig
érő hóban. Gita és Dana óvatosan és feltűnésmentesen a sorokat
pásztázták, tudták jól, hogy minden elcsatangolást golyóval
büntetnek. Százszor is feltették a kérdést: – Nem láttátok Cilkát?
Nem láttátok Ivanát? – A válasz mindig ugyanaz volt. A nők
karjukat összefűzve próbálták segíteni egymást. Látszólag
teljesen véletlenszerűen, időnként megállították őket, és pihenőt
vezényeltek. Ilyenkor a hideg ellenére leültek a hóba, még ez is
megérte, hogy pihentethessék a lábukat. Amikor elhangzott a
parancs a továbbindulásra, sokan ott maradtak, holtan vagy
haldokolva, képtelenek voltak megtenni akár csak egyetlenegy
újabb lépést is.
A nappal éjszakára váltott, és még mindig meneteltek. Számuk
egyre fogyatkozott, így még nehezebbé vált, hogy elkerüljék az
őrök éber tekintetét. Éjszaka Dana térdre rogyott. Nem bírt
továbbmenni. Gita megállt vele, és egy ideig nem vették észre
őket, eltakarta őket a többi menetelő. Dana egyre azt mondogatta
Gitának, hogy menjen tovább, hagyja ott. Gita tiltakozott. Inkább
itt hal meg a barátnőjével, ezen a mezőn, valahol
Lengyelországban. Négy fiatal lány felajánlotta, hogy segítenek
vinni Danát, de ő erről hallani sem akart. Azt mondta nekik, hogy
fogják Gitát, és menjenek. Amikor egy SS elindult feléjük, a négy
lány talpra rántotta Gitát, és elvonszolták. Gita visszanézett az
őrre, aki egy pillanatra megállt Dana mellett, de végül
továbbment, nem húzta elő a pisztolyát. Nem hallatszott lövés.
Nyilván azt gondolta, hogy Dana már halott. A lányok
továbbvonszolták Gitát. Nem engedték el, mert egyre próbált
kiszabadulni, és visszajutni Danához.
A nők tovább vánszorogtak a sötétben, az itt-ott felcsattanó
lövéseket alig észlelték. Már meg sem fordultak, hogy
megnézzék, ki esett el.
Ahogy megvirradt, megállították őket egy vágány mellett a
mezőn. Egy mozdony állt bent pár marhavagonnal. Idehoztak. És
most elvisznek, gondolta Gita.
Megtudta, hogy a négy lány, akikkel együtt jött, lengyel, nem
zsidó. Azt sem tudták, miért vitték el őket a családjuktól. Négy
különböző városból jöttek, Birkenau előtt nem is ismerték
egymást.
A mező túloldalán magányos ház állt, mögötte sűrű erdő. Az
SS-katonák utasításokat vakkantottak, a mozdonyt felfűtötték. A
lengyel lányok Gitához fordultak.
– Elfutunk addig a házig – szólalt meg az egyikük. – Ha lelőnek,
itt halunk meg, de nem megyünk tovább. Velünk jössz?
Gita felállt.
A lányok rohanva elindultak, nem néztek hátra. Az elcsigázott
nők ezreinek vagonokba terelése lekötötte az őrök figyelmét. A
szökevények még oda sem értek, amikor a ház ajtaja kinyílt. Bent
leroskadtak a lobogó tűz elé, hullámzott testükben az adrenalin
és a megkönnyebbülés. Meleg italt adtak a kezükbe, és némi
kenyeret. A lengyel lányok hevesen magyaráztak a
házigazdáknak, akik hitetlenkedve ingatták a fejüket. Gita
hallgatott, nem akarta, hogy a kiejtése elárulja, nem lengyel.
Jobb, ha a megmentői maguk közül valónak hiszik, csak
hallgatagnak, gondolta. A házigazda azt mondta, nem
maradhatnak, mert a németek gyakran átkutatják a területet.
Levetette velük a kabátjukat, és kivitte a ruhadarabokat a ház
mögé. Amikor visszatért, a piros csíkok eltűntek, a kabátok
benzinszagot árasztottak.
Kintről ismétlődő lövések hallatszottak, és a függönyön át
kilesve látták, hogy a még életben lévő nőket felterelték a
vonatra. A vágányok mellett holttestek pettyezték a mezőt. A
házigazda megadta a lányoknak egy közeli faluban élő rokona
címét, és ellátta őket kenyérrel meg takaróval. Kimentek a
házból, be az erdőbe, ahol a fagyos földön töltötték az éjszakát, de
hiába bújtak össze, nem tudták melegen tartani egymást. A
csupasz fák alig nyújtottak menedéket a tekintetek vagy az
elemek ellen.

Kora estére járt, mire a következő faluba értek. A nap már


lement, a gyenge utcai lámpák alig világítottak valamicskét.
Kénytelenek voltak megkérni egy járókelőt, hogy kalauzolja el
őket a megadott címre. A kedves asszony elkísérte őket a keresett
házig, és ott maradt, amikor a lányok bekopogtak.
– Viseld gondjukat – mondta, mikor nyílt az ajtó, és ezzel
elment.
A benti asszony félreállt, beengedte őket a házába. Amint az
ajtó becsukódott, a lányok elmondták, ki küldte őket.
– Tudjátok, ki volt ez a nő? – hebegte a házigazda.
– Nem – felelték.
– Egy SS. Magas rangú SS-tiszt.
– Maga szerint tudja, kik vagyunk?
– Nem ostoba. Azt beszélik, hogy az egyik legkegyetlenebb őr
volt a koncentrációs táborokban.
Idősebb asszony jött ki a konyhából.
– Anya, vendégeink jöttek. Ezek a szegény teremtések az egyik
táborban voltak. Adnunk kell nekik valami meleg ételt.
Az idős nő nagy hűhót csapott a lányok körül, a konyhába vitte,
asztalhoz ültette őket. Gita már nem is emlékezett, mikor ült
utoljára széken, asztalnál. Telemerte tányérjaikat a tűzhelyen
rotyogó levesből, majd elárasztotta őket kérdésekkel. A háziak
úgy döntöttek, a lányok nincsenek itt biztonságban, attól
tartottak, hogy az SS jelenti az ittlétüket.
Az idősebb nő elnézést kért, és kiment a házból. Hamarosan egy
szomszéddal tért vissza. A szomszédasszonynak volt padlása és
pincéje is. Megengedte az öt lánynak, hogy a tető alatti
rejtekhelyen aludjanak. Mivel oda felszáll a tűzhely melege, nem
olyan hideg, mint a pince. De napközben nem maradhatnak a
házban, mert bármikor bármelyik házat átkutathatják a németek.
Bár mintha visszavonulnának.
Gita és négy lengyel barátnője ezt követően minden éjjel a tető
alatti padláson aludtak, a napot pedig a közeli erdőkben bujkálva
töltötték. Ottlétüknek híre ment a kis faluban, és a helybeli pap
híveivel naponta ételt küldetett a házigazdájukhoz. Pár hét
múlva a még ott lévő német katonákat is kifüstölték az előretörő
orosz katonák, akik közül néhányan épp a Gita és barátnői
szállásával szemközti házban ütöttek tanyát. Egyik reggel a
lányok késve indultak az erdőbe, és a ház előtt őrködő orosz
katona megállította őket. Megmutatták neki a tetoválásaikat, és
megpróbálták elmagyarázni, hol voltak, és miért vannak most itt.
Az együttérző orosz felajánlotta, hogy őrt állíttat a ház elé. Attól
fogva nem kellett többé az erdőben tölteniük a napot. Már nem
volt titok, hol laknak, és amikor jöttek-mentek, a katonák
integettek nekik, vagy rájuk mosolyogtak.
Egy napon az egyik katona kérdezett valamit Gitától, és amikor
a lány válaszolt, azonnal rájött, hogy nem lengyel. Gita
megmondta, hogy szlovák. Aznap este a katona bekopogott
hozzájuk, és bemutatott neki egy orosz egyenruhát viselő szlovák
férfit. Késő éjszakáig beszélgettek Gitával.
A lányok nem kis kockázatot vállalva késő estig üldögéltek a
tűz körül. Nagyon nekibátorodtak. Egy este váratlanul felpattant
a bejárati ajtó, és legnagyobb meglepetésükre egy részeg orosz
tántorgott be. A lányok látták, hogy az „őrük” ájultan hever
odakint. A behatoló pisztolyát lóbálva kiválasztott egy lányt, és
megpróbálta letépni a ruháját. Közben letolta a nadrágját. Gita és
a többiek sikoltoztak. Hamarosan néhány orosz katona rontott be
a szobába. Látva, hogy bajtársuk az egyik lányon fekszik, egyikük
pisztolyt húzott, és fejbe lőtte az erőszaktevőt. Társaival együtt
sűrű bocsánatkérések közepette kirángatták a holttestet a házból.
A lányok a történtektől megviselve úgy döntöttek, tovább kell
menniük. Az egyiküknek Krakkóban élt a nővére. Talán még
mindig ott van. További bocsánatkérés gyanánt egy orosz tiszt
elintézte, hogy egy kisteherautó elvigye őket Krakkóba.

Megtalálták a lány nővérét, még mindig ott lakott kis lakásában


egy vegyesbolt felett. A lakás zsúfolásig tele volt Krakkóból
korábban elmenekült barátaival, akik hontalanként tértek vissza.
Senkinek sem volt pénze. Hogy éhen ne haljanak, mindennap
lementek a piacra, és mindegyikük lopott valamit. Ebből készült
az aznapi vacsora.
Egyik nap, amikor a piacon járt, Gita fülét anyanyelvének
szavai ütötték meg. Az egyik teherautó-sofőr – aki éppen kifelé
pakolta autóját – szlovákul beszélt. Megtudta tőle, hogy hetente
több teherautó jön Pozsonyból Krakkóba, gyümölcsöt és zöldséget
szállítanak. A férfi beleegyezett, hogy visszafelé magával vigye őt
Pozsonyba. Gita rohant, elmondta a vele lakóknak, hogy elmegy.
Nagyon nehezen vett búcsút négy barátnőjétől, akikkel együtt
menekült. Visszakísérték a piacra, integettek neki, amikor a
teherautó megindult vele meg két honfitársával az ismeretlen
felé. Gita már rég tudomásul vette, hogy a szülei és két húga
meghaltak, csak azért fohászkodott, hogy legalább az egyik
bátyját életben találja. Az oroszokhoz csatlakoztak partizánként,
ez talán megóvta őket.
*

Pozsonyban, akárcsak Krakkóban Gita a táborokból szabadult


túlélőkkel osztozott zsúfolt lakásokon. Bejelentette a nevét és a
címét a Vöröskeresztnél, azt mondták, minden hazatérő így tesz,
abban a reményben, hogy rátalálnak eltűnt rokonaikra és
barátaikra.
Egy délután Gita kinézett a lakás ablakán, amikor épp két fiatal
orosz katona ugrott át a kerítésen, oda tartottak, ahol ő lakott.
Gitát rettegés töltötte el, de ahogy közelebb értek, felismerte két
fivérét, Dodót és Lászlót. Lerohant a lépcsőn, felrántotta az ajtót,
és a nyakukba ugrott.
Azt mondták neki, hogy nem mernek maradni, mert bár az
oroszok felszabadították a németek megszállta várost, a helyiek
mindenkire gyanakodnak, aki orosz egyenruhát visel. Gita nem
akarta elrontani a viszontlátás örömét, úgyhogy inkább
megtartotta magának, amit a család többi részéről tudott. Úgyis
megtudják idővel, ebben a pár lopott percben nem kell erről
beszélni.
Mielőtt elbúcsúztak, Gita elmesélte, hogy ő is orosz
egyenruhában járt, ez volt az első ruha, amit Auschwitzba
érkezésekor kapott. Neki jobban állt, mint fivéreinek, mondta,
mire mindhárman felnevettek.
Huszonhatodik fejezet

Lale vonata átszelte a vidéket. A vagon falának dőlt, kitapogatta


a nadrágja belsejébe kötött két kis csomagot, ebbe rejtette el a
magával hozott néhány drágakövet, ennyi kockázatot mert
vállalni. A többit a matraca alatt hagyta. Aki átkutatja a szobáját,
azé lesz.
Aznap este, kicsit később, a vonat megállt, és az SS-őrök kiadták
az utasítást, hogy mindenki szálljon le. Pont, mint majd’ három
évvel korábban, Birkenauban. Újabb koncentrációs tábor. Lale egy
másik férfival együtt ugrott le.
– Ismerem ezt a helyet – szólalt meg. – Már voltam itt.
– Tényleg? – nézett rá Lale.
– Ez Mauthausen, Ausztria. Nem olyan rémes, mint Birkenau, de
majdnem.
– Lale.
– Josef. Örvendek.
Amikor mindenki leszállt, beterelték őket a táborba, mondván,
hogy keressenek maguknak alvóhelyet. Lale Josef után ment az
egyik barakkba. Az itteniek éheztek, csont és bőr volt mindegyik,
de annyi élet még volt bennük, hogy a területüket védjék.
– Tűnés, itt nincs hely.
Egy ember priccsenként, mindenki jogot formált a helyére, és
úgy festettek, mint akik harcolni is hajlandóak, hogy megvédjék.
Két további barakkban is hasonló fogadtatásban részesültek.
Végül találtak egy barakkot, ahol több hely volt, és megvethették
a lábukat. Ahogy alvóhelyet keresve többen is bejöttek utánuk,
már ők is az itt szokásos üdvözlést alkalmazták: – Tűnés, itt nincs
hely.
Másnap reggel Lale látta, hogy a közeli barakkokból
felsorakoznak a férfiak. Rájött, hogy mindenkit levetkőztetnek és
átkutatnak, valamint megkérdezik, kicsoda, és honnan jött.
Megint. Drágaköves szütyőiből kivette a három legnagyobb
gyémántot, és a szájába tette őket. A barakk mögé sietett, amíg a
többiek gyülekeztek, és szétszórta a többi követ. Megkezdődött a
meztelen férfiak ellenőrzése. Lale látta, ahogy az őr egy rántással
kinyitotta az előtte állók száját, úgyhogy a nyelve alá csúsztatta a
gyémántokat. Előre kitátotta a száját, még mielőtt hozzá ért az
ellenőrzés. Gyors pillantás után az őrök tovább is mentek.

Lale a többi fogollyal egyetemben hetekig nem csinált semmit.


Mindössze annyit tehetett, hogy figyelt, főleg az őket őrző SS-t, és
próbált rájönni, kit lehet megkörnyékezni, és kit jobb elkerülni.
Az egyikkel időnként elbeszélgetett. Az őrnek imponált Lale
folyékony némettudása. Hallott Auschwitzról és Birkenauról, de
nem járt ott, ezért érdekelték az ottani dolgok. Lale a valóságtól
távol eső képet festett a táborokról. Mi haszna volna abból, ha
elmondja ennek a németnek, hogyan bántak ott a foglyokkal.
Elmesélte, mivel foglalkozott, és megjegyezte, mennyivel
szívesebben dolgozik, mint hogy tétlenül üldögéljen. Pár nappal
később az őr megkérdezte, nem akar-e átmenni Mauthausen
egyik altáborába, a bécsi Saurer-Werke lágerbe. Az sem lehet
rosszabb, mint a jelenlegi, gondolta, és amikor az őr biztosította,
hogy a körülmények árnyalatnyival jobbak, és a parancsnok túl
öreg ahhoz, hogy kézben tartsa a lágert, elfogadta az ajánlatot.
Az őr figyelmeztette, hogy az a tábor nem fogad be zsidókat,
úgyhogy hallgasson a vallásáról.
Másnap odaszólt Lalénak:
– Szedd össze a holmidat, elmész.
Lale körülnézett.
– Összeszedtem.
– Egy órán belül indulsz, teherautóval. Sorakozz a kapunál.
Rajta van a neved a listán – nevetett az őr.
– A nevem?
– Igen. A karodat és a számodat rejtsd el, rendben?
– A nevemet fogják mondani?
– Igen… Sok szerencsét!
– Mielőtt elmegy, adni szeretnék valamit.
Az őr döbbenten nézett rá.
Lale kivett a szájából egy gyémántot, megtörölte az ingében, és
az SS-nek adta.
– Most már nem mondhatja, hogy egyetlen zsidótól sem kapott
semmit.

Bécs. Ki ne akarna eljutni Bécsbe? Lale víg napjainak ez volt az


egyik kedvelt úti célja. Már maga a név is romantikusan
hangzott, volt stílusa, tele volt lehetőséggel. De Lale tudta, hogy
a valóság ezúttal más lesz, mint amire számít.
Az őrök nem törődtek Laléval és társaival, amikor megérkeztek.
Találtak egy barakkot, és megmondták, hol és mikor kapnak enni.
Lale gondolatait Gita töltötte ki, és hogy hogyan juthatna el
hozzá. Egyik táborból a másikba… nem bírja már sokáig.
Pár napig megfigyelte a környezetét. Látta a tébláboló
táborparancsnokot, eltűnődött, vajon meddig húzhatja. Szóba
elegyedett a megközelíthető őrökkel, és igyekezett megérteni a
foglyok közti erőviszonyokat. Amikor rájött, hogy valószínűleg ő
itt az egyetlen szlovák, úgy döntött, inkább nem érintkezik
senkivel. A lengyelek, az oroszok és a néhány olasz egész nap a
honfitársaikkal üldögéltek és beszélgettek, Lalét teljesen
kirekesztve.
Egy napon két fogoly sompolygott oda hozzá.
– Azt mondják, te voltál a Tätowierer Auschwitzban.
– Kik mondják?
– Valaki azt mondta, hogy ismert ott téged, és hogy te
tetováltad a foglyokat.
Lale megragadta a fiú karját, és feltűrte az ingujját. Nem volt
rajta szám. A másikhoz fordult.
– És te, te ott voltál?
– Nem, de igaz, amit mondanak?
– Én voltam a Tätowierer, hát aztán?
– Semmi. Csak kérdeztem.
A fiúk elmentek. Lale tovább álmodozott. Nem látta a közeledő
SS-t, csak amikor talpra rántották, és hátrakulcsolt karjánál
tartva egy közeli épületbe vezették. Lale egyszer csak az idős
táborparancsnok előtt állt, aki intett az egyik őrnek. Az felhúzta
Lale ingujját, felfedve a számát.
– Auschwitzban voltál? – kérdezte a parancsnok.
– Igen, uram.
– Te voltál ott a Tätowierer?
– Igen, uram.
– Akkor zsidó vagy?
– Nem, uram, katolikus.
A parancsnok szemöldöke magasba szökött.
– Tényleg? Nem is tudtam, hogy Auschwitzban voltak
katolikusok.
– Volt ott mindenféle vallású, uram, köztörvényesek és
politikaiak is.
– Te köztörvényes vagy?
– Nem, uram.
– És nem vagy zsidó?
– Nem, uram. Katolikus vagyok.
– Kétszer válaszoltál nemmel. Utoljára kérdezem. Zsidó vagy?
– Nem vagyok. Tessék… hadd bizonyítsam be. – És ezzel Lale
kioldotta nadrágja zsinórját, mire az a földre hullott. Becsúsztatta
az ujját alsónadrágja hátuljába, és lefelé kezdte húzni.
– Állj! Nem szükséges megmutatni. Rendben van, elmehetsz.
Lale visszahúzta a nadrágját, igyekezett szabályosan lélegezni,
nehogy ezzel leplezze le magát, és kisietett az irodából. Egy külső
irodában megállt, és lerogyott egy székre. A közeli asztal mögött
ülő férfi ránézett.
– Jól vagy?
– Igen, csak kicsit megszédültem. Meg tudná mondani a mai
dátumot?
– 22-e van, nem is, 23-a. Április 23. Miért?
– Semmi. Köszönöm. Viszontlátásra.
Kint Lale végignézett a barakk előtt lustán üldögélő foglyokon
és a még lustábbnak tűnő őrökön. Három év. Három évet vettetek el az
életemből. Egy nappal sem kaptok többet. A barakkok mögött a
kerítéshez ment, megrázta, gyenge pontot keresett. Hamarosan
talált is. A kerítés engedett, odalent, a talaj közelében Lale maga
felé húzta. Az sem érdekelte, látja-e valaki, átmászott a kerítés
alatt, és nyugodtan elsétált.
Az erdő elrejtette a német őrjáratok elől. Ahogy mélyebbre ért
a fák közé, ágyúdörgést és puskalövéseket hallott. Nem tudta,
továbbmenjen-e, vagy épp ellenkező irányba rohanjon. Egy rövid
tűzszünetben patak csobogását hallotta. Ahhoz, hogy odajusson,
közelebb kellett mennie a lövöldözéshez, de mindig jól működött
a belső iránytűje, és az irányt jónak érezte. Akár az oroszok, akár
az amerikaiak vannak a patak túloldalán, boldogan megadja
magát nekik. Ahogy beesteledett, meglátta a távolban az ágyúk
és fegyverek torkolattüzét. Továbbra is a vízhez akart eljutni,
remélhetőleg lesz ott egy híd és egy út, ami elvezeti innen.
Amikor odaért, nem patak, hanem egy folyó fogadta. Lale
körülnézett, az ágyúzást hallgatta. Biztosan az oroszok. Megyek
felétek! Belemerült a dermesztően hideg vízbe, lassan úszni
kezdett a folyó közepe felé, vigyázva, hogy ne zavarja fel
túlságosan a vizet, hátha meglátják. Megállt, kiemelte a fejét,
hallgatózott. Közelebbről hallotta a lövéseket. Francba, morogta.
Abbahagyta az úszást, hagyta, hadd vigye a folyó a kereszttűzbe,
majd azon túl, mint egy újabb fatörzset vagy hullát, amivel nem
érdemes foglalkozni. Amikor úgy gondolta, biztonságos
távolságba ért a háborúzó felektől, kétségbeesett erőfeszítéssel a
túlsó part felé úszott. Valahogy partra vergődött, csuromvizesen
a fák közé vonszolta magát, majd reszketve összeesett, és elájult.
Huszonhetedik fejezet

Lale arra ébredt, hogy a nap az arcára süt. A ruhája megszáradt


már kissé, és hallotta lentről a folyó csörgedezését. Az éjszakai
rejtekhelyéül szolgáló fák közül négykézláb egy út pereméig
kúszott. Az úton orosz katonák mentek. Pár pillanatig nézte őket,
félt, hogy talán tüzet nyitnak rá. De nyugodtak voltak. Lale úgy
döntött, beindítja hazajutási tervét.
Felemelt kézzel kilépett az útra, megriasztva az orosz csapatot.
Azonnal ráemelték a fegyverüket.
– Szlovák vagyok. Három évet voltam koncentrációs táborban –
szólalt meg Lale.
A katonák összenéztek.
– Menj a picsába – mondta az egyik, és tovább meneteltek,
egyikük elhaladtában még meg is lökte Lalét. Még néhány percet
állt ott, de a katonák úgy haladtak el mellette, hogy szinte
tudomást sem vettek róla, csak néha-néha vetettek rá egy-egy
pillantást. Lale napirendre tért közömbösségük felett, és folytatta
útját. Úgy döntött, ellenkező irányba indul, mint a katonák, mert
ők valószínűleg a németek felé tartanak, vagyis Lale így kerülhet
tőlük a lehető legmesszebb.
Végül egy dzsip ért Lale mellé, megállt. A hátsó ülésről egy
tiszt méregette.
– Te meg ki a franc vagy? – kérdezte.
– Szlovák vagyok. Három évig voltam fogoly Auschwitzban. –
Lale felhúzta az ingujját, felfedve tetovált számát.
– Hírét se hallottam.
Lale nyelt egyet. El sem tudta képzelni, hogy ilyen borzalmak
színhelyéről még csak nem is hallottak.
– Lengyelországban van. Csak ennyit mondhatok.
– Remekül beszélsz oroszul – jegyezte meg a tiszt. – Tudsz más
nyelveket is?
– Csehül, németül, franciául, magyarul és lengyelül.
Az orosz alaposabban végigmérte.
– És mi a terved, hova mész?
– Haza, vissza Szlovákiába.
– Nem, nem mész. Munkát adok neked. Szállj be.
Lale legszívesebben elfutott volna, de nem lett volna esélye,
úgyhogy bemászott az egyik ülésre.
– Megfordulunk, vissza a főparancsnokságra – utasította a tiszt
a sofőrt.
A dzsip a kátyúkon és árkokon keresztül épp arra tartott,
amerről Lale az imént jött. Néhány kilométer múlva
keresztülmentek egy kis falun, majd rákanyarodtak egy hatalmas
kastélyhoz vezető földútra, amely felkapaszkodott a domb
tetejére, ahonnan a gyönyörű völgyre nyílt kilátás. Az épület
hatalmas, kör alakú kocsifelhajtóján drága autók parkoltak. Két őr
állt az impozáns bejárati kapu egy-egy oldalán. A dzsip
csikorogva fékezett, megállt, a sofőr kiszállt, és kinyitotta az ajtót
a hátul ülő tisztnek.
– Gyere velem! – szólt a tiszt Lalénak.
Lale követte az oroszt a kastély előcsarnokába. Megállt, mellbe
vágta az eléje táruló pompa. Hatalmas lépcsősor, műremekek –
festmények és kárpitok minden falon –, és olyan elegáns bútorok,
amilyeneket Lale még sosem látott. Minden képzeletét felülmúló
világba lépett. Azok után, amiket eddig látott, szinte fájt.
A tiszt az előcsarnokból nyíló egyik szobába indult, intett
Lalénak, hogy kövesse. Hatalmas, csodálatosan berendezett
terembe léptek. Egy mahagóniasztal és a mögötte ülő férfi uralta
a helyiséget. Az egyenruha és a jelvények alapján Lale úgy
gondolta, nagyon magas rangú katona előtt áll. A férfi felnézett,
amikor beléptek.
– Kit hoztál?
– Azt mondja, hogy a nácik foglya volt három évig. Gyanítom,
hogy zsidó, nem mintha ez szerintem számítana. Ami számít, az
az, hogy beszél oroszul is, és németül is – magyarázta a katona.
– És?
– Gondoltam, hasznunkra lehetne. Hogy megértessük magunkat
a helyiekkel.
A magas rangú tiszt hátradőlt, mint aki a hallottakat
mérlegeli.
– Akkor állítsd munkába. Keress valakit, aki vigyáz rá, és lőjétek
le, ha szökni próbál. – Miközben Lalét kikísérték a teremből, még
hallotta, hogy hozzáteszi: – Tisztálkodjon meg, és adjatok neki
valami rendesebb ruhát.
– Igen, uram. Szerintem beválik majd.
Lale a katona után ment. Nem tudom, mit akarnak tőlem, de ha ez
fürdőt és tiszta ruhát jelent… Átvágtak az előcsarnokon, majd
felmentek az első emeletre. Lale még két szintet látott felfelé.
Egy hálószobába nyitottak be, az orosz a szekrényhez lépett,
felrántotta. Női ruhák sorakoztak benne. Egyetlen szó nélkül
kiment, majd be a következő szobába. Ezúttal férfiruhákat
találtak.
– Keress valamit, ami jó rád, és jól néz ki. Kell lennie valahol
egy fürdőszobának is – mutatta. – Tisztálkodj meg, nemsokára
visszajövök.
Az orosz kiment, becsukta maga mögött az ajtót. Lale
körülnézett a szobában. Hatalmas, baldachinos ágy állt benne,
nehéz ágytakaró fedte, és hegyekben állt rajta a mindenféle
formájú és méretű párna. Volt ott még egy komód, amiről azt
gondolta, tömör ébenfából készült, egy asztalka, rajta egy
Tiffany-lámpa, és egy csodálatos hímzéssel díszített fotel. Ó,
mennyire vágyott rá, hogy Gita most vele legyen. Elhessegette a
gondolatot. Nem gondolhat Gitára. Még nem.
Lale végigfuttatta kezét a szekrényben lógó öltönyökön és
ingeken, volt köztük hétköznapi és elegánsabb, és voltak
kiegészítők is, minden, ami csak szükségeltetett a régi Lale
feltámasztásához. Kiválasztott egy öltönyt, a tükör elé tartotta,
megcsodálta. Majdnem tökéletes a méret, állapította meg. Az
ágyra dobta. Egy fehér ing követte hamarosan. Egy fiókból puha
alsónadrágot, ropogós zoknit és sima, barna bőrövet vett ki. Egy
másik szekrényben fényes cipőt is talált, remekül illett az
öltönyhöz. Belecsúsztatta meztelen lábát. Tökéletes.
Megtalálta a fürdőszobába nyíló ajtót. A falat és a padlót borító
fehér csempén megcsillant az aranyszerelvények fénye, hatalmas
ólomüveg ablak tompította halványzöld és sárga fényességgé a
délutáni nap ragyogását. Lale bement, sokáig csak állt, élvezte az
örömteli várakozást. Aztán vizet eresztett, és élvezettel a kádba
süppedt, amíg csak a víz ki nem hűlt. Akkor megint
megeresztette a forró vizet; három év után nem siette el az első
fürdőt. Végül kimászott, megszárítkozott egy puha törülközővel,
ami ott lógott több másikkal együtt a tartón. Visszament a
hálószobába, és lassan felöltözött, átengedte magát a sima pamut
és szövet, a gyapjúzokni érintésének. Semmi sem szúrt, semmi
sem sértette a bőrét, vagy lógott esetlenül összement testén. A
ruhák tulajdonosa karcsú férfi lehetett.
Egy darabig az ágyon üldögélt, várta, hogy őrzője visszajöjjön.
Aztán úgy döntött, felfedezi a szobát. Széthúzta a hatalmas
függönyöket, és egy teraszra vezető üvegajtó tárult elé. Lale
felrántotta az ajtót, és kilépett. A mindenit. Hol vagyok? Makulátlan
kert terült el alatta, a gyep egészen az erdőig futott. Tökéletes
volt a rálátás a kör alakú kocsifelhajtóra, Lale nézte, ahogy
megérkezett pár újabb autó, és újabb oroszok szálltak ki belőlük.
Hallotta, hogy nyílik a szobája ajtaja, megfordult, az őre volt az,
egy alacsonyabb rangú katona kíséretében. Kint maradt az
erkélyen. A két orosz kiment hozzá, és ők is lenéztek.
– Nagyon szép, ugye? – szólalt meg Lale őre.
– Jól elintéztétek magatoknak. Ügyes.
Az orosz nevetett.
– Bizony. Ez a parancsnokság egy kicsit kényelmesebb, mint
amelyik a fronton volt.
– Elmondod, hogy kerülök én a képbe?
– Ő Fredrich. Ő fog őrizni. Ha szökni próbálsz, lelő.
Lale a férfira nézett. Karizma az ingujját feszítette, dagadó
melléről szinte le akartak pattanni a gombok. Keskeny ajkán sem
mosoly, sem grimasz nem játszott. Lale üdvözlő biccentését nem
viszonozta.
– Nemcsak őrizni fog, de be is visz mindennap a faluba, hogy
elintézd a bevásárlásunkat. Érted?
– De mit kell vennem?
– Nos, bort nem, teli a pincénk. Az ételt a szakácsok veszik. Ők
tudják, mit akarnak…
– Akkor mi marad…
– A szórakozás.
Lalénak arcizma sem rándult.
– Minden reggel bemész a faluba, és csodálatos, fiatal
hölgyeket szerzel nekünk, akiket érdekel a lehetőség, hogy némi
időt velünk töltsenek este. Világos?
– A kerítőtök leszek?
– Érted te, tökéletesen.
– De hogy vegyem rá őket? Mondjam nekik, hogy rém jóképű
fickók vagytok, és majd jól bántok velük?
– Adunk ezt-azt, amivel el lehet őket csábítani.
– De mit?
– Gyere velem!
A három férfi lement a földszintre, egy újabb fényűző szobába,
ahol egy tiszt kinyitotta a hatalmas széfkamra ajtaját. Lale őrzője
belépett a kamrába, kihozott két fémdobozt, és lerakta őket az
asztalra. Az egyikben pénz volt, a másikban ékszerek. Lale látta,
hogy sok hasonló doboz sorakozik még a kamra polcain.
– Fredrich lehoz ide minden reggel, és magadhoz veszed a
pénzt meg az ékszereket a lányoknak. Nyolc-tíz lány kell minden
éjszakára. Csak mutasd meg nekik, mit kapnak, és ha szükséges,
adj egy kis pénzt előlegbe. Mondd meg nekik, hogy akkor fizetjük
ki őket, ha ideérnek a kastélyba, és amikor az estének vége,
biztonságban és épségben haza is visszük őket.
Lale megpróbált belenyúlni az ékszeres dobozba, de rácsapták a
fedelét.
– Van már kialkudott tarifa? – kérdezte.
– Erre magadtól is rá fogsz jönni. Csak a lehető legjobb üzletet
kösd meg. Érted?
– Persze, bélszínt akartok virsliáron – mondta Lale, aki tudta,
mit kell mondani.
A tiszt nevetett.
– Fredrich majd körbevezet. Ehetsz a konyhában vagy a
szobádban, szólj a szakácsnak.
Fredrich levitte Lalét, és bemutatta a szakácsoknak. Lale azt
mondta nekik, hogy a szobájában szeretne étkezni. Fredrich
egyértelműen közölte vele, hogy nem mehet az első emeletnél
följebb, és ott sem mehet be semelyik másik szobába, csak a
sajátjába.
Pár órával később Lalénak bárányt hoztak sűrű, tejszínes
szószban. A mellé felszolgált répát roppanósra főzték, és
megöntözték vajjal. Sóval, borssal, friss petrezselyemmel
ízesítették. Kíváncsi volt, vajon tudja-e még élvezni a finom
ízeket. Tudta. Csak azt a képességét veszítette el, hogy élvezze az
evést. Hogy is élvezné, ha Gita nincs ott, és nem oszthatja meg
vele? Ha fogalma sincs, a lánynak egyáltalán van-e mit ennie? Ha
fogalma sincs, egyáltalán… De elhessegette a gondolatot. Most itt
van, és meg kell tennie, amit meg kell tennie, mielőtt
megkeresheti. Csak a felét ette meg a tányérjára tett ételnek.
Mindig tegyél félre valamennyit, eszerint élt az elmúlt években.
Az étel mellé Lale megitta egy üveg bor nagyját. Némi nehézség
árán levetkőzött, kinyúlt az ágyon, és részeg álomba zuhant.
Másnap a reggelizőtálca csörgésére ébredt, amit letettek az
asztalra. Nem emlékezett rá, bezárta-e a szobáját. De a szakácsnak
talán amúgy is van kulcsa, gondolta. Az esti tálcát és a
borosüveget már elvitték. Mindezt egyetlen szó nélkül.
Reggeli után Lale gyorsan lezuhanyozott. Épp a cipőjét húzta,
amikor belépett Fredrich.
– Készen vagy?
– Mehetünk – bólintott Lale.
Először a széfkamrás irodába mentek. Fredrich és egy másik
tiszt figyelte Lalét, ahogy kivett némi pénzt. Megszámolták, és
beírták az összeget egy leltárkönyvbe, majd néhány apróbb
ékszert és foglalat nélküli drágakövet is kiválasztott, ezeket is
felírták.
– Többet viszek, mint amennyire valószínűleg szükség lesz,
mert most megyek először, és fogalmam sincs, mi a tarifa,
rendben? – magyarázta Lale a két férfinak.
Vállat vontak.
– A lényeg, hogy visszaadj mindent, ami megmarad – mondta a
könyvelőtiszt.
Lale egyik zsebébe tette a pénzt, a másikba az ékszereket, és
Fredrichhel a kastély melletti hatalmas garázsépületbe mentek.
Egy dzsipet utaltak ki nekik, Lale beszállt, és megtették a pár
kilométeres utat a faluig, amin előző nap keresztülhajtottak. Csak
tegnap volt? Hogy érezhetem magam máris ennyire máshogy? Útközben
Fredrich elmondta, hogy este egy kisteherautóval jönnek majd,
azzal fogják felvenni a lányokat. Nem túl kényelmes, de ez az
egyetlen jármű, amibe beférnek tizenketten.
– És hol keressem a lehetséges lányokat? – kérdezte Lale,
amikor beértek a faluba.
– Kiraklak az utca végén. Menj be az összes boltba. Mindegy,
hogy ott dolgoznak vagy kuncsaftok, ha fiatalok és lehetőleg
csinosak. Tudd meg, mennyit kérnek, mutasd meg nekik a
fizetséget… ha előleget akarnak, csak pénzt adjál. Mondd meg
nekik, hogy hatra értük jövünk a pékség elé. Néhányan már jártak
a kastélyban.
– Honnan tudom, van-e valakijük?
– Gondolom, akkor nemet mondanak. Lehet, hogy hozzád is
vágnak valamit, szóval légy résen, és húzd be a nyakad. – Amikor
Lale kiszállt, még hozzátette: – Itt várok, figyelek. Nem kell
sietni. És ne csinálj semmi ostobaságot.
Lale a közeli butikba ment be először, remélve, hogy aznap
egyetlen férj vagy barát sem megy a partnerével vásárolni.
Mindenki ránézett, amikor belépett. Oroszul köszönt, aztán
eszébe jutott, hogy Ausztriában van, és németre váltott.
– Szép napot, hölgyeim, hogy s mint érzik ma magukat?
A nők összenéztek. Némi kis kuncogás hallatszott, majd
megszólalt az eladó:
– Segíthetek? A feleségének szeretne valamit?
– Nem egészen. Beszélni szeretnék magukkal. Mindenkivel.
– Maga orosz? – kérdezte egy vásárló.
– Nem, szlovák vagyok. Ami azt illeti, az orosz katonák ügyében
jöttem.
– A kastélyban lakik? – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy
másik vásárló.
– Igen.
Lale megkönnyebbülésére az egyik eladó megkérdezte:
– Azért jött, hogy megkérdezze, nem akarunk-e ma este ott
szórakozni?
– Igen, igen, azért. Már jártak ott?
– Én igen. Ne féljen. Mind tudjuk, mit akar.
Lale körülnézett. Két eladó volt bent, és négy vásárló.
– Nos? – szólalt meg óvatosan.
– Mutassa, mit hozott – kérte egy vásárló.
Lale a pultra ürítette a zsebeit, a lányok odagyűltek.
– Mennyit kaphatunk?
Lale a lányra nézett, aki már járt a kastélyban.
– Mennyit kaptak legutóbb?
A lány Lale orra alá dugott egy gyémántos, gyöngyös gyűrűt. –
Valami ilyesmit. És még tíz márkát – tette hozzá.
– Rendben. Akkor, mondjuk, adok most öt márkát, ötöt este, és
az ékszert, amit kiválaszt.
A lány kotorászott egy darabig az ékszerek közt, majd kiemelt
egy gyöngy karkötőt.
– Ezt kérem.
Lale gyengéden kivette a kezéből.
– Nem most – mondta. – Találkozzunk hatkor a pékség előtt.
Megbeszéltük?
– Meg – felelte a lány.
Lale átadott neki öt márkát, a lány a melltartójába
gyömöszölte.
A többi lány is átnézte az ékszereket, választottak egyet-egyet.
Lale mindnek adott öt márkát. Senki sem alkudozott.
– Köszönöm, hölgyeim. Mielőtt távoznék, megmondanák, hol
találhatok önökhöz hasonló beállítottságú szépségeket?
– Pár házzal lejjebb megpróbálhatja a kávézóban vagy a
könyvtárban – javasolta az egyik lány.
– Vigyázzon a nagyikkal a kávézóban! – kuncogott egy másik
nő.
– Hogy érti, hogy „nagyik”? – kérdezett vissza Lale.
– Tudja, öregasszonyok… Némelyik harminc is elmúlt!
Lale elmosolyodott.
– Nézze – folytatta az első önként jelentkező –, megállíthatja
bármelyik nőt az utcán. Mind tudjuk, mit akar, és sokan vagyunk,
akiknek jó étel és ital kell, még így is, hogy a ronda orosz
disznókkal kell együtt lennünk érte cserébe. Nem maradtak itt
férfiak, akik segíthetnének nekünk. Tesszük, amit tennünk kell.
– Ahogy én is – tette hozzá Lale. – Nagyon köszönöm. Akkor az
esti viszontlátásra!
Lale kiment a boltból, egy falnak dőlt, kis szünetet tartott.
Egyetlen bolt, és a lányok fele megvan. Az utca túloldalára
nézett. Fredrich őt figyelte. Lale feltartotta a hüvelykujját.
Akkor nézzük, hol lehet a kávézó? Lale menet közben megállított
három fiatal nőt, kettővel megállapodott, hogy eljönnek este. A
kávézóban került újabb három. Lale úgy vélte, a harmincas éveik
közepe felé járhatnak, de akkor is gyönyörű nők, akikkel bárki
boldogan mutatkozna.
Aznap este Lale és Fredrich felszedték a lányokat, akik a
megbeszéltek szerint a pékség előtt várakoztak. Elegáns ruhában,
kisminkelve jöttek mind. A megállapodás szerinti ékszer és pénz
gazdát cserélt, Fredrich tessék-lássék felügyeletével.
Lale nézte, ahogy a nők bementek a kastélyba. Fogták egymás
kezét, mosolyuk elszánt volt, időnként felnevettek.
– Elviszem, ami maradt – szólalt meg a szorosan Lale mellett
álló Fredrich. Lale előkotorta a maradék néhány bankjegyet és
ékszert a zsebéből, odaadta Fredrichnek, aki elégedettnek tűnt az
üzlet lebonyolításával. Zsebre vágta az egészet, és nekiállt, hogy
mélyen a zsebeibe ásva megmotozza Lalét.
– Csak óvatosan – jegyezte meg Lale. – Ilyen jól azért nem
ismerjük egymást.
– Nem vagy az esetem – vágta rá Fredrich.

A konyhán nyilván szóltak, hogy Lale megjött, mert miután


bement a szobájába, a vacsorája hamarosan megérkezett. Evett,
majd kisétált az erkélyre. A korlátra hajolt, nézte a jövő-menő
járműveket. Időnként a lent szórakozók hangja is felszűrődött
hozzá, elégedetten nyugtázta, hogy csak nevetgélést és
beszélgetést hall. Visszament a szobába, és lefekvéshez
készülődött. A nadrágja hajtókáját igazgatva megtalálta az
odarejtett apró gyémántot. Kivett fél pár zoknit a fiókból, és
belerejtette a gyémántot, mielőtt nyugovóra tért.
Néhány óra elteltével az erkélyajtón beszűrődő nevetgélésre és
beszélgetésre ébredt. Kiment, nézte, ahogy a lányok felmásztak a
teherautóra, amely majd hazaviszi őket. Legtöbben részegek
voltak, de egyik sem volt rosszkedvű. Lale visszafeküdt.

*
A következő hetekben Lale és Fredrich naponta kétszer bementek
a faluba. Lalét már mindenki ismerte, még azok a nők is, akik
sosem mentek el a kastélyba, tudták, kicsoda, és üdvözölték, ha
szembejött. A butik és a kávézó voltak a kedvenc helyei, és a
lányok hamarosan maguktól odagyűltek Lale érkezésére. A
rendszeres látogatók gyakran üdvözölték puszival, és kérték,
aznap este csatlakozzon hozzájuk ő is. Úgy tűnt, őszintén
elszomorítja őket, hogy a fiú sosem vesz részt a mulatságban.
Egy nap a kávézóban Serena, a pincérnő, hangosan így szólt:
– Lale, feleségül veszel a háború után?
A többi lány kuncogott, az idősebb asszonyok rosszallóan
ciccegtek.
– Teljesen odavan érted, Lale – magyarázta az egyik vendég. –
Egyik orosz disznó sem kell neki, nem számít, mennyi pénzük van.
– Gyönyörű lány vagy, Serena, de sajnos az én szívem már másé.
– Kié? Hogy hívják? – méltatlankodott Serena.
– Gitának. És eljegyeztem. Szeretem.
– Vár rád? Hol van?
– Nem tudom, hol van most, de meg fogom találni.
– Honnan tudod, hogy egyáltalán életben van-e még?
– Ó, életben van. Volt olyan, hogy egyszerűen csak tudtál
valamit?
– Nem is tudom.
– Akkor még sosem voltál szerelmes. Találkozunk később,
lányok. Viszontlátásra, hatkor. Ne késsetek!
Köszönések kórusa kísérte, ahogy kilépett az ajtón.

Aznap este, amikor Lale egy hatalmas rubinnal egészítette ki


hadizsákmányát, elsöprő honvágy tört rá. Hosszasan ült az ágyán.
Otthonról őrzött emlékeit beszennyezték a háború rémségei.
Mindent és mindenkit, aki valaha is számított, már csak a
veszteség és szenvedés sötét szemüvegén át látott. Amikor
valahogy összeszedte magát, az ágyra öntötte a zokni tartalmát,
és megszámolta a hetek alatt begyűjtött drágaköveket. Aztán
kiballagott az erkélyre. Az éjszakák egyre melegedtek, néhányan
a mulatság résztvevői közül kimentek a kertbe. Többen csak
üldögéltek, mások valamiféle fogócskát játszottak. A kopogtatásra
ijedten összerezzent. Az első éjszaka óta zárta a szobája ajtaját,
akár bent volt, akár nem. Az ajtó felé rohantában meglátta az
ágyon heverő drágaköveket, gyorsan rájuk rántotta az
ágytakarót. Nem vette észre, hogy az utolsónak szerzett rubin
leesett a földre.
– Miért zártad be az ajtót? – kérdezte Fredrich.
– Nem szeretném azon kapni magam, hogy valamelyik
bajtársaddal osztom meg az ágyam, láttam, hogy néhányukat nem
érdeklik a lányok, akiket hozunk nekik.
– Értem. Jóképű fickó vagy. Tudod, hogy értékelnék a megnyerő
külsődet, ha netán mégis hajlandóságot mutatnál.
– Kösz, de nem.
– Szeretnéd az egyik lányt? Ki vannak fizetve.
– Köszönöm, nem.
Fredrich észrevett valami csillanást a szőnyegen. Lehajolt,
felvette a rubint.
– És ez mi? – kérdezte. Lale meglepetten nézett a drágakőre. –
Meg tudod magyarázni, miért van ez nálad, Lale?
– Biztos beleragadt a zsebem bélésébe.
– Valóban?
– Komolyan azt hiszed, hogy ha elveszem, itt hagyom a
szőnyegen, hogy megtaláld?
Fredrich eltűnődött Lale szavain.
– Gondolom, nem. – Zsebre tette a rubint. – Visszateszem a
széfbe.
– És miért jöttél? – kérdezte Lale témát váltva.
– Holnap áthelyeznek, úgyhogy ezentúl a reggeli kört és az esti
fuvart is egyedül csinálod.
– Mármint, gondolom valaki mással – vélte Lale.
– Nem. Bebizonyítottad, hogy megbízható vagy, a tábornok is
elégedett. Csak tégy úgy, ahogy eddig, és ha mindenki elmegy
innét, neked is leeshet egy kis extra.
– Sajnálom, hogy elmész. Jókat beszélgettünk a teherautóban.
Vigyázz magadra, még mindig háború van ott kint.
Kezet ráztak.
Amikor Lale újra magára maradt, biztonságban, zárt ajtó
mögött összeszedte a drágaköveket az ágyáról, és mindent
visszatett a zokniba. A szekrényből kivette a legszebb öltönyt, és
félretette. Az asztalra fektetett egy inget, néhány alsónadrágot
meg zoknit, és alácsúsztatott egy pár cipőt.

Másnap reggel Lale lezuhanyozott, és felvette a kiválasztott


ruhákat, köztük a négy alsónadrágot és a három pár zoknit. A
drágakövekkel teli zoknit a zakója belső zsebébe csúsztatta. Még
utoljára körülnézett, és a széfkamra felé indult. Kivett annyi
pénzt és ékszert, amennyit szokott, és már ment volna, amikor a
könyvelőtiszt megállította.
– Várj. Vigyél ma többet. Két nagyon magas rangú tiszt érkezik
Moszkvából ma délután. Szerezd meg nekik a legjobbat.
Lale elvette a pluszpénzt és az ékszereket.
– Lehet, hogy ma kicsit később érek vissza. Bemegyek a
könyvtárba, megnézem, ki tudok-e venni egy könyvet.
– Remek könyvtárunk van itt.
– Köszönöm, de ott mindig vannak tisztek is, és… nos, még
mindig nehezen viselem a katonák jelenlétét. Megérti?
– Rendben. Ahogy akarod.
Lale átment a garázsba, biccentett az egyik kocsit mosó
szolgának.
– Szép napunk van, Lale – mondta a férfi. – Bent van a kulcs a
dzsipben. Hallom, ma egyedül mész.
– Igen, Fredrichet áthelyezték, remélem, nem a frontra.
Az orosz nevetett.
– Amilyen a rohadt szerencséje.
– Engedélyt kaptam, hogy ma később jöjjek vissza, mint
szoktam.
– Szeretnél egy kis kalandot, mi?
– Valami ilyesmi. Viszlát később!
– Viszlát, szép napot!
Lale könnyedén bepattant a dzsipbe, és elhajtott a kastélytól,
vissza sem nézett. A faluban leparkolt a főút végén, a zárban
hagyta a kulcsot, és elsétált. Egy bolt előtt meglátott egy
odatámasztott biciklit, lazán tolni kezdte. Aztán ráült, és
kikarikázott a városból.
Pár kilométerrel odébb egy orosz őrjárat megállította. Egy
fiatal tiszt kérdezte ki.
– Hova mész?
– Három évig voltam német fogságban. Szlovák vagyok, és most
hazamegyek.
Az orosz megragadta a kormányt, Lalénak le kellett szállnia a
nyeregből. Elfordult a tiszttől, mire az keményen fenékbe rúgta.
– Jót fog tenni egy kis séta. Most mehetsz a picsába – mondta az
orosz.
Lale továbbment. Nem éri meg a vitát.
Leszállt az este, de Lale ment tovább. Látta egy kisváros fényeit
maga előtt, kicsit gyorsított. Minden tele volt orosz katonákkal,
és bár nem vettek róla tudomást, úgy érezte, haladnia kell. A
város szélén meglátott egy pályaudvart, odasietett, azt remélte,
talán talál egy padot, és ledőlhet néhány órára. A peronon egy
vonat állt, de teljesen üresnek és elhagyatottnak tűnt. A vonat
látványa balsejtelmekkel töltötte el, de leküzdötte a félelmét, fel-
alá járkált, benézett mindenhova. Vagonok. Emberek szállítására
tervezett vagonok. Ekkor felfigyelt a közeli vasúti iroda fényére,
odament. Bent az állomásfőnök egy széken hintázott, feje le-
lehorgadt, ahogy az álommal harcolt. Lale ellépett az ablaktól,
megköszörülte a torkát, majd odalépett olyan magabiztossággal,
amit a legkevésbé sem érzett. Az állomásfőnök, immár teljesen
ébren, az ablakhoz ment, és résnyire nyitotta, épp csak annyira,
hogy beszélni tudjanak.
– Parancsoljon.
– A vonat. Merre megy?
– Pozsonyba.
– Felszállhatok?
– Tud fizetni?
Lale kivette a zoknit a zsebéből, kiválasztott két gyémántot, és
átadta őket az állomásfőnöknek. Kotorászás közben bal ingujja
felcsúszott, felfedve a tetoválást az alkarján. A férfi elvette a
drágaköveket.
– Az utolsó vagon. Ott senki sem fogja zavarni. Bár reggel hat
előtt nem indul el.
Lale az állomásépület órájára nézett. Még nyolc óra.
– Megvárom. Milyen hosszú az út?
– Úgy másfél óra.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm.
Miközben az utolsó vagon felé tartott, Lalét megállította az
utána siető állomásfőnök kiáltása. Mikor beérte, némi ételt meg
egy termoszt adott át neki.
– Csak egy szendvics, a feleségem készítette, de a kávé forró és
erős.
Lale elvette az ételt és a kávét, válla meggörnyedt, és nem
tudta visszatartani a könnyeit. Felnézett, és látta, hogy az
állomásfőnöknek is könnyek csillogtak a szemében, ahogy
elfordult, és visszaindult az irodájába.
– Köszönöm – nyögte ki végül.
*

Már nappal volt, amikor elérték a szlovák határt. Egy tisztviselő


lépett oda Laléhoz, az iratait kérte. Lale feltekerte az ingujját, és
megmutatta a számát: 32407.
– Szlovák vagyok – mondta.
– Isten hozta itthon.
Huszonnyolcadik fejezet

Pozsony. Lale leszállt a vonatról abban a városban, ahol egykor


élt, ahol boldog volt, és ahol az elmúlt három évben kellett volna
élnie. Jól ismert városrészeken vágott át. Jobbára
felismerhetetlenné váltak, lebombázták őket. Nem várta itt
semmi. El kell jutnia Korompába, döntötte el, ami vagy négyszáz
kilométerre van innen. Hosszú út várt rá hazáig. Négy napig
gyalogolt, időnként felkéredzkedett egy-egy lovas kocsira,
egyszer lóháton is ült, nyereg nélkül, és egyszer traktor vontatta
kocsin utazott. Fizetett, amikor kellett, az egyetlen módon, ahogy
tudott: ide egy gyémánt, oda egy smaragd. Végül eljutott abba az
utcába, ahol felnőtt, és megállt a családja háza előtt. A
kerítéspalánkok eltűntek, csak az elgörbült oszlopok maradtak. A
mama valamikori büszkeségének és örömének, a virágoskertnek
nyoma sincs, gaz és túlnőtt fű vette át a helyét. Durva deszkákkal
szegezték be a betört ablakot.
Idősebb asszony jött ki a szemközti házból, odatrappolt Laléhoz.
– Mit képzel, mit művel itt?! El innen! – kiabált egy fakanállal
hadonászva.
– Bocsánat. Csak… csak itt laktam régebben.
Az öregasszony Laléra nézett, felismerés villant a szemében.
– Lale? Te vagy az?
– Igen. Molnár néni, maga az? Olyan… olyan máshogy…
– Megöregedtem, igen, tudom. Istenem, Lale, tényleg te vagy
az?
Összeölelkeztek. Elcsukló hangon kérdezgették egymást, a
másik hogy van, nem is hagyva időt a rendes válaszra. Végül a
szomszédasszony elhúzódott a fiútól.
– De mit állsz itt kint? Menj, menj haza.
– Lakik itt valaki?
– A húgod, ki más. Egek, nem is tudja, hogy élsz?
– A húgom! Goldi él?
Lale átrohant az úttesten, és erőteljesen bekopogott. Amikor
nem történt semmi, újra kopogott. Bentről kiszólt valaki:
– Jövök már, jövök!
Goldi kinyitotta az ajtót. Meglátta a bátyját, és elájult. A
szomszédasszony bement a házba Laléval, aki felemelte Goldit, és
a kanapéra fektette. Molnárné hozott egy pohár vizet. Lale Goldi
fejét magához szorítva várta, hogy a lány kinyissa a szemét.
Amikor az magához tért, kezébe nyomta a vizet. Goldi
belekortyolt, de a nagyját magára öntötte. Molnárné halkan
távozott, miközben Lale a húgát ringatta, és hagyta, hadd
potyogjanak a könnyei. Jó idő eltelt, mire a fiú meg tudott
szólalni, és feltehette a kérdéseket, melyekre olyan
kétségbeesetten várta a választ.
A hírek kegyetlenek voltak. Szüleit elvitték, alig pár nappal az
után, hogy Lale elment. Goldinak fogalma sem volt, hova
kerültek, élnek-e még. Max elment, csatlakozott a partizánokhoz,
és a németek ellen harcolva elesett. Max feleségét és két kisfiát is
elvitték, Goldi megint csak nem tudta, hova. Az egyetlen jó hír,
amivel a húga szolgálni tudott, saját maga volt. Beleszeretett egy
orosz fiúba, összeházasodtak. Most már Sokolovnak hívják. A férje
épp üzleti útra ment, pár nap múlva várható haza.
Lale kiment Goldival a konyhába, nem akarta szem elől veszteni
annyi időre sem, amíg a lány főz maguknak valamit. Miután
ettek, késő éjszakáig beszélgettek. Bárhogy igyekezett Goldi
többet kiszedni belőle arról, hol volt három évig, Lale csak annyit
mondott, munkatáborban volt Lengyelországban, és most
hazajött.
Másnap kiöntötte a szívét Goldinak és Molnárnénak, mesélt
nekik Gita iránti szerelméről, és elmondta, hogy meggyőződése, a
lány életben van.
– Muszáj megtalálnod – mondta Goldi. – Meg kell keresned.
– Nem tudom, hol kezdjem a keresést.
– Hát, hol éltek a háború előtt? – kérdezte Molnárné.
– Nem tudom. Nem akarta elmondani.
– Nem értem. Három éve ismered, és ezalatt nem mondta el,
hová való?
– Nem akarta. Azon a napon akarta elmondani, amikor
felszabadultunk, de túl gyorsan történt minden. Csak a nevét
tudom: Furman.
– Ez is valami, ha nem is túl sok – korholta Goldi.
– Hallottam, hogy már érkeznek haza az emberek a lágerekből
– mondta a szomszédasszony. – Mind Pozsonyba mennek. Talán
ott van az a lány.
– Ha vissza kell mennem Pozsonyba, akkor valamivel utaznom is
kell.
Goldi elmosolyodott:
– Akkor mit ülsz itt még mindig?
A városban Lale megkérdezett mindenkit, akit lovon, biciklin,
autóval vagy teherautóval látott, nem adná-e el neki a járművét.
Mindenki elutasította.
Már épp kezdett elcsüggedni, amikor egy öregember jött arra,
kis kordéját egyetlen ló húzta. Lale az állat elé lépett, a férfi
kénytelen volt megállítani a fogatot.
– Megvásárolnám a lovat meg a kocsit – bökte ki Lale.
– Mennyiért?
Lale előhúzott néhány drágakövet.
– Valódiak. És nagyon sokat érnek.
Az öreg megvizsgálta a kincseket.
– Van egy feltételem – szólalt meg végül.
– Micsoda? Kérjen bármit.
– Előbb vigyen haza.
Lale hamarosan megállította a kocsit a húga háza előtt, és
büszkén megmutatta új közlekedési eszközét.
– Semmim sincs, amivel megetethetnénk! – fakadt ki Goldi.
Lale a magasra nőtt fűre mutatott.
– Mintha a kertedre ráférne a nyírás – jegyezte meg.
Aznap éjjel a lovat kipányvázták a kertbe, Molnárné és Goldi
pedig nekiálltak, hogy elemózsiát készítsenek Lalénak az útra.
Lalét elkeserítette, hogy hazatérése után ilyen hamar megint
búcsút kell vennie tőlük, de hallani sem akartak arról, hogy
tovább maradjon.
– Nehogy Gita nélkül gyere vissza! – Ezekkel a szavakkal
búcsúzott tőle Goldi, amikor Lale felmászott a kocsira, és kis híján
hanyatt esett, ahogy a ló elindult. Hátranézett a családja egykori
otthona előtt álló két nőre: összekapaszkodva, mosolyogva
integettek.

Lale és új útitársa három nap, három éjszaka utaztak a


tönkrement utakon, keresztül a szétbombázott városokon.
Patakokon gázoltak át ott, ahol felrobbantották a hidakat.
Útközben felvettek mindenféle vándort. Lale beosztotta az
elemózsiáját. Mélyen gyászolta szétszórt családját. Ugyanakkor
vágyott Gita után, és ez megacélozta. Tovább kell mennie. Meg
kell őt találnia. Megígérte neki.
Amikor végül visszaért Pozsonyba, azonnal a pályaudvarra
ment. – Igaz, hogy kezdenek hazatérni a koncentrációs táborok
túlélői? – kérdezte. Igaz, mondták neki, és kapott egy
menetrendet. Mivel fogalma sem volt, Gitát végül hova vitték,
még azt sem tudta, melyik országba, Lale úgy döntött, csak egyet
tehet: kimegy minden vonat elé. Arra gondolt, keres valami
szállást, de egy lovas kocsis idegen nem volt túl kívánatos vendég
a szállásadók szemében, úgyhogy a kocsin aludt, ott, ahol szabad
helyet talált, amíg a ló le nem legelte a füvet maga körül, vagy
tovább nem küldték. Gyakran eszébe jutottak cigány barátai a
táborból, a történeteik arról, hogyan éltek. Közeledett a nyár
vége. Sokat esett, de Lalét ez nem rettentette el.
Két héten át minden egyes érkező vonat elé kiment. Fel-alá
járkált a peronon, minden leszálló nőhöz odament. – Járt
Birkenauban? – kérdezgette. A néhány ritka alkalommal, amikor
igenlő választ kapott, megkérdezte, nem ismerik-e Gita Furmant
a huszonkilences barakkból. Nem ismerte senki.
Egy nap az állomásfőnök megkérdezte Lalét, bejegyeztette-e
Gitát a Vöröskeresztnél, ők gyűjtik az eltűntek neveit, meg
azokét, akik hazatértek, és szeretteiket keresik. Lalénak nem volt
veszítenivalója, elindult a városközpontba a címre, amit
megadtak neki.

Gita épp a főutcán sétált két barátnőjével, amikor meglátott egy


mulatságos külsejű kocsit, amit egyetlen ló húzott. Fiatal férfi
álldogált rajta.
Gita kilépett az útra.
Az idő megdermedt, amikor a ló magától megállt a fiatal nő
előtt.
Lale mászott le a kocsiról.
Gita tett egy lépést felé. Lale nem mozdult. Gita lépett még
egyet.
– Szia – szólalt meg a lány.
Lale térdre esett. Gita a barátnőihez fordult, akik döbbenten
figyelték a jelenetet.
– Ő az? – kiáltott fel az egyik.
– Igen – felelte Gita. – Ő az.
Nyilvánvalóvá vált, hogy Lale nem tud megmozdulni, úgyhogy
Gita odament hozzá, és letérdelt elé.
– Ha netán nem hallottad, mit mondtam, amikor eljöttem
Birkenauból: szeretlek – mondta.
– Hozzám jössz feleségül? – kérdezte Lale.
– Igen.
– A világ legboldogabb emberévé teszel?
– Igen.
Lale a karjába kapta Gitát, és megcsókolta. A lány egyik
barátnője odalépett, és elvezette a lovat. Aztán Gita átölelte Lale
derekát, fejét a fiú vállára hajtotta, és elindultak. Beleolvadtak az
utcán hömpölygő tömegbe, egy fiatal pár a sok közül, a háború
szaggatta városban.
Epilógus

Lale felvette a Sokolov nevet – húga férjének nevét –, ez sokkal


jobban hangzott a szovjetek által megszállt Szlovákiában. 1945
októberében házasodtak össze Gitával, Pozsonyban telepedtek le.
Lale minőségi textilárut kezdett importálni: len-, selyem-, és
pamutvásznakat Európából és Ázsiából. Olyan gyártóknak adta el
őket, akik igyekeztek újjáépíteni hazájukat és felruházni a
lakosságot. Miután a Szovjetunió elfoglalta Csehszlovákiát, Lale
szerint az övé volt az egyetlen olyan üzlet, amit nem
államosítottak azonnal. Végül is azokat a kelméket is ő hozta be,
amelyeket az állami vezetők személyes használatra vásároltak.
Az üzlet virágzott, Lale partnert vett maga mellé, a profit
emelkedett. Lale újra elegáns ruhákban járt. Gitával a legjobb
éttermekben vacsoráztak, és a szovjet övezet fürdőiben töltötték a
szabadságukat. Elszántan támogatták, hogy Izrael területén zsidó
állam jöjjön létre. Főleg Gita dolgozott csendesen a színfalak
mögött, pénzt gyűjtött a tehetősebbektől, és megszervezte, hogy
azt kicsempésszék az országból. Amikor Lale üzlettársának
házassága zátonyra futott, a volt feleség jelentette Lale és Gita
tevékenységét a hatóságoknak. 1948. április 20-án Lalét
letartóztatták. Azzal vádolták, hogy ékszereket és egyéb javakat
vitt ki az országból. A vádirat így folytatódott: „Ennek
eredményeképp Csehszlovákia felbecsülhetetlen gazdasági
károkat szenvedett, és Sokolov, törvénytelen fosztogatásának
köszönhetően, anyagi javakhoz jutott.” Amikor Lale pénzt és
ékszereket juttatott ki az országból, azon nem volt anyagi haszna.
Pénzt adományozott.
Két nappal később Lale üzletét államosították, őt pedig két évre
ítélték, amit az Ilava börtönben kellett letöltenie – a hely arról
volt nevezetes, hogy itt őrizték a háború után a politikai és a
német foglyokat. Lalénak és Gitának volt annyi esze, hogy
vagyonuk egy részét elrejtették. Kormányzati és bírósági
kapcsolataik révén Gitának sikerült megvesztegetnie néhány
hivatalnokot. Egy napon egy katolikus pap látogatta meg Lalét, és
némi idő elteltével megkérte a börtönőröket, hagyják őket
magukra, mert meg akarja gyóntatni Lalét, márpedig a gyónás
csak a papra tartozik. Amikor magukra maradtak, azt mondta
Lalénak, hogy viselkedjen úgy, mint aki megőrült. Ha elég jól
csinálja, meg kell mutatniuk egy pszichiáternek. Lale hamarosan
a pszichiáter előtt állt, aki azt mondta, elintézi, hogy pár napra
hazaengedjék, mielőtt „olyan közel kerül a szakadék széléhez,
ahonnét már nem lehet visszahozni”.
Egy héttel később egy autó elvitte Lalét Gitával közös
lakásukhoz. Közölték vele, hogy két nap múlva érte jönnek, és
visszaviszik, hogy leülje a büntetését. Azon az éjszakán barátaik
segítségével kiosontak a hátsó ajtón, egy-egy bőröndnyi
vagyonukkal és egy festménnyel, amit Gita nem volt hajlandó
otthagyni. A festmény egy cigány asszonyt ábrázolt. Egy
komolyabb összeget is vittek magukkal, ezt egy bécsi
összekötőnek kellett odaadniuk, hogy az eljuttassa Izraelbe. Aztán
elrejtőztek egy Pozsonyból Ausztriába tartó áruszállító
teherautóba épített álfal mögött.
A megadott napon és időpontban a bécsi pályaudvar egyik
vágánya mellett gyalogoltak, a kapcsolatukat várták, akit nem is
ismertek. Olyan volt, mint egy Le Carré-regény egyik jelenete,
mesélte utóbb Lale. Elmorogták a jelszót jó néhány magányos
férfinak, míg végül az egyiktől megérkezett a megfelelő válasz.
Lale odacsúsztatta a férfinak a pénzzel teli kis tárcát, mire az
eltűnt.
Bécsből Párizsba utaztak, kivettek egy lakást, és pár hónapig
élvezték a háború után lassan magához térő város kávéházait és
szórakozóhelyeit. Látták Josephine Bakert, a csodás, fekete bőrű
amerikai énekes- és táncosnőt, egy párizsi kabaréban lépett fel –
ezt az emléket Lale örökké őrizgeti majd. Idáig ért a lába, mesélte
később, egészen idáig, és a derekára mutatott.
Mivel külföldi állampolgárok nem kaphattak munkát, Lale és
Gita úgy döntöttek, továbbmennek. A lehető legmesszebbre
akartak kerülni Európától. Hamis útlevelet szereztek, és Sydney-
be hajóztak. 1949. július 29-én értek partot.
A hajón összebarátkoztak egy párral, akik meséltek nekik
Melbourne-ben élő családjukról, és hogy velük fognak élni. Ezzel
meg is győzték Lalét és Gitát: eldöntötték, hogy ők is Melbourne-
ben fognak letelepedni. Lale újra nekivágott a
textilkereskedésnek. Megvett egy kis kereskedést, és helyi meg
külföldi kelméket vásárolt fel, hogy továbbértékesítse őket. Gita
úgy döntött, ő is be akar szállni az üzletbe, és elvégzett egy
divattervezői tanfolyamot. Ezután női ruhákat tervezett, így az
üzlet újabb ágazattal bővült.
Borzasztóan vágytak gyerekre, de csak nem akart teljesülni a
vágyuk. Végül feladták a reményt. Aztán, legnagyobb
meglepetésükre és örömükre, Gita mégis teherbe esett. A fiuk,
Gary 1961-ben született – Gita harminchat, Lale negyvennégy
éves volt ekkor. Az életük kiteljesedett, gyerekük volt, barátaik,
sikeres üzletük, az Aranypartra jártak nyaralni, és mindezt egy
olyan szerelemre alapozták, amit semmilyen nehézség meg nem
törhetett.
A cigány asszonyt ábrázoló festmény, amelyet Gita vitt magával
Szlovákiából, most Gary házának falán lóg.
A szereplőkről

Lale 1916. október 28-án született Ludwig Eisenberg néven a


felvidéki Korompán, a későbbi Szlovákia területén. 1942. április
23-án vitték el Auschwitzba. A 32407-es számot tetoválták a
karjára.
Gita Gisella Furmannova (Furman) néven született 1925.
március 11-én Varannóban, Csehszlovákiában. 1942. április 13-án
szállították Auschwitzba, a 34902-es számot kapta. Lale júliusban
tetoválta újra a számát, amikor Auschwitzból Birkenauba
helyezték.
Lale szüleit, Jozef és Serena Eisenberget 1942. március 26-án
vitték Auschwitzba (ekkor Lale még Prágában volt). A kutatások
szerint érkezésük után azonnal meggyilkolták őket. Lale ezt
sosem tudta meg, csak a halála után jutott a kutatók tudomására.
Lale 1944. június 16-tól július 10-ig volt a büntetőbarakkban
(Strafkompanie), ahol Jakub megkínozta. Senki sem számított rá,
hogy túléli, és kiengedik.
Gita szomszédja, Goldsteinné megmenekült, hazajutott
Varannóba.
Cilkát náci kollaboránsként perbe fogták, tizenöt év
kényszermunkára ítélték, ezt le is töltötte Szibériában, majd
visszatért Pozsonyba. Gitával egyetlenegyszer találkoztak csak, a
hetvenes években, amikor Gita meglátogatta két bátyját.
Stefan Baretzkit 1961-ben, Frankfurtban háborús bűnösként
életfogytiglanra ítélték. 1988. június 21-én öngyilkosságot
követett el a Konitzky-Sift kórházban, a németországi Bad
Nauheimban.
Josef Houstek (Josef Erber) SS Oberscharführer 1940-től szolgált
Auschwitz–Birkenauban. 1965-ben életfogytiglanra ítélték, 1986-
ban szabadult, egy évvel később halt meg, kilencvenévesen.
Johann Schwarzhuber SS Obersturmführer 1944 novemberéig a
birkenaui férfiláger parancsnoka volt. A ravensbrücki perben
elítélték, 1947. május 3-án felakasztották.
Gita 2003. október 3-án halt meg.
Lale 2006. október 31-én halt meg, kilencvenedik születésnapja
után három nappal.
A szerző jegyzete

Egy idős úr nappalijában ültem éppen. Nem ismertem még túl jól,
de gyorsan összeismerkedtem a kutyáival, Tootsie-val és Bam
Bammal: egyikük akkorára nőtt, mint egy póniló, a másik kisebb
volt, mint a macskám. Szerencsére elnyertem a tetszésüket, és
ebben a pillanatban épp aludtak.
Elfordítottam a tekintetem. Meg kell mondanom neki.
– Tudja, nem vagyok zsidó.
Egy órája érkeztem csak. A szemközt ülő idős úr felhorkant –
türelmetlenül, de nem barátságtalanul. Elfordult, ujjait
összefűzte. Lábát keresztbe tette, a felsővel néma ritmust dobolt.
Kinézett az ablakon, a szabad tér felé.
– Igen – fordult végül felém mosolyogva. – Ezért akartam
magát.
Kicsit megnyugodtam. Talán mégis jó, hogy eljöttem.
– Szóval – folytatta könnyedén, mint aki épp egy viccet készül
elmesélni – mesélje el nekem, mit tud a zsidókról.
A hétágú gyertyatartó képe jelent meg előttem, ahogy
elmémben kotorásztam, mit is mondjak neki.
– Ismer zsidókat?
Erre tudtam válaszolni.
– Együtt dolgozom egy lánnyal, Bellával. Ő zsidó, azt hiszem.
Lenéző rosszallásra számítottam, de az idős úr fellelkesült.
– Remek! – mondta.
Átmentem egy újabb vizsgán.
És ekkor mondta el első kívánságát.
– Nem lesznek prekoncepciói arról, amit el fogok mesélni. –
Megállt, mintha a szavakat kereste volna. – Nem szeretném, ha
bárki belepakolná a személyes poggyászát a történetembe.
Kényelmetlenül fészkelődtem.
– De talán mégis van valamennyi poggyászom.
Előrehajolt, bizonytalanul tartotta magát, egyik kezével az
asztalba kapaszkodott. Az asztal billegett, a férfi lába visszhangot
verve a padlóra koppant. A kutyák felriadtak.
Nyeltem egyet.
– Anyám lánykori neve Schwartzfeger. A családja német.
Megnyugodott.
– Mindenki jött valahonnan – jegyezte meg.
– Bevándorlók.
– Igen.
Hátradőlt, idegessége elmúlt.
– Milyen gyorsan tud írni?
Megingott a magabiztosságom. Vajon mit akar tudni pontosan?
– Attól függ, mit írok.
– Nekem az kell, hogy gyorsan dolgozzon. Nincs túl sok időm.
Elborított a pánik. Szándékosan nem hoztam magammal
semmilyen hangrögzítő vagy íróeszközt az első találkozásra.
Azért hívtak, hogy hallgassam meg őt, és döntsem el, meg
akarom-e írni az életét. Egyelőre csak hallgatni akartam.
– Mennyi ideje van? – kérdeztem.
– Még van egy kevés.
Zavarba jöttem.
– Mennie kell valahova?
– Igen – felelte, újra kibámulva az ablakon. – Mennem kell.
Gitához.

Sosem találkoztam Gitával. Épp az ő halála vette rá Lalét, hogy


elmondja a történetét. Azt akarta, jegyezzék fel, hogy – ahogy
mondta – ne történhessen meg soha többé.
Az első találkozás után heti két-három alkalommal kerestem fel
Lalét. Három évig tartott, mire kibontakozott a történet. Meg
kellett szereznem a bizalmát, és időre volt szükség, hogy
belemerüljön az önelemzésbe, amire a történet egyes pontjain
szükség volt. Barátok lettünk – nem, több volt ez annál, életünk
összekapcsolódott, ahogy letette a több mint ötven éve hordozott
bűntudat súlyát, a félelmet, hogy Gitával együtt esetleg náci
kollaboránsnak tarthatják. Lale terhének egy része átkerült az én
vállamra, ahogy ott ültem vele a konyhaasztalnál. Láttam, hogy
ennek a drága embernek hatvan évvel az után, hogy átélte az
ember történelmének legszörnyűbb fejezetét, még mindig remeg
a keze, elcsuklik a hangja, bepárásodik a szeme.
Részletekben mondta el a történetét, néha lassan, néha
rakétasebesen, és a rengeteg epizód között nem volt mindig
tiszta az összefüggés. De nem számított. Lenyűgözött, hogy ott
ülhetek vele és a két kutyával, és hallgathatom azt, ami egy
közömbös fülnek talán csak egy öregember mormogása lett volna.
Talán a csodás, kelet-európai akcentusa tette? Vagy a vén
csirkefogó bája? A csavaros történet, amit lassan kezdtem
felfogni? Mindez és ennél több is.
Lale történetének krónikásaként fontos lett, hogy kövessem,
ahogy a történelem és a személyes emlékezet néha együtt
keringőznek kéz a kézben, máskor szétválnak, majd újra
egyesülnek. Nem azért, hogy történelemórával szolgáljanak,
abból akad elég, hanem hogy emberségből adjanak leckét. Lale
emlékei egészében véve figyelemre méltóan tiszták és pontosak
voltak. Egybevágtak az én emberek, dátumok, helyszínek utáni
kutatásaimmal. De ez nemhogy megnyugtatott volna, inkább
megriasztott. Az, hogy megismertem valakit, akinek ezek a
rettenetes tények megélt valóságot jelentettek, még
borzalmasabbá tette az egészet. Ennek a csodálatos öregembernek
az emlékeiben nem vált ketté emlékezet és történelem – kéz a
kézben sétáltak egymás mellett.
Az auschwitzi tetováló két átlagos ember története, akik nem
átlagos időkben éltek, és akiktől nemcsak a szabadságukat vették
el, de a méltóságukat, a nevüket, az identitásukat is. Lalénak
pedig meg kellett tennie, amit meg kellett tennie, hogy mindezt
túléljék. Lale életének ez volt a mottója: „Ha reggel felébredsz, az
a nap már jó nap.” A temetése reggelén arra ébredtem, hogy ez
nekem nem jó nap, de neki talán az. Már Gitával volt.
Utószó

Amikor felkértek, hogy írjak utószót ehhez a könyvhöz, ijesztőnek


tűnt a feladat. Az emlékek úgy kavarogtak a fejemben, hogy nem
is tudtam, hol kezdjem.
Meséljek arról, hogy milyen fontos szerepe volt az ételnek a
szüleim, de főleg az édesanyám életében? Arról, hogyan
büszkélkedett el gyakorta a rántott csirkével, felvágottal,
rengeteg süteménnyel és gyümölccsel megpakolt
hűtőszekrényünkkel? Emlékszem, hogy megrázta, amikor egyszer,
úgy tizenhat-tizenhét éves koromban nagyobb fogyókúrába
fogtam. Péntek este kirakta a szokásos három szelet húst a
tányéromra. Sosem fogom elfelejteni az arcát, amikor látta, hogy
két szeletet visszateszek a tálba.
– Mi a baj? – kérdezte. – Már nem ízlik a főztöm?
Nagyon nehezen értette meg, hogy már nem bírok annyit enni,
mint korábban. Hogy ezt valahogy jóvá tegye, egy barátom, ha
átjött hozzánk, köszönés után mindig egyből a hűtőhöz ment. Ez
nagyon boldoggá tette anyámat. Az otthonunkban mindig
mindenkit szívesen láttunk.
A szüleim támogatták minden hobbimat vagy bármi mást, amit
csak ki akartam próbálni, és mindent megtettek, hogy minél több
élményt szerezzek: utazzak, síeljek, lovagoljak, siklóernyőzzek és
így tovább. Úgy érezték, tőlük elrabolták a fiatalságukat, és nem
akarták, hogy én bármit is elmulasszak.
Szerető családban nőttem fel. Anyám és apám egymás iránti
szerelme mindenen felül állt, és nem ismert kételyeket. Amikor a
baráti körben többen is váltak, megkérdeztem anyámat, hogy
sikerült ennyi éven át együtt maradniuk. Nagyon egyszerű
választ kaptam: „Senki sem tökéletes. Apád mindig vigyázott
rám, gondoskodott rólam, az első naptól fogva, hogy
összeismerkedtünk Birkenauban. Tudom, hogy nem tökéletes, de
azt is tudom, hogy mindig én leszek nála az első helyen.” A házat
megtöltötte a szeretet, engem is mindketten szerettek, és láttam,
ahogy ötven év házasság után is megölelik, megcsókolják
egymást, fogják egymás kezét. Azt hiszem, ez segített abban, hogy
nyílt, szerető és gondoskodó férj váljon belőlem is.
Mindketten elszántan hittek benne, hogy tudnom kell, mit
éltek át. Egyszer egy dokumentfilm-sorozatot vetítettek a
második világháborúról, tizenhárom voltam csak, de hétről hétre
megnézették velem. Egyedül, mert ők nem bírták volna elviselni,
hogy velem nézzék. Emlékszem, amikor archív felvételeket
vetítettek a táborról, mindig kerestem, hátha meglátom a
szüleimet. Ezek a képek ott ragadtak a fejemben örökre.
Apámnak nem esett nehezére, hogy a lágerben átéltekről
meséljen, de erre csak a zsidó ünnepek alkalmával került sor,
amikor a férfiak az asztalt körülülve a háborús évek embert
próbáló tapasztalatait osztották meg. Anyukám ezzel szemben
nem számolt be részletekről, egyetlen alkalmat leszámítva,
amikor elmesélte, hogy egyszer, amikor nagyon beteg volt a
táborban, megjelent előtte az édesanyja. Azt mondta neki, hogy
meg fog gyógyulni, messzi földre költözik, és lesz egy fia.
Szeretném egy példával érzékeltetni, hogyan hatott rájuk, amit
átéltek azokban az években. Tizenhat éves koromban apám
kénytelen volt bezárni az üzletét. Amikor hazaértem az iskolából,
épp elvitték az autónkat, és a házunkon ott virított az „Eladó”
tábla. Bent anyám csomagolt, mindent, ami megmaradt. Énekelt.
Hűha, gondoltam, épp elveszítették mindenüket, és anya énekel?
Leültetett, elmondta, mi történt. – Hogy lehet, hogy pakolás
közben énekelsz? – kérdeztem. – Anyám széles mosollyal azt
felelte, ha az ember évekig nem tudhatja, vajon életben lesz-e
még öt perc múlva, akkor aligha akad olyan nehézség, amivel ne
küzdene meg. Amíg egészségesek vagyunk, mondta, minden jóra
fordul majd.
Voltak olyan szokásaik, amiket nem tudtak levetkezni többé. Ha
az utcán sétáltunk, anya időnként le-lehajolt, hogy letépjen egy
négy- vagy ötlevelű lóherét, mert a lágerben, aki ilyet talált, és
odaadta az SS-őröknek, akik hittek benne, hogy szerencsét hoz,
nagyobb adag levest vagy kenyeret kaphatott. Apámnál a
fegyelmezettség maradt meg, érzelmei visszaszorítása és a
nagyon erős túlélési ösztön, annyira, hogy amikor a húga
meghalt, egyetlen könnycseppet sem ejtett. Megkérdeztem tőle,
hogyan lehetséges ez, mire azt mondta, annyi halált látott olyan
sok éven át, elvesztette a szüleit és a bátyját, és azóta nem tud
sírni… Nem tudott, amíg anya meg nem halt. Akkor láttam
először sírni apámat.
Elsősorban az otthon melegére emlékszem, hogy mindig tele
volt szeretettel, mosollyal, étellel, apám száraz humorával.
Csodálatos közegben nőhettem fel, és örökké hálás leszek a
szüleimnek, hogy megmutatták nekem, így is lehet élni.
Gary Sokolov
Köszönetnyilvánítás

Lale története tizenkét éven át forgatókönyvként létezett. Most


regényként született meg, és itt az idő, hogy megköszönjem a
segítséget mindenkinek, aki végig mellettem állt, és azoknak is,
akik az utam egy-egy szakaszán csatlakoztak hozzám.
Gary Sokolov – hálás vagyok, hogy beengedtél édesapád
életébe, és teljes mellszélességgel támogattál, hogy
elmesélhessem szüleid elképesztő történetét.
Glenda Bawden – huszonegy éve a főnököm, és gyakran szemet
hunyt a felett, hogy le-lelépek, hogy Laléval vagy másokkal
találkozzak, akik a kézirat megírásában segítettek. Köszönet
jelenlegi és egykori kollégáimnak, a Monash Medical Centre
szociális munkásainak.
David Redman, Shana Levine, Dean Murphy, Ralph Moser az
Instinct Entertainmentnél, leginkább hozzájuk léptem le a
munkából. Köszönöm a sokévnyi lelkes támogatást és a tervem
iránti elkötelezettséget.
Lisa Savage és Fabian Delussu briliáns nyomozóknak
bizonyultak, ők néztek utána az adatoknak, hogy biztosak
lehessünk benne, a történelem és az emlékezet kéz a kézben
haladnak a történet során. Nagyon köszönöm.
Köszönöm az anyagi támogatást a Film Victoriának, ők
finanszírozták Lale történetének eredeti, forgatókönyv-
változatát.
Lotte Weiss – túlélő. Köszönöm a támogatást, és hogy
megosztottad velem emlékeidet Laléról és Gitáról.
Shaun Miller – az ügyvédem, aki tudja, hogy kell megkötni egy
szerződést. Köszönöm.
A Kickstarter támogatóim. Köszönöm, hogy elsőként
támogattátok, hogy ebből a történetből regény legyen. Külön
köszönet a következőknek: Bella Zefira, Thomas Rice, Liz Attrill,
Bruce Williamson, Evan Hammond, David Codron, Natalie Wester,
Angela Meyer, Suzie Squire, George Vlamakis, Ahren Morris,
Ilana Hornung, Michelle Tweedale, Lydia Regan, Daniel
Vanderlinde, Azure-Dea Hammond, Stephanie Chen, Snowgum
Films, Kathie Fong Yoneda, Rene Barten, Jared Morris, Gloria
Winstone, Simon Altman, Greg Deacon, Steve Morris, Suzie
Eisfelder, Tristan Nieto, Yvonne Durbridge, Aaron K., Lizzie
Huxley-Jones, Kerry Hughes, Marcy Downes, Jen Sumner, Chany
Klein, Chris Key.
Ez a könyv, és minden, ami belőle következik, nem jöhetett
volna létre a csodálatos és tehetséges Angela Meyer, a Bonnier
Publishing Echo Australia szerkesztője nélkül. Adósód vagyok
mindörökre, és Laléhoz hasonlóan úgy érzem, bennem élsz
minden pillanatban. Az enyémhez hasonló szenvedéllyel karoltad
fel ezt a történetet. Együtt sírtál és együtt nevettél velem,
miközben a történet lassan kibontakozott. Mintha Lale és Gita
történetét magadra vetted volna. Érezted és átélted a
fájdalmukat, a szerelmüket, és biztattál, hogy legjobb tudásom
szerint írjam meg. A köszönöm nem tűnik elégségesnek, de
köszönöm.
Angela nem egyedül hozta létre ezt a könyvet az Echónál. Részt
vettek benne: Kay Scarlett, Sandy Cull a csodás borítótervvel,
Shaun Jury tördelő, Ned Pennant-Rae és Talya Baker
olvasószerkesztők és Ana Vucic korrektor, aki a levonatot
javította. További segítséget nyújtott Cath Ferla és Kate
Goldsworthy. Clive Hebard a kiadói munkák finiséért felelt.
Köszönöm mindannyiótoknak.
Kate Parkin vezeti a Bonnier Zaffre csapatát, akik a világ
legtávolabbi szegletébe is eljuttatták a könyvet. Örökké adósuk
leszek. Köszönöm, Kate. Köszönöm még Mark Smithnek és Ruth
Logannak. És Richard Johnsonnak meg Julian Shaw-nak a Bonnier
Publishingnál, hogy azonnal meglátták a történet értékét.
Bátyám, Ian Williamson és sógornőm, Peggi Shea kölcsönadták
Big Bear-beli, kaliforniai házukat a tél közepén egy hónapra, ott
készült el a kézirat első változata.
Külön köszönöm vejem, Evan és sógornőm, Peggi kicsiny, de
nem jelentéktelen szerepét abban, hogy a forgatókönyv helyett
végül a regény mellett döntöttem. Ugye tudjátok, mit
köszönhetek nektek?
Köszönet illeti fivéreimet, Johnt, Bruce-t és Stuartot, akik
fenntartás nélkül támogattak, és eszembe idézték, milyen büszke
lenne rám anya és apa.
Drága barátnőim, Kathie Fong-Yoneda és Pamela Wallace
évekig álltak mellettem, támogattak, hogy mondjam el ezt a
történetet, nem számít, milyen formában.
Barátom, Harry Blutstein írói tippjei és érdeklődése remélem,
célt ért, és büszke lehet rám.
Lale néhány alkalommal elvitt a melbourne-i Holokauszt
Múzeumba, ő volt a személyes idegenvezetőm. Itt nyílott fel a
szemem mindarra, amit Lale és Gita átélt.
Fiaim, Ahren és Jared megnyitották szívüket és lelküket Lale
előtt, tisztelettel és szeretettel fogadták be családunk körébe.
Lányom, Azure-Dea. Amikor Lale megismert, tizennyolc éves
voltál, éppúgy, mint Gita az első találkozásukkor. Azt mondta,
kicsit beléd szeretett azon a napon. Innentől kezdve három éven
át, ha találkoztunk, mindig ezzel kezdte: – Hogy van, Heather, és
hogy van a gyönyörű lánya? – Köszönöm, hogy hagytad, hadd
flörtöljön veled kicsit, köszönöm a mosolyt, amit az arcára
varázsoltál.
Köszönet gyerekeim partnereinek: Bronwynnak, Rebeccának és
Evannak.
Steve-nek, aki már negyvenvalahány éve a férjem. Emlékszem,
egyszer megkérdezted, féltékenynek kell-e lenned Laléra, akivel
ilyen sok időt töltök. Igen és nem. Megvigasztaltál, amikor
összetörve, szomorúan hazajöttem, amikor legyűrt a sok rémség,
amit Lale megosztott velem. Megnyitottad előtte az otthonunkat,
tisztelettel a családunkba fogadtad. Tudod, hogy veled utazom
tovább.

További információkért, fotókért és dokumentumokért kérem,


látogasson el a weboldalamra:
heathermorris.com.au.

Anda mungkin juga menyukai