A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Robert Bryndza: Dark Water

Bookouture, United Kingdom, 2016

Fordította Sziklai István

Copyright © Robert Bryndza, 2016

Borítóterv és borítófotó © Henry Steadman
Hungarian translation © Sziklai István, 2019

Magyar kiadás © Libri Könyvkiadó, Budapest, 2019

ISBN 978-963-433-525-2

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő Palkó Katalin
A szöveget gondozta Takács Andrea
A borítót az eredeti felhasználásával tervezte Oláh Gábor
Műszaki szerkesztő Kállai Dávid
Martának
 „Halál ül rajta, mint a kora dér
Minden mezők legédesebb virágján.”

WILLIAM SHAKESPEARE: Romeo és Júlia

(Kosztolányi Dezső fordítása)
 PROLÓGUS

1990 ŐSZE

HIDEG, KÉSŐ ŐSZI éjjel volt, amikor a testet a használaton

kívüli kőfejtőbe dobták. Tudták, hogy elszigetelt hely, és nagyon
mély ott a víz. Csak azt nem tudták, hogy figyelik őket.
A sötétség leple alatt érkeztek nem sokkal hajnali három után, és
a falu szélénél ráfordultak az üres, murvával felszórt területre, ahol a
kirándulók hagyhatják az autójukat, majd a hatalmas, erdős réten
folytatták útjukat. A kocsi lekapcsolt fényszórókkal bukdácsolt a
hepehupás terepen, és innen tért rá a gyalogösvényre, amelyet
hamarosan mindkét oldalról sűrű erdő fogott közre. Nyirkos és
áthatolhatatlan volt a sötétség.
Illúzió volt azt hinni, hogy titokban tehetik meg az utat. A kocsi
motorja mintha üvöltött volna, a karosszéria hangosan nyögött,
ahogy jobbról balra himbálózott. Az autó lassított, majd megállt,
amikor a fák elfogytak, és megpillantották a vízzel teli kőfejtőt.
Ám arról nem tudtak, hogy egy vén remete élt a kőfejtő mellett,
egy elhagyatott házban, amit a bokrok szinte teljesen benőttek.
Éppen odakint időzött, az eget nézte, csodálva annak szépségét,
amikor a kocsi megjelent a dombgerincen, majd megállt. Az öreg
elővigyázatosan a bozótos fedezékébe húzódott, onnan kémlelt ki.
Éjszakánként gyakran felbukkantak itt a helyi kölykök, narkósok,
izgalomra vágyó párocskák, és általában megriadtak tőle.
A hold egy kis időre áttört a felhők között, amikor a két alak
kiszállt a kocsiból, és valami nagy csomagot emeltek ki hátulról, majd
odacipelték a víz mellé húzott evezős csónakhoz. Az első alak
bemászott, és amikor a második beemelte a csomagot, abból, ahogy az
meghajlott és puffant egyet, az öreg iszonyodva döbbent rá, hogy egy
test az.
Az evezők halk loccsanásait messze vitte a víz. A remete a szája
elé kapta a kezét. Tudta, hogy okosabban tenné, ha nem nézne oda,
de képtelen volt rá. A loccsanások elhallgattak, amikor a csónak
elérte a bányató közepét. A felhők közti résben ismét megjelent a
holdsarló, megvilágítva a körben terjedő hullámfodrokat.
Az öreg visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy a két alak
elmélyült beszélgetést folytat: hangjuk halk, ritmikus mormogásként
ért el hozzá. Aztán csend lett. Felálltak, a csónak megremegett, és az
egyikük majdnem beleesett a vízbe. Mikor visszanyerték az
egyensúlyukat, felemelték a csomagot, és nagy loccsanás meg
lánccsörgés közepette a vízbe dobták. A hold ismét előúszott a felhők
mögül, éles fénybe vonva a csónakot, és a helyet, ahova a csomagot
dobták – erős hullámfodrok gyűrűztek kifelé.
Tisztán látta a csónakban álló két embert – az arcukat is.
Az öreg nagyot fújtatott, a keze remegett. Nem akart bajba
kerülni; egész életében igyekezett kerülni a bajt, de az mintha mindig
rátalált volna. A hideg szél felkavarta a száraz avart a lába körül, és
megcsiklandozta az orrát. Mielőtt meggátolhatta volna, tüsszentett
egy nagyot; a hangját a víz vitte tovább. A csónakból két fej fordult
élesen felé, két szempár villant ide-oda, a tópartot fürkészve. És
akkor meglátták. Az öreg megfordult, hogy elfusson, de megbotlott
egy fa gyökerében, és a földre zuhant, amitől kiszökött a levegő a
tüdejéből.
A víz alatt a használaton kívüli kőfejtőben továbbra is a
mozdulatlanság, a hideg és a teljes sötétség volt az úr. A súlyokkal
lekötözött test gyorsan süllyedt lefelé, míg végül enyhe ütődéssel
megállapodott a puha, hideg iszapban.
 A holttest sok éven át hever majd ott háborítatlanul, már-már
békében. De odafent, a szárazföldön, a rémálom csak akkor vette
kezdetét.
 1

2016. OKTÓBER 28.

ERIKA FOSTER FŐFELÜGYELŐ karba fonta kezét az ormótlan

életmentő mellényen, hogy így védekezzen a jeges szél ellen, és
közben azt kívánta, bárcsak vastagabb kabát lenne rajta. A vízi
rendőrség felfújható csónakja felzavarta a Hayes-bányató vizét, és
egy kis jeladót húzott maga után, amivel a lenti mélységet pásztázta.
A használaton kívüli kőfejtő a Hayes Common, a 224 holdnyi erdő és
hangás közepén terült el, nem messze a Dél-London külvárosához
tartozó Hayes falutól.
– Vízmélység 23,7 méter – jelentette Lorna Crozier őrmester, a
merülési felügyelő. A csónak orr-részében elhelyezett képernyő fölé
hajolt, ahova a szonár jelzései érkeztek tintaszerű, lila pacák
formájában, úgy ágazva el, mint egy véraláfutás.
– Vagyis nehéz lesz kiemelni, amit keresünk? – kérdezte Erika,
felfigyelve a nő hangszínére.
Lorna bólintott.
– Harminc méternél mélyebbről mindent nehéz kiszedni. A
búvárjaim csak rövid ideig képesek lent maradni. Egy átlagos halastó
vagy csatorna alig pár méter mély. Még a Temze is csak tíz-tizenkét
méter a legnagyobb dagály idején.
– Bármi lehet odalent – mondta John McGorry rendőrnyomozó,
aki Erika mellett egy kis műanyag széken kuporgott. A nő követte a
fiatal férfi tekintetét, aki a fodrozódó vízfelszínt kémlelte. Alig egy
méterre lehetett ellátni, aztán már csak a fekete árnyékok
kavarogtak.
 – Az ölembe szeretne ülni? – csattant fel Erika, amikor a másik
áthajolt előtte, hogy jobban lásson.
– Bocs, főnök – vigyorodott el a férfi, és kiegyenesedett ültében. –
A Discovery Channelen láttam egy ilyen műsort. Tudta, hogy az
óceánok fenekének csak öt százalékát térképezték fel? Pedig az
óceánok a Föld felszínének hetven százalékát lepik el, így hatvanöt
százaléka, a szárazföldek kivételével, feltérképezetlen...
A víz szélén, úgy húsz méterre, elszáradt nádcsomók hajladoztak
a szélben. A füves parton egy nagy kísérő teherautó parkolt, mellette
pedig a kis csapat készült a merüléshez. Narancsszínű életmentő
mellényük csak színes foltoknak látszott a borús, őszi délutánban.
Mögöttük hangás és rekettyés húzódott szürke és barna foltokban,
míg a messzi távolban levelüket vesztett fák csoportja magasodott. A
hajó elérte a bányató túlsó felét, ahol lassított.
– Megfordulunk – jelentette Barker közrendőr, a farmotoros
kormányát kezelő fiatal egyenruhás. Éles kanyart írt le a csónakkal,
így immár hatodszor kanyarodtak vissza, hogy átszeljék a tavat.
– Mit gondol, megnőhet odalent, mondjuk, egy angolna
szupernagyra? – nézett John Lornára, továbbra is lelkesen csillogó
tekintettel.
– Merüléskor jókora folyami rákokat láttam, de ez a bányató nem
egy mellékfolyó, szóval, ha van bármi odalent, már láttuk volna –
felelte Lorna, fél szemmel a szonárképernyőt figyelve.
– Én nem messze innen, St Mary Crayben nőttem fel, és a
közelünkben volt egy kisállat-kereskedés, ahol bébikrokodilokat
árultak... – John hangja elhalt, és Erikára pillantott, aki felvonta a
szemöldökét. A férfi mindig jópofáskodott, és imádott beszélni, amit
a főfelügyelő valahogy el tudott viselni. De olykor meglehetősen
fárasztó volt dolgozni vele.
– Nem egy krokodilt keresünk, John. Hanem tíz kiló heroint, amit
egy vízálló tartályba csomagoltak.
John visszanézett rá, és bólintott.
 – Bocs, főnök.
Erika az órájára nézett. Mindjárt három harminc.
– Mennyit ér ma az utcán tíz kiló? – kérdezte a kormányt kezelő
Barker közrendőr.
– Négymillió fontot – felelte Erika, akinek a tekintete visszatért a
képernyőn ugráló szonárképre.
A férfi füttyentett egyet.
– Gondolom, a tartályt direkt dobták a vízbe.
Erika bólintott.
– Jason Tyler, akit őrizetbe vettünk, arra várt, hogy elüljön a
lárma, aztán visszajött volna érte.
Azt nem tette hozzá, hogy csak éjfélig tarthatják már őrizetben.
– És tényleg azt hitte, hogy visszaszerezheti? Mi tapasztalt
búvárok vagyunk, és még nekünk is rázós lesz kiszednünk – mondta
Lorna.
– Amikor négy misiről van szó? Igen, szerintem visszajönne érte –
válaszolta Erika. – De reméljük, hogy a belső műanyag csomagoláson
megtaláljuk az ujjlenyomatát.
– És hogy derítették ki, hogy ide dobta a szajrét? – kérdezte
Barker közrendőr.
– A feleségétől tudjuk – felelte John.
Barker erre olyan pillantást vetett rá, amit csak egy másik férfi
érthetett, és füttyentett egyet.
– Várjunk csak! Mintha lenne itt valami; állítsa le a motort! –
hajolt közelebb Lorna a képernyőhöz.
Egy aprócska alakzat feketéllett a lila színű örvénylésben.
Barker közrendőr kikapcsolta a farmotort, és a csend szinte
ordított, amit csak a víz loccsanása tört meg, ahogy a csónak lassult.
A férfi felállt, és csatlakozott a többiekhez.
– A jármű mindkét oldalától számítva négy métert pásztázunk át
ezzel a szerkezettel – mutatott Lorna a képernyőn látható pacára.
– Vagyis a méret stimmel – bólintott Barker.
 – Mit gondol, ez az? – kérdezte Erika, és már-már feltámadt
benne a remény.
– Lehetséges – felelte Lorna. – De akár egy régi frigó is lehet.
Addig nem tudjuk biztosan megmondani, míg lent nem leszünk.
– Maga is lemerül ma? – kérdezte Erika, igyekezve megőrizni az
optimizmusát.
– Nem, én ma a szárazon maradok. Tegnap már merültem, és
pihennünk is kell – válaszolta Lorna.
– Hol voltak tegnap? – kérdezte John.
– Rotherhithe-ban. Egy természetvédelmi terület tavában kellett
megkeresnünk egy öngyilkost.
– Hűha! Az a bizarrságnak egy teljesen más szintje lehet, amikor
egy holttestet kell megkeresni mélyen a víz alatt.
Lorna bólintott.
– Én találtam meg. Három méter mélységben. Nulla láthatóság
mellett kerestünk, és a kezem egyszer csak két bokához ért.
Tapogatni kezdtem, felfelé, a lábszáron. A holttest ott állt a vízben.
– Jesszus! A víz alatt állt? – kérdezte John.
– Előfordul; a testben összegyűlt gázok összetételéhez meg a
bomlási folyamathoz van köze.
– Biztos fantasztikus lehet. Még csak pár éve vagyok a testületnél,
és most először dolgozom együtt búvárokkal – magyarázta John.
– Többtonnányi borzalmas cuccot találunk. A legrosszabb, amikor
zsákba dugott kutyakölykök kerülnek elő – mondta Barker
közrendőr.
– A rohadékok! Én huszonöt éve vagyok zsaru, de még mindig
mindennap tanulok valami újat arról, hogy mennyire betegek az
emberek. – Erikának feltűnt, hogy mindannyian ránéztek egy
pillanatra; látta, hogy magukban azon agyalnak, hány éves is lehet. –
Na, mi a helyzet ezzel az anomáliával? Milyen gyorsan tudnak
lejutni, és felhozni a cuccot? – kérdezte, visszaterelve a figyelmüket a
képernyőn látható szonárjelre.
 – Azt hiszem, megjelöljük egy bójával, és még egyszer átmegyünk
a tavon – felelte Lorna, majd a csónak oldalához lépve előkészített
egy narancsszínű kis jelzőbóját, amihez súlyozott zsinór tartozott. A
súlyt beleejtette a vízbe, az pedig gyorsan elmerült a mély, sötét
vízben, míg a vékony zsinór szétterült a felszínen.
A lebegő bóját ott hagyták, Barker közrendőr beizzította a
farmotort, és ismét szelni kezdték a vizet.
Alig egy órával később átkutatták a bányató felszínét, és három
lehetséges anomáliát azonosítottak. Erikának és Johnnak ki kellett
szállnia, hogy felmelegedjenek. Az október végi nap alkonyba hajlott,
és most a búvárok teherautója mellett kucorogtak egy-egy műanyag
pohár teával a kezükben. A munkához látó búvárokat nézték.
Lorna a parton állt, egyik kezében a biztonsági kötélnek nevezett
súlyozott zsinórral. A vízbe vezetett, a tó alján, hogy aztán a parttól
jó öt méterre emelkedjen a víz színére. A csónak az első bója mellett
vetett horgonyt, benne Barker közrendőrrel, aki a biztonsági kötél
másik végét tartotta feszesen. Tíz perc telt el azóta, hogy a két búvár
lemerült. Ők a biztonsági kötél két végénél indultak, és a bányató
alját kutatták át, hogy középen találkozzanak. Lorna mellett a
búvárcsapat egy másik tagja kucorgott egy aktatáska méretű kis
kommunikációs egység mellett. Erika hallotta a búvárok hangját,
ahogy a maszkjukba épített rádión keresztül kommunikáltak.
– Nulla láthatóság, még mindig semmi. Már nem lehetünk messze
egymástól. – mondta egy bádoghang a rádióban.
Erika idegesen szívott egyet az e-cigijéből, a végén a LED-fény
vörösen felizzott. Kifújta a fehér vízgőzt.
Három hónapja került át a bromley-i rendőrőrsre, de még mindig
kereste a helyét, és próbált beilleszkedni új csapatába. Alig pár
kilométerre volt régi, dél-londoni körzetétől, Lewishamtől, de már
megszokta, hogy milyen óriási különbséget jelenthet néhány
kilométer London egyik külvárosa és a kenti grófság széle között. Itt
már kisvárosias volt a hangulat.
 Johnra nézett, aki tőle úgy húsz méterre telefonált; vigyorogva
beszélgetett. Amikor csak lehetőség volt rá, a barátnőjét hívta.
Hamarosan befejezte a beszélgetést, és odament hozzá.
– Még mindig kutatnak a búvárok? – kérdezte.
Erika bólintott.
– A nincs hír a jó hír. De ha el kell engednem azt a kis
szemétládát.
Az említett kis szemétláda Jason Tyler volt, egy kisstílű drogdíler,
aki gyorsan emelkedett a dél-londoni és a kenti határt irányító
kábítószer-kereskedelmi hálózatban.
– Tartsd feszesen a zsinórt, itt meglazult. – hallatszott a búvár
hangja a rádióból.
– Főnök? – szólalt meg John feszengve.
– Igen?
– A barátnőmmel, Monicával beszéltem az előbb... És ő, vagyis
mi, szeretnénk meghívni vacsorára.
Erika ránézett, de közben fél szemét Lornán tartotta, aki
szorosabbra húzta a meglazult biztonsági kötelet, erősen megvetve
lábát a tóparton.
– Hogy? – felelte.
– Rengeteget meséltem magáról Monicának... Persze csupa jót.
Amióta magával dolgozom, rengeteget tanultam, és maga sokkal
érdekesebbé tette a melót. Maga miatt akarok jobb nyomozó lenni.
Amúgy meg a barátnőm szeretne lasagnét sütni, és tényleg finomat
csinál. És nem csak azért mondom, mer’ ő a csajom. Hanem mert
tényleg.
– Elhalt a hangja.
Erika a parton álló Lorna és a vízen ringatózó csónak közti
hatméteres távolságra szegezte a tekintetét. Gyorsan sötétedett. Arra
gondolt, hogy a búvárok középen fognak találkozni, és ha ez
megtörténik, akkor ez azt jelenti, nem bukkantak semmire.
– Mit szól hozzá, főnök?
 – John, éppen egy komoly ügy közepén vagyunk – csattant fel.
– Nem ma estére gondoltam, de mit szólna hozzá valamikor
máskor? Monica nagyon szívesen találkozna magával. És ha lenne
más is, akit szeretne meghívni, őt is örömmel látjuk. Van egy Mr.
Foster?
Erika a férfira nézett. Az elmúlt pár évben volt alkalma hallani,
miket pletykálnak róla a testületnél, így meglepte, hogy John nem
tudott semmiről. Felelni akart, de ekkor a víz szélén álló kísérőcsapat
felkiáltott.
Odasiettek Lornához és a kis kommunikációs egység fölé
görnyedő rendőrbúvárhoz. Hallották, ahogy az egyik búvár azt
mondja:
– Van itt valami az iszapba süllyedve. Segítség kell, hogy ki
tudjam húzni. Most hogy csináljuk? – A bádoghang belehasított a
hideg levegőbe, aztán interferencia hallatszott, amelyben Erika a
búvár légzőkészülékéből származó buborékok hangjára ismert, míg a
parton álló rendőr válaszolt a tíz méter mélyre, a tó fenekére merült
búvárnak.
Lorna Erikára nézett.
– Azt hiszem, megtaláltuk. Lehet, hogy ez az.
 2

BEÁLLT A SÖTÉTSÉG, és a hőmérséklet a víz mellett rohamosan

csökkent, miközben Erika és John fel-alá járkált a kísérő járművek
fényszóróinak kévéjében, mögöttük a fák pedig a mindenfelől
előnyomuló feketeségbe vesztek.
Az egyik búvár, csillogó búvárruhájában, végül megjelent a
bányató meredek partján, kezében egy iszappal csíkozott, hínár
borította, nagy műanyag bőrönddel. Erika és John csatlakozott a
búvárokhoz, akik felsegítették a társukat a partra. John egy kis
digitális kamerát tartott a kezében, és filmezni kezdte a búvárt a
dobozzal, amelyet letett a füves parton egy négyszögletes műanyag
lapra. Mindannyian hátraléptek, míg John közelebb ment, és több
fényképfelvételt készített az érintetlen állapotú dobozról.
– Oké, főnök – szólalt meg aztán. – Forog a film.
Erika előhúzott egy latexkesztyűt, majd fogott egy csapszegvágót.
Letérdelt a doboz előtt, és vizsgálgatni kezdte.
– A fogantyú mindkét oldalán két, lakattal rögzített retesz van, a
bőröndön pedig egy nyomáskiegyenlítő szelep – mutatott rá a
fogantyú alatti, iszappal borított gombra. Átvágta mindkét reteszt,
míg John vette. A búvárcsapat kicsit messzebbről nézte őket:
alakjukat megvilágította a digitális kamera fénykévéje.
Erika finoman elfordította a nyomásszabályozót, amit szisszenő
hang kísért. Kicsattintotta a két reteszt, és felemelte a bőrönd fedelét.
A digitális kamera fénye megvilágította a belsejét, és gondosan sorba
rakott, kicsi csomagocskákra esett: mindegyiket rózsaszínű-szürkés
por töltött meg.
Erika szíve nagyot dobbant a látványra.
– Ez a heroin négymillió fontot ér az utcán – szólalt meg.
– Szörnyű, de nem tudom levenni róla a szememet – dünnyögte
John, és közelebb hajolt, hogy közelit készítsen a bőrönd belsejéről.
– Köszönöm, mindnyájuknak – fordult Erika a kis félkört alkotó,
néma búvárcsapathoz. Azok fáradt arccal mosolyogtak rá.
Az egyik, még a vízben levő búvár kommunikációs egysége ekkor
recsegve életre kelt. Lorna odament, és beszélni kezdett a rádióba.
Erika óvatosan lezárta a bőrönd fedelét.
– Oké, John, hívja az irányítást! Ezt épségben vissza kell vinnünk
az őrsre, és mondja meg Yale rendőrkapitánynak, hogy az
ujjlenyomatosok álljanak készen, hogy abban a pillanatban
szétkaphassák a cuccot, amint visszaérünk. Addig nem vesszük le róla
a szemünket, míg biztonságban el nem zárták, világos?
– Igen, főnök.
– És hozza ide a kocsiból az egyik nagy bizonyítékos zacskót.
John elment, míg Erika felállt, és a bőröndre meredt.
– Elkaptalak, Jason Tyler – dünnyögte. – Elkaptalak, és jó sokáig
hűvösre kerülsz.
– Foster főfelügyelő – szólalt meg ekkor Lorna, és odament hozzá.
Eddig a kommunikációs egységbe beszélt. – Az egyik búvár átkutatta
a környéket, és talált valami mást is.
Negyedórával később Erika már zacskóba pakolta a heroinos
műanyag bőröndöt, John pedig ismét elindította a digitális kamerát,
és venni kezdte a vízből kibukkanó másik búvárt, aki valami sötét és
alaktalan dolgot tartott a karjában. Odavitte egy másik műanyag
laphoz. Ez egy iszappal csíkozott csomag volt, amelyre vékony,
rozsdás láncokat tekertek, újra meg újra áthurkolva a ponyvát, amit
súlyzóknak tűnő nehezékekkel is elláttak. Az egész alig volt másfél
méter hosszú, és kétrét hajlott. A műanyag ponyva réginek,
megviseltnek tűnt, és mintha kifakult volna az idők során.
– Úgy egy méterre találta a bőröndtől, részben belesüppedve az
iszapba – magyarázta Lorna.
– Nem nehéz. Valami kicsi lehet, mert éreztem, ahogy ide-oda
csúszkál benne – mondta a búvár.
Letette a ponyvát a műanyag lapra, és a csapatra néma csend
telepedett, amit csak a távolban hallatszó, a szélben recsegő ágak
hangja tört meg.
Erika érezte, hogy fagyos rettegés kezd terjengeni a gyomrában.
Előlépett, megtörve a csendet.
– Megkaphatom megint azt a csapszegvágót?
A hóna alá szorította, és előszedett egy új latexkesztyűt, majd
odalépett a ponyvához, és óvatosan munkához látott, átvágva a
rozsdás láncokat – ezek vékonyak voltak ugyan, de többször is
átvezették őket egymáson. A ponyva olyan megviselt volt, hogy
teljesen megmerevedett, és recsegett, amikor letekerte a láncokat, és
bentről víz kezdett csordogálni a fűre.
Erika a hideg ellenére is érezte, hogy izzad. A ponyvát többször is
átlapolták egymáson, és ahogy kicsomagolta a rétegeket, arra gondolt,
hogy bármi van is benne, az kicsi lesz. Csak a tó vizének szagát
érezte: állott volt, és kellemetlen, amitől a fejében felvisítottak a
vészcsengők.
Ahogy az utolsó hajtást kezdte kibontani, feltűnt neki, hogy a
csapat néma csendben figyeli. Még levegőt is elfelejtett venni.
Úgyhogy most mély lélegzetet vett, és kitekerte az utolsó hajtást is a
megtört ponyván.
A kamera fénye megvilágította a tartalmát. Egy kis csontváz volt
benne: csontok hevertek egy kupacban finom szemcsés iszaprétegen.
A ruhákból kevés maradt, csak néhány barna foszlány tapadt a
mellkashoz. Egy kicsi és vékony öv hurkolta át a még mindig a
medencecsonthoz rögzülő gerincoszlopot. A csatja elrozsdásodott. A
koponya már levált, és a görbe bordaívek között volt. Néhány sötét
színű hajfoszlány tapadt a koponyatetőhöz.
– Ó, istenem – szólalt meg Lorna.
– Nagyon kicsi. Egy gyerek csontvázának tűnik – mondta Erika
halkan.
Sötétség borult rájuk, amikor John elrohant a kamerával, és a
bányató partján letérdelt, hogy öklendezve a vízbe hányjon.
 3

ZUHOGOTT, AMIKOR ERIKA beszállt kocsija vezetőülésébe. Az

eső a tetőn dobolt, és a közelben álló járőrkocsik meg a búvárok
teherautója kék villogóinak fényében látszottak a szélvédőn koppanó
esőcseppek.
Elsőként a patológus furgonja hagyta el a partot. A fekete
hullazsák nagyon kicsinek tűnt, amikor betették hátra. Noha Erika
már hosszú évek óta szolgált a testületben, most nagyon megrendült.
Valahányszor behunyta a szemét, maga előtt látta a hajfoszlányokat
az aprócska koponyán és az üresen bámuló szemgödröket. A kérdés
folyton-folyvást ott kavargott a fejében. Ki dobna egy kisgyereket egy
bányatóba? Vajon valamelyik banda tette? De Hayes gazdag
környéknek számít, alacsony bűnözési átlaggal.
Beletúrt nedves hajába, és Johnra nézett.
– Jól van?
– Bocs, főnök. Nem tudom, hogy miért... rengeteg holttestet
láttam már korábban. Még csak vér sem volt.
– Semmi gond, John.
Erika ráadta a gyújtást, míg a két kísérő jármű meg a heroinos
bőröndöt biztosító elindult. Sebességbe tette a kocsit, és követte őket.
Néma csendben autóztak, miközben a komor konvoj fényszórói
megvilágították a murvás út mellett elsuhanó sűrű erdőt. Érezte,
hogy belenyilall a sajnálat, amiért már nincs többé a Lewisham Row-
i, emberöléssel foglalkozó nyomozócsoportban. Most a szervezett
bűnözés ellen küzdő munkacsoportban dolgozott. Egy másik rendőr
feladata lesz kideríteni, hogyan került a kis csontváz tíz méter
mélyen a dermesztően hideg és sötét vízbe.
– Megtaláltuk a bőröndöt. Ott volt, ahol Jason Tyler felesége
mondta – szólalt meg John, és igyekezett derűs hangot megütni.
– Még egyezniük kell az ujjlenyomatoknak is, mert nélkülük
nincs semmink – mondta Erika.
Maguk mögött hagyták a rétet, és áthajtottak Hayesen. A
szupermarket, a gyorskajálda és a trafik ablakaiban fények ragyogtak
– az utóbbi ablakaiban üres szemű, groteszk, kampós orrú,
halloweeni gumimaszkok lógtak ernyedten.
Erika nem érzett diadalt, amiért megtalálták a heroinnal teli
bőröndöt. Csak a kis csontvázra tudott gondolni. A testületnél töltött
ideje alatt éveken át vezetett kábítószerelhárító osztagokat. A nevek
mintha állandóan változnának
– Kábítószerrel Foglalkozó Központi Egység, Kábítószer- és
szervezettbűnözés-megelőzési munkacsoport –, de a drogellenes
háború megállás nélkül zajlott, és megnyerhetetlen volt. Abban a
pillanatban, amint az egyik ellátót kiiktatták, a következő már készen
állt, arra várva, hogy átvegye annak a helyét; hogy még ügyesebben,
még ravaszabbul töltse ki a vákuumot. Jason Tyler is egy ilyen
vákuumot töltött ki, és nem telik sok időbe, hogy valaki más lépjen a
helyébe. Az egész egy ördögi kör.
A gyilkosok azonban másmilyenek voltak; el lehetett őket kapni,
és rács mögé lehetett juttatni.
Előtte a járőrkocsik megálltak a hayesi vasútállomás
jelzőlámpájánál. Esernyős ingázók áramlottak át az úton.
Az eső a kocsi tetején kopogott. Erika behunyta a szemét egy
pillanatra. Bevillant neki, ahogy a bányató partján ott hever a kis
csontváz. A mögötte várakozó autó rádudált, amitől megugrott
ültében, és kinyitotta a szemét.
– Zöld, főnök – mondta John halkan.
 Lassan araszoltak előre, előttük a körforgalomban dugó volt. Erika
kinézett az odakint siető emberekre, az arcukat fürkészte.
Ki tette? Ki tenne ilyet?, gondolta. Meg akarlak találni. Meg
foglak találni. Azt akarom, hogy bezárjanak, és eldobják a kulcsot...
A mögötte haladó kocsi kétszer rádudált. Erika látta, hogy a
forgalom megindult, és a körforgalomban ismét lehetett közlekedni.
– Korábban azt kérdezte, van-e férjem – szólalt meg Erika.
– Csak aztért, hogy szeretne-e valakit elhozni magával a
vacsorára.
– A férjem a testületben szolgált. Két és fél éve halt meg egy
drograzzia során.
– A francba! Nem tudtam. Akkor nem mondtam volna semmit.
Bocs.
– Semmi gond. Azt hittem, már mindenki tudja.
– Nem nagyon figyelek oda a pletykákra. Továbbra is szívesen
látjuk vacsorára. Komolyan gondoltam. És Monica lasagnéja tényleg
finom.
Erika elmosolyodott.
– Köszönöm. Talán azután, hogy ennek vége.
John bólintott.
– Most a csontvázra, a kissrácéra gondol, ugye? – kérdezte halkan.
Erika bólintott. Ahogy közeledtek a körforgalomhoz, látta, hogy a
patológus furgonja behajt, majd elkanyarodik jobbra. Ők is beértek,
kanyarodtak, és látták, ahogy elhajt, majd eltűnik a házak között. A
heroint szállító és kísérő rendőrautók balra fordultak, Erika pedig
habozva követte őket.
A bromley-i rendőrőrs modern, kétemeletes téglaépület volt a
vasútállomással szemközt a Bromley High Street alján. Nem sokkal
múlt este hét óra, és ingázók siettek be a Bromley South
vonatállomás előteteje alá: a közelgő hétvége és a felhőszakadás csak
még jobban felgyorsította lépteiket. A péntek esti bulizók első
csoportjai már a másik irányba tartottak. Lányok emelték a fejük fölé
falatnyi dzsekijüket, hogy a még falatnyibb ruháikat szárazon tartsák,
míg az inget és elegáns nadrágot viselő fiúk az Evening Standard
ingyenes példányaival védték magukat.
Erika elhajtott az állomás mellett, és rákanyarodott arra a
bekötőútra, amely a rendőrőrs föld alatti parkolójába kanyarodott be:
követte a villogóját még mindig használó és a heroint szállító
járművet közrefogó két járőrkocsit.
A bromley-i őrs földszintje az egyenruhás állománynak adott
otthont, és a folyosókon nyüzsögtek az éjszakai műszakra érkező
rendőrök, akik komoran mérlegelték magukban, hogy milyen éjszaka
vár rájuk a kiskorú vedelők miatt. Erika főnöke, Yale kapitány őt,
Johnt és az üggyel foglalkozó hat egyenruhás rendőrt a bűnügyi
osztályra vezető főlépcső tövében várta. Együtt indultak felfelé. A
férfinak pirospozsgás képe volt, sűrű, vörös haja, és mindig úgy
nézett ki, mintha valaki belegyömöszölte volna az egyenruhájába: az
túl kicsi volt tagbaszakadt testére.
– Szép munka, Erika – mosolygott rá a bizonyítékos zacskóba
csomagolt bőröndre felfelé menet. – Az ujjlenyomatvevő
technikusok már várják.
– Uram, a folyamatban lévő ügy mellett találtunk. – kezdett bele
Erika.
Yale a homlokát ráncolta.
– Igen, emberi maradványokat is. Erről most még ne beszéljünk!
– Uram! A csontvázat egy műanyag ponyvába csavarták, Egy
gyermeké.
– Erika, döntő szakaszba érkeztünk, ne veszítsük el a fókuszt!
Elérték az egyik irodába nyíló ajtót, amely előtt civil ruhás rendőr
állt; felragyogott a szeme, amikor meglátta, hogy egy egyenruhás
társa bizonyítékos zacskóba csomagolva hozza a bőröndöt.
– Tessék, itt van, és most lássuk, hogy sikerül-e ujjlenyomatot
szerezni róla, és elkapni Jason Tylert – szólt oda Yale rendőrkapitány.
Felhúzta a ruhaujját, hogy ránézzen szőrös csuklóján viselt órájára, és
hozzátette: – Holnap reggel 8.30-ig van időnk. Szoros lesz, szóval
munkára fel!
 4

SZOMBATON HAJNALI EGYKOR megkönnyebbülés és ujjongás

töltött el mindenkit, amikor megtalálták Jason Tyler ujjlenyomatait
az egyik légmentesen lezárt tasakon. Megvolt az egyezés.
Erika csapata egész hétvégén dolgozott, hogy Tyler hétfő délelőtt
bíróság elé állhasson, ahol vádat emeltek ellene, és nem
engedélyezték óvadék letételét.
Hétfő délután Erika bekopogott Yale irodájának ajtaján. A
kapitány a kabátját vette, és éppen indulófélben volt.
– Iszik velem egy italt, Erika? Rászolgált. Az első kört én állom –
vigyorodott el.
– Az imént olvastam a Jason Tylerről szóló sajtóközleményt, uram
– mondta a nő. – Kihagyta belőle a csontváz felfedezését.
– Nem szeretném, ha a maradványok elhomályosítanák a Tyler-
ügyet, és az alapján, amit találtunk, egy régi esetről van szó. Aminek
semmi köze hozzá. A nagyszerű ebben az, hogy ez nem a mi
gondunk. Átkerült az egyik emberöléssel foglalkozó
nyomozócsoporthoz.
Belebújt a kabátjába, és odament az ajtó melletti iratszekrényhez,
ahova egy kis kézitükröt erősítettek ragasztószalaggal, és gondosan
megfésülte zabolátlan vörös sörényét.
Erika tudta, hogy a férfi nem nyers volt, csak realista.
– Iszunk akkor egyet? – nézett rá a kapitány.
– Nem, kösz. Romokban heverek. Azt hiszem, most szépen
hazamegyek, uram – felelte a nő.
 – Rendicsek. Szép munka – veregette vállon Erikát a férfi, és
kifelé indultak.
Erika hazatért Forest Hill-i lakásába, és lezuhanyozott. Amikor
kilépett a fürdőszobából egy szál törülközőbe csavarva, odakint
szürke és borongós délutánra járt már, és a teraszajtón át látta, hogy a
kis, négyzet alakú kertet megüli a köd. Behúzta a függönyt,
bekapcsolta a tévét, és leheveredett a kanapéra.
A következő pár órában a kis csontváz kísértett álmaiban,
visszajátszva a pillanatot, amikor kicsomagolta az utolsó réteg
ponyvát is, és megpillantotta a koponyát a rátapadt hosszú
hajszálfoszlányokkal. a gerincoszlop köré tekeredő vékony övet.
Telefoncsörgésre riadt.
– Szia, Erika! Itt Isaac – mondta egy nyugodt férfihang. – Sok a
dolgod?
Két és fél éve költözött Londonba, és azóta Isaac Strong
törvényszéki patológus jó barátja és bizalmas kollégája lett.
– Nem, éppen egy filmet nézek – mondta. Megdörgölte a szemét,
és közben a képernyő fókuszba került. – Sarah Jessica Parker és Bette
Midler seprűnyélen lovagol, egy harmadik boszorkány porszívón
követi őket.
– Á, a Hókusz pókusz. Hihetetlen, hogy már megint halloween
van.
– Ez az első halloweenem Forest Hillen. Azt hiszem, hátrányosan
érint a „csokit vagy csalunk”-ozókkal szemben, hogy a földszinten
lakom – szabadította ki Erika a haját a törülközőből, és érezte, hogy
az már majdnem megszáradt.
Isaac rövid hallgatás után felelt.
– Nem azért hívtalak, hogy csevegjünk. Hanem a pénteken, a
hayesi kőfejtőben talált maradványok miatt.
Erika kővé dermedt, törülközővel a kezében.
– Mi van velük?
 – Szombat délelőtt behívtak, hogy megcsináljak egy sürgős post
mortem vizsgálatot, és amikor végeztem, megláttam a te nevedet is az
aktán, így ránéztem.
– Azt hittem, hogy az egyik emberöléssel foglalkozó
nyomozócsoportot bízták meg az üggyel.
– Így is van, és hozzájuk vagyok delegálva, de senki nem veszi fel
a telefont. Gondoltam, hátha te válaszolsz, és érdekelne, hogy mit
találtam.
– Érdekel. Mit tudsz mondani?
– A penge-i hullaházban vagyok. Mennyi idő alatt érsz ide? –
kérdezte a férfi.
– Máris indulok – dobta le a törülközőt Erika, és sietve öltözni
kezdett.
 5

ERIKA LÉPTEI VISSZHANGOT vertek a boncteremhez vezető

hosszú, kövezett folyosón. Amikor odaért az ajtóhoz, a magasan
felette a falra szerelt videókamera surrogva fordult felé, már-már
üdvözölte. A vastag fémajtó felberregett, egy kattanással kinyílt, ő
pedig belépett.
A helyiségben jéghideg volt, és nem jutott be természetes fény.
Rozsdamentes acél fagyasztó egységek sorakoztak az egyik fal
mentén, míg a terem közepén négy boncasztal csillogott a
fluoreszkáló fényben. Az ajtóhoz legközelebbire egy kék lepedőt
terítettek, amelyen az összerakott kis csontváz feküdt: a csontok
sötétbarna árnyalatban játszottak.
Dr. Isaac Strong háttal állt Erikának, és amikor meghallotta, hogy
belép, felegyenesedett, és megfordult. Magas volt, vékony, kék
műtősruhát, fehér arcmaszkot és fejre simuló kék sapkát viselt.
Asszisztense, egy fiatal kínai lány némán és tisztelettudón dolgozott,
egy sor bezacskózott mintát pakolt éppen az acél boncasztal mögötti
padra. Latexkesztyűje recsegett, amikor felvette a kis zacskót,
amelyben hajszálak voltak, és összevetette a címkéjét a listáján
szereplővel.
– Szia, Erika! – köszönt Isaac.
– Köszönöm, hogy felhívtál – nézett a nő a patológus mögötti
csontvázra.
Kellemetlen szagot árasztott: az állott vizét, a bomlásét és a
csontvelő hússzagát. Erika tekintete visszavándorolt Isaac sápadt,
fáradt arcára, aki most levette fehér maszkját, és felvonta hibátlanul
kiszedett szemöldökét. Elmosolyodott, megtörve a hivatalos
formaságokat. A nő válaszul szintén felvillantott egy futó mosolyt.
Több hete nem találkoztak. Erős volt a barátságuk, de most a halállal
akadt dolguk, és ebben a hivatalos közegben profiként viselkedtek.
Bólintottak, visszatérve a törvényszéki patológus és a főfelügyelő
szerepébe.
– Az eljárás azt diktálja, hogy felhívjam a Scotland Yardnál az
emberöléssel foglalkozó nyomozócsoport és a speciális ügyekkel
foglalkozó nyomozócsoport vezetőit, de gondoltam, szeretnéd tudni,
mire bukkantam.
– Kapcsolatba léptél a speciális ügyekkel foglalkozó
nyomozócsoporttal? Vagyis sikerült azonosítanod, hogy ki ez? –
kérdezte Erika.
Isaac felemelte a kezét.
– Kezdjük az elején! – mondta. Közelebb lépett a boncasztalhoz,
ahol a nyálkás csontok éles ellentétet alkottak a makulátlan és steril
lepedővel, amelyen gondosan elrendezték őket. – Ő Lan, az új
asszisztensem – intett az elegáns fiatal nő felé, aki megfordult, és
bólintott: a maszk felett csak a szeme látszott.
– Szóval. Láthatod, hogy a koponya sértetlen, sem törés, sem
horzsolás nem látszik rajta – emelt fel Isaac gyengéden egy durva,
mattbarna hajfonatot, és félrehúzta, így alóla kivillant a sima
koponyacsont. – Az egyik foga hiányzik, a bal felső metszőfoga –
húzta le kesztyűs kezét a barnássárga fogak felső soráig. – És a bal
oldalon, fent, három bordája eltört, közel a szívéhez. – A keze lefelé
indult, oda, ahol a három borda darabjai hevertek. – A testet szorosan
egy ponyvába tekerték, ami a csontváz nagy részét megóvta.
Folyókban, tavakban vagy bányatavakban a csukák, a folyami rákok,
az angolnák meg a mindenféle baktérium és mikroba a legtöbb
esetben eltünteti, lebontja a holttestet. A ponyva miatt csak a
legkisebb mikrobák jutottak be, és végül ezek falták fel a testet.
 Isaac odahúzott egy kis, kerekes, rozsdamentes acélkocsit. Rajta a
csontvázról eltávolított személyes tárgyak sorakoztak bizonyítékos
műanyag zacskókban.
– Találtunk több gyapjú ruhafoszlányt, meg egy sor gombot, ami
arra utal, hogy az valamikor egy kardigán lehetett – emelt fel egy
zacskót, amiben barna, kopott szövetdarabokat rendeztek valami
halványan felismerhető alakzatba. Isaac letette, és felemelt egy másik
zacskót. – Van itt egy különböző szintetikus műanyagkeverékek
alkotta öv is; mint láthatod, a színe eltűnt, de a csat nem vált le róla.
– Erika csak most látta, hogy milyen vékony derekat ölelhetett körbe.
– És volt egy kis nejlondarab is, még mindig a hajhoz rögzítve: azt
hiszem, egy szalag lehetett. – A hangja elhalt, ahogy felkapta a
legkisebb zacskót, amelyben egy barna hajfonatra vékony, piszkos
anyagdarab volt kötve.
Erika hallgatott egy sort, és a tekintete végigvándorolt az összes
darabon. A kis és törékeny csontváz üreges szemgödrökkel meredt
vissza rá.
– Nekem is ilyen övem volt nyolcévesen. Ezek egy kislány
holmijai? – intett Erika a zacskók felé.
– Igen – felelte halkan Isaac.
– Meg tudod saccolni a korát? – Felnézett a férfira, és nyers
válaszra számított, a szokásos ledorongolásra, hogy még túl korai,
hogy bármit is lehessen tudni.
– Szerintem ez a hétéves Jessica Collins csontváza.
Erika tekintete kábultan ide-oda járt Isaac és Lan között.
– Micsoda? Ezt meg honnan tudod?
– Egy csontváz nemét nagyon nehezen lehet meghatározni, főleg
akkor, ha a halál a pubertáskor előtt következik be. A csekély
mennyiségű ruha arra késztette az emberöléssel foglalkozó
nyomozócsoport vezetőjét, hogy tegyen egy próbát, és lekérte az
összes eltűnt hat és tíz év közötti kislány aktáit az elmúlt huszonöt
évből. A déllondoni és a kenti határnál eltűnt gyerekekre
összpontosítottunk. Természetesen mindennap jelentenek eltűnt
gyerekeket, de, hála az égnek, a többségüket meg is találják. Amikor
megjöttek a nevek, lekértük a fogászati kartonokat, amelyeket
megnézett egy törvényszéki fogorvos. A fogképlet egyezést mutatott
annak a kislánynak a kartonjával, aki 1990 augusztusában tűnt el.
Jessica Collinsnak hívták.
Lan a padhoz ment, ahonnan egy aktával tért vissza. Isaac átvette,
és kivett belőle egy röntgenképet, amit feltartott a fényben.
– Ez a törvényszéki fogorvos jelentésével együtt érkezett. Nincs
már világító dobozom; a régi kinyiffant, és még várom az új körtéket
– mondta szomorúan. – Ez az egyik veszélye a digitális röntgennek.
Ez az 1989 júliusában keletkezett fogorvosi kartonból származik.
Jessica Collins a kertben krokettezett, és állkapcson találta a labda.
Akkor hatéves volt. Ha idenézel, láthatod, egyik sem tört ki, de a
röntgen megmutatta, hogy a metszőfogai cakkosak és kissé hajlottak,
ahogy az alsó sor is egyenetlen. Tökéletes az egyezés.
Visszanéztek a csontvázra; a megbarnult és megdőlt felső fogsor,
mellette az állkapocscsont, fedte fel a csontváz kilétét.
– A halottszemle során sikerült kinyernem egy kis csontvelőt, és
hamarosan megy is a laborba, de csak azért, hogy minden eshetőséget
megvizsgáljak. Megerősíthetem, hogy ez Jessica Collins.
Csend támadt.
Erika a hajába túrt.
– Van sejtésed a halál okáról?
– A mellkas bal oldalán eltört három borda: tiszta törések, ami
arra utalhat, hogy egy tompa ütés okozott traumát a szívnek vagy a
tüdőnek. Nincsenek horzsolások vagy karcolások a csonton, ami azt
mondaná, hogy kést vagy éles tárgyat használtak. Továbbá hiányzik a
bal oldali metszőfoga, de nem azért, mert letört. Az egész fog kijött,
tövestül, de azt nem tudom megmondani, hogyan vesztette el. És egy
hétéves gyereknél számíthatunk arra, hogy kiesik a tejfoga.
– Vagyis ez egy „nincs”?
 – Pontosan. Ám megfejelve azzal a ténnyel, hogy a testet
ponyvába csavarták, súlyokat kötöztek rá, számításba kell vennünk
az erőszakos halált.
– Ez magától értetődik.
– Mikor jöttél az Egyesült Királyságba, melyik évben? – kérdezte
a férfi.
– 1990 szeptemberében – felelte Erika.
– Emlékszel a Jessica Collins-ügyre?
Erika hallgatott egy kicsit, és az emlékei között kutatott akkorról,
amikor tizennyolc évesen Szlovákiából az Egyesült Királyságba
költözött, hogy Manchesterben dolgozzon gyerekfelvigyázóként egy
kétgyermekes családnál.
– Nem is tudom. Nem beszéltem sokat angolul, és erős volt a
kultúrsokk is. Az első pár hónapban az ő házukban dolgoztam, ki sem
mozdultam a szobámból, nem volt tévém. – Elhallgatott, mert látta,
hogy Isaac asszisztense nagyon figyel. – Nem, nem emlékszem az
esetre.
– Jessica Collins 1990. augusztus hetedikén délután tűnt el. A
szülei házából egy barátnője születésnapi zsúrjára indult a szomszéd
utcába. Soha nem érkezett meg. Soha nem találtak rá. Mintha eltűnt
volna, mint a kámfor. Az újságok szalagcímen hozták – mesélte Isaac.
Kivett egy másik lapot az aktából. Egy szélesen mosolygó szőke
kislány fényképe volt. Elegáns, rózsaszín ruhácskát viselt hozzá illő
vékony övvel, kék kardigánt és fehér szandált sokszínű
virágmintával. A képen egy sötét faajtó előtt pózolt – mintha egy
nappaliban állt volna.
Volt valami ebben a fülig érő mosolyban, a képen látható görbe
alsó fogsorban, amit Erika viszontlátott a boncasztalon heverő
állkapocsban, és amitől levegő után kellett kapnia.
– Már emlékszem – mondta halkan, és tényleg felismerte a képet.
Minden újságban szerepelt.
 – És most csak mi hárman tudjuk az egész világon, hogy mi
történt vele – mondta Lan, aki most először szólalt meg.
 6

MÁR BESÖTÉTEDETT, mire Erika visszaautózott a lakásába a

penge-i halottasházból. Alig volt forgalom. Ahogy fogyott a fény, köd
ereszkedett alá, az út két szélén álló sorházak és üzletek között
kupolát formálva. Szívében egyre erősödött a lehangoltság.
Pályafutása során ügyek jöttek-mentek, de mindig voltak olyanok,
amelyek hatottak rá. Jessica hétévesen halt meg.
Erika 2008 végén véletlenül terhes lett. Összeveszett a férjével,
Markkal, aki szerette volna megtartani a babát, míg ő nem, és
terhességmegszakításra ment. Mark ugyan nem adta rá az áldását, de
megmondta Erikának, hogy támogatja, bármit szeretne is tenni. A
megszakításra a terhesség nagyon korai szakaszában került sor, de ő
biztosra vette, hogy kislány lett volna. Ha megtartja a babát, most
lenne hétéves.
Az utak komoran és szürkén suhantak el mellette, miközben
peregtek a könnyei. Azután durva év következett; megkönnyebbülés
és undor között hánykolódott. Magát hibáztatta, és Markot, amiért a
férfi nem veszekedett vele elég keményen. Egy baba rengeteg
mindent megváltoztatott volna az életében. Mark felajánlotta, hogy
háztartásbeli apa lesz. Ha feladja a munkáját, hogy apa lehessen, nem
dolgozott volna azon a végzetes napon, amikor agyonlőtték.
Nyelt egyet, és zokogott, és ahogy levette az egyik kezét a
kormányról, hogy megtörölje a szemét, egy kisgyerekes anyuka
szaladt ki a járda mellett parkoló autók sora mögül, hogy átfusson az
úton. Erika pont időben taposott a fékbe, a kocsi csikorgó gumikkal
állt meg.
A nő fiatal volt, és vastag, rózsaszín bomberdzsekit viselt.
Odaintett, hogy bocs, és a karjánál fogva elhúzta onnan a kissrácot –
akin csontvázjelmez volt halloween alkalmából. A kis fejét felé
fordította, és a picinyke csontvázarc belemeredt a ragyogó
fényszórókba. Erika szorosan behunyta a szemét, és mire kinyitotta,
eltűntek.
Amikor hazaért, bekapcsolta a központi fűtést, és nem vette le a
kabátját, miközben főzött magának egy nagy kávét, majd leült a
kanapéjára a laptopjával. Egyenesen a Google-ra ment, ahol
begépelte, hogy „Jessica Collins, eltűnt kislány”. Találatok egész
oldala jelent meg, és rákattintott az elsőre: a Wikipédia-bejegyzésre.
Jessica Marie Collins (született 1983. április 11-én) 1990.
augusztus 7-én tűnt el, röviddel azután, hogy elhagyta szülei
Avondale Road-i otthonát a kenti Hayesben, hogy egy iskolai
barátnője születésnapi zsúrjára menjen.
Jessica augusztus 7-én, délután 13.45-kor hagyta el az Avondale
Road 7-es számú házat, egyedül, hogy átgyalogoljon az Avondale
Road 27. szám alatti házba, ahol a barátnője születésnapi buliját
tartották. Soha nem érkezett meg. Keresni kezdték a kislányt, később
pedig riasztották a rendőrséget.
Az eltűnés gyorsan élénk médiafigyelmet kapott a brit sajtóban.
1990. augusztus 25-én a rendőrség letartóztatta és kihallgatta a 33
éves Trevor Marksmant, de négy nappal később vádemelés nélkül
szabadon engedték. A rendőrségi nyomozás 1991-ben és 1992-ben is
folytatódott. Az eltűnt személy utáni vizsgálatot 1993 végén
leállították.
További letartóztatásokra nem került sor, és az ügy nyitott
maradt. Jessica Collins testét sosem találták meg, és az ügy mindmáig
megoldatlan.
 Erika megnézte a Google Earthön, hol található a Hayes-kőfejtő.
Még három kilométerre sem volt az Avondale Roadtól, ahol Jessica
eltűnt.
Biztosan átkutatták a bányatavat a lány eltűnése után,
morfondírozott magában Erika. Megnézte a Google Képek találatait,
és talált is egy képernyőfotót, amelyen a londoni rendőrség 1990.
augusztusi felhívása látszott. Jessica szülei az ilyenkor kötelező asztal
mögött ültek a sajtótájékoztatón, sápadtan és nyúzottan, kétoldalt
pedig a londoni rendőrség tisztjei foglaltak helyet.
– Huszonhat év – mondta ki hangosan Erika, és behunyta a
szemét; megrohanta egy kép. A koponya a szemgödrökkel, a szélesre
nyíló állkapoccsal és fogsorral.
Felállt, hogy főzzön még kávét, amikor megcsörrent a telefonja.
Yale rendőrkapitány hívta.
– Sajnálom, hogy belerondítok az estéjébe, Erika, de az imént
érdekes csevejt folytattam Jason Tyler ügyvédjével.
Tyler felajánlotta, hogy megnevezi négy bűntársát, átadja az e-
mailjeit és a bankszámlakivonatait.
– Ezt úgy mondja, mintha egy házra alkudna velünk!
– Ismeri az ügymenetet, Erika. Ezt mind átadhatjuk az
ügyészségnek, tudván, hogy lesz eredménye, és valószínűleg el is
ítélik. És erre az eredményre büszke lehet.
– Köszönöm, uram, de a lehetőségtől, hogy Tyler csak rövidebb
időre kerül rács mögé, nem tölt el a büszkeség.
– De rács mögé kerül.
– És mit fog csinálni, miután kijön? Gyertyaöntő vállalkozásba
fog? Nem: visszamegy kereskedni.
– Erika, ezt most miért mondja? Hiszen ezt az eredményt
szerettük volna elérni. Lekapcsoltuk, elkapjuk a bűntársait, elvágjuk a
dílerek utánpótlását.
– Mi lesz a nejével meg a srácaival?
 – Tanúskodni fognak, valószínűleg videókapcsolat útján, és új
személyazonosságot kapnak.
– A feleségének idős anyja és két nénikéje van.
– Ez nagyon szomorú, Erika, de nyilván tudta, mi a dörgés,
amikor összebútorozott Jason Tylerrel. Vagy azt hitte, hogy a csilivili
házukba ömlő pénz mind a gyertyaöntő vállalkozásból jön?
– Igaza van. Sajnálom, uram.
– Semmi gond.
Erika hallgatott egy darabig, és visszagörgetett az imént olvasott
Wikipédia-cikkre.
– A Hayes-kőfejtőben talált csontvázat azonosították. Egy hétéves
kislányé, akit Jessica Collinsnak hívtak, és 1990-ben tűnt el.
Yale füttyentett egyet a vonal túlsó végén.
– Jézusom, őt találta meg?
– Aha. Ismerem a törvényszéki patológust, ő tájékoztatott.
– És ki az a szerencsétlen flótás, akinek kiszignálták az ügyet?
– Nem tudom, de szeretném magamat ajánlani az eset vezető
nyomozójának.
Csend támadt. Erika azelőtt mondta ki ezt, hogy végiggondolta
volna.
– Erika, maga meg miről beszél? – kérdezte Yale. – Hozzám a
munkacsoport részeként került. a speciális, szervezett és gazdasági
bűncselekmények területén.
– De uram, én találtam meg a maradványokat. A mi körzetünkben
van. Az eltűnt személy ügye eredetileg a mi kerületünkből indult, és.
– És rengeteg minden megváltozott 1990 óta, Erika. Nem
foglalkozunk sem emberrablással, sem emberöléssel. Maga is tudja.
Mi gyilkosságokra kötött proaktív szerződésekkel foglalkozunk,
továbbá komoly drogbeszállítókkal, többdimenziós bűnözői
csoportokkal, köztük nemzetiségi összetételű bandákkal, és jelentős,
nagy tételben tűzfegyvereket csempésző.
 – És amikor beléptem a csapatába, maga azt mondta, úgy varrtak
engem a nyakába, mint a nagynénit, akit senki nem akar
karácsonykor magánál látni!
– Nem egészen ezt mondtam, Erika, de mára a csapatom értékes
tagja lett.
– Uram, én meg tudnám oldani ezt az ügyet. Tudja, hogy a
bonyolult ügyek megoldása jól megy nekem. Olyan egyedi
képességeim vannak, amelyek jól jönnének egy a múltba vesző
emberölési nyomozás.
– És ennyi év után még mindig csak főfelügyelő. Elgondolkozott
már azon, hogy miért?
Erika hallgatott.
– Nem így értettem, és elnézést – mondta a férfi. – De a válasz
továbbra is nem.
 7

NEM SOKKAL ESTE kilenc előtt Erika leparkolta a kocsiját, és

átment az úton Marsh parancsnok házához. Közel volt Erikához, de
Dél-London egy elegáns, drága környékén, nem messze Hilly Fields
Parktól. A férfi otthona kirajzolódott a londoni ég hátterében,
csillogott a sötétben. Halloweenjelmezekbe öltözött kisgyerekek
csoportokba verődve lófráltak az utcán a szüleikkel, kuncogásuk és
beszélgetésük eljutott Erikáig, amikor kinyitotta Marsh kapuját, majd
a súlyos, vaskopogtatóval bezörgetett az ajtón. Két hónapja még Paul
Marsh volt Erika főnöke a Lewisham Row-n, és haraggal váltak el.
Éppen megpróbálta kitalálni, hogy mit mondjon neki, amikor a
kapuban megjelent a férfi felesége, Marcie a két ikerlányukkal,
Rebeccával és Sophie-val. Egyformán öltöztek, tündérhercegnőnek,
és mindkettőjüknél édességekkel teli kis műanyag tök volt. Marcie
fekete cicanadrágot, szűk fekete dzsekit és hegyes füleket viselt, és az
arcát úgy festette ki, mintha macska volna. Erikát önkéntelenül is
irritálta a jelmez.
– Erika, mit keresel te itt? – kérdezte Marcie. A két fekete hajú
kislány felnézett rá. Öt- vagy hatévesek lehetnek? Erika nem
emlékezett rá.
– Sajnálom, Marcie. Tudom, hogy utálod, amikor idejövök, de ez
most nagyon fontos.
– Gondolom, Pault keresed.
– Igen, beszélnem kell vele. A telefonját nem veszi fel.
 – Próbáltad az őrsön? – kérdezte a másik nő, és elnyomakodott
mellette az ajtóhoz. Erika hátralépett.
– Ott sem veszi fel.
– Hát, itthon nincs.
– Csokit vagy csalunk! – kiáltott fel az egyik kislány, és felemelte
a műanyag tököt.
– Csokit vagy csalunk! Ma késő estig fent maradhatunk! – visította
a másik, és a sajátjával félreütötte a testvére kezében lévő tököt.
Marcie eddigre kitárta az ajtót, és visszanézett a lányokra.
– Ó, kedveseim, nincs nálam édesség – kotort bele Erika a
zsebeibe. – De van itt valami, amiből még többet vehettek! –
Előhúzott két ötfontos bankjegyet, és beledobta az egyiket az egyik, a
másikat a másik tökbe. A lányok Erikáról Marcie-ra néztek kérdőn,
hogy szabad-e ezt elfogadniuk.
– Hű, hát milyen jó fej Erika! Köszönjétek meg, lányok! – mondta
Marcie. Az arckifejezése ellentmondott a szavainak.
– Köszönöm, Erika! – visította mindkét kislány. Nagyon
aranyosak voltak, és Erika rájuk mosolygott.
– Csak ne felejtsétek el megmosni a fogatokat ennyi édesség után!
A lányok ünnepélyes komolysággal bólintottak. Erika ismét
Marcie-ra nézett.
– Sajnálom. Tényleg beszélnem kell Paullal. Tudod, hol van?
– Várj egy percet. – Marcie beterelte a két kis hercegnőt a bejárati
ajtón, és megmondta nekik, hogy kezdjenek lefekvéshez készülődni.
Azok integettek Erikának, és eltűntek, majd Marcie rájuk csukta az
ajtót.
– Paul nem mondta neked?
– Mit nem mondott? – lepődött meg Erika.
– Elköltözött. Három hete ment el. – Marcie karba fonta a kezét,
Erika pedig csak most vette észre a cicanadrág hátuljáról lelógó
hosszú, fekete farkat. Az ide-oda himbálózott a szélben.
– Nem. Bocsánat. Tényleg nem tudtam. Már nem dolgozom vele.
 – Most hol vagy?
– Bromley-ban.
– Paul sosem mond nekem semmit.
– És ő hol lakik?
– A Foxberry Road-i lakásban, míg ki nem találunk valamit.
Egy ideig csak nézték egymást. Erikának nehezére esett komolyan
venni a macskának öltözött Marcie-t. Hideg szélroham tört elő a ház
oldala mellett. A lányok odafent viháncoltak.
– Mennem kell, Erika.
– Nagyon sajnálom, Marcie.
– Tényleg? – kérdezte a másik nő élesen.
– Miért ne sajnálnám?
– Na, szia! – A farka ide-oda libbent, ahogy bement, és becsukta a
bejárati ajtót.
Erika visszasétált a kocsijához, de még hátrapillantott a csinos
házra. Az emeleten kigyulladt a villany.
– Mit csináltál, Paul, te idióta? – kérdezte magában, miközben
beszállt az autóba.
 8

ERIKA LEPARKOLT a Foxberry Road 8. előtt. Az épület

brockley-i vasútállomásról induló sorházak hosszú vonalának végén
állt, két emelet magasan.
Felnézett a legfelső ablakra. Két évvel korábban ő bérelte az
emeleti lakást Marshtól, ott töltötte a hosszú, hideg telet. Az új város
okozta sokk és a gyéren bútorozott lakás magányán túl még egy
álarcos is betört hozzá, és kis híján megölte.
– Ugye, tudod, hogy sok nehézségtől megkímélhetnéd magad, ha
felveszed a telefont? – mondta Erika, amikor Marsh ajtót nyitott.
Vastag, kockás pizsamaalsót viselt, és kifakult Homer Simpson-os
pólót. Kimerültnek tűnt, és homokszínű haja mintha meggyérült
volna a feje búbján.
– Szia, neked is – szólalt meg. – Munka miatt jöttél, vagy hoztál
magaddal egy üveg valamit?
– Igen és nem.
A férfi a szemét forgatta.
– Jobb lesz, ha bejössz.
A kis lakás nem sokat változott a távozása óta eltelt tizennyolc
hónapban. Az IKEA bútorok hűvös eleganciát árasztottak. Erika
direkt nem nézett a nyitott fürdőszobaajtóra, miközben az előszobán
át bement a nappaliba. A maszkos betolakodó itt mászta meg a hátsó
falat, lökte be a szellőzőventilátort, és nyitotta ki az ablakot. Aznap
éjjel majdnem meghalt, amikor a támadója keze a nyakára fonódott.
Csak a munkatársa, Moss felügyelő érkezése mentette meg; hiányzott
a vele és a többi kollégájával végzett munka a Lewisham Row-i
emberöléssel foglalkozó nyomozócsoportban.
Ez megacélozta Erika eltökéltségét, amikor Marsh intett, hogy
foglaljon helyet a kis kanapén. A férfi a telefonjához ment,
bekapcsolta, majd kiment a konyhába, és nekilátott elmosni két
teáscsészét.
– Péntek este négymillió font értékű heroint szereztem vissza a
Hayes-bányató fenekéről. Sikerült kapcsolatba hoznunk.
– Jason Tylerrel. Igen, láttam, és még csak pár hónapja dolgozol az
új beosztásodban. Szép munka.
– Köszönöm. Továbbá a búvárok félig a bányató medrének
iszapjába merülve emberi maradványokra bukkantak. Ez nem
kapcsolódik a Tyler-ügyhöz. – Erika gyorsan vázolta, amit eddig
tudott.
– Jézusom! Megtaláltad Jessica Collinst? – kérdezte a férfi. Erika
bólintott. – Érzem, hogy mindjárt a lényegre térsz – fűzte hozzá
Marsh, és kinyitotta a kis hűtőt, majd kivett belőle egy tejesdobozt.
– Igen. Szükségem van a segítségedre. Én akarok a Jessica Collins-
ügy vezető nyomozója lenni.
Marsh hallgatott, lassan kinyitotta a dobozt, és tejet töltött a két
csészébe.
– Beszéltél már a körzeti rendőrkapitánnyal?
– Igen.
– Nemet mondott, igaz?
Erika bólintott.
– Paul, látnod kellett volna a csontvázat! Olyan kicsike, három
bordája is eltört. Egy ponyvába csavarták, úgy süllyesztették a vízbe.
Lehet, hogy életben volt, amikor bedobták. És a gyilkosa szabadlábon
van.
Marsh forró vizet öntött egy kis teáskannába.
 – Ismerem az emberöléssel foglalkozó nyomozócsoportot, amelyet
ráállítottak, de a vizsgálat még igazából el sem kezdődött. Az én
körzetemhez tartozik.
– De a csökkentések miatt a rendőrkapitányod alighanem már így
is a feszültség határán jár.
– A londoni rendőrség mindegyik osztálya a túlterheltség határán
jár, de ennek az ügynek a végére kell járni. Bromley-ban megvan
hozzá az állományunk és a szükséges erőforrás. Én vagyok a vezető
rendőrtiszt, aki megtalálta a testet. Ebben nincs semmi rendkívüli. Te
már parancsnok vagy, el tudod intézni.
Marsh visszatette a tejet a hűtőbe.
– Tudsz róla, hogy Oakley főkapitány-helyettes előnyugdíjba
vonult? És a helyére jött emberrel nem állok olyan jó viszonyban.
– Ki lépett a helyére? – kérdezte Erika.
– Hivatalosan csak holnap reggel jelentik be.
– Ugyan, nekem elmondhatod! Nem fogok odamenni, és zaklatni.
– Marsh erre felvonta a szemöldökét. – Esküszöm, hogy nem
zaklatom a pasast.
– A nőt. Az új rendőrfőkapitány-helyettes Camilla Brace-
Cosworthy. – Marsh a kannában lévő teát kavargatta, majd kitöltötte.
– Erika, az arcod mindent elárul.
– Hadd találjam ki! Oxfordba járt?
– Cambridge-be. Egy gyorstalpaló előléptetési kurzus után került
a testületbe.
– Vagyis nem sokat járőrözött az utcán?
– Manapság ez már nem így megy.
– Ezt meg hogy érted? Mindennap rendőrök járőröznek odakint,
takarítják össze a szart és tesznek rendet. És most megint olyasvalakit
léptetnek elő, aki semmit sem tud az életről a magániskolák és a
London környéki grófságokban eltöltött nyaralások kis buborékján
túl.
 – Ez nem korrekt tőled. Nem is ismered. – Átnyújtotta a teát. –
Piszkálja a csőrödet, mi?
– És?
– És élvezem, ahogy kivered a balhét. Igen szórakoztató, amikor
nem rám irányul – vigyorodott el a férfi.
– Nézd, Paul, tudom, hogy képes vagyok hülyén viselkedni. Ha
nem lennék időnként olyan idióta, tudom, hogy mostanra már
körzeti rendőrkapitány lehetnék; a francba, akár még körzeti
főkapitány is.
– Csak nyugi!
– Megtanultam a leckét. Kérlek, szólnál egy jó szót az
érdekemben a megfelelő helyen, és segítenél, hogy én legyek a Jessica
Collins-ügy vezető nyomozója? Tudom, hogy képes vagyok elkapni a
rohadékot, aki ezt tette. A férfi vagy nő szabadlábon van, és azt hiszi,
hogy ennyi idő elteltével megúszta. De én elkapom.
Marsh leült a nő mellé a kis kanapéra, és belekortyolt a teájába.
– Hallottad, mi történt a vezető nyomozóval, aki eltűnt
személyként kereste a kislányt? Amanda Baker főfelügyelővel?
Levették az ügyről.
– Engem három nagy ügyről vettek le, de aztán visszaverekedtem
magam, hogy megoldjam őket.
– Amanda nem olyan volt, mint te. Nos, ragyogó rendőrnek
indult, de idebent nem bizonyult elég erősnek – kocogtatta meg a
homlokát. – A londoni rendőrség egyik első női főfelügyelője volt, és
elsőként szignáltak ki rá egy ilyen kiemelt jelentőségű ügyet. És
kapott hideget-meleget a kollégáitól, a feljebbvalóitól a londoni
rendőrségnél meg a sajtótól. Gyanúsnak találták, hogyan kerülhetett
egy nő vezető nyomozói pozícióba.
– És hogyan kapta meg a melót?
– A fejesek így akartak kárt enyhíteni. A Jessica eltűnése utáni pár
napban ugyanis annyi hibát követtek el, hogy a rendőrségnek számos
kérdésre kellett választ adnia. Azzal, hogy egy női főfelügyelő lett a
vezető nyomozó, kreáltak egy remek sztorit, amivel el tudták terelni
erről a figyelmet, s egyben jó fényt vetettek a rendőrségre.
– De a górék bíztak benne, hogy meg tudja oldani az ügyet?
– Igen, bíztak, de a górék nem tudták, hogy terápiára járt a vezető
nyomozói kinevezését megelőző hónapokban.
– Miért?
– Akkoriban, a nyolcvanas évek végén természetesnek
tekintették, hogy női rendőrök kapták a nemi erőszakos ügyeket.
Amanda a tetthelyeken folytatta le a bizonyításfelvételt, és segített a
nőknek az egész borzalmas procedúra során. Az egyetlen gondot az
jelentette, hogy nem tudta, hogyan engedje el ezeket az eseteket,
hogyan válassza le magát a munkájáról. Még hetekkel, hónapokkal,
sőt évekkel később is tartotta a kapcsolatot az áldozatokkal. Rengeteg
nőt rángatott vissza a szakadék széléről. Ennek azonban érzelmi
síkon fizette meg az árát, és rá senki nem vigyázott. Amanda éppen
betegszabadságra készült, amikor hívták, hogy őt nevezik ki a Jessica
Collins-ügy vezető nyomozójának. Az eset egyre nagyobbra és
nagyobbra dagadt, míg a nyomok és a bizonyítékok teljesen el nem
fogytak. Mintha csak Jessica Collins kámforrá vált volna. Végül
Amanda megtört a nyomás alatt. Ez a bürökpohár, Erika. Higgy
nekem, jobban jársz, ha elkerülöd!
– Ismersz engem. Én senki nyomása alatt nem török meg
– válaszolta Erika halkan. – Ám meg fogok törni, ha a következő
pár évet az utcai drogdílerek begyűjtése ringlispíljében kell töltenem,
akiknek a helyére úgyis beáll egy másik.
Egy ideig csak ültek, és a teájukat itták.
– Paul, kérlek! Egy hétéves kislányról van szó, akit az utcán
raboltak el. Isten tudja, hogy mi történt vele; hogy mit tettek vele.
Hogy aztán huszonhat évre egy bányató fenekére süllyesszék.
Képzeld el, ha valaki ezt tenné Sophiával vagy Rebeccával.
– Ne! Erika, ebbe ne keverd bele a lányaimat! – figyelmeztette
Marsh.
 – Jessica is valakinek a lánya volt. El tudod intézni nekem.
Marsh megdörgölte a szemét, felállt, és az ablakhoz ment.
– Szólhatok az érdekedben, de ez minden. Nem ígérhetek semmit.
– Köszönöm – mondta Erika. – Ami viszont Yale kapitányt illeti,
én sosem jártam itt; sosem beszéltem veled.
– Nem is kérdezel Marcie-ról? – szólalt meg a férfi rövid hallgatás
után.
– Nem. Gondoltam, ha szeretnél erről beszélni, megteszed.
A férfi a falnak dőlt, elkínzott arcot vágott.
– Kösz. Próbáljuk egyenesbe hozni a dolgokat. Most szünetelünk.
– Erika felvonta a szemöldökét. – Ő fogalmazott így, nem én.
Szeretne „szünetet tartani”, amíg ki nem találja. – A férfi hangja
megreccsent, és elhalt. – Találkozott valaki mással.
– Szóval, ő csalt meg? – lepődött meg Erika.
– Igen. Valami pasassal a művészsuliból. Huszonkilenc éves,
rendszeresen gyúr. Én pedig hogyan.?
– Paul. Marcie szeret téged. Kapaszkodj ebbe, ne hagyd, hogy
elfelejtse, szeret téged!
– Azt hitted, hogy én voltam? – kérdezte a férfi. – Azt hitted,
nekem van viszonyom?
– Igen.
Marsh láthatóan megsértődött ezen.
– Ugyan már, Paul! Tudod, hogy értem. Hatalmi pozíciód van. És
rengeteg eladósorban lévő fiatal lány dolgozik az őrsön kisegítő
személyzetként, és a hatalom, ami neked is van, erős ajzószer.
– Az? – nézett a férfi Erikára.
– A hatalom – egyes nőknek ajzószer. Ezt csak tudtad?
Paul bólintott.
– Kérsz még egy csésze teát vagy valami erősebbet?
– Nem. Az lesz a legjobb, ha megyek.
– Ha szeretnéd, maradhatsz – mondta a férfi lágyan.
– Hogy mi? Nem messze lakom innen.
 – Csak úgy értettem, hogy későre jár, és.
– Nem, Paul, nem maradok – állt fel Erika, és levette a kabátját a
kanapé támlájáról.
– Lehetnél udvariasabb is!
– Van két kisgyereked. És csak azért, mert Marcie úgy döntött,
hogy szeretne kicsit körülnézni, nem jelenti azt, hogy neked is
ugyanígy kellene tenned.
A férfi arca vörösre gyúlt a haragtól.
– Nem így értettem! Arra gondoltam, hogy alhatsz a kanapén.
– Tudom, hogy értetted. Ez a kanapé alig egy méter húsz, és
ebben a lakásban egy hálószoba van.
– A büdös francba! – kezdett ordítani Marsh. – Ez egy kedves
baráti ajánlat.
– Nem vagyok hülye, Paul.
– De az vagy. Elcseszettül hülye vagy! Hogyan lehet valaki ilyen
okos a munkában, és ilyen idióta az életben?
Erika kabátjával a kezében kiviharzott a lakásból. Ledübörgött a
lépcsőházban, kirontott az ajtón, amit becsapott maga után. A
kocsijához érve a zsebében a kulcsok után kotorászott, amelyek
beakadtak a bélésbe.
– A francba! – ráncigálta a kulcsokat. – A francba, a francba, a
francba! – A kulcsok kiszabadultak a zsebéből, kitépve a bélést, ő
kinyitotta a kocsiajtót, és beszállt. Rácsapott a kormányra, és
nekidöntötte a fejét a fejtámasznak.
– Ezt sokkal jobban is csinálhattam volna. Tényleg hülye lehetek
– dünnyögte.
 9

AMIKOR ERIKA KEDDEN kora reggel megérkezett a bromley-i

őrsre, a földszinten Yale rendőrkapitányba ütközött, amint éppen
elhagyta a férfimosdót, a hóna alatt a The Observer egy számával.
– Erika, válthatnánk pár szót? – kérdezte.
A nő bólintott, és követte a férfit az irodájába. Yale becsukta az
ajtót, leült az íróasztala mögé, betűrve ingét terebélyes pocakján.
Intett, hogy Erika is üljön le. Az ujjaival dobolni kezdett az asztalon,
és megigazgatta a feleségét és a két kisfiát ábrázoló bekeretezett
fényképet. A neje vékony, szőke nő volt, de a fiai apjuk borzas vörös
haját örökölték, és mindketten úgy viselték, mint Annie, a kis árva.
– Az imént hívott az új főkapitány-helyettes – szólalt meg rövid
hallgatás után.
– Camilla Brace-Cosworthy? – kérdezte Erika, és igyekezett nem
kimutatni izgatottságát.
– Igen. Azt hittem, csak be akar mutatkozni, de nem.
– Miért hívta?
– Találkozni akar magával.
– Velem? Tényleg? – Erika azt sem tudta, milyen képet vágjon.
Tűnjön megdöbbentnek? Ha igen, mennyire? Nem arról volt híres,
hogy az érzelmek széles skáláját tudja kimutatni. Úgyhogy maradt a
tágra nyílt szemű meglepődésnél.
– Igen, tényleg. Nincs súgóm az új főkapitányhelyettesnél. Még
csak egy napja tölti be a tisztséget, és máris találkozni akar magával a
Jessica Collins-ügy miatt. Tud valamit, amit én nem? Nem fog Oscart
nyerni a reakciójáért.
– Nem, uram – felelte a nő, felismerve, hogy ez részben igaz.
– Én vagyok az elöljárója, Erika, és ezt már megbeszéltük!
Megmondtam, hogy nincs sem erőforrásunk, sem időnk arra, hogy
egy ilyen jelentős, de ezeréves üggyel foglalkozzunk. Nem is kérdés,
hogy nem erre a válaszra számított, engem pedig egyszer csak
mindenféle bejelentés nélkül hívogatni kezd a főkapitány-helyettes.
– Yale mostanra dühbe gurult, arca a szokottnál is vörösebb lett.
– Nem én kerestem meg.
– Kit keresett meg?
– Senkit.
Yale hátradőlt ültében.
– Mintha kilenc élete lenne, Erika. Mivel Marsh parancsnok
annyira kérlelt, hangsúlyozom, kérlelt, hogy találjak helyet magának
a csapatomban, arra a feltételezésre jutottam, hogy maguk között
különleges kötelék feszül.
Erika is hátradőlt, és igyekezett megőrizni a higgadtságát.
– Együtt képeztek ki minket, uram. Egyszerre kezdtünk járőrözni,
és jó barátja volt néhai férjemnek. Továbbá nős.
– Nos, Marsh parancsnok is jelen lesz ezen a megbeszélésen. Ezt
tudta?
– Nem, nem tudtam, uram. És remélem, tisztában van vele, hogy
igen hálás vagyok a lehetőségért.
A férfi bólintott, noha nem túl meggyőzően.
– Tizenegyre várják. Az Új Scotland Yardon, a
főkapitányhelyettes irodájába. – Nem várta meg, hogy Erika
válaszoljon, de a nő látta, hogy a megbeszélésnek vége, mert Yale
elfordult, és dolgozni kezdett a számítógépén.
– Köszönöm, uram.
– És várom a Jason Tylerről szóló jelentését az íróasztalomra még
ma, a munkaidő végén.
 – Igen. Köszönöm, uram. – Felállt, hogy távozzon.
– Erika, még a macskáknak is elfogy a végén az életük. Okosan
használja fel a megmaradtakat! – nézett fel rá a férfi egy pillanatra,
mielőtt visszatért volna a munkájához.
 10

CAMILLA BRACE-COSWORTHY főkapitány-helyettes,

munkára készen, egyenes háttal ült az íróasztalánál. Ötvenes éveiben
járó, elegáns nő volt, a virágkorát élte. A londoni rendőrség
díszegyenruháját viselte a fehér blúzzal és a kockás kendővel. Vállig
érő szőke haja hibátlan volt, sminkje kameraképessé tette.
– Kerüljön beljebb, Erika! Foglaljon helyet! – mondta, és a felső
osztályról árulkodó hamghordozásával megnyomta a „foglaljon”-t. –
Marsh parancsnokot természetesen már ismeri – intett a férfi felé
szépen manikűrözött kezével.
– Igen, üdvözlöm, uram – foglalt helyet Erika az íróasztal előtt. –
Gratulálok a kinevezéséhez, asszonyom.
Camilla csak legyintett a bókra, és feltett egy nagy, fekete keretes,
márkás szemüveget.
– Idővel elválik, hogy megfelelek-e a hype-nak – mondta.
– Szóval, a Jessica Collins-ügy. Maga bukkant rá a maradványokra
pénteken, és azokat hivatalosan is azonosították?
– Igen, asszonyom.
Erika megpillantott egy aktát Camilla asztalán, amit a nő most
lapozgatni kezdett.
– Több, emberöléssel foglalkozó nyomozócsoportban is dolgozott
Londonban és Manchesterben?
– Igen, asszonyom.
Camilla becsukta az aktát, levette a szemüvegét, és a szárával
megkocogtatta a fogát.
 – Azzal, hogy átirányították Bromley-ba, lényegében lefokozták.
Miért?
– Erika úgy érezte, mellőzik – mondta Marsh.
– Adódott egy lehetőség, hogy előléptessenek rendőrkapitánnyá,
és úgy hiszem, akkor mellőztek – javította ki Erika. – Az elődje,
asszonyom. Ez akkor történt, amikor sikerült elfognom az Éjjeli
Vadász néven ismert gyilkost, aki.
– Igen! Az micsoda felfordulást csinált! – kiáltott fel Camilla.
Erika nem tudta eldönteni, hogy elszörnyedésében vagy az ámulattól
kiáltott fel.
– Amikor értesültem róla, hogy mellőztek az előléptetésnél,
kérdőre vontam Marsh parancsnokot, aki akkor az elöljáróm volt, és
megfenyegettem, hogy elmegyek. Ő pedig a szavamon fogott.
Erika a homlokát ráncoló Marshra nézett. Most esett csak le neki,
hogy ezzel nem tüntette fel magát jó színben.
– Mindazonáltal Marsh parancsnok igen kitartóan győzköd arról,
hogy maga legyen a Jessica Collins-ügy vezető nyomozója – mondta
Camilla.
– Úgy érzem, hogy Erikában még mindig sok lehetőség rejlik. –
kezdett magyarázkodni Marsh.
Camilla feltette a szemüvegét, és ismét az aktát nézegette.
– Igen mozgalmas pályát tudhat maga mögött, Erika. Az Éjjeli
Vadász mellett maga kapta el a többszörös gyilkost, Barry Patont.
– A Yorki Fojtogatót, asszonyom.
– Minden le van itt írva. A Yorki Fojtogató nyolc iskolás lányt ölt
meg, és maga érte el a nagy áttörést, amikor sikerült azonosítania egy
pénzfelvevő automata biztonsági kamerájának felvételén, ahol
látszott a tükörképe a szemközti kirakatban.
– Így van, és még mindig megköszöni karácsonykor meg a
születésnapomon.
Marsh elvigyorodott, de Camilla nem.
 – Más ügyekben viszont nem volt ennyire szerencsés. Két éve
felfüggesztették, amiért akadályozott egy nyomozást.
– Később felmentettek a vádak alól, asszonyom.
– Ha megengedi, befejezem. Felfüggesztették egy nyomozás
akadályozásáért. Nagy-Manchesterben drograzziát vezetett egy
háznál, amelynek során öt rendőr meghalt, köztük a férje.
Erika bólintott.
– Ebből hogyan sikerült felépülnie? – kérdezte Camilla, és árgus
szemmel figyelte.
– Tanácsadásra jártam. Akkoriban elbizonytalanodtam, és
feltettem a kérdést, hogy szeretnék-e a testületnél maradni. De
felépültem, és az eredményeimet ott láthatja az aktában.
– Biztos kézre van szükségem, aki ennek a nyomozásnak az
újraindítását levezényli. Miből gondolja, hogy alkalmas a feladatra?
– Én száz százalékig az ügyeimnek szentelem magam. Nem
vagyok karrierista. Eltűnt egy sebezhető, hétéves
kislány, és valaki úgy dobta bele abba a bányatóba, mint egy zsák
szemetet. Meg akarom találni az elkövetőt. Igazságot akarok
szolgáltatni Jessicának. Azt akarom, hogy a kislány családja
meggyászolhassa, és továbbléphessen. Erika verítékezve dőlt hátra.
– Igazságot Jessicának: ezt használhatnánk – szólalt meg Marsh.
– Nem – vetett rá Camilla lesújtó pillantást. – Erika, lenne olyan
kedves, és várna odakint? Köszönöm.
Erika kiment a várószobába, és leült. Olyan sokszor hitte már azt,
hogy vége a pályafutásának, és most mégis itt volt újra, valami
izgalmasnak a kezdetén. Vajon egy lépcsőfokon vagy egy szakadék
szélén áll? Pár perc múlva megcsörrent a titkárnő asztalán a telefon,
és megkérték, hogy fáradjon vissza az irodába.
Camilla éppen felvette a kabátját, és a frizuráját igazgatta. Marsh
türelmesen álldogált az íróasztal mellett.
– Erika, örömmel közölhetem, hogy szeretném megbízni a Jessica
Collins-ügy vezető nyomozói tisztségével – szólalt meg a nő.
 – Köszönöm, asszonyom. Nem fogja megbánni a döntését. Camilla
feltette a paszományos sapkáját.
– Remélem is, hogy nem. – Az íróasztalt megkerülve kezet rázott
Erikával. – Te jó ég! Maga aztán magas. Nem okoz gondot megfelelő
nadrágot találnia?
Erikát ez egy pillanatra kizökkentette.
– Ööö, okozott, de az online vásárlás megkönnyítette a dolgomat.
– Meg bizony, hát nem? – fogta meg Camilla Erika mindkét kezét,
hogy jó alaposan megrázza. – Rendben. Nos, nekem rohannom kell
egy megbeszélésre a főkapitánnyal. Marsh parancsnok majd eligazítja
a részleteket illetően.
– Kérem, adja át üdvözletemet Sir Briannek – mondta Marsh.
Camilla bólintott, és kikísérte őket az ajtóig.
Erika és Marsh beszállt a liftbe.
– Ez túl könnyűnek tűnt – szólalt meg egy idő után Erika.
– Senki nem akarja igazán ezt az ügyet – felelte Marsh. – Az
emberöléssel foglalkozó nyomozócsoport örömmel szabadult meg
tőle. A bromley-i eligazítóból fogod irányítani a vizsgálatot; én foglak
felügyelni, és nekem fogsz jelenteni.
– És mi van Yale rendőrkapitánnyal?
– Nincs elég dolga?
– Azt gondolja, a háta mögött intéztem ezt a dolgot.
– A háta mögött tetted.
– De nem személyes okból.
– Nálad a dolgok mindig személyesnek tűnnek, Erika.
– Ez meg mit jelentsen?
Marsh felfújta a pofazacskóját.
– Sosem tudom, mi jár a fejedben. A durvaságig őszinte vagy. És
nem sok emberben bízol meg.
– És?
– És ezt nehéz feldolgozni.
 – Ha férfi volnék, akkor is egy liftben folytatnánk le ezt a
beszélgetést? Akkor is megkérdeznéd, mit gondolok?
Marsh mogorva képpel nézett félre.
– Mi folyik itt? Ez a tegnap este történtek miatt van?
Marsh egy pillanatra a padlóra meredt, aztán ismét vissza a nőre.
– El kell végezned a munkádat, Erika, és jól kell csinálnod.
– Igen, uram.
– Elintézem, hogy a két korábbi nyomozáshoz kapcsolódó összes
aktát és anyagot átküldjék a bromley-i őrsre – mondta Marsh, ezúttal
főnöki hanghordozással. – Ki kell alakítanod az eligazítót, amit te
fogsz vezetni, én pedig holnap délután háromkor eligazítást tartok a
csapatodnak.
– Te vezeted a nyomozást vagy én?
– Te, de nekem jelentesz. Én pedig a főkapitányhelyettesnek.
Továbbá szorosan együtt kell működnöd Yale körzeti
rendőrkapitánnyal, mivel az ő erőforrásait fogod használni.
– Én állíthatom össze a csapatomat?
– Észszerű keretek között, igen.
– Remek. Moss és Peterson felügyelőket szeretném. Mindketten
jó rendőrök.
Marsh bólintott, és közben a lift leért a földszintre, kinyílt az ajtó.
Kiléptek a nagy előtérbe.
– Erika, az utolsó nyomozásnál hihetetlenül elcsesztek mindent.
Az egyik gyanúsított sikerrel perelte be a londoni rendőrséget, és
háromszáz rongyot kapott kártérítés gyanánt. Éppen csak megúsztuk
a hivatalos vizsgálatot.
– Jókor mondod.
– Ne szúrd el, Erika! Derítsd ki, mi történt Jessica Collinsszal! Mi
az első dolog, amit vezető nyomozóként tenni akarsz?
– Tudatnom kell a Collins családdal, hogy megtaláltuk Jessicát –
mondta Erika, és elszorult a szíve.
 11

MARIANNE COLLINS KINYITOTTA az ajtót, és becsoszogott az

előszobába, kezében a megvásárolt élelmiszerrel és egy kis fekete
ruhazsákkal. A bevásárlószatyrokat letette a nagy falépcső mellé a
bordó szőnyegre, és egy ideig levegő után kapkodott. Sötét és borús
volt a délután. Minden lámpát felkapcsolva hagyott, de így sem
érezte hívogatónak a kivilágított előszobát. Néma csend honolt
odabent, leszámítva a nappaliban tiktakoló órát, és a nagy ház mintha
dermesztő mélabút árasztott volna.
A ruhazsákot felakasztotta az ajtó melletti fogasra, és óvatosan
kicipzározta az előrészét. Műanyag zörrent, és tisztítószerek szaga
áradt belőle. Nagyon óvatosan kivette a kis, piros kabátot a fehér,
bélelt vállfán. Valamikor mélyvörös volt a színe, de az évek során a
többszöri tisztítástól kifakult.
Marianne felnézett a fogas és a nagy tükör közti falrészre
akasztott, bekeretezett fényképre. A fotó 1990. április tizenegyedikén
készült. Jessica a helyi parkban ült egy hintán, hosszú szőke haján
megcsillant a nap, és a kis, piros kabátot viselte farmernadrágjához,
Gondos bocsos pulóvere felett. Marianne finoman felakasztotta a
vállfát a fogasra, és ujjaival végigsimított a mélyvörös színüket
megőrzött gombokon, majd az arcát belefúrta az anyagba. Jessica a
hetedik születésnapjára kapta ajándékba: az utolsó, megünnepelt
születésnapjára.
Nem volt könnyű újszerű állapotban tartani a lánya emlékeit
huszonhat év elteltével. Az emeleten a komódban Jessica egyik
pólóját egy vákuumos műanyag zacskóban őrizte, de az évek során
áporodott szaga lett, és átvette Marianne kézkrémének illatát. Mintha
az időnek az lett volna a célja, hogy a lánya emlékén kívül mindent
eltöröljön.
Elhúzódott a kabáttól, mert csorogni kezdtek a könnyei.
Megtörölte a szemét, és kibújt az elegáns fekete cipőből, amelyben
mindig a szupermarketbe ment. Megpillantotta magát a tükörben.
Vállig érő ősz haját elválasztva hordta, és a tarkójánál fogta hátra, és
mintha mély ráncok szabdalta arca megereszkedett volna. Kibújt a
dzsekijéből, és felakasztotta a kis, piros kabát mellé. Mögötte – a
tükörben látszott – egy nagy festmény lógott, amely Szűz Máriát
ábrázolta. Marianne az ingzsebébe nyúlt, és kitapogatta a rózsafüzért,
majd a gyöngyöket bütykös ujjai köré fonta; épp belekezdett egy
imába, de ekkor észrevette a fagyit, amelyet be kellett tennie a
fagyasztóba.
Keresztet vetett, és bevitte a bevásárlószatyrokat a konyhába.
Megtöltötte vízzel a kannát, és egy teafiltert tett a kedvenc fehér
bögréjébe. Az eltelt huszonhat évben a konyha csak egy festésen
esett át, és furcsa, új berendezést kapott. Viszont ez volt már a
harmadik mélyhűtő. Az ajtajára egy nagy fehér papírlap volt
ragasztva: ez Jessica tenyérlenyomatait őrizte, amit négyévesen
csinált az óvodában.
Marianne kinyitotta a mélyhűtőt, és beletette a sonkát, a sajtot és
a fagyit. Becsukta az ajtót, és megállt, hogy megnézze az
tenyérfestményt; a kis kézlenyomatokat sárgán, pirosan, zölden.
Ahova nem jutott festék, ott finom fehér vonalak és hajtások szelték
keresztül-kasul a kis tenyereket. Az eredetit egy komódban őrizte,
selyempapírba csomagolva. Miután évekig elöl volt, Marianne
rémülten látta, hogy a festék fakulni kezd, így beszkenneltette. Azóta
már az eredeti másolatot is többször másoltatta. Marianne végighúzta
rajta az ujját, kitapintva a szegélyeket, ahol majd fel fog kunkorodni.
 A gyász gyökeret vert benne, immár a része volt. Még mindig
ömlöttek a könnyei, de megtanult együtt élni a fájdalommal mint
állandó társával. Megnézni a kabátot, a tenyérfestményt, látni a
Jessicáról készült képeket, ahogy elment a hálószobája mellett a
fürdőszoba felé – mindez a napi rutin része lett, ahogy a fájdalom is.
A kanna kikapcsolt, ő pedig megtöltötte vízzel a bögréjét, és
mártogatni kezdte a teafiltert, hogy aztán kihalássza egy kanállal, és
letegye az edényszárítóra. Már éppen tejet akart önteni bele, amikor
az ajtócsengő hangja verte fel a házat. Az órára nézett, és látta, hogy
nem sokkal múlt négy.
Nem várt senkit, és csak ritkán látogatták meg hívatlanul.
 12

ERIKA IDEGESEN ÁLLT az Avondale Road 7-es számú ház

masszív faajtaja előtt Johnnal és a nyugdíjas Nancy Greene
rendőrnyomozóval, egy kicsi, izgő-mozgó nővel, aki tüsire nyíratta
ősz haját. Az úton parkoltak le, és lesétáltak a hosszú, lejtős
kocsibejárón a kis udvarba, amelyet nagy, terrakottacserepek
díszítettek. Mindegyikben mostanra megbarnult és elszáradt
hortenzia kornyadozott-sustorgott a szélben. Az előkert végén egy
bokorsor takarta el a házat a fenti úttól, és a kopár ágak között
beszűrődött a narancsszínű utcai közvilágítás.
– Esténként errefelé behúzódnak az emberek – törte meg a
csendet Nancy, majd hozzátette: – Van itthon valaki. Fényt látok a
homlokzati ablakban.
Újra megnyomta a csengőt, és kitárult az ajtó.
– Szia, Marianne! – mosolyodott el Nancy erőtlenül.
Erika még sosem látott ennyire sápadt, színtelen nőt.
Marianne-nek cserzett, tésztaszerű bőre volt. A szeme szürke,
alatta mély, sötét árkok húzódtak. Acélszürke haja a dereka alá ért,
elválasztva, a fülére hátrafésülve hordta. Szürke, hosszú ujjú
pólónyakú inget viselt fekete gyapjúkardigánnal és A vonalú
szoknyával. Nagy fafeszület lógott láncon a nyakában. A tekintete
ide-oda villant Nancy, Erika és John között.
– Marianne, ő Erika Foster főfelügyelő, ő pedig John
McGorry rendőrnyomozó – mondta Nancy.
John is, Erika is feltartotta a jelvényét. Marianne éppen csak
vetett rájuk egy pillantást.
 – Nancy? Miért jöttél? Laura vagy Toby miatt. mindenki jól van?
– A nő hangjának éle volt, árnyalatnyi ír akcentus vegyült bele.
– Mindenki jól van – felelte Nancy. – Viszont.
– Kérem, bemehetnénk, Mrs. Collins? – kérdezte Erika. – Nagyon
fontos, hogy négyszemközt beszélhessünk magával. Greene
nyomozó, Nancy, volt olyan kedves, és elkísért minket, mivel ő volt a
maguk családi összekötő tisztje. A lánya eltűnésekor.
– Mi ez az egész? Áruld el! – nyújtotta ki a kezét az asszony
Nancy felé.
– Marianne, kérlek, bemehetnénk? – kérdezte Greene nyomozó,
és megfogta a kinyújtott kezet.
Az asszony bólintott, és utat adva nekik félreállt, majd bevezette
őket a nagy nappaliba. Elegáns, de rideg helyiség volt, sötét
fabútorzattal, sötétpiros tapétával és a bútorokhoz színben passzoló
vastag, mélyzöld függönyökkel.
– Kérem, üljenek le! Szeretne valamelyikük teát? Az imént
csináltam egy kannával – mondta Marianne, és igyekezett vidám
hangot megütni.
– Nem, köszönjük – válaszolta Nancy.
Leültek az ablak alatti nagy kanapéra. Erika észrevette a faragott
fakandalló felett a nagy Szűz Mária-festményt, és ahogy körbenézett
a szobában, négy, különböző méretű feszületet számolt meg a
falakon. Mindenfelé Jessica bámult vissza rá aranyozott keretű
fényképekről: a kisasztalkákról, az ablakpárkányról, valamint nagy
sűrűségben az egyik sarokban álló kis zongoráról. Ennek ellenére
nem látszott semmi jele annak, hogy a helyiséget használnák. Se
magazinok, se tévé, se könyvek. Marianne állva maradt, az ujjai
között csavargatta a rózsafüzérét.
– Megpróbáltuk felhívni a családodat, de nem sikerült elérnünk
őket – mondta Nancy.
– Mind Spanyolországban vannak. Toby és Laura elutazott, hogy
meglátogassák az apjukat az új, nos, hát az a nő nem a felesége.
 – Beszélnünk kell majd velük. – kezdett bele Nancy.
Marianne gyorsabban csavargatta az ujjait, a rózsafüzér
csattogott; a kis ezüstkereszt ide-oda himbálózott az inge előtt. Az
alsó ajka remegni kezdett, és könnyek gyűltek a szemébe.
– Hadd főzzek egy kis teát; nem szeretnének mégis teát?
– Marianne, kérlek, ülj le! – kérte Nancy.
– Azt csinálok a kibaszott házamban, ami kibaszottul jólesik! –
tört ki váratlanul az asszony.
– Oké. Kérlek, Marianne, nyugodj meg! Meg kell hallgatnod, amit
mondani fogok – kelt fel Nancy, és megfogta az asszony mindkét
kezét.
– Nem! Nem! NEM!
– Foster főfelügyelő ma felhívott telefonon, mert én voltam itt,
amikor.
– Nem!
– Amikor Jessica.
– Ne! Ne mondd ki a nevét! Nincs hozzá jogod!
Erika Johnra nézett, aki nagyot nyelt, és szörnyen sápadt volt.
Nancy szelíden folytatta.
– Amikor Jessica eltűnt.
– Ne! Ne.
Nancy hátranézett, és odabólintott Erikának, jelezve, hogy
folytassa ő.
– Mrs. Collins, péntek este én és McGorry rendőrnyomozó egy
rutineljárás keretében átkutattuk a Hayes-bányatavat, és emberi
maradványokat találtunk. Egy csontvázat.
Marianne mostanra elhallgatott. Megtört szeme tágra nyílt. A
fejét rázta, és elkezdett hátrálni, míg a falnak nem ütközött. Nancy
vele tartott.
– A csontváz pedig. Jessica volt az – fejezte be Erika halkan.
Marianne a fejét rázta; könnyek peregtek az arcán.
 – Nem. Tévedtek! A lányom vissza fog jönni, valaki majd
megtalálja. Odakint van. Alighanem nem emlékszik már, hogy ki az
igazi családja. Éppen ma tisztíttattam ki a kabátját.
Erika és John ülve maradt.
– Nagyon sajnálom, Marianne. Jessicát találták meg. – Nancynek
is könnyek gyűltek a szemébe. – A fogorvosi kartonja alapján
azonosították.
Marianne némán zokogva egyre csak a fejét rázta.
– Mrs. Collins – szólalt meg Erika szelíd hangon. –
Értesítenünk kell a férjét, a lányát, Laurát és a fiát, Tobyt. Mind
Spanyolországban vannak, ugye? Van telefonszámuk, amit
hívhatunk? Szeretnénk értesíteni a családot, mielőtt megtesszük a
sajtóbejelentést.
– Igen – felelte az asszony halkan. A szeme hitetlenkedve kerekre
tágult.
– Én mit tehetek, Marianne? – kérdezte Nancy.
A nő Greene nyomozó felé fordította a fejét, váratlanul
hátrarántotta a kezét, és ököllel arcba vágta. Nancy megtántorodott,
az orrából vér folyt, majd rázuhant a dohányzóasztalkára.
– Tűnjenek a házamból! Mindannyian! – sikoltotta Marianne. –
Tűnés innen! TŰNÉS!
John és Erika felugrott, és Nancyhez szaladtak, akinek az arca
merő vér volt. Marianne tovább sikoltozott, és lerogyott a fal mellé.
A homlokzati, kiugró ablak irányából érkező autók zaja
hallatszott, fények kezdtek villódzni. A sajtó megszimatolta a hírt, és
ismét rávetették magukat a házra.
 13

TIZENÖT KILOMÉTERREL ODÉBB, a délkelet-londoni Balham

egyik csendes lakóövezetében álló kis sorházban a tévé zümmögve
villódzott a felfordulás uralta nappali sarkában. A délutáni napfény
eltűnt az alacsonyan szálló szürke felhők mögött, és a nyugdíjas
Amanda Baker főfelügyelő egy roggyant fotelban ült; a feje
előrebukott, aludt. A villany nem égett, és a tévéből áradó fény
megereszkedett arcán játszadozott, és a stúdióközönség harsány
hahotája sem tudta felébreszteni. A könyöke melletti kisasztalon
csikkekkel teli hamutál és egy félig üres fehérboros üveg állt. Már
csak ennyi maradt a második palackból. Az elsőből reggel fél tízkor
húzta ki a dugót, amikor a reggelihez használt tányérok
felhalmozódtak a mosogatóban, és a remegés meg az izzadás
túlságosan elviselhetetlenné fajult.
Egy valamikor csinos házban lakott. Hideg, elegáns stílusban
rendezték be, nagyon hasonlóan ahhoz, amilyen a tulajdonosa volt,
de mostanra, akárcsak a tulaj, a lakás is viseltes lett. A kandallóban
nem igazi tűz fénylett, pirosas és narancsos lángok fodrozódtak, a
mellette heverő kutyakosarat pedig vastag porréteg lepte be.
A telefon csengeni kezdett az előszobában, túlharsogva a tévét,
egészen addig, míg üzenetrögzítőre nem kapcsolt. Amanda ekkor
riadt fel.
– Ez meg mi volt? – kérdezte kábán.
Ugatást hallott, és megdörgölte az arcát, aztán feltápászkodott a
fotelból, és ködös tekintettel kibotorkált a konyhába. Pár percig a
konzervekkel teli konyhaszekrényben kotorászott, míg eszébe nem
jutott, hogy a kutyája, Sandy, pár hónapja elpusztult. Nekidőlt a
konyhapultnak. A könnyei halk koppanásokkal potyogtak a morzsás
előkészítő felületre. A ruhaujjával megtörölte az arcát, és ekkor
megérezte áporodott leheletét.
A telefon ismét felsivított az előszobában, ő pedig odacsoszogott,
és felvette; támaszt keresve nekidőlt a korlátnak.
– Amanda Baker egykori rendőr-főfelügyelővel beszélek? – szólalt
meg a vonalban egy éles, női hang.
– Ki van ott?
– Kérném, hogy nyilatkozzon Jessica Collinsról, most, hogy a
rendőrség megtalálta a holttestet.
Amanda ettől egy pillanatra hátrahőkölt, és nem találta a
szavakat.
– Halló? – kérdezte a hang türelmetlenül. – Maga volt a vezető
nyomozótiszt, míg ki nem rúgták az ügyből.
– Előnyugdíjba mentem.
– Pénteken megtalálták Jessica Collins csontvázát a Hayes-
bányatóban.
– Azt a bányatavat átkutattuk pár hónappal a kislány eltűnése
után. Nem volt ott – mondta Amanda inkább magának, mint a
telefonáló nőnek.
Rálátott a nappaliban álló tévé képernyőjére: éppen a
RENDKÍVÜLI HÍREK felirat gördült végig. Lent egy szalagcím
futott, a következő szöveggel: MEGTALÁLTÁK AZ ELTŰNT
KISLÁNY, JESSICA COLLINS MARADVÁNYAIT. A hang ki volt
kapcsolva, de a kép váltott, és Marianne meg Martin Collins 1990-es
sajtótájékoztatóját mutatták, amint a mikrofonba beszélnek, önmaga
egy sokkal fiatalabb verziója közreműködésével; mögöttük a londoni
rendőrség régi logója látszott fehér alapon.
– Szóval, mit szól hozzá? – kérdezte a hang. Érdeklődőnek tűnt,
mintha vért szimatolna. A tévében egy magas, szőke rendőr éppen
egy nyilatkozatot olvasott fel. A neve felvillant a képernyő alján:
ERIKA FOSTER FŐFELÜGYELŐ.
– VAN VALAMI MONDANIVALÓJA? – kérdezte a lány, tagolva,
mivel láthatóan bosszantotta a másik hallgatása. – Az egyik helyi
szexuális bűnöző házában fényképeket találtak Jessicáról; maga
letartóztatta, de el is engedte, nem igaz?
– Nem volt más választásom! Nem állt rendelkezésre elég
bizonyíték.
– A férfi még ma is szabad ember. Mit gondol, ő ölte meg Jessica
Collinst? Az ezt követő hónapokban a tettei arról árulkodtak, hogy
maga szerint bűnös. Mit gondol, vér tapad a maga kezéhez is?
– Hagyjon békén! – sikította Amanda, és lecsapta a kagylót.
Ám a készülék ismét csörögni kezdett. Amanda letérdelt a
padlóra, széttúrva egy halom régi újságot, magazint és levélszemetet.
Megragadta a vezetéket, és kitépte a falból. A telefon elhallgatott.
Beviharzott a nappaliba, és felcsavarta a hangerőt a tévén.
– Szeretnénk részvétünket nyilvánítani a Collins családnak. Az
ügyet ismét megnyitottuk, és aktívan vizsgálunk több új szálat.
Köszönöm.
A kamera követte, amint Erika Foster bement a bromley-i
rendőrőrs főbejáratán, jobbján-balján egy-egy rendőrrel. Majd
visszakapcsoltak a BBC hírstúdiójába, és beolvasták a következő hírt.
Amanda leguggolt, és vett pár mély lélegzetet. Egész testében
reszketett.
– Nem, nem, nem. ez nem történhet meg – nyögött fel.
Ekkor megpillantott a régi bóvlik közül kikandikálni egy kis,
fehér, sípoló játék nyulat. Sandyé volt. Kinyújtotta érte a kezét,
megfogta, és a melléhez szorította. Sírni kezdett: Jessica miatt,
szeretett Sandyje miatt, és az élete miatt, amit élhetett volna.
Amikor végül abbahagyta, a ruhaujjával megtörölte az arcát,
kiment a konyhába, és kinyitotta a harmadik üveg bort.
 14

SÖTÉT VOLT, ÉS esett, amikor Erika a Lewisham Kórház baleseti

és sürgősségi osztályának főbejáratához gurult a kocsijával. Hosszú,
stresszes napon volt túl, és úgy érezte, egy percre sem állt meg.
A járó ablaktörlőkön túl megpillantotta az előtető alatt várakozó
Nancy Greene rendőrnyomozót. Egy mentő húzott éppen ki onnan,
amikor egy idős nőt hordágyon betoltak az automata ajtón át: a piros
takaró alól aszott kar lógott ki, majd felemelkedett a fájdalomtól.
Erika megállt a járda mellett, és kinyitotta az utasoldali ajtót.
– Sietnünk kell; mögöttem jön egy újabb mentő.
Nancynek három vastag, négyszögletes gézdarabot tapasztottak az
orrára, amin helyenként átütött a vér. Kijjebb tárta az ajtót, és
beszállt, kezében egy kis, fehér papírzacskóval.
– Eltört. Két helyen is. Hat öltéssel varrták össze – mondta, és
finoman megérintette a kötést, miközben elhelyezkedett az
anyósülésen.
Olyan volt most az orra, mint egy csőr, és a fölötte kikandikáló
nagy, barna szempár miatt Erikát egy bagolyra emlékeztette. Segített
becsatolni Nancy biztonsági övét, majd sebességbe tette a kocsit, és
elindult.
– Kösz, hogy eljött. Ebben a hatalmas káoszban magára
számítottam a legkevésbé.
– Látni akartam, hogy rendben van-e. Az én ötletem volt, hogy
magunkkal vigyük Marianne-hez; és az ötletem kicsit visszafelé sült
el.
 Nancy mocorgott az ülésben, és hátradöntötte a fejét.
– Gondolja? – Komoran felnevetett. – A váróban láttam a
televíziós nyilatkozatát. Hova valósi? Van egy árnyalatnyi északi
akcentusa, de egy kicsit, nem is tudom, olyan lengyeles az arca.
– Szlovák vagyok – mondta Erika, és igyekezett leplezni, hogy
bosszantja, amiért összekeverték. – Manchesterben tanultam meg
angolul.
– Nem tudnék annyira északon élni. Londonban születtem, itt is
nőttem fel. Úgy egy fél órát bírok nézni a Coronation Streetből, de
mindig nagy megkönnyebbülés, amikor megjelenik a stáblista. –
Erika erre az ajkába harapott, és nagyobb sebességre kapcsolta az
ablaktörlőket.
– Marianne jól van? – fűzte hozzá Nancy.
– McGorry nyomozó orvost hívott hozzá, aki felírt valamit,
amitől tud majd aludni. A család ma estére lefoglalta a repjegyeket
vissza Londonba. Telefonon kellett közölnünk velük a hírt, noha
nem így akartam, de a sajtó már így is kiszimatolt ezt-azt. – Elérték a
kijáratot, és megálltak a kihajtásra várakozó autó mögött. – Hova
megyünk, Nancy?
– Dulwich másik felén lakom. Egyenesen át a Forest Hillen.
Az előttük álló kocsi elindult, és látták, hogy az úton sűrű a
forgalom a csúcsidőben. Egy furgon lassított, így Erika kijutott a
kereszteződésből, és köszönömöt intett. Az eső még hevesebben
szakadt, hangosan dobolt az előttük húzódó kocsisor tetején.
– Gondoltam, maga is segíthetne nekem, cserébe a fuvarért –
mondta Erika.
– Szóval hátsó szándék vezette, amikor felvett? – kérdezte Nancy,
és megpróbálta elfordítani a fejét, de összerándult a mozdulattól.
– Csak igyekszem felgyorsítani ezt az ügyet. Végig maga volt a
családi összekötő tiszt Jessica eltűnése után?
– Igen, túlságosan is sokáig az voltam, hogy őszinte legyek.
Mindent elolvashat a dossziéban, de kitölthetem a hézagokat.
Jézusom, de fáj! – fintorodott el. Kinyitotta a papírzacskót, az
alufóliás levélből kipattintott egy tablettát, és víz nélkül lenyelte.
– Meg kell kérdeznem, hogy szándékában áll-e feljelentést tenni –
kérdezte Erika, miközben a forgalomban araszoltak.
– Marianne ellen? Istenem, dehogy, éppen elég baj érte már –
döntötte neki Nancy a fejét a támlának. – Viszont szívesen tennék
panaszt a kicseszett orvosok ellen. Szánalmasan kevés
fájdalomcsillapítót adtak.
– Megütötte magát, az öklére hurkolt rózsafüzérrel.
– A katolikusok bokszere – vigyorodott el Nancy. – Marianne
sosem volt erőszakos ennyi év alatt sem, bármennyire meghasadt a
szíve. Időnként az ember úgy érzi a családi összekötők melójában,
mintha egy pótalkatrész volna. Szeretnél kint lenni, járőrözni az
utcán, benne lenni az akciók sűrűjében, de helyette teát főzöl, és
telefonokat veszel fel.
– A családi összekötők fontos munkát végeznek.
– Tudom, de valami furcsa módon örülök, hogy ma ott voltam, és
engem ütöttek meg. A rendőri jelentésekben sosem esik szó az általad
főzött csésze teákról, sem a tanácsaidról. Ezt viszont dokumentálni
fogják. És ez egy lezárás is.
– Mennyi ideig maradt a családdal Jessica eltűnése után?
– 1990 augusztusától az első pár hónapban lényegében velük
éltem. Marianne és Martin akkor még együtt volt.
– Mikor váltak el?
– Nem váltak el. Látta a rózsafüzért Marianne öklén. Az ő
világában nincs olyan, hogy válás. 1997-ben mentek szét. Tovább
bírták, mint vártam. Amikor egy pár elveszíti a gyerekét, a feszültség
szinte mindig szétszakítja őket. De nekik ott volt a kis Toby, aki
éppen csak betöltötte a négyet, amikor Jessica eltűnt, és egy ideig ő
szolgált ragasztóként, ami megakadályozta a végül bekövetkező
válást. Laura sokkal idősebb az öccsénél. Akkor már végzett az
egyetemen első évesként. A második évét halasztotta, pedig jobb lett
volna, ha folytatja. Megőrjítették egymást Marianne-nel. Az anyja
egyszerűen mindent kizárt az életéből, az energiáit Jessica
megtalálásának szentelte. Toby még kicsi volt, és a végén Laurára
maradt, hogy gondoskodjon róla.
– Most hány éves Toby?
– Huszonkilenc. És meleg. Nem meglepő, hogy Marianne sosem
fogadta el ezt igazán.
– Toby itt él?
– Nem. Edinburghban. Laura férjhez ment, két kisfia van, és
Észak-Londonban él. Martin Spanyolországban. Hagyta, hogy
Marianne megtartsa a házat. A férfi milliomos; szerintem figyel arra,
hogy gondoskodjanak a feleségéről. Aki egész nap csak bolyong
abban a nagy házban, mint Miss Havisham a Szép reményekben.
Megtört szívvel. De Miss Havishamtől eltérően Marianne mindig
bekapcsolja a porszívót is. Maga is láthatta. Makulátlanul tiszta a
hely.
– Mit csinál Martin Spanyolországban?
– Gazdag bevándorlóknak épít nyaralókat, és egész vagyont keres
vele. Malagán él a barátnőjével, egy fiatalabb nővel, és a két
kisgyerekükkel.
Erika örömmel látta, hogy a kocsisor csak araszol. Nancy
információs aranybányának bizonyult.
– Tudja, hol találkozott Martin és Marianne? – kérdezte.
– Írországban. A férfi ír, míg Marianne brit ugyan, de Galwayben
nőtt fel. Kamaszkoruk utolsó éveiben találkoztak egy katolikus
ifjúsági klubban. Tizenhét évesen teherbe esett, és össze kellett
házasodniuk. Tudtam, hogy közel kerültem Marianne-hez, amikor
elmesélte ezt a történetet. Írországban, a hetvenes évek végén már
csak így ment. Kemény kezdet volt, de Martin szépen lépkedett
felfelé az építkezéseken, és 1987-ben Londonba költöztek, nem
sokkal Jessica születése után. Pont jókor tették; egy vagyont kerestek
az ingatlanbummon. Laura tizennégy volt a költözéskor, és azt
hiszem, ez rázós volt a számára. Hátra kellett hagynia a barátait és az
otthonát Írországban.
– Ekkor kezdődtek a gondok?
Nancy bólintott, majd megint összerándult, amikor a mozdulat
emlékeztette a sérülésére. A forgalom felgyorsult, és sikerült
átgurulniuk egy közlekedési lámpán.
– Azt hiszem, Laura nehezen illeszkedett be a költözés után.
Kiskorában koldusszegények voltak. Csak akkor kezdett ömleni a
pénz, amikor Laura már a kamaszkora vége felé járt. Elég gazdagok
lettek, hogy elkényeztessék Jessicát és Tobyt; számos iskola utáni
szakkörbe jártak. Jessica balettozott. Aranyos kis teremtés volt.
A forgalom vánszorgott, lassan haladtak a Catford High Street
mostanra bezárt üzletei mellett. Csak egy nyugatindiai szupermarket
volt nyitva, mellette pedig egy fogadóiroda. A fényesen kivilágított,
bepárásodott kirakat üvegén keresztül látszott odabent egy csomó
öregember, akik mind egy képernyőt bámultak.
– Mit gondol, megoldja az ügyet, ennyi év után? – kérdezte
Nancy.
Ha Erikának voltak is kétségei, aligha fogja megosztani őket.
– Mindig megoldom az ügyeimet – felelte.
– Hát, sok szerencsét hozzá. De azért vigyázzon. Mert megőrült –
mármint a zsaru, aki korábban az ügyet vizsgálta. Amanda Baker.
– Hogy őrült meg?
– Éveken át foglalkozott a boroughi bűnügyi osztályon nemi
erőszak áldozataival. És az kicsinálta. Aztán jött a Jessica-ügy. Nem
voltak szemtanúk. Jessica aznap délután hagyta el a házat, hogy az
egyik barátnője szülinapi zsúrjára menjen a szomszédba, és mintha
eltűnt volna a föld színéről. Sosem érkezett meg, senki nem látott
semmit. Az egyetlen gyanúsított Trevor Marksman volt, egy
közelben élő szexuális bűnöző. Fotókat találtak nála, meg egy videót,
amelyet hetekkel korábban készített Jessicáról, amikor a kislány
Marianne-nel és Laurával volt a parkban.
 – És letartóztatták?
– Le, de volt alibije. Sziklaszilárd. Nem sokkal korábban engedték
ki a börtönből, és egy rehabilitációs központban élt. Augusztus
hetedikén pedig egész nap ott volt. Több szemtanú vallotta, hogy
nem is hagyta el, többek között két felügyelőtiszt is. De egyedül neki
volt indítéka elrabolni a kislányt. Korábban már elítélték, amiért
elrabolt egy másik kislányt a parkból, aki szintén szőke volt, és
hasonlított Jessicára. Végül Amanda kénytelen volt elengedni.
Megfigyelés alatt tartották, de idővel Amanda egyre frusztráltabb
lett, és zaklatni kezdte. A férfi cserébe élvezettel hergelte,
kigúnyolta, amiért nem tudja megoldani az ügyet. Végül Amanda túl
messzire ment, és beköpte a férfit egy csapat helyi nőnek, afféle
önkényes igazságosztóknak. Azok pedig az éjszaka közepén benzines
üveget dobtak be a postaládáján át. A férfi túlélte, de szörnyen
megégett.
– És Amanda lebukott?
Nancy bólintott.
– Trevor Marksman talált egy menő ügyvédet, és beperelte a
londoni rendőrséget. Háromszáz lepedőt kapott, aztán a mocskos
rohadék Vietnámba költözött. Amandát előnyugdíjazták, amit már
rég kiérdemelt ugyan, de rajta ragadt a korrupt zsaru címke. Utoljára
azt hallottam róla, hogy a májzsugor miatt lényegében meg vannak
számlálva a napjai. Itt lesz, a következő elágazásnál balra.
Erika csalódást érzett, amiért az útjuk véget ér. Lekanyarodott a
főútról, és itt már rendesen lehetett haladni. Elhajtottak egy nagy
pub meg több kebabos mellett, aztán lakóépületek következtek.
– Az a bérház az – mondta Nancy.
A sorházak közti rést egy szürkésbarna, tömzsi bérház töltötte
meg. Erika megállt a járda mellett.
– Kösz a fuvart. Beveszek egy erősebb fájdalomcsillapítót és hozzá
egy korty valamit – csatolta ki Nancy a biztonsági övét. Még mindig
zuhogott. Összerándult, amikor a kapucnija hozzáért a kötés
széléhez.
– Mit gondol, ki tette? Mit gondol, ki ölte meg Jessicát? – kérdezte
Erika, és oldalra dőlt, kikukucskálva az utasoldali ajtón.
– Isten tudja. talán csak valaki véletlenül arra járt, elrabolta, és
elautózott vele – mondta Nancy, majd a fejét lehajtva még hozzátette:
– Azzal, hogy megtalálta Jessica testét, az egyetlen, aki tényleg
kámforrá vált, nem más, mint. az, aki elrabolta.
 15

MÁR KÉSŐRE JÁRT, mire Erika visszatért a bromley-i őrsre.

Eligazítóként az egyik nagy, nyitott irodát kapta meg a legfelső
emeleten. Nem tudott szabadulni Nancy búcsúszavaitól. „Azzal, hogy
megtalálta Jessica testét, az egyetlen, aki tényleg kámforrá vált, nem
más, mint. az, aki elrabolta.”
Mire visszaért az eligazítóba, már az íróasztalok is megérkeztek, a
műszakiak pedig szorgalmasan kötötték be a munkaállomásokat a
Holmes számítógépes rendszerbe, a padló alatt futó kábelekkel oldva
meg a dolgot. Több rendőr, akivel még nem is találkozott, telefonált
odabent. Két másik, egy férfi és egy nő, az ügy eddigi bizonyítékait
vezették fel a hátsó fal teljes hosszában futó, törölhető táblákra.
Az egyik sarkot a Dél-Londont és a kenti határt ábrázoló hatalmas
térkép foglalta el, és egy rövid, fekete hajú rendőrnő fényképeket
rajzszögezett mellé, köztük a hayesi kőfejtőét és az Avondale Road 7-
ét. Homokszín hajú, nyúlfogú, túlsúlyos férfi a mellette álló asztalon
egy sor fényképet rendezgetett. Ezeken Jessica Collins szerepelt az
ünneplőruhájában, egy másikon pedig a csontváza látszott a
hullaházban. Egy kép a ruhájából megmaradt barna, szakadt
foszlányokat mutatta a víz alatt töltött évek után.
– Üdv, Foster főfelügyelő vagyok – köszönt Erika.
– Én pedig Knight rendőrnyomozó – rázott vele kezet a nő. – Ő
pedig Crawford nyomozó.
– Be tudok mutatkozni – fortyant fel a férfi, és odahajolva kezet
rázott Erikával. A keze hideg és nyirkos volt.
 Knight nem törődött vele, és folytatta.
– Éppen a kronológiát rakjuk össze: hogy mit csinált Jessica az
augusztus hetedikét megelőző napokban, amikor elhagyta az
Avondale Road 7.-et. Az eredeti jelentésből dolgozom, amelyet az
eltűnt személy ügyének nyitottak, valamint az összes beszámolóból,
de a Holmes-rendszerben csak korlátozott az üggyel foglalkozó
bejegyzések száma.
A Holmes számítógépes rendszert a rendőrség használta
országosan az ügyiratok katalogizálására és indexálására. 1985-ben
vezették be, és évekbe telt, mire mindenütt elterjedt.
– McGorry nyomozó viszont elhozta az ügyiratok nyomtatott
példányait. Hamarosan visszaér. Azt hiszem, elment bekapni valamit
– folytatta Knight.
– Ez meg ki? – emelt fel Erika egy megsárgult fényképet. Egy
hideg kék szemű, zsíros, szőke hajú és kövérkés képű, harmincöt éves
férfi rendőrségi fotója volt.
– Ő Trevor Marksman – hajolt oda hozzájuk Crawford, hogy
jobban lássa. – Rusnya képű egy gyerektapizó, mi? Most viszont így
néz ki.
Keresgélt a fényképek között, és felemelt egy másikat, amelyen
egy az arcán és a nyakán szörnyen megégett férfi látszott. Egyenesen
a lencsébe bámult, és fénylőn piroslott a bőre. Az előző fotóval az
egyetlen hasonlóságot ugyanaz a hideg, kék szempár jelentette,
amely a bőrátültetések maszkja mögül meredt elő. Nem volt haja,
szemöldöke, szempillája.
– Dél-Afrikában él? – vette fel a fényképet Erika. A szélénél fogta,
nem akart hozzáérni ahhoz az archoz.
– Ugyan van hozzá egy durbani címünk, de nem tudom, hogy
mennyire naprakész ez az infó – mondja Knight. – Ezen még
dolgozom.
 – Én is ezen dolgozom, közös munka – fűzte hozzá Crawford.
Volt valami gyerekes abban, ahogy mondta, mintha csak azt szeretné,
hogy Erika tudja, ő is ugyanolyan keményen melózik.
A főfelügyelő visszaadta neki a fényképet.
– Ne mondja, hogy „gyerektapizó”. Ezzel viccet csinál egy
borzalmas dologból. Használja a szexuális bűnöző vagy a pedofil
kifejezést. Rendben? – Crawford vörösödő képpel vette át a képet, és
bólintott. – Mit gondol, készen lesznek ezzel holnap reggelre?
– Igen, asszonyom – felelte Knight.
– Kérem, hívjon főnöknek!
– Igen, főnök.
Ekkor John lépett be az ajtón, kezében egy elviteles dobozzal meg
egy dobozos kólával, és odament Erikához, miközben sült krumplit
tömött a szájába.
– John, úgy tudom, elhozta a Jessica Collins-ügy iratainak
nyomtatott példányait.
John a kezével legyezte a száját.
– Ó, bocsi, csak forró – mondta teli szájjal. Aztán egy korty
kólával leöblítette. – Bocs, főnök. Nem ettem egész nap. De a válasz
igen. Még a hivatalos boncolási jelentést is megkaptuk dr. Strongtól.
Az asztalára tettem.
– Hol az asztalom?
– Az irodájában.
– Van irodám?
– Ott, hátul – mutatta egy darab sült krumplival.
Erika megfordult, és az eligazító végében megpillantott egy nagy
üvegkalickát. Benne mellmagasságig tornyosultak a fehér
dokumentumtároló dobozok. Odament, Johnnal a nyomában. A
dobozrengetegben éppen csak ki tudta venni az íróasztalát.
– Kinek az ötlete volt, hogy ezt mind idetegyék? Hogyan jutok be
egyáltalán? – fortyant fel.
 – Nem tudtam, hogy ilyen sok. Én csak annyit mondtam, hogy
tegyék le az irodájában.
– És itt van minden? – kérdezte Erika.
– Igen. A speciális ügyekkel foglalkozó nyomozócsoport átküldött
mindent, amit csak tároltak. Egyes dobozokon vannak dátumok
1991-től 1995-ig, másokon helyszínek nevei szerepelnek, de van egy
rakat címke nélküli is, ahova olyan akták kerültek, amelyek
nincsenek kapcsolatban a.
Erika irodájában csengeni kezdett a telefon. John segített neki
gyorsan félrehúzni egy halom dobozt, így valahogy oda tudott
hajolni, hogy elérje a készüléket. Marsh volt az.
– Mit tudott meg a történeti ügyiratokból? – kérdezte felvezetés
nélkül.
– Szó szerint most kaptam meg őket.
– Összeállítaná a gyanúsítottak listáját? Minél hamarabb
szeretném látni.
– Beszélgettem Greene nyomozóval, aki az ügyben a családi
összekötő volt. Jó meglátásaival sokat segített, de emberek kellenek,
hogy átrágjuk magunkat ezen a mérhetetlen mennyiségű cuccon –
nézett körül Erika csüggedten az iratrengetegen.
– Oké, megnézem, mit tehetek. Látta az újságokat?
Még be sem fejezte, John máris átnyújtotta Erikának az Evening
Standard egy kissé megázott példányát. Az esti kiadás címlapjára
Jessica Collins megtalálása került.
– Igen, most kaptam egy példányt.
– Remek. Valamiért lemaradt az eligazító telefonszáma, de
Colleen Scanlan és a média-összekötő csapat dolgozik rajta, és
bármelyik pillanatba bekerülhet az online kiadásba. Martin Collins
késő éjjel ér az országba a többi családtagjával. Találkozni szeretne a
vezető nyomozóval és a média-összekötővel: holnap ez lesz az első
dolga.
 – Nekem holnap az első dolgom az eligazítás lesz, uram – kapta fel
a vizet Erika. – Utána terveztem találkozni a családdal.
– Hát, Martin Collins biztosítékot akar arra, hogy az ügyet
rendesen kezelik a megelőző fiaskó után. Erika, eredményt kell
elérnünk az ügyben.
– Uram, egy pókhálót kell kibogoznom, és komolyan gondoltam,
amikor emberhiányról beszéltem. Gyorsan fel kell dolgoznunk
ezeket az aktákat. Utána kezdhetem összeállítani magának a
gyanúsítottak listáját.
– Oké, ezt bízza rám – mondta Marsh, és letette.
Erika áthajolt a dobozok felett, és lerakta a kagylót. John idegesen
harapdálta az ajkát, mert látta, hogy Erika milyen ingerült.
– Yale kapitány telefonált. Még mindig várja Jason Tylerről a
jelentést. – Azt mondja, hogy tegnapra ígérte neki.
– A fenébe!
– Biztos nem kér sült krumplit? – nyújtotta felé John a zacskót.
Erika kivett egyet és bekapta, majd magához húzta az „1990.
augusztus 7.” feliratú dobozt.
– Kezdjük a legelején! – mondta, bár rátört a rémület.
 16

ERIKA MÁSNAP ÉGŐ szemmel érkezett meg Bromley-ba. Sokig

fennmaradt: nekilátott a Jessica Collins-ügyiratok feldolgozásának,
befejezte a Jason Tyler-jelentést, és csak pár órát tudott aludni.
Amikor kiszállt a kocsijából a föld alatti parkolóban, füttyöt
hallott, és azt látta, hogy két ismerős alak közeledik felé.
– Főnök! Rohadt jó, hogy látlak! – kiáltott oda Moss
rendőrfelügyelő. Alacsony, zömök nő volt a fülé mögé fésült rövid,
vörös hajjal, sápadt, szeplős arccal. Odafutott Erikához, és szorosan
megölelte.
– Nagyon izgatott, hogy újra lát téged – szólalt meg a magas,
fekete rendőr, aki egy pillanattal később odalépett hozzájuk. Peterson
rendőrfelügyelő volt, aki lazának és jóképűnek tűnt elegáns, fekete
öltönyében.
– Oké, de nem kapok levegőt – nevetett Erika. Moss elengedte, és
hátralépett.
– Már azt hittem, hogy elfelejtettél minket.
– Őrület volt az egész. Áthelyeztek ide, mint valami pótalkatrészt,
és egyszer csak elkezdtek elhalmozni az ügyekkel – mondta Erika,
aki bűntudatot érzett, amiért nem tartotta a kapcsolatot korábbi
munkatársaival.
– Gyerünk, Peterson, öleld meg te is a főnököt! – viccelődött
Moss.
A férfi a szemét forgatta.
 – Örülök, hogy látlak, főnök. – Elvigyorodott, előrehajolt, és
vállon veregette a nőt.
Erika visszamosolygott, és kínos csend támadt.
– Kell nektek parkolási engedély? – kérdezte.
– Csak egy, mert az én kocsimmal jöttünk. Peterson még várja,
hogy kapjon egy újat – magyarázta Moss.
– Lerobbant a The Sands körforgalomban a múlt héten – mondta
a férfi. – Tiszta rémálom volt, a csúcsforgalom kellős közepén.
Ömlött a motorból a füst. A többi kocsiban meg úgy dudáltak, mint
az őrültek.
Erika már el is felejtette, hogy milyen jó volt együtt dolgozni
Moss-szal és Petersonnal, és hogy mennyire hiányoztak neki. Közben
megérkeztek a parkoló végében a lifthez, és megnyomta a
hívógombot.
– Örülök, hogy mindketten itt vagytok, és köszönöm. Ez egy
rázós ügy lesz.
Az eligazító már tele volt, mire felértek a legfelső szintre. Erika
bemutatta Mosst és Petersont, és örömmel látta, hogy a bűnügyi
osztály hat további rendőrét állították rá az ügyiratok feldolgozására.
Erika végignézett az emberein.
– Jó reggelt mindenkinek! Köszönöm, hogy ilyen gyorsan
szabaddá tették magukat. – Kiosztotta a Jessica Collins-ügy és az
eddigi fejlemények rövid vázlatát. – Az ügy újraindításával
kinyitottuk Pandóra szelencéjét, vagy inkább számos szelencéjét –
tette hozzá, az immár a hátsó falnál feltornyozott iratokra célozva. –
Nekünk jelenleg kizárólag a Jessica eltűnését érintő tényekre kell
fókuszálnunk. Megjósolhatatlan, hogy Jessica Collins
maradványainak felfedezése milyen hatással lesz a médiára, de meg
kell előznünk őket. És az 1990-es évektől eltérően talán még nagyobb
kihívás előtt állunk. Most folyamatosan frissülnek a hírek, ott van a
közösségi média, a blogok, az online fórumok, és ezek mind felszínre
hoznak és kiokádnak mindenfélét nulla huszonnégyben. Ezért át kell
nézni a fal melletti összes aktát, elejétől a végéig, méghozzá gyorsan.
A tanúvallomásokat össze kell vetni. Mindent tudni akarok a Hayes-
kőfejtőről. Mire használták az eltelt évek során? Miért nem találták
meg bene Jessica holttestét? Innen a Collins családhoz megyek, és
alighanem számos kérdésük lesz hozzám. Azt akarom, hogy csapjunk
a lovak közé.
Ekkor felállt Knight rendőrnyomozó, hogy ismertesse a Jessica
Collins eltűnéséig történtek kronológiai sorrendjét.
– Mennyire részletesen beszéljek a helyszínekről, főnök? –
kérdezte.
– Tételezze fel, hogy nem tudunk róla semmit. Hogy nem Hayes
mellett élünk. Hogy sosem hallottunk Jessica Collinsról. Hogy erről
az egészről most hallunk először. És ne feledjék – tette hozzá Erika –,
hogy nincsenek hülye kérdések! Ha valamit nem értenek, jelezzék!
Ezzel nekidőlt egy íróasztalnak, Knight pedig a hátsó falnál álló
óriási, négy négyzetméteres térképhez ment.
– Ez a térkép az aljától a tetejéig egy huszonöt kilométeres
területet ábrázol. A közepén London belvárosa látható, míg a térkép
alján, lent délen, találjuk a kenti határt, mi pedig itt vagyunk,
Bromley-ban – mutatott rá egy nagy, piros keresztre. – Hayes faluja
4,2 kilométerre található innen. Népszerű agglomerációs település;
rengeteg ott élő dolgozik Londonban. Vonattal fél óra alatt lehet
beérni a városközpontba, és az átlagosnál több a nyugdíjas. Az
ingatlanárak magasak, és túlnyomórészt fehérek lakta térség.
Ezután Knight bólintott Crawfordnak, aki odalépett az egyik
íróasztalon kinyitott laptophoz, és aktivált egy projektort. Egy
nagyobb léptékű térképet vetített ki az egyik törölhető tábla üres
négyszögére. Knight oldalra lépett, és folytatta:
– Ez Hayes Common és a falu nagyobb felbontású térképe.
Láthatják a főutcát és a vonatállomást. Ez a hatalmas zöld terület
Hayes Common. Erdős, csarabos vidék, amit gyalog- és
lovasösvények, valamint több nagyobb út szel át. Ez az egyik
legnagyobb erdős rét Nagy-Londonban a maga 225 holdjával.
– Több ponton lehet eljutni a rétre: a Prestons Roadon, a West
Common Roadon, a Five Elms Roadon, a Croydon Roadon, a Baston
Roadon, a Baston Manor Roadon és a Commonside-on. A Hayes-
kőfejtő, ahol Jessica maradványait megtalálták, itt helyezkedik el.
A rét délkeleti részére mutatott, ahol a Croydon Road, a Baston
Road és a Commonside szelte át a zöld foltot, egy nagy, fejjel lefelé
fordított háromszöget formázva.
– A kőfejtőt 1906 és 1914 között hozták létre, homokot és sódert
bányásztak benne. Az évek során kétszer töltötték fel és tisztították
meg; a második világháborúban a Hayes Commonon a sereg
támaszpontja működött, és légvédelmi ágyúk álltak. 1980-ban a fejtőt
másodszor is kipucolták a régészek egy a bronzkori leletek után
kutató szélesebb körű ásatás részeként. Ezután engedélyezték a vízzel
való felöltését. A bromley-i tanács kétszer indítványozta, hogy a
bányatavat használják kereskedelmi célú halastónak, de az ötletet
mindkét esetben elvetették, mivel a rét természetvédelmi terület, így
védett.
Szünetet tartott, és átment a térkép másik oldalára: a kivetítőn az
utak úgy tekergőztek fáradt arcán, mint az erek.
– És most rátérek a Jessica Collins eltűnését megelőző események
kronológiai sorrendjére. Itt élt a családjával az Avondale Road 7.-ben,
ami alig másfél kilométerre fekszik a Hayes-bányatótól, a
legközelebbi bejárat itt van, a Baston Roadon. Mint látható, az
Avondale Roadon minden ház külön áll, nagy kerttel. Tehetős
környék. 1990. augusztus 7-én, szombaton, 13.45-kor Jessica elhagyta
a házat, hogy iskolai barátnője, Kelly Morrison születésnapi zsúrjára
menjen, aki az Avondale Road 27. szám alatt élt. Alig ötszáz méter
volt az út, egy rövid séta, de Jessica sosem ért oda. Ez csak 15.30-kor
derült ki, amikor Kelly anyja felhívta Marianne-t, hogy hol van
Jessica.
 Megint bólintott Crawfordnak, aki odalépett a laptophoz, és
kattintott az egérrel. A „Perez Hilton” honlap ugrott fel: a képen Kim
Kardashian hagyott el éppen egy Starbucksot.
– Hoppá! – kuncogott a férfi. – Az én hibám. De lefogadom, hogy
itt nem csak én tartok lépést Kardashianékkel.
Dermedt csend fogadta szavait. Az eligazítóban álló rendőrök
közül páran gúnyosan egymásra mosolyogtak. Moss elcsípte Erika
pillantását, és felvonta a szemöldökét.
– Na, itt is vagyunk – folytatta Crawford elpirulva. A kivetítőn
most már a Google Street View képe látszott; Knight sokatmondó
pillantást vetett a férfira, aztán folytatta.
– A Baston Road itt hagyja el a rétet, és lesz belőle Avondale
Road. – A Google Street View ugrándozva haladt előre, el-
elhomályosulva, a képen oldalt suhantak tova az Avondale Road
házai. – Láthatják, hogy mindegyik ház nagy, egy-kétemeletes.
Mindegyik az utcától távolabb áll, és sok előtt emelkedik magas
sövény vagy fa, ami eltakarja őket az útról. Most haladunk el az
Avondale Road 7. mellett, ez Collinsék háza. és most haladjunk az
Avondale Road 27. felé. Közben igyekszem előkeríteni huszonhat
évvel ezelőtti képeket az utcáról.
A Google Street View előreugrott, jobban látható házak mellett
haladt el. Látszott egy lépés közben megdermedt, elmosódott arcú
postás, amint a kezét mélyen postástáskájába dugja. Odébb egy nő
tartott az egyik felhajtón a ház felé egy kiskutyával. Hátulról látszott
rövid, göndör, szőke haja.
– Most haladunk el a huszonhét mellett, ez Jessica barátnőjének,
Kelly Morrisonnak az otthona. Láthatják, hogy az Avondale Road itt
élesen balra kanyarodik, és Marsden Road lesz belőle. – A Google
Street View képe elhomályosult, ahogy előreugrott, és aztán egy
vajsárgára festett, nagy, kúriaszerű épületre fókuszálva lett ismét éles:
nagy, oszlopos bejárat vezetett a házba.
 – Jelenleg ez a Swann Nyugdíjasotthon, de huszonhat éve az
elítélt szexuális bűnözők rehabilitációs központjaként működött.
Létezését nem verték nagy dobra, és csak nem sokkal Jessica eltűnése
után derült ki, hogy mi ez a hely. Egyik lakója, Trevor Marksman
volt az eredeti nyomozás egyik fő fókuszpontja. Legfelső emeleti
szobájában fényképeket és egy házi videót találtak Jessicáról.
Továbbá az egyik szomszéd látta a házuk előtt őgyelegni augusztus
ötödike délutánján; majd hatodikán is, és végül hetedikén délelőtt.
Két héttel később letartóztatták, és fogva tartották a kihallgatás
idejére, de a Jessicáról készített fényképein és videóján kívül nem
találtak más bizonyítékot, ami összekötötte volna az eltűnéssel.
– De ez a rehabilitációs központ tele volt elítélt szexuális
bűnözőkkel, vagyis nyilván több gyanúsított akadt Trevor
Marskmanen kívül is? – kérdezte Moss.
– Így van, de a rehabilitációs központot szigorúan őrizték, és
augusztus 7-én 13.30-kor a heti megbeszélés kezdődött a lakók és a
felügyelőtisztek között. 13.30-kor összeírták a neveket. Az összes
bennlakó jelen volt. A megbeszélés két órán át tartott, röviddel 15.30
után ért véget. Senki nem ment el közben. Kelly Morrison anyja
15.30-kor hívta fel Marianne Collinst, hogy megkérdezze, hol van
Jessica. Nem sokkal ezután kezdték el keresni a kislányt.
– Csakhogy most megvan a holttest – jegyezte meg Moss.
– Megvannak Jessica maradványai, de lényegében nem maradtak
orvos szakértői bizonyítékok huszonhat, vízben töltött év után –
mondta Erika.
Knight folytatta.
– Jessica összes közvetlen családtagjának van alibije. Marianne és
Martin otthon voltak Tobyval. 13.40-kor beugrott hozzájuk idős
szomszédasszonyuk és férje, az azóta elhunyt Mr. és Mrs. O’Shea.
Már ott voltak, amikor Jessica elindult, és még mindig ott
tartózkodtak, amikor az eltűnését felfedezték. A legidősebb lány,
Laura, háromszáznyolcan kilométerre onnan kempingezett a
pasijával, Oscar Browne-nal a walesi Gower-félszigeten. Előző nap
korán indultak.
Végignézett a helyiségen.
– A szomszédok kikérdezése nem vezetett eredményre, mivel a
legtöbben nem is voltak otthon, akik pedig igen, azoknak szilárd
alibijük volt. Amint az a Google Street View-n látható, a legtöbb
házból nem lehet rálátni az Avondale Roadra; van egy kétórás
időszakunk, amikor bármi történhetett. Kevés házaló járt már
akkoriban, posta sem volt szombat délután. 1990-ben a környéknek
csak kis részén voltak biztonsági kamerák. Az Avondale Roadon busz
sem jár.
Csend telepedett a teremre, aztán Crawford felgyújtotta a
villanyt. Erika lépett most elő, és megállt a térkép mellett, ami csak
halványan látszott a fénycsövek világításában.
– Köszönöm. És talán, Crawford, jobb lenne, ha a laptopján csak
munkával foglalkozna.
– Igen, nagyon sajnálom. Nem fordul elő többet – hebegte a férfi.
Erika folytatta:
– Azt akarom, hogy mindenki koncentrált legyen, és ha
bármelyikük úgy érezné, hogy gyengül a koncentrációja, akkor
vessen egy pillantást erre a képre! – A halottszemlén készült fotóra
mutatott, amelyen Jessica csontváza látszott a kék lepedőn; úgy
hevert, akár egy befejezett kirakós. – A lovak közé kell csapnunk,
mert iszonyatos mennyiségű múltbeli ügyirattal van dolgunk. Ezt
azonban tarthatjuk pozitívumnak is. Az ügyiratok még sok mindent
rejthetnek. Egyben előnyünkre szolgál az utólagos bölcsesség is.
Szeretném, ha felosztanánk a dobozokat. Ennek felügyeletét Moss
felügyelőre bízom. És szeretném átnézni a Trevor Marksman elleni
összes bizonyítékot. Továbbá szeretnék figyelmet szentelni annak is,
hogy milyen szerepet játszott a régi ügy vezető nyomozója, Amanda
Baker.
 – Én ismertem Amandát – szólt közbe Crawford. – 1990-ben
közrendőrként dolgoztam ezen az ügyön.
– Ezt miért nem említette korábban? – kérdezte Erika. A
helyiségben tartózkodók mind az ajtónál álló Crawfordra néztek.
A férfi felfújta a pofazacskóját.
– Ööö, hát, gondoltam, szólok, amikor lesz rá idő, mert eddig
olyan nagy volt a kapkodás, hogy.
– Én beszéltem magával és Knight nyomozóval tegnap, amikor
előkészítettük ezt a megbeszélést. Nem gondolta, hogy ez lényeges?
Vagy hogy szolgálhat valamilyen meglátással?
Most már mindenki Crawfordot bámulta, aki ismét felfújta az
arcát, és ez a szokása kezdett Erika idegeire menni.
– Rengeteget beszéltek Baker főfelügyelőről. – fogott bele a férfi.
– Mindig is úgy éreztem, hogy két oldalról tartják tűz alatt. A Collins
család folyton bírálta, és akkoriban rengeteg fejes kritizálta a háta
mögött. Ami helytelen volt.
– Ezt tudjuk. Van még valami más is?
– Ööö, én is részt vettem a Hayes Common és a kőfejtő
átkutatásában, 1990 augusztusában és szeptemberében. A búvárok
átvizsgálták a bányatavat is. Mi. Ők nem találtak semmit.
– Vagyis Jessicát életben tarthatták vagy megölhették, de egy
másik helyen, hogy aztán később dobják a testét a vízbe – mondta
Erika.
– Én semmilyen információt nem tudok arról, ami elhangzott az
eligazítóban. Akkoriban csak egyenruhás közrendőr voltam, tele
lelkesedéssel. Az élet csiszolópapírja akkor még nem dolgozott meg –
tette hozzá kínos kuncogással.
A mondat lógva maradt a levegőben, a férfi pedig feszengve állt
egyik lábáról a másikra az ajtóban. Az arca még mindig foltoktól
vöröslött. Erika magában felírta, hogy bele fog nézni az aktájába. Úgy
tippelte, Crawford a negyvenes évei végén járhat; a bromley-i őrsön
töltött három hónapja alatt egyszer sem találkozott vele.
 – Oké, azt szeretném, ha mostantól mindenkinél a legfontosabb a
kézzelfogható bizonyítékok átnézése lenne. Amint sikerül
utánajárnunk, hogy mit rejtenek ezek a dobozok, előreléphetünk.
Holnap délelőtt ismét találkozunk, hogy megbeszéljük, mennyit
haladtunk.
A helyiség azonnal életre kelt. Erika odament, ahol Moss és
Peterson ült az irodája mellett.
– Peterson, maga velem jön. Beszélni fogunk a Collins családdal.
Moss, maga tartsa szemmel az ittenieket, és. – A fejével Crawford felé
intett, aki éppen egy laptoptöltő összegubancolódott zsinórját
próbálta kibogozni.
– Szeretné, hogy lekérjem az aktáját? – kérdezte a másik nő
halkan.
– Igen, de csak semmi feltűnés.
Moss bólintott, Erika pedig, Petersonnal a nyomában, elhagyta a
nyüzsgő eligazítót.
 17

MAGAS, SZIKÁR, NAPBARNÍTOTT férfi nyitott ajtót az

Avondale Road 7. szám alatt. Fejét kopaszra borotválta, arcát feketés-
ősz borostafoltok borították. Szövetnadrágot és tengerészkék inget
viselt, aminek az ujját feltűrte, így kivillant alóla izmos alkarja; lábán
drága, fekete papucscipő volt. Martin Collinsként mutatkozott be.
Erika megdöbbent. Fiatalos, jó karban lévő hatvanas volt Marianne-
hez viszonyítva, aki minden ízében úgy festett, akár egy nyugdíjas.
– Mindannyian a társalgóban vagyunk – morogta a férfi; még
mindig őrizte vaskos ír akcentusát.
Követték Martint; drága arcszeszének illata éles kontrasztot
alkotott a ház áporodott, templomot idéző szagával.
Erika bemutatkozott, és bemutatta Petersont is. Marianne a
hosszú kanapé végén ült a kandalló mellett. Tetőtől talpig feketébe
öltözött, ami csak még inkább kiemelte holtsápadt arcát.
Rózsafüzérét olyan szorosan hurkolta a jobb kezére, hogy az a bőrébe
vágott. Mellette egy vonzó, sötét hajú, negyvenes nő ült. Erősen
sminkelte magát, és márkás, fekete nadrágkosztümöt viselt fehér
blúzzal. Barna szeme véreresen révedt a távolba.
– Üdv, nyomozók, ő itt a lányom, Laura – intett Marianne a nő
felé.
– Laura felállt, és kezet fogott Erikával meg Petersonnal. A hosszú
kanapé melletti fotelban egy jóképű, de komor arcú fiatalember ült.
Ő is divatosan öltözött: fekete öltönyt viselt. Felállt, és Tobyként
mutatkozott be; mellette egy fekete selyemöltönyös, sovány, csinos,
vállig érő hajú indiai férfi foglalt helyet.
– Ő a jegyesem, Tanvir – közölte Toby.
Mindannyian kezet ráztak. Marianne az ajkába harapott, és
kérlelő pillantást vetett Martinra.
– Mi van? – kérdezte Toby.
– Tobes. Anyád azt kérte, hogy csak a család legyen jelen –
mondta Martin.
– Tanvir az én családom tagja, és szeretném, ha itt lenne. Az nem
jelentett gondot, hogy Laurának itt van a férje vagy a srácai.
– De Todd most nincs itt – fortyant fel Laura. – Thomasra és
Michaelre vigyáz.
Megfogta az anyja szabad kezét. Toby szóra nyitotta a száját, hogy
válaszoljon.
– Szeretném kifejezni őszinte részvétünket mindnyájuknak.
Tisztában vagyunk vele, hogy mennyire nehéz ilyenkor – mondta
Erika.
A többi családtag látványa valósággal sokkolta; Marianne-hez
viszonyítva annyira stílusosnak és élettelinek tűntek.
– Igen. Kérem, foglaljanak helyet, nyomozók! – mondta az anya.
A kanapé előtt álló két, magas támlájú ebédlőszék felé intett.
Erika és Peterson leült.
– Először is hadd kérjek bocsánatot a tegnap történtekért. Nem
tudom, mi ütött belém.
– Beszéltem Nancyvel, és bár egy rendőrt megütni komoly dolog,
nem kíván feljelentést tenni. Tekintettel a rendkívüli körülményekre
– felelte Erika.
– Annyira szégyellem magam.
– Talán valamelyikük szeretne teát? – szólt közbe Tanvir, és
felállt. Mindenki kővé dermedt.
– Én kérnék – szólt Peterson.
– Azt sem tudod, mi hol van – csattant fel Marianne.
 – Tudja, hogy működik a kanna, és nem kétlem, hogy a csészék
még mindig ugyanott vannak, a mikrosütő felett – jegyezte meg
Toby.
Tanvir feszengve állt egyik lábáról a másikra.
– Igen, egy tea remek lenne – mosolygott rá Erika.
– Hadd főzzem meg én azt a teát! – állt fel Marianne.
– Nem fertőző, anyu – mondta Toby.
– Toby! Az isten szerelmére! – horkant fel Martin.
– Tanvir. Biztos, hogy nagyon rendes fiú vagy, de. – kezdte
Marianne.
– Elég! – bődült el Martin. – A fiunkat is ugyanúgy el akarod
veszíteni, ahogy a lányunkat? Hadd főzze meg Tan azt a rohadt teát!
Tanvir elhagyta a szobát, Marianne pedig egy gombóccá gyűrt
zsebkendőt nyomott az arcához. Laura odahajolt, és megszorította
mindkét kezét.
– Hogy mondhatsz ilyet, Martin? – sziszegte Marianne.
– A rohadt életbe! – kiáltotta Martin.
Nem ült le, hanem fel-alá kezdett járkálni a függöny előtt. Erika
belátta, hogy neki kell kézbe vennie a beszélgetés irányítását.
– Semmi gond – mondta. – Tudom, hogy ez most nehéz
maguknak.
– Hallod, Toby? – kérdezte Martin. – Nehéz nekünk. Úgy volt,
hogy ma csak a családtagok lesznek itt. Szerettem volna, ha
mindannyian együtt lehetünk, anélkül.
– Miről beszélsz, Martin? Sosem leszünk mindannyian együtt.
Hogy felejtheted el Jessicát! – jajdult fel Marianne.
– Jézusom! Nem így értettem. Te tényleg azt hiszed, hogy
elfelejtettem őt? – ordított rá Martin. – Nem a te kizárólagos jogod a
gyász. Magasságos isten! Mind gyászolunk a magunk módján.
– Ne vedd még egyszer a szádra az Úr nevét!
– Apu – szólt bele kettejük vitájába Laura.
 – Nem. Nem hagyom, hogy újra megmondják, nem sírok eleget,
hogy nem csinálom jól! – Odament a kanapéhoz, és Marianne arcára
mutatott. – Szerettem azt a kislányt, és eget-földet megmozgatnék,
hogy még eggyel több percet tölthessek el vele, hogy itt lehessen
velünk. hogy bárcsak láthattuk volna felnőni. – A hangja elcsuklott,
és hátat fordított mindnyájuknak.
– Nézzék, nem akarunk jobban betolakodni az életükbe a
szükségesnél – szólalt meg Erika. – Maguk kérték, hogy
beszélhessenek velünk. Kérem, koncentráljunk arra, mit teszünk
azért, hogy megtaláljuk az elkövetőt!
Most már Laura is sírt, az anyjával együtt, Toby viszont továbbra
is kitartóan ült a helyén. Karját keresztbe fonta széles mellkasán.
– Ó, én tudom, ki tette – közölte Marianne büszkén. Az a gonosz
rohadék, Marksman. Trevor Marksman. Letartóztatták már végre?
– Jelen szakaszban az ügy minden elemét megvizsgáljuk – kezdett
bele Erika.
– Ne jöjjön ezzel a hivatalos maszlaggal! – förmedt rá Martin. –
Emberi nyelven beszéljen!
– Rendben, Mr. Collins. Egy bonyolult ügyet örököltünk meg.
Amikor Jessica huszonhat éve eltűnt, kevés volt a szemtanú. Vissza
kell mennünk, és végig kell vennünk az eredeti nyomozást,
amelyben számos hibát elkövettek, mint azt maguk is tudják.
– És hol van? Marksman.
– Utolsó információnk szerint Vietnámban élt.
– Vietnámban, mi? Ott nyüzsögnek a szegény kissrácok. Csak
gondolja végig, mennyit tud ott venni háromszáz lepedőből! – fogott
bele a tirádájába Martin.
– Az a férfi velejéig gonosz. Hogy lehetséges, hogy beperli a
rendőrséget ekkora összegre, és még sértetlenül meg is ússza a
dolgot? – füstölgött Marianne.
– Akkor nem volt ellene elég bizonyíték – magyarázta Erika, de
máris félbeszakították.
 – Láttam ilyen műsorokat a tévében, és biztosan többet el tudnak
ma már érni az orvos szakértők, nem? – kérdezte Martin. – Mármint
olyasmit is, amit akkoriban még nem lehetett.
– Amikor megtaláltuk Jessica maradványait. akkor már sok-sok
éve víz alatt volt. Korlátozottak az orvos szakértőink lehetőségei.
A család szótanul meredt rá, mindannyian igyekeztek
megemészteni az információt, hogy Jessica testét egyszerűen vízbe
dobták.
Erika folytatta.
– Én már megoldottam két korábbi, emberrablási ügyet is.
Személyesen válogattam ki a legalkalmasabb rendőröket, akik velem
dolgoztak. Tudom, hogy már sokan lemondtak Jessicáról, de mint
látják, én nem tartozom közéjük. El fogom kapni ezt a szemetet is,
aztán az igazságszolgáltatás elé citálom. Itt és most a szavamat adom
rá.
Martin Erikáról Petersonra nézett, és bólintott.
– Oké, szaván fogom fogni – mondta, és a szemébe könnyek
gyűltek. – De olyan nőnek tűnik, akiben bízhatom.
– Hátat fordított neki, elővett egy pakli cigarettát a zsebéből, és
rágyújtott.
– Őt is meg fogod dugni? – sziszegte Marianne. Erre csend lett. –
Ezt tudta? Megdugta azt a ribanc nyomozót, Amanda Bakert.
– Marianne, hallgass. – kezdte Martin.
– Ugyan, miért hallgatnék? Lefeküdtél azzal a nővel. A nővel, aki
engem vigasztalt, akinek bensőséges dolgokat árultam el arról, mit
érzek.
– Az már ezer évvel azután történt, hogy megkapta az ügyet! –
ordította Martin.
– És ettől máris megbocsátható, amit tettél? – kérdezte Marianne,
és imbolyogva talpra állt.
– És még állítólag én vagyok a család fekete báránya – jegyezte
meg Toby csak úgy, mellékesen Erikának és Petersonnak.
 – Fogjátok be! – kiabálta Laura. – Mindnyájan. Ez most Jessicáról
szól! Az én. a mi testvérünkről, aki sosem nőhetett fel, akinek most
itt kellene lennie! Ti meg nem tudtok mást, csak perlekedni és
veszekedni! – Könnyek peregtek sminkelt arcán, a kézfejével törölte
le őket.
– Minden rendben, drágám – ölelte át Marianne, de Laura lerázta
magáról a kezét.
– Akkor hát megnézhetjük? Szeretném látni a húgomat – mondta
Laura.
– Én is szeretném látni – csatlakozott Marianne.
– Ahogy én is – bólintott Toby.
– Természetesen megoldható, de csak miután a törvényszéki
patológus végzett; utána visszakapják Jessica maradványait – felelte
Erika.
– Mit csinálnak vele? – kérdezte Laura.
– A patológus vizsgálatokat végez rajta, igyekszik a lehető legtöbb
információt szerezni, hogy összerakja a képet arról, hogyan halt meg
Jessica.
– Szenvedett? Kérem, mondja, hogy nem szenvedett – könyörgött
Marianne.
Erika nagy levegőt vett.
– Isaac Strong az ország egyik legjobb törvényszéki patológusa,
egyben mélységesen tisztelettudó is. Jessica jó kezekben van nála.
Marianne bólintott, és felnézett Martinra. A férfi még mindig
háttal állt nekik, a falnak dőlve, lehajtott fejjel. A cigarettája a
kezében parázslott.
– Martin, szerelmem, gyere ide! – mondta a felesége. A férfi a
kanapéhoz ment, leült mellé a karfára, és a keblére hajtotta a fejét,
majd erős, elfojtott zokogás rázta meg a testét. – Nincs semmi baj,
minden rendben – tette Marianne szabad kezét a hátára, és erősen
magához ölelte. Laura is odahajolt az anyjához, és együtt sírtak.
 – Én alig emlékszem rá – szólalt meg Toby, és könnyes szemmel
nézett fel Erikára meg Petersonra.
Tanvir ekkor érkezett meg egy tálcán a teával, és letette a nagy
dohányzóasztalra. Erika a legszívesebben elhagyta volna ezt a
nyomasztó házat a sivár bútoraival; a szörnyű légkörrel együtt a Szűz
Máriát ábrázoló képek komor mélabút árasztottak.
– Szeretnénk újabb felhívást közzétenni a médiában, és szeretném
megkérdezni, hogy hajlandók-e erre. mint család? – kérdezte Erika.
Azok bólintottak.
– A média-összekötőnk majd elmondja, mikor és hogyan kerül rá
sor.
– Van új gyanúsítottjuk? – kérdezte Laura.
– Még nincs, de új információink igen.
– Mifélék? – csapott le rá élesen Laura.
– Nos, ott van az egyértelmű tény, hogy Jessicát a Hayes-
kőfejtőben találtuk meg. Megkérdezhetem, mit tudnak a helyről?
Jártak oda családosan vagy Jessicával?
– Ugyan, miért jártunk volna ahhoz a vén bányához? – kérdezte
Marianne. – Jessica táncolni szeretett, meg a kisállat-simogatóba
menni.
– Én régebben odajártam horgászni – szólalt meg Toby. –
Tizenkét-tizenhárom évesen. Ó, jézusom! Akkor már odalent kellett
lennie. Csónakkal mentünk ki a tóra. És ő mindvégig ott volt. –
Tanvir leült a fotel karfájára, és megfogta Toby kezét.
Ezt Marianne is észrevette, és félrekapta a pillantását. Peterson
vette át a szót.
– Tudom, hogy ez most nehéz, de kinek a csónakján ment ki? Kit
ismert, akinek volt csónakja?
– Egy gumicsónak volt az. Karl barátomé – mondta Toby.
– De én és Karl tizenhárom évesen jártunk oda horgászni. És négy
voltam, amikor Jessica eltűnt.
 – Minden nyom Trevor Marksmanhez vezet – nézett fel Martin,
és megtörölte a szemét. – A tanács szerint láthatóan teljesen normális
volt, hogy ide, az út végére egy kicseszett rehabilitációs központot
telepítettek aberráltaknak! Látta, hogy milyen képeket készített a
lányunkról, és még egy videót, egy videót is csinált róla, amikor
Marianne-nel és Laurával volt a parkban!
– Ő az első számú gyanúsítottunk, és újra be fogjuk hozni, hogy
kihallgassuk – közölte Erika.
Martin a fejét rázta.
– Írtam a parlamenti képviselőnknek, hogy nem vizsgálná-e ki az
első nyomozást. És tudja, mit csinált?
– Nem tudom – válaszolta Erika.
– Egy kibaszott sablonlevelet küldött válaszul. Még arra sem vette
a fáradságot, hogy kézzel írja. Az építőipari cégemben olyan
titkárnők vannak, akik csak alapképzésben részesültek, de még ők is
tudják, hogyan küldjenek rendes, kézírásos választ, de egy képviselő
képtelen erre? Tudja, hogy a parlamenti képviselőséghez semmilyen
végzettségre nincs szükség.? – Fel-alá kezdett járkálni a nappaliban
Marianne, Toby és Laura figyelő tekintete előtt. – Maguknak milyen
végzettségük van?
– Mindketten rendőrtisztek vagyunk – felelte Peterson.
– Tényleg? Nos, Marksman, az a tanulatlan furkó, kerített
magának egy drága ügyvédet, jogi szaktanácsadást vett igénybe, és
sikerrel perelte be magukat háromszáz lepedőre.
– Sajnálatos, ami történt – mondta Erika, de amint meghallotta a
saját szavait, tudta, hogy ezzel csak olajat öntött a tűzre.
– Hát, nekem van pénzem, nincs szükségem jogi tanácsadásra, és
azt tudták, hogy Laura volt pasija egy kicseszett jó ügyvéd?
– Apa! – vetett rá egy pillantást Laura.
– Oscar Browne a Fortitudo ügyvédi iroda társtulajdonosa, és már
közölte, hogy szívesen dolgozik nekem.
 – Oscar Browne – jutott Erika eszébe a név az olvasott ügyiratból.
– Ő volt a maga pasija Jessica eltűnésekor?
– Igen, ő volt az – törölgette a szemét Laura.
– És mindketten Walesben kempingeztek Jessica eltűnésekor?
– Igen. Mindketten azonnal hazajöttünk, amikor megtudtuk. A
hírekben láttuk. – Az alsó ajka remegni kezdett.
– És utána is tartotta a kapcsolatot Oscarral?
– Ahogy én, ő is megházasodott, gyerekei vannak, de tartjuk a
kapcsolatot. Az ilyesmi köteléket formál két ember között.
Erika látta, hogy a továbbra is fel-alá sétáló Martin képe egyre
vörösebb.
– Jessica gyilkosa szabadon flangált az elmúlt huszonhat évben,
jókat röhögve, mert a maga fajtája, a maga kibaszottul haszontalan
fajtája, semmit nem tett. Hagyták, hogy a dolgok kicsússzanak a
kezük közül. Hogy tűnhetett el a lányom? Hiszen csak ezen a
kibaszott úton ment végig, ami nem távolság, MÉGSEM LÁTOTT
SENKI SEMMIT!
Aztán egyetlen mozdulattal felborította a teás tálcát, csészék és
alátétek törtek össze a padlón.
– Kérem, nyugodjon meg, uram! – lépett Peterson Martinhoz.
– Ne mondja nekem, hogy nyugodjak meg! Ne jöjjön be a
házamba, és…
– Ez már nem a te házad! – sivította Marianne. – És te ne gyere
ide azért, hogy összetörj mindenfélét! – Letérdelt a padlóra, és
elkezdte összeszedegetni a nagyobb porcelándarabokat.
– Anyu, még megvágod magad – mondta Toby kedvesen, és
letérdelt Marianne mellé, majd finoman elhúzta a kezét.
Laura tehetetlenül nézett öccséről az anyjára; az apja vörös képpel
folytatta a járkálást.
Martin egyszer csak rugdosni kezdte a falat, mire Marianne
ráordított, hogy hagyja abba.
 – Mr. Collins, ha nem higgad le azonnal, meg kell bilincselnem, és
be kell ültetnem a rendőrautóba – emelte fel Erika a hangját. –
Tényleg ezt szeretné? A sajtó odakint vár, és semmire nem vágynak
jobban, mint hogy fogást találjanak az ügyön, és egy dühös apa
egyenesen a kezükre játszana. – Martin erre abbahagyta a fal
rugdosását, és Erikára nézett. – Szóval, lehiggadna, kérem?
A férfi bűnbánó képet vágva bólintott.
– Sajnálom – mondta, és megnyomkodta a halántékát.
– El sem tudom képzelni, milyen lehetett ezt átélni családként –
folytatta Erika.
– Darabokra tépett minket. – Martin ismét sírva fakadt, Marianne
pedig odalépett, hogy megvigasztalja, majd csatlakozott hozzá Toby
és Laura. Tanvir félreállt, onnan nézte őket Petersonnal.
– Rendben, mi most elmegyünk. Jót fog tenni, hogy együtt
lehetnek. Újra megvizsgáljuk a tanúvallomásokat, és lehet, hogy
szeretnénk majd beszélni magukkal bizonyos dolgokról. Az egyik
emberem kapcsolatba fog lépni magukkal – búcsúzott Erika.
Intett Petersonnak, és gyorsan távoztak.
 18

A COLLINS CSALÁDDAL folytatott találkozó után Erika és

Peterson beült az Avondale Road 7. előtt az utcán álló kocsijukba.
– Ez borzalmas volt – dörgölte a szemét Peterson elcsigázottan. –
Miben segített rajtunk, hogy idejöttünk?
– A gyász még mindig csomóra köti őket. Még azt sem tudtam
nekik megmondani, mikor láthatják Jessica maradványait. Ez az ügy.
– Erika elhallgatott, mielőtt még kimondta volna, hogy
megoldhatatlan. – Szóval, Martin Collins lefeküdt Amanda Bakerrel.
– Ami csak még egy réteg. komplikáció – bólintott Peterson.
– Biztos nagyon örülsz, hogy téged kértelek át erre az ügyre –
mondta szomorúan Erika.
– Hiányoztál. mármint hiányzott, hogy veled dolgozzam az
ügyeken, na és persze Moss-szal is – javította ki magát gyorsan
Peterson.
Erika egy darabig csak nézte, aztán a tekintete visszafordult a
kocsi szélvédőjére.
– Jessica itt, ebben az utcában tűnt el – intett a nagy, kopár
tölgyfákkal szegélyezett útra. A fák ágai felettük nyújtóztak a szürke
ég felé. – Hideg van itt, nem igaz?
– Szeretnéd, hogy bekapcsoljam a fűtést? – kérdezte Peterson.
– Nem úgy értem. Az utca. A környék. Az árasztja magából a
hideget, ezt a kellemetlen érzést. Ezek az elegáns, drága házak,
elrejtve szem elől.
 Egy csapat fotós még mindig a füves útszegélyen kívül várakozott.
Lefényképezték Erikát és Petersont, ahogy bemennek a házba, majd
elhagyják. Egy alacsony, őszülő pasas elindult lefelé a kocsibejárón,
így Erika rövid időre bekapcsolta a villogót és a szirénát. A férfi
hátraugrott, csak most vette észre őket a civil autóban. A főfelügyelő
bekapcsolva hagyta a kék színű villogót, és felhívta az őrsöt, hogy
küldjenek egy egyenruhás rendőrt a házhoz. A fotósok egy időre
megint célba vették gépeikkel az autót, aztán visszafordultak a ház
felé.
– Nem gondolod, hogy Martin Collins kicsit színpadias volt
odabent? – kérdezte Peterson.
– Ezt hogy érted? – nézett rá Erika.
– Volt valami mesterkélt abban, ahogy felborította azt a tálcát. Ha
elhajít valamit, vagy. nem is tudom, ha megüti valamelyikünket, arra
számítottam volna.
– Szerinted rejteget valamit?
Peterson megrázta a fejét.
– Mennyire néztek utána a dolgainak az utolsó nyomozáskor? Az
üzleti ügyeinek?
– A nyolcvanas években rengeteg pénzt kaszált az építkezési
bummból. A Collins család 1987-ben költözött ide Írországból,
lényegében egy penny nélkül, és 1990-ben már itt éltek.
– Gondolod, hogy valaki emiatt rabolta el Jessicát?
– Nem tudom. Sosem esett szó váltságdíjról?
– Nem. A kislány szőrén-szálán eltűnt, és utána minden atomjaira
hullott. A családja, a londoni rendőrség nyomozása.
Erika végignézett az utcán, és kikapcsolta a biztonsági övét.
– Sétáljunk egyet!
Kiszálltak a kocsiból. Ezzel rövid időre ismét magukra vonták az
újságírók figyelmét, akik feléjük fordították csattogó gépeiket.
Elindultak a 27-es számú ház irányába. A bal oldalon lévő házak az
útnál lejjebb álltak, mindegyik behajtó lefelé lejtett. Jobbra a töltésen
emelkedtek az otthonok, és itt a behajtók felfelé vezettek.
– És ennyi, itt is vagyunk, alig két perc alatt – mondta Peterson.
Megálltak a 27-es számú ház előtt. Krémszínű, emeletes épület volt, a
homlokzati oldalon álpillérekkel. A behajtót nemrégiben kövezték
újra, és az esőcseppek higanyként csillogtak a makulátlan felületen.
– A házban már a második tulaj él 1990 óta – mondta Erika.
Álltak még ott egy darabig, mindkét irányba végignézve az utcán. –
A rehabilitációs központ, ahol Trevor Marksman élt, arra van –
mutatta.
Gyalog folytatták útjukat, és pár perc múlva elérték az éles bal
kanyart az úton. A túloldalon nagy, kétemeletes kúria magasodott,
elrejtőzve a kanyarban. Vajsárgára festették, és az ablakkeretek meg a
homlokzati oldalon az oszlopok fehéren csillogtak. A gondosan nyírt
pázsiton fehérre festett, forgatható tábla állt, és rajta nagy fekete
betűk hirdették, hogy ez ma már a Swann Nyugdíjas otthon. Az
ablakok csillogtak, és tükröződött bennük a szürke ég, ami olyan
hatást keltett, mintha a kúria vakon meredne rájuk. Ekkor nagy,
fekete varjú szállt le a táblára. Tollazata úgy csillogott, akár a festett
betűk, és gyászos hangon károgott.
Megfordultak, és innen tisztán ráláthattak a lefelé lejtő utca
egészére, egészen addig, ahol a kocsijuk parkolt a járda mellett a
távolban, ahol a fényképészek összegyűltek. A magas sövények
hosszú falként emelkedtek az utca mindkét oldalán.
– Elképzelem Jessicát idekint, karnyújtásnyira az otthonától,
mégis tökegyedül. Vajon sikoltott? Hallotta esetleg valaki a sűrű
sövények mögött, amikor elrabolták? – kérdezte Erika.
– És miért dobják vízbe alig másfél kilométerre az otthonától? Mi
van akkor, ha olyan valaki tette, aki az utcában élt? Ezek a házak
hatalmasak. Nyilván vannak pincéik.
 – Az ügy irataiban azt olvastam, hogy ezt és a környező utcák
házait is átkutatták, és lényegében mindenki megengedte, hogy a
rendőrök szétnézhessenek.
– Szóval akkor a föld nyelte el a kislányt – mondta Peterson. A
varjú egyetértése jeléül károgott. – Hogyan tovább, főnök?
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha meglátogatjuk Amanda Bakert
– felelte Erika.
Elindultak visszafelé. Amikor elérték a kocsit, az egyenruhás
rendőr, akit Erika kért, épp leparkolt a járda mellett. Letekerte az
ablakot, Erika és Peterson pedig odament, hogy beszéljenek vele.
Nem vették észre, hogy az újságírók között, a nyakában lógó
fényképezőgéppel egy magas, sötét hajú férfi áll hosszú, vízhatlan
dzsekiben. A többi újságírótól eltérően őt nem érdekelte Collinsék
háza. Árgus szemmel figyelte Erikát és Petersont, és megpróbálta
kitalálni, mi lesz a következő lépésük.
 19

AMANDA BAKER EGY balhami lakónegyed egyik utcájának

utolsó sorházában élt Délnyugat-Londonban. A kis előkertet benőtte
a gaz, és a tolóablakokról hámlott a szürkülő festék. Az utca csendes
volt, és épp akkor kezdett esni, amikor Erika és Peterson leparkolt a
ház előtt.
A fa bejárati kapu törötten hevert a bevezető úton, nekik pedig át
kellett lépniük, hogy elérjék a bejáratot. Becsöngettek, és vártak, de
nem kaptak választ. Erika a koszos homlokzati ablakhoz ment, és
bekukucskált a nappaliba. Éppen csak ki tudta venni a sarokban álló
tévét, amin éppen egy délutáni tévés értékesítő műsor ment. Ugrott
egyet, amikor megjelent előtte két táskás szem, amit hosszú, őszülő
hajfonatok kereteztek. A nő elhessegette – kezét félig eltakarta a
gyapjúruha hosszú ujja.
– Helló, maga Amanda Baker? Én Foster főfelügyelő vagyok –
rántotta elő gyorsan Erika az igazolványát, és nekinyomta az
ablaknak. – A kollégámmal, Peterson felügyelővel jöttem. A Jessica
Collins-ügyről szeretnénk beszélni magával.
Az arc közelebb hajolt, és szemügyre vette az igazolványt.
– Sajnálom, de nem – felelte a nő, és behúzta a függönyt.
Erika bekopogott az ablakon.
– Baker főfelügyelő! A segítségét kérjük; nagy segítség lenne, ha
tudnánk, mit gondol az ügyről.
Erre a függönyt kicsit széthúzták; ismét megjelent az arc.
– Mindkettejük igazolványát látni akarom – közölte.
 Peterson is az ablakhoz lépett, és az üvegnek nyomta az
igazolványát. A nő hunyorogva kémlelte a koszrétegen át. A szája
körül a dohányosokra jellemző mély ráncok húzódtak.
– Menjenek az oldalbejárathoz! – mondta végül a nő, és ismét
behúzta a függönyt.
– Mi baj van a főbejárattal? – nyögött fel Peterson, ahogy kiléptek
a homlokzati oldal verandájának védelméből a szemerkélő esőbe.
Sietős léptekkel végigmentek az előkert körül kanyarodó penészes
kerítés mellett. A távolabbi vége felett megjelent egy kéz, és az egyik
kerítésszakasz befelé lendült.
Amanda Baker egykori főfelügyelő nagydarab nő volt; hosszú,
koszos kardigánt viselt fekete pólóval, sötét harisnyanadrággal.
Vastag, szürke gyapjúzokniba bújtatta lábát fekete Crocs papucsában.
Püffedt, vörös arca volt, nagy, dupla tokája. Zsíros, ősz haját a
tarkójánál egy gumiszalaggal fogta össze.
– Kell harminc font – közölte, és kinyújtotta a kezét.
– Mi az ügyről szeretnénk beszélgetni – felelte Erika.
– Én pedig harminc bankót szeretnék – ismételte Amanda. –
Ismerem a dörgést; pár fonttal szokás megkenni a vén prostikat vagy
dílereket, hogy járjon el a szájuk. Én pedig rohadt sokat tudok erről
az ügyről. – Még közelebb nyújtotta a kezét, és megmozgatta az
ujjait.
– Maga rendőrtiszt volt – szólalt meg Peterson.
Amanda elismerő tekintettel tetőtől talpig végigmérte.
– Az voltam, szivi. De ma már csak egy vén szatyor vagyok,
akinek nincs vesztenivalója. – Úgy tett, mint aki be akarja csukni a
kaput.
Erika felemelte a kezét.
– Oké – mondta, és odabólintott Petersonnak, aki a szemét
forgatva elővette a tárcáját, és átnyújtott Amandának egy tízest meg
egy húszast.
 A nő bólintott, a melltartójába gyűrte a bankókat, és intett, hogy
kövessék a büdös kis sikátorba. Elhaladtak a fürdőszobaablak mellett,
ahol egy kis ventilátor forgott lassan, vizelet és vécétisztító szagát
terelve kifelé. Így értek a szintén benőtt hátsó kertbe, ahol az egyik
sarokba szemeteszsákokat tornyoztak.
A hátsó ajtónál Amanda megtörölte a papucsát egy vékony
lábtörlőben, amit Erika ironikusnak tartott, mivel a ház az a fajta
volt, ahol az ember kifelé törli meg a lábát. A konyha valamikor
elegáns lehetett, de mostanra elkoszolódott, és zsúfolásig
megtöltötték a piszkos tányérok meg a hulladéktól dagadozó
szemeteszsákok. Az éppen centrifugáló, zötykölődő mosógép mellett
egy kutyafekhely látszott, de ebnek nyoma sem volt.
– Menjünk át a nappaliba! Kérnek teát? – kérdezte a nő
dohányosok reszelős hangján.
Erika és Peterson körülnézett a mocskos konyhában, majd
bólintottak. Kimentek a folyosóra, elhaladtak egy félhomályos
lépcsőpihenőhöz vezető meredek falépcső mellett. A folyosón régi
újságok tornyosultak mellmagasságig a bejárati ajtó előtt. A nappali
szinte fuldoklott a sok bútortól, a falak és a mennyezet nikotintól
sárgállott.
– Tényleg szeretnél inni a teájából? – sziszegte Peterson.
– Nem, de hátha így több időt nyerünk. – sziszegte vissza Erika.
– Hát, harminc fonttal legalább egy órát nyertünk – kezdett bele
Peterson.
De máris félbeszakította a homlokzati ablakon felhangzó kopogás,
és egy arc nyomódott a koszos üvegnek. Amanda sietve érkezett
mögöttük, az ablakhoz dübörgött, és felhúzta.
– Minden rendben, Tom? – kérdezte.
Egy kéz leveleket nyújtott be, valamint két üveg szürkebarátot.
Erika az ablakhoz lépett, és látta, hogy a postás az. Amanda előhúzta
a harminc fontot a melltartójából, és átnyújtott egy húszast. A férfi
fütyörészve távozott a bejárati kapun át.
 – Mi van? – mondta Amanda, látva a másik kettő arcát. –
Amerikában is létezik, palackos kiszállításnak hívják.
– És normál esetben nem a postás csinálja – jegyezte meg
Peterson.
– Nem kér egy pohárral?
– Szolgálatban vagyok – felelte a férfi fagyosan.
– Akkor hozom a teájukat – közölte Amanda. – Addig üljenek le!
– Most már megvan a válasz a bejárati ajtót illető kérdésemre –
szólalt meg Peterson, miután a nő távozott.
– Lehetnél kevésbé goromba – szólt rá Erika.
– Mi van? Azt akarod, hogy berúgjak vele a postás hozta bortól?
Erika a helyzet ellenére elnevette magát.
– Nem, csak ne legyél ennyire zárkózott. Egy kis flörtöléssel sokat
megtudhatunk. Nézd az átfogóbb képet!
Peterson leszedett egy halom újságot meg csokipapírt a kanapéról,
és leült. A nappaliban két megsüppedt kanapé, egy ebédlőasztal meg
több szék állt. A televízió az egyik falat majdnem teljesen betöltő
polcrendszeren kapott helyet, a többit könyvek és iratok foglalták el.
Erika odament a falon lógó egyik képhez, ami feltűnt neki. Olcsó
aranykerete volt, fonott mintával. A színes fénykép kissé vizes lett, és
az alján kifakult, ahol a nyirkosság bejutott. Amanda Baker egy
sovány változata állt ott, a rendőrnők régi egyenruhájában: fekete
harisnyában, szoknyában, ellenzős sapkában. A sapka alól kivillanó
fekete haja csillogott, és a Hendoni Rendőrfőiskola előtt állt, mellette
egy fiatal, egyenruhás férfival, aki nem a fején, hanem a hóna alatt
tartotta a sapkáját. Mindketten feltartották a jelvényüket, és
belevigyorogtak a lencsébe.
– Gondoltam, hogy a kép nyílegyenesen oda fogja vonzani –
mondta Amanda, aki ekkor csoszogott be egy tálcán hozva a gőzölgő
teáscsészéket meg egy nagy pohár fehérbort.
– Ismerős ez a férfi – vette el Erika az egyik csészét a tálcáról, és
ismét a fényképre meredt.
 – Gareth Oakley közrendőr, persze nem ma. A hetvenes években
a bűnügyi osztályon dolgoztunk. Akkor még egyforma volt a
rangunk. Ma őt a már nyugdíjas Oakley főkapitány-helyettesként
ismerheti.
– Bizonyára érdekes lehetett a hetvenes években nőként dolgozni
a bűnügyi osztályon.
Amanda erre csak felvonta a szemöldökét.
– Hasonlít a mai Oakley-ra. Bár akkor kevesebb haja volt, mint
ma. Hány éves ezen a képen? – nézte meg jobban Erika a férfi
gyérülő haját.
Amanda kuncogott.
– Huszonhárom. Akkor kezdett parókát hordani, amikor
előléptették főfelügyelővé.
– Ő tényleg Oakley főkapitány-helyettes? – kérdezte Peterson, aki
csak most kapcsolt.
– Együtt jártunk Hendonban, és az 1978-as évfolyamban
végeztünk – mesélte Amanda. Nehézkesen lerogyott az ablak melletti
nagy fotelba. Erika Peterson mellé ült.
– Oakley nemrég ment nyugdíjba, igen komoly végkielégítéssel –
mondta Peterson. A kijelentés egy darabig ott függött a levegőben.
Mostanra már mind ültek.
– Szóval, azért jöttünk, hogy nem hivatalosan kérdéseket tegyünk
fel a Jessica Collins-ügyről, amellyel engem bíztak meg – magyarázta
Erika.
– Kit dühített fel? – kuncogott Amanda komoran, és ivott egy
nagy korty bort, majd előhúzott egy csomag cigarettát a kardigánja
zsebéből. – Ez az ügy egy bürökpohár. Mindig is sejtettem, hogy a
bányatóba dobták a kislányt. bár kétszer is átkutattuk, és nem
találtunk semmit. – Szünetet tartott, hogy cigire gyújtson, és mélyen
letüdőzte. – Vagyis addig valahol életben tartották, vagy a holttestét
vitték át. De ez már a maga feladata, hogy kiderítse, igaz?
– Meg volt róla győződve, hogy Trevor Marksman tette?
 – Igen – bólintott a nő, Erika szemébe nézve. – És meg is égett
érte. De tudja, mit? Ismét megtenném.
– Vagyis őszintén bevallja, hogy maga adta a fülest azoknak, akik
bedobták az ajtaján a Molotov-koktélt?
– Maga még sosem akarta a saját kezébe venni az
igazságszolgáltatást?
– Nem.
– Ugyan már, Erika! Olvastam magáról. A férjét az a narkós lőtte
agyon, és mellette még négy másik kollégáját, és magát is csak azért
hagyta életben, mert halottnak hitte. Nem szeretne eltölteni vele egy
órát egy helyiségben, ahol csak maguk ketten lennének meg egy
szöges baseballütő? – A cigijét egy nagy, teli hamutartóba pöckölte a
mellette álló asztalon, de a szemét le nem vette Erikáról.
– De igen, szeretnék – mondta Erika.
– Na, tessék!
– De sosem tenném meg. Nekünk, rendőrtiszteknek az a
feladatunk, hogy fenntartsuk a törvényt, és nem az, hogy a saját
kezünkbe vegyük. Amúgy viszonya volt Martin Collinssszal?
– Igen. Addigra már szakítottak Marianne-nel; másfél év telt el
Jessica eltűnése óta. Közel kerültünk egymáshoz. Ezt jobban bánom,
mint Marksmant, de beleszerettem.
– És ő is magába? – kérdezte Peterson.
A nő vállat vont, és ismét ivott egy nagy korty bort.
– Gyakran gondolok arra, hogy ez volt az egyetlen jó dolog, amit
azért a családért tettem. Nem tudtam visszahozni a lányukat. De
legalább Martinnal el tudtam ezt feledtetni, amikor velem volt.
– Most, hogy megtaláltuk Jessicát, még mindig azt hiszi, hogy
Trevor Marksman volt a tettes? – kérdezte Erika.
Amanda újabb cigire gyújtott rá.
– Mindig úgy véltem, hogy ami kicseszettül kézenfekvő, annak
igaznak kell lennie. Viszont volt egy bűntársa, és szerintem, amikor
Marksman elrabolta, ez a valaki tartotta fogva a kislányt valahol.
 – Nem tartották megfigyelés alatt? – kérdezte Peterson.
– De igen, csakhogy vagy egy hét eltelt a kislány eltűnése és
aközött, mire Marksman a látókörünkbe került. Akkor úgy
gondoltam, ő a tettes.
– Megnéztem a maga aktáját is – mondta Erika.
– Ó, megnézte, tényleg? – meredt rá hunyorogva a füstön át
Amanda.
– A Jessica Collins-ügy után maga átkerült a kábszeresekhez, és
megvádolták, hogy kokaint adott el.
– Kibaszottul jó zsaru voltam. Én köveztem ki az utat az olyan
nőknek, mint maga, maga pedig húsz évvel ezelőtt a kirakatba tett
fekete srác lett volna: mára viszont elfogadják, komolyan veszik.
Elfeledkeznek azokról, akik kivívták a maguk helyét a testületben.
– Szóval, minden magától ered? Maga a londoni rendőrség Rosa
Parksa? – kérdezte Peterson, mire kínos csend támadt. Erika
figyelmeztető pillantást vetett rá.
– Mi csak azért jöttünk, hogy megismerjük a maga olvasatát –
szólt közbe gyorsan Erika.
– Az olvasatomat?
– Igen, arról, hogy milyen volt az ügyön dolgozni, hogy mik a
meglátásai. Teljesen szűzen ugrom a dolognak, és száz meg száz
aktája van az ügynek.
Amanda hallgatott egy darabig, és újabb cigarettára gyújtott.
– Mikor a bűnügyi osztályon dolgoztam, én voltam ott az egyetlen
nő, és én kaptam minden nemi erőszakot. Én vigyáztam azokra a
nőkre. Én vettem a mintákat; én gondoskodtam róluk. Sosem
hagytam ki egyetlen hívásukat sem, és segítettem őket, miközben
hónapokon át vártunk, míg az őket megerőszakoló szemétládák
előzetes letartóztatásban voltak. Aztán én fogtam a kezüket a
tárgyalásokon. De nekem senki nem segített. Azok a pasik viszont,
akik korán elhúzták a belüket a kocsmába, akik ingyennumerát
követeltek a szexmunkásoktól, azok kapták az előléptetéseket. És
amikor végre megkaptam a Jessica Collins-ügyet, akkor érzékeltették
velem, hogy átléptem egy határt, hogy rangon felüli polcra
vágyakozom.
– Ezt sajnálom – mondta Erika.
– Ne sajnálkozzon! De ne is ítéljen el! A lényegre tapint, amikor
majd rájön, hogy ha a szabályok szerint játszik, azzal nem jut sehova.
– Amanda a csikkel a falon lógó fényképre bökött. – Az a seggfej
Oakley végül főkapitány-helyettes lett. – Elnyomta a cigit a
túlcsorduló hamutartóban. – A régi időkben együtt járőröztünk az
utcán. Az egyik éjjel a Catford High Streeten voltunk hajnali
háromkor, és az egyik mellékutcában egy tag késsel fenyegetett
minket. Totál magánkívül volt valami szertől. Elkapja Oakley-t, a
kését a nyakának nyomja, amitől Oakley összeszarja magát. És most
nem képletesen értem: tényleg belerondított a gatyájába.
A késes srác, amilyen paranoiás és zakkant volt, beijedt a szagtól,
és elrohant. Oakley-t a saját szara mentette meg. És ebben az az
irónia, hogy évekkel később a Brit Birodalom Rendjének tagjává
választották, a késes támadások számának csökkentéséért. Aznap éjjel
én segítettem ki, én hoztam rendbe, és tartottam a pofámat. Akkor
még jóban voltunk. Évekkel később, amikor az én életem teljesen
elszaródott, ő pedig már kerületi főkapitány volt, mégis magasan tett
mindenre. Totál magamra hagyott!
Amanda most már remegett a dühtől, és újabb cigarettára
gyújtott. Egy ideig csend telepedett a szobára. Az óra hangosan
ketyegett, odakint egy kocsi ment el a ház előtt, és az ég mintha
besötétedett volna. Erika Petersonra nézett, jelezve, hogy ideje
indulniuk.
– Van még valami – szólalt meg Amanda. Megdörzsölte az arcát. –
A testre a Hayes-kőfejtőben találtak rá. A tavat kétszer is átkutattuk
1990 augusztusának végén és szeptemberben, és természetesen nem
találtunk semmit. Viszont élt ott egy kalyibában egy öreg fószer, egy
önkényes lakásfoglaló. Kis ház volt, pincével. Persze nem találtunk
ott semmit. Aztán pár hónappal később az öreg felakasztotta magát.
– És? – kérdezte Erika.
– Nem is tom. Ha Trevor Marksmannek volt bűntársa, ő lehetett
volna.
– Emlékszik a nevére?
– Öreg Bobnak nevezte magát. Nem volt minden rendben a
fejével, de nem tűnt erőszakosnak. Pár évvel az eset előtt bezárták a
helyi pszichiátriára, de aztán utcára tették. Inkább csak amolyan
gondtalan, együgyű pasasnak tűnt. De aztán egyszer csak mérget
iszik, majd végül felakasztja magát: ez feltűnt nekem.
– Mérget is ivott? – kérdezte Erika.
– Aha.
Erika telefonja csörögni kezdett, mire bocsánatot kért, felvette, és
beszélni kezdett.
– Biztos nem tudom rábeszélni magát egy pohár borra? Esetleg
egy kis sörre? – kérdezte Amanda, és hunyorogva Petersonra meredt
a füstön át.
– Nem. Szolgálatban vagyok – közölte Peterson.
– Nem akar megpumpolni még egy kis infóért? – kérdezte
Amanda, és a szeme kerekre tágult.
Peterson nagyon örült, amikor Erika letette a telefont.
– Crawford volt – mondta.
– Crawford felügyelő? – ragyogott fel Amanda szeme.
– Igen. Ő is dolgozott 1990-ben az ügyön, nem?
– De igen. Bosszantó kis szarzsák. Elismerésre vágyik, de semmit
nem tesz azért, hogy kivívja. Szeret fontoskodni.
– Nos, köszönjük mindazt, amit elmondott. Nem raboljuk tovább
az idejét – búcsúzott Erika. – Nem gond, ha újra meglátogatom majd?
Most dolgozzuk fel az összes bizonyítékot, és lehet, hogy találunk
valamit, amiről kérdeznénk, vagy amit jó lenne, ha tisztázna. Ha nem
zavarjuk.
 – Dehogy, nálam nyitott kapukat döngetnek – felelte Amanda, és
leverte a hamut a cigijéről. Válaszát egyenesen Petersonnak címezte.
– Mit gondolsz? – kérdezte Peterson, miután visszaültek a
kocsiba.
– A kőfejtő melletti ház ígéretes nyom, ami elvezethet valaki
máshoz. Valakihez, aki nem Trevor Marksman.
– De a tag meghalt, főnök.
Ezen eltűnődtek egy darabig.
– Amúgy pedig úgy érzem, jól fog jönni most egy zuhany, mert itt
szexuális zaklatás történt – tette hozzá Peterson.
– Borzasztó, igaz? De ilyen a hasznos rendőri gyakorlat. Most már
tudod, hogy érzi magát egy nő – mondta Erika.
– Mit akart Crawford? – tudakolta Peterson, amikor a nő
beindította a motort.
– A Collins család megnézheti a maradványokat – felelte Erika.
– Mit gondolsz, nézzék meg? Hiszen a kislány csak.
– Egy csontváz, igen. De joguk van hozzá, Marianne pedig
mindenáron látni akarja a lányát.
Erika sebességbe tette a kocsit, és maguk mögött hagyták Amanda
házát.
Száz méterrel odébb, a járda mellett parkoló autók sorában egy
kék kocsi állt. Egy sötét hajú férfi ült benne. Collinsék házától
követte Erikát és Petersont, vigyázva, nehogy kiszúrják, és most
nézte, ahogy elhajtanak. Benyúlt hosszú, vízhatlan dzsekijébe,
előhúzta a telefonját, és felhívott egy számot.
– Itt Gerry – szólt bele lágy ír akcentussal. – A műsort vezető
rendőr, Foster főfelügyelő, az imént hagyta el Amanda Baker házát.
Egy fekete rendőr volt vele, nemtom a nevét.
Hallgatta egy darabig a vonal túlsó végén beszélőt, majd
félbeszakította:
– Csak nyugi! Tudtuk, hogy meg fogja látogatni Amandát. Hát,
attól függ, mennyire gárgyult bele a piába meg a drogokba. Azért van
esély, hogy összerakja a dolgokat, most, hogy megvan a test. És ez a
Foster nőci is jó zsaru, penge a csaj.
A szemét forgatta.
– Nézd, hülyét csinálhatok magamból, hogy egész héten követem
őket, de többre lesz szükségünk, fel kell törnünk a telefonjukat és az
e-mailjüket. Kell valaki bentre is. Oké, ülök a seggemen, és várok. De
ne feledd, hogy fogy az idő, több értelemben is. Ezt semmiképpen ne
feledd!
Gerry letette a telefonját, és ekkor egy csinos, szőke lány lépett ki
annak a háznak a bejárati ajtaján, ahol parkolt. Babakocsit tolt, és bár
esett, macskanadrágot viselt, kabátja pedig nyitva volt, így kilátszott
mélyen dekoltált felsője. Gerry végigmérte, és rákacsintott, amit a
lány félénk mosollyal fogadott.
Aztán a férfi beindította a kocsit, és elhajtott.
 20

AZNAP ESTE ERIKA és Moss a kis penge-i halottasház

megfigyelőhelyiségének végében állt. Az üveg előtt Marianne Collins
várta Laurával, Martinnal és Tobyval, hogy a függönyt félrehúzzák.
Az alkalomhoz illően elegánsan öltöztek, tiszta feketébe, és az
egyetlen, ettől elütő színt az az egy szál piros rózsa jelentette,
amelyet Marianne tartott a kezében. Moss Erikára nézett, és a
homlokát ráncolta. A másodpercek mintha vánszorogtak volna;
nekik azt mondták, minden elő van készítve. A helyiségben csend
honolt, csak az éles fények halk zümmögése hallatszott az üveg
mögül. Erika már arra gondolt, hogy talán neki kellene megtörnie a
csendet, amikor a függöny lassan nyílni kezdett. Egy pillanatra
megakadt a fenti sínben, de aztán megjelentek mögötte Jessica
Collins csontmaradványai.
Marianne felzokogott, és az üveghez lépett, teljesen hozzápréselve
a testét. Jessica csontváza szépen elrendezve hevert a kék lepedővel
leterített asztalon. A fehér lepedő kiemelte volna a csontok
elszíneződését.
– Szervusz, drágám! Eljöttünk hozzád. Most már vigyázunk rád –
nyomta neki a kezét Marianne az üvegnek.
– Itt van apu és Toby, és itt van Laura, meg itt vagyok én is, az
anyukád. – Martinra nézett. – Látom őt, ott van. Nézd csak, Martin,
nézd, az az ő haja! Az én kicsim haja.
Isaac úgy rendezte, hogy a koponya hátsó részét egy vékony,
fehér párna támassza meg, a durva, vékony hajszálak elterültek az
asztalon. Noha a csontváz is több darabból állt, Jessica mégis
egésznek tűnt tőle, mintha csak békésen feküdne ott.
Laura felzokogott, és kirohant a helyiségből. Toby és Martin
utánanézett, hogy lássák, hova megy, majd az üveghez léptek
Marianne mellé, aki suttogva imádkozott; a lehelete párás ívet rajzolt
az üvegre. Erika odabólintott Mossnak, hogy maradjon velük, és
kiment.
Laura férje, Todd a folyosó egyik székén üldögélt a két kisfiukkal.
Megnyerő vonású férfi volt, sötét hajú, meleg, barna szemű. Laura
Erikának háttal guggolt, és a fiait ölelgette. Zokogott, és közben
csókolgatta őket, azt mondogatva:
– Biztonságban vagytok itt. Az enyémek vagytok. Nem hagyom,
hogy bármi történjen veletek. Ígérem. – A gyerekek értetlen arccal
néztek fel Erikára, míg Laura a szeretetrohamával árasztotta el őket.
Toby partnere, Tanvir ekkor érkezett vissza több pohár kávéval az
italautomatától, és az egyiket átnyújtotta Toddnak, aki mosolyogva
vette át.
– Sosem veszítelek benneteket szem elől. Ahhoz túlságosan
drágák vagytok nekem – ölelte Laura még szorosabban magához a
kisfiúkat.
– Laura! – szólt rá Todd, és odahajolt, hogy enyhítsen a felesége
szorításán. – Finomabban! Halálra rémíted őket.
Erika az akcentusából hallotta, hogy amerikai. Laura elengedte a
fiúkat, és csak most vette észre, hogy a főfelügyelő is ott van a
folyosón.
– Mi van abban a szobában, anyu? – kérdezte az egyik fiúcska.
Erika látta, hogy ikrek.
– A rendőrség megtalálta Jessica.
– Laura, megbeszéltük, hogy nem beszélünk a részletekről. –
szakította félbe Todd.
 – Nem beszélünk részletekről? Todd! Részletekről? Jessica nem
egy darab részlet! Nem fogjuk csak úgy kiradírozni a létezésből! –
sírta Laura, és felállt.
– Drágám, nem így értettem – mondta Todd. Ő is felállt, és
megölelte a feleségét, aki a mellkasába temette az arcát, és csak
zokogott. A két kisfiú tágra nyílt, rémült tekintettel nézett fel
Erikára.
Erika leguggolt melléjük, és rájuk mosolyogott.
– Sziasztok, én Erika vagyok. Titeket hogy hívnak?
– Thomasnak és Michaelnek – felelte az egyikük. – Én vagyok
Thomas, ő Michael. Szégyenlős. – Mindketten komolyan bólintottak
erre, aztán felnézetek az apjukra. Egyforma kék farmert és zöld
pulóvert viseltek.
– Minden rendben, fiúk, csak anyu nagyon zaklatott, de mi mind
rendben vagyunk – simogatta meg Todd Laura tarkóját.
– Fiúk, szeretitek a csokit? Van egy automata a sarkon túl –
mondta Erika. Todd köszönetképpen odabólintott Laura háta felett.
– Igen, én is láttam azt az automatát, ami teli van fincsi csokival –
kontrázott Tanvir is.
Elindultak a szűk folyosón, és befordultak a sarkon. Itt újabb
székek álltak meg egy automata. Az ikrek az üvegfalhoz mentek, és
nekiláttak, hogy kiválasszák, melyiket szeretnék.
– Én Mars szeletet akarok, ami a B4 – közölte Thomas.
– Én is ugyanazt akarom – szólalt meg Michael.
Tanvir aprót dobott a gépbe, és megnyomta a gombokat.
– Micsoda alkalom, hogy megismerkedjem az anyósommal! –
mondta a férfi.
– Korábban még nem találkozott velük?
– Laurával és Martinnal, Kellyvel meg a srácokkal már igen,
Spanyolországban.
– Kelly Martinnak a.
 – Igen, ő Martiné. Nagyon kedves nő. Szeretnének
összeházasodni, de Marianne. hát, találkozott vele. Szigorú katolikus.
– Mit mesélt magának Toby Jessicáról? Ha nem bánja, hogy
megkérdezem.
A férfi előrehajolt, hogy kiszedje a Mars szeleteket az automata
aljából, és átnyújtotta a fiúknak.
– Bűntudata van.
– Csak négyéves volt, amikor a nővére eltűnt!
– Bűntudata van, amiért olyan kevés dologra emlékszik róla. Arra
igen, hogy Laura és az anyja mennyit veszekedtek. Méghozzá
csúnyán, ami időnként tettlegességig fajult.
– Ki volt tettleges?
– Mindketten. Látta a házukban a konyhát?
– Csak futólag.
– Hátul van egy nagy kamra. Régebben hűtőháznak használták, és
volt benne egy nagy jégszekrény, amitől egy hatalmas hűtőhelyiség
lett az egész. Toby azt meséli, hogy egyik éjjel, amikor lejött a
földszintre, mert szomjas volt, hangokat hallott a kamrából.
Kinyitotta az ajtót, és ott találta Laurát. Marianne zárta be oda.
– Biztos ebben Toby?
Tanvir vállat vont.
– Az egyik este mesélte el, úgy egy éve. Ittunk pár pohárral, és
megnyílt előttem a szüleiről.
– Jó kapcsolatban van az apjával?
– Igen. Nagyon jóban. Az ember nem nézné ki Martinból, azt
hinné róla az ember, hogy egy homofób futballbuzi, de velem tök
laza, és laza Tobyval is. És a barátnője is aranyos.
– Miért mondja el ezt nekem? – kérdezte Erika.
– Nem is tudom. Talán csak azért, mert rosszul vagyok attól, hogy
az én – a mi – életmódunkat Marianne vallási alapon ítéli el. És
annak alapján, hogy ő jobb ember nálunk.
– Kegyetlenül bánt Tobyval is?
 – Istenem, dehogy! Ő volt az imádott kisfia, és ma is az.
– Ez meg mi? – szólalt meg egy hang. Toby bukkant elő a sarok
mögül. És a Tanvirral beszélgető Erikát nézte. A fiúk mostanra
leültek odébb a folyosón egy padra, jól összemaszatolva magukat a
csokival.
– Foster főfelügyelő éppen az anyukádról kérdezett. hogy rendbe
jön-e. A rendőrség aggódott, hogy esetleg idegösszeomlása lehet.
Erika meglepődött, hogy Tanvir hazudott, de nem árulta el, és
falazott neki.
– Rengeteg segítőcsoport létezik. Megvannak nálam az
elérhetőségek.
– Anyu jár a templomba, azt mondja, neki annál nem kell több.
Tan, nem jössz be és nézed meg Jessicát? Szeretném.
– Rendben. De mi lesz az anyukáddal?
– Mindannyian elveszítettük Jessicát, nem csak ő – mondta Toby.
Elmentek, Todd pedig megjött, hogy visszavigye a fiúkat
Laurához, akinek piros és duzzadt volt a szeme.
Mintha minél többet látok ebből az ügyből, annál nagyobb
titkokra bukkannék, gondolta Erika.
 21

KÉSŐRE JÁRT, DE Amanda Baker nem tudott aludni. A

foteljában ült egy tollal és egy A4-es notesszal a kezében. A
nyomozók látogatása után újra a Jessica Collins-ügyön kezdett
gondolkodni, de nem keserű nehezteléssel, hanem azon, hogyan
oldhatná meg. Először is leírt mindent, amire csak emlékezett, és már
ettől félig megtelt a notesz. A háttérben ment a televízió, és évek óta
először érezte magát elevennek, céltudatosnak. Szinte minden az
eszébe jutott az ügyről. Az elmúlt tizenöt évben nehezére esett
felidéznie, ami nem csoda, hiszen alkoholmámorban töltötte, és
gyakran folyamodott drogokhoz is. Még a borral is csínján bánt, és
amikor felnézett az írásból, látta, hogy még csak a harmadik pohárnál
tart.
Halkan kopogtattak a nappali ablakán. Levette a szemüvegét, és
feltápászkodott. Az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt, és
megpillantott egy ismerős arcot az üveg túloldalán. Amikor felhúzta
az ablakot, csípős levegő tört be a szobába, friss ózonillatot hozva
magával. Crawford hunyorogva nézett rá a nappaliból kiömlő
fényben.
– Megkaptam a hangüzenetedet – mondta a férfi.
– Szarul festesz – felelte a nő vigyorogva.
– Látnád magadat!
A nő erre reszelősen felnevetett, és kinyújtotta a kezét.
– Mássz be! A bejárati ajtó tönkrement.
 A férfi megragadta a kezét, és feltornázta magát az
ablakpárkányra. Az arca kivörösödött az erőfeszítéstől, míg átpréselte
a testét az ablakon. Amikor sikerült, csak állt egy darabig a nappali
közepén, és levegő után kapkodott.
– Eltelt pár év – mondta. – Jó pár év azóta, hogy mi.
A nő egyetértése jeléül bólintott. Ahol a fény megvilágította a feje
búbját, Amanda látta, hogy az utolsó pár homokszínű hajszál úgy
kapaszkodik a fejtetőbe, mint a vattacukor.
– Kérsz valamit inni? – kérdezte a nő.
– Igen. Jól jönne, pokoli egy napom volt. – Idegesen megdörgölte
az arcát.
Amanda kiment, és egy palackkal meg egy pohárral tért vissza.
– Elhanyagoltad a lakást – jegyezte meg Crawford, és átvette a
poharat.
– Elhanyagoltad magad – koccintott Amanda, és a sajátját egy
húzásra felhajtotta. A férfi egyetértőn bólintott, és ő is felhajtotta a
borát. A nő átvette a poharát, és mindkettőt letette a fotel melletti
asztalkára. Aztán megfordult, és átható tekintetet vetett Crawfordra.
– Elhagyott a feleségem – közölte a férfi.
– Sajnálattal hallom.
– Ő kapta a gyerekeket. A házat.
– Csitt, megölöd a hangulatot! – lépett oda hozzá Amanda, és
Crawford ajkához nyomta az ujját. Félig lehúzta róla a kabátját, így a
testéhez préselte mindkét karját. A férfi tátott szájjal, a vágytól égve
nézett fel rá. A nő végigsimított
Crawford dudorodó hasán, majd lesiklott a derekára, ahol
kioldotta az övét.
– Ó – mondta a férfi, és Amanda kicipzározta a nadrágját, kezét az
alsónadrágjába dugta. A felügyelő behunyta a szemét, és
megremegett. – Ó, Amanda.
A nő lerángatta róla az alsónadrágot, és rálökte a kanapéra.
 – Csak dőlj hátra, és hallgass! – térdelt le Amanda a két lába közé
a padlóra.
Crawford hátravetette a fejét, és zihálni kezdett.
Néhány perc múlva végeztek. Amanda nehézkesen
feltápászkodott, és felkapta a cigisdobozt az asztalról.
– Ez most nagyon kellett; még mindig érted a dolgod. Senki nem
szop úgy, mint te – mondta Crawford, és felrángatta magára az
alsógatyáját és a nadrágját. – Van még borod?
– Még szép – felelte a nő. Felkapta a palackot, és megtöltötte a
férfi poharát.
Crawford átvette, és kielégülve hátradőlt, majd hosszan kortyolt
belőle.
– Hallom, a Collins-ügyön dolgozol – szólalt meg Amanda, és
rágyújtott.
– Ez a büntetésem – forgatta a szemét a férfi, és újra ivott.
– Szeretek itt lenni, Amanda. Egészen el tudok itt lazulni. A
nejem a plafonon volt a legkisebb rumlitól is.
– És hogy áll az ügy? – kérdezte Amanda.
Crawford felnevetett.
– Tudod, hogy nem mondhatom el.
Amanda ismét beleszívott a cigijébe.
– Szerintem meg igen.
Crawford kihúzta magát ültében.
– Várj csak, engem most azért hívtál át.
– Miért? Hogy két középkorú keféljen? Ez volt az egyik oka.
– Nem hiszek neked – csapta le az asztalra a férfi a borát. Felállt,
és felkapta a kabátját a padlóról.
– Csak tudni akarom, hogy áll a Collins-ügy. Ez minden,
Crawford.
– Miért nem tanulok soha? Akkora egy manipulatív kurva vagy.
– Most kurva vagyok, alig egy perce pedig még én voltam „a
legjobb”.
 – Hát, mostanra már tisztábban látok.
– Á, elért a szopás utáni tisztánlátás, Crawford! De mi van velem?
– Mi van veled?
– Én kielégületlen maradtam. Nem is csak egy értelemben.
Crawford az ablak felé lépett, de a nő karba fonta a kezét, és útját
állta.
– Ne olyan sietősen! Elfelejted, hogy ismerem a kis titkaidat.
– Azok a mi titkaink, Amanda. És te keveredtél bele az utcai
drogterjesztésbe – sziszegte a férfi.
Amanda szenvtelen arccal vállat vont.
– Ez a nagyon jó abban, ha egyáltalán nincs semmi vesztenivalód.
És most természetesen magamról beszélek. Te válás előtt állsz, és a
megélhetési költségeid biztosan megnőttek, amióta különköltöztetek,
hiszen fizetned kell majd a tartásdíjat, és bérelned kell az egy
hálószobás lakásodat. És majd alkudoznod kell a gyerkőceid
felügyeleti jogáért is. Vagyis neked szükséged van a melódra.
– Mit akarsz? – szorította ökölbe a kezét a férfi. Az arca
kivörösödött.
– Már mondtam. Csak annyit akarok, hogy tájékoztass az ügyről.
És ha bármiből kell egy példány, azt is elintézed.
A férfi egy ideig csak nézte, gyűlölködő tekintettel.
– Jól van. Megegyeztünk. És most már végeztünk?
– Nem egészen. Kell a kielégülésérzet, hogy megegyeztünk.
– Most mondtam, hogy meg.
– Kielégülésről beszéltem – ismételte a nő. Azzal az ujjait
beakasztotta macskanadrágja övrészébe, és lehúzta a bokájáig.
– Tudod, hogy ezt nem szeretem – mérte végig az alul meztelen
nőt Crawford. A sápadt bőrt. A sűrű, sötét bozontot.
– Olyasmiket kell tennünk, amiket nem szeretünk, Crawford. Ez
a túlélés része ebben az életben – lökte térdre a férfit. – És most láss
munkához!
 22

GERRY A KOCSIJÁBÓL figyelte, ahogy Crawford imbolyogva

kimászik a nappali ablakán, levert képpel az autójához megy, aztán
elhajt.
Várt még egy kicsit, majd elindult Amanda Baker háza felé. A
hold a sűrű felhők mögé bújt, az utcai lámpa pedig nem működött,
így a ház még jobban sötétbe borult.
Végigosont az úton, és belesett a nappali ablakán. Odabent
Amanda hevert ernyedten a foteljában, fejét hátravetve, a sarokban
álló tévében éppen egy természetfilm ment. Óriási ördögráják
suhantak az óceánban, halk, de tekintélyt parancsoló narráció
kíséretében.
Gerry a tolóablak aljára tette mindkét kezét, és felfelé nyomta.
Nem volt bezárva. Halk kattanás kíséretében siklott felfelé. Átlépett
az ablakpárkányon, és besurrant a szobába. Becsukta maga mögött az
ablakot, és összehúzta a függönyt.
Megállt Amanda előtt, fölé magasodott, és lenézett az ernyedt,
alvó arcra, a szája sarkában megcsillanó nyálcsöppre. Két üres
borosüveg hevert mellette a szőnyegen. Megmozdult a székben ülve,
és ajkával cuppogó hangokat adott ki. A férfi a mellette levő
hamutartóért nyúlt, készen rá, hogy fejbe vágja vele, de aztán a nő
ismét ritmikusan hortyogott.
Gerry előtt két lehetőség volt: elrejti a kicsi, aksi működtette
lehallgatóberendezést a szobában, vagy keres egy eldugott
konnektort, amibe beleteheti a másik, kis fekete dobozt a SIM-
kártyás lehallgatókészülékkel. Látta, hogy mekkora itt a
rendetlenség, hogy minden könyvektől és papíroktól roskadozik,
eltakarva a konnektorokat, amelyeket így csak nehezen lehetett
megközelíteni. A szoba bűzlött a füsttől, ám a plafonon észrevett egy
használaton kívülinek tűnő füstérzékelőt. Felállt a kanapéra, és
gyorsan becsúsztatta a kis lehallgatókészüléket a füstérzékelő
műanyag borítása alá. Hangra aktiválódott, az aksija több napig bírta.
Leszállt a kanapéról, és átment az előszobába. Vezetékes telefon
állt az asztalon, piros töltőfénye parázslott a sötétben. Ahogy
kinyújtotta a kezét, hogy felemelje a készüléket a dokkolóról, a
padlódeszkák megreccsentek, ő pedig kővé dermedt. Gyorsan
besurrant az emeletre vezető lépcsőkorláttal szemközti ajtón; a szoba
üres volt, leszámítva a rengeteg kacatot.
A nő elbotorkált mellette a recsegő padlón, be a konyhába.
Felgyulladt a villany; a férfi hallotta, ahogy Amanda kinyitja a csapot,
és halk zizegés kíséretében kibontja a becsomagolt tablettáit. A fény
kialudt, a nő pedig ismét eldübörgött Gerry mellett, de ezúttal az
emeletre indult, lassan csoszogva.
A férfi kilépett az árnyékból, és gyorsan munkához látott;
szétszedte a vezetékes készüléket, és beletette a kis
lehallgatóberendezést.
Abbahagyta ténykedését, amikor meghallotta az emeleten az
ágyrugók nyikorgását. A szeme mostanra hozzászokott a sötétséghez.
Nagy volt a csábítás, hogy felmenjen, és elszórakozzon a nővel, aki
egyértelműen kiütötte magát. De most koncentrálnia kellett. Később
még alkalma nyílhat kiszórakozni magát. Lassan elment a lépcső
mellett, és felfigyelt arra, hogy milyen meredekek a fokok.
Ezt az információt gondosan elraktározta, majd elhagyta a házat a
nappali ablakán át, és beleolvadt a sötétbe.
 23

A MÁSNAP REGGEL borongós és szürke volt, és rémes hideget

hozott. Erika és Peterson a Hayes Commonra vezető Croydon Road-i
kicsi parkolóban hagyták a kocsijukat. Miután kiszálltak, nyakig
begombolkoztak, és követték a murvás utat, amely egy facsoportot
megkerülve élesen balra kanyarodott, hogy aztán jobbra forduljon. A
fáktól nem lehetett látni a parkolót, sem a házakat, sem az utat, és ott
terpeszkedett a dimbes-dombos, erdős rét.
– Jesszusom, az ember egy pillanat alatt úgy érzi itt magát, mintha
a semmi közepén lenne! – szólalt meg Peterson.
– A forgalom zaja sem hallatszik – figyelt fel Erika a
hátborzongató csendre.
Lábuk alatt ropogott a murva, ahogy elhaladtak a kétoldalt sűrűn
álló magas, levelüket vesztett fák között.
– Itt nagyon is el tudom képzelni, hogy apró, vörös szemek
figyelnek minket az erdő mélyéről – tette hozzá Peterson –, mint a
Békavári uraságban.
A füvet és a hangát harmat lepte, a nap még nem emelkedett a fák
fölé, hogy szétfoszlassa a ködöt.
– Mi van akkor, ha Jessicát is erre hozták? – kérdezte Erika. Ezt a
gondolatot ízlelgették, miközben a lépteik alatt ropogott a murva.
– Vajon már jóval azelőtt beletekerték a ponyvába, hogy
idehozták, vagy csak itt, a vízparton?
 – A kőfejtőhöz a legközelebb a Croydon Road-i bejárat van, ahol
leparkoltunk, és onnan indultunk. – Erika az órájára nézett. – Öt
perce.
– Lehet, hogy nem egyvalaki tette – mondta elgondolkodva
Peterson, és zsebre dugta a kezét.
A kétoldalt álló fák mintha szétváltak volna, ahogy a murvás út
kanyarodott, és nem sokkal lejjebb meglátták a bányatavat. A vízen
megcsillant a szürke ég. Az út a víztől száz méterre ért véget,
onnantól a szivacsos, hepehupás, mohás talajon jutottak el a köves
tópartra. Erikának úgy tűnt, nem egy hét, hanem sokkal több idő telt
el azóta, hogy utoljára itt járt a búvárcsapattal.
– Bárki tette is, csónak kellett hozzá – szólalt meg. – A kislányt
vagy száz méterrel beljebb találták meg.
Peterson felkapott egy kis követ, leguggolt, és végigkacsáztatta a
víz színén.
– Hat, nem is olyan rossz – mondta Erika, ahogy a víz színén
terjengő fodrocskákat nézte.
– Innen, a partról senki nem tudná olyan messzire bedobni a
kislány testét – vélekedett Peterson.
Elindultak, és a lépteik ugyanúgy szinkronba kerültek, mint a
gondolataik. A bányatavat övező út helyenként elkeskenyedett, sőt
akadtak pontok, ahol sziklákon és kis, göcsörtös fák mellett kellett
átvergődniük: utóbbiak ágai időnként a víz széléig hajoltak, nekik
pedig át kellett bújniuk alattuk.
– Oké, nem látom sehol azt a házat – húzott elő egy térképet
Erika.
– Huszonhat év alatt a fák alighanem benőtték, és. – kezdte
Peterson.
– Várj csak! – mondta Erika, ahogy odaértek egy szederbokrok és
nádas alkotta bozótoshoz. – Az ott egy háztető, nem? – A szeder és az
elszáradt sövényszulák fölött kikukucskáló piros cserepekre mutatott.
 Közelebb mentek a bozótoshoz, ami helyenként szörnyen
szúrósnak és sűrűnek tűnt, és harmattól csöpögött. Erika a halvány
fényben ki tudta venni a megcsillanó törött üvegeket. Elindultak
befelé, de a többméternyi szeder, fa és sűrű aljnövényzet
áthatolhatatlannak bizonyult.
– Jesszus, főnök, erre jobban rá kell készülnünk; ide erősítés kell,
meg kesztyű – rezzent össze Peterson, amikor kihúzott egy nagy
szedertüskét hüvelykujja puha bőréből.
– Igazad van, ide utat kell vágnunk – nézte Erika a bozótosból
kilátszó tetőrészletet.
Amikor kivergődtek a bozótból, leporolták magukat, és épp egy
sárga labrador rohant arra, átázott teniszlabdával a szájában. Az állat
megtorpant, majd leült, mancsát a labdára téve.
Erika felkapta a labdát, és a távoli facsoport felé hajította. A kutya
izgatottan rohant utána, és visszavitte neki. Ekkor egy nő bukkant
elő a fák közül, és indult el lassan feléjük a vízparton.
– Egy helyi vén buzgómócsing: talán megér egy kis csevegést –
mondta Peterson.
– Kicsit különcnek tűnik – jegyezte meg Erika, amikor a nő
közelebb ért.
Buggyos, régi, zöld tréningruhát viselt, hosszú, ősz haja kibomlott
Chelsea FC feliratos, bojtos sapkája alól, nyakára Manchester United-
es sálat tekert.
Erika párszor még eldobta a labdát a kutyának, és az állat újra meg
újra visszavitte. Amikor a nő már majdnem odaért, észrevették, hogy
egyik lábán a lila sportcipőjének az orra levált, és szabadon leffegett.
Viharvert, régi bevásárlószatyor volt nála, láthatóan
szelídgesztenyével megtömve. Cserzett arcát mély ráncok
barázdálták, szája jobb sarkát pedig heg csúfította el, ami úgy festett,
mintha rosszul varrták volna össze, és ettől az ajka örökös vicsorgásra
görbült.
 – Serge, lábhoz! – kiáltott rá a labradorra. – Zaklatja magukat? – A
nő a felső osztályokra jellemző kifinomult hanghordozással,
rekedtesen beszélt. A kutya a nőhöz szaladt, aki Erikát és Petersont
méregette.
– Dehogy, aranyos a kutyája! Üdv, Foster főfelügyelő vagyok –
mondta Erika, feltartva a jelvényét. – Ő pedig Peterson felügyelő.
– Nem törvénybe ütköző gesztenyét gyűjteni – kezdett azonnal
magyarázkodni a nő. – Mi az ördögért kellenek ehhez ketten?
– Mi nem. – fogott bele Erika.
– Kihívják a rohadt rendőrséget, csak mert valaki leszedi a szedret
a sövényről, hallottak már ilyet? Úgy értem, de tényleg? Az Isten
adománya, és ő azért teremti a Földre, hogy mindannyian ehessünk
belőle.
– Nem azért jöttünk, mert maga gesztenyét vagy akármi mást
gyűjtögetne – világosította fel Erika.
– Nemcsak gyűjtögetnék, hanem gyűjtögetek. Szedegettem ezt-
azt. Nézzék csak! – Kinyitotta a szatyrát. Az tömve volt ragyogó,
barna gesztenyével.
– Mi Jessica Collins halála ügyében nyomozunk. Talán látta a
hírekben, hogy a holttestére a közelben találtak rá – mondta Erika.
– Nincs tévém – felelte a nő. – Viszont a Radio Fourt hallgatom,
és hallottam a hírt. Szörnyű ügy. Amott találtak rá – fűzte hozzá,
fejével a bányató felé intve.
– Igen. Régóta él ezen a környéken?
– Egész életemben itt éltem: nyolcvannégy éve.
– Gratulálok – jegyezte meg Peterson, de cserébe csak egy
mogorva pillantást kapott.
– Mit tud mondani nekünk arról a házról amott, amelyet benőttek
a bokrok? – kérdezte Erika.
A nő elsandított mellette, hunyorgott, és ettől még több ráncba
gyűrődött az arca.
 – Második világháborús; az itteni légi bázis egyik szállása és
raktára volt, persze nagyon-nagyon titkos. Azt hiszem, valaki lakott
benne a háború után, de aztán üresen állt évekig. Öreg Bob nem
hivatalosan sokáig élt ott, de nem elég sokáig ahhoz, hogy
érvényesíthesse a házfoglalói jogát, a szegény nyomorult.
Erika és Peterson összenézett.
– Tudja, hogy most hol van? – kérdezte Erika.
– Pár évet késtek. Mert itt találták meg, holtan. – Ismét a ház felé
biccentett.
– És tudja, hogy hívták?
– Már mondtam: Öreg Bobnak.
– De mi volt a rendes neve?
– Bob Jennings.
– És magát hogy hívják?
– Miért kellene megmondanom maguknak a nevemet? Nem kell
ahhoz a nevem, hogy válaszoljak a kérdéseikre.
– Kevés szemtanúnk van Jessica Collins halála ügyében, ha ugyan
van egyáltalán. Csak hétéves volt, amikor a vízbe dobták. A testét egy
ponyvába csavarták, és huszonhat évig hevert a tó mélyén, az
iszapban. Nem tudjuk, hogy élt-e még, amikor bedobták.
Az öregasszony elhűlt.
– Szegény gyerek.
Peterson közelebb lépett hozzá, és rávillantotta megnyerő
mosolyát.
– Lehet, hogy több kérdésünk is lesz, asszonyom. Hasznunkra
lehetne, hogy maga kiválóan ismeri a környéket, és ezzel segítené a
nyomozást.
A nő Petersonra sandított, aztán Erikához intézte a szavait.
– Most flörtöl velem?
– Nem, dehogy! – feszengett Peterson.
– Remélem is, hogy nem, ember! Vagy azt hiszi, így dolgozik a
rendőrség?
 Erika visszafojtotta vigyorát.
– Biztosíthatom, asszonyom, hogy rendőri feladatokat látunk itt
el, és ez egy komoly nyomozás, így minden, helyismeretre vonatkozó
információ nagy hasznunkra lesz. – mondta.
Az idős asszony mindkettőjüket végigmérte.
Erika folytatta:
– Jessicáék háza körül egy sötét hajú férfit láttak ólálkodni az
eltűnése napján. A rendőrség sosem tudott beszélni vele, de miután
itt találtuk meg a kislány holttestét, okunk van azt hinni, hogy Bob
Jennings lehetett.
– Hogy Bob? Gyilkosságba keveredett volna? Nem, nem, nem.
Különös szerzet volt, az igaz. Elég együgyű, de hogy meggyilkolt
volna egy kislányt? Nem. Soha.
– Hogy lehet ebben ennyire biztos? – kérdezte Erika.
– Mert egész életemben itt éltem. Felismerem a záptojást, amikor
látom. Nos, ha ez minden, akkor szép napot maguknak!
Füttyentett a kutyának, és otthagyta őket. A labrador
utánanyargalt.
– Hajlandó lenne segíteni nekünk, ha ennyit tud a környékről? –
kiáltott utána Erika, de az asszony a füle botját sem mozgatta, csak
ment tovább.
Nézték, ahogy eltűnik a facsoport kanyarulatában a laffogó orrú
cipőjében.
– Még hogy flörtölök. – dünnyögte Peterson. – Ez rá nézve
hízelgő.
– Nem annyira. Többet tud, mint amennyit elárul – mondta Erika.
Sietős léptekkel indult el a fák felé, Petersonnal a nyomában. Amikor
elérték a kanyart, senkit nem láttak ott.
– Hova tűnt? – kérdezte Erika. A fák közti keskeny út előttük
húzódott. Még mindig ködfoszlányok lebegtek a levegőben, és újra
rájuk telepedett a hátborzongató csend.
– Talán egy szellem volt – vélekedett Peterson.
 – A kutya is?
Álldogáltak ott egy darabig, Erika előhúzta a telefonját.
– Moss, én vagyok az. Nézzen utána, ki tudja-e deríteni, hogy
volt-e csónak a Hayes-bányatónál, és nézze meg azt is, van-e
feljegyzés arról, hogy a tanács elszállítatott-e innen csónakot!
Imádnak pedánsan eljárni az ilyen dolgokban. Továbbá, járjon utána,
hogy pontosan mire használták a kőfejtőt; hogy milyen fajta homokot
vagy sódert termeltek ki itt. Talán a múlt nyomra vezet minket. Bár
elég valószínűtlen.
– Időnként pont a valószínűtlen az egyetlen, amire szükségünk
van – szólalt meg Peterson, miután Erika letette. Megfordult, és arra
nézett, ahol a hangás és füves táj eltakarta előlük a bányatavat. –
Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a kislány mindvégig itt volt, alig
másfél kilométerre az otthonától.
 24

AZNAP ÉJSZAKA ERIKA nyugtalanul aludt. Azt álmodta, hogy

elmerül a Hayes-bányató dermesztő, sötét vizében. Telihold volt, és
ahogy lassan süllyedt lefelé, a tó feneke kitágult előtte, olyan
fényesen, akár egy holdsütötte táj. Zsibbadt karral és lábbal úszott el
a tó alja felett, tüdeje levegő után sikoltott. Körülötte felkavarodott az
iszap, eltakarva a kilátást, de aztán kitisztult a kép. Látta, hogy Jessica
ott áll a bányató fenekén, de nem csontvázként. A barátnője szülinapi
zsúrjához öltözött, hosszú, szőke haja glóriaként lebegett a feje körül,
rózsaszínű ruhájának szövete lustán hullámzott a felszín alatti szelíd
sodrásban. Mintás szandálba bújtatott lába nem ért le az iszapba. A
hóna alatt a becsomagolt ajándékot tartotta, egy kis, fekete-fehér
pöttyös, négyszögletes dobozt.
Jessica elmosolyodott; az egyik metszőfoga hiányzott, és a résen át
apró buborékok szökdöstek ki. Odébb lebegett, távolodni kezdett,
anélkül hogy mozgatta volna a kezét vagy a lábát, az ajándékot
továbbra is a hóna alatt tartva.
Erika most már látta, hogy a bányató fenekén, messzebb, ismerős
házak sora áll. Az Avondale Road volt az iszapfelhőbe burkolózva, a
tölgyfák sötét, árnyékos sorfalat alkottak. Messze fent fény villant
egyszer, aztán kétszer, Jessica pedig gyorsabban úszott felfelé a víz
alatti fasoron. Erika kirúgott a lábával, csapkodott, úszva eredt utána,
hogy beérje, felkavarva maga körül az iszapot. Elérte Jessicát,
megragadta a karjánál fogva, és felfelé kezdett tempózni, a felszínre,
de alighogy az ujjai összezárultak a kislány vékonyka kezén, Jessica
karján a bőr kezdett lehámlani, felfedve alatta a csontokat. A kislány
arcáról is levált a bőr, kivillant a koponyája és a két tátongó
szemüreg. Mire Erika kibukkant a felszínen, Jessicából csak egy
csontváz maradt.
Erika nagy kortyokban nyelte a hideg, éjszakai levegőt, és ahogy a
látása kitisztult, megpillantott két alakot, akik a bányató szélén álltak.
Nagyot kiáltva ébredt fel, ágyneműje átnedvesedett az izzadságtól.
Vacogott. Odakint még sötétség honolt, az ágya melletti óra hajnali
négy óra harmincat mutatott. Felkelt, és lezuhanyozott; hosszú ideig
állt a forró víz alatt, igyekezve felmelegíteni a testét. Még mindig a
csontjaiban érezte a bányató vizének dermesztő hidegét. Amikor a
víz végül kihűlt, megtörülközött, vastag fürdőköpenyébe bújt, és
kiment a konyhába. Korábban azt az adag aktát olvasta, amelyet John
érdekesként jelölt meg neki, és most nekiállt kávét főzni, majd leült,
hogy átrágja magát a hazavitt ügyiratokon.
Nem sokkal nyolc előtt érkezett meg a bromley-i őrs parkolójába,
és amikor a földszinten kiszállt a liftből, nagy zajongás fogadta. Egy
csapat egyenruhás rendőr állt körül egy régi bevásárlókocsit,
amelyben a Guy Fawkes-napra készített bábu hevert. Egy régi
újságpapírral kitömött, komikus rendőregyenruha volt az, aminek
lufi alkotta a fejét, amelyre nagy szemű, gyászos arcot pingáltak
filctollal. Erre rendőrsisak került, ami alól göndör, vörös, vicces
paróka fürtjei lógtak ki. Úgy tűnt, hogy a csapatnyi rendőrt a kocsi
előtt álló Yale kapitány állította meg, és éppen lecseszte őket.
– Ahelyett, hogy azon aggódnának, miért emelték a
terrorkészültségi fokozatot „súlyosra”, úgy döntenek, hogy az
idejüket ilyen marhaságokra fecsérlik?
– Uram, ma van a Guy Fawkes-nap, és a Great Ormond Streetnek
gyűjtünk – mondta egy kicsi rendőrnő döfésálló mellényben és
láthatósági kabátban.
– És mi van akkor, ha idejön a főnökség, és helyszíni szemlét tart,
he? És azt látják, hogy mindannyian itt álldogálnak?
 – Éppen most tettük le a szolgálatot uram. Úgy gondoltuk, ha
egyenruhában maradunk, több pénzt gyűjthetünk – szólalt meg egy
másik rendőr.
– Lenne szíves ezt elmagyarázni?
Erika csak most vette észre, hogy Guy hátborzongatóan
emlékeztet Yale kapitányra.
– Guy Fawkes nem egy terrorista volt? – kérdezte egy magas,
sovány, kisfiús arcú rendőr, aki mindkét kezét döfésálló mellénye alá
dugta. – Így beszélhetnénk a terrorizmusról is, ez pedig afféle
szemléltető eszköz lenne.
– Fegyelmit akarnak? – csattant fel Yale. – Tűnjenek innen, és
tüntessék el ezt is!
A rendőrök megfordították a kocsit, és csendben elsunnyogtak, de
közben a magas rendőr azt dörmögte:
– Guy Fawkes megpróbálta felrobbantani a Parlamentet, nem?
– Jó reggelt, uram! – köszönt Erika, és igyekezett komoly képet
vágni.
– Ugyan mitől lenne jó? – fortyant fel a férfi. Erika már szóra
nyitotta a száját, de Yale nem várta meg a válaszát. – Jason Tyler
jogászcsapata csőbe húz minket és az ügyészséget. Már csak akkor
hajlandó elárulni a számítógépes fájlok rejtekhelyét, ha felfüggesztett
börtönbüntetést kérünk rá.
– A rohadt életbe! – fakadt ki Erika. Szívesen emlékeztette volna a
férfit, hogy erre számíthat, amikor drogdílerekkel kezd alkudozni, de
inkább nem mondta. Yale a fejét csóválta, és az orra latt dünnyögve
otthagyta a folyosón.
Erika a lépcsőn ment fel az eligazítóba. Lenyűgözve látta, hogy a
csapat zöme már odabent van. Péntek volt, és lelkifurdalás gyötörte,
hogy már egy hét is eltelt Jessica maradványainak felfedezése óta, és
hét napja, szünet nélkül dolgoznak az ügyön. Telefonok csörögtek, és
szinte minden asztalnál ültek. Knight nyomozó már frissítette a
mágnestáblának azt a sarkát, ahol az Amanda Bakerről szóló
információk és a felügyelő profilja szerepelt.
– Jó reggelt, főnök, válthatnánk pár szót? – kérdezte Moss.
Leugrott az asztaláról, és elállta Erika útját az üvegfalú iroda felé,
majd követte a főnökét, és közben a szájába tömött egy darab fánkot,
amit egy korty kávéval öblített le.
Erika az íróasztalra tette a táskáját, és látta, hogy máris újabb
halom ügyiratot készítettek elő neki.
– Milyen a csapatod, Moss?
– Remek banda, bár Crawford nyomozó kicsit golyós. De láttam
én már nagyobb golyósokat is.
Erika égnek emelte a szemét.
– Nincs kedved viccelődni, főnök?
– Nem igazán – vigyorodott el a főfelügyelő.
– Tegnap este jött pár üzenet egy bizonyos Oscar Browne nevű
jogásztól. Szeretne találkozni veled az irodájában.
– Melyik ügyről van szó? – kérdezte Erika, miután leült az
asztalához.
– A Jessica Collins-ügyről, főnök.
– Várj csak! – kapta fel a fejét Erika. – Oscar Browne. Ő Laura
Collins volt pasija? Aki a lánnyal kempingezett Jessica eltűnésekor?
– Bizony. Együtt jártak egyetemre is. Aztán kettejük pályája
másfelé kanyarodott, és mára ismert ügyvéd.
– És miért hívott engem?
– Beszélni akar veled.
– Miről?
– Négyszemközt szeretne találkozni veled. Faggatóztam, de ennél
többet nem tudtam kiszedni belőle.
Erika kinézett az irodájából az eligazítóba. Máris úgy érezte, hogy
zsákutcába jutott ezzel az üggyel, és biztosra vette, hogy az asztalán
halmozódó iratkupac csak még tovább fogja őt gúnyolni azzal, hogy
képtelen legalább egy gyanúsítottat felmutatni.
 – Nézz utána, hogy még ma délelőtt ráér-e! Keríts elő nekem
mindent, amit tudunk róla az ügyiratokból! Nyilván vallomást tett
annak idején. Volt alibije?
– Volt. Laurával Walesben kempingeztek. Marianne a Jessica
eltűnését megelőző napon búcsúzott el tőlük. A kempingben dolgozó
egyik pasas vallomást tett, és igazolta, hogy látta őket megérkezni.
Azt mondta, azért emlékszik Oscarra, mert ő volt az egyetlen fekete,
akit egész nyáron látott.
Erika erre felvonta a szemöldökét. Kopogtattak, és John lépett be
iratokkal a kezében.
– Reggelt, főnök! Találtam pár dolgot Bob Jenningsről, arról, aki a
Hayes-kőfejtő melletti házban élt. Egész életét Bromley-ban töltötte,
különböző elmegyógyintézetekben lakott Kentben, de előbb-utóbb
mindenhonnan kitették. Van bűnügyi kartonja, de többnyire kis
értékű, és tényleg kis értékű lopásokért kapták el. 1986-ban hat
banánt lopott el egy fűszerestől, 1988-ban elemelt egy nyakláncot a
Ratners kirakatából. Erőszakos viselkedésnek nincs nyoma. A tanács
háromszor is megpróbált neki szállást biztosítani, de mindháromszor
nemet mondott.
– Vagyis feltételezhetjük, hogy végül ezért költözött be
önkényesen a bányató melletti házba? – kérdezte Erika.
– Utánajárok – válaszolta John.
– Ő a fő gyanúsítottunk? Egy halott fickó, aki egyszer ellopott hat
banánt meg egy vacak nyakláncot? – hüledezett
Moss, de Erika elengedte a füle mellett a kérdést. – Oké, főnök,
összehozom azt a randit Oscar Browne-nal. És kér kávét? Úgy néz ki,
mint akire ugyancsak ráférne.
– Kösz, Moss. – Erika megdörzsölte a szemét. Úgy érezte, mintha
az ügy kezdene kicsúszni az irányítása alól.
 25

AZNAP DÉLUTÁN ERIKA gyorsvonatra szállt Bromley-ban, és

fél óra múlva már meg is érkezett a londoni Victoria pályaudvarra. A
Fortitudo Ügyvédi Iroda egy vörös téglás épületben helyezkedett el,
néhány perc gyaloglásra az állomástól, pár háznyira az Apollo
Színháztól.
Roppant impozáns volt. A recepcióban ülő szigorú nő; a faragott
kő és magas, mintás mennyezet alkotta fényűző váróhelyiség. Erikát
felkísérték Oscar Browne legfelső emeleten lévő irodájáig, ahonnan
pazar kilátás nyílt Londonra.
– Főfelügyelő – állt fel a férfi, és az íróasztalát megkerülve
üdvözölte. Kezet fogtak. – Hozathatok magának valamit? Teát?
Kávét, vizet?
– Köszönöm, nem – mondta Erika.
A férfi magas volt, méltóságteljes benyomást keltett, sötét hajában
már megcsillant néhány ősz hajszál. Drága, méretre szabott öltönyt és
cipőt viselt. Tizennyolc éves volt Jessica eltűnésekor, így most
negyvennégynek kellett lennie. Erika leült az íróasztal előtti
kényelmes fotelba. Egy drága ügyvéd irodájában volt – amihez vastag
szőnyegek, sötét, csiszolt fa és mindent látó titkárnő járt. Erika úgy
gondolta, gondosan választották ki; nem túlzottan szemrevaló, így
nem terelte el a férfi ügyfelek figyelmét, de ahhoz kellőképpen
vonzó, hogy a cég fiatalos és dinamikus légkört árasszon. A férfi
megvárta, míg a titkárnő távozott.
 – Nagyon elszomorított, mikor megtudtam, hogy megtalálták
Jessica testét – kezdte. – Ez a huszonhat év bizonyos szempontból
nagyon gyorsan elröppent, és úgy tűnik, mintha csak tegnap történt
volna. – Hangja színpadiasan telten zengett, és Erika biztosra vette,
hogy ezt maximális hatásfokkal szokta kamatoztatni a bíróságon.
– Nem hiszem, hogy a Collins családnak is olyan gyorsan eltelt –
felelte.
– Nem, persze hogy nem. Van valami nyom? Gyanúsított?
Erika félrebillentette a fejét, és egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Nem azért jöttem, hogy elmondjam, van-e bármi nyomunk vagy
gyanúsítottunk, Mr. Browne. De miért is vagyok itt?
A férfi elmosolyodott. Vakítóan fehérek voltak a fogai.
– Még mindig tartom a kapcsolatot a Collins családdal, és közelről
láttam, hogyan alakult az előző nyomozás. Ami sok kárt és
szenvedést okozott a családnak.
– Tisztában vagyok a történtekkel.
– A család felkért, hogy legyek a szóvivőjük.
– De maga ügyvéd, nem kommunikációs szakember, igaz?
– Ez így van.
– Akkor nyilván belátja, hogy itt érdekütközés áll fenn. Maga
lehetséges szemtanúja a huszonhat évvel ezelőtti eseményeknek.
– És gyanúsított is lehetek – fejezte be a férfi.
Erika hallgatott.
– Gyanúsított vagyok? – vigyorodott el az ügyvéd.
– Mr. Browne, nem fogom megbeszélni magával az ügyet.
– Akkor beszélhetek úgy, mint egy aggódó állampolgár? –
kérdezte a férfi.
– Hát persze.
– A londoni rendőrség első nyomozása során a dolgok kicsúsztak
az irányítás alól. Úgy tűnt, hogy a rosszfiúk nyertek, és kérdések
maradtak utána, főleg arról, hogy vajon rosszul vezették-e a
nyomozást. Hogy nem hagytak-e ki dolgokat.
 – Maga akkor éppen távol volt Laura Collinsszal, nem? Vagyis van
alibije?
Ezen a férfi megsértődött.
– Alibim? – Hátradőlt, és lefegyverző mosolyt villantott a nőre. –
Akkor kimerítő vallomást tettem egy rendőrnek, Laurával együtt.
Kempingezni voltunk. Együtt.
– A walesi Gower-félszigeten?
– Igen, az egy csodaszép vidék.
– Miért éppen Walest választották?
– Mindketten a Swansea-i Egyetemre jártunk. Onnan elég közel
van. Előző húsvétkor jártunk már ott egy barátunkkal, és szerettünk
volna egy rendes utat, csak mi ketten.
– Maga még mindig közel áll Laurához?
– Nem mondanám, hogy közel állunk. A kapcsolatunk nem tartott
sokáig. 1991 elején szakítottunk.
– Miért?
– Úgy volt, hogy 1990 szeptemberében megkezdjük a
másodévünket. Én jogot tanultam, ő matematikát. Csakhogy ő nem
folytatta. Járt egyetemre?
– Nem, nem jártam. – Ellenségesebben mondta, mint ahogy
szándékában állt.
– Nos, akkor hadd mondjam el, hogy az egyetemen igen
elszigetelt és intenzív élet folyik. Találkoztam egy másik lánnyal.
Laura zaklatott volt, ahogy én is, de baráti viszonyban váltunk el, és
továbbra is ott voltam neki.
– Szóval maga dobta őt?
– Nem így mondanám. Laura elmondja majd, hogy milyen
szörnyű időket élt át; nem tudta, hogyan birkózzon meg a dologgal,
és ő.
– És ő mi?
 – Kiállhatatlan lett. És nem hibáztatom érte egy cseppet sem. – Az
utolsó három szót megnyomva a tenyerével rácsapott az íróasztal
fényezett lapjára.
– A semmi közepén kempingeztek. Honnan tudták meg olyan
gyorsan, hogy Jessica eltűnt?
– Ez most kihallgatás?
– Azt hittem, egy aggódó állampolgárral beszélek.
A férfi szélesen elmosolyodott.
– A kempingben volt egy kávézóba oltott bár. A másnap esti
hírekben láttuk, amikor beugrottunk egy italra. Azonnal indultunk
haza. De ahogy mondtam, mindezt közöltem a vallomásomban is.
– Megspórolhatott volna nekem egy utat, ha mindezt telefonon
elmondja.
– Én jobban szeretek személyesen találkozni emberekkel.
Többször beszéltem már telefonon Marianne-nel. Aggódik, hogy
maga nem lesz hajlandó újra megvizsgálni, milyen szerepet játszott
Trevor Marksman Jessica eltűnésében. Aggódik, hogy a londoni
rendőrséggel szemben megnyert polgári pere visszatartja ettől.
– Magam fogom felhívni Marianne-t, és biztosítom róla, hogy
mindenkinek utánanézünk. Trevor Marksman jelenleg Vietnámban
él.
– Igen? Hol?
Erika az emlékei között kutatott a pontos hely után.
– Van hozzá egy hanoi címünk.
– És azt is tudja, hogy a közelmúltban tizenhat hónapot ült
Vietnámban gyerekek elleni szexuális bűncselekményekért?
Erika hallgatott.
– Még folyik a régi ügy aktáinak feldolgozása, így még nem
jutottunk el ehhez az információhoz – mondta, és igyekezett leplezni
bosszúságát.
– És arról van tudomása, hogy Marksman visszatért az Egyesült
Királyságba, és Londonban él?
 – Hogyan?
– Szóval nem tudja?
Erika csak nagy nehezen őrizte meg a hidegvérét. A férfi benyúlt
az egyik fiókba, elővett egy nagy, barna borítékot, és maga elé ejtette
a fényezett íróasztalra.
– Minden itt van benne. A címe, az ideiglenes hanoi lakcíme, és
hogy nemrégiben jegyeztetett be egy új céget, amely az
ingatlanbefektetéseivel foglalkozik. Elég vagyonos ember.
Erika maga felé húzta az iratot.
– Hogy jutott hozzá ehhez?
– Végeztem egy kis kutatást. Ügyvéd vagyok. Én ebből élek. Most
már érti, miért véltem úgy, hogy az lesz a legjobb, ha ezt nem
telefonon intézzük? De ha mindenképpen kapcsolatba kell lépnie
velem, adok egy közvetlen számot. – Az íróasztaláról felvett egy
fejléces levélpapírt, és egy fényes, fekete töltőtollal aláhúzta az
irodája számát. Kétszer. Erika alig tudta leplezni a bosszúságát. A férfi
egy pillanatig a szemébe nézett, aztán kezet nyújtott.
– Köszönöm az idejét, főfelügyelő. Remélem, továbbra is
segíthetek magának újabb információkkal.
– Igen, köszönöm – mondta Erika.
Browne felvillantotta megnyerő mosolyát, de a nő nem
viszonozta, és elhagyta az irodát.
Erika kilépett az épületből, és beállt egy üres kapualjba. Kinyitotta
a borítékot, és átfutotta a benne lévő papírokat. Ezután hívta az
eligazítót. Peterson vette fel a telefont, és neki mondta el dühösen,
hogy mi történt.
– Hogyhogy mi erről nem tudtunk? – kérdezte. – Tiszta hülyének
tűntem.
– Főnök, rengeteg anyag vár feldolgozásra a múltból. Az én
asztalomhoz volt kiszignálva, hogy többet tudjak meg erről a tagról,
de egyszerűen agyonnyom minket a meló.
 – Tudom – felelte a nő. – Nem fogja elhinni, amit mondok. Trevor
Marksman egy kibaszott luxuslakásban él a Borough High Streeten!
– Szeretné meglátogatni?
– Még nem. Gondolkoznom kell – mondta a nő.
– Mit szeretne, mit mondjak a csapatnak? Holnap eláruljuk nekik?
– Igen – válaszolta Erika. – Ezt nem lazsálhatjuk el. Hiszen még
csak gyanúsítottunk sincs!
Letette a telefont, és visszament az állomásra. Úgy döntött,
meglátogat valaki mást, aki megérti, mit érez.
 26

MÁR SÖTÉTEDETT, AMIKOR Erika bekopogott Amanda Baker

ablakán. Kisvártatva a függönyt félrehúzták, a tolóablakot felfelé
csúsztatták. Amanda meglepődött, hogy Erikát látja, ahogy a hóna
alatt szorongatott fehérboros üveg láttán is.
– Gondoltam, kihagyhatjuk a közvetítőt – emelte fel a főfelügyelő
az üveget.
Amanda gyanakvón oldalra billentette a fejét.
– Ez egyfajta társasági látogatás – tette hozzá Erika.
– Egyfajta. Rendben. Körbe akar menni? – kérdezte Amanda.
– Jó lesz az ablak.
A nő kinyújtotta a kezét, és segített bemászni Erikának. A vendég
leült a kanapéra, Amanda pedig elment teát főzni. Amikor visszatért
két gőzölgő csészével, a főfelügyelő felfigyelt a nőben végbement
változásra. Ruganyosan lépkedett, a ruhája tiszta volt, hosszú, őszülő
haját megmosta, és két ceruzával kontyba fogta össze. A nappaliban
rend uralkodott, a fotel melletti kisasztalon tiszta hamutál meg egy
csomó notesz állt. Az egyik nyitva volt, lapjait fekete, szarkalábas
krikszkrakszok borították.
– Biztos ne hozzak valami erősebbet? Most nincs szolgálatban,
ugye?
– Nem, köszönöm – vette át Erika a teát. – Sosem érzem úgy,
hogy ne lennék szolgálatban.
– Csak két üveg volt mára itthon, és normál esetben mostanra már
a második végénél tartanék – ült le Amanda a fotelba.
 – Mi történt?
– Megtalálta Jessica Collins testét. Az segített. Bizarr módon.
– Hogyhogy segített?
– Végig kísértett, hogy nem találtam meg. Teltek a hetek, a
hónapok, aztán az évek, és nem volt semmi a kezemben, semmi
bizonyíték, és a dolgok kezdtek szétesni. Egyszer már azt hittem, ez
az egész csak valami szövevényes vicc. Látta valaha is azt a rejtett
kamerás műsort, a Kandi kamerát, amikor átverték az embereket?
Erika bólintott.
– Időnként arra gondoltam, hogy egyszer csak felbukkan egy tag
Jessicával a nyomában, és azt mondja: „Ta-damm, Baker főfelügyelő,
felültettük!” És akkor a kislány megölel, a srácok az őrsről körém
gyűlnek, mi pedig jót nevetünk az egészen, aztán elmegyünk
kocsmázni. Jessicát pedig hazaviszik Martinhoz és Marianne-hez.
– Valószínűleg ez a legnehezebb ügy, amellyel valaha is dolgom
volt – mondta Erika. – Nem zavar, ha szövevényes egy eset, vagy ha
meg kell találni valakit. De itt nincs semmi. Elolvastam az aktákat az
Avondale Road hatvan házáról, amelyből huszonkilencben a lakók
nyaralni voltak, míg további tizenháromban házon kívül
tartózkodtak augusztus hetedikének délutánján. A többi házban, ahol
a szomszédok aznap délután otthon voltak, semmit nem láttak.
Amanda bólintott, felkapott egy noteszt, és a hajából kihúzta az
egyik ceruzát.
– Rengeteg mindent leírtam, talán van, ami segíthet magának.
Nekem segít. Kioldottam agyamnak azt a szeletét, amelyet évek óta
nem használtam.
– A nyomozói agyát – bólintott Erika.
– Átkutattuk az Avondale Road összes elő- és hátsó kertjét, és
annak is utánajártunk, hogy nem ásták-e fel frissen valamelyiket. –
Amanda átlapozta a kézírásos oldalakat. Augusztus tizenharmadikán
a 34-es számú ház kertjében metántesztet csináltunk.
– Várjon, erről semmi sincs az aktában! – mondta Erika.
 – Nem vagyok meglepve. A ház akkoriban a bromley-i
tanácselnöké, John Murray-é volt.
– Mi indokolta a vizsgálatot?
– A kert egy részét felásták. És ez beindította a riasztót.
– És ez miért nem szerepel az ügyiratokban?
– Az önkormányzat miatt. Nagyobb a hatalmuk, mint azt
képzelné. Pár dolog szépen „eltűnt”.
– Maga szerint ez a John Murray érintett volt Jessica eltűnésében?
– Nem. Ő csak a jó hírnevét igyekezett védeni. A metánteszt
jelzett valamit a kertjében, így felásattam az egészet. De csak egy
döglött macska bomló hulláját találtuk meg. Egy kóbor macskáét,
amit a házvezetőnő három héttel korábban ott ásott el, Murray-ék
tudta nélkül. Az újságok persze kiszagolták. Fényképek jelentek meg
arról, hogy egy exkavátor áll a kertjében. Fel kellett szednünk az
útburkoló lapokat, egy egész kerti pavilont. A felesége pedig
nemrégiben építtette meg egy tájkertésszel. – Amanda cigarettára
gyújtott. – A biztosításuk ugyan fedezte a dolgot, de a férfi neve
összekapcsolódott Jessica eltűnésével. Bob Jennings is alkut kötött az
önkormányzattal a rehabilitációs központ kapcsán, és hallgatott is.
– Róla egy szó sincs az ügyiratokban.
– Nem volt gyanúsított. Azonban elmondhatatlan károkat okozott
azzal, hogy visszatartott részleteket a rehabilitációs központról. Csak
pár nappal később tudtam meg mindent az ott-tartózkodásáról, aztán
újabb pár napot vesztettünk, mire Trevor Marksmanre szűkítettük le
a kört. Ez mindig is bosszantott. Volt alibije, de összeszűrhette a levet
valakivel, és volt pár nap előnye, míg célkeresztbe került.
Erika belekortyolt a teájába, és erről eszébe jutott a táskájában a
barna boríték annak a részleteivel, hogy Marksman visszatért az
Egyesült Királyságba.
– Gúnyolódott velem, amikor a letartóztatása után kihallgattam.
Le voltam sújtva, amikor el kellett engednem.
 – De azért nem szállt le róla, igaz? – kérdezte Erika. A szobában
megfagyott a levegő.
Amanda bólintott, és farkasszemet nézett a másik nővel.
– Kibaszottul rátapadtam – vicsorogta.
 27

TÍZ KILOMÉTERRE ONNAN, Dél-Londonban, egy mordeni

toronyház egyik lakásában Gerry a számítógépét hallgatta a szűk
hálószobában.
Amanda Baker reszelős hangja a fejhallgatón keresztül jutott el
hozzá. Mintha közelről beszélt volna, kényelmetlenül közelről. Úgy
sejtette, hogy a nő a foteljában üldögél, éppen a füstérzékelő alatt.
– Pár hétig megfigyelés alatt tartottuk Marksmant – mondta
Amanda. – Mintha hosszú, képtelen utakat tett volna Londonban.
Volt egy buszbérlete, és napokon át csak körbe-körbe utazgatott a
városban: az egyik buszról leszállt, aztán átszállt a másikra. Rájött,
hogy követjük. Most már értem, hogy így tartott távol minket
Hayestől...
Csend támadt, a férfi pedig hallotta, hogy a teáscsésze a
csészealjhoz koppan, amint leteszi a dohányzóasztalra.
– És maga mit csinált? – Ezt Erika kérdezte.
– Igyekeztem fenntartani a harci kedvet. Egyik rendőröm sem
akarta követni Marksmant ilyen értelmetlenül, de a nyomában
kellett maradnunk, meg kellett bizonyosodnunk róla, hogy azért
csinálja-e, mert le akar minket rázni. És tudja, hogy miért csukták le?
– Nem.
Amanda felemelte a hangját.
– Amikor Marksman Nyugat-Londonban élt, Earls Court
közelében, elrabolt egy ötéves kislányt. A Cromwell Roadon sétált,
nem messze a metróállomástól. Ott egymást követik a régi,
háromemeletes sorházak. Az egyik ablakban egy kislány játszott. A
férfi megállt, szóba elegyedett vele, és rábeszélte, hogy menjen vele.
Az anyja egyik barátjának adta ki magát, azt mondta, pár háznyira
lakik onnan. Azt is mondta, hogy van egy kiskutyája. A kislány vele
ment. A férfi bedrogozta, és az alig másfél kilométerre levő fészerbe
vitte. Három napig tartotta ott. Megerőszakolta. Az ötéves gyereket.
Január volt, csípős hideg. A férfi azt hitte, a fészer jó ötlet, tekintettel
arra, hogy tél volt. Hó borította a földet, és a környék elhagyatott
volt. Pár nappal később arra futott egy kutyasétáltató, és meglátta
Marksmant, ahogy bemegy a fészerbe egy zacskó játékkal. Riasztott.
Amikor megtalálták a kislányt, csak a hálóingét viselte, halálra volt
rémülve, tüdőgyulladást kapott.
– Mi lett vele?
– Túlélte. Nem tudom, most hol van. Nem tudom, hogy valaha is
felépült-e ebből, hogy sikerült-e valaha is normális életet élnie.
Egy darabig csend volt. Gerry a képernyőre nézett. A kis, színes
grafikon megszűnt mozogni.
– Ezért tettem – törte meg a csendet Amanda. – Ezért vettem a
saját kezembe a törvényt. Azt akartam, hogy égjen el a szarházi.
Hogy forróbban perzseljék a lángok, mint a nap tüze, és tengernyi
kínt érezzen. Kizsigerelt, amikor meghallottam, hogy túlélte, hogy a
tűz nem végzett vele. De azt hiszem, jobb, hogy így maradt. Látta,
hogy néz ki?
– Igen. – Ez Erika halk hangja volt.
– Bizony, a frászt hozza az emberre. Előtte teljesen hétköznapinak
tűnt. Most legalább nem tud úgy odamenni egy gyerekhez, hogy az
ne ijedjen meg tőle.
Gerry látta, hogy a laptopja melletti íróasztalán villog az iPhone-
ja. Ellenőrizte, hogy rögzíti-e a hangfelvételt, és levette a fülesét,
majd felemelte a telefont.
– Dolgozom. Remek az audiojel Amanda Baker házából. Erika
Foster van éppen nála – mondta.
 – Mit keres ott? Mi folyik itt? – kérdezte a hívó.
– Nyugi, haver! Nem tud semmit. Nincs semmije. Hívatlanul
látogatta meg Amandát, minden bizonnyal azért, hogy jobban érezze
magát.
– Mi van a telefonokkal? – tudakolta a hang.
– Gond nélkül meghackeltem Amanda telefonját. Sima, olcsó
androidos mobil, és egy trójai sms-sel jutottam be. Már értem, hogy
miért; rengeteget játszik a telefonján, és baromi sok prémium
díjszabású betelefonálós tévés vetélkedőt hív. Fel sem tűnt neki az
üres üzenet, amelyet már töröltem is. Ugyanezt megtettem Crawford
nyomozóval is.
– És mi van Foster főfelügyelővel? Őt is le kell hallgatnom.
– Az kockázatos. Az a nő okos, és nagyon figyel. Ha
megszimatolja a hackelési kísérletet.
– Tudnom kell, mi történik.
– És ahogy azt kibaszottul megmondtam, nincs a kezében semmi.
– Jobban tennéd, ha vigyáznál a szádra. Elfelejted, kivel beszélsz.
– A hang jegesen csengett.
Gerry hátradőlt ültében, és feltette a lábát az íróasztalra.
– A szemed és a füled vagyok.
Csend támadt.
– Hackeld meg a Foster némber telefonját! Ha visszavágnának,
gondoskodom róla, hogy jó messze kerülj a dologtól. A szavamat
adom.
– Oké – mondta Gerry. – Mozgásba lendítem a dolgokat.
 28

MÁR ESTELEDETT, amikor Erika elhagyta Amanda Baker házát.

Úgy érezte, valamivel jobban érti már a nőt, de ettől még nem tudta
megbocsátani neki, hogy az önbíráskodóknak elárulta, hol lakik
Trevor Marksman, akik aztán Molotov-koktélt dobtak be hozzá. A
kocsija nem messze parkolt a sötétbe borult utcán, és amikor beszállt,
bezárta az ajtókat, majd felkapcsolta a benti fényt.
A barna boríték vastag volt. Erika kivette belőle az iratokat, és
átlapozta őket. Trevor Marksmannek majdnem háromszázezer fontot
ítélt meg a bíróság 1993-ban. Okosan fektette be, és mára milliomos
lett. Erika megnézte a jelenlegi londoni lakcímét. A London Bridge-
től nem messze, Borough-ban volt; a férfi egy elegáns lakóházban élt.
Elővette a telefonját, és felhívta Marshot, aki szinte azonnal
felvette.
– Bocs, hogy ilyen későn telefonálok.
– Még csak kilenc óra. Ilyenkor még fenn vagyok.
– Jól vagy, mert elég levert a hangod?
A férfi sóhajtott.
– Nem aludtam. Marcie szeretné, ha megbeszélnénk a hivatalos
időpontokat, amikor meglátogathatom a lányokat. Nem örül neki,
hogy csak úgy bármikor beugrom. Beugrom! Az az én házam, az isten
szerelmére!
– Sajnálom, Paul.
– Az én hibám az egész. Túl sokat dolgozom. De te nem azért
keresel, mert a házasságomról akarsz beszélgetni, ha nem tévedek.
 – Izé, nem.
– Akkor miért?
– Trevor Marksman miatt. Hogy alakultak a dolgok a bírósági
ítélet után?
– Kártérítést ítéltek meg neki. A londoni rendőrségnek igencsak
szép summát kellett kiköhögnie a kilencvenes évek elején. Teljes
körű bocsánatkéréssel egyetemben. A sajtóban elég nagy vihart
kavart, hogy bocsánatot kellett kérni egy gyerekmolesztálótól.
– Beszélni akarok vele.
– Az kizárt, Erika. Ha beviteted, azzal elszabadítod a poklot.
– Nem gyanúsítottként akarom kihallgatni. Hanem tanúként.
– Tanúként?
– Igen. Senki nem látott semmit, sem a szomszédok, sem a
helyiek, senki. Az egyetlen, akiről tudjuk, hogy a kislányt az
eltűnését megelőző napokban szemmel tartotta, Trevor Marksman
volt. Igaz, egy beteg fasz, de ha ezt egy pillanatra félretesszük, még az
is lehet, hogy látott vagy hallott valamit.
– Sosem mondta, hogy igen.
– Kérdezte bárki is?
A vonal túlsó végén csend támadt.
– Oké. Ha hajlandó beszélni, akkor kikérdezheted. De
diplomatikusnak kell lenned. Ám mivel Vietnámban él, nem is
tudom, talán Skype-on kell hívnod.
– Nincs Vietnámban. Hazaköltözött. Londonban lakik.
– Mi a franc? És erről mi miért nem tudtunk?
– Nem kell az orrunkra kötnie. Még azelőtt ítélték el és töltötte le
a büntetését a kislány megerőszakolásáért, hogy életbe lépett a
szexuálisbűn-elkövetőkre vonatkozó 1997-es törvény. És, mint te is
tudod, az nem visszamenőleges hatályú, így nem vonatkozik senkire,
akit 1997 előtt ítéltek el.
– Vagyis csak beszélni akarsz vele?
– Igen.
 – És el is mondod nekem, mi volt?
– Ez most az új énem. A dolgokat előírásszerűen csinálom,
mindenről értesítem a felettesemet.
– Ne ne viccelj! De majdnem megnevettettél.
– Úgy tűnik, rád férne egy kis nevetés.
– Erika.
– Tessék?
A vonal túlsó végén csend támadt, de Erika úgy érezte, a férfi
szeretne valamit kérdezni tőle.
– Semmi. Értesíts továbbra is, és ne cseszd el! – mondta Marsh,
majd letette a telefont.
 29

ERIKA ÉS PETERSON reggel kilenc harminckor találkozott a

London Bridge-hez tartó vonaton. A férfi Sydenhamnél szállt fel, az
előző megállóban, és lestoppolt egy helyet a Forest Hillnél felszálló
főfelügyelőnek. Peterson az ablak mellett ült, láthatóan
rosszkedvűen, mindent harapófogóval kellett kihúzni belőle, és Erika
ennek örült, mivel nem sokat tudott aludni. Fontolóra vette, hogy
Mosst vigye Marksman kihallgatására, de a nő felbecsülhetetlen érték
volt Erika számára, mivel ijesztő hatékonysággal vezette az eligazítót.
McGorry is eszébe jutott, de a kora délelőtti bájcsevejétől most a falra
mászott volna, ráadásul Petersont tapasztaltabb rendőrnek tartotta.
– Rohadt hosszú lesz az idei tél – szólalt meg a férfi, amikor a
vonat lassított, és eldöcögtek a New Cross Gate állomás után az óriási
hulladékégető mellett. A felhők alacsonyan csüngtek, a lakóházak
mintha összezártak volna a vonatsínek körül.
A London Bridge-nél szálltak le, és a Borough High Street felé
vették az útjukat. Ott nagy volt a forgalom, és turisták özönlöttek be
a Borough Marketba. Már álltak a karácsonyi dekorációkat árusító
bódék, forralt bor illata keveredett a fagyos levegőbe, és
átszállingózott az út túloldalára is. Átmentek egy vasúti híd alatt,
majd egy darabig a nagy tömegben haladtak, míg el nem értek egy
magas, fekete, kovácsoltvas kaput.
– Hogy a francba kötött ki végül Trevor Marksman egy ilyen
helyen? – kérdezte Erika, és besandított a kövezett udvarra. Peterson
megtalálta a lakásszámot, és megnyomta a csengőt.
 – Az ilyesmitől időnként az ember megkérdőjelezi Isten létét –
felelte a férfi komoran.
Erika rádöbbent, hogy ezt a kérdést ő ritkán teszi fel.
– Azért jöttünk, hogy tanúként kihallgassuk – mondta, látva,
milyen haragos képet vág Peterson. – Talán még a hasznunkra is lesz.
A férfi felelni akart, de ekkor a kaputelefon megreccsent, és egy
hang arra kérte őket, hogy azonosítsák magukat a kamerán keresztül.
Elővették az igazolványukat, és a kis lencse elé tartották. Kisvártatva
a hatalmas, kétszárnyú kapu hangtalanul kinyílt.
Beléptek a kis tájkerttel övezett, nagy udvarra. A kapu a helyére
siklott, és ezzel kirekesztette a zsúfolt főutca moraját.
– Nem ő vár ott ránk, igaz? – kérdezte Erika, ahogy elindultak a
nagy, üvegbejáratú, magas, vörös téglás épület felé. Egy hórihorgas,
kopasz férfi várt rájuk.
– Nem ő az. Csak egy alkalmazott – felelte Peterson.
Amikor odaértek a férfihoz, az kurtán bólintott. Sápadt volt a
bőre, kopasz feje fénylett. Rózsás heg húzódott átlósan a homlokán,
egészen a bal füle alá.
– Jó reggelt, nyomozók! Megnézhetném újra az igazolványukat? –
kérdezte udvariasan. Dél-afrikai akcentussal beszélt, és Erika látta,
hogy az öltöny alatt tekintélyes izmok duzzadnak. Megmutatták az
igazolványukat, amit a férfi gondosan megszemlélt, egyikről a
másikra pillantva. Aztán elégedetten elmosolyodott, és bólintott.
– Kérem, fáradjanak be!
A legfelső emeleten szálltak ki a liftből, egy rövid folyosón. Két,
kékesen csillogó ajtó között nagy, fekete, lakkozott asztal állt, rajta
magas, fehér, rózsamintás váza. Egyfajta baljós elegancia övezte, és
Erika szeretettel gondolt vissza saját lakóépületének folyosójára, ahol
egy asztalka volt, rajta a helyi ingyenes újság példányaival és az
elviteles kifőzdék brosúráival.
– Hogy hívják? – kérdezte Erika. A férfi egy árva szót sem szólt a
liftezés közben.
 – Joel vagyok – felelte a kopasz. A szeme szürkén révedt a távolba.
– Kérem, vegyék le a cipőjüket! – tette még hozzá, miután kinyitotta
a jobb oldali, kékes ajtót.
Az egy tágas nappaliba nyílt, ahol gyönyörű, krémszínű és fehér
rózsás szegélyű, halványkék szőnyeg fogadta őket. Odabent nagyon
meleg volt, és már-már fojtogatta őket az elektromos légfrissítő illata.
Joel nem mozdult mellőlük, míg le nem vették a cipőjüket, és
Erikának feltűnt, hogy Peterson mennyire feszeng.
– Kérem, kövessenek! – mondta Joel.
Átmentek a nappalin, amelyet könyvespolcok szegélyeztek, és
halvány színű kanapék voltak a nagy, alacsony dohányzóasztal körül.
Egy csillogó fényképalbum volt az egész, kisgyerekek képeivel; az
egyiken egy piros fürdőruhás kislány ült a strandon. Homokvárat
épített, és nagy, kék szemmel, duzzogva nézett az emberre. A falakon
kisgyerekeket ábrázoló, nagy lenyomatok lógtak. Erika úgy érezte,
mintha a gyerkőcök ártatlanságát rögzítette volna a fényképezőgép a
másodperc törtrésze alatt, hogy aztán ebbe a lakásba helyezve
kényelmesen lehessen élvezkedni rajtuk. Semmi illegális nem volt a
képekben, de a Trevor Marksman életét alkotó kirakósba illesztve
felkavaró gondolatokat ébresztett bennük.
Egy férfi ült egy fotelban a nagy panorámaablak előtt. A Temzét
nézte, meg a szürke, alacsonyan lebegő felhőkkel teli eget. A
hullámzó vízen csak egy kis vontatóhajó látszott, mögötte hosszú,
lapos uszály.
– Trevor Marksman? – kérdezte Peterson.
A férfi hátrafordult, és Erika egy pillanatra nem jutott szóhoz. A
fejét bőr borította ugyan, de nem úgy festett, mintha a sajátja volna.
Mintha egy nagy, lapos darabot legöngyöltek volna róla, amit aztán
csak úgy, hanyagul visszadobtak rá. A szeme körül ijesztően vékony
volt a bőr, és szinte alig volt szemhéja. Az ajkából semmi sem maradt.
– Helyezzék magukat kényelembe! – szólalt meg vendéglátójuk.
Nehézkesen ejtett bizonyos hangokat. Bő szabású nadrágot viselt, és
nyakban nyitott inget, ahol az égési sérülések folytatódtak. A keze
nyers, vörös színű volt, karomszerű, és csak a bal hüvelyk- meg a
jobb mutatóujján maradt valami a körmeiből.
– Köszönjük, hogy hajlandó beszélni velünk – mondta
Erika. A padlóra tette a táskáját, és kibújt a kabátjából. Petersonra
nézett, aki leplezetlen haraggal meredt Marksmanre. A főfelügyelő is
undorodott, de figyelmeztető pillantást vetett társára, jelezve, hogy
fékezze magát, és koncentráljon. Kabátját a szék támlájára terítette,
és leült. Peterson szintén.
– Kérnek teát vagy kávét? – kérdezte Trevor. A szeme hideg volt,
és hihetetlenül kék, Erikát a róla látott első rendőrségi fotóra
emlékeztette, amelyet akkor készítettek, amikor 1990-ben
letartóztatták, hogy kihallgassák. Mintha egy halloweenmaszkból
bámult volna ki.
– Kávét kérünk – felelte Erika.
– Joel, lennél olyan szíves? – mondta Marksman. Elgyötört,
reszelős hangon beszélt. Joel elmosolyodott, és elvonult a sarokba,
amiről Erika feltételezte, hogy a konyha.
– Nem is tudom, mire mennék Joel nélkül. Szívproblémáim
vannak. Mostanában már szinte kettőt sem tudok lépni anélkül, hogy
ne kellene leülnöm.
– Vagyis többé nem tud játszóterek körül ólálkodni. Vagy ma már
Joel intézi ezt? – kérdezte Peterson.
– Tudunk a múltjáról, de nem azért jöttünk, hogy erről beszéljünk
– pillantott Erika társára.
– Csak egyetlenegyszer vádoltak meg egyetlen bűncselekménnyel.
– kezdte Marksman.
– Igen. Mert elrabolt és megerőszakolt egy kislányt – vágott a
szavába Peterson. – Akit bedrogozott.
– Hét évet ültem érte, és egyetlen nap sem telik el úgy, hogy ne
sajnálnám – felelte a férfi. Köhögni kezdett, és egyik nyersszínű,
karomszerű kezét ajaktalan szájához emelte. A panorámaablak
párkányán, a Peterson mellett álló, szívószálas pohár felé intett. A
rendőr azonban csak hátradőlt, és karba fonta a kezét. Erika felállt,
felvette, és Marksman szájához tartotta. Egy darabig csak az
hallatszott, ahogy a férfi a szívószálon át a folyadékot szívta, majd a
szörcsögés, amikor a pohár kiürült.
– Köszönöm – dőlt hátra Trevor. – A torkom és a hangom, mint
hallhatják, soha nem épült fel a füstmérgezésből. Az orvos szerint
olyan volt, mintha egyszerre szívtam volna be tízezer cigaretta
füstjét.
Erika visszatette a helyére a poharat, és leült. Trevor előhúzott
egy papír zsebkendőt, és megtörölte az arcát. Látta, hogy Peterson
vasvillatekintettel méregeti. Letette a zsebkendőt, és mindkét kezét a
mellkasához emelte. Lassan, erőlködve, a karmaival kigombolta az
inge három gombját. Széthajtotta az inget, és így láthatóvá vált egy
gyönyörű ezüstfeszület, amely megégett mellkasához tapadt. Erika
azt is észrevette, hogy nincsenek mellbimbói.
– Istenhez fohászkodtam megbocsátásért. Kértem őt, és ő
megbocsátott nekem. Hisz maga a megbocsátásban, Peterson
nyomozó?
– Rendőrfelügyelő vagyok – felelte a férfi fagyosan.
– És olyan rendőrfelügyelő, aki hisz a megbocsátásban?
– Hiszek benne, de azt hiszem, léteznek bizonyos dolgok, amiket
sosem lenne szabad megbocsátani.
– És ezen olyanokat ért, mint én.
– Azt lefogadhatja. – Erika figyelmeztető pillantást vetett
Petersonra, de a férfi folytatta. – A húgom hatéves volt, amikor
megerőszakolta a helyi papunk. Megfenyegette, hogy megöli, ha egy
szót is szól.
Marksman értőn bólogatott.
– A papság a legjobbat és a legrosszabbat hozza ki az emberből. És
a pap bűnbánatot tartott?
– Hogy bűnbánatot tartott-e?
 – Kérte, hogy bocsássanak meg.
– Tudom, mit jelent! – kiáltotta Peterson. – Kérte! De
megerőszakolta a húgomat. A szavak és az imák nem változtatnak
ezen!
Marksman beszélni akart, de Petersonból megállíthatatlanul
ömlött a szó:
– A pap természetes halált halt, sosem került az igazságszolgáltatás
elé. A húgomnak viszont nem adatott meg a békés halál fényűzése.
Öngyilkos lett.
– Peterson, azért jöttünk, hogy Mr. Marksmant tanúként
hallgassuk ki – mondta Erika higgadtan. – És most üljön vissza!
A kihallgatás előtt beszélt vele, kérte, hogy őrizze meg a
hidegvérét. Peterson hevesen zihált, és majd felnyársalta a szemével a
foteljában kuporgó, aprónak tűnő Trevor Marksmant.
– Sajnálom a magát ért veszteséget – mondta a megégett férfi
szinte őrjítő nyugalommal. Mint a fényképen, amelyet Erika látott
róla, a bőre szinte maszkként tapadt rá, amiből csak a hideg, kék
szempár látszott. A bőre összeráncolódott az egyik szeme felett, Erika
pedig csak most jött rá, hogy éppen a nem létező szemöldökét vonja
fel.
Peterson felugrott – széke nagy robajjal felborult –, és Marksmant
az inge gallérjánál fogva megragadta, még mielőtt Erika bármit
tehetett volna. Kirántotta a férfit a foteljából, de annak arcán
cseppnyi félelem sem látszott, ahogy ott lógott ernyedten Peterson
markában.
– Hogy hívták? – kérdezte Marksman halkan, arca szinte összeért
a felügyelőével, ahogy felnézett rá.
– Mi?
– A húgát? Hogy hívták? – ismételte meg Marksman továbbra is
őrjítő nyugalommal.
 – Ne kérdezze, hogy hívják! – rázta meg vadul Peterson. – Maga.
Ne. KÉRDEZZE MEG TŐLEM, HOGY HÍVTÁK ŐT, MAGA
KIBASZOTT PEDOFIL!
– Peterson! James! Engedd el! AZONNAL! – ragadta meg Erika a
társa karját. De az csak rázta tovább Marksmant.
– Tudja, nem mi döntjük el, hogy ilyenek vagyunk – hörögte
Marksman, és a feje előre-hátra nyaklott.
Joel egyszer csak ott termett Erika mellett, és erős karjával átfogta
Peterson felsőtestét.
– Engedje el! Vagy eltöröm a nyakát – közölte higgadtan.
– Rendőrtisztek vagyunk, és mindenkinek meg kell őriznie a
hidegvérét – lépett odébb Erika, ahonnan egyenesen Peterson
szemébe nézhetett.
– Ez testi sértésnek minősül, és jogomban áll fellépni ellene –
közölte Joel.
– Senki nem fog csinálni semmit. Peterson, engedje el, maga pedig
szintén tegye ugyanezt! – mondta Erika. Egy ideig patthelyzet alakult
ki, aztán Peterson elengedte Marksmant, aki visszahuppant a
foteljába. Joel is eleresztette a rendőrt, de a közelben maradt.
Reszketett az orrcimpája.
– Menjen innen! – szólt rá Peterson.
– Az ki van csukva, haver – felelte Joel.
– Peterson, szeretném, ha most elmenne. Majd hívom.
AZONNAL induljon! – parancsolta Erika.
A férfi mogorva képpel nézett végig rajtuk, aztán távozott.
Kisvártatva hallani lehetett, ahogy becsapódik a bejárati ajtó.
Odabent közben lecsillapodtak a kedélyek. Joel Marksmanhez
lépett, begombolta az ingét, és segített neki kényelmesen
elhelyezkedni. Aztán Trevor intett, és Joel is kiment.
– Bocsánatot kérek az iméntiekért – szólalt meg Erika. – Azért
jöttem, hogy tanúként hallgassam ki, és elvártam, hogy eszerint
bánjon magával a kollégám.
 A férfi bólintott.
– Ez kedves magától.
– A legkevésbé sem, csak a munkámat végzem. Elolvastam a
vallomását és a rendőrségi kihallgatások átiratát 1990 augusztusából.
Azt állította, hogy augusztus ötödikén és hatodikán követte Jessicát,
és hetedikén délelőtt figyelte a házuk előtt?
– Igen, így volt.
– Miért tette?
Marksman reszelősen vette a levegőt.
– Szerelmes voltam belé. Látom, hogy elfintorodik. De meg kell
értenie, nem tudom irányítani az érzéseimet. Engem is taszítanak a
saját vágyaim, de nem tudom uralni őket. Jessica gyönyörű kislány
volt. Először a hayesi trafikosnál láttam, nem sokkal azután, hogy
kiengedtek a börtönből. Az anyjával volt. Talán 1990 kora tavasza
lehetett. Jessica kék ruhácskát viselt, a haját ugyanolyan színű
szalaggal fogta hátra. Az öcsikéje kezét fogta. Nevetve csiklandozta a
kisfiút. A nevetése zene volt az ember fülének. Hallottam, ahogy az
anyja lediktálja a címüket, amikor kifizette az újságszámlát. Nos,
akkor kezdtem el figyelni őket.
– És milyennek látta a Collins családot?
– Gondtalannak. Bár.
– Igen?
– Kétszer fordult elő, hogy a parkban együtt láttam Jessicát az
anyjával és a nővérével.
– Laurával?
– Sötét hajú lány? – kérdezte Marksman.
– Igen, ő Laura.
– Szóval Jessica hintázott, az anyja és Laura pedig egy padon ülve
sokáig veszekedett valamin.
– Min?
– Azt nem tudom. Onnan, ahol ültem, nem hallottam.
– És az hol volt?
 – A park túloldalán, egy másik padon.
– Akkor fényképezte le Jessicát?
– És a videót is akkor csináltam. Nyertem egy kamerát az egyik
Co-op boltban. – A szeme felragyogott, és egy pillanatra
elmosolyodott. A szeme körül megfeszült a bőr. – A vita igencsak
elmérgesedett. Marianne megpofozta Laurát. És azt is láttam, hogy az
anyja elég gyakran rásóz Laura lábára. De azt hiszem, ez már régen
volt. Manapság az embereket az ilyesmi sokkolná, de akkoriban nem
volt szokatlan felpofozni a gyereket. És azok a katolikusok aztán
mindent tudnak arról, hogyan büntessenek.
– Laura akkor már betöltötte a húszat, és az anyja mégis
felpofozta?
Marksman bólintott, majd lehajtotta a fejét; a heges szövet úgy
gyűrődött fel, akár a krepp-papír.
– De a lány ugyanúgy lekent egy pofont az anyjának, nem maradt
az adósa. – Az emléktől hörögve felnevetett.
– Mi történt a videóival és a fényképeivel?
– A rendőrség lefoglalta.
– Készített másolatokat? – kérdezte Erika.
– Nem. És sosem kaptam vissza. Nem tudom, miért, hiszen csak a
parkot videóztam le.
– Látott még más gyanús személyt?
A férfi felnevetett.
– Mármint magamon kívül?
– Trevor! Én most a segítségét kérem.
– Hát, nem is tudom. Mindig több tucat ember volt abban a
parkban – szülők, gyerekek. Hébe-hóba előfordult egy-egy bokszos
is, de hamarosan rájöttek, merről fúj ott a szél.
– Ne használja ezt a szót!
– Járt Hayesben? Igen tehetős környék, és alighanem ugyanolyan
tejfehér, mint volt a kilencvenes években.
– Rátérhetnénk a.
 – Ott volt a helyi bolond, Bob Jennings.
Erika erre kissé kihúzta magát ültében.
– Bob Jennings?
Trevor bólintott.
– Mit csinált?
– Hallott róla?
– Kérem, csak mondja el, hogy mit csinált!
– A tanácsi kertész volt. Kicsit lassú, de nem kétséges, hogy a
tanács olcsón dolgoztatta. – Ismét hörögve felnevetett.
– Ebben mi olyan vicces?
– Szeretett a park bokrai között rejszolni. Bukott a nagy didkójú,
öreg matrónákra.
– Letartóztatták emiatt?
Trevor megvonta a vállát.
– Isten tudja. Csak azt tudom, hogy ez már a harmadik vagy
negyedik melója volt a tanácsánál. Volt már utcaseprő, kukás is. A
nővére, egy savanyú képű, vén ribanc mindig tudta, kihez kell
fordulnia, akik aztán elsikálták ezeket a dolgokat. A családja egy
földbirtokos, nemesi família, azzal a sajátos úri hanghordozással,
tudja, mintha szilva lenne a szájában.
– Hogy hívják a nővérét?
– Ő a tiszteletre méltó Rosemary Hooley. Egy igazi picsa. Nem
tudom, él-e még, de valószínűleg igen. A kékvérűek mindig örökké
élnek.
Erika ezen eltűnődött egy pillanatra.
– Várjon, ő is Hayesben élt?
Trevor bólintott.
– Heges volt az ajka?
– Ő az. Volt egy német juhásza, ami képen harapta. Emlékszem,
hogy Bob igencsak felhúzta magát, amikor azt mondtam, szerintem
azért, mert a nővére megpróbálta leszopni. Vannak olyanok, akik
szeretnek állatokat leszopni. – Erika most már látta, hogy a férfi
megpróbálja kihozni a sodrából. Trevor felnevetett, ami aztán
köhögőrohamba ment át. Megjelent Joel egy pohár vízzel.
– Azt hiszem, egy kis szünet nem ártana – közölte.
– Nem kell, mert végeztem – állt fel Erika, majd felkapta a
kabátját és a táskáját. – Köszönöm.
Sietős léptekkel távozott, és ahogy a lift felé tartott, előhúzta a
telefonját, és hívta Petersont.
 30

ERIKA A TEMZE partján talált rá Petersonra, aki kezében egy

elviteles kávéval meg egy cigivel a korlátnak támaszkodott. Eltörpült
a Golden Hinde II, a dokkjából kimagasodó múzeumhajó mellett,
amely aranyban és feketében csillogott a szürke folyón. Hideg szél
fütyült, de Erika örült neki Trevor Marksman lakásának fojtogató,
ragacsos légköre után.
– Hoztam neked kávét – hajolt le a férfi, és a két lába közül felvett
a földről egy elviteles poharat. – Már lehet, hogy kihűlt.
– Kösz – kortyolt bele Erika.
– Megittad a kávéját? Marksmanét?
– Nem.
– Akkor jó.
– Adnál egy cigit?
– Azt hittem, leszoktál – mondta a férfi.
– Most szokom vissza.
Peterson elővette a cigarettásdobozát, Erika pedig kivett belőle
egy szálat, és rágyújtott.
– Sajnálom. Nem kellett volna megkérnem téged, hogy gyere
velem. Nem gondoltam végig – szólalt meg végül a nő.
– Semmi gond. Nem ér ennyit ez az ember.
– Nem. De nyomra vezetett minket, ráadásul anélkül, hogy
tudatában lett volna.
A férfi ránézett, aznap délelőtt most először költözött vidámság a
szemébe.
 Elindultak a Temze mentén az Embankmenten, Erika pedig
elmesélte, hogyan zajlott a kihallgatás többi része. Charing Crossnál
bekaptak egy szendvicset, aztán egy közvetlen vonattal Hayesbe
mentek. Jellemző módon a vasúttársaság csak egypár kocsit állított
üzembe.
– Az öregasszony miért nem említette, hogy Bob Jennings a bátyja
volt? – kérdezte Erika halkan. Minden ülés foglalt volt, így állniuk
kellett, a zsúfolt szerelvény végébe passzírozódva.
– A saját nevét sem árulta el – vetette fel Peterson.
– Ám arról tudott, hogy nemrégiben megtaláltuk a csontvázát.
tudod, kinek, tudod, hol – felelte Erika.
A mellette szorongó alacsony nőnél újság volt, de most nagy
szemeket meresztett. Aztán elkapta a pillantását, amikor mindketten
ránéztek.
– Beszélni akarok vele, és nem érdekel, hogy birtokos nemes vagy
sem, mert torkig vagyok ezzel a badarsággal – közölte Erika. –
Szlovákiában rengeteg a probléma, de hála az égnek, ezt a rohadt
kasztrendszert megúsztuk.
A hayesi állomástól rövid séta volt a vezérlőből kapott cím.
Rosemary Hooley a Hayes Commonra vezető Croydon Road-i bejárat
melletti, flancos lakóparkban élt. Az épületek a murvás pakolóra és
az erdős rétre néztek, és mindegyik távolabb állt a csendes úttól, nagy
kertekkel. A fafüst halvány illata érződött, ami erősödött, ahogy
közeledtek a
The Old Vicarage-hez, ahol Rosemary lakott. Erika kinyitotta a
kis, fehér kaput. A ház nádtetős volt, gyönyörű, ápolt előkerttel, ahol
a takaros, mohlepte gyepet imitt-amott avar fedte. Az egyik ablak
osztott volt, és a lakályos kis nappaliba benézve láthatták a hátsó
kertben Rosemary Hooley-t, amint éppen az avart gereblyézi egy
kupacba. Ugyanazt a régi tréningruhát viselte a Chelsea FC-s bojtos
sapkával és a Man United-es sállal. A sárga labrador minden
bizonnyal meghallotta őket, mert ugatott, futva megkerülte a sarkot.
 – Serge! – kiáltotta Rosemary, és kisvártatva követte a kutyáját,
egy oldalkapun át. Amikor meglátta Erikát és Petersont, a
gereblyéjére támaszkodva vett egy nagy levegőt. – Á. gondoltam,
hogy még esetleg viszontlátom magukat. Teát?
– Igen, kérnénk – mondta Erika.
Rosemary levette viharvert kesztyűjét, és intett, hogy kövessék.
Fényeszöld Aga tűzhely uralta a konyhát, meleget és meghittséget
sugározva a kinti hideggel szemben. Rosemary levette a sapkáját, de
magán hagyta a kabátját és a gumicsizmáját, aztán sürögni-forogni
kezdett, csészéket, tejet, cukrot vett elő, majd egy Viktória tortát tett
egy régi, fűzfamintás tányérra. Erika és Peterson feszengve ült a
faasztalnál, amelyet a Radio Times ezeréves példányai, egy autórádió
(a hátuljából drótok lógtak ki) és egy tál feketére érett banán
díszített. Az asztal közepén két girhes macska szundikált, és Erika
látta, hogy az egyik feje búbján egy óriási kullancs üldögél.
Rosemary az asztalhoz lépett, és Erika kezébe nyomta a tortás
tálat. Felkapta az első macskát, és a padlóra dobta, ahol az ügyesen a
mancsán landolt. Felnyalábolta a másikat, a kullancsosat is, és
egyetlen gyors, csavaró mozdulattal megszabadította az élősködőtől.
Aztán a padlóra ejtette ezt a cicust is, a kullancsot pedig az ujjai közé
fogva feltartotta az ablakon beáramló fénybe.
– Látják, úgy kell kiszedni, hogy a feje sértetlen maradjon! – és
Peterson felé nyújtotta az élősködőt, amely vadul csalapált fekete,
hajszálvékony lábaival, de a férfi undorodó arccal elfordult.
Rosemary a mosogatóhoz ment, és beleejtette a kullancsot a
lefolyóba, majd bekapcsolta a konyhamalacot, ami nagy morajjal kelt
életre. Erikának feltűnt, hogy a nő nem mosott kezet, amikor
visszatért az asztalhoz a teázáshoz való kellékekkel megrakott
tálcával, és felvágta a tortát.
– Szóval a halott kislány a bányató mélyén. Kellemetlen ügy.
Nagyon kellemetlen – hörpölt bele a teájába. Egy kevés lecsorgott az
állán, és a ruhaujjával törölte le.
 – Pár napja a kőfejtő melletti házról kérdeztük magát. – fogott
bele Peterson.
– Igen, én is ott voltam. Emlékszem.
– Azt mondta, egy férfi élt a házban, egy önkényes lakásfoglaló.
Bob Jennings. Miért nem említette, hogy a bátyja volt? – kérdezte
Erika.
– Nem kérdezték – vágta rá az asszony.
– De most kérdezzük. És mindent tudni szeretnénk. A kőfejtő
jelenleg egy emberölés tetthelye, és a maga bátyja mellette élt.
Mennyi ideig lakott a házban a testvére? – kérdezte Erika.
Rosemary ismét lenyelt egy korty teát, és úgy festett, mint akit az
imént kissé megfenyítettek.
– Évekig. Nem is tudom, úgy tizenegy évig. A szegény
nyavalyásnak alig pár hónapja volt hátra, hogy érvényesítse
lakásfoglalói jogait. Erre meghalt.
– Pontosan mikor lakott ott mint önkényes beköltöző? – kérdezte
Erika.
Rosemary hátradőlt ültében, és ezen eltöprengett egy darabig.
– 1979-től, azt hiszem, 1990 októberéig.
– És mikor halt meg?
– 1990 októberének végén hunyt el. – Látta, hogy Erika és
Peterson egymásra néz. – Ez fontos?
– Van halotti anyakönyvi kivonata?
– Nincs. Kéznél nincs – fonta össze a karját a nő.
– Milyen volt a bátyja idegállapota? – kérdezte most Peterson.
Rosemary hallgatott, és ráncos arca most először lágyult el kissé.
– A bátyám elveszett lélek volt. Egyike azoknak, akik nem
maradnak fenn a társadalom rostáján.
– Tanulási nehézségei voltak?
– Sosem készült róla átfogó diagnózis. A bátyám volt, és
akkoriban az ilyeneket hátulra ültették az osztályban mint
bajkeverőket; nem léteztek gyerekpszichológusok. Kizárólag csak a
tanácsnál kapott munkát. Megpróbáltam, hogy velem lakjon itt, de
alvajáró volt, vagy bármikor eltűnhetett, tárva-nyitva hagyva az ajtót.
Akkoriban még élt a férjem, a lányunk pedig kicsi volt. Úgyhogy
nem maradhatott nálunk. A végén már hetekre eltűnt, hogy aztán
egyszer csak megjelenjen a hátsó ajtónál. Etettem, adtam neki pénzt.
Kétszer került börtönbe lopásért: hülyeségeket lopott el. Meglátott
valami fényesen csillogót a boltban, beleszerelmesedett, és zsebre
vágta. Nem rossz szándékkal tette.
– Sajnálom, de meg kell kérdeznem, hogy a bátyját
meggyanúsították valaha Jessica Collins eltűnése ügyében? – kérdezte
Erika.
Erre a felvetésre az asszony viselkedése gyökeresen megváltozott.
– Hogy merészeli?! A bátyámról sok mindent lehet mondani, de
hogy gyerekgyilkos lenne? Nem. Soha! Nem volt benne soha ilyen
szándék, de ha lett volna is, sosem lett volna képes kiötleni egy ilyen
dolgot.
– Kiötleni? – értetlenkedett Peterson.
Az asszony a szemük láttára vesztette el a tartását, és húzta fel
magát.
– Hát, ez egy bonyolult ügy volt, nem? A kislány nyomtalanul
eltűnik. pár nappal később én magam is beálltam az egyik önkéntes
csapatba, és tűvé tettük az egész rétet, még a kerteket is átkutattuk.
– A rendőrség beszélt valaha is a bátyjával?
– Nem tudom. Nem! De ezt nem maguknak kellene tudniuk?
– Mint mondtam, sajnálom, hogy ezt kell kérdeznem.
– Alapos nyomozást folytattak! És maguk huszonhat évvel később
tőlem kérdezik, hogy a bátyám megölt-e egy hétéves kislányt?
– Mrs. Hooley, mi csak kérdéseket teszünk fel, semmi több –
mondta Peterson. – És, hogy őszinték legyünk, nem igazán értjük,
miért adott olyan kitérő válaszokat, amikor a réten beszélgettünk.
– Kitérő válaszokat? Hogyhogy kitérő válaszokat? Feltettek egy
kérdést, arról, hogy ki élt a bányató melletti házban, én pedig
megmondtam, hogy Bob Jennings. Miért kell nekünk társaságban úgy
viselkednünk, mintha egy rohadt gyónáson volnánk? Nem hazudtam
maguknak, arra feleltem, amit kérdeztek.
– De arról tudott, hogy megtaláltuk Jessica maradványait?
– A bátyám pedig már hosszú évek óta halott. Bocsássanak meg
nekem. Hogy is hívják ezt manapság, az öregség átkának?
– A testvére ismerte Trevor Marksmant, vagy netán együtt lógott
vele? Ezt a férfit tartóztatták le 1990-ben Jessica Collins eltűnése
után.
– Nem. A bátyám nem „lógott együtt” elítélt pedofilokkal.
– Nincs magánál a bányató melletti ház kulcsa?
Rosemary a szemét forgatta.
– Nincs. A bátyám önkényes beköltöző volt, kétlem, hogy lett
volna kulcsa.
– Mit csinált a fivére személyes holmijával?
– Lényegében nem volt semmilyen ingósága. Ami maradt utána,
azt a helyi jótékonysági boltoknak adtam. Az ezüst Szent Kristóf-
medálos nyakláncát vele temettem el.
– Mit gondol, öngyilkos lett?
Rosemary nagy levegőt vett, és csüggedés költözött az arcára.
– Nem. Egyszerűen nem ilyen volt a természete, ami pedig az
akasztást illeti, nagyon erős fóbiája volt, ha valamit a nyakába kellett
tennie. Gyerekként nem volt hajlandó nyakkendőt kötni vagy
begombolni az ingét. Ez az egyik oka, amiért tanulatlan maradt.
Minden iskolából kicsapták. Az előbb említett nyakláncot a
csuklójára hurkolva hordta. Így aztán az, hogy fonjon egy
hóhérhurkot, és felakassza magát. – A szeme könnybe lábadt, a
ruhaujjából kiráncigált egy zsebkendőt. – És most, azt hiszem, több
mint visszaéltek az időmmel és a jóindulatommal. Ha bármi továbbit
akarnak kérdezni, szeretném, ha jelen lenne egy ügyvéd.
A hőmérséklet jócskán csökkent, mire Erika és Peterson elhagyta
a házat. Az osztott ablakon át látták, hogy Rosemary visszament a
hátsó kertbe. Aztán a levélkupacot meggyújtotta, a kezében pedig
olyasmit tartott, ami egy benzineskannának tűnt. Az út
narancsszínben kezdett fürdeni.
– Mit gondolsz, Bob Jennings lehetett az emberünk? – kérdezte
Peterson, ahogy elindultak vissza, az állomás felé.
– Lehetséges, nem tudom – mondta Erika. – Meg kell találnunk a
videókat, amelyeket Marksman készített a parkban. Bob Jennings is
rajtuk lehet. Elég valószínűtlen, de ez lehet egy nyom, amit
felhasználhatunk egy felhívásnál.
– Ha ő az emberünk, az azt jelentené, hogy bizonyítanunk kell, a
halott tag ölte meg Jessicát – morfondírozott Peterson.
– Szeretném kideríteni, hogy mikor halt meg. És látni akarom a
halotti anyakönyvi bizonyítványát.
– Mit gondolsz, még él?
– Nem tudom, mit gondoljak.
 31

ERIKA VASÁRNAP, TÖBB mint egy hét elteltével, kiadta az első

szabadnapot a csapatának. Próbált kicsit lazítani otthon, tudván,
hogy egy kis pihenőtől felfrissülne, de késő délelőtt már a falat
kaparta. Nem sokkal ebéd után érkezett meg a bromley-i őrsre, és
megpróbált a nyomára akadni a videószalagoknak, amelyeket a
rendőrség Trevor Marksmantől lefoglalt. Több órán át böngészte az
ügyiratokat kazetták, DVD-k vagy akár egyetlen pendrive után
kutatva, de nem talált semmit. Ezután átment a bromley-i őrs
hatalmas bizonyítékraktárába. A kazettákat eredetileg a kerületben
foglalták le, és akár az őrs alagsorában is maradhattak, ahol csak
tovább porosodtak. Mindössze egy bizonyítékszámra volt szüksége.
Éppen leért a földszintre, amikor összefutott Crawforddal.
– Nem számítottam rá, hogy itt látom magát – mondta a férfi.
– Ezt én is elmondhatom magáról – felelte Erika, és végigmérte
Crawfordot. A férfi farmert és pulóvert viselt, amihez kabátot vett.
A nyomozó homlokán gyöngyözni kezdett a veríték.
– Itt hagytam a mobilomat. – Alig mondta ki, a kabátja zsebében
csörögni kezdett a telefonja. Elővette, és elutasította a hívást. – Ez a
másik telóm – fűzte hozzá.
Erika teával a kezében tért vissza az eligazítóba, ahova a férfi
követte. Ott a főfelügyelő lefoglalta magát valami papírmunkával, és
a szeme sarkából nézte, ahogy Crawford az íróasztala alatt a padlón
keresgél.
– Azt hittem, itt esett ki a zsebemből. De sehol semmi.
 – Ma délelőtt itt járt a takarító. Hogy néz ki?
– Ööö, egy Samsung. Okostelefon, de régebbi modell, a tok
hátrésze törött.
– Utánanézetek.
A férfi még egy darabig ácsorgott ott, aztán elment. Erika az
ablakhoz ment, onnan nézte, ahogy kilép az őrs bejáratán, átkel az
úttesten, és közben hevesen gesztikulálva telefonál. A főfelügyelő
magában feljegyezte, hogy szemmel kell tartania.
Valamivel este hat után hagyta el az őrsöt, miután sokáig kutatott
a poros alagsorban, de nem lett okosabb. Felhívta a speciális ügyekkel
foglalkozó nyomozócsoportot, és a telefont felvevő fiatal lánynak
megadta a szalagok bizonyítékszámát, amelyet az egyik ügyiratban
talált, de nem lett túl optimista, amikor a lány azt mondta, hogy
utána kell néznie.
Beugrott a lakásába, lezuhanyozott, átöltözött, aztán elindult arra
a hosszú ideje húzódó találkozóra, amelyet már alig várt. A vacsorára
Isaac Stronggal.
Nem sokkal nyolc előtt érkezett meg Isaachez. A patológus
Blackheathben lakott egy sikkes sorházban, amelynek fesztelen
eleganciája mindig megnyugtatta Erikát. Úgy tervezte, hogy ott
alszik, így nyugodtan iszogathatnak, és a helyére tehetik a világot.
Isaac farmerban, pólóban és kék kötényben nyitott ajtót.
Rozmaringos sült csirke mennyei illata terjengett.
– Szia! Figyu, mielőtt beengednélek, el kell végeznem a bejárati
minőség-ellenőrzést – vigyorgott rá a férfi. A nő felemelte a
megvásárolt két üveg vörösbort, mire Isaac a címkéket kezdte
böngészni. – Szlovák bor, érdekes. Most először fogok ilyet inni.
– Ez a radosnai borvidékről van; finom, és a brit királyi család is
ezt issza. Szóval bátran mondhatjuk, hogy illik egy olyan vén
dámához, amilyen te vagy!
– Pimasz vagy – ölelte meg a férfi.
 Erika követte a konyhába, ami világos és elegáns színeivel a
francia vidék tematikáját követte: kézzel festett fehér
konyhaszekrények, fakó színű fa munkapultok. A férfi kivett egy
hűtővödröt a súlyos, fehér kerámiamosogatóból, ahol egy palack
prosecco hűlt.
– Kezdjük előbb valami szénsavassal! – töltött Isaac egy pohárral a
vendégének.
A nő körülnézett a konyhában, és eltűnődött, mint mindig, hogy
Isaac, lévén törvényszéki patológus, direkt kerüli-e a rozsdamentes
acélt. A férfi arcát tanulmányozta, miközben az a borral
foglalatoskodott.
– Hogy s mint? – kérdezte. Eddig nem volt ideje az ügyön kívül
másról beszélnie vele.
– Remekül – felelte Isaac automatikusan. – A barátságra! – tette
hozzá, és összekoccantották a poharukat.
– Biztos? Nem túl jó, ha állandóan idebent kuksolsz – mondta
Erika. Isaac pasijának, Stephennek a pár hónappal korábbi halálára
célzott.
– Nehezemre esik úgy gyászolni, hogy közben ne lennék rá
dühös. Az egész egyoldalú volt. Én szerettem őt, és én. nem is tudom,
hogy igazán törődött-e velem – fejezete be halkan Isaac.
– Szerintem olyan stabilitást és szeretetet adtál neki, amire
szüksége volt – válaszolta Erika.
– A hangsúly az „adtál” szón van. Én mindent megadtam neki, de
cserébe nem kaptam semmit.
Kínos csend támadt, majd a férfi a tűzhelyhez lépett, és feltett egy
serpenyőt a gázra.
– Értékelem, hogy nem traktálsz mindenféle marhasággal, de én
úgy kezelem ezt az egészet, hogy egyszerűen nem beszélek róla. És
tudom, hogy ez nem egészséges.
– Nincsenek szabályok – vélekedett Erika. – Én mindig itt leszek
neked.
 – Köszönöm. De most váltsunk témát!
– Oké, miről akarsz beszélgetni?
Isaac megkavarta a serpenyő tartalmát, és a kanalat a főzőlap
melletti kanáltartóba tette.
– Nem akartam ma este munkáról beszélni, de valamit el kell
mondanom a Jessica Collinsból vett csontvelőmintáról.
– Mi az? – tette le Erika a poharát.
– A Jessica Collins jobb sípcsontjából vett csontvelőmintában
ólom-tetraetilnek nevezett kémiai vegyület igen magas szintjét
lehetett kimutatni.
– Ezt elismételnéd?
– Ólom-tetraetil. Ez egy szerves ólomvegyület, egy olyan
komponens, amit a benzinhez adnak, hogy növeljék a teljesítményét.
Mára illegális, és 1992-től vonták ki a benzinből.
– Akkor lett a benzin ólommentes – fejezte be Erika.
– Igen. Tudom, hogy sosincs lehetőséged kikapcsolni, de azt
gondoltam, ezt tudni akarod – mondta a férfi. Az asztalhoz ment,
leült, és teletöltötte Erika poharát.
– De miért kerül belőle ilyen sok a csontvelőbe?
– Értelemszerűen nem állt rendelkezésemre sem szövet-, sem
vérminta, amivel dolgozhattam, ám az a mód, ahogy a testet
becsomagolták, és a tó fenekén hagyták, érintetlenül hagyta a
csontokat.
– Egészséges kislány volt, jól táplált, és amennyit olvastam róla,
jól bántak vele.
– Ez a szintérték azt jelzi, hogy a halála előtt nagy mennyiségű
ólmozott benzin hatásának volt kitéve, vagyis az is közrejátszott a
halálában.
– Ami további erősíti azt az elméletemet, hogy elrabolták, és
heteken át tartották fogságban, mielőtt a testét a bányatóba dobták
volna. A fogsága idején lélegezhetett be benzingőzt – vélekedett
Erika.
 – Ezt már neked kell kiderítened.
– Utálom, amikor ezt mondod.
– Mindig örömmel segítek – vigyorodott el féloldalasan a férfi.
Erika hosszan kortyolt az italából, letette a poharát, majd az ujját
végighúzta a poharára lecsapódott páracsíkon.
– Milyen állapotba kerül egy test huszonhat évvel az eltemetése
után?
– Hogy temették el?
– Sírba, hagyományos módon, koporsóba.
– Az attól függ.
– Mitől?
– A koporsó fajtájától, az eltemetés körülményeitől. Időnként
meglepően jó állapotban kerülnek elő holttestek sokévnyi, földben
töltött idő után. A mahagóni-, ólombetétes koporsók gyakran
lassítják a bomlási folyamatot. Az olcsóbbak hamar elrohadnak,
kitéve a testet a föld és az organizmusok irgalmának. Miért? Csak
nem az jár a fejedben, hogy exhumáltatsz valakit? – A férfi felállt, a
pulthoz ment, ahonnan egy tálka pörkölt mandulával tért vissza.
– Nem tudom. Lehet. Nyilvánvaló, hogy ezt alá kellene
támasztanom. Ahhoz bizonyítanom kell a halál okát. – Erika kivett
pár szem mandulát, bekapta, és nagy élvezettel ropogtatta.
– Mi volt a halál bizonyított oka?
– Még várom a halotti anyakönyvi bizonyítványt. – Gyorsan
beszámolt Isaacnek Bob Jenningsről. – A halál okát öngyilkosságnak
minősítették, de a húga szerint meglepő, hogy kioltotta önnön életét.
– Ha mérget használtak, vagy eltörték a csontjait, maradhatnak
nyomok, de huszonhat év után kockázatos ok nélkül felzaklatni a
családtagokat.
– Felakasztotta magát; ezt írták be a halál okának.
– Rendben, de ennyi idő után nem sok mindent lehet kezdeni
vele. Nem nagyon marad meg semmi a belső szervekből. Ha viszont
eltört a nyaka, azt még meg tudom állapítani.
 – És mi van a csontjaival? Mi van akkor, ha az ő csontjaiban is
kimutatható a nagy koncentrációjú ólom-tetraetil?
– De hogyan kapcsolod ezt az ügyet kifejezetten Jessica
Collinshoz?
Erika felsóhajtott.
– Igazad van.
– És ne felejtsd el, hogy ha valakit exhumáltatsz, főleg ennyi idő
elteltével, azt igazolnod kell a bíróság előtt, nem elég hozzá egy
megérzés. És most egy teljesen más kérdés: éhes vagy?
– Farkaséhes – mosolygott rá Erika.
– Szóval megeszed a desszertet is?
– Mindig megeszem a desszertet. Ez az egyetlen, amiben most
biztos vagyok.
 32

ERIKA KETTESÉVEL VETTE a lépcsőket a bromley-i őrs első

emeletére tartva. Jegyzetektől dudorodó mappát szorongatott a
kezében, és ötödször is megnézte, hogy minden rendben van-e.
Hétfő kora délután volt, és tíz napja fedezték fel Jessica Collins
maradványait, most pedig egy nagy eligazításra kellett rohannia,
hogy beszámoljon az eredményekről.
Berobogott a kétszárnyú ajtón, és nekiütközött Yale körzeti
rendőrkapitánynak, aki kilöttyentette a Ki itt a főnök? feliratú
bögréjéből a teát.
– Hűha! Csak nyugi, Erika! – szökkent hátra a férfi, így a tea a
cipője helyett a szőnyegre fröccsent.
– Sajnálom, uram! – mondta a főfelügyelő.
– Igazán elegáns ma – mérte végig Yale a nő fekete kosztümjét. –
A lovasság már vár minket. Marsh parancsnok, Brace-Cosworthy
főkapitány-helyettes és az a tikkelős szemű média-összekötő tiszt.
– Colleen Scanlan. Bocsánat a tea miatt – húzott elő egy
zsebkendőt Erika, átnyújtva a férfinak. – És sajnálom, hogy kitették
az irodájából, uram. Marsh parancsnok alig egy órája hívott, hogy
közölje, a főkapitány-helyettes a kerületünkbe jön, és szeretne
eligazítást.
– Nincs itt túl meleg? Izzad a felső ajka – itatta fel a férfi a
teacseppeket a bögréjéről.
A nő letörölte a verítéket.
– Sajnálom, uram, de rohannom kell.
 – Jason Tyler csicskásait ma délután begyűjtötték – kiáltott utána
a férfi. – Keményen megdolgoztuk. Megfenyegettük, hogy elvesszük
a srácait a nejétől. Hat bűntársát köpte be, továbbá hozzáférést adott
az általuk használt PayPal-számlákhoz. Úgy tűnik, kitakarítunk!
– Gratulálok, uram! Örömmel hallom. Később beszéljünk még
róla.
– „Beszéljünk róla később”, mi? Annál az ügynél kellett volna
maradnia, Erika, amihez ért, hogy egyedül arassa le a dicsőséget. Ez
még akár előléptetést is érhetett volna – dörmögte a férfi bánatosan.
Ivott egy korty teát, és elindult lefelé a lépcsőn.
Erika bekopogott az iroda ajtaján, és bement. A
főkapitányhelyettes, Camilla vasalt fehér ingben ült Yale íróasztala
mögött. Vállig érő szőke haja fénylett. Sápadt arca ráncos volt, és
olyan vastag, élénkvörös rúzst tett fel, hogy Erika úgy képzelte, ha
nekilöknék a falnak, az ajkánál fogva odaragadna. Marsh balra, egy
alacsony asztalon üldögélt; a szeme fáradt volt, az inge gyűrött. Erika
úgy tippelte, hogy még mindig külön élnek Marcie-val. Colleen
Scanlan, a londoni rendőrség média-összekötő tisztje jobboldalt
foglalt helyet, jegyzeteit egy másik íróasztal sarkán egyensúlyozva. A
szeme ide-oda villant Erika, Marsh és Camilla között. Szürke,
praktikus kosztümöt viselt, és akárcsak számos, az ötvenes éveiben
járó nő, ő is a rövid frizura mellett tette le a garast.
– Elnézést a késésért – mondta Erika.
– Foglaljon helyet, Foster főfelügyelő! – intett Camilla. – A
közbeeső szünetet arra használtam, hogy lehűljön a kávém. Tűzforró
volt; nem gondolod, Paul? – Azzal felvett egy fehér elviteles poharat,
belekortyolt, s ettől élénkvörös ajaknyom maradt a pohár peremén.
– Igen, nagyon finom kávét főznek a vasútállomáson – bólintott
Marsh.
– Ez egy igazi felfedezés – bólogatott a nő.
 Erika nem tudta volna megmondani, hogy Camilla most
gúnyolódik, vagy csak beszélgetésindítónak szánta a dolgot. Colleen
óvatosan belekortyolt a kávéjába, és egyetértőn bólintott.
– Rendben – mondta most Camilla, és Erikát figyelte, ahogy az
leül, és elrendezi a papírjait az asztalon. – Hozott nekem munkalistát
a gyanúsítottakról? – Kinyújtotta a kezét, gondosan manikűrözött,
vörösre lakkozott körmű ujjait várakozón mozgatta.
– Előbb szeretném ezt átbeszélni, és csak utána vetném papírra a
gyanúsítottak nevét – felelte Erika.
– Értem – bólogatott Camilla. – Azt szeretné, ha mi végeznénk el
a maga munkáját?
– Nem ezt mondom, asszonyom.
– Hanem mit mond? Segítsen, hogy képet kapjunk a dologról. –
Camillának megvolt az a szokása, hogy mindent, amit mondott,
felszínes udvariasságba csomagolt, és ezzel kizökkentette Erikát a
ritmusból.
– A rövid idő alatt, mióta az üggyel foglalkozom, azonosítottam
egy lehetséges gyanúsítottat. Bob Jenningset, egy magányos férfit, aki
önkényes lakásfoglalóként élt a Hayes-kőfejtő mellett.
– Ez jó hír. De miért nem akarja feltenni a listára?
– Robert Jennings huszonhat éve halott; három hónappal Jessica
eltűnése után hunyt el. Felakasztotta magát a Hayes-kőfejtő melletti
házikóban.
– Mit gondol, a bűntudat késztette rá?
– Lehetséges. De azt gyanítom, hogy bűntény történt, és ezért
dilemmázom, hogy gyanúsítottnak tartsam.
Erika ismertette, hogy mit mondott Rosemary Hooley a férfi
öngyilkosságáról.
– A bányatavat kétszer is átkutatták Jessica eltűnése után. A férfi
pár nappal azután halt meg, hogy a tavat másodszor is átvizsgálták.
– És a rendőrség tartott házkutatást a férfinál?
 – Igen, ugyanakkor, amikor a bányatavat megnézték. Ettől még
fogva tarthatta Jessicát a házban valamikor 1990. augusztus hetedike
és a vízbe dobás dátuma között. Ma reggel ezt a fényképet küldték
nekem a bromley-i tanács irattárából – húzta elő Erika a fotót a
papírjai közül.
Camilla átvette, és feltette a szemüvegét. A vékony aranylánc ide-
oda lengett, ahogy megvizsgálta. A fényképen látható férfinak
pirospozsgás, gnómszerű arca volt, nagy, borvörös orra és kazalnyi
sötét, őszülő haja.
– Továbbá megkaptam Jessica Collins maradványainak
toxikológiai vizsgálati eredményét is. Szokatlanul magas
koncentrációban volt jelen az ólom-tetraetilnek nevezett kémiai
vegyület a csontvelőjéből vett mintákban. Ez egy szerves
ólomvegyület.
– Amit a benzinhez adtak, hogy növeljék a teljesítményt, éppen
ettől lett ólmozott – fejezte be helyette Camilla.
– Igen, asszonyom. Ma reggel beszéltem Rosemary Hooley-val, és
megerősítette, hogy Bob Jennings házában volt egy generátor. Ez
alátámasztaná az elméletet, hogy Jessicát a házban tarthatták, és így
került a szervezetébe a benzingőz.
Camilla ezen eltűnődött egy pillanatra, majd átadta a képet
Marshnak.
– Jól tudom, hogy találkozott Trevor Marskmannel?
– Igen, és Trevor azt állította, hogy ismerte Bob Jenningset. Nem
tudom, hogy csak a szart kavarja-e, vagy egyszerűen provokál, de ezt
a nevet magától mondta. Mint köztudott, Trevornak volt alibije 1990.
augusztus hetedikére, és jó egy héttel később kezdték csak el figyelni.
Soha nem kapcsolták össze Bob Jenningsszel; Bob együttműködhetett
Trevorral, és segíthetett elrabolni Jessicát.
Erika ezután arról beszélt, hogy megpróbálja előkeríteni a
lefoglalt kamerafelvételek videókazettáit.
 – Úgy tűnik, valami jelentős nyomra bukkant, Erika – mondta
Camilla. – De túl sok itt a ha és a de, és az emberünk halott, ami
jelentősen korlátozza annak lehetőségét, hogy kihallgassuk.
– Asszonyom, szeretnék egy csapattal kimenni a házhoz, és
átvizsgálni, a helyszínelőkkel pedig ízekre szedetni. Megnéztem a
terveket, és van ott egy pince. Csekély rá az esély, de megtalálhatjuk
Jessica Collins DNS-ét. Ha pedig így van, akkor kérelmezhetjük Bob
Jennings holttestének exhumálását, ismét csak abban a reményben,
hogy találunk valamit. Mindkettő valószínűtlen, persze.
– Az utóbbi nagyon valószínűtlen, Erika, de tájékoztasson
továbbra is. És haladjon ilyen lendülettel, tartsa fenn a nyomozás
tempóját! – Camilla Colleenra nézett, aki erre kihúzta magát, és
nyugtalannak tűnt.
– Szeretném, ha a következő pár napban sor kerülne egy
sajtótájékoztatóra a családdal. Hogy újra felhívást intézzünk, és
bármilyen, múltbeli információval előállhassanak. Lehet, hogy ez
felrázza az emberek emlékezetét.
– Erika, ha az elveszett Trevor Marksman-féle videófelvétel
idejében előkerülne, az valami tartalmassal is hozzájárulhatna a
felhíváshoz – mondta Camilla.
– Igen, asszonyom – felelte Erika.
– Colleen, megcsinálná Marsh parancsnokkal a felhívást? Én a
következő pár napban távol leszek. És talán a parancsnok még az
ingét is kivasalja, mielőtt a kamerák elé áll.
Marsh lenézett, és végigsimított az ingén.
– Igen, asszonyom – bólintott Colleen. – Úgy terveztem, hogy az
egész Collins családot bevonom.
– Remek. Az egység és a családi értékek mindig jól hangzanak. Én
ugyan nem leszek itt, de figyelni fogok.
Miután a megbeszélés befejeződött, Erika Marshsal ment le a föld
alatti parkolóba. Egy darabig még csevegtek, hogy aztán döbbenten
lássák, amint Camilla is megjelenik tetőtől talpig bőr
motorosszerkóban, aktatáskával. Odament egy csillogó ezüst-fekete
Yamahához, aktatáskáját a hátsó tartóba rakta, felvette fekete-ezüst
bukósisakját, és felhúzott egy vastag kesztyűt. Felcsapta a plexit, és a
lábát átlendítette a gép felett.
– Ez ver minden más közlekedési eszközt – kiáltotta oda nekik,
ahogy a motor nagy robajjal életre kelt. Intett, aztán elhúzott
mellettük, és lezúzott a rámpán a csúszós útra.
– Nem is hívott téged, hogy pattanj fel mögé – jegyezte meg Erika.
– Nagyon vicces. Amúgy mögé pattanni felérne egy előléptetéssel.
Van stílusa – felelte a férfi.
– Van benne valami ragadozószerű. El tudom képzelni, hogy
olyan párcserélős partikra jár, ahol mindenki bedobja a kulcsát a
szőnyeg közepére tett gyümölcstálba.
– Egy főbíró a férje. – Marsh kinyitotta a kocsiját.
– Akkor alighanem ők rendezik a bulikat.
– Jól végezd el a melót! Ez a nő nem szereti a lazaságot, Erika.
– Igen, uram. Értesítem, mire jutottunk a hayesi bányatónál lévő
ház átkutatásával, és legközelebb kivasalom az ingét is.
A férfi a szemét forgatva szállt be a kocsijába, és a főnökéhez
képest sokkal kevésbé impozánsan kihajtott a parkolóból.
 33

ÉS MIT KERESEL itt, a végállomáson? – kérdezte a sötét hajú

lány. Nekidőlt az erkélykorlátnak, kezében cigarettát tartott; hosszú
haját átvetette a válla felett, és Gerryt nézte. A férfi a korlát túlsó
végén állt, és csak egy tréningnadrágot viselt. A lány szeme
elismerően siklott le izmos mellkasáról a köldöke környéki ritkás,
sötét szőrzetre. – Mármint Mordenben, a metróvégállomáson – tette
hozzá.
– Ez nem végállomás – szólalt meg a férfi halk, fenyegető hangon.
– Minden csak nézőpont kérdése; ez sok minden kezdete.
A lányra nézett, akit a Morden High Street-i szupermarketnál
szedett fel. Remélte, hogy nagykorú; határozottan annak tűnt. A férfi
egyik fehér pólóját viselte, ami alig takarta el a fenekét. Megbámulta,
és arra gondolt, hogy jó a segge. Ahogy mindene rohadt jó volt. És ezt
a csaj is tudta. Gerry érezte, hogy megkeményedik a farka.
– Te mindig rébuszokban beszélsz? – vigyorodott el a lány. –
Mivel foglalkozol? Mit melózol? – Szívott még egyet a cigijéből, aztán
átpöckölte az erkély korlátja felett. Nézte, ahogy lassan lehullik, és
ráesik egy BMW tetejére, ahol tovább parázslott. – A francba, csak
nem a tied? – tette hozzá vihogva, és újra hátradobta hosszú haját.
– Nem. Nem az enyém.
A lány odament hozzá; ha csupasz talpa fázott is a betonon, nem
érdekelte. A férfi nem ajánlotta fel, hogy ad papucsot vagy cipőt.
Teljes testével szembefordult Gerryvel, és lassan kibújt a pólójából.
Meztelen melle ágaskodott, ahogy felemelte mindkét karját, és
áthúzta a fején a ruhadarabot. Az egyik mellbimbóját fémrudacskával
szúrta át. A másik is egy piercing nyomait viselte, apró heg látszott
rajta. A férfi eltűnődött, hogy vajon keményen szereti-e.
A csaj egy pillanatra rámosolygott, élvezettel figyelte, ahogy
Gerry tekintete végigkúszik meztelen testén, aztán kitartotta a pólót
a korláton túlra, és elengedte.
– Az az enyém – jegyezte meg a férfi, ahogy a póló lelebegett, és
csatlakozott cigarettacsikkhez a kocsi tetején.
– Ez csak egy póló.
A férfi lekent neki egy nagy pofont.
– Az nem csak egy póló – közölte Gerry.
A lány az ajkához kapta a kezét, de a félelme gyorsan eloszlott, és
ismét a férfihoz bújt.
– Bassz meg itt! – sziszegte.
– Nem.
– Nem? – sóhajtott fel a csaj. – Biztos nem? – Megfordult, és a
seggét a férfi ágyékának nyomta. – Azt tehetsz, amit csak akarsz. –
Megfogta a kezét, elhúzta a dereka mellett, előre, és a lába közé
nyomta. A férfi keze ernyedten lógott, de abban a pillanatban, hogy
hozzáért a lány fanszőrzetéhez, az sikongatni és vonaglani kezdett.
Gerry elrántotta a karját.
– Most mi van? – kérdezte a csaj.
– Ez az egész béna pornós szar, a sikoltozással és a
nyögésekkel. Mű az egész. Ettől megint felpofoználak.
A lány megfordult, összefonta a karját, és felhagyott a szexi
színjátékkal.
– Szeretnéd, hogy felhozzam a pólódat? – kérdezte.
– Csak azt akarom, hogy elmenj.
A lány a férfi mellkasát nézte, és nekidőlt a meleg testnek. Gerry
látta rajta, hogy magányos, és hogy maradni akar.
– De hiszen csak most jöttem. – nyöszörögte a lány.
 A férfi erre ököllel arcon ütötte, majd a hajánál fogva az arcához
húzta a fejét. A lány kapkodva szedte a levegőt, és kábult tekintettel
nézett rá. Az orrából vér csöpögött.
– Most már vetted az adást? – kérdezte.
A férfi ellökte magától, a lány pedig berohant. Gerry újabb
cigarettára gyújtott, és a nyitott ajtóból nézte, ahogy a csaj elkezdi azt
a rohadt bőgést, és gyorsan összeszedi a farmerját meg a bugyiját a
kanapéról. Fél szemmel, rettegve őt nézte, míg felöltözött, aztán
elment, becsapva maga után az ajtót.
A férfi visszament az erkélykorláthoz, és percekig várt. A lány
ekkor kiszaladt a lépcsőházból, hogy elnyelje a sötétség. Majd
cipősarkának a kopogása is elhalt.
– A francba! – szólalt meg Gerry. Hajnali négyre járt. Remélte,
hogy a dolog nem fog visszaütni. hogy a hülye csaj gond nélkül
hazajut.
Miután elszívta a cigijét, kiment a lakásból, lebattyogott a ház
húgytól bűzlő lépcsőházban a falra fújt graffitik mellett, átlépett a
lépcsőpihenőkön heverő üvegcserepeken és az eldobált szeméten,
kilépett az utcára, és levette a pólóját a BMW tetejéről. Jellegtelen
póló volt, de két iraki szolgálati ideje alatt is viselte. Ez volt a
szerencsehozó pólója. Belebújt, aztán visszabaktatott a lépcsőn a
lakásba.
Bement a hálószobába. Az egeret megrázva magához térítette a
laptopot, és leült.
Megkereste a programot, amellyel trójai falovas sms-t küldhetett,
és látva, hogy fél öt van, elküldte.
 34

KORA REGGEL, MÉG a sötétben, rendőrségi furgonok konvoja

robogott végig a Hayes Commont átszelő murvás úton. Erika érkezett
egy csapat egyenruhással, hogy átkutassák a házat. A konvoj a víz
mellett parkolt le, ott, ahol alig két héttel korábban a búvárok is is.
Dermesztően hideg volt a reggel, és mindenki alaposan bebugyolálta
magát.
A csapat kört alkotott, míg Erika eligazította őket: összesen tízen
voltak. Aztán megkapták a kávéjukat és a teájukat, és nézték, ahogy a
sötétség eloszlik, a kék különböző árnyalatait ölti, míg végül a sima
víztükörben meg nem jelent a szürke, hajnali ég.
A hangáson át arra tévedő korai kutyasétáltatók megálltak, és
bámészkodni kezdtek, míg a furgonoktól pár száz méterre álló
egyenruhás rendőr arra nem kérte őket, hogy menjenek tovább.
Rendőrségi kordont állítottak fel, elkerítve a bányatóhoz és
környékéhez vezető füves rét egy nagy szeletét, és ebbe beletartozott
a házat körülnövő szedres-bozótos is.
A délelőtt egy részét azzal töltötték, hogy eltakarítsák a
növényzetet, a hideg levegőt megtöltötte a bozótnyírók nyüszítése.
Erika türelmetlenül várakozott az egyik nagy kísérő furgon
mellett Johnnal, Moss-szal és Petersonnal. Teáztak, és egy helyben
topogtak, hogy ne fázzon a lábuk. Nem sokkal kilenc után
megcsörrent Erika telefonja, de azonnal elhallgatott, amint előhúzta
a zsebéből.
 – Ez már a harmadik ilyen hívás ma reggel ismeretlen számról –
meredt bosszúsan a képernyőre.
– Fogadjunk, hogy marketing – fújkálta Moss a teáját. – Minden
este vagy ezer ilyen hívást kaptam, amikor leültünk vacsorázni. Celia
majd megőrült tőle.
– Négy harminckor kaptam egy üres sms-t. Ismeretlen számról –
mondta Erika.
– Én megnézetném, főnök. Nem nyitotta meg?
Erika megrázta a fejét.
– Én még sosem kaptam sms-t ismeretlen számról – jegyezte meg
Peterson.
– Az összes forródrótos kis macád buja hangpostaüzeneteket
szokott hagyni? – vigyorgott Moss.
– Kopj le! – nevetett fel a férfi.
Crawford érkezett.
– Min nevettek? – kérdezte, alig várva, hogy őt is beavassák.
– Petersonon és a szexuális töltetű hívásain – felelte Moss.
– Én szeretem a viccet, de ma délelőtt nincs hangulatom a hülye
tréfákhoz – csattant fel Erika.
Erre mindenki a lábát kezdte fixírozni. Crawford idegesen
felnevetett.
– Én mindkétszer itt voltam, amikor 1990-ben átkutattuk a
bányatavat. – Színpadiasan felfújta a pofazacskóját, és a víz széle felé
intett a fejével. – Erről az jut az ember eszébe, milyen gyorsan
elmúlik az élet. Negyvenhét leszek jövőre – tette hozzá.
– Mi van a házzal? Emlékszik, hogy azt is átkutatták-e? – kérdezte
Erika.
– Nem találtunk semmit; feltételeztük, hogy elhagyatott.
– De Bob Jennings itt élt, önkényes lakásfoglaló volt – fújkálta
Peterson a teáját.
– A lakásfoglalókkal gyakran úgy van, hogy nem lehet tudni, hol
vannak. Hiszen lakástalanok, nem? Innen jön a lakásfoglaló név is. –
A szemét forgatva nézett Mossra. – Kér még valaki teát? Most
megyek a kannához.
Mindenki a fejét rázta, és Crawford elment. A bozótirtást kísérő
moraj nem lankadt.
– Idegesít ez a pali – jegyezte meg Peterson.
– Engem meg lekezel, bár egyforma rangban vagyunk – mondta
John.
– Ne aggódj, haver! Megkapod az előléptetést, és hamarosan a
felettese leszel – vigasztalta Peterson.
– Bosszantó, ahogy viccelődik, mindig ezekkel a hülye kis vidám,
mindentudó megjegyzéseivel jön – tette hozzá Moss.
Erika nem említette, hogy a férfi bement az őrsre vasárnap, és
gyanúsan viselkedett. Elhatározta, hogy továbbra is szemmel fogja
tartani.
Magas hangú zümmögés hallatszott, amit farecsegés kísért, és a
bozótból egy darab lezuhant, alóla pedig kikandikált a ház egy
szelete. Megfordultak, és nézték, ahogy a növényzet újabb csomóit
vonszolják félre.
– Jobb állapotúnak tűnik, mint gondoltam – szólalt meg Peterson.
A kéménykürtő összedőlt, de a tető sértetlennek látszott. A legtöbb
ablak betört, de a keretek ismét csak egyben maradtak.
– Szerencsével jártunk a közműveknél? – kérdezte Erika.
– A ház lényegében nem része a hálózatnak, nincs benne áram.
Viszont volt vezetékes vize és szennyvízülepítője. Mivel nincs
bekapcsolva a csatornahálózatba – ismertette Peterson.
Crawford jelent meg mögöttük egy új pohár teával, és
belekotyogott:
– A szennyvízülepítőben találhatunk bizonyítékokat. Feltéve, ha
nem szivattyúzták ki.
– Jó meglátás. Megbízhatom azzal, hogy keresse meg, és kutassa át
a tartalmát? – nézett rá Erika.
 – Hát, izé, azt reméltem, hogy én is benne lehetek a házat
átkutató csapatban – kezdte Crawford.
– Nem, szeretném, ha maga ezt a kutatást vezetné. Vigyen
magával pár egyenruhás rendőrt! Kesztyűt és védőfelszerelést talál a
kísérő furgonban.
– Igen, főnök – indult Crawford savanyú képpel a furgon felé.
Moss és Peterson félrenézett, elfojtva a vigyorukat.
 35

AHOGY CRAWFORD ÁTTRAPPOLT a házat övező bozóton,

nyomában két egyenruhás rendőrrel, végiggondolta az életét. Jó zsaru
volt. Keményen melózott, időnként túl keményen is, de sosem jutott
olyan magasra, ahová vágyott, vagy amiről úgy érezte, megérdemli.
Arról álmodozott, hogy körzeti rendőrkapitány vagy főkapitány lesz
belőle, de az álmai nem váltak valóra, és negyvenhét évesen még
mindig csak nyomozó volt.
Nemrég levették egy emberölési ügyről, ahol egy nála tizenöt
évvel fiatalabb főfelügyelő osztogatott neki parancsokat, és ettől
felforrt az agyvize. Most pedig a szennyvízülepítőt kutathatja át.
Megállt egy kis földgerincen, ahonnan egyenruhások sora nyúlt
addig, ahol egy vékony fatörzset vágtak ki, és aminek pépes belseje
nedvesen csillogott. Crawford megrugdosta a talajt, abban a
hiszemben, hogy megtalálta az ülepítő szélét, de nem volt
szerencséje.
Felsóhajtott, és visszanézett a furgon felé, ahol Moss, Peterson és
McGorry nyomozó állt Foster főfelügyelővel. John McGorry húsz
évvel volt fiatalabb nála, és látta, hogy előléptetés vár rá.
Crawford már évekkel ezelőtt elvesztette érdeklődését a rendőri
munka iránt, és csak annyit dolgozott, amennyit feltétlenül kellett,
de még mindig úgy érezte, többre hivatott.
Sok éve benne volt az utcán lefoglalt drogok terjesztésében. Úgy
gondolta, szép kis mellékjövedelemre tehet szert belőle, és így
hozzájuthat ahhoz, amiről úgy érezte, megilleti, de ügyelt rá, hogy
visszafogottan csinálja, vigyázott, hogy csak annyi pénzt nyerjen
belőle, amennyiből vehet egy-két luxuscikket, anélkül hogy magára
vonná a figyelmet. Amanda Baker szervezte be a buliba tizenöt évvel
korábban. A felesége sosem jött rá, hogy lefeküdt vele, és aztán a
viszonyuk ki is fulladt. Csakhogy Amanda most ismét feltűnt a
színen, tüskeként szúrta az oldalát, szívességeket kért tőle, és azzal
fenyegetőzött, hogy feldobja. Az évek során kisegítette a nőt pár
parkolási bírságnál, és kétszer is elintézte, hogy ne büntessék meg
ittas vezetésért, amiért elvehették volna a jogosítványát.
A telefonja csengeni kezdett a zsebében, mire elővette. Látta,
hogy már elég messzire eltávolodott a két egyenruhás rendőrtől, akik
a házhoz közelebb keresgéltek, és simább, köves területre ért. A
kijelzőn látta, hogy pont Amanda Baker keresi.
– Hol vagy? Mi az a nagy moraj a háttérben? – kérdezte az
asszony. Semmi szia, mi újság. Ahogy alázat sem csengett a
hangjában. Még mindig úgy beszélt vele, mint amikor még a főnöke
volt.
– Dolgozom – sziszegte a mobilba. – Most nem tudok beszélni.
– A közelben van Foster főfelügyelő?
– Nincs.
– Akkor beszélhetsz. Kellenek azok a videókazetták, amelyeket
Trevor Marksmannél találtunk.
– Még nem sikerült a nyomukra bukkanunk.
– Ezért telefonálok. Magamban visszapörgettem a dolgokat, és
beugrott valami. A croydoni őrsön volt egy ismerősöm, akivel
megnézettem a szalagokat, ezért átküldték őket oda. Keríts valakit,
akit átszalajtasz az ottani bizonyítékraktárba! Lehet, hogy még ott
vannak. Azt akarom, hogy mielőtt átadod őket Fosternek, másold le
nekem!
– Miért kellenek neked? – kérdezte a férfi.
– Van egy gyanúm. Nem árulom el, hogy mi az, de amikor
gondosan a végére jártam, részletesen elmondok neked mindent, és
te arathatod le a dicsőséget. Talán még a végén elő is léptetnek – tette
hozzá sejtelmes, gúnyos röhögéssel.
A férfi visszanézett a házra. Mostanra megtisztították, és éppen
megérkezett egy csapat helyszínelő, akik kezet ráztak Fosterrel,
Moss-szal és Petersonnal. Még az a kis hülye John McGorry is
akcióközeiben lesz, gondolta Crawford, a főfelügyelő meg egy
kibaszott szennyvízülepítő átkutatását bízza rám.
Jó erősen megmarkolta a telefonját, és hátat fordított nekik.
– Rendben. Utánanézek, hogy meg tudom-e szerezni neked
azokat a kazettákat – sziszegte. – De jobb lesz, ha megéri.
 36

ELŐSZÖR A TÖRVÉNYSZÉKI orvos szakértők mentek be a

házba, és telt-múlt a délelőtt. Erika nem tehetett mást, mint
várakozott, fel-alá sétált a víz mellett. A nap továbbra is elbújt a
felhők mögött, de a víz hátborzongatóan szép látványt nyújtott a
kiszáradt nádassal és egy kopár fával övezve. Figyelte, ahogy könnyű
szél itt-ott fodrozza a vizet, és egy hatfős kacsacsapat száll le a tóra
egyszerre, tizenkét takaros vonalat húzva maguk mögött a sima
felszínen. Bűntudat öntötte el, amiért örömét leli a bányató
szépségében.
– Találtak valamit, szeretnék, ha bemennénk – szólalt meg
mögötte Moss. Erika gyorsan letörölte a könnyeit, és megfordult.
Moss-szal és Petersonnal beöltöztek a házikó előtt: mind kék
színű papír kezeslábast vettek a ruhájuk fölé, aztán feltették az
arcvédő maszkokat. A bejárati ajtónál hosszú műanyag lap függött, és
Nils Ákerman, a vezető helyszínelő húzta félre, beengedve őket. A
jóképű, a skandinávokra jellemző magas homlokú férfi a harmincas
évei elején járt. Mosolyogva bólintott oda nekik, ahogy besorjáztak
mellette.
Erika megdöbbent, hogy odabent milyen félhomály uralkodik. Az
ajtó egyenesen egy kicsi, zsúfolt szobába nyílt, a bomlás édeskés-
savanykás szaga mindent elárasztott. Visszanézett Mossra és
Petersonra, és látta, hogy ők is megütköztek. A padlót egyenetlen
fekete-fehér minta díszítette, és üvegcserepekkel volt teleszórva.
 – A padlón az ott madárszar, több tonna – közölte Nils. – Kicsit
lekapargattuk a szélén, alatta parketta van. – A férfi éppen csak
érezhető svéd akcentussal, de tökéletesen beszélte az angolt.
– Egyesek egy egész vagyont fizetnének azért, hogy ilyen
padlójuk legyen – dünnyögte Moss.
Felettük a korhadó gerendák tartották az omladozó plafont, ahol
vízfoltok burjánzottak a vakolaton, fokozva a nyirkosságot. A szoba
közepén egy roggyant kupac emelkedett, amit még több
madárürülék, régi újságpapírok és üvegcserepek borítottak. Több
helyen rozsdás rugók álltak ki belőle, elárulva, hogy egy kanapé
maradványaival van dolguk. Az egyik női helyszínelő erős fényben
gyors mozdulatokkal dolgozott, ott, ahol lehántotta a madárürülék
rétegét meg a huzatot egy ványadt díszpárnáról, azon igyekezve,
hogy megvizsgálja az alatta levő habszivacsot. A kanapé szinte
gőzölgött a forró fényben.
Az egyik koszos, betört ablak melletti sarokban asztal állt, rajta
ezeréves bögrék, mellettük pedig annak nyoma, hogy valaki
megpróbált tüzet gyújtani. Volt két másik hely is, ahol tüzet raktak;
az egyik a hátsó falnál, a másik a bejáratnál. Fekete koromfoltok
csíkozták a falat, a tövében a drogozás kellékeinek maradványai;
megfeketedett fóliafoszlányok, fecskendő, meghajlított teáskanál.
Erika a ragacsos padlón átment oda, ahol a falat barna foltok
pöttyözték.
– Vérfoltok, alighanem narkósoké, de azért vettünk mintát –
magyarázta Nils.
– Mi van az emeleten? – pillantott fel Moss a rogyadozó
mennyezetre.
– Még senki nem ment fel. A lépcső elrohadt, és összedőlt, és nem
tudjuk, mennyire biztonságos, míg strukturálisan meg nem
vizsgáltuk.
Egy árnyék siklott át a betört ablakon, mire Erika összerezzent.
 – A francba! – káromkodott, amikor rájött, hogy csak a kint
dolgozó egyik egyenruhás rendőr haladt el ott.
Nils átvezette őket a ház végében levő alacsony ajtónyíláshoz. A
konyha ugyanolyan büdös volt, mint a nappali. Az egyik fal
hosszában alacsony, pultos konyhaszekrény, de az ajtók hiányoztak
róla, így látszottak a polcok, de pár poros serpenyőt és egy újabb
megfeketedett égésfoltot leszámítva üresek voltak. Hasonló
szekrényeket erősítettek a falra a pult fölé, de azok már lezuhantak,
és darabokra törve hevertek a helyiség közepén. A falba fúrt
lyukakból még mindig kiálltak a tiplik. A lámpatestek eltűntek, csak
pár drót lógott a plafonon tátongó lyukból.
– Mi ez a szag? – kérdezte Peterson, és kesztyűs kézfejét a
maszkjához kapta.
Nils a fejével a kőből készült mosogató feletti kis ablak felé intett.
Az üvegen jókora lyuk éktelenkedett, amelyet az ott menekülni
igyekvő galamb rothadó testének maradványa és megalvadt vér
borított.
Erika közelebb lépett, és a szag még áthatóbbá erősödött.
– Ez. – kezdte, amikor észrevette, hogy a mosogatót száraz, barna
kupacok töltik meg.
– Szar – fejezte be helyette Nils. – Talán a narkósoké.
A plafon itt valamivel magasabb volt, mint a nappaliban, és egy
kilátszó támgerenda futott végig a helyiség hosszában.
– Lehet, hogy Bob Jennings itt akasztotta fel magát? – kérdezte
Moss.
– Azt nem tudom biztosan megmondani, de ezt találtam – mondta
Nils.
Elvezette őket a szoba hátsó sarkából nyíló ajtóhoz; csak a nyílás
tátongott itt, a korhadt ajtó a padlón hevert. A keretre erős lámpát
csíptettek, ami egy szűk, büdös lépcsőt világított meg, ami a sötétbe
vezetett, ahol sűrű por örvénylett. A pár lépcsőfokot kemény, barna
kupacok borították, amelyekbe madárürülék és szemét keveredett.
 Nils belépett, és kesztyűs kezével felfelé mutatott. A lépcsőlejáró
tetejénél a plafonba fúrt kampóra egy foszladozó, rothadó
kötélhurkot erősítettek.
– Ez az akasztás után maradhatott itt – magyarázta Nils. – Le kell
szednem a kötélmaradványokat, hogy megvizsgálhassam. – Ha a
rendőrség felakasztott holttestre bukkan, mindig gondoskodik róla,
hogy a hurkot elvigyék, és úgy vágják le a csomót, hogy az sértetlen
maradjon, lévén bizonyíték. Jöjjenek utánam! De vigyázzanak, hova
lépnek, maradjanak a lépcsőfokok külső szélén! – figyelmeztette őket.
Utánaindultak, beléptek az ajtónyíláson, és óvatosan lépkedni
kezdtek a nyikorgó fokokon.
A pince kicsi volt, és szűk, alacsony mennyezetű, amitől Erikára
rátört a pánik. Az egyik sarokba állványos lámpát helyeztek el, és
bármilyen erős volt is a fénye, a pince helyenként így is árnyékba
burkolózott. A falak sötétbarnák voltak, a sarkokban pókhálókat
lehetett látni. A lábuk alatt hepehupás volt a föld. Fentről tompa
nyikorgások hallatszottak, ahol Nils helyszínelői dolgoztak.
– Rohadt meleg van – jegyezte meg Moss.
– A tél közeledtével a talaj kibocsátja a benne tárolt hőt – mondta
Nils.
Akárcsak fent, itt is több felperzselt rész akadt, ahol nyilván tüzet
gyújtottak; kis kupacokban álltak a megégett fóliák és fadarabok. A
földpadló világosbarna és tömör volt. Több nagy, megfeketedett rész
pöttyözte. Két, térdelő helyszínelő szitálta bőszen a megfeketedett
talajt, ahol egy kis darabon felásták.
– Ezek telített talajszelvények – magyarázta Nils.
Elővett egy bizonyítékos tasakot tele talajmintával, és átnyújtotta
Erikának. Ő az orrához emelte, és még a maszk mögött is érezte, mi
az.
– Ez benzin – adta tovább Petersonnak. – Mit gondol, állhatott itt
egy generátor?
 – Talán igen. Úgy tűnik, hogy a narkósok is gyújtottak tüzet, így
lehet gyújtófolyadék is – felelte Nils. Peterson átnyújtotta a
talajmintát Mossnak. – Ha állt itt egy generátor, a benzingőz fullasztó
lehetett, nem lévén szellőzés.
Mindhárman egymásra néztek.
– Azt hiszem, találtunk valamit – szólalt meg az egyik
helyszínelő, akinek a hangját tompította a maszkja. Feléjük fordult,
és felmutatott egy kis, kemény tárgyat a csipeszben.
– A talajba fúródott.
Nils máris előszedett egy kisebb műanyag zacskót, és beleejtette a
tárgyat. A tasakot a fénybe tartotta, és mind a nyakukat nyújtogatva
nézték a tartalmát.
Egy aprócska fog volt az. Csend támadt, Erika pedig Mossra és
Petersonra nézett.
– Amikor megtaláltuk Jessica Collins csontmaradványait,
hiányzott az egyik metszőfoga. Szeretném, ha ezt gyorsított eljárással
vizsgálná meg a toxikológia – mondta Erika, és igyekezett higgadt
hangon beszélni. Nils bólintott. A főfelügyelő körülnézett a nyirkos
pincében, és megborzongott, mikor arra gondolt, hogy milyen lenne
itt csapdába esni. – Ha a fog egyezik Jessica csontvázával, akkor közel
járunk az ügy megoldásához.
 37

MIUTÁN KIÖRVENDEZTÉK MAGUKAT a fog megtalálásán,

felmentek a földszintre, és a házat elhagyva csatlakoztak a
szennyvízülepítőt kereső Crawfordhoz, de ott sem találtak semmit.
Miután Nils és helyszínelőcsapata távozott, és magukkal vitték a
pincében talált fogat, Erika úgy érezte, hogy nagyon közel, ám mégis
nagyon messze vannak a megfejtéstől. A fog jelentős áttörést
hozhatott, de származhatott az egyik narkóstól vagy beköltözőtől, aki
az elmúlt huszonhat évben abban az elátkozott házban dekkolt.
Várnia kellett.
Este hét harminckor lefújták a munkát. A konvoj összepakolt, és
elhagyta a bányató partját. Erika a kisbuszban utazott Moss-szal,
Petersonnal, Johnnal, Crawforddal és a bűnügyi osztály két másik
rendőrével, akik aznap velük tartottak. Ismét megcsörrent a
telefonja. Előhúzta, és látta, hogy megint az ismeretlen szám.
Elutasította a hívást, és a fejével nekidőlt az ablaknak: nem érdekelte
sem a hideg üveg, sem a lassú bukdácsolás, ahogy a rét kijárata felé
haladtak a hepehupás úton. Kopár fák mellett gurultak el.
Miután visszatértek a bromley-i őrsre, Erika meghívta a csapatát
egy italra. Lefoglalt egy hosszú asztalt a főutca egyik kocsmájában. A
hely zsúfolásig megtelt, nyüzsögtek benne az emberek, akik egy
nehéz munkanap után ki akarták ereszteni a gőzt.
– A bányató melletti ház kell, hogy legyen. – rajzolt Erika mintát
pohara párás üvegére. A hosszú asztal egyik végén ült Moss-szal és
Petersonnal. – Bárki rabolta is el Jessicát, kevés ideje volt. Először
abban a pincében rejthette el.
– És a törvényszékiek fel fogják túrni, főnök. Türelmesnek kell
lennünk – mondta Moss.
Erika csapata többi tagjára nézett, akik beszélgettek, nevetgéltek,
és lehalkította a hangját.
– Holnap beszélni akarok Crawforddal. Részt vett az eredeti
ügyben, és esetleg válaszolni tud számos kérdésre az eltűnt aktákról
és bizonyítékokról. A gond az, hogy amikor nem veszed komolyan az
embereket, akkor nem is figyelsz rájuk. Hibáztam.
– Ne ostorozd magad, főnök!
– Előkerítetted az aktáját?
– Elő. Jellegtelen a pályafutása. Bosszantó alak, és nem valami
szorgalmas, de nincs fekete pont a neve mellett.
Erika alaposan meghúzta a sörét.
– Ha az a fog nem Jessicáé lesz, akkor rábasztunk. De még ha így
lesz is, bizonyítanom kell, hogy egy olyan ember végzett vele, aki
korábban sosem viselkedett erőszakosan, és huszonhat éve halott.
– Ha ő tette, gondolj arra, hogy ezzel megspórolsz neki egy
börtönbüntetést – mondta Peterson.
Egy darabig némán ültek, és iszogattak.
– Bocs, főnök. Nem volt vicces.
– Semmi gond. Mind próbálunk lazítani kicsit. Nem vagyok ma
valami szórakoztató.
– Sosem vagy valami szórakoztató – jegyezte meg Moss. – Pont ezt
csípem benned. Nem kötelező jól szórakozni. Ha nem így lenne,
szörnyen érezném magad melletted. Sőt ezzel egy csomó rohadt
ránctól is megkíméltél. Három évvel fiatalabbnak nézek ki, amióta
nem mosolygok.
Erika felnevetett.
– A francba, máris jönnek a ráncok! – nevetett erre Moss. A
telefonja csörögni kezdett. – Ó, Celia az! Bocsássatok meg!
 Elszuszakolódott mellettük, és kiment.
– Ha ez számít, én szeretek veled dolgozni. Nagyon hiányoztál –
mondta Peterson. Erika ránézett, úgy érezte, kicsit szédül, és
megállapította, hogy már a harmadik italánál tart.
– Dehogy hiányoztam! Vagy mégis?
– Hát, talán csak egy kicsit – kacsintott rá a férfi, aki egy ideig
állta a pillantását, mire Erika viszonozta a mosolyát. Peterson szóra
nyitotta a száját, mondani akart még mást is.
– Azt hiszem, kimegyek a mosdóba – fojtotta bele a szót Erika,
akire hirtelen rátört a pánik.
Elnyomakodott mellette, és kiment a toalettre, és bezárkózott az
egyik fülkébe. Bűntudata volt, amiért itt iszogat, míg Jessica Collins
gyilkosa még mindig szabadlábon van. Bűntudata volt, amiért
elvesztette uralmát a nyomozás felett. Bűntudata volt azért is, mert
Peterson flörtölt vele. De flörtölt? Ő meg titokban azt remélte, hogy
flörtöl?
– Össze kell szedned magad – mondta magának hangosan.
– Hogy? – kérdezte egy hang egy másik fülkéből.
– Semmi, bocs – dünnyögte. Előhúzta a telefonját, és látta, hogy
két újabb hangpostára kapcsolt hívást kapott az ismeretlen számról. –
Ez meg ki? – motyogta. Felhívta a hangpostát, de nem kapott
hívójelet. Pár percig még üldögélt ott, és hallgatta a lehúzott vécék
meg a surrogó kézszárító hangját.
A gondolatai visszaterelődtek Jessica Collinsra. Ha élne, most
harminchárom éves lenne. Mi van akkor, ha nem megy el arra a
szülinapi zsúrra oly sok évvel ezelőtt? Mi van, ha pár perccel
korábban vagy később hagyja el a házat? Lehetne ő is az egyik nő itt a
bárban, aki jól érzi magát, játszik a „Legyen Ön is milliomos!” géppel,
és együtt nevetgél a barátaival.
Erről Erikának eszébe jutott a múltja. Mi lenne, ha ő és Mark úgy
döntenek, inkább ágyban maradnak azon a végzetes napon, amikor a
drograzziára sor került? Más lenne az élete. Most otthon lenne vele,
tévét néznének, szeretkeznének, vagy mrgbeszélnék Erika napját.
Megözvegyültem – gondolta. – De még csak negyvennégy éves
vagyok... Még lehetnek gyerekeim, nem? Hallottam olyan nőkről,
akik a negyvenes éveikben szültek.
Megmarkolta a vécépapírtartót, és letépett egy darabot,
megtörölte vele a szemét, és elhatározta, hogy hazamegy. Három ital
volt nála a határ.
Amikor kiment, már csak Petersont találta az asztaluknál az
italaikkal.
– Mennyit voltam odabent? Vagy időörvénybe kerültem? –
kérdezte.
– Nem. Johnt a csaja hívta, tudni akarta, hova lett. Celia azért
telefonált Mossnak, mert Jacob belázasodott, és aggódik miatta. Az
egyenruhások meg egyszer csak fogták magukat és átmentek a
Weatherspoon’sba.
– Értem – csusszant át Erika a férfival szemközti székre. Kissé
feszengtek.
– Remélem, nem hoztalak korábban kellemetlen helyzetbe –
mondta a férfi. Hátradőlt, szép vonású arcán féloldalas mosoly
játszott. – Csak annyit szerettem volna mondani, hogy hiányoztál.
Nem várom, hogy bármit is kezdj ezzel. Csak szerettem volna, hogy
tudd.
– Nem, egyáltalán nem hoztál kellemetlen helyzetbe. Ez egy bók,
és köszönöm. – Petersonra emelte a poharát, koccintottak, és
lehajtották italuk maradékát.
– Kész még egyet? – kérdezte a férfi.
– Nem. Jobb lesz, ha megyek. Holnap korán bent kell lennem.
Meg kell találnom a videófelvételt, könyörögnöm kell a
törvényszékieknek, hogy gyorsan dolgozzanak a fogon.
– Jogos meglátás.
 Ahogy felálltak, hogy elmenjenek, Crawford érkezett vissza a
zsúfolt bárból egy tálca itallal.
– Hova lett mindenki? Ezer évig álltam sorba, hogy hozzak egy
kört.
– Mindenki elment, haver – mondta Peterson.
Kínos csend támadt.
– Köszönöm, de sajnos én sem maradhatok – közölte Erika.
– És én sem – csatlakozott Peterson. Jó éjt kívántak, és ott hagyták
a férfit, kezében a tálca itallal.
– Seggfejek – dörmögte Crawford. Leült az üres asztalhoz, és
magához húzta az egyik korsót.
 38

AMIKOR ERIKA ÉS Peterson kilépett az utcára, az valósággal

lüktetett az egyik kocsmából a másikba tartó emberektől. Néma
csendben sétáltak el a vasútállomásig. Előtte egyetlen fekete taxi állt,
járó motorral.
– Taxival mész tovább? – kérdezte Peterson.
– Igen. Túl sokat ittam.
– Én is.
Végignéztek az úton mindkét irányba. Egyetlen másik járművet
sem láttak. Eleredt az eső, és gyorsan záporrá erősödött.
– Most mennek valahova, vagy nem? – kérdezte a taxis, lehúzva
az ablakot. Elgyötört külsejű vénember volt, pár szál vékony, ősz haj
tapadt a fejére. Peterson kinyitotta az ajtót, és mindketten beszálltak,
de úgy, hogy kettejük között maradjon egy hely.
– Hova? – tudakolta az öreg.
– Először a hölgyet visszük Forest Hillig, utána Sydenham jön –
mondta Peterson.
– Dehogy, először magát viszem el, hiszen úgyis át kell vágnom
Sydenhamen, hogy elérjem Forest Hillt – felelte erre a taxis.
– Előbb vigyük haza a hölgyet, mivel ő a főnököm – viccelődött
Peterson.
Az öreg erre a szemét forgatta, és indított. Csendben utaztak; az
eső a taxi tetején dobolt. Alig volt forgalom. Erika lopva Petersonra
nézett. Most az egyszer nem akarta, hogy rátelepedjen az élet súlya, a
bánat és a felelősség. Csak azt akarta, hogy valaki karjában alhasson
el. Úgy akart valaki más mellett ébredni, hogy ne érezze magát
egyedül és magányosnak.
A férfi ránézett, és a tekintetük összekapcsolódott. Gyorsan ismét
félrenéztek. Erika szíve vadul kalapált, ahogy a taxi befordult a
Manor Mountra, és elindult felfelé a lakóházához vezető meredek
dombon. A házak gyorsan süvítettek el mellettük, és aztán
megérkeztek.
– Első megálló – szólalt meg a sofőr, és a kocsi megállt. Az
automata zárak kioldódtak.
– Nem innál egy csésze kávét? Mármint nálam – kérdezte Erika.
Peterson meglepettnek tűnt.
– Hát. De igen, szuper lenne egy csésze kávé.
Kifizették az elgyötört sofőrt, és kiszálltak, átrohantak a parkolón.
Erika látta, hogy ég a villany a ház bejáratánál, és egy szőke hajú nő
ül odabent több gyerekkel.
Az ajtóhoz érve beletúrt a táskájába a kulcsait keresve, amikor
Peterson átkarolta, magához vonta, és arcon csókolta. A nő felé
fordult, és rámosolygott. Éppen mondani akart valamit, de ekkor
meghallott egy visító hangot.
– Erika!
A lépcsőház ajtaja kitárult, és egy magas, szőke nő rohant ki rajta.
Hasonlított Erikához: bájos, szlávos arca volt, mandulaalakú szeme.
Hosszú, szőke haja csapzottan hullott a vállára, és hosszú, fekete
kabátot viselt testre simuló kék farmerja és mélyen kivágott felsője
felett. Mögötte egy sötét hajú kisfiú és kislány kapaszkodott egy
drága babakocsiba, amelyben egy csecsemő aludt. A nő szorosan
megölelte Erikát, aztán hátralépett.
– Annyira örülök, hogy látlak! Egész nap hívtalak! – kiáltotta.
– Hát ő meg kicsoda? – hőkölt hátra Peterson.
– Ő a húgom, Lenka – felelte Erika.
 39

ERIKA SEGÍTETT LENKÁNAK a bőröndöket, a babakocsit,

valamint a gyerekeket benavigálnia a lakásába. A lépcsőházi bejárat
ablakán át látta, hogy Peterson a járdán áll a zuhogó esőben, és
zakóját a fejére húzva próbál leinteni egy taxit. Kérte, hogy jöjjön be,
és várja meg, amíg hív neki egy kocsit, de közben Lenka szlovák
szóáradatot zúdított rá, majd a kisbaba is sírni kezdett, így a férfi
sután búcsút intett, és távozott.
A gyerekek, Jakub és Karolina holtfáradtnak tűntek, ám
mindennek ellenére jobb kedvre derült attól, hogy láthatta őket. Öt-
és hétévesek voltak, és döbbenten nyugtázta, hogy milyen sokat
nőttek. Felgyújtotta a villanyt, bekapcsolta a központi fűtést,
beterelte őket a nappaliba, azzal, hogy hamarosan ő is jön.
Kirohant a folyosóra, onnan pedig az esőbe, és fejét lehajtva
szaladt a murvás úton a zuhogó esőben. A járda azonban már üres
volt, és még ki tudta venni egy taxi hátsó lámpáinak vöröslő fényét,
amint befordult a sarkon a domb lábánál. Egy darabig csak állt ott,
esővíz csorgott le az arcán. Úgy érezte, mintha elveszített volna
valakit. Pedig Peterson volt csak. És holnap találkozni fog vele.
Amikor visszaért a lakásba, a fürdőszobaajtót csukva találta. Jakub
és Karolina a kanapén ült kettejük között a kisbabával, aki a nővére
mutatóujját fogta pirinyó kezével, és fülig érő szájjal mosolygott
rájuk. Rózsaszín kalapocskát viselt, amelynek az elejére színes
gombokat varrtak.
– Hogy van a kis Erika?
 – Evának hívjuk – felelte Jakub. Hátradőlve ült, két kezét
összekulcsolva Man United-es futballmeze felett.
– Anyu vécén van – nézett fel Karolina szégyenlősen a
nagynénjére.
– És hogy vagytok ti ketten? – lépett oda hozzájuk Erika. Karolina
megengedte, hogy megpuszilja, de Jakub vihogva kapta el a fejét. –
Nagyon hiányoztatok.
– Londonban mindig ilyen sokat esik? – kérdezte Karolina.
– Igen. – Erika elmosolyodott, és megcsiklandozta a kisbabát az
álla alatt. Jakub előhúzta a telefonját, és hozzáértő mozdulatokkal
lapozgatni kezdett a játékai között.
– Új? – nézett rá Erika.
– Igen, a legújabb – mondta a kisfiú félvállról. – Mi a
wifijelszavad?
– Fizetned kell érte – közölte Erika. – Két puszi az ára egy óra
hozzáférésnek.
– Hogy mi? – nevetett a gyerek.
– Ez az ára.
A kisfiú a szemét forgatta, és odanyújtotta az arcát.
– Pusz, pusz! – kiáltotta Erika, és két puszit nyomott Jakub arcára.
– A jelszó a következő: ÉnvagyokaSzimat1972.
Jakub erre összeráncolta kis arcát, a nagynénje pedig segített neki
az ismeretlen angol szavakkal. Karolina is elővette az iPhone-ját, és
Erika látta, hogy az is a legutóbbi modell. Neki is segített beírni a
jelszót.
– Kértek valamit inni?
Bólintottak. Erika a konyhaszekrényhez ment, ahol megtalálta a
feketeribizli-szörpöt, amelyet a múltkori látogatásukkor vett nekik.
Mindkettejüknek öntött egy pohárral. Amikor odavitte a
dohányzóasztalkához, csak akkor kapott észbe, hogy elöl hagyta
Jessica Collins halottszemléjének fényképeit, és sikerült még azelőtt
eltüntetni az aktát az asztalról, hogy a gyerekeknek feltűnt volna. A
vécét ekkor lehúzták, és visszajött Lenka. Sápadtnak és idegesnek
tűnt.
– Miért nem mondtad, hogy jössz? – kérdezte Erika, miközben
felkapta a kisbabát, és megölelgette.
– Próbáltalak. Hívtalak, hagytam üzenetet, de nem vetted fel!
– Várj, ismeretlen számról hívtál?
– Igen.
– Miért?
– Már egy ideje ismeretlen a számom – felelte Lenka kitérőn.
– Tudod, hogy dolgozom. És a munkám igen stresszes, így
értékelném, ha legközelebb előre szólnál. Láttad, milyen kicsi a
lakásom.
– Én előre szóltam volna, de te nem vetted fel!
– Én a nővéred vagyok!
Szürcsölés hallatszott, ahogy Jakub ivott egy kortyot, de a szemét
le nem vette az iPhone-járól. Karolina azonban felnézett rá.
– Ki volt az a nagy, fekete ember? – kérdezte.
– Hogy? Ja, egy kollégám. Rendőrtiszt. Vele dolgozom.
Karolina Lenkára nézett, aki felvonta a szemöldökét.
– Láttam, hogy átkarolt. És már majdnem tíz óra.
– Erről beszéljünk később, Lenka! – mondta Erika határozottan.
– Azt lefogadhatod, hogy beszélünk róla. Mindent tudni akarok.
Erika elvigyorodott. Mélyen belül igazából örült, hogy itt van a
húga.
– De most ki éhes? – kérdezte. – Ki kér pizzát? – A gyerkőcök
elvigyorodtak, és felnyújtották a kezüket. – Remek, a fiókban van pár
étlap.
Pizzát rendeltek, majd Erika kinyitotta a kanapéágyat a
nappaliban, és rendet tett, míg Lenka lezuhanyozta a nagyokat, és
megfürdette a kicsit. Másmilyennek tűnt a lakás, hogy egy család
zajongott benne. A húga parfümjének illata ott terjengett. Otthonnak
érződött.
 A pizza egy óra múlva érkezett meg, a srácok azonnal nekiestek,
szétszedve a gőzölgő szeleteket, előredőlve húzták be a nyúlós
sajtszálakat a szájukba. Lenka elővett egy Aranyhaj és a nagy gubanc-
DVD-t, betette, a kicsit pedig megszoptatta a teraszablak melletti
fotelban.
Amikor a gyerekek jóllaktak, hátradőltek a kanapéágyon, és
elaludtak a film előtt.
– Csak pár hónapja láttam őket, és máris nagyobbnak tűnnek –
mondta Erika, kipirult, alvó arcukat nézve. Eva is elszunnyadt a
szoptatás után a babakocsijában, a takarójába bugyolálva. Erika
mindannyiukat megpuszilta, és betakargatta Jakubot meg Karolinát.
– Karolina annyit nőtt! – ámuldozott.
– Tudom. Máris azon vitázunk, hogy rúzsozhatja-e magát. Pedig
még csak hétéves.
– Te beszélsz? Lényegében azonnal sminkelni kezdted magad,
ahogy járni tudtál – mondta erre Erika. – Anyu cicijéről rögtön a Max
Factorra álltál át.
Lenka felnevetett, aztán elkomorult az arca.
– Tudunk beszélni?
– Igen, tudunk – mondta a nővére. Kinyitotta az erkélyablakot, és
látta, hogy elállt az eső. Belebújtak a kabátjukba, és kimentek a
hidegbe.
– Ez a te kerted? – meredt Lenka a sötétbe.
– Bérelem, de igen. És most áruld, miért jelentél meg váratlanul
Londonban, a lakásomnál!
– Már mondtam, hogy próbáltalak hívni, de nem vetted fel a
telefont, és nem hallgattad meg az üzeneteimet.
– Sajnálom, meg kellett volna hallgatnom. De miért hívtál
ismeretlen számról?
Lenka beharapta az ajkát.
– Otthon eldurvultak a dolgok, és el kellett jönnöm. A gyerekek
pedig egy ideje nem jártak már Londonban.
 – Ugyan! Tanítási időszak van. Kivetted őket a suliból, hogy
november elején Londonba gyere? Hol van Marek?
– Ő, hát. – Könnybe lábadt a szeme. – Mareknak akadt egy kis
gondja a vállalkozásában.
– A szervezett bűnözés a vállalkozása.
– Ne mondd ezt!
– Mit szeretnél, mit mondjak? Maffiát? Vagy egyszerűen csak
tetessük, hogy ő vezeti Kelet-Európa legjövedelmezőbb fagyizóját?
– Az igazi vállalkozás.
– Tudom, hogy az. És miért nem tudjátok ti ketten beérni
annyival?
– Tudod, hogy milyen otthon az élet. Sok éve elmentél, és sosem
tértél vissza
– Hol van Marek?
– Elutazott.
– Hova?
– A Magas-Tátrába. Az egyik helyi tag azt hiszi, hogy Marek
lopott tőle.
– Egy helyi maffiózó?
Lenka bólintott.
– És lopott?
– Nem tudom. semmit nem mond el nekem. Múlt héten
lecseréltette a telefonomban a SIM-kártyát. Ma reggel pedig közölte,
hogy el kell utaznom, és addig maradnom, míg a dolgok le nem
csengenek. – Lenka most már sírt.
– Ó, sajnálom. gyere ide. – mondta Erika, és átölelte zokogó
húgát. – Maradhattok, ne aggódj! Itt biztonságban lesztek, és majd
kitalálunk valamit.
– Köszönöm.
Nem sokkal később egymás mellett feküdtek Erika ágyában. Jakub
és Karolina mélyen aludt a nappaliban. Erika az ablak felőli oldalt
választotta, hogy Lenka mellett lehessen a kisbaba.
 – A korábban látott srác a munkatársam. Peterson, a keresztneve
James. Úgy volt, hogy felhívom egy kávéra – szólalt meg Erika.
– Csak egy kávéra? – kérdezte Lenka.
– Igen. Talán. nem tudom.
– Jóképű.
– Tudom, de ez nem ennyi, nem csak ennyi. Szerettem volna
valaki mellett ébredni, és nem egyedül lenni minden reggel. Ittam
pár korsóval. Örülök, hogy itt vagytok, mert ostobaság lett volna
ágyba bújni vele. Együtt kell dolgoznunk.
– Markkal is együtt dolgoztál.
– Az más volt; már azelőtt együtt voltunk, hogy beléptünk a
testületbe. És mint férj és feleség kezdtük közrendőrként, amit
mindenki magától értetődőnek tartott. Most pedig egy emberölési
nyomozást vezetek. Embereket kell irányítanom. Nem akarok első
randikat és egyéjszakás kalandokat a csapatommal.
– Hiányzik Mark – vallotta be Lenka. – Remek ember volt. A
legjobb.
– Az volt – törölte le Erika a könnyeit a kézfejével.
– Szerintem Marek nem jó ember.
– Szeret téged és a kicsiket. Gondoskodik rólad. Időnként az
ember ilyen helyzetben találja magát, és a legjobbat kell kihoznia
belőle.
– Talán nem is rossz, hogy idejöttünk. Nem leszel egyedül. És
holnap reggel mellettem kell ébredned – mosolygott Lenka.
– Bíztam benne, hogy az előnyödre fordítod a dolgokat – nevetett
fel Erika. Megfordult, és a húgára nézett a sötétben. Sok tekintetben
hasonlítottak egymásra, de Lenka merészebben öltözött, sminkelte
magát, és a haját hosszan hordta, míg Erika rövidre nyíratta.
– Milyen ügyön dolgozol?
Erika gyorsan vázolta az esetet, mesélt Jessica Collinsról.
– Karolina hasonló korú, és elképzelni sem tudom, hogy
elrabolják – mondta Lenka.
 A szavak lógva maradtak a levegőben, és sok időbe telt, mire
Erikának sikerült elaludnia.
 40

A MANOR MOUNTON továbbra is zuhogott. Az eső lezúdult az

ereszcsatornákon, aztán végig a járdák mentén, és felgyorsult, ahogy
lefolyt a meredek dombon. Tompa visszhangot verve nyelték el a
kanálisok.
Gerry az út túloldalán, az árnyékokban állt, egy nagy fa és egy
épülőfélben lévő ház állványzatainak fedezékében. Nagy, izmos testét
hosszú, vízhatlan dzseki fedte, és feltette a kapucniját, amitől az arca
szinte alig látszott.
Az este folyamán még korábban bejárta a környéket gyalog,
kialakítva a tervét. A választási névjegyzék alapján gyorsan
rábukkant a címre a neten. Csak egyetlen Erika Fostert talált, aki „k”-
val írta a nevét. Amanda Bakert már megfigyelés alatt tartotta ugyan,
Crawford nyomozó pedig a legfontosabb információkkal ellátta a nőt,
ám Gerry ismerte az embereket, és látta, hogy Crawford egy idióta.
Nem tartozott Foster főfelügyelő bizalmi köréhez.
Gerrynek mostanra sikerült hozzáférnie Erika telefonjához. Az
sms nem kongatta meg a vészharangokat, és nagy mázli volt, hogy a
nő húga ismeretlen számról hagyta azokat a hangpostaüzeneteket, de
szüksége volt még a főfelügyelő vezetékes telefonjára is, hogy hallja,
ha a nő otthonról hív valakit.
Korábban látta, hogy a fekete pasas, a nő csapatának egyik tagja,
taxiba száll. Nem sokkal azután, hogy a kocsi
elment, megpillantotta Erika Fostert, amint elkínzott arccal
kirohan az épületből. Amikor látta, hogy a taxi éppen befordul a
sarkon a domb tövében, megroggyant a válla. Állt ott még egy
darabig, sápadt arcát az ég felé fordítva, szemét lehunyva.
Gerry érezte, hogy kezd ébredezni az erekciója. A nő arca, sima
bőre, a szétváló vörös ajak. Az eső ömlött, és Erika blúza hamar a
testére tapadt. Kicsi, de hetyke melle volt.
Gerry behunyta a szemét az emlék hatására, és összpontosított. Rá
kell jönnie, hogyan juthat be gyorsan a lakásba, aztán ki onnan, de a
régi kúria földszinti ablakai nagy részét rács védte. A háznak közös
bejárata volt.
Nem mozdult az állvány alól, miután Erika bement, és addig
figyelt, míg le nem oltották a villanyt a földszinti lakásban. Ezt
kedvelte: a sötétséget, az üres utcán kopogó esőt, az érzést, hogy
senki nem látja, hogy ott bujkál.
A telefonja rezegni kezdett a zsebében. Elővette, és suhintással
aktiválta a képernyőt.
– Te sosem alszol? – szólt bele Gerry.
– Sikerült hozzáférned Erika Foster telefonjához? – kérdezte a
hang.
– Igen.
– Mit tud a nő?
– A helyszínelők találtak egy fogat a bányató melletti ház
pincéjében, valamint benzinnel telített földet.
Csend.
– Emberi fogat?
– Persze hogy emberit.
– Kié?
– Még nem tudni; a törvényszékiek dolgoznak rajta. De nem
számít. Bob Jennings mindenféle dolgot művelhetett a helyi
gyerkőcökkel. Még az előnyünkre is válhat.
– Úgy viselkedsz, mintha ez egy játék volna – mondta a hang
halkan és fenyegetőn.
 – Ilyen nemtörődöm ír természetem van – felelte Gerry kicsit sem
megfélemlítve. – És tudom, hogy nem játék.
– Csak nehogy elfelejtsd, ha én bukom, buksz te is. És akkor nem
kapod meg a pénzed. És talán ez utóbbi többet számít neked.
A vonal túlsó végén a beszélő letette a telefont.
– Baszd meg! – vakkantotta maga elé Gerry. A telefont
visszacsúsztatta a zsebébe, és kilépett a fa vastag ágai alól. Az ég felé
fordította az arcát, élvezve a bőrét csipkedő esőt.
Aztán megfordult, és elsétált.
 41

AMIKOR ERIKA FELÉBREDT, még sötét volt odakint, és látta,

hogy Lenka a kis hálóban járkál fel-alá Evával a karjában, és beletelt
egy pillanatba, mire észhez tért.
– Mennyi az idő? – gyújtotta fel a villanyt. Eva halk, cuppogó
hangokat adott ki, és aprót tüsszentett.
– Öt harminc – felelte Lenka. – Bocs. Nem akartalak felébreszteni.
– Nem gond, úgyis korán kell kelnem. – Erika felült, és
megdörgölte az arcát. – Ma mit fogsz csinálni? Hosszú napom lesz a
melóban.
– Van pótkulcsod?
– Igen.
– Van itt a közelben park?
– Az út mellett, nem messze innen a Horniman Múzeum, ahol
remekül lehet sétálgatni.
– Nem ott találtad meg azt a lányt a jég alatt?
– De igen, viszont a kert hatalmas, van ott egy múzeum és egy
aranyos kávézó. De bemehettek London szívébe is, megnézhetitek a
karácsonyi díszkivilágítást. – Erika úgy érezte, borzalmas házigazda
lesz.
– Jól elleszünk. A srácok szerintem ma aludni akarnak, annyira
fárasztó volt a tegnap. Átvennéd Evát pár percre? Le kell
zuhanyoznom, mielőtt megőrülök.
Lenka áttette a takaróba bugyolált kis csomagot Erika karjába, és
bement a fürdőszobába. Eva teste jó meleg volt. Kinyújtotta aprócska
karját, és a nagynénjére nézett nagy, barna szemével, majd
tüsszentett egyet. A főfelügyelő finoman letörölte a kisbaba kicsiny
arcát egy muszlinruhával, és hullámként öntötte el a szeretet és a
szomorúság. Szeretetet érzett tökéletes kis unokahúga iránt, és
szomorú volt, amiért neki valószínűleg sosem lesz gyereke.
Erika megadta a húgának a munkahelyi telefonszámát, ott hagyta
a kulcsait, és megmutogatott neki mindent a térképen. Megcsókolta
az alvó Jakub és Karolina feje búbját, aztán a hajnal első fényénél
kiosont a lakásból.
Nem sokkal hét harminc előtt érkezett meg a bromley-i őrsre, és
felment az eligazítóba. Megállt a mágnestáblák előtt kávéval a
kezében, és átnézte a bizonyítékokat. Most, hogy megtalálták a fogat,
Bob Jennings és Trevor Marksman fényképeit a ház fotójának két
oldalára húzta, és egy alkoholos filccel vonalat rajzolt, összekötve a
hármat.
Aztán megcsörrent a telefonja: látta, hogy Nils Âkerman az.
– Alkalmunk nyílt összehasonlítani a pincében talált fogat Jessica
Collins fogképletével – mondta a férfi mindenféle felvezetés nélkül. –
Sajnálom, de nem egyezik. Nem Jessica foga.
Erika szíve összeszorult. Le kellett ülnie az egyik íróasztal sarkára.
– Biztos benne?
– Igen. A legegyszerűbb módszerrel éltem, és az állkapocsról
letört foghoz illesztettem. Nem illett oda, nem is stimmel. Aztán
megnéztem Jessica fogképletét, arra az esetre, ha esetleg a fog
megégett volna, amitől összemehet, de úgy sem stimmelt. Elküldtem
azért egy kollégámhoz, hátha ki tud nyerni belőle egy kis fogbelet, és
abból DNS-t, de a fog nem Jessicáé. Visszamentünk a pincébe is,
felástuk a talajt, és metánvizsgálatokat is végeztünk. De nincs ott
más, csak föld. Sajnálom.
– A francba! Persze nem a maga hibája. Ez több kérdést vet fel,
mint amennyi választ ad. Mit keresett egy gyerekfog Bob Jennings
pincéjében?
 A vonal túlsó felén hallgatás volt a válasz.
– Bocs, Nils. Tudom jól, hogy ennek kiderítése már nem a maga
dolga...
– Nem irigylem – felelte a férfi.
– Oké, köszönöm, hogy elmondta.
Letette a telefont, és visszament a mágnestáblához, ahova az erdős
rét mellé a kőfejtő részletes leírását tűzték. Eredetileg agyagbánya
volt. Átment a legközelebbi asztalhoz, belépett a Wikipédia oldalára,
rákeresett az „agyagbánya, Kent” szavakra, és egy rövid bejegyzést
talált.
A londoni agyag merev, kékes agyag, amely megbarnul az
időjárási viszonyok következtében. Az agyagot ma is használják
téglák, cserepek és közönséges fazekasáruk gyártására. A kerteket és a
termőföldeket meddővé teszi.
Folytatta a keresést, és kiderítette, hogy Kentet mészkő, homokkő
és agyag alkotja.
– Mit csinálok? Ez túl tág és véletlenszerű – dünnyögte.
– Igen, Kent hatalmas grófság – szólalt meg mögötte egy hang,
amitől Erika összerezzent. Megfordult, és látta, hogy Crawford áll
mögötte, és a számítógép képernyőjét lesi. – Bocs – tette hozzá.
– Nem kellene az emberek mögé lopakodnia – fortyant fel Erika.
– Azt hittem, tudjuk, hogy mire használták a kőfejtőt.
– Tudjuk is. Csak sehogy sem találom a kapcsolatot, sehogy sem
tudom egymás mellé rendelni a dolgokat.
– Ez remek kifejezés így, kora reggel – tréfálkozott a férfi. Erika el
sem mosolyodott.
– Jessica hosszú éveken át nem került elő, hogy aztán az
otthonától alig másfél kilométerre bukkanjunk rá.
A főfelügyelő ezután elmesélte a Nilsszel folytatott beszélgetést.
Crawford leült a nő íróasztalának a sarkára, és bólogatott közben.
Majd hallgatott egy ideig.
 – Tudta, hogy a kenti partvidék, a Doveri-szoros innenső partja,
mindössze úgy harminc kilométerre van Európától?
– Igen, az imént olvastam a monitoron – csattant fel Erika.
– Várjon! – állt fel a férfi. – Korábban azt mondta, hogy az
agyagot a kereskedelemben tégla- és cserépgyártásra használják. Nem
gondolja, hogy ez összekapcsolhatja Martin Collinsszal? Hiszen ő is
az építőiparban érdekelt.
Erika idegesítőnek találta a bólogató férfi képét.
– Crawford, a bánya már az első világháború előtt felhagyott az
agyagfejtéssel. Martin Collins és a családja pedig csak 1983-ban
költözött ide. És az egy kicseszett réten van; a kőfejtő afféle helyi
nevezetesség volt.
– Ó! – vörösödött el Crawford.
Rendőrök érkeztek az eligazítóba, nyomukban Moss-szal és
Petersonnal. Erika érezte, hogy minden haragja és csalódottsága
felbugyog benne, és Crawfordon tökéletesen levezethette.
– Éppen elég bonyolult ez a nyomozás anélkül is, hogy maga
mögém osonna, és ostoba, légből kapott elméletekkel állna elő. Ettől
nem tűnik okosnak, engem viszont felidegesít. Úgyhogy, ha nincs
semmi hasznos mondanivalója, akkor kopjon le!
A többi rendőr szép csendben, lábujjhegyen az asztalához ment,
és kibújt a kabátjából. Crawford mostanra vérvörösre pirult, és a
szemébe könnyek gyűltek.
– És nincs időm ebben a csapatban a sírásra – folytatta Erika. –
Mit tud mondani a ház szennyvízülepítőjéről?
– Izé, még mindig várom a hírt, hogy megtalálták – dünnyögte
Crawford, és igyekezett összeszedni magát.
– Hát, akkor hagyja abba azt a hülyeséget, hogy megpróbál okos
lenni, és keresse! Végezze a kibaszott munkáját! – Mostanra újabb
rendőrök érkeztek, és kínos csend támadt. Levették a kabátjukat, és
bekapcsolták a számítógépüket. – Van még valaki másnak
hasznavehetetlen elmélete arról, hogy ki ölte meg Jessica Collinst? –
fordult Erika a teremhez. Mindenki hallgatott. –
Remek! Az imént kaptam a hírt, hogy a Hayes-kőfejtő melletti
pincében talált fog nem Jessicáé.
Erre több rendőr is felnyögött.
– Igen, pontosan ezt érzem én is. Vagyis meg kell kettőznünk az
erőfeszítéseinket.
Bement az irodájába, és becsapta az üvegajtót, gyűlölve a tényt,
hogy a csapata továbbra is láthatja. Leült az íróasztalához, és
nekiesett az egyre nagyobb halom iratnak, majd frissítette az
ügyiratokat a Holmes-rendszerben.
Egy órával később kopogtattak az ajtaján. Moss állt odakint, kis
fehér zsebkendőt lengetve.
– Békével jöttem – nyitotta ki az ajtót.
– Mi az?
– A croydoni őrsnek sikerült megtalálnia Trevor Marksman
kamerájának felvételeit a bizonyítékraktárukban – közölte Moss. –
Most érkezett meg velük a futár. John már keres valamit, amivel le
lehet őket játszani.
 42

CRAWFORD A BROMLEY-I őrs mögött, a szemeteskukák

soránál állt a kis műanyag féltető alá húzódva, így védekezve az eső
ellen. Kiosont az eligazítóból, és éppen egy heves beszélgetést
folytatott Amanda Bakerrel, akit csak nehezen hallott a feje felett
kopogó esőcseppek miatt.
– Az nem jutott eszedbe, hogy korán kellene munkába járnod?
Vagy legalább megpróbálnod valahogy hozzáférni a kazettákhoz? –
kérdezte Amanda.
– Nagyon is korán jöttem be ma – csikorgatta a fogát Crawford.
– Hát, a jelek szerint nem elég korán. Mit csináltál tegnap este?
– Semmi közöd hozzá – méltatlankodott a férfi. A kocsmában
egyedül is folytatta az ivást, és most iszonyatos másnaposság kínozta.
– Még mindig kellenek nekem azok a kazetták, Crawford.
– Kicsit nehezebb lesz így megszerezni. Ezek lesznek a
legkapósabb bizonyítékok; Foster főfelügyelő éppen az egyik
videóhelyiségben nézi őket. Nem férhetek hozzájuk.
Hallotta, amint Amanda öngyújtója kattan egyet, ahogy a nő
rágyújt.
– Míg nézi, digitalizálják is. Csak annyit kell tenned, hogy
átmásolod őket egy pendrive-ra. Könnyű lesz.
– Könnyű neked – dörmögte a férfi.
– Azt hittem, te kérted ki a kazettákat. Miért nem nézed őket te
is? Ott kellene lenned.
 Hányingerem van attól, ahogy ezek a kibaszott nők ugráltatnak,
gondolta. A szélirány megváltozott, és ettől az eső vízszintesen
kezdett esni, eláztatva Crawfordot a műanyag védőtető alatt.
– Más dolgom van – felelte, és nekipréselte testét a büdös, kék
kukák sorának.
– Például?
Crawford nem törődött vele, és elmondta a lényeget: hogy a
pincében talált fog nem Jessicáé.
– A pincében talált fog miatt Bob Jenningset gyanúsítjuk: ő
lehetett az, akivel Trevor együtt dolgozott. Talán már Jessica előtt is
kiszemeltek más gyerekeket a környéken.
Ismét csend támadt; már-már hallotta, ahogy a nő fejében
kattognak a kerekek.
– Van valami, ami eszembe jutott a videókról. – mondta végül a
nő. – Nem teljesen biztos, csak afféle megérzés, de folyton kisiklik a
markomból. Most pedig menj vissza, nehogy gyanút kelts, és szerezd
meg a szalagok másolatát!
Azzal letette.
– Fogadni mernék, hogy van valami, ami nem siklik ki a
markodból. A harmadik pohár borod – mondta a férfi indulatosan, és
csak most vette észre, hogy valami zsíros és barna ráragadt a kukáról
a kabátjára.
Gerry kis, mordeni lakásában ült. A függönyöket behúzta, kizárva
a szelet és az esőt.
Laptopja nyitva állt az íróasztalán, és kihúzta a fejhallgatója
jackdugóját, majd visszajátszotta a beszélgetés egy részletét. Amanda
reszelős hangja visszhangzott a kis szobában.
„Van valami, ami eszembe jutott a videókról. Nem teljesen biztos,
csak afféle megérzés, de folyton kisiklik a markomból.”
Felvette a telefont, és tárcsázott.
– Amanda Baker. Egyre közelebb kerül. Akarod, hogy a
következő szintre emeljem a dolgot? – kérdezte Gerry.
 – Nem. Csak hallgasd le továbbra is! – felelte a hang. – Ha lépni
fogunk, ahhoz biztosnak kell lennünk benne.
 43

ERIKA ÉS JOHN bezsúfolódott a bromley-i őrs egyik kis

videószobájába. Trevor Marksman a takarékosságot szem előtt tartva
120 perces, 8 mm-es videószalagokat használt hosszan játszó módban,
így mindegyik kazetta megnézése négy órát vett igénybe.
– És most jöjjön a második – cserélte szalagot John a lejátszóban.
Erika kihúzta magát ültében, és nyújtózkodott egyet.
– Gondolt rá Marksman, hogy ezt valaha is megnézi? – Ásított.
– Miről beszél, főnök? Hiszen itt van négyórányi séta egy üres,
szürke, szeles parkban, a felvételek a körforgalomról, valamint egy
szemcsés videó a tűzijátékról, amelyet a hálószobája ablakából
rögzített: ez egy valóságos filmsiker – felelte John. Gumikesztyűt
viselt, ahogy az első kis, 8 mm-es kazettát kivette a tokjából, és a
következőért nyúlt.
– Mit írt rá? – kérdezte Erika.
John feltartotta a tokot.
– GARY SZNAPI BULI, 1990. ÁPRILIS – mondta, majd kihúzta a
kazettát, és feltartotta a fénybe. – Úgy tűnik, a mágnesszalag jó
állapotban maradt.
Beletette a VHS adapterbe, és becsúsztatta a gépbe. Miután
ellenőrizte, hogy a videófelvétel feltöltődött a laptopra, lenyomta a
lejátszás gombot.
Az asztalra tett kis képernyő statikusan sercegve életre kelt, majd
megjelent a rehabilitációs központ tévészobájának belseje. A kép
fekete-fehér volt, kicsit remegett, aztán színes lett. Húsz különböző
korú, többségében trehány öltözetű férfi állt a fényesre suvikszolt
padlón. Régi, szakadt fotelok meg kanapék látszottak mindenfelé, és
magasan a falra egy kis tévét erősítettek. Nagy panorámaablak nyílt a
szürke égre és a füves udvarra. Pár másodpercig a kinti fény
elvakította a kamerát. Hangok hallatszottak, és a kamera egy tükör
felé fordult. Abból pedig a videókamerát tartó Trevor Marksman
köszönt vissza. A bőre sértetlen volt; még nem égett meg.
– Április másodikát írjuk, és Gary Lundy huszonnegyedik
születésnapját ünnepeljük! – mondta a tükörképének.
A kamera körbefordult, és megállapodott az egyik kopott kanapén
ülő, sovány férfin. Hosszúkás vonásai voltak, zsíros haját balra fésülve
hordta. Hatalmas orr éktelenkedett az arcán, és az egyik ujját teljesen
feltolta a bal orrlyukába.
– Mit csinálsz? – hallatszott Trevor hangja a kamera mögül.
– Keresek valami rendes ennivalót – húzta ki Gary az ujját az
orrából. – És most kopj le! – förmedt rá.
A kép elfordult, ahogy a kamera elindult a helyiségben, és
elhaladt a szánalmas és ijesztő kinézetű emberek mellett, akik egy
rogyadozó büféasztalt álltak körül. Műanyag tálakban csipszek meg
cukorkákkal díszített mázas torta látszott az asztalon. Egy alacsony,
kövérkés kis ember bulikalapot viselt; a gumiszalag belevágott tripla
tokájába, ősz haja a vállát verte.
– Jézusom, ezek a kicseszett pedofilok mind Collinsék környékén
éltek! – szólalt meg John a videót figyelve.
A képernyőn a bulikalapos, kövér kis ember egyenesen a
kamerába bámult.
– Kipróbálhatom? – kérdezte, és mosolyogva máris nyújtotta a
kezét. Mindössze két foga volt.
– Nem – felelte Trevor, és megjelent a keze a felvételen, ahogy
rácsapott a hájpacni ujjaira, amikor az a kamera felé kapott.
– Ugyan már, én még sosem láttam.
– Vedd le róla a rohadt kezedet! – nyüszítette Trevor.
 Meglendült a keze, és keményen fejbe csapta a kis embert. A férfi
a földre zuhant, amitől elszakadt a bulikalap gumija. De máris
felpattant, és megrohanta a kamerást. A kép remegni kezdett a
tusakodástól, majd elsötétült.
– A rohadt életbe, ugye nem kell végignézünk az egész bulit? –
kérdezte John.
Erika komoran bólintott. A képernyő ekkor ismét életre kelt, és
ismét a buli látszott, de kicsit később. Zene szólt, és többen sután
táncoltak rá. A kamera ismét visszafordult Garyre, aki még mindig a
sarokban ült az orrát piszkálva. Kihúzta az ujját, és a szájába vette.
– Ez undorító – fordult el a képernyőtől John.
– Minden rendben, már továbbment – mondta Erika.
A kamera visszafordult, és most a kicsi, kövér embert mutatta, aki
új bulikalapot viselt, és a sarokban ült egy régi pianínónál. A fejét
tömte a tányérján magasra tornyozott kajával. A pianínó fedelén egy
újabb teli tányér várt rá.
– Mi van vele? – kérdezte egy hang, aminek a tulajdonosa nem
látszott.
– Egy pöcs, aki a kamerámat akarta használni – szólalt meg
Trevor, és kegyetlenül ráközelített a hájas férfi zabáló szájára. –
Kibaszott kétbalkezes, és amúgy sem nyúlhat senki a kamerámhoz.
A kép elhomályosult, aztán kitisztult, ahogy Marksman egy
villányi tojáslepényt tolt a képébe: morzsák ragadtak a szakállába.
Ekkor éles, kislányos kacagás harsant, a kamera pedig
körbepásztázott, és közeli képet adott egy magas, kopasz, vöröslő
képű férfiról, akinek görbe nyúlfogai voltak.
– Akkor megengeded, hogy megpróbáljam? – kérdezte.
– NEM!
Láthatóan újabb tusakodás vette kezdetét, majd a kép előreugrott,
késő délutánra. A tévészobában kezdett besötétedni, és a helyiségben
az egyetlen fényt a tortán égő gyertyák adták, amelyet egy magas
férfi vitt körbe. Trevor a nyomában lépkedett, ahogy odavitték a
tortát a még mindig a fotelban ülő Garynek.
– Gyerünk, fújd el! – kiáltotta egy hang. Gary tiltakozott, aztán
elfújta a gyertyákat.
– Mit kívántál? – kiabálta egy másik hang.
– Hogy dögöljek meg már végre! – dőlt hátra Gary, és karba fonta
a kezét.
A tortát tartó férfi egy pillanatra a kamera felé fordult, aztán
kisétált a képből.
– Hé! – szólalt meg Erika. – Várjunk csak, tekerjen vissza!
– Nem tudok. Most megy a digitális átjátszás – válaszolt John.
Trevor a férfi mögött lépkedett, aki a hosszú asztalhoz ment.
– Ismerem ezt az embert – mondta Erika. – Ő volt ott Trevor
Marksmannel a múltkor. Azonnal állítsa meg!
Erika kirohant a videószobából, fel a lépcsőn az eligazítóba.
Peterson éppen letette a telefont, ő pedig elkapta a grabancát, hogy
azonnal menjen le vele. Visszaértek a videószobába, és most már
Petersonnal kiegészülve nézték tovább a szalagokat. A képernyőn
Trevor éppen arra az ismerős férfira fókuszált, aki poénosan úgy
beszélt a kamerába, mintha egy vörös szőnyeges rendezvényen lenne.
– Ez az a tag, akit Marksmannél láttunk: Joel, nem igaz? Joel. A
videón van haja, de dél-afrikai akcentussal beszél.
– És ugyanolyan furcsa, savókék szeme van – tette hozzá
Peterson. – Meg ott az a heg, ami a halántékától a füléig húzódik.
– Azt mondta, Joelnek hívják, de nem mondta, mi a vezetékneve.
Szeretnék egy listát mindenkiről, aki a rehabilitációs központ lakója
volt 1990-ben – mondta Erika.
Ismét a képernyőt nézték, ahol egy másik rehabilitált felkapta a
kamerát, és míg a hangfalakból a Careless
Whisper szólt, Trevor és Joel lassúzni kezdett.
 44

ERIKA ÉS JOHN aznap délután megnézett még két videókazettát:

ezek rövidebbek és normál lejátszású felvételek voltak. Ezeken
Marksman több tavaszi napot örökített meg az Avondale Road
melletti helyi parkban. Rengeteg gyereket lefilmezett, gyakran még
buzdította is a szülőket, hogy mosolyogjanak és integessenek, míg a
srácaikat hintáztatták, vagy elkapták őket a csúszda alján.
Jessica Collins az egyik videófelvételen tűnt fel, ami a dátumjelző
szerint „1990. 11. 06.” volt, amint éppen egy másik, sötét hajú
kislánnyal mérleghintázik. Nevettek, és felváltva emelkedtek a
levegőbe és huppantak le, míg a háttérben Marianne és Laura
fiatalabb kiadásban üldögéltek egy nagy tölgyfa árnyékában az egyik
padon. Laura cigarettázott, és láthatóan csak fél füllel figyelt az
anyjára, aki hozzá hajolva magyarázott valamit.
A kamera percekig figyelte a libikókázó Jessicát, a park túlsó
végéből közelítve rá. Erikát megdöbbentette, hogy milyen szép és
vidám a kislány, ahogy a barátnőjével játszik, majd később lelóg a
mászókáról... Aztán elöntötte az undor, mert eszébe jutott, hogy
mindezt Trevor Marksman szemén át látja.
A kamera ezután mozgásban lévő, reszkető képet adott a park
végéből nyíló keskeny útról, ahogy Marksman elhaladt egy megviselt
szemetes és egy pad mellett, ahol egy férfi próbálta egy levelekkel
megpakolt lapát tartalmát beügyeskedni a kukazsákba. Nem sok
szerencsével járt a nagy szélben.
 – Jól mulatsz? – kérdezte egy hang. A férfi erre megfordult, és
bozontos barna haj meg a gnómszerű arc elárulta, hogy Bob Jennings
az.
– Tűnééés, kurvák! – dörmögte Jennings, és ijesztően groteszk
képet vágott.
Káromkodás hallatszott, amikor az alacsony aksiszintet mutató jel
villogni kezdett a képernyő sarkában. A kép megrázkódott, és nem
sokkal azelőtt, hogy az aksi megadta volna magát, és a kép elsötétült,
egy röpke pillanatra felvillant egy ismerős arc, ahogy a kamerát
átadták valaki másnak.
– A rohadt életbe, az Bob Jennings volt, a másik arc pedig, ott,
ahol a felvétel véget ért. Visszatekerhetjük?
John kivette a kazettát, és a laptopot maga felé húzta az asztalon.
Mostanra megvolt a digitális felvétel. Megkereste a szalag utolsó pár
percét, és visszatekerte, a Bobbal történő találkozás utánra, amikor az
aksiszintjelző villogni kezdett a képernyő sarkában. Kellett hozzá pár
kísérlet, mire meglett, mivel az arc csak a másodperc törtrészéig
látszott a képernyőn, de amikor sikerült, látták, hogy Trevor
Marksman az.
Egy ideig csak nézték.
– Vagyis a kamerát valaki más adta oda Trevornak; nem mindig ő
filmezett a parkban. A korábbi nyomozás során azt állította, hogy
mindent ő vett fel – mondta Erika.
– A bulin pedig mennyire kibukott, amikor más akarta használni
a kameráját – idézte fel John.
Ismét lejátszotta ezt a szakaszt; ahogy a kamera a kapuhoz közelít;
ahogy felvillan Trevor arca.
– Hallják, valaki beszél. És azt mondja: „tessék”! Délafrikai
akcentusnak tűnik.
Kopogtattak az ajtón: Peterson jött vissza.
– Főnök, megtaláltam Joel Michaelst. Vissza kellett mennem az
eredeti nevéhez kapcsolt kartonjához: valamikor Peter Michaelsnek
hívták. 1995-ben változtatta a nevét Joelre. Ötvenhárom éves. Ő is a
rehabilitációs központba került, miután kiengedték a börtönből. Hat
évet ült 1984 februárjától 1990 márciusáig, mivel megerőszakolt és
fogva tartott egy kilencéves kisfiút.
Erika és John egymásra nézett. Peterson folytatta:
– Peter Michaelst 1990-ben kihallgatták, ahogy a rehabilitációs
központ többi lakóját is, és akárcsak Marksmannek, neki is volt
alibije 1990. augusztus hetedikére. Ám őt egy percre sem figyelték
meg a Jessica eltűnése utáni hetekben.
– Ahogy Bob Jenningset sem – mondta John. – Nem találok róla
semmit az aktákban. Sosem hallgatták ki, sosem volt gyanúsított.
– És lám csak, ők hárman mind itt vannak egy felvételen, és
beszélgetnek. Vagyis ismerték egymást – fejezte be Erika.
 45

MÁR KÉSŐRE JÁRT, amikor Erika felhívta Marsh parancsnokot

az eligazítóból. A csapatát addigra már hazaküldte a hosszú nap
végén.
– Erika, én figyelmeztettelek, hogy kerüld Trevor Marksmant –
kezdte Marsh. – Nem akarunk egy újabb pert.
– Tisztelettel mondom, de nem figyelsz. Nem akarom behozni
Marksmant. Joel Michaelst akarom behozatni, és kihallgatni arról,
hogy milyen kapcsolat fűzte Trevorhoz és Bob Jenningshez, aki
folyton előkerül. Ő lakott önkényesen a házban, amelyben a
gyerekfogat találtuk a pincében.
– Aminek a tulajdonosát eddig nem sikerült azonosítani.
– Viszont nagyon is ijesztő!
– Ez igaz, de mások is lakhattak önkényesen ott az elmúlt
huszonhat évben, olyan narkósok, akiknek lehettek gyerekei, és
akiknek kieshettek a tejfogaik.
– Továbbá a ház pincéjében benzinréteggel átitatott földet is
találtunk. Bob Jennings húga megerősítette, hogy a generátorba
ólmozott benzint használt, Jessica csontjaiban pedig magas
koncentrációjú ólom-tetraetilt találtunk, ami arra utal, hogy a
szervezete ólmozott benzingőznek volt kitéve. Most pedig
videófelvétel bizonyítja, hogy van kapocs Trevor, Bob és Joel között.
Marsh csak hallgatott a vonal túlsó végén. Erika folytatta.
– Nos, Bob már halott. Nem megyek Trevor közelébe sem.
Én csak Joel Michaelsszel akarok próbát tenni.
 – Erika, ezt neked kell eldöntened – mondta a férfi.
– Tudom, Paul. De szeretném, ha mögém állnál. Szükségem van a
tanácsodra. Ha igazam van, akár egy pedofilhálózatot is
leleplezhetünk.
– Mikor szeretnéd ezt elkezdeni?
– Minél hamarabb.
– Holnap lesz Jessica Collins temetése. Azt javaslom, azt még várd
meg. Én magam is ott leszek, és okos dolog lenne, ha te is eljönnél.
Jót tesz a PR-nak, és mint tudjuk, minden a PR-ról szól.
– Rendben.
– És jó, ha azzal is tisztában vagy, hogy Trevor Marksman
mostanra nagyon gazdag lett. Felteszem, van a talonban egy jó
ügyvédje, aki kisegíti a barátját, ha te őrizetbe veszed.
– Emiatt nem aggódom. Jobban aggaszt, hogy ma órákon át
néztem videókat arról, hogyan buliznak elítélt pedofilok, hogyan
utazgatnak a tengerpartra, és láttam az összes videót, amelyet
Marksman készített Jessica Collinsról meg a többi helyi gyerekről.
Dühös vagyok, hogy az a kislány már csak egy csontkupac, és hogy
még szabadlábon van az, aki ezt tette vele. Ki akarom hallgatni Joel
Michaelst. Ez minden, és bizonyítékaim is vannak a gyanúm
alátámasztására.
Marsh egy ideig hallgatott.
– Továbbra is értesíts mindenről, de előtte még ott szeretnélek
látni holnap a temetésen.
– Rendben, és köszönöm. – Erika letette a telefont, és nekiállt
összeszedni a holmiját, hogy hazainduljon. Bement az irodába,
bepakolta a táskáját, de ekkor eszébe jutott, hogy a noteszát a
videószobában hagyta.
 46

AMIKOR A CSAPAT elhagyta az eligazítót, hogy hazamenjen,

Crawford még maradt, és bement a férfivécébe, ahol húsz percig ült
az egyik fülkében: csak úgy dőlt róla az izzadság. Miután eltelt a húsz
perc, kezet mosott, és kiment a mosdóból. Ellenőrizte, hogy nem
követik, és lement a videószobába, ahol Erika és John egész nap a
Trevor Marksman-féle kazettákat nézték.
A szoba az első emeleten volt, egy hosszú folyosó végén. Több
másolat is volt a hozzávaló kulcsból, és még a nap folyamán elvett
egyet John asztaláról, amikor a fiatal rendőrt éppen lekötötte egy
telefonbeszélgetés. Crawford most ezt csúsztatta a zárba, és
megkönnyebbült, amikor az ajtó kinyílt. Felgyújtotta a villanyt, és
látta, hogy a laptop még az asztalon van, a videólejátszóhoz kötve.
Bezárta az ajtót maga mögött. A szoba kicsi volt, szűk, ablaktalan. A
polcsoron kábelek és huzalok hevertek, a DVD- és a videólejátszó
kézikönyvei, és volt ott még egy a lézerlemezes lejátszóhoz is.
Crawford gyorsan dolgozott, beizzította a laptopot, és elővette a
pendrive-ot, amelyet a főutcán vett egy elektronikai áruházban.
Aggódott kicsit, hogy nem lesz elég a memória. Csak 16 GB-nyi adat
fért rá, ezért inkább hármat vett. Veríték csorgott le az arcán, ahogy
a nagy, szögletes, fröccsöntött műanyag csomagolással birkózott,
amiből az istennek sem tudta kiszedni a kis kütyüt.
Átkutatta a polcokat, de ollót nem talált. Elővette a zsebéből a
kocsikulcsát, és azzal kezdte el szétvágni a műanyag borítást. Eltelt
pár, hosszúnak tűnő perc, mire kiügyetlenkedte a pendrive-ot, és a
verítéket kitörölve a szeméből becsúsztatta a kis szerkezetet a laptop
oldalán az USB-portba.
Az zümmögő hangokat adott, Crawford pedig átlépett a Windows
ablakkezelőbe. Végre megjelent a pendrive ikonja. Átkattintott a
videófájlokra, amit a nap során John létrehozott, kiválasztotta az
elsőt, és áthúzta az asztalon látható pendrive ikonra.
A merevlemez ismét zümmögni kezdett, ahogy felugrott egy kis
ablak a következő szöveggel:
2 tétel másolása USBDRIVE 1-RE
11,8 MB 3,1 GB-ból – kb. 9 perc.
– Gyerünk! – sziszegte, és egy kövér izzadságcsepp landolt a
laptop billentyűzetén. Ekkor meghallotta, hogy kulcs zörög a zárban,
és elfordul a kilincs.
 47

ERIKA LENYOMTA A videószoba kilincsét, de az ajtó zárva volt.

Elővett egy kulcscsomót, és belepróbálta az egyik kulcsot a zárba, de
az nem illett bele. Érezte az ellenállást a túloldalról. Már ismét le
akarta nyomni a kilincset, ám ekkor meghallotta, hogy a nevét
kiáltják, és látta, amint Peterson tart felé a folyosón.
– Főnök, nálam van a notesza! – emelte a magasba a férfi a
jegyzetfüzetet.
– Köszönöm – mondta Erika, és átvette, amikor Peterson odaért. –
Azt hittem, már mindenki hazament.
– Igen, én is átmentem már a szemközti Waitrose-ba, de amikor
visszaértem a parkolóba, észrevettem, hogy tévedésből ezt is
elhoztam – magyarázta a férfi.
– Köszönöm.
Kínos csend támadt.
– A tegnap éjszakáról csak annyit, hogy tényleg nem tudtam,
hogy egyszer csak feltűnik a húgom – magyarázta Erika.
– Semmi gond. És hogy van a húga?
– Remekül.
– Szuper – mosolygott a férfi, majd újabb kínos csend támadt. –
Hát, akkor holnap találkozunk! – búcsúzott Peterson.
– Viszlát holnap!
A férfi bólintott, és elment. Erika úgy tett, mintha a kulcsait
keresné, de amikor Peterson távozott, nekidőlt az ajtónak. Várt pár
percet, aztán elindult ő is a folyosón, haza.
 Crawford az ajtóra tapasztotta a fülét, úgy hallgatózott, de a
hangok elnémultak. Gyorsan pendrive-ot cserélt, és nekiállt
átmásolni a következő adag videót.
Az inge csuromvíz volt az izzadságtól.
 48

ERIKA NEM SOKKAL kilenc harminc után ért haza. Amikor

kinyitotta a lakás ajtaját, Lenkát az előszobában találta. Már szóra
nyitotta a száját, de a húga az ajkára tette az ujját.
– Karolina és Jakub alszik – suttogta. – Már olyan késő van. Hol
jártál?
– Dolgoztam – suttogta Erika, kibújt a cipőjéből, és letette a
táskáját.
– Minden rendben?
– Igen, persze.
– Reggel hétkor mentél el!
Erika kibújt a kabátjából.
– Általában így dolgozom.
– És mit szólt ehhez Mark?
– Lenka, hadd menjek már be!
– Csitt! Csak most fektettem le őket.
Erika bekukucskált a nappaliba. Éppen csak ki tudta venni a
gyerekek feje búbját – a kanapéágyon aludtak a takaró alatt.
– Lenka, a számítógépem mindjárt lemerül, és a töltő bent van –
súgta oda a húgának.
– Hogy néz ki?
– Hogy érted, hogy néz ki? Egy töltő – sziszegte, és belépett volna
a nappaliba, de Lenka megállította.
– Ne! Felébreszted őket. Karolina egész nap zaklatott volt, és csak
most sikerült elaltatnom.
 – Lenka, nekem kell a töltőm.
– Ettél?
– Ebédeltem.
Lenka karba fonta a kezét, a szemét forgatta.
– Legalább harapj valamit! Én főztem. Zuhanyozz le, addig
megkeresem a töltődet!
Erika tiltakozott volna, de a húga betuszkolta a fürdőszobába, és
rácsukta az ajtót.
Amikor Erika kijött a zuhany alól, az orrát megcsapta a füstölt
kolbász, krumpli és uborka illata. A mikrohullámú sütő sípolt egyet,
Lenka pedig egy tálon gőzölgő rakott krumplit hozott.
– Ó, istenem! Mennyei az illata. Anyu is így csinálta – szólalt meg
Erika, és csorogni kezdett a nyála.
Bementek a hálóba, amit megtöltött Eva babakocsija, egy halom
pelenka, meg a pelenkázóvá alakított öltözőasztal. Mark arannyal
bekeretezett fényképét hátratolták. Jóképű arccal nézett a
szemlélőre, az örökös mosolyával. Erika leült az ágyára, és falni
kezdte az ételt.
– Istenem, ez fantasztikus! Köszönöm.
– Bevásároltam – újságolta Lenka. – Egész klassz a környék, de
rengeteg a másféle ember: indiaiak, feketék, kínaiak. A srácoknak
kicsit minden ijesztő. Szép a kerted, és találkoztunk pár szomszéddal.
Az emeleti nővel, akinek a két kislánya van. Jakub bekopogott az
összes ajtón, míg meg nem találta őket, és áthívta játszani.
– Átjöttek? És hogy beszél velük?
– Tudok pár szót angolul, és az anyjuk kedves volt. Hogy is
hívják?
Erika vállat vont.
– Öt hónapja élsz itt, és nem ismered a szomszédjaidat?
– Sok a dolgom – felelte Erika teli szájjal.
– Mi történt ma a jóképű sráccal, Petersonnal?
– Igazából semmi. Nem beszéltünk róla.
 – Mit gondolsz, lesz belőle valami? Aranyos.
Erika ismét vállat vont.
– Áthívhatnánk. Főznék valamit.
Erika figyelmeztető pillantást vetett rá, és még mindig teli szájjal,
azt mondta:
– Ejtsük a témát!
Lenka a komódhoz lépett, kihúzta a legfelső fiókot, és nekiállt
betuszkolni a pelenkázóról a kisplédet meg pár takarót.
– Ma járt itt egy ember, hogy leolvassa az órát. Azt hiszem, ezért
jött. Eléggé lefoglaltak a gyerekek kint és bent, akkor voltak itt az
emeletről a lányok is. Ezt a levelet hagyta – mutatott egy papírlapra
az ablakpárkányon.
Erika átfutotta, és látta, hogy egy igazolás arról, hogy a
gázbiztonsági tanúsítványt ellenőrizték és frissítették.
– Nagyon drága errefelé az ennivaló. Mit szoktál venni?
– Lenka, kaphatnék egy percet, hogy kifújjam magam? Stresszes
napom volt, és te megállás nélkül fecsegsz!
Lenka a komódban rakosgatott.
– Mit csinálsz?
– Ágyat Evának.
– A komódban?
A kicsi felébredt a babakocsiban, és sírni kezdett.
– Most felébresztetted – nyomakodott el Lenka a nővére mellett,
és felvette a babát.
– Jól van, jól van, nincs semmi baj! Csitt, csitt! – Lehúzta a válláról
az inget, és a baba szájába nyomta a mellét, de az csak még
hangosabban visított. – Becsuknád a nappali ajtaját?
Erika bekapott egy újabb adag rakott krumplit, és most ő
szuszakolta át magát a húga mellett a tányérjával zsonglőrködve,
hogy a folyosóra lépve becsukja a nappali ajtaját. Eva sivítása egy
oktávot erősödött, ahogy behajtotta a háló ajtaját is. Leült a bejárati
ajtónál a szőnyegre, a tányérját a padlóra rakta, és befejezte a
vacsorát.
Azt azonban nem vette észre, hogy a villanyóra tokjának
belsejéhez egy kis lehallgatókészüléket erősítettek.
Nem sokkal este tizenegy után Amanda Baker a foteljában
szendergett. Egy félig telt bögre tea állt a szomszédos asztalon a
kinyomtatott anyagok kupaca és két notesza mellett. A kanapé felett
a nappali falát mostanra lapok lepték el, amelyeket ferdén szögezett
fel, és mindegyiket fekete tollal írt krikszkrakszok borították. Az
egésznek a közepén Trevor Marksman rendőrségi fényképének A4-es
nyomtatott másolata helyezkedett el, Joel Michaels és Bob Jennings
fotóival. A szemközti falon, a tévé mellett, Jessica Collins képe
látszott.
Halk kopogás hallatszott, és a nő felrezzent szendergéséből.
Kikászálódott a székből, és odament az ablakhoz. Crawford állt
odakint vörös képpel, verítékezve. A nő felhúzta az ablakot, és hideg
levegő tört be.
– Megvannak – mondta a férfi, és hátrafordult, a mögötte húzódó,
elhagyatott út felé.
– Mindent elhoztál? – tudakolta Amanda.
Crawford bólintott, és idegesen toporgott.
– Bemehetek?
– Már későre jár, és ki kell aludnom magam. Holnap lesz Jessica
Collins temetése – felelte a nő.
Crawford benézett a lakásba, és látta, hogy egy fekete ruha lóg a
nappali ajtajára akasztva egy vállfáról.
– Elmész rá?
– Igen – nyújtotta ki a kezét a nő.
– Hadd menjek be, csak egy italra. Rémes napom volt –
magyarázta a férfi.
– Nem iszom egy ideje, és nem akarom kísértésnek kitenni
magam – mondta a nő, továbbra is kinyújtva a kezét.
 – Most csak viccelsz! Vagy tényleg leszoktál?
– Már három napja nem iszom, és folytatni akarom.
A férfi elővett egy kis borítékot a kabátja zsebéből, és átnyújtotta.
– Kösz – vette át a nő. Becsukta az ablakot, és behúzta a függönyt.
Crawford álldogált még kint egy darabig a függönyt bámulva,
aztán visszabaktatott a kocsijához.
 49

JESSICA COLLINS VIRRASZTÁSÁT a bromley-i Szűz Mária-

templomban tartották. A kis helyiséget egyszerűen díszítették fel,
tömjén és padlóviasz szagát árasztotta, és a félhomályban gyertyák
világítottak.
Jessica koporsóját a legfinomabb mahagóniból készítették, amit
csak Marianne és Martin talált. Egy faállványon nyugodott. Nem volt
olyan kicsi, mint egy csecsemőé, de nem is érte el a felnőtt méretet.
Marianne a hajnal első fényénél érkezett, hogy jelen legyen,
amikor a koporsó megérkezik a temetkezési vállalattól. Csak ült, és
nézte lánya maradványait; a kicsi, törékeny csontokat gondosan
elrendezték a koporsó szaténbélésén, és vékony réteg csipkés
fátyolszövettel takarták le. Jessica szülinapi ajándékát, a piros kabátot
szépen összehajtották, és a szaténvánkos mellé helyezték.
Martin, Laura és Toby valamivel később érkezett. Halkan
kopogtattak a súlyos faajtón, Marianne pedig felállt, és kinyitotta.
Az érkezők döbbent csendben torpantak meg az ajtóban.
– Ez egy nyitott koporsó – meredt Martin a csontvázra, amit úgy
rendeztek el, mintha Jessica csontjai bemásztak volna a ládába, hogy
ott nyugovóra térjenek. – Azt hittem, megbeszéltük, hogy zárt
koporsó lesz.
– Nem beszéltük meg. Te úgy akartad – vágta rá
Marianne komoran. – Én viszont látni szeretném az én kis
drágámat. Szeretném megérinteni. Itt akarok lenni vele.
Toby előbb az apjára, aztán Laurára nézett.
 – Apu, ez helytelennek tűnik. – Odamentek a koporsóhoz, és
Martin kinyújtotta a kezét.
– Ó, Jessica! – érintette meg a fátylon keresztül a kis koponyát.
Laura maradt, ahol volt, kezét a szájára tapasztva, szemébe
iszonyodás költözött.
– Gyere ide! Érintsd meg! – hívta Marianne. – Ő Jessica. A húgod.
Laura közelebb ment, szeme még mindig kerekre tágult.
Marianne odahajolt hozzá, és megfogta a kezét. A lánya megpróbált
elhúzódni, de az anyja erősen fogta, és rátette a kezét Jessica
koponyájának homlokrészére.
– Tapintsd ki a haját, Laura! Emlékszel, milyen érzés volt
megsimogatni a haját?
– Ne! – sikította Laura, és elrántotta a kezét. Kirohant a
helyiségből. Marianne-nek szinte fel sem tűnt, hogy mi történt, és
tovább bámulta meredten a koporsót.
– Toby, szeretném, ha megérintenéd. Szeretném, ha
megérintenéd a nővéredet.
– Nem, anyu. én másként akarok rá emlékezni. Sajnálom –
mondta a fia, és az apjára nézett, aki megdelejezve bámulta a
koporsót, majd követte Laura példáját, és kiment a folyosóra.
– Én mindig is csak egy második lányt akartam. Csak annyit
szerettem volna, hogy épségben és boldogan éljen – nézett fel
Marianne Martinra. – Ez volt a büntetés a tettünkért?
– Megbeszéltük, hogy erről sosem beszélünk – nézett rá a férje.
– És ez így is van jól. De ez most a vég már, nem?
– Nem, nem az. Elvették őt tőlünk, de ő most már az Úrnál van.
És viszont fogjuk látni. Nem szabad megkérdeznünk, hogy miért
vette el, mikor megtette. Csak meríts vigaszt abból, hogy végre
megleltük, és békében nyugodhat!
– Ó, Martin! – sóhajtott fel Marianne. A férje odafordult hozzá, és
erősen megölelte, úgy, ahogy évek óta nem, és mindketten sírni
kezdtek, kisírva magukból a veszteséget és a gyászt.
 Amikor Martin kiment, Marianne magára maradt. A gyertyák
leégtek, és a kis, színes üvegablakon beáradó sokszínű fénynégyszög
lassan vándorolt a falon.
Az egész napot imádkozással töltötte, lánya apró csontváza felett
görnyedve. Imáit jól ismerte, szinte gépiesen mondta sok-sok év
gyakorlatával. De amikor kiejtette a „Bocsáss meg, atyám, mert
vétkeztem!” szavakat, úgy érezte, mintha először mondaná őket.
 50

A MISE UTÁN a gyülekezet a koporsót kísérve átvonult a

hatalmas temetőbe.
Erika és Marsh az istentisztelet utolsó részére ért oda, és
csatlakozott a frissen kiásott sírnál álló gyászolókhoz. A levegő csípős
volt, és úgy tűnt, vihar közeleg. Az ég lassan sötétkékbe borult a
távolban.
Erika mindig feszengett, amikor gyilkosságok áldozatainak
temetésére ment; ilyenkor lényegében szolgálatban volt, és nehezére
esett megtalálni az egyensúlyt, hogy egyszerre legyen tisztelettudó,
és ugyanakkor figyelje a gyászolókat is. Gyakran ez volt az egyetlen
alkalom, amikor mindenki egyszerre volt egy helyen.
A pap a sírnál állt, ahol a hatalmas csokor liliommal díszített
koporsó arra várt, hogy leengedjék.
– Örökkévaló Isten, ha nem engedelmeskedünk törvényednek,
kiesünk kegyeidből és a halál belép a világba.
Marianne a gyászolók félkörének élén ült, a sír mellett, feketébe
öltözve, széles karimájú kalapban. Leplezetlenül, de halkan sírt,
erősen markolta a rózsafüzérét. Martin a másik kezét fogta, de a
felesége időnként elhúzta, hogy fehér vászon zsebkendővel letörölje
a könnyeit. A másik oldalán Toby foglalt helyet. Laura az öccse
mellett ült a férjével és két gyerekével. Erikának feltűnt, hogy
Tanvirt a hátsó sorba száműzték.
Ebben a hátsó sorban ült Nancy Greene is, a családi összekötő
tiszt. Ő is tetőtől talpig feketébe öltözött, az egyetlen színes foltot a
még mindig gyógyuló orrát borító kis, fehér kötés jelentette. Oscar
Browne nem messze foglalt helyet egy magas, elegáns fekete nővel. A
férfi tekintete találkozott Erikáéval, és finoman biccentett felé. A
főfelügyelő viszonozta, noha nem tudta biztosan, mit jelent a
biccentés.
A pap hangja telten zengett, és mintha a fejük felett szárnyalt
volna:
– Bűnbánó lélekkel őszintén kérünk, hogy tekints le erre a sírra,
és áldd meg.
Erika Marshra nézett, hogy vajon a férfinak feltűnt-e Oscar, de a
férfi hipnotizáltan meredt a virágcsokrok halma mellett, a faállványra
kitett, kinagyított fényképre. A képen Jessica azt a piros kabátot
viselte, amelyet Marianne az előszobában tartott. Szokatlan volt
ilyesmit látni egy brit temetésen.
– Folyton az jár a fejemben, hogy ez az én lányom is lehetne –
súgta oda Marsh. – És hogy hogyan bírnám ezt ki.
Együtt mentek a temetésre, és a kocsiban Marsh elmondta
Erikának, hogy Marcie ügyvédje javaslatot tett, melyik napon
jelenjenek meg a bíróság előtt a gyerekfelügyelet kijelölése ügyében.
Erika lelki szeme előtt megjelent Mark temetése: a pillanat, ahogy
a koporsót betették a halottaskocsiba, és az megingott a benne levő
test súlya alatt.
Erika Marshra nézett, és megfogta a kezét. Ezzel egy időben
megpillantotta a távolabb, a sor végén ülő Amanda Bakert. A nő őt
nézte, és most a tekintete lesiklott oda, ahol a keze találkozott
Marshéval.
Erika üdvözlésképen bólintott, és finoman elhúzta volna a kezét,
de a férfi nem engedte. Amanda ezt is észrevette, és felvonta a
szemöldökét. Valami megváltozott rajta. Nem tűnt annyira
felpüffedtnek és kövérnek, elegáns ruhát viselt, ki volt sminkelve, a
haját világosbarnára festette.
A pap az áldás végére ért:
 – Ezért, noha szolgád, Jessica testét a földnek adjuk, a lelkét
fogadja be a paradicsom! Erre kérünk, Urunk, Krisztus által. Ámen. –
A gyülekezet egyszerre mondta a választ: „Ámen”.
Erika visszanézett Marianne-re, és látta rajta a szenvedés jeleit:
hogy ráébredt, ez az a pillanat, amikor el kell búcsúznia Jessicától.
Martin megszorította a felesége kezét, Erika pedig csak most vette
észre a férfi barátnőjét. Pár székkel hátrébb ült, mint Martin, két
kisgyerekét szinte védőpajzsként tartotta maga előtt. A hullámos
fekete ruhát viselő kislány izgett-mozgott ültében, és ettől felcsúszott
a ruhácskája, ami alól kivillant fekete harisnyanadrágja. Kisöccse
elegáns öltönyt viselt, és felfelé bámult, mert dörögni kezdett az ég.
Marianne bizonytalanul felállt, és a sír széléhez lépett, miközben
a koporsó lassan ereszkedni kezdett, majd eltűnt szem elől. Felvett
egy maroknyi földet, és egy darabig a kezében tartotta. Hangosan
megdörrent az ég, aztán esni kezdett – és nagyon gyorsan
felhőszakadás lett belőle. Marianne az öklét rázta az ég felé, aztán
elernyedt a teste, és belezuhant a nyitott sírba.
Az eső zuhogott, és a temetőt villámcsapások világították meg.
Sikolyok harsantak, és kitört a káosz, ahogy mindenki a sírhoz tódult,
ahol a mellette felhalmozott, elázott föld mocsárrá változott.
 51

SZAKADT AZ ESŐ, Erika kocsijának a tetején dobolt. Erika

Marshsal és Amanda Bakerrel az autóban ült. Mivel nem jött taxi,
Erika felajánlotta a volt főfelügyelőnek, hogy hazaviszi. Megálltak az
egyik McDonald’s parkolójában, és kiugrottak egyet enni, most pedig
néma csendben iszogatták a kávéjukat. Amanda a hátsó ülésen foglalt
helyet.
– Mindenható isten, ez aztán az akasztófahumor! – törte meg a
csendet a nő. Marsh hátranézett, és figyelmeztető pillantást vetett rá.
– Na, ugyan már! A nő beesik a sírba, és a csupa sár, sikoltozó
asszonyt a pap húzza ki onnan. Mint egy horrorfilmben. Éveken át
igyekezett közelebb jutni a mennyhez, és a végén hat láb mélyen
végzi! – Amanda nevetni kezdett. Torokhangon vihogott. Erika
Marshra pillantott, de az kőmerev arccal ült. – A francba, sajnálom! –
szabadkozott Amanda, lesöpörve a morzsákat kabátja mellrészéről. –
Ez a többéves, felhalmozódott frusztráció és csüggedés számlájára
írható. – Meglátta Marsh arckifejezését, és kuncogni kezdett. Erika
elfordította a fejét, és az ajkába harapott.
A káoszban a gyülekezet a sír köré gyűlt, miközben szakadt az
eső. Amikor Marianne-t végre kihúzták, a pap és a többi családtag
betámogatta a templomba. A gyülekezet pedig szétszéledt a szélrózsa
minden irányába az ömlő esőben.
Csak amikor Erika kiállt a parkolóból, vette észre, hogy Laura és
Oscar kint maradt, és elmélyülten beszélgettek egy nagy fa alatt, a
templomtól távol.
 – Hát, örülök, hogy maga ezt mulatságosnak találja, Baker
exfőfelügyelő. De közülünk még többen ezen az ügyön dolgoznak, és
ahonnan én szemlélem, távolról sem vicces a dolog.
– Nem, nem, nem az – mondta a szemét egy szalvétával törölgető
Amanda lecsillapodva.
Marsh az órájára nézett.
– Jól van, Erika. Fél egy van, jobb lesz, ha indulunk a. – A hangja
elhalt. Kinyitotta az ajtót, és átrohant oda, ahol a kocsija parkolt.
– Hol tehetem ki magát? – kérdezte Erika.
– A bromley-i vasútállomás megteszi. De előreülhetnék? Utálom,
ha az emberek félreértenek dolgokat – magyarázta Amanda.
Miután helyet foglalt az anyósülésen, Erika elhagyta a parkolót, és
ráhajtott a főútra.
– És hova mennek innen? Mire készül maga és Marsh? Egy
délutánra egy hotelban?
– Nem – vetett rá Erika figyelmeztető pillantást.
– Láttam, hogy a kezét fogja.
– Nem arról van szó, amire gondol. És nem is érdekel, mit gondol.
– Mindenkit érdekel, hogy mit gondolnak róluk. Le fogja
tartóztatni Marksmant?
– Nem.
– Akkor kit tartóztat le? Bennem megbízhat.
– Nem. Nem beszélünk meg ügyeket civilekkel.
– Au! – törölte le Amanda a párát az ablakról. – Tudja, még
mindig osztom a maga eszményeit. Még mindig a törvény őrének
érzem magam, el akarom kapni a rosszfiúkat. Annyit azért
elmondhat, hogy úgy érzi, közel jár? Vannak gyanúsítottjai?
– Mit gondolt Lauráról és Oscar Browne-ról? – kérdezte Erika,
ahogy megálltak egy jelzőlámpánál. Látta maguk előtt Marsh kocsiját.
– Gyanúsítottak?
– Nem. Csak a családot próbálom megismerni.
 – Sok szerencsét hozzá! Nekem nem sikerült kiderítenem, hogy
Laura csak azért randizgatott Oscarral, hogy így hergelje a szüleit,
vagy hogy tényleg szerette-e. Bár a viszonyuknak abban a pillanatban
vége lett, hogy Jessica eltűnt. A srác villámgyorsan ejtette. Nancy
Greene szerint így történt.
– A fiú nem volt gyanús?
– Nem. Alibije volt Laurával együtt, Martin és Marianne pedig
kedvelte Oscart. Egy joghallgató sokra viheti. Ösztöndíjas volt. Azt
hiszem, az előrejutás vágya miatt ejtette Laurát. Szörnyűség volt, ami
történt, de nagy rumlit okozott. A család gyászolt, a média szimatolt.
És ő nem akarta, hogy bármi köze legyen ehhez.
Mostanra az állomás elé értek. Erika megállt egy taxidroszton.
– Kösz – csatolta ki Amanda a biztonsági övet. – Nézze, van
valami, ami eszembe jutott a Marksmantől lefoglalt videókazetták
kapcsán! Ha szeretné, szívesen bekapcsolódom az ügybe önkéntes
tanácsadóként. Bármit aláírok. Szeretnék segíteni az ügy
megoldásában.
Erika a nőre nézett, az majd szétrobbant az izgalomtól.
– Nincs valami szuper napunk, hadd gondolkodjam rajta!
– Oké. Kösz, és kösz a fuvart! – mondta erre Amanda. Fogta a
retiküljét, és kiszállt.
Erika nézte, ahogy bemegy az állomásra, és eltűnődött, őrültséget
követne-e el, ha elfogadja az ajánlatát. És ha igen, hogyan adja be ezt
Marshnak.
Elhagyta a drosztot, és elindult a rendőrőrs parkolója felé,
lélekben megacélozva magát a rá váró délutánra.
 52

AMIKOR ERIKA BEKOPOGTATOTT Trevor Marksman

luxuslakásának ajtaján, Joel Michaels nyitott ajtót. Elegáns farmert és
inget viselt, kezében szívószálas kávéscsészét és egy piszkos tányért
tartott. A háttérben Marksman láthatóan délutáni szendergésének
hódolt, hátradőlve állítható támlájú foteljában az egyik
panorámaablak előtt.
– Ez meg mi? – kérdezte a férfi, és tekintete ide-oda járt Erika,
Moss és a két egyenruhás rendőr között. – Miért nem használták a
kaputelefont? Ki engedte be magukat?
– Joel Michaels, letartóztatom Jessica Collins elrablásának és
meggyilkolásának gyanújával – mondta Erika. – Jogában áll hallgatni
a kihallgatás során, de minden, amit mond, bizonyítékként
felhasználható maga ellen a bíróságon.
A férfi Erika feltartott igazolványára nézett. A háttérben
Marksman felébredt.
– Mi történik ott? – kérdezte, valahogy kikeveredett a takarója
alól, és most imbolyogva megindult feléjük.
Joel letette a tányért és a csészét a dohányzóasztalra, és elindult
felé, hogy megfogja a karját. Az egyik rendőr megragadta, mire
megfordult, és ellökte.
– Hé, hé, csak nyugi! – mondta Moss.
– Én vagyok az ápolója – vágott vissza Joel. Kopasz fején veríték
gyöngyözött, a füle mögé kanyarodó heg haragosvörösen virított.
 – Joel semmit sem csinált, engem vigyenek be helyette! – szólt
oda Marksman, aki mostanra odaért hozzájuk, és a kanapé
háttámlájába kapaszkodott, hogy el ne essen. Erikára nézett. –
Komolyan mondom. Vigyen be engem helyette! – A szeme körül a
nyers bőrre ráncokat gyűrt a fájdalom. – Bevallom. Én gyilkoltam
meg Jessicát. Én ragadtam el, amikor arra a zsúrra ment. Elraboltam a
nyílt utcán, és.
– Trevor, elég! – tette rá a kezét Joel gyengéden a másik
mellkasára. – Hívd Marcelt, azonnal. Mondd meg, hogy
letartóztattak. Hova visznek?
– A bromleyi rendőrőrsre – felelte Moss.
– Mondd meg neki, hogy jöjjön oda!
– Ez tiszta őrület! – kiáltotta Trevor. – Maguk, rendőrök,
túlfeszítik a húrt. – Nézte, ahogy az egyenruhások megbilincselik és
elvezetik Joelt. – Miért nem engem tartóztatnak le? Csak nem túl
beszariak hozzá!?
– Kapcsolatban maradunk – mondta Erika, és az embereivel
együtt távozott.
Már sötétedett, mire visszaértek a bromley-i rendőrőrsre. Joel
Michaelst regisztrálták, és egy zárkába dugták. Nem sokkal később
megérkezett az ügyvédje. Őszülő, idősebb férfi volt, hatalmas
szemüveggel. Végigmentek az előíráson, tisztázták, miért tartóztatták
le Joelt, majd előkészítették az egyik kihallgatót, ahova majd
felviszik.
– Jól van, főnök? – kérdezte Moss. A megfigyelőhelyiségben
tartózkodtak, onnan nézték, ahogy Joel Michaels és az ügyvédje a
kihallgatóban várakozik. A letartóztatott nyugodtnak tűnt, és karba
font kézzel ült az üres asztalnál. Az ügyvéd mellette foglalt helyet
egy összecsukható széken, iratait az asztalra tette, majd a védencéhez
hajolt, és a tollával hadonászva, lendületesen magyarázott.
– Igen, jól. Csak ez nem tűnik kielégítőnek. Nem érzem azt, hogy
úgy megyek be oda, mint akinek elég.
 – Mikor érezte úgy bármelyikünk is? – szakította félbe Moss.
– Reméljük, hogy ez most felkészületlenül érte, miután oly sok
éve nem volt dolga a rendőrséggel. Ennek a szarházinak sosem kellett
regisztrálnia a szexuálisbűnelkövetők nyilvántartásába. Sosem
nehezedett rá nyomás.
Moss bólintott.
– Mostanáig.
Bementek a kihallgatóba, és Moss az ügyvéddel szemközt ült le,
míg Erika Joellel szemben, és az asztalra tette az aktát.
– Délután öt óra van, csütörtök, november tizedike. A
kihallgatóhelyiségben jelen van Foster főfelügyelő és Moss felügyelő
– kezdte Erika. Hátradőlt, és egy ideig csak nézte Joelt.
A férfi a szemébe nézett, és nem kapta el a pillantását.
– Ma Jessica Collins temetésén voltam. Harminckét éves lenne, ha
élne.
– Nagyon szomorú eset – mondta Joel.
Erika kinyitotta az aktát, kivette belőle Bob Jennings fényképét,
és átcsúsztatta az asztalon.
– Mit tud erről az emberről? – Joel továbbra is meredten nézte a
főfelügyelőt. – Kérem, nézze meg a képet!
Joel lepillantott.
– Még sosem láttam.
– Biztos benne?
– Igen.
– Bob Jenningsnek hívják. Jessica Collins eltűnése idején a hayesi
kőfejtő melletti házban élt.
– Érdeklődve hallgatom – mondta pimaszul Joel.
– Megvannak Trevor Marksman videókazettái. Szeretett videózni,
igaz?
– Nincs mit mondanom.
– Egy versenyen nyerte a kamerát. És szeretett kisgyerekeket
videózni Hayesben.
 – Erre sincs mit mondanom.
– Maga is készített videófelvételeket neki kisgyerekekről, és
ahogy ő, maga is levideózta Jessica Collinst. És nemcsak hogy felvette
videóra, hanem többórányi felvételt készített róla. Vagyis
kényszeresen zaklatott egy hétéves kislányt.
– Nincs mit mondanom.
– A videófelvételeket maga készítette Trevor Marksman
kamerájával, és ezen szerepel Bob Jennings is. Bob Jennings, akit
maga a nevén szólít, és akinek köszön.
Joel mocorgott kicsit ültében, és a szemét forgatta.
– Nincs mit mondanom.
– Amikor 1990 augusztusában kihallgatták, azt állította, hogy
maga és Trevor Marksman nem ismerik egymást.
– Nincs mit mondanom.
– Nos, nekem viszont van mit mondanom, legalábbis erre. Maga
hazudott a rendőrségnek.
– Nyilván összekevertem valakivel.
– Maga szereti a kisgyerekeket, igaz? Szexuálisan vonzódik
hozzájuk.
– Mindketten tudjuk, hogy ügyfelemet szexuális
bűncselekmények elkövetéséért ítélték el. És letöltötte a büntetését –
szólt közbe az ügyvéd.
– És micsoda mázli, hogy nem kell regisztrálnia a szexuálisbűn-
elkövetők nyilvántartásába.
– Ez nem kérdés volt – vigyorodott el Joel gúnyosan.
Erika hátradőlt, és igyekezett megőrizni a nyugalmát.
Három órával később Erika és Moss elhagyta a kihallgatót.
Nézték, ahogy Joelt kivezetik a szemközti ajtón, hogy visszakísérjék a
cellájába.
– A francba! – káromkodott Erika. – Minden a kezünkben van,
még sincs semmink. Nincs elég bizonyítékom, hogy Marksman
közelébe jussak, Bob Jennings pedig halott. Jézusom!
 – Mindjárt fél kilenc – nézett Moss az órájára. – Hadd töltsön el
egy éjszakát a Bromley Hiltonban! És holnap megint teszünk nála egy
próbát.
Erika bólintott. Látta, hogy Moss is igyekszik jó képet vágni a
dologhoz, de igazából egyetért vele. Nem volt a kezükben semmi.
 53

ERIKA EGY KLAUSZTROFÓBIÁS éjszakát töltött a lakásában.

Csak forgolódott, mert elkerülte az álom. Imádta Lenkát és a
gyerekeket, de kezdett túl sok lenni neki ez a zsúfoltság. Másnap
korán reggel munkába indult, mielőtt még a többiek felkeltek volna,
útközben vett egy csokis croissant-t meg egy kávét, és felment az
eligazítóba.
Leült az egyik íróasztalhoz, és végignézett az ügy bizonyítékain.
Jessica, a kőfejtő, Bob Jennings fényképein. Mintha az ügy egyre
jobban kicsúszott volna a kezéből.
Nem sokkal kilenc előtt az eligazító kezdett megtelni. Erika az
irodájában dolgozott a számítógépén, amikor Moss kopogás nélkül
berontott.
– Bocs, főnök! – mondta lihegve. – Azonnal le kell jönnie a
földszintre!
– A francba, Joel Michaels? Pedig gondoltam rá, hogy megfigyelés
alá helyezem, nehogy öngyilkos legyen.
– Nem Joelről van szó, hanem Trevor Marksmanről.
Erika felállt, és követte Mosst a földszintre.
Az előcsarnokban látták, hogy egy nagy, fekete egyterű parkol
szabálytalanul a dupla sárga vonalon. Kimentek a lépcsőhöz.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy valaki leadta a drótot a
médiának. A sajtó munkatársai és fotósok nagy csapata gyűlt össze a
főbejárat előtti lépcső tövében, és a kocsinál Trevor Marksman állt
hosszú, fekete kabátban, fekete puhakalapban, aranyfejű sétapálcára
támaszkodva. A sajtó várakozó munkatársaihoz intézett beszédet
reszelős hangján.
– Joel Michaels letartóztatása, pusztán azért, mert az ápolóm, a
londoni rendőrség újabb megfélemlítő taktikájának része. Joel
ártatlan, de mint azt tudják, ez semmit nem jelent a rendőrségnek.
1995-ben a bíróság elé citáltam őket, amikor az egyik emberük
kiszivárogtatta a lakcímemet egy csapat önbíráskodónak, akik
Molotov-koktélt dobtak be az ajtómon. A bíróság az én javamra
döntött.
Teátrális mozdulattal lekapta a kalapját, így teljesen láthatóvá vált
kopasz fején a bőrpótlás.
– Mi a franc? – kérdezte Erika, ahogy Moss-szal az őrs bejáratából
nézték a cécót. – Tehetünk valamit?
– Ezzel az arccal kell leélnem életem hátralevő részét! – kiáltotta
Marksman, és a bőr ráncokba gyűlt a szeme körül.
– Jessica Collins halála tragédia, de én váltig állítom, hogy ártatlan
vagyok! Vádemelés nélkül szabadon engedtek. Nem én követtem el a
bűntényt. Erre a rendőrség most letartóztatta Joel Michaelst, aki
huszonhat éve áll mellettem. És aki egyben teljes munkaidős ápolóm
is. Aki ártatlan, és a rendőrség ezzel a kétségbeesett lépéssel akar
megfélemlíteni, és megbüntetni, amiért megnyertem ellenük a pert.
Ekkor egy hang harsogta túl a járdán összegyűlt bámészkodók és
újságírók zsivaját, és Marianne Collins jelent meg hosszú
télikabátban. Bizonytalanul imbolygott, ahogy utat tört magának a
tömegben, Laurával az oldalán.
– Gyerekgyilkos! – kiabálta. – Te hazug, gyilkos szarházi!
Lökdösődés támadt, miközben átverekedte magát a híradósok
kameráin és az újságírókon Trevorig.
Erika gyorsan visszament a recepcióra, és felemelt egy telefont.
– Az őrs főbejárata előtt helyzet van, igen, Bromley-ban, ennél az
őrsnél. Minden rendőr haladéktalanul jelentkezzen a recepción!
 Letette a telefont, és visszatért a főbejárathoz. Marianne és Trevor
mozdulatlanul állt egymástól úgy egy méterre. A nő szemében
féktelen gyűlölet izzott. Trevor mindkét karomszerű kezét
kinyújtotta a béke jeleként.
A tömeg mostanra még nagyobbra duzzadt, és nemcsak a sajtó
munkatársai, de több fiatal bámészkodó is videózni kezdte a
történteket a telefonjával.
– Elvetted a lányomat, és megölted az undorító barátaiddal, most
pedig röhögsz rajtunk! – kiabálta Marianne elcsukló hangon.
– Kérem, hallgasson meg! – mondta Trevor. – Mindig is szerettem
volna lehetőséget kapni rá, hogy beszéljek magával.
– Te csak ne akard, hogy meghallgassalak! Nincs mit mondanod
nekem! – üvöltötte Marianne. – Megölted, te gonosz szarházi!
Megölted a kislányomat, és a vízbe dobtad! Tegnap el kellett
temetnem, és nem maradt belőle más, csak a csontjai!
Marianne arcán könnyek peregtek. A köréjük gyűlt tömeg feszült
csendben figyelt. Egyre több bámészkodó érkezett, mostanra már
nem fértek el a járdán, az úttesten álltak. Az autók dudálni kezdtek,
mivel két sávot is elfoglaltak.
– Gyerünk már! Hol vannak a kicseszett rendőrök? – kiabálta
hátra Erika. A recepciós pult mögött álló nő újra felemelte a telefont.
A főfelügyelő visszafordult, és csak most vette észre, hogy Laura
Trevor Marksman kocsija mellett áll. Némán, de neki is
könnycseppek gördültek le az arcán.
A tömeg hangulata megváltozott, és egyszer csak Marianne
kezében megjelent egy nagy konyhakés. A tömeg szétszóródott,
ahogy felemelte, az emberek kiszaladtak a főútra, a forgalomba, ahol
mostanra az autósok veszettül dudáltak.
Marianne Trevor Marksmanre vetette magát, jobbról balra
lendítette a kését, belevágott a férfi mindkét alkarjába, amit az
védekezésképpen ösztönösen felemelt. Laura szeme kerekre tágult, és
ráordított az anyjára, hogy hagyja abba.
 – A francba! – kiáltotta Erika. – Hol vannak az egyenruhások?
Moss-szal együtt lerohant a lépcsőn, áttörtetve a tömegen.
Hamarosan hat egyenruhás rendőr csatlakozott hozzájuk.
Sikerült elkapniuk Marianne Collinst, és a földre vitték. A nő arca
eltorzult, véres volt, fehér blúza mellrészén három nagy, vörös paca
éktelenkedett, és az arca bal felére is bőven fröccsent. Egy fiatal
közrendőr, aki döfésálló mellényt viselt, megragadta Marianne kezét,
és hátracsavarta, így az asszony elejtette a kést. A férfi félrerúgta, egy
másik rendőr pedig rálépett.
Marianne ekkor már szörnyű, artikulálatlan, karcos hangon
sivított. Egy rendőrnő a hátára tette bakancsos lábát, de Marianne
még akkor is ellenállt, amikor mindkét kezét hátrabilincselték.
Erika Trevor Marksmanhez rohant, aki a járdán hevert. Véres
volt, és a vér a mindkét alkarján tátongó sebből spriccelt. Látta, hogy
az egyik vágás egészen csontig hatolt. Kibújt a zakójából, letérdelt a
férfi mellé, és nekiállt, hogy nyomókötést tegyen a sérült karra.
– Hívják a mentőt! Ez az ember vérzik! – harsogta túl a ricsajt; a
tömeg a járdán és az úton is hömpölygött, mivel a szemközti
vasútállomásról kiözönlő emberek egyszer csak a dráma közepében
találták magukat.
A visítozó és csurom vér Marianne Collinst elvonszolták, és ekkor
egy rendőr érkezett futva a főbejárat felől, elsősegélydobozzal a
kezében.
Eközben a sajtósok mindvégig fényképeket készítettek, és videóra
vették a káoszt.
 54

CAMILLA BRACE-COSWORTHY főkapitány-helyettes

visszafordult a falra szerelt nagy televíziótól Erikához, aki az
íróasztala előtt állt.
Másnap kora reggel volt, és a nő az imént játszotta le Erikának és
Marshnak az előző napi események kétperces összefoglalóját. Marsh
Camilla mellett ült, néma csendben.
Az esti hírek fő szenzációját a bromley-i rendőrőrs előtt történt
incidens jelentette. A kétperces összefoglalót a Sky News
alkalmazással összerakott főbb jelenetek uralták, amelyeket úgy
vágtak össze, hogy minél nagyobb káoszról árulkodjanak. A Trevor
Marksmannek a bromley-i őrs előtt mondott beszédét rögzítő
sajtósok hivatalos felvételét vegyítették remegő mobiltelefonos
videókkal a késsel hadonászó Marianne Collinsról, és az összeállítás
csúcsát a nő letartóztatása jelentette, ahogy megbilincselt kézzel,
hason fekszik a járdán, Trevor Marksman vérében úszva.
Erika szorongva toporgott. Nem kínálták hellyel, és ez rossz jel
volt.
Camilla a szemüvege felett Erikára meredt.
– Foster nyomozó, mégis melyik részét nem értette annak, hogy
Joel Michaelst szép csendben vigye be és hallgassa ki? – kérdezte a
főfelügyelő-helyettes. – Nem ezt javasoltuk, amikor arról értesített
minket, hogy le fogja tartóztatni?
 – De igen, asszonyom. Ám nem számítottunk rá, hogy az
események ilyen fordulatot vesznek. Úgy gondoljuk, hogy Marianne
Collinsnak leadták a drótot, ahogy a sajtónak is – felelte Erika.
– Találja meg a szivárogtatót, és tegye meg a megfelelő lépéseket.
– Igen, asszonyom. Az embereim sürgősen nekilátnak a
felkutatásának.
– És hol tart most az ügy?
– Trevor Marksman kórházban van; rengeteg vért vesztett, de
felépül. A bőrátültetések miatt sok időt fog eltölteni az intenzív
osztályon.
– Mi van Marianne Collinsszal?
– Letartóztatták, és vádat emeltek ellene. Óvadék ellenében
szabadon engedték.
– És Joel Michaels?
– Még két napig bent tarthatom – felelte Erika.
Camilla hátradőlt, és egy darabig csak nézte a főfelügyelőt.
– Foster főfelügyelő, ez természetesen a maga ügye, de a helyében
én elengedném Joel Michaelst.
– De asszonyom, bizonyítékom van rá, hogy ő is részt vett Jessica
zaklatásában, levideózta a kislányt. És elítélt pedofil. Hazudott arról,
hogy ismerte-e Bob Jenningset. És azt hiszem, hogy Jessicát a hayesi
ház pincéjében tartották fogva.
– Talált egy fogat a pincében, de az nem Jessica Collinsé volt.
– Ez igaz, viszont gyerekfog volt. És a pincében talált
benzinlerakódás ólmozott benzinből származik. És Jessica csontjaiban
nagy mennyiségű ólmot találtak.
Camilla felemelte a kezét.
– Magának szilárd orvos szakértői bizonyítékra van szüksége.
Összefüggésbe tudja hozni Joel Michaelst vagy Trevor Marksmant
azzal a pincével?
– Nem, de.
 – Minden kétséget kizáróan összefüggésbe tudja hozni Jessica
Collinst azzal a pincével?
– Nem. – Erikának nehezére esett fenntartani a szemkontaktust.
– Úgy terveztük, hogy televíziós felhívást teszünk közzé a Collins
családdal közösen – szólalt meg Marsh. – De nem hiszem, hogy ezt
most erőltetni kellene. A késsel hadonászó Marianne Collins képe
még erősen ott él az emberek fejében.
– Igen, nekünk egy gyászoló anya kell, nem egy kést lóbáló
eszelős – bólintott Camilla. Levette a szemüvegét, és rágcsálni kezdte
a szárát.
Erika érezte, hogy veríték csordogál a hátán.
– Már többször is volt itt, igaz, Foster főfelügyelő?
– Csak egyszer jártam itt korábban, asszonyom.
– Képletesen értettem – fortyant fel Camilla. – Mintha ide-oda
vergődne a brillírozás és a csökönyös hülyeség között.
– Mentségemre legyen mondva, hogy amikor Marianne Collins
kést rántott, a rendőreim azonnal a helyszínen.
– Amire a maga őrse lépcsőjén került sor, ahol nap mint nap több
rendőr jön-megy. Ne akarjon marhaságokkal traktálni! – Camilla
nagyot csapott az asztalra. – Ugyanazokon a kibaszott lépcsőkön, ahol
Yale körzeti főkapitány elindította a késes bűncselekmények elleni
kezdeményezését, és amnesztiát hirdetett mindenkinek, aki leadja
illegálisan tartott kését!
Camilla máris összeszedte magát, és feltette a szemüvegét. Erika
szóra nyitotta a száját, de a másik nő felemelte a kezét.
– Nincs kétségem afelől, hogy maga jó rendőr, Foster főfelügyelő,
de ezzel a média reflektorfényébe került egy amúgy is kacifántos ügy.
Mit gondol, talál elég bizonyítékot arra nézve, amivel Joel Michaelst,
Trevor Marksmant vagy Bob Jenningset kapcsolatba hozhatja Jessica
Collins meggyilkolásával?
– Igen. És szeretném javasolni Jennings holttestének exhumálását.
 – Az teljességgel kizárt – vágta rá Camilla. – Mire számít, mit talál
huszonhat, föld alatt töltött év után?
– Toxikológiai eredményekre, bizonyítékokat törött csontokra,
bűntényre, ami bizonyíthatja, hogy nem öngyilkosságot követett el.
– És akkor mi lesz? Az orvos szakértői bizonyítékok
elhanyagolhatók lesznek, a helyszínelők pedig már átkutatták a
házat, és lényegében semmit nem találtak.
– Megtaláltuk a fogat – felelte Erika, de tudta, hogy vesztett. Ám
nem állhatott csak úgy le, nem visszakozhatott.
– Azt is ki üthették, akár ki is eshetett. Azok, akik elhagyott
ingatlanokban húzzák meg magukat lakásfoglalóként, nem a
szájhigiéniéjükről híresek. Nyomatékosan javaslom, hogy engedje
szabadon Joel Michaelst. Egyelőre magánál hagyom az ügyet, míg
megfelelő pótlást nem találok. Talán ez még a maga javát is szolgálja.
Úgy tűnik, amikor rosszul mennek a dolgok, akkor képes
eredményeket felmutatni.
A megbeszélés után Marsh a lifteknél érte utol Erikát.
– Lehetett volna rosszabb is.
– Hogy lehetett volna ennél rosszabb? – nézett a nő a felettesére.
– Lehetett volna Oakley is – vont vállat mosolyogva Marsh.
– Oakley főkapitány-helyettessel el tudtam bánni. Egy bigott vén
seggfej volt. Ráharapott a csalira, őt ki tudtam cselezni. De ez a nő...
Rohadt jó.
– Igen. Most a barátodként és nem a felettesedként mondom, de
tőle még a heréim is összezsugorodnak.
Kinyílt a liftajtó, és beszálltak. Marsh megnyomta a földszintet
jelző gombot, Erika pedig érezte, hogy meglódul a gyomra, ahogy
tizenkét emeletet tesznek meg lefelé az Új Scotland Yard épületében.
– Paul, ebben az ügyben most először érzem úgy, hogy... –
Elhallgatott, és a lábát bámulta.
– Mit?
– …hogy nem fogom megoldani.
 Úgy tűnt, mintha Marsh át akarná ölelni, de aztán a lift megállt,
és egy csapat rendőr szállt be. Erika a fal felé fordult, és igyekezett
kordában tartani az érzelmeit.
Amikor kiértek az utcára, odakint nagy, robajló forgalom fogadta
őket, az ég pedig ismét esővel fenyegetett. Elindultak a metróállomás
felé.
– Újra meg újra visszaugrom ahhoz a naphoz, oly sok évvel
ezelőtt: augusztus hetedikéhez – mondta Erika. – Folyton a
tanúvallomásokat olvasgatom, a környéken élő több száz emberét, a
megmaradt szomszédokét. Hogyan tűnhetett el ott egy kislány?
– A gyerekek folyton eltűnnek, nap mint nap, minden országban
– gombolta be Marsh a kabátját a hideg szél ellen védekezve. – Csak
Kentben több mint hatszáz gyerek tűnt el 1990-ben. És szinte mindet
élve találták meg. De nyolc továbbra sincs meg.
– Azt mondod, hogy ezek az ügyek összefüggnek?
Esni kezdett; behúzódtak egy üres irodaház kapualjába.
– Nem, Erika. Azt mondom, hogy ez nem egy elszigetelt eset. Van
nyolc másik gyerek, aki 1990-ben tűnt el. Ki keresi őket? Jessica
Collins szőke hajú, fehér bőrű, középosztálybeli kislány volt. A média
felkapta a sztorit, a szívünk húrjain játszott, felnagyította az esetet,
némi joggal. De mi van a többi sráccal? Akárcsak Madeleine McCann,
Jessica is az a kislány, aki megmarad az emberek fejében. Utálom ezt
mondani, de nem oldhatunk meg minden ügyet. Kérlek, ne éld meg
személyes kudarcként, amiért nem tudod megoldani!
Marsh a vállára tette a kezét, és elmosolyodott.
– Ezt nagyon könnyű mondani, Paul, de az egyetlen, amihez
értek, az a rendőrködés. Nem vagyok feleség. Sosem leszek anya. Ez
az életem.
– És mi lesz tíz év múlva, amikor már felmerül a nyugdíjazás,
Erika? – kérdezte a férfi. – Meg kell találnod a helyedet a világban, a
helyet, ahol boldog lehetsz úgy is, hogy nem vagy rendőrtiszt.
 55

ERIKA AZ ELIGAZÍTÓ ablakából nézte, ahogy Joel Michaels

szabadon távozik az őrsről. A férfi átkelt az úttesten, és megállt a
vasútállomás előtt a járdán. Megfordult, és felnézett, egyenesen az ő
ablakára. A főfelügyelő ellenállt a késztetésnek, hogy eltűnjön onnan,
és farkasszemet nézett Joellel. A férfi gúnyosan elmosolyodott, aztán
megfordult, és eltűnt az állomás féltetője alól kiáramló tömegben.
Erika eltűnődött, vajon hova mehet. Meglátogatja Trevort a
kórházban?
 56

JAKUB ÉS KAROLINA éppen fogócskázott, kiabálva futkároztak

a lakásban.
– Szia, Erika néni! – kiáltottak oda neki, ahogy elszaladtak
mellette. A kisbaba egy szólamban bömbölt a visító mosógéppel, a
tévében pedig teljes hangerővel szólt az MTV zenei csatorna. Lenka,
a vállán Evával, ott táncikált, igyekezett megnyugtatni a kicsit.
Erika szíve összeszorult. Egy borzalmas nap végén nem vágyott
másra, csak csendre és békére.
– Zlatko! Korán hazajöttél! – kiáltott oda Lenka. – Most az egyszer
azt tetted, amit mondtam neked.
Erika a hűtőhöz ment, kinyitotta a fagyasztót, mire Karolina és
Jakub odarobogott, és a lába körül kezdtek kergetőzni, megpróbálva
elkapni egymást.
– Hol a vodkám? – kérdezte a főfelügyelő.
– Kivettem a fagyasztott zöldségek miatt. Féltem, hogy összetörik
– válaszolta Lenka, és a bömbölő Evát áttette a másik vállára. Az
MTV ekkor a Spice Up Your Life című számot kezdte játszani, mire a
gyerekek odarohantak a kanapéágyhoz, és felugrottak rá.
– Igazán lecsillapíthatnád őket! – mondta Erika.
– Te vagy a nénikéjük, aki sosincs itthon, úgyhogy igazán
beszélgethetnél velük egy kicsit – vágott vissza Lenka.
– Dolgoztam! És miért kell felmászniuk a bútorokra?
– Tudod, ez egy ágy, és teljesen normális, ha a gyerekek az ágyon
ugrálnak.
 – Ez egy kanapéágy, nem rendes ágy, Lenka.
– Amikor kinyitod, ágy, Erika.
A gyerekek folytatták az ugrálást, megőrjítette őket a zene.
– Miért vetted ki a jeget is? – kérdezte Erika, látva a mosogatóba
dobott jégkockatartót.
– November közepe van, minek neked ilyenkor a jég? – csattant
fel Lenka, és a bömbölő Evát ismét visszatette a másik vállára.
– Csak egy hideg italra vágytam! Egyetlenegyre! – Erika nagy
levegőt vett, és átment a hálóba. Hatalmas rumli várta; az ágynemű
gombócba gyúrva, a padlón játékok hevertek szerteszét, a meleg
radiátor mellett egy köteg piszkos pelenka árasztott bűzt.
Erika átpréselte magát az ajtóba állított babakocsi mellett, és látta,
hogy a pelenkázón Mark fényképét lappal felfelé fordították, és egy
üveg babaolajat tettek rá. Megfogta a keretet, és kikapcsolta a hátsó
lapot. Az olaj beszivárgott, és elszínezte a képet nem sokkal Mark feje
fölött, de már a haját is elérte.
Erika visszadübörgött a nappaliba, kezében a képpel, és majdnem
összeütközött a mellette elrohanó gyerekekkel.
– Mit gondolsz, ki a franc vagy te? – ordította.
Lenka Evával a kezében megfordult, és a fényképre meredt.
– Mi van?
– Rátetted a babaolajos üveget Mark fotójára.
– Bocs, Erika. Csináltatok neked másikat. A pendrive-odon van?
– Lenka, nincs másolatom erről a képről. Egy régi, filmes
fényképezőgépből való – magyarázta Erika elcsukló hangon.
– Szóval a férjedről, aki jobban hiányzik neked, mint az életed,
mindössze egyetlen példányban létezik fénykép? Miért nem
szkenneltetted be?
Ez megakasztotta Erikát. A húgának igaza volt. Miért nem
szkenneltette be? Hiszen olyan egyszerű lett volna.
– Rohadtul rendetlen és hanyag vagy! – kiabálta.
 – Itt basáskodsz felettünk, hogy milyen csodálatos nyomozó vagy,
de egyetlen példányod van a világ legértékesebb fényképéből! Én
elraktam a pelenkázóról, és te tetted vissza oda! Tudtad, hogy azon
cserélem a pelenkát! Azt mondod nekem, maradjak nyugodtan, most
meg arról szónokolsz, mi a te területed!
– Hogy a francba ne lenne egy fénykép az én lakásomban az én
területem? És nézz csak körül! Nagyon úgy néz ki itt minden, mintha
ez az egész a TE területed lenne!
Lenka visszafordult a tévéhez. Eva abbahagyta a sírást, és nagy,
elkerekedett szemmel bámulta Erikát.
– Még meddig maradtok? Vagy az egész a hülye férjedtől függ?
– Nekem legalább ott van a férjem, akire támaszkodhatom! –
kiabálta Lenka.
Borzalmas csend támadt.
– Mit mondtál?
– Erika, nem úgy értettem – fordult vissza Lenka, és lehajtotta a
fejét.
– Jól van. Azt akarom, hogy ti és minden más eltűnjön innen
holnap reggelre. Jól hallottad! – ordított rá a nővére. Elhagyta a
nappalit, és magával vitte Mark fényképét, felkapta a kocsikulcsot,
majd kiment a lakásból.
Zuhogott, amikor beszállt az autójába. Begyújtotta a motort, és
elindult, noha nem igazán tudta, hova megy.
 57

AMANDA BAKER ÉSZRE sem vette, hogy eső veri az ablakát,

annyira lekötötte a számítógépe, ahol a Trevor Marksman
kamerájával felvett videókat nézte meg újra meg újra. Crawford
ügyes volt, elhozta az ügyiratok másolatait, és ez segített kitölteni az
emlékezetében maradt réseket.
A nappalija falára szegezett papírlapok megsokszorozódtak, már a
kanapé feletti falat is ellepték.
Amanda mindig is szeretett kutatni, rejtvényt fejteni, nyomokat
összerakni. Mivel nem nehezedett rá a nyomás, hogy a fejeseknek
tartozik jelenteni, de még csak az sem, hogy el kell hagynia a lakást,
úgy érezte, ő tartja kézben a dolgokat. Mintha csak ismét ráállították
volna az ügyre.
Közelebb hajolt a laptopjához, a képernyő fényében fürdött. Most
ért a felvételen ahhoz a részhez, ahol Marianne és Laura Collins
együtt látható a parkban. Derűs, napfényes idő volt, és egy hatalmas
tölgy koronája alatt ültek az egyik padon. A kamera körbesvenkelt
onnan, ahol Jessica és egy másik lány hintázott; hosszú hajuk
repkedett, ahogy egyszerre lendültek előre-hátra, egyre magasabbra
és magasabbra. Marianne és Laura hevesen vitatkoztak, a kamera
érdeklődve közelített rájuk, és egy pillanatra el is vesztette a fókuszt,
mielőtt a vitájukról ismét élesre váltott a kép. A szél kicsit zavarta a
hangminőséget, de Amanda így is tisztán hallotta, miről beszélnek.
Megállította a videót, és kinyújtotta kezét a karamellás pattogatott
kukoricával teli tál felé a fotelja mellett, a padlón. Üresnek bizonyult.
 Talpra kecmergett a fotelból, és átment a konyhába. Eltökélte,
hogy nem fog inni, és mintha a cukor segített volna enyhíteni a
sóvárgásán. Kinyitotta a fagyasztót, és látta, hogy megette az utolsó
jégkrémet is; a szekrény, ahol a kekszeket és a csokoládékat tartotta,
szintén üresen tátongott. Bement a kis kamrába, és az okostelefonját
használva világításra, végigpásztázta a polcokat, valami ennivaló után
kutatva. A fény konzerveket, fűszereket, rizses és tésztás tasakokat
világított meg. Biztos volt benne, hogy a sötét zugokban kell lennie
valami édességnek.
Kinézett az ablakon a hátsó kertbe. Az eső ostromolta az üveget,
és egy villám megvilágította a kinti gazos fű négyszögét. Nem volt
kedve kimenni csokiért ilyen időben.
A konyhaasztaltól odahúzott egy széket a kamra ajtajához, és
felállt rá. Megvilágította a legfelső polcot, ahol újabb konzerveket és
egy régi doboz Weetabix gabonapelyhet látott, aztán a tekintete egy
dobozra siklott egy kisebb kupac OXO leveskocka mögött. Egy
nagyon régi, Terry-féle csokinarancs volt az. A kék dobozt por lepte
be, és a kis műanyag gömbön át látta, hogy a narancsszínű, alufóliába
csomagolt csokoládé eltört, és kifolyt a fóliából. De ezt szinte észre
sem vette; attól állt meg benne az ütő, amit a dobozra írtak.
– Ez nem Terryé, hanem az enyém – olvasta el a régi szlogent
hangosan. Felkapta a dobozt, leszállt a székről, és visszament a
nappaliba. – Ez nem Terryé, hanem az enyém. – ismételte, szinte
transzba esve. A laptopjához lépett, és még párszor lejátszotta a
videót, azt a pillanatot keresve, amikor Marianne pofon vágja Laurát,
és meghallgatva a szavakat, amiket visított.
A telefonjáért nyúlt, és egy számot hívott, de csak az
üzenetrögzítő felelt.
– Crawford, én vagyok – mondta. – Jessica Collins meggyilkolása
ügyében. Azt hiszem, rájöttem. Hívj fel, amint megkapod az
üzenetet. Segítség kell, hogy valamit ellenőrizzek.
 A város egy másik pontján, a mordeni toronyház lakásában Gerry
a tévé előtt feküdt. A riasztás, amit már egészen megszokott, ismét
sípolni kezdett, ő pedig megállította a műsort, amit nézett, és a
laptopjához lépett, hogy meghallgassa a beszélgetést.
 58

PETERSON A LAKÁSA konyhájában állt, mindössze egy kis

törülközőt viselt a dereka köré csavarva. Belenézett a hűtőbe. Csak
egy féldoboznyi spagettikonzervet meg némi penészes kenyeret
talált.
Sydenham egyik rendes környékén bérelt egy földszinti kis lakást.
A szomszédok főként korán induló és későn hazaérő irodai dolgozók
voltak, valamint két idős hölgy, akik csillogó szemmel néztek rá,
valahányszor találkoztak. Alig pár héttel azután, hogy beköltözött,
már kiderítették, hogy rendőr, és megnyugtatta őket a tudat, hogy a
közelükben tudhatják a törvény emberét, és mint Dwayne haverja
megjegyezte, valószínűleg tetszett is nekik.
Felsóhajtott, és becsukta a hűtőt. Ekkor megszólalt az ajtócsengő.
Arra gondolt, hogy idős hölgyek egyike lehet az. Korábban egy cetlit
csúsztattak be az ajtó alatt, amelyben a környékfigyeléssel foglalkozó
megbeszélésről tájékoztatták.
Ám amikor kinyitotta az ajtót, a csurom vizes Erika állt kint.
– Helló, főnök! – köszönt, és szedegetni kezdte a
fürdőszobaajtóban ledobott alsóneműjét és zokniját.
– Elnézést, társaságod van? – kérdezte a nő. Tekintete odasiklott,
ahol egy ezüst Szent Kristóf-nyaklánc lógott a férfi izmos mellén,
majd lejjebb, a sima hasát borító finom szőrzetre.
– Nincs, csak trehány vagyok – vigyorgott Peterson. – Bocs, most
léptem ki a zuhany alól – bújt bele egy fehér pólóba, és a mozdulattól
majdnem leesett róla a kis törülköző. – Nem akarsz bejönni?
 – Sajnálom. Nem kellett volna idejönnöm – mondta a nő, és
megfordult, hogy elmenjen.
– Főnök, bőrig áztál, és majd megfagysz. Legalább hadd adjak egy
törülközőt. Nekem van másik – nézett a derekán lévőre.
Megmutatta a nőnek, merre van a nappali, míg ő átment a hálóba.
Erika körülnézett, és látta, hogy igazi legénylakásban van. Hatalmas
lapostévé állt egy alacsony asztalon egy Playstationnel meg a
csatlakoztatott két vezérlővel. Két falon polcok húzódtak, tömve
DVD-kkel és könyvekkel. Fekete bőrbútorokat látott, az egyik falon
pedig egy Pirelli-naptárt, amely még mindig októbert mutatott.
Peterson visszatért, immár fehér pólóban és bő tréningalsóban. Erika
arra gondolt, milyen jó illata van.
– Mi ez a naptár? – mutatott rá a harisnyát, kabátot és cilindert
viselő, bárszéken ülő Yoko Onót ábrázoló, feketefehér képre.
– Hát, egy haverom minden évben szerez nekem egy Pirelli-
naptárt. Az idei nagyon művészies és elvont lett.
– A kivillanó tőgyű cicababák helyett – mosolygott Erika.
– Sajnos, igen – vigyorgott a férfi. A tekintete a nő blúzának
mellrészére esett, aki követte a pillantását, és elszörnyedt, amikor
látta, hogy a ruhája átázott, és kilátszik a melltartója.
– Ó, istenem! – kapta a törülközőt maga elé.
– Minden oké. Szeretnél egy pólót? Hogy ráteríthessem a
blúzodat a radiátorra?
A férfi kiment, és egy tiszta pólóval tért vissza, majd átballagott a
konyhába, hogy Erika átöltözhessen. Erika a sarokba húzódott, és
gyorsan kigombolta a blúzát. A melltartója is átázott, és percekig
töprengett, hogy levegye-e azt is. Végül kibújt belőle, és felvette a
pólót. Peterson két pohár whiskyvel tért vissza, a főfelügyelő pedig
addigra a vizes melltartóját az ablak alatti radiátorra terített blúza alá
rejtette. Villám ragyogta be az eget, és a szél az üvegnek csapta az
esőcseppeket.
 – Tessék, ez majd felmelegít! Malátawhisky, szóval be ne rúgj tőle!
– figyelmeztette a férfi.
Erika átvette a poharat, és belekortyolt. Peterson intett, hogy
talán jobb lenne, ha leülnének a kanapéra.
– Minden rendben az üggyel? Tudom, hogy kissé szar napod volt
– mondta a férfi.
– Minden rendben, vagyis nincs minden rendben.
– De?
– Nem is tudom, mit keresek itt – nézett a nő a poharában lötyögő
borostyánsárga folyadékra. – A húgom még mindig nálam van,
tudod, akivel találkoztál.
– Egy hálószobás lakásod van, nem? – ivott egy kortyot Peterson.
Erika bólintott.
– Ma este kitört a feszültség, én pedig elrohantam otthonról.
– Sajnálattal hallom.
Mindketten ittak egy újabb kortyot. A whisky melengetni kezdte
Erika gyomrát, és ettől úgy érezte, ellazul.
– Hát ennyire szörnyetegnek látszom?
Peterson felfújta az arcát.
– Egy csapat zsernyákot vezetsz, vagyis keménynek kell lenned.
– Ez egy igen. Kösz.
– Nem úgy értettem, főnök.
– Ne hívj főnöknek, szólíts.
– Miss Rossnak – fejezete be Peterson.
Erika nevetésben tört ki, amihez a férfi is csatlakozott. A nő újra
lenézett a poharára, és amikor felpillantott, látta, hogy Peterson
közelebb csúszott. Kivette a whiskyt a kezéből, és az előttük álló
asztalra tette. Odahajolt hozzá, finoman megfogta az állát, és
megcsókolta. A férfinak puha, meleg, érzéki ajka volt, és éppen csak
megérintette a nyelvével, játékosan. Whisky- és férfiíze volt, Erika
pedig kezdett felengedni.
 Erika felemelte a kezét, és végigsimított a férfi erős, izmos hátán,
ujjai becsusszantak a pólója alá. A bőre meleg volt, sima. Peterson
keze is utat talált a nő pólója alá, és az ujjai lassan felfelé indultak.
– Melltartó nélkül jöttél? – dörmögte.
– A radiátoron szárad – felelte méltatlankodva Erika.
A férfi keze felkúszott a mell domborulatán, és finoman
megszorította a mellbimbóját. Erika felnyögött, és a hátára
hengeredett, és Peterson ráfeküdt, az ajkuk egymásnak préselődött.
Hirtelen Mark arca jelent meg lelki szeme előtt. Olyan éles volt a
kép, hogy felkiáltott.
– Mi az? Jól vagy? Fájdalmat okoztam? – hátrált Peterson.
Erika belenézett a férfi gyönyörű, barna szemébe, és sírva fakadt.
Felpattant, kirohant a kis fürdőszobába, és bezárkózott. Leült a kád
szélére, és úgy zokogott, hogy a teste is belerázkódott. Régen nem
bőgött már így. Amikor a zokogás csillapodott, halkan kopogtattak az
ajtón.
– Főnök, mármint Erika. Jól vagy? Sajnálom, ha illetlenül
viselkedtem – hallotta Peterson hangját.
Erika a tükörhöz lépett, megtörölte az arcát, majd kinyitotta az
ajtót.
– Te nem csináltál semmit.
– De csináltam, eléggé megmarkolásztam a cicidet.
– Én komolyan próbálok beszélni – fújta ki az orrát egy
zsebkendőbe Erika. – Nehéz az özvegység. Mark az életem volt,
életem szerelme, és meghalt. Soha nem fog visszajönni, mégis
minden áldott nap gondolok rá, és ezzel a hatalmas, tátongó űrrel
élem az életemet. De én is csak ember vagyok, és nem szeretnék
semmi mást, csak. tudod. veled, de ott a bűntudat. Mark olyan jó és
hűséges férj volt. – Vállat vont, és megtörölte a szemét.
– Erika, csak lazulhatunk is. Nézd, adhatok neked egy percet.
Addig megyek, és kiverem arra a Yoko Ono képre.
A nő felnézett Petersonra.
 – Túl korán van még egy vicchez? – kérdezte.
– Nem – mosolygott rá Erika. – Pont egy viccre van szükségem.
Felállt, és mosolyogva nézett az ajtófélfának támaszkodó férfira.
Megfogta, és újra csókolni kezdte. Botladozva indultak hátrafelé,
kitapogatva az utat a folyosón, míg rá nem leltek a háló ajtajára, és rá
nem zuhantak az ágyra. És ezúttal Erika nem hagyta, hogy a férfi
leálljon.
 59

LENKA ÉBREN FEKÜDT Erika sötét lakásában, a hálószoba

plafonját bámulta, és a kint kopogó eső zaját hallgatta. Mellette az
ágyban Eva cuppogott és szuszogott álmában. Kinyújtotta a kezét,
hogy megbizonyosodjon róla, minden rendben vele, végigsimított
puha fejecskéjén, selymes haján.
Az Erikával folytatott vita súlyosan ülte meg a gondolatait. Jóval
éjfél utánig fenn maradt, a sötét nappaliban üldögélt, míg a gyerekek
aludtak. Aztán megpróbálta felhívni Erika telefonját. Az tompán
csörgött Erika kabátjából, amelyet korábban a szék támlájára vetett.
Lenka kihalászta a zsebéből, de az aksi megadta magát csörgés
közben, és a sötétben nem találta a töltőt.
Lenka hátradőlt, Jakubra és Karolinára nézett, és nagyon messzire
érezte magát az otthonától. Tudta, hogy Erikának van egy
törvényszéki orvos szakértő ismerőse, de nem emlékezett a nevére,
meg azt is tudta, hogy Mark apját Edward Fosternek hívják, és
Manchester mellett él. Aggódott a nővéréért; nem vallott rá ez a
felelőtlenség, és hogy úgy menjen el, hogy nem mondja meg, hova
megy.
Erika Peterson mellére hajtotta a fejét, érezte a belőle áradó
meleget és szívének nyugodt, ritmikus dobolását. A férfi
megmoccant, és erős alkarjával közelebb húzta magához.
Döbbent volt, az izgalom és a bűntudat keveredett benne, amiért
szexeltek. Kétszer. Először hevesen és gyorsan, majd szinte azonnal
újra, csak most lassan és érzékien. Nem sokkal később elaludtak, de
Erika egy órája felébredt, és a gondolatai kattogtak, ahogy a háló
digitális óráját nézte.
Hajnali három óra négy percet mutatott. Kényelmesen
elhelyezkedett Peterson karjának hajlatában, behunyta a szemét, és
kényszerítette magát, hogy aludjon.
Lenka a hasára hengeredett az ágyban, felvette a telefonját az
éjjeliszekrényről, és látta, hogy hajnali három óra öt van.
Visszafordult a hátára, és megnézte, hogy rendben van-e Eva. A
kislány halkan szuszogott a szájában a kis hüvelykujjával.
Lenka megdermedt, amikor zajt hallott; mintha megreccsent
volna valahol valami, ami műanyagból volt. Aztán puffanás
hallatszott, mintha valami leesett volna a nappali szőnyegére.
Kipattant az ágyból, és körülnézett a szobában; a porszívó a sarokban
állt, gégecsöve körbeérte, fémcsöve róla leválasztva mellette.
Felkapta, és berohant a nappaliba.
A teraszajtót benyomták, és látta, hol szedték le róla a műanyagot,
hogy felfeszítsék. A függöny csapkodott a résen át betörő, erős
szélben. A feje fölé emelte a fémcsövet, ahogy körülnézett a sötét
helyiségben, és látta, hogy a gyerekek hihetetlen módon még mindig
békésen alszanak a takaró alatt.
Halk reccsenés hallatszott, és Lenka érezte, amint két erős kéz
fonódik a nyakára. Gondolkodás nélkül lendítette hátra, a jobb válla
fölé a fémcsövet. Csattanás és egy kiáltás hallatszott. A gyerekek erre
már felébredtek, és sikoltozni kezdtek, Lenka pedig megpördült, és
látta, hogy egy nagy árnyalak ront rá. Ismét meglendítette a csövet,
és ezúttal ágyékon találta a férfit. Nem volt túl erős ütés, de a pasas
felnyögött, így Lenkának elég ideje jutott rá, hogy hátralépjen, és
némi lendületet véve komolyan meglendítse a csövet, így teljes
erővel tudott lesújtani a betörő fejére, előbb egyszer, majd másodszor.
Az a padlóra rogyott, ő pedig újra és újra lecsapott, amitől az ember
elterült, és nem mozdult.
 Jakub és Karolina most már bömbölt, de Lenka rájuk kiabált, hogy
menjenek, és hozzák át Evát. Nem sok mindent látott a padlón fekvő
alakból. Nagydarab volt, fekete, göndör hajú. A szemét le nem véve
róla, felkapta a helyiség felét kitevő konyhából a késtartót, valamint a
töltőjéről lerántotta a vezetékes készüléket, és a zsebébe csúsztatta.
Hátrálva indult a fürdőszoba felé, még mindig a csövet szorongatva.
– Befelé! – mondta a gyerekeknek, akik mostanra kijöttek a
hálóból. Karolina vitte Evát, aki csodával határos módon még mindig
aludt. Besorjáztak a fürdőbe, Lenka pedig bezárta az ajtót, még egy
széket is odahúzott. Látta, hogy a szék támlája túl alacsony, hogy
beszorítsa a kilincs alá.
– Nincs baj – mondta Karolinának és Jakubnak, akik mint két
riadt kis állat kuporogtak a kádban. – Minden rendben lesz. Karolina,
segítened kell, neked kell fognod Evát. – A kislány nyelt egyet, és
bólintott.
Lenka a telefonra nézett, és rájött, egyetlen számot sem ismer;
nem tudta, hogyan hívja a rendőrséget; a nyelvtudása nem volt elég
rá, hogy elmondja, segítségre van szükségük. Csak Marek számát
ismerte.
Az ajtónak támaszkodva leült, és felhívta férje szlovákiai
mobilszámát. Jakub sápadt arccal hajolt oda, meghúzgálva a ruhája
ujját.
– Mi az? – kérdezte az anyja.
– Anyu, a zár nem működik – suttogta a kisfiú hófehér arccal,
remegve. – Erika néni szerint eltört.
Ahogy a telefon kicsengett, Lenka nyikorgó hangot hallott, és
felnézett. A feje felett kezdett elfordulni a kilincs, ő pedig érezte,
ahogy az ajtó befelé nyomódik a háta mögött.
Egy nagy kéz nyúlt be a résbe, és ezúttal Lenka is együtt sikoltott
a gyerekekkel.
 60

AMIKOR MÁSNAP REGGEL Erika felébredt, látta, hogy

Peterson éjjel lehengeredett róla, és a saját oldalán alszik, a takarót
meztelen lába köré gyűrve. Hat óra egy perc volt. Rengeteg érzelem
öntötte el; bűntudat, hogy élvezte a Petersonnal töltött időt, és mély
szomorúság, hogy még messzebb került Marktól. A róla szóló
emlékei kicsit hátrébb húzódtak, halványabban, távolabb derengtek a
múltban ezzel a másik férfival átélt új élmények hatására. Elszorult a
szíve, amikor eszébe jutott, hogy ma találkozni fog Petersonnal a
munkahelyükön. Felkelt, összeszedte a ruháit a padlóról az ágy
mellett, belebújt az alsóneműjébe. A férfi a hátára gördült, ahogy
Erika félrehúzta a függönyt. Odakint még sötét volt.
– Reggelt! Nem akarsz maradni reggelire?
– Nem. Jobb lesz, ha megyek – mondta a nő.
– Gyere ide!
– Miért?
A férfi felült.
– Hogy érted azt, hogy miért? Meg akarlak csókolni.
Erika átment az ágy másik oldalára, és leült a szélére.
A férfi átölelte.
– Ki kell jelölnünk pár határt – szólalt meg Erika.
Peterson felvonta a szemöldökét.
– Ma éjjel nem úgy tűnt, mintha túl sok lenne.
– Komolyan beszélek. A főnököd vagyok. Könnyebb lenne, ha
erről nem beszélnénk a melóban.
 – A francba, pedig azt terveztem, hogy kiállok az eligazító
közepére, és mindenkinek bejelentenem, milyen nagyszerű vagy
prütykölésben...
– Peterson!
– És nagyszerű vagy a prütykölésben – kacsintott rá a férfi. Erika
sokatmondó pillantást vetett rá. – Nem mondok semmit.
– Remek!
– Szeretnéd ezt újra?
– Nem tudom. Nem tudhatjuk be ezt egy csodás éjszakának?
– Tudjuk be?
Erika felállt, és a zoknijával ügyetlenkedett.
– Mit szeretnél? Kapcsolatot?
– Nem.
– Akkor jó. Mert a közelében sem vagyok annak, hogy ilyesmire
vágyjam.
– Világosan megmondtad, hogy nem akarsz – ült fel a férfi.
– Remek. Akkor hát ez egy egyéjszakás kaland volt, jól
mulattunk, és minden visszatér az eredeti kerékvágásba.
– Csodás! Akkor viszlát a melóban! – A férfi kimászott az ágyból,
kiment a fürdőszobába, és becsapta maga után az ajtót.
Erika is otthagyta a hálót, és arra gondolt, bekopog a fürdőszoba
ajtaján. Tétovázott, de inkább a nappaliba ment, felvette a
melltartóját és a blúzát. A férfi pólóját gondosan összehajtogatva a
kanapéra tette, és elhagyta a lakást.
 61

ERIKA A SYDENHAMI autós McDonald’sba ment, ahol

kolbászos-sajtos McMuffint kért egy pohár kávéval. Amikor fizetésre
került sor, látta, hogy nincs nála sem a telefonja, sem a tárcája, így a
kesztyűtartóban parkolásra tartalékolt apróval kellett rendeznie a
számlát.
Még éppen csak pirkadt, hideg, kékes fénnyel, mikor nem sokkal
hét után rákanyarodott a Manor Mountra. A szíve zakatolni kezdett,
amint meglátta a háza előtt a két rendőrautót. Leparkolt mellettük a
murván, és a főbejáraton ment be. Érezte, hogy a szíve még
gyorsabban ver, amikor észrevette, hogy az ajtaja nyitva van, és egy
rendőr posztol előtte.
A helyszínelők kék kezeslábasát viselő magas fickó lépett ki rajta,
kezében egy hosszú, műanyag bizonyítékos tasakkal, amelyben Erika
porszívójának a csövét vitte. A fémcsövet alvadt vér borította, és
kenődött belőle a tasakra is. A másik kezében a nő egyik
vendégtörülközőjét tartotta: az is véres volt.
– Elnézést, de ki maga? – kérdezte a rendőr, és kinyújtotta a kezét,
hogy feltartóztassa. Erika látta, hogy még nagyon fiatal, sovány az
arca, és csúnya kiütések vannak rajta a borotválkozástól.
– Ez az én lakásom. Hol van a húgom és a gyerekei? – kérdezte, és
rátört a kétségbeesés. Megpróbált bemenni a férfi mellett.
– Ez egy tetthely – állta továbbra is útját a fiatalember.
– Rendőrtiszt vagyok, csak nincs nálam az igazolványom. Honnan
ez a vér? Hol van a húgom és gyerekei? – Mostanra vak pánik tört rá,
a szíve vadul vert, könnyek szöktek a szemébe. Döbbenetes volt
látni, hogy milyen gyorsan átvedlett az áldozat szerepébe.
Ekkor az utolsó rendőr, akit látni akart, lépett ki az ajtón kék
kezeslábasban. Sparks körzeti rendőrkapitány hátratolta a kapucniját,
így kibukkant alóla a magas homlokából hátrafésült, zsíros
hajkoronája. Sápadt, pattanásos arccal meredt rá egy pillanatig.
– Erika?
– Sparks, mi folyik itt? Ez az én lakásom. Hol van a húgom, hol
vannak a gyerekei? – kérdezte sírva. Nem érdekelték a kettejük közti
múltbeli nézeteltérések, csak az igazságot szerette volna tudni.
– A húga és a gyerekek jól vannak – felelte a férfi. – Az emeleten
az egyik szomszédnál. Fél órája sikerült kerítenünk egy tolmácsot.
Megrázták őket a történtek, de sértetlenek.
– Ó, istennek hála! – törölte le Erika a könnyeit a kézfejével. – Mi
történt?
Sparks visszaterelte a lépcsőház felé.
– Ma hajnali fél négykor vészhívást rögzítettek a vezetékes
telefonjáról. Az operátor először nem értette, mit mondanak, de
csodával határos módon egy másik operátor beszélt szlovákul.
Sparks ezután elmesélte, hogy egy betörő hatolt be a
teraszablakon át, Lenka pedig rátámadt a porszívócsővel.
– Bezárkózott a gyerekekkel a fürdőszobába, és a 112-t hívta, ami
szerencsére automatikusan átkapcsol a 999-es vészhívóra. Bárki tört
is be, csúnyán vérzett. Megpróbált bejutni a fürdőbe is, rengeteg
vérnyom maradt az ajtón. Aztán valamiért elmenekült. Amikor
reggel, nem sokkal négy után megérkeztünk, már nem volt itt senki.
Erika nekidőlt a falnak.
– Elvittek valamit? – kérdezte.
– Amennyire tudjuk, nem.
– Sparks, a rohadt telefonom, az igazolványom, a táskám bent
van. Meg a laptopom. – A kezébe temette az arcát. A férfi csak állt
ott, nem tudva, mit mondjon.
 – Tudja, mi az eljárás. Ez egy tetthely.
– Sparks! Tudom, hogy voltak nézeteltéréseink, de félretehetnénk
őket pár órára? Én is megtenném hasonló helyzetben. Megoldható,
hogy gyorsítottan intézzék a dolgokat?
– Már mondtam, ez egy tetthely. Senki nem sérült meg. Maga
várhat.
– Amúgy meg miért van itt? – kérdezte Erika. – Azt hittem, ez
kissé rangon aluli magának.
– Egy betöréshez riasztottak, ahol feltehetően holttest is lesz. Egy
bajba került kelet-európai nőé.
– Még mindig kimazsolázza magának a nagy figyelmet kiváltó
ügyeket, igaz? Mindig is egy lusta rohadék volt.
Sparks hátrált egy lépést.
– Szerintem nem helyénvaló így beszélnie a felettesével, Foster
főfelügyelő – mondta gúnyosan.
– Ma reggel csak simán Miss Foster vagyok. Az áldozat, akinek az
adójából a maga fizetését állják. És most, hol van a húgom?
Erika még sosem találkozott a legfelső szinten lakó szomszédjával,
egy Allison nevezetű vidám, pirospozsgás nővel. A negyvenes
éveiben járt, és kusza fürtök szénaboglyáját hordta a fején.
– Helló! – köszönt, amikor kinyitotta az ajtót Sparksnak és
Erikának. – A húga és a gyerekei a társalgóban vannak, eléggé
megrendült állapotban. – Lágy, walesi akcentussal beszélt, és
virágmintás kartonruhát viselt. A lakása nagyobb volt Erikáénál, és
kellemesen volt berendezve rusztikus fabútorokkal, minden falon
könyvekkel és családi képekkel. Átkísérte őket a nappaliba, ahol
Lenka ült a kanapén a karjában alvó Evával. Szlovákul beszélt egy
magas, sovány, zöld kordbársony öltönyt viselő férfival, aki a
szemközti dohányzóasztal szélén ült.
Karolina és Jakub a hosszú kanapé egyik végén ücsörögtek.
Kettejük között egy nagy, öreg rottweiler hevert, az alvó eb a fejét a
kislány ölében nyugtatta.
 – Erika! – szólalt meg Lenka, amikor meglátta a nővérét.
Az odaszaladt, és megölelgette húgát és a kisbabát.
– Sajnálom. Nagyon sajnálom, hogy így elrohantam – mondta.
– Én sajnálom, amit mondtam, nem úgy értettem.
– Nincs gond, minden rendben, minden oké, és én szeretlek
titeket – felelte Erika. Ismét megölelték egymást, majd a főfelügyelő
odament a gyerekekhez, és megkérdezte, jól vannak-e. Azok komoly
képpel bólogattak. Karolina megdörgölte a kutya nagy fülét, Jakub
pedig oldalra hajtotta a fejét, mert a nagynénje eltakarta a tévében
vetített rajzfilmet.
– Ki ez az ijesztő férfi? Aki úgy néz ki, mint egy vámpír? –
kérdezte Lenka szlovákul, és fejével Sparks felé intett, aki mogorva
képpel a sarokban állt a fekete öltönyében.
– Mintha a Hotel Transylvaniából jött volna – jegyezte meg Jakub.
– Miről beszélnek? – horkant fel Sparks.
A tolmács már szóra nyitotta a száját, hogy feleljen, de Erika a
karjára tette a kezét.
– Minden rendben. Innentől átveszem a dolgot. Csak azt
kérdeztem tőlük, jól vannak-e. – Lenkára nézett, és szlovákra váltott:
– Ő az a seggfej, akiről már meséltem.
– Ugye tudja, hogy Angliában vagyunk, és angolul lenne illendő
beszélgetnünk? – kérdezte Sparks.
– Kokot – bólogatott Lenka egyetértőn.
– Elég okos vagyok, hogy tudjam, nem valami hízelgőt mondott
éppen – nézett rá a kapitány. – Nyilvánvalóan mind jól vannak, az
embereim pedig felvették a vallomásokat. Úgyhogy én megyek is –
mondta, és elköszönt. Lenka megköszönte a tolmács munkáját, aki
nem sokkal később szintén elment.
– Kér egy csésze teát, kedveském? – kérdezte Alison.
– Köszönöm, kérek – felelte Erika.
 – Csak lökje odébb bátran Duke-ot, ha szeretne leülni – tette
hozzá a nő, a rottweilerre utalva. – Ártalmatlan, egész nap csak
alszik, és fingik. Még a betörőt sem hallotta.
– Kösz, amiért megengedte, hogy itt töltsék a reggelt – nézett rá
Erika. – Sajnálom, hogy eddig nem jöttem még fel bemutatkozni.
Allison csak legyintett a bocsánatkérésre.
– Mindig a válság az, ami összehozza az embereket. Hozom
magának azt a teát.
Kiment, Erika pedig leült a dohányzóasztal szélére, és megfogta
Lenka kezét.
– Sikerült vetni rá egy pillantást?
– Csak egy villanásra láttam az arcát. Nagydarab szemétláda volt,
rengeteg hajjal – felelte a húga. Sóhajtott, és folytatni akarta, de aztán
elakadt a szava.
– Mi az? Bármi fontos lehet, ami eszedbe jut, bármilyen apróság.
– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy pár napja jött valaki
leolvasni a gáz- és a villanyórát?
– Igen.
– Nem tudom biztosan, mert sötét volt, de hasonlított arra az
emberre.
 62

A BETÖRÉS UTÁN Erika lakása tetthely lett, így bejelentkeztek

egy szállodába Bromley szélén.
Erika már megszállt ott: közel volt a bromley-i városközponthoz,
de az ablakból egy golfpályára nyílt kilátás. Lenka magának és a
gyerekeknek egy lakosztályt foglaltatott le, a szomszédos szobát
pedig a nővérének, bármennyire tiltakozott is ellene.
– Nem, ezt most én állom. Marek bankkártyája korlátozza ugyan a
lehetőségeimet – mondta Lenka –, de igazán kibír pár fényűző
éjszakát. Mondtam már, hogy felhívtam a fürdőből, amikor az a
flúgos betört, és hogy csak reggel hívott vissza?!
– Az éjszaka közepe volt – mondta erre Erika.
– Én viszont bekapcsolt telefonnal aludtam, hátha szüksége lesz
rám. Azt hittem, ő ugyanígy tesz, ha nem is miattam, de legalább
azért, hogy tudja, a gyerekekkel minden rendben.
– Elmondtad neki, mi történt?
– Igen. Aggódott, de nem ajánlotta fel, hogy iderepül. Túlságosan
lekötik az ügyvédek, meg hogy kerülgesse a lövedékeket, a szó átvitt
és valódi értelmében.
– A lakosztályhoz tartozik opcionális komornyiki szolgáltatás –
mondta a recepciós. Erika fordított.
– Igen, igénybe vesszük. És mi a legdrágább fürdőszolgáltatásuk? –
kérdezte Lenka.
– Azt mondja, hogy szaunaszeánsz és a felöntések.
– Remek, a jövő hétre minden napra foglalj nekem időpontot!
 – Csak a komornyikot kéri – nézett Erika a recepciósra. Átvették a
kulcsokat, majd megnézték a szobáikat, amelyek gyönyörűek voltak.
Erikának sikerült egy kicsit aludnia, de nem tudott osztozni Lenka
és a gyerekek izgatottságában. Még mindig nyomozó üzemmódban
működött, és örült, hogy hétfő reggel visszamehet dolgozni.
Amikor megérkezett az eligazítóba, az emberei még csak akkor
kezdtek szállingózni, és a kabátjukat levéve a hétvégéről
beszélgettek. Mindenki abbahagyta, amivel foglalatoskodott, amikor
belépett az ajtón.
– Talán hallották, hogy eseménydús hétvégém volt. Senki sem
sérült meg, leszámítva a betörőt, akinek a baját a húgom szépen
ellátta. Családi vonás.
Körülnézett az összegyűlt rendőrökön, Johnon, Mosson és Knight
nyomozón, akik mind mosolyogva bólogattak, aztán meglátta
Petersont, aki csak meredt szemmel bámult rá.
– Minden marad a régiben. Még mindig vár ránk egy megoldandó
ügy, úgyhogy lássunk neki!
Bement az irodájába. Moss követte.
– Főnök, az iPhone-odat visszaküldték a törvényszékiek, a
laptopoddal és az igazolványoddal együtt. Nem találtak semmit,
nincsenek rajta ujjlenyomatok. Ó, és Sparks üdvözletét küldi.
Erika felnézett a nőre.
– Csak viccelek, főnök.
– Jaj, de vicces! Azt hittem, Sparks kapitány máris valami nagy
figyelmet kapó ügyön dolgozik Lewishamben.
– Az az ő gondja, hogy csak a nagy fontosságú ügyeket keresi, ami
olyan, mintha egy színész csak olyan filmekben akarna játszani, ami
díjakat fog nyerni.
– Vagyis még mindig jó abban, hogy elsózza azokat az eseteket,
amelyek nem érdeklik?
Moss bólintott.
 – Szerintem azt remélte, hogy valami szaftosba tenyerel bele,
amikor kimentek a húga vészhívására, de.
– Végül a húgommal kellett beérnie – vigyorgott Erika. – És erről
eszembe jutott, hogy szólnál az egyik rajzolónak, hogy beszéljen a
húgommal egy tolmács segítségével? Valami zavar ebben a
betörésben.
– Igen, főnök.
Moss távozott, Erika pedig kinyitotta az átlátszó bizonyítékos
tasakot, amelyben ott volt minden lefoglalt ingósága. Az iPhone
aksija lemerült, így feltette az irodájában tartott töltőre, és
bekapcsolta. Hangüzenetek és nem fogadott hívások sora futott be.
Többet Lenka küldött, de meglepve hallotta, hogy az első üzenetet
Amanda Baker hagyta, amelyben arról beszélt, hogy fontos
értesülései vannak a Jessica Collins-ügyben, ezért sürgősen hívja
vissza.
Amanda még ötször hívta, újabb üzeneteket hagyva. Erika
lenyomta a hívás gombot, de a nő mobilja azonnal üzenetrögzítőre
kapcsolt. A főfelügyelő belépett a számítógépébe, megkereste a
telefonkönyvet, és beütötte Amanda címét. Felhívta a vezetékes
számot, de a készülék csak kicsengett, nem vették fel.
Erika kinyitotta az irodája ajtaját, és odahívta Johnt.
– Megpróbálná hívni ezt a két számot? Mindkettő Amanda
Bakeré. Amint felveszi, azonnal bekapcsolhatja hozzám.
– Igen, főnök – vette át a férfi a papírlapot, amire a főfelügyelő
lefirkantotta a számokat.
Erika visszatért az íróasztalához, és igyekezett ismét a Jessica
Collins-ügyre koncentrálni. Átnézte az elmúlt pár napban készített
jegyzeteit, különösen Joel Michaels letartóztatásáról.
Kopogtak az üvegen, és Peterson nyitott be hozzá. Kezében
kartontálcán két kávét hozott a főutca végén levő Starbucksból. Az
asztalhoz ment, és az egyiket letette a nő elé.
– Ez meg mi? – kérdezte Erika.
 – Hoztam neked kávét.
– Nem kértem.
– Úgy tűnt, tudnál mit kezdeni vele.
Erika visszatolta az asztalon a férfi felé.
– Peterson, mit művelsz?
– Nem hozhatok neked kávét?
Erika lehalkította a hangját.
– A kávét a főnöködnek hoztad, vagy, nem is tudom, mint az
egyéjszakás kalandodnak?
– Ez nem volt korrekt. Én csak egy kávét hoztam, azt olvasol ki
belőle, amit akarsz. És csak úgy mondom, az az éjszaka különleges
volt.
– Ezt nem itt, a rohadt eligazítóban fogjuk megbeszélni!
Moss kopogtatott be ismét.
– Átmegyek kávéért szemben, srácok, ti is. – A hangja elhalt. – Ó,
lemaradtam a kávékörről?
– Egészen a Starbucksig mentél érte? – nézett Moss a poharakra.
Aztán ide-oda járt a pillantása Erika és Peterson között, és
elvigyorodott. – Ó... értem. Ti ketten.?
– Moss, bejönnél, és behúznád az ajtót magad mögött? – kérte
Erika.
Megvárta, míg az ajtó becsukódik.
– Nem tudom, mit mondott neked Peterson, de ez nem egy
társkereső. Nem szeretnék arról hallani, hogy itt beszélik ki az én
magánéletemet vagy Petersonét. Ez nem valami folytatásos irodai
románc vagy annak egy fejezete.
Néma csend fogadta a szavait.
– Peterson semmit sem mondott nekem, de már látom, hogy
valami biztosan történt kettőtök között.
– Nem történt semmi – mondta a férfi.
 – Tényleg? Nézzük csak a starbucksos kávét! Még azzal is
bajlódtál, hogy barna és kristálycukrot is hozz, meg szalvétát. Még
egy olyan kis keverőpálcát is rátettél a tetejére. Ez annyira aranyos.
– Szállj le rólam, Moss! – förmedt rá Peterson.
– A titkotok biztonságban van nálam. de, csak úgy megjegyzem,
ennél jobban nem is örülhetnék.
– És akkor most irány a munka, mindkettőtöknek! – mondta
Erika. Miután elmentek, egy darabig szemezett a kávéval, de aztán
engedett, és belekortyolt.
Ismét kopogtattak; John jött.
– Mi az? Sikerült elérnie Amanda Bakert? – kérdezte a
főfelügyelő.
– Nem, főnök, de Amanda Baker házánál vészhívást regisztráltak.
A postás telefonált. Azért hívta a 999-et, mert úgy gondolja, hogy lát
valamit a nappali ablakán át.
– Mi az?
John idegesen nyelt egyet.
– Azt hiszi, hogy a nő lábát látja a padló felett lógni a folyosón.
 63

EGY RENDŐRAUTÓ VÁRAKOZOTT Amanda Baker háza előtt,

amikor Erika és John megérkezett. Két egyenruhás rendőr, egy férfi
és egy fiatal nő beszélgetett a postással, akit a főfelügyelő korábbi
látogatásakor látott. A férfi megrendültnek tűnt.
– Helló, én Foster főfelügyelő vagyok, ő pedig McGorry nyomozó
– közölte Erika, amikor odaértek és felmutatták az igazolványukat.
Az utcán távolabbról pár szomszéd figyelte őket a kapujukból.
– Én Desmond közrendőr vagyok, ő pedig Hewitt közrendőr –
szólalt meg a fiatal nő. – Senki nem járt még bent az ingatlanban.
Megpróbáltuk felfeszíteni az ajtót, de az meg sem moccant.
– A túloldalon felhalmozott újságokkal torlaszolta el – mondta a
postás hamuszürke arccal.
Erika a nappali ablakához lépett, és bekukucskált a függönyök
közötti kis résen. Éppen csak ki tudott venni két, zoknis lábat, ami a
levegőben lógott a folyosó felett – az ajtónyíláson át látszott. Érezte,
hogy fagyos rettegés kezd bizseregni a gyomrában.
– Általában a nappali ablakán át adom be a postát, ami nincs
bezárva. Folyton szóltam neki, hogy javíttassa meg – jegyezte meg a
postás.
– Lehet, hogy ott ment be valaki. És nem szeretnék egyetlen
bizonyítékot sem megrongálni – súgta oda Erika Johnnak.
– De főnök, ez öngyilkosságnak tűnik – felelte a férfi.
Erika ismét benézett az ablakon. Valami nem volt rendjén. Nem
úgy tűnt, mintha Amandának öngyilkos hajlamai lennének; sőt
kifejezetten pezsgett az élettől és a lelkesedéstől, amikor a temetés
után kitette.
– Kerüljünk hátra! – mondta.
Sikerült kinyitniuk az oldalkaput, aztán végigmentek az átjárón,
majd be a kertbe.
A hátsó ajtó tárva-nyitva állt.
– A francba! – szólalt meg Erika halkan.
Ő ment elöl, szorosan a nyomában Johnnal és a két egyenruhás
rendőrrel. Beléptek a konyhába, ami most ragyogott a tisztaságtól. A
folyosóra nyíló ajtó csukva volt, és lassan indultak felé. A
padlódeszka nyikordulásától megtorpantak. A csukott ajtó
túloldaláról érkezett. Az egyenruhások előhúzták a gumibotjukat.
– Itt a rendőrség, jöjjön ki felemelt kézzel! – szólalt meg Erika.
Egy pillanatig csend honolt, majd ismét recsegés hallatszott,
ezúttal hangosabb. Aztán szakadás hangja, csattanás, majd egy nagy
robaj rázta meg a padlót, amit a lépcsőre zuhanó törmelék zaja
követett.
Mozdulatlanul álltak, míg ismét csend nem lett. Erika hátranézett,
és bólintott. Gyors mozdulattal kinyitotta az ajtót.
Amanda Baker teste borzalmas szögben hevert a folyosó padlóján
a lépcső tövében. Fehér, mintás hálóinget viselt, a lábán kék zokni.
Bal karja és a válla beszorult a teste alá, a jobb lába térdben kifordult.
A testét por és vakolatdarabok borították, nem messze tőle egy
vékony, négyzet alakú falap hevert. A padlásfeljáró ajtaja. Finom por
szitált.
– A plafonról szakadt le – tette a kezét a szája elé John, és a lépcső
tetejére mutatott, ahol a mennyezeten egy nagy lyuk tátongott. Erika
árnyékolta a szemét a még mindig szitáló por és hulló vakolatdarabok
miatt. Közelebb lépett Amanda testéhez, és látta, hogy az arca lila és
püffedt. A nyakára hurok szorult, a szeme nyitva volt.
 64

MIT GONDOL, ÖNGYILKOSSÁG volt? – kérdezte Erika. Pár óra

már eltelt, és Isaac Strong is megérkezett a tetthelyre Nils
Ákermannal és helyszínelőcsapatával.
Erika és John a folyosón áll Isaackel.
– A halált fulladás okozta. A nyaka megnyúlt, és itt látható egy
mély barázda rajta – mondta Isaac, és finoman oldalra billentette
Amanda fejét. – A gondom az, hogy a lépcső tetején a szőnyegen van
egy üvegpohár, benne egy kevés folyadék, ami az illata alapján kóla
lehet. Hozzá illő fröccsenés látható a falon – folytatta. – De ha fel
akarja magát akasztani, akkor nem fogna közben egy poharat. Meg
kell vizsgálnunk a poharat; lehetséges, hogy valamilyen bódítószert
kevertek az italba.
– Meglephette valaki a lépcső tetején? – kérdezte Erika. –
Hálóinget viselt, ami azt jelentheti, hogy éjjel kelt fel. Valaki pedig
már itt volt, rá várt, és Amanda egyenesen belesétált a hurokba?
– Ezt neked kell kitalálnod – válaszolta Isaac. Erika a tenyerébe
temette az arcát. – Nem szeretnéd, ha ez öngyilkosság lenne? – tette
hozzá.
– Közénk tartozott – mondta a nő halkan. – És nem olyannak
nézett ki, mint aki.
– Sosem tudhatod, mi zajlik az emberek fejében, Erika.
John a lépcső közepén, a szőnyegen heverő padlásajtóhoz lépett.
Rajta volt a hurok másik vége.
 – A kötelet az ajtó belső részéhez rögzítették, egy kis fémrúdhoz –
közölte.
Erika végignézett a folyosót borító vakolat- és portengeren.
– Meg lehet tippelni a halál időpontját?
– Többet fogok tudni, ha alaposabban is szemügyre vettem –
felelte Isaac.
A helyszínelő fotós érkezett a nappaliból, és nekiállt fényképezni.
Amanda nyitott szemén megcsillant a vaku fénye.
Nils jelent meg a fényképész mögött az ajtónyílásban.
– Szerintem ezt látni akarják – nézett rájuk.
Követték az ajtón át, és látták, hogy a nappaliban is rend van, de a
kanapé mögötti falra papírlapokat ragasztgattak. Voltak ott Google-
térképek, fotók Jessicáról, Trevor Marksmanről, de akadtak kiprintelt
fotók a parkban üldögélő Marianne-ről és Lauráról is.
– Ez a videóból van, ezek Trevor Marksman videófelvételének
állóképei – nézett Erika Johnra. – Hogy szerezte meg őket? Hol a
számítógépe?
– Itt volt – lépett Nils a sarokban egy fém komputerállványhoz. –
De csak a laptoptartó és a töltő van itt. Lent pedig egy tintasugaras
nyomtatót – intett az állvány alja felé. – Mobiltelefonnak nincs
nyoma, és az előszobai vezetékes készüléket elvitték. A nő erszénye a
konyhapulton van a kanna mellett. Kétszáz font van benne, meg az
összes bankkártyája.
– Vagyis nem rablás történt.
– Nincs jele erőszakos behatolásnak – tette még hozzá Nils.
– A konyhaajtó tárva-nyitva volt, amikor megjöttünk – mondta
John.
– De az, aki itt járt, ha a konyha felől jött, látta volna az erszényt.
Erikának feltűnt valami a számítógépállvány tetején, és odalépett,
majd előhúzott egy gumikesztyűt a zsebéből. Felemelte a kis, Terry-
féle csokinarancsos dobozt. Látta, hogy a benne tárolt csokoládé már
lejárt; kifolyt a narancsszínű fóliából.
 – Nem nyitotta ki – állapította meg Erika. – És nézzék, a dobozon
a szlogent filctollal aláhúzták.
– „Nem Terryé, hanem az enyém” – lépett oda Nils, és elolvasta a
reklámszöveget Erika válla felett. – Ez nagyon régi. Már nem
használják ezt a szlogent. Legalább egy csokinarancsot megeszem
hetente: függő vagyok, nem tagadom.
– És hogyhogy ilyen sovány? – mérte végig John a vezető
helyszínelő magas, szikár alakját.
Nils vállat vont.
– Nagyon gyors az anyagcserém.
Erika megfordította a dobozt.
– „Lejárati dátum: 2006. november 11.” – olvasta. – De miért
húzta alá a szöveget?
John és Nils visszabámult rá, és vállat vontak.
Miután Erika és John visszatértek a kocsijukhoz, bent ültek még
egy darabig, és nézték, ahogy fémhordágyon kiviszik a házból a
holttestet egy fekete hullazsákban.
– Látni szeretném Amanda internetes előzményeit, és hozzáférést
kérek a hívásnaplóihoz. Látni akarom, hogy mit keresett, kivel
beszélt a halála előtt – szólalt meg Erika. – És mindent tudni akarok
mindenkiről, akinek volt hozzáférése a Trevor Marksman-féle
videókhoz. Derítse ki, ha valaki e-mailben küldte el az állóképeket,
vagy esetleg átadta neki a rohadt felvételeket!
– Igen, főnök.
Erika lenézett az ölében, a műanyag bizonyítékos tasakba zárt
Terry-féle csokinarancsra.
– „Nem Terryé, hanem az enyém.” – ismételte, ahogy az aláhúzott
sorra tévedt a tekintete. – Itt valami nincs rendjén. Amanda többször
is felhívott. Üzeneteket hagyott arról, hogy talált valamit, és hogy
sürgősen hívjam fel.
Erika elővette a telefonját, és hívta a hangpostát.
– Nincs új üzenete – közölte a géphang.
 – Mi a franc? – Erika újrapróbálkozott, hasonló eredménnyel. –
Három üzenetet kaptam Amandától alig pár órája.
– Nem törölte őket véletlenül? – kérdezte John.
– Nem. Nem töröltem. Valaki más tette.
 65

MÉG AZNAP DÉLUTÁN Erika visszament az eligazítóba. A

mobilját átfuvarozták a londoni rendőrség kiberbűnözési részlegéhez
a Tower Bridge-nél, és lekérték Amanda Baker részletes hívásnaplóit
és internetes előzményeit.
Erika egy laptop felett állt Moss-szal és Petersonnal, a biztonsági
kamerák felvételeit nézték át.
– Ez múlt szerda délutánról van, november kilencedikéről –
szólalt meg Moss. A képernyőn az őrs videószobája előtti folyosó
statikus, fekete-fehér képe látszott. – Ez maga, főnök, és McGorry
nyomozó, amint bemegy, hogy megnézze a kazettákat – tette hozzá,
ahogy a két alak elsuhant a felgyorsított videón. – Pár órával később
Petersonnak is jut itt egy kis mellékszerep – tette hozzá, és a percek
gyorsan peregtek, ahogy előretekert. – Itt pedig maguk hagyják el a
szobát jóval hét előtt, bezárva az ajtót.
– Nem sokkal azelőtt, hogy mindenkit hazaküldtem aznapra –
mondta Erika.
– És most, valamivel este hét után vagyunk, ugyanazon a napon –
folytatta Moss. Most normál sebességgel játszotta le a felvételt. A
folyosó üres volt, de aztán megjelent Crawford a képen, és
körbekémlelt. Majd megállt a videószoba ajtajánál, és hallgatózott.
Utána kinyitotta, és bement.
– Bemehetett jóhiszemű okokból? – tudakolta Erika.
Moss tovább beszélt.
 – Nos, ő odabent van. És most hadd tekerjek előre pár percet. Itt
maga jön, főnök, este hét tizenkettőkor. Odamegy, megpróbálja
kinyitni az ajtót.
– De az zárva volt, odabent Crawforddal – fejezte be Erika, és
önmagát nézte a képernyőn.
– Ó, és itt van megint Peterson; vásárolni volt, és itt hozza.
– A noteszomat – fejezte be Erika. Nézték, ahogy a két ember
feszélyezetten beszélget. – Nem tekerhetnénk ezt előre?
– Nem gond – nézett rá Moss sokatmondón.
A képernyőn a felgyorsított felvételen az látszott, hogy először
Peterson távozik, majd pár perccel később Erika is elhagyja a
folyosót.
– Itt pedig, este hét óra harminchatkor, közel húsz perccel
később, megjelenik Crawford – mondta Moss. A képernyőn látszott,
hogy az ajtó először csak résnyire nyílik, a férfi kidugja a fejét a
folyosóra, aztán gyorsan kilép, bezárja az ajtót, és sietős léptekkel
távozik.
Ezen eltűnődtek egy időre. Majd megjelent John az eligazító
végében.
– Főnök, az imént futottam át Amanda Baker hívásnaplóját. Nincs
benne sok szám, mert láthatóan nem sok embert hívogatott, de
Crawfordé rengetegszer szerepel. Az elmúlt két hétben naponta
többször is rácsörgött.
– Ezek után felmerül bennem a kérdés: hol van Crawford
felügyelő? – Erika körülnézett a helyiségben az emberein.
John vállat vont.
– Nem tudom, főnök.
– Hát, akkor mi lenne, ha használná az eszét, és felhívná? –
förmedt rá a főnöke.
Már megint esett, és az ég elsötétült, amikor Erika és Moss
Bromley-ból indulva Crawford Beckenham és Sydenham közti
lakhelye felé autózott. Próbálták elérni a mobilján és a vezetékes
telefonján, de egyiket sem vette fel. A feleségét elérték, de nem lettek
okosabbak. A nő napok óta nem látta a férjét.
– Valahogy rossz érzésem van – szólalt meg Moss, amikor
megérkeztek a férfi lakásához.
– Ez az? – kukucskált ki Erika az autó szélvédőjén. A Beckenham
Hill Roadon álltak. Egymás mellé zsúfolódott egyfontos boltok,
trafikok, fogadóirodák, pár silány önkiszolgáló mosoda hosszú sora,
kiegészítve egy Iceland szupermarkettel. Sűrű volt a forgalom.
– Itt nem tudok leparkolni. Buszok jönnek mögöttünk – jegyezte
meg Erika. Továbbhajtott, és megállt egy McDonald’s parkolójában.
Sietős léptekkel mentek vissza, de így is percekig kellett várniuk,
mire átjutottak a zsúfolt úton. Crawford házának földszintjén egy
gyorshitelező iroda működött. Fehér volt a kapubejárat, ami
egyenesen az utcára nyílt. A csengők hosszú sorában megtalálták a
lakásszámát, és többször becsengettek, de senki nem válaszolt. Ekkor
egy férfi jött ki az ajtón, és nyitva hagyta Erikának és Mossnak, ők
pedig besurrantak rajta.
Koszos szőnyeggel fedett lépcső kanyargott fel a harmadikra.
Crawford lakása a legfelső szinten volt. Amikor elérték a másodikat,
egy nyitott ajtót találtak, és hallották, hogy egy kínai asszony kiabál
odabent. Az ajtóban ekkor felbukkant egy ősz hajú férfi, nyomában a
kicsi, de bősz hölggyel.
– Maga vízszerelő lenni, de nem szerelni meg a szivárgás?
– Már mondtam, hogy a fenti lakásból jön, és nincs otthon a lakó
– felelte a szerelő fáradtan.
– Helló, én Foster főfelügyelő vagyok, ő pedig Moss felügyelő –
köszönt rájuk Erika, és mindketten felvillantották az igazolványukat.
– Senki nem nyit ajtót odafent?
– Ő pont ezt mondta – csattant fel a nő. – A konyhámban szivárog
a víz, egy jó nagy folton. Tegnap este óta már az egész plafonomra
kiterjedni.
 Erika Mossra nézett, és futva a lépcső felé vették az irányt. A
második kísérletre már sikerült is berúgniuk az ajtót. Crawford egy
garzonban lakott. A főútra néző ablak alatti ágy nem volt bevetve, és
legyek zümmögtek a sarokban, a konyhafülkében látható piszkos
edények felett. Az egyik falon egy képkollázs Crawfordot ábrázolta
két serdülőkorú gyerekkel, egy fiúval és egy lánnyal.
A sarokból nyíló ajtó előtti szőnyegen nagy, nedves folt
terjengett. Az ajtó résnyire nyitva volt, és a két rendőr lassan elindult
felé.
Erika belökte. Egy apró, koszos fürdőszoba tárult a szemük elé.
Crawford meztelen teste a rózsaszínű vízben ázott. Vérfoltok
pettyezték a falat a kád fölött a jó egy méter magasan szétkenődött
nagy folton kívül. És vér folyt le a kád túloldalán, ott, ahol Crawford
ernyedt karja lógott, és keveredett el a padlót borító víztócsákkal.
Jól látszott, hogy a férfi felvágta az ereit a csuklóján.
 66

MÁSNAP ERIKA FELKERESTE a penge-i halottasházat. A levegő

a szokásosnál is fagyosabbnak érződött, mintha a fénycsövek a
szokottnál is ridegebb fényt árasztottak volna; éles fényük bántotta a
szemét. Amanda Baker és Crawford egymás mellett feküdt a hullaház
két rozsdamentes acélasztalán, és ahogy Erika meglátta a kollégáit, a
két rendőrtisztet, az olyan emlékeket hozott elő, amiket a
legszívesebben elfelejtett volna; a férjéről, Markról és a négy
rendőrről, akik életüket vesztették azon a végzetes napon.
Vett egy nagy levegőt, és csak most vette észre, hogy Isaac beszél.
– Mindkét halálesetben az zavar, hogy bárki volt is az elkövető,
nagyon gyengén igyekezett csak öngyilkosságnak álcázni őket.
– Vagyis nem hiszed, hogy Crawford öngyilkos lett? – kérdezte a
nő.
– Nem, nem hiszem.
Először Amanda Bakerhez ment, aki a hasán feküdt egy fehér
lepedő alatt. Isaac óvatosan felhajtotta a lepedőt. A nő arca Erika felé
nézett, a rozsdamentes acélnak préselődött, hosszú, őszülő haját
átfésülték a másik vállára, szabadon hagyva a haragospiros
véraláfutások és zúzódások vonalát a nyakán. A látvány még mindig
sokkolta Erikát; alig pár napja beszélt Amandával.
– Itt egy tipikus zúzódást láthatsz, ami akasztásnál várható is –
mondta Isaac. – A kötél mélyen belemart a nyak bőrébe, és igen
tiszta, elkülönült zúzódáscsíkot hagyott. – Kesztyűs kezével
rámutatott a nyakon körbefutó lila vonalra. – Viszont itt, az előzőn
felül, láthatsz egy sor kicsi, kör alakú zúzódást a tarkónál. Ami
szerintem annak a jele, hogy a hurkot a nyakába tették, aztán
megszorították, míg ő rúgkapált és küzdött. A hurok csomója
elmozdult a vergődés alatt, és ettől lettek ezek a csíkok. Továbbá
nézd meg ezt a zúzódást itt, a háta közepén!
Erika egy téglalap alakú, sötét foltot látott.
– Ezt okozhatta az, amikor lelökték a lépcső tetejéről. A nyaka
eltört, ami arra utalhat, hogy a teste nagy lendületet véve hagyta el a
legfelső lépcsőt, és akkor tört el, amikor a kötél megfeszült. Lehet,
hogy küzdött is a támadójával. Sikerült némi bőrmintát vennem a
körmei alól. Már elküldtem a laborba.
– Harcos típus volt – jegyezte meg Erika.
Isaac hallgatott egy sort, majd átment a szomszéd asztalon fekvő
Crawford testéhez. Az a hátán feküdt, haját kifésülték a homlokából,
és leszámítva sápadt, sárgás bőrét, úgy festett, mintha csak aludna.
Isaac mindkét oldalon felhajtotta a lepedőt, így téve szabaddá
Crawford két karját. Felnézett Erikára, és látta, hogy a nőnek könny
pereg az arcán.
– Ó, jól vagy ahhoz, hogy folytassuk?
– Igen – húzott elő Erika egy zsebkendőt, hogy megtörölje a
szemét. – Elég rossz az is, amikor közülünk elmegy egy, de hogy
kettő.
– Szükséged van egy pillanatra?
– Jól vagyok – fojtotta vissza a könnyeit, és összeszedte magát.
– Oké. Ha megnézzük a karját, mindkét alkarján megfigyelhetsz
két hosszú bemetszést. Mindkettő úgy harminc centi, a bemetszés
függőlegesen fut az alkar közepén, szemben a csuklók vízszintes
vágásaival. Mindkét bemetszés átvágta az orsócsontütőeret, a fő
artériát, ami vérrel látja el a kart és a kezet. Beretvakéssel csinálták,
vagy azzal, amit régen borbélyberetvának hívtak.
Erika elfintorodott a karon ejtett két hosszú vágás láttán, amit
gondosan összevarrtak.
 – Ezeknek a bemetszéseknek a hossza és a szélessége
katasztrofálisan gyors vérveszteséget okozott volna. Továbbá nagy
mennyiségű alkoholt találtak a vérében, valamint kokain nyomait.
– Igen, találtunk egy kevés kokaint a lakásában. Isaac, nála jobban
megérteném, ha öngyilkos lett volna, mint Amandánál. Az elmúlt
pár napban feszültnek látszott a munkahelyen. Eddig nem tudtam, de
éppen egy csúnya váláson esett át; várhatóan a felesége kapta volna a
két gyerek felügyeleti jogát. Az asszony elmondta, hogy a férje
depressziós volt.
– Nem ő vágta fel az ereit – közölte Isaac.
– Ezt miből tudod megítélni?
– A borbélyberetvát vagyis a beretvakést a mosdó szélén találták
meg. Tisztára pucolva, és nem voltak rajta ujjlenyomatok.
– Ő ezt nyilvánvalóan nem tehette meg, igaz? – kérdezte Erika.
– Megtehette volna, de amikor felhasította az orsócsontütőeret
mindkét karján, a vér gejzírként tört elő.
Erika ismét behunyta a szemét, ahogy eszébe jutott a tetthely, a
csempére és a fehér fürdőszobaszekrényre fröccsent vér.
– Egy ronggyal vagy zsebkendővel letörölhette volna a borotvát,
hogy aztán a mosdóra tegye. De nem találtak a helyszínen sem véres
ruhát, sem zsebkendőt. Vért a fürdővízben és a kád körüli csempéken
találtunk csak. A mosdó tiszta volt, egyetlen kis vérpötty kivételével.
Bárki volt is a tettes, öngyilkosságnak akarta álcázni a dolgot.
Erika az egymás mellett fekvő két testre nézett.
– Azt beszélik, hogy a Jessica Collins-ügy miatt gyilkolták meg
őket. Amanda Baker felfedezett valamit az ügy kapcsán. Nem tudom,
hogy áttörést ért-e el, vagy új bizonyítékra bukkant. De megpróbált
kapcsolatba lépni velem – tűnődött fennhangon.
– És ugyanezen az éjszakán törtek be hozzád is.
– Igen. Azt hiszem, én is célpont voltam.
 67

GERRY A KANAPÉN ült, és az Áll az alkut nézte. Csak egy sortot

viselt, és a sötét hajú lány összegömbölyödve feküdt mellette. A férfi
fehér pólóját viselte; ezúttal megengedte neki. Azt mondta, hogy
Trishnek hívják. Ő még nem kérdezte a férfi nevét.
Trish aznap délután kopogott be hozzá, hogy Gerrynek sikerült
elmenekülnie Erika Foster lakásából, ahol kiütötték. A lány addig
nem volt hajlandó elmenni, míg a férfi ki nem nyitotta az ajtót. Ott
álltak a küszöb két oldalán. A lány szeme körüli monokli halvány
árnyéka volt a férfiénak.
– Látom, csúnyán megsérültél – nyújtotta ki törékeny kezét Gerry
megdagadt és alvadt vér borította homloka felé. A férfi durván
összetapasztotta a fején oldalt keletkezett hétcentis vágást sebészeti
ragasztóval, és a jódtól, amit rákent, kapucsínószínű bőre zöldes
árnyaltot öltött.
Gerry ekkor elkapta a kezét, és berántotta, becsapva az ajtót. A
levegőbe emelte, bevitte a hálóba, és az este hátralevő részét ott is
töltötték.
A tévében a versenyzőnek már csak egy táskája maradt az Áll az
alkuban. Sovány férfi volt, gombszemű, tésztaképű.
– Mi a neve? – kérdezte Gerry.
– Rá van írva a névtáblájára – vigyorgott Trish, felemelve a fejét a
férfi mellkasáról. Meg akarta csókolni, de az ellökte.
– Gondolod, hogy bármit is tisztán látok a rohadtul összevert
pofámmal? – fortyant fel Gerry, és rábökött duzzadt arcára.
 – Daniel – felelte Trish gyorsan.
A tévében csend volt, míg a versenyző, Daniel, körbejárt, és
leszedte a ragasztószalagot a táskáról. A kamera átváltott a feleségére,
aki a nézőközönség soraiban ült. Nem öltözött túl jól. Nem úgy tűnt,
mint akihez kegyes volt az élet. A kamera visszaváltott Danielre, aki
felpattintotta a táska fedelét. „Ne!”, kiáltotta, és mindkét kezével a
homlokához kapott, miközben térdre rogyott. A kamera váltott,
megmutatva, hogy a táska értéke egy font.
– Jesszusom, mekkora baszott nagy idióta! – szólalt meg Gerry.
A képernyőn megkérték Daniel feleségét, hogy menjen le hozzá.
A nő igyekezett jó képet vágni a dologhoz.
– Mire mondott nemet a pasas?
– Az igazgató tizenötezret ajánlott neki – kapta a hüvelykujját a
szájába Trish.
Gerry felkelt, és a hűtőhöz ment. Trish felült, fejét a kanapé
támlájának döntötte, és kivette a szájából az ujját.
– Van gyümölcsleved? – kérdezte.
Gerry kinyitotta a frigót, és kivett egy doboz sört meg egy üveg
ivólevet. A kanapén ülő Trisht egy kis, kerek faasztal választotta el
tőle. Ezen egy Glock 17-es kézifegyver hevert, valamint
huszonötezer font jelöletlen bankjegyekben.
Egy darabig csak állt ott, mindkét kezében egy-egy itallal, és a
lányt nézte, aki a fegyverre és a pénzre pillantott, de aztán gyorsan
elkapta a tekintetét.
– A jó kislány – szólalt meg Gerry – nem veszi le rólam a szemét.
Visszasétált a kanapéhoz, a gyümölcslevet ledobta a Trish melletti
párnára, és kinyitotta a sörét. A lány kiegyenesedett ültében, és
nagyot kortyolt a gyümölcsléből.
– Később nem akarsz Hollyoaksot nézni? – kérdezte a férfit.
Gerry mobilja csörögni kezdett. Felkapta a dohányzóasztalról, és
kiment a teraszra, becsukva maga után az üvegajtót.
 – Hol a faszban voltál? – kérdezte az ismerős hang. Gerry
hallgatott. – Ott vagy?
– Itt vagyok – felelte. Kint sötét volt, és alatta az utcán csíkokban
húzódtak a narancsszínű fények sorai.
– Úgy volt, hogy mindhármat elintézed. Két öngyilkosság meg
egy betörés. De az a Foster némber még él.
Gerry hallgatott, és eszébe jutott Daniel arca az Áll az alkuban.
– Kiszállok – mondta végül.
– Hogyhogy? Hogyhogy kiszállsz? Be kell fejezned a kibaszott
melót. Különben nem fizetek egy pennyvel sem többet.
– Tartsd meg a pénz többi részét! Kiszállok.
– Tudod, hogy itt nem csak a pénzről van szó.
– Tudod, mi a helyzet? Olyan régóta fenyegetsz már ezzel, és most
elegem lett. Hát nem látod, mi folyik itt? Ezt már nem fogod tudni
titokban tartani. A titok kipattant. És ha én bukom, akkor te is.
Mostanra rájöttem, hogy semmit sem veszítek azzal, ha kiszállok.
Azzal Gerry bontotta a hívást. Megfordította a telefont, kinyitotta
a hátlapját, kivette a SIM-kártyát, és négybe törte.
Most viszont gyorsan kellett lépnie. Úgy tippelte, egy napja lehet,
talán még annyi sem. Ledöntötte a maradék sörét, és bement.
 68

KÉSŐ DÉLUTÁN VOLT, és Erika Yale kapitánnyal szemben ült

annak irodájában. A férfi kimerültnek tűnt. Az arca sápadt volt, nagy,
sötét árkok húzódtak a szeme alatt. Marshot várták, aki telefonált,
hogy késik.
– Uram, nem kell több erőforrást áldoznia rám – mondta a
főfelügyelő.
A férfi felemelte a kezét.
– Erika, nem hiszem, hogy a szállodája előtt álló rendőrautó
csődbe viszi a testületet. Már így is volt egy késelésünk fényes nappal
az őrs bejáratánál, és az egyik rendőrömet gyanús körülmények
között holtan találták.
– Két rendőrt – javította ki Erika. – A másik egy korábbi volt,
Amanda Baker.
– Igaz – felelte Yale, némileg habozva. Megdörzsölte a szemét. –
Felteszem, hallott Jason Tylerről.
– Mi van vele?
– Amikor elutasították az óvadékkérelmét, a legszigorúbb
besorolású Belmarshba került. Megtudták, hogy tanúskodott a
vádalku érdekében, és elkapták. Múlt éjjel leszúrták a zuhanyzóban.
– Hogy szereztek ott kést?
– Nem fogja elhinni. Kit Katből csinálták.
– Ez valami új utcai szleng?
– Nem – vágta rá a férfi türelmetlenül. – Igazi Kit Katből
csinálták, pontosabban a fóliából, amelybe a két szeletet csomagolták.
Valami életfogytos lángelme hónapok óta gyűjtögette a papírokat, és
sikerült egy halálos, késszerű döfőeszközt fabrikálnia jó pár száz
fóliából. Tylert combon szúrták, ő pedig elvérzett a zuhanyzóban, és
ezzel a birodalma is vele hal.
Kopogtak, és a kisegítő személyzet egyik tagja lépett be egy tálcán
két bögre teával; a nő Yale-nek a Ki itt a főnök? feliratút adta, míg
Erika azt kapta, amelyen a Sütiszörny szerepelt.
– Parancsoljanak! – mondta a nő. – És arra gondoltam, talán
szeretnének valami édességet is. – Azzal két Kit Katet tett az asztalra
a gőzölgő bögrék mellé, és távozott.
– Az ég szerelmére! – kiáltott fel a férfi.
Erikára váratlanul rátört egy nevetőroham; minden önuralmára
szüksége volt, hogy komoly képet vágjon, míg Yale lesöpörte a csokit
az asztaláról, egyenesen a papírkosárba.
Ismét kopogtak, és belépett Marsh.
– Elnézést a késésért – kezdte.
– Semmi baj, foglaljon helyet!
– Rosszul állnak a dolgok: egy rendőr elvesztése rontja a
hangulatot – mondta Marsh.
– Két rendőré – mutatott rá Erika.
– Igen, hát persze – bólintott Marsh.
Erika elmondta, hogy áll az ügy.
– Megkaptuk Crawford nyomozó híváslistáját; ez megerősíti, hogy
az elmúlt pár hétben kapcsolatban állt
Amanda Bakerrel. Sikerült megtalálnunk Amanda Baker
telefonját. Leesett a fotel karfájáról, ezért nem találta meg a tettes, ha
kereste. A kiberbűnözési részleg emberei átvizsgálták, és kiderült,
hogy a mobilt az elmúlt pár hétben meghackelték egy trójai faló
programmal. Ez történt Crawfordéval és az enyémmel is. Valaki
figyelte és lehallgatta a hívásokat. Valamint módosították a
hívásnaplókat is. Amanda a megölésének estéjén hívott, és üzenetet
hagyott; valamint felhívta Crawford nyomozót is. Ezeket a
hangpostaüzeneteket aztán távolról törölték mindkettőnk
telefonjáról.
– Jézusom, Erika! – kiáltott fel Marsh. – Ezek szerint az egész
nyomozás veszélybe kerülhetett?
– Igen, uram.
– Ezt jelentenem kell a főkapitány-helyettesnek.
– És minden tiszteletem mellett meg kell jegyeznem, hogy azért
kell szállodában laknom, mert valaki betört a házamba.
Olyasvalakivel van dolgunk, aki több lépéssel előttünk jár és járt az
elmúlt pár hétben.
– Szóval, nem hiszi, hogy ennek bármi köze lenne Joel
Michaelshöz?
– Joel Michaels az elmúlt pár napot a továbbra is az intenzív
osztályon fekvő Trevor Marksman ágya mellett töltötte. A kórházi
személyzet szerint csak akkor hagyta el, amikor kiment a mosdóba.
Marianne Collins pedig lehet, hogy egy késsel hadonászó
holdkórosnak látszott, viszont a mentálhigiénéről szóló törvény
hatálya alá esik, és továbbra is egy őrzött intézményben tartják. Így
nem mehetek a közelébe sem. Nem kérdezhetem ki. És az egyetlen
kicseszett rendőr, aki láthatóan előttünk járt, halott. Mint mondtam,
bárki is az ellenfelünk, több lépéssel előrébb tart a játszmában.
Yale és Marsh is hallgatott egy sort.
– Ó, és több emberem visszament Amanda Baker házába, hogy
átkutassa. Mintha saját ügyiratokból dolgozott volna; dokumentumai
és kinyomtatott anyagai voltak. Mindet át fogjuk nézni. Továbbá
találtunk egy kis lehallgatókészüléket a füstjelzőjében.
– Ki a francok ezek a Collinsék? – hüledezett Marsh.
– Nem adom fel a dolgot – közölte Erika. – És remélem, hogy
maga és a főkapitány-helyettes engedélyezi, hogy folytassam, és új
irányba fordítsam a nyomozást.
Marsh hátradőlve tűnődött egy ideig.
 – Egyelőre engedélyezem. De majd tudatom, hogy mit mondott
erről a főkapitány-helyettes, amikor később jelentek neki.
A megbeszélés után Erika kiment a mosdóba, és hideg vizet
fröcskölt az arcára. Jól megnézte fáradt képét a tükörben. Lehúztak
egy vécét, és egy fiatal nő jött ki az egyik fülkéből, majd a mosdóhoz
lépett. Erika felismerte benne az egyik rendőrt, aki a Guy Fawkes-
napon pénzt gyűjtött. Láthatóan a műszakjára készült, mert kevlár
döfésálló mellényt hordott az egyenruhája felett.
– Jól van, asszonyom? – kérdezte a nő, miközben kezet mosott.
Erika a mellényt nézte, és rögvest elmúlt az önsajnálata.
– Jól. Csak hosszú volt a nap.
– Hosszú ez a hét, asszonyom – felelte a másik. Megszárította a
kezét, és már indult kifelé.
– Legyen óvatos odakint, hogy is.? – figyelmeztette Erika
akaratlanul.
– Claremont közrendőr.
– Claremont közrendőr, legyen éber!
– Mindig az vagyok. Köszönöm, asszonyom – mondta a nő, és
kiment.
Erika is kezet mosott, majd visszatért az eligazítóba.
 69

ERIKA KORA ESTE beugrott a szállodába, hogy lezuhanyozzon

és átöltözzön. Aztán bekopogott a szomszédos ajtón. Lenka nyitotta
ki, kezében Evával.
– Minden rendben veled? – kérdezte a húgát. – Sajnálom, de alig
láttalak az elmúlt pár napban.
– A gyerekek elemükben vannak; van szobaszerviz, medence, és
nincs nagy forgalom. Már-már el is felejtettem, hogy a férjem otthon
vár – felelte Lenka. – És te jól vagy?
– Jól. Csak egy kis szünetet tartok épp, aztán megyek vissza az
őrsre. Te azért éber maradsz, nyitva tartod a szemedet? – nézett Erika
a testvérére.
– Igen, de itt biztonságban érezzük magunkat. És biztos, ami
biztos. – mutatott rá a fantomképre, amelyet a rajzolóval közösen
készített.
– Miért tetted ki a falra? – kérdezte Erika, és odalépett a
hátborzongató képkompozícióhoz, amely egy mogorva tekintetű,
sűrű szemöldökű, sötét, göndör, boglyas hajú férfit ábrázolt.
– Hogy a gyerekek pontosan tudják, ki ez, és hogy néz ki. Vannak
belőle másolatok a recepción, továbbá kitették a képet a személyzeti
helyiségben és a konyhában is.
– Ez az ember engem keresett – mondta erre Erika.
– Nagyon hasonlítunk egymásra, bár én kicsit jobban nézek ki –
vigyorodott el Lenka.
 – Pimasz vagy. Nos, nem tudom, meddig leszek távol, mert sokáig
fogok dolgozni. A parkolóban még mindig áll egy egyenruhás rendőr.
Megpuszilta Lenkát és Evát, és megkérte a húgát, köszönjön el a
nevében Jakubtól és Karolinától, amikor visszajönnek a medencétől.
Erika visszament az őrsre, ahol felsietett az eligazítóba. Ott
Peterson és Moss éppen egy dobozból elviteles kajákat pakolt ki.
– Kínai? – kérdezte a főfelügyelő, amikor benyitott.
Moss bólintott, feltartva egy dudorodó fehér zacskót.
– Csupa finomság. Ropogós csilis marha, csirkés kínai sült tészta,
friss hínár, rákszirom.
– Honnan tudtad, hogy nincs semmi kajám?
Egy órával később befejezték az evést, és most az egyik hosszú
asztalnál Amanda Baker hívásnaplóját, internetes keresési
előzményeit és a lakása falaira szegezett iratokat nézték át.
A következő pár órában mindent átböngésztek.
– Két dolog kiviláglik. Trevor Marksman egyik videójából
készített egy képernyőfotót – tartotta fel Erika azt a képet, amelyen
Marianne és Laura a padon ül. – És úgy látom, a másik dolog a
csokinarancsos doboz, ahol aláhúzta az „Ez nem Terryé, hanem az
enyém” szlogent.
Egymásra néztek.
– Istenem, ölni tudnék egy csokinarancsért, most, hogy erről
beszéltünk – jegyezte meg Moss.
– Nem éppen ez a legjobb szófordulat – vélekedett Peterson. – És
nemrég tömted tele magad kínaival.
– Gyerünk, koncentráljunk! – nógatta őket Erika. – Meg akarom
nézni a videón azt a részt, ahonnan a képernyőfotó készült.
Bejelentkeztek Erika laptopjába, és hosszas keresgélés után
megtalálták azokat a fájlokat, ahol a két nő szerepelt. Mindkét videón
az látszott, hogy Laura és Marianne vitatkozik, de a hangjuk halk
volt. Erika visszatekerte a felvételt a kezdőpontig, és jól feltekerte a
hangerőt. A parkban sikongató és nevetgélő gyerekek hangja dörögve
szólalt meg, ahogy az ide-oda lengő hinta nyikorgása is. A fülüket
hegyezték, hátha meghallják, miről vitáznak.
– Mit mond Laura? „Ne basáskodj felettem. és felette se.” –
mondta Erika.
– Igen, az ő hangját jobban hallani, míg Marianne-é szinte
kivehetetlen – bólintott Peterson.
Ismét visszatekerték a videót.
„Ne basáskodj felettem. nem a tiéd. az enyém.”, hallatszott Laura a
hangszóróból.
– Újra! – utasította Erika. – És tegyünk még rá kakaót!
Moss visszatekerte, és a hangszórókból dübörögtek meg a park
hangjai és Laura szavai.
„Ne basáskodj felettem. A lány nem a tiéd. az enyém.”
Erika megállította a videót, és felállt. Száguldottak a gondolatai.
– Mi az? – kérdezte Peterson.
– A lány nem a tiéd, az enyém. A lány nem a tiéd, az enyém. Mint
a Terry-féle csokinarancsos dobozon, amely Amanda gépe mellett
volt.
Erika a tetthelyről készült képek között kutatott.
– Vette a fáradságot, hogy aláhúzzon egy régi reklámszöveget: „Ez
nem Terryé, hanem az enyém”.
– Szerinted egy Terry nevű alak is benne volt? – kérdezte
Peterson, és a fel-alá járkáló Erikát nézte, akinek agyában zakatoltak
a fogaskerekek.
Erika megállt, és mozdulatlanná dermedt.
– Mi van akkor, ha Laura Jessicáról beszél, amikor azt mondja,
hogy „A lány nem a tiéd, az enyém”? – Mossra és Petersonra nézett. –
Hány év különbség volt Laura és Jessica között?
– Jessica hétéves volt, Laura pedig húsz, amikor Jessica. – felelt
Peterson. – Várj, csak nem arra gondolsz, hogy.?
Erika az asztalon lévő papírok között matatott.
– Mi kell, főnök? – tudakolta Moss.
 – Láttam valamit Amanda Baker kinyomtatott internetes keresési
előzményében. Egy honlapcímet .ie tartománynévvel, ami Írországra
utal.
– Adj nekem is párat! – kérte Peterson. Elosztották a lapokat, és a
következő percekben az apró betűs oldalakat bújták.
– Megvan! – kiáltott fel Erika. A laptopjához lépett, és begépelte a
címet: www.hse.ie/eng/services/list/1/bdm/Certificates/.
– Amanda egy születési anyakönyvi bizonyítványt keresett. Egy ír
születési anyakönyvet. Nem férhetett úgy hozzá a nyilvántartáshoz,
mint mi, így erre az alkalmazásoldalra lépett be, hogy lekérjen egy
születési anyakönyvi kivonatot.
Moss rámeredt a képernyőn megjelent honlapra.
– Az Egyesült Királyságban nemrégiben lezajlott népszavazás
eredményeként a születési anyakönyvi kivonatok igénylésében beállt
jelentős növekedés miatt a kivonatok átadási ideje akár harminc nap
is lehet az igénylés időpontjától számítva – olvasta.
– Amandának harminc napot kellett volna várnia; mit gondolsz,
ezért hívott téged?
– Szalmaszálba kapaszkodunk vajon? – mélázott Erika. – És erre
hogyhogy senki nem figyelt fel?
– Az első nyomozás katasztrofálisan alakult, és ugyan miért jutott
volna bárkinek eszébe megnézni Jessica születési anyakönyvi
kivonatát? Mikor nézzük meg mi a születési és a halotti
anyakönyveket? Csak akkor, amikor valami gyanús.
– Mit gondoltok, lehetséges ez? – kérdezte Erika. Arca kipirult az
izgalomtól. – Hogy Laura Collins nem Jessica nővére volt, hanem az
anyja?
 70

RENDBEN, MINDENKI NAGYON figyeljen! – fordult Erika a

csapatához másnap kora reggel, amikor összegyűltek az eligazítóban.
Csendben hallgatták, ahogy a főfelügyelő ismerteti, milyen sejtésük
támadt előző este, és hogy okuk van azt gyanítani, Laura Collins nem
Jessica nővére, hanem valójában az anyja.
– Kérvényeztük az ír nyilvántartástól Jessica Collins születési
anyakönyvi kivonatának másolatát, méghozzá elsőbbségi
besorolással, amint a nyilvántartó kinyit.
– Főnök, most érkezik egy fax a rendszerben – szólalt meg John,
és a számítógépe képernyőjére mutatott.
– Akkor ne csak üljön ott, hanem nyomtassa ki! – utasította Erika.
– Igen, főnök.
Erika az eligazító végébe ment, a nyomtatóhoz; érezte, hogy
mindenki őt nézi. Mintha egy örökkévalósági tartott volna, mire a
gép surrogva nyomtatni kezdett. Aztán nagyon lassan megjelent egy
beszkennelt születési anyakönyvi kivonat. 1983-ban készült, és
kézzel írták ugyan, de az tisztán olvasható volt. Erika nem hitt a
szemének. Megfordította, és diadalmasan felolvasta.
– Az anya Laura Collins. és, várjunk csak, az apa neve is szerepel.
Gerry O’Reilly, címe Galway, Dorchester Court 4.
Moss máris az egyik mágnestáblánál termett, és felírta.
– Rendben, kell minden, amit csak tudunk erről a Gerry
O’Reillyról. Nem ismerjük a körülményeket, az apa lehet öreg vagy
fiatal, de van hozzá név és cím.
 A rendőrök az eligazítóban akcióba lendültek.
Kilencven perccel később sikerült két Gerry O’Reillyt
azonosítaniuk, akiknek Dorchester Court 4. volt az állandó lakcíme.
– Apa és fia, akiknek a neve megegyezik – közölte Moss.
– Oké, de hogy derítjük ki, melyikük az apa? – kérdezte Erika.
– Idősebb Gerry O’Reilly 1941. november 19-én született, vagyis
ő. – próbált fejszámolni Moss.
– Negyvenkét éves volt, amikor Jessica megszületett 1983
áprilisában – fejezte be John.
– Ez aztán a gyorsaság! – vigyorodott el Erika.
Moss folytatta:
– Az ifjabb Gerry egy évben született Laura Collinsszal, 1970-ben.
Tizenhárom éves volt Jessica születésekor.
– A francba! Bármelyikük lehetett az apa – tűnődött Erika.
 71

GERRY O’REILLYNAK AZ általa elfogadhatónál több időbe

teltek az előkészületek. Végiggondolta a kockázatokat, és hogy a
rendőrség mit tudhat róla, így arra a következtetésre jutott, hogy
csekély rá az esély, hogy azonosítsa a nő, akit megtámadott Erika
Foster lakásában. Egyedül ő látta, és csak a sötétben folytatott rövid
küzdelem során.
A két rendőr, aki szintén látta, már halott volt.
Vívódott magában, hogy megölje-e Trisht, és perceken át nézte,
ahogy a kanapén ülve tévét bámulja. Mérlegelte az előnyöket,
hátrányokat. Azután döntésre jutott, és a konyhaszekrényhez ment,
ahonnan gumikesztyűt és egy nagy műanyag zsákot vett elő.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte a lány ijedten, amikor odalépett
hozzá.
– Kitakarítod ezt a lakást, méghozzá alaposan. Azt akarom, hogy
törölj le minden szabad felületet. Egy hajszál se maradjon, semmi
kupi.
– Elköltözöl?
– Ja. És vissza akarom kapni a kauciót.
Késő este hagyták el a lakást, és a férfi sajnálta, hogy a mordeni
vasúti hídnál búcsút kellett intenie Trishnek. A lány csak állt ott a
hidegben, pára gomolygott a szájából és az orrából, és a távozó Gerryt
nézte. Ha korábban találkoznak, Trishnek hasznát vette volna a
melóban.
 Az arcába húzott baseballsapkával szállt fel a metróra, és a
Northern Line-on Charing Crossig utazott, ahonnan gyalog ment a
Goodge Streetig, és ott bejelentkezett egy ifjúsági szállóra. Csak egy
ágyat akart éjszakára, meg egy rendes wifit.
A kis kávézóban késő éjszakáig dolgozott a számítógépén. Másnap
kora reggel lezuhanyozott, és megborotválkozott. Gyalog ment a
Sohóig, ahol vett egy elegáns, divatos, sötét öltönyt, szűk, fehér,
legombolt gallérú inget és drága, fekete cipőt. Útja ezután a Neal’s
Yard egyik felkapott fodrászához vezetett, ahol azt kérte, nyírják
rövidre kócos, göndör fürtjeit, és a legújabb divat szerint bezselézve
fésüljék hátra, majd szárítsák be. Innen a Selfridgesbe ment, ahol vett
egy kis méretű utazótáskát, és betért vele egy mozgássérültmosdóba.
Pár perccel később már az öltönyben hagyta el, az új táskába a
holmiját pakolta. A régi gönceit és a cipőjét egy kuka mélyére gyűrte.
Lement a földszintre, és több sminkespult mellett is elsétált,
mígnem talált egy karcsú, élénkvörös hajú srácot, aki egy MAC
kozmetika sminkasztalánál állt.
– Szia! – mosolygott rá Gerry a sminkesre.
– Helló! – válaszolt a másik, tetőtől talpig végigmérve a jövevényt.
Gerry előhúzott egy fényképet az amerikai énekesről, Adam
Lambertről.
– Meg tudod oldani, hogy úgy nézzek ki, mint ő? – nézett
egyenesen a srác szemébe, nyíltan flörtöve.
A sminkes rápillantott a képre, aztán vissza a férfira.
Keskeny csípője fölé kis bőrkötény simult, amiből több
sminkecset kandikált ki.
– Naná, hogy meg – vigyorodott el, belemenve a flörtölésbe, és
kiválasztott egy szemceruzát. – Tetszik az ír akcentusod. Mi szél
hozott ilyen messze az otthonodtól?
– Ez-az. Mit gondolsz, el tudod tüntetni a zúzódásaimat?
Állásinterjúra megyek egy filmes céghez.
– Jó benyomást akarsz kelteni, mi?
 – Olyasmi. Ha jó munkát végzel, hidd el, nem fogod megbánni –
vigyorgott Gerry.
Kedden, nem sokkal tizenegy előtt, Gerry a King’s Crossi-i St
Pancras pályaudvar Starbucksában üldögélt a laptopjával. Felhajtotta
a kávéja maradékát, majd befejezte az e-mailt, amelyet írt. Csatolt
hozzá egy fájlt, majd aktiválva a kamerát elvigyorodott, és a középső
ujját feltartva lőtt egy szelfit, mielőtt azt is csatolta volna az e-
mailhez. Ezután úgy állította be, hogy aznap este küldje el a rendszer.
Elviteles poharát a kávézó kis szemetesébe dobta, és távozott.
Átvágott az előcsarnokon, majd kettesével véve a fokokat a
mozgólépcsőn, felment oda, ahonnan a Eurostar indult. A vonat hét
perc múlva kezdi meg útját, úgyhogy most vagy soha. Az ereiben
keringő adrenalintól hajtva a táskáját a biztonsági fémtálcára tette. A
korábban az asztalán heverő huszonötezer font százas és ötszáz eurós
bankjegyekké alakult, amelyeket szépen elosztott a kézipoggyásza, a
tárcája és a zakózsebe között.
Átadta az útlevelét a taknyosnak tűnő, nagydarab nőnek, aki
vetett egy pillantást a pár évvel korábban készült fotóra. Azon
durvábbnak tűnt a képe, de a nőnek szeme sem rebbent. Lehúzta az
útlevelét, és eljött az a rettenetesen hosszú pillanat, míg a vámos a
monitort nézte, a nyitott útlevéllel a kezében. A monitor sípolt, és a
nő egy gumimaszkszerű mosollyal visszaadta, kellemes utat kívánva.
Ezután Gerryre még várt a biztonsági kapu. Beállt a rövid sor végére,
amelyet főleg a business classon utazók alkottak, és megnézte, ki
kezeli a fémdetektorokat.
Eredmény: a biztonsági ember szinte tankönyvbe illő buzi,
gondolta, ahogy a rövid sor végén közelebb ért a fémdetektorokhoz.
Biztos volt benne, hogy nem csomagolt be semmi olyat, ami gyanúra
adhatna okot, és levette az övét meg mindent, amiben fém volt. A
magával vitt harmincötezer eurót elvileg jogszerűen tartotta magánál,
mivel egyik EU-s országból egy másikba utazott, de nem akarta, hogy
feltartsák.
 Amikor rákerült a sor, átlebbent a szkennerek között, és még egy
percet kellett várnia, mire megjött a táskája is.
– Jó utat! – mosolygott rá a biztonsági ember. Gerry rákacsintott,
és táskájával a kézben felszállt a vonatra: még maradt is három perce.
Mire megtalálta a helyét, a vonat elindult, maga mögött hagyva az
állomást. Harminc perccel később már nem az Egyesült Királyság
területén jártak, mert a szerelvény megkezdte útját a tenger alatt a
kontinens felé.
 72

MÍG GERRY EUROSTAR vonata elhagyta az országot, és

megkezdte ötven kilométeres útját a La Manche csatorna alatt, addig
Erika, Moss, Peterson és John türelmetlenül várakoztak a nyomtatók
sora előtt a bromley-i eligazító végében. A két Gerry O’Reillyról
közben kiderült, hogy az idősebb nem sokkal 1982 karácsonya előtt
meghalt, alig fél évvel Jessica születése előtt. Surrogás és sípolás
hallatszott, majd piros fény kezdett villogni.
– Ki tudja, hogy kell megtölteni ezt a rohadt papírtartó álcát? –
kiabálta Erika.
John máris cselekedett, és fürgén egy halom papírt tömött a
tálcába. Az surrogva életre kelt, majd megjelent Gerry O’Reilly
útlevélképe.
Erika felkapta, és rámeredt a sűrű szemöldök alatt megülő
mogorva szempárra, a sötét, göndör hajtömegre. Mossra és
Petersonra pillantott.
– Hol a fantomkép, amelyet a lakásomba betörő támadóról
rajzoltak?
Knight nyomozó érkezett, és Erika kezébe nyomta, aki az egyik
asztalra tette a két képet, egymás mellé.
– Jézusom, ez ő! Ugyanaz a tag! – kiáltott fel Peterson.
– Oké, most mindenki nagyon figyeljen! – ment vissza Erika az
eligazító elejébe, és feltartotta a fantom- meg az útlevélképet. Aztán
az egyik mágnestábla közepére tapasztotta őket. – Ő az első számú
gyanúsított: a negyvenhat éves Gerry O’Reilly. Letartóztatási
parancsot akarok kiadni ellene, úgyhogy lépjenek kapcsolatba a
közlekedési rendőrséggel, a határőrséggel, a repterekkel, nézzenek
utána a hitel- és bankkártya-tranzakcióinak, mindennek! Gyorsan
meg kell találnunk ezt az embert. Meggyilkolta két kollégánkat.
Továbbá úgy véljük, hogy ő Jessica Collins igazi apja. Tudni akarom,
hogy mit művelt az elmúlt huszonhat évben. Tudja-e egyáltalán,
hogy gyereke született? Laura Collins Írországban szült a nyolcvanas
évek elején, szigorú katolikus környezetben. Nem azt állítom, hogy
Gerry O’Reillynak volt motivációja, hogy végezzen a saját lányával,
de ez a legfontosabb nyom, amit eddig találtunk. Ha nem ő ölte meg
a lányát, akkor is rohadt elszántan igyekszik meggátolni, hogy
kiderítsük, ki tette. Megtaláljuk a pasast, és megoldjuk ezt a rejtélyt.
És most munkára!
Az eligazítóban nagy sürgés-forgás kezdődött, ahogy a rendőrök
munkához láttak a telefonjaikon és a számítógépeiken. Moss
nemsokára egy aktával a kezében lépett be Erika irodájába.
– Most faxolták át Gerry bűnügyi nyilvántartását. Kiterjedt –
fűzte hozzá.
– Ne kímélj! – kérte a főnöke.
– Rendben. Először tízévesen került összeütközésbe a törvénnyel,
1980-ban – olvasta fel Moss. – Egy hat gyerekből álló banda tagja
volt, egy idős hölgyet bántalmaztak, és ellopták az erszényét, amiért
letartóztatták és figyelmeztették. Tizenegy és tizenkét évesen ismét
letartóztatták bolti lopásért, gyújtogatásért, és mert combon szúrt egy
másik gyereket az iskolában. Tizenhét évesen testi sértésért elítélték,
amikor egy kocsmai verekedésben megütött egy pultos lányt egy
üveggel, aki elvesztette az egyik szemét. Tizennyolc hónapra a
dublini Szent Patrik Intézetbe került. Aztán mintha kicserélték
volna, és 1991-ben belépett az ír hadseregbe. Az öbölháború után
Kuvaitban állomásozott két évig, majd Eritreában újabb egy évig,
ezután a boszniai békefenntartóknál volt. Majd 1997-ben
összeverekedett egy katonatársával, majdnem megölte, amiért
fegyelmivel elbocsátották a seregből. Az évek során többfelé
dolgozott biztonsági emberként, és azon kívül, hogy egyszer
figyelmeztették marihuána használatáért, kerülte a bajt és a feltűnést.
– Jézusom!
– Tudom.
– Rendben, de a legfontosabb kérdés most az, hol volt 1990
nyarán, amikor Jessica eltűnt.
– John most várja az útlevéladatait. Mihez akarsz ezekkel kezdeni,
főnök? Szeretnéd behozni Laura Collinst, hogy kihallgasd?
– Nem. Szembesíteni akarom őt mindezzel, meg akarom lepni –
felelte Erika.
 73

ERIKA, MOSS ÉS Peterson kocsiba szállt, hogy megtegyék a

bromley-i rendőrőrsöt Hayestől elválasztó rövid távolságot: az elmúlt
pár órában kiderült dolog súlyosan ülte meg a gondolataikat.
Amikor befordultak az Avondale Roadra, nem láttak sem
kocsikat, sem embereket, és csend honolt, leszámítva a szelet, amely
lassan terelt feléjük egy örvénylő levélkupacot. Erika korábban
beszélt Laura férjével, aki elmondta, hogy a neje úgy döntött, az
éjszakát az Avondale Roadon tölti, hogy elintézzen pár dolgot az
anyjának.
A hangjából ítélve úgy tűnt, mintha ezt furcsa döntésnek érezné,
de Erika nem firtatta az ügyet. Éppen elhagyták az őrsöt, amikor
kiderült, hogy Gerry O’Reilly az elmúlt pár hétben lakást bérelt
Mordenben, de két nappal ezelőtt közölte a háziúrral, hogy
kiköltözik.
Erika leállította az autót a járda mellett, nem messze a hetes
számú ház bejáratától. Moss ült mellette, Peterson hátul.
– Jól van. Óvatosnak kell lennünk – nézett mindkettőjükre Erika.
– Laura nem gyanúsított, de beszélnünk kell vele. Nem zárhatjuk ki,
hogy Gerry O’Reilly vele van. Vagyis megfontoltan kell
cselekednünk.
Ekkor egy nagy, fekete, sötétített üvegű Range Rover vágódott ki
a hetes számú ház kocsibejárójából, és balra kanyarodott. Csikorgó
gumikkal száguldott végig az Avondale Roadon. Hamarosan el is tűnt
a dombtető mögött.
 – Ez meg ki a franc volt? – kérdezte Erika.
– Nem láttam. Sötétített volt az üveg, de a rendszámot
megjegyeztem – írta le Moss a noteszába.
Nemsokára egy ezüstszínű Range Rover hagyta el a hetes számú
házat, és jobbra fordult. Ahogy közeledett feléjük, látták, hogy Laura
vezeti.
Erika bekapcsolta a kocsi fényszóróit, és kinyitotta az ajtót, majd
kiszállt, hogy leintse. A nő lassított egy kicsit, aztán elhúzott a
rendőrök mellett, gyorsított, hogy az út végén sivító gumikkal álljon
meg.
– Mi az ördög? – pattant vissza a kocsiba Erika, ráadta a gyújtást,
leírt egy száznyolcvan fokos fordulatot, és követte Laurát.
A Range Rover még mindig az út végén, a kereszteződésben
várakozott, de ahogy Erikáék közeledtek, egyszer csak megugrott, és
éppen csak elsuhant egy szemből érkező autó mellett, és a sofőrnek
félre kellett rántania a kormányt.
– Mi a fenét csinál ez? – kérdezte most Moss. Petersonnal együtt
kapaszkodtak, ahogy Erika az ezüst Range Rover után eredt.
Egysávos volt az út, és házak, egy kiskocsma meg egy trafik
mellett suhantak el. A Range Rover még mindig gyorsult a
meredeken, ami jó négyszáz méteren át tartott. Erika is a gázra lépett,
csökkentette a távolságot. A szemközti sávban nagy volt az forgalom,
így a főfelügyelő bekapcsolta a villogót és a szirénát is. Az előtte
haladó jármű gyorsan lehúzódott, így Erika meg tudta előzni. Laura
Range Rovere elérte a dombtetőt, és eltűnt mögötte.
– Miért menekült el? – kérdezte hitetlenkedve Peterson.
Felszáguldottak a dombtetőre, óránkénti százharminc kilométeres
sebességgel, és a túloldalon egy kicsit a levegőbe emelkedtek, ahogy
az út eltűnt alóluk, majd folytatódott a kétoldalt álló fákkal. Laura
autója feltűnt a távolban. Erika beszólt rádión, és tudatta, hogy egy
ezüst Range Rovert üldöznek a West Common Roadon.
– Nem lassít – állapította meg Moss.
 Erika a két fasor fái között időnként ki tudta venni a mögöttük
húzódó rétet.
– Hova vezet ez az út? – kérdezte, és tövig nyomta a gázpedált.
Peterson a hátsó ülésen fürgén dolgozott a telefonján.
– Átszeli a rétet, és visszakanyarodik az állomáshoz – felelte.
Előttük a Range Rover lassított, a féklámpái párszor felvillantak,
majd ezt követte az irányjelző.
– Balra kanyarodik – mondta Erika.
– Az a Croydon Road-i kereszteződés – jelentette Peterson.
A kocsi balra fordult, és megint eltűnt szem elől.
A sziréna tovább visított, ahogy Erika közeledett a
kereszteződéshez, csak időnként lassítva. Moss és Peterson
kitámasztották magukat, ahogy csikorgó gumikkal balra kanyarodtak.
– Látom, ott van előttünk! – kiáltotta Erika, és ismét rálépett a
gázpedálra.
– Ha elveszítjük. – kezdte Moss.
– Nem veszítjük el – csattant fel Erika a fogát csikorgatva. A
Range Rover lassított, indexelt, majd eltűnt a fák sora mögött.
– Most meg mit csinál?
– Beáll a rét parkolójába – mondta Moss.
A murvás parkoló felé robogtak, ahol lassítottak. Csak Laura ezüst
Range Rovere állt ott. Látták, hogy éppen kiszáll.
Erika süvítő gumikkal érkezett meg a parkolóba.
– Fut – álmélkodott Peterson, látva, ahogy Laura a füvön át
szaladni kezdett a kőfejtő felé. Vastag, fekete kabát volt rajta, meg
térdig érő, fűzős csizma.
Kavicszáport felverve fékezett a kocsijuk, és Erika kiugrott belőle.
– Laura! Állj! – kiáltotta, de a hangját elvitte a szél.
– Hova fut ez? – ugrott ki Moss is, a nyomában Petersonnal.
Rohanni kezdtek utána. Peterson szaladt elöl a hosszú lépteivel,
átugrálva a sűrű hangáson, ágakon, sziklákon, hogy beérje Laurát.
Erika szorosan a nyomában haladt.
 – Jézus Krisztus! – kiabálta Moss, aki leghátul robogott, máris
kifulladva, kezét a mellkasára szorítva. – Hordanom kellene azt a
kicseszett sportmelltartót!
– Laura! – kiabálta Peterson. – Laura, álljon meg! Mi az ördögöt
művel?
A nő megfordult, a szél az arcába vágta hosszú, sötét haját.
Félresöpörte, majd ismét futni kezdett felfelé, át a dombon. Peterson
és Erika mostanra már alig pár méterre jártak tőle. Elérték a
dombtetőt, és eléjük tárult a bányató. A víz kissé hullámzott a széltől.
– Laura! Állj! – kiáltotta Peterson. Utolérte, és karon ragadta. A nő
megpördült, elvesztette az egyensúlyát, és a murvás útra zuhant. A
férfi nagy puffanás kíséretében szintén elesett, és kis híján Erika is,
aki most megállt, a tüdeje sikoltozott, ahogy beszívta a dermesztően
hideg levegőt.
Laura rúgkapált, csapdosott, az egyik térdén elszakadt a
harisnyanadrágja, a lába vérzett.
– Laura! Laura! – kiáltotta Erika, miután sikerült legyűrnie, és a
háta mögé csavarnia a nő kezét. – Az istenit, miért csinálja ezt. Nem
hagy más választást, mint hogy letartóztassam, amiért elmenekül egy
rendőrtiszt elől.
– Három elől – állt meg mellettük zihálva Moss. Előkapott egy
bilincset, amit Peterson átvett, és hátrabilincselte vele Laura kezét.
– Letartóztatom, mivel alapos a gyanú, hogy segédkezik egy
bűnözőnek – darálta levegőért kapkodva. – Jogában áll hallgatni, de
önmagának árt, ha nem tesz említést olyasmiről, amire később a
bíróságon hivatkozik. Minden, amit mond, felhasználható maga ellen
bizonyítékként.
Laura elernyedt, az útra meredt, és sírva fakadt.
 74

LAURÁT VISSZAVITTÉK a bromley-i rendőrőrsre, ahol a

lábsebét kitisztították, majd bekísérték a kihallgatóhelyiségbe.
Erika, Moss és Peterson a megfigyelőből nézte. Kicsinek és
sebezhetőnek tűnt egyedül az üres asztalnál. Kopogtattak, és John
lépett be.
– Mit mondott Laura Collins? – kérdezte.
– Semmit – felelte Erika a monitorok sorára nézve.
– Egy szót sem szólt a kocsiban. Nem kért ügyvédet.
– Mit gondol, szükség lesz pszichológiai kiértékelésre? – kérdezte
Peterson.
– Ha idehívunk egy orvost, az csak késlelteti, hogy mikor
hallgathatom ki – fortyant fel Erika. – Ilyen közel még nem jártunk.
– Mihez? Egyértelmű, hogy szenved. És nem vallott a
legépelméjűbb viselkedésre, amikor az anyját felbujtotta, hogy fényes
nappal támadja meg Trevor Marksmant egy konyhakéssel.
– Peterson, amikor múlt szombaton beszéltünk vele, azt mondta,
nem tudta, hogy az anyjánál kés van. Értelmesnek tűnt, képes volt
beszélgetni, egészen addig, míg meg nem jött Oscar Browne. – A
hangja elhalt. – Nem kért ügyvédet, pedig ismeri Oscart.
Ismét kopogtattak, és Knight nyomozó lépett be, kezében egy
papírlappal.
– Főnök, a nyilvántartás most küldte át, hogy a fekete Range
Rovert, amelyet maga látott az Avondale Road 7. előtt, egy bizonyos
Oscar Browne jogász nevére regisztrálták.
 Erika, Moss és Peterson egymásra nézett.
– Oké, kösz – mondta Erika.
– Mit mondott, mikor látta a háznál Oscar Browne-t, főnök? –
kérdezte Peterson.
– Szombaton. Megkérdeztem Laurát, hogy Browne besegít-e
Marianne védelmében, de azt felelte, hogy nem, amikor viszont
éppen indultam volna, összefutottam a férfival a bejáratnál, ő pedig
egészen mást mondott. Szeretnék beszélni vele. Knight, kiderítené,
hol van?
– Igen, főnök – mondta a nyomozó, és elhagyta a helyiséget.
Erika visszanézett a monitorra, ami Laurát mutatta.
– Na, jól van, derítsük ki, hogy hajlandó-e beszélni!
Erika és Moss ment be a kihallgatóba, míg Peterson és John a
megfigyelőhelyiségben maradt. Laura meg se moccant, amikor
beléptek, és leültek szemközt vele. Továbbra is az asztalnak dőlve ült,
karba font kézzel, egyenesen maga elé meredve.
Erika felolvasta, hogy kik vannak jelen a szobában, hogy mennyi
az idő, mi a dátum. Azzal zárta, hogy ismertette, Laura nem kért
ügyvédet.
A nő pillantása nem szakadt el az asztaltól, egyenesen rámeredt.
– Laura? Hogy történt ez az egész? – kérdezte Erika. – Nem
hagyott más választást, mint hogy letartóztassuk. Miért menekült?
Néma csend.
– Azon a napon, amikor az anyja megtámadta Trevor Marksmant,
azt mondta nekem, hogy egy újságíró hívta fel a házukat, és ő adta le
a drótot. Megnéztük a vezetékes telefon hívásnaplóját. Aznap három
hívás futott be. Kettő reggel a férje mobiljáról, és még egy Oscar
Browne-tól délután egy előtt.
Laura hallgatott, változatlanul maga elé meredt. Erika kinyitotta
az aktát, kivette belőle Jessica születési anyakönyvi kivonatát, és
átcsúsztatta az asztalon. A nő megnézte, a szeme kerekre tágult.
 – Tudjuk, hogy Jessica a maga lánya volt. Miért titkolta ezt a
család?
Néma csend.
Erika elővette Gerry O’Reilly útlevél- és fantomképét.
– Azt is tudjuk, hogy ez a férfi, Gerry O’Reilly Jessica apja. És
azzal gyanúsítjuk, hogy ő a felelős két rendőrtiszt haláláért is. Mit tud
mondani róla?
Egy könnycsepp gördült le Erika szeméből, amit a ruhaujjával
törölt le.
Néma csend.
– Látta őt az elmúlt pár hétben.? Miért nem kért ügyvédet?
Laura beharapta az ajkát, már-már dacosan, és felnézett
Erikára.
– Nincs mit mondanom.
– Tudja, mit, Laura? Fáradt vagyok. Mind fáradtak vagyunk.
Éveken át rendőrök fáradoztak azon a nap huszonnégy órájában,
hogy megpróbálják kézre keríteni a lánya gyilkosát. Még úgy is, hogy
elhitették velük, ő a maga húga. Rendőrök dolgoztak keményen,
áldozatokat hozva, elkötelezetten, hogy megtalálják a gyilkost.
Közülük ketten meghaltak a nyomozás során. és maga most itt ül,
fontos információkat tart vissza, és azt mondja, „nincs mit
mondanom”! – Erika keményen rácsapott az asztalra.
– Nincs. Mit. Mondanom – ismételte meg Laura.
– Rendben, Laura. Ezt akarja játszani, tényleg? Akkor vigyék a
cellájába!
 75

PETERSON A FOLYOSÓN várt, amikor Erika kilépett a

kihallgatóból. Moss szinte azonnal követte Laurával, akit bilincsbe
verve vezetett el, komoran ráncolva a homlokát. A férfi megvárta,
míg a fogoly hallótávolságon kívül kerül.
– Főnök, Gerry O’Reilly nem sokkal déli tizenkettő előtt felszállt
egy Londonból induló Eurostar vonatra.
– A francba! – kiáltott fel Erika, és rácsapott a falra.
– Oscar Browne pedig rejtélyes módon eltűnt. Úgy volt, hogy ma
délután a bíróságon van jelenése, de ott nem látták. A titkárnője
szerint még soha nem tett ilyet. Egy prominens ügyfelet védett egy
csalási ügyben. A titkárnő nem tudja, hol lehet, ahogy a felesége sem.
Erika az órájára nézett.
– Derítsd ki, hogy Gerry leszállt-e a vonatról Párizsban, vagy
továbbutazott, isten tudja, hová, akár a kibaszott Disneylandbe is,
amennyire tudjuk! Vedd fel a kapcsolatot az Interpollal! Nemzetközi
elfogatóparancsot akarok kiadni ellene.
– Igen, főnök.
– És riadóztasd az ország összes repterét és vasútállomását, arra az
esetre, ha Oscar Browne megpróbálna meglépni!
– Gondolod, hogy meg akar pattanni?
– A fene tudja. Mi nem tudunk semmit, de ezt nyilvánvalóan nem
árulhatjuk el. Laura Collins viszont tud valamit, és addig innen el
nem megy, míg ki nem szedem belőle. Még akkor is, ha négy napnál
tovább kell elzárva tartanom. Üldögélhet a rohadt cellájában.
 – Még valami, főnök. A férje a gyerekkel az imént érkezett meg.
A recepción van, és tudni akarja, ki az a fejes, akivel beszélhet.
Erika és Peterson lesietett a földszintre a recepcióhoz. Csend volt.
Az ügyeletes rendőr az asztalánál dolgozott, és a műanyag székek
hosszú sora üres volt, kivéve azokat, amelyeken Laura férje, Todd és
korábban a két kisfiú ült. Körülöttük elszórva több TK Maxx-es
bevásárlószatyor hevert. A fiúk a padlón térdeltek, és a játék autóikat
tologatták.
Todd felállt a jöttükre.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte, és amerikai akcentusa csak
felerősítette orrhangú méltatlankodását. – Az Avondale Roadról
hívott az egyik szomszéd: tényleg autós üldözés volt? Laurával?
Vásárolni voltam, szóval próbáltam hívni a mobilját, amelyet a
maguk ügyeletese vett fel, és azt mondta, hogy letartóztatták a
feleségemet!
– Ez így van.
– De miért nem telefonálhatott? És jobb, ha nem is próbálják
kihallgatni, mert rohadt jó ügyvédje van.
A fiúk felnéztek a padlóról.
– Anyut letartóztatták? – kérdezte egyikük. Az apjuk nem
foglalkozott velük.
– Laurának felajánlottuk, hogy telefonáljon, ahogy a jogi
képviselet lehetőségét is, de mindkettőre nemet mondott – közölte
Peterson.
– Most csak viccel, ugye? – dühöngött Todd. – Miért tartóztatták
le?
– A mai nap során felkerestük az Avondale Roadot, mert beszélni
akartunk vele, de ő a kocsijával nagy sebességgel elhajtott. Nem volt
más választásunk, mint letartóztatni, mert elmenekült a rendőrség
elől – magyarázta Erika.
– Miért akartak beszélni vele? Tudta, hogy beszélni akarnak vele?
 – Több kilométeren át üldöztük bekapcsolt villogóval és
szirénával – felelte Peterson.
Todd megrázta a fejét. Halálsápadt volt.
– De hiszen nincs priusza! Még csak egy parkolási bírságot sem
szedett össze.
– Apu, félek – szólalt meg az egyik kisfiú. Todd lehajolt, és
felnyalábolta mindkettőjüket. Erikára és Petersonra így már három
értetlen, barna szempár meredt.
– Todd, mit mondott magának Laura Jessicáról? – kérdezte Erika.
– Hogy eltűnt a húga. Ismerem az egész sztorit, és újra meg újra
átbeszéltük.
Erika és Peterson összenézett. Todd tehát nem tudja.
– Arra kell kérnem, hogy itt várjon, uram! – mondta a
főfelügyelő, és Petersonnal együtt elhagyta a recepciót.
– Hé! Nem zárhatják be a feleségemet semmiért! Ahhoz vádat kell
emelniük! – kiabált utánuk Todd.
– Most mihez kezdjünk? – kérdezte Peterson, miután lehúzták az
azonosítóikat, és beléptek a biztonsági ajtón.
– Tudni akarom, hogy hajlandó-e beszélni – válaszolta Erika.
Az őrs pincéjében lévő cellák felé indultak, ahova vastag acélajtón
át lehetett bejutni. Már a közelében jártak, amikor megtorpantak a
riasztó hangjára. Egymásra néztek, és sietős léptekkel indultak a
cellák felé.
A fénycsövekkel megvilágított, zöldre festett, összekarcolt és
koszos fémajtókkal megszakított, hosszú folyosó végén az egyik ajtó
nyitva volt. Két rendőr guggolt a padlón. Amikor Erikson és Peterson
odaért, látták, hogy Laura a földön fekszik, és az egyik rendőr
kapkodva igyekszik kibogozni a nyakára tekert vékony, fekete
csizmafűzőt. A fűző az ajtó kis, zárható nyílásig vezetett, és annak kis
fémkilincsére volt hurkolva.
 Laura egyszer csak hangosan levegő után kapott, és a szín kezdett
visszatérni az arcába, miközben köhögött. Erika odaugrott, leguggolt
mellé, és megfogta a kezét.
– Minden oké, Laura. Rendbe jön – mondta.
A nő nyeldekelt, köhögött, aztán rekedten azt suttogta:
– Jól van. Elmondom. Elmondom, hogy mi történik itt.
 76

NEM SOKKAL KÉSŐBB Erika, Moss és Peterson visszatért a

megfigyelőhelyiségbe. Onnan nézték, amint Laura helyet foglal a
kirendelt ügyvéddel.
– Mit gondolsz, tényleg beszélni fog? – kérdezte Moss.
– Amikor megmondtam neki, hogy a férje és a fiai keresték, és
még mindig nem tudnak semmit, mintha meggondolta volna magát.
Azt hiszem, ő akarja elmesélni.
– Mit akar elmesélni? – kérdezte Peterson.
– Remélem, hamarosan megtudjuk – felelte Erika.
Erika és Moss átment a kihallgatóba, ahol Laura egy fiatal nővel, a
kirendelt ügyvéddel várakozott. Mindketten egy bögre gőzölgő teát
tartottak. Laura kibújt a kabátjából, de a sálját a nyakán hagyta. Erika
bemondta az időt és a dátumot a hang- és videórögzítésre, majd
kinyújtotta a kezét, és megfogta Lauráét az asztal túlsó felén.
– Minden rendben, itt vagyunk, és minden oké lesz – mondta.
Moss igyekezett leplezni kétkedését, és mosolyogva bólogatott.
– Nem, nem lesz! – kiáltotta Laura, és könnyek peregtek az arcán.
– Nem lesz.
– Kezdjük az elején! – javasolta Erika.
Moss átnyújtott Laurának egy zsebkendőt, aki megtörölte az arcát.
Nyelt egy nagyot, és mintha megnyugodott volna, mert beszélni
kezdett.
– Nagyon szerettem Írországban élni. Volt egy kis házunk
Galwayben a tenger mellett. Amúgy nem volt sok mindenünk. Apu
különböző építkezéseken dolgozott, anyu otthon volt velem, de
boldogan éltünk. Tizenhárom évesen találkoztam Gerry O’Reillyval.
– Hol találkoztak?
– A helyi katolikus ifjúsági klubban. Az egy kis viskó volt a
tengerparti dombon. Olyan volt, akár egy templomocska, a Szűzanya
képeivel, meg játékokkal, máskor meg előgurítottak egy ősrégi tévét,
és rajzfilmeket nézhettünk. Az idősebbek párosával jártak le a partra,
ahol kerestek maguknak egy rejtett zugot a dűnék között. Én lettem a
balszerencsés, aki teherbe esett.
– Gerrytől?
Laura bólintott, és kortyolt egyet a teából. Összerezzent, amikor
lenyelte.
– Utána mi történt?
– Istenem, ez olyan régen történt, és Írország a nyolcvanas
években olyan volt, mint amilyen Anglia lehetett a hatvanasokban.
Az anyám teljesen begőzölt. Viszonylag sokáig sikerült titkolnom, de
az egyik este, amikor a tévé előtt álltam, a fény kirajzolta a
sziluettemet, és itt vége is lett a gyerekkoromnak.
– Az anyja vallásosabb volt akkor, mint most? – kérdezte Moss.
Laura bólintott.
– Írországban a versengő katolicizmus olyan szenvedéllyel zajlik,
mint máshol a „tartsunk lépést a szomszéddal”, csak itt az emberek
nem mosógépekbe és házbővítésekbe fektetnek. Itt Istenhez
kapcsolódva halmoznak fel mindent, itt a misébe ölik az idejüket.
Elküldtek egy nénikémhez. Mary nénihez. Egy ijesztő, kegyetlen,
vén szipirtyóhoz. Biztos hallottak már erről a típusról. Aki az egész
második vatikáni zsinatot förtelemnek tartotta. Már meghalt, így
nem kell ellenőrizniük, de úgyis tudják, hogy megszültem a kicsit. Az
én kis Jessicámat. – Ismét összeomlott, és a rendőrök türelmesen
vártak, időt adva neki, hogy összeszedje magát. Az ügyvéd
ugyanolyan érdeklődve nézte ezt, mint Erika és Moss.
 – Pár hónappal azután, hogy visszatértem a Mary néninél töltött
úgynevezett nyaralásomról, Angliába költöztünk.
– Mi lett Jessica apjával? Gerry O’Reillyval? – kérdezte Moss.
– Semmi. Csak egy srác volt a városból. Nem is tudta, hogy terhes
vagyok. Nem mintha gyereket akart volna. Én nem mondtam el neki.
Lényegében titokban hagytuk ott Írországot. Senkinek nem
beszéltünk róla. Ez 1983-ban történt, amikor nem volt se e-mail, se
Facebook, ahogy mobilok sem; anyám és apám nem sokkal korábban
vesztették el a szüleiket. Elvágtak minden szálat. El akartak felejteni
mindent. Egy új kezdetnek lett a dolog beállítva, és a szüleimnek az
is volt. Nagyon kevés dolgot hoztunk Londonba; a London Bridge
melletti egyik ifjúsági szállón laktunk két hétig. És ragaszkodtunk a
sztorinkhoz; hogy anyám pár hónapja hozta világra Jessicát. Az ő
lánya lett és az én húgom. A szálló egy szemétdomb volt, senki nem
mondott áldást lefekvés előtt, mindenki hiába vette szájára az Úr
nevét, voltak nők, akik a szállón keféltek. És tudja, hogy mi volt a
legelbaszottabb? A szüleim boldogabbak voltak, mint valaha! És
senkit nem érdekelt, hogy tizenhárom éves egyedülálló anya vagyok!
Hagyhatták volna, hogy megtartsam Jessicát magamnak. Én is
újrakezdhettem volna.
– De hogyan sikerült egy London Bridge-i ifjúsági szállóról az
ugrás a hayesi házba? – kérdezte Erika.
– Pár héttel azután, hogy megérkeztünk Londonba, apám munkát
kapott egy építkezésen, egy irodaházén. Késésben voltak, és rengeteg
pénzt fizettek, hogy elkészüljön. Túlórázott, és négyszer-ötször
annyit keresett, mint otthon. És ahogy elkezdett kapcsolatokat
kialakítani, folyton volt munkája. Még soha életében nem keresett
annyi pénzt. Pár hét múlva már egy házat béreltünk Kelet-
Londonban.
– És végig fenntartották a mesét arról, hogy Jessica a maga húga?
– Küzdöttem velük – nézett Laura bőszen Erika szemébe.
– Keményen harcoltam, és azt hittem, győzni fogok.
 – De nem győzött.
Laura a fejét rázta, és ismét sírva fakadt.
– Olyan tisztán emlékszem arra a napra! Már majdnem tizennégy
éves voltam, és apu magával vitt a munkába. Anyu maradt Jessicával.
Apám egy nagy lakóparkot épített, lakásokat yuppie-knak. Egy
csomó régi épületet ledózeroltak, és egy nagy gödör maradt utánuk,
oda építették az alapzatot. A sár már megszáradt, és le lehetett
mászni egy létrán, meg mászkálni azokon a részeken, ahol nem folyt
munka. Apu hagyta, hogy ott csellengjek, és szóba elegyedtem egy
nagyon szép sráccal, egy cigány sráccal, aki ócskavasat guberált a
sárban. Titokban már cigiztem, és megkínáltam egy szállal, majd
beszélgetni kezdtünk. Okos volt, ő árulta el, hogy mit jelent a
„yuppie” szó: fiatal nagyvárosi diplomásokat. Addig nem is tudtam.
Elmeséltem neki, hogy van egy lányom, és hogy szépen fogom
felnevelni. A srác sok szerencsét kívánt, és azt mondta, remek anya
leszek, aztán apám kiabálni kezdett, hogy menjek vissza. Elmesélte,
hogy jó üzletet kötött, és venni fog egy telket, ahol felépítjük a
házunkat. Hazamentünk anyuhoz, és ő elmesélte neki: szörnyen
izgatott volt. De mire hazaértünk, kiderült, hogy az anyám beíratta
Jessicát az óvodába, az orvoshoz, a fogorvoshoz. És úgy vetette
nyilvántartásba, hogy azt mondta, ő Jessica anyja; innentől hivatalos
volt a dolog, és utána soha többé nem árultam el senkinek, hogy én
vagyok Jessica anyja.
Erika és Moss türelmesen megvárta, míg szünetet tartott, és ivott
egy korty teát.
– A telken, amelyet apám megvett, ma az Avondale Road-i ház
áll. Utána már minden olyan gyorsan történt. Az életünk más lett, én
pedig nehezen tartottam vele lépést. Beköltöztünk a nagy házba,
aztán anyu megszülte Tobyt. Megszoktam, hogy anyut és aput
Jessicával és Tobyval látom, ők voltak a tökéletes kis család, mint a
2,4 gyerek sorozatban, ahol én voltam a kakukktojás. Az anyám egy
percre sem hagyta, hogy elfelejtsem, vétkeztem, hogy bukott nő
vagyok. De csak amikor elkezdtem járni a Swansea-i Egyetemre,
akkor jöttem rá, hogy anya helyett egy vallási fanatikussal élek.
Amikor az első évem után 1990-ben hazamentem, kiderült, hogy
anyám beíratta Jessicát és Tobyt első áldozásra. De ő az én kislányom
volt, és nem akartam, hogy neki is át kelljen esnie ezen az egész
baromságon, hogy gyerekként gyónni jár, hogy mindent meg kelljen
tanulnia az eredendő bűnről. Nagyjából ekkoriban találkoztam
Oscarral a Swansea-i Egyetemen, első évesként. Olyan jóképű volt,
okos, és szeretett engem. kicsit hajazott apámra, önerőből lett az, aki.
Ösztöndíjas volt, és keményen megdolgozott érte.
– Vele ment kempingezni Jessica eltűnésekor? – kérdezte Erika.
Laura sokáig bámulta az asztalt. Eltelt egy perc, aztán kettő. Végül
felnézett, és azt mondta:
– Jessica nem tűnt el. Én vittem el.
 77

1990. AUGUSZTUS 7., KEDD

SZÉL FÚJT A tenger felől. Laura és Oscar Browne a homokon

ücsörgött a pislákoló tűz mellett. Hűvös éjszaka volt, az ég hatalmas,
csillagos kupolaként borult föléjük. Több kilométeren belül ők voltak
az egyetlenek, akik a parton ültek a Swansea-tól nem messze
nyújtózó Gower-félsziget egyik kicsi, rejtett öblében.
– Nagyon aranyos a húgod – böködte meg Oscar az izzó parazsat
egy bottal.
– Jessica mindig aranyos volt. Már kisbabaként is. A legtöbben
elég csúnyák.
– Tiltakozom, bírónő! – mondta játékosan Oscar. – Én nagyon édi
csecsemő voltam.
– Elhiszem, hogy az voltál, most meg szép, erős, szexi férfi lettél.
Oscar magához vonta, és megcsókolta.
– Szeretnél majd gyerekeket? – nézett fel rá a lány.
– Hát persze! Valamikor – felelte. Aztán csend lett, Oscar pedig
odahajolt, ahol egy kis sziklának támasztottak egy üveg bort. – Kérsz
még? – emelte fel. Laura előredőlt, hogy a fiú tölthessen a bögréjébe,
és közben arra gondolt, milyen szép Oscar, ahogy alakját kirajzolta a
tűz fénye. A fiú most felállt, nyújtózott egyet, és odaballagott a
korábban Jessica segítségével összeszedett uszadék fához.
– Engem nem is kérdeztél.
– Miről? – kutakodott Oscar a kis kupacban, és végül kiválasztott
egy sima, lapos, napszítta fadarabot.
– Hogy én akarok-e gyerekeket?
 – Felteszem, hogy akarsz – vigyorgott a fiú, és a tűzre dobta a fát.
– Még szép, hogy akarok.
– Én ezt úgy mondanám, hogy amint ügyvéddé avatnak,
elkezdhetünk gondolkodni a gyerekekről – kuncogott.
Laura elnézett a tenger felé. Tudta, hogy Oscar viccelődve mondta
ugyan, de komolyan gondolta.
Amikor megérkeztek az elzárt kis öbölbe, Jessica először
értetlenül, de aztán izgatottan fedezte fel a napfényben csillogó,
öbölre néző lakókocsit. A Gower-félsziget hihetetlenül szép volt, ez
az öblöcske pedig maga a mennyország; hullámzó fű és hanga itt-ott
kikandikáló sziklákkal, ami aztán egy hatalmas, homokos strandba
ment át, míg a távolban a napfény megcsillant a tengeren, és a vizes
homokot helyenként sziklás tavacskák szakították meg.
– Kereshetek rákokat és tengeri csillagot? – villantotta fel Jessica
boldog mosolyát, egyben a helyet, ahonnan az első tejfoga kiesett.
– Még szép! Míg te lemész Oscarral, addig én kicsinosítom
magunknak a lakókocsit – válaszolta Laura.
Szerette volna, ha minden tökéletes, és míg Jessica meg
Oscar lement a tengerpartra egy botra szerelt kis zöld hálóval,
Laura gyorsan nekiállt otthonossá varázsolni a lakókocsit. Jessicának
a kocsi előrészében vetett ágyat, ahonnan ráláthatott a tengerre,
éjszakánként pedig felnézhetett a csillagokra. Kedvenc plüssmackóját
a takaró alá dugta.
Oscar a lakókocsit egy útikönyv hátulján olvasott hirdetőtől
bérelte, és mivel Laura szeretett volna minden kényelmet megadni a
kislányának, örült, amikor kiderült, hogy a kocsinak saját
áramfejlesztője van. Csak azután, hogy a közelben vett fagyival és
mélyhűtött marhaburgerekkel megérkeztek, derült ki, hogy az
elektromosságot egy hangos, benzinnel működő generátor
szolgáltatja, és elég sokat rontott a romantikán, amikor életre kelve
felmorajlott. Ám a lakókocsin kívül meglepő módon alig lehetett
hallani.
 Miután Laura végzett a takarítással, a lakókocsi otthonosnak tűnt,
és ő titokban már alig várta, hogy este bebújjanak. Felegyenesedett,
kisöpörte a haját a szeméből, és kinézett az ablakon. Oscar és Jessica
mostanra már messze lent járt a parti homokon, mezítláb, és egy
sziklás tavacska mellett guggoltak éppen.
A kislány nagyot visítva, kuncogva ugrott hátra, kezében a
hálóval, amelyben egy nagy rák kapálózott. Laura elmosolyodott.
Ekkor tűnt csak fel neki, hogy Jessica a szülinapi zsúrra vett ruháját
viseli, s ettől belé mart a bűntudat.
A kislánynak ruhák kellettek, és azt kívánta, bárcsak bepakolt
volna pár cuccot Jessica holmijából, de nem akarta, hogy az anyja
elcsípje őket, és tönkretegye a tervet.
Laura hazudott, amikor azt mondta a szüleinek, hogy Oscarral
augusztus 6-án megy kempingezni. És hazudott Oscarnak is arról,
hogy a szülei tudják, elhozta Jessicát. Ezek a hazugságok azonban
nem izgatták, ellenben sokkal jobban nyomasztotta, ahogy elvitte a
kislányt.
Az elvitte volt erre a helyes szó? Megfelelőbbnek tűnt a magával
vitte. Hetedikén délután a házhoz gurultak, és előtte vártak, hogy
felvegyék Jessicát.
Laura tudta, hogy délután kettőre megy át a barátnője szülinapi
zsúrjára. Független kis teremtés volt, így egyedül fog menni, mint
egy nagylány. Amikor Jessica megjelent a kocsibejárón, Laura már a
kocsi motorháztetején ülve várta, lazaságot tettetve. Oscar bent ült,
és a térképet böngészte.
– Szia! Meglepetés! – kiáltotta Laura.
– Azt hittem, elutaztál – nézet fel rá hunyorogva Jessica, hóna
alatt a kis ajándékkal.
– Van egy meglepetésem a számodra. Megyünk a tengerhez!
– De én a zsúrra megyek.
– Ó, ez sokkal izgalmasabb lesz. Úszhatunk a tengerben, fagyit
fogunk enni, homokvárat építünk. És a parton egy lakókocsiban
fogunk aludni. Láthatjuk a naplementét, és amikor reggel felkelünk,
máris ott vagyunk a parton, megnézhetjük a napfelkeltét.
Laura igyekezett uralkodni magán, nehogy a kétségbeesés
kiérződjön a hangjából.
– Anyu tudja? – kérdezte Jessica, és az ajándékot átvette a másik
hóna alá.
– Még jó, hogy tudja! Elmondtam neki, hogy meg akarlak lepni.
Hogy egy jót nyaralj. Kellynek majd odaadod az ajándékát, amikor
visszajöttünk. Szóltam neki, hogy nem mész a zsúrra, és azt mondta,
nem baj. Ez most egy különleges kaland lesz. Esténként nagy tüzet
rakunk a parton, és mályvacukrot pirítunk.
Jessica végül belement, ahogy úrrá lett rajta az izgatottság.
Beszállt a kocsiba: Oscar hátrafordult, rávigyorgott, és elmentek.
Senki nem látta őket.
Nem elvittem, mert én vagyok az anyja, ismételte Laura újra meg
újra magában. Másnap majd lemennek Swansea-ba, és kerítenek
Jessicának egy másik ruhát, szóval ez nem jelentett gondot. A
legfontosabb az volt, hogy a lányával lehetett egy teljes hétvégét, és
hogy ő lesz az anyja, eljátszhatja azt a szerepet, amelytől
megfosztották, és emiatt oly sok éven át gyötörte a bűntudat.
Amikor egy hónappal korábban Laura hazatért az egyetemről, a
Jessica iránt érzett erős anyai ösztöne visszatért. Vágyott rá, hogy a
nyáron együtt lehessen egy kicsit a lányával. Az egyik délután
előhozta a témát, amikor senki nem volt éppen otthon az anyján
kívül. Marianne a ház végében álló mosókonyhában ténykedett, itt
kereste fel, és megkérdezte, elvihetné-e másnap magával Jessicát
Londonba.
– Nem! Túl kell tenned magad ezen – fortyant fel az anyja, aki
éppen a tiszta ruhát szedte ki a szárítógépből. – A kislány boldog, és
ha bárki is viszi bárhová, az az anyja lesz, és arra az esetre, ha
elfelejtenéd, én vagyok az anyja!
– Nem te vagy.
 – De igen, én vagyok – vicsorogta Marianne. – Nyüszögsz és
nyafogsz, hogy nem látod eleget, de az évek során boldogan beérted
az így kapott szabadsággal, hogy hajnalig kimaradhattál, hogy
kurválkodhattál.
– Én nem.
– Jessica csak pár évvel fiatalabb most, mint amikor te megestél,
de ő nem fog ostoba hibákat elkövetni. Te csak egy közönséges kurva
voltál. Reméltem, hogy ez csak tévedés volt, egyszeri alkalom, de az
évek alatt tanúsított viselkedésed megmutatta a benned rejlő gonoszt.
– Ezzel azt mondod, hogy Jessica csak egy tévedés! Ha hibát
követtem el, akkor Jessica is egy hiba!
Marianne ekkor odafordult, a szeme csak úgy parázslott a
leplezetlen haragtól, és keményen pofon vágta. Laura
hátratántorodott, és elesett, beütötte a fejét a mosókonyha ajtajának
szélébe. Döbbenten feküdt ott egy darabig, és megtapogatta a fejét.
Amikor elvette a kezét, az véres volt. Az anyjára nézett, akit nem
izgatott a dolog, és folytatta a szárítógép kipakolását, közben dúdolt
valamit, míg kiszedte a maradék ruhát.
Laura ekkor tervelte ki, hogy magával viszi Jessicát, amikor
Oscarral elmennek kempingezni. Azt hazudta
Marianne-nek, hogy augusztus hatodikán indulnak, bár csak egy
nappal később tervezték az indulást.
Oscarnak sem mondta el az egész sztorit. A fiú feltételezte, hogy a
lány szülei tudják, hogy magukkal viszik Jessicát, így nem kellett
nagyon győzködnie. Szerette a gyerekeket.
A parton, a tűz mellett, a sötétben Oscar és Laura hanyatt feküdt a
puha, száraz homokban. A tűz ropogott a lábuknál, a levegő üde volt,
a tenger illatát hordozta, és idehallatszott a távolból a dagály hangja.
A fiú lustán Laura nyaka köré fonta a karját, aki érezte, hogy a
keze átvándorol a vállára, majd a blúza nyakrésze alá.
– Ez meg mi? – siklott ki a lány Oscar öleléséből, és felült.
 – Micsoda? Én nem hallok semmit – húzta vissza a fiú. – Gyerünk,
nagyon szeretném itt, a parton csinálni. Nincs itt senki.
– Jessica a lakókocsiban van, és nem ég a villany – mutatott a
távolba Laura.
Oscar is látta, hogy sötét a kocsi.
– Semmi gond. Leállt a generátor. Alighanem elfogyott a benzin.
– De Jessica fél a sötétben: és most teljesen egyedül van! – pattant
fel Laura, és a cipőjét kezdte keresgélni.
– Nincs baj, biztosan elaludt. Kimerült, hiszen az egész napot a
parton töltötte.
– Nem lett volna szabad magára hagynunk! – kiabálta
Laura.
Oscar a levegőbe emelte mindkét kezét.
– Hé, ez nem az én hibám, és minden rendben van. Ha félne, már
idejött volna. És megmondtad neki, hogy az ajtót bezárod – húzta elő
a kulcsot a zsebéből.
– Ne okoskodj már! Vissza akarok menni – mondta Laura.
Belebújt a cipőjébe, és már indult is vissza a lakókocsihoz vezető kis
gyalogösvényen.
Oscar futva érte utol. Amikor odaértek, betette a kulcsot a zárba.
– Ez a generátor szörnyen büdös – jegyezte meg Laura.
– A benzingőzt érzed – magyarázta Oscar. Kinyitotta a lakókocsi
ajtaját, amitől a bűz felerősödött, és sűrű füst tódult ki rajta.
 78

2016. NOVEMBER 17., CSÜTÖRTÖK

ERIKA ÉS MOSS elszörnyedve ült, míg Laura folytatta a

történetét.
– A lakókocsi belsejét ellepte a sűrű füst és a benzingőz. Az
egyikünk odébb tette a generátort, mert hepehupás volt a terep, és
nem akartuk, hogy a szél felborítsa. Csak azt nem vettük észre, hogy
pont a lakókocsi elejénél levő szellőző elé tettük. A túloldalán pedig
Jessica aludt. Bezártuk, csukott ablakokkal, és a lakókocsit
megtöltötte a benzingőz.
– Oscar azonnal mindent kinyitott, és megpróbált huzatot
csinálni, de amikor odamentem Jessicához. Nem moccant. Még
mindig be volt takarva. A bőre szörnyű lilásszürkére színeződött, és
már nem élt.
Hosszú csend támadt. Az ügyvédnő levette a szemüvegét, és
megtörölte könnyes szemét.
– Szóval baleset volt? – kérdezte hitetlenkedve Erika.
– Igen. Ellenőriznünk kellett volna. Ellenőriznem kellett volna a
szellőzőket és az ablakokat.
– Mi történt ezután? – kérdezte Moss.
– Beparáztunk. Nem emlékeztünk rá, hogy ki kapcsolta be az
áramfejlesztőt. Szerintem Oscar, szerinte meg én. Ekkor árultam el
neki, hogy Jessica a lányom volt. Erre nekiállt emberrablásról
beszélni, meg hogy emberölésért vádat emelnek ellenünk, és hogy ő
írta alá a lakókocsi bérléséhez szükséges papírt, meg a jogi
nyilatkozatot a generátor használatáról. Hogy ő egy fekete srác, aki
fényes jogi pályafutás előtt áll. „Tudod, hogy bánik az
igazságszolgáltatás a fiatal feketékkel?” Folyton ezt kiabálta.
Ekkor a karomba vettem Jessicát, és leszaladtam vele a partra, és
egész éjjel ott ültem vele. Csak ringattam a karomban. Olyan szép
volt. Oscar nem jött utánam. Ezután csak arra emlékszem, hogy
megvirradt, és hallottam, amint beindítja a kocsit. Oscar elment, de
nemsokára visszajött. Elmesélte, hogy az egyik, alig pár kilométerre
lévő kempingboltban járt, ahol minden hír arról szólt, hogy Jessicát
elrabolták. Még jobban beparázott attól, hogy hazudtam neki.
– És utána mit tettek? – kérdezte Erika, aki alig bírta hallgatni az
elmondottakat.
– Eltemettük. eltemettük a kislányomat. ástunk egy lyukat, és
beletettük. Egy fa alá, ahonnan ráláthatott a tengerre. Be voltunk
ijedve. Oscar megfenyegetett. Én nem tudtam aludni.
Ekkor omlott össze. Erika megkerülte az asztalt, és magához
ölelte. Mossra nézett, akinek szintén könnyek csillogtak a szemében.
Laurának sikerült összeszednie magát, és eltolta magától a
főfelügyelőt.
– Oscarnak valahogy sikerült megszabadulnia az emléktől.
Visszamentünk Bromley-ba, ő pedig a dolgot elméje hátsó zugába
űzte, én viszont tovább hordoztam magamban a szörnyű titkot.
Teherként nehezedett rám, ahogy a gondolat is, hogy ott hagytam a
kislányomat. az én Jessicámat. És tudják, mi az igazán szörnyű? Hogy
örültem, amiért eltitkolhatom az anyám elől. Az a ribanc elvette
tőlem a kislányomat, és most megtudta, milyen érzés! Menjen a
pokolba! – kiabálta Laura, és nagyot csapott az asztalra. – Gyűlölöm!
– De hogy került a több száz kilométerrel odébb eltemetett Jessica
a Hayes-bányató fenekére? – kérdezte Moss.
– Tisztára bediliztem; a rendőrség kereste Jessicát, aztán
letartóztatta Trevor Marksmant, akit mintha az ég küldött volna.
Pedofil volt, és örültem, hogy őt hibáztatják Jessica haláláért. De nem
bírtam elviselni a gondolatot, hogy a kicsim egyedül van, oly sok
kilométerre eltemetve. Olyasmit tettem, amit nem lett volna szabad:
írtam Gerrynek. Azt hittem, joga van tudni róla. Így hát írtam neki
egy levelet.
– Gerry O’Reillynak? Jessica apjának?
Laura bólintott.
– Megkértem, hogy hívjon fel. Beszélgettünk, és elmondta, hogy
Londonba jön meglátogatni a barátait, mielőtt Irakba indulna.
Felkerestem a szállodájában, együtt töltöttük az éjszakát, és mindent
elmeséltem neki. Azt hittem, őrjöngeni fog, de akkor is el kellett
mondanom, hiszen ő volt Jessica apja.
– Mi lett?
– Az lett, hogy rájöttem, Gerry egy beteg állat. Tudja, mi
érdekelte a leginkább? Hogy egy ügyvédbojtár is benne volt, hogy
Oscarból flancos ügyvéd lesz. Rávett, hogy adjam meg neki Oscar
telefonszámát. És azt mondta, ő majd elrendezi a dolgot.
– És elrendezte?
– Később elmesélte, hogy mindent elintézett. Hogy a lányom a
bányatóba került.
– És Bob Jenningsszel mi van, a házban élő lakásfoglalóval?
– Gerry elmesélte, hogy meglátták őket, de azt is elintézte. Azt
mondta, hallgassak róla, mert ha hallgatok, lesz életem. Jövőm.
– Bob Jennings nem érdemelte meg a halált. Úgy tettek, mintha
felakasztotta volna magát – szólalt meg Moss.
A beállt csöndben tisztán hallatszott az óra ketyegése.
– Időnként elmentem oda – folytatta Laura. – Megnyugtatott,
hogy ott a lányom. Sosem mondtam el a családomnak, a férjemnek,
sem egyetlen későbbi barátomnak. Elzártam. Amikor hazugságban él
az ember, az annyira bevésődik, hogy már-már elhiszi róla, hogy
igaz. Amíg meg nem találták a kislányomat, azt képzeltem, hogy
eltűnt azon a délutánon, úton a szülinapi zsúrra.
– És Gerry miért bukkant fel újra, Laura? – kérdezte Erika.
 – Oscar miatt. Oscar volt az oka. Látták, hogy ki lett belőle, egy
menő ügyvéd. Azt rebesgetik, kinevezik bírónak.
– És ő miért ment bele ebbe az egészbe?
– Pár évvel Jessica halála után Gerry bajba került, emberölési
kísérlettel vádolták meg. Rávette Oscart, hogy ő képviselje a bíróság
előtt. Nem tudom, hogyan csinálta, de Oscar elérte, hogy felmentsék.
És akkor kezdődött ez az elcseszett. társulás. Oscart egyre jobban és
jobban korrumpálta a hatalom. Gerry lett a takarítója. Aki elvégzi a
piszkos munkát. Így amikor Jessicát megtalálták, Oscar ismét Gerryt
bízta meg azzal, hogy kövesse nyomon, mi történik az ügyben.
– És amikor Amanda Baker közel került az igazság kiderítéséhez,
ő úgy állította be, mintha öngyilkos lett volna, de addigra már a
főfelügyelő elmondta Crawford nyomozónak, így neki is mennie
kellett, és Amanda nekem is el akarta mondani, igaz? – kérdezte
Erika.
Laura felnézett rá; a szemében mélységes szomorúság és önutálat
tükröződött.
– Úgy volt, hogy betörésnek fog látszani, hogy maga meglepte a
betörőt, aki bekattant, és megölte.
– A húgom volt ott a két kisgyerekével és a csecsemőjével. Hát
semmi sem állította meg magukat, csak hogy megőrizzék a titkukat.?
Tényleg azt hitték, hogy megússzák az egészet?
– Huszonhat évig megúsztuk – felelte Laura.
Erika és Moss hátradőltek ültükben. A nő iránt érzett szánalmuk
szertefoszlott.
– Tudja, hova tart Gerry O’Reilly? – kérdezte Moss. – Ma vonatra
szállt Párizs felé.
– Mindig azt mondogatta, hogy egy napon megpattan. Elviszi, ami
az övé, és az elég lesz ahhoz, hogy eltűnjön, mint a kámfor.
– Ennél konkrétabb kellene! – szólt rá Erika.
– Marokkót emlegette.
– Miért pont Marokkót? – villant Moss tekintete Erikára.
 – Mert nincs kiadatási egyezménye az Egyesült Királysággal –
felelte Laura.
 79

GERRY MÁR HAT órája utazott a Eurostarral, és kezdett ideges

lenni. Megnézte az óráját. A zöld mezők elsuhantak mellete, és a
tájon kezdtek feltünedezni az első elszórt házak.
Hét perc. Hét perc múlva megérkeznek a marseille-i Saint-
Charles pályaudvarra. Érezte, hogy egy láb nyomódik az övének, és
felnézett a szemközt ülő, barna szemű alakra. Sovány srác volt,
szoborszerű arcvonásokkal és piercinges szájjal. Pierre-nek hívták.
Majdnem elröhögte magát, hogy mennyire tipikusan francia. „Pierre
Párizsból”: de aztán elhalt a majdnem nevetése, ahogy eszébe jutott
az együttlétük a szűk mellékhelyiségben. Már a múltban is flörtölt
férfiakkal, még csókolózott is párral, amikor részeg volt, meg
brahiból. De az igazi szexelés miatt hányinger és harag öntötte el.
Pierre nagyon élvezte, ahogy a rozoga mosdó fölé hajolt. egyik lábát a
vécécsészére tette; Gerry pedig minél keményebben és dühödtebben
farkalta, ő annál jobban élvezte.
– A szállodám közel van a pályaudvarhoz – nyomta még
erősebben a lábát az övéhez Pierre az asztal alatt.
– Király – mosolygott Gerry. Úgy vélte, ha kézen fogva száll le a
vonatról Pierre-rel, az jó álca lesz. És hitelesnek is tűntek. Remélte,
hogy különösebb hűhó nélkül tudja majd ejteni a srácot.
A marseille-i kikötőben már várt rá egy halászhajó. Egy
ismerősének az ismerőse, aki jött neki egy szívességgel, fogja átvinni
a Grand Port Maritime de Marseille-ből a Földközi-tengeren át a
marokkói Rabatba; valószínűleg hosszú és rázós átkelés lesz, de
legalább észrevétlenül, a feltűnést kerülve érkezik meg.
Újra az órájára nézett. Négy perc. Arra gondolt, hogy repülnie
kellett volna, de ha keresik, akkor a hatóságok a reptéren lennének a
legéberebbek.
Az épületek sűrűsödni kezdtek, ahogy közeledtek Marseille
központjához, és leszállt az est, majd feltűnt az állomás óriási, világító
üvegteteje.
Pierre elmosolyodott, és felállt, hogy levegye a táskáját a
tárolórekeszből. Mosolyogva adta le Gerrynek is az övét.
– Tetszik – zümmögte.
Gerry vigyorogva bólintott. Úgy tűnt, ez egyike azoknak az angol
kifejezéseknek, amelyet Pierre felszedett, és válogatás nélkül
használta mindenre az út során; ezt mondta a szendvicséről, a nyúl
alakú felhőről, az üléshuzat színéről, és ezt ismételgette a mosdó fölé
hajolva, míg Gerry döngette, míg a feje neki-nekiütődött az automata
kézszárítónak.
Gerry is felállt, és együtt indultak a kocsi végébe. A vonat
mostanra beért a nagy üvegtető alá, és lassított a peron mellett. Gerry
kikukucskált az ablakon, de leszámítva pár ingázót, nem látott
rendőröket.
Leszálltak a vonatról a Földközi-tenger felől áradó meleg szellőbe.
– Vive la France! – vigyorodott el Pierre, és barna szeme csak úgy
csillogott. Megfogta Gerry kezét, és elindultak a vágányon, ki a nagy
előcsarnokba. Felettük az ívelt üvegtetőn át most már a sötétedő eget
látták; a mélykék kupolán felszikráztak az első csillagok.
Mintha ezer évig tartott volna, mire átvágtak az óriási márvány
előcsarnokon, elhaladva a hatalmas, elektromos kijelzőtábla, egy
pudlit pórázon vezető elegáns nő, két az iPhone-jába temetkező
kölyök mellett.
– Taxival menjünk a szállásomra? – kérdezte Pierre.
 – Aha – mondta Gerry, és a szeme jobbról balra villant, ahogy
közeledtek a kijárathoz.
– Nem tetszik? – nézett rá Pierre.
– Tetszik.
Kiértek az utcára, és itt Gerry végre megnyugodott. Nem látott
senkit, csak a szokásos forgalmat, a dolgukra igyekvő embereket. A
taxik várakozó sora felé indultak, Gerry pedig megállt, és Pierre-hez
fordult. Éppen azt akarta mondani, hogy jó volt, szép volt, de
mennem kell, amikor kiáltás harsant, és a taxiktól jobbra és balra
várakozó áruszállító furgonokból egy csapat csendőr ugrott elő.
Előreszegezett fegyverrel rohanták le. Nem maradt ideje sem
harcolni, de még megmoccanni sem, máris a földre taszították Pierre-
rel együtt, aki franciául kiabált, hogy nem érti, mi ez.
Gerry érezte, hogy egy gépfegyver csöve nyomódik az arcának, és
egy tipp-topp kinézetű, gondosan nyírt bajuszkájú csendőr bakancsa
tiport a hátára.
– Gerry O’Reilly? GERRY O’REILLY! – kiáltotta a férfi, és még
erősebben a járdába passzírozta.
– Az vagyok – vakkantotta Gerry.
– Elfogatóparancsot adtak ki maga ellen. Úgy tűnik, maga az az
angol szarházi. Egy gyilkos angol szarházi.
– Ír vagyok, te kibaszott francia faszfej! – felelte Gerry, miközben
beszívott egy csomó port.
– Az mindegy. Attól még le van tartóztatva.
Azzal Gerryt elvonszolták, és betuszkolták egy rendőrségi furgon
hátuljába. Utoljára, még mielőtt rácsukták az ajtót, azt látta, hogy
Pierre elmélyült beszélgetést folytat az egyik csendőrrel, és a kezében
tartja a harmincötezer euróval teli táskáját.
 80

MÍG GERRY a marseille-i pályaudvar mellett a port szívta be,

Oscar Browne az íróasztalánál ült a Fortitudo Ügyvédi Irodában, és
Londont bámulta. Sötétedett, és eső verte a nagy panorámaablakokat.
Felvette a telefonját, és megpróbálta felhívni Laurát, de azonnal
hangpostára kapcsolt. Lecsapta, aztán fel-alá kezdett járkálni az
irodájában. Érezte, ahogy a veríték és a rettegés lefelé kúszik a hátán.
Amikor elhagyta az Avondale Roadot, és meglátta a rendőröket,
pánikba esett. Magát szidta a végzetes hibáért. Az idegei végül
cserben hagyták. Órákon át autózott, és elszörnyedve jött rá, hogy
nem ment el a bírósági tárgyalásra.
Az ügyvédi irodát biztonságos helynek érezte, és most szüksége
volt egyre, ahol gondolkodhatott. Közölte a titkárnőjével, hogy
menjen haza, és leszólt a földszinti recepcióra, hogy semmiképpen ne
zavarják. Ez másfél órája történt.
A csend zavarta. Nem, nem hajtott gyorsan; nem üldözték, és
pályafutása során most először nem ment el egy tárgyalásra.
De hova lett Laura? És Gerry?
Felhangzott az e-mailt jelző pityegés, és visszament az
íróasztalához. Nem volt ismerős az e-mail-cím, de tárgyat adtak
hozzá: Egy aggódó állampolgár
Megnyitotta, és rémülten olvasta.

Oscar!
 Ma délután a cuki kis ügyleteidről szóló dossziét e-mailben
elküldtem a londoni rendőrség nagyfejűinek. És mindent, amit csak
Jessica Collinsról tudok.
Ha a zsernyákok rendesen végzik a munkájukat, akkor hamarosan
meglátogatnak.
Zárom soraimat, szóval szevasz!
Mindig mondtam, hogy egyszer eltűnök, mint a kámfor.
Gerry

Oscar most már rendesen izzadt. Aztán megcsörrent a telefonja.

Felkapta.
– Mi van? Mondtam, hogy ne zavarjanak.
– Tudom, hogy azt mondta, ne zavarjuk, uram. De egy csapat
rendőr tart felfelé, akiket nem érdekelt, mint mondtam nekik.
Megnéztem az igazolványukat, és...
Oscar karja elernyedt, és a telefonját visszaejtette a dokkolóba. A
feleségét és két gyerekét ábrázoló fényképre nézett, majd
körülpillantott az irodájában, a karrierjére, amelyet felépített.
A kétszárnyú ajtót belökték, és Foster főfelügyelő állt ott Peterson
felügyelővel és három egyenruhás rendőrrel. Mielőtt bármit
mondhattak volna, Oscar felkapta a tárcáját, a kulcsait meg a
telefonját, és kirohant a jobbra nyíló ajtón, amelyet bezárt maga után.
Erika az ajtóhoz futott, és rásújtott az öklével.
– Nyissa ki az ajtót, Oscar! Vége van. Mindent tudunk. Beszéltünk
Laurával. Jelenleg előzetesben van az őrsön. Gerry O’Reillyt
letartóztatták Bob Jennings, Amanda Baker és Crawford
rendőrnyomozó meggyilkolásáért. – Újra rácsapott az ajtóra. – Oscar,
minden múló perccel, amivel kizár minket, egyre kilátástalanabbá
válik a jövője.
Ekkor lélekszakadva befutott a titkárnő, aki még nem ment haza.
– Hova vezet ez az ajtó? – kérdezte Erika.
 – Ööö, én.
– Hova?
– Egy kis fürdőszobába, amihez egy öltöző is tartozik. az pedig egy
kis erkélyre nyílik – felelte a nő.
Erika az egyik egyenruhás rendőrre nézett, és bólintott. Az
nekirohant az ajtónak. Az könnyedén beszakadt, és szabaddá vált az
út. Benyomultak az elegáns fürdőszobába; onnan ajtó nyílt egy kis
helyiségbe, ahol egy mosogató, hűtő, alacsony kanapé és egy
kétszárnyú üvegajtó látszott. Az ajtó az erkélyre vezetett, most nyitva
volt, ide-oda csapkodva a szélben és esőben.
Kisiettek az erkélyre, és Erika lenézett. Nagy mélység tátongott
alatta, az eső egyre csak zuhogott az útra tizenkét emeletnyi
mélységben, ahol a csúcsforgalomban haladó autók fényszórói
világítottak. Felpillantottak, és látták, hogy egy védőhurkos, vasfokú
létra vezet fel az erkély hátsó falán az utolsó két emeletre. Oscar már
félúton járt a háztető felé.
– Istenem, de utálom a magasságot! – szólalt meg Erika.
Petersonra nézett, és a létra felé léptek; a nő mászott fel először, a
férfi követte.
Az egyik egyenruhás rendőr Peterson után indult, a másik pedig a
titkárnővel maradt.
– Már majdnem felért! – kiáltotta Erika, és próbált gyorsabban
mászni, de fekete cipőjének talpa nem volt túl barázdált, így óvatosan
kellett kapaszkodnia; messze alattuk hömpölyögtek az autók,
fényszőnyeget alkotva. Villám cikázott, csattanás hallatszott, és
megdördült az ég.
– Pont ez kell nekünk! Villámlás és mennydörgés, amikor épp egy
fémlétrán mászunk fel egy felhőkarcoló tetejére! – ordította Peterson.
– Ez nem felhőkarcoló, csak egy irodaépület! – kiabálta vissza
Erika.
– Akárhogy is, rohadt magas! – harsogta a férfi.
 A nő egy pillanatra lenézett Petersonra, és meglátta messze alatta
az utat. Kipislogta az esőt a szeméből, visszafordította a tekintetét, és
igyekezett megfékezni remegő kezét-lábát.
Oscar elérte a létra tetejét, és átmászott a tetőre, így eltűnt a
szemük elől. Ez még nagyobb sebességre ösztökélte Erikát.
Hamarosan ő is eljutott a létra végéig, és áttornázta magát az épület
betonperemén a lapos tetőre.
Oscar a közepén nyíló vészkijárat mellett rogyott le. Amikor
meglátta Erikát, talpra kecmergett.
– Oscar! Vége van – mondta a főfelügyelő. Megérkezett Peterson,
majd az egyenruhás rendőr is.
– Ugyan már, ember! – kiáltotta Peterson. – Hova akar menni?
Mindent tudunk arról, hogy Jessica meghalt a lakókocsiban, magáról
és Gerryről, úgyhogy adja szépen fel, és jöjjön velünk!
– Csak nem a tesókártyát akarja kijátszani? – vicsorgott rá Oscar. –
Azt hiszi, mert mindketten feketék vagyunk, pusztán szolidaritásból
feladom?
– Igen, mert mindketten tudjuk, hogy hülyeséget csinál – mondta
Peterson.
Oscar váratlanul megiramodott a sima betonon, és a tető
túloldalához rohant. Egyik lábát a megemelt szegélyre tette.
– Állj! – kiáltotta Erika, miközben Petersonnal közelebb
merészkedtek.
– Az életemnek vége! – kiáltotta Oscar. – Ugyan mi vár rám?
– Gyerekei vannak, felesége! – érvelt Peterson.
A felügyelő szavainak hatására Oscar megroggyant.
– A gyerekeim, a feleségem – hajtotta le a fejét, és megtörölte a
szemét. – A gyerekeim.
– Kérem, csak jöjjön szépen velünk! – araszolt közelebb Erika, és
kinyújtotta a kezét.
– Soha nem akartam, hogy ez legyen – harsogta túl Oscar a
zuhogó esőt és a mennydörgést. – Tudom, hogy banálisan hangzik, de
én nem tettem. nem vagyok gyilkos. A dolgok egyszerűen kicsúsztak
a kezemből.
Lenézett a mélybe, és levette a lábát a peremről. A rendőrök felé
fordult.
– Rendben – mondta. – Rendben.
– Jól van, jól, most szépen induljon el felénk! – mondta
Erika.
Az egyenruhás hátranyúlt, és előhúzott egy bilincset.
Ekkor Oscar fellépett a tetőt szegélyező alacsony párkányra, és a
rendőrök felé fordulva széttárta a kezét.
– A feleségemnek és a gyerekeimnek mondják meg, hogy
sajnálom, mondják meg nekik, hogy szeretem őket! – kiáltotta, aztán
hátradőlt.
– Jézusom, ne! – ordította Erika. Mindnyájan a tető széléhez
rohantak, és lenéztek az alant húzódó útra.
A forgalom megállt, az autósok dudáltak, halványan sikoltozás
hallatszott. Oscar Browne összetört teste az aszfalton feküdt.
 EPILÓGUS

KÉT HÉTTEL KÉSŐBB

A NAP FÉNYESEN sütött, amikor Erika, Moss és Peterson

elhagyta a Honor Oak Park-i temetőt. Csodálatos kora december volt.
A levegőt harapni lehetett, az ég kéken ragyogott.
Aznap már a második temetésen vettek részt. Az elsőre Bromley-
ban került sor, és Crawfordot búcsúztatták. Mint kiderült, Desmond
volt a keresztneve, és mielőtt szétmentek a feleségével, szárazföldi
teknősöket tartott. Kevesen voltak jelen, és bár gyér számú
gyülekezet képviseltette magát, illő tisztelettel búcsúztatták el.
Yale körzeti rendőrkapitány mondta a gyászbeszédet, és időnként
nehezen tudta megragadni, milyen is volt Crawford. Aztán Crawford
lánya következett, aki tízévesnél nem lehetett idősebb, és a
pulpitusnál felolvasott egy verset. Anyja és az öccse magukba
roskadva, némán nézték.

Ha holnap mennem kéne,

Nem búcsúznék soha el,
Mert a szívem veled marad,
Ne sirass soha el!

Bennem él a szeretet,
Csillagokból ragyog,
Érezd a fényét fentről,
 Sebed már nem sajog.

A költeménynek olyan éle volt, ami készületlenül találta Erikát,

és meghatotta, hogy ez a kislány ilyen sok mindent el tudott
mondani egy ilyen rövidke versben.
A második temetés vidámabban alakult. A Honor Oak Park-i
templom szép volt, és az istentisztelet élettelibb. Orgonakísérettel
elénekelték az All Things Bright and Beautifult, ami mindig
felderítette Erikát.
Amanda Baker népszerűbb volt, mint gondolta, és a temetésre
nagy tömegben érkeztek régi barátai és kollégái. Erikát meghatotta,
hogy Oakley, a leköszönt főkapitányhelyettes is eljött, elegánsan és
jól fésülten, mint mindig, ahogy utódja, Camilla Brace-Cosworthy is,
aki egy mulatságos, de szívből jövő gyászbeszédet mondott.
– Amanda Baker színes múltat tudhat maga mögött a londoni
rendőrségnél, de sajnos a legfényesebb pillanata nem sokkal korai
halála előtt következett el. Amanda sosem mondott le a Jessica
Collins-eset megoldásáról, még akkor sem, amikor mások már veszett
ügynek gondolták. Dolgozott tovább, kérdéseket tett fel, és végül ő
érte el az áttörést, ami aztán megoldotta az ügyet. Szeretnék a
nyilvánosság előtt tisztelettel adózni Amandának a londoni
rendőrségnél teljesített szolgálataiért – mondta befejezésül.
A beszédet taps fogadta, és ahogy Erika tekintete a templom előtt
elhelyezett koporsóra esett, úgy vélte, hogy
Amanda most végtelenül büszke lenne.
A temetés után Erika, Moss és Peterson a temetőn át a lenti út felé
indultak.
– Micsoda ügy! – morfondírozott fennhangon Moss. – Három
halott és egy öngyilkosság, és mindez azért, hogy eltussolják Jessica
Collins halálát. Miért nem vallották be egyszerűen?
 – Megijedtek – válaszolta Peterson. – És aztán beütött náluk a
rettegés, és az olyan dolgok megtételére késztette őket, amire
álmukban sem gondoltak volna.
– Milyen kár! – bólogatott Erika is.
Amikor megérkeztek a kapuhoz, és kiléptek az útra, meglepve
látták, hogy Toby Collins várja ott őket Tanvirral. Mindketten fekete
öltönyt viseltek, Toby pedig egy csokor vörös szegfűt tartott a
kezében. Fiatalnak és sebezhetőnek tűnt.
– Helló! – mosolyodott el halványan.
– Helló, Toby! – köszöntötte Erika. – Kicsit elkésett. Már véget ért
a gyászszertartás.
– Dehogy. Nem éreztem illendőnek, hogy ott legyek. De hoztunk
virágot. – A hangja elhalt, és lógva maradt a levegőben. – Én tényleg
nem tudtam – tette hozzá könnyes szemmel. – Hogy mekkora hülye
voltam! Mi lesz most a nővéremmel?
A nyomozók egymásra néztek.
– Nem tudom – vallotta be Erika. – Ezt a bíróság hivatott
eldönteni. Felvettük a vallomását, és az egyértelmű, hogy
Jessica halála az ügy elején baleset volt. Arról, amit a nővére
ezután Gerryvel tett, a bíróság fog dönteni a tárgyalás során.
Toby bólintott.
– Elvesztettem az egész családomat. Csak Tan maradt – mondta,
aki megfogta Toby kezét. – Az anyám még mindig a pszichiátriai
osztályon van. És nem jók a kilátásai. Apu változatlanul a homokba
dugja a fejét: visszament Spanyolországba az új családjával. Laura a
Hollowayben várja a tárgyalást. Pár hetet még várnom kell, míg
egyáltalán meglátogathatom, de nem tudom, hogy akarom-e.
– Az apjának vissza kell majd jönnie. Vele is beszélni akarunk.
Toby bólintott.
– És én most mihez kezdjek? – kérdezte. Olyan átható tekintettel
nézett, hogy Erika nem találta a szavakat.
 – Nem kell a családját választania. Kapaszkodjanak egymásba, és
ne engedjék el a másikat! – tette Moss a fiú vállára a kezét.
– Rendben, ezt tesszük. És köszönöm – felelte Toby.
A három rendőr a tekintetével követte a vasútállomás felé induló
két fiatalembert.
Ekkor eszeveszett dudálás hallatszott, és Erika autója száguldott
elő a kereszteződésből az út rossz oldalán.
– Ez a húgod? – meresztette a szemét Moss. – Tudja, hogy a rossz
oldalon vezet?
Újabb dudálás harsant, egy szemből érkező autó csikorogva
fékezett, majd Lenka visszatért a helyes sávba.
– Most már tudja – válaszolta Erika.
Lenka leparkolt mellettük a járdánál, és letekerte az ablakot.
Benéztek, és látták, hogy hátul Jakub és Karolina ül, közöttük pedig a
kis Eva egy gyerekülésben.
– Helló, mindenki! – köszönt rájuk Lenka affektáló angolsággal.
Moss és Peterson üdvözölte, és integettek a gyerekeknek.
– Hova mész, főnök? – kérdezte Moss.
– A blackheathi Téli Csodaországba. Lenka pár nap múlva
hazautazik: úgy tűnik, a dolgok visszatérnek a normál kerékvágásba –
forgatta Erika a szemét.
– Sajnálni fogod, amikor elmennek – nézett Moss Petersonra, aki
vicces grimaszokat vágott az ablakon át a gyerekeknek,
megnevettetve őket.
– Igen – mosolyodott el Erika. Lenka megnyomta a dudát, a
főfelügyelő pedig beszállt, de még hozzáfűzte: – Hamarosan
találkozunk. Igyunk majd egyet a karácsonyra!
– Csak szólnod kell – mondta Peterson.
Az autó kilőtt az úton, veszélyesen átsodródott a másik sávba, de
aztán visszatért a bal oldalra. Moss Petersonra pillantott, aki a
kanyarban eltűnő kocsi után nézett.
– Tudod, hogy valószínűleg nem fog szólni – jegyezte meg.
 – Talán mégis.
– Beleestél, mi, Peterson?
A férfi sóhajtott egyet, és bólintott.
– Te szegény, holdkóros bolond! Na, gyere, meghívlak egy
korsóra! – karolt belé Moss, és elindultak a legközelebbi kocsma felé,
ahol meleg és olcsó sört mértek.
 ROBERT MEGJEGYZÉSE

ELŐSZÖR IS SZERETNÉK hatalmas köszönetet mondani

önöknek, amiért úgy döntöttek, elolvassák a Sötét víz című
művemet. Amennyiben tetszett, nagyon hálás lennék, ha írnának
róla recenziót. Nem kell hosszúnak lennie, elég pár szó, de sokat
számítana, és segítene az új olvasóknak, hogy felfedezzék valamelyik
könyvemet.
Az előző két Erika Foster-regény, a Lány a jég alatt és Az Éjjeli
Vadász végén azt írtam, hogy szívesen hallanék olvasói
véleményeket, és önök, olvasók, nagyon büszkévé tettek. Hű, de még
mennyire! Köszönet a számos üzenetért, amelyet a honlapomon, a
Facebook-oldalamon és a Twitteren kaptam – elolvastam a világ
minden részéről érkezett összes üzenetet, és továbbra is szívesen
veszem az önök gondolatait a regényeimről, valamint a kutyás
képeket is, ha küldenek. Nekem két máltai selyemkutyám van, és
imádnak új barátokat megismerni!
A Facebook-oldalamon, az Instagramon, a Twitteren, a
Goodreadsen vagy a honlapomon keresztül tudnak kapcsolatba lépni
velem. Ez utóbbit itt találják: www.robertbryndza.com. Elolvasok
minden üzenetet, és mindig válaszolok.
Rengeteg könyv várható még, így remélem, velem tartanak majd
erre az utazásra!
Robert Bryndza
Ui.: Ha szeretnének e-mailben értesülni arról, mikor jelenik meg
a következő könyvem, a levelezőlistámra az alábbi hivatkozáson
iratkozhatnak fel. E-mail-címüket nem osztom meg senkivel, és
bármikor leiratkozhatnak:
www.bookouture.com/robert-bryndza
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

KÖSZÖNÖM OLIVER RHODESNAK, Natasha Hodgsonnak,

Natalie Butlinnak, Kate Barkernek és a Bookouture csodálatos
csapatának. Köszönöm Kim Nashnek, a Bookouture PR-osának,
publicistának és ginszakértőnek, aki csodálatos munkát végzett
könyveink reklámozása során. Külön köszönet Claire Bordnak,
briliáns szerkesztőmnek/bűntársamnak, aki mindig jelen volt, hogy
hozzáértő útmutatással szolgáljon az írás során.
Köszönöm Henry Steadmannek az újabb káprázatos borítót, és
köszönöm Lorna Dennison-Wilkins őrmesternek, a Sussexi
Rendőrség Speciális Keresőegysége vezetőjének, hogy türelmesen
válaszolt minden kérdésemre a rendőrségi búvármunkáról, és
megosztotta velem minden tapasztalatát és sztoriját.
Külön köszönet Graham Bartlett egykori főkapitánynak a
www.policeadvisor.co.uk-nél, aki felbecsülhetetlenül értékes
tanácsokkal szolgált a rendőrségi eljárásról, és segített abban, hogy
manőverezni tudjak a tények és a fikció közti vékony határmezsgyén.
Minden, a tényekkel szakító szabadosság az én vétkem.
Köszönöm Lorela Bellinek az LBLA-nél, aki varázslatosan módon
elintézte, hogy az Erika Foster-könyvek világszerte otthonra
leljenek, így mostanra már húsz nyelven olvashatók, és ez a szám
egyre nő.
Köszönöm anyósomnak, Vierkának, akinek rántott csirkéi mindig
előkerülnek, amikor az utolsó pár fejezettel bénázom. És óriási
köszönet férjemnek, Jánnak, valamint Rickynek és Lolának. Semmire
sem jutottam volna a szeretetetek és a segítségetek nélkül. A Team
Bryndza a király!
 És végül köszönöm csodálatos olvasóimnak, az összes fantasztikus
könyves csoportnak, könyves bloggernek és kritikusnak. Mindig
mondom, de igaz is, hogy a szájhagyomány hatalmas erővel bír, és
hogy a fenti csapat kemény munkája és szenvedélye, a könyveimről
folytatott beszélgetések és blogok nélkül sokkal kevesebb olvasóm
volna.