Alan O` Connor - Warhammer Fantasy csaták - Kharym krónikája III.

2519 január

Nerdoill eleste avagy sok lúd...

Az Erúnnan északi partja felől gomolygó reggeli köd elrejtette a fenyves fáinak gyanús mozgását, letompította
a loholó goblinhad rikácsolását, a hótakaró elnyelte az ezernyi karmos láb dobogását. A vakarcsok tudták,
Feketeagyar, a mögöttük Wyvernen lovagló hírhedt ork sámán nagyon siet, és a lemaradók, rendbontók az
örökéhes sárkányfajzat gyomrában végzik. A cölöptelepülést védő hidegszemű elfek gondolatától ugyan
szorongatta gyomrukat a félsz, a fák fölött köröző sámán azonban sokkal valóságosabb fenyegetést jelentett.
A Fullánkosok íjászcsapata halkan lopakodott a keletről özönlő horda legészakibb szárnyán, a Szúrófogak és a
Szúrókarmok íjászai viszont habozás nélül rontottak az elf őrtorony felé. Az erdősávok közti nyiladékban
középen a Csontdárdák, a toronytól távolabb a Vasdárdák özönlöttek, s a tömegen lassan úrrá lett a Waagh!
mindent elsöpő lázas lendülete. A két egység között Horgum, az őrült goblinkirály farkasvontatta szekere tört
előre.
A hirtelen felszálló ködben az erdő szélén egy hatalmas kőhajító vonalai rajzolódtak ki. Az első szikla csak
hajszál híján csapódott a torony mellé. Az elf őrök villámgyorsan cselekedtek. Ketten - Vhireil és Nielloar
-lerohantak a jelzőmáglyához, hogy segítséget hívjanak. Társaik nyílzápora nem okozott komolyabb sebet a
ködből kirohanó Szúrókarmok csapatán. A nyílágyú lövészeit viszont Isha áldása kísérte: a lándzsányi lövedék
egyetlen lendülettel felnyársalta a harci szekeret vonó három farkast. Horgum fejjel zuhant előre döglött
igavonói közé. Feltápászkodva elég volt egy pillantás a torony íjászaira, és hosszú ugrásokkal menekült
-nyomában a két szekérhajtóval -a Vasdárdák sűrűjébe.
Vhireil kapkodva igyekezett tüzet csiholni, ám a ködtől nedves máglya nehezen kapott lángra.
- Így - mutatta az ujja hegyén lángot fakasztó Nielloar - Egyszerű kismágia - Ezek voltak az utolsó szavai.
Rázuhant a fellobbanó jelzőmáglyára, hátában rövid, fogazott hegyű nyílvessző rezgett.

Jó ágyúlövésnyire a harcmezőtől Argenteus elkeseredetten csóválta a fejét. Thyreon, a nemes elf herceg, az
újvilág kinevezett helytartója kimért szavakba csomagolta az emberfaj iránt érzett közönyét.
- Nem segítünk. A kérészéletűek oldják meg a maguk gondjait, ha nem boldogulnának a hordával (lekicsinylő
ajakbiggyesztés) - majd végzünk velük, ha idemerészkednek.
A jade mágus halálosan fáradt volt. Teleportált és gyalogolt, vad, felderítetlen vidékeket járt be a tündérnép
nyomát kutatva. Az erdei elfek udvariasan visszautasították. A Nemes Nép még erre sem méltatta. Ekkor
pillantotta meg a nerdoilli jelzőlángot.
- Úgy látom, már meg is érkeztek - intett a dombtetőn lobogó mágylya felé. A herceg elmosolyodott.
- Menj, nézd meg, hogyan harcolunk mi Nerdoillban. Megyek utánad.

Mikor a jade-mágus teleportvarázslatával előbukkant a faluhoz vezető déli csapáson, kis híján inába szállt a
bátorsága. A déli Dolmendomb fölött, kőhajításnyira egy wyvern körözött, ork lovasa örömittas üvöltése
megrázta a levegőt. Argenteus oldalán még be sem hegedtek az Agyzúzó Morg wyvewrnje ejtette halálos
sebek. Az ork azonban nem törődött vele. Nyakából koponyát ábrázoló fekete kristályamulettet akasztott le és a
dombtetőn álló, halkan zümmögő dolmenhez tapasztotta. Az átellenes Toronydomb íjászai a lehetetlent
kísérelték meg, mikor célbavették... A sámán csípőjében rezgő hosszú nyílvessző azonban azt mutatta, hogy a
Nemes Népnél máshol kezdődik a lehetetlen. A nyílágyú lövedéke ugyanekkor csattanva ütötte át a gyanakodva
szaglálódó sárkányfajzat szárnya tövét, de láthatóan nem okozott súlyos sebet.
A goblinok válasza sem késlekedett. Hatalmas szikla csapódott a toronyba, szilánkokra zúzva a nyílágyút,
véres masszává lapítva egy tüzért és egy toronyíjászt. Az erdőből lövöldöző Fullánkosok azonban képtelenek
voltak átlőni a torony maradék mellvédjén. A toronyőrök íjai surrogva szedték áldozataikat a torony tövében
elfutó, Csontdárdák elé bevágó Szúrófogak közül.
Feketeagyar, kezében a rabolt mágiától vörösen izzó amulettel a goblin utóvéd felé süvített. A Vasdárdák
felett szárnyalva a Waagh! hatalmát üvöltötte a csapatra - Argenteus először az elf mágus felbukkanására várt,
majd mikor rádöbbent, hogy a nagysámánon kívül ő az egyetlen mágus a harcmezőn - aurájában egyetlen
teleportálás varázzsal - már késő volt. A Vasdárdák vérszomjasan lihegve, manától szikrázva rohantak a
Nerdoill települése felé.
A Toronydomb tövében ekkor csaptak össze a kirontó Errili Dárdások, és puszta látványuk elég volt, hogy a
vakmerő Szúrókarmok fejveszett futásban keressenek menedéket. Az Erriliek nem üldözték őket, hanem tovább
rohamoztak a mögöttük felbukkanő Csontdárdák felé. Villámgyors csapásváltás után az elfek itt is csak a
menekülő vakarcsok hátát láthatták.
A Thrond Dárdások a balszélről kerülő Szúrókarmokat ugrasztották meg, majd belerobbantak a Waagh!
tüzelte, Horgum vezette Vasdárdák hordájába. A Vasdárdások mágiával növelt szívóssága, goblinfeletti
gyorsasága megóvta a csapatot az összeroppanástól. Hrogum varázsfejszéje egyetlen elf harcos életét követelte,
a Vasdárdák kettős sora azonban egyetlen Thrond Dárdást sem tudott ledöfni.
Északról, nyugatról és délről ekkor érkezett meg az elf erősítés. Északról Érein ìjászai, Nyugatról Norrrheim
íjászcsapata délről Darrivell lövészei. A szorongatott toronyőrök Északon az Éreiniekkel együtt halálos
nyílfelhőt zúdítottak az előmerészkedő Fullánkosokra. A túlélők visítva menekültek érett kalászként dőlő
társaik között.
Argenteus érezte, hogy a harcmezőn szinte elapadt a mágiaáram. Ezek az elfek tényleg tudnak valamit!
Egyetlen goblin csapat tartotta még magát a legerősebb elf sereg, a Thrond Dárdások ellen. A Fullánkosok, a
Szúrófogak, a Csontdárdák, a Szúrókarmok mind fejvesztve menekülnek, sámánjuk pedig éltető mana híján a
levegőben dühöng. Mire Thyreon kegyeskedik megérkezni, csak a zöldbőrűek tetemeit találja.
- Velünk jössz!- csattant mögötte tört birodalmi nyelven a darivelli lövészkapitány parancsa. Argenteus tudta,
ha nem látták volna az elf táborban, már rég nyílvesszők tucatjaitól átjárva heverne a hóban. Vállat vont.
Egyetlen, személyre szabott teleportvarázslattal nem sokat tehet az elfekért - és amilyen gőgösek, még meg is
sértődnének, ha beavatkozna most, a biztosnak tűnő gyózelem előtt.
Disszonáns, fülsértően rivallgó, gonosz mágiával áttatott hang reszkettette meg a levegőt. A kürt rekedt,
dobhártyaszaggató rikoltása a káoszbirodalmak hatalmát hirdette a a harcmezőn.
A menekülő goblinok mintegy varázsütésre, megtorpantak, megfordulva fegyvert szegeztek, és eszelős
vonyítással támadtak vissza. A Thrond Dárdások mozdulatait elbizonytalanította a koponyarepesztő kürtszó, és
az egységen végigsöprő rémület fejveszett menekülésben tört ki. A szorongatott Vasdárdák a megfutamodó
elfeket látva először hinni sem akartak szemüknek, majd vérfagyasztó vijjogással beérték és rikoltozva
lekaszabolták a mágikus rettegéstől űzött dárdásokat. Az erdőszélen megpördülő Csontdárdák fegyverei számos
nyomukban futó meglepett Errili elfet nyársaltak fel, a megdöbbenés ereje és a goblin létszámfölény pedig itt is
a zöldbőrűek javára billentette a hadiszerencsét. Ulthuán gőgös harcosai az új birodalmakban ismerték meg a
félelmet. A megtörő Errilieket orvul lerohanó Csontdárdák véres aratást rendeztek. Argenteus elfordította a
fejét. Mint egy rossz álom.
A darivelliek ezalatt megmászták a Dolmendombot és a túloldalon újult bátorsággal összeverődött
Szúrókarmokra rontottak. A jade-mágus alig győzte a hosszúlábúak tempóját. A goblinok sorfala engedett a
létszámban ugyan kisebb, de nagyságrendekkel jobban harcoló elfek rohamának, a darivelliek pedig az utolsó
szálig levágták a megfutamodókat.
A győzelemittas Vasdárdák eközben meg sem álltak az elhagyatott elf településig. Az elf dárdások már, az
erősítésként érkező íjászok még nem voltak a Nerdoillban. Argenteus csak annak örült hogy öregek nem voltak
a településen. A nyugati kapukon a Nemes Nép asszonyai és gyermekei menekültek, a nemrég érkezett
norrheinni íjászok pedig gondoskodtak róla, hogy nyomukban egyetlen zöldbőrű se dughassa ki az orrát.
A torony északi oldalán, a lobogó mágylya tövében leereszkedő Feketeagyar kormosra égett botot rázott az
íjukat emelő Éreiniek felé - kék villanás, mennydörgés...az íjászkapitányból néhány összeolvadt acélcsepp
maradt. Az erriliek megrettenve próbáltak minél messzebb kerülni a halálhozó bot és a fenyegetően ágaskodó
wyvern közeléből. A toronyba becsapódó szikla ismét egy darabot leszakított az oldalvédből, a palánk falai egy
toronyíjásszal együtt zuhantak a mélybe. Vhireil társai szeméből kiolvasta: mindannyian felkészültek a halálra.
Feketeagyar megsarkantyúzta a hüllőfajzatot, hogy teljesen megsemmisítse a menekülő éreinieket, mikor
harci griffje hátán süvöltve csapott le Thyreon, Chracia hercege!
 A griff mancsai feltépték a hüllőfajzat hosszú nyakát, a wyvern öklömnyi darabokat harapott ki a szelidített elf
bestia oldalából. Teclis kardja, az óidők ereklyéje tévedhetetlenül pontosan hasított Feketeagyar bűzös húsába,
a sámán nyakában viszont minden seb után felvillant a vörösen izzó koponya amulett, és az ejtett sebek egy
része a harci lázban égő herceget borította el. Thyreon csak Atrazar halvány aranyfénnyel derengő sisakjában
bízhatott. A villámgyors vágások egy részét nem tudta áthárítani a koponya amulett, s egy mesteri félholdvágás
után Feketeagyar lehanyatlott a nyeregből - azaz... az amulettből kirobbanó ibolyakék fényözön megvakította és
hátra vetette a herceget, s mire a téridő hasadékán ejtett seb behegedt, a sámánnak nyoma sem volt.
A wyvern földbe cövekelten állt a káoszrobbanás után, majd elmenekült. A griffon súlyosan sebzett,
megvakult gazdájával a nyeregben évtizedes kiképzésének engedelmeskedett, mikor bömbölve vetette rá magát
a Szúrófogak ismét előmerészkedő csapatára. A vakarcsok hihetetlen bátorsággal kitartottak, míg néhány
jólirányzott csapás, véres húscafatként röpdöső harcostársuk látványa észre nem térítette őket. A griff ugrott
volna a menekülők után - a nyeregben görcsösen kapaszkodott a vak herceg -, mikor a Fullánkosok csapatának
kurta nyilai elterelték a figyelmét. A toronyban Vhireil és társai sápadtan, összeszorított fogakkal ritkították az
erdőszélről lövöldöző Fullánkosok hadát. A herceg nem halhat meg!
Hrogum ezalatt összeterelte a Nerdoillban randalírozó Vasdárdákat, és a nyugati kapu mögött felsorakozva
vihogtak a saját erődjüket ostromló Norrheinni íjászokon. Mikor azonban az északról érkező, a sámán
pusztulásával felbátorodó Éreini íjászcsapat maradéka is lőni kezdett, Hrogum elszánta magát a kirohanásra. A
csaknem háromszoros túlerővel támadó goblinhad, élén varázsfegyvert forgató őrült generálisával
megroppantotta és szétzúzta a maroknyi, tőrrel harcoló Norrheinni íjászt.
Éreini társaik készek lettek volna hátbatámadni az ötszörös túlerejű, tomboló goblinhadat, mikor egyik
társukat hátulról perzselő lángcsóva emésztette el. Feketeagyar állt mögöttük, erősebben mint valaha, alakja
körül üvöltve örvénylett a káosz hatalmával béklyóba vert mágia. A menekülést nyújtó erdő pedig közelebb
volt, mint a nyíllövésnyire álló sámán...
Délen a darivelliek ezalatt - belátva, hogy nehezen szedhetik le a gyűlölt kőhajító mögé rejtőző orkokat -
egyetlen rohammal csikarták ki a győzelmet. Sovány győzelem volt. A Szúrókarmok és a kőhajítő tüzérei...
Haonnar, az íjászkapitány fejével intett az erdő felett szárnyaló griff felé.
- Ott van a mi feladatunk. A bosszúállás a holnapé.
A rommá lőtt torony lépcsőjén Vhireil összenézett a nyílágyú kezelőjével, a toronyőrség másik túlélőjével.
Odalent a Csontdárdák goblinhada rikácsolt, egyiknek sem akaródzott felmenni a keskeny lépcsőkön. Nerdoill
lángokban állt, a Vasdárdák Ulthuáni óbortól részegen kurjongattak. A fenyves fái között a Fullánkosok és a
Szúrófogak túlélői keresték a bátorságot az előmerészkedéshez. Az Errili dárdások, a Thrond dárdások,
Norrheinn íjászai vérükbe fagyva hevertek a hóban. Az Éreini lövészek túlélői a nerdoilli asszonyok és
gyerekek menekülését fedezték. Nerdoill elbukhat, de ők voltak a jövő.
A Csontdárdák hirtelen elhallgattak, és a toronyőrök felismerték Feketeagyar hangját. Kisvártatva karmos
lábak tucatjai dobogtak a toronyba felvezető lépcsőkön.
Arol, a célzómester kivonta rövid kardját.
- Legalább nehezítsük meg a dolgukat...

2519-február

Részeg rohamozók, avagy a baj nem jár egyedül.

A delelőn álló nap sugarai szikrázva törtek meg a frissen esett havon. Fendar, az elf nemes, a sebtében
összeverbuvált sereg vezére elgyönyörködött a kopár ágakon csüngő jégcsapokon játszó fényben. Ilyen
tökéletes csak a természet lehet...és azok akik elfogadják törvényeit - tette hozzá fajtájára jellemző
büszkeséggel.
Az új Birodalmak, Kelarion világa (az elfek még mindig nem fogadták el a törpe eredetű, egyre elterjedtebbé
váló Kharym nevet) azonban kíméletlen volt a Nemes Néphez. Haonnar, a darivelli íjászok maradékával
visszatérő kapitány Nerdoill teljes pusztulásáról számolt be. A még be sem fejezett település falai között most
zöldbőrűek bűzös hordái tobzódnak, a káosz által életbe visszaokádott sámánjuk pedig hatalmasabb, mint
valaha. A Nép menekülni, kényszerült, a túlélők ismét a semmiből kényszerültek újraépíteni falujukat a tél
derekán. Mintha ez nem lenne elég, a törpék megelégelték, hogy Hreimnir kőhídján áthaladó elf hadak és
felderítők nem fizetnek hídvámot, mi több, engedély nélkül haladnak tovább Arundar tartományi útján is. (No
persze, mi jogon kérnek vámot egy talált híd után? Arundar klánfőnöke Hosszúcopfú Hergal pedig megengedte,
hogy az elfek is használják az utat...) Az elfek pedig inkább kockáztatták a törpék haragját, minthogy az orkok,
élőhalottak és Nors rablók birodalmain át jussanak a világokat összekötő Kaputól az új földön kivívott
birodalmaikba.
Hergal, az egyetlen női klánfőnök az öröklés jogán igen népszerűtlen volt férfiközpontú törpék világában,
nem véletlenül keresett új birodalmat az ùjvilágban. Bölcs vezér módjára engedte az elfeknek, hogy használják
a territóriumán átfutó ősi utat, mi több, kereskedett is velük!
Krudd, az őrült bányászmester csákányt ragadott (nem is akármilyet: villámgyorsan lesújtó, mágiától szikrázó
rúnacsákányát), hogy móresre tanítsa Hergal klánját és elűzze a női klánvezért. Bányászait felhergelve, néhány
klánharcost is megnyert a belviszály ügyének, sőt, legjobb Bugman sörkészletét nem kímélve a híres Vastörők
elitharcosait és a puskaportól füstös Mennydörgők egy csapatát is maga mellé állította.
Hergal elenyésző hadat tudott volna felvonultatni és - bölcs vezér lévén - nem szívesen ontott volna törpe vért
egy ilyen csatában. Az arundari úton áthaladó, Öregvilágból érkező tapasztalatlan nemest, Fendart könnyen
meggyőzte az ügy fontosságáról, így most az elfek fegyelmezett serege próbálta feltartóztatni a Hreimnir felől
tántorgó részeg hordát.
Fendar végigtekintett seregén. Nemes paripája hátán kimagaslott a körülötte álló dárdások, saját testőrei
közül. A három sorban felsorakozó, ithilmar-nehézpáncélban, pajzszsal felvértezett testőrök komoran hallgatták
a kétoldalt húzódó dombokról visszaverődő részeg kurjantásokat. Tudták, egy nagyobb csapat rohama ellen
nem tarthatják sokáig magukat, ha Krudd áttör, játszva legyőzi Hergal maroknyi csapatát és akkor a Kapu és az
újbirodalmak közti kapcsolat megszűnik. A dombok kétoldalán Norrheim és Érein íjászai várakoztak,
rezzenetlenül tekintve a havat felkavaró jeges szélbe. Nerdoill mellett számosan odavesztek mindkét település
felszabadító seregként küldött lövészei közül (valójában csak néhány norrheimi tért vissza), a két újbirodalmi
tartomány mégis elküldte minden hadrafogható íjászát. A Fendar-dárdások előtt maroknyi Errili portyázó
várakozott rájuk nem jellemző fegyelmezett alakzatban, nemes paripáik hosszú gőzpárákkal prüszköltek a
levegőbe.
A felkavarodó hóban, a két dombsor közti beomlott bányákkal szegélyezett úton imbolygó alakok tűntek fel,
de a távolság és a felvert friss hó függönye megakadályozta a pontos célzást. A balszárnyon a dombsor tetején
muskéták fegyverein csillant a fény-Fendar tudta, hogy egy jó lövés bárkit leteríthet onnan a távolból. Az úton
legelőször kivehető alakok láttán a vezér összszorította a száját. Vastörők! Nehézpáncélos, pajzsos, mágiával
védett fejszés elitharcosok! Tapasztalatból tudta, mennyit ér az elf dárda a rúnákkal edzett vértek ellen... A
Vastörők mögött csatajelvény emelkedett az égre és Fendar felismerte a Lehengerlés rúnáját. Ha nehézpáncélos
veteránokat mégis sikerülne valami csoda folytán visszaverni, Krudd (természetesen nehézpáncélos) csákányt
lóbáló bányászai úgy hasítják majd a dárdások sorait, mint kés a vajat. S mintha ez nem volna elég, a jobb
szárnyon felbukkanó klánharcosok (Fendar felismerte az Acélököl klán pajzsdíszeit) számban egymaguk is
felülmúlták a völgyszorost elálló elf dárdásokat.
Fendar nyugtalanul figyelte a dombokat. Haonnar a darivelli mészárlást túlélő íjászkapitány és az
Árnyharcosok ígéretük szerint bekerítik a jobbszárnyat, de Fendar kételkedni kezdett, mire juthatnak íjaikkal a
négyszeres túlerőben levő Acélöklökkel szemben. No persze velük van a nerdoilli túlélő, az okvetetlenkedő
ember-mágus, Argenteus is. Fendar jobban örült volna egy elfnek, de Tethan, az ùjbirodalmak egyetlen
nagyhatalmú elf varázslója méltóságán alulinak tartotta, hogy "tudását egy részeg csürhére pazarolja". Nem
mintha Argenteus nem igyekezett volna - mióta megérkezett Ashur könyvét bújta, noha tudta, hogy az ősmágus
elátkozott mágiakódexe bármikor a káoszbirodalmakba ránthatja. De hát mégiscsak ember volt - ráadásul még
az összecsapás előtt is az elf-törpe szövetségről, megbékélésről prédikált. Szövetkezni ezekkel? - nézett Fendar
a kivörösödött arccal rikoltozó tántorgó törpékre - soha!
A dobtetőn dülöngélő muskétások váratlanul megtorpantak, nagyokat csuklottak, és fejüket fogva leültek a
földre. "ajaj, többet ennyit nem iszom a Bugman speciálból" - nyögték kábán.
- Lőni! - üvöltötte torkaszakdtából Krudd, a "Csákányos Őrült", aki már mélységesen megbánta, hogy
bőkezűen mérte a sört a csatlakozó csapatoknak. A lövészek felpattantak, és veszett puskaropogással adták
tanújelét állhatatosságuknak. A találomra leadott lövések valami rosszindulatú helyi isten jóvoltúból mégis
megtalálták céljukat - az Errili portyázók egyik lovasa úgy halt meg, hogy nem is látta, honnan érte a halál.
Kapitányuk tekintete találkozott a vezérével - mindkettőjük szemében konok düh villant.
- Vágta! - harsant a kapitán parancsa.
A vágtázókkal farkasszemet néző Vastörők csapata - egyszerűen eldőlt és hortyogni kezdett! Megbecsült
veteránok lévén ők ihattak a legtöbbet a nemes nedűből - és ittak is... Krudd ordítozva, hatalmas rúgásokkal
próbálta magukhoz téríteni a leheveredőket, a rúnapáncéloknak azonban meg sem kottyant a bányászcsizma. A
jobbszárnyon az Acélöklök a részegek vakmerőségével, törpefeletti sebességgel gördültek előre.
Ekkor bukkantak fel az Árnyharcosok a jobboldali dombtetőn. Nyílzáporuk fájdalmas sebeket ejtett a
bányászokon, néhányan lehanyatlottak.
Az embermágus a talaj felett lebegve, fénylő aurába burkolva bukkant fel a domb mögött, az Árnyharcosok
gyűrűjében, a törpék legnagyobb meglepetésére. Az előrerohanó klánharcosok megálltak, tétovázásuknak
Krudd bődülése vetett véget:
- Acélöklök, balra fordulj! Az íjászokra!
A népes, szesztől nehéz szagú bányászcsapat dülöngélve a dombtetőn nyilazó Árnyharcosok felé fordult.
A balszárnyon előre tántorgó muskétások fegyverüket lengetve botorkáltak - de milyen sebesen! - a
dombtetőn, nem vesztegetve az időt fegyverük újratöltésére.
A Vastörők ezalatt egyre mélyebb álomba zuhantak a harcmező kellős közepén. Nem segített sem Krudd
őrjöngése, sem a bányászok kiáltozása. Krudd bányászai csaknem józanok voltak, szívesen összecsaptak volna
Fendar dárdásaival, de tomboló vezérük visszatartotta őket. Azt akarta, hogy a nehézpáncélos veteránok
megdolgozzanak a sörükért, ne aludjanak, míg az ő hű csákányosai vérüket ontják!
A helyzet komikumát először az elfek ismerték fel, és még az íjaikat feszítő lövészek is elmosolyodtak. Az
"Őrültcsákány" Kruddnak azonban nem volt kedve nevetni részeg harcosain... azaz... a torkából felharsanó
hahota mágikus erejű volt, és ahogy a földön fetrengve röhögött, érezte, hogyan pattannak meg tüdejében az
erek. Teljesen legyengült, mire habzó szájjal feltápászkodott. Tekintete találkozott a csodálkozó
embermáguséval. Argenteus a fejét csóválta. Bjuna Végzetes Röhögése általában egy csapásra leteríti
áldozatait, az öreget csak dühe mentette meg az elemi erejű hahota kirobbanásától. Kettejük közül csak
Argenteus tudta, hogy még egy ilyen röhögés, és az őrült bányász nem áll fel többé - legalább hónapokig.
A féloldalas mosolyú íjászok letarolták a muskétások első sorait. A megfogyatkozott muskétások túl részegek
voltak ahhoz, hogy megijedjenek, harci dalokat énekelve tovább robogtak előre, bunkóként lóbálva remekmívű
fegyvereiket.
A végre feltápászkodó Vastörők álmosan pislogva ballagtak a közelben robogó Erril lovasok felé, fel sem
fogva Krudd dühöngését és a köröttük sziszegő nyílfelhőket. Fendar parancsára egyetlen íj sem szegeződött
rájuk, hiszen a legjobb elf íjak is csaknem ártalmatlanok voltak a rúdavédett páncélok ellen. A bányászok és az
Acélököl klán harcosai között azonban aratott a halál. Erril lovasai ugrásnyi távolságból szórták nyilaikat a
domb felé forduló klánharcosokra.
- Acélöklök, balra fordulj! A lovasokra! - üvöltött Krudd, és az Acélöklök legjobb tudásuk szerint
engedelmeskedtek.
Az erriliek kis csapata egyetlen ugratással elérhette volna mind az Acélöklöket, mind a Vastörőket - de a
lovasok jól tudták, hogy ekkora túlerő ellen ez egyenlő lenne az öngyilkossággal. A Vastörők ezt a pillanatot
választották, hogy kipihenjék az előző néhány lépés fáradalmait, és békésen böfögve lehuppantak a földre.
Krudd dühe nem ismert határt. Soha nem tudta meg, mekkora szerencséje volt. Argenteus körül
összesűrűsödött a mágia, és a halálos nevetéshullám örvénye körbefonta az őrjöngő bányászvezért - majd
valami törpe védőszellem, (talán maga Grugni nem akarta hű törpéje szégyenteljes halálát...) - visszafordította a
varázslatot, és Argenteus sápadtan látta a felé örvénylő manavihart. Tudta, egyetlen ilyen rohamot sem élne túl.
A kavargó mágia két lépésnyire az orra előtt lendületét vesztette és ártalmatlanul szétoszlott. Argenteus
felsandított az égre. Vajon ezt figyelmeztetésnek szánták?
Irens, a portyázók kapitánya a legmerészebb megoldást választotta. Átvágott csapatával a klánharcosok és a
Vastörők közti alig néhány öles résen - a felocsúdó bányászok csak a mellettük elviharcó lovak patáinak
csillogását látták -, és Krudd csákányosai mögé került. Nyílzáporuk nem sok kárt tett a bányászokban, de nincs
az a törpe, aki szereti, ha hátbanyilazzák.
A komótosan jobbra forduló Acélöklök ekkor csak a jobbjukon és mögöttük pendülő íjakat hallották, mire a
portyázók felé fordultak, azok már a hátukban voltak.
- Bányászok, jobbra át!
- Acélöklök, hátra arc!
Krudd bányászai nem értették, mit kíván vezérük, mikor klánharcos testvéreik felé fordítja őket, a lassan
kijózanodó Acélöklök pedig végképp megszédültek az ismételt fordulástól. A hátuk mögött suhanó lovasok és a
dombtetőn lopakodó Árnyharcosok pendülő íjai, sziszegő nyilai eközben a halál dalát énekelték.
A harcmező felezővonalán túljutott egyetlen törpe sereg, a botladozó muskétások seregét ezalatt végképp
megtizedelte a két szélső dombon felsorakozó Éreini és Norrheimi íjászhad.
Krudd - mint az őrjöngve dühöngők általában - hirtelen higgadt le. Serege alig néhány lépést haladt előre a
kanyonban, a muskétásokat leszámítva, de abban sem volt köszönet. A domboldalra visszahúzódva nyilazó
Árnyharcosok akárha a valamelyik holdon lettek volna elszánt, ám nem túl fürge klánharcosai számára. A hátuk
mögött lövöldöző portyázók fürge paripáik hátán szintén megközelíthetetlenek voltak. Talán a muskétások
leszedhették volna őket, ha nem rohannak előre halomra lövetni magukat. A szemközti két dombtetőn kipihent
színjózan elf íjászcsapatok, az út végén komor dárdások sorfala várta az ő legyőzhetetlen, ámde részeg seregét.
A generálistól, Fendartól nem félt. Vilámgyorsan lesújtó, rúnahatalommal mozgatott csákánya végez vele,
mielőtt híres Élőacél kardját felemelhetné.
Az árnyharcosok között azonban egy aggasztó arckifejezésű elfet látott. Hallomásból felismerte Haonnart, a
darivelli íjászok kapitányát és a nyakában függő tűzfényű medált is. Ha a kapitány kihívja párbajra, nem
utasíthatja vissza. Ha legyőzi Haonnart, halálával a medál tízezer halálos szilánkra robban, és sejtette, hogy az
átkozott nevetéstől legyengülve még győztesen sem élné túl az összecsapást.
Ha ezalatt buzgó klánharcosai üldözőbe veszik a könnyűlábú Árnyharcosokat, érett dinnyék gyanánt
gurulhatnak bele a dombok tövén kétoldalt húzódó, morzsalékos peremű bányakürtőkbe.
Egy utolsót köpött az út végén csillogó elf sorfal felé, majd mordult egyet, remélve, hogy ezt a parancsát
minden szeszgőzös harcosa helyesen értelmezi:
- Hazafelé!
A bányászok és klánharcosok hulláma megindult haza, Hreimnir tárnái felé. A földön heverő Vastörők először
nem tudták mire vélni, hogy abbamaradt a rugdosás, majd feltápászkodva, értelmetlenül dünnyögve társaik után
eredtek. Az Árnyharcosok és portyázók már emelték nyilaikat - ezeknek az egységeknek vérükben volt a
bosszúállás -, mikor Argenteus csengő kiáltása harsant a dombtetőn.
-Ne lőjetek!
A kérdő tekintetekre válaszul csípőre tett kézzel, Finreir lobogó aurájának fényében csak ennyit mondott.
- Szükségünk lesz még a haragtartókra, és ne feledjétek, ezt a csatát nekünk Bugman söre nyerte meg.

2519 Kikelet Hava (március) Nyílfelhők a Végzetszakadéknál

Mester és tanítványa
Az érkező tavasz már olvasztani kezdte a havat, az arundari Végzetszakadék mellett komorló erdőben
azonban csak az első bátortalan rügyek jelezték a tél közelgő vereségét. Argenteus sóhajtva gondolt a romok
közt, földbe vájt lyukakban didergő újbirodalom menekültjeire. Talán a tavasz a lidércnyomásos Waagh!-tél
elmúltával az emberfaj új életének kezdetét is jelenti. A győzelmek kezdetét. Ezért didergett együtt a norrheimi,
darivelli íjászokkal a Végzetszakadék melletti dombtetőn.
Mestere, Tethan, az Öregvilágból érkezett legnagyobb ùjbirodalmi elf mágus maga mellé rendelte, hogy a
rajtaütés során az életből tapasztalja meg "az elf mágia felsőbbrendűségét". Tethan nem rejtette véka alá az
emberekről és törpékről alkotott lekicsinylő véleményét, de Argenteus mindent lenyelt, csak hogy tanulhasson.
A Rombirodalmak embernépének szüksége volt a lehető legjobb mágiára.
A domb, melyen a darivelli lövészek maroknyi, barátokká vált harcedzett csapata és Érein íjászai
felsorakoztak párhuzamosan futott az Arundari úttal és az út túloldalán kanyargó kétszáz láb mély
Végzetszakadékkal. A domb jobb oldalán a ritkás tavaszi erdőben Haonnar darivelli Árnyharcosai lapultak, a
domb mögött Tethan személyes elithadserege, a Kardmesterek várakoztak. A magasban köröző két óriássas is
része volt a rajtaütésnek. A sasok megelégelték a fiókáikat zaklató, bányákat robbantó törpéket, így az elfek
természetes szövetségeseivé váltak.
Argenteus ismerte a haditervet. A sasok elterelik Grung harcosai figyelmét, és a varázsködbe borított törpe
nyílpuskásokkal a Kardmesterek végeznek. A domb felé kitörő egységeket nyílzápor várja. Az úton
továbbhaladókra Tethan mágiája - ígérete szerint - ráomlasztja a baloldalon kopárló dombot. Argenteus nem
először látott brilliáns haditerveket összeomlani, de tudta, az elfek meglepő dolgokra képesek.
Mindezt szövetségesük, Hosszúcopfú Hergal érdekében, akit Krudd után ezúttal Grung, a rúnakovács akart
végleg móresre tanítani. Az egyetlen elfeket megtűrő törpe territórium fennmaradása érdekében a
rúnakovácsnak vissza kell fordulnia -vagy pusztulnia kell.
Az úton mit sem sejtve megjelentek a törpék első harcosai. A szakadékhoz legközelebb a nyílpuskások
menetoszlopa masírozott, lövedékeik ellen még a Kardmesterek Ithilmar-vértjei is alig nyújtottak védelmet, a
többiek pedig...az út közepén, a nyílpuskások balján Grung menetelt Kalapácsosai gyűrűjében. A Kalapácsosok
zászlaján valami törpe rúnát lengetett a szél, de Argenteus nem ismerte fel, sőt Tethan is töprengve ráncolta
homlokát. A nehézpáncélos, pajzsos, komor Kalapácsosok ellen nem sokat érnek az elf íjak, ami pedig a
Kardmestereket illeti... majd meglátjuk. A sereg bal szárnyán hatalmas Pusztító egység törtetett, a tetovált,
tavaszi fagyban is meztelen felsőtestű fanatikusok mindkét kezében élesre fent fejszék villogtak. Argenteus
kezdte bánni, hogy követte Tethant a csatába. Ennek nem volna szabad így történnie! A Waagh! egész
tartományokat tarol le, a Rend erői pedig egymást mészárolják kicsinyes belviszályokban! Az úton mentelők
között nem eggyel vállvetve harcolt a Szürkehegyi csatában, lehet, hogy a derék Snigarr ott talpal a
számszeríjászok között...
A lapuló elfek megvárták míg a sereg az út közepére ér, ahonnan nincs visszaút, és egyszerre támadtak.
Nyílfelhők. Darivell íjászai felálltak, lejjebb ereszkedtek a doboldalon, fénylő nyílvesszeik azonban csak
karcolásokat ejtettek a szívós Pusztítókon. Érein bosszúállói összehúzott szemmel eresztették útjukra
nyílvesszeiket és a Pusztítók közül néhányan felbuktak. A könnyűlábú Árnyharcosok az erdőből kirohanva a
törpék hátába kerültek, íjaik a nyílpuskások hátsó soraiból szedték orvul áldozataikat. A domb mögül a
Kardmesterek csapata bukkant fel, a sasok víjjogva csaptak le a felhők közül. A mestermágus koncentrált, de
nem varázsolt.
A törpék - Krudd részeg seregével ellentétben - döbbenetes rutinnal reagáltak a rajtaütésre. Grung
kalapácsosai a közelben vijjogó sasokat szemmel tartva tovább masíroztak az úton a biztos menekülést ígérő
nyugati dombok, a lemenő Nap felé. A számszeríjászok egy jobbra át után célbavették a dombon felsorakozott
elf íjászokat, a Pusztítók pedig bajtársaik méltatlan halálán feldühödve megindultak az éreini lövészek felé.
Argenteus ismerte a törpék messzehordó, páncélt is átütő számszeríjait, és egyáltalán nem érezte magát
biztonságban darivelli barátai között.
Tethan kiáltott, hangjában a mana vihara süvített - és a törpe lövészsereg közepén zöld gomolygás robbant.
Argenteus ismerte Duthandor jadeszínű Páráját, a Szürkehegynél maga is ezt alkalmazta Grash és goblinjai
ellen. A lövészektől tehát biztonságban vannak. Az egyik szekérméretű óriássas vijjogva tűnt el a ködben, társa
Grung kalapácsosai körül körözött.
Nyílfelhők. Darivell túlélői ismét nem szedtek áldozatokat, Érein bosszúállói és az Árnyharcosok azonban
alaposan letarolták a Pusztítók elő- és oldalvédjét. Argenteus elfordította arcát. A Halálkeresők, akik hősi
összecsapásban remélték elérni a szégyenüktől megváltó halált, sarlónyeste érett kalászként hullottak a
gyilkosan pontos lövések nyomán. A Pusztítók létszáma kevesebb, mint felére apadt szempillantás alatt, és csak
hírhedt fanatizmusuk tartotta bennük a lelket a nyílzáporral szembeni további rohamra.
Tethan kiáltott, széles ívben mutatott a fenyegetően közeledő Pusztítók felé - és nem történt semmi. Argenteus
nem szólt egy szót sem - nem akarta elveszíteni egyetlen számba jöhető mestere jóindulatát. A zöld
gomolygásból felharsanó vijjogás és káromkodás alapján ítélve a sas megtalálta ellenségeit. Grung kalapácsosai
tovább masíroztak az úton, a köröttük keringő sas miatt azonban nem válthattak fegyvert vállra vetve erőltetett
menetre. Tethan nem varázsolt és Argenteus tudta miért: jóformán leheletnyi mana sem áramlott a harcmezőn.
 Nyílfelhők. A Darivelliek és Árnyharcosok vesszei egyetlen áldozatot sem követeltek, Érein bosszúállói is
csak egyetlen Pusztító halálát okozták. A ködből a hasztalanul hadakozó óriássas rikoltozása harsant. Mikor
Tethan is tehetetlenül eresztette le karjait a mana-szikkadt csatamezőn, mindannyiuk számára nyilvánvalóvá
vált, hogy Grugni végre fiai felé fordította arcát.
Grung kalapácsosai ajkán bizakodó kiáltás harsant és félfordulattal a közelgő Kardmesterek felé fordultak. A
ködben a sebzett sas rikoltása harsant, majd az ezt követő roppanás elárulta, hogy a keményen küzdő
nyílpuskások levágták a kézitusából menekülni próbáló óriás madarat. A kántáló Tethan ismét a villogó
fejszéjű, Árnyharcosok felé forduló Pusztítókat vette célba varázslatával, láthatóan minden eredmény nélkül. A
mestermágus nem nézett Argenteusra, aki igyekezett komoly arcot vágni.
Nyílfelhők. Az erdőszélre visszahúzódó Árnyharcosok és az Éreiniek nyilai ezúttal nem sok kárt tettek a
maroknyira fogyatkozott bősz Pusztítókban, a darivelliek nyilai viszont szívet-torkot találtak. A Pusztítók
belátták, hogy jobbjukon Darivell gyorslábú, erdőszélről nyilazó Árnyharcosait soha nem érik utol, ezért ismét
a domboldalon felsorakozó íjászok felé fordultak. Nem az életükért, hanem a méltó halál esélyéért futottak.
Veleszületett mágiaellenállásuk ezúttal nem védte meg őket Tethan lélekzavaró mágiájától, de a hagyományos
törpe konokság ismét visszaverte a mestermágus lélekmanipulációit.
A Kardmesterek rohamtávolságra értek a Kalapácsosokkal szemben. A kétkezes mesterkardokat hihetetlen
könnyedséggel pörgető elfek harci zászlaján a Kitartás rúnája szikrázott. Már lendültek a pallosok, mikor Grung
előrelendítette gyűrűtől szikrázó öklét és tűzfal robbant a visszahőkölő Kardmesterek előtt. A fegyelmezett
mestervívók egy emberként - elfként - fordultak, hogy megkerüljék a perzselő, embermagas lángfalat.
Tethan szeme vésztjóslóan villant, és kiáltása ezúttal hatalmas manaörvényt kavart a Kalapácsosok körül.
Grung veteránjai elvesztették tér- és időérzéküket, az irányok megcserélődtek, a baljukon, a nyugati dombok
felé lebukó nap a szemükbe tűzött, a mögöttük vijjogó sas rikoltása a fejük felett harsant... menetelésük
rohanássá változott, és Grung, veteránjaitól kísérve lélekszakadva rohant - a Végzetszakadék felé. Tehát a
Kalapácsosok védőrúnának hitt lobogója csupán félrevezetésre szolgáló díszítés... Argenteus összepréselt
ajakkal nézte Tethan gúnyos profilját. Egy elf nem tehet ilyen aljasságot! Mikor a mestermágus varázslata
lefoszlott a Kalapácsosokról, a veteránok csupán néhány lépésnyire támolyogtak a szakadék szélétől.
Ez forró volt! Grugni, a harcedzett rúnakovács szakállával törölte le a homlokán gyöngyöző verejtéket. A düh
erőt adott neki, hogy megtörje a nyílpuskásokat fogva tartó jadeszín ködöt, de a Pusztítókon már nem
segíthetett. A fejszedobásnyira jutó halálkeresők pedig a domb tövében meg is találták a halált, de nem úgy,
ahogy szerették volna. Az utolsó tetovált fanatikus karnyújtásnyira rogyott össze az Éreini bosszúállók első
sorától. A darivelli, éreini és Árnyharcos lövészek komoran engedték le íjaikat, tisztelegve az ellenség előtt,
amely méltóbb halált érdemelt volna.
Az Árnyjárók közé süvöltve becsapó számszeríj vesszők néhány Árnyharcos életét követelték, de nem
változtathatták meg a megváltoztathatalant. A lebukó nap fényében Grung elmorzsolt egy szitkot és beismerte,
hogy a hitvány, gyáva bitang elf taktika ezúttal őt is legyőzte. Nem mehetett tovább az éjszakában ismeretlen
földön, a Végzetszakadék szélén állva pedig csak reménykedhetett, hogy a dombtetőn kántáló mágus nem küldi
legjobb embereivel együtt tovább, a mélységbe.
- Kalapácsosok, Nyílvetők haza! -üvöltött dühösen. ùjabb bekezdés a Harag Nagykönyvében.
- Nos? - fordult Tethan fölényes mosollyal ember-tanítványához.
- Győztetek - mondta rekedten Argenteus - egyetlen kardvágás nélkül. de én azért nem lennék rá büszke...