ROBERT B.

PARKER – TITKOS SZÜLŐK

Titkos viszony, félrelépések, üzleti érdekek, gyil-

kosság. Az éppen érzelmi válságával küszködő szép
magánnyomozó, Sunny Randall izgalmas megbízást
kap: egy egyetemista lány vér szerinti szüleit kell fel-
kutatnia. Miközben előrehalad a fordulatokban gaz-
dag nyomozásban, Sunny sok éve elhallgatott titkok-
kal, hazugságokkal szembesülve fényt derít saját
életének sötét igazságaira is. A világsikerű krimiszer-
zőt e pergő, szellemes, izgalmas regény mutatja be
az olvasónak.
ROBERT B. PARKER
TITKOS SZÜLŐK
Melancholy Baby

Fordította: Birman Erzsébet

 1
Exférjem egy olyan nőt készült elven-
ni, akit én egyébként meg akartam ölni.
Tulajdonképpen nem is ismertem, és
tudtam, ha megölöm, csak rontok a dol-
gokon. De a megölés kéjes gondolatát
a végsőkig kiélveztem.
A férjem nem gyáva megoldást vá-
lasztott – egyszerűen csak küldött ne-
kem egy meghívót. És meglátogatott.
– Ajánlom, hogy kedves legyen Ro-
sie-hoz – mondtam neki.
– Senkitől sem tűrném el, hogy ne le-
gyen kedves Rosie-hoz – mondta Ri-
chie. – Úgy gondolod, hogy én kevésbé
szeretem Rosie-t, mint te?
Egy darabig nem szóltam semmit,
majd végül kiböktem:
– Nem
– Köszönöm – válaszolta. Te jó ég,
most udvariaskodunk?
– És nyilván buta kérdés tőlem, hogy
szereted-e azt a nőt – óvatoskodtam.
– Igen – helyeselt Richie.
 Nem tudtam visszatartani, kiszaladt a
számon a kérdés: – Jobban, mint en-
gem?
Egy darabig nem szólt semmit, majd
végül válaszolt:
– Nem.
– Akkor…?
– Rájöttem, hogy nem csak egyvala-
kit lehet szeretni – mondta Richie. –
Szeretlek téged és szeretem őt is. De ő
hajlandó feleségül is jönni hozzám.
– Te pedig meg akarsz házasodni.
– Igen.
– Én meg nem.
– Tudom.
– Ez még nem jelenti azt, hogy nem
szeretlek – jegyeztem meg.
– Tudom.
– Richie, én egyszerűen nem tudok
házasságban élni.
– Tudom.
Oly régóta ismertem Richie-t. Az ar-
cán sötét árnyék jelenik meg, ha nem
borotválkozik mindennap. Soha sem
láttam ilyen erős, védelmező, ölelő ka-
rokat. Sűrű fekete haja mindig rövid,
mégis, mintha soha sem kellene meg-
nyírni. Tudtam, hogy milyen álmában.
Tudtam, milyen az illata, milyen a hang-
ja és hogyan érez. Richie felállt.
– Nem tudok mást mondani, Sunny.
Én is felálltam. Átöleltük egymást.
Mintha mindkettőnket elhagyná az
erő… Richie ellépett tőlem, egyikünk
sem szólt. Lehajolt, felkapta Rosie-t,
puszit nyomott az orrára, majd vissza-
tette a földre, és elment.
Ücsörögtem az ágyam szélén, sze-
mem megtelt könnyel, de nem sírtam.
Rosie mellém ugrott az ágyra, és farkát
csóválva lefeküdt.
– Soha, de soha ne merészeld sze-
retni – mondtam Rosie-nak.
Rosie olyan tekintettel nézett rám,
ahogy csak a bullterrierek tudnak nézni.
Nem volt ellenvetése. Megtöröltem a
szememet, és átsétáltam a konyhába,
hogy egy üveg ír whiskyből megtöltsek
egy magas poharat. Odavittem a kony-
haasztalhoz, leültem a székemre és ki-
néztem az ablakon. Rosie bejött, helyet
foglalt a székén, és várakozón nézett
rám. Kivettem az asztalon lévő fémdo-
bozból egy kekszet, és odaadtam neki.
A testvérem, Elizabeth, élvezné a dol-
got. Az apám megkérdezné, miben se-
gíthetne. Anyám úgy vélné, az én hi-
bámból történt.
Ittam még egy kis whiskyt. Éreztem,
hogy a torkomat igazi sírás kezdi fojto-
gatni. Megpróbáltam visszatartani, de
aztán rövid kis sóhajok, majd rövid kis
hangok szakadtak fel mélyről, és már
túl késő lett. Feladtam a küzdelmet, és
hagytam, hogy feltörjön a sírás. Rosie
bizonytalanul nézett. Egy darabig ke-
ményen bőgtem, fejemet bal karomra
hajtva. Rosie ideges lett, őt a másik ke-
zemmel simogattam, vigasztaltam.
Öt éve váltunk el. Mi a fenét vártam
tőle? Nem arról van szó, mintha egész
idő alatt cölibátusban élt volna, és én
sem. Csak éppen nem volt ott az a
visszafordíthatatlanság, ami most van:
a volt férjem újra házasodik. Nem is ar-
ról van szó, hogy még mindig szeretem,
pedig szeretem. Arról a makacs körül-
ményről van szó, hogy – legalábbis
amennyire át tudom látni a dolgokat –
én nem voltam képes bárkivel is össze-
házasodni, bárkivel együtt élni, bárkivel
teljesen megosztani az életemet. Ittam
még egy kis whiskyt. Rohamokban ka-
pott el újra és újra a sírás. Áthajoltam
Rosie-hoz, és az ölembe emeltem.
– Csak veled – mondtam neki. – Te
vagy az egyetlen, akivel együtt tudok
élni.
Egy darabig előre-hátra hintáztam
vele a székemen.
– Csak veled – zokogtam. – Csak ve-
led. Csak veled. Miért nem tudok más-
sal együtt élni, csak egy kutyával? Mi a
franc a baj velem?
 2
Reggel a szemem vörös volt, még az-
után is, hogy lezuhanyoztam és kismin-
keltem magam. Beidegzett mozdulatok-
kal megetettem és kivittem megpisiltetni
Rosie-t. Mikor visszajöttem vele, nem
voltam éhes. Ittam egy kis narancsle-
vet, és készítettem magamnak kávét.
Megszólalt a telefon. Fátyolos hangon
tudtam beleszólni.
– Sunny?
– Igen.
– Barbara Stein vagyok. Náthás
vagy?
– Igen – mondtam. Valahogy méltó-
ságteljesebben hangzott, mint az, hogy.
„Nem, csak sokat bőgtem.”
– Jaj, nagyon sajnálom. Elég jól vagy
ahhoz, hogy vállalj egy kis munkát?
– Igen.
– Még mindig nyomozással foglalko-
zol?
– Igen.
 – Helyes. Egy ifjú hölgy keresett fel
az irodámban tegnap este. A családjá-
nak intéztem időnként jogi dolgokat. Tu-
dod, elszámolás-rendezések, végren-
deletek, ilyesmik. Szeretné ismerni a
vér szerinti szüleit.
– Te nem tudsz ebben segíteni neki?
– Mi kis cég vagyunk – magyarázta
Barbara. – Jómagam, Jake meg egy
jogi asszisztens… és hát, egy kicsit zű-
rösnek tűnik az ügy. A szülők állítják,
hogy a lány az ő gyerekük, és hogy
nem örökbe fogadták.
– Mi van a DNS-sel?
– A szülők nem vetik magukat alá.
Azt mondják, az durva beavatkozás len-
ne a magánéletükbe.
– Ajaj – sóhajtottam. – És a születés
körülményei?
– Eddig – mondta Barbara – nem tud-
tunk a nyomukra bukkanni.
– Miből gondolja a lány azt, hogy őt
örökbe fogadták?
– Nem árulja el. Tudsz vele találkoz-
ni?
– Gondolom, igen – válaszoltam.
 – El tudsz jönni az irodámba?
– Még mindig Andoverben vagy? –
kérdeztem.
Ott volt. Megbeszéltünk egy időpon-
tot, letettem a kagylót. Hát nem ez a
munka volt az, amire éppen vágytam.
De hosszú távon talán jobbat fog tenni,
mintha üldögélnék az ablaknál és ír
whiskyt szopogatnék. Rosie az ajtónál
lévő kabátfogashoz ment, és bámulta a
pórázát. Éppenséggel a sétáltatására
sem vágytam. Tulajdonképpen éppen
semmire sem vágytam. Talán egy kis
beszélgetésre mégis. Általában, ha
ilyen pocsékul éreztem magam – és Ri-
chie-től való elválásom óta soha sem
éreztem magam ilyen pocsékul – Ri-
chie-vel szoktam beszélgetni. Anyám
és a nővérem nem jöhet számításba.
Legjobb barátnőm, Julie őszintén odafi-
gyelne rám, de belül kimondatlanul is
egy kis elégedett izgalmat érezne, ami-
ért az én szerelmi életem is elcsesző-
dött. Én pedig megérezném ezt, és
megőrülnék tőle. Apám átölelne. De hát
mit is mondhatna.
 – Átkozottul szörnyen egyedül va-
gyunk – mondtam Rosie-nak.
Továbbra is a pórázt bámulta.
– Nem számítva Spike-ot – tettem
hozzá.
Rosie egy pillanatra megszakította a
póráz bámulását, amikor meghallotta
Spike nevét. Spike-ot majdnem annyira
szerette, mint engem… meg Richie-t.
És mindig jót szórakozott vele. Megpró-
báltam rámosolyogni.
– Oké – mondtam neki.
Hangom még mindig rekedtnek és a
bánattól fátyolosnak tűnt.
– Két legyet ütünk egy csapásra. Te
megkapod a sétádat, Spike meg nekem
nyújt vigaszt. Talán.
 3
Rosie-t fekete-fehér pórázon vezet-
tem, amely illett fekete-fehér nyakörvé-
hez, amely illett bundája színeihez.
Büszkén vonult, míg végigsétáltunk az
Atlantic Avenue-n, áttörve magunkat a
Big Dig építkezésének forgatagán, a
Marshall Streetre, a Quincy Piac köze-
lében lévő Spike Vendéglője felé. Spike
itt valaha vezető volt. A napközben
szokványos étterem pedig vidám szín-
paddá változott, amikor Spike esténként
fellépett. Most, hogy ő lett a tulajdono-
sa, az első dolga az volt, hogy az étte-
rem nevét Spike Vendéglőjére változtat-
ta. A második dolga pedig az, hogy fel-
hagyott a show-biznisszel. Megszüntet-
te a vidám színpadot, és feljavította a
vacsora étlapját.
A hely belsője olyan maradt, amilyen
mindig is volt: csupasz gerendák és
mállott téglafal. De az ételek óriásit ja-
vultak. Jó lett a kiszolgálás is. A sze-
mélyzet jobban öltözött. Spike pedig,
akinek most már tőkéje is volt a dolog-
ban, igyekezett javítani a modorán, ami
– figyelembe véve a temperamentumát
– nem mindig sikerült neki teljes mér-
tékben.
A Spike Vendéglőjében a bejárati aj-
tóval szemben volt a hostess pultja,
amelyen egy táblán ez állt: Kutyákat be-
hozni tilos, kivéve a vakvezetőket. A
hostess, egy csinos fiatal lány sárga
lenruhában – aki ismert engem és is-
merte Rosie-t –, minden megjegyzés
nélkül egy a bárra merőleges fal mellett
elhelyezett kétszemélyes ülőpadhoz ve-
zetett minket. Rosie felugrott mellém a
padra.
– Spike-kal szeretne találkozni? –
kérdezte a hostess.
– Igen. Szólna neki? – feleltem.
– Megmondom neki, hogy itt van –
mondta a hostess. – Hozassak valamit?
– Csak kávét – válaszoltam.
– Küldöm máris – ígérte a hostess.
Szólt a pincérnőnek, miközben hátra-
ment a teremben. A szomszéd asztal-
nál négy nő korai ebédjét fogyasztotta,
és közben az Amerikai Repertoár Szín-
ház legutóbbi produkcióját vitattak meg.
Lelkeseknek tűntek. A pincérnő hozott
egy kávét és egy kiflit.
– A kifli Rosie-é – mosolygott a kutyá-
ra.
– Köszönöm.
Egy kis tejet és édesítőszert kever-
tem a kávémba. Rosie gombszeme lé-
zerként célozta meg a kiflit. Letörtem
belőle egy darabkát, elétettem az asz-
talra, ő pedig megette.
Az egyik, tarka-barka keretű nap-
szemüveget viselő éltes nő megbotrán-
kozással meredt ránk.
– Milyen visszataszító – szólalt meg.
A fejemet az ülőpad háttámlájára haj-
tottam, behunytam a szemem, mély le-
vegőt vettem és nem szóltam semmit.
Amikor kinyitottam a szememet, Spike
állt az asztalom előtt. Minden tekintet-
ben nagydarab medve volt. Haja rövidre
nyírva, inge ropogós fehér, barna nad-
rágja élre vasalva. Mahagóni színű pa-
pucscipőt viselt zokni nélkül. A moka-
szin fényesre pucolva.
 Figyelmesen nézett. Majd elhúzott
egy széket a szomszéd asztaltól, és el-
helyezte velem szemben.
– Mi a baj? – kérdezte.
Az éltes nő intett a hostessnek, aki
odament hozzá.
– Szeretnék a vezetővel beszélni, ké-
rem – mondta. A hostess elbűvölően
fordult hozzá.
– Én volnék az – mondta. – Miranda
a nevem.
– Nos, intézkedne ezzel a kutyával
kapcsolatban?
– Nos, Rosie amolyan állandó kun-
csaft itt – mondta Miranda.
– Eszerint, ha jól értem, nem óhajt in-
tézkedni?
– Talán kellemes kompromisszum le-
hetne – javasolta Miranda –, ha ajánla-
nék önöknek egy másik asztalt.
– Én továbbra is itt szeretnék ülni –
mondta a hölgy. – És szeretnék a fel-
jebbvalójával beszélni.
– Ennek semmi akadálya – válaszolt
Miranda. – A tulaj éppen önök mellett
ül. Spike, személyesen.
 Az éltes nő és mindhárom éltes társ-
nője úgy beszélt, mintha a Radcliffban
vettek volna beszédtechnika leckéket,
és úgy öltöztek, mintha az Ellen Tracy
diszkont üzletben vásároltak volna be.
– Jó napot – mondta az éltes nő.
– Jó napot – mondta Spike.
– Sajnálom, hogy kénytelen vagyok
megzavarni, de amikor bejöttem, láttam
a táblájukat. Az van rajta, hogy Kutyá-
kat behozni tilos, kivéve a vakvezető-
ket.
Spike Rosie-ra nézett, majd Mirandá-
ra, majd újra a hölgyekre.
– Ó, hogyne, asszonyom. Teljesen ér-
tem, mire céloz.
Felállt.
– Azonnal intézkedem.
Spike a recepciós pulthoz sétált, át-
nyúlt rajta, és kinyitott egy fiókot. Min-
den mozdulata olyan kecses és pontos
volt, mintha a súlya fele lenne a valósá-
goshoz képest. Kihúzott a fiókból egy
fekete színű filctollat, a pult fölé hajolt
és a kivéve a vakvezetőket szavak után
gondosan, zsinórírással odaírta: és Ro-
sie Randallt. Majd visszatette a filctollat
a fiókba, hátralépve megvizsgálta a fel-
iratot. Elégedetten bólintott és visszatért
a székéhez.
– Köszönöm, hogy figyelmeztetett –
mondta a bohócos napszemüvegű
hölgynek.
– De hát… hát… hát nem változtat-
hatja csak úgy meg a feliratot, és en-
gedheti meg a kutyáknak, hogy egy
vendéglőben az asztalról egyenek.
Spike egy pillanatig megrökönyödve
nézett rájuk. Tudtam, hogy most harcol
magával modorának illedelmességéért.
– Talán, ha Miranda ajánlana önök-
nek egy jobb asztalt – mondta Spike.
– Ez nem jobb asztal kérdése – vágta
rá az éltes hölgy. – Ez, hogy úgy mond-
jam, higiénia kérdése.
A jólneveltség kezdett háttérbe szo-
rulni.
– Rosie be van oltva minden ellen –
mondta Spike. – Nem hiszem, hogy
önök megfertőznék.
Miranda a közelben álldogált, tudva,
mennyire sérülékeny Spike ragaszko-
dása a civilizáltsághoz.
– Hölgyeim, ha velem jönnének –
szólalt meg Miranda. – Van egy csodás
asztalunk az ablaknál. Átvitetek oda
mindent a pincérrel… és az ebédjüket
én állom.
A javaslat lehetőséget nyújtott arra az
éltes hölgyeknek, hogy befejezzék az
ebédjüket, megőrizzék méltóságukat és
– nem mellékesen – megtakarítsanak
néhány dollárt. Elfogadták. Talán egy
percbe sem telt, hogy átültessék őket
és átrakják tányérjaikat, már folytatták
is ebédjüket, de időnként mindegyikük
átbámult rám, Rosie-ra és Spike-ra.
– El ne bocsásd valaha is Mirandát –
mondtam Spike-nak.
– Isten őrizz! – mondta Spike. – Egy
hónap alatt én is az üzleten kívül talál-
nám magam.
Egy ideig csendben üldögéltünk,
majd Spike rám nézett, felállt, megke-
rülte az asztalt, és leült mellém az ülő-
padra.
– Valami kellemetlenség ért – mond-
ta. – Szeretném tudni, hogy mi.
 4
Újra eleredtek a könnyeim, ahogy be-
lekezdtem a történetembe. Amikor a vé-
gére értem, Spike átölelt az egyik karjá-
val és magához vont. Rosie kissé ké-
nyelmetlenül érezte magát, mígnem őt
is odakotorta, és így hármasban bújtunk
össze, mialatt én egy kicsit sírdogáltam.
Egy idő után mégis abbahagytam a
sírást, és még mindig a mellébe fúrva
arcomat kinyögtem:
– Nem tudom, mit tegyek.
– Persze, hogy nem tudod – mondta
Spike.
– Tudom, hogy el voltunk válva – is-
mertem el. – Tudom, hogy lefeküdt má-
sokkal is, és Isten a tudója, hogy én is
azt tettem.
– De olykor egymással is lefeküdtetek
– mondta lágyan Spike –, annak ellené-
re, hogy el voltatok válva, mert még
mindig szeretted, és úgy érezted ő is
szeret, és valahogy az volt benned,
hogy egyszer csak majd a dolgok vala-
milyen módon helyreállnak.
Belebólintottam a mellébe. Olyan volt.
mintha egy homokzsákhoz bújnék oda.
– És most a kurafi megnősül, és töb-
bé nem gondolhatsz ilyesmire.
Újra bólintottam.
– Holott eredetileg te váltál el tőle.
– Igen.
A hangom beleveszett a testébe.
Nem szólt többet, csak gyengéden,
nyugtatgatón paskolta a hátamat. A má-
sik kezével adott Rosie-nak egy darab-
ka kiflit. Amikor egy idő múlva vissza-
nyertem a lélegzetemet, elengedett, én
meg kiegyenesedtem. Spike egy zseb-
kendőt nyújtott oda, amivel megszárít-
gattam a szememet igyekezve nem
kenni teljesen szét a sminkemet.
– Ami azt illeti – mondta Spike –, nem
valami kellemes dolgoknak nézel elébe.
De egy idő múlva könnyebb lesz.
– Nem úgy érzem.
– Pedig könnyebb lesz – próbálta bi-
zonygatni Spike.
 – Mi a fene a baj velem? – fakadtam
ki. – Nem tudok vele élni, de amint talál
valakit, aki tud, összeomlok.
– Ez azért van, mert először te hagy-
tad ott. Most pedig ő hagy el.
– Azt gondolod, hogy ennyire gyere-
kes vagyok? – kérdeztem.
– Azt hát – mondta Spike.
– Senkivel sem tudok együtt élni –
mondtam ki beletörődően.
– Tudom.
– De miért nem tudok?
– Nem tudom.
Most, hogy már nem volt több ölelke-
zés meg sírás, Rosie kényelmesen el-
helyezkedett közöttünk, és nem vette le
a szemét a kifliről. Spike letört belőle
egy újabb darabkát és odaadta neki.
– Én sem tudom – mondtam. – Ez
benne a borzasztó.
– Mintha nemrégiben felkerestél vol-
na egy pszichológust…
– Igen, dr. Copelandot, de az üzleti
ügy volt: abban a bizonyos Melissa
Joan Hall ügyben konzultáltam vele.
 – De valamivel később nem kerested
megint fel?
– De, csak egy párszor – mondtam. –
Semmi okom nem volt rá, hogy rend-
szeresen járjak hozzá.
– Mert Richie nem akart megháza-
sodni, és te sem akartál, és így ő is, te
is örökké azok maradhattatok volna,
amik voltatok.
Bólintottam.
– És, ha jól emlékszem, azt a hapsit
Los Angelesben lőtted magadnak.
– Spike!
– Ami megkönnyítette, hogy boldog-
nak érezd magad – mondta Spike. –
Most éppen viszont rohadtul egyedül
érzed magad.
– Téged leszámítva – jegyeztem
meg.
– De amint mindketten tudjuk, én
olyan meleg vagyok, mint három duru-
zsoló kályha együttvéve – jegyezte meg
Spike.
– Amiből nem következik, hogy nem
szeretlek – mondtam neki.
 – Mint ahogy az sem következik belő-
le, hogy én nem szeretlek. De most
nem erről beszélgetünk.
– És miről is beszélgetünk?
– Pszichológusra van szükséged.
– Jézusom! – kiáltottam.
– Meg kell tudnunk, mi a baj veled –
vigyorgott rám. – Velem nem mész
többre.
– Túl magas a hegy, amit meg kell
mászni.
Spike bólintott.
– Szerinted tényleg dilis vagyok?
– Szerintem meg kell tudnod, mi tesz
boldogtalanná.
– Puff neki – mondtam. – Richie há-
zasságának van valami köze hozzá.
– Szerintem azt kell megtudnod, miért
tesz ez ennyire boldogtalanná.
– Az istenért, mert szeretem.
– Akkor meg szerintem azt kell meg-
tudnod, mitől van az, hogy szereted, és
mégsem tudsz együtt élni vele.
Hallgattam. Spike odanyújtotta Rosie-
nak az utolsó falat kiflit. A Rosie által
felizgatott hölgyek befejezték ingyenes
ebédjüket, felálltak és eltávoztak.
Ügyeltek arra, hogy ne nézzenek sem
rám, sem Rosie-ra.
– Te dög – mondtam Spike-nak. Mo-
solygott.
– Magyarázd meg, miben tévedek –
mondta.
– Semmiben. Azért mondtam, hogy
dög vagy.
 5
Barbara Stein ügyvédi irodája az An-
dover belvárosában lévő régi Musgrove
épület első emeletén volt, kellemes kilá-
tással a városi könyvtárra. Egy az
asszisztens munkahelyéül szolgáló kül-
ső irodából, az ügyvédnő és a férje,
Jake Kaplan kisméretű irodáiból és egy
szerény tárgyalóteremből állt. Barbara,
az ügyfele és én a tárgyalóteremben
voltunk.
Az ügyfél neve Sarah Markham volt.
Húsz év körülinek nézett ki. Nálam ma-
gasabb volt, karcsú, hosszú, egyenes,
sötét hajjal, nagy barna szemekkel és
sok sötét sminkkel. Csípőnadrágot vi-
selt és hosszú ujjú rövid pólót, amely
szabadon hagyta a köldökét. Majd min-
den ujján gyűrűt hordott, beleértve bal
hüvelykujját, körmét pedig feketére fes-
tette. Visszataszító divatnak találtam,
és örültem, hogy korom miatt nem kell
követnem. Barbara ősz haját kontyba
fésülte, és nála nem volt téma a kilátszó
köldök.
– Senkire sem hasonlítok a csalá-
domban – közölte velem Sarah.
– Milyen színű a szemük?
Valami rémlett a szakmám igényelte
biológiai tanulmányaimból, hogy két
kékszemű szülő gyermekének nem le-
het barna a szeme.
– Ezt leszámítva – válaszolta. – De
egyáltalán ne hasonlítok rájuk.
– Mit mondanak a szüleid?
– Azt mondják, hogy az édes gyere-
kük vagyok.
– Barbara azt mondta nekem, hogy
nem járulnak hozzá a DNS-vizsgálat-
hoz.
– Így van – mondta Sarah. – Nem
akarják.
– Mert megalázó?
– Igen. Elég fóbiások az orvosokkal
és ilyesmikkel kapcsolatban.
– Ilyesmikkel? – kérdeztem.
Próbáltam pontosítani, hogy közelebb
kerüljünk problémája megoldásához.
 – Azt hiszem, anyámnak vallási hogy-
ishívjákja van emiatt.
– A DNA-vizsgálat miatt?
– Azt hiszem – mondta Sarah. – Elég
fóbiások, tudja?
– Mondj egy példát – kértem Sarah-t.
– Hát, azt nem tudok. Mindentől fél-
nek…
– Az orvosokon és az Istenen kívül
még kitől félnek? – kérdeztem.
– Mindenkitől – válaszolta. – Nem
mindegy? Hogy segít ez megtalálnom a
vérszerinti szüleimet?
Bizonytalan és türelmetlen. Csodás
kombináció.
– Tőlem is tartanak – szólalt meg
Barbara.
– Mondd el még egyszer, hogy jöttél
össze Sarah-val – kértem.
– Általános jogi munkát végeztem a
családjának – mondta Barbara.
– Mindig tartottak tőled?
– Nem, csak amióta segítek Sarah-
nak.
– Az Isten szerelmére – fakadt ki Sa-
rah –, állítólag maga nyomozó. Miért
nem nyomoz ki valamit ahelyett, hogy
ezt a sok ostoba kérdést tenné fel?
– Éppen azt teszem a sok ostoba kér-
dés feltevésével – mondtam neki. –
Hány éves vagy?
– Huszonegy.
– Otthon laksz?
– Egyetemre járok. A kollégiumban
lakom. Szünidő alatt vagyok otthon.
– Hova jársz?
– A Taft Egyetemen vagyok felsős –
válaszolta. – De mi köze ennek az
egészhez?
– Nem tudom – válaszoltam. – Hogy
fogod kifizetni a díjamat?
– Van pénzem a nagyapámtól.
– Odaadta neked vagy megörököl-
ted?
– Rám hagyott egy letétet. Akkor
kezdte gyűjteni, amikor megszülettem.
– Ismerted a nagyapádat?
– Nem emlékszem rá.
– Apai vagy anyai?
– Tessék?
– Melyik szülődnek volt az apja? –
magyaráztam, bár éreztem fogytán a
türelmem.
– Anyám apja volt.
– Gazdag volt?
Sarah olyan mi-köze-hozzá kifejezés-
sel nézett rám. Álltam a tekintetét.
– Nem tudom. Nem túl nagy összeg-
gel kezdte. Hallott már a kamatos ka-
matról?
– Csak másodkézből – mondtam. –
Ellenőrizhetik a szüleid a letétet?
– Már nem.
– A pénz egyenesen Sarah-hoz került
– vetette közi be Barbara. – Amikor be-
töltötte a tizennyolcat.
– A külső megjelenésen kívül – kér-
deztem Sarah-t – van más is, amiért
úgy gondolod, hogy nincs közöttetek
vér szerinti kötelék?
Sarah mély lélegzetet vett és még dü-
hösebbnek látszott, de válaszolt.
– Tonnányi indoka van – mondta. –
Amikor kicsi voltam, mindig arról be-
széltek, hogy anyámnak nem lehetett
gyereke… persze, rajtad kívül, Sarah.
Olyan volt, mintha elszólták volna ma-
gukat.
 Bólintottam.
– És még?
– Nem találják a születési bizonyítvá-
nyomat – sorolta.– Nem emlékeznek rá,
melyik kórházban születtem.
– Mit tudsz, hol születtél?
– Chicago, Illinois.
– Mikor költöztetek el onnan?
– Nem tudom. Csecsemőkoromban.
– És mi az első emléked hol laktál?
– Itt.
– Andoverben – mondtam.
– Igen – válaszolta olyan hangsúllyal,
mintha totál sötétnek tartana. – Nem azt
mondtam az előbb?
– Azt mondtad, hogy „itt”. Én csak azt
konstatáltam, hogy Andoverben és nem
egyszerűen Massachusetts-ben.
– Ó, az Isten szerelmére – tört ki Sa-
rah. – Akarja a megbízást vagy nem?
– Sarah – mondtam neki birkatüre-
lemmel – én tudom, hogyan kell az
ilyesmit csinálni, te meg nem. De úgy
kell intéznem a dolgokat, ahogy én tu-
dom. És ki kell bírnom az ügyfelemet.
Pillanatnyilag nem így áll a dolog.
 Sarah döbbenten nézett rám, majd
sírva fakadt. Nagyszerű. Talán csatla-
koznom kellene hozzá, és akkor jól ki-
sírhatnánk magunkat egymás karjaiba
borulva. Barbara felállt, és megvereget-
te Sarah vállát.
– Sunny Randall nagyon jó nyomozó.
Tudom, hogy képes lesz segíteni ne-
ked, de fel kell tennie a kérdéseit. Tu-
dom, hogy számodra minden világos-
nak tűnik. De Sunny csak most szállt fel
a hajónkra.
Sarah szipogott és bólintott, újra szi-
pogott, megtörölte a szemét, és kifújta
az orrát a papírzsebkendőbe, amit Bar-
bara nyújtott oda neki.
– Igen. Kérem, bocsásson meg. Min-
dent elmondok, amire szüksége van.
– Kevésbé modortalanul? – kérdez-
tem. – Nekem sem ez az életem leg-
szebb hete.
– Sajnálom. Nem fogtam fel. Nem
akartam pimasz lenni. Tényleg, igyek-
szem mindent elmondani magának.
– Az jó lesz – mondtam. – Tudsz ne-
kem fényképet adni saját magadról, az
anyádról és az apádról?
Tudom, hogy meg szerette volna kér-
dezni, minek. Ő meg tudta, hogy ez fel-
bosszantana. Néztünk egymásra.
– Segíthet az azonosítás kérdésében
– szólaltam meg.
Vállat vont.
– Persze – mondta.
– Jól van – mondtam. – Akkor meg-
beszélhetjük a díjazásomat?
 6
Dr. Copeland még mindig nagydarab,
kisportolt pszichológus volt. Ma barna
tweed zakót viselt, fehér Oxford-i inggel
és gesztenye színű kötött nyakkendő-
vel. Sötét haja most is hátra volt simít-
va. Még mindig nagy, kerek, fekete ke-
retes szemüveget viselt. Még mindig ki-
fogástalanul nézett ki.
Amikor az irodájában helyet foglaltam
vele szemben, az íróasztalánál, azt
mondta:
– Örülök, hogy újra láthatom, Sunny.
Kis izgalmat éreztem. A keresztneve-
men szólított.
– Igen – mondtam. – Én is örülök,
hogy láthatom.
Nem mertem Maxnek szólítani. Rám
mosolygott és visszaült a helyére.
– Richie megnősül – közöltem vele.
Bólintott.
– Emlékszik Richie-re – mondtam
neki.
– A volt férje – felelte Copeland.
 – Igen. Mindenre emlékszik, amiről
beszélgettünk?
– Ha nem, akkor majd megkérem,
hogy idézze emlékezetembe – mondta
Copeland.
– Amikor utoljára beszélgettünk, azt
mondta nekem, hogy a köztünk lévő kö-
telék túl erős, vagy valami ilyesmit.
– Emlékszem – mondta.
– Mit gondol erről most? – kérdeztem.
– Azt is mondtam, nem tudom, hova
fog ez vezetni – emlékeztetett Cope-
land.
– Bebiztosította magát – jegyeztem
meg.
Copeland nem szólt semmit.
– Azt hiszem, dühös voltam magára –
mondtam.
Copeland bólintott.
– Az a pokoli az egészben – folytat-
tam –, hogy igaza volt. Erős kötelék van
közöttünk.
Copeland bólintott.
– De nem tudok együtt élni vele. Iga-
zából senkivel sem tudok együtt élni.
És… Richie túl… túlságosan hagyo-
mánytisztelő, azt hiszem. Feleséget
akar, és valószínűleg gyerekeket is.
Copeland előrehajolt. Maga előtt tar-
totta az ujjait, széke karfájára támasz-
totta könyökét és miközben figyelt, ujjai
begyével finoman dobolt az állán.
– Harminchét éves vagyok – mond-
tam neki. – Ha gyereket akarnék szülni,
azt most kellene megtennem.
Copeland mosolygott.
– Van még néhány éve – mondta.
– Nem számít. Amúgy sem tudnék fe-
leség és anya lenni.
Copeland megint bólintott, mintha a
világ legnormálisabb dolga lenne az,
hog) egy nő elutasítja a házasságot és
a gyerekáldást.
– Nem ismerek senkit, aki ilyen lenne,
mint én – mondtam.
– És nem vágyik sem házasságra,
sem gyerekekre?
– Így igaz.
– Higgye el – mondta Copeland. –
Sokan vannak így vele.
– Nem tudom, mit tegyek – panaszol-
tam.
 – Mit szeretne tenni? – kérdezte Co-
peland.
– Szeretném, ha nem éreznem úgy,
mintha hasba lőttek volna – válaszol-
tam.
– Úgy gondolom, a bostoni pszichote-
rápiás társaság némely tagja tudna ma-
gán segíteni – mondta Copeland.
– Azt szeretném, ha maga segítene.
Fejét rázta.
– Miért nem? – kérdeztem.
– Szívesen dolgoznék magával,
Sunny, de éppen visszavonulok.
– Nem elég öreg még ahhoz, hogy
visszavonuljon – jegyeztem meg.
Bólintott, mint aki tudomásul veszi a
bókot.
– Befejezem a munkát a jelenlegi pá-
cienseimmel, és még az év vége előtt
bezárom a rendelőmet.
Pánikba estem
– Hát maga is… – sóhajtottam.
– Még egy visszautasítás? – kérdez-
te.
– Összekapartam minden bátorságo-
mat, hogy végre idejöjjek, és akkor
most kiderül, hogy visszavonul.
– Ebben persze nincs semmilyen
személyes indok – magyarázta Cope-
land.
– Magának – mondtam.
– Nos – mondta Copeland –, bizo-
nyos értelemben mégis. Végül is én fo-
gok visszavonulni.
– Tudom – mondtam. – Tudom.
– Beajánlhatom valakihez.
– Például?
– Fel kell hívnom egy-két embert –
mondta Copeland. – Meg kell tudnom,
ki tud éppen új pácienst fogadni.
– Magára számítottam – erősködtem.
– Tudom. És sajnálom. De minden-
képpen megígérem, hogy olyannak fo-
gom beajánlani, aki elég okos – elmo-
solyodott – és elég kemény ahhoz,
hogy segíteni tudjon magán.
– Szóval, úgy gondolja, hogy lehet
rajtam segíteni.
– Biztos vagyok benne – nyugtatott
meg. – Általában, de azt maga is jól
tudja, a sikeres terápiához egy jó pszi-
chológusra van szükség, meg olyan pá-
ciensre, akinek megvan a bátorsága és
az esze, hogy dolgozzon az ügyön. Én
szolgáltatom a jó pszichológust, maga a
többit.
Kicsit nehezen lélegeztem, de úgy
éreztem, kaptam némi biztatást. Be-
szívtam egy kis levegőt, majd kieresz-
tettem. Ezt néhányszor megismételtem.
Majd kinyögtem:
– De dr. Melvin szóba sem jöhet – je-
lentettem ki határozottan.
– Nem – mondta Copeland. – Dr.
Melvin nem.
 7
Sarah szülei a School Streeten lak-
tak, amely a Main Streetről ágazott le
az Akadémiával szemben. A házukhoz
az utca lefelé vezetett. Nagyon nagy,
fehér falú, tizenkilencedik századbeli
ház volt, nagy körbeépített verandával.
A Taftban már elkezdődött a tanítás,
ezért Sarah nem tartózkodhatott otthon.
Eléggé megfelelő időpontnak tűnt szülei
meglátogatására. Valamikor szerét kel-
lett ejtenem.
Csengetésemre az anyja nyitott ajtót.
Alacsony, sötét hajú nő volt, alamuszi
modorral. Ötvenesnek nézett ki.
– Hello – köszöntöttem. – Sunny
Randall vagyok.
– Ó, Randall kisasszony, köszönöm,
fáradjon be.
A ház nagy volt és rendetlen, telezsú-
folva drága bútorokkal, amelyek nem
nagyon illettek egymáshoz. Markhamné
sietősen lépkedett előttem, mint aki at-
tól fél, hogy valaki ordítozni fog vele.
 – Kérem, menjünk a télikertbe –
mondta. – Remélem, nem találja majd
túl melegnek.
– Biztosan jó lesz – feleltem.
– George – szólt Markhamné a férjé-
nek. – Itt van Sunny Randall.
George már felállt, amikor beléptünk
a télikertbe.
– Randall kisasszony – üdvözölt –,
örülök, hogy eljött.
Elég magas volt, sűrű bozontos haj-
jal, olyan elvágott olvasószemüveggel,
amilyet drogériákban lehet venni. És
ugyanúgy húzta be a nyakát a válla
közé, mint a felesége. Mindketten úgy
néztek ki, mint akik szidásra számíta-
nak.
– Köszönöm, hogy fogadtak – mond-
tam.
– Jaj, ne köszönje – válaszolta. – Iga-
zán örülünk neki.
Mély, szívélyes hangja volt és egy na-
gyon pici akcentusa. Orgánumának
csengése ellentétben állt bizonytalan
tartásával.
 – Kér egy kávét? – kérdezte Mark-
hamné.
– Köszönöm szépen, nem.
– Esetleg teát?
– Nem kérek – válaszoltam. – Köszö-
nöm.
– Ásványvizet?
Mosolyogva ráztam a fejem.
– Azt hiszem, van V8-as dzsúszunk.
Uramisten!
– Semmit, köszönöm szépen. – Túl
akartam már jutni a kínálgatós részen.–
Ugye tudják, hogy a lányuk képviseleté-
ben vagyok itt?
– Ó, igen – vágta rá Markhamné.
Az urára néztem.
– Igen – mondta. – Persze.
– Azért alkalmazott, hogy derítsem ki,
kik a vér szerinti szülei.
Mindketten mosolyogtak és bólintot-
tak.
– Mit tudnak nekem mondani erről? –
kérdeztem. Az úr és neje egymásra
néztek.
– Ó, istenem, nagyon sajnálom – szó-
lalt meg George – de igazán nincs mit
mondanunk magának.
– Mert?
– Nos, én… – a feleségére nézett. –
Mi nem szeretnénk udvariatlanoknak
tűnni. De hát mi vagyunk a vér szerinti
szülei.
– Ő nem így gondolja.
– Tudom. Nagyon szomorúak va-
gyunk emiatt. Mi sokszor megmondtuk
már neki.
Markhamné is belecsilingelt:
– Igen, mi megmondtuk neki, és még-
sem hisz nekünk. Mit tehetünk még?
– Hagyják megcsináltatni a DNS-
tesztet.
Egyikük sem szólt.
– Sarah azt mondja, hogy megtagad-
ták a tesztet.
– Mi csak, mi… ez olyasmi, amit mi
nem tehetünk meg – szólalt meg Mark-
hamné. – Ugye, George?
– Nem, ezt nem tehetjük meg.
– Miért nem? – kérdeztem.
Egyikük sem szólt egy szót sem.
Mindketten lesütötték a szemüket. Vár-
tam. Mindketten folyamatosan rázták a
fejüket.
– Kellemetlen önöknek, hogy lányuk
úgy érzi, ő egy örökbe fogadott gyer-
mek, miközben nem az?
Mindketten bólintottak.
– Nem vetne véget a DNS-teszt az
egész ügynek? Mintha nem is hallották
volna a kérdésemet.
– Vagy ha mégis örökbe fogadták, mi
lenne abban olyan rossz? – erősköd-
tem.
– Nem örökbe fogadtuk – közölte
Markhamné a padlóval.
– Akkor miért ne vetnék magukat alá
egy szimpla eljárásnak, hogy bizonyít-
sák ezt?
Nem érkezett válasz, úgy éreztem a
házaspár zavarban van.
– Sarah azt mondja, hogy Chicagó-
ban született és kisgyerekként került
ide, Andoverbe.
– Igen – mondta Markhamné.
– Mikor tájt lehetett ez?
Markhamné Markham úrra tekintett,
az visszanézett rá.
 Majd Markhamné szólalt meg:
– 1982-ben. 1982 őszén.
Elbűvölően rájuk mosolyogtam, és
megkérdeztem:
– Miért költöztek el?
– Nem akartuk, hogy a lányunk nagy-
városban nevelkedjen fel.
– Elegánsabb környezetet akartunk
neki biztosítani – egészítette ki Mark-
hamné.
– Miért pont itt?
– Gondoltuk, esetleg járhat majd az
akadémiára, ha felnő.
– Odajárt?
– Nem.
– Szépreményű tervek – mondtam.
– Tessék? – kérdezett rá Markhamné.
– Csak irodalmiaskodtam – feleltem.
– Ó!
– Volt valami más oka is, hogy ide
költöztek?
– Úgy emlékszem, voltak itt barátaink
– rám mosolygott, hogy ne guruljak
dühbe. – Olyan régen történt, de azt hi-
szem, élt itt néhány barátunk, és azt
mondták, kellemes hely.
 – Új-Anglia jó szolid értékei – szólalt
meg Markham.
Emberek gyakran mondanak ilyesmit:
olyan régen történt. De valójában hu-
szonegy év nem volt olyan régen. A
legtöbb ember vissza tud emlékezni a
huszonegy évvel ezelőtt történt kicsit is
fontos dolgok nagy részére. Huszonegy
évvel ezelőtt egy gimnáziumi táncmulat-
ság után Bruce McBride-dal kötöttem ki
egy autó hátsó ülésén, és azon töp-
rengtem, mennyit engedjek meg neki.
Kék kombiné-vállpántos ruhát viseltem,
és magas sarkú cipőt, amelyben nehéz
volt járni. Anyám szerint az öltözékem
ócska volt, de apám azt mondta, ha
már elég idős vagyok ahhoz, hogy ran-
devúzzak, akkor azt is eldönthetem,
hogy akarok kinézni.
– Feltehetően, nem emlékeznek a ne-
vükre sem – kérdeztem.
– Sajnos, nem – válaszolta Markham-
né. – Te emlékszel rá, George?
A férfi a fejét rázta.
– Mindig ebben a házban laktak?
– Igen. Amióta csak Sarah megvan.
 – Leszámítva a chicagói néhány hó-
napot.
– Igen.
– Mit csináltak Chicagóban? – kér-
deztem.
– Csináltunk?
– Miből éltek?
– Ó, én otthon voltam – mondta
Markhamné.
– És ön, Markham úr?
– Én a rádiónál dolgoztam – hangzott
a válasz.
– Tényleg? – csodálkoztam. – Adás-
ban?
– Igen. Stúdióbemondó voltam.
– Egy chicagói rádióállomáson? –
kérdeztem.
– Igen – válaszolta.
– Emlékszik az állomás nevére?
– Nem, nem igazán – zengte Mark-
ham úr. – Többnél is dolgoztam.
– Nem emlékszik, hol dolgozott?
Szomorúan mosolygott és a fejét ráz-
ta.
– Én… mi… egyikünk sem emlékszik
túl jól a dolgokra. Biztosan nagyon bu-
tának gondol minket.
Nem tűntek butának. Őszintétlenek-
nek tűntek. Azt is tudtam, ha itt leraga-
dok, csak őszintétlenségük végtelenül
ismétlődő megerősítésére jutok. Rájuk
mosolyogtam.
– És Chicago óta? – faggattam. – Hol
dolgozott Chicago óta?
– Ó, itthonról intézem az ügyeimet.
– Tényleg? – kérdeztem. – És mit?
– Intézem a portfoliónkat – mondta. –
Az internet annyira megkönnyíti a dol-
got.
– A befektetéseikből élnek?
– Igen. Csináltam néhány bölcs –
kuncogott –, mondjuk, szerencsés be-
fektetést, amikor Chicagóban voltunk…
– Szerényen megvonta a vállát.
– És azóta is abból élnek?
– George nagyon ért a befektetések-
hez – nézett elismerő pillantásokkal az
urára Markhamné.
– Azt elhiszem – mondtam.
Tudtam, bármit is kérdeznék, nem jut-
nék előbbre, a pár nem akart mondani
semmit.
 Felálltunk. Az ajtóhoz mentünk. Kezet
ráztunk. Az ajtóban álltak, amíg a ház
előtti úton lévő autómhoz sétáltam.
Nagyon szánalmasan néztek ki.
George nagyon ért a befektetésekhez
– idéztem fel magamban. – Seggfej!
 8
Dr. Copeland egy cambridge-i pszi-
chológusnőre bízott, így éppen – parko-
lóhelyet keresve a Linnaean Streeten –
első megbeszélésünkre tartottam. Az
eseményre gondosan egy Donna Karan
vékony csíkos kosztümöt öltöttem.
Semmi rongyrázás. Végül is két szak-
ember fog egymással beszélgetni.
Mint ahogy bárhol Cambridge-ben, a
Linnaean Streeten sem könnyű parkoló-
helyet találni, és mint minden más meg-
beszélés esetén, most is késésben vol-
tam. Végül beszuszakoltam a kocsimat
egy tűzoltócsap közelébe, és nagy siet-
ve elindultam. A pszichológusnő irodája
egy nagy, fehér, verandás viktoriánus
ház földszintjén volt. Minden útmutatást
megkaptam. Lépjen be kopogás nélkül,
foglaljon helyet a balra eső várószobá-
ban.
A váróteremben volt egy nyugtató za-
jokat játszó készülék. Meg egy csomó
New Yorker magazin. A szoba valami-
kor feltehetően nappaliként szolgált, az
egyik falának nagy részét egy nagy zöld
csempés kandalló foglalta el. A kandal-
ló felett egy tükör lógott, amelyben el-
lenőriztem, hogy a hajam rendezett-e, a
szájfényem pedig nem túl fényes-e.
Majd leültem, felvettem a New Yorker
egyik számát és kiterítettem az ölem-
ben, hogy elkerülhessem az esetleg
előttem elsétáló ügyfelek tekintetét.
Kinyílt a hallal szembeni ajtó, ezután
kinyílt és becsukódott a bejárati ajtó,
majd egy hangot hallottam.
– Randall kisasszony?
Gyorsan felálltam.
– Igen – mondtam.
– Hello – szólt a hang. – Én vagyok
dr. Silverman.
Letettem az újságot az asztalra. Kis
betessékelő mozdulatot tett felém, be-
vezetett az irodájába, majd egy székre
mutatott, gondosan becsukta az ajtót,
megkerülte az íróasztalt és leült. Az
első dolog, amit észrevettem, hogy mi-
lyen jól fest, és milyen finoman öltözkö-
dik. Mennyire hangsúlytalan, de gondos
a sminkje. Igazi nőnek nézett ki. Én
meg taknyos csitrinek éreztem magam.
– Mondja el, miért van itt – kezdte dr.
Silverman.
– A férjem, a volt férjem újra nősül.
Dr. Silverman bólintott.
– Már megtörtént?
– Mostanában fog.
– És pocsékul érzi magát?
– A szívem belepusztul – válaszol-
tam.
– Hajlamos öngyilkosságra? – kér-
dezte.
Ezen elgondolkodtam.
– Nem – mondtam. – Csak éppen na-
gyon-nagyon boldogtalan vagyok
– Ezen kell majd javítanunk – állapí-
totta meg.
Bólintottam. Megint a könnyeimmel
küszködtem.
Hát ez csodálatos – elmegyek egy új
pszichológushoz, és sírva fakadok fél
perccel azután, hogy találkozunk.
– Mi a volt férje neve? – kérdezte dr.
Silverman.
– Richie.
 – Meséljen nekem magáról és Richie-
ről – kérte.
Belekezdtem. Amikor a közepén tar-
tottam, sírva fakadtam. Megpróbáltam
lenyelni a könnyeimet. Nem sikerült. Dr.
Silverman felém tolta az íróasztalon
lévő papírzsebkendős dobozt. Elhasz-
náltam néhányat, és tovább meséltem,
bőgtem és meséltem, mígnem dr. Sil-
verman gyengéden azt mondta:
– Mára kifutottunk az időből.
Bólintottam és tettem egy gyenge kí-
sérletet arra, hogy összeszedjem ma-
gam.
– Lát valami reményt számomra, dok-
tornő?
– Ne szaladjunk annyira előre – vála-
szolta.
Ez a klisé felbosszantott.
– Nem – mondtam. – Dehogy ten-
nénk ilyesmit.
– Akkor, a jövő héten? – vetette fel dr.
Silverman. – Ugyanilyenkor?
– Nem lenne jobb, ha hetente kétszer
jönnék? – kérdeztem.
 – Szeretne? – kérdezett vissza dr. Sil-
verman
– Nem akarok az az elutasításán nya-
valygó spinkó maradni, amilyennek
most érzem magam – magyaráztam. –
Felül akarok ezen kerekedni. Jól aka-
rom magam érezni.
– Mi lenne, ha jönne hétfőnként – ja-
vasolta dr. Silverman – és csütörtökön-
ként?
– Rendben.
Felírta a dátumokat egy kis kártyára.
Betettem a táskámba a fegyverem mel-
lé.
– Öt éve váltunk el – mondtam. –
Mindkettőnknek volt más kapcsolata is.
Akkor miért ilyen nehéz?
– Majd meglátjuk, rájövünk-e, hogy
miért – válaszolta dr. Silverman, majd
felállt és az ajtóig kísért.
 9
Kicsit kevésbé szétesettnek éreztem
magam, amikor kiutaztam Taftba, hogy
Sarah-val beszéljek. Dr. Silverman tulaj-
donképpen nem tett sokkal többet,
minthogy meghallgatott és semmire
sem kötelező dolgokat mondott. Ám va-
lahogy mégis egy kicsit biztonságosab-
ban éreztem magam.
Sarah ma tarka macskanadrágot vi-
selt rövid, bő toppal és jó sok csupasz
hassal. Elég karcsú volt ahhoz, hogy el-
menjen a szerelése. De a hasa, bár la-
pos volt, mégis puhának tűnt, akárcsak
a spandexbe szorított feneke. A könyv-
tár főbejárata előtti kőpadra ültünk le,
hogy Sarah rágyújthasson.
– Szóval, beszélj nekem a legkorábbi
emlékeidről – kértem.
Sarah a vállát vonogatta.
– Nem tudok.
– Biztosan tudsz – kérleltem. – Min-
denkinek van korai emléke.
 – De honnan tudjam, melyik a legko-
rábbi?
Beszívtam némi őszi levegőt, igye-
kezve kihagyni belőle a cigarettafüstöt.
– Érdekes szempont – mondtam. –
Akkor másképpen fogalmazok. Mesélj
valamit, amire kisgyerekkorodból em-
lékszel.
– Nem tudok semmit.
– Emlékszel bármire is, mielőtt Ando-
verbe költöztetek volna?
– Nem.
– Emlékszel olyasmire, hogy máshol
laktatok volna, mint a szüleid mostani
házában?
– Örökbefogadott szüleim – mondta
Sarah.
– Nos, ha már pontosan szeretnénk
fogalmazni – igazítottam ki –, ők az
örökbefogadó szüleid lennének, te pe-
dig az örökbefogadott gyerekük.
– Tőlem – hagyta rám Sarah.
– Szóval, mire emlékszel? – határo-
zottan magabiztos voltam.
– Semmi különösre – válaszolta Sa-
rah.
 Magabiztosságom kissé félrecsú-
szott.
– Baszd meg – mondtam.
Kissé hátratántorodott a padon.
– Tessék? – kérdezett rá.
– Baszd meg – ismételtem meg. –
Kemény munkával bíztál meg, most
meg nem vagy hajlandó segíteni.
– Nekem nem fizetnek ezért.
– Nem, te idióta – fakadtam ki. – Te fi-
zetsz nekem azért, hogy derítsek ki va-
lamit, aminek kiderítését te akadályo-
zod.
– Húha.
– Nem vagy hajlandó dolgozni, vagy
gondolkozni. Úgy ülsz itt, mint egy ra-
kás szar, aki arra vár, hogy átnyújtsam
neki a megoldást.
– Rakás szar?
– Rakás szar – ismételtem meg. – Ha
azt akarod, hogy segítsek, neked is rá
kell kapcsolni.
– Állítólag maga a kibaszott nyomozó
– mondta.
– Na, legalább ugyanazt a nyelveze-
tet használjuk – jegyeztem meg. – Az
egyetlen hely, ahonnan kiindulhatok, az
te vagy és a te esetleges adoptáló szü-
leid. És ők sokkal segítőkészebbeknek
mutatkoztak, mint te.
– Mit mondtak?
– Semmit – válaszoltam.
– De hát, azt mondta, hogy… ja, le-
esett!
– Bingó – mondtam. – Nevezd meg
valamelyik kis gyerekkori barátodat.
– Azért még nem kellene felkapnia a
vizet.
– Nem – mondtam –, nem kellene.
De felkaptam. És vagy mondasz nekem
valamit vagy felmondok.
Mielőtt megszólalt volna, olyan film-
sztárosan hosszan megszívta a cigaret-
táját.
– Bobby O’Briennal mászkáltam an-
nak idején – bökte ki végül.
– Fiú vagy lány?
– Fiú.
– Tudod, most hol lakik?
– Nem.
– Együtt jártatok iskolába?
– Igen.
 – Barátok maradtatok?
– A gimnáziumig – mondta.
– Mi történt?
– Lett egy barátnője.
– És nem maradhattatok barátok?
Sarah vállat vont. Földre dobta és el-
taposta a cigarettáját. Ott volt mellette a
homokkal megtöltött csikkgyűjtő láda.
– De együtt végeztetek?
– Azt hiszem.
Egy másik cigarettát vett elő, és meg-
próbálta meggyújtani a könnyű szellő-
ben. Négy gyufájába került. Apám, ami-
kor annak idején dohányzott, képest
volt úgy fogni a tenyerébe a gyufát,
hogy első próbálkozásra sikerült rágyúj-
tania. Az ismeretségi körömben lévő
kevés számú dohányzó nő egyike sem
képes kint a szabadban elsőre rágyújta-
ni. Mindig csodálkoztam ezen. Én elég-
gé biztos vagyok abban, ha dohányoz-
tam volna, megtanultam volna, hogyan
kell elsőre meggyújtani egy cigarettát,
még ha fúj is a szél. Én eléggé biztos
vagyok abban, hogy ez nem csak olyan
pasiknak való dolog.
 – A szülei most is a közeletekben lak-
nak?
– Nem tudom.
– Van még valaki, akivel gyerekko-
rodban játszottál?
– Judy Boudreau.
– Tudod, most hol van?
– Nem.
– Együtt érettségiztetek?
– Igen.
– Még valaki?
Körülbelül húsz percig gyakorlatoz-
tunk ily módon, aminek eredményekép-
pen vagy tizenkét névből álló listához
jutottam. Mindegyiket úgy kellett belőle
kihúznom, mintha legalábbis eskü alatti
titkokról lett volna szó.
– Na – kérdezte Sarah –, most bol-
dog?
– Ez csak a kezdet – válaszoltam.
– És mire megy ezekkel a nevekkel?
– Szeretnék beszélni velük.
– Minek?
– Annak reményében, hogy segítsé-
get kapok annak kiderítésében, kik a
vér szerinti szüleid – mondtam.
 – Ők honnan tudnák?
– Nem tudom – válaszoltam. – A nyo-
mozó munka abból áll, hogy nem tu-
dunk semmit, és addig kérdezünk és
keresünk, amíg legalább valamit meg
nem tudunk.
– Van fegyvere? – kérdezte Sarah.
– Igen.
– Magával hordja?
– Igen.
– Megnézhetem?
– Nem.
– Fogadnék, hogy nincs is – mondta
Sarah.
Bólintottam.
– Ki volt a belgyógyászotok? – kér-
deztem.
– Na ugye, hogy témát vált.
– Nem, a témához térek vissza. A
belgyógyászotok?
– Dr. Marks – mondta.
– Mint Károly? – kérdeztem.
– Kicsoda?
– Betűzd!
– Nem tudom.
– Andoveri?
 – Igen. Fogadnék, hogy nincs is fegy-
vere.
Nem volt rá igazi okom, hogy ne mu-
tassam meg neki, azt leszámítva, hogy
neki nem volt rá szüksége, nekem pe-
dig rossz hetem volt, és egy rossz hó-
nap elé néztem, és nem volt kedvem
megmutatni neki.
– Emlékszel még valamire, ami hasz-
nos lehetne?
– Ha lenne fegyvere, megmutatná –
mondta Sarah. – De nincs.
Felálltam.
– Tudod, miből él az apád?
– A mostohaapám.
– Mivel keresi a pénzt?
– Vesz meg elad értékpapírokat meg
ilyesmit.
– Honnan származott az eredeti be-
fektetés?
– Nem t’om.
– Persze, hogy nem tudod – jegyez-
tem meg.
– Jól van, azért még nem kell meg-
jegyzéseket tenni.
 – Igazad van – mondtam. – Ha bármi
eszedbe jutna, hívjál fel.
– Persze.
– Minden jót – búcsúztam el tőle.
A könyvtár négyzetes alapjának kö-
zéppontjától átmentem az utcán a par-
kolóhoz, ahol a kocsimat hagytam.
Amint kihajtottam a parkolóból, ugyan-
ott láttam Sarah-t, ahol otthagytam. A
padon ült, kissé összegörnyedve a hű-
vös levegőben. Cigarettázott.
 10
– Ugye, már beszéltem Tony Gaultról
– mondtam dr. Silvermannek.
– Igen.
– Megint a városban volt a múlt hé-
ten.
Dr. Silverman bólintott.
– Most nem feküdtünk le.
– Holott a múltban igen?
– Igen. Többször is. Dr. Silverman bó-
lintott.
– A múltban élvezte, ha lefeküdtek?
– Igen.
– De ezúttal nem.
– Ezúttal nem voltam képes rá.
– Miért nem?
– Nem tudom.
Dr. Silverman mosolygott és várt.
– Nem ment – mondtam.
– Mi változott?
– Mi változott? Az Isten szerelmére,
doktornő, hiszen tudja, mi változott. Ri-
chie megnősült.
Dr. Silverman bólintott.
 – És mi köze ennek Tony Gaulthoz,
meg a kettőjük… viszonyához?
– Istenem, hát nem szeretnék… Dr.
Silverman csöndben maradt, mozdulat-
lanul nézett rám nagy szemeivel, mi-
közben keze az ölében pihent. Széles
szája volt, telt ajkakkal. Ma sötét kosz-
tümöt viselt. Kezén nem volt jegygyűrű.
Azon töprengtem, vajon férjnél van-e,
van-e barátja. És vajon festi-e a haját.
Kell, hogy fesse. Határozottan elég idős
volt ahhoz, hogy fesse. Fantasztikus
test, mindenesetre. Biztos sokat ér el.
Valószínűleg van egy barátja. Valószí-
nűleg egy Harvardon végzett fütyi.
Dr. Silverman mosolygott, és egy ki-
csit előrehajtotta a fejét.
– Nem szeretne…? – kérdezte.
– Szóval, nem szeretnék szorosabb
kapcsolatba kerülni Tony Gaulttal.
– Korábban is volt ilyen problémája?
– A szorosabb kapcsolattal? – kér-
deztem.
– Akart ő többet magától, mint olykor
szeretkezni?
– Nem.
 – Hát akkor? – kérdezte dr. Silver-
man. – Ezúttal?
– Hát, Richie megnősült.
– Tony tudta ezt?
– Nem.
Dr. Silverman egy pillanatig nem szó-
lalt meg. Én sem. Majd egy kicsit job-
ban felém hajolt és szélesen elmosolyo-
dott. Őszinte mosoly volt, tele meleg-
séggel és érdeklődéssel.
– Nos – kérdezte –, akkor mi ez az
egész? Egy darabig nem szóltam. Majd
azt mondtam:
– De én tudtam róla.
Dr. Silverman bólintott.
– Az ember azt gondolná, hogy ha
egyszer Richie elment – mondtam –, in-
kább lesz kedvem hozzá.
Dr. Silverman nem szólt.
– De nincs – folytattam.
Dr. Silverman talán bólintott. Olyan pi-
cike bólintás volt, hogy nem tudom, jól
láttam-e.
– Nemcsak Tonyhoz – mondtam. –
Senki mással sincs kedvem lefeküdni.
Megint bólintott… talán.
 – Azelőtt… – kezdtem bele. – A válá-
sunk óta egy csomó férfival lefeküdtem.
Bólintott?
– Beleértve Richie-t – tettem hozzá.
Dr. Silverman elégedettnek tűnt, és
kissé hátradőlt a székén. Kezét mozdu-
latlanul nyugtatta ölében. Kellemes,
semleges módon tűnt érdeklődőnek.
Barátságos volt, de nem szólalt meg.
Pedig szerettem volna, hogy beszéljen.
Szerettem volna, ha megmagyarázza.
Nem tudtam, mit mondjak. Úgy tűnt, dr.
Silverman nem bánja. Meg volt eléged-
ve a csenddel.
– Richie védelmet jelentett – szólal-
tam meg.
Kicsit előredőlt.
– Beszéljen erről – mondta.
– Amíg ő megvolt… amíg szerethet-
tem őt, azzal együtt, hogy el voltunk
válva, biztonságban voltam. Járhattam
más férfival, szexelhettem meg minden.
És nem kellett aggódnom semmi miatt,
ami azon túl lehet.
– Mi lehet azon túl? – kérdezte dr. Sil-
verman. Csendben ültem. Majd meg-
szólaltam:
– Gondolom, a házasság.
 11
A tizenkét névből, amelyeket sikerült
Sarah-ból kifacsarnom, négy volt meg-
található. Egyikük éppen az a Bobby
O’Brien, akit elsőként említett. A Temp-
leton Egyetem diákszövetségi sörözőjé-
ben beszélgettem vele.
– Hát egyáltalán nem úgy néz ki, mint
egy nyomozó – jegyezte meg Bobby.
– Álruhában vagyok – válaszoltam.
– Jól bevált – mondta Bobby.
Zömök kölyök volt, rozsdaszínű sörte-
hajjal és lapos orral.
– Úgy nézel ki, mint egy hokijátékos –
mondtam neki.– Hogy mennek a szög-
letek? – kérdeztem.
Bobby vigyorgott.
– Félelmetesen – mondta.
– Együtt jártál iskolába Sarah Mark-
hammel – jegyeztem meg.
– Sarah-val? Persze. Az első osztály-
tól.
– Sokszor láttad azóta?
Megrázta a fejét.
 – Mesélj róla.
– Mit akarna tudni? – kérdezte Bobby.
– Mindent, amit mondani tudsz róla.
Hogy milyen volt akkoriban, milyen volt
a családja, bármit, ami feltűnt neked.
– És miért akarná mindezt tudni?
Elgondolkodtam ezen. Senki sem es-
ketett fel titoktartásra, és minél nagyobb
körben kerül ki a kérdés, annál nagyobb
lehet az esélye annak, hogy valakinek
valami eszébe jut.
– Azt próbáljuk kideríteni, hogy örök-
be fogadták-e.
– Örökbe fogadták?
– Igen
– Sarah nem tudja?
A fejemet ráztam.
– Az anyja meg az apja sem tudja?
– Ők azt mondják, hogy nem örökbe
fogadták. Éppen erről szeretnénk bizo-
nyosságot szerezni.
– Ember – mondta Bobby. – Ez fura.
– Mert? – kérdeztem.
– Hát arra gondolok, hogy az ember
egész életében az anyjával és az apjá-
val él, majd egyszerre csak gondol egy
olyat, hogy talán mégsem azok? Mi a
fene ez az egész?
– Ezt szeretnénk kideríteni – mond-
tam. – Milyen volt az iskolában?
– Klassz. Elég jó fej, olyan menő, és
tudja, úgy a hetedikig a megfelelő csa-
pathoz tartozott.
– És aztán?
– Elkezdett a szakadtakkal lógni.
– Szakadtak?
– Az örök vesztesek, drogosok, lecsú-
szottak, olyan rossz népség.
– Ó – mondtam –, azok a szakadtak.
Sarah drogozik?
Bobby lenézett kövérkés, szeplős ke-
zére, amely az előtte lévő laminált asz-
tallapon nyugodott.
– Nem szeretnék róla beszélni – mor-
mogta maga elé.
– Miért nem?
– Olyan, mintha kidumálnám.
– Neki dolgozom – mondtam. – Azért
fizet, hogy ilyen jellegű kérdéseket te-
gyek fel.
Bólintott.
 – Ja, sokat drogozott. És tuti, hogy
most is csinálja.
– Ugye… szexuálisan nem volt válo-
gatós?
– A gimnáziumi éveiben elég laza volt
– válaszolta.
– Jártál vele valamikor?
– Rövid ideig – mondta.
– Lefeküdtél vele?
– Hé.
– Mondtam – jegyeztem meg –, nyo-
mozó vagyok.
Megint bólintott.
– Ja. Lefeküdtem vele. Egyszer. Az-
zal kész volt. Többet nem akart velem
járni.
– Nem akart többet lefeküdni veled?
– Ez a fura az egészben – mondta
Bobby. – Belemenős volt. Az ő ötlete
volt, de miután csináltuk, többet nem
akart látni.
– Mit mondott?
– Ez volt a fura benne. Nem mondott
semmit. Csak felkelt, összekapta ma-
gát, tudja, kiszállt a kocsiból és elsétált.
 – Nekem azt mondta, azért nem jötte-
tek össze többet, mert neked lett egy
barátnőd.
– Lett egy barátnőm, de jóval azután,
hogy valami közöm volt Sarah-hoz.
– Tudsz olyasmiről, hogy mással is
így volt?
– Egy csomó sráccal – mondta Bob-
by. – Úgy nézett ki, mintha akarna vala-
mit az embertől, és amikor az megtette,
többet nem kívánta látni.
– Nem kívánta? – kérdeztem.
– Mire gondol?
– Úgy tűnik, az egészet nem is élvez-
te – magyaráztam.
– Hát nem. Legalábbis, amikor meg-
történt, csak előtte.
– Beszélhetnék valakivel, akt most is-
meri?
– A kollégiumi szobatársnője. Együtt
járnak a Taftra.
– És mi a neve?
– Polly Murphy – mondta Bobby. – És
hogy jön ez mind össze azzal, hogy a
szülei örökbe fogadták vagy sem?
– Fogalmam sincs – válaszoltam.
 12
Még vagy egy félórát beszélgettem
Bobby O’Briennal, de nem lettem tőle
okosabb. A következő néhány napban
beszélgettem még néhány volt osztály-
társsal, olyanokkal, akiket Sarah emlí-
tett, és olyanokkal, akiket nem említett.
Többen egyetértettek abban Bobbyval,
hogy Sarah tizenhárom éves korában
változott meg. Senkinek sem volt arra
magyarázata, hogy miért. Egyik sem tu-
dott semmiféle tájékoztatást adni a szü-
leiről. Egyik sem hallotta soha, hogy
megkérdőjelezte volna valódiságukat.
Egy kávé mellett találkoztam Sarah-val
a Taftban.
Sarah az övét feketén kérte.
– Mi történt veled – kérdeztem –, ami-
kor tizenhárom éves lettél?
– Micsoda?
– Amikor betöltötted a tizenhármat, és
hetedikes lettél, valami történt.
– Mi?
 – Reméltem, hogy te tudni fogod –
válaszoltam. Sarah rágyújtott, beszívott
jó sok füstöt, majd kiengedte, lassan
utánanézve, amint elszállt közöttünk.
– Nem tudom, miről beszél – mondta.
– Megtudott valamit a szüleimről?
– Nem sokat – feleltem.
– Na, és miért nem azt csinálja, ahe-
lyett, hogy az én hetedikes korom után
szimatolna?
– Valami történt, amitől elkezdtél a
szüleiden töprengeni?
– Hetedikes koromban?
– Igen.
– Nem – kontrázott. – Mindig is tud-
tam, hogy nem a szüleim.
Bólintottam. Sarah ivott a feketekávé-
ból. Én is belekortyoltam az enyémbe.
Még tejjel és két cukorral is fanyar és
kellemetlen ízű volt. Érdekes lehetett fe-
ketén fogyasztva.
– Csak úgy tudtad – jegyeztem meg.
– Igen. Mondtam már. Mindig tudtam.
Azt hiszi, nem tudtam. Maga tudja az
ilyesmit.
 A kávémra néztem, de nem ittam be-
lőle.
– Sarah? – szóltam rá.
– Sarah, mit? – kérdezte és lendület-
tel beledobta a csikkjét a kávéba. – Mi-
ért nem hagyja abba az én cseszegeté-
semet, mintha én tettem volna valami
rosszat. Én semmi rosszat nem tettem.
Miért nem azt deríti ki, amit állítólag fel
kellene derítenie?
– Állítólag nem ellenfelek vagyunk –
mondtam neki.
– Akkor meg hagyja abba az utánam
való szaglászást – szólított fel Sarah.
Másik cigarettára gyújtott.
– Hagyja abba az utánam való szag-
lászást – ismételte meg.
Bólintottam. Sarah szemében
könnyek kezdtek összegyűlni. Apró
csendes hüppögéssel sírni kezdett. Ki-
nyújtottam a kezem és megveregettem
a karját.
Kirántotta a karját, és maga köré fon-
ta. Megpróbáltam beleélni magam
rossz érzéseibe, de nem bírtam. Be-
szélgetésünkben nem volt semmi olyan,
amely ésszerű okot nyújtott volna a sír-
va fakadásra. Állandóan a hisztéria szé-
lén egyensúlyozott. – Nem fogok utá-
nad szaglászni – mondtam. Ez sem
csendesítette igazán le. Csak sírt, ciga-
rettázott, és nem szólt semmit. Én is
csak ültem, vártam, és nem szóltam
semmit.
Sarah és a szülei körül minden ha-
misnak tűnt. Sőt, ingoványosnak, mint
amikor valamit olcsó alapokra építenek,
bóvli anyagokból és szakszerűtlenül,
csak hogy elfedjenek valami egészség-
telent és közönségeset.
Nem mintha a te életed olyan pompá-
san állna össze, édesem.
Megráztam a fejem. Hagyd abba. Eb-
ben az irányban nem találunk semmit,
ami bárkinek is használna. Sarah egy
kis idő múltán abbahagyta a sírást, sőt,
hagyta, hogy párszor megveregessem
a karját. Rágyújtott egy újabb cigarettá-
ra, majd hirtelen felállt. – Most mennem
kell – mondta, megfordult és elsétált.
Ezt tulajdonképpen nekem kellett volna
megtennem.
 13
Egy szép reggelen, amint a tetőabla-
komon beáramló napfényben kávét kor-
tyolgatva, Rosie figyelmes tekintete ál-
tal kísérve a konyhaasztalomnál üldö-
géltem, belekezdtem a telefonálásokba.
Mire végeztem velük, késő délután lett.
Túl sok kávét ittam közben. A nap nyu-
gat felé mozdult el. Én meg beszéltem
az Amerikai Televíziós és Rádiós Elő-
adók Szövetségének New York-i irodá-
jával, majd a Los Angeles-i irodájukkal,
mindkét chicagói újság média rovatá-
nak vezetőjével, a WGN-rádió egy ür-
géjével, aki egy éjszakai jazz-show-t
vezetett, és akiről az egyik média-rovat-
vezető azt állította, hogy mindenkit is-
mer, aki a chicagói rádiónál Marconi óta
dolgozott, majd egy nővel, akivel vala-
mikor régen egy művészeti főiskolán is-
merkedtem meg, és aki azóta férjhez
ment és Chicagóba költözött. Amennyi-
re ők tudták, George Markham nevű
személy soha sem dolgozott a chicagói
rádiónál.
Késő délután, amikor keleten még ki-
tart a nappali világosság, Bostonban
pedig már besötétedik, az ATRESZ Los
Angeles-i irodájának egyik különösen
szorgalmas tisztviselője talált egy Geor-
ge Markhamet, aki 1982-ben Quad Citi-
esben dolgozott egy rádióállomásnál.
Felhívtam a rádiót, és meghallgathat-
tam egy üzenetrögzítő szövegét. Ha
szeretnék kapcsolatba lépni a Dave Di-
xon-féle show-val és részt venni a Be-
szélgetésekben Quad Citiesről, felhív-
hatok egy 800-as számot. Szinte biztos
voltam abban, hogy Dave-vel nem men-
nék sokra.
Rosie csak ült és a konyhapultot bá-
multa. Felálltam, adtam neki enni, ma-
gamnak pedig bort töltöttem, vissza-
mentem az asztalhoz és kibámultam az
ablakon. Négy emelettel lejjebb fény-
szórók fényei haladtak lassan a Fort
Point csatorna felé. Az emberek elindul-
tak haza vacsorázni. Neonfény világított
a háztömb végén lévő szendvicsbolt-
ban. Felálltam, végigsétáltam a lakáso-
mon, egy darabig nézegettem a Déli
Pályaudvar homlokzatát ábrázoló fest-
ményt, amelyen éppen dolgoztam. Fo-
galmam sem volt arról, hogy jó-e, vagy
sem. Ha belekezdtem a festésbe, el-
vesztettem az ítélőképességem. Talán,
ha elég festményt készítenék és elad-
nám őket, képes lennék bízni magam-
ban és kevésbé bizonytalankodnék. Dr.
Silvermanre gondoltam. Volt benne va-
lami, valamilyen kimondatlan energia.
Úgy éreztem, tudnám kedvelni. Ha van
egy barátja, talán nem is amolyan Har-
vardon végzett tucat fütyi.
Ittam a boromból. Rosie befejezte a
vacsoráját, végigjött a lakáson és felug-
rott az ágyra. Odamentem hozzá, meg-
paskolgattam. Hanyatt vágta magát,
hogy megvakarhassam a hasát. – Ne-
kem is lehet még kapcsolatom – mond-
tam. Egy darabig üldögéltem, vakargat-
tam a kutyát és iszogattam a boromat.
Majd újra felálltam, az ablakhoz sétál-
tam, és még egy kicsit kinéztem a nem
sok látnivalóra.
 Nyilvánvaló, valami nem stimmelt a
Markham-család körül, ha George ha-
zudott arról, hogy hol dolgozott. Persze
lehet, hogy az egy másik George Mark-
ham… ugyanabban a munkakörben…
ugyanabban az államban… abban az
időben, amikor Sarah született.
A pulthoz mentem és töltöttem ma-
gamnak még bort.
Az tény, hogy szerettem Richie-t. Az-
óta szerettem, hogy találkoztunk, és
most is szeretem. Hát akkor mondd
meg nekem, doktornő, miért váltam el
tőle? Lehet, hogy azt kellene előbb
megkérdeznem, miért mentem hozzá?
Oké, doktornő. Azért mentem hozzá,
mert szerettem… vagy mert ő szeretett
engem… vagy mert olyan nagyon el
akart venni… vagy mert, ha nem men-
tem volna hozzá, elvesztettem volna.
Tehát, hozzá kellett mennem, holott én
nem akartam házasságot… és nekem
volt igazam: nem kellett volna férjhez
mennem. Miért nem? Mi is a keresztne-
ve? Susan. Te mondd meg nekem, dr.
Susan. Nem ez a dolgod? Nem hát, tu-
dom, az a dolgod, hogy segíts megvála-
szolnom a kérdéseimet… Istenem, már
itt vagy a fejemben. A kérdés, miért
mentem hozzá, végül is visszavezet a
kérdéshez, miért váltam el tőle.
Láttam a tükörképemet a sötét ablak-
ban. Megemeltem a poharamat magam
felé.
Talán, csuda okos vagy, dr. Susan…
Talán én is csuda okos vagyok… Talán
majd együtt kibogozzuk ezt az egé-
szet… Talán majd lefekszem valaki-
vel… Talán Richie új házassága nem
fog működni… Talán nem fog számíta-
ni, mert úgysem tudok senkivel sem
együtt lenni… Talán be vagyok rúgva.
Kicsit hosszabban néztem magamat
az üvegben, aztán a mosogatóhoz
mentem és kiloccsantottam a boromat,
majd az ágyamhoz sétáltam, ruhástul
rádőltem, és elaludtam Rosie mellett.
 14
Felhívtam Richie-t a mobilján.
– Pár napra el kell hagynom a várost
– mondtam. – Magadhoz tudod venni
Rosie-t?
– Persze, hozd át – mondta Richie. –
Úgyis soros lennék már az őrzésére.
Nem volt kedvem elvinni hozzá a ku-
tyát. Nem akartam találkozni az utó-
dommal.
– Marbleheadban laksz most?
– Ja. Kell a címem?
– Igen – feleltem. – Jó, ha megadod.
Megadta.
– Akkor jössz máris?
– Igen. Egy óra múlva ott leszek.
– Oké – mondta Richie. – Megvárlak.
Tudtam, azért akar megvárni, hogy
Rosie-t ne kelljen az új feleségére bíz-
nom, akivel eddig még csak nem is ta-
lálkoztam. Talán nem is lesz ott.
Egy órára sem volt szükségem. A Ted
Williams alagúton át, majd felfelé az 1A
autóúton hamar odaértem. Richie-nek
nagy háza volt fent a sziklákon, kilátás-
sal az óceánra. Sosem voltam még
nála. Ahányszor Rosie nála vendéges-
kedett, Richie útban hazafelé felszedte
nálam. Elhajtottam a ház előtt, majd csi-
náltam egy U-kanyart és leparkoltam
egy olyan helyen, ahonnan Rosie-val
bámulhattuk, milyen az óceán a Pres-
ton Beach-nél. 9.15-kor indultam el ott-
honról, most pedig 10 perc múlva lett
volna tíz óra. Bele is haltam volna, ha
egy óránál hosszabb idő múlva érek
csak oda. Így most huszonöt percet kel-
lett még agyonütni. Friss nap volt, na-
pos és kicsit szeles. Az élénk színű víz
hidegnek nézett ki. Rosie leereszkedett
a földre, szorosan összekuporodott a
hőbefúvó mellé, és elaludt. Egy pár si-
rály időzött a part és az óceán találko-
zása felett. Itt mindig volt sirály.
10.13-kor sebességbe tettem a ko-
csit, kifaroltam és Richie házához haj-
tottam. 10.17-kor leparkoltam a mere-
dek felhajtó felső végén. Úgy éreztem,
mintha a szívem valami feneketlen
mélységbe zuhant volna. Rosie tudta,
hol van, és farkát hevesen csóválva
grasszált velem a bejárati ajtó felé. Ami-
kor Richie ajtót nyitott, extázisba esett,
és előadott néhány bullterrier-pörgést.
Richie mögött egy karcsú szőke nő állt.
A szőke leguggolt, Rosie pedig hozzá-
rohant, és vakkantott egy párat. A sző-
ke lehajtotta az arcát, Rosie pedig meg-
nyalta. Vakkantások és nyalogatások –
édes Istenem!
– Sunny, ő a feleségem, Kathryn –
mutatott be Richie. – Kathryn, ő Sunny
Randall.
Kathryn felállt. Úristen, rám hasonlít.
Kezet ráztunk.
– Nagyon örülök, hogy végre megis-
merhetlek – mondta Kathryn
– Én is nagyon örülök, hogy megis-
merhetlek – válaszoltam.
Minden bennem lévő DNS-fonalam-
mal gyűlöltem. És természetesen, ezt ő
is tudta.
– Nem bánnád, ha megmutatnám a
házat? – kérdezte Kathryn. – Éppen
most végeztünk némi felújítást az eme-
leten.
 – Boldogan – mondtam –, de el kell
érnem a chicagói repülőgépet.
– Ó, hát akkor legközelebb.
– Persze – hagytam rá.
– Nagyon vigyázunk majd Rosie-ra –
biztosított Kathryn. – Csodálatos kutya.
– Igen – mondtam. – Az bizony.
Richie arca kifejezéstelen maradt.
Rosie már fent volt a díványon, hátán
fekve, négy rövid lába a levegőben.
Odamentem hozzá, egy pillanatra leül-
tem mellé, megvakartam a hasát, majd
lehajoltam és megpusziltam.
– Jó kislány légy – kérleltem. – Ha-
marosan visszajövök.
Rosie a farkát csóválta. Felálltam.
– Péntekre visszaérek, – ígértem. –
Majd telefonálok.
– Mindig szívesen látjuk Rosie-t –
mondta Kathryn.
– Köszönöm, Kathryn – mondtam. –
Nagyszerű volt találkozni veled.
Búcsúzóul is kezet nyújtott. Egy pu-
szit nyomtam Richie arcára és kimen-
tem.
 Kathryn nagyon kedvesnek tűnt. Ri-
chie szerette. És Rosie is kedvelte. Va-
jon rossz is tud lenni?
A repülőtérre hajtottam, leparkoltam a
garázsban és felszálltam az 1.30-kor
Chicagóba induló járatra. A kétórás re-
pülőút alatt megállás nélkül azon törtem
a fejem, milyen módokon ölhetném meg
Kathrynt anélkül, hogy elkapnának.
 15
Chicagóból indultak gépek Quad Citi-
esbe, de meg voltam győződve róla,
hogy kicsik és borzalmasak, ezért in-
kább béreltem egy autót. Az O’Hare re-
pülőtérről szinte kötelezően nyugati
irányban kellett hajtanom az illinoisi pré-
rin keresztül, ahol a sík mezőgazdasági
területeket csak néha tette változatossá
egy-egy siló vagy egy magasba nyúló
gabona-szállítószalag.
Este hét óra körül értem oda, és a
Quad Cities-i repülőtérhez közel eső
Moline egyik moteljében szálltam meg.
Moline a Mississippi folyó keleti partján
terült el, a Rock Islanddel párhuzamo-
san. A folyótól nyugatra eső Bettendorf
és Davenport Iowa államhoz tartozott.
A WMOL Beszélgető Rádió a John
Deer Roadon helyezkedett el egy salak-
blokk-épületben. Reggel odahajtottam.
Kis ideig arra vártam a recepció terüle-
tén, hogy a recepciós kiderítse, kivel is
kellene beszélnem. Majd további ideig
arra vártam, hogy az illető, akivel be-
szélnem kellett, eldöntse, akar-e velem
beszélni. Amíg vártam, kénytelen vol-
tam a WMOL által közvetített aktuális
programot hallgatni. Betelefonálós
show volt. A műsorvezető az abortuszt
vitatta meg a betelefonálókkal. A prog-
ram nem tűnt számomra túl ellentmon-
dásosnak.
A műsorvezető ellenezte az abor-
tuszt, és a betelefonálók is. Rádiós te-
hetségek recepciós pult melletti falra ki-
akasztott fényképeit nézegettem. Egy
nőt és három férfit ábrázoltak. A nő és a
férfiak közül kettő fiatalnak látszott. A
WMOL ugródeszkát jelenthetett szá-
mukra. A harmadik férfi idősnek lát-
szott. Számára a WMOL feltehetően
másik irányba jelentett ugródeszkát.
Végre egy fehér inget és piros nyak-
kendőt viselő alacsony, nett fiatalember
érkezett a recepcióra, és rám nézett.
– Randall kisasszony?
– Igen.
– Hello, Jeff vagyok. Én vagyok a rá-
dióállomás főnöke – mondta, és betes-
sékelt a mögötte lévő ajtón. – Jöjjön be.
Jeff irodája kicsi volt, és a falakon
még több kép lógott. Ott voltak a rádiós
személyiségek képei, meg egy csomó
számomra jelentéktelen kép, kivéve azt,
amelyiken Adlai Stevenson kezet fog
valakivel a WMOL épülete előtt, és egy
fiatalos népszerűsítő állókép Lolly Drak-
eről egy WMOL-mikrofon előtt.
– Itt dolgozott? – kérdeztem.
– Frissen jött a jogi egyetemről – vá-
laszolta Jeff. – Félórás betelefonálós
műsor délidőben. Jogi kérdésekre vála-
szolt.
– Megőrülök – mondtam.
– Mindenki kezdi valahol – replikázott
Jeff.
– Ebben reménykedik – jegyeztem
meg.
– Én ebben. Miben segíthetnék?
– Egy férfit keresek, aki feltehetően itt
dolgozott az 1980-as évek elején –
mondtam. – A neve George Markham.
– A fenébe is – fakadt ki Jeff. – A
nyolcvanas évek elején én még elemibe
jártam.
 Bólintottam.
– Van itt személyzeti adattár?
– Biztos van valahol – mondta Jeff. –
De akad itt valami jobb is.
Az íróasztala fölé hajolt, megnyomott
a telefonján egy gombot, és beleszólt:
– Millie, be tudnál jönni?
Majd hátradőlt, és vigyorogva közölte:
– Itt van magának Millie. Millie itt volt,
amikor Adlai Stevenson átvágta a sza-
lagot.
Millie magas és szögletes volt, és
olyan férfi-formájú, sok pici ránccal ke-
mény vonású arcán. Ősz, göndör haját
rövidre vágva viselte. A veterán dohá-
nyosokra jellemző beesett arca volt.
– Mi kéne, Jeffy? – kérdezte, és leült
mellém. Jeff lepillantott az asztalán fek-
vő névjegyemre, hogy felfrissítse me-
móriáját.
– Sunny Randall, Molly McNeeley.
Millie kezet nyújtott és keményen
megrázta az enyémet.
– Örvendek – mondta. Hangja resze-
lős volt.
 – Randall kisasszony nyomozó Bos-
tonban.
– Mi a franc? – jegyezte meg Millie. –
Egy lány és detektív?
– Én és Nancy Drew – válaszoltam. –
Emlékszik George Markhamre?
– George-ra? Persze. Bemondó volt
itt, tudja, olyan fülkés ürge. – Mélyebbre
vette reszelős hangját és tenyerét be-
hajlította a füle mögött. – Itt a WMOL,
Quad City Hangja.
– Mi most Quad City Beszélgetőjének
nevezzük – mondta Jeff.
Elővettem a táskámból egy fényképet
George Markhamről, és felmutattam
neki.
– Ő az? – kérdeztem.
Millie olvasószemüvege a nyakában
lógott egy zsinóron. Feltette, elvette tő-
lem a fényképet és jó messzire eltartva
magától szemügyre vette.
– Persze – felelte. – Ez George.
Húha, hát biztos nem lett jobbképű,
ahogy megöregedett, mi?
– Jóképű volt, amikor megismerte?
 – Azt meghiszem! – mondta Millie. –
Húsz évvel ezelőtt. Én is rá voltam in-
dulva kicsit.
– És összejött valami? – kérdeztem.
Millie rám vigyorgott.
– Ehhez aztán nincs semmi köze –
közölte.
– Persze, hogy nincs – mondtam. –
Házas volt akkoriban?
– Ja, felesége volt – felelte Millie.
– Ő viszont félrelépegetett?
– Nem szokásom kibeszélni a házunk
táját – tért ki Millie.
– És 1981-ben itt dolgozott?
– Nézzük csak. Akkortájt lehetett,
amikor Lolly is itt volt. Ő 1980-ban jött.
George ‘79-ben itt volt és távozott… 84-
ben.
– Volt gyereke? – kérdeztem.
– Hát az én tudtommal nem.
– Volt a felesége állapotos?
– Csak egy párszor láttam, amikor
bejött az állomásra. Olyan komisz
macska volt.
– Állapotosnak látszott?
– Nem.
 – Szóval, milyen volt George?
Millie elővett egy csomag Chesterfield
cigarettát, a hosszú, filter nélküli fajtá-
ból, kirázogatott belőle egyet, a szájával
kihúzta a csomagból, a csomagot az
asztalra lökte, majd meggyújtotta a ci-
garettát egy Zippo öngyújtóval. Mélyet
szippantott belőle, kiengedte a füstöt,
kivette a cigarettát a szájából és jobb
kezének első két ujja közé fogta. –
Olyan falmelléki – mondta.
Régóta foghat cigarettákat a kezé-
ben. Az ujjai, amelyek közé ezt a ciga-
rettát fogta nikotinfoltosak voltak.
– Milyen értelemben? – kérdeztem.
– Hát, értésünkre adta, hogy itt csak
átmenőben van. Tudtunkra adta, hogy
komoly piacokon működött már és sok
nagy embert ismer.
– És itt dolgozott? – kérdeztem.
– Na-na. – jegyezte meg Jeff.
Rámosolyogtam.
– Bocs, de… – megvontam a vállam.
– Jó, jó – mondta Jeff. – Tudom.
– Megmondta, hol dolgozott azelőtt?
– kérdeztem.
 – Á! Egy kicsit idősebb volt a legtöbb
itt dolgozó lánynál, engem kivéve, és
sok időt töltött a sóderrel, amit arról
nyomott, hogy együtt dolgozott William
B. Williamsszel New Yorkban vagy Mr.
Rosenberggel Chicagóban.
– Hittek neki?
Felhorkant és beleszívott a Chesterfi-
eldjébe.
– A fenét – mondta. – Csak a bugyiju-
kat akarta lehúzni.
– Sikerült neki?
Millie vállat vont.
– Honnan tudnám? – felelte.
– Hát – mondtam –, mindenképpen
úgy hangzik, hogy átverte a nejét.
– Nem mondtam, hogy átverte, meg
azt sem, hogy nem verte át.
– És – folytattam – amennyire maga
tudja, nem volt gyerekük.
– Amennyire én tudom. Persze so-
sem jártam a házába’ vagy ilyesmi.
– Valaki járt? Jóban volt valakivel, aki
esetleg még itt van?
– Nem tudok ilyenről.
– Ez egy átjáróház – közölte Jeff.
 – Kivéve a jó öreg Millie-t – mondta
Millie. – 1950-től vagyok itt. Gépírónő-
ként kerültem ide mindjárt a középisko-
lából. Az állomás Patti Page zenét köz-
vetített.
– Az éneklő őrjöngés – mondtam.
– Idősebb, mint gondoltam – jegyezte
meg Millie.
– Nem igazán. Spike barátomnak
megvan minden lemeze.
– Isten tudja, miért – mondta Millie.
– Isten tudja – hagytam rá. – Kedvel-
te George Markhamet?
Millie elgondolkodott ezen egy percig,
míg Chesterfieldjét szívta.
– Nem – válaszolta. – Nem szeret-
tem. Csinos is volt, szexis is, de ezen
túl lesz az ember. Az a fajta pasi volt,
aki egész életét képes lett volna azzal
tölteni, hogy bemondja: „Itt a WMOL
Quad City Hangja”.
– Beszélgetője – mondta Jeff.
– Kellemes éjszakát jelenthetett? –
vetettem fel. – És borzalmas hetet?
Millie szélesen rám mosolygott.
– Ismeri a fajtáját – mondta.
 – Ismerem – feleltem. – Túlságosan
is jól.
 16
– Már nem vagyok a szobatársa – kö-
zölte velem Polly Murphy.
Csendesen beszélgettünk a Taft
könyvtárának fő olvasótermében.
– Miért? – kérdeztem.
– Hát… azt hiszem, úgy gondoltam,
így jobban tudok tanulni.
– És valaki máshoz költöztél be?
– Igen. Maxine Goetzhöz.
Polly csinos volt. Néhány év múlva
valószínűleg gondot fog okozni neki a
súlya. De most még nem. Sűrű sötét
haja volt, amelyet Catherine Zeta Jo-
nes-ot utánozva viselt, pedig talán nem
kellett volna. A fogai meg nagyon fehé-
rek voltak.
Rámosolyogtam.
– Maxine is diáklány – mondtam.
– Igen. Minden félévben dékáni di-
cséretben részesül.
– És te?
Szerényen lesütötte a szemét.
– Többnyire – mondta.
 – Jól teszed – jegyeztem meg.
– A szüleim jó sokat fizetnek azért,
hogy ide járhassak – mondta Polly. –
Úgy gondolom, megérdemlik, hogy
igyekezzem.
Hűha!
Egy darabig néztem, hogy nem en-
gem akar-e cikizni, de őszintének lát-
szott.
– Mi a helyzet Sarah-val?
– Ő inkább bulikba járt – mondta
Polly.
– Amikor én jártam egyetemre, ez sö-
rözést és fiúzást jelentett – mondtam.
– Hát, Sarah kedvelte az ilyesmit, az
biztos.
– És túl sokat hozott ebből magával a
szobátokba?
Polly megvonta a vállát.
– Sarah-val gyerekkorotok óta barát-
nők voltatok – mondtam.
Bólintott.
– Végig, a gimnáziumban is?
Polly megint bólintott.
– Azután is, hogy megváltozott?
– Tud róla? – kérdezte Polly.
 – Csak annyit, amennyit hallottam –
válaszoltam. – Hallottam róla, hogy
okos, aranyos kislány volt az általános-
ban.
– Tudom, hogy mit mesélnek róla az
emberek – mondta Polly. – De ő a ba-
rátnőm volt.
Bólintottam.
– Elhatároztuk, hogy a Taftba járunk,
hogy együtt maradhassunk.
Újra bólintottam.
– De… – kezdtem a kételkedést.
– Nagyon… nehéz volt… együtt lakni
vele – mondta Polly.
– Sörözés és fiúzás?
– Ilyesmi is…
– És még?
Polly az asztal fölött közelebb hajolt
hozzám.
– Sarah sok drogot szedett.
– Nem csak füvet? – kérdeztem.
– Ó, nem. Kemény drogokat.
– Például?
– Nem tudom. Én nem használom
őket.
– Jól teszed – jegyeztem meg.
 – Idén júniusban diplomázom, és sze-
retnék bekerülni egy igazán jó MBA-
programba. Nem szeretnék semmi
olyant tenni, ami elrontaná az esélyei-
met.
– Szóval, az általa használt drogok-
nak romboló hatása volt?
– Igen. Késő este, néha éjjel jött csak
haza és úgy viselkedett, mintha meg-
őrült volna.
– Például?
– Például sírt és látomásai voltak… –
Polly a fejét ingatta. – Maga járt egye-
temre?
– Jártam – válaszoltam.
– Mi volt a fő szaka?
– Képzőművészet.
– Tényleg?
Mondhatom, Polly ezt meghökkentő-
nek találta.
– És hogy haladt?
– Jó művész voltam és elég rossz
diák – válaszoltam.
– Tényleg? – kérdezte Polly
Homlokát ráncolta. Láttam rajta, hogy
ez is meghökkentette.
 – Ki most Sarah szobatársa? – kér-
deztem.
– Nem tudom. Szerintem mindig más.
Érti, ugye? Többnyire fiúk.
– Van egy barátja? – kérdeztem
– Nem, nem igazán. Azt hiszem, töb-
bekkel csinálja.
– Honnan szerzi a drogokat?
– Nem tudom. Ez egy egyetem, tud-
ja? Úgy értem, egy egyetemen bárki tud
drogot szerezni.
– Konkrét személy?
Polly vállat vont és rázta a fejét.
– Beszélt Sarah valaha is a szüleiről?
– faggattam tovább.
– Nem igazán. De nem hiszem, hogy
nagyon szerette volna az anyukáját.
– És mi a helyzet az apjával?
– Azt hiszem, őt szerette.
– Mondta, hogy miért nem szereti az
anyját?
Polly megint vállat vont.
– Azt hiszem, úgy gondolta, az anyu-
kája nem szereti őt.
A fejét ingatta, mint aki szerint ez fel-
foghatatlan.
 – Ismered az anyját?
– Ó, igen.
– Szerinted szerette Sarah-t?
– Hát persze – mondta Polly. – Hi-
szen Sarah anyukája volt.
– Mit gondolsz, miért gondolta Sarah,
hogy őt nem szereti? – kérdeztem.
– Nem tudom, asszonyom. Igazán
nem tudom. Úgy értem, az nem lehet,
hogy az ember jártában-keltében azt hí-
reszteli, hogy az anyukája nem szereti.
Szerintem biztos a drogok teszik.
– Eszerint akkor már egy ideje sze-
dett drogokat – mondtam.
– Igen, az általános végén. De akkori-
ban más volt a helyzet. Nem laktam
vele együtt. Nem kellett ott lennem,
amikor rájött az őrület, és nem kellett
amiatt aggódnom, hogy drogozó barátai
ellopkodják a holmimat.
– Ő meglopott valaha is?
Polly sóhajtott.
– Néhány holmim eltűnt – mondta.
– Valaha is megemlítetted neki?
– Igen.
– És mi történt?
 – Azt mondta, ha nem bízom benne,
nem akar ott többé látni, és költözzek
el.
– És te akkor költöztél el? – kérdez-
tem.
– Maxine szobatársnője a barátjához
költözött, én meg átmentem Maxine-
hoz. Nem volt jó érzés otthagynom. De
hát olyan… néha a másik ágyban sze-
retkezett… ugyanabban a szobában.
– Ajaj – mondtam.
– Az nem stréberség, hogy nem ked-
velem az ilyesmit – mondta Polly.
– Nem – válaszoltam. – Ez emberi
dolog.
 17
– Szóval, amikor hetedikbe került…
és betöltötte, mennyit is… a tizenkettőt,
tizenhármat… kitört a pokol. Dr. Silver-
man bólintott.
– És nem tudom kideríteni, hogy tör-
tént-e akkor valami.
– Úgy gondolja, hogy valami történt?
– Mindenki azt mondja, hogy megvál-
tozott.
– Talán a pubertás zajlott – mondta
dr. Silverman.
– Gondoltam erre, de én is keresztül-
mentem a pubertáson anélkül, hogy
egy belőtt szex-mániákussá váltam vol-
na. És maga?
– Talán nyomósabb oka volt arra,
hogy szex-mániákussá váljon – vála-
szolt dr. Silverman meg sem hallva a rá
vonatkozó kérdésemet.
– Szóval, lehet, hogy voltak már előt-
te is problémái, amelyek nem nyilvánul-
tak meg, amíg a kémiai folyamatok be
nem indultak?
 – Lehet – mondta dr. Silverman.
– Tehát, ha a pubertás a szexuális
érés folyamata – kérdeztem –, akkor a
vele kapcsolatos probléma is szexuá-
lis?
– Gyakran – mondta dr. Silverman.
– Anyám! Magából sem könnyű egy
egyenes választ kihúzni.
– Most nem az a célunk, hogy belő-
lem lehessen válaszokat kihúzni – je-
gyezte meg dr. Silverman.
– A francba – fakadtam ki.
Dr. Silverman felhúzta a szemöldökét
és kicsit előrehajtotta a fejét.
– Elnézést – mondtam. – Szóval, tu-
dom, hogy itt most rólam van szó, és
nem magáról. Csak annyira pszicholo-
gizál.
– Végül is pszichológus vagyok.
– Tudom, tudom. De mégis ez a min-
dent-tudok, istenverte én-vagyok-a-fel-
nőtt-te-meg-a-gyerek hozzáállás min-
denhez.
Dr. Silverman hátradőlt a székén. Ma
sötét, vékony csíkos kosztümöt viselt.
Körmein fénylett a világos lakk. Ki volt
sminkelve. Ami jó volt. Kényelmetlenül
éreztem magam azokkal a nőkkel, akik
nem sminkelték magukat. De semmi hi-
valkodó – nem szeretné a páciense ide-
geit borzolni. Az ölében összekulcsolt
kezének nagyujjait finoman összedör-
zsölgette. Már rájöttem, ez azt jelenti,
valami érdekessel találkozott.
– Szóval? – kérdeztem.
– Maga szerint tényleg úgy kezelem,
mintha gyerek lenne?
– Jaj, a fenébe is, nem tudom. Csak
éppen dühös lettem.
– Mire?
Rámeredtem. Szinte izgatottnak lát-
szott, amint előrehajolt a székén, holott
ugyancsak biztos voltam abban, hogy
nem az. Ugyan nem adta semmi igazi
észlelhető jelét, mégis úgy tűnt, hogy
bátorítani akar. Olyan volt, mint egy te-
relő kutya: itt egy előrehajlás, ott egy
szemöldökemelés. Összedörzsölte a
nagyujjait. Elérkeztem oda, ahova sze-
rintem ő akarta.
– Ez annyira banális, hogy zavarban
vagyok.
 Szemöldökemelés. Fej előrebillenté-
se.
– Az anyámra vagyok dühös – mond-
tam.
Dr. Silverman mosolygott. Nála ez
annyit jelentett, mintha a levegőbe ug-
rott volna összecsapva a bokáját.
– Beszélgessünk erről egy kicsit –
mondta.
– Ez azt jelenti, hogy nem fogja meg-
oldani számomra Sarah Markham ese-
tét?
Mosolygott.
– Attól tartok, azt – válaszolta.
 18
Egy kávét ittam és egy fahéjas fánkot
ettem George Markhammel az Andover
fő utcáján lévő Starbucksban.
– Rá bírta venni a lányomat, hogy
hagyjon fel ezzel az őrültséggel? – kér-
dezte George.
– Meg sem próbáltam – feleltem.
– Pedig meg kellett volna – jegyezte
meg George. – Maga túl csinos ahhoz,
hogy az idejét fantomok kergetésével
töltse.
Milyen elbűvölő!
– Meséljen nekem a rádiós karrierjé-
ről – kérleltem. Szerényen mosolygott
és vállat vont.
– Nem volt semmi különös – mondta.
– Csak az úton volt néhány szerencsés
állomásom.
– Meséljen róla. Imádom a rádiót –
nyaggattam.
– „Nam”-ban a Fegyveres Erők Rádi-
ójánál voltam – kezdett bele –, és ami-
kor leszereltem, sikerült állást lőnöm a
New York-i WNEW-nál. Ott William B.
Williamsszal dolgoztam, ha ismeri ezt a
nevet.
– A legendással – mondtam.
– Chicagóban a WGN-nél Milt Rosen-
berggel kellett dolgoznom.
– Hűha – mondtam. – Főleg bemon-
dóként?
Bólintott.
– Meg sokat producerkedtem – foly-
tatta. – Néha beugrottam közvetítések-
be, amikor egy-egy műsorvezető sza-
badságra ment vagy nátha, esetleg
más miatt maradt ki. Később hálózati
munkával folytattam. Talán nem volt
annyira látványos ügy, mint annak ide-
jén, tudja, a hőskorban. De jól fizetett
és nem volt annyi helyi műsorpolitika,
ugye érti?
– Ó – mondtam –, el tudom képzelni.
Hiányzik a rádió?
– Nem – felelte –, nem igazán. Szóra-
koztató volt. De most kielégít az, hogy
intézem a saját ügyeimet és a felesé-
gemmel töltöm az időmet. Az akkor volt.
Ez most van.
 – Múlt héten Quad Citiesben voltam –
jegyeztem meg.
George kifejezéstelen arccal nézett
rám.
– Szeretettel gondolnak ott magára –
mondtam.
– Quad Citiesben?
– Ja. Beszéltem Millie-vel a WMOL-
nél. Quad Cities Hangja.
– Millie-vel?
– Ja. Azt monda, nagyon segítőkész
volt a nőkkel.
– Soha életemben nem voltam Quad
Citiesben.
– A nyolcvanas évek elején volt ott.
Ugyanakkor, amikor Lolly Drake kez-
dett.
– Lolly Drake? – kérdezte. – A jogi
talkshow-beli csaj?
Most is annak a kerekvállú típusnak
látszott. De a feleségétől távol a setten-
kedő fazon hamar színét vesztette.
– Igen – feleltem. – Még mindig be-
szélnek róla arrafelé.
– Semmit sem tudok arról vagy róla
arrafelé – mondta George. – Egyszerű-
en nem tudom, miről beszél.
Kivettem a zsebemből a fényképét,
és eléje tartottam.
– Ez maga itt? – kérdeztem.
– E-egen – mondta. – Persze.
– Ezt mondta Millie is – rámosolyog-
tam. – Azt mondta, húsz év múltán nem
lett jobbképű.
– A pokolba Millie-val – csattant fel
George a képet szemlélve.
Majd rám nézett.
– És pokolba magával is – kiáltott,
majd felállt és kisétált a Starbucksból.
Azt hittem, hogy amikor a sarokba
szorítottam, gátlástalan nyomásom alatt
feltehetően össze fog roppanni, és val-
lani fog. Ehelyett elküldött a pokolba, és
otthagyott a számlával.
Talán nekem is össze kellene dör-
zsölgetni a hüvelykujjaimat.
 19
Tiszta őszi napokon a reggeli nap
egészen tizenegyig egyenesen besütött
a tetőablakomon. Többnyire olyankor
festettem, hogy kihasználjam az elő-
nyeit. Mialatt ezzel voltam elfoglalva,
Rosie általában az ágyon feküdt ha-
nyatt a díszpárnák között, fejét úgy for-
dítva, hogy ha arra támadt kedve, rám
nyissa egyik fekete gyöngyszemét. Ezt
tette ma reggel is, mialatt szürke árnyé-
kokat raktam fel a Déli Pályaudvarom
homlokzatának felső emeletén lévő
oszlopok közé.
Megszólalt a bejárati csengő. Rosie
leugrott az ágyról, az ajtóhoz iramodott
és ugatva megállt. Akárhányszor is
mondtam el neki, nem volt képes felfog-
ni, hogy a bejárati csengőt megszólalta-
tó személy több lépcsőkarral lejjebb tar-
tózkodik, ráadásul az épületen kívül. Ez
kevés zavarodottságának egyike volt.
– Hello – mondtam.
– Sunny?
 – Igen.
– Sarah vagyok. Be szeretnék menni.
– Harmadik emelet – mondtam. – A
felvonó pont szemben van. Várd meg,
amíg berregek.
Az ajtóhoz mentem és néztem ki a
kukucskálón, amíg meg nem láttam ki-
lépni a liftből. Egyedül volt. Kinyitottam
az ajtót, és Sarah bejött. Rosie abba-
hagyta az ugatást és izgatott lett, amint
az ajtónyílásban meglátta őt. Párszor
boldogan körbeforgott. Sarah benyo-
mult mellette, rá sem figyelve. Rosie
kissé csalódottnak látszott, majd a
konyhapulthoz ment, és ott leült arra az
esetre, ha valaki szeretné megkínálni
egy krékerrel. Sarah bal szeme úgy be
volt dagadva, hogy alig látott rajta, bal
állkapcsán pedig váraláfutás sötétedett.
– Hűha – mondtam.
– Összevertek – mondta Sarah. – Be-
jöttek a szobába, és összeverték a ba-
rátomat meg engem.
– Hol a barátod?
– Elmenekült.
– És kik voltak?
 – Nem tudom.
– Szóltál a rendőrségnek?
– Nem. Rögtön idejöttem. Félek. Azt
hittem, megölnek vagy ilyesmi.
Becsuktam az előszobaajtót, és in-
kább csak a hatás kedvéért a helyére
toltam a biztonsági reteszt. Majd az éj-
jeli szekrényemhez léptem, kivettem a
pisztolyomat, s letettem a pult tetejére.
Igazából ezt is csak a hatás kedvéért
tettem.
– Kérsz egy kis kávét? – kérdeztem.
– Nem… de… igen, kérek.
Elővett egy cigarettát és rágyújtott.
Nem kérdezte meg, hogy nem zavar-e.
Nem tűnt a legjobb alkalomnak azt
mondani: „Köszönöm, hogy nem gyúj-
tasz rá”.
– Követett valaki idáig? – kérdeztem.
– Követett?
– Igen. Tudhatják a támadóid, hogy itt
vagy?
– Itt? Úristen! Nem tudom. Be tudnak
jönni?
– Nem – feleltem.
 Az ablakhoz ment és kilesett az utcá-
ra.
– Nem látok senkit – mondta.
– Kérsz tejszínt és cukrot? – kérdez-
tem.
Még mindig lenézett az utcára, oldal-
vást állva, hogy őt ne láthassák az utcá-
ról.
– Csak cukrot. Sok cukorral kérem.
Áthoztam a kávét és a reggeliző asz-
talra tettem.
– Az épület elég biztonságos – mond-
tam. – És a lakásom is elég biztonsá-
gos. És van egy telefonunk, amelyen
felhívhatjuk a zsarukat. És elég jól lö-
vök.
– Senkit se látok – közölte Sarah.
– Helyes – mondtam. – Igyál kávét.
És mesélj az egészről.
Sarah otthagyta az ablakot, leült ve-
lem szemben. Rosie is odatipegett, leült
a lábamhoz arra az esetre, ha enni
szándékoznánk. Sarah körülnézett az
otthonomban. – Jó kis lakása van – je-
gyezte meg.
– Szóval, mi történt?
 – Hát… – ivott a kávéjából és megint
rágyújtott –, a barátommal partiztunk a
szobámban.
– A hálóban – jegyeztem meg.
– Ja, persze, a hálóban.
A partizás jelenthet Hawaii puncsot,
vagy sört, vagy narkót, vagy szexet,
vagy az összes mindenséget együtt, és
bevallom, szkeptikus voltam a tekintet-
ben, hogy Hawaii puncsot jelentett vol-
na. Másrészt viszont ennek részletezé-
sével még ráérünk foglalkozni.
– És? – kérdeztem.
– És az a két pasas bejött kopogás
vagy akármi nélkül, és azt mondták a
barátomnak, hogy tűnjön el, ő meg va-
lami olyasmit mondott, hogy „miért?”.
Erre az egyik pasas a földre küldte.
– Le tudod írni, hogy néztek ki?
– Kábé – mondta. – Az egyik semmi
különös, tudja, mintha egy ügyvéd vagy
könyvelő lenne. Vékony. Vastag szem-
üveg. Sötét ruha. Nyakkendő. A másik
pasas olyan nagydarab volt. Bőrdzseki-
ben.
 – A nagyobbik pasas küldte földre a
barátodat? – kérdeztem.
– Igen. Annyira gyors volt. Szegény
Woody.
– És aztán?
– Aztán a bőrdzsekis pasas berakta
Woodyt a szekrénybe, mondta neki,
hogy maradjon ott, és rácsukta a szek-
rényajtót. A vékony pasas pedig azt
mondta nekem, hogy hagyjak fel a szü-
leim keresésével. Én meg annyira meg-
ijedtem, hogy nem bírtam szólni, és
csak a fejemet ráztam, mármint hogy –
tudja – nem értem. Ő meg biztos azt
gondolta, hogy én azt mutatom: nem,
nem hagyom abba, és akkor mintha bó-
lintott volna a bőrkabátosnak, az meg
kétszer megütött és a padlóra küldött. A
vékony meg valami olyasmit mondott,
hogy „ennél sokkal rosszabbat is hoz-
hatok rád”. Én meg azt mondtam neki:
„Bármit megteszek, amit csak akar.” Ő
meg: „Én már megmondtam, mit aka-
rok. Azt tegyed.” A bőrkabátos meg rá-
tette a lábát az én… szóval a lábam
közé, aztán egy kicsit megbökött vele
és rám kacsintott. A szemét fasz rám
kacsintott! Aztán elmentek.
– És Woody? – kérdeztem.
Cigarettájának maradványát szájának
a véraláfutástól távolabbi sarkában bil-
legetve töltött magának még feketeká-
vét és belezúdított legalább hat kanál-
nyi cukrot. Majd beleszívott a cigarettá-
jába, kivette a szájából, kifújta a füstöt
és ivott a kávéból.
– Amint elmentek – folytatta –, Woody
kijött a szekrényből és elhúzott.
– Hát – jegyeztem meg – jó, ha az
ember ismeri saját korlátait.
Vállat vont.
– Emlékszel valami másra is a két
férfival kapcsolatban? – kérdeztem.
– Azt hiszem, a kemény fickónak volt
valami tetkó a kezén.
– Miféle?
– Nem tudom – mondta Sarah. –
Csak valami kék betűk, talán az ujjpere-
cein.
– Felismernéd őket, ha újra látnád
őket?
– Nem szeretném újra látni őket.
 – Sok fotót mutathatunk neked –
mondtam.
Sarah a fejét rázta.
– Szeretnék kimaradni a dologból –
mondta. – Azt akarom, hogy hagyja
abba.
Egy pillanatig néztem Sarah-t. Majd
felálltam, elsétáltam a lakásom hálószo-
ba felőli végébe, és kinéztem az abla-
kon a szomszéd raktárra. Rosie köve-
tett, majd leült. Végül abbahagytam a
raktár bámulását, megfordultam és
visszasétáltam Sarah-hoz. Bosszúságot
kifejező, emberi kis sóhajra emlékeztető
hangot hallatva Rosie is felállt és üge-
tett vissza mögöttem.
– Meg tudlak védeni – mondtam Sa-
rah-nak.
– Maga? Maga is nő. Mégis mit akar
csinálni, ha megjelennek ezek a pasa-
sok?
– Lelőhetem őket – mondtam.
– Nem meri majd.
– Hogyne merném.
– Lőtt már valaha is bárkire?
– Igen.
 Rám nézett.
– Nem hiszem el – kétkedett.
Megvontam a vállamat.
– Tényleg lelőtt már valakit?
Bólintottam.
– Azt gondolod, hogy egyszerre csak
hipp-hopp abbahagyod a töprengést
azon, kinek a kölyke vagy? – kérdez-
tem.
– Nem érdekel. Félek.
– Hát persze, hogy félsz. De nem kel-
lene annál inkább megtudni, hogy mi ez
az egész?
– Uramisten – fakadt ki Sarah.
– És ha most nem deríted ki, mi az
igazság, az tönkre fogja tenni az egész
életedet.
– Legalább nem fog valakit felbérelni,
hogy agyba-főbe verjen – mondta Sa-
rah.
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Az anyám.
– Markhamné? – kérdeztem.
– Igen. Amikor rossz voltam, mindig
azt üvöltötte, hogy ő nem az anyám. –
Sarah szeme megtelt könnyekkel. – És
aztán, tudja, később odajött hozzám, és
azt mondta, el ne mondjam senkinek,
mert akkor árvaházba küldenek.
Sarah sírni kezdett.
– Mit mondott erre az apád?
Kicsit nehezére esett a sírási roham
közben beszélnie, de végül kinyögte:
– Sohase mertem elmondani neki.
– Mondta anyád ezt valaha is az
apád előtt?
– Egyszer – Sarah akadozva beszélt,
igyekezve összeszedni magát – nagyon
veszekedtek… amit meghallottam és
odamentem… és kint leültem a padló-
ra… és hallgatóztam… és anyám azt ki-
áltotta: „ez nem olyan, mintha a saját
vérem lenne”… apám meg csitítgatta…
„meghallhatja, amit mondasz”.
Nem próbálkozott tovább a beszéd-
del, arcát két kezébe temetve, előreha-
jolt és csak zokogott. Rosie kicsit fe-
szengve nézett. Végül a sírás csende-
sedni kezdett. Vártam. Végül abbama-
radt a sírás.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha meg-
mosnád az arcodat hideg vízzel –
mondtam. – Attól jobban leszel.
Bólintott, de nem mozdult.
– Az átjáró végén, a hálószobán túl
van – irányítottam el.
Megint bólintott.
– Menj – mondtam. – Aztán megbe-
széljük. Semmi olyat nem kell tenned,
amit nem akarsz.
Sarah lassan felállt, úgy sétált végig a
lakáson, mintha részeg lenne.
– Ki is sminkelheted magad – szóltam
utána. – Használj, amit akarsz.
 20
A harmadik kanna kávénál tartottunk.
Többnyire Sarah itta ki. De ahhoz ép-
pen eleget ittam én is, hogy idegeim
vibrálni kezdjenek. Sarah túl volt a sírá-
son. Cigarettázott.
– De miért nem csináljuk egyszerűen
azt, amit akarnak, és akkor békén hagy-
nak minket.
– Te meg sohasem tudod meg, hogy
miről szól ez az egész – mondtam.
– Na, és legfeljebb nem tudom meg.
Maga nem látta annak az embernek a
fejét, amikor odalépett a lágyékomra.
– Ez volt a szándéka – jegyeztem
meg. – Nem csak azt akarta, hogy félj,
hanem hogy kicsinek és tehetetlennek
érezd magad.
– Hát az vagyok. Miért ne vegyem ezt
egyszerűen tudomásul, és folytassam
tovább az életem?
Hátradőltem a székemen, elhesse-
gettem a füstöt az arcom elől. Ha soká-
ig csináljuk még ezt, az agyamra megy
a kiscsaj, ráadásul meg is fulladok – ki
kell egyeznünk.
– Mert – válaszoltam –, és elnézést
kell kérnem a pszichológiai zsargonért,
kibaszottan zűrös vagy.
– Most meg miről beszél? – vágott
vissza Sarah.
– Arról, hogy túl sokat drogozol, túl
sokat piálsz, túl sokat cigarettázol, és
túl sok olyan férfival dugsz, aki nem is
tetszik neked.
– Oké, de talán maga is zűrös lenne,
ha úgy nőtt volna fel, mint én.
– Én is zűrös vagyok – feleltem. – El-
tart egy darabig, míg az ember ezt felis-
meri. De én megpróbálom kideríteni, mi
a baj velem. Te meg éppen arrébb
akarsz állni.
– Mi a baj magával?
– Majd értesítelek – mondtam –, ha
rájöttem. De most történetesen rólad
van szó. Ha hagyod, hogy elriasszanak
minket a dologtól, búcsúcsókot inthetsz
a boldogságodnak.
Szörnyű kis kacaj tört ki belőle.
– Boldogság? – kérdezte.
 – Itt lakhatsz nálam – mondtam neki.
– Senki sem tudja, hogy itt vagy. Meg
tudlak védeni. Ha szükségünk lesz rá,
vannak barátaim, akik megvédhetnek.
Ha hagyod, elintézem neked.
– Hol aludnék? – kérdezte.
– Összecsukható ágyon – feleltem. –
Fotelágyon. Sarah széttárta a karját,
hogy mutassa lakásom egyterűségét.
– Ugyanabban a térben laknánk? –
kérdezte.
– Tudom. Szűkös, de meg kell ten-
nünk.
– Van itt még egy fürdőszoba?
– Nincs – közöltem röviden. – Egyen
osztozunk majd.
– Közös fürdőszobán?
– Tudom, hogy ciki, de mások is lak-
nak így.
– Nincs itt ruhám meg semmim.
– A cuccom egy része jó lesz rád. A
többit meg tudom neked venni.
– Nincs nálam pénz.
– Majd hozzáírom a számlámhoz –
mondtam.
 – És ígéri, hogy biztonságban le-
szek?
– Biztonságban leszel – válaszoltam.
– Miért erőlteti ezt ennyire?
– Mondjuk, törődök veled.
Sarah-ból megint feltört az a szörnyű
kis kacaj.
– Tényleg nagy szüksége lehet a
pénzre – mondta. – Hogy ezt megteszi.
– Hát ez az – mondtam. – A pénz.
 21
Rosie a pórázán várakozott. A mobi-
lom, a sminkkészletem és a fegyverem
a válltáskámban. Rajtam tűzött bőrgal-
léros fekete szatén esőkabát. A szeme-
met oldalt is zárt Oakley szemüveg
védi. Elkészültem, és igazán jól néztem
ki.
– Bármi problémád adódik, mit csi-
nálsz?
– Felhívom a kilenc-egy-egyet –
mondta Sarah – és a barátja, Spike mo-
biljának számát.
– Előbb Spike-t hívd – javasoltam. –
Gyorsabban fog ideérni.
– Oké.
– Hol a száma? – kérdeztem.
– A telefonnál lévő kis táblán. Biztos
benne, hogy el is jön?
– Beszéltem vele – feleltem. – El fog
jönni.
– Honnan fogom tudni, hogy ő az?
– Nagydarab és szakálla van. Olyan
medveforma.
 – Medve?
– Igen. Amikor felszól a kaputelefo-
non, bemondja majd a nevét.
– Oké.
– Minden rendben lesz.
Ivott egy csomó kávét, elszívott egy
halom cigarettát, és nagyon kicsinek
nézett ki, ahogy ott ücsörgött egyedül a
reggeliző asztalnál, aggodalmasan les-
ve az ablakot.
– Rendben lesz minden – biztattam. –
Senki sem ismer itt. Az épület biztonsá-
gos. Az ajtóm biztonságos. Zárd le a re-
teszt, ha elmegyek.
– Nem maradhatna itt a kutya? – kér-
dezte Sarah.
– Inkább velem jön – feleltem. – Sze-
ret autózni.
– Nem meri rám bízni?
Az igazat megvallva, nem mertem.
De nem láttam okát, hogy ezt meg is
mondjam neki.
– Azért viszem magammal, mert szí-
vesen jön velem.
Sarah kicsit döbbenten fogadta a
koncepciót, de nem szólt semmit.
 – Oké. Természetesen nem mész in-
nen ki. A frizsiderben vannak szend-
vicshez való alapanyagok.
Sarah bólintott. Rosie az ajtóra me-
redt, mintha abban reménykedne, hogy
az elolvad.
– Megyek és agyalok a problémádon
– mondtam. – A mobilszámomat meg-
adtam.
Sarah megint bólintott. Rosie élesen,
komiszan vakkantott.
– Oké – mondtam. – Mi most me-
gyünk.
Sarah megszólalt:
– Fel tudom hívni?
– Hívj fel, amikor csak szükséged van
rá – mondtam neki.
– Még akkor is, ha tulajdonképpen
nem lesz mondanivalóm?
– Akkor is – feleltem.
 22
Rosie a kocsiban várt.
Bementem, és Markhamékkel leültem
hangmentes házuk csendes nappalijá-
ban. A villanyt nem kapcsolták fel.
Markhamék a kanapén ültek. A férj az
egyik végén, a feleség a másikon. Én
egy virágos fotelban ültem. Porszemek
szálltak a homlokzati ablakokon beára-
dó napsütésben.
– Két férfi agyba-főbe verte tegnap a
lányukat.
– Jézus Mária – mondta Markham. –
Jól van?
– Jól – feleltem.
– Hol van? – kérdezte Markham.
– Biztonságban van – feleltem. –
Gondolják mi lehet az oka annak, ami
történt?
– Nem. Úristen!
– Biztos kitalálta az egészet – véleke-
dett Markhamné.
– Miért tette volna? – kérdeztem.
 – Mindig kitalál mindenfélét – közölte
Markhamné.
Nocsak, nocsak. Kibújik a szög a
zsákból.
– Igen? – kérdeztem.
– Ezt az egész zagyvaságot arról,
hogy nem vagyunk a szülei. Az a lány
született hazudozó.
Markham egy pillanatig a feleségére
meredt és összevonta a szemöldökét.
– Ugyan már, Barb! – szólt rá.
– Hiszen az, George, ezt te is tudnád,
ha nem kényeztetnéd állandóan.
– Csupa véraláfutás – keltem a lány
védelmére.
– Nyilván valamelyik drogfüggő barát-
ja tette – mondta Markhamné.
– Nem volt… – szólalt meg Markham
– szóval… érti… nem történt vele más
is?
– Nem – feleltem.
– Mondtak valamit arról, hogy miért
tették? – kérdezte Markham.
– Azt mondták neki, hogy hagyja
abba a szülei utáni kutakodást.
 – Őrült – kiáltott fel Markhamné. –
Őrült hazudozó.
Mindhárman csendben ültünk. A por-
szemek lebegtek. A csend nyomasztó-
vá vált.
– A következmény – szólaltam végül
meg – nem feltétlenül bizonyítja az ese-
ményt. De a verés rövidesen azután
történt, hogy beszéltem magának arról,
hogy tudok a Moline-ban töltött napjai-
ról.
Markhamné gyorsan pillantást vetett
a férjére.
– Moline? – kérdezte. Markham egye-
nesen rám nézett.
– Már akkor is megmondtam magá-
nak: sohasem voltam Moline-ban.
– Mi ez az egész Moline-ügy? – kér-
dezte tőlem Markhamné.
– Maga is ott lakott húsz évvel ez-
előtt. A férje bemondó volt a WMOL-
nél.
– Ez badarság – mondta Markhamné.
– Azt sem tudom, hol van Moline.
– Azt feltételezi, hogy van valami kö-
zöm Sarah bántalmazásához? – kér-
dezte Markham.
– Említette valakinek a beszélgeté-
sünket?
– Nem. Persze, hogy nem. Annyira
abszurd volt.
– Ha annyira abszurd volt, miért ne
beszélt volna róla másoknak? Például,
a feleségének. Nem mondhatta volna
esetleg azt, hogy „hú, Barb, az az őrült
spinkó, akit Sarah bérelt fel, azt állítja,
hogy mi az illinoisi Moline-ban laktunk?
– Nem vesztegetem az időmet hülye-
ségekre – csattant fel Markham. – És a
feleségem se.
– Nos – mondtam –, valaki valami-
lyen okból nem akarja, hogy a nyomo-
zás folytatódjon. Van valami elképzelé-
sük arról, ki lehet az?
Markham mély lélegzetet vett.
– Természetesen, Barbara is, én is
szeretnénk, ha ennek vége lenne. Szá-
munkra kínos ez az egész. De nem
gondolhatja, hogy ártani akarnánk a sa-
ját lányunknak.
– Az egészet csak kitalálta – szúrta
közbe Markhamné.
 – Az egész ügyet elintézhetnék egy
DNS összehasonlítással – mondtam.
– Nem méltatjuk erre a hazugságait –
volt Markhamné válasza.
Markhamra néztem. A fejét rázta. Fel-
álltam.
– Nos – feleltem –, a kutyám vár rám.
Egyikük sem állt fel.
– Csak, hogy tudják – mondtam –, a
lányuk nem adja fel, és én sem. Előbb
vagy utóbb megtudjuk az igazságot,
bármi is legyen az.
– Az igazság az – válaszolta Mark-
hamné –, hogy a lány egy magának
mindent megengedő, elkényeztetett,
drogfüggő hazudozó.
Rámosolyogtam.
– Semmi Jófiúné? – kérdeztem.
Markhamné nem válaszolt. Markham
nem szólt. Nekem nem volt több mon-
danivalóm. Hát elmentem.
 23
– Sohasem értettem, mit szeretett raj-
ta – mondtam. – Olyan szellemtelen és
parancsolgató volt, meg… hogy is
mondjam… talán erősen énközpontú
volt.
Dr. Silverman ezen a délelőttön szür-
ke kosztümöt viselt fekete garbóval.
– Meséljen róla még egy kicsit – kér-
te. Ma is a szokásos dumaparti.
– Apám úgy tett, mintha anyám talp-
raesett lenne. Mindig eljátssza, hogy az
maga a csoda, ha, mondjuk, elkészít
egy báránycombot, vagy megtalálja a
kulcsait, vagy megvesz egy vég olcsó
anyagot a heverőhöz. Mindig eljátssza,
hogy ez senki másnak nem sikerülne
ilyen ügyesen.
– Bosszantó lehet.
– Az – mondtam. – És amikor apám
ezt teszi, akkor ő úgy csinál, mintha va-
lami versenyt nyert volna meg.
– Talán így is van – vélekedett dr. Sil-
verman.
 – Velem szemben? – kérdeztem.
– Gondolja? – kérdezte dr. Silverman.
– Igen. Velem és a testvéremmel
szemben. Apuért.
Dr. Silverman bólintott. Úgy tűnt,
mintha mindent értene. Persze, lehet,
hogy ez nála inkább a rutin, mint a való-
ságos érzelem megnyilvánulása. Ezzel
együtt nagy mértékben volt benne me-
legség is. Azt megéreztem. De a távol-
ságot is. Nem értettem pontosan, hogy
képes egyidejűleg mind a kettőre. Várt.
– Elizabeth az idősebb – folytattam. –
Nem szeret engem. Biztos vagyok ben-
ne, bánta, hogy megszülettem.
– Milyen most a viszonyuk?
– Semmilyen. Tartjuk a kapcsolatot,
mert hát, testvérek vagyunk. De tovább-
ra sem szeretjük túlságosan egymást.
– Miért? – kérdezte dr. Silverman.
– Miért?
Bólintott.
– Talán mert annyira olyan, mint az
anyám. És mindenen túl, ráadásul úgy
gondolja, hogy az ember semmit sem
ér, ha nincs mellette egy férfi.
 – Mellette most van valaki?
– Túl sokan is – mondtam. – Elvált. El
van keseredve. Az első ajánlatot tevő
fickóval lefeküdne.
– És mi a helyzet magával? – kérdez-
te dr. Silverman.
– A válásom után? Én elég jól kezel-
tem az ügyet, lefeküdtem azzal, aki tet-
szett, azzal pedig nem, aki nem tet-
szett.
– A legutóbbi időkig – mondta dr. Sil-
verman.
– Igen.
Nem szóltunk.
– Most senkivel sem élek együtt.
Dr. Silverman nem szólt. Mostanában
nem volt olyan nehéz csendben lenni,
mint azelőtt.
– Hasonlítsa össze magát – kérte dr.
Silverman.
– Az anyámmal és a nővéremmel?
Bólintott. Mosolyogtam.
– Előnyben vagyok – mondtam.
– Meséljen erről – kérte.
– Általában jó voltam különböző dol-
gokban. Atletizáltam. Az egyetemen
eveztem, egypárevezősben. Az apám
megtanított lőni. Szerettem labdajáté-
kokra járni vele. Szerettem beszélgetni
vele a munkájáról. Az apám zsaru volt.
Századosként ment nyugdíjba. Néha
bevitt a munkahelyére. Jópofa voltam.
Randevúzgattam. Népszerű voltam az
iskolában. Az osztályzataim is rendben
voltak. De nem úgy, mint Elizabethnek.
Ő minden évben tiszta kitűnő volt. Ettől
anyám pokolian megilletődött, de én va-
lahogy tudtam, meg apám is tudta,
hogy az osztályzatok többnyire kutya-
szart sem érnek. Nekem megvoltak a jó
és a közepes jegyeim anélkül, hogy na-
gyon igyekeztem volna.
– Úgy hangzik az egész, mintha az
apjával közel álltak volna egymáshoz.
– Igen.
Majd dr. Silverman megkérdezte:
– Az apja magát részesítette előny-
ben?
– Úgy érti, a nővéremmel szemben?
– Vagy az anyjával szemben – igazí-
tott ki.
 Megint csendben maradtam, a vála-
szon gondolkodva. Nem mintha nem
tudtam volna a választ. De úgy szeret-
tem volna megfogalmazni, hogy ne tűn-
jek nevetségesnek. Végül is sikerült úgy
intéznem, hogy nevetségesnek tűnjek.
– Engem jobban szeretett – mond-
tam.
Dr. Silverman bólintott. Megint csönd-
ben voltunk. Belül nagyon nehéznek
éreztem magam.
– Elérkeztünk az oidipuszihoz? – kér-
deztem.
– Mit ért az „oidipuszi” fogalom alatt?
– Megölni az anyámat, hogy az
apámhoz mehessek hozzá… persze,
jelképesen.
– Úgy gondolja, hogy az oidipuszihoz
érkezünk el? – kérdezte dr. Silverman.
– Hé – mondtam –, maga az oidipuszi
szakértője.
Dr. Silverman mosolygott.
– Ő magát kedvelte jobban – mondta.
– Igen.
– Ez elég terhes lehet egy fiatal lány
számára. Különösen, egy problemati-
kus anya mellett.
– Ó, az Isten szerelmére – fakadtam
ki. – Meg akartam én ölni az anyámat,
hogy hozzámehessek az apámhoz? Ez
olyan banális.
– Én rendszerint igyekszem elkerülni
az olyan fogalmak használatát, mint az
„oidipuszi” – mondta dr. Silverman. – Ez
csak egy cédula, és mint ilyen, nem túl
használható.
– Akkor mi a fenének beszélünk róla?
Dr. Silverman mosolygott, és nem vá-
laszolt.
– Mert én voltam az, aki előhozako-
dott az átkozott fogalommal – feleltem.
– Úgy tűnik, maga volt az – mondta
dr. Silverman.
 24
Éppen eltakarítottam a Sarah-val el-
költött reggeli maradványait, amikor
csöngött a telefon.
– Sunny Randall? – kérdezte egy
hang.
– Igen.
Suttogott, mint amikor valaki el akarja
változtatni a hangját.
– Olyan információkhoz jutottam,
amelyek a magánál lévő Sarah Mark-
ham üggyel kapcsolatosak.
– És át akarja nekem adni azokat?
– Jsmeri a Middlesex Fellst?
– Ismerem.
– Az erdő déli széle mentén haladó
utat? – kérdezte a hang. – A 93-as úttól
nyugatra?
– A Border-út – mondtam.
– Hajtson oda, és parkoljon le bárhol
a Border-úton. Meg fogjuk találni.
– Mikor?
– Mikorra tud odaérni? – kérdezte a
suttogó hang.
 – Délre – feleltem.
– Délben – suttogta a hang, majd
megszakadt a vonal. 8.30 volt. Előzéke-
nyek voltak az időelőnyükkel. Ami osto-
baság volt tőlük. Vagy amatőrség. Vagy
mind a kettő.
Felhívtam Spike-ot.
– Legkésőbb délelőtt tizenegytől
szükségem van rád a Border-út melletti
Middlesex Fells-i erdőben.
– Rendben – mondta Spike. – Fegy-
verrel vagy anélkül.
– Fegyverrel – feleltem.
– Oké – nyugtázta Spike –, mondj va-
lamit az ügyről.
Elmondtam neki.
– Aha – mondta Spike. – Némi moz-
galmasság. Lehet, hogy csak egy csel,
és a lányt akarják.
– Nekem is eszembe jutott – mond-
tam. – Megteszem a megfelelő lépése-
ket.
– Oké – mondta Spike. – Ott leszek.
– Ne felejtkezz meg a mobilodról.
– Vagy a fegyveremről – mondta Spi-
ke. – Vagy a fejemről.
 Letettem a kagylót, majd újra tárcsáz-
tam, amire Tony Marcus jelentkezett.
– Sunny Randall – mondta. – Mindig
örülök neked.
– Egy szívességre van szükségem.
– Erre vagyok – mondta Tony. – Hogy
Sunny Randallnak tegyek szívességet.
– Kell egy bébisziter a kutyámnak,
Rosie-nak…
– Annak a csupa-orr kis viccesnek?
– Annak a klasszikus arcélű gyönyö-
rűségnek – helyesbítettem. – Valamint
egy ijedt fehér ifjú hölgynek, aki a laká-
somon bújt meg.
– És miért tenném én ezt meg? – kér-
dezte Tony.
– Mert kedvelsz engem – feleltem. –
Elég gyakran mondtad ezt nekem.
– Én tényleg kedvellek téged, Sunny
Randall, kivéve azt a néhány alkalmat,
amikor felbosszantasz.
– Csak egy pár óráról van szó – kér-
leltem. – A lekötelezetted leszek.
– Ez fontos – vélte Tony Marcus. – És
mi a fenét tudnál nyújtani, amivel tör-
leszthetnéd az adósságodat?
 – Ne legyél ilyen szőrszálhasogató –
mondtam neki. Tony lágy nevetése
mélyről jött.
– Nem tudom Juniort vagy Ty-Bopot
küldeni hozzád – szögezte le. – Velem
van valami dolguk.
– Nem akarok tudni róla – jegyeztem
meg.
– Nem is kell – mondta Tony. – Egy
Leonard nevű fickót küldök.
– Jó fej?
– Naná, hogy jó – közölte Tony. – Ne-
kem más nem dolgozik, csak jók.
– Szereti a kutyákat?
– Leonard semmit sem szeret különö-
sebben – felelte Tony. – Ez az egyik do-
log, amitől jó.
– De udvarias lesz mind a kettőhöz?
– A kutyához meg a fehér lányhoz?
Igen.
– Most van rá szükségem – mond-
tam.
– Itt jön éppen – mondta Tony. – Még
mindig kapcsolatban vagy Burkesszel?
– Nem.
– Mi van Richie-vel?
 – Megnősült.
A vonalban egy pillanatra csend lett.
Majd Tony megszólalt:
– Na jó. Végül is nem árthat, ha az
embernek Phil Randall lánya a lekötele-
zettje.
– Apám nyugdíjba ment.
– Le akarsz a dologról beszélni?
– Nem. Szükségem van a segítsé-
gedre.
– Kábé öt perc múlva csengetni fog
az ajtódon – mondta Tony.
 25
Leonard nagyon fekete volt, kiugró
pofacsontokkal. Vékony csíkos öltönyt
viselt és fehér inget, legombolt gallérral
és fehér selyem nyakkendővel. Feje ko-
paszra borotválva. Bajusza volt és
kecskeszakálla, meg nagyon jó kölni-il-
lata.
Már elmagyaráztam Sarah-nak, ki Le-
onard. Úgy láttam, Sarah némi bizser-
gést érzett, amikor bemutattam neki.
Rosie odajött és megszagolta a bokáját.
Leonard mindenféle érzelem nélkül né-
zett le rá. Majd odament a reggeliző
asztalhoz és leült.
– Kávé? – kérdezte.
– Ott a friss kanna – mondtam. – Sa-
rah majd tölt magának.
Bólintott. Sarah fogta a kávés kannát.
Én leguggoltam, hogy elköszönjek Ro-
sie-tól. Majd felálltam, kezembe vettem
a táskámat és ellenőriztem a tartalmát.
A kocsikulcs? A fegyverem? A mobi-
lom? Az Oakley szemüvegem?
 – Senki se ki, se be – mondtam Leon-
ardnak. – Pár órán belül visszajövök.
– És mi van, ha mégsem? – kérdezte
Sarah.
– Leonard addig marad veled, amíg
vissza nem érek.
– De úgy értem, ha valami történik? –
mondta.
A palatáblára firkáltam a Phil Randall
nevet és a telefonszámát.
– Az apám – vetettem oda neki. – Va-
laha zsaru volt. Ő fogja tudni, mit kell
tenni.
Leonard egyik nagy fehér leveses
bögrémből itta a kávéját. Két kézzel lá-
gyan fogta a bögrét.
– Van fegyvere? – kérdezte Sarah
tőle. Leonard, a bögre széle fölött te-
kintve rá, bólintott.
– Ne vegyétek fel a telefonomat –
mondtam. Rosie-ra mosolyogtam: – Pá-
pá – intettem neki, majd kimentem a
bejárati ajtón, és le a lépcsőkön a ko-
csimhoz.
 26
Tizenegy után öt perccel a South Bor-
der úton hajtottam a Middlesex Fells re-
zervátum sűrű erdején keresztül. A re-
zervátum olyan tíz mérföldnyire lehetett
Boston belvárosától, de az embernek
az volt az érzése, hogy a kanadai Szik-
lás-hegységen keresztül hajt.
Feltárcsáztam Spike mobilját. Amikor
beleszólt, jelentettem neki:
– Az erdőben vagyok és nyugat felé
hajtok.
– Gyere csak – mondta Spike. – Kö-
rülbelül fél mérföldnyire vagyok, az er-
dőben.
– Hol a kocsid?
– Fent, a kutyasétáltató tisztásnál
parkoltam és lesétáltam.
– Láttál valakit?
– Nem.
– Engem látsz már?
– Hallottál sikítani örömömben?
– Nem.
– Hát akkor nem láttalak.
 – Nem baj, ha csendesen szuszogok
a telefonba? – kérdeztem. – Csak hogy
tudjad, még életben vagyok.
– Csak ne énekelj – mondta Spike.
Csendben vezettem az autót még
vagy egy percig, amikor Spike beleszólt
a telefonba:
– Sikítás.
Lassítottam.
– Itt? – kérdeztem.
– Még tíz méternyit – felelte Spike. –
Jobbra két nagy sziklatömb, mintha
egymáshoz hajolnának. Ott parkolj le.
– Itt?
– Tökéletes.
Lehúzódtam a padkára és megálltam.
– Hol vagy? – kérdeztem.
– Pont a sziklák mögött.
– Ki fogok szállni az autóból – mond-
tam –, a lökhárítónak támaszkodom. Ha
a dolgok rosszra fordulnak, teljes lét-
számodban megjelensz.
– Jöhet a harci kiáltásom is?
– Dönts a legjobb belátásod szerint –
feleltem. Lecsuktam a mobilomat és be-
tettem a táskámba.
 Kivettem a revolveremet a táskából,
és öves teveszőr-kabátom jobb zsebé-
be tettem. Ebben a kabátban mindig jól
festettem. A táskámat az első ülésen
hagytam, megigazítottam az Oakley
szemüvegemet, és kiszálltam az autó-
ból. A vezetői oldalon az ütközőnek tá-
maszkodtam és vártam. November kö-
zepe volt és az idő hidegre fordult. Ke-
zemet a zsebembe dugtam. A fák kü-
lönbözőképpen reagáltak az őszre. Né-
melyen csak néhány sárga levél volt,
mások még lombosak voltak és leg-
alább részben zöldek maradtak. Ez va-
lószínűleg a fa fajtájával függ össze.
Semmi sem mozdult az erdőben. Senki
sem közeledett az úton.
Néhány madár csipogott. Igyekeztem
nem nézni az órámra. A sziklatömböket
néztem. Egymásra támaszkodtak, mé-
lyen a hegyoldalba süllyedve, feltehető-
en ugyanúgy, ahogy annak idején a jég-
ár leolvadása után maradtak ott. Egy
mókus rohant át az úton rángatózva,
ahogy a mókusok szoktak, és a másik
oldalon felmászott egy fára. A sziklákat
itt-ott szürkés-zöldes moha borította,
meg valami borostyánféle maradványai,
amely megpróbálta gyarmatosítani a
sziklákat, de végzetesen belebukott.
Lassan egy sötétbarna Chevy szedán
tűnt fel a másik irányból. Leállt szem-
ben az én kocsimmal, majd az ablak le-
ereszkedett. A vezető kis drótkeretes és
kék lencsés napszemüveget viselt. Egy
pillantást vetett a rendszámomra, majd
hozzám fordult:
– Sunny Randall?
– Igen.
– Helyes – mondta, és leállította a
motort.
A vezetői oldalon az öves trencskót
viselő napszemüveges szállt ki. Az utas
oldalon egy barna bőrdzsekis tagbasza-
kadt férfi kászálódott ki a kocsiból.
Amint átjött az úton, megfigyelhettem,
hogy mindkét kézfeje ujjperecéin kék
tintás elnagyolt betűk láthatóak. Nem
tudtam elolvasni, mi a jelentésük.
A két férfi megállt velem szemben. A
tetovált pasasnak vállig érő fekete haja
volt, amely nem látszott nagyon tisztá-
nak. A napszemüveges úgy nézett ki,
mint aki a hajvágásért háromszáz dol-
lárt fizet. A fogain is sokat dolgozhattak.
Úgy ragyogtak, mint egy új mosogató.
– Klassz a napszemüvege – mond-
tam.
– Tudja, hol van Sarah Markham? –
kérdezte a napszemüveges.
– A legnagyobb mértékben – feleltem.
– Hol?
– Semmi köze hozzá – feleltem.
– Megbízta magát, hogy nyomozzon
a szülei után?
– Meg.
– Tud arról, figyelmeztetést kapott,
hogy vonja vissza a megbízását?
– Tudok.
A tetovált férfi nagyon közel állt hoz-
zám és mereven bámult.
– De nem tette – mondta Napszem-
üveges úr.
– Nem – feleltem. – Nem tette.
– Sok pénzt fizet magának?
– Nem túl sokat.
– Megéri, hogy bántódás érje miatta?
 – Kitől érne bántódás? – kérdeztem.
Napszemüveges az állával mutatta.
– Tőle.
Hirtelen elléptem mellőlük az út köze-
pére, és elővettem a fegyveremet.
– Hé – kiáltotta a Napszemüveges. –
Mi végre a stukker?
– Egyedül az erdőben két idegen fér-
fival? Mi mást tehet egy lány?
– Nekem semmi problémám a fegy-
verrel – mondta Tetovált úr.
– De még lehet – figyelmeztettem.
– Tényleg van annyi vér a pucájában,
hogy lelőjön minket? – kérdezte Nap-
szemüveges.
– Vér a pucában nincs – mondtam. –
De lövés lehet.
– És akkor most mi van? – mondta
Napszemüveges.
– Én megmondom, mi nincs – vágta
rá Tetovált. – Nincs az a picsa, aki el-
kergethet engem.
Két kézzel markoltam fegyveremet,
és egyenesen ráirányítottam. Mögötte
Spike jött elő a sziklatömbök mögül
csendesen lépkedve lefelé a rövid lej-
tőn. Méreteihez képest Spike egyszerre
volt agilis és nyugodt.
– Úgy érzem, ez egy antifeminista
megjegyzés volt – mondtam. – És el-
avult.
– A faszomat, hölgyem – mondta Te-
tovált.
– A hölgyem is elfogadhatatlanul
helytelen – feleltem. – Dehumanizálja a
nőket.
– Rá se rántson a hülyeségeire –
mondta Szemüveges. – Mi a kívánsá-
ga?
– Szeretném tudni, ki bérelte fel ma-
gukat, hogy eltávolítsanak.
Szemüveges felnevetett.
– Hát, mit képzel, lelő minket, ha nem
mondjuk meg?
– Arra nem lesz szükség – szólalt
meg mögöttük Spike.
Mindkét férfi megpördült a szavaira. A
kocsim mögött volt, vastag karjaival a
tetejére támaszkodva.
– Ki a fasz maga? – kérdezte Szem-
üveges.
Spike mosolygott.
 – A szájhagyomány szerint én vagyok
a világ legkeményebb homokosa.
– Mégis mit jelentsen ez? – kérdezte
Napszemüveges.
Spike mosolygott.
– Forduljon meg – mondtam –, és te-
gye a kezét a kocsi tetejére.
– Egy francot – ellenkezett Napszem-
üveges. Spike megkerülte az autót, bal
kezével megmarkolta Napszemüveges
fényes haját. Spike-on sohasem lát-
szott, hogy gyorsan, pontosan mozog-
na, de a dolgok mindig nagyon gyorsan
történtek meg. Beleverte Napszemüve-
ges fejét a kocsi tetejébe. A fickó fel-
nyögött és megroggyant. Spike fenntar-
totta a bal kezével és végigtapogatta.
Én Tetováltra irányítva tartottam a fegy-
veremet. Spike kihúzott egy kis 22-es
félautomatát Napszemüveges oldalzse-
béből.
– Csinos – jegyezte meg.
Farzsebébe tette a pisztolyt és elin-
dult. Napszemüveges megereszkedett,
de nem került a földre, hanem a kocsira
támaszkodott. A feje elkezdett beda-
gadni. Spike Tetováltra nézett.
– A kocsira? – mondta.
– Keménykedhet, miközben valaki
rám tartja a fegyverét.
– Ráadásul egy picsa – jegyezte meg
Spike.
– Hé – szóltam rá.
Spike fejével az autó felé intett. Teto-
vált a tetejére tette a két kezét, Spike
pedig végigtapogatta.
– Semmi fegyver – mondta Spike, és
hátralépett.
Ez a Tetovált nem volt túl okos. Látta,
mit csinált Spike a Napszemüvegessel.
Észre kellett vennie, hogy Spike sokkal
nagyobb nála. Talán arra gondolt, hogy
csak kövér. Vagy talán elavult elmélete
volt a meleg fiúkról. Bármi késztette is
erre, arcát Spike-éhoz közelítette és
megszólalt.
– A csaj ne tartsa rám a stukkerét… –
kérte.
– Sunny – szólt rám Spike –, tedd el
a fegyveredet.
 Betettem a pisztolyt a táskámba, de
egy kicsit csaltam. Nyitva hagytam a
táskát és a szélén tartottam a kezemet,
pár centire a ravasztól.
– Tényleg buzi vagy? – kérdezte Te-
tovált.– Sose találkoztam olyan buzival,
aki tud verekedni is.
– Mi olvasható a tetkódon? – kérdez-
te Spike. – Börtöntöltelék ?
Tetovált megpróbált beletérdelni Spi-
ke lágyékába. Spike a csípőjét fordította
feléje, így a térd ártalmatlanul azt érte.
Tetovált gyors balhoroggal folytatta,
amit Spike alkarjával hárított. Bal kezé-
vel megmarkolta Tetovált ingének ele-
jét, jobb kezével a lágyékánál a lába
közé nyúlt, felrántotta a levegőbe, majd
keményen hátával a kocsi tetejére vág-
ta. Spike arrébb lépett, és Tetovált, mint
egy részeg, lecsúszott a kocsiról a föld-
re. Egy pillanatig ott maradt, majd feltá-
pászkodott.
– Uramisten – mondta.
– Szóval, ki bérelte fel, hogy rá-
ijesszen Sarah Markhamra? – kérdez-
tem.
Minden csak időzítés kérdése.
 27
A két férfi eléggé megviselten tá-
maszkodott az autónak. Spike szemben
állt velük, kissé oldalvást, két keze a
farzsebeiben. Én behúztam táskám cip-
zárját, benne a fegyveremmel. A fickók
nem jelentettek már veszélyt. A nap-
szemüveges neve Lewis Karp volt. A
másiké Sal Brunelli.
– A pasas engem keresett fel –
mondta Lewis.
– Mi volt a neve?
– Nem árulta el.
Rászóltam:
– Meséljen róla.
– Azt állította, ügyvéd New Yorkban.
– New York Cityben?
– I-igen, azt hiszem. Azt mondta, egy
New York-i pasastól kapta meg a neve-
met, akitől azt hallotta, hogy el tudok
dolgokat intézni.
– Ismeri azt a pasast, aki a maga ne-
vét adta meg?
 – Nem mondta meg. De gondolom,
talán valaki, akivel volt ott valamikor üz-
leti ügyem. Egy Rosen nevű fickó. Ike
Rosen.
Elővettem a noteszomat és beleírtam
a neveket.
– Beszéljen Ike-kal – utasította Lewis
–, de ne mondja meg, hogy én kértem
rá.
– Persze – hagytam rá. – Milyen üz-
letágban tevékenykedik?
– Ügyvéd vagyok.
Spike felhorkant.
– Ügyvédi oklevelem van – mondta
Lewis. – Bűnügyekkel foglalkozom.
– Azt meghiszem – jegyezte meg Spi-
ke.
– Ike is ügyvéd? – kérdeztem.
– Hogyne.
– A címe?
– Nem tudom. Csak a telefonszáma
van meg.
– Kérem!
– De nem mondja meg neki, hogy tő-
lem tudja!
– Nem – nyugtattam meg.
 – A menedzser kalkulátoromban van
– mondta.
– Hol tartja? – kérdezte Spike.
– A tárcámban. A kocsiban.
– Maradjon, ahol van – mondta Spi-
ke.
Odament a kocsihoz és visszajött a
zsebkalkulátorral. Lewis kikereste a te-
lefonszámot, én meg lejegyeztem. Spi-
ke Lewis közelében álldogált, kicsit elő-
re-hátra hintázva, két kezét még mindig
farzsebeibe süllyesztve. Amióta ott vol-
tunk, egy autó sem haladt el mellettünk.
A nap egy kicsit elmozdult nyugat felé.
A madarak még mindig csipogtak, a
mókusok még nehézkesen szökdécsel-
tek ide-oda.
– Nehogy át akarj verni – mondta Spi-
ke Lewisnak. Rászóltam:
– Nem fog nekünk hazudni, Spike.
– Nem hazudok.
Spike rámosolygott, és nem szólt
semmit.
– Mi volt az úr kívánsága? – kérdez-
tem.
 – Azt kérdezte, össze bírok-e hozni
valamit, amivel rá lehet ijeszteni valaki-
re, ami bosszúságot okoz az ügyfelé-
nek.
– Ügyvéd volt?
– Annak néztem.
– Madarat tolláról – csipkelődött ked-
vesen Spike Sallel.
Sal nem nézett rá. Lewis engem né-
zett.
– Szóval, ne kelljen mindent harapó-
fogóval kihúznom magából – mondtam
neki. – Meséljen el mindent az ügyről,
és talán megússzák anélkül, hogy Spi-
ke az arcukra lépjen.
– Megmondta a lány nevét. Mondta,
hogy rá akar ijeszteni. Le akarta állítatni
a nyomozást.
– Megmondta, milyen nyomozást?
– Nem. Megadta a lány hálóhelyének
a címét és mondta, hogy mondjam ezt
a lánynak és fenyegessem meg.
– Fizetett érte?
– Persze – felelte Lewis.
– Hogyan?
 – A pasas adott öt ezrest. Készpénz-
ben. A felét Salnek adtam és megcsi-
náltuk.
– És hogy jutottak el hozzám?
– Kaptam még egy látogatást. Ugyan-
az a pasas. Mondta, hogy magának is
ugyanaz az üzenet jár. Megadta a rend-
számot, mondta, keressem meg.
– Én mennyit értem neki?
– Ugyanannyit. Ötöt.
– Többet is kérhetett volna – jegyez-
tem meg. – Hogyan tudom magát elér-
ni?
– Van egy irodám a South Enden –
felelte. – Warren Street. Otthon dolgo-
zom.
Spike kihúzott a zsebéből egy név-
jegykártyát, és feltartotta. A kártyán ott
állt a neve: Lewis Karp, ügyvéd, meg
egy brightoni cím.
– A maga tárcájából való – mondta
Spike.
– A francba – fakadt ki Lewis.
Rám nézett.
– Jól van, a fenébe is, szóval, nem
veheti rossz néven, hogy nem szeret-
ném, ha ez a Godzilla – Spike felé for-
dította a fejét – tudná, hol találhat meg.
– Ügyvédként is ostoba – állapítottam
meg. – Megvan az autója forgalmi rend-
száma. Gondolja, nem ellenőriztem vol-
na le?
Lewis vállat vont.
– Mit tudom én.
– Folytatjuk a nyomozást – közöltem
vele.
Lewis bólintott.
– Senki sem alkalmatlankodhat még
egyszer Sarah Markhamnek – mond-
tam neki.
– Senki.
– Ha valaki – maga, Sal, a misztikus
ügyvéd, Britney Spears, bárki is – meg-
tenné, nem számít. Magát fogjuk felke-
resni.
– Én nem ellenőrizhetem… – kezdett
bele Lewis.
– Nem érdekel. Spike-ot sem érdekli.
Téged érdekel, Spike?
– Szeretnélek megint meglátogatni –
mondta Spike. – Kedvelem az olyan fic-
kókat, akik agyba-főbe vernek egy hu-
szonegy éves lányt, és még azt sem
tudják, hogy miért.
– Ha bármi történik vele – közöltem
vele –, maga halott.
Spike széttárta a kabátját, éppen
annyira, hogy láthatóvá váljon a nagy
katonai 45-ös, amit viselt. Senki sem
szólt semmit.
– Indulás – mondtam.
A két férfi a kocsijához ment. Sal ké-
nyelmetlenül lépkedett. Spike-kal utá-
nuk néztünk, amint elhajtottak.
– Odaviszlek a kocsidhoz – mond-
tam.
Spike úgy nézett rám, mint akinek va-
lami fontos mondanivalója van szá-
momra.
– Spikey? – kérdezett rá.
– Lányos próbáltam maradni – mond-
tam. Spike vigyorgott.
– Én is – mondta.
 28
Tekintettel a várható jövőbeni esemé-
nyekre, jónak láttam, ha Spike megis-
meri Sarah-t. Ezért, miután kitettem a
kocsijánál, követett a lakásomig. A be-
járati ajtóhoz a kulcsomat használtam.
A tetőtér ajtaja viszont le volt reteszel-
ve, ezért kopognom kellett. Halk léptek
hallatszottak, majd csend következett –
Leonard kikukucskált a kémlelő abla-
kon.
– Ki van magával? – kérdezte Leon-
ard belülről.
– A barátom, Spike, minden rendben.
– Mi az én nevem? – kérdezte Leon-
ard.
– Leonard.
A reteszt visszahúzta és az ajtó ki-
nyílt.
– Okos – mondtam Leonardnak. – Ha
Spike ellenség lett volna, tudathattam
volna magával azáltal, hogy a neveként
Arthurt vagy akármit mondok.
Leonard bólintott.
 – Mindenki rendben? – kérdezte.
Rosie végigrohant a lakáson, én meg
leguggoltam hozzá, hogy üdvözöljem.
– Igen – feleltem. – Köszönöm, Leon-
ard.
– Köszönje Tonynak – mondta Leon-
ard és távozott.
Spike utána nézett.
– Micsoda egy finom külsejű ember –
jegyezte meg Spike.
Rosie előadott néhány forgást, gyors
ütemben csóválta a farkát és egy vak-
kantást hallatott. Sarah az ágyon ücsör-
gött és cigarettázott. Spike-ra bámult.
– Minden rendben – mondta Spike.
Álldogáltam. Spike lehajolt, felmarkol-
ta Rosie-t és egy sorozat gyors puszit
nyomott az orrára.
– Minden rendben, Sarah? – kérdez-
tem tőle.
– Egen. Minden rendben. Ez a Leon-
ard nem túl beszédes fickó.
– Ami hasznos lehet – jegyeztem
meg. – Ez itt Spike.
– Ő az, akit fel kell hívnom, ha maga
nincs itt.
 – Kit kéne hívnod? – kérdezte Spike,
és kezet nyújtott. Sarah lagymatagon
kezet fogott vele.
– Te, lány – mondta Spike –, olyan a
kézfogásod, mint az ázott tészta.
Sarah megvonta a vállát.
– Megtaláltuk a palikat, akik megver-
tek – közöltem vele.
– És mi történt?
– Határozottan elbeszélgettünk velük
– feleltem. – És beleegyeztek, hogy
többet nem zaklatnak téged.
– Elbeszélgettek velük?
– Igen – feleltem.
– A kemény fiúval? A tetkóssal?
– Igen. Sal Brunelli a neve.
– És ő mit csinált?
– Ütközött – mondta Spike.
– Mivel? Mosolyogtam.
– Spike felkapta és a kocsijához ver-
te.
– Maga felkapta?
– Fel – válaszolta Spike. – Igazság
szerint kaptam már fel életemben egy-
két pasast.
 Mosolyogtam. Sarah Spike-ot bámul-
ta. Talán tisztelettel.
– Maga mit csinált volna? – kérdezte
Sarah tőlem.
– Spike nélkül?
– Igen. Mert hogy maga nő.
– Hallanál csak üvöltözni – mondtam
neki. – És van fegyverem.
– Rájuk lőtt volna?
– Ha kellett volna – mondtam.
Sarah nem szólt. Spike és Rosie el-
helyezkedtek mellette az ágyon. Rosie
a hátán feküdt, Spike meg a hasát va-
kargatta. Sarah egy pillanatig őket fi-
gyelte, majd megint rám nézett.
– Hogy bír ilyesmit csinálni? – kér-
dezte.
– Milyesmit? – kérdeztem vissza.
– Nyomozónak lenni, rosszfiúkkal
meg ilyenekkel találkozni… és szüksé-
ge van egy férfira, aki megvédi.
– Atyám az égben – mondta Spike
Rosie-nak – Egy feminista rejtvény.
Maradt még kávé. Töltöttem belőle
magamnak.
 – Jó, ha az ember ismeri a korlátait –
mondtam. – Én hatvan kilós vagyok.
Sal Brunelli súlya tetkóstul… mennyi le-
het, Spike? Te kaptad föl.
– Nyolcvanhat és fél – mondta Spike.
– Ez az egyenlőtlenség elég jelentős
– mondtam Sarahnak –, de nem szo-
katlan. A legtöbb férfi nagyobb és erő-
sebb nálam. Így aztán szükségem van
egy kiegyenlítőre.
Letettem a kávémat, a táskámért
nyúltam és kivettem belőle a rövid csö-
vű 38-asomat.
– Ez az egyik – mondtam.
Sarah a fegyverre meredt. Visszatet-
tem a táskába, majd odamentem Spike-
hoz és a vállára tettem a kezem.
– Ez meg a másik. Az egyik indok,
amiért néha Spike-ot részesítem előny-
ben, az, hogy az ő, hogy is mondjam,
kiegyenlítő képessége, szabályozható.
A fegyver többnyire csak fekete-fehér
változatokat nyújt.
– Azért vitte magával Spike-ot, hogy
ne kelljen őket lelőnie?
 – Fogd fel ezt úgy – magyarázta Spi-
ke –, hogy nem Sunnyt kellett megvé-
denem tőlük, hanem őket Sunnytól.
– Magának is van fegyvere?
– Van – felelte Spike. – A legtöbb em-
ber, akivel találkozom, nem nagyobb és
nem erősebb nálam. De lehet, hogy ők
is rendelkeznek kiegyenlítővel.
Sarah feketén itta a kávéját és az elő-
ző cigaretta csikkjéről gyújtotta meg a
következőt.
– Volt náluk fegyver? – kérdezte.
– Az ügyvédszerű fickónak, Lewis
Karpnak volt. Ő, aki mellesleg ügyvéd
és jó firma.
– Annak volt fegyvere?
– Igen – Spike a kabátzsebébe nyúlt
és elővette.
– Milyen kicsi – bámult rá Sarah.
– Elegendően nagy – jegyeztem meg.
Sarah egy ideig nem szólt. Szemé-
ben könnyek gyűltek.
– Felfegyverzett emberek – mondta.
– Az életemben felfegyverzett emberek
jelentek meg, olyanok, akik agyba-főbe
vernek, és mindez csak amiatt, mert
szeretném kideríteni, ki is vagyok.
– Azt hiszem, visszamehetsz az isko-
lába – mondtam neki. – Odaviszlek au-
tóval és beszélek az egyetemi város
biztonsági embereivel. Senki sem fog
zaklatni.
– Meddig?
– Annyi ideig, amennyi alatt kideríthe-
tem, hogy ki is vagy.
– Most már elhiszi? Hogy azok az
emberek nem a szüleim?
– Azt hiszem el, hogy valami nem
stimmel a családoddal.
 29
Felhívtam a számot, amit Karp Ike
Rosen számaként adott meg. Üzenet-
rögzítő. Felhívtam a tudakozót. Körül-
belül hetvenöt Isaac Rosen létezett.
Megadtam a telefonszámot és kértem a
címet. A szám nem szerepelt a jegyzé-
kükben. Nem tudták megadni a címet.
Felhívtam az apámat.
– Meg tudsz nekem szerezni egy cí-
met – kérdeztem –, ha mondok egy te-
lefonszámot?
– Hát persze.
– Hűha – lelkendeztem. – Annak elle-
nére, hogy már nyugdíjas vagy?
– Nyugdíjas vagyok és nem halott –
mondta az apám. – Majd visszahívlak.
Öt percébe tellett. Amikor újra csön-
gött a telefonom, felvettem a kagylót és
beleszóltam:
– A nagy Phil Randall van a vonal-
ban?
– A legendás, személyesen, – mond-
ta az apám. – Az embered, Ike Rosen a
nyugati 92. utcában lakik, és feltételez-
hetően ott is dolgozik.
– Ugyanaz a telefonszám? – kérdez-
tem.
– Igen. Ügyvédként szerepel a jegy-
zékben.
– Más telefonszáma?
– Nincs.
– Kösz, papa.
– Papa százados – igazított ki az
apám.
– Igenis, uram.
Miután letettem a kagylót, újra felhív-
tam Ike Rosent. Ugyanaz az üzenetrög-
zítő. Nem hagytam üzenetet. Mégis
hogy fogalmaztam volna meg: „Maga
intézte el, hogy jól megverjenek?” Rosie
elaludt az ágyamon, két párna között
úgy, hogy csak a kinyújtott hátsó lába
látszott belőle.
A hűtőszekrényhez mentem, kivettem
egy üveg fehérbort, és egy pohárral
együtt a reggeliző asztalra tettem. Töl-
töttem belőle magamnak és belekortyol-
tam. Olyan nagy volt körben a csönd,
hogy a lakásom túlsó végén lévő éb-
resztőóra ketyegését is hallani lehetett.
Kint esett az eső, én meg egy ideig ki-
néztem az ablakon, iszogattam a boro-
mat és figyelmesen nézegettem.
Honnan tudtam, hogy apám engem
kedvel jobban? De miért ne tette volna?
A felesége egy parancsolgató hülye
volt. A nagyobbik lánya egy sznob ba-
rom volt. Az apám meg én kiismertük
magunkat a dolgokon. Mi tudtuk, mi
számít és mi nem. Az én házasságom
nem sikerült. De csak egyszer. Eliza-
beth a harmadik férjénél tartott. De apa
még mindig szerette őt. És szerette az
anyámat. Igazság szerint az a mód,
ahogy őt szerette, azt sugallja nekem,
hogy talán a szerelem valami irracioná-
lis dolog. Egyszerűen az emberre olyan
erőként hat, mint mondjuk, a gravitáció.
Anyám annyira nem érdemelte meg az
apám érzéseit. Talán valójában nem is
engem szeretett legjobban. Talán in-
kább engem kedvelt a legjobban. De ha
jobban is szeretett, mint az anyámat, mi
lenne ezzel a baj? Én szeretetremél-
tóbb voltam. Miért jelentett volna ez
olyan nagy terhet? Persze, magától ér-
tetődően anyámnak megvolt az az elő-
nye, hogy lefekhetett vele…
Ajaj.
Hát ezért. Egész életemben, a három
Randall-csaj Phil érzéseiért harcolt egy-
mással. Néha úgy tűnt, hogy én győ-
zök. De mi van, ha tényleg én győz-
tem? A szex.
Ez a te nehéz terhed, Sonya. (Ha ma-
gammal társalogtam, mindig a valódi
nevemet használtam.) Szophoklész óta
mindenki tudja, hogy ez bajt okozhat.
Újra töltöttem a borból. Szélcsend
volt. Esett az eső, de nem nagyon sie-
tősen. És tiszta volt. Szóval, ha valami-
féle tudatalatti szimbolikus módon az
attól való félelemnek lenne szerepe,
hogy az apámért folytatott harcban én
kerekedek felül… mi köze lehet ennek
Richie-hez és hozzám?
Felálltam és a boros poharamat a la-
kás másik végében lévő ablakhoz hur-
coltam, majd onnan néztem az esőt.
Sírhatnék tört rám. Nehezen vettem a
levegőt. Néhány könnycsepp végiggör-
dült az arcomon.
– Nos, Sonya – mondtam hangosan
–, legközelebb lesz miről társalognod
dr. Susannel. Szemben sohasem fogom
dr. Susannek szólítani.
Gondolom, ez valami ellenszegülés.
 30
Ike Rosen lakása és irodája egy kel-
lemes külsejű barnahomokkő-épületben
volt a 92. utcába, a Brodwaytől nyugat-
ra. Nem tudtam, hogy néz ki, ezért
megnyomtam a csengőjét, ahányszor
egy-egy férfi belépett a házba. Három-
negyed tizenkettőkor megnyomtam a
házmester csengőjét. Kijött a kapu elé,
és a legfelső lépcsőn állva beszélgetett
velem.
– A Lexington Biztosító Társaságtól
vagyok – közöltem. – Van nálam egy
igényrendezési csekk egy Isaac Rosen
nevű lakó számára ezen a címen.
– Akarja, hogy átvegyem? – kérdezte
a házmester.
– Nem tehetem – feleltem. – Neki kell
átadnom. És kell az aláírása is. Nem
tudja, hol van?
– Biztos áldozatokra vadászik –
mondta a házmester. – Olyan csinos
babákra, mint maga. Nem biztosítási
befizetések után kéne kajtatnia.
 – Muszáj dolgoznom – mondtam. –
Meg tudná mondani, hogy néz ki Rosen
úr?
– Nem kéne dolgoznia – vélte a ház-
mester. Sűrű fekete szemöldöke és rit-
kuló haja volt. Zöld munkainge nyakig
begombolva. – Miért nincs egy cukros
bácsija?
– Nehéz olyant találni, aki tetszene –
mondtam.
A házmester egy pillanatig elgondol-
kodott ezen. Majd bólintott.
– Ja! Igaza van. Sosem gondoltam
arra, hogy tetszeni kéne nekik.
– Rosen? – emlékeztettem.
– Kövér ürge. Alacsony. Vörös arcú.
A haja olyan vékony féle. Mindig dupla-
soros zakót hord, tudja? Nagyon pipec.
Mindig sötét öltönyt viselt.
– Nagyon kövér? – kérdeztem.
– Nagyon-nagyon kövér – mondta a
házmester.
– Köszi – vetettem oda.
– Ha látom, szólok neki, hogy kereste
– ígérte.
 Bólintottam és lementem a lépcső-
kön, majd átmentem az utca másik ol-
dalára. 1.45-kor egy sötétkék, kétsoros
öltönyt viselő nagyon kövér férfi közele-
dett az utcán, valami szószos szendvi-
cset majszolva. Előre hajolva haladt,
hogy ha a szendvicsből valami kicsö-
pögne, az ne az ingén kössön ki. Figye-
lembe véve a méreteit, az öltöny jól állt
rajta. Alatta Windsor-galléros keményí-
tett fehér inget viselt, halványkék se-
lyem nyakkendővel. Felső zsebéből ele-
gánsan bukott ki egy fehér selyem
zsebkendő.
– Rosen úr? – szólítottam meg.
– Nocsak, nocsak – mondta. – Fel-
menőben van a napom.
– Szeretnék magával beszélni, ha le-
het.
– Felmenőben van. – ismételte Ros-
en. – Nálam vagy magánál?
Kicsit hosszú ősz haja volt. Rózsa-
szín arca simára volt borotválva és ki-
csattant az egészségtől. Kölnivíz illata
érződött rajta, és talán egy kis bourbo-
né is. Kis kézfeje volt, amelyen rózsa-
színes gyémántgyűrűt viselt. A szár-
nyas kaplis, bojtos fekete papucscipőbe
bujtatott lába túl kicsinek tűnt hozzá ké-
pest.
– Nyugodtan leülhetünk az előlépcső-
re is – ajánlottam neki – és beszélget-
hetünk, amíg befejezi a szendvicsét.
– Leülhetünk – mondta. – Vagy fel-
mehetünk a lakásomra, és elbeszélget-
hetünk néhány ital mellett.
Rámosolyogtam.
– A lépcső megfelel – mondtam.
Vállat vont. Magam alá igazítottam a
szoknyámat és a homokkő-épület lép-
csőjére ültem. Mellém ült. Nem esett
nehezére leülni. Azon túl, hogy kövér
volt, nem nézett ki kövérnek. Előre ha-
jolt, és óvatosan harapott egyet a
szendvicséből.
– Disznóhúsos barbeque – közölte
velem. – A sarkon lévő kocsmában áru-
sítják.
– Jól néz ki – jegyeztem meg.
– Boldogan elkísérem és veszek ma-
gának egyet – mondta Rosen.
 – Nem, köszi – feleltem. – Ismeri Le-
wis Karpot?
– Karpot?
– Bostonban – mondtam.
– Lew Karp – ismételte, mintha gon-
dolkozna rajta.
– A válasz: igen. – Tudom, hogy is-
meri.
– Akkor minek kérdezi?
– A kihallgatási rutinhoz tartozik.
– Maga zsaru?
– Már nem – feleltem. – Küldött hoz-
zá egy ügyvédet.
A térdemet nézte. A szoknya széle ki-
csit felcsúszott.
Nem tettem semmilyen erőfeszítést
arra, hogy megigazítsam. Bizonyos kö-
rülmények között ez is a szabvány ki-
hallgatási eljáráshoz tartozott.
– Valaha zsaru volt – mondta. – És
most? Biztosítási vagy magánnyomo-
zó?
– Magán – feleltem.
Végzett a szendvicsével, s a szalvé-
tával gondosan megtörölgette a száját
és a kezét. Felém hajolt, megveregette
a térdemet. Majd feltette a kérdést:
– Mennyire szeretné az információt,
szívi?
– Szóval, van információ? – kérdez-
tem.
– Előfordulhat – felelte. – Tennék egy
javaslatot. Felmegyünk a lakásomba.
Feltörök egy üveg Jack Daniel’st.
Megiszunk egy pár jegest. Elbeszélge-
tünk. Meglátjuk, mi lesz belőle. Na?
Gondolkoztam rajta. Mennyire vagyok
hajlandó hagyni, hogy tapizzon csak
azért, hogy megtudjam, amit szeret-
nék? Nem olyan nagyon. De neki nem
kell erről tudnia, míg a tapizás el nem
kezdődik. Megpróbáltam érdeklődést
mutatni.
– Hát, maga eléggé lényegre törő –
mondtam neki. Felállt és gondosan el-
igazította a nadrág élét a cipője felett.
– Az élet rövid – mondta. – Folytas-
suk odafenn. Rám mosolygott, és kinyi-
totta a bejárati ajtót.
Egy lépcsősorral feljebb lakott egy
kisméretű nagyon rendezett lakásban,
amelyben egyformán érződött a kölnivíz
és bourbon illata. Egy egyenes támlájú
székre ültem a kandalló mellé, össze-
zárt térdekkel, a táskámmal az ölem-
ben, mialatt ő egy italt készített szá-
momra. Igyekeztem kimért, de mégis iz-
gatott magatartást tanúsítani. Átnyújtot-
ta nekem az italt, majd a heverőhöz
ment és leült. Az italt egy szép, vastag
és öblös pohárba töltötte.
– Üljön át ide – ajánlotta. – Könnyebb
úgy beszélgetni, ha egymás mellett va-
gyunk, nem gondolja?
– Igazán szükségem van annak az
ügyvédnek a nevére – mondtam.
Még egy ideig nézte a térdemet, és
alsó szájszéléhez érintette nyelve he-
gyét. A teveszőr kabátomat viseltem,
amelyet kigomboltam.
– Rövidesen beszélhetünk róla –
mondta. – Igyon egy kicsit abból a Jack
Daniel’s-ből. Jófajta Tennessee-whisky.
Úgy tettem, mintha innék belőle. Nem
nagyon kedveltem a bourbont, ráadásul
nem tudhattam, mi van még az italban.
 – Így ni – nyugtázta. – És most üljön
át ide.
Mosolyogtam.
– Ha azt várja tőlem, hogy megmu-
tassam az enyémet – közöltem vele –,
akkor magának is meg kell mutatnia a
magáét.
– Megmutatnom…?
– Ki volt az az ügyvéd, akit elküldött
Lewis Karphoz?
– Én megmondom magának, és
maga átül ide?
Mosolyogtam és megpróbáltam re-
begtetni a szememet. De azt hiszem,
csak pislogtam.
– Nem kell mindent végigcsinálnia –
biztatott. – Elég, ha, tudja, kicsit meg-
fogdossuk egymást.
Kiitta a bourbonja felét.
– Ez nem is hangzik olyan rosszul –
mondtam neki.
Rám vigyorgott.
– Nem akarok magára mászni meg
ilyesmit. Tudom, hogy agyonnyomnám.
– A fogdosás jól hangzik – feleltem.
 Megint vigyorgott, és megveregette
maga mellett a heverőt.
– Ülj ide, bébi.
– Szóval, ki volt az az ügyvéd? – kér-
deztem.
– A fenébe is – fakadt ki. – Pete
Franklin.
– Peter beceneveként?
– Peter Winslow Franklin. Ülj most
már ide.
– És mi van, ha most, tudja, akármit
is csinálunk, nekem meg utána derül ki,
hogy maga hazudott nekem ?
– Jézus Mária! – kiáltott fel.
Belső kabátzsebéből elővett egy
hosszúkás vékony irattárcát, kinyitotta
és kivett belőle egy névjegyet, majd át-
nyújtotta nekem. Előre hajoltam, elvet-
tem tőle és elolvastam. Az állt rajta,
hogy Peter W. Franklin, meg a cég
neve: Harrop and Moriarity. És egy, a
város belső részében található manhat-
tani cím.
– Itt van az átkozott névjegye. Most
aztán gyere ide, tedd azt a csinos kis
seggedet az enyém mellé, és indítsuk
be a dolgokat.
Az oldalzsebembe tettem a névjegyet
és felálltam.
– Köszönöm az italt.
– Most meg mi a faszt csinálsz? – fa-
kadt ki.
– Végig átvertem – közöltem. – Saj-
nálom.
– Te kibaszott ribanc – mondta.
Felállt és a lakásajtóhoz ment.
– Te hazudós kibaszott ribanc – ismé-
telte. Majdnem megsajnáltam.
– Most elmegyek – közöltem vele.
– Egy faszt mész el – vetett ellen. –
Alkut kötöttünk.
– Menjen az utamból – mondtam
neki.
Az italt még mindig a bal kezemben
tartottam.
– Nem mész el, amíg nem teszel meg
néhány dolgot, amit megígértél.
Sóhajtottam. Semmi okom nem volt
rá, hogy belekeveredjek. Az italomat
poharastul az arcába vágtam. A pohár
széle az orrnyergén találta el, amitől ki-
serkent a vére. Elfordította a fejét, meg-
próbálta kitörölni a szeméből a bour-
bont, én meg a jobboldali kabátzsebem-
ből elővettem egy bőrbotot, és kemé-
nyen a bal térde mögé ütöttem. Ettől a
térde megroggyant, ő meg az oldalára
esett. Kiabálni kezdett:
– Ribancok, mind ribancok vagytok,
mindnyájan, ribancok…
Kikerültem, kinyitottam az ajtót és le-
mentem a lépcsőn, ki az utcára. Elég
rosszul éreztem magam.
 31
A Harrop and Moriarity irodája az 57.
utcán volt a Carnegie Hall-lal szemben,
egy bérházban. Az épület előcsarnoká-
ban volt egy biztonsági őr, és amikor
csöngettem az ajtajukon, a Harrop and
Moriarity recepciósa bentről nyitotta azt
ki. Mutatós szőke volt, olyan huszonkét-
éves-forma. Mikrofonos fejhallgató volt
a fején, és amíg ott álltam, többször be-
leszólt a mikrofonba és valami gombo-
kat nyomogatott.
– Harrop and Moriarity – mondta. –
Egy pillanat, kérem.
És megnyomott egy gombot.
– Harrop and Moriatiry, egy pillanat,
kérem.
És megnyomott egy gombot.
Végül rám nézett és gépiesen mo-
solygott.
– Peter Franklin – közölte.– Meg van
beszélve?
– A nevem Randall – mondtam. – Ike
Rosen és Sarah Markham ügyében.
 Még mindig mosolygott.
– És meg lett beszélve?
– Kérdezze meg Franklin urat – aján-
lottam. – Fogadni fog.
A recepciós kibocsátott egy olyan lát-
tunk-már-ilyet sóhajt és rábökött a
gombra.
– Randall kisasszony, uram, Ike Ros-
en és Sarah Markham ügyében – jelen-
tette a recepciós.
Egy pillanatig hallgatta a választ,
majd rábökött a gombra.
– Franklin úr mindjárt kijön önért,
Randall kisasszony – közölte a recepci-
ós.
Ha csalódott is volt, nem mutatta. Iga-
zi profi.
Pár percig ott álltam, amikor egy na-
gyon jóképű fiatalember jött felém a fo-
lyosón. Rövid sötét haja úgy nézett ki,
mint amelynek sosincs szüksége fésü-
lésre vagy vágásra. Sötétbarna Harris
tweed zakót viselt kockás inggel és fe-
kete kötött nyakkendővel. Sötétszürke
flanel nadrágja élre vasalva, sötétbordó
sportcipője fényesre kefélve. Amikor ke-
zet nyújtott, láttam, hogy manikűrözteti
a körmét.
– Randall kisasszony? Peter Franklin.
Kézfogása erőteljes és határozott
volt. Amikor beszélt hozzám, egyene-
sen a szemembe nézett. Fogai egyen-
letesen ragyogtak. Csak egy kicsit volt
magasabb nálam, de ezt a hiányossá-
got jelentéktelennek ítéltem. Mindent
összevetve, jól nézett ki.
– Menjünk le az irodámba – mondta.
Láthatóan a cég kedvence volt. Kétab-
lakos irodát mondhatott a magáénak.
Kényelmes ügyfélkarosszékben ültem,
amelynek krómból készült karfái voltak.
Megkerülte az üveglap-tetejű, krómból
készült félkör alakú íróasztalát és leült
krómból tervezett forgószékére. Volt
egy nagyképernyős televíziója hozzá-
kapcsolt videó- és DVD-lejátszókkal,
egy krómból készült szekrénybe beépít-
ve. Vágtam a berendezési koncepciót.
Az íróasztalával szembeni falon képek
lógtak. Mindegyiknek krómból készített
kerete volt. A képek felé intettem a fe-
jemmel.
 – Az ügyfelei? – kérdeztem.
– Igen – felelte Franklin. – Az üzlet-
nek majdnem kizárólagosan a tehetsé-
gek képviseletével kapcsolatos végét
fogom meg.
Összekulcsolta a kezét, mintha imád-
kozni készülne, ujjai hegyét a szájához,
támasztotta és rám meredt.
– Mi a keresztneve Randall kis-
asszony?
– Hivatalosan – mondtam neki – So-
nya, de jobb szeretem a Sunnyt.
– Sunny Randall – mondta.
– Igen.
– Nem valami focis volt a dologban?
– Az apám kis tréfája – magyaráztam.
– De az enyémnél az írásmód: S-u-n-n-
y.
Mosolygott és mogyoróbarna tekinte-
tét őszintén az enyémbe fúrta.
– Az enyémnél pedig P-e-t-e – közöl-
te. – Mi szél hozta hozzám, Sunny?
– Ike Rosen és Sarah Markham – fe-
leltem.
Kicsit ráncolta a homlokát.
 – A Rosent ismerem – mondta. – Rö-
vid ideig dolgozott itt. Úgy hallottam, ki-
zárták az ügyvédi kamarából.
– Tehát az „ügyvéd” megnevezés a
névjegyén félrevezető? – kérdeztem.
– Nem folytathat ügyvédi tevékenysé-
get New York államban – mondta Peter.
– Sarah-t nem ismerek.
– Sarah Markham.
Peter csak törte a fejét, csak törte a
fejét, majd megrázta a fejét.
– Nem. Egyszerűen nem ismerem
Sarah Markham-ot – közölte.
– És mi a helyzet Lewis Karppal? –
kérdeztem. Peter zavartnak látszott.
– Most a Kandi kamerával van dol-
gom? – kérdezte. – Mi ez az egész,
Sunny?
Elővettem a táskámból egy névjegyet
és átnyújtottam neki. Megnézte és hát-
radőlt.
– Aha – mondta. – Hát, maga az
egyik legszemrevalóbb detektív, akit va-
laha is láttam.
– Igen, köszönöm, valószínűleg az
vagyok – hagytam rá. – De meséljen
nekem Lewis Karpról és Ike Rosenról.
– Tudok beszélni magának Rosenról
– mondta Peter. – Részeges volt és
megrögzött hazudozó. Kirúgtuk innen.
– Miért zárták ki a kamarából? – kér-
deztem.
– Nem ismerem a részleteket. Valami
pénzügyi szabálytalanságok. Már azu-
tán történt, hogy elment innen.
– Azt mondta nekem, hogy összehoz-
ta magát egy Lewis Karp nevű bostoni
ügyvéddel – mondtam.
Peter széles mosollyal válaszolt.
– Ike Rosen? Ha nekem Bostonban
kapcsolatra van szükségem, hozzájutok
én Ike Rosen nélkül is. Rendszerint a
Cone Oaksszal állunk üzleti kapcsolat-
ban.
– Az egy jó cég – jegyeztem meg. –
De Lew Karp szerint magának olyasva-
lakire volt szüksége, aki megveri Sarah
Markhamot. Talán nem a Cone Oaks
lett volna a legjobb választás erre.
Peter elvette imára kulcsolt kezét a
szájától, az asztal tetején megint össze-
kulcsolta, majd előre hajolt telem. Az
őszinteség erős aftershave-ként áradt
belőle.
– Nem ismerem Sarah Markhamet.
Nem ismerem Lew Karpot. Senkit sem
szeretnék megveretni – rám mosolygott
–, kivéve talán az összes Knicket. Az
ország néhány legfontosabb média-
személyiségét képviselem. Nem szer-
vezek megveretéseket.
– Tehát Rosen hazudik, és Karp is
hazudik.
– Nem ismerem Karpot. Azt sem tu-
dom, mit csinál. De Rosen hazudik.
– Benne volt a maga keze is Rosen
elbocsátásában? – kérdeztem.
– Tagja voltam a felülvizsgáló bizott-
ságnak.
– Talán, bosszúról van szó – mond-
tam.
– Talán.
Peter a Rolexére pillantott.
– A fenébe! – kiáltotta. – Sunny, vá-
rattam egy lemez-producert, hogy ma-
gával beszélhessek. Tényleg le kell
vele ülnöm.
 – Természetesen – mondtam. – Ha
még szükségem lesz magára, felhívom.
– Tudok egy jobb megoldást. Miért ne
találkozhatnánk munka után a Four Se-
asons vendéglő bárjában? Meghívnám
egy italra.
– Imádnám a dolgot – lelkesedtem.
– Mondjuk, olyan, hat tizenötkor?
– Tökéletes – válaszoltam. – A ven-
déglőről beszélünk, nem a szállodáról.
– Igen.
– Ötvenkettedik utca – mondtam. – A
Park és a Lex között.
– Pontosan.
– Hat tizenötkor – mondtam és feláll-
tam.
Ő is felállt. Kezet fogtunk. Egy picit
megszorította az enyémet. Szemünk ta-
lálkozott. Mosolygott. Én is mosolyog-
tam. Lehet, hogy ez valami komolynak
a kezdete. Az egyetlen probléma, gon-
doltam, miközben lefelé mentem a lift-
tel, hogy az ügyfél-galéria felső sorában
lévő első kép Lolly Drake-et ábrázolta,
a talk-show nagy sztárvezetőjét, aki
több mint húsz évvel ezelőtt George
Markhammal kezdett Moline-ban. Ez
zavaró körülmény volt.
 32
A Four Seasons Grill-termének több-
szintes plafonja alatt, a bárpultnál üldö-
géltem és Grey Goose L’Orange vodká-
val készült martini-koktélt szopogattam
– ez volt az első randevúm, amióta Ri-
chie megházasodott. Leszámítva Ike
Rosent. És számításba véve, hogy ez
egy munkarandevú volt. De mégis csak
egy randevú. A terem jól öltözött embe-
rekkel volt tele, akik sikereseknek lát-
szottak ezen a New York-i napon, bele-
értve a partneremet.
– Szóval, hogy lett végül is egy ilyen
gyönyörű nőből – kérdezte ő – nyomo-
zó?
Eredetibb nyitást vártam tőle. De azt
mondta, hogy gyönyörű.
– Művészetet tanultam az egyetemen
– mondtam.
– Történetet?
– Nem – feleltem. – Festek.
– Hűha. – Szeretném látni a műveit.
Glenfiddicht ivott jéggel, zömök, férfias
pohárból.
– Remélem, sor kerül rá – kedves-
kedtem.
– És hogy következik ebből a nyomo-
zói munka? – kérdezte.
– Pénzt kellett keresnem a megélhe-
tésre, amíg a képeim nem lesznek elad-
hatók – feleltem. – Az apám meg zsaru
volt. Szeretem ezt a munkát. Érdekes.
Néha tudok embereken segíteni. És
magam osztom be az időmet.
– Egyedül él? – kérdezte.
– Rosie-val élek, a világ leggyönyö-
rűbb bull-terrierjével.
– A világ legszebb bull-terrierjének
lenni – mondta Peter – nem feltétlenül
jelent vonzóerőt.
Szó nélkül meredtem rá. Ahogy né-
zett engem, elmosolyodott.
– Biztos nagyon szép – vélekedett. –
Ha jól értem, nincs férjnél.
– Elváltam – zártam rövidre.
Bólintott, mintha azt mondaná: „vala-
mennyien így vagyunk vele”.
– És most éppen van valakivel? – ér-
deklődött.
 – Most éppen? – kérdeztem. – Magá-
val.
– Hát, nem szó szerint gondoltam.
Elmosolyodtam.
– Szóval, miért döntött úgy, hogy fo-
gad engem? – kérdeztem
– Volt egy megérzésem – felelte.
– És az általam említett nevek nem is
számítottak?
– Jó, a fenébe is! – belekortyolt a
whiskyjébe. – Legalább Rosent ismer-
tem.
– A recepciós nem gondolta, hogy fo-
gadni fog.
– Hát, ez a megérzés – mondta. Ki-
csit megemelte felém a poharát. – Tud-
ja… ez lehet valami komolynak is a
kezdete.
– És sohasem hallott Lewis Karpról.
– Muszáj ezt a dolgot kaparászni?
Elmosolyodtam.
– Ez nem volt szellemes.
Bólintott.
– Ez nem – mondta.
– Lolly Drake-et is képviseli?
 – Igen – felelte. – És Andy Wescottot
is – tudja, a zsaru-show műsorvezető-
jét. És Chuck Wellset is, a hírműsor ve-
zetőjét. – Mosolygott. A sztárok ügyvéd-
je.
– Milyen a csaj? – kérdeztem.
– Lolly? Bólintottam.
– Pont olyan, amilyennek látja meg
hallja – mondta. – Ügyes, kemény nő.
Világosan látja a dolgokat, világosan
gondolkodik. És ízig-vérig győztes fajta.
– Tud arról, hol kezdett? – kérdeztem.
– A fenében, East Overshoe-ban
vagy hol. Nem tudom. Középnyugaton.
Valami lerobbant nyolc wattos rádióállo-
máson. Ott volt – ujjaival a levegőben
idézőjelet mutatott és lehalkította a
hangját – jogi levelező.
– És abból nőtt ki?
– Ja. Abból lett egy betelefonálós
Lolly-féle program, aztán bővült a tárgy-
kör – legyintett. – A többi mára történe-
lem. A cégünk azóta képviseli, amióta
nemzeti méretekben szerepel – tette
hozzá. – Én személy szerint olyan tíz
éve vettem át.
 – Élvezet vele dolgozni?
– Azt meghiszem – felelte. – Az em-
ber mindig tudja, hányadán áll Lollyval.
– De ő maga izgalmas?
– Talán nem annyira, mint maga. Mi-
ért érdekli?
– A fenébe is! Melyik nőt ne érdekel-
né? Mindannyiunk példaképe.
– Megértem, hogy miért – mondta
Peter.
– Minden jogi ügyét maga intézi?
– Mindent mi intézünk – felelte. – A
jogi, a képviseleti… az összes dolgát.
– Szeretnék találkozni vele.
Peter félrebillentette a fejét.
– Elképzelhető – mondta. – Itt szeret-
ne vacsorázni vagy menjünk vissza a
lakásomra?
– Tud főzni? – kérdeztem.
– Elegánsan – válaszolta.
– És lesz valami finom édesség is? –
kérdeztem. Rám mosolygott, egy pilla-
natig hagyta a kérdést a levegőben lóg-
ni. Majd megszólalt:
– Azt hiszem, ez elég nagy mérték-
ben tőled függ majd.
 Fennállt a lehetőség: Peterről végül
kiderül, hogy az ellenségem. De egye-
dül voltam New Yorkban. Az ex-férjem
pedig újra nősült.
– Hát, próbáljuk ki – mondtam.
 33
Peter hálószobájában a kábel-box pi-
ros digitális kijelzője hajnali 2.30-at mu-
tatott. Hanyatt feküdtem Peter mellett,
csendes horkolását hallgatva. Nem volt
rajtam semmi ruhanemű. Irtóan szeret-
tem volna felöltözve egy taxiban a szál-
lodám felé tartani. Szerettem volna a
hotelszobámban, pontosabban, a kétfé-
le árnyalatú, narancsszínű, túlmérete-
zett pólómba öltözve az ágyamban len-
ni. Mint mindegyik felszabadult, zsigere-
iben is mai férfi, akivel csak dolgom volt
eddig, Peter is fontosnak tartotta az
együtt töltött éjszakákat. Csak semmi
sity-suty, etye-petye, enyém volt a sze-
rencse. Ami viszont azt jelenti, hogy
reggel kerülgethetjük egymást a fürdő-
szobában. Meg azt, hogy figyelmes te-
kintete alatt tornázhatom bele magam a
harisnyanadrágba. Vagy pedig azt je-
lenti, hogy összeszedem a cuccomat és
felöltözöm a gardróbszekrényben. Ciki!
 A Lolly Drake körüli spekulációnak
nem volt reális alapja. Azon a véletlen
egybeesésen kívül, hogy ismerte Sarah
apját. És hogy egy olyan ember volt a
jogi képviselője, aki esetleg felbérelt va-
lakit Sarah megveretésére.
De ha eldöntöttem, hogy ez egy je-
lentőséget mellőző egybeesés volt, és
hogy Ike Rosen csak úgy passzióból
hazudott nekem, akkor sehova sem ju-
tottam el, és az egybeesés felfedezésé-
vel nincs mihez kezdenem. Ha pedig
nem véletlen egybeesés volt, akkor le-
het, hogy az ellenségemmel feküdtem
le. Na és, akkor mi van, ha az ellensé-
gemmel feküdtem le?!
A piros számos óra közölte velem,
hogy tíz perc múlva három lesz. Le-
csúsztam az ágyról, lábujjhegyen ahhoz
a karosszékhez osontam, amelyre az
összehajtott ruháimat tettem, és csend-
ben óvatosan felöltöztem. Mivel a haris-
nyanadrág hajnali háromkor nehéz pró-
batételnek tűnt, begyűrtem a táskámba,
és a cipőmmel a kezembe lábujjhegyen
kiosontam a hálószobából a nappalin
keresztül, amelyben a közelben lévő ut-
cai lámpa megvilágított egy üres pezs-
gős üveget és két metszett poharat –
közös esténk néma tanúit. Belebújtam a
cipőmbe, mialatt a felvonó zajtalanul le-
szállított az előcsarnokba.
A kapus álmosan ült az asztalánál.
Amint kivonultam mellette a Fifth Ava-
nue-ra, tétován rámosolyogtam, igye-
kezve kerülni egy feslett erkölcsű nőcs-
ke látszatát. Nem sok minden mutatko-
zik üresebbnek, mint a hajnali három
óra bárhol is. Egy taxit sem láttam. Az
éjszaka elég kellemes volt, így elindul-
tam a belváros felé, és a Fifth Avenue-n
lesétáltam huszonegy sarkot a szállo-
dámig. Az utam legnagyobb részén
jobb kéz felől a csodálatos, sötét és
mély Central Park kísért. Mögötte pedig
a nyugati határát jelölték a West End
örökös fényei.
Hogy bejuthassak a szállodámba,
csengetnem kellett. Kipróbáltam a nem-
vagyok-én-feslett-nő tekintetemet a biz-
tonsági őrön is, aki ellenőrizte a kulcso-
mat. Nem könnyű egy ilyen tekintetet
előadni, amikor az ember a harisnya-
nadrágjával a táskájában egyedül tér
haza hajnali háromkor. Nem is vagyok
biztos benne, hogy az őr bevette.
Fent megmostam a fogam, hosszan
zuhanyoztam, majd felhúztam a na-
rancsszínű pólómat, és azonnal álomba
zuhantam, amint vízszintesbe helyez-
tem magam. Rosie-ról álmodtam, amint
egy általam sohasem látott tájon sétá-
lunk, és Rosie mindig szélesebb körök-
ben rohangál. Amikor szólítottam,
visszajött, de ahogy tovább sétáltunk,
továbbra is mindig messzebb és
messzebb rohant, amíg újra vissza nem
hívtam.
Reggel úgy ébredtem, hogy nem vol-
tam tisztában sem Peter Franklinnel,
sem magammal, de pihentnek éreztem
magam, és még egy darabig ágyban
maradtam, egyedül, a szobaszolgálat
étlapját böngészve és a reggelin töp-
rengve. A szerelem és a szex nagysze-
rű dolgok. Különösen, ha átlapolódnak.
De az egyedüllétnek is megvannak a
szép pillanatai.
 Két órával később frissen zuhanyoz-
va, a finom reggeli által nyújtott jó ér-
zéssel és újra megmosott fogakkal ki-
léptem a szállodából, és munkára indul-
tam.
11.20-kor, amikor elhelyezkedtem Pe-
ter Franklin irodájával szemben, napos
és hideg idő volt, a Hudson felől az 57.
utcán fújdogáló széllel. Farmernadrág
és futócipő volt rajtam, meg egy sokzip-
záras kabát. Egy sötét színű, gyapjú sí-
sapkát viseltem mélyen a szemembe
húzva, azt a fajta fejfedőt, amelyet az-
tán egész nap nem vehetek le, ha nem
akarok szívrohamot kapni a hajamtól. A
kabátzsebemben volt egy kis zoomos
digitális fényképezőgép. Az órámra
néztem. Fogadni mertem volna, hogy
az elkövetkező egy-két órában Peter ki
fog jönni ebédelni.
A szállodámból kijelentkeztem. A cso-
magom a kocsimban volt, a kocsim pe-
dig a 10. Avenue közelében parkolt egy
garázsban. Ahogy megvannak a fény-
képek, kilövök a Hudson mentén észak
felé. Mialatt a szobámban lustálkodtam,
élvezve a magányt és a reggelizést, a
telefon háromszor csöngött. Egyik alka-
lommal sem vettem fel. Minden alka-
lommal kigyulladt az üzenetjelző, és
amikor belehallgattam a rögzítőbe, Pe-
ter Franklin hangja volt az.
Az első üzenet így szólt: „Szia, bébi.
Hova tűntél? Valami olyat tettem… vagy
nem tettem meg? Szeretnélek újra látni.
Hívjál.”
A második és a harmadik üzenet az
első változatai voltak. A második még
egy grafikus anatómiai bókot is tartal-
mazott.
A francba!
New York méretei és sebességei min-
dig is elkápráztattak. Mindig eszembe
juttatja Lewis Mumford meghatározását
a nagyvárosokról. Valami olyasfélekép-
pen szól, hogy „a legtöbb lehetőség a
legkisebb helyen”. Hát ez itt mind meg-
van.
Jól éreztem magam New Yorkban.
Egész életemben négy órányira laktam
a várostól, eléggé kiismertem magamat
Manhattenben, de mint a legtöbb em-
ber, aki nem New York Cityben lakik,
csak korlátozott ismereteim voltak
Bronxról, Queensről vagy Brooklynról,
és szinte biztos vagyok benne, hogy
soha sem voltam a Staten Islanden.
Nem nagyon aggódtam amiatt, hogy
Peter esetleg meglát. Nem számított
arra, hogy találkozhatunk.
Sapka volt rajtam és nagy napszem-
üveg, és nagyon másképpen voltam öl-
tözve, mint ahogy utoljára látott, nem
beszélve arról, hogy végül ruhátlanul lá-
tott. De ha meg is látna, nem igazán
számít. Azt mondanám neki, hogy ép-
pen el akartam tőle búcsúzni, csak
megálltam, hogy készítsek az iroda-
házukról pár szentimentális emlékké-
pet.
Egy órakor vettem egy árustól egy
puha perecet, és megettem. Sárga
mustárral. 1.15-kor Peter megjelent a
bejárati ajtóban két másik férfival
együtt. Mindhármukon sötét felöltő volt
világos sállal. Peter fején széles kari-
májú puha kalap volt, amilyet a filmeken
a krimi-főnökök viselnek. Mindhárman
megálltak egy pillanatra a járdán, hogy
valamit megbeszéljenek, én pedig csi-
náltam egy pár felvételt. Peter élénken
magyarázott. A két férfi bólogatott. Azu-
tán egyikünk hevesen gesztikulálva
kezdett beszélni, Peter pedig folyama-
tosan rázta a fejét. Majd végül felemelte
a kezét és az a férfi, aki gesztikulált, rá-
csapott a tenyerére, és mind a hárman
nevettek. A két férfi nyugati irányba for-
dult, és elindultak. Peter még állt egy
darabig és aggályosan nézett utánuk,
én meg készítettem róla még néhány
felvételt. Végül kelet felé fordult, és elin-
dult a Sixth Avenue felé. Eltettem a
fényképezőgépemet, és elindultam a
kocsim felé, szemben a széllel, kicsit le-
szegve a fejem, hogy ne fújja a homo-
kot az arcomba.
 34
Dr. Silvermanon fekete kosztüm és
fehér selyem top volt. A nyakában
gyöngysor volt, és diszkrét gyöngyfül-
bevalót viselt. Mint általában, most sem
volt rajta gyűrű. Persze sok férjezett
asszony nem visel jegygyűrűt. Én sem
nagyon viseltem, amikor férjnél voltam.
Richie viselte. Richie úgy viselte a sa-
játját, mint valami amulettet vagy ilyes-
mit. Töprengtem rajta, hogy van-e en-
nek jelentősége.
– Hát ez történt a New York-i utamon
– mondtam. Dr. Silverman kicsit felvon-
ta a szemöldökét, hogy mutassa,
mennyire el van bűvölve.
– Ismeri az ügyet, amin dolgozom:
Sarah Markham igazi szülei, stb.
Dr. Silverman bólintott. Vajon valóban
emlékezett rá, vagy csak engem akart
bíztatni?
– Szóval, miután Spike és én konf-
rontálódtunk azzal a két fickóval az er-
dőben…
 Ránéztem, hogy megbizonyosodjak,
vajon tényleg emlékezik-e rá. Tudtam,
hogy sok páciense van. Tudtam, hogy
nem jegyzetel. El nem tudtam volna
képzelni, hogy tudtomon kívül rögzíti a
beszélgetéseket, így a memóriájára kel-
lett bíznom magam.
– Spike hasznos barátnak bizonyult –
jegyezte meg. Látszólag emlékszik a
dolgokra. Bár szokása szerint annyira
semleges volt, hogy nem voltam benne
biztos. Feladtam.
– Mindenesetre – folytattam –, meg-
adtak egy nevet, egy Ike Rosen nevű
ügyvédét, és elmentem New Yorkba Ike
megadott egy nevet, egy Peter Franklin
nevű ügyvédét, én pedig beszéltem
Franklinnal, és kiderült, hogy ő képviseli
Lolly Drake-et, a talk-show-hölgyet.
Dr. Silverman bólintott.
– Lolly Drake pedig ugyanazon a rá-
dióállomáson és ugyanakkor kezdte el
a pályafutását, amikor George Mark-
ham volt ott.
– Ez véletlen egybeesés is lehet –
mondta dr. Silverman.
 – Lehet – hagytam rá. – De ha úgy
döntök, hogy az, akkor az nem vezet
sehova… ha viszont úgy döntök, hogy
nem az, akkor még van remény.
– Ez igaz – hagyta rám dr. Silverman.
Úgy láttam, erős keze van. A tökéle-
tesen manikűrözött körmein diszkréten
csillogott a világos lakk. Nehéz volt
megsaccolni, hány éves lehet. Nálam
idősebb.
– Az a helyzet – mondtam –, hogy a
szex felütötte csúf fejét.
– Csúf? – kérdezte dr. Silverman.
– Tudja, ez csak egy olyan kifejezés –
mondtam neki. Dr. Silverman bólintott.
– Meséljen róla – kérte.
Hát elmeséltem neki, hogyan hagy-
tam Rosent abban a hitben, hogy lefek-
szem vele, és beszéltem neki arról is,
hogy lefeküdtem Franklinnel.
– Csináltam róla néhány felvételt –
közöltem. – Meg fogom őket mutatni
Karpnak, hogy megtudjam, ő-e az az
ember, aki felbérelte.
– És ha ő az?
 – Akkor az ellenségemmel feküdtem
le.
– Ezzel a lehetőséggel tisztában volt
már akkor is, amikor úgy döntött, hogy
lefekszik vele – jegyezte meg dr. Silver-
man.
– Igen.
Dr. Silverman nem szólt.
– Olyan piszkosnak érzem magam –
mondtam.
– Milyen tekintetben?
– Hát, amiért megjátszottam, hogy…
szóval, hogy jó nálam a szegény kövér
Ike Rosen, csak mert el akartam érni
nála, hogy árulja el nekem, amire szük-
ségem volt.
– Kemény szakmát űz – nyugtatott
meg dr. Silverman. – Semmi oka rá,
hogy ne használjon fel minden eszközt,
amivel rendelkezik.
– Azt hiszem, így van.
– Piszkosnak érzi magát Franklinnel
kapcsolatban is? – kérdezte dr. Silver-
man.
– Nem. Nem furcsa?
– Furcsa?
 – Igen. Úgy értem, lehet, hogy na-
gyon rossz ember, és tudtam, hogy
esetleg az, és mégis rögtön bebújtam
az ágyába.
– Lehet, hogy éppen a bűne a vonz-
erő – vélte dr. Silverman.
– Ezt hogy érti? – kérdeztem.
– Talán azért élvezte őt jobban – vá-
laszolta –, mert szinte bizonyosan nem
alakulhat ki vele egy hosszantartó kap-
csolat.
– Mert lehet, hogy rosszfiú.
– Nem töltötte vele az éjszakát – je-
gyezte meg dr. Silverman.
– Nem – feleltem. – Utálom együtt töl-
teni az éjszakát.
– Valóban?
– Tudja… ahogy kinézek, amikor fel-
ébredek, és ahogy a másik kinéz, és a
fürdőszoba körüli hercehurca, meg úgy
öltözködni, hogy közben figyelik az em-
bert… Ez mind, egyszerűen, hogy is
mondjam, csupa kényelmetlenség, ami-
kor alábbhagy a szenvedély. Azon kí-
vül, lehet, hogy megint megkíván, én
pedig sose szerettem azzal kezdeni a
napot.
Dr. Silverman mosolygott. Azon töp-
rengtem, vajon ő valaha is aggályosko-
dott-e az éjszakák együtt töltésével
kapcsolatban.
– Úgy gondolja, ha, amint túl van a
szexen, és azonnal távozik, az aláhúz-
za, hogy az egész csak a szexről szólt?
– Azt hiszem, így van – feleltem.
Csendben voltunk. Dr. Silverman
megelégedéssel figyelt. Egy pillanatig
finoman doboltam az ujjaimmal a com-
bomon. Dr. Silverman figyelte, amint ezt
teszem. A testbeszédet is tanulmányoz-
za? Nagyon érdekes volt, amiről be-
szélgettünk. Azt akartam tehát világos-
sá tenni, hogy az egész csak „sity-suty,
etye-petye, részemről a szerencse”
volt? Vagy végül is csak arról a kényel-
metlenségről szól az egész, amit egy
olyan emberrel együtt töltött éjszaka je-
lenthet, akit az ember nem ismer jól…
vagy éppenséggel ismer. Megszólal-
tam:
– Hadd mondjam el egy álmomat.
 Bólintott.
– Valami vidéki tájon sétálok Rosie-
val. A dombtetőn, ahol sétálunk, egy hi-
dacska ível át egy patakon. Ez nem egy
olyan hely, ahol a valós életben már let-
tem volna, és vissza tudnék rá emlé-
kezni. Az egész inkább olyan festett táj-
képszerű. Rosie mind szélesebb körök-
ben rohangál. Amikor hívom, visszajön,
de nem teljesen. Nagyon élvezi a dol-
got. Én viszont kicsit aggályosnak ér-
zem, hogy szabadon rohangál, és nem
lehetek biztos benne, hogy visszajön.
Általában pórázon sétáltatom.
Dr. Silverman várt. De érdeklődéssel.
– Ennyi – mondtam.
– Mit érzett?
– Az álmomban, vagy amikor feléb-
redtem?
Dr. Silverman mosolygott.
– Ekkor is, akkor is – válaszolta.
– Az álmomban, ahogy mondtam, kel-
lemetlenül, mert aggódtam érte.
Dr. Silverman bólintott.
– És utána? – kérdezte. – Amikor fel-
ébredt?
 – Fura dolog – feleltem. – Most, így
ébren, valahogy szeretem az álmomat.
Szeretek rá gondolni, amint olyan sza-
badon rohangál.
– Póráz nélkül – mondta dr. Silver-
man.
– Igen – mondtam. – Póráz nélkül.
Bólintott és nem szólt. Én sem szólal-
tam meg. Nem tudtam, mire mehetek
ezzel. Egy kis idő múlva dr. Silverman
az órájára pillantott. Mindig ugyanolyan
módon teszi. Ez rítus volt nála. Az is,
ahogy mondta:
– Idő van.
– Én…
– Mára kifutottunk az időből – jegyez-
te meg.
– De nem… Várt egy percig. Majd azt
hozzátette: – Nem kell sietni. Várom
csütörtökön.
Felálltam, és az ajtó felé indultam.
Felállt, mint mindig, és az ajtóhoz kí-
sért.
– Póráz nélkül – mondtam.
Mosolygott, és kinyitotta az ajtót. Ki-
mentem.
 35
Előrebocsátva, hogy semmi bajunk
egymással, Lewis Karppal ebédeltem
Brightonban, egy kávézóban a Wa-
shington Streeten. Lewis kissé idege-
sen nézett körül, amikor belépett, de
amikor nem látta Spike-ot, szemmel lát-
hatóan megnyugodott. Egy sajtburgert
rendelt. Én egy tonhalas salátát kértem.
Mindketten kávét ittunk hozzá.
– Szóval, beszélt Ike Rosennal? –
kérdezte Karp. Úgy tűnt, Spike tartós
távolléte beszédessé tette.
– Beszéltem.
– Jó fej, mi?
– Nagyon barátságos ember – mond-
tam.
– És segített magának?
– Igen. Egy Peter Franklin nevű ügy-
védhez küldött – feleltem.
Előszedtem a válltáskámból egy álta-
lam készített 8x10-es fényképet, és
megmutattam Karpnak. Hosszasan ta-
nulmányozta, miközben előadást tartott
homlokráncolásokkal és a kép különbö-
ző szögekből való szemlélésével.
– Szerintem ő lehet az – mondta
Karp. – Van másik felvétele is?
Még néhány fényképet szedtem elő a
táskámból, és egymás mellé helyeztem
őket az asztalra. Karp tovább nézegette
a képeket. Homlokát ráncolva, ban-
dzsítva, hátradőlve, hirtelen előre hajtva
fejét. Mindent csinált a képekkel, éppen
csak nem kóstolta meg őket. Csendben
ültem, és élveztem az előadást. Végre
megszólalt:
– Ja. Ő az.
– Biztos benne? – kérdeztem. –
Nincs szüksége még egy kis időre?
A humorom lepattant róla.
– Ja – mondta. – Biztos vagyok ben-
ne.
– Ez az a férfi, aki eljött magához, és
arra kérte, hogy találjon valakit, aki ké-
pes megfélemlíteni Sarah-t, majd en-
gem?
– Igen – felelte. – Persze semmit sem
mondanék erről a bíróság előtt. De ő
az.
 Hirtelen homlokát ráncolta.
– Hé! Ugye nincs bevezetékezve?
– Jókor kérdezi – jegyeztem meg. –
De nem. Nem vagyok.
– Honnan tudhatom?
– Mert ezt mondom magának – felel-
tem. – Maga meg teljesen megbízik
bennem.
– Jó, de… á, bassza meg – mondta,
és a sajtburgerébe harapott.
– Mondott valamit Franklin úr arról,
miért akart megfélemlíteni minket?
Karp egy darabig rágta a sajtburge-
rét, majd lenyelte és leöblítette egy kis
kávéval.
– Csak megmutatta a kápét – mond-
ta.
– Kell ennél meggyőzőbb ok? – je-
gyeztem meg.
Bólintott. A sajtburgere elfogyott.
– Ha nincs más – mondta –, elrohan-
nék.
– Nincs más – vágtam rá.
– Ezúttal kvittek vagyunk? – kérdezte.
– Ezúttal igen – feleltem.
 – Köszönöm, kellemes volt beszélget-
ni magával – mondta.
Hosszú kortyokkal kiitta a kávéját, és
letelte a csészét. Felállt.
– Köszönöm az ebédet.
Mosolyogtam. Elindult az ajtó felé.
Kézbe vettem a tonhalas szendvicse-
met és beleharaptam. A bűnözés elleni
harc éhséggel jár.
 36
Kint zuhogott az eső. A lakásom
egyik végén a falnak támaszkodva ül-
tem, és egy teniszlabdát gurítottam a
lakás másik végébe. Amikor elgurítot-
tam, Rosie végigrohant a lakáson, el-
kapta, és büszkén visszatrappolt, oda-
adta a labdát, megfordult és reszketve
várta, hogy újra elgurítsam. Rosie nem
kedvelte az esőt, nem volt hajlandó
ilyenkor sétálni, ezért improvizálnom
kellett. Már húsz perce voltam ezzel el-
foglalva, amikor csengett a telefonom.
Megint elgurítottam a labdát, majd a te-
lefonhoz mentem és felvettem.
– Randall kisasszony?
– Igen.
– George Markham vagyok.
Rosie visszajött a lábamhoz, és a lab-
dát hol a földre ejtette, hol felszedte, hol
leejtette, hol felszedte. Lehajoltam, fel-
vettem a labdát és elgurítottam.
– Hogy van, Markham úr?
 – Köszönöm, borzalmasan. Ez az os-
toba nyomozás szétzilálta az otthoni
életemet, csúnyán felbosszantotta a fe-
leségemet, és elidegenítette tőlem a lá-
nyomat.
– Sajnálom, hogy ezt kell hallanom –
mondtam.
Rosie visszahozta a labdát, majd leej-
tette és újra felszedte.
– Eltökéltem, hogy a végére járok a
dolognak – közölte George.
– Bocsásson meg egy pillanatra,
Markham úr.
A telefon mellé tettem a kagylót, majd
mereven Rosie szemébe nézve azt
mondtam „Ennyi!” és figyelmeztetésül
széttártam a karjaimat. Rosie áthatolha-
tatlan fekete szemével csak bámult
rám. Én meg ott álltam széttárt karok-
kal, és visszabámultam rá. Egy pillana-
tig tartottuk a pozícióinkat. Hallottam
Rosie lélegzetét a pofájában lévő labda
mögül. Majd visszafordult és – szerin-
tem gőgösen – elvonult, felugrott az
ágyamra és elkezdte rágni a labdát.
 – Elnézést – szóltam a telefonba. –
Mit kíván tenni?
– Megcsináltatom az átkozott DNA-
tesztet – mondta. – Megalázónak és
nagyon-nagyon dühítőnek tartom. De
megteszem.
– Ez ésszerűnek tűnik – jegyeztem
meg. – Kér segítséget az elrendezésé-
hez?
– Nem. Csak azt szeretném, ha tud-
ná, hogy meg akarom csináltatni, és ez-
zel szeretnék pontot tenni az átkozott
ügy végére.
– A felesége is aláveti magát a teszt-
nek?
– Ő nem. Ahhoz túlságosan dühös és
ideges lett. Ő megalázónak tartja az
egészet. És úgy érezné, hogy ez lelki-
leg kompromittálná.
– Valóban? – kérdeztem. – Lelkileg
kompromittálná?
– A feleségem egy lelkileg érzékeny
ember – felelte.
– És az Isten áldja meg őt ezért – je-
gyeztem meg. – De ahhoz, hogy meg-
kapjuk a kívánt eredményt, egy megbíz-
ható laborra lesz szükség, nem pedig
valamiféle interneten magát hirdető
DNA szolgáltatásra.
– A helyi kórházunkon keresztül fo-
gom intézni – mondta Markham. – Le-
gális lesz.
Rosie a labda rágása közben engem
figyelt az ágyról. Drága Anyucinak érez-
tem magam.
– Csak tapsolni tudok az elhatározá-
sának, Markham úr.
– Hát, remélem, hogy ha ez végre
megtörténik, akkor Isten hírével békén
hagy bennünket.
– Akkor hagyom magukat békén, ami-
kor Sarah biztos lesz a szülei dolgában
– feleltem.
– Ribanc – mondta George Markham,
és letette a kagylót. Én is letettem az
enyémet és Rosie-ra néztem, aki az
ágyról fixírozott.
– Juhuj! – kiáltottam. – Ez is annak
tart.
 37
Délelőtt 10.30-kor, miután futottunk
egyet Rosie-val, és a reggeliző aszta-
lomra készítettem a croissant-t és a ká-
vét, felhívtam Peter Franklint.
– Szóval – kérdezte Peter –, mi ütött
beléd?
Zavart mímeltem.
– Én… az ex-férjem éppen megnősült
– mondtam neki –, és ez némileg ki-
ütött.
– Ezért nem bírtad nálam tölteni az
éjszakát?
– Én… nem, nem bírtam. Sajnálom.
Azt hiszem, még mindig kicsit gyengél-
kedem.
– Persze – felelte Peter, – Ami telje-
sen érthető. Készen állok, hogy segít-
sek rajtad.
– Nagyon kedves tőled.
– Már azt képzeltem, hogy az én hi-
bám – mondta Peter. – Tudod, felébred-
tem, te meg nem voltál ott. Arra gondol-
tam, Pete, öreg haver, úgy látszik, ve-
szítesz a varázsodból.
– Ez a legközönségesebb bókvadá-
szat, amit valaha is hallottam – mond-
tam neki.
– Gondolod? – kérdezte Peter.
– Igen. De azért megkapod tőlem.
Csupa egy varázs vagy.
Hallottam a hangján, hogy jót szóra-
kozik.
– Ó, a mindenit – mondta.
– Szóval – kérdezte Peter –, miért
hívtál?
– Beszélni akartam veled – feleltem.
– Aha – mondta. – A varázs megvan.
– De talán csak a megfelelő partner
tudja előcsalni.
– És még te beszélsz a bókvadászat-
ról – jegyezte meg Peter. – Oké, olyan
varázslatos vagy, mint bárki, akivel ed-
dig lefeküdtem.
– Milyen rendes vagy, hogy ilyeneket
mondasz.
Letörtem egy darabkát a croissant-
ból, és megettem. Elképzeltem Pétert a
vonal másik végén. Az irodájában ül, a
lába fent az asztalon. A zakója valószí-
nűleg nincs rajta. Feltehetően nadrág-
tartót visel. Olyan Princeton-fiú volt, jó-
képű, helyes. A szeme sarkában tökéle-
tes kis ráncok. A keze ápolt és erősnek
tűnő. A haja tökéletesre nyírva. A kölni-
je elbűvölő.
– Szóval – kérdezte –, mi van azzal
az Ike Rosennal? Sikerült valami értel-
mes dolgot kihúznod belőle?
– Nem – feleltem. – Nem hiszem,
hogy Ike Rosenből bárki is ki tudna va-
lami értelmes dolgot hozni.
– Az ügyvédi kamara sem tudott – je-
gyezte meg Peter.
– Csak a szórakoztató iparjogi ügyei-
vel foglalkozol?
– Többnyire – felelte Peter.
Hangja komolyabban csengett, ahogy
az a férfiaknál szokott, amikor a munká-
jukról beszélnek.
– Örömöd leled benne?
– Feltehetően több örömöt, mintha
bűnügyekkel foglalkoznék.
Peter hangjában mosoly bujkált.
 – Az ügyfélkör nem feltétlenül kelle-
mesebb – jegyezte meg. – De kevésbé
veszélyes.
– Gondolkoztál azon, hogyan talál-
kozhatnék Lolly Drake-kel? – kérdez-
tem.
– Legtöbbet azon gondolkoztam, mi-
ért nem töltötted nálam az éjszakát.
– Jól értem, hogy egy valamit-valami-
ért szituáció kezd kialakulni? – kérdez-
tem.
– Az ügyvédi gyakorlat magában fog-
lalja az alku tudományát is – felelte Pe-
ter.
– Az örök optimista – jegyeztem meg.
– Tudom, hogy Lolly Drake műsorát
időnként más városokból is közvetítik.
– Söprögetés – mondta Peter. – A né-
zettség növelése.
– És tudok róla, hogy Bostonba is jön
– mondtam.
– Megy – felelte Peter. – A jövő hó-
napban.
– A legjobb időpont, hogy találkozzak
vele – mondtam.
 – Elképzelhető – mondta Peter. –
Megfelelő feltételek mellett.
Mindketten mosolyogtunk, és tréfál-
koztunk, de mindketten tudtuk, hogy va-
lójában alku kötéséről van szó.
– Természetesen – hagytam rá. –
Megfelelő feltételek mellett.
– Mikor? – kérdezte Peter. Hangja
könnyed és barátságos volt.
– Fizetés kézbesítéskor – feleltem.
– Miután találkoztál Lollyval? – kér-
dezte.
– Igen.
– Hát ez barátságtalanul hangzik –
vélekedett.
– Nem sokkal azután – mondtam
neki.
Olyan hangot hallatott, amely rövid
kacajnak illett be.
– Nem tűnsz nekem ájult rajongó tí-
pusnak – mondta. – Miért vagy annyira
oda azért, hogy találkozz vele?
Ha volt valami kapcsolat Lolly Drake
és Sarah Markham között, az Peteren
keresztül valósult meg, és arról tudnia
kellett. És azt is sejtheti, hogy az érdek-
lődésem szakmai. Megjátszani a hősnő
imádatát butaság lenne. Az egyenes-
ség gyakran lefegyverző lehet.
– Sarah Markham apja ugyanannál a
rádióállomásnál dolgozott, mint Lolly –
mondtam. – Illinoisban, Moline-ban
1981-ben vagy akörül.
– Úristen – fakadt ki Peter. – Azért in-
tézzem el neked a találkozásotokat,
hogy kifaggasd az ügyről, amin dolgo-
zol?
– Igen.
– Te meg vagy őrülve – mondta Pe-
ter. – Mi a fene köze lehet az egyik ügy-
nek a másikhoz?
– Ezt szeretném megkérdezni tőle –
feleltem.
– Figyelj ide, Sunny. Kedvellek téged.
Egy éjszaka jól éreztük magunkat
együtt. De ha azt hiszed, hogy ez felha-
talmaz arra, hogy valami speciális ked-
vezményt csikarj ki belőlem… nem tu-
dok neked semmiféle találkozót meg-
szervezni Lolly Drake-kel.
– Az éjszakai együttlét az volt, ami
volt, Peter – mondtam neki. – De nem
róhatod fel egy lánynak, hogy valamit
kér tőled.
Az évődés egy pillanatra eltűnt Peter
Franklin hangjából.
– Tartsd távol magad Lolly Drake-től,
Sunny – mondta.
– Eljössz Bostonba, amikor a műsora
lesz? – kérdeztem.
Egy pillanatig nem szólt. Amikor meg-
szólalt, hangja óvatos volt.
– Esetleg – felelte.
– Boldogan találkoznék veled –
mondtam neki.
– Én is szeretnék találkozni veled –
felelte.
Egy pillanatig csöndben voltunk. Majd
Peter megint hideg hangnemben szólalt
meg:
– Megértetted, mit mondtam Lollyról?
– kérdezte
– Persze – feleltem. – Hívj fel, ha
Bostonban leszel.
– Te meg, ha New Yorkban leszel –
mondta.
Letettük a kagylót. Nem tudtam leke-
nyerezni a szexszel. Lehet, hogy meg
kellene sértődnöm. Másfelől Peter szá-
mára nem jelenthetett nagy nehézsé-
get, hogy szexhez jusson. Annál inkább
Lolly Drake-hez.
 38
Sarah Markham felhívott és közölte,
hogy találkozni szeretne velem. Java-
soltam, ebédeljünk a Spike’s-ban, és
amikor tíz perccel dél után megjelent,
mi Rosie-val már a boxban ültünk. Spi-
ke a bár mögött állt. Amikor Sarah belé-
pett, Spike a mutatóujjával felé „lőtt”, és
Sarah kicsit elmosolyodott.
– Engedik, hogy behozza a kutyáját?
– kérdezte, amint leült.
Rosie farkát csóválta, és feltartotta
pofácskáját, hogy Sarah meg tudja pu-
szilni, ha akarná, amit az elég bolond
módon, nyilvánvalóan nem akart.
– Jóba vagyok a tulajjal.
– Spike-kal – mondta Sarah. – Aha.
– És mi van az egészségügyi hatósá-
gokkal?
– Csitt – intettem csendre. – Még Ro-
sie meghallja, amit mondasz.
Sarah elég erőtlenül elmosolyodott.
Miranda odajött hozzánk. Én egy jeges
teát kértem, Sarah egy sört.
 – Tulajdonképpen, nem volt semmi
igazi okom arra – mondta – hogy kér-
jem ezt a találkozót.
– Minden ok igazi – feleltem.
– Olyan elszigeteltnek érzem magam.
Úgy értem, mintha én nyomoznék a
szüleim után. És Woody is rég elha-
gyott.
– A barátod.
– Az ex-barátom. Még akkor, amikor
az a két pasas megverte.
Megérkezett a söre. Az üvegből itta.
– Szóval, egyedül vagy és megfélem-
lítettnek meg magányosnak érzed ma-
gad – összegeztem a helyzetet.
– Igaz.
– Ez egy igazi ok arra, hogy találkozni
akartál velem – mondtam neki.
– Olyan furcsa – mondta. – Az egyet-
len személy, akivel jól megvagyok, egy
idegen, akit én béreltem fel.
– Már nem vagyunk idegenek –
mondtam. – Milyen most otthon?
– Szörnyű. Az apám egész idő alatt
olyan sértődött. Az anyám… – fejét in-
gatta. – Alapjában véve az anyám nem
is beszél velem.
– Ki állt hozzád legközelebb, míg fel-
nőttél? – kérdeztem
– Az apám.
– Hozzám is – jegyeztem meg.
– Az anyja undok volt?
– Hát, inkább nehéz embernek mon-
danám.
– Szerette magát,
– Ó, igen, azt hiszem. De korlátolt
volt. Csak akkor volt képes szeretni, ha
olyasmit csináltam, amitől jó érezte ma-
gát.
– Szóval, a dolog valójában róla szólt
és nem magáról.
– Talán egy kicsit bonyolultabban –
mondtam.
– Az anyám gyűlöl engem.
– Kimutatja? – kérdeztem.
– Igen. Mindig is gyűlölt.
– Ez így nem bonyolult, azt hiszem.
Miért gyűlölt?
– Talán, mert nem vagyok a gyereke.
– Azt mondja, a gyereke vagy.
– De nem nekem – mondta Sarah.
 – Tudom – hagytam rá. – Már említet-
ted. Van valamilyen sejtésed, akár-
mennyire vad vagy gyerekes is legyen
az, hogy kinek a kölyke vagy, ha nem
az övéké?
– Nincs.
– Az apád belement a DNS-vizsgálat-
ba
– Tudom. De láthatóan nagyon
rosszul tűri a dolgot.
– Neked is mintát kell adnod – közöl-
tem vele. Bólintott.
– Mesélj nekem a neked szánt letétről
– kértem.
– Anyám apja hagyott rám pénzt, amit
letétbe helyezett. Amikor betöltöttem a
tizennyolcat, akkor kezdtem hozzájutni.
– Mi volt a nagyapád neve?
– Carter.
– Ez anyád lánykori neve is?
– Igen.
– Mi volt a keresztneve?
– Nem tudom. Meghalt, mielőtt meg-
születtem volna. Mindig csak Carter-
nagypapaként emlegették.
– És nagyanyád van?
 – Nincs. Egyik nagyszülőm sem él
már.
– Nagynénik, nagybácsik? Fejét ráz-
ta.
– Akkor, nyilván unokatestvér sincs.
– Nincs.
– És aktuális barátod sincs?
– Még ha lenne is – mondta Sarah –,
sohasem jártam egyetlen olyannal, aki
valamit is ért volna.
– Hát, ugyancsak egyedül vagy – je-
gyeztem meg.
– Maga is egyedül él – mondta ne-
kem.
– Én Rosie-val élek – feleltem.
– Tudja, hogy mire gondolok.
Bólintottam.
– Talán ha idősebb lennék – vélte Sa-
rah –, mint maga. Lehet, hogy nem
bánnám olyan nagyon.
– De lehet, hogy igen – mondtam
neki.
– Maga bánja?
Gondolkoztam, hogy fogalmazzam
meg.
 – Bánom – válaszoltam. – És nem
bánom.
– Hogy a fenébe érti ezt? – kérdezte
Sarah.
– Még nem vagyok benne biztos – fe-
leltem.
– Most mondta és mégsem tudja,
hogy érti?
– Szeretném, ha lenne valaki az éle-
temben – feleltem. – De nem bírok élni
senkivel sem.
– Ez fura – mondta Sarah.
– Hát bizony – feleltem.
– Élt már valakivel együtt?
– Igen.
– És nem működött?
– Nem.
– Maga szakított?
– Elváltunk – feleltem.
– Férjnél volt?
Ránéztem és elmosolyodtam.
– Tyűha? – kérdeztem.
Töprengett egy kicsit, majd elmoso-
lyodott és bólintott.
– Tyűha! – mondta.
 Rosie felhagyva azzal a reménnyel,
hogy étel is kerül az asztalra, elnyúlt
mellettem az oldalán és csendesen hor-
kolt, miközben vakargattam a mellka-
sát.
– Emiatt váltak el? – kérdezte Sarah.
– Akkoriban azt gondoltam, hogy Ri-
chie miatt – feleltem. – Amiért túl köve-
telőző volt.
– Mit akart? – kérdezte Sarah.
– Intim kapcsolatot, gyerekeket…
nem is tudom. Túl sok mindent akart tő-
lem.
– Én szeretném, ha valaki túl sokat
akarna tőlem – mondta Sarah.
– Tudom – feleltem. – Amikor egyedül
vagy, akkor azt hiszed, a szeretetből
semmi sem túl sok. De amikor túl sokat
kapsz, amennyit már nem kívánsz, ak-
kor azt gondolod mi a baj velem?
– Úgy gondolta, hogy szereti? – kér-
dezte Sarah.
– Tudom, hogy szerettem.
– Most is szereti?
– Azt hiszem.
 – Gondolja, hogy újra összekerülhet-
nek?
Megráztam a fejemet.
– Újra megnősült – mondtam.
– Az emberek nem mindig maradnak
házasok – közölte Sarah.
Elmosolyodtam.
– Nem hiszem, hogy számomra az
lenne a legjobb – feleltem –, ha csak lé-
zengenék abban reménykedve, hogy
tönkre megy a házassága.
– Hát ez elég mellbevágó – mondta
Sarah.
– Hogy elvált vagyok?
– Hogy problémái vannak. Maga
olyan igazi összekapott csaj.
– Köszönöm – mondtam neki.
– Még egy klassz kutyája is van.
– Van egy klassz kutyám – hagytam
rá.
– Maga valahogy nem olyan ijedős.
Mint aki mindent kézben tud tartani.
Mint aki tudja, hogy mit kell tennie, és
aki tudja, hogy meg is tudja azt tenni.
– Néha – mondtam.
– De nem mindig?
 – Kétlem, hogy van olyan, hogy min-
dig.
– De nyomozóként mindig jó volt –
mondta Sarah. Tudtam, hova akar kilu-
kadni. Ha nem bízhatna bennem, vég-
képpen senkije sem lenne. És igaza
volt.
– Nyomozóként kiváló vagyok –
mondtam neki. Jött Miranda, és letett
közénk az asztalra egy nagy tál töltött
tortillát. Rosie éberen felült. – Amuse
bouche – mondta Miranda. – Spike kül-
di. Sarah-ra néztem és elmosolyodtam.
– És vannak klassz barátaim is –
mondtam neki.
 39
Brian Kelly hívott fel.
– A gyilkosságin dolgozom – közölte.
– Úgy tavaly óta. És találtunk a Park
Square-en egy hullát a névjegyeddel a
tárcájában.
– Mi a neve?
– George Markham – mondta Brian.
– Mi a gyanú?
– Lelőtték.
– Ott vagy? – kérdeztem.
– Ja. A Castle mögötti parkoló. Gon-
doltam, szeretnél idehajtani.
– Megyek – feleltem, és letettem a
kagylót.
A Castle szürke gránit épülete, amely
valaha a Nemzeti Gárda fegyvertára
volt, úgy néz ki, mint egy középkori erő-
dítmény. Manapság kereskedelmi be-
mutatóknak és más rendezvényeknek
ad helyet. Vagy féltucat rendőrségi autó
parkolt a Huntington Avenue-n a Castle
előtt, és még egy csomó az Arlington
Street melletti parkolóban és környé-
kén. A parkoló meg volt világítva, és a
tér egy filmforgatási helyszínhez hason-
lított. Amikor odahajtottam, egy hely-
színt biztosító rendőr megállított.
– Bűnügyi helyszín, hölgyem. Nem
parkolhat itt.
– Brian Kelly kérte, hogy jöjjek ide –
mondtam neki.
– Maradjon a kocsiban – válaszolta a
fakabát. Odament egy csoport ballonka-
bátos emberhez, akik között ott volt Bri-
an is. Néztek valamit a földön. A rendőr
beszélt Briannal, aki bólintott, felém for-
dult és integetett nekem. Leparkoltam
egy mentőautó mellé, és kiszálltam.
– Kelly nyomozó arra van – mondta a
rendőr.
Rámosolyogtam, és megköszöntem
az infót. Úgy döntöttem, nem mondom
el neki, hogy lefeküdtem Brian nyomo-
zóval és bárhol felismerném. George
Markhamot a ballonkabátos csoport né-
zegette. Amikor csatlakoztam hozzájuk,
Brian átkarolt és kicsit megszorított.
– Frank – szólította meg az egyik
zsarut. – Ez Sunny Randall. Sunny, ez
Frank Belson.
Belson nagyon szikár, közepes ter-
metű férfi volt, arca simára borotválva,
bár ahhoz a fajtához tartozott, aki dél-
utánra már borostásnak látszik.
– Phil Randall csemetéje – mondta.
Bólintottam. Kezet fogtunk.
– Kedveltem az öregét – mondta Bel-
son, és a sarkára guggolt a test mellett.
– Mink van? – kérdeztem.
– Eddig úgy tűnik, hogy egyet a mel-
lébe kapott, egyet pedig a homloka kö-
zepébe.
– A homlokába a biztonság kedvéért?
– kérdeztem.
– Ésszerű feltételezés – válaszolta
Benson. – A fejseb körül égett lövedék-
por látható. A golyót még nem kapartuk
ki, de szabvány holminak látszik. Kilen-
ces vagy harmincnyolcas lehet.
Belson felállt és elkezdett a helyszí-
nen járkálni.
– Az áldozat itt megy – utánozta. – A
tettes itt jelenik meg, és mellen lövi. Az
áldozat hanyatt esik. A tettes odamegy,
a homlokához nyomja a pisztolyt, és tu-
tira elintézi.
– Nem úgy hangzik, mint egy balul si-
került rablótámadás – jegyezte meg Bri-
an.
– Nem – erősítette meg Brian. – Nem
úgy.
Figyelmesen nézte a helyszínt, mint
aki lassú exponálással készít felvétele-
ket.
– Sunny – mondta Belson –, nem
mondaná el Briannek, hogy mit tud az
áldozatról?
– Dehogynem – feleltem.
– És ha látja az öregét – mondta Bel-
son –, adja át legjobb kívánságaimat.
Megígértem neki, hogy átadom, és
követtem Briant a Castle-ba, mert ideig-
lenesen ott tanyáztak le.
 40
A temetés után három nappal Brian-
nel meglátogattuk Markhamnét csendes
andoveri nappalijában. Sarah nem volt
ott.
– A lánya itthon van, asszonyom? –
kezdte Brian.
– Nincs.
– Vele is el kell beszélgetnünk –
mondta Brian.
– Nem tudom, hol van.
– Lehet, hogy az egyetemen van? –
kérdeztem.
– Nem tudom.
– Jól van? – kérdeztem.
– Remélem, hogy nem – közölte
Markhamné. – Megölte az apját, és
maga segített neki.
– Mondjon nekem valamit erről – kér-
te Brian.
– Ha ezek ketten nem hajszolták vol-
na a halálba azt a szegény embert az-
zal, hogy ki kinek az apja, most is élne.
 – A halála kapcsolatban volt azzal a
kérdéssel, hogy kik voltak Sarah szülei?
– kérdezte Brian.
– Gondolja, hogy csak véletlen egy-
beesésről van szó?
– Ki ölhette meg? – tudakolta Brian.
– El sem tudom képzelni – felelte
Markhamné. – Jó ember volt.
– És Sarah apja volt? – kérdezte Bri-
an.
– Természetesen.
– Akkor hogy kapcsolódik Sarah kéte-
lyéhez a halála? – kérdezte Brian.
– Nem hiszem, hogy véletlen egybe-
esésről lenne szó. Biztos majd hozzám
is eljutnak.
– Kik?
– Akárkik, akik megölték a George-
omat is.
– Van valami sejtése, kik lehettek? –
kérdezte Brian.
– Honnan tudnám? De ha a kis ribanc
nem kezdett volna kérdezősködni, az
apja ma is élne.
– A kis ribanc, aki a maguk lánya – je-
gyezte meg Brian.
 – Meg ez a barátnője itt.
Brian bólintott.
– A halála előtt – mondta – Markham
úr elmondta valakiknek, hogy meg fogja
csináltatni a DNS-tesztet, mert be akar-
ja bizonyítani, hogy ő Sarah apja.
Én voltam az a valaki, akiknek Mark-
ham elmondta azt, amiről Brian tudott.
Szemmel láthatóan nem akart beleke-
verni.
– Ez zagyvaság – jelentette ki Mark-
hamné.
– Tehát nem csináltatott DNS-vizsgá-
latot?
– Nem, persze, hogy nem.
Brian bólintott, és a noteszába jegy-
zetelt.
– Miért ne csináltatta volna meg? –
kérdezte. – És akár maga is?
– Ha a szavunk nem elegendő a saját
lányunknak, akkor nem hagyjuk, hogy
megalázzanak, és nem tesszük ki ma-
gunkat ilyen embertelen áltudományos
teszteknek.
Brian jegyzetelt és bólintott.
 – És nincs semmi más elképzelése
arról, ki ölhette meg a férjét?
Markhamné rám meredt.
– Nem tudom, ki húzta meg a ravaszt
– állította. – De tudom ki ölte meg.
– Van családorvosuk?
– Nincs. Sem George, sem én soha-
sem voltunk betegek.
– Ha kórházba kellene mennie – kér-
dezte Brian –, hova menne?
– Nincs szükségem kórházra – vála-
szolta Markhamné.
– Van egészségügyi biztosítása?
– Természetesen.
– Egészségbiztosítási társaságnál?
Bólintott.
– A Merrimack Health-nél – mondta.
Brian rövid ideig jegyzetelt. Majd el-
rakta a noteszát, és elővett egy névje-
gyet.
– Ha bármi eszébe jutna – mondta –,
vagy bármi is történne, ami rávezethet
minket valamire, legyen szíves, hívjon
fel. Vagy ha gondolja, hívja az andoveri
rendőrséget. Ők tudni fogják, hol érhet-
nek el.
 Brian odaadta neki a névjegyét. Fel-
álltunk.
– Részvétem a vesztességéért –
mondtam Markham-nénak.
Egy pillanatig gyilkos csendben né-
zett rám.
– Nem kívánok magával beszélni –
közölte velem.
Az autóban Brian vezetés közben fe-
lém fordult, és rám mosolygott.
– Ribanc – mondta nekem.
– Látom – jegyeztem meg –, hiszel
neki.
– Már hogyne hinnék – mondta Brian.
– Hiszen tudja, hogy te meg a lány
vagytok a felelősök, mert erőltettétek a
szülők kilétének kérdését. De fogalma
sincs, ki ölte meg a férjét, sem arról,
hogy kapcsolódik ez hozzád és a lány-
hoz. Valami elkerülte a figyelmemet?
– Nem, hacsak az én figyelmemet is
nem kerülte el valami – feleltem. – Gon-
dolod, hogy miután ötven év körüli le-
het, nincs se családorvosa, sem egy
kórház, ahova bemenne?
– Nem gondolom.
 – Felírtad az egészségbiztosítási tár-
saságának a nevét – jegyeztem meg. –
Ügyes voltál.
– Felírtam, és az voltam – mondta
Brian. – Utánanézhetünk, hogy benyúj-
tottak-e Markhamék térítési igényt vala-
milyen kezelésre.
– A kérdés az – mondtam –, hogy va-
jon tud valamit, amit nem oszt meg ve-
lünk, vagy egyszerűen csak megpróbál
valamilyen célpontot találni a dühének.
– Mindig ilyen lökött volt? – kérdezte
Brian.
– Amikor először találkoztam vele,
aranyos volt, alázatos és szolgálatkész
– feleltem.
– Az ember kótyagossá válhat a
gyásztól.
– Csakhogy – mondtam –, nem na-
gyon vettem észre gyászt. Kemény dü-
höt, azt igen, de gyászt nem.
Brian bólintott.
– Nekem sem tűnt túl gyászolósnak –
mondta. – Mi a helyzet a lányával?
– Meg kell találnom. Ha az anyja úgy
bánt vele, mint velem, mindjárt az apja
halála után…
Brian a műszerfalon lévő órára tekin-
tett.
– Gondolod, az egyetemen van? –
kérdezte.
– Egy próbálkozást megérhet – felel-
tem.
– A Taftra?
– Igen. Esetleg használhatnád a szi-
rénát.
– Gondolod, hajlamos öngyilkosság-
ra? – kérdezte Brian.
– Nem tudom – feleltem.
– Felhívom az egyetemi kampusz
rendőrségét – mondta Brian. – Keres-
sék meg a lányt.
Brian bekapcsolta a szirénát és a kék
fényt, majd sebességre kapcsolt.
 41
A kampusz rendőrei Sarah-t a rendőr-
állomás kihallgatási szobájában ültették
be.
– Minek jöttek a zsaruk? – kérdezte,
amikor beléptem.
– Ez itt Brian Kelly – feleltem. – Bos-
toni rendőrnyomozó.
– Nem érdekel – mondta Sarah. – Mi-
ért jöttek a zsaruk értem?
A szobában volt egy tárgyalóasztal és
hat szék, de Sarah állt, a mellén szoro-
san összefont karokkal.
– Aggódtunk érted – mondtam neki. –
Biztosak akartunk lenni abban, hogy jól
vagy.
Rám meredt.
– Jól vagyok? – kérdezte. – Persze
hogy nem vagyok kibaszottan jól. Az
apám meghalt, és ez az én bűnöm. Mi-
lyen kibaszottan jó ez!
Briannak valahogy sikerült kimaradni
ebből a konfrontációból. Nem nagyon
mozdult, de világos volt, hogy ez az én
párbeszédem.
– Nem a te bűnöd – mondtam Sarah-
nak. – Annak a személynek a bűne, aki
lelőtte az apádat.
– De ha nem ültettem volna ezt az
őrült bogarat a saját fülembe – mondta
Sarah –, most is élne és virulna.
Szinte hallottam, amint Markhamné
azt mondja: „bogarat ültettél a saját fü-
ledbe”.
– Sarah, valami szörnyen nem stim-
mel a családodban.
– Ja – vágta rá Sarah. – Én.
– Nem – vetettem ellen. – Nem te. Te
vagy az, aki ezt észrevetted. A szüleid
olyasmire nem emlékeznek, amire min-
denki emlékezik. Az apád hazudott a
múltjáról. Egy egyszerű, fájdalommen-
tes DNS-összehasonlítás választ adha-
tott volna az aggályaidra. Egyikük sem
akarta alávetni magát.
– Az apám készült rá – mondta Sa-
rah. – Tőlem vettek kenetet.
– Hol?
 – Az egyetemi rendelőben intéztem
el.
– Nem tudod, ő is megtette?
– Nem tudom.
– Az egyetemi rendelő tudni fogja,
hova küldték a kenetet – mondta Brian.
Bólintottam.
– Mit tőrödnek vele most már? – kér-
dezte Sarah.
– Talán van valami köze a halálához
– feleltem.
– Úgy érti, hogy valaki nem akarta,
hogy megtegye?
– Nem tudom. De rövidesen azután
halt meg, hogy döntött a DNS-teszt
mellett.
– Ez őrület!
– Igen – mondtam. – Az. És az is őrü-
let, hogy valaki felbérelt embereket
arra, hogy agyba-főbe verjenek téged.
És az is őrület, hogy az anyád nem
akarja a DNS-összehasonlítást. És te
voltál az, aki először észlelted ezt az
őrületet. Valami alapjaiban nem stim-
melt a családodban. És még mindig
nem tudjuk, mi volt az. De meg fogjuk
tudni.
– Bárcsak ne kezdtem volna ebbe az
egészbe bele – évődött Sarah.
– Nem hibáztatlak. Az ügy sokkal
csúnyábbnak néz ki, mint ahogy várha-
tó volt. De melletted állok. És a zsaruk
is melletted állnak. És addig együtt nem
szállunk ki belőle, amíg ki nem derítjük,
hogy miért.
Sarah hirtelen leült a tárgyalóasztal-
hoz, karját összefonta az asztallapon,
és lehajtotta a fejét.
– Szerettem őt, ugye tudja? – mond-
ta. Hangja mintha nagyon messziről
jönne.
– Persze, hogy tudom – válaszoltam.
– Én is szeretem az apámat.
– Még ha nem is volt az apám. Sze-
rettem őt. Többnyire kedves volt hoz-
zám.
– A biológiától függetlenül – mondtam
neki –, az apád volt.
Szó nélkül bólintott karjaiba temetett
fejével.
 – Még egy kérdést fel kell tennem –
mondtam.
Sarah, még mindig az asztalra borul-
va bólintott.
– Milyen módon jutsz a letétbe helye-
zett pénzedhez? – kérdeztem.
– Egyszerűen minden hónapban
megjelenik a folyószámlámon – felelte.
– Sürgönyileg utalják?
– Azt hiszem.
– Honnan?
– Nem tudom.
– Hol van folyószámlád? – kérdeztem
– A Pequot Banknál.
– Itt, Walfordban?
– Igen. Az Oak Streeten, pont a diá-
kegyesülettel szemben.
– És mielőtt a Taftba jöttél?
– Nem kaptam pénzt – felelte Sarah.
– Nem voltam elég idős hozzá.
– Mikor szokott érkezni?
– Minden elsején.
Brianra néztem. Bólintott, és megve-
regette a mellét.
– Oké – mondta.
 Sarah úgy maradt, ahogy volt. Brian-
ra néztem. Kicsit megrázta a fejét, vállat
vont, és felfelé fordította a tenyerét.
– Van szobatársad?
Sarah a fejét rázta.
– Van barátod?
Fejrázás.
– Szeretnél hazamenni?
– Nem.
Nem hibáztattam ezért.
Brianra néztem. Ő rám nézett. Picit
elmosolyodott. Lassan bólintottam,
mély lélegzetet vettem és kifújtam a le-
vegőt.
– Szeretném, ha egy ideig Rosie-val
és velem laknál – mondtam.
Sarah nem szólt. Arcát még mindig
az asztalon lévő karjaiba temette. Nem
mozdult. Majd anélkül, hogy felnézett
volna, azt mondta: – Oké.
Megint Brianra néztem. A mennyeze-
tet bámulta.
– Mialatt csomagolunk – mondtam
neki –, ellenőrizhetnéd, hova adta le az
egyetemi rendelő a DNS-mintát.
 – Jöjjön Sarah is velünk – javasolta
Brian. – Jobban együttműködnek majd,
ha a donor kérdezi meg.
– Részedről rendben, kölyök?
Most már kiegyenesedve ült, és min-
ket nézett.
– Azt hiszem – mondta. – Mi lesz az
egyetemmel? Ha nem megyek az elő-
adásra, bajba kerülhetek.
– Majd én beszélek az egyetemmel –
ajánlotta Brian. – Ha a dékán nő, majd
elbűvölöm. Ha férfi, akkor ráijesztek.
Sarah majdnem mosolygott.
– Nő – mondta.
– Ó, istenem! Elbűvölőnek lenni
annyival könnyebb, mint ijesztőnek.
– Tényleg? – kérdeztem. – Én általá-
ban nem tudom megállapítani, éppen
melyik vagy.
Sarah tulajdonképpen elmosolyodott,
bár nagyon halványan.
 42
A LifeForm laboratórium az Albany
Streeten volt található, a Bostoni
Egészségügyi Központ közelében lévő
régi téglaépület első emeletének hátsó
részében. Az igazgatója Sarah-t és en-
gem egy szűk parkolóra néző pici irodá-
ban fogadott.
– Nem tudom, hogy kiadhatom-e az
információkat – mondta.
Az igazgató magas, szikár, ősz hajú
nő volt, aki keret nélküli szemüveget vi-
selt.
– Sarah egyike a két donornak –
mondtam neki.
– De magát a tesztet a másik donor
igényelte.
– Aki gyilkosság áldozata lett – zár-
tam rövidre.
Az igazgatónő összevonta a szemöl-
dökét. Úgy nézett ki, amilyennek egy ti-
pikus elemi iskolai igazgatónőt képzel el
az ember. Szemmel láthatóan nem he-
lyeselte, hogy valakit meggyilkolnak.
 – Ó – mondta –, micsoda szörnyű-
ség. Rokona volt?
– Az apám volt – felelte Sarah.
– A biológiai kapcsolat tisztázása fon-
tos lehet a gyilkossági nyomozás szem-
pontjából – közöltem vele. – Ezt megte-
hetjük formalitások nélkül is, de vissza-
jöhetünk rendőri kísérettel és bírósági
végzéssel is. És a zsaruk feltehetően
lezáratják a labort, amíg átvizsgálnak
minden adatot, és a sajtó feltehetően
tudomást szerez róla, és a nevük meg-
jelenik az újságokban egy gyilkossági
nyomozással összefüggésben.
– Most fenyegetőzik, asszonyom?
– Én inkább úgy mondanám, hogy
óva intem – feleltem.
Zordan nézett rám. Elővettem ara-
nyos, fiatalos, szőke csajos mosolyo-
mat. Bólintott, mint aki saját maga szá-
mára hagy jóvá valamit.
– Hát persze – mondta –, mivel az ifjú
hölgy az egyik donor, nem látok semmi
problémát.
– Köszönöm – mondta Sarah.
 Az igazgatónő felállt, computeréhez
fordult, leütött pár billentyűt és visszaült.
Vártunk. A képernyőt tanulmányozta.
– Kinyomtatom maguknak – majd és
újra billentyűket ütött le. – De annyit
megmondhatok, hogy nincs egyezés.
Hallottam, ahogy Sarah mély lélegze-
tet vesz.
– Nem az apám?
– Nem ugyanaz a DNS-e.
Az iratszekrényen álló nyomtató mor-
mogni kezdett, majd egy pillanat múlva
a nyomtatott lap kicsúszott belőle, és a
nyomtató elcsendesült. Egy ideig egyi-
künk sem szólt.
– Biztos benne? – kérdezte Sarah.
– Igen.
– Nem követhettek el valami hibát?
– Nagyon valószínűtlen.
Sarah rám nézett. Kapkodta a leve-
gőt, mint akinek kissé elakad a lélegze-
te.
– Most legalább tudod – mondtam.
Bólintott és nem szólt semmit.
– Mikor kapta meg Markham úr az
eredményeket? – kérdeztem az igazga-
tónőtől.
A képernyőjére nézett.
– Öt nappal ezelőtt – felelte.
– Két nappal azelőtt, mielőtt meghalt
– állapítottam meg.
– Ki a fene akkor az apám? – tette fel
a kérdést Sarah.
Zavarba jöttem. Én már gyilkossági
ügyként kezdtem kezelni az egészet.
De Sarah számára ez még mindig apa-
sági kérdés volt.
– Mielőtt elegünk lenne az egészből –
mondtam neki –, te meg én ki fogjuk
deríteni.
– És a másik az anyám?
– Nem tudom – feleltem.
Az igazgatónő kényelmetlenül érezte
magát. Ez így nagyon tudománytalan
volt.
– Fogadni mernék, hogy nem az –
mondta Sarah.
– Biztos benne, hogy Markham úr
megkapta az információkat? – kérdez-
tem az igazgatónőtől.
Még egyszer a képernyőjére nézett.
 – Igen, a következő napon átadtuk
neki, ő meg aláírta.
Átvettem a kinyomtatott lapot, össze-
hajtottam és a táskámba csúsztattam.
Sarah-ra néztem. Még mindig akado-
zott a lélegzete. Arca sápadt volt, pofa-
csontjain piros foltok jelentek meg. Úgy
nézett ki, mint aki lázas.
– Nem szeretnél még valamit kérdez-
ni az igazgatónőtől? – kérdeztem tőle.
A fejét rázta. Bólintottam, felálltam és
kezet nyújtottam az igazgatónőnek.
– Köszönöm a segítségét – mondtam
neki.
Ő is felállt és kezet fogtunk.
– Remélem, rendeződni fognak a dol-
gok – mondta, ezúttal minden zordság
nélkül.
Majd Sarah-ra nézett.
– Nem egyedül a DNS teszi a szülő-
ket – kezét finoman Sarah vállára tette.
Sarah bólintott és felállt. Kezemet a
karjára tettem, kivezettem az irodából,
majd a keskeny hátsó lépcsőházban le
a lépcsőn, és ki oda, ahol a kocsink
parkolt. A kocsiba csöndben ültünk be.
Indítottam, lassan a Mass Avenue felé
hajtottam. Sarah utazás közben elfordí-
totta tőlem a fejét, és kinézett az abla-
kon.
Anélkül, hogy rám nézett volna, meg-
szólalt:
– Ha az egyik nem az apám, a másik
meg nem az anyám… ki a fasz vagyok
én?
A Mass Avanue-nál megálltunk a pi-
ros lámpánál. Nem volt mit mondanom.
Kinyújtottam a jobb kezemet, és meg-
veregettem a combját. Majd a lámpa
váltott és balra fordultunk az autópálya
felé.
 43
Elhelyezkedtem az asztalánál lévő
székemen. A papírzsebkendős doboz
ott állt, ahol szokott. Az asztalához ké-
pest oldalt fordított és kicsit megdöntött
széken ült velem szemben, keresztbe
tett lábakkal. Ma teveszőr színű kosztü-
möt viselt borvörös toppal, a nyakán
egy nem hivalkodó aranylánccal.
– Gondolkoztam a Rosie-ról szóló ál-
momról – kezdtem bele.
Dr. Silverman bólintott.
– Ért a kutyákhoz? – kérdeztem.
– Igen
– Van kutyája?
– Van.
Úristen, két személyes megnyilvánu-
lás. Tényleg kedvelhet engem.
– Akkor ismeri – mondtam –, milyen
mértékben tudja az ember szeretni
őket.
Egyszer biccentett a fejével, nagyon
picit. Visszanyerte az önkontrollját.
 – Tisztában vagyok vele, hogy ez
nem egy átütő felfedezés, de azt hi-
szem, ez az álom szimbolikus volt.
Dr. Silverman arckifejezése nem árult
el semmit.
– És azt hiszem, az álomban Rosie a
szerelem.
Dr. Silverman kicsit megbillentette a
fejét és felvonta a szemöldökét. A kód-
rendszerében ez annyit jelentett, hogy
„kérem, fejtse ki a gondolatát.”
– Ha ő képviseli a szerelmet, és az
álmomban félek, amiért nincs pórá-
zon…
Annyira picit biccentett, hogy alig le-
hetett észlelni, és ennek jelentése a
másik kulcs szerint az volt, hogy „foly-
tassa”. Néha szerettem volna megkér-
dezni tőle, miért voltak elfogadhatók a
pici jelzések, és miért nem szabadott ki-
mondani, hogy: „Hú-ha, öregem, ez na-
gyon érdekes!”
– Segítsen ki ezzel kapcsolatban –
kértem. – Az álmok figyelmeztetnek va-
lamire? Vágyaink megvalósulásáról van
szó? Vagy miről?
 – Az álmok néha egyszerűen csak
dramatizálják azokat a körülményeket,
amelyek közt élünk.
– Azt mondják ki, hogy hogyan
érezzük magunkat?
– Talán.
– És nem azt, hogy szeretnénk érezni
magunkat?
– Valószínűleg, nem.
– Oké, akkor én mitől félek? Hogy el-
engedtem a szerelmemet a pórázról?
– Azt mondja, az álmában Rosie sza-
badon engedése félelmet keltett magá-
ban?
– Igen.
– Mitől?
– Hogy elvesztem.
– Elveszti a szerelmet? – kérdezte dr.
Silverman.
– Aha, azt hiszem.
– Az álmainkban a dolgok nem min-
dig csak egyetlen dolgot képviselnek.
Csendben ültem. Dr. Silverman várt.
– Engem? – kérdeztem.
Mosolygott.
Bingó! De klassz lány vagyok!
 – De nem a szerelem helyett. Rosie a
szerelem, és Rosie én vagyok, és attól
félek, hogy elvesztem a szerelmet, ha
szabadjára engedem, és attól félek,
hogy elvesztem a… még mit? Saját ma-
gamat, ha szabadon hagyom?
Izgatott lettem. Úgy éreztem, mintha
valami történne.
– És hogyan érzett, amikor már ébren
gondolt az álmára?
– Amikor ébren voltam?
Bólintás.
– Tetszett, hogy Rosie szabadon ro-
hangál – mondtam. – Éppen ellenkező-
leg, mint ahogy az álmomban éreztem.
Dr. Silverman bólintott.
– Akkor melyik az igazi?
– Mind a kettő – válaszolta dr. Silver-
man
 44
Dr. Silvermantól úgy jöttem haza,
hogy az agyamba összefüggéstelen
szavak visszhangzottak. Sarah a televí-
ziót nézte a lakás másik végében, ciga-
rettázva és kólát szopogatva. Egyszer
majd elbeszélgetek vele a lakásomban
való cigarettázásról, de ennek nem
most volt az ideje. Az üzenetrögzítőmön
volt egy üzenet, hogy hívjam vissza Eu-
gene Corsetti másodfokú nyomozót a
manhattani gyilkossági csoporttól. Az
ágyamra ültem és addig ölelgettem Ro-
sie-t, míg az fellázadt, majd felhívtam
Corsetti nyomozót.
– Köszönöm, hogy visszahívott –
mondta. – Rutinról van csak szó. Kap-
tam egy itteni gyilkossági ügyet, és az
áldozat tárcájában ott volt a maga név-
jegye.
– Ki az áldozat? – kérdeztem.
Egyik részem már tudta, mi lesz
Corsetti válasza.
– Egy Peter Franklin nevű ügyvéd.
 – Ismerem – mondtam.
– Megmondaná, milyen jellegű kap-
csolatuk volt?
– Hogyan halt meg?
– Mi volt a kapcsolata az áldozattal?
– Ha magánál van a névjegyem, tud-
hatja, hogy magánnyomozó vagyok –
mondtam neki.
– Tudom – felelte Corsetti.
– Közvetett módon köze volt egy
olyan ügyhöz, amin dolgozom.
– Milyen módon?
Gondolkodtam, hogy fogalmazzam
meg.
– Istenem! – fakadtam ki. – Átjövök
magához.
– Valószínűleg telefonon is elintézhet-
jük – mondta Corsetti.
– Nem, mert bonyolult. És esetleg
maga is segíthet nekem.
– Csak a jelentés kedvéért – jegyezte
meg Corsetti. – Járt tegnap New York-
ban délután kb. 6 óra és éjfél között?
– Itt voltam – feleltem. – Egy ifjú
hölggyel és egy férfi barátommal vacso-
ráztam a barátom vendéglőjében.
 – Megkaphatnám a telefonszámukat?
– Az ifjú hölgy itt van – mondtam. –
Odaadom neki a kagylót. A férfi neve
Spike, és megadom a vendéglője tele-
fonszámát.
– Mi Spike vezetékneve?
Megmondtam neki, majd átadtam a
kagylót Sarah-nak, aki megerősítette,
amit mondtam. Amikor visszakaptam a
kagylót, megkérdeztem Corsettitól:
– Hogyan halt meg?
– Leellenőrzöm magát a vendéglőnél,
de nekem okénak tűnik.
– A francba – fakadtam ki. – Hogyan
halt meg?
– Kivégezték – válaszolta Corsetti. –
Egy lövés a mellébe, ami leterítette, egy
meg a fejébe. Az elkövető a csövet a
homlokához nyomta.
– Holnap reggel felautózok. Találkoz-
hatnánk, mondjuk, egykor?
– Persze – mondta. – Nem kell a
rendőrségre jönnie. Bárhol találkozha-
tunk.
– A Saint Regis szállodában? – kér-
deztem. – A hallban?
 Corsetti halkan füttyentett.
– Elég menő egy ballonkabátosnak –
jegyezte meg.
– Én egy elég menő ballonkabátos
vagyok – feleltem.
– Azon kívül, hogy menőnek néz ki –
kérdezte Corsetti –, hogyan fogom felis-
merni?
– Egy méter hetven, hatvan kiló, sző-
ke haj, harmincas évek vége.
– Mit fog viselni? – kérdezte Corsetti.
– Holnap? – kérdeztem vissza. –
Honnan tudhatnám, mit fogok holnap vi-
selni?
– Hülye kérdés volt – mondta Corsetti
és letette a kagylót.
 45
Corsetti nyomozóval a St. Regis hall-
jában, a recepciós pulttól jobbra lévő
két bor- és aranyszínű karosszékben
ülve Peter Franklin meggyilkolásáról
beszélgettünk. Corsetti nem volt na-
gyon magas, nagyjából akkora volt,
mint én. Oldalvást viszont teljesen kitöl-
tötte a karosszéket, de szélességéből
nagyon kevés tűnt hájnak.
– Igaza van – jegyezte meg. – Maga
tényleg menő.
– Magán is jól áll a cucc – mondtam
neki.
– Tudom – felelte Corsetti. – Beszél-
jen nekem Franklinról.
– Egy ifjú hölgytől – kezdtem bele –
kaptam megbízást, aki kételkedik ab-
ban, hogy a szülei tényleg vér szerinti
szülei. Egy nap két gengszter agyba-
főbe verte, hogy hagyjon fel a kérdés
boncolgatásával. A nyomok tőlük
Franklinhoz vezettek. Azt mondták, ő
volt a felbujtó.
 – Beszélt vele? – kérdezte Corsetti.
Elegánsabb volt, mint a St. Regis né-
mely tulaja.
Bőr bombázódzsekit viselt, a fején
meg egy fordítva feltett, szabályozható
Yanke’s sapkát.
– Igen.
– Hadd találjam ki – mondta Corsetti.
– Mindent tagadott.
– Majdnem. A kapcsolatok egyik lánc-
szeme egy Ike Rosen nevű ügyvéd volt,
akit kizártak a kamarából.
Corsetti feljegyezte a nevet.
– New York-i vagy bostoni?
– New York, Nyugati 92. utca, West
Side.
Corsetti ezt is lejegyezte.
– Mi volt a kapcsolat?
– Rosen ugyanannak a cégnek dol-
gozott, mint Franklin, míg el nem bo-
csátották.
Corsetti megint skribált.
– Ezt a telefonba is elmondhatta vol-
na. Még mije van?
– Az ifjú hölgyet, aki engem bízott
meg, Sarah-nak hívják. Az apja neve
George volt.
– Volt?
– Majd erre is rátérek – mondtam
neki. – George valamikor rádióbemon-
dó volt. 1981-ben vagy ‘82-ben az illino-
isi Moline-ban egy rádióállomáson dol-
gozott. Ugyanakkor Lolly Drake is ott
dolgozott, aki akkor volt kezdő.
– Franklin képviseli, illetve képviselte
– jegyezte meg Corsetti.
– Maga szorgalmas volt – jegyeztem
meg.
– Alig hihető, hogy csak másodnyo-
mozó vagyok, mi?
– Van egy sejtésem, hogy esetleg
szokta bosszantani a feletteseit –
mondtam neki.
– Ne-em, azt mondanám, hogy ez in-
kább a magasságommal függ össze –
felelte. – Valamint mondott George-ról.
– Végül beleegyezett a DNS-vizsgá-
latba – mondtam. – Majd két nappal
utána halálos lövés érte.
– És mi a helyzet a vizsgálattal? –
kérdezte Corsetti.
 – Nem ő a lány biológiai apja – felel-
tem. Corsetti ezt is beírta a noteszébe,
majd hátradőlt a szűk karosszékben, és
fogát kopogtatta Bic tollának tompa vé-
gével.
– Hogy lőtték le? – kérdezte kis idő
múltán.
– Mellbe – feleltem. – Ami leterítette,
majd a homlokán, nagyon közelről.
– Mint Franklint – jegyezte meg
Corsetti.
– Igen.
– Hol? – kérdezte Corsetti.
– Egy épület mögötti parkolóban Bos-
tonban.
– Semmi arra utaló jel, hogy ismerte
a gyilkosát?
– Semmi.
– Ki foglalkozik Bostonban az
üggyel?
– Egy Frank Belson nevű rendőrőr-
mester – feleltem.
Corsetti ezt is beírta a noteszébe, egy
pillanatig nézegette a feljegyzéseit,
majd becsukta a noteszét.
 – Franklin kijjebb lakott, a Fifth-en,
szemben a parkkal.
– A 76. sarkán.
Corsetti bólintott.
– A kapus azt mondta nekem, mindig
esténként, munka után futott a parkban
– közölte velem Corsetti. – Ami néha jó
későn esett meg, mivel sokszor jó késő-
ig dolgozott.
– Ott találtak rá?
– Egy kutyasétáltató találta meg reg-
gel hét óra körül a tónál, a 72. utca kö-
zelében.
– Egy lövéssel a mellén – mondtam.
– És eggyel a homlokán.
– Ja.
– A fejlövést nagyon közelről adták le.
– Ja.
– Semmi utalás arra, hogy ismerte a
gyilkosát? – kérdeztem.
– Semmi.
Csöndben ültünk. A hall magas
mennyezetű volt, az aranykor jeleivel.
Minden csillogott. A jövő-menő embe-
rek egy része üzleti utazónak nézett ki.
Mások turistáknak látszottak. Egyikük
sem viselt a fején hátrafordított baseball
sapkát.
– Mire gondol? – kérdeztem.
– Megvan a bostoni fegyver balliszti-
kai eredménye? – kérdezte Corsetti.
– Nincs.
– Felhívom Belsont – mondta Corset-
ti. – Itt kilenc milliméteresről van szó.
– A helyszínen Belson azt mondta, el-
képzelhető, hogy kilences.
– Szóval – mondta Corsetti –, nem tu-
dom, mi a fene folyik itt. De nem mond-
hatjuk, hogy egy csomó véletlen egybe-
esés forog fenn, ezért felejtsük el az
egészet.
– Nem.
– Hogy jön a képbe Lolly Drake? –
kérdezte.
– Ismerte mind a két áldozatot – felel-
tem.
– Maga is – jegyezte meg Corsetti.
– Nekem van alibim – mondtam.
– Tudom – felelte Corsetti. – Felhív-
tam azt a vendéglőt.
Mosolyogtam.
– Kíváncsi lennék, van-e Lollynak.
 – Megkérdezhetjük tőle – mondta
Corsetti.
– Tőle?
– Ja, minden délután itt szerepel a
West Side-on.
– És meg akarja kérdezni Lolly Dra-
ke-et, hogy van-e alibije a két gyilkos-
ság idejére?
– Persze.
– Nem akarja, hogy ezt inkább valami
nagyobb fej tisztázza?
Corsetti megrázta a fejét.
– Én voltam zsaru – mondtam neki. –
Aki egy olyan arc, mint Lolly Drake…
maga inkább maradjon háttérben.
Corsetti rám vigyorgott.
– Talán összekever engem – mondta
– valakivel, aki beszari.
 46
Lolly Drake-et egy régi színházból
közvetítették, amely a Broadway-től
nyugatra, a folyó közelében volt találha-
tó. Az épületben mindenütt Lolly élet-
nagyságúnál is nagyobb képei voltak
láthatók. Lolly filmsztárokkal. Lolly sze-
nátorokkal. Lolly Los Angelesben. Lolly
Rómában. Lolly egy aranyos kutyával.
Lolly egy külföldi méltósággal. Lolly
Londonban. Lolly lóháton. Lolly a Fehér
Házban. Lolly San Franciscóban. Lolly
egy folyami hajón. Minden képen arcát
dús vörösesbarna haj keretezte. Híres
zöld szeme a képekről mintha az ember
lelkéig hatolt volna.
Mialatt Lolly az aznapi harmadik mű-
sor felvételének befejezésénél tartott,
az irodájában ültünk a Harvey Delk
nevű menedzserével és a Harrop and
Moriarity cégnél dolgozó Curtin nevű
ügyvéddel.
– Lolly tökéletesen kimerült lesz –
mondta a menedzsere. – Mindig na-
gyon nehezen tér magához a napi há-
rom show után.
Corsetti mosolygott és udvariasan bó-
lintott. Elégedettnek tűnt, ahogy ujjait a
hasán összekulcsolva ott ült a székén.
Azt lehetett volna gondolni, hogy a hasa
hájas, de nem volt az. Corsetti teste
egy bowlinglabdához hasonlított, de fel-
tehetően nem volt annál puhább.
A nagy iroda kellemesen, de alapjá-
ban gyakorlatiasan volt berendezve, a
sárgára festett salakblokk falaival és a
PVC padlóra terített vastag kávészínű
szőnyeggel. A monitoron Lollyt nézték,
amint egy kanapén ült egy kávézóasztal
mellett. Ha a vendége különösen meg-
nyerő volt, áthajolt feléje a kávézóasztal
felett. Ez indokolttá tette dekoltázsának
mutogatását.
– Az igazság nem csak tényekről szól
– mondta éppen –, hanem őszintén ki-
mutatott érzésekről is, nem gondolja?
A vendég, aki egy új filmet népszerű-
sített, bólintott.
– Szerelemről szól és őszinte szenve-
délyről.
 Corsettire néztem. Jóindulatúan rám
mosolygott. A képernyőn Lolly a néző-
tér felé tekintett.
– Ismerik a mantrámat – mondta. –
Ahol titkolózás van, nincs szerelem.
A nézők tapsoltak. Corsetti bőszen
bólogatott, egyetértését mutatva.
– Hát nem semmi ez a nő – jelentette
ki. – Nem igaz?
– Hát, nem semmi – válaszoltam.
– Ez vonzott a szerepben is – mondta
a színész –, annak valódi őszintesége.
– Büszke lehet rá – kedveskedett
Lolly. – Végre a férfiak is kezdenek rá-
jönni.
– Hát, ha ez így van – mondta az ifjú
színész –, az annak köszönhető, hogy
önök hölgyeim, megmutatták nekünk az
őszinte érzések értékét.
Lolly sugárzó mosollyal ajándékozta
meg.
– Amibe már átkozottan belefárad-
tunk – mondta.
A nézők hangosan tapsoltak. Lolly át-
nyúlt és megveregette az ifjú színész
kezét.
 – És még egyszer: mi a film címe? –
kérdezte.
– Mindörökké.
– És mikor mutatják be? – tudakolta
Lolly.
– Január hatodikán – felelte az ifjú
színész. – New Yorkban és LA-ben. Ja-
nuár tizenharmadikán lesz az országos
bemutató.
Lolly a nézők felé fordult.
– Magánvetítésen láttam a Mindörök-
ké-t – lelkesedett. – Csodálatos.
Újra az ifjú színészre nézett.
– És maga is csodálatos benne, Bob.
A kamerába nézett.
– Remélem, mindegyikük megnézi
majd. Vigyék el a gyerekeket is. Jót fog
nekik tenni, ha őszinte érzésekkel talál-
koznak. Ezekkel nem olyan gyakran ta-
lálkozhatnak.
Az ifjú színész szerényen nézett kö-
rül. A nézők kitartó tapsban törtek ki. El-
indult a közreműködők listája. Lolly és
az ifjú színész elkezdtek beszélgetni,
levett hanggal, majd a képernyő szürke
lett.
 – Milyen jól eltalálta! – mondta
Corsetti a menedzsernek. – Hiányoznak
manapság az őszinte érzések. Igaz ez
a pénzre is, vagy hogy van ez?
A menedzser egy nehézsúlyú fiatal-
ember volt, aki extra-méretű kétsoros
öltönyt, fehér inget és platinaszínű
nyakkendőt viselt. Az öltönynek feltehe-
tően az volt a szerepe, hogy elrejtse a
súlyát. De nem rejtette el. Semmi sem
rejthette el.
– Drake kisasszony valóban meg tud-
ja ragadni az ország legfontosabb érté-
keit – felelte.
Kinyílt az ajtó, és belépett rajta Lolly
Drake. Kicsit idősebb volt, mint ahogy a
kamerák mutatták, de jól nézett ki, és a
szeme teljes mértékben olyan volt, mint
amilyen a képeken. Szépen szabott sö-
tétszürke kosztüm volt rajta. Anyám
nézte a tévében Lolly Drake-et, amióta
nemzeti híresség lett, és istenítette őt.
Sok pontot szerezhettem volna nála az-
zal, hogy most találkozom vele. Lolly
megállt az irodaajtón belül és ránk né-
zett.
 – Ezek meg kik? – kérdezte a mene-
dzsertől.
– Rendőrség, Lolly. Emlékszel, én…
Lolly türelmetlenül bólintott.
– Igen, igen. Mit akarnak?
Corsetti rámosolygott és elővette a
jelvényét.
– Eugene Corsetti nyomozó, Drake
kisasszony.
Felém mutatott a fejével.
– Sunny Randall – mutatott be.
– Gondolom, Peterről van szó –
mondta Lolly.
– Róla – erősítette meg Corsetti.
– Istenem – fakadt ki Lolly. – Csak ez
hiányzott három show után.
– Nagy örömömre szolgál, hogy talál-
kozhatunk, hölgyem – mondta Corsetti.
– Ja, persze – mondta Lolly. – Es-
sünk ezen túl.
Félkör alakú asztalához ment és leült
mögé.
– Tíz percet adok maguknak – közöl-
te.
– Ó, biztos vagyok benne, hogy bő-
ven elegendő lesz, Drake kisasszony –
felelte Corsetti.
– Mi a helyzet a partnerével? – kér-
dezte Lolly. – Az is hozzászól?
– Ha lesz mondanivalóm – válaszol-
tam neki.
– Ez egy megjegyzés volt? – kérdez-
te Lolly.
– Nem, hölgyem – mondtam neki. –
Csak a véleményem őszinte kinyilvání-
tása.
Lolly összevonta a szemöldökét.
– Ne pimaszkodjon velem, leányzó.
– Rendben – feleltem.
– Ketyeg a tíz percük – mondta Lolly
Corsettinek.
– Igenis, hölgyem – húzott bele
Corsetti. – Természetesen ismerte Pe-
ter Franklint.
– Természetesen.
– És George Markhamot is.
– Kit?
– George Markhamot, hölgyem – is-
mételte Corsetti.
– Sosem hallottam róla.
– Ön együtt dogozott vele egy rádió-
állomáson Moline-ban a 80-as évek ele-
jén – mondta Corsetti.
– Egyáltalán miről beszél? – kérdezte
egy idő után Lolly.
Corsetti rám nézett.
– Sunny – szólított fel.
– Volt egy rádiós műsora a WMOL
Moline-nál, aminek „Lolly és a jog” volt
a címe. Ugyanebben az időben George
Markham bemondó volt ennél az állo-
másnál.
– És nekem emlékeznem kellene
minden szerencsétlenre, akivel együtt
dolgoztam egy ötezer wattos Keleti
Baszdmeg állomásnál? – kérdezte
Lolly.
– Legalább nem felejtette el, honnan
jött – mondta nekem Corsetti.
Mosolyogtam. Lolly kicsit zavartan
nézett. Mi történt az odaadó hódolójá-
val?
– Még valami kérdés? – kérdezte.
– Van valami ötlete, miért akarta vala-
ki megölni Markhamot?
– Megölni? Mondtam már, hogy nem
is emlékszem rá.
 – Peter Franklin volt az ügyvédje –
mondta Corsetti.
– Már mondtam, hogy az volt.
Corsetti boldogan bólintott.
– Tudja, miért bérelt fel embereket
arra, hogy megverjék Markham lányát?
Lolly rámeredt Corsettire. Kinyitotta a
száját, majd becsukta anélkül, hogy
megszólalt volna. A menedzserére és
az ügyvédjére nézett. Majd úgy tűnt,
hogy magához tért.
– Maga átkozott kis szörnyeteg – szó-
lalt meg.
– Nem vagyok kicsi – mondta Corset-
ti. – Csak rövid.
– Nem érdekel, hogy milyen – fakadt
ki Lolly. – Elegem van abból, hogy ma-
gukkal vesztegetem itt az időt.
– Az interjút befejeztük – mondta az
ügyvéd. – Most, azonnal.
– Az interjút? – szólt közbe Corsetti. –
Úgy gondolja, hogy ez egy kibaszott in-
terjú? Egy gyanúsítottat hallgatok ki két
gyilkosság ügyében, és a kihallgatás
akkor ér véget, amikor én mondom.
 – Talán elmondhatná, hogy miről is
szól ez az egész – mondta az ügyvéd.
Szórakoztatóipari ügyvéd volt. Egy jó
bűnügyi ügyvéd ezen a ponton állította
volna le a beszélgetést. Corsetti birto-
kában nem volt elegendő információ
ahhoz, hogy letartóztassa Lollyt. De
Corsettinek volt ehhez tehetsége. Nem
fedte fel, hogy mennyit tud, és többnek
keltette a látszatát, mint amennyit való-
jában tudott. Így aztán az ügyvéd most
sem tudta meg, hogy mi van a tarso-
lyunkban.
– George Markham lánya, Sarah
megbízta Sunny Randallt, hogy állapít-
sa meg, ki az apja. Peter Franklin felbé-
relt fickókat arra, hogy állítsák le Sarah-
t. Majd, hogy próbálják leállítani Sunny
Randallt is. Majd George Markhamot le-
lőtték, majd néhány nappal később le-
lőtték Peter Franklint ugyanolyan mó-
don, mint George Markhamot: melllö-
véssel, amely leterítette őket. Egy golyó
a homlokba, közvetlenül, hogy biztos le-
gyen a haláluk. Drake kisasszony is-
merte Markhamot és ismerte Franklint
is.
– Ezt a nőt bízta meg? – kérdezte
Lolly.
Corsetti bólintott.
– Maga azt mondta, hogy ő is rendőr-
tiszt.
– Nem mondtam – felelte Corsetti. –
Azt mondtam magának, hogy én rend-
őrtiszt vagyok. És azt mondtam, hogy ő
Sunny Randall. És ő az is.
– Utalt rá.
Corsetti vigyorogva a fejét rázta.
– Maga következtetett – mondta neki.
– Elveszem a jelvényét – mondta
Lolly.
Az ügyvéd békülékeny mozdulatot
tett a kezével.
– Lolly! – figyelmeztette.
– Ne Lollyzzon nekem, maga beszari
alak – mondta Lolly. – El akarom venni
a jelvényét.
– Nem lehet – mondta Corsetti. –
Aszonta a kapitány, nálam kell, hogy le-
gyen.
– Ki innen – fakadt ki Lolly.
 – Van, amit szeretne esetleg közölni
velem a két gyilkossággal kapcsolat-
ban, Drake kisasszony? – kérdezte
Corsetti.
– Drake kisasszony – szólalt meg az
ügyvéd.
– Fogja be – szólt rá Lolly.
Felállt és asztalát megkerülve Corset-
ti felé hajolt.
– Bejött ide, és megjátszotta, hogy ez
a kétes erkölcsű nőszemély rendőrnyo-
mozó. Olyasmire utal, hogy részese va-
gyok valami nevetséges gyilkosságok-
nak. Meg fogok mozgatni minden ren-
delkezésemre álló lehetőséget, hogy
ezt még nagyon megbánja. Tényleg azt
hiszi, hogy összemérheti magát velem?
Van halvány fogalma arról, ki és mi va-
gyok?
– Egy nagyhangú seggfej – mondta
Corsetti. – Igazam van vagy tévedek?
Lolly visszahőkölt, mintha Corsetti
megütötte volna. Az arca elvörösödött,
mintha sírva akarna fakadni. Majd meg-
fordult, és kirohant az irodából. Amint
távozott, Corsetti felállt és nekem is in-
tett a fejével.
– További kellemes napot – mondta a
két férfinak, és kimentünk.
Amint mentünk lefelé a lifttel, Corsetti
vigyorogva rám nézett.
– Kétes erkölcsű nőszemély? – tette
fel a kérdést.
– De honnan tudta meg? – tettem én
is fel a kérdést.
 47
Apámmal ebédidőben találkoztam
egy kávézóban a Summer Streeten, a
Fort Point csatorna énfelém eső olda-
lán. Mindig ugyanolyannak láttam. Való-
színűleg, nem így volt. Több mint har-
minc évvel volt most idősebb, mint ami-
kor először vitt el az óvodába. Mint apa
mindig kéznél volt: ennek így kellett len-
ni, figyelembe véve anyám korlátait.
Mindig mosolyognom kellett, ha erre
gondoltam. Az első iskolai napomon én
nem sírtam. Ő sírt.
– Elég jól ismered ezt a szakmát ah-
hoz – mondta az apám –, hogy tudjad,
léteznek véletlen egybeesések.
– De annak feltételezése, hogy ezek
véletlen egybeesések, nem vezet seho-
va – válaszoltam.
– Annak feltételezése viszont, hogy
nem azok, elvisz oda, ahova nem kí-
vánkoztál – mondta az apám.
– Szóval, mit kezdjek Lolly Drake-
kel? – kérdeztem.
 – Rábízhatod őt a New York-i zsaruk-
ra – vetette fel apám.
– Gondolod, elér a kezük hozzá?
– Szerinted nem ér el?
– Azzal nem, amennyivel eddig ren-
delkeznek. Nem. Több rétegű protekci-
ója van.
– És a rendelkezési láncban nem
mindenkinek olyan a hozzáállása, mint
Corsetti barátodé – mondta az apám.
– Annyira arrogáns volt a csaj. Egy ki-
csit a helyére szeretném tenni.
Apám kövérkés keze az asztallapon
pihent. A kávéscsészéjét forgatta las-
san.
– A személyeskedés nem a legjobb
ötlet – mondta.
– Én nem vagyok zsaru, apu. Én sa-
ját magamnak dolgozom.
Rám vigyorgott.
– Szóval, ez az egész, személyes
ügy – állapította meg.
Bólintottam.
– Ha nem izgat egy ügy – tanácsolta
az apám –, ne csináld.
 – Ezért hagytam ott a rendőrséget –
jegyeztem meg.
– Ennek az az alternatívája, hogy az
összes ügy izgat.
– Nálad így működött? – kérdeztem.
– Törekedtem rá.
– De?
– De némelyiket le se szartam volna
– ismerte be az apám.
– Mégis foglalkoztál velük.
– Igen.
– És nem mondtál fel.
– Volt egy feleségem és két lányom –
mondta az apám.
– Tehát, nem mondhattál fel.
– Az embernek gondoskodni kell a
családjáról – felelte.
Rám mosolygott.
– És általában véve szerettem a mun-
kámat.
– És jól is csináltad – mondtam neki.
– Ja – hagyta rám. – Jól csináltam.
A pincérnő hozott egy tükörtojásos
szendvicset az apámnak és egy tonha-
las salátát nekem.
 – Nem tudom merre haladjak ezzel –
mondtam neki.
– Gondolod, Markham azt hitte, hogy
a DNS-vizsgálat az apaságát fogja iga-
zolni? – kérdezte.
– Miért ment volna bele, ha nem ezt
gondolta volna?
– Akkor meg miért gondolta, hogy
igazolni fogja? – tette fel apám a kér-
dést.
– Mert azt hitte, hogy valójában ő az
apja.
– És miért gondolja egy férfi, hogy va-
laki az ő gyereke?
– Mert a gyermek anyja ezt mondta
neki – feleltem. A pincérnő odajött, fel-
töltötte a kávéscsészéinket, majd to-
vábbment, hogy más asztaloknál is fel-
töltse a csészéket.
– Akkor miért nem ment bele abban a
pillanatban, amikor a kérdés felmerült?
– kérdezte az apám.
– A legjobb feltételezésem az – felel-
tem –, hogy Markhamné ellene volt.
– És most sem menne bele – mondta
az apám.
 – A DNS-be? Nem.
– Akkor ki a lány anyja?
– Úgy gondolod, hogy azért ódzkodik
tőle, mert tudja, hogy nem ő az anyja –
mondtam.
– Igen.
– De miért titkolja? – kérdeztem. –
Sokan fogadnak gyereket örökbe.
– Markham viszont azt hitte, hogy a
gyerek – mi is a neve?
– Sarah – válaszoltam.
– Markham azt hitte, hogy Sarah az
övé.
– Akkor ki volt Sarah anyja, és miért
gondolta Markham, hogy ő az apja?
– Az asszony meg miért színlelte…
az ördögbe is, miért színleli, hogy Sa-
rah az övéké? – tettem fel a kérdést.
Apám egy szalvétával letörölgette a
tojássárgája nyomát a szája széléről.
– Mesélj nekem a letétbe helyezett
pénzről – kérte.
– A pénz egy New York-i bankból ér-
kezik – mondtam neki. – Minden hónap
elsején. Brian Kelly már rámozdult.
 – Érdekes lenne megtudni, hogy ér-
kezik-e a családnak más pénz is –
mondta apám.
– Lolly Drake benne van ebben a do-
logban – jegyeztem meg.
– Talán ő az anyuci.
– Ó, Phil, te mondtad ki. Reméltem,
hogy te fogod.
Rám mosolygott.
– Phil? – kérdezett rá.
– Mi társak is vagyunk veled – felel-
tem.
– Jól van.
– Tényleg úgy gondolod, hogy ő lehet
az anya?
– Megfelelő időben ismerte Markha-
mot.
– Imádnám, ha tudnék szerezni tőle
egy DNS-mintát.
– Nem valószínű – mondta az apám.
– Megpróbálhatnék szexuális kapcso-
latot összehozni közöttük egy megfelelő
időpontban.
– Húsz-akárhány év múltán.
– Nehéz ügy, de nem lehetetlen.
 – Valószínűleg volt elég pénze, hogy
valakit lefizessen – vélte az apám.
– Meg oka arra, hogy eltitkolja a ter-
hességét – mondtam. – Úgy hirdeti ma-
gát, mint az erkölcsös többség hangját.
Apám megint elmosolyodott.
– Az ifjúkoromból való frázis. – De le-
het, hogy ő is csak egy véletlen egybe-
esés.
– Az, a pokolban is – fakadtam ki.
– Minden esetre – mondta az apám –
még két dolog van, amivel foglalkoznék.
Kideríteném a pénz útját.
– Úgy hallottam, ez megoldható.
Az apám bólintott.
– Mindig bízhatsz a pénzben – je-
gyezte meg.
– És még? – kérdeztem.
– Nos – mondta apám –, ha van ke-
mény bizonyíték, törvényszéki anyag, a
zsaruk hozzá fognak jutni. Vagy nem
fognak. Bárhogy is lesz, te ne foglal-
kozz a nyomozásnak ezzel a részével.
– Nem is vagyok erre felkészülve.
– Nem, nem vagy. Amire fel vagy ké-
szülve, az az, hogy beszélj a gyanúsí-
tottakkal és a tanúkkal. Amit viszont
mellesleg nagyon jól csinálsz.
Kellemes kis bizsergést éreztem. Az
apám bókolt nekem.
– Szóval, ott van neked – kezdte so-
rolni az apám – a lány, aki feltehetően
mindent elmondott már, amit tudott. Ott
van neked Lolly, aki nagyjából golyóál-
ló. És ott van neked Markhamné.
– Valószínűleg nem mondott el ne-
kem mindent abból, amit tud – mond-
tam.
– Valószínűleg nem – erősítette meg
az apám.
– Őt pedig elérhetem.
Az apám bólintott.
– Logikus következtetés felé hala-
dunk – jegyeztem meg.
– Ha az enyém lenne az ügy – mond-
ta –, kifacsarnám Markhamnéból a po-
kol tüzét is.
 48
Apám is, én is végeztünk a szendvi-
csünkkel. Egy ideig csöndben voltunk,
amíg a kávénkat ittuk. A pincérnő meg-
kérdezte, kérünk-e desszertet.
– Én kérek egy szeletet abból a süti-
ből – mondta az apám.
A pincérnő a pult felé nézett, ahol a
sütemény egy üvegbúra alatt rejtőzkö-
dött.
– Jaj, rögtön megnézem, hogy milyen
van – válaszolta készségesen.
– Nem bánom, milyen – mondta az
apám. – Kérek egy szeletet egy kis tú-
róval, és még kávét.
– Rendben.
A pincérnő rám nézett. Mosolyogva
ráztam a fejemet. Elindult, hogy hozzon
apámnak sutit.
– Nem koffeinmentest? – kérdeztem.
– Utálom a koffeinmentest – felelte
apám.
– A legtöbb ember, amint idősebb
lesz, azt állítja, a valódi kávétól nem tud
elaludni.
– Így van.
– Te sem tudsz tőle aludni, és mégis
iszod.
– Basszák meg a koffeinmentest.
– Ó, persze – mondtam. – Erre nem
gondoltam.
A pincérnő odajött egy süteménnyel
és túróval. A süti almás lepény volt.
Apám úgy ette meg, ahogy mindent csi-
nált: teketória nélkül. Nem cifrázta a
dolgokat.
– Pszichológushoz járok – közöltem
vele.
Apám lenyelte a szájában lévő fala-
tot.
– Miért? – kérdezte.
– Richie – feleltem.
Apám bólintott.
– Ja – mondta. – Hát, az kemény ügy.
– Ez az egyik dolog, amire szeretnék
rájönni, hogy miért olyan nehéz.
Apám ivott a kávéjából.
– Ki a lélekdoki? – kérdezte.
– Dr. Silverman – feleltem. – Cam-
bridge-ben.
 Apám mosolygott.
– Susan Silverman? – kérdezte.
– Igen. Ismered?
– Ismerem – válaszolta.
– Mesélj róla.
– Nem mesélek.
– Nem?
– Egy kanyit sem értek a pszichológi-
ához. – De eléggé biztos vagyok ab-
ban, hogy nem tesz jót, ha a pszicholó-
gusodról meséltetsz magadnak az em-
berekkel.
– De kedveled őt? – kérdeztem.
– Igen.
– De ha nem kedvelnéd, ugye meg-
mondanád nekem?
– Kedvelem őt – felelte az apám. –
Ezért nem tudom, mit mondanék neked,
ha nem kedvelném.
Úgy éreztem, mintha kicsit kikaptam
volna.
– Persze – mondtam.
– Okos nő – mondta az apám. – És te
is egy okos nő vagy. Kemény csaj. És
te is egy kemény csaj vagy. Eléggé biz-
tos vagyok abban, hogy jó dolgokat fog-
tok együtt összehozni.
– Rólad és anyáról is beszélgettünk
vele – olyan érzésem volt, mintha gyón-
nék neki.
– Fogadnék, hogy a legtöbb ember
egy ilyen terápián, különösen a kezdeti
szakaszban, az anyjáról és az apjáról
beszél – felelte.
– Majd meghalok, úgy szeretném
megtudni, honnan ismered dr. Silver-
mant – mondtam neki.
– Kérdezd meg tőle – felelte.
– Úristen – fakadtam ki. – Éppen
olyan rossz vagy, mint ő.
– Vagy éppen olyan jó.
Boldogan egymásra néztünk.
– Megmondod anyának? – kérdez-
tem.
– Azt hiszem, nem.
– Mert?
– Mert ez nem egy olyan információ,
amivel tudna mit kezdeni – felelte az
apám.
– Hű, azt hittem, prédikációt fogsz ne-
kem tartani arról, hogy egy férj és egy
feleség mindent megoszt egymással.
– Mikor tartottam én neked utoljára
prédikációt? – kérdezte az apám.
– Gimnazista koromban, amikor egy
táncmulatság után egész éjszaka kima-
radtam.
– Ahhoz képest nagyon megtartóztat-
tam magam – jegyezte meg az apám. –
Akkor leginkább meg tudtalak volna
ölni.
A pincérnő az asztalunkhoz lépett,
töltött még kávét és lerakta a számlát.
Apám automatikusan felemelte. Én meg
automatikusan hagytam.
– Miért gondolod, hogy anyu nem bir-
kózna meg ezzel a dologgal? – kérdez-
tem.
Apám sütije elfogyott. Láttam rajta,
hogy még egyen gondolkodik.
– Szeretem Emet – vallotta be. –
Több mint negyven éve szeretem. De
ez nem jelenti azt, hogy nem látok tisz-
tán őt illetően. Hamar ítélkezik, minden-
ről van nézete, de ezek a nézetek akkor
alakultak ki, amikor tinédzser volt.
 – Gyakran nem helytállóak, de soha-
sem bizonytalanok – mondtam.
Mosolygott.
– Pontosan – mondta.
Körülnézett, hogy hol a pincérnő, el-
kapta a tekintetét, majd a tányérjára
mutatott. A pincérnő odajött.
– Még egy süteményt, uram?
– Kérek szépen.
– Finom, ugye? – kérdezte a pincér-
nő.
– Finom – felelte apám. – De most tú-
rót nem kérek. A pincérnő odahozta az
újabb szeletet.
– És te tudod ezt róla? – kérdeztem.
– Mindig is tudtam – felelte.
– De nem tudtad megváltoztatni.
– Nem – mondta. – Olyannak szere-
tem, amilyen. Mindig igyekeztelek meg-
védeni téged és Elizabeth-et a leg-
rosszabbtól, ami benne van. Téged
több sikerrel, mint Elizabeth-et.
– Miért?
– Mert te jobban hasonlítasz rám –
felelte. – De Emet nem lehetett megvál-
toztatni, és én ezt tudtam.
 – Szeress vagy fuss?
– Igen.
– És te szereted.
– Szeretem – felelte az apám.
– És boldog vagy?
– Igen – felelte. – Boldog vagyok.
Evett a süteményéből és ivott a kávé-
jából. A sok vacsorára és reggelire gon-
doltam, amiket a szemem előtt fogyasz-
tott el. Szerettem volna felállni, és az
ölébe ülni. Egy kicsit ijedtnek éreztem
magam.
– Elizabeth csupa zűr, papa – mond-
tam neki.
– Tudom.
– És mostanság én is elég zűrös va-
gyok.
– Te jobban leszel – biztatott.
– Szerintem, nem tudtál eléggé meg-
védeni minket az anyánktól.
– Feltehetően nem – ismerte be. –
Feltehetően én sem voltam mindaz,
aminek kellett volna lennem.
– Te jó apa voltál – mondtam neki. –
Te soha nem ellenezted, amit tettem.
 – Nem volt olyan sok minden, amit el-
leneznem kellett volna – mondta és egy
kicsit elmosolyodott. – Kivéve azt a gim-
náziumi éjszakai kimaradásodat.
Sírhatnékom támadt. Amikor megszó-
laltam, remegett a hangom.
– Szeretlek, papa.
– Én is szeretlek – mondta.
– Megtetted, amit tudtál – mondtam.
– De az nem volt elég – felelte.
Egy pillanatig egyenesen a szemem-
be nézett. Megint tizennégy évesnek
éreztem magam.
– Azt hiszem – mondta –, valószínű-
leg sohasem lehet elég.
 49
Brian Kelly beugrott egy kávéra. A
konyharészben a pultnál ittuk juharszi-
rupos zablisztpogácsával, amit ő hozott
magával. Sarah csatlakozott hozzánk.
Meg Rosie is. Sarah egy hokedlira ült.
Rosie a lábam alatt helyezkedett el, és
élénk szemekkel figyelt minket.
– A pénz Sarah számlájára sürgönyi
úton jön – mondta Brian. – A wyomingi
Gilette-ben lévő Wellington Bankból.
– Wyoming? – kérdeztem.
– Ja.
– Hol van a wyomingi Gilette? – kér-
dezte Sarah.
– Nyugaton – mondta Brian. – A pénz
egy, a Színes Virág Jótékonysági Alap
tulajdonában lévő számláról érkezik.
– A nagyapámtól – mondta Sarah.
Brian vállat vont.
– A Színes Virág egy postafiók New
York Cityben – mondta. – Meghatalma-
zottként July Fishbein ír alá.
– July – kérdeztem. – Mint július?
 – Ja, június, július – ismételte meg
Brian.
– A pénz a nagyapámtól jön – mondta
Sarah.
Brian bólintott. Lenézett Rosie-ra.
– Akar ez a kutya valamit? – kérdez-
te.
– Mindent – válaszoltam.
– Ismersz valakit, akit July Fishbein-
nek hívnak? – kérdezte Sarah-tól.
– Nem.
Brian rám nézett.
– Nekem semmit sem mond ez a név
– mondtam.
– A BM New York-i hivatala szerint a
Színes Virág egy nonprofit jogi szemé-
lyiség.
– Mi az a BM? – kérdezte Sarah.
Szerettem volna, ha kimegy játszani.
– Belügyminisztérium – feleltem. –
Akkor van egy kuratóriumuk.
– Ja. July Fishbein és még négy nő.
– És?
– A New York-i zsaruk dolgoznak raj-
ta, de egyelőre egyiknek sem akadtunk
a nyomára.
 – Beleértve Julyt?
Sarah letört egy darabkát a pogácsá-
jából, és Rosie-nak nyújtotta. Rosie
gondosan befalta, majd folytatta a fixí-
rozást.
– Van valami telefonszám? – kérdez-
tem. – Julyé vagy a Színes Virágé?
– Naná.
– Valóságos?
– Nem.
– Mi történik, amikor felhívod?
– A központ megszakítja. A szám
nem működik.
– Mi ez az egész? – kérdezte Sarah.
– Mit jelent mindez?
– Valaki jelentős erőfeszítéseket tesz,
hogy pénzt küldjön neked, anélkül,
hogy bárki is tudná, kikről van szó –
mondtam neki.
– Nem hiszi, hogy a nagyapám?
– Nem hiszem – feleltem.
– Jó, de akkor ki a fene?
– Talán a biológiai apád – mondta Bri-
an.
– Vagy az anyád – mondtam én.
 – De azt sem hiszi, hogy ő az
anyám? – kérdezte Sarah.
– Nem veti magát alá a DNS-vizsgá-
latnak – mondtam.
– Azt mondja, úgy érzi, hogy az sértő
beavatkozás lenne az életébe – mondta
Sarah.
Ha nem is szerette Markhamnét, még
kevésbé szerette azt a gondolatot, hogy
nincsenek szülei. Nem hibáztattam emi-
att.
– Van más alapja is annak, hogy ké-
telkedtek Markhamnéban? – kérdezte
Brian.
– Nem igazán – feleltem.
– De…
– De irtózatosan szeretném tudni,
hogy illik ebbe az egészbe Lolly Drake.
– Ha beleillik – jegyezte meg Brian.
– Valahol benne van – mondtam. –
Állandóan felbukkan.
– Úgy gondolja, hogy esetleg ő az
anyám? – kérdezte Sarah.
– Állandóan felbukkan – mondtam.
Csendben ültünk a kávénk felett. A
pogácsák elfogytak. Rosie nem volt haj-
landó tudomásul venni ezt a tényt, és
éberen figyelt a lábunk alól. Sarah sze-
me könnyes volt. Nem sírt igazán, de
hangja egy kicsit remegett.
– Miért csináltam ezt az egészet? –
fakadt ki.
– Jogod van rá hogy tudjad – mond-
tam neki.
– Miért nem hagytam az egészet, és
éltem tovább, ahogy addig? Anya, apa,
egyetemre járás, barát, férjhez menés.
Miért nem ezt csináltam? Semmi sem
történt volna meg mindebből.
– Nem tudhatod, mi történt volna meg
– mondtam neki.
Rám nézett. Brian csendben itta a ká-
véját. Egyik nyomozói erénye volt, hogy
csendben tudott maradni.
– Minek csináltam ezt az egészet? –
ismételte Sarah.
Rájöttem, hogy ezt nem szónoki kér-
désnek szánta. Azt akarta, hogy vála-
szoljak neki.
– Úgy tűnt, eléggé dühös vagy rájuk.
– Gondolja, azért tettem, mert dühös
voltam rájuk?
 – Sok mindent teszünk – mondtam
neki –, amiről magunk sem tudjuk, miért
tesszük. Talán ez volt a módja, hogy
megfizess nekik azért, mert nem olyan
szülők voltak, amilyeneket szerettél vol-
na.
Még néhány hónap terápia, és én le-
szek dr. Phil.
– Akkor most – mondta Sarah –, ha
igaza van, nincsenek is szüleim.
– Vagy mások azok – feleltem.
– Ja, persze, mások. És mi lesz ve-
lem, egy életen át az összecsukható
ágyán fogok aludni?
– Ez egy olyan ugrás a következteté-
sekben – mondtam neki –, amit nem
egészen értek.
– Le van szarva – fakadt ki Sarah. –
Nem érdekel, hogy megérti-e valaki.
Sírva fakadt, felállt és végig ment a
lakásomon, majd megállt, arcát az ab-
lakhoz szorítva, és sírva kinézett rajta.
Egy reményteljes tekintet után Rosie
nem szentelt neki több figyelmet, ha-
nem továbbra is az üres tálat bámulta,
amelyen eddig az édes pogácsák vol-
tak.
– Olyan érzésem van, mintha egy
rossz anya lennék – mondtam.
– Ha az lennél – jegyezte meg Brian
–, nem lennél egyedül.
 50
Markhamné arca egyre inkább szür-
kébe váltott, amint beszéltem hozzá.
– George természetesen Sarah apja
volt – mondta.
– Nem. A DNS szerint nem az volt.
– Tévedhettek.
– Ne vegyen rá mérget – mondtam.
Arca még szürkébb lett.
– Honnan tudhatnám, hogy nem ha-
zudik-e nekem – mondta.
– Miért hazudnék?
– Amióta csak ismerem, megpróbál
tönkretenni engem.
Sóhajtottam, és elővettem a táskám-
ból a vizsgálati eredmény egy másola-
tát, majd átnyújtottam neki.
– Én ezt nem tudom elolvasni –
mondta.
– Vigye el az orvosához vagy a helyi
kórházba, vagy egy másik DNS-labor-
ba. Az andoveri zsaruk is eligazíthatják
– mondtam neki. – Vagy hívja fel a bos-
toni zsarukat. Brian Kelly a nyomozó-
tiszt.
– Nem tudom ezt mind megcsinálni –
mondta.
– Bármelyik ezek közül elegendő len-
ne – feleltem.
– Egyedül vagyok – mondta.
– Azt is választhatná, hogy megbízik
bennem – jegyeztem meg. – Valójában
nem próbálom tönkretenni magát. A lá-
nyának próbálok segíteni.
– Ő nem az apja – mondta Markham-
né.
Úgy nézett ki, mint aki fázik, vagy
mint aki kisebbnek szeretne látszani.
– Nem, asszonyom – mondtam neki.
– Nem az apja.
– Istenem! – fakadt ki.
– Szóval, tudja esetleg, hogy ki az
apja? – kérdeztem.
Nem nézett rám. Meredt tekintettel
nézett el mellettem, bámult a semmibe.
A fejét ingatta.
– Nem ismeri az apját?
Megint a fejét ingatta.
 – Nem akarok otromba lenni, asszo-
nyom, de ha nem a férje az apa, nincs
valami elképzelése arról, ki lehet az?
– Nem az én lányom volt – mondta
Markhamné. – George-é volt.
– Beszéljen nekem erről – kértem.
– George lánya volt az előző házas-
ságából.
– Maguk azt mondták nekem, hogy
Sarah 1982-ben született.
Markhamné bólintott.
– Maguk mikor házasodtak össze Ge-
orge-zsal? – kérdeztem.
Olyan tekintettel nézett rám, amely
semmi jelét nem mutatta, hogy megér-
tette volna a kérdésemet.
– Mit kérdezett?
– Azt kérdeztem, mikor házasodtak
meg George-zsal? – kérdeztem újra.
– Nem emlékszem rá pontosan.
– Már házasok voltak – mondtam –,
amikor George 1979-ben Mouline-ban
dolgozott.
– Biztos, előbb született meg – mond-
ta Markhamné.
– 1978-ban?
 – Igen. Biztosan akkor.
– Akkor hány éves is lenne? Huszon-
hat?
– Gondolom, annyi.
– Asszonyom – mondtam neki. – Sa-
rah nincs még huszonhat éves.
– Nem tudok mást mondani. Sarah
George lánya az előző házasságából.
– Eltekintve attól, hogy Sarah nem
George lánya.
Markhamné kezébe temette szürke
arcát és sírni kezdett.
– Ki az apa, asszonyom?
A fejét rázta.
– Annyira szabad szerelemben éltek
– mondtam neki –, hogy még csak nem
is tudta?
– Soha sem éltem szabad szerelem-
ben – felelte anélkül, hogy fejét kiemel-
te volna kezei közül.
– Akkor ki volt az apa?
– Nem tudom.
– De maga nem az anyja? – kérdez-
tem.
– Nem.
– És ki az?
 A fejét rázta.
– Valaki az – jegyeztem meg.
Markhamné megint a fejét rázta.
– Hogy került végül is magához és a
férjéhez?
Még mindig előrehajolva, kezével ar-
cát takarva, Markhamné a fejét rázta.
Előre-hátra hajlongott a testével.
– Asszonyom – mondtam neki. – Sa-
rah-nak volt egy apja és egy anyja.
– Hagyja abba! – fakadt ki. – Hagyja
abba!
Felemelte az arcát, amely most sá-
padt volt, mint a pergament, míg pofa-
csontjai felett lázrózsás foltok jelentek
meg. Két öklével combjait kezdte verni.
– Távozzon! – szólított fel.
– Asszonyom – mondtam.
Előrebukott a székből a padlóra, és
ott feküdt az oldalán felhúzott térdekkel,
miközben továbbra is a combjait kala-
pálta. A szemét görcsösen csukva tar-
totta.
– Takarodjon innen! – sikította. – Ta-
karodjon, takarodjon, takarodjon!
Elértettem a célzást.
 51
– Tud róla – mondtam.
– Az édesapja? – kérdezte dr. Silver-
man.
– Igen. Tud róla, milyen az anyám, és
mégis szereti.
Dr. Silverman bólintott.
– Mindig azt hittem, nem is szereti
igazán – mondtam. – Hogy csak a gye-
rekei miatt marad mellette.
– Magát jobban szerette, mint az
édesanyját – mondta dr. Silverman.
– Igen.
Az irodában csend volt. Dr. Silverman
fehér kasmír pulóvert viselt. Kezét
összekulcsolta az asztalon. Körmei tö-
kéletesen kimanikűrözve. Fekete haja
sűrű és fényes. Mielőtt túlestünk volna
a terápián, valamiről a véleményét sze-
rettem volna kérni. Úgy tűnt, most nem
siet. Olyan sokáig maradhattunk csend-
ben, ameddig csak jól esett.
– Amióta gyerek voltam – szólaltam
meg – ismétlődő dologról fantáziáltam.
Magasan a hegyek között vagyok, vala-
mi ősi fehér vad vidéken, egy erős,
csendes férfival. Egy kiugró szikla alatt
van olyan menedékfélénk. A hó mély és
szűz, és nem vezet át rajta út. Tökéle-
tes csend van. Semmi sem mozdul.
Vastag prémbe vagyunk öltözve. A férfi-
nak egy Winchester puskája van. A ki-
ugró szikla előtt nagy tűz lobog. Mele-
get ad, és mi nagyon kellemesen
érezzük magunkat. Valahogy kifogyha-
tatlan készleteink vannak élelmiszerből
és tűzifából.
Dr. Silverman kicsit hintázott a széké-
ben, szinte tudatán kívül bólogatva.
– És milyen ez az érzés? – kérdezte.
– A fantáziálás közben tökéletesnek
tűnik. Csak én és az a férfi egymással.
– És a táj? – kérdezte dr. Silverman.
– Mi van vele? – kérdeztem.
– Beszéljen még egy kicsit a tájról –
kérte.
– Nagyon csendes – mondtam. –
Mély hó, semmi sem mozdul.
– És a fegyver?
 – Nem tudom. Ha az ember messze
kint, a vadonban tartózkodik, jó, ha van
fegyvere, nem?
– Vadászásra használja a férfi? – kér-
dezte dr. Silverman. – Hogy élelmiszert
szerezzen?
– Feltételezem; de nem tudom. Ez
nem része a fantáziálásomnak.
– Mit csinál maga, amint ott ül? – kér-
dezte.
– Semmit. Ennyi a fantáziálás, ket-
tőnk elképzelése.
– Tudja, hogy ki a férfi?
– A fantáziálás közben tudom – felel-
tem. – De úgy érti, hogy a valóságban
kicsoda? Hogy ki ő a valódi életemben?
Nem, azt nem tudom. Gondolom, Ri-
chie.
– Visel Richie fegyvert?
– Általában nem. Meséltem a család-
járól.
Bólintott.
– De ismer sok olyan embert, aki vi-
sel fegyvert.
– Igen.
– Ki volt az első?
 – Az első általam ismert személy, aki
fegyvert viselt?
– Igen.
– Az apám. Én… ó, Jézus Mária!
Dr. Silverman a szemét oly módon
mozdította, hogy az valahogy buzdítást
jelentett számomra.
– A fegyver – mondtam.
Folytasd, mondta a szeme.
– A nagy fegyver.
Dr. Silverman bólintott.
– Néha a fegyver csak fegyvert je-
lent? – kérdeztem.
– Néha.
– Néha pedig fallikus jelentése van?
Bólintott.
– Néha pedig mindkettő – mondta.
– Szóval ott vagyok egy hegyi bar-
langban egy férfival, akinek nagy fegy-
vere van – mondtam. – Körben minde-
nütt üres, fagyott táj, életjel nélkül. És
ég a nagy tűz.
Dr. Silverman nem szólt. Mosolyog-
tam.
– Őrizd az otthon tüzeit – mondtam.
 Szó nélkül nézett rám. Szeme jelezte
azt a pici mozdulatot.
– Az mi?
Folytasd, mondta a szeme.
– Az otthon tüzeit – ismételtem.
Dr. Silverman feje talán kétharmad
centiméternyit bólintott.
– Én tartom az otthon tüzét égve az
apámmal és a nagy fegyverével –
mondtam.
Dr. Silverman egy picit bólintott.
– De miért az a téli-halott táj?
A szemét mozdította. Mintha vállat
vont volna. Hogy csinálja ezt? Csend-
ben maradtam. Ő is csendben maradt.
Egy idő után megszólalt:
– A téli halott.
– A téli halott?
– Maga fogalmazott így – mondta dr.
Silverman.
– És itt benn nincs rá kézzelfogható
magyarázat – mondtam.
Mosolygott és felemelkedett a széké-
ben, amivel jelezni szokta, hogy az idő
lejárt.
– Majd legközelebb – mondta.
 Felálltam és az ajtó felé mentem.
Odakísért, mint mindig.
– A téli halott – mondtam.
Rám mosolygott, és kinyitotta az aj-
tót. Kimentem.
 52
Az ember eltölti az életét anélkül,
hogy valaha is járt volna Moline-ban,
aztán egyszerre csak azon kapja ma-
gát, hogy már másodszor van ott. Ott
ültem Millie McNeeley-vel a reptéri Holi-
day Inn szálloda és kongresszusi köz-
pont báljának koktél-halljában. Én ép-
pen az első pohár fehérbornál tartot-
tam. Millie harmadik Manhattanjét itta
és az egyik Chesterfield Kings cigaret-
tájáról gyújtott rá a másikra.
– Szükségem van az emlékeire –
mondtam Millie-nek. – Két ember halott,
két nő érzelmi válságban van. Itt már
nincs helye a diszkréciónak.
Millie figyelmesen hallgatott. Bóloga-
tott, amíg beszéltem. Amikor abbahagy-
tam, kortyolt egyet a Manhattanjéből,
hosszan szívott a cigarettájából, ajak-
biggyesztve kifújta, majd figyelte az
arca előtt felszálló füstöt. Vártam. Ez
volt egyike azoknak a dolgoknak, ame-
lyeket apámtól tanultam a nyomozói
munkáról. A csend a legtöbb emberre
nyomasztóan hat. Várj ki. Figyelj. Ma-
radj csendben.
– Hát, George elég csúnyán végezte
– szólalt meg végre.
Bólintottam. Millie ivott még egy kor-
tyot, és megint beleszívott a cigarettájá-
ba.
– Nagyon szórakoztató ember volt –
mondta.
Bólintottam. Egy kicsike bólintással,
amely éppencsak jelezte, hogy figyelek.
Volt kitől megtanulnom.
– Volt köztünk egy s más egy rövid
ideig – mondta Millie.
Bólintás.
– Akkoriban házas volt.
Millie végzett a Manhattanjével, jelez-
te a bárpultosnak, hogy kér még egyet,
majd a szája szélesre szaladt.
– Én viszont nem voltam az – mond-
ta.
– Mikor volt ez? – kérdeztem.
– Jaj, lássuk csak.
A bárpultos odahozta a Manhattanjét.
Ivott belőle. Elnyomtam egy borzon-
gást.
– Hát, úgy 1979, 1980 körül lehetett,
nem sokkal azután, hogy idekerült. Ge-
orge amolyan hölgyek kedvence volt.
– Bár házas volt – jegyeztem meg.
– A felesége egy fing volt – mondta
Millie.
– Maga volt az egyetlen, öö… hódítá-
sa?
– Engem nem kellett meghódítani –
mondta Millie. – Legalább annyira sze-
rettem a szexet, mint ő. Most is szeret-
ném, de nehezebb hozzájutnom.
– Az egyetlen nő volt az életében –
kérdeztem – a feleségén kívül?
Millie belekortyolt az italába.
– A frászt – felelte. – George tüzes
volt. És Moline-ban nem olyan nagy a
választék.
– Még kivel volt viszonya?
– Gondolom, az állomásnál lévő
összes nőneművel.
– Beleértve Lolly Drake-et?
– A legteljesebb mértékben – felelte
Millie.
 Egy pillanatig szerettem volna leugra-
ni a bárszékemről, és mindjárt ott, a
koktél-hallban ellejteni egy kis diadal-
táncot. Ehelyett nyugodt maradtam.
– Nagy ügy lett belőle? – kérdeztem.
– Nem nagyobb, mint a mienkből Ge-
orge-zsal – felelte Millie. – Ne felejtse
el, hogy akkoriban ő még nem a Nagy-
Ügy Lolly volt, hanem csak egy ifjonc,
egy szűk piacra szóló betelefonálós
műsorral.
– George elővigyázatos volt? – kér-
deztem.
– Mivel kapcsolatban?
– Védekezés?
Millie felnevetett. Mély, füsttel kezelt,
whiskyvel átitatott nevetése volt.
– George? George úgy gondolta, a
terhesség a nők problémája.
– Tehát ő nem védekezett.
– Nem.
– Maga teherbe esett? – kérdeztem.
– Én is úgy gondoltam, hogy ez a nők
problémája – felelte Millie.
– Tehát maga védekezett?
– Én igen.
 – Mi volt a helyzet Lolly Drake-kel?
– Honnan tudjam? – mondta Millie.
– Sohasem látta őt állapotosnak?
– Soha – felelte Millie. – De egyéb-
ként sem láthattam volna. Komoly aján-
latot kapott a Heartland Media hírügy-
nökségtől és elköltözött, így soha töb-
bet nem láttam. Néha olvastam valamit
róla. Ahogy az ember elolvas valamit,
ha olyanról szól, akit ismert. Gyerekről
sohasem hallottam.
– Lolly tartotta a kapcsolatot George-
zsal?
– Amennyire én tudom, nem. Amikor
elutazott, George azonnal rámozdult a
helyette érkező lányra… és szó szerint
értem, hogy rá.
– Az a lány nem esett teherbe?
– De igen, attól a fickótól, akihez a
következő évben férjhez is ment. Azóta
még három kölykük lett.
– Ismert valakit Lollyn kívül, akivel
George-nak viszonya volt, és aki azután
hamarosan elköltözött?
Millie, miközben próbált visszaemlé-
kezni, végzett a Manhattanjével.
 – Nem – mondta, és intett a bárpul-
tosnak.
– Mennyi ideig volt itt George, miután
Lolly elköltözött?
– Hát, talán egy évig. Azután azt
mondta, hogy megint kapott egy jó ál-
lást keleten, és távozott.
– Azóta hallott róla valamit?
– Nem.
– Amíg itt éltek, félrelépett a felesé-
ge?
Millie megint mély, mahagóni neveté-
sét hallatta.
– Hacsak saját magával nem – mond-
ta.
– Nem volt viszonya.
– Az istenért, nem. Mondom magá-
nak. Prűd volt. Soha nem mutatott ér-
deklődést egyetlen férfi iránt sem, aki-
vel valaha is láttam, és egyetlen általam
ismert férfi sem mutatott érdeklődést
iránta.
– Örökbe fogadhattak egy gyereket?
– kérdeztem.
– Itt? Amikor ismertem őket? Kétlem.
Ha igen, akkor csak nagy titokban. Ami
nem valószínű. Quad Cities nem olyan
nagy – mondta Millie. – A helyi bemon-
dók hírességeknek számítanak.
– Magát is helyi hírességként tartják
számon? – kérdeztem.
– Egy frászt, drágám – mondta Millie,
és felém emelte friss Manhattanjét. –
Engem helyi iszákosként tartanak szá-
mon.
 53
Miután visszatértem Bostonba, az
Acela expresszel elutaztam New York-
ba, ahol Corsetti kijött elém a Penn Pá-
lyaudvarra. Elvette a csomagomat, és
céltudatosan elindult előttem, úgy vág-
va át a tömegen, mintha kettőnkön kívül
senki más nem lenne ott. Az autója vil-
logó kék fénnyel parkolt a bejárat előtti
járdán. Felkattintotta a csomagtartót,
beletette a csomagomat, majd becsukta
a csomagtartót. Észrevettem, hogy tart
ott egy Kevlar védőmellényt és egy rö-
vid csövű tölténytáras puskát.
– Hogy talált rá? – kérdeztem.
– July benne van a rendszerben –
mondta Corsetti. – Úgy került bele,
hogy a parkolási ellenőrnő adta neki a
parkolójegyet. Erre rávágott a ridiküljé-
vel. Felírták hatósággal szembeni erő-
szakért.
– És hogy bírt el vele az ellenőrnő? –
kérdeztem.
 – Olyan felépítésű volt, mint én, és
Bed-Stuyben nőtt fel. Mire a járőrök
megérkeztek, jól seggbe rúgta Julyt.
– Csodálkozom, hogy nem panaszol-
ta be az ellenőrnőt testi sértésért – je-
gyeztem meg.
– Bepanaszolta: ezért hagyták futni.
Mi nem varrunk be téged hatósági sze-
mély elleni erőszak vádjával, ha te elfe-
ledkezel az erővel való visszaéléssel
kapcsolatos panaszodról.
A 7. Avenue-n hajtottunk, továbbra is
villogó kék fénnyel és szirénázással.
– Valami sürgős dolgunk van? – kér-
deztem.
– Á, dehogy – legyintett Corsetti –,
csak utálok tökölődni a forgalomban.
– Ha jól érzékelem, July a belváros-
ban lakik? – kérdeztem.
– A Bronxban lakik – felelte Corsetti
–, de ebben az irányban kisebb a forga-
lom.
Mosolyogtam.
– Ügyes – mondtam. – Tulajdonkép-
pen hol lakik July, Eugene?
 – West Village – felelte Corsetti. – A
Tizenkettedik utcában.
– És bárhol leparkol? – kérdeztem.
Corsetti rámsandított és mosolygott.
Amikor a címhez érkeztünk, Corsetti
befészkelte a kocsiját egy „Várakozni ti-
los” tábla mellé a St. Vincent kórház kö-
zelében. Kiszálltunk és Corsetti céltuda-
tosan, én pedig sétálva elindultunk nyu-
gati irányban.
– Telefonon is beszámolhattam volna
– jegyezte meg Corsetti.
– Ott akartam lenni – feleltem.
– Hát, most jön – mondta Corsetti.
A forgalom ellenére átvágtunk a Hud-
son Streeten, miközben Corsetti jelvé-
nye felmutatásával állította le az autó-
kat.
– Sosem került még bajba? – kérdez-
tem.
– Mi miatt?
– Maga is tudja – feleltem. – A sziré-
na használatáért, amikor nincs is rá
szükség. A forgalom leállításáért, ami-
kor nincs is rá ok.
 – Ja – mondta Corsetti –, naná, hogy
tudom.
A címen egy kétszintes barna homok-
kőből és téglából épült sorház volt talál-
ható a Washington Street és a folyó kö-
zött. Corsetti megnyomta a csengőt.
Egy pillanat múlva a kaputelefonon
megszólalt egy női hang:
– Ki az?
– Eugene Corsetti nyomozó, New
York City rendőrsége.
Megnyomta az Eugene első szótagjá-
nak hangsúlyát.
– Mit akar?
– Beszélnem kell önnel, asszonyom.
A kapu felett egy biztonsági kamera
volt elhelyezve. Corsetti elővette a jel-
vényét és odatartotta. Egy pillanat múl-
va megszólalt a berregő és Corsetti be-
nyomta a kaput. Egy kis hallba kerül-
tünk, egy csukott ajtóval szemben ve-
lünk és egy lépcsőkarral a jobboldali fal
mellett. A lépcső tetején egy nő állt.
– Erre, felfelé – mondta. – Itt minden
fordítva van. A hálószoba van lent, a
nappali pedig fent.
 Egy nagy és világos, sokablakos tér-
ségbe mentünk fel, amely úgy nézett ki,
mintha a belső berendező rohammal
vette volna be. A tizenkilencedik század
elejéről származó épületet valaki meg-
tömte annyi üveggel, krómmal, fehér fá-
val, absztrakt szoborral és a fehér fa
mellett piszkosnak tűnő csontszínű fal-
tól-falig szőnyeggel, ami elegendő lett
volna a Trump Tower megtöltéséhez. A
stílusok, textúrák, tónusok és alakzatok
halmazában nem volt látható egy ké-
nyelmes ülőalkalmatosság sem.
– Kellemes lakása van – mondta
Corsetti.
Maga July fényes fekete halásznad-
rágot viselt és egy túl nagy méretű le-
vendula színű DKNY pólót. Rengeteg
göndör szőke haja volt és nagyon
élénk, fényes szája. Bal kezén hatal-
mas gyémántot viselt, hozzávaló jegy-
gyűrűvel. A lába csontos volt.
Corsetti felém intett a fejével.
– Sunny Randall – közölte.
– Jó napot – mondta July.
 – Miről kívánnak velem beszélni? –
kérdezte.
– Leülhetnénk? – kérdeztem.
– Jaj, persze, elnézést kérek. Jöjje-
nek, üljenek le a konyhában. Kérnek
egy kávét? Van készen. Miről van tulaj-
donképpen szó?
Leültünk a konyhájában, amely egy-
értelműen 1956-ból származott.
– Még nem rendeztük át a konyhát –
jegyezte meg, miközben kitöltötte a ká-
vét. – Sajnálom, hogy ilyen ocsmányul
néz ki.
Fémből egy darabban gyártott és sár-
ga műanyag párnával ellátott székeken
ültünk.
– Olyan kis otthonos – mondta
Corsetti.
– Szóval, miről akarnak velem be-
szélgetni? – kérdezte July.
A kávé nagyon jó volt.
– Ön van megbízva a Színes Virág
Jótékonysági Alapítvány képviseletével
– mondta Corsetti.
– Tessék? – mondta July.
Corsetti megismételte a mondatot.
 – Azt sem tudom, mi az – mondta
July.
– Asszonyom, ön minden hónapban
aláír egy sürgönyi átutalást egy Gilette-
ben lévő bankból egy Walfordban lévő
számlára – mondta Corsetti.
– Gilette?
– Gilette, Wyoming – ismételte
Corsetti. – Wellington Bank.
– Nem tudom, miről beszél – mondta
July. – Sohasem hallottam erről a hely-
ségről Wyomingban, sem a bankról,
sem erről a Walfordról. Nem tudok a
Színes akármiről sem. Nem tudom, mit
mondjak.
Corsetti bólintott. Elővett egy sürgönyi
átutalási megbízás fénymásolatát, és
megmutatta neki.
– Ez az ön aláírása? – kérdezte.
July tanulmányozni kezdte.
– Nem – felelte.
– Fishbein úr itthon van? – kérdezte
Corsetti.
– A lánykori nevemet használom –
mondta July. – A férjem neve Delk.
– Delk? – kérdeztem rá.
 – Igen.
– Harvey Delk? – kérdeztem.
– Igen, ismeri?
– És ő éppen itthon van, asszonyom?
– kérdezte Corsetti.
– Nem, a munkában van. Ismerik?
– Mikorra várja haza? – kérdezte
Corsetti.
– Elég fontos személy – mondta July.
– Egy nagyon híres sztár menedzsere.
– Lolly Drake-é – mondtam.
– Igen. Akkor ismerik Harvey-t.
Rámosolyogtam.
– Találkoztunk már.
– Ha hazajön, megmondom neki. Saj-
nálom, mit mondott, mi a neve?
– Randall – mondtam. – Sonya Ran-
dall.
– Honnan ismeri, Randall kis-
asszony?
– Futólag találkoztunk pár napja – fe-
leltem.
– Tudja – mondta July –, számomra
nem kellemes ily módon beszélgetni
magukkal. Úgy gondolom, akkor kellene
visszajönniük, amikor a férjem itthon
lesz.
– És az mikor lesz?
– Jaj, istenem, hát nem tudom – felel-
te. – Annyira elfoglalt. Gyakran dolgozik
nagyon későig.
Corsetti elővette a névjegyét.
– Kérje meg, hogy hívjon fel engem –
mondta. – Megbeszélhetünk egy talál-
kozást.
July elvette a névjegyet és nem szólt
semmit.
– Az az aláírás legalább hasonlít az
önére? – kérdezte Corsetti.
– Igazán, inkább megvárnám a férje-
met.
– Én elég jól tudom utánozni a neje-
mét – mondta Corsetti. – Évekig én ír-
tam alá a nevét.
July nem szólt.
– A legtöbb ember, aki már egy ideje
házasságban él – mondta Corsetti –,
feltehetően ugyanezt teszi.
July nem válaszolt.
– Mi a véleménye? – kérdezte
Corsetti.
 – Igazán nem tudom – válaszolta. –
Nem akarok tovább beszélgetni maguk-
kal. Megvárom a férjemet.
– A lojalitás jó dolog egy feleségnél –
jegyezte meg Corsetti.
– Vagy egy férjnél – jegyeztem meg
én.
– Jó, ha az ember törődik a másikkal
– mondta Corsetti. – Egy férjnek se
kéne aláírni a neje nevét olyan dolog
alá, ami bajt hozhat a nejére… ugye?
– Persze, hogy nem – mondtam. –
Harvey nem is tenne ilyent, vagy mégis,
asszonyom?
July nem szólt semmit. Így aztán, mi-
után bőven hagytunk neki válaszra időt,
de az mégsem érkezett, felálltunk és tá-
voztunk.
 54
A következő nap délutánján Corsetti
és én, mint az őrültek, hajtottunk végig
a Hudson Streeten, hogy találkozzunk
Harvey Delkkel, a Canal Street közelé-
ben lévő nagy irodaház második emele-
tén. Egy tárgyalóban ültünk Delkkel és
nejével szemben, ahonnan pipec kilátás
nyílt a Holland Alagút bejáratára. Egy
tálon friss gyümölcs volt, meg aprósüte-
mény, mellette többféle szénsavas víz.
Delk ügyvédje egy alacsony formájú
vörös hajú, határozott tekintetű nő volt.
Doris Katznak hívták.
– Kávét? – kérdezte.
– Mi az hogy – felelte Corsetti. – Be
kell indítanom a szívemet.
Az ügyvédnőre mosolygott. Az gépie-
sen viszonozta a mosolyt. Szinte lát-
tam, amint az agyában megformálódik
a szó: „fütyi”. Mi, a többiek is kértünk
kávét. Doris egy oldalasztalhoz lépett,
felvette a telefont, beleszólt néhány
szót, visszatette a kagylót, majd újra le-
ült. Megcsodáltam a rajta lévő fekete
gyapjú kosztümöt.
– Mindjárt hozzák – mondta. – Nos,
csak hogy biztosak legyünk a dolgunk-
ban, maga Eugene Corsetti nyomozó?
– New York-i Rendőrkapitányság –
mondta Corsetti.
– Megnézhetném a jelvényét?
– Miért ne? – Corsetti bemutatta a jel-
vényt. Doris megvizsgálta és visszaad-
ta.
– És maga? – kérdezte tőlem.
– Sunny Randall – mondtam. – Az
igazi keresztnevem Sonya, de azt nem
szeretem.
– És maga is nyomozó?
– Magán – feleltem.
– Ó – mondta Doris. – Nem vagyok
biztos benne, hogy ezt tudtuk.
– Hát, most már tudják – nagyon ked-
vesen mosolyogtam.
– Van valamilyen igazolványa, Ran-
dall kisasszony? Elővettem a táskámból
az engedélyemet és átnyújtottam neki.
Gondosan megnézegette és visszaad-
ta.
 – Bostoni – jegyezte meg. – Corsetti
nyomozó, Fishbein asszonnyal ön azt
hitette el, hogy Randall kisasszony
rendőrtiszt.
– Jaj, dehogyis, asszonyom. Az nem
lett volna etikus.
– De nem tudatosította vele, hogy
magándetektív.
– Hűű – mondta Corsetti – nem hin-
ném. Hiszen csak beszélgettünk Fish-
bein asszonnyal. Tudja, úgy értem,
hogy valójában maga sem mondta ne-
künk, hogy maga ügyvéd.
Szinte láttam, amint agyában felül-
vizsgálja a „fütyi” szót. Egy hosszú, hul-
lámos szőke hajú fiatalember jött be
egy tálcával, majd kiosztotta a csészé-
ket, a kanalakat és a szalvétákat. Az
asztalra helyezett egy nagy kanna ká-
vét, egy kis kancsó tejet, egy tálka cuk-
rot meg édesítőszert. Doris mindannyi-
unknak töltött kávét.
Amikor befejezte, megszólalt:
– Mostanra félretesszük Randall kis-
asszony kilétének kérdését, bár ha a
körülmények úgy kívánnák, felül fogom
azt vizsgálni.
Corsetti buzgón bólogatott.
– Hát persze – mondta.
– Az ügyfelem bűnügyi vizsgálat tár-
gya? – kérdezte az ügyvédnő.
– Mármint Delk úr mint ügyfele? –
kérdezte Corsetti. Doris bosszúsnak
tűnt.
– Nyilvánvalóan – felelte.
– Nem Fishbein asszony az? – kér-
dezte Corsetti.
– Mindketten az ügyfeleim – kérte
Doris. – Vizsgálat alatt állnak?
– Persze – felelte Corsetti.
– Mondjon erről valamit – mondta
Doris.
– Egy bizonyos jótékonysági alapít-
vány több sürgönyi átutalási megbízá-
sát July Fishbein hagyta jóvá az aláírá-
sával.
– És?
– Az átutalások szerepelnek egy gyil-
kossági vizsgálatban, Fishbein asszony
pedig tagadja, hogy tudott volna a
tranzakciókról.
 – És? – kérdezte Doris. – Ez miért
nem kielégítő?
– Hát, Fishbein asszony tagja a Szí-
nes Virág kuratóriumának – felelte
Corsetti.
– Én… – kezdett bele July.
Doris egy mozdulatot tett feléje, hogy
hallgasson.
– Amin láthatóan meglepődött – foly-
tatta Corsetti. – Ezt viszont én meg So-
nya találtuk ugyancsak meglepőnek.
– Vajon miért? – kérdezte Doris.
Corsetti rám nézett.
– Magáé a szó – mondta.
– Ha Fishbein asszony a kuratórium
tagja, és jóváhagyta a sürgönyi átuta-
lást, akkor miért hazudik ezzel kapcso-
latban? – mondtam. – Ha meg nincs
benne a kuratóriumban, és nem ő hagy-
ta jóvá az átutalást, akkor hogy került a
neve a kuratóriumba, és ki írja alá a
sürgönyi átutalásokat?
– Van rá bizonyítékuk? – kérdezte
Doris.
Corsetti elővett az aktatáskájából egy
nagy dossziét, és odacsúsztatta az asz-
talon. Az ügyvédnő gondosan áttanul-
mányozta a tartalmát. Én ittam a ká-
vémból. Corsetti hangosan kavargatta a
sajátját. Mondhatom, ez eléggé irritálta
Doris Katzot. Hosszú időt vett igénybe,
hogy mindent átolvasson. Amikor vég-
zett az olvasással, visszalökte a dosszi-
ét az asztalon keresztül Corsettinek.
– Van valami elméletük? – kérdezte.
– Nos, Sonya meg én gondolkodtunk
a dolgon – mondta Corsetti –, és szá-
munkra az tűnik valószínűnek, hogy a
férje használta fel a nevét a kuratórium-
hoz, és ő írta alá az átutalási megbízá-
sokat is. Férjek és feleségek között
gyakori az ilyen fajta identitásközösség-
vállalás.
– Ez nevetséges – szólalt meg Har-
vey.
– Harvey, kérem – szólt rá Doris.
Gondterhelten nézett mindkettőnkre.
– Miért tenne ilyent? – kérdezte.
– Mert Lolly Drake-nek dolgozik – fe-
leltem. – És ahányszor ebben az ügy-
ben megkerülünk egy sarkot, mindig ott
találjuk Lollyt.
 – Ilyen következtetésekből eredő egy-
beeséseken kívül – kérdezte Doris –
van még valami konkrétumuk, ami az
ügyfeleimre vagy Drake asszonyra utal-
hat?
– A Színes Virág kuratóriumában
megnevezett összes többi nő férje Lolly
Drake-nek dolgozik – válaszoltam.
Doris egy kis szünetet tartott. Majd
megszólalt:
– A kérdésemet fenntartom. Van vala-
mi, ami bármit is bizonyít?
– Még nincs – mondta Corsetti.
– Akkor azt javaslom, hogy hagyják
békén az ügyfeleimet.
– Egy kézírásszakértői elemzés egy
kicsit tisztába tehetné a dolgokat – je-
gyezte meg Corsetti.
Harvey Delk Dorisra pillantott. Doris
nem vett róla tudomást.
– A kézírás-elemzés nem egzakt tu-
domány – mondta Doris.
– Kivéve, ha tisztázza az ügyfeleit –
felelte Corsetti. – Elkezdhetünk huza-
kodni a dolgokon, de abból semmi jó
nem származhat Delk úr és Fishbein
asszony, és ugyanezen okból Lolly Dra-
ke számára sem.
– Istenem – mondta Harvey Delk. –
Nem tehetik… Doris elhallgattatta egy
kézmozdulattal.
– Úgy gondolják, hogy valamelyik az
ügyfeleim közül megölt valakit? – kér-
dezte Doris.
– Jézusom – suttogta Delk.
– Magam részéről kétlem – felelte
Corsetti.
– Akkor talán van miről beszélnünk –
mondta Doris.
– Térjen rá – utasította Corsetti.
– Megbeszélem az ügyfeleimmel –
mondta Doris – és visszatérek rá.
– De ne tartson túl sokáig – figyel-
meztette Corsetti. – Nem szeretnék ide-
jönni és itt helyben bilincset verni rá.
– Gyorsak leszünk – mondta Doris. –
És nem fogunk megijedni.
– Még sor kerülhet rá – jegyezte meg
Corsetti.
 55
Rosie-val a sarokban lévő asztalunk-
nál ültünk a Spike’sban és az apámra
vártunk. Időben érkezett, mint mindig.
Ezért jöttem én korábban. Számomra
nehéz ügy volt az időben érkezés. Lát-
tam, amint kezet fog Spike-kal, miután
bejött. Majd Spike odakísérte az aszta-
lomhoz. Nem igazán értették egymást,
de egyik sem érezte ennek szükségét.
Mindketten velem törődtek, és tudtam,
hogy ez számukra elegendőnek tűnik.
Rosie, amint meglátta apámat, felugrott
az asztalra, és annyira izgett-mozgott,
hogy azt hittem, le fog esni. Apám fel-
kapta, az orrát az orrához nyomta és
egyenesen a szemébe nézett.
– Sose hagyd, hogy bárki is azt
mondja, te egyszerűen csak egy kutya
vagy.
Majd leengedte a földre, engem hom-
lokon csókolt és leült. Spike hozta az
étlapot. Az apám borjúszeletet rendelt
metélttel. Én egy tonhalsalátás szendvi-
cset rendeltem. Mindketten jeges teát
rendeltünk.
– Na, kis hekuskám – kérdezte az
apám –, hova lyukadtál ki eddig?
Gondosan elmondtam neki – biztosan
sok ismétléssel – mindent, amire emlé-
keztem, nagyon részletesen.
Szó nélkül hallgatott végig, az asztal-
ra könyökölve, állát összekulcsolt kö-
vérkés kezeire támasztva. Amikor vé-
geztem, evett a borjúsültből és egy vil-
lára valót a metéltből. Rosie aggályosan
figyelte. Tudta, hogy a tiltott, asztalról
való falatozásra vele több esélye volt,
mint velem.
– Mindketten tudjuk, miről szól a szto-
ri – szólalt meg egy idő után.
– Gondolod? – kérdeztem.
– Persze, De be kell még bizonyíta-
nod. Azt tudod, hogy Markhamnek vi-
szonya volt Lolly Drake-kel kábé egy
évvel azelőtt, hogy Sarah megszületett.
Tudod, hogy Sarah havonta pénzt kap
egy jótékonysági alapítványtól, amelyet
láthatóan olyan férfiak feleségei üze-
meltetnek, akik Lolly Drake-nek dolgoz-
nak. Tudod, hogy Lolly Drake ügyvédje
felbérelt embereket arra, hogy leállítsa-
nak téged az ügyről. Tudod, hogy meg-
ölték, amint kezdtél belelátni a dolgaiba.
Tudod, hogy amint Markham végre
megcsináltatta a DNS-tesztet, röviddel
azután megölték.
– De az azt mutatta ki, hogy nem volt
az apja.
– Gyanítom, hogy őt ez legalább
annyira meglepte, mint bárki mást – je-
gyezte meg az apám.
– Úgy gondolod, Lolly az.
– Persze, hogy Lolly. Felcsinálták, ta-
lán még azt sem tudta, kicsoda, de va-
lamilyen oknál fogva Markhamnek
mondta, hogy ő volt, az meg felnevelte
a gyereket. Majd, amikor a dolgok el-
rendeződtek, Lolly lett a rádióhullámok
erkölcsi normája, a szeretet és a hűség
apostola, és az ártott volna az imidzsé-
nek, hogy törvénytelen gyermekét egy
olyan férfira hagyta, aki még csak nem
is az apja.
Bólintottam.
 – Igen – mondtam. – Ezt gondolom
én is.
– Ezt gondolná bármelyik jó zsaru –
mondta az apám. – Milyen a New York-i
fickó, az a Corsetti?
Mosolyogtam.
– Azt hiszem, nagyon jó lehet – felel-
tem. – Amikor először találkozol vele,
azt hiheted, olyan gengszterforma váro-
si zsaru, aki szabad idejét gyúrással töl-
ti, és teljesen tökfejnek tűnik. Aztán egy
ideig figyeled, ahogy beszél az embe-
rekkel, és ahogy mind alulértékelik, és
akkor egyszerre csak rájössz, hogy egy
rahedli dolgot megtudott róluk. Semmi
sem kerülte el a figyelmét és semmiről
sem feledkezett meg.
Az apám bólintott.
– Gondolod, Corsetti is tudja? – kér-
dezte.
– Amit mi tudunk?
– Ja.
– Biztos vagyok benne, hogy tudja –
feleltem. – De eddig nincs semmi bizo-
nyítékunk, Lolly Drake pedig tele van
forrásokkal. Nem tehetjük, hogy egy-
szerűen bedugjuk a dutyiba és jól meg-
izzasztjuk.
– De tudjátok, mit akartok bizonyítani
– mondta apám. – Bérgyilkost kell ke-
resnetek mindkét városban.
– És lehet, hogy ugyanazt a pasast –
mondtam. – Ugyanazt a végrehajtási
módot.
– Mindenképpen két városban kell
keresnetek őt. Ha megtaláljátok őt,
vagy az egyiküket, és megszorongatjá-
tok, akkor az egész ügy bekattan.
– És ott van Markhamné. Annak nincs
sok kapcsolata.
– Szembesíthető vele a lány? – kér-
dezte az apám.
– Nem tudom.
– Érdekes lenne, ha megtenné –
mondta az apám. – Kavard meg a dol-
gokat, majd figyeld, mi jön a felszínre.
– Meg aztán – jegyeztem meg –, azt
sem hiszem, hogy Harvey Delk állná a
sarat.
– Sokan a fajtájából nem állják –
mondta az apám. – Az éles fiúknak, a
mindent elintézőknek azért van egy
csomó hatalmuk, mert fontos emberek-
nek dolgoznak. Corsetti kemény fiú?
– Úristen, de mennyire – mondtam.
– Ők meg beleszaladnak egy kemény
zsaruba, aki nem törődik azzal, kik ők,
és akkor leolvad róluk a nagyokos, má-
sodkézből szerzett erőfitogtatásuk, és
felajánlják a lelküket a kialkudott árért.
– Ez ráhúzható Harvey-ra – mond-
tam. – De nem vagyok biztos az ügy-
védnőt illetően.
– Sok ügyvéd, aki ilyen fajtájú embe-
reknek dolgozik, egy csomó időt töltött
el azzal, hogy hatalmi pozícióból zárjon
le ügyeket. Érted: tedd, amit mondunk,
különben Lolly beindul. Jó ideje nem
fordult elő velük, hogy fejükkel beleüt-
köznek egy utcai zsaruba, aki esetleg
bevarrja az ügyfelüket a sittre.
– Bevarrja?
– Ha zsaruként működsz, úgy is kell
beszélned – jegyezte meg az apám.
– Jópofa ügy – mondtam. – Tudom,
hogy ki tette, azt is tudom, miért tette,
de nincs bizonyíték.
 – Van bizonyíték – mondta az apám.
– Mindig van bizonyíték.
– Tudom.
– Azt mondod, Corsetti jó zsaru. Brian
Kelly is jó zsaru. Te kiváló zsaru vagy.
És túl sok olyan ember van, akinek túl
sok titkot kell rejtegetnie. Nyerned kell.
Levágott a hússzeletből egy darabkát
és Rosie-nak adta. Az óvatosan lehúzta
a villáról és megette.
– Apa – szóltam rá. – Nincs neki
megengedve, hogy így, az asztalról
egyen.
– Tudom – felelte az apám. – De a
nagyapja vagyok. Annak meg van en-
gedve.
Rámosolyogtam.
– Kiváló? – kérdeztem.
– Ja – mondta az apám. – Kiváló zsa-
ru vagy.
Mosolygott.
– És egészen rendes lány is vagy.
– Még ha nem is vagyok férjnél?
– Még akkor is – mondta.
– Úgy tűnik anya szerint ez is számít
– jegyeztem meg. Apám még egy kis
falat húst adott Rosie-nak. Majd rám vi-
gyorgott.
– Egy nőnek annyira van szüksége
egy férfira – mondta –, mint egy halnak
egy biciklire.
– Tudom – feleltem. – Ezt szokta
anya mondani. De szerintem neki szük-
sége van rád.
Apám bólintott.
– Em kedveli a közhelyeket – mond-
ta.
– Annyira nem illetek össze – mond-
tam neki egy kis idő múlva. – Hogy bír-
tatok ilyen sokáig együtt maradni?
Apám szó nélkül rám meredt. Rossz
lánya vagyok, mert megkérdeztem?
Majd elmosolyodott, és megveregette a
karomat.
– Az Isten szerelmére, Sunny –
mondta. – Szeretjük egymást.
 56
Sarah-val Andover irányába hajtot-
tunk a 93-as úton. Rosie elfoglalta he-
lyét, és elaludt Sarah lábánál, a fűtés
közelében.
– Végig tudod csinálni? – kérdeztem.
– Igen.
Sápadtnak és feszültnek látszott,
gyakran és láthatóan nagyokat nyelt.
Azt hiszem, így festettem az első iskolai
napomon.
– Gondolja, jót fog a dolog tenni ne-
kem? – kérdezte.
– Ez a kezdete annak, hogy leszá-
molsz valamivel, vagy felszámolsz vala-
mit, attól függően, honnan nézed. Úgy
gondolom, minél nagyobb szerepet vál-
lalsz az egészben, annál inkább úgy fo-
god érezni, hogy kontroll alatt tartod az
életedet ahelyett, hogy csak hagynád a
dolgokat megtörténni veled.
– Úgy beszél, mint a nőtan-tanárnőm.
– Jézusom – mondtam –, remélem,
hogy nem.
 Napfényes idő volt, de a táj mégis
szürke és piszkos volt, ahol a hó elol-
vadt és piszok képződött, amely megfa-
gyott, majd elolvadt. Néhány pillanatnyi
gyönyörű fehérséget többhétnyi piszkos
szürkeség követett. Milyen metaforikus!
– Maga szerint nem az anyám? – kér-
dezte Sarah.
– Meg fogjuk kérdezni tőle – feleltem.
– Valahogy megkönnyebbülést fog je-
lenteni, tudja? Úgy értem, soha sem
volt túl kedves hozzám.
Bólintottam. Elhajtottunk az Akadémia
mellett, majd le a dombról és leparkol-
tunk Markhamék háza előtt.
– Hányingerem van – közölte Sarah.
– Összetartunk, kölyök – mondtam
neki. – Túl fogunk esni rajta.
– Nem bánnám, ha nem kezdtem vol-
na bele ebbe az egészbe.
– Csak felteszel egy kérdést, amire
jogod van, hogy feltegyed – mondtam.
– Tudom – válaszolta. – De nem bán-
nám, ha nem lenne.
– Bárkinek lenne – feleltem.
 Bólintott és többet nem szólt. Amint
kiszálltunk, Rosie kinyitotta az egyik
szemét, látta, hogy ő nem jöhet velünk,
és visszahelyezkedett a fűtés mellé.
Odasétáltunk a házhoz, amelyben Sa-
rah nevelkedett.
Amikor beengedett minket, Markham-
né virágos otthonkát és edzőcipőt viselt.
A ház csendes volt, mint ami zárva van.
Sarah megszólalt:
– Szia, anya.
Markhamné gondosan becsukta az
ajtót mögöttünk, és be is zárta.
– Szóval, úgy döntöttél, hogy megint
az anyád vagyok? – kérdezte.
Sarah egy pillanatig hallgatott. Majd
megszólalt:
– Nem tudom, hogy szólíthatnálak
másként?
Markhamné nem foglalkozott azzal,
hogy beinvitáljon minket. Egyszerűen
csak megfordult és bement a nappaliba,
majd leült a heverőre, összezárt térdek-
kel, összekulcsolt kezével a térdein. Sa-
rah és én leültünk vele szemben. Úgy
tűnt, Markhamné kora és egérszerűsé-
ge drámaian előrehaladt.
– Te vagy az anyám? – kérdezte Sa-
rah.
– Egész életedben én neveltelek – fe-
lelte Markhamné, a szeretet bármi jele
nélkül.
– De benned fogantam meg, te hord-
tál ki, te szültél meg? – kérdezte Sarah.
Markhamné olyan sokáig nézett rá
csöndben, hogy azt hittem, nem fog
megszólalni. Majd úgy látszott, hogy
hirtelen ellankad.
– Nem.
– Ezért nem akartad alávetni magad
a tesztnek.
– George azért nem akarta, hogy ki-
álljon mellettem. Úgy hitte, ő az apád.
– De nem volt az.
– Ezt mondják az orvosok.
– Tudod, ki volt az anyám?
– George azt mondta nekem, bajba
hozott egy lányt – mondta komoran
Markhamné. – Azt mondta, sosem lé-
pett félre azelőtt, és soha többé nem is
fog. Tudtam, hogy hazudik. Sokszor fél-
relépett. De azt mondta, a lány nem
akarja a bébit és pénzt adna nekünk, ha
magunkhoz vennénk és felnevelnénk,
mintha a mienk lenne.
– És maga belement – mondtam.
– Persze. Nem volt pénzünk, és Ge-
orge-nak nem volt jövője. Így aztán be-
lementünk.
– Mi volt a megállapodás? – kérdez-
tem.
– Elköltözünk, még mielőtt a baba
megszületne, és magunkhoz vesszük,
amikor megszületik, és sohasem áruljuk
el senkinek sem, és havonta kapjuk a
pénzt, magunk számára és az ő számá-
ra. Sok pénz volt. Nem tudom, mennyi.
Még azt sem tudom, hogy ő mennyit
kapott. Nekem senki nem árult el sem-
mit.
– Megbánta? – kérdezte Sarah.
– Jó üzlet volt. A pénz jó volt. Amíg el
nem kezdtél szimatolni.
– Megbánta – mondtam Sarah-nak –,
és rajtad töltötte ki.
– Mégis, hogy érezhettem volna ma-
gam egy kurva gyerekével megáldva?
Hogy érezhettem magamat?
– És soha nem tudta meg, ki volt a
nő?
– Nem. Ez a megállapodás része
volt.
– Írásos volt a megállapodás?
– Nem.
– Körkörösen be volt biztosítva –
mondtam. – Ha ő nem fizet, maguk be-
szélnek, ha maguk beszélnek, ő nem fi-
zet.
– Kivéve, hogy a kurafi nekem sem
árulta el.
– A titkok akkor a legbiztonságosab-
bak, ha senki sem tud róluk – jegyez-
tem meg.
– És velem most mi lesz? – kérdezte
Markhamné. – Nem fognak több pénzt
küldeni. Mi lesz most velem?
Sarah ránézett. Arcán könnyek foly-
tak végig. Végül megszólalt:
– Tudja, Markhamné, nem igazán ér-
dekel. Felállt és kisétált. Követtem.
 57
Rosie túl volt a sétáján és a reggeli-
jén. Én kávéztam és festegettem, ami-
kor Sarah felébredt az ágyán.
– Még mindig azt az épületet festi? –
kérdezte.
– A Déli Pályaudvart – feleltem.
– Miért épületeket meg ilyesmiket
fest?
– Szeretem a látványukat – feleltem.
– Ha én festő lennék, én virágokat és
tavakat, meg ilyesmiket festenék le.
Olyasmiket, amikre kellemes ránézni.
– Hm – válaszoltam.
Sarah felült. Rosie odament hozzá és
megszagolta a bokáját. Sarah megvere-
gette a hátát.
– Egymagam vagyok – szólalt meg.
Abbahagytam a festést.
– Mi vagy? – kérdeztem.
– Nincsenek szüleim. Nincs egy bará-
tom sem. Egymagam vagyok.
– Itt vagyok neked én – mondtam
neki.
 – Tudom. De ez nem ugyanaz.
– Nem – hagytam rá. – Nem ugyan-
az.
– Erre a szemeszterre ki van fizetve a
taníttatásom, a szobám és az étkezé-
sem – mondta Sarah.
Bólintottam.
– Visszamegyek oda.
– A Taftba?
– Igen. Talán ahhoz is hozzászokom,
hogy egymagam vagyok. Nem lakhatok
örökké a heverőjén. Elég hamar állást
is kell szereznem.
– Valószínűleg dolgozhatsz Spike-nál
– mondtam neki.
– Mint mi?
– Az majd tőle függ. Értenél ahhoz,
hogy a bárpultnál dolgozzál?
– Nem igazán.
– De megtanulhatod – mondtam. –
Van valamennyi pénzed?
– Két negyeddollárosom van – felelte.
– De a kollégiumban alhatok és ehetek.
– Van egy százdollárosom, amit oda
tudok neked adni – mondtam. – Amikor
elfogy, talán találunk még valamennyit.
Csak ameddig lábra nem állsz.
– Nem fogadhatom el.
– De elfogadhatod. Barátok vagyunk.
És a barátok kisegítik egymást.
Sarah szomorúan felnevetett.
– Én béreltem fel magát – mondta. –
És már ki sem tudom fizetni. Most meg
maga fizet nekem.
– Túlságosan belemásztunk már –
mondtam neki. – Most már nem tudom
letenni az ügyet. A könyvelőm majd
megtalálja a módját, hogy csökkentse
vele az adómat.
– Köszönöm.
– Szívesen – mondtam. – Ha elké-
szülsz, elviszlek kocsival.
– Örül, hogy megszabadulhat tőlem.
– Örülök, hogy megint csak Rosie-val
fogok együttlakni – mondtam. – Ez nem
ugyanaz, mint annak örülni, hogy meg-
szabadulhatok tőled.
– De elég közel van egymáshoz.
– Nem így van. Szeretem úgy élni az
életemet, ahogy megszoktam. Senki
sem szereti, hogy állandó vendége le-
gyen a heverőjén. De örülök neki, hogy
volt egy helyem számodra, amikor eljöt-
tél, mert szükséged volt rá, és ha
megint szükséged lesz rá, a heverő ak-
kor is itt lesz.
– Köszönöm szépen. Szeret egyedül
élni?
– Igen is, nem is – feleltem.
– Ezt hogy kell érteni? – kérdezte Sa-
rah.
Rámosolyogtam.
– Igen is, nem is – válaszoltam.
 58
Amikor Richie eljött, hogy magához
vegye Rosie-t, tökéletes összhang volt
köztünk. A heverőn ült egy csésze ká-
véval. Rosie mellette feküdt, fejét az
ölébe helyezve.
– Olyan kis csendes kutyus – jegyez-
te meg Richie.
– Gyakran merül a gondolataiba – fe-
leltem.
– Én is erre gondoltam – mondta Ri-
chie. – Jól érezte magát eddig?
– Jól – mondtam. – Hogy megy a so-
rod?
– Jól – mondta. – És a tied?
– Jól.
– Nem zavarja Rosie a feleségedet?
– kérdeztem.
– Nem, egyáltalán nem. Nincs ugyan
kutyákhoz szokva, de szerinte Rosie
fantasztikus.
– És jól bánik vele?
– Persze – mondta Richie. – Szeret
engem, szereti a kutyámat.
 – Egy kis fenntartást érzek a hangod-
ban – mondtam.
Richie elmosolyodott.
– Hát, nincs oda Rosie-ért, amikor az
a nappali bútorain hancúrozik – mond-
ta. – Vagy amikor velünk alszik.
– És olyankor mi történik?
– Én vagyok fölényben – mondta Ri-
chie. – Ahogy te szoktál.
– De mi van olyankor, amikor nem
vagy ott?
– Rosie mindig velem van – felelte. –
Elviszem magammal a munkába, meg
mindenhova. Sosincs egyedül Kathryn-
nel.
– De Kathryn nem bántja?
– Persze, hogy nem. Láttad vele Ro-
sie-t. Rosie kedveli őt. Kathryn egysze-
rűen csak nem az a kutyás személyi-
ség, mint te meg én.
A pillanatnyi „mi ketten” érzéstől né-
mileg megszédültem. Nem akartam ki-
mondani, bár ne mondtam volna ki.
Gyűlöltem magam, mikor hallottam,
hogy kimondom, de kinyitottam a szá-
mat, és kicsúszott a kérdés.
 – Úgy szereted, ahogy engem szeret-
tél?
Rosie a combjára támasztotta a fejét.
Richie egyik kezét a kutya csípőjén pi-
hentette. Csendben volt, úgy tűnt, jó
hosszú ideig, mozdulatlanul, engem
nézve. Végül nagy levegőt vett, lágyan,
az orrán keresztül.
– Nem – felelte.
– Még mindig szeretsz?
Megint hosszú, mozdulatlan percek.
Ezúttal annyira mozdította meg a kezét,
hogy finoman megveregesse Rosie-t.
Az kicsit helyezkedett, hogy teljes mér-
tékben ki tudja élvezni a veregetést.
– Igen.
Úgy éreztem, hallom a saját szívveré-
semet. Figyeltem saját lélegzetvétele-
met. A számítógépem a szoba másik
végében állt. Hallottam a zümmögését.
– Pszichológushoz járok – mondtam
neki.
– Jól teszed – mondta.
– Nagyon jó a nő – mondtam.
– Olyanhoz kell járni – felelte Richie.
Csendben néztük egymást. Rosie a há-
tára tornázta magát, hogy Richie vakar-
gathassa a hasát.
– Kezdek egy s mást megtudni ma-
gamról. Richie bólintott.
– Már nem pont az vagyok, aki vol-
tam – mondtam neki.
– Kemény munka lehet. – Büszke le-
hetsz magadra, hogy vállalod.
Bólintottam.
– Van valamire szükséged? – kérdez-
te Richie. – A Burke-öknek vannak kap-
csolataik, ugye tudod?
– Soha-soha nem voltam benne biz-
tos – mondtam neki. – Benne vagy a
Burke-család üzleteiben?
Richie egy kicsit elmosolyodott.
– Már egyszer mondtam neked, hogy
nem.
– Tudom.
– Nem mondom még egyszer –
mondta Richie. – Helyette inkább elme-
sélek neked egy történetet. Amikor el-
végeztem a gimnáziumot, az apám és
Felix nagybátyám elvittek vacsorázni.
Az apám így szólt hozzám: „Ugye tu-
dod, mivel foglalkozunk?”. Én meg azt
feleltem: „Igen”. És akkor az apám azt
mondta: „Ezt az életet választottuk ma-
gunknak, Felix meg én”. És én azt felel-
tem: „Tudom”. Es az apám azt mondta:
„Ez az élet nem túl szép. Nem akarom,
hogy benne legyél.” Na most azt kell
tudnod, hogy az apám életem első ti-
zennyolc éve alatt talán száz szót szólt
hozzám. Számára ez most olyan volt,
mint a Hegyi Beszéd. „Értesz?” – kér-
dezte. „Igen” – feleltem. „Rendicsek” –
mondta. „Azt akarom, hogy egyetemre
járj, és ha túl vagy rajta, akkor betehes-
selek a… hogy is mondjam… családi
vállalkozás törvényes részébe”. És mi-
vel rólam volt szó, és mivel tizennyolc
éves voltam, azt mondtam neki: „Ha én
is úgy akarom majd”. Akkor az apám
Felixre nézett, és mindketten mosolyog-
tak, és az apám azt mondta nekem:
„Akármit csinálhatsz, amit csak akarsz,
amíg az legális. Én és Felix el tudunk
indítani, és nem látok rá semmi okot,
hogy ne fogadd el, de tőled függ majd”.
– És soha sem voltál a zsarolási üz-
letben? – kérdeztem.
 – Soha – felelte Richie mosolyogva. –
Egyetemre jártam és amikor lediplo-
máztam, erre az alkalomra nekem aján-
dékozták a kocsmát, és amióta az én
tulajdonomban van, ott egyetlen dollár
sem lett illegálisan elköltve.
Nem tudtam, mit mondjak erre. Hit-
tem neki. Mi a fenétől nem hittem neki
azelőtt? Richie megint széles mosolyra
fakadt, amint visszaemlékezett.
– De van a dolognak még egy ara-
nyos momentuma. Ugyanezen a vacso-
rán az apám még a következőket is
mondta nekem: „Bármivel is foglalkozol
majd, Burke vagy, és nem mindenki fog
a barátjának tekinteni. Azt akarom,
hogy tanulj meg lőni és az ökleidet
használni”. Én meg azt mondtam neki;
„Volt már néhány verekedésem a gim-
náziumban”. Apám meg újra Felixre
mosolygott és azt mondta: „Ja, persze.
De Felix majd megtanít, hogy vereked-
hetsz még jobban. És lőni is”.
– És tanított rá? – kérdeztem.
– Egy éven keresztül hetente ötször –
felelte Richie.
 – Ő pedig sok mindent tud – jegyez-
tem meg.
– Felix kezd öregedni, de még mindig
akár egy fütykössel is agyon tud ütni
egy embert – mondta Richie.
– De most már te is tudod, hogyan
kell.
– Tudom – felelte Richie. – Ilyesmit
az ember nem felejt el. És még gyakor-
lom is.
– De nem használtad a tudásodat?
– Eddig még nem – felelte Richie. –
De ha már erről beszélgetünk, Sunny,
meg kell, hogy értsed. Gengszterek és
banditák családjából származom, de
egyik sem vagyok. Másrészt viszont
szeretem a családomat. Sohasem fo-
gok elfordulni tőlük.
– Szép elv – mondtam neki.
– Az – mondta Richie. – De elv.
– Miért nem beszéltél nekem erről
soha azelőtt?
– Úgy gondoltam, ha én azt mondom
neked, hogy nem vagyok benne az üz-
letben, akkor hinned kellene nekem.
 – Igazad volt – mondtam neki. – Hin-
nem kellett volna. Ismeri a feleséged
ezt a történetet?
– Nem.
– Találkozott már az apáddal és Felix-
szel?
– Csak az esküvőnkön – mondta Ri-
chie. – Egyik sem viselt géppisztolyt.
– Ő tehát nem tudja, amit most én tu-
dok? – kérdeztem.
– Nem.
A válasz bizsergést okozott.
– Szóval – kérdezte Richie –, van
szükséged valamire?
– Egy George Markham nevű férfit –
mondtam neki – a múlt héten agyonlőt-
tek a Park Square-en lévő Castle mö-
götti parkolóban.
Richie bólintott.
– Bármi, ami kiderülhet erről, beleért-
ve a tettest, nagy szívességet jelentene
számomra.
Richie megint bólintott.
– Beszélek Felix bácsival – mondta
Richie. – Felix tudja az ilyesmit.
 Az asztalra tette a kávéscsészéjét és
felállt. Rosie leugrott, a bejárati ajtóhoz
ment és kilógó nyelvvel izgett-mozgott.
Leemeltem a pórázát, és odaadtam Ri-
chie-nek.
– Amikor Rosie velem van – mondta
Richie –, az olyan, mintha veled lenne.
– Köszönöm – mondtam.
– Annyira szeretem, mint te – tette
hozzá.
Bólintottam. Richie kinyitotta az ajtót,
Rosie pedig kirohant annyira, amennyi-
re a póráz engedte, majd megállt és
mozdulatlanul várt. Richie egy percig
engem nézett. Majd, a jobb csuklójára
csavarodott pórázzal átkarolt, és magá-
hoz ölelt. Egy pillanatra megmereved-
tem, majd én is magamhoz öleltem,
amilyen szorosan csak tudtam.
– Emlékszel Yoggi Berrára? – kérdez-
te.
A hangomat letompította a mellkasa.
– Addig nem múlik, amíg el nem múlt
– mondtam.
– Valahogy így – mondta Richie.
 Majd lágyan megveregette a hátamat,
elengedett, kilépett Rosie után és be-
csukta maga mögött az ajtót. Mozdulat-
lanul álltam, néztem az ajtót és kapkod-
tam a levegőt.
 59
Amikor a következő reggelen feléb-
redtem, a lakás üresnek tűnt. Rosie Ri-
chie-nél volt. Amikor Richie-re gondol-
tam, egy kis izgalom hullámzott át raj-
tam. Addig nem múlik, amíg el nem
múlt. Nem igazán emlékeztem rá, ki volt
Yoggi Berra. Valami sportember. De a
mondást kívülről fújtam. Elmentem
egyedül futni, majd hazajöttem, lezuha-
nyoztam. Még fürdőköpenyben kávéz-
tam, amikor megszólalt a telefon. Fel-
vettem, és Sarah hangja szólalt meg
benne:
– Sunny, el kell jönnie.
– Az egyetemre?
– Igen. A szobámba. Emlékszik még,
hol van?
– Igen. Bajban vagy?
– Nem. Egy csomó levél halmozódott
itt fel, mialatt magával voltam. Csak ma
reggel néztem át. – Itt van egy nagy bo-
ríték. Az apámtól.
– Mi van benne?
 – Nem tudom. Nem merem kinyitni.
Szükségem van arra, hogy eljöjjön, és
együtt nyissuk ki.
– Egy óra múlva ott leszek – mond-
tam.
Ott is voltam. Ültünk az egyágyas há-
lószobájában, keskeny faasztalkája két
oldalán, az ablakfülkében, ahonnan a
könyvtár előlépcsőjére nyílt kilátás. A
barna boríték az asztalon feküdt kettőnk
között.
– Hol van Rosie? – kérdezte Sarah.
– A férjemmel osztozunk az őrzésén
– mondtam neki.
Sarah bólintott. Mindketten a boríté-
kot néztük.
– Szeretnéd kinyitni? – kérdeztem.
– Nem – felelte. – Inkább maga.
Bólintottam és felvettem. Andoverben
bélyegezték fel, egy nappal azelőtt,
hogy George Markhamot lelőtték. Elő-
vettem a táskámból egy körömreszelőt,
és azzal hasítottam fel a borítékot. Át-
ment a postai rendszeren és még meg-
kapaszkodhatott néhány kapocs benne,
ezért igyekeztem óvatos lenni.
 A borítékban négy fénykép volt és
egy levél. A fényképeket az asztalkára
tettem, képes felével felfelé, hogy Sa-
rah is láthassa. Egy kacér tekintetű von-
zó fiatal nő szemből felvett teljes mére-
tű meztelen képei voltak. Az egyiken
egy csinos, karcsú fiatalember volt lát-
ható fényképezőgéppel, aki feltehetően
álló tükörben fényképezte le együtt ma-
gukat. Valakinek a nappalijában csinál-
hatták a felvételeket. A szemcsékből
következtetni lehetett, hogy pillanatfel-
vételek nagyításáról van szó. Sarah szó
nélkül meredt a képekre.
– Olvassam fel a levelet? – kérdez-
tem. Bólintott, a meztelen képeket né-
zegetve.
– „Drága Sarah – olvastam. – Mindig
azt hittem, hogy vérszerinti gyerekem
vagy, bár biológiai anyád nem volt a fe-
leségem. A legutóbbi DNS-teszt ered-
ménye szerint nem én vagyok az apád.
De a szívemben, a szeretetemben, a
zsigereimben én vagyok az édesapád,
és szeretlek, ahogy mindig is szerette-
lek. Nem tudom ki a biológiai apád. A
biológiai anyád Lolly Drake. Mellékelem
azokat a képeket – az egyiken én is raj-
ta vagyok –, amelyeket akkor készítet-
tem, amikor intim körülmények között
voltunk együtt, hogy bizonyítsam az
esetem valódiságát. Azt hittem, hogy én
ejtettem teherbe veled, és amikor fel-
ajánlotta, magamhoz vettelek, hogy a
sajátomként neveljelek fel. Szégyellem
bevallani, hogy pénzt fizetett ezért ne-
künk. Egyelőre nem tudok ennél többet,
de eltökéltem, hogy utánajárok. Ha a
dolgok elrendeződnek, majd személye-
sen is beszélgethetünk erről a levélről
és a képekről. A képek zavarba ejtőek,
hiszen nős voltam. De nincs más bizo-
nyítékom, és ha bármi történne, szeret-
ném, hogy tudjad az igazságot,
amennyire azt el tudom neked monda-
ni. Szeretlek, édesem. Apád.
U.i.: Mindig is az apád maradok,
akármit is mutat a DNS”.
Letettem elé a levelet. Nem nézett rá.
A fényképekre meredt.
– Ez ő – mondta. – Ez apu.
– Igen – feleltem.
 – És ez az anyám?
– Igen.
– Mit mondott, ki volt ez?
– A neve Lolly Drake.
– Csak nem az a bizonyos?
– De. A rádióhullámok királynője –
közöltem vele.
– Lolly Drake az anyám?
– Úgy tűnik.
– Maga tudta?
– Sok okom volt arra, hogy azt
higgyem – feleltem. – Most már bizonyí-
tékunk is van.
– Most mi a teendőnk?
– Először is – mondtam –, azt hi-
szem, találkoznod kellene vele.
– Maga is ott lesz?
– Ki nem hagynám – válaszoltam.
 60
Corsetti, fején a hátrafordított Yanke-
es sapkával, bevonult a Madison Ave-
nue-n lévő Viand kávézóba és begyűrte
magát a kis boxba velünk szemben.
Elég drága környék volt, de amint meg-
látták, némely vendég biztos, hogy arra
gondolt: zsaru. Corsetti tudta, ki Sarah,
de betartottam a formalitásokat, és be-
mutattam őket egymásnak.
– Hogy vagy, leányzó? – kérdezte
Corsetti. – Mijük van a számomra?
Sarah rám nézett. Bólintottam. Oda-
csúsztatta az asztal tetején a barna bo-
rítékot Corsettinak. Várt, amíg a pincér-
nő kihozza neki a kávét. Majd óvatosan
kibontotta a borítékot és gondosan
szétterítette a tartalmát az asztalon. Ki-
fejezéstelen arccal nézegette a képe-
ket. Majd kifejezéstelen arccal elolvasta
a levelet. Majd még egyszer megnézte
a képeket és még egyszer elolvasta a
levelet. Amikor végzett, gondosan
visszarakta a képeket a borítékba, majd
összehajtogatta a levelet és azt is
visszarakta. Ezután hátradőlt és ivott a
kávéjából. Visszatette a bögréjét az
asztalra, Sarah-ra és rám nézett és el-
mosolyodott. – Na… mi az… ábra? –
kérdezte.
– Lolly Drake az – mondtam. – A ké-
pen lévő férfi George Markham, aki fel-
nevelte Sarah-t, mert azt hitte, ő az
apja.
– Ja, mondta nekem a telefonba.
– Szeretném, ha Sarah találkozna
vele.
– Még semmiben sem nyilvánítottuk
bűnösnek, de persze, találkozhat vele –
mondta Corsetti.
– Nehéz elérni – jegyeztem meg.
– Ne feledje, hogy a New York City
rendőrnyomozójával van dolga, és ez a
rendőrnyomozó nem akárki. Ez a nyo-
mozó én vagyok, Eugene Corsetti. Ta-
lálkozni akarunk Lolly Drake-kal, talál-
kozni fogunk vele.
– Tényleg fogunk? – kérdezte Sarah.
– Feltehetően – mondtam. – Volt va-
lami rugalmasság Harvey Delk maga-
tartásában? Gondolja, rá tudja bírni,
hogy Lolly ellen köpjön?
– Delk? – mondta Corsetti. – Persze.
Előbb vagy utóbb a Delk-féléknek el-
fogy a kitartása. Valakit bemárt szá-
munkra. Mi újság Bostonban?
– Van egy… hogy is mondjam… ba-
rátom, aki utánanéz George Markham
halálának.
– Kapcsolatokkal rendelkező barát? –
kérdezte Corsetti.
– Jól van na, igen – feleltem.
Corsetti Sarah-ra nézett.
– Tudod, mire mernék fogadni, kö-
lyök? – mondta Corsetti. – Fogadnék,
hogy a kapcsolatokkal rendelkező barát
éppenséggel nem tagja egyetlen hivata-
losan bejegyzett rendőrszervezetnek
sem.
Vigyorogva rám nézett.
– Igazam van, vagy nincs?
– Jó megérzései vannak, Eugene.
Felemelt hüvelykujjal egyik ujját Sa-
rah-ra fogta, rákacsintott, majd hüvelyk-
ujját leeresztette, mintha lőne. – A jó
megérzések – mondta.
 Öt órakor Sarah, meg én, meg
Corsetti és a jó megérzései – vala-
mennyien a West Side-on ültünk Lolly
Drake irodájának várószobájában arra
várva, hogy befejezze a felvételt. Érke-
zésünkre pánik tört ki az ügyvédek, me-
nedzserek, tűzoltók és biztonsági em-
berek körében. A kék blézeres és szür-
ke nadrágos biztonságiak flegmán dől-
tek a várószoba falának és fenyegetően
néztek minket. Corsetti, a hajtókájára
tűzött jelvényével, tüntetően nem vett
róluk tudomást. Sarah még mindig a
borítékot szorongatta. Corsetti és közöt-
tem ült. Hallottam a lélegzését. Corsettit
is hallottam. Lágyan dúdolgatott magá-
ban, valami olyasmit, hogy „Nem felej-
tem el azt az áprilist”. 5.20-kor egy nagy
szarukeretes szemüveget viselő, fan-
tasztikusan napbarnított, ősz hajú férfi
nyitotta ki az iroda ajtaját, és kilépett az
ajtó két oldalán álló biztonsági őrök kö-
zött.
– Hűha – szólalt meg Corsetti. – Le-
wis Bender.
Az ősz hajú Corsettire meredt.
 – És maga kicsoda?
– Másodfokozatú nyomozó, Eugene
Corsetti.
– Már találkoztunk?
– Itt-ott – felelte Corsetti. – Miután
mindketten úgymond a bűnügyi jog te-
rületén tevékenykedünk.
– Drake kisasszonyt képviselem – je-
lentette be Bender.
Corsetti kiélvezte a helyzetet. Lábujj-
hegyen billegett. Mondhatnám, remény-
kedett abban, hogy valamelyik bizton-
sági őr majd megpróbál vele kikezdeni.
– Ez itt Sunny Randall – mondta Ben-
dernek. – Ez pedig Drake kisasszony
lánya, Sarah.
Bender megfontoltan bólintott a fejé-
vel. Szinte meghajlásnak felelt meg. A
bólintás jelezte annak elismerését, hogy
hallotta, mit mondott Corsetti, de nincs
róla véleménye.
– Sarah kapott egy levelet és néhány
képet, amelyeket szeretne megmutatni
az anyjának.
Bender kicsit elmosolyodott.
 – Várjanak itt, kérem – mondta. –
Megbeszélem Drake kisasszonnyal.
Mindnyájan csendben álldogáltunk,
Corsetti a biztonsági őröket nézegetve,
Sarah pedig a borítékot melléhez szorít-
va, miközben válla az enyémhez ért.
Nagyon sápadt volt. Bender talán öt
perce volt távol. Hosszúra nyúlt csend
volt.
– Drake kisasszony csak Sarah-t fo-
gadja – jelentette be Bender.
Bender körül minden kellemes, és
szakszerű és szilárd volt.
– Nem – mondta Sarah. – Nem me-
gyek be Sunny nélkül.
– Ön rendőrtiszt, Randall kisasszonv?
– Magánnyomozó vagyok – mond-
tam. – Sarah megbízásával.
Bender udvariasan bólintott.
– Elnézésüket kérem – mondta. –
Meg kell beszélnem Drake kis-
asszonnyal.
Újabb csend. Corsetti ujjaival a comb-
ján valami ütemet dobolt, amit csak ő
hallhatott. Sarah-ra nézett és kacsintott.
További csend. Megjelent Bender.
 – Rendben van – mondta. – Sarah és
Randall kisasszony.
– És én most mit érezzek? – kérdezte
Corsetti.
– Nem hiszem, hogy ez a személyé-
nek szól, nyomozó – mondta Bender.
Oldalt lépett, mi meg bementünk. Be-
jött mögöttünk, majd becsukta az ajtót.
Lolly Drake egy nagy tárgyalóasztal
mögött ült. Nem nézett ránk, amikor be-
léptünk.
– Lewis – mondta. – Azt szeretném,
ha maga is kimenne.
– Nem tanácsolnám ezt, Lolly.
– Nos, nem én dolgozom magának.
Maga dolgozik nekem. Menjen ki, le-
gyen szíves.
Bender előadta nagy, semleges bólin-
tását és kiment.
Lolly, kerülve tekintetünket, megszó-
lalt:
– Mit akarnak mutatni nekem?
Sarah rám nézett. Bólintottam. Sarah
kivette a levelet és a négy fényképet a
barna borítékból, és lerakta Lolly elé.
Lolly mindegyiket gondosan nézte egy
pillanatig, mintha azt ellenőrizné, hogy
nézett ki rajtuk. Egy kicsit hosszabban
nézegette azt, amin George-zsal együtt
volt lefényképezve, majd, uramisten, el-
pirult. Feltette ezüst fél-keretes olvasó-
szemüvegét, és elolvasta a levelet. Egy
darabig nézte még a levelet, jóval azu-
tán, hogy végigolvasta.
Még mindig a levelet nézve, megszó-
lalt:
– Mit kívánnak tőlem?
Vártam. Úgy tűnt, Sarah-nak nehéz-
séget okozott a levegővétel. Lolly hirte-
len felnézett rám. Visszanyerte nagylö-
vetű Lolly Drake-féle karizmáját.
– Mit kívánnak? – kérdezte tőlem.
– Az számít, amit Sarah kíván – felel-
tem.
Lolly továbbra is rajtam tartotta tekin-
tetét.
– Nos, mi az?
– Talán, ha ránézne – mondtam neki.
Lolly hezitált, majd első alkalommal
nézett Sarah-ra.
– Maga az anyám? – kérdezte Sarah.
 – Csupán a levél okán? – kérdezte
Lolly.
– A képek szuggesztívak. És a máso-
dik képen lévő fickó írta a levelet –
mondtam neki.
– Ezek a képek csak azt mutatják,
hogy fiatal és ostoba voltam. – Megint
énrám nézett. – Olyan idős lehettem,
mint maga.
– Idősebb – mondtam –, a képekről
ítélve.
Lolly ezt eleresztette a füle mellett.
– Szóval, mibe fog az kerülni, hogy
mindez eltűnjön? – kérdezte. – Komoly
kapcsolataim vannak.
– Szeretnénk, ha készíttetne egy
DNS-mintát.
– Ne hülyéskedjenek. Mennyi pénzt
akarnak?
– Azt szeretném tudni, hogy maga-e
az anyám – közölte Sarah.
– Csak hogy körbe híresztelhesd, te
vagy Sarah Drake? – mondta Lolly.
– Az én nevem Sarah Markham. Az
apám George Markham volt.
 – Az isten szerelmére – fakadt ki
Lolly. – Nem is tudod, ki az apád. Még
én sem tudom, ki az apád.
A szobában süket csend lett. Éppen
most ismerte el, és nem voltam biztos
benne, hogy fel is fogta.
– Drága Anyuci – jegyeztem meg.
 61
Most mindannyian Lolly irodájában
gyűltünk össze: Lolly, Sarah, Lewis
Bender, Corsetti és én. Lolly fényképei
diszkréten visszakerültek a barna borí-
tékba.
– Ugye tisztában vannak azzal, és
kétségen kívül bármely kerületi ügyész-
ségtől is ilyen tájékoztatást kapnának,
ha olyan messzire menne a dolog – kö-
zölte Bender –, hogy nincs igazi bizo-
nyítékuk semmilyen jelentősebb dolog-
gal kapcsolatban.
– A levél – mondtam – és a fényké-
pek alapján a bíróság elrendeli a DNS-
tesztet, ezt lefogadom.
Bender vállat vont.
– Nyilván mindez nagyon kellemetle-
nül érintené Drake kisasszonyt – mond-
ta. – És ártana a karrierjének is. De
semmi sem bizonyítja a bűnözésben
való érintettséget.
Corsetti előrehajolt, karjait az asztalra
fektetve, állát a karjain támasztva. Egy
boldog bulldogra hasonlított.
– Ezen majd elvitatkozhatnak a vád
képviselőjével, ha arra kerül a sor –
mondta. – De én a dolgot a következő-
képpen képzelem el. Lolly huszonakár-
hány évvel ezelőtt amolyan időjárást
bemondó lányként kezd szerepelni a
Keleti – Corsetti Sarah-ra tekintett – izé,
Baszdmeg állomáson.
– Talkshow vezetője voltam Moline-
ban – mondta Lolly. A hangja jeges volt.
– Persze, hogyne – hagyta rá Corset-
ti. – És ha meg is maradt volna annak,
az, hogy felcsinálták, semmit sem szá-
mított volna. De nem maradt ott, és hir-
telenjében a felcsinálásból elég nagy
ügy lett, mivel a házassági ragtime ke-
retén belüli hű szerelemmel és totális
érzésekkel kereskedett, és akkor lám
csak, ott állt volna, állapotosan és egye-
dülállóként, és még azt sem tudta, ki a
gyerek apja.
Bender unottnak látszott.
– Végzett, nyomozó? – kérdezte.
– Amire viszont nem tudtam rájönni:
miért nem vetette el? – kérdezte
Corsetti Lollytól.
Láttam, hogy Sarah kicsit összerán-
dul. A vállára tettem a kezem. Bender
felemelte a kezét Lolly felé, de elkésett
vele.
– Nem hiszek az abortuszban –
mondta.
Bender arca kifejezéstelen maradt.
– Lolly – szólt rá. – Hallgatni arany.
Lolly döbbenten nézett rá. Feltehető-
en hosszú ideje már senki sem merte
leinteni.
– Bármiért is – folytatta Corsetti –, de
hirtelen nagy durranásnak érezte ma-
gát, és valamit kezdenie kellett a gye-
rekkel, így hát befűzte Markhamot. Nem
tudom, lehet, hogy azért Markhamot
fűzte be, mert jó apának hitte…
– Az volt – szólt közbe hangosan Sa-
rah A szobában mindenki ránézett.
– Örülök, hogy az volt – mondta
Corsetti Sarah-nak, majd megint Lollyra
nézett. – Vagy pedig azért, mert könnyű
volt befűzni, és szüksége volt pénzre.
És aztán az az egész Színes Virág kö-
rüli átkozottul kitervelt dolog, hogy ál-
cázzák a fizetést, majd Sunny és a lány
megfenyegetése, amikor elkezdtek utá-
nanézni a szülei kilétének, majd két em-
ber meggyilkolása, mert túl sokat tud-
tak.
– Jól hallom, hogy ügyfelemet gyil-
kossággal vádolja? – kérdezte Bender.
– Bármilyen bizonyíték híján?
– Még nem – felelte Corsetti. – De lé-
tezik bizonyíték, és a kifutófiúja, Delk
előbb vagy utóbb köpni fog magával
kapcsolatban. Elkaptuk a bűnszövetke-
zetet. Elkaptuk a jótékonysági csalást.
El fogjuk kapni a gyilkosokat is.
Bender a fejét ingatta, mintha Corsetti
őrült lenne.
– Lewis – mondta Lolly. – Azt akarom,
hogy ez itt menjen el. Ennek a gyerek-
nek pedig letétbe helyezhetek egy ala-
pot, amely egész életére biztonságot
nyújthat neki, ha ezzel el van intézve az
ügy.
– Két ember meghalt – szólaltam
meg. – Ezzel nincs elintézve az ügy.
Lolly rám se hederített.
 – Hall engem, Lewis? – mondta. –
Ennek véget akarok vetni.
Bender gondterhelten bólintott.
– Még beszélünk egymással, biztos
vagyok benne – mondta Corsettinak.
Corsetti bólintott és felállt.
– Csak idő kérdése – mondta.
Sarah és én is felálltunk. Corsetti egy
pillanat szünetet tartott, majd vigyorog-
va Lollyhoz fordult. – Jó kis képek – je-
gyezte meg.
 62
Leültem a székemre dr. Silvermannel
szemben. Elég régen látogattam meg,
ezért már úgy éreztem, ott a helyem.
– Annyit utazgatok New Yorkba és
vissza, hogy már az Amtrak vasúti tár-
saságnak érzem magam – mondtam
neki.
Dr. Silverman bólintott. Gondosan volt
öltözve és kisminkelve, de visszafogot-
tan. Azon töprengtem, hogy nézhet ki,
amikor egy vendéglőbe megyvacsoráz-
ni. Ha kiöltözik, igazán menően nézhet
ki.
– Majdnem megoldottuk a Lolly Dra-
ke-ügyet – jelentettem be.
– Majdnem?
– Tudjuk, mi történt, de még nem tu-
dunk mindent bizonyítani.
– De fogják? – kérdezte dr. Silver-
man. Egyformán érdekelte minden, amit
mondtam neki.
De valahogy sohasem engedte, hogy
elkalandozzam. Teljes mértékben rám
összpontosította a figyelmét az alatt az
ötven perc alatt, amíg ott voltam. Ész-
lelte minden mozdulatomat, meghallotta
minden hangsúlyomat.
– Itt is a klasszikus dominóelv érvé-
nyesül – mondtam. – Egy egész csomó
magában álló hipotézisünk van. Egyet-
len kemény tényre van szükségünk,
hogy felgöngyölítsük az egész ügyet.
Egy személyre, aki azt mondja: „Én tet-
tem”. Vagy, hogy „Ő tette”. Vagy, hogy
„Ők tették”. Vagy bármit. Ez olyan, mint-
ha meglenne a forgópontunk, de szük-
ségünk van az emelőre.
Susan bólintott.
– És Sarah? – kérdezte.
– Bizonyos értelemben az ő ügyét
megoldottuk. Tudjuk, ki az anyja, és
tudjuk, hogy feltehetően sohasem fog-
juk megtudni, ki az apja.
– Tehát a kérdésekre, amelyeket ma-
gának feltett, megvan a válasz, illetve
van, ami megválaszolhatatlannak bizo-
nyult.
– Igen – mondtam –, azt kivéve, hogy
most mi a fenéhez kezdjen?
 Dr. Silverman kicsit félrebillentette a
fejét.
– Úgy értem, most huszonegy éves
és az én segítségemmel felfedezte,
hogy egyedül van.
– Maga pedig felelősnek érzi ezért
magát?
– Nem amiatt, hogy kiderítettem dol-
gokat. Ez a dolgom. De… a visszaúton
New Yorkból kis előadást tartottam neki
erről. Hogy saját magáért kell felelőssé-
get vállalnia. Abba kell hagynia a do-
hányzást, abba kell hagynia a drogo-
zást, abba kell hagynia a mindenkivel
való ágybabújásokat, abba kell hagynia
a túl sok ivást.
Dr. Silverman mosolygott.
– És volt hatása? – kérdezte.
– Természetesen, nem. Szüksége
van egy pszichológusra.
– Amit igazán tett érte – és talán ez
hatásosabbnak is fog bizonyulni – az
az, hogy egy határozott felnőtt nő pél-
dáját nyújtotta neki, aki egyedül is ké-
pes élni.
Elmosolyodtam.
 – És akinek pszichológusra van szük-
sége – mondtam.
Dr. Silverman egyetlen kis bólintással
vette tudomásul, amit mondtam.
– Fogadná őt, ha el akarna jönni? –
kérdeztem.
– Mondja meg neki, hogy hívjon fel –
felelte dr. Silverman.
Csendben ültünk. Úgy tűnt, dr. Silver-
mant teljesen kielégíti a csend. Egy idő
után megszólaltam:
– Valamelyik nap jót beszélgettünk
Richie-vel.
– Valóban? – kérdezte dr. Silverman.
– És mitől volt jó?
– Olyan dolgokat mesélt saját magá-
ról, amiket sohasem mondott el, amíg
házasok voltunk.
Dr. Silverman bólintott. Kissé előre-
dőlt a székén, állát öklére támasztva.
– Azt is mondta, hogy még mindig
szeret… jobban, mint a feleségét… és
még azt is mondta, hogy addig nem
múlik, amíg el nem múlt.
– Úgy gondolja, hogy ez megoldja a
problémáit?
 – Én… én nem… izgalmat és re-
ményt ébresztett bennem – mondtam. –
De azt hiszem, kicsit korán jött.
Nagyon kicsit bólintott, de tudtam,
hogy ő is kissé korainak tartja.
– És ott a felesége – mondtam.
– És ott a felesége – mondta dr. Sil-
verman – Gondolja, hogy Richie meg-
változott?
– Nem tudom – feleltem. – De azt hi-
szem, én igen.
– Milyen értelemben? – kérdezte dr.
Silverman
– Hát – mondtam –, apámmal ebédel-
tem.
– Akkor beszélgessünk erről.
 63
Ki-be lélegezve sétáltam fel-alá, vé-
gig a lakásomon. Rosie előttem tartotta
velem a lépést, vissza-vissza nézett
rám a válla felett, az utamban volt és jól
szórakozott. Megszólalt a mobiltelefo-
nom. Felkaptam és folytatva sétámat
beleszóltam:
– Halló!
– Sunny – szólt bele egy férfi. – Felix
Burke vagyok.
– Felix bácsi! – mondtam.
Elég rossz ember és elég jó nagybá-
csi volt, és tartotta a szavát. Valahogy
kedveltem.
– Van olyan zsaru, akiben megbízol?
– kérdezte.
– Nem is egy – mondtam.
– Hát akkor hozd el magaddal az
egyiket és találkozzunk Richie-nél ket-
tőkor.
– A kocsmában?
– A kocsmában – mondta Felix és le-
tette a kagylót.
 A mobiltelefon-technológia varázsla-
tos segítségével megtaláltam Brian
Kellyt, akivel megegyeztünk, hogy fel-
vesz 1,30-kor. Ezután Rosie-val elfo-
gyasztottuk késői reggelinket. Lezuha-
nyoztam, enyhén sminkeltem, és felöl-
töztem. Észrevettem, hogy szokatlan
nagy gonddal válogattam ki, mit vegyek
fel. Brian és köztem rövid idővel Richie
után volt egy közjátékunk, majd én le-
léptem. A dolgok elodázódnak.
1.35-kor Rosieval beszálltunk Brian
kocsijába a lakásom előtt. Kinyitottam
az utas felőli ajtót, Rosie pedig beug-
rott, és elhelyezkedett az utasülésen.
Fel kellett kapnom és az ölembe venni,
hogy leülhessek.
– Azt hiszem, az állatok szállítása
Boston városának rendőrségi autójában
ellenkezik a szabályzattal – jegyezte
meg Brian.
– Kivéve, ha ilyen különösen aranyo-
sak – mondtam.
– Ez mind a hármunkra vonatkozhat
– felelte Brian.
 Richie kocsmájához a School Street-
ről a régi városháza mellett egy fasor
vezetett. Brian leparkolta az autót,
annyira szabályellenesen, amennyire
csak lehetett, a Parker House előtti jár-
dán. Tíz perc múlva kettő volt.
– Maradjunk még a kocsiban – mond-
tam. – Felix szereti, ha a dolgok úgy
történnek, ahogy ő szereti.
– Van egy határa annak – mondta
Brian –, hogy mennyire törődöm azzal,
mit szeret Felix.
– Ő tesz nekünk szívességet – je-
gyeztem meg.
– Bármi is az – felelte Brian.
Kettőig a kocsiban ültünk, majd ki-
szálltunk, átmentünk az utcán és belép-
tünk a kocsmába. Felix a baloldali első
boxban ült, szemben egy szögletes
arcú erősnek tűnő fiatalemberrel, aki ol-
dalt hosszúra növesztett fekete haját,
kopaszodó homlokáról simán hátrafé-
sülte. Tudtam, hogy Richie nem lesz ott.
Nem is volt. Rosie körbe rohant a bár-
pult mögé, őt keresve. A bárpultos leha-
jolt és egy hosszú rágórúddal egyene-
sedett ki. Rosie megszagolgatta, szájá-
ba kapta, majd csatlakozott Brianhoz és
hozzám, amint leültünk a boxban Felix-
szel szemben. Felix oda sem figyelve
megvakargatta a füle tövét.
– Brian Kelly – mondtam. – Felix Bur-
ke.
– Már találkoztunk – mondta Brian.
– Ez itt Tommy Noon – mondta Felix.
– Van mondanivalója számotokra.
Noon Felixre nézett. – Jegyzőköny-
vön kívül? – kérdezte.
– Tommy – mondta Felix. – Te már
szerepelsz az én jegyzőkönyvemben.
– Most meghallgathatjuk jegyzőköny-
vön kívül is – mondta Brian.
– Én adok maguknak valamit, kisegí-
tem magukat, esetleg megalkudhatunk?
– Valamit majd kitalálunk – mondta
Brian.
– A fickó New Yorkból jött és tízet
ajánlott, ha kinyírom a Markham nevű
pasast.
– Megtette? – kérdezte Brian.
Tommy Felixre pillantott, de semmit
sem kapott viszonzásul.
 – Ja – mondta Tommy.
– Ki volt a fickó?
– Nem adta meg a nevét.
– Honnan tudja, hogy New Yorkból
jött? – kérdeztem.
– Ő mondta.
– Hogy fizetett? – kérdezte Brian.
– Kápéban, csupa százassal.
– Írja le, hogy nézett ki – kértem.
– Olyan alacsony forma, tán egy hat-
vanöt, kövérkés, puhány. Nagy szaru-
keretes szemüveg. Fuvolázó duma,
olyan diplomás fickó, elég fontoskodó.
Harvey Delk.
– Felismerné, ha látná? – kérdeztem.
– Persze.
– Tudja, ki a fickó? – kérdezte Brian
tőlem.
Bólintottam.
– Tudunk szerezni róla fényképet?
– Igen.
– Ez kisegíti magukat? – kérdezte
Tommy,
– Igen – feleltem.
Tommy megint Felixre nézett.
 – Kell hoznom ügyvédet, ha jegyző-
könyvre kerül sor? – kérdezte.
Felix nem szólt semmit.
– Persze – mondta Brian. – Majd al-
kalmazzuk a vádalkut, és az ügyvédje
meg az államügyész összehoznak vala-
mit. De először ki kell kapnia a fickóját a
fényképek közül.
– Mutatnak róla egy képet – mondta
Tommy –, és én felismerem.
– Talán holnap össze is hozhatjuk az
egészet – mondta Brian. – Bejönnének
az ügyvédjével?
Tommy továbbra is Felixre pillantott,
mielőtt válaszolt volna.
– Persze – mondta. – Adják meg az
időpontot és a helyet.
Rosie intenzíven munkálkodott a rá-
górúdján. Felix lenézett rá.
– Mi az, amit eszik? – kérdezte.
– Bikarúdnak hívják – feleltem.
– A bika melyik részéből készítik? –
kérdezte Felix.
– Kerüljük a dolgot, Felix – mondtam
neki.
 Még egy darabig tanulmányozta a bi-
karudat, majd arckifejezése kissé meg-
változott. Rájöttem, hogy mosolyog.
– És ha nem jelentkezik? – kérdezte
Brian.
– Jelentkezni fog – válaszolta Felix.
Brian bólintott, majd egy pillanatig a
bikarudat rágcsáló Rosie-t figyelte.
– Miután jegyzőkönyvön kívül beszél-
getünk, csak úgy kíváncsiságból, miért
olyan készséges, Tommv?
Felix válaszolt:
– Így kerülheti el a halálbüntetést.
– Nálunk nincs is halálbüntetés –
mondta Brian.
Felix vállat vont. Brian egy percig
vizsgálódva nézte. Aztán bólintott és
rám nézett.
– Hát persze – mondta.
 64
Corsetti küldött néhány fényképet, és
Tommy Noon minden alkalommal Del-
ket választotta ki. Ott volt az ügyvédje,
Brian pedig felolvasta neki a jogait. Egy
Missy O’Neil nevű kerületi ügyészhe-
lyettes is érkezett, aki leült Tommy ügy-
védjével megbeszélni a dolgot.
Hazamentem és felhívtam Corsettit.
– Elkaptuk a csajt – mondtam neki.
– Az embere felismerte Delket?
– Minden alkalommal – mondtam.
– Ez a maga bulija – mondta Corsetti.
– Delk annyira tökös csak, mint egy lep-
ke. Még a gyerekeit is beköpné. Egy kis
billentés, és az elkövető előadhatja a
Bataani menetelést a halálba.
Még nem kattintottuk Lollyra a bilin-
cset. De tudtam, hogy Corsettinak igaza
van. És tudtam, hogy Delk úgy fog köp-
ni, mint egy szökőkút.
– Egy ideje már tudtuk, hogy mi tör-
tént. Most majd be is tudjuk bizonyítani.
 – És talán azt a fickót is elkapjuk, aki
kinyírta a maga ügyvéd barátját is –
mondta Corsetti. – Egyébként hogy ta-
lált rá a pasasára?
– Egy kis baráti szívesség – mond-
tam. – Ha legközelebb New Yorkban le-
szek, együtt ebédelünk és elmondom.
– A tanúja ki fog tartani?
– Nem merné az ellenkezőjét tenni –
feleltem.
– A barátja miatt?
– Igen.
– Lehet, hogy el kell jönnie a bírósági
tárgyalásra tanúskodni – mondta ne-
kem.
– Gondolja, lesz bírósági tárgyalás?
– Nem – felelte Corsetti –, Bender
majd üzletet akar kötni. De lehet, hogy
szükségünk lesz itt magára.
– Boldogan részt veszek benne, Eu-
gene – mondtam – Es ha bármikor Bos-
tonban jár…
– Bemutathat a misztikus barátjának
– válaszolta Corsetti.
– Érdekes pár lenne magukból – je-
gyeztem meg.
 Letettük a kagylót. Rosie az ágyamon
aludt, annyira kinyújtózkodva, amennyi-
re csak fizikuma engedte. Odamentem,
lefeküdtem mellé és a csípőjére tettem
a kezem. Késő délután volt. A nap fer-
dén sütött be a tetőablakomon, a laká-
som túlsó falára egy hosszúkás négy-
szöget vetítve fényből. Rosie kelleme-
sen horkolt. Ha egy kapcsolat valame-
lyik résztvevője megváltozik, mondta ő,
a másik fél is megváltozik. Hallottam
magam, ahogy lágyan felnevetek. A
pszichológusomból „Ő” lett. Én megvál-
toztam, vagy legalábbis változáson me-
gyek keresztül. Nem voltam benne biz-
tos, milyen voltam azelőtt. És abban
sem voltam biztos, milyenné válok. De
éreztem a lebontási és a felépítési fo-
lyamatot, mintha a zsigereimben menne
végbe. Talán jó nyomozó voltam. Mind-
ezek az évek alatt apám együtt maradt
anyámmal, mert szerették egymást. Ki
tudta ezt?
Anélkül, hogy kinyitotta volna a sze-
mét, Rosie a hátára fordult, rövid lábait
felfelé tartva, amitől a kezem a hasára
került. Gyengéden megvakargattam.
Tulajdonképpen nehéz lenne megmon-
dani, ki bogozta ki a Sarah Mark-
ham/Lolly Drake ügy összekuszált szá-
lait. Én találtam rá Moline-ra és utaztam
oda – kétszer. Lefeküdtem Peter Frank-
linnal New Yorkban, bár ez talán nem
tartozott szorosan a rendőri munkához.
Spike. Brian Kelly. Corsetti. Mosolyog-
tam, amikor Eugene Corsettire gondol-
tam, és a hangsúlyra az Eugene első
szótagján. Sokkal okosabb volt, mint
mutatta. A gondolataim elkalandoztak.
Abbahagytam Rosie hasának vakarga-
tását. Körbe forgatta a fejét és rám né-
zett fekete gyöngyszemével. Folytattam
a vakargatást. Behunyta a szemét. És
természetesen ott volt Felix bácsi. Az
ügy legironikusabb mozzanata. Felix
Burke megtalálta Tommy Noont és rá-
vette, hogy valljon. Képes volt mind a
kettőre és el is rendezte, mert erkölcs
nélküli gyilkos volt, aki értékelte a csalá-
dot és tartotta a szavát. Felix csupa
olyasmit képviselt, amit a törvény elmé-
letileg ellenez. De a tény egyszerűen az
volt, hogy az emberek féltek tőle, és mi-
vel Tommyt halálra ijesztette, a dolog si-
került. Tudtam, hogy nem értem tette,
bár azt is tudtam, hogy saját korlátain
belül kedvel engem. Azért tette meg,
mert Richie megkérte rá. Richie pedig
értem tette meg.
A hosszúkás napfény-négyszög felfe-
lé mozdult a falamon. A lakásban az a
fajta sistergő csend volt, amilyen otthon
szokott lenni, és amely eltér az erdő
csendjétől. Ha Felix megölt valakit,
hogy rátaláljon Tommy Noonra, és én
nem tudhatom, hogy nem tette-e meg,
lenne a pisztolylövésnek hangja? Vajon
a kocsmát, amit Richie-nek adtak, bű-
nös módon nyert pénzből vették? Szin-
te biztos. Richie becsületesen üzemel-
teti? Igen. Elkaphattuk volna Lollyt Felix
segítsége nélkül? Talán. Az egész
olyan bonyolult volt. Talán „Ő” meg én
beszélgethetnénk erről is. Felkönyököl-
tem az ágyamon, hogy magamhoz ölel-
hessem Rosie-t.
– Az idők, azok bizony változnak –
mondtam neki. Úgy tűnt, Rosie kissé
bosszús lett, amiért felébresztettem.

VÉGE.
Tartalom
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64