Todd Strasser

A JÓFIÚ
A gonosznak sok arca van

JLX Kiadó
Budapest, 1994
 1.

Egy pillanatig két korong látszott egymás mellett a halványkék

arizonai égbolton. Az egyik a nap vakító sárga korongja volt, a másik
pedig egy fekete-fehér futball-labda kontúrja. A tizenkét esztendős
Mark Evans visszafojtott lélegzettel az alá helyezkedett, amelyik
aláhullott. A labda tompa puffanással landolt a mellén, aztán eléje
pattant a zöld füvön.
“Rá, rá, hajrá!”, “Vigyázzatok!”, “Rúgd már be!”. Mindenfelől
hallani lehetett a kiáltozást. A partvonalon kívül több mint száz szülő,
tanár és diák figyelte a játékot, egyeseket mintha odacövekeltek volna
a helyükre, mások lelkesen ugrándoztak. A kiáltások egy része Mark
játékostársaitól származott, akik ott futottak mellette, ahogy elkezdte
a labdát maga előtt vezetni. Más része az ellenfél játékosaitól, akik
idegesen kiáltozva próbáltak védelmi vonalat kiépíteni.
Bár korához képest kissé alacsonyabb volt, Mark remek focistának
számított, a labdakezelés szinte a vérében volt. Szeme a pályát
fürkészte, kereste, kinek passzolhatná át a labdát társai közül, vagy
hogy melyik ellenfelét kell kicseleznie. Az ellenfél két játékosa
gyorsan közeledett feléje, ezért leadta a labdát balfelé. Alan Parks, a
jobbszélső csípte el, majd azonnal vissza is játszotta Marknak, s ezzel
teljesen összezavarta az ellenfél védelmét.
Mark látta, hogy jobbján és balján felfejlődnek a csapattársai, és
hogy a két ideges védő nem jelent számára veszélyt. Tiszta volt előtte
a pálya a kapuig…
Szinte már látta is lelki szemeivel, ahogy a kapus mellett elsuhan a
labda és megrengeti a hálót…
Ekkor sivított fel a játékvezető sípja, s megállította a játékot. Mark
meglepetten állt meg, s kezét végighúzta egyenes, barna haján. Biztos
volt benne, hogy társai közül senki nem volt lesen, s nem is követtek
el szabálytalanságot. Ösztönösen a partvonal felé pillantott és
megdermedt: apja lengette felé vörös-kék melegítő felsőjét, mellette
pedig Robbins edző integetett, hogy jöjjön le a pályáról. Jason Wicks
jött be helyette középcsatárnak.
Mark tudta, hogy lecserélésének semmi köze a játékához.
Az édesanyjáról van szó.
Meccs közben sikerült néhány rövid pillanat erejéig nem gondolnia
rá. Most azonban megborzongott. Lazán lekocogott a pályáról. Ahogy
Jason elfutott mellette, együttérzően rácsapott a vállára.
Mindenki tudta, mi van a mamájával.
Így ért oda az alapvonalhoz. Fél füllel hallotta csak, ahogy Robbins
edző megdicséri a játékáért. Apja eközben odanyújtotta neki a
melegítőt, s Mark gyorsan belebújt.
- Ugye nem… - Mark nem tudta befejezni a mondatot. Még nem
lehet itt a vég. Még nem.
- Nem. - Jack Evans megrázta a fejét. Jack átlagos termetű, jóképű
férfi volt, negyvenes évei elején. Szürke öltöny volt rajta, amely
enyhén gyűrött volt a könyökénél és térdtájékon.
- Akkor miért? - kérdezte Mark.
- Dr. Porter szerint nincs már sok hátra - felelte Jack. - Ő mondta,
hogy most kell őt látnod.
Elindultak a parkoló felé. A téli Arizona levegője száraz volt, a
hőmérséklet plusz tíz fok körül járhatott. A hátuk mögött a tömeg
hirtelen üdvrivalgásban tört ki, de Mark nem fordult meg.
- De ugye még nem hívtad fel a rokonságot, hogy jöjjenek? -
kérdezte édesapját.
Az apa nem válaszolt azonnal. Aztán mégis megszólalt:
- De igen, kisfiam - felelte elcsukló hangon.
Tehát eljött a pillanat.
Mark érezte, hogy belesajdul a lelke. Az apja azt ígérte neki, hogy
addig nem telefonál a rokonoknak, amíg nincs itt valóban a vég. Attól
kezdve Mark mindig csak ezt a kérdést tette föl. Ameddig nem
szólnak a rokonoknak, addig még van remény.
 A kórház épülete vörös homokkőből volt, körülötte a kertben a
kavicsok között kaktuszok. Ahogy Mark és Jack végigment a hosszú
folyosón, a késő délutáni nap narancsvörös fénnyel áradt be a nyitott
ablakokon át. Tél volt, s ilyenkor a nap mindig gyorsan vörösbe
fordult, majd sietve eltűnt a hegyek mögött.
Mark mélyen beszívta a gyógyszerszagú levegőt, a szíve hevesen
vert, s mint mindig, amikor belépett a kórházba, most is azt a
rettegéssel vegyes reménységet érezte. Ott volt előttük édesanyja
egyágyas szobája, ahonnét éppen ekkor lépett ki a fehér köpenyes Dr.
Porter, nyakában a sztetoszkóppal. A kopaszodó idős férfi a
szemüvege felett rájuk pillantott. Nemrégiben még mindig
mosolygott, amikor megpillantotta őket. Ma azonban nem.
- Bemehetünk? - kérdezte tőle Jack.
- Most alszik - felelte az orvos, aztán gyorsan Markra pillantott. -
Azonban azt hiszem, most lenne Marknak a legjobb, ha találkozna
vele.
- Köszönöm, doktor úr - mondta Jack. Együtt indultak volna a
fiúval az ajtó felé, amikor Dr. Porter megérintette Jack karját.
- Jack, kint tudna velem maradni egy kicsit? Azt hiszem, néhány
dolgot meg kell beszélnünk.
Mark tanácstalanul állt meg az ajtóban, de Jack Evans alig látható
biccentéssel bátorította: lépjen csak be nyugodtan.
Mark belépett a félhomályban úszó szobába. A lámpák nem égtek,
a rolót lehúzták, csak a mellette lévő résen át sütött be az alkonyi nap
fénye. Janice Evans párnákkal felpocolva feküdt az ágyon, beesett,
karikás szeme behunyva, szája alig láthatóan nyitva. Keskeny, zöld
műanyag csövek vezettek a mellette álló oxigénpalacktól az
orrlyukáig, keze fejébe egy vastag infúziós csövön keresztül több
oldat is csepegett az állványon lévő műanyag tasakokból.
Markot teljesen lesújtotta a látvány. Anyja, aki nagydarab,
jókedélyű nő volt, beesett arcú, szürke bőrű csontvázzá aszalódott.
Bár Mark már többször is látta ebben az állapotban, még mindig
képtelenségnek érezte, hogy ez valóban megtörténhetett.
 Hogy az édesanyja valóban haldoklik.
Csendesen leült az ágy mellett álló székre. Érdeklődéstől és valami
képtelen reménykedéstől vezetve pillantott az ágy mellett lévő
eszközökre, az éjjeliszekrényen sorakozó szerekre, mintha csak
valami jelet akarna találni, hogy édesanyja állapota javulóban van.
Hiába látta a komor pillantást a doktor arcán.
De semmi nem változott. Minden eszköz, amelyre szükség van
édesanyja életbentartásához, most is ott sorakozott az ágy mellett. A
vázában ott voltak most is a rózsák, csak épp elkezdtek már hervadni.
A váza mellett állt egy ezüst keretes fénykép, rajta az édesanyja,
hosszú, fehér ruhában, ahogy arcán mosollyal Markkal sétál a virágzó
őszibarackfák között. Hihetetlennek tűnt Mark számára, hogy ez a
kép alig fél éve, tavasszal készült.
Mark a zsebébe nyúlt és előhúzta azt a kis fa elefántot, melyet
gyakorlati órán készített anyjának. Nem ez volt ugyan a legszebb
műve, amit valaha gyártott, egyszerű elefántforma volt csak, amelyet
lombfűrésszel vágott ki rétegelt lemezből. Viszont tudta, hogy
édesanyja szereti az ilyen állatfigurákat. Fölállt, és áthajolt az ágyon,
hogy letegye a figurát az éjjeliszekrényre. Melegítője ujjával azonban
óvatlanul fellökte a vázát, amelyet csak az utolsó pillanatban tudott
elkapni.
Janice Evans szeme megrebbent, aztán kinyílt. Egy pillanatig
szótlanul meredt egymásra anya és fia, Marknak az volt az érzése,
anyja nem tudja hol van. Aztán erőtlen mosoly jelent meg a cserepes
ajkakon.
- Mark, kisfiam… - Lassan és erőlködve formálta az asszony a
szavakat, de Mark ebből az erőtlen állapotból is tökéletesen érezte a
feléje áradó szeretetet.
- Szia, anyu. - Mark leült a székre.
- Miért nem ébresztettél fel? - kérdezte az édesanyja.
- Úgy gondoltam, szükséged van az alvásra.
- Hisz tudod, hogy jobban szeretlek látni - felelte az asszony. - Már
vártalak, szeretnék beszélni veled.
 Marknak egy pillanatra elakadt a lélegzete. Éppen ettől rettegett
mindig. Most akar elköszönni tőle? Vagy azt akarja mondani, hogy
legyen erős? Vagy elmondani, mi mindent kell majd csinálnia,
amikor ő már nem lesz velük? Mark ezt nem tudta volna
elviselni. Megpróbálta gyorsan másra terelni a beszélgetést, ezért
megmutatta a mamájának a fa elefántot.
- Nézd, mit csináltam neked - mondta.
Janice lassan az éjjeliszekrény felé fordította a fejét, és a fiú már
bánta, hogy nem vette a kezébe a figurát.
- Nagyon szép, kisfiam - suttogta Janice. - Nagyon köszönöm.
- Gyakorlati órán csináltam - magyarázta Mark. - Egy kis balhém is
lett miatta, mert eredetileg lámpát kellett volna csinálni. Én viszont
inkább ezt csináltam neked. De aztán Mr. Roberts…
Mark hirtelen elhallgatott. Teljes erővel folytatni szerette volna a
buta történetet, nehogy mamája el tudja mondani, amit szeretne. De
édesanyja a kezére tette a kezét, s a szeméből látszott, hogy félbe
akarja szakítani.
- Apa elmondott mindent? - kérdezte az édesanyja.
Mark a padlót bámulta, a könnyeivel küszködött, érezte, hogy
mindjárt kibuggyannak a szeméből.
- Igen, anyu - suttogta.
- Akkor tudod, hogy most nehéz idők jönnek - mondta az asszony.
- Nagyon erősnek kell lenned.
Mark csak a fejét rázta. Képtelen volt azt hallgatni, mi lesz majd,
ha már a mamája nem lesz.
- De anyu… - kezdte volna.
- De ne félj, Mark - szólt közbe csendesen az édesanyja. - Én
mindig veled leszek. Mindig.
Mark érdeklődve nézett az édesanyjára. Látszott rajta, hogy
nagyon kimeríti a beszéd. Érezte a fiú azt is, hogy enyhül a keze fején
a szorítása. Másik kezével megfogta anyja kezét.
 - Tudom, anyu - suttogta. - Nem fogsz meghalni, ígérem. Nem
fogsz meghalni, mert én nem engedem.
Érezte, ahogy az édesanyja lassan elveszíti az eszméletét. A beszéd
teljesen kimerítette. De egy pillanatra még egyszer a fia szemébe
nézett, s Mark megesküdött volna rá, mintha azt látta volna a
tekintetében, hogy egyetért vele. Az asszony ajka lassan megmozdult,
és úgy tűnt, most is ugyanazt a szót ismétli.
Mindig…
Az édesanyja nem fog meghalni. Valóban nem.
Ezt Mark nem fogja megengedni. Nem engedheti meg…
Ezután becsukódott az asszony szeme.
Hirtelen elkapta a pánik Markot.
De aztán észrevette, hogy anyja mellkasa alig láthatóan emelkedik,
s ez megnyugtatta. Még mindig lélegzik.
Mark ekkor lépteket hallott a háta mögött, majd megcsikordult egy
székláb a kőpadlón. Az apja húzott oda mellé egy széket. Jack egy
pillanatig szótlanul a feleségét nézte, majd a fiához fordult.
- Végig aludt? - kérdezte.
- Néhány másodpercre felébredt - felelte Mark.
- Mondott valamit?
A fiú bólintott. Jack várta, hogy mond valamit, de miután a gyerek
hallgatott, nem erőltette a dolgot. Mindegyiküknek a maga módján
kell feldolgozniuk azt, ami előttük áll.
 2.

Marknak nem volt tiszta zoknija. Leguggolt, úgy pillantott be a

komódfiókba, abban bízott, hogy hátha megbújt pár tiszta a hátsó
sarokban. De nem talált egyet sem. Fölegyenesedett és
végigpillantott a szobán. A sarokban álló fonott szennyestartó tele
volt piszkos ruhával. Az íróasztalán mindenféle papírok, képes
magazinok és számítógépes diszkek hevertek. Az ablakon csálén állt a
roló, az ágya nem volt bevetve.
Nem mindig volt ez így.
Lement a konyhába. Az előző esti edények most is ott hevertek
elmosatlanul a mosogatóban. A konyha ablakában lógó filodendron
láthatóan szenvedett a szomjúságtól. Mark vizet adott neki, aztán
körülnézett. A konyha teljesen elhanyagoltnak tűnt. Ahogyan eddig
még soha…
Mark kinyitotta a hűtő ajtaját, s azonnal megütötte az orrát a
savanyú szag. Csak a tej lehetett. Az orrát befogva vitte a tejesdobozt
a kiöntöhöz, megnyitotta a vizet és beleborította a tejet a
mosogatóba. A megaludt tej darabokban potyogott bele.
- Van annyi a bankban, hogy három hétig fedezhessük vele a
kiadásokat. - Mark apja lépett be a konyhába, kezében a drótnélküli
telefon kagylójával. - Hát, azt nem tudom, mi lesz azután. Igen,
tudom, hogy Japán kész az aláírásra, de most nem tudok odamenni.
Nem, igazad van, Jim nem csinálhatja helyettem. Nekem kell
odamenni. Nézd, mi történhet? Vagy várnak vagy nem. Persze… Várj
csak, nem ismersz egy jó csődjogászt? Hogyne, majd később
beszélünk.
Az apja kikapcsolta a kagyló kapcsolóját, letette, aztán
megdörzsölte az arcát. Sötét karikák voltak a szeme alatt. Mark
valamikor az éjjel fölriadt és hallotta, hogy az apja járkál a lakásban.
Nem tudott aludni.
- Jól aludtál? - kérdezte az apja.
 Mark bólintott.
- És te?
Jack Evans keserűen elmosolyodott.
- Mindent összevéve, azt hiszem, annak is örülnöm kell, hogy
egyáltalán tudtam valamit aludni.
- Valami baj van a munkahelyeden? - kérdezte Mark.
- Csak annyi, hogy nem vagyok ott.
Mark furcsán nézett az apjára.
- De hisz minden nap odamész.
- Ebben igazad van - felelte az apja. - Ne haragudj, nem így
értettem. Odamegyek és mégsem vagyok ott. Érted, mire gondolok?
- Persze - felelte Mark. - Én is így vagyok az iskolával. Csak az
iskolához nem kell csődjogász.
Jack Evans a fiára mosolygott.
- Nekem sem… egyelőre. - A férfi kinyitotta a hűtő ajtaját és
elfintorodott. - Hát ez meg?
- A tej csinálta - felelte Mark. - De ne aggódj, már kidobtam.
Az apa belebámult az üres hűtőbe.
- Hát, nem hemzseg itt a sok finomság, nem igaz?
- Ha adsz egy kis pénzt, iskolából hazafelé vehetek valamit -
jegyezte meg Mark.
- Kösz az ajánlatot - mondta Jack és becsukta a hűtőt. - Viszont
mondok neked valamit: kapd össze magad, fogd a könyveid és
beugrunk útközben a MacDonald’s-ba.
- Részemről rendben - felelte Mark.
Felszaladt a szobájába, felkapta a könyveit, aztán elindult lefelé,
ahol az apja már várta táskával a kezében. Jack kinyitotta az ajtót,
Mark már épp lépett is volna ki, amikor a hátuk mögött megszólalt a
telefon.
Mark az apjára nézett. Ahányszor csak megszólalt a telefon, mindig
végigfutott a hátán a hideg.
 - Várj itt - mondta Jack és visszament a konyhába.
Mark becsukta az ajtót és hallgatózott, de az apja alig mondott
valamit néhány “aha”-n és “értem”-en kívül. Mark hallotta, ahogy
kattan a telefon. Hirtelen elviselhetetlen csend támadt a
házban. Mark megborzongott, elfogta a rémület.
Ez nem lehet igaz, gondolta. Megígértem neki, hogy ez nem
történhet meg…
- Mark? - hallotta aztán az apját.
- Igen, apa?
- Jobb, ha most idejössz egy kicsit.
A rokonok mind repülővel jöttek. A mamájának anyja Floridából,
egy nővére Oregonból. Néhány unokatestvér Texasból, apjának
bátyja, Wallace pedig Maine államból. Valaki kihívta a
takarítószolgálatot és rendbe tétette a házat. Mindenki sajnálatáról
biztosította Markot, s hogy mennyire nagyszerű asszony volt a
mamája, meg hogy menjen csak nyugodtan hozzájuk a nyári
vakációra, szeretettel várják.
A gyászszertartást abban a spanyol gyarmati stílusban épült
metodista templomban tartották, ahol egy évben Mark is megfordult
kétszer-háromszor. Ezután mindenki limuzinokba ült és kihajtottak a
temetőbe, amely egy zöld füves térség volt a sivatag kellős közepén.
Késő délután volt már, s a téli nap hevesen sütött le
rájuk. Marknak melege volt sötétkék blézerében és szürke
nadrágjában. A pálmaleveleket megmozgatta az enyhe szél, a
magasban egy ölyv keringett a fejük felett. A temetőfalon túl
ördögszekereket hajtott a szél a kaktuszok között.
Mark érezte az apja kezét a vállán, miközben mereven csak a
gödröt figyelte, s mellette a csillogó koporsót. Úgy tíz méternyire
tőlük két farmeres, trikós fickó támasztotta a fát és várt. Egyikük
vörös kendővel kötötte át a homlokát és cigarettázott. Furcsa jelenet
ez egy temetőben, gondolta Mark.
A fekete rövidujjú inget viselő pap felütötte a Bibliát és olvasni
kezdett:
 “Én vagyok a feltámadás és az élet, ki bennem hisz, ha meghal is,
örökké él…”
Örökké él…
Marknak egyre csak ezek a szavak kavarogtak a fejében.
Örökké él, örökké él…
Végignézett édesanyja rokonain és barátain és meglepetten
tapasztalta, hogy többen is őt nézik. Mintha ő lenne a figyelem
középpontjában és nem az édesanyja.
Tudta, hogy ez csak azért van, mert sajnálják.
A konyhai pultok és az asztal tele volt ennivalóval zsúfolt tálakkal.
Anyja barátai vágtak a húsokból és töltöttek a poharakba a
vendégeknek, akik meglepően feldobottan érkeztek vissza a
temetőből. Markot egy kicsit zavarba ejtette, hogy azok az emberek,
akik nem egészen egy órával ezelőtt még az anyja sírja mellett
zokogtak, most, ha nem is vidáman, de legalábbis lelkesen
társalogtak egymással.
Ennél zavarbaejtőbb és idegesítőbb volt, hogy mindenki meg
akarta a fiút csókolni, vagy legalábbis megérinteni, megsimogatni a
fejét, miközben mindenki azt ismételgette, mennyire sajnálják
őt. Tisztában volt azzal, hogy komolyan gondolják, de sokat ezek
közül az emberek közül alig ismert; s bár nem akart gonoszkodni, azt
kívánta, bárcsak ne akarnák annyira tapogatni.
Végül, amikor már vagy tucatnyian mondták neki, mennyire
nagyszerű asszony volt az anyja, nem bírta tovább. A konyhaajtón
keresztül kisurrant a hátsó udvarra. Becsukta maga mögött az ajtót, a
hangok hirtelen elhalkultak, ehelyett egy elhúzó repülő hangját
hallotta, s a kerítés mögül az utcán kiabáló gyerekeket. Mark átvágott
a füvön, amely korábban mindig zöld volt, most azonban barnás és
elhanyagolt.
Ekkor megint újabb hangok ütötték meg a fülét.
- Nem szalaszthatsz el ekkora alkalmat, Jack. A céged és az
embereid érdekében el kell utaznod.
 Mark kilépett a sarok mögül és meglepetten látta, hogy apja és
nagybátyja, Wallace kint áll a kertben a narancsfa alatt és beszélget.
Ahogy megpillantották, mindketten elhallgattak.
- Hát te, Mark, mit csinálsz idekint? - kérdezte komoly arccal az
apja.
- Ki kellett jönnöm egy kicsit - felelte a fiú.
- Jól vagy, fiú? - érdeklődött Wallace. Néhány évvel idősebb volt,
mint Mark apja, rövid, szőke, göndör haját hátrafésülte.
- Igen, azt hiszem - felelte Mark. Egyértelműnek tűnt a számára,
hogy az apja olyasmiről beszélgetett a testvérével, amit nem akartak,
hogy ő is halljon. - Majd egy kicsit később visszajövök - mondta
hirtelen és elindult visszafelé.
- Biztos, hogy semmi baj? - kérdezte az apja.
- Persze, nincs semmi - felelte Mark.
Jack Evans figyelte távolodó fiát, aztán odafordult a bátyjához.
- Nem hagyhatom magára ebben az állapotban, Wallace. Szüksége
van rám.
- Nem az örökkévalóságról van szó, Jack - felelte Wallace. - Csak
két hétről.
Jack megrázta a fejét.
- Nem tudom magam rászánni.
- És nem is idegenekre kéne bíznod a gyereket. A bátyád vagyok,
Jack, egy család vagyunk.
- Azt hiszem, ezért van, hogy csak temetések alkalmával
találkozunk - mondta Jack. Wallace rosszallóan nézett a testvérére és
Jack azonnal meg is bánta a szavait. Két évvel ezelőtt Wallace
veszítette el kétéves kisfiát, Richardot. A gyerek belefulladt a kádba
Wallace-ék maine-i házában.
- Ne haragudj, Wallace - kért bocsánatot gyorsan Jack. - Nem
tudom, miért szaladt ki a számon. Tudom, hogy csak segíteni akarsz.
- Tudom, hogy nem tűnik alkalmasnak az idő - mondta Wallace. -
Hidd el, én megértelek.
 - Hogy van Susan? - érdeklődött Jack. Susan Wallace felesége volt.
- Úgy érted, ahhoz képest, ami történt?
Jack bólintott.
Wallace nagyot sóhajtott.
- Vannak jó napjai és vannak kevésbé jók. Az ilyesmit az ember
soha nem felejtheti el, együtt kell vele élni nap mint nap. Az ember
felriad éjszaka és azon töri a fejét, mit kellett volna másként
csinálnia. Még most sem tudom a választ.
- Úristen, Wallace - szólalt meg Jack és megcsóválta a fejét. -
Őszintén sajnálom, ami veletek történt. Ha valami ilyesmi történt
volna velem, nem tudom én mit csinálnék.
- Hát azért veled sem kis dolog történt. - Wallace az öccse vállára
tette a kezét. - Ismerem az egész életedet, Jack. Soha nem kellett
ilyesmivel szembenézned. Hidd el nekem, ilyenkor kell hagyni, hogy
mások segíthessenek.
- Egyszerűen az az érzésem, hogy annál rosszabbat nem tehetek
most Markkal, mint hogy magára hagyom - mondta Jack. - Épp most
veszítette el az anyját, s tűnjön el azonnal az apja is?
- Elég idős már, hogy megértse a dolgot - mondta Wallace. -
Susannal a gondját viseljük, míg távol leszel. Nem halogathatod
tovább az utazást, Jack. A céged a csőd szélén áll.
- Nem tudom, hogy igazán érdekel-e - felelte Jack.
- Fél életed áldoztad ennek a cégnek a felépítésére - mondta
Wallace. - Ha most félrelöksz mindent, attól nem lesz jobb semmi.
Jack végignézett a szomszédos házakon és a távolban lévő
vörösesbarna hegyeken.
- Csak azt tudnám, hogy megérte-e ez az egész. Úgy értem, hogy
minden hétvégém ráment. Nem voltam a családdal még kirándulni
sem. Jobb lett volna talán, ha egy rendes napi nyolcórás munkát
keresek, akkor együtt lehettem volna a családdal.
- Jack, hagyd ezt. - Wallace megfogta az öccse karját. - Janice nem
abba betegedett bele, hogy te keményen küzdöttél. A két dolognak
nincs köze egymáshoz. De még most is érdekel a jövő, nem igaz?
Leginkább Mark jövője.
- Hát persze, hogy érdekel - felelte Jack.
- Akkor gondoskodj arról, hogy legyen is neki. Azt mondtad, ha
sikerül megegyezned Tokióval, akkor megfordíthatod a céged sorsát.
- Talán - felelte Jack. - Addig semmi nem biztos, amíg alá nem
írjuk a megállapodást.
- De csak ezen a módon mentheted meg a céged - erőltette a dolgot
Wallace. - Legalább próbáld meg!
Jack arra a sarokra pillantott, ahol az előbb Mark eltűnt a szeme
elöl. Itthagyhatja-e? Akárcsak két hétre is?
- Figyelj ide, jót fog tenni Marknak, hogy más gyerekek közé kerül -
jegyezte meg Wallace, mintha az öccse gondolataiban olvasott volna.
- Úgy értem, láttad, hogy nézett ki az előbb. Teljesen elveszik a
felnőttek között. Ha eljön hozzánk, akkor egész nap Henry-vel meg
Connie-val játszhat.
Jack nagyot sóhajtott és megint a hegyeket nézte. A bátyjának több
szempontból is igaza van, gondolta. Még a gondolatától is irtózott,
hogy Markot két hétre egyedül kell hagyja, viszont ha túltekintett
azon a két héten, Wallace-nak minden szempontból igaza volt. A
tekintete ismét a bátyján állapodott meg.
- És mit mond Susan?
- Ismered Susant - jegyezte meg Wallace egy futó mosoly
kíséretében. - Azt mondta, ne merjek hazamenni Maine-be a gyerek
nélkül.
Jack egy pillanatra elbizonytalanodott. Valahogy nem tetszett neki
az ötlet, hogy Mark és Wallace együtt ül repülőre.
- Nem - mondta. - Majd én odaviszem. A japánok még várhatnak
egy hétig. El kell töltenünk a fiammal egy kis időt kettesben.
- Felőlem rendben - felelte Wallace. - Majd megmondom
Susannak, hogy valamikor a jövő héten várjon benneteket a fiúval.
 3.

A maradék ételek a hűtőben sorakoztak cellofánba csomagolva. A

barátok és rokonok elmentek. Késő este volt. Jack és Mark a
konyhaasztalnál ült. Egy gőzölgő kávéscsésze állt Jack előtt.
- Hogy vagy, Mark? - kérdezte az apa.
- Ne kérdezd már folyton ezt, apu - szólalt meg a gyerek. - Úgy
vagyok, ahogy az előbb voltam.
- Oké - mondta Jack és biccentett. - Éhes vagy?
Mark megrázta a fejét.
Jack finoman belefújt a csészéből gomolygó gőzbe.
- Nézd, volna valami, amit szeretnék veled megbeszélni.
Volt valami a férfi hangjában, ami megrémisztette Markot.
- Mit?
- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk kocsival Maine-be? - kérdezte
Jack.
Mark a homlokát ráncolta.
- És miért?
- Mert nekem két hétre Japánba kell utaznom. Wallace bácsi azt
mondta, hogy náluk ellehetnél addig.
Mark megrázta megint a fejét.
- Ki van zárva.
Jacket nem lepte meg a válasz.
- Gondoltam, hogy nem fog izgatni a dolog, pedig nem tehetünk
mást.
- Nem akarok menni - mondta Mark. - Itt akarok maradni
veled… és anyával.
Jacknek ráncba futott a homlokán a bőre. Furcsának érezte, hogy
ilyet mond a fia, de esze ágában sem volt faggatni.
 - Japánba kell menjek, Mark. Ha nem megyek, a cégem nagy bajba
kerül. Ha ez történik, akkor mi is bajban leszünk.
- Akkor miért nem mehetek én is veled Japánba? - kérdezte Mark.
- Nem lehet - felelte Jack. - Először is borzasztóan sok pénzbe
kerül. Másodszor, én egész nap tárgyalni fogok. Nem fogsz tudni
semmit csinálni egész nap.
- Majd sétálok - felelte Mark.
- Nem, egyszerűen nem jöhetsz velem - mondta az apa. - Hidd el
nekem, nem arról van szó, hogy nem akarnám, hogy velem
jöjj. Egyszerűen nem lehet. Ha nekem sem kéne mennem, én sem
mennék. Kérlek, hidd ezt el.
Mark megvonta a vállát és bólintott.
- Azt hiszem, azt is el lehetne intézni, hogy itt maradj valamelyik
kis barátodéknál - mondta a férfi. - De azt hiszem, jobb, ha
valamennyi időt a nagybátyádéknál is eltöltesz. Van egy olyan
érzésem, hogy sokkal többször látjuk majd egymást a jövőben. Van
egy fiuk, Henry, aki veled egyidős, és egy lányuk, Connie, aki
valamivel fiatalabb. Első unokatestvérek vagytok, de még csak fotóról
ismeritek egymást.
Mark látta azokat a képeket. Nem mintha sok minden kiderülne
egy kép alapján, de a srácok legalább nem látszottak nyomottaknak.
- Nem is beszélve arról, hogy soha nem voltál még Maine-ben sem
- magyarázta tovább Jack. - Ez most jó lehetőség, hogy pótolhasd ezt
a mulasztást.
Mark az apját figyelte. Normális körülmények között nem szokta
elárulni, mi jár a fejében, de ez egyáltalán nem volt normális helyzet.
- Egyszerűen csak félek, hogy nélküled egyedül leszek.
- Ne félj ettől - mondta Jack enyhe mosollyal. - Azután, hogy egy
hétig együtt leszünk a kocsiban, örülni fogsz, hogy nem látsz egy
darabig.
Mark bólintott. Abban a pillanatban nem tudta, mit érez helyesnek
és mit nem, vagy hogy egyáltalán mit akar.
 - Ó, és még valami - szólalt meg Jack. - El ne felejtsd magaddal
hozni a legmelegebb kabátodat.
- De hisz nincs is kabátom - szólalt meg Mark.
Jack felsóhajtott.
- Akkor azt hiszem, ezt meg kell valahogy oldanunk.
Az indulás előtti este Mark apja órákon keresztül telefonálgatott a
konyhából, mindent el akart intézni indulás előtt. Mark egy darabig
tévézett, aztán felment a szobájába. Leült az ágyra és körülpillantott a
szobában. A bőröndje becsomagolva ott állt az ajtó mellett. Az
íróasztalán heverő Game Boy komputeres játékra tévedt a tekintete,
eszébe jutott, hogy játszhatna vele, de aztán más jutott az eszébe.
Hiszen ő most elmegy.
El kell köszönjön.
Föláll, kiment a szobából, le a hallba és megállt a szülei szobájának
ajtaja előtt. Lehet, hogy furcsa, de hónapok óta nem járt odabent,
azóta, hogy a mamája kórházba került.
Kinyitotta az ajtót. A villany nem égett odabent, de nem volt olyan
sötét. A roló fel volt húzva, odakint telihold volt, elárasztotta a szobát
a holdfény. Mark odament az ágyhoz, ahhoz az oldalhoz, ahol a
mamája szokott feküdni. Ott állt a toalett asztalka, ahol az édesanyja
reggelenként megcsinálta a frizuráját és kisminkelte magát. Most is
ott feküdt a hajkeféje és a hajszárító, s a körömlakkos üvegek.
Mark úgy érezte, mentem megszakad a szíve. Mintha a mamája
soha nem is ment volna el, gondolta. Mintha most is ott lenne.
Talán itt is van, gondolta.
Talán nem is hagyta, hogy meghaljon.
Szörnyű fájdalmat érzett a szívében. Ez nem igazság, hogy az anyja
meghalt. Végigmérte magát a tükörben. A szemében csillogtak a
könnyek, már-már kibuggyantak és végig akartak folyni az
arcán. Pislogva próbálta visszanyelni ezeket a könnyeket.
Talán még most is itt van, mondogatta magának. Talán nem is
ment el.
 De vajon hol lehet?
Hirtelen mintha valami megcsillant volna a tükörben. Mark
megfordult és észrevette, hogy a szekrényben ég a villany. Odalépett
és kinyitotta az ajtót. Meglepve látta, hogy csupán egyetlen ruha lóg a
fogason: az édesanyja fehér ruhája. Az a ruha, amelyet azon a tavaszi
napon viselt, amikor a gyümölcsösben az a fénykép készült.
Mark most is tisztán emlékezett mindenre. Mennyire tele volt az
édesanyja életörömmel, és milyen boldog volt.
Ahogy a pontosan felette lévő égő megvilágította, a ruha mintha
valami természetfeletti fényben ragyogott volna.
Mark kitörölte a szeméből a könnyeket és a ruhára
meredt. Lehetséges volna?
- Anya? - suttogta izgatottan. - Itt vagy?
Nem jött válasz.
- Csak jelezd valahogy, hogy itt vagy - suttogta a fiú.
A ruha azonban mozdulatlanul és csendesen csak ragyogott a
szekrényben.
 4.

Az út fekete szalagként kígyózott a sivatagi napsütésben. A nap

sárga tűzgömbként lebegett a levegőben, amely az aszfaltról
visszaverődő hőségben meg-megremegett.
Csak aznap reggel indultak ugyan, de a műszerfal már így is tele
volt térképekkel, üres poharakkal és összegyűrt csomagolópapírral.
Jack a fiára pillantott, aki le nem vette volna a szemét a kezében
tartott Game Boy-ról. Eltekintve néhány morgásszerű igen vagy nem
választól, amelyeket éhségével és más testi funkcióival kapcsolatban
feltett kérdésekre adott, Mark az indulás óta egy szót sem szólt. Egész
idő alatt a komputeres játékot pittyegtette.
Csodálatos tájra értek, lélegzetelállító szirtek, iszonyú mély
szakadékok szegélyezték az utat.
- Hé, nagyuram - szólalt meg Jack, aki nem akarta feszíteni a húrt.
- Kedves utastársam, ha most is a rekordpontszámokkal törődik,
akkor lemarad egy csodaszép tájról.
Ha Mark hallotta is, nem adta ennek semmi jelét. Tekintetét most
sem vette le az elektronikus játékról. A kocsiban az egyetlen zajt a
Super Mario nevetséges kísérőzenéje ütötte.
- Még ilyet! - kiáltott fel Jack. - Épp most rohant át az úton egy
prérifarkas, aki páncéltörővel a mancsában egy gyalogkakukkot
üldözött.
Mark épp csak felpillantott és megeresztett egy futó mosolyt, csak
hogy jelezze az apjának, hogy értékelte a viccet. Aztán folytatta
tovább a pittyegtetést.
Jack tisztában volt azzal, hogy nem ért el a fiával haladást. Ahogy a
dolgok álltak, úgy vélte, talán nem is fog, hacsak nem erőlteti a
dolgot. Leállította a kocsit az út szélén. A padkáról felvert por ott
kavargott körülöttük, elhúzott mellettük egy másik autó, amelynek
utasai érdeklődve pillantottak ki rájuk.
 Jack a fia felé fordult. Bár a gyerek most sem nézett föl a játékból,
Jack érezte, hogy feszülten várja a jövendő összecsapást.
- Mark?
Mark most is a játékkal volt elfoglalva. Hüvelykujjaival szaporán
nyomkodta az irányító gombokat, fogait belemélyesztette az alsó
ajkába.
- Tudom, hogy mit érzel, Mark - szólalt meg Jack. - De nagyon
kérlek, ne viselkedj velem ilyen elutasítóan.
Mark most sem vett az apjáról tudomást. Jack hiába próbált meg
nyugalmat erőltetni magára, racionálisan és megértően gondolkodni,
tudta, hogy lassan be fog gurulni. Odanyúlt és kitépte a fia kezéből a
pittyegő masinát. Nagy erőfeszítésébe került, hogy egy mozdulattal
ne hajítsa ki az ablakon.
- Beszélgess velem - mondta Jack.
- Miről? - csattant fel dühösen Mark.
Jack megfeszült. Nem volt jellemző Markra, hogy dühös és
ellenségesen viselkedik. Minden jel szerint kínzó gondolatok
gyötörték.
- Ha dühöngsz, az nem segít - mondta Jack. - Különösen, hogy azt
sem tudhatom, mire vagy mérges. Rám? Az életre? Anyára? Én is
egyfolytában őrá gondolok.
Mark egy hosszú pillanatig az apját méregette. Látszott rajta, hogy
most meg fog szólalni.
- Nem tudom, miért kell Maine-be mennem - mondta.
- Már megmondtam, miért - felelte Jack. - Japánba kell utaznom.
Itt nincs senki, akire…
- Anya vissza fog jönni - vágott közbe a fiú.
- Mark… - Jack nem fejezte be a mondatot.
- Lehet, hogy nem úgy fog visszajönni, amilyen volt - magyarázta
Mark. - De vissza fog jönni.
Jack érezte, hogy meglepetése hirtelen kínzó fájdalommá alakul át.
Lehet, hogy túlértékelte volna a fia képességét e krízis feldolgozására.
Butaság lett volna azt hinni, hogy egy tizenkét éves gyerek meg tudja
a dolgot ilyen gyorsan emészteni.
- Figyelj rám, Mark - szólalt meg csendesen az apa. - Nekem is
borzalmasán hiányzik anya. De el kell fogadnunk a tényt, hogy
meghalt.
- Nem! - kiáltott fel Mark.
- De igen.
A következő pillanatban Mark feltépte a kocsi ajtaját és rohanni
kezdett.
Jack döbbenten nézte, ahogy a fia a sivatag felé rohan. Nagyon
kellett uralkodnia magán, nehogy ösztönét követve a fia után
rohanjon. Ehelyett szép komótosan kikászálódott a kocsiból és
bezárta a kocsi ajtaját.
Mark egyre csak rohant. Nem tudta miért és hova. Úgy érezte, el
kell menekülnie.
Az apja elől.
Az elől, ami az édesanyjával történt.
El, saját maga elől.
Aztán, amilyen hirtelen rohanni kezdett, olyan hirtelen
megtorpant. Kivel akar ő igazában kiszúrni? Hisz nincs hová mennie.
Egy pillanatig csak állt, háttal az út felé. Igen, igaza volt az
édesapjának, valóban gyönyörű szirtek és szakadékok tagolták a
tájat. Nem mintha ez persze érdekelné. És nem mintha most meg
akarna fordulni és visszamenni.
Talán így fog itt állni örökké.
De nem volt ilyen szerencséje. Az apja lassan odaballagott hozzá és
megállt mellette. Egy pillanatig csak állt és nem szólt semmit.
Most ne mondj semmit, könyörgött magában némán Mark. Kérlek,
ne beszélj!
- Hát - szólalt meg az apa -, most legalább kénytelen voltál
körülnézni.
 Mark csak biccentett. Érezte, ha az apja csak egy szóval is
megemlíti az édesanyját, menten felrobban.
- Tudod, vannak emberek, akik úgy érzik, hogy összezsugorodnak a
sivatag látványától - magyarázta Jack. - Mert túlságosan nagynak
találják magukhoz képest. Nem találnak kapaszkodót, nincs
viszonyítási pontjuk. Más emberek meg olyanok, mint te,
Mark. Azonnal bele szeretnének állni a kellős közepébe. Édesanyád is
ilyen volt. Imádta a sivatagot.
Mark lassan megfordult és felnézett az apjára. Ezt korábban soha
nem hallotta.
- Tényleg?
- Hogyne - felelte Jack. - Tudom, hogy az elmúlt években nem
nagyon jártunk errefelé, de amikor fiatalabbak voltunk, mindig ki
akart engem ide rángatni. Nappal vagy éjjel, neki mindegy volt.
- Ezt soha nem tudtam - jegyezte meg Mark, s szinte észre sem
vette, hogy a benne feszülő düh lassan kezdett elpárologni.
- Sokban hasonlítasz a mamához, Mark - szólt Jack. - Makacs vagy
és önfejű. Mondtam már neked, hogy egyszer rábeszélt, hogy vágjunk
neki gyalog a Grand Canyonnak?
Mark megrázta a fejét. Jack a fia vállára tette a kezét és lassan
elkezdte visszafelé kormányozni a kocsihoz.
- Hát - magyarázta Jack -, nem is az ellen tiltakoztam, hogy le kell
mennünk, inkább amiatt, hogy majd vissza kell
másznunk. Természetesen ez nem zavarta a mamát, ez nem az ő
stílusa. Őt csak azután kezdte aggasztani a visszamászás, amikor már
lementünk.
- Igen - Mark nem állta meg, hogy el ne mosolyodjék. - Ez tényleg
jellemző volt rá.
Jack ezután részletesen elmesélte az egész kirándulást. Hogy
miként ereszkedtek le, és hogy milyen borzasztó nehéz volt a túra
odalenn, amit persze Janice soha nem volt hajlandó elismerni.
Rövidesen odaértek a kocsihoz. Az összecsapás elmaradt, a
konfliktust feloldották, folytatták az utat bele az éjszakába.
 5.

Útjuk során keresztülvágtak Arizonán, érintették Új-Mexikóban

Albuquerque-et, Texas északi részét, ahol Amarilloban megálltak egy
bölényburger erejéig. Aztán Nyugat-Oklahoma olajkútjai
következtek, Dél-Kansasban akkora búzamezőket láttak, amelyekről
még csak nem is sejtették, hogy ekkorák létezhetnek. Missouriban
egy mesebeli kis farmot formázó motelben éjszakáztak. Áthajtottak
Illinois-on, s betértek a világon elsőként felépült McDonald’s-be,
aztán Észak-Indiana következett, majd Michigan állam keleti
csücske. Detroitban megnézték az autómúzeumot, aztán indultak
tovább Kanadába. Toronto és Montreal érintése után keletnek
fordultak, vissza az Államokba, Maine felé.
Jót tett a hosszú utazás mind az apának, mind pedig a fiának, s
mire elérték a maine-i tengerpartot, Mark feladta védekező
magatartását, sőt olykor azt is engedte, hogy kitörjön belőle a kisfiús
lelkesedés.
- Ez fantasztikus! - kiáltott fel, amikor megpillantotta az Atlanti-
óceán szürkéskék vizét.
Leálltak az út szélén. Szeles, borús nap volt, ezért magukra vették a
hátsó ülésen heverő dzsekijeiket. Alig szálltak ki, Mark máris vacogni
kezdett.
- Atyavilág, nem mondtad, hogy ilyen baromi hideg lesz - mondta
csattogó foggal, ahogy ott álltak az út szélén a korlát mellett.
— Nemcsak a hideg teszi - magyarázta Jack és fázósan összefogta
nyakán a gallért. - A szél és a nyirkos levegő is besegít. Jobb lenne, ha
visszaülnénk a kocsiba, nem?
Mark megrázta a fejét.
- Szeretném még nézni.
Átlépett a szalagkorláton és odament az alacsony szirt
széléhez. Alatta hatalmas hullámok verték a part szürke szikláit.
 - Hát ez jó nagy - mondta Mark és összehúzta magán a kabátot és
meredt szemmel bámulta a tarajos hullámokat.
- Az bizony - mondta Jack. - Nehéz elképzelni valaminek a méretét,
aminek nem látja az ember a végét.
Mark kelet felé mutatott.
- Mi lenne, ha csónakba ülnénk és csak mennénk keletnek?
- Előbb-utóbb kikötnénk Európában - felelte az apja.
Mark lenézett a sziklás partra.
- Van itt strand?
- Van néhány a part mentén, de azok is inkább sziklásak, mint ez -
felelte az apa. - Nem mintha sokat számítana ez. Ha jól emlékszem,
még nyár közepén is olyan hideg a víz, hogy nem fürdenek benne.
Mark most már nem bírta tovább a hideget. Visszaültek a kocsiba,
miközben Jack a réteges öltözködés előnyeit ecsetelte. Végighaladtak
a kanyargós tengerparti sztrádán, s rövidesen egy fehér fatábla
üdvözölte őket Rock Harbor városában.
- Itt élnek Wallace bácsiék? - érdeklődött Mark.
- Itt bizony - felelte Jack, miközben áthajtottak a kisváros
központján. - Szép hely, mi?
Mark bólintott. Soha nem látott még hasonlót. A házak vagy fából
vagy téglából épültek, volt, amelyiket kékre vagy szürkére mázolták,
de a legtöbb fehér volt. Az üzletek hófúvó gépeket, elektromos
kandallókat reklámoztak. A benzinkútnál pedig árkedvezménnyel
lehetett hóláncot és hógumit kapni. Elhaladtak néhány igen nagy
épület mellett is, amelyek úgy néztek ki, mint egy szálloda, de Mark
sehol nem látott semmiféle kiírást.
- Hogyhogy nincs rájuk semmi kiírva? - érdeklődött az apjától.
- Hogy micsoda? - Jack nem számított a kérdésre. - Milyen
kiírásról beszélsz?
- Hát hogy mi a hotel neve, meg a neon, hogy van-e üres szobájuk -
magyarázta Mark.
Jack kinézett az ablakon, aztán elmosolyodott.
 - Ezek nem szállodák, Mark, hanem házak.
- Azt akarod mondani, hogy egy család lakik egy ekkora házban
egyedül? - kérdezte döbbenten Mark. - Jó nagy lehet egy család
errefelé.
- Hát, valaha azok is voltak - magyarázta Jack. - Ma már nem
hiszem, hogy ilyen nagyok lennének.
- Akkor mit csinálnak a sok szobával? - kérdezte Mark.
- Fizetik utánuk a hatalmas fűtési számlát.
Nem sokkal azelőtt, hogy kiértek volna a városból, ráfordultak egy
keskeny útra, amely az óceán mellett haladt. Időnként utak ágaztak
le, de gyakran nem lehetett magát a házat látni, ahová vezettek.
Végül Jack befordult az egyikre, amelyre ki volt írva: “Magánút”.
- Ilyen gazdag Wallace bácsi? - kérdezte Mark.
- Mondjuk inkább azt, hogy tehetős - felelte Jack mosolyogva.
- Ő is ugyanazt csinálja, amit te? - kérdezte a fiú. - Ő is
számítógépes software-rel foglalkozik?
- Nem, Wallace a nyolcvanas években kötvényügyletekkel
foglalkozott - felelte Jack.
- Az mi? - kérdezte Mark.
- Olyan cége volt, amely részvényeket vásárol más cégektől, aztán
eladja őket a piacon - magyarázta az apja.
- És miért csinálja ezt? - kérdezte tovább Mark.
- Az a lényege a dolognak, hogy tudja az ember, melyik részvényt
mikor kell megvenni, aztán a lehető legjobb áron továbbadni, ezzel is
csökkentve a beruházó rizikóját - mondta az apja. - Egy kicsit
bonyolult a dolog, de Wallace szép pénzt keresett rajta.
- És most mit csinál? - érdeklődött Mark.
- Bizonyos fokig most is ezt csinálja - felelte Jack. - Csak most már
sokkal nyugodtabb tempóban.
Mark az apjára hunyorgott.
- Mert meggazdagodott.
 - Ha így akarod mondani -jegyezte meg az apa. - Wallace családja
kényelmesen megél. Nincsenek drága dolgaik, igaz, ha akarnák, azt is
megengedhetnék maguknak.
- Oké, értem - felelte Mark.
Felértek az út tetejére, innen pillantották meg először Wallace
bácsi házát. Nagy, fehér ház volt, teljesen körbefutó verandával,
kilátással az óceánra. Mark gyorsan megszámolta, hány kéménye
van.
Jack leállította a kocsit, kiszálltak és nagyot nyújtózkodtak.
- Nem olyan rossz, mi? - kérdezte Jack.
Mark bólintott. A ház valami barátságos hangulatot árasztott. Bár
nagy volt, mégsem volt ijesztő vagy személytelen. A verandán két
bicikli állt, az udvarban kicsinyített baseball pálya. Mark nem tudta,
mit várt igazán, de most megkönnyebbülést érzett.
Felpattant a bejárati ajtó és Wallace lépett ki rajta, vastag
gyapjúpulóvert, farmert és edzőcipőt viselt. Enyhén előregörnyedt,
Mark csak ekkor vette észre, hogy a hátán egy kislányt cipel. Öt-hat
évesnek látszott, szőke haja középen szét volt fésülve és copfba fonva.
Nyilván ő Connie, gondolta Mark.
Wallace mosolygott, Connie teli szájból nevetett. Mark mégis
félénken hátralépett, amikor leérve odamentek az édesapjához és
üdvözölték.
- Isten hozott - mondta Wallace és a kezét nyújtotta. - Jót
kocsikázhattatok.
- Szép út volt - felelte Mark apja, miközben kezet fogtak. - Tíz
állam, plusz Kanada négy nap alatt.
- Az északi úton jöttetek? - kérdezte Wallace.
- Ja, úgy gondoltam, Mark jobban élvezi. Nem sokszor járt még a
Mississippitől keletre.
Connie izegni-mozogni kezdett Wallace hátán.
- Rendben van - mondta az apja nevetve. - Akkor köszönj szépen
Jack bácsinak.
 - Csókolom, Jack bácsi! - kiabálta a lányka.
Wallace-nak eltorzult az arca.
- Kösz, picinyem, ez pont telibekapta a fülemet.
- Szia, Connie, hogy vagy? - kérdezte Mark papája.
- Jól. - Most viszont Connie szeppent meg és bújt el az apja feje
mögött.
Jack mosolyogva nézett a bátyjára.
- Szép kislány.
- Tiszta anyja - felelte Wallace, aztán Markra pillantott. - És mi
újság veled, Mark?
- Semmi különös - felelte Mark félénken mosolyogva.
- Hogy tetszett az út?
- Nagyon, leszámítva a síkságokat.
- Hát valóban nem olyan izgalmas a táj a Közép-Nyugaton, mint
felétek - felelte Wallace.
- Ez a hely viszont nagyon szép - mondta gyorsan Mark.
- Hát, igen - mondta Wallace. - Az óceán és a partvidék. Van egy
sor apró öböl és sziget. Remélem, feljutunk az Acadia Nemzeti
Parkba is, míg itt leszel. Minden attól függ, hogy alakulnak a dolgaim
a következő két hétben.
Connie megint mozgolódni kezdett Wallace hátán.
- Hé, mit gondolsz…? - kezdte a kérdést Wallace, de aztán mintha
eszébe jutott volna valami, elhallgatott. - Hát persze, menjetek csak.
Letette Connie-t, aki odament Markhoz, megfogta a kezét és húzni
kezdte.
- Mami mondta, hogy én mutathatom meg neked a házat. Gyere!
Mark Wallace-re pillantott.
- Ne ellenkezz - mondta a férfi nevetve. - Mindig eléri, amit akar.
A gyerekek elindultak a ház felé.
Jack is indult volna, de Wallace eléje lépett és megfogta a karját.
 - Hogy van a fiú? - kérdezte.
Jack figyelte a fiát, akit Connie szinte vonszolt a lépcsőn felfelé.
- Hát, azt hiszem, megvan. Nehéz megmondani.
- Nem beszél róla? - kérdezett rá Wallace.
- Nem sokat - felelte Jack. - Első nap volt egy összekoccanásunk
már a kocsiban. Állítja, hogy Janice nem halt meg, hogy még mindig
itt van. Nem igazán értem, mit akar ezzel mondani. Hogy a testi
valóságában lenne jelen? Vagy lelkileg? Vagy azt akarja mondani,
hogy még mindig él az emlékezetében?
- Szerinted komoly a dolog? - érdeklődött Wallace.
- Nem hiszem - felelte Jack. - Talán csak egy ilyen idős korú fiú
normális reakciója.
Wallace biccentett. A két fivér szótlanul állt a maine-i nyirkos
hidegben.
- És te hogy vagy? - kérdezte ismét Wallace.
Jack megvonta a vállát.
- Akkor vagyok a legjobban, mikor elzsibbasztom magam.
- Ez az átka a jó házasságnak -jegyezte meg szomorúan Wallace. -
Ilyen helyzetben az ember arra gondol, mennyivel jobb lett volna, ha
nem ennyire boldog.
A házasság említésére Jacknek is beugrott valami:
- Szerinted Susan számol ezzel? Nem szeretném, ha Mark teher
lenne a nyakán.
Wallace igyekezett mosolyt erőltetni az arcára.
- Hidd el, nem lesz az. Jó lesz, ha valami egy kicsit kizökkenti
Susant a mindennapokból. Gyere, menjünk be hozzá.
A fivérek elindultak a ház felé. Connie eközben úgy döntött, hogy
elsőnek a verandán vezeti körbe Markot.
- Ugye milyen klassz, hogy teljesen körbemegy a házon? - kérdezte
és körbefutotta a házat, mitegy illusztráció gyanánt.
 Mark kocogott a lányka után. Meglepte, mennyire merevek a lábai,
milyen gyorsan kifullad, de négy napi kocsiban való üldögélés után
nem számíthatott jobb erőnlétre. Végül odaértek a bejárati ajtóhoz.
- Meg akarod nézni elsőként az én szobámat? - kérdezte Connie,
telve gyerekes izgalommal. - Az emeleten van. Tizennyolc
lépcsőfoknyira.
Connie belökte előttük az ajtót, beléptek a hallba. Ám mielőtt
Connie fölráncigálhatta volna Markot a lépcsőn, kiszólt valahonnan
egy hang:
- Connie, te vagy az? Megjöttek már?
Egy csinos, rövid barna hajú nő lépett ki eléjük egy ajtón, nagy
barna szemekkel. Ahogy közeledett hozzájuk, és tekintete találkozott
Markéval, úgy meredtek egymásra, mintha transzba estek volna.
Marknak hirtelen az a furcsa érzése támadt, hogy ez alatt az igen
rövid idő alatt nincs más a világon, csak ők. Karja libabőrös lett az
izgalomtól. Olyan érzés volt ez, mintha valami fura módon azonnal
valami közös alakult volna ki bennük. Lehet, hogy az volt ennek az
oka, hogy úgy érezte, már jól ismerik egymást, holott soha azelőtt
nem is látták egymást.
Mark hallotta, ahogy az apja és Wallace bácsi belép mögöttük a
házba. Ebben a pillanatban szilánkokra tört a varázs. Mindenki ott
állt lent a hallban. Az asszony Mark papájához fordult és átölelte.
- Jack - mondta és megcsókolta a férfi arcát.
- Susan, nagyszerűen nézel ki - felelte Jack, és viszonozta az
ölelést.
De Susan tekintete ekkor már Markon nyugodott.
- Nyilván te vagy Mark - szólalt meg.
Wallace tréfásan meglökte Mark vállát.
- Fuss - mondta. - Nem úszod meg ölelés nélkül.
- Csak próbáld meg megakadályozni - mondta Susan mosolyogva.
Mark nem tudta, Wallace bácsi viccelt-e vagy komolyan gondolta a
futást. De a következő pillanatban arra eszmélt, hogy Susan kinyújtja
feléje a karját, aztán szorosan magához öleli. Marknak igen furcsa
érzése támadt. Nem értette, mi lehet ez, lehet, hogy kényelmetlen is
lehet? Susan mintha megérezte volna ezt, lassan eleresztette.
- Azt hiszem, jól fogod magad érezni itt - mondta Susan és
fölegyenesedett, de tekintetét most sem vette le a fiúról. - Van saját
erdőnk, meg strandunk…
- Strand is van? - kérdezte Mark meglepetten és az apjára
pillantott.
- Persze ez nem jelenti azt, hogy úszni is lehet - magyarázta
Wallace.
- Nem hiszem, hogy erre gondolt Mark - mondta Jack. -
Felkészítettem, hogy errefelé sziklás a part. El is felejtettem, hogy
nektek van egy kis strandfélétek odalenn.
- Hogyne volna - felelte Wallace mosolyogva. - Meg fogsz lepődni,
mi minden van ezen a telken.
Ekkor Connie törte át magát a szülők között és meghúzigálta a
mamája blúza ujját.
- Mami, kérlek, hiszen meg kell mutatnom Marknak a házat.
Már nyújtotta is volna a kezét Marknak, ám Wallace elkapta.
- Ide figyelj, picur - mondta nevetve és megcsiklandozta a lánykát.
- El ne felejtsd, hogy Mark családtag.
Wallace ezután Markhoz fordult.
- Ha valakivel bajod van - különösen ezzel a törpe szörnyeteggel -,
akkor azonnal szólj nekem.
Wallace és Connie elkezdtek tréfásan verekedni. Mark csak állt és
nézte. Aztán észrevette, hogy közben Susan és az édesapja kicsit
hátrébb húzódott és suttogva beszélgetnek. Nem volt nehéz kitalálni,
hogy az édesanyjáról volt szó.
- Hogy viseli a fiú a dolgot? - kérdezte Susan csendesen.
- Ahogy egy átlagos tizenkét éves fiú - felelte Jack. - Nehéz dolgod
lesz, azt hiszem.
- Beszélt neked Wallace Alice Davenportról? - érdeklődött Susan.
 - Nem.
- Alice pszichiáter - magyarázta Susan.
Jack összevonta a szemöldökét.
- De a barátunk is - tette hozzá gyorsan a nő. - Évek óta jóban
vagyunk. Teneked is szimpatikus lesz.
- Találkozni fogok vele? - kérdezte meglepetten Jack.
- Meghívtuk vacsorára - magyarázta Susan.
Időbe tellett, míg Jack rájött, hogy az egész Mark érdekében
történt.
- De nem vagy dühös, ugye? - kérdezte Susan.
- Nem, nem hiszem. - Jack óvatosan válogatta meg a szavait. -
Majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. De ha nem is jön össze jól,
akkor is tudnod kell, hogy hálás vagyok, amiért vállaltad a fiút.
Susan megfogta és megszorította sógora kezét.
- Janice ugyanezt tette volna.
A hallban barátságos, meleg volt a légkör. Mark csak nézte, ahogy
Connie verekszik az apjával, ahogy Susan beszélget az édesapjával.
Lassan kezdte úgy érezni, hogy minden rendben lesz.
- Jujjj! - sikított föl hirtelen Connie és a lépcsősor teteje felé
mutatott.
Mindenki dermedten meredt fölfelé. Az emeleten a korlát mögül
egy rémisztő, sápadt arc meredt rájuk vissza. Mark ösztönösen
megborzongott. Az arc az Operaház fantomja plakátjára
emlékeztette.
Egy pillanatnyi döbbent csend támadt. Wallace szólalt meg
elsőként:
- Jó vicc volt, Henry. Most már lejöhetsz.
Henry.
Mark csak most jött rá, hogy egy álarcot látott. A fiú, aki viseli, az
Henry. A fiú magasabb volt Marknál, farmernadrágot és inget viselt,
és barna, hosszú ujjú pólót. Henry Evans úgy lépdelt lefelé a lépcsőn,
hogy nem vette le az álarcot, aztán az utolsó öt lépcsőfokot egyetlen
ugrással vette és hangos puffanással állt meg előttük a hallban. Aztán
összegörnyedt, s lábát húzva odaimbolygott Markhoz, miközben
ijesztő hangokat hallatott.
Mark a szeme sarkából látta, hogy Susan döbbenete mosollyá
változott.
- Oké, Henry - szólalt meg Wallace még mindig türelmesen -, most
lássunk valamivel hagyományosabb üdvözlést.
Henry lehúzta az arcáról az álarcot és mosolygott, mint aki
elégedett a hatással. Jóképű, szőke fiú volt, akin látszott, hogy szeret
mosolyogni és tele van energiával. Henry ekkor valamit Mark kezébe
nyomott.
Mark lenézett és látta, hogy ez is egy álarc.
- Kettőt csináltam - mondta Henry. - Ahogy egy jó testvérhez illik.
Mark az arcához emelte a maszkot, és végignézett a
többieken. Mindenki nevetett, de nem azért, mert olyan viccesnek
találták volna a dolgot. Sokkal inkább azért, mert megkönnyebbültek.
Henry visszavette a maszkját, s ezután a két egyforma arcú fiú
meghajolt egymás előtt. Susan mosolyogva túrt bele Henry hajába.
- Lehet, hogy nem is hiszitek el, de ez az én áldott jó fiam - mondta
és felnevetett.
 6.

A délután további része gyorsan telt el. Connie ragaszkodott hozzá,

hogy körbevezesse Markot a házban. Mark még soha nem volt ekkora
házban, ahol ennyi szoba és lépcső lett volna. Végigjártak három
szintet, csak a padlást és a pincét hagyták ki. Ezután csatlakozott
hozzájuk Henry is és együtt sétáltak le a strandra, ami nem volt más,
mint egy alig tizenöt méter hosszú kavicsos partszakasz, amelyet
magas sziklák vettek körül. Sirályok rikácsoltak a fejük felett a
levegőben, miközben lassan leereszkedett a köd a tengerre. Egy
darabig köveket hajigáltak a vízbe, de aztán Mark, aki nem volt
hozzászokva a hideghez, elkezdett vacogni.
Hála istennek, nem maradtak odalenn sokáig. A házban a konyhán
keresztül mentek be, ahol Susan épp akkor kezdte el készíteni a
vacsorát.
- Mami, kaphatnánk egy kis forró csokoládét? - érdeklődött Henry.
- Hát persze, gyerekek.
Susan azonnal letette a krumplit a mosogatóba, amelyet éppen
hámozott és már vette is elő a kakaót. Ez az édesanyjára emlékeztette
Markot, aki mindig kész volt bármit félbehagyni, ha valaki kért tőle
valamit. Voltak olyan barátai, akiknek nem volt ilyen a mamájuk. Ők
csak azután segítettek, ha végeztek azzal, amit éppen csináltak.
Henry anyja éppen a tejet vette elő a hűtőből, amikor észrevette,
hogy Mark még mindig remeg.
- Fázol? - kérdezte.
- Már nem - felelte Mark. - Csak odakint.
Susan a homlokát ráncolta.
- Hát, nem is csodálom, ebben a dzsekiben. Ez lehet, hogy jó egy
hűvös arizonai estén, de itt bizony semmire nem jó.
- Ennél vastagabb kabátom nincs - jegyezte meg Mark és megvonta
a vállát.
 - Akkor majd kérünk Henrytől egyet neked, rendben? - kérdezte
Susan és a fiára pillantott.
Mark az unokatestvérére pillantott. Meg mert volna esküdni rá,
hogy egy pillanatra Henry szemében jeges pillantás gyúlt, ami
azonban ahogy jött, el is múlt.
- Hát persze! - Henry mosolyogva dögönyözte meg Mark vállát. -
Testvérek vagyunk, ami az enyém, az a tiéd!
Mark visszamosolygott, közben azonban az járt a fejében, miért
nézett rá ilyen tömény gyűlölettel Henry?
De lehet, hogy az egészet csak képzelte.
Ahogy kezdett sötétedni, bementek az ebédlőbe vacsorázni.
Leültek a nagy asztal köré. A helyiség óceánra néző falán egy széles
üvegajtó volt, amelyen horgolt függöny lógott, a szemközti falon
arcképek függtek. Két ásatag hősugárzó sziszegve árasztotta a
meleget és a gőzt magából, a kandallóban pattogtak a fahasábok.
- Kik ezek? - kérdezte Mark a képekre mutatva. Csak Connie,
Henry és ő volt ebben a pillanatban a helyiségben. Wallace kint volt a
konyhában Susannel, Jack pedig azzal a hölggyel beszélgetett, aki
épp akkor érkezett.
- Ők a mami szülei - felelte Connie.
- Dehogyis, a nagyszülei - javította ki Henry a húgát.
Marknak feltűnt, milyen sokszor javítja ki Mark a húgát, és sokszor
milyen durván beszél vele. Máskor meg nagyon meleg volt a hangja,
szinte túláradó a szeretettől. Mark úgy képzelte, így megy ez fiú és
lány testvérek között.
- Ők építették ezt a házat - magyarázott tovább Connie.
- Igazában persze építtették - korrigálta Henry megint. - Nem arról
van szó, hogy saját kezükkel építették volna.
- Helló, mindenki - szólalt meg Wallace, aki egy nagy tálcával a
kezében lépett be az étkezőbe. A tálon hatalmas darab sült marhahús
gőzölgött. - Ideje asztalhoz ülni.
Mark tanácstalanul állt meg az asztalnál.
 - Mi erre a végére üljünk - indítványozta Henry. - A felnőttek meg
majd leülnek a másik végében.
Henry leült az asztalfőre. Mark tőle balkéz felől, vele szemben
pedig Connie. Ezután Jack lépett be a szobába azzal a nővel, akivel az
előbb beszélgetett. A nő idősebbnek tűnt, mint Mark papája, de nem
volt olyan öreg, mint a nagyszülei. Mark úgy sejtette, hogy
ötvenvalahány éves lehet. A haja inkább ősz volt, mint nem, bő piros
ruha volt rajta. Ezüstkeretes szemüveget hordott, és nagyon kellemes
volt a mosolya.
- Mark, ez a néni Alice Davenport - szólt Jack a fiához. - Ő jó
barátja Wallace bácsinak és Susan néninek.
- Csókolom - mondta Mark és biccentett. Abból, ahogy Jack
beszélt, Mark kiérezte, hogy a nő több lehet, mint a ház szimpla
barátja.
- Szervusz, Mark - mondta Alice. - A papád sokat mesélt rólad.
- Remélem jókat - jegyezte meg Mark.
Alice meleg mosollyal nézett a fiúra.
- Ó, hát persze.
Mark visszamosolygott a nőre. Volt egy olyan érzése, hogy fog még
vele találkozni, míg Maine-ben lesz.
- Oké, Henry, tudod a dolgodat - szólalt meg Wallace és elkezdte
szeletelni a marhahúst.
Henry kiment a konyhába és egy palack vörösborral tért
vissza. Körbejárt és töltött minden felnőttnek. Mark eközben
figyelte. Henry elkapta a tekintetét és váratlanul rákacsintott, aztán a
palackot az ajkához emelte és úgy tett, mintha inna belőle.
- Apu, nézd mit csinál! - kiáltott fel Connie.
Wallace fölnézett és elmosolyodott.
- Jól van, okos fiú, jó vicc volt. - Fia kezébe nyomott egy étellel teli
tányért. - Add ezt oda Marknak.
Susan ekkor érkezett be a konyhából és leült.
- Jól van, emberek, akkor együnk.
 Jack rámeredt a vastag, enyhén véres marhaszeletre, krumpli és
brokkoli körettel. Jó ideje ez volt az első házi készítésű étel, amely a
gyomrába került.
- Valami baj van? - kérdezte riadtan Susan.
- Dehogyis - felelte Jack. - Csak… olyan nagyon jól néz ki.
A felnőttek felnevettek, Mark viszont nem értette, mi lehet ebben
olyan vicces.
- Jól pakold meg a pacalod, Jack - javasolta Wallace az öccsének.
- Hosszú időre ez lesz az utolsó házikoszt, amit ehetsz.
Mert a papám Japánba utazik, gondolta Mark.
Mark fölegyenesedett és körülnézett. Szinte ki is ment a fejéből,
hogy rövidesen egyedül marad Wallace bácsi családjával. A dolog
egyébként nem izgatta különösebben. Susan és Wallace nagyon
kedves embereknek látszottak. Connie is egész normálisnak látszott,
annak ellenére, hogy lány. Igaz, Mark tudta, hogy ez majd csak
később derül ki, mert lehet, hogy Connie is ugyanolyan kis pióca, akit
nem lehet levakarni, mint sok kislány.
Maradt még Henry. Eddig vele se volt baja. Jó volt vele lenn a
vízparton köveket dobálni. Mégis volt benne valami, amit Mark
furcsának érzett. Még most is előtte volt az a pillantás, amely akkor
jelent meg Henry arcán, amikor Susan megemlítette, hogy Mark
viselheti majd az egyik kabátját. A délután folyamán még vagy
kétszer volt az a benyomása, mintha valami nem lenne teljesen
rendben Henryvel.
Mintha hiányozna belőle valami.
Mark elhessegette magától a gondolatot azzal, hogy nyilván
képzelődik. Míg Maine-be jöttek, a papa elmondta neki, milyen
kemény volt eddig is a helyzete és lesz is még, azzal, hogy a mama
meghalt, és a papának is el kell utaznia. Az édesapja figyelmeztette is,
hogy ne vegyen mindent olyan komolyan. Azt mondta, hogy
stresszhelyzetben elhomályosodik az ember tisztánlátása. Az ember
máshogy látja a dolgokat, mint ahogy valójában vannak.
 Az asztal másik végében a felnőttek Jack jövendő útjáról
beszélgettek. Susan odapillantott a gyerekekre, és észrevette, hogy
Connie az ujjával piszkálja a brokkolit.
- Villával egyél, kicsikém - szólt az asszony.
- Az ujjammal többet tudok megfogni - felelte Connie.
- Akkor csak csináld, de nem kapsz sütit.
Mark belevágott a sültbe, aztán rágni kezdett. Valahogy tetszett
neki, hogy Susan néni szigorú is tud lenni, de humoros is egyszerre.
Tetszett neki az asszony stílusa és ösztönösen megbízott benne.
Aztán ismét Alice Davenportra pillantott és azon törte a fejét, vajon
hol jön majd ő be a képbe.
Puff! Mark hirtelen éles fájdalmat érzett a jobb
sípcsontjában. Olyan volt, mint mikor egyszer nekirohant a kávézó
asztal üveglapjának. Azonnal Henryre pillantott, aki ártatlan
tekintettel nézett vissza rá. Mark tisztában volt vele, hogy ennek
ellenére csak Henry tehette, mert csak ő ül megfelelő távolságra tőle
ehhez.
Úgy döntött, nem hagyja megtorlatlanul a dolgot. Meglengette a
lábát és Henry sípcsontjába rúgott. Azt várta, hogy Henry legalább
felszisszen vagy azonnal cirkuszt rendez, de a srác csak egy pillanatra
lehunyta a szemét, mintegy hagyva, hogy szétáradjon benne a
fájdalom. Aztán azonnal ránézett és elmosolyodott.
Markot a dolog egy kicsit meglepte, de önkéntelenül
visszamosolygott. Úgy érezte, mintha túljutott volna egy
próbatételen. Sikerült bizonyítania, hogy tűri a fájdalmat.
Döntetlenre álltak, s ez volt az ő titkuk.
Henry kuncogni kezdett. Mark egy pillanatig tanácstalanul nézte,
aztán ő is kuncogni kezdett. Ahogy elmúlt a fájdalom, minden olyan
viccesnek tűnt. Ülnek ennél az elegáns asztalnál, hatalmasakat
rúgnak egymásba és ezt senki még csak észre sem veszi!
Ahogy erősödött a kuncogásuk, Alice felfigyelt erre és kezét Jack
karjára tette. Jacket meglehetősen izgatta, hogy fog kijönni a két fiú
egymással, de egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy nincs miért
aggódnia. Remek kis barátok lesznek.
Vacsora után Jack és Mark kisétált a kocsihoz. Sötét volt és hideg,
de Markot átjárta a meleg a kiadós vacsora után. Gyűlölte még a
gondolatát is, hogy a papája elutazik.
- Biztos, hogy még ma este el kell menned? - kérdezte az apját. -
Nem tudsz reggelig maradni?
- A gépem reggel hétkor indul a Logan repülőtérről - felelte az apa.
- Még ma este el akarok jutni Bostonba és az éjszakát egy szállodában
töltöm. Mark, hidd el, hogy maradnék, ha tudnék.
Mark szótlanul bólintott. Eközben apja kinyitotta a kocsi ajtaját.
De egyelőre nem ült be, hanem leguggolt, hogy fiának pont a
szemébe nézhessen.
- Ugye megérted, miért kell elutaznom? - kérdezte.
Mark megvonta a vállát és bólintott. Jack megszorította a fia karját
és közelebb húzta magához.
- Most azért kell elmennem, hogy többé erre ne legyen szükség -
magyarázta. - De legfeljebb három hétig leszek távol, de lehet, hogy
ennél rövidebb ideig.
Mark elfordította a fejét. Tudta, hogy apjának azért kell Japánba
mennie, hogy megmentse a cégét. Már egy hete tudta ezt. Azt érezte a
legfurcsábbnak, hogy egészen mostanáig valahogy mégis bízott
benne, hogy az apja nem hagyja magára. Sem most, sem soha többé.
- Amiatt aggódsz, hogy elmegyek és nem jövök vissza? - kérdezte
Jack. - Attól félsz, hogy egyedül maradsz?
Mark bólintott.
- Például, mi van akkor, ha lezuhan a gép vagy ilyesmi?
- Nincs olyan sok szerencsétlenség, Mark - felelte az apa. - Szó
szerint naponta ezernyi járat indul a világon.
- De amilyen mázlink nekünk van - motyogta Mark idegesen.
- A villám sem csap kétszer ugyanoda, kisfiam - mondta Jack. -
Tudom, hogy ez nehéz lesz, de el kell kezdenünk a jövővel
foglalkozni.
- Tudom - mondta Mark bizonytalanul.
- Más is aggaszt még? - kérdezte Jack.
- Mi van ezzel az Alice nénivel?
Jack biccentett, mint aki már várta ezt a kérdést.
- Ő pszichológus.
- És?
- Úgy gondoltuk Susan nénivel, hogy ebben a kritikus helyzetben,
azzal, hogy nem leszek veled, talán jobb, ha valakivel tudsz
beszélgetni - magyarázta Jack.
Miután megismerkedett Alice-szel, és beszélgettek egymással, Jack
úgy érezte, Susannek igaza van. Alice együttérző, lelkiismeretes nő,
aki segíthet a fia gondjain.
- De még csak nem is ismerem - szólt közbe Mark.
Jack elmosolyodott.
- Ez sokszor megkönnyíti a dolgot.
Lehet, hogy ezt valóban így látta Jack, a fiának azonban más volt a
véleménye.
- Hát, én inkább veled beszélgetnék.
- Ez nem olyan egyszerű - mondta Jack. - Nemcsak baromi drága a
telefon Tokióba, hanem amikor itt nappal van. akkor ott éjszaka.
- Akkor várok addig, amíg vissza nem jössz.
- Mark, hidd el nekem, hogy nem olyan nagy dolog elmenni
egyszer-kétszer hozzá.
A gondolat mégis taszította Markot.
- El kell mennem hozzá? Nekem kell odamenni?
- Hát persze. - Jack számára egyre világosabb volt, hogy túl sokat
tételezett fel a fiáról.
- Alice néni házába? - kérdezte megint Mark.
 - Ott van a rendelője - felelte Jack. - De ez nem olyan, amikor
orvoshoz megy az ember. Nem kap injekciót.
- De beszélgetnem kell vele - mondta Mark. Ez ugyan valóban nem
olyan rossz, mint az injekció, de közel van hozzá.
- Csináld azt, amit akarsz - mondta erre az apa. - Ha akarod,
odamész és nem szólsz egy szót sem ötven percen át, csak bámulod a
plafont. De megnyugtatna, ha tudom, hogy elmész hozzá.
Mark az ég felé fordította a szemét.
- Na, ne csináld már. - Jack megpróbált mosolyt erőltetni az
arcára. - Próbálj meg lazítani. Téli szünet van, vagy nem? Azon kívül,
hogy elmész Alice nénihez, más dolgod sincs, csak Henryvel meg
Connieval játszani, amíg vissza nem jövök.
Mark tisztában volt vele, hogy az apja csak meg akarja nyugtatni.
Egyébként sincs értelme rágódni a dolgon. Nem beszélve arról,
hogy kezdett megint erősen fázni.
- Ide figyelj - mondta Jack. - Nem lesz semmi baj. Tudod, honnan
tudom?
Mark megrázta a fejét. A fogai már vacogtak.
- Onnan, hogy bízom benned - felelte Jack.
Mark megint csak biccentett, de már szabályosan rázta a
hideg. Jack is látta, hogy a fia fázik. Két ujja közé vette Mark
dzsekijének anyagát.
- Ez nem lesz elég ebben a hidegben - mondta.
- Nincs semmi baj, apu - mondta Mark. - Susan néni mondta, hogy
kaphatok egy kabátot Henrytől kölcsön.
Jack elszégyelte magát és nagyot sóhajtott.
- Azt hiszem, nem én kapom az Év Apukája címet, nem igaz?
Markot zavarta, hogy az apja marcangolja önmagát. Nem ő tehet
róla, hogy Marknak nem elég meleg a dzsekije. Tudta, hogy az apja
mindent megtett. Átölelte apja nyakát.
- Szeretlek, apu.
 - Hát igen - mondta Jack és ő is átölelte a fiút, miközben a sírással
küszködött. - Csak nehezítsd meg a búcsúzást.
- Nem akartam. - Mark olyan erősen szorította apja nyakát, mintha
soha nem akarná elengedni. Nem akarta sírni látni a papáját.
- Tényleg hamarosan megint együtt leszünk - suttogta Jack. -
Ígérem. Most viszont indulnom kell.
Jack lassan kibontakozott fia karjai közül, beült a kocsiba és
behúzta az ajtót. Az ablakon keresztül még egy búcsúpillantást
vetettek egymásra, aztán a kocsi lassan elindult az út felé.
Mark csak nézett a kocsi után. Addig nem mozdult, míg a vörös
helyzetjelző lámpák el nem tűntek a kanyarban. Ezután megfordult
és a házra pillantott. A bejárati ajtó nyitva állt, s a házból kiáramló
barátságos fénytől körülölelve ott állt benne Susan, és várta, hogy
visszajöjjön.
 7.

Mark aznap este Henryvel és Connieval tévézett. Susan hagyta,

hogy sokáig fennmaradjanak, talán azért, mert szerette volna, hogy
Mark otthon érezze magát, talán azért, mert téli szünet volt. Mire a
két fiú visszavonult lefeküdni Henry szobájába, Mark olyan
kimerültnek érezte magát, hogy szinte nem is észlelte maga körül a
külvilágot. Csak arra emlékezett, hogy végignyúlt az egyik ágyon,
Henry meg a másikon. De abban már nem volt biztos, hogy a villanyt
látta-e kihunyni.
Másnap reggel Mark egy számára idegen szobában ébredt, ahová
hétágra sütött be a nap. Egy pillanatig csak ült és nézett, nem tudta
hol van. Csak ezután jutott eszébe: ez Henry szobája.
De vajon hol van Henry? Az ágya üres volt és bevetetlen. Mark
lassan körbejártatta szemét a szobán. A fal mellett egy nagy
munkapad állt, rajta szerszámok és két szétszedett rádió. Észrevett
egy számszeríjat is, meg két légpuskát, aztán odébb egy “kis vegyész”
készletet is - látszott, hogy valami kísérletre készült Henry. A nagy
rendetlenség ellenére látszott, hogy a szobában látható dolgok
összefoglaló témája a háború. Itt egy öreg rohamsisak, ott egy
nadrágszíj, egy összehajtogatható rohamásó, amott üres lőszeres
doboz. A fali polcon tank, vadászgép, tengeralattjáró és rakéta
modellek.
Mark fölkelt és kinézett az ablakon. Odakint ragyogott a
nap. Látta, hogy Henry éppen megy valahová. A hóna alatt valami
deszkákat cipelt. A másik kezében fűrész és kalapács.
Hirtelen úgy érezte, hogy nem szeretne kimaradni semmiből, ezért
gyorsan kinyitotta az ablakot. A jeges levegő beáradt a meleg
szobába, ennek ellenére Mark kihajolt az ablakon.
- Henry! - szólt a távolodó fiú után, s meglepve látta, hogy
gomolyog a pára a szájából.
Henry láthatóan nem hallotta.
 - Henry! - kiáltott egészen hangosan, de most is eredménytelenül.
Henry csak ment az erdő felé.
Mark már vacogott, ezért lehúzta az ablakot és gyorsan magára
kapkodta a ruháit. Egy pillanattal később már kint volt a folyosón és
ment a lépcső felé. Elhaladt egy nyitott ajtó előtt, s odabent
megpillantott valamit, amitől megtorpant.
Egy kisfiú szobája volt előtte. A falnál egy apró gyerekágy, a polcon
gyerekkönyvek, színes műanyag játékok, amivel egy totyogó
kiskölyök szokott játszani. Az egészben azonban az volt a
megdöbbentő, milyen rend volt ebben a szobában, mintha semmihez
nem nyúltak volna. Olyan volt az egész, mint egy múzeum.
Ekkor jutott csak Marknak az eszébe, hogy volt a családnak még
egy kisfia, aki meghalt. Nyilván ez volt az ő szobája.
Mark megfordult és lerohant a lépcsőn, kettesével véve a fokokat,
közben magára vette a dzsekijét. Már épp indult volna a kijárat felé,
amikor Susan néni elélépett. Bő fehér kardigánt viselt
farmernadrággal, és szélesen mosolygott.
- Ne olyan gyorsan, úrfi - mondta. - Nálunk komolyan vesszük a
reggelit.
- De… - Mark kifelé pillantott.
- Semmi de!
Susan bekormányozta a fiút a konyhába. A kör alakú konyhaasztal
meg volt terítve, középen kukoricapehely és müzli nagy dobozokban,
lekvár, vaj, friss péksütemény, egy kancsóban tej, egy másikban
narancslé.
- Éppen palacsintát sütök - mondta Susan, aki épp egy jókora
palacsintasütőt emelt le a tűzhelyről. - De ehetsz zab- vagy
kukoricapelyhet is.
Markot sokkal jobban izgatta, hova ment Henry, semhogy a
reggelivel törődjön, de nem akart udvariatlan lenni.
- Nagyon jó lesz a palacsinta - mondta.
Susan mosolyogva tett elé két gőzölgő palacsintát egy tányéron.
 - Lekvárral kéred vagy igazi vermonti juharszörppel?
- Az meg micsoda? - kérdezte meglepetten Mark.
Susan is meglepődött.
- Soha nem etted még igazi vermonti juharszörppel?
Mark a fejét rázta.
- Akkor nagyot dőzsölhetsz most belőle - mondta. - Ez az igazi, ez
biztos, hogy a virágból készült.
Az asszony ráöntött egy keveset a szirupból a palacsintára. Mark
megkóstolt egy falatot.
- Na, hogy ízlik? - kérdezte kíváncsian Susan.
- Igazán finom - felelte Mark.
Más volt ugyan egy kicsit az íze, mint a gyorsétkezdék
palacsintájára borított szósz, de nem tudta, mitől lenne ez olyan
szuper.
- Ez igazi juharfa nedvből készül - magyarázta Susan és a
konzerves dobozra mutatott. - Amit a boltban kapsz, az csak víz meg
cukor és egy kis ételfesték.
Mark csak bólintott, aztán lenyelt néhány újabb falatot. Úgy érezte,
hogy Susan körülugrándozza. Amikor felnőttek ezt csinálták vele,
akkor az mindig zavarta. Most azonban megnyugtatólag hatott rá,
hogy van valaki, aki törődik vele, amikor teljesen egyedül maradt.
Susan leült mellé és megfogta a kezét. Egyenesen belenézett a
szemébe.
- Minden rendben lesz, Mark - mondta. - Majd meglátod.
Mark nem fordította el a fejét, ahogy szokta, hanem viszonozta
Susan nézését. Ahogyan előző délután, most is valami furcsa
összekapcsoló erőt érzékelt…
- Mark! Hallod, Mark! - Henry volt az, kintről kiabált.
Mark kipillantott a konyhaablakon és ott látta a fiút az ajtó előtt.
Mark kérőn Susanre pillantott, aki megcsóválta a fejét.
 - Hát, ennyit a reggeliről - mondta és kacsintott egyet. - Akkor
viszlát az ebédnél.
- Köszönöm. - Mark már ment is kifelé. Alig tette le a lábát a fűre,
amikor Henry ismét rákiáltott.
Hirtelen valami sötét tárgy repült felé. Marknak alig maradt ideje
arra, hogy kezét az arca elé kapja.
Puff! A következő pillanatban egy futball-labda csapódott a
tenyerének. A kemény bőr megcsípte a kezét. Ha nem reagál elég
gyorsan, a labda az arcába csapódik.
Mark a hóna alá kapta a labdát és tekintete Henryt kereste. A
meglepetése lassan méregbe fordult.
- Haver, ez volt ám a reflex! - kiáltott Henry. Mosolygott, láthatóan
örült neki, hogy Marknak sikerült blokkolnia a labdát.
- Gyerünk, próbálj meg engem eltalálni!
Mark teljes erőből Henry felé hajította a lasztit, amely alacsonyan
repült.
- Hu! - Henry felnyögött, ahogy a hasához kapta a bőrt. Egy
pillanat töredékéig Mark azt hitte, hogy Henry dühbe gurul, de a fiú
láthatóan boldog volt, gyorsan intett Marknak, hogy dobáljanak egy
kicsit.
Mark elkezdett futni. Olyan volt ez, mint a tegnap esti
rúgás. Mintha próbára tették volna, mintha bizonyítani kellett
volna. Henry feléje dobta a labdát, Mark elkapta és visszahajította. A
düh ismét gyorsan elpárolgott belőle.
A labdát passzolgatva haladtak az erdő felé, ahol nemrég Mark
Henryt látta eltűnni. Amint a fák közé értek, Henry a hóna alá vette a
labdát és intett Marknak, hogy menjen oda hozzá.
- Mutatok valamit neked - mondta.
Mark ott kocogott Henry mellett. Jólesett neki, hogy sikerült
bizonyítani Henrynek, hogy jó a labdaérzéke és hogy a fiú annyira a
bizalmába fogadta, hogy mutat neki valamit.
- Mi az? - kérdezte Mark.
 - Majd meglátod.
Megálltak egy vastag fa alatt. Mark még sosem látott ilyen vastag
törzsű és ilyen magas fát. A törzsre alul félméteres lécdarabok voltak
szögezve, ez szolgált létrául az alsó gallyakig. A fűben ott hevertek
azok a deszkák, amelyeket Henry reggel hozott ki magával, mellettük
a fűrész és a kalapács.
- Tériszonyos vagy? - kérdezte Henry Marktól.
- Nem - felelte Mark, holott nem egészen ez volt az igazság.
- Akkor jó - mondta Henry és felfelé mutatott. - Látod azt ott fenn?
Mark fölnézett. Az ágak között fölfigyelt valamire, közel a fa
csúcsához. Olyan volt, mint valami figyelőállás. Mark Henry felé
fordult, aki éppen egy madzaggal összekötötte a deszkákat, a
kalapács nyelét a derékszíjába dugta és egy marék szöget tett a
zsebébe. A hátára kapta a deszkákat és elkezdett mászni a léclétrán.
- Viszlát a tetőn - mondta.
Mark nézte Henryt, hogy mászik fölfelé. Ha választhatott volna, ő
inkább a földön marad. Amikor Henry elérte az alsó gallyakat,
megállt és lenézett.
- Jössz már? - kérdezte.
Mark nagyot nyelt. Ez ismét egy erőpróba lesz. És esze ágában sem
volt gyáva nyúlnak látszani.
- Hát persze.
Megfogta a létrafokot és mászni kezdett. Az volt az igazság, hogy
ideges volt. Arizonában nem voltak ilyen magas fák, de ha lettek
volna is, akkor sem mászta volna meg őket.
Mark is elérte a gallyakat és mászott fölfelé. Nem is volt olyan
nehéz, mint ahogy elképzelte. A gallyak kényelmes távolságra voltak
egymástól, ahol pedig nem volt gally, oda Henry odaszögezett egy-két
létrafokot.
Mark hirtelen megtorpant és lenézett, és meglepte, milyen
magasan van. Henry már fölért a csúcsra és ott hasalt a rejtekhelyen.
Őt figyelte.
 Néhány perccel később Mark elérte a deszkapalló alatti utolsó
gallyat. Megfogott egy másik ágat és lábát nekifeszítette egy
vékonyabbnak. Már húzta volna magát fölfelé, amikor - reccs! - a
lába alatt letört az ág.
Le fog zuhanni, villant át az agyán.
Egy borzasztó másodpercig Mark azt hitte, meg fog
halni. Kétségbeesetten kapálódzott, hogy megfogjon valamit.
Hirtelen két kéz kulcsolódott a csuklójára.
Fölbámult. Henryt látta, aki teljesen lehajolt az állásról, és
biztosan tartotta őt.
Ő volt az egyetlen Mark és a biztos halál között. Mark szíve olyan
hevesen vert, hogy érezte egész testében. Fölnézett Henry arcára, de
nem a megszokott mosollyal találkozott. A fiú üres, szinte közömbös
tekintettel szemlélte.
Mark nyögve próbált meg a lábával valamilyen kapaszkodót
találni. Megugrott az adrenalinszintje. Amikor lepillantott,
megdöbbentette, milyen magasra mászott. Megint rápillantott
Henryre, és könyörgött a tekintete.
Henrynek szóra nyílt a szája:
- Ha most elengedlek, akkor szerinted képes leszel repülni?
Biztosan viccel, gondolta Mark, de annyira meg volt rémülve, hogy
nem tudott egy hangot sem kipréselni magából. Teljesen ki volt
szolgáltatva Henry kényére-kedvére. Annyira hihetetlen volt az ötlet,
hogy Henry elereszti, ugyanakkor annyira rémisztő, hogy Mark
legszívesebben felordított volna.
Ebben a pillanatban Henry felhúzta. Mark megragadta kezével a
deszkaépítmény alját. A lába még mindig kapaszkodó nélkül csüngött
lefelé, de ahogy erőlködve húzta magát fölfelé, érezte, hogy Henry
megragadja a vállát és felhúzza.
Ott ültek egymás mellett lihegve, Mark nem is tudta elképzelni,
hogy följutott. Nem tudta mire vélni azt, hogy Henry miért hagyta
odakint lógni, és miért kérdezte tőle azt az őrültséget. Megint dühbe
gurult, de amikor a fiúra pillantott, megint az ismert kedves mosolyt
látta az arcán. Aztán Henry elkezdett nevetni, Mark térdére csapott,
mintha épp egy remek viccet hallott volna.
Volt valami ragadós Henry nevetésében, rövidesen már Mark is
nevetett. Igaz, érezte, hogy a dolog nem volt olyan
nevetséges. Inkább amiatt nevethetett, hogy megúszta és hogy most
biztonságban van. Vagy talán azért nevetett, mert azt akarta, hogy
fogadják be.
Egy perccel később Henry föltérdelt és kezdte kibogozni a
madzagot a deszkákról, amelyeket fölhozott magával. Mark is
föltérdelt és körülnézett. Valóban fönséges volt a látvány: csupasz fák
tetejét látta maguk alatt, odébb egy templom tornyát, a távolban
pedig egy folyót a meredek hegyoldalban. Amikor pedig megfordult,
az óceán terült el előtte: kéken és végtelenül.
Mark mély lélegzetet vett, mintha most szagolna először bele a
friss maine-i levegőbe. Úgy gondolta, valóban jól érzi itt magát.
- Fogd a kalapácsot - mondta neki Henry.
- Hogy? - Egy pillanatig Mark értetlenül nézett Henryre.
- Fogd a kalapácsot és szögezd ezt ide - mondta Henry és az övébe
dugott kalapácsra mutatott.
A deszkát ugyanis a kezével szorította a faághoz. Mark csak most
értette meg, hogy azért kellettek a deszkák, hogy Henry kibővítse a
megfigyelőállást.
- Ez valami figyelőállás lesz? - kérdezte Mark, miközben a gallyhoz
szögezte a deszkát.
- Nem, hanem egy ház - felelte Henry.
- A fa tetején? - kérdezett vissza Mark.
- Ott. Falakkal, ajtóval, tetővel - magyarázta Henry.
Nagyratörő terv, állapította meg magában Mark. Nem is hitte
volna el, hogy Henry meg tudja csinálni, ha nem jut eszébe a
munkapad a fiú szobájában. Minden jel szerint Henry ügyeskezű fiú.
Tíz percbe került, míg a helyére szegezték a felhozott deszkákat.
 - Ideje lemennünk - szólalt meg Mark unokatestvére, aztán
átmászott az építmény szélén és elkezdett lefelé menni.
Mark egy pillanatig várt majd, követte.
Amikor leértek, látta, hogy Connie is megérkezett. Henry épp a
húgát hajkurászta és kiabált:
- Connie, nem hallottad, azonnal tedd le!
- De nem csinálok vele semmi rosszat! - kiabált vissza Connie.
Mark már készült volna utánuk menni, amikor megpillantotta azt
az ágat, amelyik letört alatta. Fölvette és szemügyre vette. Furcsa
módon úgy nézett ki, mintha félig be lett volna fűrészelve. Így nem is
csoda, hogy ilyen gyorsan elpattant. Mark ekkor kiáltást hallott és
gyorsan félredobta az ágat. Henry közben elérte Connie-t, szorosan
tartotta és ki akarta tépni a kezéből a futball-labdát.
- Nem érdekel, mit csinálsz! - kiabált közben dühösen. - Egyszerű a
szabály, amit mondtam neked, nem igaz? Ezerszer megmondtam
már: soha, semmilyen körülmények között nem nyúlhatsz semmihez,
ami az enyém. Nem világos?
A labda már rég kiesett Connie kezéből, de a bátyja még mindig
vadul szorongatta.
- Engedj el! - kiabálta a lányka. - Anyuuu! Mamiii!
Végül a fiú eleresztette, Connie pedig sírva futott vissza a házba.
Henry fölkapta a földről a labdát és dühösen felrúgta a levegőbe.
Mark közelről nézte az unokatestvérét. Ha a saját holmijáról van
szó, Henry nyilván betegesen érzékeny, gondolta magában.
 8.

Később visszamentek a házba ebédelni. Mark sejtette, hogy Connie

bepanaszolta a bátyját, de ha Susan dühös volt is a történtekért, nem
mutatta.
Ebéd után Henry vissza akart menni megint az erdőbe. Ezúttal
azonban jóval messzebb bemerészkedtek. Keresztülmentek jónéhány
úton, átbújtak egy kerítés alatt és egy elhagyott gyár udvarára értek.
Elmentek a rozsdásodó gépcsontvázak mellett és vagy tíz méternyire
a gyárépülettől megálltak. Az épület falán a magasban széles
üvegablakok voltak, ezernyi kisebb ablakszemből összerakva.
Henry körülnézett, aztán fölemelt egy követ.
- Ezt nézd meg - mondta, aztán célzott és elhajította a követ.
A következő pillanatban üvegcsörömpölés hallatszott.
Mark egy pillanatra elbizonytalanodott, mintha valami azt súgta
volna neki a lelke mélyén, hogy nem ez a leghelyesebb eljárás. Ekkor
azonban feléje fordult Henry és fölvonta a szemöldökét, mintha
felelősségre akarná vonni a tanácstalanságáért.
Újabb próbatétel, gondolta Mark.
- Hű, haver! - kiáltott föl Mark. - Remek dobás volt!
Ha volt is az előbb fenntartása, az ebben a pillanatban
elszállt. Végül is ez csak egy elhagyott gyárépület. Nincs itt már senki.
- Próbáld ki te is - noszogatta Henry.
Mark is lehajolt, talált egy követ és keményen elhajította. Ezután is
üvegcsörömpölés hallatszott.
- Bravó! - kiáltott föl most Henry.
Ezután újabb üveg tört, ahogy eldobta a második követ.
A két fiú rövid időn belül teljesen belefeledkezett a rombolásba,
betörtek tucatnyi ablakot. Mark soha életében nem csinált még
ilyesmit. Az, hogy most valami helytelen dolgot tesz, csak javította a
dolog ízét, még izgalmasabbá tette.
- Hé!
Egy távoli kiáltás rántotta őket vissza a valóságba. Mark és Henry a
hang felé fordult és egy kopott overálos férfit pillantott meg. Az
öregember a karjával kalimpálva futott feléjük.
- Pucolás - adta ki a jelszót Henry és rohanni kezdett vissza a
kerítéshez.
Mark ott lihegett a nyomában, halálra volt rémülve, hogy az öreg
elkapja őket. Megnyugodva pillantotta meg a lyukat a kerítésen az
orruk előtt. Néhány pillanattal később már odakint kocogtak egymás
mellett az úton.
- Szerinted leráztuk? - kérdezte Mark Henrytől.
- Persze, ez csak egy éjjeliőr - felelte Herny. - Még a kerítésig sem
jött utánunk.
- Tudtad, hogy ott lesz?
- Néha ott van, néha meg nem - felelte Henry.
Gyors gyalogmenetre kapcsoltak, ahogy az út
elkanyarodott. Átmásztak egy rozoga téglafalon. Mark lenézett és a
gazban sírköveket pillantott meg. Egyik-másik követ benőtte a moha,
másik megrepedt. Megint mások úgy megdőltek, mintha bármelyik
pillanatban föl akarnának dőlni.
- Gyere - mondta neki Henry.
Mark elbizonytalanodott.
- Miért?
- Miért ne? - grimaszolt Henry.
- Ez egy temető.
Henry elvigyorodott.
- A halottak nem üldözik az embert.
Átvágtak a temetőn. Néhány sírkő annyira régi volt, hogy alig
lehetett kibetűzni rajta a feliratot. Henry egyenesen haladt a
deszkával letakart kút felé. Mark azonban lemaradt, megpróbálta
elolvasni a feliratokat. Egy öt sírkőből álló csoport ragadta meg a
figyelmét. Leguggolt, úgy olvasta, mi van rájuk írva.
- Atyavilág - szólalt meg. - Ez egy család, ugyanaz a vezetéknevük.
Egy napon haltak meg, 1838. szeptember 10-én. Nyilván tűz
pusztította el a házukat.
- Tudom - szólalt meg Henry, aki elhúzta a kút fedelét. - Csinos kis
ügy, nem igaz?
Csinos?!
Mark nem volt annyira bizonyos abban, hogy “csinos” lett
volna. Neki valahogy a “szomorú” jobban ideillő lett volna. Dehát az
egész olyan régen történt.
Mark fölállt és odament Henryhez. Figyelte, ahogy Henry benyúlt
a kút falába és kihúz a kövek közül egy zöld fémdobozt.
- Ez egy titkos hely, világos? - mondta Henry, miközben kinyitotta
a dobozt. - Esküdj meg, hogy soha senkinek nem beszélsz erről.
- Oké - mondta Mark.
Henry egy doboz vörös és egy doboz arany Marlborot vett elő a
dobozból, és egy rozsdás, öreg gyújtót. Mark döbbenten nézte, ahogy
az unokatestvére rágyújt egy cigarettára. Henry mélyen leszívta a
füstöt. Aztán odakínálta a cigit Marknak.
- Nem, köszönöm - rázta meg Mark a fejét.
- Ne hülyéskedj - erőltette Henry és odanyomta az orra alá a
cigarettát.
Mark megértette, hogy ez megint egy erőpróba. De ez nem
érdekelte.
- Rákot kap tőle az ember - mondta.
- Na és? - jegyezte meg Henry. - Valamibe bele kell halni.
Mark meglepetten nézett a fiúra. Furcsa ilyeneket mondani. Mark
soha nem gondolt még arra, hogy meghalhat. Egyszer-kétszer fordult
csak elő, mint ma délelőtt is a fán, hogy erre kellett gondoljon. De a
dolog nem foglalkoztatta. Az öregek halnak meg, és azok a felnőttek,
akik betegek lesznek.
Mint az édesanyja is.
Henry rendületlenül tartotta elé a cigarettát. Mark érezte, ahogy
csökken benne az ellenállás. Jóban akart lenni Henryvel. Szüksége
volt egy barátra. Kinyújtotta a kezét és elvette a cigit. Egy slukk még
nem a világ. Egyébként is mindig izgatta egy kicsit, vajon milyen íze
lehet. Mindenki arról beszél, milyen rossz, ennek ellenére szívják az
emberek. Valaminek csak kell lenni benne.
A szájába vette a filtert és beszívta a füstöt. Egy kevés az orrába is
jutott, égette az orrlyukát. Óvatosan megszívta a cigarettát még
egyszer és leszívta a füstöt.
A füst alig ért le a tüdejébe, hevesen köhögni kezdett. Émelygett,
megszédült, úgy érezte, menten elhányja magát.
Visszaadta a cigarettát Henrynek, aki közben felmászott a
kőkávára. Mark odamászott melléje. Lenéztek a kútba, s nem látták a
fenekét. Tisztában volt azzal, hegy veszélyes, amit csinál, de még
mindig köhögött a cigarettától és nem akart gyávának látszani.
- Láttad a mamádat holtan? - szólalt meg hirtelen Henry.
A kérdést személyesnek érezte és kissé fájdalmasnak, de azért
Mark mégis válaszolt:
- Szerettem volna, de nem engedték.
Henry még egy utolsót szívott a cigarettából, a csikket a kútba
pöckölte. Mark a szeme sarkából figyelte, ahogy a pontszerű parázs
eltűnik a mélyben. Nem hallott semmi sziszegő hangot.
- Pedig meg kellett volna nézned - jegyezte meg Henry. - Ez nagyon
fontos dolog. Igazában soha senki nem beszél a halálról. Épp ezért
szeretem ezt a dolgot magam megvizsgálni. Tudományos
szempontból.
Édesanyjáról és a halál kérdéseiről beszélgetni meglehetősen
zavarta Markot.
- Én nem látok benne semmi tudományosat - mondta és remélte,
hogy Henry ezzel befejezi a témát.
 Nem akart az anyja haláláról társalogni. Hisz még gondolni sem
szeretett az anyjára halottként.
- Hogy nézett ki a mamád, amikor utoljára láttad? - kérdezte
Henry.
Marknak fájt a kérdés, egyenesen Henry szemébe nézett. A fiú
teljesen kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. Nem vigyorgott, nem
csúfolódott, semmi nem volt a tekintetében. Legfeljebb puszta
kíváncsiság. Mark ennek ellenére nem akart a dologról beszélni.
- Nagyon sápadt volt - felelte azért bizonytalanul.
- Sápadt? - húzta össze a szemét Henry. - Amikor az öcsém,
Richard belefulladt a kádba, akkor jól megnéztem.
Mark szeme tágra nyílt a meglepetéstől.
- Belefulladt a kádba?
- Teljesen kék volt - folytatta Henry. - Neked is meg kellett volna
nézned a mamád szemét meg az ajkát, megérinteni a bőrét, hogy
milyen a fogása. Tudod, hogy meleg-e még… vagy hideg… akármi.
A szemét? Az ajkát?
Anélkül, hogy akarta volna, Mark előtt felvillant egy pillanatra
édesanyja arca. A halott édesanyjáé. Nyitott szeme fénytelen, ajkában
nincs vér. Nem, ez szörnyű! Erőszakkal hessegette el magától a
gondolatot, dühös volt Henryre, hogy ilyen gondolatokat kényszerít
rá.
- Ne beszélj többet az anyámról.
- Hé, most ne légy dühös - mondta Henry. - Csak tudományos
szempontból voltam kíváncsi.
- Beszélj valami másról akkor -javasolta Mark.
- És ha mégsem? - Henry hirtelen megmakacsolta magát.
Mark a fiúra meredt. Ez nem vitakérdés. Az édesanyja tabu és azt
akarta, hogy ezt Henry is tudomásul vegye.
- Akkor megverlek - mondta.
Henry rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.
 - Próbáld meg. Akkor én meg lehajítalak oda. - És fejével a kút
ürege felé intett.
Mark arra tért magához, hogy ökölbe szorítja a kezét. Lángolt
benne a düh. Szinte nem is törődött a kúttal - mint ahogy mással
sem. Egyszerűen nem akarta, hogy Henry a mamájáról beszéljen.
Henry is ökölbe szorította a kezét és felemelte. A két fiú egy ideig
némán méregette egymást. Volt valami üres nyugalom Henry
tekintetében.
Aztán hirtelen leejtette az öklét és félénken elmosolyodott.
- Idefigyelj, ne haragudj, jó? Hülyeség volt felhoznom a dolgot. Én
is ugyanígy éreznék, ha elveszítettem volna a mamámat. Barátok
maradunk?
Mark nézte, ahogy Henry a kezét nyújtja. Ismét pillanatok alatt
elpárolgott a mérge. Ha Henry mosolygott és ilyen barátságosan
viselkedett, képtelenség volt nem szeretni. Mark is kinyújtotta a
kezét.
Mark agyán átvillant, nem akarja-e vajon Henry egy gyors
rántással kibillenteni az egyensúlyából és akkor menthetetlenül
beleesik a kútba. De Henry eleresztette a kezét, aztán leugrott a kút
kávájáról.
Egy pillanattal később pedig már úgy viselkedett, mintha mi sem
történt volna.
Az egész délutánt a természetben töltötték, csúszkáltak a befagyott
tó jegén, fára másztak, kövekkel dobtak célba egymás mellett
felsorakoztatott üres konzervdobozokra. Amikor Mark már azt hitte,
hogy mást nem lehet csinálni, Henry mindig kitalált valami mókásat.
Késő délután, amikor a nap vöröses fényt kezdett árasztani a
felhőkön keresztül, Henry az órájára pillantott és eszébe jutott
valami.
- Hé, barátom - mondta -, mindjárt jön a vonat.
Futni kezdett.
- Hova megyünk? - kérdezte Mark, miközben ott futott Henry
nyomában.
 - Majd meglátod - felelte Henry. - Vannak egycenteseid?
- Azt hiszem vannak, miért?
- Csak készítsd elő őket - mondta Henry.
Átrohantak a mezőn, föl a töltésre, ahol átmásztak egy rozsdás
szögesdrót kerítésen. A sínek mellett Mark körülnézett, de sehonnan
nem látta a vonatot jönni…
- Biztos, hogy jön?
- Nem mindig jön - mondta erre Henry. - De néha jár. Na, adj két
egycentest.
Mark a zsebébe nyúlt és elővett két érmét. Henry letette őket
egymás mellé a sínre, aztán négykézlábra ereszkedett és fülét a
sínhez szorította.
- Mit csinálsz? - érdeklődött Mark.
- Várom a vonatot - felelte Henry.
Fölemelte a fej ét, majd kezét a füléhez nyomta.
- A csudába, ez baromi hideg volt.
Mark elmosolyodott.
- Hallottad, hogy jön?
- Nem, de azért várjunk egy kicsit!
Mark egy lépéssel hátralépett a síntől, Henry azonban ott állt a két
sín között. Mark tisztában volt ugyan vele, hogy Henrynek lesz elég
ideje félreállni, ha jön a vonat, mégis idegesítette, hogy az
unokatestvére ott áll. Fölpillantott az égre. A rózsaszín felhők egyre
sötétebb vörösben kezdtek játszani, miután pedig a nap elbújt a
felhők mögött, megérezték a közelgő este jeges lehelletét.
- Na, jön már! - kiáltott föl Henry.
Mark megfordult és látta, hogy Henry megint a sínhez szorítja a
fülét. Mark a sínpár mindkét vége felé elnézett, de semmit nem
látott. Henry tényleg elképesztő dolgokat talált ki, olyan dolgokkal
ismertette meg Markot, amiről soha azelőtt nem hallott. Mark ekkor
pillantott meg valami fényt a távolban megcsillanni. Valóban jön a
vonat, gondolta.
 Mark biztos távolságra húzódott a sínektől, de Henry most is
maradt. Markot megint zavarta a dolog. Henry nyilván hencegésből
maradt ott, de lehet, hogy tudja, van még bőven ideje ellépni onnét.
Mark már-már szólni akart neki, de aztán meggondolta magát, nem
akart beijedtnek látszani, ezért inkább fölvett egy követ és megdobta
az egyik kerítésoszlopot.
A vonat egyre közeledett. Henry még mindig ott állt a sínek között.
Vajon mit akar? kérdezte magától Mark.
A vonat most már alig kétszáz méterre volt tőlük. Éleset
füttyentett. Henry lassan odaindult Mark felé. A vonat megint
fütyült, s a sínre tett pénzek enyhén remegni kezdtek.
Egy pillanattal később a vonat elsuhant mellettük, heves szelet
kavarva. Henry nem lehetett messzebb a síntől, mint három
méter. Még Mark is érezte, hogy a haját szétfújja a szél, pedig ő több
mint tíz méterre állt a pályától. Becsukta a szemét, mert a vonat
felkavarta a port, a levegőben száraz falevelek szálltak.
Tehervonat volt, a szerelvény nem hosszú. A kocsik zömén
farönköket szállítottak, nyilván egy közeli papírgyárba.
Alig húzott el a vonat, Henry már ott volt a sín mellett és a földet
kémlelte. Pillanatok alatt megtalálta a két érme maradványait,
melyeket papírvékonyra hengereltek a kerekek.
- Nesze, ez a tied - mondta Henry és odahajította az egyiket
Marknak.
Mark elkapta és meglepődött.
- Hé, hisz ez forró!
- Persze, amiatt, hogy a molekulák helyzete megváltozott -
magyarázta Henry.
Mark vigyorogva tette zsebre a pénzt. Most is meglepte, milyen sok
mindent tud az unokatestvére. Egymás mellett mentek egy-egy
sínszálon, mint két kötéltáncos.
- Te, Mark - szólalt meg Henry -, ismered ezt a dalt? - Énekelni
kezdett: “Mócsingos majomgyomor, jaj, de jó falat”.
 “Vérben párolt birkaszem, edd míg meg nem öregszel, s belőled
lesz pacal…”
Nagyot nevettek, aztán folytatták útjukat a síneken egyensúlyozva.
Alig valamivel sötétedés előtt érkeztek haza, aztán megvacsoráztak
Wallace-szel, Susannal és Connie-val. Mark érezte, hogy fokozatosan
feloldódik és jól érzi magát ezzel a családdal. Bár volt néhány feszült
pillanata Henryvel, ezt annak tudta be, hogy az ilyesmi
elkerülhetetlen egy barátság kiépülésekor.
Aztán tévéztek, míg Susan ágyba nem küldte őket. Mark és Henry
fölment, lezuhanyozott és ágyba bújt. Aztán egy ideig még
beszélgettek, mik Henry tervei a fán épülő házzal, míg meg nem
jelent Susan az ajtóban és leoltotta a villanyt.
A szoba sötét lett, csak a folyosóról szűrődött be valamennyi fény.
- Jól van, fiúk - mondta Susan. - Most már aludjatok. Viszlát,
reggel!
Az ajtót résnyire nyitva hagyta. Mark nagyot ásított. Elnehezült a
szemhéja, valóban fáradtnak érezte magát. Hosszú napjuk volt,
Henryvel igen sokat mászkáltak. Becsukott szemmel feküdt a puha
párnán.
- Mark, fenn vagy? - kérdezte suttogva Henry.
Mark kinyitotta a szemét.
- Mi van?
- Mócsingos majomgyomor, jaj, de jó falat… - kezdte suttogva a
dalt Henry.
Mark elmosolyodott.
- Vérben párolt birkaszem… - folytatta Henry a suttogó éneklést.
Mark kuncogni kezdett.
- Edd, míg meg nem öregszel, s belőled lesz pacal.
Most már mindketten nevettek.
- Most már elég volt, fiúk. - Wallace alakja jelent meg az ajtóban. -
Tessék aludni.
 Henry és Mark abbahagyta a vihogást - egy másodpercre. Aztán
megint kipukkadt belőlük.
- Komolyan mondtam, amit mondtam - jegyezte meg Wallace, de
Mark érezte, hogy ez távolról sem fenyegetés.
A két fiú megpróbálta visszafojtani a kuncogást.
- Na, így lesz jó - mondta most Wallace. - Nem akarok egy
pisszenést sem hallani.
- Pissz - eresztette meg Henry.
Markból kibuggyant a nevetés. Wallace csak megcsóválta a fejét,
elmosolyodott és elment.
- Pissz, pissz, pissz. - Henry olyan hangokat adott, mint egy dühös
kígyó.
Marknak a párnába kellett szorítani az arcát, nehogy a felnőttek
meghallják a kuncogását. Már régen nem volt ilyen jó kedve.
A szoba aztán megint elcsendesült.
Mark megfordult és Henry körvonalait nézte az ágyban.
- Henry? - szólalt meg csendesen.
- Mi van?
- Szuper volt a mai nap.
- Az - felelte Henry.
Megint csend borult a szobára. Mark az ellenkező irányba fordult.
- Mark, fenn vagy még? - kérdezte hirtelen Henry.
Mark visszafordult és belebámult a sötétségbe.
- Mi van?
- Holnap még szuperebb lesz.
 9.

Másnap reggeli után Henry vissza akart menni a sínekhez.

- Megint pénzt lapítunk? - kérdezte Mark. Bizakodott, hogy
nem. Tegnap jó poén volt, de egy kicsit uncsi lenne ma is ugyanezt
csinálni.
- Dehogy, sokkal jobbat - felelte Henry.
Átvágtak a mezőn, keresztülbújtak a lyukon a kerítésen. Most
azonban Henry a tegnapival ellenkező irányba indult, a szemafor
felé, amely úgy száz méternyire lehetett. Néhány perccel később,
immár a szemafor alatt Henry elkezdte nézni a földet, mintha
keresne valamit.
- Mit keresel? - kérdezte tőle Mark.
- Majd meglátod - felelte Henry.
Néhány pillanattal később a fiú lehajolt valamiért, ami félig be volt
temetve a sínkövek közé. Aztán kihúzott egy rozsdás sínszeget…
- Te is keress ilyet - mondta Henry Marknak.
- Minek?
- Majd meglátod. Versenyezzünk, ki talál többet!
Mark is elkezdte nézni a földet. A legtöbb sínszeg ugyanúgy
megbújt a kavicsok közt, mint az első, amelyet Henry talált. Néha
csak a tetejéből látszott valamennyi. Amint rájött, hogy mit kell
keresnie, Mark egyre gyakorlottabban szúrta ki a megbújt
sínszögeket. Rövidesen tele volt minden zsebük a súlyos szögekkel.
- Ha még egyet beleteszek, leszakad a zsebem - jegyezte meg Mark.
Henry bólintott és a zsebére csapott.
- Szerintem elég lesz ennyi. Menjünk!
- Hová?
- Majd meglátod.
 Mark megint csak ment Henry nyomában. Nem értette, miért kell
Henrynek ennyire titokzatosnak lennie, hogy soha nem mondott
többet, mint amennyit szükségesnek gondol, de Markot ez nem
különösebben zavarta. Ha az ember nem tudja, mit hoz a következő
pillanat, akkor izgalmasabb a kaland.
Nem volt könnyű menni ezekkel a nehéz szögekkel
felpakolva. Inkább csak vonszolták magukat. Mentek egy ideig a
sínek mellett, aztán Henry rábukkant egy másik lyukra a kerítésen.
Ez egy kis tóhoz vezetett, amely félig be volt fagyva. Henry és Mark
elindult a parton. Rövidesen egy keskeny gyaloghídhoz értek, amely
átívelt a tavon. Annyira keskeny volt, hogy csak egy ember fért el
rajta széltében.
Henry megindult rajta, Mark nyomában. A tó mozdulatlanul
húzódott alattuk.
- Hrrr!… Vau! Vau! - Hirtelen vad kutyaugatás ijesztette meg őket.
A két fiú villámgyorsan a hang felé fordult. Egy megtermett, barna-
fehér foltos kutya futott feléjük vicsorogva az erdő felől.
Mark Henryre nézett, akinek szélesre nyílt a szeme a
rémülettől. Mark rájött, hogy unokatestvére nem számolt ezzel a
váratlan incidenssel.
- Örülök, hogy megismertelek, haver - vigyorodott el Henry és
futni kezdett. Mark rohanni kezdett utána.
Egy másodpercig megfeledkezett a zsebében lévő sínszögekről, de
ahogy a combjának ütődött a nehéz súly, gyorsan eszébe jutott
minden.
Nemcsak lassabban futott miattuk, hanem Mark hirtelen érezte azt
is, hogy csúszik lefelé a nadrágja. Megragadta hát a nadrágszíját és
fölrántotta a farmerét.
- Hrrr!… Vau! Vau! - A kutya ott loholt utánuk.
Mark ekkor megpillantott egy kaput az orruk előtt a híd másik
végében. De el kell odáig érniük…
- Áááá! - Mark hirtelen elbotlott és térdre esett.
 Mintha meglepődött volna a fejleménytől, a kutya egy pillanatra
megtorpant. Egy másodpercig farkasszemet néztek Markkal. Aztán a
kutya ismét megiramodott.
Mark ekkor érezte, hogy egy kéz megragadja a gallérját és talpra
rántja. Megfordult és belebámult Henry arcába, majd unokatestvére
maga elé penderítette és futottak tovább.
Mark túljutott a kapun. Henry ott volt a nyomában, s épp akkor
sikerült becsapniuk a kaput, amikor a kutya nekirugaszkodott.
- Hrrr!…. Vau! Vau!
A kutya mancsait a kapu tetejére téve acsargott rájuk.
A kapu túloldalán a két fiú ott botladozott a földön, aztán lerogytak
és megpróbálták visszanyerni a lélegzetüket.
- Hűűű… - szólalt meg Mark két lélegzetvétel között. - Ez meredek
volt.
- Ezek a rohadt sínszögek akadályoztak - jegyezte meg Henry és
kidudorodó zsebére ütött.
- Aha - biccentett Mark. - Már-már azt hittem, hogy hamburgert
csinál belőlünk ez a dög. Kösz, hogy segítettél.
Henry rámosolygott, aztán felnevetett, de a kutyaugatástól alig
lehetett hallani. Mindkét fiú fölállt. Mark elindult, de aztán gyorsan
rájött, hogy Henry ellenkező irányba ment. Vissza a kutya felé.
- Mit csinálsz? - kérdezte Mark.
Henry nem válaszolt. Közelebb lépett a kapuhoz, mire a kutya még
dühösebben ugatott. Bár a kapu elég erősnek tűnt, Mark nem mert
volna ennyire közel menni a kutyához. Henryt azonban ez nem
zavarta, csak állt, alig húsz-harminc centire az állattól.
- Henry? - szólalt meg csendesen Mark.
Most sem kapott választ. Mark abban sem volt biztos, vajon Henry
meghallotta-e. Az unokatestvére csak állt és hunyorogva, vicsorítva
nézte a kutyát.
Mark legnagyobb megdöbbenésére a kutya hirtelen
elhallgatott. Néhány másodpercig a fiú és a kutya némán egymásra
meredt, mint amikor két lény akaratereje csap össze.
- Henry! - szólalt meg Mark idegesen. - Gyere, menjünk már!
De Henry nem mozdult. Némán állt egymással szemben a kutya és
a fiú. Mark nem értette a dolgot. Soha nem látta, hogy valaki ilyesmit
csinált volna egy kutyával. Hátborzongató látvány volt.
A kutya füle hátracsúszott, szája enyhén kinyílt, a fejét lehajtotta és
lecsusszant a kerítés tetejéről, majd a farkát a lába közé csapva lassan
eloldalgott.
Henry megfordult és Markra nevetett. A feszült pillantása megint
eltűnt. Henry úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna.
- Jól vagy? - kérdezte Mark kíváncsian.
- Hogyan? - Nézett rá meglepetten Henry. - Hát persze, hogy jól
vagyok. Mondtál valamit az előbb?
- Csak annyit, hogy menjünk.
- Aha. - Henry arcán széles mosoly jelent meg, szeme izgatottan
csillogott. - Menjünk. Most aztán tényleg valami szuper dolgot fogok
mutatni neked.
Megint bementek a fák közé. Mark nem tudta még túltenni magát
az előbbi kalandon, de aztán lassan megnyugodott, ahogy mentek,
zsebükben a nehéz szögekkel.
Rövidesen egy magas szirttetőre értek, magasan az óceán hullámai
felett. Elindultak a szikla pereme felé. Itt-ott állt néhány göcsörtös fa,
dacolva az elemekkel. Mark néhány lépéssel a perem előtt megállt, de
Henry egészen előre ment. A cipője orra már a tenger fölé lógott.
Henry visszafordult és ránevetett Markra.
- Gyere csak ide - mondta. - Nem azt mondtad, hogy nincs
tériszonyod?
Újabb próbatétel. Markot ez egy kicsit elkeserítette. Úgy gondolta,
hogy eddig eleget bizonyított. Most megint próbára akarják tenni, s
ez - ha lehet - a korábbiaknál keményebb lesz. De hogy mondhatna
nemet? Olyan jól kijöttek eddig egymással.
- Oké. - Mark mély lélegzetet vett és előre lépett.
 A gyomra idegesen összerándult. Egy pillanattal később az ő
cipőjének az orra is kilógott a szirt széléről, ott állt egy szinten
Henryvel. A messzeségbe bámult, ahol a látóhatáron összefutott az ég
az óceánnal. Ha most egy erősebb szélroham meglökné, lezuhanna.
Ettől a gondolattól végigfutott a hideg a hátán.
- Nézz le - szólalt meg ekkor Henry.
Mark azt sem tudta, miért teszi, de követte az
utasítást. Megszédült. Harmincméteres mélységben a hullámok
őrjöngve csapódtak a sziklához. Mark érezte, hogy remegni kezd a
térde.
- Csukd be a szemed - szólt rá Henry.
- Miért? - kérdezte Mark.
- Mert nagyszerű érzés.
Mark engedelmeskedett. Hirtelen nem tudta megítélni, milyen
ereje van a szélnek, hogy milyen magasan van. Mark érezte, hogy
lassan előredől. Ösztönösen előrelendült a keze és kicsapódtak a
szemei. Elvesztette az egyensúlyát. Egy pillanatig úgy érezte, lezuhan.
Aztán hirtelen nem dőlt tovább.
Henry ragadta meg a ruhát a hátán, és visszarántotta. Mark
néhány lépést tett hátrafelé, aztán kihúzta magát.
- Semmi bajod? - érdeklődött Henry.
- Semmi - felelte Mark. A homloka azonban lüktetett, végigfutott a
hátán a hideg, amikor arra gondolt, hogy milyen közel is járt…
Ahhoz hogy meghaljon.
- Menjünk.
Henry elindult a szirttetőn. Mark ment mellette és azt mondogatta
magában, hogy most már nem megy bele egy újabb erőpróbába,
akárhogy cukkolja Henry.
Míg mentek, az óceánt nézték. Fehér madarak keringtek a
levegőben, időről időre lecsaptak a vízre. A távolban egy rákászhajót
dobáltak a hullámok.
 Mark hirtelen megpillantott valamit előttük. Valaki állt a
szirtfokon fehér pulóverben és farmerben. Ahogy közel értek hozzá,
Mark felismerte Susan nénit, aki háttal állt nekik és az óceánt nézte
mereven.
- Ez a mamád? - kérdezte Henryt.
- Aha - felelte a fiú. - Mindig idejár.
- De miért?
- Idejön, amikor eszébe jut Richard - felelte Henry. - Fura, mi?
Gyere, megmutatom, mit találtam ki.
Henry jobbra fordult és hosszú léptekkel elindult.
- Miért nem köszöntünk a mamádnak? - kérdezte Mark.
- Minek?
- Gyere, menjünk oda - indítványozta Mark.
Henry megállt és az anyját nézte. Aztán megrázta a fejét.
- Szeret egyedül lenni, ha idejön.
Aztán indult tovább. Mark ott ment mögötte és a nénjét
nézte. Furcsa volt itt találkozni vele. Még furcsább volt azonban,
ahogyan a fia kerülte vele a találkozást.
- Na, gyere már.
Mark odafordult és látta, hogy Henry úgy tíz méterre áll tőle és
integet. Mark bólintott, egy utolsó pillantást vetett a nagynénjére és
elindult a fiú felé.
Henry a garázshoz vezette Markot, amely ott állt a ház mögött.
- Üdvözöllek a laboratóriumomban - mondta Henry, miközben
kinyitotta Henry előtt az ajtót. Úgy ropogtatta az “r”-eket, mint
Drakula gróf szerepében Lugosi Béla.
Mark belépett a helyiségbe. Odabent sötét volt és mindenütt
mindenféle lom hevert. A jelek szerint ide nem álltak be kocsival. A
padlón szétszerelt fűnyíró maradványai, amott egy rozsdás
kenyérpirító. Itt egy törött lemezjátszó, amott egy jókora törött
szárnyú repülőgépmodell.
 Henry odalépett a munkapadhoz, amely tele volt mindenféle
szerszámokkal és felkattintotta a villanyt. Villogva gyulladt ki a két
fénycső, s Mark észrevette, hogy a munkapad közepén ott áll valami,
fekete műanyaggal letakarva. Henry színpadias mozdulattal leplezte
le a szerkezetet.
- Ta-ta-ti-tááá! - utánozta a fanfár hangját és meghajolt.
Mark közelebbről is szemügyre vette a holmit, amely úgy nézett ki,
mint egy miniatűr katapult, olyan kőhajító gép, amilyet a középkori
ostromok alkalmával használtak. Két erős rugó húzott le egy deszkát.
- Hogy működik? - kérdezte Mark.
- Majd megmutatom. - Henry nyögve emelte fel a nehéz
szerkezetet és elindult vele az ajtó felé.
- Hová megyünk? - kérdezte Mark.
- A lőtérre - felelte Henry, aztán Markhoz fordult. - Látod azt a
racsnit a padon?
Mark hátrafordult és egy csillogó krómszerszámot pillantott meg,
amelynek le volt kerekítve a vége.
- Ez az?
- Aha - felelte Henry. - Hozd, légy szíves, szükségünk lesz rá.
Kimentek a szabadba. Henry lassan haladt, cipelte a nehéz
szerkezetet, ahogy végigmentek az útra vezető magánúton,
keresztülvágtak az utcán, aztán mentek úgy száz métert egy kőkerítés
mellett.
- Na, itt jó lesz - jelentette ki Henry és átmászott a kerítésen, intett
Marknak.
Egy pillanattal később ott guggoltak egymás mellett és Henry
beállította az eszközt.
- Jó, mi? - kérdezte Henry. - Időbe telt, míg megtaláltam hozzá
minden alkatrészt.
- Magad csináltad? - kérdezte csodával vegyes kételkedéssel
Henrytől Mark.
- Jobb ha elhiszed - jegyezte meg Henry.
 - Hogyan? - kérdezte Mark.
- Mi az, hogy hogyan? - kérdezte vissza Henry.
- Úgy értem, valami leírás alapján vagy hogy?
Henry elvigyorodott.
- Úgy van, de a terv az innen jött - mutatott a homlokára.
Mark nehezen hitte el, hogy valaki ennyi idősen képes megcsinálni
egy ilyen bonyolult szerkezetet. Ez valami eredeti dolognak látszott.
- Kérem a racsnit - mondta Henry és kinyújtotta a kezét.
- Tessék.
Henry a szerkezet oldalán lévő lyukba dugta a szerszámot és
elkezdte előre-hátra húzogatni.
- Látod ezeket az erős rugókat? - kérdezte. - Olyan erősek, hogy
muszáj a racsnival felhúzni a katapultot.
A középső léc lassan leereszkedett, miközben a rugók hevesen
nyikorogtak.
- Amikor teljesen lemegy a léc, akkor idetesszük a sínszöget -
magyarázta Henry.
Mark látta, hogy unokatestvére a lécen lévő nyílásba dugja a szög
fejét. Tehát ezért kellett ennyi szög, villant át az agyán.
Henry beállította a szerkezetet, aztán Mark rájött, hogy valamire
céloz vele az út túloldalán. Odanézett és látta, hogy egy macska
mosakodik a szemben lévő kőfal tetején. Henry még húzott néhányat
a racsnin.
A macska nem is vett róluk tudomást, elmélyülten nyalogatta a
mancsát. Marknak valami nagyon furcsa érzése támadt a gyomrában.
- Ugye nem akarod eltalálni? - kérdezte. - Csak megijeszted, nem?
- Fölhúzva, betöltve - felelte Henry, amikor ellenőrizte megint a
szöget.
Ezután leguggolt a szerkezet mögé és beállította.
- Akkor most becélozzuk a pici cicust - suttogta.
 - Ugye, nem akarod lelőni? - kérdezte tőle Mark ugyancsak
suttogva.
Hangos csattanással összerándult a két rugó, a szög kirepült.
Puff! Az út másik oldalán alig néhány centire a macska fejétől a
szög belefúródott egy hatalmas fa törzsébe. A macska fölkapta a fejét,
egy pillanatig hegyezte a fülét, de aztán nem látott semmi fenyegetőt,
ezért folytatta a mosakodást.
- Szuper! - kiáltott föl lelkesen Mark.
Átugrottak a kerítésen és futottak a macska felé. Az állat egy
szempillantás alatt elinalt. A két fiú felkapaszkodott a kerítésre és a
szögre meredt.
- Hú, majdnem hat-nyolc centi mélyen belement! - kiáltott föl
lelkesen Mark.
Megragadta a szög végét, megpróbálta megmoccantani. Nem
sikerült neki, mert a szög mélyen belement a törzsbe.
- Ez hihetetlen! - kiáltott fel megint. - Én még ilyet nem láttam!
Henry ott állt mögötte, szótlanul szemlélte az eredményt. A
macska ott ült tíz méterre tőlük és őket nézte.
- Még nem elég tökéletes a célzószerkezet - dünnyögte Henry és
fintorogva megcsóválta a fejét.
Mark ránézett és követte a tekintetét a macskáig.
- Ugye csak viccelsz? - kérdezte. - Nem a macskára céloztál, mi?
Henry ránézett, bele a szemébe, s enyhén csücsörített az ajkával.
- Na gyere, jobb ha most hazamegyünk - mondta.
 10.

Elérkezett az a pillanat, amelytől Mark már előre rettegett. Épp

befejezték Henryvel az ebédjüket, amikor odafordult hozzá a
mosogató mellett álló Susan és ezt mondta:
- Majd elfelejtettem, Mark, ma kettőkor várnak.
- Kik? - kérdezte Mark, mert nem értette.
- Hát Alice Davenport.
A fiút zavarta, hogy Susan ezt a kérdést Henry és Connie
jelenlétében hozta föl. Susan megérezhette ezt, mert így szólt:
- Connie, Henry, miért nem mentek egy kicsit játszani?
Connie felállt és kiment, Henry nehezebben szánta rá magát.
- Érezd jól magad - vetette oda Marknak.
Egy pillanattal később csak Susan és Mark maradt a konyhában.
- Talán felhívhatnánk és elhalaszthatnánk - javasolta Mark,
miközben a tányérokat odavitte a mosogatóhoz.
- Miért? - érdeklődött Susan, miközben a konyhamalaccal
ügyködött. A szerkezet egy szempillantás alatt benyelte a tojáshéjakat
és az almacsutkákat.
- Nem is tudom - felelte Mark. - Most nem hiszem, hogy
szükségem volna rá.
Susan megnyitotta a csapot és elkezdett mosogatni.
- Még a papád állapodott meg ebben az időpontban, Mark. És
tudod, hogy mennyire szeretné, hogy odamenj.
- De a dolgok közben megváltoztak - felelte Mark.
Susan meglepve pillantott rá.
- Tényleg?
- Hát, bizonyos szempontból - mondta Mark. - Úgy értem, hogy
tényleg jól érzem magam itt. Valahogy nincs kedvem egy idegennel
beszélgetni.
- Örülök, hogy így érzel, és meg is értem az ódzkodásodat - mondta
Susan. - De azt is tudod, hogy megígérted a papádnak. És én is
megígértem, hogy odaküldelek.
- Tényleg muszáj odamennem? - tapogatózott Mark.
- Nem olyan rossz ez, mintha fogorvoshoz kéne menned -
magyarázta Susan.
- Ezt tudom - mondta Mark megsemmisülten és bólintott. - Nem
fogok injekciót kapni.
Alice Davenport épp a város határában lakott. Susan megkérdezte,
elvigye-e, mivel azonban még bőven volt idő, ezért Mark inkább a
sétát választotta.
- Biztos, hogy odamész?
Susan bizonyos gyanakvással méregette a fiút. Furcsa módon
Marknak az volt az érzése, hogy annak idején a mamája is ugyanígy
nézett rá, amikor kételkedett benne.
- Igen, ne tessék félni, tényleg odamegyek.
Susan rámosolygott. Marknak nagyon tetszett, hogy az asszony
őszintén elhiszi, hogy el fog menni.
- Oké, Mark - mondta Susan -, akkor elmagyarázom, hogy jutsz
oda.
Miközben a pszichológusnőhöz ment, Marknak jó féltucatszor
eszébe jutott, hogy itt vagy ott lefordul és elmegy másfelé. Még
mindig hivatkozhat rá, hogy eltévedt. De mégsem tette. Ilyen peches
gyerek volt. Őt már csak arra nevelték, hogy őszinte és szófogadó
legyen.
Tökéletesen tisztában volt azzal, miért retteg a beszélgetéstől. Nem
amiatt, hogy Alice Davenporttal kell egyedül maradnia. Egyszerűen
nem akart senkivel a mamájáról beszélni. Nem akarta, hogy akármi
is arra emlékeztesse, ami történt. Azt pedig határozottan utálta
volna, ha megint arról magyaráz neki egy felnőtt, hogy szembe kell
néznie a valósággal.
 Mark megállt egy fehérre meszelt kőfal előtt. Látta a fehér házat,
amely a magasból nézett le a kis tengeröbölre. A délelőtti szél
elcsendesedett, a füst barátságosan gomolygott a kéményből. Mark
hátranézett. Most látta csak, hogy egész úton felfelé jött: lent látta a
csupasz fáktól körülölelt Rock Harbort.
A kerítés mellett haladva eljutott a kapuhoz, amely egy lépcsőre
nyílt; ez vezetett a házhoz. A kapuban ismét szemügyre vette a házat.
Igazság szerint nagyon nem akaródzott bemennie. Bárcsak ki tudna
találni valami ürügyet, hogy megússza a dolgot, gondolta.
Nyilván hosszan álldogálhatott a kapunál, mert hirtelen felpattant
az ajtó és Alice Davenport lépett ki integetve. Vörös, nagyzsebes
kordruha volt rajta, a kezében egy csészét tartott.
- Csak húzd el a reteszt - mondta könnyedén, mintha azt akarta
volna mondani: tudja, hogy azért állt ott Mark olyan hosszú ideig,
mert nem tudta, hogy kell bemenni.
Mark nagyon önérzetesen lépdelt fölfelé, érezte, hogy Alice egy
pillanatra nem veszi le róla a tekintetét. A nő mintha megérezte volna
ezt, mert hirtelen megfordult és visszament a házba. Az ajtót nyitva
hagyta maga mögött.
Mark belépett a házba és behúzta az ajtót. Ellentétben Wallace
bácsi házával, amely kissé sötét volt és komor, a falakon lambéria,
Alice-é élénk színekkel volt tele. A sárga falakon nagy pasztellképek,
amelyek sivatagi tájakat ábrázoltak. Még az előtér fala is
halványrózsaszín volt.
- Itt vagyok, Mark - szólt ki Alice.
Mark jobbfelé pillantott, de nem látta Alice-t sehol. Odabent egy
kis várószobát látott egy heverővel, egy lámpával és egy kávézó
asztallal, rajta egy halom képes újsággal.
- Csukd be az ajtót, jó? - szólalt meg ismét Alice.
Mark belépett a váróba és behúzta az ajtót. Most pillantotta meg a
rendelőt. A fehér falakon rikító absztrakt képek. Alice egy íróasztal
mögött ült a felstószolt könyvek és folyóiratok mögött. A háta mögött
egy panorámaablak nézett le az öbölre.
 - Gyere be, Mark - mondta.
Mark engedelmeskedett. Amikor körülnézett, látta, hogy a falon
polcok is vannak, rajtuk gyerekjátékok. Volt a rendelőben egy heverő
és egy szék. Mark kíváncsi tekintettel nézett Alice-re.
- Amelyik jobban tetszik - mondta a nő.
Mark a szék mellett döntött.
- Nos, hogy vagy? - kezdte a pszichológusnő.
- Jól.
- Tetszik a bácsikádéknál?
- Tetszik.
- Ennek örülök.
Mark bólintott, de igazában nem érdekelte, hogy a nő örül-e vagy
sem. Alice ezután nem kérdezett tőle semmit, csak ült és őt nézte.
Mark kényelmetlenül feszengett. Nem akart belenézni a nő szemébe.
A polcot nézte, ahol megpillantott egy kaleidoszkópot.
Ismét Alice-re pillantott.
- Csak nyugodtan - biztatta a nő.
Mark levette a polcról a játékot. Az ablak felé emelte, lassan
forgatni kezdte, miközben a változó alakzatokat figyelte.
Percek teltek el. Mark teljesen belefeledkezett a játékba. Végül
aztán Alice megköszörülte a torkát.
- Tudod, jó ez a változatosság - mondta. - Akik idejönnek hozzám…
nos azok mind beszélni akarnak magukról.
Kedvesen, humorosan szólt az asszony, ám Markot nem lehetett
megtéveszteni.
- Én sem vagyok néma, tetszik tudni, nem? - morogta az orra alatt.
- Tessék? - nézett kíváncsian Alice.
- Tudom, hogy úgy tetszik akarni rávenni, hogy beszéljek, mintha
nem is érdekelné, hogy beszélek - mondta Mark. - Ez a paradox
módszer.
 - Látod, erről nem tehetek - felelte Alice némi meglepett hallgatás
után. - Ugyanis paradox terápiával foglalkozom.
Ez már majdnem vicces volt. Mark kis híján elmosolyodott, de az
utolsó pillanatban uralkodott magán.
- Hát, egyszerűen nincs miről beszélnem.
- A papádnak más a véleménye - mondta erre Alice.
- Akkor talán inkább neki kellett volna idejönni.
Alice nem válaszolt. Együttérző pillantással figyelte a
gyereket. Mark hirtelen elszégyellte magát.
- Igen, apu azt akarja, hogy beszéljek a mamáról - mondta.
- Tudom - mondta Alice.
- Én viszont már mondtam az előbb, hogy nem tudok semmit
mondani.
Alice lassan megbiccentette a fejét.
- Tudod, ha elveszítünk valakit, akit szeretünk…
- Meg tudok magam is birkózni a dologgal - vágott közbe gyorsan
Mark.
Szerette volna megúszni a kioktatást. A háta közepére kívánta az
egészet.
- Tényleg? - kérdezte Alice.
Mark mély lélegzetet vett és lassan kifújta a levegőt.
- Muszáj.
- Miért?
- Mert ha az ember… - kezdte.
Nagyon nehéz ezt elmondani, gondolta. Igazában nem is akart
erről beszélni. Ez az ő titka, mióta az édesanyja meghalt. Ez az ő
gondja. Ezt neki magának kell megoldania. Ugyanakkor arra is rájött,
hogy ez a dolog kikívánkozik belőle.
- Igen? - nézett rá várakozóan Alice.
Mark érezte, hogy nem tudja magában tartani a dolgot.
 - Mintha az ember maga hibás lenne emiatt… - Hirtelen megint
elhallgatott. Miért is beszél erről? - gondolta magában. Miért nem
tudja tartani a száját?
- Miért, mit csináltál? - kérdezte Alice.
- Én… Szóval, hagytam meghalni - tört ki Markból.
Úgy érezte, mintha valaki más mondta volna. Egyszerűen nem
hitte el, hogy ezt ő mondta. Még abban sem volt biztos, hogy
korábban egyáltalán gondolt-e erre. Viszont amint meghallotta a
mondatot, tudta, hogy ez az igazság. Pontosan ezt érzi. Ez volt az a
valami, amit titokban akart tartani.
Azt ígérte az édesanyjának, hogy nem engedi meghalni.
Aztán mégis engedte.
Alice egyáltalán nem látszott meglepettnek, vagy döbbentnek. Csak
előrehajolt és a fiú szemébe nézett.
- Meséld el, hogy tetted - mondta csendesen. - Mondd el, hogy
hagytad a mamád meghalni.
Mark képtelen volt visszatartani az előtörni akaró szavakat.
A gát átszakadt.
A szél vacsora táján feléledt, estére viharosra fordult. Odakint a fák
hajladoztak és nyikorogtak a szélben. Mark álmatlanul forgott az
ágyban.
Valaki hirtelen megszólította:
- Mark? Mark, hallasz engem?
De hisz ez a mamája!
Mark körbepillantott. A fák között járt.
- Anyuuu! - kiabálta. - Merre vagy?
- Itt, Mark -jött a válasz.
De Mark csak a fákat látta, amelyek úgy forogtak, mintha
kaleidoszkópon át nézte volna őket.
- Nem látlak - kiabálta.
 - Itt vagyok. - Most azonban a hang is kaleidoszkópszerű volt,
mintha mindenfelől hallotta volna.
- Melyik vagy te? - kiáltotta.
- Ez… Ez… Ez… Ez…
- Melyik?
- Melyik? Melyik?
Mark kinyitotta a szemét. Most mi történt? Hova lettek a
fák? Miért lett hirtelen ilyen sötét?
- Anyu? - szólalt meg.
Kint a szél süvítése válaszolt. Mark átpillantott a szomszédos
ágyra, meglátta Henryt.
Tehát csak álom volt.
Vajon az volt csak?
Mark hirtelen reccsenést hallott, aztán a szoba ajtaja résnyire nyílt.
A résen beáradt a fény.
Ki nyitotta ki az ajtót? A szél?
Hirtelen valaki elment az ajtó előtt. Mark csak egy pillanatig látta,
az biztos, hogy nő volt.
Fehér ruhában.
Amilyet a mamája szekrényében látott.
- Anyu? - suttogta Mark. Nem, ez lehetetlen.
Vagy mégsem?
Nem kapott választ. De teljesen úgy nézett ki, mint a mama. Talán
ő is volt. Nyilván azért jött vissza, mert annyit beszéltek róla a
délután…
Mark kimászott az ágyból és mezítláb az ajtóhoz ment és
kipillantott. A folyosón nem látott senkit. Vajon hová mehetett a
mama?
Kiment egészen a lépcsőig és lepillantott. Hirtelen elszorult a
torka. Ott van! Abban a fehér ruhában! Tehát lement a földszintre.
Háttal állt neki és épp a kisasztal fiókját húzta ki.
 - Anyu?…
Mark nem hitt a szemének. Elindult lassan lefelé a lépcsőn, mintha
attól félne, hogy megijeszti a mamát. Mintha a zaj elijesztené és
köddé válna. Néhány lépésre volt csak tőle, amikor megreccsent
alatta a padló.
A mamája meghallotta és megfordult.
De ez nem a mamája volt.
Hanem Susan.
Mark összes reménye szilánkokra tört. Hirtelen kiment az erő a
lábából, lehuppant a legalsó lépcsőfokra.
Hogyhogy nem a mama volt? Pedig olyan biztos volt benne! Hogy
lehet mégis Susan néni?
A nagynénje aggodalmas arccal nézett rá.
- Mark, mi baj?
Pedig ez mégis a mama. Nem lehet más!
- Mark, mi baj van drágám? - kérdezte Susan és egy lépéssel
közelebb jött.
Mark csak nézte az asszonyt. Érezte, hogy eközben remeg az alsó
ajka, s megtelik könnyel a szeme. Talán mégis ő az. Csak egy kicsit…
megváltozott.
Susan is pont úgy csinált dolgokat, ahogy a mama szokta. Ő is
kedves, halk és megértő.
Igen, a mama valahol itt kell legyen.
Susan testében.
- Mark? - Susan aggodalma kezdett nyilvánvaló rémületbe
átmenni.
- Te vagy az - suttogta Mark. - Visszajöttél. Tudtam, hogy
visszajössz.
Susan értetlenül meredt a fiúra.
- Nem is mentem sehova. Egész idő alatt itt voltam.
 Ez már túl sok volt a fiúnak. Ahogyan délután a szavak Alice
Davenportnál, most a régóta visszafojtott fájdalom tört utat Mark
lelkéből. Tenyerébe temette az arcát és elkezdett zokogni. Az elmúlt
egy év összes nyomorúsága és szenvedése követelt utat magának…
amióta a mamája megbetegedett.
Érezte, hogy Susan közelebb jön hozzá, hogy a karjai átölelik, de ez
sem változtatott a helyzeten. Egyáltalán nem számított a külvilág.
Minden a lelkében volt, és most minden ki akart jönni belőle.
Susan a karjában tartotta a fiút és finoman ringatta. Tudta, hogy
ezzel nem enyhít a fájdalmán, de nem tudott egyebet adni neki.
A fiú sírása fölébresztette Wallace-t, állt az ajtónyílásban a hall
végében, nem akarta, hogy meglássák.
Valaki más is figyelte őket. A lépcső tetején Henry állt pizsamában,
s nézte ahogyan az ő anyja babusgatja Markot, s látta, hogy mindezt
az apja is látja.
Miért csinálja ezt az anyám?
Hiszen ő az én anyám, nem Marké. Azt akarta, bárcsak az anyja
abbahagyná már.
 11.

Reggel Henry ágya ismét üres volt. Mark csak nagyon lassan tért
magához. Nem sokat aludt az éjjel. Azok a félelmetes érzelmek… az a
rengeteg sírás… Már a gondolattól elkapta megint a fáradtság.
Végül csak kimászott az ágyból és az ablakhoz ment. Henryt nem
látta az udvarban. Mark magára vette a ruháját és lement.
Susan ott volt a konyhában. Mark bement és leült az
asztalhoz. Nem mert az asszonyra nézni. Szégyellte magát az esti
viselkedéséért. Az járt a fejében, vajon miért vette föl azt a fehér
ruhát, és egyébként is honnan szerezte, de nem merte szóvátenni a
dolgot.
Aztán meghallotta a puha lépéseket, tudta, hogy a nő közelebb
lépett hozzá. Érezte, ahogy a keze finoman a vállára nehezedik.
- Hogy vagy? - kérdezte Susan.
- Jól.
Mark egy másodpercre fölvillantotta a tekintetét. Amint
megpillantotta az aggódó tekintetet, már nem is érezte olyan
zavarban magát.
Ez az asszony megérti őt.
Pontosan úgy, ahogyan az édesanyja.
Susan levette a válláról a kezét, mintha pontosan tudta volna,
meddig nem zavaró ez a fiúnak.
- Éhes vagy?
- Igen.
- És mit ennél ma reggel?
Mark odafordult, s találkozott a tekintetük.
- Mi lenne, ha megint palacsintát kérnék? Igazi jávorfa szörppel.
Susan elmosolyodott.
 - Ahogy parancsolja a kedves vendég.
Mark épp végzett az evéssel, amikor Connie is megjelent. Most
szabadon omlott kibontott szőke haja a vállára, s ugyanúgy pulóvert
és farmert viselt, ahogyan az édesanyja. Egy másodpercig félénken
szemlélte Markot, aztán átvonult a konyhán és intett Susannek, hogy
hajoljon le. Valamit súgott az anyja fülébe.
Susan fölegyenesedett.
- Nem tudom. Miért nem kérdezed meg tőle?
- De mami… - affektált a kicsi lány.
- Kérdezd csak meg. Nem harapja le a fejed.
Mark épp a száját törölgette a szalvétába. Connie odament hozzá,
miközben idegesen tekergette az egyik hajtincsét.
- Nem akarsz velem megcsinálni egy kirakós játékot? - kérdezte.
- Hogy akarok-e kirakósozni? - Mark úgy tett, mint aki
meglepődik. Susanra pillantott, aki mosolygott. - Hát persze, hogy
akarok.
Connie szeme elkerekedett, aztán széles mosoly jelent meg az
arcán.
- Oké, akkor gyere!
A következő pillanatban már szinte vonszolta is Markot a
nappaliba. A dívány előtt egy alacsony asztal állt.
- Várj itt - mondta Connie. - Azonnal jövök vissza.
A kicsi egy pillanattal később már be is száguldott a szobába, mint
a szélvész. A kirakós játék egy pónit ábrázolt, amely a fűben
legelészik.
Connie levette a doboz fedelét és kivette a darabokat. Ezek kétszer
akkorák voltak, mint egy normális puzzle darabjai.
- Mit csináljunk meg először? - kérdezte Connie.
- Hát, én először mindegyik darabot fel szoktam fordítani, hogy
lássam őket.
Így is tettek.
 - Csináljuk meg előbb a pónit? - érdeklődött a lányka.
- Nem rossz ötlet - jegyezte meg Mark. - Könnyű lesz, mert csak
ezeken a darabokon találsz barnát.
Connie összegyűjtötte az összes barna négyzetet, de nehezen ment
a kirakás. Mark sugalmazta, mit hova tegyen, így aztán elkészültek.
- Megvan, Connie! Milyen szuper kis csaj vagy! - Mark úgy tett,
mintha a kislány legalábbis valami csodát vitt volna véghez. Connie
arca ragyogott.
- Mi legyen a következő? - kérdezte aztán.
- Én szeretem megcsinálni a peremet - felelte Mark. - Azok a
darabok kellenek, amelyiknek egyenes oldala van. - Mark kivett
néhányat és összerakta, hogy megmutassa, mire gondolt.
Connie a homlokát ráncolta.
- Mi baj? - kérdezte Mark.
- Így túl nehéz - felelte a kislány.
- Oké, akkor válasszunk egy színt.
- Csináljuk meg az eget - javasolta a lány, és már kezdte is
kiválogatni a kék darabokat.
Aztán fölemelt egy olyat, amelyen a kék mellett egy kis fehéret is
látott. Mintha egy pillanatra nem tudta volna hová tenni a dolgot.
- Van benne kék - magyarázta a fiú bátorítólag.
- Akkor ez is az ég - mondta Connie. - De mi benne a fehér?
- Hát én nem is tudom - felelte mosolyogva Mark. - Na, szerinted
mi fehér az égen?
- A felhő! - kiáltott föl Connie.
- Úgy van - felelte Mark. - És ennek még egyenes is az egyik oldala.
- Akkor ezt… - Connie szeme a táblát fürkészte. - Ide kell tenni!
- Remek! - dicsérte meg a kicsit Mark.
Connie megint ragyogott. De ahelyett, hogy fölvette volna a
következő darabot, a kislány a fiúra nézett.
- Te olyan rendes vagy.
 - Te is - felelte Mark.
Egy pillanat erejéig a kislány ártatlanul nézte Markot. Aztán
megszólalt:
- Mark?
- Mi van?
- Szeretsz itt lenni?
- Hát persze.
- Majd gondoskodunk rólad - mondta Connie -, hogy ne legyél
szomorú.
Markot meglepte a dolog. Nem volt szomorú - legalábbis most
nem.
Hirtelen egy ajtó csapódott be a házban, a következő pillanatban
Henry állt meg az ajtóban. A hátán egy zöld hátizsák volt, és egy
másik ilyet tartott a kezében.
- Pontban tíz óra van. Ideje indulni.
Mark Connie-re pillantott, aki tiltakozni akart.
- Majd később befejezzük - mondta a kislánynak.
Fölállt és elindult Henry felé. Henry megfordult és indult kifelé.
Kinyitotta Marknak az ajtót és előre engedte. Mark épp csak magára
kapta a meleg kabátot, amelyet Susan adott neki. Henry egy
másodpercig üres tekintettel bámulta a kabátot, aztán kilépett a
verandára ő is. A kezében lévő hátizsákot odaadta Marknak. Mark
hangot hallott a háta mögött és megfordult. Connie ott állt az
ajtóban. Henry a kicsi mellére tette a kezét, így állította meg.
- Te nem jössz - mondta.
- Miért nem? - kérdezte Connie. - Én is Mark barátja vagyok.
- Mert ez katonai titok - felelte Henry.
Connie Mark tekinetét kereste, a fiú megsajnálta a kicsit. Nem
bánta, ha játszani kellett Connie-val, de ha Henry megjelent, akkor
erről szó sem lehetett.
 - Ne aggódj Connie - szólalt meg Mark. - Ha visszajövünk, még
játszunk. Ígérem.
Henry ekkor lerohant mellette a lépcsőn. Mark magára vette a
hátizsákot. Volt valami nehéz és kemény benne. Elindult Henry után.
Connie kilépett a verandára, közben elkezdtek potyogni a könnyei.
- Nem érdekelnek a buta titkaid! - kiabálta mérgesen. - Nekem is
vannak titkaim és én sem fogok egyet se elárulni neked!
Mark meglepetten nézett a kislányra, hogy hirtelen ekkora düh
kapta el. Az előbb még olyan aranyos kislány volt.
- Na, gyere már. - Henry megtorpant, visszafordult és intett
Marknak.
Mark még egyszer Connie-re pillantott, aztán sietős léptekkel ő is
elindult a fák közé.
- Húzódj le! - sziszegett rá Henry, s úgy ugrott egy fa mögé, mintha
az ellenség lőne rá. Fölkapaszkodtak egy fás lejtőn és leszaladtak a
sűrű bokrok közé.
- Cél: kétszáz méterre - suttogta Henry.
Mark ment Henry után, míg egy tóhoz nem értek. Néhány száz
méterre volt tőlük a híd, ahol a kutya megkergette őket. Henry
megállt és behúzódott egy szikla mögé.
- Cél elérve -jelentette ki és levette a hátizsákot. - Ássuk be
magunkat.
Kinyitották a hátizsákjukat. A katapult alkatrészei voltak benne a
racsnival és a sínszögekkel együtt.
- Íme a szögágyú - jelentette ki Henry egy tévébemondó
komolykodó hangsúlyát utánozva. - Előbb azonban egy kis szerelés
szükségeltetik.
Mark az unokatestvérére mosolygott, aki nekiállt a szerkezetet
összeszerelni. Időnként nagyon jópofa tud lenne, ha akar, gondolta.
- Mit csináltatok Connie-val? - kérdezte Henry.
- Összeraktunk egy puzzlét - felelte Mark.
 - Egy olyan kicsiknek valót? - kérdezte Henry. - Csak nem élvezed
ezt a hülyeséget?
- Én nem, de Connie megkért, hogy segítsek - felelte Mark.
- Nem kell túl kedvesnek lenned vele, ha nem akarsz - mondta
Henry.
- Igazság szerint volt kedvem hozzá - felelte Mark.
Henry nem folytatta, de ennyi is elég volt Marknak,
megértette. Henry nem akarja, hogy Connie-val játsszon.
A fegyver már majdnem össze volt rakva.
- Irányzék - mondta Henry, aki ismét visszazökkent a katonai
zsargonba.
Mark belecsúsztatott egy szöget a nyílásba.
- Rendszer betöltve, bevetésre kész.
- Kitűnő. - Henry a szerkezetet ráhelyezte a kőre. Kezdte a
racsnival felhúzni. - Növeljük a nyomatékot! Te addig kémleld az
ellenséget.
Mark az eget nézte, a rajta szálló felhőfoszlányokat.
- Nyomaték a maximumon - jelentette ki Henry. Leguggolt a
szerkezet mögé és belenézett az irányzékba. - Célkeresés.
- Próbáljuk meg eltalálni azt a sziklát - mondta Mark és a patakban
álló kőre mutatott.
- Negatív - felelte Henry és tovább forgatta a szerkezetet.
Mark nem tudta, mit keres. Nem kellett sokáig várnia.
- Cél beállítva - szólalt meg Henry.
Mark a szikla fölött előre pillantott. A patak túloldalán ott volt a
barna-fehér kutya - az, amelyik tegnap megkergette őket. Ott
battyogott az állat a víz mellett, mit sem sejtve Henryről és Markról.
Henry kezdte lassan a kutyát követni az irányzékkal. Mintha
pontosan a kutyára célozna.
- Mit csinálsz? - kérdezte Mark.
 Tikk! Danggg! Elsült a szerkezet. A patak túloldalán a kutya
hirtelen oldalra dőlt. Felvonyított, megpróbált talpra állni, aztán
elindult tovább. Mark egy pillanatra megkönnyebbült. Henry nem is
rá célzott, gondolta. Aztán meglátta a kutya oldalán terjengő vörös
foltot.
Marknak elakadt a lélegzete.
A folt egyre nagyobb lett. A kutya megroggyant, de egyre csak ment
előre.
- Jézus Mária! - sóhajtott fel Mark.
A vér már teljesen elborította a kutya oldalát. A lába megroggyant
és összerogyott. Megint sikerült nagy nehezen fölállnia, sikerült is
néhány lépést megtennie, aztán lerogyott egy dombra.
Az egyik lába hirtelen felemelkedett, aztán visszahullott. Ettől
kezdve nem mozdult többé.
Mark megfordult és hitetlen arccal nézett Henryre. Henry még
mindig a kutyát figyelte. Az arcán kíváncsisággal vegyes rémülettel.
- Megölted - szólalt meg Mark.
Henry feléje fordult, de mintha nem is látta volna. A szeme csak
később fókuszált Markra. Egy pillanatig Mark abban is kételkedett,
vajon hallotta-e. Aztán Henry lassan széttárta a kezét.
- Én csak meg akartam ijeszteni.
Mark a kutyára pillantott, aztán megint Henryre. Nem tudta,
hihet-e neki.
- Láttad, hogy történt? - kérdezte Henry. - Úgy értem, hogy először
csak ment, mintha mi sem történt volna, aztán egyre lassabban és
lassabban, míg végül nem tudott tovább menni. Vajon milyen érzés
lehetett? Vajon tudta-e, hogy elpusztul?
Mark nem osztotta Henry lelkesedését. Még most sem tudta
elhinni, hogy megöltek egy élőlényt. Igaz, a kutya tegnap
megkergette őket, de valakinek mégis hiányozni fog.
- Tényleg nem akartad eltalálni? - kérdezte.
Henry üveges szemmel meredt rá.
 - Miért, te mit gondolsz?
- Nem tudom, mit higgyek - felelte Mark. - Úgy értem, nem érezted
rosszul magad miatta?
Henry a kutyára pillantott, amely ott feküdt mozdulatlanul a patak
mellett.
- Szerinted ő rosszul érezte volna magát, ha elkap tegnap minket? -
kérdezte.
- De ő csak egy kutya - felelte Mark. - Neki ez a dolga.
- Most már nem - felelte Henry.
Mark megint nem akart hinni a fülének. Meg mert volna esküdni
rá, hogy Henryt egy cseppet sem zavarja, amit csinált. De soha nem
fogja megtudni, vajon nem szándékosan tette-e, amit tett.
- Szerintem szólni kéne valakinek - javasolta Mark.
Henry megrázta a fejét.
- De nem lehet.
- Miért nem?
- Mert akkor baromi nagy bajba kerülünk - felelte a fiú. - Senki
nem hinné el, hogy baleset volt. Vagy szeretnéd, hogy anyámék
fölhívják Japánban a faterod, hogy megöltél egy kutyát?
Mark úgy érezte, mintha kiütötték volna. Miről beszél ez a Henry?
- Nem én… Nem én öltem meg.
- És ki segített idehordani a szögágyút? - kérdezte Henry. - Nem te
segítettél összerakni? Sőt, te tetted a lyukba a szöget is.
- De nem tudtam, hogy a kutyára akarsz célozni vele.
- Nem is céloztam - mondta Henry. - Baleset történt.
Mark nem tudta, mit mondjon. Igaz, segített Henrynek, de nem
tudta, mire készül. Azt hitte, csak játszanak. Igazán nem akarta, hogy
a lelkén száradjon egy kutya megölése. És azt sem akarta, hogy azt
kelljen mondani a papájának vagy Wallace-nek vagy Susan néninek,
hogy Henry ölte meg a kutyát és nem ő.
- Meg kell szabaduljunk a dögtől - jelentette ki Henry.
 Mark rémülten nézett a fiúra.
- Micsoda?
- Azt mondtam, meg kell szabadulnunk a dögtől - felelte Henry. -
Nem hagyhatjuk itt, hogy a gazdája megtalálja. A kutyák hajlamosak
elcsavarogni. A gazdája azt hiszi, hogy elcsavargott.
- És hogy szabadulsz meg tőle? - kérdezte Mark.
- Nem én, hanem mi - javította ki Henry. - Beledobjuk a kútba.
- A temetőben? - kérdezte Mark.
Henry bólintott. Aztán lehajolt és kezdte szétszerelni a szerkezetet.
- Most mit csinálsz? - érdeklődött Mark.
- Szétszedem a fegyvert - felelte Henry. - Aztán megyünk a
kutyáért.
Olyan volt az egész, mint egy rossz álom. Egy rémálom. Mark
nézte, ahogy Henry szétszedi a szögágyút és az alkatrészeket
belerakja a hátizsákokba. Henry a kisebbik zsákot adta oda Marknak.
Van-e más választása, gondolkodott Mark. Henry végül is az
unokatestvére és a barátja. Hibát követtek el, de abban Henrynek
igaza van, hogy senki nem hinne nekik.
Amikor fölvették a hátizsákjukat, átmentek a hídon, és elindultak a
kutya teteme felé.
Már a gondolat taszította Markot.
- Tényleg nem kéne szólni valakinek? - kérdezte megint.
- Ha te szólsz, az tényleg nagyon rosszul fogja kivenni magát -
mondta erre Henry.
- Tudom, de…
- Nézd, egyébként is vén állat volt már - magyarázta Henry. -
Láttad, milyen ősz volt már az orra. Egyébként is akármi történhetett
volna vele. Lezuhan egy szikláról, elüti egy autó. És el tudod képzelni,
hány kutyát lőnek le véletlenül, amikor elkezdődik a vadászidény?
Minden napra jut egy.
 Egyáltalán nem sikerült ezzel Markot megnyugtatnia. Mielőtt
észbekaphatott volna, már ott is álltak a kutya mellett. A véres folt
közepén ott díszlett a sínszög, kitüremkedve a kutya testéből. A vér
még most is folyt a sebből. A kutya nyitott szeme opálos volt, mintha
a semmibe bámult volna. A szája nyitva volt, a nyelve tehetetlenül
lógott. Henry szó nélkül lehajolt és megragadta a mellső lábát. Aztán
Markra nézett és bólintott. Mark émelygett, ahogy megfogta a kutya
hátsó lábát. Még mindig meleg volt.
Amikor felemelték a földről, a feje hátrahanyatlott. Kezdték cipelni
a tetemet a híd felé.
Az út a temetőig maga volt a borzalom. Mark nem mert még rá se
nézni a kutyára. Borzasztó lelkifurdalást érzett és szégyent. Egyszer el
is eresztette az állat lábát, s ekkor majdnem elsírta magát.
Végre megérkeztek a temetőbe. Henry félrehúzta a kút fedelét és
beleemelte a tetemet. Az eltűnt a mélyben. Henry áthajolt a káván és
lenézett.
Hallani lehetett a víz csobbanását.
Henry kiegyenesedett, aztán markát úgy emelte a szájához, mintha
trombita lenne.
- Tratatata, tratatata… tatatitááááá! - Aztán mintha lőtt volna. -
Tszrrrrr! - Egy díszsortűz.
Mark undorral rázta meg a fejét és elindult. Henry néha olyan
vicces tudott lenni; máskor meg nem.
- Hé, hová tetted a humorérzékedet? - szólt utána Henry.
Mark nem válaszolt. Volt egy szörnyű sejtése, hogy az
unokatestvére beteg.
 12.

- Valami baj van?

Mark zavartan nézett föl Susanra. Ott ültek Henryvel a
konyhaasztalnál, ebédeltek.
- Hozzá se nyúltál a melegszendvicsedhez - mondta Susan.
Mark rápillantott a sültszalonnás, paradicsomos szendvicsre a
tányérján. Vele szemben Henry már végzett, épp néhány
sárgarépadarabot rágcsált.
- Azt hiszem, nem vagyok éhes - mondta Mark.
- Jól vagy? - aggódott Susan.
Mark bólintott, bár képtelen volt kiverni a fejéből a délelőtt
történteket.
- Szokatlan, hogy egy kiskamasznak ne legyen étvágya - jegyezte
meg Susan.
Mark Henryre pillantott.
- A városban ettünk egy kis sütit még délelőtt - szólalt meg Henry.
- Aha - így Susan. - Ez mindent megmagyaráz.
Mark nagy kísértést érzett, hogy megmondja, egyáltalán nem ez az
étvágytalanságának az oka. Aztán elkapta Henry pillantását. Egyetlen
arcizma se rezdült, csak meredt rá. El ne szúrd, olvasta Mark a fiú
szeméből.
Mark megint a szendvicsére pillantott, aztán beleharapott.
Ebéd után Henry azt mondta, hogy kint van dolga, mennie
kell. Mark egy szót sem szólt. Egyelőre elege volt Henry hülye
ötleteiből.
Miután elment, Mark fölkelt és bement a nappaliba. Connie
kirakósjátéka még mindig ott volt az asztalon. Mintha a kislány nem
is nyúlt volna hozzá azután, hogy elmentek Henryvel.
 Mark szerette volna tudni, merre van Connie. Nem volt ott az
ebédnél, nyilván valamelyik barátnőjénél lehet. Valahogy hiányzott
neki a kislány. Kedves, ártatlan gyerek, és nem kell attól tartani, hogy
hülye dolgokat csinál.
Hirtelen Mark nagyon elveszettnek érezte magát,
unatkozott. Kipillantott az ablakon és látta, hogy befelhősödött. Nem
tűnt valami csalogatónak az idő; Henry odakint volt valahol, de Mark
nem akart vele még találkozni sem.
A nappaliban ott állt egy zongora, a tetején egy sor bekeretezett
fényképpel. Mark odalépett és ujjával leütött egy hangot, amely
mintha egy kicsit fals lett volna.
Mark a képeket nézegette. A legtöbbön Wallace-t, Susant, Henryt
és Connie-t látta, hol nyári, lenge ruhában, hol téli sport közepette.
Más képeken is felismerte őket, de egy csomó ismeretlen ember
társaságában - ezek nyilván rokonok és barátok lehettek.
Aztán egy kis ezüst keretes képet pillantott meg. Édesanyját
ábrázolta, aki egy kisgyereket tartott a karjában. Az anyján nyári
ruha volt, a haja le volt engedve a vállára és olyan egészségesnek
látszott szegény. Mark megfordította a képet, amelynek a hátára ezt
írták: “Janice és Mark 1983-ban”. Mark érezte, hogy megtelik
könnyel a szeme.
Olyan nehéz ezt elhinni.
És olyan igazságtalan, ami történt.
És olyan szomorú emiatt.
Megfordította a keretet és ismét a képét nézegette. Egy könnycsepp
hullott az üvegre. Aztán kisvártatva megint egy.
- Mark?
A fiú ijedten fordult meg, miközben könyökével több képet is
felborított. Tompa puffanással estek le a vastag szőnyegre.
- Jaj, ne tessék haragudni - mondta rémülten Mark, gyorsan
kitörölte a könnyeket a szeméből és letérdelt. - Nem akartam…
- Nincs semmi baj - mondta Susan és lehajolt ő is segíteni.
 - De tényleg nagyon sajnálom - mondta Mark. Kezdte összeszedni
a képeket. Egyelőre egy töröttet sem talált.
- Nagy dolog - mondta Susan.
- Tényleg véletlen volt - magyarázta Mark.
Susan furcsa mosollyal nézett a fiúra.
- Hiszek neked, Mark. És egyébként sem tört el egyik sem. Szépen
visszarakjuk őket a helyükre és…
Félbehagyta a mondatot, amikor megpillantotta a Markot és
mamáját ábrázoló képet, amelyet Mark még mindig a kezében
szorongatott.
- Ó, szegény Mark - mondta az asszony szomorúan.
Mark leszegte a fejét, képtelen volt a nő szemébe nézni.
- Talán jobb lett volna, ha elteszem azt a képet - mondta Susan.
- Nem, nincs semmi baj - felelte Mark. A képre pillantott. - Tetszett
szeretni a mamámat?
- Hát persze - felelte Susan -, mindenki szerette.
- Mindenki ezt mondja. De ugye nemcsak mondani tetszik?
- Dehogy, valóban csodálatos ember volt. És olyan nagyon szeretett
téged.
Mark megszorította a kezében lévő képet.
- Amikor utoljára láttam… akkor megígérte, hogy mindig velem
marad.
- Úgy van - felelte Susan. - Az emberek meghalnak, de örökre veled
maradnak.
Susan eközben fölemelte az utolsó képet is. Egy kisfiút ábrázolt,
aki úgy kétéves lehetett, kék pizsamában, kezében egy gumibálnával.
Susan elhallgatott.
- Ő volt Richard? - kérdezte Mark.
Susan bólintott. A tekintetük találkozott.
- A mamád örökké élni fog benned - mondta Susan. - Mindig
részed lesz.
 - Ahogyan Susan néniben Richard?
- Igen.
Mark belenézett az asszony melegbarna szemébe és megint elkapta
az a bizonyos érzés. Az volt ebben a különleges, hogy csak Susannal
kapcsolatban érezte ezt. Mintha valami közös titkuk lett volna. Úgy
érezte, hogy bár az asszony jóval idősebb nála, mégis ő a legjobb
barátja.
Mark hirtelen megérezte, hogy valaki más is van a
szobában. Hátrafordult és Henryt pillantotta meg az ajtóban.
Valahonnan az volt az érzése, hogy unokatestvére már jóideje ott áll
és nézi őket. Most Susan is hátrafordult.
- Ó, te itt vagy, Henry? Szia - mondta.
- Sziasztok.
Henry hangja tompa volt és üres. Egészen másfajta, amilyenhez
Mark hozzászokott. Henry odaszólt Marknak:
- Gyere, mutatni akarok valamit a garázsban.
Mark Susanra pillantott, mintha engedélyt akarna kérni.
- Menj csak - mondta Susan és kezét finoman a vállára tette és
meglökte, mintha meg akarná adni a kezdő sebességet.
Mark tett néhány lépést, aztán megtorpant.
- Mi van a garázsban? - hallotta Susan kérdését.
- Meglepetés - felelte Henry.
- Te és a meglepetéseid - mondta Susan.
De nem volt a hangjában nyoma sem a neheztelésnek. Inkább
szeretet áradt belőle titokzatoskodó fia felé.
Mark ott állt a szoba közepén. Nem akaródzott neki menni.
- Jössz már? - kérdezte türelmetlenül Henry.
Mark megint Susanra pillantott.
Nem akarta előtte szóvátenni, mi történt a délelőtt.
- Gyere már - sürgette Henry.
Mark megint Susanra nézett, szinte könyörgött a tekintetével.
 - Menj csak - felelte a nő. - Miattam nem kell itt maradnod.
Bárcsak tudná, miről van szó, gondolta Mark. Vonakodva ment
Henry nyomában. Odakint mintha hidegebb lett volna, mint délelőtt.
Az ég szürke volt, a levegő nyirkos. Mark nagyon lassan ment.
Mintha nem nagyon akarta volna megtudni, mi a következő
meglepetés. Miközben átvágtak a füvön a garázs felé, Henry hirtelen
megtorpant és feléje fordult.
- Nézd, tényleg nagyon bánom, ami a kutyával történt - mondta
őszintén. - De tényleg baleset volt. Csak nem hiszed, hogy ilyesmit
szándékosan tennék?
Mark nem tudta, mit gondoljon.
Henry a ház felé mutatott.
- Figyelj - mondta -, ha tényleg akarod, visszamegyek és
megmondom anyunak. Tudom, hogy akkora balhé lesz, mint a ház.
De ha te ettől jobban érzed magad…
Mark fölsóhajtott. Valahogy túlélte az elmúlt néhány órát. Nem
történt semmi szörnyű. Nem csapott beléjük a mennykő. A kutya
elpusztult, azt már nem lehet semmivel föltámasztani.
- Felejtsük el - mondta végül. Minden fenntartása ellenére örült,
hogy megszabadították az unalomtól, hogy megint van kivel
hülyéskednie. - Szóval, mit is akarsz nekem mutatni?
Henry elmosolyodott.
- Be akarok neked mutatni valakit. Aki tényleg különleges szivar.
Itt van bent.
Elértek a garázsajtóhoz. Henry már épp nyitotta volna, amikor
Mark lefogta a kezét. Henry meglepetten nézett rá.
- Mi van?
- Megbízhatok benned? - kérdezte Mark.
Az unokatestvére belenézett a szemébe. Tisztában volt azzal, mit
akar Mark mondani: nem akar megint bajba kerülni.
Henry elmosolyodott:
- Hé, barátom, mi vértestvérek vagyunk.
 Mark látta, ahogy Henry beslisszan az ajtón. Furcsa hatással volt
Markra. Amennyire rettegett attól, mivel fog a srác megint előállni,
ugyanannyira izgatta is, mi lesz az.
Mark akkor lépett be, amikor Henry fölgyújtotta a lámpát.
Mark visszafojtotta a lélegzetét. Egy gyűrött ruhás ember ült a
sarokban egy széken, háttal nekik. Sötétkék gyapjú sapkát viselt, a
feje úgy biccent előre, mintha aludná.
- Ki… - kezdte volna Mark a kérdést.
Henry a szájához kapta az ujját.
- Psssz. Ő Sztráda úr.
- De ki ez? - suttogta a kérdést Mark.
Henry lábujjhegyen ment oda az ablakhoz, kinyújtotta a kezét és
visszahúzta a nyakánál fogva Sztráda úr fejét. Mark azonnal
észrevette, hogy Sztráda úrnak nincs arca, a sapkát egy lámpabúrára
húzták rá.
Sztráda úr egy bábu volt.
- Öngyilkos alkat - suttogta Henry.
- Miről beszélsz? - kérdezte Mark.
- Folyton meg akar halni - magyarázta Henry.
Henry megint ökörségeket beszél, állapította meg
Mark. Hátrahajtotta a bábu fejét. A ruha alatt valami matractöltelék
anyag volt.
- Te csináltad? - kérdezte Mark.
Henry biccentett.
- Mit akarsz vele csinálni? - kérdezte Mark.
Henry egy lépéssel közelebb jött Markhoz.
- Ez attól függ.
- Mitől?
- Tőled - felelte Henry.
Ez tehát újabb erőpróba, állapította meg magában Mark.
Megígérte magának, hogy nem megy semmi újabb hülyeségbe bele,
mégis izgatta a dolog. Mire készül megint az unokatestvére?
- Miért pont tőlem? - kérdezte Mark.
- Segítesz? - kérdezett vissza Henry.
- Miben?
Henrynek megcsillant a szeme. Mark ismerte már ezt a
csillogást. Mindig így nézett ki, ha készült valamire.
- Ígérem, hogy olyat fogsz látni, mint még soha - felelte Henry.
- Állatoknak nem lesz baja? - kérdezte Mark.
Henry fölnevetett.
- Dehogyis.
- Nem kell kiállni a sziklaszirtre?
Henry a fejét rázta.
- Tehát benne vagy vagy nem?
Vagy ez, vagy a házban unatkozni, ez a választék, gondolta
Mark. Nem is beszélve arról, hogy mi baja lehet, ha végignézi, mit
csinál a bábuval Henry. De most résen lesz. A balhé legkisebb jelére
visszavonulót fúj.
- Benne vagyok.
Alig mondta ki, Henry máris megfordult és benyúlt a munkapad
alá, előhúzott egy molyette pokrócot.
- Segíts kiteríteni - mondta.
Szétterítették a padlón a takarót. Mégcsak meg sem kérdezte, mit
forgat Henry a fejében. Hiába is kérdezné, a válasz úgyis az lenne:
“Majd meglátod.”
- Akkor most fogjuk meg Sztráda urat - mondta Henry.
Lefektették a bábut a pokrócra.
- Csavarjuk bele az öreget - mondta Henry.
Így is tettek.
Amikor végeztek, Henry odalépett a csomag egyik végéhez.
- Én itt fogom meg, te meg ott.
 Mark nem tudta magában tartani a kérdést, annyira kíváncsi lett:
- Mit csinálunk vele? - kérdezte. - És ne mondd, hogy majd
meglátom.
- Oké - mondta Henry, miközben elindultak a pokrócba csavart
bábuval az ajtó felé. - Segíteni fogunk Sztráda úrnak.
Odakint lassan hullni kezdett a hó.
Kiértek az útra, s elindultak mellette. Markot teljesen lekötötte az
égből hulló hó.
Szóval ilyen az igazi hó! Persze számtalanszor látott már havat a
tévében, de látni most látott igazit először. Az orrára hulló pelyhek
csiklandozták, fennakadtak a szempilláján, fura volt, ahogy a földre
hulltak és ott maradtak.
Henry elöl ment, őt láthatóan hidegen hagyta ez a természeti
csoda. Mark kezdte megint furcsán érezni magát. Lehet, hogy megint
hibát követ el. Talán nem kellett volna ilyen könnyen beadni a
derekát. Most megint belekeveredik valami hülyeségbe. Megint
mintha csapdába került volna. Az lenne a legjobb, ha most szállna ki
- Henry nem tudna mit csinálni egyedül egy ilyen terjedelmes
csomaggal.
A hópelyhek lassan gyűlni kezdtek az úton, a szél időről időre
megkavarta őket. Még nem volt jelentős mennyiség belőle, de Mark
aggódni kezdett. Nem akart messzire elmenni, hátha elakadnak a
hóviharban.
- Hová megyünk? - kérdezte.
- Csak ide a közelbe - felelte Henry.
Egy kanyar volt előttük, és ahogy közeledtek feléje, Mark fülét
ismerős zaj ütötte meg. Először nem is tudta hová tenni a falusias
maine-i tájban. De ahogy erősödött a zaj, Mark rájött, hogy ez egy
autósztráda zaja.
Elérték a kanyart. Mark látta, hogy az út, amely mentén
gyalogoltak, egy hídon átmegy a sztráda fölött. Markot meglepte,
milyen zsúfolt a hatsávos sztráda, még itt, ebben a falusias
környezetben is.
 - Hova megy ez a sok kocsi? - kérdezte.
- Nem tudom - felelte Henry. - Bangorba, Portlandbe, meg ilyen
helyekre.
Addig gyalogoltak, míg föl nem értek a hídra. A két sávot egy térdig
érő betonakadály választotta el egymástól. Az út két szélén járda volt
a gyalogosoknak, legkívül pedig egy zöldre festett vaskorlát, nehogy
valaki lezuhanjon.
Most mi lesz? kérdezte magától Mark.
Egy pillanatnyi várakozás után Henry indult föl a híd közepe felé,
Mark utána. Mark látta, hogy az alattuk elsuhanó kocsikból
fölpillantanak rájuk, aztán eltűnnek a híd alatt.
- Tegyük le Sztráda urat - mondta Henry.
Letették a járdára a pokrócba burkolt bábut, amelyet aztán Henry
lassan kigörgetett.
- Mit fogunk csinálni? - érdeklődött Mark.
- Sztráda úrnak is szüksége van levegőre - felelte Henry.
A fiú aztán hirtelen fölemelte a bábut és nekitámasztotta a
korlátnak.
- Jöjjön, Sztráda úr - mondta. - Nézzen szépen körül.
Mark és Henry között ott állt a bábu, így néztek le a forgalmas
sztrádára. Pontosan a legbelső, a leggyorsabb sáv fölött álltak. Mark
tudta, hogy az alattuk elhajtó kocsik utasai úgy látják, mintha két fiú
állna odafönn egy öregemberrel.
- Kegyetlen volt az élet Sztráda úrhoz - szólalt meg Henry. - A
felesége elhagyta, a gyerekei elszöktek tőle. A háza leégett, a kocsiját
pedig még aznap megfújták.
Mark nem tudta visszatartani a nevetését. Mindegyik tragikus
dolog ugyan, de ahogy Henry mondta, úgy vicces volt. Henry
mondott még valamit, de azt elnyomta egy alattuk elhaladó kamion
zaja.
- Mit mondtál? - kérdezte Mark.
- Azt, hogy szegény Sztráda úr a végre gondolt - felelte Henry.
 - Tényleg?
- Úgy bizony. Elege van ebből a szörnyű életből - magyarázta
Henry.
Megint mondott valamit, ami beleveszett egy teherautó
motorzúgásába.
- Micsoda? - kiabálta túl a zajt Mark.
- Köszönj el tőle! - kiabálta Henry.
A következő pillanatban Henry fölkapta a bábut. Marknak ekkor
villant át az agyán a szörnyű felismerés.
- Ne! - kiáltott fel.
Elkésett. Henry lelökte a hídról Sztráda urat.
 13.

Mintha lassított filmen látta volna az eseményeket. Mark nekidőlt

a korlátnak és nézte, hogy zuhan alá a bábu. Tisztán látta a kocsikban
ülők arcán a rémületet.
Pontosan úgy nézett ki, mintha egy ember ugrott volna alá.
Csikorogtak a gumik, a kocsi félrepördült, úgy csúszott a hídról
alázuhanó alak felé.
Bumm! A félrefordult kocsi belecsúszott a középső sávon haladó
autóba. A két kocsi egymásnak szorult, így csúsztak együtt tovább.
Egy harmadik mögöttük csikorogva fékezett, fara kipördült, elkezdett
piruettezni az úton.
Eközben az egymásnak tapadó két kocsi átcsúszott a külső sávba.
Mark jeges rémülettel nézte az egészet. Valaki meg fog
halni. Másoknak le kell vágni a kezét, a lábát. És mindenért ő a
felelős.
A szeme sarkából látta Henryt, aki győzelmesen emelte az égre a
kezét, arcán földöntúli izgalom. Valamit kiabált, de Mark nem
hallotta a kerékcsikorgás és a heves tülkölés miatt.
Bumm! A külső sávon haladó kocsi belecsúszott az összeragadt két
kocsiba, és keresztbefordította őket az úton.
Aztán véget ért a lidércnyomás. Három behorpadt kocsi állt
keresztbe az autópályán. Egy pillanatig teljes volt a csend, csak egy
beragadt duda szólt és a behorpadt motorháztető alól sziszegve tört
elő a gőz.
Hirtelen fémcsikorgás hallatszott: valaki kiütötte a benyomódott
kocsiajtót. Mark a rémülettől nem tudott moccanni, úgy meredt
lefelé. Aztán más zaj ütötte meg a fülét: egy gyerek rémült sírása.
Valamelyik benyomódott kocsiból szűrődött ki. Talán abból a
furgonból, amelyiknek olyan az oldala, mintha fából lenne.
 Vajon megsérült a gyerek?
Netán meghalt?
Mark hátán végigfutott a hideg, és szörnyű bűntudatot
érzett. Micsoda szörnyűség! Hogy vehetett részt benne? Ő soha nem
tenne ilyet! Soha! Ha gyanította volna, Henry mire készül, biztosan
kiszállt volna belőle. De eszébe se jutott, hogy Henry ezt akarja.
Olyan iszonyú dolog volt ez. Ilyet még elképzelni se tudott volna!
Könnyek gyűltek a szemébe. Aztán érezte. hogy valaki rángatja a
dzsekijét. Nyilván Henry volt az, de Mark nem akart ránézni se.
Újabb nyikordulás, végül kinyílt egy kocsiajtó és egy férfi
kászálódott ki mögüle. Odafutott a furgonhoz. Mark látta, ahogy
feltépi a kocsi ajtaját, ahonnét egy nő mászott ki.
- Jól van? - kiabálta a férfi.
- Igen, igen, azt hiszem.
A férfi bekukkantott a kocsiba.
- És a srácok?
- Semmi bajuk - felelte a nő sóhajtozva. - Megúsztuk.
Újabb emberek érkeztek futva a helyszínre. Mark letörölte a
könnyeit és fölnézett. Látta, hogy mindhárom sávon teljesen leállt a
forgalom. A közelebb lévő kocsikból kiszálltak az emberek.
Egyesek csak a kocsijuk mellett álldogáltak, mások előrefutottak
segíteni.
- Gyerünk innen - hallotta Mark Henryt, aki újra a kabátujját
rángatta.
Mark nem moccant. Teljesen elborzasztotta a látvány…
Kimásztak a harmadik kocsiból is. Markot egyedül az vigasztalta,
hogy csodálatos módon senki sem látszott sérültnek. Ekkor az a férfi,
aki feltépte a furgon ajtaját, az előző sáv felé pillantott.
Sztráda úr irányába.
- Gyerünk már! - sziszegte Henry és nagyot rántott a fiú dzsekijén.
 Igen, el kell futniuk, különben elkapják őket. Annál is inkább, mert
Mark érezte, hogy őt fogják elkapni.
Olyasmiért fogják büntetni, amibe soha nem egyezett volna bele.
Bárcsak tudta volna előre!
Arra tért magához, hogy együtt rohan Henryvel arra, ahonnét
jöttek. Mark visszapillantott, s látta, hogy valaki Sztráda úr fölé hajol.
A férfi a homlokát ráncolta, aztán fölpillantott a hídra, ahol az előbb
Mark és Henry álldogált.
- Hi-he-tet-len! - Futás közben Henry felugrott és összeszorított
öklét a magasba emelte.
Újabb könnycseppek gurultak végig Mark arcán. Nem értette,
miért csinál ilyen dolgokat Henry, de borzasztóan érezte magát
miatta. Aztán megérezte, hogy Henry őt nézi, miközben mellette fut.
- Láttad? - kérdezte unokatestvére boldog izgalommal. -
Fantasztikus volt! Húsz-harminc kocsi! Megcsináltuk!
Érted? Megcsináltuk!
Mi együtt? Mark érezte, ahogy kavarog benne a bűntudat és a
rémület. Hogy történhetett? Hogy vehetett benne részt?
Hirtelen érezte, hogy elkapják a karját. Henry ott állt mellette
mozdulatlanul. Mark először nem hallott semmit. Csak a havat
érzékelte maga körül, amely már egyre erősebben hullott.
Ekkor hallotta meg a távoli szirénát.
Aztán újabb és újabb szirénákat. Egyre hangosabban szóltak. Mark
később megpillantotta a kék-vörös villogókat is a fákon keresztül.
Mark érezte, hogy Henry egyre erősebben szorítja a karját.
- Ide le! - kiáltotta Henry lihegve, és lerántotta unokatestvérét az
út menti gödörbe.
Elcsúsztak a havas füvön. Mark csak állt a gödör aljában és
bénultan bámult maga elé.
- Gyere már! - sziszegett rá Henry.
Az izgatottsága most már bosszankodássá változott. Megint
megragadta Mark karját és kezdte vonszolni magával, lent az
árokban.
- Mit csinálsz? - kérdezte Mark. - Hová…
- Maradj már csöndben - förmedt rá Henry.
Egyre erősebb volt a szirénázás. Mark most már a kocsik motorját
is tisztán hallotta.
Néhány lépésnyire tőlük egy széles betoncső futott az út alá. Esős
időben ezen keresztül folyt el a csapadék.
- Ide be - mutatta Henry, és behúzta maga után Markot is.
Ott guggoltak belül, hátukat nekivetették a cső falának. Markot
megint elöntötte a rémület.
- Én nem tudtam - motyogta. - Fogalmam sem volt… Nem is
értem… miért csináltad.
- Fogd már be - sziszegett rá Henry.
Egy másodperccel később elhúztak fölöttük a rendőrkocsik és a
mentőautók. Mark egészen kicsire húzta össze magát.
Rosszabb volt, mint a legszörnyűbb rémálom. Nem tudta fölfogni,
miért tette Henry, amit tett. Ez a srác őrült, gondolta. Aki ilyet tesz,
az nem lehet normális.
Ahogy elhajtott az utolsó rendőrkocsi felettük, lassan csend lett
megint. Mark érezte, hogy egy kar nehezedik a vállára. Fölkapta a
fejét és egyenesen Henry szemével találkozott a tekintete.
Az a magabiztos, elbűvölő mosoly.
Az a földöntúli nyugalom és ártatlanság.
Mark hitetlenkedve nézte az unokatestvérét.
- Hé, nyugodj már le - szólalt meg Henry. - Senki nem sérült meg.
- Nem erről van szó - felelte Mark.
- Egy pillanat! Nem tudhattam, hogy a sofőrök így reagálnak -
magyarázta ártatlan arccal Henry. - Szóval, hogy így berezelnek.
Mark nem bírta tovább a színlelést.
- Tudod, egyáltalán, hogy mit tettél?
Meglepte, amikor Henry elmosolyodott.
 - Ééén? Ne hülyéskedj, hisz együtt csináltuk!
- Embereket ölhettél volna meg - mondta Mark.
- A te segítségeddel.
Mark dühösen megrázta a fejét.
- Ez baromság! Én nem tudtam, hogy mit forgatsz a fejedben.
Henry ránézett, arcán gunyoros mosollyal.
- Tényleg? Én viszont úgy érzem, mindenre valahogy te biztattál
föl. Ilyesmit azelőtt soha nem csináltam volna. Csak azóta, hogy
megjelentél.
Mark hitetlenkedve nézett az unokatestvérére. Jól hallotta volna,
amit Henry mond? Eszerint ő lenne a bűnös? Annyira
megdöbbentette ez az állítás, hogy egy szót sem volt képes kipréselni
magából. Henry közelebb lépett hozzá.
- De ne aggódj - mondta olyan hangon, mint aki összeesküvést sző.
- Én nem mondom el senkinek, ha te se beszélsz, vértestvérem.
Mark csak nézte a fiút, szinte megszédült, milyen őrült helyzetbe
keveredett.
- Na! - mondta Henry, s ha lehet, még közelebb lépett. - Miért nem
ismered el? Te is ugyanúgy élvezted a dolgot, mint én.
Élvezni a dolgot?
Henry hátralépett, most azonban Mark lépett felé és megragadta a
karját. Egy pillanatra a két fiúnak összeforrott a tekintete.
- Te beteg vagy - suttogta Mark.
Mark azt gondolta, ettől Henry dühbe gurul, verekedni fog, de az
unokatestvére csak mosolygott.
- Idefigyelj, Mark - mondta. - Ígértem valami izgalmasat, amit soha
nem fogsz elfelejteni. Ez a hála érte?
Mark nem hitt a fülének. Hála? Mintha Henry az egészet viccnek
venné. Egy tucat embert megölhetett volna. Ronccsá törte a
kocsijukat és halálra rémisztette őket.
Mintha nem is érdekelte volna az egész.
 Mark fölegyenesedett és elindult kifelé a betoncsőből. Az árokban
fölállt és kinézett a fák között a sztrádára. A sűrű hóesésben a fák
között csak a villogó kék-vörös fényeket látta tisztán.
Hallotta az autómentősök kiáltozását, akik levontatták a roncsokat
az út szélére. A beragadt autósok egyre türelmetlenebbek voltak,
egyre többen kezdték nyomni a dudát.
Ennyi kényelmetlenség, kár és fájdalom! És az egész Henry
szemében nem más, csak egy jó vicc.
Anélkül, hogy hátrapillantott volna, Mark fölmászott az árokból a
padkára és elindult hazafelé.
- Hé - hallotta maga mögött Henry kiáltását, mire azonnal átvágott
az út másik oldalára.
A legszívesebben elmenekült volna a fiú elől.
Henry utána futott.
- Ó, igazság bajnoka, várj már egy kicsit.
Mark gyorsan átfutott vissza a másik oldalra. Henry most már nem
ment utána.
 14.

Mark a vacsora alatt hallgatott, ételéhez is alig ért. A gyomrában

mintha egy csomó lett volna: bűntudatot érzett, zavart, hogy mit
tegyen vele és félelmet attól, mi fog még történni. Amikor Susan
megkérdezte, mi baja, Mark majdnem elárulta neki, de sikerült
uralkodnia magán. Nem neki akart erről beszélni. Így aztán azt
hazudta, hogy megint nassoltak, azért nincs étvágya.
Eközben Henry mintha végig őt nézte volna. De nem mintha attól
tartott volna, hogy Mark árulkodni fog, inkább olyan volt a tekintete,
mintha provokálni akarná Markot, hogy mondjon valamit.
Vacsora után Mark kiment a konyhába segédkezni. Susan ott állt a
mosogatónál, előtte kötény, kezén sárga gumikesztyű. Mark abban
segített, hogy kikaparta a maradékot a tányérokból.
- De Mark - tiltakozott Susan -, nem kell segíteni.
- De én szeretnék - felelte Mark.
- Miért nem mész Henryvel játszani?
Mark megvonta a vállát. Susan ránézett és a homlokát ráncolta.
- Látom, zavar valami. Csak nem az, hogy a papád eddig csak
egyszer telefonált?
Nem ez volt az oka. A papája akkor telefonált, amikor Tokióba
érkezett, és előre figyelmeztette a fiát, hogy nemigen fog tudni
telefonálni néhány napig. Nagyon sok lesz a dolga, és az időeltérés
miatt csak akkor jutna telefonhoz, amikor Mark már alszik.
Nem, valóban nem ez volt az oka.
Nem emiatt volt ilyen rossz hangulata, de nem szólhatott
Susannak az igazi okokról. Így aztán apját hozta fel ürügyül.
- Hát, az is - mondta.
Susan együttértően bólintott.
- Nem lehet most könnyű neked.
 Mark is biccentett. Furcsa érzés volt a számára, milyen gyorsan
elhalványultak a problémái az új fejlemények, nevezetesen Henry
dolgai fényében. Mark ismét nagy kísértést érzett, hogy elmondja
Susannak, mi történt. De hogy csinálja? Hiába érezte, hogy kötődnek
egymáshoz az asszonnyal, valójában alig ismerte. És Susan sem
ismerte eléggé őt. Mi a csudáért kellene hinni neki?
- Mit mondott, mikor hív legközelebb? - kérdezte Susan.
- Amikor ideje lesz - felelte Mark. - Megértem, hogy sok dolga van.
És neki se lehet könnyű.
Susan bólintott és elmosolyodott.
- Milyen jó, hogy ilyen megértő vagy, Mark. Más fiú talán nem
lenne ennyire.
Amikor az asszony már végzett, Mark akkor is csak ült a
konyhaasztalnál és úgy tett, mintha egy képregényújságot olvasgatna.
Igazából azonban nem akart Henryvel lenni a történtek miatt.
Susan és Connie az ablaknál ült, a kislány a mamája ölébe
kucorodott és nézték a hóesést.
Susannak volt egy kis színes tévéje a konyhában, azon kísérte
figyelemmel a helyi híreket munka közben. Mark nem figyelt oda,
míg meg nem hallotta, hogy egy négyes koccanás órákra leállította a
forgalmat a sztrádán.
A forgatócsoport ugyanonnan filmezett, ahol ők álltak a hídon.
A helyszínen már sötét volt, amikor egy vörös hajú riporternő
lépett a kamera elé, kezében mikrofonnal. Míg beszélt, időnként
leseperte a válláról a havat. A háttérben autók reflektora suhant el a
híd alatt.
- A forgalom órákon keresztül állt - mondta. - Most, mint láthatják,
már újból megy a forgalom. Az észak felé menő sávokon nem sokkal
ezelőtt még három mérföldes autósor torlódott össze. Aztán is
nagyon lassú volt a közlekedés, miután eltávolították az úttestről a
roncsokat.
A képet most visszaadták a stúdióba, a helyszíni tudósító arcát a
monitoron lehetett látni. Az ősz hajú férfi műsorvezető most a
monitor felé fordult.
- Azt mondta, Monica, hogy senki sem sérült meg - mondta.
- Így van, Jim - felelte a vörös hajú nő. - Mentők is érkeztek a
helyszínre, de szerencsére nem volt rájuk szükség. Több rendőrrel is
beszélgettem, mind azt mondják, csoda, hogy senki nem sérült meg.
Mark érezte, ahogy nő a csomó a gyomrában. Alig bírta megállni,
hogy ne beszéljen a dologról valakivel. Heves mozdulattal felállt, a
szék hangos csattanással dőlt hátra.
Susan meglepett arccal nézett rá, miközben a fiú visszatette a
helyére a széket.
- Jól vagy, nincs semmi baj, Mark?
Mark egy pillanatig az asszony szemébe nézett. Már a nyelvén volt,
amit mondani akart…
- Valami baj van? - kérdezte Susan.
- Nincs semmi - felelte a fiú.
Nem, nem mondhatja el. Leglábbis nem neki!
Kiment a konyhából, átment a hallon és odament Wallace
dolgozószobájához. Henry papája mondta vacsora közben, hogy
valami dolga még van. Mark látta is a résnyire nyitott ajtón keresztül
a férfi hátát.
Kezdett azon gondolkozni, mit is mondjon. Wallace az, akinek el
kell mondjon mindent, hiszen ő a ház ura. Ő tudja, mit kell tenni
ilyenkor.
Már-már a kilincsre tette a kezét, amikor suttogást hallott a háta
mögül:
- Menj csak és árulkodj.
Mark hátrahőkölt, a szíve a torkában dobogott, aztán egy
másodperccel később Henryt látta előlépni a félhomályból. A fiú
félmosollyal az arcán közeledett hozzá - ugyanazzal a félmosollyal,
ami vacsora alatt is ott bujkált a szeme körül. Mark érezte, hogy
elszorul a torka.
 - Jobbat mondok - suttogta Henry, - miért nem megyünk be ketten
együtt?
- Dögölj meg - suttogta vissza Mark és idegesen körbepillantott a
hallban.
Az ajtón keresztül látta, hogy Wallace bácsi most is az íróasztala
fölé görnyed, láthatóan nem vett tudomást a két fiú suttogásáról.
- Mark az oka mindennek, apu - suttogta Henry ártatlan arccal,
mintha a papájának mondta volna. - Ő találta ki. Én azt hittem, hogy
csak játszunk. Fogalmam sem volt, mit akar csinálni.
Mark döbbent arccal és némán nézett vissza rá. Ő is pontosan
ezeket a szavakat akarta használni. Hirtelen látta is a jelenetet lelki
szemeivel: ott állnak mindketten, mindegyikük mondja a magáét.
Vajon kinek fog hinni Wallace bácsi? Talán Henrynek. Talán
egyiküknek sem. Egy bizonyosnak látszott: Henry papája nem fog
jobban hitelt adni Mark szavainak a fiáéval szemben.
- Papa, légy elnéző vele szemben - suttogta megint Henry. - Hisz
tudod, milyen zavarodott, mióta a mamája… izé…
Mark megpróbálta eltaszítani Henryt, de az megragadta a karját és
kezdte húzni az ajtó felé.
- Most mitől félsz? - sziszegte Henry. - Gyere, menjünk be.
Mark megfeszítette magát. Már nem is akart Wallace bácsival
beszélni. Egyszerűen meg akart szabadulni ettől az őrült kölyöktől.
- Apu! - kiáltott fel Henry hirtelen. - Mark akar neked mondani
valamit.
- Hagyd abba! - Mark megint megpróbálta ellökni magától Henryt.
De az unokatestvére szorosan fogta.
Ez teljesen őrült, gondolta Mark. Nincs magánál. Mark
kiszabadította magát és elindult ki a hallból. Hirtelen valaki
felgyújtotta a villanyt. Wallace lépett ki az ajtón. Mark kettesével
vette a lépcsőket, de aztán megállt és hallgatózott.
- Mi folyik itt? - kérdezte a férfi a fiát. - Mi baja Marknak?
 - Nem tudom - felelte Henry. - Mostanában furán
viselkedik. Megyek is, megnézem, jól van-e.
Mark elindult felfelé a lépcsőn. Fogalma sem volt, mit tegyen,
abban azonban biztos volt, hogy valamit csinálnia kell.
Ez már nem játék; gondolta. Henry őrültségeket csinál. És ami
még ennél is rosszabb, megpróbálja az egészet Markra kenni.
A fiú fölért a lépcsőn. Most mit tegyen? Hiszen csak Henry
szobájába mehet. Bement és becsukta az ajtót. Fölkattintotta a
villanyt. Gondolkodnia kell, valamit ki kell találjon. Leült az ágyra,
háttal az ajtónak.
Néhány másodperccel később lépéseket hallott, aztán
megnyikordult az ajtó.
- Szóval itt vagy - szólalt meg Henry.
Mark önkéntelenül megfeszült. Már Henry látványától végigfutott
a hátán a hideg.
Újabb lépéseket hallott. Henry végigdobta magát az ágyán. Mark
egy kicsit elmozdította a fejét, a szeme sarkából látta, ahogy Henry
összekulcsolja a kezét a feje alatt és győztes mosollyal néz rá.
- Mondtam apának, hogy megnézem, jól vagy-e. Nincs semmi
bajod, Mark?
A szavak fenyegetőek voltak, tele gúnnyal, mintha Henry tudta
volna, hogy ő győzött.
Ebben a menetben.
- Hagyjál már - mondta Mark csendesen.
- Hogyhogy hagyjalak? - kérdezett vissza még gúnyosabban Henry.
- Ez az én szobám!
Ne figyelj rá, mondogatta Mark magában. Ne is halld meg, mit
mond. Semmi közöd hozzá. Várd ki, míg megjön apu, aki elvisz erről
az őrült helyről.
Újabb lépteket hallott, ezúttal halkabbakat.
- Találjátok ki, mit mondott a mami. - Connie volt az.
Mark megfordult. A kislány ott állt az ajtóban.
 - Mit akarsz? - kérdezte ingerülten Henry.
Connie belépett a szobába.
- Sokáig fenn maradhatok ma este.
Henry odament a húgához.
- Connie, mit csinálsz te itt?
- Hogyhogy? - kérdezett vissza Connie.
- Mit mondtam neked a szobámról?
- De most nem dolgozol semmin - felelte a kislány.
Henry megragadta a lányka kezét, hátracsavarta, fel egészen a
tarkójáig.
- Jaj! - kiáltott föl Connie. - Ez fáj! Engedd el!
Henrynek esze ágában sem volt.
- Kérlek, Henry! - kérlelte a bátyját a lány. - Fáj!
- Nem feleltél a kérdésemre - jegyezte meg Henry.
- Jaj! - kiáltotta Connie. - Elfelejtettem.
- Oké - szólalt meg hideg hangon Henry -, akkor majd én
megmondom: Neked ide tilos bejönni! Se most, se semmikor!
Mark eddig az ágyon ülve figyelte az eseményeket, most azonban
fölállt. Képtelen volt elviselni, milyen durva volt Henry a húgához. Ez
nem normális, gondolta. Ez beteg.
Ez a fiú beteg.
Connie sokkal kisebb nála, mégsem érdekli, hogy mekkora
fájdalmat okoz neki. Marknak elege lett Henry gonoszkodásából.
- Nem hallottad, mit… - Henry nem tudta befejezni a mondatot,
mert Mark megragadta a torkát, elrántotta Connie-tól és elindult vele
az ágy felé.
Henry hörögve próbálta meg elkapni Mark kezét. Mark
nekilódította a falnak és dühösen nézett bele a fiú meglepett
szemébe.
- Tévedésben vagy - szólalt meg Mark, aki alig bírt uralkodni a
dühén. - Ez az én szobám is most. Én meg megengedem Connie-nak,
hogy bejöjjön.
A meglepetés eltűnt Henry tekintetéből, átadta a helyét a dühös
hunyorgásnak. A szája sarkában azonban valami mosolyszerűség
jelent meg. Mint aki felveszi a kesztyűt. Henry lassan rákulcsolta az
ujjait Mark kezére. Marknak az esze ágában sem volt Henryt
megfojtani, csupán távol akarta tartani Connie-tól.
Henrynek sikerült levennie Mark kezét a torkáról. Egy pillanatig
dühösen néztek farkasszemet. Mark érezte, hogy gyengül a fogása,
ezért másik kezével belemarkolt Henry hajába. Ugyanezt tette Henry
is.
A két fiú úgy feszült egymásnak hátrafeszített fejjel, mint két dühös
kos, egyik sem akart engedni, akármennyire is fájt.
- Anyuuu! Anyuuu! - Mark hallotta, hogy Connie kifut a szobából.
Marknak már nagyon fájt, hogy Henry a haját húzza, de nem
engedett. Pedig úgy érezte, hogy a fiú ki akarja tépni a hajcsomót.
Könnyel telt meg a szeme, de nem akarta megadni magát ennek az
őrültnek, aki az unokatestvérének nevezi magát. Arcuk kivörösödött,
dühösen grimaszoltak egymásra.
- Tehát tetszik neked a kishúgom. - Henry szavaiból vegytiszta
gonoszság sütött.
- Dögölj meg, rohadék. - Mark mintha köpködte volna a szavakat.
- Ilyen aranyos kislányt - sziszegte Henry. - Milyen szörnyű is
lenne, ha valami történne vele. Ha valami… baj érné. Ugye nagyon
szomorkodnál, Mark?
Bárki más számára ez csak üres fenyegetőzésnek tűnt volna, Mark
azonban tudta, hogy Henry komolyan is gondolhatja. Ha képes
megölni egy kutyát, veszélybe sodorni ártatlan autósokat?
Mark azt is tudta már, hogy Henry képtelen valamin
megosztozni. Ha egy labda vagy egy dzseki miatt képes dührohamot
kapni? Az unokatestvére nem ismer határokat. Megtesz mindent,
amit akar.
- Nem mered megtenni! - sziszegte vissza dühösen Mark.
 Hihetetlen volt még a gondolat is - hogy Henry képes lenne
bántani a kishúgát.
- És mi van, ha baleset éri? - suttogta Henry, aztán gonoszul
kuncogni kezdett. - Csak kérdezd meg a mamit, mi történt
Richarddal.
- Te beteg vagy - suttogta Mark.
- Henry! Mark! Azonnal hagyjátok abba! - Susan hangja váratlanul
érte őket.
A két fiú azonnal eleresztette egymást és az ajtó felé fordult. Henry
anyja csak meredt rájuk. Markot egy pillanatra elöntötte a
megkönnyebbülés érzése, hogy megszűnt a fájdalom.
- Mi folyik itt, Henry? - kérdezte az asszony és belépett a szobába.
Mark elképedve látta, hogy a gonosz tekintetű, fenyegető és gyilkos
indulatú kiskamasz egy szempillantás alatt átváltozik ártatlan mama
kedvencévé, akiről lerí, hogy képtelen lenne a légynek is ártani.
Henry lehajtotta a fejét és úgy lépett oda az édesanyjához; áradt
belőle, hogy furdalja a lelkiismeret.
- Ne haragudj, mami - mondta ijedten. - Hülye dolgot csináltunk.
Markra emelte a tekintetét, mintha azt akarná, hogy ő is ezt tegye.
- Nekem nem úgy tűnt, mintha játékból csináltátok volna - felelte
Susan. - Inkább mintha komolyan verekedni akartatok volna.
- Tudom, hogy így látszott, de tényleg nem verekedtünk - mondta
Henry. - Csak játszottunk. Nem igaz, Mark?
Mark megérezte magán Susan kérdő tekintetét. Szerette volna
elmondani neki az igazat, de bizonyos volt benne, hogy nem fognak
hinni neki.
- Igen - motyogta alig hallhatóan. - Tényleg csak játszottunk.
Henry elvigyorodott. Mark hátán végigfutott a hideg ettől a
tekintettől. Susan azonban láthatóan megnyugodott.
- Hát, máskor ne játszatok ilyen durván - mondta. - Egy pillanatra
azt hittem, mintha meg akartátok volna ölni egymást.
 Megfordult és kiment. Henry a már ismert és szörnyű
győzedelmeskedő pillantást lövellte Mark felé. Mark rettegéssel
vegyes dühvel nézett vissza rá, mert jól emlékezett rá, mit mondott a
fiú a kishúgáról.
- Nehogy valamit csinálni merj Connie-val - szólalt meg
fenyegetően.
Henry csak mosolygott, amikor kiment a szobából.
Sötét volt már, amikor Henryt hallotta visszajönni a szobába.
Mark csak feküdt az ágyában és figyelt. A szobában is sötét volt,
Henrynek csak a körvonalait látta. Figyelte, mit csinál az
unokatestvére. Készül-e valamire? Nem akarja esetleg bántani
őt? Henry a szoba másik részében maradt. Szó nélkül magára húzta a
pizsamáját és ágyba bújt.
De ez nem jelenti azt, ahogy ott is akar maradni.
Mi van akkor, ha megvárja, míg Mark elalszik? És akkor csinál
valamit? Mark nem tudta, elalhat-e vagy sem. Feküdt és bámulta a
mennyezetet. Képtelen volt felfogni a dolgot. Hogy lehet egy gyerek
ilyen kegyetlen? Egészséges, kedves emberek a szülei, akik
gondoskodnak róla, szeretik. Miért nem értékeli ezt
Henry? Boldognak kéne lennie, nem gonosznak, aki abban leli
örömét, hogy másoknak fájdalmat okoz. Igen, leginkább ez zavarta
Markot. Miért? Vajon miért olyan Henry, amilyen?
 15.

Ragyogó napsütésben úszott a szoba, amikor Mark másnap reggel

fölébredt. Azonnal Henry ágyára siklott a tekintete. Már megint üres
volt, amitől most finoman átfutott Mark hátán a hideg. Előző éjjel
sokáig fenn maradt, de a vége felé nyilván elaludt. Elképzelte magát,
ahogy védtelenül fekszik és alszik ugyanabban a helyiségben, ahol
Henry is.
Kimászott az ágyból és az ablakhoz lépett. Hunyorogva nézett ki a
verőfénybe, amelyet csak fokozott a frissen lehullott hó. Mark soha
nem látott még ekkora havat, amely beborította a földet, minden
bokrot és fát. Egy pillanatra Mark meg is feledkezett a félelmeiről,
legszívesebben egyenesen lement volna, hogy beleugorjon a ragyogó
hóba. Hóembert akart építeni, hógolyózni szeretett volna, csupa
olyasmit, amiről eddig csak hallott.
Aztán a pillantása megint Henry bevetetlen ágyára tévedt.
Nem, most nem játszhat. Egészen mást kell csináljon. Remélte,
hogy nem volt már ehhez is túl késő.
Mark magára kapkodta a ruháját és lesietett. Valahogy érezte, hogy
Henry nemcsak a szobában, hanem már a házban sincs. Furcsa,
mennyire más volt a ház légköre, ha az unokatestvére is itthon volt.
Mintha minden vésztjóslóbb lett volna. Ha viszont nem volt otthon,
minden melegebbnek, világosabbnak tűnt föl.
De lehet, hogy ezt csak úgy képzelte.
Belépett a konyhába, Susan most is a mosogatónál állt. A reggeli
ezek szerint lezajlott már.
- Hol van Connie? - kérdezte Mark.
Susan megfordult és meglepetten nézett a fiúra.
- Egy perce még itt volt, miért?
- Még nem ment ki, ugye? - kérdezte Mark.
 - Nem, nem hiszem. Valami baj van?
- Hát… - Mark hirtelen rájött, hogy óvatosabbnak kellett volna
lennie. - Nem, nincs semmi, csak kérdeztem - mondta és ásított.
Susan a homlokát ráncolta.
- Fáradtnak látszol.
Mark megvonta a vállát.
- Éhes vagy? - kérdezte ezután Susan.
Mark bólintott és körülnézett.
- Henryt nem tetszett látni?
- Egy órája mehetett el - felelte az asszony. - Megint valami titkos
akcióra készül. Hanem mit ennél reggelire?
- Bármit, mindegy. - Mark közben benézett a nappaliba, azt
remélte, ott találja Connie-t, de a kislány nem volt ott.
- Keresel valamit? - érdeklődött Susan.
- Nem, semmit.
Mark visszajött a konyhaasztalhoz. Ha Connie még a házban lenne,
akkor legalább ajtócsapódást kellett volna hallania.
- Mit szólsz egy rántottához és pirítóshoz? - kérdezte Susan.
- Nagyszerűen hangzik.
Mark leült az asztal mellé, de valami miatt feszengett. Ott ült a
szék szélén. Mi van akkor, ha Connie mégis kiment?
És Henry már várt rá?
Ha bárki más azt mondta volna, arra készül, hogy bántsa a húgát,
arra Mark ügyet sem vetett volna.
Henryre azonban ez nem állt.
Ekkor felpattant a konyhaajtó és Connie lépett be rózsaszín
síoveráljában, fehér csizmával.
- Teljesen egyedül öltöztél fel! - kiáltotta boldogan Susan.
Connie ragyogó arccal bólintott.
- Hát ilyen ügyes az én kicsi lányom! - mondta Susan mosolyogva.
 - Kimehetek a hóba játszani? - kérdezte Connie.
- Persze - felelte a mamája -, menj csak.
Connie már indult is.
- Hé, várj egy kicsit! - kiáltott föl Mark.
Connie megtorpant.
- Mi van?
- Miért nem játszunk együtt? - kérdezte Mark.
- Nekem nyolc. - A kislány félénken mosolygott. - Kimegyek a
játszótérre és megvárlak.
- Ne - tiltakozott Mark.
Connie meglepetten nézett a fiúra.
- Mi a baj, Mark? - kérdezte Susan, miközben beleütötte a
tojásokat a forró olajba.
- Csak eszembe jutott, hogy Connie akár meg is várhatna - mondta
Mark.
- Miért ne mehetne ki? - kérdezte Susan.
- Hááát… - Marknak sebesen pörgött az agya. - Nem igazán tudom,
merre van a játszótér.
- Nem olyan bonyolult - mondta Connie. - Csak végigmész az úton,
aztán balra fordulsz és már látod is.
- Hát, én azért jobb szeretnék veled menni - mondta erre Mark. -
Nem kell sokáig várnod. Csak bekapom a reggelit, fölveszem a
csizmám és a kabátom.
Susan megint csak furcsa tekintetet meresztett Markra. aztán
Connie felé fordult.
- Megvárod? - kérdezte.
- Melegem van - felelte Connie.
- Akkor jársz odakinn, míg Mark nem végez - mondta a mamája.
- Jól van. - Connie megeresztett egy mosolyt Mark felé. - Odakint
találkozunk.
 - Remek.
Mark odaintett a kicsinek aztán Susanra pillantott, remélte, hogy
nem tűnik neki a jelenet túlzottan furcsának. Az asszony kicsit
félrefordította a fejét és kíváncsian nézett a fiúra.
- Mi baj van, Mark? - kérdezte.
- Semmi, tényleg semmi. Csak úgy érzem, hogy túl sokat vagyok
Henryvel, Connie meg egyedül van. Úgy gondoltam, hogy vele is kéne
játszanom.
Susan elmosolyodott.
- Ez nagyon kedves tőled.
Reggeli után Mark fölhúzta a csizmáját, a kabátját és
kiment. Connie a hátán feküdt a hóban és földobálta a havat. Mark
élvezettel lépett bele a harminccentis hóba. Milyen remek dolog is a
hó, gondolta.
- Kész vagy? - érdeklődött Connie.
- Mehetünk.
Elindultak ki az úthoz, amelyről már letolták hóekével a havat, de
még így is keskeny volt. Alig fért el két kocsi egymás mellett, nem is
beszélve a gyalogosokról.
- És mi lesz, ha jön egy autó? - kérdezte Mark.
- Akkor ezt csináljuk. - Connie belevetette magát az út szélére tolt
hóba.
- Most már értem - felelte nevetve Mark.
Mentek az úton, míg fel nem tűnt a játszótér. Eszébe se jutott
volna, hogy a gyerekeknek a játszótérre van menni kedve, amikor
leesett a hó. Most azonban látta, hogy ugyanúgy hintáznak és
hülyéskednek a mászókán, mint máskor. Mások hógolyóztak. Mark
körbehordozta a tekintetét a környéken. Henryt sehol nem látta.
Connie ott játszott egész délelőtt a játszótéren. Megjelentek a kis
barátai, rövidesen együtt nevettek. Aztán építettek egy hóembert a
hinta mellett, majd az volt a játék, hogy a hintáról le tudják-e rúgni a
hóember fejét.
 Mark eközben egy padon ült és a gyerekeket nézte. Úgy érezte,
őrködnie kell. Fáradtnak érezte magát, égett a szeme, mintha tele
lenne homokkal. Ásított és legszívesebben visszabújt volna az ágyba,
de nem merte. Nem felejtette el, mit mondott Henry előző este.
Annyira figyelte Connie-t, hogy szinte csak akkor vette észre Alice
Davenportot, amikor az megállt előtte.
- Susan mondta, hogy itt vagy - szólalt meg a nő. - Azt hiszem,
elfeledkeztél a találkánkról.
Mark elfordította a fejét. Nem hitte volna, hogy a nő utána
jön. Most mit mondjon neki? Tartsák itt a beszélgetést a játszótéren?
- Tényleg kiment a fejedből? - kérdezte Alice.
Bizonyos szempontból így is történt. De ennek megvolt az oka,
hogy miért. Egyrészt mert vigyáznia kellett Connie-ra, de más is
közrejátszott.
- Az a helyzet, hogy nem volt kedvem beszélgetni - mondta végül.
- Leülhetek? - kérdezte Alice.
Mark meglepett tekintettel nézett rá. Nem akarta, hogy a nő
leüljön, de nem akart udvariatlan sem lenni.
Alice leseperte a padról a havat és leült. Mark a játszótér felé
fordította a fejét, de tudta, hogy a nő őt nézi.
- Jót tesz a beszélgetés, Mark - mondta a nő. - Múltkor is segített.
A múltkor, gondolta Mark. Úgy érezte, hogy nagyon régen volt
az. Furcsa módon úgy érezte, annyi mindent el akarna mondani,
hogy képtelen megszólalni.
Tényleg így érzi?
Mark odafordult a nőhöz.
- Ugye orvosnak tetszik lenni, aki tud egy csomó dolgot?
- Hát néhány dolgot - felelte Alice. - Agysebészethez mondjuk nem
értek.
- De tud egy csomó dolgot az emberekről - folytatta Mark.
 - Mondjuk inkább úgy, hogy ezen a területen elboldogulok -
ismerte el Alice.
- A néni szerint mitől lesz valaki gonosz? - kérdezte Mark.
Alice egy pillanatig meglepetten szemlélte a fiút, aztán feltámadt
benne a kíváncsiság.
- Mit akarsz azzal mondani, hogy “gonosz”?
- Ha valaki rossz - felelte Mark. - Amikor szándékosan bánt valaki
valakit. Ez a gonoszság, nem?
Most viszont Alice mondott olyat, amivel meglepte a fiút:
- Nem sok időt szenteltem a gonoszság természetrajzának.
- Hogy tetszik ezt érteni? - kérdezte Mark.
- Én úgy értem, akkor mondják ezt az emberek, amikor nem
akarnak valakit megérteni, nem is próbálják meg - felelte Alice. -
Mindennek megvan az oka, Mark. Ez az emberek viselkedésére is
vonatkozik. Sajnos nem ritkán nagyon nehéz kideríteni az okokat.
- De mi van akkor, ha nincs oka? - kérdezte Mark. - Ha tényleg ok
nélkül akar valaki valakit bántani?
- Ha látszólag nincs ok, akkor ez mindig úgy volt - mondta Alice.
- Nem érted? Ha megtörténik, akkor van valami oka. Lehet, ahogy
kezdettől fogva volt valami oka. Most viszont hadd tegyek fel én egy
kérdést, Mark: Te hiszel abban, hogy valaki gonosznak születik?
Mark nem tudta biztosan, de valami azt súgta neki, hogy ez nem
lehetséges. De azt sem hitte, hogy Susan néni vagy Wallace bácsi
olyasmit tett volna, amitől Henry gonosz lett. Megrázta a fejét. Alice
ismét ránézett.
- Még egy kérdés - mondta. - Te azt hiszed, hogy gonosz
vagy? Mert hagytad, hogy a mamád meghaljon?
Mark mélyet sóhajtott és a játszótér felé fordította a fejét, ahol
olyan sok ártatlan kinézetű gyerek játszott a hóban. Hogy
magyarázza meg ennek a nőnek, hogy nem magáról beszél?
- Nincs igazad - mondta Alice. - Nem te vagy a hibás a mamád
haláláért. És nem is vagy gonosz.
 - Oké, de várjunk csak - mondta Mark. - Tessék
idefigyelni. Mondjuk van egy fiú.
- Aki egykorú veled? - kérdezte Alice.
Mark bólintott.
- Tegyük föl, hogy szörnyű dolgokat csinált… És kizárólag azért
csinálta, mert élvezte. Erre nem tetszik azt mondani, hogy
gonoszság?
Alice nézte a ragyogó kék eget, aztán megrázta a fejét.
- Sajnálom, Mark, én nem hiszek olyasmiben, hogy
gonoszság. Egyszerűen nem hiszek.
Mark elveszítette a türelmét. Ez a nő még csak nem is figyel rám,
gondolta. Odafordult a pszichiáternőhöz.
- Tehát nem teszik hinni a gonoszságban?
Alice Davenport megcsóválta a fejét.
- Pedig kéne - mondta Mark.
Mire Alice meg tudott volna szólalni, a fiú már futott a hóban
Connie felé.
- Connie, gyere - kiabálta -, mennünk kell ebédelni.
Amikor Connie odaért mellé, a fiú a szeme sarkából Alice-re
pillantott. A nő ült a padon és elgondolkodva nézett az irányába.
Türelmetlenül csengett a telefon. Henry megállt a készülék mellett
és felvette a kagylót.
- Tessék.
Egy pillanatig csak statikus sercegést hallott, aztán a távolból
megszólalt egy hang.
- Te vagy az, Wallace?
- Henry vagyok. - A fiú meglepődött, hogy összetévesztik a hangját
az apjáéval. Vagy nagyon messze lehet a hívó, vagy nem ismeri őket
jól.
- Jack vagyok, Hong Kongból beszélek.
- Csókolom, Jack bácsi. - Henry körülpillantott, egyedül van-e.
 - Hogy vagytok?
- Jól, Jack bácsi, köszönjük. És Jack bácsi?
- Fáradt vagyok, egyébként jól. Egész héten rohangáltam. De
gondoltam felhívlak benneteket. Mark ott van valahol?
Henry az ablak felé pillantott. Mark épp akkor fordult be az útról
Connie-val.
- Most nincs itt.
- A fenébe, nem tudod, hova ment?
- Sajnos nem - felelte Henry.
Mark és Connie közben egyre közeledett a házhoz. Henry azon
gondolkodott, hol lehettek együtt, ha egyáltalán együtt voltak.
- Na, nem baj. És ti hogy jöttök ki egymással, srácok?
- Jókat hülyülünk - felelte Henry.
- Örömmel hallom - mondta Jack. - Szóval szerinted Mark jól érzi
magát nálatok?
- Hát persze - mondta Henry, s látta, hogy Mark és Connie már ott
van a ház előtt. - Nagyon jól elvagyunk. És nekem is nagyon
szimpatikus.
- Megtennéd, hogy szólsz a fiúnak, hogy telefonáltam? - kérdezte
Jack. - És add át az üdvözletemet a családnak, oké?
- Hát persze, Jack bácsi - felelte Henry. - Csókolom.
- Szia.
Henry abban a pillanatban tette vissza a helyére a kagylót, amint
Mark és Connie belépett a házba. Az arcuk kivörösödött a hideg
levegőn. Havas cipőjükről a lábtörlőn verték le a havat.
Mark szinte megdermedt, amint megpillantotta Henryt, aki őket
nézte a hall végéből. Várta, hogy megszólal és mond valamit, de
unokatestvére egy szót sem szólt.
Mark Connie felé fordult és segített neki kibújni a síruhából.
Mire megint felnézett. Henrynek már csak a hűlt helyét találta.
 16.

Mark csak ebédkor látta Henryt megint. Mark és Susan is ott ült a
kerek asztal mellett az ebédlőben. Mark úgy ült le, hogy a lehető
legmesszebb legyen Henrytől.
- Tehát, mire készültök ma este? - kérdezte Henry, amikor
elkezdték felvágottból és franciasalátából álló ebédjüket.
- Elviszem anyátokat vacsorázni - jelentette ki Wallace. - Ugye nem
kell pótmamát hívnom, ellesztek annyit egyedül?
- Hát persze, apu - felelte Henry mosolyogva.
- Ó, ez csuda lesz! - kiáltott fel Connie.
Marknak összerándult a gyomra. Elrémült már a gondolattól is,
hogy egyedül maradnak éjszakára. Ki tudja, mikor akar Henry
próbálkozni?
- Akkor megnézhetem a Szörny Show-t is? - kérdezte Connie.
- Nem -jelentette ki Henry.
- De miért?
- Mert a sok szörnyűségtől nem fogsz tudni aludni - felelte Henry.
Ha nem lett volna a dolog olyan rémisztő, ez a kijelentés még tréfás
is lehetett volna. Henry, amint a húgocskáját óva a tévészörnyektől,
miközben együtt él egy valóságos szörnnyel a kislány, aki sokkal
veszélyesebb lehet rá, mint bármelyik tévéfigura.
- Nem kell engedelmeskednem neked - makacsolta meg magát
Connie.
- Nem te vagy a főnök.
Henrynek elsötétült az arca.
- De igenis az vagyok… te kis pondró.
Susan szeme elkerekedett.
- Ez egy kicsit erős volt, Henry.
 - Mi az a pondró? - érdeklődött ártatlanul Connie.
- Nem számít, kicsikém - mondta Wallace. - Henry olyasmit
mondott, amit nem lett volna neki szabad.
- És amit soha nem fog még egyszer mondani - mondta Susan és
egyenesen a fia szemébe nézett.
Henry lesütötte a szemét, és Mark ismét elcsodálkozott, milyen
gyorsan átalakul az unokatestvére jófiúvá.
- Ó, apu, anyu - szólalt meg Henry -, figyeljetek csak! Mark
megemlítette, hogy szeretne inkább átköltözni Richard szobájába.
Marknak a meglepetéstől nyitva maradt a szája. Soha nem
mondott ilyet.
- Tudod, ez nem is rossz ötlet - szólalt meg Wallace.
Mark látta, hogy Susan megdermed.
Pontosan tudta, hogy Richard szobája miatt többször
összevitatkoztak már a szülők.
- De drágám - mondta Susan a férjének -, erről már számtalanszor
beszéltünk.
- Marknak nagyon tetszik az a szoba - jegyezte meg Henry, mintha
csak olajat akarna önteni a tűzre.
- Ez nem igaz - szólalt meg Mark. - Nem akarok odaköltözni. Soha
nem mondtam, hogy oda akarok.
- Ugyan már, Mark, most miért hazudsz? - kérdezte Henry és a
fiúra kacsintott.
Marknak kinyílt a szája, de egy szót sem tudott kinyögni. Henry
legújabb ötlete teljesen elképesztette. Eközben Susan és Wallace
csendesen beszélgetett, ami kezdett gyanúsan közelíteni egy kiadós
veszekedéshez. Mark tisztában volt vele, hogy Henry épp ezt akarta
elérni.
- Drágám, legalább gondolkozz egy kicsit a dolgon - mondta
Wallace a feleségnek. - Nem hagyhatjuk úgy a szobát örökké.
Lassan olyan lesz, mint valami múzeum. Nem tesz jót a
gyerekeknek sem.
 Mark látta, hogy Susan alig bír uralkodni az
érzelmein. Összeszorította a szalvétáját, úgy dőlt előre a férje felé.
- Soha nem mondtam, hogy örökre úgy kell hagyni - mondta. - Át
fogom rendezni, amint úgy érzem, hogy itt az ideje. - Aztán Markhoz
fordult, aki szörnyen érezte magát, hogy ennyire felkavarta az
asszonyt, bár az egészet Henry találta ki. - Mark - mondta az asszony
- van egy jópofa szoba odafent a harmadik szinten, ha át akarsz
költözni.
- De én nem akarok költözni - felelte Mark. - Soha nem mondtam,
hogy Richard szobájába akarnék költözni. Az egészet Henry találta ki.
De mintha senki nem hallgatott volna rá.
- Idefigyelj, drágám - szólalt meg Wallace. - Ha Mark oda akar
költözni, az még jó is lenne. Kell hogy éljen valaki abban a szobában.
Én nem mondom, hogy dobj ki onnét akár csak egyetlen játékot is.
Mark látta, hogy Susan mindjárt elsírja magát. Ő már világosan
elmondta, mit akar.
De Wallace nem hagyta a dolgot annyiban.
- Tudom, hogy nem akarsz vitatkozni erről. De szembe kell nézned
a dologgal. Nem menekülhetünk el a múltunk elől.
Susan felpattant, a széke hátradőlt. Minden ízében remegett, úgy
igyekezett visszafojtani a könnyeit.
- De én szembenézek a dologgal! - kiabálta. - Minden nap. Te vagy
az, aki folyton elfeledkezik róla.
Henry az arcához emelte a kezét.
Csak Mark vette észre, hogy a fiú gúnyosan mosolyog. Mint aki
élvezi a jelenetet. Mintha az okozna élvezetet neki, hogy mások
szenvednek. Mark a legszívesebben felugrott volna és Henryre
mutatott volna.
- Tetszenek látni! - kiabálta volna. - Ő csinálta az egészet! Ő keveri
a színfalak mögött össze a dolgokat.
De nem szólhatott egy szót sem, mert senki nem hinne neki.
Susan elindult kifelé.
 - Susan, most ne menj ki - szólt utána a férje. - Nem ez a megoldás,
kérlek.
De Susan kiment, hallották, ahogy fölsiet a lépcsőn. Egyértelmű
volt, hogy nem fog visszajönni.
- Jézusom - morogta maga elé Wallace, és tenyerébe temette arcát.
Egy másodpercig halálos csend volt a szobában. Mark hallotta,
hogy Susan fölér az emeletre és elindul a folyosón. Mindenki jól
tudta, hogy Richard szobájába megy.
Mark körbepillantott. Wallace szomorúan meredt maga elé. Még
Henrynek is sikerült illendően szomorú arcot vágni. Csak Connie
arcán tükröződött az értetlenség.
- Papi? - szólalt meg a kicsi.
Wallace feléje fordította a fejét.
- Mi van, kicsinyem?
- Mi az a pondró? - kérdezte a lányka.
Mark úgy érezte, meghasad a szíve Connie-ért. Ez a szerencsétlen
kölyök annyira apró és ártatlan. Aztán körbepillantott, mert kíváncsi
volt, Henry hogy reagál a kérdésre. Mint számított rá, Henry megint
a szája elé kapta a kezét. Marknak nem volt kétsége arról, hogy a fiú
magában nevet.
Susan kinyitotta Richard szobájának ajtaját és belépett. Érezte,
hogy végigcsordul egy könnycsepp az arcán. Akármilyen szomorú is,
régóta tudta, hogy Wallace nem érti meg, mit érez még
mindig. Fájdalmas volt a nő számára, hogy ez így van, de más
emberek voltak, mindenki máshogy dolgozza fel a fájdalmát. Susan
azt is tudta, hogy a maga módján Wallace is szenved a kisfiúk halála
miatt. De máshogy, a maga módján.
Az asszony leült az ágyra és körbepillantott a szobán. Az
éjjeliszekrényen egy kis játéktükör állt. Richard a második
születésnapjára kapta. A keret Donald Kacsát formázta. Susan
fölemelte és belenézett.
Aztán meglátott valamit, ami nagyon megdöbbentette. Henry ott
állt az ajtóban. Susan esküdni mert volna rá, hogy a fiú nem volt a
tudatában, hogy az anyja látja őt. Az arcán valami nagyon furcsa
mosoly jelent meg.
Már-már megvető.
Szinte gunyoros vigyor.
Susan hirtelen megfordult. Henry egy pillanatra meglepődött. A
tekintete most hirtelen mély együttérzést árult el. Susan csak arra
gondolhatott, hogy az előbbi nézéssel kapcsolatban tévedett.
A fia odaállt elé és kezét a vállára tette.
- Ne sírj, mama! - mondta csendesen.
Milyen kedves kisfiú, gondolta magában Susan. Milyen aranyosan
együttérző. Sokszor jobban, mint a saját férje. Sokszor túl jó, hogy
igaz legyen, mondogatta néha. Most az asszony örült neki, hogy így
igaz. Megfogta a fia kezét és megszorította, aztán könnyes arcához
vonta.
- Köszönöm, kisfiam - suttogta. - Te mindig megértesz.
Ahogy múlt a délután, úgy kezdett fokozódni Mark szorongása, mit
fog hozni az éjszaka. Egész délután Connie-val játszott, ha nem,
akkor is rajta tartotta a szemét. Henry ide-oda mászkált, de a két fiú
nem szólt egy szót sem egymáshoz.
Ahogy lement a nap, a három gyerek sietősen vacsorát készített
magának a konyhában. Connie arról beszélt, milyen jó volt kint a
hóban. Mark hallgatott. Henry néhányszor rámosolygott, mintha azt
akarta volna mondani: “Csak várj, míg el nem mennek a szüleim”.
Vacsora után Mark fenn ült az emeleti hallban, mint aki elmélyed
egy könyvben. Tőle néhány méterre Connie babázgatott. Odalentről
Mark tűsarkú cipők kopogását hallotta az előszobában. Aztán meg
mintha a konyhából jött volna.
- Készen vagy? - hallotta Wallace hangját.
- Egy pillanat az egész - felelte Susan.
Most mintha szaporábban kopogtak volna a tűsarkak. Mark szinte
követni tudta az asszony útvonalát a lakásban. Aztán Susan is
megjelent az előszobában.
 - Fantasztikusan nézel ki - hallotta Mark Wallace-t.
- Ó, Wallace - kacagott Susan.
A házaspár indulásra készen állt. Mark hirtelen felpattant és
lefutott a lépcsőn. Az ajtó előtt megpillantotta, amint Wallace bácsi
Susan nénire segíti a kabátot.
- Csókolom - mondta Mark nekik.
- Szia, Mark - felelte Susan. - Égve hagytam a konyhában a villanyt,
hátha megéheztek. A hűtőben találtok bőven rágcsálnivalót.
- Köszönjük. - Ott sertepertélt Mark egy ideig az előszobában, mire
Wallace kíváncsian rápillantott. Aztán hirtelen kitört a fiúból a
kérdés: - Muszáj most elmenni?
Wallace elmosolyodott.
- Bocs, Mark. Most randim van a város bombázójával. És még
veled sem vagyok hajlandó osztozni rajta.
Mark Susanra pillantott. Esküdni mert volna rá, hogy az asszony
megérezte rajta, hogy szorong valamiért.
- Valami baj van? - kérdezte Susan.
Mark megvonta a vállát és alig láthatóan biccentett. Wallace
türelmetlenül az órájára pillantott.
- Nem akarlak sürgetni, de ha nem indulunk azonnal, lejár az
asztalfoglalásunk - jegyezte meg.
- Tud várni a dolog holnapig? - kérdezte Marktól az asszony.
Mark egy grimaszt vágott, de aztán bólintott. Nem akarta elrontani
a felnőttek estéjét. Egyébként is hogy tudná elmagyarázni nekik,
hogy Henry valamit forral Connie ellen? Miért hinnének neki?
- Most ti vigyáztok Henryvel a kicsire, oké? - szólalt meg Susan.
- Az étterem telefonszáma ott van a telefon mellett. Connie-nak fél
kilencre ágyban kell lennie. Henry tudja, mi a teendő.
Azt meghiszem, gondolta magában Mark.
Wallace kinyitotta a felesége előtt az ajtót. Markot megcsapta a
hideg, ahogy Henry szülei kiléptek a verandára. A fiú csak állt a
hallban, nézte őket és imádkozott, hogy az utolsó pillanatban
gondolják meg magukat és maradjanak itthon. Mintha Susan
megérezte volna, mi jár a fiú fej ében, mert megfordult és kérdően
nézett rá.
- Tessenek jól érezni magukat. - Mark feszengve emelte fel a kezét.
Susan visszaintegetett, aztán Wallace bácsival együtt elindultak a
kocsi felé.
Mark csak állt az ajtóban. Csak ő maradt most már, aki megvédheti
a kedves, ártatlan, hatéves kislányt gonosz bátyjától.
Egy ideig tévéztek a nappaliban. Mark akárhányszor csak Henryre
pillantott, a fiú mindig azzal a gúnyos mosollyal nézett vissza rá,
mintha tudta volna, mi jár Mark fejében. Mark tisztában volt azzal,
hogy Henry mindent elkövet, hogy növelje a szorongását, és
megpróbált fölkészülni erre.
Eközben természetesen azt is figyelte, Henry mit lép. Film közben
Henry egyszer rövid időre kiment a konyhába. Ártalmatlan dolog volt
ez, de Mark számba vette a lehetőségeket.
A film befejeződése után Mark megszomjazott, és ő is kiment a
konyhába. Körülnézett. Úgy látta, nem tűnt el kés, nem lett méreg
keverve a kajához. De azért elővigyázatosságképpen felírta az étterem
telefonszámát egy másik cédulára, amit a zsebébe csúsztatott.
Mire visszaért a nappaliba, már ki volt kapcsolva a tévé, Henry és
Connie pedig eltűnt.
- Connie? - szólalt meg bizonytalanul.
- Itt vagyunk fönt - felelte a kislány.
Mark odament a lépcső lábához.
Connie és a bátyja fentről néztek le rá.
- Mit gondolsz, mit fogunk játszani, Mark? - kérdezte a kicsi, tele
gyerekes izgalommal. - Bújócskát. És úgy, hogy én bújok el, ti meg
próbáltok megtalálni.
Bújócskát? Marknak hirtelen számtalan, rémisztő gondolata
támadt, miképpen kerülhet a kicsi bajba.
 - Ne azt játszunk - mondta Mark -, nekem jobb ötletem van.
De elkésett. Connie már indult is valahová az emeleten. Henry tett
néhány lépést lefelé, miközben Markra vigyorodott.
- Szerinted előbb megtalálod, mint én? - kérdezte.
Mark tudta, hogy mindent elkövet ezért. Alig ért le Henry a
lépcsőn, Mark felszaladt mellette. Elindult az emeleti hall felé,
miközben mindegyik szobába bekukkantott.
- Connie! - kiabálta. - Gyere, bújj elő, sokkal jobb játékot tudok.
Félútig jutott, amikor hirtelen kialudt a villany. A ház összes
villanya! Markot hirtelen síri sötétség vette körül.
 17.

Addig tapogatózott a falon, míg keze bele nem ütközött egy

kapcsolóba. Felkattintotta.
Semmi.
Mi történhetett? Áramszünet lenne? Mark kinézett az ablakon.
Nem, mindenütt máshol égett a villany.
Nyilván Henry kapcsolta ki a biztosítékot.
- Connie, hol vagy? - szólalt meg a fiú.
- Gyere, találj meg - szólalt meg valahol a kislány.
Mark elindult a lépcső felé, aztán hirtelen megreccsent a padló, s a
kintről beszűrődő fényben megpillantotta Henryt. Az unokatestvére
felfelé osont a lépcsőn.
Mark tudta, hogy előbb kell megtalálnia Connie-t. Tapogatta az
utat, így ment fel a harmadik szintre, aztán megtorpant. Itt egy kicsit
több fény szűrődött be kintről. Mark lepillantott a hallba. Nem látta
sem Connie-t, sem Henryt, csak egy sor csukott ajtót.
Árnyak, rémisztő árnyak mindenütt. Mark kezdte gyűlölni ezeket
az árnyakat.
Aztán megpillantotta, hogy az egyik ajtó résnyire nyitva
van. Gyorsan odament és kinyitotta.
- Connie, itt vagy? - suttogta izgatottan.
Hirtelen vakító fény villant fel, és egyenesen a szemébe világított.
- Ááá! - kiáltott fel rémülten Mark.
Hátratántorodott, fejét beverte az ajtófélfába.
Aztán a fénypászma felfelé fordult, s Henry grimaszoló arcát
világította meg.
- Hoppá, ne haragudj, Mark!
Henry a hall felé világított és kifutott a szobából.
 - Hová mész? - szólt utána Mark és ő is elindult.
Kint Henry egy pillanatra megállt és megint Markra világított.
- Na, mit gondolsz, hova?
Mark tisztában volt azzal, hogy Henrynek behozhatatlan előnyt
jelent a lámpa.
- Tudod, ez nem fair, hogy nálad lámpa is van - mondta.
- Nem fair? - Henry gúnyos mosollyal pillantott rá. - Miért, mit
gondolsz, mi ez, Mark? Hogy játék?
A fény kialudt, minden sötétbe borult. Mark egy pillanatra nem
látott semmit, aztán a szeme lassan megszokta a sötétséget. De azt
hallotta, hogy Henry előre rohan. Elkezdett ő is arra futni. Aztán
hirtelen megtorpant.
Mi van akkor, ha ez csapda?
Mark úgy döntött, hogy óvatos lesz, lassabban megy. Araszolva
haladt előre, miközben figyelt minden hangra, amiből
következtethet, mi vár rá.
- Áááá! - A hirtelen felhangzó sikításba Mark
beleborzongott. Iszonyúan megzavarodott. Csak Connie lehetett, és
valahonnan ugyanerről a szintről, gondolta. De honnan?
- Connie! Hol vagy? - kiabálta.
- Ááá! Hagyd abba, Henry! - A második visítástól végigfutott Mark
hátán a hideg. Mégis Henry ért oda először. Vajon mit csinál vele?
- Connie! - kiabálta idegesen Mark. Elindult a hall felé, s közben
betaszított minden ajtót.
- Hagy már abba Henry!
A hang valahonnan elölről jött. Mark befordult a sarkon és belökte
az ajtót. A szobát a kempinglámpa fénye világította meg, amely ott
állt a padlón. Mark nem látta Henryt és a húgát, de hallotta a
birkózás hangjait. Gyorsan felkapta a lámpát és körbevilágított.
Ott birkóztak a sarokban a padlón. Mit csinál ez a Henry?
- Hagyd már abba, Henry! Hagyd abba!
 Connie visított, aztán felkacagott. Markon a megkönnyebbülés
hullámai futottak keresztül. Henry csiklandozta a kislányt.
Most mind a ketten felálltak. Connie arcán széles mosoly. Henry is
mosolygott, de az ő mosolya győzedelmesen megvető volt. Tisztában
volt azzal, hogy Markot sikerült halálra rémisztenie.
- Ez jó játék volt - mondta Connie. - Játsszunk még egyet!
Marknak már a gondolattól is végigfutott a hátán a hideg.
- Nem, Connie, neked már le kell feküdnöd.
- Nem akarok! - Connie dühösen fonta össze a mellén a karját és
makacsul megrázta a fejét. - Még egyet játszani akarok.
- Hallottad, mit mond - mondta Henry. - Még játszani akar.
Mark tudta, hogy valami sokkal jobbal kell előállnia.
- És mi lenne, Connie, ha inkább olvasnék neked egy mesét.
- Csak egyet?
Amilyen fiatal volt a kislány, annyira tisztában volt vele, hogy kell
mindenből kihozni a legjobbat.
- Amennyit csak akarsz - mondta Mark csendesen.
Connie elindult az ajtó felé, ám Henry elkapta a karját.
- Connie nem akar mesét hallgatni - mondta és megcsavarta a
karját. - Ugye nem, Connie?
A kislány azonban kiszabadította a karját és odafutott Markhoz.
- De akarok… te pondró.
Normális körülmények között jóízű pillanatnak kellett volna
lennie. De a lámpa fényében Mark látta, hogy Henry szeme
fenyegetően összeszűkül. Majdnem pontosan úgy, mint amikor
néhány nappal ezelőtt nézett a kutyára a tónál. Közben Connie
megfogta Mark kezét.
- Gyere Mark - mondta. - Most már tudom is, melyik mesét
akarom először meghallgatni.
A kislány kezdte húzni kifelé a fiút. Mark megint Henryre
pillantott, aki kifejezéstelen arccal bámult rájuk. Már Mark kezében
volt a lámpa és esze ágában nem volt kiadni onnan, míg fel nem
gyullad a villany. Kiléptek Connie-val, a szobában otthagyták Henryt
a sötétben.
Ahogy mentek lefelé a lépcsőn, hangos csattanást hallottak. Egy
szempillantás erejéig megtorpantak. Egyikük sem szólt egy szót sem.
Mintha Henry belerúgott volna egy székbe vagy valami másba.
Mark tartotta a lámpát, míg Connie pizsamába nem bújt. Henry
kishúga kicsi volt még ahhoz, hogy szégyellt volna átöltözni egy
idegen fiú jelenlétében. Bebújt az ágyba, fejét felpolcolta és helyet
csinált az ágyán, hogy Mark is odaülhessen. Markot szinte
meghatotta ez az ártatlanság. Minden gonoszság hiányzott a
kislányból. Képtelen volt felfogni, miért akarja Henry bántani.
Connie három könyvet adott oda a fiúnak. A második közepe felé
tarthattak, amikor megint kigyulladt a villany, köztük az olvasólámpa
is a lány éjjeliszekrényén. Mark kikapcsolta a kempinglámpát és
folytatta az olvasást.
Az utolsó történet a Madeline volt, ugyanaz a történet, melyet oly
sokszor felolvasott Mark anyja is a kisfiának, amikor még kicsi volt.
Amikor a vége felé a kislányról olvasott, aki a párizsi iskolában
megbetegszik vakbélgyulladásban, már látta, hogy Connie alig bírja
nyitva tartani a szemét.
- Jó éjt, kislányok - olvasta csendesen Mark. - Hála istennek,
mindenki egészséges. Most pedig aludjatok, mondta Miss
Clavell. Aztán leoltotta a villanyt és csendesen becsukta maga mögött
az ajtót. És boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Connie szeme lecsukódott, nagyot sóhajtott, mint akiből kiszakad
az egésznapos feszültség. Mark letette a könyvet, aztán felhúzta a
lányka nyakáig a takarót. Egy percig csak nézte a lány angyali arcát,
aztán leoltotta az éjjeli lámpát is. Fény csak a folyosó felől szűrődött
be. Mark csendesen átment a hallba.
Hirtelen ott termett előtte Henry, mintha a semmiből bukkant
volna elő.
- Megható kis mese volt, Mark - mondta gúnyos mosollyal.
 Mark ösztönösen megfeszült. Henry kikerülte és elindult Connie
szobája felé. Mark elkapta a fiú karját.
- Hová mész? - kérdezte.
- Csak meg akarom puszikálni az én hugicámat - felelte és ellökte
Mark kezét. - Megnéztem, be van-e rendesen takarva.
- Be van - felelte Mark és Henry elé állt.
- Majd meglátjuk.
Henry jobbra cselezett, aztán ellépett Mark balján. A fiú azonnal
elindult utána. Henry odament az ágyhoz és felkapcsolta az
olvasólámpát, aztán a húga fölé hajolt. Connie kissé hátra hanyatló
fejjel aludt, a nyaka szabadon volt. Mark idegesen nézte, ahogy
Henry kinyújtja felé a kezét.
- Ilyen angyalian aranyos teremtést! - Henry szavai gúnyosan
csendültek. Fölegyenesedett és Mark felé fordult. - Tényleg azt
hiszed, hogy bántanám?
Némán farkasszemet nézett egymással a két fiú, aztán Mark lassan
bólintott.
- Igen - felelte Mark.
Azt várta, hogy Henry dühbe gurul, de az csak mosolygott. Mint
aki büszke magára.
Connie megmoccant és motyogott valamit, amit nem lehetet
érteni. Mindketten ránéztek. Mark megérezte Henry kezét a vállán.
- Mit akarsz csinálni? - kérdezte Henry. - Itt állsz és nézed egész
éjszaka?
Mark lesöpörte a válláról Henry kezét.
- Igen, ha erre van szükség, akkor megteszem.
Henry ismét üveges tekintettel nézett rá, majd sarkon fordult és
kiment a szobából. Mark becsukta utána az ajtót. Bárcsak be tudná
zárni kulcsra az ajtót, de a zárban nem volt kulcs.
Mark a szoba közepére lépett, körülpillantott, aztán nagyot
sóhajtott. Minden jel szerint a földre tud csak lefeküdni. Odalépett
Connie ágyához és elvette azt a párnát, aminek olvasás közben
támaszkodott, majd lerakta a földre. Lefeküdt és a párnára hajtotta a
fejét. A padló kemény volt és hideg, nem esett jól az alvás rajta, Mark
mégis ezt tette.
Susan tisztában volt vele, hogy a vacsora nem volt olyan ünnepi,
amilyennek Wallace szerette volna. Egész idő alatt ideges volt és nem
tudott a férjére figyelni. Még a pohár bor sem tudta feloldani benne
azt a rettegést, ami egyre fokozódott, ahogy előrehaladt az idő. Végül,
mielőtt felszolgálták volna az édességet, szólt a férfinak, hogy
menjenek haza.
- Nem értem - mondta a férfi már a kocsiban, miközben hazafelé
hajtottak. - Miért gondolod, hogy valami baj van?
- Bárcsak meg tudnám magyarázni - felelte az asszony. - Csak
egész idő alatt olyan rossz előérzetem volt.
- Mi miatt? - kérdezte Wallace.
- Nem is tudom. - Susan idegesen nézett ki előre a szélvédőn
keresztül, mint aki arra számít, hogy tűzoltó kocsikat látnak majd a
házuk előtt, s a ház lángokban áll.
- Nem szoktál ilyen lenni, Susan - mondta a férje. - Semmi
akadálya, hogy szorongj, feltéve ha van rá racionális okod.
- Nem érzeném így magam, ha nem lenne - felelte szárazon Susan.
Wallace csalódottan sóhajtott fel.
- Nagyon kérlek, Susan, próbálj már meg értelmesen viselkedni.
- Egyszerűen azt érzem, hogy valami nem stimmel - mondta a nő. -
Nevezd ezt női ösztönnek, ha akarod.
- Nem nevezem semminek - felelte Wallace. - Nekem viszont az a
megérzésem, hogy hazaérünk és mindent tökéletesen rendben
találsz.
Ráfordultak a házhoz menő útra. Susan kinyitotta a kocsiajtót és
gyors léptekkel felment a lépcsőn. Megbotlott, de sikerült
visszanyernie az egyensúlyát.
- Hé - szólt utána Wallace -, ne izgasd már magad.
 - Nem tehetek róla - felelte az asszony és kulcsával kinyitotta az
ajtót.
Wallace akkor érte utol, amikor a nő belépett. Susan felkattintotta
a villanyt, aztán egy pillanatig csak állt mozdulatlanul, mint aki a ház
atmoszféráját ízlelgeti.
- Na, mit mondtam neked? - szólalt meg csendesen Wallace. -
Csend van és biztos vagyok benne, hogy mindenki alszik.
Susan nagyon bízott benne, hogy a férfinak igaza van, mégsem
tudott megnyugodni. Egy cseppet sem oldódott benne a feszültség.
- Menjünk fel - javasolta a férje.
- Várj.
Susan a nappaliba ment és felgyújtotta a villanyt. Látszólag
minden rendben volt, bár egy kicsit nagyobb volt a rendetlenség,
mint általában. Igaz, erre számított is.
Ekkor pillantotta meg Connie babáját, amely ott hevert a padlón,
lába bent volt a szőnyeg alatt. Valahogy furcsának tűnt az
asszonynak.
- Mi az? - kérdezte Wallace.
Megmutatta neki a babát.
- Csak egy baba? - kérdezte a férfi értetlenül.
Lehet hogy csak egy baba, de az asszony azonnal idegesebb
lett. Sarkon fordult és elindult fel a lépcsőn.
Magához szorította a babát, amikor az emeleten elindult a hall felé.
A fiúk szobájának ajtaja sarkig volt tárva, odabent teljes a sötétség.
Susan nem állt meg, hogy benézzen. Valami azt súgta neki, hogy ott
minden rendben van. Ment tovább Connie szobája felé.
Az ajtó csukva volt. Susan megfogta a hideg kilincset és lenyomta.
Fény áradt a hall felől a szobába. Először az asszony csak a takarót és
a párnát vette észre az ágyon. De ahogy a szeme hozzászokott a
félhomályhoz, látta a lányát is. Ettől hirtelen megkönnyebbült.
- Hát ez meg mit csinál itt? - suttogta mellette Wallace, aki épp
akkor ért oda.
 Susan meglepetten nézett maga elé a padlóra, csak akkor vette
észre, hogy Mark ott alszik. Annyira aggódott Connie miatt, hogy
először észre sem vette a fiút. De furcsa volt a dolog, szentigaz.
- Fogalmam sincs - suttogta vissza a férjének.
- Szerinted vigyük az ágyába? - kérdezte Wallace.
- Felesleges, hadd maradjon.
Susan odament a beépített szekrényhez és kivett egy pokrócot és
gyengéden betakarta a fiút. Aztán a babát bedugta Connie mellé a
takaró alá, s aztán, mint mindig, megbizonyosodott róla, hogy a
kislánya lélegzik.
Egy másodperccel később kilépett a szobából és becsukta az ajtót
maga mögött.
- Most már megnyugodtál? - kérdezte Wallace.
- Egy kicsit - biccentett Susan. - Már csak egy stáció van hátra.
Az asszony odament Henry szobájához. A nyitott ajtón beszűrődő
fényben látta a fiú körvonalait a takaró alatt, ahogy a hátát feléjük
fordítja. Susan egy másodpercig csak állt és a fiát nézte.
- Úgy néz ki, mélyen alszik - suttogta Wallace.
Susan kilépett a folyosóra és csendesen behúzta maga mögött az
ajtót. Az asszonynak fogalma sem volt róla, hogy a fia távolról sem
alszik. Igen, mozdulatlanul hevert az ágyon, de ha látta volna az
arcát, észrevette volna, hogy tágra van nyitva a szeme, s látta volna,
hogy olyan fekete a pupillája, mint a sötét éjszaka.
 18.

Mark kinyitotta a szemét. Egy szobában feküdt a földön, miközben

besütött a ragyogó nap. Hirtelen nem értette, mit keres itt. Kiesett
volna az ágyból?
Aztán hirtelen minden az eszébe jutott. Az egész este.
Felült. Connie nem volt az ágyban, amely nem volt bevetve. Vajon
merre lehet a kicsi?
Henry.
Hirtelen elkapta a rémület, fölpattant. Már épp ki akart rohanni a
szobából, amikor meghallotta a kislány csacsogását odakintről. Mark
odalépett az ablakhoz és lenézett. Odakint rózsaszín orkán-
kezeslábasában és hófehér sapkában Connie magában beszélt,
miközben egy hóembert épített.
Mark megkönnyebbülten sóhajtott föl. Semmi baja a lánykának.
Egyelőre.
Mark nem sokkal később lement a lépcsőn, útközben húzta magára
kék szvetterét. Az volt a szándéka, hogy bekap valamit, aztán kimegy
azzal az ürüggyel az udvarra, hogy segít Connie-nak. Leért a lépcső
aljához és elindult a konyha felé. Ekkor hirtelen hangokat hallott,
fojtott, indulatos hangokat. Az ajtónyíláson keresztül Wallace-t
pillantotta meg, aki átölelte Susan vállát. A nő lehajtotta a fejét, s a
hangja igen szomorúnak tűnt.
- Nem tudom megmagyarázni - mondta a nő.
- Richard szobájáról van szó? - kérdezte csendesen Wallace.
- Részben.
- Nézd, engem nem érdekel az a szoba - mondta a férfi. - Ha neked
úgy jó, akkor maradjon úgy.
Susan fölnézett a férfira.
- Biztosan?
 - Persze - felelte Wallace. - De nem erről van szó. Jobb lenne, ha
nem vádolnád magad Richard halála miatt. Nem a te hibád volt.
- De én hagytam egyedül a kádban - mondta a nő.
- Ami alig ért a derekáig - mondta Wallace. - Ostoba baleset volt.
Ült a kicsi a kádban, amikor megszólalt a telefon. Azt tetted, amit
mindenki más. Úgy gondoltad, hogy egy kétéves gyereknek nem lesz
semmi baja, ezért nyugodtan kimentél a telefonhoz. Én is ugyanezt
tettem volna.
- De nem te voltál - mondta a nő. - Hanem én.
- Ostoba baleset volt, drágám - felelte a férfi. - Nem vádolhatod
magad egész életedben.
- De igen - mondta a nő. - Hiába próbálom, nem megy. Nem tudok
megbocsátani magamnak.
- Pedig meg kéne - jelentette ki Wallace. - Nézd, mit csinált már
eddig is velünk ez az állapot. Még vacsorázni sem tudunk nyugodtan
elmenni.
- Tudom. - Susan nekiszorította a homlokát a férje vállához. -
Tényleg nagyon sajnálom. Én nem akarok ilyen lenni. Nem akarlak
eltaszítani magamtól, csak nagyon nehéz a helyzetem.
- Én ezzel tisztában vagyok - Wallace magához szorította Susant,
aztán fölpillantott a konyhai órára. - Drágám, most mennem kell.
- Muszáj? - Az asszony megragadta a férfi pulóverét és
megszorította.
- Tudod, hogy nem mennék, ha nem lenne muszáj - mondta
Wallace.
- Szeretlek.
- Én is - felelte Susan és a hangja elbicsaklott.
A hallból Mark látta, hogy a férfi sarkonfordul és kimegy. Derékig
érő vízbe fulladt bele, gondolta. Megpróbált maga elé képzelni egy
kétéves gyereket. Ezek már nem csecsemők. Már tudnak totyogni, s
többé-kevésbé uruk a testüknek. Bár hallott már olyat, hogy egész
sekély vízbe is bele lehet fulladni. Egy gyerek talán bele is tud
fulladni egy tíz-tizenöt centis vízbe. Egy csecsemő nem tud felülni.
De egy kissrác, aki már jár?
Henry.
Mark megpróbálta kiverni a fejéből a szörnyű gyanút. De ha valaki,
akkor kizárólag csak Henry tehette meg.
Mark lassan elindult a konyha felé, remélte, hogy ennyi idő alatt
Susan össze tudja szedni magát. Háttal állt neki a mosogató mellett, s
fejét lehajtotta. Mark megtorpant, aztán néhányszor hangosabban
tette le a lábát, hogy előre figyelmeztesse az asszonyt az érkezésére.
Susan fölkapta a fejét, megfordult és a fiúra nézett. Futó mosoly
jelent meg a szája szélén, de nagyon lassan, mintha nagyon kellett
volna erőltetnie.
- Jó reggelt, Mark.
- Jó reggelt.
- Mit kérsz reggelire?
Mark megvonta a vállát.
- Nem is tudom, nem vagyok különösebben éhes, de azért
megköszönöm.
- Connie szobájában aludtál.
- Aha.
Mark érezte, hogy a nő szeme őt fürkészi. Nem tudta, nem valami
magyarázatot vár-e tőle Susan. Semmi nem jutott eszébe.
- Jól vagy, Mark? - kérdezte az asszony.
A gyerek fölnézett.
- Miért tetszik kérdezni?
- Mintha ideges lettél volna tegnap este.
Mark bólintott. Megint érezte ezt a furcsa érzést. Mintha saját,
különbejáratú hullámhosszon kommunikálnának az asszonnyal.
- Nem akarod elmondani, miről van szó? - kérdezte Susan,
miközben vizet töltött a kávéfőzőbe.
 - Hát…
Mark nagyon szeretett volna beszélni, de nem tudta, hogy csinálja.
Hogy mondja meg egy anyának, hogy őrült a fia, hogy gonosz és
veszélyes?
- Ha nem akarod, nem muszáj.
Mark hirtelen arra gondolt, nem paradox módszerrel próbálkozik-
e az asszony. De nem, mondta aztán magának, komolyan
gondolja. Ennek ellenére beszélni akart.
- Henryről van szó. - Óvatosan kezdte, látni akarta, hogy reagál
Susan.
- Gondoltam. - Susan bólintott. - Éreztem, hogy valami feszültség
van közöttetek.
- Aha. - Hát a feszültség igen enyhe kifejezés.
- Minden rendben van már? - érdeklődött Susan.
- Nem igazán. - Mark körbepillantott a konyhában, aztán kinézett a
hall felé.
- Beszélhetsz hangosabban - szólalt meg Susan. - Henry nincs a
házban.
A másodpercnyi megkönnyebbülést hirtelen rémület követte.
- Hol van most?
- Elment Connie-val.
Mark gyorsan az ablakhoz lépett és kinézett. A hóember, amelyen
Connie az előbb még dolgozott, ott árválkodott befejezetlenül.
- Connie-val? - Mark érezte, ahogy egyre jobban pánik keríti
hatalmába.
- Igen - felelte Susan. - Azt mondta, hogy olyan keveset vannak
együtt.
Uram Jézus! villant át Mark agyán. Hevesen verni kezdett a szíve.
- Azt hiszem, egy kicsit féltékeny, hogy te meg a kicsi… - mondta
volna Susan, de Mark közbevágott.
- Hová mentek? - kérdezte izgatottan.
 - A bányatóhoz.
- Miért? Mi van ott?
- Korcsolyázni mentek - felelte Susan. - Miért, mi baj van, Mark?
- Nem tudom elmagyarázni - felelte Mark izgatottan. - Hol a
bányató? Hogy jutok oda?
- Kiérsz az útra, aztán balra fordulsz - magyarázta Susan. - Ott
mész vagy száz métert és lefordulsz jobbra a Kőfejtő útra. Onnan már
látni fogod.
- Köszi - felelte Mark és már rohant is ki a konyhából.
- De várj! - kiáltott utána Susan a konyhából. - Miért ez a rohanás?
Marknak nem volt ideje válaszolni. Másodpercek alatt magára
rántotta a csizmáját és a kabátját és már repült is.
Az arcába csapott a hideg levegő, amikor kifújta a levegőt, jókora
párapamacsokat hagyott maga mögött. Gyorsan odatalált a Kőfejtő
úthoz, elindult lefelé. Elért egy ösvényhez, amelyet letapostak a
hóban a fák között. Néhány lépéssel előtte három rikító dzsekis
kislányt pillantott meg, akik hátukra vetett korcsolyával mentek az
ösvényen.
Mark utánuk szaladt. A kopasz fák között látta a hegyoldalban a
kőfejtőt. Hevesen vert a szíve, ahogy futott felfelé. Megállt, hogy
lélegzethez jusson. Ekkor pillantotta meg odalent az elhagyott
bányatavat, amelyet jég borított. Vagy száz ember, illetve inkább
gyerek korcsolyázott odalent.
Mark hunyorogva figyelte, nem látja-e valahol Henryt és Connie-t,
de túl sok gyerek volt rózsaszín síoverálban és fehér sapkában.
Meg kell találja őket… figyelmeztetnie kell Connie-t, mielőtt nem
késő.
- Connie! - kiabálta, aztán elkezdett futni lefelé. - Connieeee!
Kiáltását elnyomta a lentről felhallatszó zsivaj és nevetés. Ahogy
Mark egyre közelebb ért a jéghez, jobban látta a gyerekeket, kezdte
nézni a párokat, az idősebb fiúkkal korcsolyázó kislányokat.
- Connie! - kiáltott fel megint Mark.
 A futás kifárasztotta. Pihennie kellett egy kicsit. Odavánszorgott
egy fához és nekidőlt. A hideg levegő szinte kaparta a torkát, amikor
mélyeket lélegzett. Vajon hol lehet a kislány?
Vagy már el is késett?
A bányató hosszú volt és széles, a legtöbb korcsolyázó Marktól
balra csoportosult. Ekkor pillantott meg két gyereket kiszakadni a
tömegből. A fiún sötétkék sapka volt, kék dzseki és farmer. Fekete
hokiorkánján húzott maga után valakit: egy kisebb gyereket,
rózsaszín kezeslábasban és fehér sapkában. Messze voltak tőle, Mark
nem láthatta az arcukat.
De tudta, hogy ők azok. Valami azt súgta neki.
- Connie! - kiabálta teli torokból. - Connie, várj!
A lányka semmi jelét nem adta, hogy meghallotta volna. A fiú -
nyilvánvalóan Henry - húzta a lányt maga után, a kicsi két kézzel
kapaszkodott a fiú egyik kezébe, mintha vízisíelne.
Mark tisztán látta, hogy Henry mélyen előredőlve halad, mint aki
egyre gyorsabban akar menni.
- Connie!
Mark ismét rohanni kezdett. Letért az ösvényről, futott a mély
hóban, egyik kezét maga előtt tartotta, hogy az ágak ne csapódjanak
az arcába.
- Hiiiiii!
Ezúttal tisztán hallotta, ahogy a kislány felvisít a rémülettől és a
boldogságtól. Henry egyre gyorsabban húzta Connie-t maga után a
tavon lévő kanyar felé. Egy csipkés kőfal miatt Mark nem látta, mi
van arra.
- Óaaa! - Mark átzuhant egy bokron és botladozó léptekkel
megérkezett a jégre.
- Hé, idegen a pályán!
Egyszerre több tucat hang kiabált feléje. Mark látta, hogy egy
csoport fiú veszi körül, a kezükben hokiütővel. Rátévedt tehát egy
hokipályára, bele a meccs kellős közepébe.
 - Bocs, ne haragudjatok!
Mark a levegőt kapkodva próbált lemenni a jégről, a cipője
azonban igen csúszott.
El kell jusson a kanyarig. Látnia kell, mi van ott.
Henry egyre szélesebb mozdulatokkal repült előre, Connie
derékban előredőlt, látszott, teljes erővel kapaszkodik már bátyja
kezébe.
- Connie, engedd el a kezét! - kiabálta Mark, ahogy futott tovább a
jég mellett.
Most már látta, mi van a kanyaron túl: egy vörös-fehér csíkos,
keskeny deszkapalánk figyelmeztette a korcsolyázókat, hogy odébb
már veszélyesen vékony a jég.
Henry széles ívben fordult a palánk felé. Ahogy fordult, úgy feszült
Connie az ellenkező irányba. Aztán Henry hirtelen előrerántotta a
húgát és elengedte. Connie úgy repült előre, mint a parittyából kilőtt
kő, kezével kalimpálva száguldott a palánk felé.
Könnyedén átszakította a vékony deszkát, előre esett, s hason
csúszott előre. Semmi nem volt, ami megállíthatta volna.
A jég a kislány előtt lassan szürkére váltott, Mark azt is látta, hogy
arra már víz is van a jég tetején.
Connie egy szürke folt felé csúszott…
A következő pillanatban eltűnt.
- Jézusom, Connieeee! - sikoltott fel Mark.
Megpróbált futni a jégen, de úgy érezte magát, mint egy
rajzfilmfigura, minél gyorsabban szedte a lábát, annál lassabban
haladt.
A korlát mögött hirtelen megpillantotta, hogy Connie feje, amelyen
még mindig rajta volt a fehér kötött sapka, előbukkan a víz alól.
- Connie! - sikította Mark megint.
A fiú kiáltozására mások is odafigyeltek, kezdtek az áttört palánk
felé mutogatni. Egyre többen kezdtek kiáltozni is.
- Nézzétek, valaki beleesett!
 - Hozzatok segítséget!
A következő pillanatban mintha az összes korcsolyás megállt
volna. Mark legnagyobb meglepetésére Henry elindult a lyuk felé,
ahol Connie belezuhant a jeges vízbe. Henry megtorpant, lehasalt a
jégre és kezdett kúszni a nyílás felé.
Ekkor már sokan elindultak arrafelé. Mark lemaradt, ott
botladozott a jégen, megpróbálta a többieket utolérni. Vajon mit
csinál Henry? gondolta magában. Tényleg megpróbálja kimenteni a
húgát?
Látta, hogy Connie lassú mozdulattal felemeli a kezét: ez a kihűlés
jele, villant át a fiú agyán. Olvasott erről valamit. Nyilván ez van most
a kislánnyal.
A korcsolyázók közül többen átmerészkedtek a palánk
túloldalára. Mark látta, hogy Henry feléjük fordul.
- Ne gyertek közelebb! - kiáltott rájuk. - Beszakad a jég!
Mark látta, hogy Connie eltűnik a jeges víz alatt.
- Nem találom! - kiáltott fel rémülten Henry. - Nem találom a
húgomat!
Mark megpróbálta átverekedni magát a tömegen. Hirtelen
kiáltozások csattantak fel a háta mögött.
- Félre az útból! Adjatok utat!
Mark megfordult és két férfit pillantott meg feléjük korcsolyázni,
az egyiknél alumíniumlétra volt, a másiknál pedig egy kőtörő
kalapács.
Hirtelen nagyot reccsent a tömeg alatt a jég.
- Ez meg mi volt? - kiáltott fel valaki.
- A jég! - kiabálta valaki más. - Beszakad a jég!
- Sokan vagyunk! - kiáltotta a létrás ember. - Húzódjanak visszább!
A tömeg azonnal szétrebbent, a két férfi azonban rendíthetetlenül
haladt előre.
A kalapácsos ember ekkor hirtelen a másik kezébe nyomta a
kalapácsot.
 - Menj egyedül, túl vékony a jég! - kiáltotta.
Most már csak egy ember haladt tovább Henry felé.
Késő lesz, már késő! dobolt Mark fejében a gondolat, ahogy előre
verekedte magát. Most ért csak oda az áttört palánkon. Át akart
menni, amikor egy kéz ragadta meg a vállát.
Mark odafordult és látta, hogy a kalapácsos ember volt az.
- Mennem kell segíteni - mondta Mark idegesen.
- Nem mehetsz oda - csattant fel a férfi.
- De belefullad!
- Te is!
Eközben a másik férfi négykézlábra ereszkedett és kezdte tolni a
létrát Henry felé.
- Nem találom! - kiabálta megint Henry.
- Húzódj hátra! - kiabált rá a férfi.
- De…
- Húzódj csak hátra azonnal!
Henry elkezdett hátrafelé kúszni. A férfi négykézláb ment előre a
kalapáccsal, ameddig csak bírt.
- Mit csinál ez? - kérdezte valaki a tömegből.
- Keresi a kislányt.
- Már lemerült a víz alá, akárhol is lehet.
Mark ekkor meghallotta a mentő szirénáját. Elszorult a
torka. Vadul kalapált a szíve. Nem, mondogatta magában. Ez nem
szabad, hogy megtörténjen.
Nem szabad.
Nem szabad, hogy megtörténjen.
Hirtelen a férfi, aki odakint volt a lyuknál, előkapta a kalapácsot és
lesújtott. Szálltak a jégszilánkok, ahogy a kalapács feje eltűnt a
jégben. Ezután félrelökte a kalapácsot, s karját a víz alá dugta.
 A következő pillanatban előbukkant a fehér sapka, majd kiemelte a
vízből Connie mozdulatlan testét.
- Megtalálta? - kiáltott föl valaki.
Néhányan tapsolni kezdtek. A férfi ekkor már Connie fölé hajolt és
mesterségesen lélegeztette.
- Vajon nem volt-e túl sokáig a víz alatt a kislány? - kérdezte valaki
Mark közelében.
- Nem volt ez talán még egy perc se - felelte a férfi, aki még mindig
fogta Mark vállát.
- Akkor még van remény? - kérdezte Mark a férfitól.
- Hogyne - felelte a férfi. - Esélye az van.
- Megjöttek a mentők! - kiáltott fel valaki.
Mark arra fordult és egy férfit meg egy nőt pillantott meg egy
hordággyal, a férfi egy oxigénpalackot is magával hozott. A férfi, aki
ott volt Connie-val, még mindig kint a jégen, megpillantotta őket.
Fölemelte a kislányt a karjába, miközben még mindig fújta belé a
levegőt, s gyorsan a partra korcsolyázott.
A mentők gyorsan a hordágyra szíjazták Connie-t, rátették a
szájára a maszkot, majd gyorsan eltűntek a fák között.
- Nem kell tovább éleszteni - jegyezte meg valaki. - Azonnal
rátették az oxigénmaszkot. Ez azt jelenti, hogy a kislány lélegzik.
Mark érezte, ahogy nagy hullámokban átcsap rajta a
megkönnyebbülés. Az emberek megint elkezdtek korcsolyázni.
Mások, akiknek elég volt ennyi izgalom, kezdtek elszállingózni a part
felé.
Henry, villant át Mark agyán. Körülnézett és egy kisebb csődületet
pillantott meg a parton valaki körül. Miközben arrafelé indult,
újragondolta magában, mi is történt. Látta-e vajon valaki, hogy
Henry a palánk felé húzta Connie-t? Nyilván, de azok azt
gondolhatták, hogy csak játszanak. Még Mark sem tudta
egyértelműen állítani, Henry a felelős.
 Ha más gyerekkel történt volna, Mark automatikusan azt gondolta
volna, baleset történt.
De most nem másról van szó, hanem Henryről.
És már tudta is, miért ment vissza Henry a nyíláshoz, miután
Connie beleesett.
Nem azért, hogy megmentse a húgát.
Hogy megnézze.
Mint amikor farkasszemet nézett a kutyával.
Mint amikor az országúti balesetet nézte.
Mint amikor Marktól megkérdezte, látta-e holtan az édesanyját.
Mint amikor jól megnézte Richardot, miután megfulladt.
Szerette megnézni a halottakat.
Ahogy Mark közeledett a csődülethez, látta, hogy Henry van
középen. Valaki egy plédet terített a vállára, mások odaguggoltak
eléje és beszéltek hozzá. Henry lehajtott fejjel ült, fejét időnként
megbiccentette.
Ez aztán a remek színész, állapította meg magában Mark. Minden
önuralmára szükség volt, nehogy odamenjen az unokatestvéréhez és
belevágjon a pofájába.
Henry fölnézett és észrevette Markot. A két fiú egy pillanatig
egymást méregette. Mark szinte látta is, hogy unokatestvére
gúnyosan rámosolyog. De Henry száján nem látszott semmi.
Csak a szeme mosolygott.
- Semmi baj - mondta valaki. Aztán megnyugtatóan Henry vállára
tette a kezét. - Nem lesz semmi baja a húgodnak.
Henry bólintott és lehajtotta megint a fejét.
Mintha nagyon elszomorodott volna emiatt. Mintha tényleg
baleset lett volna az egész.
Mark ökölbe szorította a kezét, sarkon fordult és visszaballagott.
 19.

Susan a nappaliban volt. Állt a zongora mellett és Richard

fényképét nézte. A korához képest milyen kis vasgyúró volt. Milyen
biztosan állt a lábán. Hogy fulladhatott meg?
Ezt a kérdést szinte naponta feltette magának azóta, hogy ez a
szörnyűség történt.
Henry, Richard és ő egyedül voltak otthon aznap a házban.
Wallace elvitte Connie-t magával bevásárolni. Otthagyta Richardot a
kádban játszani a gumiállatkával.
Amikor visszaért, már ott úszott a vízben arccal lefelé.
Hat hüvelyknyi vízben.
Csak nem Henry volt?… Susan megpróbálta kiverni a fejéből még a
gondolatot is. Nem szabad erre gondolnia. Szörnyű még elképzelni is.
Ez semmiképpen nem lehet igaz, gyűlölte magát, hogy egyáltalában
az eszébe jutott. Nem, Richard halála ostoba véletlen volt. Ahogyan
Wallace is mondta.
Hat hüvelyknyi vízben.
Ekkor szólalt meg a telefon. Wallace volt az. Épp a városban járt,
amikor valaki szólt neki, mi történt a bányatónál, hogy Connie alatt
beszakadt a jég. A mentők már a kórházba is vitték a kislányt.
Egy másodpercig Susan sem moccanni, sem megszólalni nem
tudott. Aztán magára kapta a kabátját és rohant a kocsijához. A
kórház parkolójából rohant egyenesen fel az ügyelethez. A kabátja
szárnya repkedett a szélben.
Egy gondolat járt a fejében: ez nem fordulhatott elő megint!
Istenem, ne engedd, hogy ez megtörténhessen!
Átkozódva sürgette a liftet, érjen már föl a negyedikre, aztán
végigrohant a folyosón, türelmetlenül lökte szét a betegeket, az
útjába kerülő üres tolókocsikat.
 Wallace éppen akkor lépett ki a kórteremből a folyosó végén, egy
orvossal beszélgetett, akinek sztetoszkóp lógott a nyakában. Amikor
meghallotta a nő lépéseit, feléje fordult.
Susan a másodperc tört része alatt szerette volna leolvasni arcáról,
mi újság.
Ó, Jézusom, most segíts!
Futó mosoly jelent meg Wallace szája sarkában.
- Nem lesz a kicsinek semmi baja, Susan.
Susannak elkezdett remegni a térde. A megkönnyebbüléstől
elernyedve zuhant a férfi karjába.
Hála a Teremtőnek!
Az a férfi vitte Markot a kórházba, aki nem engedte át a palánkon.
A fiú elmondta neki, hogy a kislány az unokatestvére. A férfi ismerte
Henryt, mert neki is ugyanannyi idős a fia, együtt fociztak az iskolai
csapatban.
- Nagyon bátran viselkedett a srác - mondta a férfi, ahogy beálltak
a kórházi parkolóba.
Mark csak bólintott, nem szólt egy szót sem. Bárcsak beszélhetett
volna.
Mire Mark odaért Connie szobájába, Wallace, Susan és Henry már
ott volt. Mark sejtette, hogy valami együttérző ember vihette oda az
unokatestvérét a kórházba. Mark nagyon remélte, hogy Susan vagy
Wallace nem kérdezi meg, miért mentek külön-külön.
Az ajtó nyitva volt, de azért Mark finoman kopogott. Wallace
nézett föl.
- Gyere csak be, Mark - mondta.
Mark belépett a kórterembe. Henry ott ült Susan mellett. Az anya
magához szorította a fiát. Connie feküdt és mélyen aludt. Az ágy
mellett ott pittyegett a monitor, amely a szívverését ellenőrizte.
- Nincs ugye semmi baja? - érdeklődött Mark.
- Nem lesz semmi baja - felelte Wallace.
- Ez jó.
 Mark megkönnyebbülten sóhajtott fel. Leült a sarokban álló székre
és nézte Connie-t. Milyen szerencséje volt. De azért korábban is
odaérhetett volna hozzá. Nem lett volna szabad a kicsit egyedül
hagynia Henryvel.
- Mark?
A fiú megfordult és meglátta, hogy Susan őt nézi.
- Igen?
- Ugye, te is ott voltál a bányatónál? - kérdezte az asszony.
Kellemetlen érzése támadt, de azért bólintott.
- Láttad, hogy történt?
Mark szóra nyitotta a száját, de fogalma sem volt, mit mondjon.
- Szerintem csak később érhetett oda - jegyezte meg Henry.
Mark tisztában volt azzal, hogy nem lenne szerencsés most
beszélnie. Susan odanyúlt és megsimogatta Henry fejét.
- Nagyon bátor fiú vagy, megmentetted a húgod életét.
Mark látta, hogy Henry szomjasan issza az anyja dicséretét.
De jó volna, ha tudná Susan néni, mi történt.
Letelt a délutáni látogatási idő. Az orvos a biztonság kedvéért benn
tartotta Connie-t a kórházban éjszakára. Még világos volt, mire Mark
hazaért a családdal együtt. Susan kiszállt a kocsiból, de nem ment be,
azt mondta, inkább sétálna egyet.
Henry bement a házba. Wallace felment a verandára és kinyitotta
Mark előtt az ajtót.
- Bejössz?
Mark a fejét rázta.
- Azt hiszem, én is sétálok egyet.
- Oké, akkor rövidesen látjuk egymást. - Wallace behúzta maga
mögött az ajtót.
Mark körülnézett a ház mögött. Látta Susan hátát, ahogy ment a
fák között. A fiú tudta, megy a sziklához a tenger felett.
Most kellene beszélnie. De mi van, ha nem hisz neki?
 Miért kéne hinnie neki?
De milyen bizonyítéka van?
Mark elindult az asszony után. Nem számít, van-e
bizonyítéka. Szólnia kell Susan néninek, mielőtt Henrynek megint
alkalma nyílna Connie-t újra bántani.
Feltámadt a szél. A csupasz faágak nyikorogva hajlongtak. Susan
megállt a szirtfokon, lenézett a tengerre. A nő hirtelen megfordult,
mintha megérezte volna, hogy valaki van a háta mögött.
- Te mit csinálsz itt? - kérdezte.
Nem volt mérges, egyszerűen kíváncsi volt.
- Szeretnék Susan nénivel beszélni - felelte Mark.
Az asszony egy pillanatig csak nézte.
- Valami baj van, nem igaz? Már tegnap este is erről akartál
beszélni.
Mark csak bólintott. Vajon hisz neki a nő?
- Akkor beszélj - szólalt meg Susan.
- Henry azt mondta, hogy nem voltam ott a bányatónál, de ott
voltam.
Susan csak nézte, de a szemével biztatta, hogy csak folytassa.
- Az a helyzet, hogy nem voltam olyan közel, de… - mondta Mark
és érezte, hogy egyre fokozódik benne az idegesség.
- De micsoda, Mark? - Susan félresöpörte a homlokából a haját.
- Én… én azt hiszem, hogy ez nem baleset volt - fejezte be a fiú.
- Micsoda? - Susan a homlokát ráncolta.
- Senki nem volt a bányatónak azon a részén, mert ott túl vékony a
jég - magyarázta Mark. - Henry húzta maga után Connie-t. Nagyon
gyorsan mentek. Aztán elengedte… akarom mondani, mintha a jég
vékony része felé lökte volna.
Susan meglepetten pislogott.
- Henry mondta, hogy utálja Connie-t - folytatta Mark.
Susan odalépett a fiúhoz.
 - Hogy miket beszélsz itt nekem?
- Azt, hogy nem baleset volt - magyarázta Mark. - Ezért rohantam
el reggel, amikor tetszett mondani, hogy lementek a
bányatóhoz. Tudtam, mit akar Henry.
- Mit akart, na mondd! - sürgette Susan.
Marknak nehezére esett válaszolni. Hogy hinne neki az
asszony? Hisz végül is ő Henry anyja. De mégis tudta, hogy beszélnie
kell vele.
- Connie nem esett el - mondta Mark. - Henry lökte el. Nem tetszik
tudni, milyen Henry. Meg akarta ölni Connie-t.
- Nem igaz! - kiáltott fel Susan.
Felkapta a kezét és lekent egy pofont Marknak.
Mark hátratántorodott, égett az arca a pofontól.
- Hazudsz! - kiabálta Susan, alig bírt uralkodni magán. - Henry az
én fiam. És szeretem. És ezt senki nem fogja megváltoztatni. Ő az én
kisfiam. Nehogy elő merj nekem állni még egyszer ezzel a
hazugsággal!
Az asszony sarkon fordult és elsietett. Mark látta, hogy könnyes a
szeme. Fölemelte a kezét és megsimította a lüktető bőrt az arcán.
Nem hitt neki Susan néni. Soha nem is fog.
Mark lassan elindult a ház felé. Reménytelen a dolog, gondolta.
Senki nem fog hinni neki… addig nem, amíg valami tragédia nem
történik. Most pedig kis híján elveszítette az egyetlen szövetségesét.
Hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Sokkal jobban, mint amikor a
mamája meghalt.
Jó időre volt Susannak szüksége, hogy megnyugodjon. Ahogy ott
állt a lemenő nap fényében az ablaknál, folyton az járt a fejében,
vajon miért mondta azt Mark, amit mondott. Milyen szörnyű
gondolat, gondolta, micsoda szörnyűség.
Ugyanakkor valami a lelkében azt súgta, gondolkozzék el. Eszébe
jutott, mit érzett délután ott a zongora mellett, miközben Richard
fényképét nézte. Ugyanerre gondolt, és ezt a gondolatot hessegette el
magától.
Hat hüvelyknyi fürdővíz.
Mark most megint felidézte benne ezeket a gondolatokat. S most
őszintén sajnálta, hogy megütötte a fiút. De igaza volt. Marknak
nincs igaza. Henry a fia végül is, az isten szerelmére. Olyan jó fiú!
De mégis nem furcsa, hogy Marknak is és neki is ugyanaz
megfordult a fejében?
Susan hirtelen legszívesebben visszament volna a
kórházba. Szeretett volna ott lenni Connie mellett. Nem akarta, hogy
a kislánya egyedül maradjon.
Pííp, pííp, pííp! Csak a monitor pittyegését lehetett hallani a
kórteremben, s Connie egyenletes szuszogását. A monitor zöld fénye
volt az egyetlen fényforrás, amely ott ugrált minden egyes
szívverésre. Susan az ajtó mellett ült, s csak hallgatott. Tudta, hogy itt
kell legyen, de nem tudta pontosan miért. Furcsa gondolatai
támadtak, ott ugrándoztak benne, mint a halak a fekete vízben.
Tudta, hogy ott vannak, mégsem látta őket.
Vagy csupán csak nem akarja látni őket?
Hirtelen résnyire nyílt az ajtó. Susan majdnem megszólalt, de
valami azt súgta neki, hogy maradjon csöndben.
A rés egyre nyílt. A kintről beáradó fényben Susan megpillantotta
Henryt. A fiú nem kapcsolta föl a villanyt, hanem egyenesen odament
a húga ágyához.
Mit csinál itt a fiam, gondolta Susan magában. Miért nem
kapcsolta fel a villanyt? Visszafojtotta a lélegzetét, szorosan fogta a
szék karfáját, amikor látta, hogy a fiú a kislány fölé hajol.
Ezután tekintetét a monitorra emeli. A zöld fény úgy tükröződött
az arcán, mintha indián harci színek lettek volna ráfestve.
Vajon miért nézi a gépet ilyen arccal? Miféle furcsa érzés keríthette
hatalmába?
Susan hirtelen megrettent.
 - Henry?
A fiú megpördült, s meglepett arccal hunyorgott a lámpába,
amelyet az asszony ebben a pillanatban gyújtott föl. Úgy nézett ki,
mint egy őz, amely hirtelen lebénul az úton az autó reflektorától. De
egy szempillantás alatt összeszedte magát és magára öltötte a
legcsábosabb mosolyát.
De ez a mosoly nem vezette félre Susant.
- Anyu, nem vettelek észre.
- Pssz, még fölébreszted a kicsit. - Susan a szájához emelte a
mutatóujját. - Mit csinálsz itt? Azt hittem, otthon maradtál a
papával.
Henry az ágy felé fordult és kisimította a lány szeméből a haját.
- Aggódtam Connie miatt - mondta csendesen. - Felkelt már
közben?
- Az előbb egy rövid ideig kinyitotta a szemét - felelte Susan. -
Nagyon zavartnak tűnt.
- Miért? - A kérdést egy árnyalatnyival gyorsabban tette föl a fiú,
mintha tartott volna valamitől.
Susan észrevette a fia reakcióját.
- Amiatt, hogy itt van a kórházban. Szerintem nem sokra
emlékszik, mi történt vele.
Csak képzelődött volna, vagy Henry valóban megkönnyebbülten
sóhajtott?
- Ez jó - mondta a fiú. - Talán jobb is, ha elfelejti az egészet.
Susan figyelte a fiát, s közben nagyon kínosan érezte magát.
- Henry, mi történt a bányatónál?
Henry meglepetten nézett rá.
- Mondtam már, mami, hogy baleset volt.
- Persze. - Susan bólintott és mosolyt erőltetett az arcára.
Henry arcára hirtelen kiült a szomorúság.
 - Tudom, hogy mindig úgy bántam vele, mint egy kis szarossal. De
egészen mostanáig… szóval nem tudtam, hogy ilyen sokat jelent
nekem.
Susan egy pillanatig nézte a fiát. Már sokszor látta így
színészkedni. Olyan édes, olyan komoly, már-már mintha
lelkiismeret-furdalása volna. Sokszor mintha túl jófiú lenne ahhoz,
hogy igaz legyen. Most azonban elgondolkozott. Eszébe jutott az este,
amikor ott volt Richard szobájában. Nem felejtette el, mit látott meg
a kis tükörből. Mintha egy teljesen más fiú lett volna. Ugyanaz a fiú,
aki beosont a kórterembe, s azt hitte egyedül van.
Vajon színlelne a fia? Ez az egész egy színjáték lenne? Hirtelen
elfogta a rosszullét, vádolta magát, hogy ilyesmik jutnak az eszébe.
Nem, ez lehetetlen. Hiszen ez az ő fia.
Mégis…
- Apa tudja, hogy itt vagy? - kérdezte Henryt.
- Nem, nem szóltam neki - felelte a fiú. - Ugye nem tettem
helyesen?
- Szólnod kellett volna.
- Hát, akkor jobb ha most megyek is, mielőtt észreveszi - mondta
Henry. - Jössz?
- Még nem - felelte a nő. - Te csak siess.
A fiú az ajtó felé fordult. Susan érezte, hogy volnának még
kérdései. Valahogy nem állnak össze a dolgok.
- Henry? - szólt oda a fiának.
- Igen, anya. - A fiú feléje fordult.
Volt valami bűntudat ebben a mozdulatban? Vagy az egészet csak
képzelte.
Henry ártatlan, nyílt pillantást vetett rá. Susan meggondolta
magát. Képtelenség. Nincs olyan tizenkét éves gyerek, aki ilyen
gonosz lenne, ilyen megrögzött.
- Semmi baj - mondta Susan. - Akkor otthon találkozunk.
Henry bólintott, aztán vetett még egy pillantást Connie-re.
 - Mondd meg neki, hogy itt voltam, jó?
- Megmondom.
Henry elmosolyodott, aztán kiment a szobából. Susan hallotta,
hogy fütyörészve megy végig a folyosón.
 20.

Maine-ban épp dél volt, ez azt jelentette, hogy Japánban most

éjszaka lehetett. Marknak rövidesen el kellett indulnia Alice
Davenporthoz. Dühös volt, mert Susan már reggel emlékeztette a
dologra, és Henry előtt. Henry Markra vigyorodott, mint aki tudja,
amit tudnia kell. Mint aki pontosan tudja, hogy többet ér, mint Mark,
akinek agyzsugorításra kell járnia, neki meg nem. Ezt tartotta Mark a
leggonoszabb iróniának az egészben. Mert ha valakinek
pszichiáterhez kell járnia, az épp Henry.
Már ideje lett volna indulnia, de Alice Davenport még várhat egy
darabig, gondolta. Mark egész délelőtt arra várt, hogy végre
telefonálhasson. Most beslisszant Wallace bácsi szobájába és azt a
számot tárcsázta, amelyet az apjától kapott. Óvatosnak kell lennie.
Susan elment Connie-ért a kórházba, de Wallace és Henry itt lehet a
közelben.
Előbb furcsa csipogás és búgás hallatszott a kagylóból, aztán a
telefon hosszan kicsengett. Mark épp le akarta tenni a kagylót, mert
nem vette fel senki, amikor valaki beleszólt a kagylóba. Mark egy szót
sem értett, mert a nő mondott valamit japánul.
- Izé, tetszik angolul beszélni? - kérdezte Mark suttogva.
- Miben segíthetek? - szólt bele egy másik nő a kagylóba. Mark úgy
hallotta, mintha ásított volna.
- Tessék nekem kapcsolni a huszonhetes szobát.
- Egy pillanat.
Újabb kattanást hallott, majd a telefon megint csengeni
kezdett. Mark türelmetlenül várt, attól félt, hogy Wallace vagy Henry
bármelyik pillanatban beléphetnek. Miért nem veszi már fel a papa a
kagylót? Most lehet ott éjfél.
- Tessék - szólt a kagylóba egy ásító férfihang.
- Apu, te vagy az?
 - Mark?
- Igen, ne haragudj, hogy felébresztettelek.
- Valami baj van? Minden rendben?
- Apu, gyere értem - suttogta Mark a kagylóba.
- Miért? Mi baj?
- Henryről van szó - felelte Mark. - Furcsa dolgokat csinál. Rossz,
szörnyű dolgokat.
- Hogy érted, hogy “szörnyű dolgokat”? - kérdezte az apja.
- Mindenkit hülyére vesz - magyarázta a fiú. - Azt hiszik, hogy
mintagyerek, hogy jófiú, pedig gonosz.
- Nézd, Mark, ez nekem magas. Azt mondtad, “gonosz”?
- Igen.
- Miért?
- Csinált egy szerkezetet, ezzel lelőtt egy kutyát,
megölte. Tömegszerencsétlenséget okozott, isteni csoda, hogy senki
nem halt meg. Tegnap meg meg akarta ölni Connie-t.
- Micsoda? Megölni Connie-t? Mark, ott van Wallace valahol? Vagy
Susan?
- Apu, hallgass végig - kérte Mark. - Én megpróbáltam nekik
szólni, de nem hisznek nekem. Senki nem akar hinni, pedig így van.
- És Alice Davenport?
Mark felsóhajtott.
- Neki nem szóltam, apu. Ő azt hiszi, hogy egy zavart kiskölyök
vagyok.
Egy pillanatig csend volt a kagylóban. Mark egy másik beszélgetést
hallott a sercegés alatt a távolból.
- Mark - szólalt meg végül az apja -, mikor találkozol legközelebb
Alice nénivel?
- Ma - felelte Mark csalódottan. Ha a papája ezután a buta nő után
érdeklődik, akkor ez azt jelenti, nem fog hazajönni.
 - Azt szeretném, ha elmondanád Alice néninek, amit nekem
elmondtál - mondta az apja. - Világos?
- Persze. - Mark úgy mondta ezt, hogy a papája kihallja a
csalódottságot a hangjából.
- Akkor jó.
Marknak az volt az érzése, hogy az apja le akarja tenni a kagylót.
- Apu?
- Mondjad, kisfiam.
- Mit gondolsz, hogy tudsz értem jönni?
- Hamarosan, Mark. Amint tudok.
- És hiszel nekem, apu?
Amikor az apja nem válaszolt azonnal, Mark tudta, hogy
valószínűleg ő sem.
Aztán válasz helyett az apja ezt mondta:
- Megyek amilyen gyorsan csak tudok.
- Siess, apu, jó?
- Jó.
- Megígéred?
- Meg, Mark, megígérem. Amilyen gyorsan csak tudok.
- Kösz, apu, és ne haragudj, hogy fölébresztettelek.
- Semmi baj, Mark. Csak mondj el mindent szépen Alice
Davenportnak. Ez nagyon fontos.
Elbúcsúztak egymástól és letették a kagylót. Mark érezte, hogy az
apja nem tudja, higgyen-e neki vagy sem. De legalább érte jönne már.
Annyira hiányzott neki.
Nem sokkal később Mark felsétált Alice Davenport
házához. Gondolatban végigvette, mit is akar elmondani neki. Az
elejétől kezdve kell elmondania mindent. Ha kell, felkutatja azt az
embert is, akié az a kutya volt. És talán a rendőröket is felhívhatná,
hogyan történt az az eset Sztráda úrral.
 Teljesen a gondolataiba mélyedt, amikor belépett a házba. A
rendelő ajtaja résnyire nyitva állt. Hangokat hallott
kiszűrődni. Furcsállotta. Mark biztos volt benne, hogy mostanra volt
megbeszélve a kezelés. Hallotta, hogy Alice felnevet.
Mark belépett és megdermedt. Ott ült valaki a székben. Háttal
neki, de egy csepp kétsége nem volt, ki az.
- Mark, örülök, hogy megjöttél - mondta Alice mosolyogva.
Henry is felé fordult és szintén mosolygott.
- Szia, Mark.
Mark nem hitt a szemének. Hogyhogy itt van? Miért? De
túlságosan is nyilvánvaló volt a válasz. Azért van itt, hogy keresztbe
tegyen neki. Ez a srác nemcsak gonosz, hanem dörzsölt is, gondolta.
- Gyere Mark - mondta Alice -, foglalj helyet.
Mark nem mozdult, csak meredt Henryre.
- Te mit csinálsz itt?
- Ugyan már, Mark - mondta Alice -, Henry azért van itt, hogy
segítsen. Azt mondja, hogy valami bajotok van egymással.
Mark hitetlenkedve nézett a nőre.
- De hisz ő okozza a problémát!
- Kérlek, Mark - szólalt meg csendesen Alice. - Te is tudod, hogy
mindennek két oldala van. Miért nem ülsz le és oldjuk meg együtt a
dolgot?
Mark már tudta, mire megy ki a játék. Henryt nem tudja így
legyőzni.
- Mindegy - mondta Mark. - Már úgyis Henry oldalán tetszik állni.
Alice a homlokát ráncolta.
- Én nem állok senki oldalán, Mark.
- De, ott tetszik állni - felelte Mark. - Hallottam, ahogy nevetni
tetszett. Henry mindenkit az ujja köré csavar, Alice nénit is.
- Ugyan már, Mark - szólalt meg Alice. Látszott rajta, hogy kezdi
elveszíteni végtelennek látszó türelmét. - Nem csavar itt senki senkit
az ujja köré.
- Ugyan már, ne tessék engem hülyének nézni! - Mark sarkon
fordult és kirohant a helyiségből és hangosan bevágta maga után az
ajtót.
- Mark, várj! - kiáltott utána Alice.
Ekkor csapódott be a bejárati ajtó is.
- Ó, Máriám! - Alice tekintete elkomorodott.
- Ne tessék haragudni - szólalt meg Henry. - Nem akartam bajt
okozni.
- Nem a te hibád - felelte a nő. - Marknak nagyon nehéz
most. Nagyon-nagyon nehéz.
- De azért… nincs semmi baja? - kérdezte Henry.
- Mi az, hogy “nincs semmi baja”? - kérdezte Alice érdeklődve.
- Hát, nem is tudom… - Henry megvonta a vállát, aztán
kényszeredetten mocorgott a széken, mint aki igen kényelmetlenül
érzi magát.
- Na, beszélj, Henry.
- Nem tudom, elárulhatom-e Alice néninek.
- Csak akkor mondd, ha akarod, Henry - mondta Alice. - Az
világos, ahogy neked sem könnyű Markkal. Már az is sokat segíthet,
ha beszélsz róla.
- Biztos? - kérdezte Henry ártatlan arccal.
- Persze.
Henry mély lélegzetet vett, aztán lassan kifújta a levegőt.
- Hát olyan furcsán viselkedik, amikor nem látja senki. Néha
szabályosan megijedek tőle.
- Miért? Miket csinál?
Henry egy kicsit előredőlt ültében és beharapta az ajkát. Úgy akart
látszani, mint aki nagyon kényelmetlenül érzi most magát.
- Nem tudom, elmondhatom-e.
- Miért?
 - Mert Mark a barátom. Szóval, ha veszekszünk is néha, attól még
szeretem.
- Kivéve, amikor félsz tőle - szólt közbe Alice.
- Hááát… igen.
Alice előrehajolt.
- Figyelj rám, Henry. Ha beszélsz Markról, azzal segítesz rajta, nem
bántod. És nem is árulod el. Mondj el mindent, jó?
- Mindent? - Kívülről Henry teljesen úgy nézett ki, mint akiben
viaskodnak a gondolatok. A lelkében azonban nevetett. Aztán
elmondott mindent Alice-nak, amiről azt akarta, hogy a nő tudjon.
Mark fent ült a fán a megfigyelő ponton. Még nem álltak a jövendő
ház falai, s nem volt tető sem, látta, ahogy elhúznak a feje felett a
felhők. Eddig ő volt az őszinte, Henry pedig a csaló. És ki vitte el a
babért? Henry.
Talán eljött az ideje, hogy változtasson.
Hallotta a saját lélegzését, aztán valaki másét is. Lenézett, s látta,
hogy Henry mászik fölfelé. Néhány másodperccel később
megpillantotta Henry vigyorgó arcát.
- Hát, igen tanulságos beszélgetésről maradtál le - mondta gúnyos
mosollyal. - Tudod, én csípem a terápiát.
- Mit mondtál neki? - kérdezte hűvösen Mark.
- Bocs, de ez szigorúan bizalmas - felelte Henry. - És jobb ha
abbahagyod a hazudozást rólam, mert úgysem hisz neked senki.
- Nem hazudok - felelte Mark. - És ezt te is jól tudod.
- Bizonyítsd be - mondta Henry.
Már nem mosolygott.
- Rövidesen rájönnek, ki vagy - mondta Mark. - Nem csinálhatod
ezt a dolgot a végtelenségig.
- Kik fognak rájönni? - kérdezte Henry. - Az anyám? Az apám?
- Megmondtalak a mamádnak.
Henryt ezt láthatóan egy cseppet sem aggasztotta.
 - Na és? Miért hitt volna neked? Én vagyok a fia, nem te!
Ha harc, legyen harc, gondolta Mark.
- Tévedsz - mondta. - Ő az én mamám.
Henry a homlokát ráncolta, aztán elvigyorodott.
- Mi a fenéről dumálsz? A mamádat már a kukacok eszik.
- Pedig Susan néni az én mamám.
Mark felállt, aztán Henry is. A két fiú egymás szemét fürkészte ott
a fa tetején.
- Mielőtt meghalt volna, a mamám jelt adott nekem - mondta
Mark.
- Megígérte, hogy visszatér. Nem tudtam, hogy csinálja, de most
már igen. A te mamádat választotta. Te ezt soha nem értheted,
Henry. De Susan néni most már az én mamám.
Látta, hogy Henry elbizonytalanodik. Hogy sikerült
megingatnia. Mark csak azért mondta, hogy provokálja a fiút, de az
volt a legfurcsább, hogy az egészet igaznak érezte. Úgy szerette volna,
ha Susan néni lenne a mamája. Az asszony jobb fiút érdemelt volna
Henrynél.
Henry végig bizonytalan arccal nézett Markra.
- Te meg vagy őrülve, Mark. Te nem vagy magadnál, tudod?
- Ő a mamám, Henry - mondta megint határozottan Mark, aztán
elment a fiú mellett és lassan leereszkedett a deszkaszint alatti
gallyra. Egy pillanattal később megjelent Henry arca.
- Mark - szólalt meg olyan hideg és komoly hangon, ahogy soha
nem hallotta.
- Mit akarsz? - csattant fel már-már erőszakos önbizalommal
Mark.
- Te velem ne merj gatyázni, hallod? - sziszegte alig hallhatóan
feléje Henry.
Mark a lehető legelbűvölőbb mosolyával nézett vissza a fiúra, aztán
mászott tovább lefelé.
 21.

Éjszaka volt, a szél cibálta a fákat, a hópelyheket nekivágta a

háznak. Az ágak úgy kapirgálták az ablakokat, mint megannyi
csontkéz.
Henry szobájában Mark hirtelen megriadva fölébredt és
körülnézett. A sötétben is látta, hogy Henry ágya üres. Mark biztos
volt benne, hogy megint készül valamire. A gyomra összerándult.
Szeretett volna meleg ágyában maradni, de nem tehette. Kibújt az
ágyból és kiment a hallba.
Az utcai lámpák gyér fénye világította meg a helyiséget. És azok az
árnyak…
Lassan, ijesztően mozogtak…
Mark gyűlölettel nézte az árnyakat.
Csendben állt a hallban. Henry szinte akárhol lehet a házban,
akármit is csinálhat. Mark úgy döntött, előbb a ház többi lakóját veszi
számba. Miközben ment a folyosón, szinte utánanyúltak azok az
árnyak a falon.
Legszívesebben visszabújt volna a takaró alá. De úgysem tudott
volna aludni. Különösen, hogy Henry valamit ügyködik valahol.
Megállt Susan és Wallace szobájának ajtajában és
hallgatózott. Nem hallott semmit.
Óvatosan kinyitotta az ajtót. Odabent sötét volt, de látta a takarók
körvonalaiból, hogy az ágyban vannak. Wallace felhorkant és
motyogott valamit álmában. Mark érezte, hogy a szobában nincs
semmi rendkívüli. Visszament az emeletre és megnézte ezután
Connie szobáját. Susan a délután folyamán hozta haza, és a kislány
gyorsan visszaalakult a folyton nevető, jókedvű, bátyjával ingerkedő
kislánnyá, mintha nem érte volna az a szörnyű trauma két nappal
ezelőtt.
Connie mélyen aludt.
 Akkor hol lehet Henry? Mark megint lement a hallba. Már a
gondolattól is rettegett, hogy a fiú valahol ott van a házban minden
ellenőrzés nélkül. Érezte, hogy felpereg a pulzusa, s a verejték kiüt a
homlokán.
Állt a lépcsőnél és tágra nyitotta a fülét. Először csak a szél zúgását
hallotta, aztán hirtelen alig hallhatóan megcsendült valami. Nem
úgy, mintha ág verődött volna az ablaknak, hanem mint amikor üveg
ütődik üveghez.
Mintha a konyhából jött volna.
Mark lassan elindult a konyha felé, aztán megállt az ajtóban. A
hűtő ajtaja nyitva állt, s kísérteties fényt árasztott a helyiségre. Mark
Henryt kereste a tekintetével, de sehol sem látta. Óvatosan odalépett
a hűtőhöz és belenézett.
Mindent teljesen rendben talált.
- Te is nassolni akarsz egy kicsit?
Mark rémülten kapta fel a fejét.
Henry ott állt a háta mögött, arcát ijesztővé tette a hűtőből kiáradó
fehér fény.
- Csak egyél - mondta Henry. - Miattam ne zavartasd magad.
Mark csak bámulta a fiút, miközben várta, hogy szívverése
lecsillapodik. Nagyot nyelt, aztán megint belenézett a hűtőbe. Henry
pedig készül valamire. Erre meg mert volna esküdni.
- Mit csináltál? - kérdezte Mark.
- Hogy én? Hogy mit csináltam? - játszotta Henry az ártatlan. - Ó,
már értem, azt hiszed, beletettem valamit a család kajájába.
Mark gyors pillantást vetett az ennivalókra, aztán megint Henryre.
- Miért, tettél?
- Ugyan már, Mark, ne hülyéskedj - felelte Henry gúnyos
mosollyal. - Csak nem képzeled, hogy tényleg megtenném?
Ez lehet átverés is, gondolta Mark. Henryvel sosem tudja,
hányadán áll az ember.
Ez itt a legnagyobb gond.
 Mark benyúlt a hűtőbe és kivette a narancsdzsúszos
üveget. Lecsavarta a tetejét és beleszagolt.
Olyan volt a szaga, mint a dzsuszé szokott, de honnan tudja
biztosan, nincs-e valami benne? Fogalma sem volt, milyen szaga
lehet a méregnek!
Mi van, ha most mégsem veri át?
Nem kockáztathat, Henryvel sosem lehet tudni.
Mark gyorsan felgyújtotta a villanyt és odafutott a
mosogatóhoz. Beleöntötte a dzsúszt.
Na, ez mind lement.
Mark megfordult és Henryre nézett.
A srác ott állt az ajtófélfának támaszkodva, mellén összekulcsolta a
karját és gúnyosan mosolygott.
Ekkor villant át Mark agyán: Henry nyilván mást is
megmérgezett. Megint belepillantott a hűtőszekrénybe. Bármit
megmérgezhetett! Bármit!
Csak egyet lehet tenni. Mark kivette a hűtőből a tejet, a sajttartót,
aztán az almalevet és a lábast a spagettiszósz maradékával.
Bármit megmérgezhetett!
Teljesen kiürítette a hűtőt, aztán elkezdte az ennivalót ledarálni a
konyhamalaccal, a folyékony dolgokat pedig kiöntötte a lefolyóba.
Nem érdekelte, hogy a pizsamája összekoszolódik munka közben.
Néhány dolgot ki kellett kaparni az üvegből. Felkapott egy kanalat
és nekiesett előbb a ketchupnek, aztán jött a mustár és a lekvárok, de
Marknak még ezekből is sikerült némi mintát a pizsamájára kenni.
- Mark!
A fiú hátranézett, az ajtóban ott állt Wallace és Susan álmosan, de
annál meglepettebben. Henry ott állt mellettük, arcára kiült a
megjátszott aggodalom.
- Ó, Mark! - Susan odament a fiúhoz és megfogta a vállát, így húzta
el a mosogatótól. - Mi segíteni akarunk neked. Tudjuk, mennyire
hiányzik a mamád, hogy milyen nehéz lehet…
 Ezek nem értenek semmit, gondolta Mark. Ezek azt hiszik, hogy a
mamája miatt ideges!
Mark Henryre emelte az ujját.
- Nem tetszik érteni - mondta. - Henry az oka! Ő próbálta
megmérgezni Susan néniéket!
Susannak végtelen szomorúság ült ki az arcára.
- Mark, kisfiam…
Ezek nem hisznek nekem, gondolta Mark. Azt hiszik, hogy én
vagyok az őrült! Eközben Henry tökéletesen megjátszotta az
ártatlant. A fiú épp a papája pizsamaujját húzogatta és kisfiús
hangon kérdezte:
- Papi? Én úgy félek! Nem akarok egy szobában aludni vele.
Mark látta, hogy a férfi kérdőn tekintett a feleségére, aztán
odalépett Markhoz és a vállára tette a kezét.
- Na gyere, fiam - mondta némi bosszankodással és csalódottsággal
a hangjában. - Meg kell mosakodjál.
Mark hátrahőkölt.
- Nem tetszenek érteni. Henry meg akarta ölni Connie-t. Aztán úgy
tett, mint aki megmérgezte az ennivalót. Mindent.
- Elég legyen! - csattant föl dühösen Wallace. - Mars a
fürdőszobába!
Mark tudta, hogy szót kell fogadnia. A fürdőszobába menet is
beszélt, de nem volt semmi értelme. Wallace bácsit nem érdekelte,
hogy akarta Henry megmérgezni az egész családot. Mark végül
befogta a száját.
Wallace kint várt az ajtó előtt, míg a fiú megmosakodott és tiszta
pizsamába bújt. Felmentek Richard szobájába. Mark rettegett a
helytől, hogy ott kell aludjon egy halott kisfiú játékai között. Mark
leült az ágy szélére és Wallace-re nézett, aki ott állt a szobaajtóban és
nagyot ásított.
- Majd reggel folytatjuk - mondta a férfi.
 - Minek? - kérdezte Mark, hangja tele volt csalódottsággal. -
Úgysem hisz nekem senki.
Wallace furcsa tekintettel nézett vissza rá, aztán becsukta az ajtót.
Markot az sem lepte volna meg, ha rázárja az ajtót. Úgy érezte,
megsemmisítő vereséget szenvedett. Ha színlelésről van szó, nem
győzheti le Henryt.
Susan a hálószobájuk előtt várta a férjét. Mellén szorosan
összekulcsolta a kezét. A folyosó tele volt ingó, ijesztő árnyakkal.
Furcsának találta, hogy eddig sosem figyelt fel rájuk.
- Hogy van? - kérdezte, amikor bementek a hálóba.
- Nem tudom, mit mondjak - felelte Wallace. - Mintha dühös
lenne.
- És mit szólsz a konyhában történtekhez? - folytatta Susan. - Meg
ahhoz, hogy Henry állítólag meg akarta volna ölni Connie-t?
- Nem is tudom - felelte Wallace. - Fogalmam sincs.
- Mit csináljunk? - kérdezte Susan.
- Jack néhány nap múlva visszajön - felelte Wallace. - Hagyjuk az
egészet a csudába addig.
A férfi már indult is volna vissza az ágyba, de az asszony
megállította.
- Várj csak.
- Mi van?
Susan látta, hogy a férje nagyon lefeküdne már, de valamit
szeretett volna még megbeszélni vele.
- Vajon miért gondolta, hogy Henry megmérgezte az ennivalót? -
kérdezte.
- Nem vagyok gondolatolvasó - felelte Wallace és megrázta a fejét.
- De…
- Majd megbeszéljük holnap - felelte a férfi és visszament a
szobába.
 Ahogy Wallace ellépett előle, az asszony megpillantotta Henryt, aki
ott állt az ajtaja előtt. Susan nyilván azért nem látta az előbb, mert a
férje eltakarta előle. Biztosan kihallgatta, amiről beszélgettek. Most
állt a folyosón és mosolygott - olyan elégedett mosollyal, mint a
vendéglátó, aki igen remekül sikerült partit tartott. Susan bosszúsan
szólt oda neki:
- Menj vissza az ágyadba.
Henry eltűnt az ajtaja mögött. Susan is visszament a hálóba, de
nagyon zavarta, amit látott. Miért viselkedett így Mark? És min
mosolygott olyan elégedetten Henry? Eszébe jutott egy kellemetlen
emlék, amikor megpillantotta a fia arckifejezését a kis
tükörben. Aztán ahogyan a fiú a húgát nézte a kórházban. És a
Connie-val tönténtek sem tisztultak még le. Tény, hogy kicsi a
gyerek, de van elég esze. Miért ment át a palánkon a figyelmeztetés
ellenére? És Henry miért nem akadályozta meg benne?
Susan ágyba bújt, de csak bámulta a sötétben a
mennyezetet. Wallace megint halkan horkolni kezdett mellette, de
Susan tisztában volt azzal, hogy számára az éjszaka már nem hoz
alvást. Valami a lelke mélyén nagyon zavarta Henryvel kapcsolatban.
Nagyon jól tudta, hogy Janice halála hihetetlenül felzaklatta
Markot, de miért vádolná emiatt gyilkossági kísérlettel Henryt?
És miért mondta, hogy a fia meg akarta ölni Connie-t?
Miért akarná megmérgezni a családot?
És az a hat hüvelyknyi víz…
 22.

Másnap reggel Susan kiment a garázsba, ahol Henry szokott

“kísérletezni”. Már évek óta nem járt odabent, azóta, hogy Henry
átvette ott az uralmat. A fiú nem mondta ugyan, hogy nem lehet oda
bemenni, de hallgatólagosan mindenki elismerte, hogy az az ő
felségterülete. Susannak eszébe sem jutott tiltakozni: úgy vette,
mintha az egész egy ártatlan fiú játéka lett volna.
De az elmúlt napok eseményei után egyszeriben kíváncsi lett. Sötét
gyanú vezette, melyet nem egészen értett, amikor benyomta az ajtót
és belépett a garázsba.
A helyiségben hideg volt és csend. A padlón, a polcokon
mindenféle szerkezetek, dobozok tele alkatrészekkel. Susan persze jól
ismerte azokat a játékokat, amelyeket Henry a szobájában épített, de
ezek furcsábbak voltak azoknál, valahogy ijesztőbbek. Nem tudta,
mire szolgálnak.
Olyan óvatosan lépdelt, mintha múzeumban lenne. Nem mert
hozzányúlni semmihez.
Valami furcsát pillantott meg a padlón, fölvette. Valami
álarcszerűség lehetett, ami lámpaernyőből készült. Szokatlan volt, de
Susan nem érzett benne semmi ijesztőt. Visszatette a helyére, amikor
megpillantott valamit a mellette lévő doboz alján. Felemelte a kis
gumibálnát.
Ez Richardé volt, villant át az agyán. Nagyon kellemetlen érzés
kerítette az asszonyt a hatalmába. Amikor a kisfiú meghalt, az
asszony szinte feltúrta a lakást, annyira kereste ezt a kis játékot. Nem
is értette, miért kellett neki annyira? De mit keres itt Henry holmija
között?
- Mami?
Henry hangját hallotta a háta mögött. Susan úgy fordult meg, mint
egy kisgyerek, akit rajtakapnak, hogy a befőtteket
dézsmálja. Gyorsan a zsebébe süllyesztette a gumibálnát.
Henry a hóna alatt egy műanyag szánkóval jött be a helyiségbe. Az
arcát pirosra csípte a hideg levegő.
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte szokatlan nyugalommal.
Susan idegesen körülpillantott, nem borított-e fel valamit.
- Csak körülnéztem - felelte.
Utálta magát, hogy hazudik a saját fiának. Valahogy azonban úgy
érezte, most ezt kell tennie.
Henry letette a szánkót a sarokba, aztán odaballagott a
munkapadhoz és elkezdte felaggatni a szerszámokat a
falra. Figyelemreméltóan uralkodott magán.
Talán túlságosan is.
Susan megköszörülte a torkát.
- Henry, ha valami baj van, akkor ugye szólsz? - Odalépett a fiához
és a vállára tette a kezét, de a fiú kibújt alóla. Mintha egy szerszámot
keresett volna a szemével.
- Mire gondolsz? - kérdezte az anyját.
Susan érezte, hogy nincs könnyű dolga.
- Hát, amikor mi gyerekek voltunk, akkor… néha… csináltunk
olyasmit…
- Milyesmit?
- Amitől aztán nem éreztük jól magunkat - fejezte be Susan.
Henry odafordult az anyjához.
- Én nem érzem rosszul magam semmi miatt.
Egy fikarcnyi bizonytalanság sem volt a fiú hangjában. Minden jel
szerint őszintén mondta, amit mondott. Susan a zsebébe nyúlt és
előhúzta a gumibálnát.
- És ez? - kérdezte.
Henrynek hirtelen mintha kiürült volna az arca. Láthatóan
megdöbbent.
- Ezt honnan szedted?
 - Tudod jól, hogy hol találtam - felelte az asszony.
Henry elfordult. Az asszony megsajnálta a fiát, odalépett hozzá.
- Nem találtam sehol Richard balesete után. Ugye te vetted
el? Nálad volt egész idő alatt.
Henry motyogott valamit, amit Susan nem értett.
- Mit mondtál?
Henry fölnézett az anyjára.
- Azt mondtam, hogy ez az enyém volt, mielőtt az övé lett volna.
A válasz megdöbbentette Susant. Egy ilyen jelentéktelen kis
játékszer ennyire fontos?
- De tudtad, mennyire kerestem - mondta.
- És?
Susanban kavarogtak az érzelmek. Egyszerre érezte sértve magát,
volt tele aggodalommal és félt. De aztán rájött, mi zavarja a
legjobban.
- Hogy jutottál hozzá? - kérdezte.
A fiú csak megvonta a vállát, nem válaszolt.
- Felelj. - Susan hangja megkeményedett. Nagyon várta a fiától a
magyarázatot. - Ott volt Richarddal a kádban. Hogy jutottál hozzá?
Henry ártatlan arccal nézett az anyjára.
- Kivettem.
- Kivetted? - Susan egyre kíváncsibb lett. - Mikor? Hogyan?
Henry mintha a sírással küszködött volna.
- Ne haragudj, mami. Elvettem… kellett valami, ami Richardra
emlékeztet.
Az asszony világosan emlékezett arra, hogy Richard ezzel a
bálnával játszott, mielőtt meg nem szólalt volna a telefon. Persze,
amikor visszajött és ott találta a kicsit arccal a vízben - a hat
hüvelyknyi vízben - el is feledkezett erről. De aztán később, sokkal
később újragondolta a történteket, és emlékezett rá, hogy látta a
picinél. Mikor vette el onnan Henry?
 Mikor?
Henry kinyújtotta a kezét.
- Visszakaphatom? - kérdezte illedelmesen.
- Nem, nem kaphatod vissza -, felelte hidegen Susan.
Nem akarta hogy a fiánál legyen. Volt a dologban valami szörnyen,
rémisztően gyanús. Aztán döbbenten látta, ahogy a fia szeme
összeszűkül.
- De ez az enyém - sziszegte a fiú.
- Henry… - Susan hátrahőkölt.
Nem értette, mi történt. Nem értette, hogy tud a fia egy
szempillantás alatt így átváltozni. A dolog elrémítette. Hiszen még
csak tizenkét éves.
- Add már ide!
Henry megragadta a játékszert és megpróbálta kitépni az anyja
kezéből, de az asszony erősen fogta. Egy pillanatig huzakodtak. Végül
Henry vadul kirántotta és a melléhez szorította.
Susan értetlenül meredt a fiára, közben lihegett. Fia viszonozta a
nézést, tekintete furcsán üres volt, mint aki nagyon uralkodik magán.
- Ki vagy te? - tört ki Susanból önkéntelenül a kérdés.
Henry arcán egy mosoly suhant át.
- A fiad - felelte.
Mielőtt Susan meg tudott volna szólalni, a gyerek sarkon fordult és
kiment a helyiségből. Susan csak bámult utána, nem tudott mozdulni
a döbbenettől, attól, ami az előbb történt.
A kis játékbálna.
Richard…
Hat hüvelyknyi víz…
Nem, gondolta magában, nem tehette Henry. Hiszen ő a fia.
Richard meg az öccse volt.
Egyszerűen nem tehette.
 Henry kilépett a garázsból a ragyogó napsütésbe. Lepillantott a
kezében lévő gumibálnára. Egy pillanattal ezelőtt annyira akarta,
most meg megrémült tőle.
Richard…
Meg kell tőle szabadulni gyorsan.
Futott a fák között a szűz hóban, amilyen gyorsan csak bírt. A fák
törzse összefolyt a szeme előtt. Nagyokat szívott a hideg levegőből. A
játékszer mintha égette volna a tenyerét.
Meg kell szabadulnia tőle.
Elérte a temetőt és egyenesen a kúthoz futott. Gyors mozdulattal
tépte le a deszkafalat és lebámult a mélybe, aztán lehajította a
játékot. Várt és várt, míg végül lentről egy halk csobbanást hallott.
Lecsúszott a káva mellett a földre, nem kapott levegőt, annyira
kifulladt. Végre megszabadult tőle. Most már nincs nála, és nincs az
anyjánál sem.
Mintha sosem létezett volna.
Susan ott ült a kocsijában. A gondolat egyre nőtt az agyában,
képtelen volt most már kiverni a fejéből. Miközben Alice
Davenporthoz hajtott, képtelen volt kiverni a fejéből a gyanút a fiával
kapcsolatban. Egyre csak azt mondogatta magában pedig, hogy
biztosan téved.
Kell lennie valamilyen magyarázatnak.
Muszáj lennie!
Egészen biztos volt benne, hogy nem volt már a kádban a
gumibálna, amikor megtalálta a kádban a kicsit.
Az egész család tudta, hogy mit keres olyan veszettül.
Lehet, hogy Richard halála ostoba baleset volt, de most már azt is
bizonyosan tudja, hogy Henry járt a fürdőszobában azután, hogy őt
telefonhoz hívták.
És ha azt tette, amire még gondolni is szörnyű, akkor Marknak
igaza lehet abban, hogy Henry volt a felelős Connie balesetéért is.
 Mark tegnap esti bizarr viselkedése a hűtővel kezdett a számára
értelmet nyerni.
De nem, gondolta, ez lehetetlen. Képtelenség. Ő és Wallace jó
szülők. Mindig a gyerekek javát akarták.
Képtelenség, hogy ő egy ilyen szörnyeteget szült volna.
Alice kinyitotta neki az ajtót. Susan már korábban áttelefonált,
bejelentette, hogy át fog jönni. Azt mondta, hogy nagyon fontos
dologban akarja kikérni a nő véleményét.
- Jól vagy? - kérdezte Alice, amikor Susan belépett a házba.
- Nem - felelte Susan és egyenesen ment a rendelő felé.
Ott megállt a panorámaablak előtt és kinézett az óceánra. Mintha
kint lett volna a kedvenc szikláján.
- Mi az, Susan? - kérdezte Alice, amikor belépett a szobába és
becsukta maga után az ajtót. - Az egyik fiúval van baj?
Susan vett egy mély lélegzetet, megpróbálta összeszedni
magát. Nem akarta feltenni azt a kérdést. Előre rettegett, mi lesz a
válasz. De fel kell tennie. Még mindig az ablak felé fordulva
csendesen megszólalt:
- Mondd, Alice, elképzelhető, hogy egy gyerek úgy születik, hogy…
hogy is mondjam… hogy hiányzik belőle valami?
- Ezt hogy érted? - nézett az asszonyra a pszichológus.
Susan tudta, hogy ügyetlenül kérdezett. Mintha egy hiányzó orról
vagy kézről beszélne. Alice ebből nem ért semmit. Odafordult hozzá.
- Azt akarom mondani, elképzelhető, hogy egy fiú képtelen legyen
bizonyos érzésekre? - kérdezte. - Hogy ne legyenek érzelmei? Ne
legyen bűntudata?
- Elképzelhető - felelte óvatosan Alice. - De ez nagyon ritka.
- De tegyük fel, hogy ez van - mondta Susan. - Fölismernél egy
ilyen gyereket?
- Ez nagyon nehéz - felelte Alice. - Az ilyen gyerek korán
megtanulja, hogy színlelje az érzéseit anélkül, hogy valóban érezze
őket. A legtöbbször normálisabbnak tűnnek a normális gyerekeknél.
 - Túl jó ahhoz, hogy igaz legyen - motyogta maga elé rémülten
Susan.
Tehát mégis csak lehetséges. Susan hirtelen megértette, hogy nem
kerülheti meg a dolgot. Most már túl sok a bizonyíték. Minden
beleillik a képbe.
- Már húsz éve praktizálok és soha nem láttam ilyen gyereket -
mondta óvatosan Alice, mintha azt akarta volna, Susan ne vonjon le
elhamarkodott következtetéseket. - Csak olvastam ilyenekről.
Susan tökéletesen értette, miért mondja ezt Alice. Ez azonban más
helyzet. Mindenütt ott vannak a bizonyítékok…
- Alice, most rohannom kell - mondta az asszony és az ajtó felé
indult.
- Várj - szólt utána Alice.
- Most nem lehet, majd később felhívlak, ígérem.
Kinyitotta az ajtót és elindult lefelé a lépcsőn.
- Susan, Mark nem ez a fajta gyerek - szólt utána Alice.
Susan egy másodpercre megtorpant.
- Tudom - felelte.
Henry mindenkit bolonddá tett. Haza kell érjen időben.
Képtelenség volt szemmel tartani minden potenciális áldozatot,
ezért Mark inkább egyik szemét folyton a potenciális tettesen
tartotta. Figyelt, amikor Henry reggel elment szánkózni. Később
látta, hogy bemegy a garázsba, aztán látta onnét kirohanni, el a
temető felé.
Most éppen ott állt Henry szobája előtt a nyitott ajtóban. Odabent
Henry állt az egész alakos tükör előtt, amely a szekrénye belső
ajtajára volt csavarozva. Henry csak állt és hosszú időn keresztül
bámulta magát. Ekkor lassan könnyek jelentek meg a jobb szemében,
s lassan végiggördültek az arcán.
Henry menten elmosolyodott.
Azt próbálgatja, tud-e sírni, döbbent rá hirtelen Mark.
 Hirtelen megfordult Henry, s a két fiú egy pillanatig farkasszemet
nézett egymással.
- Mit csinálsz? - kérdezte Mark.
- Siratok valakit - felelte Henry.
- Kit? - kérdezte Mark.
Henry válasz helyett megint a tükör felé fordult és magát nézte.
- Amikor a mamád temetésén voltál, te sírtál?
- Miért kérdezed?
- Nem is tudom - rántotta meg a vállát Henry. - Csak úgy
képzeltem, hogy az embernek illik sírnia a mamája temetésén, ennyi
az egész.
A mamája temetésén…
Mark előtt hirtelen minden megvilágosodott. Belépett a szobába.
- Meg ne merd próbálni.
- Mit ne merjek megpróbálni? - kérdezett vissza ártatlan arccal
Henry.
- Bántani őt.
- Te azt hiszed, hogy bántanám a saját… - kezdte Henry, aztán
hirtelen elhallgatott. - De hiszen…
- Micsoda? - kérdezte Mark.
- Most jut eszembe - mondta Henry -, ő már nem is az én mamám.
A tiéd. Nem ezt mondtad a múltkor?
- De igen.
- A te anyád vagy az enyém, egyre megy - mondta Henry és
kacsintott. - Szerintem mind a ketten meggyászolnánk.
Mark ott állt a fiú előtt. Olyan közel, hogy el tudta volna érni a
nyakát és megfojthatta volna.
- Akkor előbb végzek veled.
- Szegény Mark - szólalt meg gúnyosan Henry. - Ilyen erőszakos
szegény és milyen zavart. Vigyázz magadra, nehogy diliházba
zárjanak.
 Marknak eszébe jutott az előző esti hűtőszekrény-ügy. A dolog
nagyon is valószínű. Henry biztosan kijátszaná ellene. Mindent
rákenne Markra.
Hirtelen elpattant Markban valami, előrelépett, felkapott egy
csavarhúzót a munkapadról, a másik kezével megragadta Henryt és
nekilökte a falnak.
- Akkor most öllek meg! - kiáltotta és feléje döfött.
Henry nem védekezett, csak mosolygott nyugodtan
Markra. Félrebiccentette a fejét és a torkára mutatott.
- Na, tessék, ide szúrj! - suttogta. - Ahol az ujjam van.
Ez nem játék volt, halálosan komolyan gondolta.
Henry azt akarta, hogy Mark megtegye.
Mintha nem is érdekelné, hogy róla van szó…
- Rajta - mondta Henry. - Csak bökj ide erősen. Mindjárt tele lesz
vérrel a szoba. Csináld már!
Mark remegni kezdett. Tudta, hogy nem meri megtenni.
Függetlenül, hogy milyen gonosz ez a gyerek, nem tudja megtenni.
Henry szeme hirtelen az ajtó felé tévedt.
- Apiii! - kiáltott fel. - Api, segíts!
Marknak épp csak annyi ideje volt, hogy elfordítsa a fejét. Wallace
száguldott felé. Mire mozdulni tudott volna, már meg is ragadta a
gallérját és félrelökte, s a csavarhúzót kitépte a kezéből.
- Hát te mit képzelsz, mit csinálsz ott? - kiáltotta és erősen
megrázta Markot. - Felelj! Mi folyik itt?
Mark nem tudott megszólalni. Megint Henry nyert. A fiú elő is
lépett.
- Semmi baj, apika - mondta. - Nem tudott bántani. Ne légy rá
dühös, nem tudja, mit csinál.
Mark rámeredt Henryre. Wallace túlságosan is vele volt elfoglalva,
nem látta, mekkora mosoly jelenik meg a fia arcán. Élvezte a helyzet
minden pillanatát.
 - Ez most komoly - mondta Wallace Marknak. - Kárt is tehettél
volna a fiamban!
- Nem én, hanem ő akar kárt okozni az emberekben - felelte Mark.
Bár tudta, hogy Wallace nem fog hinni neki, nem tudta megállni,
hogy ne mondja. Henry arra készül, hogy megölje Susant.
- Gyere velem.
Wallace megfogta a karját és durván maga elé penderített. Henry
ment utánuk és játszotta tovább az ártatlan áldozat szerepét.
- Nagyon sajnálom, Mark, hogy nem akarsz velem barátkozni -
mondta.
Mark megint Henryre nézett. Most is ugyanaz a tettetett bájmosoly
volt az arcán. Ebbe bele fogok őrülni, gondolta Mark. Harcolnia kell.
Sarkát a padlónak vetette, miközben könyörgően nézett fel Wallace-
re.
- Tessék nekem hinni - könyörgött. - Henry készül valamire. Azt
mondta, hogy…
Wallace maga után rántotta.
- Elég volt! Áthívom Alice Davenportot és majd vele
megbeszéljük. Addig meg próbálj meg viselkedni, világos?
Mark bólintott. Wallace soha nem fog hinni neki. Valami mást kell
kipróbálnia. Érezte, hogy lazul a férfi szorítása. Mark kitépte magát.
El kell meneküljön. Találnia kell valakit - bárkit -, aki hisz neki.
A lépcsőn épp Connie tartott fölfelé. Mark megtorpant, nehogy
nekimenjen, s ekkor Wallace megint elkapta.
- Rendben van! - kiabálta a férfi. - Ha te így akarod! - A következő
pillanatban Wallace szinte rángatta maga után lefelé a fiút a lépcsőn.
Connie rémült arccal nézett rájuk.
- Mi baj van, apika? Csinált Mark valamit?
- Mark egy kicsit zavart - felelte Wallace és megpróbált nyugalmat
erőltetni magára a kicsi kedvéért. - Minden rendben lesz.
- Semmi sem lesz rendben! - kiabálta Mark, és megpróbált
kiszabadulni. - Tessék engem meghallgatni!
 De Wallace a füle botját sem mozdította. Végigvonszolta Markot a
hallon és bevitte a dolgozószobába.
- Ezt a te érdekedben kell tennem veled - mondta Wallace.
A következő pillanatban Henry apja behúzta maga mögött az
ajtót. Mark hallotta a zár kattanását, tisztában volt azzal, ahogy
rázárták az ajtót. Méghogy az én érdekemben… Bárcsak érezte volna
Wallace, mennyire irónikus amit mondott. Mark azonnal nekiesett az
ajtónak az öklével.
- Wallace bácsi! - kiabálta és teljes erővel püfölte az ajtót. - Tessék
kiengedni. Henry meg akarja őt ölni! Hát nem tetszik érteni?
Nem felelt senki.
És nem is értette senki.
 23.

Mark nem tudta, mennyi idő telt el. Úgy járkált fel-alá a szobában,
mint egy ketrecbe zárt állat. Henry kint volt valahol. Susan is. Ő meg
itt volt a csapdában. Ha nem tesz valamit gyorsan, Susant baj érheti.
Hallotta, hogy megáll egy kocsi a ház előtt. Odament az ablakhoz
és látta, hogy Susan száll ki a kocsiból. Végre! Ő volt az ő végső
bizodalma! Ő az egyetlen, aki hisz neki. Ekkor azonban Henry lépett
elő a ház mögül és elkezdett a mamájával beszélgetni.
- Jézusom, nem!
Mark rémülten nézte anyát és fiát. Susanon látszott, hogy ideges és
a fejét rázta valamire, amit a fia mondott neki. Jó, gondolta magában
Mark. Ekkor azonban Henry valami mást mondott, amire Susan
bizonytalanul bár, de bólintott. Henry megfogta a mamája kezét és
elvezette valahová!
- Neeee! - sikított fel Mark. - Ez megint csak egy trükk! Ne tessék
vele menni!
Elkezdte verni az ablaküveget, aztán megpróbálta kinyitni az
ablakot. Néhány centire fölcsúszott, aztán megállt. Betörés ellen lett
biztosítva! Mark az ajtóhoz rohant és öklével verni kezdte.
- Wallace bácsi! - kiabálta. - Wallace bácsi!
Susan kisétált Henryvel a ház háta mögé. Néhány perccel ezelőtt
találkoztak, amikor a fiú ártatlan mosollyal közölte vele, hogy ki
akarja takarítani a garázst és meg akar szabadulni attól a sok
kacattól.
Susan dühösen közbevágott. Most már nem vesz be a fiától
mindent.
A nő már szinte bizonyos volt benne, hogy a fia a tettes, de nem
tudta, mit tegyen, ha egyáltalán tud tenni valamit.
Végülis a saját fiáról van szó.
 Azt mondta a fiúnak, hogy beszélni akar vele. Egyszer s
mindenkorra le akarja zárni a dolgot. Ki akarja deríteni az igazságot.
Henry megkérdezte, mi lenne, ha hátra mennének a ház mögé,
mint amikor még kisfiú volt. Susan beleegyezett. Majd meghasadt a
fájdalomtól a szíve. Miért is ne sétálhatnának egyet a levegőn?
Mark végső kétségbeesésében fölkapott egy puffot és az ablakhoz
vágta. Az ablak csörömpölve tört millió szilánkra. Mark épp az
ablakba próbált fölmászni, amikor nyílt az ajtó és Wallace rohant be
rajta, mögötte Alice Davenport. Mark megpróbálta kivetni magát az
ablakon, de Wallace elkapta a ruháját.
- Tessék elengedni! - kiabálta. - Henry megöli Susan nénit!
De nem tudott moccanni sem. Wallace lefogta a kezét, lábát, Alice
meg elébe térdepelt.
- Itt vagyunk, Mark - mondta a lehető legmegnyugtatóbb hangján a
nő. - Nem fog történni semmi.
- Nem tetszik érteni semmit! - Mark megpróbált kiszabadulni, de
nem bírt Wallace-szel. - Nem tetszenek érteni semmi!
- Azért vagyunk itt, hogy megpróbáljuk - mondta Alice türelmesen.
- De úgy nem megy, ha meg kell közben verekedjünk veled. Ígérd
meg, hogy nyugton maradsz és elbeszélgetünk.
Mark a nőre nézett. Mindent megtesz, csak kikerüljön Wallace
szorításából. Nincs idő magyarázkodni. Mire kimagyarázza magát,
Henry megöli Susant.
Alice Markot nézte, aztán bólintott Wallace felé.
- Jól van, elengedlek - mondta Wallace és zihált. - De megígéred,
hogy nem futsz el.
- Igen - felelte Mark.
Érezte, hogy lazul a férfi szorítása. Azonnal meglódult az ajtó felé.
Alice megpróbálta elállni az útját, de a fiú kicselezte. Mint az őrült
rohant a hallon át a kijárat felé. Feltépte az ajtót és megtorpant.
Nem hitt a szemének: az apja állt ott gyűrött ballonban, egyik
kezében egy bőrönd, a másikban irattáska.
 - Apu! - kiáltott fel és apja nyakába ugrott.
- Mark! - kiáltott fel a férfi.
Érezte ugyan, hogy valami baj van, de boldog volt, hogy a fiát a
karjában tarthatta. Mark hallotta a háta mögött a futó lépéseket.
- Jack - szólalt meg Wallace -, hála istennek, hogy megérkeztél.
- Mi a baj? - kérdezte Jack.
- Azt hiszem, valóban baj van - jegyezte meg Wallace.
- Mark nagyon zavart - szólalt meg Alice Davenport. - Nekitámadt
Henrynek.
- Apu… - suttogta Mark és belefúrta magát az apja ballonjába. A
férfi lenézett rá.
- Igaz ez? - kérdezte és a homlokát ráncolta.
- Nem, apu - felelte Mark és felmosolygott az apjára. - Nem volt
velem semmi baj. És nekem sincs semmi bajom.
- De van, Jack - mondta Wallace.
- Ne hallgass rájuk - mondta Mark.
Az apja rámeredt. Azon kívül, hogy a fiú egy kicsit izgatott, Jack
nem látta, hogy a fiának valami baja lenne.
- Emlékszel, mit mondtál, amikor elutaztál? - kérdezte Mark. - Azt
mondtad, tudod, hogy nem lesz semmi baj, mert bízol
bennem. Akkor most higgyél nekem. Mennem kell!
- Jack, te nem voltál itt - szólalt meg Wallace. - El se tudod
képzelni, mi minden volt itt.
- Higgyél nekem, apu - suttogta Mark. - Semmi sincs úgy, ahogy
látszik. Itt mindenki át van verve.
Jack egy pillanatig hallgatott. Ismerte a fiát. Tudta, hogy nem
szokott kitalálni dolgokat. Aztán szorosan átölelte Markot.
- Hiszek neked. Mindig is hittem - mondta. Aztán Alice-re és
Wallace-re pillantott. - Semmi baja a fiamnak.
- Mennem kell, apa - suttogta Mark. - Muszáj most mennem!
- Ne engedje elmenni, Jack - szólalt meg Alice.
 Jack újból Alice-re, majd Wallace-re nézett.
Aztán eleresztette Markot.
Susan és Henry azon az ösvényen sétálgatott, amelyik a sziklához
vezetett. Susannak nehéz volt a szíve. Richard halálakor érezte ilyen
rosszul magát. Ennek ellenére tudni akarta az igazságot.
- Szeretlek, kisfiam - mondta és megszorította Henry kezét. -
Akármi is történjen… és akármit is tettél… én mindig melletted
leszek.
Henry csak bólintott szótlanul. Susan azon törte a fejét, vajon mire
gondolhat most a fia. Az óceán felől erős szél kapott bele az arcukba.
Susan pontosan tudta, hogy fel kell tegye azt a bizonyos szörnyű
kérdést.
- Mondd meg az igazat, Henry - mondta. - Mondd el, mi történt
azon az estén, amikor Richard meghalt.
- Nem tudod? - kérdezte a fia ártatlan képpel.
- Szeretném tőled is hallani - mondta az asszony.
- Lent játszottam… - kezdte a fiú.
Susan azonnal tudta, hogy hazudik. Kihallatszott a
hangjából. Mindig ilyen volt a hangja, amikor hazudott és nagyon
sokszor hazudott neki.
- Ne hazudj! - csattant föl Susan dühösen. - Betege vagyok a
hazudozásaidnak.
Az asszony arra tért magához, hogy rázza a fia vállát.
- Henry, mondd meg az igazat, te ölted meg Richardot?
Henry hátrahúzódott és hideg tekintettel mérte végig az
anyját. Természetellenes, hogy egy ilyen kisfiú ilyen hidegen nézzen,
gondolta az asszony.
- És akkor mi van, ha én öltem meg?
Susannak elakadt a lélegzete. Úgy érezte, mintha hasba vágták
volna. Nem tudta, mit mondjon erre.
- Mi majd… - kezdte, de félbehagyta a mondatot.
 - Igen, anyu? - kérdezte Henry, mintha nem is figyelt volna rá.
- …kigyógyíttatunk - mondta Susan.
- Nem nézel valami jól ki, anyu - szólalt meg Henry. - Szerintem
neked van szükséged orvosra.
Susan azzal áltatta magát, hogy ez csak védekezés.
- Bízzál bennem, kisfiam.
De a fiú megrázta a fejét.
- Nem hinném, hogy tudnék. El akarsz küldeni, ugye?
- Nem… - Susan dadogott. - Nem tudom…
- Be akartok záratni egy diliházba - mondta a gyerek rendíthetetlen
nyugalommal.
- Nem, Henry…
- Akkor inkább meghalok! - kiabált az anyjára a fiú. -
Hallod? Inkább a halál!
Megfordult és futva indult a szirt felé.
- Henry! - Susan is futni kezdett. Még látta, hogy a fia eltűnik a
kiugró szikla felé a bokrok között. - Henry!
Susan kiért a sziklára. Sehol sem látta a fiát. Már-már a
legrosszabbra felkészülve kilépett a szikla szélére és
lenézett. Hirtelen meghallotta, hogy van a háta mögött valaki.
Megpördült és látta a fiát egy fa törzse mögül előlépni. A fiú arcán
nyoma sem volt indulatnak vagy érzelemnek. Nem erre számított
Susan, ahogy néhány másodperce eltűnt a szeme előtt.
- Tényleg azt hitted, hogy leugrom? - kérdezte Henry.
Susan nem tudta, mit válaszoljon. Nem értette, mit keres a fia a
háta mögött.
- Azt hiszem, rosszul ismersz te engem - mondta Henry
vésztjóslóan.
Kinyújtott kézzel elindult az anyja felé. Susan nem hitt a szemének.
Ez nem igaz! Csak nem tesz ilyet! Pedig Susan tudta, hogy erre
készül.
 De ekkor már késő volt. A fiú hátralökte.
Az asszony felsikoltott és kapálózni kezdett, valahogy sikerült
elkapnia a szikla peremét. A lába a levegőben kalimpált.
- Henry! - sikította, és görcsösen kapaszkodott egy fűcsomóba.
- Jövök, anyu. - A fiú odalépett a szirt szélére és lenézett az
anyjára.
Kezdett gyengülni az asszony szorítása.
- Kérlek, kisfiam! - Az asszonynak elcsuklott a hangja, ahogy
kinyújtotta a kezét a fia felé.
Henry közönyös arccal nézte a feléje nyújtott kezet. Egy pillanattal
később az asszony fogása elernyedt és leesett.
De nem zuhant, a lába egy pillanattal később valami szilárd talajba
ütközött. Susan a lába alá pillantott: egy kiugró peremre esett. Alatta
hatvan méterrel a sziklákat ostromolták a hullámok. A szíve vadul
vert. Annyira megrémült, hogy moccanni sem mert. Fölnézett. Henry
kidugta a fejét a sziklaperem mögül. Az arca kifejezéstelen volt,
akárha egy követ nézett volna.
- Henry… - könyörgött Susan.
Kinyújtotta a kezét, de a fia nem mozdult. Az asszony nem értette.
Annyira meg volt rémülve, hogy nem tudott mozdulni. A nyelvét
vastagnak és nehéznek érezte, mintha valami idegen tárgy lett volna.
Képtelennek tűnt a számára, hogy kipréseljen néhány szót magából,
de azért sikerült.
- Kérlek… én vagyok… az édesanyád.
Henry szája mellett megjelent egy futó mosoly és megrázta a fejét.
Aztán eltűnt.
- Henry?
Semmi válasz.
Vadul csapkodtak odalent a hullámok. Susan megint lepillantott, s
ekkor nagy hullámokban elkapta a szédülés. Rémülten simult a
sziklához.
 Zajt hallott a feje felett, felnézett. Henry ekkor érkezett a szikla
pereméhez egy akkora szikladarabbal, mint egy futball-labda.
- Henry, kérlek…
Henry felemelte a követ. Egyértelmű volt, mire készül. Susan
behúzta a fejét.
Hirtelen valaki elrántotta Henryt. A kő kiesett a kezéből, s zuhant
az asszony felé, de annak volt annyi ideje, hogy félrehúzódjék. A kő
ráesett a kiugróra, aztán lepattant a semmibe.
Elvétette! villant át a nő agyán.
A megkönnyebbülést szinte azonnal követte a rémület, mert a kő
hatására letört egy darab a kiugróból. Susan felsikoltott, egy
másodperccel később a lába alatt csak annyi kapaszkodó maradt,
amin a cipője elfért.
A szirt szélén Henry és Mark összeakaszkodott, ököllel püfölték
egymást.
- Nem hagyom, hogy bántsd! - kiáltotta Mark.
Henry megragadta a vállát és veszélyesen gurulni kezdtek a
sziklaszirt pereme felé. Mindketten erősen ziháltak.
- Milyen érzés elveszíteni két anyát? - sziszegte Henry.
Mark válaszként az arcába vágott az öklével.
Susan közben életveszélyes mutatványba kezdett. Elindult vissza a
szikla tetejére. Centiméterenként húzta fel magát.
Három méterre tőle ott birkózott a két fiú a szikla szélén. Henry
került felül és kezdte lenyomni Markot a szakadék felé. Mark erősen
kapaszkodott Henrybe, húzta magával.
- Mark! Henry!
Az asszony elindult feléjük. Alig ért oda hozzájuk, a két fiú
lecsúszott a sziklaperemről. Susan előrehajolt, Mark a jobb karjába
kapaszkodott, Henry a balba.
Susan egy nagy huppanással a hasára esett, a két fiú lába a semmi
fölött kalimpált. Susan lenézett a két rémült arcra. Alattuk a
hatvanméteres szakadék és a hullámok.
 Henry az asszony összeszorított kezébe kapaszkodott, Mark a nő
kabátja ujjába. Susan úgy érezte, kihúzzák a karjait a helyéről. Teljes
erőből próbálta visszahúzni őket, de nem bírta. Mindkettőjüket nem
bírta egyszerre.
Megint lenézett a két fiúra. Mark arcán félelem és kétségbeesés
tükröződött. Henry ijesztően nyugodtnak tűnt.
Most mit tegyen?
Henry fölnézett az anyjára és magára öltötte az összes kisfiús báját.
- Mami, mami… szeretlek… mami, add ide a másik kezed.
Susan érezte, hogy lassan ő is csúszik előre. Másodpercek kérdése
és ő is lezuhan. Egyik fiúról a másikra pillantott, mintha így akarna
megoldást találni.
- Megpróbállak felhúzni mindkettőtöket! - kiáltotta
kétségbeesetten. - Kapaszkodjatok!
Megint nekiveselkedett, de nem ment. Túl nagy volt így együtt a
súlyuk. Mark közben kezdett csúszni tovább lefelé. A kabát varrása
kezdett engedni a súlya alatt.
Henry még mindig szilárdan fogta az anyja kezét.
Susan jártatta a szemét a két fiú között. Mark szeme egyre
rémültebben csillogott, szája néma kiáltásra nyílt, s hevesen zihált.
Henry arcán ártatlan mosoly ült. Hogy tudsz most mérlegelni? -
látszott kérdezni a szemével az anyját. Hisz én vagyok a te kisfiad!
Rrrrreccsss!… A kabát ujja - amelyen Mark kapaszkodott -
engedett.
A fiú kezdett lassan végigcsúszni a karján.
A következő pillanatban a semmibe zuhan, villant át a nő agyán.
Susan előbb az egyik, aztán a másik fiúra pillantott ismét.
Mark…
Henry…
A fia…
A választottja…
 Mark…
Henry…
Richard…
A játékbálna…
A hat hüvelyknyi víz…
Susan hirtelen kirántotta a kezét Henry szorításából és Mark után
kapott.
Henry szeme elkerekedett a meglepetéstől.
Susan elfordította a fejét.
Henry lezuhant, keze és lába szétterült, mint az ejtőernyősöké,
aztán egy gyomorfordító puffanással nekicsapódott a sziklának, ami
úgy lökte el magától, mint egy rongybabát. Egy hullám kapta el az
élettelen testet, amely a következő pillanatban eltűnt a vízben.
Rémisztő volt a csend, miközben Susan felhúzta a szikla szélére
Markot. Ott feküdtek a földön, Mark egy pillanatra se eresztette el a
nőt, újraélte a halálközeli pillanatokat. Susan kimondhatatlan
fájdalmat érzett és csak szorította magához a fiút.
A legszörnyűbbet tette, amit egy anya csak tehet.
És tudta, hogy helyesen cselekedett.
 24.

(Egy évvel később…)

Az új vörös Jeep Cherokee ráfordult a maine-i házhoz vezető

magánútra. Mark az apjára pillantott, mintha kérdezni akart volna
valamit. Jack rátette a kezét a fia vállára.
- Semmi gond - mondta. - Minden rendben van.
Kiszálltak. A házból kilépett Wallace és némán magához szorította
Markot.
- Jó, hogy megint itt vagytok.
Ezután Jackhez fordult. A két fivér kezet szorított egymással.
- Olvastam az újságban a legújabb üzletedről - mondta
Wallace. Tekintete komor volt, de a hangjából büszkeség csendült ki.
- Jobban hangzik, mint valójában - felelte Jack.
- Ne szerénykedj. - Wallace rácsapott az öccse hátára. -
Fantasztikus, mit sikerült egy év alatt elérned. Sikerült megmenteni a
céged.
- Valóban jó évem volt - ismerte el Jack. - Bárcsak ilyen lenne a
következő is.
Wallace félrefordult.
Connie futott elő a ház mögül. Magasabb volt, mint tavaly és
soványabb lett, kezdett nagyon csinos lenni.
- Mark! Mark! - kiáltotta boldogan. - Láttam, hogy jöttök! Már két
háztömbnyire innen észrevettelek benneteket.
Mark megfogta a lány karját és magához szorította.
- Ez meg hogy lehet? Röntgenszemed van?
- Nem, fenn voltam a fa tetején a házban. - Connie a ház mögött
álló fára mutatott.
 Mark észrevette a házat, amely időközben elkészült. Voltak falai,
volt teteje.
Marknak eszébe jutott valami, visszament a kocsihoz.
- Hoztam neked valamit, Connie. Egy kirakós, amit majd együtt…
Nem tudta befejezni, mert Connie kezdte húzni magával.
- Gyere, menjünk föl a fára.
Mark megállt. Volt valami, amit előbb meg szeretett volna csinálni.
- Hol a mamád, Connie? - kérdezte.
Connie elengedte a fiú kezét. Hirtelen ő is elkomorodott.
- Kiment Henryhez.
Mark bólintott és a temető felé pillantott.
- Ugye nem leszel dühös, ha odamegyek én is? Ígérem, ha
visszajövök, akkor játszunk.
- Oké, de siess - mondta Connie.
Mark elindult. Közben az apja elkapta a tekintetét, s Mark úgy
gondolta, mondani fog valamit. De Jack csak bólintott szótlanul.
Henryt egy domb tetején temették el egy nagy fa tövében. Mark ott
találta Susant egy csokor sárga virággal a kezében, ahogy ott térdelt a
sír mellett. A sírkő előtt egy csokor hervadt, barna virág hevert.
Mark csendesen az asszony mellé térdelt. Susan könnyes szemmel
pillantott rá. Nem tűnt meglepettnek, hisz tudta, hogy Jack és Mark
Maine-be jön. Az asszony csak bólintott. Nem volt szüksége szavakra,
mint ahogy a fiúnak sem. Mindketten tudták, milyen szoros
kapcsolat van közöttük, amely még Henry halála előtt szövődött, s
amelyet Henry halála csak tovább erősített.
Mark kivette a nő kezéből a csokrot, letette a földre, s fölvette az
elszáradtakat. Ezután mindketten felálltak, s álltak egy darabig
lehajtott fejjel a sír előtt.
- Akármi történt is, azért szeretem - mondta Susan, s ujjával
kitörölt a szeméből egy könnycseppet.
- Soha nem fogjuk elfelejteni - tette hozzá Mark.
 - Soha - suttogta a nő alig hallhatóan.
Mark az asszony kezébe csúsztatta a kezét és fölnézett rá. Most
már az ő anyukája, ilyen közel még soha nem voltak egymáshoz.
Susan mintha olvasott volna a fiú gondolataiban, halványan
elmosolyodott.
- Gyerünk - mondta. - Menjünk haza.
Megfordultak és elindultak a ház felé. Mark vitte magával a száraz
virágokat, Susan pedig cipelte fájdalmát és emlékeit.
Hátuk mögött ott állt Henry sírja:

HENRY EVANS
1981-1993
“HA NINCS SÖTÉTSÉG,
NEM BECSÜLJÜK A FÉNYT”
 Tartalom
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.