Anda di halaman 1dari 610

ELSŐ FEJEZET

CAMIE
Nyirkos tenyeremet az ujjaimmal dörzsölgettem. Lopva
az útitársaimra pillantottam, akik csillogó szemmel
várakozva tekintettek ki az ablakon. Én pedig, mint egy
istenverte csontkovács, vagy negyvenedszerre
roppantottam ki az ujjaimat, annyira ideges voltam. A
belső hangom is pánikolni kezdett, mert egyre csak azt
szajkózta, hogy: Baszki! Baszki! Baszki! Már csak az
kellett, hogy ő is cserben hagyjon…

Egyáltalán nem vágytam arra, hogy kiszálljak az


autóból, de az idő könyörtelenül haladt előre, míg a
kilométerek lassan méterekké zsugorodtak, végül
teljesen elfogytak.
Megérkeztünk.
Amy és Terry, ahogy kitárult a kocsiajtó és végre nem
zárta el őket a fotósok hadától, rögvest kipattantak –
engem hátrahagyva, mert még reszketve kerestem a
lábamat, ami méterekre volt csak a vörös szőnyegtől.

Nem miattam sorakoztak fel az újságírók – támadt


néhány megnyugtató gondolatom, miközben kidugtam a
fejem az autóból –, de azért a
meghívottak listáján szerepeltem mint
(társ)forgatókönyvíró. Még mindig emlékszem, mekkorát
dobbant a szívem, amikor Terry neve alá felkerült az
enyém is – a kitartó munkám elismeréseképpen.

Nem gondoltam, hogy az életemben ez a pillanat


ekkora jelentőséggel fog bírni. Ahogy azt sem
gondoltam, hogy ekkora nyomásként fog rám nehezedni.
De súlyok ide vagy oda, nagy levegőt vettem, és egy
széles mosoly kíséretében a barátnőim után lépkedtem,
magam mögött hagyva a biztonságot nyújtó közlekedési
eszközt.
Nagyon koncentráltan haladtam egyre közelebb a
célom felé, és közben azon imádkoztam, nehogy
ügyetlen legyek a magassarkúmban, mert nem
szerettem volna egy centiről üdvözölni azt a bizonyos
szőnyeget…
– Gyere! – karolt belém Amy jókedvűen. – Te
elhiszed, hogy itt vagyunk? Hé, ne aggódj! – húzott
magához közelebb. – Hoztam tartalék bugyit, ha esetleg
úgy összepisilnénk magunkat, mint azok a szegény
kiskutyák, akik megörülnek a gazdijuknak.
Fájdalmas mosollyal tudattam vele, hogy a hasonlat
nem is áll annyira távol az igazságtól… Ahogy neki, úgy
nekem is ez a filmbemutató volt az első találkozásom a
vörös szőnyeggel, és ezt Terrynek köszönhettem, aki
bőven ellátott munkával attól kezdve, hogy zöldfülűként
kikerültem az iskolapadból. De ennek már jó pár éve, és
nagy utat tettem meg, hogy a kisebb jelenetektől
eljussak oda,
hogy jegyezzék a nevem a forgatókönyvek borítóján, és
meghívást kapjak egy filmpremierre.
Egy nagyon dekoratív nő lépett oda hozzánk, és egy
pillanat alatt az irányítása alá vont minket.
– Arra lesz a bejárat, Terry Wells, maga jöjjön velem,
George megkért, hogy kísérjem el hozzá.
Ezzel elragadta tőlünk a film (fő)forgatókönyvíróját, a
producerhez kísérte, mi pedig csak álltunk ott
egymagunkban, azt a hihetetlen fényjátékot bámulva,
amelyet a vakuk felvillanása okozott.

Ez a film volt számomra az áttörés. Ezzel tettem le a


névjegyemet a filmipar nagyfejesei elé. Akkor miért nem
álltam Terry mellett, és miért nem élveztem ki ennek
minden előnyét? Azért, mert egyszerűen nem vágytam a
reflektorfényre, a hideg rázott ki tőle. Szakmai
elismerésre, arra vágytam. Csak valahogy az egyik nem
létezett a másik nélkül, így akármennyire is kényelmetlen
volt számomra ez a szituáció, mégis be kellett vállalnom
a karrierem érdekében. Könnyű volt Terry neve mögé
bújnom, de néha ki kellett lépnem onnan és megmutatni
magam a világnak. Mint például ma. Mert a mai nap a
változások napjának ígérkezett. Büszkén fogok erre a
napra emlékezni, legalább annyira, amennyire a kész
filmet is imádtam.

Apropó: film. Ott hirdette mögöttük a címét az óriási


poszter: Képtelen képekben. Bár ez egy nagyon sikeres
könyv általam írt filmadaptációja volt, és
Terry szinte csak szakértőként véleményezte a kész
írásomat, mégis az ő neve jelent meg a promóciótól
kezdve mindenhol. A rendező vagy bárki, akinek
jogában állt változtatni a forgatókönyvön, szintén vele
egyeztetett. Az ő neve volt a brand, én pedig csak az
egyik alkalmazottja, a forgatókönyvírói poszton sem
egyedül csücsültem. De Terry becsületére legyen
mondva, nem használta ki, hogy szerettem a háttérben
meghúzódni, mert hosszú évek után most végre egy
teljes film forgatókönyvének megírását bízta rám, és
ezúttal bizony a nevem ott díszelgett a kész
dokumentumon.
Szorítást éreztem a karomon, amivel Amy jelezte,
hogy készen áll az indulásra, és ezzel megkezdtük
utunkat az épület bejárata felé. Mélyen beszívtam a
levegőt, amint rátettem a lábam a vörösbársony
anyagra. Vártam azt a sokak által emlegetett leírhatatlan
érzést, de valahogy nem akart jönni. Helyette csak a
riporterek hangos ordibálását hallottam, amivel a
színészeket és a meghívott sztárvendégeket
„megkérték”, hogy forduljanak feléjük.

– Kate, kérem! Ide! Ide! Mosolyt! Ez az!


Nem is adtam magamnak sok időt a történtek
feldolgozására, ahogy közeledtünk a fotósok elé, úgy
szaporáztam a lépteimet. Minden idegszálammal a
szőnyeg túlsó végére koncentráltam, eszembe se jutott
megállni egy másodpercre sem. Csak tettem az egyik
lábamat a másik elé, amíg el nem értük a túloldalt. A
bejárathoz érve még visszapillantottam.
– Ez is megvolt – mosolyogtam Amyre, akinek
bosszús tekintete rám szegeződött.
– Ennél jobban nem is tudtál volna loholni! – kezdte,
de ekkor Terry hangja megmentett a további
szidalmaktól:
– Gyertek, lányok, azonnal húzzunk innen, azt hiszem,
megvakultam, csesszék meg! – dörgölte a szemét, akár
egy kisgyerek.
– Sminkre vigyázni! – kacagott Amy, aki mellesleg a
film jelmeztervezője volt. – Ezek után még képes vagy
panaszkodni? George is kivételezett veled! – duzzogott,
de egy percre sem hitte el neki senki ezt a műdrámát.
Mindnyájan tudtuk, hogy ki lesz az, aki biztosan nem
fogja elkerülni a rivaldafényt.
– Drágám! Ugyanaz az út áll előtted is! – mutatott a
szőnyeg felé Terry, mire Amy vágott egy fintort.
– Köszi, de Camie az előbb olyan gyorsan
végigrángatott rajta, hogy nem volt időm töltekezni az
érzéssel.
A további beszélgetést a rajongó tömeg sikolya
szakította félbe, amire mi is odafordultunk. És akkor
megpillantottam, hogy ott áll Ő. Damian Reshore, azzal
a sajátos hamiskás mosolyával. Lazán megigazította a
zakója gallérját, majd zsebre dugott
kézzel farkasszemet nézett a kattogó
fényképezőgépekkel.
Őszintén megvallva, a számtalan találkozás után még
mindig képes voltam tátott szájjal bámulni rá.
Volt olyan szerencsém, hogy a forgatások alatt néha
adózhattam a látványának, de ezt egyszerűen nem
voltam képes megszokni. Lehet fáradt, kialvatlan,
bosszús, sőt még akár idegbeteg is, de ha ezt a mosolyt
megvillantja, bármit elviseltem volna neki. Látszott rajta,
hogy kellő magabiztossággal kezeli a helyzetet, semmi
zavar, semmi bizonytalanság nem látszott az arcán.
Tudatában volt, hogy mennyire hatással van az
emberekre, és ezt briliánsan ki is használta.

A lehetetlenül kék szemével szinte bűvölte a


kamerákat, néha ki is kacsintott a tömegben sikítozó
lányokra. Biztos valamelyik tengerparton pihent a
forgatás után, mert a bőre gyönyörű bronzos színben
játszott. Laza, kócos, sötétbarna haja pedig csak még
ellenállhatatlanabbá tette.
Igen.
tökéletesen illett ebbe a környezetbe.
Jól állt neki a rivaldafény.
Ahogy rajta ragadt a tekintetem, teljesen a bűvöletébe
kerültem. Menthetetlenül, és – mivel a szőnyeg szélén
álltam – teljesen láthatatlanul.
Az este menetrendje nagyon feszített volt – hamar
össze kellett szednem magam –: elsőként a mágikus
tekintetű Damian parádés alakítását néztük meg a
vásznon, utána következett egy fogadás, amire már
kevesebben voltunk hivatalosak, de a stáb nagy része
így is jelen volt. Ide és a premierre kizárólag meghívóval
lehetett bejutni, ahogy minden
jelentősnek számító eseményre. Aki meghívást kapott,
nem érdemtelenül jelent meg. Biztosan számított a neve
a szakmában mint színész vagy rendező, de a
végtelenségig sorolhatnám a résztvevők pozícióját. Egy
dramaturg vagy egy jelmeztervező ugyanolyan fontos
része a produkciónak. Ha valaki kitűnt a munkájával és
jegyezték a nevét, annak egyenes út vezetett idáig.
Büszkén néztem az asztalon lévő kártyára, amin a
nevem szerepelt. Én is ide tartoztam. És ez fantasztikus
érzés volt!

Az étteremrész olyan volt, mint egy elvarázsolt kastély


belseje. Hatalmas csillárok lógtak le a plafonról,
melyeknek köszönhetően csodálatos, szórt fény
világította meg a helyiséget, kellemes hangulatot
teremtve, valamint bársonypárnás székek sorakoztak a
gyönyörűen megterített asztalok körül. Egy pillanatra
Hamupipőkének éreztem magam.

Pedig nem is hoztam magammal az üvegcipellőm!

Lassan alaposabban is körülnéztem. Már majdnem telt


ház volt, élénken beszélgettek egymással az emberek,
én is odaintettem a számomra ismerős arcoknak.

Teljesen másra számítottam. Egy modern helyre,


egyszerű vonalvezetésű bútorokra, sokkal kevesebb
cicomára. Voltam már üzleti vacsorán párszor, és
hasonló fogadásokra is elkísértem már Terryt, de ez
meg sem közelítette azokat. Ráadásul most nemcsak
kísérő voltam, hanem a film egyik szerves része. Az, aki
a legvégéig követhette az eseményeket, olykor
belepillanthatott a forgatásokba, és csorgathatta a nyálát
a forgatási helyszíneken. Ezért volt más a mostani
munkám. Mert nem csak a laptopomat bámulva töltöttem
a napjaimat. Pedig az sem volt rossz. Kiragadott a
szürke hétköznapokból, hogy a főhősökkel együtt
számtalan új életet élhettem.
Körülnézve láttam, hogy két hálátlan barátnőm már
hangos kacajokkal fűszerezett társasági életet él,
mindkettőjüket a saját ismerőseik kötötték le. Örültem
neki. Nem szerettem, ha anyáskodnak felettem,
márpedig erre mindketten hajlamosak voltak.

Amy alig néhány évvel volt idősebb nálam, Terry, a


mentorom viszont tizenhárommal. Ennek ellenére
számos buli alkalmával fordítottnak éreztem a
korkülönbséget. Volt rá példa, hogy én ültettem őket
taxiba, mielőtt még más tette volna, nem éppen
tisztességes szándékkal.
– Majd megtudod, édesem! – mondta nekem Amy,
amikor egy átmulatott éjszaka után ezt ecseteltem neki.
– Bekerülsz egy körbe, ahol megvan minden, de minden,
amire csak vágytál. – Egy pillanatra elgondolkozott. –
Nem, itt olyan is van, amire nem is gondoltál, hogy
vágynál. És hülye vagy, ha ellenállsz neki! Életem
legszebb napjait éltem meg itt, tudod? –
Kissé akadozott a beszéde, és néhány szót a kelleténél
jobban kihangsúlyozott. – Jóóóó, nem
mindenre vagyok büszke, de marha jó éveim voltak! –
vigyorgott sokat sejtetően.
Igyekeztem szelektálni és nem jegyzetelni a
monológja alatt, de lehetetlen volt elengedni a fülem
mellett a törtetésről és helyezkedésről tartott
kiselőadását az álomgyár kapuja felé vezető útról.
Ez valójában az ő álma volt, nem az enyém. Én
élveztem azt, amim volt, és szerettem ezt a Camie-t, az
önálló, háttérmunkás énemet. Mert a forgatókönyvírókra
nem jellemző, hogy a reflektorfényben pózolnának.
Voltak, akik ezt életcélnak tűzték ki maguk elé, de
őszintén szólva a szakmabelieken és a szakértőkön
kívül ki az, akinek megakad a szeme azon a feliraton,
hogy „A forgatókönyvet írta: …” Kivéve természetesen a
korszakalkotó filmeknél. Mert azt bezzeg fejből vágja
mindenki, hogy kik a Wachowski testvérek, vagy azt,
hogy ki írta a Csillagok háborúját… De hogy hányan
tudják, ki volt a szellemi alkotója a Mielőtt megismertelek
című, általam nagyon kedvelt romantikus drámának, arra
már nem mernék fogadni.

Miközben épp Damian Reshore után kutattam a


szememmel – remélve, hogy láthatom még az este
folyamán –, egy ismerős hang szólalt meg mögöttem:
– Cam, kérlek, gyere velem egy pillanatra – kocogtatta
meg a vállamat Terry, mire én felettébb jókedvűen
követtem. A következő percekben olyan embereknek
mutatott be, akiknek a neve átkozottul
jól csengett a szakmában, de még sose volt
lehetőségem személyesen találkozni velük. Igazából
most is csak pár felszínes mondatig jutottunk, pedig
tisztában voltam vele, hogy Terry az utamat akarja
egyengetni, bízva abban, hogy mély benyomást teszek
néhány producerben meg rendezőben egy esetleges
állásajánlat reményében. De nem volt olyan egyszerű. Itt
senki sem akart hosszabban és komolyabban
elbeszélgetni a másikkal, én pedig utáltam jópofizni, ami
már eleve vesztes hozzáállásnak számított. De Terryt
imádtam, így hagytam, hogy ismeretlen vizekre
kormányozzon. Szigorú pillantást vetett rám, és
jelentőségteljesen a kezembe nyomott egy pohár
pezsgőt.
– Sofia, szeretném, ha megismernéd Camie Bensont
– mosolygott mézédesen a mellette álló középkorú nőre.

– Üdvözlöm – nyújtotta felém a kezét unott


arckifejezéssel a nő.
Egy pillanatra a bennem élő gyermeki lény csodálkozó
tekintetével bámultam rá, majd lelkesen megfogtam a
kezét. Sofia ugyanolyan meglepetten nézett vissza rám.

Úristen!

volt a példaképem. Az első amerikai


filmrendezőnő, akit Oscar-díjra jelöltek, és meg is kapta
a legjobb eredeti forgatókönyvért járó díjat, mellesleg
megérdemelte volna a legjobb rendező díjat is.
Producerként, rendezőként és
forgatókönyvíróként is sikeres. Széles mosolyra húzódott
a szám.
– Uramatyám, de örülök! – lelkendeztem, és úgy
látszik, a mosolyom ragadós lett. Születésnapom van,
vagy mi?
– És minek tudható be ez a nagy öröm? – kérdezte
kíváncsian.
– A tananyagban külön fejezet volt magáról és a
munkásságáról. Volt mit megtanulni.
– Valóban? – kérdezte, és az egyik szemöldökét
felhúzva végigmért. – Remélem, hasznára vált. Bár
meglehetősen sok dicséret előzte meg magát, ami a
tehetségét illeti.
Terryre pillantottam, aki helyeslően bólogatott, de a
válaszomba bele sem tudtam kezdeni, mert George,
mint fő-fő-főnök közbelépett, és elhappolta előlem az
egyetlen olyan személyt, akivel szívesen beszélgettem
volna egész este. Csak bámultam, ahogy Sofia
távolodott tőlem, majd bosszúsan és csalódottan a
bárpult felé vettem az irányt, semmi kedvem nem volt az
üres asztalhoz visszaülni.
Conrad állt mellém, míg az italomra vártam – Amy
mellett ő volt a másik jelmeztervező a projektben.
Udvarias társalgásba kezdett, és én szintén udvariasan
mosolyogtam rá, bár egy mondata sem kötötte le a
figyelmemet. Átkozottul unalmas volt, ahogy fényezte
magát, és próbált magabiztosnak látszani – teljesen
feleslegesen. Az sem zavarta, hogy
nagyokat sóhajtva az előttem lévő poharat forgattam, de
bármennyire is szerettem volna, nem sikerült a tudtára
adnom, hogy ne erőltesse magát. Tovább ostromolt a
gyerekes történeteivel. Felhörpintettem az italomat, és
újra a pultost kerestem a tekintetemmel. Míg az újabb
körre
vártam, kicsit elméláztam magamban. Tulajdonképpen
rohadt szerencsés csaj vagyok. Egyedüli gyerek, Vegast
és a szülői házat hátrahagyva felhagytam a
vendéglátózással, és nehezen, de kialakítottam
magamnak egy új életet itt, Los Angelesben. Puff neki!
Ez nagyon úgy hangzik, mint egy tipikus történet arról,
aki az angyalok városába jött megcsinálni a
szerencséjét. Mégis, ahogy több millióan, úgy én is
mélyet szippantva a forró levegőből, remegő kézzel
fogtam a kormányt megpillantva a várost jelző táblát.
Olyan kisugárzása van ennek a helynek, ami másutt
nem tapasztalható. Vagy legalábbis én még nem
fedeztem fel. LA, a lehetőségek városa. A lehetőség
pedig minden sarkon, minden pillanatban megtalálhat.
Ettől olyan vonzó. És ettől olyan feszült itt mindenki.
Nincs olyan ember, akit ne tartanál riválisodnak. Mert
miután ő befutott, hiába mondod, hogy „nekem is volt
egy ilyen ötletem”!

Ami engem illet, mindig is érdekelt az írás. És mire


végeztem az egyetemen, már azon kaptam magam,
hogy egy profi keze alatt dolgozhatok. Terry tartott
nálunk az egyetemen előadásokat, és valamilyen oknál
fogva kiszúrt magának, külön feladatokkal
látott el és folyamatosan tesztelt. Már akkor sejteni
véltem, miért teszi, de csak később igazolódott be a
gyanúm, amikor egy szerződést tolt az orrom alá.
Olvasta az összes saját, önálló forgatókönyvemet, és
közülük néhány valóban elnyerte a tetszését. Azt
mondta, inkább maga mellett akar tudni, mint maga
ellen. Nekem ennél nagyobb dicséret nem is kellett. Ez
volt a célom, ezért utaztam idáig, ez volt az én nagy
hollywoodi álmom!
– Még egy italt? – kérdezte (Ó, hogy is hívják?)
Conrad.
Az üres poharam fenekére néztem, mintha kívülről
hazudna az üveg, vagy nem lenne átlátszó. Szerettem
volna megszólalni, amikor valaki egyszer csak hátulról
hozzám simult, majd finoman a fülem mögé tűrte a
hajamat, és egy kicsit sem szűzies csókot lehelt a
nyakamra. Mondhatjuk, hogy megkóstolt. Ám, ha ez nem
lett volna elég ahhoz, hogy elaléljak a hirtelen jött
érzelmi lökéshullámtól, az illata is gondoskodott arról,
hogy a testem engedelmesen elernyedjen az ismeretlen
testével szinte egybeforrva.

– Mégis el tudtál jönni? – szólt az ismerős hang, majd


a nyakamba szagolt. – Hm, ínycsiklandozó… –
duruzsolta a fülembe lágy hangon, majd csókokkal
halmozott el, és megragadta a kezem, úgy húzott maga
után célirányosan egy ajtó felé, én pedig csak tipegtem
utána, Conrad döbbent tekintete kíséretében.
Aj-aj. Ez nem jó, nagyon nem jó! Vagyis dehogynem
jó, nagyon jó!
Szinte visítottam magamban, amikor rájöttem, ki az
elrablóm. Félprofilból, hátulról, a cipője orráról is
felismerném. És bármennyire vágytam arra, hogy ez
igaz legyen, féltem, hogy nagy csalódás fogja érni, ha
meglátja, kit is vonszolt maga után. Próbáltam a kezem
kiszabadítani, de még jobban megszorította, ahogy
megérezte, menekülni próbálok.
Nem néz hátra! Miért nem néz hátra, az istenit!

Bár a fejemben dübörögtek a gondolatok, elakadt


lélegzetem nem hagyta, hogy azok kibontakozzanak.
Aztán egyszer csak megtörtént. Egy gyönyörű, totálisan
döbbent szempár találkozott az enyémmel, miután a
folyosóra nyíló ajtó bezárult mögöttünk.
Damian zavarában elnézett a vállam fölött, mintha
keresett volna valakit. Annyira tudtam, hogy összekevert
valakivel! Idétlenül elnevettem magam.
– Rendesen mellényúltál – mondtam, amikor ismét
rám szegezte tekintetét, és én újra elfelejtettem
lélegezni.
– Téged húztalak magammal? – mosolygott most már
ő is a képtelen helyzeten, egyszerűen nem akarta
elhinni, hogy én állok vele szemben. Én pedig azt nem
akartam elhinni, hogy az a pasi, aki most olyan szexisen,
tanácstalanul beletúr a hajába, leugrott a filmvászonról
és itt áll előttem életnagyságban.
Odahajolt hozzám, a nyakamba szagolt, és én ezt
mintha lassított felvételként láttam volna szuper közeli
kameraállásból. Nyeltem egyet, és a bőrömön éreztem
meleg leheletét.
Istenem, kérlek téged, ne kiabáljon senki, hogy:
csapó, ennyi!

– És téged csókoltalak meg… – mondta olyan közel


hajolva az ajkamhoz, hogy a szívem kihagyott néhány
ütemet. Épp nyílt volna a szám egy gyors pontosításra,
de végül meghagytam az elhangzott mondatot abban a
formájában, ahogy hallottam. Nem volt benne semmi
rossz voltaképp. Pazar igazságferdítés.

– Még jó, hogy most derült ki, mert feltett szándékom


volt megdöngetni az illetőt.
Tessék?!Ezt most csak én képzeltem, vagy tényleg
elhagyták az előző szavak a száját?
Ebben a pillanatban már nagyon sajnáltam, hogy
kiderült a tévedés, és nem döntött a falnak, letépve
rólam az összes ruhát, mert ahogy kimondta a szavakat,
az én testem villámgyorsan – mintha utasítást követne –
készen is állt rá.
Nem távolodott el tőlem, szemét mélyen az enyémbe
fúrta. Csak álltunk ott és néztük egymást
másodpercekig, de az én tekintetem nem tudott megálljt
parancsolni magának, és a szájára vándorolt. Ami
annyira közel volt az enyémhez, hogy már érezni is
véltem…
– Ne haragudj! – nézett rám bocsánatkérően és abban
a pillanatban elviharzott. Ott maradtam megbabonázva,
Damian-illatfelhőbe burkolva. Kellett egy kis idő, hogy
magamhoz térjek. Ez valóban megtörtént velem?

– Baszki… – csúszott ki a számon félhangosan.


Nedves lett a bugyim ennyitől?
Ez zseniális.

Mától hivatalos megállapítás: Damiannek erősen


vágykeltő hatása van. Képes a szavaival is megdugni.
És a tekintetével felfalni. Az illata pedig… csoda, hogy
odavagyok érte?
Nem sokkal később, vacsora közben arra jöttem rá,
hogy semmi sem maradt meg bennem a rendező, majd
azt követően a producer beszédéből. Egy mondatot se
tudtam volna idézni, bármennyire is erőltettem, hogy
odafigyeljek. Egy másik jelenet viszont annál élénkebben
élt bennem.
Igaz, hogy nem most láttam Damiant először, de soha
nem voltunk eddig kontaktusban. Vagyis, amikor egyszer
belopództam a forgatásra, kért tőlem egy üveg vizet, de
azt is úgy, hogy szinte fel sem emelte rám a tekintetét.
És most kétszer is illatmintát vett rólam, és majdnem
megkettyintett tévedésből. Eddigi életem
legelképzelhetetlenebb jelenete volt ez a mai. Ennél
közelebb valószínűleg sosem leszek hozzá, így
gondosan eltároltam magamban ezt az élményt.
Garantáltan sokáig fogom őrizni. Igaz, bármennyire is az
íróasztalomhoz és a
monitoromhoz voltam kötve a munkám során,
elkerülhetetlen volt, hogy magába szippantson a
filmgyártással járó „mellékes” járulék. Ilyen volt többek
között a forgatásokon való részvétel, vagy a
rendezőkkel, színészekkel való egyeztetés, találkozás.
De sose gondoltam, hogy testközelben ez ilyen
fantasztikus lesz. Ha korábban szólnak, hogy a premier
utáni vacsorán lehetőség van a színészekkel
összebratyizni, biztos, hogy elsőként jelentkeztem volna
a főnökömnél. Nos, igen. Nem vagyok kivétel, mint
ahogy sokan mások, én is odavagyok ezért az A-listás
sztárért. Nem szándékoztam a rajongójává válni, de elég
volt csak egyszer megpillantanom. Szívdöglesztően
festett, maradjunk annyiban. Mert az én szívem majd
beledöglött a látványába.
– Egészségedre! – nyújtotta felém Amy a poharát, ami
eddig elárvultan pihent az asztalon. Pillanatnyi habozás
után koccintottam vele, és legnagyobb örömére sikerült
is lehajtanom a tartalmát.
– Szomjas voltam… – mentegetőztem, mikor a
vigyorgó arcát megláttam, mert általában nem volt
jellemző rám az italozás.
– Jól lecsúsztál Sofiáról – mondta még mindig
vigyorogva.
Le tudtam volna törölni az arcáról ezt a vigyort.
– Hangulatromboló őszinteségedhez még nem ittam
eleget.
– Jaj… – hangzott sajnálkozón a válasza, és az
arckifejezése hirtelen egy édes kis cicáévá változott.
– Nem akartalak megbántani, csak Terry mesélte, hogy
bemutatott neki, de George közbelépett.
– Így történt. – Egy pillanatra rábámultam az üres
poharamra, és az futott végig az agyamon, hogy
beszámoljak-e neki a Damiannel történtekről. – De nem
George happolta el előlem, igazából én nem tudtam
fenntartani az érdeklődését. – Úgy döntöttem, hogy még
nincs itt az ideje.
– Azért rendes dolog Terrytől, hogy nem akar
magához láncolni, hanem egyengetni próbálja az utadat.
Valamit lát benned! – bökte meg finoman az oldalam a
könyökével. – Vagy meg akar szabadulni tőled! – Erre
mindketten hangos nevetésben törtünk ki.

– Utállak! – mondtam közben elfúló hangon.


– Akkor iszol velem még egyet? – kérdezte, miközben
már töltötte is ki a pezsgőt.
– Iszom – válaszoltam, és hamarosan ismét
összekoccantak a poharaink.
– Ezt már a kocsiban idefele jövet meg kellett volna
tennünk. Apám! – forgatta a szemét beszéd közben. –
Annyira be voltunk feszülve, hogy az összes fotón, amin
véletlenül rajta leszünk, úgy nézünk ki, mint két katona,
akik épp gyakorlatoznak.
Kiitta a pohara tartalmát, mielőtt folytatta.
– Mint két kibaszott deszantos, akik épp kúszva
lopakodnak a célterület felé.
Nem sok hiányzott, hogy ne részesítsem
pezsgőfürdőben, mert a nevetéstől épp hogy bent
tudtam tartani a számban az italt.
Mikor elindultunk erre a premierre és a fogadásra,
szentül hittem, hogy ugyanolyan józanul fogok kilépni az
ajtón, mint ahogy beléptem rajta. De úgy látszik, Amy ezt
másként tervezte, és bevallom, boldogan hagytam
magam sodródni az árral. Nem akartam facsipeszként
feszíteni egy elhagyatott sarokban. Akkor inkább az
italtól felbátorodottan végigvihogom az estét. És ebben
jó partnerem akadt.
Egészen addig tartott a dolog, amíg fel nem
eszméltünk, hogy mennyire kevesen maradtunk a
vacsora után, mert az emberek szép lassan elfogytak.

– Ideje indulni – kapta magához Amy a kabátját.


– Egyetértek – jegyeztem meg. – Már én is fáradt
vagyok.
A barátnőm egyből felemelte a hangját.
– Fáradt? Ki ne találd! Most indul csak igazán a buli! –
Szemével Terryt kutatta, majd intett neki, hogy
elmegyünk.
Taxiba ültünk és hamarosan a Lure Hollywood
bejárata előtt ácsorogtunk a tekergő sor végén. Privát
buli lévén csak az mehetett be, aki rajta volt a listán, és
erről Terry gondoskodott is – elmondása szerint.

Csakhogy a sorban állásnál a biztonsági emberhez


kerülve kicsit változott a helyzet.
– Maga viccel velem? – kérdezte a jókora fazonhoz
képest apró termetűnek tűnő Amy. – Nézze meg még
egyszer – erősködött, mert a jelek szerint csak az ő neve
szerepelt a listán, az enyém nem.
– Hagyd… – szóltam közbe halkan, és magam felé
húztam a karját, hogy nyomatékosabbá tegyem.
Némán rám nézett, majd vissza az izmos férfira, aki
sajnálkozón megismételte a korábban elhangzottakat:

– Ha nincs rajta a vendéglistán, nem mehet be.


– Hallottad – helyeseltem, mert már kezdett
kellemetlenné válni ez a „bejutási ceremónia”. Semmi
kedvem nem volt tovább erősködni. Ez csak egy
szórakozóhely, nem az Oscar-díj-átadásról maradok le.

– Érezd jól magad! – mondtam és egy gyors ölelés


után sietve elhagytam a helyszínt, miközben arról
győzködtem magam, hogy nem veszítettem az égvilágon
semmit, hisz a fáradtság amúgy is hamar hazavitt volna.
Végtére is nem lehetett okom a panaszra. Nagyon jó
estét zártam bulizás nélkül is. A kezdeti nyugtalanságom
és aggodalmam teljesen elpárolgott, amikor helyet
foglaltam a moziteremben. És ami utána következett, az
tényleg minden elképzelésemet felülmúlta. Elméláztam
Sofián és azon a különös jeleneten Damiannel… hát az
nem volt semmi! Még most is görcsös remegés fogta el
a gyomrom, pedig már órák teltek el azóta. Mint amikor
az ember évekig álmodozik valamiről,
aztán elhúzzák az orra előtt a mézesmadzagot. Na, ő
pontosan ezt tette velem. Felingerelt. Már csak azzal is,
hogy észrevett.
– Nocsak, egy szökevény! – hallottam a hangot az
utcán sétálva, és egy kéz nyúlt felém a mellém érő
hangos társaságból, amely egy pillanat alatt magával
rántott. Annyira meglepődtem, hogy tiltakozni se tudtam,
s miután ránéztem az elrablómra, már nem is akartam.
Damian volt az. Ismét.
A Teremtő eldöntötte, hogy megjutalmaz ma este?

Bosszús tekintetem meglepett pillantássá szelídült,


amikor széles mosolyra húzódott a szája, és átkarolta a
vállam a klub felé vezető úton. – Már mész is? – kezdte,
de egy percre sem álltunk meg.
– Igazából be sem jutottam – válaszoltam. A további
magyarázkodástól eltekintettem, nem akartam hosszan
ecsetelni, nyilván sejtette miről lehet szó.

Így aztán Damian oldalán lazán besétáltam a VIP-


bejáraton, amikor udvariasan maga elé engedett. Nem
volt gondolkodás, nem volt lista, nem volt kérdés. Csak
kitárult az ajtó és beléptünk. A „fene se tudja, kik”,
Damian és jómagam. Ez utóbbi hamar hangsúlyossá
vált, mert bizony odabent már magamra maradtam. A
díszes társaság a bejáratig tartott csak velem, azután
lazán lehuppantak egy kanapéra, amin több hely már
nem volt.
Gyorsan körülnéztem, hogy tudjam, merre tovább.
Még sose voltam a Lure Hollywoodban, pedig
messze földön híres. De nem csak a vendéglista miatt,
hanem mert állítólag itt mindig hatalmas buli kerekedik.
Amint ráláttam a tömegre, ez az állítás nagyon is
helyénvalónak tűnt. Mágnesként vonzott magával a
hangulat és a hangos zene.
A szemem sarkából láttam, hogy Damian az
ülőalkalmatosság szélén helyezkedett el, lopva rám
pillantott, de amint találkozott a tekintetünk, tovább is
siklott.
Teljesen ledöbbent, amikor odaléptem és egy pohár
whiskyt tettem az asztalára, amit a bárpultnál kértem ki.
Úgy nézett a pohárra, majd utána rám, mint akinek
mérget hozott egy vén boszorkány.
– Ne haragudj, de nem iszom alkoholt, csak
behoztalak, oké? – mondta flegmán. Teljesen
ledöbbentem, és megváltozott az arckifejezésem.
– Akkor jó, hogy hoztam egy vizet is – mondtam, mert
azt hittem, hogy jó ötlet volt azt is letenni elé. Csak
valamivel viszonozni próbáltam a szívességét, erre ő
elérte, hogy rendkívül kellemetlenül érezzem magam.

– Bocsi, de nem akarok ismerkedni – vetette oda nem


túl kedvesen.
– Ó, hála istennek, mert én sem – válaszoltam, mint
aki megkönnyebbült ennek a tisztázásától, és ekkor egy
pillanatra ledermedt.
Igen, öntelt uraság, nekem is van okom azt
feltételezni, hogy rám startoltál!
Menekülőre is fogtam volna, de amíg felhúztam a
nyúlcipőm, finoman a kezem után nyúlt és nem
eresztett.
– Ki vagy te? – nézett rám kérdőn. De nemcsak ő,
hanem a mellette ülők is, mert Damian kíváncsisága
felkeltette a környezetében lévőkét is.
– Nem igazán értelek – kezdtem bele, miközben
kihúztam a kezéből a sajátomat –, az előbb mondtad,
hogy nem akarsz ismerkedni.
A tánctér közelében voltunk, mégis jól lehetett hallani
egymás hangját a zenétől, nem kellett ordítozni.
Elmosolyodott és esküszöm, megingott a lábam egy
pillanatra.
Innen futni kell! Jó messzire!

Még mindig a válaszomra várt és azon kaptam


magam, hogy nem enged el a tekintete.
– Camie – böktem ki végül.
– Nos, Camie, ha van kedved, csatlakozz! – mutatott a
kanapéra és kissé beljebb húzódott. Próbálta valahogy
enyhíteni az előbbi gorombaságát, de ez már teljesen
felesleges kör volt a részéről.

– Nincs, de köszönöm – igyekeztem udvariasan


visszautasítani, és gyorsan elfordultam tőle.
Megcéloztam a zölden világító EXIT felirat alatti ajtót,
ami kivitt a kinti részre. Amint megéreztem, hogy a friss
levegő az arcomba csap, rögvest jobban éreztem
magam.
Sosem voltam ilyen megalázó helyzetben, és még
sosem volt dolgom ilyen szeszélyes férfival. Az egyik
percben magához húzott, utána meg akkorát lökött
rajtam, hogy meg kellett kapaszkodnom, nehogy hanyatt
vágódjak.
A pálmafákkal benépesített udvaron majdhogynem
többen voltak, mint a benti részen. Leesett az állam a
látványtól, ami ott fogadott. Annyira modern és stílusos
volt a Lure minden apró részlete, sugárzott belőle a
letisztult elegancia. A kialakított kabinokban fából készült
nagy lámpák világították be a helyiséget, és csíkokban
rajzoltak fényt a moha hatású falra, amely sejtelmesen
nyelte el azok erejét. Kint álltam a szabadban, de a
rengeteg zöld növény látványa csak fokozta bennem a
szabadságérzetet. Fantasztikus kombináció volt ez,
természetes, mégis a luxus minden komfortjával
megáldott. Ezért is imádtam Los Angelest. Itt minden
erről szólt: a luxusról, a jókedvről, a napsütésről és a
véget nem érő partikról. Ha orvos lennék, minden
depressziósnak felírnék egy hét vakációt erre a helyre.

A színpad körül voltak a legtöbben, ahol a rezidens DJ


rendületlenül pakolta fel egymás után a jobbnál jobb
zenéket, állandó mozgásra ítélve az ott tartózkodó
embereket. Én is átadtam magam a zene ütemének, és
ahogy egyre beljebb haladtam, a tömeg ellenére elég
hamar rábukkantam a barátnőmre. Amy visítva ugrott a
nyakamba, és a fülembe ordított:
– Te hol másztál be?!
Csak egy mosollyal válaszoltam, és csatlakoztam a
kisebb társasághoz. Nagyon jól oldotta a feszültséget a
táncolás. Mondjuk ehhez a felhőtlen boldogsághoz
kellett az a pár pohár ital is, amit a fogadáson
elfogyasztottunk, de ha már így alakult, egy percet sem
akartam elvesztegetni a jó hangulatból. Végre
kiereszthettem a gőzt. Napok óta nem tudtam aludni,
mert ahogy közeledett a premier időpontja, én úgy lettem
egyre idegesebb. Nem kevés smink kellett ahhoz, hogy
a szemem alatti karikákat eltüntessem, de Amynek hála,
egy profi kezébe került az arcom, ahogy a hajam is, mely
lágy fürtökben omlott meztelen vállamra. A legszebb és
egyben az egyetlen méregdrága ruhámat viseltem,
melyet a Givenchy üzletben vásároltam potom 5 825
dollárért. Sose felejtem el azt a pillanatot, amikor
hazaértem vele. Az összes félretett pénzem elment rá.
Egy ruhára. Egy igen csinos, tökéletes vonalvezetésű
fekete ruhára, de mégiscsak egy ruhára. Komolyan
kételkedtem az épelméjűségemben, de ma délután,
mikor elérkezett az idő, hogy felvegyem, áldottam az
eszem, mert kívánni sem kívánhattam volna szebbet
magamnak. Reméltem, hogy lesz majd még alkalmam
újra viselni… de ezt ilyen körökben nem lehetett
hangosan kimondani. Szentségtörés ugyanabban a
ruhában kétszer megjelenni, hisz ez Hollywood, bébi!

Bármennyire is igyekeztem Damiant magam mögött


hagyni, a parfümjének illata mintha most is
körbelengte volna a testem, és ebbe akaratlanul is
beleborzongtam. Nem kevésbé a derekamra fonódó
kéztől, majd az azt követő finom csókjától a nyakamon.
Ekkor döbbentem rá, hogy az illatfelhő, amit még mindig
éreztem, nem csak emlék volt.
– Egész este téged foglak ízlelgetni – súgta a
fülembe.
Megfordultam és egyenesen a szemébe néztem.
Annyira gyönyörű volt, hogy a világ legkönnyebb dolga
lett volna elveszni benne. Lassan közelebb hajoltam
hozzá és a fülébe súgtam, hogy a zene mellett is jól
hallja:
– Nem hinném.
Majd megfogtam a kővé dermedt Amy kezét, és
magam után húzva elindultam. Minél messzebbre
akartam jutni ettől a személyiségzavaros pasitól. Kizárt,
hogy normális volna. Velem pedig már épp eleget
szórakozott, nem volt kedvem a folytatáshoz és az
önelégült arcához.
Gyorsan odaintettem a pultosnak, hogy hozzon két
pohár whiskyt, és immár megnyugodva fordultam a
barátnőmhöz.
– Figyelj, el kell mesélnem valamit… – kezdtem,
miközben kitöltötték az italunkat. Az egyik farzsebembe
nyúltam a bankkártyámért, majd a másikba, de
mindkettő üres volt.
Ekkor Damian leült mellém és két ujjal felém nyújtotta
a kis plasztiklapot. Igyekeztem nem érezni
a bizsergést a karomban, amikor az övé súrolta az
enyémet.
– Hiányzik valami? – húzódott széles mosolyra a
szája, de nem néztem a szemébe, mérgesen elvettem
tőle a tulajdonomat.
– Nagyon szívesen utánad hoztam az elhagyott
bankkártyádat, Camie Benson – hangsúlyozta ki a
nevemet.
– Nem merem megköszönni, nehogy azt hidd,
ismerkedem. – Büszke voltam magamra, legalább
akkorát ütött ez a mondat, mint érkezésünkkor az övé.
Bár az arcát elnézve inkább csak lázba hoztam vele,
mintsem lelohasztottam volna.
– Ami pedig a nevemet illeti, talán nem lenne ilyen
újdonság a számodra, ha vetnél néha egy pillantást a
forgatókönyvek első oldalára is, amin világosan
olvasható, ki adja a mondatokat a szádba.
Abba a szájba, ami most majdhogynem tátva maradt.
Abba a szájba, ami félmosolyra húzódott, hogy még
jobban ámulatba ejtsen…
– Ő itt a barátnőm, Amy. – Esküszöm, hogy mással
nem tudtam elvonni a tekintetét magamról, így remek
ötletnek tűnt bemutatni őket egymásnak, mielőtt
zseléként lefolyok a székemről. Legalább addig
összeszedhetem magam.
– Ismerjük egymást – nézett Amyre, aki meglepődve
bár, de helyeslően bólintott. – Most már nem vennék
tolakodásnak egy italt – fordult ismét
felém, az arcomat fürkészte, és látszólag élvezte, hogy
szikrákat szór a szemem. – Most miért nézel így rám? –
kezdte újra, miután látta, hogy legszívesebben
belefojtanám a saját italomba, mintsem vegyek neki
(még) egyet. – Az, hogy behoztalak, egyfajta
bocsánatkérés volt a részemről, amiért a fogadáson
majdnem megdugtalak, nem számítottam rá, hogy
továbbmegyünk.
Az, hogy az én szavam elakadt, semmi volt ahhoz
képest, ahogy Amy álla a pultot érte, de aztán
összeszedte magát.
– Ezt akartad elmesélni? – nézett rám a barátnőm, és
tenyerét a szájára tapasztotta, hogy ne lássam, hány
foga villan ki vigyorgás közben.
– Nem egészen így történt… de igen, ezt. – Mégis mit
mondhattam volna?
– Röviden összefoglalva – tette hozzá Damian
kiegészítésképp.
Ránéztem.
Kár volt. Egyszerűen ellenállhatatlannak találtam.

– Attól, hogy megdugj, igen távol álltunk, és


emlékeztetnélek, hogy ahhoz két ember beleegyezése
kell.
– Hát nem nagyon ellenkeztél – emelte a poharamat a
szájához, és lazán meghúzta a whiskymet. – És elég
közel álltunk hozzá.
Esküszöm, láttam meghalni ebben a pillanatban…
Ez a pasi szórakozott velem. És annyira bosszantóan
élvezte, ahogy látta az arcomon a meghökkenést
minden egyes mondata után, hogy igyekezett rálicitálni.
Nem tudom, mennyire látszott, de én talpig vörösödtem.

– Te most fel akarsz húzni? – Már akkor megbántam,


amikor elhagyta a számat ez a mondat. Nem is
csalódtam, ekkora aduászt nem hagyhatott ki.

– Igazából legszívesebben meghúználak –


mosolygott, de közben felvont szemöldökkel várta a
reakciómat.
Az én reakcióm pedig, hm… lássuk csak, milyen is
volt? Mérges lettem és teljesen ledöbbentem. Kissé
kapatos kedvűen, elámuló tekintettel és olvadozó testtel
néztem rá. Mintha azt mondtam volna a szememmel,
hogy haragszom, de ne hagyd abba…
Amy ekkor jobbnak látta kivonni magát a
beszélgetésből, és óvatosan, szinte láthatatlanul felállt,
hogy elmenjen, de még idejében vissza tudtam rántani a
székébe.
– Nem neked kell innen távozni – mondtam, majd
olyan parancsolón néztem Damianre, hogy akár
Erzsébet királynő is példát vehetett volna rólam. Először
az arcomat fürkészte, majd így felelt:
– A picsába ezzel, gyere, táncoljunk! – ragadott meg a
könyökömnél fogva, és egy csapásra felállított a
székemből, még mielőtt bármit reagálhattam volna rá.
Félúton még szemtelenül Amyre kacsintott:
– Örültem.
Az áruló barátnőm mézédesen rámosolygott, majd
rám nézett és tisztán leolvastam a szájáról, ahogy azt
mondta:
– Menj!

A reggeli ébredésnél lassan nyitottam ki a szemem, és


még mielőtt megmozdultam volna, próbáltam felidézni a
tegnap estét, remélve, hogy emlékszem annak minden
pillanatára…
Atyaég! – kiáltottam magamban, ahogy peregtek a
képkockák. Abban biztos voltam, hogy jó pár pohárnak
néztem a fenekére. És olyan jólesett abban a mámoros
hangulatban Damian karjaiban lenni. Főképp, hogy a
keze valahogy folyton odatapadt a derekamra.
Elképesztően kedves volt és közvetlen. Egyáltalán nem
hasonlított arra az emberre, akit korábban ismerni
véltem. A fejemben, persze. Hisz ráaggattam
feltételezett tulajdonságokat, melyeknek semmi
valóságalapjuk nem volt. És tegnap estig meg is voltam
győződve arról, hogy örökké a távoli homályban fogok
tapogatózni vele kapcsolatban.
Ehelyett valamilyen érthetetlen oknál foga mellém
szegődött, és egy percre sem engedett el. Nem volt túl
rámenős, mégis egyértelműen a tudtomra adta, hogy
képes lett volna ott a helyszínen megbaszni. Igen, ilyen
szép szavakat használt, amikor tánc közben hozzá
simultam, és éreztem az ágaskodó
férfiasságát. Eszméletlenül lázba hozott, hogy milyen
hatással voltam erre a szívdöglesztő pasira.
Mohón próbáltam raktározni az élményt, de annyira
intenzívnek hatott, hogy abban az állapotban feldolgozni
sem tudtam, nemhogy memorizálni. Kedvem lett volna
olyan dolgokat tenni, amit a magamfajta lányok nem
tesznek, de Damian – sajnos – észnél volt, és nem élt
vissza a helyzettel. Beérte a ruhán keresztüli érintéssel
és cirógatással, bár azt éreztem, hogy egész este
erekciója volt.

Tőlem.

Biztos, csak álmodtam az egészet. Vagy valaki kevert


valamit az italomba, és a földtől elszakadva egy testen
kívüli élményben volt részem.
Megszagoltam a párnámat. Damian illatát éreztem. A
nyakamon hagyta, én pedig a párnán.
Jesszus!

Visszahuppantam és a fejem tetejéig húztam a


takarót, még saját magam elől is elbújtam.
Emlékezz! – parancsoltam az agyamnak, amely már
biztosan megevett reggelire egy nagy adag amnéziát.
Aztán egyszer csak összeálltak az események.

Damian kért egy percet a taxistól, mielőtt beszálltam


volna a Lure előtt.
– Mikor láthatlak újra? – kérdezte, de én a fejemet
ráztam.
– Még csak most ismertelek meg, azt se tudom, ki
vagy… – húztam egy kicsit.
Mosolygott és abban a pillanatban magához rántott.
Úgy simultam a karjába, mintha beleszülettem volna.
Csak nézett mélyen a szemembe, nem voltak már
szavai, én mégis értettem mindent, amit mondott.

Leheletnyi csókot nyomott a számra, majd újra és újra,


míg végül megadtam magam és igazán
megcsókolhatott.
Felnyögtem.

Istenem… Lehet így csókolózni? Gyengéd volt és


finom, nagyon, nagyon finom. A nyelve… és az
ölelése… szédítő borzongás futott végig rajtam, a
majdnem tökéletes pillanathoz már csak egy hullócsillag
kellett volna, ami átszeli az eget a háttérben. Komolyan.

Mikor már nem ért össze az ajkunk, a hüvelykujjával


cirógatta az arcom és mélyen a szemembe nézett.

– Mondhatsz te bármit, Camie Benson, átkozottul jót


fogunk szeretkezni, jobb, ha ezt előre beírod a
naptáradba.
Nyeltem egy nagyot.
– Mikorra? – nem hittem el, hogy ezt komolyan
kimondtam.
Nagyon nevetett. Ami ragadós volt. Hát biztos voltam
benne, hogy nőnek szexért még nem kellett
könyörögnie, de azért egy kicsit megnehezíthettem volna
a dolgát!

A vízsugár alatt állva még mindig hitetlenkedtem. Mennyi


esélye volt mindennek? Nem a nullával volt egyenlő,
még annál is kevesebb, és mindez fájón belém is mart.

Nagyon tetszett nekem Damian. Már évek óta tetszett.


De hogy egyszer az utunk így összefusson, arra egy
lyukas garast se tettem volna. Mikor a Képtelen
képekben a szövegrészét írtam, napokig vele álmodtam.
Pedig egy rohadt szerelmes jelenetem se volt, amin
csöpöghettem volna, mégis maga a tudat felvillanyozott,
hogy az ő párbeszédeit alkotom meg.

A rendező történetesen ki nem állhatta, ha


„illetéktelenek” jelennek meg a forgatáson, ezért tőle a
lehető legtávolabb, Damianhez viszont a legközelebb
bújtam el, így nyugodtan fürkészhettem munka közben.
Mondanom sem kell, milyen volt, amikor az egyik jelenet
végén elindult felém, és én ijedtemben majdnem
feldöntöttem a mellettem lévő asztalt, ami roskadásig
volt megpakolva italokkal.
Persze ő mindebből semmit nem érzékelt, vagy már
észre sem vette, annyira megszokta ezt a reakciót. De
amikor megkért, hogy dobjak neki egy
üveges vizet, én olyan voltam, mint egy féleszű, aki
épphogy meg tudja lendíteni a kezében lévő üveget.
Miközben a mellemet szappanoztam,
megkeményedett a mellbimbóm. A fene essen
Damianbe! Miért nem a kellékes mozdult inkább rám? A
forró víz alatt is kirázott tőle a hideg.
Pfuj!
Gyorsan visszatáncolt a fejembe az előző férfi
tökéletes arca, amit most szívesen láttam volna a lábam
közt. Ó, még a csiklóm is felsajdult a gondolattól, ahogy
elképzeltem azt a tökéletes száját a puncimon.

Mi a fene ütött belém?! Miféle pajzán gondolatok


ezek? Ilyen gondolkodásmóddal a férfiak rendelkeznek!
Be kell fejeznem az erotikus regények olvasását, amiket
a következő munkámhoz szereztem be. Az ugyanis
bővelkedik ágyjelenetben, még a vázlatába is
belepirultam, amikor készhez kaptam és átfutottam a
tárgyalóasztalnál. Még sosem kellett teljes
részletességgel leírnom ilyen jeleneteket, muszáj volt
némi útmutatásért a könyvekhez fordulnom.

Szóval mindenképp végem van.

Agyban is, és a testemben is.


MÁSODIK FEJEZET

CAMIE
Kávé. Kávé. Kávé.

A törzshelyemre igyekeztem, hogy végre felrázzon


valami. Miután belekortyoltam a forró italba, élvezettel
nyúltam el a székemben, és rögtön a tegnap este
történtek jelentek meg a lelki szemeim előtt.

Meddig fog ez tartani?


Remélem, az életem végéig elkísér ez a mosoly az
arcomon, amikor csak eszembe jut Damian.
Lenéztem az előttem heverő MacBookomra.
Dolgoznom kellene.
Hogy a fenébe fogok így a munkámra koncentrálni?

Muszáj volt őt kizárnom a fejemből, aminek az lett az


eredménye, hogy végre újra láttam a betűket, melyek
először szavakká, majd mondatokká álltak össze.

Hihetetlen, de egy idő után képes voltam újra a


feladatomra összpontosítani. Holnapra Terrynek le kell
adnom egy fontos anyagot. Ketten írtuk az irodalmi
forgatókönyvet, ő írta a leíró részt, mely pontosan
meghatározta az egyes jelenetek helyszínét, a
díszleteket, a szereplők mozgását, érzelmi kifejezéseit, a
hang- és fényeffekteket, és
folytathatnám. A másik része, ami az én feladatom volt,
a dialógusok pontos szövegkönyvét tartalmazta.
Természetesen ez a két feladatrész szorosan
összefüggött egymással, és egy kerek egésszé kell majd
összeállnia, mégis nekem kellett hamarabb végeznem,
hogy Terry tudjon mire építkezni. Alapos útmutatást és
rengeteg jegyzetet kaptam tőle az elképzeléseiről, amit
úgy érzem, sikerült is kellőképpen megformálnom. Ez az
úgynevezett irodalmi forgatókönyv a film minden apró
részletére kiterjedő irodalmi alkotás, aminek nagyon
fontos szerepe van a filmgyártásban. Hiszen egy jó film
alapja egy jó forgatókönyv. És ennek Terry a mestere.
És az én mesterem is.

Nagyon szerencsésnek éreztem magam amiatt, hogy


a munkám lehetett a hobbim. És azért is, hogy egy
végtelenül humánus, kedves, mindamellett maximalista
és munkamániás nő volt a főnököm. Nem alkalmazott
lelki nyomást a jobb munkavégzés kierőszakolására,
inkább ösztönzéssel érte el azt, hogy az ember kihozza
magából a maximum felettit: a tehetségét.

Már öt éve robotoltam neki, rengeteg eredményes


munkát tudhattunk magunk mögött. Igazából a
romantikus filmekre specializálódott, és a vígjátékokra,
de volt már akciójelenetem és sok mindenbe
belekóstolhattam a romantikán kívül. Terry mellett nem
unatkoztam, mindig meglepett egy új kihívással. Azt
szerettem benne, hogy adott teret, hogy
kibontakozhassak. Ő pedig azt szerette
bennem, hogy vállalkozó szellemű voltam, persze nem
mondom, hogy egy-két munka nem akasztott meg az
elején, de viszonylag gyorsan vettem az akadályokat.

Előfordult, hogy többen írtunk egy forgatókönyvet, így


folyamatosan tanulhattam nálam sokkal
tapasztaltabbaktól.
Kész!

Elégedetten a hónom alá kaptam a kis készülékem, jó,


hogy mára már csak az átolvasás maradt, nehezen
fogalmaztam volna új sorokat. A lakásom csak néhány
saroknyira volt a kávézótól, mégis mintha órákig
gyalogoltam volna, olyan nyúzottan léptem át a
küszöbön.
A telefonom is lemerült, gyorsan fel is tettem a töltőre.
Alighogy áramot kapott, máris csipogni kezdett. Ha
harminc üzenetem nem érkezett, akkor egy se.

Unottan léptem a készülékhez, hogy megnézzem, ki


írt. Mennyire nem hiányzott ez most nekem! Csak
pihenni akartam, a kedvenc kispárnámba fúrni a fejem,
és tovább álmodozni.
Amy hívott milliószor, esküszöm, az elmúlt órában
kétperenként. Aztán írt is. Továbbpörgettem, és láttam,
hogy képet is küldött.
Micsoda?!

A szemem akkorára nyílt, hogy komolyan azt hittem,


nem marad benn a szemgödrömben. A Daily
Mail pletykarovatának megnyertem a főcímét, amint
odaadóan fogadom Damian csókját a Lure Hollywood
bejáratát elhagyva. A nevem „ismeretlen nő” lett minden
kép alatti szövegben.
Fantasztikus!

Eszembe jutott, milyen félve szálltam ki tegnap a


vörös szőnyegnél. Őrület! Most meg itt vigyorgok egy
online pletykamagazin címlapján. Kedvesen leközölték
azt is, hogy a „forró csókváltást” követően eltűntem a
helyszínről, és Damian nem sokkal ezután az otthonába
távozott.
Még jó, hogy engem nem követtek hazáig! – futott át
az agyamon, de benntartottam a lélegzetem, és az
ablakhoz léptem. Alaposan megfigyeltem az utcán lévő
embereket, majd nyugodtabban kifújtam a levegőt. Sehol
senki, csak a szokásos forgatag.
Nem állt tőlem távol a sztárvilág, hisz ugyanazokban a
körökben mozogtunk. Azzal a különbséggel, hogy míg
ők a kivilágított porondon dolgoztak, addig én a
pincerészben lapítottam, hogy képszerűen fogalmazzak.
És eszem ágában sem volt kilépni a fényre! Akkor aztán
vége lenne mindennek. A magánéletnek is. Annyi
megtört embert láttam már a tökéletes álca mögött, hogy
elrettentő példának bőven sok is volt. Nagyon nehéz
szakmát választottak. Nekik nemcsak a producer és a
rendező volt a főnökük, hanem az egész világ.
Mindenkinek meg kellett felelniük. Ezt a nagy terhet az
én apró vállam nem bírta volna el.
Ez biztos csak egy rossz tréfa – mondtam magamban,
amikor újra a kijelzőre pillantottam, és azonnal tárcsázni
kezdtem Amy számát.
– Már komolyan aggódtam! – vette fel ingerülten a
készüléket. – Mégis mi történt a telefonoddal? Ne
mondd, hogy Damian eddig dolgozott rajtad! – Tényleg
aggódott, de még így is meg tudott nevettetni.

– Lemerültem – mentegetőztem.
– Azt el is hiszem! – vágta rá. – Láttad, amit küldtem?

– Ne is mondd… – kezdtem, de újra átvette a szót.


– Na nehogy elkezdd sajnáltatni magad, mert
komolyan mondom, hogy átmegyek és megpofozlak!
– Tessék? – azt hittem, rosszul hallok, de folytatta:
– Egész este játszottad neki a jégkirálynőt, utána meg
alig lehetett titeket szétválasztani?
– Jesszus, Amy, állj le! Csak egy csók volt. Egy
búcsúcsók. – Ahogy kimondtam, el is szomorított.
– Persze! – egyezett bele cinikusan. – Azt tudod, hogy
az imádott láthatatlanságodnak lőttek?
Pontosan tudtam, hogy miről beszél, mert pontosan
tudta, mit gondolok a rivaldafényről.
– Figyelj, nem vagyok elég kipihent egy ilyen
beszélgetéshez… majd holnap találkozunk és
leszidhatsz, meghúzhatod a hajam, meg ilyesmi, de
most hagyj pihenni, kérlek – mondtam, mert tényleg
fáradt voltam. És nem akartam, hogy zsibogjon tőle a
fejem.
– Le ne tedd! – fenyegetőzött.
– De bizony, leteszem – mondtam és bontottam a
hívást.
Pár percig járkáltam a szobámban fel s alá, mire végre
elhatároztam magam és megnyitottam az említett
pletykaoldalt.
Kissé lehiggadva jobban megvizsgáltam a képeket.
Annyira elmosódott volt az arcom, hogy ha nem tudtam
volna, én szerepelek azokon a felvételeken, fel sem
ismerem magam. Sötétben, messziről fényképezték.

Megkönnyebbülten dőltem hátra a fotelben. Ez csak a


szokásos pár napos vagy pár órás szenzáció. Hamar le
fognak kopni a témáról, hisz nem lesz mivel gazdagítani
a paparazzi képek sorát, nem lesz több felturbózott
sztori.
A miénk eddig tartott.
A szívem is belesajdult a gondolatba. Ám nem szabad
túlagyalni a történteket. Most nem én írom a sorokat,
bármennyire is csábított a múlt éjszaka történtek
továbbgondolása – felesleges ábránd lett volna. Damian
számára ez csak egy szokásos este volt, egy szokásos
ismeretlen nővel. Simán beálltam a sorba a többi mögé
az olvadó tekintetemmel és az odaadó
viselkedésemmel. Könnyű préda voltam, nem
tagadhatom, de csak engedtem a csábításnak.
Kint már sötét volt, amikor kinyitottam a szemem, és
zsibbadt kezemet arra kényszerítettem, hogy a
telefonomért nyúljon. Félálomban hallottam az újabb
csipogást és mérgesen felültem.
Hol van az a nyavalyás készülék?

A kijelzőmre pillantva hamar magamhoz tértem.


Damian: Szia!

Ez volt az első üzenet, amit megláttam.


Damian: Hosszas keresgélés után
találtam időpontot a naptáramban.
Mi a fene?!

Ezt a számot nem ismertem, de az üzenet íróját igen.

Damian: Szombat este egy vacsora?


Érted megyek hatra.

Zavaromban nem tudtam, hogy elbőgjem-e magam a


sorokat olvasva, vagy őrült módjára sikoltozzak.
Rohadtul esélyes volt mindkettő – ráadásul egyszerre.
Kérdést tett fel, de valójában kijelentette, hogy értem jön.
Micsoda magabiztosság!
Én: Szia!

– pötyögtem válaszul először is, majd kicsit vártam, s


írtam tovább:
Én: Be tudtál szorítani két topmodell
közé?
Hamarosan érkezett is a válasz:
Damian: Ha már így átlátsz rajtam…

És csatolt egy képet a naptárjáról, amin a szombati


nap be volt karikázva és a 18:00 mellé biggyesztette,
hogy „SZEX CAMIE-VEL”, alatta és felette pedig félórás
váltásokban a leghíresebb topmodellek neve sorakozott.

Hangosan felkacagtam. Ez a pasi nem normális!


Én: De most komolyan, félórás
váltásokban? Nagyon ki lehetsz éhezve.
Hű, ezt nem gondoltam végig, nagyon a közepébe
vágtam.
Nem is agyalt sokat a válaszon:
Damian: FARKASÉHES vagyok!

Azt a kicseszett, rohadt eget, ezt tényleg nem


gondoltam végig! Most megint hogy fogok ebből
kimászni? Még a végén átminősülök rajongó tiniből
nimfomán ragadozóvá.
Én: Sajnos a szombat estém foglalt.

Éreztem, hogy ez egy iszonyat gyenge kísérlet a


visszautasítására, de mégiscsak illendő volt kéretni
magam egy kicsit. Izgatottan vártam a válaszát, hála az
égnek nem kínzott sokáig:
Damian: Persze hogy az. Hatra ott
vagyok érted.
Az összes porcikám remegni kezdett.
Nekem annyi!

Minden reggel, amikor felkeltem, egyre szétszórtabban


viselkedtem, ahogy közeledett a szombati nap.
Ugyanakkor annyira fel voltam ajzva, hogy akkora
elánnal estem neki a szexjelenetek írásának, hogy Terry
meg is jegyezte egy-egy oldal elolvasása után, hogy
befizet valakihez egy dugásra. Azt mondta, az elején
szentül meg volt győződve róla, hogy ez lesz számomra
a mélypont, a teljes szakmai bukás. Annyira sokat
veszekedtünk emiatt, és én annyira tiltakoztam ellene,
hogy komolyan azt hittem, el fog küldeni a cégtől. Adott
haladékot, hogy átgondoljam, de tudtam, hogy ezt
valahogy meg kell oldanom, mert bármennyire is
kedveltük egymást emberileg, a munka az munka, Terry
pedig a főnököm volt.

Aki most itt ül előttem, és látom a döbbent tekintetét,


ahogy mondatról mondatra halad, és belelát a mocskos
fantáziavilágomba.
– Azt a… – kezdte, de be se merte fejezni a mondatot,
amikor végzett. – Azt ugye tudod, hogy nem pornófilm-
forgatókönyvet kértek? – nézett rám mosolyogva.

– Nem értelek. Szigorúan a vázlatra építettem –


védekeztem a legártatlanabb tekintetemmel.
Rám sandított és lapozgatni kezdte a szóban forgó
oldalakat.
– Érdekes, seggdugaszt sehol se látok a vázlatban.
Annyira idegen volt tőle ez a szó, mégis, ahogy
próbálta teljesen közömbösen kimondani – mintha csak
azt mondaná ki, hogy hamburger –, egymásra néztünk
és kuncogni kezdtünk, majd hangosan hahotáztunk.

– Próbálom felvenni a mai trendet, mindenhol erről


olvasni. A jövő pinája a segg – állapítottam meg a lehető
legprimitívebb módon. Ezzel Terryt az előbbinél is
jobban sokkoltam, de megint csak kacagtunk.

– Eszement egy nőszemély vagy, tudtam én! – kiáltott


fel, majd komolyra váltott. – Jut eszembe, érdeklődött
irántad a PieceOfMind egyik munkatársa – vetette oda
mintegy mellékesen. Na várjunk csak – tértem észhez,
és lefagyott az arcomról a vigyor.

– Hogy tessék?! – azt hittem, rosszul hallok. A


PieceOfMindtól érdeklődtek irántam? – ismételtem meg
magamban a főnököm szavait. Egy nagy filmgyártó cég
próbált elérni?
azonban lazán becsukta a dossziét maga előtt,
komótosan elrakta a fiókba, és ujjait összefonva az
asztallapon ismét rám nézett. Rám, aki úgy ült ott, mint
akinek tényleg ott van a seggében egy dugasz.
– Még nem döntöttem el, hogy kölcsönadlak-e nekik.

– Tessék? – tettem fel erre a mondatára is


ugyanazt a kérdést. – Mi vagyok én, valami robotgép,
amit ki lehet kölcsönözni?
– Nem. De amíg az én alkalmazottam vagy, azt
csinálod, amit én mondok, és oda mész, ahova én
mondom. – Látta, ahogy döbbenten nyelek egyet és még
a válaszom előtt hozzátette: – Erről ennyit.
Hűha, nagyot fordult a világ, Terry még sose beszélt
velem ilyen fölényesen! Felálltam és kiviharzottam az
irodájából, nem felejtve el becsapni az ajtót.

Mi az ördög történhetett? Mire ez a nagy „Te akkor is


a beosztottam vagy” szöveg? Terry elhatározta, hogy
más módon közelíti meg az önállóságra való buzdítást.
De miért olyan fontos neki, hogy a magam ura legyek?
Miért akar mindenáron kilökni a nagyvilágba? Kezdtem
tényleg azt érezni, hogy a terhére vagyok. Talán nincs
annyi munkája, hogy továbbra is foglalkoztasson?

Duzzogva ültem le a székembe, és igyekeztem nem


észrevenni Trish, az idegesítő kolléganőm kérdő
pillantását.
– Történt valami? – kérdezte, mert úgy látszik, ő nem
foglalkozott azzal, hogy nem akartam az orrára kötni.
Kárörvendő, kíváncsi kis liba. Aj, miért kellett pont neki
velem szemben ülnie?
– Nem, csak tudod, ma jött meg – mondtam, s
amennyire lehetett, messze vittem a valóságtól.
– Ó, az kellemetlen – mondta, mire én magamban
már táncot lejtettem, hogy megúsztam a társalgást
ennyivel, de ő nem kegyelmezve mégis folytatta.
– Képzeld, egyszer nekem is volt hasonló
kirohanásom, mikor Sam valami aprósággal
felbosszantott, és én annyira kiakadtam, hogy… – A
továbbiakban csak annyit voltam képes meghallani, hogy
bla… bla…bla…
Nem bírtam ezt a csajt. Szép volt, csinos és tényleg
ügyes, de rendkívül rosszindulatú és aljas természetű.
Állandó visszaigazolásra volt szüksége az élet minden
területén. Például mindig elérte, hogy Terry megdicsérje,
vagy azt, hogy a pasik százával tapadjanak rá. A
figyelmet igyekezett mindig magán tartani. És ez nem
volt elég neki, mert ahol csak tudott, alátett a másiknak.
Kivétel nélkül, bárkire rá tudott szállni, aki a karrierje
útjában állt. Ez nem feltétlen a legjobb tulajdonság,
amikor egy olyan csapat tagja vagy, ahol össze kell
dolgozni a jó eredmény elérése érdekében.

Nagy szerencsém, hogy ez a része engem elkerült,


köszönhetően Terry kitüntetett munkáinak. Én voltam az
egyetlen, akivel közösen írt forgatókönyvet. Persze ezt
azért nem adták ingyen, nagyon keményen
megdolgoztam érte, mégis mindenki arcán észrevettem
a féltékenységet, amit – bár az elején nehéz volt – mára
már egészen kezdtem megszokni.

– Szia, Amy! – mondtam a telefonba, a fülemhez


szorítva munka közben.
– Szia, csak érdeklődöm, hogy mi újság a
barátnőmmel. – Éreztem a hangjában valami vészjóslót,
amit nem tudtam mire vélni. – Történt valami említésre
méltó esetleg? – kérdezte cinikusan.

Leálltam a gépeléssel.
– Mire gondolsz?
– Cam, nem mire, hanem kire! – emelte fel a hangját.
– Unom már, hogy mindent úgy kell kihúznom belőled!
Keresett azóta?
– Nem.
Miért kellett így levinnie a béka segge alá a
kérdésével? Már így is azon aggódtam, hogy Damian
pofára fog ejteni… Hétfőn, ahogy megígértem,
beszámoltam minden részletről vele kapcsolatban,
elmondtam neki a vacsorameghívást, mindent. De
érezhetően még így is azt hitte, hogy kimaradt valamiből.

– Ma megyek vásárolni egypár kelléket a Szép


időkhöz, tudod, napernyő, fűző stb., van kedved
csatlakozni? – kérdezte.
– Dolgozom én is. Terry az eddig soha nem látott bal
lábával kelt fel, és engem fektetett fel a kínzópadra.

Amy elnevette magát.


– Te és a megfogalmazásaid, Cam, üdítő érzés
hallgatni!
Most már én is mosolyogtam.
– Jó vásárlást, Amy! – köszöntem el, majd újra a
monitoromat néztem, és belemerültem a munkába.
– Camie.
Semmi reakcióm a hangra.
– Camie! – szólt rám Trish ingerültebben, és felém
nyújtotta a vezetékes telefont. Az ő asztalán volt az
irodai telefon, amit nagyon szeretett felkapni és a vonal
túlsó végén lévőkkel társalogni, hiszen ide nem eshetett
csak úgy be akárki.
– Téged keresnek – vetette oda úgy, mintha nem
érdekelné, mégis féltékenység bujkált a hangjában.
– Köszi – vettem át tőle, bár nem örültem a hívásnak,
mert nem volt szokásom, hogy egyik telefonról a másikra
ugorjak munka közben. Teljesen kizökkentett.

– Igen? – fogtam a fülemhez kíváncsian.


– Szia! – szólt bele egy ismerős hang, és azt hittem,
leesem a székemről. Zavartan Trishre néztem, aki
olvasott az arcomról, és végérvényesen tudatosult
benne, hogy valóban Damian Reshore van a vonal túlsó
végén.
– Itt vagy? – kérdezte Damian, és szinte láttam
magam előtt, ahogy megnézi a kijelzőjét, hogy megy-e a
másodpercszámláló.
– Persze, szia, csak meglepődtem. Van mobilom is,
nem rémlik? – Próbáltam suttogni, de Trish
parabolafülekkel koncentrált rám.
Damian belenevetett a készülékbe, és ez valahogy
átragadt rám is.
– Csak nem kellemetlen neked, hogy én kereslek?

Átlát a telefonon, vagy mi az isten?

– Aki felvette, az a kellemetlen – magyaráztam.


– Értem. Azért akartalak mindenképp elérni, hogy
elmondjam, a holnapi nap mégse lesz jó.
Tudtam. Mégiscsak pofára ejtett.
– Oké – vágtam rá pillanatok alatt, figyelve arra,
nehogy eljusson az agyamig az előző mondata, és
kiérezze a csalódottságot a hangomból.
– Oké? – kérdezte leplezetlen felháborodással. –
Mármint ennyi? – tette hozzá.
– Nem érsz rá, oké. Mit kellene mondanom? –
Koncentráltam, nagyon koncentráltam, hogy higgadt
maradjon a hangom.
– Hát azt, hogy sajnálod – felelte.
– Ezt inkább tőled hallanám – válaszoltam sértődötten,
mire újra nevetni kezdett.
– Jól tudod alakítani a mondatokat.
Feltételeztem, hogy a szeme úgy szűkült össze a
távolban, mint akit kihívás elé állítottak.
– Ebből élek – válaszoltam röviden.
Egy pillanatnyi gondolkodási időre elhallgatott,
aztán nagy levegőt véve folytatta:
– Áttettem a foglalást mára. Remélem, nem gond,
hogy ma szeretnélek jól megtömni, ha már a szombatot
sajnos le kellett mondanom.
Azt. A. Rohadt. Életbe.
Na, most én nem tudtam megszólalni. Kerestem a
szavakat, de nem ment. Az sem segített a helyzetemen,
hogy Trish féltékenységtől sápadt arcával kellett
szembenéznem válaszadás közben. Többszörösen meg
kellett fontolnom, mit mondok.
– Rendben. Mikor találkozzunk és hol? – tettem fel a
kérdést, miközben láttam, ahogy a kolléganőm az
asztalra dobta a tollát.
Győzelmi mámorban úsztam.
Gonosz voltam.
Az voltam?

– Hatra ott vagyok érted.


– Hétre – javítottam ki.
– Annyit nem vár az asztal – ellenkezett, és biztos
voltam benne, hogy nehéz volt helyet foglalnia mára,
azért ragaszkodik az időponthoz.
– És egy fél órát még tud várni? – alkudoztam mégis,
mert lehetetlen feladat elé állított. Abszolút nem voltam
randiképes állapotban.
– Egy perccel se többet. Fél hétre ott vagyok érted!
– mondta, és azzal bontotta a vonalat.
Ahogy visszatettem a kagylót a helyére, már nyúltam
is a mobilomért.
– Amy? – szóltam bele kétségbeesve. – Ne kérdezz
semmit, de a holnapi programom mára lett esedékes.
Dobj el mindent és teljes felszereléssel gyere át hozzám
most! Indulok haza – daráltam le neki gyorsan, meg sem
várva a válaszát, de tudtam, hogy csöppet sem fog
ellenkezni.
Terry a legnagyobb meglepetésemre nem akadályozta
meg a korai távozásomat, én pedig siettem a
lakásomba, hogy minél előbb kezelésbe vehessük a
testem. Rám fért egy nagygenerál.

DAMIAN
Miután a fekete Lexus kényelmes ülése elnyelt, és
elfordítottam a slusszkulcsot, aminek következtében
morduló hangot adott az autó, már nem is voltam olyan
biztos a döntésemben. Nem tudtam, mit akarok, és azt
sem, mit teszek. Nem csak magammal kapcsolatban.
Ami azt illeti, rengeteg dolgot kockáztattam. A mérleg
nyelve nem épp felém lengett ki, amikor a józan észt
mérték rajta.
Az ügynököm meg fog ölni.
A sajtósom szintén.
Lesz munkájuk, ha ez kiderül.
Mégis mennem kellett.
Ráléptem a gázpedálra és elhagytam a parkolót. Úton
voltam ahhoz a nőhöz, aki mindezek ellenére
kellett nekem. Erősebben markoltam a kormányt.
Annyira vele akartam lenni, hogy képes voltam
megszegni a szerződésemben foglaltakat. Mármint
elméletben. Mert még nem történt semmi. Csak
ismerkedtünk.
Püff neki!
Hangosan kifújtam a levegőt.
Faszt.

Én nem ismerkedni akartam.


Nagy sebességgel cikáztam a forgalomban, a
frusztráltan tapostam a gázpedált. Talán nem rossz ötlet
vele kezdenem. Ő is szakmabeli. Valamint a legkevésbé
sem mondható rajongó típusnak. De tulajdonképpen az
sem érdekelne. Tetszem neki, de mégis volt benne
kihívás, ami igazán feltüzelt. Régebben örültem, hogy
nem kellett nagy erőfeszítéseket tennem, ha meg
akartam kapni valakit. Elég volt a hírnevem az udvarlás
helyett. Aztán csak az élvezet maradt. A legjobb
mindenből. De valamiért megfakultak ezek az üres
kapcsolatok. Senkit nem érdekelt, milyen vagyok
valójában. Maradtam az aktuális szerepem miatt
istenített közszereplő.

Egy fantom.
Talán még van időm, hogy ennek véget vessek. Talán
Camie-vel valami más kezdődhet el. Talán van kiút e
kínzó mennyországból.
HARMADIK FEJEZET

CAMIE
Indulásra készen álltam a tükörképemet bámulva. Amy
igazán kitett magáért. Nem sminkelt felismerhetetlenre,
és a frizurámat is csak egyenesre szárította, majd lazán
feltűzte. Viszont a ruha, amit kölcsönkaptam, az maga
volt a tökély. Egy csodálatos Mary Katrantzou alkotást
ölthettem a testemre. Feltűnő darab volt, absztrakt
minták és színek
minden mennyiségben, mégis egymással összhangban
voltak, és a szabása! Tökéletesen simult
testemre.
Imádtam.
Bele se gondoltam, mennyit kellett volna fizetnem érte,
de ha valakinek jelmeztervező a legjobb barátnője – aki
nem kisebb cégnél dolgozik, mint a Paramount Pictures
–, és ki tud „kölcsönözni” ilyen holmikat, annak nem kell,
hogy fájjon a feje az áráért. Holnap úgyis visszakerül
méltatlan helyére egy sötét dobozba a többi jelmez közé.
Azt hiszem, férjhez is ebben megyek – nevettem
magamban.
Amy megvárta velem, míg megérkezik Damian, és a
konyhából mutatta, hogy van még tíz percem indulásig.
Beszív, kifúj – ismételgettem magamban.

A gyomron csak akkor rándult össze, amikor Amy


ismét megszólalt:
– Öt perc.
Odasétáltam az ablakhoz és láttam, ahogy egy fekete
Lexus áll meg a ház előtt. A szívem a következő
dobbanásra szinte kiszakadt a mellkasomból. A
barátnőm igyekezett higgadtságra inteni és a
következőkre utasított:
– Cipő fel és indulás! – Én hálásan mosolyogtam és
tettem, amit kért.
– Betettem egy papírzacskót a biztonság kedvéért, ha
rád törne a hányinger a lépcsőházban… – próbált
viccelődni, miközben a táskámat nyújtotta felém. De a
sápadt arcomat látva megölelt és biztatni kezdett: –
Gyönyörű vagy, illatos és okos is. Nem lesz itt gond – s
ezzel az arcomra nyomott egy puszit. – Jó szórakozást!

Nemsokára a L’Ermitage Hotel előtt álltunk meg Beverly


Hillsben, és én ekkor mertem csak hosszabban felvenni
a szemkontaktust Damiennel. Életemben nem éreztem
magam ennyire zavarban. Láttam, hogy akárhányszor
csak rám nézett, szinte összefutott a nyál a szájában.

– Gyere – nyújtotta a kezét, amikor kinyitotta az én


oldalam felőli ajtót. – Nem harapok – tette hozzá egy
félmosollyal, ami egy pillanat alatt oldotta a bennem lévő
feszültséget. Megfogtam hát a kezét és kiszálltam.

Örültem, hogy már volt alkalmam egyszer itt


munkaebédelni, kint az Avec Nours teraszon, így nem
teljesen ismeretlen terepre tévedtem. Legalább azt
tudtam, hogy éhen nem maradok, mert az ételek
kifogástalanok lesznek.
– Mit szólsz egy italhoz a bárban? – zökkentett ki a
gondolataimból Damian, majd gyorsan hozzátette: – Rád
fér egy bátorító kör.
– Kettő – mutattam az ujjaimmal, mire hangosan
felnevetett.
– Ez jó móka lesz – kacsintott és hellyel kínált. –
Mesélj magadról! – nézett rám, miközben úgy döntöttem
le a kihozott koktélt, hogy nem kértem elnézést. Rögtön
intett a pultosnak, hogy kérünk még egyet.

– Mire vagy kíváncsi?


– Arra, amit nem tudok. – Nagyot nyeltem, de
helyettem ő folytatta: – Mert azt tudom, hogy
iszonyatosan kívánatos vagy, és imádom az illatod, ja
– emelte fel a mutatóujját a magasba –, és azt is, hogy
szereted az emberek szájába adni a szavakat.
Az „iszonyatosan kívánatos” szónál ösztönösen
összébb zártam a lábam, mert a csiklóm önálló életet
kezdett élni Damian szavai hallatára, aminek a legszebb
bugyim látta kárát. Úgy látszik, az ösztönös
reakció felülírt mindent a fejemben.
– Emellett két lábam van és két karom – folytattam
önmagam bemutatását. – Egészen addig, amíg
megállok két koktélnál, mert ha többet iszom, azt a kettőt
sem találom. – Próbáltam elbagatellizálni a kérdését,
mert fogalmam sem volt, hogy mit mesélhetnék
magamról. Azt, hogy élem szépen az unalmas életem,
és ha megengedek magamnak némi szabadidőt, róla
fantáziálok a zuhany alatt? Nem tartottam jó ötletnek
már az elején elkápráztatni a történeteimmel.

De Damian nem tágított és tovább faggatózott,


mindent tudni akart. Így meséltem neki arról, hogy
Vegasban nőttem fel, és oda is jártam suliba, arról, hogy
a szüleim egy bárt üzemeltettek, ahol gyerekkorom óta
besegítettem. És arra is kíváncsi volt, hogy az álmomat
váltottam-e valóra, amikor forgatókönyvíróként kezdtem
el dolgozni. Apám legnagyobb bánatára, ugye, mert azt
hitte, hogy a családi vállalkozást fogom továbbvinni.
Szóval csak mondtam és mondtam a történeteimet,
néha a szemem forgatva bár, de igyekeztem a
kíváncsiságát kielégíteni. Még sose kellett önéletrajzot
fogalmaznom randi közben, de mégis hízelgő volt rám
nézve, hogy más is érdekelte, nem csak az, ami a lábam
között izzott minden egyes pillantásától.

Ahogy belelendültem a beszédbe, belelendültem a


koktélok fogyasztásába is, így már sokkal oldottabban
viselkedtem.
Várjunk csak egy pillanatra! – gondolkodtam el, míg a
szívószálat a számhoz emeltem. Hát pontosan ez volt a
szándéka. Oldani a bennem lévő feszültséget. És nem is
volt hiábavaló próbálkozás, meg kell, mondjam.
Olyannyira nem, hogy amikor ő nyitotta beszédre a
száját, önkéntelenül is azt bámultam. Nagyon érezni
akartam már a csókját, egy egész hétig váratott magára
ez a pillanat, hogy végre karnyújtásnyira legyen, mégis
elérhetetlennek tűnt. Nem tapadt rám, nem célozgatott,
már-már azt hittem, hogy csak nekem vannak buja
gondolataim vele kapcsolatosan.

– És te? – kérdeztem vissza. – Mondhatnál valami


megnyugtatót azok után, hogy fogalmam sincs, honnan
szerezted meg a számom és a címem. Egyáltalán,
bízhatok benned?
– Egy pillanatra se – vágta rá, és közelebb húzódott
hozzám, majd halkabban folytatta: – Hidd el, ha nem
tudnám biztosan, hogy felsikítanál az érzéstől, most
azonnal benyúlnék a szoknyád alá, és addig izgatnálak
az ujjaimmal, míg nem könyörögnél a farkamért is.

Ezzel a semmiből robbantott is egy bombát. A hangja


nem a fülemig hatolt, hanem egészen az ágyékomig.
Nem teketóriázott sokat az este kimenetelének
felvázolását illetően.
Válasz helyett ismét a számhoz emeltem az italomat,
majd egy hirtelen jött bátorító érzés után mégis
megszólaltam:
– Jelen pillanatban semmit sem szeretnék jobban,
mint azt, hogy a verbális izgatásodat a fizikai valómban
is érezhessem.
Vacsorázni hívott, de sejtettem, mi lesz a desszert, és
én is ugyanúgy vágytam rá, mint ő.
A tekintete elsötétült.
– Akkor menjünk!
Megfogta a kezem, elindultunk, majd behúzott
magával a legközelebbi ajtón, ami a mosdóé volt.
Felkapott és a kézmosó melletti pultra ültetett. Az
arcomat megragadva csókolt, olyan felajzottan, hogy
már attól kész lettem volna elélvezni. Ruhán keresztül
megfogta a mellem és masszírozni kezdte.
Hangosan felnyögtem. Azért ez váratlanul ért.
– Te most… te most a mosdóban akarsz szexelni
velem? – kérdeztem elfúló hangon, mire válaszul benyúlt
a szoknyám alá, és a bugyimat egy mozdulattal
lerántotta rólam.
Azta…

Sejtelmem sem volt, milyen hatással lesznek rá a


szavaim, de úgy látszott, teljesen felpörgették.
– Nem, Camie. – Majd belém tolta az egyik ujját, mire
felsikítottam, de ő újra a számra tapasztotta a száját. –
Most csak ki foglak elégíteni, rendben? – mondta, és
tekintetét az enyémbe fúrta. – Azt akarom, hogy elélvezz
tőlem.
Hogyne. Csak ennyi? Istenem…!
A szavai még jobban fokozták a bennem égő vágyat,
aminek eredményeképp olyan nedves lettem, amilyen
még soha.
– Ááá… – kiáltottam ismét, mikor az ujjaival gyorsabb
ütemre váltott, és közben a combomat harapdálta.
Szinte vonaglottam a keze alatt, éreztem, hogy már nem
sokáig bírom magam tartani. Hátrahajtottam a fejem,
mert képtelen voltam nézni, ahogy valóra válik a
legvadabb álmom.
– Istenem, de édes vagy… – súgta a puncimba,
miközben a nyelvét mélyen belém mártotta, majd
elkezdett vele körözni a csiklóm körül, aminek hatására
remegés futott végig a gerincemen. De ő csak kínzott
tovább, ki-be járt az ujja és közben addig falta a
legérzékenyebb pontomat, míg elértem a csúcsra.
Akkorát élveztem, hogy az egész testem beleremegett.

– Damian… – borultam a vállára, és addig ölelt, míg


abba nem maradt a testemben a rázkódás a gyönyörtől.

Mikor rendeződött a légzésem, gyengéden


megcsókolt. A csókja íze az enyémmel kombinálva
meglepően finom volt. Egy ismeretlen hang zökkentett ki
a feltételezett valóságból:
– Végeztek már? Kimehetek? – szólt ki valaki az egyik
helyiségből.
Egymásra néztünk, én pedig a tenyeremet a számra
szorítottam, hogy ne sikítsak fel. Atyaúristen!
Valaki tanúja volt az orgazmusomnak! Az istenit, hát
menten elsüllyedek… De Damian nem jött zavarba.
– Egy perc – válaszolta, és lesegített a pultról. –
Rendben vagy? – kérdezte és a kezével megemelte az
állam, hogy a szemébe nézzek. Bólintottam, pedig belül
mást éreztem. – Helyes. Akkor menjünk enni – fogta
meg a kezem, és magával húzott kifelé.
Még mindig tompák voltak az érzékeim, zúgott a
fejem, zsibbadt a lábam és lüktettem odalent. Bárhová
elmentem volna vele, jelen állapotomban még tiltakozni
se jutott eszembe.
Amikor beléptünk egy liftbe, aminek az ajtaja elzárt
minket a külvilágtól, ismét hosszan megcsókolt. De most
sokkal finomabban és lassabban, mint előtte, kiélvezve
minden pillanatot, míg meg nem állt a felvonó alattunk.
Egy pillanatra megtorpantam, mert a szálloda egyik
szobája előtt találtam magam. Mélyen beszívtam a
levegőt. Ezek szerint ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Beléptem az ajtón, amit kitárt előttem. Ez nem is


szoba volt, hanem egy egész lakosztály! Az
előszobában lévő kis tábla is egyértelművé tette, hisz ott
díszelgett rajta: Royal Suite.
Nem túl elegánsan lerúgtam a magas sarkúmat, és
beljebb léptem. Azt hiszem, úgy csillogott a szemem,
mint kisgyerekkoromban karácsony esténként.
– Neee… – néztem Damianre, aki lazán az ajtónak
támaszkodott, úgy figyelt.
Odabent egy nyolcszemélyes asztal várt ránk, két főre
megterítve, égő gyertyákkal és ínycsiklandó illattal a
levegőben. Továbbmentem az álomszerű lakosztályban,
amely a kényelem minden igényét kielégítette. Modern
bútorzat, teljesen felszerelt, elegáns konyha, külön háló,
hatalmas, márványborítású fürdő és három erkély,
melyekre franciaajtókon keresztül lehetett kijutni. A
színek mindenhol harmonizáltak egymással, bézs és
aranybarna árnyalatokban pompázott minden,
megbolondítva a kék étkezőszékekkel és a vele egy
légtérben lévő nappaliban található, szintén kék kárpitú
kanapéval.

– Itt fogunk vacsorázni? – kérdeztem tőle, amikor


bement a konyhába, én pedig követtem.
Kinyitotta a sütőt, és olyan zamatosnak tűnő steaket
húzott elő belőle, hogy már a látványtól szinte éreztem
elolvadni a húst a számban.
– Remélem, ízleni fog, én még meg sem tudtam
kóstolni. Kicsit megcsúsztam az idővel.
– Te főztél nekem? – tettem fel a kérdést, és éreztem,
ahogy percről percre egyre jobban szétárad bennem a
boldogság.
– A barna szószt a séf készítette, de a többi
garantáltan az én munkám – büszkélkedett.
– Eldobom az agyam! – mormoltam magam elé, és
közben kedvem támadt megcsípni a karom
ellenőrzésképpen, mert nagyon úgy tűnt, hogy az élet
egy jó hosszú álommal ajándékozott meg,
amiből napok óta nem tudtam felébredni. Ha ez így
megy tovább, biztos, hogy kómába esek!
Leültem az étkezőasztalhoz és a szervírozott ételt
bámultam magam előtt. Damian az arcomat fürkészte,
amikor találkozott a tekintetünk.
Ki vagy te? – tanakodtam magamban.

Eddig csak láttam őt, de nem ismertem.


– Kit akartál helyettem a folyosóra rángatni a
fogadáson? – kérdeztem a semmiből, megtörve ezzel a
tökéletes pillanatot. Damian szeme összeszűkült.
– Számít ez most? – kérdezte, majd lemondóan
folytatta, mert látta, hogy igen, nekem számít. – Valakit,
akit biztos, hogy nem hívtam volna el vacsorázni.

Visszamosolyogtam rá. Tökéletes választ adott.


Tulajdonképpen miért is izgulok? Ez a pasi itt ül előttem
és vacsorát főzött nekem. Nemrég elégített ki a szájával.
Basszus! Damian Reshore kinyalta a puncimat. Az én
puncimat! Na jó, azért ennek a feldolgozásához még
kérek némi időt magamnak.
– Finom? – érdeklődött, amikor a szememet behunyva
megízleltem az első falatot.
Minden tetszett, amit eddig tőle kaptam. Nem is
lepleztem, mennyire.
– Mmm, mennyei… – mormoltam. – Eszméletlenül
ízlik.
Válaszul csak nézett tovább, ahogy a következő
falatnak is nekiesem, ami újra a mennyekbe repített,
mert minden létező ízlelőbimbóm táncot lejtett a
számban. Vacsora után kényelmesen kisétáltam a
nappaliból nyíló erkélyre, és kihasználva a pillanatnyi
magányt, eltűnődtem. Vajon tisztában van vele, hogy
mennyire levett a lábamról? Hogy eddig álmodni sem
mertem ilyen férfiról?
Csak néztem a kivilágított várost, mintha onnan
várnék választ a kérdéseimre. Hirtelen elöntöttek az
érzelmek. Egy örökkévalóságig szerettem volna nyújtani
ezt az éjszakát. A boromat kortyolgatva éreztem, hogy
fékezhetetlen mosoly szaladt végig az arcomon. Annyira
örültem, hogy részese lehettem mindennek! Nem
cseréltem volna senkivel. Azt hittem, a csókunk
valaminek a végét jelenti, nem pedig a kezdetét. Mert
ahogy eltávolodott az ajkunk egymástól – azzal a valóra
vált álmom véget is ért. De valamiért úgy hozta a sors,
hogy kaptam belőle ráadást. Méghozzá egy szuper
folytatást. És még korántsem volt vége.

Mikor visszaléptem az erkélyről a lakosztályba,


Damian épp bekapcsolta a hangfalakat.
– Zenét? – kérdezte, amire nem válaszoltam, csak
egyre közelebb lépdeltem felé, megragadva a tekintetét.

Tudta, mire gondolok és csöppet sem volt ellenére,


hogy csókban forrjunk össze. Erősen magához szorított.
A háttérben Jonas Blue Fast Car című száma
szolgáltatta e pillanat tökéletes aláfestő
zenéjét.

DAMIAN
Reggel halk éneklésre lettem figyelmes, amikor
kinyitottam a szemem. Magam mellé pillantva csak
Camie hűlt helyét találtam, ahogy meggyűrte a lepedőt.
Széles mosolyra húzódott a szám az énekhangra, és a
képzeletemben felvillanó emlékek hatására.

Elindultam a hang irányába, ami egészen a


fürdőszobáig vitt. Camie fülhallgatóval a fülében
ereszkedett a habokba, észre sem vette, hogy
bementem, mert csukva volt a szeme. Nem is akartam
megzavarni, leültem, és csak gyönyörködtem benne. A
ritmusra bólogatott a fejével, majd halkan újra énekelni
kezdett. Kygo egyik száma volt az, amit sikerült
felismernem a sok hamis hang ellenére, mégis olyan
kellemes volt a fülemnek, hogy a szívem is
hangosabban dobbant.
Mi a fene ütött belém?
Egy éjszakát végigkefélek, és máris elolvadok tőle?

Nem, ez nem én vagyok – korholtam magam, és


menni készültem, amikor Camie megmozdult a vízben,
kinyitotta a szemét és találkozott a tekintetünk. Olyan
ártatlanul nézett rám, hogy ha előző este nem lett volna
benne a farkam, azt hittem volna, hogy még szűz. Nem
nézett így rám még senki.
– Remek hangod van – állapítottam meg.
Hangosan, szívből felnevetett. Úgy látszott, tisztában
volt az énektudásával.
– Köszönöm – válaszolta és kilépett a kádból. A habos
testével hozzám simult és csókban forrtunk össze, majd
továbblépett és egy köntöst vett magára.
– Jó reggelt! – súgta a fülembe és szemével az
ágaskodó hímtagomra pillantott. – És neked is – nevetett
fel ismét.
Ám ezt a nevetést elég hamar nyögéssé alakítottam,
mert mire feleszmélt, már a márványnak préseltem, és
hátulról beléhatoltam.
– Ahhh… – tolta hozzám a fenekét, és elébe ment
minden lökésemnek. Teljesen kész volt rám a nedves
puncijával. Én pedig teljesen kész voltam tőle. Eggyé
akartam válni vele, nem akartam elengedni, annyira jól
illett a farkamra, hogy többé már nem akartam másban
lenni. Csak ezt akartam érezni… csak őt akartam.
NEGYEDIK FEJEZET

CAMIE
Kedvem lett volna minden leülésnél felszisszenni, ahogy
a fenekem érintette a széket. De csak csendben tűrtem,
amikor a rövid és szokásos hétfő reggeli megbeszélés
elkezdődött. Ilyenkor Terry mindig felvázolta a
tennivalókat, beszámoltunk a folyamatban lévő projektek
állapotáról és kávéztunk egyet. Normális esetben
kifejezetten élénken vettem részt a hozzászólásokban,
ehelyett most hallgatásba burkolódzva arra
koncentráltam, hogy viszonylag kényelmesen üljek.

Én tehettem róla. Én engedtem, hogy Damian napokig


csak keféljen. Még a gondolatába is belepirultam és
visszafojtott légzésbe kezdtem, amint eszembe jutott,
hányszor és milyen módon tett a magáévá. Nem
engedett haza. Még ruháért sem. Az
pólójában és alsójában töltöttem a hétvégét, a
szállodai lakosztályába bezárva, mint egy féltve őrzött
zsákmány. Csak ételért voltunk hajlandóak elhagyni az
ágyat vagy a kanapét vagy a kádat vagy a gardróbot.
Vagy bármit, ahol épp egymásnak estünk. Én, mint
akinek átállították az agyát szex üzemmódra,
teljesítettem, amit a mocskos szája kívánt. Mert
kívánságokból aztán akadt bőven. Legnagyobb
megelégedettségére egyiknek sem esett nehezemre a
végrehajtása. Nekem is tetszett a játék.
Olyan felszabadultan szeretkeztem, mint még soha
életemben. Bármit megtettem volna neki, mert olyan
áhítattal csodált, és élvezett minden velem és bennem
töltött időt, hogy meggyőzött: nálam kívánatosabb nő
nem létezik a világon.
Egyedül szombat este kaptam némi szabadidőt, mert
el kellett mennie, így valamelyest rendbe szedhettem
magam. Azt azért tudtam, hogy bármi dolga is akadt,
sietni fog vissza hozzám, és nem is tévedtem.

– Szia…! – motyogta erőtlenül a visszatérése után,


amikor beletúrtam kócos fürtjeibe.
A kintről beszűrődő városi fényektől még
dögösebbnek hatott, ahogy ott feküdt mellettem a
félhomályban. A zakóját hanyagul levetette a földre, az
ingét kitűrte az öltönynadrágjából. Nem keltett fel, amikor
hazaért, de tudtam az okát. Nem csak engem merített ki
az együtt eltöltött idő.
A felakasztott ruhámra néztem, mely délután frissen
mosva érkezett vissza a tisztítóból, és amit már soha
többé nem húzhattam magamra.
– Holnap abban foglak megint megdugni – szólt
Damian rekedtes hangon, amivel mosolyt csalt az
arcomra. Még félálomban is ez járt a fejében. Komolyan,
a pasik tudnak másra is gondolni?
– Nem teheted. Vissza kell adnom! – huppantam a
párnámra.
– Vissza kell adnod? – kérdezte már kissé magához
térve.
– Igen. Mary Katrantzou nem az a személy, aki nekem
tervez ruhákat, bármennyire is tetszenek. Amy adta
kölcsön.
– Úristen, ezt meg se hallottam.

Bizonyára elszörnyedt, hogy voltam képes felvenni,


amibe egyszer valaki már belebújt. De ez nem egy
turkálóból előbányászott ruha volt. Megvették, de végül
nem használták egyik filmhez sem. El sem tudom
képzelni, ki lehetett az, aki nemet mondott erre a
gyönyörűségre.
– Damian, gondolom, te sem aranykoronával a
fejeden születtél, és vannak emlékeid róla, milyen az élet
egy átlagfizetéssel. – Vártam, hogy reagáljon valamit, de
nem tette, ezért tovább folytattam: – Na, az olyanok,
mint én, nem vesznek ki egy luxusszállodában egy 111
négyzetméteres lakosztályt, és nem vedelnek az
életkoruknál idősebb italokat – tettem helyre az
értékrendjét.
– Mert béna vagy – mondta nevetve.

– Hogy mi?! – Kezdett felidegesíteni, így fölé hajoltam,


hogy komolyan vegyen.
– Ezért – fogta meg az ingét és meghúzta magán az
anyagot –, egy kanyit sem fizettem. Ahogy az órámért
sem, és az autómért sem. Sőt, a 111 négyzetméteres
lakosztályt sem én állom – nyomott egy puszit a számra,
hogy csillapítsa a mérgemet. – Nekem fizetnek, hogy
ebben jelenjek meg és ilyen helyeken
lakjak. Szponzorok. Szóval te béna vagy.

– Ó, tehát egy hímringyóval álltam össze? – próbáltam


elviccelni, mekkora zseni.
– Nem vagyok hímringyó. Nézz utána, mit jelent ez a
szó, és ajánlom, javítsd ki magad, mielőtt a fenekedre
csapok!
– Ó! – mondtam, majd gyorsan rákerestem a
telefonomon a pontos jelentésére és hangosan
felolvastam a választ.
– A hímringyó: „Nőies férfi, homoszexuális
kapcsolatban női szerepű férfi.” – Nagyon nevettem. – Á,
van itt más megfogalmazás is! „Férfi, aki szexuális
kapcsolatban áll a pénzért.” Ez lesz az – mondtam, de
már el is kapott, és a tenyerével akkorát csapott a
fenekemre, hogy feljajdultam. Ami pedig azután jött,
abban sem volt köszönet.
– Camie?! – zökkentett ki egy nagyon távolinak tűnő
hang az ábrándozásomból. Ekkor kaptam észbe, hogy
milyen messze járok a valóságtól…
– Igen? – tértem észhez, és a hang irányába
fordultam.
– Hagyjuk – mondta Terry lemondóan, amikor rájött,
hogy fogalmam sincs, miről beszélt eddig.
Trish kuncogni kezdett, míg mások csak egy mosollyal
nyugtázták, hogy mégiscsak emberből vagyok, és
néhanapján nekem is lankadhat a figyelmem, amire ez
idáig még nem volt precedens.
Fantasztikus. A szerelmi életem szárnyalni kezdett, a
munkám viszont mélyrepülésbe került.
Kint az étkezőben akkora adag kávét töltöttem
magamnak a poharamba, hogy csaknem kibuggyant
belőle.
– Hosszú volt az éjszaka? – vigyorgott rám Brian. Őt
nagyon kedveltem. Mindig meg tudott nevettetni.
Szívesen lecseréltem volna Trishre, ami az ülési rendet
illette.
– Hosszú hétvége – válaszoltam, magam is
meglepődve rajta, milyen őszintén. De ő is meglepődött,
hogy az orrára kötöttem ezt az információt.

– Irigylem a hétvégédet – kacsintott egyet, majd ment


a dolgára.
Egy szuszra kellett volna lehúznom a bögrém
tartalmát, hogy észhez térjek annyira, hogy dolgozni
tudjak.
– Cam – lépett hozzám Terry, ő is töltött magának egy
erős feketét, majd rám nézett. Pillanatok alatt felmérte az
állapotomat, és kikerekedett szemmel folytatta:

– Te szexeltél.
Azt hittem, menten elájulok. Hát ennyire rám van írva,
hogy rohadt rég voltam férfival?
– Nem tagadom – feleltem, mert sosem hazudtam
neki. – És fennáll a lehetősége, hogy még fogok is –
nevettem.
– Tudtam én, tudtam! Az a jelenet, amit írtál… hű!
– mondta a szemét forgatva –, azóta se mertem újra
átfutni rajta. Ha feleolyan izgalmas éjszakád volt, már
sejtem, miért van sötét karika a szemed alatt! –
mosolygott.
Ó, ha tudnád! Nem feleannyira volt jó és mocskos,
mint a kéziratomban, hanem kétszer olyan intenzív és
mindent elsöprő. Kivéve a seggdugaszt. Az nem lesz
soha. Remélem…
Miután a nap hátralévő részében csak néztem magam
elé a monitorom mögött ülve, kezdtem komolyan
aggódni. Még az ihletet is kikefélték belőlem! Egy olyan
valaki bújt a fejembe, akit csöppet sem érdekelt semmi,
de semmi, csak az elmúlt hétvégéről ábrándozott. Nem
tudtam profi módon kikapcsolni, de igazából nem is
akartam egy pillanatra sem féken tartani az előbukkanó
emlékeket. Azokból pedig volt bőven.

Damian nem keresett aznap és másnap sem.


Eldöntöttem magamban, hogy ha száraz kóróként fogom
leélni a további életemet a csókjai után epekedve, akkor
sem hívom fel. A hét többi napján otthonról dolgoztam,
nem mentem be az irodába, noha nem is lett volna
kötelező. A hétfői napot általában mindenki bent töltötte,
az volt az ügyfeles nap és a megbeszélések napja.
Egyébként nem voltunk az irodához kötve. Nem is
mindig tudtam ott bent koncentrálni. De most itthon se
ment.
Szedd már össze magad, Camie! – utasítottam
magam belülről, mire megfeszült az állkapcsom.
Felkaptam a fejem, mert csengettek. Ó! A pizza! –
gondoltam, és szaladtam ajtót nyitni.

DAMIAN
Camie teljesen ledöbbent, amikor a futár helyett én
tartottam a kezemben a várva várt pizzáját. Amikor a
háza elé értem, épp a nevét kerestem a kapucsengőn,
de a srác beelőzött és megnyomta előttem a gombot.
Nem is volt ellenére, hogy én vigyem fel a pizzát, miután
kifizettem és átvettem tőle.

– Éhes vagy? – mosolyogtam rá, de ő még mindig


nem mozdult. – Bemehetek? – kérdeztem
nyomatékosabban, mire válaszul szélesebbre tárta az
ajtót, és besétáltam a lakásába.
– Mi az, másodállást is vállalsz?
Végre. Kezdett észhez térni és hozta a tőle
megszokott pimasz stílust. Már alig vártam, hogy
leteperjem a kanapéra.
– Hova tehetem? – néztem rá, mire a konyhapultra
mutatott. Nem túl nagy a konyhája – állapítottam meg
magamban, és a következő mondatából azt éreztem,
mintha olvasna a gondolataimban.
– Hát, igen. Nekem a lakásom akkora, mint neked a
hálód volt.
A tekintetemmel végigpásztáztam a nappaliját.
– Pont leszarom. Kit érdekel?
Nehogy már amiatt szégyenkezzen, hogy milyen az
otthona. Egyébként nagyon is szép volt, otthonos,
ízléses, stílusos, csak épp egy vagy maximum két fő
számára volt ideális méretű. Ami valójában pont
elegendőnek bizonyult, mert nem láttam rajtunk kívül se
egy kutyát, se egy nagymamát.
– Nem szeretem a meglepetéseket – váltott témát, és
mosolyra húzódott a szája.
– Majd megszokod – válaszoltam és a karomba
vontam. – Szia! – súgtam a szájába és megcsókoltam.
Két teljes nap óta (és egy fél) nem élvezhettem az
ajkát, ezért most még odaadóbban csókoltam, mint
előtte. Éreztem, ahogy a testét elhagyja a feszültség, és
ellágyul a karomban. Szépen haladtunk.
– Szia! – mondta ő is, amikor szétváltunk. Az arca
teljesen kipirult.
Apám, ezt a nőt olyan könnyen fel lehet izgatni!
Fogadni mertem volna, hogy már tiszta nedves a
bugyija.
– Kezdjük az evéssel, vagy most más létfenntartó
ösztönök léptek érvénybe?
Beleharapott az ajkába.
– Ezt igennek veszem – csókoltam meg újra, és
beleharaptam a szájába én is. Erre vártam egész nap.
Erre a vágytól izzó tekintetre, ami fogadott.
Annyira sok cafkával találkoztam életem során,
hogy már remélni sem mertem, hogy olyan nőre
bukkanok, mint Camie. Természetes volt mindene, a
mozgása, a viselkedése és a szépsége. Nem játszotta
meg magát előttem, és még csak nem is sejtette, hogy
ez vonzerejének a legfőbb forrása.
Szinte égetett a keze, ahogy kibújtatott az ingemből.
Határozottan tetszett, hogy nem titkolja, mennyire vágyik
rám. Ezzel csak még jobban beindított. Nem sokat
teketóriáztam én sem, hamar felemeltem a kezét, és
lehúztam róla a bő szabású pólóját. Elállt a szavam.
Nem volt rajta melltartó, csak egy falatnyi bugyi takarta a
testét alul.
– Te így vártad a futárt? – néztem rá elképedve.
– Még szerencse, hogy te jöttél – kuncogott.
– Ez kurvára nem vicces. – Az ölembe kaptam, mire
lábát a csípőm köré fonta.
– Arra – mutatott egy ajtó felé, ami vélhetően a hálót
rejtette.
Amikor beléptem rajta, ledobtam az ágyra és
villámgyorsan elkezdtem letépni magamról a nadrágot.

– Úgy terveztem, hogy nagyon lassan fogom csinálni –


mondtam, amitől mélyen beszívta a levegőt, tudta, hogy
édes gyötrelem vár rá. – De most iszonyatosan
megkeféllek, Camie.

CAMIE
– Gyere velem Londonba! Ott is lesz egy premierem,
és szeretném, ha elkísérnél – szólalt meg Damian, mire
riadtan megfordultam. Azt hittem, már alszik, de ezek
szerint tévedtem. – Töltsd velem a hétvégét!
A meglepetéstől hirtelen komoly légzési problémáim
lettek. Gyakorlatilag gégebénulást kaptam, mert néhány
másodperc erejéig se nyelni, se lélegezni nem tudtam.
Kísérjem el Londonba? Ezt komolyan gondolja? Hát az
lenne csak a csoda szép sztárvilági élet! Valakinek. Mert
nekem a gondolatától is remegni kezdett a gyomrom.
Részben örültem, hogy ragaszkodik hozzám és maga
mellett akar tudni, na de London…! Az más. Oda nem
ruccanhatok ki csak úgy. Mellékesen…

– Nem tehetem – válaszoltam alig halhatóan.


– Tessék?
– Nem vagyok jó kirakatbaba, Damian.
– Miről beszélsz?
– Tudod te – pusziltam meg a száját, és belefúrtam a
fejem a párnába.
Tudtam, hogy ez a meccs még nincs lejátszva, de én
komolyan mondtam azt a nemet. És semmivel sem fog
tudni rávenni arra, hogy egy idegen országban
kísérgessem egyik puccos eseményről a másikra! Nem
én!

Eltelt még két nap, és Damian körül teljes csend honolt.


Dolgozik. Csak dolgozik – nyugtattam magam, és
próbáltam azt az idegesítő gondolatot elhessegetni a
fejemből, ami nem hagyott nyugodni, és amit
ellentmondásos viselkedése keltett bennem. Amikor itt
volt velem, nagyon odaadóan viselkedett és
figyelmesen. De aztán elment, és vele együtt ezek a
dolgok is eltűnni látszottak. Hiányzott. És az is, hogy
érdeklődjön irántam. Ne csak akkor, amikor felállt neki.

Nagyot sóhajtottam.
Mégis mire vártam?
Ez a része tagadhatatlanul jó volt. Figyelmes szerető.
És én odaadóan hagytam, hogy kényeztessen, hogy a
kedvét lelje bennem. De elég ez? Elég ez ahhoz, hogy
én is hiányozzak neki? Hogy gondoljon rám napközben
is?
Nem úgy tűnt.
Amy akasztott meg a töprengésemben, aki éppen
nálam volt.
– Te nem hallod, hogy csengetnek? – kérdezte, és az
ajtóhoz ment megnyomni a kapucsengő gombját.
Tényleg nem hallottam. Szólt a zene, bár nem
indokoltan hangosan ahhoz, hogy ne halljam a csengőt.

– Köszi – mondtam a barátnőmnek és kitártam a


bejárati ajtót.
Egy futár állt velem szemben, akinek annyi doboz
volt a kezében, hogy szinte ki se látszott a feje mögülük.

– Camie Benson? – kérdezte, s közben lejjebb


engedte a karját, hogy a dobozok mögül fel tudja venni
velem a szemkontaktust.
– Én volnék – mosolyogtam, és Amyre pillantottam a
szemöldökömet ráncolva, aki ugyanolyan meglepetten
nézett vissza rám.
– Hová tehetem ezeket a dobozokat, hölgyem?
– Miért, ideköltözik valaki? – nevettem, de a futár
valahogy nem volt vicces kedvében, így gyorsan a
padlóra mutattam az előszobában.
– Mindjárt jövök a következő adaggal.
Micsoda? Milyen következő adaggal? Hát még hány
dobozt hoz fel? Egyáltalán mi ez az egész?
Amy ugyanezeket a kérdéseket tette fel nekem, csak ő
hangosan is kimondta.
– Fogalmam sincs – válaszoltam értetlenül.
Aláírtam a futárnál lévő átvételi elismervényt, és
döbbenten merengtem a dobozokra.
– Kinyissuk? – toporgott mellettem Amy.
– Muszáj lesz, mert így nem látunk bele.
Nem tudom, melyikünk szája nyúlt el jobban, amikor
az első doboz tetejét felemeltem, mert abban bizony egy
Mary Katrantzou ruha lapult.
– Úristen! – suttogtam magam elé, és a következő
dobozért nyúltam. Még egy, és még egy gyönyörű
ruhaköltemény!
– Ezekben mind az van – erősítette meg a barátnőm,
és szorgosan kukucskált bele a dobozokba. – Atyaég,
Camie, ez a ruha többet ér, mint az autóm, cseszd meg!
– Egyszerre nevettünk fel, amikor a következő dobozból
egy csodás Carolina Herrera estélyit húzott elő.

– Nekem általában egy csokor virágot vagy egy doboz


desszertet szoktak küldeni a pasik, már amelyik –
fintorgott. – Erre te, barátnőm, egy kéthetes ismeretség
után… – nem fejezte be a mondatot, hanem a szétterülő
dobozokra mutatott jelentőségteljesen.

– Most mit csináljak?


Nagyon riadt lehetett a tekintetem, pedig a ruhák nem
voltak rémesek. Sőt, inkább meseszépek! Csak
meglehetősen nagyvonalú ajándéknak bizonyultak.
Túlságosan bőkezűnek.
Idegesen járkáltam fel s alá, miközben hallottam, hogy
csörög a telefonom.
– Igen? – szólt bele Damian azonnal, ahogy felvettem.
Még a hangja is mosolygott.
– Szia! – Minden rossz érzés egy csapásra elmúlt
belőlem a hangja hallatán. – Képzeld, mégse vagyok
olyan béna – kezdtem.
– Mesélj!
– Találtam egy „támogatót” – kuncogtam. Be kell
vallom, korábban nem így hangzott a fejemben a
mondandóm, amikor elhatároztam, hogy beszélek vele.
Meg akartam neki mondani, hogy nem fogadhatom el
ezeket.
– Tetszenek? – érdeklődött.
Most mit mondjak? Áruljam el magam és adjam a
tudtára, hogy még soha életemben nem kaptam ilyen
lélegzetelállító ajándékokat?
– Kicsit túlzásba estél – nyögtem ki végül.
– Ez nem válasz a kérdésemre.
Mindketten csendben maradtunk egy pillanatra.

– Nagyon tetszenek. Mindet imádom! – vallottam be. –


Köszönöm!
– Akkor gyere velem Londonba, Camie – kérte halkan
a legváratlanabb pillanatban.
– Nem lehet – suttogtam.
– Pénteken este indulunk.
– Nem lehet – ismételtem.
– Odamegyek eléd hétre.
– Nem megyek veled, Damian.
– De én elmegyek érted.
– Damian…
– Szép délutánt!
– Damian…
– Holnap. Holnap látlak – nyomatékosította, s azzal
letette a telefont.

Ami a következetességemet illeti, csúnyán megbuktam.

Péntek este kilenckor szállt fel velünk a gép, és ahogy


lassan kezdtek alattunk eltűnni a város fényei, elvontam
a tekintetemet az ablakról. Kissé előredőltem, hogy
lássam Damiant, aki már kényelembe helyezte magát
mellettem, és épp csukott szemmel zenét hallgatott.

Lenéztem az ölemben pihenő laptopomra. Rohadtul


írnom kellett volna, Terrynek még tartoztam egy
befejezetlen munkával. Soha nem ment ilyen
nyögvenyelősen a fogalmazás. Szerintem az orvosom
félrehallotta, amikor fogamzásgátlót írattam fel nála…

Felnyitottam a MacBookom tetejét, és olvasni kezdtem


az eddig leírt szöveget, hogy felvegyem a fonalat. De
minden agysejtem tiltakozni kezdett a thriller ellen. A
jelenlegi lelkiállapotom nem hagyta, hogy gyilkosságon
járjon az eszem. Sokkal inkább egy romantikus
történetet éreztem magamban, mint Steve Barnes
tudathasadásos elméjének a gondolatait és megtépázott
lelkének vívódását.
Nem segített a dolgon az sem, hogy a stewardess
széles mosollyal az arcán itallal kínált bennünket. Bár az
gyilkos indulatot hozott elő belőlem, amikor a kelleténél
hosszabban érintette Damian vállát.
Még pár perc és jönni fog az az ihlet a thrillerhez!

– Te mit kérsz? – nézett rám Damian.


– Mit inna egy megszállott gyilkos, akit egész életében
üldöznek a démonjai?
Mosolyogva fordult a lesápadt arcú strewardesshez:

– Akkor én egy Jack Daniel’st kérek, Jessica


Fletchernek pedig egy Rum & Rum koktélt legyen
szíves! – utalt az 1980-as években futott Gyilkos sorok
főhősnőjére.
Erre már a bosszantóan csinos pofijú stewardess is
kuncogni kezdett. Kikaptam Damian kezéből az itallapot
és megnéztem, mi a fenét rendelt nekem. „Tartalmát
tekintve: Captain Morgan Black, Captain Morgan spiced,
Cherry brandy, lime, narancslé és érzéki gyümölcsök.”

Hm… nem épp olyan, amit a „főhősöm” fogyasztana,


de határozottan megidézhetem vele a karakterét.
Legyen hát!
– Jó lesz – jegyeztem meg félvállról, kissé sértődötten.

– Éhes vagy?
Megráztam a fejem. Egy falat se ment volna le a
torkomon. Az előttem álló több mint tízórás útra
gondoltam. Csak éljem túl!
Amy jutott eszembe, aki újfent Damian legnagyobb
szövetségese lett, mert amint tudomást
szerzett az utazásunkról tőle, azonnal átrohant segíteni
bepakolni. Őt sem hatották meg a halovány kifogásaim,
ha tehette volna, maga lökött volna be az American
Airlines gép utasterébe. Szerinte egy ilyen lehetőséget
két kézzel kell megragadni, és addig szorítani, amíg
biztosan a magaménak nem tudom. Na, ez a lehetőség
lett volna Damian. Én azonban szívesebben húztam
volna be a kéziféket, lassítva ezt az őrült tempót, mert
attól tartottam, be fog darálni minket. Még szinte alig
ismertük egymást, mégis annyi mindent megéltünk már,
amit normális esetben hosszú hónapok alatt élnek meg
az emberek. Igen ám, de ez a kapcsolat nem volt se
normális, se átlagos, így azt nem lehetett alapul venni. A
tapasztalataimra nem hagyatkozhattam, mert vajmi
kevés volt belőlük, és egyik exem sem volt Damianhez
fogható.

– Azt nem viszem magammal – szóltam rá Amyre,


mikor egy estélyi ruhát próbált az utazás előtt
becsempészni a bőröndömbe. – Mondtam már, hogy
nem fogom elkísérni sehova, így állapodtunk meg. – A
barátnőmet azonban ez nem tántorította el, így
odanyúltam és kivettem a kezéből a ruhát, majd az
ágyra dobtam.
– Koncentrálj a farmerokra, és keress valami hosszú
ujjút légy szíves!
– De miért? Nem értelek! – duzzogott. – Akkor mi
értelme van ennek az egésznek?
– Ez meg milyen kérdés?
– Egy olyan, amely arra utal, hogy akkor mégis mi a
francért mész Londonba? – fonta össze a karját maga
előtt. – Azért, hogy a szállodában kiidd a minibár
tartalmát, míg ő a kamerák előtt feszít?
Még magamnak is fájt bevallanom, hogy mennyire
igaza van. Negyvennyolc órából húszat fogok utazni
azért, hogy vele legyek – mikor is?
– Majd dolgozok – mondtam, csak hogy válaszoljak
neki valamit.
– Fantasztikus ötlet.
– Nem hatnak rám a megjegyzéseid.

Pedig nagyon is hatottak rám a szavai. Talán mégis


hiba volt beleegyeznem ebbe az egészbe… De
Damiannek így is megfelelt. És bizonyára átgondolta a
lehetőségeit, és annak tudatában döntött, hogy menjek
vele. Féltem, hogy ez előrevetíti annak a lehetőségét,
hogy a munkája miatt sokáig nem fogom látni. Ezért
repültünk most több mint hétszáz kilométer per órával…

Este 20:35-kor indultunk, és a Heathrow repülőtérre


ottani idő szerint 16:05-re érkeztünk meg. Damian szinte
végigaludta az utat, míg én kisajtoltam magamból a
thriller szövegének befejező részét, és próbáltam pihenni
is egy keveset. Nem voltam maradéktalanul elégedett,
de jelenleg ennyire voltam képes, ami az írást illeti.

A hazaútra hagytam a szöveg kijavítását, és az


esetleges átírásokat. Majd meglátom, akkor mit
fogok gondolni. Lehet, hogy csak most érzem
elkapkodottnak. Pedig ha Damiannel kapcsolatosan
hosszú távon tervezek, edzenem kell magam arra, hogy
extrém helyzetekben is tudjak írni. Mert nagyon úgy fest,
hogy nem egy otthonülő típus.
Miután leszálltunk, London nem a szebbik arcát
mutatta, ami az időjárást illeti, mert szakadó esőben
hajtottunk el a repülőtérről.
– A hotelbe megyünk egyből, uram? – kérdezte a
sofőr Damiant, amint elindította a járművet.
– Igen – érkezett a tömör válasz, és rátette a kezét az
enyémre, ami a combomon nyugodott. – Szívesen
megmutatnám neked a várost, de nem fér bele az
időmbe.
– Semmi gond. Majd feltalálom magam –
mosolyogtam erőltetetten, és kifelé bámultam a városra.

– Egy sajtótájékoztatóra kell mennem, majd utána a


premierre, de terveim szerint éjfél előtt már a hotelben
leszek.
– Jó.
– A sofőr, miután kitett a Cursonnál, a
rendelkezésedre áll. Nem leszek olyan messze, ha
bármi van, csak telefonálj!
Erre elmosolyodtam.
– Hogyne! Halló, Damian? – kezdtem eljátszani a
jelenetet. – Ó, ne haragudj, épp a vörös szőnyegen
állsz? Képzeld, nincs szappan a fürdőszobában!
Pár pillanatra elgondolkodott.
– Rendben, tisztázzuk, mit értek „bármi van” alatt
– mosolygott.
– A „bármi van” számomra egyértelmű, hogy bármit
jelenthet – vágtam rá gyorsan.
– Bármit, ami fontos – tette hozzá.

– Bármit, amit én fontosnak ítélek meg – ellenkeztem.

– Bármit, amit feltétlen tudnom kell bármilyen


helyzetben.
A szemem sarkából rásandítottam.
– Rendben, ezt megnyerted.
– Mindig én nyerek. Csak még dacolsz velem.
Szívesen válaszoltam volna egy szép kerek mondattal
annak a beképzelt fejének, de felvette a telefonját, és ez
kizökkentett a civódásunkból. Kezdtem tompának érezni
magam. Az ehhez hasonló szócsatákat általában rendre
megnyertem, most meg alulmaradtam. Nem baj, innen
szép nyerni…
Közben kint elállt eső. Ahogy egyre közelebb értünk a
belvároshoz, az autók száma határozottan nőni kezdett.
London pont olyan volt, mint amilyennek a filmekben
láttam: emeletes buszok mindenhol, sokféle
nemzetiségű ember, szorosan egymás mellé épített
házak, keskeny utcák, és persze a baloldali közlekedés.

– Állj! – kiáltottam a sofőrnek hirtelen, mire ő


gondolkodás nélkül beletaposott a fékbe.
Szerencsénkre nem jött belénk senki.
– Mi történt? – kérdezte Damian a sofőrre pillantva, aki
megvonta a vállát, és engem kért számon a tekintetével.

– Láttam egy Starbucksot az előbb – kezdtem halkan.

– Hogy mit?!
– Egy Starbucks mellett mentünk el – ismételtem meg,
pedig jól hallotta. – Kávét szeretnék inni. – Damian
annyira döbbenten nézett rám, hogy folytattam: – Kávé,
tudod, az a sötét színű ital, ami életben tart. Le tudunk
parkolni egy pillanatra? – néztem most már a sofőrre, aki
megállt a Palm Beach Casino előtt, hogy kiszállhassak.
– Kérsz te is?
– hajoltam vissza az autóba, mire Damian csak intett,
hogy igyekezzek.
Totál kiborult tőlem, én viszont annál derűsebben
szaladtam be az apró üzletbe, hogy feldobjam magam
némi koffeinnel. Néhány perccel később diadalittasan
szálltam vissza az autóba, kezemben a már félig üres
poharammal, majd mire kettőt pislogtam, ott is voltunk a
May Fair Hotel parkolójában.

– Igen, jól látod, megérkeztünk. És biztosíthatlak, hogy


kiváló sötét színű italuk is van. – Szemrehányó volt a
pillantása. No, igen. Nem alaptalanul.
– A tudatlanságom a tájékoztatásod hiányából
eredt – próbáltam mentegetni magam.
– Feljegyzem, hogy térképet is biztosítsak neked
legközelebb.
– Nem vagy vicces.
– Elég, ha az egyikünk az – mosolygott, és nem
tudom, végül miért fékeztem le a mozdulatom, amikor rá
akartam önteni a maradék kávémat.
Van, amikor az ember az életét bele tudja sűríteni egy
tömör mondatba. Az enyém ebben a pillanatban
válogatott szitkok sorozatából állt volna, csöppet sem
rövid megfogalmazásban.
A szállodai lakosztályunk láttán már meg sem
lepődtem. Közel százötven négyzetméter lehetett, és az
Ebony fantázianevet viselte. Pazar volt minden részlete,
legfőképp a hatalmas terasza fogott meg, rálátással a
városra. Még mindig duzzogtam, ezért nem nagyon
kerestem Damian társaságát, aki már az asszisztensével
beszélt telefonon.
A kád vizében elmerülve már el tudtam lazulni kicsit.
Hangulatvilágítást kapcsoltam, és mélyeket lélegeztem
az illatos habfürdőből, aminek hatására kezdtem
feltöltődni a hosszú repülőút után.
– Lassan indulnom kell – jött be Damian néhány
perccel később, hogy lezuhanyozzon. A meztelen teste
látványától hihetetlenül magas lett a pulzusszámom. Hát
ennyit a nyugalomról!
– Itt huszonnégy órás szolgálat van, ha szükséged
lesz valamire, szólj le a recepcióra. Megoldják –
folytatta és megnyitotta a csapot, majd a vízsugár alá
állt.
Nemsokára tusfürdőjének férfias illata töltötte be a
teret. Nem tudom, miért szégyelltem el magam,
miközben bámultam, de elvörösödött az arcom, amint
találkozott a tekintetünk. Jobb lett volna, ha két
uborkaszelettel a szememen fekszem a vízben, akkor
biztos nem történik ilyen!
Hamar végzett, és egy törülközővel a derekán elsétált
mellettem.
Ezért a látványért még akár fizettem is volna! –
mosolyogtam magamban, ahogy utánanéztem,
miközben én is kiléptem a kádból és belebújtam egy
puha köntösbe.
A háló felé indultam, de a szemem sarkából láttam,
ahogy a kanapéra vágódik, és újra telefonálni kezd.
Mióta ismertem, összesen nem emelte ennyiszer a
füléhez azt a nyavalyás készüléket, mint most az elmúlt
egy órában.
Ekkor támadt egy ötletem, pontosabban fogalmazva
nem is nekem, hanem a felajzott énemnek. Lassan
elindultam a nappali felé. Félúton kioldottam a köntösöm
övét, mire az szétnyílt a testemen, én pedig lassan
lecsúsztattam a vállamról, míg a földre nem hullott.
Aztán lerántottam Damian derekáról a törülközőt, és
beleültem az addigra már ágaskodó férfiasságába. Tövig
toltam magamba és elkezdtem vonaglani rajta.
elkapta a derekam, és azonnal bontotta a vonalat,
majd együtt vesztünk el a vágy tengerében.

Határozottan boldog voltam, amikor nem sokkal később


elkezdtem kipakolni a bőröndömből. Gyorsan belebújtam
egy fekete bugyiba és felvettem a hozzá illő melltartót is.
Aztán megláttam a bőrönd aljára rejtett ruhát, amit Amy
valahogy mégiscsak becsempészett. Kihúztam a
csomagolásból, amikor egy papírlap hullott ki belőle.

Adj egy esélyt neki!


Elmosolyodtam, és újra a ruhára néztem. Egy Givenchy
volt. Vagyis az én Givenchym. A sok szép ruha közül az
egyik, amit Damiantól kaptam.
Mit tettél velem, Amy…

Fogtam egy vállfát és felakasztottam rá a ruhát. Mit ne


mondjak, a barátnőm ízlésére sosem volt panasz. Értette
a dolgát, az már biztos. Tudta, melyiket kell beraknia,
hogy melyik illik a legjobban hozzám és az alkalomhoz…
Félvállas, ujjatlan, testhez simuló sötétkék felsőrésze
egy deréktól lefelé szűkülő, finom esésű, alul fodros
szoknyarészben végződött, ami egészen a földig ért.
Vibráló kék színű díszítések voltak a fodrok végénél, ami
annyira lenyűgözővé tette a ruhát, hogy kedvem lett
volna azonnal belebújni.

Felvettem egy köntöst és kisétáltam a teraszra, onnan


figyeltem a sötétedő várost. Kellemes volt a
hőmérséklet, nem fáztam, pedig már közeledtünk a
napnyugtához. Damian már egy órája elbúcsúzott tőlem
– hatalmas űrt hagyva maga után. Mit fogok egy idegen
városban csinálni teljesen egyedül? Az időeltolódás
miatt biztos, hogy éjszaka nem fogok tudni aludni, hisz a
repülőn már kipihentem magam.

Eszembe jutott, hogy idefele láttam egy


kerékpárkölcsönzőt, nem messze a szállástól. Talán
elmehetnék azzal körbenézni a környéken.
Felejtsd el!

Lelombozva visszamentem a lakosztályba, és


töltöttem magamnak egy italt. Ekkor eszembe jutott Amy
korábbi megjegyzése arról, hogy mit fogok csinálni
egyedül a szállodai szobában, míg Damian a
rivaldafényben sütkérezik, amitől hirtelen elsápadtam.

Gyorsan besiettem a hálóba, és a fülemhez emeltem a


telefont. Bele se gondoltam, hogy mennyi lehet az idő
odahaza, csak akkor, mikor álmos hangon Amy beleszólt
a készülékbe:
– Igen?
– Amy! Szia, aludtál? – kérdeztem sajnálkozva.
– Dehogy alszom, dolgozok! Camie, délelőtt tíz óra
van – nevetett rajtam. – Miért hívtál? Vészhelyzet van?

– Inkább Damian-helyzet. Mit csináljak?


– Miért, mi történt? – faggatózott, de már
aggodalom érződött a hangjából.
– Jaj, Amy… – folytattam halkabban –, itt ülök a
kibaszott szállodában, és tényleg elkezdtem kiüríteni a
minibárt.
Amy annyira nevetett, hogy teljesen magával rántott
vele, pedig már a sírás kerülgetett.
– És annyira szép ez a ruha, amit titokban
becsempésztél, és annyira utállak érte!
– Szóval megtaláltad?
– Nem volt nehéz. Miért tetted? – faggatóztam
feleslegesen, hisz tudtam rá a választ.
– Azért tettem, Cam, hogy rájöjj, hogy egy istenverte
barom vagy, ha a szálloda kanapéján mereszted a
segged ahelyett, hogy Damiannel töltenéd az időd! –
emelte fel a hangját. – Szóval szedd össze magad
végre, tedd félre a fóbiád, és nyomás utána!

Fóbiám?

Miért gondolják az emberek defektesnek az olyanokat,


mint én vagyok, akik nem vágynak a népszerűségre és
az azzal járó csillogásra? Nem akarok változtatni sem a
hozzáállásomon, sem a viselkedésemen azért, mert
mások így vélekednek rólam.

– Nem fogok olyat csinálni, ami nem én vagyok,


bárhogy is próbálsz teljesen abnormálisnak beállítani.
Egyébként is a határán vagyok annak, hogy mégis
elmenjek, talán ezért is hívtalak fel, de
nem tudom, mitévő legyek.
Belenéztem a tükörbe.
– A hajam szénaboglya, a szemem alatt nagyobb
táskák vannak, mint amivel ideutaztam, és még
sorolhatnám. Esélytelen, hogy elinduljak!
Sóhajtás hallatszott a vonal másik végéről.
– Cam.
– Igen?
– Ugye tisztában vagy vele, hogy ezeket a
problémákat egy telefonhívással meg tudod oldani?
Csendben maradtam. Megint csak a kifogásokat
kerestem. Igaza volt. Ha így folytatom, elmehetek
lámának valamelyik állatkertbe.
– Szerinted Damian mit fog hozzám szólni, ha
váratlanul megjelenek?
– Lehet, hogy kirángat a folyosóra, és tényleg
megkettyint, de most nem félreértésből.
Mindketten nevetésben törtünk ki, amikor
felelevenítette a legelső találkozásunkat. Igaza van! Ha
akkor képes volt velem mutatkozni, most sem lesz
akadálya.
Miután letettük a telefont, én és a Givenchym
szemezni kezdtünk egymással. Még egyet kortyoltam az
italomba és felvettem a szállodai telefont.
– Recepció, tessék! – szóltak bele a készülékbe.
– Üdvözlöm, Camie Benson vagyok az Ebony
lakosztályból. A segítségére lenne szükségem.
– Hallgatom – hangzott barátságosan a válasz.
Nagy levegőt vettem és belekezdtem a felsorolásba:

– Megoldható lenne, hogy felküldjön nekem egy


fodrászt és egy sminkest?
– Természetesen, kisasszony. Mikor érkezzenek?
– Azonnal – vágtam rá, ő pedig biztosított róla, hogy
negyedórán belül itt lesznek, így rövid elköszönést
követően bontottam is a vonalat.
Éreztem, hogy az izgalom átjárja a testemet. Tényleg
megbolondultam! Fejjel megyek mindannak, ami ellen
egész életemben tiltakoztam, és lehetőség szerint el is
kerültem. Remélem, nem fogom megbánni, hogy
Damian miatt sutba dobom az elveimet, és nyitok olyan
dolog felé, amitől rettegek.
Tíz perc sem telt bele és kopogtak. Az ajtóhoz lépve
láttam, hogy Damian a „tűz esetén” a menekülési
útvonalat ábrázoló lapra rátűzte a sofőr számát a
nevével együtt.
– Helló, Christopher vagyok! – lépte át a küszöböt egy
egészen fiatal srác, nyomában egy nővel.
– Sarah – nyújtotta felém a kezét ő is.
Mindketten alaposan végigmértek, mint valami
húsdarabot a hentesüzletben. Hát igen, én lennék az
alapanyag.
– Feltétlen látnom kell a ruhát – szólt a srác, mire
bevezettem őket a hálóba, és mindketten szemügyre
vették a csodát.
– Javaslom, hogy tűzzük fel a hajad – szólt
Christopher, aki ezzel egyértelművé tette számomra,
hogy ő lesz a fodrászom. Bólintottam. Igazából nekem
mindegy volt, mit csinál majd vele, csak legyek
vörösszőnyeg-kompatibilis.
Tapsolt egyet a kezével és megkérdezte, hogy hol
csináljuk.
– A fürdőben? – kérdeztem vissza.
– Megfelel – válaszolta és a ruhámra sandított, majd
leakasztotta a helyéről. – Ezt is rendbe kell hozni –
jegyezte meg és egy gyors telefonálást követően kiadta
az ajtón egy egyenruhás nőnek.
– Meglátod, szebb lesz, mint újkorában – mosolygott.

Hisz ez most is a világ legszebb ruhája… – mondtam


magamban, miközben diktátor Christopher intett, hogy
kövessem. Ismerte a járást, biztos nem először vállalt
ilyen jellegű munkát ebben a szállodában.
Tulajdonképpen nem is nagyon érdekelt, hogy mit és
hogyan csinál, én csak átadtam magam neki és a
kolléganőjének, aki a szállodai diktátor után kisminkelt.

– Még nem! – intett az ujjával, amikor kész lett, és a


tükörben meg akartam nézni a remekművét. Döbbent
arcom láttán azért hozzátette:
– Majd egyben az egészet, oké? Most öltözz!
Pazar. Azért fizetek, hogy parancsolgassanak nekem.

Ezzel kivonultak a helyiségből, míg magamra öltöttem


a frissen vasalva visszaérkezett Givenchyt, ami az
utazás alatt bizony meggyűrődött a bőröndben.

Elkészültem. Kiléptem az ajtón és rájuk néztem. Sarah


őszinte mosolya öntött egy kis önbizalmat belém, mert
már tényleg aggódtam, miként festhetek.

Christopher felém nyúlt, igazított még egy utolsót a


hajamon, majd elállt a tükör elől, hogy megláthassam
végre benne magam.
Magam?

Közelebb léptem, mert azt hittem, valaki más áll velem


szemben. De én voltam. Istenem, csodásan festettem!

A hajam látszólag egyszerű feltűzést kapott, de előtte


olyan csillogóvá varázsolta, és olyan precízen kitalálta
és rögzítette minden egyes tincsemet, hogy bátran
mozoghattam vele. A sminkem visszafogott volt,
mégsem tűnt hétköznapinak.
– Nagyon köszönöm! – öleltem meg mindkettejüket
egyszerre. A havi fizetésem is kevés lesz őket kifizetni,
de esküszöm, minden cent megérte!
Oliver – a sofőr – egyáltalán nem lepődött meg a
hívásomon, és pillanatok múlva a szálloda bejáratánál
várt rám.
– El tudna vinni a filmbemutatóra, kérem? –
kérdeztem tőle, amikor beszálltam.
Egy alig látható mosoly futott végig az arcán.
– Természetesen.
– Köszönöm.
Hátradőltem az ülésben. Érezhető volt a feszültségem,
nem sokat beszéltünk, folyamatosan a kezem tördeltem
és a cipőm orrát vizsgáltam. Nem volt új darab, de alig
látszott rajta, hogy már viseltem párszor. Kifújtam a
levegőt.
Nagyon rövid volt az út, nem túlzott Damian, amikor
azt mondta, hogy a közelben lesz. Kipattantam az
autóból és azzal a lendülettel elindultam a lezárt utcán a
vörös szőnyeg felé, de hamar megállítottak a kordonok
előtt.
– A nevét legyen szíves! – szólt rám egy szigorú
tekintetű izmos férfi.
Nyeltem egyet.

Nemrég egy ilyen csatát elvesztettem, amikor a Lure


Hollywoodba szerettem volna bejutni. Magyarázkodni lett
volna kedvem, de azzal semmire se mentem volna.

Itt a vége.
Lehajtottam a fejem.
– Camie Benson.
A biztonsági ember lapozott egyet a papírjai között,
majd meglepett tekintetét rám emelte:
– Ön Damian Reshore kísérője? – vonta fel a
szemöldökét.
– Igen! – ragyogott fel a szemem. Mégis van esélyem!

– Láthatnám a meghívóját?
Tévedtem. Nincs esélyem.

– Azzal nem tudok szolgálni.


– Valamilyen személyes okmány?
Megráztam a fejem. Szuper. Rajta vagyok a listán, de
ennek az alaknak esze ágában sincs beengedni iratok
nélkül.
Ekkor Oliver kiáltására lettem figyelmes:
– Kisasszony! Kisasszony! – szólt hangosan és egy
borítékot lóbált a kezében, mire odamentem hozzá és
elvettem tőle.
– Erre szüksége lehet – mosolygott.
– Magát az Isten küldte – hálálkodtam, majd célba
vettem ismét a biztonsági embert.
– Tessék, a meghívóm – nyomtam a kezébe, és mire
kinyitotta, én már megállíthatatlanul továbbhaladtam, de
már nem is akart akadályozni.
Határozottan lépkedtem előre a dühtől, és mire észbe
kaptam, már a vörös szőnyegen találtam magam. Bal
oldalon a kordonok mögött a rajongók tolongtak, míg
jobb oldalon az újságírók sorakoztak. Senkinek sem tűnt
fel a jelenlétem, néhányan rám
néztek, unott arccal végigmértek, de ennyivel ki is merült
az érdeklődésük.
– Miss Benson! – kiáltotta utánam valaki, de nem
álltam meg.
– Miss Benson, kérem! – próbálkozott újra, mire földbe
gyökerezett a lábam.
Ki az és honnan tudja a nevemet? A hang irányába
fordultam, és meglepetten láttam, hogy az egyik újságíró
felemeli a fényképezőgépét és rám kattintja egy kép
erejéig. Majd mire feleszméltem, újra villanást láttam, és
mindenfelől vakufények záporoztak felém.

Rémálom? – pipa.
Alkalmi vakság? – pipa.
Remegő lábak? – pipa.

DAMIAN
Azt hittem, rosszul látok, amikor Camie lépett be a
bárba. Észrevett, és egy mosoly kíséretében leült a
pulthoz. Mire kért egy italt, én már ott termettem
mellette, és a derekára tettem a kezem, miközben a
fülébe súgtam:
– Hát itt vagy.
Félig felém fordult, az ajkunk pár centire volt csak
egymástól, de nem érintettük össze. Nagy volt a
kísértés, de nem csókoltam meg.
– Kérem, ne fogdosson, foglalt vagyok – mondta
mosolyogva.
– Én meg átkozottul szerencsés – válaszoltam és
leültem mellé. Intettem a pultosnak, aki egy bólintással
jelzett és pillanatok alatt ott termett az italommal.

– Nem akartalak megzavarni – kezdte Camie a


társaság felé biccentve, akiket egy szempillantás alatt
otthagytam, amikor megláttam őt –, csak azt akartam,
hogy tudd, mégis eljöttem.
– Gyönyörű vagy!
Zavarba hoztam ezzel a kijelentésemmel. Halvány pír
jelent meg az arcán, és szégyenlősen lesütötte a
szemét. Most azonnal a karomba akarom zárni,
megcsókolni és persze mindenki számára egyértelművé
tenni, hogy milyen viszonyban vagyok ezzel a gyönyörű
nővel. Nehogy szemet vessen rá bárki. Mert azóta, hogy
megjelent, észrevettem, hogy éhes pillantásokkal
méregeti a legtöbb férfi, és ez egyáltalán nem tetszett.
Mi több, rohadtul idegesített.

– Te sem panaszkodhatsz – válaszolta.


Azzal nagyon is tisztában voltam, miként festek. Sose
volt panasz a külsőmre, jó génekkel áldott meg
jóisten.
– És? Hogyan tovább? – kérdezte.
– Ezt hogy érted?
– Mikor fogunk tudni találkozni? Mi a programterv?
Lesz fogadás ezután, vagy… – Nem
fejezte be a mondatot, mert észrevette, hogy a
homlokomat ráncolom.
– Ha azt gondoltad, hogy elengedlek magam mellől
akár csak egy percre is, hát tévedsz.
Erre kikerekedett a szeme. Mégis mire számított?
Velem fogja tölteni az estét, mellettem a helye. És amint
lehetőségem lesz rá, meg is fogom dugni. Azóta állt a
farkam, hogy megláttam.

A vetítés utáni fogadás elképesztően hosszúra nyúlt. Az


ügynököm, Liam ült mellettünk a feleségével. Már azt
hittem, sose hagyja abba a szövegelést, mivel Camie
olyan érdeklődéssel figyelte minden mondatát, hogy attól
csak még jobban belelendült. Nem is értettem, Camie
miért tiltakozott annyira, amikor elhívtam magammal.
Teljesen beleillett ebbe a környezetbe. Találó dolgokat
kérdezett, aktív volt a társalgásokban, és szinte
mindenkit levett a lábáról. Magabiztosnak tűnt, nem volt
már olyan riadt a tekintete, mint amikor elfoglaltuk a
helyünket az asztalnál.

– Ki ez a csaj, Damian? – állított meg Kendra a


mosdóba menet.
– Semmi közöd hozzá – vágtam az arcába a
kolléganőmnek, aki válaszul közelebb lépett és
megsimogatta az arcomat.
– Nagyon is van közöm hozzá – sziszegte a fogai közt
idegesen, mégis mosolygott közben. Kendra
aztán színésznő volt a javából! Egy képmutató ribanc,
akit messze el kellett volna kerülnöm, mégis volt az az
alkoholmennyiség, ami miatt ágyba vittem. – Vagy már
elfelejtetted, milyen érzés bennem lenni?

Lefejtettem magamról az ujjait.


– Te pedig elfelejtetted, hogy nincs kedvem hozzá,
hogy még egyszer megdugjalak?
– Tessék? – kérdezte és ölni tudott volna a
tekintetével.
– Jól hallottad. Ahogy már korábban is. Viszlát,
Kendra! Szép estét!
Elmentem volna mellette, de megfogta a karom és
fenyegetően utánam szólt:
– Ezt még kurvára meg fogod bánni! Tudod, hogy
mellettem a helyed. Papírunk van róla!
– Te fogod megbánni, ha nem engedsz el – szűrtem a
fogaim közt.
A határán voltam annak, hogy kirángassam innen és
beleüvöltsem az arcába, hogy takarodjon a közelemből.
Féltékenységi jelenetet rendez a fogadás kellős
közepén, biztosítva, hogy szinte mindenki a tanúja
legyen a szereplésének? A tekintetemet látva meghátrált
és elengedett. Végre.
Két hónapja követtem el vele életem egyik legnagyobb
baklövését, amikor forgatás után kiugrottunk iszogatni a
többiekkel. Kendra is velünk tartott. És mivel neki feltett
szándéka volt
elcsábítani, hagytam, hogy a vágy vezessen, és
megtörtént a dolog kettőnk között. Azt hittem, hasonlóan
gondolkodunk erről az alkalomról, de ő nem csak
ennyire vágyott. Onnantól kezdve levakarhatatlan volt.
Odáig jutottam, hogy nem válaszoltam a hívásaira, és
kerülni kezdtem a forgatások alatt is, mert állandóan
provokált a viselkedésével. Gyenge pillanataiban odáig
ragadtatta magát, hogy könyörgött a folytatásért. De én
nem akartam folytatni vele semmit. Annyi fasz járt már
benne, hogy még mindig csóváltam a fejem, amikor
eszembe jutott, hogy én is beálltam a sorba. Ám amivel
az egészet végképp elcsesztem, az annak a papírnak az
aláírása volt, amivel az előbb megfenyegetett. Az
ügynököm és a producerek nyomására aláírtam, hogy
kirakatkapcsolatba lépek vele. Ilyen a show-business,
nem igaz? Mindenki azt hiszi, mi vagyunk, akik diktálnak
és feltételeket szabnak. Az elkényeztetett színészek.
Pedig mi csak cipeljük azt a rohadt nagy puttonyt, amit
ennek a rendszernek a valódi mozgatórugói a hátunkra
akasztanak.

Camie arcát fürkésztem, aki mosollyal nyugtázta a


visszatérésemet. Nem mutatta, hogy neheztelne rám,
ezért arra gondoltam, hogy talán elkerülte a figyelmét
Kendra különszáma. De amikor meg akartam fogni a
kezét, elhúzta tőlem. Ebből már tudtam, hogy látta. Ám
ezenkívül változatlan maradt minden. Nem viselkedett
távolságtartóan, könnyedén beszélgettünk az asztalnál
ülőkkel, majd
egyszer csak rám nézett.
– Benne vagy?
Értetlen szemekkel bámultam rá, mert fogalmam se
volt, mire gondol, de bólintottam.
– És te? – kérdeztem, hogy csak ő hallja.
Alig észrevehető mozdulattal összébb zárta a lábát.
Csak két szó hagyta el a számat, de pontosan tudta,
mire gondolok. Elképesztő, mennyire együtt rezegtünk.

– Mindenben – válaszolta.
Egy szavába került, és állt a farkam.
– Akkor indulhatunk? – zökkentet ki Liam, miközben
bontotta az asztalt, és mi is követtük a példáját.

Elindultunk az éjszakába, ami féktelen bulizást


jelentett. A hátsó kijáratot használtuk, de ott is tolongtak
a fotósok, és Camie egyre erősebben kezdte szorítani a
kezemet, ahogy mögém bújt a vakufények elől. Óvón
átkaroltam és az autóhoz vezettem, ahol Oliver már tárt
ajtókkal várt minket.
– Menjünk a szállodába! – szóltam neki, mire ő gázt
adott.
Egész idáig csak Camie kezét érintettem, és már
kezdett elegem lenni ebből az önmegtartóztató
viselkedésből. Egyébként sem öltönyben és
kisestélyiben terveztük az este további részét tölteni, így
mindenképp útba kellett ejteni a szállodát, de az
én gondolataim már máshol jártak. Mondjuk a vetkőzés
szerepelt benne…
ÖTÖDIK FEJEZET

CAMIE
A repülőgépen – Londonból hazafelé – volt időm
gondolkodni. Délután fél négykor indult a járat, és röpke
tíz óra utazás után fogunk landolni Los Angelesben,
helyi idő szerint 18:50-kor. Három nap alatt két
időeltolódást kellett abszolválnom, megjegyzem, teljesen
sikertelenül.
Majdnem lekéstem a gépet, mert olyan sokáig
aludtam. Ha Damian nem kelt fel, én biztosan ott
maradok. Szívesen maradtam volna még vele, az igaz,
de a meghívása csak erre a hétvégére szólt, ráadásul
otthon vártak rám a határidős munkáim is.
„4-es terminál, 41-es kapu” – írtam meg Amynek az
üzenetet, aki még az este folyamán jelezte nekem, hogy
kijön elém a reptérre. Biztos voltam benne, hogy mindent
a legrészletesebben el kell majd mesélnem neki. És
mivel a türelmetlensége nem ismert határokat, az
önzetlen felajánlását is ennek tudtam be. Készülhettem
egy csajos estére, lazító itallal és véget nem érő
szóáradattal.
Kényelembe helyeztem magam a repülőgép ülésének
halvány világítása alatt, de nem tudtam pihenni.
Egyrészt, mert nemrég ébredtem, másrészt, mert valaki
hiányzott mellőlem… Eszement egy kiruccanás volt,
meg kell hagyni! Az esti bulival
egyetemben. Damian átment ügyeletes partifelelősbe, és
ontotta magából a poénokat. Rég nevettem ennyit, és
elképesztő volt végre olyan férfi mellett lenni, aki nem
tetszhalottként kínlódta végig az estét. Nem úgy, mint
valaki, aki szemlátomást szenvedett, mégis fölényesen
tekintett rám tegnap este az éjszakai klub mosdójának
tükrében, miközben az ajkát rúzsozta.

– Igen, jól látod, én vagyok – nézett támadóan a


szemembe. – Képtelenség, hogy veled állt össze – mért
végig, és provokálni kezdett, mert láthatóan nem
akartam vele szóba állni.
– Kár a fáradozásért – vetettem oda. – Damian
mindent elmondott rólad. – Ez persze korántsem volt
igaz, de tudtam, hogy mélyen megsértem vele. Bármi is
lehetett közöttük, nyomot hagyott benne. És abban is
biztos voltam, hogy jogosan használtam múlt időt.
– Kendra – nyújtotta felém a kezét –, bár bizonyára
tudod, ki vagyok – utalt a népszerűségére, és vissza is
rántotta a kezét ugyanazzal a mozdulattal. Igaz, én sem
adtam semmi jelét annak, hogy be akarok mutatkozni
neki.
Megigazította hosszú, szőke haját és kibuggyanó
mellét.
– Biztosan szar érzés tudni, hogy nem is olyan rég
még engem kefélt halálra – vetette oda, mielőtt kilépett
volna az ajtón.
Hát az volt. Határozottan szar érzés volt.
– De én nem adom fel, meglátod. Nem vagy ellenfél –
tette hozzá és eltűnt. Megtámaszkodtam a mosdó
pultján, mert hirtelen nehezemre esett lélegeznem.
– Ribanc – jegyezte meg valaki helyettem, mire
összemosolyogtunk. Liam felesége volt az, aki
nyugtatóan a vállamra tette a kezét:
– Ne hagyd, hogy elérje a célját és szétcsessze az
estédet!
Hálás voltam neki, amiért próbált átlendíteni ezen,
hogy ne ragadjon belém az a rossz érzés, amit Kendra a
szavaival okozott.
Senki sem feddhetetlen. Mindenkinek van múltja, és
ezzel tisztában voltam. Legfőképp azzal, hogy Damian
sose vetette meg a szebbik nemet. Az összes pletykalap
tele volt a nőügyeivel. Ha csak a fele igaz, akkor is szép
listát tudhatott a magáénak. De miért is mérgezzem
magam a feledés homályába veszett barátnőkkel?

Mikor az asztalunkhoz értem, és Damian mindenki


szeme láttára hosszan megcsókolt, elillant belőlem
minden kétely. Én voltam az, akit akart és én
élvezhettem mindazt, amit csak adhatott.

Amy szorosan magához ölelt, amikor végre megláttuk


egymást a hosszú út után.
– Figyelj ide – fogta meg mindkét kezem, és
kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
– Nem tudom, hogy tisztában vagy-e vele, de
Damiannel és a kapcsolatotokkal van tele az összes
újság.
– Mi? – kikerekedett a szemem.
– Sejtettem, hogy nem tudsz róla – fújta ki a levegőt,
és a kijárat felé vezetett. – Provokálni fognak, mindent
bevetnek majd, hogy szóra bírjanak. Még egy rosszalló
pillantásodról is oldalnyi sztorit kerekítenek majd, hidd el.

Nagy levegőt vett és aggódva rám pillantott, ahogy a


fotocellás ajtóhoz értünk.
– Nem vicc, Camie, ezek egy vágással kifiléznek. Egy
rohadt szót se szólj, értetted?
– Igen – mondtam neki, mire mutatta, hogy húzzak
cipzárt a számra.
– Néma vagy!
Ha eddig nem pánikoltam volna eléggé, most sikerült
elintéznie, hogy bátortalanul botorkáljak kifelé. Mintha
azt mondta volna, hogy Damiannel és nem velem van
tele az újság… Kilépve a szabadba annyi
fényképezőgép szegeződött ránk, hogy ha vicces
kedvemben lettem volna, akár a kezemet is feltarthattam
volna azzal a felkiáltással, hogy „Ide lőjetek!”.

De nem voltam vicces kedvemben. Inkább menekülő


kedvemben voltam. Amy szerintem egy napig
dolgozhatott az útvonalterven, mert olyan határozottan
haladt előre, hogy a paparazzók alig
bírtak minket követni. Ahogy a barátnőm mondta, csak
úgy záporoztak felém a kérdések. Nehéz volt nem
reagálni rájuk, főleg a kedvenceimre:
– Miss Benson, miért hagyta ott Európát ilyen
hirtelen? Összevesztek?
– Miss Benson, mégis mióta tart a románcuk?
– Nem érzi felelősnek magát a Kendrával való
szakításban?
Na, ez aztán betalált! Mi közöm van ahhoz a nőhöz és
ahhoz a kapcsolathoz? Igen, egykor álompárnak
kiáltották ki őket, de hogy én vetettem volna véget a
kapcsolatuknak? Ez nevetséges feltételezés volt.
Amy azonban megelőzött és egyfolytában azt
mondogatta válaszul, hogy „nem nyilatkozunk… kérem,
engedjenek… nem nyilatkozunk”.
Beültem az autóba és hazáig mondtam a magamét, a
barátnőm pedig csak helyeslően bólogatott. Az otthonom
biztonságában már nyugodtabb hangnemre váltottam.

– Köszönöm, hogy kijöttél elém!

– Szóra sem érdemes – legyintett a kezével, és az


ablakból az utcát kémlelte.
– Tudod, hogy sátrat fognak verni ide, ugye?
Felsóhajtottam.
Jaj, Damian! Rendesen felkavartad az állóvizemet!

– De nem kell kétségbeesned. Egy pár nap alatt


lecseng, majd rájönnek, hogy nincs új sztori.
– Milyen jól informált vagy – forgattam a szemem –, és
milyen előrelátó!
– Miért, ez az igazság, nem? Most egy jó darabig nem
fogtok találkozni… – mondta, de elhalkult, amikor látta,
hogy elhomályosodik a tekintetem.
– Hát nagyon úgy fest.
– Meddig?
– Nem tudom – ráztam a fejem. – Semmit se tudok.
Leültem a kanapéra és feltettem rá a lábam. Végre
nem kellett finomkodnom, mint a szállodában. Az a sok
luxus nem az én világom. Nem mertem használni
semmit, annyira drágának tűnt minden.
Amy nemsokára elköszönt, megnyugtatva a
lelkiismeretét, hogy teljesítette a küldetését és
biztonságban hazajuttatott.
Kinéztem az ablakon. Néhányan várakozón tekintettek
a bejárat felé, és az épületet fürkészve emelgették a
fejüket. Mint riadt vad léptem hátrébb, nehogy
észrevegyenek. Damiannel az oldalamon valahogy
könnyebb volt ennek a terhét viselni.

Ahogy teltek a napok, én úgy váltam egyre


magányosabbá. Damian nem jelentkezett. Szerettem
volna elhitetni magammal, hogy azért nem keresett, mert
rengeteg dolga akadt, de valahogy nem tudtam elhinni
ekkora ostobaságot. Ezerszer emeltem fel a
telefonomat, hogy tárcsázzam a számát, és megannyi
elküldetlen üzenetet pötyögtem be neki, míg végül a
büszkeségem lebeszélt a cselekvésről.
Vártam.
Vártam rá.
Minden egyes nap csak ő járt a fejemben, csak rá
gondoltam.
Az irodába vezető utat a visszaérkezésem óta nem
tehettem meg gyalog. Elképesztően sokan voltak
kíváncsiak rám. De ez az új felállás nem igazán
villanyozott fel. Mivel rendkívül rossz interjúalany voltam,
mert nem beszéltem és nem teregettem ki a
magánéletemet, vad spekuláció vette kezdetét. Az egyik
címlap szerint a forgatáson jöttünk össze, egy másik
szerint Damian ajánlott be a filmstúdiónak, és ezért
írhattam én a Képtelen képek forgatókönyvet. És sosem
volt vége. Újabb és újabb meghökkentő irományok
jelentek meg rólunk. Nem kellett elmélyednem egyikbe
sem, már a főcím is sokat elárult a tartalmukról. És ha
mindez nem lett volna elég, akkor ott voltak azok a
felkérések is, hogy egy jelentős összegért cserébe
meséljem el a nagyérdeműnek, miként ismertem meg
Damian Reshore-t, és hogyan vette kezdetét a
kapcsolatunk. Még rajongói leveleket is mellékeltek,
melyekben az olyan hétköznapi lányok szimpátiáját
vívtam ki, akik szentül hittek abban, hogy az én
példámat követve számukra is van esély, hogy
becserkészhessék imádott sztárjaikat. Mert akadt, aki
drukkolt nekünk.
Ahogy Amy is.
– Jelentkezett? – kérdezte egy újabb hét elteltével
szombat délután.
– Nem.
– Hé, csajszi! – ölelte meg a vállam. – Ne legyél így
megzuhanva! Keresni fog, hidd el!
– Nem, Amy, nem fog – mondtam, mert tényleg
kezdtem feladni. – Az ilyen szívtiprók nem változnak
meg. Kidobják a szívedet a használt kotonjukkal együtt a
kukába.
Amy a pillanat drámaiságára fittyet hányva
nevetésben tört ki.
– Ne haragudj! – kacagott egyre hangosabban. – Ha
gondolod, elmegyek és kikukázom!
Ezen már én is nevettem.
– Cseszd meg, Amy, olyan rohadék vagy!
– Egy rohadék, aki nem hagyja, hogy idő előtt
eltemesd magad. Na, elő a piát, és nem akarok több
nyafogást hallani!
– Még jó, hogy van valaki, akinek kitárulkozhatok
– duzzogtam, miközben elindultam a hűtő felé. – Aki
meghallgat, aki támogat… ha úgy tartja kedve.
Pedig Amy valóban rengeteget segített. Nem hagyott
magamra, és amint volt ideje, rohant hozzám. Igaz barát
volt, aki ebben a nehéz időszakomban is mellettem állt
és segített, hogy újra megtaláljam a mosolyomat.
Megint eltelt egy hét. Már sokkal gyorsabban, mint az
előző, ami valójában öröm volt számomra.
Munkaterápiával gyógyítottam a vágyakozó szívemet, de
gyakran elterelődött a figyelmem. A bizonytalanság volt
az egészben a legrosszabb. Amiatt, hogy Damian nem
adott hírt magáról. Miért tette? Folyton csak ez
motoszkált a fejemben. Miért nem keresett? Egyáltalán
nem úgy váltunk el, hogy izgulnom kellett volna a
folytatást illetően. Mostanra pedig már nem is
reménykedtem…
A fotósok is lassan elfogytak a lakásom elől. Ez sokat
segített a helyzetemen. Nem kellett már berohannom a
lépcsőházba, ha hazaértem. Mondjuk a munkán kívül
nem sokszor mozdultam ki, de akkor is nagyon
megterhelő volt az állandó figyelmük és kíséretük,
bármerre mentem. Az
egyikük azonban kitartónak bizonyult. Elmosolyodtam,
amikor este a futásból hazajövet láttam, ahogy a
vezetőülésen alszik tátott szájjal, hátravetett fejjel.

aztán elszánt!

Hihetetlen, mire adják az emberek a fejüket. Kémkedni


és mások életében vájkálni – hogyan lehet ez a hivatása
valakinek?
Reggel, amikor a kávémba kortyoltam volna és
kinéztem az ablakon, elhivatottságát bizonyítva
ugyanúgy a kocsijában ült tettre készen.
Valószínűleg a lelkiállapotomnak volt betudható, hogy
megsajnáltam, és egy bögre forró kávéval lesétáltam
hozzá, és bekopogtattam az ablakán.
Teljesen ledöbbent, amikor lehúzta az ablakot.
– Kávét? – kérdeztem mosolyogva.
– Kérek… – felelte hosszas méregetés után.
– Tejjel és cukorral? – emeltem fel a bal kezemben
lévő bögrét. – Vagy feketén? – tartottam magasabbra
ezúttal a jobbat.
– Feketén.
– Sejtettem.
Kiszállt a kocsiból és annak dőlve kortyolgattuk a
meleg italt. Csak néztünk némán magunk elé, mire végre
megtörtem a hallgatást.
– Nem szeretlek titeket – utaltam a munkájára és a
munkatársaira.
– Hát, nem is udvarolni jöttem – válaszolta, s ezen
mindketten mosolyogtunk.
– De velem nem történik semmi. Ennyi volt. – Ebben a
pillanatban a szavaimból szőtt szomorú fátyol hullott
rám. Beborította a testem és fulladozni kezdtem alatta.

– Majd fog – kacsintott rám a beszélgetőpartnerem. –


És én itt leszek.
Szívesen elmagyaráztam volna neki, hogy hiú
ábrándokat kerget. Ahogy én is tettem…
– Ryan – nyújtotta felém a kezét barátságosan. Kezet
ráztam vele, bár bemutatkoznom már nem kellett. Erre
se volt még példa a harminc évem alatt. Megelőzött a
nem létező hírnevem.
– Köszönöm a kávét – nyújtotta felém az üres bögrét.
– Ígérem, ezentúl nem kaplak le futás közben. – A
szemöldököm ráncba szaladt a mondatára. – Izzadtan,
kócosan – mondta mosolyogva.

– Igazán lekötelezel vele!


Aztán besétáltam az épületbe, s felérve a lakásomba
egyik faltól a másikig járkáltam, telefonnal a kezemben.
Mégis elszántam magam valamire.

Az egyik pletykarovatban azt olvastam, hogy véget ért


a románcunk. Hm. Annyi el nem küldött üzenet után egy
kétségbeesett próbálkozásként most végre rányomtam a
kis zöld gombra, várva, hogy Damian végre felvegye, és
a remény halvány fénysugarát szikrázó, izzó
boldogsággömbbé varázsolja bennem.
Kellett valami kapaszkodó. Egy vicces válasz, vagy
egy bátorító üzenet, valami, amiben leírja, hogy ne
higgyek el mindent, amit róla irkálnak. És amire eddig
hiába vártam. Nem volt semmilyen jel, egy rohadt
kapaszkodó sem. Tudni akartam az igazat. Nem
tippelgetni, mint egy idióta, aki csak vaktában ikszelget
és bízik benne, hogy találata lesz.
Ahogy meghallottam, hogy kicsörög a telefon,
zsibbadni kezdett a karom, és vele együtt a lábam is,
mert ha már végtagok, tartsanak össze, nem igaz?
Csak kicsöngött, kicsöngött és kicsöngött az az
átkozott telefon. Kezdtem lemondani arról, hogy
válaszolni fog a hívásomra, mikor végre felvette.
– Szia, Camie! – szólt bele egy ismerős hang.
– Kendra? – kérdeztem elfúló hangon és félig ájultan.
Ez volt az a pont, amikor vissza akartam forgatni az idő
kerekét, és meg nem történtté tenni ezt a telefonhívást.
Borzasztó volt ez a pár másodperc, pedig a java csak
utána jött.
– Remélem, ezzel minden kérdésedet
megválaszoltam – jelentette ki dölyfösen, de nekem
eszembe se jutott megszólalni. – Damian velem van. Ne
keresd többé – mondta, majd bontotta a vonalat.
Le kellett ülnöm. Attól se lett jobb, de legalább nem
szédültem annyira.
Vége.

A szó, mint valami végítélet, baltaként suhogott a


fejem felett, és pillanatok alatt elvágta az életkedvem
vékonyka fonalát.
Hát ki volt az, akinek a karjában meg akartam halni a
boldogságtól?
Az igazi csapás azonban csak ezután következett,
amikor Damian másnap az egyik újság címlapjáról
Kendra oldalán mosolygott rám. Ezzel elindult a lavina,
csak arról lehetett olvasni mindenhol, hogy újra
összejöttek.
Igen. A naiv énem abban a pillanatban eldöntötte,
hogy soha többé nem akar hinni senkinek.
Aznap épp vacsorát főztem magunknak Amyvel.
Csajos estét terveztünk, néhány barátnőnk is hivatalos
volt a lakásomba, hogy felvidítsanak, mert az életnek
Damian nélkül is mennie kell tovább.
– Mi az? – léptem oda Amyhez, aki kétségbeesetten
nézett rám, nem tudva, mitévő legyen. A kezében
tartotta a mobilját, de még mielőtt rápillantottam volna a
kijelzőjére, egy hirtelen gombnyomással lezárta a
képernyőt. – Amy, mi a baj?
– Nem akarod tudni – válaszolta határozottan, mire
kikaptam a kezéből a készüléket, és a billentyűzár
feloldása után megláttam egy bejegyzést, amitől
elsápadt az arcom. Kendra a közösségi oldalaira is
feltöltött egy közös képet, amin Damian a nyakába bújik
szerelmesen, és azt írta alá, „A hír igaz!”, majd
szerelmes emojik sora következett.

Amy döbbenten nézett maga elé.

– Az a rohadt szemétláda! – sziszegte a fogai közt, és


két kezébe fogta könnyes arcomat.
– Csak játékszer voltam – suttogtam. – Ostoba
játékszer…
Amy szeme is megtelt könnyel. Mindketten hittünk a
csodában. A szerelemben. De a legszebb dolgokat a
legszebb lányok kapják, mint Kendra.
– Én szerettem – sírtam Amy nyakát ölelve, aki
bátorítóan simogatta a hátamat.
– Tudom… tudom.

Sokféle állapot jellemzett az elmúlt napok során.


Olyan fázisokon mentem keresztül, amiket sajnos már
nagyon jól ismertem korábbról. A tagadás volt a legelső.
Majd a düh jött, és végül az a nyomorult önsajnálat…

Így gurultam lefelé az érzelmi lejtőn, egészen az


apátia szintjéig. Állítólag ez a halál előtti állapot, és
bizony akkor, azokban a lelkileg gyötrelmes napokban
közel is éreztem magamhoz. Mástól már hallottam azt a
kifejezést, hogy „olyan vagyok, mint akin átment az
úthenger”. Most a saját bőrömön is megtapasztaltam. De
nemcsak hogy áthajtott rajtam az a többmázsás
szörnyeteg, hanem utána még volt képe hátramenetbe is
kapcsolni, és addig lapítani, amíg ki nem szorította
belőlem az utolsó levegőt is, amivel életben tartottam
magam.
Terry és Amy igyekezett kihúzni ebből, és felváltva
jártak át hozzám egy-egy nagy csomag papír
zsebkendővel. Mindet telesírtam. Hetekig csak sírtam és
sírtam. Ha bárki is azt hinné, hogy el tudnak fogyni a
könnyek, magam voltam az élő bizonyítéka az
ellenkezőjének.
Azt éreztem, hogy megaláztak. Egy olyan csalfa szív
dobogott a mellkasomban, amiben megbíztam, és
hittem, hogy képes jól navigálni. De elcseszte.
Nem navigált, csak gravitált. Sose fogok neki még
egyszer ekkora hatalmat adni. Még hogy „Jól csak a
szívével lát az ember”? Exupery elhíresült mondata egy
nagy baromság!
Pár hét elteltével már dolgozni is bejártam, igyekeztem
összeszedni magam. Na nem alkottam nagyokat írás
tekintetében, de mindenesetre próbálkoztam. Terry
takarék üzemmódra váltott engem illetően, én kaptam
azokat a semmilyen feladatokat, amelyek eddig a
kollégáim asztalán landoltak.

– Camie, szerintem Terry neked intett az előbb –


hallottam „kedvenc” kolléganőm hangját, és hálás voltam
neki, hogy szólt, mert csak néztem ki a fejemből, de látni
nem láttam.
– Gyere, ülj le! – fogadott Terry és éreztem a
feszültséget a hangjában. Biztosra vettem, hogy haza
akar küldeni, amiért szinte csak fizikai valómban vagyok
jelen a munkahelyemen.
– Komolyan akarok veled beszélni. Képes vagy
figyelni rám, vagy halasszuk későbbre a dolgot? –
kezdte, és az arcomat fürkészte, mintha arról akarná
leolvasni, mennyire vagyok magamnál. Kényelmetlenül
ficeregtem a székemben.
– Hallgatlak – válaszoltam erőtlenül, mert elképzelni
se tudtam, miről lesz szó.
– Jövő héttől új munkahelyed lesz – mondta
elgondolkodva, aztán pontosított. – Kaptál egy felkérést
valaki mástól.
– Mégis kikölcsönöztek? – kérdeztem leplezetlen
csalódottsággal a hangomban. Ez nem várt hideg
zuhanyként érkezett a nyakamba. Már előre utáltam az
egészet.
Minek kell ahhoz elmennem máshová, hogy egy új
megbízásnak tegyek eleget? Teljesen elöntötte az
agyamat a kétségbeesés. Nem éreztem késznek
magamat egy ilyen szintugrásra.
– Miről van szó, Terry? Ne fogalmazz ilyen burkoltan!
Hova kell mennem és mit kell csinálnom?
Már lassan egy perce bámult rám. Tudhattam volna,
hogy ez lesz. Idiótának tart, amiért olyan dolgok ellen
tiltakozom, amik a javamat szolgálják. Mindig elmondta,
hogy ameddig nála dolgozok, nem fogok előrébb lépni.
Szerinte elég tapasztalatot szereztem már, hogy
komolyabb munkákra adjam a fejem. De azzal, ha ezt
megteszem, jön a többi velejáró rossz is. Ami számomra
rossz. Mert akkor nem csak egy területen kellene
helytállnom, hanem mindenhol. Terry vezénylete alatt
már beleláthattam, milyen pluszfeladatokkal járhat ez a
munka. Óriási felelősséggel jár, és tökéletes
tárgyalóképességet igényel, állandó alkalmazkodást, és
részvételt a bemutatókon, illetve fogadásokon. Nem
beszélve a közönségtalálkozókról és az újságírókkal
való kapcsolattartásról. No meg a kamerák.

Á! Ez nem nekem való! Nyomós okom volt arra ezek


nélkül is, hogy távol tartsam magam a
rivaldafénytől…
– Mr. Hamphton ajánlatott tett az egyik
forgatókönyvedre. Csak el kell fogadnod, átsétálnod a
PieceOfMindhoz, aláírni egy szerződést és
együttműködni velük a továbbiakban.
– Melyik forgatókönyvemre? – kérdeztem, mert nem
emlékszem rá, hogy valaha küldtem volna nekik bármit
is.
Terry feszülten felsóhajtott.

– Kinyitottam egy ajtót, Cam. Ne tétovázz besétálni


rajta… – kezdte, de emelt hangon félbeszakítottam.
– Melyik munkámat adtad el nekik?
– A kedvencemet.
– A Homályba taszítvát?

– Igen.
Az volt a legjobb írásom, én is tudtam. A műfaját
tekintve thriller, mégis buja és titokzatos, tele rejtélyekkel
és megválaszolatlan kérdésekkel. De nem azért írtam,
mert később értékesíteni akartam. Valahányszor
elolvastam, mindig találtam benne hibát. Még korántsem
volt teljesen kész.
– Elküldtem Mr. Hamphtonnak, és miután beleolvasott,
hívott is. Tetszik neki a stílusod, azt mondta.

Tudtam, hogy ha én küldtem volna el az előbb említett


kéziratot, még a titkárnőt követő emberhez se jutott
volna el, nemhogy Mr. Hamphtonhoz, aki
arról dönt, mi marad, és mi megy a szemetesbe. Lassan
esett csak le, hogy valójában mennyire hálásnak kellett
lennem, ehelyett csak gőgösen ellenkeztem. Terry is
észrevette a megingásomat és lökött rajtam még egyet:

– Szóval ki vagy rúgva.


Pazar. Már így is a szakadék szélén egyensúlyoztam,
de arra végképp nem számítottam, hogy egy hozzám
közel álló ember fog letaszítani a mélybe. Egy új
munkahely? Képes leszek én erre a mostani
állapotomban? Utáltam, ha döntéseket hoznak
helyettem, azt meg végképp, ha kényszerhelyzetben
érzem magam. Márpedig most ez történt, és nem épp a
legjobbkor. Vagy pont a legjobbkor? A fene se tudja…
Vajon alkalmas leszek megugrani ezt a lécet?

Nem sokat agyalhattam a dolgokon, mert másnap már


keresett is az új munkaadóm titkárnője, és találkozót
egyeztetett velem, mely szerint a következő hét hétfő
reggelén kilenc órakor meg kellett jelennem a cégnél.
Annál a monumentális épületnél, aminek elég volt a
látványát felidéznem magamban, és máris elkapott a
gyomrremegés. Talán ez az új környezet és feladat majd
helyre tesz. Talán így sikerül végre teljesen kizárnom a
gondolataimból Damiant…

A napok kínzó lassúsággal teltek, és legnagyobb


megrökönyödésemre újra címlapra kerültem. Előszedtek
egy régebbi fotót rólam és Damianről, amihez förtelmes
cikkeket kreáltak. Én lettem az a bizonyos harmadik fél,
aki feltűnt a Kendrával való kapcsolatukban újra.

A cikk szerint hangosan vitatkoztak egy bárban, és


Damian faképnél hagyta Kendrát. Csak a sztori vége
nem stimmelt, mert az biztos, hogy ahol ezek után
kikötött, az nem az én ágyam volt.
Amy ezért jobbnak látta a vasárnap délutánt nálam
tölteni. Ezen az átbeszélős délutánon eldöntöttem, hogy
ugyanúgy magam mögött hagyom Damiant, ahogy ő
tette ezt velem korábban. Keményen fogok dolgozni
azon, hogy a szívem végre magára találjon, és ne csak
az életben tartásomért legyen felelős. Nem bírtam
tovább ezt a bezártságot. A várakozást, a
reménytelenséget. Változtatnom kellett. Túllépnem rajta.
HATODIK FEJEZET

CAMIE
Mire az új munkahelyemhez értem, már fürtökben
csüngtek rajtam a fotósok. Ha tehették volna, biztosan
szét is szednek, de igyekeztem teljesen passzívan
viselkedni.
Amikor beléptem az irodaépület forgóajtaján, ők kint
maradtak, és onnan kiáltottak még utánam, amire a
recepciós, a biztonsági ember és a pultnál álló férfi is
odafordult.
– Jó reggelt! – köszöntem bátortalanul a meglepett
arcukat nézve, és mosolyt erőltettem magamra.
Összeszűkült szemmel vizsgáltak, feltételeztem, azt
találgatják, ki lehetek ilyen népes fotóshaddal a
nyomomban. Reméltem, egyiküknek se okozok
csalódást azzal az egyszerű ténnyel, hogy gyakorlatilag
egy senki vagyok. Senki ahhoz, hogy ilyen figyelmet
kapjak.
A lépteim visszhangoztak a márványpadlón. Meglepett
a tágas tér üressége. Hatalmas belmagasságával már
eleve ijesztőnek hatott, négyünk jelenléte pedig
egyszerűen elveszett benne.
– Pár nap és eltűnnek – magyaráztam a hátam mögé
mutatva, amikor odaértem hozzájuk.
– Hatásos antré, az egyszer biztos – jegyezte meg a
szigorú tekintetű, mégis veszettül jóképű pasi, majd az
órájára pillantott. – Pontosan érkezett, ezt szeretem.
Jöjjön!
Látva a tétovázásomat, megkérdezte:
– Camie Benson, ha nem tévedek?
– Nem. – Felvonta a szemöldökét, és én zavartan
folytattam. – Vagyis igen, nem téved, én vagyok az.
– Akkor haladjunk, nincs sok időm – utasított és meg
se várt, úgy indult előre a lifthez.
– Elnézést, csak azt hittem, majd Mr. Hamphton
titkárnője kísér fel az irodába… – tipegtem utána
gyorsan, és valamiért szükségét éreztem a
magyarázkodásnak. Megnyugodtam, miután válaszolt,
bár nem kerülte el a figyelmemet az sem, ahogy előtte
végigmért.
– Diana ma reggelre lebetegedett, és egy kis túlzással
kijelenthetem, hogy az egész iroda a szabadságát tölti,
szóval engedje meg, hogy magam vigyem fel a
tárgyalómba.
– Ó! – Ez volt minden, ami elhagyta a számat.
Látszólag nem tetszett neki, hogy ilyenekkel kellett
foglalkoznia. Terry azt mondta, Mr. Hamphton maga
olvasta el a forgatókönyvet, és neki állt szándékában
alkalmazni. Márpedig én láttam már Mr. Hamphtont, és
marhára nem így emlékeztem rá. De ha nem ő, akkor ki
ez az alak? És miért ilyen ellenséges velem? És a
lábaim miért akarnak összegabalyodni mozgás közben?
Beszálltunk a hatszemélyes liftbe, amikor egy halk
kérdés érkezett meg hozzám, mintha valami szűrőn
keresztül hallottam volna:
– Az ügynöke késik, vagy egyáltalán nem is jön?
Megköszörültem a torkomat.
– Nem jön – válaszoltam és zavartan elfordítottam a
fejemet, a kezelőgombokat fürkészve. – Nincs
ügynököm.
Ezzel megleptem.
– Maga vagy nagyon jó tárgyalópartner, vagy nagyon
ostoba.
Felszegtem az állam és szinte kikértem magamnak az
előző feltételezését.
– Meglátjuk.

A liftből kiszállva egy hatalmas tárgyalóban találtam


magamat.
– Nos, Miss Benson, kérem, foglaljon helyet! –
mutatott a tárgyalóasztalnál lévő székek egyikére.
– Köszönöm.
Zavartan összekulcsoltam az ujjaimat, míg arra
vártam, hogy ő is helyet foglaljon, és megkezdődjön
végre a kihallgatás… vagyis a meghallgatás. Pazar. Már
a gondolataim se tiszták.
Magához vett egy iratköteget, és elhelyezkedett az
asztalfőnél. Ezek az apró gesztusok bizonyították
számomra, hogy egy hatalommániással van dolgom. Azt
mondta „tárgyalóm”, és esze ágában sem volt a
mellettem lévő székek egyikére leülni.
– Igen – húzgálta a száját, miközben a kéziratomat
fürkészte. – Kissé bátortalanul bánt a karakterekkel
– vágott bele rögtön a közepébe. – Bátran ki kellett volna
bontakoztatnia a karaktereket, és néhány jelenetet
sokkal részletesebben is kidolgozhatott volna – tolta el
magától a forgatókönyvet. Csak néztem, ahogy az
iratköteg csúszott a fényes asztalon.

Mi a fenét keresek én itt? – Ez volt az első, ami


eszembe jutott. Idehívtak, hogy kritikát fogalmazzanak
meg a forgatókönyvemmel kapcsolatban, amit állítólag
jónak találtak? Vagy csak szórakozik velem ez a pasi?

– Mégis látok benne lehetőséget – fürkészte tovább az


arcomat. – Képes lenne egy négyrészes sorozatot
kikerekíteni belőle? Mert ebben az esetben érdekelne
minket a munkája.
Ez volt ám a fordulat a javából!
Majdnem megfulladtam, annyira elkapott a köhögés.
Teljesen kiszáradt a torkom, égett és kapart. Egy
másodperc alatt felmértem a helyet, és láttam, hogy egy
árva pohár ital sincs a közelben. Gyorsan kikaptam a
táskámból a vizespalackot és belekortyoltam.

– Bólintson, ha a beszéd nem megy.


De még mennyire, hogy megy, te faszkalap!
Álmomban sem gondoltam volna, hogy tudok olyan
cifrákat káromkodni, mint ahogy azt magamban tettem a
nem éppen empatikus megjegyzése hallatán.

– Képes vagyok rá, köszönöm, hogy aggódik –


mondtam, és ügyet se vetettem a homloka közepéig
felszaladt szemöldökére. – Természetesen van bennem
potenciál, hogy ki tudjak belőle kerekíteni négy részt.
Nyilván megvan az elképzelésük arról, milyet
szeretnének. – Bólintott. – Tudnom kellene a határidőt
és… – vonakodtam egy pillanatra – a fizetésemben is
meg kellene állapodnunk.
– Értem – csapott az asztalra, miközben felállt, így
láthatta, ahogy összerezzenek. – Jöjjön az irodámba!
– utasított, és én követtem, mint egy riadt kiskutya a
gazdáját. Hát ez a fazon nem egy Terry Wells, az biztos.
Legszívesebben már most sírva könyörögtem volna
magam vissza Terryhez.
Amikor benyitott egy üvegfalú irodába, a küszöbön
megtorpantam, hogy jól láttam-e az ajtón a nevet. Miguel
Wyak.
Szent szar!

Elsápadtam. Ő rohadtul nem Mr. Hamphton volt!


Zöldes színű szemével végigmért, miközben egyre
beljebb léptem, és éreztem, hogy megremeg a lábam.
Amint a tekintete találkozott az enyémmel, hosszan
tartottuk a szemkontaktust.
Arrogáns megnyilvánulásai ellenére nagyon is vonzó
férfi volt, igazán megnyerő külsejű. Nem
sokkal lehetett idősebb nálam, mégse tudtam volna
megsaccolni a korát. A férfiaknál ez annyira lehetetlen!
Nekem sose ment.
Kétnapos borosta borította az arcát, szőkés haja
rendezett alakzatot vett fel a zselétől, alakja sportos volt,
magas, a zakója majdhogynem ráfeszült kidomborodó
izmaira a karján, ahogy előrenyúlt és egy borítékot adott
át nekem. Megcsapott az illata, egy tökéletes citrusos-
fás kompozíció, amitől egy pillanatra behunytam a
szemem. Önkéntelen mozdulat volt, nem kontrolláltam
magam, és meg is lett az eredménye: leendő főnököm
szája alig észrevehetően mosolyra húzódott.

Basszus!

– Amennyiben elfogadható az ajánlatunk, máris


kezdhet – rángatott vissza a valóságba, és a borítékra
biccentett, jelezve, hogy nyissam ki.
– Mármint ma? – szerettem volna pontosítani az előbb
elhangzottakat.
– Az a szó, hogy azonnal, már jobban értelmezhető a
számára? – kérdezett vissza, és totál idiótának nézett,
ebben biztos voltam.
– Innen fog majd dolgozni, nem otthoni
munkavégzésre vennénk fel. Minden apró részletet
egyeztetnie kell majd velem, mert én fogom felügyelni a
munkáját.
– És hol lenne az asztalom? – néztem kifelé az
irodából.
– Asztal? Ott szemben lesz az irodája – mutatott egy
szintén üvegfalú helyiségre, ami bár negyedakkora volt,
mint az övé, de mégiscsak egy különálló, igazi, hivatalos
irodáról beszéltünk!
Nagyot nyeltem és belenéztem a borítékba. Annyi
nullát láttam egymás mögött a papíron, hogy meg sem
tudtam számolni. Kizárt, hogy felfogtam.
– Ez természetesen az elővásárlási jog, amit egy
összegben fizetünk ki. A bevétel után járó százalékos
rész pedig benne van a szerződésben, amit nemsokára
átolvashat, és ha megfelelőnek találja, alá is írhatja.

– Rendben – nyújtottam a kezem beleegyezésem


jeléül.
Határozott kézfogásra számítottam, ehelyett finoman
megszorította a kezemet, és el sem engedte, amíg be
nem fejezte a mondatát:
– Remélem, az sem jelent akadályt, hogy együtt fogjuk
megvalósítani a projektet, ezért teljes odaadást várok el
magától, ami a munkát illeti.
Nem tudom, miért néztem rá riadtan, amikor
hozzátette, hogy a munkában vár el teljes odaadást.
– Menni fog – szedtem össze magam, és kirántottam
a kezem az övéből. Csak remélni tudtam, hogy nem
adtam el a lelkemet az ördögnek.

– Halló? – vette fel a telefont az első csöngés után a


volt főnököm.

– Szia!

– Cam! De jó, hogy hívtál! Megkaptam az anyagot,


amit küldtél. Remek munka lett – kezdte, mielőtt bármit
szólhattam volna.
– Terry?
– Igen? – Feszülten várta, mit akarok mondani.
– Felvettek.
– Ez fantasztikus! – hallottam az őszinte örömöt a
hangjában. – Tudtam én! Mr. Hamphton nem pazarolja
az idejét… se a pénzét.
– Csak az a bökkenő, hogy őt még csak nem is láttam
– néztem át az új főnököm velem szemben lévő, üresen
álló irodájába. – Valamilyen Miguel Wyak felvételiztetett.
És nem jut eszembe, honnan olyan ismerős a neve.

Terry hangos nevetésben tört ki.


– Valamilyen Miguel Wyak, Cam? – kérdezett vissza.
– Emlékszel a Fekete erdőre? Vagy a Titkok mögött
című filmre? – Igen, határozottan emlékeztem
mindkettőre. A premiert követő első héten csak
Amerikában visszahozták a költségeket, és nagyon jól
zártak a nézettségi listákon is világszerte. Nyereséges
filmek voltak, kiváló történettel, remek szereposztással. –
Miguel volt a forgatókönyvíró és a rendező is egyben.
Mindkettőnél.
Nem tudtam megszólalni. Már emlékeztem a nevére!
Az a beképzelt bájgúnár nemcsak átkozottul jóképű volt,
de még le is nyűgözött a tehetségével. Jobb lenne, ha
most azonnal távoznék az épületből, míg alá nem írom a
szerződést. De ha ilyen jó forgatókönyvíró, miért nem
maga csinálja meg az átírást?

Erre, mintha a legrosszabb rémálmomból lépett volna


elő, bekopogott az üvegfalon, és intett, hogy tartsak vele.

– Mennem kell – mondtam, s azzal gyorsan letettem


Terryt.
– Felkérettem a szerződését, de amíg megérkezik,
volna olyan szíves, és felvenné az irodai telefont a
sajátja helyett, ha csörög, és ha már mindenképp
beszélhetnékje van? – mutatott a titkárnője asztalára,
ami az üvegfalon kívül ugyan, de nagyon közel volt
hozzám.
Képzeletben hozzávágtam a cipőm, majd kirobogtam
a hangosan csengő készülékhez és beleszóltam:

– Mr. Wyak irodája, tessék!

Elégedetten ült le a székébe. Elképesztő, milyen sokat


képzel magáról ez az alak!
– Igen, uram, máris kapcsolom – mondtam a vonal
túlsó végén lévőnek, de fogalmam se volt, melyik
gombbal kell átkapcsolnom. Reméltem, hogy lesz felirat,
ahogy más normális helyeken lenni szokott,
de nem találtam.
Megnyomtam a „Flash” gombot pár másodpercre.
Most jött volna a mellékállomás, azaz Miguel. Találomra
megnyomtam az egyes gombot. Egy irányításmániásnak
ott a helye.
Kicsörgött.
Bingó!

Rám emelte a tekintetét és bosszúsan felkapta a


kagylót.
– Nem arra kértem, hogy ide irányítsa a hívásokat!
– szúrt le egyből.
– Ööö… Mr. Bowen szeretne önnel beszélni, azt
mondja, fontos.
Hatalmasat sóhajtott.
– Kapcsolja!
Az agyam eldobom! Amint megkapom a
szerződésemet, az orra előtt fogom széttépni! Dolgozzon
vele a halál! Nem őrültem meg, hogy reggel kávé helyett
antidepresszánssal indítsam a napot, mert a
munkahelyemen kicsinál idegileg a főnököm. Nincs az a
pénz!
Eszembe jutott az a hatalmas összeg, amit ígértek.
Beleharaptam az ajkamba. De. Van az a pénz, a fene
essen abba az anyagias énembe!
Felnyitottam a laptopom, és kikerestem a Homályba
taszítva dokumentumát. Belemerültem az olvasásba, de
közben a korábbi szavain járt az
eszem, hogy mivel tehetném jobbá az írásomat.
Aztán a kezembe vettem az instrukciót, amit
kinyomtatott formában megkaptam, és böngészni
kezdtem, hogy hol legyen az első epizód vége, és mivel
egészítsem ki.
Még ma megcsinálom, már csak azért is, hogy holnap
az asztalára tudjam dobni. Mit képzel ez, kit vett fel?
Földig tiport minden pillanatban és
folyamatosan a hibát kereste a megnyilvánulásaimban.
Persze hogy akadozott a beszédem!

A továbbiakban ötpercenként kereste valaki


valamilyen okból. Mivel óriási felháborodással fogadta a
következő kapcsolásomat is, innentől kezdve minden
ügyféllel közöltem, hogy Mr. Pökhendi jelenleg nem
elérhető, de üzenetet tudnak hagyni nálam, amit
továbbítok neki. Így szépen lejegyzeteltem mindenkit
névvel, telefonszámmal és a személyes üzenetükkel,
amennyiben kívántak olyat hagyni.

– Hozna nekem egy kávét? – szólt bele a telefonba


Mr. Wyak, és meg se várva a válaszomat, bontotta is a
vonalat.
Némán bámultam magam elé a döbbenettől, ami
annak szólt, milyen hamar titkárnővé avanzsáltam az
első munkanapomon. Nem mintha nehezemre esett
volna, mert Terrynek is vittem kávét rendszeresen, csak
az ő szájából máshogy hangzott a „rendelés”.
Ránéztem az új főnökömre, és rajta felejtettem a
tekintetemet, ami a másodpercek múlásával kezdett
megváltozni. Belefeledkezve a munkába a monitort
fürkészte, nagyon elmélyülten olvasott valamit, majd
bőszen pötyögni kezdte a betűket. Három hónapja nem
voltam férfival, aminek eredményeképp egy ilyen
lehetetlen alakot is képes voltam kívánatosnak találni.
Markáns arcéle csak még vonzóbbá tette az egyébként
is tökéletesen férfias és helyes arcát. Ha nem lenne ilyen
szigorú tekintetű, egészen eszményinek hatna. Zöld
színű szemét sűrű szempillák szegélyezték, szája
kellően vastag és szépen ívelt volt. A bőre egységes
barna színárnyalatban pompázott, és az a borosta…
őrjítően szexi volt! Csakúgy, mint a teste. Az aztán nem
volt semmi! Magas termet kidolgozott izmokkal, nem
mellesleg kerek fenékkel… aj-aj… ha belegondolok,
hogy ezt fogom látni mindennap, amikor leülök, hogy a
munkámra koncentráljak… Nem volna szerencsés, ha
kiéhezettségem tárgya épp a leendő főnököm lenne!

Istenem!
Megnyaltam a számat.
Ez a pasi már azzal kinyírt, hogy ránéztem…
Újra csörgött a telefon. Riadtan kaptam fel.
– Megtenné, hogy befejezi a bámulást? Még mindig
várom a kávémat.
– Bassza meg… – káromkodtam hirtelen.
– Ezt hallottam.
– Ó, hogy bassza meg! – csúszott ki újra válaszul,
mire a tenyeremet gyorsan a számra szorítottam, mert
úgy tűnt, nem tudom máshogy befogni.
– Ha még egyszer kimondja, meg kell kérdeznem,
hogy mit? – Tudtam, hogy nem javíthatom ki arra, hogy
nem mit, hanem kit lenne helyes a mondat végén, mert
már így is nagyon mélyen elástam magam előtte. De
tulajdonképpen a mit szóra is volt egy pár alternatívám.

– Azonnal viszem a kávéját, uram. És elnézést…


Hallottam, ahogy megszakad a vonal, mire gyorsan
reagálnom kellett.
Fel a fejjel és futás! – utasítottam magam, majd ennek
megfelelően utamra indultam.
Pazar munkaerő voltam. Már az első nap zaklattam a
főnökömet, aki ráadásul nem a kedvesség
mintapéldánya. Ha ezt elcseszem, repülök. Komolyan el
kell beszélgetnem magammal, gyalázatosan viselkedem.
És marha szarul szerváltam, mert eddig egy játszmát
sem sikerült megnyernem.

Azt se tudtam, merre induljak. Az emeleten volt még


néhány iroda, de asszisztenssel nem találkoztam. Olyan
volt az egész épület, mint egy pszichothriller díszlete. A
folyosón kívül mindenhol sötétség honolt. Ahogy
visszhangzott a léptem az üres térben, már kezdtem azt
hinni, hogy zombik
fognak nekem rontani a sötétből. Bár az is elég lett
volna, ha Miguel rám kiált, és azonnal összecsináltam
volna magam. Szaporán kezdtem szedni a lábam,
egészen addig, amíg meg nem láttam a keresett
helyiséget. Halleluja!
Őszintén reméltem, hogy Diana másnap már ott fog
ülni a székében, és nem nekem kell továbbra is ezt a
szerepkört betöltenem.
Írtam is Amynek egy üzenetet:
Én: Ezt megszívtam. Az új főnököm
egy szadista.
Amy: Az a lehengerlő típusú,
korbáccsal és bilinccsel?
Én: Lehet valaki lehengerlő és
kiállhatatlan egyszerre?
Amy: Igen, úgyhogy nagy bajban vagy!
Én: Ezt jól látod! Most mennem
kell teljesíteni az óhaját…
Jókedvre derített a tudat, hogy van, aki velem van
ebben a helyzetben, még ha csak lélekben is.
A kávégép a folyosó végén egy étkezőhelyiségben
helyezkedett el. Elővarázsoltam belőle Miguelnek egy
erős feketét, bízva abban, hogy tej nélkül issza, két
cukorral, majd fogtam a csészét, és visszasiettem hozzá.

– Üljön le!
Szívesen, hogy fulladj bele!
Igazából meg sem lepett, hogy nem köszönte meg
kávét.
– Elviszem ebédelni egy közeli étterembe.
– Ó, arra semmi szükség! – vágtam rá nagy elánnal,
majd felálltam a székből.
Mivel egy pillanatra sem nézett rám, mióta beléptem a
kávéval az irodájába, gondoltam, akár mehetek is. Ha az
éhhalál küszöbén toporognék, és az életem múlna rajta,
akkor se ülnék le vele falatozni.

– Fogyókúra?
– Tessék? – torpantam meg és felé fordultam.
– Csak azt hittem, azért utasított el, mert kisebb
fenékre vágyik.
Na jó. A tűrőképességem elérte a határát. Most nem
fogom vissza magam.
– Nem tudom, mivel sikerült a céltáblája kellős
közepére kerülnöm, de meglep, hogy alkalmazni akar,
annak ellenére, hogy minden adandó alkalommal
kinyilvánítja az irántam érzett megvetését. – Ekkor
felemelte a tekintetét és a vörösödő arcomat fürkészte. –
És lehet, hogy ez most meglepi, de képzelje, vannak,
akik nem a deszkákra buknak, szóval a fenekem mérete
teljesen rendben van.

– Nem mondtam, hogy rossz – mosolygott döbbent


arcomat látva, majd felállt és elindult a zakójáért, de én
nem vártam meg, míg felveszi.
Halkan szitkozódva kiviharzottam az irodájából, és
elhatároztam, hogy a következő kávéját hashajtóval
kapja. Feltéve, ha még lesz állásom… Te jó ég! El
akartam terelni a gondolataimat Damianről? Hát tessék.
Miguel tálcán nyújtotta felém a lehetőséget, csak kicsit
arrogánsan tolta az arcomba.

A nap végére teljesen kifáradtam a sok agyalásban és


a telefonhoz rohangálásban. Mégis jobb ötletnek tűnt
odafutni minden egyes csörgésre, mert semmi pénzért
nem ültem volna át Miguel közvetlen közelébe.

Egy idő után azonban elnémult a készülék. Az órámra


pillantottam. Hat órát mutatott. Fogtam magam és
bekopogtam a főnökömhöz. Felnézett, én pedig a
jóváhagyása nélkül beléptem, és az asztalára tettem a
napi híváslistát az üzenetekkel.
– Ezek az emberek keresték a nap folyamán.
Ránézett a papírra és összevonta a szemöldökét.
– Meddig marad? – tette fel a kérdést, és már biztos
voltam abban, hogy néhány fontos szó tényleg hiányzik
a szótárából, vagy azokat egész egyszerűen nem az
alkalmazottainak tartogatja. A munkaidőm négyig tartott,
de számomra az most teljesen mellékes volt.

– Ha nem gond, dolgoznék még egy kicsit, mert be


akarom fejezni a megkezdett anyagot – mutattam az
irodám felé.
– Meddig? – tette fel ismét a kérdést.
– Még nem tudom. Egy órát, talán kettőt…
Nem volt még egy ember az életemben, aki előtt
ennyiszer éreztem volna magam kínos helyzetben. Az
önbecsülésem már a padlón kúszott utánam, a bokámba
kapaszkodva, hátha van még remény a számára. De
Miguel mellett erre esélye sem volt. Kibillentett a
magabiztosságomból és ostobának állított be még saját
magam előtt is. Még szerencse, hogy más nem volt
tanúja a megjegyzéseinek, mert akkor még nagyobb
önmarcangolásba kezdtem volna. Az amúgy is
megtépázott lelkem már épp eleget szenvedett. Nem
kértem ráadást.
A továbbiakban csak a szövegre fókuszáltam, és csak
írtam, és írtam.
– Helló! – dugta be a fejét a nyitott ajtómon egy futár,
kezében egy papírszatyorral. – Meghoztam a vacsorát –
vigyorgott és letette elém a becsomagolt ételt, aminek
olyan jó illata volt, hogy menten össze is szaladt a nyál a
számban. Épp tiltakozni akartam, hogy én nem
rendeltem semmit, amikor megláttam a zacskóra tűzve a
nevem az irodaház pontos címével, emelet és ajtószám
megjelölésével. Jó helyre jött.

– Mennyivel tartozom? – kérdeztem és a táskámért


indultam, de a srác már sarkon is fordult, mondván, hogy
már rendezték a számlát és jó étvágyat kívánt.
Az étvágyam elég jó volt, mert ami azt illeti, egy falatot
se ettem még ma. Rengeteg finomság tárult
elém, ahogy felnyitottam a doboz tetejét. Azt se tudtam,
melyik hússal kezdjem, de végül a levesnek estem neki,
majd utána a főételnek. Kanalazás közben jelzett a
MacBookom, hogy e-mailem érkezett.

Tárgy: Jó étvágyat!

Ms. Benson!
Remélem, kiengeszteltem valamennyire, higgye
el, nem kívánom lefogyasztani és nem érzek ön
iránt megvetést sem.
Miguel Wyak

Átnéztem a laptopom felett, ő épp a papírjaiba


temetkezett. Látszólag. Ezt még egyszer nem veszem
be.
Újra átfutottam a sorokon és megállapítottam, hogy
valóban nem tartalmaz mögöttes mondanivalót az írása.
Ez most bocsánatkérés akart lenni? Mindenesetre
engem felvillanyozott a tudat, hogy van emberség is
benne. Talán mégsem lesz olyan nyomasztó itt dolgozni,
ráadásul vele. A válaszomra azonban várhat!

Nem sokkal később kérdőn néztem az íróasztalom


mellett álló Miguel szemébe, mert a fülesemben ordított
a zene, ezért nem hallottam, mit kérdezett.
Amikor kikaptam a fülest, ő csak a szemét forgatta.
Tudtam, hogy sosem fogok megfelelni neki.
– Nyolckor bezár az épület, ha nem akarja itt
tölteni az estét, javaslom, pakoljon és menjünk haza.
Mi? Kettesben? Menjünk? Tényleg ezt mondta, vagy
halláskárosodást szenvedtem a hangerőtől?
– Rendben – csuktam le a laptopom tetejét, és
pillanatok alatt összeszedtem magam. Amíg
készülődtem, ő várt rám. Unalmasan nyomkodta a
telefonját az irodám ajtajának támaszkodva, majd egy
pillanatra rám emelte tekintetét, mert bizonyára magán
érezte az enyémet. Lenyeltem egy gombócot a
torkomban, és bátortalanul rámosolyogtam. Egyetlen
szót sem szólt hozzám, amíg le nem értünk a lifttel és el
nem sétáltunk egészen a kijáratig. Ott egy gyors
köszönés után le akartam lépni.
– Elviszem! – szólt utánam, és megnyomta az autója
távirányítójának gombját, a Ford Mustang zárja pedig
kinyílt. Meg kell mondjam, egynapos ismeretségünk után
pont egy ilyen autó volánja mögé képzeltem el. A
járgány szürkén csillogott a kinti lámpa fénye alatt. Hát,
ha másban nem is, az autókban jó ízlése volt.

– Semmi esetre sem, köszönöm!


Talán kicsit túlzás volt ez a visszautasítás. Ma már
másodjára, nem, harmadjára lepett meg a kedves
gesztusával, dacára annak, hogy a köztes időt kész
gyötrelemnek éltem meg. De ezekben a kedves
pillanatokban legalább egy kicsit visszavághattam neki.
Nem eszek én már senki tenyeréből, aki kedves
hozzám.
– Talán fél?
Felhördültem.
– Attól a fenevadtól egy cseppet sem – emeltem rá
bátran a tekintetem a kocsira. – Magától viszont
határozottan.
Felnevetett. Bárcsak ne tette volna, mert ha eddig
nem tűnt volna fel, mennyire jó pasi, most biztos tátott
szájjal bámultam volna rá. Na jó, így is tátott szájjal
bámultam rá.
Jézusom! Mi a francot művelek?

– Jöjjön! – Kinyújtotta a karját felém, és mivel nem


mozdultam, gyorsan hozzátette: – Nem venném a
lelkemre, ha ilyen későn egyedül sétálna haza.
– Itt lakom a közelben, és nem félek a sötétben.
– Ezt örömmel hallom. Na, jöjjön!
Minden ellenkezésem ellenére engedtem neki, mert
láttam, hogy nagyon eltökélt. Pár percet valahogy csak
kibírok – nyugtattam magam, de rettentően zavarban
voltam.
Mikor beindította a kocsit és felhördült a motor, nagyot
dobbant a szívem. Erre ő gázt adott, hogy még jobban
felzúgjon a motor. Rám nézett a félhomályban, és
összemosolyogtunk. Elindultunk, és pillanatok alatt
hazarepített. Haza, ahol már vártak rám a fotósok.
Egyelőre nem vettek észre, de azért lehajtottam a fejem.
Már csak az hiányzik, hogy holnap rólunk cikkezzenek!
Új főnököm észrevette a kétségbeesést az arcomon,
ahogy az ajtóra tettem a kezem. Mégse dekkolhattam az
ülésben időtlen időkig.
– Hajtsak tovább? – kérdezte, de már rá is lépett a
gázpedálra. Konkrétan belepréselődtem az ülésbe.
Szedd már össze magad! – csaptam a fejem búbjára
képzeletben, mert annyira hálás voltam Mr. Wyaknak a
gesztusért, hogy legszívesebben a nyakába borultam
volna. Ami nyilván nagyon-nagyon ostoba cselekedet lett
volna, figyelembe véve, hogy egy lehengerlő stílusú
szadistáról beszélünk.

– Itt jó lesz – szóltam rá a következő utcánál. – Vagy


itt – mondtam az azt követőnél, de még csak rám se
nézett. Ellenben én meredten bámultam rá, mert nem
igazán értettem, hova lesz a kitérő. Amikor végre elvonta
a tekintetét az útról és rám pillantott, beszorult a levegő
a tüdőmbe, és rohadtul feszített.

– Hogy került maga ebbe a helyzetbe? Miért követik a


fotósok?
Azon tanakodtam, hogy vajon tényleg nem tudja, vagy
csak ismét csőbe akar húzni egy epés megjegyzéssel.
Hosszan mérlegeltem a válaszom előtt.

– Higgye el, fogalmam sincs róla… már elmúlt, de


még… – hebegtem, és képtelen voltam befejezni a
mondatot.
Még mi? – kérdeztem magamtól. Még fájt? Még
kínzott? Vagy inkább a csalódottság érzését nem tudtam
megszokni?
Lesütöttem a szemem, majd az ablak felé fordultam és
kibámultam az autóból.
– Remélem, hamarosan elfelejtenek.
– A hasznára is fordíthatná ezt az érdeklődést.
– Pfff! Inkább maradjunk a felejtésnél.
Erre már nem válaszolt, csak haladtunk egyre tovább
Los Angeles utcáin, és néma csendbe burkolóztunk.
Zenét hallgattunk, kocsikáztunk, és néha egymásra
pillantottunk. Úgy láttam rajta, hogy
is szeretné elnyújtani a pillanatot és a velem töltött
perceket.

Nem sokkal később az ágyamban fekve azon


morfondíroztam, milyen furcsa is volt ez a mai nap.
Mindent összevetve nem mondanám rossznak, de jónak
sem. Ki ez az alak? Egyre csak ezen morfondíroztam.
Nem tudtam álomba szenderülni, egyfolytában kattogott
az agyam, hol a forgatókönyv járt a fejemben, hol Miguel
megsemmisítő pillantása.
Aludnod kellene! – korholtam magam idegesen. Ha jól
akarok teljesíteni, muszáj pihennem, mert szükségem
lesz egy működőképes agyra, amivel tudok majd
gondolkodni. És bíztam benne, hogy amíg a számig
elérnek a gondolatok, azok
ugyanolyan jól fog hangzani, mint a fejemben.
Megspórolnék magamnak néhányat Miguel gúnyos
megjegyzéseiből, mert sejtettem, hogy ezek után sem
fog kíméletesen bánni velem. Elhatároztam, hogy
bebizonyítom neki, milyen keményfába vágta a fejszéjét,
és állni fogom a sarat.
HETEDIK FEJEZET

MIGUEL
Camie arcán teljes elképedést láttam. Megdöbbentette,
ahogy vele beszélek. Én viszont nem kérek elnézést a
stílusomért, vagy megszokja, vagy menekülőre fogja.

Igenis, uram – hangzottak a szavak abból a csókolni


való szájából. Elképesztő, milyen érzés kerített a
hatalmába csupán attól, ahogy megláttam belibbenni az
irodába, és üdvözlésül egy bátortalan mosolyt kaptam
tőle. Rettenetesen kíváncsi voltam rá, alig vártam, hogy
megismerjem. A tehetsége vitathatatlan. Nem egy
üresfejű fruska, mégis nagyon könnyen zavarba tud
jönni. Tetszett, ahogy fülig vörösödött a szavaim
hatására.
– Itt az első rész tervezete – tette le az asztalomra a
kinyomtatott példányt. Na, ez meglepett. – Amennyiben
megfelel, szeretném tovább folytatni, de szükségem
lenne a közreműködésére, ugyanis semmit sem tudok az
elképzeléseiről.
Elképzelésem az lenne bőven, édesem.

– Amint tudom, elolvasom – löktem félre magam elől a


tervezetet. Úgy viselkedtem, mint egy igazi pöcs.
Sajnálom, de tudnia kell, hogy az vagyok. Nem kímélek
senkit. És nem pazarlom az időm udvariaskodásra.
Szikrákat szórt az a gyönyörű barna szeme.
Megrándult a szája, de láttam, hogy inkább ráharap,
mintsem kifejtse a véleményét rólam. Egyébként sem
érdekelt, így bölcs döntés volt részéről, hogy ezt az utat
választotta.
Azt se értem, tegnap miért vittem el kocsikázni.
Egyáltalán, miért rendeltem neki vacsorát? És miért
éreztem bűntudatot a viselkedésem miatt?
Ahogy kiviharzott az irodámból, még ott hagyta az
illatát búcsúzóul. Nagyon érzéki illata volt, teljesen
begerjedtem tőle.
Minél előbb abba kell ezt hagynom! Soha nem
vetettem szemet olyan nőre, akit mindennap látok.
– Tessék, a kávéja! – landolt az asztalomon pár perc
múlva egy forró fekete.
– Várjon! – szóltam a sebesen távozó Camie-hez.
– Igen? – nézett rám, és egy pillanatra belevesztem a
tekintetébe. Nem volt nehéz, mert az a barna szempár
mély érzésekről árulkodott. Nyeltem egyet. A teste
vonalát fürkésztem: vékony derék, ami kellően kerek
idomokban végződött. Pont ahová a farkamat tenném.
Miután a tekintetem újra az arcára vándorolt, kérdő
pillantásától gondolkodóba estem.

Mit akarok?

– A telefonokat ma is fogadnia kell, de átirányítottam a


hívásokat a maga irodájába.
– Milyen figyelmes, köszönöm – jegyezte meg
epésen, kinyilvánítva ezzel nemtetszését.
Na most vége. Helyre teszem, elvégre én vagyok a
főnöke, és azt fogja csinálni, amit én mondok!
– Nem figyelmesség, higgye el. Magának az a dolga…
– kezdtem bele, mire megadóan felemelte a kezét, és a
szavamba vágott
– …a többit tartsa meg magának. Tudom, hol a
helyem és mi a dolgom – mondta, azzal sarkon fordult
és faképnél hagyott.
Engem.
A kibaszott főnökét.
Na jó. Nem fogom hagyni, hogy szerepet cseréljünk,
bármennyire is tetszett az engedetlensége. Dacolt
velem. Hm. Eddig nem igazán merte ezt velem megtenni
senki. Az ilyen irányú próbálkozásokat élből elhárítottam.
Őt viszont nem hatottam meg vele. Más megközelítéssel
kell próbálkoznom, hogy eljussak hozzá. Még
keményebben fogok hatást gyakorolni rá.

Elindultam ebédelni és láttam, ahogy a vállával a


fülére szorítja a telefonját, úgy jegyzetel, majd amint
letette a telefont, a monitorára koncentrált, miközben a
szájához emelt egy müzliszeletet.
Elképzelhető, hogy megsajnáltam, mert
megkérdeztem, hogy velem tart-e, de anélkül, hogy egy
pillantásra is méltatott volna, felemelte a kezében lévő
csemegét.
– Köszönöm, már megvolt!
Utoljára kérdeztem meg tőle, elsőre se díjaztam a
visszautasítását, nemhogy másodszorra. Kedvet
éreztem hozzá, hogy az asztalra fektessem és alaposan
elfenekeljem büntetésül. Utána jól megdugnám a
kivörösödött fenekét, de úgy, hogy egy életre
megjegyezze, miként kell viselkednie a társaságomban.
Az elképzelt jelenetre még a farkam is megmozdult.
Átkozott fantázia! A farkammal akarom móresre tanítani?
Erre a nadrágom tartalma még jobban megfeszült, és
csak egy helyeslő mondat jutott eszembe válaszul: Ó,
igen!
Viszont semmi kedvem nem volt a lelkébe tiporni, hisz
tudtam már a szokásos forgatókönyvet. Megkapom, amit
akarok, aztán lelépek. Soha nem kérek ráadást, nem
kérek telefonszámot és barátnőt sem akarok magam
mellé. Nem kell a kötöttség. És nem kell ugyanaz a
punci mindennap. Az elköteleződés nem az én világom.
Képtelen vagyok tartós kapcsolatra, ezért nem ringattam
senkit hiú ábrándokba. Egy éjszakára odaadom magam,
megkaphatnak bármit, de ahogy pirkadni kezd, már csak
egy szép emlék vagyok.

Nem tápláltam hiú reményt senkiben azzal, hogy


megmutassam a barátságosabb oldalam, mert ez a fajta
távolságtartás tökéletesen megfelelt nekem. Ugyanez
vonatkozott az irodai életemre is. A magánéletemet
sosem kevertem a munkával. Egy munkahelyre
egyébként is dolgozni jár az ember, nem társasági életet
élni.
Jó pár órával később megállapítottam, hogy Camie
még mindig nem ment haza. Nagyon elszánt volt. Kint
már felkapcsolták a közvilágítást a sötétedő városra.

Mennyi az idő?

Felnéztem az órára. Negyed nyolc. Nemsokára


indulok haza.
– A második epizóddal is végeztem – jelent meg az
asztalomnál kezében egy újabb papírköteggel, de most
csak felém nyújtotta, nem tette le az asztalomra.

Helyes. Tanulékony.

Elvettem tőle és belelapoztam. Terjedelemben


megfelelőnek tűnt. Apám, ez a nő olyan a munkában,
mint a gép! Ha így folytatja, lehet, hogy nekem kell
összekapnom magam, mert ami a teljesítményemet illeti,
most alulmaradtam.
Persze bennem nem égett a bizonyítási vágy.
– Holnapra megkapja a kiértékelésemet.
– Értem – érkezett a lehető legszűkszavúbb válasz.
– Viszlát, Miguel! – Két lépes után megtorpant, és
kijavította magát. – Vagyis Mr. Wyak.
Megmosolyogtam a zavarát és azt, ahogy félhangosan
a liftajtóig korholta magát. Kifejezetten tetszett, ahogy a
nevem elhagyta a száját. Mindkettő.
Kinyújtózkodtam a széken és magam elé vettem az
írását. Tekintve, hogy bedobtam a mély vízbe és
elvártam, hogy felvegye a fonalat, egész szépen
megugrotta az akadályokat. Szemem az asztal szélén
hagyott híváslistáján is megakadt. Sokkal alaposabb
volt, mint a titkárnőm.
Kíváncsian kezdtem neki az első epizód
elolvasásának. Tökéletesen emlékeztem az eredeti
verzióra, nagyon megfogott a stílusa.
Remélem, nem írta át teljesen, mert akkor kirúgom!

Két oldal után már nyugodtabban dőltem hátra, és


magamban mosolyogtam. Maradhat.
NYOLCADIK FEJEZET

CAMIE
Ébredés után nehezemre esett megmozdulni, de amint a
telefonomra pillantottam és megláttam, mennyi az idő,
majdhogynem kiugrottam az ágyból. Valamikor – úgy
nagyjából egy szűk órája – kinyomtam rajta az ébresztőt,
és még a szundi funkciót sem állítottam be.

– Istenem, istenem! – kiabáltam hangosan és


kapkodva szedelődzködni kezdtem. Futólag megejtettem
egy fogmosást, az arcomon a tegnapi sminkem
maradványaiból igyekeztem elkészíteni a mai sminkem.
Jelenleg nincs időm semmi egyébre, se zuhanyra, se új
sminkre, semmire.
Futva tettem meg az utat a PieceOfMind
előcsarnokáig, ahová belépve a tüdőm már kezdte
felmondani a szolgálatot. Két lihegés között üdvözöltem
a biztonsági őrt, aki ekkor még feltétlenül szükségét
érezte a fémdetektor használatának. Jó, értem én, hogy
előírás, de könyörgöm, nem készülök robbantani, vagy
hasonlók! Csak dolgozni szeretnék és békésen helyet
foglalni az irodai székemben. Ám ehelyett széttárt
karokkal tűrtem, hogy végigvezesse a testem vonalán a
készüléket, majd végre bejuthassak az épületbe.
A liftbe lépve megpillantottam magam a tükörben. Ki
volt az a marha, aki kitalálta, hogy hatalmas tükörrel
borítsák a felvonó egyik oldalát?! Nem javított az
ábrázatomon az sem, hogy kissé tompábbak voltak a
fények, mert az a valaki, aki visszanézett rám, egyáltalán
nem tűnt ismerősnek. Sőt mi több, egyenesen rémisztő
volt. Fentről lefelé követtem az alakomat. A hajam egy
kócfészekként csücsült a fejem tetején, az újfent
elkenődött tegnapi sminkem még rosszabbul nézett ki,
mint mielőtt helyrehoztam. Az arcom kipirult, a ruhám
gyűrött volt.

Szélsebesen elkezdtem kisimítani magamon,


reménykedve, hogy némileg ráncba tudom szedni. A
szememmel majd a mosdóban foglalkozok, most az
egyedüli célom az volt, hogy a lehető legkevesebb
késéssel bejussak az irodába.
Kinyílt a liftajtó és elindultam. Fejemet lehajtva
robogtam a jól ismert helyemre, de az ajtómat kinyitva
földbe gyökerezett a lábam. A székem ugyanis már
foglalt volt: Mr. Újfőnök terpeszkedett benne, és
egyáltalán nem zavartatta magát, amiért kérdőn
ráemeltem a tekintetem.
– Jó reggelt! – vigyorgott, aminek sejteni véltem az
okát. Jelentőségteljesen a karórájára nézett. – Egy
percen múlt, hogy ne tegyek szemrehányást a
késéséért.
Ledobtam a táskámat egy másik székbe, és kifújtam
az arcomból egy belógó tincset, mielőtt
reagáltam volna.
– Jó reggelt önnek is, Mr. Wyak! – erőltettem mosolyt
az arcomra. – Hozhatom a kávéját?
Alaposan végigmért, mielőtt válaszolt volna, én pedig
erős késztetést éreztem, hogy ficeregni kezdjek, de
mozdulatlanul tűrtem, ahogy a tekintetével vizslatott.

– Kérek – válaszolta végül, és felállt a székemből. –


Ma kiváltképp kicsinosította magát – jegyezte meg,
ahogy elhaladt mellettem. Semmilyen frappáns válasz
nem jutott az eszembe, és nem azért, mert arcul csapott
az igazsággal, és burkoltan arra utalt, mennyire szarul
festek, hanem mert huncut mosoly kísérte a mondatát.
Az a fajta mosoly, amitől a nők többsége zavartan pislog,
és próbálja a torkában dobogó szívét visszakönyörögni a
helyére. Igen, én is ezen nők egyike voltam.

A mosdó tükre sem volt olyan kegyes hozzám, hogy


hazudjon. Még rosszabbul néztem ki benne, mint a
felvonóéban előtte. Tegnap este sokáig dolgoztam,
ahogy az azelőtti estén is, és otthon sem a tévét
bámultam. Mert a tegnapi napom az egyik úgynevezett
fogalmazós napjaim közé tartozott, ami azt jelentette,
hogy megszállt az ihlet, és rengeteg írnivalóm akadt.
Ezeken a napokon nem szoktam visszafogni magam,
mert az igazán kreatív munkáim mindig ilyenkor
születtek. Hajnalig fent voltam, majd reggel arra riadtam,
hogy ülve elaludtam az ágyon, és a fejem az ölemben
lévő MacBookom fölé
lógott. Ezért volt a mai külsőm olyan, amilyen.
Kissé remegett a kezem, amikor a csésze kávéval
besétáltam Miguel irodájába, és letettem elé a forró italt.
Sikerként könyveltem el, hogy nem borult az egész az
ölébe. Főleg, mert a szemével végigkövette a
mozdulatomat, mint aki ugrásra készen áll, ha mégis
elhibáznám.
– Foglaljon helyet! – utasított, és gyorsan kortyolt
egyet, mielőtt folytatta volna. – Tegnap elolvastam az
első epizódot, megtalálja benne a kiértékelésemet.
– Köszönöm – válaszoltam és elvettem a felém
nyújtott dossziét, majd újra ráemeltem a tekintetem. A
szemünk egy pillanat alatt egymásra talált, és egyikünk
sem akart szabadulni a másikétól. Szerettem volna
változtatni ezen a mély kontaktuson, például azzal, hogy
kérdőre vonom a szemöldököm, de menekülés gyanánt
csak lesütöttem a szemem és zavartan megköszörültem
a torkom.

– Most kell elolvasnom? – kérdeztem valaki más


hangján. Végül is, ha már felismerhetetlenül elhanyagolt
a külsőm, akár a hangom is lehet torz.
– Nem feltétlen.
Gyűrögetni kezdtem a papír szélét, és egyfolytában
azon munkálkodtam, hogy elnyomjam magamban a
kíváncsi énemet. Azt, amelyik olyan nagyon szeretett
volna visszanézni rá és lecsekkolni, hogy még mindig
bámul-e.
– Van még valami? – törtem meg ismét a kellemetlen
csendet.
– Ezt tőlem kérdezi, vagy a padlótól?
Felkaptam a fejem és döbbenten bámultam rá.
Bele abba a gyönyörű, öntelt és vigyorgó arcába.
– Nem kell szégyenkeznie, amiért tegnap kicsit
eldurvult a buli, és ilyen szedett-vetett külsővel jelent ma
meg.
Az állam leesett. Nemcsak képletesen fogalmazva,
hanem a valóságban is elnyúlt a szám.
– A fogamat megmostam.

Most ő volt az, aki ledöbbent, bár még mindig


hamarabb tért magához, mint én.
Mi a francot beszélek? Azt találtam mondani, hogy a
fogamat megmostam? Csodálatos védelmi beszéd volt,
gratulálok, Camie! Valamiért mégse akartam neki
elárulni, hogy nagyon messze járt az igazságtól. Elvégre
fiatal vagyok, partiképes és szingli. Az otthon ücsörgés
helyett akár bulizhattam is volna.
– Az is valami – biccentett.
Végszóra megcsörrent az irodai telefon. Máskor a
pokolba kívántam volna ezt a hangot, de most épp ez
húzott ki onnan.
– Megyek, felveszem – álltam fel, és elindultam kifelé.

– Ms. Benson! – szólt utánam, amikor már majdnem


bezárult az ajtó mögöttem. Kérdőn
visszaléptem és vártam, hogy mit tartogat még
számomra.
– Köszönöm a kávét!
Tessék?!

– Egészségére!
– Feltételezem, nem tett bele plusz adalékanyagot.
Elsőre le sem esett, de aztán rájöttem, miért mondta.

– A nyálamra céloz?
Válaszul mosolyogva belekortyolt.
– Mindenesetre finom.
– Ne aggódjon, mondtam, hogy a fogamat
megmostam.
Diadalittas léptekkel elhagytam az irodáját, és
felkaptam a rendületlenül csörgő készüléket. Beszéd
közben még odasandítottam rá és láttam, ahogy a fejét
csóválva mosolyog. Egy elképesztően jóképű félisten
arcát változtattam mosolygóssá. Micsoda büszkeséggel
töltött el ez engem!

– Jöjjön velem!
A hangja hallatán megdöntöttem a helyből ugrás
rekordját, mégpedig székkel a fenekemen. Nem
díjaztam, ha megijesztenek, de most sikítás helyett
sikerült egy halk „bassza meg”-gel elintézni a dolgot.
– Hova megyünk?
Látványosan forgatta a szemét. Csak megtippelni
tudtam, mennyire tart kiállhatatlan nőszemélynek az
állandó akadékoskodásom miatt, de az, hogy a
beosztottja vagyok, nem feltétlen jelenti azt, hogy
kötélen rángathat.
– Ha elmondom, kikosaraz.
Belebújtam a blézerembe és a vállamra kaptam a
táskámat.
– Nagyon éhes vagyok, és nagyon jól fogunk
szórakozni. Egyszóval mehetünk ebédelni!
Összevont szemöldökkel vizsgált, majd mutatta az
utat a lift felé.
– Még mindig részeg? – súgta a fülembe, amikor a lift
hívógombjához nyúlt. A nyakamon éreztem forró
leheletét, amitől teljesen libabőrös lettem. Bizonyára ez
is volt a szándéka, de nem mertem ránézni.
– Miért kérdezi?
– Azt mondta, jól fogunk szórakozni.
Megjött a lift, amiben újra szembesültem a
tükörképemmel. Riasztóan festettem, így mihamarabb
igyekeztem hátat fordítani neki. Miguel beállt mellém és
kíváncsian várta a válaszom.
– Nézzen rám – mutattam magamra.
– Azt teszem.
– Gondolom, nem a sarki hamburgeresbe megyünk.
Elgondolkoztattam.
– Nem oda terveztem.
– Akkor már érti?
Felé sandítottam, reméltem, hogy humoromnál tudok
maradni a közelsége ellenére is. Mert nem volt könnyű
figyelmen kívül hagynom a testi adottságait. A
kifogástalan megjelenését. A sötétszürke öltönyét a
világosszürke ingével és az alatta lapuló izmokkal. Az
illata pedig még egy aszexuális nőben is vágyat keltett
volna. Aztán ott volt még az ajka, a szeme és a sűrű,
sötétszőke haja, aminek a látványára szinte késztetést
éreztem, hogy beletúrjak. Mondjuk csókolózás közben.
Itt a liftben. Ami hirtelen elindult velünk.

Gyorsan vissza kellett térnem a valóságba, mert már


fantáziaország kapuját zörgettem. És nem sok kellett
ahhoz, hogy kitáruljon előttem, aminek hatására idétlen
vigyorral az arcomon ábrándoznék egy jó kis kalandról.
Valakinek a karjában.
– A csapzott külsejére gondol?
Hoppá! A buborékom ki is durrant. Nem tudtam, hogy
még hányféle jelzővel tudná illetni a kinézetemet, de
mára kezdett kicsit sok lenni. És ekkor belém bújt a
kisördög. Ha játszani akar, felőlem mehet! Benne
vagyok. Nem én fogok égni mindenki előtt egy elegáns
étteremben, hanem ő. Is.
– Remélem, valami rohadt drága helyre megyünk –
sziszegtem a fogam közt, miközben kiviharzottam a
liftből, de gyorsan utolért, és finoman a derekamra tette
a kezét, mintegy kísérő mozdulatként, miközben maga
elé engedett az ajtóban. Nem mondom, hogy elmaradt a
hatás, mert még percekkel később is zavartan, bódult
állapotban ültem a Mustang ülésében, és még mindig
magamon éreztem a tenyere meleg lenyomatát.

Egészen Beverly Hillsig hajtott, majd megállt a Rodeo


Drive-on, ahol egyébként lehetetlen parkolni, átsétáltunk
a zebrán, majd mielőtt észbe kaptam volna, felléptünk
két lépcsőfokot, és a The Blvd nevű étterem egyik utcai
asztala mellett belehuppantunk a székekbe. Mosolyogva
közelített felénk egy egyenruhát viselő pincér, és
meglepett arcomba tolta az étlapot.

– Üdvözlöm önöket! Hozhatok valamilyen italt az


étkezés előtt?
– Igen, Pete, én friss gyümölcslét kérek, a hölgy
pedig…
Mindketten engem néztek, miközben bőszen az
itallapot fürkésztem. Az alkoholmentes részhez érve
igyekeztem választani. Pedig kedvem lett volna
magamba dönteni egy erős Pretty Woman koktélt,
amiben aztán volt bőven pezsgő, vodka, citrom juice és
ki emlékszik már rá, mit olvastam még az előbb. Ehelyett
egy üveg konszolidált Evian ásványvíz mellett
döntöttem.
Amíg várakoztunk, Miguel a telefonját böngészte, de
legalább udvariasan elnézést kért előtte.
Így maradt számomra a nézelődés. El sem hittem,
hogy itt ülök Beverly Hills szívében, szemközt a Rodeo
Drive-val és várom, hogy meghozzák az italomat meg
persze az ebédemet. Nem hiszem, hogy bármikor is futni
fogja erre a saját pénztárcámból. Vagyis inkább úgy
fogalmaznék: nem hiszem, hogy valaha is kedvem lenne
vagyonokat költeni ebédre, Los Angeles krémje közé
vegyülve. Kutya legyek és ugassak, ha ez igaz! Vau!

– Mit lát?
– Tessék?
– Mi olyan vicces, amin hangosan felnevetett?
Elsápadtam.
Hangosan felnevettem? Biztos, hogy hazudik.
– Nem nevettem. Mosolyogtam – pontosítottam. –
Magamban mosolyogtam.
– Láttam a reggel fényesre sikált fogait kivillanni.
Én pedig láttam magam az egyik dísznövény mögé
elbújni.
– Tudja, meglepett ezzel a hellyel. Nem épp egy
„kiugrok a közelbe ebédelni” típusú étterem – rajzoltam
idézőjelet az ujjaimmal a levegőbe.
– Arra céloz, hogy „rohadt drága”? – utánozta le az
előbbi kézmozdulataimat.
– Mondja, van valamilyen próbaidő a cégnél, aminek a
végén mosolyogva fogja közölni, hogy vége a
kiképzésemnek?
Erre a mondatomra végre előbújtak az ő fogai is a
szájából. De bárcsak ne mosolyogtattam volna meg,
mert ilyenkor még ellenállhatatlanabb lett!
– Szóval kifogásolja a stílusomat.
– Pontosan.
– Azzal akkor még lesznek gondjai.
– Már vannak.
– Sose tudja, mikor kell befogni?
Csendben maradtam. Egyrészt, mert jobbnak láttam
visszavonulót fújni, másrészt pedig mert megérkezett az
ebédünk. Előételnek falafelt kértem, főfogásnak csirkét
zöldségágyon, és a desszert, ami a kedvencem volt, a
Sötét Erdő nevet kapta. Valódi csokicsoda, ami úgy
nézett ki, mint egy sündisznó. Luxus csokoládérétegek
borították, cseresznyével a közepén.

– Hm… ez mennyei!
Mr. Wyak, avagy Mr. Újfőnök, avagy az édes, helyes
Miguel pedig csak csóválta a fejét. Nem bosszúsan, de
azért jelezte, hogy figyel. Ez a figyelem pedig engem
rettentően zavarba ejtett. Tetszett, de ugyanakkor zavart
is.
a főnököm, én pedig egy könnyen pótolható
alkalmazott vagyok – emlékeztettem magam, mielőtt
elragadtatásomban ezt az ebédet egy kicsit többnek
képzelném annál, ami. Mert az egy dolog, hogy én
ábrándoztam róla és bámultam a tökéletességét, de attól
még a tény az tény. Nem szerelmet, hanem
pénzt keresni jöttem a céghez. Ezt nem szabad
elfelejtenem. Nem kockáztathatok ekkorát, csak azért,
mert annyira helyes a főnököm, hogy a csokidesszert
mellé felfalnám őt is grátiszba.
– Köszönöm az ebédet – mondtam, amikor már
visszaérve az irodába felfelé haladtunk a lifttel.
– Majd levonom a fizetéséből.
– Maga annyira lehetetlen alak! – kiáltottam
felháborodva. – Akkor miért nem engedte, hogy
kifizessem a részem?
Mert alig egy fél órája még azon veszekedtünk, hogy
rakjam el a pénztárcám, mert be akartam dobni a
végösszegbe a fogyasztásomat. Most meg felrója
nekem, hogy meghívattam magam.
– Tetszik, amikor szikrákat szór a szeme.
Finom mozdulattal kisimított egy rakoncátlan tincset az
arcomból, és a fülem mögé tűrte.
Teljesen megbénultam ettől a mozdulatától.
A liftajtó kinyílt, Miguel kisétált, én pedig ottmaradtam
a rohadt tükörhöz préselődve.
Mi történik velem?
Pontosítok.
Mit művelnek velem?

Összeszedtem magam és kirohantam, mielőtt még


valaki elhívja a felvonót – velem együtt.
Estig nem is folytatódott a történetünk. Amikor
úgy döntöttem, hogy elindulok haza, félénken
bekopogtam az ajtaján, hogy elbúcsúzzak. Nagyon
beletemetkezett az előtte heverő iratokba, ezért nem is
szerettem volna zavarni, csak elköszönni, mert
akármekkora tuskó is legyen, köszönés nélkül lelépni
azért illetlenség.
– Viszlát, Mr. Wyak! – hadartam gyorsan, mire
felkapta a fejét.
– Ha vár két percet, elviszem.
Ó, mára ennyi kedvesség egy kicsit sok lesz!
– Már várnak rám, köszönöm.
– A barátja?
Miért érdekli?

– A barátnőm.
Összeszűkült szemmel vizslatott – újra. Most rajtam
volt a sor, hogy a szemem forgassam.
– Nem vagyok leszbikus, ha erre gondol.
– Még véletlenül sem gondoltam erre. Inkább arra,
hogy hárítani próbál.
– Ennyire lehetetlennek lát?
Pár másodpercre elgondolkodott.
– Nem látom annak – felelte, majd újra az irataiba
temetkezett és elköszönt.
Ez a mai nap kicsinálta az idegrendszeremet.
Hazamegyek és alszom egy jót. Kipihenem magam, és
holnap összeszedetten állok csatasorba. Nem
fogok olvadozni, ha meglátom, és nem engedem, hogy
ilyen hatással legyen rám!

Mr. Miguel Wyak direkt öltözködik úgy, mint aki a


divatmagazinok címlapjáról lépett le? Mert jó eséllyel
szerepelhetne ott, az biztos. Ma kivételesen nem
öltönyben van, de még így is kellő érzékkel eltalálta,
hogyan legyen elegáns és szívdöglesztő egyszerre.

Ma végre én is szakítottam időt a készülődésre, így


sokkal jobban éreztem magam, mint a tegnapi lepukkant
állapotomban.
Egész nap telefonokat kapkodtam vagy kávét főztem,
így alig jutott időm a kéziratomat folytatni. Ez eléggé
bosszantott, hisz tulajdonképpen az lett volna az ittlétem
célja, hogy átírjam, ezzel szemben alig tudtam vele
foglalkozni.
– Mr. Wyak irodája, tessék – a hangom unott volt, de
nem érdekelt. Elegem volt a telefonálókból.
– Kérnék egy kávét!
Az ütő megállt bennem a hangjától.
Már megint kávé.
Életem központi szereplőjévé vált ez a fekete nedű.
Eddig sem volt mellékes számomra, de a főnököm
lekörözött ebben is. Talán élete legfantasztikusabb
kávéját főzöm, ezért akar belőle annyit. De ha már
kijöttem, készítek egyet magamnak is. Hátrányom
nem származik belőle, mert a vérnyomásomon nem
dobott jelentőset. Ugyanúgy tudtam aludni hat kávé után
is este, mint egy normális ember napi egy után.
– Ma végzek a következő anyaggal is – mondta
megint a köszönöm helyett, amikor beléptem az
irodájába a kávéval.
– Értem.
Úgy látszik, nem szeretett szóban elemezgetni, amit
nagyon furcsálltam Terry után. Vele minden apró
részletet átbeszéltünk. Nem hagyott kérdőjeleket a
fejemben, bátran fordulhattam hozzá, ha kérdés merült
fel bennem. Márpedig kérdésem most is lett volna
rengeteg, de vissza kellett fogni magam, nem akartam
túl nyomulósnak és tapasztalatlannak tűnni.

Többet nem is nagyon beszéltünk, mert ezt követően


átsétáltam a szemközti, jól ismert kis zugomba, amit már
kellőképpen a magamévá tettem. Még virágot is hoztam,
bár szegény eléggé kókadozott a természetes fény
hiányától. Hiába volt üvegből az iroda fala, a nap nem
erről az oldalról tűzött be.

– Maga lerázta Mark Reevest? – bukkant fel váratlanul


az irodámban Miguel.
A hangjából kicsengő felháborodás arra utalt, hogy
valaki fontos embert hajtottam el a mai nap folyamán.

– Nem tudom, kiről beszél – védekeztem és a


lejegyzett hívásaimat kezdtem lapozgatni.
– Mi a fenét keres? – lépett közelebb ingerülten,
aminek hatására elmosódtak a betűk a papíromon.
– Én, hát… ööö… – hebegtem, aztán legnagyobb
megkönnyebbülésemre megláttam a nevet a papíromon.
– Azt üzente, hogy amint ráér, kér egy visszahívást.

Idegesen a hajába túrt, összekócolva a gondosan


elrendezett tincseket.
– Maga teljesen hibbant?!
– Már miért lennék az?! – emelkedett meg az én
hangom is, ahogy felment a pumpa bennem.
– Azt se tudja, ki az a Mark Reeves? Mondja, eddig
hol a fenében dolgozott? Ha ennyire tájékozatlan a
legnagyobb neveket illetően, mi a faszért nem böngészi
át a magazinokat, vagy a filmes oldalakat?
Kifújta a levegőt és nyugodtabb hangon folytatta.
– Producer. És eléggé fontos ember a közös
projektünkben, mert történetesen a magácska munkáját
finanszírozza.
Talán annak köszönhetően, hogy az előbb olyan
keresetlen szavakkal illetett, ez az információ most
egyáltalán nem hatott meg. Mi több, annyira ideges
lettem, hogy felpattantam és elkezdtem bedobálni
mindent a táskámba. Mielőbb távozni akartam, még
mielőtt szóra nyitom a számat. De csak nem bírtam
befogni:
– Akkor miért nem mobilon hívta?
Farkasszemet néztünk egymással.
– Hívott. De munka közben nem szeretem, ha
zavarnak, ezért ilyenkor kikapcsolom.
– Pf! – fejeztem ki alig hallhatóan a véleményemet
ezzel a kifújt levegővel, de az ő figyelmét nem kerülte el.

– Mondja! – szólt rám.


– Akkor csak némítsa le legközelebb – vágtam oda.
– Egyébként sem vagyok a titkárnője. De ha az is
lennék, az a normális, hogy ha vár egy fontos hívást,
szól nekem, hogy azonnal kapcsoljam az illetőt, amint
idecsörög.
Álltam a tekintetét.
– Szóval a végén még oda lyukadunk ki, hogy mindez
az én hibám? – kérdezte.
– Nem ezt mondtam.
– Mert ügyesen fogalmazott.
– Az lenne a feladatom.
Egyszerre fújtuk ki a levegőt mindketten.
– Most elégedetlen, Miss Benson?
Erre a kérdésre kapásból rávágtam volna egy hangos
igent. De jelen pillanatban nem tudtam, éppen miért is
voltam elégedetlen. Amiatt, mert nem folytatódott a
tegnapi közöttünk, vagy mert ma már megint levegőnek
nézett. Teljesen igaza volt. Nem
lehetek elégedetlen. Jól megfizetnek, és ha ezért a
pénzért kávét kell főznöm vagy telefonokat fogadnom,
hát legyen. Nem rangon aluli, csak más, mint amit eddig
megszoktam.
– Nem – válaszoltam végül.
Egyik ujjával felemelte az állam, hogy a szemébe
tudjak nézni.
– Akkor ne duzzogjon.
– Rendben – bólintottam.
Az ujja még mindig a bőrömet érintette, arra
kényszerítve ezzel, nehogy elvonjam a tekintetem róla.
Nem tudtam, mit akar még, csak azt, hogy elolvadt
minden testrészem.
is élesen szívta be a levegőt, váltakozva figyelte az
ajkam és a szemem. Beleborzongtam. Pont abban a
pillanatban engedett el, amikor már azt hittem, nekem
esik.
Az ő önuralma, úgy látszik, a helyén volt, mert az
enyém már rég feladta a küzdelmet, és csak arra várt,
hogy történjen végre valami. Ami persze nem fog
megtörténni. Soha.

Az első munkahetem utolsó napját már úgy vártam, mint


valamiféle megváltást. Csak arra tudtam gondolni, hogy
hétvégén végre nem az órámra kell ébrednem, az
ágyamban tölthetem az egész napot, és csak a
legszükségesebb dolgokért mozdulok majd
ki.
Reggel már ott gőzölgött Mr. Wyak kávéja az asztalán.
Mivel mindig pontosan érkezett, így meg tudtam előzni.
Tényleg odatettem magam. Nagy
megkönnyebbülésemre elégedett volt a munkámmal,
ahogy ígérte, megkaptam az értékelését. Meglepetten
láttam, hogy alig volt benne javítás, ennek ellenére sokat
jegyzetelt bele. Természetesen pirossal.

Frászt kaptam tőle, de komolyan.


Biztos bejön a nőknek a stílusa, de engem nem fog
térdre kényszeríteni vele!
– Igen, Mr. Wyak? – mondtam, és egy pillanat alatt
bent is termettem az irodájában, miután intett. Kizárólag
azért vagyok hajlandó megjátszani a kezes bárányt, mert
nem akarom megnehezíteni az itt töltött időmet. Hosszú
hetekig kell még együttműködnünk, semmi esetre sem
vívnám ki a haragját a gőgösségemmel.

– Hétfőtől itt szeretném látni az irodában már reggel


hétkor.
Mi? Lehet, hogy nem tűnt fel neki, hogy minden rohadt
nap akkor kezdtem eddig is?
– Rendben – feleltem és elindultam kifelé, de bosszús
hangja megállított.
– Még nem mondtam, hogy távozhat!
– Elnézést – fordultam vissza, mire diadalittasan rám
nézett. – Nem tudtam, hogy arra is engedélyt
kell kérnem – tettem hozzá félhangosan, és kelletlenül
közelebb léptem hozzá.
Letaglózott arcába néztem, de a tekintete a pillanat
törtrésze alatt megváltozott. Sötét lett és kifejező, ami
olyan dolgokról árulkodott, amit nem akartam látni.
Felállt és kettőt lépett felém. Muszáj volt kitartanom,
pedig a testem minden porcikája menekülésre készen
várt a rajtjelre, de nem mozdultam. Ahogy farkasszemet
néztünk, óvatosan megnyaltam a számat, mert teljesen
kiszáradt. Ezzel odavonzottam a tekintetét, majd
megmarkolta a két karom. Azt hittem, meg akar csókolni,
mert nehezen tudta levenni rólam a szemét. De nem tett
ilyen jellegű kísérletet, én mégis olvadozni kezdtem a
keze közt. Olyan fékezhetetlen energiát éreztem belőle
áramolni, hogy a puszta érintésétől ösztönös, vad,
állatias érzésekkel töltődtem fel.

– Ne flörtöljön velem – nyögte közel hajolva a


számhoz, és még mindig a karomat szorította.
– Tessék? – kerekedett ki a szemem a mondatára.
Én? Flörtölni? Nagyon el van tévedve! – Egy percig se
higgye!
Kihámoztam magam a szorításából és zavaromban
megigazítottam egy copfomból kicsusszanó tincset.
Észrevehetően remegett a kezem. Nem lépett el tőlem,
nekem kellett hátrálni, ami megerőltetőnek bizonyult,
mert mágnesként vonzott magához.

– Most is azt csinálja – dőlt neki az asztalának, és


karba tette a kezét. – Babrálja a haját.
– Ez magának flört? – Felkacagtam egy pillanatra,
aztán olyat tettem, ami határozottan a szex hiányának
és az új főnököm megleckéztetésének tudható be.

Kikaptam hajamból a gumit, ami egyben tartotta


frissen mosott, rakoncátlan tincseimet, és a fejemet
megrázva hagytam, hogy a vállamra omoljon a hajam.
Beletúrtam, hogy kócosan dús hatást érjek el, majd
Miguelre néztem.
– Ez – fúrtam mélyen a szemébe a tekintetemet – már
flört.
Megdörzsölte a borostát az arcán és felpattant. A
derekamat megragadva magához préselt.
– Igen. Ez határozottan izgató volt.
Egyik kezével beletúrt a hajamba és szorosan ráfogott
a tarkómnál, hogy érezzem a szorítását.
– És a tetteinknek vállalni kell a következményeit –
mondta, majd közelebb hajolt, és puha ajkával csókolni
kezdett. Nem tolakodott a számba, megvárta, amíg
magamtól engedem be. Ahogy megnyílt az ajkam, az
alsó részét finoman megnyalta és kissé meghúzta a
fogával.
Halk nyögés hagyta el a számat, és behunyt szemmel
élveztem a pillanatot, ahogy a nyelve érzéki táncba kezd
az enyémmel. Atyaég! A csókja olyan forró és
követelőző volt, mégis annyi gyengédséggel bírt, hogy
az összes sejtem felsajdult a
hatására.
Kissé elhúzódtam tőle és összefonódott a
pillantásunk. Erre egyáltalán nem számítottam. Nagyon
jólesett az érintése, finom volt a csókja, még inkább a
szája. De a tekintete égetett!
Átfontam a kezem a tarkóján, és úgy simultam a
karjába, hogy viszonozzam az érzéki játékát. Igen,
kértem ezt a ráadást, ő pedig még közelebb húzott
magához, miközben elmélyítette a csókot. Sosem hittem
volna, hogy egyszer majd a merevedésének simulok. De
ez is nagyon tetszett. Túlságosan is.
Egy pillanat alatt elöntött a vágy. Érezni akartam. Rá
akartam vetni magam és elveszni a karjában. Nem
érdekelt, hol vagyunk, kik vagyunk, csak az, hogy tegyen
a magáévá. És úgy tűnt, ezzel nem voltam egyedül…

– Ha most azonnal nem megy ki az irodámból,


feldobom az asztalra és addig kefélem az iratokon, amíg
nem sikít a gyönyörtől.
Egye lépést hátráltam, de nem hagytam el az említett
helyiséget. Határozottan hezitáltam.
– Nyomás! – kiáltott rám, amitől rohamtempóban
szedtem a lábam kifelé.
Baszki. Baszki! Baszki! Ezerszer is baszki!
KILENCEDIK FEJEZET

MIGUEL
Mégis mi ütött belém? Most vertem ki a farkam a zuhany
alatt, miközben Camie-ről fantáziáltam. Simán
megkaphattam volna, simán elmehettem volna benne is.
Ehelyett az üres ágyamban forgolódtam, és még mindig
rohadtul kívántam.
Kellett nekem. Egy hét elég volt hozzá, hogy
megőrüljek érte. Minden egyes nap egyre jobban
kívántam. Még azt is vonzónak találtam, amikor
durcásan levágta az asztalomra a kávét. Szórakoztatott,
hogy nem volt hajlandó behódolni nekem, mégis tette,
amit kértem. Minden pillantásával, minden mozdulatával
flörtölt velem, és még csak nem is sejtette. És az a csók!
Az a pillantás!

Hirtelen nevetnem kellett, amikor eszembe jutott


kikerekedett tekintete, amikor megérezte, milyen
hatással volt rám.
Igen, bébi, ez én vagyok – mosolyogtam rá, de amit
leolvastam az arcáról, attól még jobban lüktetett a
farkam.
Szinte kérte, hogy tegyem meg. Vágyott rám.
Vágyott arra, hogy ott helyben megbasszam.
Rég nem érdekelt ennyire egy nő! És különben is,
mióta szedek fel alkalmazottakat? Ki ez a puha pöcs,
most komolyan?
Nem ismerek magamra! Camie megszállottja lettem,
és küldetésemnek éreztem, hogy minden percben róla
ábrándozzak.
De az agyam helyett az ágyamban akartam tudni.
Méghozzá nagyon!

CAMIE
– Várj, várj, várj! Lassabban, Camie, mert nem tudlak
követni! – utasított a barátnőm a telefon túlsó végéről. –
Mit csináltál a szuperszexi szadistával?
– Istenem… – hunytam be a szemem, és a
szemzugomat szorítottam két ujjammal. Ha még egyszer
el kell mondanom, attól csak egyre valóságosabbnak fog
tűnni. – Csókolóztunk. És… hát magához préselt… és…

Amy kuncogott.
– Lefeküdtetek?
– Ne már, Amy, nem… Pf! Dehogy!
Sajnos.

– De akarta?
– Ahogy én is – vallottam be.
– Ez szuper! – kiáltott fel, de aztán hangnemet váltott.
– Vagyis óriási ostobaság! Nem szabad a munkahelyen
kapcsolatba bonyolódni. Ez nagyon fontos alapszabály.
– Mégis melyik szabálykönyv melyik cikkelye utal erre
pontosan?
– A „Ne akarj bonyodalmat” című – vágta rá egyből.

Jó, tényleg igazat adtam neki, de ő még nem tudta,


kiről beszélünk. Miguel annyira finom falatnak ígérkezett
az én éhségtől szenvedő testemnek, hogy jelen
állapotomban biztos nem kerülne ki élve a kezem közül.

Atyaég!

Megszállott lettem, ez már biztos. Valaki beférkőzött a


tudatomba és hatással volt a központi
idegrendszeremre, mely hevesen reagált minden
Miguellel kapcsolatos ábrándozásomra. Remegtem, mint
a kocsonya és izzadtam. Meg kell néznem, hova lőtte
belém Ámor a nyilát, és ki kell tépem magamból!

– Legalább helyes? – kérdezte Amy lemondóan.


Hangosan felsóhajtottam. Csak ennyi jött ki a számon.
Nincsenek rá szavak.
– Most előre szólok, hogy ha egy könnycsepp is
legördül az arcodon miatta, én nem leszek veled kedves!

Nevettem a szavain.
– Nem fog, mert nem lesz köztünk semmi. Ez egy…
egy… – dadogtam, mert nem tudtam, hogyan fejezzem
ki magam.
– Egy mi?
– Egy kis játék volt. De vége. Biztos vagyok benne,
hogy nem lesz folytatása. Nem dobnak el megint
rongybabaként, ne aggódj. A múltkor jó kis leckét
kaptam, ami azt illeti.
– Sajnos egyet kell hogy értsek. Akkor? Zsákot húzol
a fejedre, vagy bevarrod a szád munka előtt?
Mosolyogtam.
– Miért kellene?
– Azért, hogy se beszédre, se csókra ne tudd
használni! – kiáltotta. – Na jó, tudod mit? Ma el kell
mennünk valahová. És kerítünk neked egy pasit, aki úgy
ellátja a bajod, hogy eszed ágában sem lesz a
főnöködről álmodozni!
– Fogd be!
– A tied lesz befogva! Kilencre gyere át, leugrunk
előtte inni valamit.

Amy természetesen egy olyan társaságba vitt el este,


ahol mindenkinek volt már párja, neki pedig egy
kialakulóban lévő kapcsolata. Szuper. Magamban
fintorogtam, amikor a fiatal srác ledugta a nyelvét a
torkán, így kénytelen voltam másfelé nézni. Rendben,
hogy egy szórakozóhelyen voltunk, és akár nekem is
akadhatott volna partner, de az én gondolataimban már
csak egy személy foglalt helyet.
Ezért csakis magamat okolhatom, csessze meg!
Miért kellett belemennem a játékába? Miért vágytam
olyan nagyon arra, hogy hozzám érjen? Egész héten
szadizott és sértegetett, majd varázsütésre minden
megváltozott köztünk. Miket beszélek? Hiszen az első
perctől kezdve vonzódtam hozzá! Egy hete, amikor
beszálltam mellé a liftbe, már akkor a magáévá tehetett
volna.
Megráztam a fejem.
Huh, ezeket a gondolatokat gyorsan el kell hessegetni!
Innom kell valamit. Tényleg. Egy búfelejtő akármit.

Odasétáltam a pulthoz és hamar meg is kaptam az


italomat, de csak bámultam rá elmerengve.
Tulajdonképpen miért kellene bármit is elfelejtenem?
Nem ok nélkül csókolóztunk. Pont annyira vágyott rám,
mint én őrá. Mióta bűn a vonzalom? A világ legjobb
dolga találni valakit, akivel működik a kémia. Abból pedig
nem szoktak rossz dolgok kisülni. És nekem most
szükségem volt egy nagyon jó dologra. Oda a lábaim
közé, mert rohadtul nedves voltam már most, pedig csak
annyi történt, hogy felidéztem magamban Miguel csókját.
Hogyan lehetséges ennyire beindulni valakitől, akit alig
ismerek? Sőt, ha jobban belegondolok, semennyire sem
ismerem. De egyvalamit tudtam róla: akart engem.

Elővettem a telefonomat, és következő üzenetet


pötyögtem be rajta Miguelnek:
Avalon Hollywood bejárata. Mennyi idő
alatt érsz ide?

Miközben lélegzet-visszafojtva vártam a válaszára,


gyorsan ledöntöttem a whiskymet. Egész bensőmben
remegtem. Őrültség – korholtam magam, de már nem
bírtam tovább. Meg akartam őrülni. Egy őrült nő akartam
lenni. Egy olyan nő, akit kívánnak. És az sem számított,
miként fog vélekedni rólam az, akivel ezt megteszem.

Rezgett a farzsebemben a telefonom. Az első


gondolatom az volt, hogy talán mégse kellene
megnéznem…
Miguel: Tíz perc.

Ennyit írt. Tíz perc, és teljesíteni fogja a vágyaimat. Nem


érdekelt, milyen árat fogok fizetni a tettemért. Meg fogom
tenni. Le fogok vele feküdni, és magam mögött hagyom
azt a nyomorult múltat, ami elől állandóan csak
menekülök.
Fizettem és összeszedtem magam. A hangos zene a
dobhártyámban dübörgött versenyt a szívverésemmel.

Ahogy elhagytam a kijáratot és szétnéztem, egy


ismerős motorhangot hallottam felzúgni a távolból. Ki
akart szakadni a szívem a helyéről. Pezsgett a vér az
ereimben, pedig még csak közelítettem felé. Megállt
mellettem és várta, hogy beszálljak. Innen már nincs
visszaút – gondoltam.
Kinyitottam az ajtót és beültem. Még nem csuktam be,
mert szerettem volna tisztázni a dolgokat, mielőtt
belevágunk.
– Csak ma este. Utána elfelejtjük. Megfelel? – vágtam
bele a közepébe, és csak utána mertem ráemelni a
tekintetem.
– Csukd be az ajtót! – szólt rám, majd gázt adott, és
csikorgó kerekekkel elhajtottunk a klub elől.
Mikor belesüppedtem a bőrülésbe, kicsit jobban
szemügyre vettem útitársamat. Észrevette, hogy
vizslatom, mert egyre többször pillantott rám. Hogy
zavaromat leplezzem, előrenyúltam és felhangosítottam
a rádiót, amiben George Michael Father Figure című
száma szólt éppen.
– Nagy kedvencem – magyaráztam. – Nem bánod,
hogy felhangosítottam? – kérdeztem, bár az
arckifejezéséből ítélve csöppet sem volt ellenére. – Ez
határozottan egy szeretkezős szám, nem éppen autózós
– tettem hozzá, de tekintetemmel már az utat követtem.

– Akár félre is húzódhatok.


– Azt rögtön gondoltam – mosolyogtam magamban
Miguel nagylelkű kijelentésén.
Ekkor hasított belém a gondolat: vajon fog ez nekem
menni?
– Ki a kedvenced? – kérdezte, amitől gondolkodóba
estem. Olyan sokféle zenét szerettem, hogy nem tudtam
mondani egy abszolút kedvencet. Vagy mégis.
– Mark Ronson. Igen. Őt nagyon bírom mostanság.
– Minden tevékenységhez van zenéd? – érdeklődött
tovább, mire újra elgondolkodtam.
– Azt hiszem.
– Akkor mi lenne az utazáshoz való zene?
– David Guettától a Drive – mondtam, mire nyomkodni
kezdte a kormányon a gombokat, és a zeneszámok
között léptetve az említett számnál megállt.
Mosolyogtam az ismerős hangok hallatán.
– Remélem, velem kapcsolatban kimarad a
repertoárból Shellac Prayer to God című száma. – Nem
tudtam, miről beszél, de feljegyeztem magamnak, hogy
majd nézzek utána.
A telihold világított az égen. Igazából akkor vált
elképesztővé a látvány, amikor lekanyarodtunk a Santa
Monica körútról, és az óceán mellett haladtunk tovább az
egyes főúton. Kicsit lehúztam az ablakot, hogy a
menetszél az arcomat érje.
– Hová megyünk?
Miguel csak sejtelmesen mosolygott.
– Meglepetés.

– Tudom, hogy hova tartunk – forgattam a szemem. –


Ha azt hiszed, meglepődöm az útirányt illetően, tévedsz.
Képzeld, már voltam Malibuban.
– De nem az én házamban – válaszolta.
Ettől kissé leesett az állam, és elkezdtem
győzködni magam arról, hogy csak egy egyéjszakás
kalandot keresek, és nem lesz utána semmi
bonyodalom, szívfájdalom vagy megbánás. Csak szex.
Menni fog ez. Ha fele olyan jó lesz, mint amilyet
elképzeltem, már megérte. Csakis ezért vagyok most itt.

Újra Miguelre pillantottam, és újra átjárta a testem az


izgalom. Menni fog ez!
– Gondolom, éhes vagy – rángatott vissza a jelenbe.
– Annyira, hogy már bánom, hogy nem szóltam a
pizzériánál, vagy annál a hamburgeresnél, amit most
hagytunk el.
– Mindjárt kárpótollak valamivel – mondta, s azzal
kitette az indexet, majd megálltuk a Maestro’s Ocean
Club nevű hely parkolójában.
Odabent szívélyes fogadtatásban volt részünk,
sejtettem, hogy Miguel gyakran látott vendég lehet náluk.
Meginvitáltak egy italra, és az emeleti bárpulthoz sétálva
bevallom, elszégyelltem magam, amiért farmert viseltem,
annak ellenére, hogy a legtöbb vendég hasonlóan
alulöltözött volt a helyhez.

– Egy pillanat türelmüket kérem, és kész az asztaluk,


uram – szólt illedelmesen a pincér.
Miguel egy bólintással tudomásul vette az
elhangzottakat, majd kezet nyújtott a pultosnak.
– Mike! – üdvözölte a hozzánk siető fekete inges férfit,
akinek olyan precízen volt elválasztva
középen a haja, hogy vonalzóval se tudtam volna olyan
csíkot húzni. Arról nem is beszélve, hogy frizurája
egyben tornádóbiztos is volt. Ez azt jelentette, hogy a
zselé mennyisége meghaladta a
hajtömegét, aminek következtében az sziklaszilárdan állt
a helyén.
– Miguel – fogadta a kézfogást. – A szokásosat? –
kérdezte egyből, majd gyorsan rám nézett és hozzátette:
– Ahogy a hölgynek is?
– Én csak ásványvizet kérek, köszönöm – előztem
meg Miguelt a válaszommal.
– Nekem a szokásosat.
Mike pillanatok alatt szervírozta is a kért italokat.
Szétnéztem.
A holdfényben hullámzó óceán pazar látványt nyújtott
az óriási ablakokon át. Feltételeztem, hogy foglalás
nélkül ide nem is teheti be az ember csak úgy a lábát. A
lenti részen inkább családokat láttam, itt fent viszont már
pezsgőbb volt az élet.
Nem messze tőlünk egy fekete lakkzongora vonta
magára a figyelmemet, ahogy ott árválkodott egy
mikrofonnal és a mellette heverő keverőgéppel.
– Szoktak rajta játszani? – kérdeztem Mike, a pultos
elképedt arcába nézve. Biztos idiótának tartott a
kérdésem miatt, hisz láthatóan nem csupán
díszítőelemként funkcionált a hangszer.
– Általában minden hétvégén, de ma este késik a
zenész.
– Értem.
– Ha gondolod, kipróbálhatod – tette hozzá és a
zongorára mutatott, mire megráztam a fejemet.
– A legtöbb vendég már pötyögött rajta – győzködött.

A józan eszem tiltakozása ellenére mégis felálltam, és


odasétáltam hozzá.
– Csak megnézem egy pillanatra – mondtam futólag
az engem bámuló férfiaknak, majd lenyomtam rajta
néhány billentyűt. Káprázatos hangja volt.

– Tudsz játszani? – kérdezte Miguel.


– Nem. De hallgatni szeretem – válaszoltam. – Az
egyetemi szobatársam nagyon jól zongorázott és
megszerettette velem.
Egy srác igyekezett felénk, és heves munkába kezdett
mögöttem: beállította a mikrofont, gombokat nyomott
meg a keverőpulton és kábeleket illesztett össze, mire
én elléptem a hangszertől. Minden bizonnyal ő volt a
zenész.
– Munkát keresel? – mosolygott rám az idegen, majd
leült a zongora elé. – Kérhetsz egy dalt – szólt utánam,
ahogy igyekeztem vissza a helyemre Miguelhez. – Vagy
már ki is vagyok rúgva, csak nem tudok róla? – szólt
hangosabban, hogy Mike is hallja, mire felnevettek.
– Lehet! – kacsintott rám Mike.
– Mark Ronsont szereti – tette hozzá Miguel, és az
üres vizespohárba, amit a zongora fedelén hagytam,
belegyűrt pár bankót.
– Gyere – nyújtotta felém a karját, és épphogy csak
mellé léptem, amikor határozottan magához húzott és
megcsókolt. Nem volt szégyenlős, megadta a módját,
hosszan kényeztetett a nyelvével. Éreztem, ahogy a
fülemben felzúdul a vér, és odaadóan csókoltam vissza.
Nem létezett külvilág, csak mi ketten. És a nyelve a
számban, mely olyan érzéki játékot folytatott, hogy
lejjebb is kezdett életre kelni minden egyes porcikám…

– Pompás. Most már mehetünk – jegyezte meg, ahogy


eltávolodott az ajkamtól.
– Kellemes étkezést! – mosolygott ránk Mike teljes
fogsorával, és a szemével követett bennünket, amíg el
nem tűntünk a látóteréből.
Ezt a helyet már most a szívembe zártam. Kedves
személyzet, kellemes környezet, és a kilátás maga a
megtestesült álom. Ahogy elvonultunk az asztalok
mellett, nagyon reménykedtem benne, hogy valamelyik
ablak előttinél foglalunk majd helyet, de nem így történt.
Egészen a folyosó végéig haladtunk a fapadlón, majd a
pincér megállt egy ajtónál és udvariasan betessékelt
minket.
Leesett az állam!
Egy különtermet kaptunk, ahol tizenkét ember is
kényelmesen elfért volna. Egy hatalmas asztal állt
középen, mindegyik oldalán három székkel. Teríték csak
két fő számára volt kihelyezve, biztos voltam benne,
hogy a többit most szedték le. Leültünk a kijelölt
helyünkre, a pincér udvariasan kihúzta a székem, amitől
elvörösödött az arcom. Nem szoktam hozzá, hogy
királynőként bánjanak velem. Zavartan néztem körbe.
Mivel ez a helyiség az étterem egyik sarkában
helyezkedett el, így a két oldala csupa ablakból állt,
majdnem a mennyezetig. Fagerendák nyúltak el a fejünk
felett, és egy faoszlop is volt a teremben. Szemközt, a
kőhatású falon pedig egy modern stílusú festmény
lógott, ami látszólag teljesen elütött a környezetétől,
furcsa módon mégis harmonikus összhatást keltett. A
fallal egy síkban egy jókora üvegajtós szekrény állt,
polcain rengeteg különleges borral, amik félig fekvő
helyzetben várták, hogy a vendégek kiválasszák őket.

– Ajánlhatunk valamilyen bort a vacsorához? –


kérdezte a pincér; gondolom, elkapta a tekintetemet,
miközben az üvegeket fürkésztem.
Elvettem tőle az étlapot, amit fogalmam se volt, mióta
nyújthatott felém, és a torkomat megköszörülve
válaszoltam neki:
– Köszönöm, az jó lenne.
Bár nem terveztem, hogy inni is fogok, de kellemetlen
lett volna visszautasítani.
– Akkor várom a rendelésüket, és ideküldöm a
sommelier-t. Ezzel kisétált az ajtón, de
látótávolságon belül maradt.
Miguel tekintete találkozott az enyémmel. Bár
szemben ültünk egymással, mégis olyan messze, hogy
kuncogni kezdtem.
– Mi az?
– Ez az egész – vigyorogtam, mint aki nyert a lottón. –
Képes voltál farmerban elhozni ide?
– Mit számít? Különben is nagyon jól áll rajtad –
mondta, majd ismét az étlapot fürkészte.
– Miguel?
– Igen?
– Ideadnád a sót? – kérdeztem nagyon halkan.
– Tessék?
Nem bírtam ki, annyira nevettem.
– Az első Batman-filmben volt, emlékszel? –
próbálkoztam, de így sem értette. – Amikor Michael
Keaton elhívta vacsorázni Kim Basingert. Olyan messze
ültek egymástól a hatalmas asztal két végén, hogy nem
hallották jól, mit mond a másik.
– Vacsora után nem magamhoz, hanem orvoshoz
viszlek – csóválta a fejét, majd intett a pincérnek. –
Remélem, te is választottál.
Miután Miguel elmondta az óhaját a vacsorát illetően,
én is rendeltem. Előételnek homárt kértem salátával,
főételnek természetesen steaket, hisz az volt a hely
specialitása, saját készítésű házias mártással, valamint
kétszer sült burgonyával.
Már majdnem elment a pincér – akit Danielnek hívtak,
mint kiderült –, amikor halkan utánaszóltam:
– Lehetne, hogy annál az asztalnál tálalják fel a
vacsoránkat? – mutattam egy kinti részre, ahol az ablak
mellett egy üresen álló asztal árválkodott.
Az arca elsápadt és hebegni kezdett, miközben
Miguelre nézett, aki meg rám, és tudtam, hogy magában
tényleg orvosért kiált.
– Miguel, ez a terem nagyszerű, tényleg, de egy
üvegkalitka! Itt egy óriási tévé lóg a falon, míg kint
zongorán játszanak. Én érezni akarom ennek a helynek
az atmoszféráját, és nevetni azon, ahogy a szomszéd
asztalnál csámcsog az a fazon – mutattam az üvegfal
mögé, ahol olyan pezsgő élet folyt, hogy kikívánkoztam
innen.
Egy pillanatra csend lett.
Várt a pincér, és vártam én is.

Gondoltam, hogy Miguel talán mérlegel. Lehet, hogy


neki tökéletes volt, hogy elszigetelve vacsorázik a többi
embertől, de én más alternatívát kínáltam neki.

Egyszer csak felpattant.


– Ott fogunk vacsorázni – mondta a pincérnek, majd
felém nyújtva a kezét, elindultunk az üres asztalhoz.

Daniel vöröslő fejjel mellettünk termett, és arról próbált


győzni, hogy maradjunk.
– De, uram, az az asztal foglalt.
– Leszarom! Cserélje meg a két asztalt, és mondja
meg nekik, hogy én állom a fogyasztásukat.
– Igen, uram – vette tudomásul a fiú, és gyors
léptekkel megelőzött minket. Kihúzta a székemet, mint
odabent, majd elviharzott a rendelésünkkel.
– Ne vigyorogj ilyen önelégülten – nézett rám Miguel.

– Miért ne?
– Nem lesz mindig minden úgy, ahogy te szeretnéd.

Elsötétült a szemem és odasúgtam neki:


– Engesztelésül az este további részében minden úgy
lesz, ahogy te szeretnéd.
Felragyogott az arca.
– A kedvemben fogsz járni?
– Minden idegszálammal azon leszek – mosolyogtam,
és haraptam egyet az asztalon lévő kenyérből.

Szétnézett az étteremben és közelebb hajolt hozzám:

– Ha lehet, ne nyisd a szádat ilyen nagyra, mert


kenyér helyett valami mással tömöm tele.
Időm se volt reagálni, mert intett Mike-nak, aki
pillanatok alatt odasietett hozzánk.
– Igen?
– Hoznál a hölgynek egy koktélt, amíg a vacsorára
várunk? Rád bízom, milyet.
– Alkohol lehet benne? – tudakolta tőlem, de időm
sem volt válaszolni.
– Ne sajnáld belőle! – vágta rá és összevigyorogtak.
Mikor már biztos voltam benne, hogy a haverja nem
hall bennünket, épp kinyitottam a szám, hogy
leteremtsem Miguelt, de ő figyelmeztetően felemelte
kezét.

– Most már minden úgy van, ahogy én szeretném –


vetette oda úgy, hogy közben rám se nézett, csak az
étlapot böngészte.
Nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy túl nagy lovat
adtam alá az ártatlan felajánlkozásommal.
A koktél isteni volt, és legnagyobb megelégedésemre
egyáltalán nem olyan erős, mint amilyenre számítottam.
Csendben néztem ki az ablakon, és a zongora dallamát
dúdoltam. Miguel nem zavart meg, hagyta, hadd
élvezzek minden hangot, de amikor ránéztem, nem
tudtam levenni a szememet róla, a zene pedig az ő
mosolyával kísérve maga volt a tökély.

– Huh, kidurranok… – dőltem hátra a székben, amikor


a tortát is megettem a vaníliafagylalttal. – Még napokig
fogok álmodni erről – simogattam a hasam elégedetten.

– Ennek igazán örülök – jegyezte meg a pincér


mosolyogva, mert elkapta az utolsó szavaimat.
Miguel rendezte a számlát és indultunk. A kocsiban
nem volt az a szószátyár típus, de valahogy most nekem
se ment a beszéd, csendben ültem és csak
bámészkodtam, egészen addig, amíg le nem
kanyarodtunk a Pacific Coastról a Malibu útra, ahol
nemsokára egy minimál stílusú, lapos tetős házhoz
értünk, aminek felnyíló garázskapuja hamar elnyelt
minket.
Ahogy leállította a motort, eluralkodott rajtam a
remegés. Az izgatottság keveredett bennem a
félelemmel, és fogalmam sem volt róla, mi várhat rám.

Mégis, mikor hitettem el magammal, hogy képes


leszek egy vonzó külsejű, szinte idegennel felhőtlenül
szeretkezni? Mi van, ha perverz? Vagy még annál is
rosszabb? Kiszolgáltattam magam neki, annak ellenére,
hogy marhára tapasztalatlan voltam ilyen téren.

Ekkor ő, mintha megérezte volna a


kétségbeesésemet, felém nyújtotta a kezét, és
mosolyogva beljebb invitált. Az érintésétől
megnyugodtam. Az ujjai közé csúsztattam a sajátjaimat,
és hagytam, hogy vezessen…
TIZEDIK FEJEZET

MIGUEL
Nagyon illedelmes voltam Camie-vel, igyekeztem úrrá
lenni a pajzán gondolataimon, főleg azóta, hogy
elképzeltem a farkam a szájában, de bármennyire is le
akartam teperni, először körbevezettem a tengerparti
házamban. Olyan édes volt, ahogy próbálta a zavarát
leplezni, közben pedig nem győzött ámulni a nyaralóm
láttán. Szó, mi szó, én is kedveltem ezt az épületet,
főleg, hogy szinte a nulláról építettem újjá az ízlésemnek
megfelelően. A vásárlásnál fő szempont volt a part
közvetlen közelsége, amelyet a teraszról levezető
néhány lépcsőfok után már élvezhetett is az ember. Sok
kollégám volt, aki magasabban, fent a hegyen vett házat
magának, hogy onnan gyönyörködjön a kilátásban. Én
nem osztottam ezt a gondolkodásmódot, szerettem az
óceán morajlására ébredni, és ha a kedvem úgy kívánta,
meg is mártózhattam benne pár méter megtétele után.

A földszinten volt a hatalmas belmagasságú nappali,


fehérre festett falakkal, a partra néző oldalon az ablakok
a padlótól a mennyezetig értek. Innen közvetlenül ki
lehetett sétálni a teraszra, ami számos összejövetelnek
volt már helyszíne, külön étkező és kerti sütögetős
résszel. Nem beszélve a feszített víztükrű, üvegfalú
medencéről és a
pihenőrészről a kinti ülőgarnitúrával. Egy fél emelettel
feljebb a konyha helyezkedett el bal oldalt, amelyben az
étkezőrész szintén a partra nézett, jobbra pedig egy
pihenőhelyiség volt kialakítva barna bőrgarnitúrával,
amely minden kényelmi funkciót ellátott. Szemben vele a
könyveim pihentek a polcokon, egy hatalmas tévé
társaságában.
A sötétbarna faborítású lépcsőn még feljebb haladva
három háló volt található, mindegyik külön fürdővel
rendelkezett. Ebből kettő utcafronti volt, általában a
vendégek használták, a legnagyobb természetesen
szintén az óceánra nézett ugyanúgy teli üvegfallal, mint
a nappaliban és a mellette lévő fürdőszobában. A
színvilága egyszerű és letisztult vol, a fehér-szürke
kombinációt a fa törte meg, és a lakberendezőm
munkáját dicsérték az egyéb kiegészítők, mint például a
festmények, az akvárium a lépcsőfordulónál és a
díszpárnák, amik életet vittek a helyiségekbe.

Miután végeztünk a körbenézéssel, hamar töltöttem


egy italt mindkettőnknek, mert kezdtem magam úgy
érezni, mint egy kibaszott ingatlanügynök.

– Köszönöm – mondta Camie, miközben leültünk a


nappaliban. – Szóval itt szoktál kikapcsolódni?
– Többnyire. Ahogy az időm engedi.
– Ühüm – dünnyögte, és egy hajtásra megitta a
whiskyt.
Nem akartam sokáig húzni az időt, de azt tudtam,
hogy nem rutinos művelője az egyéjszakás kalandoknak.
Van ebben már tapasztalatom. Eltűnt a megszokott
önbizalma, felszínesen vette a levegőt, nem emelte rám
a tekintetét, de fogadni mertem volna, hogy a padlóm
minden egyes négyzetcentiméterét feltérképezte már.
Viszont itt volt nálam. Ráadásul ő keresett meg. És
tudtam, mi kell neki.

Ó, nagyon is!
– Akarsz úszni egyet? – kérdeztem, és már le is
rántottam magamról az ingemet.
– Elfelejted, hogy nincs nálam fürdőruha, sőt,
tulajdonképpen semmilyen ruha nincs nálam.
– Nem gond – válaszoltam, majd letoltam magamról a
nadrágot is, és meztelenül sétáltam ki a teraszra, úgy
ugrottam fejest a medencébe. Mikor feljöttem a víz alól
és megráztam a fejem, már hallottam is, hogy egy óriási
csobbanással megérkezett mellém.

Nem számítottam rá, hogy utánam merészkedik, attól


meg végképp eldobtam az agyam, hogy az összes
ruháját levette.
– Azt hiszem, ezt nem gondoltam végig – kezdte,
amikor odaúsztam hozzá, megcsókoltam, és már
ágaskodott is a farkam a viszonylag hideg víz ellenére.
Nem fogok hazudni, Camie elképesztő látványt nyújtott.

– Gyönyörű vagy – mondtam, és még jobban


magamhoz préseltem, hogy érezze a duzzadó
testrészemet. Halkan felnyögött, és lábát a derekam
köré fonta. Kedvem lett volna azonnal felnyársalni,
minden gondolkodás nélkül elmerülni a forró
nedvességében, de vissza kellett fogjam magam. Nem
lehettem egy vadállat. Annak ellenére, hogy mióta
megláttam, csak azon járt az eszem, hogy miként fogom
szétszedni.
– Minden porcikádat fel akarom falni – súgtam a
szájába, és újra csókolózni kezdtünk.
Felajzott állapotom dacára képes voltam nem birtoklón
és mohón falni a száját, helyette lágyan derítettem fel
minden egyes szegletét. Élveztem, ahogy belenyög a
csókba, amikor a kezem lesiklott, és a fenekénél fogva
ütemesen magamhoz húztam. Minden porcikája reagált
rám. Érzékien hátravetette a fejét, és hozzám dörgölte
az ágyékát. A rajtam kéjelgő nő láttán – ahogy vonaglott
és az ajkát harapdálta – olyan elviselhetetlenül kemény
lettem, hogy meggondoltam magam a visszafogottságot
illetően. Megragadtam a derekánál és abban a pózban
vittem ki a medencéből, ahogy voltunk. Besétáltam vele
a nappaliba, de egy percre sem hagytam abba a
kényeztetését. A nyakánál csókoltam, finom, puha bőrét
nyaltam, majd a kanapéhoz érve leültem vele az
ölemben. Éreztem, ahogy a nedvessége az én bőrömet
is beborítja, a szemébe nézve pedig pokoli vágyat láttam
égni. Épp olyat, amilyenben én is kerestem a
megkönnyebbülést. De most nem a farkam volt az
első, akit boldoggá akartam tenni. Az első Camie volt.

Kezembe fogtam formás mellét, és a kemény bimbóját


kényeztettem a számmal. Éreztem, ahogy megfeszül
minden egyes szívásnál és nyelvjátéknál, majd mikor a
fogammal kissé rászorítottam, már nem bírta ki hang
nélkül.
– Jesszus! – szólt elfúló hangon és a hajamba túrt,
hogy azt megragadva el tudjon húzni magáról.
Megálltam és elmosolyodtam. A másik mellbimbóját
az ujjaim közé csíptem. Erre megfogta a legnemesebb
testrészem, és fel-alá járt rajta a keze, amitől az én
számat is elhagyta egy mély torokhang. Képes lettem
volna a tenyerétől elmenni, annyira fel voltam ajzva.

– Türelem, azt is megkapod – nyögtem.


Megragadtam, és helyet cseréltünk, most ő került
alulra, elterülve az ülőalkalmatosságon. Kérdőn rám
nézett, mert egyáltalán nem arra számított, ami
következett.
– Kurvára szét foglak kefélni – néztem rá, és a
kezembe vettem a szerszámomat. – De előtte még
eljátszadozom veled, amiért minden egyes nap
felizgattál abban a rohadt irodában.
Mosolygott, de nem sokáig, mert a nyelvem újabb
felderítő útra indult a testén, egészen lefelé. Erősen
rászívtam a csiklójára és addig nyaltam a
legérzékenyebb részen, míg el nem kezdett remegni
alattam a nevemet kiáltva. Élvezettel kóstoltam bele a
nedvességébe.
Mmm… Életem végéig elélnék ezen.

Nagyon finom volt az íze.


– Egy – mondtam és beledugtam két ujjamat a nedves
puncijába.
– Mi… guel – nyögte halkan, de ez rám úgy hatott,
mint egy adrenalinlöket, és addig fokoztam az ütemet és
nyaltam-faltam a punciját, míg újra el nem érte az
orgazmus hulláma, és vonaglani nem kezdett alattam.

Végigsimítottam a tenyeremmel verejtékező testén,


fel, egészen a nyakáig. Fölé tornyosultam, és most már
kendőzetlen vággyal mélyítettem el a csókot, szó szerint
alig hagytam levegőhöz jutni.
– Kettő – számoltam rá elégedetten.
Kibaszottul csodálatos volt őt így látni. Kielégülten,
kipirosodva és tele szenvedéllyel.
– Mondd, hogy szedsz gyógyszert!
A szavaim egy pillanatra kijózanították.
– Igen – súgta a választ, amiben reménykedtem. Csak
őt akartam érezni, óvszer nélkül.
Szívesen időztem volna még a lába között egy újabb
orgazmusban részesítve, de muszáj volt elmerülnöm
benne. Azt hittem már az első lökésnél, hogy elsülök.
Elképesztően nedves volt, mégis szűken ölelt körül.
Esküszöm, olyan volt, mintha egy
szűz lányba hatoltam volna bele. Annyira duzzadt volt a
hüvelye, hogy igencsak koncentrálnom kellett, hogy
visszatartsam a visszatarthatatlant.
– Ááááá! – szakadt ki belőle, és az ajkába harapott.
– Ne mozdulj! – kérlelt elfúló hangon, és a mellkasomra
tette a kezét, hogy megakadályozzon az újabb lökésben.

Ránéztem az arcára, mert nem tudtam mire vélni a


tiltakozását. Nem fájdalmas arcot vágott, hanem olyat,
mint aki újra az orgazmus határán van. Ennyitől. Vagy
még az előzőt nyújtottam el a farkammal.

Megmozdultam benne, mire felsikított.


– Istenem! – kiáltotta, a háta ívben megfeszült, ahogy
a hüvelye is körülöttem. Azt hittem, kiprésel belőlem
minden magot, úgy lüktetett.
– Baszki, Camie! – tört ki belőlem. – Csodálatos vagy,
ahogy elélvezel!
Különös boldogsággal töltött el, amikor a véget nem
érő gyönyörét a magaménak tudhattam.
Megcsókoltam és újra mozogni kezdtem benne. Egyre
ütemesebben és egyre mélyebben. Mikor hozzáértem
duzzadt csiklójához, elkapta a kezem.
– Ne! – zihálta. – Nem bírom ki… kérlek.
Nincs annál fantasztikusabb érzés a földön, mint
amikor egy gyönyörű nő a karjaim között könyörög az
irgalomért.
De nem kegyelmeztem neki, mert láttam, hogy újra
kezd elveszni, és az utolsó lökéseimmel én is
eldurrantam. Beleélveztem a csodálatos testébe. Úgy,
ahogy még soha senkibe. Eget rengető volt.
– Három – lihegte bele az arcomba elégedett és fáradt
mosollyal.
– Kezdetnek megfelel? – kérdeztem, mert komolyan
gondoltam, hogy az este csak most indul…

Hajnalig fent voltunk, aminek eredményeképp reggel


későn ébredtem. Camie-nek már nyomát se találtam,
nem volt mellettem az ágyban. Magamra húztam egy
alsónadrágot, és lesétáltam a nappaliba.
Ott állt az ablaknál az egyik ingemben. Csak bámult
kifelé a karját összefonva. Hosszú haja kócosan omlott a
vállára.
– Jó reggelt! – szólaltam meg, mire riadtan megfordult.

A félig begombolt ingem alig fedte a mellét, és


sejtettem, hogy bugyi sincs rajta. Elindultam felé, és
közben arra gondoltam, hogy megint magamévá teszem.
Mohón vágytam rá, minél többet kaptam belőle, annál
jobban.
– Neked is – mondta, és tenyerével végigsimított a
meztelen mellkasomon. – Készítek reggelit.
Ezzel a mondattal elsiklott mellettem, és én elégedett
mosollyal nyugtáztam az érintését. Életre
keltette az ösztönömet, mégse tehettem mást, csak
bámultam utána.
Én? Én nem szoktam bámulni senkit!
Legfőképp úgy, hogy közben otthonosan szorgoskodik
a konyhámban. Pillanatok alatt kész volt a rántotta –
pirítóssal –, és még gyorsan sütött pár palacsintát is
mellé. Jóízűen belakmároztam és elégedetten dőltem
hátra a széken.
– Mikor indulunk vissza a városba? – kérdezte. Ó,
ha rajtam múlott volna, sose viszem haza.
– Este? – kérdeztem vissza, mire bólintott.
– Szívesen lemennék a partra – nézett ki az ablakon.

– Nincs semmi akadálya.


– Ha meztelenül akarok mutatkozni, akkor tényleg
nincs. – Felállt és elpakolta a mosatlant, miközben
folytatta: – Mert jók ezek a férfiruhák, de mégse mehetek
le fürdeni egy férfiingben.
– Nem a szabadstrandra megyünk – utaltam rá, hogy
itt a szomszédokon kívül más nem igazán található a
parton. Sőt az is nagyon ritka alkalom, hogy összefutok
valamelyikükkel.
– Azért ha akadna valamilyen kisebb pólód, szívesen
venném.
– Rendben. Bár meg kell hagyni, jól áll neked az
Armani.
– Miguel! – kiáltotta, mikor egy óvatlan
pillanatban az ölembe húztam.
Benyúltam az ing alá, és simogatni kezdtem a mellét,
amely kétséget kizáróan tudatta velem, mennyire jóleső
érzés ez számára. Ahogy sejtettem, nem volt rajta
semmilyen más ruhadarab, így felkaptam és az asztalra
ültettem. Várakozón széttárta a lábát, utat engedve
közéjük a nyelvemnek. Örömmel megtettem neki,
szívesen faltam fel minden porcikáját. Édesebb volt az
íze, mint az előbb elfogyasztott juharszirupos
palacsintának. Ez volt az igazi desszert.

– Úristen…– vonaglott az asztalon, mire


belemosolyogtam a puncijába.
Igen. Határozottan istennek éreztem magam.

CAMIE
A ma reggeli menet után kint feküdtem a parton egy
napozóágyban. Röhejesen festettem az alkalmi
ruházatomban. A fejemen lévő kalap volt a legjobb része
a szettemnek. Ezen kívül a melltartóm volt rajtam,
Miguel fürdőnadrágja kíséretében. Így legalább nem
kellett attól tartanom, hogy rám mászik,
megbotránkoztatva ezzel a szomszédait.
Bár ahogy közeledett felém az óceán felől a
homokban lépkedve, miközben a habok nyaldosták a
lábát, tökéletesen barna és izmos felsőtestén pedig
megcsillantak a vízcseppek… meg kellett erőltetni
magam, hogy elvonjam a tekintetem róla.
Hogy fogok ezek után az irodában dolgozni? Beleégett
a retinámba a testének minden egyes szeglete. Már
tudom, milyen méretes a szerszáma, hogy mennyire jól
tud vele bánni. És ha behunyom a szemem, akkor is
látom, hány kocka van a hasán. Hogy leszek képes
mindezek tudatában féken tartani a tekintetem és a
vágyam?
Hát márpedig muszáj lesz!

Azt a tévképzetet, miszerint mindent, ami köztünk


történt, félre fogunk tudni rakni, már el is hessegettem.
Erre a kalandra nagyon boldogan fogok emlékezni.
Olyan sorozatos orgazmusaim voltak tőle, hogy a testem
kezdte feladni a könyörületért a küzdelmet.

Szégyenlősen haraptam be a szám szélét. Irdatlanul


megkeféltek. És ez nagyon tetszett. Miguel tudta és tette
is a dolgát. De még mennyire bőkezűen! Gyönyör jött
gyönyör után. Ha a legelső pasi lett volna az életemben,
akivel lefekszem, biztos, hogy egész életemben utána
sóvárogtam volna. Mert nála az együttlétnek is volt
tartalma. Nem ügyes, begyakorolt mozdulatok sorát
kaptam, hanem azt éreztem, csak fel akarja fedezni a
testem, hogy mindennél jobb legyen az együttlétünk.
Döbbenetes volt rájönni arra, hogy valaki más jobban tud
vele bánni, mint én. Nyugodtan rábízhattam magam.
Sokféle módon kifejezte a csodálatát, a vágyát és ettől
úgy éreztem, nincs más, akit szívesebben tartana a
karjában. Könnyedén rá tudnék kapni erre az érzésre.
Feltételezem, hogy nem én vagyok az első nő, aki
vágyakozik egy következő alkalom után. Arra, ami nem
lesz. Azonban egy cseppnyi megbánás se volt bennem.

Nem hiszem, hogy a viszonyunk sokat fog változni.


Hétfőn magára ölti majd a főnökzakót, és minden megy
majd a régi kerékvágásban. De most nem rontom el
ezzel a hangulatom. Ma még itt vagyunk, kék az ég, süt
a nap, hűs az óceán. És csodás orgazmusokat fogok
még átélni! Csak erre vágytam. A problémákkal majd
akkor foglalkozom, ha elém gördíti a sors.

Az irodába hétfő reggel pontosan hétre érkeztem, és


mély levegőt véve léptem ki a liftből.
Atyaisten! Jó helyen szálltam ki? – volt az első
gondolatom. Emberek sürögtek a folyosón, minden
irodában égett a villany, és az eddig üres helyiségeket is
mind betöltötték. Miguel is ott ült a székében, korábban
érkezett, mint szokott. Vagy csak a múlt héten járt be
később a szokásosnál?
Beleharaptam a számba. Már majdnem fájt, annyira.
Legszívesebben nyomtam volna egy hátraarcot, és
szaladtam volna, amíg a lábam bírja. Ehelyett azonban
magabiztosságot színlelve lépkedtem tovább a magas
sarkúmban, és húztam egy picit a szoknyámon, hogy
lejjebb érjen. Igen. Szoknyában jöttem, mert annyi
önbizalmat keféltek
belém, hogy úgy gondoltam a reggeli napsütésben, hogy
ellenállhatatlanná fog varázsolni.
– Jó reggelt! – lépett hozzám az asztalától egy szőke
bombázó. Azta! Ez a csaj felért egy arculcsapással.
Divatosan öltözött, trendin kisminkelt nő benyomását
keltette, és megvolt mindene, hogy bárki rajta felejtse a
tekintetét. Igen kicsire zsugorodtam össze. Hát ennyit a
szoknyáról!
– Diana Clarkson – nyújtotta felém a kezét és
barátságosan mosolygott.
Ráadásul kedves is. Totál megsemmisültem.
– Szia! – mosolyogtam én is rá, és bemutatkoztam.
– Mr. Wyak üzeni, hogy ha megkávéztál, szeretné, ha
bemennél hozzá.
Átnéztem a titkárnő válla felett egyenesen Mr. Wyak
szemébe. Bassza meg! Zavartan elkaptam a tekintetem
és úgy válaszoltam:
– Akkor jobb lesz igyekeznem.
Elkuncogta magát, pontosan tudta, miért mondtam,
valószínűleg vele se bánt kedvesebben.
Vagy mégis?
Lehajtott fejjel siettem az asztalomhoz. Ezt marhára
nem így képzeltem! Mit fogok most csinálni? Izzadt a
tenyerem, a pulzusom az egekbe szökött, olyan
légszomjat éreztem, hogy kapkodva vettem a levegőt.

– Tejszínt kérsz a kávédba? – dugta be a fejét


Diana az irodámba.
– Tessék?
– Készítek neked kávét, kérsz bele tejszínt? –
ismételte meg.
– Ne fáradj, köszönöm, kimegyek érte.
Felálltam a székből, hogy a jól ismert étkező felé
vegyem az irányt.
– Meg ne próbáld! – szólt vissza riadtan, majd
magyarázta: – Ez az én dolgom. És különben is,
szerettem volna megköszönni, hogy múlt héten
megmentettél – forgatta a szemét és halkabban folytatta.
– Legutóbb két napot se bírt ki nélkülem, ordítva hívott
fel, hogy nem érdekli az egészségügyi állapotom,
azonnal jöjjek be.
Ezen mindketten kuncogtunk. Szép, csinos, humoros
és kedves is ez a lány. Bővült a lista, bassza meg.

– Ööö… jó reggelt! – köszöntem Miguelnek nem


sokkal később az irodájába lépve.
Fantasztikus indítás, mondhatom! Vérbeli profi
vagyok. Csak gratulálni tudtam magamnak a
nyögdécselésemért.
Ellenben ő vérprofiként végigmért, és anélkül, hogy
bármit le tudtam volna olvasni az arcáról, felállt és
közölte:
– Jöjjön, bemutatom pár embernek.
Bzzz! Éreztem az áramütést, ahogy a keze a
derekamat érintette, amikor kiléptem az ajtaján.
Remélem, az agyamat nem sütötte ki!
– Miguel! – pattant fel a székéből egy őszes hajú,
pocakos ember helyett egy harmincas, kreol bőrű, barna
hajú férfi, hogy kezet rázzanak.
– Nathan, bemutatom neked Ms. Bensont.
– Üdvözlöm! – nyújtottam felé a kezem, és hallottam,
ahogy kimondja a teljes nevét. Hamphton. Esküszöm,
így hívták. Hát rá sem emlékeztem! Kezdtem tényleg azt
gondolni, hogy ide a kifutóról rángatták le az embereket.
Biztos, hogy volt valami szépségmérce! Nathan is alig
kivehetően méricskélt, miközben váltottak pár szót a
projektről. Fura. Nem Miguel felettese volt, hanem
inkább a társa.
Mégis mi a fenéért nem gugliztam már rá, hogy ki az a
Miguel Wyak? Komolyan, nem lehetek ekkora láma…
azt se tudom, kinek dolgozom és kivel hálok. Kezdek
szétesni.
– Önnek mi a véleménye? – próbáltak bevonni a
beszélgetésbe, de lehet, hogy szólnom kellett volna,
hogy nem érdemes.
– Véleményem szerint két hónap alatt végzek az
egésszel – feleltem, és nagyon reméltem, hogy a
mostani kérdésükre válaszoltam, és nem a kettővel
ezelőttire.
– Az remek. Miguel, vagyis Mr. Wyak még sosem
tévedett, rendkívüli szimata van a tehetségek
felkutatásához, és a maga kézirata lenyűgözte.
– Köszönöm – válaszoltam, és nem feszítettem tovább
a húrt azzal, hogy összeszűkült szemmel
visszakérdezzek, hogy: Valóban?
Ezután következett a többi „tehetség” bemutatása,
három fiatal srác, akik együtt dolgoztak egy vígjátékon,
majd két producer-írón volt a sor, akik végre kopaszodó,
pocakos férfiak voltak. A többi iroda előtt csak
elhaladtunk, megemlítve a bennük dolgozók nevét és
titulusát.
– Az megvan már, hogy ki fogja rendezni a sorozatot?
– kérdeztem, miközben igyekeztem tartani a lépést
velük.
– Ms. Benson – vett egy mély levegőt Miguel, mielőtt
folytatta volna. – Ne tegyen fel ostoba kérdéseket. Csak
csinálja, amiért felvettük és a többit bízza rám.

A szemem forgattam. Helyben is volnánk. Mr.


Wyak. A tapló, akinek az alkalmazásában állok.
– Akkor nem is rabolnám tovább az idejét az
ostobaságaimmal – mondtam, és ellépve mellőle
bezártam az orra előtt az irodám ajtaját.
Nem lesz itt semmiféle ostobaság.
Munka. Csak munka. És szex. Ja, nem. Csak munka.

Így hát dolgoztam, mint a güzü. Igen, úgy, mint az a


fehér hasú szürke kisegér, aki olyan szorgalmasan
raktároz el élelmet télire, mint senki más.
– Tetszel neki.
Felnéztem a hang irányába és Diana derűs arcával
találtam szembe magam. Közelebb lépett és átnyújtotta
a kezében lévő aktákat. Kérdő tekintetemet látva
folytatta:
– Nekem még soha senkit nem mutatott be – túrt bele
hosszú hajába. – Senkit – nyomatékosította, majd
nagyot sóhajtott és elárasztott információkkal.
– Négy éve dolgozom a személyes asszisztenseként.
Egy évig mindent megtettem, hogy felkeltsem az
érdeklődését, és hidd el, tényleg minden praktikát
bevetettem, hogy elcsábítsam. – Lebiggyesztette a
száját. – Mindhiába. Ez az Adonisz ott a székben még
azt is a képembe vágta, hogy ha nem a feladatomra
koncentrálok, megszabadul tőlem.
– Hát, ami azt illeti, velem se kedvesebb – tettem
hozzá gyorsan, de közben vadul vert a szívem Diana
szavaitól.
Elmosolyodott.
– Kedvesebb. Hidd el! – mondta, majd hirtelen a
fejéhez kapott. – Ó, azt üzente, hogy kettőkor
megbeszélés lesz a nagy tárgyalóban.
– Abban, ami a folyosó másik végén van?
– Igen. Majd odakísérlek, ha szeretnéd.
Láttam rajta, hogy inkább ő szeretné.
– Rendben, köszönöm – egyeztem hát bele, noha
tudtam, merre kell mennem. Felderült az arca, úgy
hagyott magamra a gondolataimba merülve.
Akkor ezek szerint itt is hétfőnként van megbeszélés.
Remek. Legalább van, amiben hasonlít a két munkahely
egymásra, mert eddig nem nagyon találtam egyezést.

Felsóhajtottam, és a monitoromra szegeztem a


tekintetem. A harmadik epizód sehogy se akart
összeállni. Olyan jól ment az első kettő megírása, hogy
nem számítottam erre a megakadásra. Miguel (Mr.
Wyak, MUNKAHELY, koncentrálj, Camie!) segített
ugyan a tagolásban, de nem feltétlen éreztem jónak. Én
máshol szakítottam volna meg a történetet, de nem
tudtam, mitévő legyek. Ha a megrendelő – jelen esetben
a munkaadóm – határozott elképzeléssel bírt, akkor
általában csak a megvalósítással kellett törődnöm.
Semmi önállóskodás. Ezt már megtanultam. De mivel itt
eléggé szabad kezet kaptam, talán nem venné ki magát
rosszul, ha módosítanék rajta.

Délben együtt mentem ebédelni Dianával és még két


másik kolléganőjével. Emlékezetes ebéd marad, mert az
egyik megjegyzésükre úgy köptem ki a számból a
húslevest, mintha tüzet akartam volna oltani vele. Még
szerencse, hogy nem velem szemben ültek.
Annyira nevettek, hogy könnybe lábadt a szemük.
– Na ne mondd, hogy neked nem tűnt fel rögtön.
Egyből odavonzza a tekintetet.
– Nem vagytok normálisak – néztem rájuk a számat
törölgetve.
– Ez nem válasz – nevetett Gwen, aki Nathan
titkárnője volt, fele olyan szép és csinos, mint Diana.
– Nem létezik, hogy nem néztél oda egyből, amikor
megláttad a főnöködet. Kiböki az ember szemét –
áradozott.
– Ó, inkább mást bökdösne vele! – Martina
közbeszólását követően félreérthetetlen mozdulatsorba
kezdett, szinte megdugta a levegőt.
Ismét szakadtunk a nevetéstől.
Na jó. Mekkora poén lenne, ha bemondanám, hogy
igen, akkora farka van, hogy alig fért bele a puncimba?
Még szerencse, hogy nevettünk, így nyugodtan
mosolyoghattam az emlékek felidézésén. És tényleg
nem stíröltem a farkát. Csak akkor szembesültem vele,
amikor letolt gatyával ugrott egy fejest a medencéjébe.

– Mindegy! – legyintett Diana. – Felesleges is erről


ábrándozni. – Erre mindenki egyetértően felsóhajtott. –
De van még remény, lányok, láttátok Dawson fenekét,
milyen kerek?
– Jesszus! – nyögtem fel. – Soha többet nem jövök
veletek enni. – Megböktem a vállammal Dianát. – Bár
ami igaz, az igaz, Dawson feneke határozottan
harapnivaló – kaptam be egy falatot a számba.
Azt mondják, a nevetés hizlal. Akkor ez most dupla
adag ételnek felelt meg, mert a fogamat többször
villantottam ki, mint ahány falatot vettem a számba.
Izomlázas lett a hasam, annyira elszokott a nevetés
okozta rázkódástól. Máris kezdtem megkedvelni ezt a
munkahelyet.
Kicsit kicsúsztunk az időből és késve érkeztünk vissza
a helyünkre. Miguel rosszalló pillantásától egyenesen
bemenekültem az irodám biztonságot nyújtó üvegfala
mögé. Rögtön csörgött a céges telefon. Riadtan néztem
a szemközti irodába. Biztos, hogy ő hív, a fülén volt a
telefonja.
– Igen, Mr. Wyak?
– Holnaptól velem ebédel, nem tűröm a késést –
mondta, azzal le is tette.
Rendben.
Ezúttal én tárcsáztam:

– Ms. Benson? – kérdezte egyből, úgy látszik,


számított rám.
– Sehova sem megyek magával – válaszoltam és
letettem a kagylót. Remegett a kezem, de nagyon
boldog voltam, hogy megtettem. Olyan érzés volt, mintha
egy oroszlánnak húztam volna meg a bajszát. Totál
kiborult tőlem. De nem hívott vissza.

Telefon. Telefon!!! – kiáltott rám délután a belső


hangom, mert annyira elmerültem a munkában. Diana
kissé aggódva kérdezte:
– Nem akarsz még indulni? Mindjárt kettő.
A rohadt életbe! Nem mindjárt kettő, hanem már kettő!
Csak ez hiányzott!
Feltéptem az irodám ajtaját, és Diana kíséretében a
tárgyaló felé rohantam, ahol már javában folyt a
megbeszélés.
Mit csináljak? Mit csináljak? – ismételgettem
magamban a kérdést, végül úgy döntöttem, jobb késni,
mint meg sem jelenni.
Alig hallhatóan léptem be a tárgyalóba, amennyire
csak tudtam, lábujjhegyen lépkedtem, hogy a cipőm
sarka ne kopogjon. Egy árva hely sem volt már, vagyis
igen. Egy még volt. Csak átkozottul rossz helyen. Miguel
mellett. Kivételesen nem az asztalfőn ült, de ahhoz, hogy
le tudjak ülni mellé, fel kellett állítanom, mert nem fértem
el mögötte.
Lassan kifújtam a levegőt és mellé léptem.
Lehajoltam hozzá és a fülébe súgtam:
– Szabad lesz?
Azt hittem, menten felnyársal a tekintetével, amint rám
nézett. Erősen vívódott, de felállt, székét a falhoz tolva,
hogy elférjek előtte. Bűnbánó arccal, hálásan léptem
beljebb, miközben súroltam a testemmel. Ha pontos
akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a fenekemet
végighúztam a teste legkiállóbb részén.

Mikor mindketten leültünk, ránéztem és láttam, ahogy


megfeszített állkapoccsal néz maga elé. Ettől
akaratlanul is végigfutott a testemen az izgalom.
Ezért meg fog büntetni.

Elképesztő, hogy mennyi mindent átvettünk az


értekezlet röpke másfél órája alatt. Úgy záporoztak az
ötletek egy-egy téma kapcsán, hogy csak kapkodtam a
fejem. Jobbnak láttam meg se szólalni, mert még csak
ismerkedtem a többiekkel és szemlélődtem.

A kerek fenekű Dawson viszont nagyon pörgött. Ő volt


a legaktívabb. Mindennel képben volt és remek témákat
hozott. Látszott rajta, hogy ez élete munkája. Már ilyen
fiatalon nagyon elhivatott volt. Miguel is helyeslőn
bólogatott mellettem néhány megjegyzése kapcsán.
Gondolom, nála ez számított a legnagyobb dicséretnek.

Amikor mindent átvettünk – legalábbis azt hittem, mert


Mr. Hamphton felállt és megköszönte a részvételt –,
szerettem volna a lehető leghamarabb kijutni a teremből,
de Miguel szavaira földbe gyökerezett a lábam.

– Maga marad, Ms. Benson. Mi még nem végeztünk.

Így csak álltam ott a többiek sajnálkozó pillantása


kereszttüzében, és egyre idegesebben nyugtáztam,
hogy lassan kiürül a helyiség.
Miguel egy határozott mozdulattal becsukta az ajtót és
elindult felém. Én képzeletben megnyomtam magamban
a pánik gombot, de nem történt semmi. Csak még
jobban eluralkodott rajtam a pánik.
– Óhajt mondani valamit elöljáróban? – emelte fel
kérdőn a szemöldökét. Tisztes távolságban megállt
előttem, és összefonta a karját a mellkasán.
– Miért? Mit óhajt tenni? – kereszteztem a karom én is
a mellkasomon, bár közel sem azt a hatást értem el vele,
mint amit szerettem volna. Egy lépést tett felém, amire
hátrálni kezdtem, és nekiütköztem a mögöttem lévő
széknek.
– Na jó – hajtottam le megadóan a fejem, és úgy
kezdtem bele a bocsánatkérésbe. – Nagyon sajnálom,
hogy elkéstem a megbeszélésről, de belemerültem a
munkába és… – Még egy lépést tett felém, és felemelte
az állam, hogy ránézzek. – És… – hebegtem tovább.
Miért bénult le már megint az agyam?!
– És? – mosolygott rám Miguel.
Ó, istenem, annyira helyes volt, hogy nyomban rá
akartam vetni magam, és addig könyörögni, míg újra
nem tesz a magáévá, de a józanabbik felem rögtön
méltatlankodva a fejét rázta, mire elpárologtak a fülledt
gondolataim.
– A többire nem emlékszem – válaszoltam, és nem is
hazudtam.
– Ó, én nagyon is jól emlékszem rá, mert attól kezdve
áll a farkam, hogy nekidörgölőztél – folytatta tegeződve.

Az igazat megvallva olyan közel volt hozzám, hogy


most is éreztem a merevedését.
– Én nem… úgy értem… nem volt szándékos –
mentegetőztem.
– Az teljesen mindegy. Figyeljen oda magára, vagy
legközelebb közönség előtt dugom meg – mondta, majd
elindult kifelé.
– Ennyi? – szóltam utána, amikor már majdnem
kilépett az ajtón.
Én ostoba liba! Egyértelmű, hogy mire vártam. A
folytatásra, ami nem lesz.
– Nem. Ne vegyen fel szoknyát többé. – Lehajtotta a
fejét, majd rám nézett. – Túlságosan rövid és kihívó.

Ezzel bevágta maga után az ajtót, és magamra


hagyott a lüktető érrel a halántékomon. Le kellett ülnöm,
hogy ne rogyjak össze.
Flörtölök a főnökömmel.
Istenem, milyen elcsépelt történet!
Mégis milyen izgató!
– Nagyon kemény volt veled? – érdeklődött Diana
néhány perc múlva, amikor összefutottunk a folyosón és
belém karolt.
– Próbálta visszafogni a dühét.

Ez volt a legdiplomatikusabb megfogalmazása annak,


hogy igen, amúgy eszméletlen kemény volt a farka, és
igen, megfenyegetett, hogy megkefél mindenki szeme
láttára.
– Látod? – vigyorgott. – Tetszel neki.
– Mi?
Ezt most megint miért mondta?

– Észrevettem, hogy figyel téged. Nem feltűnően, de


tőle az ilyen viselkedés távol áll. És elkéstél a
megbeszélésről – vágott olyan arcot, mint akinek fáj
valamije. – Nem hiszem, hogy másnak ezt eltűrte volna.

– Hát… – agyaltam valami semleges és elterelő


válaszon. – Lehet, annak tudható be, hogy már sok
pénzt fektetett a sorozatba, és nem akar idő előtt lapátra
tenni.
Elgondolkodtattam Dianát, mert ez egy elég
elfogadható magyarázatnak tűnt.
– Mindegy. Kérsz még egy kávét?
– Ami azt illeti, szívesen innék még egyet, de tényleg
nem kell engem így kiszolgálni.
Legyintett egyet.
– Mondtam már, ez a dolgom. És nem esik
nehezemre. Ráadásul így megriszálhatom a hátsóm
Dawson előtt. Vagy találkozhatok vele útközben –
vigyorgott és elindult a folyosón.
Hát innen fújt a szél! Kivetette a hálóját az ügyeletes
szépfiúra.

Másnap reggel fáradtan keltem, egész este alig aludtam,


mert csak forgolódtam az ágyamban. A
fáradtságom ellenére igyekeztem kihozni magamból a
legtöbbet. Rendbe szedtem rakoncátlan tincseimet, időt
áldoztam a sminkelésre, és egy garbó nyakú, de ujjatlan
ruhába bújtattam a testem. Szépen kiemelte a
domborulataimat, mégis térd alatt végződött. Elsőre úgy
tűnt, hogy a tegnapi öltözékemnél szerényebb, de
összhatásában határozottan kihívóbbra sikeredett.

Az irodába érve Diana készített nekem egy kávét,


majd együtt mentünk az étkezőhelyiségbe. Bőven volt
még időnk hétig.
– És hogy alakult a tegnapi fenékrázásod Dawsonál?
– kérdeztem Dianát mosolyogva, aki vidáman felelt:

– Elképzelni se tudtam volna jobbat. Pont itt volt és


kávézott. Kicsit beszélgettünk.
– És? – kérdeztem, mert sejtettem, hogy van még
valami.
– Ma együtt fogunk ebédelni! – ragyogott fel az arca.

– Örülök!
Tényleg örültem neki. Legalább nem fog állandóan
Miguelről áradozni. Így is túl sokat gondoltam rá. Nem
mondom, hogy indokolatlanul, de túl sokat. Amy meg is
jegyezte vasárnap este, hogy érdekes módját
választottam a felejtésnek. Mert nem azzal volt gondja,
hogy továbbléptem, csak azzal, hogy kivel. Mert valljuk
be, Miguel bármennyire is
fantasztikus az ágyban, nem nyerő ötlet futó kapcsolatot
létesíteni a felettesünkkel.
A folyosón sétálva hallottam, hogy az irodámban
megszólal a mobilom, ezért sietősre vettem a lépteimet.

– Igen? – szóltam bele anélkül, hogy eljutott volna a


tudatomig, ki keres.
– Hol a pokolban voltál? – kezdte indulatosan Miguel.

– Kávéztam – vágtam rá. – Vagy a hasam ment, nem


mindegy? Még nem kezdődött el a munkaidőm.
– Te most feleselsz velem?

– Igen. Hétig még megtehetem – vigyorogtam, és az


órámra pillantva leültem a székemben.
– Valóban? – hallottam újra, de már nem a
készülékből, hanem a közvetlen közelemből.
Letettem a mobilt és nyikkanni se mertem. Miguel állt
mellettem az ajtóban. Olyan jól nézett ki a testre szabott
öltönyében és a frissen vasalt fehér ingjében, hogy már
ez elég lett volna egy röpke szívritmuszavarhoz. Az a
tekintet pedig, ami hozzá társult, elég lett volna egy
kiadós szívrohamhoz.
– Látom, a kérésem ellenére mégis szoknyában jöttél.

A hangja mély volt és rekedtes. Nedvesítően rekedtes.

– Ruhában – pattantam fel zavartan, majd


megigazítottam magamon az említett darabot. – És a
hossza…
– Pont leszarom, meddig ér rajtad, bassza meg! –
vágott közbe indulatosan, de egyáltalán nem haragvóan.

Amint kiesik a szerepéből, rögtön tegeződik.


Megmosolyogtam. Tudtam, hogy ilyenkor magát adja,
nem a főnököt játssza.
– Miért keresett? – húztam ki magam, és meglepett,
mennyire magabiztosnak tűnök.
– Amit tegnap elkészített… – kezdte immár Mr. Wyak
– miért változtatott a harmadik részen?
– Igazából szerettem volna egyeztetni, mielőtt átadom,
de úgy látszik, zárnom kell az ajtómat távozás után.

– Mindenhová van kulcsom, és különben is,


megbeszéltük, hogy tegnap megkapom. Azért jöttem át
érte, mert feltételeztem, hogy elfelejtette. – Szigorú
pillantást vetett rám. – Ahogy a megbeszélést is.

Felsóhajtottam.
– A tegnapiért már elnézést kértem…
– Az nem egyenlő azzal, hogy meg is bocsátottam –
szólt, majd intett, hogy folytassam.
– Az anyagot pedig átdolgoztam, mert nem tetszett a
végeredmény. Úgy gondolom, a negyedik részre vissza
tudnám hozni a csúsztatást, mert kitaláltam
oda egy plusz karaktert.
– Tehát szembement az akaratommal.
– Nem fogalmaznék ilyen erősen – ellenkeztem. –
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem az
enyém a végső döntés. Csupán egy másik alternatívára
szerettem volna rámutatni. Talán érdekesnek fogja
találni.
Láttam, hogy megenyhülnek a vonásai.
– Ma, mielőtt elmegy, legyen az asztalomon a kész
anyag.
– Értettem.

Megfeszítette az állkapcsát, pont úgy, mint tegnap az


értekezlet alatt, majd közelebb lépett.
– Szeretem, amikor ilyen engedelmesen válaszolsz
– mondta és a hüvelykujjával megcirógatta az ajkamat.
Annyira lassan és finoman csinálta, hogy teljesen
elfelejtkeztem arról, hol is állunk, mit is csinálunk, és
csak belesimultam az arcommal a tenyerébe.

Több érzelem kavargott bennem ettől a mozdulatától,


mint amit egy csókkal keltett volna bennem. Ez
annyira… annyira… gyengéd volt.

Ebédidőben percenként néztem az órámra, és a


székemben fészkelődtem. Diana már elköszönt és
Dawson karjába kapaszkodva elindult, hogy egy
kellemes órát töltsön el.
– Indulhatunk?
A szívemhez kaptam Miguel hangja hallatán. Ha eddig
nem haltam volna bele a várakozásba, most tett róla,
hogy leforduljak a székemről.
– Úgy látom, maga hajthatatlan – színleltem
bosszankodást.
– Én pedig úgy látom, maga az.
– Mi lesz így? – kérdeztem, de inkább csak magamtól.

– Megoldjuk valahogy.
Megoldjuk?Mit is?

Egy elegáns étterembe vitt, de az ebédből nem sok


csúszott le a torkomon, pedig elképesztően finom volt.
Én mégis csak arra tudtam gondolni, ahogy az irodában
megérintett. A pillantása, a mozdulata és minden
rezdülése arról árulkodott, hogy ugyanúgy kívánja a
folytatást, mint én. Annak ellenére, hogy korábban –
vasárnap délután, a malibui kiruccanásunk után – már
mindent tisztáztunk, amikor kitett a lakásomnál.

– Elfelejteni nem szeretném, viszont tartsuk magunkat


az eredeti felálláshoz, miszerint kielégítettük a
vágyainkat és holnaptól ugyanúgy megy minden tovább
az irodában, mint előtte.
Azaz jót keféltünk, de nem kérek folytatást –
fordítottam le magamban, és nem értettem, miért voltam
úgy elcsüggedve utána. Az én ötletem volt, én
hívtam fel, én állítottam fel a szabályokat, csak éppen az
ő szájából nem esett jól hallani mindezt.
– Rendben – bámultam a műszerfalat egy darabig,
majd kinyitottam az ajtót. – Viszlát, Mr. Wyak!
Alig értem az ajtóhoz, ő már ott is termett mögöttem
és betolt a lépcsőházba, majd a falnak nyomott és
hevesen megcsókolt.
– Fantasztikus volt – mondta, majd amilyen gyorsan
jött, úgy távozott is.
Nem tudom, miért hittem megint a szerelemben.
– Valami gond van? – zuhantam vissza a valóságba
Miguel kíváncsi szemébe nézve.
Megráztam a fejem és éreztem, hogy vissza kell
fojtsam a könnyeimet, mert már majdnem útnak indultak
lefelé az arcomon.
– Nincs semmi, csak… csak… csíp a mártás.
– Borzasztóan hazudsz.
– Sajnos.
– Nem nevezném sajnálatos dolognak, ami azt illeti.

– Pedig sajnálom, hogy néha sajnálatos módon nem


vagyok képes sajnálatra méltó viselkedés helyett
sajnálatos dolgokra. – Tényleg képes voltam ezt
kimondani?
– Kezdem érteni Terryt, miért adott ki olyan nehezen a
szárnyai alól.
Elkerekedett a szemem.
– Hogy Terry nehezen adott ki?
– Három hónapja tettünk ajánlatot a forgatókönyvedre.

Gyorsan visszagörgettem az idő kerekét. Valóban,


Terry akkor tett említést róla, de utána nem is hozta
szóba. Csak két hete, amikor kirúgott. Valószínűleg azért
várt eddig, mert mélyrepülésben haladtam a
megsemmisülés felé a Damiannel való szakításom után.
Na, a hangulatomon most ez az emlék se dobott
jelentőset. Sőt!
– Akkor azt mondta, köt téged egy fix szerződés. –
Hátradőlt a székében. – Komolyan azt hittem, hogy csak
le akar rázni.
– Ennyire meg akartál kaparintani?
Basszus? Ezt most miért mondtam ki hangosan? Én
idióta!
– Jobban, mint azt gondolnád – válaszolta. – De ezt
már úgyis tudod.
Nem. Nem tudtam. Baromira nem tudtam. Mi van?
Most miről is beszélünk?
– Óóó! – mutattam a képzeletbeli karórámra. –
Mennünk kell! Engem megbüntet a főnököm, ha elkések.

– Talán most az egyszer kivételesen elnéző lesz veled


– mosolygott, és a keze közé fogta az enyémet.
– Van egy ajánlatom – mondta, és olyan komollyá
vált a tekintete, hogy beleremegtem. Egyrészt az
érintésétől, másrészt attól, hogy ajánlatot emlegetett.
Sejtettem, miről fog szólni. – De csak később vázolom
fel neked. Még át kell gondolnom.
Biztos voltam benne, hogy nem ezt akarta mondani.

– Nyuszi – mondtam félhangosan és felálltam a


helyemről.
– Azt mondtad, hogy nyuszi? – nézett rám döbbenten.
Nem hitt a fülének, nagyon felbőszítettem vele, mégis
mosolyra szaladt a szája.
– Én? Pfff… – fújtam ki a pofazacskómból a levegőt. –
Dehogy! Azt mondtam, hogy rendben.
– Persze. Csak más betűkkel.
Vigyorogtam, mint egy hazugságon kapott kisgyerek.

– Gyere ide – hívott magához, s közben az ujjával is


jelezte, mit szeretne. Nem akartam én is réparágónak
tűnni és egy elegáns étteremből csak úgy kifutni, de ami
a menekülési tervet illeti, ez volt a legjobb ötletem. Utána
persze ott vártam rá, az autója ajtajának dőlve, és ahogy
sejtettem, nem a vezetőülést célozta meg. Olyan forró
csókot kaptam, hogy egy szempillantás alatt életre
keltette a legmohóbb testrészem.

– Ülj be! – utasított Miguel, és tudtam, miért használja


ezt a hangnemet. Rátaposott a gázpedálra, és kitolatott
a parkolóból, majd egy kevésbé
forgalmas részen megállt.
– Gyere ide! – invitált az ölébe, miután hátrébb tolta az
ülést.
Nem tétováztam sokat, átmásztam az ölébe és úgy
csókolóztunk, mint akiknek feltett szándékuk felfalni
egymást. Remegve csatoltam ki a nadrágszíját, ő pedig
megemelkedett kissé, hogy lejjebb tudjam tolni a
nadrágját. Megfogtam a szerszámát és masszírozni
kezdtem. Olyan kemény volt és vastag, hogy belesajdult
a puncim. Édes felsajdulás volt ez a részéről, mert tudta,
bármennyire is méreten felüli, amit hamarosan
magamba fogadok, az olyan örömökben részesít majd,
mint még soha semmi.

A ruhám alja a csípőmig felcsúszott, és csak egy


vékony bugyi választott el a teljes odaadástól. Miguel
lenyúlt, és miután megsimogatta a teljesen elázott
csipkét, egy határozott mozdulattal letépte rólam és
beigazította magát a helyére.
– Ahhhh – nyögtem a szájába és az ajkát haraptam.
A következő mozdulatnál még mélyebbre jutott.
Előjáték nélkül is teljesen kész voltam rá.
– Elképesztő vagy – mondta rekedtes hangon és
egyre gyorsabb ütemben emelt fel és engedett vissza
magára. Gyorsan jött az érzés, ami mindkettőnket a
gyönyör birodalmába rántott, majd percekre elvesztünk
benne.
TIZENEGYEDIK FEJEZET

MIGUEL
Diana tátott szájjal bámult bennünket, amikor
visszaértünk az irodába. Még ez is! Nem elég, hogy
mindennap burkolan felajánlkozik nekem, még a
kíváncsiságát se tudja palástolni.
– Ha nincs jobb dolga, mint az embereket bámulni,
tegye hasznossá magát és hozzon azonnal egy kávét!
– förmedtem rá, és kettőt se léptem, már futott is a gép
felé egy „Igenis, uram” kíséretében.
Camie elmosolyodott mellettem, szerintem nagyon is
kedvelte ezt a stílusomat. Kár, hogy vele már nem tudok
így bánni, régebben könnyebb dolgom volt. Viszont most
enyém a teste, amibe, valljuk be, több élvezetemet
lelem, mint anno a szikrákat szóró tekintetében.

A zsebembe nyúltam, miután felakasztottam a zakóm,


kezem a csipkés anyagba botlott, amit nemrég téptem le
róla. Venni fogok neki egy másikat.

Mennyei volt ez a gyors numera.


Az egész nő mennyei.
Pedig én nem szoktam nőre így gondolni. És ennyit. A
jelenlétében erősebben kellett koncentrálnom, hogy ne
reagálja túl a farkam.
Szerettem vele lenni, szerettem a mosolyát és azt,
hogy megnevettet, hogy szétszórt, de mégis rendkívül
pallérozott elme. Ráadásul, ha nagyon belelendülnék,
még hosszú percekig tudnám folytatni a felsorolást.

Mi? Ez most komoly?

Pedig megfogadtam, hogy nem kezdek ki olyan nővel,


akiben megvan az a képesség, hogy romba döntse az
életem. Lehet, hogy még mindig nincs elég vér az
agyamban, és azért vannak ennyire szánalmas
gondolataim. Még mindig a farkammal gondolkodom,
annak pedig punci kell. Egy jó kis szűk punci, aminek
olyan finom illata van, mint most az ujjamnak.
Köszönhetően Camie zsebemben lévő bugyijának.

CAMIE
Nem fogok kimenni az irodából, amíg el nem köszönt
mindenki. Látszólag Miguelt egyáltalán nem zavarta,
hogy megbámultak minket, amikor délután jókedvűen
visszaértünk az ebédből, de az én szenzoraim rögtön
bajt jeleztek.
– Hozhatok neked valamit? – nézett be Diana az
irodámba, és az arcomról próbált olvasni.
De nem azt szerette volna megtudni, hogy kávét vagy
ásványvizet hozzon-e, hanem hogy mi történt a főnöke
és köztem. És mivel már kiderült, milyen fantasztikusan
tudok hazudni, így egy taktikám maradt csak, az
elterelés.
– Nem, köszönöm, de gyere be, mesélj, mi történt
Dawsonnal! – mosolyogtam, amitől gyanakvó pillantása
egy perc alatt eltűnt.
– Fantasztikus volt! – áradozott. – Csak egy
hamburgert ettünk, mert nem mertem messzebbre
menni, tanulva a tegnapi késésből, így volt időnk
hosszabban beszélgetni – ragyogott az arca. – És te? A
főnökkel voltál, vagy mi?
A taktikám súlyos kudarcot vallott, pedig már éreztem,
ahogy alábbhagy az érdeklődése.
– Vele.
Néma csend lett a kurta válaszom után. Rám nézett.
Nem is. Inkább bámult rám.
– Ugye tudod, hogy mit csinálsz? – húzta össze a
szemét.
Ennél a pontnál hevesen tiltakoznom kellett volna, és
felháborodni magán a feltevésen is. De hiába minden,
ha az arcom mesélt helyettem.
– Nem. Egyáltalán nem tudom, hogy mit csinálok –
hajtottam le a fejemet az asztalra, és a cipőm orrát
néztem. Ekkor odajött és leguggolt mellém.
– Ne aggódj, tartom a szám.
– Köszönöm. – Felé fordítottam az arcom. Nem
tudom, miért, de megbíztam benne. Nem szoktam az
embereket félreismerni és most is tudtam, hogy jók a
megérzéseim. Diana rendes lány.
– És végre-valahára kiderül, hogy tényleg akkora
fegyver van-e a lába közt, mint amekkorának látszik!
Poénnak szánta, de ahogy beharaptam az alsó ajkam,
szerintem rögtön tudta, hogy igaz.
– Mi? – tágult ki a pupillája. – Szóval egy
főnyeremény?
Csak szemérmesen bólintottam.

– Diana tudja – mondtam Miguelnek, miközben felé


nyújtottam a mai napi munkámat.
Meg sem lepődött. Esküszöm, a szeme se rebbent.
Nem kezdett el idegesen járkálni, megoldást keresni az
elhallgattatására, vagy egyéb dolgokat művelni, inkább
nyugodt hangon válaszolt:
– Diana nem ostoba, ha az lenne, már rég kirúgtam
volna. – S azzal elvette a dokumentumokat, és mielőtt
kérdezett volna, már válaszoltam is:
– A felső az eredeti verzió, szigorúan betartva a
főnököm utasításait, míg az alatta lévő egy saját
elképzelés. Majd eldöntöd, melyik marad.
– Igyekszem átnézni. De holnap még ne számíts
válaszra, mert egész nap tárgyaláson leszek, mára
pedig van egy vacsorameghívásom, szóval nem tudom,
mikor jutok hozzá.
Tehát holnap nem látom. Nekem ennyi is elég volt
ahhoz, hogy a hangulatom elromoljon. Fel se kelek. Be
se jövök. Minek?
– Rendben.
– Azért, elképzelhető, hogy benézek, ha az időm
engedi.
– Akkor húzzak szoknyát? – kérdeztem
felvillanyozódva.
– Mindenképp – felelte.

Egész másnap az irodáját bámultam, ami üresen


tátongott. Rettentő nehéz volt így, nélküle.
Megpróbáltam nem kimutatni, hogy belül zokogok, de
még így is kaptam Dianától néhány együttérző pillantást.

Nem volt mivel lekössem magam, így vázlatot


készítettem a negyedik részhez is. Ez volt a
legnehezebb, mert az alapművet itt jóval több dologgal
kellett kiegészítenem. És valahogy nem ment
olajozottan. Lehet, hogy mégis Miguel eredeti ötlete a
jobb?
Nem adhatom fel ilyen könnyen – korholtam magam,
és elővettem titkos fegyverem, a fülesem, és elindítottam
a lejátszási listát. A zene ellazított és segített a
koncentrálásban. Elkezdtem jegyzetelni.

Mire este a lakásom elé értem, már kellően kiszellőzött a


fejem, és annak ellenére, hogy Miguelt egyáltalán nem
láttam napközben, mégis jól telt a napom, hiszen sikerült
befejeznem a munkáimat,
elkészültem a vázlatokkal.
Egy vaku villant az ismerős autó felől.
– Jaj, Ryan, most komolyan?! – kiabáltam oda a
leghűségesebb fotósomnak. Ő volt az, aki állta a sarat
és kitartóan dekkolt a házam előtt akkor is, amikor a
többiek már elszivárogtak.
– Mi van? – tárta szét a karját, és az utca túloldaláról
is láttam a százkarátos vigyorát. – Jól nézel ki! – kiáltotta
és újra villantott.
Lemondóan megcsóváltam a fejem és beléptem a
lépcsőházba. El kéne költöznöm. Igen. Ide túl sok emlék
köt már. Túl sok damianes emlék.
A mostani fizetésem pedig akkorát dobott az anyagi
helyzetemen, hogy ilyen nagy ívű terveket is bátran
megengedhettem magamnak. Sejtettem, miért írtak
annyi számjegyet az ajánlatra… Ha Terry valóban így
megváratta őket, akkor jogosan érezhették, hogy mélyen
a zsebükbe kell nyúlniuk, mert nem adom könnyen
magam.
Te jóságos ég! Ez nekem csak most esett le! Gyorsan
tárcsáztam is Terry számát.
– Szia, Camie!
– Terry! Szia! – üdvözöltem az ismerős hang
tulajdonosát. – Mi újság?
– Hát, nem mondom, hogy könnyebb lett a dolgom,
mióta elmentél – kuncogta. – De lassan mindenki
felveszi a fonalat. Veled? Minden rendben? Milyen az új
munkahely?
Nagy sóhaj hagyta el a számat.
– Elképzelhető, hogy nagyon megszeretem.
– A vállalatot vagy Miguelt? Ezt örömmel hallom. Azért
remélem, lesz időd nekem is dolgozni alkalomadtán.

– Persze. Itt két hónapra terveznek velem, utána nem


tudom, mi lesz. Ha elégedettek lesznek velem, talán
kaphatok határozatlan idejű szerződést is.
– Amiatt én nem aggódnék a helyedben. Mr.
Hamphton titkárnője anno hetente hívogatott, hogy
érdeklődjön, mikor szabadulsz fel.
– Ezt miért nem mondtad?
– Tudod te azt. Megvártam, míg Damian után újra
önmagad leszel. – Elcsendesedtünk egy pillanatra.
– Nagyon köszönök mindent.
– Nem nekem kell megköszönni. Te írtad azt a
forgatókönyvet.
Ez igaz volt, de az is, hogy a legjobb hátszelet kaptam
hozzá.

Este már majdnem elaludtam, amikor rezgett a


telefonom. Ki a fene ír ilyen későn?
Miguel: Itt állok a ház előtt, felmehetek?

Ezt nem hiszem el! De neki megbocsátom, mert pont


róla álmodoztam. Felpattantam és az ablakhoz léptem,
hogy ellenőrizzem, igazat írt-e. Nem
hazudott, ott állt a parkolóban a szürke Mustang.
Én: Már alszom.
Miguel: Nem látom az arcod, de biztosra
veszem, hogy hazudsz. Már csak azért
is, mert akkora ász azért nem vagy,
hogy álmodban válaszolj.
Én: Sajnálatos módon igazad van.
Miguel: Nem fogod megbánni, ha
beengedsz, azt garantálom.
Ötven méter volt köztünk légvonalban, és egy üzenetétől
nedves lett a bugyim. Én tényleg elvesztem a vágyaim
labirintusában!
Én: Hármas gomb.

Már az ajtó előtt álltam, amikor hallottam, hogy


kettesével veszi a lépcsőfokokat. Pár másodperc múlva
már oda is ért hozzám. Nem köszönt, nem kérdezett
semmit, csak a tenyerébe fogta az arcom és megcsókolt.
Csak csókolt és csókolt, miközben beléptünk a lakásba,
ő becsapta az ajtót a lábával és még mindig csak élvezte
az ajkam érintését és a nyelvünk játékát. Ezzel a
leghosszabb csókom rekordja meg is dőlt.

Hol van már megint az a kicseszett telefon? –


kérdeztem félálomban, miközben az éjjeliszekrényről
lesodortam néhány tárgyat a kezemmel, ahogy
hadonásztam. Kinyitottam az
egyik szememet, de így se láttam az álmosságtól.
– Tessék – nyúlt felém egy kéz, benne a zenélő
készülékkel.
– Köszi – mondtam, amikor elvettem tőle, de aztán fel
is ugrottam ijedtemben.
– Úristen! – kaptam az arcom elé a kezem, és a
számra szorítottam a tenyerem.
– Nem, nem az vagyok, bár lehet, hogy
átkeresztelkedem, annyiszor mondtad már nekem az
este folyamán – fordult felém Miguel, és ő is felült.
Meztelen mellkasára siklott a szemem. Annyira
tökéletes kép tárult elém! Kidolgozott izmai megfeszültek
a karján, ahogy rajtuk támaszkodott. Megböktem az
egyik ujjammal, csak hogy biztos legyek benne, ez a
valóság.
– Igen, itt vagyok – vigyorgott és adott egy puszit. –
Most olyan vagy, mint egy kislány. Ilyenkor mindig
elszégyellem magam azokért, amiket veled művelek
– mondta, miközben benyúlt a takaró alá, és kezével
megsimította a legérzékenyebb pontomat. Felnyögtem a
kellemes érzéstől.
– Eszméletlenül gyönyörű vagy – mondta, és beletúrt
a hajamba, majd ráfogott a tövénél és finoman
megrántotta.
Ez már hivatalos: imádja tépni a hajamat, és szereti,
ha mozdulatlanul tűröm, ami utána következik.

– Egyszer megdugom a szádat is – fokozta az


izgalmamat. Nem tudom, miért éreztem ezt a mondatát
is olyan rendkívül izgatónak. Tovább körözgetett a
csiklómon, és tenyerével széjjelebb feszítette a combom,
mire készségesen megnyíltam neki, ő pedig belém
csúsztatta két ujját. Magamon éreztem a tekintetét,
amikor a fejemet még jobban hátrahúzta. Nyögésemet
elnyelte egy csókkal. Olyan reggeli ébresztőt kaptam,
hogy napokig emlegetni fogom, az garantált.
TIZENKETTEDIK FEJEZET

MIGUEL
Tényleg nem értettem semmit, olyan voltam, mint aki
felfeküdt egy kényelmes tutajra és hagyta, hogy az
ismeretlenbe sodorja az ár. Megőrjített ez a nő! Kezdtem
abnormális dolgokat művelni. Kezdtem hozzá
ragaszkodni.
Nála aludtam, pedig még soha nem aludtam senki
más ágyában, csak a sajátomban. És milyen
természetesnek hatott mindez! A közös reggeli, a
munkába való készülődés és elindulás…
– Ez rohadtul nem igazságos – nézett rám Camie még
reggel elképedve, amikor egy gyors zuhanyt követően
felöltöztem és menetkészen megálltam a fürdőajtónak
támaszkodva. Figyeltem, ahogy sminkeli magát. És még
ezt is izgatónak találtam.
– Mi nem igazságos?

– Hát ez – mutatott végig rajtam. – Tíz perc alatt


szívdöglesztően festesz. Nekem meg fél óra kell, hogy
elviselhetővé tegyem az ábrázatom.
Nem igazán értettem, mi volt a problémája. Kócos volt
a haja és csapzott. Igen.
Szexi.
A többi testrészét tekintve sem találtam rajta
kifogásolnivalót. Legfőképp azért, mert duzzadt ajkát és
pirosra vert fenekét nekem köszönhette. Szóval az is irtó
szexi volt. Legszívesebben megint elláttam volna a baját,
de akkor esélytelen lett volna időben beérnünk. Amit
pont leszartam volna adott esetben, de ő változatlanul
pontos akart lenni és dolgozni akart.

Sajnos már nem rajtam.


– Miguel! – üdvözölt Nathan szélesre nyúlt szájjal,
amikor beélépett az irodámba. Ajaj! Ismertem ezt a
vigyort. És utáltam. Valami faszságon törte a fejét. Biztos
voltam benne, hogy meg akar szívatni.
– Mi a helyzet? – Levágódott egy székbe, hogy
kiküldeni se legyen időm.
– Nincs semmilyen helyzet. Mit akarsz? – kérdeztem
egyszerűen. Őt nem igazán hatotta meg a modorom.
Direkt nem vette észre, hogy ezzel is bosszantson.

Megpördült a székkel, hosszasan elidőzve Camie


irodája felé bámulva. Éreztem, hogy az öklöm
megfeszül. Egy megjegyzés, és nem állok jót magamért.
Utáltam, ahogy a nőkről vélekedett, azt pedig különösen,
ahogy viselkedett velük. Használta őket. Kicsit ironikus,
de én tényleg különbnek tartottam magamat nála, holott
mindketten az egyéjszakás kalandokat kerestük. Csak
más-más indíttatásból. Míg én az elköteleződés elől
menekültem, őt csak az újdonság varázsa nyűgözte le.
Lassan már nem lesz Los Angelesben nő, akit ne
húzott volna a farkára.
Átnéztem a szemközti irodába. Hát egy talán mégis
akad.
– Mikor megyünk ma edzeni?
– A szokásos időben.
– Vagy mára már kitornáztad magad? – vigyorgott.
– Felesleges célozgatnod, nálam ezzel nem mész
semmire!
Ismét fordult egyet a székkel, és Camie irodája felé
nézve megállt.
– Akkor konkrét leszek. Meghúztad a kiscsajt, vagy
rámehetek?
– Akkor én is konkrét leszek. – Letettem a kezemből
az aktát és ránéztem. – Ne fárassz azzal, hogy kit
akarsz megbaszni, mert rohadtul nem érdekel. De róla –
mutattam a túloldalra – a szemedet is leveszed!

Felhúzott szemöldökkel nézett rám vissza.


– Sejtettem. – Felállt és begombolta a zakóját. Az
ajtóból még azért visszaszólt: – Legközelebb nem előzöl
be.
Rá se néztem. Még hogy legközelebb? Olyan távolra
kerültem minden nőtől, hogy magam se hittem voltam
ezt el korábban. És különben is, miért gondolja, hogy
lenne esélye Camie-nél? Öntelt pöcs. Nem mindenki dől
hanyatt a pénztárcájától meg a sármjától.
Miután kilépett az irodámból, nem akartam tovább
túráztatni magam, ezért nekifeküdtem a munkának, mert
bőven akadt tennivalóm. Tegnap sikerült megegyezésre
jutnom a producerekkel a következő filmünk kapcsán,
így haladhattunk tovább az intéznivalókkal.

Két telefonhívás között csak azért tartottam szünetet,


hogy belekortyoljak a kávémba. Förtelmes volt az íze.
Mintha egy pocsolyába kortyoltam volna bele. Rögtön
hívtam az asszisztensemet.
– Igen, Mr. Wyak?
– Mi a szart hozott ide nekem? Ez a kávé ihatatlan!
Szinte magam előtt láttam Diana rémült tekintetét,
amint felém fordítja a fejét.
Igen, jól gondolod, eszméletlenül pipa vagyok.

– Elnézést, máris hozok egy másikat.


Nem válaszoltam, csak bontottam a vonalat. Ez a
minimum. Alig bírtam magam ébren tartani, erre egy
színes vizet kapok.
Pár perc múlva hallottam, hogy kopognak az ajtón.
– Csak tegye az asztalomra és húzzon a picsába, míg
ki nem rúgom! – mondtam anélkül, hogy felnéztem volna
a papírjaimból. Meglepetésemre egy másik ismerős
hang szólalt meg az ajtóban.
– Én csak… csak kérdezni szerettem volna valamit.
Camie állt előttem halálra rémült arccal, és a mappáját
szorongatta zavarában.
– Az más – lágyult el a hangom.
Még mielőtt tisztázhattam volna a félreértést, belépett
Diana és szélsebesen kicserélte a kávét az asztalomon.

– Még egyszer elnézést, uram – rebegte, de


megkíméltem a szóáradattól, amit korábban neki
szántam.
– Szóval mi lenne a kérdése, Miss Benson? – néztem
rá a csészém mögül Camie-re.
Mielőtt válaszolt volna, beharapta az alsó ajkát, amitől
a vér az agyamból egészen lentre vándorolt.
A pokolba is! Ezentúl mindig így lesz? Meglátom és
megkívánom? Állandóan magamnak akarom tudni.
Minden percet ki akarok vele használni. Nem normális,
hogy ennyire függök egy nőtől! Mióta először a karomba
zártam és elmerültem a pillantásában, nem láttam rajta
kívül mást. Akár nyitva volt a szemem, akár csukva, csak
őt láttam magam előtt.

– Erről lenne szó itt – lépett hozzám közelebb, és


kissé lehajolt, úgy mutatta a kezében lévő
dokumentumot.
Ezt most direkt csinálja? Biztosra veszem, hogy
provokálni akart, ezért dugta a képembe a formás mellét.

– Mi a kérdés? – tudakoltam, amivel ismét zavarba


hoztam. Elvileg én ültem abban a rohadt nyeregben.
– Hát az, hogy… ööö… nem egészen értem, mit ért
azon, hogy koncentráltabban? Nem a szó
értelmezésével van problémám, hanem azzal, hogy nem
tudom, mire értette. A karakterre fókuszáljak jobban és
hozzam előtérbe ennél a jelenetnél, vagy magát a
jelenetet bővítsem ki?
Elmosolyodtam, hogy elébe ment a
piszkálódásomnak. Tényleg nem emlékeztem, miért
kanyarintottam oda azt a szót. De persze erről neki nem
kellett tudnia.
– Mégis mit gondol, melyiknél lenne megfelelőbb?
– A karakternél. Azt hiszem, tudnék rajta javítani.
– Remek. Van egyéb kérdése? Mert ha még percekig
a mellét kell bámulnom, én is mutatok magának valamit.

Nyelt egy nagyot és felegyenesedet, majd megkerülte


az asztalt és megállt előttem.
– Biztosíthatom, hogy tudatában vagyok annak, hogy
ez egy munkahely, eszem ágában sincs áthágni a
szabályokat – mondta, és dacosan megemelte az állát.

– Ezt sajnálattal hallom. Akkor, gondolom, teljesen


megdöbbentené, ha azt mondanám, hogy annyira
megveszek magáért, hogy bármilyen szabályt képes
lennék áthágni maga miatt?
Magam sem hittem el, hogy ezt kimondtam.
Mosolyra húzta a száját.
– Az elején talán tiltakoznék – válaszolta, és
észrevettem, ahogy megváltozik a tekintete. – De aztán
szabálytalankodhat, ahogy csak akar.
Ettől a mondatától kőkemény lettem.
– Távozzon! – horkantam fel.
– Igenis! – tipegett az ajtó felé gyorsan.
Kifelé menet még hallottam a kuncogását, amitől
nekem is mosolyogni támadt kedvem, pedig
legszívesebben jól megleckéztettem volna. Méghozzá a
farkammal. De úgy istenigazából. Az asztalra dönteném,
és úgy dugnám meg, hogy a nevemtől zengjen az egész
hely, amikor az orgazmust elérve kiabálja.

Térj már észhez! – korholtam magam. Dolgozz! Ezért


vagy itt, nem pedig, hogy egy nőt hajkurássz. Dolgozz –
mantráztam egész délután, mert a szemem és a
gondolataim egyfolytában Camie felé kalandoztak.

Amikor az iroda szépen lassan kiürült, Camie még


lelkesen pötyögött a billentyűzetén. Rendkívül tetszett a
kitartása. Nem voltam maradéktalanul elégedett a
harmadik rész variációival, ennek köszönhetően egész
nap ki se dugta az orrát az irodájából, olyan
megszállottan dolgozott.
Csörgött a telefonom, és alighogy fogadtam a hívást,
érkezett Camie-től egy e-mail.
Tárgy: Bugyi

Kedves Mr. Wyak!


Úgy látom, mániákusan szeret belopódzni az
irodámba. Itt felejtett valamit a fiókomban.
Mikor óhajtja viszontlátni?
Üdvözlettel:
Miss Benson

Elsötétült a tekintetem. A kis Camie félreérthetetlenül


magas labdát dobott fel nekem. Anélkül, hogy kiestem
volna a telefonbeszélgetésből, írtam is a választ.

Tárgy: Azonnal

Kedves Miss Benson!


Ami azt illeti, szívesen viszontlátnám bármikor.
Legfőképp magát. A nélkül.
Üdvözlettel:
Mr. Wyak
Tárgy: Megoldható

Kedves Mr. Wyak!


Ha nem veszi túlzásnak a lelkesedésemet, én
már most megszabadulnék tőle.
Üdvözlettel:
Miss Benson

Miután elolvastam az utolsó üzenetét, már ott is állt az


ajtómban. Te jóságos ég, az a tekintet! Határozott
léptekkel közelített felém, majd letérdelt elém és
kicsatolta az övem, hogy kiszabadítsa a farkamat a
nadrágomból. Már attól felállt, ahogy rám nézett.
Mivel még mindig telefonbeszélgetésben voltam, a
torkom megköszörülve mondtam az egyszavas
válaszokat a vonal túlsó végén lévő partneremnek.
– Igen… Értem… Ühüm… Azt a kurva…! – Ezt az
utolsót már inkább Camie-nek címeztem, mert a szájába
vette a farkam, ami már elviselhetetlenül mereven
ágaskodott.
Nem sokat teketóriázott, bekapta és fel-le járt a szája
rajta. Amíg a torka bírta, ő addig tolta a szájába. Az
agyam elutazott a mennyország csodás világába, és
élveztem minden mozdulatát. Könyörtelenül tette a
dolgát, én pedig egyre mélyebbre jutottam a szájába.
Isten szeret engem. Esküszöm. Hisz ennek a nőnek
gyakorlatilag nincs garatreflexe, bassza meg!

– Majd visszahívlak! – zártam rövidre a hívást, majd


később kimagyarázom magam, gondoltam.
– Nézz rám! – szóltam Camie-nek, és a haját copfba
fogtam a kezemmel. – Látni akarom közben az arcodat.

pedig tette, amit kértem. Rám emelte a tekintetét és


úgy folytatta tovább. Ettől még keményebb lettem, és a
fejét tartva nyomakodtam egyre beljebb a szájába.

– Nagyon jól csinálod – csuktam be a szemem egy


pillanatra, élvezve a mozdulatait. Ahogy növelte a
tempót és a szájmozgása egyre ütemesebbé vált, egy
torokhang hagyta el a számat. Nem sok kellett, hogy
beleélvezzek a csodás kis szájába. De még türtőztettem
magam. Ki akartam használni a helyzetemet és
elnyújtani a pillanatot. Mindent el akartam venni.
Felálltam és még szorosabbra fogtam
haját.

– Ha túl sok, jelezd. Meg akarom dugni azt a gyönyörű


szád – mondtam, és ő készségesen beengedett.

Szavaimhoz hűen elkezdtem dugni a száját. Úgy,


ahogy még soha senkiét. Atyaúristen! Teljesen
felizgatott a kiszolgáltatottsága. A lábamba
kapaszkodott, éreztem, ahogy egyre erősebben belém
mélyeszti a körmét, de nem tudtam leállni.
Kontrollvesztettként nyomultam egészen addig, míg a
torka engedte. És engedte. Istenem, hát nekem végleg
elment a maradék eszem! Durva voltam. Egy olyan
nővel, aki nem ezt érdemelte. És ahogy néztem őt,
láttam, mennyire gyönyörű és alárendelt, csak még
durvább akartam lenni vele. Hogy egy életre emlékezzen
erre. Ahogy én fogok. Mert ezt a pillanatot nem hagyom
elveszni. A legjobb szopás volt, amit életemben kaptam.

Mikor már ismét a határon voltam, lassítottam és


finomítottam a szorításán. De ő végig akarta csinálni.

Visszavette az irányítást és megragadva a farkam,


ugyanolyan keményen folytatta, ahogy az előbb én
csináltam neki.
– Mindjárt elélvezek, bébi… – nyögtem, de nem
törődött vele. Megadtam neki az esélyt, ám ő szorosan
fogott a szájával, míg el nem sültem benne. Camie az
utolsó csepp magomat is lenyelte, csak azután engedte
ki a szájából a lüktető farkamat.
Remegő térdekkel huppantam le a székbe.
– Most azonnal feleségül kellene hogy vegyelek –
mosolyogtam rá, ahogy zavartan, szégyenlősen felállt.

Nem sokat teketóriáztam, megragadtam a formás kis


seggét és beleültettem a még mindig merev farkamba.
Mivel a ruha alatt nem viselt fehérneműt, így semmilyen
ellenállásba nem ütköztem.
– Nincs időm viszonozni a kedvességedet, de ígérem,
este addig nyalom a puncid, amíg el nem ájulsz a
számtól – kezdtem. – De most még megjáratom benned
a farkam, és abban sem lesz köszönet!

Annyira nedves volt odalent, hogy meghaltam volna,


ha nem csusszanhatok belé. Forró húsa szorosan
záródott körém. Keményen tettem a dolgom, és addig
mozogtam benne, míg el nem juttattam én is a csúcsra.
Hisz milyen férfi lennék, ha csak magamra gondolnék?
És mivel a farkam hasonlóan rajongott érte, így nem is
volt kérdéses a folytatás.

Nem szállt le az ölemből, ott ült még rajtam, és a


vállamra hajtotta a fejét. Teljesen elvesztem, ahogy ott
ültünk egymásba fonódva.
Miközben simogattam a hátát és puszilgattam a
nyakán a selymes bőrét, rájöttem, hogy túlságosan közel
engedtem magamhoz. Nem testileg, hanem érzelmileg.

Ha pusztán csak vágyból vagyok együtt valakivel, az


nem ilyen. Ez több volt annál. Nem csak fizikálisan
váltunk eggyé, hanem már lelkileg is.
Én hülye!

Mikor az első este megkaptam az üzenetét,


otthagytam csapot-papot és indultam, hogy felszedjem.
Azért, mert pont egy ilyen nőre vágytam. Aki képes
ámulatba ejteni. És ő sok mindennel ámulatba ejtett.

Ahogy most is, miután engedte, hogy magamévá


tegyem a száját. Nagyon rossz kislány volt. És egyben
nagyon jó. Túl jó.
Vajon elmondjam neki, hogy az emelet tele van
kamerával? Igaz, valamennyire takart minket a szekrény,
de szerintem a biztonságiak élvezték a látványt.

Felemelte a fejét és rám nézett. Annyira csodás volt!

Nem mondom el neki, mert biztos, hogy elrohanna.


Majd megoldom.
– Minden rendben? – érdeklődtem kicsit
aggodalmasan.
Bólintott, de nem szólt semmit. Lassan leszállt
rólam, és megigazította a szoknyáját. Én is magamra
rántottam a nadrágomat. Na jó, most már komolyan
aggódom! Lehet, hogy túl sok volt ez neki? Hisz
egyáltalán nem viselkedtem úriemberként.
– Szeretném, ha hazavinnél.
– Rendben – bólintottam.
Bár Los Angelesben csak az járt gyalog vagy
tömegközlekedéssel, aki szegénynek számított, Camie
azért nem használt kocsit, mert közel lakott.
Nemsokára ott álltunk a dugóban, és azon nevettünk,
hogy ennyi idő alatt már háromszor is hazaérhetett
volna.
Csörgött a mobilom, a műszerfal digitális kijelzőjén
megláttam Nathan nevét felvillanni.
– Mindjárt ott vagyok! – vettem fel gyorsan a telefont.

– Hé, hát azt remélem is! Két olyan muff szalad itt a
futópadon, hogy alig bírom levenni a ringatózó mellükről
a szemem.
– Ki vagy hangosítva – figyelmeztettem. – És nem
vagyok egyedül – tettem még hozzá, mert amilyen
hibbant, biztos, hogy nem értette a célzást.
– Ja! – mondta, s egy pillanatra elhallgatott. – Akkor
majd érkezel?
– Megyek – feleltem, s letettem a telefont.
Camie egyáltalán nem tűnt dühösnek a ringatózó
mellek említése miatt. Sőt! Mosolygott. Gonoszul, de
mosolygott. Bizonyára lenyelt pár megjegyzést.
A lakása elé érve a tiltó tábla ellenére megálltam, ő
pedig kipattant az autóból. Még mielőtt becsapta az ajtót,
odaszólt:
– Hát szabálytalankodni azt nagyon tud, Mr. Wyak!

Értettem a célzást. És fülig ért a szám.


TIZENHARMADIK FEJEZET

CAMIE
Nem vagyok fáradt, nem vagyok fáradt – kántáltam
magamban, miközben a hatalmas épület felé vonszoltam
a testem. Imába foglaltam Elisha Otis nevét, ezer hála,
amiért feltalálta a biztonsági felvonót! A hatodik emelet
most enélkül egy rémálom lett volna.

– Jó reggelt! – üdvözölt mosolyogva Diana. Bezzeg


neki nem voltak sötét karikák a szeme alatt, mint nekem.
Most is kifogástalanul nézett ki. – Kávét? – kérdezte, de
már el is indult érte.
– Hálásan köszönöm – mondtam, amikor néhány perc
múlva letette az asztalomra.
– Nem festesz túl jól. – Igaza volt, de akár magában is
tarthatta volna a véleményét. – Beteg vagy?
Az. Szívbeteg. És mazochista. Mert nem csak az lehet
mazochista, aki szereti, ha fizikailag megalázzák, illetve
testi-lelki fájdalmat okoznak neki. Az is ugyanolyan
mazochista, aki érzelmileg kínozza vagy kínoztatja
magát. És én jó úton haladtam efelé. Ugyanabba a
hibába szaladtam bele, mint Damiannel. Túlságosan
odaadó voltam. És nem akartam megint összeomlani.
Véget kell ennek vessek, amíg nem késő. Úgy éreztem
magam, akár egy fuldokló, akinek csak a derekáig ér a
víz, de
annyira fél, hogy elsüllyed, hogy képes tényleg
belefulladni. Nevetséges. Én még csak nem is tudtam,
valójában mitől félek.
Migueltől? A saját érzelmeimtől? Azt hiszem,
mindentől. Szóval igenis beteg vagyok. Agybeteg.
– Jól vagyok, csak keveset tudtam aludni – mondtam
végül Dianának. Vigyorogni kezdett, ezért gyorsan
hozzátettem: – Nem azért, amire te gondolsz.

Nevettünk, de a következő pillanatban megfagyott a


levegő körülöttünk. Miguel jelent meg, és megvillantotta
a maga lehengerlő kommunikációs stílusát:

– Diana! Jó reggelt! Ha kinevetgélte magát, hozhatna


nekem is egy kávét. Maga pedig, Miss Benson, legyen
szíves az irodámba fáradni. Most!
Szétrebbentünk, mint a galambok, akikhez
hozzávágtak egy száraz kenyércsücsköt.
– Üljön le! – parancsolt rám Miguel, amint beléptünk
az irodájába, méghozzá olyan hangon, amit a legelső
tárgyalásunkkor használt. Amikor még teljesen más
dolgokat kívántam neki. És egyiket se élte volna túl.

– Sikerült végeznie a harmadik epizóddal? – kérdezte.

– Igen, máris behozom – álltam volna fel, de a kezével


megállított.
– E-mailben küldje át. Most délelőtt el akarom
olvasni. Aztán nekifutunk a maradéknak. Ma sokáig
marad bent, úgy készüljön!
Ó, a francba! Már csak ez hiányzott.
– Rendben – nyugtáztam a nem túl kedves mondatát.

Majd megiszok egy hektoliter kávét. Menni fog ez!


– Szeretném elkezdeni a technikai forgatókönyvet. Élő
szerződésünk van, nem szeretek feleslegesen fizetni.
Majd bemutatom az operatőrnek, aki nemsokára
megérkezik.
Hű, hirtelen de sürgős lett minden! Igazából két
hónapot kaptam, de ezek szerint az két hétnek felelt
meg?
– A stáb csak a végleges forgatókönyv után kezdheti
el a sorozat előkészítési munkálatait – magyarázta,
mintha olvasna a gondolataimban. – Az operatőrrel
nemsokára nekilátunk a külső és belső helyszínek
felkutatásának, és elindul a casting. Szeretne bármelyik
munkafolyamatban részt venni?
Mi? Mi? Mi? Még sose vettem részt meghallgatáson!
Majdnem felpattantam a székből izgalmamban. Aztán
beugrott egy halvány emlék a filmgyártásról tanultakkal
kapcsolatosan. Arról, hogy kik azok a személyek, akik
kiválasztják a szereplőket…

– Ezek szerint te fogod rendezni a sorozatot? –


kérdeztem, és annyira felspannolt a gondolat, hogy
magázódni is elfelejtettem.
– Természetesen. Miért olyan meglepő?
– Én csak… csak…
– A kávéja, uram.
Diana jelenléte megmentett a további makogástól.
– Tegye le!
És köszönöm – tettem hozzá magamban.
– A gyártásvezetőnek is kell a négy rész egyben, hogy
el tudja készíteni a költségvetést és megszervezze a
gyártás előkészítését. És mivel a producer tegnap
felhívott, és azt tudakolta, mennyi lesz az a bizonyos
végösszeg, kissé sürgetővé vált a dolog. Szóval bele kell
húzni, mert ameddig magára vártunk hónapokig, addig
én elkezdtem megszervezni a dolgokat, amik most a
fejem fölé tornyosulnak.

– De… az beletelik akár egy évbe is, mire elindul a


forgatás, nem?
Már ha egyáltalán eljut odáig egy forgatókönyv. Mert
Los Angelesben csak akkor biztos valami, ha már a
moziban látom.
Lemondóan sóhajtott egyet.
– Most komolyan világosítsam fel arról, hogy egy
olyan filmstúdió alkalmazásában áll, amelyik
történetesen azért vásárolta meg a maga kéziratát, mert
vászonra szeretné vinni? És nem egy év múlva, Benson
kisasszony.
Nagyot nyeltem. Még csak most kezdtem felfogni,
mi is történik velem. Hogy a fejemből kipattant anyag
tényleg a képernyőre fog kerülni. Egy négyrészes
sorozatot készítenek belőle. Olyan mérhetetlenül büszke
voltam magamra, hogy táncolni is képes lettem volna. Kit
hívjak fel? Kinek újságoljam el? Megáll az eszem! Ez a
valóság, vagy csak álmodom? Vagy meghaltam, és ez a
mennyország?

Nem érdekel. Ha menny, ha pokol, én állok elébe!


– Akkor megyek is – álltam fel, és indulni készültem,
de megint rám szólt.
– Tegnap este már nem akartalak felkelteni, azért nem
hívtalak.
Ez már ő volt. Az a Miguel, akiért annyira odavoltam.

– Nem ígérted, hogy hívni fogsz.

– Mást viszont ígértem – felelte, és elpirultam, amikor


eszembe jutott, hogy mit akart velem csinálni. – És azon
leszek, hogy minél hamarabb kárpótoljalak.

– Én tudok várni – mondtam mindezt teljesen nedves


alsóneműben.
– Én kevésbé – lépett oda hozzám, és mielőtt
tiltakozhattam volna, megfogta az arcom és megcsókolt.

Ott. Az irodában. Miguel Wyak megcsókolt.


– A… ööö… Én most megyek – szakítottam ki
magam a keze közül.
Lángvörös fejjel átrohantam a helyemre, és fedezékbe
vonultam a monitorom mögé. Amikor már azt hittem,
hogy megmenekültem, csörgött a céges telefon.

– Igen?
– Holnap eljön velem egy jótékonysági estre.
– Nem hinném.
– Lesz zene. Élő zene – hangsúlyozta, amire felderült
az arcom. Most komolyan, miért is menekülök?

– Meggyőzött.
– Ezt örömmel hallom – mondta, és letette a telefont.

Ah, ha ez a pasi nem tesz padlóra, én esküszöm,


sose engedem el!

– Mégis milyen estre készüljek? Hová megyünk? –


kérdeztem tőle később a közös munka közben.
– Ezek szerint, amit az előbb felvázoltam neked, abból
semmi nem jutott el a füledtől az agyadig – mondta. –
Rendben, tartsunk szünetet. – Az órájára pillantott. –
Rendeljek valamilyen ételt? Éhes vagy?
Délután kettő volt, és én még nem ettem, így a
válaszom igen volt.
– Miért csókoltál meg délelőtt? – kérdeztem
hirtelen, mert még mindig ez foglalkoztatott.
Kérdésemre megfeszítette az állkapcsát, és látszott
rajta, hogy hezitál a válaszadást illetően.
– Melyik kérdésedre válaszoljak előbb?
Tudtam, hogy csak időt akar nyerni, így nem
kegyelmeztem. Tudni akartam, hogy mire számíthatok
az érzelmeit illetően.
– Az utóbbira.
– Mert meg akartalak csókolni. Akkor és ott.
– Dacára annak, hogy lebukhatunk?
Ezen elnevette magát.
– Nem gondolod, hogy azon már túl vagyunk?
Én is vele nevettem, és akaratom ellenére
elvörösödtem.
– És mi a válaszod a másik kérdésre? – tereltem el a
beszélgetés fonalát.
– Egy jótékonysági estre, ahol anyám a főszervező.
Minden évben megrendezik a gyermeküket valamilyen
okból egyedül nevelő szülők támogatására. – Egy
pillanatra elhallgatott, majd folytatta, és nagyon
meglepett az őszinteségével. – Tudod, bennünket is
elhagyott az apám, amikor kétéves voltam. Nem is
emlékszem rá. De anyám erős nő és talpra állt. Akkor
kezdte el létrehozni ezt az alapítványt, a hozzánk
hasonló helyzetben lévők megsegítésére. Az apámat,
aki nem a vér szerinti apám, de én annak tartom, egy
ilyen összejövetelen
ismerte meg. Ő egy kisfiúval maradt özvegyen. A két
megtört szívből pedig lett egy kerek egész – mosolygott.

Hú, ez most meglepett! Meg akartam ismerni a szüleit.


Ez a történet nagyon a szívembe talált.
– Neked pedig lett egy testvéred – mondtam.
Elhúzta a száját.
– Igen, néha a pokolba kívánom – mosolygott.
– Ez normális – legyintettem. – Az unokaöcsémmel mi
is állandóan hadakoztunk gyerekkorunkban. Dúlt
bennem a versenyszellem. Teljesen kikészítettem,
akárhányszor átjöttek hozzánk. Ő egyébként jó gyerek
volt, velem ellentétben.
– Ami azt illeti, most is elég rakoncátlannak tűnsz.
– Ó, hogy az a…! – böktem meg a vállát és nevettünk.

Azt éreztem, nem tudok már lemondani Miguelről.


Képtelenség lett volna. És ez a holnapi program… Mint
egy randi. Ráadásul úgy csókolt meg, hogy az emeleten
bárki megláthatta… Nem akartam messzemenő
következtetéseket levonni, de nagyon úgy festett, hogy
kimondatlanul is egy párként kezdtünk működni.

Lehajtottam a fejem.
Már megint hamis álomba ringatom magam.
Ha valaki megkínálna két pofonnal, most hálás lennék
érte.
– Camie? – ragadott ki a gondolataimból Diana hangja,
aki az ajtómban állt egy biztonsági emberrel az oldalán.

Mi a fene? Le akarnak tartóztatni, vagy mi? Diana


arcáról legalábbis valami ilyesmit olvastam le, annyira
meg volt rémülve.
Nemrég ültem le a saját helyemre, máris fel kellett
állnom, mert Mr. Hamphton kéretett, tudtam meg
Dianától. Ha lehet, Mr. Hamphton még nagyobb
irányításmániás volt, mint Mr. Wyak. Zseniális. Itt minden
főnök felsőbbrendűnek képzeli magát?
– Te hova mész? – kérdezte Diana és összeráncolta a
szemöldökét.
– Azt mondtad, Mr. Hamphton kéret.
Ekkor leesett neki, hogy miért Nathan irodája felé
indultam el.
– Nem ő, hanem az elnök-vezérigazgató.
– Hogy ki?
– Steve Hamphton, Camie – mondta a szemét
forgatva. – Igyekezz! Az úr majd felkísér hozzá.
Elindultam a biztonsági ember nyomában, de a
lépteim egyre nehezebbekké váltak. Mi a jó francért kell
nekem a nagyfőnöknél megjelennem?
Nagyot sóhajtottam a liftben. Ahogy kiléptünk onnan,
egy kártyakódos ajtóhoz értünk. Elvégre az
elnökhöz megyek, oké. Leesett.
A folyosón sétálva már a jeges rémület kezdett
eluralkodni rajtam. A bőrborítású, szegecselt ajtónál
maga elé engedett a kísérőm, és kintről rám csukta az
ajtót.
A szám is tátva maradt a látványtól. Fantasztikusan
szép iroda fogadott. Nem volt olyan trendi a
berendezése, de régimódinak se mondtam volna. Inkább
kifinomultnak. És az a rengeteg könyv a polcokon! Kissé
közelebb léptem és újra eltátottam a szám. Elég
impozáns gyűjtemény tárult a szemem elé.

– Szereti Graham Greent? – kérdezte egy mély


bariton hang, amire összerezzentem.
Megfordultam, és egy hatvanas évei felé járó, őszes
hajú férfi tartott felém az irodából nyíló másik
helyiségből. És fejből tudta, mi van a polcon előttem.
– A Hatalom és dicsőséget már olvastam – feleltem
olyan hangon, mint egy cincogó egérke.
– A csendes amerikait se hagyja ki. – Odalépett
hozzám és fürkésző pillantással mért végig. – Még
személyesen nem találkoztunk, Ms. Benson – nyújtotta
felém a kezét.
– Üdvözlöm – nyújtottam én is kezet. Egyszer már
láttam futólag, amikor Terrynél járt tárgyalni, de az
valóban nem nevezhető találkozásnak, és nem is
emlékeztem rá valami tisztán.
Mintha Nathan arcát láttam volna, csak kissé
öregebb verzióban. Még mindig nagyon sármos volt
öltönyben és frissen borotvált arccal. Micsoda gének!

– Kér egy italt? – fordult a bárpult felé.


Mire válaszolhattam volna, már nyújtotta is felém az
italt. Belekortyoltam és éreztem, ahogy végigégeti
torkom.
– Üljünk le – mondta és hellyel kínált a bőrkanapén,
majd leült mellém és a szemembe nézett.

Nagyot nyeltem. Most jön a feketeleves, gondoltam.


Mégiscsak jobb, hogy ittam előtte valamit.

– Nézze, utálok felesleges köröket futni. Egyrészt,


mert időpocsékolásnak tartom, másrészt pedig nem az
én stílusom. – Egy másodpercnyi csend lett. – Mondja,
mit akar a fiamtól?
– Hogy mit akarok a fiától? – kérdeztem vissza.
Mindenre számítottam csak erre nem.
– Jól hallotta. Szereti őt?
Istenemre mondom, nem akartam hüledezni, de már
maga a feltételezés, hogy rámásztam az örökösére,
kicsit sok volt nekem.
– Nathant? Dehogyis. Én másba vagyok… szerelmes.

Te jó ég! Hangosan kimondtam, hogy szerelmes


vagyok?
Elképedt arccal nézett rám és az enyém se lehetett
különb. Most miért bámul ennyire? Én is csak most
vallottam be magamnak!
– Értem – válaszolta, és letette a poharát. –
Megtudhatnám, ki a szerencsés?
Na jó. Álljunk meg. Azért hívatott fel, mert a szerelmi
életem érdekli?
– Miért olyan fontos ez magának?
– Mert két fiam van, Miss Benson.
Két fia? Rohadt Google! Miért nem néztem utána
alaposabban? Annyira hülyének éreztem magam! De hát
én csak Nathannel találkoztam, honnan találjam ki, hogy
ki a másik? Egyáltalán mi közöm van hozzájuk? Mégis
okkal vagyok itt. Mert tud valamit. De hisz én csak… na
ekkor kezdtem kapiskálni az igazságot. A falon lévő
családi képet fürkésztem. A feleségével volt rajta és a
két fiával. Egészen picik voltak még a fiúk, mégis
felismerhető arcvonásokkal rendelkeztek.

Szent szar!

– Miguel? – kérdeztem sápadtan. – Istenem… –


hajtottam le a fejem. Ostoba voltam, nagyon ostoba.
– Még csak nem is tudta.
Az arcán elégedett mosoly villant fel. Pont olyan, mint
a fiáén szokott.
– Nézze el nekem, ha tolakodó voltam, de meg
akartam ismerni Miguel választottját, mert még soha
nem jött kísérővel a jótékonysági estre. Így elképzelheti,
mennyire meglepett minket, amikor tegnap közölte, hogy
magával fog megjelenni.
Ami azt illeti, engem is meglepett vele, mert csak
nemrég értesültem róla, hogy menni fogok. Szóval ez
egy hivatalos pofavizit volt. Szúrós tekintetével
kényszerített az igazság bevallására. Én pedig
elújságoltam neki, hogy beleszerettem Miguelbe.
Reménytelen vagyok. Menthetetlen.
– Nos, ha nem haragszik…
– Persze, persze.
Gyorsan felálltam, és zavaromban a ruhámmal
bíbelődtem, csak hogy ne kelljen ránéznem.
– A holnapi viszontlátásra, Miss Benson.
– Igen – nyúltam a kilincshez. – Viszlát, Mr.
Hamphton.
A lifthez érve végig magamat szidtam. Ha egyedül
lettem volna, már bizonyára tomboltam volna. A sírás
határán álltam. Nincs igazság a földön! Megint egy olyan
férfiba szerettem bele, akinek csak csettintenie kell, és
ugranak rá a nők. Megkaphat bárkit, akit csak akar. És
biztos, hogy ezzel a lehetőséggel élni is fog. Nem
elégszik meg velem. Ez a típus sose éri be egy ilyennel,
mint én. Egy újabb Damian. Egy újabb csalódás.

Szorítani kezdett a mellkasom. Még szerencse, hogy


Miguel már elment az irodából, mert gondolni se tudtam
arra, hogy találkozzam vele.
Ennek vége.
Vége.
Nem leszek megint lepattintva, ha megunja a
játszadozást!
– Camie! – hallottam meg az ismerős hangot. Miguel
jött felém derűs mosollyal az arcán.
Ha van isten, akkor most eltüntet a föld színéről. Nem
sokat gondolkodtam a hátraarcon, és a lifthez siettem,
de az ajtaja pont bezáródott előttem.
– Ne, ne, ne! – mondtam hangosan és elindultam a
lépcsőn lefelé. Szinte szaladtam. Tízcentis tűsarkúban
szedtem a lépcsőfokokat, nyomomban Miguellel.

– Camie! Mi a frászt csinálsz? Állj már meg! – kiáltotta


utánam, de nem törődtem vele.
Bassza meg! Ez az ő hibája! Ha tudtam volna, hogy ki
fia-borja, még csak eszembe se jutott volna a köszönés
után mást is mondani neki. Erre most itt tartunk. Futok
előle.
– Áááá! – kiáltottam, mert abban a pillanatban
kibicsaklott a bokám és seggre estem a lépcsőn.
– Megütötted magad? – kérdezte és lehajolt, hogy
kiszabadítsa a lábam a cipőből és szemügyre vette.
Felszisszentem, amikor megmozdította a bokámat.
– Mégis mi a faszért rohantál el előlem? – kérdezte
idegesen
– Te pedig mi a faszért nem mondtad el, hogy Mr.
Hamphton az apád?!
Én is az voltam. Erre mindketten feszülten hallgattunk.

– Honnan kellett volna tudnom, hogy nem tudod?


– Na ne etess ezzel! Tudtad, hogy nem tudom!
Lehajtotta a fejét.
– Miért nem mondtad el? – kérdeztem tőle ismét.
– Mert nem számít.
Összeszorítottam a szám.
– Nekem igenis számít. Sose csókoltalak volna meg,
ha tudom – mondtam és igyekeztem nem törődni a
meglepett ábrázatával. – Add ide a cipőm!
Kikaptam a kezéből, majd felhúztam a lábamra és
felálltam. Annyira rossz állapotban volt a bokám, hogy
majdnem kibicsaklott újra, amikor menni próbáltam. De
most legalább meg tudtam kapaszkodni. Legnagyobb
sajnálatomra nem a korlátba. Miguel mellkasán pihent a
tenyerem, aki a derekamat fogta. Közelebb húzott, mire
mélyen beszívtam férfias illatát.

– Mi köze van az apámnak a csókunkhoz? – kérdezte,


majd egy mozdulattal az ölébe kapott és elindult velem
felfelé.
– Tegyél le, ez nevetséges.
– Te vagy nevetséges.
Tehetetlenül kapaszkodtam a nyakába, és
hagytam, hogy becipeljen egészen az irodájába, majd
leültetett egy székre és kisietett Dianához. Alig hallottam
valamit abból, amit mondott neki, de az biztos, hogy az
orvos szó szerepelt benne.
– És most – kezdte, miután becsukta az ajtót és felém
fordult – elmondanád, mi a bajod?
– Ó, hogyne! – feleltem, és a plafonon voltam egyből.
Tényleg nem érti? – Mégis meddig szándékoztál
szórakozni velem?
– Tessék?
– Nem érdekel, ha ilyen megsemmisítő pillantásokkal
méregetsz, Miguel! A magadfajta férfiak nem engem
akarnak. Nem egy ilyen nő kell nekik. Sokkal… de
sokkal… – kezdtem, de elakadt a szavam.

Mégis mit mondjak? Mennyire alázzam meg magam?

– Butábbat? – próbált kisegíteni. – Vagy talán


csúnyábbat?
Na, jó. Ezzel legalább felturbózta az önbizalmamat.

– Tudod, mire értem. Nem vagyok egy szinten a te


köreidből valókkal. Kendra is ezt vágta a fejemhez anno.
És nem akarom, hogy rádöbbenj egy nap, hogy
kaphatnál jobbat is, mint én.
Elképzeltem, ahogy más nőre néz így. Csodálattal.
És nem tetszett, amit láttam.
– Hát te aztán nem vagy semmi! – huppant le mellém.
– Megtépázták az önbizalmadat, jól látom?
Kész. Végem volt. Bőgtem.
– Hé! – emelte fel az állam és kényszerített, hogy
ránézzek. – Te vagy a legcsodásabb nő, akivel eddig
találkoztam. És találkoztam már egypárral, nekem
elhiheted.
Elfintorodtam. Micsoda vigasztalás ez?
– Miguel, én… – kezdtem, és zavaromban a papír
zsebkendőmmel babráltam. – Ezt még át kell
gondolnom.
Tulajdonképpen már átgondoltam és nem akartam
folytatni a viszonyunkat. Csak féltem kimondani.
Rettegtem a zuhanástól.
– Nyuszi.
– Hm?
– Azt mondtam, hogy nyuszi.
Mosolygott és lecsókolt pár könnycseppet az
arcomról. Megremegett az ajkam, ahogy óvatosan
hozzám ért az ajka. Kérlelt, hogy adjam meg magam
neki. És akkor ott rájöttem. Azzal ölöm meg magam, ha
minderről lemondok. Ha lemondok róla. Nem szolgált rá.
Más bűneit kértem rajta számon. Viszonoztam a csókját,
szerelmesebben, mint valaha.
– Khm, uram – köhécselt Diana az ajtóban, mire
szétrebbentünk. – Itt az orvos.
– Megnézik a lábad – magyarázta Miguel.
– Inkább a fejemet kellene – mosolyogtam, és
komolyan gondoltam. Percenként voltam hol fent, hol
lent az érzelmi hullámvasúton. Utána kell járnom, hogy
milyen mentális problémával küszködök. Remélem, még
van kiút belőle!
Az orvos nem sokat bíbelődött velem. Kificamodott a
bokám, de nem tört el. Kissé feldagadt, azonban pár nap
pihenés és jegelés után jobban lesz. De azért írt fel némi
fájdalomcsillapítót.
– Hazaviszlek – mondta Miguel, mire hevesen
tiltakozni kezdtem.
– Majd később. Most még dolgoznunk kell, nem
emlékszel?
Nemrég még diktátorként szólított fel a
munkavégzésre a sürgető határidő miatt.
– Az még azelőtt volt, hogy megsérültél.
– A fejem nem vertem be – mondtam, és
megmozgattam az ujjaimat is előtte. – Ahogy a kezemet
se. Tehát maradok.
– Nehogy egyszer is szót fogadj!
– Ó, pedig nagyon is szófogadó tudok lenni. Adott
szituációban.
Erre rögtön megváltozott a tekintete és belement a
játékba.
– Igen. Arról már biztosított, Miss Benson. Tudom,
mivel lehet befogni a száját.
Elpirultam, mert a tegnap esti kalandunk jelenetei
villantak be. Azóta is fájt a torkom. Mégis annyira
élveztem, ahogy csinálta. Valószínűleg perverznek
születtem. Miguel azt az oldalamat hozta elő, ami miatt
jogosan hihettem, hogy egy örömlány reinkarnációja
vagyok. Mindent megadtam volna neki. Szerettem, ha
durva volt és azt is, amikor órákig kényeztetett. Minden
formában gyönyört tudott okozni nekem. Tényleg nem
hittem, hogy Damian után lesz még egy ember, aki így
fog hozzám érni. Azt hittem, hogy ő a csúcs. Pedig
messze jártunk még attól.

Éjfél körül elindultunk haza; egy hátsó ajtón engedett ki


minket a biztonsági őr. Idétlen vigyorától kissé zavarba
jöttem, de Miguel egy pillantásával elérte, hogy
moderálja magát. Tekintélyt parancsoló a viselkedése,
az biztos. Született vezető.
Amint kiértünk, az ölébe kapott és úgy vitt az autóig.
De már nem tiltakoztam. Ha gavallér akar lenni, hát
legyen. Abból nekem bajom nem származhat. És
különben is, jobb volt, mint odáig bicegni.

– Nem foglak behívni – kezdtem, amikor a lakásomnál


a táskámban matattam a kulcsomat keresve.

– Miért?
– Mert most tényleg gondolkodnom kell.
– Faszság – állta el az utamat. – Csak félsz.
– Nem igaz – feleltem.
– De igen. Félsz, mert tudod, hogyha bemegyek, úgy
foglak kényeztetni, hogy azt sosem felejted el.
– Azon már túl vagyok – válaszoltam, és kissé
félrelöktem, ahogy benyitottam a lakásomba. A szemem
sarkából még láttam az önelégült mosolyát.
– Most komolyan nem engedsz be? – tárta szét a
karját hitetlenkedve.
– Komolyan, Mr. Wyak. Holnap találkozunk.
Nem volt könnyű, de bezártam az ajtót. És ezzel
kizártam őt is. Egyelőre csak a lakásomból.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET

MIGUEL
Az autómnak dőlve vártam rá. A szívem minden túlzás
nélkül olyan hangosan zakatolt, hogy alig hallottam
mást. Camie megkért, vagyis leszögezte, hogy nem
szeretné, ha felmennék hozzá a jótékonysági est előtt.
Még ez is. Tegnap rám zárta az ajtaját, ma meg már az
ajtajáig se mehetek.
Komolyan, nem értem a nőket! Mi a fenének kell
mindent túlbonyolítani? Jól éreztük magunkat egymás
társaságában, jól tudtunk együtt dolgozni, és nem
utolsósorban tökéletes párost alkottunk az ágyban. Mi
ezzel a gond? Minek kell magyarázatot keresni arra,
hogy ez miért van így? Működik a dolog és kész.

De miután Camie megtudta, milyen családból


származom és milyen az anyagi helyzetem, el akart
távolítani magától. Pedig ez a legtöbb esetben fordítva
szokott történni. Az eddigi tapasztalataim alapján ezek
vonzónak számítottak más nők szemében. Értem én,
hogy mitől félt, de semmivel nem szolgáltam rá a
bizalmatlanságára.
Tény, hogy nőfaló hírében álltam. Tény, hogy tőle
sokkal mutatósabb nők versengtek a kegyeimért, de
azok egy fabatkát sem értek belül. A legtöbbjük csak
mosolyogni és bólogatni tudott. Mondjuk ez
bizonyos szituációban nem hátrány… Kivéve, hogy egyik
se csinálta olyan jól, mint az a nő, akire már több mint tíz
perce vártam.
Aztán mégis kinyílt a lépcsőház ajtaja és Camie
lépdelt felém félénken. Nem bicegett, jól viselte a magas
sarkút a fájós bokájával.
– Elájulok! – vigyorgott, és kellett egy kis idő, hogy
leessen, nem tőlem, hanem az autóm látványától.
– Egy Bentley Continental GT? – kérdezte, ahogy
közelebb ért. – Tizenkét hengeres?
– Úgy van.
– Hány lovas?
– 625.
– Azta…!
Nem gondoltam, hogy ennyire le fogom nyűgözni
négykerekűmmel.
– Jól vagy? – érdeklődtem, mire helyeslően bólogatott.

– Jobban.
– Eszméletlenül csinos vagy.
– Te sem panaszkodhatsz – simított végig a
szmokingomon, és leheletnyi csókot nyomott a számra.

De én nem akartam szűzieskedni. Tenyerembe


fogtam az arcát és szenvedélyesen megcsókoltam. Nem
volt ellenállás, amit jó jelnek vettem. És azt is,
hogy miután végeztünk, egy picivel több ideig tartotta
csukva a szemét.
Most azonnal benne akartam lenni. Tudtam, hogy
próbál tartózkodóbban viselkedni, de a teste elárulta őt.
Ő is ezt akarta. Láttam rajta.
– Megtennéd, hogy féken tartod ma este? – vándorolt
a tekintete a nadrágomban dudorodó, ágaskodó
férfiasságomra.
Szóval egyre gondoltunk, édesem.

– Csak egyvalami fékezheti le. Az pedig a csodás


muffod.
Erre a szóra a szemét forgatta.

– Témánál vagyunk – nevetett, majd elindult az autó


szemközti ajtajához és beszállt. Követtem a példát.

– Légy szíves, ne engedd, hogy ma igyak. Annyi


fájdalomcsillapítót vettem be, hogy szerintem jövő hétig
kitart a hatása. – Becsatolta az övét. – Egy pohár ital és
végem.
Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam.
Fantasztikus esténk lesz!
Amikor megérkeztünk, láttam, hogy anyám mindenkit
személyesen üdvözöl a Hollywood Palladium
bejáratánál. Nagyon szerette szívélyesen fogadni az
embereket.
– Kisfiam – húzott magához egy ölelésre, mire én is
átkaroltam, de a másik kezemmel Camie kezét
fogtam. Egy pillanatra se voltam hajlandó elengedni.
– Anya, hadd mutassam be neked Camie Bensont.
Camie kinyújtotta a kezét, de anyám őt is magához
szorította.
Na igen, erre nem készítettem fel. Anya ilyen.
Túláradóan kedves és közvetlen. Főképp azzal, akit a fia
oldalán lát. Merthogy erre mostanában nem igazán volt
példa. Régóta nem mutattam be neki senkit.

Apám már nem volt ilyen szívélyes. Csak szóban


üdvözölték egymást Camie-vel, és haladtunk tovább.
Nem kellett elolvasnom a névtáblákat, tudtam, melyik
asztalhoz kell leülnünk. Nem először jártam itt.

A legtöbb asztal tízfős volt, szépen terített, a közepén


jégbe hűtött pezsgővel és virágcsokrokkal. Anyám figyelt
a részletekre. A teríték a bútoroktól kezdve a legkisebb
kiegészítőkig mindennel harmonizált.

– Jó estét, főnök! – szólt ránk Diana, és Dawson


kíséretében leült az asztalunkhoz.
Bezzeg ő kitette, amit csak tudott! Meg kell hagyni,
csinos volt, de nem igazán idevaló öltözetbe bújtatta a
bájait. De tőle már megszoktam, hogy így viselkedik.
Mindig is ki akart tűnni a tömegből. Dawson pedig
önelégülten vigyorgott mellette.
Ezt a balfácánt! Kíváncsi vagyok, mikor kerül nála
helyesebb és gazdagabb fiú a kis asszisztensem útjába.
Mert akkor, haver, neked véged!
Miután az összes asztalnál helyet foglaltak a
vendégek, végre kisétáltak a zenészek színpadra a
hangszereikhez. A szüleim is helyet foglaltak, két
üzlettársból barátokká avanzsált, velük egykorú pár
szomszédságában. Végszóra befutott Nathan is, és
fittyet hányva az ülésrendre, Camie mellé vágódott le.

– Megjöttem, helló! – vigyorgott, de ha így folytatja,


nemsokára nem lesz foga, amit megvillanthat,
gondoltam.
És ahogy azt előre sejteni lehetett, elkezdte lökni a
süket dumát Camie-nek.
– Hogy van a lábad? – kérdezte és kacsintott egyet.
– Köszönöm, már sokkal elviselhetőbb – válaszolta
bájos kísérőm.
– Remek! Akkor majd táncolsz velem?
Camie válaszadás előtt rám pillantott.
– Azért annyira még nincs jól – mondta Nathannek,
majd ismét felém fordult és fejét lehajtva súgta: –
Szerintem be van rúgva.
Felnevettem.
Berúgva ugyan nem volt, de seggbe rúgva mindjárt
lesz, ha nem hagyja abba a csajom molesztálását. Apám
kötelességének érezte, hogy közbeszóljon, Nathan
viselkedéséről az üzletre
terelte a beszélgetést. Végtére is nem szórakozni jöttünk
ide. Inkább ápolni a kapcsolatokat, elfogyasztani egy
kellemes vacsorát, és számos dögunalmas programot fel
tudtam volna még sorolni a listáról. De magam mellett
tudtam Camie-t, és ez volt a lényeg. Már attól
felvillanyozódtam, ahogy rám pillantott.

A vacsora pont időben érkezett ahhoz, hogy ne


korduljon meg hangosan a gyomrom. Mindent
megettem, amit elém tettek.
– Camie, te melyik területen dolgozol? – érdeklődött
anyám a desszert közben, ami nagyon meglepett.

– Forgatókönyveket ír – válaszoltam helyette. Erre egy


lesújtó pillantást kaptam, mindkét oldalamról.
Oké, vettem a lapot! Beszélgessetek…

– Tulajdonképpen ez idáig csak egy önálló munkám


volt, leszámítva azokat, amik otthon hevernek a
fiókomban.
– Mi? – néztem rá kérdőn. – Neked vannak még kész
forgatókönyveid?
Eléggé felkeltette az érdeklődésem.
– Iiigeen – nyújtotta el a szót, majd gyorsan
hozzátette, hogy csak gyakorlómunkákról van szó,
amiket az iskola alatt és után írogatott.
– A Homályba taszítva is akkor született?

– Igen, de…
Nem hagytam, hogy befejezze.
– A többit is látni akarom!
– Azokat nem azért írtam, hogy bárki elolvassa. Már
bánom, hogy megemlítettem – mondta, és anyám felé
nézett. – A legtöbbször Terry Wells mellett dolgoztam. A
legjelentősebb munkám a
Képtelen képekben című filmben volt.

– Ó, hiszen azt láttam! – derült fel anyám arca. –


Nagyon tetszett. A mostani munkája is hasonlóan
romantikus lesz?
– Pf! – fintorogtam. Hát úgy ismernek engem, mint aki
egy romantikus szarságot vesz meg?
Most már apám is rosszallóan pillantott rám, és
Nathan megjegyzése se segített ki:
– Anya, ezt te sem gondolhatod komolyan! Miguel és
a romantika? Menj már!
– Pedig elkerülhetetlen, ha szerelmes lesz az ember.

– Rendben. Igazad van – léptem közbe, mielőtt az


orrom előtt vesézik ki a magánéletem. – De az még
várat magára. És a munkámra nem lesz hatással. Nem
fogok nyálas filmeket rendezni.
Pillanatnyi döbbent csend támadt.
– Elnézést – szólalt meg végül Camie remegő hangon,
és távozott az asztaltól.
Anyám szomorú pillantással kísérte, ahogy kisiet.
– Ezt elcseszted – vigyorgott Nathan, és bekapott egy
falat húst.
Gondolkodnom kellett. Mégis mit csesztem el? Nem
értettem. De anyám kisegített, látva, hogy ráncolom a
homlokom.
– Azt hiszem, az előbb elég egyértelműen hoztad a
tudtára, hogy nem érzel iránta semmit.
Tessék?

Mindenki csendben ült a székében, és helyeslőn


bólogatott. Még az a kis szarházi öcsém is. Kitekerem a
nyakát! Állandóan csak a baj van vele.
Felálltam és Camie után siettem, hogy helyrehozzam
az előbbi hibámat. Valamit tennem kellett. Mert azért az,
hogy nem érzek iránta semmit, nem egészen fedte a
valóságot.
De merre induljak? Nem futhatok be a női mosdóba,
pedig a nyakamat tettem volna rá, hogy oda menekült.
Biztos helyre, ahová nem léphetek be. Vagyis csak hitte,
hogy nem.
Már majdnem berontottam a nőkkel zsúfolt illemhelyre,
amikor megláttam az egyik bárpultnál, amint idegesen
dobol az ujjaival. Elindultam felé, de egy volt alkalmi
kapcsolatom megállított.
– Miguel! – örvendezett a lány hangosan a nevemet
kiáltva. Camie is odafordította a fejét. Láttam. Mert csak
őt néztem. Ő viszont csak engem és egy rám tekeredő
nőt látott, aki még egy menet reményében mindent
bevetett.
– Ha gondolod, leléphetünk egy időre, egyedül jöttem
– búgta a fülembe.
Legszívesebben azonnal elküldtem volna a picsába,
amiért belerondított a képbe, de ez mégiscsak egy olyan
este volt, ahol moderálnom kellett magam.

– Nem szoktam repetázni – ráztam le magamról, de


ez alatt a röpke pillanat alatt szem elől tévesztettem az
egyetlen nőt, akiből nem csak repetázni akartam, hanem
egyenesen habzsolni őt nap mint nap.

Camie után indultam.


Amíg bejártam a benti és kinti részt, folyamatosan
magamon éreztem a tekintetét. Tudtam, hogy figyel
engem, de mégse hagyta, hogy megtaláljam. Ezzel
büntetett, mert elhitette magával, hogy nem érdekel,
csak az, ami a bugyijában van. Pedig korántsem volt
ennyire fekete-fehér a helyzet. Miért is lett volna az?
Sajnos kurvára megbonyolítottuk. Erről én tehetek.
Érzelemmel dugtam meg egy nőt. Úgy voltam vele
együtt, hogy nem csak a farkam elégült ki. A lelkem is
megpihent, amikor vele voltam. Akkor éreztem csak,
hogy igazán élek. Kiegészített.
Az istenit!

Már meglehetősen mérges voltam, amikor a legutolsó


ajtót is feltéptem. Ebben a szerepjátékban már nem én
voltam a vadász. Sokkal inkább a vad, aki sétál a
csapda felé. De most hajlandó voltam félretenni a
büszkeségemet. Csak őt akartam.
Miután itt sem találtam, meghallottam anyám hangját,
aki már belekezdett a beszédébe, így illedelmesen a
terem felé vettem az irányt. A szintén befelé vonuló
tömegben feltűnt egy ismerős arc. Karba tett kézzel a
falnak támaszkodott, és amint egybefonódott a
tekintetünk, megragadtam a pillanatot és határozottan
elindultam felé, egy másodpercre sem szakítva meg a
szemkontaktust.
– Beszélnünk kell – kezdtem, ahogy odaértem Camie-
hez.
– Nem kell – rázta meg a fejét határozottan.
Sértődöttség tükröződött a szemében, némi
keserűséggel, és talán észrevette, hogy olvasni próbálok
belőle, mert fejét lehajtva bontotta a szemkontaktust.

– Menjünk – szólt remegő hangon, és az ujjait az


enyémek köré fonta, jelezve, hogy indulhatunk.
Az asztalig simogattam a kézfejét a hüvelykujjammal.
Nem tudom, miért tettem. Ez annyira nem rám vallott.
Kimutattam, hogy képes vagyok futni utána. Mi ez, ha
nem bocsánatkérés?
Anyám beszéde nem volt hosszú, inkább a
köszönetnyilvánítások sora untatott. Mégis minden
alkalommal ragaszkodott ahhoz, hogy az adományozók
felé kifejezze háláját. Hogy tudassa velük, mennyit
számít a nagylelkű felajánlásuk.
Aztán csend lett, és a színpad sötétbe burkolózott. A
teremben lélegzet-visszafojtva várta mindenki a
meghívott sztárvendéget. Kivételesen tudtam, hogy
ki lesz az. Máskor nem érdekelt, ki szolgáltatja a jó
hangulatot ezeken az estéken, amikor már csak a
bulizásé a főszerep. A konszolidált bulizásé. De amikor a
hétvégi vacsoránkat fogyasztottuk a szüleim házában,
és anyám említést tett róla, megállt a villa a kezemben.
Már akkor tudtam, hogy el kell hoznom ide Camie-t.
Csak azt nem tudtam, miként fogom rávenni.

Néhány perc motoszkálás után fény világította meg a


fekete zongorát. A szemem sarkából Camie-t figyeltem,
ahogy előrébb dőlt, és érdeklődve felkönyökölt az
asztalra. Tudtam, hogy tetszeni fog neki, de még csak
ezután jött a lényeg.
YEBBA, az amerikai Grammy-díjas énekesnő hangos
éljenzés kíséretében, talpig feketében a mikrofonállvány
elé vonult. A zongora felé mutatott, ahová épp akkor
sétált be Mark Ronson, és leült mögé.

Camie kezét a szájához kapta meglepetésében.


Néhány akkord leütése után elkezdődött az előadás.
– Te tudtad? – fordult felém kíváncsian Camie. Olyan
édes volt a tekintete! Uralkodnom kellett magamon, hogy
ne húzzam magamhoz és öleljem, csókoljam, amíg csak
bírom.
Mert abban a pillanatban csak ezt akartam.
Szeretni őt.

CAMIE
Miguel tekintete, miközben az egyik kedvenc
zeneszerzőmet hallottam élőben játszani…! Nem
találtam szavakat. Megbabonázva ültem a székemben,
és csak arra tudtam gondolni, hogy ez az érzés a
szívemben már mindörökre megmarad nekem. Ha
múlnia kell, én akkor se eresztem. Makacsul
kapaszkodom majd belé minden fájdalmam ellenére.

És én még egy perce haza akartam menni! Haza


akartam vinni a darabjaira hullott életemet. Hátha maradt
még belőle valami menthető. Pedig ezt csakis
magamnak köszönhettem. Azt hittem, menni fog a szex
érzelmek nélkül. Hiba volt ezt feltételeznem magamról.
Mert persze Miguelnek ment, mint a karikacsapás.

Mire idáig jutottam a gondolatmenetemben, Diana


hirtelen felpattant mögöttünk és a színpadhoz rángatta
Dawsont. Úgy táncolt, hogy biztosan észrevegyék a
leghátsó asztaloknál ülők is. Kígyóként tekergett a lassú
szólamokra. Én csak mosolyogtam rajta, és lehúztam a
mellettem lévő pohár whiskyt.

– A picsába!
Miguel meredten nézett hol rám, hol a kezemben lévő
üres pohárra.
Oké, ez nem a világ vége, nyugtattam magam. Van,
aki mindennap ezt csinálja. Akkor rajtam se fog ki egy
kis pia! Legfeljebb, ha szédülök, majd kimegyek.
Leszarom. Mark Ronson játszik a zongorán. Kit
érdekel, mi van velem?!
A Late Night Feelings című dalát már Lykke Li
énekelte élőben, Mark pedig egy szál gitárral kísérte.
Máris hozta a legjobb dalokat, pedig még nagyon az
elején jártunk az estének. Sikítani tudtam volna
örömömben.
– Beszélnünk kell! – hajolt hozzám Miguel és a
kezemért nyúlt.
– Nem kell – válaszoltam és határozottan a szemébe
néztem.
Engedett a kezem szorításán és mielőtt újra olvasott
volna a szememből, elnyomtam magamban a
csalódottságot, és a zenére koncentráltam. Nem
akartam hallani a magyarázatát. Nem szerelmes. Oké.
Nincsenek érzelmei irántam. Oké. Felfogtam. Nem kell
még egyszer elmagyaráznia.
Ez az egész kapcsolat kezdett nagyon kusza lenni.
Ahogy a fejemben lévő gondolatok is. De ez utóbbiról
legalább tudtam, miért van. Olyan volt ez a kapcsolat,
mint egy labirintus. Egy nyílegyenes labirintus, amiben
mi mégis keresgéltük egymást.
Ekkor Diana lépett oda hozzánk, és minden
tiltakozásom ellenére magával húzott az addigra már
kisebb tömeggé duzzadt vendégsereg közé a színpad
elé. Miguel olyan pillantást vetett rá, amitől őt nem merte
a parkettre csábítani. Mázlista. Visszaélt a pozíciójával.
Bevetette a főnöki tekintélyét, és ellenmondást nem
tűrően tudatta Dianával, hogy meg ne próbálja őt is
felrángatni.
Mit volt, mit tenni, táncoltam. Nem is táncoltam, inkább
csak ringatóztam. Jobb érzés volt így lazulni, mint Miguel
mellett fészkelődni. Feszült volt a légkör köztünk, bár
nem kizárólag a mondata miatt. Olyasfajta állandó
feszültség vibrált a levegőben, amit még nem
tapasztaltam. A kisugárzásától. A férfiasságától. Attól,
hogy képes volt pusztán a jelenlétével megbabonázni.

Most végre egy kicsit elbújhattam. Levegőhöz


juthattam. Ám ő valahogy mégis megtalált. Hátulról
átölelt és csókolni kezdte a nyakamat. Áramütést
éreztem a testemben. Képtelenség volt neki ellenállni…
oldalra hajtottam a fejem, hogy mutassam, mennyire
élvezem, hogy ezt teszi velem. El kellett volna tolnom
magamtól, ehelyett behunyt szemmel átadtam magam a
bizsergető érintésének. Mert ez a rész nagyon is
működött kettőnk között. Olyannyira, hogy amikor maga
felé fordított és csókban forrt össze az ajkunk, én már
alig bírtam a feltörő vággyal.

Pajzán gondolataim támadtak, és egyáltalán nem


szégyenkeztem miattuk. Csak még jobban akartam,
hogy a magáévá tegyen.
Mindazok ellenére, hogy tudtam, az ő vágya nem a
szerelem felé hajtja.
– Menjünk. Most – nyögtem a fülébe.

Én kezdeményeztem. Két másodpercig a szemembe


nézett, mielőtt megragadta a kezem és maga után
húzott kifelé a teremből.
Benyitott egy helyiségbe, ami talán ruhatárként
funkcionált, de nem volt időm szétnézni.
– Egész este csak erre vártam – mondta, és a számat
harapdálta közben. – Hogy megkaphassalak.
Alig volt bent fény, ami megvilágította volna a kis teret,
így szinte csak tapogatóztunk.
– Várj – szóltam, mire lassított a mozdulatain, mert
már kapkodva felhúzta a szoknyámat is. – Így. Lassan
csináld. – Remegett a hangom és vele együtt az egész
testem. Kába volt a fejem, kissé zúgott az agyam, de
annál jobban elvesztem az élvezetben. Hamar megtelt a
hely az illatunk keverékével, és minden lélegzetvétel
egyre nehezebbé vált.
Ráharaptam az ajkamra, hogy ne sikítsak, amikor
lassan lehúzta a bugyim és elindult felfelé a kezével. A
bokámtól egészen a combom tövéig végigsimogatott,
szinte kínzó lassúsággal. Még csak a tenyere ért a
testemhez, de már a mennyországban jártam. És ahogy
széttárta a lábam, már tudtam, hogy el fogok veszni.
Még sosem voltam ennyire feltüzelve. Mocskos
gondolataim támadtak. Buja, kéjes vágy kerített
hatalmába. Mivel az érzékeim jobban ki voltak élezve,
így minden sokkal intenzívebben hatott rám. Nem láttam
semmit, csak a légzését hallottam. Azt, ahogy élesen
beszívja és kifújja a levegőt. Megborzongtam az
érzéstől, ahogy a combomat érte a lehelete.

– Istenem! – fúlt el a hangom, amikor a szájával a


puncimra tapadt.
Széttárt lábbal kiszolgáltattam magam előtte. És nem
először. De basszus! Annyira értette a dolgát!
Egymás után két fantasztikus orgazmust kaptam tőle,
amit szerettem volna viszonozni. Elkezdtem kigombolni
a nadrágját, és nemsokára már a férfiasságát
masszíroztam. Leguggoltam és a számba vettem. Most
ő nyögött fel. Beletúrt a hajamba és ráfogott. Előre
borítékoltam ezt a mozdulatot. Ő diktálta az ütemet és
kihasználta a szám minden egyes szegletét.
Szorgalmasan járt fel és le rajta a szám, de egy ponton
megállított.
Felkapott az ölébe és ráültetett a farkára. A nyakába
kapaszkodtam, miközben a combomnál tartva ütemesen
húzott magára. Minden egyes mozdulatnál összecsattant
a testünk.
Éreztem, ahogy kiver a víz közben. Fullasztó hőség
volt ebben a kis helyiségben, és mi is lángoltunk.
– Miguel… – nyögtem a szájába, amikor rázkódni
kezdett a testem a gyönyörtől. Hamarosan ő is követett,
de utána nem húzta ki magát belőlem és nem tett le.
Csak csókolt és csókolt úgy, hogy szinte szédelegtem.

– Megint? – kérdeztem, amikor újra mozgatni kezdett


magán.
– Igen, Camie. Szét fogom baszni azt a csodás kis
puncidat – mondta, ezzel letett a földre és rám
parancsolt: – Hajolj előre és tedd szét a lábad!
És én tettem, amit kért. Ugyanúgy akartam. Elölről,
hátulról, mindenhogy.
– Ah… – kapaszkodtam meg valamilyen anyagban az
asztalon, amikor felnyársalt, és olyan mélyre hatolt
bennem, hogy félni kezdtem, halálra fog kefélni.

– Soha nem akarok mást, érted? – nyögte kíméletlen


döfései közben. – Csak téged – lihegte, és még
ütemesebben mozgott tovább, majd a fenekemre
csapott, ami ebben az állapotban nem fájdalomként
hatott, annak ellenére, hogy nem volt finomkodó a
mozdulata.
– Ááá! – kiáltottam, mert már nem volt értelme
visszatartani a hangom, fékezhetetlenül tört ki belőlem.
Újra és újra. Addig döfködött és csapkodta a fenekem,
míg el nem érte a kívánt hatást, és remegni kezdtem az
újabb kielégüléstől.
– Fordulj meg és térdelj elém!
Tudtam, mi fog következni.
– Bele akarok élvezni a szádba. Annyira eszement jó
volt, hogy megint akarom.
Nem esett nehezemre bekapni a farkát, amit felém
tolt, és kényeztetni kezdtem a számmal.
– Ez fantasztikus! – nyögte és még erősebben
mozogtam, hogy a lehető legnagyobb élvezetben legyen
része.
Említettem már, hogy képes vagyok örömlányként
viselkedni? Na, ez volt az a pont, ahol átváltottam ribanc
üzemmódba. Senki sem élvezhetett a számba
Miguel előtt, de neki megengedtem. És nem volt bennem
ellenérzés ezzel kapcsolatban. Ő is falta a puncimat
szinte minden alkalommal, így néha én is lehettem
engedékeny.
Hamarosan megéreztem az ízét a számban.
Megremegett az érzéstől. Én pedig mindentől: a
szavaitól, az ölelésétől, a perverziónktól. Csak
reszkettem a harmincöt fokban.
Felsegített a földről és a vállára hajtottam a fejem.
Hallottam a szívverését és beleborzongtam. Gyorsan
elhúzódtam tőle, mielőtt felelőtlen szavak hagyták volna
el a számat ebben a mámoros pillanatban.
Felöltöztünk. Csak tippelni tudtam, mennyire
látszódhatott a kinézetemen az előző aktus nyomai, ám
amikor beletúrtam a hajamba és éreztem a homlokomon
gyöngyöző izzadságot, már volt egy sejtésem. Nagyon.

Felsóhajtottam.
– Mi az? – kérdezte Miguel.
– Csak elképzeltem, miként festhetek.
Nevetett.
– Megvilágítsalak a telefonommal?
Kuncogni kezdtem.
– Nem bánnám. Kicsit rendbe kellene hozni magam,
mielőtt kimegyek.
Ekkor a zsebéből kihalászta a készüléket, és felém
tartotta. Végigpásztázott vele lentről indítva, egészen
az arcomig.
– Gyönyörű vagy.
– Sejtem – vettem ki a kezéből a telefont, de abban a
pillanatban valaki feltépte az ajtót és én riadtan ugrottam
Miguel karjába. Hunyorogtam a hirtelen jött fénytől.

– Fiam, mi a jó fenét csináltok idebenn?


Szentséges isten!

Steve Hamphton nézett ránk az ajtóban állva szúrós


tekintettel. Miguel mellkasa megemelkedett, hogy
válaszoljon, de az apja felemelte a kezét és megelőzte.

– Tudod, mit? Nem akarom tudni – mondta, és azzal


leakasztott egy női kabátot a fogasról. – Nem is zavarok
tovább.
Ezzel ránk csukta az ajtót, és a sötétben még jobban
belefúrtam a fejem Miguel izmos felsőtestébe.

– Ezt nem hiszem el! – mormogtam, de alig lehetett


érteni. Ekkora égést! Ilyen nincs!
Legszívesebben a járólap alatt kúsztam volna be a
mosdóba, de ez lehetetlen küldetésnek bizonyult, így a
felszínen lépkedve, szemlesütve jutottam el odáig. Alig
mertem a tükörbe nézni. Sürgős beavatkozást igényelt
mindenem: a ruhám, a hajam, a sminkem…
Jó néhány perc múlva vállalható külsővel léptem újra
az emberek közé. Miguel ott várt rám, pár
méterre a mosdótól a falnak támaszkodva.
Miért dobbant ekkorát a szívem, amikor megláttam?

Minden nő megbámulta, aki szembejött velünk. Még


az is elismerően méregette, aki más férfi karjába
kapaszkodott. Persze megértem, én nem irigyeltem el
tőle a partnerét. Ellentétben vele. Igen. Az én derekamat
egy pompás férfi karolta át, és a jókorára duzzadt
emberrengetegben egyenesen a színpad elé vezetett.
Méghozzá egy pompás együttlét után. Nem hittem volna,
hogy egy négyzetméteren is lehet ekkorát kefélni.

Amikor a színpad elé értünk, láttam, hogy Diana és


Dawson összefonódva mozognak a zene ütemére.
Nagyon úgy festett, hogy nemsokára ők is követik a
példánkat, és elvonulnak egy zavartalanabb
környezetbe. Lehet, hogy a hely teszi. Vagy Mark
Ronson. Biztos, hogy ő tehet róla. Ő csodákra képes!
Átsegített már néhány szomorú estén, amikor
bánatomban rongyosra hallgattam a számait. És most is
segített, mert nem hagyta, hogy hazamenjek, és így egy
fantasztikus élménnyel lettem gazdagabb. Ha módom
lesz rá, majd megköszönöm neki.
Mire a végéhez közeledett az este, már fáradtan
hajoltam Miguel vállára és csukott szemmel élveztem a
cirógatását.
– Menjünk lassan? – kérdezte.

Bólintottam.
– Hozom a felsődet – mondta, és eltűnt a
látóteremből.
– Camie Benson? – hallottam meg ekkor egy ismerős
hangot, de nem tudtam beazonosítani elsőre.

– Liam! – szólaltam meg meglepetten, majd


üdvözöltem őket a feleségével.
– Rég hallottam felőled. Hogy vagy?
Megöleltek és ebből arra a következtetésre jutottam,
hogy valóban szimpatikus lehettem nekik Londonban.
Damiannel…
– Megvagyok – válaszoltam, és zavartan elkaptam a
tekintetem. Miguelt kerestem, de nem láttam sehol.
– Damian is itt van? – kérdezte, de ekkor a felesége
rántott egyet a karján és a fülébe súgta, hogy
szakítottunk.
Elhúztam a szám. Nem szakítottunk, hanem velem
szakítottak, de köszönöm a feltételezést, hogy volt
beleszólásom.
– Nincs. Már hónapok óta nem láttam.
– Sziasztok! – mosolygott Miguel rájuk barátságosan,
amikor mellém ért és átkarolta a derekam. Mindkettőjük
szeme odasiklott egy pillanatra. Félreérthetetlen
mozdulat volt, egyáltalán nem baráti érintés.

– Miguel Wyak, ha jól sejtem – emelte a kezét


bemutatkozásra Liam. – Liam Ramsay vagyok.
– Örvendek – fogadta a kézfogást, majd a feleségének
is bemutatkozott, aki elismerően rám kacsintott.

Mosolyogtam.
– Már menni készültök? – kérdezte Margaret.
– Igen, egy kicsit elfáradtam, és kezdek betompulni,
mert tegnap kibicsaklott a bokám, és egy marék
gyógyszert vettem be, hogy rá tudjak állni a magas
sarkúban – magyaráztam, mire Liam a szemét forgatta.

– Ti, nők!
– Ne is figyelj oda rá – legyintett Margaret. – De mi
történt? Félreléptél?
– Hát – kezdtem bele a válaszomba bizonytalanul, de
meglepetésemre Miguel kisegített.
– Menekülés közben történt – mondta, mire
odakaptam a fejem és nagy, kerek szemekkel bámultam
rá. Nem épp erre a segítségre számítottam.

– Micsoda? Megtámadtak? – futtatta túl a történetet


Margaret a fejében.
– Dehogy! – vágtam rá sietősen. – Csak
menekültem… a… a problémák elől.
Erre Miguel magára mutatott, mire mindenki nevetni
kezdett, végül még én is elkuncogtam magam.

– Örülök, hogy már jobban vagy!


Margaret nem csak a bokámra értette ezt.
Éreztem.
Még pár percig beszélgettünk általános dolgokról,
aztán elköszöntünk egymástól. Furcsa volt ez a helyzet.
Damian barátai voltak, mégse kerültek el messzire, mert
„szakítottunk”. Örülnöm kellett volna nekik, mégis
feltéptek egy kis sebet a szívemben. Maga az emlék volt
a fájdalom forrása, nem az ő jelenlétük.

– Már mentek, édesem? – ölelt meg minket Miguel


édesanyja, ahogy a kijárat felé igyekeztünk. – Jól
éreztétek magatokat?
Miguel hosszúra nyújtotta a mosolyát.
– Egyik est sem volt még ilyen jó, mama – nyomott
csókot az anyja arcára, én pedig talpig vörösödtem.
Legfőképp azért, mert Steve Hamphton is ott állt velem
szemben, de rá se mertem nézni. Ez aztán a kínos
jelenet. Sejtettem, milyen véleményt alkothatott rólam.

– Viszlát, Ms. Benson! – mosolygott rám azzal a


félholdas mosollyal, ahogy csak a férfiak tudnak.
Genetikailag beléjük van kódolva. Talán ezt megtanította
a fiának is? Mert ugyan nem vér szerinti kapcsolat az
övék, mégis számos jellemvonásukban és
gesztikulációban azonosságot véltem felfedezni
közöttük.
– Viszlát, Mr. Hamphton! – hadartam magam elé. Nem

érdekel, ha még holnap is rajtam fog röhögni,


akkor se nézek a szemébe. Képtelen voltam. Alig
vártam, hogy a Bentley ajtaját bezárhassam magamra
és az ülésbe süppedve végre kifújhassam a levegőt.

– Soha többé nem akarok találkozni az apáddal –


mondtam, amikor az anyósülésen ültem Miguel mellett.

Ő csak mosolygott.
– Tekintve, hogy az apám a vezérigazgató ott, ahol
dolgozol, ez nagyjából kivitelezhetetlen.
– Már csak másfél hónapig. Addig kell kihúznom.

Nem akartam elrontani az éjszakát, de sikerült komor


arcot varázsolnom mindkettőnkre ezzel a mondatommal.

– Azt hittem, hosszú távon gondolkozol bennünk.


– Határozott időre szóló szerződést írtam alá.
– Értem.
Dehogy érted! Semmit se értesz!

Teljesen beleestem Miguelbe. Ő pedig nem


viszonozta. Mert a rajongása nem nekem, hanem a
puncimnak szólt. Én is szerettem volna elhitetni
magammal, hogy azért érzek így iránta, mert annyira jó
vele a szex. De nem hazudhatok. Főképp nem
magamnak.
Hosszan kilélegeztem, hogy próbáljak megnyugodni.

Majd be és ki, be és ki.


Be és…

Máris reggel van? – hunyorítottam a sötétben, mert egy


halvány fénysugár sem segített a tájékozódásban.
Felültem hát az ágyban, és tapogatni kezdtem az
ágyneműm. Vagyis nem az enyémet, mert nekem sose
volt ilyen szatén takaróhuzatom.

Mi a fene?!

Gyorsan leugrottam az ágyról és elindultam a


szobában.
– Au! – kiáltottam hangosan, amikor egy bútordarabba
rúgtam. Ráadásul pont a fájós lábammal! Nem lehetek
ennyire béna, most komolyan!

Abban a pillanatban felkapcsolódott az éjjeli lámpa.


Végre láttam. Huh, nem is akármit! Miguel ült fel az
ágyban, és kócos hajjal, álmos tekintettel fürkészte a
szobát. Elolvadtam a látványától.
– Gyere vissza, Camie!

– Mégis hol vagyok? – néztem körül az ismeretlen


helyiségben. – És mennyi az idő?
Miguel visszadőlt az ágyba és a feje alá tette a kezét.

– Még korán van, ne aggódj. És nálam vagy. Elaludtál


hazafelé a kocsiban.
Igen, igen, már emlékszem. Próbált ébresztgetni, de
addigra a gyógyszer-alkohol keveréktől megtörtént
nálam a teljes filmszakadás.
– Remek – bicegtem oda az ágyhoz.
– Gyere ide, megpuszilom a lábadat!
– Tessék?
válasz helyett berántott az ágyba és fölém hajolt.
– Hol fáj?
– Itt – mutattam a számra, és megpuszilt. – Meg itt
– mutattam lejjebb a nyakamra, és oda is adott egy
puszit.
– És itt? – simogatta meg a mellem.
– Ott is határozottan fáj.
Miguel érintése meggyógyított. Olyannyira, hogy
elmúlt minden fájdalmam. Egy egészen más érzés lépett
a helyére. Amit már lehetetlen volt visszatartani.

A második ébredésemnél már mosolyogva keltem.


Nem volt világos a szobában, de már beszűrődött némi
fény, így körül tudtam nézni. El se hittem, hogy ahol
fekszem: Miguel hálószobája! Hasonlóan minimál stílusú
volt, mint a malibui házában lévő, de mégis más.
Férfiasan otthonos. Ha van ilyen jelző egyáltalán.

még aludt. Annyira szerettem volna megcirógatni


az arcát és megcsókolni a száját, de visszafogtam
magam. Nem akartam felkelteni.
Eléggé kitett magáért az este folyamán, hagytam, hadd
pihenjen. Órákig képes lettem volna bámulni.
Eszméletlen szerencsésnek éreztem magam, hogy
megkaphattam. Csodálatos szerető és tökéletes férfi
volt. A modora persze hagyott némi kívánnivalót maga
után, de mivel én beláthattam a főnöki énje mögé,
tudtam, hogy ott egy másik arca is rejtőzik. Ami kedves.
És nagyon is szerethető. Talán túlságosan is.

Sóhajtva kilopóztam a szobából. Hamar rátaláltam a


ruhámra és a fehérneműimre, amiket sietve magamra
húztam. El kell menjek innen. A közeléből. Ha maradok,
azzal csak még nehezebbé teszem azt, ami
elkerülhetetlen. Elkezdtem ragaszkodni hozzá, csak vele
akartam lenni. Minden percemet meg akartam osztani
vele, és hogy együtt éljük meg a szerelmet. De azt
egyedül kell megélnem. Reménytelenül. Tegnap
világosan közölte, hogy az még várat magára. Tehát
nem én vagyok az, akiben megtalálta az igazit.

Amikor kiléptem a házból, Amy számát tárcsáztam.


Hamar felvette a telefont.
– Igen?
– Értem tudsz jönni?
– Hová?
Felnéztem a házra és bemondtam neki a címet.
– Te Beverly Hillsben vagy?
– Igen. Miguel háza előtt. Siess, kérlek!
– Igyekszem.
Idegességemben fel-alá járkáltam. Nem érdekelt az
sem, hogy a bokám tiltakozása jeléül egyre csak küldte a
fájdalomérzetet az agyamnak. Francba vele! A francba
mindennel!
– Mégis mit művelsz?
Miguel ingerült hangjától összerezzentem, ahogy
megszólalt mögöttem.
– Elmegyek.
– Nem bírtad megvárni, hogy felkeljek, és
hazavigyelek?
Lesütöttem a szemem.
– Nem.
Közelebb lépett és kinyújtotta a kezét.

– Ha menni akarsz, rendben. Pár perc és elkészülök.


Addig gyere vissza!
Nem nyújtottam felé a kezem, inkább magamat
öleltem át. Ő döbbent tekintettel az arcomat fürkészte.
Próbált rájönni, hogy miért viselkedem így vele.

– Nem mehetek – suttogtam. Erőm sem volt beszélni.


A világ legszomorúbb dolga reménytelenül szeretni.

Idegesen beletúrt a hajába. Még mindig gondolkozott.

– Miért nem?
Ekkor Amy kocsija tűnt fel a láthatáron, és
bekanyarodott az utcába. Intettem neki és megállt
mellettünk. Miguel ránézett, majd ismét rám és végül így
szólt:
– Tégy, amit akarsz! – mondta, és gyors léptekkel
eltűnt a szemem elől. Már csak elmosódott foltokat
láttam, mert az arcomat könnyek áztatták.
– Megmondtam, hogy ez lesz – szólalt meg Amy, aki
ugyanolyan dühösen nézett rám, mint az előbb Miguel.

– Tudom.
– Beleszerettél? – faggatózott.
Bólintottam.
– És tudja?
– Mi? Nem. Dehogy! – Lehorgasztottam a fejem. – De
– vallottam be.
Amy nem indult el, hanem csendben méregetett.
Láttam rajta, hogy van még mondanivalója a számomra,
de lerendezte egy megjegyzéssel.
– Legszívesebben most jól seggbe rúgnálak!
TIZENÖTÖDIK FEJEZET

MIGUEL
Keserédes. Ilyen volt a szám íze ezen a hétfő reggelen.
Értem már, mire mondják ezt a szót. Mert ez egy létező
íz, és egyben egy létező érzés is. Édes volt a hétvége
emléke, mégis keserű lett a vége. Mert úgy éreztem,
Camie erősen azon van, hogy valaminek vége legyen.
Ellenben minden rezdülése másról árulkodott.
Érzelmekről, vágyról. Bassza meg! Ez annyira új volt
nekem. Tudhattam volna, hogy mást is kapok, mint amit
akarok.
De ha nem biztos magában, akkor inkább menjen!
Soha nem futottam még nő után. És ez nem is fog
megváltozni. Ergo én sem. Vagyok, aki vagyok,
valakinek egy utolsó szemét, valakinek az élete álma,
mégse hatottak rám ezek a szavak. Visszapattantak
rólam az érzelmi megnyilvánulások. Nem voltam rájuk
vevő, hogy fogadjam őket. Azzal csak bonyolítottam
volna a helyzetet. Ahogy most is. Ezért nem keféltem
meg kétszer ugyanazt a nőt. Mert ragaszkodni
kezdenének hozzám. Pont, mint Camie.

Miről beszélek?

Hallottam a gondolataimat, és hangosan felhorkantam.


Én ragaszkodtam egy nőhöz! Én kerestem az alkalmat,
hogy többször is vele legyek.
Elbűvölt és fogva tartott. Igen. Fogva tartott.
Lecsaptam a laptopom tetejét, és bosszúsan
meredtem a szemközti irodára. Sehogy sem tudom
kizárni őt magamból, hisz olyan mélyen fúrta magát
belém, hogy ha kitépném, abba lehet, hogy belehalnék.

Észre kellett volna vennem, bassza meg! Mindennap


egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz,
mostanra pedig teljesen eggyé váltam vele. Amennyire
meg kellene hogy rémisszen ez, annyira boldoggá tett.

Viszont ő elment. Ott hagyott, pedig nagyon remek


dolgokat terveztem magunknak. És nem csak az ágyban
akartam a kedvére tenni. Valahogy a tudtára akartam
hozni, hogy fontos a számomra. Ám ő nem hagyta. Én
meg nem erőltettem, hogy maradjon.
– Mr. Wyak?
Felnéztem a monitorom mögül és rájöttem, hogy nem
káprázik a szemem. Camie állt az ajtómban, és beljebb
lépett, ahogy intettem.
– Ms. Benson? – maradtam az általa meghatározott
munkahelyi megszólítási formánál.
Magamba szívtam az illatát, és nehezemre esett
kifújni a levegőt. Érintés hiányában csak ez volt, amit
kaphattam belőle.
– Szeretném folytatni a negyedik epizóddal, van
esetleg hozzáfűznivalója a vázlatomhoz?
Próbáltam a szerepemben maradni.
– Nincs. Jó lesz úgy, ahogy eddig csinálta.
– Rendben.
Még álldogált egy darabig és elnyújtotta a pillantását.
Én pedig hagytam, hogy belevesszek. Nem tettem mást,
csak viszonoztam, míg zavartan el nem fordította a fejét.

Nem állítottam meg, ahogy az ajtókilincshez ért, nem


kértem, hogy adjon magyarázatot a tegnapiakra, csak
hagytam, hogy kilépjen az ajtón. Nem azért, mert nem
akartam a karomba zárni vagy megcsókolni, de előbb
szükségem volt egy jelre. A magázódás pedig nem egy
olyan jel volt, amire vártam.

Ezután az időm nagy részét nem az irodában


töltöttem, akadt más elintéznivalóm, mert a sok
átcsúsztatott határidő és lemondott megbeszélés kezdett
felgyűlni a naptáramban.
Legalább nem agyaltam túl sokat egy bizonyos
személyen.
De este, amikor átpillantottam az irodám üvegfalán,
nagyon megörültem, hogy más is igyekszik a munkába
temetkezni. Ekkor megszólalt a telefonom.

– Igen? – felkaptam. – Hallgatlak.


Richard Jones hívott, aki történetesen a Homályba
taszítva film rendezőasszisztense volt. Hosszúra
nyújtottuk a társalgást és mire újra felemeltem a
tekintetem, szemben már csak a sötét irodát láttam.
Átsétáltam és felkapcsoltam a villanyt. Camie asztalán
egy iratköteg feküdt, rajta egy cetlivel.
Viszlát, Mr. Wyak! Nem akartam
megzavarni, és tudtam, hogy
úgyis átjön majd kutakodni.
Elmosolyodtam rajta.
Majd meglátjuk, holnap is ekkora szája lesz-e.
Ha Mr. Wyak kell neki, megkapja.

– Ms. Benson! – szóltam rá köszönés nélkül másnap


reggel, miközben nagy svunggal beléptem az irodámba.
Meglepett arccal elindult utánam, és becsukta az ajtót
maga mögött.
Helyes.

– Ma egész nap itt fog gubbasztani mellettem a


székben. Ahogy látom, elkel magának a segítség, mert
kezdi elveszteni a fonalat.
Kigomboltam a zakóm és leültem a székembe. Ő
továbbra is földbe gyökerezett lábbal állt és a homlokát
ráncolta. Bizonyára azt találgatta, vajon direkt
fogalmaztam-e ilyen kétértelműen, vagy pusztán a
véletlen műve. Nem, nem te gondolod túl a
dolgokat.Direkt vagyok veled ilyen.
– Mégis mire vár? Két példányban, írásban kell
benyújtanom az óhajom?
Szikrákat szórt a szeme. Nagyon elégedett voltam
magammal. És még az egész nap előttem állt, hogy
kínozhassam.
Mellém húzott egy széket és – ügyelve a tisztes
távolságra – helyet foglalt rajta. Nagyon szórakoztató
volt ez az egész. Megnyitottam a dokumentumot, amit
tegnap küldött át nekem, és magyarázni kezdtem.
Szigorúan fogalmaztam, ami a kritikát
illette, nem finomkodtam a véleménynyilvánításaimmal.

– Értem – szólt néha erőtlenül és rendületlenül


jegyzetelt.
Volt egy olyan pillanat, amikor még meg is sajnáltam,
de őszintén megvallva, egész nap jól állta a sarat.
Azelőtt ezektől kiborult volna, vagy kikérte volna
magának a hangnemet, most azonban mégsem tette,
csak az ajkába harapott és tűrte. De legalább ezzel
tudatta, hogy elértem a kívánt hatást. Ekkor kissé
visszább vettem a stílusomon. Hisz nem az volt a célom,
hogy teljesen megsemmisítsem, csak meg akartam
leckéztetni egy kicsit.
– Na jó. Ebédidő – szólaltam meg nem sokkal
tizenkettő után. – Egy óra múlva találkozzunk ugyanitt.

Felálltam és elhagytam az irodát.


Az ebédem kissé elnyúlt, mert találkozót iktattam
közbe, és képtelen voltam a beszélgetőpartnerembe
fojtani a szót. Pedig az én gondolataim csak egyvalaki
körül jártak: Camie Benson. Jól befúrta magát az
agyamba!
Még csak a hét második napját töltöttük, de eléggé
kimerítő volt a főnökszerepet játszanom. Erre eddig nem
volt példa. Általában azon kellett dolgoznom, hogy
vigyek némi kedvességet a mondandómba, és tompítsak
a modoromon, de most pont az ellenkezőjére kellett
gyúrnom. Ami eddig jellemzett, a reakcióim, a kemény
stílusom – elveszni látszott, ahogy Camie közelébe
kerültem. Mert csakis arra vágytam, hogy boldoggá
tegyem. Arra, hogy az enyém legyen.

Ízlelgettem ezeket az újonnan szerzett


tulajdonságaimat. Vagy talán nem is újak voltak, csak a
kemény páncélt, ami mögé rejtettem őket, még nem
feszítette szét senki.
Az irodába visszatérve már ott ült a mellettem lévő
széken, és karba tett kézzel várt rám. Nem várattam
meg túl sokáig, de biztos, hogy már vagy húsz perce ott
ült. Látszott rajta, mennyire pipa.
Nem gond. Szeretem a durcás ábrázatát. Felőlem
egész estig így maradhat. Most már azért sem kértem
elnézést a késésért. Hadd legyen még dühösebb!

– Hol jártunk? – kérdeztem, miközben levágódtam a


székembe.
Erőt vett magán és normális hangnemben válaszolt a
kérdésemre. Ezzel folytattuk is a munkát. Valami csoda
folytán el tudtunk vonatkoztatni a köztünk lévő
feszültségtől, és valóban haladtunk a negyedik epizód
megírásával. Mikor már teljesen
kipurcanni látszottunk mindketten, csak akkor hagytuk
abba. Jókedvűek és elégedettek voltunk.
Nagy volt bennem a késztetés, hogy az irodát
elhagyva hazavigyem, de végül nem tettem. Egyik este
sem. Mert az elkövetkezendő napok ugyanígy teltek.
Tartottuk a távolságot, kizárólag a munkával
kapcsolatosan kommunikáltunk egymással.
Nem mondom, hogy könnyű volt, de megálltam, hogy
ne érjek hozzá, és ne tegyek mocskos ajánlatot neki.
Kurvára nem volt könnyű. Mindennap látni és érezni, de
hozzá se érni…

Péntek este magányosan hajtottam a lakásomhoz.


Egész héten kötélből voltak az idegeim. Már nagyon
belefáradtam abba, hogy minden áldott nap
koncentrálnom kellett a farkamra, mert Camie egyetlen
pillantásától ágaskodni kezdett.
Kell egy dugás. Kell egy búfelejtő dugás! Be kell
bizonyítanom magamnak, hogy meg tudok más nőt is
kívánni. És keményen megbaszni. Mert nekem nem
érzelmek kellenek, ugye.
Ehhez pedig csak az öcsém számát kell tárcsáznom,
aki már biztosan szervezett valami esti programot valami
flancos szórakozóhelyen. Jelenleg nem érdekelt,
honnan, de nőt akartam. Felejteni akartam. Kitörölni ezt
az érzést a mellkasomból, ami egész héten nyomasztott.
Camie-t akartam megleckéztetni, mégis magamat
ítéltem szenvedésre.
Hiányzott a közelsége, az érintése, a puncija. Az az
isteni finom nektár.
Felejteni akarsz! – figyelmeztettem magam és
megcsörgettem Nathant.

Nathan máskülönben nem az a figyelmes típus, de most


büszkén integetett két nő között a törzshelyünkön, egy
kényelmes boxban ülve.
Gyors léptekkel igyekeztem feléjük és levágódtam a
szabad helyre.
– Hozattam neked piát – szólt az öcsém és elém tolt
egy pohár borostyánszínű italt.
Egy húzóra megittam.

– Mi a helyzet? – kérdezte, elengedve a csajok vállát,


és az ujjait összefonva a keze megpihent az asztalon.

– Nincs semmi – forgattam az üres poharam és


folytattam. – Ma este ki kell őt kúrnom az agyamból.
– Úgy… – bólogatott, mintha értené. – Szakítottatok?

– Nézd – villantottam rá a szemem. – Nem vagyok


valami beszédes kedvemben, csak azért jöttem ide,
hogy szórakozzak egy kicsit.
Erre a mellette ülő egyik szőke felém csúszott, és a
melleit a könyökömhöz érintette. Ránéztem a
felhozatalra.
– Mit mondasz? – vigyorgott Nathan, miközben a
szöszi keze utat talált a combomon, és egyre feljebb
kúszott.
– Nem tetszem neki – biggyesztette le a száját a
„kísértőm”.
Nathan felkacagott.
A rohadt mocskos szemét állat. De igaz volt. A farkam
kurvára nem reagált rá. Meg se mozdult a gatyámban,
amire még nem volt példa az életem során.

Nathan egy fejmozdulattal jelezte a csajoknak, hogy


távozzanak, majd amikor hallótávolságon kívülre értek,
megszólalt:
– Szereted a csajt?
– Mi? Te most komolyan ezzel jössz itt nekem?
Persze hogy nem, csak… csak… – kerestem a
megfelelő magyarázatot arra, hogy mi is a bajom. Nem
tudtam befejezni a mondatot.
– Huh… ez aztán a szar helyzet! – szólt Nathan, majd
két kezét összekulcsolta a tarkóján, kinyújtóztatta a
felkarján gondosan megformázott izmokat, és intett a
pincérnek, hogy hozhat még egy kört.

– Sejtem, mi a problémád – folytatta, és lehúzta az


italát. – Marhára dugnod kell, az tisztán látszik.
– Pf – legyintettem rá.
– De nem velük – mutatott körbe. – Szóval
szerintem ne itt vesztegesd az időd, arra várva, hogy
elmúljon ez az emésztő érzés.
Összeráncoltam a homlokom.
– Mikor lettél ilyen átkozottul bölcs? – kérdeztem.
Elgondolkodott.
– Két éve.
Nevettem.
– Akkor találtam rá valami fantasztikus dologra –
folytatta elmerengve, figyelmen kívül hagyva, hogy csak
ironizálok. – Soha nem fogom elfelejteni őt, érted? Száz
és száz nőt keféltem meg azóta, de egyik után sem jött a
megkönnyebbülés… rohadtul nem.
Életének huszonhetedik évében az öcsémnek végre
sikerült meglepnie. Az őszinteségével és azzal, hogy
megnyílt előttem.
– Miért nem kerested meg?
Szomorúan elmosolyodott.
– Kerestem.
– Akkor?
Nagyot sóhajtott.
– Nem mindenki olyan szerencsés, mint te.
Fogalmam sincs, ezzel mire akart utalni pontosan, de
eléggé aggaszottak a saját gondjaim, nem akartam
filozofálni az ő problémáin is. Igen, szerencsés voltam,
mert egy olyan nőt tudhattam a magaménak, mint
Camie. Szerencsés, mert totál
impotenssé tett más nők irányába. Hát ez aztán fasza!

Felpattantam és egy gyors elköszönést követően


megcéloztam a kijáratot. Nathan még utánam szólt:
– Azért az eléggé szórakoztat, hogy így látlak téged
– mondta.
Megfordultam és isten lássa lelkem, arra készültem,
hogy visszalépek és pofán vágom. De ő vigyorogva
folytatta:
– Horogra akadtál, tesó! – Megfogta az itallal teli
poharam, amit ott hagytam, megemelte és lehúzta.
– Ha fordul a kocka – szóltam kimérten –, akkor majd
nem felejtek el én sem nevetni… tesó.
Miután kiértem, leintettem egy taxit és bediktáltam a
címet. Feldúlt voltam és eszméletlenül ideges. Miért
kellene mást megdugnom Camie helyett? Őt kívánom.
Őt akarom. Véget kell vetnem ennek az ostoba játéknak.
Nem fogok tovább kergetőzni vele. Teljesen kiborított a
viselkedésével.
Mikor a ház bejárathoz értem, megnyomtam a hármas
gombot a kapucsengőn, és vártam. Azt se tudtam,
mennyi az idő, csak ösztönből cselekedtem. Az pedig
ehhez a lépcsőházhoz vezetett.
– Tessék?! – szólt bele kissé rekedt hangon Camie a
kaputelefonba.
– Nyisd ki az ajtót, én vagyok az.
– Miguel? – kérdezte meglepetten, de többet nem
mondott. Hallgatott.
Egyre ütemesebben vert a szívem, amíg várakoztam.
Nem tudtam, mit fog tenni. Alig vártam, hogy újra
megszólaljon. De helyette az ajtó kezdett el berregni, és
ez a hang is pezsdítően hatott rám. Robogtam hát
felfelé.
Sose gondoltam, hogy egyszer az én életemben is
eljön az a nő, aki ilyen hatással lesz majd rám. Hogy
ennyire fontos lesz valaki, és minden gondolatom róla
szólj majd. De eljött. Ideje volt belátnom, hogy mindennél
jobban akartam, bármilyen erősen is hadakoztam ellene.

– Mit akarsz, Miguel? – fogadott az ajtóban állva egy


szál köntösben.
Hirtelen megtorpantam attól, hogy milyen érzések
kerítettek hatalmukba már a puszta látványától is.
– Téged – válaszoltam, és közelebb léptem hozzá,
kezemmel megsimítottam az arcát, és közelebb hajoltam
a szájához.
De ő elfordult még mielőtt az ajkammal érinthettem
volna az övét. Belépett a lakásba, de az ajtót nyitva
hagyta. Nagyot sóhajtottam és követtem. Nem voltam
elég egyértelmű. Most többre lesz szükség a szokásos
modoromnál. Nem elég tudnom, mit érzek, ki is kell
mondanom azt.

CAMIE
Amint megpillantottam, olyan zakatolásba fogott a
szívem, mintha egy gyorsvonat költözött volna a
mellkasomba. Miguel eljött hozzám. És ittas volt. Meg
persze eszméletlen jóképű, és ellenállhatatlanul szexi,
ahogy az alkohol keveredett a parfümjének az illatával.
Nem gondoltam, hogy valaha ez is csábítóan fog hatni
rám. De az előttem álló férfi bármivel képes volt
meglepni. Alig mertem ránézni, mert féltem, hogy
azonnal megadom neki magam.
Besétáltam a konyhába, kivettem egy üveg konyakot,
amiből komótosan kitöltöttem az italt két pohárba, és az
egyik poharat felé nyújtottam.
Elvette, de még mindig szótlanul állt. Láttam rajta,
hogy tanakodik. Felkeltett az éjszaka kellős közepén, és
most nem találja a szavakat. Remek. Bezzeg, ha másra
kellene használnia a száját, nem lenne ilyen bátortalan.
Mégis van, amit nem lehet a szex nyelvén a másik
értésére hozni. Én pedig vártam, hogy megtudjam, mi a
látogatásának a célja, mert ha megint csak dugni jött, én
kirakom. Nem fogok soha többet együtt lenni vele
csupán az élvezet kedvéért.
Egy apró fájdalom nyilallt az alhasamba.
Nem! – figyelmeztettem a testem.

Ezt most el kell fojtanom.


Nagyon megacélozta a lelkem, hogy egész héten a
közelében dolgoztam és utána sóvárogtam. Rámutatott,
milyen gyenge voltam korábban. Bármikor szaladtam
volna egy hívószavára. Viszont mára már tisztábban
láttam. Akartam, nagyon
akartam. De nem csak alkalmanként az ágyamban.
Szerettem. És ettől elvesztem. Kívántam. De mégis
ellöktem magamtól.
– Nézd… – kezdte kedvesebb hangon, mint vártam.
– Csak szeretnék veled lenni, oké? Itt maradhatok
éjszakára?
– Talán elhagytad a lakáskulcsod? – kérdeztem, de
nem nevettünk. Miguel egész teste megfeszült. –
Rendben – enyhültem meg végül.
közelebb lépett, ám a mellkasára tettem a kezem,
és karnyújtásnyira magamtól megállítottam.
– De… kizárólag ott aludhatsz – mutattam a kanapéra.

Hangosan felhorkant.
– Kizárólag akkor, ha te is ott alszol velem. –
Ellentmondást nem tűrően magához húzott és a
mellkasához préselődtem. – Mert, mint az előbb is
elmondtam, veled szeretnék lenni.
Egy centire volt a szám az övétől. Őrjítően kicsi, és
mégis olyan nagy volt ez a távolság. Tekintetem az
ajkára siklott, és a nyelvemmel benedvesítettem a
sajátomat. Nem így terveztem az kifejezni az
ellenállásomat, de legalább nem tapadtam rá egyből. Ez
is valami. Pedig úgy epekedtem a csókja után, hogy azt
elmondani nem lehet. És most, hogy itt álltunk
egymáshoz simulva és éreztem, ahogy elönti a vágy,
már tudtam, hogy életem legkeményebb éjszakája elé
nézek.
– Miért szeretnél velem lenni? – sikerült végül
feltennem a kérdést.
– Talán azért, amiért te is leléptél a múltkor az
otthonomból.
Összehúztam a szemöldököm. Én azért hagytam ott,
mert nem bírtam a közelében lenni úgy, hogy tudtam,
beleszerettem.
Úristen! Ezek szerint tudja? És ő is…?

Már megint csak ábrándozok. Túlgondolom a


dolgokat.
Picit elhúzódtam tőle. Lesütöttem a szemem, de
ujjával az állam alá nyúlt és felemelve azt, kényszerített,
hogy ránézzek ismét.
– Tudod, hogy ez már rég több annál, ahogy indultunk.
– Zúgni kezdett a fejem. Erről a pillanatról álmodtam,
mégis remegtem a szavaitól. – De én nem futok el előle,
Camie. Én érezni akarom.
Megadtam magam. Olyan elgyengülve kapaszkodtam
a nyakába és csókoltam a száját, hogy biztos voltam
benne, ebből az állapotból csak egy orvos tud
visszahozni – méghozzá defibrillátorral. Kinyílt a szívem.
Végre nemcsak félénken reménykedett a háttérbe
húzódva, hanem előretört és újra teljes erővel szeretett.
És erősebben vert, mint valaha. Így tudatta velem, hogy
talpra állt. És vele együtt én is. Miguel szavai eljutottak
minden egyes sejtembe, megtöltve élettel azt, és ezáltal
újraszülettem.
Nem szakította meg a csókot, hanem felemelt, és
miközben a derekára fontam a lábam, beljebb lépett a
háló felé.
Letett az ágyra és megszabadult a pólójától, majd
letolta a nadrágját és egy szál alsóban bebújt mellém a
paplan alá.
A vállára hajtottam a fejem, miközben simogatott.
Majd amikor az én kezem is felfedezőútra indult a testén,
és a legérzékenyebb pontja felé közeledett, hirtelen
elrántotta. Felkönyököltem és az arcát fürkésztem.

– Ne aggódj, megkapod a magadét, de most


bebizonyítom neked, hogy anélkül is együtt tudok veled
lenni.
Kinevettem. És kihívásnak vettem.
– Akkor azt mondod… – kezdtem és ráültem a
nadrágba bújtatott farkára –, hogy bármit teszek, ellen
tudsz állni?
Csókolgatni kezdtem a mellkasát, és egyre közelebb
haladtam a tiltott zóna felé. Ügyelve, hogy lejjebb
csúszva a mellemet is hozzá dörgöljem.
– Azért, hogy bizonyíts nekem? – kérdeztem,
miközben a fogammal súroltam az alsónadrágon
keresztül a férfiasságát, mely már teljes nagyságában
adta jelét a vágyának. Megragadta a hajam és rekedt
hangon így szólt:
– Ne akard, hogy megbüntesselek.
Elmosolyodtam és kibújtattam az alsójából.
– Most én büntetlek meg téged – feleltem, és
végighúztam a nyelvem a farkán –, amiért egész héten
hozzám se értél.
Bekaptam és letoltam a torkomig. Hallottam, ahogy
felnyög. Igen. A kezemben volt az irányítás. És nem
voltam szemérmes.

Reggel mosolyogva nyújtóztam el az ágyban. Nem


akartam kinyitni a szemem, annyira jó álmom volt. Ám az
érzékszerveim is ébredezni kezdtek, és a finom kávéillat
arra sarkallt, hogy felkeljek és kimenjek az illat
forrásához. Miguelhez.
– Jó reggelt! – mosolygott rám és a csészékért nyúlt. –
Kérsz kávét?
– Köszönöm – vigyorogtam, mint a tejbetök, miután
elvettem a forró italt a kezéből. Még mielőtt
belekortyolhattam volna, kaptam egy csókot is.
– Mit terveztél mára?
Elgondolkodtam. Mert valóban terveztem mára
programot.
– Alvást.
– Hogy mit? – kerekedett ki a szeme és én elnevettem
magam.
– Rohadtul ki akartam aludni magam – mosolyogtam
rá. – Teljesen kicsinált a főnököm.
– Ki az? Öljem meg, vagy…
– Á, hagyd! – legyintettem. – Végtére is nem olyan
elviselhetetlen…
– Na, kezded felkelteni az érdeklődésem. –
Kényelmesen hátradőlt a székben. – Mesélj! Milyen alak
vagyok?
– Nem hiszem, hogy visszaigazolásra lenne
szükséged a jellemedre vonatkozóan. Nagyon is
tisztában vagy magaddal, ami azt illeti.
– Nos… – kezdte, és megvillantotta a pimasz vigyorát.
– Nem tagadom, van némi fogalmam, miként gondolsz
rám.
Ez jó játék lesz.

– Szerepel közte a mocskos fantáziájú jelző?


– Igen.
– És az irányításmániás?
Elmosolyodott.
– Legyen – mondta beleegyezően.
– És a szívdöglesztően jóképű?
– Megtisztelő.
– Vagy a puncifaló? – kontráztam rá, és beleharaptam
az alsó ajkamba, de így se tudtam visszafogni a
mosolyom, és rátettem még két lapáttal. – Vagy a
méretes farkú?
– Nagyon mocskos szád lett.
– Nagyon mocskos fantáziám lett, mióta
megismertelek – javítottam ki.
– Már az első nap tudtam, hogy az enyém leszel.
– Micsoda magabiztosság!
– Micsoda kihívás!
– Az voltam?
– Határozottan. – Felállt és elindult felém. – Most
pedig, ha megengeded…
Nagyon nagyot nyeltem. Főképp, hogy lenyúlt és
szétfeszítette a combom, majd az elé táruló látványt
fürkészte.
– Szép punci – mondta és letérdelt elém. – Tényleg fel
fogom falni. – Nyelvével a combom íve mentén haladt
egyre beljebb. – És utána meg is dugom. A méretes
farkammal.
Felnyögtem.
Kaptam kávét és még ez is? Dehogy alszom vissza!
Egész nap hagyom magam kényeztetni!

Amíg Miguel zuhanyozott, én az ágyban elnyújtózva


élveztem a délutáni pihenőm, amikor megszólalt a
kapucsengő. A homlokom ráncolva azon tanakodtam,
hogy vajon kinyissam, vagy hagyjam figyelmen kívül.

A csengő azonban kitartóbb volt nálam, és engedtem


a hívó szónak.
– Igen?
– Szia kicsim, aludtál?
– Anyaaa?!
A hangom és a hangsúly, amivel ezt a szót kiejtettem,
pontosan beillett volna egy horrorfilm
főszereplőjének legkétségbeejtőbb segélykiáltásaként.

– Igen, beengedsz minket?


– Persze, persze… – feleltem és megnyomtam a
gombot.
Ez alatt az öt másodperc alatt ezernyi gondolat suhant
át az agyamon. Miguel kilépett a fürdőből, törülközővel a
derekán, és a kétségbeesett ábrázatom látva ráncolni
kezdte a szemöldökét.
– Valami baj van?
– A szüleim… – szóltam elfúló hangon. – Itt vannak!

– Hogy?
Az nem jó, ha ő is pánikol. A sajátommal még elbírok,
de kettőnk helyett nem tudok racionális tervet szőni.
Most mit csináljak? Mégse mondhatom, hogy bújjon az
ágy alá vagy a sötétítő mögé! Istenem, hisz nincs is
sötétítőm!
Csengettek. Riadtan összenéztünk.
Hogy felejthettem el a látogatásukat? Kéthetente
rendszeresen jönnek. Vagy én látogatom meg őket, de
az a ritkább eset.
– Hogy nézek ki? – túrtam a hajamba, ami egy
madárfészekre hasonlíthatott, hiszen fél órája még
nagyban szeretkeztem.
– Inkább csak nyisd ki az ajtót – mondta Miguel, majd
elindult a hálóba. Utánaszaladtam.
– Miguel, várj már, hova mész?
Megállt és idegesen rám pillantott.
– Nem fogok apáddal kezet fogni egy szál faszban –
mutatott a törülközőjére, ami az ágyékát takarta.
– Értem. Logikus.
Elengedtem a karját, amit eddig erősen markoltam,
majd lassan az ajtóhoz léptem. Addigra már a harmadik
csengőszó tudatta az ottlétüket.
– Sziasztok! – mosolyogtam rájuk negédesen, mire
apám, mint egy jó rendőrtiszt, a lakást kezdte kémlelni,
miután engem végigmért.
– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte, ahogy belépett és
fülelni kezdett. Tisztán lehetett hallani, hogy valaki a
hálóban tevékenykedik. – Vendéged van?
– Miért? – kérdeztem és becsuktam az ajtót mögöttük.
– Talán harminc felett csak szülői engedéllyel lehet?

Anyám kuncogott.
– Hoztunk neked vacsorát – mondta, majd beviharzott
a konyhába és pakolni kezdett. – És a vendégednek –
tette hozzá mosolyogva.
– Nem hiszem… – kezdtem bele a magyarázkodásba,
amikor Miguel kinyitotta a háló
ajtaját, és magabiztos léptekkel felénk közelített. – …
hogy csatlakozna…
Mindhárman őt bámultuk. Hogy az istennyilába szedte
ilyen gyorsan össze magát? Kifogástalan megjelenése
mellett én úgy néztem ki, mintha csak egy felmosórongy
lennék.
– Üdvözlöm – nyújtotta a kezét apám felé, aki
alaposan végigmérte, mielőtt fogadta volna a
köszönését.
Elképzelhető, hogy hangosan felsóhajtottam, amikor
láttam, hogy a kézfogást mindketten túlélték csonttörés
nélkül.
Gyorsan bemutattam őt, mint a barátomat. Nem akart
kijönni a számon, hogy a főnököm. Pedig hát az volt,
csak így, kimondva olyan negatívan csengett volna. Meg
aztán már kapcsolatban voltunk, így nyugodtan
nevezhettem őt a pasimnak.
– Isteni illata van – mosolygott Miguel anyámra, a
dicséret az edény tartalmának szólt.
Anyám rögtön meg is invitálta egy közös vacsorára.
Legnagyobb döbbenetemre elfogadta, pedig azt hittem,
az első adandó alkalommal el fog húzni innen. De nem
tette.
Apámat kemény dió lesz megtörni, hisz nyilvánvalóan
sejtette, hogy az a férfi, aki most kedvesen átkarolja a
derekamat, egyéb helyeken is hozzám szokott érni.

Úristen, hát nekem tényleg elment a maradék


eszem! Pipacsvörös fejjel lesütöttem a szemem. Miféle
gondolatok suhannak át az agyamon?
– Segítesz teríteni? – szólt anyám, amire
megmozdultam végre.
Miguel jött utánam, kivett két sört a hűtőből és apám
után igyekezett a nappaliba. Feszülten figyeltem őket.
Nem is mertem pislogni, nehogy lemaradjak a legapróbb
részletről.
– Ne aggódj – bökte meg a vállam a sajátjával az én
szemfüles anyám. – Úgy csinálsz, mintha az első
barátodat mutatnád be neki.
Nagy levegőt vettem. Igaza volt. Bár nem tolongtak
százával a fiúk, ami azt illeti. Miguel a negyedik, aki
találkozott a szüleimmel.
– Fontos neked, igaz?
Most már anyámra néztem.
– Eléggé.
Mosolygott, miközben járt a keze.
– Helyes pasi. – A kezembe nyomta a tányérokat és
rám parancsolt. – Nyomás, tedd az asztalra és hagyd
őket beszélgetni!
Gépies mozdulatokkal tettem, amire kért. Negyedóra
múlva pedig már mind ott ültünk az asztal körül és
jókedvűen beszélgettünk.
Miguel kifogástalanul viselkedett. Nem is értem, miért
izgultam miatta. Hisz ez volt az életének egyik fő
mozgatórugója: megnyerni, meggyőzni az
embereket. Tökéletesen felmérte apám stílusát, és
hamar rátapintott a kedvenc témáira. Miközben
figyeltem, az jutott eszembe, hogy talán még mérget is
ennék a tenyeréből, ha azzal kínálna, annyira meggyőző
volt. Szerintem még repetáznék is belőle.
Ahogy teltek a percek, egyre nagyobb örömmel töltött
el ez a váratlan látogatás. Miguel sokat lazított a
hangulaton és mindig élénken tartotta a beszélgetést,
tudott új témába kezdeni, amikor már látta, hogy
kifogytunk az előzőből. És az sem zavarta, hogy
kifaggatták. Szívesen beszélt a munkájáról, és hatalmas
sztorijai voltak a forgatásokról. Néha a hasunkat fogtuk a
nevetéstől. Néha meg csak ámultunk, amikor bizalmas
információt csepegtetett a színészekről, akikkel együtt
dolgozott.
– Szóval akkor maga a lányom főnöke? – kezdte
apám, de erre a kérdésre még nem voltam felkészülve.

– Ketten dolgozunk egy projekten – szólt Miguel, mire


kikerekedett a szemem a meglepetéstől. – Bizonyos
értelemben a jóváhagyásom kell a munkájához.

Apám bólogatott.
– Akkor az.
– Nem értem, miért fontos ez – nézett a szemébe
Miguel.
Hirtelen megfagyott a levegő. Igazából csak
körülöttem, mert egyedül én dermedtem le. Apám
arcizmai lazák maradtak.
– Az az igazság… – kezdett bele a válaszba, és
megfogta az anyám kezét –, hogy attól ez még egy
hosszú távú kapcsolat is lehet, ahogy a mi példánk is
mutatja…
– Hogy mondtad? – kérdeztem vissza most már én.
– Ti ketten úgy jöttetek össze, hogy…

– Elcsábítottam az anyádat – vágott közbe. – Abban a


pillanatban, hogy belibbent hozzám állásinterjúra, már
tudtam, hogy ő az igazi.
Mindenki mosolygott, ahogy megcsókolta anyám
kézfejét, ő pedig elpirult ettől. Miguel helyeslőn
bólogatott az elhangzottakra.
Búcsúzásnál anyám hosszan megölelt, és ugyanígy
tett a mellettem álló pasival is. Apám is derűsen köszönt
el, meg is beszélték, hogy legközelebb mi látogatunk el
hozzájuk, méghozzá minél előbb.
Az eszem megáll! Tényleg megkedvelte.
Amikor bezárult az ajtó, fáradtan dőltem neki.
Miguel megragadta a kezem és a hálószoba felé
kezdett vonszolni.
– Hé, mi ütött beléd? – kérdeztem, amikor láttam,
hogy letépte az inget magáról.
– Vetkőzz!
– Tessék?
– Rendben – mondta, és közelebb lépett hozzám. –
Segítek. – Ezzel lerántotta rólam a pólót, és mohón a
számra tapadt.
– Várj… – nyögtem.
– Nem várok. Fogd be! Akarlak. Most azonnal.
Megmarkolta a fenekem és felemelt. Az ágyra dobott
és letolta a nadrágját. Rólam is lerángatta az enyémet.
Mikor már csak alsóneműben feküdtem, fölém
tornyosult, és mielőtt megszólalhattam volna, elnyelte a
szavaimat a csókjával.
Felnyögtem, ahogy a szájával a nyakam mentén
elindult a mellkasom irányába, de amikor megcsípte az
ágaskodó mellbimbóm, már felsikítottam.
– Ezt azért, mert nem szóltál, hogy jönnek a szüleid.

– Én…
– Pszt! – tette az ujját a számra. – Az előbb kértem
tőled valamit.
Igen, hogy fogjam be.
– Csakis ilyen hangokat akarok a szádból hallani. –
Megint megcsípte a mellbimbóm, sokkal erősebben, mint
az előbb, majd a másikat is. Hasonlóan reagáltam rá.

– És ilyeneket – súgta a fülembe, miközben finoman


harapdálni kezdte, és az előző fájdalmas érzést egy
csapással kínzó gyönyörré változtatta, mert a keze utat
talált a lábam közé. Felnyögtem. Ez már tetszett neki.
Simogatott, csókolgatott és én vonaglottam alatta.
Bármikor megbüntethet ilyen módon. Ha kell, egész
nap rosszalkodni fogok, hogy kiérdemeljem…

– Szerettem ezt a hétvégét – mondta Miguel másnap,


amikor a lakásához értünk és kiszálltunk a kocsiból.
Az egész hétvégét együtt töltöttük. Csodálatos volt
minden perce. Ki se mozdultunk a lakásból. Csak
élveztük a lustálkodást és egymást.
– Igen. Én is – forgattam a Hondám kulcsát a
kezemben. Most kivételesen én fuvaroztam haza őt.
– Biztos, hogy nem maradsz velem éjszakára?
Magához húzott és megcsókolta a nyakamat.
– Biztos – mondtam közel sem olyan határozottan,
mint szerettem volna.
Mintha megérezte volna a bizonytalanságomat, mert
tovább csókolgatta a nyakamat.
– Miguel… – kérleltem, mire csókolózni kezdtünk.
Nem pont ezt szerettem volna kérni…
– Aludj velem!
A tenyerébe fogta az arcomat és úgy nézett rám.
– Nem vagy fair.
– Nem. Kanos vagyok.
Mi? A pasiknak sosincs olyan, hogy elég?

A csípőmet magához szorította, hogy érezzem,


mennyire az. Hát nagyon is az volt. És mivel én nem
tudtam neki ellenállni, beadtam a derekam. Ott
maradtam nála.

Bzzz, bzzz – hallottam félálomban a telefonom jelzését.


Kinyúltam érte, és ahogy magam felé fordítottam a
kijelzőt, láttam, hogy jött egy üzenetem. Kettőkor. Hajnali
kettőkor. Ismeretlen számról küldték, de pontosan
tudtam, ki az. Felültem, mert magamhoz kellett, hogy
térjek. Újra és újra elolvastam az sms-t.

Damian: Hiányzol.

Egy szót írt csak. Egyetlenegyet. Mégis rengeteg


érzést kavart fel bennem. Dühöt, aggodalmat, félelmet
és örömöt. Igen. Azt is. De mind közül a düh volt a
legintenzívebb. Így a válaszomat annak megfelelően
fogalmaztam meg.
Én: Rohadj meg!

Kikapcsoltam a készüléket. Persze visszaaludni már


nem tudtam. Csak forgolódtam, és mindenféle dolgokon
járt az agyam. Mégis mi a fenét gondolt? Hogy volt
bátorsága még ezek után írni nekem? Lassan négy
hónapja tűnt el az életemből. Egyetlen szó nélkül. És
most tessék. Újra bejelentkezett. De rohadtul elkésett
vele!
Miguelhez bújtam és a teste melegét érezve
megnyugodtam, majd újra álomba merültem.
TIZENHATODIK FEJEZET

MIGUEL
– Nem érek rá! – mondtam az irodámba belépő Camie-
nek anélkül, hogy ránéztem volna.
A hamarosan kezdődő megbeszélésre igyekeztem
összepakolni az irataimat.
– Mikor tudunk beszélni?
– Ha visszajöttem. Elviszlek ebédelni.
– Remek – mondta, és távozott.
Szoknom kell, hogy van olyan személy, aki engedély
nélküli belépésre jogosult az irodámba.
Az operatőrrel volt találkozóm, aki elvitt néhány helyre,
amit a sorozat helyszínéül gondolt a megbeszélt
jelenetekhez. Egész délelőtt úton voltunk, és az árakat
egyeztettük. Hosszúra nyúlt a megbeszélés, mégis
elégedetten dőltem hátra a mai utolsó állomásunk után.

– Anya? – szóltam bele a telefonba, mikor felvettem a


mobilomat az irodába menet.
– Együtt tudnánk ebédelni? – kérdezte.
– Valami baj van?
Nevetés hallatszott a vonal túlsó végén.
– Miért kellene bajnak lennie ahhoz, hogy leülj
velem beszélgetni egy kicsit?
– Kettesben? – kérdeztem vissza, fontosnak éreztem
ezt tisztázni.
– Ha nem gond.
Sejtettem.
– Nem. Hova menjek érted?
– A Granville-ben leszek.
– Rendben!
Elindultam egyenesen az étterembe. Valójában ez az
egyik kedvenc helyem volt. Ezt anyám is jól tudta.
valahogy minden gondolatomat ismerte. Figyelmes
és érdeklődő volt. Rendkívüli módon látta az életet és a
helyzeteket. Nagyon odafigyelt az emberekre, kiváltképp
a családjára. Összetartó család a miénk, és ez javarészt
az ő érdeme, az ő ráfordított energiájának az
eredménye. Szerencsés vagyok, amiért ilyen családban
nőhettem fel. Szeretetben és gondoskodásban, amit
nem csak anyám adott meg nekünk, Steve is kivette a
részét az apaszerepből. Irányította a vállalatát, de
amikor csak ideje engedte, otthon volt velünk.

Amint anyám meglátott az étteremben, ahogy az


asztalához közelítettem, felragyogott a szeme:
– Kisfiam!
Volt idő, mikor haragudtam rá, amiért mindenki előtt
így hívott. Rettentő kellemetlennek éreztem, hogy már
borotváltam az arcom, de ő még mindig
pelenkásnak gondolt. Mára azonban ez átfordult
bennem. Megértettem, hogy számára ez a jelző egyet
jelent a szeretete kifejezésével.
Mosolyogva megöleltem és leültem vele szemben.
– Már rendeltél? – érdeklődtem, mert máris hozták az
ebédet.
– Ha nem gond.
Ránéztem a tányéromra, és neki is estem a
levesemnek. Farkaséhes voltam.

CAMIE
Együtt ebédeltem a csajokkal, mert Miguel írt egy rövid
üzenetet, hogy ne várjam meg. Szuper. Úgy sejtem, ma
már nem is fogom látni.
– Camie, tudnál nekem segíteni egy pillanatra? –
dugta be Nathan a fejét az ajtón, és a mondata mellé
kaptam egy csábos mosolyt is kísérőül.
– Persze.
– A fiúkkal néhány jelenet kiértékelését szeretnénk
kérni tőled.
Elkerekedett a szemem.
– Hogyne.
Felálltam a székből és elindultam felé. Olyan szélesen
vigyorgott, hogy összeszűkült szemmel méregettem.

– Nathan, ha ez most valami vicc, amivel Miguelt


akarod bosszantani… – kezdtem, de ő nem hagyta,
hogy végigmondjam.
– Oké, megérdemlem az előítéletedet, de lépjünk túl
ezen. Szükségünk van rád, na meg persze a fejedben
lévő gondolatokra.
Illedelmesen mutatta az utat és elindultunk a társalgó
felé.
– És erre a csodás hátsóra… – tette hozzá a hátam
mögött.
Megálltam és megfordultam, haragos tekintetemet
látva felemelte mindkét karját megadása jeléül. Ártatlan
tekintettel nézett és mentegetőzni kezdett.
– Csak véletlenül odanéztem és megláttam.
Nem bírtam ki és hangosan nevetni kezdtem.
– Borzasztó vagy – jegyeztem meg és haladtunk
tovább.
– Általában nem ez a mondat szokta elhagyni egy nő
száját, ha dolga van velem, de elfogadom.
Beléptem a társalgóba, ahol már hárman vártak ránk,
Dawson is köztük volt. Örültem az ismerős arcnak. Ő is
barátságosan mosolygott rám.
– Miről lenne szó? – néztem rájuk kíváncsian, amikor
megkaptam a szövegkönyvet.
– Lapozz a huszonkettedik oldalra! – jött a válasz.

MIGUEL
Anyám nem fecsérelte az idejét, már a főétel
elfogyasztása közben sikerült egyetlen mondatával
megállítania a villát a kezemben. Arról érdeklődött, hogy
érzek-e valamit Camie iránt. Bármennyire is
ínycsiklandozó volt a villa végén lévő húsdarab,
megmerevedett a kezem és félúton megállt a levegőben.

– Vagy rosszul láttam? – kérdezett vissza.


Letettem az evőeszközt és ránéztem.
– Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre.
– Értem.
– Anya, ez nem ilyen egyszerű! Én… én… képtelen
vagyok szeretni, azt sem tudom, hogyan kell. Én nem
szoktam udvarolni, kedveskedni…
– …csak kalandokat keresni… – fejezte be a
mondatomat lemondóan.
– Pontosan.

– Édesem. Két embernek mindig vannak esélyei


egymással. Néha jók, néha kicsit rosszabbak. Mi döntjük
el, merre visszük a kapcsolatot. De ha van köztetek
megértés, harmónia…
Jelentőségteljesen rám pillantott. Olvasott belőlem. És
pedig engedtem neki. Mert Camie és köztem minden
megvolt a felsoroltak közül. Ideje volt bevallanom
magamnak is az igazságot, amit végül hangosan is
kimondtam:
– Elképzelhető, hogy horogra akadtam.
Anyám felkacagott a megfogalmazásomra.
– Végre! – csapta össze a két tenyerét, mintha
imádkozna. – Mondok még valamit segítség gyanánt
– fogta a kezem és úgy folytatta.
– Ha valaki annyira várja, hogy lássa a másikat, hogy
egyfolytában csak rá tud gondolni; amikor semmi és
senki más nem fontos, csak ő, akkor bizony az illető
szerelmes.

Előfordult már velem párszor, hogy robotpilóta


üzemmódban vezettem, de most, amikor leállítottam a
motort, még az idáig vezető utat se tudtam felidézni.

Felérve a hatodikra meglepődve láttam, hogy Camie


nincs az irodájában. Ledobtam a zakóm és hívtam a
mobilján. Nem vette fel. Ez érdekes. Remélem, nem
duzzog valahol, amiért lemondtam az ebédet.

– Diana, küldje be az irodámba Ms. Bensont!


– Ööö…
– Igen? – kérdeztem vissza, mikor hallottam a
tétovázását.
– A tárgyalóban van, uram. Mr. Hamphtonnal besz… –
kezdte Diana, de meg se vártam, amíg befejezni,
lecsaptam a készüléket és kirobogtam az irodából.

Az a szarházi kis pöcs! Amint kiteszem a lábam,


rögvest a területemre merészkedik! Tudtam, hogy nem
adja fel egy könnyen, ami Camie-t illeti.
Gondolkodás nélkül feltéptem a tárgyaló ajtaját, és
meglepődve tapasztaltam, hogy az öcsémmel együtt
négy férfi ül Camie körül, hangosan nevetnek és
mindenki előtt egy-egy szövegkönyv hever. Először
megnyugodtam, hogy nem kettesben vannak, de aztán
meglehetősen bosszantott, hogy ennyi férfi veszi körül,
és ő látszólag élvezi is a társaságukat.
– Ms. Benson, megkérhetném, hogy szórakoztatás
helyett az irodájában lévő feladatával foglalkozzon?
Camie és a körülötte ülők is elsápadtak. Kivéve
Nathant, aki önelégült vigyorral az arcán hátradőlt a
székében.
– Ugyan már, Miguel, én kértem meg, hogy segítsen
néhány kérdésben.
Mi a fasz? Most komolyan előttem akarja eljátszani az
„én is főnök vagyok” szerepet?
– Nem ezért vettem fel.
– De nem is azért, hogy kisajátítsd magadnak, elvégre
a cégünk alkalmazásában áll, és nem a tiedben.

Erre Camie felállt és elérte, hogy a tekintetem rá


irányuljon.
– Megkérem még egyszer, hogy fáradjon az irodájába!

Erre Nathan is felpattant.


– Remek – csapta össze a tenyerét és a többiekre
nézett. – Mára ennyi lett volna, fiúk. Holnap folytatjuk és
önre is számítok, Ms. Benson. Majd előre elkérem a
főnökétől – kacsintott egyet és elindult kifelé a
tárgyalóból. Azért még összeütközött a vállunk, ahogy
elhaladt mellettem, de most nem foglalkoztam vele.

– Elképesztő. Még mindig azt méregetitek, kinek


nagyobb a farka? – kérdezte Camie idegesen.
– Felesleges, hisz egyértelmű – válaszoltam, mire
felhördült.
– Öntelt alak – vetette oda, miközben egy kupacba
rakta az iratokat. Elkaptam a kezét a mozdulata közben,
és megvártam, hogy rám nézzen.
– Ebédeltél?
– Igen. A csajokkal elmentem a…
Meg sem várva a válaszát, megcsókoltam. Egyáltalán
nem érdekelt, hol és kivel ebédelt, egyedül az, hogy
most az enyém legyen. Finom puha volt a szája, amibe
készségesen engedett utat a nyelvemnek. Én pedig
olyan csókban részesítettem, amiben még senkit soha.
Érzelmes és gyengéd voltam. És kurva jó volt életemben
először ilyennek lenni.

– …elképzelhető, hogy a fáradtságtól van – térített


magamhoz délután Camie hangja, miközben a
monitoromat bámultam, de a betűket valójában nem is
láttam.
Már órák óta együtt dolgoztunk, és az igazat
megvallva elég fáradt voltam.
– Mire utalsz pontosan? – kérdeztem vissza, mert a
tekintete nem sokat árult el belőle.
– Az indiszponáltságára, Mr. Wyak – magyarázta. –
Pillanatnyilag nincs a képességei birtokában. Egyáltalán
nem haladunk.
Megáll az eszem! Ledorgál a saját beosztottam. És
ráadásul magázódva teszi mindezt. Nagyon pimasz, de
én is az vagyok!
– Biztosíthatlak, hogy a képességeim teljes birtokában
vagyok.
Kissé felé fordultam, hogy lássa: máris erekcióm van
tőle. Attól, hogy a megleckéztetésére gondoltam.
Nem bírta állni a tekintetem. Innen már enyém volt a
győzelem. És annyira ízlett az íze, amikor szétterjedt a
számban! A diadal íze. Fenséges volt.
– Fordulj ide!
Belészorult a levegő. Láttam a mellkasát
megemelkedni, miközben beszívta, de nem fújta ki.
Annyira meglepődött, hogy tette, amit kértem.
Tökéletes.

– Tedd szét a lábad – utasítottam.

Ez már nem ment annyira könnyedén, de


végrehajtotta, és a keresztbe font lábát kissé
széttárta.
– Jobban – nyúltam oda és széjjelebb toltam.
Éreztem, hogy ez a játék nem csak nekem tetszik.
Benyúltam a szoknyája alá és megsimítottam a csipkét
alatta, ami már teljesen átázott. Pont, ahogy sejtettem.

elkapta a kezem, és megpróbálta kihúzni a lába


közül. Persze eredménytelenül.
– Ne akard, hogy hátrakössem a kezed – mondtam.
A szavaim nem várt hatást gyakoroltak rá. Felnyögött
és megváltozott az arckifejezése. Ez egyet jelentett a
felhívással keringőre. De mégse kötözhettem meg
mindenki szeme láttára az irodámban. Vagyis…

– Látom, ez tetszene neked – mondtam, majd a másik


kezemmel a telefonomért nyúltam, és megnyitottam egy
alkalmazást, mire a körülöttünk lévő üvegfal elsötétült.

Camie eltátotta a száját.


– Oda is kérsz valamit? – kérdeztem kihívóan, mire
gyorsan becsukta.
Hangosan felnevettem és bármennyire is nehezemre
esett, de kivettem a kezem a szoknyája alól. Mögé
kerültem, kioldottam a nyakkendőmet, és a kezét azzal
kötöttem össze hátul. Jó szorosan.
– Miguel…
– Egy szót se! – parancsoltam rá. – Az enyém vagy,
és azt csinálok veled, amit csak szeretnék, hogy minél
nagyobb élvezetben részesíthesselek.
Felizgattam vele. A szavaimmal. A durvaságommal.

Elkaptam a copfját és hátrahúztam a fejét, hogy a


fülébe súgjam:
– Értetted?
– I… igen – hebegte.
– Helyes.
Tetszett ez a dominancia, ahogy behódolt nekem.
Újra leültem vele szemben. A szoknyája alá nyúltam,
hogy az ujjaim se tétlenkedjenek, és a nedves puncijába
nyomtam két ujjamat, míg a hüvelykujjammal közben a
csiklóját masszíroztam. Erősen felém tolta magát.
Lábujjhegyre támasztotta szétfeszített lábát, amitől
kirajzolódott a combizma. Szívesen gyönyörködtem
volna még a formás idomaiban, de volt, ami jobban
érdekelt. A szeme. Elmerültem a sötét pillantásában, és
figyeltem az élvezetét, miközben megdugtam az
ujjaimmal, mert pontosan tudtam, hogyan csináljam.
Nem először élvezett már el így. De most nem akartam,
hogy megtegye. Az utolsó pillanatban hirtelen
abbahagytam a kényeztetést.

– Miguel… – lihegte erőtlenül.


– Imádom a nevemet a szádból hallani – mondtam,
majd bekaptam a két ujjam, ami az előbb még a
puncijában járt, és megízleltem a nedvességét. – És
imádom az ízedet is. Olyan finom, hogy az eszem
vesztem tőle – folytattam, majd újra belétoltam a két
ujjamat.
– Ah… – vonaglott és nyugtalanul fészkelődött a
székben. Várta, hogy megadjam neki, amire vágyott. De
még nem kapta meg.
Lehajtott fejjel zihált. Szinte szenvedett. És ez engem
nagyon izgatott.
– Meglátod, nemsokára könyörögni fogsz.
– Kérlek…
– Nem – ráztam meg a fejem –, nem így…
Elkaptam a combjánál fogva és az ölembe húztam a
pihekönnyűnek tűnő testét. Mohón csókolóztunk,
harapdáltam az ajkát és a nyakát. Felkínálta magát, a
farkamhoz dörgölődött és körözött a csípőjével, mire
széttéptem rajta a blúzt, hogy hozzáférjek a melléhez.

– Jesszus… – szakadt ki belőle, amikor harapdálni


kezdtem a kemény mellbimbóit. Amíg az egyik a
számban volt, a másikat az ujjaimmal morzsolgattam.

Aztán felállítottam Camie-t és a hátrakötözött kezét


megemelve rákényszerítettem, hogy dőljön előre az
asztalomra.
Egy pillanatra megcsodáltam a testét: csupasz
fenékkel és széttárt lábakkal várta, hogy az enyém
legyen. Istenemre mondom, nem láttam még ilyen
szépet!
Amikor a farkam hegye a bejáratához ért, halkan újra
felnyögött. Már nagyon kész volt rám.
– Ne fogd vissza a hangod! – parancsoltam rá, mert
nem akartam, hogy bármit is visszafojtson.
Látni akartam a gyönyörét, teljes valójában.
Leszartam, hogy hol vagyunk és ki lát, ki hall minket.
Ő az enyém. Itt és most. Pont.
Beletoltam a farkam a nedves hüvelyébe, de nem
óvatoskodtam. Határozottan hatoltam a legmélyére.
Hallottam, hogy a szájába harapva nyüszít. Erre
rácsaptam a fenekére.
– Au! – kiáltott fel a váratlan mozdulatomra.
– Így már sokkal jobb – mondtam és mozogni kezdtem
benne. – Ha csak így érem el, hogy halljam a hangod,
végig ezt fogom csinálni! – és ezzel újra rávertem a
formás hátsójára.
– Kérlek! – kiáltott újra és éreztem, ahogy megfeszül
körülöttem a hüvelye.
– Még ez sem igazi könyörgés.
Végigsimítottam a csapás nyomán, majd lassítottam a
tempón és lenyúltam a csiklójához. Megpróbálta
kiszabadítani a kezét, de nem bírt a nyakkendőm
szorításával. Még jó, hogy nem látta az arcom, mert
kéjben úszva vigyorogtam rajta. Majd újra
megfosztottam attól, hogy robbanjon belül, mert
kihúztam magamat belőle.
– Istenem, Miguel… – zihálta.
Vártam.

Majd újra beléhatoltam. Megfeszült a teste, remegni


kezdett a lába, én pedig keményen pumpálni kezdtem.

– Igen… igen… – biztatott, de újra kihúztam belőle a


farkamat.
– Mit szeretnél? – kérdeztem incselkedve. Már alig
bírtam magammal, de a legvégsőkig elhúztam az
orgazmusunkat.
Ekkor már nem könyörgött.
– A kurva életbe! – kiáltotta el magát. – Dugj meg
rendesen! – hagyta el a száját az utasítás.
Én pedig csak erre vártam. Mindent megadtam neki.
Megdugtam, ahogy kérte. Belekapaszkodtam a hajába
és addig keféltem, amíg fel nem sikított, és nem
reszketett minden porcikája, miközben elnyelte a kéj
örvénye, amit igyekeztem elnyújtani. Addig ingereltem a
csiklóját, amíg újra azt nem éreztem, hogy megfeszül a
teste.
– Eszméletlen érzés benned lenni, amikor
megszorítasz – mondtam a vágytól begerjedve. – Újra
akarom – lihegtem, és minden mozdulatommal
mélyebben férkőztem belé.
– Nem bírom tovább – reszketett Camie. – Ahhh…!
– kiabálta. – Eressz…
– Soha – súgtam a fülébe, miközben ráhajoltam a
testére. – Soha nem eresztelek el! – Majd újra
megtaláltam azt a pontot, ahol a legjobb volt neki. –
Érezlek – mondtam és belekapaszkodtam a csípőjébe. –
Érzem, Camieee.
És ő is érezte. Pillanatokon belül messzire repültünk a
gyönyör birodalmába.

CAMIE
Azt sem tudtam, melyik bolygón élek, annyira intenzív
orgazmusaim voltak. És ahogy Miguel vigyorgó arcára
néztem, úgy láttam, neki is hasonlóan tetszett az előbbi
jelenet. Megdörgöltem a csuklóm, miután kioldotta a
csomót.
– Fáj? – kérdezte.
Megráztam a fejem és leeresztettem a karom.

– Folytatjuk? – néztem rá, majd a monitorjára


pillantottam, de nem kerülte el a figyelmemet a hamiskás
mosolya. – A munkát – pontosítottam, mire elnevette
magát.
Én is mosolyogtam, de elkezdtem összeszedni a
dolgaimat, mielőtt válaszolt volna. Már képtelen volt a
feladatra koncentrálni, túlságosan fáradtnak tűnt.
Mondjuk ahhoz képest elég jól tette a dolgát…
– Gyere csak! – fonta a derekam köré a karját, és
magához húzott.
Annyira jó volt az illata, és olyan könnyen el tudtam
csábulni! A vállára hajtottam a fejem, mire csókolgatni
kezdte a nyakam. Alig hallhatóan
felmordultam az érzéstől.
– Imádom, amikor ilyen hangokat hallatsz – súgta a
fülembe, és mélyen beszívta a levegőt. – Vigyáznom
kell, mert egyre több mindent imádok benned.

Megfordultam, és elvesztünk egymás tekintetében. A


kezébe fogta az arcom, és csókban forrtunk össze. Egy
olyan tökéletes csókban, amiről csak álmodozik az
ember. Igen, ez pontosan olyan volt. És ahogy
elmélyítette, még a lábam is a föld felett lebegett.
– Igen, azt hiszem, én is egyre több mindent imádok
benned – cirógattam meg az arcát a csók után.

Mosolyra húzódott a szája, és meglepődtem, mennyire


örül az előbb elhangzottaknak.
Eddig nem látta? Teljesen és visszavonhatatlanul az
övé lettem. Basszus. Én tényleg beleszerettem.

– Maradsz még? – kérdezte Miguel, miközben az


előttem heverő papírokat bámultam, immáron az én
irodámban. Válasz előtt színpadiasan az órámra néztem,
majd a csodálatos, mosolygó arcába.
– Még egy órát leszek – böktem a monitorom felé a
fejemmel –, ezt mindenképp be akarom fejezni.
– Rendben. – Közelebb lépett és szájon csókolt. –
Akkor holnap?
Mosolyogtam. Most én nyúltam felé, és magamhoz
húztam egy csókért. Egyáltalán nem volt ellenére,
lágyan elmerültünk egymásban újra.
– Holnap – válaszoltam sokat sejtetően. Mert ez a szó
olyan sok mindent ígért. Amit mi ketten szépen
kicsalogatunk belőle.
TIZENHETEDIK FEJEZET

CAMIE
Egy óra múlva a biztonsági őr illedelmesen biccentett,
miközben lehúztam a kártyám, aminek pityegése a
hatalmas előcsarnokban is visszhangozott.

– Viszlát, Miss Benson! – mondta, és kinyitotta előttem


az ajtót, miközben mosolygott.
– Köszönöm – mosolyogtam rá én is.
A forgóajtó ilyenkor már zárva volt, ezért kellett a
mellette lévőt használni. A viszonylag hűvös esti levegő
megsimogatta az arcom és mélyet szippantottam belőle.
Ám ez a varázslatos pillanat egy aprócska másodperc
alatt a darabjaira hullott, amikor a szemem az előttem
álló autóra tévedt, és egy ismerős sziluettet véltem
felfedezni a lámpák fényében.

Egy böhöm nagy fekete Cadillac Escalade állt a


bejárattal szemben, tőlem alig pár méterre, és egy rég
látott ismerős hanyagul támasztotta az ajtaját.
– Szóval rohadjak meg? – kérdezte és elindult felém.
A térkőről a cipőjére esett a pillantásom, majd lassan
haladtam feljebb. A farmerjén, majd a pólóján át,
egészen az arcáig. Addigra pont odaért elém, és a
legdögösebb mosolyát villantotta rám.
Damian.
Ó, hogybassza meg!

Szerettem volna elsüllyedni vagy elfutni vagy csak


behunyni a szemem és láthatatlanná válni. Bármelyik
verzióval kiegyeztem volna, ehelyett csak álltam ott
földbe gyökerezett lábbal, és kétségbeesve vettem
tudomásul, hogy egyre közelebb ér hozzám.
Mikor majdnem odaért, meghátráltam és nem egy,
hanem két lépést hátráltam. Biztos, ami biztos.
Megtorpant, de nem adta fel.
– Szeretnék beszélni veled, Camie – kezdte.

Nem segített a szituáción, hogy még mindig nem


tudtam szóra nyitni a számat.
– Cam… – kezdte újra.
Mennem kell! És ezt hangosan ki is kell mondanom!

– Mennem kell.
Damian mindkét karomat megfogta, magához fordított
és a szemembe nézett.
– Beszélnünk kell. Kurvára hiányoztál, és tudni
akarom, mi van veled.
Csak álltam ott, mint valami félőrült, akinek épp most
készül elmenni a maradék esze. Damian illata és
közelsége túl sok volt egyszerre, de valahogy sikerült
szemrehányó hangsúllyal kinyögnöm egy szót:

– Elkéstél.
Elengedett és idegesen a hajába túrt.
– Kibaszottul elcsesztem, értem. De tudnod kell, egy
ujjal se nyúltam Kendrához!
Biztosan eltévedt, ha ezzel a szöveggel akar
megetetni. De ő rendíthetetlen volt. Nagyon meglepett
vele.
– Ne utasíts el! Jók voltunk együtt. És ezt nem csak
én éreztem így, te is tudod – mondta, és ellágyult a
hangja beszéd közben. – Csak… csak menjünk
valahová, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni.
Kerültem a tekintetét, de ő kereste az enyémet.
– Rendben van? – hajolt közelebb.
Istenem, segíts! – fohászkodtam magamban, de nem
jött segítség sehonnan. Nem volt ott más, csak ő és én.

– Még meglátom – válaszoltam, és ezzel elindultam


hazafelé.
– Nem mondtál nemet! – kiáltott utánam, és anélkül,
hogy láttam volna az arcát, tudtam, hogy vigyorog.

Én eközben pofonokért fohászkodtam. Nagy, észhez


térítő pofonokért, mert rohadtul igaza volt! Nem
mondtam nemet. A szentségit! Pedig magamban
hangosan kiabáltam ezt a szót, attól kezdve, hogy
megláttam. Nem akartam őt. Még látni se.

Mire a sarokra értem, már ott is termett mellettem


az autójával. Nem érdekelte, hogy hányan dudáltak rá, ő
követte a gyalogos tempómat, így kénytelen voltam
ránézni.
Az ablakot lehúzta, és lazán a kormányt támasztva
figyelt engem.
– Elvihetlek? – kérdezte.
A fejemet csóválva lépkedtem tovább a járdán, de
nem tágított.
– Akkor elkísérlek, nem baj?
Nehogy mosolyogni merj, Camie! – utasítottam
magam. Olyan ez, mint az ásítás. Ha valaki az arcomba
ásít, az én szám is elnyúlik a hatására. Ő mosolygott –
én pedig a számat összeszorítva ballagtam tovább a
járdán, nehogy elmosolyodjak.
Nyomulni azt tud. Mocskos szemétláda. Egy szíveket
kegyetlenül összetörő, kedves mosolyú szemétláda.

Behunytam a szemem és kifújtam a levegőt.


Bassza meg az összes szent! Mindet fel tudtam volna
sorolni, és trágárabbnál trágárabb jelzővel ellátni,
annyira ideges voltam. Mi a fene történik velem? Épp
most kezdett körülöttem minden csodálatos lenni. Az
életem, a munkám, Miguel… miért kellett ebbe
belerondítania ennek a piszok jóképű seggfejnek?

– Kizárt, hogy felgyere a lakásomba – vetettem oda


szúrós pillantással, amikor pár méter után lelkesen
kipattant a Cadillacből, és gyors léptekkel mellettem
termett.
– Kizárt, hogy lerázz – mondta magabiztosan, és
elállta előlem az utat.
Leeresztettem a karomat, amelyikben a lakáskulcsot
fogtam. Mi ez, ha nem megadás? Ő is így értékelhette,
mert egyre több foga bújt elő a szájából.

– Nem értelek, miért csinálod ezt – kezdtem elcsukló


hangon. – Hónapokkal ezelőtt kellett volna ilyen dolgokat
művelned. De te semmit nem tettél, bassza meg!
Otthagytál. Elhagytál, Damian!
– Sajnálom – villantotta rám szomorú tekintetét.
– Igen. Én is.
Benyitottam a lépcsőházba és berántottam magam
mögött az ajtót. Felszaladtam a lépcsőn, majd be a
lakásomba, aztán arccal az ülőgarnitúrára borultam, és
hangosan bőgtem. Sirattam azt a nyomorult szívem, ami
most is belefacsarodott az emlékekbe. Nem akartam ezt
a fájdalmat újra átélni – még elméleti síkon sem.

DAMIAN
Képtelen voltam lemondani róla. Csak álltam ott a
lépcsőháza ajtajánál, és moccanni sem bírtam. Úgy
vágta be maga mögött az ajtót, hogy az felért egy
arculcsapással.
Megérdemeltem.
De attól még nehezen viseltem.
Vonakodva sétáltam az autómhoz, mintha
ólomsúlyokat cipelnék, majd beültem a volán mögé. Ide
jutottunk. Elővettem a borítékot a kesztyűtartóból és
bosszúsan feltéptem. Az ölembe hullott az a rengeteg
fotó. Lapozgatni kezdtem azokat, de a mellkasomban
lévő gyötrő érzést egyre csak fokozta minden egyes
fénykép. Eddig akárhányszor a kezembe vettem, sose
tudtam a végére érni és mindet tüzetesen megvizsgálni,
hát éppen itt volt az ideje. Ahhoz, hogy tisztán lássak,
tudnom kellett az igazat. Hogy mennyire vagyok vesztes
pozícióban.

Hirtelen elfogott a birtoklási vágy, amikor az egyik


fotón olyan boldognak láttam Camie arcát. De a
következőnél felmordultam. Bassza meg!
Az anyósülésre hajítottam a képeket Csak néztem,
ahogy szétrepülnek. Egy másik férfival csókolózott
rajtuk. Dühödten belebokszoltam a kormányba.
Három hónapig úgy éltem, mint egy megtört remete,
és csak a szerepemre koncentráltam. Csakis
a munkának éltem, a rendezőnek engedelmeskedtem.
Tényleg mindent beleadtam. Nem akartam Camie-re
gondolni. De az erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult,
mert minden nappal egyre többet emésztettem magam.
Reménnyel tápláltam a kapcsolatunkat, de a fontossági
sorrendet fel kellett cserélnem. Előrébb valónak hittem
nála mára már jelentéktelennek tűnő
dolgokat. És rohadtul megszívtam. Pedig sejtettem,
hogy ez lesz. Megbabonázott. És ahogy teltek a
hónapok, ez a tudat egyre jobban kínzott.
Mélyen beszívtam a levegőt, éreztem, ahogy az
orrcimpám kitágul közben. Mint egy felbőszült bika,
akibe legalább négy tőrt szúrtak.
Miután kissé lenyugodtam és eltávolodtam a lakásától,
visszatértek az emlékek, hogy miért is jutottunk ide.
Csakis miattam. Én voltam az, aki elbizonytalanodott, és
ezzel egy másik férfi karjába löktem őt. Na jó, ezt
felejtsük is el! Sose engedtem volna Miguel Wyak
közelébe.
A csalódottságom keserű ízét éreztem a számban.
Aztán az emlékek vihara hirtelen tisztára mosta a képet
előttem.
Úgy ragadtam meg a kormányt, mintha ki akarnám
tépni a helyéről. Hirtelen döntöttem. Vissza fogom
szerezni! Képtelen vagyok csak így elengedni. Küzdeni
fogok azért, ami egyszer már az enyém volt!
Visszaszerzem Camie-t.
Gyorsan tárcsáztam az ügynököm számát.
– Liam, azonnal szerezz nekem infót a
PieceOfMindról. Tudni akarom, mik a jövőbeli terveik!

Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy szélesen


elmosolyodik. Imádta, amikor lázasan akartam valamit.
Abból neki is mindig rengeteg pénze származott.
– És neked mik a terveid? – kérdezett vissza.
– Az, hogy szerepeljek az övéikben.
Nem kellett többet mondanom. Nyugodtabban dőltem
hátra. Az sose vitt volna előre az életben, ha
beletörődöm a kudarcba. És most sem fogom
egykönnyen feladni.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET

CAMIE
Rendben, Camie. Csak hozd a szokásos formád!
Kávéd már van.

Mély levegőt vettem.


És van elszántságod is. Profimódjára tudod elengedni
a múltat. A jelen, ami valódi. Csak az számít.

Átnéztem Miguel irodájába, ami még sötétbe borulva


várta, hogy megtöltsék élettel. Ami azt illeti, már én is
nagyon vártam rá.
– Jó reggelt! – mosolygott rám Diana. – Ez az enyém?
– kérdezte, és felemelte a kezében lévő bögre kávét,
amit nemrég tettem az asztalára.
Bólintottam. Végre sikerült megelőznöm
kávéfőzésben.
– Baj van? – tudakolta.
– Nem, nincs semmi, csak…
Nem akartam ködösíteni és átverni őt. Titkolhatok én
bármit, ha egyszer olvasni lehet az arcomról.
– …azaz valami mégiscsak van.

– Valami, aminek köze van a főnökhöz? Tegnap


igencsak úgy tűnt, hogy minden rendben van
köztetek a sötétített falak mögött…
Összemosolyogtunk, mire folytatta, utánozva az akkor
hallottakat:
– Ó, igen, Miguel! Ah! Kérlek…
Szerintem a bokámig vörösödtem zavaromban. Igen.
A tegnapi irodai kézmegkötözős, asztalra borítós szex
fenomenálisra sikeredett. Annak azért nem kifejezetten
örültem, hogy az egész emelet ezt hallgatta…

Ekkor belépett az említett személy, és egy


pillantásával Dianába fojtotta a szót.
– Magának csak Mr. Wyak – mondta Miguel
mogorván.
A hangja szinte pengeként hasított a levegőbe. Aztán
rám nézett. Szigorúan, tekintélyt parancsolóan.

– Téged pedig várlak az irodámban!


Kezem-lábam remegett az izgalomtól. Máskor annyira
szerettem, hogy ilyen, most mégis könyörögni tudtam
volna a kedvesebbik részéért. Megvártam, amíg
megkapja a kávéját és csak azután léptem be hozzá.

– Gyere, gyere – biztatott, de még csak rám sem


nézett. Lassan odaléptem és lélegzet-visszafojtva ültem
le vele szemben.
– Ma reggel átolvastam a tegnapi írásunkat, és meg
kell mondjam, rég láttam ilyen szart.
Fészkelődni kezdtem a székemben, és az ilyenkor
szokásos makogásom is újfent rám talált:
– Ho… hogy érted… ezt?
– Tessék, nézd meg – nyújtotta át a kinyomtatott
epizódot. – Olvasd el te is újra, és csak akkor gyere
vissza, ha elégedett vagy vele.
Elképedve vettem tudomásul az elhangzottakat. Csak
néztem rá, hátha akad még mondanivalója, de csak
pakolta tovább az iratait, és egy pillantásra sem
méltatott. Biztos voltam benne, tudja, hogy értetlenül
bámulom, mégse vette a fáradságot, hogy több
magyarázattal szolgáljon.
– Miguel! – szólalt meg egy ismerős hang az ajtóban,
amitől szó szerint összerezzentem.
Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik.
Csakis valami rossz álom lehet. Keltsen fel valaki,
mielőtt megáll a szívem, könyörgöm!
– Damian! Helló, gyere be! Ms. Benson már úgyis
indulni készült – mondta Miguel, és ekkor végre rám
emelte a tekintetét. Riadtan néztem a dühös szempárba,
ami szinte rám parancsolt, hogy hagyjam el a terepet.

Jól van, nem kell kétszer kérni! Bár nem láttam


magam, de biztos voltam benne, hogy fehér vagyok,
mint a fal.
– Helló! – üdvözölt Damian, amikor elrobogtam
mellette, hogy mielőbb bezárkózhassak az irodámba.
Neki láthatóan nagyon tetszett, hogy újra lát és
megmosolyogta a zavaromat. Nekem pedig egyedüli
célom csak az volt, hogy semleges területre érjek. Túl
sok pasi tartózkodott egy helyen, akikhez közöm volt.
Csak úgy zsongott a fejem a sok gondolattól. Mégis mi
ez az egész? Mit keres itt Damian? Ráadásul épp
Miguelnél?
– Camie, Camie, Camieee! – szaladt be hozzám
Diana kipirult arccal, és majdnem a nyakamba ugrott. –
Láttad, hogy ki jött be az előbb? Istenem, hát menten
elájulok! – lelkendezett. Drámaian kezdte legyezni magát
a kezével, és közben folytatta az áradozást.

– Te, én ezért a pasiért ölni tudnék, érted? Annyira


helyes, és az a tekintet! Ah… Láttad, hogy a legújabb
filmjében mennyire kigyúrta magát? Hát én addig nem
nyugszom, míg alá nem írja a mellem, az biztos!
Erre azért már odakaptam a tekintetem.
– Rá is tetováltatom – erősítette meg az elhatározását
Diana.
Eddig még nem ismertem ezt az oldalát. Mindjárt
szétfolyik az irodámban, vagy felrobban az izgalomtól,
és úgy kell majd a darabjait levakarnom az üvegről.

– Nem tudod, miért jött ide? – tudakoltam tőle, hátha


jobban értesült nálam.
– Hát ez az, ami a legfantasztikusabb az egészben!
– válaszolta, miközben mindkét karom megfogta és a
szemembe nézett. Nagy levegőt vett és csillogó
szemmel válaszolt:
– Egy szerepért jött!
Ez az információ nem vitt előrébb a tudatlanságból a
megvilágosodás irányába, ami nyilván látszott is rajtam,
mert folytatta:
– A te sorozatodban akar szerepelni, Camie!
Diana boldogságtól ragyogó arca nézett szembe az én
elképedt ábrázatommal. Szívesen megkértem volna,
hogy ismételje meg, amit mondott, hogy biztos legyek
abban, miért fogok hamarosan öngyilkosságot elkövetni.

Lerogytam a székembe, és az arcom a tenyerembe


temettem. Ha nem forrt volna a vér az ereimben a
dühtől, és egyedül lettem volna, minden bizonnyal
elerednek a könnyeim. De nem az örömtől. Ezek a
kétségbeesés könnyei lettek volna.
Amy neve jelent meg a telefonom kijelzőjén, a lehető
legjobbkor. Kitessékeltem az újévi malacként vinnyogó
Dianát az irodámból, és felvettem a telefont.

– Amy?
Egy nagy sóhajtás volt a válasz.
– Ne haragudj, hogy zavarlak, de valamit tudnod kell…
– Mielőtt folytatta volna, én fejeztem be:
– Damian itt van.
– Akkor tudod. Igen, visszatért Los Angelesbe.
– Igen, tudom. És jelenleg épp a szemközti irodában
tárgyal Miguellel.
Síri csend támadt a vonal másik végén.
– Hogy mit mondtál?
Keserű mosolyra húzódott a szám.
– Valamit akar tőlem, Amy. Szeretne velem találkozni.

Sóhajtást hallottam a vonal végéről, talán túlságosan


is nagyot.
– Persze hogy akar tőled valamit, Camie. A puncidat.
Mi másért loholna utánad? Remélem, elhajtottad a
picsába!
– Én is remélem.
– Jó.
– Jó…
Miután letettük a telefont, újra az előttem fekvő
forgatókönyvre néztem. Elkezdtem olvasni, mert az
állásomat még meg akartam tartani. Azonban ahogy
sorról sorra haladtam előrébb a történetben, és
mindjobban belemerültem, rájöttem, hogy Miguelnek
nem volt igaza. Ez egyáltalán nem volt „szar”, még csak
rossznak se mondtam volna! Kifejezetten tetszett.
Viszont a kritikája nagyon nem. Mi szükség volt így
leszólni a tegnapi munkánkat, amikor az eddigi legjobb
részt raktuk össze?
Ismét a tenyerembe temettem az arcom, és hagytam,
hogy azok az aljas, sötét és elkeserítő
gondolatok beférkőzzenek a fejembe. Nem kellett volna
Damiannek ennyire indokolatlanul sokszor eszembe
jutnia. Ő a múltam része. Nem tudom, miért bukkant fel,
és azt sem, mi okból lépett ki a hónapok óta tartó
láthatatlanságából. De bármelyik általam feltételezett
okból is tette, annak újra én iszom majd meg a levét.

Nagyot sóhajtottam.
Most nem lehetek gyenge. Ami volt, elmúlt. Nem
hagyom, hogy megint befúrja magát a fejembe. Kemény
leszek és a végletekig elutasító. Azt úgyse fogja sokáig
bírni. Hamarosan odébb fog állni, hisz rájön majd, hogy
feleslegesen vesztegeti az idejét.
Kopogást hallottam, amire felkaptam a fejem. Diana
széttárt blúzzal vigyorgott az ajtómban, és a mellét ékítő
aláírásra mutatott.
Istenem… miért versz még ezzel is? De annyira
széles mosolyra húzódott a szája, hogy én is
elmosolyodtam. Teljesen meghibbant.
Igen, tudtam valahol mélyen, hogy mit érez. Én is ezt
éreztem, amikor még hittem az álmokban. Csak rohadtul
fájt, ahogy felráztak belőle.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET

MIGUEL
Most azonnal megszabadulok a titkárnőmtől.
Egyszerűen kirúgom a picsába! Áruló némber!
Minkét öklömet összeszorítva tartottam, mikor az
asztalra támaszkodtam. Kurvára nagy önuralomra volt
szükségem, hogy ne fajuljon tettlegességig ez a
megbeszélés. Mert abban teljesen biztos voltam, hogy
Damian Reshore nem csak azért jött, mert velem akart
beszélni. Tudtam jól, miért jött ide. Más esetben az
ügynökök egyeztetnek a megbízójuk nevében, ritka,
hogy maga a színész tárgyaljon velünk ebben a korai
szakaszban. Ő mégis személyesen jött el.

Szememmel Camie-t kutattam, aki tenyerébe temetett


arccal ült a helyén. Mi a fene? Talán megviselte ez a
találkozás? Még mindig érez iránta valamit?

Szétfeszítette a tüdőmet a mélyre szívott levegő, amit


vonakodva fújtam ki.
Féltékenység.

Mintha valaki gonosz módon a fülembe súgta volna


ezt a szót. A szót, amely a húsomba vágott, tompán és
fájdalmasan. A szót, amely sosem volt része az
életemnek.
Aztán Camie végre rám nézett az irodájából. Az
ingoványos és egyenetlen útszakaszról hirtelen rátértem
a nyílegyenes, sima talajra. A biztos terepre. Mert amit
láttam, az magabiztossággal töltött el. Nem volt
kérdéses számomra, mennyire szeretem őt, ahogy az
sem, hogy ő is viszontszeret engem. Éreztem. Láttam.
Hallottam. Százféleképpen kifejeztük már, de egyszer
sem hagyta el a szó a szánkat.

Csörgött a telefonom, mely kirángatott a


gondolataimból. A fülemhez emelve meglepődve
hallottam a vonal túlsó végén annak a személynek a
hangját, akit éppen bámultam.
– Átmehetnék egy pillanatra? – kérdezte Camie.
– Most nem igazán érek rá – és marhára nem vagyok
jó beszélgetőpartner – tettem hozzá magamban, mert a
legkevésbé sem szerettem volna megbántani.

A jelenlegi felfokozott érzelmi állapotom nem sok jóval


kecsegtetett, így biztos, hogy a beszélgetésre is
hatással lenne. Nem akartam rajta levezetni a dühömet.

– Pedig szakítanod kell rám pár percet, Miguel –


ellenkezett. – Mindjárt ott vagyok.
Ezzel bontotta a vonalat.
Meglepetten meredtem magam elé, de mire
visszatettem a helyére a készüléket, már nyílt is az
irodám ajtaja. Camie felvértezve lépett hozzám
egyre közelebb, és a kezembe nyomta a kéziratot.
– Hazudtál – mondta egyenesen a szemembe. –
Elolvastad egyáltalán?
Végre leesett, miről beszél.
– Természetesen – dobtam az asztalra az irományt,
és bosszúsan néztem vissza rá. – És sosem hazudok.
Nem véletlenül illettem azzal a jelzővel. Érződik rajta,
hogy nem voltunk a topon, amikor csináltuk.
– Dugtunk közben – javított ki.
– Nem közben, utána.
– Mindegy is – legyintett. – Én akkor sem találom
benne az általad említett hibákat.
Kinyitottam a szöveget és elővettem egy
szövegkiemelőt a fiókból, majd nekiláttam áthúzgálni
azokat a részeket, amiket gyengének éreztem. Ő csak
állt felettem egy darabig, majd nagyot fújtatott és
levágódott a szemközti székbe.
Mindketten hallgattunk. Tisztán éreztem a
feszültségét. Úgy vibrált, hogy hozzám is elért.
– Beszélnünk kell – kezdte halkan. – Miért volt itt
Damian?
– Szerintem ezt nagyon jól tudod – válaszoltam, és
csak reméltem, hogy olyan közönyösnek tűnt a kiejtett
mondatom, mint ahogy elhatároztam magamban.

Mély levegőt vett.


– Kapcsolatom volt vele – mondta.
– Igen, tudom.
Kikerekedett szemmel kérdezett vissza:
– Tudod?
– Igen, Camie, tudom – feleltem, majd becsuktam a
kéziratát, és a jegyzeteimet kezdtem el pakolgatni
idegességemben. Még gondolni sem akartam arra, hogy
ezt a nőt, akinek tegnap majdhogynem szerelmet
vallottam, más is érintette és szerette. – Mindent tudok.
Ott voltam a megismerkedésetekkor. Premier plánban
néztem végig a műsort – folytattam.

Még sose láttam így ledöbbenni. Kereste a szavakat


és szóra nyílt a szája, de mivel egyetlen hang sem jött ki
a torkán, így folytattam:
– Ne hidd, hogy nem tudom, miben mesterkedik.
Téged akar.
– Annak már rég vége!
– Tudom – fogtam meg a kezét és simogatni kezdtem
a kézfejét. – Mégis nagyon szakmaiatlan lenne tőlem, ha
féltékenységből visszautasítanám a szereplését a
sorozatunkban.
Pedig szívem szerint azt tettem volna. Gondolkodás
nélkül. De profi voltam, és egy profi sosem keveri össze
a magánéletét a munkájával. Viszont Camie érkezésével
ez a kettő elkezdett bennem összemosódni. Ráadásul
mindezek tetejébe megjelent a volt pasija… lesz mit
ledolgozniuk az izmaimnak este a konditeremben.
De akárhogy is nézzük, Damian Reshore neve most
fényes csillagként tündököl Hollywoodban. Nincs olyan
szar, amit ne lehetne eladni vele. Na, nem mintha Camie
írásában bármikor is kételkedtem volna, mert biztosan
tudom, mekkora sikere lesz, de erre Damian neve
rátehet még egy nagy lapáttal, és akkor robbanni fog, az
biztos! De a helyzet egyáltalán nem villanyozott fel. És
úgy láttam, Camie sem repesett örömében, mert úgy ült
a székben, mint aki citromba harapott.

Meg tudtam érteni. Nagyon reméltem, hogy hasonlóan


fog reagálni, ha megemlítem neki a múltbéli románcát.
Mert ez bizonyítéka volt mindannak, amiben
reménykedtem.
Hogy a szíve az enyém. Remélem, hogy csak az
enyém, mert utálok osztozkodni!
– Féltékeny vagy? – kérdezte mosolyogva a
következő pillanatban. Sejtettem, hogy az ő fejében is
cikáztak a gondolatok, mert idő kellett neki, hogy
leessen, amit az előbb mondtam.
– Van rá okom? – kérdeztem.
Pajkos szempár nézett vissza rám. Örültem, hogy
lazult a beszélgetésünk.
– Lássuk csak… – morfondírozott. – Ma még nem
kaptam csókot…
Felálltam és odaléptem hozzá, majd mohón
megcsókoltam, még mielőtt folytathatta volna a
megkezdett mondatát.
– …vagyis csak egyet – vigyorgott, amikor szétváltunk
és egy centiről néztük egymást.
Na, jó. Azt hiszi, zsarolnia kell, hogy megcsókoljam?
Adok én neki olyan csókot, hogy beleremeg!

Felkaptam és az asztalra ültettem, majd két tenyerem


közé fogtam az arcát, csak hogy érezze, mennyire a
magaménak akarom tudni. Az sem érdekelt, hogy két
szerződéstervezetet gyűrtünk össze magunk alatt, ahogy
az sem, hogy a kirakatban csókoltam a nőmet. Mikor a
széttárt lába között állva megragadtam a fenekét, és
még közelebb húztam magamhoz, már nem bírta szó
nélkül.
– Úristen… – nyögte két lélegzetvétel között.
Mosolyognom kellett.

– Van még más is, kisasszony? Mert azt is szívesen


teljesítem – mondtam, és még jobban a farkamhoz
nyomtam, hogy biztosan értse a célzást.
Tekintete az iroda üvegfalára siklott, és látva, hogy
páran rajtunk felejtették a tekintetüket, zavartan lesütötte
a szemét.
– Egyelőre elég lesz, köszönöm.
Lesegítettem az asztalról, és elégedetten folytattam a
munkám, miután kipirult arccal és minden bizonnyal
átázott bugyival távozott tőlem.
Már nem bántam, hogy bejött beszélgetni. Sokkal jobb
lett a hangulatom. Egy percet sem vesztegetek tovább
arra, hogy amiatt a kis pöcs miatt izguljak.
Bíztam Camie-ben és nekem más nem számított.
HUSZADIK FEJEZET

CAMIE
Három nap. Három átkozottul hosszú nap telt el úgy,
hogy alig láttam Miguelt. Amikor láttam, akkor is csak
futtában. A köztünk lévő kommunikáció gyakorlatilag
leszűkült az e-mailezésre és a telefonos
kapcsolattartásra. Pazar! Amikor a legnagyobb
szükségem lenne rá, akkor nincs sehol.
De nem hibáztathattam azért, mert rengeteg a
munkája. Nem azért volt itt, hogy a lelkemet ápolgassa,
egy nagy filmipari céget kellett vezetnie. Na meg persze
az én sorozatom megjelenését szerveznie.
Természetesen azért beszámolt a fejleményekről.
Mondanom sem kell, mennyire repesett a boldogságtól
olyankor. Még a Képtelen képek megírása és forgatása
után sem éreztem ehhez foghatót. A zsigereimig hatolt a
büszkeség, és rendíthetetlen pozitív energiával töltött fel.
Istenem, mennyire szerettem volna ezt az energiát vele
levezetni…!

Nem tudom, mikor lettem ennyire szexsóvár. De


komolyan. Mintha másból már nem is állna a világ.
Miguel. Csakis ő tehetett róla. Függővé váltam tőle.
Jesszus, sosem hittem volna, hogy a hosszú nélkülözés
után ennyire megszállottan fogok vágyni egy pasira!
Igazából… ha jobban meggondolom, nem is
csodálkozom magamon. Olyan gyönyörű férfi, hogy
tényleg elalélok tőle, ha meglátom. Magas, férfias
vonásokkal, szépen kidolgozott izmokkal… és a
tekintete… a szeme színe a hangulatától függően
változik. Olajzöldes, ha vágytól izzik, barnának tűnik, ha
ideges. Talán nem árulok el azzal titkot, hogy én
leginkább az előzőben szeretek elveszni.
Az órámra pillantottam és szomorúan vettem
tudomásul, hogy késő délután lévén esélyem sincs a
kielégítetlen vágyam csillapítására. Miguel távol volt, én
itt, a fejem majd leesett a fáradtságtól és alig tudtam a
feladatomra koncentrálni.
Kávé. Az majd segít.

Kiléptem hát az irodából és arról győzködtem magam,


hogy a kávétól majd minden sokkal jobb lesz. Persze az
egész nem volt más, mint pótcselekvés. A kávéval
kárpótoltam magam a hiányérzetem, az unalom, a
fáradtság és a kielégítetlenség okozta kín miatt.

Amint megéreztem a pörkölt babszemekből áradó


kellemes illatot, és láttam, ahogy a fekete folyadék
csurog a poharamba, máris szebb lett a világ.
Épp a bögrémért nyúltam, amikor egy kéz fonódott a
derekamra, amitől az én kezem olyan vad remegésbe
kezdett, hogy szinte leköröztem vele a kolibrit is a
másodpercenkénti szárnycsapásai számának
tekintetében.
– Szerintem az a kávé most felejtős – mosolygott
rám Miguel és megcsókolt.
Nos, igen. Francba azzal a kávéval, amikor olyan
hevesen vert a szívem, hogy őrültség lett volna még
jobban felpörgetni. Helyette inkább odaadóan simultam a
karjába, és hagytam, hogy remegjek a csókjától.

– Itt dugjalak meg, vagy menjünk haza? – kérdezte, és


kemény férfiasságát a hasamhoz préselte, hogy semmi
kétségem ne lehessen a választ illetően.
Újra a számra tapadt, miközben felemelte a szoknyám
alját, és keze a nedves csipkére vándorolt, ami
elválasztotta a legjobban vágyott részemtől.
– Hm… helyes. Akkor itt csináljuk – mondta, és újra a
számra tapadt, majd mindketten elmerültünk a vágyaink
tengerében.

Ó, azok a megbeszélések! Ma sem volt túl lelkes a


csapat.
Ebben a passzív társalgásban a mellettem ülő Miguel,
az öccse és még Dawson is élen jártak. Szegény
Dawson szerintem még nem heverte ki a tegnap esti
ivászatot. Ugyanis tegnap mindannyian
csapatépítő italozásba kezdtünk Nathan invitálásának
eleget téve.
– Camie?
Ó, jaj. Ez az én nevem!

– Igen!
Igyekeztem teljesen összeszedetten az engem
megszólító Nathan szemébe nézni. Erre ő elnevette
magát, mi több, hangosan kacagni kezdett.
Szétnéztem és idétlenül vigyorogtam én is, mert úgy
tűnt, itt a tárgyalóban mindenki nevetőgázt szívott.

– Mi van? – kérdeztem, mert már kezdtem ideges


lenni.
– Semmi – kezdte Nathan. – Csak azt kérdeztem az
előbb, hogy ki akarja az erotikus jelenetet megírni.
Pasik!

– Haha! Nagyon vicces!


Még Miguel is mosolygott.

– Ez most komoly? – néztem rá vádlón.


Bólogatott.
– Ezt kérdezte. És már el is vállaltad, mert rávágtad,
hogy igen.
Elém tolt egy vázlatot, amit sebtében olvasni kezdtem.

– Hogy mi?! – kiáltottam rémülten. – Ti mind idióták


vagytok! Ez két férfiról szól.
– Vagyis két férfi együttlétéről. Senki nem vállalta,
ekkor jöttél te! – Nathan elégedetten hátradőlt. –
Megmentetted az irodát – mondta, majd elkezdett
jegyzetelni, de hiába nyújtogattam a nyakam, nem
láttam, mit ír.
– Végül is… – tette hozzá filozofikusan – te vagy
köztünk az egyetlen, aki volt már pasival intim
kapcsolatban.
Miguelre nézve elvörösödtem és rögtön tudtam, hogy
ki kell találnom valamit, ami megment ebből a helyzetből.
De a mentő gondolat csak nem akart jönni. Csupán
olyanok, amelyek valóban azt igazolták, hogy én nagyon
is tudom, milyen, amikor a testem magába fogad egy
olyan pompás farkat, mint amilyen a mellettem ülő férfi
nadrágjában pihent.

Igaz, nem azon a bemeneti nyíláson, mint a


feladatban…
Istenem! Ezzel mégse védekezhetek!
Így valóban rám maradt ez a megtisztelő munka.
Remek!

– Ma castingra megyünk.

Miguel péntek reggel, kávézás után mondta ezt az


irodában, amivel mosolyt csalt az arcomra.
– Én is? – kérdeztem meglepve.
– Igen, a többes szám rád vonatkozott, tekintve, hogy
rajtunk kívül nincs itt senki.
– Mikor kezdődik?
– Nemsokára. Gyere, induljunk!
A meghallgatást az épületben tartották, igaz, egy
másik, nagyon távoli részére kellett átsétálnunk és
liftezgetnünk, de boldogan kísértem el a főnökömet.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET

MIGUEL
Kicsit késve érkeztünk a meghallgatásra. A
rendezőasszisztensen, a gyártásvezetőn és a
produceren kívül még Camie foglalhatott helyet a székek
egyikében. Úgy intéztem, hogy ez mellettem legyen.

– Jó reggelt! – üdvözöltem mindenkit.


Gyors kézfogást követően nem is pazaroltuk többre az
időt.
– Mindenki megkapta a szövegkönyvet? – vette át az
irányítást a producer, név szerint Mark Reeves.
Persze nem egyedüli producere volt a sorozatnak, én
voltam a másik, de erről nem szóltam Camie-nek. Nem
akartam, hogy azt higgye, mindent irányítani akarok.
Pedig ez volt a kurva nagy igazság. Szerettem kézben
tartani a dolgokat, és ha nem ismerném, milyen makacs
is tud lenni, nem titkolóznék előtte.

Kis lelkiismeret-furdalással néztem rá. Idegesen


rágcsálta a száját, miközben próbálta feltérképezni a
helyszínt és az embereket. Én is végigfuttattam a
szememet a csapaton. Szerettem velük dolgozni,
megbíztam bennük, alázatosan végezték a munkájukat.
Ami nálam alapfeltétel.
Ma volt a próbafelvételek napja, az operatőr már
készen állt, az utolsó instrukciót is megkapta, majd az
egyik asszisztens kinyitotta az ajtót és behívta az első
jelentkezőt.
Egy totál zöldfülű srác lépett be, egy teljesen névtelen
figura a szakmában, de mindenkit megnyert magának.
Olyan hiteles volt az előszűrésen, hogy tuti befutónak
mondanám. Szerettem, amikor a tehetség mindent
legyőz. Még az én előítéleteimet is.

Egy elég nehéz szövegrészt kellett ehhez a jelenethez


megtanulnia, de remekül megoldotta a feladatot. Nem
volt vitás, hogy őt keressük Victor szerepére.

Közben Camie-t figyeltem, a nőt, aki új értelmet adott


az életemnek. Annyira boldog voltam vele! Nem volt
olyan, amit ne láttam volna benne csodásnak. Kiváltképp
a kendőzetlen őszinteségét. A tekintetét. A harcos énjét.
A testét. És a finom kis punciját. Ami külön szóáradatot
érdemelt volna. Egyszerűen nem tudtam betelni vele.
Kielégíthetetlen volt a vágyam Camie iránt. Ha
tehetném, bevackolnék a lába közé és halálomig csak
kefélném.

Újabb mély lélegzetet vettem.


Kussolj már! – mondtam az agyamnak és igyekeztem
normális férfiként viselkedni. Szóval a meghallgatás. Ez
most a legfontosabb. Nem az én istenverte kőkemény
farkam.
De a hangok a fejemben nem csillapodtak.
Mert ott van a szív is, ugye. Átkozott egy szerv, az már
biztos. Képes érezni és képes szeretni. Valami csoda
folytán elérkezett az idő, hogy az én mellkasomat is
szétfeszítse ez az érzés. Borzalmas. És elképesztően
felemelő is egyszerre. Sose rajongtam még senkiért
ennyire azelőtt. Illetve… még sose szerettem senkit
ennyire azelőtt. Camie-ben megtaláltam mindent, ami
nekem fontos volt egy nőben. Nem kellett megjátszania
magát, pontosan azzal nyűgözött le, hogy a világ
legtermészetesebb módján illett hozzám. Létezik ilyen
egyáltalán? Elképzelhető, hogy rátaláltam erre a nőre,
és halálomig képes leszek szeretni? Nevetséges, hogy
erre vágyom.

CAMIE
– Fáradhatatlanul csurog a vér az ereimből.
Minden pumpálás, amit a szívem végez, már
nem a lét felé visz, hanem a halálba húz. De
nem bánom, ez a sorsom. Itt ér a vég, amit
annyira óhajtottam. Fázom. És most már félek
is…
Senkit ne tévesszen meg a szöveg tartalma, valójában
senki nem fog elvérezni, de ez a fiú olyan átéléssel
alakította a szerepét, hogy teljesen elhitette velem, hogy
mindjárt itt a vég.
– Ez elképesztő volt – mondtam hangosan, miután
Mark megköszönte a részvételét. Teljesen
ledöbbenve ültem a székemben.
Miguel elmosolyodott a megjegyzésemen, és rögtön
hozzátette, hogy nagyon az elején vagyunk még, és
majd meglátom, mennyire jók a többiek is.
– De ez nem fair. Csak azért ne vegyük komolyan,
mert elsőnek érkezett? Engem megfogott – vitatkoztam
vele suttogva.
– Hidd el nekem, lesz még nála is jobb. Egy
hangyányival több szereplőválogatáson voltam, mint te.

A gyártásvezető beleköhögött a tenyerébe, de


szerintem csak ezzel palástolta a nevetését.
– Hányan lesznek ma? – kérdeztem Miguelt ismét, aki
elvette az előttem lévő papírköteget, lapozott párat, majd
elém tolta.
– Még hatan – mondta és a listára mutatott.
Ekkor vettem észre, hogy a jelentkezőkről részletes
anyag van előttünk, amibe jegyzetelni is lehet.

– Köszi.
– Van valakinek mondanivalója, vagy jöhet a
következő? – kérdezte Mark.
A negyedik meghallgatott személy után már nekem is
kezdett vér csurogni az ereimből, mert elvágtam az
ujjam a papír szélével, miközben lapoztam.

– Au! – szisszentem fel, mire a mellettem ülő


Miguel odakapta a tekintetét, és míg én a másik
kezemmel a zsebkendőmet kerestem a
nadrágzsebemben, azalatt ő fogta és bekapta az ujjam,
mielőtt a kibuggyant vér lecseppent volna.
Megfagytam a mozdulat közben, és meredten
bámultam rá, amint kissé szívni kezdte az ujjamat.
Annyira erotikusnak éreztem, hogy ráharaptam az alsó
ajkamra, és úgy irigykedtem arra a testrészemre, mintha
nem is az enyém lett volna. De valahol Miguel is
elveszhetett, mert alig akarta elengedni, és csak szívta
és szívta, mint aki a véremmel akar jóllakni.

Jesszusom, nem sok kellett, hogy kéjesen felnyögjek!

– Köszönöm – rebegtem és lesütöttem a szemem,


mert a vágyam ott tükröződött a szemében, és ha nem
bontom a szemkontaktust, szerintem mi lettünk volna a
következő jelenet főszereplői. Csak a műfaji besorolást
kellett volna megváltoztatni.
– Rendben! – kiáltott ismét Mark, mire
összerezzentem. – Köszönjük a megjelenést,
kedveském, kísérje ki a fiatalembert, és ha ti is úgy
gondoljátok, tarthatnánk egy rövid szünetet.
Előrébb hajolt és a visszajelzésünkre várt, de szinte
mindenki beleegyezően bólintott. Kivéve persze engem,
aki sóbálvánnyá válva bámultam magam elé, és
képzeletben még mindig az előző jelenet továbbfűzésén
dolgoztam.
Mire végre éreztem magamban annyi erőt, hogy
kilépjek a teremből, elsiettem a mosdóba, hogy
összeszedjem magam.
A hideg víz csodákat tett, amiért hálás voltam.
Megtöröltem az arcomat és sokkal frissebben léptem
ismét a folyosóra, ahol Miguel már várt rám. Olyan elemi
erővel préselt a falhoz, majd rögtön utána adott egy
forró, heves csókot, hogy az előbbi arcmosás
fölöslegesnek hatott. Egy szempillantás alatt megszűnt a
valóság, majd elnyelt az örvény, amiben majdnem
odavesztem. Lágyan megsimította az arcom, és apró
csókokkal jutalmazta duzzadt ajkam.

– Kívánlak – suttogta a számba, majd újra birtokba


vette. Ezúttal már lágyabban és kevésbé követelődzőn,
mégis tele vággyal és érzelemmel.
Boldogan csókoltam vissza, és élveztem minden
mozdulatát, mert nekem is ugyanannyira szükségem volt
erre a gyengédségre, mint neki. Mintha nem is
szeretkeztünk volna pár órája.
Két kéjsóvár alak. Azok voltunk.
– Khm! – hallatszott mögülünk, mire szétrebbentünk,
mint a középiskolában a rajtakapott diákok. Mark a
szemöldökét ráncolva kezdte a mondandóját.

– Nem akartam zavarni, de beszélnünk kell Mig.


Mit hallok? Beceneve is van? Beszarás.

Vigyorogva pislogtam rájuk, de hamar rájöttem, hogy


felesleges vagyok.
– Én… ööö… megyek, eszem valamit – mutattam a
terem irányába, ahol roskadásig voltak pakolva az
asztalok mindenféle jóval.
Tekintve, hogy nem marasztaltak, be is nyitottam oda
és gyorsan elkezdtem megpakolni a tányérom
szendvicsekkel. És ha már ott voltam, hát szedtem
hozzá salátát, süteményt, üdítőt is…
– Ne, ne, ne! – kiáltottam, mikor a hónom alól ki akart
csúszni a diétás kólám üvege, amikor visszafelé
tartottam.
Brékelő mozdulatba kezdtem, de akadt egy
megmentőm, aki elkapta az üveget, mielőtt annak
tartalma szétloccsant volna a földön.
– Köszi! – mosolyogtam, de csak egy aprócska
pillanatig, amíg meg nem láttam, ki a megmentőm.
Damiannel farkasszemet néztünk egymással.
Szavak nélkül.
El is ment az étvágyam.

Megfordultam és helyet kerestem a tányéromnak,


ahová le tudnám rakni, mielőtt még leesik róla minden,
amit rápakoltam.
– Camie! – kiáltott utánam, mire a teremben lévők
kilencven százaléka rám bámult.
Fantasztikus. Nem vagyok hajlandó odafordulni. Nem
vagyok hajlandó ránézni. Behunytam a szemem, hogy
biztosan ne lássam. Mit kell ilyenkor csinálni? Számolni?
Vagy a természet hangjait
felidézni? Könyörgöm, én most bármit képes lennék
vizualizálni, csak őt ne kelljen látnom.
– Itt vagyok – érkezett közvetlen közelről a hangja.
Kivette a kezemből a tányért. Nincs mese, rá kellett
néznem. Hiába álltam sóbálványként ledermedve,
csukott szemmel, mint egy hibbant strucc, ha
megéreztem az illatát és a teste melegét.
Ránéztem hát. Egyenesen a vigyorgó arcába.
Rohadjon meg, amiért még mindig ilyen jól néz ki!
Nem akartam annak látni, de nem véletlenül
rendelkezett olyan népes rajongótáborral. Valamikor
engem is ez a szemtelen és macsó arckifejezése fogott
meg. Na meg a szeme. Ami tökéletesen kék. Mint a
tenger. Olyan könnyen el lehetett merülni benne…

– Én… khm… – próbáltam tettetni, hogy berekedtem,


bár nem tudom, minek erőltettem a színjátszást, amikor
velem szemben e mesterség kiváló képviselője állt.

– Gondolom, éhes vagy – segített. – Én is.


A maga mellett lévő székre mutatott.
– Velem tartasz?
– Nem szeretnék.
Látszott rajta a csalódás, de hamar túljutott rajta.
– Jó, akkor együnk állva. Nekem így is jó.
Felkapta a tányérom, a kezembe nyomta, majd a
saját tányérjáról lekapott egy szendvicset és
beleharapott.
Hogy tudott ilyen laza lenni? Bosszantott. Mert az én
reakcióim nem voltak azok. Pedig elutasítóan
viselkedtem vele, mégse keltettem azt a benyomást,
hogy ez valódi, belülről jövő érzés. Sokkal
mesterkéltebbnek tűntem nála.
Gyűlöltem, amiért így nézett rám! Zsongott tőle a
fejem.
– Hogy vagy? – kérdezte két harapás között.
– Jól.
– Igen, határozottan jól nézel ki – mért végig
alaposan.
Legyél közömbös, Cam, közömbös!

– Kösz – válaszoltam, és nyomtam egy hátraarcot.


– Camie, várj!
Elkapta a karom, és megállított.
– Itt maradt a kólád – mondta, a hátam mögé lépett és
bedugta a hónom alá az üveget. – Még mindig jó az
illatod – suttogta a fülembe, miközben a keze a
derekamra simult, a bőrömet pedig felforrósította a
lehelete.
Megfordultam, és a közelsége ellenére álltam a
tekintetét.
– Ne érj hozzám!
Megfeszült az állkapcsa. Helyes. Ezek szerint én is
meg tudom bántani.
– Csak még egy esélyt kérek.
– Minek? Hogy újra tönkretegyél?
– Esélyt arra… – túrt idegesen a hajába –, hogy jóvá
tegyem.
Elöntötte az agyamat a düh. Mit képzel ez magáról? A
szemem kissé homályosabbá vált. Gyűlöltem, amiért ezt
tette velem. És gyűlöltem, hogy heves reakciót váltott ki
belőlem még mindig.
– Baszódj meg! – kiáltottam rá, majd újra elfordultam
tőle, és kiviharzottam a teremből, miközben a
könnyeimmel küszködtem.
Nem számítottam rá, hogy ilyen mély érzéseket hoz
majd felszínre a felbukkanása. Meg kell szabadulnom az
emlékétől! Ki kell űzöm magamból, kerül, amibe kerül!

De a meghallgatás tovább folytatódott. Nagyot


sóhajtottam. Még egy ember, és mehetünk haza.
Már nagyon untam magam, és az ágyikómat akartam.
Csak aludni. Lepihenni. Erőt gyűjteni. Nem pedig a saját
monológomat hallgatni, nem is tudom, hányadjára.
Teljesen kivoltam.
Miguel többször is rám pillantott, és mindig akkor tette,
amikor éppen le akart esni a fejem. Aztán valami csoda
folytán átvészeltem az utolsó jelentkezőt is, amikor Mark
felénk fordult.
– Szeretném, ha meghallgatnánk erre a szerepre
még egy színészt.
Ne! Ne! Ne! – üvöltöttem belül.

– Igaz, Mig nem volt odáig az ötletért, mert eredetileg


egy mellékszerepet szántunk neki, de meggyőztem róla,
hogy érdemes megnézni erre a szerepre is.

Rám vigyorgott, aztán utasította az asszisztensét,


hogy engedje be a szóban forgó személyt. Az apró
termetű hölgy pipacsszínű arccal indult az ajtó felé.
Amikor kimondta a nevét, úgy döntötte le a sziklaszilárd
védőfalamat, mintha sosem lett volna.
Miért is nem gondoltam erre? Miért? Hát mert
valószínűleg hangyányi agyam van. Esküszöm,
összement. Mi másért futottam volna össze Damiannel
egy meghallgatás szünetében? Hát persze hogy azért,
mert a szerep miatt volt itt!
Kellett egy perc.
Vízesés.
Kibaszott madarak.
Őserdő hangjai.

Semmi.

Csak a beszorult levegőt éreztem, ami már égette a


tüdőm. Fájt. Még arra se volt erőm, hogy lesüssem a
szemem, mellyel elkerültem volna a kontaktust vele.
Mert abban a pillanatban Damian magabiztosan belépett
a terembe, és bezsebelte az elismerő pillantásokat.
Kivéve az enyémet. Mert az én
pillantásom minden volt, csak elismerő nem. Inkább
dühös. Meglepett. Majd átment egy szadista gyilkoséba.
Kíváncsi tekintetek kereszttüzében éreztem magam,
mégis ennek a rohadéknak a kék szeme ejtett rabul.

Megremegett a szája széle, és egy majdnem mosollyá


húzódott. Legalább volt olyan tapintatos, hogy nem
vigyorgott a képembe.
Hát ez elképesztő! Tényleg haza akarok menni. És
szétverni a kispárnámat, miközben valaki mást
vizualizálok a helyére.
De még mielőtt az érzelmi hullám teljesen maga alá
gyűrt volna, Miguel keze a combomra vándorolt.
Megsimogatott.
Lenéztem a forró tenyerére, majd fel rá, abba a zöldes
szempárba. Most zöldes volt. Hm. Szóval ő nem ideges.
Én is merítettem a nyugalmából.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET

MIGUEL
Mark a halállistám élére került.
Tudhattam volna, hogy minden követ meg fog
mozgatni annak érdekében, hogy főszerepet kaphasson.
Reménykedtem benne, hogy elrontja a meghallgatást.
De ez egy kibaszott zseni volt.
Olyan hiteles alakítást nyújtott, hogy elfeledtette velem
az előző jelentkezők mindegyikét. Ráadásul még arra is
képes volt, hogy a szöveget gyakorlatilag pár perc alatt
bemagolja. Hihetetlen! Tökéletesen hozta a karaktert, el
tudta játszani a vívódását, a megtörtségét, a sóvárgó
vágyakozását. Minden érzelmi állapotot tökéletesen
ábrázolt. Mondom, hogy egy kibaszott zseni.

Az, hogy kiakadtam, sok mindennek köszönhető.


Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Victor karakterét kire
fogjuk osztani. Abban a sorozatban, aminek a
forgatókönyvét az exbarátnője írta, és amit annak a
jelenlegi pasija fog rendezni. Filmbe illő volt ez a
szituáció. Egy olyan férfit instruálni, akit szívem szerint a
világ másik végére reptetnék az öklömmel… Ez aztán a
kihívás!
Bőszen kifújtam a felgyűlt levegőt.
Köszönöm, élet! Állatira, kurvára vicces voltál!
CAMIE
Nem, nem, nem és nem! Nem akartam elhinni, amit
láttam. Az az alakítás, amit Damian nyújtott, elképesztő
volt! Nem is értettem, hogyan lehetett ennyire tökéletes.
A szépfiú kivetkőzött a szerepköréből, és egy átlagos,
megtört szívű karakterré változott. Egy csettintésre.

Nagy a baj. Istenem, rohadt nagy a baj!

Éreztem, hogy Miguel is feszült lett mellettem. Talán


abban reménykedett, amiben én, hogy Damian majd
elrontja. De ő mindkettőnket meglepett. Hibátlan volt.
Mondhatni lenyűgöző. Amit ő is pontosan tudott.
Végignézett rajtunk, láthatta Mark elégedett
arckifejezését, a gyártásvezető ujjongását, Miguel
belenyugvó legyintését és az én elképedt ábrázatomat.
Már nem lövelltem felé megvető pillantásokat. A
tehetsége kiütött. Mintha rá írtam volna a szerepet, pedig
sosem reméltem, hogy valaki valamikor el fogja játszani.
Erre itt van az aktuális szupersztár, aki megette
reggelire.
– Köszönjük, Damian. Ez… nagyon meggyőző
alakítás volt. – Mark nem titkolta az elégedettségét, de
tőlünk is várt némi visszaigazolást, ezért felénk fordult. –
Igaz, srácok?
Senki sem reagált.
– Mig? – próbálkozott a pasimnál, de csak egy
megsemmisítő pillantást kapott válaszul.
– Azt hiszem, lesz mit megbeszélnünk – válaszolta
végül tárgyilagosan.
Mark azonban nem jött zavarba. Tovább folytatta
seggnyalást.
– Azt el is hiszem. Ez kicsit átírja a terveinket, nem
igaz?
– De.
Feszültté vált a légkör, de kétségkívül mindenki
tisztában volt azzal a ténnyel, miszerint Damian Reshore
főszerepet kapott a Homályba taszítva című
minisorozatban.

– Milyen voltam? – kérdezte egy hang, amitől


összerezzentem. Én hamarabb kijöttem a meghallgatás
után, mint a többiek. Miguelt vártam, és élveztem egy
kicsit a friss levegő nyújtotta szabadságot. Nem vettem
észre Damiant, aki hanyagul a falnak dőlve állt az
irodaépület előtt. Már percek óta nézhetett, mire
megszólított.
– Én csak vendégként voltam jelen, nincs jogom
véleményezni a látottakat.
Nem fordultam felé, de a szemem sarkából láttam,
hogy elmosolyodott és elrugaszkodott a faltól, hogy
elinduljon felém.
– Tudod, amikor megtudtam, hogy egy újabb filmben
dolgozhatnánk együtt, megmozgattam a kapcsolataimat,
hogy akár csak egy mellékszerep erejéig is, de benne
lehessek. Bármit elvállaltam
volna, hogy a közeledbe kerülhessek. De amikor az
ügynököm átadta a forgatókönyvet, teljesen
ledöbbentem. Tényleg fantasztikus lett, Camie!
Rámosolyogtam.
– Köszönöm.
– Victor szerepét akarom – szögezte le határozottan. –
Nem érdekel semmilyen más mellékszerep.

– Tulajdonképpen ő sem jelenik meg minden


epizódban… – magyaráztam.
– Tudom.
Elgondolkodott egy pillanatra.
– Te mit szólsz hozzá? Szerinted illene hozzám a
karakter?
– Őszintén? – kérdeztem vissza, mire felnevetett.
– Még sose volt velem senki annyira kíméletlenül
őszinte, mint te. Talán ezért is ragaszkodom hozzád
ennyire.
Kifújtam a levegőt, mielőtt válaszoltam volna.
– Sajnos senki sem volt jobb nálad, bármennyire is
imádkoztam érte.
Tessék. Bevallottam.

– Nem is tudod, milyen boldoggá tettél most ezzel.


Elindult felém, a kezemért nyúlt, de mielőtt
megérinthetett volna, gyorsan összefontam magam előtt
a két karom. Az előző mondatommal sem
akartam biztatni, mégis annak vette.
Lehajtott fejjel a cipője orrát fürkészte.
– Nagyon sajnálom, hogy elbasztam, Camie.
Kényszeredett nevetésben törtem ki a
megfogalmazását hallva. Szürreális volt ez a jelenet.
Damiant már lezártam, kizártam az életemből,
elfelejtettem. Elengedtem. Nem értettem, mit keres
mégis itt.
– Örülnék, ha újra beírnád a számom a telefonodba.
Mert ha együtt fogunk dolgozni, szükségem lesz pár jó
tanácsra. – Az elnyúlt arcomat látva megint mosolygott.
Úgy látszik, szeret meghökkenteni. – Ígérem, szigorúan
szakmai jellegű lesz a közeledésem. – Összeráncoltam
a homlokom, úgy néztem a szemébe. – Becsszó –
vigyorgott –, de ha egyedülálló leszel, újra ostromolni
foglak.
A szememet forgattam, de a hülyeliba-énemnek
jólestek a szavai.
– Most is megállom, hogy ne csókoljalak meg. –
Közelebb hajolt és incselkedett velem. – Pedig nagy a
kísértés – súgta a számnak úgy, hogy szinte megérintett
a forró leheletével.
Ha valakit bűnre akarnék csábítani, biztos, hogy ő
lenne az első, akit felkérnék a szerepre. Tökéletesen
csinálta. Még egy utolsó próbálkozás, még egy utolsó
pillantás és még egy utolsó csók.
De nem velem!

Eltoltam magamtól és igyekeztem egyenletesen


lélegezni.
– Talán majd máskor – mondta. – Viszlát, Camie!

A hétvégét szinte végig Amy házának teraszán töltöttük,


napoztunk és lustálkodtunk. Amy annyira kitett magáért,
hogy csak ámultam. Mindenre gondolt. Nekem csak
annyi volt a dolgom, hogy élvezzem a természetet és a
ház nyújtotta kényelmet.
– És most mégis mihez fogtok kezdeni?
A napszemüvegemet megemelve Amyre néztem, aki
mellettem feküdt.
– Úgy értem, ez egy eléggé abnormális szituáció.
Hogy fogjátok megoldani, hogy ebből mégis egy
normális sorozat szülessen?
Hangosan felsóhajtottam.
– Az én munkámat nem befolyásolja ez a helyzet.
Miguelét viszont…
Amy felült és nagy lendülettel a szavamba vágott.
– Miguel ki fogja csinálni Damiant, Camie!
Felnevettem.
– Mint valami gonosz bestia?
– Jól van, én előre szóltam – válaszolta sértődést
mímelve, és visszadőlt a napozóágyra. – De az fix, hogy
ezek ketten még egymásnak fognak feszülni. Mert
ugyanazt akarják. Téged.
– Nem valami zsákmány vagyok. És nem vagyok
egyikőjük tulajdona sem. Legfeljebb Miguelé. Nem
érdekel, ki akar még rajta kívül. Damian már a múltam
egy gyorsan elfeledett darabkája.
– Gyorsan elfeledett… aha! – gúnyolódott félhangosan
Amy.
– Fogd be és napozz!
– Azt csinálom.

Másnap kis sem láttam a munkából. Késő este volt már,


amikor rám telefonált a biztonsági őr, hogy zárja a
bejáratot, és legyek szíves elhagyni az irodát. Remek.
Nem tudom, hogy repült el így az idő. Amikor a második
meghallgatásnak vége lett, én robogtam vissza az
irodába a szerelmes ifjaimhoz tovább dolgozni a
történetükön, mert csak nem akart összeállni a jelenet,
amit az értekezleten megnyertem magamnak. Órákig
bámultam a monitorom ihletért és megvilágosodásért
imádkozva.

Nagyon kínos volt számomra ez az egész. Hogyan


néz egymásra két szerelmes fiú? Milyen érzéseik
vannak? Az érintésük gyengéd, vagy inkább férfias? Van
alárendelt, aki kvázi a női szerepet játssza?
Lehet, hogy elhasalok ezen a feladaton. Vagy azonnal
szereznem kell egy homoszexuális barátot, aki
kitárulkozik és hajlandó megosztani velem a legféltettebb
titkait is.
– Jól van, megyek már! – kiáltottam a telefon felé,
mert biztos voltam benne, hogy a portáról hívnak újra, de
már nem vettem fel. Idegesen bedobáltam a holmijaimat
a táskámba, és elindultam.
– Jó éjt, Miss Benson! – hallottam a végszót, mielőtt
záródott az üvegajtó és elfordult benne a kulcs.
Sietősen igyekeztem az autóm felé, de a Hondához
érve visszább vettem a tempóból. Egy fekete Cadillac
várakozott a parkolóban, és a sötétített ablakai ellenére
pontosan tudtam, hogy ki ül benne.
– Camie! – kiáltott rám Damian, miközben kinyitottam
az autóm ajtaját.
– Menj el, Damian!
– Várj! – Kipattant a kocsijából, a kezem után nyúlt és
nem engedte, hogy beüljek.
Csak ne nézz a szemébe! Csak ne nézz a szemébe! –
mondogattam magamnak egészen addig, amíg meg
nem láttam reménykedő tekintetét.
– Elviszlek valahova, okés? – kérdezte.
– Nem. Nem okés.
– Akkor itt fogom elmondani, amit szeretnék.

– Miért olyan fontos neked, hogy meghallgassalak?


Könnyítene a lelkiismereteden, hm? – Nem volt
barátságos sem a tekintetem, sem a szavaim. – Mert ha
erről van szó, rendben. Megbocsátok, feloldozlak.
Mehetsz szabadon, nem akadályozlak a
boldogságodban!
Döbbenten nézett rám.
– Nézd… szeretnék magyarázatot adni a történtekre,
csak még azt nem tudom, miként érjem el nálad, hogy
félretedd a sértettséged és az irántam érzett haragod, és
hajlandó legyél végre eljönni velem egy kurva étterembe,
vagy bárhova, ahol nyugodtan tudunk beszélni.

Végszóra nagy fékcsikorgással megállt egy autó az


utca túloldalán, és paparazzik kezdtek felénk rohanni
fényképezőgéppel a kezükben.
– Talán majd máskor – válaszoltam, és behuppantam
az autóm ülésébe, majd magamra zártam az ajtót és
elhajtottam, mielőtt még lefényképezhettek volna
Damiannel. Még szerencse, hogy mostanában többször
aludtam Miguelnél, így autóra váltottam a séta helyett,
mert gyalog nem tudtam volna ilyen gyorsan eltűnni.

– Jesszus, Camie!
Miguel lépett be a nappalimba, miután ajtót nyitottam,
de rögtön eltakarta a szemét, ahogy ránézett a tévém
képernyőjére. Na igen. A plazmatévén éppen két férfi
szerette egymást, mondhatni, ihletet gyűjtöttem a
jelenethez.
– Ha akarsz tőlem ma még valamit, az istenre kérlek,
kapcsold ki ezt a pornót azonnal!
Elmosolyodtam. Egy kis gonosz Camie ült a
vállamra, és arra biztatott, hogy húzzam egy kicsit
Miguel idegeit. Csak úgy, kedvtelésből.
– Már ne is haragudj… – válaszoltam kimérten –, de te
is támogattad azt a felvetést, miszerint én írjam meg azt
a bizonyos jelenetet. És mivel tudod, mennyire
maximalista vagyok, muszáj mélyre ásnom magam a
témában.
– Kapcsold ki, most!
– Miguel, nem tehetem, kutatómunkát végzek.

Erre rám vetette magát, de én gyorsabb voltam nála,


és a távirányítóval a kezemben körbe-körbe futottam
előle az nappaliban.
– Szóval játszadozni akarsz? – kérdezte, amikor végre
elkapott. A fejemet ráztam.
– Lássuk csak, hogy tudnék neked segíteni a
tapasztalatgyűjtésben…?
Odasandított a szeretkező férfiakra, és újra elkapta
tekintetét.
– Ez… ez nem igazán vágykeltő.
– Pedig ugyanúgy imádják egymást, mint mi –
magyaráztam, mire összevonta a szemöldökét.
– Nem emlékszem, hogy bármikor is jártam volna
csodás kis seggedben…
Erre a felvetésre az arcom hirtelen a piros összes
árnyalatát produkálta a legmélyebb tónusig.
– Azt továbbra is mellőzzük – vágtam oda neki
gyorsan, majd folytattam az előző monológom. – De
tényleg, Miguel, már órák óta melegpornót nézek, és
arra kellett rájönnöm, hogy ezek a hagyományos
felállású női-férfi aktusnál sokkal érzelmesebbek.
Ugyanúgy érintkeznek, és ugyanúgy szeretkeznek.
– Ja, csak eggyel több farok van a képben, és
továbbra sem tudok elsiklani felette, hogy a hátsó
bejáratot használják.
Kuncogni kezdtem és megkönnyebbülésére
kinyomtam a tévét.
– A melegmagazinunknak vége.
Erre a szemét forgatta.
– Ez nekem büntetés, nem neked!
– Ugyan már… – közelítettem hozzá mézesmázosan.
– Azért van előnye is.
Megcsókoltam, és amennyire csak lehetett, hozzá
préseltem a testem.
– Huh, ez gyors váltás – szólt és megsimította az
arcom. – Most még nem tudom eldönteni, hogy tőlük
vagy tőlem gerjedtél-e be.
– Szerinted?

– Ne érts félre, nincs bajom a melegekkel, de nem


feltétlen azt akarom látni, mielőtt rám mászol.
Végigsimítottam ágaskodó testrészén, mire
felsóhajtott.
– Felejtsd el, amit láttál. Most már én vagyok itt –
búgtam.
Lenézett rám és újra megcsókolt.
– Csak a sötétben nehogy célt tévesszek!
– Miguel! – kiáltottam.
Erre a vállára kapott, mint egy krumpliszsákot.
Becipelt a hálómba és ledobott az ágyra. Akár egy
ősember az asszonyát. Legalább nem ütött le előtte egy
kőbunkóval.
Rám feküdt teljes testsúlyával, amit nagyon jó volt
érezni. Ő is imádta, mikor alatta voltam, mert ilyenkor
mindig csupa jó dolgok szoktak történni. Ahogy most is.
Végigcsókolta a nyakam vonalát, egészen a hálóingem
V kivágásának a széléig. Már itt, ennél a résznél az övé
voltam. Hiába préselt a teste az ágyhoz, valahogy
mégse éreztem magam fogságban. Teljes biztonságban
voltam.
Felkönyökölt és az arcomat simogatta. Szavak nélkül.
Csak nézett rám, a fülem mögé simította néhány
tincsemet, és én is ugyanolyan gyönyörködve
fürkésztem és térképeztem fel minden egyes szegletét
az arcának…
Lehetetlen volt neki ellenállni. Az éjjeli lámpa fényénél
is lenyűgözően festett. Még szebb volt, mint általában.
Pedig abba a látványba is menetrendszerűen
belehaltam. De most különösen vonzónak találtam.

Újabb csókért közelített felém szépen ívelt szájával, és


amikor résnyire kinyitotta, egy szó hagyta el az ajkát,
mielőtt az enyémet birtokba
vehette volna.
– Szeretlek – súgta.
Némiképp segített, hogy már feküdtem. Megspóroltam
magamnak egy agyrázkódást, mert ha ezt előbb mondja,
a nappali márványlapján térek csak magamhoz.
Majdnem elájultam. Miguel Wyak kimondta, hogy szeret
engem? Szentséges isten! És úgy csókolt, hogy azzal
pontosan ki is fejezte, mennyire. Esküszöm, ha most
érne véget az életem, ha azt mondanák ennyi, én már
boldogan távoznék innen!

Kint már sötét volt, de én virágokat láttam nyílni, és a


napot éreztem ragyogni magamban. Ez a felemelő,
ugyanakkor elemésztő érzés szétáradt az egész
testemben, minden egyes szívdobbanásommal egyre
jobban eluralkodott rajtam. A szerelem nagyon mélyen
beszippantott, és reméltem, hogy sosem szabadulok
belőle.
– Miguel… – súgtam neki, ő pedig a könnyeimet
csókolta le az arcomról.
Képtelen voltam befejezni a mondatot.
– Tudom – sóhajtotta mosolyogva, majd erősen
megcsókolt. – Most pedig… – mondta, és vetkőzni
kezdett –, meg is mutatom, mennyire.
– Istenem! – kiáltottam és belekapaszkodtam a
hajába, mert a feje egy pillanat alatt a lábam közé
temetkezett. Miguel így emelt egyre feljebb és feljebb.
Először szavakkal, majd tettekkel.
– Istenemre, én is szeretlek! – tört ki belőlem fojtott
hangon.
Felemelte a fejét és feljebb csúszott.
– Hogy mit mondtál?
– Szeretlek – ismételtem meg.
– Ó, Camie! – suttogta a számba. – Remélem, mire
végzek, már üvölteni fogod – vigyorgott és folytatta az
előbb elkezdett tevékenységét. Abban a pillanatban
tudtam, hogy másnapra nem lesz hangom…

Amy volt az első, akit reggel felhívtam.


– Camie?! – ásított bele a készülékbe. – Valami baj
van?
Tekintve, hogy még csak hajnali öt óra volt, jogosan
kérdezte.
– Beszélnünk kell.
– Most?
– Igen. Azért, mert… mert szerelmes vagyok…
– Ne mondd. Ezt eddig hogy titkoltad! – gúnyolódott.

– Tegnap Miguel is szerelmet vallott.


Amy sóhajtott egyet, majd hangosan kifújta a levegőt.

– Camie?
– Igen?
– Ezért hívtál fel?
– Hát… igen. Valakinek el kellett mondanom.
– Remek. Örülök, hogy közöltétek egymással is azt a
nyilvánvaló tényt, amit kábé mindenki tudott már
körülöttetek. Tényleg. Gratulálok!
– Amy?
– Igen?
– Rohadj meg!
– Elfelejtetted, hogy a barátnőd vagyok? További jó
álmodozást, Csipkerózsika! – mondta, és ezzel bontotta
a vonalat.

Másnap újabb találkozót beszéltünk meg a producerrel,


aki reggel berendelt a tárgyalóba, mert ahogy
fogalmazott, át kellett rágnunk magunkat a
forgatókönyvön. Így nem volt más választásom,
összekaptam magam és a tárgyaló felé vettem az irányt.

Fél óra várakozás után már meg is bántam, hogy


lóhalálában vágtattam idáig. Miközben üveges tekintettel
bámultam az előttem heverő szendvicseket és
süteményt – amit Diana varázsolt az asztalra –,
egyfolytában Miguel járt az eszemben. Tegnap ő maga
hozta fel a témát Damian főszereplésével kapcsolatban,
és meglepődtem, milyen őszintén beszélgettünk a
fenntartásairól.
Nem a színészi képességei miatt voltak benne kételyek,
hanem a közös munkát nem tudta elképzelni vele. Nem
akarta elcseszni.
– A legjobb színészek is tudnak borzalmasak lenni, ha
rosszul instruálják őket – magyarázta Miguel a kanapén
ülve.
– Nem láttalak még munka közben, de akárhány
színésszel beszélgettem eddig rólad, mindegyik
nagyszerű színészvezetőként jellemzett téged. Nem
hiszem, hogy ez megváltozna csak azért, mert nem
kedveled a főszereplőt.
– Egy film hetven százalékban a csomagoláson múlik,
a maradék pedig azon, hogy mivel töltöd meg. Damian
pedig tökéletes csomagolópapír. Egyébként összeteheti
a két kezét, amiért ilyen színes karaktert személyesíthet
meg. Végre kitörhet a szépfiú skatulyából. Kap egy
esélyt, hogy egy új arcát is megmutathassa.

– Ez tény. De miért vagy ilyen bizonytalan magadban?


Ez nem vall rád.
– Még sosem voltam ilyen szituációban, Camie.
Damian akar téged. Ami rohadtul feldühít. Tudom, hogy
adott helyzetben ez nagyon szánalmasan hangzik, de
jelenleg nincs meg bennem az az önuralom, ami ahhoz
kell, hogy ne vágjam pofán.
Teljesen elképedtem azon, ahogy tegnap megnyílt
nekem. És egy kicsit be is indultam tőle.
– Minden egyes alkalommal, amikor rád néz – tette
hozzá. – Egy nyavalyás mellékszerepet szántunk neki.
Egy alig pár perces jelenetet. Azzal mindenki elégedett
lett volna. Erre megjelent és szétbaszta az egész
meghallgatást a szereplésével. Mert oltári nagy hülye
lennék, ha nem őt választanám Victor szerepére.
Persze technikailag meg lehet oldani a rendezés nagy
részét, hisz a legtöbb esetben nem érzelmi alapon
vezetem a színészeimet, hanem a technikai részét
próbálom megfogni a dolognak. Mint Hitchcock. Tudtad
például, hogy a rémisztő jeleneteknél azt mondta a
színészeinek, hogy tartsák vissza a lélegzetüket tíz
másodpercig, és csak utána kezdjenek bele a
szövegükbe? Ez volt a technika, amivel tényleg ijedtnek
tűntek.
– Nem tudtam.
– És itt jön még egy csavar. Ahhoz, hogy ez
működjön, a színésznek tökéletesen meg kell bíznia
bennem. Mert nem mindig tudják előre a színészek,
hogy mit akarok az instrukciómmal, de megbíznak
bennem, megcsinálják és működik.
– Atyaég, nagyjából kezdem kapiskálni, hogy miért
nem vágtad rögtön rá, hogy Damiannel szeretnél
dolgozni.
Nem is sejtettem, hogy ekkora problémát okozhat egy
színész-rendező kapcsolat, és az milyen hatással lehet a
sorozatra. Ezek alapján jogosnak éreztem Miguel
kételyeit.
Felálltam és az ablakhoz sétáltam. Már idegesített
várakozás.
– Miss Benson?! – szólalt meg a hátam mögül az
ismerős hang, amire riadtan fordultam meg. – Elnézést a
késésért, de kicsit elhúzódott egy meghallgatás, amiről
semmiképp sem szerettem volna lemaradni.

A producer hellyel kínált és leült velem szemben.


– Összepróbáltuk a női szereplőket Damiannel –
magyarázta, miközben beleharapott az egyik
szendvicsbe. – Sajnálhatja, hogy lemaradt róla. Remek
volt.
– Most az irodai munkám sürgetőbb.
– Javaslom, hogy kérje el a felvételeket.
Feltétlen! Nincs is más vágyam, mint Damiant nézni,
ahogy más nőkkel csókolózik.
– Rendben – mondtam, miközben a MacBookomra
bámultam. – Akkor megtudhatnám, mit kell átírnom?

– Felcímkéztem az oldalakat.
Elém tolta a papírköteget, én pedig megdöbbenve
láttam, telis-tele van színes jelölőkkel.
– Ne rémüljön meg, ez csak pár finomítás. Kiváltképp
olyan dolgokon kell változtatnia, ami nem illik a
reklámblokk elé.
– Például? – tudakoltam, és kinyitottam egy helyen,
majd beleolvastam. – Írjam át a sör nevét? – kérdeztem
megrökönyödve. Ez most komoly?
Mark szélesen elmosolyodott.
– Igen, Miss Benson, pontosan arra kérem. Egy
Heineken reklám előtt nem célszerű rivális márkájú sört
itatni a főszereplőkkel. Pláne megnevezni. Kérjen másik
italt a pultostól a szereplője.
– Mondjuk… egy üveg Heinekent?
– Okos kislány.
HUSZONHARMADIK FEJEZET

MIGUEL
Végre megszületett a döntés, és összeállt a névsor a
Homályba taszítva-sorozathoz. A végleges szereposztás
kihirdetése is megtörtént a tárgyalóban, Mark
elégedetten fogott kezet a jelenlévőkkel, szinte láttam,
ahogy a dollárjelek kirajzolódtak a pupilláján. Nagyon
meglepett a sorozatba vetett hite. Sosem volt még
ennyire elemében. Küzdött a szereplőkért, érvényt akart
szerezni az ötleteinek, és teljesen ráállt a témára.
Állandóan a forgatókönyvet böngészte, és mindig
megtalált a faszságaival. Nem mondtam neki, de kezdett
az idegeimre menni. A forgatáson betapasztom a száját,
ha képtelen lesz befogni!

A második tárgyalási kört már Nathan irodájában


tartottuk, ahol a kényes témájú jelenetet is tartalmazó
forgatókönyv megrendelője várt ránk. Az öcsém
nagyképűen hátradőlve várta, hogy Jacob belelapozzon
és átfusson pár oldalt.
Egyedül ő számított bennfentesnek a témában, mert ő
bizony nem a hölgyek társaságát kedvelte. Camie az
ujjait tördelte, miközben le sem vette a szemét Jacob
arcáról, aki összeráncolt szemöldökkel haladt sorról
sorra.
Az ujjaimat bátorítóan Camie ujjai közé
csúsztattam, és megszorítottam a kezét. Ez nem egy
vizsga volt, a munkafolyamat ezen szakaszában még
nem végleges semmi. Bármikor át lehet fogalmazni a
szöveget, kiegészíteni, vagy egyszerűen egy egész
jelenetet kivenni. Az, amit most Jacob lapozgat, csupán
egy jó alapanyag. Egy könnyen formálható matéria.

– Ki volt a szexuális együttlét szellemi alkotója? –


kérdezte Jacob.
Bingó! Tudtam, hogy az a jelenet érdekelni fogja.
Nagy feladatnak bizonyult.
– Miss Camie Benson! – vigyorgott Nathan a
mellettem ülő személyre mutatva, aki jéggé dermedve
várta a kritikát.
– Hm… – kezdte Jacob, miután végigmérte Camie-t,
és újra a forgatókönyvet olvasta.
Mi pedig vártunk. Néma csendben.
– Maga leszbikus? – kérdezte váratlanul.
Felhördültem. Nathan a tenyerébe fojtotta a nevetését,
Camie arca pedig színt váltott.
– N… nem.
– Ez érdekes. Hadd találjam ki! – tűnődött el Jacob
egy pillanatra. – Van homoszexuális barátja?
Camie a fejét csóválta.
– Biszexuális?
– Olyan sincs.
Erre összecsapta a kezében lévő dokumentumot.
– Akkor hogy a fenébe tudta így megírni a jelenetet? –
kérdezte.
Camie még mindig ideges volt. Nem tudta eldönteni,
hogy jónak ítélték, vagy pont azért akarják leszúrni, mert
semmi köze nincs a valósághoz annak, amit elgondolt.

– Pornót nézett – vágtam rá hirtelen, csak hogy


kisegítsem. Láttam, ahogy mélyen beszívja a levegőt, és
ha lehet, még vörösebb arccal néz rám. A szemével
pedig azt kérdezte: Ezt most miért kellett?
De Jacobnak a szeme se rebbent.
– Volt benne párbeszéd is?

– Ó, istenem, Jacob, ne baszakodj már velünk! –


kezdett Nathan kiakadni. – Tetszik vagy sem?
Előrehajolt és várt. Ahogy mi is. Jacob végre
elmosolyodott.
– Kurva jó lett, haver!
Camie hosszú percek óta most vett először levegőt.
Már azt hittem, itt fog megfulladni mellettem. Egy
kibaszott forgatókönyv miatt.
– Akkor megnyugodtam – fújta ki a levegőt
megkönnyebbülten Nathan is.

– Miguel!
Az irodámból kilépve éppen a lift felé tartottam,
amikor Damian Reshore hangja megállított. Pár lépéssel
ott is termett mellettem, és a kezét nyújtotta
barátságosan.
– Csak szeretném megköszönni a bizalmat – mondta,
miközben kezet ráztunk. Igyekeztem nem
összeroppantani a kézfejét.
– Nem az én érdemem. Nekem voltak fenntartásaim
irányodban, ezt jobb, ha előre tisztázzuk – mondtam, és
idegesen rácsaptam a lift hívógombjára.

Nem itt és nem most akartam vele erről beszélni, de


olyan letörölhetetlen mosoly ült ki az arcára, hogy
muszáj volt lelomboznom. Eltökélten vágyott a szerepre,
és én bizalmat szavaztam neki. Láttam benne a
lehetőséget. Ezért, és csakis ezért egyeztem bele, hogy
ő legyen a főszereplő.
– Sejtem az okát – válaszolta Mr. Mindentudó.

– Igen. Az ok… – kezdtem, mire mindketten Camie


irodája felé fordítottuk a tekintetünket.
– Nem feltétlen szeretném keverni a magánügyet a
munkával. Gondolom, ezzel te is így vagy, ezért is
dolgozunk közös projektben.
Tényleg fel akar bőszíteni.

– Van némi elképzelésem arról, hogyan oldhatnám


meg a kettőnk közötti nézeteltérést, de az nem volna túl
szerencsés lépés.
Éreztem, ahogy a kezem ökölbe szorul, azonban
fékeznem kellett magamat, mert nem akartam, hogy
lássa, milyen indulatokat keltett bennem.
– Nézd… – Lehajtotta a fejét és zsebre dugta a kezét.
Nem akart konfliktust, de feladni sem szándékozott a
harcunkat. – Ha már ilyen nyíltak vagyunk egymással,
kérdeznék valamit… Te le tudnál mondani róla?

Na, jó. Most fogom szétverni a pofáját.

– Te voltál az, aki lemondott róla, ha jól tudom. Nem


nekem kell bizonygatnod a miérteket. Leszarom, hogy ki
vagy. Szakítottatok. Mindennek megvannak a
következményei.
Ekkor megjött végre az az átkozott lift.
– Én csak hálás vagyok neked az elkövetett hibádért.
De kurvára nem fogom a lelkedet ápolni miatta, és
tétlenül nézni, ahogy próbálod visszakuncsorogni magad
Camie-hez.
Beléptem a felvonóba, és ő is ezt tette. Megnyomta a
földszint gombját és a szemembe mondta:
– Nem erőltetek semmit. Nem loholok utána. Nem…
kuncsorgok – folytatta a szavaimat idézve. – De, ha egy
apró jelét is látom, hogy van még esélyem nála…

Nem fejezte be, mert leértünk az épület legalsó


szintjére, és kilépett mellőlem a liftből.
– …akkor lépni fogok, Miguel.
Meglepett az elszántsága. Mi ketten ránézésre
egymás ellentétei voltunk, de akadt egy közös pont
bennünk. A motiváció, amiért megérte belemenni egy
olyan szituációba, aminek a kimenetele eléggé
kétesélyes volt.
– Ne provokálj, Damian.
Megnyomtam a második emelet gombját.
– Eszemben sincs szívózni a leendő főnökömmel –
válaszolta vigyorogva, majd bezárult az ajtó előtte.

DAMIAN
A rohadt életbe!

Micsoda egy lehetetlen történet a miénk! Ketten


indulunk csatába ugyanazért a nőért. Úgy, hogy közben
egy oldalon kellene állnunk, annak ellenére, hogy
egymás ellenségei vagyunk.
A kocsimban ültem, és azon kaptam magam, hogy
megint a kormányba bokszolok. Legszívesebben addig
ütöttem volna, míg az öklöm bírja. Mégis inkább
mélyeket lélegeztem, és próbáltam nyugalmat erőltetni
magamra. Végtére is, haladtunk. Tisztáztuk Miguellel a
dolgokat, most már mindenki tudta, merre tovább.
Fontos momentum volt ez, kiterítettük a kártyáinkat és
így nyíltan lehet dolgozni a továbbiakban. Megmondtam,
hogy nem fogom gavallér módjára feladni! Annak
ellenére, hogy a közös munkára alaposan rányomhatja
ez a helyzet a bélyegét. Ha nem tudnám, hogy profival
fogok együtt dolgozni – és én szintén a legjobbat
szeretném kihozni magamból a forgatások alatt –,
akkor nem vállalnék ekkora kockázatot a sorozatbeli
szereplésemmel. Mert most az első helyen nem a rohadt
karrierem állt. Kivételesen.
Van még remény, hogy hatással tudok lenni Camie-re.
Ha nem lenne, ha nem érezném, kihunyna bennem a
remény. De az még pislákolt. Igaz, halvány fénnyel, amit
szerettem volna lángra lobbantani.
Kell egy terv. Ha Miguel egy aprót is hibázik… akkor
lecsaphatok rá. Megszerzem és esküszöm, nem kúrom
el másodszorra is. Nem is sejti, mennyire vágyom rá.
Újra a karomban akartam tartani, csókolni, ölelni,
megízlelni, szeretgetni, simogatni. Meg kell találnom a
módját, hogy közel kerüljek hozzá. Olyan közel,
amennyire csak engedi.

CAMIE
Aznap este már viszonylag nyugodtabb körülmények
között üldögéltünk az ágyon Miguellel, valami idióta
sorozatot bámulva.
– Mmm… – morogta a nyakamba, és az orra hegyével
súrolta a bőröm. Az egész testem libabőrös lett az
érintésétől. – Imádom az illatod – fúrta belém még
jobban az arcát. – Ellenállhatatlan… – nyögte, majd
lágyan csókolgatni kezdett.
– Mig… – kezdtem, de nem jött ki több hang a
torkomon. – Miguel… – próbálkoztam újra, de addigra
már a pólóm alá csúszott a keze, és a tenyerével a
meztelen bőrömet simogatta.
– Hallgatlak – szólt és megharapdálta a fülcimpámat.

– Ó, istenem… – mondtam elfúló hangom. – Semmi!


Ne hagyd abba…
– Nem is hagyom – vágta rá. – Négy napig távol
leszek, nem fogok malmozni utánad sóvárogva.
Elkuncogtam magam.
– Ezért inkább most sebesre keféled a farkad.
Éreztem, hogy mosolyog.
– Inkább ne tudjam kiverni, mint hogy ki kelljen verni!

Mindketten nevettünk, és folytattuk egymás


kényeztetését. Kicsit átvettem az irányítást. Felültem az
ölébe, és simogatni, csókolgatni kezdtem. Imádtam
megérinteni. Érezni a tenyerem alatt megfeszülő izmait,
látni, ahogy elakad a lélegzete, amikor csókot nyomok
minden egyes kidomborodó részére. A feszült
pillantását. Azt, amikor szaporán emelkedett a mellkasa,
miközben figyelte, hogy a számba veszem a
férfiasságát. Ilyenkor tényleg istennőnek éreztem
magam. Enyém volt a hatalom. Miattam élvezett el, és
miattam formálta a szavakat. Miattam zakatolt a szíve
ilyen erősen, és miatta hagyott ki az enyém néhány
ütemet…

Másnap reggel Miguel elutazott. Olyan nehezen hagyott


magamra a házában, mintha örökre búcsút
mondott volna nekem. Ami azt illeti, én is
kétségbeesetten próbáltam még utoljára magamba
szívni az illatát, megjegyezni az arcának minden ismerős
vonását, és nem akartam abbahagyni a csókunkat. Úgy
öleltük egymást, mintha még soha nem lettünk volna
ilyen közelségben.
– Négy nap és itt vagyok – mondta a búcsúzásnál.
Végigsimított az ujjaival az arcomon. – Mindennap
beszélünk, rendben?
Némán bólintottam. Nem akartam, hogy elmenjen!
Főleg nem Európába. Mi a francért neki kell
lebonyolítania ezeket a tárgyalásokat? Forgatási
helyszínek, ottani filmstúdiók, satöbbi. Az első alkalom,
hogy utálom azt, hogy ő a főnök.
Mióta megismerkedtünk, nem töltöttünk egymás nélkül
egy napot sem. Erre most itt a kínzó valóság.
Ding-ding! Valaki megkongatta a fejemben a
vészharangot. Üdvözlet a tények világában, kislány! Ez a
realitás, szokj hozzá!
Teleengedtem a kádat forró vízzel, és élvezettel
nyúltam el a habok között. Elindítottam a kedvenc
zenéimből álló válogatást, és próbáltam nyugodt, ellazult
állapotba kerülni a fülesem és a víz segítségével. Sorra
jöttek a kedvenc számaim, éreztem, hogy a magány
érzését kezdi bennem átvenni a nyugalom. Ekkor
azonban megszólalt a mobilom. Biztosan Amy az,
gondoltam, mert már vártam a hívását.
– Mondd gyorsan, mert épp egy kád habos vízben
élvezkedek, és félbeszakítottad a kornyikálásomat.
– Ööö… – jött a tétova, és meglepően férfias hang a
vonal túlsó végéről, amire kinyitottam a szemem és
riadtan felültem. Biztos, hogy rosszul hallottam!
– Kérnék egy percet… – szólalt meg újra Damian, és
megköszörülte a torkát. – Most elképzellek. Meglepett,
hogy egyáltalán felvetted… és ilyen gyorsan… ezek
szerint épp meztelen vagy? – kérdezte, majd elhalkult. –
Édes istenem…
– Hát… ööö… nem rád számítottam – kezdtem bele a
magyarázkodásba.
Bassza meg! Bassza meg! Camie, ne makogj már!

Mély levegőt vettem.


Erőt sugárzóan elutasító vagyok. Igen. Mint egy
megingathatatlan hegy.
– Mégis örülök, hogy felvetted.
A hangja a fülesen keresztül végigrezgett a
dobhártyámon.
– Itt vagy? – kérdezte, mert nem jött ki hang a
torkomon.
– Persze – válaszoltam, de fogalmam sem volt róla,
hogy hol is vagyok pontosan.
– Jó. Az jó… – mondta, és várt egy kicsit, mert ő sem
találta a szavakat. – Gondoltam, teszek egy próbát.
Vagyis még egyet.
Felsóhajtottam.
– Mire?
– Találkoznunk kell, Camie. Beszélhetnénk valamikor
személyesen?
Ugyanazok a szavak újra, és én ugyanazt a választ is
akartam rávágni, mint eddig. Nemet kellett volna
mondanom, kapásból el kellett volna utasítanom.
Valamiért most mégsem ment. Nem akartam tovább
futni előle. Ideje volt megállni és szembenézni az
igazsággal.
A véget nem érő próbálkozások és tagadások sora
fárasztó volt. Mióta visszajött és közölte, hogy
magyarázatot akar adni a tette okára, minden
gondolkodás nélkül elhárítottam. Nem akartam hallani.
Nem akartam látni. Nehezen, de megbékéltem azzal a
ténnyel, hogy elment és elhagyott. Nem szerettem volna
választ kapni arra, hogy miért tette.

Behunytam a szemem, mert a kétségbeesés könnyei


kezdték égetni. Képtelen voltam tovább védekezni. Nem
bírtam tovább ezt a lezáratlan múlt érzését. Ha a
lezáráshoz végig kell őt hallgatnom… ha akkor eltűnik az
életemből… ha ettől majd kiszakad a szívem rejtett
zugából, és a seb össze tud majd forrni… akkor
megteszem.
– Cam?
– Igen.
– Igen? – Hallottam, hogy felderült a hangja. – Te
most igent mondtál rá?
– Igent mondtam rá, Damian.
– Baszki. – Nagyot sóhajtott. – Végre.
– De…– kezdtem, ám nem hagyta, hogy befejezzem.

– Kérlek, ne kezdj bele semmibe, ami ezzel a


nyomorult szóval kezdődik! Utálom. Feltételes módot
sejtet. És most azt nem akarom hallani. Csak a
konkrétumokat. Alanyt akarok állítmánnyal. Camie jön. –
Kifújta a levegőt, mintha megkönnyebbülne attól, hogy
hagytam végigmondani, amit szeretett volna. – Ilyen
egyszerű mondattal az agyamban akarok elaludni.

Elkuncogtam magam. Nem is tudom, miért. Talán az


emlékek miatt. Vagy mert normálisan szóltunk végre
egymáshoz, vagy mert végre nem küzdöttem ellene.
Pedig nem érdemelte meg. Nagyon csúnyán elbánt
velem. Mégis, az az egy tette nem vethet árnyékot az
egész előtte eltöltött közös időnkre. Mert azelőtt
szerelmes voltam belé. Elvarázsolt és imádtam a
társaságát. Szerettem mindent, amit adott. Persze most
már könnyen megbirkózom ezeknek a szavaknak a
gondolatával, hiszen biztonságban éreztem a szívem.
Már nem az övé volt, nem kellett féltenem tőle és
elbújnom előle.
– Nagyon hiányoztál.
– Dam…
– Tudom, már eleget mondtam! – vágta rá ismét.
Nagyon elszántan küzdött az elutasításaim ellen. –
Mégis… mióta rájöttem erre, nem bírom kiverni a
fejemből… egy idióta voltam…
– Mi változott?
– Minden megváltozott, Camie – jött a válasz
drámaian komolyan.
– Igen. Ebben egyetértünk.
– Nem… nem akarok a boldogságod útjába állni…
csak… – Ismét egy hosszú, hiábavaló sóhaj hagyta el a
száját. – Csak építeni akarok hozzád egy rohadt
bekötőutat vagy egy elágazást, hátha… hátha
elgondolkozol rajta.
Én is felsóhajtottam, és az enyém is hiábavalónak
bizonyult, mert semmilyen megkönnyebbülést nem
hozott.
– Damian, pár hónapja a te utadon jártam. És ott
vártam rád, amikor szakadék keletkezett közöttünk.
– Tudom, tudom.
– Akkor ott volt lehetőséged, hogy bármilyen módon
felvedd velem a kapcsolatot.
– De nem tettem.
– Nem tetted.
Pillanatnyi szomorúság borult a párbeszédünkre.
– Ragaszkodsz a metaforákhoz a továbbiakban is,
vagy beszélhetek konkrétan? – kérdezte kicsit
könnyedebb hangvételben.
– Mondd!
– Ezerszer megbántam. Nagy hiba volt elhagynom
téged.
Ekkor valamilyen álnok kígyó a szívem köré tekeredett
és elkezdte szorítani. Fájt. Nem tudtam mit mondani,
nem tudtam a feltörő könnyeimen uralkodni.

– Camie, Camie… kérlek, ne sírj! Basszus… én nem


ezt akartam… Istenem, hát akkora barom vagyok! Ne
haragudj, kérlek, bocsáss meg! Csak szerettem volna,
ha tudod… hogy még mindig fontos vagy nekem.

Bólogattam, miközben az arcom törölgettem. Nem


látta, de reméltem, hogy most nem vár tőlem válaszokat.
Hogy nem vár szavakat.
– Megígérem, hogy soha többé nem foglak
megbántani, rendben?
Ismét bólogattam.
csendben várt.
– Még kereslek.
Várta a válaszom, de képtelen voltam bármit is
mondani.
– Te pedig ígérd meg, hogy nem fogsz miattam többet
sírni. Egy fasz vagyok. Nem érdemellek meg – nyögte,
de a szavaitól nem lett könnyebb.
Elképesztően sok érzelem tört fel belőlem, és
hullámzott végig a testemen. Csak azt tudtam, hogy sírni
akarok. Megkaptam, amire hónapokkal ezelőtt
vágytam. De túl későn jövő szavak voltak ezek, túl későn
érkező vallomás…
Azt gondoltam, ha az iránta érzett szerelmemet és
csalódottságomat átviszem a haragba és megpróbálom
gyűlölni őt, sokkal könnyebben túl tudok majd jutni rajta.
De ez csak egy védőpáncélt jelentett, nem végleges
megoldást. Amíg nem keresett, ez tökéletes álcája volt
az elnyomott érzelmeknek. Egészen mostanáig. Eddig a
percig. Mert a páncélomon repedés keletkezett.

– Azt hiszem, nem fog eljönni – mondta Amy a


telefonba, miközben kisétáltam az irodánk épületéből.

– Fogadhatnánk, de nem lenne fair tőlem a biztos


nyerés tudatában… – válaszoltam mosolyogva, amikor
az új fiúja mai látogatási esélyeit latolgattuk.
Ma nagyon sokáig dolgoztam, mert nem akartam
hazamenni. A gondolkodás az egyedülléttel párosítva
nem a legjobbat hozta ki belőlem. Ezért a biztonság
kedvéért egészen nyolc óráig húztam bent az időt –
munkát színlelve. Jobb híján ez is megtette, elkerülve
még az esélyét is annak, hogy magányomban a
gondolataimba zuhanjak.
Amikor kiértem a kapun túlra, észrevettem, hogy
valaki a kocsijának dőlve várakozik.
– Baszki, baszki, baszki – hadartam Amynek a
telefonba, és bevágtam a hátraarcot. Elsőször vissza
akartam szaladni az épületbe, de miután rájöttem, hogy
az ajtók zárva vannak, az esélytelenek nyugalmával
elindultam újra a kiinduló állásom felé. Nevetségesen
béna és kétségbeesett voltam.
– Mi az? – emelte fel a hangját Amy, mert érezte, hogy
gáz van.
– Itt van Damian – suttogtam a telefonba.
– Micsoda?! Meg ne mozdulj! Várj! – kiáltotta. –
Vagyis rohanj! Menj a kocsidhoz és zárd magadra az
ajtót! Az a rohadék, én kitekerem a nyakát, esküszöm!
Ha meglátom… én tényleg megfojtom – dohogta Amy.

Ettől a vehemenciától nevethetnékem támadt.


– Ne nevess, baszki! – rikkantotta újra. – Még a végén
azt hiszi, hogy neki örülsz ennyire – mondta, és szinte
láttam magam előtt, ahogy rója a métereket a
szobájában, ösvényt taposva a szőnyegbe. – Kell egy
terv! – hadarta gyorsan. – Gyorsan fuss haza, vagy mit
tudom én. Tűnj el! Bújj egy bokor mögé!
– Amy, itt nincs semmi, ami mögé el tudnék rejtőzni
előle… És az az igazság, hogy már nem is akarok.

Csend lett a vonal másik végén.


– Valami van ezzel a szar vonallal, nem értettelek jól.
Nem beszélhetsz ekkora ostobaságokat.
– Meg kell tennem, Amy.
– Semmit sem kell megtenned! – förmedt rám,
majd nyugodtabb hangon visszakérdezett: – Mit értesz
azon, hogy meg kell tenned? Mert ha gyilkosságra
készülsz, én pártolom! Benne vagyok. Öt perc alatt ott
vagyok, és segítek elásni a holttestét.
Újra nevetnem kellett.
– Nem fogom kinyírni, Amy.
Ekkor észrevettem, hogy az Escaladénak támaszkodó
alak elindult felém. Minden egyes lépésével egyre
nagyobb gombócot éreztem a torkomban.

– Beszélni fogok vele.


– Beszélni? Minek?
– Hogy… – Istenem, mindjárt ideér! – Hogy
tisztázzunk dolgokat.
– A sunyi disznó! – kiáltotta Amy, de Damian akkor
már ott állt előttem és félénken mosolygott. Félénken.
Nem győztem rajta csodálkozni. Megváltozott. Sose
láttam még ennyire bizonytalannak.

– Alighogy eltűnik a képből Miguel, rögtön rád hajt! –


folytatta Amy. – Ne ess bele a csapdájába, kérlek!
Nehogy elvegye az eszed, hallod?
– Hallom és tudom.
– Pillanat! – kiáltotta Amy eltartva a készüléket a
szájától. – Bocsi, de jött valaki.
– Valaki? Helyes, fiatal és kívánatos?
– Tényleg jó, hogy nem fogadtunk – mondta, és érezni
lehetett a hangján, mennyire boldog.
– Hát akkor jó szórakozást! – köszöntem el tőle.
– Ne feledd, mit mondtam!
– Nem fogom.
– Hívj fel, ha hazaértél – erősködött.
– Igenis, anya.
– És… ah… mindegy. Csak vigyázz magadra! És hívj
fel!
– Oké.
Ezzel bontottam a vonalat és a rám váró férfira
néztem.
– Nos, újra én.
– Igen – bólintottam. – Te.
– Nem hajtok távoltartási végzésre, csak gondoltam,
kihasználom a szerencsés szériám…
– Hová menjünk? – kérdeztem a szavába vágva a
lehető legnagyobb közönnyel a hangomban, amit csak ki
tudtam préselni magamból.
Teljesen ledöbbent. El se hitte, hogy mit hallott az
előbb. Na, igen, nem kerülgettem a forró kását. Ha már
eldöntöttem magamban a következő lépést, akkor
legyünk túl a kínos részeken.
Különben is, sokkal magabiztosabb voltam így, hogy
azt képzeltem, én irányítok.
– Van pár ötletem – vigyorgott.
– Sejtettem – ráztam meg lemondóan a fejem.
Mégsem változott semmit. – Éhes vagyok – közöltem,
mire az autója felé mutatott.
– Ez esetben szívesen elviszem a hölgyet vacsorázni.

Nagy levegőt vettem, és ólomsúlyú lábakkal, remegő


térddel elindultam. Egyedüli célom az volt, hogy minél
előbb túl legyünk ezen az egészen.
– Külön autóval megyünk, nem iszom és én fizetek
– hadartam.
Felmordult, miközben igyekezett tartani a tempóm.

– Az első kettőt még el is tudnám fogadni, de az


utolsó ellen erősen tiltakoznom kell.
Odaértem a Hondámhoz, mikor visszafordulva a
mosolygó arcára lettem figyelmes. Épp hogy csak
elkapta a tekintetét a fenekemről.
– Kinézelődted magad? – kérdeztem.

– Hoppá – emelte meg a szemöldökét. – Lebuktam.


Megcsóváltam a fejem nemtetszésem jeléül.
– Javíthatatlan vagy.
– Férfi vagyok – védekezett, mintha az a tény, hogy
farok van a lába közt, mindenre feljogosítaná. – És
formás a feneked – tette hozzá.
Nagy, kövér sóhaj volt a válaszom, és öt másodperces
néma csend.
– Menj előre, én követlek – mondtam, és kinyitottam
az autóm ajtaját.
– Rendben.
Mindketten beültünk a volán mögé, és elindultam a
hatalmas Escalade-ot követve. Sok érzés tolult fel
bennem, míg az étteremhez értünk. Izgalom, félelem,
várakozás. Belépve rögtön egy kétszemélyes asztalhoz
kísértek bennünket.
– Mit kérsz? – kérdezte tőlem Damian.

– Passz. Annyi a francia szó az étlapon, hogy csak


találomra rámutatni tudok valamelyikre.
Ezen elnevette magát, és ahogy egyre csak nevetett
és nevetett, engem is magával rántott.
– Segíthetek, ha gondolod.
Letettem az étlapot és nagyot sóhajtottam.
– Rendben, rád bízom. Bár nem vagyok túl jó étvágyú
mostanság.
– Igen, azt látom. Fogytál innen-onnan.
– Te pedig híztál ide-oda – utaltam a dagadó
karizmára és a kicsit kikerekedett arcára, de sajnos nem
hátrányára történt a változás. Válaszul elmosolyodott,
mire kedvem lett volna kiölteni rá a nyelvem.

Csendben ültünk, míg a pincér kihozta az italokat és


felvette a vacsorarendelést. Alig mertem a velem
szemben ülő férfira nézni. A testrészei külön-külön is
említésre méltóak voltak, végem volna, ha az
összeset egyszerre bevetné.
Mi a jó francot beszélek? Végem volna? Miről is volt
szó néhány perccel ezelőtt? Magamhoz kell térnem!
Amy jogosan féltette a józan eszem, ami lehet, hogy
idefelé jövet már el is párolgott a fejemből, csak nem
vettem észre.
– Kendra és én sosem voltunk egy pár – szólalt meg
végül Damian, miután nagyot kortyolt a gyümölcslevéből.

Elakadt a lélegzetem és csendben vártam a folytatást.

– Az csak egy kirakatkapcsolat volt. Nem is tudom,


miért mentem bele… a sajtósom szerint marha nagyot
dobott a filmen, a rajongók imádták a sztorit, hogy mi
ketten összejöttünk. A stúdiónak komoly megkötései
voltak a magánéletemet illetően. Nem lehettem
kapcsolatban veled, amikor ők azon munkálkodtak, hogy
Kendrával álompárként tündököljünk. Ennek ellenére
minden újság a mi kettősünkről cikkezett. A
menedzserem őrjöngött.
– Sajnálom, hogy halálosan megfenyegettelek és
kényszerítettelek, hogy a bemutató estéjén magad után
húzz a folyosóra – gúnyolódtam.
Fájdalmas mosoly suhant végig az arcán.
– Megértem a haragodat, tényleg. De nem
kockáztathattam a karrierem.
Feszülten hátradőltem a székben, és a karomat
összefontam magam előtt. Ezért a monológért nem
érte meg idáig eljönni. Meg kellett volna hallgatnom az
iroda előtt, már rég túl lennénk rajta.
– És Kendra karrierjét.
Erre már a szemem forgatva nagyot fújtattam. Szóval
kettejük karrierje állt szemben az én szívemmel, és
bizony csúnyán alulmaradtam. Tévedtem az előbbi
állításomat illetően. Soha nem kellett volna Damiant
meghallgatnom.
– Aztán… – kezdte, de a szavába vágtam, mert valami
azért mégsem hagyott nyugodni.
– Egyvalamit nem értek. Tisztában vagyok vele,
milyen álnok módon akarnak irányítani itt mindenkit a
menedzserek, de… te már nem kezdő színész vagy,
nem az áttörés érdekében voltál kénytelen belemenni
abba, hogy aláírd a szerződést velük.

Felhúzta a szemöldökét. Rövid gondolkodási idő után


válaszolt csak.
– Nem jönne ki túl jól, ha megemlíteném a titoktartási
nyilatkozatot is, igaz…?
Lemondóan fújtattam a székben. Erről el is
felejtkeztem. De talán erre neki is gondolnia kellett volna.

– Egyébként… az is benne volt, hogy ez egy


kirakatkapcsolat, szóval az egész már így is el van
baszva.
Idegesen beletúrt a hajába, amitől csak még
vonzóbbnak láttam.
Damian mélyen a szemembe nézett.
– Az igazsághoz hozzátartozik – kezdte és
megköszörülte a torkát –, hogy… Kendra és én… szóval
korábban volt egy közös éjszakánk… – Ismét idegesen
beletúrt a hajába. – Szóval megdugtam.
– Remek – csaptam össze a tenyerem.
– Még jóval előtted – próbálta tompítani a szívembe
maró fájdalmat. – Nem tudom, mi vitt rá…
– Kérlek, ezt ne! – vágtam közbe lemondóan.
– Nem hazudok, Camie. Ittam. Sokat. Huh… és ő
nagyon rám volt kattanva és… tulajdonképpen, láttad,
milyen adottságokkal rendelkezik… – magyarázkodott,
és ujjaival ismét idegesen átszánkázott a haján. – Szóval
azt gondoltam, miért is ne kefélhetnénk egyet, ha már
úgyis állandóan ezt játsszuk a filmben.

Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon.


– Micsoda logikus következtetés!
Egy pillanatra elsápadt.
– Annak tűnt. Nem sejtettem, hogy úgy odalesz értem
utána – vigyorgott kínjában.
– Miattam ne is szerénykedj!
– Vettem. Rendben… khm… szóval az eset után
eltérő módon láttuk a jövőnket Kendrával, ami csúnyán
is végződhetett volna, mert a köztünk lévő konfliktus
kezdte rányomni a bélyegét a forgatásokra. Így a helyzet
elsimítása érdekében a
producerek egy szuper ötlettel álltak elő. Meg rendkívül
jó érveléssel és oltári sok fenyegetéssel. Szóval aláírtam
a szerződést, igen. Hogy megbántam-e? Igen. Lehet,
hogy ezért életem végéig csak epekedhetek utánad. –
Rám nézett, de én pókerarcot vágtam. – Reméltem,
hogy nem így lesz.
Nem szóltam egy szót sem.
– Nem tudtam, mit mondjak neked, Cam.
– Talán az igazat.

– Az igazat? A titoktartási nyilatkozat miatt nem


mondhattam el. És még ha el is mondom, hittél volna
nekem? Elfogadtad volna a helyzetet? Ezt kellett volna
tennem?
Elgondolkoztam.
– Nem hinném – válaszolta meg helyettem a
kérdéseit, és kiitta a pohara tartalmát. – Szakítottál volna
velem – folytatta, mivel látta rajtam, hogy nem vagyok
valami kommunikatív. – És nem akartam, hogy vége
legyen. Jobb volt függőben hagyni a dolgokat kettőnk
között, és úgy gondoltam, hogy amint ki tudok szállni
ebből az egészből… újra megkereslek. Csak nem
számoltam azzal, hogy te addigra már továbblépsz.

– Damian, úgy látom… – vettem egy nagy levegőt,


olyat, ami már tényleg feszítette a tüdőmet –, hogy te
nem vagy teljesen képben a dolgokkal.
– Mit értesz ezen?
– Te nem függőben hagytad, hanem véget vetettél
a kapcsolatunknak. Én kerestelek… és a telefonodat az
előbb említett fantom barátnőd vette fel.
Az arcára kiült a döbbenet és újra elsápadt.
– Mi a francról beszélsz? – hördült fel idegesen. –
Kendra felvette a telefonom…? – elhalkult. – Várj egy
pillanatot! Mit mondott neked?
Idegességemben az asztalterítő sarkát gyűrögettem.

– Hogy kopjak le.


A következő káromkodását nem értettem pontosan, de
a ribanc szó az biztosan szerepelt benne. Ahogy
sejtettem, nem tudott róla.
– Bassza meg! – dőlt hátra idegesen. – Ez azért sok
mindent megmagyaráz. – A tekintetemet fürkészte. –
Nézd… ez…
– Egyébként – folytattam most én kissé előrehajolva –
leszámítva Kendrát… nem tudok megbékélni azzal, hogy
miközben magadat védted, elfelejtkeztél rólam. Mert
amíg te úgy döntöttél, hogy kihagysz egy fontos
döntésből, én értetlenül álltam a helyzet előtt. Elképzelni
sem tudtam, miért tűntél el egyik pillanatról a másikra.
Egy szó nélkül. – Elmerengtem az emlékeken. – Ezek
után nem érzem jogosnak, amivel a lelkiismeretemre
próbálsz hatni. Mert még így is túl sokáig tápláltam
magamban a reményt.

– Sajnálom… – mondta lehajtott fejjel. – Én… nem is


tudom mit gondoltam.
Próbálta elérni a kezem, hogy megfogja, de a pincér
ekkor ért az asztalunkhoz, hogy szervírozza az ételt.
Megmentőként tekintettem rá, és igyekeztem
összeszedni magam.
– Mit fogok enni? – kérdeztem, miközben megböktem
a villámmal a kis adag húst.
– Burgundi borban párolt csirke tavaszi
zöldségkeverékkel és baconnel.
– Jónak ígérkezik – állapítottam meg, és bekaptam az
első falatot.
– Iszol még egy iszonyatosan erős narancslevet? –
biccentett Damian az üres poharam felé.
– Máskülönben hogy fogok berúgni, igaz? – erőltettem
mosolyt az arcomra.
– Ha úgy könnyebben megbocsátanál… én benne
lennék.
Ezzel jelzett a pincérnek, aki lelkesen rohant felénk és
intézte a továbbiakat. A csirke fenséges volt és omlós.
Mint a vaj, úgy olvadt el a számban, és máris sajnáltam,
hogy olyan kis adagot tettek csak a tányéromra belőle.
Pedig azt hittem, egy falatot se fogok tudni lenyelni.

Amíg ettünk, folytattuk a beszélgetést. Damian


mindenféle hezitálás nélkül csapott a közepébe. Mint aki
szintén minél előbb túl akar lenni a vacsora
kellemetlenebb részén.
– Mennyivel könnyebb volt fejben lefuttatnom ezt a
társalgást…! De így, hogy látlak, és tudom, hogy
mennyire gyűlölsz…
– Nem gyűlöllek – vágtam rá rögtön. – Már… –
elhalkultam – azon is túl vagyok. Igaz… könnyebb volt
téged gyűlölnöm, mint arra várnom, hogy majdcsak
megjelensz.
Kikerekedett a szeme, majd elsötétült a tekintete.
Szomorúvá vált.
– Bárcsak tovább vártál volna…!

Erre nem mondtam semmit, mert azzal csak még


jobban kitárulkoztam volna neki. Vártam volna rá, ha
tudtam volna, hogy visszajön. Ehelyett csak tépődtem.
Három nyomorult hónap kellett nekem ahhoz, hogy azt a
kis időt, amit együtt töltöttünk, ki tudjam törölni a
fejemből. Aztán kiderült, hogy a törlés nem egészen úgy
sikerült, mint ahogyan azt képzeltem. Inkább csak
mímeltem a felejtést. Damian mindig is ott volt bennem,
de nem akartam tudomást venni róla.

– Kérsz desszertet? – tette fel ezt a teljesen


hétköznapi és életszerű kérdést, ami végre felrázott a
gondolataimból.
– Nem tudom.
– Muszáj lesz még enned, mert nem akarom, hogy
ilyen szájízzel töltsük az est további részét.
– Igazából lassan mennem kellene… – néztem az
órámra, és próbáltam felfogni, mennyi az idő.
– Camie… – kezdte, és hüvelykujjával simogatni
kezdte a kézfejem.
Lenéztem a kezünkre, és az fogalmazódott meg
bennem, hogy ez az érzés mennyire ismerős, és mégis
mennyire idegen.
– Nem véletlenül húztalak magam után a premieren –
fogott bele a mondandójába, miközben még mindig
simogatott. Na, ezzel meglepett, és odacsalta a
tekintetemet az övéhez. – Nem tudok úgy tenni, mintha
sose szerettelek volna…
A szavai lassan értek el felém, könnyed kis
leheletként, de a mondanivalójuk súlya alatt
megroppantam. Először az jutott eszembe, hogy ez egy
kétségbeesett próbálkozás volt a részéről. De a
tekintetében őszinte kitárulkozást láttam. Igen. Mindenét
kitárta… a szívemért cserébe.
Alkoholt akarok. Vodkát a narancslevembe, de
azonnal!
De tudtam, hogy ez nem lenne megoldás semmire.
Lassan tudatosult bennem minden. Az agyam csak
apránként engedte be a mondatai értelmét.
Damian azt mondta, hogy szeretett? – hitetlenkedtem.

Azt mondta?
Atyaúristen…
– Damian, nem mondhatsz nekem ilyeneket… A
hangom erőtlen volt.
– Miért nem? – kérdezte értetlenkedve. – Csak te
lehetsz őszinte? – folytatta. – Tudod mit? Helyesbítek
és elhagyom a múlt időt. Mert az érzés ugyanúgy
érvényes most is. Jelen időben.
Elrántottam a kezem, majd gyorsan a poharamért
nyúltam. Innom kellett. Mi több, lélegeznem. Hogy a
nyavalyában kell azt csinálni? Pánikroham. Nemsokára
el fog vinni. Még mindig szeret? Az nem lehet! Ez csak
valami tévedés lehet. Nem szerethet engem!

Damian pedig csak várta, hátha beszállok a


beszélgetésbe, és megnyílok neki, de miután rájött, hogy
hiábavaló, újra belekezdett:
– Azt gondolod talán, hogy csak játszadoztam veled?
Hogy csak kalandvágyból sodortam magam a kirúgás
szélére? Én tényleg komolyan gondoltam a
kapcsolatunkat!
Elmosolyodott egy pillanatra és gyengédebben
folytatta:
– Már akkor eldöntöttem, hogy megkeféllek, amikor a
vörös szőnyeg széléről bámultál rám.
– Én… nem… – kezdtem tiltakozni, de egyetlen
értelmes magyarázat sem jutott eszembe, amivel
érvelhettem volna.
– Így volt – erősítette meg. – Aztán amikor egymásra
néztünk, és láttam a tekinteted, már nem csak
megkefélni akartalak, mert iszonyatosan tetszettél.

Bokáig vörösödtem. Nagyon kellemetlenül érintett,


hogy erről beszélt, mert sok mindent felelevenített
bennem.
– Ezért is hagytalak ott a folyosón. Nehezen, de
sikerült.
Hát igen. Damian az otthagyások nagymestere. A
szavaitól viszont teljesen kimelegedtem. Arra gondolni,
hogy ő és én… együtt… az ágyban. Fesztelenül,
szerelmesen, kényeztetve, csókolózva…
– Szóval az aznapi gyors numerád lettem volna.
– De nem az lettél – vágta rá azonnal. – El sem
hiszed, mennyire meglepődtem, amikor a Lure előtt
felém sétáltál. Akkor gondolkodtam el életemben először
a sorsszerűségen. És onnan nem volt megállás.

– Valóban – egyeztem bele, mert ami volt, azt kár lett


volna tagadni. Damian a múltam egy része. Nem tudom
kitépni magamból. Ezzel örökké együtt kell élnem. Sose
gondoltam, hogy valaha azt fogom mondani, sőt kérni,
hogy ha visszapörgethetném az idő kerekét, bárcsak egy
alkalmi kapcsolat lettem volna! Akkor nem okozott volna
ilyen sérülést a lelkemnek. Csak gyorsan véget ér. Nem
ilyen nyomorultul, hosszan elnyújtva.

– És most mégis mit vársz tőlem? – tettem fel neki


dühösen a kérdést. – Felejtsek el mindent, és rohanjak a
karjaidba, mindent magam mögött hagyva?

Elgondolkodott, és mosolyra húzta a száját.


– Ez így tökéletesen megfelelne.
– Baszd meg, Damian, annyira utállak!
Beletemettem az arcom a tenyerembe, hogy erőt
gyűjtsek. Elvégre lezárni jöttem a dolgokat. Ezt neki is
tudnia kell. Már nem leszünk egy pár soha többé. Nem
leszek olyan ostoba, hogy hagyjam magam elcsábítani
még egyszer. Azt a kártyát már kijátszotta, és mivel én
bedobtam mindenemet, ő nyert.

– Én csak múlt időben tudok nyilatkozni az


érzéseimről – kezdtem. – Szerettelek – szakadt ki
belőlem, mint egy régóta érett vallomás. Az a fajta, ami
már nyomta a lelkem, mégse volt kinek bevallani.

Akkora mosoly terült szét az arcán, hogy rögtön


megértettem, miért sikerült akkor azt az érzelmi állapotot
elérnie nálam. Nagyon jóképű szörnyeteg volt.

– Múlt időben – figyelmeztettem újra. – És én már nem


akarok sodródni az árral. Ami velünk történt, az csodás
volt, tényleg…
– De? – kérdezte lemondóan.
– Én Miguellel vagyok.
Kifújta a levegőt.
– Ugye már érted, miért utálom ezt a rohadt szót?
Mindig valami szarság jön a de után.
Nem válaszoltam. Hagytam neki időt, hogy
feldolgozza a hallottakat. Reméltem, hogy nem kezd
újra győzködni.
– Szereted? – tette fel a lehető legváratlanabb
kérdést.
Úristen… itt az idő, hogy pontot tegyünk a mondat
végére. Közelebb hajolt, és várta, hogy nyílegyenesen a
szemébe nézve válaszoljak.
– Igen – mondtam határozottan. Olvastam a
tekintetéből, és láttam, ahogy a remény szépen lassan
kialszik benne.
Nekem is ugyanilyen nehéz volt elengednem őt
hónapokkal ezelőtt, de megtettem. El kellett engednem.
Idővel… ő is be fogja látni, hogy nem vagyok az ő
világába való. Se az életébe. Két távoli bolygóról
származunk, és csak rövid ideig beszéltük egymás
nyelvét, addig, amíg nem fordult el tőlem. Addig hittem
benne, hogy mi együtt lehetünk, és egy soha véget nem
érő táncba kezdtünk. De sajnos zenei aláfestésnek a
létező összes szomorú számot meghallgattam. És nem
teszem fel soha többet azt a lemezt. Sajnálom, Damian.
Őszintén.

Nincs annyi bárány a földön, amennyit abban a


reményben számoltam meg, hogy végre elnyomjon az
álom. Egyszerűen nem működött az agyam kikapcsoló
gombja, szadista módon csak pörgette és pörgette az
emlékképeket annyi teóriával és elmélettel
megbolondítva, hogy ezer év alatt se tudtam volna
kibogozni azokat.
Már kétszer lezuhanyoztam. Elsőre nem sikerült
Damian illatát lemosni magamról. Az ölelésével beitta
magát a bőrömbe. A második szappanozás már
jelentősen gyengített rajta, de nem szüntette meg
teljesen. Az orrom is tele volt vele. A fejem is. Basszus.
Sose fogok elaludni!
A kezdeti megkönnyebbülésem azonnal alábbhagyott,
ahogy az étteremből hazaértem. Az üres lakásba. Nem
várt senki, én pedig azonnal reményvesztett és
tanácstalan lettem.
Hiányzott Miguel, de nem mertem felhívni, mert
tisztában voltam vele, hogy átkozott nagy hiba lenne.
Nem akartam, hogy a történteken rágódjon tehetetlenül,
több ezer kilométer távolságra. Szeretem. Sose lesz ez
másként. Nem ránthat ki ebből az állapotból senki, még
Damian sem. Viszont az elengedésre szükségem volt.
Meg kellett hallgatnom, és válaszokat kellett kapnom a
kérdéseimre, hogy minden a helyére kerülhessen
bennem és ne üldözzenek az árnyak. A folytonos
aggodalom, hogy elég vagyok-e egy férfinak. Bár Miguel
nem adott rá okot, hogy kételkedjek benne és az
érzéseiben, de Damian után olyan csorba esett az
önérzetemen, hogy mindig ott bujkált egy kellemetlen
érzés a háttérben. Mintha szüntelenül arra vártam volna,
mikor csap le és szakít el a szeretett férfitól. Ez idáig
nem mertem ezeket az érzéseket felvállalni, tudomást
sem vettem róluk. Pedig alaposan belemarták magukat a
lelkembe. Azzal, hogy meghallgattam Damiant, egyfajta
feloldozást nyertem. Már nem elhagyott és elfeledett
nőként tekintettem magamra, hisz most is kellettem neki.
Azt hittem, csak szórakozott velem, közben kiderült,
hogy szeretett…
Így már elengedhettem. Őt és a rossz érzéseimet.
Hálát éreztem iránta, annak ellenére, hogy ő sodor
ebbe az állapotba, miatta sérültem. De a vallomása
kirántott ebből az állapotból. Így már az utolsó ölelésünk
sem volt olyan fájdalmas és kétségbeesett az étterem
hátsó parkolójában a vacsora végeztével.
– Azért hiányozni fogsz – mondta, miközben két
kezébe fogta az arcom.
– Barátok még lehetünk – válaszoltam, mire
fájdalmasan elmosolyodott.
– Nem ítélném magam olyan kínok átélésére, amit a
közelséged okoz, az, hogy látlak, de nem csókolhatlak
meg.
Ekkor közelebb hajolt hozzám, és egy egészen röpke
pillanatra azt hittem, a számat célozza meg, de ehelyett
egy puszit nyomott az arcomra. Majd megismételte, újra
és újra, míg egyre közelebb és közelebb ért a számhoz.
Kis híján találkoztak az ajkaink egymással. Tiltakoznom
kellett volna, eltolni magamtól, de valami lebénított. A
vágya. Az, ahogy akart engem. A légzése szaggatott volt
és szapora. Izgatott lett.

A szemembe nézett, és láttam benne a vágyat. Majd


ismét közelített felém az ajka, és hirtelen
megcsókolt. A nyelve utat tört a számban.
– Dam… ian… – nyögtem és eltoltam magamtól.

Mi volt ez?

Szemrehányóan néztem rá, ő pedig látva rajtam a


megrökönyödést, fájdalmasan elrántotta az arcát. Az álla
ívén végighúzta a hüvelykujját.
– Nem ezt a csókot vártad, igaz? Vagyis nem tőlem…
– Némán néztünk egymásra egy végtelennek tűnő
hosszú percig.
– Majd látjuk egymást, Camie Benson – mosolygott,
ahogy kimondta a teljes nevem és ellépett tőlem.
Elengedett. Lemondott rólam. Biztosan éreztem.
Zavartan a kocsikulcsomat babráltam a kezemben.
– Damian! – kiáltottam utána, ahogy az autójához
lépett. – Azért köszönöm, hogy megpróbáltad
helyrehozni…
Szomorú mosolyra húzta a száját és kacsintott.
– Bármikor újra megtenném – felelte.

Az ujjaimat végighúztam a számon. Az ajkainak


érintése nagyobb nyomott hagyott bennem, mint hittem.
Nekidőltem a konyhapultnak és elmerengtem. Hatással
volt rám az a csók. Nem akartam, de nem is álltam ellen.
És ez megrémisztett. Talán még nem voltam túl rajta?

A Damianhez fűződő, „Mi lett volna, ha…” típusú


kérdéseket megtiltottam magamnak.
Például: Mi lett volna, ha elmondja az igazat az
elején?, …ha legalább felhívott volna?, …ha nem lenne
Miguel…?
Valószínűleg agyrázkódásom van. Csakis ez lehet a
magyarázata, hogy ezek a kérdések jártak a fejemben.

Istenem, még magamhoz sem vagyok őszinte!

Reggel gyakorlatilag zombiként ültem az autóban,


miközben a munkahelyem felé tartottam.
– Mondd! – fogadtam egykedvűen, köszönés nélkül
Amy hívását.
– Á, hallom vezetsz, ki vagyok hangosítva. Egyedül
vagy?
– Ja. És rohadt lassan haladok.
– Mikor tudunk beszélni nyugodt körülmények között?

– Most is tudunk. Csak állok a dugóban.


Vártam, hogy megszólaljon újra, de csak egy hangos
levegővétel és egy hosszú sóhaj hagyta el a száját.

– Mi az, Amy? Történt valami az este? – vigyorogtam.


De a barátnőm nem volt vicces kedvében.

– Tegnap… – kezdte –… megcsókoltad Damiant?


– Tessék? – kérdeztem vissza felháborodottan. –
Amy, hogy pattant ki ez a fejedből?
– Nem nekem pattant ki… az a helyzet, hogy eléggé
félreérthető fotók készültek rólatok tegnap. Az egész
estét dokumentálták. Az egyiken a kezedet simogatja, a
másikon megölel, aztán meg az a csókjelenet…

– Ne… – nyögtem, majd hallottam, ahogy rám


dudálnak, ezért gyorsan gázt adtam, hogy felzárkózzak
az előttem lévő kocsisorhoz.
– Megölelt, az igaz. A kezemet is megfogta… aztán
volt egy puszi…
– Puszi.
Amy ki akar csinálni idegileg.
– Igen, bassza meg! Aztán még egy és még egy, és
egyre közelebb ért a számhoz és… – itt már elcsuklott a
hangom.
– Megcsókolt… – fejezte be helyettem.

– Igen. És mindezt… – kezdtem, de nem kaptam


levegőt. – Mindezt lefényképezték és cikket írtak
belőle…?
– A címét el se árulom – vágott közbe Amy.
– Mi a jó franc a címe?
Megköszörülte a torkát.
– „Új film, régi románc?” Á! Itt a másik: „Újra együtt a
munkában és újra együtt a magánéletben?”, vagy „A
szerelem nem múlt el…” A cikkek tartalma pedig kivétel
nélkül arról szól, hogy mennyire
összeillő pár vagytok, és milyen szerelmes pillantásokat
vetettetek egymásra.
– Úristen…
– Nem, ez szerintem Lucifer! Tudnotok kellett volna,
hogy ez lesz. Damian egyszerűen nem tud elbújni.
Árnyékként követik mindenfelé a paparazzik.

– Amy…
– Egyébként jó hírverést csinál a sorozatotoknak,
szinte mindegyik megemlíti, ennél kiválóbb
marketingfogása nem is lehetne!
– Szarok a kibaszott marketingre meg az összes
hírverésre! Mi… mi a jó fenét fogok mondani Miguelnek?
„Bocs, akartam mondani, hogy találkoztam vele, de csak
akkor, amikor hazaértél.” Ez így nagyon rosszul fogja
kivenni magát.
– Nem akarlak még jobban felidegesíteni, de a
képeket még nem is láttad…
Nagyot fújtam és a kormányra hajtottam a fejem.
– Miért történik ez velem?
– Azt hittem, hogy több esze van Damiannek ennél.
Mert most igen nagy szarba kevert téged is. Nem hiszem
el, hogy nem láttátok őket.
– Én nem…
– Jó, mindegy. Nem láttad, mert nem is arra figyeltél,
de Damian… neki ezzel tisztában kellett volna lennie.
– Azt akarod mondani, hogy… hogy direkt csinálta?

Amy felsóhajtott, mögöttem pedig megnyomták a


dudát.
– Nem tudom. De ha így volt… nos, akkor neki véget
ér a földi pályafutása.

Alaposan elkéstem a munkából. Korábban kell indulnom,


ha autóval akarok bejutni a munkahelyemre, mert óriási
a forgalom a reggeli órákban. Még csak fél kilenc volt, de
már halálra stresszeltem magam, rettenetesen
kiakadtam, és lóhalálában siettem az épületbe. Pompás
napindító!
A liftben igyekeztem összeszedni magam. Kivételesen
nem a hajamat, hanem a lelkemen lévő tüskéket kellett
lefésülnöm. Amit Amy felvázolt nekem Damiannel
kapcsolatban… nem akartam elhinni, hogy csapdába
csalt. Én akartam étterembe menni, nem ő. Igaz, a
helyet ő választotta. Eléggé eldugott és intim
környezetnek tűnt. Nem hittem, hogy bárki követhet és
kifigyelhet bennünket. Fotósokat, vakufényvillanást pedig
sehol sem láttam. Lesből támadtak, az biztos. Nem
örültem neki, és akkor még nagyon finoman
fogalmaztam. Üvölteni tudtam volna. Olyan jó volt ezek
nélkül a problémák nélkül élni az életemet! Erre minden
elcsesződött egy pillanat alatt. Damian miatt. Gyűlöltem!

A liftből kilépve mosolyt ragasztottam az arcomra,


és próbáltam elhitetni magammal, hogy ettől majd eljön
a világbéke. Diana azonban nem osztozott a
jókedvemben, és halálsápadt arccal nézett rám. Rögtön
felpattant, ahogy meglátott és elindult felém. Egy jól
megtermett biztonsági ember követte, akit csak ebben a
percben fedeztem fel.
Rosszat sejtettem. Meg is inogtam egy pillanatra.
Ösztönösen az irodám felé sandítottam, és nem volt
nehéz észrevennem az asztalomon heverő dobozt,
benne a dolgaimmal és a virágommal.
Szent isten!

Láttam már ilyet… nagyon úgy fest, hogy…


– Diana, mit keres az a doboz az asztalomon? –
kérdeztem felé mutatva, de válasz helyett inkább beállt
elém, és a testével kitakarta a látványt. Nem mintha nem
égett volna bele a retinámba.
– Camie… – kezdte gyenge hangon, majd igyekezett
összeszedetten, jó titkárnő módjára válaszolni. – Mr.
Steve Hamphton hívat téged. Az úr azért jött…
– Tudom, hogy felkísérjen – szóltam és az őrre
néztem.
Mélyet sóhajtottam és lehajtottam a fejem. Nem
tudtam pontosan, mi vár rám, de nem lehettem gyáva
nyúl és nem futamodhattam meg előle. Muszáj ezen
hamar túlesnem. Nem kell rögtön a legrosszabbra
gondolnom. Lehet, hogy csak átirányítanak egy másik
részlegre…
Mélyet lélegeztem.
Kinek akarsz hazudni, Camie?

Gyorsan lenyeltem a könnyeimet, és eltökélten a


biztonságira néztem.
– Rendben, mehetünk.
nem sokat teketóriázott, ellépett mellőlem és
megnyomta a lift hívógombját. Diana döbbenten nézett
rám. Láttam a tekintetében azt a sajnálatot, amit nem
akartam. Tudtam, miért vág ilyen arcot.
Egész a legfelső emeletig kibírtam egy levegővétellel,
amit csak akkor fújtam ki, amikor a biztonsági ajtó zárja
kattant, és a kísérőm maga elé tessékelt. Tétova
léptekkel haladtam a szegecselt ajtó felé, de ahhoz még
volt lelkierőm, hogy a kint várakozó emberre
mosolyogjak. Kényelmesen ült a fotelben és felém
biccentett.
Az őr kinyitotta a rettegett iroda ajtaját, és szélesre
tárta előttem.
– Menjen, Miss Benson, már várják – szólt rám, mert
sóbálványként álltam előtte.
– I.. igen… megyek… – nyöszörögtem és átléptem a
küszöböt.
Visszagondoltam, mennyire lenyűgöztek, amikor
először láttam a könyveket roskadásig zsúfolva a
polcokon. Most viszont a tekintetem sem emeltem
feléjük. Mr. Hamphton ott ült a székében a hatalmas
íróasztala mögött, és azonnal rám nézett. Feldúlt volt és
csöppet sem barátságos. Ez volt az a pillanat, amikor
tudatosult bennem a sorsom. Még csak meg
sem kellett szólalnia.
– Üdvözlöm, foglaljon helyet!
– Köszönöm.
Leültem vele szemben. Igyekeztem nem nézelődni,
nem kíváncsiskodni, de az előttem heverő papírok
látványa sokkolt. Felmondólevél. Ez volt az első szó,
amit megláttam.
– Nyilván értesült arról, hogy miért kérettem
magamhoz – kezdte, de képtelen voltam kinyögni egy
nemet válaszul.
Kiszáradt a szám és összeszorult a torkom.

– Magának még nem járt le a szerződése, de


gondolom, azon a pár héten már semmi sem múlik.
Befejezte a forgatókönyveket, igaz?
Bólintottam.
– Rendben. Ez esetben nem tartunk igényt önre a
továbbiakban. Természetesen a teljes juttatást megkapja
és nem lesz változás semmiben, ami a sorozatból
származó részét illeti.
Szédülni kezdtem és elmosódva hallottam a hangokat,
nagyon távolról.
– Idekéretem az egyik jogászunkat, aki szívesen áll a
rendelkezésére, amennyiben kérdése lenne a papírokkal
kapcsolatban. Ha alaposan átolvasta őket, megkérem,
hogy írja alá.
Rámutatott a dokumentumokra, melyeknek betűit már
ki sem tudtam olvasni. Megráztam a fejem és
csak lapozgattam őket.
– Nem tudom elolvasni – szólaltam meg.
– Szeretné, hogy…
– Nem, köszönöm. – Erre visszaült a székébe és
összekulcsolt kézzel várta, hogy mit fogok reagálni. –
Csak össze kell szedjem magam.
Megfogtam az első oldalt és remegő kézzel olvasni
kezdtem. Munkaviszony megszüntetése. Ergo ki vagyok
rúgva. A másodikon az szerepelt, hogy Végkielégítés. Ez
volt a „fogd be a szád” papír. A harmadik a sorozatból
származó juttatásokat tartalmazta, alaposan részletezve
a nekem járó százalékos arányt. Jelentése: „távozz
boldogan”.
Nem tudtam, mit mondjak. Hogyan értelmezhettem
ennyire félre a jeleket? Nem voltam eléggé alázatos, és
nem teljesítettem kiemelkedően? Sorra kaptam az új
megbízásokat, egy pillanatra sem gondoltam, hogy
izgulnom kellene a szerződésem meghosszabbítását
illetően. Minden afelé mutatott, hogy meg vannak velem
elégedve. Erre itt a hideg zuhany.

– Az elővásárlási jogért már megkapta a fizetségét


– magyarázta. – Ezek arról szólnak, hogy le kell
mondania minden egyéb jogról, a neve nem fog
szerepelni a kampány során, illetve semmilyen
promóciós részben sem. Miguel mellett társ-
forgatókönyvíróként lesz megjelölve a vetítések alatt, de
minden az ő neve alatt fog futni.
Jól hallottam? Eladhatom a forgatókönyvet és innentől
kezdve semmi közöm nem lesz hozzá? Az én
gyermekem, és még a nevemet sem viselheti? Nem
nyilatkozhatok ezzel kapcsolatban, nem jelenhetek meg
sehol? Ismerős helyzet, Terry mellett ugyanez volt a
séma, csak arra önként mondtam igent.

Mr. Hamphton kezdett ideges lenni, amiért nem


akartam a tollért nyúlni, így sürgetésképp letette a
papírokra egy lemondó sóhaj kíséretében. Tudtam, hogy
egyet kell értenem vele, de ha a tollat felveszem és a
vonalra odakanyarintom a nevem, azzal a
beleegyezésemet adnám erre az igazságtalan eljárásra.

– Higgye el, jobban jár, ha nem akadékoskodik.


– Tessék?
– Ha nem írja alá, gondoskodom róla, hogy soha
többé ne tudja megvetni a lábát a filmiparban,
bármennyire is kiváló írásokkal rukkol majd elő. Van
annyi befolyásom a szakmában, hogy senki sem fog
munkát adni magának. Gondolja ezt át, és írja alá!

Felállt és egy italt töltött magának, engem meg se


kínált. Mintha ott sem lettem volna. Csak bámultam
hátát.
– Mit követtem el, amiért azonnali hatállyal
menesztenek? – kérdeztem minden erőmet
összeszedve, és feszülten vártam a válaszát.
Bármi is volt az, tudnom kellett, hogy mit rontottam el.

– Még kérdezi? – húzta fel a szemöldökét egyenesen


a homloka közepéig, és esküszöm, boldog voltam,
amiért nem volt fegyver a kezében. Ahogy elnéztem,
már rég elsült volna. – Maga… – a fejét csóválva kereste
a szavakat. – Maga nem való a fiamhoz.

A döbbenet szépen lassan megállította bennem az


időt. Percekre megnémultam és teljesen értetlenül ültem
ott.
– Tegnap este egy helyen vacsoráztunk, csak én a
benti részen tárgyaltam a partnereimmel, míg maga a
kinti részen bájolgott azzal a ficsúrral. Mit ne mondjak,
megdöbbentett, hogy a legelső adandó alkalommal,
amikor lehetősége nyílt rá, egy másik férfi karjába
vetette magát.
– Én…
– Nehogy elkezdje tagadni! – förmedt rám. – Láttam,
amit láttam. – Leült és újra a poharára nézett, majd rám.
– Kevés volt a pénz? Vagy nagyobb hírnévre vágyott?

Ennél a pontnál kellett volna felállnom és kimennem,


megsértődve, szitkozódva, kiabálva, tiltakozva. Nem
pedig darabjaimra hullanom, és áldozatként tűrni a rám
záporozó szóáradatot.
– Nem, uram.
– Mindegy is! Nem érdekelnek a részletek! Egyedül
csak az a fontos, hogy írja alá a papírokat, és soha
többé ne lássam.
Megfogtam hát a tollat, és megpróbáltam a sírást
elfojtani, de a könnyeim rendre csak gördültek lefelé az
arcomon.
– Tudnia kell… hogy… – kezdtem bele a
mondandómba, miközben egyik papírt írtam alá a másik
után – …hogy – hüppögtem, de semmilyen együttérzés
nem tükröződött a szemében. Csak megvetést és undort
láttam. Így képtelen voltam folytatni.

– Tudom, mit akar, Ms. Benson. Elmondani, hogy


mennyire sajnálja, és hogy mennyire szereti a fiamat.
Tudja… – sóhajtotta –, nem hiszek magának. Nem
tudom, a fiam mit látott meg önben, de kettőnk közt
szólva, maga nem a köreinkből való. Okos lány, azt
elismerem, de semmilyen más módon nem illik a
fiamhoz. Idővel ez úgyis kibukott volna. Ezzel csak
megkönnyítem a dolgát. Valamint a fiamét is, hisz maga
semmire sem becsülte őt.
– Ez nem igaz!
– Nem? – kérdezte és a fiókjából előhúzva az orrom
elé dobta az egyik újság címoldalának fénymásolatát,
amin Damiannel voltunk láthatóak. – Akkor ehhez mit
szól? Még annyira sem volt tapintatos, hogy legalább
titokban csinálja! Szégyent hozott a családomra.

Hányingerem lett. Annyira igyekeztem visszanyomni a


feltörni készülő zokogást, hogy
máshol akart kijönni belőlem a bánat. Tenyeremet a
szám elé szorítottam, és próbáltam nem hisztérikusan
viselkedni. Nagyon megerőltető volt, minden idegszálam
ezen dolgozott.
Lélegezz! – utasított a belső hangom, aki túl akarta
élni ezt az egészet, de nem bírtam engedelmeskedni
neki.
Lélegezz! – szólt újra, mire fuldokló módjára szívtam
magamba az oxigént.
Nem szabad szétesnem, nem szabad így
viselkednem. Ezt nem láthatja senki, és senki nem
okozhat nekem ilyen fájdalmat.
Próbáltam megnyugtatni magam, és csakis a
légzésemre figyeltem. Mikor kissé egyenletessé vált,
eltoltam az újságcikket magam elől, és leírtam a nevem
a még üres vonalakra. Gépies mozdulatokkal tettem
mindezt. Amikor végeztem az aláírással, felálltam.
Többé már nem remegtem, nem féltem.
– Szeretném megkérni, hogy hagyja el az irodát és az
épületet is, és a fiamat se keresse többet. Higgyen
nekem, nem valók egymáshoz.
– Igen – suttogtam. – Maga csak ezt látja.
A liftben már meg kellett támaszkodnom, hogy ne
essek össze. Eszem ágában sem volt a hatodikon
kiszállni, egyenesen a kijáratot szándékoztam
megcélozni. A földszintre érve a biztonsági ember
aggódva nézett rám.
– Jól van, kisasszony? – kérdezte, mire csak
bólogattam.
Mindenhogy voltam, csak jól nem.
Az épületet elhagyva és az autómban ülve már nem
akartam visszatartani a sírást. Utat engedtem
mindennek, ami csak ki akart belőlem szakadni. Hosszú
percek teltek el, míg a kormányra borulva sírtam. Végül
csak hüppögtem a gumiszőnyeget bámulva. Végre
némileg megkönnyebbültem, de korántsem voltam
súlytalan, fesztelen, laza. Kérdések sora feszítette a
fejemet belülről.
Mitévő legyek?
Hova menjek?
Mégis… mégis mihez kezdjek?

Az autóm padlólemeze válaszra sem méltatott.


Szépen, lassan felemeltem a fejem és a tenyeremmel
megtöröltem az arcom. Kell hogy legyen megoldás erre
a helyzetre. Miguel apja… kitaposta a lelket is belőlem.
Annyira szar alaknak éreztem magam! Egy légnemű kis
senkinek, akit félredobtak.

A fogam csikorgattam. Elképesztő. Üzenem a pokol


urának, hogy kiválóan végzi azt a tetves munkáját.
Büntetett, marcangolt és már nem is ellenkeztem vele.
Ha a megszakadt szívem volt az óhaja, hát most
megkaphatja. Vigye! Nem kérem. Amúgy se dolgozott
jól. Megtiltottam neki a szerelmet, erre összevissza
kalapált állandóan. Azt se tudta, hova legyen a sok
érzelemtől. Egyszer szerelemtől
átitatott, máskor bánatosan komótos. Döntse már el, mi
a jó francot akar ott a mellkasomban!
Talpra kell állnom, de nem akartam megint lerombolni
mindent, hogy utána újraépítésbe fogjak. Mégis… amit
Steve Hamphton mondott…
Volt benne némi igazság. És nem volt rest az arcomba
vágni. Pontosan célzott, az már szent. Miguel…
Miguel… Istenem, el kell hagynom?
Újabb hüppögés.
Az istenit, hisz annyira szeretem! Olyan tökéletes!
Nem. Nem csak ő. Mi voltunk azok. Hányingert keltően
tökéletesek.
Lemondóan felsóhajtottam és beindítottam az autót.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

DAMIAN
Kinyomott. Újra.

– A rohadt életbe már! – káromkodtam hangosan,


miközben a tanácstalanság olyan méretet öltött bennem,
hogy szinte csak abból álltam. Pedig muszáj lesz
beszélnünk, nem fogom ezt annyiban hagyni, tudnia kell,
hogy mennyire sajnálom, ami történt. Ismételten
magamat marcangoltam.
Fel-alá járkáltam a szobában, majd újra tárcsáztam
Camie számát.
– Te aztán kitartó vagy, cseszd meg!
– Camie, hál’ istennek! – fújtam ki a levegőt, amikor
meghallottam a hangját.
Még annak ellenére is örültem neki, hogy nem tűnt túl
kedvesnek. De lassan ezzel is megbarátkozom,
mostanában állandóan marha dühös volt rám. – Jól
vagy? – érdeklődtem azonnal.
Egy hisztérikus nevetés volt a válasza.
– Csodásan! Épp most hajtottam el a lakásom előtt, és
képzeld, megint népes rajongótáborom lett. Köszönöm
neked ezúton is ezt a kedves ajándékot.
– Nem tudom, hogy mi történhetett. Azok a fotók…
– kezdtem, de elcsuklott a hangom.
Azok a fotók nem a valóságot tükrözték, mégis szívbe
markoló látványt nyújtottak még számomra is. Egy
pillanatra elhitették velem, hogy szerelmes csókot
váltottunk, és én még mindig éreztem a szája ízét, az
ajka puhaságát… de nem tegnapról, hanem sokkal
korábbról. – Valaki leadta a drótot az étteremből. Talán
egy alkalmazott lehetett… nem tudom.

– Nem számít.
– Nekem számít. Megígértem, hogy soha többé nem
bántalak meg…
– Akkor hozd rendbe! – förmedt rám, és hallottam,
ahogy elsírja magát közben.
– Camie… én… basszus… Még rendbe tudom hozni
a helyzetet, de félek, hogy azzal ugyancsak sérülnél.
– Nem számít. Csak mosd tisztára a nevemet! Utálom
ezt! Nem vagyok a barátnőd! Nem írhatnak rólunk ilyet!
Nem… Nem akarom magam ilyen nyomorultul érezni,
Damian.
Csak hallgattam. Döntést kellett hoznom.
– Rendben.
– Mi van rendben?
– Megoldom. Kijavítom a… – Istenem, de nehéz volt
kimondanom! – …hibát.
Camie nem válaszolt, csak sóhajtozott.
– Hol vagy most? – kérdeztem tőle.
– A kocsiban, vezetek.
– Konkrétabban? Merre?
– Úton valamerre.
Idegesen járkálni kezdtem fel s alá. Nem értettem,
miért titkolózik.
– Mondd meg, kérlek!
– Damian… oda, ahová most tartok, nincs szükségem
kíséretre.
Pánik lett rajtam úrrá. Miket beszél ez a nő? Komolyan
kezdtem aggódni érte.
– Camie, Camie, Camie, ne baszakodj ilyenekkel!
Miért fogalmazol így? Hová mész?
– Minél messzebb innen. Ahol nem fojtogat a levegő.
Ahol nincsenek olyan férfiak, akik összetörik a szívemet.
Csak… gyönyörűséges magány. Messze megyek innen.

– Hová? – sürgettem, hátha kimondja végre azt a


nyavalyás szót.
– Add fel, Damian. Felejts el! – mondta, és hallottam,
ahogy felzokog.
– Az nem fog menni.
Hogy is menne? Hisz nyomot hagyott bennem, eddig
nem is sejtettem, mekkorát. Gyakorlatilag átdöfte a
kicseszett szívemet. Egy nyíl állt ki belőle, ami csakis
felé mutatott. Ha kihúznám, elvéreznék.
– Pfff. Biztos vagyok benne, hogy menni fog, nem
nagy dolog. Rutinos vagy ebben.
Ez a mondata újfent szíven talált.
– Camie… nem felejtettelek el egy percre sem.
Sosem. Sőt… – Muszáj volt mély levegőt vennem. –
Állandóan csak rád gondoltam. Napról napra egyre
többet, majd megőrültem tőle… de ezt már úgyis tudod.
Fontos vagy nekem. Mindennél fontosabb lettél. Ha
hagynád, hogy… ha egy kicsit engednéd… én be
tudnám bizonyítani.
– Damian… – mondta nagyon halkan. – Mi ketten már
elbúcsúztunk egymástól. Felajánlottam a barátságomat,
de te nem akartad…
– Akarom! – vágtam rá, meg sem várva, hogy
végigmondja. Bármibe belemennék, csak tudjam, hova
készül. – Leszek a barátod. Vagy a bokszzsákod.
Mindegy. Csak maradj velem!
– Damian, ez nem abba az irányba visz, amerre
haladni szeretnék.
– Cam…
Szinte láttam, ahogy megrázta magát és egyre
eltökéltebb lett.
– Ezek a szavak nem húznak vissza. Már döntöttem.
És most már én irányítom az életem. Nem ez az átkozott
vacak itt… a mellkasomban… ami olyan borzalmas
módon tud fájni.
– Miattam fáj?
Vonakodott a válasszal, de végül őszinte volt
hozzám.
– Részben.
– Tudod, milyen reménytelen alak vagyok…
– Igen – sóhajtotta alig hallhatóan.
– Le kell tennem, Damian.
– Ne csináld már, Camie! Még mindig fogalmam sincs,
hová készülsz.
– Tényleg reménytelen alak vagy – mondta Camie,
majd elhallgatott és újra a monoton zúgást hallottam.

Nem tudtam már mit mondani. Csak szánalmas


módon könyörögni. Szívesen dobtam volna félre minden
tartásom és férfiúi büszkeségem, de a reménytelenség
rám telepedett. Mégis mi ez az egész? Miféle szavak
voltak ezek? Elmenekül? Mi elől? Ki elől?

– Ne feledd, amit ígértél! – mondta.


A szentségit! Mindjárt le fogja tenni!

– Nem felejtem… sajnos. – Éreztem, hogy itt a búcsú


pillanata, immáron sokadszorra. – Azért fogunk még
találkozni, nem? Tudod, a sorozat kapcsán, legalább a
megbeszéléseken vagy a felvételek alatt…

– Ühüm.
– Ez nagyon gyenge válasz volt. Lehetnél konkrétabb.
Mondhatnád, hogy csak elmész pihenni
Franciaországba, vagy a Bahamákra… és utána majd
azon kapod magad, hogy rettentő módon hiányzom…
és… khm… csak én… vagy bánom is, ki még, de gyere
vissza valamiért… valakiért.
Nem válaszolt.
Idegességemben már annyiszor gereblyéztem át a
hajam az ujjaimmal, hogy a fele már biztosan kihullott.
Bárkit megkaphatnék. Bárkit. Én mégis ezért a nőért
küzdök, aki… még csak nem is gondol rám. Vagyis nem
csak rám gondol. Kész téboly. Komolyan.

– Sok sikert a sorozathoz… – érkezett nagy sokára a


válasz.
– Én…
– Le kell tennem. Szia – mondta és bontotta a vonalat.

Az utolsó szó remegve hagyta el a száját, és meg sem


várta, hogy én is reagáljak valamit.

Néhány órával és több száz kihullott hajszállal később


épp az ügynököm válaszára vártam, aki nem először
nézett végig rajtam összevont szemöldökkel. Hozzá
vezetett az utam, mihelyst leraktuk a telefont Camie-vel.

– Biztos vagy benne? – tette fel már sokadszorra is


ugyanazt a kérdést Liam.
Nagy levegőt vettem és bólintottam. Talán azt várta,
hátha magamhoz térek, és elvetem az előbbi
kérésemet, de megingathatatlan voltam. Hogy is
tehettem volna másképp, amikor ígéretet tettem Camie-
nek?
– Én beszélek vele, de tudnod kell, hogy nem tartom
jó ötletnek. Milyen közleményt adjunk ki?
Az ablakhoz léptem és kibámultam. Közleményt?
Mintha bárkinek is el kellene számolnom a
magánéletemről. Elvégre azért hívják magánéletnek és
nem közéletnek, mivel ez nem nyilvános ügy. Valahogy
mégis minden azzá vált szép lassan.
A semmiből is lehet hírt csinálni, ha megvan az
embernek a kellő képzelőereje. De ha van egy aprócska
hírmorzsa, egy kiejtett szó, egy majdnem csók… az már
komoly hírértékkel bír. Persze a jó főcímnek
köszönhetően, aminek az alapja sokszor csak feltevés.

– Nem lesz közlemény – mondtam kifelé pillantva a


várakozó fotóriporterekre, akik egész idáig a
nyomomban lihegtek. – Interjút adok ezeknek a
hiénáknak.
– Tessék? – fordult felém hirtelen, azt hittem, menten
leesik a székéről. – Nem tartom jó ötletnek. Nincs is itt a
sajtósod…
– Talán ki tudok nyögni nélküle is néhány mondatot,
köszi.
Liam megrázta a fejét.
– Nem, nem, nem, haver! Abból sose jöttünk ki jól.
Most szerződtünk le az új filmedre, ha mondasz
valami szarságot…
– De nem fogok.
Hosszú pillanatok teltek el, mire újra megszólalt.
– Legalább hívd fel, hogy tudja, mire készülsz. Jó
csapat vagyunk, és mind egy emberként állunk
mögötted, ne nehezítsd meg a dolgunkat!
Nemtetszésem és beletörődésem jeléül sóhajtottam
egyet. Be kellett látnom, hogy igaza van. Mielőtt kivetem
magam a hiénák elé, még utoljára meghallgatom a
sajtósomtól, mi az, amiről feltétlen tudnom kell, és
megesküszöm, hogy nem fogok káromkodni, verekedni
és nem engedek a provokációnak.

– A húgom mikor tud beugrani hozzám? – kérdezte,


és még mindig a fejét csóválta. – Nem hiszem el, hogy
ezt kéred tőlem. Vagyis tőle.
Legyintettem rá, mert nem értettem az aggodalmát.
Liam húgával már vagy százszor álltunk közösen a
színpadon, és sosem gondoltuk túl a szerepünket. A
suliban jó barátok lettünk, mondhatni haverok. Tipikus
kapcsolat, ami megmaradt a maga medrében, és a
pódiumot leszámítva sosem tekintettünk egymásra úgy,
mint férfi és nő.

– Ne már! Ezer éve ismerjük egymást, nem fog


belehalni, ha újra eljátsszuk a szerelmespárt.
Liam megadóan felemelte a kezét.
– Ha ő belemegy, én nem bánom! Kölcsönösen jól
jártok ezzel. Ő a középpontba kerül, több szerephez
juthat, te pedig… bebiztosíthatod a barátnőd
ártatlanságát.
Megkönnyebbült sóhaj helyett dühödten fújtam ki a
levegőt.
Barátnőm… még csak az sem. Nem is tudtam,
hányadán álltunk most Camie-vel. Mert a kapcsolatunk
jelenleg valahol a két fogalom között lebegett.

– De azért az vicces – kezdte mosolyogva –, hogy


neked – mutatott végig rajtam jelentőségteljesen – csajt
kell intéznem.
– Marha vicces, valóban – dörmögtem. – Nem csajt,
alibit. Most nincs szükségem olyasvalakire, aki
túlgondolja a szerepét.
Ashley jó lesz. Benne megbízom. Szuper jó nő,
ráadásul szakmabeli. Tökéletesebb már nem is lehetne
ez a rohadt képlet: smárolunk, megjelenünk
eseményeken és enyelgünk egy másik nő védelme
érdekében.
Gyönyörű életem volt… őszinte, hihető és irigylésre
méltó. Csak éppen reggel a tükörben sokszor
legszívesebben szembe köptem volna önmagam.

CAMIE
Már nem számoltam, hányszor álltam meg az országút
mentén teljesen szabálytalanul. Kiszálltam
a kocsimból, csak bámultam a kietlen tájat és zokogtam.
Minden kilométer megtétele csak feszített a képzeletbeli
kötélen, ami megpróbált visszarántani, de küzdöttem
ellene. Olyan messze akartam kerülni Los Angelestől,
amennyire csak bírtam. Már órák óta vezettem, és a kis
szüneteimnek köszönhetően valahogy nem akart eljönni
a végcél. Haza akartam menni. Az egyetlen városba,
amit még az otthonomnak tekinthettem. Menedéknek.
Szükségem volt az ismerős helyekre és az ismerős
arcokra.

Miguelnek már a huszonhatodik


hangpostaüzenetemet hagytam. Egy épkézláb mondatot
sem tudtam kinyögni, ezért nőtt a számuk ilyen
nevetségesen sokra. Mindet félbehagytam, s úgy
küldtem el, volt, amelyikben csak bőgtem.
– Istenem… – súgtam a távolba, miközben újra a
kezembe vettem a készülékemet egy végső
próbálkozásra, hogy megmagyarázzam Miguelnek a
megmagyarázhatatlant.
Sosem tartottam jó ötletnek a menekülést, most mégis
ezt láttam egyedüli megoldásnak.
Nyilvánvaló, hogy Miguel sem fog megbocsátani
nekem, amiért csak így leléptem. És a csókért… azért
meg végképp nem.
De nekem idő kellett. Nem csak Damian miatt
borultam ki. Bár az a tudat, hogy szeret, még hatással
volt rám, eléggé felzaklatta a lelkemet. Bűntudatot
éreztem miatta, mert tudtam, hogy
nekem is vannak érzelmeim iránta. Ideje volt ezt
bevallanom. Legalább saját magamnak.
Hát… Ezért kellett útnak erednem. El akartam engedni
mindkettejüket egy kis időre…
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

MIGUEL
Több órán át utazni egy repülőn, miközben idegesen
doboló lábak hívják fel magukra a figyelmet,
megfizethetetlen. Úgy éreztem, menten felrobbanok.
Szétbaszott az ideg. A mellettem ülő csaj valamilyen
megfontolásból kispárnának nézte a vállamat, és még ő
sértődött meg, amikor leráztam magamról. Nehezemre
esett megállni, hogy ne mondjak neki valami illetlent. Az
ülés kényelmetlen volt, kevés hely jutott a lábamnak –
kurvára nem a magas embereknek találták ki ezt a
gépet. Ne duzzogjak, igaz? Ha valaki átlagon felüli
magassággal van megáldva, viselje a következményeit,
basszák meg. Megfogadtam, hogy többé nem utazom
másodosztályon. Pláne nem egy fél napig.

Amint kiértem a reptérről, egyből Camie számát


tárcsáztam, de helyette a hangpostafiókja válaszolt.
Miért nem visz magával soha töltőt?
Gyorsan beindítottam a járgányom, és útnak indultam
az irodába. Áttettem a gépem foglalását korábbra, amit
nem árultam el Camie-nek, hogy meg tudjam lepni. Már
alig vártam, hogy megölelhessem, és alaposan ellássam
a baját. Olyan fantáziálásaim voltak vele kapcsolatban,
hogy azt hittem, sose fog a farkam lelankadni. Elég, ha
rágondoltam, és rögtön
akciókész voltam. Még egyszer sem volt panasz a
reakcióidőmre, de amit mostanában műveltem, az
túlment mindenen. Soha nem kattantam még így rá
egyetlen puncira sem. Soha.
A piros lámpánál egy pillanatra lehunytam a szemem.
Gyakorlatilag alig aludtam az elmúlt huszon… nem,
harmincvalahány órában, és kezdtem kicsit eltompulni.
El is döntöttem, hogy a céget éppen csak annyira
érintem, hogy felszedjem a csajom, akit egy könnyű
misszionárius pózban megdugok, majd szépen elalszom
mellette.
Zöldre váltott a lámpa. Végre! Olyan lassú volt a
forgalom, hogy gyalog hamarabb beértem volna az
irodába. Kezdtem megérteni, Camie korábban miért
sétált állandóan. Először azt hittem, mozgáshiányban
szenved, de később beláttam, hogy pusztán időt spórol.

Már sokadszorra jelzett a telefonom, és mivel megint a


piros lámpánál dekkoltam, így felemeltem, hogy
megnézzem. Hangpostaüzeneteim érkeztek. Szám
szerint huszonhét.
A szemöldököm magasan felszaladt a homlokomra.

Huszonhét üzenet?

Mindenki tudta rólam, hogy utálom, ha hangüzenetet


hagynak, rendszerint nem is fordítottam időt a
meghallgatásukra. Erre utal a szöveg is, amit
felmondtam a postafiókomra: „Csak akkor hagyj
üzenetet, ha nagyon muszáj!”
Nagyot sóhajtva elkezdtem visszahallgatni őket, időm
éppen volt rá, kivételesen.
– Helló, Miguel! – hallottam Camie hangját.
Elkerekedett a szemem. Mindenkire számítottam, csak
rá nem. – Remélem, nem gond, de úgy éreztem, muszáj
üzenetet hagynom. – Ezután csend következett, majd
zokogásban tört ki. A torkom egy pillanat alatt elszorult.
Baszki, mi van? – Istenem, ez nem fog menni… –
mondta Camie, majd megszakadt az üzenet.

Úgy ültem az autóban, mint akinek megtiltották, hogy


megmozduljon. Kellett egypár perc, hogy magamhoz
térjek, és a következő üzenetet is meghallgassam.

– Ismét én – szipogta Camie. – Elnézést, de szörnyen


kivagyok. Jobb lenne, ha hallanám a hangod… Vagyis
mégse. Az most biztos nem lenne jó… elmegyek
Miguel… – szakadt ki belőle.
A pulzusom az egekbe szökött.
– Az az igazság, hogy… nem akarok. Nem… nem
vagyok benne biztos, hogy ez a helyes, de
kétségbeestem. – Újabb szipogás következett, majd halk
szitkozódás, mintha letakarta volna a telefont valahová,
és úgy beszélt volna. – A kurva életbe, szedd már össze
magad! – Majd folytatta: – Nem tudom, mit mondjak… –
és újra letette a telefont, ennyi volt az üzenet.

Értetlenül ültem és a kijelzőre bámultam.


– Na, jó – mondtam hangosan és tárcsázni kezdtem
Camie számát, de helyette megint csak az a rohadt
sípszó jelentkezett.
„Szia, itt Camie. Elképzelhető, hogy lemerültem.
Bocsi! Hagyj üzenetet!”
– Camie, baszki, mi a jó fenét értettél azon, hogy
elmész? Kurvára örülnék, ha felvennéd azt a kibaszott
telefonodat és beszélnénk! Vagy tudod mit? Mindjárt
megérkezem az irodába, nagyon remélem, hogy ott
leszel, és elmeséled, hogy totál beszívva hagytad nekem
azokat az üzeneteket. – Vettem egy mély levegőt. –
Bízom benne, hogy ez a legrosszabb verzió, ami
történhetett.
Miután üzenetet hagytam neki, tovább folytattam a
hangüzenetek meghallgatását. Imét Camie hangját
hallottam.
– Szia… Most álltam meg szusszanni egyet, és érzek
magamban annyi erőt, hogy végre egy értelmes
üzenetet küldjek neked. Sajnálom, hogy… – Elcsuklott a
hangja.
Azt hittem, megőrülök. Nagyon rossz volt hallani, hogy
szenved.
– …hogy ilyen szánalmas módon viselkedem… –
zokogta, és mintha autók húztak volna el a háttérben.
Tehetetlenül ültem a hosszú kocsisorban várakozva,
miközben azt hallgattam, hogy hüppög. Majd elhallgatott.
Döbbent csend lett. Már azt hittem, ennyi volt az üzenet,
de gyenge hangon folytatta:
– Szeretlek, Miguel… tudd… – nagy levegőt vett. –
Tudd, hogy nagyon szeretlek. Remélem, egyszer
megbocsátasz nekem, amiért ilyen messzire futottam.

Nem! Nem! Nem! Miről hadovál ez itt nekem?


Iszonyatosan dúlt bennem a harag. Mi az istencsapása
történhetett az elmúlt egy napban, ami miatt így
kikészült?
Ismét zöldre váltott a lámpa. Átkozott forgalom!
– Haladjál már! – üvöltöttem az előttem állónak, aki
egyáltalán nem érzett rá a ritmusra, és folyamatosan
bekéredzkedett valaki elé. Ha ezen a balfácánon múlik,
akkor este sem érek oda. Sávot kellett váltanom, és
reménykedtem, hogy a balfaszok elkerülnek előlem
végre.
– Szia. Huh, ez hányadik üzenetem? – nevetett fel
szomorúan Camie az újabb hangüzenetében. – Nem
tudok elszakadni tőled. Pedig egyre csak távolodom,
Miguel. Nem vagyok elég… elég jó hozzád… – Mégis
miről beszél ez a nő? – Össze vagyok zavarodva és
tiszta fejre van szükségem. Neked pedig… egy
magabiztosabb nőre… aki minden tekintetben… illik
hozzád.
Kezdtem elveszíteni a fonalat. Tényleg. A kisebb
kerülőutakat céloztam meg. A Mustang őrült módon
felhördült, amikor tövig nyomtam a gázt, és elkezdtem
előzgetni az utamba kerülőket. Leszartam, hogy
mutogattak.
– Én is tudok ilyet, faszfej! – intettem vissza
„kedvesen”.
Képtelen voltam több üzenetet meghallgatni. Látni
akartam Camie-t, megölelni és személyesen átbeszélni
ezeket az abszurd hangüzeneteket. Még, hogy nem elég
jó hozzám? Tán meghülyült? Már elnézést, de szerelmet
vallottam neki, gyakorlatilag majdnem együtt éltünk,
imádtam benne még azt is, ahogy hullafáradtan horkolt
mellettem. Lassacskán jöttem rá, de végül sikerült
megértenem, hogy ő az igazi. Az egyetlen nő, aki iránt
érzéseket tápláltam. Tökéletes volt. Nekem való. Én nem
láttam, hogy hol a hiba a képletben.

A céghez érve berongyoltam az épületbe, és szinte


szétütöttem a lift hívógombát. A hatodik emeleten a
titkárnőm köszöntött meglepett arccal, de én egyenesen
a szemközti iroda felé vettem az utamat.
Megtorpantam, amikor kitártam az ajtaját. Az irodában
sötétség honolt, az asztalon egy dobozba bepakolva
hevertek Camie holmijai.
Mintha egy rémálomban lettem volna.
– Uram? – szólt a hátam mögül Diana.
– Hol van Miss Benson?
– Azt hittem, tudja…
– A kérdésre válaszoljon, ne találgasson, bassza meg!

A szúrós tekintetemre Diana hátrálni kezdett.


– Elbocsájtották.
Azt hittem, leesik az állam a döbbenettől.
– Hogy mondta?
– Az édesapja felkérette ma reggel az irodájába, és…

Nem vártam meg, hogy befejezze, felemeltem a


mutatóujjam, jelezve, hogy maradjon csendben egy
pillanatra.
– Az apám? – kérdeztem döbbenten.
Ha igaz, amit az előbb hallottam… nagyon alapos
indoka kellett legyen, hogy ilyet tegyen. De legyen szó
bármiről, az továbbra sem hagy nyugodni, hogy minden
a hátam mögött zajlott.
Összepréseltem a számat. Ennek azonnal utána kell
járnom.
– Most rögtön pakolja ki azt az átkozott dobozt, és
megállás nélkül hívja Miss Bensont telefonon, amíg fel
nem veszi. Utána rögtön kapcsolja, értette?
Meg sem várva a válaszát a lifthez siettem. A legfelső
szintre érve már tombolt bennem az adrenalin. Walter, a
biztonsági őr rögtön felpattant, és igyekezett az utamat
állni.
– Kérem, uram, odabent tárgyalás folyik. Nem ronthat
csak úgy be, még maga sem. – Láttam, hogy könyörög a
tekintetével, de az enyémben óriási elszántság
tükröződött.
– Álljon el az utamból!
Farkasszemet néztünk pár pillanatig, ám végül
feladta.
– Ezért ki fognak rúgni – mondta lemondóan, majd
félreállt, lehetővé téve, hogy bejussak.
– Ne aggódjon, az apám tudja, milyen vagyok…
Ezzel feltéptem az ajtót és beléptem. Walter nem
hazudott, mert valóban egy megbeszélés kellős
közepébe csöppentem. Minden jelenlévő értetlenül és
meglepetten nézett rám.
– Miguel! – állt fel az apám derűsen, és sebesen
elindult felém. – Korábban jöttél. Milyen volt az utad? –
érdeklődött, majd a társaságra emelte a tekintetét és
sajnálkozva közölte velük: – Elnézést, de beszélnem kell
a fiammal, meghagytam neki, hogy azonnal keressen,
amint visszatér Európából. Tartsunk szünetet, rendben?

Mintha olvasta volna a szöveget, olyan magabiztosan


hazudott. A tárgyalópartnerei is kissé furcsállták, de
mindenki felállt, és szép lassan elhagyták az irodát.
Apám még kiadta az utasításait Walternek, hogy kísérje
a vendégeit a különterembe és hozasson fel nekik
mindent, amit csak kérnek. Addig én a bárpulthoz
léptem, és töltöttem magamnak egy italt.

– Azt valójában az aranylakodalmamra tartogattam –


jegyezte meg az apám, mert egy sokéves konyakot
sikerült megbontanom.
Még arra sem méltattam, hogy megnézzem, mi volt
az. Majd talál magának egy másikat.
– Beszélnünk kell – kezdtem.
Mellém lépett és felém nyújtotta a poharát. A szemem
forgattam, de töltöttem neki is az italból.
– Igen – meghúzta a poharát, majd elismerően
bólintott. – Ebben legalább jó az ízlésed.
A megjegyzése közben leült a székébe és engem is
hellyel kínált, de én nem mozdultam. Hanyagul a
bárpultnak dőltem, és karba font kézzel vártam, milyen
kedvességeket tartogat még a számomra.
– És megtudhatnám, miben rossz az ízlésem?
– A nőkben, fiam.

Be kellett hunynom a szemem. Annyira bíztam benne,


hogy nem ő lesz az oka Camie üzeneteinek, de nem volt
szerencsém. Ezt a napot újra kellene forgatni, mert
rohadtul elcseszték odafent a rendezést.

– Te tényleg kirúgtad? – kérdeztem, mert nem hittem


el, hogy ezt tette velem a saját apám.
– Nem egészen így történt. Közös megegyezéssel
búcsúztunk el egymástól. Semmire sem
kényszerítettem. De jó okom volt rá.
– Jó okod, bazdmeg?
– Kikérem magamnak ezt a hangnemet, fiam!
– Én pedig kikérem magamnak, hogy gyerek módjára
kezelj! Mit csinált, amiért úgy döntöttél, mennie kell?
Ráadásul akkor, amikor tudtad, hogy semmit nem tudok
tenni ellene!
Nem érdekelt, hogy ki hallja a kiabálásom, nem
tudtam tovább türtőztetni magam.
– Először is nyugodj meg, kérlek – próbált csitítani.
– Mert ezek a durva szavak nem kellenek. Ha nagyon
tudni akarod az okát, javaslom, lépj fel az internetre és
böngéssz a pletykarovatok között.
Úgy néztem rá, mint egy ufóra. Ez csak valami rossz
vicc, ugye?
– Soha nem méltattam annyira egyik olyan oldalt sem,
hogy akár a címlapot is elolvassam. – Lehúztam az
italom. – És ehhez továbbra is tartom magam.
Apám nagyot sóhajtott és a fejét csóválta, majd
benyúlt a fiókjába, és az asztalra dobott néhány szóban
forgó kinyomtatott újságcikket, és jelentőségteljesen
rámutatott a képekre.
– Tessék. Gyere és nézd meg! – erősködött. – Tudni
akartad az okát, nem?
– Miért küldted el a cégtől? Mondd meg!
– Nem szakmai okból.

Olyan mérgesen léptem a képekhez, hogy nem voltam


benne biztos, hogy látni fogok-e bármit is a dühtől. De
sajnos láttam. Méghozzá Camie-t, más karjában. Azt
hittem, apám túlreagálta és félreértette a helyzetet, ám a
képek elég meggyőzőnek tűntek. Összegyűrtem az
egyik lapot.
Damian Reshore. Még a szart is kiverem belőled!

– Most már megérted? – kérdezte apám.


Csak ne láttam volna a győztes arckifejezését!
Borzasztóan dühített, hogy nem érzi át a helyzetemet.

– Ez semmit nem jelent – dobtam vissza a cikkeket


elé. – Nap mint nap ilyen szögből vesszük fel a
jeleneteket. A kamucsókokat – mutattam a fotóra. – Nem
hiszem, hogy be kellene dőlni ennek a faszságnak, amit
irkáltak. Még az sem biztos, hogy a képek tegnap
készültek.
– Akkor készültek, ez biztos.
– Miért, talán ott voltál?
– Ami azt illeti, igen.
Elnyúlt az arcom, ő pedig felállt, megigazította a
nyakkendőjét, majd a vállamra tette a kezét.
– Ott voltam tegnap este az étteremben, amikor
megcsalt azzal a színésszel.
Ellépett mellettem és töltött magának még egy italt.

– Kérsz? – kérdezte mögöttem kurtán.


– Nem.

A szememmel azokat az átkozott képeket fürkésztem.


Nem akartam hinni neki. A bulvárlapok annyi hamis
információt közölnek, és annyira elferdítik a valóságot,
hogy ostobaság lett volna hinni nekik. Ám a fotó az más.
A tényeket mutatja.
– Ne sajnáld őt, nem volt hozzád való.
Camie ugyanezt mondta az egyik hangüzenetében.
Nagyon rosszat sejtettem.
– Miért mondod ezt? Azt hittem, kedveled.
– Nos… kedveltem, de jobban örülnék, ha olyat
választanál társadul, aki nem a pénztárcádat szereti,
hanem téged. – Felemelte a poharát és ivott egy kortyot.

– A feltételezésed teljesen alaptalan. Nem vagyok


idióta.
– Csak szerelmes. Nem nagy a különbség. Jobb
lenne, ha a saját köreidből válogatnál.
Rosszul voltam a megjegyzéseitől.

– Te most az örökségedet félted? Javíts ki, ha


tévedek!
– Nem foglak.
– Úgy… anyámat is ilyennek láttad?
Hozományvadásznak?
– Anyád más! – kiáltotta felháborodva apám. – Mi
ketten komolyan gondoltuk egymással. Szóba sem jöttek
az anyagi kérdések.
– Miből gondolod, hogy Camie-vel kapcsolatban én
nem ugyanígy érzek?
Idegesen a hajamba túrtam.

– Pf! – tört ki apámból lekicsinylőn. Istenemre


mondom, egyre kiismerhetetlenebbnek láttam őt. – Nem
felejtettem el, hogy mennyire odavoltál érte, fiam. – Az
újságcikkre mutatott ismét. – De ő látszólag elfelejtette.
Nem akartam a nyomorult képekre nézni.
– Mit mondott neked?
Apám összeszűkült szemmel vizsgált. Nem értette,
miért fontos még nekem ez a nő. Persze. Mert semmit
sem értett.
– Arra gondolsz, hogy hozott-e valamit fel mentségéül,
amikor szembesítettem a tényekkel? – húzta el a száját.
– Semmit.
– Esélyt sem adtál neki, igaz?
Ismertem az apámat. Tudtam, mennyire kemény
tárgyalópartner. Tudtam, hogy amit ő eltökélt, azt bármi
áron véghez is vitte. Mindig is tisztában volt vele, hogyan
hasson az emberekre.
– Én csak biztosítottam a jövőbeli tervünket.
– Mi… miről beszélsz?
– A sorozatról. Kivásároltam a jogaiból. Minden a tiéd
lett.
Elégedetten hátradőlt és úgy folytatta:
– Megkapja, amit a szerződésben rögzítettünk, plusz
adtam neki végkielégítést is, cserébe a nevéért.
– Ahhoz az íráshoz nekem semmi közöm, tudod
nagyon jól!
– Most már van. Nem hagyom, hogy a neve alatt
fusson, és mindenhol vele reklámozzák. Amit tett…
Itt jött el az a pont, amikor átvettem a szót apámtól.
– Mit tett?
– Az a nő… – szűrte a fogai között –, nem elég, hogy
a szemem láttára kéjelgett azzal a fickóval, még arra
sem volt képes, hogy magyarázattal szolgáljon, miért
dugta le a nyelvét a torkán! – fröcsögte, és nem is
sejtette, hogy mennyire felment bennem a pumpa. Senki
sem sértegetheti így Camie-t!
– Valóban? – kérdeztem vissza. – Az a nő, akit én
kibaszottul szeretek, még csak nem is sejtette, hogy a
fiad vagyok, amikor megismertem! Másrészt…
– Miguel… – próbált csitítani.
– Nem! Nem hagyom, hogy ilyen megalázóan
nyilatkozz róla! Az én dolgom lenne, hogy
elszámoltassam, nem pedig a tied! – Lecsaptam a
poharam. – Soha többé ne avatkozz az életembe!
Néhány másodperces csend állt be köztünk.
– Miért olyan fontos ő neked? – értetlenkedett tovább
az apám, de én belefáradtam már a magyarázásba. –
Egy szó nélkül aláírta a papírokat. Még csak nem is
ellenkezett. Elégedett volt minden feltétellel.

Behunyt szemmel felsóhajtottam.


– Hazugság.
– Hogy mondtad? – kérdezte, és éreztem, hogy egy
pillanatra megingott az önbizalma.
Ez többet elárult, mint sejtette.
– Hazugság minden, amit mondasz. – Elindultam
az ajtaja felé, aztán megtorpantam. – Vele is ezt
csináltad? Manipuláltad? – kérdeztem anélkül, hogy
megfordultam volna. Néma csend volt a válasza. –
Sejtettem – szúrtam oda neki, majd kiléptem az irodából.

Az irodámban ültem és Camie üzeneteit hallgattam


vissza már jó ideje.
– Azt hittem, jó magyarázattal fogok tudni szolgálni, de
sehogy nem állnak össze a gondolataim… csak azt
érzem, hogy elveszítelek. Ha nem is most, de később
biztosan. Mert… mert… – nagy levegőt vett – nem is
tudom, miért szerettél belém.

Nem tudtam napirendre térni a dolgok alakulása felett.


Hogy tudott elhagyni? Azt mondta, szeret, mégis lelépett
mellőlem? Nagyon vágytam végre az értelmes
magyarázatra, mert a hangüzenetekből csak egy nagy
katyvasz állt össze. Egyiknek se volt érelme, nem
tartalmazott lényegi információt, csak Camie belső
vívódását.
Hogy tudott így elbizonytalanodni? Talán… talán
tényleg történt valami közte és Damian között? Már a
puszta gondolattól is ökölbe szorult a kezem. Az nem
lehet. Nem ismerhettem ennyire félre. Minden tökéletes
volt, amikor elutaztam…
Meg kellett tudnom az igazat, így a legjobb barátnője,
Amy számát tárcsáztam.
– Amy, most azonnal mondd meg, hogy hol van!
– Ki hol van, Miguel? – kérdezte Amy meglepetten egy
kis gondolkodási szünet után.
Behunytam a szemem és elszámoltam magamban
háromig, mert olyan szavak akartak feltörni belőlem,
amit nem akartam rázúdítani.
– Tudom, hogy az életed árán is falaznál neki, de
nekem tudnom kell, hogy hová ment. Meg kell találnom
őt, érted?
– Mégis miről beszélsz? Kit kell megtalálnod?
Kezdesz megijeszteni!
Elképedtem egy pillanatra. Őszintének tűnt a hangja.
Mi van, ha ő se tudja… mi folyik itt?
– Camie eltűnt – sóhajtottam.
– Hogy mi?! – kérdezett vissza döbbenten, amitől
végképp elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés. Ezek
szerint még neki sem mondta el, hogy hová megy. Így
nagyon nehéz dolgom lesz, hogy megtaláljam.

– Van kulcsod a lakásához?


– Van. Értem tudsz jönni? Vagy ott találkozzunk?
– Mondd a címed!
Miután elmondta, gyorsan magamra kaptam a zakóm,
felnyaláboltam a telefonom és kiviharzottam az irodából.

Diana szólt utánam, mielőtt becsapódott volna


mögöttem az ajtó:
– A kávéja, uram! – hátranéztem és láttam, hogy
tálcán tartja a csésze kávét, némi aprósüteménnyel és
egy pohár ásványvízzel. Visszaléptem hát és egy
húzásra felhörpintettem a feketét, majd ittam néhány
korty vizet és elvettem két kekszet.
– Köszönöm, ez most életet mentett! – jegyeztem
meg, miközben ő döbbent tekintettel figyelte a
mozdulataimat.
– Még mindig hívogassam Miss Bensont, uram?
– Igen, amíg el nem éri!
– Értettem.
Ezzel el is tűntem a szeme elől, a lift felé rohantam, és
egy újabb üzenet meghallgatásába kezdtem.

– Lehet, hogy ezt már meg sem hallgatod, de azért


elmondom. Tegnap találkoztam Damiannel. – Fojtott
csendben figyeltem. – Mióta visszajött Los Angelesbe,
egyfolytában esélyt kért rá, hogy megmagyarázhassa…
tudod… hogy hónapokkal ezelőtt csak úgy elhagyott,
mindenféle indok nélkül… – Pár pillanatra elhalkult, majd
szipogni kezdett. – Mára már értem az okát, de nagyon
sokáig szenvedtem miatta. Á! Ez így teljesen hülyeség,
ne… ne haragudj!

Teljesen elképedtem ettől az üzenettől. Beültem az


autóba, és nem sokkal később már ott álltam Amy háza
előtt várakozva. Elindítottam az utolsó hangüzenetet is.
– Azt hiszem, kezdem feladni a próbálkozást, mert
semmit sem tudok normálisan megfogalmazni –
sóhajtotta Camie. – Szóval, Damian. Elmentünk
vacsorázni. Bármilyen hihetetlen lesz ez neked, de
szükségem volt arra, hogy a magamban feltett
kérdéseimre választ kapjak tőle. A saját lelki békémért.
Nem akartam eltitkolni előled, de azt sem akartam, hogy
miattad ne tehessem meg. Megbíztál bennem, és én
nem éltem vissza vele… bármit is írjanak a pletykalapok,
vagy bármilyen fotót is tegyenek közzé. – Nagyon fáradt
volt a hangja. – Megcsókolt – mondta remegve. –
Nagyon sajnálom.
Megdörzsöltem az arcom, hogy némiképp
megnyugodjak. A repülőgépen való kényelmetlen utazás
semmi volt ehhez képest. Az a megállapítás, hogy
szétbasz az ideg, nos, itt most helyénvaló volt. Én rá se
bírok nézni más nőre, mióta vele vagyok, ő pedig
megengedi annak a faszfejnek, hogy a szájába dugja a
nyelvét?
– Szóval lezártam a múltam – folytatta hirtelen Camie
a vallomását. – Most mégis megszívtam. Apád olyan
dolgokra nyitotta fel a szemem… amiket én is
sejtettem… Csalódott bennem és teljesen igaza van.
Lehet, hogy nem kellett volna odamennem az
étterembe… – szipogta. – Teljesen mindegy, már
megtettem… – Ha akartam volna se tudtam volna
összefüggéseket találni a mondataiban. – Most pedig ki
kell mondanom… mert nem hagyhatlak kétségek között.
Voltam már abban az állapotban, és hidd el, tudom,
hogy sokkal nagyobb károkat tud okozni,
mint az, amit most készülök megtenni.
Ekkor hirtelen felbukkant Amy, és behuppant mellém
az autóba. Intettem neki, hogy maradjon csendben.

– Nem akarok szakítani veled… Istenem, dehogy


akarok! Csak szükségem van egy kis időre, hogy
rendeződjenek a fejemben a gondolatok. Viszont arra
kérni téged, hogy várj rám, nagy önzőség lenne a
részemről. Ezért inkább kimondom… – hallottam, hogy a
sírás kerülgeti – …kimondom, hogy vége.
Amyvel sápadt arccal ültünk mindketten. A telefonom
hangszórójának mikrofonja halk morajként közvetítette
Camie sírását, amitől az én szívem is egyre
fájdalmasabban préselte ki magából a vért.

Amy arca elnyúlt, úgy bámult rám, mintha már nem is


lélegeznék.
– Azért, hogy szabad légy és tovább tudj lépni. Nem
akarom, hogy értetlenül állj a helyzet előtt… –
magyarázta halkan, elgyötörten és én már nem akartam
ezt hallgatni. – Egyedül akarok lenni… senkihez sem
ragaszkodni. Mert mindenki… mindenki, akit szerettem,
elhagyott. Én nem bírom ki még egyszer, ezért inkább
most véget vetek ennek, mert így talán túlélem. Az
irántad érzett szerelmem az egyetlen, ami velem marad.
A többit elengedem. Tégy te is így… – remegett a
hangja. – Engedj el, Miguel.

Nem voltam felkészülve arra, hogy ezt fogja


mondani. Hogy ki fogja mondani és ezzel vége. Az
üzenetek sora megszakadt. A kapaszkodó, amiben
reménykedtem, kicsúszott a kezemből ebben a
minutumban.
– Jól vagy? – kérdezte mellettem Amy, mert már
percek óta elvesztem egy másik univerzumban, a
műszerfalat bámulva.
Éreztem a tenyerét a vállamon.
– Ja. Minden fasza – válaszoltam lemondóan. – Nálad
van Camie lakáskulcsa? – kérdeztem, és beindítottam a
motort, miközben bólogatott. – Akkor induljunk!

– Amy, ha három másodpercen belül nem nyitod ki azt a


kurva ajtót, istenemre mondom, én berúgom!
A lány keze idegesen remegett, ahogy megpróbálta
bedugni a kulcsot a zárba, miközben én felette álltam és
vártam, hogy kiszerencsétlenkedje magát végre. De az
én türelmem is véges volt! Nem elég, hogy először azt
se tudta, melyik kulcs melyik zárba való, most még a jó
kulccsal sem tudta kinyitni a zárat.

– Végre! – szólt megkönnyebbülten, és kitárta az ajtót.

Mindketten beléptünk Camie nevét kiáltva, de csak


csend és az üres lakás fogadott.
Amy végigpásztázta a helyiségeket.
– Miguel… itt semmi változás. Minden a helyén. –
Odasétált a szekrényekhez és kinyitogatta őket. – Még
ruhát sem vitt magával. – Lehajtotta a fejét és
elgondolkodott. – Én ezt nem értem. Reggel beszéltünk,
akkor nagyon összetört, amikor elmondtam neki, miket
cikkeztek róla meg Damianről… – mondta Amy, majd
rémülten tekintett rám.

A pillantásomat fürkészte, próbálta kitalálni, hogy


tudok-e minderről. Azon kívül, hogy megfeszült az
állkapcsom, semmi egyéb jelét nem mutattam, hogy
megdöbbentettek a szavai, így folytatta:
– De nem tűnt annyira kétségbeesettnek.
– Nos, apám később tett róla, hogy az legyen, mert
elbocsátotta.
– Mi? Apád kirúgta? Miért?
Mélyet sóhajtottam. Ha ez volt a pont az i-re, akkor
sem tudtam megérteni, hogy Camie miért ezt az utat
választotta.
– Az ominózus félrelépése miatt.
Amy közelebb jött és a szemembe nézett.
– Tudod, hogy nem történt semmi. Camie… tegnap le
akarta végre zárni a dolgokat Damiannel. Hidd el, egy
percre sem ingott meg! – Ekkor eltorzult az arca.
– De az a szemétláda Damian… – Láttam, hogy ökölbe
szorítja a kezét. – Ha direkt csinálta, akkor…
– Amy, róla majd én gondoskodom, ne aggódj. És ne
hergeld magad.
Odaléptem hozzá és a tenyeremre simítottam a
tenyerét. Ránézett a kezünkre, és felsóhajtott.
– Vissza fog jönni, Miguel. Nem fogja sokáig bírni
nélküled.
Fájdalmasan elmosolyodtam az optimizmusán.
– Azt nem fogom kivárni. Előbb találom meg.
– És? – nézett rám aggodalmasan.
– Nem tudom, mit gondoljak, Amy. Fáradt vagyok és
mérhetetlenül ideges. Csalódtam. Most nem akarok
azon agyalni, hogy mi lesz, ha megtalálom. De… lesz
hozzá néhány keresetlen szavam, az biztos.
– Hazaviszel? Én is rohadt fáradt vagyok, jól jönne
egy fuvar.
– Persze.
Vetettem még egy utolsó pillantást Camie lakására.
Ahogy végigfutott a szemem a holmijain, mérhetetlen
szomorúság kerített hatalmába. Hát ennyi maradt belőle.
Tárgyak.
Az csak természetes, hogy nem fogok belenyugodni.
Egy telefonhívás és lenyomoztatom a mobilja
cellainformációit. Ideje cselekedni!
HUSZONHATODIK FEJEZET

CAMIE
Az autópályán haladva már igen közel jártam ahhoz,
hogy láthassam Ugo Rondinone svájci művész több mint
tíz méter magas színes kövekből álló alkotásait, melyet
öt éven át épített. Aki Las Vegas felé halad, már az útról
felfedezheti ezt a nevezetességet, amely magasan
kiemelkedik a kietlen táj egyhangúságából. Számomra
az alkotása a hazaérkezés kapuját szimbolizálta. Fáradt
voltam, elképesztően kimerült és elzsibbadtam.
Bármennyire is haza akartam érni, a gyomrom
erőteljesen jelzett. Ennem kellett.
Ahogy begurultam a Terryble’s Hotel & Casino
épületegyüttesének parkolójába, összeszorult a torkom.
Egy órája minden egyes országúti lehajtónál elfogott a
késztetés, hogy lekanyarodjak és visszafelé vegyem az
irányt.
Késő bánat!

Utáltam magam amiatt, hogy képes vagyok elfutni


anélkül, hogy Miguel szemébe néztem volna. Féltem elé
állni az igazsággal. Egyszerűen mindentől féltem. Attól,
hogy nem fogok kelleni neki, hogy nem fog
megbocsátani és attól, hogy azt hiszi, megingott az
iránta érzett szerelmem.
Pedig csak bepánikoltam, amivel teljesen
nevetségessé váltam. Nem vitás, egy valódi hisztis
picsa lettem. Ha nem mondtam volna fel huszon-
kibaszott-hét üzenetet a hangpostájára, lehet, hogy már
tényleg visszafelé tartanék.
Remegve fújtam ki a levegőt, és próbáltam lenyelni a
könnyeimet. Talán később felhívom. Feltöltöm a lemerült
telefonom és beszélek vele. Már ha felveszi.

Reményvesztett és kimerült voltam. A fizikai


fáradtságon túl szellemileg is lemerültem. Már tovatűnt
az az elszánt és rendíthetetlen akaraterőm, ami nemrég
még úgy hajtott előre. Ez nagyon rossz mederbe terelte
a gondolataimat. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy
az, amitől féltem, ajtóstul rontott be hozzám. Nem volt
sziklaszilárd az elhatározásom, miszerint mindent
magam mögött hagyok. Most először adtam meg
magam az elnyomott érzéseimnek.

Istenem… annyira hiányzott Miguel! Eleredtek a


könnyeim, ahogy felvillant az arca előttem. Azzal a
tekintettel, ahogy utoljára rám pillantott. Éreztem, hogy
fájdalmas a búcsú, de nem gondoltam, hogy ennyire el
fogok veszni nélküle. Semmit nem ért, hogy leléptem.
Hiába menekültem, ha egyszer itt volt a szívemben.

Kudarcot vallottam.
Hiábavaló volt minden.
Sose fogok tudni elszakadni tőle.
Mindössze erre jöttem rá, mire az étterem elé
értem.
Kiszálltam a kocsiból, és bizonytalanul lépkedtem az
épület felé. A nap már lemenőben volt. Odabent
vacsorát rendeltem és kinyújtóztattam a tagjaimat,
próbáltam felkészülni a még előttem álló félórányi
autóútra.
Már a kávémat szürcsöltem, és a kivilágított parkolót
bámultam, amikor egy idióta őrült nagy robajjal behajtott
oda, és pont az én autóm mellé állt be. Mindenki
odafordult.
Atyaisten.
Ez nem lehet!

Minden sejtem ledermedt. A beérkező kocsi egy


Mustang volt, amiből Miguel pattant ki, pont velem
szemben, és mivel az asztal, ahol ültem, fényárban
úszott, nem kellett hozzá két másodperc, hogy a
tekintete kintről az enyémbe fúródjon. A távolból is
láttam a szemében az elképesztő elszántságot.
A kávéspohár megállt a levegőben, és a kezem,
amivel markoltam, minden korábbinál jobban remegni
kezdett. Amíg az épület bejáratához nem ért, végig
tartotta velem a szemkontaktust.
Megtalált.
Elkapott.
Belépett az étterembe és pár lépés után ott termett
mellettem. A mozdulatai lazák voltak, de az arcvonásai
feszültségről árulkodtak.
– Add ide a kocsikulcsod! – szólt és a tenyerét
nyújtotta felém.
– Hogy mi?
A szája vékony csíkra húzódott. Nagyon nem tetszett
neki az engedetlenségem.
Ezt mégis, hogy gondolta? Megőrült? Minek neki a
kocsikulcsom?
Kikerekedett a szemem, mire leesett a tantusz.
Nem viccelt.
Letettem a poharam és a zsebembe nyúltam, majd
kicsaptam az asztalra a Hondám kulcsait. Bassza meg.

Mielőtt érte nyúlt volna, mérgesen az arcomat


fürkészte. Nem vitatkozott, hamar felkapta a kulcsokat,
kiviharzott vele és a Mustang oldalát támasztó Nathan
kezébe nyomta, aki miután barátságosan intett nekem,
fogta magát és beült az autómba, majd egy kövér gázt
adva elhajtott.
Na, álljon meg a menet! Az az idióta elkötötte a
járgányomat!
Idegesen felpattantam, de Miguel rám villanó tekintetét
látva szépen vissza is ültem a helyemre. Dübörgött a
dobhártyám, alig engedve utat a külvilág felől érkező
hangoknak. És ez a csatainduló dobszóló egyre csak
erősödött, amióta Miguel belépett és leült velem
szemben.
Intett a pincérnek, aki odajött hozzánk, és kávét
töltött a poharainkba. Miguel közben megfogta a kezem,
kisimította ökölbe szorított ujjaimat, és villámgyorsan
elsöpörte a dühömet. Helyébe olyan új érzések léptek,
mint az izgalom és a vágyakozás.
Tudtam, hogy haragszik.
Tudtam, hogy meg fog büntetni.
Sőt akartam, hogy megbüntessen.

De az a fajta nyugalom, amivel ezt előkészítette,


megborzongatott. Libabőrös lettem tőle. Sóvárogtam
utána, pedig igazán még hozzám sem ért. Csak
megszólított. Beleremegett a gyomrom, ahogy a
kezemet gyengéden megsimította.
– Lélegezz, Camie… – súgta.
Résnyire nyitottam az ajkam, és engedelmesen
lélegezni kezdtem. Mosolyra húzódott a szája. Bámultam
őt, mohó tekintetét, és az összes feszültségem ellenére
beleremegett a szám széle.
Észrevette.
Mestere volt a reakcióim olvasásának.
Basszus.

Teljes testemben remegni kezdtem. A lábammal egyre


ütemesebben doboltam az asztal alatt. A pulzusom
ritmusát éreztem minden porcikámban. Vibráltam.
Lüktettem. Kávéval akartam doppingolni magam, hogy a
hazautat kibírjam, de Miguel elintézte, hogy egy métert
se tudjak megtenni többet. Ez az energia, ami most
feltüzelte a testem, minden
tartalékomat felemésztette.
– Befejezted? – kérdezte, ahogy a tányérom felé
bökött a fejével.
Követtem a tekintetét és az ételmaradékot néztem.
Tudtam, hogy a helyeslő válasz után következni fog
valami.
– Igen – próbáltam kimért maradni.
Felállt, felém nyújtotta a kezét, megvárva, hogy
elfogadjam, majd a zsebéből néhány bankót dobott az
asztalra.
– Akkor induljunk!
Ujjai az enyémek köré fonódtak, és maga után húzott,
ki az épületből, ki az ismeretlenbe.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Aludni.

Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam, de az


étterem melletti hotel recepciója felé közeledve már
holtbiztos lehettem benne. Végig szorosan fogta a
kezem, amíg a szobafoglalást intézte.
Ő volt a bilincsem.
A lakosztályba érve vettem egy gyors zuhanyt, addig
is elodázva a beszélgetésünket. Amennyire féltem,
annyira vágytam is rá, hogy sarokba szorítson.
Eredetileg csak most szállt volna le a repülővel, nem is
feltételeztem, hogy ma még látom.
Helyesbítek. Azt hittem, hogy soha többé nem fogom
látni, ha meghallgatja az üzeneteimet.
Az arcomat elárasztották a könnyek, és a szívem
olyan hevesen dobogott, hogy megszédültem. Erre nem
voltam felkészülve. Az, hogy ma láttam és hallottam őt,
teljesen kizökkentett a saját kis világomból, és kitaszított
egy pusztára, ahol védtelennek éreztem magam, és ahol
kénytelen voltam magamba nézni. Pocsék egy látványt
nyújtottam, ahogy kapaszkodtam a saját kis
cérnavékony valóságomba, amitől azt vártam, hogy majd
elbír.

De az a szál itt és most elszakadt.


Kiléptem a fürdőből, lassú és óvatos léptekkel
közelítettem Miguel felé.
Egyáltalán, hogy talált meg?
Zavartan próbáltam megkötni magamon a köntöst, de
nem akart sikerülni, annyira béna voltam.
Miguel a méretes ablak előtt állt, és amint meglátott,
felém fordult. Tétován elindult felém. Ahogy egyre
közelebb ért, lassított a léptein és az arcomat fürkészte.

MIGUEL
Basszus.

Camie úgy csalogatott magához, hogy képtelen


voltam neki ellenállni. Pedig kurvára meg kellett volna
állnom. A szívem alig bírt magával ebben az őrületes
tempóban.
Camie köntöse kissé szétnyílt, ami feltárta előttem
testének egyes részeit. Szememmel faltam a látványát.
A mellének a vonalát, le a hasáig. Szerencsére a
punciját eltakarta, mert attól a látványtól most
elveszítettem volna a kontrollt. A farkamnak nagyon nem
hiányzott ez a plusz hatás, mert már így is acélrúdként
feszített a nadrágomban.

Éreztem, hogy Camie-nek milyen hatalma van


felettem. Hiába a rémült tekintete, ha a testével kéri
mindazt, amit nyújtani tudok. Ahogy elém ért, a csípőjét
az erekciómhoz tolta, és halkan felnyögött.
Istenem, de imádtam ezt a hangot!
Két tenyerem közé fogtam az arcát. Nyelvével
megnyalta az alsó ajkát, amitől még keményebb lettem.
Még nem jött el a te időd, kussoltattam el a
türelmetlenkedő farkamat.
A hüvelykujjammal megsimítottam az ajkát, ahol az
előbb a nyelve járt. Résnyire megnyílt a szája, és élesen
szívta be a levegőt. Néztem a gyönyörű, telt ajkait,
ahogy várták a csókomat, de jelen pillanatban nem
engedhettem meg magamnak, hogy elcsábuljak.
Túl kockázatos lett volna.
A segge alá nyúltam, majd a kezem lejjebb csúsztatva
megmarkoltam a combját és felemeltem az egyik lábát,
hogy még erősebben hozzám tudjon nyomódni a
puncija. Kíváncsi voltam, milyen reakciót váltok ki vele.

Camie felnyögött. Szerintem fél perc alatt el


tudnám juttatni a csúcsra. Imádtam ezt az érzést.
Birtokolni akartam, de már nem voltam teljesen
tisztában vele, hogy ki kinek a foglya. Erősebben
döfködtem, a nadrágomat majd szétfeszítette a vágy, de
higgadtságra intettem magam.
Megragadtam újra és megcsókoltam. Nem voltam
finom, se gyengéd. Ő készségesen engedte, hogy
mélyen befurakodjak a szájába és vadul birtokba
vegyem. Nem hagytam levegőhöz jutni, tudatni akartam
vele, hogy még elképesztően mérges vagyok. Dühített,
hogy mást is így csókolt.
Szétvált az ajkunk és láttam, ahogy perzseli a vágy.
Szinte hallottam a szíve zakatolását, éreztem a forró
ölét. Két kezét a nyakam köré fonta, újabb csókot kérve,
de ezúttal megtagadtam tőle.
Mielőbb abba kell ezt hagynunk.
– Miguel… – súgta, amikor elléptem tőle.
Elengedtem és beviharzottam a fürdőbe.

Az biztos, hogy a zuhany alatt rárántok. Kétszer is,


bassza meg. Ha felidézem majd a tekintetét, az gyorsan
elvisz majd odáig.

CAMIE
Reggel finom kávéillatra ébredtem. Mosolyogva
nyújtóztam egyet az ágyban, mire elért hozzám a
valóság.
Ijedten felültem. Miguel nem volt sehol, ami eléggé
aggasztott. Benéztem a fürdőbe. Semmi. Dühösen a
kanapéra vágódtam, ahol a tegnap éjszakát töltötte.
Mire végzett a maratoni zuhanyzással, én már alig
bírtam ébren maradni, ő pedig egyáltalán nem akart
kommunikálni, csak elnyúlt a kanapén és álomba
szenderült.
Hozzáláttam az asztalra kikészített reggelihez, és
töltöttem magamnak a forró kávéból is.
Miguel még mindig nem volt sehol. Ahogy a szememet
végigfuttattam a körülbelül harminc négyzetméteres
szobán, rájöttem, hogy a ruháim ugyanúgy felszívódtak,
mint Miguel.
Jól van. Csak nyugalom!
Mindjárt itt lesz.

Hátradőltem a kanapén, és a plafont bámultam. Mibe


kevertem magam? És az a csók tegnap? Elég volt csak
felidézni magamban, és a testem önálló életre kelt.
Végigfutott rajtam egy kellemes borzongás, ami a lábam
közé összpontosult.
Ezt láthatta meg az arcomon Miguel, amikor nem
sokkal később belépett az ajtón. Mintha olvasott volna a
gondolataimban, mert az ő tekintete is elsötétült, amint
összeakadt az enyémmel, de gyorsan tovább is siklott,
még mielőtt bármit is remélhettem volna.

A kezében a kitisztíttatott, vállfára akasztott tegnapi


ruháimat tartotta. Megállt és ledobta mellém.
– Kösz – vágtam oda viszonzásul. – Pompás reggelt
neked is.
Felkaptam a ruhákat, és beviharzottam a fürdőbe,
aminek az ajtaját bevágtam magam mögött. Reméltem,
hogy ezzel kellőképp kifejeztem a stílusa iránti
nemtetszésemet.

Nem sokkal később már az autójában ültünk, és


előzetes terveimmel ellentétben a Mustang már Los
Angeles felé repített bennünket. Még mindig mérgesen
karoltam át magam az ülésben. Miguel egy rohadt szót
se szólt hozzám, egyszerűen csak irányított. „Egyél.
Gyere. Menjünk.” Csupa tőmondatokat használt.

A zene üvöltött a hangszórókból, ezzel Miguel


egyértelművé tette, hogy az út további részében sem
kíváncsi rám.
Jó van. Legyen. Jobb is így.
Annyira ideges voltam, hogy kár lett volna
beszélgetést kezdeményezni. Annak úgyis csak a biztos
összeveszés lett volna az eredménye. Azzal
magyaráztam magamnak a némaságát, hogy biztosan
csak el akarja kerülni, hogy nekem essen. Így higgadt
tudott maradni. Megfelelően kimértnek és
magabiztosnak látszott.
Szemben velem.
A tájat bámultam. Muszáj lesz erre és a zenére
összpontosítanom, különben meg fogok őrülni.
Néhány órányi hallgatás után végre megérkeztünk a
lakásomhoz. Láttam, hogy a Hondám kettővel előttünk
parkol. És egyben van. Köszi, Nathan!
A kilincshez nyúltam, de az ajtót nem nyitottam ki.
Tudnom kell, mi ez az egész, mielőtt kiszállok. Igaz,
Miguel utánam jött, de ennél a néma állapotnál még az
is jobb lett volna, ha a sivatagi rókák szednek szét
valahol félúton. Azok szándéka legalább egyértelmű lett
volna. Mert Miguelen egyáltalán nem tudtam kiigazodni.
Mielőbb ki akartam deríteni, mi van a fejében.

– Ennyi? Egy szó nélkül hazahoztál? Ezért kár volt


ennyit utaznod, hogy megtalálj.
Nem nézett rám. Meredten a kormányt vizslatta, és
megpróbált nyugalmat erőltetni magára, de én átláttam
rajta.
– Azért – kezdte, és amikor megláttam a tekintetét,
már én könyörögtem, hogy inkább irányítsa vissza a
kormányra –, hogy ne baszd el a karriered.
– A karrierem?
Teljesen félreértettem. A munka miatt rángatott
vissza? Hát az nagyon nagy hiba volt.
– Igen. Visszajössz a céghez. Nem fogod most elvágni
ezt a fonalat. Nemsokára megkezdjük a forgatást, a
vetítést és számos felkérésnek eleget kell majd tenned.
Nem léphetsz le ilyen ostoba módon, magad mögött
hagyva mindent.
És téged.

Az úgynevezett karrierem most a legkevésbé sem


izgatott.
– Az apád kirúgott – emlékeztettem.
Idegesen ökölbe szorította a kezét. Nem kerülte el a
figyelmem, milyen indulatos lett attól, hogy ezt
megemlítettem.
– Apámnak ehhez semmi köze! Az én
alkalmazásomban vagy, nem volt joga szerződést
bontani veled.
– Pf! – fújtam ki felháborodottan a levegőt. Most ezt
komolyan mondta? – Apádé a cég, Miguel.
Bármihez joga van.

Megkeményedtek az arcvonásai.
– Rendben. Csak a rend kedvéért, tegyünk tisztába
bizonyos dolgokat. A cég már az enyém és Nathané.
a vezérigazgató, de hamarosan azt a posztot is átadja
nekem. Szóval felesleges akadékoskodnod. Inkább csak
tedd, amire kérlek. És kurvára ne kérdőjelezz meg!
Holnap reggel hétre betolod a formás kis hátsód, és
azon fogsz igyekezni egész nap, hogy nekem eleget
tegyél. Elvárom, hogy addigra összeszedd magad!

Szigorú tekintettel fürkészett. Nem is tudtam


válaszolni. Ha az volt a szándéka, hogy megfélemlítsen,
hát baromira sikerült neki.
– Menni fog? – kérdezte ellentmondást nem tűrő
hangon, miközben a számat bámulta.
Bólogattam.
A szentségit. Legalább lenne következetes.
– Valamint – folytatta teljesen más hangszínben –
mondd meg nekem, mennyi időre van szükséged!
– Mihez?
A szemét forgatta. Komolyan, mintha
visszarepültünk volna az időben a megismerkedésünkig.
Akkor éreztem magam utoljára ilyen sügérnek. Csak
ismételgettem a kérdéseit, és tátogtam, mint egy idióta.

Kihúzta alólam a talajt, nem kétség. Tudta a módját.

– Mennyi időre akartál eltűnni? – konkretizálta, hogy a


hozzám hasonló fogalmatlan sügérek is megértsék.

– Nem tudom… – válaszoltam, és a szemébe néztem.


Talán – hetekre…
– Konkrétabban? – sürgetett türelmetlenül.
– Négy… öt… hét… – mondtam valamit.
Honnan tudhatnám mennyi idő kellett volna, hogy
kitisztuljon az agyam? Már ha lehet annak nevezni ezt
az izét a fejemben. Ráadásul már félúton meggondoltam
magam. Persze erről mit sem tudott. Még csak az
kellene! Így is volt sejtésem arról, miként vélekedhet
rólam.
– Megkapod – felelte. A hangjától és a tekintetétől
szinte megrémültem. – Megkapod a szabadságod –
erősítette meg, mintha saját magát is meg akarta volna
győzni. Odanyúlt a kilincsemhez és meghúzta a kart,
hogy kinyíljon az ajtó. – Most pedig menj.
Úristen.
Kinéztem az autóból, mielőtt megmozdultam volna.

Ez a szabadság? Ott? Nem akarom.


Könnyek szöktek a szemembe.
Mit tettem?
Mindent elveszítettem.
Igaza volt. Én akartam az önkéntes száműzetést.
Viszont most mellette kell megélnem a magányt.
Elképzelhetetlen fájdalom volt minden egyes lépés, amit
a lakásom felé tettem meg.
Miguel nagy gázt adva elhajtott, és a könnyeimen
keresztül csak a port láttam kavarogni utána. Ennyi
maradt nekem belőle.

Szerencsére már csak két nap volt hátra a hétből. Két


hosszú nap, amit a Miguellel szemközti irodában kellett
eltöltenem.
Amint betettem a lábam az épületbe, amiről azt hittem,
hogy soha többé nem fogom látni belülről, elkapott a
gyomorgörcs.
Amikor pedig helyet foglaltam az irodámban, pár
méterre és két üvegfalnyi távolságra Migueltől, már
erősen émelyegtem. Lehet, hogy tényleg ki kellene
mennem hányni egyet. Legalább az egyik testrészem
megkönnyebbülne.
De ehelyett csak ültem ott, és vártam a további
utasításokat. Nem igazán volt feladatom, csak az e-
maileket böngésztem a MacBookomon. Tegnap
elhatároztam, hogy nem leszek sebezhető, bizonytalan,
bűnbánó nőszemély. Nem kisírt szemmel és
lehorgasztott vállal jöttem be dolgozni, helyette
megpróbáltam mosolyogni a körülöttem lévőkre.

Diana nagy örömmel fogadott, és annak ellenére,


hogy nem voltam valami beszédes kedvemben, ő az
összes gondolatomat kimondta. Például nem hitte, hogy
még valaha látni fog az életben. De visszajöttem.

Mert nem mertem nem így tenni. Nem voltam képes


újabb csalódást okozni Miguelnek. Inkább vállaltam
mindezt. Majd otthon kisírom magam. Vagy nem. Idővel
úgyis megszokom ezt a mellőzöttséget. Ezt a…
„szabadságot”.
A tenyerembe temettem az arcomat. Nem. Sosem
fogok ezzel megbékélni. Tudom, hogy ő sem. Nem
vagyok idióta, éreztem, hogy ott a szállodai szobában
mennyire akart engem. Ugyanúgy vágyott rám, mint én.
Csak meg kell várnom, míg megbocsát.
Óvatosan átnéztem az irodájába, és figyeltem, ahogy
telefonál. Hátradőlt a székben, kezével a tollát
ütögette az asztalnak. Mikor megérkezett, csak egy
bólintással üdvözölt, de nekem már ennyi is elég volt
ahhoz, hogy a világ kinyíljon és rózsaszínben
pompázzon. A közelében lenni egy ilyen férfinak… maga
volt a mámor. Az én esetemben most inkább keserű
mámor, de attól még elaléltam tőle.
Öltönyt húzott, tökéletes volt a megjelenése, pedig
ugyanannyit aludhattunk mindketten. Bezzeg én! A
szemem karikás, beesett, az öltözékem kimerült egy
farmer-pamutfelső kombinációban, a hajamat pedig
copfba fogtam.
Megcsörrent a telefonom.
– Igen?
– Jöjjön át – mondta röviden, majd bontotta a vonalat.

Nem is baj, mert ez a magázódás elvitte a hangom.


Leckéztetésből ötös.
Átsiettem és bekopogtam az ajtaján, mire kiszólt, hogy
lépjek beljebb. Az asztal magasságánál feljebb nem
mertem emelni a szemem. Erről azonban rögtön
eszembe jutott, amikor néhány héttel ezelőtt azon
feküdtem összekötözött kézzel, miközben ő hátulról
döngetett. Vérvörös arccal kúszott a tekintetem egészen
a szeméig.
Csak nem egy mosolyt fojtott el az imént?

– Nathan szeretné, ha segítene neki pár dologban.


Megköszörültem a torkom. Biztos, ami biztos,
ellenőriztem, hogy működnek-e a hangszálaim.
– Természetesen – válaszoltam, majd vártam, de nem
volt több mondanivalója. Igazából ezt a két mondatot a
telefonban is elmondhatta volna.
– Van még valami? – kérdeztem, mert nem akartam
kilépni az ajtón az engedélye nélkül. Kellett nekem az a
rohadt engedély.
– Nincs. Távozhat.
A pókerarcomon még javítanom kell, mert elhúztam a
szám, ami eléggé kifejezte, amit szavakkal nem mertem.

Észrevette. Hogy is gondoltam, hogy nem fogja?


Minden receptora vette a jeleimet. Elképesztően
egymásra voltunk hangolódva.
Felállt és felém lépett. Én egy lépést hátráltam.
Majd ugyanezt megismételtük. Aztán újra.
– Félsz? – kérdezte, mire nagyot nyeltem.
– Nem.
Továbbra is fogva tartott a szemével.
Hol van már az a tetves ajtó?

Megkönnyebbültem, ahogy ráfogtam végre a kilincsre.


Kinyitottam az ajtót, és átrohantam a szemközti
helyiségbe.
HUSZONHETEDIK FEJEZET

DAMIAN
Az elmúlt napok eseményei villámgyorsan peregtek.
Minden létező újságban és internetes felületen vezető
hír volt a párkapcsolatom. Ashley minden várakozásom
felülmúlta, olyan hitelesen játszotta a szerelmes nőt,
hogy nem volt, aki megkérdőjelezze az érzelmei
valódiságát. Camie neve teljes homályba veszett, senki
még csak említést sem tett róla. Főképp azután, hogy
azt nyilatkoztam, hogy a kapcsolatunk pusztán csak
baráti, amit a közös munka ugyan elmélyített, de nem
terelt más vizekre. Megkértem az újságírókat, hogy
valótlan állítások helyett inkább tartsák tiszteletben, hogy
mindketten boldog párkapcsolatban élünk. Valaki
mással.
Hazugságok tömkelege volt az életem. Koholmányok
sokasága, melyek csak a megtévesztésre voltak jók.
Arra, hogy leszálljanak Camie-ről.

Camie…
Már többször kerestem telefonon, számtalan üzenetet
hagytam neki, de egyikre sem válaszolt. Teljesen
elzárkózott előlem. Szerettem volna megtudni, hogy
miként érintette a kitalált barátnőmmel kapcsolatos hír,
de nem kaptam semmilyen visszajelzést. Úgy tűnt,
komolyan
gondolta, hogy maga mögött hagy mindent.
Lemondóan sóhajtottam magam elé. Jobban kellett
volna tepernem. Mondanom kellett volna valamit, ami
miatt legalább tőlem nem távolodik el.
– Már megint ő jár a fejedben, igaz?
Ashley kissé lebiggyesztette az ajkát, láttam, hogy
zavarja a láthatatlan harmadik fél jelenléte az
álviszonyunkban.
– Ő – feleltem.
A válaszomtól még inkább elszomorodott, ami
elgondolkodtatott.
– Ashley… – kezdtem és megfogtam a kezét. –
Nagyon remélem, hogy ez a…
– Mi? – szakított félbe, meg sem várva a közlendőm
lényegét. – Nehogy arról kezdj nekem papolni, hogy
túlképzelem azt, ami nem is valódi. Csak hát… bosszant
ez a csaj. Nem tudom, hogy volt képes így megbántani
téged, amikor te… te… olyan csodálatos ember vagy.

– Először is köszönöm. Bár már rég nem az a srác


vagyok, akit megkedveltél. Másrészt azt a csajt én
bántottam meg és miattam vált ilyen
engesztelhetetlenné. Mocsok voltam vele.
Elkerekedett a szeme, ahogy rácsodálkozott a
szavaimra.
– Az a legkevesebb, hogy loholok utána, bízva benne,
hogy egyszer majd megbocsát.
– Még így is, hogy van pasija?
Igen. Még így is.

Már túltettem magam rajta, hogy versenyeznem kell.


Vonakodva álltam a rajtvonalhoz, de miután futni
kezdtem, mindent beleadtam. Mert Camie-ért megérte.
Szerelem volt ez, már nem volt bennem kétség.

– Rendben, gyere, fellépésünk van! – szólt rám


vidámabb hangon, és kinyitotta az Escalade ajtaját, ahol
eddig ültünk, majd mindketten kipattantunk belőle, hogy
a fotósok kereszttüzében megcélozzuk az éjszakai
szórakozóhely bejáratát.
Ashley felé nyújtottam a kezem, ő pedig készségesen
simult a karomba. Talán túlságosan is odaadóan.
Aminek gyakorlatilag örülnöm kellett volna, hisz
nagyszerűen hozta a karaktert, amit kitaláltam neki.
Mégis zavart, hogy ennyire jól kellett éreznem magam a
társaságában. Kényszeredetten mosolyogtam egyet,
majd csókolóztunk. Isten a tanúm rá, minden egyes
percben bántam ezt az egészet. Bármennyire is őrjítően
vonzó nő volt a partnerem, nem tudott megingatni a
közelsége és a csókja. Nekem egyetlen ember ölelése
hiányzott, aki elérhetetlen távolságra futott tőlem.

Vagyis… Talán megkereshetném. Meglenne az


emberem, aki felkutatná. De volna értelme? Rendezni
szeretné a dolgokat magában. Egy pasimentes
övezetben. Nem illenék most a képbe.
Rögtön a pult felé pillantottam, ahogy beléptünk
az éjszakai bárba, és azonnal kiszúrtam azt az embert,
akinek a jelenléte most kurvára nem hiányzott.

Miguel Wyak támasztotta a bárpultot az öccsével és


Camie barátnőjével. Még így hátulról sem tetszett a
látványuk. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de
túl hamar érkezett el. Két nap múlva elindul a forgatás,
amikor elkerülhetetlen lesz, hogy összefussunk, de így…
Viszont miféle faszi lennék, ha fülem-farkam behúzva
meghúzódnék egy sarokban?
Ashley-t leültettem egy asztalhoz, majd odasúgtam
neki, hogy mindjárt jövök. Reméltem, hogy nem péppé
verve térek vissza.

MIGUEL
Odaintettem a pultosnak még egy italért. Nem kellett
volna többet magamba döntenem, de tudtam, hogy ettől
majd kissé enyhül a fájdalom a szívemben, így makacsul
ragaszkodtam a repetához.
Eleve semmi kedvem nem volt az öcsémmel tartani,
de addig erősködött, amíg be nem adtam a derekam.
Amy pedig egy ital erejéig csatlakozott hozzánk,
otthagyva a kisebb társaságot, amivel érkezett. Kedves
gesztus volt tőle, de jelenleg semmi sem hatott meg.

– A szerelem szívás – fordultam feléjük és magyarázni


kezdtem. – Szóval, ha nem akartok mindketten szopni,
jobb, ha nem bolondultok meg.
Nem voltam teljesen részeg, érzékeltem, hogy
értetlenül összenéztek fölöttem. Talán egy kicsit
sajnálkozva is. Aztán Amy válaszolt először:
– Nekem nincs bajom vele – mosolygott vállrántva,
majd Nathanre nézett, aki egyetértően helyeselt.
– Ha mással történik, nekem sincs vele bajom –
vigyorgott.
Megrökönyödve felsóhajtottam.
– Ti nem vagytok normálisak…
Aztán hirtelen valami megváltozott. Már nem
mosolygott egyikőjük sem, az arcukon döbbenet és
harag lett úrrá. Nathan összeszűkült szemmel elnézett a
vállam felett, és azonnal felpattant, mint egy préda után
meglódult oroszlán. Követtem a tekintetemmel, és csak
annyit láttam, hogy Damian Reshore állkapcsa
találkozott egy jól irányzott balegyenesével.

Amy rögtön odaugrott, a vendégek közül is


felpattantak még páran, és megtámasztották a tántorgó
Damiant, aki úgy fogta az állát, mintha vissza akarná
igazítani a helyére. Jól irányzott ütés volt, szó se róla,
Nathan nem sokat szarozott. Amilyen gyorsan csak
tudtam, mellette termettem.
– Mi a fenét művelsz? – kaptam a vállához és magam
felé fordítottam.
– Megérdemelte az a rohadt szemét!
Sose láttam még ilyen feldúltnak, nem is tudtam a
mosolyom elrejteni. Ez a testvéri szeretet, értettem
én. De attól még nem tetszett, hogy az én dolgomba üti
az orrát… akarom mondani, az öklét.
– Ne intézkedj helyettem! – fogtam le az alkarjánál
fogva, mert még mindig nem bírta türtőztetni magát.
Ekkor néztem először Damian szemébe. Eltökélt volt
és marhára zabos. Tudtam, hogy ha nem avatkozok
közbe, ezek nem fognak egyhamar leállni.
– Ez most komoly, baszod?! – kérdezte Damian
feldúltan.
Viccel velem? Ha én találom el, na az komoly lett
volna! Ez a legyintés csak egy erősen tompított verziója
volt mindannak, amit én szántam neki.
De még mielőtt belemehettem volna bármilyen
összeszólalkozásba, ott termett mellette egy aggódó
szőke, aki óvón megsimította az arcát, és maga felé
fordította, hogy megkérdezze jól van-e.
– Ki ez a nő? – kérdezte szemrehányóan és harciasan
a mellém furakodó Amy, és már biztos voltam benne,
hogy nekem nem sok szerepet szántak ebben a
szituációban.
– A barátnőm – válaszolta Damian, de nem láttam
rajta, hogy a melle dagadna a büszkeségtől.
– Hogy ki a faszom?! – kérdeztem vissza.
– Te aztán… nem vesztegeted az időd, mi? – Amy
arcán undor jelent meg. – Felejtésből ötöst érdemelsz.

A szőke szeme szikrákat szórt és nem is állta meg


szó nélkül, amikor Amyre nézett:
– Szart se tudsz!
– Ó, igen? – lépett hozzá közelebb Camie barátnője.
– Azt tudom, hogy egy utolsó szemét. Kizárólag önös
érdekek vezérlik, és pont addig a pillanatig vagy jó, amíg
neki kellesz. De az nem tart sokáig, cicám. Használd ki!

Ezzel megfordult és Nathanre, majd rám nézett.


Szavak nélkül is értettük egymást, elindultunk hát a
kijárat felé.
Hát ez marha jó! Sokszor elképzeltem már azt a
jelenetet, amikor összetalálkozom Damiannel, de
egyáltalán nem ilyennek láttam a fantáziámban.

Két nap múlva a megbeszélésen Damian látványa nem


csalt mosolyt az arcomra. Nemsokára kezdődik a
forgatás, ráadásul az ütemterv szerint már az első nap
együtt fogunk dolgozni. Mintha savval teli vödörbe
kellene belenyúlnom, annyira tiltakozott ellene minden
idegszálam.
Úgy ült a székben, akár egy pökhendi kis pöcs.
Kerültük a szemkontaktust, és a kommunikációt is a
legszükségesebbre csökkentettük, de tudtam, hogy
elkerülhetetlen lesz az a helyzet, amikor majd
rendeznünk kell a dolgainkat. Arra azonban nem
számítottam, hogy ez az alkalom ilyen hamar el fog
jönni…
– Beszélhetünk róla, vagy továbbra is az öcséddel kell
„tárgyalnom”? – lépett mellém Damian, amikor a
mosdóból jöttem kifelé.
– Kurva nagy szerencséd volt vele.
Jelentőségteljesen megmozgatta az állkapcsát.
– Kétlem.
– Mit akarsz, Damian? Feltételezem, ez most egy
meggondolatlan provokáció a részedről. Nem kell sok,
hogy én is szájba vágjalak, de azt nem úszod meg ilyen
könnyen, elhiheted.
Vágott egy grimaszt, miközben bennem szétáradt a
düh, amit komoly erőfeszítés árán sikerült csak
visszafojtanom.
– Miért tennéd? Nem történt semmi, ami miatt így
kellene reagálnod.
– Tisztában vagyok vele, mi történt köztetek Camie-
vel.
– Értem – mondta, és elgondolkodott egy pillanatra. –
Mit tudsz róla?
Elképedtem a stílusváltásán. Belém áll, majd
visszavonulót fúj és Camie-ről érdeklődik? Bár az a hír,
hogy semmit sem tud róla, megnyugtatott. Az már
kevésbé, hogy aggodalom érződött a hangjából. Képes
volt beszédbe elegyedni velem némi információért
cserébe.
Na, azt várhatja!

– Jól van – vetettem oda neki.


– Az szuper.
Méregetett és láttam rajta, hogy egy szavamat se
hiszi.
– Hé, srácok, mindjárt folytatjuk! – kiáltott ki a
teremből Mark, aki kissé hosszabban felejti rajtunk a
szemét a szokásosnál.
Igen beszédes lehetett a testtartásunk, mert aggódó
hangon megszólalt:
– Minden rendben?
– Kurvára nincs – szóltam vissza erélyesen, mire
megrázta a fejét és elindult felénk.
Már csak ez hiányzott! Mi a faszért tolja bele a képét a
kettőnk dolgába?
– Figyeljetek ide egy pillanatra – kezdte, de
mindketten a szemünket forgattuk. Olyan volt, mint
valami iskolaigazgató. – Fogalmam sincs, miből ered ez
a feszültség köztetek, de nagy szívességet tehetnétek
azzal, ha megpróbálnátok félretenni nem egészen két
hónapig. Baromira nem hiányzik most egy újabb
incidens.
Váltogatta a tekintetét kettőnk között, de nem
reagáltunk semmit. Felsóhajtott.
– Na, jó. Máshogy fogalmazok: mi mindhárman
gennyesre kereshetjük magunkat, de ha ezt elbasszátok
nekem, teszek róla, hogy életetek egész hátralevő
részében bánjátok.
Elindult vissza, de még félhangosan odavetette
nekünk:
– És mindezt egy nő miatt?! Idióták…

Döbbenten néztünk egymásra mi ketten, a két idióta.


Volt benne igazság.
– Akkor? – nézett rám Damian, és ellökte magát a
faltól. – Szent a béke?
Azt hitte, hogy el fogja tudni jópofáskodni a dolgot, de
kurvára tévedett. A kinyújtott kezére néztem.
– Lófaszt.
Elnevette magát és visszahúzta a kezét, én pedig
elindultam a terem irányába.
– Rohadt szerencsés fickó vagy – szólt utánam. –
Téged akar – tette hozzá, de válaszra sem méltatva
beléptem az ajtón.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

CAMIE
Teltek a napok, majd a hetek. Miguel alig volt bent az
irodában a forgatás miatt, Nathan pedig rengeteg
munkával látott el. Kifejezetten jó volt vele dolgozni, mert
az együtt töltött időben kötelességének érezte, hogy
mosolyt csaljon az arcomra. Ha ő nem gondoskodik az
arcizmaim karbantartásáról, lehet, hogy örökre
lebénultak volna a nagy mozdulatlanságban.

Szabadidőmben elkezdtem futni, ami remek


stresszlevezetőnek bizonyult. Bár volt árnyoldala is,
főképp, amikor úgy közlekedtem az irodában az izomláz
miatt, mint akinek két görögdinnyét kell a lába közt
megtartania, de minden gyötrelem megérte. Elterelte a
figyelmemet egy igen fontos fájdalomról.

Mert minden reggel úgy keltem, hogy azt hittem, nem


élek túl még egy napot. De mindig túléltem. Miguel egyre
inkább távolodott tőlem.
Az első napok után reméltem, hogy nem tart sokáig ez
az állapot, de tévedtem. Elindult a forgatás, így szinte
sose volt bent az irodában. Ha pedig be is tévedt, nem
azért tette, hogy megörvendeztessen a közeledésével.
Gyakorlatilag olyan átlátszó voltam számára, mint az
ablaküveg. Igen. Pont úgy nézett
rajtam keresztül.
Épp a kávémmal egyensúlyoztam az irodám felé,
amikor valaki mögém settenkedve a fülembe súgta:
– Camie Benson.
Ijedtemben felsikoltottam, de szerencsére a pohárban
maradt a fekete nedű, aminek kifejezetten örültem. Az
ismerős hangnak már nem annyira. Damian bukkant fel
mellettem, egy puszit nyomott az arcomra és nem
szalasztotta el a lehetőséget, hogy a kezét egy kicsit
megpihentesse a derekamon.
– Annyira örülök, hogy látlak! – derült fel az arca, és
az irodámig tartotta velem a lépést. – Hogy vagy?
– kérdezte és hanyagul az ajtófélfának dőlt.
– Remek – válaszoltam. – Mármint remekül, kösz.
– Igen – követte mosolyogva a mozdulataimat, míg
helyet nem foglaltam. – Jól nézel ki.
– Köszi. Bár egy kis botox rám férne.
Felnevetett és nekem is mosolyra húzódott a szám.
Érdekes érzés fogott el közben. Itt állt Damian, pár
lépésre tőlem, eszméletlen külsővel és boldog vigyorral
az arcán, amiért láthat, nekem eközben pedig nem
váltott gyorsabb ritmusra a szívverésem. Úgy látszik,
immunis lettem rá. Ahogy ez tudatosulni kezdett
bennem, valami elképesztően felszabadító érzés
ragadott magával.
Végre!

A kezemet nyújtottam felé, és csak figyeltem.


Még csak meg se rezzentem.
Ez elképesztő!

– Mit csinálsz? – kérdezte.


– Tesztellek.
– Aha. Mondjuk nem értem, de biztos igazad van. –
Kicsit várt, majd gyengédebb hangon megkérdezte: –
És? Megtaláltad a nyugalmat? Vagy amit kerestél?
Ekkor nyílt a liftajtó és Miguel lépett ki rajta, határozott
léptekkel haladva az irodája felé. Atyaisten! Eddig
Damianról gondoltam, hogy fantasztikusan néz ki. Ezek
után hirtelen nem is tudtam, milyen jelzőt használjak a
közeledő férfira. Sötét farmer volt rajta, és hasonló
árnyalatú V nyakú pólót viselt, amit egy világos, sportos
zakóval tett elegánsabbá. Hát az én szívem ünnepelt, az
biztos! Lehet, hogy a női közönség Damiantől kapott
szívrohamot, de engem Miguel látványa taglózott le
teljesen.

A kezemet rögtön az asztalra ejtettem, mert úgy


remegett, hogy szerintem még Diana is látta a folyosóról.

– Inkább elvesztettem – válaszoltam elkeseredetten


Damian kérdésére, mert valóban ezt éreztem.
Áthidalhatatlanul messzire kerültem Migueltől.

– Akarod… – nézett rám vissza Damian –, hogy


segítsek?
Meglepetten kaptam felé a tekintetem.
– Féltékennyé tehetnénk – mondta sejtelmes
mosollyal a szája szegletében.
Hangosan felhorkantottam. Elképzelni sem tudtam,
hogy ők hogyan lehetnek most egymással.
– Igaz… – húzta el a száját, mintha fájdalmat érezne.
– Nem pont most kellene lesérülnöm, a forgatás alatt.

Magamban kuncogtam a megjegyzésén, de csak


addig a pillanatig, amíg meg nem láttam elhaladni az
irodám mellett Miguelt, és meg nem pillantottam az
arcát. Mert az az arc minden volt, csak barátságos nem.

– Megyek – intett Damian Miguel irodája felé. – Még


meg kell beszélnünk pár dolgot a főnökkel. – Elindult, de
aztán megtorpant. – Apropó, láttad már valamelyik
mustert? – érdeklődött az aznapi nyersanyagról.

– Nem – válaszoltam kurtán.


– Pedig rohadt jó lett mind. Esküszöm.
– Örülök.
– Hát még én! – mondta. – Annak viszont… – kezdte
halkabban, kék szemét mélyen az enyémbe fúrva – nem
örülök, hogy te nem szóltál nekem arról, hogy megint
LA-ben vagy. Mikor jöttél vissza?
Nem is tudom, miért nem akartam a színtiszta
igazsággal megbántani.
– Elég hamar – ködösítettem.
– Értem. Akkor nyilván nem miattam jöttél vissza.
Szóval ennyi…? – kérdezte fájdalmas arckifejezéssel.
– Ennyi szerep jutott nekem az életedben?
Igen. Ennyi.

Nem akartam vele találkozni soha többé. Ezért nem


jelentkeztem nála, nem válaszoltam az üzeneteire és
ezért váltam láthatatlanná számára.
– Már elfogadtad a barátságom – mondtam, mert nem
akartam válasz nélkül hagyni.
Damian a múltam részét képezte, de a jelenben már
teljesen másé voltam. Nem maradt több hezitálás.
Megrezegtette a lécet, az igaz, de csak annyira, hogy
egy kissé elveszítsem az egyensúlyom. Azonban már
újra visszanyertem. Vajon mikor lettem ilyen
magabiztos? Bizonyára abban a fájdalmas és
gyötrelmes másodpercben, amikor felfogtam, hogy mit
veszíthetek a megingásommal.
– Barátság… – ízlelgette a szót, majd ismét Miguel
irodája felé nézett. Talán a csalódottságát próbálta
leplezni azzal, hogy elvonta rólam a tekintetét.
– És lehet benne némi extra is?

– Damian… – kezdtem, de a lesújtó pillantásomat


látva elnevette magát.
– Camie, nem olyan egyszerű lemondani rólad, ezt
nem tudom leplezni. De tiszteletben tartom a döntésed –
bökött a fejével Miguel irányába. – Legalább azt nem
fogom felróni magamnak, hogy nem próbáltam meg…
Igen. Megtett mindent annak érdekében, hogy az övé
legyek.
Felém lépett és tudtam, hogy meg akar ölelni.
Hagytam neki. Erősen szorított és mélyen beszívta a
hajam illatát.
– Amit irántad érzek, az jelenleg távol áll a barátságtól,
de mégis arra késztet, hogy engedjelek. – Keze közé
fogta az arcomat. – Hogy ne álljak a boldogságod útjába.

Mosolyogtam. Szívdöglesztő akadály volt, annyi szent.

– Tudnod kell, hogy sosem leszek csak a barátod. De


megpróbálom magam féken tartani.
Ezzel elengedett és kisétált az irodámból.
Levágtam magam a székembe és kifújtam a levegőt.
Ez a beszélgetés végre nem hagyott bennem
ürességet, és nem ejtett sebet sem rajtam. Csak
megkönnyebbülést hozott. És ez felszabadító érzés volt.

Délután Amy látogatott meg az irodámban. Kellett némi


idő hozzá, míg leesett, miért is jött. Már épp lejárt a
munkaidőm, ő pedig tegnap rávett, hogy ma menjünk el
egy kis vásárlással egybekötött közös kajálásra, így
hamar bezártam minden alkalmazást
gépemen.
– Kész is vagy? – kérdezte megkönnyebbülést
színlelve. – Azt hittem, még órákig fogok itt dekkolni.
– Nem fogsz – válaszoltam és szedelőzködni
kezdtem.
Alighogy beraktam a táskámba a mobilom, az
megcsörrent. Amint megláttam Miguel nevét a kijelzőn,
riadtan átpillantottam az irodájába, majd vissza. Csoda,
hogy meg tudtam nyomni az ikont, amivel fogadtam a
hívását, úgy megszédültem hirtelen.

– Iiigen?
– Holnap is tart fogadóórát? Mert szeretnék
bejelentkezni reggel nyolcra, hogy átbeszéljünk pár
dolgot.
– Rendben, Mr. Wyak.
– Köszönöm, Miss Benson – mondta, s ezzel le is
tette.
Ó, hogy rohadjon meg!
Amyre néztem, aki teljesen ledöbbent az előbb
hallottaktól.
– Ti magázódtok, cseszd meg?

A vállamra vettem a táskám, ezzel ösztönözve őt is az


indulásra. Minél előbb kint akartam lenni az irodából.

– Igen – vetettem oda kurtán, és elindultunk a lift felé.

– Ezt mielőbb orvosolnunk kell.


– Mégis hogy? Nézd, Amy… – csóváltam lemondóan
a fejem. – Minden rohadt nap azon kapom magam, hogy
Miguelről fantáziálok a múltba ragadva. Ha bemegyek a
konyhába, emlékképek árasztanak el. Már egy kávét
sem tudok főzni anélkül, hogy eszembe ne jutna, hogy
bizony ott is keményen megdugott. – Nagy levegőt
vettem, mert rám tört az őszinteségi roham. – Aztán
átnézek az irodájába, és teljesen kivagyok. De nem csak
a szex hiányzik. Ő hiányzik.

– Camie…
– Mi van? Ez az istenverte nagy igazság!

– Igen, és remélem, csak én hallottam – mondta,


ahogy az előtérben lévő asztal felé bökött. Lesápadtam.

Ne!
Odasandítottam, és láttam, ahogy Miguel épp
Dianának magyaráz, miközben egy lapot tart a kezében.
Látszólag teljesen érdektelen volt.
Megkönnyebbültem. Hát ez rohadt nagy égés lett
volna!
Beléptünk a liftbe, és szerettem volna azonnal máshol
lenni. De a liftajtó nem volt elég gyors, hogy eltakarja
előlem a látványt. Miguel oldalra biccentette a fejét és
egyenesen rám nézett. Mosolyra húzódott a szája széle,
amitől az enyém megremegett.

Hallotta…
A délután hátralévő részében Amy úgy rángatott
üzletről üzletre, mint aki küldetést teljesít azzal, hogy
mindenféle ruhát rám aggat, és közben faggatózik. A
lelkemet akarta rendbe tenni, és basszus, igaza volt!
Rádöbbentett, hogy nem törődhetek ennyire bele a
helyzetbe. Minden erőfeszítés és küzdelem nélkül
hagytam, hogy a kapcsolatunk Miguellel szétessen.

Én voltam az, aki az egész folyamatot elindította, és


nekem kell lenni annak is, aki ezt helyre fogja hozni.

Másnap reggel a PieceOfMind liftjében is ezzel


doppingoltam magam. Rápillantottam a tükörképemre.
Amy maga gondoskodott a külsőmről. Képes volt korán
reggel felkelni és a lakásomra jönni, hogy fényessé és
puhává varázsolja a hajam, valamint elkészítsen egy
erősebb sminket, és rám tukmált egy olyan ruhát is, ami
kicsit többet mutatott annál, mint amit én közszemlére
szoktam tenni magamból.

A kivágása eléggé vonzotta a tekintetet, a


szoknyarész hossza pedig pont annyit takart a
fenekemből, hogy minden egyes lépésnél késztetést
éreztem, hogy lejjebb húzzam néhány centivel. Eléggé
kétségbeesett lehettem, ha erre sikerült rábeszélnie…
Az önbizalmam nem kifejezetten jött meg tőle, nagyon
kényelmetlenül éreztem magam benne.

– Majd meglátod! – mosolygott rám Amy, amikor


reggel teljes készültségben álltam előtte. – Ettől el fogja
dobni az agyát! Na, vedd fel a cipőd, és dobj be mindent!

A liftajtó kinyílt, én pedig magabiztosságot színlelve


lépkedtem az irodám felé.
Fejet fel! – mondogattam magamnak, és Diana
döbbent tekintete kíséretében kopogtak a cipősarkaim,
ahogy haladtam a folyosón.

MIGUEL
Megjött.
Te jó isten!

A világ összes kétségbeesett merevedésére


esküszöm, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.
Soha az életben nem láttam még ilyen falatnyi ruhában.
Sokkal izgatóbb volt, mintha meztelenül vonult volna
végig előttem. Bár kétségkívül akkor is a dugás járt volna
az eszemben.
Elég lett volna, ha csak a formás lábait mutatja. De
kihangsúlyozta a kerek seggét, és a merész
dekoltázsa is rátett egy lapáttal.
Hát ez kurva jó! Direkt csinálta, fogadni mernék.

Résnyire szűkült a szemem, úgy vizsgáltam.


Lepakolta a táskáját, kivette belőle a laptopját, felhajtotta
és leült az íróasztala mögé.
Nem tudtam levenni róla a szemem, ami kisvártatva
találkozott az ő kihívó pillantásával.
Na jó. Amint lelankadok, átmegyek hozzá.

Nagy levegőt vettem, és az előttem lévő papírokra


koncentráltam. De csak betűket láttam, a szavakat most
nem tudtam kiolvasni.
Még szerencse, hogy az elmúlt hetekben volt mibe
ölni az energiáimat a forgatás miatt. Legalább abban
szerettem volna hiba nélkül teljesíteni. Már csak az
utómunkálatok voltak hátra, de az első három résszel
már teljesen kész voltunk. Péntek este fogja leadni a
csatorna a nyitórészt, főműsoridőben, este kilenckor.
Elképesztően jól sikerült! Soha nem voltam még ilyen
elégedett egy munkámmal sem.
Damiant elég könnyű volt instruálni, mert néma
egyezségben félretettük a magánéleti konfliktusunkat.
Teljesen átadta magát a szerepnek, amivel engem is
arra ösztönzött, hogy még jobbá tegyem. Az összes
kérésemnek eleget tett. Megbízott bennem, és a közös
célért hajtottunk.
Kopogásra lettem figyelmes.
– Igen? – kérdeztem anélkül, hogy felnéztem volna,
amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. Minden bizonnyal
Diana akar valami kurva fontosat már megint. Még csak
egy órája jöttem, de annyi mondanivalója volt, hogy már
teljesen lezsibbaszott.
– Csak… már elmúlt nyolc óra és nem tudtam, hogy
jöhetek-e, vagy… – Camie hangját hallva felemeltem a
fejem és remegő ajkát bámultam. – Vagy… várjak-e
még.
Hátradőltem a székemben és a testét szemléltem.
Minél inkább megtiltottam magamnak, annál jobban
kívántam.
Kiegyenesedett és szándékosan kijjebb tolta a mellét.
Megpróbáltam uralkodni a testem felett.
– Tessék – mutattam az előttem lévő székre.
Vonakodva közelebb lépett, és nem kerülte el a
figyelmemet az a kézmodulat, amivel belecsípett a
ruhája anyagába és megpróbálta lejjebb húzni magán a
szoknyarészt.
– Nos – kezdtem bele a mondanivalómba, miközben
egyre közelebb hajoltam hozzá, és az asztalon
összekulcsoltam a kezem.
A hatás nem maradt el, Camie izgatottan rágcsálni
kezdte az ajkát.
– Pénteken premier. Az egész stáb lent lesz az épület
alagsorában, a különteremben, ahol együtt tervezzük
megnézni az első részt, néhány külsős bevonásával –
mondtam, de csak arra tudtam gondolni, hogy ha nem
hagyja abba azt az izgató mozdulatsort, amit a szájával
csinál, lehet, hogy meg kell leckéztetnem.

– Kötelező a részvétel? – kérdezett vissza Camie.

Reméltem, hogy ezzel nem azt akarja mondani, hogy


nem jön.
– A sorozat szellemi alkotójának mindenképp.
– Rendben.
– Akkor kilenckor.
– Rendben.
– Este.
Rosszallóan nézett rám, én pedig mindeközben jól
szórakoztam.
Egészen addig, amíg ő is be nem dobott valamit.
Valami igen csábítót. Eddig összeszorított combokkal ült
velem szemben, amit szépen lassan széttárt, majd
keresztezte a lábát.
Nem is tudtam mit kezdeni a hirtelen feltörő vággyal.
Ha tudatos mozdulat volt, akkor remekül csinálta, de ha
nem volt szándékos, akkor is sikeresen felajzott vele.

Haragudnom kellett volna rá, és válaszokat


követelnem tőle, de ehelyett csak azt éreztem, hogy
teljesen a bűvkörében vagyok, és nem érdekelnek a
válaszok a rég elfelejtett kérdéseimre. Már csak az
érdekelt, hogy mikor kaphatom őt vissza.
Nathan dugta be a fejét az ajtón, és bármennyire is
nehezemre esett, de rá irányítottam a tekintetem. Camie
is zavartan felpattant, menni készült. De nagyot téved,
ha azt hiszi, elengedem.
– Mi az? – kérdeztem Nathantól.
beljebb lépett, és számomra jelentéktelen
információkkal halmozott el, miközben a távozni készülő
Camie-t méregette.
Elakadt a szava és komolyan mondom, ha nem
róla lett volna szó, már rég bevertem volna a képét,
amiért ilyen leplezetlenül csodálta a nőt, akiért
odavoltam.
– Azt a kurva…! – nyögte, és már készültem rászólni,
nehogy tovább vetkőztesse a szemével Camie-t. – Helló,
te ki vagy? És hová tetted a farmerod?

Camie elmosolyodott.
– Ennyit akartál, Nathan, vagy van más is? – törtem
meg a hangommal ezt a közjátékot.
– Hát, éppen volna…

– Nathan! – szóltam már erőteljesebben, amire Camie


melléről újra rám emelte a tekintetét. – Húzz innen a
picsába!
– De…
– Most azonnal!
Elindult, nyomában Camie-vel.
– Maga marad, Miss Benson – szóltam utána.
Megrezzent, mikor Nathan mosolyogva becsukta
maga mögött az ajtót.
Camie nem ment tovább, de nem is fordult meg. A
maga módján kezelte a parancsaimat. Eleget tett nekik,
de csak bizonyos mértékben. Csupán annyira, hogy
tudassa, mindenben benne van, ezért a magaménak
akarjam tudni, és küzdjek érte, miközben szenvedek a
vágytól.
Mellé léptem. Kimérten és türelmesen. A
férfiasságom ismét ágaskodni kezdett. Két mozdulattal
elérhettem volna, hogy azonnal a farkamra húzom,
amiért így megkínzott ezzel a ruhával.

A leheletemmel csiklandoztam a nyakát, miközben


megkérdeztem tőle:
– Elmondhatná, hogy miért akar megőrjíteni itt
mindenkit ezzel a külsővel…
– Én… – nyögte és kissé felém fordult, a tekintetem
kutatva. – Csak egyvalakit akartam…
– És mire számított? – súgtam, ahogy elkaptam a
derekát és a farkamhoz szorítottam a seggét. Ó,
istenem, pont oda… mennyei lenne már végre elmerülni
benne!
– Azt hiszem… – dadogta, és gyors mozdulattal
megfordult, hogy szembekerüljön velem.
Merész. Ezzel a húzásával meglepett.
– Mit hitt? – lihegtem a szájába. – Hogy majd benyúlok
a szoknyája alá és letépem magáról a bugyit? –
Felsóhajtott és szinte biztos voltam benne, hogy a lába
közé is elértek a szavaim. – Vagy talán…
– folytattam, és az ajkát cirógattam az enyémmel. –
Csak erre? – és ezzel a számat szorosan az övére
nyomva megcsókoltam. A nyelve úgy nyomult a számba,
mint aki hetek óta csak erre várt.
Megragadtam, magamhoz szorítottam a testét:
mindenét akartam. Fenyögött, amikor a nyakán lefelé
haladtam, majd visszataláltam a szájához és
egyáltalán nem bánta, hogy ezúttal durvábban
csókoltam meg.
Kurvára megrészegített ez az érzés. Amikor a
tekintetünk találkozott, csak még kábultabb lettem.
– Mindent… Mindent akarok, Miguel.
Ledermedtem. Ez a mondata megállított. Jeges
rémület áradt szét bennem. Ez meg miféle érzés?
Kibillentett a komfortzónámból. Sosem tapasztaltam
ehhez foghatót.
Akartam a szavait; amióta rátaláltam ott, az autópálya
menti étteremben, csak arra vágytam, hogy nekem adja
magát. Pont így, ilyen szenvedélyesen, ennyire őszintén,
mindezt a saját akaratából. Az elmúlt hetekben
elnyomtam magamban az iránta érzett vágyam, és
minden mást, hogy visszatalálhasson hozzám. És
tessék.
Zavarodottan nézett rám. Kutatott, fejtegette a
tekintetem, és találhatott valamit a mélyben, mert levette
a kezét rólam. El akartam kapni, visszatenni a nyakam
köré, de nem mozdultam. Hátrálni kezdett az ajtó felé.
Kapkodva vette a levegőt, és a szeme megtelt könnyel.
Nem akartam ekkora csalódást okozni neki.

– Azt már nem adod nekem, még egyszer, igaz? –


kérdezte, amitől az izmaim megfeszültek, a szívem
pedig hangosabban és gyorsabban kezdte diktálni az
ütemet.
Nem válaszoltam. De pontosan tudta, mire
gondolok.
– Istenem… – súgta és a tenyerét a szájára szorította.

– Camie… – tettem felé egy lépést, de a másik kezét


kinyújtva maga elé, a mellkasomnál fogva megállított. –
Én már mindent neked adtam. – A kezéért nyúltam és
megszorítottam. Pont ott, ahol eszeveszetten kalapált a
szívem. – Te mégis úgy döntöttél, hogy jobb lenne
neked a magány.
Fájtak neki a szavaim. Ugyanazt éltem át én is, tudnia
kellett. Éreznie.
– Nagyon sajnálom, Miguel… – mondta elfojtott
hangon. – Nagyon ostoba voltam…
Kilépett és villámgyorsan átszelte az iroda folyosóját,
majd a táskáját felkapva a lifthez igyekezett.

Bassza meg!
Most mégis mi a faszt fogok csinálni?

Akartam ezt a nőt. Imádtam, kívántam, a karjaim közt


tartottam, de mégis engedtem elmenni.
Meglepett ma. Felkészületlenül ért. Tegnap még azon
elmélkedtem, mennyi időt kell hagynom neki, erre
kiderült, hogy én nem tudtam még bizonyos dolgokon
túllépni. Aztán az a mondata a felszínre hozott mindent.

A szívem, az kellett neki.


Megint.
Pedig abból nekem is csak egy van. Ami az övé volt
egészen. Csak éppen nem tudott róla, mert elrejtettem
előle az igazságot.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

CAMIE
Az autóm volt az a hely, ahol állandóan kitört belőlem a
zokogás. Most is így történt, bár próbáltam magamat
tartani. Öt nyomorult perc csak, amíg hazaérek. Öt perc.
Ennyi ideig kellett volna a kétségbeesést és a
mellkasszorítást figyelmen kívül hagynom. De oly
sokféle érzelem sorakozott fel mögéjük, hogy felesleges
volt az elnyomásukkal vacakolnom.

Idegesen lerúgtam a lábamról a tízcentis magas


sarkút, és mezítláb léptem a gázpedálra. És ez a ruha
is… Annyira nem én voltam! Pont olyan eszeveszett,
buta fruskának éreztem benne magam, mint ahogy az
előbb viselkedtem.
Mindent elvesztettem. A reményt is. Mert hetekig az
táplált, az volt az éltető energiám. De most kifulladt.
Vége. Nincs miért küzdenem, ez már világos.

A könnycseppjeim végiggurultak az arcomon, és sorra


vetették le magukat a mélybe, hogy örökre
eltűnhessenek. Jó nekik. Csak sajnos vitték magukkal a
lelkemet is.
A lakásomba lépve már nem bírtam semmilyen
késztetésnek ellenállni. Beszaladtam a fürdőbe, mert
annyira felkavarodott a gyomrom, hogy hánynom
kellett.
Ki ez az idegen? – néztem magamra a tükörben a
fogmosást követően. A szemfestékem fekete csíkokat
rajzolt a szemem alá, míg a tekintetem élettelenül szürke
volt. Pont, mint amilyen minden körülöttem. Amikor azt
hittem, hogy padlón vagyok, az semmiség volt ehhez
képest. Most még egy kés pengéjét se érezném meg, ha
a húsomba vágna, mert semmi volna ehhez a lelki
fájdalomhoz képest.
A legrosszabb, hogy tudtam, ezt is túl kell élnem. De
ma még átadhatom a szívemet a lelkemet borító
sötétnek. Kedvére szabdalhatja, marcangolhatja, az sem
érdekelt, ha nem marad belőle semmi.

Nagy levegő.
Beszív, kifúj.
Nem olyan bonyolult. Ösztönös cselekedet.
Másnap az irodában készen álltam arra, hogy
vállaljam a következményeket. Miguel arra kért, hogy ne
kockáztassam a karrierem. Rendben, nem fogom.

Szinte ki se mozdultam az irodámból, a billentyűzeten


pötyögtem, majd amit begépeltem, ki is töröltem. Miguel
nem volt bent, amit most nem bántam.
Megkönnyebbültem tőle. Nem lettem volna képes
ránézni.
Mások viszont rendre megtaláltak. Diana egy
kávéval, Nathan a mosolyával… és most még Mr.
Hamphton is.
Csessze meg!
Bizony ő volt az, aki megállt velem szemben,
miközben épp az ebédemet fogyasztottam délben egy
közeli étteremben. Gondoltam, kifújom magam, eszem
egy finomat és feltöltődve folytatom majd a munkát, de a
látványa nem igazán abba az irányba vitt.

Tompán hallottam, hogy kérdez valamit, majd rám


bámult.
Rám, aki úgy ült ott, mint aki egészben lenyelt egy
homárt, és az keresztben megakadt a torkán. Az arcom
vörös lehetett, elképesztően izzadtam. Ahogy rám
nézett, már szinte nem is kaptam levegőt.
– Üdvözlöm – húzta ki a szemben lévő széket.

Kigombolta a zakója egy gombját, majd megkérdezte:

– Szabad?
Bólintottam. Már az is meglepett, hogy ennyire is
képes voltam.
– Kér valamit? – mutatott a poharára, amit letett az
asztalra.
– Nem, köszönöm.
Éreztem, ahogy hangyányira zsugorodott a torkom,
rettenetesen feszültté tett ez a szituáció.
– Bizonyára meglepi, hogy itt talál – kezdte, majd
kiitta a pohara tartalmát. – Akár hiszi, akár nem, maga
miatt jöttem ide. – Elképedt ábrázatom ellenére folytatta,
csak hogy még jobban ledöbbentsen: – Szeretnék
elnézést kérni.
Az első reakcióm az volt, hogy a közeledő pincérre
kaptam a tekintetem, aki odalépett hozzánk, mert Mr.
Hamphton biccentett neki, hogy újabb italt kér. Kérdés
nélkül töltött a kezében lévő üvegből az én poharamba
is, én pedig gondolkodás nélkül beleittam.

– Ez isteni… – jegyeztem meg, ahogy lenyeltem egy


keveset a borostyánszínű nedűből, mire Mr. Hamphton
szája mosolyra húzódott.
– A vendégem rá – közölte, de így már nem is ízlett
annyira.
– Az idő magát igazolta, Miss Benson – folytatta. –
Figyeltettem magát.
– Tessék?
Nyugalomra intett a kezével.
– Nem érdemelte meg, amiket magának mondtam.
Lebecsültem a fiamhoz fűződő érzéseit. Damian
Reshore egyike volt azoknak az embereknek, akik
magyarázattal szolgáltak és kiálltak magáért. A fiam még
inkább. Egy szavamat sem hitte, amikor közöltem vele,
hogy maga megcsalta. Akkor azt hittem, csak elvakultan
szerelmes. De nekem is be kellett látnom, hogy ez nem
ennek volt betudható. – Egyenesen rám emelte a
tekintetét. – Maga nem élt
vissza a bizalmával, de akkor, ott, az étteremben ez nem
úgy tűnt.
Kényszeredetten elhúztam a szám. Végtére is, ő csak
egy apa, aki félreértelmezett egy helyzetet, ami
cselekvésre késztette a fia védelmében. Tudta ezt a
józanabbik felem, de az ital hatására kezdtem
elveszíteni azt.
– Mindenesetre, ha meghallgatott volna, ez korábban
is kiderülhetett volna.
Megrázta a fejét.
– Nem számított volna, higgye el. Egy szavát sem
hittem el akkor. Tudja… – kezdte már kicsit más
hangnemben. – Miguel azóta nem önmaga. Egyszerűen
nem talál vissza az életbe. Én… én nem akartam a
maguk kapcsolatát így tönkretenni. Látom rajta,
mennyire szenved.
Erre már intenzíven reagált a testem, mert remegni
kezdett a kezem és könny gyűlt a szemembe. Miguelről
hallani olyan volt nekem, mintha egy kötélből készült
hurkot dobtak volna a szívemre, és minden egyes szó
után egyre inkább megfeszült körülötte ez a kötél. Ő volt
az én csapdám, amiből nem tudtam menekülni.

– Azt is tudnia kell, hogy a fotóst is én hívtam az


étteremhez.
– Hogy mondja?
Ennél a résznél kellett volna faképnél hagynom, de
alighogy megemelkedtem a székről, megfogta a
karom és kérlelni kezdett:
– Ne menjen el, kérem!
Félig álló helyzetben lefagytam. Üljek vissza? Mit
akarhat még nekem mondani? Teljesen ki akar
zsigerelni?
– Tudtam, hogy Miguel nem fog hinni nekem, csak ha
fényképekkel is tudom bizonyítani az állításomat. Arra
nem számítottam, hogy címlap lesz belőle.
Visszaültem. De nem amiatt, hogy eleget tegyek az
óhajának, sokkal inkább azért, mert gyakorlatilag
összecsuklott a lábam a hallottaktól.
Damian nem hazudott. Nem direkt csinálta. Miguel
pedig… mindvégig hitt bennem, én pedig gyáva módon
elmenekültem előle.
– Azt akarja mondani, hogy az elmúlt hónap minden
egyes nyomorúságos percét magának köszönhetem?

Mr. Hampton felsóhajtott.


– Nagyon sajnálom – mondta, és őszintének tűnt.
Erőltetett nevetéssel nyugtáztam az elhangzottakat.

– Hát azt én is – válaszoltam, és most már képes


voltam felállni a székemről. A düh erőt adott. – Örültem a
találkozásnak – vetettem oda, de két lépést sem tettem,
a karomat megragadva ismét megállított.

Idegesen néztem hol rá, hol a karomra, míg végül


elengedett.
– Ne adja fel, kérem. Kárpótolni fogom mindezért.
Kinéztem az ablakon. Ez a szituáció csak a
képzeletem szüleménye, vagy tényleg megtörténik?
Mivel nem reagáltam rá, ő folytatta:
– Hallottam, hogy újra munkába állt… – gombolta be a
drága zakóját. – Örömömre szolgál, hogy újra a
csapatunk része!
Az asztalra tett pár bankót.
– Viszlát, Miss Benson. A premieren látjuk egymást!

– Viszlát, Mr. Hamphton – zártam le közönyös hangon


a beszélgetést.
Néztem a távolodó alakját.
Viccel velem az élet, igaz?
Direkt próbára akar tenni.
Hát mit kell még kibírnom?

Hajnalban a telefonom rezgésére ébredtem. Álmos


arccal a világító kijelzőre fókuszáltam, de az hamar
kialudt. Nem akartam megnézni az üzenetet. Néhány
perc múlva újra rezgett.
Erre már összevontam a szemöldököm. Oldalra
fordultam és kioldottam a billentyűzárat.
A vér meghűlt az ereimben. Felültem és a kezembe
vettem a készüléket, hogy meggyőződjek arról, amit félig
hunyorogva láttam csak az előbb. Két sms-em érkezett:

Miguel: Gyere le!


Miguel: Kérlek.

MIGUEL
Nem tudom, mennyi ideje vártam már rá, csak azt, hogy
nem lettem volna képes elhajtani anélkül, hogy nem
látom. Nem bírtam várni holnapig, most azonnal
akartam.
A mellkasom megemelkedett a tüdőmben összegyűlt
levegőtől, amit akkor szívtam le olyan mélyen, amikor
felismertem Camie közeledő alakját, ahogy az autómhoz
sétált. Összehúzott testtartása sok mindenről árulkodott.
Legfőképp fájdalomról, amit én okoztam.

Mielőbb véget kellett vetnem ennek. Nem


szándékoztam a végtelenségig gyötörni, amibe valljuk
be, nekem se volt sok örömöm.
Megfeszült a karizmom, ahogy ráfogtam a kormányra
és követtem őt a szememmel. Minden egyes lépés, amit
felém tett, megtöltött önbizalommal és tűzzel. Mikor
mellém ért, beszállt az autóba, de az ajtót nyitva hagyta.

– Csukd be az ajtót! – parancsoltam rá, amitől


fájdalmasan elhúzta a száját. Erőt kell vennem
magamon. Kedvesebb hangnem, több udvarlás,
Miguel.

Nem mozdult és nem nézett rám. De legalább itt volt.

– Nézz rám – szóltam, mert látni akartam a szemét.

A kezemre irányult a tekintete, felsiklott az alkaromon


egészen a vállamig, de ott megállt. Végtelenségig
lassított másodpercek teltek el, melyre az egyik ujjammal
az álla alá nyúltam, és megemeltem, hogy segítsek neki.
Kisírt szempár, fátyolos tekintet nézett vissza rám. Az
ajkát összepréselte és dacosan felszegte a megemelt
állát.
Egész nap erre készültem.
Ha bármilyen kétségem is volt, mostanra már elillant.
Úgysem tehetek másként, hisz minden pillanatomat,
minden mozdulatomat ő kísérti.
Bátran állta a pillantásom, annak ellenére, hogy
elakadt a lélegzete az érintésemtől. Szerettem, hogy
harcias, mégis kétségbeesetten várta, hogy
megadhassa magát nekem.
– Mit akarsz? – kérdezte remegő hangon.
– Téged. Minket. Mindent.
Az arckifejezésemet vizslatta. Belepillantott a lelkem
legmélyébe. Elámult a szavaimon, amit hallott és talán
azon tanakodott, hogy valóban elhangzottak-e. Elakadt a
lélegzete, a hangja erőtlenül hagyta el a száját.
– De tegnap… – kezdte, de belefojtattam a szót, mert
nem bírtam tovább várni. A száját akartam, erősen
csókoltam, ő pedig sóhajtva engedte, hogy birtokba
vegyem.
Megkönnyebbültem a rám szakadó érzések terhe
alatt. Bármennyire ellentmondásos, de így volt. Vállaltam
a felelősséget kettőnkért. Nekem kellett most erősnek
lennem, és a széttört darabokat újra összeillesztenem.

– Camie, soha nem akartam még semmit és senkit


annyira, mint most téged. – Az ujjammal letöröltem egy
könnycseppet az arcáról. – És tegnap sem éreztem
másként.
Próbáltam azt mutatni, hogy nem bizonytalanodtam el.
Pedig beszartam, az az igazság. Ám ezt nem kellett
megtudnia. Ennek a kötéltáncnak véget akartam vetni.
Nem volt kedvem a vágy és a kétségbeesés között
egyensúlyozni. Rohadtul kívántam. De nemcsak a
nadrágom szorított, hanem a mellkasom is. Ezért kellett
nekem az egész lénye, hogy minden kínzó sóvárgásom
kielégüljön.
– Úristen… – Camie megrázta a fejét, mintha
tesztelné, mennyire van magánál. – Én épp meghalni
készültem – mutatott a lakása felé egy halvány mosoly
kíséretében.
– Kizárólag a karomban teheted meg ezt –
válaszoltam. – Méghozzá a vágytól.
– Akkor… – sütötte le a szemét, majd ismét rám
emelte. – Ez azt jelenti, hogy megbocsátasz?
Rámosolyogtam.
– Szeretlek. Nincs más választásom.
Megtört arcvonásai lassan kezdtek átalakulni. Ez volt
az a változás, amire vártam. A bizalom újjáéledése, ami
őrjítő erővel cikázott közöttünk, és megtöltötte a sötét
helyeket. Megmagyarázta a kérdéseket. Elsimította a
kételyeket. Elillant minden félelmem.

És akkor, amikor a pupillája kitágult és elvakított az


őszintesége, akkor megéreztem a vibrálást. A
lélegzetvételét. A szívünk ütemes dobbanását.
– Miguel… – nyögte, és egy pillanat alatt átmászott az
ölembe, megszüntetve a kettőnk közötti távolságot.

Csókolóztunk. Újra és újra. Faltam a száját, és egyre


többet akartam belőle. A hátát simogattam, és már ettől
lelkesen jelzett a farkam, hogy kedve szerint alakul az
este.
– Én is szeretlek téged – mondta a szemembe. Este a
holdfényben, az ölemben egy ilyen gyönyörű nővel, nem
volt más választásom, mint átadni magam az érzésnek.

– Mennünk kell – szakítottam félbe néhány perc múlva


a csókot.
– Hová? – kérdezte kíváncsian.

– Elviszlek innen. Elmegyünk Malibuba. Felragyogott

az arca, én pedig elfordítottam a


slusszkulcsot, és felbőgött a motor. Ő még mindig az
ölemben ült.
– Újrajátsszuk az első éjszakánkat? – kérdezte
mosolyogva, de fogalma sem volt róla, milyen
fantáziaképek suhantak át az agyamon.
Élesen beszívtam a levegőt. Hozzányomtam a farkam
a puncijához, hogy érezze, mennyire benne lennék már
most. Kurvára akartam. Megkínzom, az biztos. De édes
kín lesz mindkettőnknek.
Egy félmosoly kíséretében válaszoltam:
– Igen. Csak ezúttal nem fogjuk elbaszni a történetünk
végét.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Hálás köszönet az Álomgyár Kiadó összes
munkatársának, akik helyén kezelték a lelkesedésemet.
Nem tehetek róla, egyszerűen vitt a lendület, és soha
nem találtam a féket, ellenben a gázt, azt tapostam.
Bízom benne, hogy ez a közös utazás fantasztikus lesz.
Én már a beszállásnál elájultam…!

Köszönöm Viktornak a végtelen türelmét és azt, hogy


mindig kedves tudott maradni, annak ellenére, hogy
néha az agyára mentem a kérdéseimmel.
A szerkesztőmnek, Katának az ösztönzést és a
fáradhatatlan munkáját, amivel azon igyekezett, hogy
minél jobb legyen az írásom.
A családomnak, hogy elviseltek, amikor zombiként
léteztem, és elnézték nekem, amikor bezárkóztam a
saját kis világomba, mert épp elkapott az ihlet.
A bétaolvasóimnak. Hű! Mennyit köszönhetek nektek!
A hitet, a biztatást, a kritikát és azt a szeretetet, amivel
megtöltöttétek a szívemet. Boldog vagyok, hogy ilyen
emberekkel vagyok körülvéve! (Kori, Szabina, Zsuzsi,
Szandi, Julcsika, Ági, ti mind hozzátettetek valamit a
könyvhöz!)
És persze ti, kedves olvasóim: imádlak titeket!
Mindegyikőtöket! Mert olvasó nélkül egy könyv olyan,
mintha nem is létezne. Bízom benne, hogy élveztétek a
velem töltött időt. Üdvözöllek
benneteket a világomban, ami egy kicsit dilis, egy kicsit
vicces, egy kicsit olyan mindenféle… a lényeg, hogy
találkozzunk benne!
K. M. Holmes
A regény történetét valós események ihlették. A
szereplők részben létező személyek, ám a
történetben való szerepük az élet történéseinek
és az író képzeletének véletlenszerű
találkozása. A cselekmények környezetének
egyes részei fikciók, más részei pedig a
valóságban is létező helyszínek.
***
Ajánlom ezt a regényt azok számára, akik úgy
érzik, életük rossz irányba tart, vagy megrekedt
egy ponton. Ajánlom azoknak a boldogtalan
embereknek, akik még nem tudtak elég
bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy egy napon
azzal az elhatározással ébredjenek, kiszállnak
abból, ami nem hordoz számukra örömöt, és új
lehetőségeket keresnek. Ne feledjétek, nem
véletlenül hisznek egyre többen abban a
fordított mondásban, amely így hangzik:
„Járatlan utat a jártért el ne hagyj!” Bátorság!
Félelmeink legyőzése az egyik legnagyobb
feladat az életben!

Kívánom, hogy mindenki megtalálja a fényét


a saját világítótornya tetején!
Hálával minden pedagógusnak, tanárnak,
edzőnek! Tisztelettel minden szülőnek!
Csodálattal minden függőségben szenvedő,
majd azt legyőző és uraló embernek!
Szeretettel minden sportoló gyermeknek!
Kívánok erőt és kitartást egy olyan élethez,
amilyet sokan elképzelni sem mernek.
TÉLTEMETŐ
Az élet tele is csak egy pillanat,
Felébred majd, csak helyet ad a
tavasznak…”

/Mysty Kata/
1. FEJEZET

DÁSA
Épp ivásra nyitom a szám, amikor akkora lökést kapok
hátulról, hogy a Tequila Sunrise koktélom narancssárga
pacaként fröccsen bele a váll nélküli miniruhám által
szabadon hagyott dekoltázsomba, miközben kis híján
lefejelem a bárpultot. Mentőt Armaninak! A jeges
folyadék végigcsorog a mellem közt. Megpördülök, hogy
felvegyem a harcot a kulturált közlekedést minden
bizonnyal nem ismerő tankkal, de csak a hátával
találkozom. Kihúzom magam, és a tőlem megszokott
kimértséggel kocogtatom meg az idegen vállát, hátha
veszi a fáradságot, hogy legalább megnézze, mit művelt
egy olyan ruhával, ami kétségkívül többe került, mint a
havi bére. Nem elhanyagolható tényként pedig roppant
jól festettem benne. Eddig!

– Úgy mondják, hogy elnézést! – A kioktatást a


szórakozóhelyen dübörgő zene miatt kénytelen vagyok
magasabb hangerőn közvetíteni.
Ahogy más alkalmakkor sem, úgy most sem
engedélyezem a világnak, hogy lásson nőhöz
méltatlan patáliát csapni, bár szívem szerint
hozzávágnám a poharam.
Mikor végre valahára, nagy kegyesen felém fordul
– ámbár, nem kapkodja el –, egy pillanatra még a
levegőm is bennakad. Félelmetesen jóképű! A tűsarkú
Guccim elég magassá varázsol, de így is fél fejjel
alacsonyabb vagyok nála. Valójában mellékes a külső,
Armani nem megbocsátó típus.
Úgy bámul rám, mint borjú az új kapura. Kifejezéstelen
az arca, mintha csak nézne engem, de valójában nem
látna. Felszisszenek, de továbbra sem kapok egyetlen
pislogásnál többet. Biztos sok volt a kokain.

Rendkívül jól elsajátítottam, hogy nincs körülmény,


ami hisztit generálhat. Egy igazi, erős nő nem nyavalyog,
hanem felülkerekedik a nehézségeken, így mielőtt
elindulnék, hogy megkeressem a mellékhelyiséget,
csettintek egyet a szeme előtt.

– Ébresztő, haver! Kevesebb drog, és élesebb lesz a


látásod! Bár, ezt még a vak is látná! – Rámutatok a
ruhámon éktelenkedő foltra, miközben felsőbbrendűen
csípőre teszem a másik kezem.
A tekintete milliméterenként araszolva indul el az
arcomtól a dekoltázsom irányába. Jé, életben van!
Hirtelen nyel egyet, majd szemével ismét felfelé indul.
Mintha hosszú, fájdalmas évek kínja futna végig a
bőrömön miatta. Mikor végre elkerülhetetlenül egymás
szemébe nézünk,
váratlanul az idő is megáll körülöttünk. Sosem hittem,
hogy van két tekintet, amely ha találkozik, a világ is
kettéhasad. Olyan a szeme, mint a smaragd.
Mámorítóan gyönyörű, szívfacsaróan szomorú, mégis
reménykeltően csillogó.
Nem tudnám megmondani, mennyi idő telik el, amikor
egy másik modortalan alak nekünk koccan, és a
varázslat megszűnik, de így legalább van pár pillanatom
ráncba szedni magam. Szükségem is van rá, mert kicsit
kiestem a szerepemből.
Hogy a jéghideg ital miatt, ami bizsergetően lassan
kúszik a bőrömön lefelé, vagy ettől a félelmetesen
jóképű férfitól mered-e égnek a mellbimbóm,
tisztázatlan, de átkozom a percet, ami arra a döntésre
sarkallt, hogy ne vegyek fel melltartót. Valljuk be
nőiesen: kurva kínos! Mivel továbbra sem ered meg a
nyelve, én pedig itt állok plafonra meredő bimbókkal,
lehányt kinézetű ruhában, tényleg jobb most már
menekülőre fognom.
– Mindegy! – legyintek egyet, majd egy sóhaj
kíséretében elfordulok.
A másik irányba indulok, hogy utat törjek magamnak a
bárban tolongó őrületes embertömeg között a mosdó
felé. Esélyt szeretnék adni a ruhámnak, hogy ne
szivárványszínben pompázzon az este további
részében. Nem sűrűn járok ilyen szórakozóhelyekre,
most kivételt tettem, erre tessék, ez történik. Taps!

Hirtelen azonban karon ragad valaki, és


megpördít. Olyan közel ránt magához, hogy ha nem
tartana, az egyensúlyom is kibillenne. Nyers férfierő,
határozott tekintet és magabiztosság árad belőle.
Tovatűnt az előző arckifejezés. Sehol az a bambaság.
Most tőled kemény a mellbimbóm. Világosbarna, rövid
szakálla és rövidre nyírt ugyanilyen színű haja markáns
megjelenést kölcsönöz neki. Fölém tornyosodik. Mély,
sokatmondó ráncai elárulják, hogy már ő sem a
tinédzser éveit tapossa. Közelebb lehet a negyvenhez,
mint a harminchoz. Érett, karakteres férfi, erős karizmája
pedig pajzsként öleli körbe. Mintha nem is ugyanaz a
bamba fiú lenne, akinek egyetlen pillantásomtól torkán
akadt a szó.
– Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam!
– A hangja reszelős, a hanglejtése magabiztos.
Smaragdzöld szeme élesen hasítja a tekintetem. A
testbeszéde kontrollált, és ha bármi mást mondott volna
ezen az egy mondaton kívül, még el is hittem
volna, hogy van benne valami megmagyarázhatatlan,
valami különleges. De így…
Nem tudom, sírva fakadjak-e vagy nevessek.
Annyiszor hallottam már ezt a mondatot, és mindig
egyéjszakás kalandra vágyó férfiak szájából. Nagyon
eredeti, mondhatom! Nem is próbálok kedvesen
reagálni, mert kerülöm a kisstílű férfiakat és a fajtájukat.
Nem vagyok én a magam ellensége, hogy ilyenekbe
szaladjak. Én nem egyalkalmas nő vagyok, nem azért,
mert sokra tartom magam, bár kevésre sem, egyszerűen
szégyellném magam miattuk.
Viszont egyre kevesebb férfi akar elköteleződni, vagy
komoly kapcsolatban élni, így számomra marad az
egyedüllét. Nem mondom, hogy kellemes, de idővel
hozzá lehet szoktatni magunkat. Sokat küzdöttem vele,
de elfogadtam. Az elfogadás az egyetlen kulcs, amely
minden ajtó zárát nyitja. Nem mellesleg pedig, így nem
tud bántani senki. Az életem férfi nélkül is teljes.
Kitöltöttem minden percemet, és ez meg is felel nekem.

– Oh, tudsz beszélni. Ez az első pozitív tulajdonságod,


miután leöntötted a ruhám. Azonban egy
bocsánatkéréssel többre mennénk, mint a betanult, ám
elcsépelés miatt komolytalannak számító mondatoddal –
replikázok fennhéjázón.
Nyögjön ki egy bocsánatkérést, azután mehet is
mindenki a dolgára. Felszalad a szemöldöke.
– Elnézést? Véletlenül sem. Nem bántam meg, hogy
rád ömlött az italod, mert így megismerkedtünk. De
szívesen meghívlak egy másikra, ha kicsit visszaveszel
a modorodból – úgy kacsint rám, mint aki jól szórakozik.

Hát, én nem veszem a poént!

– Én vegyek vissza? Ez volt az éjszaka vicce, már


meg ne haragudj! De tudod, mit, nem is vártam mást a
magadfajtától, úgyhogy lépjünk túl rajta, és hagyjuk is
ennyiben. – Magas lóról beszélek, de megérdemli,
amiért nem kért elnézést.
Próbálok kiszabadulni, de kicsit nehezebben megy,
mint gondoltam, mert még mindig erősen tartja a
karomat.
– A magamfajtától? – Élesebb a hangja, de a
szemében megmagyarázhatatlan érdeklődés csillan.
– Ne legyél már ilyen karót nyelt! Elképesztően gyönyörű
vagy, igyál velem egy italt… kérlek.
Elmosolyodik, de már ez sem menti meg ezt a
mondatot.
– Karót nyelt? – szalad fel nekem is a szemöldököm a
kérdésemmel egy időben.
Habozik egy kicsit.
– Nem úgy értettem – válaszolja, és valóban látszik
rajta némi megbánás.
Hát rajtam nem! Csak mert nemet mondtam, azonnal
verbális támadásba kezdett, ahogyan minden
visszautasított férfi szokta. Ám engem nem bánt többet
senki, se szavakkal, se máshogy.
– Ha megbocsátasz! – pillantok rá jelentőségteljesen a
karomra, amit fogva tart, miközben teljesen
érzelemmentesek a szavaim.
– Kérlek! – ismétli meg, ám ennek ellenére elenged.
Nem tudom, miért, de valójában sajnálom, hogy végül
megtette, amire kértem.
Elképzelésem sincs, mit láthat bennem, amiért a
goromba mondataim ellenére is próbálkozik. A tekintete
perzseli az arcom. A pulzusom egyre hevesebben ver, a
mellbimbóm még mindig ágaskodik, és ha ez nem lenne
elég, érzem, hogy
kénytelen vagyok összeszorítani a combom. Elátkozom
magam, amiért nem bírja a gyomrom az egyéjszakás
kalandokat. Már régóta nem voltam férfival, különben
biztos nem lenne ilyen erős hatással rám. Oh, kit akarok
becsapni?!
Önuralom! Remekül megtanultam az évek alatt, így
hát kihúzom magam, felszegem az állam, és mélyen a
szemébe nézek.
– Nincs az az Isten!

Kemény szavak! Évezrednek tűnő pillanatig nézzük


egymást mozdulatlanul. Mikor már a hátam is borsódzik,
sebtében megfordulok, nehogy eszembe jusson elnézést
kérni a szavaimért, majd hátra sem nézve a mosdó
irányába indulok.
Berontok a női részleg egyik helyiségébe, és háttal
nekizuhanok az ajtónak. Ne hagyd bántani magad!
Tisztában vagyok a külső adottságaimmal – no, meg az
övével is –, de napjában számtalan szép ember
találkozik, még sincsenek semmilyen hatással
egymásra. Aztán egyszer csak valami történik, és
minden megváltozik.
Egypár perccel később már a tükörbe nézve
próbálom kifogástalanná varázsolni a megjelenésem.
Sikertelenül! Mikor végzek, és ismét normális ütemben
ver a pulzusom, Dávid keresésébe kezdek a tömött
szórakozóhelyen, hogy rábírjam a hazaindulásra. Bár,
inkább tenném meg az ötös lottó számait, hiszen még a
nyereményre is nagyobb esélyem lenne, mintsem a
homoszexuális
unokatesómat meggyőzni arról, hogy lépjünk le. Egy
igazi partiarc. Ráadásul a lányosabb melegfajta,
úgyhogy a feltűnési viszketegségének is külön jót tesz
minden buli, ahol a középpontban lehet. Ahogy próbálok
kacskaringózni a tömegben, egyszer csak őrült
sikolyokra leszek figyelmes, mire a hangok irányába
nézek. Tudtam!
Dávid a bár közepén áll egy asztalon, amin éppen
sztriptíztáncosokat megszégyenítő módon adja elő a
műsorszámát, és szaggatja le magáról a pólót, miközben
csábos tekintetével pásztázza a tömeget. A
hangszórókból The Prince Karma Later Bitches száma
dübörög. Ez nem is egy buzibár, könyörgöm! Megpörgeti
a feje fölött a ruhadarabot, amit nem sokkal később,
kacsintva egy másik férfi felé dob, és belenyal a
levegőbe. Undorító! Nincs bajom a homikkal, alapvetően
imádnivalók, de ez a része mérhetetlenül gusztustalan.
Hogy tudják ezek azonnal kiszúrni egymást egy ilyen
elképesztő tömegben?! Fújok egy nagyot, majd úgy
döntök, lesz, ami lesz, én bizony lecibálom onnan ezt a
hímringyót. Ha véletlenül nem sikerül, én akkor is
kiszabadulok ebből a heringbuliból. Nyomasztó. Tudtam
az első percben, hogy nem volna szabad igent
mondanom. Nem szeretem az ilyen helyeket,
kívülállónak is érzem magam. Egyesek szerint karót
nyelt vagyok, ahogy az a barom is mondta, mások
szerint túl sznob, szerintem pedig csak kulturáltabb az
ilyen viselkedésnél. Ennyi! Dávid győzködött, hogy
kísérjem el erre a szülinapi bulira – ahol kutyát sem
ismerek –, mert nincs kedve egyedül jönni egy hetero
helyre, és nekem sem árt kimozdulni, de már akkor
megbántam, amikor kicsúszott a számon az a nyamvadt
igen. Túl sokan vannak, hozzám érnek, lökdösnek,
ráadásul minden második pasinak a Káma-Szútra villog
a tekintetében. Emellett nem szokásom sem asztalon,
sem rúdon vonaglani, de ilyen összesimulós,
erkölcstelen módon sem dörgölöm magam senkihez. Ez
egész egyszerűen a tánc megszégyenítése. Továbbá
pasit sem akarok felszedni, bár ahogy elnézem, nem is
dobtam ki hozzá eléggé a mellem. Pedig kirakatba
tettem! Bezzeg Dávid itt is feltalálta magát. Mit neki,
hogy buzibár vagy sem!

Átpasszírozom magam az elképesztő tömegen,


közben folyamatosan nekem koccannak a magukat a
táncparkett ördögének tekintő emberek, és esküszöm,
egyik büdösebb, mint a másik. Undorítóak ezek a
magyar szórakozóhelyek. Ez a jó Oroszországban, ott
nincs ilyen dög meleg, nem is izzadja így össze magát
senki. Fintorogva teszem meg az utolsó métereket, és
mielőtt épp célba érnék, észreveszem, ahogy az előbb
megismert idegen egy koktélospoharat nyújt át egy
hosszú, hullámos barna hajú, gyönyörű nőnek. Úgy
látom, más elfogadta a felkínált italt. Semmirekellő! Elfog
egy rossz érzés, de nem hagyom, hogy magam alá
gyűrjön, ezért továbbindulok. Végre elérem Dávidot. Épp
a nadrágját gombolná az asztal tetején, amikor a
bokájánál fogva megrángatom. Lenéz rám a
magasból.
– Nyuszi, pattanj fel mellém, együtt lemossuk a népet!

Ez hülye!

– Figyelj! Én hazamegyek!
Kikerekedik a szeme. Teátrálisan meghajol az
asztalon, mire a közönség füttyög, és üdvrivalgásban tör
ki. Őrjöng Dávidért, és a folytatásra biztatják. Gyerekek,
ő nem Yanis Marshall! Lehajol hozzám.
– A te cickóddal meg mi történt, anyukám?
A szemem forgatom, mert én magam is tudom, hogy a
mellem egy az egyben átlátszik a fehér ruhámon a rám
öntött alkoholtól, főleg, hogy le akartam mosni egy kis
vízzel a mosdóban. Szar ötlet, ne próbálja ki senki!
Hiába van iszonyat meleg, nem szárad olyan gyorsan,
mint képzeltem.
– Szerencsétlen baleset – mondom, és egyre
kellemetlenebbül érzem magam, de ezt ő is jól tudja.
– A hetero faszikáknak inkább szerencsés. Úgy
méregetnek, kisanyám, hogy irigy vagyok a didkódra.

Szeretem ezt a lükét, de irreális, hogy mennyire


langyi.
– Na jó, én megyek! Jössz vagy maradsz?
Elfogyott a türelmem.
– Így biztos, hogy nem engedlek haza egyedül.
Gyere, köszönjünk el, és álljunk irányba! – kacsint rám,
majd maga után húz, hogy mindenkitől elköszönjünk, bár
én aztán egy szót sem beszéltem senkivel.

Kicsit antiszociális vagyok, ettől függetlenül leesik az


állam azon, amit Dávid mondott.
– Komolyan hazajössz? – kérdezek vissza, mert
biztosan csak rosszul hallottam.
Az előbbi kis előadásából azt szűrtem le, hogy jól érzi
magát.
– Nem volt rossz, de csak egy-két meleg fiú van, azok
meg nem annyira az eseteim. Max egy éjszakára, aztán
mennek a levesbe. Ha elkísértem a popsid, átmegyek az
Alterbe.
Jah, a melegbárba. Így már érthető. Dávid úgy
búcsúzkodik mindenkitől, mintha életre szóló cimborák
lennének, míg én csak biccentek az emberek felé. Az
kellene még csak, hogy ölelgessem és puszilgassam
őket. Pfúj, összeszednék egy csomó bacit! Nagy a
kontraszt köztem és Dávid között, nem is tudom, hogy
jövünk ki ilyen jól egymással. Tűz és jég.

Elindulunk a kijárat felé.


– Félmeztelen vagy, csak szólok. – Szinte biztosra
veszem, hogy nem zavarja.
Engem annál inkább.

– Még szép! Legalább a csávónak lesz ürügye


felkeresni. Ezt kell csinálni, szivi! Tanulhatnál egy kicsit!
– kacsint rám kajánul.
– Kellemetlen helyzetbe hozol, ha félmeztelenül
akarsz hazakísérni!
Az utcára lépve megcsap a friss levegő, és hiába van
kint is vagy huszonöt fok, a benti hőmérséklethez képest
így is olyan, mint a hideg zuhany. Szeptember első
napjai valami kegyetlen időjárást hoztak erre az
országra. Olyan hőség van, hogy eszembe sem jut, hogy
hivatalosan vége a nyárnak. Nem véletlenül
hangoztatják azt a nyamvadt klímaváltozást.

Dávid nem kímél, tőle megszokott hangerővel kezd


kiosztani az utca kellős közepén.
– Figyi, babám, lazulnod kellene! Sznob picsa
üzemmódban nyomulsz! Azért hoztalak el, hogy
ismerkedj, hogy kicsit nyitottabb legyél, de kezdem azt
hinni, hogy menthetetlen vagy. Karót nyeltél, pedig ezzel
a didkóval pasifaló is lehetnél. – A kiselőadás közben
rámutat a mellemre. – Mutasd már meg az embereknek
azt az arcod, amit én ismerek. Élvezd már az életet,
legyél egy kicsit romlott, baszki!

Ha még egyszer azt mondja nekem valaki, hogy karót


nyelt vagyok, azt leütöm.
– Látom, más is hasonló véleményen van – tör fel egy
hang a hátunk mögül.
Odafordulok, és az a szívtipró seggfej támaszkodik
a falnak a bejárat mellett. Dávidnak se kell több.
– Ismeritek egymást? – Olyan vékony a hangja, hogy
egy lány is megirigyelhetné.
– Én nagyon szerettem volna megismerkedni – vágja
rá kisfiús vigyorral a képén az idegen, és rám mutat.

Nem sértettem meg kellőképp, úgy tűnik!

Az unokatesóm is felém pillant, és villámokat szór


szeme.
– És te nem akartad megismerni? Elment neked a
józan eszed? Látod, hogy néz ki? – vinnyog tovább
Dávid.
Nem tudom, hogy a melegek azért mondanak-e ki
mindent, amit gondolnak, mert leszarják a világot, és
bizonyítani akarják, hogy nincsenek tabutémák, vagy
egyszerűen csak élvezik, hogy zavarba hozhatják a
heterókat a szabadszájúságukkal. Égess le nyugodtan!
Természetesen a jóképű idegennek se kell több, úgy
mosolyog ott, mintha ő szarta volna a spanyolviaszt.
Azért bugyiszaggató egy mosoly, azt el kell ismerni.

– Hallja ám, amit mondasz – próbálom felhívni Dávid


figyelmét arra, hogy a kommunikációja nem nyerte el a
tetszésem.
– Pont az a lényeg! Bemutatkozol vagy mi lesz veled,
Szűz Mária? – néz rám és színpadiasan karba fonja a
kezét.
Ez teljesen megőrült.

– Mutatkozz be te, ha annyira akarsz! Ez a faragatlan


kiöntötte a koktélom, és még csak elnézést sem kért,
bezzeg egy másik nőt azonnal meghívott egyre.

– Téged is meghívtalak! – vágja vissza azonnal.


– És te nem fogadtad el? Észnél vagy te, nyuszim? –
Dávid sipítozó hangjától visszhangzik az egész utca.
Nem fogom kimutatni, hogy felidegesítenek. A tetejébe
pedig megint érzem azt a bizsergést, amit odabent,
amikor rám nézett ez az idegen, aki mellesleg mostanra
öntelt vigyorral a képén méreget. Önelégült barom, mi
olyan vicces?!
– Hallottad. Engem is! Azon van a hangsúly, hogy
bárkit meghív egy italra, aki elfogadja. Nem az a menő,
aki minden nőt meg tud kefélni egy buliban. Hány éves
vagy, tizenöt? Kb. akkor volt ettől az ember nagyfiú.

Igazából mindkettőjükhöz beszélek.


– Féltékeny vagy? – kérdezi a névtelen férfi, továbbra
is pofátlanul letaglózó mosollyal az arcán.
Látszik rajta, hogy nyeregben érzi magát, miután
Dávid egyértelműen a pártjára állt.
Most lett elegem, és mivel érzem, hogy már nem
sokáig tudnék pókerarcot vágni, egyszerűen tetőtől talpig
végigmérem, és szúrok rajta még egyet.
– Néztél te már magadra és rám? Na, ugye! – Elég
egyértelmű, mire célzok, pedig valójában veszettül szép
ez a férfi, és a maga módján stílusos is. Semmi márkás
vagy drága dolog nincs rajta, mégis úgy néz ki, mint egy
nagybetűs férfi. Látom rajta, hogy megbántottam. – Szép
estét nektek!
Sarkon fordulok, és átmegyek az utca túloldalára, ahol
meglátok egy taxit. Végig érzem a hátamon az idegen
égető pillantását. Beszállok, és mire elmondom a címet,
kivágódik az ajtó, és Dávid szó szerint berobban mellém.
A sofőr pillanatokkal később elindul.

– Egy bunkó fapina vagy! Össze kellene varrni a szád!


Kértem a bocsánatát a nevedben is!
– Ne beszélj így velem!
Sértődötten kinézek az ablakon, de folytatja.
– Mellesleg, nem fogod elhinni, hogy hívják.
– Nem izgat, hogy hívják.
Nyögd már ki!

– A becses neve Oroszi Hunor – közli mindentudó


hanglejtéssel.
Egy pillanatra tátva marad a szám, de gyorsan
becsukom. Egypár másodpercnyi hallgatás után
reagálok csak.
– És ez mégis kit érdekel?
– Téged! – jelenti ki.
2. FEJEZET

HUNOR
Álmosabban ébredek a szokásosnál, pedig bírom a
korán kelést. Ránézek a LED-es órára az ágyam melletti
éjjeliszekrényen, bár mindig ugyanazt látom rajta. 5:15.
A hátamra gördülök, és szokás szerint most is
magamnak suttogok.
– Add, Istenem, hogy elbírjam az újabb napot, és
szeretettel fogadjam mindazt, amit ma rám feladatul
osztasz. Szerencsés vagyok, hogy újabb nappal
küzdhetek meg ma, hiszen sok embernek lehetősége
sincs a harcra. – Keresztet vetek a meztelen mellkasom
előtt.
Reggelente nincs kötött imám, ilyenkor csak Istennel
vagyunk ketten, mondhatok neki bármit, meghallgatja.

Kikászálódom, és a fürdőbe menet kinyújtózom.


Összevissza ropognak a csontjaim, de már
megszoktam. Ma sem leszek fiatalabb. Megmosom az
arcom, a fogam, majd rutinszerűen nyúlok a
futóruhámért, és pillanatok alatt magamra kapom.
Kilépek a lakrészemből, és gyorsan szedem a
lépcsőfokokat, amelyek a földszintre vezetnek. Még
csendes a folyosó, a többség egy picit később kel nálam.

Kiérek a személyzetnek fenntartott épületből, és


megcsap a friss őszi levegő. Bár inkább nyár végi ez
még, mert az időjárás meghazudtolja, hogy szeptember
van. Elhaladok a szelektív kukák mellett, majd intek a
portásnak, és megkerülöm a kijáratot elálló sorompót.
Villámgyors bemelegítésre szánok csak időt, és már
futom is a jól megszokott körömet. Nem hallgatok zenét,
a felkelő nap csendjénél úgysincs szebb dallam a földön.
Csodálatos a világ ilyenkor. Reggelente érzem csak
igazán, amikor ez a békés nyugalom körbevesz, hogy
minden perc, amit elvesztegettem az életemből,
mekkora hiba volt. A fülembe csicseregnek a madarak,
míg a leköszönő nyár szele simogatja az arcomat.
Sajnálom azokat, akik nem szeretnek korán kelni. Miből
maradnak ki!
Jóleső, élénkítő fáradtsággal érkezek vissza. Az
okosórám mutatja a mai teljesítményem. 45 perc, 9
kilométer. Nem rossz. Már sétálás közben nézek fel a
pár méterrel előttem húzódó központi épületre és annak
boltívére. Egy pályázatnak köszönhetően pár éve
sikerült felújítani a főépületet, így mostanra olyan lett az
egész központ, mint egy lakópark. Nem luxusvillákból
álló ugyan, de szép a szemnek, nyugtató a szívnek és
családias hangulatú a léleknek. Minden épület más
színű, nem rikító, nem harsány, nem kérkedő, mégis a
szivárvány jut
eszembe, amikor az udvarról körülnézek. Megrohannak
az emlékek. A jók, a rosszak, minden, amit végigéltem itt
valaha. Elérek a bejáratig, majd a saját lakrészem felé
veszem az irányt.
Lezuhanyozom, majd hétköznapi ruhába öltözöm.
Ápoltan, üdén indulok le újra a lépcsőn. Nincs itt idő az
unatkozásra.
Átsétálok a főépületbe, mostanra azonban már egyre
több emberrel találkozom, akikkel barátian üdvözöljük is
egymást. Az aulán átsétálva, belépek a közösségi
szobába, majd mindenkinek biccentek egyet. Csendben
leülök a helyemre, és becsukom a szemem. Ma reggel a
Hillsong Hosanna című dala szól halkan az ősrégi kis
hifitoronyból. A szám végén kinyitom a szemem, és
meglátom a tiszteletreméltón idősödő nőt a terembe
lépni. Róza huszonkét éve a közösség vezetője, az
utóbbi hatban a kiskorúak részlegét vezeti. Végighalad a
széksorok között, majd amikor szembefordul velünk,
széttárja a kezét, mire én összekulcsolom az enyémet,
és lehajtom a fejem. A teremben ülőkkel egyszerre
mormolom:
– Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék
meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te
akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és
bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól! Mert tiéd az ország, a
hatalom és a dicsőség mindörökké.
Ámen.{1}

Kinyitom a szemem, és körbenézve a teremben


hallgatom Róza aznap reggeli bátorító, erőt adó szavait.
Sok a felnőtt és sok a gyermek. Különböző életkorok,
különböző életek, de egyvalami közös. A függőség. És
az abból való szabadulás reménye. Végignézek a fiatal
arcokon, és látom, hogy megtörte őket az élet. Vannak,
akiknek nincsenek is szüleik, másoknak vannak, bár
inkább ne lennének, és olyan is sok fordul meg nálunk,
akikről egyszerűen lemondtak, vagy annak idején egy
kukába dobva találták meg őket. Ritkán ugyan, de
előfordul, hogy jó szülők gyermekei is itt kötnek ki. Jó
szülő.Vajon mondhatunk ilyet egyáltalán? Vannak, akiket
vertek és olyanok is, akik maguk bántalmaztak másokat.
Vannak, akik rossz útra tértek, és olyanok, akiket
belevittek. Akik másokat megaláztak, és akiket mások
bántottak. De bármi történt is velük, nem számít. Mind
segítségért vannak itt. És itt mind egyenrangúak. Ne
ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!{2}

Ahogy kinyílik a hatalmas kétszárnyú ajtó, mindenki


elindul, és az aulába lépve hatalmas hangzavar
kerekedik. Jó reggelt üdvözlések különböző változatai
csapják meg a fülem, mennek a pacsizások és a
sztorizgatások. Hirtelen érzem, hogy megérintenek a
vállamon, mire reflexből rántom el magam. A velem
szembe kerülő fiatal fiú magasba emeli mindkét kezét.

– Elnézést, mindig elfelejtem, hogy van, aki ijedős


– vigyorog cinkosan.
– Meglátod, Áron, egyszer te is megijedsz, ha kapsz
tőlem egy nyaklevest – válaszolom viccesen.
– Hunor bá’, öregszel. Nem vagy már olyan fürge, mint
bokszoló korodban. Pár év és elkapunk, figyeld csak
meg – tréfálkozik az Áron mellett álló másik kissrác, és a
levegőbe ütöget.
– Azt megnézem. Először nőjön bajszod, fiam!
– Hunor bá’, mi leszünk az elsők a központban, akik
KO-val ütik ki a mentorukat a házi bokszbajnokságon –
húzza fel az orrát Áron nagyképűen.

Mindkettőnek én vagyok a mentora. Az itt lévő


gyerekek csoportokban végzik a feladataikat, és minden
csoportnak van egy vezetője, vagyis mentora.

Ahogy hallgatom őket, újra eszembe jut, mennyire


nehéz volt nekem megszokni a tegeződést. Az én
kissrác koromban nem volt ez divat, de a mai gyerekek
mások. Bár az iskolában még mindig a magázódás a
megkövetelt, itt nálunk ez már másként megy. A központ
vezetője szerint Isten gyermekei tegeződnek egymással,
és én ezzel nem vitatkozhatok, ugyebár. Pedig ha
lehetne, szívesen megtenném, mert szerintem nem
lenne az rossz, ha a mai fiatalság tudná, hogy is kell
rendesen köszönni, ha bemegy egy boltba, vagy azt,
hogy például férfi nem tegez le nőt és a többi. De a világ
változik, és vele változunk mi is. Áron csak tizenhat
éves, a másik meg tizenöt, de szemtelenek, az egyszer
biztos. Én harmincnyolc vagyok, de úgy szívják a vérem,
mintha hatvannyolc lennék.
Az étkezőben olyanok ezek a kölykök, mint a malacok,
akik elé kiöntötték a kukoricát. Éhenkórász egy népség.
Mosolyogva foglalok helyet, mire leül mellém gyerekkori
jó barátom.
– Jó reggelt, testvérem – üdvözöl.
– Viszont kívánom. Helyzet?
– Új bodyART{3}-oktató jön. Dani beteget jelentett, de
küld valakit maga helyett. Azt mondta, ma és holnap kell
helyettesíteni, reméli, utána meggyógyul.
Hatalmas figyelmet szentelünk a sportnak. A
közösségi programokon és a csoportterápiákon kívül
számos lehetőség van erre. Talán azért is, mert a
felnőttek közül majdnem mindannyian valamilyen
küzdősportban voltunk járatosak, így ezt helyezzük
előtérbe. Boksz, ketrecharc, dzsúdó és karate is van, de
mindenki csak egyre járhat, arra viszont rendszeresen.
Ez is annak a célkitűzésnek a része, hogy ha csinálsz
valamit, azt csináld rendesen. Választani pedig tudni
kell. Az élet is döntések sorozata. Nincs olyan, hogy ezt
is, azt is akarom. Dönts, és menj az úton! Ennek
levezetéseként, vagyis az izmok regenerálása és a
mentális fejlődés miatt azonban vannak nálunk jóga- és
piláteszórák is, illetve nem olyan régen vezettünk be egy
viszonylag új mozgásformát, a bodyART-ot. Nem
mondom, hogy mindenki rajong érte, többek közt én
sem, ráadásul
a srácok eleinte azt hangoztatták, hogy ilyenekre csak a
buzik járnak, de Dani, az oktató megkedveltette velük.
Kiváló szakembere az izmok nyújtásának, de egy igazi
állat. Van, hogy megmozdulni sem tudok másnap. A
jógával és a pilátesszel szerintem az a baj, hogy nők
tartják, és ha őszinte akarok lenni, ezeknek a srácoknak
itt kemény kéz kell, és brutális edzésterv. Egy kis szívd
be, majd fújd ki a levegőt témától ezek itt nem hatódnak
meg. Maximum nevetgélnek egy jót. Dani viszont úgy
bánik velük, hogy a srácok is kihívást lássanak a
feladatok elvégzésében. Nehezen teljesíthetőek, fizikai
állóképességet kívánnak. Úgy érzik, leginkább a fizikai
képességük van igénybe véve, a mentális háttérbe
szorul, de ez nem így van, egyszerűen csak Dani
ügyesen manipulálja őket. Régi cimboránk ő is a
pokolból. Ezek függőségben szenvedő kissrácok, tudni
kell velük bánni. Nem olyanok, mint akik kint
szaladgálnak egy elit gimnázium folyosóján a cuki
márkás táskájukkal, majd az órák végén beülnek apuci
menő verdájába, hogy a délutánt a Starbucksban töltsék
egy cukros kis lötty mellett, csak azért, hogy a Sugar
Babynek készülő csajokba betehessék a vékonyka
cerkát. Ez itt az élet szar része. Ezek a kölkök kólát{4}
vagy herkát{5} verettek magukba a köcsög latte helyett.
Ez itt nem a pláza, hanem az Új Kezdet
Drogrehabilitációs Központ és Fiatalkorúak Drogterápiás
Intézete. Az első olyan intézmény voltunk, ahol a
fiatalkorúak számára bentlakásos lehetőség állt
rendelkezésre. Sajnos Magyarországon
alig találni ilyen segítségnyújtást. A mi
kezdeményezésünkkel az volt a cél, hogy ne csak az
állami gondozott gyerekek juthassanak hozzá
professzionális, bentlakásos drogterápiás kezeléshez,
hanem bárki, akinek szüksége van segítségre. Ez
viszont azt eredményezte, hogy pár hónap alatt akkora
várólistánk lett, amit azóta sem sikerült csökkenteni, sőt
elképesztő számokkal növekszik folyamatosan. Ha ötven
ilyen hely lenne ma Magyarországon, az se lenne elég.
Elszomorító. A felnőtt és fiatalkorú intézetünk teljesen le
van választva egymástól, még csak nem is egy városban
helyezkednek el. Mi itt, elzárva a főváros zajától, a Pilis
hegység csendes kis zugában megbújva gyógyítunk. Ez
a részleg a fiatalkorúak drogelvonója. Nem, nem a füves
cigikék káros hatásairól tartunk előadásokat. Ez itt a
durva része!

– Akkor van két nap szabadság. Ránk is fér, szét


szokott szedni minket – reagálok barátom mondatára.

– Azt mondta, ne örüljünk, az ország legkegyetlenebb


oktatóját küldi helyettesíteni – folytatja velem szemben
ülve.
– Az nem ő maga? – vigyorodom el.
Nehezen tudom elképzelni, hogy Daninál lehet valaki
keményebb.
A reggeli befejeztével indul a nap. Jönnek a tanórák,
segítő programok, a terápiák, az életvezetési
tanácsadások, a tanulás és az egyéni
programok. A késő délután a sporté, az este pedig a
meditációé. Azt kurvára utálom. Kinek van kedve az
életén elmélkedni, ha olyan volt, mint a mienk. Ezt már
többször is jeleztem Rózának, de mindig azt a választ
kaptam, hogy ha itt úgy működnének a dolgok, ahogy mi
szeretnénk, egyetlen gyerek sem tisztulna meg, és olyan
felnőttek sem lennének, mint én vagyok. Így marad a
meditáció, de amikor lehet, ellógom, mert nekem itt már
nincsenek kötelező dolgok.

A boksz az életem egy fontos része. Karöltve jött


velem jóban-rosszban. Megtanított küzdeni, elbukni és
felállni. Megvédett, és adott valamit a kezembe, aminek
nemegyszer az életem köszönhettem. A mai napig a
kedvenc időtöltésem, minden percét imádom az
edzésnek. Tény, hogy sokan veszélyesnek tartják, ha
függő gyerekeket küzdősportra nevelnek, ám onnan
kintről könnyű okosnak lenni. Be kell jönni ide, és
megbizonyosodni róla, hogy valójában ez a legokosabb
dolog, amit tehetünk, és a történelemben is találunk erre
számtalan példát. Kint az utcán arra használják a
verekedést, hogy ne ismerjenek közben se Istent, se
embert. Nem véletlen tartom magam ahhoz a
kijelentéshez, hogy a legjobb harcosokat a pokol képzi
ki. Tyson se lenne az, aki, ha a javítóban Muhammad Ali
nem pattintja ki faszagyerekké. Kint csak azt tanulják,
hogy üsd, amíg lélegzik, hogy te lélegezhess. Nekem is
ezt mondták az utcán. Itt viszont azt tanulják, hogy az
önvédelem nem egyenlő a brutális testi sértéssel vagy
az öléssel.
Jókor, jó helyre adott ütés, a megfelelő védekezési
technika megmenti az életed anélkül, hogy másokét
kioltanád. Fegyver a kezedben a magad védelmére, de
nem mások veszélyeztetésére.
Gyerekkori barátommal annak idején együtt vertünk
össze bárkit, aki akadályozott minket abban, hogy
szerhez jussunk. Ő nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy
most másként tekintsünk erre a sportra. Igazi fanatikus
lett, és ennek köszönhetően mára az egyik legjobb edző,
akit ismerek. Feladatának tekinti, hogy az itteni srácokat
ránevelje a küzdősportok valódi értékére. Szeretem az
edzések hangulatát, szeretem, hogy minden alkalommal
az életemért harcolok, és szeretem, hogy az itteni
srácokkal együtt küzdünk valamiért. Most sincs másként.

Valóban nem vagyok már kiscsirke, lihegek is


rendesen. Az óra végeztével a törölközőért nyúlok, hogy
áttöröljem magam, amikor nyílik az ajtó. Mivel tudtuk,
hogy Dani nincs, kicsit elhúztuk a zsákolást. Háttal állok,
de hallom a központ vezetőjének hangját, amint oktató
stílusban, mégis kedvességgel a hangjában rázendít.

– Fogadjátok szeretettel Dani helyettesét. Saját


terepén, az ország egyik legnagyobbikaként tartják
számon. Kész csoda, hogy elfogadta Dani felkérését.
Két napig teszi nálunk tiszteletét.
Róza olyan lelkes hangon beszél, hogy esküszöm,
beleszeretett a csávóba. Tuti, valami szépfiú, azokért
van odáig. Meg miértünk. Valójában persze nem olyan
rajongás ez, mint nő és férfi között szokott lenni. Róza
nemcsak a központ vezetője, hanem az anyánk is.
Ötven fölött van már, és imádni való. Szíve teljes
szeretetével szeret minket. Teréz anyu! A gondolattól
mosolyogva, a törölközővel a nyakamon fordulok meg. A
kurva életbe!
Ahogy találkozik a tekintetünk, megfagy a levegő. Pont
úgy, mint akkor este, most is kettéhasad számomra a
föld. Köpni-nyelni nem tudok. Egy héttel ezelőtt is
gyönyörű volt. Hát, ez a tény mit sem változott azóta.
Ahogy az sem, hogy minden este róla álmodom, mióta
csak beült abba a taxiba, és eltűnt a szemem elől. Nem
hiszek a véletlenekben, csak az Isten által előre
elrendeltetett találkozásokban. És itt a bizonyíték,
mennyire jól teszem. Hogy kerülsz te ide?

– Ismered? – lök meg gyerekkori barátom, egyben


edzőm suttogva.
Gyorsan feleszmélek, és elszakítom a tekintetem a
gyönyörű, jégkristálykék szempártól.
– Mi? Nem… vagyis, miért kérded?
– Mert úgy néztek egymásra, mint akik már túl vannak
egy-két karikán.
Nem vagyunk… sajnos. De, ami késik, nem múlik.

Mire újra ránézek, már ő is összeszedte magát az első


sokkból. Bátran kimondhatom, ez mindkettőnket
váratlanul ért. Olyan egyenesen áll,
hogy egy balerina ehhez képest görbe. Mondtam én,
hogy karót nyelt. Csak az én karómat nyelné már.
Mindegy, hogy ez egy egyházi intézmény, azért szent
nem vagyok! A gondolatra elmosolyodom, de a hangja
kettéhasítja az álmodozásom.
– Üdvözlök mindenkit! Dása Szmirnova vagyok. Apám
orosz, anyám magyar. Innen a név. Valaki nyissa ki az
ablakot, amíg elkészülök!
Orosz.Nem is tudom, ennek most örüljek vagy se.
Kemény. Kimért. És most is épp csak annyit beszél,
amennyit muszáj. Nincsenek felesleges szavak. Ahogy
nem volt ebben a pár mondatban se kérem, se
köszönöm. Vajon abban a csoda szép fejében is csak
ennyi a gondolat? Vagy oda azért tódulnak ilyenkor a ki
nem mondott szavak? Egy hete is bármit megadtam
volna azért, hogy halljam ennek a nőnek a gondolatait,
mert olyan szépen rejti őket egy viselt, színtelen álarc
mögé, mintha teljesen érzéketlen lenne. Bármit gondolt
is rólam egy hete, elrejtette előlem. Ahogy most is pont
ugyanezt teszi.
Odasétál a zenelejátszóhoz, és melléteszi a hatalmas
fekete sporttáskáját. Láthatóan az átöltözésen már túl
van. A bárban még kiengedett, derékig érő, hullámos
szőke haja most hibátlan kontyban feszül a feje tetején.
Egy héttel ezelőtti erős sminkjéhez képest most olyan
természetes, mint aki épp kibújt az ágyból. Az én
ágyamból. Az emlékeimben élő piros, csókra csábító
ajka rúzs nélkül is tökéletesen ívelt. Porcelánfehér bőre
van.
Csak egy vastag, fekete zokni van a lábfején, így most
legalább tíz centivel alacsonyabb. A lába vékony, a
fekete sztreccsnadrág megmutatja kidolgozott izmait,
kerek, kis fenekét. A vékony fekete pulcsi lenge ugyan,
de nem fedi el csodásan formás mellét. A gyászszínt
csak az orbitálisan nagy fehér betűk törik meg az
öltözékén, ami azt üvölti a pofánkba, hogy Calvin Klein
az öltöztetője. Ez nem tudta, hova jön? Ám ezzel együtt
is kétségbeejtően szexi. Semmi mű nincs rajta, mégis
olyan gyönyörű ez a nő a maga természetességében,
hogy arra nincsenek szavak. Esküszöm, amíg meg nem
szólal, olyan, mint egy kedves angyal. De sajnos meg
szokott szólalni! Ahogy most is tette. A szépsége is
halványul az álarctól, amit visel. Rideg és távolságtartó.

Olyan vagy, mint egy jégkirálynő!

– Vegyen fel felsőt mindenki, akin nincs! – rám néz


utasítóan.
Zavarnak a kockáim? Elmosolyodom. Lebuktál!
Elgondolkodom, szót fogadjak-e, de nem akarom, hogy
kizavarjon, így magamra kapom a bő atlétatrikóm.
Mondjuk, ez se rejt valami sokat. Mellettem még pár
kissrác is ugyanígy tesz, bár én tudom, hogy a
parancsosztogatás nekem szólt.
– Egy-két információ. Én nem bodyART-oktató
vagyok. Versenytánc-utánpótlást nevelek
Magyarországon, orosz módszer szerint. Nekik nagy
szükségük van magas fokú sztreccsing{6}, azaz
nyújtásórákra, amiben igen képzett vagyok. – Tánc?
Pont nem úgy nézett ki abban a bárban, mint aki
mindjárt táncra perdül. Bár a testalkata és a tartása is
tökéletes hozzá. – Ha valaki úgy érzi, ez nem felel meg
neki, még most távozzon!
Én akkor sem távoznék, ha azt mondanád, csárdást
járunk.
Természetesen senki nem vonul ki a teremből, bár ez
köszönhető annak is, hogy ez a nő messze a
leggyönyörűbb, aki valaha betette ebbe az intézménybe
a lábát, itt pedig bizony mindenki férfiból van. Mivel a mi
központunk csak fiúkat fogad, a friss hús feletti öröm
tagadhatatlan.
Viszont Dani nem hazudott. Ez a nő kegyetlen. Egy
órán keresztül terrorizálja a testünk összes nem létező
izmát. Úgy nyögünk a fájdalomtól, mint az ovis kislányok.
Ez nem is nő, hanem valami orosz terrorista. Nem
tudom, ez származással jár-e, és azt se, ki merte neki
megengedni, hogy átlépje a küszöböt, de holnapra én
biztos kitiltanám.
Egész idő alatt egyetlenegyszer sem mosolyodik el.
Végletekig koncentrált, mégis úgy érzem, vibrál köztünk
a levegő. Akárhányszor sétál el mellettem, akárhányszor
pillant rám, megáll az idő. Igaz, míg másoknak fizikailag
is segít a gyakorlatokban, hozzám nem ér egyetlen ujjal
sem. Pedig ha tudná, hogy vágyom rá!

Egyszerre érzek keserves kínt, és felszabadító


boldogságot, hogy véget ér ez az óra. Viszont
elismerem, hogy a halálnyújtásból a végére valami
elképesztő jó érzés született. Olyan, mintha a testem
könnyebb lenne legalább öt kilóval, és centikkel lennék
magasabb.
Nem tudom, ki mit érzett meg ebből a
szikrapattogásból, de az óra végén feltűnően gyorsan
kiürül a terem. Ezek itt hagynak magamra a kivégzővel.
Beszari pöcsök. Még a legjobb barátom is csak annyit
mond gyors távozásakor, hogy hajrá.
Dása is sietősen szedi a cuccát, láthatóan esze
ágában sincs kettesben maradni velem. Késő. Nekem
háttal próbálja begyömöszölni a törölközőjét a táskába.

– Ez a sors akarata, kár menekülni előle – jelentem ki


határozottan.
Tovább pakol, majd amikor végez, felegyenesedik,
vállára akasztja a táskát, és megfordul. Istenem, de szép
vagy. Nincs érzelem az arcán. Pont olyan hideg, mint a
bárban volt. Bármit gondol is, nem engedi, hogy lássam.
Ahogy egy héttel ezelőtt sem engedte.
– Nem hiszek a sorsban.
Mindjárt gondoltam.
– Pedig kellene. Nincsenek véletlenek. Sem a bárban,
sem most. A vezetéknevem és a származásod közt sem
véletlen a párhuzam.
– Nem tudom, hogy hívnak.
Hazudni bezzeg tudsz!

– Az a langyos úgyis elmondta, úgyhogy kár


tettetned magad! – utalok a srácra, akivel aznap este
volt, és mosolygok, hátha megtörik a jég.
Nem törik.

– Az csak egy név, az enyém pedig csak egy


származás. Most pedig, ha megbocsátasz. – Flegma és
lenéző, azt pedig rühellem.
Most lett elegem. Türelmes ember vagyok, de nem
ennyire. Azzal a lendülettel elindul, de gyorsabb vagyok,
és az ajtóban útját állom.
– Mi a fasz bajod van neked? Adtam okot arra, hogy
ilyen lekezelően bánj velem? Próbálnék udvarolni, vagy
legalább eljutni valahogy odáig, hogy megtehessem, de
kiábrándítóan viselkedsz. Férjed van, vagy hat gyereked,
hogy ennyire elutasító vagy? Vagy bántottak, és rajtam
vered el? Bár, az se adna okot arra, hogy ilyen goromba
legyél.
Még csak meg sem lepődik. Ezen meg aztán pláne
felbaszom magam. Én még nem láttam ilyen embert,
akinek mindjárt nekimegyek, és még csak a szeme sem
rebben. Vagyis de, egyszer. Tizenöt voltam, és nem volt
pénzem anyagra. A bolt tulaja nézett rám így, amit ki
akartam rabolni. Egyszerre volt faarc, mégis sütött a
tekintetéből a lenézés. Akkori állapotomban nem voltam
vevő rá, és nagyon csúnyán helyben hagytam az öreget.
Most az emlékek, a lelkiismeret-furdalás, a bűntudat és e
miatt a nő miatt is az egeket bassza a pulzusom. Kurva
ideges vagyok. Egyre zaklatottabban veszem a levegőt.
Igazából nem is várok választ tőle, épp ezért
lepődöm meg, amikor megszólal.
– Nincs férjem, és gyerekeim sincsenek. De már egy
hete is jól gondoltam, amit feltételeztem rólad.
– Miről beszélsz? – vágom hozzá a kérdést azonnal.

– A drogról.
Emlékszem, hogy hadovált valamit arról a bárban,
hogy ne kólázzak annyit, és akkor jobban látom majd,
hogy leöntöttem, de akkor annyira a hatása alá kerültem
a látványának, hogy nem is figyeltem arra, amit mond.
Most viszont értelmet nyer minden.

– Ezért nézel le engem?


Szórakozik ez? A mai világban csak azért kosarat
adni, mert valaki a múltban követett el hibákat,
nevetséges. Arról nem is beszélve, hogy előadhatja itt az
áldott szépfiút bárki, attól még futtathat kurvát, meg
eladhatja az anyját egy szaros rugóért.
– Nem állok le drogosokkal.
Rühellem ezt a szót és azt is, ahogyan rám néz,
miközben ezt kimondja.
– Hogy mondtad?
– Ha nem lennél az, nem itt találkoznánk.
Megint elszáll a fejem.
– Mit tudsz te rólam, baszd meg?
– Látod, jobb távol tartani magam tőled. Nem
tudod kezelni az indulataidat. Egyből csúnyán beszélsz,
és agresszív vagy. Tanulhatnál tőlem – mondja olyan
felsőbbrendűséggel a hangjában, hogy végleg elszakad
a cérna.
Kíméletlen! Hát az én is tudok lenni.

– Elmész te a faszba! Nem volt neked gyerekszobád?


Én legalább ki merem mutatni, amilyen vagyok.
Baszhatod a csúnya beszédemet, ha te válogatott
szavakkal is mocskosabbakat mondasz. Érzéketlen nő
vagy. Gondolom, azért vagy ilyen, mert nem kellettél a
kutyának se, amikor megismertek. Mi itt, tudod, a
drogosok szeretjük egymást. Téged vajon szeret-e
valaki?
Ezzel sarkon fordulok, kimegyek a teremből, és
bebaszom az ajtót magam mögött. Szarok rá, milyen
gyönyörű, én nem fogok lemenni kutyába egyetlen nőért
sem.
Róza sokszor korhol engem a csúnya beszédért és a
káromkodásért. De az jön velem. Olyan, mintha a tesóm
lenne. Ráadásul segít is a lelkemnek, így még nem
bírtam róla leszokni. Nem is nagyon akarok. De azt
tudom, hogy nem tisztem igazságot tenni vagy
megleckéztetni senkit, főleg nem ilyen szavakkal. Az
emberek közti kapcsolatok legfőbb munkálója az emberi
beszéd. E nagy adománnyal nem élhetünk vissza, nem
használhatjuk mások kárára{7}. Én viszont ember vagyok,
halandó, hibákkal teli. Nem tudok minden szabályt
betartva élni. Ez a nő pedig megérdemelte, amit kapott
tőlem.
Az életben ne lássam többé!
{1}
Máté 6,9-13
{2}
Máté 7,1
{3}
A bodyART funkcionális tréning. Sok dolog integrálódik benne,
többek között jóga- és tajcsigyakorlatok, erő, nyújtás, pilátesztorna.
Test és lélek típusú, komplex tréning. Fizikai és mentális vonalon
egyszerre erősít.
{4}
kóla (szleng) – kokain
{5}
herka (szleng) – heroin
{6}
Testünk izmainak, ízületeinek folyamatos nyújtása. Sportolóknál
ez sok esetben akár egészségtelenül magas fokú is lehet.

{7}
A Tízparancsolat 8. parancsolatának (Ne hazudj, és mások
becsületében kárt ne tégy!) a Magyar Katolikus Püspöki
Konferencia szerinti magyarázata.

Anda mungkin juga menyukai