Anda di halaman 1dari 92

B.

Akunyin
G. Cshartisvili
TEMETŐI TÖRTÉNETEK

Európa Könyvkiadó
Budapest, 2008

Fordította

BAGI IBOLYA
(elbeszélések)

SARNYAI CSABA
(esszék)
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Б. Акунин
Г. Чхартишвил
Кладбищенские истории, 1999-2004

Колибри, Москва, 2004

Copyright © B. Akunyin, G. Cshartisvili, 2004


Hungarian translation © Bagi Ibolya, 2008; Sarnyai Csaba, 2008
MAGYARÁZAT

Hosszasan írtam ezt a könyvet, évente egy-két rövidebb részt. Maga a téma sem olyan, hogy
kapkodni kellene, a későbbiekben ráadásul az az érzésem támadt, hogy ez nem is egyszerűen egy
könyv, hanem valamiféle út, melyet végig kell járnom, s melyen nem célszerű ide-oda szökellni, mert
ha lendületből nem veszed be a kanyart, könnyen letérhetsz az útról. Néha úgy éreztem, hogy ideje
megállni, s megvárni a következő jelzést, mely ismét útra szólít.
Ez az út öt teljes évig tartott. Egy ősi moszkvai temető falánál kezdődött, s nagyon-nagyon
messzire vitt. Ez idő alatt sok minden megváltozott, s a mindenkire egyaránt érvényes törvénynek
engedelmeskedve, magam is más lettem - megkettőződtem. G. Cshartisvili rezonőrre és B. Akunyin
lektűríró-vállalkozóra, úgyhogy a könyvet már ketten írtuk meg: az egyik az esszékkel, a másik a
szépirodalmi szövegekkel foglalkozott. Azt is megtudtam, hogy tafofil vagyok, a „temetők
megszállottja" - kiderült, van a világon egy ilyen egzotikus hobbi (ami esetenként már mánia). Ám
engem csak feltételesen lehet tafofilnak nevezni, én nem gyűjtök temetőket és sírokat, engem a
Tovatűnő Idő titka foglalkoztatott: hová tűnik, s mi történik az őt benépesítő emberekkel?
Tudják, mi izgat legjobban Moszkva, London, Párizs, Amszterdam, de még inkább Róma és
Jeruzsálem lakosaiban? Az, hogy a többségük már meghalt. A New York-iakról és a tokióiakról ezt
nem lehet elmondani, mivel a város, melyben élnek, túlságosan fiatal.
Ha egy igazán régi város lakosait, annak történelmi kezdeteitől fogva, úgy képzeled magad elé,
mint egy hatalmas tömeget, s belepillantasz az emberi fejek e tengerébe, kiderül, hogy az üres
szemgödrök és az időtől kifehéredett koponyák többségben vannak az eleven arcokkal szemben. A
városok lakói együtt élnek a múlttal, mindenfelől holtak veszik őket körül.
Egyáltalán nem arról van szó, hogy e régi megapoliszokat szellemvárosoknak tekinteném. Nagyon
is elevenek, zajlik bennük az élet, energiától szikráznak. Másról van szó.
Már egy ideje úgy érzem, hogy akik előttünk éltek, nem tűntek el. Ugyanott maradtak, ahol voltak,
csak más idődimenzióban. Ugyanazokat az utcákat rójuk, csak láthatatlanok vagyunk egymás
számára. Átmegyünk rajtuk, s a mostanság divatos épületek üveghomlokzata mögött az egykor itt állt
házak körvonalait látom: a klasszikus oromzatokat és naiv mezzaninokat, a fennhéjázó, díszes
kovácsoltvas kapukat és a csíkos sorompókat.
Minden, ami volt, és mindenki, aki valaha élt, örökre itt marad.
Még nem volt szerencséjük megpillantani a Kuznyeckij Moszt vagy a Nyikolszkaja
embertömegében egy ki tudja honnan odacsöppent s szinte azon nyomban tovatűnő wellington-
kalapos, bő köpenyes sziluettet? Vagy egy tünékeny leányprofilt, szalagos főkötőben? Nem? Akkor
még nem képesek meglátni az igazi Moszkvát.
Az ősi városok egyáltalán nem olyanok, mint az alig száz- vagy kétszáz éves újak. Egy-egy ilyen
nagy és régi városban annyian születtek, szerettek, gyűlöltek, szenvedtek és örültek, majd haltak meg,
hogy az idegi és szellemi energiának ez az óceánja nem tűnhetett el csak úgy nyomtalanul.
Az antikvitásról elmélkedő Brodszkijt parafrazálva azt mondhatnánk, hogy az őseink elevenen
élnek bennünk, mi azonban nem létezünk a számukra, azért nem, mert mi tudunk róluk egy s mást, ők
viszont jóformán semmit sem tudnak rólunk. Ők nem függenek tőlünk. S a városnak, melyben éltek,
szintén semmi köze sem volt hozzánk, mostaniakhoz. Ezért minél öregebb egy város, annál kevésbé
érdeklik mostani lakói - éppen azért, mert ezek vannak kisebbségben. Mi, élők, nemigen tudunk
meglepni egy ilyen várost; másokat is látott már, ugyanilyen bátrakat, találékonyakat, tehetségeseket,
de még az is lehet, hogy akik meghaltak, klasszisokkal jobbak voltak nálunk.
New York ugyanabban a ritmusban él, mint a jelenlegi New York-iak, a város a kortársuk, a
váltótársuk és üzlettársuk. Ezzel szemben Róma és Párizs közönyös lenézéssel szemléli azokat, akik
az ősi falakat a Nescafe és az Ariel mosópor reklámjaival aggatták tele. Az ősi város tudja: a múló idő
árja lemossa az utcákról ezt a hamis csillogást. A farmerben és színes trikóban feszítő vagány srácok
helyén mások fognak itt sétálni, másféle öltözetet viselve, de ezek a mostaniak sem tűnnek el - csak
az egyik negyedből egy másik, föld alatti negyedbe költöznek. Elfekszenek ott néhány évtizedet, majd
egybeolvadnak a földdel, s végérvényesen a Város kizárólagos tulajdonába kerülnek.
A megapoliszok temetői általában nem élnek sokáig: csak addig, amennyi ahhoz kell, hogy a sírok
betöltsék a kijelölt temetkezési területet, s még nagyjából fél évszázadot, amíg azok is ki nem halnak,
akik ide jártak a sírokat gondozni. Úgy száz-százötven év múlva a csontok felett új földréteg képződik,
melyen terek húzódnak, vagy házak épülnek, az egyre inkább terjeszkedő Város szélén pedig új
nekropoliszok jelennek meg.
A holtak a szomszédaink és a lakótársaink. A csontjaikon járunk, használjuk az általuk épített
házakat, azok alatt az árnyas fák alatt sétálunk, amelyeket ők ültettek. Mi és a halottaink nem zavarjuk
egymást.
Néhány évvel ezelőtt Párizs környékén a holtak egész birodalmát fedezték fel - olyan katakombát,
ahol több millió néhai párizsi fekszik, akiknek a földi maradványait valamikor a városi temetőkből
szállították ide. Bárki elutazhat a Denfert-Rochereau állomásig, lemehet a föld alá, láthatja a koponyák
végtelen sorát, s a sajátját is elképzelheti valamelyik kis beugróban, a tizenhetedik sorban, balról a
százhatvannyolcadikként, s talán egy kicsit ki is igazítja a saját személyiségének jelentőségéről
alkotott képet.
De csak ritkán van alkalmunk arra, hogy bepillantsunk a föld mélyébe, ahova az elődeink költöztek.
A párizsiaknak, mondhatni, szerencséjük volt. Az őseinkkel való találkozás leggyakoribb helyei
lehetnek a csodával határos módon megőrződött régi temetők, az összezsugorodott és megdermedt
idő kis szigetei, ahova már régen senkit nem temetnek. Ez utóbbi feltétel elengedhetetlen, mivel a
kihantolt föld és az eleven fájdalom nem az örökkévalóságtól illatozik, hanem a halál levegőjétől
terhes. Ez az illat túlságosan is átható, és zavarja az embert abban, hogy megérezze egy másik idő
könnyű aromáját.
Ha érteni és érezni szeretné Moszkvát, sétáljon egy kicsit a Régi Doni temetőben. Párizsban
töltsön el egy fél napot a Pere Lachaise-ben. Londonban menjen ki a Highgate temetőbe. Még New
Yorkban is van egy hely, ahol megállt az idő - a brooklyni Green-Wood.
Ha a nap, az időjárás és az önök lelkiállapota összhangba kerül a környezettel, egy nagy egész
részének érzik majd magukat - ami volt, s ami ezután lesz. S talán akkor meghallják a hangot, ami azt
suttogja: „A születés és a halál nem falat emel, hanem ajtót nyit."
VOLT-NINCS,
AVAGY
AZ ELFELEDETT HALÁL

A működő moszkvai temetőktől mindig kiráz a hideg. A még eleven húsból kitépett, vérző cafatokra
hasonlítanak. Mindegyikbe fekete csíkos autóbusszal jönnek, mindegyikben túlságosan is halkan
beszélnek és túl hangosan sírnak, s a krematóriumi nagyüzem futószalagjánál óránként négyszer is
felharsan a korál-prelűd, és a gyászruhás kincstári dáma kenetteljes hangon mondja: „Egyenként
odalépünk, és búcsút veszünk."
Ha csak kíváncsiságból tévedtek a Nyikolo-Arhangelszki, Vosztrjakovi vagy Hovanyi temetőbe, és
semmi dolguk sincs ott, szét se nézzenek, csak menjenek onnan, különben megrémülnek a szürke és
fekete kőtömbökkel teli, végtelen kietlenségtől, fuldokolni kezdenek a kimondottan zsíros levegőtől,
megsüketíti önöket az üvöltő csend, és máris szeretnének örökké élni, élni bármi áron, csakhogy ne
kelljen egy kupac hamuként a kolumbáriumi lakótelep egyik fülkéjében végezniük, vagy a nulla-hét
egy-nyolcas számú virágágy alatt fehérjékre, zsírokra és szénhidrátokra bomlaniuk.
Az új temetők semmit sem mondanak az életről és a halálról, csak felzaklatják, megrémisztik és
összezavarják önöket. Hadd csattogtassák csak gránit és beton állkapcsaikat a körautópályán túl, mi
pedig vegyük az irányt inkább a Zemljanoj górod1 felé, a Régi Doni temetőbe, hiszen, azt hiszem, szép
és titokzatos városunkban nincs ennél szebb és titokzatosabb hely.
A Régi Doni temető egyáltalán nem hasonlít a temetkezési nagyipar mai gigászaira: ott aszfalt van
mindenütt, itt levelekkel borított ösvények; ott poros a fű, itt berkenye és barka nő; amott betonlap,
rajta felirat: „Natocska, kislányom, miért hagytál itt bennünket", emitt pedig márványangyal, kezében
nyitott könyv, melyben írva vagyon: „Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak."
Csak nehogy véletlenül az Új Doni temetőbe tévedjenek, amely ott van rögtön mellette, a vörös,
csipkézett fal mögött. Odacsalja önöket hagymakupolás templomával, de ez csak amolyan
báránybőrbe bújt farkas, az alaposan elmaszkírozott l-es számú halotthamvasztó. A kapunál pedig
Szergej Andrejevics Muromcev, az Első Állami Duma elnöke fogadja önöket mosolyra húzódó szájjal.
Mégse higgyenek ennek a szerencsefia hercegnek, aki, akár egy méh, élete során (1850-1910) a
tiszavirág-életű oroszországi europizmus minden nektárát magába szívta, és már csendesen pihent a
kellemetlenségek beköszöntekor, s úgy lehet, tökéletesen biztos volt az orosz parlamentarizmus
győzelmében, és abban is, hogy lassacskán kellemes szomszédok veszik majd körbe: egyetemi
magántanárok, kormányzósági fiskálisok. De minő fájdalom, körös-körül mindenütt Sztálin-díjasok,
dandárparancsnokok, aeronauták és az OSZSZSZK érdemes építői. Eljön majd az idő, amikor
szputnyikos, rajztollas, csillagos síremlékeik szintúgy történelmi egzotikummá válnak. Csak éppen
nem az én generációm számára.
Mi menjünk csak tovább a másik, magas harangtoronnyal koronázott kapun át. Az a Moszkva, amit
én szeretek, ott van eltemetve. El van temetve, de nem halt meg.
Még egészen fiatal voltam, amikor először megéreztem, hogy életben van. Egy csendes intézetben
dolgoztam, nem messze a Doni kolostortól, és gyakran kijártunk a kollégáimmal az ősi sírok közé
Agdamot, ezt a vacak ízű, de annál erősebb bort inni. Elüldögéltünk a fapadon, szemben a Szergij
Radonyezsszkijt, Pereszvetet és Oszljabját2 ábrázoló poros féldomborművel (ami még a mai napig is
ott van, s nem került vissza az újjáépített Megváltó Krisztus-székesegyház falára), azerbajdzsán
cikutát3 rágtunk az édes kolostori almához, s beszélgetés közben érthetetlen módon a Sparks (vagy
mit is hallgattunk akkoriban) legutolsó albumától Szalticsihánál, a Super Rifle farmerektől pedig
Csaadajevnél kötöttünk ki.
Pjotr Jakovlevics a nevezetes padhoz egészen közel aludta örök álmát. Az emberről, akit
Rómában Brutusnak, Athénban pedig Periklésznek hívtak volna, sírja csak egyetlen tényt közölt az
utókorral: „Elhunyt 1856. április 14-én", ez pedig töprengésre sarkallta az embert.
1
„Földváros" - Moszkva egykor földsánccal körülvett történelmi része. (A ford.)
2
Szergij Radonyezsszkij, Pereszvet, Oszljabja - a Troice-Szergijev-(Szentháromság)-kolostor szerzetesei, a
kulikovói csata (1380) hősei. (A ford.)
3
Erősen mérgező, hallucinációkat előidéző növény. (A ford.)
Ami Szalticsihát illeti, az ő sírkövén egyetlen szónak vagy betűnek sem kegyelmezett az idő. Hogy
Darja Nyikolajevna Szaltikova, a moszkvai földbirtokosnő valóban létezett, és vagy száz jobbágyot
halálra kínzott, ez minden, amit sírja a puszta létével elárul. De a szörnyetegeket nem is lehet
definiálni, lelkük legmélye sötét és megfejthetetlen, így a csupasz, szürke obeliszk, a mindent
elhallgató mértani idom, mely sziluettjével a földbe vert nyárfakarót idézi, 4 tényleg a leghelyénvalóbb
síremlék egy rémalak számára.
Öt lépésre De Sade márki orosz kortársnőjének nyughelyétől különös kőfa nő ki a földből, egy
göcsörtös kereszt, a szabadkőművesség jelképe, ami az 1794-ben elhunyt Baszkakov főhadnagynak
állít emléket. Semmi más információ nincs róla, milyen kár.
A sírfeliratok és a suta sírversek érdekes olvasmányok, és egyáltalán nem unalmasak. Nem más
ez, mint az érzések materializálására és megörökítésére tett kísérlet, ráadásul nem is olyan
eredménytelen - a bánatos gyászolók rég nincsenek már, ám a fájdalmuk most is itt van velünk:

„Itt nyugszik egy fiatal szív, Isten rabja, Nyikolaj.


Kit az Úr a bűnös világból a Mennybe szólított immár."
(Nyikolaj Gracsov tisztes ifjú honpolgárnak
vigasztalhatatlan szüleitől.)

Vagy egészen nyakatekert, de annál szívbe markolóbb:

„Drága porhüvely, nyugodj békében,


S te, lélek, szárnyalj azúr égben,
Én maradok itt, s csak sírok teérted."
(Már nem lehet kibetűzni, kitől és kinek.)

Kedvenc epitáfiumom azonban az, amelyik Sahovszkaja hercegnő sírkövét díszíti, s inkább
bosszúszomjas, mintsem megrendítő: „Elhunyt Doktor Sznyegirjov operációja miatt."
Merre van, Doktor Sznyegirjov? Megvan-e még a sírja? Ó, aligha. De itt, a Régi Doni temetőben a
mai napig emlékeznek önre, még ha nem is a legszebb szavakkal.
Húsz évvel ezelőtt, amikor szinte mindennap kijártam ide, nem sokan néztek be ebbe az elvadult,
félig elfeledett régi temetőbe. Talán a moszkvai lokálpatrióták gurmanjai kihozzák még a főváros
vendégeit, hogy megkínálják őket a legnagyobb temetői nevezetességgel, a fekete bronzkrisztussal,
aki teljes alakjával nyújtózik a kolostorfal mélyedésében. A Megváltó lábai elől már akkor sem fogyott
el a friss virág, ám az orosz szecesszió e minden vonatkozásban figyelemre méltó nevezetessége
egyáltalán nem érintett meg - pedig milyen elegáns és fennkölt.
Bűnös vagyok, nem szeretem a nevezetességeket. Nyilvánvalóan azért, mert túlságosan is
fényesre szidolozta őket az a tömérdek pillantás, és mert minden köztudomású velük kapcsolatban,
nem rejtenek semmiféle titkot. A Doni sírkert jegyzékein néhány híres név is akad: a történész
Kljucsevszkij, a költő Maj-kov, az építész Bove, a kozák Ilovajszkij, ám az itteni holtak abszolút
többsége semmivel sem tette híressé magát. Azokat, akik híresek, nevezetesek voltak, mind
Péterváron temették el akkoriban, nem itt, a vidéki Moszkvában. Az egyes síremlékek pompája nem
szabad, hogy becsapja önöket, az csupán a gazdagság, és nem pedig a sikeres élet bizonyítéka.
Csak Isten a tudója, hány szerencsétlenül alakult karrier, hány kielégítetlen becsvágy van eltemetve a
Régi Doni temetőben. Az ember csak nézi ezeket a kopott címereket és elmosódott titulusokat, és a
dán király, Felejthetetlen Erik jut eszébe, akiből csupán hangzatos neve maradt meg, de azt, hogy
kortársai miért is tartották őt ennyire „felejthetetlennek", a történelem már rég elfelejtette.
Az én kiválasztottjaim rajtam kívül senkinek sem kellenek. Az ő nevük életükben sem mondott
sokat, amikor pedig meghaltak, a sírjukon álló kövön kívül semmi sem maradt utánuk ezen a világon.
Jekatyerina Bezszonova kisasszony, elhunyt 72 éves korában, 1823-ban, éjfél után a nyolcadik
órában, és Gavriil Sztyepanovics Karnovics államtanácsos, a mindig erényes, igaz keresztény életet
élő férfiú; ők mind megbabonáznak tovatűnő életük titkával. Ezt az érzést a leglakonikusabban Igor
Burdonov „Kevéssé ismert tény" című háromsorosa fejezi ki:

4
Az orosz néphit szerint a tisztátalan, vérszívó holtakat (varázslókat, boszorkányokat) úgy lehetett meggátolni
abban, hogy visszajárjanak, ha a sírjukon egy nyárfakarót vertek le a földbe. Szalticsiha alakja a néphitben
szintén emberevő boszorkánnyá vált. (A ford.)
Mind halottak már
Kik 1864 augusztusában
Oroszországban éltek.

És tényleg mind halottak, mind, akik egykor böjtöltek, vendégségbe jártak, a Moszkvai
Kormányzósági Hírek-et olvasták, és szidták az álnok Disraelit. Ám a Régi Doni temetőben mégis egy
maró és, azt hiszem, csalhatatlan érzés kerít hatalmába, hogy mind itt vannak körülöttem, hogy el
lehet őket érni, csak nem tudom, hogyan ragadhatnám meg a tovatűnő időt, és miként
kapaszkodhatnék bele a titkukba.
Pedig ez a titok nagyon közeli, csak még egy mozdulat, és már meg is van. Közel az ember
könyöke, mégsem tudja megharapni...
És regényeket írok a XIX. századról, miközben igyekszem mindbe beleírni azt, ami a legfontosabb
- a tovatűnő idő titkát. S az általam kitalált Oroszországot olyan alakokkal népesítem be, akiknek a
nevét a Doni temető sírköveiről veszem kölcsön. Magam sem tudom, mit érek el mindezzel, hogy
vajon azokat rángatom-e ki így a sírjukból, akik már nincsenek többé, vagy ezzel én magam férkőzök-
e az ő életükbe.
Most a száj, majd a fog

Néhány éve Moszkvában eltűnt egy ember. Nyomtalanul. Nem nagy ügy, itt, a fővárosban, a
statisztikai adatok szerint évente nagyjából háromezer állampolgár tűnik el, mindkét nemet illetően,
ám ez az eltűnt nem hajléktalan volt, és nem is valami szédült anyóka, hanem rendőr százados, a BM
Rendvédelmi Akadémiája kriminológiai fakultásának hallgatója. Hivatalos adatai a következők:
Nyikolaj Vilenovics Csuhcsev, orosz nemzetiségű, 1970-es születésű, „A Közrend Védelmének Kiváló
Szolgálatáért" kitüntetés birtokosa.
Amikor Csuhcsev nem jött haza éjszakára a kollégiumba, ami korábban sohasem fordult elő,
másnap pedig igazolatlanul hiányzott a foglalkozásokról, nyugtalankodni kezdtek az akadémián.
Mégiscsak rendőrtisztről van szó. Nem mindegy. Már úgy volt, hogy nyomozni kezdenek utána, ám
éppen ez idő tájt kapott a főnök egy titkos utasítást, Onnan Fentről: Csuhcsev hallgatót ne keressék,
ne verjék nagydobra az ügyet, s az sem tanácsos, ha feltételezésekbe bocsátkoznak. Azért, mert ez
Államtitok.
Márpedig ha Államtitok, nincs mit tenni: kihúzták a százados nevét mindenféle listáról, kollégiumi
helyét egy másik tisztnek adták át, személyes holmiját egy bőrödbe csomagolták, levitték a raktárba,
mivel kiderült, hogy Csuhcsevnek nincsenek közeli rokonai.
Summa summarum, élt egy ember, s ahogy mondani szokás, most már se híre, se hamva.
Egyébként különös figura volt.
Azaz, kétség sem fér hozzá, minden ember a maga módján különös. Kívülről talán ez nem mindig
látszik, de ez száz százalékig így van. A lelke mélyén mindenki tudja magáról, hogy egyáltalán nem
hasonlít a többiekre. Nyikolaj is tisztában volt ezzel, de a többségtől eltérően, az ő esetében ennek
valamiféle objektív okát is lehetett adni. Lehetséges, hogy nem kimondottan objektív ok, hanem
egyszerű véletlen, ám Nyikolaj egy percig sem kételkedett a maga különösségében, s Liszicskina
alhadnagynak, aki az utóbbi időben igencsak tetszett neki, a következőket mondta: „Hiszek a
Csillagomban."
Csuhcsev különössége abban állt, hogy ő volt a Kincseket Találó Ember. Igaz ugyan, hogy ez idáig
csak egyszer lelt kincsre, ám ez akkor történt, amikor kialakulóban van az ember életcélja, tizennégy
éves korában.
A kisvárosban, ahol Kolka felnőtt, volt egy elhagyott tárna. A háború alatt a németek
fegyverraktárnak használták, s amikor visszavonultak, körbeaknázták az egészet, a mocskok. A
mieinknek azután nem volt kedve vacakolni vele, s értelmét sem látták - vasajtóval zárták el a
bejáratot, hogy a kölykök ne másszanak be, s egy halálfejes táblát akasztottak rá „Idegeneknek tilos a
bemenet" felirattal, majd megfeledkeztek róla. Negyven évig csak rozsdásodott az ajtó, aztán amikor
egyik reggel Kolka a patakról hazafelé tartott, egyszer csak mit lát: a láncról magától leesett a lakat, s
a résen át belátni az üres sötétségbe.
Kíváncsi fiú volt, s egyáltalán nem ijedős. Bemászott. Azt gondolta, lehet, hogy talál egy német
sisakot, vagy ha szerencséje van, egy Schmeisser-tölténytárat. És ha az aknákat óvatosan kikotorja,
és akkurátusan szétszedi, nagyon is jól használhatók lesznek a halászásnál.
Igazság szerint Kolkának fel kellett volna robbannia ebben az elhagyatott tárnában, ám éppen itt
mutatkozott meg a Csillaga. Ennek köszönhetően nem akadt bele a lába az „Smi-35" ugróakna
gyújtózsinórjába, nem lépett rá a Stock-akna acélrugójára, hanem ehelyett egy félig elkorhadt
töltényládában talált egy kisméretű, úgy harmincszor negyvenes, arannyal gazdagon díszített dobozt.
Valószínűleg egy policáj rejthette el, jobb időkre számítva, de már nem sikerült visszajönnie érte, a
szemétjének.
Ha Kolka Csuhcsev idősebb lett volna, s koránál fogva nagyobb élettapasztalattal és
bölcsességgel rendelkezik, senkinek sem beszélt volna a kincsről, az aranyat szép csendben
elpasszolta volna, kis adagokban, de mit lehet várni egy gyerektől? Eldicsekedett vele, telekürtölte az
egész várost.
Rövidre fogva a szót, a dobozt bevitették a rendőrségre, a hősies Kolkáról cikk jelent meg az
újságban, megkapta a dicsérő oklevelet, és a törvény megállapította jutalmát: az érték negyedének
tört aranyban számított árát, 784 rubelt és néhány kopejkát. Vett magának egy Verhovina márkájú
mopedet és egy csehszlovák pergőcsalis horgászfelszerelést, a többit odaadta az édesanyjának.
Ilyen különleges történet esett meg Csuhcsevvel kamaszkorában.
Ekkor vált véglegessé elhatározása is élete távlatait illetően. Kolja úgy döntött, hogy a biztonsági
szervek munkatársa lesz.
Először is azért, hogy továbbra is a törvény szellemében tevékenykedjen. Másodszor azért, mert a
rendőr oda is bejut, ahová idegeneknek tilos a bemenet, a kincsek pedig, tudva levő, csakis ott
teremnek, ahová senkit sem eresztenek be. Harmadszor pedig, mégsem mehet bányásznak.
Az elkövetkező években Csuhcsev élte a maga hétköznapi életét: letöltötte a katonaidőt, a
rendőriskolában tanult, megnősült, majd elvált, az útlevél-ellenőrző pultnál dolgozott, eljutott a
moszkvai akadémiára, ám mindez csak a külső, s nem az igazi életet jelentette. A dolog lényege
abban állt, hogy Nyikolaj mindkettőre figyelt. Vigyáznia kellett, el ne szúrja, amikor a Csillaga elvezeti
őt az Igazi Kincshez. S Csuhcsev hitte, hogy nem szúrja el.
A százados szívesen tanult az akadémián. Nemcsak azért, mert ezáltal lehetőség nyílott a
szolgálati karrierre, sőt talán arra is, hogy állandó munkát kapjon a fővárosban, vagy Moszkvához
közel, hanem azért is, mert az akadémia egy ősi kolostor területén volt, Moszkva legrégebbi részében.
„A Fehér falú város föld alatti kincsei" című szórakoztató könyvecske szerint titkos járatok és
búvóhelyek sokasága húzódik itt a föld alatt, ahol a moszkvaiak elrejtették vagyonukat hol a tatárok,
hol a lengyelek, hol a franciák, hol Csuhcsev százados elődei-kollégái elől. Vegyük csak ezt a
bizonyos kolostort, amelyet „Keresztelő Szent János lefejezésének" szenteltek. 1918-ig apácák lakták.
A grófnék és kereskedőasszonyok lelkük megmentése érdekében arany ikonkereteket, súlyos ezüst
gyertyatartókat és más értékes kegytárgyakat ajándékoztak nekik. Amikor a szovjethatalom
elhatározta, hogy kisajátítja az amúgy vastag kőfallal körbekerített ingatlant, s átadja a Cseka-OGPU-
nak, a kolostort bezárták. Jöttek, hogy elvigyék a nemesfémeket - sehol semmi: csak a csupasz falak.
Az apácák az összes vagyonukat elrejtették valahová.
Felmerül a kérdés, hová? Nem hurcolászhatták ide-oda az aranyat meg ezüstöt a fővárosban, a
forradalom alatt!
Itt van valahol a drágaságom, érezte a százados, amikor szemügyre vette a kis cellákból álló
épülettömböt, ahol régen a börtön volt, most pedig tankönyvraktár. Vagy itt (ezt már az omladozó
templommal kapcsolatban gondolta, amelyik egy erős, alaposan megsüllyedt fundamentumon állt).
Egyébként nem mondhatnánk, hogy minden teljesen véletlenül történt. Aki tudja, hová kell nézni,
előbb-utóbb megpillantja, amit meg akar látni.
Így hát december nyolcadikán, fél kettő környékén, a foglalkozások közötti szünetben Nyikolaj a
templom környékén sétálgatott. Kolbászos szendvicset majszolt, dobozos gyümölcslevet ivott,
nézelődött - mint mindig.
Egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy két munkás közvetlenül a templom falánál gödröt ás -
kábelt akarnak fektetni. Odament, hogy közelebbről megnézze. Eszébe jutott: aha, az olvadás miatt
csinálják, igyekeznek, nehogy ismét megkeményedjen a föld. Meg kell hogy mondjuk, akkor
decemberben egyszerűen hihetetlen olvadás köszöntött a városra: a hó teljesen elolvadt, s egyes
kerületekben a hőmérő higanyszála napközben tíz Celsius-fokig is felkúszott.
A százados figyelmesen nézte, ahogy az ásó hegye belemélyed a vöröses színű földbe, s a szíve
a szokásosnál hevesebben kezdett dobogni. Elképzelte, ahogyan az agyaggöröngyök közül előtűnik
egy láda fekete teteje vagy egy korsó csokoládébarna oldala. Csak egy kicsi látszik belőle,
éppenséggel a legszéle. S akkor, amíg a munkások észre nem veszik, Nyikolaj így kiált majd: „Na,
gyerünk, takarodjatok innen, itt tilos ásni, ez állami objektum." Azok majd megkeresik a brigádvezetőt,
vagy akárkit, ő pedig gyorsan beugrik a gödörbe, és...
Csuhcsevnek nem volt ideje tovább ábrándozni, mivel az ásó undorítóan megcsikordult - mintha a
templom alapzatába ütközött volna, ám a századosnak úgy tűnt, hogy ez a hang nem kőtől, hanem
vastól származik.
S így is volt: a földből egy rozsdás sarokvas állt ki, melyen világosan kivehető volt a szegecselés.
Vagy egy fém védőpajzsot erősítettek a templom fehér kőtalpazatához, vagy - csak nyugalom! - egy
betemetett ajtó teteje bukkant elő a földből.
Nyikolajt kiverte a veríték. A munkások meg csak hadonásznak az ásóikkal, még csak fel se
néznek.
Ekkor Csuhcsev olyan akaraterőt tanúsított, melyet a szolgálati jellemzésében is kiemeltek:
megvárta, amíg a gödröt ásók elmennek ebédelni, annak ellenére, hogy a szíve majd' kiugrott a
helyéből türelmetlenségében.
Beugrott az árokba. Egy deszkadarabbal megkaparta a vasat. Tényleg egy ajtó. A legtetejéig
mindenféle szemét borította: kőtörmelék, rothadó faforgács, vakolatdarabok. Úgy látszik,
szántszándékkal álcázták a bejáratot.
Nyikolaj előkapta az ásót, egy szempillantás alatt eldobálta a szemetet, úgy fél méter mélységben.
Azután fogta a feszítővasat, beledugta a résbe, nekiveselkedett. A hasadékon keresztül édeskés
dohszag áradt ki. Éppen ilyen szaga kell hogy legyen a Helynek, ahol a Kincs Rejtőzik.
A százados mindent visszaszórt, a biztonság kedvéért még egy kis földet is pakolt a tetejére. Most
már csak meg kell várni az éjszakát, amikor néptelen lesz az udvar.
Az idő alatt, míg nyitva volt az átjáró, Csuhcsev beugrott a kollégiumba. A régi egyenruháját vette
magára, amelyet mostanság csak gyakorlati célokból használt, mint például a hajléktalanok
búvóhelyén tartott próbarazziák idején, magára húzta a vízhatlan köpenyét, a zsebébe dugta a kis
gyalogsági ásót és a Túsza márkájú, jó kis zseblámpáját - a kollégái ajándékozták neki harmincadik
születésnapjára, az éjszakai horgászáshoz.
Estig az oktatási épületben lődörgött, majd a kijárat felé indult, mintha a többiekkel együtt menne,
útközben azonban kilépett közülük, s a fal mellett oldalazva a gazdasági udvar felé vette az irányt. Egy
eldugott sarokban, egy leselejtezett Zil vezetőfülkéjében vészelte át az időt tizenegyig, s csak akkor
fogott neki a dolognak, amikor már a környéken minden elcsendesedett.
A várakozás óráiban a századosban annyi energia halmozódott fel, hogy a másfél méteres gödröt
alig tizenöt perc alatt ásta ki. A régi ajtó teljes terjedelmében ott volt előtte. Bár már majdnem megette
a rozsda, de masszív volt, nem úgy, mint a háború után készült bányászati kontármunkák. Csuhcsev
azonban ezt is öt másodperc alatt elintézte, úgy megrántotta az ajtószárnyat, hogy az csaknem
lerepült a sarokvasról.
Összegörnyedve belépett a sötétségbe, behajtotta maga mögött az ajtót, és csak ekkor kapcsolta
fel a Túszát.
Lépcsőket látott maga előtt. Elindult lefelé, nem is akármilyen, úgy hét-nyolc méter mélyre
ereszkedhetett. A templom alatt lévő pincében (vagy ha a történelmi elnevezést használjuk, a
„kriptában") Csuhcsev egyszer már megfordult, ám semmi érdekeset nem fedezett fel - csak az archív
iratokkal teli poros polcokat. De ez a föld alatti helyiség, ahova most jutott, nyilvánvalóan mélyebben
fekszik.
A zseblámpa fénye körbejárta a boltíves mennyezetről lógó tömérdek pókhálót, a piszkosfehér
falakat, a földön heverő téglatörmeléket.
Olyan csend volt, hogy a százados jól kivehetően hallotta a saját szívverését.
Csak nyugalom, Kolja, mondta magának Csuhcsev, ne pánikolj. Ha már egyszer betemették a
bejáratot, ez azt jelenti, hogy volt mit rejtegetni. Kutatni fogunk. A zárt helyiség felderítésére vonatkozó
szabálynak megfelelően - az egyik sarokból kiindulva, az óramutató járásának megfelelően, méterről
méterre.
A fal, ahonnan a kutatást el akarta kezdeni, fejtörést okozott a századosnak. Tele volt nagyon
ismerősnek tűnő, apró mélyedésekkel. Közelebbről szemügyre véve őket, Nyikolaj rájött, ezek
revolver- vagy pisztolygolyó nyomai. Először elcsodálkozott, de amikor a padlón a vastag porrétegben
felfedezte a szétszóródott rozsdás töltényhüvelyeket, a rejtély megoldódott.
A fenébe, hiszen ez egy kivégzőpince. Ha már egyszer a kolostorban egy csekista börtön volt,
akkor itt, természetesen, tiszta kézzel és forró szívvel intézték el a forradalom ellenségeit. Akkoriban
nem körülményeskedtek sokat, nem kényeztették a foglyokat feltételes szabadlábra helyezéssel. Most
már érthető, miért tüntették el a pincét, s torlaszolták el a bejáratot.
Csuhcsev százados szörnyen elkeseredett.
No és, természetesen, rosszul is érezte magát. Nem mintha ideges vagy túlérzékeny ember lett
volna, de a maga módján fogékony volt bizonyos dolgokra. Nem szentimentális értelemben, hanem
ami a kifinomult érzékeket illeti. Amikor ennyi éven keresztül figyeled magad körül a titkos, egyedül
számodra észrevehető jelzéseket, a misztika megteszi a magáét. És Nyikolaj mintha kiáltásokat,
nyögéseket, visszhangzó lövéseket hallott volna, sőt, mintha... Már szeretett volna kimászni ebből az
átkozott gödörből, de a Csillaga nem engedte. Ezt suttogta a fülébe: nézz csak oda Kolja, abba a
távoli sarokba!
Csuhcsev elűzte tudatából a nem létező hangokat, és a megadott irányba indult.
Ott, a sarokban, rettenetesen rossz érzése támadt. A százados nehezen tudta volna
megmagyarázni, mitől volt ez, de hideg borzongás járta át.
Na jó, ez egy fal, világított oda lámpájával Nyikolaj, s próbálta kideríteni, mi okozza mindezt. Na jó,
ez meg penész. Meg egérürülék. Helyesebben patkány - túlságosan nagyok a bogyók.
Messziről idehallatszott: „bimm-bamm, bimm-bamm" - a kolostor harangtornya most kongatja az
éjfélt.
Csuhcsev ujjával végigsimított az ajkán, majd az elülső fogain - ez volt a szokása, amikor valamin
komolyan elgondolkodott.
- Most a száj, majd a fog - hallatszott ki a falból a tompa, de jól kivehető suttogás.
És még valamilyen mormogás, amit alig-alig lehetett csak hallani.
- Tessék? - kérdezte visszahőkölve a százados.
Hiszen előtte nem volt semmi, egyáltalán semmi! Csak a fal.
És ekkor valahonnan (talán a repedésekből) köd gomolygott elő - nem is köd, hanem füstfelhő - de
nem is füstfelhő volt ez, hanem minden valószínűség szerint Nyikolaj tekintete homályosult el a
meghökkenéstől, szinte alig látott valamit. A levegő megremegett, a fényben fehér porszemek
kavarogtak, azután kitisztult a kép, s a rendőr, közvetlenül maga előtt, megpillantott a falon egy lyukat,
amely korábban nem volt ott.
- Azannyát! - mondta Csuhcsev, mivel elvből nem használt nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket,
s a kőpadlóra ejtette a Tuszáját.
A lámpa nem tört el, de elgurult, s a másik irányba világított, ezért aztán Nyikolaj nem tudta kivenni,
ki van ott a lukban.
Ott pedig, teljesen egyértelmű, hogy volt valaki.
A százados orrát savanykás bűz csapta meg, megborzongott, mintha csak egy nyitott
hűtőszekrény előtt állna, és sipító (talán női) hangot hallott:
- Kivagyott? Hé, kivagyott?
- Csuhcsev százados - válaszolta szigorúan Nyikolaj, s lázasan azon gondolkodott, hogyan is néz
ki hivatalból az ő föld alatti tartózkodása.
Egyébként, ez nem is nagyon szorulna magyarázatra. Egy hatósági közegnek joga van oda menni,
ahova akar, amennyiben valamilyen rendellenességet tapasztal. Ez esetben pedig kétségkívül
valamilyen rendellenességről van szó, bár felettébb érthetetlen, milyenről is.
- Csuhcsev százados? - suttogta a sötétség. - Csuhcsev százados?! Nyikoluska, angyalom!
Megjött az én sólyommadaram! És én már nem bíztam benne!
Egy öregasszony mondta mindezt, most már egyértelműen kivehető volt. Először is reszketett a
hangja, másodszor pedig dünnyögött - a „Csuhcsev százados" helyett „Tyuhcsev", vagy méginkább
„Tyutcsev századost" lehetett érteni.
Hideg fuvallat csapta meg Nyikolaj arcát, a szörnyű bűz még orrfacsaróbb lett - az öreglány
valószínűleg közelebb jött a századoshoz.
- No-no - figyelmeztette szigorúan, minden eshetőségre számítva a százados, és lehajolt a
zseblámpáért. - Igazoltatás. Kérem a személyigazolványát!
Itt azonban, ahogy mondani szokás, bizonyos kérdések merültek fel. Először is, miféle szerzet ez?
Másodszor, hogy került a betemetett pincébe? Elképzelhető, hogy van másik bejárat is? Harmadszor,
hová tűnt a faldarab? Negyedszer, honnan tudja az öregasszony a nevét? Csuhcsevet senki nem
hívta „Nyikoluskának", még gyerekkorában is leginkább „Kolkának" nevezték, az édesanyja
„Koljuncsiknak", a nagyi pedig „Koljuska-mókuskának".
- Nem ismered fel a te Darjuskádat? - hüppögte egy reszkető hang. - Ó, mennyire vártalak téged,
drágaságom, mennyire vártalak, te szívtelen teremtés! Micsoda bűnöket vettem a lelkemre! Eszelősen
bűnt bűnre halmoztam, az eszemet pedig te vetted el! Amikor elhagytál, s egy fiatal szőke lányt
választottál helyettem! Legszívesebben mindegyiket, az összes szőke hajú riherongyot darabokra
szaggattam, forró vízbe dobtam, vasalóval sütögettem volna! De hát nem pusztíthatod el mindegyiket!
És annyi gyűlölet volt ebben a szortyogó szíszegésben, hogy Csuhcsev keze elernyedt, s a lámpa
ismét a földre esett.
- De engem is megkínoztak, ah, hogy megkínoztak! - Az öregasszony kígyósziszegéshez hasonlító
hangját sírás váltotta fel. - Annyi éven keresztül a mélységes sötétségben, száraz kenyéren élni! Azok
az undok fattyak meg a rácson keresztül piszkálnak engemet, kemencében sütött pirogot mutogatnak,
hozzá folyton-folyvást ezt hajtogatják: „Szalticsiha, gyilkos banya, jól megtermett boszorka,
Vasziljevna, Szavisna, vérszívó hárpia! Van ám nekünk forró pirogunk, halas és lekváros, húsos és
tojásos. Tessék, tessék, csak magának, falánknak! Van boltunkban atlasz-kanavász, hajtű-gombostű,
tályog-bibircsók!" Én meg acsarkodók rájuk, mint a vadállat, átkozódok, azok meg hahotáznak. Azt
mondják, „Te nem asszony vagy, hanem embör, kiadták parancsba. Húzd le a gatyád, hencegj el vele,
mid van! Oszt hogy mászott rád az a katona?" Ne engem hibáztass azért, hogy állapotos lettem, ne
higgy a gonosz nyelveknek. Erőszakot tett rajtam az a katona, amikor hideglelésben feküdtem,
magamrul nem tudva. Mert én, Nyikoluska, drágaságom, csak teérted bolondulok...
Csuhcsev jóformán oda sem figyelt erre az értelmetlen szóáradatra. Már rájött, miféle
madárijesztővel van dolga. Nemrégiben, közvetlenül a kolostor mellett felszenteltek egy kápolnát, így
azután a közelben mindenféle részeges, szakadt népség ételért kuncsorog, alamizsnát kunyerál. Ez
az öregasszony is onnan való lehet. Valóban buggyant az elméje, teljes mértékben, régebben az
efféléket nevezték szent együgyűeknek. Meg még boldognak, ahogy a Vörös téren a székesegyházat.
Nappal az öregasszony bizonyára az utcán kódorog, éjszakára pedig lemászik a pincébe.
A százados egy határozott mozdulattal, már cseppet sem remegő kézzel felvette a zseblámpát,
odairányította - s a feltételezése beigazolódott. A fal mellett egy magas termetű, a vasorrú bábára
hasonlító, csontos öregasszony imbolygott, hatalmas fekete szeme villogott, egyszóval a legtipikusabb
hajléktalan: felső teste valamilyen rongyokba csavarva, alul buggyos térdű lötyö-gős nadrág, olyan,
mint valami kopott kínai dzsogging, a lábán pedig foszladozó gyékénypapucs.
- Olyan fény jön felőled, mintha tőle jönne! - vigyorgott a rémség, és a százados felé nyújtotta
ráncos mancsát. - Ő küldött téged, ugye?
- El a kezekkel! - kiáltott fel Csuhcsev, s kirázta a hideg. Hogy tud itt éjszakázni, hogy az ördögbe
nem fagy meg? - Ki küldött? Hova küldött?
- Aki az üveget őrzi - magyarázta zavarosan a hajléktalan öregasszony. - Csakis ő lehet, senki
más. Világítsd meg magad, Nyikoluska. Hadd gyönyörködjek egy kicsit abban az édes arcodban. Már
nagyon vágyakoztam utánad. - Ekkor hirtelen összecsapta a kezét, s izgalomba jött. - O, én ostoba!
Miért vagyok még mindig ezekben a rongyokban, fésületlenül! Magamban meg csodálkoztam, miért
nem becézel, egy kedves szó nem sok, annyit sem mondasz. Ne nézz most rám, aranyom, mindjárt
visszajövök!
Intett egyet, s megint csak, ahogy öt perccel ezelőtt, a levegő megmozdult, elködösült, de ez
esetben csak egy rövid időre.
- Most nézd meg a te Darjuskádat!
A könnyű köd szertefoszlott, és Csuhcsev az öregasszony helyén egy még fiatal, de nagyon
csúnya, fekete hajú, kövér, krumpliorrú nőt látott. Ami a legfantasztikusabb volt az egészben, hogy a
nő nem rongyokat viselt, hanem egy díszes, hosszú ruhát, igencsak mély kivágással, melyben ötös,
de inkább hatos méretű hatalmas kebel ringott. S a savanyú szag is eltűnt, helyette erős virágillat
érződött a levegőben.
Ekkor Nyikolaj, bármennyire bátor ember volt is, elejtette a zseblámpát (immár harmadjára),
megfordult, és a lépcső felé iramodott. Maga sem emlékezett, hogyan rontott ki a pincéből, de maga
mögött még hallotta:
- Állj meg! Hová mégy? Hiszen így sz-száz évig nem láthatlak újra!

Ez tehát december nyolcadikán, sőt már kilencedikén történt, mivel amikor Csuhcsev kikecmergett
a gödörből, első dolga az volt, hogy az órájára nézzen - rendőrszokás szerint: ha váratlan esemény
történik, azonnal jegyzőkönyvet kell felvenni. Tizenegy perccel múlt éjfél.
Miután a százados álldogált egy kicsit az árokban, s úgy-ahogy megnyugodott, elhitette magával,
hogy hallucinációja támadt, ami a tudomány számára még nem eléggé feltárt jelenség. De nem
mászott vissza a pincébe - mit kezdene lámpa nélkül? Betemette szeméttel a vasajtót, s elhatározta,
hogy másnap megy vissza a Túszáért.
Reggelig hánykolódott az ágyban. Néhányszor elbóbiskolt, de csak rövid időre - hideg verejtékben
úszott, kiabált, de hogy milyen rémálma is volt, arra már nem emlékezett.
Másnap az első előadás helyett az olvasóterembe ment, kikért egy Moszkva-útikönyvet, megtalálta
benne a Keresztelő Szent János-kolostort, a régi templomot, s olvasni kezdett.
Kiderült, hogy a templom nem is olyan régi, mindössze százharminc évvel ezelőtt építették. Előtte
egy másik, egy jóval ősibb állt a helyén. Azt 1860-ban lebontották, s a régi alapzatra újat emeltek.
Valószínűleg megspóroltak némi pénzt az építkezés legelején.
Ezután jött a líra - Tarakanova hercegnőről, a Krisztusban bolond, balga Marfáról és Szalticsiháról,
a szörnyeteg gyilkosról.
Amikor Nyikolaj idáig ért az olvasásban, felkapta a fejét. Eszébe jutott, mit mormolt az éjszakai
rém: „Szalticsiha, kínzó banya", és még valami hasonlót. Átfutotta a sorokat, de Szalticsiháról keveset
írtak: kegyetlen jobbágynyúzó, az egyik kolostor tömlöcébe zárták, és ott is halt meg.
- Egy nagyobb lexikonra lenne szükségem. Az „Sz" betűtől - kérte a könyvtárosnőt Csuhcsev.
Oda tettek elé egy jó vastag kötetet, keresni kezdte benne „Szalticsiha "-t, és meg is találta.
A szócikk a következőket tartalmazta:

„SZALTICSIHA - valódi nevén Szaltikova Darja Nyikolajevna [1730 március - 1801. 11. 27. (12. 9.),
más adatok szerint 1800]. Egy lovashadnagy özvegye, a moszkvai, vologdai és kosztromai
kormányzóság gazdag földesúrnője. 7 év alatt (1756-1762) 139 embert kínzott halálra, mindenekelőtt
szőke hajú asszonyokat és lányokat. Agyonütötte vagy halálra verte, leforrázta vagy vasalóval égette
őket, felgyújtotta a hajukat. A brutális kegyetlenség ilyen rohamai azután jelentkeztek nála, hogy
elhagyta a szeretője, bizonyos Nyikolaj Tyutcsev százados, a kitűnő költő, Fjodor Tyutcsev nagyapja.
Sz. először a százados és fiatal felesége életére tört, s amikor a házaspárnak sikerült elmenekülnie,
gyilkos gyűlöletét védtelen cselédein kezdte kiélni. A jobbágyok megpróbáltak panaszt tenni, Sz.
azonban megvesztegette a hatóságokat. 1762-ben végül két parasztnak, akiknek Sz. meggyilkolta a
feleségét, sikerült maga a cárnő elé vinni az ügyet, aki megparancsolta az Igazságügyi Kollégiumnak,
hogy szigorúan vizsgálja ki az esetet. A nyomozás hat évig tartott. A bíróság halálra ítélte a
gonosztevőt, s elkobozta minden vagyonát. Sz. azonban időben elrejtette arannyal teli ládáit, s azok
hollétét még kínvallatás alatt sem árulta el. II. Katalin úgy találta, hogy az efféle »szörnyeteg-nek« a
gyors halál nem elegendő büntetés, ezért a következő döntéseket hozta: 1. Fosztassák meg nemesi
címétől, s tiltassék meg egész birodalmunkban, hogy ezentúl bárki által is atyja vagy férje nevén
neveztessen. 2. Moszkva egyik terén oszlophoz láncoltassák, nyakába köttetvén egy nagybetűs tábla
a következőkkel: »Ártatlanok kínzója és gyilkosa«. 3. Ha kiállotta az egy órát eme gyalázatos
látványosságként, láncra verve vitessék a Belij vagy a Zemljanoj városrész egyik apácakolostorába, s
ott bármelyik templom mellett ásassék neki egy föld alatti börtön, melybe bezárassák és haláláig
fogva tartassák, úgy, hogy szeme a napvilágot soha meg ne lássa. Továbbá Sz.-t érdemtelennek
találták arra is, hogy a »gyengébb nem« képviselőjeként tartsák számon, így ezek után »e
szörnyeteget férfinak kell nevezni«. Sz.-t a Keresztelő Szent János-apácakolostor föld alatti börtönébe
zárták, egy külön pincehelyiségbe, amivel hosszú évekre az egyik moszkvai látványosságnak tették
meg. Gyermeket szült az egyik őrtől, de erre való tekintettel sem mérsékelték büntetését. Egyébként
több mint harminc évig tartó fogva tartása alatt, egészen a haláláig, Sz. semmiféle megbánást sem
tanúsított elkövetett gaztetteivel kapcsolatban. Rokonai temették el a moszkvai Doni kolostor
temetőjében."

Olvasás közben Csuhcsevet különféle, de igen erőteljes érzések kerítették hatalmába. Szinte
szikráztak a fejében a gondolatok. Először még, amikor a kegyetlenkedésekről olvasott, egyszerűen
csak ezt gondolta: „Micsoda egy undorító perszóna." De mindjárt utána szemébe ötlött Nyikolaj
Tyutcsev százados neve - s máris dörzsölni kezdte ujjával az ajkát-fogát. Akaratlanul is rángatózni
kezdett a szeme, idegi alapon.
A századosnak kiszáradt a torka, nem kapott levegőt.
Hogy a fenébe van ez, töprenkedett. Ez a szadista nőszemély itt csücsül a pincében, a templom
alatt? A lexikonban meg azt írják, hogy „eltemették a temetőben"?
Elkérte magát az órákról, s kiszáguldott a Doni temetőbe. A tájékoztató tábla alapján megtalálta a
keresett sírt, álldogált egy kicsit a sírkő mellett, miközben azt fontolgatta, el lehetne-e intézni valahogy
az exhumálást.
Ostoba egy ötlet volt, erre hamarosan rájött. Először is, aranyeret kapsz, amíg elvégzed a
papírmunkát. Másodszor, az is lehetséges, hogy a nyakadba varrnak egy pszichológiai vizsgálatot.
Harmadszor pedig, tulajdonképpen mi a francnak?
Nevezzük nevén a dolgokat: a sírban csontok vannak (maradjanak is csak ott), a pincében pedig
kísértetet látott.
Úgy nagyjából tizenöt évvel ezelőtt hasonló gondolat egyáltalán az eszébe se jutott volna
Nyikolajnak. Gyermekkorában biztosan tudta, hogy nincs Isten, de mára valahogy elbizonytalanodott
ez ügyben. Még a rendőrakadémia igazgatójának dolgozószobájában is, Putyin elnök képe mellett
egy ikon van a falon. Ez a szolgálat szempontjából mostanság nem számít, még talán hasznos is.
Ráadásul a zsaruk fele is kereszttel a nyakában jár-kel. Hát, úgy látszik, ilyen nem materialista
világkép van formálódóban. S amennyiben van pokol és mennyország, miért ne lennének kísértetek?
Csuhcsev, aki olyan jól teljesített analitikus kriminalisztikából, nem téveszthette szem elől azt a
fontos tényezőt sem, hogy december kilencedikén, azaz a mai napon van éppen kétszáz éve, hogy ez
a bizonyos Szalticsiha földobta a talpát, szóval meghalt. Lehet, hogy ezeket az izéket, azaz a
szellemeket százévente kiengedik egy kis sétára, a jubileum alkalmából? Biztos nem véletlenül
kiabálta: „Hiszen így száz évig nem láthatlak újra!" Még ha ezer évig se, Nyikolaj abba is belement
volna.
Persze attól függ, honnan nézzük.
Hiszen a Csillaga nem véletlenül irányította tekintetét abba a hátborzongató sarokba. Nem azért,
hogy ráijesszen vagy megnevettesse. Mit is ír a lexikon? Ez a féleszű asszony arannyal teli ládákat
rejtett el valahova, senkinek sem adta oda őket. Meglehet, hogy lelke épp ezért nem nyugodhat:
vigyázza a jussát. Több mint két évszázada rejtőzik valahol ez az arany, új gazdájára várva. Lehet,
hogy éppen Csuhcsev századosra?
Hiszen minden olyan jól passzol, egy az egyben.
Ez a Szalticsiha nem felejtette el a szeretőjét, mind a mai napig epekedik utána, igaz?
Ha valakinek odaadja a kincsét, az csakis „Nyikoluska" lehet, igaz?
Csuhcsev pedig, mellesleg, szintén Nyikoluska, meg százados is, sőt majdnem Tyutcsev.
Alaposan ki kell faggatni - úgy ám, és megmondja, hol a kincs. Csak nehogy rájöjjön a trükkre,
mert majd megsértődik, és felkapja a vizet. Nem akármilyen jellem ez a nő, jobb lesz, ha nem húz ujjat
vele.
Természetesen van kockázata a dolognak, de ahogy mondani szokás, aki nem kockáztat, pezsgőt
sem ihat.

Minden eshetőségre számítva Csuhcsev megtette a kellő óvintézkedéseket, mindösszesen


hármat.
Az első - egy kis ikont dugott a zsebébe. A belső zsebbe, hogy ne riassza el azonnal a tisztátalan
lelket, de ha szükség lesz rá, gyorsan előkaphassa.
A második - magához vette a szolgálati fegyverét, a golyókat pedig ezüstszínűre festette.
A harmadik - kölcsönkérte Szerjoga Voloszjuktól a háromszögletű kalapot, ami olyan volt, mint
amilyent I. Péter korában viseltek. Ezt Szerjoga tavaly vette, amikor a BM röplabdacsapatával
Velencébe utazott - szilveszteri maskarának, vagy csak úgy, feltűnési viszketegségből. Ha egy kicsit
jobban a szemére húzza az ember, remélhetőleg nem jön rá a trükkre. Aligha lehet jó a látása ennek a
Szalticsihának, az ő korában. No és megint sötét lesz.
Mindent egybevetve jól felszerelkezett, úgyhogy félelem nélkül mászott be a pincébe. Csak egy
dolog aggasztotta - mi lesz, ha nem jelenik meg a kísértet. Ezért aztán már fél tizenegykor, másfél
órával azelőtt, hogy elmúlna kilencedike, ott volt.
Felkattintotta az öngyújtóját, megtalálta a Túszát, de csak a leggyengébb, szórt fényre állította.
Tyutcsev álszázadosnak nem volt szüksége különösebb díszkivilágításra.
Ám mindez felesleges volt - nem jelent meg Nyikolajnak sem a szakadt vénasszony, sem a díszes
ruhába öltözött kövér asszonyság.
A százados pedig ott toporgott abban a titokzatos sarokban. Még a téglákat is megkopogtatta, sőt
hívogatón így szólt: „Darjuska, én vagyok, Kolja Tyutcsev." Néhányszor mintha valamit hallott volna a
fal mögül. De lehet, hogy csak úgy tűnt.
Eközben persze telt-múlt az idő. Alig pár perc volt éjfélig.
Ahogy ott állt a fal előtt, a kapitány komótosan végigsimított az ajkán, a fogain benyálazta az ujját,
majd köpött egyet.
S akkor pontosan ugyanúgy, ahogy tegnap, ezt hallja: „Most a száj, majd a fog, a csodafű nyitni
fog." És még valamit, de azt már nem lehetett érteni.
- Darja Nyikolajevna! - üvöltött fel Csuhcsev. - Darjuska! Én vagyok itt! Gyere gyorsan!
A falat ekkor köd lepte el, a szürkén zavaros levegő örvényleni kezdett, s már ott is állt a százados
előtt a halott földbirtokosnő, feléje nyújtva csupasz, húsos kezét.
Hősies egy fickó volt ez a Tyutcsev, gondolta a százados, mivel, mondjuk meg nyíltan, Szalticsiha
még így fiatalon sem volt egy Marilyn Monroe.
- Nyikoluska, kedveském! - huhogta a kísértet. - Visszajöttél! Már nem is reménykedtem benne!
Látván, hogy most ölelésre kerül a sor, Nyikolaj akaratlanul is összerándult, de nem történt semmi
szörnyűséges, csak hideg borzongás futott végig a felsőtestén, s jeges leheletet érzett az arcán.
- Voltam a temetőben - mondta Nyikolaj, hogy konstruktív mederbe terelje a találkozást. - Vittem
egy koszorút a sírodra.
- Ott, a sírban, csak csontok vannak - válaszolta közömbösen a halott nő, alátámasztva ezzel
Nyikolaj feltételezését. - De én magam, amikor meghaltam, arra kárhoztattam, hogy itt maradjak földi
büntetésem helyén.
- És mégis, hogy van aztán, a halál után? - kérdezte Csuhcsev, mintegy mellékesen, hogy minél
ravaszabbul terelje a beszélgetést a legfontosabbra, a kincsre.
Szalticsiha elcsodálkozott:
- Hát semmit se tudol? Tán teveled nem imigyen volt? Bár téged magadat miért is ne engedtek
volna átal azon az üvegen, hiszen te nem kegyetlenkedtél, nem nyomja ily bűn a te lelkedet. Minden
teher egyedül énreám szakadt...
Az utolsó szavaiból már egyértelműen a sértettség érződött, a kísértetről minden irányba apró
bíborvörös szikrák pattogtak. Nyikolaj ekkor a bal kezét gyorsan bedugta a kabátja alá, ahol a kis ikont
rejtegette, a jobbat pedig a zsebébe, ahol az ezüstgolyókkal töltött pisztoly volt.
De a látomás már megnyugodott, a haragot felváltotta a bánat.
- Nem te vagy a hibás, Nyikoluska. Minden férfi gyáva a szerelemben, félti, rejti a lelkét. De ha a nő
egyszer szerelmes lesz, neki semmi sem drága, lélek ide vagy oda. Én sem gondoltam egyszer sem a
lelkemre, nem féltem a leszámolástól. Csak a szívemre hallgattam. S amikor kiszenvedtem,
elhagytam gyűlölt, szörnyű testem, mindenért fizetnem kellett. Te, amikor meghaltál, a fekete
kéményen keresztül repültél?
- Hát persze - bólintott óvatosan Csuhcsev.
- S azután megláttad a fényt?
- Aha.
- Na és hogyan? Csak nem szabadon szállottál? - Szalticsiha felsóhajtott. - Az én lelkem nem
tudott a fájdalom nagy súlyától. Csak nézem - mily tágas messzeség, minden csupa zöld és kék a
folyó mentén. Hogy vágyódtam oda, ó, hogy vágyódtam! És látom, amint mindenféle népek járnak-
kelnek ott, s mily csodás hangok zengnek! Repültem, száguldottam, mint a szél, de az üvegnek
csapódtam. Tovább nem ereszt. Vergődöm, mint a légy az ablakban, de utat nem találék. Mellettem
lelkek szállnak tova, van, ki csöndesen, ki sebbel-lobbal, mások előbb vergődnek, rínak - és már
ereszti is őket az üveg, engemet azonban sehogyan sem akar... Azután egy hangot hallok. Olyan
kellemes, csak szörnyen szomorú hangot: „Nem jutsz át, leányom, ne is gondoljál arra. Nehéz a te
lelked. Vezekelned kell." Kiáltok erre: „Eressz, jó uram, nincs nékem miért vezekelnem! Az embereket
te a szeretetre tanítottad, én pedig szerettem, jobban, mint bárki széles e világon, amikor szerettem,
miatta lelkemet sohasem kíméltem. Engedd nékem is, hogy a selymes pázsitban járjak!" „Mit tehetnék
én, azt mondja, hiszen te magadat nem ereszted. Vezekelni kell, Darjuska." Mire én: „Hát vezeklek én,
vezeklek! Nyissad hamar az ablakot! Ott leszek én a tágas messzeségben, az én Nyikoluskámat
várva." De már választ nem kaptam. Jó darabig nem felelt. Aztán ezt hallom: „Száz év után jöjj vissza.
Hamarébb sehogy sem lehet." És megint a gödör mélyén találtam magamat. A bejáratot már kövekkel
borították el, hogy a vérszomjas Szalticsiha börtöne az Úr teremtett világát be ne mocskolhassa.
Vajon tudod-e, drága jó barátom, mit jelent száz esztendeig a kövek szorításában rostokolni? Az álom
nyugalma s egy szemernyi fény nélkül! Minden óra, minden perc mintha csak egy örökkévalóság
lenne. Egyetlen mentsváram volt - reád, én angyalom, tereád gondoltam. Kétség emésztett, szerettél-
e engemet egyáltalán. Ha csak rövid ideig, ha csak egy napot is. Száz esztendőn át vergődtem a falak
közt, s csak ezt hajtogattam: szeretett - nem szeretett. S amint kitelt a szabott idő, a nap
legeslegvégén, az éjféli órán, megnyílik a boltozat, s én szálltam a tetők és kupolák fölött, a tornyok és
a felhők fölött. És látom a kéményt, benne fény világlik, a végén pedig ott a csodás mező. De az az
átkozott üveg megint csak nem eresztett. A Hang pedig azt mondja: „A sok szeretetért és a sok kínért
sok minden megbocsáttatik. De te nem vezekeltél. Jöjj száz év múlva." Megint csak itt találtam
magam. Újra csak ezt hajtogatom: szeretett - nem szeretett, szeretett - nem szeretett. Csakhogy ez a
második száz év még keservesebb volt, mint az első. Most harmadjára is elrepülök, próbára teszem a
szerencsém, de mostan már nem rettegek. Ha már megpillanthattalak téged, galambocskám, ez azt
jelenti, hogy beengednek!
Amint Csuhcsev meghallotta az „elrepülök" kifejezést, izgalomba jött, az órájára pillantott. Hét perc
múlva éjfél, ő pedig csak a fülét hegyezte. Ha most elrepül ez a szörnyeteg, ki tudja, visszajön-e.
Lehet, hogy mérséklik neki a letöltendő időt, vagy megváltoztatják a büntetés módját - mondjuk, a
szigorítottról az átlagosra. Ha nem tér vissza ebbe a magánzárkába, a kincsről se tud meg semmit.
Így hát nem teketóriázott tovább.
- Figyelj csak, Das, akkor hová is rejtetted az arannyal teli ládát? Egyszerűen csak érdekel. Amikor
már nem voltál, csak keresték, kutatták - eredménytelenül.
Lélegzet-visszafojtva várta, megmondja-e a nő vagy sem.
- A vagyonomra gondolsz? Az aranytálcákra, az igazgyöngyökre, gyémántra és smaragdra, meg
negyven cobolyprémre? - kérdezte Szalticsiha. - Jól elrejtettem. Az életben sem találja meg senki.
A cobolyprém természetesen már elrohadt, ám a drágakövek és az aranyedények - hát ez az, ami
kell, nyelt egyet Csuhcsev.
- Neked, édesem, elmondom. Emlékszel az udvarházamra, amelyik a Kuznyeckij mellett van? Ha a
Lubjanka felől nézzük: az utca jobb oldalán a melléképületek vannak, a bal oldalon pedig a
veteményeskert. Ott, a kertben van egy régi, kiszáradt kút. Emlékszel? Egyszer még csipkerózsát is
szakítottál nekem mellőle, amit később egy kristályszelencében tartottam.
- Emlékszem, hát persze hogy emlékszem - siettette Nyikolaj. - Na és aztán?
- Mit gondolsz, miért nem temettettem be ezt a kiszáradt kutat? A hullákat dobáltam bele, úgy fél
százat, a rendőrségen pedig bejelentettem, hogy megszöktek a jobbágyaim. Nagyon mély, kétszer
húsz százseny. Amint meghallottam az egyik hű emberemtől, hogy az ellenségeim holnap jönnek, és
vasra vernek, a ládákat leengedtem a kútba. Hűséges szolgáimnak, Szenyká-nak, Proskának és
Tyimoskának megparancsoltam, hogy temessék be földdel és rőzsével. Egész éjjel hordták a földet.
Hajnalra kelve pedig, amikor már alig volt hátra munka, megmérgeztem őket, és ugyanoda dobtam a
holttestüket. A legtetejét már én kapartam be.
- A Kuznyeckijtől balra eső kút? - próbálta elképzelni a százados. - Valamire nem emlékszem
pontosan, Das, ez messze van az úttesttől?
- Mitől, édesem?
- Hát, az utcától.
- A Lubjanka sarkától harmincöt lépésre. Azután még tizenkét lépés balra. Megjegyeztem.
„Helyben vagyunk, a tizennyolcadik századi Moszkva térképét nem probléma beszerezni - futott át
Csuhcsev agyán. - És egy-két méter ide vagy oda, nem számít. Az a lényeg, hogy kinek a
tulajdonában van a földterület. Valakit meg kell majd kenni, máshogy bajosan megy." És akkor
Csuhcsevet kiverte a víz.
- A Kuznyeckijen balra? - jajdult fel Csuhcsev. - Harmincöt lépés? De hisz ez az Irodaház!
A halott földbirtokosnő kérdezett tőle valamit, arcához emelte jeges, testetlen kezét, a százados
fejében pedig összevissza kavarogtak az összefüggéstelen gondolatok. Körülbelül így: hát ez is olyan,
mint minden a világon - mintha csak úgy magától lenne, közben meg egy fenét. Ha van egy bizonyos
hely, az nem csak úgy, véletlenül van ott. Vegyük csak ezt a Szalticsihát. Bármenynyi kolostor van is
Moszkvában, a maga falaival, de tizennyolcban a Cseka nagykutyái kivégző börtönnek éppen a
Keresztelőt választották ki, ahol az az őrült bányarém harminc évet leült a gödörben, azóta meg
kísértetként imbolyog. Na és a Lubjanka? Amikor ezek a Dzerzsinszkij-Menzsinszkij-félék Moszkvából
Pityerbe költöztek, nem tudtak más ingatlant kiválasztani, nem bizony - acélos tekintettel körbenéztek,
s így szóltak: íme, ez lesz a mi helyünk. A Rosszija biztosítótársaság székházába óhajtunk beköltözni,
hogy egész Oroszországban biztosítsuk a rettegést, de még a szemben lévő telek is nekünk való, arra
is igényt tartunk. Aligha tudhatták a forradalom eme lovagjai, hogy éppen azon a helyen
kegyetlenkedett Szalticsiha a maga jobbágyleánykáival - ezt csak forró szívük súghatta meg nekik.
„Nem a lényegre gondolsz, Kolja - vetett véget ostoba elmélkedésének a százados. - Telik az idő!"
- Sose találom meg a ládáidat! - kiáltott fel keserűen. - Soha! Az úrnő elcsodálkozott:
- De mi végre neked az arany, Nyikoluska? - Ám miután meghallotta, hogyan nyüszít
elkeseredésében Csuhcsev, gyorsan hozzátette. - Én nem sajnálom tőled. Vidd. Az pedig, hogy
mélyen lent, a föld alatt van, nem számít. Hiszen tudod a ráolvasást. Mondd el a varázsigét, s abban a
pillanatban ott teremsz.
- M-miféle v-v-varázsigét? - hebegte Nyikolaj.
- „Most a száj, majd a fog, a csodafű nyitni fog, nyílj meg, nyílj meg földanya, két kopek a záloga."
Jó kis mondóka. A föld alá és a kőfal mögé is beenged.
- De hát., akkor... miért üldögéltél kétszáz évig bezárva? - mutatta meg újfent analitikus
képességeit Nyikolaj. - Ahelyett, hogy a sötétben ülsz, sétálgathattál volna kedvedre.
- Ah, Nyikoluska, ahhoz először meg kellene dörzsölni a számat meg a fogamat, nekem pedig
egyik sincs, csak a puszta látszata. S a közelemben egy teremtett lélek sem volt. Amíg értem nem
jöttél. De várjunk csak! - hajolt közelebb Csuhcsevhez a kísértet. - Neked meg honnan van szád meg
fogad? Netán te nem is testetlen szellem vagy? Ahogy elnézlek, mintha párát látnék körülötted,
melegséget érzek...
„Lebuktam. Kész. Most mindjárt rám ront!" - villant fel a százados agyában, s olyan borzalmas volt
belenézni a szörnyeteg dülledt szemébe, hogy még az ikonról és a festett golyókról is elfeledkezett.
És hát, valljuk meg őszintén, ezek is aligha mentették volna meg...
Ám Szalticsiha nem esett neki a halálra rémült Csuhcsevnek, csak villódzó kezét húzta végig az
arcán - mintha simogatná.
- Mennem kell, Nyikoluska - szólt gyengéden, s egyszeriben az arcáról is eltűntek a torz vonások. -
Ha élsz, annál jobb. Élj csak, ameddig tudsz. El fogsz jutni a végtelen selymes-zöld pázsitra, téged
úgyis beengednek, ne aggódj. Csak azt mondd meg, gyönyörű sólymom, szerettél-e engem
valamennyire is? Hiszen csak eljöttél hozzám, a gonosz és esztelen nőhöz, még ha kétszáz év
elteltével is, akkor, ugye, szerettél?
S a százados ekkor megértette, hogy a nő nem fog ártani neki.
Egyébként is, máris éjfélt üt az óra - a kísértet mindjárt eltűnik. Lám, már lassanként köddé is válik,
a magasba emelkedve.
Minden további nélkül el lehetett volna küldeni az öregasz-szonyt a jó fenébe, annál is inkább, mert
Nyikolaj már minden kulcsfontosságú információt kiszedett belőle. De valamiért megsajnálta ezt a
félresikeredett nőszemélyt.
- Hát persze hogy szerettelek, micsoda kérdés - dörmögte Csuhcsev, s meg sem várva, amíg
Szalticsiha átszivárog a mennyezeten, a kijárat felé vette az irányt - minél hamarabb hozzá akart látni
a dologhoz.
- Szerettél?! Szeretté-é-l? - huhogta mögötte az elcsukló hang. - Ah, micsoda boldogság! Ah,
micsoda fájdalom! Ó, én átkozott, ó, én vérengző fenevad! Mit tettem veletek, szerencsétlen kis-
leánykáim! Miért kínoztalak, miért gyötörtelek halálra benneteket? Nincs számomra megbocsátás!
Eme jajveszékelés közepette ugrott ki Csuhcsev a pincéből - éppen akkor, amikor utolsót ütött az
óra.
Egy óra múlva, veszettül kalapáló szívvel, a százados egy masszív épület szürke fala mellett
lépkedett. Az épület egyik oldala a Lubjanka utcára, a másik a Kuznyeckijra nézett.
A bejárat fölött lévő kamera gyanúsan az éjszakai járókelő irányába fordult, de miután felfedezte
rajta a rendőregyenruhát, azonnal érdeklődését is vesztette. Mégiscsak jól választott magának
foglalkozást Nyikolaj.
„...Harminckettő, harminchárom, harmincnégy, harmincöt" - számolta ki a százados, majd megállt,
s határozottan balra fordult.
Egy percig sem kételkedett abban, hogy a fal elmozdul, s a föld megnyílik előtte. Útközben
Csuhcsev beugrott a kollégiumba, hogy a háromszögletű kalapot tányérsapkára cserélje, s egyben tett
egy próbát is: megállt a női részleg éjszakára zárva tartott ajtaja előtt, elmondta a varázsigét, s máris a
túloldalon találta magát. Ugyanígy a 238-as szobába is bemehetett volna, gyönyörködni egy kicsit az
alvó Liszicskina alhadnagyban, de Nyikolaj ezt későbbre halasztotta.
Ezért aztán nem is a gránitfal nyugtalanította, hanem valami egészen más. Kétszer húsz százseny
- ez nagyjából ötven méter. Ez igencsak mély, de azt mondják, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat alatt
a franc tudja, hány föld alatti szintet építettek. Mi van akkor, ha Szalticsiha kútját már réges-régen
kiásták, és ott most számítógépterem vagy valamilyen titkos archívum van?
A kamera megint csak forgatni kezdte vékony nyakát, s Nyikolaj döntő elhatározásra jutott.
„Eh, legyen, aminek lennie kell - gondolta. - Aki nem kockáztat..." Végighúzta ujját a száján, a
fogain, az orra alatt elhadarta a varázsigét, s tett egy lépést előre, a felgomolygó tejfehér felhőbe.
Azt pedig, hogy mi történt vele később, nem mondhatjuk el, mivel Államtitok. Mindenesetre az
akadémián többé nem jelent meg.
Hát ennyi a történet. Még csak egy apró, de érdekes természeti jelenséget kell megemlítenünk,
amelyről a „Meteorológus-sarok" rovatban is lehetett olvasni.
A Régi Doni temető egyik sírján - úgy tűnik, éppen azon, ahol a legenda szerint a hírhedt
jobbágynyúzó Szalticsiha van eltemetve - kivirágzott egy csenevész, halványsárga hóvirág. S mindez
decemberben!
Igaz, olvadt. A város egyes kerületeiben a hőmérő higanyszála 10 Celsius-fokig is felkúszott.
IT HAS ALL BEEN
VERY INTERESTING,
AVAGY
AZ ILLEDELMES
HALÁL

A metró Északi vonalán a Highgate állomáson szállunk le. Aztán jó darabig megyünk még a
dombok közt kanyargó utcákon. És megtorpanunk a néma, sötétszürke fal előtt.
Mielőtt belépnénk a kapun, megállunk, kifújjuk magunkat, és felidézzük magunkban azt az Angliát,
amit egészen gyermekkorunktól fogva ismerünk Dickenstől, Bulwer-Lyttontól, Conan Doyle-tól és
Galsworthytől. Itt, a terebélyes szilfák és tölgyek alatt (egyébként fogalmam sincs, mi a neve ennek a
flórának, nekünk, városi embereknek úgyis egykutya mind) temették el azt a valódi viktoriánus Angliát,
ami volt, a világot kormányozta, és ami már soha többé nem lesz.
Az általam ismert London-leírások közül a legszebb a Brodszkijé:

London csodálatos hely, hol nem áll meg mutató,


A Nagy Ben mellett a szív ritmusa blaszfémia.
A Temze tengerbe siet, mint duzzadt artéria,
S Chelsea felől búgnak a vontatók.

Ám a Highgate temetőben nincs semmi, ami a jól ismert sztereotípiákra emlékeztetne: se víz, se
hangok, se hevesen kalapáló szívek, se órák - ebben az elvarázsolt királyságban ezekre nincs is
semmi szükség.
Az órák itt megálltak az utolsó Edward, vagy, meglehet, György uralkodása alatt, vagyis akkor,
amikor még a Pax Britannica nem hullott darabjaira. Attól fogva a temető régi, leginkább nagy
becsben tartott részében nem temetnek, hiszen az ötvenezer parcella mind a százhatvanhatezer
sírhelye foglalt már, így az ásók koppanása sem háborgatja a hatalmas birodalom álmát, melynek
birtokai fölött (a szárazföldek egyharmada és a tengerek kilenctizede) sohasem nyugodott le a nap.
A nekropolisz megtöltött minden szabad helyet, amije csak volt, s azóta nem hoz már több
hasznot, nem táplálja kiszolgálói hadát. Az ideje lejárt, s a holtak városa haldokolni kezdett. Itt minden
pusztulásnak indult, s elmerült a britekre cseppet sem jellemző sűrű bozótban. A rideg síremlékek és a
burjánzó növényzet kontrasztja - a rend és a káosz, a civilizáció jólneveltsége és a természet illetlen
bujasága rabul ejti az embert. A Highgate olyan, mint valami különös viktoriánus dzsungel, a
kiplingianizmus fantasztikus kvintesszenciája. Egy szmokingos Maugli, és egy Bagira, hajlékony hátán
turnűrrel. Vagy képzeljenek el egy Soames For-syte-ot pompás fűszoknyában, tolldísszel a fején.
Az etikett ilyen égbekiáltó megsértése valahogy mégsem rontja az illendőség általános
benyomását. Egy igazi ladyt vagy egy igazi gentlemant nem is lehet zavarba hozni, merthogy ők aztán
sohasem veszítik el méltóságukat, semmilyen körülmények között, s még a halál sem lehet mentség
az inappropriate behavior-re.5 A brit illendőség legmagasabb és legelragadóbb megnyilvánulása Lady
Montagu azóta már híressé vált utolsó mondata: „It has all been very interesting”6. Adja az Isten, hogy
mindenki ennyire méltó és udvarias módon tudjon búcsút venni az élettől.

5
Illetlen viselkedés, (angol)
6
Ez az egész nagyon érdekes volt. (angol)
A temetőt Viktória királynő uralkodásának legelején, 1839-ben nyitották meg, mint az olyan
tiszteletre méltó emberek nyughelyét, akik megengedhették maguknak, hogy 10 fontot fizessenek egy
egyszemélyes, 94 fontot egy családi sírhelyért vagy ötezret egy pompás kriptáért. Az ilyen magas
tarifa garantálta a klub exkluzivitását. Magától értetődően az újgazdagokat és a kalmárokat nem
tudták távol tartani, ám a viktoriánus társadalom mindig is nagy tisztelettel viszonyult a pénzhez, és a
kereskedelemben elért sikerekért őfelsége lovagi címet adományozott a felkapaszkodottaknak, sőt
főrendi rangra emelte őket. A máshitűeket viszont a fal mellé temették a megszenteletlen földbe,
messzebbre az illedelmes társaságtól. Így például az egyik távoli szegletben, egy kereszt nélküli
sírban fekszik a nagy Michael Faraday is, aki a Sandeman-felekezet oly megvetett szektájához
tartozott.
Száz évvel ezelőtt az ápolt, kikent-kifent Highgate a képzelő-erővel megáldott emberekből minden
bizonnyal szomorúságot és undort váltott ki. A sablonos kőurnák, a kincstári fájdalommal teli angyalok
a holtak fantáziátlanságát testesítették meg: a parlamenti képviselőkét, a bírákét, a generálisokét és a
bankárokét. Azt az agresszív igyekezetet, hogy kerül, amibe kerül, véletlenül se különbözzenek a
másiktól, még halálukban sem.
Ám a nyakig begombolkozott társadalom számára élettanilag nélkülözhetetlen a precíz dózisokban
adagolt, meghatározott mennyiségű különc. A viktoriánus Anglia excentrikussága sem volt kevésbé
híres, mint hírhedt visszafogottsága. A Highgate sem lehetett meg némi hóbort nélkül (ami persze
sosem lépte túl az illendőség határait).
A brit különcködés alapjában véve messze földön híres, s a tradíció nagyrabecsülése lengi körül. A
legnagyobb tiszteletben álló ilyen különcség az állatok szeretete. Ez az oka, hogy a kelta keresztek és
gipszkrisztusok közül hébe-hóba egy-egy imádott kutya vagy macska kőpofája is előbújik. A Highgate
kutyái közül az ökölvívó Tom Sayers (1826-1865), a londoni közönség bálványának óriási dogja a
leghíresebb. Amikor a bokszoló meghalt, tízezres tömeg kísérte utolsó útjára, a gyászmenet élén
haladó zárt hintóban pedig a megboldogult kedvenc kutyája foglalt helyet büszke magányában. A
síremléken Tom Sayersnek csupán a profilja látható, míg kutyáját teljes életnagyságban kifaragták.
De még hogy kutya! Az állatkert-tulajdonos George Wombwell (1788-1850) sírján kedvenc
oroszlánja, Néró szunyókál, aki életében okosságáról és békés természetéről volt híres, ráadásul
nagy valószínűséggel nem kis bevételt is hozott gazdájának.
Még elképesztőbbnek tűnik az udvari sintér, John Atcheler mély elhivatottságának
megnyilvánulása, aki meghagyta, hogy sírjára egy ló szobrát állítsák fel: az elhunyt feladata volt a
királyi istállók öreg, kiszolgált lakóinak az elpusztítása. A szerencsétlen almásderesek kísértete így
százötven éve ott áll már gyilkosa csontjain, és szünet nélkül döngeti koporsója fedelét kőpatá-ival.
Úgy kell neked, John Atcheler.
Ahogy a hús-vér különcök a maguk illetlenkedéseivel színt vittek a viktoriánus társadalom
egyhangúságába, úgy teszik élénkebbé e kőkülöncök a holtak szürke kővárosát. Éppenséggel e
néhány, kőbe faragott esztelenség - az ormótlan gránitzongora a zongorista sírján, a nehéz kő
léggömb az aeronauta síremlékén, vagy a teniszütő a gyáros sírján - miatt rezzen össze a látogató,
mert mindez arra emlékezteti, hogy körülötte százhatvanezres láthatatlan tömeg áll, olyanok, akik
egykor élők voltak, mostanra pedig ki tudja, hová lettek, s a halál titkától bölcs szemekkel merednek a
ráérősen bámészkodóra.
Ám nemcsak a kőbe faragott esztelenségek sora van nagy hatással az emberre, hanem a
sírfeliratok is. Az irodalmi alkotások e jellegzetes műfaja gyakran többet mond el a tovatűnő időről és
azokról, akik benépesítik, mint maguk a szobrok. A high-gate-i sírkövek többségén, ahogy illik, rövid
curriculum vitae és a rokonok üdvözlete olvasható. Na és versek, nagyrészt felejthető, „temetői"
minőségben. Ám akadnak igazi remekművek is. Például az a négysoros, amit egy ateista professzor
síremlékére véstek:

Nem voltam, de aztán lettem,


Szeretek, élek, dolgozom.
Dolgoztam, szerettem. Letelt.
S cseppet sem kell bánkódnom.

Egyetlen kicsit is ismert temető sem lehet meg hírességek nélkül. Amikor egy nekropolisz megtelik,
s nem funkcionál tovább, az elidegenedés eme haszontalanná vált zónáját csakis az olyan hangzatos
nevek mágiája mentheti meg, melyeket az utókor szentként tisztel. Hogy aztán mivel végződik mindez,
teljesen világos: az ingatlanárak addig emelkednek, míg a szentimentalizmus ostoba pazarlásba csap
át, mikor is a leghíresebb holtakat elviszik, és máshová temetik, az összes többit pedig továbbra is
otthagyják a földben, de immáron szobrok és sírkövek nélkül.
A Highgate egyelőre még tartja magát, legfőképpen annak a két-három névnek köszönhetően, akik
miatt a temető minden útikönyvben szerepel.
Vannak itt, hogy úgy mondjam, helyi jelentőségű hírességek is, olyanok, akik életükben ismertek
voltak, s mostanra már senki sem emlékszik rájuk. Ilyen például a legendás poliglott, Louis Prévost,
aki sírfelirata tanúsága szerint „több mint negyven nyelven beszélt". Vagy a sebészvirtuóz Róbert
Liston, aki először alkalmazta az altatást, és harminc másodperc alatt képes volt egy lábamputációt
elvégezni. Vagy a kinematográfia valódi feltalálója, William Friese Greene, akinek dicsőségét
egyszerűen ellopták az álnok francia fivérek. Ám e sírokkal nemigen számol senki - ezek aztán nem
mentik meg a Highgate-et.
A Dickens és Galsworthy családok sírhelyével már más a helyzet. E nevek valóban képesek arra,
hogy áhítattal töltsék el a brit Lopahinok, a cseresznyéskertek kivágóinak szívét. A baj csak az, hogy
mára már a Highgate mindkét titánja, ahogy mondani szokták, csak virtuálisan van jelen. Charles
Dickens hamvai Viktória királynő óhajára a Westminster-apátságban pihennek, s a név a highgate-i
sírkövön csupán az elhagyott feleség, Catherine önkényességének eredménye, aki így akarta a
széthullott családot legalább a halál után egyesíteni.
A John Galsworthy sírján lévő feliratnak se higgyenek. Hamvait, végakaratának megfelelően,
szétszórták a sussexi mezők felett, s itt, ebben a temetőben, ahol a Forsyte-okat is eltemették, nem
maradt más az íróból, mint pár betű, amit a gránitba véstek.
Dickens és Galsworthy hamvainak hiánya a Highgate temetőben már-már szimbolikus. A
Highgate-et nem a zsenik temetőjének találták ki, hanem sokkal inkább a trón biztos támaszai, az
istenfélő burzsoázia, a felső középosztály számára, vagyis azoknak, akik a legangolabbak Angliában.
Annál érdekesebb, hogy a nekropolisz legfőbb sztárja és jóságos őrangyala nem is angol s nem is
keresztény, ráadásul pedig a burzsoázia esküdt ellensége.
Itt, a temető új részében van eltemetve a kommunizmus atyja, Kari Heinrich Marx. Ha a helyi
önkormányzat egy szép napon közölné, hogy anyagi eszközök hiányában a Highgate temetőt
felszámolják, kétségünk sem lehetne afelől, hogy a nagy Kína és a kevésbé nagy, de a marxizmushoz
még inkább hű Észak-Korea azonnal jelentkezik a viktoriánus emlékpark gyámjának. Persze a
kapitalizmus sírásója a mai napig is kizsákmányoló szomszédjai legfőbb eltartója. Mert kimondottan
őhozzá, a haragvó, szakállas emberhez jönnek a delegációk és az egyéni zarándokok. És
mindannyian belépődíjat fizetnek a temetőnek.
Marx emlékművénél mindig van friss virág - ezt még valamelyik társadalomismereti vagy
osztályfőnöki órán hallottam. Sok évvel később eljöttem ide, s meggyőződhettem róla, hogy ez a
valóban így van.7
A német emigráns kortársai fölött aratott diadala a szomszédos sírral alkotott kontraszttól válik
igazán látványossá. A marxizmus kibékíthetetlen ellensége, a filozófus Herbert Spencer, aki életében
oly híres és nagy hatású volt, most csak körítésként szolgál az l-es számú sírhoz, s nem is említik
sehol, hacsak abban a népszerű highgate-i viccben nem, melyben a közismert áruházlánc nevét
forgatják ki: „Marks & Spencer". (Mellesleg a halálon túli paradox szomszédság teljesen mindennapos
dolog a brit temetőkben. A Westminsterben például egy szarkofágban nyugszik Véres Mária és I.
Erzsébet, bár, mint közismert, előbbi buzgón gyilkolta a protestánsokat, utóbbi pedig ugyanolyan nagy
áhítattal irtotta a katolikusokat.)
Marx emlékműve, úgy lehet, nem is rossz. Megvan benne az erő, a tragikum és az energikusság
is, így nem a május elsejei felvonuláson látott portré jut róla eszünkbe, hanem az élő ember, aki olyan
drámai hatással volt a világtörténelem alakulására, s ezzel együtt a mi személyes életünkre is.
Kari Heinrich igen szenvedélyes ember volt. Vajon önöknek elmesélték az iskolában, hogy
ifjúkorában párbajt vívott, és a bal szeme fölött egy sebhely őrizte a kard nyomát?
Hogy^l tőke utolsó fejezeteit állva írta (az ülepén lévő furunku-lusok miatt nem tudott ülni), és
közben fenyegetően azt mondogatta: „Na, megemlegeti még a burzsoázia a keléseimet"?
Hogy mennyire büszke volt felesége arisztokrata származására, s ragaszkodott hozzá, hogy a
névjegykártyáján az álljon: „von Westphalen bárónő"?
Hogy a kommunizmus atyja gyereket csinált a házvezetőnőjének, Helene Demuthnak, s hogy
Engels, az igaz barát vállalta mindezt magára? Hogy Frau Marx nyugalma érdekében a csecsemőt
idegen kezekre bízták? S hogy most mindhárman - Kari is, Jenny is, Helene is - egy kőlap alatt
fekszenek?
És egy urnában itt nyugszanak a filozófus kedvenc lányának, Eleanornak a hamvai is, aki egy
boldogtalan szerelem miatt mérgezte meg magát. Az urna éveken át ott állt a brit kommunisták

7
A teljesség kedvéért el kell mondanom, hogy ebben a társadalmi hasznosság fogalmát messzemenően
kimerítő temetőben van még egy sír, ahol szintén állandóan illatoznak a virágok. A szexuális kisebbségek és a
politikai korrektség hívei így róják le tiszteletüket Radclyffe Hall írónő emléke előtt, aki az első regényt írta a
leszbikus szerelemről.
vezérkarának lakásában, de aztán a rendőrség elkobozta, és átkerült a Scotland Yard raktárába. A
családdal való újraegyesülésre csak 1954-ben került sor, amikor Marxékat áthelyezték a temető egy
másik, nagyobb presztízsű részébe.
Nem kellett volna ezt tenniük. A holtak nyugalmát semmilyen körülmények között sem szabad
megzavarni. Az ősi Kína bölcs lakói is jól tudták ezt, és a sírok felnyitását halállal büntették. Az élők
bármilyen fontosnak gondolják is az exhumálás célját, sohasem érdemes a holtakat háborgatni - csak
rosszabb lesz mindenkinek, nekik is, nekünk is.
Vegyük csak Marxot. Amíg a kommunisták nem döntöttek úgy, hogy az egekig magasztalják, s
pénzt gyűjtenek az újratemetésre és az emlékműre, a marxizmus dolgai teljesen rendben voltak.
Diadalmasan vonult végig a kontinenseken, elvarázsolta a Föld lakosságának egyharmadát, és
egyesített szinte minden proletárt. De elég volt Kari Heinrich föld alatti otthonába szentségtörő módon
benyomulni, s máris szerencsétlenségek sora zúdult követői fejére, egyik a másik után: legelőször a
sztálinizmus összeomlása és a magyar felkelés, aztán a két legnagyobb szocialista állam, a
Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság Nagy Barátságának vége, et cetera, et cetera, egészen a
kommunista ideológia teljes bukásáig.
A Highgate temető története telis-tele van olyan epizódokkal, melyek ékesen bizonyítják az
exhumálások ártalmasságát és hiábavalóságát. A legbotrányosabb eset 1907 decemberében történt,
mikor is egy bizonyos Thomas Druce koporsóját szedték ki a földből. A majd fél évszázaddal korábban
elhunyt Baker Street-i kereskedő menye és unokája azt állította, hogy Druce neve mögött Portland
hercege rejtőzik, a híres különc és mizantróp, aki állítólag föld alatti folyosót ásatott a palotájától a
Baker Streetig, és sok éven át két családja volt: a milliomos főrendi tag és az egyszerű boltos kettős
életét élte. A vita, magától értetődően, az örökséghez való jog miatt robbant ki. A Druce család tíz évig
pereskedett, hogy kiharcolja a koporsó felnyitásának jóváhagyását. És kiharcolta. Na és? A sírban
nem herceg feküdt, hanem egy plebejus. A dolog az ocsmány vállalkozás egyik résztvevője számára
bolondokházával, a másik számára börtönnel végződött, a harmadiknak pedig el kellett menekülnie az
országból. Azzal kapcsolatban pedig, hogy mi lett a szerencsétlen, ártatlan Thomasszal, akinek így
megzavarták a nyugalmát, megvan a magam hipotézise, de erről majd kicsivel később.
Először beszéljünk a szerelem furcsaságairól.
Élt egyszer egy preraffaelita festő, akit Dante Gábriel Rossetti-nek hívtak. Borzasztóan szerelmes
volt egy gyönyörűséges leányba, akinek haja színe olyan volt, mint a spanyol aranyé. Elizabeth Siddal
volt a neve. A preraffaeliták számára maga volt a szépség istennője, s szinte mindegyik megörökítette
őt a vásznán. A legismertebb e képek közül John Everett Millais Opheliá-ja, amit manapság már
lassan a bonbonos dobozokra is rányomtatnak. Elizabeth órákig pózolt hozzá a fürdőkádban fekve,
virágoktól körülvéve. Megfázott, tüdőbajos lett, s lassan kezdett elszállni belőle az élet. Fiatalon halt
meg, nem sokkal azután, hogy Dante Rossetti feleségül vette. A vigasztalhatatlan festő a koporsóba
tette a szeretett nőhöz írt verseinek vaskos kéziratát. Ez egy különleges, már-már giccsesen szép
gesztus volt, ami teljesen összhangban állt a preraffaeliták szellemiségével. De aztán teltek-múltak az
évek, a szerelem emléke egyre csak haloványabb lett, ráadásul Rossetti időközben eldöntötte, hogy ő
elsősorban mégiscsak költő, nem pedig festő, s borzasztó nagy kedve támadt legjobb verseit kiadni.
így került sor a leghátborzongatóbb highgate-i exhumálásra. Késő éjjel tűz és olajlámpák fényénél
feltúrták a földet, s felnyitották a koporsót. A szemtanúk állítása szerint Elizabeth a hét év alatt nem
porladt el, s ahogy ott feküdt, még mindig olyan volt, mint Ophelia. A kesztyűs kéz óvatosan
félresöpörte a híres aranyfürtöket, elvette az élettelen arc mellett heverő lapokat, és a halott nőt
visszatemették a földbe.
Ez az egész história, természetesen, jó reklám volt a könyvhöz. Csak hát a szerzőnek nem sikerült
költői dicsőségre szert tennie - az újságokban kegyetlen kritikákkal illették a verseit. Rossetti nem
tudott aludni, odalett a nyugalma, élete hátralevő részében pedig marcangolta a lelkiismeret, s mikor
meghalt, meghagyta, hogy ne a családi sírba temessék, hanem távolabb a Highgate-től, ami misztikus
félelemmel töltötte el.

De miféle temetői elbeszélés is az olyan, amiben szó sem esik szorongásról és túlvilági lényekről.
Ötvenezer fűvel és bokrokkal benőtt sír (és sehol egy élő lélek, hacsak nem a temető régebbi
részében, ahová úgysem megy az ember kísérő nélkül) már önmagában is kellemetlen látványt nyújt.
Itt még fényes nappal is tökéletes, természetellenes csend honol. Az öreg fák koronája olyan szorosan
borul össze, hogy a sírok kontúrjai már a sétánytól néhány lépésnyire is elvesznek a félhomályban. Az
ember csak szedi a lábát, s közben szinte fizikailag érzi, hogy jó néhány szempár csakis őrá
szegeződik.
A huszadik században a Highgate tönkrement és elvadult. Amikor már többé nem jártak ki ide az
emberek, elszaporodtak a városi környezetben ritka madarak, sünök és rókák. Ami a madarakat és a
sünöket illeti, még rendben is lenne a dolog, azokban nincs semmi félelmetes, de a rókáknál meg kell,
hogy álljunk. Mint japanológus, teljesen tisztában vagyok vele, hogy a róka nem egy egyszerű állat.
Japánul „kicune" a neve, és a szamurájok bátor leszármazottai körében babonás félelem övezi.
Minden japán jól tudja, hogy a kicune alakváltó lény, ami képes embernek mutatni magát, és
borzalmas tréfákat űz mindenkivel. Hasonlít az európai farkasemberre, csak annál sokkal ravaszabb
és rafináltabb. Ezért a temetői rókával való találkozás semmi jóval sem kecsegtet. Különösen akkor,
ha az nem egy átlagos temető, hanem éppen a Highgate, ahol annak idején annyira odavoltak az
exhumálásokért.
Az még hagyján, ha Portland álhercege bújik elő a kanyarban, szemrehányóan megremegteti ősz
pofaszakáiiát, felpattintja ezüst zsebórájának a fedelét, majd elegánsan távozik. Mégiscsak
kereskedő, egy szolid ember. De mi van, ha egy mohával benőtt kripta mögül az élettelen szemű,
aranyhajú szépség lép elő, és azt susogja: „Give me back my poems"?8 Ha pedig az ember az
álmából fölvert Kari Marx bozontos szellemét képzeli maga elé a halottsápadt holdfényben, hát attól
tényleg kirázza a hideg. A kísértet ott bolyong Európában... Br-r-r.
És persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy minden bizonnyal itt van eltemetve a vérszomjas
Hasfelmetsző Jack is, akit annyira nem talált a londoni rendőrség. A whitechapeli prostituáltak fel-
szabdalója a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az úri társasághoz tartozott. Ha pedig így van,
hol másutt lelhetett volna békességre, mint a Highgate-ben? A kérdés csak az, hogy békességre
lelhet-e egyáltalán egy ilyen lélek, legalább a halál után.
De ez még nem minden.
A londoni városháza könyvtárában kezembe került egy könyv a highgate-i vámpírokról, akik úgy
harminc évvel ezelőtt szaporodtak el az itteni bokrok között. A könyv szerzője olyan újságcikkekből
idéz, amelyekben letépett fejekről és átharapott artériákról esik szó. De rám nem a borzalmakban való
tobzódás volt a legnagyobb hatással, hanem a helyi lakosok egyszerű beszámolói: „Munkából
mentem hazafelé. Körülbelül este fél tíz lehetett. Mentem a Swains Lane-en a temető mellett...
Egyszer csak azt látom, hogy egy alak gyorsan felém suhan, teljesen hangtalanul. Rémesen
megijedtem. Aztán nézem - már nincs ott semmi..." (Hampstead and Highgate Express, 1970. március
20.).
A bulvársajtó kitalációi, gondoltam, ahogy ott ültem a napfényes olvasóteremben. Nagy
megelégedéssel olvastam egy másik, még elmésebb könyvben, hogy a hetvenes években
megjelentek a temetőben a vámpírvadászok, akik felnyitottak néhány sírt, s a holtak szívét
nyárfakaróval döfték át. Némelyik Ghostbuster még börtönbe is került emiatt. Úgy kellett a
vandáloknak, gondoltam, és végérvényesen megnyugodtam.
Ám amikor a temetőben jártam, észrevettem, hogy némelyik kripta bejárata akkurátusan be van
falazva, és egyből eszembe jutott az a rosszemlékű könyvecske. Szerzője azt írta, hogy néhány
kimondottan gyanús sírbolt ajtaját befalazták.
Hál' istennek nem voltam egyedül, egy igazi helybéli is elkísért, a temető őre és felügyelője. Ez az
ősz hajú gentleman, a Highgate Temető Barátai nevű társaság tagja beleegyezett, hogy némi
ellenszolgáltatásért cserébe elvisz a temető távoli, szinte már járhatatlan végébe. Szerettem volna
felkeresni egy James Holman nevű különc sírját, aki teljesen vak volt, s miután világ körüli útra indult,
könyvet írt arról, amit hallott, szagolt és tapintott a tengerentúli országokban.
Egy befalazott kriptára mutatva viccesen megkérdeztem kísérőmet, hogy ez a vámpírok elleni
óvintézkedés-e.
Idegenvezetőm, aki eddig a pillanatig abszolút beszédes kedvében volt, hirtelen elhallgatott. Majd
kis szünet után kurtán-furcsán csak ennyit mondott:
„Badarság. Gyerünk tovább!"
Arca elsötétült, és nem nézett rám. Ráadásul csámcsogott, vagy inkább a fogait csikorgatta
közben. Valószínűleg ez volt az angol humor, de a nap már lemenőben volt, a sírok felől pedig áradt a
hideg, és a kövek fölött kezdett sűrűsödni a köd...
Körülnéztem, és egyszer csak azt láttam, hogy a bokrok közül mereven engem néz egy alacsony
növésű, köpcös öreg, akinek petyhüdt arca és tokás álla egy buldogra emlékeztetett. Kész vagyok
megesküdni rá, hogy egy másodperccel korábban még nem volt ott!
Az ismeretlen nyelt egyet, kezével végigsimított rövidre nyírt ősz haján, fekete szeme pedig
összeszűkült és villant egyet, én pedig kezdtem rosszul érezni magam.

8
Add vissza a verseimet, (angol)
Valahogy elköszöntem kísérőmtől, s a kijárat felé vettem az irányt, miközben próbáltam rávenni
magam, hogy ne nézzek vissza - végül is milyen gyerekes dolog az ilyen! Ám a lépéseim valahogy
maguktól egyre ölesebbek és gyorsabbak lettek.
Elsődleges az anyag

Szerecsen nesztelenül követte a szakállas férfit. Az mintha valamit megsejtett volna - egyre jobban
szaporázta lépteit, de ez nem jelentett semmit. Az a lényeg, hogy ne kövessen el hibát.
Miközben a kései látogató félősen összegörnyedt testét s csupasz tarkóját szemlélte, Szerecsen
gyorsan szippantotta be a levegőt hiperérzékeny orrlyukán keresztül.
Egy orosz! Ez jó, ez egyszerűen lenyűgöző! Csodálatos, étvágygerjesztő náció! Legfeljebb az
észak-koreaiak ízletesebbek náluk!
Na nézzük csak meg jobban, mi van még itt! Nincs megkeresztelve! Kiváló!
Nem jár templomba. Tehát materialista? Kitűnő!
A Kommunista Ifjúsági Szövetség tagja volt. 1971-től 1984-ig. M-m-m, remek!
Szerecsen egy légies ugrással átrepült a kőangyalon, jóízűen cuppantott egyet, és már előre
élvezte, ahogy a foga alatt megroppannak a ruganyos csigolyák, s a forró vér sugarai csiklandozni
kezdik a szájpadlását. Csak arra kell vigyáznia, nehogy elragadtassa magát, s az összes vért kiszívja.
Ez ostoba kispolgári önzésre vallana.
Az ígéretes látogató villámgyorsan kifutott a kapun, s megkönnyebbülten fellélegzett. Elindult a fal
mentén, még fütyörészni is kezdett. Megnyugodott. Ez nagyon is jó. Most lecsökken az
adrenalinszintje, vére elveszti azt a bizonyos keserű mellékízt, s nem lesz habos. Szerecsen sosem
szerette a habzó borokat.
A föld felett suhant, csak egy kőfal választotta el az orosztól, amit könnyedén átugorhat.
Tapasztalatból tudta: nem szabad kapkodni, az veszélyes is lehet. Magadba szívsz valamilyen
szemetet, azután pedig kínlódhatsz.
Szerecsen highgate-i életének kezdetén, közvetlenül azután, hogy felfedezte, az anyagot bizony
táplálni kell, óvatlanul az első útjába kerülő polgár vérével itta tele magát, aki ostoba módon késő
éjszaka a temető mellett őgyelgett. Ez szörnyű következményekkel járt. Vagyis egyrészt beigazolódott
a hipotézise, azaz a bomlási folyamatot visszafordította, s az anyag teljes mértékben újjáalakult, az
erkölcsi-pszichológiai hatás azonban tökéletesen pánikba ejtette Szerecsent.
Tudata elernyedt, túlérzékennyé vált, teljesen tönkretette a rothadt filisztermorál. Olyan gondolatai
támadtak, melyekkel életében soha nem foglalkozott. Például az, miként vállalhatott magára ilyen
szörnyű felelősséget? Hiszen jól tudta, miféle robbanóanyagot kotyvaszt a dolgozószobájában. Nem
lett volna jobb valami kevésbé rombolóra fordítani ezt a hatalmas intellektuális erőt? Hiszen egész
életében hányingere volt az úgynevezett népvezérektől és a legkülönfélébb hataloméhes, kegyetlen
és önelégült, kisstílű forradalmároktól! Nagyon is tisztában volt vele, mi az a proletárdiktatúra!
Mennyire elborzasztották a Párizsi Kommün idején történt tömeges kivégzések! Akkor miért kellett
ennyi évet és erőt pazarolni, hogy mihamarabb bekövetkezzen a szocialista forradalom véres
győzelme? Csak nem a fenekén nőtt furunkulusok és a vérszívó hitelezők kiváltotta düh volt az
egyetlen oka?
Soha nem érezte még ilyen rosszul magát. De hatalmas akaratereje győzedelmeskedett burzsoá
gondolatokkal megmételyezett tudata felett, s ettől kezdve Szerecsen igényesebben válogatta meg
táplálékát.
Ó, az elvtelenség és a válogatás nélküli evés sok, túlságosan is sok álmaterialista pusztulását
okozta, akik nem tudták elviselni a megpróbáltatásokat. Ezek az opportunisták kivétel nélkül szomorú
véget értek.
Ők, akik hittek az anyag elsődlegességében, s ezért elválaszthatatlanul összeforrtak vele, két
kategóriába sorolhatók.
Először is az olyan puhány liberálisok, mint a szerencsétlen Jenny. Mennyit álmodozott róla, hogy
a temetése után ismét mellette lehet, hiszen ő volt az egyetlen, hozzá igazán közel álló ember, aki
teljes egészében elfogadta, és mindent megbocsátott neki. De Jenny helyett csak csontok vártak rá a
sírban.
Nem, Jenny nem árulhatta el, nem állhatott át az idealisták oldalára, ez kizárt. Ugyanolyan őszintén
hitt abban, amiben a férje is, sosem játszotta meg magát. S amikor a temetőbe került, természetesen
rögtön megérezte, hogy friss hemoglobin-utánpótlás nélkül a fehérjeanyag hamarosan elpusztul.
Jenny azonban sosem ivott volna vért - túlságosan is jóságos volt, no és az arisztokrata előítéletei is
megakadályozták ebben: hogy nézne ki, ha egy ismeretlen ember nyakába harapna? Így azután
kiszáradt, Semmivé lett, tehát mégiscsak elárulta.
Lenchenről, a cselédlányról még beszélni sem érdemes - értelmetlen halott húsdarabot engedtek
le a sírba. Buta, elmaradott nő volt. Valószínűleg rögtön azután, ahogy meghalt, az istenkéjéhez
rohant, s bűnbocsánatért könyörgött Herr Doktor számára.
Az álmaterialisták másik kategóriájába azok tartoznak, akik nem válogattak az eszközökben,
amikor harácsoltak, s Lassalle, a munkásosztály elfajzott árulója nyomdokaiba léptek. Éppen az
ilyenek tették tönkre a huszadik században a marxizmus nemes ügyét. Nem volt erejük elviselni a
nélkülözést és az éhséget, az első útjukba kerülő látogatóra rárontottak, ezért aztán az anyag nagyon
hamar, a dialektika törvényének megfelelően, egyre inkább uralkodni kezdett tudatuk felett. Miután
osztályidegen vérrel teltek meg, maguk is rendes polgárokká váltak, ideológiai hájat növesztettek, s
játszadozni kezdtek az istenkével. Eltelik néhány év, s csak azt veszed észre, volt-nincs materialista, a
sírban csak egy rothadó hulla fekszik.
A highgate-i matuzsálemek közül Szerecsenen kívül egyedül Jack maradt, de már több mint száz
éve nem beszélgetnek, sőt nem is köszönnek egymásnak. Még szép. Te köszönsz neki: „Good
evening", ő meg így válaszol: „Lucifer dicsőségére!" Lám, törvényszerűen ide vezet az ostoba
proudhonizmus. Ezek a szerencsétlen kapkodok nem értik, hogy a forradalmat nem lehet siettetni
sekélyes provokációkkal és politikai terrorizmussal. Amíg élt, Jack szerencsétlen londoni kurvákat
belezett ki, hogy népfelkelést szítson a nyomortanyákon, és pogromokat robbantson ki, ami majd
anarchista lázadássá növi ki magát. Később a white-chapeli stricik már nem bíztak a rendőrségben,
maguk jutottak a Hasfelmetsző nyomára, minden felhajtás nélkül elintézték, s a szennycsatornába
dobták, mintha egy hétköznapi rablás áldozata lenne. Amikor újoncként idekerült, a beszélgetőtársra
vágyakozó Szerecsen megpróbálta megértetni vele, hogy efféle módszerekkel nem lehet felébreszteni
a proletariátus osztályöntudatát. Micsoda érvekkel, milyen történelmi példákkal állt elő! Disznók elé
gyöngyöt szórt! Ez a szemét rászokott, hogy friss hullát zabáljon, így azután hamarosan sátánista lett
belőle. Ó, a középosztály lázadóinak ezek a tévelygései!
Százhúsz év család, elvbarátok és íróasztal nélkül. Nehéz dolog, amikor a szellem - pfuj, nem a
szellem, hanem a tudat - az anyaghoz van láncolva. Sok mindent el kellett viselnie ezekben az
ínséges, komor években.
Eleinte ugyanúgy szűkölködött, mintha meg sem halt volna. Ahogy egész életében a betevő falatért
küzdött, itt is koplalnia kellett.
A materialista halála prózai jelenség. Szerecsen ezt szinte észre sem vette.
Otthon üldögélt, a Maitland Park Roadon, kedvenc karosszékében. Nézte, ahogy ég a tűz a
kandallóban, amikor köhögni kezdett. S akkor valami megpattant a mellkasában. Szólítani akarta a
lányát, de nem jött ki hang a torkán. Még a száját sem tudta kinyitni.
Tussy maga jött be, úgy két perc múlva. Hozzálépett, lehajolt, és hirtelen felkiáltott: „Szerecsen,
Szerecsen! Ó, istenem! Iste-nem!
Amint meghallotta, hogy a lánya a jelenlétében ejti ki ezt a tiltott szót, megértette, mi történt.
Egyáltalán nem rémült meg, csak kíváncsiságot érzett. Na lássuk, hogyan tovább? Csak nem kell
istenke ítélőszéke elé állnia? Vigye el az ördög!
S akkor felülről látta meg a szobát: egy nő sír, egy plédbe bugyolált öregember mellére bukott fejjel
ül, ráncos állára csurog a nyála (híres szakállát már egy fél éve levágatta, elege lett belőle, csak még
egyszer lefényképeztette magát). Szerecsen még magasabbra emelkedett, egészen a mennyezetig,
de akkor szigorúan magára kiáltott: „A tudat elválaszthatatlan az anyagtól!" -, s abban a pillanatban
már ismét a saját, tökéletesen néma és mozdulatlan testében találta magát.
Azután jött az a bizonyos undorító temetés. Hányszor látta maga előtt, ahogy százezernyi proletár
utolsó útjára kíséri, s milyen tüzes szónoklatok s ünnepélyes esküvések hangzanak el a ravatalánál!
Na persze!
A legolcsóbb, négy és fél fontos koporsóba rakták, a koszorúra meg jobb nem is gondolni. A
temetőbe mindössze tizenegy ember méltóztatott eljönni.
Igaz, a Tábornok szép beszédet mondott. De amikor a végén azt kiáltotta, hogy az elhunyt neve és
munkássága túléli az évszázadokat, a kishitű Liebknecht csak ráncolta a homlokát, valaki pedig még
el is nevette magát. - Szerecsen jól látta, halála után a látása teljesen rendbe jött, olyan volt, mint
ifjúkorában.
Egyedül Tussy sírt. Őt, ezt a szerencsétlen ostobát tényleg sajnálta. A Szerecsen egyszeriben
maga előtt látta, hogyan fog meghalni: fejét hátravetve kéksavat iszik, a férfi pedig, aki azt ígérte, hogy
vele együtt dobja el magától az életet, csak nem akarja kiinni a savat. Nézi a haláltusában szenvedő
szeretőjét, megvetően elfintorodik, és kimegy. Korai lenne még meghalnia - van egy másik nője is,
fiatalabb és szebb.
Mintha csak meghallotta volna ezt a néma figyelmeztetést, a lánya hangosan felzokogott, ezért
aztán Szerecsen nem hallotta a beszéd végét.
Először a Tábornok dobott egy marék földet a koporsó tetejére. „Brrr, csak ne a férgek közé -
hallotta a gondolatát Szerecsen. - Először hamvasszanak el, azután szórják szét a hamvaim a tenger
felett, és adieu."
A jó öreg Friedrich mindig is hajlamos volt könnyelműen cselekedni, nem volt igazán állhatatos.
Milyen büszkén viselte harcias becenevét, eszébe sem jutott, hogy a háta mögött kinevetik. Jó kis
„Tábornok" - egy hetet harcolt, utána már csak rókavadászatokon vett részt, hogy „hasznát vegye
gárdatiszti jártasságának". Kivárni, amíg a proletariátus az egész világon győzedelmeskedik - ehhez
erős idegzet és óriási türelem kell. Egy igazi materialista nem szóratja csak úgy szét a hamvait a
tenger felett - ez megengedhetetlen fényűzés.
Mert hát voltak olyan idők is, amikor úgy tűnt, nem kell már sokáig várni. A sovány éveket
termékeny időszak követte. A burzsoá temető legelhagyatottabb zugában egyre több látogató fordult
meg: először csak egy-egy ember, majd egész delegációk jöttek. A csenevész csokrokat csodálatos
bíborszínű, vérvörös szalaggal díszített koszorúk váltották fel, beszédeket mondtak mindenféle
nyelven, majd mindennek betetőzéseként ünnepélyesen átköltöztették Highgate legelegánsabb
parcellájába, s végül emlékművet állítottak neki. A kőből formált Szerecsent olyannak örökítették meg,
amilyen soha nem volt életében: titanikus, haragvó, Istenhez hasonlatos. Kár, hogy ez a fennhéjázó
Spencer nem volt materialista, s nem érte meg ezt a nagy napot, különben kirágta volna magát a
sírjából irigységében.
Szerecsen évtizedeken keresztül úgy táplálkozott, mint a legjobb étteremben. Nesztelenül
odalopózott a magányos zarándokhoz, vagy elvegyült a tömegben, szépen-lassan körbeszaglászott,
kiválasztotta a legétvágygerjesztőbb személyt, s komótosan, nem falánk módon belakmározott.
Először az egyiket kóstolta meg, majd a másikat, desszertnek pedig meghagyott egy elködösült
tekintetű kis szociáldemokrata leánykát. S minden kis sebben ott maradt valamennyi a nyálából, hogy
az, akibe beleharapott, elvihesse magával a Highgate-ból a nagy Kari egy részecskéjét. Hogy az
egész világon elterjedjen a marxizmus!
De a telhetetlen, mohó lasalleánusok elárulták a proletariátus ügyét. Szerecsen ezt már akkor
felfogta, amikor a kommunista delegációk tagjai drága bőrkabátokban jelentek meg, a képük meg
kikerekedett a jóléttől. Ezeknek a vérében mind határozottabban érezhetővé vált a zsír mellékíze,
ezért azután egyre nehezebben lehetett azt megkülönböztetni egy bankárétól vagy brókerétől.
S azután bekövetkezett a katasztrófa.
Szerecsen már több mint tíz éve éhezett. A delegációk látogatásai egyre ritkultak, a magányos
materialisták pedig végképp eltűntek - már csak a fényképezőgépekkel felszerelkezett turisták jöttek, s
mindegyik feltétlenül a proletár Messiás kőszakállába kapaszkodva akarta megörökíttetni magát.
Legutóbb akkor kapott ismét erőre, amikor a kubai elvtársak látogatták meg. Már annyira ki volt
éhezve, hogy a sűrű kreol nektárból csuklásig teleitta magát, később pedig még sokáig böfögte fel a
gyomrát megülő dollárokat - kiderült, hogy a Szabadság Szigetének lakosait megfertőzték a sárga
ördög mikrobái.
Azóta két hónap telt el. Ez idő alatt nem akadt egy valamirevaló fogyasztható materialista. A
kommunista párt helyi részlegének aktivistái, akik minden évben egy szál vörös szegfűt hoztak a
sírjára, nem számítanak. Őket már úgy összeharapdálta, hogy az ereikben vér helyett Szerecsen
nyála folyik.
Hogy a bőrét ne lepje el a hullazöld réteg, s ne száradjanak ki az ízületei, pótszerrel kellett
táplálkoznia. Ettől azonban először is eltompult gondolkodásának racionalitása, másodszor pedig ősz
hajában visszataszító vörös szálak jelentek meg. Eltelik még egy kis idő, s éjszakánként vonyítani fog
a holdvilágnál.
S most váratlanul megjelent egy igazi orosz! Kopasz, kis szakálla van, pontosan ugyanolyan, mint
az a másik, aki száz évvel ezelőtt jött el a sírjához vörös rózsával a kezében. Ah, micsoda vére volt!
Kellően csípős, pikánsán kesernyés, enyhén hűvös. Szerecsen egy kicsit feljavította az enzimjeivel, s
egyszeriben felforrósodott, habos lett, csak úgy zubogott az artériáiban. „Nagyenka! - kiáltott fel az
orosz, dülledt szemű útitársnőjéhez fordulva. - Menjünk vissza a konghesszusha! Majd én
megmutatom ezeknek az impotenseknek és politikai phostituáltaknak, mi is az a dialektika!"
Az édes emlékektől felbuzdulva Szerecsen felrepült a kerítés gerincére, sietősen követte a
magányos járókelőt, hogy mihamarabb a nyakába ugorhasson.
Ideális pillanat volt: a temetőt kettéválasztó falak közötti keskeny út kihalt, autósokat és bicikliseket
sem lehetett látni.
Az ugrás előtt utoljára még vett egy mély lélegzetet.
Stop! Mi ez az undorító bűz?
Szerecsen széles orrlyukával körbeszaglászott.
Ez lehetetlen! Szigorú megrovás a tagkönyvben 1982-ből! Rendszeresen elmulasztott tagdíjfizetés!
A Marxizmus-leninizmus Egyetemen tartott előadásokon elaludt!
Vajon kire szavazott a választásokon?
Micsoda disznóság!
Kispolgári söpredék, visszataszító kis liberális, mint Willich, a négyszarvú szamár, vagy a renegát
Herweg!
Pfuj! Szerecsen kis híján elhányta magát, undorodva elfordult, és befogta az orrát.
Még csak az kellett volna, hogy megmérgezze magát.
Szegény megszédült, érezte, hogy hamarosan elájul az éhségtől. De akkor, szerencsére,
Szerecsen a rekettyebokor alatt meglátta a pótszert.
Felrepült, lecsapott a jószág szürkésvörös hátára, s fogait szőrös tarkójába mélyesztette. Morgott,
miközben kifelé köpködte a szőrcsomókat, majd szívni kezdte a vadállat ragacsos vérét. Komor
iróniával azt gondolta, kár, hogy nem látja ezt a Tábornok, ő imádta a rókavadászatot.
A már mindenbe beletörődött temetői róka békésen álldogált - várta, hogy mikor lakik jól a vámpír,
s csak bolhacsípésektől sebes fülét sunyta félénken hátra.
VOILÁ UNE BELLE MORT,
AVAGY
A SZÉP HALÁL

Itt úgy érezhetjük magunkat, mint Napóleon az austerlitzi mezőn. Körös-körül mindenütt a halál
örömünnepe, töméntelen bronzfegyver, festőién kiterített testek, s időről időre elfog a kísértés, hogy
felkiáltsunk: „Voilá une belle mort!"9
Voilá une belle cimetiére. Nem a gondozottságról és nem a szobrászati szépségekről van szó,
hanem a tökéletes összhangról azzal a földdel, amiben a hetvenezer gödröt kiásták. A sétányokat
járva az ember egyetlen percre sem feledkezik meg arról, hogy ez francia föld, még akkor sem, amikor
az örmény vagy a zsidó szektorba téved. És míg a moszkvai Régi Doni temető láttán olyan érzésünk
támad, hogy ott temették el a régi, letűnt Oroszországot, addig a Pere Lachaise Franciaországa
teljesen elevennek és energiával telinek tűnik. Meglehet, arról van szó, hogy ez az ország legfőbb
nekropolisza, az efféle hely pedig olyan, mint egy szűrő: minden, ami fölösleges, mellékes és
lényegtelen, eltűnik a földben; s nem marad más vissza, csak a száraz lényeg, a nemzeti
sajátosságok esszenciája.
Franciaország egyike azon kevés országoknak, melyekről már gyerekkorában kezd az embernek
saját elképzelése kialakulni. Nekem is ugyanolyan képem van róla, mint legtöbbünknek: d'Artagnan
(aki egyben Napóleon és Tulipános Fanfan is), a templomos lovagok nagymestere (ő egyben Saint-
Germain és Monté Cristo grófja), és, természetesen, Manón Lescaut (egyben Margót királyné és
Madame Pompadour). Ezt a triászt másképpen is össze lehetne állítani, mellesleg kapásból franciául -
a szavakat bárki megérti anélkül is, hogy lefordítanánk: aventure, mystére, amour. A könyvekből és
filmekből vett klisé annyira szilárdan tartja magát, hogy semmilyen később szerzett információ, de még
az igazi Franciaországgal való személyes ismeretség sem képes azt megváltoztatni, vagy legalább
némileg kiegészíteni. Leginkább azért, mert nem is akarunk rajta változtatni. A valódi, nem pedig a
könyvekből vett Franciaország ugyanolyan unalmas és prózai, mint bármelyik másik ország a világon;
melynek lakói legfőképpen nem a szerelemmel, a kalandokkal vagy a misztikával vannak elfoglalva,
hanem az adókkal, ingatlanokkal és a benzinárral. A Pere Lachaise éppen ezért igazi öröm a
frankofilok számára, akik körébe az emberiség kilencvenkilenc százaléka beletartozik, talán a korzikai
és új-kaledóniai szeparatistákat kivéve. A Pere Lachaise-ben nincs benzin, sem adók. Az ingatlanok,
igaz, eléggé szembetűnő módon jelen vannak, de itt e szó metafizikai értelme sokkalta többet nyom a
latban, mint az üzleti.
Ha már az üzletnél tartunk, Párizs városa a charonne-i dombon az első, 17 hektáros parcellát az
Első Köztársaság tizenkettedik (és egyben utolsó) évében, prairial10 23-án, azaz 1804-ben szerezte
meg magántulajdonosoktól. Miután a városhatáron belüli temetők a fertőzésveszély melegágyaivá
váltak, a városvezetés úgy rendelkezett, hogy a csontvázak millióit vigyék át a Katakombákba, az
újabb halottaknak pedig parkosított nekropoliszokat jelölt ki az elővárosokban.
Kezdetben Keleti temetőnek hívták, de aztán egy másik elnevezés honosodott meg, a mai. Szó
szerint 'Lachaise atyá't jelent - valamikor itt élte élete utolsó éveit a híres Francois la Chaise, a
Napkirály gyóntatópapja.
Az első években, ahogy ez általában lenni szokott, nem sokan akarták drága rokonaikat egy isten
háta mögötti, semmilyen presztízzsel sem rendelkező helyen eltemetni, ezért a város vezetése egy
ügyes piárfogást alkalmazott: átvittek néhány „sztárt" is a Pere Lachaise-be. A kezdet azonban nem
volt maradéktalanul sikeres - Lotharingiai Lujza, a semmiben sem kiemelkedő III. Henrik semmiben
sem kiemelkedő hitvese maradványainak átköltöztetése nem tette a temetőt divatossá. Ugyanakkor
én azért szeretem a legjobban Franciaországot, mert itt az irodalom régtől fogva többet jelent, mint a
monarchia. Amikor 1817-ben a charonne-i dombra áthozták Abélard, La Fontanie, Moliére és Beau-

9
Íme, a szép halál! (francia)
10
Prairial - a francia köztársasági naptár (1793-1805) kilencedik hónapja (május 20/21.-június 18/19.). (A ford.)
marchais földi maradványait, kezdték nagy megtiszteltetésnek tartani, ha valaki a Pere Lachaise-ben
nyugodhat. Valamikor az idő tájt vetették meg a Pere Lachaise-i turizmus alapjait is.
Itt már kétszáz éve híres és/vagy gazdag halottakat hantolnak el, így nincs a világon még egy
olyan temető, ahol ennyi nevezetesség lenne.
Azt hiszem, azzal kezdem, amiről a szovjetek országában már az iskolában is meséltek minden
gyereknek - a Kommünárok Falával. Tökéletesen emlékszem arra a történelemórára, melyet a Párizsi
Kommün századik évfordulójának szenteltek: a májusi „véres hétre", a versailles-i hóhérokra és a
Pere Lachaise temető vértanúira. Valószínűleg akkor hallottam életemben először ezt a nevet. A mai
embert nem a kivégzés ténye hökkenti meg (végeredményben, amíg erejük teljében voltak, a
kommünárok sem fanyalogtak, ha sortűzről volt szó), hanem az összekapcsolhatat-lan
összekapcsolódása. Egy temetőbe általában nincs belépés a Halál számára. Az emberek valahol ott,
a kerítésen túl ölnek és halnak, a veszélyekkel teli nagyvilágban, ide pedig csupán porhüvelyeket
hoznak, melyek már régen búcsút vettek a lélektől. A Pere Lachaise azonban az eleven vér szagát
árasztja magából, mert itt nagy elánnal és sokat gyilkoltak. Először 1814-ben, amikor az orosz
kozákok lekaszabolták a hadiiskola kadétjait, akik a dombon rekedtek. Aztán 1871-ben, a Kommün
idején: a franciák napokon keresztül lőtték egymást a sírboltok között bujkálva, s majdnem ezer
embert mészároltak le, de ezt túl kevésnek találták, s ezért azon a bizonyos májusi reggelen még fél
száz életben maradt forradalmárt lőttek le annál az alacsony falnál. Manapság a kommunistákat
temetik ebbe a szektorba, s a környező sírokon szinte kivétel nélkül csak vörös koszorúkat látni.
Ilyen öreg temetőben, a százéves vagy még annál is régebbi sírokon sohasem találkoztam még
ennyi friss virággal. Azok közül, akik a Pere Lachaise-ben nyugszanak, nagyon sokakra emlékeznek,
és nagyon sokakat szeretnek - lehet, hogy éppen ezért egyáltalán nem félelmetes itt, és nem is
annyira szívfájdító.
Így rózsákat, krizantémokat és liliomokat találunk azon a tiszteletre méltó módon polgári
gránitlapon is, mely Edith Piafnak és fiatal férjének, a görög származású fodrásznak nyújt örök
menedéket, akiből az énekesnő esztrádcsillagot akart csinálni, de már nem jutott rá elég ideje.
Szegényes botanikai ismereteim nem teszik lehetővé, hogy pontosan megnevezzek minden
növényt, amivel Yves Montand és Simoné Signorét sírja van teli. Ebben a bőségben érződik némi
hisztérikusság is - mindenkinek elevenen él még az emlékezetében a Montand testének
exhumálásával kapcsolatos história. Bizonyos Aurore Drossart, aki akkor huszonkét éves volt, azt
állította, hogy Montand az ő apja, és valami úton-módon sikerült a genetikai vizsgálatot kiharcolnia a
bíróságon. A halottat kiásták, és lecsippentettek belőle egy darabot, ám a DNS-vizsgálat nem
támasztotta alá az apaságot, és az énekest visszatemették a földbe. Sajnálom szegény Montand-t.
Emlékszem rá, amikor még fiatal volt, vonzó, és az egész Szovjetunió szerette. „Mikor egy távoli barát
énekel." És emlékszem még a Lány apát keres című filmre is, és éppen ezért Aurore Drossart-t, akit
egész Franciaország gyűlöl, sokkal jobban sajnálom, mint Montand-t. Neki már úgyis mindegy. De mi
lehet azzal a szerencsétlen nővel?
Egy egész tömeg kattogtatja buzgón a fényképezőgépét annál az emlékműnél, amit piros-
fehérben, vagyis a lengyel lobogó színeiben pompázó csokrok díszítenek. Itt van a szívtelen Chopin
sírja. Szívtelen, abban az értelemben, hogy a zeneszerzőt a szíve nélkül temették el, amit ezer
kilométerre vittek innen, egy varsói templomba.
A temető legfőbb építménye Demidova-Stroganova grófnő mauzóleuma, ami méreteiben és díszes
küllemében is nagyon hasonlít az „újoroszok", azaz újgazdagok villáira a Rubljovói út mentén. A „régi"
oroszok viszont valamikor szintén „újak" voltak, és mindenáron többnek akarták mutatni magukat
annál, mint amik. Szóval, nincs új a nap alatt, így új orosz sincs, minden olyan lesz ezután is, mint
amilyen volt. Az orosz újgazdagok idővel majd felfogják, hogy az igazi gazdagságot nem a gi-
gantomániában kell keresni, hanem a gondolkodásban, és csak az olyan dolgok hatásosak igazán,
melyek nem kifelé irányulnak, hanem befelé.
Ilyen például a nagypénzű, majdhogynem oroszos nevű Raymond Roussel (1877-1933) sírboltja. A
saját örömére írt verseket és prózát is, élete utolsó éveiben pedig a sakk vált a szenvedélyévé.
Egyedül van eltemetve egy olyan kriptában, melynek harminckét férőhelye a sakkfigurák számára
rímel. Ha egy kicsit törjük a fejünket ezen az agyafúrt üzeneten, nagyjából a következő megfejtésre
jutunk: itt nyugszik a király, aki a hosszú és nehéz parti során ugyan elveszített minden gyalogot és
futót, mégis győzelmet aratott.
Nagyon sok időm ment el két olyan külföldi nyughelyének a megkeresésére, akiket csak kevesen
látogatnak meg. Alig találtam meg őket az ezer és ezer egyforma kolumbáriumi tábla között.
„ISADORA DUNCAN. 1877-1927. Ecole du Ballet de l'Opera de Paris" és „NESTOR MAKHNO. 1889-
1934". Különleges emberek voltak. Egész életük során villámok fénye és mennydörgés kísérte őket,
csak mindkettőjüket kicsit másképp. Most pedig egy-egy szolid négyzetlap mögé rejtőztek, hétköznapi
és ismeretlen kortársaik közé. Ez szintén egy sajátos üzenet, ám jóval nehezebb megfejteni, mint
Rousselét.
A mai Pere Lachaise legfőbb sztárja szintén külföldi, Jim Morri-son. A látogatók többsége e miatt a
jelentéktelen külsejű sír miatt jön ki a temetőbe (korábban volt egy mellszobor is, de ellopták). A
főkaputól egyből ide, a hatos szektorba. Felteszik a harmincéves zenét, füvet szívnak. Régebben, azt
mondják, még orgiát is rendeztek, de nekem nem volt szerencsém, senkit sem értem tetten.
Egyébként nem is időztem ott sokáig, mert fiatalkoromban igencsak közömbös voltam a Doors zenéje
iránt.
Kidolgozott útvonalam volt, a Pere Lachaise-i nevezetességeket saját fontossági sorrendem szerint
kerestem fel.
Nyugatról kelet felé haladtam, és a négyes szektorral kezdtem, ahol Alfréd de Musset fekszik. Nem
is azért, mintha a kedvenc íróim közé tartozna; sírjához inkább a kíváncsiság vonzott, s mert talán
valamennyire rokon léleknek éreztem. Valamennyi fa közül egyedül a nyírfa az, amit pontosan
felismerek, így amikor a természetet írom le, legtöbbször nem a fa külseje a mérvadó számomra,
hanem a nevének a hangzása. Mondjuk, leírok valami ilyesmit: „az égerfák és a szilfák ágai
megremegtek", habár fogalmam sincs, hogy is néznek ki ezek az éger- és szilfák, és egyáltalán
nőnek-e egymás mellett. Teljesen lényegtelen is - a helyesen kiválasztott hangzás létrehozza a
megfelelő effektust. Azt hiszem, Musset-vel egy húron pendülünk. Meghagyta, hogy a sírjára
szomorúfüzet ültessenek - a síremlékére ráadásul még egy epitáfiumot is véstek arról, hogyan fogja a
bús fa könnyed árnya a költő örök álmát vigyázni. De hát egy száraz domb tetején hogy tudna egy
fűzfa gyökeret ereszteni? Elmentem, és ellenőriztem: a fűzfa ott van, de elég satnya. Azonnal látni -
nem állandó lakó. Vajon hány szerencsétlen fűzfát gyilkoltak le a kertészek cirka fél évszázad alatt,
pár szép verssor miatt? Nekem, irodalomcentrikus embernek nem is esik rosszul ez a gondolat.
A négyes parcellából a szomszédos ötvenhatosba vettem az irányt (a Pere Lachaise számozása
meglehetősen furcsa és kaotikus), hogy megnézzem Raymond Radiguet (1903-1923) sírját, aki gyors
lefolyású tífuszos lázban halt meg. Még mielőtt megbetegedett volna, akkor mondta ez a csodagyerek
azt a rejtélyes mondatot Jean Cocteau-nak, ami már évek óta nem hagy nekem nyugtot: „Három nap
múlva lelőnek engem az Úr katonái." Honnan tudta? Ki mondta neki? Régóta gyanítom, az írói
tehetség nem abban áll, hogy képesek vagyunk olyasmit kigondolni, ami nincs, hanem abban a
különleges belső hallásban, mely lehetővé teszi, hogy meghalljuk azokat a szövegeket, melyek
valahol már léteznek. S az írók között az a legzseniálisabb, aki a lehető legpontosabban le tudja írni
azt, amit ez a misztikus hang diktál. Elálldogáltam e hétköznapi sír fölött, és hegyeztem a fülem. De
nem hallottam semmi különöset.
Átmentem a 49-es parcellába, ahol egy másik titok nyugszik Gérard de Nerval név alatt, egy
nemes lelkű eszelős, aki egy utcai rácsra akasztotta fel magát 1855 januárjának valamelyik
éjszakáján. A legunalmasabb antik urnával koronázott márványoszlop egy felkiáltójelre emlékeztet,
pedig kérdőjelet kellene ábrázolnia.

Akár egy seregély, bohó volt és vidám,


folyvást szerelmes és gyöngéd-megfontolatlan,
vagy mint Clitander, élt borongós bódulatban;
míg aztán egy napon csengettek ajtaján.

A Halál!... Kérlelé a szörnyű pillanatban,


a pontot hadd tegye végső sora után;
majd rezzenéstelen elfeküvék hanyattan
koporsójába, mely hideg volt s zordon ám!

Szorgalmas, hír szerint, sosem volt, lusta inkább,


száradni asztalán soká hagyá a tintát,
mindent tudni akart, s mit sem tudott szegény.

S hogy jött a perc, midőn a léttel már betelvén,


egy téli éjszakán elragadták a lelkét,
így szólt búcsúzkodón: Miért is jöttem én?11

„Tényleg, miért?" - kérdeztem az oszloptól. „Ha majd eljön az ideje, megtudod" - válaszolta az, én
pedig, teljesen elégedetten a válasszal, a 47-es parcella felé vettem az irányt, Honoré de Balzachoz.
11
Gérard de Nerval: Sírfelirat. (Jékely Zoltán fordítása.)
Nem valami titok vonzott ide, hanem sokkal inkább a részvét. Emlékszem, amikor kamasz
gyerekként Stefan Zweignél a kövér, levegő után kapkodó íróról olvastam, aki egész életében csak a
gazdagság, a szerelem és a boldogság után loholt; s dühös volt a túlságosan is körültekintő Hanska
grófnéra, aki oly sokat kínozta ezt a nagy gyereket a sokéves várakozással, s csak akkor egyezett
bele a házasságba, mikor Balzacnak már csak néhány hónapja maradt hátra. És mégis pompás
otthont készített a menyasszonyának, Bergyicsevbe utazott, hogy feleségül vegye, és el is vette, s azt
írta egyik levelében: „Nem volt sem boldog fiatalságom, sem virágos tavaszom, de a legragyogóbb
nyár s a legforróbb ősz az enyém lesz." Aztán Párizsba hozta gőgös hitvesét, és egész nyáron
szörnyen beteg volt, az őszt pedig már meg sem érte. Eve Hanska öt hónapon át volt az élő
klasszikus felesége, aztán harminc évig a halott klasszikus özvegye, 120 éve pedig ott fekszik férje
mellett, egy kőlap alatt.
Balzac mellszobrától, mely elölről olyan, mint a ló figurája a sakkban, csak egy kőhajításra van a
86-os és a 85-ös parcella. Ott van még két síremlék, ami beletartozik kötelező programomba.
Az elsőben nagyot csalódtam. Egy szenvtelen fekete kőlap. A legkeskenyebb oldalán kimért
aranybetűk: „Marcel PROUST 1871-1922". Az ember tekintetének nincs min elidőznie. Én valami
olyasmit képzeltem el, ami rokonságban áll a prousti prózával: ami különös, sokatmondó és
lebilincselő, aminek az a rendeltetése, hogy sokáig és elmélyülten szemléljék. Ám itt nem nagyon van
miben elmélyülni. Első ránézésre. De ha egy-két percig elálldogál itt az ember, kezdi megérteni, hogy
a fekete márvány nem a zseniális íróról szól, hanem a furcsa, visszahúzódó emberről, aki élete utolsó
időszakát önkéntes visszavonultságban töltötte, hogy súlyos függönyökkel és hangszigetelő
panelekkel rekessze ki életéből a külvilágot. A nagy író nem személyiségként, hanem mint szövegek
alkotója érdekes, aki a papíron a megfelelő módon tudta elhelyezni a szavakat. A legjobbat és a
legfontosabbat, amit az íróról tudni kell, már elmondta a könyveiben. Az embert s még inkább a sírját
nincs miért nézegetni. Igen, az ember olyan, mint egy ember, a sír pedig olyan, mint egy sír.
Ahogy kissé megszégyenülten, mint aki megsértette mások intimszféráját, átmentem a szomszéd
parcellába, a hangulatom is megváltozott. Az igazi irodalmárok mégiscsak a költők, s nem pedig a
prózaírók, gondoltam, miközben Wilhelm Apollinaris Kostrowitzky, vagy sokkal közismertebb nevén
Guillaume Apollinaire sírján a cikornyás betűket nézegettem. Először is, a költő jóval kevesebb szóval
is elboldogul, következésképpen nála minden betű fajsúlya és értelme is sokkalta több. Másodszor
pedig, ahhoz, hogy az ember értékelni tudja egy idegen nyelvű költő géniuszát, mindenképpen
tökéletesen el kell sajátítania annak nyelvét, vagyis egy hihetetlenül bonyolult, sok összetevős kódot;
máskülönben kénytelen lesz a külföldiek szavára hagyatkozni. Annak az embernek a pusztulása, akit
Apollinaire-nek hívtak, mint egy parányi homokszem, beleveszett a halál kettős viharába: a költő az
első világháború utolsó napjaiban halt meg spanyolnáthában, ami több életet követelt, mint a
Verdunok és Marne-ok együttvéve. Ám sírja semmit sem mond a test szenvedéseiről és haldoklásáról,
a kövön nincs más, csak szorosan egymás mellé rótt szavak, szavak és szavak: először rendezett
négysorosok, majd kalligrammák, melyek egy szívet formáznak. Nem merültem el e verses üzenet
mélységeiben, értelme anélkül is teljesen világos a számomra: kezdetben volt a Szó, s a végén sem
marad más, mint a Szó, és sötétség lesz a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg majd a vizek
felett.
Kötelező programom végére érve, miután végigjártam az írók és költők sírját, szabadnak éreztem
magam, s minden konkrét elképzelés nélkül vágtam neki a sétányoknak és az ösvényeknek, hogy
érezzem a Pere Lachaise ízét, színeit és illatát - a hely zamatát. Valahogy ekkor kristályosodott ki a
már korábban említett triász is, a franciaság elragadó képlete: aventure, mystére, amour.
Az aventure - ami az oroszban nem is a „prikljucsenyije"-nek, hanem sokkal inkább az
„avantyjura"-nak felel meg12 - levegőjét természetesnek és organikusnak érezzük ebben a temetőben,
hiszen a Pere Lachaise-t nagyon sok minden kapcsolja össze a nagy kalandor nevével, aki a
jelentéktelenségből a dicsőség és hatalom csúcsaira jutott, hogy aztán a piedesztálról egy kopár kis
szigetre taszítsák. Ez a nekropolisz Napóleon megkoronázásának évében nyílt meg, földjét a Korzikai
bukásának évében festette először vörösre a vér, s másodjára a bonapartizmus végső
összeomlásának évében volt lövésektől hangos. Itt vannak eltemetve azok a nők, akiket a császár
szeretett, vagy legalábbis ölelt: Mademoiselle George és Mademoiselle Mars színésznők, a
kötéltáncos Madame Saqui, az „egyiptomi nő", Paulináé Foures, és a gyönyörűséges Walewska
grófnő. Itt fekszik Napóleon szinte valahány marsallja. Amikor szomorú végórája eljött - éjfélkor, ahogy
az év ideje is kitelik -, Napóleonnak nem a magas parton kellett volna léghajójával kikötnie, hanem itt,
a charonne-i dombon. A bajszos gránátosok úgysem hallhatták meg őt, mert nekik ebben a tekintélyes
temetőben nem jutott hely: ott alusszák örök álmukat abban a völgyben, ahol az Elba dübörög, a hideg
orosz hó alatt, és a piramisok perzselő homokjában. Ám a marsallok - azok is, akik csatában estek el,
12
Oroszul mindkét szó 'kaland'-ot jelent, ám a 'prikljucsenyije'inkább 'váratlan megpróbáltatás', az 'avantyjura'
pedig 'felelőtlen, kockázatos vállalkozás' jelentésben szerepel. (A ford.)
s azok is, akik elárulták őt, s átálltak az ellenséghez - azonnal válaszoltak volna hívására, s ragyogó
aranysújtásaikkal kimásztak volna pompás kriptáikból, hogy felsorakozzanak a golyóval átlőtt, N betűs
lobogó alatt. Mademoiselle Lenormand pedig félretolta volna a főbejárattól nem túl távoli sírjának
szürke fedőlapját, hogy ennek a remek seregnek fényes győzelmeket és szép halált jósoljon.
Ám a kis délvidékinek hihetetlen sorsot jövendölő híres szibillára való emlékezés már a mystére
körébe tartozik. A zarándokok valamennyi hömpölygő folyamából ez az ezoterikus misztériumokat
követelő a legnagyobb a Pere Lachaise-ben. Ehhez képest fasorban sincsenek az irodalombarátok és
a Kommün ügyének folytatói, de még Jim Morrison rajongói se.
Az Allan Kardec néven sokkal ismertebb Léon Rivail (1804-1869) mauzóleumát szinte beborítják a
virágok, s mindig hívők gyűrűje veszi körül. A lelki szubsztancia újjászületése spiritiszta tanának
megalapítójára ma már csak két országban emlékeznek: Franciaországban és Brazíliában, de ott
aztán tényleg emlékeznek ám! És míg Franciaországban misztikus filozófusként tartják számon, addig
a hatalmas dél-amerikai országban új messiásként tisztelik, annak a vallásnak a prófétájaként,
melynek több millió követője van. Kardec sírboltja előtt portugálul imádkoznak, és francia nyelvű
levélkéket tesznek le, miközben mind áhítattal érintik meg a mellszobor vállait. Csodára áhí-tozók
egész sorát láttam, persze, nem olyan sort, mint valamikor a Lenin-mauzóleumnál: az imádságos
hívek arcán nem a kíváncsiság tükröződött, mint a Vörös téren, hanem koncentráció és felindultság.
Síremlékén a következő szöveg olvasható: „Születni és meghalni, újjászületni és szüntelenül
tökéletesedni - ez a törvény."
Eme egy az egyben buddhista maxima folytatását Gaetan Leymarie-nak, Kardec tanítványának
sírkövén olvashatjuk: „Meghalni annyi, mint az árnyékból kilépni a fénybe." Spiritisztául ez annyit
jelent, hogy szerintük mi, akik itt járunk fel s alá a napfényes sétányokon a fényképezőgépeinkkel,
tulajdonképpen a sötétben bukdácsolunk, míg a holtak, akik ott fekszenek a földben a rohadó deszkák
között, vakító fényözönben fürdenek. Szóval a legérdekesebb és a legcsodálatosabb dolgok még
mind előttünk vannak? Mit mondjak, nem is rossz tan.
Az orosz történészek által nemes egyszerűséggel sarlatánnak és pitiáner szélhámosnak beállított
okkultista, Papus sírja szintén mindig csupa virág. Világosan látszik, hogy Franciaországban Gerard
Encausse-t (ez az igazi neve), a Martinista Rend „nagymesterét" másképpen ítélik meg. Oroszország
számára Papus csak egy az Alekszandra Fjodorovna cárné Raszputyin előtti szenvedélyes rajongásai
közül. Ő volt az, aki elintézte, hogy II. Miklós és királyi atyja szellemének hírhedt találkozására sor
kerülhessen. A Szibériai Lelkiatya (akit Papus ki nem állhatott, és akinek a befolyásától mindenképpen
óvni akarta a cárt) viszont tökéletesen háttérbe szorította az okleveles francia sámánt. Mellesleg
Papus még 1905-ben előre megjósolta az orosz cár tragikus sorsát, de megígérte, hogy védelmezni
fogja a Romanovokat, amíg csak él. 1916 végén halt meg. Amikor egyébként Raszputyin is. Vajon
elhihetjük-e, hogy az események összefüggenek egymással vagy sem? A Pere Lachaise-ben az
ember elhiszi.
Különösen akkor, amikor a sírok kőlapjai közül előmászik egy girhes Pere Lachaise-i macska,
amiből itt az útikönyvek tanúsága szerint több száz is van. Nem csapnak zajt, gyorsak, és az emberrel
egyáltalán nem állnak szóba. Vagy csak azokkal a temetői gondnokokkal, akik etetik őket? Vagy
maguk néznek táplálék után, és verebeket vagy miket szoktak felfalni? A macskák, a kutyákkal
ellentétben, az éjszaka Tükörországának szülöttei. A temető az igazi hely a számukra. Én viszont
márciusban jártam a Pere Lachaise-ben, és a macskák amennyire csak lehet, márciusi módon
viselkedtek. Ez a disszonancia a környező dekorációval először jól elszórakoztatott, és a „Körös-körül
élet" című képet juttatta az eszembe, ám aztán hirtelen azt gondoltam: semmi sem véletlen - sem a
bujálkodó macskák, sem a kéjsóvár üvöltések a bokrokból. Ekkor figyeltem fel a Pere Lachaise-i triász
legfontosabb alkotóelemére, az amour-ra.
A Pere Lachaise a szerelem temetője, e sokszínű tünemény minden értelmében: legyen az
szomorú, romantikus, komikus vagy illetlen.
Minden temetőben, még a nagyon régiekben is, mindig érezni lehet a szétszakított szerelem
pikáns aromáját - amikor a halál elszakítja egymástól a szerelmeseket. A Pere Lachaise rengeteg
ilyen szomorú és szép történetet őriz.
Ott van például Barthelemy Joubert szobra, aki esküvője másnapján holtan zuhant le a lováról.
Nem voltak sokan az ilyen fiatal zsenik a forradalmi háborúkban, s bármelyikük császár lehetett volna.
A legragyogóbb mind közül, a huszonkilenc esztendős Goche, váratlanul halt meg, a harmincéves
Joubert-t pedig Szuvorov egyik katonájának lövése terítette le Novinál. Bonaparte generális viszont,
akinek el kellett volna esnie az D Arcole-hídon vagy Egyiptomban, felépült. Hogy miért? Isten tudja.
Nagy ember lett, elvált a szeretett nőtől, és elvette azt, akit sosem szeretett, pocakot eresztett, és
meghalt gyomorrákban. Ellenben Joubert az utódok emlékezetében úgy maradt meg, mint az örök
újdonsült férj, a halál vőlegénye.
Antoine de Lavalette, Napóleon miniszterének sírja egy másik szerelmi drámára emlékezet, ami,
meglehet, még szívbe marko-lóbb. A „száz nap" után de Lavalette gróf egy börtöncellában várta a
halált. A kivégzés előestéjén bejött hozzá a felesége, hogy még egyszer, utoljára láthassa, és ruhát
cserélt a halálraítélttel. A gróf szabadon távozott, és a nő maradt ott a börtönben - romantikus trükk,
amivel már annyiszor élt az irodalom, ám a való életben szinte sohasem történt meg. Csak a vége
nem volt romantikus. Az önfeláldozó grófnőt hagyták a börtönben megrohadni, amibe beleőrült. A
haladékért, amit a haláltól kapott (ami a síron olvasható dátum szerint 15 év volt), Lavalette
túlságosan is nagy árat fizetett.
Egy másik szerelmes asszony, Amadeo Modigliani felesége pedig a férje halála utáni napon
kiugrott az ablakon. Még kilenc hónapos terhessége sem tudta ebben meggátolni. Most mindhárman -
férj, feleség és meg sem született gyermekük - a 96-os parcella egyik jelentéktelen kőlapja alatt
fekszenek. Az olyan történetek, mint amilyenek a szerelmespárok kettős öngyilkosságai, különösen
felzaklatják az embert, attól függetlenül, hogy hány év is telt el azóta. El lehet töprengeni azon, hogy
mi is ez valójában: a Halál győzelme a Szerelem fölött, vagy éppen fordítva?
Ám a Pere Lachaise temető sírjait Franciaország földjében ásták ki, abban a gáláns és könnyelmű
országban, ahol egy tragédia nem több egy kis felhőnél, ami beárnyékolja a látóhatár legszélét. Itt az
ember nem hullajtja sokáig a könnyeit egy fájdalmas szerelem miatt, mert Franciaországban csupán
egyetlen centiméire választja el a magasztost a pajzánságtól, a test felső részétől az alsót pedig még
kevesebb. A szerelem és a halál összefonódása, a jelek szerint, néha komikus is lehet - a fekete
humor műfajában.
Félix Faure elnök (1841-1899) gyönyörű bronz síremléke áhítattal töltheti el a tájékozatlan embert:
az államférfi a köztársaság zászlajának ölelésében fekszik. Oh, Captain, my Captain! Voilá une belle
mort! És hasonlók. Ám a kortársakban, akik tisztában voltak vele, hogy a nagyságos úr a szeretője
karjában lehelte ki lelkét, ez az allegória valószínűleg egészen más asszociációkat keltett. Ahogy egy
százéves, szakállas vicc mondja: „Faure elnök kötelessége teljesítése közben esett el."
Egy másik, szintén fekvő bronzfigura még pikánsabb módon ötvözi az igazi tragédiát és a
sikamlósságot. Az 1870-es év társadalmi botránya a következő volt: a kötekedő hajlamáról és duhaj-
kodásairól ismert Pierre Bonaparte herceg lelőtte Victor Noirt, a fiatal újságírót, aki párbajra
merészelte hívni a főméltóságú urat. A monarchikus önkény áldozatának temetésén százezer ember
vett részt, s ez az esemény olyan viharjelzés volt, ami előrevetítette a Második Köztársaság közeli
bukását. Az elérzékenyült szobrász rendkívül hitelesen ábrázolta a gyönyörű szép fiatalembert,
egészen ruházatának legapróbb redőjéig. Vagy e naturalizmusnak köszönhetően, vagy nem minden
hátsó gondolat nélkül (Noir ismert szívtipró hírében állt), a szobor nadrágja egy bizonyos helyen elég
látványosan kidudorodik. Lehet, hogy ez eleinte nem volt különösebben feltűnő, de valamivel több,
mint száz év elteltével már a bronzdomborulat szemet kápráztatóan fénylik. Arról van szó ugyanis,
hogy a szobor a meddőségben vagy viszonzatlan szerelemben szenvedő nők pogány
bálványimádásának tárgya lett - virágokat hoznak Noirnak, és buzgón simogatják a mágikus helyet.
Azt beszélik, hogy volt, akinek segített.
Ez a szüzsé végképp átvezet bennünket a test alsó fertályaihoz, de nincs mit tenni: ezt a pikáns
témát elhallgatni azt jelentené, hogy cenzúrázzuk, kiheréljük Pere Lachaise auráját. A temető
nevezetességeinek egész sora, így vagy úgy, de kapcsolatban van a férfi nemzőszervvel - annak
hangsúlyozott jelenlétével, mint a lelőtt újságíró esetében, vagy pedig éppen ellenkezőleg, annak
sokatmondó hiányával.
A romantikus szerelmesek, Abélard és Héloíse hamvait a tizenkilencedik század elején hozták ide,
s temették el egy pompás gótikus kriptában. Mint tudjuk, Héloíse feldühödött gyámja megbüntette az
ékes szavú csábítót, s megcsonkíttatta, lehetetlenné téve ezzel a szerelmesek testi egyesülését.
Abélard és Héloíse kénytelenek voltak kolostorba vonulni, s csak hétszáz év elteltével, a szobrász
jóvoltából fekhettek ismét egymás mellé.
Egy másik csonkításra, a megsértett erkölcs eme megnyilvánulására akkor került sor, amikor
kasztrálták azt a szárnyas angyalt (helyesebben a félig angyal, félig szfinx teremtményt, mivel az
angyaloknak nincs nemük, a szfinxeknek pedig nincs szárnyuk), amelyik Oscar Wilde sírját, a
homoszexuálisok zarándokhelyét díszíti. Az a hír járja, hogy a legszenvedélyesebb pederaszták
felkapaszkodtak a talapzatra, hogy egyesüljenek a kőszörnnyel, ezért kellett hát kasztrálni azt.
Mellesleg ez nem tartotta vissza a zarándokokat. Az emlékmű tarkállik a rúzsos ajkak lenyomataitól, a
talpazatnál pedig mindenütt Wilde-nak címzett szerelmes levelek hevernek. Száz évvel halála után
még szenvedélyesebben szeretik Oscart, mint életében.
Ezek szerint a plaisirs d'amour13 néha tartósabbak, mint a chagrins d'amour,14 amely csak toute la
vie15 tart, gondoltam, s a fényképezőgépemmel lekaptam egy fekete macskát, amelyik éppen le akarta
nyalni a rúzst a szegény szfinx térdéről.
Amikor megérkeztem Moszkvába, és kinyomtattam magamnak a felvételt, természetesen
semmiféle macska nem volt rajta, csak egy áttetsző árnyék a kövön.

13
A szerelem örömei, (francia)
14
A szerelem fájdalmai, (francia)
15
Egy életen át. (francia)
Engedd, hogy megcsókoljam ajkad

Elsötétült a csendes ég,


A vízben sem úszik a hold -

szavalta Pása Lenykov, miközben kidugta fejét a fedezékből, s figyelmesen végighordozta


tekintetét a Franciaországért Életüket Adó Külföldiek Sétányán.
Csönd van és sötét, sehol egy lélek. Két és fél órával ezelőtt elment az utolsó látogató is,
negyvenhárom perce zizegni kezdett az öntözőgép, tíz perccel ezelőtt pedig elbiciklizett mellette a
temetőőr.
- Kezdhetjük, Vakond - intett Lenykov a társának. És ismét a „szponzortól" idézett, az utóbbi időben
Pása ezt a szokást vette fel:

Hét csillag a csendes vízben,


És további hét az égen.

Volt idő, amikor a munka harmadik fázisa bánattal és rettenettel töltötte el érzékeny lelkét. Néhány
nappal az akció előtt Lenykov étvágytalan lett és aludni sem tudott, nyugtatókat kezdett szedni. De
azután valami megváltozott benne. Az ideges remegés megmaradt, de ez már inkább az eksztázis
izgalma volt, egyfajta adrenalineufória. Mellét teleszívta az éjszakai temető levegőjével (ó, a néma
titoknak, s a mulandóságnak ez a semmihez sem hasonlítható aromája!), a pulzusa hevesen lüktetett,
szinte hallotta, ez a te pizzicatód, léptei ruganyossá és súlytalanná váltak. Csak egy baj volt: ilyenkor
Pása kibírhatatlanul szószátyárrá vált. Maga is érezte ezt, de nem tudott mit tenni ellene.
Öt perc alatt értek oda a 89. parcelláig, párhuzamosan haladtak a Körfasorral, ahol félóránként, a
szabályzatnak megfelelően, meg kellett jelennie valakinek az éjszakai őrök közül.
Lenykov drámai suttogással adta elő Salome monológját Balmont fordításában. A társa, mint
mindig, csak hallgatott, figyelmesen körbe-körbe pillantva.
Egyszer a bokrok közül egyenesen a lába elé ugrott egy fekete macska, és Pása kis híján
felüvöltött, de Vakond egy villámgyors mozdulattal gyomorszájon vágta, s a kiáltásból csak egy fojtott
nyögés lett.
Mire Lenykov kifújta magát, már a helyszínen voltak.
A Szfinx egy hatalmas, ugrásra kész ragadozóra hasonlított. A lámpafénynél úgy nézett ki, mintha
jégből faragták volna.
Pása a Gumiljov-féle fordításból vett idézettel üdvözölte.
Jöjj hát, te édes, renyhe Szfinksz! Hadd simogassam melledet spöttyös hiúzi kellemed, míg
térdemen alélva ringsz!16
- Gyerünk! - dörmögte Vakond, miközben lerakta a szerszámoszsákot. Lenykov levette a
hátizsákját, s nekiállt, hogy kihúzza belőle a sötétszürke ejtőernyőponyvát. A ponyva összetekert
formában alig volt nagyobb, mint egy cipősdoboz, ám amikor kiterítették, egy háromszor négy méteres
takaró lett belőle, ami nem engedi át a fényt. Lenykov segített kifeszíteni és megerősíteni, ezzel Pása
közvetlen részvétele az akcióban tulajdonképpen be is fejeződött, a többivel Vakond már maga is
elboldogul.
Lenykov megveregette a szörny karmos mancsát. Maga elé mormogva idézte:

Hadd fogjam karmod, ezt az ó ivort s farkad, mely gömbölyűi nehéz bársonymancsod körül,
akárcsak egy Áspiskígyó.

16
Kosztolányi Dezső fordítása.
Ez idő alatt a milkóra gondolt. Szűzanyám, egy MILKÓ! Lám, mit jelent a termelési folyamat
optimalizálása! Nekroforuszi karrierje kezdetén, amikor Pása még romantikus hajlamú és
tapasztalatlan volt, a következőképpen cselekedett: 1. felderítette az Artefaktumot, 2. megszerezte, 3.
klienst keresett. Hány gyönyörű darabot herdált el a dilettantizmusa miatt! Még rágondolni is szégyen.
Most már nem csinál ilyen ostobaságot. Az első szakasz: felkutatni az Artefaktumot; a második,
rábukkanni a kliensre; a harmadik a kiemelés; a negyedik pedig leadni az Artefaktumot az előre
kialkudott áron.
Szemmel látható az ilyen algoritmus előnye. Először is, a tárgy nem egy viszonteladó kezébe kerül,
hanem azé lesz, akinek valóban szüksége van rá. Másodszor, a kliens biztos lehet benne, hogy
autentikus árut, s nem hamisítványt kap. Saját kérésre Pása még különleges szolgáltatást is nyújt - a
kliens személyesen is jelen lehet a harmadik szakasznál (természetesen külön díjazásért, s az érintett
fél saját felelősségére). Akadt néhány ilyen eszement, akik nem féltek sem az éjszakai temetőtől, sem
a lehetséges következményektől. Hiszen jól ismert tény, hogy a szenvedélyes gyűjtők legelterjedtebb
típusa diagnosztizált pszichopata.
A business, melynek agya és irányítója Pása Lenykov volt, felvirágzott.
A következőképpen kezdődött.
Kilenc évvel ezelőtt, a zaklatott kilencvenes évek legkomorabb időszakában a Világirodalmi Intézet
aspiránsa végérvényesen rájött, hogy sosem lesz a filológia kiválósága, nem mintha hiányzott volna
belőle a tehetség, hanem mert hamarosan felkopik az álla a hateurós ösztöndíjával, kiegészítő
keresetre pedig végképp nincs lehetőség. Diáktársai egymás után pályát változtattak, viszonteladók,
biztonsági őrök, kiskereskedők lettek, de Pása nem követhette a példájukat: fizikai adottságai nem
tették lehetővé, hogy zsákokat és ládákat cipeljen, vagy hóban és esőben órákig ácsorogjon egy bank
bejáratánál. No és bosszantotta is a dolog. Csaknem egy évtizedet töltött el azzal, hogy kitanulja a
mesterséget, ne feledjük, hőn szeretett mesterségét. Akkor most minden tudását húzza le a vécén?
Reggeltől estig a fűtetlen intézeti könyvtárban üldögélve Pása azon törte a fejét, hogyan
kapcsolhatná össze teljes mértékben aktualitását vesztett mesterségét valamilyen jó pénzkereseti
lehetőséggel. Kinek van manapság szüksége irodalomtörténészre? Legfeljebb valamilyen külföldi
szlavisztikai bagázsnak, de hát azoknak is megvannak a maguk nagyokosai.
Az ötlet akkor támadt, amikor az aspiránst elhagyta a menyasszonya. Búcsúzóul ezt mondta:
„Elegem van a siránkozásaid-ból", de Pása nagyon is jól tudta, hogy valójában a koszos kis társbérleti
szobából, meg a kétszer, de volt úgy, hogy háromszor is kifőzött teából lett elege.
Az első gondolata az volt, hogy kiugrik az ablakon, de nem volt elég ereje feltépni a beragadt
ablakkeretet. Rögtön utána pedig, amikor könnyeit nyelve elképzelte saját nyomasztó temetését és a
sír sötétjét, egyszeriben megvilágosodott.
Az azóta eltelt évek alatt Pása élete gyökeresen megváltozott. Most egy kétszáz négyzetméteres
techno-design kivitelezésű loft-ban lakott a Tverszkaján, egy sport Alfa Rómeóval közlekedett, első
osztályú szállodákban szállt meg, s kizárólag a business class-ra váltott jegyet (első osztályút is
vehetett volna, de nem akarta feleslegesen magára irányítani mások figyelmét).
Bár nem nősült meg, korainak tartotta, és egyébként is minek, de a női gyengédséget nem
nélkülözte - egyébként Pása minden barátnője összehasonlíthatatlanul szebb volt, mint a szemüveges
Mása, aki nem látott fantáziát a szegény aspiránsban.
Lenykov még mindig a már félig tönkrement intézetben volt alkalmazásban, ahol továbbra sem
fizettek, de nem is követeltek tőle semmiféle munkát. Tudományos státusa lehetővé tette, hogy
archívumokban és a professzorok számára fenntartott kutatóhelyeken dolgozzon. Úgy öt évvel ezelőtt
Pása kitűnő eredménnyel megvédte disszertációját, még azt is felajánlották neki, hogy a szöveget
átdolgozva adja ki tudományos ismeretterjesztő könyv formájában, ám ő józan megfontolásból
elhárította ezt a lehetőséget. Témája a következő volt: „A Puskin-korszak írói végrendelkezéseinek
textológiai elemzése".
A disszertációt könnyedén, munka közben írta meg, abban az időszakban, amikor Lenykov a
pityeri temetőkkel foglalkozott.
A termelési folyamat első szakasza volt a legkellemesebb, mindemellett a legkevésbé sem
elítélhető, s száz százalékig veszélytelen. Üldögélsz magadban az archívumban, s régen eltűnt
emberek életét tanulmányozod. De az elméd éles, s a várakozás izgalmától remeg a gyomrod,
különösen, ha a kutatás tárgya egyszeriben „szponzorrá" minősül át (ezt a terminust Pása gondolta ki,
és nagyon szellemesnek találta).
Szerette magát gyöngyhalásznak képzelni a korallzátonyokon. Búváröltözetben siklasz a gyönyörű,
lágyan ringó buja aljnövényzet fölött, gyönyörködsz az azúrkék víz áramlásában, az egzotikus
halakban, amikor egyszer csak gyöngyházként csillan meg egy kagyló, s megdobban a szíved.
Lemerülsz a mélyre, s kissé remegő, kést szorongató kezeddel felnyitod a héjat. Lehet, hogy mindjárt
egy tompa fényű, csodálatos igazgyöngyöt pillantasz meg!
Nem valószínű, hogy tényleg így halásszák az igazgyöngyöt, ezzel Pása tisztában volt. Legfeljebb
valamilyen amatőr gentlemanek, akiknek ez a hobbija. Lenykov azonban igazi profi volt a saját
szakmájában. És nem volt gentleman.
„Nikroforusznak" nevezte magát a „dögbogarak" családjába (Silphidae) tartozó kedves kis lény, a
temetőbogár latin elnevezése alapján.
A nicrophorushoz hasonlóan Pása is a hullákból élt, s mint már említettük, egyáltalán nem rosszul.
Az ötlet, amely lehetővé tette az egyre erősödő piacgazdasági feltételek között tökéletesen
haszontalannak tekintett filológiai ismeretek tárházának előnyös értékesítését, zseniálisan egyszerű
volt: régi (lehetőleg még nem publikált) dokumentumokban és memoárokban a temetés előtt
koporsóba rakott értékes tárgyakra vonatkozó utalásokat kell keresni. A szentimentális tizenkilencedik
században ez elterjedt szokás volt. Az tűnt a legegyszerűbbnek, hogy az írókkal kezdje, mivel az
Irodalmi Archívumban külön állományban szerepeltették őket. A későbbiekben, miután Pása már
egyéb archívumokat is birtokba vett, bővítette a potenciális „szponzorok" körét. A Lenykov kezén
megfordult „arte-faktumok" között voltak gyűrűk, medalionok, néhány ékkövekkel díszített kard,
gyémántcsillaggal ékesített érdemrend. Néha egy-egy egzotikus tényre is rábukkant - mint például egy
utalásra olyan szerelmes levelek gyűjteményéről, melyet egy Puskin köréhez tartozó költő kérésére
tettek a sírjába. Nikroforusz talajmintát vett a sírból, hogy megtudja róla, milyen a nedvességtartalma.
A temetés leírásának fennmaradt dokumentumából ítélve tölgyfa koporsóról van szó, ami azt jelenti,
hogy a levelek valószínűleg megfelelő állapotban konzerválódtak. Az archívum pecsétjével ellátott
lapra Pása egy kis savat cseppentett, s a most már csak az általa ismert értékes információt besorolta
a „katalógusába". Kivételes áru volt, de meg kellett hozzá keresni a vásárlót, aki darabonként veszi
majd meg. Lenykov gyöngyhalász évei alatt egész kincsestárat halmozott fel „katalógusában".
Ám az Artefaktum felfedezése, mint már mondottuk, csak a termelési folyamat kezdetét jelentette.
Később meg kellett keresni a megfelelő klienst. Pása ma már kiépítette a kapcsolatrendszerét,
tekintélyre tett szert a közvetítők és a gyűjtők körében a világ minden táján, de az első években bizony
igencsak sokat kellett futkosnia.
Oké, megtalálta a klienst, megegyeztek az árban. Ezután következett a Beszerzés, a
tulajdonképpeni Akció. Itt már Vakond nélkül nem boldogult.
Már negyedik éve dolgoztak együtt, de személyes, azaz szolgálaton kívüli kapcsolatot nem
tartottak fenn. Pása eldöntötte, hogy így biztonságosabb. Elég egy telefonhívás - mettől meddig tart a
kiküldetés, ilyen és ilyen járattal utaznak. Vakond erre egy „ahá-t" dörmög, leteszi a kagylót, s még
csak meg sem kérdezi, hová mennek. Ideális partner.
Pása régóta ilyent keresett.
Elérkezett a pillanat, amikor rájött, felesleges kockázatot jelent minden egyes alkalommal részeges
sírásókkal kapcsolatba kerülni, akik egy rekesz vodkáért kiássák a sírt, s a holtak földi maradványai
között turkálnak. Lenykov erre a munkára nem vállalkozott: nem volt hozzá elég erős, és egyébként is
borzalmas.
Kész csoda, hogy alkalmi segítői közül senki nem köpte be részegen. Ezekkel a dilettánsokkal le
kellett számolni. Profira volt szükség - olyanra, aki nem iszik, nem fecseg, s mind fizikailag, mind
technikailag felkészült.
Ehhez még az is hozzájárult, hogy Pása elérkezettnek látta az időt a nemzetközi színtéren való
szereplésre. Ott a kliensek is gazdagabbak, és tevékenységi köre is szélesebb. Az orosz temető nem
kifizetődő befektetés. Az elmúlt száz évben túlságosan sok volt a háború, a forradalom, az
összeomlás, s mint ismeretes, a társadalmi kataklizmák idején a legtöbb tabu szakrális jelentősége
(többek között a sírok megszentségtelenítése) devalválódott. Többször is előfordult, hogy a sírt,
melynek felnyitása komoly pénzbe, drága időbe és elpusztult idegsejtekbe került, már réges-régen
kirámolták, lehet, hogy még a polgárháború idején.
Lenykov több hónapot töltött el azzal, hogy megfelelő mestert keressen a legkülönfélébb jelenkori
temetőkben, alaposan figyelemmel kísérve a sírásó brigádok munkáját. Egy ilyen alkalommal figyelt
fel Vakondra a Nyikolo-Arhangelszkij temetőben.
Azonnal látszott, hogy nem pusztán profiról van szó, hanem igazi virtuózról. Az egyik leginkább
lenyűgöző látvány a világon megfigyelni, hogyan dolgozik egy Mester, függetlenül attól, mivel
foglalkozik. Képet fest, húst szeletel, cipőt pucol - mindennek nincs jelentősége. Akkor igazán
nagyszerű az ember, amikor azt csinálja, amiért a világra született.
Vakond odament a cövekekkel kijelölt földrészhez, s egy darabig nézegette, miközben kissé
összeráncolta bozontos szemöldökét. A brigád tisztelettudóan egy kissé oldalt állt, várakozott.
Ezután a csoda-sírásó könnyed eleganciával meglendítette a csákányt, s néhányszor a talajba
vágott. A munkások fogták a szerszámaikat, s a föld, még a legkövesebb és fagyosabb is, szinte
magától csúszott az ásóra.
A brigádvezető kissé oldalt állt, cigarettázott. Akkor hívták, amikor egy gyökeret kellett kivágni,
vagy kiszedni egy földbe ágyazódott nagyobb követ. Akkor a vezetőjük beugrott a gödörbe, valamit
elmetszett, valamit kivésett, nekiveselkedett az ásónyélnek - és már kész is volt. Pása egyszer sem
látta, hogy a brigádvezető egy percnél tovább bajlódott volna valamivel.
Lenykovnak különösen megtetszett, hogy a földműves munka mestere csaknem mindent szótlanul
csinált. Tompa fényű, befelé irányuló tekintete is felkeltette a figyelmét. Világos, nem valami fürge
észjárású. De nem is gyengeelméjű - egyébként nem lehetett volna belőle brigádvezető.
A további ellenőrzés csak megerősítette választása helyességét. Nem iszik, nyelveket nem tud, s a
földrajzot sem ismeri. Neki egyre megy Madrid, New York vagy Párizs. Elüldögél a szállodában,
futballmeccset néz, vagy ha van, pornócsatornát. Ám éjszaka a temetőben, szerszámokkal a kezében,
igazi Paganini.
Hát ilyen a társa.

Az ejtőernyővászonból készült ponyvára azért volt szükség, hogy elkerüljék a felesleges


bonyodalmakat. Ha a temetőőr a szokásostól eltérően véletlenül lefordulna a Hintók utcájába, ahol a
89. parcella végződik, semmit sem fog észrevenni, még akkor sem, ha öt lépésre halad el a Szfinx
előtt. Vakond és Nikroforusz az ellenkező oldalon ásnak, ráadásul ponyva fedi őket, ami ugyanolyan
világosszürke, mint a síremlék. Csak akkor lehet felfedezni őket, ha egészen közel jön valaki. De
Lenykov ezt semmiképp sem tanácsolta volna egy franciának. Egyszer Pityerben, a Volkovo
temetőben az őrnek kedve támadt a kamarás Oprakszin gróf sírjánál könnyíteni magán, éppen ott,
ahol Pása és Vakond dolgozott. Az akcióval elfoglalt Pása csak akkor vette észre a félrészeg temetői
Argost, amikor az fojtottan elkáromkodta magát a föld mélyéből kiszűrődő fénybe pillantva. Lenykov
akkor teljesen elvesztette a fejét, nem így Vakond. Lábánál fogva megragadta a szerencsétlen őrt,
berántotta a sírba, és vasöklével egy hatalmas ütéssel fültövön vágta. Ezután az élettelen testet
begyömöszölte az erős, még egyáltalán nem rothadt koporsóba a megboldogult nagyságos úr mellé, s
akkurátusan betemette a sírt. Még ma is ideges rángás fogja el Pasát, amikor eszébe jut ez az eset.
Vakond egy-két perc alatt körbekúszta a talapzatot, majd egy fúrót vett elő kis bőröndjéből. Egy
próbafuratot csinált a kőben, ráirányította a zseblámpát, s bólintott. Fojtott volt a levegő a ponyva alatt,
a fúróra ragadt agyag nedvesen csillogott.
- Természetesen jogosan kritizálják műveit fontoskodása és az olcsó hatásvadászat miatt -
locsogott Pása, miközben azt figyelte, hogyan vág egy négyzetet a földbe csendesen zizegő
körfűrészével a specialista. - De milyen varázslatos ez a hangzás! Micsoda képei vannak! Itt van
például ez a négysoros, amelyből le lehet vezetni az egész Blokot s a mi Ezüstkorunk legnagyobb
részét:

Csak egy sápadt nő jön suhanva,


hajára a nap rácsorog,
a gázláng alatt ácsorog
s szíve kő és láng az ajka.

A társa letörölte homlokáról a port, és köpött egyet.


- Egyetértek - tárta szét a karját Nikroforusz. - Döcög a fordításom. Az eredeti sokkal szebben
hangzik:

But one pale woman all alone,


The daylight kissing her wan hair,
Loitered beneath thegas lampsflair,
With lips offlame and heart ofstone.

Vakond ügyesen kiemelt egy terjedelmes gyepkockát, és félretette. Amikor befejezi a munkát,
visszateszi, elsimítja, észre sem lehet majd venni, hogy valaki megbolygatta a sírt.
Most pedig a szakértő egy vasalt titánásóval állt neki a munkának. Gyorsan, szemmel láthatóan
mélyült alatta a gödör, először a derekáig, aztán már a válláig ért. Igazi vakond, gondolta Lenykov.
Pasának most egyszerű dolga volt, szét kellett teríteni a kiásott földkupacot, hogy ne legyen belőle túl
nagy halom.
S akkor meghallotta az ismert csikorgást, ahogy a fém a kőnek ütközik - tehát Vakond leásott
egészen az alapokig, s most beállítja a csörlőket, hogy a szarkofág ne süllyedjen le. Az akció
kezdetétől kevesebb, mint félóra telt el.
Vakond megrántotta Pása nadrágszárát. Ez azt jelenti: kezdhetjük.
Lenykov nyelt egy nagyot, s lemászott a fekete négyzetbe. A szíve valahol a torkában dobogott, de
ez kellemes érzés volt, mintha egy meredek lejtőről szánkáznál lefelé.
Ahogy a szűk sírboltban találta magát, közvetlenül Vakond mellett, Nikroforusz beszippantotta a
százéves levegőt. A zseblámpa fénye végigsiklott a koporsó tetején. Az egycentis porréteg alatt
(ugyan honnan kerülhetett ez ide?) tompán csillogott a lakkozott felület.
- Réz - mondta elismerően Vakond, ahogy ujjával megérintette a mintázott szegecseket. - Szuper.
S hogy ne vesztegessék az időt, máris bekapcsolta az elektromos csavarhúzót.
Zzz, zzz - sivított fel szokásos módon a szerszám, s a szegecs már kint is volt a furatból. Vakond
időnként szünetet tartott, hogy megolajozza a fémet, majd ismét felhangzott: zzz, zzz. Pása
szenvedőn befogta a fülét, ez a hang a fogfúrásra emlékeztette.
- Ühüm - intett Vakond.
Két kézzel leemelték a fedelet, s félretették.
Pása a biztonság kedvéért magára erősítette a levendulás respirátort. A régi sírokból időnként
olyan bűz árad, hogy összehányod az egész munkaterepet. Vakondnak meg sem kottyan, mindenhez
hozzászokott.
Ám a holttest láttán még társa, a sírmunkák mestere is összerezzent.
Oscar Wilde tökéletes épségben feküdt a sírban, az enyészetnek semmiféle nyoma nem látszott
rajta. Fekete zakója szétfoszlott, inggallérjának sarka megfeketedett, de a halott homloka tiszta volt és
fehér, s telt, kissé ernyedt arcán még a pír is látszott.
Pása mintha felkészült volna erre, s elégedetten kuncogott - végrevalahára az ő idegei bizonyultak
erősebbnek, mint a társáé:

Holtan fekszik a szép lovag


Hideg nád és káka között;
Nézd, ahogy a sovány halak
Tort ülnek a teste fölött.

- Ez kettőnkről szól. Hiszen mi készülünk torra, igaz, Vakond?


- Hát ez meg hogy néz ki? Tisztára olyan, mint Lenin a mauzóleumban - szólt a szakember, a tőle
megszokottnál jóval hosszabban.
- Megmagyarázhatatlan jelenség, amelyet még 1909-ben írtak le, amikor idehozták a hamvait a
Bagneux-temetőből. Azt hitték, már csak a csontváza maradt meg, de a klasszikus mindenkit
meglepett. Nem fogott rajta a mulandóság, mintha csak egy szent életű férfi lenne. Mindemellett
nagyon csúnyán halt meg. Amikor kilehelte a lelkét, minden testnyílásából, még a füléből is folytak a
nedvek. Nagyon nem esztétikusan halt meg, esztéta létére. Lehet, hogy éppen ezért nem rothadt el a
teste, mert minden szenny magától eltávozott belőle? Az pedig, hogy ilyen fehér maradt az arca, s
még a pír is látszik, ez a szeretője, Bobby Ross igyekezetének köszönhető. Kimaszkírozta. Ő
irányította az újratemetést. Erről jut az eszembe, Bobbynak is itt kell lennie valahol a közelben, őt is
ide temették.
Pása körbevilágított, s így is volt: a lámpafényben megcsillant a koporsó fejrészénél elhelyezett
amfora karcsú íve.
- Arany? - simított végig rajta Vakond.

Alszik apródja a mélyben,


(Arany ruha nemes zsákmány),
Sötét hollók, sötét éjen,
Suhannak a szelek szárnyán…17

- dörmögte maga elé Pása, miközben azon töprengett, nem kellene-e elvinni a Ross hamvait
tartalmazó urnát is. De hagyjuk. Kinek lehet manapság érdekes valami Bobby Ross? Csak felesleges
teher.
- Bóvli - mondta csalódottan Vakond, ahogy kézbe vette az amforát. - Sárgaréz.
Oscar Wilde-ról pedig ezt mondta:
- Zolotuhin, a színész.
Valóban hasonlít, csodálkozott el Lenykov, kíváncsian szemlélve a „szponzort". Ugyanaz az arc.

17
Rácsai Róbert fordítása.
- Szabadítsd ki a kezét! A balt! - utasította Nikroforusz, s egyre nyugtalanabb lett, de már nem a
látványtól. Most valóban komoly oka volt rá. Az akció a kritikus ponthoz közeledett, pillanatokon belül
ki fog derülni az igazság.
Fél évvel ezelőtt, amikor a londoni archívumban dolgozott, Pása rábukkant egy levélre, melyet
olyan ember írt, aki egy volt a tizenöt közül, akik 1900. december 3-án utolsó útjára kísérték a
megszégyenített és kitaszított írót. Oscar Wilde alakja régóta érdekelte Pasát, már nem első hónapja
körözött a szegény homokos fölött, mint az a bizonyos fekete holló a balladában.
Kultikus személyiség, rengeteg követője volt, a klasszikus költő bármilyen fennmaradt relikviáját
nagy pénzekért adják, némelyik több tízezer fontot is ér. Ám ezek hétköznapi csecsebecsék,
miközben, a memoárok tanúsága szerint a zöld szegfűk kedvelője hatalmas smaragddal ékesített
csodálatos gyűrűt viselt mindkét kisujján. Abban a hitben élt, hogy az egyik (a jobb kezén lévő)
szerencsét hoz, a másik pedig (a bal kezén) - szerencsétlenséget. Miután nincsen öröm üröm nélkül,
Wilde sohasem vált meg ezektől a gyűrűktől. Természetesen, amikor száműzetése idején börtönben
ült, nélkülöznie kellett ezeket a talizmánokat, de alighogy kiszabadult, máris viselni kezdte őket. Több
memoáríró elképedve jegyzi meg, hogy a kitaszított író nem adta el, és nem tette zálogba a
smaragdokat még akkor sem, amikor egy fillére sem volt. Kávéházak teraszán üldögélt, abszintot
iszogatott, s várta, majdcsak megjelenik valaki számos párizsi ismerőse közül, aki kifizeti helyette a
számlát. Néha igencsak sokáig kellett várnia. Frederic Boutais emlékszik, ahogy zuhogó esőben látta
Wilde-ot ülni az egyik Saint-Germaine bulváron lévő kávéház teraszán. Az író egyedül volt, teljesen
átázott, kalapjának széle lelógott, de még így is fenséges jelenség volt: masszív állát sétapálcájának
díszes fogantyújára támasztotta, püffedt ujjain csillogtak a smaragdszkarabeuszok, s a mozdulat,
mellyel magához hívta ismerősét, eleganciával és méltósággal teli volt.
Vajon hova tűnhettek később ezek a gyűrűk - ez foglalkoztatta Nikroforuszt. Múzeumban
nincsenek, az aukciókon egyszer sem kerültek elő. Csak nem a Pere Lachaise temető sírjában
fekszenek?
Egy bizonyos Sibylla Hampton levele, aki kíváncsiságból ment el a botrányairól híres író
temetésére, tökéletesen alátámasztotta ezt a hipotézist, legalábbis egy tekintetben.
A gyászszertartás más résztvevőinek publikált feljegyzéseiből tudjuk, hogy a feltárt sír mellett egy
kellemetlen incidens történt - olyannyira kellemetlen, hogy ezek a jól nevelt urak, mintha csak
összebeszéltek volna, jobbnak látták nem részletezni. Homályos utalásaikból csak annyit lehet tudni,
hogy a mindenki által gyűlölt Alfréd Douglas, ez a homme fatale, aki szegény Oscar halálát okozta,
valamilyen ocsmány jelenetet rendezett.
Mister Hampton, akit semmilyen kötelék nem fűzött a megboldogulthoz, az egyedüli, aki élvezettel
pletykálkodik a történtekről londoni barátnőjéhez írott levelében. Lángoló homlokát törölgetve Pása a
következőket olvasta: „...Arról pedig, hogy mi történt a későbbiekben, egyedül Önnek számolhatok be,
mivel tudom, kedves barátom, Ön van annyira tapintatos, hogy titokban tudja tartani ezt a gusztustalan
esetet - ez volt ugyanis a megegyezés a temetésen részt vevő urak és dámák között, ami tökéletesen
érthető, ha figyelembe vesszük a sajtó egy bizonyos részének beteges érdeklődését mindaz iránt, ami
a szerencsétlen sorsra jutott Mister Wilde nevével összefügg. Tehát, ahogy már írtam is, az »isteni
Bozie« (azt mondják, éppen így nevezte a megboldogult az ő ephebosát) késve érkezett a temetőbe.
Ez azonban nem zavarta abban, hogy hangosan zokogni kezdjen. Felfordult a gyomrom, amikor ez a
vulgáris viselkedésű úr (aki egyébként Queensberry márki fia!) beugrott a gödörbe, s ordítani kezdett,
hogy őt is temessék el az »imádott Saloméval« együtt. Végül is, természetesen, kimászott, de előtte
még szájon csókolta a halottat, »szenvedélyesen«, ahogy Toby, a lakájom kifejezte magát. Ekkorra
már az összes jelenlévőt olyan undorral töltötte el az ifjú pojáca, hogy senki nem tiltakozott, amikor az
lehúzta a halott jobb kezéről a smaragdköves gyűrűt, s ünnepélyesen a saját ujjára húzta fel,
miközben így kiáltott: »Most már örökre eljegyeztük egymást!«"
A jobbról - akkor ez valószínűleg a Szerencse Gyűrűje, töprengett lázasan Lenykov. Lord Alfrédnak
nem volt rossz ízlése. A gyűrű azonban mégsem hozott neki szerencsét: Bozie gyorsan elverte
apukája örökségét, s szegénységben halt meg.
Ez a bizonyos Dorian Gray meglehetősen szerény örökséget hagyott maga után, melynek listáján
Nikroforusz semmiféle smaragdgyűrűt nem fedezett fel. Bizonyára valamilyen zálogházba került,
utána pedig már nyoma veszett.
Az ebből fakadó következtetés egyszerűen szédületes volt.
Először is a másik gyűrű szinte biztosan még mindig a Pere Lachaise-i sírban van. Nehéz
elképzelni, hogy a tisztességes Bobby Ross, aki az újratemetést intézte, elvitte volna emlékbe, az
annyira gyűlölt Bozie példáját követve.
Másodszor, egy olyan kivételes helyzet állott elő, amelyről a törvénytelenül beszerzett relikviák
gyűjtői csak álmodni tudtak. Általában mindenkitől elzárva kell őrizni kincsüket. Egy ilyen darabot nem
lehet értékesíteni, hivatalosan örökül hagyni, de még megmutatni is legfeljebb egy nagyon közeli
embernek lehet. De ez egészen más ügy! A kliens megvásárolja Pasától a koporsóból kicsempészett
gyűrűt, s közhírré teszi, hogy megtalálta a smaragdot, mely Douglesé volt. Zseniális! Garantált a
kétszeres, de nem, háromszoros ár!
Lenykov több hónapot töltött el azzal, hogy megkeresse a megfelelő klienst, s végül is rátalált
Mister Rinaldira, transzvesztitaklubok és gay-hotelek hálózatának tulajdonosára Los Angelesből. A
fickó teljesen begerjedt, amikor megtudta, milyen árut ajánlanak neki. Pása már bánta, hogy csak
egymilkót kért érte. Nagyon valószínű, hogy a vén pederaszta többet is adott volna. Úgy röpült
Párizsba, mint a kisangyal. Most ott ül a Crillonban, várakozik, csorgatja a nyálát. Megvan, mit kell
tenni! - villant fel Pása agyában egy okos ötlet. Azt kellene elhitetni vele, hogy nem dollárról, hanem
euróról volt szó. Miért is ne? Hiszen Franciaország az eurózóna területe, ez rendben is van. Vagy azt
mondja, hogy font sterlingre gondolt? Hiszen a „szponzor" angol.
- Engedj! Majd én! - suttogta zaklatottan Nikroforusz, s félrelökte Vakondot.
Megvan! Biz' isten, megvan!
A halott püffedt keze nem a mellén volt összekulcsolva, hanem valamiért az ágyékán, mint a
futballistáknak a büntetőrúgás alatt, s a bal kezén zöldes fénnyel felszikrázott valami. Mint a
taxilámpa, gondolta Pása, akit valamiért vonzottak a metaforák.
- Ez az, Vakond, megvan! - kiáltott fel. - Add a csípőfogót!
- Wilde-hoz pedig angolul szólt. - Nor shall I take aught from thee but that little ring that thou
wearest ont he finger of thy hand.18
De nem kellett elvágni az ízületet. A gyűrű hihetetlen könnyedséggel csúszott le a mumifikálódott
ujjról.
S Lenykov zseblámpáját máris a smaragdszkarabeuszra irányította, melynek hátára valamilyen
furcsa, minden bizonnyal kabbalisztikus jeleket véstek.
Lenykov felhúzta az ékszert a gyűrűsujjára. Egy kicsit nagy volt, ezért ökölbe szorította a kezét.
- Érzed a szagát? - nevetett fel Pása, s a társa orra alá dugta csenevész öklét. - Zöld milkó, a
citrusok fajtájából.
Arról, hogy a milkó most nem zöld lesz, hanem brit, Vakondnak nem feltétlenül kell tudnia. Ő nem
lesz ott a Crillonban, amikor Mister Rinaldival találkozik. Pása sem a kliens, sem a szálloda nevét nem
közölte a sírspecialistával, aki nem is érdeklődött iránta.
Eufórikus hangulatában a meggondolatlan Nikroforusz szeretettel megpaskolta a halott festett
arcát. És hátrahőkölt - úgy, hogy a tarkója a kőlaphoz ütődött.
- Mi van?
- Semmi, semmi... - hebegte Lenykov. - Gyerünk!
Úgy tűnt neki, mintha a halott arcbőre meleg volna. És rugalmas.

Fél négyre ért vissza a Grand Hotel-beli szállására. Mister Rinaldinak azt ígérte, hogy nyolckor
hívja, ezért szundikálhatott még egy kicsit e sikeres, de zaklatott éjszaka után.
Az ágyon heverészve Nikroforusz a zöld szkarabeuszt nézegette, és egy kicsit megnyugodott. A
maszkmester valószínűleg vastag rétegben rakott fel valamilyen kozmetikumot a halott arcára. Ez
száz év alatt besűrűsödött, gyantaszerűvé vált, ezért olyan rugalmas. A villanyfény pedig
felmelegítette. Nincs itt semmiféle misztika.
így hát megkönnyebbült a triumfátor lelke. Jóízűen ásított egyet, s a stukkós mennyezetet
szemlélte. Elég egyszerű kis szoba, a „szegényes, de tiszta" fajtából. Pedig ezer dollárba kerül, a fene
enné meg. Nincs mit tenni - ha tisztességes honoráriumot akarsz, valahogy el kell magad adnod.
Amikor tegnap Pása csak úgy odavetette Mister Rinaldinak, hogy „Nálam találkozunk, a Grand Hotel
előcsarnokában", az amerikai egy tiszteletteljes „wow"-val reagált. Kényelmes fotelekben ülve
armagnacot iszogattak és cigarettáztak, miközben elegánsan, minden alkudozás nélkül megegyeztek
a pénzügyi feltételekben.
Pása fél nyolcra húzta fel a csörgőórát, elővette a Wilde-drámákat tartalmazó kis kötetet, s
találomra felnyitotta. Olvasni kezdett:
„Heródes apródja: Nézz a holdra! Milyen különösnek látszik! Olyan, akár egy sírból kiemelkedő
asszony. Olyan, akár egy halott asszony. Az ember arra gondolhat, ha látja, hogy holt dolgok után
kutat.

18
Csak ezt a kis gyűrűt veszem el tőled, amit az ujjadon viselsz.
A fiatal szíriai: Olyan, akár egy kis hercegnő, sárga fátylat visel, akinek a lába ezüstből való. Olyan,
akár egy kis hercegnő, akinek a lábfeje fehér galamb. Az ember azt hiheti, táncol.
Heródes apródja: Olyan, mint egy halott asszony. Nagyon lassan mozog.”19
Az ablakra pillantott. Holdfényes éjszaka volt, de a hold nem látszott.
Nikroforusz félretette a könyvet. Elbóbiskolt.
Álmában egy telt, kecses nőt látott, aki áttetsző selyemruhában különös táncot lejtett. Hol az ég
felé emelte meztelen karját, hol földig hajolt, majd hirtelen eszeveszetten és szenvedélyesen rázni
kezdte a csípőjét.
Valahogy furcsán kétértelmű zene szólt. Mintha szerelmi szenvedély áradt volna belőle, de
ugyanakkor riasztónak is tűnt. Nagyon ismerős volt, de Pása sehogy sem tudta felismerni a melódiát.
Ezután a táncosnő hátat fordított Lenykovnak, letérdelt, s valamit felvett a földről. Miután hajlékony
teste felegyenesedett, egy ezüsttálcát nyújtott felé, melyen egy levágott, bozontos fej feküdt. Pása
nem szándékozott alaposabban szemügyre venni.
Normális dekadencia, mondta magában, miközben ébredezett.
A látványt egy jól ismert fénykép inspirálhatta, melyen a pederaszta Oscar a táncoló Salomét
imitálja. A fejet pedig egy gipszszobor helyettesíti.
Ezután egy premier plán következett, mint a moziban, s a hipotézis beigazolódott. Nikroforusz
maga előtt látta a klasszikus író pirospozsgás arcát, szeszélyesen legörbülő ajkait. A melódiát is
felismerte. Oscar Wilde a színész Zolotuhin hangján énekelt: „Szép feleségem, gyönyörűségem. Vár
engem haza-a-a, nagy a bánata." S hosszú, festett szempilláit leengedve valamilyen zagyva
idézeteket kezdett suttogni Coleridge-től, a Salomé-ból s a jó ég tudja, még miből:
- She had dreams all yesternight of her own betrothed knight…20 Ez a szerelmünk záloga, rajta
Kétszarvú Isten áldása. Beleszerettem az ajkaidba, azok bíbor szalagjába. Olyan az ajkad, mint a
gránátalma, melyet elefántcsont késsel vágtak fel. Engedd, hogy megcsókoljam az ajkad. Ajkad, mint
a cinóber, melyet a moabiták gyűjtöttek Moáb bányáiban. Mint a perzsa király íja, melyet cinóberrel
festettek, s melynek széleit korall díszítette. Add az ajkad!
- Még csak az hiányozna - dörmögte Pása, és elfordult. Nem mintha megrémült volna, de nagyon
kellemetlenül érezte magát.
- S a gyűrű, mely minket összeköt? - A látomás ismét rímekben kezdett beszélni. - S arcomon az
érintésed? Felnyitott koporsóm fölött néma, szerelmes esküvésed? Sosem válunk el egymástól.
Engedd, hogy megcsókoljam az ajkad!
Olyan zagyvaság volt ez az egész álom, hogy Lenykov már nem is nézte tovább. A másik oldalára
fordult, még erősebben szorította magához a párnáját, és az ébresztőóra berregéséig már semmit
nem álmodott.

A telefon mellett ülve Nikroforusz az Artefaktumot nézegette, ide-oda forgatta a kezét, de a kora
reggeli homályban a smaragd csak nem akart megcsillanni. Még egy fél perc volt hátra. Pása éppen
nyolckor akart telefonálni, mivel a pontosság a profizmus jele.
És a „Breguet" nagymutatója az egészhez ért. Pi-pi-pi-pi-pi-pi-pi-pi-pi-pi - ütötte be gyorsan
Lenykov a tíz számot a névjegykártyáról (a következő adatok voltak rajta: „Joe Rinaldi, Crillon",
valamint a szálloda telefonszáma és a szoba száma). Szórakozottan le akarta húzni ujjáról a gyűrűt - s
elállt a lélegzete.
Éjszaka a szkarabeusz még lazán forgott az ujján, most azonban meg sem mozdult. Talán
megdagadt a keze?
- That's you? - hangzott fel a kagylóban a kliens öblös hangja. - Did it... did it go well?21
- Perfect. Just perfect22 - felelte Pása, miközben lázasan próbálta lerángatni ujjáról a gyűrűt.
Az átkozott! Esze ágában sem volt lejönni! Mindemellett semmiféle duzzanat nem látszott a gyűrűs
ujján.
- Have you got it? I mean, the... thing. You've got it?23
19
Szántai Zsolt fordítása.
20
Csak róla álmodott éjjel, az ő lovag kedvesével. (angol)
21
Ön az? Nos... sikerült? (angol)
22
Tökéletesen. Egyszerűen tökéletesen, (angol)
23
Önnél van? Szóval... az a bizonyos tárgy. Önnél van? (angol)
A kliens nem tudta leplezni izgalmát, s ez kiváló. A zöld mil-kóról az angolszászra való áttérés
garantált, de hogyan tudná leszedni ezt az átkozott bogarat? Micsoda hülyeség.
- Szappant! - kiáltott Pása.
- Pardon?
- Sure, I've got it. It's right here, on my finger. Oh, you wouldn't believe, how very, very special it
feels24 - mondta behízelgőn Lenykov, a mosdó felé véve az irányt. Megnyitotta a csapot,
beszappanozta az ujját - közben halkan elkáromkodta magát. - Shit!
A gyűrű egy millimétert sem mozdult. Pása homlokát kiverte a hideg veríték. Shit! Shit! Shit!
Mister Rinaldi valamit kérdezett, nem értette, miről van szó, a pánikba esett Nikroforusz pedig
megpróbálta bagatellizálni a problémát.
- Sorry. Cannot speak now. I'll get back to you25 - szakította félbe az amerikai kotkodálását, majd
letette a kagylót.
Gyorsan felhívta a motelt, ahol a társa lakott.
- Van egy kis gubanc - mondta Pása Vakondnak is érthető nyelven. - Nem veszélyes, de
valóságos. Szükség van az aranykezedre! Pattanj!

De nem segített a társa aranykeze. Miután vagy tíz percig kínozta Pása ujját, Vakond kijelentette: -
Elgennyedt. Le kell vágni.
Nikroforusz elszörnyedve dugta a kezét a háta mögé.
- Mit beszélsz?!
Megcsörrent a telefon - legalább ötödszörre. A kliens idegeskedik a Crillonjában. Lenykov nem
vette fel.
- Most mit vagy úgy oda? A dollár milkóra gondolj!
- De hogyan mehetnék kórházba? Mit mondjak? Ez egy feltűnő gyűrű! Az egész személyzet
odacsődül, visszhangja lesz a dolognak!
- Mi a francért kéne kórházba menni? - csodálkozott Vakond. - Lenyisszantom a késemmel, és
kész. Jég közé teszed egy dobozba.
Pasának Tarantino filmje jutott az eszébe, a Négy szoba, ami mindig szörnyen nevetségesnek tűnt,
s most beleborzongott a rettegésbe.
- Azt hiszed, a gyűrű a lényeg? Tudod te, milyen gyűrű ez? Szerelmi zálog, érted? - ordította
Nikroforusz, akinek hirtelen eszébe villant az álma. - Fogva tart!
- Kicsoda?
- Hát a pirospozsgás!
- Ne pattogj! - Vakond már előszedte a zsebéből az összecsukható kését. - Kölnid van? Kiégetjük.
Később visszavarratod. Ez lófütty, Pás. Otthon az egyik paraszt is fejszével...
Lenykov ráüvöltött:
- Később visszavarrják! Téged kéne visszavarrni, te barom!
Kinyiffanok, biztos kinyiffanok, dobolt az agyában. Vagy a fájdalom miatti sokktól, vagy elvérzek,
vagy valami más történik. Száz százalék. Az ujjáról nem tud megszabadulni. A pirospozsgás azt
mondta: „Sosem válunk el egymástól."
- Figyelj, Vakond - mondta panaszosan Lenykov. - Mondjunk el mindent a kliensnek, jó? Haladékot
kérek. Engedek az árból, hogy ne dühöngjön. Mondjuk, tíz százalékot, mit szólsz?
Miközben öngyújtójának lángjánál felforrósította a pengét, Vakond nyugodtan kijelentette:
- Száz darab zöldhasút? Ha továbbra is hülyéskedsz, beléd döföm a késem. Aztán kölni se kell
hozzá, hogy levegyem a gyűrűt. Százér - még szép.
- Jól van - felelte elgyöngült hangon Pása. - Csak hozok egy kis jeget a bárból. S iszom egy kis
bort, hogy megjöjjön a bátorságom, rendben?
Kivett a hűtőszekrényből egy 1983-as évjáratú Dom Perignont. Előre bekészítette, hogy legyen
mivel leöblíteni a zsákmányt. Kirántotta a dugót, s meghúzta az üveget. Félrenyelt.
- Rajta, vágd le!
Ám amikor Vakond az ujja fölé hajolt, teljes erejéből fejbe vágta a súlyos üveggel. A társa hang
nélkül a szőnyegre bukott, Pása pedig fölkapta a zakóját, és kirohant a szobából.

24
Természetesen nálam van. Az ujjamon. Ó, el sem tudja képzelni, milyen érzés, egészen különleges! (angol)
25
Bocsásson meg. Most nem beszélhetek. Vissza fogom hívni (angol)
Úgy két órán át rótta Párizs utcáit, fogalma sem volt, hová és miért siet ennyire. Pása elég rosszul
ismerte a várost, s meglehetősen rövid idő elteltével már fogalma sem volt róla, hol van. De ez a
legkevésbé sem volt fontos.
Páni félelmében csak egyre tudott gondolni, agyában mindvégig ott dobolt a kérdés: „Mit csináljak?
Mit csináljak?" - de nem talált rá választ.
Vakonddal való kapcsolatának annyi, de nem is ez a baj. A sírásó kobakja kemény, az ilyent nem
töri be csak úgy egy üveg. Fekszik egy kicsit, aztán magához tér, talpra áll. Üzleti kapcsolatuknak,
magától értetődően, befellegzett. De nem kell tartani a temetői gyilkos bosszújától. Elég kicserélni a
jegyet a visszafelé szóló járatra, s Vakond az életben nem látja többé Nikroforuszt. Még Pása
telefonszámát sem tudja. Ezért aztán Lenykov nem Vakondtól tartott.
A vékony kis sárga fémdarab olyan rettenetbe taszította, amelynek szűnni nem akaró lüktetése
jeges hullámokként öntötte el a testét. Az volt az érzése, hogy reggel óta még szorosabban fonódott
az ujjára a gyűrű. Pása elborzadva nézte fogva tartott ujját, s látta, hogy az feldagadt, bíborvörössé
vált.
Lenykov meg sem kísérelte, hogy bármiféle tudományos magyarázatot találjon erre a jelenségre.
Először is mindenki, aki hivatásból foglalkozik az irodalommal, tudja, hogy a világban sokféle
kacifántos dolog előfordul. Másodszor pedig túlságosan is egyértelmű volt az a bizonyos éjszakai
álom.
Amikor Nikroforusz ismét befordult az egyik sarkon, s meglátta maga előtt a Pere Lachaise temető
kerítését, egyáltalán nem csodálkozott, sőt inkább megkönnyebbülést érzett. Mindebből ítélve a
kétségbeesett tudós kandidátust valami ismeretlen erő tartotta fogságban, ami éppen ide vezette,
ahova kellett.
Ideges léptekkel, szinte zihálva ment át a temetőn, míg el nem ért a 89. parcelláig.
Már messziről lehetett látni Oscar Wilde sírját, egész turistacsoport nyüzsgött mellette. Néhányan
fényképezőgépüket csettegtették, mások az útikönyvet bújták, két, egyforma hawaii inget viselő
homokos pedig a sír mellett térdelt, s önfeledten csókolgatta az emlékművet. Időnként rikító
bíborvörös rúzzsal kenték be a szájukat, majd ismét csókolgatni kezdték a piszkosfehér követ.
Pása egyre csak ezeket a kis vörös karikákat nézte, melyek elborították a talpazatot, s
egyfolytában a gyűrűjét birizgálta. Valamiért meg volt győződve róla, hogy a válasz magától adódik.
Közelebb lépett a Szfinxhez, s azon nyomban megérezte, hogy a gyűrű egy kissé meglazult az
ujján. Továbbra sem lehetett lehúzni, de a szorítás egyértelműen enyhült.
- Scusi - furakodott Nikroforusz mellé az egyik csókolózó, a Szfinx talpára is mindenképpen
cuppantani akart egyet.
Hátrébb kellett lépni, s a gyűrű abban a másodpercben ismét megszorult az ujján, határozottan
szorosabb lett!
Ekkor Lenykov végleg felfogta, mit is kell tennie.

Pása tisztában volt vele, milyen szerszámokra van szükség - hála istennek elég régóta dolgozott a
szakértő közvetlen közelében. A barkácsboltban vásárolt egy „Lazarro" márkájú hordozható
körfűrészt, ami a követ is átvágja, vett még két speciális csörlőt, egy titánásót s egy villanyfúrót.
Ponyvát, természetesen, nem talált, de helyette vásárolt egy szuperkönnyű „Rainforest" cégjelzésű
sátrat, mely legalább olyan jól takar, ráadásul ehhez kis peckek is jártak, melyeket könnyen a földbe
lehet szúrni.
A táskája jó nagyra és súlyosra sikeredett. Nikroforusz ráadásul még attól is félt, hogy emiatt nem
engedik majd be a temető területére, de szerencséjére a kapunál nem volt őr, utána pedig Lenykov a
csendes, félreeső fasorokon ment végig.
Öt órától a 19. parcella bokraiban bújt el, errefelé ritkán jártak látogatók. Ezután a közelben
felfedezett egy nyitott kriptát, valamilyen jegyzőé volt, Boulanger tábornok kortársáé. Odahurcolkodott.
Kiterítette a sátrat a poros kőpadlón, s lefeküdt. A milliót nem sajnálta. Csak egyvalamit akart, hogy
minél hamarabb véget érjen ez a rémlátomás. Pása megfogadta: ha megszabadul ettől az átkozott
gyűrűtől, soha többé nem fog sírokban turkálni. Soha.
Fél tizenegykor úgy döntött, hogy itt az idő. Hátára vette a táskát, és elindult.
Az éjszakai temető egy elvarázsolt erdőhöz hasonlított. A fekete kereszteket és komor kriptákat a
lámpák halotti fénybe burkolták, valahol fent egy éjszakai madár huhogott, lentről pedig, a fűből, egy
másfajta élet surrogása hallatszott - Pása időnként felvillanó zöld kis fényeket látott. Lehet, hogy
macskák, de az is lehet, hogy éppen ellenkezőleg, patkányok. De az elmúlt nap alatt Lenykov annyi
rémséget tapasztalt már meg, hogy ilyen semmiségekkel nem lehetett ráijeszteni.
Már itt is van a Papais család sírboltja, rajta a feszület. Mellette pedig Wilde sírjának fehér tömbje.
Pása nekilátott a munkának, megpróbált nem gondolni semmire, s a lehető legkevesebbet figyelni
arra, mi van körülötte. Természetesen nem csinálta olyan jól, és nem haladt olyan gyorsan, mint
Vakond, de mégis úgy másfél óra alatt eljutott az alapig, s valahogy összerakta a csörlőket. Könnyebb
volt ásni, mint gondolta, úgy látszik, segített, hogy Vakond tegnap már fellazította a talajt.
Bepréselte magát a szarkofágba - alig-alig sikerült. Hihetetlen, hogyan fértek el tegnap ketten is
ezen a szűk helyen.
Pása minden pillanatban megállt, és megpróbálta levenni a gyűrűt. Nem jött le, de már nem
szorított úgy, s aránylag szabadon csúszkált az ujján. Lenykov tehát helyes úton járt.
Zzz, zzz - sivított fel a csavarhúzó, ahogy kiszedte a rézcsapokat. Mivel tegnap bekenték őket,
most könnyedén kijöttek a furatból.
Nikroforusz nagy nyögések közepette vette le a koporsó nehéz fedelét, s erősen hunyorított,
mielőtt a halottra nézett volna.
S mi lenne, ha egyáltalán nem nézne rá?
Anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, Lenykov megforgatta a gyűrűt, s az könnyedén, minden
ellenállás nélkül lecsúszott az ujjáról. Hihetetlennek tűnt, hogy eddig mennyit kínlódott vele!
Bedobom a koporsóba, és kész - gondolta. Még a fedelet sem kell visszatenni, ugyan ki venné
észre?
Nem, mégis inkább vissza kell tenni oda, ahonnan levette, súgta egy belső hang. Nyugodtabban
fogsz aludni.
S Pása résnyire kinyitotta a szemét.
Wilde ugyanúgy feküdt a sírban, mint az elmúlt éjjel. De úgy tűnt, mintha vörös ajkai enyhén
gúnyos mosolyra húzódtak volna.
Nikroforusz remegő kézzel odanyújtotta a gyűrűt a halottnak, mintha arra számított volna, hogy az
valamilyen gesztussal válaszol.
De nem, a halott nem mozdult. Ám Lenykov háta mögött valaki halkan felkacagott.
- Két óráig feküdtem összeverve, a kezem akár az ólom. De mégis feltápászkodtam. Add ide azt a
gyűrűt!
Egy súlyos kéz a vállánál fogva megragadta Pasát, s egy mozdulattal magához rántotta.
A résben Vakond zömök alakja sötétlett. Az arca nem látszott, csak vicsorgó fogsora fehérlett
nedvesen.
A kővé dermedt Pása ellenvetés nélkül odaadta neki a gyűrűt.
- Feküdj csak itt. Aludjál egy kicsit - mondta egykori társa, s taszított egyet Nikroforuszon. Nem volt
erős lökés, ám a lendülettől Pása a koporsóba huppant, egyenesen a halott térdére, s feljajdult.
- Nem ülni, feküdni!
Vakond gallérjánál fogva megragadta Pasát, kissé felemelte, majd egyenesen Wilde-ra lökte.
- Feküdni!
- Ne, Vakond... Elég lesz, jól rám ijesztettél... Bocsáss meg, hogy az üveggel... - nyögte elhalón
Nikroforusz, miközben es-deklőn kapaszkodott Vakond karjába. - Fel fogom emelni a részesedésed...
Nélkülem úgy se mész semmire. Még a klienst sem ismered.
A társa könnyedén felemelte a koporsófedelet, s mintha a súlyát méricskélné.
- Mér ne ismerném? Mister Rinaldi. Ott van a névjegykártyáján. Már rá is csörögtem. Normális
pasas, megegyeztünk.
- De hogy egyeztél meg vele, nem is tudsz angolul!
- Don't worry, be happy - mondta Vakond szörnyű akcentussal, s a koporsó fedele dörrenve
lecsapódott.
Pása dörömbölni kezdett, belekapaszkodott, de egy centire sem tudta elmozdítani - úgy látszik,
Vakond ráült.
- Va-ko-o-o-n-d! - üvöltötte Pása, s csaknem megsüketült a visszhangtól.

Valahonnan messziről hallatszott, ahogy egy fémtárgy megcsikordul a kövön. Most szedi le a
csörlőket, fogta fel Lenykov, s abbahagyta a kiabálást, mert elállt a lélegzete.
- Nem akartad, hogy megcsókoljam az ajkad - hallatszott egy suttogó hang egészen közelről,
egyenesen a fülébe. - Hát jól van. Majd most megcsókolom. Ajkadba harapok, ahogy megízlelnek egy
kemény gyümölcsöt. Igen, megcsókolom az ajkad.
RÓSÓ-FUDZSÓ,
AVAGY
A VÁRATLAN HALÁL

Már régóta tudtam, hogy ez nem egy egyszerű temető. Valamikor, még diákkoromban, véletlenül
erre kószáltam, és azonnal megéreztem: ha alaposan megnézem ezt a helyet, valami különlegeset
fogok látni. Egy negyedszázad múlva kimondottan ezért jöttem ide, hogy megtudjam, mi is ez.
Komótosan, megfontoltan jártam a megkopott lépcsőket és a mohával benőtt ösvényeket, a csöndet
figyeltem, elmerültem a gondolataimban - s valóban megláttam valamit, de egyáltalán nem azt, amire
számítottam.
Akkor, sok évvel ezelőtt, titokzatosnak, romantikusnak tűnt ez a temető. Egyáltalán nem volt
összhangban a környező tájjal: önmagában létezett, a saját idejében, a saját dimenziójában: egy
nem-város a megalopolisz közepén, tizenkilencedik század a huszadik század végén, Európa egy kis
darabja Japán központjában.
Eredeti terveim szerint a temetőnek illusztrációként kellett volna szolgálnia a „Halál idegen földön"
című fejezethez.
Képzeljenek el egy kis dombot a világ végén; innen keletre nincs más, csak a Hatalmas Óceán, a
túlpart kilencezer kilométerre van. Persze a japánoknak, természetesen, ez egyáltalán nem a világ
vége, ellenkezőleg, éppenséggel a közepe, de a holtak között, akik ezekben a sírokban fekszenek,
alig akad helybéli. A Gaidzsin Bocsiban (vagyis a „Külföldiek temetőjében") idegenek vannak
eltemetve. Azt hitték, hogy pénzt, dicsőséget vagy új élményeket szereznek e távoli, már-már
misztikus országban, de valójában meghalni jöttek Jokohamába. Voltak, akik nem is láthatták meg
Japánt, csak a tetemük érkezett meg a kikötőbe, mivel meghaltak útközben. A hajó fedélzetéről
egyenesen a Gaidzsin Bocsiba vitték őket. Milyen különös út ez egy temetőbe, gondoltam, miközben
egy félig elmosódott feliratot olvastam valamelyik sírkövön: azért hagyta el Portsmoutht, hogy japán
földbe temessék.
Ám e nekropolisz igazi lényege, azt hiszem, nem abban rejlik, milyen végtelenül magányos az
ember, ha az otthonától távol hal meg. Itt valami másról volt szó. Ezt éreztem, de nem mindjárt fogtam
fel igazán. Gaidzsin Bocsi fokozatosan tárult fel előttem.
Először az tévesztett meg, hogy itt ugyanazon a területen két temető van, ráadásul semmiféle fal
nem választja el őket egymástól, mint a Novogyevicsi vagy a Doni temetőben, hanem egymásra
rétegződtek. Amikor ezt megértettem, sokkal köny-nyebb lett a dolgom.
Megtanultam megkülönböztetni az én sírjaimat a hétköznapiaktól, ami nem is volt nehéz: a régi
temető, amelyik kedvéért idejöttem, nyolcvan évvel ezelőtt, 1923. szeptember elsejétől már nem
létezett; az új pedig, amelyik ezután jött létre, teljesen érdektelennek bizonyult, semmiféle üzenetet
nem hordozott magában, legalábbis számomra nem. (Meg kell hogy mondjam, én az a fajta ember
vagyok, aki bármilyen eseményben, jelenségben, sőt még egy tájban is valamiféle személyes
üzenetet keres, amit meg kell fejteni, s elraktározni további tanulmányozás végett. Tisztában vagyok
vele, hogy ez egy kissé skizofrén játék, de, először is, megnyugtató az önmagamról alkotott vélemény
szempontjából - ha Valaki vagy Valami jeleket küld az embernek, az azt jelenti, hogy, az ördögbe is,
mégiscsak számít valamit -; másodszor, így érdekesebb az élet; harmadszor pedig, ezek az üzenetek
valóban léteznek, csak fel kell ismerni őket.)
A dátummal kapcsolatban is minden világos volt. 1923. szeptember 1-jén szörnyű földrengés rázta
meg Japánt, melynek epicentruma éppen Jokohama közelében volt. Több mint százezren haltak meg,
a városból csak por és hamu maradt. A temető is megsérült: több síremlék széttört vagy lezuhant,
elégett a teljes dokumentáció is, ezért a későbbiekben több régi sírt nem lehetett beazonosítani.
Gaidzsin Bocsit rendbe kellett hozni és újjá kellett szervezni, minek következtében egy olyan,
nagyjából átlagos rituális-temetkezési intézmény jött létre, melynek se szeri, se száma.
Úgy alakult, hogy az én Temetőm a felújított Gaidzsin Bocsin belül van, 1861-től 1923-ig élt, ami
nem hosszabb idő, mint egy emberöltő. Ez idő alatt körülbelül két és fél ezer halottat temettek ide.
Különböző nyelveken beszéltek: angolul, franciául, németül, oroszul, hollandul, spanyolul, s ezenkívül
még vagy két tucat dialektust. Voltak köztük tengerészek és misszionáriusok, katonák és mérnökök,
gyárosok és az igazságszolgáltatás elől menekülők. Csak egyvalami köti össze ezt a tarka kompániát
- senki sem szándékozott közülük japán földben örök nyugalomra térni. Ki indult volna el emiatt
többhetes hajóútra? Ezek az emberek csak egy bizonyos időre jöttek ide, s Japán egyikük számára
sem lett volna több, mint aktív, tevékeny életük egy korszaka.
A Gaidzsin Bocsiban azok vannak eltemetve, akik megbotlottak útközben, ez a megvalósulatlan
tervek temetője, a „rósó-fu-dzsó" japán szólás ékes illusztrációja. Ezt a lakonikus maximát, amely
mindössze négy írásjegyből áll, csak körülményesen lehet lefordítani: „Senkinek sem adatott meg,
hogy tudja, hány évesen kell meghalnia." Vagy, ha úgy tetszik, „ember tervez, Isten végez", de a
keresztényi alázat mindenféle felhangja nélkül.
A régi Gaidzsin Bocsi benépesítőinek többsége élete virágkorában halt meg, anélkül hogy
elvégezték volna azt, amiért idejöttek. Ma már csak azokra emlékeznek, akik legalább némi hasznot
hoztak Japánnak - a japánok tudják, mit jelent a hála. Nem felejtették el E. Moreit, az ifjú mérnököt
(megh. 1871), aki azért jött, hogy megépítse az első vasútvonalat, de nem érte meg annak átadását;
síremléke egy vasúti jegyet mintáz. Egy korabeli fényképezőgépet idéz O. Freemannek (megh. 1866),
a fotóművészet első tanárának szögletes síremléke. A japán telegráf létrehozói egyikének, F. Frisknek
(megh. 1875) a sírja a Bodot-féle készülékre hasonlít. Egy kis kőkazamata alatt nyugszik a német
börtönspecialista, G. von Sebach (megh. 1891), csak épp a rácsok hiányoznak - bár száz évvel ezelőtt
bizonyára vaskerítése is volt.
Minél tovább bolyongtam a Gaidzsin Bocsiban, annál kényelmetlenebbül éreztem magam. Nincs itt
semmiféle romantika - a hideg futkos az ember hátán. Valószínűleg ennek az az oka, hogy itt nagyon
sokan vannak, akiket váratlanul ért a halál, még nem készültek fel rá, gondoltam. Semmi sem
megrendítőbb a váratlan halálnál, ez az emberi lét legnagyobb szörnyűsége. A nyugati ember, az
optimista civilizáció gyermeke elhiteti magával, hogy a halál nem is létezik, vagy ha igen, még nagyon
távoli. A japán hagyomány azonban arra inti az embert, hogy mindig fel legyen készülve a váratlan
végre. Az egyik legismertebb szamuráj mondás így hangzik: amikor reggel felébredsz, állj készen a
halálra. Nem azért, mert ez így impozáns, hanem mert kifinomultabbá teszi az érzékeket, és ébren
tartja az értelmet; a lényeg - rettenetes dolog hirtelen meghalni. Azt hiszem, hogy ez az egzisztenciális
beállítottság sok japánnak ad erőt az utolsó küszöb átlépésekor.
Ez tehát a Gaidzsin Bocsi: a halál dilettánsainak temetője egy olyan országban, ahol mesteri
módon tudnak meghalni.
A japán temetők egyébként egészen másképp festenek, mint ez. Gyakorlatiasak és unalmasak. A
legerőteljesebb benyomást a nagy cégekhez tartozó szektorok gyakorolják az emberre. Egy jó
temetőben megvásárolható sírhely nagyon drága, ezért a távlat, hogy valaki helyet kaphat a vállalati
parcellában, nagyon sokat nyom a latban a munkaszerződés megkötésekor. Aki becsületesen
dolgozta le az idejét a társaságnál, számíthat a maga két köbméter földjére. Napóleon gránátosai
hiába katonáskodtak együtt, örök álmukat más és más helyen alusszák, a japán írnokok azonban, akik
valaha ugyanabban a teremben ültek szorosan egymás mellett az íróasztaloknál, most ugyanígy
egymás közvetlen közelében fekszenek: a főigazgató és helyettesei, a részlegvezetők s az
alkalmazottak. Személytelenségükben és egyhangúságukban a japán temetők kísértetiesen
hasonlítanak a szovjet korszak beton meganekropoliszaira - errefelé sincs semmi szentimentalizmus,
a halált itt is ugyanúgy deszakralizálták.
A Külföldiek temetőjében azonban a halál misztikus és felfoghatatlan, mivel ez a Váratlan Halál,
amit nem lehet előre megjósolni, és amire lehetetlen felkészülni. Ez az ő zónája, az ő területe, s mikor
ezt megérzi az ember, akkor kezd el úgy istenigazából félni. A Gaidzsin Bocsi völgyes részén mindig
homály van, és csend honol. Az ember feje fölött összezárulnak a lombok, ide alig hatol be a város
zaja, sehol egy lélek. Minden régi temető olyan, mint egy gombolyag, melyben egymást nem érintő
szálak fonódnak össze: különböző idősíkok, élet és halál, reális és irreális. A racionalitás háttérbe
szorul, s teret enged a fantáziának, az örök gyanúnak, hogy mennyi minden van a világon, amiről a mi
bölcs elődeinknek fogalma sem volt. Ha sokáig nézegetek egy síremléket, ami valami oknál fogva
nyugtalanít - az epitáfium, a dombormű vagy a kőbe vésett név miatt -, mintha lassanként megjelenne
előttem az az ember, aki ide van eltemetve. Néha még hallom is, ahogy mesél nekem az életéről, ez
pedig nem félelmetes, hanem lenyűgözően érdekes. Lehet, hogy éppen az ilyen látomások (vagy
egye fene, nem látomások, hanem a képzelet játékai) miatt lettem tafofil.
Ám a Gaidzsin Bocsi legősibb részén, a sírok fölött hirtelen felbukkant egy szellemlény, amelytől
kirázott a hideg. Tisztán láttam a Váratlan Halál vonásait. Ettől fogva nekem már mindig ilyen marad,
bármilyen alakot öltsön is: autószerencsétlenségét, balesetét, infarktusét vagy gyilkosságét. Még azt
is tudom, honnan bukkant elő ez a szörny - azokból a rémálmokból, amelyek éjszakánként az itteni
holtakat kínozták. Kétségem sincs afelől, hogy éppen ilyennek látták.
A Váratlan Halálnak keskeny szeme és sárgás bőre van, koponyáján vékony hajfonat; foltos
kimonót visel, kezében a világ legnemesebb acéljából készült borotvaéles kard. Figyelmeztetés nélkül
támad az emberre. Hirtelen végigfut a gerinceden a hideg, s a következő pillanatban villámgyors
csapások sorozata zuhog rád, melyek darabokra szabdalnak.
„A jobb kezét kissé távolabb találták meg, még szorongatta a póni kötőfékét. A fél arca hiányzik, az
orrát levágták, az állát széthasították, a feje csaknem teljesen levált a törzséről. A bal kezét csak egy
bőrcafat tartja, teste bal oldalán egy hatalmas seb, mely csaknem a szívéig ér. Minden vágás egyenes
és akkurátus, ami ismételten bebizonyítja, milyen halálos fegyver a japán katana egy kiváló kardvívó
kezében. A szörnyű bűntett elkövetőjének kilétét nem sikerült megállapítani."
Ez egy szemtanú beszámolója, aki leírja az 1863. október 14-én elkövetett bűntett helyszínét,
mikor is egy ismeretlen rónin (vándorszamuráj) meggyilkolta a húszéves Henri Camus-t, a harmadik
zuáv hadtest alhadnagyát. Az ifjú tiszt semmit sem ártott a róninnak, csak túlságosan messzire
távolodott az európai settlement-től, és túlságosan ritkán nézett a háta mögé. Az ismeretlen gyilkos ily
módon fejezte ki hazaszeretetét - nem akarta, hogy a „vörös hajú ördög" ormótlan csizmája tapossa
Japán szent földjét.
A szegény zuávot darabonként szedték össze, s a Gaidzsin Bocsiban hantolták el, ami akkoriban
már a szamuráj xenofóbia meglehetősen sok áldozatának adott helyet.
Azt nem tudom, büszkék lehetünk-e arra, hogy a temető első vendégei oroszok voltak.
A Nyugodt Uralkodás Korának 6. évében (1859), július 27-én, közvetlenül a jokohamai kikötő
megnyitása után, Román Mofe-tet, az Aszkold klipper egy fiatal tengerészzászlósát a partra küldték
élelemért, két matróz kíséretében. Róninok támadtak rájuk - mint mindig, most is váratlanul. Mofetet
és Szokolov matrózt helyben leterítették, a második matróznak sikerült elmenekülnie. Oroszország
képviselője, Muravjov gróf követelte, hogy kutassák fel a gyilkosokat, váltsák le a helyi kormányzót, s
méltó módon temessék el a gyilkosság áldozatait.
A róninokat nem találták meg, de a kormányzót leváltották, a sír fölé pedig egy díszes emlékművet
állítottak, oszlopokkal és különös hagymakupolával, mely nem az orosz, hanem sokkal inkább a
muzulmán épületeket idézte. Tulajdonképpen ezzel az epizóddal kezdődik Gaidzsin Bocsi története -
két év múlva pedig már annyi sír volt körülötte, hogy hivatalosan is ki kellett nevezni a külföldiek
számára fenntartott temetőnek. A tizenkilencedik század hatvanas évtizedében a Váratlan Halál
kataná-ja új lakókat hozott a temetőnek: hollandokat, briteket, amerikaiakat, de még kínaiakat is, akik
elővigyázatlanul nyugati mintára öltöztek.
A meggyilkoltak legismertebbje Richardson, az angol üzletember, akit a 22-es parcellában
temettek el. A saját kíváncsisága áldozata lett. Két barátja kíséretében a város környékén lovagolt, s
kitalálta, hogy szemrevételezi Szacuma tartomány hűbérurát, aki népes kíséretével a fővárosból tért
vissza a maga Kagosimá-jába. A barbárok szemtelensége miatt sértett szamurájok kardot ragadtak.
Richardsont megölték, a két másiknak, akiket szintén alaposan helyben hagytak, sikerült
elmenekülnie.
A brit hajóraj bosszúlépését egy nagyszabású akció jelentette: szétlőtték Kagosimát, és
csillagászati összeget követeltek kártérítésként; a vétkes szamurájokat pedig harakirire
kényszerítették. Azt is mondhatnánk, hogy ez egy igen figyelemreméltó történet, melynek
tankönyvekben a helye. De rám egy másik tény volt igazán nagy hatással, ami, valószínűleg, rajtam
kívül senkit sem érdekelt.
A szerencsétlenül járt Richardson mindkét útitársa - Marshall és Clarké - ugyanitt van eltemetve a
közelben. És egyáltalán nem sokkal élték túl történelmi ismerősüket. Nem tudni, mi okozta a halálukat
- a váltóláz (valamikor Jokohama körül igen sok volt a mocsár), romlott hal vagy lovasbaleset, de ők
sem térhettek vissza Angliába, őket is elragadta a Váratlan Halál.
A Gaidzsin Bocsiban a Váratlan Halál minden válfaja gazdagon reprezentált:
hajószerencsétlenségek, tűzvészek, felborult babakocsik, na és, természetesen, a rósó-fudzsó
apoteózisa - az 1923-as Nagy Földrengés, ami nemcsak lényegesen megnövelte a temető lakosainak
számát, de le is zárta történetének első szakaszát.

Egyébként a gonosz halál szelleme mellett, amely mindmáig a sírok felett kísért, a temetőben több
furcsaság is akad. Ez a hely minden jokohamai útikönyvben szerepel, én viszont soha nem
találkoztam ott látogatókkal, legfeljebb a domb tetején, a főkapu mellett. Felmennek a kilátóteraszra,
kattogtatják a fényképezőgépeiket (a régi sírok, háttérben a felhőkarcolókkal - mindez nagyon
hatásos), de le, az árnyas fák sűrűjébe nem mennek. Nehéz lenne ezt az árnyékos helyet
csalogatónak nevezni. Valahogy rossz érzést kelt az emberben. A halott kövek fölött hatalmas pókok
lógnak, néhányuk majdnem akkora, mint egy csészealj. Láthatatlan hálóik a márványangyaloktól a
gránitbódhiszattvákig, a kínai oroszlánoktól a keresztekig és hatágú csillagokig húzódnak, hiszen itt
keveredik minden vallás.
Utoljára Gaidzsin Bocsi még feladott nekem egy rejtvényt, amelyen mindmáig töröm a fejem.
Az az igazság, hogy minden egyes általam kiválasztott temetővel egyfajta nyelvi játékot játszok. Ez
a következőképpen történik. Az utolsó látogatásom során, amikor már mindent, amit kellett,
megnéztem és lefényképeztem, mielőtt elbúcsúznék a helytől, kiválasztom az első utamba akadó sírt,
elolvasom a rajta lévő feliratot, és megpróbálom kitalálni, mit jelenthet ez énrám nézve. Általában ki is
találom, de ez alkalommal ez a nyelvi játék túlságosan is bonyolultnak bizonyult.
Ítéljék meg önök.
Becsuktam a szemem, és egy meghatározott irányba mutattam. Egy kőből készült síremlék volt ott,
látszatra semmi különös. A kövön egy hosszú, több írásjegyből álló, értelmetlennek tűnő felirat
sötétlett. Lerajzoltam az írásjegyeket a jegyzetfüzetembe, felírtam a sír számát és helyét (4-es
parcella, mindjárt a bejárat mellett), és elhatároztam, hogy a Tokió és Moszkva közötti repülőúton
majd eltöprengek ezen a fejtörőn, úgyis lesz rá elég időm.
Így is tettem. Megtaláltam az útikönyvben a halott nevét - „Carlo de Nembrini, megh. 1903".
Elolvastam a rövid életrajzot: olasz márki, a mantovai Gonzagák utóda, aki szerelmes volt Japánba,
áttért a buddhista hitre, s a síremlékére a halála után kapott szerzetesi nevét vésték:
andzsúindendzsunzen dzsicsitai-kodzsi. De vajon mi lehet ebben az üzenet, gondoltam. Az, hogy
ugyanolyan kiejthetetlen, mint a „Cshartisvili"?
Csalódottan pillantottam a brosúra következő sorára, s ekkor elkerekedett a szemem.
A következő volt odaírva: „NO 41. Midori, egy irodalmi mű hősnője".
Ebben már minden furcsa volt: nem szerepel sem a mű szerzője, sem a címe, és egyébként is -
hogyan temethetnék el egy irodalmi mű hősnőjét? Gondolják csak meg, nem prototípusról van szó,
hanem hősnőről - sudzsinkó-ról.
De ez még csak rendben lett volna. A legkülönösebb az volt, hogy én éppen akkoriban fejeztem be
egy regényt, melynek cselekménye a tizenkilencedik századi Jokohamában játszódik, s a női
főszereplőt Midorinak hívják! Őt minden további nélkül eltemethették a Gaidzsin Bocsiban.
A többi irodalmárhoz hasonlóan én is többször megtapasztaltam azt az ijesztő, ugyanakkor mégis
kellemes megrendülést, amikor a fikció misztikus módon behatol a valóságba: találkozol egy emberrel,
aki ugyanazt a lehetetlen nevet viseli, amelyet éppen most gondoltál ki, vagy az életben is megtörténik
az, ami a regényedben, vagy te magad is egy általad kitalált irodalmi szituációba csöppensz. Ez
normális dolog, a szakma bosszúja, amelyben az a legnagyobb trükk, hogyan lehet hihetően hazudni
olyasmiről, ami előfordulhatott volna, de valójában mégsem történt meg.
Ám a mesterségem még soha nem űzött velem ilyen egyértelmű és gyalázatos tréfát. Az én
Midorim? A 41-es szám alatt? Én pedig ott álltam e sír mellett, s nem figyeltem fel rá!
Csak nyugalom, mondtam magamnak. Lennie kell valamilyen racionális magyarázatnak is. És
természetesen, meg is találtam.
Japán barátaim kutatni kezdtek utána, s kiderítették, hogy a Gaidzsin Bocsi 4-es parcellájában egy
ismert japán írónő, Nakazato Cuneko fiatal unokahúga van eltemetve, akinek az írónő egy szép
novellát szentelt. A Midori pedig, még ha nem is tartozik a legelterjedtebb nevek közé, nem is túl ritka,
úgyhogy mindez nem több, mint véletlen egybeesés.
Ám én ettől még nem nyugodtam meg. Megszereztem Nakazato Cuneko könyvecskéjét,
elkezdtem olvasni, s akkor ismét elkerekedett a szemem. Tudják, miről szól ez a novella? Gaidzsin
Bocsiban tett sétákról, s arról, milyen gondolatokat vált ki ez a hely.
A Gaidzsin Bocsi temetőről írok, ahol egy olyan lány van eltemetve, akiről azt hittem, hogy az én
regényem szereplője, ám valójában egy másik írónő hőse, aki szintén a Gaidzsin Bocsiról írt.
A kígyó a farkába harapott, az irodalom és az élet végérvényesen összegabalyodott. Mindig is ettől
féltem.
A Gaidzsin Bocsi nem egy egyszerű temető, ezt már régóta tudom.
Szigumo

A buddhának készülő ember temetésén bántóan kevesen voltak. Honfitársai közül egyedül
Fandorin konzulhelyettes, a megboldogult egykori munkatársa voltjelen. Eraszt Petrovics a keskeny
sír mellett állt, ahová a novícius éppen most engedte le a csontokkal és hamvakkal teli kis dobozt, s
hallgatta a bonc monoton kántálását, miközben gyászszalagos selyemcilinderét gyűrögette. Minden
japán fehér ruhát viselt, így a törvényszéki ülnök fekete kabátjában olyan volt, mint egy holló a
galambok seregében.
Ám a japánok közül is csak maroknyian jöttek el a kolostori temetőbe - a Meitan szerzetes szörnyű
haláláról terjedő hírek megijesztették a jokohamaiakat. A remete hamvait csak a kolostorfőnök és a
novícius, valamint özvegye és kislánya kísérték utolsó útjára, s még ketten, akik kissé távolabb álltak,
s akiket Fandorin igyekezett elkerülni tekintetével.
Az európai negyed lakossága, mely a Japán Gazette 1881. augusztus 15-i számában közölt
adatok alapján éppen most haladta meg a tízezret, nem hitt a pogány zagyvaságokban, más okból
tartotta magát távol a temetéstől. Weber konzul a következőket mondta helyettesének: „Eraszt, ez a
dolog természetesen rád tartozik. Ha feltétlenül el akarsz menni, hát menj, de kérlek, semmiféle
búcsúztató beszédet ne tarts. Ne feledd, hogy ez az alak elárulta a hitét, a hazáját s az egész fehér
fajt."
Tulajdonképpen igaza volt. Ez az ember, aki életének utolsó éveiben Meitannak nevezte magát,
önként mondott le a rangjáról, a nemesi címéről, az orosz állampolgárságról, a pravoszláv hitről, sőt a
tulajdon nevéről. Felvette japán felesége nevét, zakó és nadrág helyett kimonót viselt, később pedig
buddhista szerzetesnek állt, s mindenféle kapcsolatot megszüntetett honfitársaival, még Fandorinnal
is, akivel korábban jó barátságban volt. Három év alatt egyszer sem találkoztak. Eraszt Petrovics
tudta, mi az oka ennek a hajthatatlanságnak, s Weber konzullal ellentétben megértéssel és
együttérzéssel viszonyult hozzá.
Ennek okára is itt volt a magyarázat, az Erények Temploma temetőkertjében. A renegát ebben a
templomban töltötte utolsó éveit. A kislány, a volt orosz állampolgár és japán feleségének késői
gyermeke az édesanyja mellett, egy fonott babakocsiban ült és szendergett, a szútrák hangja álomba
ringatta. Ebben a korban a gyerekek már tudnak járni, sőt futkároznak, de ez a kislány élettelen, béna
lábbal jött a világra. A boldogtalan apa ettől kezdve vonult el a Szingon szekta kolostorába. Felvette a
Meitan nevet, ami azt jelentette, hogy a „Megvilágosodást Kereső", s még életében buddha akart
lenni.
Az elhunyt özvegye, Szatoko, rezzenéstelen arccal állt a babakocsi mellett. Szeme száraz volt,
mivel bánata elszomorította volna a többieket.
Itt amúgy sem mutatta ki senki az érzelmeit.
A kolostorfőnök Szögen, ahogy egy buddhista paphoz illik, egész lényével azt sugallta, hogy a
halál örvendetes s bizonyos értelemben ünnepélyes esemény. Mit tehetett, ez volt a munkája. Egy
ágrólszakadt kis szolga szipogva, leplezetlen aggodalommal tekingetett a sírba, s egy lépéssel sem
maradt le a kolostorfőnöktől, ám sápadt, kissé lapos arcán nyoma sem volt bánatnak.
Amikor azonban Fandorin egy megfelelő pillanatban figyelmesebben szemügyre vette a kissé
távolabb álló párocskát, úgy tűnt neki, hogy a nő mosolyog. Nem, ez nem is mosoly volt, hanem a
mohó, türelmetlen kíváncsiság vicsorgása.
Mellesleg ezt a lényt, akire elég volt csak egy pillantást vetni, hogy elborzadjon tőle az ember, csak
nagy jóindulattal lehetett nőnek nevezni.
Egy tagbaszakadt szolga hátán, egy zsákban, amely távolról az alpinisták hátizsákjára hasonlított,
egy furcsa teremtmény ült: egy szép női fej bonyolult, akkurátusan feltűzött szimada magé
hajviselettel, egy apró, négyéves gyermekére hasonlító testen. A nyomorék nő figyelemmel követte a
szertartás minden mozzanatát, jobbra-balra forgatva finom metszésű állát. Apró kezében tartott
legyezőjével izgatottan ütögette a szolga simára nyírt koponyáját.
Fandorin tekintete találkozott az aprócska nő csillogó tekintetével, s zavarában elfordult. A
szerencsétlen teremtés részvétele még gyászosabb jelleget adott az enélkül is szomorú
szertartásnak.
Rajtuk kívül senki más nem volt a temetőben, legalábbis Fandorin ezt gondolta, egészen addig,
amíg egy kellemetlen hangra nem lett figyelmes: valaki zaftosán, ahogy mondani szokás, amúgy
jóízűen harákolt egyet.
A konzulhelyettes megfordult, s a buddhista temetőt a szomszédos keresztény temetőtől elválasztó
alacsony bambuszkerítés mögött egy vászonzakót és csíkos matrózinget viselő embert pillantott meg.
A kerítésre támaszkodva állt, s kimondottan ellenséges tekintettel figyelte a temetést. Vörös, őszes
borostás képe dühös tiktői rángatózott. Az eseményt szemlélő férfi egyik lábán agyonhordott csizma
volt, a másikat, a falábát pedig indulatosan a földhöz ütögette.
Miféle nyomorékok kongresszusa ez, gondolta Fandorin homlokát ráncolva, de mindjárt el is
szégyellte magát érzéketlensége miatt.
Ekkor a féllábú olyat cselekedett, amitől a konzulhelyettes elpirult szégyenében - nemcsak a maga,
hanem az egész fehér faj nevében. Az ellenszenves gaidzsin (így hívták Japánban a külföldieket)
dohánytól barna nyállal átköpött a kerítésen, rekedten felnevetett, s angolul kiáltotta oda:
- Majomtemetés! Mindannyiótokat el kéne földelni, ti maká-kó ördögök!
A jámbor Szögen az otrombán viselkedő férfira pillantott, de az imát nem hagyta félbe. Az özvegy
azonban összerázkódott, mintha megütötték volna, s sápadt arca még inkább elfehéredett. Fandorin
tudta, hogy Szatoko ért angolul, következésképpen ezt az undorító kirohanást nem lehetett szó nélkül
hagyni.
A fiatalember tiszteletteljesen kissé hátrahúzódott, majd igyekezett feltűnés nélkül megfordulni, s
gyors léptekkel az otromba ember felé indult.
- Kifelé! - mondta halk, fojtott dühtől feszülő hangon. - Különben...
- Te meg ki vagy, te japánok talpnyalója? - nézett rá a nyomorék rezzenetlen, fakó tekintetével. -
Ne ugass az öreg Szilveszterre, mert szétveri azt a bájos kis pofádat.
Hatalmas kezében valami kattant, s a markából kipattant egy spanyol kés pengéje.
- Fandorin vagyok, az Orosz Birodalom konzulhelyettese - mutatkozott be Eraszt Petrovics. - És ön
k-k-kicsoda?
- Én a mi Urunk konzulhelyettese vagyok ebben a temetőben. Felfogtad, te szerencsétlen hebegő?
- válaszolta hasonló hangon Szilveszter, majd még egyszer kiköpött, s elsántikált a keresztekkel
díszített kősírok irányába.
Ez a temetőőr vagy a gondnok lehet, jött rá Fandorin, s megfogadta magában, hogy a temetés
után feltétlenül tiszteletét teszi a kerületi plébánosnál, nézzen a körmére ennek a durva fickónak.
Mire a törvényszéki ülnök visszaért a sírhoz, a szertartás már véget ért. A kolostorfőnök mindenkit
meghívott, hogy igyanak az elhunyt emlékére.

- Lám, megvalósult Meitan kívánsága - mormogta jóindulatúan a jámbor pap, amikor a novícius a
kolostorban hanniának, azaz „boszorkányvíznek" nevezett forró szakéval töltötte meg a kis poharakat.
- Buddha akart lenni, s az is lett, csak nem életében, hanem a halála után. S jobb is ez így.
Elhallgattak.
A nyitott kapun keresztül a kertből áradó friss fuvallat időnként meglebegtette a kolostorfőnök feje
felett függő szent tekercset.
- Mivel a halál egy lépést jelent felfelé, nem pedig egy helyben topogást. Hiszen ha már buddhává
váltál, akkor hová emelkednél tovább? - folytatta Szögen, bort kortyolgatva.
A nők - Szatoko és az a másik, az ebihalhoz hasonlatos (Eraszt Petrovics már tudta, hogy Emi
Teradának hívják), imára kulcsolták a kezüket, miközben Emi még együtt érzőn is bólogatott bonyolult
frizurájával. Nem normális helyzetben térdelt, hanem egy speciális favázban ült, amelybe a szolga
helyezte, mielőtt elindultak.
Miután Fandorin felfogta, hogy ez valószínűleg egy hosszadalmas szónoklatnak csak a kezdete,
elhatározta, hogy más irányba tereli a beszélgetést, ami sokkal jobban érdekelte, mint az ájtatos
elmélkedés.
- A szent életű remete halálával kapcsolatban a legkülönösebb hírek kaptak szárnyra - mondta. -
Olyan dolgokról b-b-beszél-nek, melyek egyszerűen hihetetlenek...
A kolostorfőnök arcán jóindulatú mosoly áradt szét - amint erre számítani is lehetett, Szögen
megbocsátóan viszonyult a gaidzsin udvariatlansághoz. A mosoly a következőt jelentette: „Mindenki
tudja, hogy léteznek olyan külföldiek, akik ugyanolyan jól megtanulnak japánul, mint ez a kék szemű
égimeszelő, de a jó modorra soha nem taníthatod meg őket."
- Igen, a mi békés kolostorunk súlyos megpróbáltatásnak volt kitéve. Néhányan még azt is
mondják, hogy az Erények Templomát átok sújtotta. Tartunk tőle, hogy most csökkenni fog a
zarándokok száma. Bár az is igaz, hogy valószínűleg sokakat vonz majd a titokzatosság légköre.
Buddha világa időnként olyan, mint a napfényben úszó síkság, máskor pedig sötét éjszakához
hasonlatos. - Az özvegyhez fordulva a jámbor pap gyengéden így szólt: - Tudom, gyermekem, milyen
nehéz önnek beszélni erről a szörnyű eseményről, mely gyökeresen megváltoztatta az életét, s
beárnyékolta kolostorunk békés mindennapjait. De a bánatot leginkább a szavak orvosolják, mivel
olyan felületesek és súlytalanok, hogy beléjük burkolva fájdalmát, könnyebb lesz elviselnie a lelkét
nyomasztó terhet. Minél többször meséli majd el ezt a szörnyű történetet, annál hamarabb nyeri
vissza lelke az elvesztett harmóniát. Az semmit sem jelent, hogy én és Terada-szan már minden
részletet ismerünk, még egyszer meghallgatjuk.
Szatoko válla kissé megremegett, de erőt vett magán. Meghajolt - először a kolostorfőnök, majd
Fandorin felé. Nyugodt hangon kezdett el beszélni, s csak időnként hallgatott el, amikor a
felindultságtól nem tudta folytatni. A hallgatóság türelmesen várt, s a nő egy kis idő elteltével tovább
mesélte a történetet.
Az özvegy többször szórakozottan megsimogatta kislányának fejét, aki édesdeden aludt a tatamin
- úgy látszott, hogy ezek az érintések erőt adnak Szatokónak.
- Ön, Fandorin-szan, valószínűleg tudja, hogy a férjem már régóta nem él velem. Attól kezdve,
hogy megszületett Akiko...
Itt megbicsaklott az elbeszélő hangja, s Eraszt Petrovics a szünetet kihasználva jobban szemügyre
vette a kislányt.
Egy európai férfi és egy japán nő kapcsolatából született gyermekek általában rendkívül szépek,
de szegény kis Akikónak nem volt szerencséje. Nem elég, hogy szerencsétlenségére nyomoréknak
született, a kislány arca mintha eleve egyesítette volna magában a két faj nem igazán vonzó
jellegzetes vonásait: keskeny, hegyes orr, apró, kissé duzzadt szemek, sárgás színű seprűhaj. A
törvényszéki ülnök sóhajtott egyet, és elfordította a tekintetét, ott azonban a szörnyű Emi ült, ezért
aztán a kolostorfőnök pirospozsgás arcát vette szemügyre, aki egy kis legyezővel legyezgette fénylő
koponyáját.
- Azt mondta, hogy Sziddhártha Gautama trónörökös szintén elhagyta feleségét és elsőszülött fiát,
hogy a megvilágosodásra áhítozó embernek le kell mondania a családjáról - folytatta hősiesen
elbeszélését Szatoko. - De én tudom, hogy valójában meg akarta magát büntetni azért, mert Akiko...
ilyennek született. Ifjúkorában volt egy csúnya betegsége, s úgy gondolta, hogy ez annak a
következménye. Ah, Fandorin-szan - a nő most először emelte tekintetét a konzulhelyettesre -, ön már
nagyon régen nem látta őt. Nagyon megváltozott. Nem is ismerte volna fel. Jóformán semmi emberi
nem maradt benne.
- Meitan nagyon messzire eljutott a Megvilágosodás Nyolclépcsős Ösvényén - ragadta magához a
szót a kolostorfőnök. - Túljutott az első lépcsőfokon - ez a Helyes Felismerés, majd a másodikon - ez
a Helyes Gondolkodás, a harmadikon - ez a Helyes Beszéd, a negyediken - ez a Helyes Cselekvés,
az ötödiken - ez a Helyes Életmód, a hatodikon - ez a Helyes Igyekezet, a hetediken - ez a Helyes
Elmélkedés. Hátravolt az utolsó - a Helyes Elmélyedés lépcsőfoka. Hogy ezen is túljusson, Meitan egy
pavilont építtetett a kertünkben, és egész nap a Holdkorong közepére helyezett Lótuszt szemlélte,
hogy össze tudja hangolni saját kokoróját a Virág kokorójával, mert csak akkor...
- Tudom, hogy mit jelent az Adzikan-ábra előtti m-m-meditá-ció - vágott a szavába Fandorin, attól
tartva, hogy a beszélgetés célt téveszt az ezoterikus buddhizmus labirintusában.
Szögen ismét elmosolyodott, kedvesen a diplomata felé bólintott, s csak széttárta kövérkés kezét.
A mögötte álló novícius a konzulhelyettesre meredt.
Eraszt Petrovics szerényen lesütötte a szemét. Már negyedik éve élt a Felkelő Nap országában, s
a külföldiek többségétől eltérően lelkesen tanulmányozta a japán világ titkait, többek között a szokásos
meditációnál izgalmasabb kérdéseket is.
- Kérem, Szatoko-szan, folytassa - fordult a nőhöz a konzulhelyettes.
- Három éve éltünk külön. A férjem csak azt engedte meg, hogy hetente egyszer meglátogassam.
Néhány szót váltottunk, azután furót készítettem neki, s forraltam egy kis szakét - ez volt az egyetlen
testi öröm, amit vasárnap esténként megengedett magának. Amíg Meitan a forró vízzel teli hordóban
ült, én a kertben várakoztam, mivel a férjem nem engedte meg, hogy mellette legyek. Ezután,
pontosan egy óra elteltével, odavittem neki a törülközőt, kiöntöttem a vizet, s elváltunk a következő
vasárnapi találkozásig...
Szatoko elhallgatott, mélyen lehajtotta a fejét, s Fandorin arra gondolt, hogy valószínűleg csak egy
japán feleség képes ilyen önfeláldozásra, mindemellett, természetesen, soha nem panaszkodott, még
egy szemrehányó tekintetet sem engedett meg magának.
- így volt ez a múlt vasárnap is. Megtöltöttem vízzel a furót, amit előtte a kútból mertem, majd
felmelegítettem. Segítettem Meitannak beleülni, mellé tettem a kis kancsót, s kimentem a kertbe
sétálni, oda, ahová a szerzeteseket és remetéket temetik. Ez egészen közel van ahhoz a helyhez,
ahová a férjemet temették... - Az özvegy hangja enyhén megremegett, de tovább mesélt. - Telihold
világított az égen, ezért egészen világos volt. Akkor hirtelen a gaidzsin temető kerítésénél észrevettem
egy hosszú, fekete ruhát viselő magas alakot.
- A kerítésnél? - kérdezte gyorsan Eraszt Petrovics. - Ezen az oldalon vagy a másikon?
- Először úgy tűnt, hogy a másik, a gaidzsin temető felőli oldalon áll egy ember, de később egy
furcsa mozdulatot tett az alak, mintha összerándult volna, s pillanatok alatt ott termett a közelben, a
kolostorkertben. Észrevettem, hogy ez egy komuszo, egy vándorszerzetes, mivel olyan volt az
öltözete - klepetust és a fején tengajt viselt.
Így hívtak egy különleges formájú szalmakalapot, amely az arcot egészen az állig eltakarja, csak
két nyílás van rajta a szemnek. Fandorin többször látott már Jokohama utcáin ilyen arctalan
vándorszerzeteseket, akik adományokat gyűjtöttek a kolostoraiknak.
- A szerzetesben volt valami szokatlan, s nem fogtam fel rögtön, mi is az, csak akkor, amikor
közelebb jött. Először is, rettentően magas volt, még önnél is magasabb. Másodszor pedig valahogy
különösen simán ment, mintha nem is a földön járna, hanem a levegőben úszna vagy suhanna.
Egyébként nem is tudtam volna alaposabban szemügyre venni, a füvet éjszakai köd borította. És hát
udvariatlanság is lett volna egy szent ember lábát bámulni. Azt hittem, hogy a kolostor vendége. Elébe
siettem, meghajoltam, és megkérdeztem, miben lehetek a szolgálatára. Talán eltévedt a kertben, nem
találja az illemhelyet, vagy a Pontyos-tó melletti padon akar pihenni egy kicsit.
A szerzetes nem válaszolt. Akkor én felegyenesedtem, alulról néztem fel rá, s megláttam...
megláttam, hogy nincs feje. A ritka szalmafonat mögött üresség tátongott. Közvetlenül a komuszo
válla fölött a hold sárga korongja világított. Akkor felém nyújtotta a kezét, s észrevettem, hogy a ruhája
ujjában sincs semmi, csak a fekete űr. Ezek után már semmit sem láttam, mivel Buddha kegyes volt
hozzám, s hagyta, hogy öntudatlanságba zuhanjak. Ó, miért is nem az én véremet szívta ki ez a
lidérc! Úgyis eszméletlen voltam, semmit sem éreztem volna!
Ez volt az egyetlen olyan mondat, amelyből érezni lehetett a nő felindultságát. Eraszt Petrovics
tudta, hogy Szatoko okos asszony, aligha hajlamos hisztérikus hallucinációkra, s maga sem tudta, mit
válaszoljon - annyira meghökkentette ez a fantasztikus történet.
Ám a szörnyű Emi Terada felkiáltott:
- S még kérdi! Azért nem szívta ki a vérét, mert ön elvesztette az eszméletét. Szigumo az áldozata
szemébe kell, hogy nézzen, különben nem érzi a vér ízét. Én már csak tudom, miféle szerzet ez!
- Kiről van szó? Miféle Szigumo? - ismételte meg a konzulhelyettes az ismeretlen szót.
- Meséljen a Halál Pókjáról, gyermekem - hajolt meg a kolostorfőnök a nyomorék előtt. - A
nyolcadik rangbéli hivatalnok úrnak ez bizonyára érdekes lesz. Buddha világában sok furcsaság
történik, s mi, jámbor tudatlanok, most még nem vagyunk képesek eligazodni ezekben a riasztó
jelenségekben. Csak az imádságra hagyatkozhatunk. Kérem, Terada-szan!
Fandorin kényszerítette magát, hogy a félig nő, félig gyermek teremtésre nézzen, nehogy
megbántsa őt. Milyen különös is! Emi Terada minden testrésze maga volt a tökély: a finom vonású
arc, a csodálatos, miniatűr test, ám ez a két egymáshoz ragasztott gyönyörű fél kimondottan taszító
egésszé vált.
- Az apám, egy igen elismert dinasztia kereskedőházának tulajdonosa mélyen hívő ember volt, s
évente kétszer, a szakura virágzása előtt és a Bon-ünnepen családjával együtt mindig felkeresett egy
jól ismert templomot vagy kolostort, hogy ott imádkozzon - fogott készséggel a történetbe Emi.
Azonnal érezhető volt, hogy már sokszor elmesélte ezt a históriát. - így volt ez akkor is, amikor én úgy
négyéves lehettem. Megérkeztünk ebbe a bizonyos híres kolostorba, hogy tisztelegjünk őseink emléke
előtt. Éjszaka a szüleim elindultak a tóhoz, hogy vízre bocsássanak egy kis emlékhajócskát, engem
pedig a vendégszobában hagytak, s a dajkámra bíztak. Ö hamarosan elaludt, én azonban nyugtalan
voltam a szokatlan alvóhely miatt, a díványon feküdtem, és a plafont néztem. Besütött a hold,
fantasztikus fekete foltok villództak a deszkákon, ahogy a szél fuvallatára hajladoztak a fák a kertben.
Egyszer csak észrevettem, hogy az egyik folt vastagabb, mint a többi. Az is mozgott, de nem ide-oda,
hanem le s föl. Tágra nyílt szemmel néztem, s egyszeriben megértettem, hogy ez nem árnyék, hanem
valamilyen összesűrűsödött csomó. Horkoló dajkám feje fölött függött, himbálózott egy kicsit, majd
felém közelített, miközben egyre nagyobb lett. Rájöttem, hogy ez egy hatalmas fekete pók, ami a
plafonról ereszkedett lefelé egy pókhálón. Bár még pöttömnyi gyerek voltam, aki nem sok mindent ért,
de iszonyúan megrémültem, úgy, hogy még a lélegzetem is elállt. Fel akartam ébreszteni a dajkámat,
de nem tudtam megszólalni.
Emi firtatón nézett Fandorin szemébe, hogy ellenőrizze, milyen hatást gyakorol rá az elbeszélés.
A konzulhelyettes figyelmesen hallgatta, egyszer-egyszer udvariasan még fel is kiáltott: „Szóval ez
történt?", „Ó!", „Nahá-á-át!", ám a madárkának, úgy tűnik, ez nem volt elég. Vészjóslón összeráncolta
a szemöldökét, és fojtott, síron túli hangon folytatta:
- A rettegéstől gyorsan becsuktam a szemem, s amikor kinyitottam, egy fekete köpenyes
szerzetest láttam magam előtt, mélyen szemébe húzott szalmakalapban. Az első pillanatban
megörültem. „Bácsika - suttogtam. - Milyen jó, hogy itt vagy! Az előbb egy hatalmas pókot láttam!"
Erre a szerzetes felemelte a kezét, s köpenyének ujjából egy szőrös csáp nyúlt ki. Ó, milyen förtelmes
volt! Éreztem a nedves föld erős szagát, közvetlenül magam előtt láttam a két kis gonoszul villanó
fényt, s attól kezdve moccanni sem tudtam. Ez volt az a perc, amikor az egész testemet valamiféle
hideg tehetetlenség bénította meg. - Lakkozott, hosszú körmű kis kezével a torkához kapott. -
Szigumo biztosan kiszívta volna belőlem az összes vért, de ebben a pillanatban a dajkám
felhorkantott. A pók egy pillanatra szétnyitotta az állkapcsát, én felriadtam, és hangosan sírni kezdtem.
„Mi történt? Rosszat álmodtál?" - kérdezte rekedten a dajkám. Abban a pillanatban a szerzetes
összezsugorodott, fekete gömb lett belőle, és hirtelen elrepült a plafon felé. Egy másodperccel később
már csak egy foltnak tűnt, de azután az is árnyékká vált... Még túl kicsi voltam ahhoz, hogy értelmesen
el tudjam mondani a szüleimnek, mi is történt velem. Úgy gondolták, hogy kitört rajtam a váltóláz, s
emiatt nem nőttem tovább. Én azonban tudtam: Szigumo volt az, aki kiszívta belőlem az életnedveket.
Emi elsírta magát, ami szemmel láthatólag hozzátartozott a rituáléhoz. Mindenesetre sem Szatoko,
sem a kolostorfőnök nem kezdte el vigasztalni. Nagyon szépen sírt, miközben csipkés ruhaujjába
rejtette az arcát, majd elegánsan papír zsebkendőjébe fújta az orrát.
A szent életű ember szelíden elmosolyodott, s így szólt:
- Minden rosszban van valami jó. Hiszen abban a szerencsében van részünk, hogy már hosszú
évek óta élvezi a vendégszeretetünket, kedves leányom. Teraza úrhölgy kiszolgáló személyzetével
együtt egy külön házban lakik a kolostor területén - magyarázta Szögen a konzulhelyettesnek. - S mi
ennek szívből örülünk.
Emi a ruhája ujja mögül a diplomatára kukkantott, s rájött, hogy az nincs túlságosan meghatva a
történetétől. Az apró nő szeme haragosan villant, a kolostorfőnöknek pedig durván így válaszolt:
- Még szép! Hiszen az apám jó pénzt fizet értem a kolostornak! Csak hogy ne bántsa a szemét a
torzságom!
S ekkor őszinte zokogásban tört ki, amiből áradt a gyűlölet. Szögen nem sértődött meg.
- Ki tudja megmondani, mi is az a torzság? - mondta békítőleg. - A legcsúnyább halandó is szép
lehet Buddha szemében, ugyanakkor a legtökéletesebb szépséget is visszataszító gnómnak láthatja.
Ám ez a mély értelmű magyarázat Emit nem vigasztalta, még hangosabban zokogott. Szatoko felé
hajolva a törvényszéki ülnök halkan megkérdezte:
- Tehát ön nem látta, hogyan történt mindez? Olyan mély önkívületben volt?
- Amikor megtaláltuk Szatoko-szant, azt hittük, hogy meghalt - válaszolt az özvegy helyett a
szerzetes. - Nagyon gyöngén vert a szíve, alig lehetett hallani. Az orvosnak komoly erőfeszítésébe
került, hogy életre keltse, kínai tű és bedörzsölés kellett hozzá. Ekkorára a szerencsétlen Meitan testét
már régen elvitték. Ez valóban rendkívül szomorú vég egy szerzetes számára.
- S mindez azért történt, mert nem hallgattak rám - szipogta Emi. - Mit mondtam, amikor a pavilon
mellett megtaláltuk azt a rakást?
- T-t-tessék? - csodálkozott el Eraszt Petrovics.
- Kellemetlen nekem ilyen dolgokról beszélni evés közben... - Szatoko bűntudatosan nézett a
diplomatára. - De a férjem, egy héttel a halála előtt, a cellája küszöbén egy nagy rakás ürüléket talált.
- Szart - világosította fel röviden a kolostorfőnök a szemöldökét csodálkozva ráncoló Fandorint. - Jó
nagy halommal. Egy ember nem tud ilyet produkálni, még ha egy egész zacskó rizst eszik is meg
szójaszósszal.
- De Szigumo igen! - villant fel Emi szeme. - Úgy néz ki, mint egy pók, de az ürüléke emberi, mivel
alakváltó. Én már akkor megmondtam Szatoko-szannak: „Ez nem véletlen, legyen óvatos. Valami
tisztátalan szellem ólálkodik a férje közelében." Mondtam, vagy nem mondtam?
- Igen, ez igaz - mondta halkan Szatoko. - Én meg csak derültem rajta. Soha nem fogom
magamnak megbocsátani. De megboldogult férjem nem hitt a tisztátalan erőben, s nekem is
megtiltotta...
- Ez azért van, mert gaidzsin volt, még ha szent remete is - vágott a szavába Emi. - A lelke nem
volt japán. Sohasem érhette volna el a megvilágosodást, még ha száz évig toporog is a nyolcadik
lépcsőfokon.
Ezt a tapintatlan megjegyzést hosszú hallgatás követte. A kolostorfőnök homlokát ráncolta, de
egyetlen mentő ötlet sem jutott az eszébe. A novícius behúzta a nyakát. Szatoko pedig csak lesütötte
a szemét.
- Sz-sz-szent atyám, esetleg megnézhetném azt a helyet, ahol Meitan meghalt? - kérdezte Eraszt
Petrovics.
- Természetesen. Araki majd odavezeti. - A kolostorfőnök a novícius felé intett. - Mindent
megmutat és elmesél. Ráadásul éppen ő találta meg Meitant.
A törvényszéki ülnök és kísérője átmentek a fehér homokkal beszórt udvaron, elhaladtak a
háromszintes pagoda mellett, s már ott is voltak a meglehetősen tágas, árnyas kolostorkertben.
- Korábban még nagyobb volt ez a kert, de a felét át kellett adnunk a tengeren túli barbárok
temetője számára - mondta Araki, majd elpirulva helyesbített. - Vagyis azt akartam mondani, hogy a
külföldi uraknak.
- De hol van Meitan cellája?
- Ott állt a kút mögött, a bozótban - mutatatta a fiatal szerzetes. - De a történtek után Szögen atya
egy tisztító szertartást végzett: elégette a pavilont, hogy elűzze erről a baljós helyről a tisztátalan
szellemeket.
- Elégette? - komorodott el a konzulhelyettes. - Akkor most meséljen. De csak arról, amit a saját
szemével látott. És kérem, semmit se hagyjon ki, még a legapróbb r-r-részletet sem.
Araki bólintott, igyekezetében még a homlokát is összeráncolta.
- Tehát a következő történt. Hajnalban felébredtem, és kimentem szükségemet végezni. A
kisdolgomat. Éjjel három óra után mindig felébredek, és kimegyek a kisdolgomat végezni, még akkor
is, ha este csak egy csésze teát ittam. Ilyen a húgyhólyagom működése. Valószínűleg...
- Részletesen, de azért ne ennyire - vágott a szavába Fandorin. - Tehát három óra után felébredt.
Hol van a hálószobája?
- A fiatal szerzetesek ott alszanak - mutatott Araki egy hosszú földszintes épületre. - A folyosó
végén van egy illemhelyünk, de hajnalban én mindig a kertbe megyek vizelni - olyan csodálatos a
pirkadat előtti félhomály, úgy illatoznak a növények, és már a madarak is énekelni kezdenek...
- V-v-világos. Tovább!
- Éjszaka többször is felébredtem, mivel valahol a közelben vonítottak és ugattak a kutyák. Amikor
pedig kiértem a kertbe, észrevettem, hogy ott, a szennyvízlevezető árok mellett a kóbor kutyák egész
serege gyűlt össze. Egymásnak ugrottak, nagy zajjal voltak. Korábban sosem történt ilyen.
Odamentem, hogy szétkergessem őket...
- Volt valami az árokban? - kérdezte gyorsan a diplomata.
- Nem tudom... Nem néztem meg. Szerintem semmi nem volt benne, különben észrevettem volna.
- Rendben van, f-f-folytassa!
- A getámmal nekiestem a kutyáknak. Úgy emlékszem, a jobbal - tette hozzá Araki, mivel eszébe
jutott, hogy a részletekről is be kell számolnia. - Tudja, a jokohamai kóbor kutyák nagyon gyávák, nem
nehéz elriasztani őket. De ezek különös kutyák voltak. Nem futottak el, hanem ugatva és morogva rám
rontottak, mire én igencsak megijedtem, s futni kezdtem Meitan cellája irányába. A kutyák lemaradtak,
én pedig megálltam a pavilon mellett, hogy kifújjam magam, s akkor valami furcsát vettem észre. A
remete a vízzel teli hordóban ült. Tudtam, hogy vasárnap esténként Meitan atya furót vesz a kertben,
a cellája mellett. Élvezi a meleget, a tisztaságot, a kabócák ciripelését... De csak nem hajnalig! Meitan
feje hátrahanyatlott, azt hittem, alszik. Valószínűleg elbágyasztotta a forró víz. De hol van az oku-
szanja? Csak nem ment el? Közelebb mentem, és szólongatni kezdtem a remetét. Azután
tiszteletteljesen megérintettem a vállát. A bőre teljesen hideg volt, a hordóban a víz pedig szinte jeges.
- Biztos ebben?
- Igen, még el is kaptam a kezem. Megvirradt, s akkor észrevettem, hogy Meitan teljesen fehér.
Ilyen fehér még egy gaidzsin sem lehet! A nyakán pedig két apró vörös foltra lettem figyelmes, itt... - A
novíciusnak megrándult az arca, és óvatosan körbepillantott. - Nagyon megrémültem. Hátrálni
kezdtem, s akkor belebotlottam oku-szanba. A magas fűben feküdt fekete kimonóban, ezért nem
vettem észre azonnal. És hát akkor kiabálni kezdtem, befutottam a testvérek szálláshelyére, s
mindenkit fellármáztam... Csak később magyarázták el nekem, hogy Meitanra egy alakváltó pók
támadt, s az összes vérét kiszívta. Az orvos azt mondta, hogy Szigumo egy csepp vért sem hagyott az
ereiben.
- Egy cseppet sem? Nocsak... És hol van a h-h-hordó, amelyikben Meitan ült? Megnézném egy
kicsit közelebbről.
- Hogy hol? Hát a kolostorfőnök atya megparancsolta, hogy azt is égessük el. Csak nem
hagyhattuk itt a kolostorban ezt a tisztátalan tárgyat?
A tetthelyet összetaposták, a bizonyítékokat megsemmisítették, szemtanú nincs - dörmögte maga
elé oroszul a konzulhelyettes, és felsóhajtott.
Araki megköszörülte a torkát, és félénken ezt mondta:
- Ha méltóztatna meghallgatni szerény véleményem, maga Meitan atya az oka mindennek. Milyen
dolog az, hogy egy gaidzsin buddha akar lenni? Nem csoda, hogy Szigumo megharagudott rá. És ön
is, uram, túlságosan sok mindent tud, külföldi létére
- még azt is, hogyan kell meditálni a Lótusz-ábra előtt. Jobban tenné, ha elmenne innen, minél
hamarabb, annál jobb. Szigumo itt van a közelben, mindent lát, mindent hall...
- K-k-köszönöm a jó tanácsot - hajolt meg könnyedén Fandorin.
Megnézte a hamut, sétált egyet a környéken. Töprengve mondta hangosan maga elé, megint csak
oroszul:
- Milyen különös sors. Péterváron született, elvégezte a jogi egyetemet, törvényszéki ülnök lett,
azután Meitanná változott, s vérével táplált egy japán alakváltót...
Leguggolt, s megkapargatta a földet. Ugyanezt megcsinálta a szenny vízlevezető ároknál is, de ott
hosszabb ideig matatott, úgy három percig. Ingatni kezdte a fejét, majd felállt.
- Rendben. Akkor most látogassuk meg a k-k-kolostorfőnököt.

A kolostorfőnök házának küszöbén toporgott az a bizonyos kamasz fiú, aki a hátán hordozta Emi
Teradát. A konzulhelyettes emlékezett rá, milyen fesztelenül viselkedett a nyomorék nő a szolgájával.
Nem fecsérelte feleslegesen a szót: ha balra kellett fordulni, megrángatta az egyik fülét, ha jobbra,
akkor a másikat; amikor pedig azt akarta, hogy megálljon, türelmetlenül ütögetni kezdte legyezőjével a
fiú feje búbját. A tagbaszakadt legény igen békésen tűrte ezt a bánásmódot. Amikor óvatosan leültette
úrnőjét Szögen lakosztályában, véletlenül túlságosan erősen szorította meg őt hatalmas kezével. A kis
hárpia apró, éles kis fogaival azon nyomban beleharapott a fiú csuklójába, olyan erősen, hogy annak
még a vére is kiserkent. Ám a szolga alázatosan tűrte a büntetést, sőt többször is bocsánatot kért.
Araki, a fiatal szerzetes felment a lépcsőn, Fandorin azonban megállt a szolga mellett.
- Hogy hívnak?
- Kenkiti - válaszolta durva, mély basszus hangon a vasgyúró.
Pár hüvelykkel magasabb volt Eraszt Petrovicsnál, azaz kivételesen magasnak számított a
helybéliekhez viszonyítva. A melle, mint egy hordó, a válla rendkívül széles, a keze akár egy kocsirúd.
Alacsony homloka alól álmos, püffedt kis szemekkel bámult a gaidzsinra.
- Neked bizonyára nagyon sokat fizetnek ezért a nehéz szolgálatért, igaz? - kérdezte Fandorin,
miközben kíváncsian szemlélte az óriást.
- Szállást kapok, ellátást és tíz szent egy héten - mormogta az közömbösen.
- Ilyen keveset? Ezzel a termettel jóval k-k-kifizetődőbb munkát is találhatnál!
A szolga nem válaszolt.
- Bizonyára hozzászoktál már az úrnődhöz. Kötődsz hozzá? - faggatta tovább kíváncsian a
konzulhelyettes.
- Mi van?
- Azt mondom, hogy biztos nagyon sz-sz-szereted az úrnődet.
Kenkiti őszintén elcsodálkozott:
- Hát persze hogy szeretem. Ő olyan... szép. Olyan, mint egy hina-ningjo baba, amilyet a Kislányok
Ünnepén tesznek az oltárra.
Igaz a mondás, chacun á son gout26, gondolta Eraszt Petrovics, ahogy felfelé ballagott a lépcsőn.

26
Ízlések és pofonok, (francia)
- Atyám, hölgyeim, megvizsgáltam a b-b-bűntett helyszínét, s most már tudom, hogyan kell levenni
a rontást a kolostorról - jelentette ki a törvényszéki ülnök, alighogy átlépte a küszöböt. - Még ma
éjszaka megteszem.
A szent életű Szögen torkán megakadt a „boszorkányok itala", és hangosan köhögni kezdett. Emi
riadtan hadonászott, Szatoko pedig hirtelen a belépő férfi felé fordult.
A diplomata mindhármukat vidám, magabiztos tekintettel mérte végig, és leült a gyékényre.
- Ez a kis feladat nem okoz komoly f-f-fejtörést - vetette oda Fandorin, és a kancsó felé nyúlt. -
Megengedik?
- Igen-igen, természetesen. Elnézését kérem!
A kolostorfőnök maga töltött egy pohárka szakét a vendégnek, de nem valami ügyesen, mivel az
asztalra is jutott néhány csepp.
- Jól hallottuk? Arra készül, hogy elűzze a kolostorból az alakváltót?
- Nem elűzni akarom, h-h-hanem elkapni. És, biztosíthatom önöket, ez nem lesz túlságosan nehéz
dolog - mosolyodott el titokzatosan Eraszt Petrovics. - Tudjuk, hogy az alakváltóknak kettős
természete van - szellemi és emberi. Én pedig az emberre fogok v-v-vadászni.
Azok hárman egymásra néztek.
Miután kiköhögte magát, Szögen udvariasan megjegyezte:
- Nyolcadik rangbéli hivatalnok úr, mi már sokat hallottunk az ön kimagasló képességeiről...
Tudom, hogy kitüntetést kapott Okubo miniszter úr meggyilkolásának kiderítéséért. Az is ismert tény,
hogy kormányunk több alkalommal kért öntől tanácsot bizonyos, nagyon is bonyolult ügyekben... Ez
az eset azonban egészen más természetű. Itt most nem segítenek a technikai vívmányok és az ön
briliáns elméje. Hiszen most nem valamilyen összeesküvővel vagy gyilkossal van dolgunk, hanem
Szigumóval.
Az utolsó szót a szerzetes egészen halkan ejtette ki, olyan vészjóslóan suttogva, hogy a kis Emi
álla megremegett a félelemtől.
- Ha ölt, akkor gyilkos - vonta meg a vállát közömbösen Eraszt Petrovics. - A gyilkosnak pedig
bűnhődnie kell. Ez a társadalmi rend szempontjából nagyon fontos. Igazam van, szentatyám?
A szerzetes sóhajtott egyet, s a mennyezetre emelte a tekintetét:
- Milyen korlátoltak is maguk, nyugati emberek! Csak azt hiszik el, amit látnak, s amit kézzel
érintenek. Ez fogja elpusztítani a civilizációjukat is. Nagyon kérem, Fandorin-szan, ne tréfálkozzon a
tisztátalan erővel. Nincs ehhez sem elég tudása, sem megfelelő fegyvere. Ön is meghal, s ráadásul
még nagyobb szerencsétlenséget zúdít a kolostorunkra!
S akkor Szatoko csendesen megszólalt:
- Csak fecséreli az idejét, szentatyám. Ismerem a nyolcadik rangbéli hivatalnok urat. Ha már
egyszer elhatározta magát, nem lép vissza. Ma éjszaka Szigumo megbűnhődik a férjem haláláért.

Eraszt Petrovics főnöke korántsem volt ilyen optimista, amikor tudomást szerzett helyettesének
szándékáról.
- Három lehetőséggel kell szembenézni - jelentette ki elégedetlenül a konzul, miközben csontos
ujjait behajlítva számolt. -Diplomáciai botrányt provokálsz azzal, hogy megsérted az itteniek
hiedelmeit. Bűnügybe keveredsz, s leszúrnak. Semmire sem jutsz, csak nevetségessé teszed magad,
s ezzel együtt az Orosz Birodalmat is az egész Negyed előtt. A három variáns közül egyik sincs az
ínyemre.
- Van még egy n-n-negyedik is. Elfogom a gyilkost.
- Azaz három az egyhez? - kérdezett vissza Weber, a szenvedélyes lóversenyjátékos. - Benne
vagyok. Háromszáz a százhoz? Csak mihamarabb rakd le a tétet. Arra az esetre, ha nem jönnél
vissza.
Eraszt Petrovics kitett az asztalra száz mexikói ezüstdollárt, a konzul pedig háromszázat. A
fogadást kézfogással erősítették meg, majd Fandorin elköszönt, hogy felkészüljön az esti
kiruccanásra.
Töprengett egy kicsit, majd úgy döntött, hogy a japán alakváltóval való találkozáshoz jobb lesz, ha
az itteni szokások szerint öltözik. A törvényszéki ülnök ruhatárában két japán öltözet volt: egy hímzett
címeres fehér kimonó (a császári családból származó herceg ajándéka, amit egy kényes ügyben
folytatott konzultációért kapott), s egy testhez simuló fekete öltözet, amelyet a szi-nobik, a hivatásos
kémek klánjának mesterei viselnek. Ha ezt a ruhát veszed fel, s még az arcodra is fekete maszkot
húzol, csaknem láthatatlanná válsz a sötétben.
Rövid vívódás után Eraszt Petrovics a fehér kimonót választotta.

Éjfél előtt egy órával indult el végrehajtani az akciót. Végigment a Bandon, a Telep főfasorán, aztán
át a Jatobaszi-hídon, és már ott is volt a dombnál, melyen az Erény Templomának kolostora állt.
Már késő volt, s Eraszt Petrovics egyetlen ismerőssel sem találkozott, különben magyarázkodnia
kellett volna különös öltözete miatt.
Ahogy elhaladt a buddhista kolostor kapuja mellett, a konzulhelyettes egy kicsit magasabbra
kapaszkodott, odáig, ahol a Külföldiek temetője kezdődött. A kerítéskapu zárva volt, de ez nem
jelentett akadályt a diplomata számára. Hosszú öltözetének szélét begyűrte az öve mögé, s
majomügyességgel átlendült a kerítésen.
Létezésének húsz éve alatt a temető alaposan kiterjeszkedett, mint ahogyan a Telep is. Nehéz volt
elhinni, hogy még nem is olyan régen ez a földdarab a Szingon szekta kolostorához tartozott - nyoma
sem volt az egykori „pogányságnak". A lombok között átszűrődő holdfény foltokban villódzott a
márványfeszületeken, a kovácsoltvas kis kerítéseken, az apró kőangyalkákon. Néhány pravoszláv
kereszt ékesen bizonyította az oroszok jelenlétét a Csendes-óceán térségében.
Eraszt Petrovics faszandálja hangosan csattogott a köves ösvényen, miközben a diplomata
valamilyen japán dalocskát fütyörészett. Hófehér kimonóján fel-felszikrázott a címerek ezüsthímzése.
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy néhány sír fölött, a kereszteken ugyanilyen ezüstös fény
villan. Jobban szemügyre vette - s akaratlanul is összerezzent.
Az egyik kereszten pókháló csillogott, s a közepén egy hatalmas fekete pók lebegett. Eraszt
Petrovics ezt mormogta maga elé: „Nyugalom, ez az a bizonyos japán hosszúlábú pók, a Hetero-poda
venatoria, amelyik éppen ilyenkor, éjszaka vadászik." Megrázta a fejét, és továbbindult, a korábbinál
egy kicsit hangosabban fütyörészve.
A háta mögött valami furcsa zajt érzékelt, csoszogás és kopogás váltakozó hangját. A zaj egyre
közelebbről hallatszott, ám a törvényszéki ülnök, úgy látszik, ezt nem vette észre. Megállt a
bambuszkerítés mellett, amely mögött már a helybéliek temetője kezdődött. Óvatlanul kihúzta magát.
- Undorító majompofa! - sziszegte angolul a dühtől elcsukló hang. - Majd én megmutatom neked,
mi jár annak, aki e szent földre lép!
S ekkor a diplomata hátára egy nehéz mankó sújtott, de Eraszt Petrovics olyan fürgén ugrott félre,
hogy az éles fémhegy a mankó végén éppen csak súrolta a selyemkimonót.
- Pimasz japán alakok! - ordította a féllábú temetőőr. - Nem elég, hogy rontjátok a levegőt a pogány
dohányotokkal, s ördögi makogásotokkal zaklatjátok a holtakat? Arra vetemedtél, hogy megzavard a
keresztény lelkek éjszakai nyugalmát? Ezért még drágán megfizetsz!
Ahogy elmondta ezt a tirádát, Szilveszter ismét nekirontott az éjszakai nyugalom megsértőjének,
miközben rémisztő fegyverével hadonászott. A konzulhelyettes könnyedén elhajolt az ütések elől, s
egyre beljebb húzódott a fák sötét árnyékába.
- Á, szóval így állunk?! - dühöngött a féleszű nyomorék. -A kerítés alá foglak elásni, mint egy
kutyát!
Ezzel az ellenfele irányába hajította a mankóját, de olyan ügyesen, hogy Fandorin éppen csak le
tudott huppanni a földre, különben a vashegy a mellébe fúródott volna. A mankó elsüvített a
levegőben, majd reccsenve beleállt egy fatörzsbe.
De Szilveszter nem érte be ennyivel.
Hangos csattanás hallatszott, s az őr kezében egy navaha éles pengéje villant meg. Úgy látszik,
komolyan valóra akarta váltani vérszomjas szándékát.
Egyébként a törvényszéki ülnöknek nem volt hová hátrálnia: háttal egy fának támaszkodott, balra
tőle a kerítés, jobbra pedig a tüskés bokrok.
Ám Eraszt Petrovicsnak nem állt szándékában visszavonulni.
Ellenkezőleg, tett egy lépést előre, s nem igazán gentleman módján viselkedett az invalidussal:
kimonójának jobb ujjából egy vékony fémlánc röpült ki, mely horogban végződött, s a Szilveszter lábát
helyettesítő fa köré fonódott. Egy rándítás - s az őr a hátára zuhant. Fandorin az őr kést szorító kezére
lépett, a másik lábával pedig a félresikerült gyilkosba rúgott. A nem túl erős, de jól helyezett rúgások
igen jótékony hatással voltak rá: a dühöngő nyomorék abbahagyta a káromkodást, s ahogyan a régi
regényekben írják, teljesen megbékélt.
- Barátom - mondta neki szelíden Eraszt Petrovics. - Lenne önhöz néhány k-k-kérdésem.
Tíz perccel később a bambuszkerítés fölött egy fehér, ezüstösen csillogó figura villant meg - a
konzulhelyettes lendült át a léceken, melyek két részre osztották a temetőt, s már a kolostorkertben is
volt.
Ezek után érthetetlenül, mondhatni érdekesen viselkedett.
Eraszt Petrovics a korábbiakhoz hasonlóan most sem rejtőzködött, s mintha szántszándékkal
tenné, éppen a holdfény megvilágította helyeken mozgott, egyenesen a kúthoz ment, s lemérte a
távolságot a kolostori vízlelőhely és a hamukupac között, mely Meitan cellája helyén tornyosult.
Majd ugyanígy lemérte a távolságot a pavilon és a szennyvízcsatorna között, ez utóbbinál
elidőzött: egy pálcával megkapargatta a földet, s valami oknál fogva egy keveset zacskóba is tett
belőle. Elégedetten bólintott.
Ezek után visszament arra a helyre, ahol Szigumo elpusztította szerencsétlen áldozatát, de semmit
sem csinált, hanem csak leült a fűre, s várakozott, időről időre zsebórájára pillantva.
Eltelt öt, tíz, húsz perc. Elmúlt az éjfél, amit onnan lehetett tudni, hogy a Külföldiek temetőjének
távoli szegletéből idehallatszottak a templomi harang tompa ütései.
A tisztáson jóformán semmi sem történt. Talán egy dolgot kivéve: a konzulhelyettest egyre jobban
kerülgette az álom. Néhányszor ásított, kezét szája elé emelve. A feje a mellére bukott. Eraszt
Petrovics felrezzent, megdörzsölte a szemét, de egy perc múlva már ismét bóbiskolt, úgy látszik, nem
tudott erőt venni az álmosságán. Az álla ismét a mellét súrolta, s utána már nem is emelte fel a fejét. A
törvényszéki ülnök mélyen, egyenletesen lélegzett.
Valamelyik fán hangosan huhogni kezdett egy éjszakai madár, de Fandorin erre sem ébredt fel.
Még az a kis bogár sem riasztotta fel, amelyik kockázatos vállalkozásba fogott: a kimonó széléről
Eraszt Petrovics kemény állára, onnan pedig az arcára, majd magas homlokára mászott.
Ám abban a pillanatban, amikor a közeli bozótban megreccsent valami, egészen halkan, a
konzulhelyettes azonnal felébredt. Felpattant, s néhány határozott ugrással már ott is termett a bokrok
mellett. Széthajtotta az ágakat, és megdermedt. Az öreg, göcsörtös almafa egyik ágán lógott az a
bizonyos fonott kosár, amelyben könnyedén hintázva Emi Terada ült, s tágra nyitott, csillogó
szemekkel nézett a törvényszéki ülnökre.
Ettől a vészjósló képtől borzongás futott végig az amúgy egyáltalán nem ijedős Fandorin hátán.
- Ön az?! - kiáltott fel. - Ön?!
A kis nő nem válaszolt, csak dühösen vicsorgatta apró fehér fogait.
A törvényszéki ülnök előrelépett, és kinyújtotta a kezét, hogy levegye az ágról a kosarat, de nem
jutott rá ideje - felülről egy hatalmas ütés érte a koponyáját, s Eraszt Petrovics eszméletét vesztve a
fűbe zuhant.

A tarkójában érzett hasogató fájdalom térítette észre, ami mindemellett valahogy kellemesnek is
tűnt. Mielőtt kinyitotta volna a szemét, Fandorin megpróbálta megfejteni e különös érzés természetét -
s meg is fejtette. Az éles fájdalmat két körülmény enyhítette és kompenzálta: a hideg és a meleg. A
hideget közvetlenül a fájdalom forrásánál érezte, ami tompította annak élességét, a melegség pedig
alulról, a tarkója és a nyaka irányából jött.
S a törvényszéki ülnök csak a következő pillanatban, amikor sikerült felemelni súlyos szemhéját,
fogta fel, hogy a füvön fekszik, ugyanott, ahol összeesett. A feje a fűben ülő Szatoko térdén nyugszik,
s nedves, hideg vászonnal van átkötve. Ahogy óvatosan a tarkójához nyúlt, a konzulhelyettes egy
hatalmas dudort tapogatott ki, s végre minden az eszébe jutott.
„Mi történt velem?" - kérdezte volna, de Meitan özvegye elsőként törte meg a csendet.
- Nem tudtam aludni. Most sem. Éjjelente képtelen vagyok elaludni, egyre csak vonz ez az
elátkozott hely. Idejöttem. Valami fehéret vettem észre a fűben. Először azt gondoltam, hogy a férjem
jött vissza. De ez ön volt. Mi történt önnel? Megtámadta Szigumo?
Miután megértette, hogy Szatokótól nem kap választ a kérdésére, Eraszt Petrovics felült, majd
talpra állt. Lassanként magához tért. Zúzódás, de a jelek szerint nem kapott agyrázkódást, állította fel
magában a diagnózist, s a dudorra többet nem gondolt. Kemény koponyája volt a diplomatának.
A törvényszéki ülnök közelebb ment az almafához, amelyen még az imént Emi Terada hintázott, s
alaposan szemügyre vette a gallyat, de semmilyen nyomot nem talált rajta. Vastag, durva kéreg
borította ág volt. Sehol egy karcolás vagy sérült levél.
- Bekötötte a fejem - mondta Szatokóhoz fordulva. - Milyen különös...
- Mi ebben a különös?
- Minden. Itt minden különös. Természetesen semmiféle ördöngösségről nincs szó, de az egész
nagyon is japán...
- Semmiféle ördöngösség? - kérdezett vissza a nő. Fandorin leült a fűbe Szatokóval szemben, s
olyan bizalmas hangon kezdett hozzá beszélni, amilyent csak a jó ismerősökkel szemben használ az
ember, amilyen végeredményben egykori munkatársának özvegye is volt.
- A kutyák a szennyvízcsatornánál. Ez egy. Jéghideg víz a hordóban. Ez kettő.
- Ez mit jelent? - ráncolta idegesen a szemöldökét Szatoko.
- Araki novícius elcsodálkozott a kóbor kutyák f-f-furcsa viselkedésén, akik a szennyvízcsatornánál
tülekedtek, s nagyon fel voltak ajzva. Nekem azonnal az a gyanúm támadt, hogy oda öntötték ki az
áldozat vérét. Meggyőződésem, hogy a talajminta elemzése mindezt alá fogja támasztani. - Eraszt
Petrovics előzúzta bő ruhaujjából a kis zacskót. - Amennyiben ez így van, ez azt jelenti, hogy nincs
szó semmiféle alakváltóról. A másik. Araki azt mondta, hogy a víz jéghideg volt a hordóban. Hajnalban
jött ki a kertbe, azaz nagyjából négy órával Meitan halála után. Ez idő alatt a víz nem hűlhetett le
ennyire. De legalábbis nem lett volna jéghideg - hiszen nyár van, melegek az éjszakák. Valaki
lecsapolta Meitan vérét, azután kimerte a zavaros vizet, és a szennyvízcsatornába öntötte, majd
helyette friss, hideg vizet hozott a kútról. Nekem csak az volt a feladatom, hogy kiderítsem, ki tette.
- Az, aki önt leütötte? - mutatott Szatoko a konzulhelyettes bekötött fejére. - De hiszen ön nem látta
ezt az embert.
- Nem láttam - vonta meg a vállát Fandorin -, de nem nehéz kitalálni. Ott, azon a fán, mint egy
bölcsőben, ringatózott Emi Terada. Rendkívül meglepett ez a b-b-borzasztó látvány, különben azonnal
tudtam volna, hogy hű hordozója, Kenkiti is valahol a közelben kell, hogy legyen. Ráadásul ő az
egyetlen, aki így le tudott ütni, mivel csak ez a fickó magasabb nálam.
- Terada-szan? - kiáltott fel Szatoko. - Tehát ő ölte meg a férjem?
- Ugyan már. A kis Emi egyszerűen csak túl kíváncsi volt. Miután meghallotta, hogy ma éjszaka
Szigumóra fogok vadászni, már előre lefoglalt egy k-k-kellemes helyet az erkélyen. Kenkiti pedig azért
támadt rám, mert azt hitte, hogy ártani akarok imádott úrnőjének. Nem, ehhez Terada-szannak semmi
köze. Bár igen kellemetlen nőszemély. Elkényeztetett, szeszélyes, gonosz, s valljuk meg, ránézni sem
valami nagy öröm. Nem is értem, miért barátkozik vele?
- Megmondom - válaszolta Szatoko lehorgasztott fejjel. - Amikor Terada-szanra nézek, kicsit
megkönnyebbül a lelkem... Már nem az én Akikóm tűnik a legszerencsétlenebb teremtésnek a
földön... De ha nem Terada-szan volt, akkor vajon ki?
- Éppen ezt akartam kideríteni. Ehhez ki kellett hallgatnom a Külföldiek temetőjének őrét. A bódéja
éppen a kerítés mellett áll. Püffedt arcából és ideges tikjéből ítélve ezt az alakot valószínűleg
álmatlanság kínozza. Ráadásul, ahogy a kettőnk között lezajlott rövid párbeszédből kikövetkeztettem,
Mister Szilveszter beteges érdeklődést tanúsít a szomszéd birtok iránt. Nehéz természetű ember,
kétlem, hogy válaszolt volna a kérdéseimre, ezért egy kis színjátékot kellett rendeznem. Azt is
mondhatnám, hogy p-p-pro-vokálnom kellett. Nem fogom untatni a részletekkel, ez most lényegtelen.
Az a fontos, hogy az őr minden szempontból kielégítette a kíváncsiságom. A feltételezéseim
beigazolódtak. Igen, ő volt az, aki egy héttel ezelőtt egy vödör ürüléket öntött Meitan cellájának
tornácára. Szilveszter zavart elméjű ember. Ennek az egykori matróznak van egy rögeszméje - elűzni
a temetődombról a „bálványimádókat". Harminc éve, a zavaros időkben róni-nok támadtak rá. Csak
úgy tudott megmenekülni, hogy sikerült az ereszcsatornába kapaszkodnia, de egy éles fémlemez
levágta az egyik lábát. Azóta mérhetetlenül gyűlöli a japánokat és „pogány" vallásukat.
- Ó, most már mindent értek! - kapta a szája elé kezét Szatoko. - A férjem áruló volt ennek az
embernek a szemében. Az őr először csak megpróbálta kiüldözni ebből a kertből, s amikor ez nem
sikerült, megölte, felhasználva a japán legendát! Azt gondolta, hogy a szerzetesek megrémülnek, és
elhagyják a kolostort! Az őrnek nem volt nehéz megjátszani az alakváltót! Csak fekete lepelbe kellett
burkolóznia, felül pedig egy fonott tengajt magára erősítenie. Ezért sütött át rajta a hold! És azért
mozgott olyan különösen, mert az egyik lába fából van!
Fandorin végighallgatta az özvegyet, majd csóválni kezdte a fejét:
- Nem p-p-passzol. Honnan ismerné ez a műveletlen matróz a japán legendákat? Japánul sem tud,
még a nyelvet is utálja. Nem, Szilveszter nem gyilkos. De, mint ahogy feltételeztem is, látta a gyilkost,
két alkalommal is. Álmatlanság gyötörte, ezért néhányszor kiment az őrbódéból, hogy pipára gyújtson,
a gyilkosnak pedig nem kevés időre volt szüksége, hogy megvalósítsa a t-t-tervét. Ráadásul, amint
emlékszik, ugyanolyan holdfényes este volt, mint ma.
- Kit látott? - kérdezte Szatoko lesütött szemmel.
- Önt - válaszolta ugyanilyen halkan Fandorin. - Ki mást is láthatott volna? Szilveszter először azt
látta, amint egy fekete ki-monós nő vödörrel a kezében többször is megfordult a szennycsatornánál.
Amikor pedig másodjára jött ki, nem sokkal hajnal előtt, a kútból vitt vizet a pavilonhoz. Tudtam, hogy
Meitant csak ön ölhette meg. De ezt alá kellett támasztani.
- Tudta? - ismételte Szatoko, de továbbra sem nézett a fiatalemberre. - Honnan?
- Nem hiszek a k-k-kísértetekben, az ön története pedig a fej nélküli szerzetesről nem győzött meg.
Ez egy. Ön nagyon könnyen megvalósíthatta a szándékát: először altató főzetet kevert a szakéjába,
azután felvágta az artériáját, s ezek után csak a vizet kellett kicserélni a hordóban. Amikor én a
kolostorfőnök előtt dicsekedtem, hogy még ma éjjel elkapom az „alakváltót", a szavaimat önnek
címeztem. Önnek tudnia kellett, hogy én nem beszélek a levegőbe, s ha ilyen magabiztosan állítok
valamit, akkor ez azt jelenti, valamilyen bizonyítékkal is rendelkezem. Kétségem sem volt afelől, hogy
ön mindenképpen megjelenik a kertben, s hogy figyeli, mit cselekszem... Készen álltam a találkozásra,
de Emi elvonta a figyelmem. Hiszen ő adta az ötletet, hogy imitálja a Szigumo támadását - akkor,
amikor az ürülékkel kapcsolatos incidens után kiabálni kezdett a Meitant fenyegető veszélyről, igaz?
Fandorin nem kapott választ. Szatoko lehajtott fején a választék természetellenesen fehérnek tűnt.
Eraszt Petrovics még közel is hajolt, hogy jobban megnézze, s észrevette, hogy a nő haja festett, a
tövénél teljesen ősz.
- Két dolog azonban r-r-rejtély maradt számomra - folytatta némi szünet után a konzulhelyettes. -
Miért nem ölt meg, amikor olyan tehetetlenül és öntudatlanul ott feküdtem a fűben? Semmibe sem
került volna az alakváltó egy újabb támadására hivatkozni. És a másik: miért ölte meg a férjét?
Eraszt Petrovics tudta, milyen szilárd jellemmel rendelkeznek a Szatokóhoz hasonlatos nők, s most
sem várt választ a kérdésére. De tévedett.
- Azért nem öltem meg önt, mivel ön nem ártott nekem, csak a kötelességét teljesítette egykori
barátjával szemben - szólalt meg fojtott hangon az özvegy. Először lassan beszélt, akadozva, majd
egyre gyorsabban. - Nem, ez nem igaz. Át akartam szúrni a torkát egy hajtűvel. Már fel is emeltem a
kezem. De nem voltam rá képes. Nem volt bennem gyűlölet... Túlságosan gyöngének bizonyultam, s
ezért a kislányomnak kell fizetnie. Mégsem tudtam megvédeni.
- Nem értem önt - ráncolta a homlokát Fandorin. - Mi köze van ehhez Akikónak?
- A férjem el akart választani bennünket egymástól. - Szatoko határozott mozdulattal felemelte a
fejét. A szeme száraz, dühös fényben izzott. - Azt mondta: „Nincs értelme itt tartani. Hongkongban van
egy menhely nyomorék gyerekeknek. Beadjuk oda, s nem fog tovább kettőnk közé állni. Nem lesz
belőlem buddha, ezt megértettem. Visszamegyek hozzád, s mindent újrakezdünk." Kértem őt, hogy
legyen könyörületes, sírtam, de hajthatatlan volt. „Semmit sem értesz - mondta. - így mindany-
nyiunknak jobb lesz. Egy hét múlva jön egy hajó Hongkongból, azzal érkezik egy apáca az otthonból."
Megértettem: az ember, aki buddha akart lenni, de nem sikerült neki, sátánná változott. Az én
Akikómra senkinek nincs szüksége kerek e világon, csak nekem. A sorsa megpecsételődött. Elsorvad
az idegen emberek között. S akkor azt mondtam magamnak, meg kell ölnöm Meitant. De úgy, hogy
engem senki ne vádolhasson, különben elveszik tőlem a kislányomat... Megtettem azt, amit akartam,
összeestem, elvesztettem az eszméletem, és valószínűleg meg is haltam volna, de az ügyes orvos
visszahozott az életbe. Minden hiába volt. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy az ön torkába szúrjam a
fém hajtűt, s most börtönbe zárnak, a lányom pedig elpusztul az otthonban...
- Nos, mi újság, Eraszt? Elkaptad a Halál Pókját? - kérdezte Weber konzul, amint helyettesével
találkozott az étkezőasztalnál (mindkét diplomata nőtlen volt, és rendszerint a Grand Hotelben
reggeliztek, ami a konzulátus szomszédságában volt).
Az álmatlan éjszaka után sápadt Fandorin zavartan elmosolyodott:
- Ajaj, Karlusa. Igazad volt: hiába ténferegtem ebben az átkozott temetőben egész éjjel. Csak b-b-
bolondot csináltam magamból.
- Ezek szerint enyém a száz dollár. Legközelebb hallgatni fogsz a főnökeid tanácsára - jelentette ki
a konzul, miközben bekapott egy falat roastbeefet.
ARE YOU OK,
AVAGY
AZ OPTIMISTA HALÁL

Nem voltam biztos benne, hogy jó temetőt választottam. Kétségtelenül régi, azok közül való, ahol
minden a múlthoz kötődik, de két körülmény zavart.
Először is, a méretei. Lehetséges-e, hogy Manhattan közvetlen közelében, ahol a telekárak,
finoman fogalmazva, nem igazán alacsonyak, épségben maradhatott egy olyan történelmi nekropolisz,
melynek a területe csaknem tíz moszkvai Kremlnek felel meg?
Másodszor, alaposan rám ijesztett az a praktikus internetes oldal, mely a következő
reklámszöveggel indít: „Jó előre, a mostani árakon vásároljon sírhelyet - előnyös tőkebefektetés!
Mindegy, hány éves, célszerű már most gondoskodni végső nyugvóhelyéről."
Úgy gondoltam, hogy amikor megérkezem, már a kapunál halottaskocsik sora fog kígyózni. És
akkor nincs más hátra, mint megfordulni és elmenni - hiszen már leírtam, hogy számomra
érdektelenek az aktív halálgyárak, én tatofil, s nem nekrofil vagyok.
Ám a kezdet biztató volt: a taxisok hírét sem hallották a Green-Woodnak, csak a negyedik mutatott
hajlandóságot, hogy elinduljunk megkeresni, majd hosszasan keringett a Brooklyn-alagút mögötti
utcákon.
S amikor megláttam a csodálatos gótikus kaput, a mögötte zöldellő erdős dombokat, azonnal
megéreztem a levegőben a Megállt Idő egyértelmű illatát, azt az aromát, melytől felgyorsul a
szívverésem.
Egyetlen halottaskocsit sem láttam. Látogatókat sem, ami nem is csoda: képzeljenek el egy
hatszázezer lakosú várost, ahol mindenki otthon ül, s vendégségbe se igen jár hozzájuk senki, hiszen
mindenki régen meghalt már, aki ismerte őket.
Körös-körül tavak, ligetek, lejtők, sima fennsíkok. Itt-ott feltűnik néhány színes tollú papagáj -
néhány évvel ezelőtt megszöktek a Kennedy repülőtérről, s elszaporodtak az itteni szabad térségben.
Valóságos elízium, paradicsomi kert.
Éppen ilyennek tervezték Green-Woodot. Abban a korban, amikor létrejött, egy új szó bukkant fel
az európai nyelvekben: az elegáns görög koimeterion szóból származó cemetery, címedére, cimitero,
azaz az 'álom helye'. A tizenkilencedik századig a nyugati ember úgy viszonyult a halálhoz, mint
valami szörnyű küszöbhöz, amely mögött csak a sírkukacok várnak rá, és ahol megfizet a bűneiért.
Ahhoz, hogy mégse legyen olyan félelmetes, a templom közelében kellett a földbe befeküdni. Nagy
temetők nem is voltak, csak sok-sok kis temetőkert.
De akkor beköszöntött a Felvilágosodás Kora. Megszületett az egészségügy fogalma - az orvosok
arról kezdtek beszélni, hogy egy város nem épülhet hullákra, a halottakat a lakónegyedektől minél
távolabb kell eltemetni, nehogy a rothadás miazmái megfertőzzék a föld alatti vizeket. Nem sokkal
később divat lett a romantika, ami az antikvitás után először emlékeztette a kifinomult társadalmat
arra, hogy a halál nemcsak szörnyű, de szép is lehet. Megszületett egyfajta kőből faragott költészet,
melyet a mai ember számára már le kell fordítani. A tizenkilencedik század emberének a sírkövek
sokkal többet üzentek, mint nekünk. A faragott rózsa azt jelentette, hogy a sírban egy fiatal lány vagy
asszony nyugszik. Az oszlop azt, hogy ott egy fiatal férfi fekszik, akinek nem teljesülhettek be a
reményei. A kettős oszlop házaspárra utalt, akiket még a halál sem választhatott el egymástól. A
kisbárány - ártatlan gyermek. A lepke - korai ifjúság. A búzakéve - hajlott korban bekövetkezett békés
halál, amikor az ember úgy simul a többiekhez, mint kévében a kalász. Mindezek, természetesen,
szomorú metaforák, de a bánat mégiscsak egészen más érzés, mint az irtózatos halálfélelem.
Az emberi tudatban eleve kódolva van egy olyan depresszióellenes mechanizmus, amelyik segít
leküzdeni az elkerülhetetlen vég miatt érzett rettegést. A középkorban ezt a szerepet az Örök Életbe
vetett mély, feltétel nélküli hit játszotta. Amikor pedig az ember okoskodni kezdett, s bizonyítékokat
keresett Isten létére (s természetesen nem találta őket, mivel a hitnek nincs szüksége bizonyítékokra),
új koncepció született, miszerint a halál nem más, mint visszatérés a természet lágy ölére. A sok ezer
kereszt ellenére Green-Woodban nem érzékelhető valódi vallásos szellem. Egyszerűen arról van szó,
hogy az „Afterlife" nevet viselő, új, tekintélyes negyedben, ahová az elhunyt átköltözik, a házat
keresztény attribútumokkal díszítik - ott „ez a szokás".
Éppen a tizenkilencedik század közepén alakult ki az a fajta halálhoz való viszony, amelyről másfél
évszázad múlva Lev Loszev a következőket írta:

Derékalj a koporsók belseje itt,


az itteni középosztály mélyen ebben hisz,
hogy - a halál csodás, mint az álom.

A Green-Wood már a kezdetektől fogva olyan volt, mint egy park, ahová az ember nem azért
megy, hogy szomorú kötelességnek tegyen eleget, hanem hogy kóboroljon, sétáljon egy kicsit, s
piknikezzen a zöldben. S egyúttal arról is meggyőződjön, hogy a halál nem is olyan félelmetes. Lám,
milyen szép hely, s a kilátás is gyönyörű.
Mindössze három mérföldre van Manhattantől, s a közlekedés is egyszerű: négy kompjárat az East
Riveren, omnibuszok, bérelt fiákerek, bérkocsik állnak a rendelkezésedre. A temető rövid idő elteltével
az egyik legkedveltebb kirándulóhely lett. A tizenkilencedik század hatvanas éveiben évente félmillió
ember fordult meg ezeken a sétányokon és a lombsátrak alatt. A mauzóleumok, kripták, sírkeresztek
nem rontották a kikapcsolódni vágyók hangulatát és étvágyát, akik nyugodtan flörtöltek és
szórakoztak. Bár előfordult, hogy az ünnepi hangulatot tönkretette egy-egy halottas menet, ilyenkor a
vidám társaság egyszerűen arrébb költözött, szerencsére bőven akadt hely.
Akkoriban Green-Wood még elegánsabb és ápoltabb volt, mint most. A márvány és bronz nem
sötétült el az eső és a hó hatására, a sírokat kicirkalmazott kovácsoltvas kerítések vették körül (az
utolsó háború éveiben csaknem mindet beolvasztották), mind a négy mesterséges tó közepén egy-
egy szökőkút csobogott. A temető történetéről szóló minden könyvben és cikkben feltétlenül szerepel
a következő idézet a New York Times egyik 1866-os számából: „Minden New York-i álma, hogy az 5.
Avenue-n lakjon, a Central Parkban sétálhasson, és a Green-Woodban nyugodjon."
Az 1838-ban megnyitott brooklyni park-nekropolisz már néhány év múlva nyereséges volt, ami az
új temetők esetében ritkán fordul elő.
Tervezőinek taktikája a szokásos volt: „sztárokra" kell építeni a piárt, s azok majd odacsábítják az
átlagos klienst is. A kegyetlen konkurenciaharcban győztes Green-Wood megszerezte az akkori idők
legirigyeltebb New York-i halottját - DeWitt Clinton kormányzót. Igaz, a trófea nem volt valami friss, a
nagy ember negyedszázaddal korábban halt meg, de koporsóját kiemelték az előző sírból, s nagy
pompával átszállították az új helyre. Az egész országra kiterjedő publicity után a business még
jövedelmezőbb lett.
Olyan nagy volt a siker, hogy az ország több városában is ugyanilyen, „Zöld Erdő" elnevezésű
saját nekroparkot alakítottak ki.
A temető felvirágzott, azt mondhatnánk, hogy az ország legfontosabb temetője lett, nem is kis
időre, egy egész évszázadra - ez volt az a század, amikor igazából kialakult az „Amerikai Egyesült
Államok" elnevezésű szuperhatékony vegyképlet.
Green-Woodban minden eredeti alkotóeleme megtalálható.
Az első temetői „sztár", aki még Clinton kormányzó előtt költözött ide, Amerika őslakosságának
képviselője volt - az indián törzsfőnök, Do-Hum-Mi lánya, az 1843-as év nagyvilági szezonjának
legfőbb csillaga. Szegényke megfázott és meghalt, csörgődobokkal és jajveszékeléssel kísérték utolsó
útjára a törzs tagjai. Azok az ősi szülőföldre, a prérikre akarták elvinni a halott lányt, ám Green-Wood
tulajdonosai vagy rábeszélték, vagy megvásárolták a rézbőrűeket, így a temető beszerezte első
hírességét. A fehér kőből faragott síremléket Róbert Launitz készítette, aki a legtermékenyebb green-
woodi szobrász volt (s mellesleg pétervári születésű).
Az amerikaiak következő generációját William Pool (1821-1855) képviseli, az egyik első betelepülő,
a „Született amerikaiak" elnevezésű xenofób párt (helyesebben banda) vezetője. Ez a színes
egyéniség nemrég lett világhírű a hollywoodi „New York bandái" sorozatnak köszönhetően. Hentes Bili
hírhedt verekedő volt, kiváló késdobáló, s az ír emigránsok megveszekedett ellensége, ezért is kapott
egyiküktől golyót a szívébe. Az orvosok teljes megdöbbenésére a dalia kerek két hétig harcolt az
életéért, s a következő szavak kíséretében lehelte ki lelkét: „Igazi amerikaiként halok meg."
A második menetben beköltözők az előzőektől eltérően nem önként hajóztak Amerikába, hanem
bilincsbe verten, s az első időkben csak kivételesen kerülhettek a jól fésült Green-Wood-ba, de a
jelenlegi gondnokok szerencséjére, a temetőben egy politikailag tökéletesen korrekt híresség is
megtalálható: Susan Smith McKinney Steward (1846-1918), New York város első fekete bőrű
orvosnője.
A tizenkilencedik századi amerikai történelem legfontosabb eseménye, a polgárháború egyben
Green-Wood aranykorát is jelentette, amit még szebbé varázsolt a sok szobor, dombormű és hősi
epitáfium. Az egymás ellen küzdő seregek tábornokai olyan hihetetlen bőségben vannak itt jelen, hogy
még egy helyi nevezetesség is létrejött: Elisabeth Hamilton sírja. Ez a hölgy az északi hadsereg két
kiemelkedő parancsnokának is a felesége volt, s most a két férje között nyugszik, mindegyiktől
ugyanolyan távolságra.
Ez a nekropolisz olyan, mintha az amerikai gazdaság eredményeinek kiállítása lenne: bármerre
jársz, olyan ismert nevek bukkannak fel, amelyeket ma már nem élő emberekhez kötünk, hanem
márkanevekhez vagy brandekhez. De a Green-Woodban meggyőződhetsz róla, hogy mindannyian,
akik hozzájárultak Amerika naggyá válásához, valóban éltek: Morse, a telegráfember, Colgate, a
tubusember, Underwood, az írógépember, Stein-way, a zongoraember, Phaser, a gumiember, Tiffany,
a csecsebecseember.
No és még milyen klisékből áll össze Amerika? A show-businessből? A sportból? Az ügyvédekből?
A maffiából?
A homo americanus eme klasszikus alfajai is megtalálhatók itt, ahogy mondani szokás, bőséges
választékban. Nincs szándékomban felsorolni az összes green-woodi „sztárt", elég, ha minden
kategóriából választok egy nevet. Ezekről a sorsokról az újságcímek harsányságával szeretnék írni,
amelyek életükben is végigkísérték őket.

Tehát a show-business:
A NŐ, AKIT ÜLDÖZÖTT A BALSZERENCSE
Keith Clackstone (1852-1924) korának egyik leghíresebb színésznője volt, az amerikai Jermolova.
Személyes életét hihetetlen megrázkódtatások kísérték: a fia öngyilkos lett, a férje titokban egy másik
színésznőt is feleségül vett, de Keith már korábban, még egészen fiatalon alaposan megdolgozott
azért, hogy kivívja a szerencsétlenséget hozó nő címet. A Brooklyn Színházban lépett fel, amikor
szörnyű tűz ütött ki, mely 278 ember életébe került. A színésznő csodával határos módon
megmenekült, súlyos égési sérüléseket szenvedett, s kis híján az eszét vesztette. Nem sokkal ezek
után leégett az a szálloda is, amelyben vendégszereplése idején tartózkodott, s ettől kezdve a
babonás és gyáva nézők kerülték azokat az előadásokat, melyekben ő játszott.

A sportolók:
BELESZAKADT A CSAVAR
Jim Crayton (1841-1862), a baseball első csillaga „csavaremberként" volt híres. Ő volt az, aki
kitalálta a csavart dobást, amikor pedig ütött, olyan hihetetlen módon „összecsavarodott", hogy
mindenki a csodájára járt. Egyszer, amikor ütött, furcsa reccsenés hallatszott, mintha egy szíj pattant
volna el. Az ütés kiválóra sikerült. Jim körbefutotta a pályát, s akkor hirtelen holtan esett össze:
kiderült, hogy szétrepedt a húgyhólyagja.

Az ügyvédek:
VÉGZETES VÉLETLEN
Amerika olyan ország, melyet ügyvédek hoztak létre (s lehet, hogy azok is fogják tönkretenni). Ez
az ő korlátlan hitbizományuk. A Green-Woodban van eltemetve a hatalmas és rettegett Wil-liam Howe
(1821-1900), a bírósági perek legvirtuózabb ékesszólója és törvénycsavarója. A „különösen súlyos"
ügyekre specializálódott, egyébként pedig állandó juttatást kapott a New York-i tolvajoktól és rablóktól.
Ügyvédi karrierje alatt William 650 gyilkosnak volt a védője. Fellépései a drámaművészet minden
fogását felvonultatták, a maitre az oly ritka férfikönnyek produkálásának nagymestere volt. Szónoki
művészetének gyöngyszeme az a beszéd volt, amikor meggyőzte az esküdteket, hogy a vádlott
„pusztán véletlenül" lőtt hatszor egymás után.

A gengszterek:
OTTHON KELL BOROTVÁLKOZNI
A kellemes hangzású Anastasia családnevet viselő olasz férfi (1903-1957) a hírhedt „Murder
Incorporated" szindikátus bossa volt, aki megrendelésre gyilkolt, s nagyjából 500 „ügyletet" el is
rendezett. Mindemellett Alberto Anastasiát hosszú pályafutása során mindössze egyszer érték tetten.
Másfél évet ült a siralomházban, de azután az ügyvédjei elérték a perújrafelvételt, s az ismételt
tárgyalás során kiderült, hogy a vád kulcsfontosságú tanúi közül négyen nyomtalanul eltűntek...
Anastasia veszte az lett, hogy szeretett borbélyhoz járni. Egyszer, amikor beszappanozott képpel a
fodrászszékben ült, szitává lőtték a bérgyilkosok, akiket az álnok Vito Genovese küldött rá.

Életrajzuk minden különössége ellenére e négy green-woodi lakos kétségtelenül „tipikus figurának"
számít. A temető lakói között azonban akadnak olyanok is, akiknek elképesztő a sorsa, mivel ilyen
egyszerűen nincs.
Mindenekelőtt a tizenkilencedik század leghíresebb (helyesebben, legbotrányosabb) nőjének, Lola
Monteznek (1821-1861) a sírját szerettem volna megnézni. Ismertem a parcella helyét és a sír
számát, de mégsem találtam meg. Különösebben nem lepett meg a dolog, a lelkem mélyén sejtettem,
hogy valójában semmiféle Lola nem létezett, hogy ő csak az újságírók és irodalmárok fantáziájának
terméke. Ennek a sokat emlegetett femme fatale-nak feltűnően teátrális volt rövid élete, melyben
túlságosan is sok végzetes szerelem és híres szerető, hihetetlen siker és megsemmisítő bukás kapott
helyet. És valóban, lehetséges-e, hogy egy ilyen hétköznapi ír kislány néhány év leforgása alatt Liszt,
Balzac, az idősebb Dumas és I. Miklós szeretője is volt, az erotikus tánc csillaga, Lajos bajor király
kegyencnője (s országának irányítója), bárónő és grófnő, spiritiszta, egy forradalom, néhány bírósági
per és számos párbaj okozója? Szivarozott, fehér papagájjal a vállán sétálgatott, könnyedén váltott
országot, kontinenst és állampolgárságot. Kedvenc mondása a következőképpen hangzott: „Amikor
Lola akar valamit, megy, és megszerzi." E botrányos karrierje nagyjából harmincéves korára zárult le.
El kellett hagynia az Óvilágot, de az Újvilágban már nem találta a helyét, mindenkitől elhagyottan halt
meg, éppen mielőtt betöltötte volna negyvenedik életévét. Nem csoda, hogy nem akadtam a sírjára.
Mint később kiderült, a sírkövön nem a hatásos „Lola Montez", s nem is az arisztokratikus „von
Landsfeld grófnő" szerepel, hanem az az átlagos név, amelyet ez a vámpírnő születésekor kapott:
Elisa Gilbert.
Green-Wood másik rejtélyes alakja, aki felizgatta kortársainak képzeletét - Molly Fencher (1846-
1916). Húszéves korában, egy szerencsétlenség után, amelyet ma közlekedési balesetnek
nevezhetnénk, teljesen megbénult és kómába esett. A következő fél évszázadot, egészen a haláláig,
ágyban fekve töltötte, öntudatlanul, de a kérdésekre suttogva válaszolt. Látta, mi zajlik a szobája falain
kívül, el tudta olvasni a lepecsételt levelet, megjósolt tűzvészeket és más szerencsétlenségeket.
Voltak, akik sarlatánnak nevezték, mások azt mondták, hogy Miss Fencher az élők és holtak világa
között rekedt, ezért több mindent lát, mint egy hétköznapi ember. Nekem ez a második hipotézis
tetszik jobban.
Mint minden valamirevaló temető, így a Green-Wood évkönyveiben is megőrződött jó néhány
szívszorító történet a „Szerelem és Halál" témában. Az ilyen típusú tragédiákban van valamilyen
tartósítószer, ami ellenállóvá teszi őket az idő múlásával szemben. A szétszakított szerelem drámája
ugyanúgy izgatja a kortársakat, mint az utódokat. Lehet, hogy azért, mert minden, ami valóban
szomorú, egyben szép is?
Szegény Theodore Roosevelt. 1884. február 14-én szörnyű csapás érte. Ugyanazon a napon, a
körülmények tragikus összejátszása következtében, először a feleségét vesztette el, majd néhány óra
múltán az édesanyját. „A fény kihunyt. Véget ért az életem" - írta a naplójában. Tulajdonképpen így is
történt. A későbbiekben Roosevelt rendőr lett, majd katona, miniszter, az USA történelmének
legfiatalabb elnöke, ám soha többé nem ejtette ki első felesége nevét, mivel ő ahhoz az előző,
bevégzett élethez tartozott.
A legismertebb green-woodi szerelmi tragédia nem amerikai módon romantikus. Charlotte Canda
(1828-1845) gótikus síremlékéhez ma is szerveznek kirándulásokat, a tizenkilencedik században
pedig a sírja valóságos zarándokhelynek számított. Napóleon egyik hajdani tisztjének leánya
tizenhetedik születésnapján halt meg: a vihartól megbokrosodott lovak elragadták a hintóját, s az
felborult. A vigasztalhatatlan apa egész vagyonát a síremlékre költötte. Mindenütt a lány pusztulását
okozó 17-es számmal találkozunk: az obeliszk 17 láb magas, a sírbolt alatta 17 láb mélységben van, a
kő mellvédre 17 rózsát faragtak. Egy kicsit odébb pedig, meg nem szentelt helyen áll Charlotte
vőlegényének, Charles-nak szerény síremléke, aki pontosan egy évvel a lány halála után, annak
házában főbe lőtte magát. Szép történet, de valahogy nem amerikai. Jobban illene a párizsi Pere La-
chaise-hez. Nincs mit tenni - ilyenek a franciák.
Rám sokkal nagyobb hatással volt egy naiv dombormű Jane Griffith (1819-1857) sírján. Nincs
benne semmi romantikus: átlagos nő volt, szívrohamban halt meg. A szobrász azt a pillanatot
örökítette meg, amikor elbúcsúzott a férjétől. Otthonos kis házuk lépcsőjén köszönnek el egymástól. A
férfi valamilyen szokásos ügy miatt elutazik (a sarokban egy várakozó omnibusz képe), Jane most
kíséri ki. Sok fájdalmas angyalt és megható sírfeliratot láttam már életemben, de engem ez, a soha
vissza nem térő boldogságot kifejező emlékmű rendített meg a legjobban.
A temető mégiscsak temető, a bánat helye, bármennyire igyekeznek is elfedni a lombok és ligetek
dekorációjával. Igencsak erős idegzetűek lehettek a piknikezők, ha Jane Griffith síremlékének
közelsége sem vette el az étvágyukat. Egyébként a tizenkilencedik század New York-i emberét a saját
sírja sem riasztotta. Egy gazdag ember, William Neebloy (1789-1875) még életében egy mauzóleumot
építtetett magának, virágoskerttel és tóval vette körül, melyben pontyok úszkáltak, és sok éven
keresztül a majdani nyugvóhelye mellett zártkörű gardenpartikat rendezett. És ez nem különcség volt,
hanem meglehetősen elterjedt gyakorlat. Egy bizonyos Corregia kapitány (1826-1910) az előre
megvásárolt sírra carrarai márványból készíttetett emlékművet: az ellenzős sapkás, kezében
szextánst tartó leendő halott életnagyságú szobrát. A műremek egy fél évszázaddal a tengerész
halála előtt készült, így azután a temetés idejére már nemes patina fedte.
Pontosan ilyenek az igazi green-woodi síremlékek: tartósak, jó előre ki vannak fizetve, nem akkor,
amikor már feltétlenül szükség van rá, jutányos áron szerezték be őket - előnyös befektetésként a
jövőre nézve. A temetőben, természetesen, megtalálhatóak a Hirtelen Halál kliensei is - háborúk,
katasztrófák, balesetek és bűntettek áldozatai, de nem a felzaklató, hanem a nyugodt halállal távozók
vannak egyértelmű többségben, nem a rózsák és az oszlopok, hanem a kévébe simuló kalász.
Green-Wood a megtervezett halál territóriuma, a hírhedt po-sitive thinking első fecskéje, azé az
amerikai optimizmusé, mely annyira idegesíti a külföldieket. Az Újvilág lakóinak nagyon fontos, hogy
minden tipp-topp legyen körülöttük, még akkor is, ha a dolgok rosszra fordulnak. Ez az egzisztenciális
beállítottság még sajátos szófordulatokban is rögzült. Hányszor láttuk már hollywoodi filmekben,
amikor az egyik hős a másik fölé hajol (aki vérben úszik, vagy félig agyonverték), és ezt kérdi: „Are
you okay?" - holott a vak is látja, hogy az semmiképpen sem lehet „okay". Mi ilyenkor elkezdenénk
jajveszékelni: „Uramisten, micsoda szörnyűség! Mit tettek veled ezek a szemét alakok!" De az egyik
nem kezd el jajveszékelni, a másik pedig hősiesen így válaszol: „I'm fine." Mivel mindketten igazi
amerikaiak, mindketten pozitívan gondolkodnak. Tudom, vannak, akik nem szenvedhetik ezt a
pozitivitást, de nekem, végül is, tetszik. Nem kell siránkozni, mások sajnálatát kicsikarni, saját
problémánkat másokra testálni. Mi ebben a rossz? Még azt is mondhatnánk, hogy van benne valami
szép. I'm fine, mondja a haldokló hős, mi pedig elveszítjük őt.
A két évszázaddal előttünk élt optimisták, akik szórakoztak és pikniket rendeztek a sírok között, az
igazi amerikai pionírszellem képviselői voltak. Ugyanúgy próbálták birtokba venni a Halál terepét, mint
ahogy meghódították a Vadnyugat térségeit: kényelmes házakat és utakat építettek, az élettelen
pusztaságot alkalmassá tették arra, hogy ott élni, sőt kényelmesen élni is lehessen. Ezek a pozitív
elvekben gondolkodók nemcsak a saját világukat próbálták meg civilizálni, de a Halál negatív
birodalmát is. Miért félnétek Tőle? - mintha ezt kérdeznék a díszes mauzóleumok és a szerény
síremlékek. Becsületesen éltünk, becsületesen dolgoztunk, s jogunk van a megérdemelt jutalomra.
Lehetetlen, hogy az Eljövendő Élet csalódást okozzon, ez unfair play lenne.
Ár jú oké? - kérdezi az East River vizei fölött Manhattan sziluettje, melynek felhőkarcolói két társuk
elvesztése után most is vállvetve állnak, így már ismét minden tökéletesen rendben van.
Ájm fájn, feleli a Green-Wood temető. Minden oll rájt lesz.
Unless

Tulajdonképpen mindez még pénteken este kezdődött. Mis a következőket mondta a feleségének:
- Darling, van egy appointmentünk holnapra. Tudod, miről van szó. A Green-Woodban. Már
mondtam neked.
Dorothy nem kezdett el vitatkozni, csak egy kissé összeráncolta a homlokát. Mint a modern nők
általában, ő is valamiféle különös előítélettel viseltetett mindazzal szemben, ami a túlvilággal és annak
milyenségével kapcsolatos.
- Ahogy akarod, Mis, te döntöttél így - mondta Dorothy, s ennyiben is maradt a dolog.
Egyébként Misa volt a rendes neve, a kollégák és az ismerősök Mike-nak szólították, de egyszer,
még házasságuk első évében Dorothy meghallotta, amint az egyik kliens ezt mondja: „Mis, nu sto ti
kak etot. Za sto ja tye, Mis, babki placsu..."27 A szavakat természetesen nem értette, de a megszólítás
tetszett neki. így azután otthon a családban Misából Mis lett.
Tökéletesen boldog ember volt, mint ahogy a public opinion körkérdései alapján az amerikai
lakosság harmincnyolc százaléka, plusz negyvennégy százalék egyszerűen csak boldog. Ám Misa
ezzel nem a nemzeti optimizmusnak adózott. Ő valóban nagyon boldog volt. Az igazi boldogság
legmegbízhatóbb ismertetőjegye az, ha a rossz idő miatt komolyan elkedvetlenedsz. Vagy ha vezetés
közben egyszer csak megszólal a mobilod, s te elfelejtetted kivenni a zakód zsebéből, s most itt
fészkelődsz a safety beit szorításában, s még egy köpeny is van rajtad, a mobil meg csak egyre
csörög, majd egyszeriben elhallgat, s te ettől a semmiségtől legalább két óráig idegbajos leszel. Mivel
nem történik rosszabb az életedben, mint hogy utálatos az idő, és elmulasztottál egy hívást.
Mis éppen így élt.
A szülei hozták Leningrádból Amerikába, amikor a legjobb korban volt: az orosz nyelvet már nem
felejti el, az angolt pedig úgy tanulja meg, mintha az anyanyelve lenne, így hát Mis tökéletesen
kétnyelvű volt. Elvégezte a law shcoolt - nem a legmenőbbek közül valót, de az ő szakmájához nem
volt szükség a Harvardra.
Mis a cégénél magasan kvalifikált, igen szűk szakmai profilú specialistának számított. A FÁK-
állampolgárok számára szerezte be a zöld kártyát. Nem kellett nehéz esetekkel, menekültekkel és
illegális határsértőkkel foglalkoznia - csak jómódú gentlemanokkal, akik be akarták biztosítani magukat
arra az esetre, ha kellemetlenségeik támadnak a hazájukban, vagy egy másik házat szeretnének
venni Kaliforniában vagy Floridában. Misa kliensei Moszkvában, Kijevben, vagy valami Hanti-
Manszijszkban laktak, gyakran megfordultak New Yorkban, de nem maradtak sokáig, s amikor jöttek,
a legdrágább szállodák legelegánsabb lakosztályaiban szálltak meg. Nem alkudoztak, amikor a lawyer
szolgáltatásait kellett kifizetni, s jó bonuszt adtak a sürgősségi ügyintézésért.
Minden kollégája, többek között a Harvardon végzettek is, irigyelték Mist. Mis jól feküdt a
főnökeinél, hetvenöt százalékkal többet keresett, mint amennyi normális esetben egy hasonló korú és
azonos backgrounddal rendelkező jogász átlagfizetése - mindemellett nem kényszerült rá, hogy
idegen emberek életének drámai eseteit tanulmányozza, hogy elviselje a kliensek vámpírizmusát, s
különféle peres ügyekbe bonyolódjon.
Misnek volt egy gyönyörű háza New Jerseyben, a Hudson partján, amit már majdnem teljesen
kifizetett, egy bájos felesége, Dorothy, s egy aranyos kisfia, aki az orosz-amerikai Colin nevet viselte.
Úgy tervezték, hogy két év múlva lányuk is lesz, de nem a felesége fogja szülni, hanem örökbe
fogadnak valakit, mivel Colin világrajöttéért Dorothy túlságosan nagy árat fizetett, már ami a fizikai
állapotát illeti. A házastársak még nem jutottak dűlőre az ügyben, honnan legyen a gyerek. A felesége
Haitit favorizálta, mivel ott olyan helyes színes bőrű kislányokat lehet találni, akik nem egészen
feketék, hanem tejeskávészínűek. Most ez a menő, és több szempontból is helyes. Mis nem vitatta,
hogy ez menő és helyes, de ő egy lenszőke kislányt szeretett volna. Egy moszkvai kliense megígérte,

27
Mis, de hát mi a franc. Mér perkálok én neked annyit, Mis... (orosz)
hogy közbenjár az örökbefogadásnál, bármelyik pillanatban elintézi, de Mis még nem szólt erről a
feleségének, a titkos adu ászt a döntő beszélgetésre tartogatta.
Mis meg volt róla győződve, hogy az életet tervezni kell. S a mai fogalmak szerint még egészen
fiatalnak számító életkorban a legapróbb részletig megtervezte a jövőjét, még egyfajta kronologikus
táblázatot is összeállított.
A táblázat a következőképpen nézett ki.
2006-ban örökbe fogadnak egy tíz-tizenkét éves kislányt. Így ideális lesz a korkülönbség Colin és
közte, ahogy a szakemberek is állítják. Ekkor az idősebb testvér már nem bántani fogja a kishúgát,
hanem védelmezni, ami mindkettőjük számára hasznos.
2008-ban kifizeti a ház teljes árát, ami azt jelenti, hogy akkor már lehet mortgage-ot felvenni egy
Central Parkra néző penthouse-ra a keleti 70-esen.
2010-ben végleg átköltöznek Manhattanbe, a New Jerseyben lévő házuk pedig átminősül country
house-zá.
Körülbelül 2015-ben Misnek a cég kettes számú résztulajdonosának kell lennie.
2020-ban az egyes számúnak, ha pedig ez nem így lesz, saját céget alapít.
2024-ben a határidő lejárta előtt kifizeti a penthouse-t, eladja a New Jerseyben lévő ingatlant
(amelynek a reálértéke Mis számítása szerint addigra legalább 300-350 százalékkal megemelkedik),
és egy jó estate után nézhet a retirementet követően. A tengerparton. Talán Európában, ha az addigra
végképp nem züllik le. Vagy Új-Zélandon - az elemzők úgy prognosztizálják, hogy a huszonegyedik
század második negyedében éppen az lesz a legmegfelelőbb hely a nyugalmas életre.
Mis 2035-re tervezte a retirementet. Hogy maradjon még elég ereje és egészsége kedve szerint
élni a saját estate-jén, utazgatni, golfozni.
Az egyetlen dolog, amit nem tudott pontosan prognosztizálni - a túlvilágba költözés ideje. Ez
feltételezhetően nem következik be 2045-nél korábban, és aligha lehet későbbre tenni, mint 2060.
Kétségtelenül szomorú, de elkerülhetetlen esemény, ami azt is jelenti, hogy jó előre fel kell készülni rá.
Mis felmérte a piacot, s arra a következtetésre jutott, hogy az optimális variáns a Green-Wood temető,
amelyik az utóbbi időben kissé kiment a divatból, de a század közepére szinte teljesen biztosan az
egyik legfelkapottabb hely lesz a végső nyugvóhelyek kínálatában. Kétség sem fér hozzá, hogy
aranyáron fogják kínálni a földet, míg most egy családi kriptára való parcellát potom 4999 dollárért
megvehet.
De hogy ezt a hosszú történetet rövidebbre fogjuk, szombaton a reggeli órákban Mis beült az új
BMW cabrioletjába, s a Verazzano hídon keresztül Brooklynba hajtott.
A menedzserrel folytatott tárgyalás kitűnően alakult, Misnek sikerült kedvezményes árat kialkudnia,
és optiont a három üres parcella bármelyikének kiválasztására, melyek a megegyezéses árfekvésen
belül voltak. A menedzser a 49. districtet javasolta, ahol nemrég végeztek talajjavítást, s nyolcvan
szilfát ültettek - ezek éppen ötven év múlva érik el a megfelelő kort. De Mis maga szokott dönteni,
nem volt szüksége súgásra, ezért elindult, hogy megnézze a helyet. Nem kért kísérőt, csak a temető
térképét.
A 18. district, amelyik a legközelebb volt a bejárathoz, nem tetszett neki. Ezzel szemben a 49-es
nagyon kedvére valónak tűnt. Mis ugyan már elhatározta, hogy ezt a területet választja, ám alapos
természetéből adódóan, vagy hogy az orosz nyelv egyik mókás szófordulatával éljünk, dija ocsisztki
szovesztyi, a lelkiismerete rendbetételére mégiscsak meg akarta nézni a távoli 26-ost is.
Cabrioletjében, a térkép alapján tájékozódva, lassan végighajtott a sétányokon. Sehol egy lélek. Az
ég elsötétedett, a levegő nyirkos volt, s cseperegni kezdett az eső. Percről percre egyre jobban esett.
Mire a BMW-nek lassan felemelkedett teteje, az esőcseppek befröcskölték Mis szemüvegét, és
eláztatták a haját, amitől a sors kegyeltjének egyből rosszkedve lett.
Ekkor, közvetlenül az egyik ösvény mellett megpillantott egy nőt. Karcsú volt, elegáns
nadrágkosztümöt és fátylas kalapot viselt. Egy síremlék mellett állt, nem zavarta, hogy esik. Azután
kecsesen meghajolt, s látszott, hogy a kezében lila virágokból készült csokrot tart. Mis botanikai
ismeretek híján nem tudta, hogy hívják ezt a virágot.
A nő kivett a csokorból egy szál virágot, óvatosan a sírra tette, majd felegyenesedett, és kilépett a
fasorba.
Éppen ekkor ért mellé Mis az esőtől védett cabrioletjével.
Miután ezt írták elő az illemszabályok, Mis lefékezett, és így szólt:
- Teljesen át fog ázni. Üljön be, elviszem. Megkeresem a 26. districtet, utána kiteszem a kapunál.
- A huszonhatodikat? - kérdezte a nő. - Nekem a huszonötödik kell, az éppen mellette van. Tegyen
ki ott, nem kell, hogy elvigyen a bejáratig.
Enyhe akcentussal beszélt, de elsőre nem lehetett megállapítani, honnan ered. New Yorkban
mindenféle akcentus előfordul. Ilyennel azonban Mis még nem találkozott: a nő hangja kissé ziháló
volt, s minden mondat végén felkapta a hangsúlyt.
Elindultak. Az illemszabályoknak megfelelően a nőnek egyfolytában csicseregnie kellett volna, s
hálálkodnia Misnek a konsziderációjáért, ám ő hallgatott. Mis titokban vetett rá egy pillantást. Stílusos
kis példány. Az öntudatosak közül való. New York tele van az ilyen biológiai típus képviselőivel.
Megszokta, hogy a férfiak meregetik rá a szemüket. De Mis már túl volt azon a koron, hogy szexuális
expanziót gyakoroljon, Dorothyn kívül senkire sem volt szüksége. Ettől kezdve csak az utat figyelte.
Ugyanakkor furcsa volt menet közben hallgatni.
- Láttam, hogy egy sír mellett állt... - mondta Mis félig kérdőn. Ha a nő nem akar válaszolni,
egyszerűen csak bólint.
A válasz hosszabb volt, mint amire számított:
- Igen, ott van eltemetve valaki, akit szerettem.
Mindezt nyugodt, talán kissé szórakozottnak tűnő hangon mondta. Mis ismét vetett rá egy óvatos
pillantást. A nő félig elfordulva ült, az ablakon nézett ki.
- Sokan vannak itt a számomra kedves emberek közül - folytatta, majd felsóhajtott, bánatosan, de
azért nem túlságosan megrendülten. Azokról beszélnek így, akik már régen meghaltak, s a fájdalom
már enyhült. - Mindennap meglátogatom őket.
Nem semmi, mindennap, gondolta Mis. Ez a magyarázat arra, miért csak egy szál virágot tett le,
különben, ahogy a megboldogult nagymama mondta, gyenyeg nye napaszjosszja, nem tudsz pénzt
gyűjteni.
Fémes kattanás hallatszott: a nő rágyújtott egy aranyozott fóliás szivarkára.
- Bocsásson meg - mondta gyorsan Mis. - A feleségem és a fiam nem szeretik, ha a dohányszag
van a kocsiban. Meg kell hogy kérjem...
Leengedte az ablakot a nő mellett.
Ám a nő nem dobta ki a cigarettát, éppen ellenkezőleg, finoman kifújta az aromás füstöt, és Mis
felé fordult. A fátyol mögött gúnyosan villant fel a szeme.
- És ha megfizetem? - nevette el magát. - Nem pénzzel. Tenyérjóslással.
S ekkor különös dolgot művelt - levette a férfi jobb kezét a kormányról, anélkül hogy az
beleegyezett volna. Az ujjai forrók voltak, még a kesztyűn keresztül is érezni lehetett.
Udvariatlanság lett volna elhúzni a kezét, ezért Mis nem is tette. Ráadásul, ha őszinte akart lenni,
egy kissé elbizonytalanodott - az ő köreiben ritkaságnak számított a büntetlen testi kontaktus.
- Még negyvenkilenc évig fog élni... Igen, negyvenkilenc... -A nő lassan beszélt, miközben többször
beleszippantott a cigarettájába. A különös csak az volt, hogy eközben nem Mis tenyerére, hanem a
szemébe nézett.
A férfi bólintott - ez a szám nagyjából egybeesett az ő prognózisával.
- A Green-Woodban fogják eltemetni...
Mis ismét bólintott. Ez a dedukció nem lepte meg különösebben. Ha temetőben találkozol valakivel,
jogos a feltételezés, hogy van itt egy személyes parcellája, vagy valami hasonló. Mindenesetre, ezt
nagy valószínűséggel el lehetett találni.
- A 49-es parcellában, amelyik a kedvencem - mondta a nő, s Mis mindkét kezével megragadta a
kormányt, mivel a kocsi félresodródott a váratlan reakciótól.
- Honnan tudja?! - kiáltott fel.
A nő ismét megragadta a kezét, s most már a tenyerét nézte.
- Ez van írva a tenyerébe... Igen, a 49-esben, minden kétséget kizáróan. S az is kétségtelen, hogy
negyvenkilenc év múlva... Un-less...28 - Ekkor összerezzent, és kipillantott. - Ó, ez a huszonötödik!
Álljon meg!
Mis reflexszerűen a fékre lépett, s a nő kiszállt. Nem köszönt el, nem hálálkodott. Egy magányosan
álló márványobeliszkhez ment, s menet közben kivett a csokorból egy szál virágot.
- Miféle unless? - kérdezte Mis a kocsiból kihajolva, de nem túl hangosan, mivel a temetőben nem
való hangosan beszélni.
A nő nem hallotta meg.
Akkor a férfi megvonta a vállát, és továbbhajtott. Az eső elállt. A kocsi belsejét megtöltötte a
szivarka és a lila virág kellemes, de valamiért nyugtalanító illata.

28
Hacsak nem... (angol)
Ahogy várható is volt, a 26-os vacaknak bizonyult, össze sem lehetett hasonlítani a 49-essel, ezért
Mis visszament az irodába, s aláírta az előszerződést.
Hazatérve beszámolt a feleségének, aki csak bólintott, és másról kezdett beszélni.
De vasárnap reggel, a maga számára is váratlanul, Mis a következőket mondta:
- Tudod, Dorothy, arra gondoltam, hogy még egyszer odamegyek, és megnézem. - Majd tréfára
fogta a dolgot. - Végül is a végítélet napjáig ott kell sínylődnünk, ami azért túlságosan is hosszú távú
investment.
Ahogy kiért a tegnapi sétányra, öt mérföldre csökkentette a sebességet. Jobbra-balra nézelődött, a
tegnapi útitársát kereste tekintetével. Körbehajtott egyszer, majd még egyszer. Már éppen arra a
meggyőződésre jutott, hogy a nő túlzott, amikor arról beszélt, hogy mindennap kijár a temetőbe, de
ekkor észrevette a jól ismert karcsú sziluettet: fátylas kalap, nadrágkosztüm - nem olyan, mint a
tegnapi, de legalább olyan elegáns. A nő ma flitterekkel díszített bársonykabátot viselt.
Egy keskeny síremlék mellett állt, lehajtott fejjel. A fékezés hangjára sem fordult meg.
Mis kiszállt, közelebb ment.
A síremlék egészen különös volt, nem szerepelt rajta sem az elhunyt neve, sem halálának dátuma.
A sötétvörös márványon csak egy játék kocka rajza látszott, a hatossal előtérben, ráadásul öt pötty
fekete volt, s csak egy fehér.
Mist annyira meglepte az obeliszk dizájnja, hogy nem azt kérdezte, amire készült.
- Ki ez?
(Valójában ezt akarta kérdezni: „Mit jelentsen ez a tegnapi un-less?" Ezért is jött ki a temetőbe.) A
nő megfordult. Egyáltalán nem látszott meglepettnek.
- Ó, ő egy ragyogó férfi volt. Nagyon szerettem őt. Igazi, született Don Jüan.
- Gambler volt? - Mis a játékkockára pillantott. - Hogy halt meg?
- A desszert mérgezte meg.
Mis nem értette, mit jelent ez a válasz. Valamilyen hasonlat lehetett, vagy fekete humor.
Mindenesetre ezt mondta:
- Nyugodjék békében.
- Kétlem, hogy megnyugodott volna - mondta töprengőn a nő. - Az, aki arra született, hogy szívtipró
legyen, aligha nyugszik meg. Ez a szenvedély még a halálnál is erősebb. Ó, ő igazi mester volt, csak
én nem voltam a szája íze szerint való. - Majd hozzátette: - Bezzeg ha most találkozhatnánk...
A nő ábrándosnak tűnő hangjától Mist mintha féltékenység fogta volna el, az az érzés, amit a high
school óta nem tapasztalt.
- A tizenhármasra, a tóhoz! - mondta a nő, s kérés nélkül beszállt a kocsiba.
Különös volt ez a parancsoló hangnem. S még furcsább az, hogy Mis zokszó nélkül
engedelmeskedett neki.
A fasor egy dombra vezetett. A fák koronái közül Manhattan felhőkarcolói villantak elő.
- Ön az egyik ilyen magas házban lakik? - kérdezte a nő.
- Nem, csak egy ilyenben dolgozom. Az irodám a negyvenegyedik emeleten van.
- Balkonja van?
- Igen, a dohányzóknak. Néha én is kimegyek, hogy felülről lássam a várost.
- És még egyszer sem gondolt arra, hogy fogja magát, és csak úgy, minden ok nélkül átlendül a
korláton?
- Az ég szerelméért, miért?! - lepődött meg Mis. A nő ránézett, s kissé lehajtotta a fejét:
- Minden férfinak, ha igazán férfi, néha eszébe jut ilyesmi. S ön sem kivétel, látom. Különben nem
ültem volna be a kocsijába.
A férfi megvonta a vállát, nem akarta tovább folytatni ezt az értelmetlen beszélgetést. S akkor
egyszeriben az eszébe villant. Három évvel ezelőtt történt, még Colin születése előtt. Dorothyval
ünnepelni akartak, s befizettek egy háromnapos cruise-ra a Karib-tengeren. A felesége a
fürdőszobában volt, szé-pítkezett a vacsora előtt. Mis a fedélzeten állt, s az alkonyatban aranyló
tengert nézte. Minden csodálatos volt. S akkor hirtelen a mélybe nézett, s olyan erősen ragadta meg a
korlátot, hogy még az ízületei is belesajdultak - ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kiugorjon, a
tizenkettedik szintről levetve magát repüljön a levegőben, majd hatalmas csobbanással a vízbe
csapódjon. Nem mintha ezt szerette volna, de elképzelte, mi történne. Dorothy kilép a fürdőszobából,
s nem találja. Azt hiszi, hogy a fedélzeten van. De nem lesz ott. És egyáltalán sehol sem lesz. S az
eltűnése mindenki számára titok marad. Örökre. Ilyen vadul fantáziált Mis a tengeri levegő és az ebéd
után elfogyasztott két koktél hatására.
De honnan tudhat erről a fátylas nő? Már saját maga is régen elfelejtette ezt a pillanatnyi szuicid
késztetést.
- Itt! Álljon meg! - parancsolta a nő.
Ez egy nagyon régi sír volt, elmosódtak rajta a betűk, s a kereszt is félredőlt. Legalább százéves
volt, ha nem több. Mis nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:
- És ő kije volt?
- Egy remek fickó. Nagyon szerettem. Párbajra hívott egy krakélert, aki tiszteletlenül beszélt rólam.
A szegény fiú egyáltalán nem tudott lőni. Jobb lett volna, ha én megyek el helyette a párbajra. Én
tizenkét lépésről eltalálom az ezüstdollárt.
S a kőre tette a lila virágot.
Csak most gyúlt végre világosság Mis fejében: ez egy mentálisan sérült nő, semmi kétség. Ó,
milyen ostoba is volt, nem kapcsolt időben.
- Bocsásson meg - mondta Mis hátrálva -, de már ideje elindulnom.
Odalépett a BMW-jéhez, ami az adott helyzetben az egyetlen jó megoldásnak tűnt. A nő ekkor
megkérdezte:
- De hát nem is akarja megtudni, mit jelent az unless?
Mis három hibát követett el. Először is, láthatóan összerezzent (ez még nem is lenne nagy baj);
másodszor azt, hogy megállt (nagy hiba!); harmadszor pedig azt, hogy megfordult (s ez már
megbocsáthatatlan hiba volt!).
Mivel nemcsak hogy megfordult, de rá is rápillantott a nőre, ráadásul épp abban a pillanatban,
amikor a nap előbújt a felhők mögül, s az eszelős nő fekete haja aranyló fényben lángolt, a szeme
felvillant a fátyol mögött, ajka nedvesen csillogott.
Az egyik fáról erős szárnycsapkodással egy tarka papagáj repült fel, majd a nő vállára telepedett.
Amikor Mis meglátta, először azt hitte, ő is megbolondult, de rögtön az eszébe jutott, hogy az
újságban olvasott a green-woodi papagájokról. Hogy valaki véletlenül nyitva hagyta egy kalicka ajtaját,
amelyben dél-amerikai madarak voltak.
A nap végleg kibújt a felhő mögül, egyenesen a szemébe sütött, ezért Misnek hunyorognia kellett.
Most nem látta a nőt a papagájjal a vállán, de egészen világosan, mint egy displayen, megpillantotta a
saját csodálatos, ideálisan megtervezett jövőjét: a penthouse-t, melynek egyik fala csupa üveg; a
hullámokon ringatózó jachtját; a golfpályát; élete utolsó évtizedét, mely az Alzheimer-kór végső
stádiumában telik, ami elkerülhetetlen, amikor az embernek (a koleszterinmentes diétától) ilyen erős a
szíve. S ekkor olyan undor fogta el, hogy úgy érezte, antidepresszánst kell szednie, vagy ahogy a
nagymama mondta, legszívesebben kútba ugrott volna.
A nő bólintott:
- Éppen így lesz minden. Negyvenkilenc év múlva pedig megérkezik ide, a Green-Woodba.
Unless... Ha csak nem tesz most felém egy lépést. Egyetlen lépést.
Meg kell mondani: a nő nem nyújtotta felé a kezét, nem mosolygott csábítóan - szó sem volt
ilyesmiről. Egyszerűen csak állt, és várakozón nézett rá.
Mis maga tette meg ezt a lépést.
A nő pedig félig kérdőn, félig bátorítóan mondta:
- Ugye meg akar csókolni?
S a férfi akkor megértette, hogy igen, de még mennyire, éppen ezt szeretné a legjobban a világon.
- Az én csókom ki kell érdemelni.
A kabátja zsebéből elővett egy nikkelezett, intarziás markolatú revolvert, melynek azonban
ijesztően vastag csöve volt. Rögtön látszott, hogy nem holmi női játékszer, hanem halálos fegyver.
Misnek nem volt ideje megijedni, mivel a nő rögtön a markolatával előre nyújtotta felé a fegyvert.
Kivette a tárat, s látni lehetett, hogy abban csak egy töltény van, a többi öt mélyedés üres. Visszatolta,
megforgatta a dobot, majd a halántékához emelte a pisztolyt. A papagáj csőrével a fegyver
torkolatához kapott.
- Ez a csók ára - mondta a nő, ahogy átnyújtotta Misnek a revolvert. - Enélkül nem megy. Meg kell
győződnöm róla, hogy ön nem egy gyáva alak.
How kitchy, futott át Mis agyán. Az orosz származású ügyvéd orosz rulettet játszik. És mi is az a
csók? Az ajakizmok összehúzódása, amelyet a nyálelválasztó mirigyek fokozott működése s a
genitáliák vérrel telítődése kísér. Ilyen semmiségért kockáztassa az életét?
A nő azonban gondolatolvasó volt, ez már biztos. Ezt mondta:
- Ó, ön nem is tudja, milyen az igazi csók!
Nyelve hegyével megnyalta az ajkát, mire az egyszeriben olyan bíborvörös lett, hogy a férfinak
belesajdult a szíve.
- Nézze csak, gyerekjáték!
Ezzel a halántékához emelte a pisztoly csövét, s mielőtt még Mis elkaphatta volna a kezét,
meghúzta a ravaszt.
Hangos, kellemetlen csattanás hallatszott.
A papagáj riadtan röppent fel a nő válláról, s az egyik ágra szállt.
A nő mosolyogva nézett Misre.
Micsoda pokoli játék, gondolta Mis meghökkenve, az esély öt az egyhez. Egyébként is, fogadni
mernék, hogy a revolver nem valódi.
Ezzel kikapta a fegyvert a nő kezéből, megforgatta a dobot, s gyorsan, még mielőtt bekapcsoltak
volna a racionális regulatorok, meghúzta a ravaszt.
- Bravó - mondta a nő. - Még a szemét se csukta be. Általában hunyorogni szoktak.
Ekkor jött a csók - már amennyiben ezt csóknak lehet nevezni. Misnek fogalma sem volt róla, hogy
ilyen is lehet egy csók. Mintha megfordult volna vele a világ, ráadásul a szó szoros értelmében: a zöld
pázsit és a keresztek mintha a feje fölött lettek volna, az égbolt pedig alatta, ő maga pedig egy felhőn
állt, aminek ruganyosságát a talpa alatt érezte.
Amíg lassanként magához tért, kapkodta a levegőt, meregette a szemét, s a többi, a nő ügyesen
kirúzsozta a száját.
- Ez volt az aperitif - jelentette ki, s gyorsan elrejtette a kis tükröt. - Ezután következik az előétel.
Dupla áron. - Bíborvörösre lakkozott körmű ujjaival ügyesen betett a tárba egy töltényt, majd még
egyet. - Kéri? - A nő ismét átnyújtotta a revolvert. - Aztán jön majd a leves. Az ára három töltény, de
megígérhetem, hogy ilyen finomat még nem kóstolt. Azután a főétel. M-m-m! - Égnek emelte a
szemét, s szenvedélyesen suttogni kezdett. - És végül jöhet a legdrágább étel, de ez is a legfinomabb,
a desszert. Öt töltény. Miért sápadt el így? Nincs miért félnie, hiszen bármikor megállhat, ha be akarja
fejezni az étkezést.

Mist zárt koporsóban ravatalozták fel. Bármennyire igyekezett is a temetkezési vállalat


kozmetikusa, képtelenség volt elfogadható állapotba hozni egy olyan ember arcát, akinek a fél
koponyáját elvitte a golyó. A botrányos haláleset ellenére (vagy lehet, hogy éppen annak
köszönhetően) sokan voltak a temetésen.
- Semmit sem értek - mondta a jogász társaság elnöke, amikor megszorította az özvegy kezét,
akinek az arcán dermedt félmosoly ült (ami valószínűleg élete végéig ott is marad). - Semmi oka nem
volt rá, a világon semmi... A szakértői vizsgálat megállapította, hogy mielőtt elsütötte volna a fegyvert,
megforgatta a dobot. A hat mélyedésből csak egy volt üres. Ez még orosz rulettnek is túlzás.
Nagyon drága temetés volt. Az elhunyt egyik volt kliense Nyeftyejuganszkból még egy szibériai
fenyőcsemetét is küldött repülővel. A szilfák a 49-es parcellában még egészen kicsik voltak, jó időbe
telik, mire megnőnek, az északi fenyő azonban gyorsan megerősödik a brooklyni klímában.
Megható orosz szokás szerint mindenki egy marék átszitált fehér homokot dobott a koporsó
tetejére, amit a temetői menedzsment készített elő speciális ezüstvödrökben.
Utolsóként egy fekete fátyolt viselő nő lépett a sírhoz. Senki sem ismerte a jelenlévők közül, de
néhány férfi már régen nem tudta róla levenni a szemét.
A nő egy marék fekete földet dobott a fehér homokra, s a sír szélére egy lila ibolyát helyezett.
UMER-SMUMER,
AVAGY
A CSEPPET SEM
FÉLELMETES HALÁL

Hát nem különös: csak akkor kezdi az ember kapiskálni, hogy miért is kellett neki temetőkről és
holtakról írnia, amikor már a könyv vége felé jár. Vagyis, korábban úgy érezte, muszáj, de nem értette,
miért - egyszerűen késztetése volt rá, és kész. Aztán egy szép napon, egy nem túl magas hegyen
állva, csak nézi a muzulmán arannyal koronázott zsidó várost, hirtelen összeráncolja a homlokát, és
rádöbben, hogy miért.
Isten tudja, miféle váratlan fordulat ez tulajdonképpen: a végén még az derül ki, hogy az ember
azért rohangált le-föl a temetőkben, mert elérte azt a kort, amikor már szeretne kiigazodni a halál
természetét illetően. De nem, ez nem egészen így van. A titok természetét nem lehet kiismerni, azért
titok, mert nincs semmilyen természete. Sokkal helyesebb, ha azt mondom: meg akartam érteni, mi a
halálfélelem. És meglehet, ezzel egyszer s mindenkorra meg akartam szabadulni tőle. Vagy
legalábbis reményhez akartam jutni, hogy ez elvileg lehetséges. Nagyjából ez a helyzet. De mindent
csak sorjában.
Tehát az ember ott áll az Olajfák hegyén, annak is a Templom-domb felé néző nyugati oldalán.
Jeruzsálem vonzza a tekintetét, és már egyáltalán nincs kedve a temetőt nézegetni, ami miatt
hetedhét országon túlra is eljött. A temető egy cseppet sem tetszik. De nem is azért van, hogy
tetsszen. Itt nem nagyon van mit nézni, s nehéz lenne vigasztalanabb és élettelenebb látványt
elképzelni, mint ez a száraz föld a szemétkupacokkal és a lapos kövekkel.
Az ember mégsem megy el, mert sértve érzi magát - túlságosan is sokáig tartott ide eljutnia. És
mert kezdi azt érezni: ebben a porban és szemétben van valami üzenet, amit éppenséggel neki
címeztek. Egy ideig próbálja megfejteni. És nagyjából arra a következtetésre jut: némileg hasonlít a
kiotói Rjóan-dzsitemplom Kő-kertjére, ahol bárhogy üljön is le, tizennégy követ lát, és a tizenötödik
mindig a holttérben marad. Akkor, ahogy mondani szokás, hol van itt a kutya elásva? A nemlét
elérhetetlenségében van a lényeg? Vagy lehet, hogy magában a „holttér" kifejezésben?
Nem, azt hiszem, nem.
Az ember még okoskodik egy kicsit, aztán megfeledkezik az üzenetről, egyszerűen csak körülnéz,
és az jár a fejében, amit utazás előtt erről a temetőről olvasott. Aztán bizonyos idő elteltével már nem
töpreng tovább a múlton, s a jelenre gondol.
Persze messze nem azonnal.

Szóval.
A szent helyek számában az Olajfák hegye vetekszik a szemközti Templom-heggyel. A
keresztények a Getsemáne-kert és Mária sírja miatt tisztelik, de legfőképpen azért, mert Jézus erről a
hegyről ment fel a mennyekbe. A judaizmus hívei számára ezek semmit sem jelentenek, ám itt, a
Josafát völgye fölött találjuk a próféták sírjait, és a legfőbb judaista temetőt, melynek földjében
nyugodni minden igazhívő zsidó álma.
A világ leghíresebb nekropoliszának legősibb része lent van a szurdokban, ahol a cseppet sem
meggyőző kis folyó, a Kédron folyik (én nem is láttam - azt mondják, hol megjelenik, hol eltűnik). Ott
lent állnak egymás mellett a kőből épített mauzóleumok: mindegyiknek megvan a maga mitikus lakója,
s ennek megfelelően is nevezték el őket.
Nézzük a leghíresebbeket.
Egy nyeregtetős sírboltban állítólag Absolon, Dávid király fia van eltemetve, akinek akkora haja
volt, hogy fejét minden esztendőben megnyíratta, mert „az ő fejének haja nyom vala kétszáz siklust a
királyi mérték szerint". És fellázadt Absolon az ő atyja ellen, de csatát vesztett, és híres hajánál fogva
egy fa ágára kötötték, s megölték. Az útikönyv azt írja, hogy korábban Jeruzsálem zsidó és arab
lakosai, a bűnös fiút elítélendő, rendszeresen köveket dobtak a kriptájába, ám a feneketlen sír
sohasem telt meg.
De ez, tulajdonképpen nem igaz. A Bibliában ez áll: „Absolont pedig felvevék, és veték őt az erdőn
egy nagy verembe, és igen nagy rakás követ hányának reá." A sírbolt messze nem az erdőben van,
és a többi mauzóleumhoz hasonlóan nyilvánvalóan jóval később építették, tehát kizárt, hogy a király
fia itt lenne eltemetve. És a zsidók sem dobáltak ide köveket - ezeket az ősi sírboltokat a szefárd
közösség arra használta, hogy ünnepélyen eltemesse az elhasználódott szent könyveket.
Ugyanakkor Palesztinában nem szabad túlságosan szőrszálhasogatónak és kötekedőnek lenni a
tradicionális hiedelmekkel szemben, különben az ember azt kockáztatja, hogy végérvényesen szent
helyek nélkül marad. A keresztény szakrális topográfia jó részét a kora bizánci időkben gondolták ki, a
zsidót viszont néhány évszázaddal korábban. De tényleg olyan fontos lenne, hogy pontosan hol volt a
Golgota és a Getsemáne, vagy ki hol van eltemetve? A lényeg az, hogy nemzedékek sokasága hitt az
Isteni Történelem eme attribútumaiban. Az őszinte hit pedig, ha tényleg nagyon erős, és századokon
át kitart, nemcsak a szellemi energiákat képes felhalmozni, de materiális valósággá is válhat.
Mondjuk, amikor az ember azokat a vöröses foltokat nézi, melyek Zakariás próféta kocka alakú
sírboltjának falait borítják, maga is elhiszi, hogy tulajdonképpen azoknak a jeruzsálemieknek a
megszáradt vérét látja, akiket a babiloniak gyilkoltak meg. Mert lelkiismeret-furdalása lenne, ha
elkezdene kételkedni egy olyan legendában, mely immár kétezer éves. A bűnös Jóásnak, Júdea
királyának parancsára a prófétát megkövezték, ám ő halála órájában szörnyű megtorlást jövendölt
honfitársainak, ami be is következett a mondott időben.
Magától értetődik, hogy a róla elnevezett kriptában nincs semmilyen Zakariás, mint ahogy Jósafát
király szomszédos sírboltjában sincs semmiféle Jósafát. Az összes ilyen elnevezés viszonylag nem túl
régen, a középkorban alakult ki. Hogy kinek épültek ezek a mauzóleumok, azt senki sem tudja.
Egyedül Jákob sírboltjának eredetéről vannak megbízható ismereteink, melynek dór oszlopai fölött a
tizenkilencedik században egy olyan feliratra bukkantak, melynek tanúsága szerint a kripta a Hézir
papi renddé volt.
Kétszer mentem el a temetőbe, féléves különbséggel. Első alkalommal lentről, az ősi
mauzóleumoktól haladtam felfelé az amfiteátrumszerűen elhelyezkedő hétköznapi sírokhoz. Ez a
sorrend logikus és kronologikus is, de hibás. A híres-neves síremlékekben semmi sincs, ami
megfelelne egy nekropolisz általános szellemiségének és értelmének; csak tévútra terelik az embert,
és a befogadást egészen más irányba viszik el. Ezek után a tulajdonképpeni temetőt nézve csak
unalmat és kiábrándultságot érzünk, ráadásul a meglehetősen meredek kaptató és a hőség sem
igazán kedvez a filozofálásnak. Akkor semmit sem értettem meg a temetővel kapcsolatban. Az első
látogatásom szerencsétlenül alakult, ezért elhatároztam, hogy nem veszem számításba.
Amikor újra az Olajfák hegyén jártam, tanultam a hibámból - szándékosan fentről lefelé haladtam.
A hamis Absolonok és Zakariások kősapkáira igyekeztem rá se nézni, s Jeruzsálem felé sem igazán
kacsingattam.
A temető felső része olyan, mint egy ásatás valami régi város helyén, amiből csak a falak és
alapok időtől kikezdett kontúrjai maradtak. Mindenütt kőtörmelék, kőlapdarabok és egyszerű
kavicskupacok, odébb pedig vállalkozó szellemű, csontsovány kutyák szaglásznak.
Persze én is hallottam, hogy a sírokat az arabok gyalázták meg, amikor az Olajfák hegye kívül
került az újonnan alakult Izraeli Állam joghatóságán. A kőlapok egy részét egyszerűen összetörték, a
többivel pedig a jordániai utakat fedték le. Nekem viszont meg sem fordult a fejemben, hogy az 1967
óta eltelt idő alatt senki sem gondoskodik a rombolás nyomainak eltüntetéséről.
Az első benyomás elég furcsa volt: az ember ott áll a megszentségtelenített zsidó romok között;
fölötte az arab Siloám falu háztetői, alatta pedig Jeruzsálem panorámája a napsütésben vakítóan
ragyogó Omar-mecset kupolájával. Tényleg ez az a hőn áhított hely, ahol a judaizmus hű követői
nyugodni akarnak?
A különféle országokban élő zsidók egész életükben azért kuporgatták a pénzüket, hogy
öregségükre „felmehessenek" Jeruzsálembe, és ott halhassanak meg. Zsidó szokás szerint a holtakat
gyorsan eltemetik, nem húzzák az időt, ezért célszerű a kiválasztott temető közelében meghalni - a
tengerentúlról aligha hozta el bárki is a holttestet, mindenesetre a légi közlekedés előtti időkben
biztosan nem.
A zsidó ember megérkezett az Örök Városba, és megvette a jogot a török hatóságoktól, hogy
sírhelyet válasszon magának - minél közelebb „Zakariáshoz", annál drágábban, ugyanakkor az is
nagyon fontos volt, hogy a sír a „Templom árnyékában" legyen, vagyis napnyugtakor a Templom-hegy
árnyéka beborítsa. Kivárta az időt (általában nem tartott túl sokáig - az éghajlat, azt mondják), és
meghalt, a „Hevra Kadisa", vagyis a temető gondozásával foglalkozó Szentegylet pedig még aznap,
de legkésőbb másnap, elhantolta a szerencsés megboldogultat a szent földbe.
A judaizmus viszonya a halálhoz kevésbé meghatározott, mint a kereszténység, az iszlám vagy a
buddhizmus esetében. Hogy mi lesz Azután, az a vallásos könyvekből nem derül ki; az embernek
olyan érzése van, hogy a judaizmus követőit ez nem különösebben érdekli. A gyász nem zsidó műfaj.
Nemcsak gyorsan eltemetik az elhunytat, de fájdalmukat sem mutatják ki mások előtt. Az volt a
benyomásom, hogy ez a temető nem az emlékezés és a zokogás helye. Ez érthető is: ha Izrael népe
egy szép napon elkezdte volna hosszasan és hisztérikusan siratni halottait, akkor ilyen történelemmel
másra sem maradt volna ideje és ereje. A sírásra más hely és más ok jelöltetett ki: szomorkodni a
szemközti dombon lehet, a Siratófalnál, és nem a holtak, hanem a lerombolt Templom miatt.
Engem viszont sokkal jobban érdekeltek a holtak, mint a lerombolt Templom. Azért a biztonság
kedvéért végig hátat fordítottam Jeruzsálemnek, nehogy elvonja a figyelmemet. És jól is tettem.
Amikor a látóteremben nem maradt más, csak az alacsony, egymástól szinte megkülönböztethetetlen
sírkövek, már magam elé tudtam képzelni az Olajfák hegyét annak minden, a szemnek láthatatlan
tartalmával. A szorosan, több rétegben egymás mellett fekvő milliónyi csontvázzal; az alattuk lévő ősi
barlangtemetkezésekkel (itt sok ilyennek kell lennie); még lejjebb pedig, a hegy legbelsejében,
azokkal a föld alatti járatokkal, amik miatt a vallásos zsidók egész életükben gyűjtötték a pénzt, csak
hogy joguk legyen azok szomszédságában nyugodni. Ahogy Jóel könyvében mondva vagyon:
„Egybegyűjtöm akkor mind a pogányokat, és levezetem őket a Josafát völgyébe, és perbe szállok ott
velők..." Az Utolsó Napon az Olajfák hegyének zsúfolt és sötét folyosóin az egész világ halottai ide
sietnek majd, le a völgybe. És az Úr ott fog állni a hegy tetején, valahol a mai Mennybemenetel-
templom mellett, a hegy belseje megnyílik, a holtak milliárdjai felkelnek, s minden ember megítéltetik.

A könyvem számára kiválasztott temetőknek van egy közös vonása, ami számomra nagyon is
lényeges: vagy egyáltalán nincsenek bennük új sírok, vagy pedig nagyon elenyésző a számuk az
összes temetkezéshez képest. Vizsgálódásaim tárgyai nem a vérző sebek, hanem a beforrt
sebhelyek; nem a veszteség fájdalma, hanem a halál, amit az idő patinája vont be, s ezért már nem
lengi be a bomlás szaga. Nem azért léptem be a temetők kapuján, hogy részvétet érezzék és
rémüldözzek, hanem azért, hogy megértsem azt, amit korábban nem értettem. Néhányszor megesett,
hogy egy régi temető, ami eredetileg minden jel szerint teljes mértékben megfelelt a céljaimnak,
elriasztott a sírokra tett gyászkoszorúkkal vagy egy frissen kiásott sírhalom mellett álló szomorú
alakkal. Olyankor sietősen távoztam, mert tudtam, hogy az a hely nem felel meg a számomra, mert ott
mindent áthat a tragédia és a félelem szaga.
Az Olajfák hegye az egyetlen kivétel. Ez nem egy kulturális és történelmi műemlék, hanem az
izraeli rituális-kommunális (vagy hogy nevezik arrafelé) gazdálkodás teljesen aktív részese; az új sírok
aránya itt eléggé magas, ám - meglepő dolog - érzékeny orrom mégsem érezte az itteni levegőben a
félelem szagát.
Hirtelen megértettem: itt nem félnek a haláltól. És nem azért, mert a halál már túlságosan is régen
esett meg, mint például a Régi Doni temetőben, vagy a Highgate-ben, hanem egyszerűen nem félnek,
és kész.
Lehet, hogy az elbizakodottság az oka? Hogy míg minden más nép fiának a föld alatti labirintuson
keresztül kell ide vonszolnia magát, addig az itteni holtak már rég elfoglalták a legjobb helyeket, hogy
úgy mondjam, a nézőtér földszinti részeit.
Nem, azt hiszem, az elbizakodottságnak ehhez semmi köze. Ez inkább a moszkvai Novogyevicsi
temetőről mondható el, melybe kikerülni a szovjet nomenklatúrás karrier legméltóbb befejezésének
számított. Ott minden kirakat: az ezüstkék fenyők, a hatalmas síremlékek, a félarsinos aranybetűk és
a haditechnika a marsalli szarkofágokon.
Az Olajfák hegyén pompának még csak nyoma sincs. Semmi szobrászati bravúr. A sír alapján nem
lehet kitalálni, hogy aki itt fekszik, gazdag volt-e vagy szegény, híresség vagy hétköznapi ember.
Hiányzik a fák és bokrok elengedhetetlen koszorúja is, mindenütt csak csupasz föld és kövek - a
bibliai „por és hamu". És itt nem a talaj terméketlenségéről van szó - körös-körül any-nyi zöld van itt,
amennyit csak akar az ember, de csakis a temető kerítésén kívül. Szóval a kietlenség, a ridegség
mind-mind szándékos és előre elgondolt.
Ez a temető nem igazán alkalmas arra, hogy családostul látogassák - fekete öltönyben és zárt
ruhában, ahogy ez Japánban szokás, meg virágokkal és borral, mint Olaszországban, vagy papírból
készült virágcsokorral és vodkával, mint Oroszországban. A többi nekropolisz azért van, hogy az élők
még sokáig ne felejtsék el halottaikat, és minél gyakrabban látogassák sírjaikat. A többi igen, ez
azonban nem. Még a lenti részben, ahol viszonylagos rendet tartanak, sincs járható ösvény, padot
pedig egyáltalán nem láttam. A kőből készült síremlékekről egyértelműen kiderül, hogy azokat nem az
örökkévalóságnak szánták - ötven, de legfeljebb száz év múlva vagy belesüppednek a földbe, vagy
szétporladnak. Még hamarabb elmosódnak a nem túl mélyen bevésett betűk. De ez végeredményben
nem is fontos. A lényeg az, hogy éppen itt fekszel, hogy közvetlenül a bejáratnál foglaltad el a helyed,
s amikor majd elkezdődik a Fogadás, az elsők egyike lehetsz.
A helybéli holtak nem foglalkoznak olyan semmiségekkel, mint a rokonok vagy utódok figyelme,
sokkal komolyabb dologgal vannak elfoglalva: fekszenek és várnak.
S ekkor megértettem: ez a temető nem más, mint egy hatalmas váróterem. Itt mindenki nyugodtan
és magabiztosan vár. Hogy miért magabiztosan? Mert itt olyan zsidók vannak eltemetve, akik úgy
érzik, hogy helyesen élték le az életüket. Hiszen, ha valakinek oka volna rá, hogy féljen az Utolsó
ítélettől, vajon akkor is az első sorokban foglalna helyet? Az Olajfák hegye halottainak semmi miatt
nem kell bánkódniuk, és semmitől sem kell félniük.
Mikor ezt felfogtam, először irigykedtem. Ám azután már nem a múlton töprengtem, hanem a jövőn
kezdtem gondolkodni, amikor majd minden temető ehhez válik hasonlatossá. Nem külsőleg (isten
ments), hanem az értelme és az atmoszférája alapján.
Ez majd akkor következik be, amikor az emberiség valóra váltja legnagyobb álmát, még ha azokat
az embereket, akik ebben közreműködtek, egészen más szándék vezérelte is.
Az emberiség legnagyobb álma, hogy megszabaduljon a halálfélelemtől, s ezzel együtt minden
mástól is, ami rettenettel tölti el. Ez nem jelenti azt, hogy végleg kiiktatnánk a halált, hanem a váratlan,
előre nem látott és az idő előtt bekövetkező haláltól szabadulnánk meg, ami akkor ront az emberre,
amikor az még nem telt el az élettel, s nem teljesítette be, amire rendeltetett. Magunk alá gyűrni a
halált - végeredményben ez a tudomány, a fejlődés és a társadalmi gondolkodás legfőbb
mozgatórugója.
Tételezzük fel, hogy sikerül megvalósítani ezt a célt. Az embert már semmilyen váratlan halál nem
fenyegeti - sem betegség (minden nyavalyát legyőzött), sem erőszak (nincs többé háború és
bűnözés), sem természeti katasztrófa (mindezeket előre megjósolják és hatástalanítják), de még
baleset sincs (ezt viszont már nem tudom, hogyan csinálják). Amikor a halál már nem tölt el senkit
félelemmel, és nem úgy fogjuk fel, mint a rossz megnyilvánulását, akkor mondhatjuk majd el, hogy az
emberiség sikeresen bevégezte útját, s visszatért az Édenbe.
Mindenki maga fogja eldönteni, hogy nem volt-e neki elég, nincs-e már itt a megnyugvás ideje, ott
fenn, az Olajfák hegyén - mivel az ember már telítődött az élettel, mint kalász a maggal, s elfáradt tőle.
Az ilyen halál nem lesz sem természetellenes, sem tragikus, és igaza lesz Salamon királynak, aki ezt
mondta: „A halál napja szebb a születés napjánál."
Amennyiben helyesen értem a judaizmus tanítását, akkor az egész erről szól: minél tovább élni, a
szabályoknak megfelelően (azaz helyesen), hogy aztán az ember a teljes megelégedettség érzésével
halhasson meg. És nyugodtan feküdhessen a sírban, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Templom-
hegyre, bátor szívvel várva az ítéletet - ami lehet, hogy egyeseknek szörnyű lesz, de nem nekünk.
Happy end

- Hallgasd csak, mit írnak a Tudományos Közlemények-ben - mondta a Nagyon Öreg író. A
Nagyon Öreg író Felesége már rég nem látta őt ilyen élénknek. Azóta, hogy befejezte utolsó,
százötvenedik könyvét, és kijelentette, nem ír többet, mivel, úgymond „kiszáradt belül a tinta". - Nem,
hallgasd csak meg! A japánok befejezték a sindzsu pszichofiziológiai aspektusainak vizsgálatát -
tudod, a szerelmesek kettős öngyilkosságáról van szó. Elemezték az írásbeli bizonyítékokat és
tudósításokat, feltártak régi sírhelyeket...
- Miféle sírhelyeket? - vágott a szavába a felesége, már sejtette, mire akar célozni. Százkét éves
közös életük alatt, hála istennek, félszavakból is megértette a férjét, sőt akár szavak nélkül is - az
utóbbi időkben a Nagyon Öreg író egyébként is csak egy dologról beszélt. - Miféle temetkezésről
lehetne szó a japánoknál, hiszen ők buddhisták, akik mindig is elhamvasztották a halottaikat!
- Oktass csak ki japánból, te kis mindentudó - szakította félbe most a férj. - Egészen a huszadik
századig csak az egyházi személyiségeket és a gazdag családok halottait hamvasztották, az összes
többit eltemették. A Meidzsi-korszak végén, ha nem csal az emlékezetem, a hamvasztások aránya
mindössze 29,8 százalékot tett ki.
A Nagyon Öreg írót, természetesen, nem csalta meg az emlékezete - a nooregenerációs
beavatkozás után jobban működött, mint ifjúkorában. Tizennégy évvel ezelőtt kapta ezt a
gyógykezelést, de még mindig nem szokta meg, vég nélkül dobálózott mindenféle számokkal,
adatokkal és idézetekkel. Ugyanez történt egy fél évszázada, amikor hófehér fogakat ültettek be neki -
ennek örömére mindig olyan szélesen mosolygott, hogy pillanatok alatt két mély ránc képződött az
orra alatt, s lassanként egy orangutánra kezdett hasonlítani. Ezeket a csúnya redőket el kellett
távolítani.
- Figyelj csak, ne szakíts félbe! A tudósítások és az exhumációk - ez egy dolog. Itt más a lényeg: a
japánok mélyrehatóan tanulmányozták a sikertelen öngyilkosok adatait és pszichogrammáit, azokét,
akiket a klinikai halál állapotából hoztak vissza az életbe. Ezeket az adatokat a század elejétől kezdve
őrzik, amikor a tudósok először kezdtek komolyan foglalkozni az élet biológiai vége után bekövetkező
tudati metamorfózisokkal. Emlékszel, hogy a húszas években ez volt a legdivatosabb tudományos
irányzat?
- Nem, a húszas években a klónozással kapcsolatos törvények váltottak ki késhegyig menő vitákat.
- A Nagyon Öreg író Felesége megigazgatta a hajfürtjeit a tükör előtt, lopva vetett egy pillantást balra,
nem lóg-e a tokája. Nem, egy cseppet sem. Lám-lám, mit jelent egy jó klinika. - Emlékszel, hogy
dühöngött némelyikük? Kis híján szétszedték egymást. Uramisten, milyen borzalmas volt!
- Milyen csodálatos is volt - sóhajtott fel a férje. - Gondold csak meg, volt idő, amikor az emberek a
nézetkülönbségeik miatt ellenségeskedtek. De megint a szavamba vágsz. Hiszen én nem a politikáról
beszéltem, hanem az orvostudományról. A húszas években egyszeriben mindenki nem vallási, hanem
tudományos ismereteket akart szerezni a halálon túli létezéssel kapcsolatban. Emlékszel, hány cikk,
könyv, film készült erről akkoriban?
- Hát persze hogy emlékszem. Utána meg elakadtak ennél a bizonyos alagútnál s a végén sugárzó
fénynél - s egy tapodtat sem jutottak előbbre.
Regeneráció ide vagy oda, az öregség elől nem menekülhetsz, gondolta az asszony. Egyre csak
ugyanazt ismételgetjük, ugyanazokról a dolgokról mesélünk egymásnak, amelyeket már mindketten
kívülről tudunk. A férjének igaza van: már minden volt.
- Igen, igen - járkált lelkesen föl s alá a szobában a Nagyon Öreg író. - A bizonyosság itt véget is
ért, csak a hipotézisek maradtak, ezért aztán vissza kellett vonulni. A tudomány lehetőségei is
korlátozottak. De tudod, hogy mit jelentett ki Szinigami professzor, aki a húszas évek anyagait kutatja?
Kiderült, hogy a sindzsu esetében a lélek nem egyedül szállt a sötét alagútban, hanem
másodmagával! Érted - másodmagával! A történészek határozottan állítják, hogy a középkori japánok
tudtak erről. Ezért is volt olyan gyakori a kettős öngyilkosság. Hittek abban, hogy két egymáshoz
nagyon közeli ember, „két egybeforrt lélek" együttes halála azt jelenti, hogy az újjászületésük után is
együtt maradnak. Ez volt az értelme az összes öngyilkosságnak Szonezakiban és a Mennyei Hálók
Szigetén, nem pedig a mindennapi élet kilátástalansága előli menekülés! A húszas évek kutatói nem
speciálisan a kettős öngyilkossággal foglalkoztak, őket általában véve érdekelte a halál utáni
tapasztalás. A sindzsuban részt vevők elbeszéléseinek, amelyekben a „közös repülésről" volt szó,
nem tulajdonítottak jelentőséget, hallucinogén aberrációnak tekintették. Szinigami professzor azonban
csak a sindzsu eseteit vizsgálta, egybevetette és elemezte az adatokat. A halál utáni együtt-érzés az
esetek 37 százalékában volt kimutatható!
A Nagyon Öreg író Felesége fogta a locsolókannát, s öntözni kezdte a virágokat, azt a látszatot
keltve, hogy az elhangzottak nem gyakoroltak rá különösebb hatást.
- Most meg miért beszélsz nekem erről? Nem mindegy, mit éreztek ott együtt a te félbolond
japánjaid?
Bár maga is jól tudta, mennyire nem mindegy. Közös repülés?
- Különben is, mit jelent ez a 37 százalék? - mondta szárazon. - Ez mindössze egyharmad. Nekünk
meg majd nem sikerül együtt-érezni, s a másik kétharmadba esünk. Ez nem olyan, mint a rulett - nem
a megfelelő cellára tettél, hát egye fene!
A Nagyon Öreg író behízelgő, bársonyos hangon szólalt meg:
- De vedd figyelembe, hogy a század elején a szerelmes öngyilkosok fiatal emberek voltak,
legfeljebb hatvanvalahány évesek. Hát kor ez? Azon kívül a szenvedély nem ugyanaz, mint a
szerelem. Leginkább nem az százkét évi együttélés után. Mi már réges-régen olyanok vagyunk, mint a
sziámi ikrek, bennünket semmiféle alagút nem választ el egymástól... De hiszen megígérted nekem, a
szavadat adtad! Szilveszterkor, emlékszel?
- Mit számít, hogy megígértem - fordult el az asszony, miközben a pletyka leveleit vette szemügyre,
úgy látszik, kezdenek elszáradni. - Leitattad pezsgővel az öregasszonyt, mindenfélét sugdostál a
fülébe. Amúgy sem emlékszem, hogy a szavamat adtam volna.
- De még mennyire! Azt mondtad: „Csak megvárjuk, amíg a kertben kinyílnak az íriszek, s majd
akkor lehet róla szó." Elvirágoztak az íriszeid. Nem is nagyon örültél neki. Azt mondtad: „Ne ültessünk
helyettük, mondjuk, orchideákat?" Azután eszedbe jutott, hogy már voltak orchideáid, még a
kaktuszok előtt. Már minden volt, kislány. Minden. Bizony isten, szégyenletes dolog élni, amikor már
minden tizedjére ismétlődik. Ott pedig, a másik oldalon, ott a fény. Már vár minket, érzem, ó, mennyire
érzem! Elrepülünk oda együtt, kettesben nem fogunk félni.
- De hiszen a tudománynak mégsem sikerült megállapítania, hogy miféle fény ez az alagút másik
végén. És ha valami szörnyűség vár ott ránk? - mondta a Nagyon Öreg író Felesége, s már kezdte
megadni magát, mivel mindig is így történt, amikor a férje ilyen hangon beszélt vele - úgy látszik,
semmit nem tanultál ez alatt a százkét év alatt, bolond vénasszony.
- Miféle szörnyűség lehet ott abban a tündöklő fényben? Hiszen emlékezhetsz rá, hogy a
szemtanúk, azok az emberek, akik visszatértek onnan, az egész lényüket átható elragadtatásról
beszélnek. No és aztán - a Nagyon Öreg író fakó szemében olyan szikrák gyúltak, amilyeneket a
felesége már hosszú-hosszú évek óta nem tapasztalt. - A szörnyűség - ez olyan érdekes! Már hány
éve nem történt velünk semmi szörnyűség! Képzeld el, egy fényes palotában találjuk magunkat, s egy
rettentő hang ránk dörren: „Ahá, galambocskáim, akkor most mindenért felelni fogtok!"
Jól ismert reszelős hangján felnevetett, s ezzel mindent elrontott.
- Menj a csudába ezzel az ostoba beszéddel! - intette le a felesége. - Inkább etesd meg a
kiskutyákat. Csak tenyészted ezeket a szerencsétlen jószágokat, azután meg lusta vagy velük
foglalkozni.
A Nagyon Öreg író el is indult a kutyákhoz, láthatóan kelletlenül. Pedig valamikor akár több órán
keresztül is elbajmolódott velük, be se lehetett csalni. Milyen öröm is volt, amikor megszülettek a
kölykök...
Az asszony egy könyvvel a kezében kiment a teraszra. Fél négy van, még csak fél négy. A napok
végtelenül hosszúra nyúltak, mivel az utóbbi időben nem alszik többet három óránál, dolga pedig
tulajdonképpen nincs, kivéve azt, amit csak úgy kitalál magának. Már régen mindent elintéztek,
mindent elértek, amit akartak. És a gyerekek? Még kimondani is nevetséges, hogy „gyerekek".
Mindegyik túl van a százon. Egykor neki ez volt a legkomolyabb pszichológiai határ, de ők már egy
másik nemzedék, az ilyesminek nem tulajdonítanak jelentőséget. Az unokák azonban jobban
hasonlítanak rá és a férjére. Nem különös, hogy az ember többet törődik az unokáival, mint annak
idején a saját gyerekeivel? A dédunokákra már nem jutott energiája. Az ükunokákra még kevésbé.
Ami pedig az ük-ük-... Ekkor A Nagyon Öreg író Felesége megakadt, belebonyolódott az előtagokba.
Vagy az „ük" nem is előtag? Ah, végül is teljesen mindegy.
Felnyitotta a Nicholas Nickleby című könyvet. Legalább ezredjére. Már réges-régen nem olvas új
irodalmat, csak újraolvassa a régit. Nem azért, hogy belefeledkezzen a jól ismert hősök életébe,
hanem hogy újra felidéződjön az az egykori érzés. De mára már ez az öröm is megkopott, elhamvadt,
bár mostanában azt találták ki, hogy úgy adják ki a könyveket, mint hajdanán, gyerekkorában:
vászongerinccel, a display pedig külsőre, sőt tapintásra is teljesen olyan, mint a papírlap.
Csöpp-csöpp!
Kristálytiszta, csengő hang ütötte meg a fülét.
Szórakozottan felnézett. Az esőcsatorna alatt egy nagy réztál állt, virágszirmok úsztak benne.
Egyszer régen, már nem is emlékszik, hány évvel ezelőtt, egy japán templomban látott ilyent: ott a
kertészek nem söpörték ki a szakura lehullott szirmait, hanem vízzel teli kádakba szórták őket. Ő is
ugyanilyent csinált a kertjében. Korábban azért, mert szépnek tűnt, az utóbbi években pedig már csak
megszokásból. Semmi különös, víz, rajta színes kis foltok.
Nagyobbra állította a betűméretet, megnyomta a gombot, és lapozott. Csöpp!
Az éjjel esett egy kis eső, s az ereszcsatornából időről időre egy-két elkésett vízcsepp hullott a
tálba. Az edény egészen a karimájáig megtelt, de a víz nem ömlött ki belőle, hanem fölpúposodott,
csillogó kupolát képezett, de nem folyt ki. Éppen így mutatott az óceán a horizonton, amikor először
hajózták körbe a világot. S a lehulló vízcsepp hangja is valahonnan nagyon ismerős. Ó, igen, amikor
egy elhagyatott templomban kerestek menedéket az eső elől, valahol Pszkov környékén. Elfogyott a
benzin, kiszálltak, hogy gyalog induljanak tovább, akkor kapta el őket a hirtelen jött zápor. Milyen
nevetséges, elfelejtett szó - „benzin". De nem is, nem, ez Velencében volt, kilencvenkettőben. A
fürdőszobában csöpögött a csap, de nem zavarta őket, mert fiatalok voltak, s először jártak
Velencében. Minden alkalommal felriadt, amikor a fürdőszobából kihallatszott a lehulló vízcsepp halk
koppanása, majd ismét boldogan álomba merült.
Csöpp!
A tál széléről vékony sugárban patakzani kezdett a víz, fodrokat hagyva maga után az egyenetlen,
pirosas vízfelületen.
S ekkor mintegy megbékélve, bágyadtan ezt gondolta: nos, talán tényleg itt az ideje.
TARTALOM

Magyarázat 3

A RÉGI DONI TEMETŐ (MOSZKVA)


G. Cshartisvili: Volt-nincs, avagy az elfeledett halál 5
B. Akunyin: Most a száj, majd a fog 9

A HIGHGATE TEMETŐ (LONDON)


G. Cshartisvili: It has all been very interesting, avagy az illedelmes halál 19
B. Akunyin: Elsődleges az anyag 25

A PERE LACHAISE TEMETŐ (PÁRIZS)


G. Cshartisvili: Voilá une belle mort, avagy a szép halál 29
B. Akunyin: Engedd, hogy megcsókoljam ajkad 37

A KÜLFÖLDIEK TEMETŐJE (YOKOHAMA)


G. Cshartisvili: Rósó-fudzsó, avagy a váratlan halál 47
B. Akunyin: Szigumo 53

A GREEN-WOOD TEMETŐ (NEW YORK)


G. Cshartisvili: Are you OK, avagy az optimista halál 65
B. Akunyin: Unless 71

A ZSIDÓ TEMETŐ AZ OLAJFÁK HEGYÉN (JERUZSÁLEM)


G. Cshartisvili: Umer-smumer, avagy a cseppet sem félelmetes halál 77
B. Akunyin: Happy end 82
A szerzőtől
az Európa Könyvkiadónál
korábban megjelent:

AKHILLEUSZ HALÁLA
AZ ÁLLAMTANÁCSOS
AZAZEL
KÜLÖNLEGES MEGBÍZATÁSOK
LEVIATHAN
TÖRÖK CSEL

Európa Könyvkiadó, Budapest


Felelős kiadó Barna Imre igazgató
Nyomdai előkészítés Pala8 Tipográfia
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt.
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Készült Debrecenben, 2008-ban
Felelős szerkesztő M. Nagy Miklós

A kötetet
José Guadalupe Posada (1852-1913)
mexikói művész grafikáinak felhasználásával
Pintér József tervezte

Készült (17,18) ív terjedelemben


ISBN 978 963 07 8639 3

www.europakiado.hu