Anda di halaman 1dari 314

Jodi Ellen Malpas

Egy éjszaka 1
Egy éjszaka ígérete

Livynek azonnal feltűnik, amint besétál a kávézóba. Lélegzetelállítóan jóképű,


olyan áthatóan kék tekintettel, hogy majdnem kiszolgálni is elfelejtik. És amikor
kimegy az ajtón, Livy azt gondolja, hogy soha többet nem fogja látni. De aztán
megtalálja a szalvétára írt üzenetet, melyen az aláírás: „M”.
A férfi csupán egyetlen éjszakát akar, hogy kényeztesse őt. Semmi érzelmet, semmi
kötődést – semmi más, csak kéjt. Minden védőfal, amit Livy maga köré emelt
magányos élete során, egyszeriben leomlással fenyeget ezzel a zavarba ejtő
emberrel szemben. Célratörő, mégis jólnevelt. Úriember, mégis fensőbbséges.
Szenvedélyes, mégis érzelemmentes. A vonzalom azonban oly erős, hogy Livy
képtelen bármit is megtagadni tőle.. beleértve önmagát is.
M valami olyan, mélyen lappangó, függőségbe taszító vágyat ébreszt fel Livyben,
melynek létezését a lány addig nem is sejtette, és melyet, félő, csak ő elégíthet ki.
De a lány érzi, hogy a gyors autók, a drága öltönyök és fényűző lakás mögött egy
sebzett személyiség rejtőzik.
Ahhoz, hogy testestül-lelkestül az övé legyen, Livynek fényt kell derítenie a sötét
titkokra. Valóságos megszállottsággal merül el a férfi világában, próbálja
legyőzni a védőpajzsait, pedig ez a megszállottság azzal fenyeget, hogy
visszavonhatatlanul összetöri a szívét…

Művelt Nép Könyvkiadó

Budapest
A mű eredeti címe:
Jodi Ellen Malpas: ONE NIGHT PROMISED

Fordította:
Hoppán Eszter

A szöveget gondozta: Takács Andrea

Copyright © Jodi Ellen Malpas, 2014


Hungarian translation © Hoppán Eszter, 2016
(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2016)

ISBN 978-615-5617-10-2

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu
Az asszisztensemnek, Siobhannak.
Az önök számára ő Minden Fontos Dolgok Tudója.
Nekem a kishúgom.
PROLÓGUS

A férfi hívatta. A lány tudta, hogy rájön – a férfinak mindenhol volt szeme és
füle, ez persze nem akadályozta meg a lányt abban, hogy megszegje az
engedelmességet. Ez hozzátartozott ahhoz a tervhez, amellyel elérheti, amit
akar.
Miközben a londoni pinceklub sötét folyosóján botladozott, a lány nem is
nagyon volt tudatában saját ostobaságának. Az elszántság és a magas
véralkoholszint megakadályozta ebben. Otthon szerető család várja, olyan
emberek, akik szeretik és becsülik, és akik miatt azt szeretné, hogy akarják és
értékeljék. A lelke mélyén tudta, hogy igazából nincs jó oka lemezteleníteni
testét és lelkét ennek a hitvány, romlott alvilágnak. Mégis megtette ma éjjel
is. És ugyanúgy megteszi majd másnap is.
Összeszorult a gyomra, amikor az ajtóhoz ért. Alkoholgőzös állapotában arra
is alig volt képes, hogy felemelje a kezét és megfogja a kilincset. Egy apró
csuklással és egy újabb botlással nevetségesen magas tűsarkújában szinte
beesett William irodájába.
William jóképű, a harmincas évei végén járó férfi volt; sűrű, sötét haja kissé
őszült már a halántékánál, de ez remekül illett kifogástalan öltönyeihez.
Szögletes álla keménynek mutatta, de nagyon barátságosan tudott mosolyogni,
ha akart, noha ez nem történt meg túl gyakran. Hímnemű ügyfelei sosem látták
ezt a mosolyt. Velük William a kíméletlenség maszkját viselte, amitől mindenki
remegett a jelenlétében. Ha azonban egy lánnyal beszélt, mindig csillogott a
szeme, kedves és megnyugtató volt az arckifejezése. A lány ezt nem értette, de
meg se próbálta megérteni. Csak annyit tudott, hogy szüksége van erre az
emberre. És azt is tudta, hogy William is megkedvelte őt. S a lány ki is használta
ezt a gyengeséget. A kemény üzletember szíve minden lánnyal meglágyult, de
nála egyenesen szétolvadt.
William az ajtóra pillantott, amikor a lány bebotladozott, aztán felemelte a
kezét, hogy elhallgattassa az asztala előtt álló magas, rossz arcú fickót, aki
éppen beszélt hozzá. Az egyik fő szabály az, hogy a látogatók mindig
kopogjanak, és várják meg, hogy behívja őket, de a lány ezt sosem tartotta be,
és William se szúrta le emiatt soha.
– Mindjárt folytatjuk – küldte el egy intéssel a társát, aki habozás és
ellenkezés nélkül kiment, majd halkan becsukta az ajtót maga mögött.
William felállt, lesimította zakóját, majd kilépett hatalmas asztala mögül. A
lány még a részegség ködén át is jól látta arcán az aggodalmat. Némi
bosszúságot is észlelt. William óvatosan, vigyázva lépett közelebb, mintha
attól félne, hogy a másik ráveti magát, aztán gyengéden megfogta a karját.
Kíméletesen elhelyezte a lányt az egyik tűzött bőrszéken az asztala előtt,
aztán töltött magának egy pohár skót whiskyt, a lánynak pedig egy pohár
jeges vizet nyomott a kezébe, aztán maga is leült.
A lány szemernyi félelmet sem érzett a nagy hatalmú férfi jelenlétében, még
ebben a védtelen állapotában sem. Furcsamód mindig biztonságban érezte
magát. William bármit megtesz a „lányaiért”, beleértve azt is, hogy kasztrál
bárkit, aki túllépi a határt. Megvoltak a maga szabályai, amelyeket egyetlen
épeszű férfi sem próbált megszegni. Több forgott kockán az életüknél.
A lány már látta a szabályszegés következményét, és nem volt épp
szívderítő.
– Megmondtam, hogy soha többet – kezdte William, és próbált dühösnek
tűnni, de inkább együtt érző benyomást keltett.
– Ha te nem teszed elém őket, akkor kénytelen vagyok egyedül megkeresni –
motyogta akadozó nyelvvel a lány, az italtól felbátorodva. Táskáját az
asztalra dobta, de William figyelmen kívül hagyta a tiszteletlenséget, és
visszatolta a lány elé.
– Pénz kell? Adok. Amúgy sem szeretném, ha ebben a világban maradnál.
– Ezt nem te döntöd el – ellenkezett a lány vakmerőn, de persze pontosan
tudta, mit csinál. A férfi elkeskenyedő szája, a szürke szempár sötétebbé
válása elárulta neki, hogy jó úton halad. Ő fog diktálni.
– Tizenhét éves vagy. Előtted az egész élet. – A férfi felállt, és előjött az
asztal mögül, aztán a szélére ült. – Hazudtál a korodról, számtalan szabályt
szegtél meg, most pedig nem hagyod, hogy újra összerakjam az életedet. – A
férfi megfogta a lány állát, és maga felé emelte a dacos arcocskát. –
Tiszteletlenül bántál velem, de még inkább önmagaddal.
Erre a lány nem tudott mit felelni. Félrevezette és becsapta a férfit, csak hogy
a közelébe kerülhessen.
– Sajnálom – motyogta halkan, és elhúzta az arcát, aztán hosszan kortyolt a
vízből. Nem tudta, mi mást mondhatna még, de még ha eszébe jutott volna is
valami, az sem lehetett volna elég jó. Tudta, hogy William iránta tanúsított
jóindulata megrongálhatja a férfi hírnevét ebben a földalatti világban, s azzal,
hogy elutasítja a férfi ajánlatát a helyzete jobbítására – mely helyzetért
felelősnek érezte magát –, csak még jobban kockára teszi ezt a hírnevet.
William letérdelt elé, két hatalmas tenyerét a lány csupasz lábaira simította.
– Most épp melyik ügyfelem szabálytalankodott?
A lány a vállát vonogatta – nem akarta elárulni annak a férfinak a nevét, akit
az ágyába csábított. Tudta, hogy William mindenkit figyelmeztetett: tartsák
magukat távol tőle. De ő ezt az embert is félrevezette, akárcsak Williamet.
– Nem számít. – Azt akarta, hogy William beguruljon a folyamatos
tiszteletlenségtől, de a férfi megőrizte a nyugalmát.

* * *

– Nem fogod megtalálni, amit keresel – William gazembernek érezte magát,


hogy ilyen durva dolgokat mond. Tudta, mi a lány célja. – Nem vigyázhatok
rád – folytatta halkan, és lehúzta a rövid ruha szélét.
– Tudom – suttogta a lány.
William hosszan, elkínzottan felsóhajtott. Tudta, hogy ez a kis teremtés nem
ide való. Már abban sem volt biztos, hogy ő maga idetartozik. Eddig sosem
hagyta, hogy az érzelmei hatással legyenek az üzletre, sosem hozta magát
olyan helyzetbe, amellyel tönkretehette volna jól megérdemelt pozícióját, ez
a lány azonban minden mást háttérbe szorított. Az a zafírkék szempát tette.
William máskor sosem hagyta, hogy az érzések veszélyeztessék az üzletet –
ezt nem engedhette meg magának –, de ezúttal kudarcot vallott.
Nagy kezével megsimogatta a puha porcelánbaba arcot, s a lány pillantásának
mélységes szomorúsága kemény szívébe döfött.
– Segíts, hogy helyesen cselekedhessem. Neked nem itt van a helyed
mellettem – szólt.
A lány bólintott, és William megkönnyebbülten felsóhajtott. Ez a lány túl
szép és túl vakmerő – veszedelmes kombináció. Hamarosan nagy bajban lesz.
A férfi roppantul haragudott magára, amiért hagyta, hogy ez bekövetkezzen,
a lány minden cselszövése ellenére.
Ő törődött a lányokkal, tisztelte őket, és tett róla, hogy az ügyfelei is így
tegyenek. Mindig éberen figyelt mindenre, ami veszélyt jelenthet rájuk, akár
lelkileg, akár testileg. Tudta, mit szoktak csinálni, mielőtt megteszik. De ezt
az egyet hagyta. Ez az egy túljárt az eszén. Persze nem hibáztathatta a lányt.
Csakis önmagát. Túlságosan belefeledkezett a szépségébe – ebbe a
szépségbe, amely örökre az agyába vésődött. Újra el fogja küldeni, s ezúttal
tesz róla, hogy soha ne jöjjön vissza. Túlságosan fontos neki ahhoz, hogy
maga mellett tarthassa. És ez a tudat fájdalmasan égette sötét lelkét.
ELSŐ FEJEZET

A tökéletes kávé készítése külön tudomány. És még nagyobb tudománynak


tűnik egy olyan űrhajó kinézetű masinával, mint amilyen most itt áll előttem.
Napokig figyeltem a másik pincérlányt, Sylvie-t, ahogyan könnyedén elvégzi
ezt a feladatot, miközben fecserészik, kiereszt egy újabb csészével, s beüt egy
tételt a kasszába. Nekem viszont csak valamiféle zavaros keverék sikerül,
mind a kávét, mind a kávégép környezetét tekintve.
Halk szitkozódással erőltetni kezdtem a megtömött szűrőt, amíg az kicsúszott,
és a zacc szanaszét szóródott.
– Nem, nem, nem – morogtam az orrom alatt, és a kötényem zsebéből
törlőrongyot szedtem elő. A rongy barnás-nedves volt, ékesen bizonyítva,
hányszor töröltem már fel magam után a szutykot.
– Vegyem át? – hallatszik Sylvie derűs hangja, amitől leejtem a vállam.
Hiába. Akárhányszor próbálom, mindig ugyanaz a vacak lesz. Ez az űrhajó
nem a barátom.
Drámaian felsóhajtok, és hátrafordulok. Sylvie kezébe nyomom a nyeles
fémszűrőt.
– Ne haragudj. Ez a vacak utál engem.
Sylvie élénkpiros ajka kedves mosolyra húzódik, fekete Kleopátra-tincsei
repkednek, ahogy megrázza a fejét.
– Majd kialakul. De addig is szedd le a hetes asztalt.
Sietve felkapok egy tálcát, és a frissen megürült asztalhoz megyek, abban a
reményben, hogy helyreállíthatom megsérült önbizalmamat. „Ki fog rúgni”,
gondolom, miközben megpakolom a tálcát. Mindössze négy napja dolgozom
itt, de amikor felvett, Del azt mondta, hogy alig pár óra alatt elsajátítom majd
a bisztró hátsó pultját uraló gép működtetésének fortélyát. Szörnyű volt az a
nap, és azt hiszem, Del is pontosan ugyanezen a véleményen van.
– Nem rúg ki – Sylvie bekapcsolja a gépet, és a bisztrót betölti a kilövellő gőz
sistergésének hangja. – Bír téged – folytatja hangosabban, és fog egy csészét,
egy tálcát, kanalat, a kakaószórót és egy szalvétát, miközben mindvégig
könnyedén forgatja a fém tejeskancsót.
Mosolygok, miközben letörlöm az asztalt, aztán fogom a tálcát, és
visszamegyek vele a konyhába. Csak egy hete ismerem Delt, és ő máris
megmondta, hogy a lelkem mélyéig jóravaló vagyok. A nagyanyám is
ugyanezt mondta mindig, de ő azt is hozzátette, hogy jobb lesz, ha
változtatok ezen, mert a világ meg az emberek nem mindig jóindulatúak vagy
kedvesek.
Leteszem a tálcát oldalt, és elkezdek bepakolni a mosogatógépbe.
– Minden oké, Livy?
Paul, a szakács szól hozzám mogorva hangján.
– Megjárja. És nálad?
– Csúcs ez az érzés. – Tovább sikálja a fazekakat, közben fütyörészik.
Folytatom az edények berámolását, és arra gondolok, hogy egészen jól
elboldogulnék itt, ha nem lenne az a fránya masina.
– Csináljak még meg valamit, mielőtt lelépek? – érdeklődöm Sylvie-től, aki
épp belép a konyhai lengőajtón. Irigylem a könnyedséget és gyorsaságot,
amellyel elvégzi a feladatait, a francos masina kezelésétől kezdve a csészék
feltornyozásáig, anélkül hogy odanézne.
– Ne – fordul meg, és a kezét a kötényébe törli. – Menj csak. Holnap
folytatjuk.
– Köszi. – Leveszem a kötényt, és felakasztom. – Szia, Paul.
– Kellemes estét, Livy – integet felém egy merőkanállal.
Miután végigszlalomoztam az asztalok között, kimegyek a szűk mellékutcára.
Azonnal csuromvizes leszek az esőtől. Remek. Elmosolyodom, fejemre
húzom a farmerdzsekimet, és futásnak eredek.
Szökdécselek a pocsolyák között, Converse-em egy pillanat alatt átázik, és
cuppog minden lépésnél, miközben a buszmegálló felé igyekszem.

* * *

Felszaladok a házunk lépcsőjén, berontok az ajtón, aztán belülről nekidőlök,


és levegőért kapkodok.
– Livy! – nagyi hangja azonnal véget vet esős rosszkedvemnek. – Livy, te
vagy az?
– Én – felakasztom átázott dzsekimet, és lerúgom átázott Converse-emet,
aztán elindulok a hosszú előszobán át a konyha felé. Nagyi a tűzhely fölé
hajolva egy nagy fazékban kavargat valamit – vélhetően levest.
– Hát megjöttél! – teszi le a fakanalat, és felém biceg. Nyolcvanegy éves
létére klasszul tartja magát. – Bőrig áztál!
– Nem vészes – nyugtatom meg, és vizes hajamba túrok, ő pedig tetőtől
talpig végigmér, aztán a tekintete megállapodik a felhúzódó póló alól
kivillanó lapos hasamon.
– Híznod kéne.
Forgatni kezdem a szemem, de veszem a lapot.
– Éhen halok!
A ráncos arcán szétterülő mosoly engem is mosolyra késztet. Átölel, és
megsimogatja a hátamat.
– Mit főztél mára, nagyikám? – érdeklődöm.
Elenged, és az étkezőasztal felé bök.
– Ülj le.
Azonnal engedelmeskedem, és kezembe veszem az odakészített kanalat.
– Na?
A homlokát ráncolja.
– Na mi?
– Mi van vacsorára? – faggatom.
– Ó! – felém legyint egy konyharuhával. – Semmi izgalmas. Vettem ezt-azt,
és megsütöttem a kedvenc répatortádat – mutat a másik pultra, ahol egy torta
csücsül. De nem répatorta.
– Te répatortát csináltál nekem? – kérdezem, miközben folytatja a leves
tálalását két tányérba.
– Igen. Már mondtam, Livy. A kedvencedet készítettem.
– De nekem a citromtorta a kedvencem, nagyikám. Tudod jól.
Nem hagyja abba a munkát: odahozza a két tányért az asztalhoz, és lerakja
őket.
– Igen, tudom. Ezért is csináltam citromtortát.
Megint a pult felé pillantok, hogy ellenőrizzem magam.
– De nagyikám, ez olyan, mint egy fordított ananásztorta.
Lehuppan a székre, és úgy néz rám, mintha én nem lennék normális.
– Persze hogy olyan, mert az is – meríti kanalát a levesbe, és beszürcsöli,
mielőtt a frissen sült kenyér után nyúl. – A kedvencedet készítettem.
Teljesen zavaros, de én is. Az elmúlt percekben zajló párbeszéd után már
fogalmam sincs, miféle tortát készíthetett, de nem is érdekel. Végignézek
drága nagyanyámon, és figyelem, ahogy eszik. Teljesen normálisnak tűnik, és
egy cseppet sem zavart. Ez lenne a vég kezdete? Előrehajolok.
– Jól vagy, nagyi? – kérdem aggódva.
Felkacag.
– Csak ugratlak, Livy!
– De nagyi! – korholom, és máris jobban érzem magam.
– Egyelőre még eszemnél vagyok – kanalával a tányé-
rom felé bök. – Edd meg a levesed, és meséld el, milyen volt a mai napod.
A vállam leejtem, és felsóhajtok, miközben megkeverem a levest.
– Nem boldogulok azzal a kávégéppel, és ez elég nagy baj, amikor a vendégek
kilencven százaléka valamilyen kávét rendel.
– Majd belejössz – feleli magabiztosan, mintha ő a szakértője lenne annak a
vacaknak.
– Én nem vagyok olyan biztos benne. Del nem fog megtartani, ha csak az
asztalt vagyok képes leszedni.
– Na és a kávégéptől eltekintve tetszik a hely?
Elmosolyodom.
– Igen, nagyon.
– Remek. Nem vigyázhatsz mindig csak rám. Egy magadfajta fiatal lánynak
élveznie kell az életet, nem pedig az öreg nagyanyja szoknyáján ülnie. –
Óvatosan végigmér. – Különben sincs szükségem felügyeletre.
– Szívesen gondoskodom rólad – ellenkezem halkan, és lélekben felkészülök
a szokásos prédikációra. Ez olyan dolog, amiben soha sem fogunk
egyetérteni. Nagyi törékeny, nem is annyira testileg, inkább szellemileg,
bármennyire erősködik is, hogy minden rendben. A legrosszabbtól tartok.
– Livy, nem távozom addig az élők sorából, amíg nincsenek sínen a dolgaid,
márpedig nem lesznek, ha folyton csak engem babusgatsz. Kezdek kifutni az
időből, úgyhogy húzz bele.
Összerezzenek.
– Már mondtam, hogy nekem jó így.
– Jó így, hogy elbújsz a világ elől, ami pedig annyi mindent kínálhatna neked?
– kérdezi komolyan. – Kezdj el élni, Olivia. Hidd el, az idő hamar elrepül.
Mielőtt észbe kapnál, már jön is a műfogsor, és nem mersz tüsszenteni,
nehogy összepisild magad.
– Nagyi! – Fuldokolni kezdek egy falat kenyértől, de őt ez sem deríti jobb
kedvre. Halálosan komoly, mint mindig, amikor ilyesmiről beszélünk.
– Pedig így van – sóhajt fel. – Menj ki a világba. Fogadd el, amit az élet ad.
Nem vagy az anyád, Oliv…
– Nagyi! – figyelmeztetem lassan.
Láthatóan kisebb lesz a széken. Tudom, hogy frusztrálom, de így is boldog
vagyok. Huszonnegyedik évemet taposom, a születésem óta vele élek, és
miután eljöttem a főiskoláról, mindenféle ürügyekkel itthon maradtam, hogy
szemmel tarthassam. De míg engem ez kielégített, őt nem.
– Olivia, én már továbbléptem, neked is ezt kell tenned. Sosem lett volna
szabad visszatartanom téged.
Mosolygok; nem tudom, mit mondjak. Ő nem tudja, de kellett, hogy
visszatartson. Elvégre az anyám lánya vagyok.
– Livy, tedd boldoggá szegény öreganyádat. Vegyél fel valami szép magas
sarkút, és menj el szórakozni.
Most én leszek kisebb. Mindig ugyanaz a nóta.
– Nagyi, le kéne kötöznöd, ha magas sarkút akarnál rám adni – már a
gondolattól is megfájdul a lábam.
– Hány pár áll a szekrényben ebből a vászonvacakból? – kérdezi, miközben
újabb kenyeret vajaz nekem.
– Tizenkettő – felelem, minden szégyenkezés nélkül. – De mind más színű. –
Azt tervezem, hogy szombaton veszek egy sárgát is. Fogom a kenyeret, és
beleharapok, és elmosolyodom, ahogy elégedetlenül pufogni kezd.
– Akkor legalább menj el valahova, és lazíts. Gregory annyiszor hív. Miért
nem állsz egyszer kötélnek?
– Nem iszom. – Most már igazán abbahagyhatná. – És Gregory úgyis csak
melegbárokba vinne – vonom fel a szemöldököm. A legjobb haverom annyi
pasival fekszik le, hogy az kettőnknek is bőven elég lenne.
– Bármilyen bár jobb, mint a semmi. Biztos élveznéd. – Átnyúl az asztal
felett, és lesöpör néhány morzsát a számról, aztán megsimogatja az arcomat.
Előre tudom, mit fog mondani.
– Ijesztő a hasonlóságotok.
– Tudom. – A kezére teszem a kezem, és ott is hagyom, amíg a gondolataiba
merül. Nem emlékszem túl jól az anyámra, de fényképeken láttam: mintha a
másolata lennék. Még szőke hajam hullámai is hasonlóan hullnak a vállamra,
mintha apró testemhez képest túl sok lenne. Hihetetlenül nehéz, s csak úgy
engedelmeskedik valamennyire, ha jól megszárítom, és hagyom, hogy azt
csináljon, amit akar. Nagy, tengerészkék szemem pedig, ami épp olyan, mint
a nagyimé és anyámé, fényesen csillogó. Mint a zafír, mondják sokan. Én nem
olyannak látom. Csak szórakozásból sminkelem világos árnyalatú arcomat,
nem szükségből, de csak egészen minimálisan.
Miután már elég időt adtam neki az emlékezésre, visszateszem a kezét a
tányérja mellé.
– Egyél, nagyi – mondom halkan, és én is tovább kanalazom a levest.
Ő próbál visszazökkenni s jelenbe, és folytatja az evést, de nagyon csendes.
Sosem tudta túltenni magát anyám szertelen életmódján – ami végül
megfosztotta őt a lányától. Tizennyolc év telt el, de még mindig rettenetesen
hiányzik neki az anyám. Nekem nem. Hogy is hiányozna valaki, akit alig
ismertem? De ha látom, hogy a nagyi rendszeresen elszomorodik emiatt, így
már nekem is éppolyan fájdalmas.

* * *

Igen, a tökéletes kávé elkészítése valóságos művészet. Megint a gépet bámulom,


de ma már mosolyogva. Sikerült! Pont a megfelelő mennyiségű hab, a selymes
simaság, és a tökéletes szív alakot formázó kakaószórás. Csak az a kár, hogy én
magam fogom meginni, nem pedig egy vendég.
– Jó lett? – kérdezi Sylvie várakozón.
Hümmögök, aztán leteszem a csészét.
– A kávégép meg én most már barátok vagyunk.
– Ez az! – rikkantja, és átölel. Nevetek, és osztozom a lelkesedésében. A válla
fölött látom, hogy a bisztró ajtaja kinyílik.
– Azt hiszem, mindjárt kezdődik a déli csúcs – bontakozom ki a karjából. –
Majd én.
– Ó, micsoda önbizalom – nevet Sylvie, és elhúzódik, hogy helyet hagyjon
nekem a pultnál. Ragyogóan mosolyog, miközben odamegyek az újonnan
érkező férfihoz.
– Mit hozhatok? – kérdezem, készen arra, hogy lejegyezzem a rendelését, de
amikor nem válaszol, rápillantok, és látom, hogy bámul. Idegesen feszengeni
kezdek, nem tetszik a fürkésző pillantás. Aztán összeszedem magam.
– Uram?
Egy kicsit elkerekedik a szeme.
– Hú, egy kapucsínót legyen szíves. Elvitelre.
– Máris. – Munkához látok, magára hagyva a tágra nyílt szeműt, hogy kicsit ő is
összeszedhesse magát. Odalépek újdonsült barátomhoz, megtöltöm kávéval a
nyeles szűrőt, és sikeresen a helyére pattintom – eddig minden jó.
– Hát ezért nem fog Del kirúgni – súgja oda Sylvie.
– Hagyd már abba – szedek le egy papírpoharat a polcról, a szűrő alá
helyezem, aztán megnyomom a megfelelő gombot.
– Téged néz.
– Sylvie, hagyd már abba!
– Add meg neki a számodat.
– Nem! – hördülök fel, kissé túl hangosan, aztán hátranézek. Még mindig
bámul. – Nem érdekel.
– Pedig cuki – dönti el Sylvie, és kénytelen vagyok egyetérteni vele. Nagyon
cuki, de nagyon nem érdekel.
– Nincs időm kapcsolatokra – Ez így, ebben a formában nem igaz. Ez az első
munkahelyem, előtte pedig a felnőtt életem nagy részében a nagyit
gondoztam. Nem tudom, még mindig rászorul-e a gondoskodásomra, vagy
csak én keresek kifogásokat.
Sylvie megvonja a vállát, és otthagy, hogy a második kört is lefuthassam a
géppel. Megcsinálom, s mosolyogva töltöm a tejet a pohárba, ráeresztem a
habot, és rányomom a tetőt. Túlságosan is büszke vagyok magamra, s ez talán
látszik is derűs arcomon, amikor odaviszem a kapucsínót a Nagyszeműnek.
– Két font nyolcvan lesz. – Letenném a poharat, de a férfi nem hagyja.
Kiveszi a kezemből, s persze közben a bőrömhöz ér.
– Köszönöm – mondja, s kedves hangjával magára vonzza a tekintetem.
– Nagyon szívesen – húzom el lassan a kezem az övétől, és átveszem a tízest,
amit ad. – Máris hozom a visszajárót.
– Hagyja – rázza meg a fejét enyhén, és végignéz az arcomon. – De a
telefonszámának örülnék.
Hallom Sylvie kuncogását egy másik asztal felől, amelyet éppen letakarít.
– Elnézést, de foglalt vagyok. – Gyorsan beütöm a rendelését, összeszedem a
visszajáróját, a kezébe nyomom, és ügyet sem vetek Sylvie rosszalló
horkantására.
– Gondolhattam volna – nevet könnyedén, s mintha zavarban lenne. –
Milyen ostoba vagyok.
Rámosolygok, próbálom oldani a feszengését.
– Semmi baj.
– Nem szoktam így elkérni lányoktól a telefonszámukat – magyarázza. –
Nem vagyok szoknyapecér.
– Mondom, hogy semmi baj. – Most már én is zavarban vagyok, és
magamban fohászkodom, hogy eltűnjön, még mielőtt Sylvie fejéhez vágnék
egy kávéscsészét. Érzem, hogy döbbenten bámul rám. Rendezgetni kezdem a
szalvétákat, csak hogy oldjam a kellemetlen helyzetet. Meg tudnám csókolni a
férfit, aki most bejön, és szemlátomást siet. – Elnézést, mennem kell –
mutatok Nagyszemű válla fölött az űzött kinézetű üzletemberre.
– Ó, hogyne! Elnézést – hátrál el, és köszönésképpen megemeli a poharát. –
Akkor, viszlát!
– Viszlát – emelem a kezem, mielőtt az új vendégre pillantok. – Mit
hozhatok, uram?
– Lattét, cukor nélkül, és gyorsan. – Szinte rám se néz, aztán felveszi a
telefonját, és elsétál a pulttól, a táskáját egy székre ejti.
Csak félig-meddig érzékelem Nagyszemű távozását, annál jobban látom
Sylvie motoroscsizmáinak közeledését, miközben megint a kávégépet
babrálom.
– Nem hiszem el, hogy lekoptattad! – suttogja harsányan. – Pedig olyan
aranyos volt.
Gyorsan elkészítem harmadik tökéletes kávémat, s nem szentelek kellő
figyelmet döbbenetének.
– Megjárja.
– Megjárja?!
– Igen, megjárja.
Nem nézek rá, de tudom, hogy forgatja a szemét.
– Ezt nem hiszem el – morogja, és eldübörög. Formás hátsója összhangban
ring fekete apródfrizurájával.
Megint csak diadalmasan elmosolyodom, amikor leszállítom a harmadik
tökéletes kávémat, és a vigyor még akkor sem hervad le az arcomról, amikor a
hajszolt férfiú három fontot nyom a kezembe, aztán elragadja a poharát, és
még annyit se mond, hogy fapapucs.
A nap további részében három centivel a föld fölött lebegtem. Ki-be
röpködtem a konyhába, végtelen mennyiségű asztalt takarítottam le, és
többtucatnyi tökéletes kávét alkottam. A szünetekben sikerült a nagyit is
ellenőrizni, mire minden alkalommal közölte, hogy túlbuzgó némber vagyok.
Az öt óra közeledtével lerogyok az egyik bőrkanapéra, és kinyitok egy doboz
kólát, hátha a koffein és a cukor életre kelt. Kivagyok.
– Livy, kiviszem a szemetet – kiált oda Sylvie, és kiemeli a fekete zsákot az
egyik szemetesből. – Jól vagy?
– Remekül – emelem fel a kólát, és fejemet hátradöntöm a támlára. Ellenállok
a kísértésnek, hogy becsukjam a szemem, inkább a fényfoltokat bámulom a
mennyezeten. Már alig várom, hogy az ágyamba dőlhessek. Sajog a lábam, és
őrületesen vágyom egy zuhanyra.
– Itt dolgozik is valaki, vagy önkiszolgálás van?
A türelmetlen hang hallatán felpattanok a kanapéról, és sietek kiszolgálni
a vendéget. – Elnézést! – rohanok a pulthoz, miközben beütöm a csípőmet
a munkalap szélébe, és legszívesebben káromkodnék. – Mit adhatok? –
érdeklődöm a csípőmet nyomkodva, és felpillantok.
Visszahőkölök. És eláll a lélegzetem. Az átható kék pillantás szinte lyukat
éget a bőrömbe. Mélyen, nagyon mélyen. Tekintetem tovább halad, és látom
kigombolt zakóját, halványkék ingét, nyakkendőjét, fekete borostás állát,
egymástól elváló ajkát. Aztán újra megtalálom a szemét. A legélesebb kék,
amit valaha is láttam, és kíváncsian szegeződik rám. A megtestesült
tökéletesség áll előttem, én pedig elképedve bámulom.
– Mindig ilyen alaposan szemügyre veszi a vendégeket? – kérdezi oldalra
billentett fejjel, várakozón felvont, tökéletes szemöldökkel.
– Mit adhatok? – lehelem.
– Americano, dupla dupla, két cukorral, félig felengedve. – A szavak
elhagyják a száját, de én nem hallom őket. Csak látom. A szájáról olvasok le
mindent, és felírom, miközben le nem veszem róla a szemem. Szinte észre
sem veszem, hogy a toll túlszalad a papíron, és már az ujjaimra írok.
Homlokráncolva tekintek le.
– Helló! – Megint türelmetlen; felpillantok. Hátrább lépek, és megnézem
magamnak az egész arcát. Megdöbbenek, és nemcsak azért, mert a pasi
lélegzetelállító, hanem azért is, mert elvesztem az összes testi funkciómat a
látásom kivételével. Az remekül működik, és nem képes elszakadni ettől a
tökélytől. Akkor sem vesztem el a fókuszt, amikor a tenyerét a pultra
támasztja, és előrehajol. Egy sötét hajtincs hull a homlokába.
– Talán zavarom? – érdeklődik. Ezt is a szájáról olvasom le.
– Mit adhatok? – lehelem ismét, újabb papírlengetéssel.
A tollam felé biccent.
– Már kérdezte. Ott van a kezére írva.
Lenézek tintás ujjaimra, de semmit sem tudok leolvasni róluk, még akkor
sem, amikor a papír mellé teszem őket, ahol az írás véget ér.
Lassan felnézek, és a tekintetünk találkozik. Mindentudó pillantás.
Önelégültnek tűnik. Teljesen kibillentett.
Végigfutok az elmúlt néhány percről az agyamban tárolt emlékeken, de
semmiféle kávérendelést nem találok, csak az arca elmentett képeit.
– Kapucsínó? – kérdezem reménykedve.
– Americano – ellenkezik sima hangon suttogva. – Dupla dupla, két cukorral,
félig felengedve.
– Tényleg! – zökkenek ki szánalmas állapotomból, és a kávégéphez lépek. A
kezem remeg, a szívem vadul ver. Nekiütöm a szűrőt a fiók szélének, hogy
kijöjjön belőle a zacc, és remélem, hogy a zörgés észre térít. Még mindig
olyan… furcsán érzem magam.
Meghúzom a daráló karját, és feltöltöm a szűrőt. A férfi engem néz. Érzem a
hátamban a szúrós kék tekintetet, miközben a gépezettel babrálok. De a gép
most épp nem szeret engem. Nem akar semmit megcsinálni, amit akarok tőle.
Nem tudom a helyére illeszteni a szűrőt – a kezem remegése nem sokat segít.
Nagy, mély lélegzetet veszek, és kezdem elölről, sikeresen behelyezve a szűrőt.
Alá teszem a csészét. Megnyomom a gombot, és várom a csodát, hátamat
mutatva az ismeretlennek. Egész héten, amióta itt dolgozom Del bisztrójában,
még sosem éreztem azt, hogy a kávégép lassan dolgozna. Most viszont alig
vártam, hogy végezzen.
Egy örökkévalóság telt el, mire végre elvehettem a csészét és beletehettem a
cukrot, hogy aztán vizet töltsek hozzá.
– Dupla dupla – töri meg a kényelmetlen csendet sima hangjával.
– Tessék? – Nem fordulok hátra.
– Dupla-duplát kértem.
Lenézek a csészére, amiben csak egy szimpla van, és lehunyom a szemem. A
kávéistenek segítségéért imádkozom. Nem tudom, meddig tart még három
adagot lefőzni, de amikor végül hátrafordulok, hogy odaadjam neki a poharat,
már a kanapén ül, kényelmesen hátradőlve, elnyúlva, s ujjaival a karfán dobol.
Arcán nyoma sincs semmiféle érzelemnek, de érzékelem, hogy nem örül, és
valamilyen furcsa okból ettől én is igazán boldogtalan leszek. Egész nap
tökéletesen kezeltem ezt az átkozott masinát, és épp most, amikor annyira
szeretnék profinak tűnni, égek, mint a rongy. Teljesen ostobának érzem
magam, amikor feltartom a papírpoharat, majd gondosan a pultra helyezem.
Ő ránéz, aztán rám.
– Itt iszom meg. – Az arca határozott, a hangja szenvtelen, mégis éles, én
pedig rámeredek, és próbálom eldönteni, hogy komolyan mondja, vagy
szórakozik velem. Nem tudok visszaemlékezni olyasmire, hogy elvitelt
mondott volna: egyszerűen csak én feltételeztem. Nem olyannak tűnt, mint
aki kis bisztrókban üldögél. Inkább a pezsgőbáros, pénzes társaságban lógós
típusnak tűnik.
Fogok egy csészét meg egy csészealjat, egyszerűen átöntöm a kávét, aztán
teszek mellé egy kiskanalat, és elindulok felé. Bárhogy igyekszem is, nem
tudom megakadályozni, hogy a csésze ne csörömpöljön a kistányéron.
Leteszem az alacsony asztalkára az egészet, és nézem, ahogy megbillenti a
tányérkát, mielőtt felemeli a csészét, de nem maradok ott, hogy figyeljem,
ahogy iszik, hanem gyorsan megfordulok Converse-em sarkán, és
elmenekülök.
Szinte szó szerint berobbanok a konyhába, és látom, hogy Paul már a kabátját
veszi.
– Minden oké, Livy? – érdeklődik, s kutatón néz rám kerek arcából.
– Ja. – A jókora fémmosogatóba lógatom a kezem, hogy megmossam, amikor
megszólal a telefon. Paul felveszi, nyilván abban a hitben, hogy addig fogom
mosogatni a kezemet, amíg el nem kopik.
– Téged keresnek, Livy. Én meg már itt se vagyok.
– Jó hétvégét, Paul – törlöm meg a kezem, mielőtt átvenném a kagylót. –
Halló!
– Livy, kedvesem, van valami dolgod ma este?
– Ma este?
– Leszerződtem partiszervizesként egy jótékonysági gálára, és bajba
kerültem. Lennél olyan aranyos, hogy kisegítesz?
– Jaj, Del, szívesen megtenném, de… – Nem tudom, miért mondtam, hogy
szívesen megcsinálnám, mert igazából nem, és a mondatot sem tudom
befejezni, mert nincs a tarsolyomban semmilyen „de”. Semmi dolgom nincs
estére azon kívül, hogy a nagyit pátyolgassam, és tűrjem, amikor emiatt szid.
– Ugyan, Livy. Jól megfizetnélek érte. Nagyon kellene valaki.
– Mettől meddig? – támaszkodom a falnak.
– Angyal vagy! Héttől éjfélig. Nem lesz nehéz, kedvesem. Csak körbe kell
járni tálcára rakott falatkákkal meg pezsgőspoharakkal. Semmiség.
Semmiség? Állni és járni kell, pedig már most is nagyon fáj a lábam.
– Haza kell mennem ránézni a nagyimra, és átöltözni. Mit vegyek fel?
– Feketét, és legyél a Park Lane-i Hilton személyzeti bejáratánál hétre,
rendben?
– Jó.
Leteszi, én pedig lehajtom a fejem, de figyelmemet hamarosan magára vonja
a lengőajtón berontó Sylvie.
– Láttad?
Kérdése hirtelen eszembe juttatja a döbbenetes kinézetű idegent, aki odakint
iszogatja a kávéját. Kis híján elnevetem magam, miközben a helyére teszem a
kagylót.
– Igen, láttam.
– A francba is, Livy! Az ilyen pasikra figyelmeztető táblát kéne akasztani! –
visszasandít a bisztró felé, és legyezni kezdi az arcát. – Épp a kávéját
fújogatja.
Nem kell látnom. Pontosan el tudom képzelni.
– Dolgozol az este? – próbálok témát váltani.
– Persze! – fordult vissza felém. – Del téged is hívott?
– Igen. – Leakasztom a kulcsom, és bezárom az utcai ajtókat.
– Próbált rávenni, hogy hívjalak el én, de tudom, hogy utálod az éjszakai
munkát, a nagyid miatt. Belementél?
– Megígértem – pillantok rá elkínzottan.
Borús ábrázata felderül.
– Záróra. Szólsz neki, hogy ideje távozni?
Ostoba módon megint remegés fog el a gondolatra, hogy újra látom azt a
férfit, és szidom is magam érte.
– Persze, szólok – jelentem ki túlzott magabiztossággal. Kihúzom magam, és
határozottan kilépek Sylvie mellett a bisztróba, aztán megtorpanok, amikor
látom, hogy a vendég eltűnt. Különös érzés fog el, miközben végignézek a
helyiségen. Az elhagyatottság és a csalódottság különös keveréke lesz úrrá
rajtam.
– Ó. Hová tűnt? – jajdul fel Sylvie, és kinyomakodik mellettem.
– Nem tudom – suttogom, s lassan az üres kanapé felé indulok, hogy
felszedjem a félig üres bögrét meg a háromfontnyi fémpénzt. Leválasztom a
tányér aljára ragadt szalvétát és már gyűrném össze, de fekete vonalak tűnnek
a szemembe, és fél kézzel gyorsan kibontom, aztán az asztalra simítom.
Eláll a lélegzetem. Aztán kicsit dühös leszek.

Valószínűleg ez volt a legrosszabb americano, amivel valaha is büntettem az


ízlelőbimbóimat.
M.

Arcom összegyűrődik az undortól, akárcsak a szalvéta, amelyet gombócba


gyűrök, és a csészébe nyomkodok. Micsoda arrogáns seggfej! Sosem gurulok
méregbe, és tudom, hogy ez bosszantja a nagyit meg Gregoryt, de most majd
szétvet a düh. Ráadásul valami kis hülyeség miatt. Nem is tudom, hogy azért-
e, mert nem sikerült a kávé, amikor már olyan jól kezdett menni, vagy azért,
mert a tökéletes pasinak nem tetszett. De vajon minek a rövidítése lehet az
M.?
Miután megszabadulok a csészétől, a csészealjtól és a sértő szalvétától, és
bezárok Sylvie-vel, végül arra a következtetésre jutok, hogy az M. annyit tesz,
mint Marha.
MÁSODIK FEJEZET

Del bevisz minket a személyzeti bejáraton át a szállodába, kiosztja az


utasításokat, megmutatja a terepet, és tesz róla, hogy tudatában legyünk a
vendégkör minőségének.
Egyetlen szóba tömörítve: flancos.
Menni fog. Miután hazaugrottam a nagyihoz, ő gyakorlatilag kituszkolt az
ajtón, és utánam dobta a fekete Converse-emet, mert sietnie kellett:
bingóestre készült George-dzsal a helyi öregek klubjában.
– Senkinél ne legyen pohár üresen – kiált hátra Del. – És amit leraknak, azt
hozzátok vissza a konyhába, hogy elmossák.
Követem Sylvie-t, aki követi Delt. Figyelmesen hallgatom a jó tanácsokat,
közben összefogom, és feltűzöm a hajamat. A feladat nem tűnik nehéznek, és
amúgy is szeretem az embereket nézni, úgyhogy az este szórakoztatónak
ígérkezik.
– Tessék. – Del megáll és egy-egy kerek ezüsttálcát nyom mindkettőnk
kezébe, aztán a lábamra pillant. – Nem volt valami balerinacipőd?
Követem a tekintetét, és kissé felhúzom a nadrágom szárát.
– Ez is fekete – mozgatom meg a lábujjaimat a cipő belsejében, és arra
gondolok, hogy mennyire fájna a lábam bármi másban.
Del nem felel, csak forgatja a szemét, és vezet minket tovább, amíg a nyüzsgő
konyhába nem érünk, ahol tucatnyi szállodai alkalmazott rohangál, és
utasításokat kiabálnak egymásnak. Közelebb húzódom Sylvie-hez, úgy
megyek tovább.
– Csak mi leszünk? – kérdezem hirtelen támadt rémülettel. A lázas
rohangászás sok vendégre utal.
– Nem, lesznek ügynökségi emberek is. Mi tartalékok vagyunk.
– Sokszor csinál ilyesmit?
– Ebből van a legnagyobb bevétele. Fogalmam sincs, hogy a bisztrót minek
tartja.
Elgondolkodva bólintott. – A szállodának nincs saját partiszervize?
– De van, de azok, akiket most etetni-itatni fogsz, tudják, mitől döglik a légy,
és ha ők Delt akarják, akkor Delt kapják. Ő nagymenő ezen a pályán. Meg kell
kóstolnod a falatkáit – mennyeiek, és én elnevetem magam.
A főnökünk körbevezet minket a teremben, ahol a fogadást tartják, és
bemutat minket a többi pincérnek és pincérlánynak, akik mind unottnak és
kelletlennek tűnnek. nekik ez nyilván mindennapos dolog, de nekem nem.
Már alig várom!
– Készen állsz? – Sylvie az utolsó pezsgőspoharat is a tálcámra teszi. – Az a
trükkje, hogy a tenyereddel tartsd. – Ő is felveszi a saját tálcáját, és a tenyerét
a középpontja alá helyezi. – Aztán emeld a válladra, így. – Egyetlen nyugodt
mozdulattal a feje mellé röpíti a tálcát, a poharak még csak össze se
koccannak. – Látod? – Aztán a tálca újra visszaröppen a dereka mellé. –
Amikor kínálod, így tartsd, amikor pedig mész, akkor fent. – A tálca újra
tökéletesen áll a vállán. – És ne felejts lazítani, miközben mész. Ne légy
merev. Próbáld meg.
Leveszem teli tálcám a pultról, és a tenyeremet a közepe alá csúsztatom. –
Nem is nehéz – lepődöm meg.
– Nem, és ha majd egyre több lesz az üres pohár, még könnyebb lesz, mindig
gondolj erre, amikor felemeled és leereszted.
– Oké – lendítem a csuklóm, és könnyedén a vállamhoz emelem a tálcát.
Elvigyorodom, aztán visszaeresztem.
– Őstehetség vagy – nevet Sylvie. – Menjünk.
Visszaemelem a tálcát a vállamhoz, sarkon fordulok Converse-emben, és
megindulok a teremből egyre erősebben hallatszó csevegés és nevetés
irányába.
Amikor beérünk, elámulok az ékszerek, a ruhák és frakkok láttán. De ideges
nem vagyok. Ostobán izgatottnak érzem magam. Ez a legjobb fajta
emberfigyelés.
Nem várok Sylvie utasításaira, hanem belevetem magam a tömegbe, és
mosolyogva kínálgatom a pezsgőt, akár megköszönik, akár nem. A legtöbben
nem, de ez sem veszi el a kedvem. Elememben vagyok, és ez meglep. A tálca
könnyedén röppen fel-le, könnyedén vitorlázom a gazdagság tengerén, és
időről időre visszasiklom a konyhába, hogy feltöltsem a készleteket.
– Ügyes vagy, Livy – mondja Del, amint kifelé indulok egy újabb rakomány
pezsgőskehellyel.
– Köszönöm! – csilingelem, és sietek vissza a szomjazókhoz. Meglátom
Sylvie-t a terem másik végében. Rám mosolyog, én pedig még jobban
felragyogok. – Pezsgőt? – nyújtom a tálcát egy hatfős, középkorú férfiakból
álló csoport felé. Mindegyikük szmokingot és csokornyakkendőt visel.
– Ó! Ez bitang jó! – rikkantja egy zömök ember, elvesz egy poharat, és az
egyik társának nyújtja. – Maga remekül teszi a dolgát, ifjú hölgy – nyújtja a
kezét, és valamit a zsebembe tesz. – Használja egészséggel!
– Ó, nem – rázom a fejem. Nem fogadhatok el pénzt férfiaktól. – Uram,
engem a főnököm megfizet. Önnek nem szabad – próbálom előhalászni a
pénzt a zsebemből, miközben fél kézzel egyensúlyozom a tálcát. – Nem
fogadhatunk el borravalót.
– Ne sértsen meg – erősködik, és kihúzza a kezem a zsebemből. – Ez
különben sem borravaló. Csak elismerés, amiért ilyen gyönyörű szempárt
láthatok.
Azonnal mélyen elpirulok, és egy szó sem jön ki a számon. Egy nappal sem
lehet fiatalabb hatvannál. – Uram, tényleg nem fogadhatom el.
– Badarság! – horkan fel, és egy intéssel elküld, aztán visszafordul a
társasághoz, nekem pedig főhet a fejem, hogy most mit tegyek.
Végignézek a termen, de Sylvie-t nem látom, Del is eltűnt, úgyhogy gyorsan
kiosztom a maradék poharakat, mielőtt visszamennék a konyhába. Del a
falatkákat rakosgatja.
– Del, nézd, ezt kaptam valakitől – csapom ki a bankjegyet a pultra, és már a
vallomástól is jobban érzem magam, de aztán kigúvad a szemem, amikor
meglátom, hogy egy ötvenes. Ötvenes? Ez meg mi a fenét gondolt?
Döbbenetem tovább fokozódik, amikor Del elneveti magát.
– Livy, sztár vagy. Tartsd csak meg.
– Ugyan már!
– De igen. Ezeknek az embereknek több a pénzük, mint a józan eszük. Vedd
bóknak. – Felém tolja az ötvenest, és tovább rendezgeti a falatkákat.
Nem érzem magam jobban.
– Csak egy pohár pezsgőt adtam neki – mondom halkan. – Ez aligha érdemel
ötven font borravalót.
– Valóban nem, de mint már mondtam, vedd bóknak. Tedd vissza a zsebedbe,
és folytasd a munkát – bök az üres tálcára.
– Máris. – lendülök akcióba. Visszagyömöszölöm a borravalót a zsebembe,
hogy majd később megszabaduljak tőle, és gyorsan telepakolom a tálcám,
aztán belevetem magam a tömegbe. Kerülöm a zömök, idős férfit, és a másik
irányba kanyarodom, aztán megállok egy vörös szaténruha mögött.
– Pezsgőt, asszonyom? – kérdezem, és Sylvie felé pillantok. Ő bátorítón,
mosolyogva biccent, de nincs szükségem erre; megy a szekér.
Visszafordítom figyelmem a szaténba öltözött nő felé, akinek fényes,
szálegyenes haja hetyke tomporáig ér. Rámosolygok, amikor felém fordul.
Láthatóvá válik a partnere.
Egy férfi.
Ő.
M.
Nem tudom, miként akadályozom meg, hogy a frissen töltött poharakkal teli
tálca a földre billenjen, de sikerül. A mosoly viszont visszavonhatatlanul
lehervad az arcomról. A férfi szája most is kissé nyitva, a tekintete szinte
átszúr, de semmiféle érzelem nem tükröződik szép metszésű arcán. Sötét
borostája eltűnt, csak tökéletes, napbarnított arcbőre látszik. Sötét haja kissé
kevésbé zilált; most tökéletes hullámokban borul a füle fölé.
– Köszönöm – mondja a nő lassan. Elvesz egy poharat, és elvonja a
tekintetemet a különös férfiról. Hatalmas, szikrázó, gyémántokkal kirakott
kereszt lóg finom ívű nyakában, a melle fölött. Semmi kétségem afelől, hogy a
kövek valódiak.
– Kérsz? – fordul a férfi felé, és feltartja a poharat.
A másik nem szól semmit, csak elveszi a poharat a tökéletesen manikűrözött
női kézből, és közben végig rám szegezi döbbenetes kék tekintetét.
Távolról sem nevezhető kedvesnek, mégis valami különös érzés izzik fel
bennem, amikor az arcát nézem. Valami olyasmi, amit még sosem
tapasztaltam – valami olyan, amitől zavartnak és sebezhetőnek érzem
magam… de nem félek.
A nő vesz magának egy másik poharat, és tudom, hogy ideje lenne
továbbállnom, mégsem tudok megmozdulni. Mosolyogni kéne, megtörni a
merev egymásra bámulást, de az, ami máskor olyan könnyen megy, most
lehetetlennek tűnik. Semmim se működik, csak a szemem, amely nem képes
elszakadni az övétől.
– Köszönjük, ennyi volt – jelenti ki a nő harsányan, s én összerezzenek.
Finom vonásait bosszúság torzítja el, és sötét szeme még jobban elfeketedik.
Fantasztikusan szép arca van, még így is, hogy dühösen mered rám. –
Mondom, ennyi – lép be közém és M. közé.
M.? Hirtelen arra gondolok, hogy az M. talán misztériumot jelent, hisz ő
csakugyan az. Nem válaszolok, csak a vállamra emelem a tálcát, lassan
megfordulok és elindulok, miközben nagyon szeretnék visszanézni a vállam
fölött, mert tudom, hogy még mindig bámul, és nem tudom elképzelni, mit
kezd közben a barátnőjével. Úgyhogy hátranézek, és az a helyzet, amire
számítottam – az acélkék szempár szinte lyukat éget a hátamba.
– Hé!
Megijedek, a tálca megbillen a kezemben, és semmit sem tehetek. A poharak
lecsúsznak, pezsgő ömlik a márványpadlóra, a tálca megpördül a levegőben,
amíg az egész hatalmas, csörömpölő robajjal földet nem ér. A terem elnémul.
Dermedten állok, körülöttem táncolnak az üvegdarabok. Mintha egy
örökkévalóság telne el, mire megállnak. Az csilingelés fülsüketítően hasít a
csendbe. Lenézek, a testem görcsbe rándul, és tudom, hogy minden szem rám
szegeződik.
Egyedül rám.
Mindenki engem néz.
Én pedig nem tudom, mit csináljak.
– Livy! – kapom fel a fejem Sylvie rémült hangjára, és látom, hogy felém tart,
aggodalmas tekintettel. – Jól vagy?
Bólintok, letérdelek, és kezdem összeszedni az üvegdarabokat. A térdembe
éles fájdalom szúr, a nadrágom felhasad.
– A francba! – szívom be élesen a levegőt, és szememben már gyülekeznek a
könnyek a fájdalomtól és a szégyentől. Nem szeretem a figyelmet, és
általában ügyesen el is kerülöm, de most nem lehet. Több száz embert
sikerült egy csapásra elhallgattatnom. Legszívesebben kirohannék a világból.
– Hozzá ne nyúlj, Livy! – rángat fel Sylvie, és végigmér. Nyilván arra a
következtetésre jutott, hogy az összeomlás szélén állok, mert gyorsan
berángat a konyhába, el a bámuló szemek elől. – Ugorj fel – ütögeti meg a
pultot, én pedig könnyekkel küszködve engedelmeskedem. Feltűri a nadrágom
szárát, amíg láthatóvá nem válik a seb. – Ó! – rezzen össze a szép tiszta
vágás láttán, és hátralép. – Nem bírom a vért, Livy. Ugye az a pasi volt az a
bisztróból?
– Igen – suttogom, és egészen kicsire zsugorodom össze, amikor látom,
hogy jön Del. De nem tűnik dühösnek.
– Livy, minden rendben? – Odahajol és ő is szörnyülködik egy sort a seb
fölött.
– Elnézést – suttogom. – Nem tudom, hogy történhetett. – Valószínűleg itt
helyben kirúg, amiért ilyen jelenetet csináltam.
– Ugyan, ugyan – egyenesedik fel, és keskeny arca ellágyul. – Balesetek
mindig történnek, kedvesem.
– Jó kis felfordulást okoztam.
– Elég ebből – ró meg szigorúan, aztán leakasztja a falról az
elsősegélydobozt. – Nem a világvége. – Kinyitja a dobozt, és keresgélni kezd
benne, amíg a kezébe akad egy steril törlő. Feltépi. Csikorgatom a fogamat,
miközben gyengéden letisztítja a térdemet, de annyira csíp, hogy
felszisszenek és megmerevedem. – Elnézést, de muszáj kitisztítani.
Visszatartott lélegzettel tűröm a tisztogatást, majd gézlapot tapaszt a
térdemre, és leemel a pultról. – Ugye tudsz járni?
– Persze. – Behajlítgatom a térdem, és hálásan rámosolygok, aztán fogok egy
tálcát.
– Te meg mi a fenét művelsz? – ráncolja a szemöldökét Del.
– Én csak…
– Szó sem lehet róla – nevet. – Az ég szerelmére, Livy. Menj ki a mosdóba, és
szedd rendbe magad – mutat a konyha kijárata felé.
– De hát jól vagyok – erősködöm, bár nem úgy érzem, és nem a térdem miatt,
hanem azért, mert nem szeretnék újra kiállni a bámészkodók és M. elé. Persze
elég, ha lehajtom a fejem, elkerülök egy bizonyos acélos tekintetet, és további
balesetek nélkül ledolgozom a munkaidőmet.
– Mosdó! – utasít Del, és elveszi tőlem a tálcát. – De rögtön! – A vállamra
teszi a kezét, és az ajtóhoz terel, elejét véve a további ellenkezésnek. – Menj!
Magamra erőltetek egy mosolyt zavaromban, és magam mögött hagyom a
konyha zűrzavarát. Kilépek a hatalmas terembe, és igyekszem észrevétlenül
átjutni rajta. De tudom, hogy nem jártam sikerrel – a bőrömet csiklandozó
kék tekintet a bizonyíték erre. Bénának érzem magam. Ügyetlennek,
ostobának és törékenynek. De leginkább védtelennek.
Végigmegyek a plüss-szőnyeges folyosón, aztán belépek egy kétszárnyú ajtón
a nevetségesen fényűző mosdóba, ami csupa krémszínű márvány és csillogó
arany. Legszívesebben nem is érnék hozzá semmihez. Aztán előveszem a
zsebemből az ötvenest, és bámulom pár pillanatig. Majd összegyűröm, és a
szemétbe dobom. Nem fogadok el pénzt férfiaktól. Megmosom a kezem,
mielőtt belenézek a hatalmas, aranykeretes tükörbe és rendbe szedem a
hajam. Felsóhajtok, amikor szembenézek saját elgyötört zafírkék szememmel.
Saját értetlen szememmel.
Oda se nézek, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó, és tovább simítgatom a
kósza fürtöket a fülem mögé. De aztán érzem, hogy van valaki mögöttem, és
árnyékot vet az arcomra, ahogy a tükör felé hajolok. M. Felhördülök, és
hátraugrom, egyenesen neki. A teste épp oly kemény és izmos, mint
gondoltam.
– Ez a női mosdó – lehelem, és szembefordulok vele. Próbálok elhúzódni
tőle, de nem jutok túl messzire, a mosdókagyló az utamat állja.
Döbbenetemben szabadon szívom magamba a közelségét – a háromrészes
öltönyt, a simára borotvált arcot. Földöntúli illatot áraszt, valami földes-fás,
végtelenül férfias illatot. Kábító elegy. Minden porcikája újabb csapást mér a
józan eszemre.
Előrelép, tovább csökkentve a kettőnk közti, amúgy is csekély távolságot,
aztán legnagyobb döbbenetemre letérdel, és gyengéden feltűri a nadrágom
szárát. A mosdónak préselődöm, és visszatartom a lélegzetem, miközben
finoman végigsimít hüvelykujjával a gézkötésen.
– Fáj? – kérdezi halkan, és rám emeli hihetetlenül kék tekintetét. Nem jön ki
hang a torkomon, csak megrázom a fejem, és nézem, ahogy felegyenesedik.
Egypár pillanatig töpreng, aztán megint megszólal: – Kényszerítenem kell
magam, hogy távol tartsam magam tőled.
Inkább nem teszem szóvá, hogy a jelek szerint nem megy neki túl jól.
Képtelen vagyok levenni a szemem a szájáról.
– És miért kell kényszerítened magad?
A keze hozzáér a karomhoz, és minden önuralmamra szükségem van, hogy
ne rezzenjek össze az érintéséből sugárzó forróságtól.
– Mert te rendes, aranyos lánynak látszol, aki többet érdemel egy férfitól
élete legjobb dugásánál.
Megdöbbenek attól, hogy miért nem döbbenek meg. Inkább
megkönnyebbülök, még akkor is, ha csak annyit ígért, hogy megdug, és nem
többet. Én is vonzom őt, és ez a bizonyosság arra késztet, hogy a szemébe
nézzek.
– Talán épp ezt akarom – Húzom őt, bátorítom, amikor pedig jó messzire el
kéne futnom.
Mintha a gondolataiba merülne, miközben puha ujjbegye felfelé halad a
karomon.
– Te ennél többet akarsz.
Ezt kijelenti, nem kérdezi. Pedig én magam sem tudom, mit akarok. Sosem
gondolkodtam még el a jövőmön, sem a szakmain, sem a személyesen. Csak
sodródom, de egyvalamit tudok. Veszedelmes talajra léptem, és nemcsak
azért, mert ez az ismeretlen férfi ilyen céltudatos, sötét és lélegzetelállító,
hanem azért is, mert épp az előbb mondta, hogy meg akar dugni. Nem is
ismerem.
Határtalanul ostoba lennék, ha fejest ugranék vele az ágyba, csak a szexért.
Ez ellentmond az elveimnek. De igazából nem találok értelmes indokot, ami
megállíthatna. Ettől a provokációtól kellemetlenül kellene éreznem magam,
de nem így van. Életemben először azt érzem, hogy élek. Új ingerek rohanják
meg az érzékeimet, és még követelőzőbb bizsergést érzek összeszorított
combom között. Lüktetek.
– Hogy hívnak? – kérdezem.
– Nem szeretném megmondani neked, Livy.
Mielőtt megkérdezhetném, hogy honnan tudja a nevem, eszembe jut, hogy
Sylvie szétkürtölte az egész teremben. A mellkasára akarom tenni a kezem, de
ahogy mozdulok, kissé hátrál, és mereven nézi a tenyeremet kettőnk között.
Egy pillanatra megállok, hogy még távolabbra húzódik-e. Nem húzódik.
Lehanyatlik a kezem, és a zakóján állapodik meg, még a lélegzetét is
visszafojtja, de nem állít meg; csak nézi, ahogy óvatosan kitapogatom a testét
a ruhán keresztül, és csodálom feszes keménységét.
Aztán felpillant rám, és a feje lassan közelít az enyémhez, lehelete forrón
csapja meg az arcom, míg végül lehunyom a szemem, és várom az ajkai
érintését. Egyre közelít. Az illata egyre erősebb, és arcom ég a leheletétől.
De hirtelen női csacsogás veri fel a csendet; majd érzem, hogy ahogy
végigvonszol a fülkék sora előtt, és betuszkol az utolsóba. Az ajtó becsapódik
mögöttünk, maga felé fordít, és az ajtóhoz szorít, tenyerét a számra tapasztja,
arca az enyém előtt. Zihálok, ahogy egymásra meredünk, és hallgatjuk, ahogy
az ismeretlen nők felfrissítik a sminkjüket és parfümöt locsolnak magukra.
Legszívesebben rájuk ordítanék, hogy siessenek már, és mi végre
folytathassuk, amit abbahagytunk. Közvetlen közelről érzem az ajkát, ahogy
súrolja az enyémet, és ez felkorbácsolja a vágyamat.
Mintha egy örökkévalóság telne el, míg végre távoznak a hangok gazdái. Csak
az én zihálásom nem csillapodik, még akkor sem, amikor végre újra kapok
levegőt, mert leveszi a számról a kezét.
Homloka az enyémhez simul. Szorosan lehunyom a szemem.
– Túl édes vagy. Nem tehetem – Felemel, és eltol az ajtóból, aztán sietve
kimegy és én magamra maradok, mint egy ostoba, kielégítetlen vággyal teli
zsák. Túl édes vagyok? Gúnyosan felkacagok. Megint feldühödöm – mérgemben
elszánom magam rá, hogy megkeresem, és megmondom neki, ki döntheti el,
hogy mit akarok. Mert nem ő.
Kilépek a fülkéből, gyorsan végignézek az arcomon és a testemen. Kissé
ziláltnak tűnök, de kimegyek, és a konyha felé indulok.
Sylvie-t látom kijönni a konyhából.
– Hát itt vagy! Már épp kutatócsapatot akartunk utánad küldeni. – Odasiet
hozzám, arcára derűs aggodalom helyett aggodalmas aggodalom ül ki. – Jól
vagy?
– Persze – próbálom lerázni, és levonom a következtetést, hogy épp olyan
ziláltan nézhetek ki, mint ahogyan érzem magam. Nem is maradok mellette,
hogy tovább kérdezősködjön, hanem felkapok egy pezsgősüveget, és ügyet
sem vetek kérdő tekintetére. Az üveg üres. – Van másik? – kérdezem, és kissé
túl hangosan csapom le az üres palackot. Remegek.
– Persze – feleli lassan, és átnyújt egy frissen bontott pezsgőt.
– Köszönöm – mosolygok. A mosolyom erőltetett, azt ő is látja, de képtelen
vagyok megszabadulni a bánatomtól, vagy talán bosszúságomtól.
– Biztos vagy…
– Sylvie! – Abbahagyom a pezsgőtöltést, mély levegőt veszek, aztán
hátrafordulok, és őszinte mosolyt varázsolok zaklatott arcomra. – Hidd el,
hogy jól vagyok.
Minden meggyőződés nélkül bólint, de aztán inkább segít önteni és nem
nyaggat tovább.
– Akkor menjünk felszolgálni.
– Menjünk – helyeslek, leveszem a tálcámat az asztalról, és a vállamra
lendítem. – Már itt sem vagyok. – Otthagyom Sylvie-t, és kimerészkedem az
emberek közé, de már nem vagyok olyan figyelmes, mint korábban.
Korántsem mosolygok úgy a kínálásnál, és folyamatosan őt keresem a
szememmel a teremben. Gyorsan újratöltök a konyhában, hogy aztán
visszamehessek a sokadalomba. Mit sem törődöm a környezetemmel, és azt
kockáztatom, hogy másodszor is hülyét csinálok magamból, mert nekimegyek
valaminek és megint elejtem a tálcát.
De már nem érdekel.
Valamilyen megmagyarázhatatlan okból újra látnom kell őt… aztán valamiért
úgy érzem, hogy meg kell fordulnom, valamilyen láthatatlan erő vonz.
Ő az.
Megdermedek, a tálca valahol a vállam és a csípőm között, ő pedig engem
néz, szájánál sötét folyadékkal teli pohár. Ez a szájára vonzza a tekintetem –
a szájára, amit majdnem megízlelhettem.
Az érzékeim kiélesednek, miközben ő lassan felemeli a poharat és kiissza,
aztán keze fejével megtörli a száját és üres poharát az éppen arra járó Sylvie
tálcájára helyezi. Sylvie késve kap észbe, és utólag fordul vissza, majd felém
tekint. Futólag rám szegeződik barna pillantása, aztán aggodalommal vegyes
csodálkozással néz hol a zavarba ejtő férfira, hol újra rám.
A férfi bámul – szó szerint bámul, és ez a partnernőjének is feltűnik, mert
hátrafordul, és követi társa tekintetét, amíg észre nem vesz. Ravaszul
elmosolyodik, és feltartja üres pezsgőspoharát. Elfog a pánik.
Sylvie sehol, tehát nekem kell teljesítenem a rendelést. A nő a levegőben
rázogatja a poharat, hogy menjek már, s kíváncsiságom, na meg túlzottan jó
modorom lehetetlenné teszi, hogy keresztülnézzek rajta. Így aztán elindulok
feléjük – a nő továbbra is mosolyog, a pasi továbbra is bámul –, aztán
megállok előttük, és odakínálom a tálcát. Nyilvánvaló, hogy a nő ki akarja
mutatni a felsőbbrendűségét, de túl erős a kíváncsiságom ahhoz, hogy
törődjem ezzel.
– Csak nyugodtan, kedves – dorombolja. Elvesz egy poharat, és a férfinak
nyújtja. – Miller!
– Köszönöm – felel ő halkan, és elveszi az italt.
Miller? Millernek hívják? Félrehajtott fejjel nézem, mintha először látnám. A
szája sokatmondón felfelé kunkorodik. Biztos vagyok benne, hogy ha
elengedné magát, egy pillanat alatt kiütne a mosolyával.
– Most már szaladhat – szól a nő, hátat fordít nekem, és magával vonszolja a
kelletlen Millert, de gorombasága sem ronthatja el belső ujjongásomat.
Sarkon fordulok, és boldogan távozom, immár a neve birtokában. Én sem
fordulok hátra.
Ahogy az várható volt, Sylvie úgy csap rám, mint a vércse, amikor belépek a
konyhába.
– Szentséges szar! – Összerezzenek a csúnya szóra, és leteszem a tálcát. –
Majd kiesett a szeme, Livy. Szinte átlyukasztott a tekintetével.
– Tudom. – Vaknak vagy teljesen hülyének kellett volna lennem ahhoz, hogy
ne vegyem észre.
– Nővel volt.
– Igen. – Annak örülök, hogy megtudtam a nevét, de ennek nem. Nem
mintha bármi alapom lenne a féltékenykedésre. Féltékeny? Az lennék?
Korábban sosem érintett meg ez az érzés.
– Érzek valamit – kántálja Sylvie, és nevetve kisasszézik a konyhából.
– Igen. Én is – tűnődöm el magamban, és visszanézek a kijárat felé. Tudom,
hogy ő figyelte minden lépésemet idefelé.

* * *

Az este hátralévő részében kerülöm, de határozottan érzem magamon a


tekintetét, miközben a tömegben lavírozom. Mintha valami folyamatosan
húzna felé, és küzdenem kell, hogy ne kalandozzon arra a tekintetem, de
büszke lehetek magamra, mert ellenállok. Míg az az érzés, hogy belevesszem
acélos tekintetébe, csábítónak tűnik, nem akarom elrontani azzal, hogy egy
másik nővel látom.
Miután elköszönök Deltől és Sylvie-től, kilépek a személyzeti ajtón át az
éjszakába, és a metró felé indulok. Már alig várom, hogy
összegömbölyödhessem az ágyamban, reggel pedig lustálkodhassam egyet.
– Csak üzlettársak vagyunk. – A lágy hang megállít, végigsimít a bőrömön, de
nem fordulok hátra. – Tudom, hogy ezen gondolkoztál.
– Nem tartozol magyarázattal. – Megyek tovább, és pontosan tudom, mit
csinálok. Rám kattant, és bár talán nincs sok tapasztalatom a cserkészésben,
tisztában vagyok vele, hogy nem szabad mohónak tűnnöm, még ha az vagyok
is, ami felettébb bosszantó. Megvan a magamhoz való eszem: felismerem,
hogy mi a rossz, és egy olyan ember áll mögöttem, aki egyetlen csapással
szétzúzhatja a józanságomat.
Elkapja a karomat, és megállít, aztán maga felé fordít. Ha elég erős lennék,
lehunynám a szemem, hogy ne kelljen látnom csodálatos arcát. De nem
vagyok az.
– Nem, nem tartozom magyarázattal, mégis pontosan ezt teszem.
– Miért? – Nem rántom ki magam a szorításából, mert érintésének forrósága
áthatol a dzsekimen és felmelegíti fagyos bőrömet, felpezsdíti a véremet. Még
sosem éreztem ehhez hasonlót.
– Tényleg nem lenne szabad kezdened velem. – Nem úgy fest, mintha erről ő
maga is igazán meg lenne győződve, inkább mintha próbálná önmagát is
becsapni, csak hogy én elhiggyem. Én pedig el akarom hinni. El akarok
menni és ki akarom törölni a találkozásaink emlékét is az agyamból, hogy
újra a régi stabil és józan önmagam legyek.
– Akkor hagyj békén – felelem halkan, és állom a tekintetét. A közénk
telepedő hosszú csend annak a jele, hogy nem ezt akarja, de én döntök
helyette is, és kihúzom a karom a kezéből.
– Jó éjt, Miller – lépek hátra, aztán megfordulok és elindulok. Valószínűleg ez
volt életem egyik legokosabb döntése, még ha megzavart agyam egy része
inkább folytatta volna. Bármi legyen is ez.
HARMADIK FEJEZET

A péntek este különös emlékét hamar elmosta a szombat reggel, amikor a


nagyi kiejtette a három kedvenc szavamat:
– Menjünk várost nézni.
Járkáltunk, ücsörögtünk, jó kávét ittunk, járkáltunk még, megebédeltünk,
ittunk egy újabb jó kávét, aztán járkáltunk tovább, míg végül késő este estünk
haza, egy zacskó fish & chipsszel a helyi halastól. Vasárnap pedig segítettem
nagyinak összeölteni azt a patchwork takarót, amelyet egy Afganisztánban
harcoló katonának készít. Fogalma sincs róla, ki az illető, de a helyi idősek
klubjának minden tagja levelez onnan valakivel, és nagyi úgy gondolta, hogy
milyen szép lenne, ha küldene a saját partnerének valami meleget… a
sivatagba.
– Talán a zoknidba rejtetted a napfényt, Livy? – kérdezi, amikor hétfő reggel
munkára készen belépek a konyhába.
Lepillantok vadonatúj, kanárisárga Converse-emre, és elmosolyodom.
– Tetszik?
– Gyönyörű! – nevet nagyi, és kiteszi az asztalra a müzlis tálkámat. – Hogy
van a térded?
Leülök, megtapogatom a lábam és kézbe veszem a kanalam.
– Tökéletesen. Mit csinálsz ma, nagyikám?
– George-dzsal kimegyünk a piacra citromot venni a sütidhez. – Egy kanna
teát tesz ki az asztalra, és két cukrot dob a bögrémbe.
– De nagyi, sosem iszom cukorral! – próbálom elhúzni a bögrét, de nagyi
öreg keze túlságosan gyors.
– Híznod kell – erősködik. Kitölti a teát, és elém tolja. – Ne vitatkozz velem,
Livy, mert elnáspángollak.
Elmosolyodom a fenyegetésen. Huszonnégy éve ígérgeti, de sosem tette meg.
– Kapsz citromot az itteni boltban is – jegyzem meg mellékesen, aztán a
számba dugom a kanalat, hogy véletlenül se beszéljek többet. Pedig még
annyit tudnék mondani.
– Igazad van – villan rám vén kék szeme, aztán szürcsölni kezdi a teáját. – De
én szeretnék kimenni a piacra, és George megígérte, hogy elvisz. Több szó ne is
essék róla.
Nagy nehezen tudom csak visszafojtani a mosolygást, de tudom, mikor kell
hallgatni. A jó öreg George annyira szereti nagyit, ő pedig olyan komisz vele.
Nem is tudom, George miért hagyja magát ennyit ugráltatni. Nagyi
megjátssza a közönyös, keményszívű szörnyeteget, de én jól tudom, hogy
titokban ő is gyengéd érzéseket táplál George iránt. A nagypapa hét éve nincs
már, és George sosem fogja tudni őt pótolni, de a társaság nagyon jót tesz a
nagyinak. A lánya elvesztése annak idején sötét depresszióba lökte, de a
nagyapa mellette állt, és csendben szenvedett évekig, addig küszködve a saját
szomorúságával és eltitkolt gyászával, amíg a teste felmondta a szolgálatot.
Utána csak én maradtam – egy tini lánynak kellett volna összetartania
mindent… ami nem is ment túl jól eleinte.
Nagyi újabb müzlit szór a tányéromba.
– Hatra megyek a hétfői klubba, úgyhogy nem leszek itthon, amikor hazaérsz.
Meg tudsz vacsorázni egyedül?
– Persze – tartom a kezem a tálka fölé, hogy megállítsam a müzliáradatot. –
George is megy?
– Livy! – szól rám szigorúan.
– Bocs – mosolyodom el bosszús pillantására. Ő megcsóválja a fejét, ősz
fürtjei repkednek a füle körül.
– Igazán szomorú, hogy többet járok társaságba, mint az unokám.
Szavai lehervasztják ajkamról a mosolyt. Most nincs kedvem belemenni ebbe.
– Mennem kell dolgozni. – Felállok, és megpuszilom, mintha meg sem
hallanám, ahogy felsóhajt.

* * *

Leugrom a buszról, és fürgén kerülgetem az embereket a csúcsidős


gyalogosforgalomban. Hangulatom a Converse-em színét tükrözi – élénk és
napfényes, akárcsak az idő.
Keresztülvágok a mayfairi mellékutcák erdején, aztán benyomulok a
bisztróba, amelyet már most is tömve találok, mint múlt hétfőn, amikor
kezdtem itt. Nincs időm csevegni Sylvie-vel, sem ismételten elnézést kérnem
Deltől a pénteki felsülés miatt. Már dobják is a kötényemet, én pedig akcióba
lendülök, és egy szuszra letakarítok négy üres asztalt, mire a megürült
helyre lecsapnak az újonnan érkezők. Mosolygok, villámgyorsan szolgálok
fel, és még gyorsabban szedem le az asztalokat. Elememben érzem magam
ebben a szolgálj fel egy mosollyal bizniszben.
Öt óra tájt sárga Converse-em már nem annyira napfényes. A lábfejem sajog,
a vádlim nemkülönben, és a fejem is fáj. Mégis mosolygok, amikor
elhaladtában Sylvie hátba vereget.
– Még csak egy hete vagy itt, és már szinte élni se tudunk nélküled.
Még szélesebbre húzódik a mosolyom, ahogy látom kimenni a lengőajtón át a
konyhába, de le is lehervad, amikor megfordulok és megint szemtől szembe
állok vele. Nem nagyon hiszek a végzetben és hasonlókban. Úgy gondolom,
hogy minden ember a maga sorsának kovácsa – a saját döntéseink és tetteink
szabják meg az életutunkat. De sajnos erre mások döntései és tettei is
kihatnak, és ezt időnként nem áll hatalmunkban megakadályozni. Talán ezért
is zárkóztam el a világtól, hogy kiküszöböljek bárkit, bármit, bármiféle
eshetőséget, ami megfoszthatna az irányítástól. Jólesik ezt bevallani
magamnak. Valaki másnak a silány, önző döntései máris túlságosan nagy
hatással voltak az életemre. Annak viszont nem örülök, hogy egyszeriben
képtelen lettem továbbvinni józan stratégiámat, éppen akkor, amikor a
legfontosabb lenne.
És ennek az elerőtlenedésnek az oka itt áll, épp előttem.
A nekilóduló szívverés ismerős érzése elárulhatna mindent, amit tudnom kell,
és el is árul. Vonzódom hozzá – igazán vonzódom. De mit keres itt? Utálta a
kávémat, és miután egész nap sorra gyártottam a tökéletes példányokat,
gyanítom, hogy most talán megváltozhat ez a helyzet.
Megint csak bámul rám. Ezen fel kéne dühödnöm, de nem vagyok abban a
helyzetben, hogy megkérdezzem, mi a fenét bámul, mivel én is csak bámulom
őt. A szokásos kifejezéstelen arcát mutatja. Vajon képes mosolyogni? Vannak
rossz fogai? Olyannak tűnik, mint akinek tökéletes a fogazata. Csak
tökéletességet látok rajta, és tudom, hogy ott is tökéletes, ahol nem látszik.
Háromrészes öltönyben van, ezúttal tengerészkékben, ami csak kiemeli kék
szemét. Épp olyan tökéletes és drága benyomást kelt, mint mindig.
Meg kéne szólalnom. Ostobaság, de Sylvie kell hozzá, hogy a hátamba csapja
a konyhai lengőajtót, és máris kizökkenek a transzból.
– Ó! – kiált fel kolléganőm, és bátorítóan megszorítja a karomat. Döbbent
arcomat fürkészi, és megrémül, amikor nem is reagálok, nem is mozdulok.
Aztán másfelé néz, és egy picit eltátja a száját. – Ó… – suttogja, és elenged.
Hol rám néz, hol a tökéletességre. – Én csak… kiürítem a szemeteseket. –
Azzal magamra hagy, hogy én szolgáljam ki a vendéget. Legszívesebben
visszahívnám, de megint nem jön ki hang a torkomon, és csak bámulok, mint
borjú az új kapura.
Megtámaszkodik a pulton, előrehajol, és az a bizonyos tincs megint a
homlokába hull.
– Nagyon jól megnézel – mormogja.
– Te is bámulsz engem – mutatok rá, hirtelen rátalálva a hangomra. Mert ő
aztán tényleg bámul. – Nem nagyon megy ez a távolságtartás.
Nem reagál a megállapításomra.
– Hány éves vagy? – A tekintete lassan végigvándorol a testemen, aztán
visszatér a szememhez. Nem válaszolok, csak elfintorodom, amikor
várakozón felvonja a szemöldökét. – Kérdeztem valamit.
– Huszonnégy – vágom rá gyorsan ahelyett, hogy elküldeném a fenébe.
– Van valakid?
– Nincs. – Saját magamat is meglepem készséges válaszommal. Mindig azt
mondom, hogy foglalt vagyok, ha egy férfi érdeklődik irántam. Mintha valami
bűvölet ülne rajtam.
Elgondolkodva bólint.
– Nem akarod megkérdezni, hogy mit szeretnék?
Remélem, ezen azt érti, hogy mit szeretne inni. Vagy mégsem? Ott akarja
folytatni, ahol abbahagytuk? Forgatni kezdem az ujjamon a zafírgyűrűt, amit a
nagyi még nagypapától kapott – ez biztos jele annak, hogy ideges vagyok. Három
éve nem vettem le, amióta megkaptam nagyitól a huszonegyedik
születésnapomra, és remekül lehet babrálni.
– Mit szeretnél? – Péntek esti önbizalmam messzire illant. Kész roncs
vagyok.
Átható kék szeme mintha kissé elsötétülne.
– Egy americanót, dupla duplát, két cukorral, félig felengedve.
Belém döf a csalódottság, ami kész nevetség. Az is nevetséges, hogy
visszajött, miután kijelentette, hogy az én kávémnál pocsékabbat még
életében nem ivott.
– Azt hittem, nem ízlett a kávém.
– Nem is – löki el magát a pulttól. – De szeretnék adni neked egy második
esélyt, hogy bizonyíts, Livy.
Felforrósodik az arcom.
– Szeretnél bizonyítani? – kérdi pókerarccal, teljes komolysággal.
Most elő kéne ásnom magamból azt a vagányságot, amiről a nagyi mindig
beszél, és el kéne küldenem ezt az alakot melegebb éghajlatra, de nem
nagyon igyekszem.
– Oké – felelem ehelyett, és a nyavalyás kávégép felé fordulok, amelyről
pontosan tudom, hogy ezúttal is cserbenhagy majd. Biztosan sokkal jobb
munkát tudnék végezni, ha nem lennék ennyire szoros megfigyelés alatt.
Magamban fohászkodom egyet a kávé isteneihez, és nekiállok az első
adagnak a dupla-duplából, miközben próbálok úrrá lenni ziháló
lélegzésemen. Lassan és pontosan próbálok dolgozni, még ha estig fog
tartani, akkor is. Ostoba módon azt szeretném, ha ez a most ízlene neki.
A szemem sarkából látom, hogy Sylvie kíváncsian kikandikál a konyhából, és
tudom, hogy rendkívüli módon szeretné tudni, mi történik. Érzem, hogy
vigyorog, még ha nem látom is. Jó lenne, ha kijönne és megtörné a zavart
csendet, és végre beszélhetnék valakivel fesztelenül, de azért annyira nem
akarom. Egyedül akarok lenni vele. Vonzódom hozzá, és semmit sem tudok
tenni ez ellen.
Amikor elkészülök, felengedem a kávét a papírpohárban, és ráteszem a tetőt,
aztán átnyújtom neki. Megint leül, és azonnal rádöbbenek, hogy hibáztam.
Még bele sem kóstolt, máris rossz.
A papírpoharat nézi, de én előbb szólalok meg:
– Szeretnél egy rendes poharat?
– Jó lesz a papír is – emeli rám a szemét. – Talán annak jobb az íze. – Nem
mosolyog, de az az érzésem, hogy szívesen megtenné.
Óvatos léptekkel, noha a pohártető miatt a kiloccsanás veszélye minimális,
odamegyek hozzá, és feléje nyújtom a poharat. – Remélem, ízleni fog.
– Én is – veszi el, és a szemközti kanapé felé biccent. – Tarts velem. –
Leveszi a tetőt, és lassan fújni kezdi a kávét, csókolni való ajka szinte hívogat.
Mindent lassan csinál ezzel az ajakkal – a fújkálástól kezdve a beszédig.
Annyira látszik rajta a szándékoltság, és ki tudja, még mi. Több mint
gyönyörű, még ha kissé zárkózott is. Biztosan mindenhol utána fordulnak,
ahol jár.
Felvonja az egyik szemöldökét, és megint a kanapé felé mutat vele. A lábam
magától indul el. – Milyen a kávé? – érdeklődöm.
Lassan belekortyol az americanóba, én pedig megfeszülök, várom, mikor köpi
ki. De nem köpi. Jóváhagyón bólint, kortyol megint, én pedig ellazulok,
ostoba megkönnyebbüléssel, hogy láthatóan nem undorodik. Felemeli a
tekintetét.
– Talán észrevehetted, hogy te is meglehetősen lenyűgözöl engem.
– Én is? – kérdezem zavartan.
– Mert az eléggé nyilvánvaló, hogy én lenyűgözlek.
Micsoda öntelt pöcs!
– Gondolom, rengeteg nőt nyűgözöl le – vágok vissza. – Mindet meghívod
kávézni?
– Nem, csak téged – hajol közelebb, és a pillantásától szó szerint eláll a
lélegzetem. Még sosem éreztem magam ilyen erőteljes figyelem
középpontjában. Ez túl sok.
Megtöröm a szemkontaktust és elfordítom a tekintetem, de aztán eszembe jut
valami, és újra szembenézek a sugárzással.
– Ki volt az a nő ott a fogadáson? – érdeklődöm, s cseppet sem szégyellem a
faggatózást. Ő is egyenesen rákérdezett a párkapcsolati helyzetemre,
úgyhogy nekem is jogomban áll ismerni az övét. Nekem kicsit túl mélynek
tűnt a kapcsolat egy üzlettárshoz képest. Nem fojtom vissza a lélegzetem, de
azért reménykedem, hogy egyedülálló. Persze nevetséges az elképzelés, hogy
egy ilyen férfi partiképes legyen, mint ahogy az is, hogy ebben bízom –
bízom benne, hogy elérhető… a számomra.
– Üzlet – feleli, és néz, nyugodt hangja felüdíti forró bőrömet.
– Szingli vagy? – kérdezem, mert pontos választ akarok, de hogy miért, azt
nem tudom. Töprengenem kell azon, hogy mit tervez a tudatalattim, mert
sajnos fogalmam sincs róla… De nem is aggódom, márpedig ez már
önmagában is aggodalomra ad okot.
– Az vagyok.
– Oké. – Csak ennyit mondok. Nézem, és csendes derű árad szét bennem.
Most már az érdekel, hány éves. Érett férfinak tűnik, és mindig minőségi
ruhákban mutatkozik, amelyekről süt a pénz.
– Oké – feleli, és tovább issza a kávét, én pedig figyelem. Valóságos erőmassza,
amely szinte húz… valami felé. – Finom volt a kávé – teszi le a poharat, aztán
megrázogatja, és feláll. A tekintetem követi, amíg egészen kicsinek nem
kezdem érezni magam erőteljes, átható kék pillantása alatt.
– Már mész is? – bukik ki belőlem, legnagyobb döbbenetemre. Mi ez az
egész? Mit akart?
Feszengve fészkelődni kezd, aztán a kezét nyújtja.
– Örülök, hogy megismerhettelek.
– De hát már ismertél – mutatok rá. – És majdnem meg is csókoltál, csak
aztán otthagytál.
Egy kicsit lehanyatlik a keze éles szavaimtól, de aztán összeszedi magát és
újra felemeli.
– Aztán meg te hagytál ott engem.
Ez valami játék? Szomorú, mert faképnél hagytam, úgyhogy most visszavág,
és ő mondja ki az utolsó szót?
A keze közelebb nyomul, én pedig elhátrálok. Nem merek hozzáérni.
– Azt hiszed, hogy megráz? – kérdezi halkan.
Elkerekedik a szeme. Tudom, hogy szikrázni fog, mert már éreztem.
Gúnyolódása bátorságot önt belém, és felemelem a kezem, hogy
megfoghassa. És megint jönnek. A szikrák. Nem a statikus elektromosság az,
amelytől mindketten halkan felhördülünk és hátraugrunk, hanem valami más,
ami nem kifelé sül ki, hanem befelé, végigpattog az egész testemen, a szívem
hevesen dobogni kezd, a szám kissé elnyílik. Nem akarom elengedni, de ő
megfeszíti a tenyerét, hogy eleresszem.
Megfordul, és szó nélkül kimegy. Még egy pillantással sem utal arra, hogy ő is
érzett valamit. Vajon tényleg érzett? Mi volt ez? Ki ez az ember? Az arcomhoz
emelem a kezem, és vadul dörzsölni kezdem, hogy észre térjek. Túlságosan
elkezdett érdekelni, és semmiféle városnézés vagy varrogatás a nagyival nem
tud eltántorítani attól, amerre a gondolataim kalandoznak, főleg ez után a
rövid, de megvilágosodást hozó csevej után. Ismeretlen területre kalandozom
– veszedelmes területre. Miután évekig kerültem a férfiakat, még a
rendesebbjét is, hirtelen elkezdek bátorítani egy olyat, akit pedig kerülnöm
kéne.
De valami vonz hozzá – nagyon erősen vonz.

* * *

Egész héten el vagyok varázsolva. Valahányszor nyílik a bisztró ajtaja, őt


keresem. De sosem ő az. Az elmúlt négy napban tucatnyi férfi kérdezte a
nevemet, a telefonszámomat, vagy dicsérte a szememet. És mindegyiknél azt
kívántam, bár Miller lenne.
Egyik tökéletes kávét a másik után gyártottam, sőt még pincérkedtem is Del
egy újabb fényűző partiján kedden, hátha megint felbukkan. De nem bukkant.
Mindig próbáltam egyszerűen élni, de most szinte vágyom a bonyodalmakra
– főleg egy magas, sötét hajú, rejtélyes bonyodalomra.
Szombat van, és Gregory elcsalt egy sétára a Royal Parks zöldjébe. Tudja,
hogy valami jár a fejemben. Szétrúg egy levélhalmot, miközben a Green Park
közepén trappolunk a Buckingham-palota felé. Ott a nyelve hegyén a kérdés,
és tudom, hogy már nem bírja soká. Csak ő beszél, én meg egyszavas
válaszokat adok. Ez így nem megy sokáig. Láthatóan szórakozott vagyok, és
talán képes lennék normalitást színlelni, de nem akarok. Azt hiszem,
szeretném, ha Gregory kifaggatna, hogy megoszthassam vele a Miller-sztorit.
– Megismerkedtem valakivel – bököm ki, megtörve a kényelmetlen csendet.
Mintha megdöbbenne, ami teljesen normális, hiszen ez még nekem is új.
– Ki az? – kérdezi, és megállít.
– Nem tudom – vonom meg a vállam. Letelepszem a fűbe és tépdesni
kezdem a szálakat. – Felbukkant egypárszor a bisztróban, és ott volt a bálon
is, ahol pincérkedtem.
Gregory leül mellém, tetszetős arca széles vigyorra húzódik.
– Olivia Taylor felfigyelt egy férfira?
– Igen, Olivia Taylor határozottan felfigyelt. – Akkora megkönnyebbülés
végre megosztani a terhem! – Csak rá tudok gondolni – vallom be.
– Ó! – emeli égnek a kezét Gregory. – Jól néz ki?
– Félelmetesen – mosolyodom el. – Elképesztő szeme van. Kék, mint az ég.
– Mindent tudni akarok – jelenti ki Gregory.
– Ennyi.
– Na és miket mondott?
– Megkérdezte, hogy van-e valakim – próbálok szenvtelennek tűnni, de
tudom, mi következik.
Gregory tágra nyílt szemmel hajol előre.
– Mire te?
– Hogy nincs.
– Megtörtént! – dalolja. – Hála legyen az égnek, végre megtörtént!
– Gregory! – szólok rá, de aztán én is elnevetem magam. Igaza van: tényleg
megtörtént, mégpedig egy villámcsapás erejével.
– Ó, Livy – egyenesedik fel ültében, és elkomolyodik. – Nem is sejted, mióta
várok már erre. Muszáj látnom a pasit.
A vállam mögé vetem a hajam.
– Hát, erre kicsi az esély. Mindig hirtelen kerül elő, és még hirtelenebbül
tűnik el.
– Mennyi idős? – Még sosem láttam ehhez fogható izgalmat Gregory arcán.
Feldobtam a napját – talán az egész hónapját is, vagy akár az egész évét.
Eddig lankadatlanul hurcolt bárról bárra, akár heterohelyekre is, ha ez kellett
ahhoz, hogy vele tartsak. Gregory nyolc éve van mellettem, mindössze nyolc
éve, de úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna. Ő volt a „bezzegsrác” az
iskolában, a lányok körülzsongták, és ő mindegyikkel randizott is, de volt egy
kis titka – ami, amikor kiderült, kitaszítottá tette. A szupersrác meleg volt.
Vagy legalábbis nyolcvan százalékban az, ahogyan mondogatni szokta. Úgy
kezdődött a barátságunk, hogy én találtam rá a biciklitároló mögött, amikor
péppé verte valami főiskolás banda.
– Talán a húszas évei végén jár, de idősebbnek néz ki. Tudod, olyan érett
típus. És mindig drága öltönyökben jár.
– Tökéletes – dörzsöli össze a kezét. – A neve?
– M. – felelem halkan.
– „M.”? – fintorog rosszallón Gregory. – Talán ő James Bond főnöke?
Kirobban belőlem a nevetés, és csak kacagok, miközben a barátom csak néz és
várja a megerősítést, hogy ideálomnak nem csak egy betűből áll a neve.
– Nem ízlett neki a kávém, és ezt egy szalvétára írt üzenetben tudatta velem.
M.-mel írta alá, de azóta kiderült, hogy Miller a neve.
– Ó, milyen szexi! És milyen szemtelen! – Gregory meg van döbbenve, a
reakciója nagyon hasonló az enyémhez, de aztán kisimul az arca és
összehúzza a szemét. – És te hogy érezted magad ettől?
– Alkalmatlannak – mondom ki gondolkodás nélkül, de nem állok meg itt. –
Ostobának, dühösnek, ingerültnek.
Gregory már mosolyog.
– Sikerült valamilyen reakciót kiváltania? – kérdezi. – Feldühített?
– Igen – lehelem csüggedten. – Nagyon mérges lettem.
– Te jó ég! Máris imádom a pasit – Gregory feláll, és a kezét nyújtja, hogy
felhúzzon. – Fogadok, hogy teljesen beléd habarodott, mint a legtöbb férfi a
földkerekségen.
Elfogadom a kezét, és hagyom, hogy talpra állítson.
– Nem is – sóhajtom, és eszembe jut az a kevés szó, amit váltottunk, de főleg
egy bizonyos mondat: „Te is lenyűgözöl engem.” Vajon a lenyűgözöttség a
vonzódást jelenti?
– Hidd csak el, hogy igen.
Hirtelen késztetést érzek, hogy mindent kitálaljak, és lássam, mit szól hozzá
Gregory.
– Egy milliméternyire voltam az ajkaitól.
Gregory élesen szívja be a levegőt.
– Ezt hogy érted? – Kiegyenesedik a háta, és összehúzott szemmel néz rám.
– Ilyen merész volt?
– Nem, igazából én forszíroztam – Még csak nem is szégyellem. – Azt
mondta, nem képes megtenni, és otthagyott a női mosdóban. Tiszta idiótának
éreztem magam.
– Dühös voltál?
– Rettenetesen.
– Igen! – csapja össze a kezét, és magához ránt, hogy megöleljen. – Az
remek! Mondd tovább!
Előtör belőlem minden – az elejtett pezsgős tálca, Miller „üzlettársa”, és az,
ahogy később odajött, hogy próbáljon elijeszteni magától.
Amikor végzek, Gregory elgondolkodva hümmög. Nem ezt vártam.
– Ez egy játékos. Nem neked való, Livy, felejtsd el.
Meg vagyok döbbenve, és gyors elhúzódásom, megrovó arckifejezésem
árulkodik is erről.
– Felejtsem el? Te megháborodtál? Ahogy nézni tud, Gregory – azt akarom,
hogy örökké így nézzenek rám. – Kicsit elhallgatok. – Hogy ő nézzen így rám.
– Szegény kislány.
Felsóhajtok.
– Tudom.
– Valamivel el kell terelni a figyelmed – jelenti ki, és lepillant narancssárga
Converse-emre. – Ma milyen színűt vegyünk?
Felcsillan a szemem.
– Láttam egy égszínkéket a Carnaby Streeten.
– Égszínkéket? – átkarolja a vállam, és elindulunk a metró felé. – Az tetszik.
NEGYEDIK FEJEZET

Sylvie meg én távozunk a bisztróból utolsónak. Míg Sylvie bezár, én kitolom a


szemetet az utcára, és beleborítom a kerekes kukába.
– Beülök a kádba, és áztatni fogom magam – mondja Sylvie. Belém karol, és
elindulunk. – Gyertyafénynél.
– Nem mész sehova este? – érdeklődöm.
– Nem. Hétfőn pangás van, de a szerda esték klasszak. El kéne jönnöd velem.
– Barna szeme ellenállhatatlanul ragyog, majd elfelhősödik, amikor
megrázom a fejem. – Miért nem?
– Nem iszom. – Átmegyünk az úton, kerülgetjük a kocsikat. Valaki ránk dudál,
mert nem a zebrán kelünk át.
– Rohadék! – ordít fel Sylvie, mire mindenki ránk néz.
– Sylvie! – rángatom el az útból halálra váltan.
Nevet, és beint a sofőrnek.
– És miért nem iszol?
– Nem bízom magamban – bukik ki belőlem, hogy magam is megdöbbenek,
és láthatóan elképesztem ezzel Sylvie-t is, mert meglepetten mered rám…
aztán elvigyorodik.
– Azt hiszem, hogy kedvelném a részeg Livyt.
Helytelenítőn fintorgok.
– Én itt szállok fel – mutatok a megállóra, és kilépek az útra, hogy átmenjek
megint.
– Akkor, viszlát, holnap. – Odahajol, hogy megpusziljon, de mindketten
ugrunk egyet, amikor újra ránk dudálnak. Én nem törődöm a türelmetlen
idiótával, de Sylvie-t más fából faragták.
– A rohadt életbe! Mi a franc bajuk van ezeknek? – kiabálja. – Még csak nem
is voltunk az utadban, te mercedeses barom! – lép az autó felé, és a kocsi
utasoldali ablaka megindul lefelé. Fokozódik a feszültség. Sylvie behajol az
ablakon. – Meg kéne tanulni rendesen veze… – Elhallgat, felegyenesedik, és
elhátrál a Mercedestől.
Kíváncsian hajolok le, hogy megnézem, mitől akadt el a szava, és az én
szívem is majdnem megáll, amikor meglátom a sofőrt.
– Livy! – Alig hallom Sylvie hangját a forgalom zajában és a tülkölésben.
Kolléganőm elhúzódik a járda szélétől. – Lehet, hogy neked dudált.
Még mindig félig lehajolva állok, és a tekintetem visszatér Sylvie-ről az autó
belsejébe, ahol ő épp hátradől, lazán, fél keze a kormányon.
– Szállj be – rendelkezik kurtán.
Tudom, hogy be fogok szállni, úgyhogy nem is értem, miért nézek
segélykérőn Sylvie-re. Sylvie a fejét rázza.
– Livy, a helyedben nem tenném. Nem is ismered.
Felegyenesedem és szóra nyílik a szám, de nem jön ki rajta semmi. Sylvie-nek
teljesen igaza van, és én őrlődöm, tekintetem ide-oda jár a kocsi és barátnőm
között. Nem vagyok se léha, se ostoba – legalábbis egy jó ideje nem voltam az –,
pedig minden egyes gondolatom a beszállás pártján áll. Nem tudom, meddig
állok így, hezitálva, de aztán a Mercedes vezetőoldali ajtaja lendületesen kinyílik
és ő megkerüli az autót, megfogja a könyökömet és kinyitja a másik ajtót.
– Hé! – próbál visszarántani Sylvie. – Mi a francot művelsz?
De már bent is vagyok az ülésen, és ő a ledöbbent Sylvie-hez fordul:
– Csak beszélni szeretnék vele. – Tollat és papírt szed elő a belső zsebéből, ír
valamit, és odaadja Sylvie-nek. – Ez a számom. Csörgessen meg.
– Mi? – ragadja el Sylvie a cetlit és átfutja.
– Csörgesse meg.
Sylvie megvető pillantással előszedi a telefonját és bepötyögi a számot. Egy
mobil sivít fel, és a férfi egy iPhone-t szed elő a belső zsebéből, aztán nekem
nyújtja.
– Nála lesz. Ha csörög, ő fogja felvenni.
– A sajátját is megcsörgethetem – jegyzi meg Sylvie, és véget vet a hívásnak.
– És mi a fenét bizonyít ez? Bármikor elveheti tőle.
– Akkor azt hiszem, hogy kénytelen lesz beérni az adott szavammal –
becsukja az ajtót, és visszamegy a saját oldalára. Sylvie tátott szájjal ott
marad a járdán.
Ki kellene ugranom, de nem teszem. Kiabálnom kellene vele, veszekedni, de
nem teszem. Ehelyett kinézek Sylvie-re és odamutatom neki az iPhone-t,
amit Miller az imént adott. Igaza van, ez semmit se bizonyít, de ez nem tart
vissza attól, hogy valami hihetetlen ostobaságot kövessek el – én nem félek.
Ez a pasi semmiféle veszélyt nem jelent rám, legfeljebb a szívemre.
Egyre erősebb a dudálás, miközben beszáll és sietve elindul, egyetlen szó
nélkül. Gyakorlatilag elraboltak egy forgalmas londoni utca közepén, és
nekem a szemem sem rebben. Inkább valami másik testrészem kezd remegni.
Feltűnés nélkül rásandítok, nézem sötét öltönyét, sötét profilját. Még sosem
láttam hozzá hasonlót. Csend van a kocsi zárt terében, valami mégis beszél,
és nem Miller vagy én. Hanem a vágy. És azt mondja, hogy valami olyan
élményben lesz részem, ami megváltoztatja az egész életem. Jó lenne tudni,
hova visz, jó lenne tudni, mit akar mondani, mégsem kérdezem meg, ő pedig
láthatóan nem akarja elmondani magától, úgyhogy inkább belesüppedek a
bőrülésbe, és csendben maradok. Aztán bekapcsol a zene, és máris elképedve
hallom a Green Daytől a Boulevard of Broken Dreamst, amit sosem kapcsoltam
volna össze ezzel a rejtélyes emberrel.
Már vagy fél órája kocsikázunk, hol megállva, hol elindulva a forgalom
ritmusa szerint, aztán behajt egy mélygarázsba. Mintha keményen
töprengene, miközben leállítja a kocsit és néhányat dobol ujjaival a
kormányon, aztán kiszáll, és odajön az én oldalamra. Kinyitja az ajtómat,
megkeresi a tekintetemet, és biztonságot látok benne, mikor a kezét nyújtja.
– Add a kezed.
A reakcióm automatikus, a kezem felemelkedik, hogy ő megfoghassa,
miközben kiszállok a kocsiból, és élvezem a bensőmben zsibongó szikrákat.
Minden alkalommal egyre hihetetlenebb.
– Már megint ugyanaz – morogja, és fogást vált a kezemen. Ő is érzi. – Add a
táskád.
Azonnal odaadom neki a táskát, szinte önkéntelenül, még csak bele sem
gondolok. Robotpilóta üzemmódban vagyok.
– Nálad van a telefonom? – kérdezi, s egy könnyed rúgással becsukja a
kocsiajtót, aztán valami lépcső felé vonszol.
– Igen – mutatom fel.
– Hívd fel a barátnődet, és mondd meg neki, hogy a lakásomra jöttünk –
nyomul be az ajtón. – És hívj fel mindenki mást is, aki esetleg aggódhat
érted.
Képtelen vagyok bármire azon kívül, mint hogy kövessem felfelé a lépcsőn,
miközben még mindig fogja a kezem, és hagyja, hogy lebonyolítsam a
hívásokat.
– A saját telefonommal kéne – babrálok az iPhone-jával. Éles szemű nagyim
azonnal kiszúrná az idegen számot, és vége-hossza nem lenne a kérdéseknek,
amelyekre vagy nem tudnék, vagy nem akarnék válaszolni.
– Ahogy gondolod – vonja meg izmos vállát, és húz tovább maga után.
Amikor elhagyjuk a harmadik emeletet, a vádlim már sajog, és kinyílt szájjal
próbálok némi levegőt juttatni kiszáradó tüdőmbe.
– Hányadik emeleten laksz? – kérdezem kissé elfúlón, szégyenkezve az
állóképességem hiánya miatt. Sokat gyalogolok, viszont lépcsőzni nem
szoktam.
– A tizedik – veti oda lazán a válla fölött. A hátralévő hat emelet hírére a
tüdőmből teljesen kimegy a szufla, lábam megroggyannak.
– Lift nincs?
– De van.
– Akkor miért… – Épp csak fújni tudok egyet, és már fel is nyalábol, aztán
megy tovább. Nem tehetek mást, mint hogy kapaszkodom a vállába, és
közelről élvezem az érintését, a látványát, az illatát.
Amikor a tizedikre érünk, kimegyünk egy üres folyosóra. Talpra állít, kulcsot
illeszt egy fényes fekete ajtó zárjába.
– Csak utánad – lép oldalra, és int, hogy menjek be, amit én meg is teszek –
gondolkodás és ellenvetés nélkül. Még csak meg sem kérdezem, miért hozott
ide.
Érzem a tenyerét a tarkómon, meleg és megnyugtató. Lassan végigmegyek az
előtéren, kikerülök egy nagy, kerek asztalt, s az előszoba hatalmas, márványozott
csarnokká tágul boltíves mennyezettel és fantasztikus műalkotásokkal minden
lépésnél – londoni épületek képeivel. Nem a lakás hatalmas mérete és a
krémszínű márványtömeg az, ami megragad. Hanem azok a festmények… Hat
van belőlük, gondosan megválogatott helyeken, ahol a legjobban
érvényesülhetnek. Nem közhelyesek, se nem hagyományosak; absztrakt
alkotások, amelyeket kicsit hunyorogva lehet csak kivenni. De én jól ismertem
ezeket az épületeket és helyeket, és körbenézve mindet beazonosítottam –
hunyorgás nélkül.
Szelíden odaterel a leghatalmasabb krémszínű bőrkanapéhoz, amit életemben
láttam.
– Ülj le – nyom le, és lerakja mellém a táskámat. – Hívd fel a barátnődet –
mondja, és otthagy, hogy megkeressem a telefonomat. Odamegy egy diófa
szekrényhez, és magas poharat szed elő, aztán sötét folyadékot tölt bele.
Hívom Sylvie-t, aki egy csöngés után fel is veszi. Rémült hangja szinte a
fülembe hasít.
– Livy?
– Én vagyok –felelem halkan, és nézem, ahogy a szekrénynek támaszkodva
lassan belekortyol az italba.
– Hol vagy? – Olyan a hangja, mintha futna. Kissé elfúló.
– A lakásában. Minden rendben – Kissé feszengve magyarázkodom figyelő
tekintete alatt, de nincs menekülés acélos pillantásától.
– Mi a francnak képzeli ez magát? – kérdezi Sylvie hitetlenkedve. – Te meg
tiszta hülye vagy, amiért elmentél vele, Livy. Mi a fenét gondoltál?
– Nem tudom – felelem őszintén, mert tényleg ez a helyzet. Hagytam, hogy
elragadjon, betuszkoljon az autójába és elhozzon egy furcsa lakásba. Tényleg
mérhetetlenül ostoba vagyok, de még most, hogy Sylvie tirádáját hallgatom,
még most, hogy ő kifejezéstelen arccal mered rám, még most sincs bennem
semmi félelem.
– Jesszusom – lihegi Sylvie. – Mit csináltok? Mit mondott? Mit akar?
– Nem tudom. – Figyelem, ahogy figyel, miközben ismét kortyol.
– Nem tudsz túl sokat, nem igaz? – folytatja Sylvie, lassuló légzéssel.
– Nem – vallom be. – Majd hívlak, ha hazaértem.
– Azt jól is teszed. – Fenyegető a hangja. – Ha éjfélig nem jelentkezel, hívom
a rendőrséget. Felírtam a pasi rendszámát.
Magamban elmosolyodom. Értékelem az aggodalmát, de a szívem mélyén
pontosan tudom, hogy nincs rá szükség. Ez a férfi nem fog bántani.
– Hívni foglak – nyugtatom meg.
– Mindenképp – Sylvie még mindig aggódik. – És vigyázz magadra – teszi
hozzá szelídebben.
– Oké – teszem le, és azonnal hívom a nagyit, hogy minél előbb túl legyek
rajta, és kiderítsem, miért hozott ide ez a pasi. Nagyinál hamar
kimagyarázkodom. Mint az várható volt, el van ragadtatva, amikor közlöm
vele, hogy elmegyek kávézni néhány kollégával.
Befejezem a telefonálást, és leteszem mindkét készüléket, a sajátomat és az
övét is, a hatalmas, alacsony üvegasztalra magam elé, aztán elkezdem
csavargatni a gyűrűmet, és azon gondolkodom, mit mondjak. Csak nézünk
egymásra, ő iszogat, én meg beleszédülök a tekintetébe.
– Kérsz valamit? – kérdezi. – Bort, brandyt?
Megrázom a fejem.
– Vodkát?
– Nem. – Az alkohol olyan gyengeségem, amiről nem kell tudnia, bár azt
hiszem, nincs szükségem alkoholra, hogy gátlásaimat veszítsem, ha róla van
szó. – Miért vagyok itt? – teszem fel végül a kérdést. Azt hiszem, valójában
tudom, de szeretném, ha ő mondaná ki.
Elgondolkodva dobol ujjaival a pohár oldalán, és ellöki magát a szekrénytől,
aztán lassan elindul felém. Kigombolja a zakóját és leereszkedik a kis asztalra
előttem, óvatosan leteszi a poharát az üveglapra, megtörve a szemkontaktust,
hogy lássa, hova teszi, és arrább rakja a mobilokat. A szívem meglódul, és ez
csak fokozódik, amikor szembefordul velem és átkarolja a lábamat a térdem
alatt, hogy előrébb csússzam a kanapén, amíg az arcunk egészen közel kerül
egymáshoz. Nem mond semmit, és én sem. Leheletünk összeütközik, és
szájunk közelsége elmond mindent, amit kell. Mindkettőnket feszíti a vágy.
Az arca előrébb nyomul, egy hajtincs a homlokába hull, de nem a szájamra
utazik. Az arcomhoz közelít, és súlyos, szabályos lélegzése a fülemben
dübörög. Arcom önkéntelenül az övéhez simul, és a lábam köze bizseregni
kezd.
– Mindig csak rád tudok gondolni – suttogja, és még jobban szorítja a
térdemet. – Minden erőmmel próbáltam, de bárhová nézek, mindenhol csak
téged látlak.
Mélyen beszívom a levegőt, a kezem magától elindul, és sűrű fürtjeit keresi,
belemélyed. Lehunyom a szemem.
– Azt mondtad, nem lehetsz velem – emlékeztetem, még ha butaság is. Nem
kéne felhívnom a figyelmet a tartózkodására, mert ha most visszavonulót
fúj, megőrülök.
– Valóban nem. – Végighúzza az arcát az enyémen, amíg tökéletes homloka
az én zavart fejemhez nem simul. Nyilán nem azért hozott ide, hogy
megerősítse előbbi kijelentését. Nem szoríthat így, nem beszélhet így, hogy
aztán ne csináljon semmit.
– Nem értem – motyogom, és imádkozom, hogy ne hagyja abba.
A homloka lassan, óvatosan végigsimít az enyémen.
– Van egy ajánlatom. – Érzékelheti a zavaromat, mert elhúzódik, és az
arcomat fürkészi. Nagy levegőt veszek és felkészülök. – Nem kínálhatok
neked többet, csak egyetlen éjszakát.
Nem kell megkérdeznem, miről beszél. A hasam tompa sajgása pontosan
elárulja.
– De miért?
– Érzelmileg el vagyok kötelezve, Livy. – Felemeli a kezét, és hüvelykujjával
sima köröket rajzol a halántékomra. – De kellesz nekem.
– Egy éjszakára kellek, és semmi többre? – kérdezem, és a sajgás tompa
fájdalommá változik. Egyetlen éjszakára? Nem mintha érdemes lenne ennél
tovább gondolkodni. Életem legjobb dugása. Ezt mondta. Semmi több.
– Egy éjszaka – erősíti meg. – És nagyon remélem, hogy megadod nekem.
Elmerülök a kék szempárban, és kétségbeesetten remélem, hogy valami mást
mond – valami olyat, amitől jobban leszek, mert most éppen erősen becsapva
érzem magam, ami nevetséges. Alig ismerem, de az a gondolat, hogy csak egy
éjszakám lehet vele, lelombozó.
– Nem hinném, hogy megtehetem – jelentem ki. – Nem tisztességes, hogy
ilyet kérsz tőlem.
– Sosem állítottam, hogy az, Livy – fogja meg az államat és az arcához húzza.
– Megláttam valamit, és meg akarom kapni. Általában elveszem, amit akarok,
de neked meghagyom a döntést.
– És nekem mi a jó ebben? – kérdezem. – Mit nyerek vele?
– Huszonnégy órán keresztül kényeztetni és imádni foglak. – Ajka szétválik,
és a nyelve végigsiklik telt alsó ajkán, mintha éreztetni akarná, milyen lesz az
a huszonnégy óra. De csak az energiáját pazarolja. Pontosan tudom, milyen
lenne.
– Azt mondtad, hogy csak egy éjszakát tudsz ajánlani.
– Huszonnégy órát, Livy.
Igent szeretnék mondani, de a fejem oldalra mozdul, a józan ész győz. Ha
össze akarok jönni valakivel, az ne ilyen legyen. Minden módszer, amit arra
dolgoztam ki, nehogy az anyám nyomdokaiba lépjek, semmivé foszlana, ha
megtenném, és ennyire nem hagyhatom cserben önmagam.
– Sajnálom. Nem megy – Nem kellene mentegetőznöm, amiért elutasítom ezt az
esztelen ajánlatot, de tényleg sajnálom. Szeretném, ha imádna, de annyira nem,
hogy elébe menjek a biztos összeomlásnak, márpedig nyilvánvalóan ez lenne a
vége. Máris elkábultam, pedig még meg se csókolt.
Láthatóan összezuhan, és elhúzódik, már nem is ér hozzám. Kissé
elveszettnek érzem magam, aminek meg kéne erősítenie a döntésemben,
hogy visszautasítottam az ajánlatát. Egyetlen éjszaka sosem lenne elég.
– Csalódott vagyok – sóhajtja. – De tiszteletben tartom a döntésed.
Csalódott vagyok, hogy tiszteletben tartja a döntésem. Azt akarom, hogy
harcoljon, hogy próbáljon meggyőzni. Képtelen vagyok a normális
gondolkodásra.
– Semmit sem tudok rólad.
Kézbe veszi a poharát és belekortyol. A száját nézem.
– Ha többet tudnál, esetleg meggondolnád magad?
– Nem tudom. – Frusztráltság, ingerültség vesz erőt rajtam. Bosszant, hogy
ilyen helyzetbe hozott. Könnyűnek kéne lennie a döntésnek, hogy elutasítsak
egy idegent egy ilyen ajánlattal, de minél többet vagyok vele, még ha bizarr
helyzetekben is, annál inkább hajlok arra, hogy visszavonjam a válaszom, és
elfogadjam a felkínált huszonnégy órát.
– Hát, a keresztnevemet most már tudod – a szája felfelé görbül egy kicsit, de
ez távolról sem mosoly.
– Nagyjából ez minden – vágok vissza. – Nem tudom a családneved, a korod,
a foglalkozásod.
– És ez mind szükséges ahhoz, hogy eltölts velem egy éjszakát? – vonja fel
sötét szemöldökét, és még feljebb húzza a szája szélét. Ha hajlandó lenne
rendesen elmosolyodni, akkor úgy érezném, hogy jobban ismerem. De vajon
érdemes jobban megismernem, ha ez azzal járna, hogy még jobban kötődöm
hozzá?
Nem tudom, úgyhogy csak megvonom a vállam, és lehajtom a fejem. A hajam
az ölembe lóg.
– A nevem Miller Hart – kezdi, mire újra rápillantok. – Huszonkilenc éves
vagyok…
– Hagyd abba! – emelem fel a kezem. – Ne mondd tovább. Nem kell tudnom.
Oldalra billenti a fejét, némi derültséggel, de ez a száján nem látszik.
– Nem kell tudnod, vagy nem akarod tudni?
– Mindkettő – bököm ki kurtán, és megint a ritka dühök egyikét érzem
felizzani magamban. Már korábban is felbosszantott, de most tényleg kezdek
haragudni. Felállok, mire kénytelen hátrahúzódni az asztalon és felnézni
rám.
– Köszönöm az ajánlatot, de a válaszom nem. – Fogom a táskám, a telefonom
és az ajtó felé indulok, de csak a kanapé végéig jutok, mert elkap és előretol a
falhoz. Táskám a márványra hull, a szemem lecsukódik.
Az álla a vállamon, a szája a fülemnél.
– Nem tűnik túl erősnek a meggyőződésed – suttogja, és térdét a combom
közé nyomja.
– Nem is az – vallom be, és átkozom magam a gyengeségemért. Hozzám
simuló teste túlságosan is jó érzés, miközben azt szeretném, ha rossz lenne.
Minden szempontból rossznak kéne lennie, de annyira őrületesen jó, hogy
könnyen megfeledkezem a figyelmeztető jelekről.
– Ezért is nem engedlek el, amíg bele nem egyezel. Mert akarsz engem. –
Megfordít, és a fejem két oldalán a falhoz támaszkodik a tenyerével. – Én
pedig téged.
– De csak huszonnégy órára. – A hangom szaggatott zihálás, miközben
próbálok úrrá lenni légzésemen.
Bólint, és lustán az enyémhez tolja a száját. Bizonytalan, tétova; látom a
szemén. De aztán megkockáztatja, hogy megharapdálja az alsó ajkam,
óvatosan, miközben mintha bátorító szavakat suttogna önmagának, mielőtt a
számba dugná a nyelvét, amíg el nem lazulok s be nem fogadom. Semmi sem
tarthat vissza attól, hogy felnyögjek, beledőljek a csókba, belekapaszkodjam a
vállába. Mennyei érzés, ahogyan vártam, de nem sokat segít a
józanságomnak. Mindenesetre a kételyem maradékát is jó mélyre elásom az
agyamban, és átadom magam neki. Imád engem, és az a gondolat, hogy ezt
huszonnégy órára megkapom, arra késztet, hogy leváljak a szájáról, és
felkiáltsak, hogy „igen!”. De mégsem teszem. A kéj és a fokozódó vágy
ellenében próbálok arra koncentrálni, hogy kiélvezzem az egyetlen csókot,
amiben valaha is részem lehet Miller Harttól. És olyan legyen, hogy életem
végéig emlékezzek rá.
Felnyög, és ágyékát a hasamhoz nyomja. Keménysége lüktetve feszül nekem.
– Istenem, annyira jó ízed van. Mondj igent – mormogja bele a számba,
miközben harapdálja. – Kérlek, mondj igent.
Szeretném visszatartani a választ, hogy tovább húzzam ezt a csókot, de egyre
mélyebbre merülök minden másodperccel, amíg a szájunk összeér.
– Nem tehetem – zihálom, és elfordítom az arcom, hogy megtörjem a
kontaktust. – Mert akkor csak többet akarnék. – Tudom, hogy így lenne,
bármilyen őrültségnek tűnik is. Sosem törekedtem ilyesféle kapcsolatra, de ha
így lett volna, akkor ez lenne az – valami fájdalmasan jó, mindent
elemésztő… valami különleges, irányíthatatlan – valami, ami megcáfolja
korábbi elképzeléseimet az intimitásról. Csak véletlenül botlottam bele,
amikor a legkevésbé vártam, de megtörtént, és nem szerethetem meg még
jobban, miközben tudom, hogy nincs remény, és csak a szívfájdalom vár
annak a huszonnégy órának a végén.
Csalódottan felmordul és ellöki magát a faltól.
– A francba – mondja. Arrább megy és felnéz a plafonra. – Nem kellett volna
hogy ide hozzalak.
Összeszedem a gondolataimat és kihúzom magam, miközben a falnál keresek
támaszt.
– Valóban nem – helyeslek, és büszke vagyok magabiztosságomra. – Jobb, ha
megyek. – Felveszem a táskát, és az ajtó felé indulok, vissza se nézve.
A lépcsőház biztonságában nekidőlök a falnak. Zihálva kapkodom a levegőt,
mindenem reszket. Józanul gondolkodó ember vagyok. Muszáj folyamatosan
erre emlékeztetnem magam. Ebből semmi jó nem jöhet ki, legfeljebb egy
hihetetlen nap és éjszaka feledhetetlen emléke, amit soha többet nem élhetek
át újra. Kín lenne, én pedig nem vagyok hajlandó kínozni magam azzal, hogy
megízlelek valami csodálatosat – mert tudom, hogy az lenne –, csak hogy
aztán elveszítsem. Soha. Nem vagyok hajlandó olyanná válni, mint az anyám.
Eltökélten és elégedetten a döntésemmel, elindulok lefelé, és keresek egy
metróállomást. Hosszú évek óta először úgy érzem, hogy szükségem van
valami alkoholra.
ÖTÖDIK FEJEZET

Egész héten nem voltam önmagam. Észre is vették és szóvá is tették, de


elutasító magatartásom elejét vette a további kérdezősködésnek, kivéve
Gregoryt, aki egészen biztosan jelent nagyinak, aki az utóbbi időben kíváncsi
és faggatózó helyett kezd aggodalmas és együtt érző lenni. Valamint minden
áldott nap citromtortát csinál.
Leszedem az utolsó asztalt, szórakozottan húzkodom a rongyot erre-arra,
amikor nyílik a bisztró ajtaja, és szemközt találom magam Nagyszeművel.
Félszegen elmosolyodik és becsukja maga mögött az ajtót.
– Kiszolgálnak még elvitelre? – kérdezi.
– Persze. – A pulthoz viszem a tálcát, és lerakom, aztán megtöltöm a
kávészűrőt. – Kapucsínó?
– Igen, köszönöm – feleli udvariasan, és közelebb lép.
Elfoglalom magam, ügyet sem vetek Sylvie-re, aki arra jár a szeméttel, de
aztán megállt, nyilván miután szemügyre vette a vevőmet.
– Cuki – mondja egyszerűen, mielőtt továbbmenne. Igaza van: a pasi valóban
cuki, de én most túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy elűzzek a
gondolataim közül egy másik férfit. Nagyszemű az a fajta, akivel
foglalkoznom kéne – már ha valaha is foglalkozom bármilyen férfival –, nem
pedig a borongós, rejtélyes, sötét alakok, akik csak huszonnégy órát akarnak,
és semmi többet.
Beizzítom a gőzt, melegítem a tejet, aztán sziszegő hanggal kieresztem a
gőzt. Töltök, szórok, ráteszem a tetőt, aztán hátrafordulok a tökéletes
kávéval.
– Kettő nyolcvan lesz – nyújtom a kezem.
Három darab egyfontos érme landol a tenyeremben, és beütöm a
pénztárgépbe.
– Luke vagyok – mondja lassan. – Megkérdezhetem a nevét?
– Livy – dobom be a kasszába a pénzdarabokat.
– És van valakije? – kérdezi óvatosan, mire összevonom a szemöldökömet.
– Egyszer már mondtam. – Most először engedem, hogy bája és jó külseje
áthatoljon a védőfalamon és Miller képein. Barna haja hosszú, de rendezett,
barna szeme meleg és barátságos. – De miért kérde… – Elhallgatok a mondat
közepén és Sylvie-re pillantok, aki most jött vissza az utcáról. Megrovó
pillantást vetek rá, mivel jól tudom: csak ő mondhatta Nagyszeműnek, hogy
partiképes vagyok.
Sylvie nem soká marad velem egy légtérben, inkább beoldalog a konyhába,
ahol biztonságban lehet. Nagyszemű, vagyis Luke, idegesen tipródik, és úgy
tesz, mintha nem venné észre bűntudatos kolléganőmet, aki eltűnik a
balfenéken.
– A barátnőm szeret beszélni – adom oda a visszajárót. – Jó kávézást.
– Miért rázott le?
– Mert nem vagyok szabad – ismétlem magam, mert valóban így van még
mindig, csak éppen más okból. Talán visszautasítottam Miller ajánlatát, de
ettől még nem lett könnyebb elfelejteni őt. Megérintem a szájamat, mintha
még most is érezném az ő ajkát, ahogy csiklandoz, harapdál. Felsóhajtok. –
Zárunk.
Luke névjegykártyát csúsztat felém a pulton, és rákoppint az ujjával.
– Szívesen elvinném egyszer valahová. Ha valamikor úgy dönt, hogy mégis
szabad, jó lenne megint hallani magáról. – Felpillantok, ő rám kacsint, és
csibészes mosoly villan fel az arcán.
Viszonzom a mosolyt és nézem, ahogy derűsen fütyörészve kimegy.
– Minden rendben? – jelenik meg Sylvie a konyhából, és látom, hogy a fejét a
bejárat felé fordítja.
– Te mondtad meg neki, te áruló! – rángatom a kötényem szalagját.
– Talán kicsúszott a számon – Sylvie még most sem mer kijönni, inkább a
lengőajtó védelme mögött marad. – Ugyan már, Livy. Adj neki egy esélyt. –
Most csak Luke-ra koncentrál, miután engedelmesen felhívtam éjfél előtt
azon a napon, amikor Miller elragadott az utcáról. Nem meséltem el neki a
részleteket, de letörtségem mindennél világosabban beszélt – nem volt
szükség megdöbbentő bejelentésekre.
– De hát nem érdekel, Sylvie – ellenkezem unottan, aztán kirázom a
kötényemet, és felakasztom a fogasra.
– Bezzeg arról a goromba mercedeses fráterről nem ezt mondtad. – Tudja,
hogy nem lenne szabad felhoznia, de van némi igazsága, és joggal áll ki
mellette. – Csak úgy megemlítettem.
Lemondón megrázom a fejem, és elmegyek mellette, hogy elhozzam a
konyhából a dzsekimet meg a táskámat. Ennyi érzés – bosszúság,
ingerültség, szomorúság, bizonytalanság… És mindez egyetlen dolog miatt.
Egy férfi miatt.
– Reggel találkozunk – kiáltok ki, és hagyom, hogy Sylvie egyedül zárjon be.
Békés sétám a buszmegálló felé nem tart soká. Gregory kiabál rám.
Felsóhajtok, lassan megfordulok, és még csak nem is próbálok kedves mosolyt
erőltetni az arcomra.
Kertészcuccban van, kócos hajában fűszálak. Amikor odaér hozzám, átölel, és
maga mellé húz.
– Hazafelé?
– Igen. Te mit csinálsz itt?
– Eljöttem, hogy hazavigyelek. – Őszintének hangzik, de tudom, hogy nem
az.
– Hazaviszel, csak hogy kifaggass? – kérdezem szárazon, mire a csípőjével
meglöki a derekamat.
– Hogy érzed magad?
Erősen gondolkodom, hogy mit mondjak, amivel elkerülhetném a további
nyaggatást. Épp eleget tud, és a nagyinak is mindent elmondott. Nem
óhajtom megosztani vele a huszonnégy órás ajánlatot, amellyel kapcsolatban
magam is bizonytalan vagyok. Nemet mondtam, és szörnyen érzem magam,
úgyhogy ezzel az erővel akár igent is mondhattam volna, és ugyancsak
szörnyen érezném magam. De akkor legalább lenne egy élményem, amire
visszaemlékezhetek, miközben szörnyen érzem magam. Lenne valami, amit
újraélhetek.
– Remek – felelem, és hagyom, hogy Gregory odavezessen a furgonjához.
– Ha azt mondja, hogy érzelmileg foglalt, Livy, az nem jó jel. Jól teszed, hogy
nem akarod újra látni.
– Tudom – válaszolom. – De akkor miért gondolok még mindig rá állandóan?
– Mert mindig a rosszfiúkra bukunk – hajol oda, és megpuszilja a homlokom.
– Azokra, akik megzavarják a fejünket és átgázolnak a szívünkön. Én is
átmentem már ezen, és örülök, hogy te meg tudtál állni, mielőtt túl mélyre
zuhantál volna. Büszke vagyok rád. Jobbat érdemelsz.
Elmosolyodom, mert eszembe jutnak azok az alkalmak, amikor én fogtam
Gregory kezét, amikor épp áldozatul esett egy ilyesféle férfi bájainak, csak
épp Miller nem bájos – a legkevésbé sem. Nehéz pontosan meghatározni, mi
van benne, már persze a látványos külsőn kívül, de az az érzés… jaj, az az
érzés. És Gregorynak teljesen igaza van. Azért nincs anyám, mert a férfiak
dolgában nem tudott jól dönteni. Ez is elég lehetne ahhoz, hogy minél
messzebbre fussak Millertől, ehelyett vonzódom hozzá. Még érzem a számon
az ajka puhaságát, a bőrömön a keze érintését, és minden este úgy fekszem
le, hogy újra lejátszom magamban a csókunkat. Soha semmi nem érhet a
nyomába ennek az érzésnek.

* * *

Bemegyünk a lakásba és Gregoryval a konyhába tartok. Hallom nagyit és


George-ot beszélgetni, meg a fakanalat nekikoccanni a fazék oldalának.
Húsragu lesz gombóccal. Elhúzom a szám és arra gondolok, hogy el kéne
szökni a halsütőhöz. Utálom a nagyi raguját, George viszont imádja, és mivel
George marad vacsorára is, nagyon úgy fest, hogy ragu lesz.
– Gregory! – Nagyi rávetődik a barátomra, és összevissza csókolgatja őt
mályvacukor-ajkával. – Maradnod kell vacsorára – mutat egy székre, mielőtt
engem venne kezelésbe, aztán én is megkapom a magamét ráncos ajkától, és
helyet kapok George mellett. – Annyira szeretem, amikor mindenki itt van –
lelkendezik. – Ragu?
Mindenki emeli a kezét, én is, pedig nem is kérek.
– Ülj le, Gregory – rendelkezik nagyi.
Gregory bölcsen engedelmeskedik, és elhúzza a száját, amikor látja, hogy
George is meg én is vigyorogva figyeljük ügyetlenkedését.
– Mondj neki nemet – suttogja.
– Tessék? – fordul hátra nagyi, mire mindnyájan komoly arcot vágunk, mint
az engedelmes gyerekek.
– Semmi – vágjuk rá kórusban, mire drága nagymamám összehúzott szemmel
néz végig rajtunk.
– Hmm – teszi a fazekat az asztalra. – Szedjetek.
George szinte fejest ugrik a raguba, én inkább csak kenyeret eszegetek, apró
falatonként, míg a többiek vidáman fecserésznek.
Miller villan az eszembe, és lehunyom a szemem. Érzem az illatát, és eláll a
lélegzetem. Érzem forró érintését, és fészkelődni kezdek a széken.
Tusakodom önmagammal, próbálom elűzni a képeit, az emlékeit, a hangját.
Minden szinten kudarcot vallok. Katasztrófa lehet ebbe a pasiba beleszeretni.
Minden arra utal, hogy így van, és ennyinek elégnek kéne lennie, mégsem az.
Gyengének, sebezhetőnek érzem magam, és gyűlölöm ezt. Az a gondolat sem
boldogít, hogy talán soha többé nem látom.
– Livy, alig nyúltál az ételhez – zökkent ki nagyi az álmodozásból, és
megütögeti kanalával a tányérom szélét.
– Nem vagyok éhes – tolom el a tányért, és felállok. – Elnézést. Lefekszem. –
Három aggodalmas szempár szegeződik rám, amikor kimegyek, de nem
érdekel. Igen, Livy Taylor, akinek nincs szüksége a férfiakra, elbukott,
méghozzá csúnyán. És ami a legrosszabb, olyasvalaki miatt, aki nem lehet, és
valószínűleg soha nem is lesz az övé.
Felvonszolom elnehezült testemet a lépcsőn, és az ágyamba dőlök. Nem
vesződöm a vetkőzéssel és a sminkem lemosásával. Még be sem sötétedett, de
hamar a fejemre húzom vastag takarómat, és ez segít a problémán. Csendre és
sötétségre vágyom, hogy tovább kínozhassam magam.

* * *
A péntek fájdalmas lassúsággal telik. Kerültem nagyit, inkább kihagytam a
reggelit, és vállaltam az aggódó hívást, ami elkerülhetetlenül befutott munkába
menet. Nagyi persze nem boldog, de legalább egy mérföld távolságból nem tudja
lenyomni a torkomon a zabpelyhet. Del, Paul és Sylvie sikertelenül próbálnak
egy őszinte mosolyt kicsalni belőlem, és Luke is beugrik egy kávéra megint,
hátha azóta megváltozott a párkapcsolati státusom. Meg kell hagyni, hogy
kitartó, aranyos és egész szórakoztató is, mégsem érdekel.
Egész nap jár valami a fejemben, és rá is akarok kérdezni, de aztán mindig
visszafojtom, mert tudom, milyen reakciót kapnék. És nem is hibáztatom
Sylvie-t. De neki megvan Miller száma, és az kell nekem. Zárunk. Nem sok
időm maradt.
– Sylvie! – mondom lassan, és ártatlanul pörgetem a rongyomat. Ügyetlen
próbálkozás arra, hogy cukinak tűnjek, amikor felteszem a kérdést.
– Livy! – utánozza Sylvie gyanakodva óvatos hanghordozásomat.
– Megvan még neked Miller száma?
– Nincs! – rázza a fejét vadul, és elrohan a konyhába. – Eldobtam.
Utána megyek, nem adom fel.
– De hát megcsörgetted a telefonodról – emlékeztetem, és nekiütközöm,
amikor hirtelen megtorpan.
– Kitöröltem – vágja oda, kevéssé meggyőzően. Vagy könyörögnöm kell, vagy
lebirkóznom, és elvennem a telefonját.
– Kérlek, Sylvie. Teljesen szét vagyok esve. – Kezem összekulcsolom
könyörgő arcom előtt, mintha imádkoznék.
– Nem – tolja szét a kezemet. – Hallottam a hangodat, amikor eljöttél tőle, és
láttalak másnap. Livy, egy ilyen kedves lánynak, mint te, nem szabad
összegabalyodnia egy ilyen pasival.
– Csak rá tudok gondolni. – Összeszorítom a fogam. Megőrültem, hogy
bevallottam. Megőrültem. Megőrültem, hogy kimutatom az
elkeseredettségemet, és még őrültebb vagyok, hogy kétségbeestem.
Sylvie ellép mellettem és kimegy a bisztróba, fekete haja jobbra-balra leng.
– Nem, nem, nem, Livy. A dolgok okkal történnek, és ha neked az lenne a
sorsod, hogy vele…
Megint nekiütközöm hátulról, amikor megtorpan.
– Ne állj már meg folyton! – mordulok fel; a frusztráltság a legrosszabbat
hozza ki belőlem. – Mi a… – Most én állok meg hirtelen, amikor elnézek
Sylvie mellett, és Millert pillantom meg a bejáratnál, háromrészes szürke
öltönyben, sötét tincseivel, kristálytiszta kék tekintetével.
Előbbre lép, mintha a kolléganőm ott se lenne, és egy pillanatra sem veszi le
a szemét rólam.
– Végeztél mára?
– Nem! – csattan fel Sylvie, és magával vonszol. – Nem végzett.
– Sylvie! – Ügyesen a másik oldalára kerülök, amíg végül én tuszkolom be őt a
konyhába. – Tudom, mit csinálok – súgom oda neki halkan. Pedig ez
egyáltalán nem igaz. Fogalmam sincs róla, mit művelek.
Sylvie elkapja a karomat, és odahajol hozzám.
– Hogyan veszítheti el valaki az eszét alig pár pillanat alatt? – kérdezi, és
elnéz a vállam fölött. – Bajba kevered magad, Livy.
– Hagyj csak.
Látom, hogy küszködik magával, de végül elengedett. Persze azért vet egy
figyelmeztető pillantást Miller irányába.
– Neked elment az eszed – morogja. Felveszi a motoroscsizmáját és elcsörtet,
magunkra hagyva minket.
Nagy levegőt veszek, és szembefordulok a férfival, aki hétfő óta minden egyes
éber pillanatomat uralja. – Kérsz egy kávét? – bökök a gép felé a hátam
mögött.
– Nem – feleli halkan, és odajön. Alig pár lépésnyire áll meg tőlem. – Gyere,
sétáljunk.
– Miért?
A konyhai kijárat felé sandít, láthatóan feszeng.
– Hozd a táskád meg a dzsekid.
Teszem, amit mond, gondolkodás nélkül. Ügyet sem vetek Sylvie döbbent
arcára, amikor bemegyek a holmimért.
– Megyek – mondom, mielőtt otthagynám panaszkodni Paulnak meg Delnek.
Még hallom, hogy ostobának nevez, és hallom, ahogy Del közli, hogy felnőtt
ember vagyok. Mindkettőnek igaza van.
Átvetem a táskát a vállamon, odamegyek hozzá és lehunyom a szemem,
amikor a tarkómra teszi a kezét, hogy kivezessen a bisztróból. Átvisz az úton
egy kis térre, ahol leültet egy padra és helyet foglal mellettem, felém
fordulva.
– Gondoltál rám? – kérdezi.
– Állandóan – vallom be. Nem kertelek. Így van, és szeretném, ha tudná.
– Akkor velem töltöd az éjszakát?
– Még mindig csak huszonnégy óra? – kérdezek rá, és ő bólint. A szívem
összeszorul, de ez nem tart vissza attól, hogy igent mondjak. Ennél
rosszabbul már amúgy sem érezhetem magam.
Keze a térdemen pihen, és szelíden megszorítja.
– Huszonnégy óra, semmi elkötelezettség, semmi érzés, csak élvezet. –
Elengedi a térdem, megfogja az állam és magához húzza az arcomat. – És
nagyon jó lesz, Livy. Megígérem.
Egy pillanatig sem kételkedem benne.
– Miért kell neked ez? – kérdezem. Tudom, hogy a nők jellemzően
komolyabbak, mint a férfiak, de olyasmit akar figyelmen kívül hagyatni
velem, amire egyszerűen képtelen vagyok. Nem csak vágy az, amit érzek –
legalábbis azt hiszem. Össze vagyok zavarodva. Nem is tudom pontosan, mi
van bennem.
Most először az óta, hogy megismertem, elmosolyodik. Ez igazi mosoly –
csodálatos mosoly… És annál jobban odavagyok érte.
– Mert egyszerűen muszáj újra megcsókolnom téged. – Odahajol, és ajka
szelíden az enyémre simul. – Ez új nekem. Megint éreznem kell az ízedet.
Új? Ez neki új? Más, mint a szokásos kiöltözött, gyémántos női?
– És mert az, amit együtt létrehozhatunk, nem veszhet el, Livy.
– Életem legjobb dugása? – kérdezem az száján át, és érzem, hogy megint
elmosolyodik.
– Meg még sokkal több annál. – Elhúzódik, és mintha elvesztettem volna
valamit. Úgy látszik, hozzá kell szoknom ehhez az érzéshez. – Hol laksz?
– Az idős nagymamámmal. – Nem tudom, miért mondom, hogy „idős” –
talán hogy indokoljam az együttélést. – Camdenben.
Meglepetés suhan át tökéletes vonásain.
– Hétkor ott leszek érted. Mondd meg a nagymamádnak, hogy holnap estére
otthon leszel. Mi a pontos cím?
– És mit mondjak? – kérdezem, hirtelen rémülettel. Még sosem maradtam ki
egész éjszakára, és hirtelen semmiféle hihető indokot nem tudok kieszelni rá.
– Biztos vagyok benne, hogy kitalálsz valamit – áll fel, s a kezét nyújtja. Én
elfogadom, és hagyom, hogy felhúzzon.
– Nem, nem érted. – Lehetetlen lesz elszabadulnom. – Nem szoktam
kimaradni éjszakára. Nem fog hinni nekem, ha meg akarom etetni valami
mesével, és nem az igazat mondom, viszont rólad meg nem beszélhetek neki.
– A nagyi belehalna a sokkba. De az is lehet, hogy nem. Talán körbetáncolná
a konyhát, tapsikolna és hálát adna az úrnak. Nagyit ismerve ez a valószínűbb
forgatókönyv.
– Sosem jársz el? – húzza össze a szemöldökét.
– Nem – színlelek lazaságot.
– És sosem alszol máshol? Valami barátnőnél, vagy ilyesmi?
Sosem szégyelltem az életmódomat… egészen mostanáig. Hirtelen
kislányosnak, naivnak és tapasztalatlannak érzem magam, ami nevetséges.
Meg kell találnom magamban a rég elfeledett bátorságot. Ha agyeldobó
szexet ígért, vajon mit fog kihozni belőle? Mert én aztán nem vagyok az a
szexcica, akitől összedől az ágy. Egy ilyen pasi ajataja előtt nyilván sorban
állnak a nők, talpig csipkében meg szaténban, tűsarkúban, és készen arra,
hogy transzba essenek a vágytól.
Megrázom a fejem, és a földet nézem.
– Emlékeztess rá, hogy miért akarod.
– Nem úgy illik, hogy rám nézel, ha beszélsz hozzám? – húzza fel az állam. –
Nem tűnsz olyannak, mint aki kételkedik önmagában.
– Nem szoktam.
– És mi változott meg?
– Te.
Ettől feszengeni kezd, és én már bánom, hogy kimondtam.
– Én?
Megint lehajtom a fejem.
– Nem akartalak feszélyezni.
– Nem feszélyezel – feleli halkan. – Csak elgondolkoztam, hogy tényleg jó
ötlet-e.
Felkapom a fejem, ijedten, hogy talán vissza akarja vonni az ajánlatát.
– Én akarom – nem is értem, mit mondok, de ez nem akadályoz meg
abban, hogy tovább jártassam a szám. – Akarom veled azt a huszonnégy
órát – Odalépek elé és felnézek rá – a szemébe, amelyben hamarosan el
fogok veszni, ha ugyan nem vesztem el máris. – Szükségem van rá.
– Miért van szükséged rá, Livy?
– Azért, hogy megmutassam magamnak: túl sokáig csináltam rosszul a
dolgaimat. – Megkockáztatom, hogy lopjak egy csókot. Lábujjhegyre állok,
hogy összeérjen a szánk, és eszébe juttassam a múltkori alkalmat, hátha ő is
érezte ugyanazt az áramütést. De mielőtt akár csak gondolhatnék is arra,
hogy kinyújtsam a nyelvem, már a karjában is vagyok, magához ránt, a szánk
összeolvad, a testünk összeforr, és a szívem még hevesebben ver. Az ajka az
enyémen, és a kemény teste, amely körülfog… jó érzés.
– Biztos vagy benne? – húzódik el az ölelésemből, és eltart magától
karnyújtásnyira, de felém hajol, hogy lássa a szememet, hogy figyeljek rá. –
Világosan elmondtam, hogy lesz, Livy. Ha tudod ezt kezelni, akkor a következő
huszonnégy óra csak kettőnkből áll… a te testedből, az én testemből, és a
hihetetlen dolgokból, amit csinálnak együtt.
Meggyőzőn bólintok, pedig egyáltalán nem vagyok biztos a dolgomban.
Látom a kételyt tökéletes arcán, és ez arra késztet, hogy rámosolyogjak,
nehogy visszalépjen az egyezségtől. Talán nem tudom, mit csinálok, de azt
igen, hogy mi lesz, ha most itt hagy.
– Oké – mondja, megfogja a tarkómat és magához húz. – Hazaviszlek. –
Kivezet a térről, tenyere a nyakamra simul, úgy tol előre. Felpillantok rá, csak
hogy lássam, tényleg ott van – hogy nem álmodom.
Ott van, és engem néz, felmér, nyilván a lelkiállapotomat elemzi. Meg kéne
kérdezni, mire jutott, mert nekem elképzelésem sincs. Csak annyit tudok,
hogy a következő huszonnégy órára az enyém, én meg az övé. Csak
reménykedem, hogy nem a teljes magány lesz az osztályrészem, ha letelt az
időm. Nem hallgatok a fejemben a hangra, amely pillanatnyilag
torkaszakadtából üvölt velem. Tudom, hogy mi lesz a vége: óriási zűr.
De egyszerűen nem tudok ellenállni neki. Vagy magamnak.
HATODIK FEJEZET

– Itt várlak. – Kimegy a ház elé, és előveszi a telefonját. – Addig elintézek


néhány hívást.
Meg akar várni? És a házunk előtt? Nem, azt nem lehet. A francba. Nagyi
valószínűleg máris kiszagolta. Felnézek a kisablakra a ház frontján, hogy
libben-e a függöny.
– Elmehetek hozzád taxival is – próbálkozom. Magamban pedig elkezdem
összeállítani a listát arról, mit kell csinálnom otthon: zuhanyozás,
borotválás… mindenhol. Testápoló, parfüm, smink… és életem legnagyobb
hazugsága.
– Nem – utasítja el a javaslatot anélkül, hogy rám nézne. – Megvárlak. Hozd
a holmidat.
Kiszállok a kocsiból, és lassan, óvatosan elindulok a házunkhoz vezető úton,
mintha nagyi meghallhatna, ha gyorsan megyek. Lassan beillesztem a kulcsot
a zárba. Lassan elfordítom. Lassan benyomom az ajtót. Lassan emelem a
lábam, hogy belépjek, és összeszorítom a fogam, amikor a zsanér
megnyikordul.
A fenébe.
Nagyi háromlépésnyire áll, karba font kézzel, s lábával topog a mintás
szőnyegen.
– Ki ez a férfi? – kérdezi felvont szemöldökkel. – És miért viselkedsz úgy,
mint egy besurranó tolvaj?
– A főnököm – bököm ki sietve, és ezzel belevágok életem legnagyobb
hazugságába. – Dolgozom az este. Hazahozott, hogy átöltözhessem.
Csalódottság suhan át ráncos arcán.
– Hát… – Elfordul, mintha máris elvesztette volna az érdeklődését a kint
várakozó férfi iránt. – Akkor nem fáradok a vacsorával.
– Oké. – Kettesével szedem a lépcsőket, és berontok a fürdőbe. Megindítom a
zuhanyt, és fénysebességgel vetkőzni kezdek. Beállok, mielőtt a víz
felmelegedhetne. – A francba! – reszketve félreugrom, és reszketek. – A
francba már! Melegedj! – tekergetem kétségbeesetten a szabályzót. –
Gyerünk! Gyerünk!
Az is sok idő, mire egyáltalán elviselhető lesz a víz, akkor beállok és
villámgyorsan megmosom a hajam, beszappanozom és leborotválom
magam… mindenhol. Mire törülközőbe burkolózva berohanok a szobámba,
már teljesen kifulladok. Normális körülmények között körülbelül tíz perc alatt
felöltözöm, bepúderezem az arcom és megszárítom a hajam. De most
odafigyelek; jól akarok kinézni. Csak éppen nincs rá időm.
– Bugyi – emlékeztetem magam. Kihúzom a felső ruhásfiókomat és elhúzom
a szám a pamutalsók és melltartók láttán. Kell hogy legyen olyanom is, ami
nem pamut.
Körülbelül öt perc után, miután végignéztem minden egyes darabomat,
rájövök, hogy színtiszta pamutlány vagyok, semmi csipke, semmi szatén,
semmi bőr a láthatáron. Ezt eddig is tudtam, de nyilván azt hittem, hogy
valami csoda folytán bevarázsolódott a fiókomba egy szexisebb darab, hogy
megmentsen a leégéstől. Tévedtem, de mivel nincs más választásom,
felveszek egy fehér pamutbugyit a hozzá való unalmas melltartóval, aztán
megcsinálom a hajam, bepúderezem és megcsipkedem az arcom.
Aztán a táskámra bámulok, és azon tűnődöm, mit kéne belepakolnom. Nincs
se tangám, se tűsarkúm, vagy bármilyen, akár csak távolról is szexi holmim.
Mit gondolhattam? Mit gondolhatott ő? Lezuttyanok az ágyra, a kezembe
támasztom az arcomat. A hajam zuhatagként hullik a térdemre. Itt kéne
maradnom remélve, hogy megelégeli a várakozást és elmegy, mert
egyszeriben az egész mégsem tűnik annyira jó ötletnek. Sőt, életem
legostobább ötletének tűnik, s ezzel a következtetéssel elégedetten bebújok a
takaró alá, és az arcomat a párnába fúrom.
Gazdag, elképesztő, kifinomult, még ha kicsit távolságtartó is, és ennek kellek
én huszonnégy órára? Meg kéne nézetnie a fejét. Ilyesféle gondolatok
kergetőznek a fejemben, miközben elrejtőzöm a világ elől, amíg teljesen
logikus következtetésre jutok: biztosan elkényeztetett nőcskék százai vetik
magukat a lába elé nap mint nap – egyiküket láttam is –, és biztosan mindegyik
bővelkedik a dizájnertáskákban és ékszerekben, meg olyan cipőkben, amelyek
többe kerülnek az én egyhavi béremnél, úgyhogy biztosan valami mást is ki
akar próbálni, valami olyat, mint én – az átlagos kis pincérlányt, aki kávét
készít, és drága pezsgővel megrakott tálcákat hajigál szerteszét. Még jobban
belefúrom az arcom a párnába, és felnyögök.
– Buta, buta kislány.
– Nem, nem vagy az.
Felülök, mint akit megcsíptek, és őt pillantom meg a szoba sarkában álló
fotelban, bokánál keresztbe tett lábbal, könyökkel a karfára támaszkodva,
álla a tenyerében.
– Mi a fene? – Felugrom, és az ajtóhoz rohanok, hogy megnézzem, nem
tapadnak-e rá öreg fülek. Odakint semmi, de nem érzem magam jobban.
Nagyi nyilván beengedte.
– Hogyan jutottál be? – csapom be az ajtót, és összerezzenek a csattanástól.
Ő bezzeg nem. Tökéletesen rendezett, s cseppet sem zavartatja magát.
– A nagymamád komolyabban vehetné a biztonságot – húzza végig
mutatóujját borostás állán, és ráérősen végignéz rajtam.
Most döbbenek rá, hogy egy szál bugyiban vagyok, és ösztönösen a mellem
elé kapom a kezem, reménytelenül próbálva eltakarni magam fürkésző szeme
elől. Megrémülök, és ez csak fokozódik, amikor a szája mosolyra húzódik, és a
szeme felcsillan, ahogy rám néz.
– Le kéne vetkőznöd ezt a félénkséget, Livy – áll fel, és odajön hozzám.
Kezét szürke nadrágja zsebébe dugja. Mellkasa az enyémhez ér, lenéz rám,
de nem ér hozzám a kezével, csak minden mással. – Másfelől viszont
tetszik.
Reszketek, szó szerint, és ezt semmiféle kedves beszéd nem szünteti meg.
Magabiztosnak szeretnék látszani, lazának és menőnek, de nem tudom,
hogyan kéne csinálni. A normális fehérnemű jó kezdet lehetne.
Lehajol, arcát lesütött tekintetem vonalába tolja, és hátrahúzza a hajam a
vállam mögé, eltartja az arcomtól. Egy kicsit felemelem a tekintetem, és
azonnal szembenézek vele.
– A huszonnégy órám csak onnantól kezdődik, amikor az ágyamba kerülsz.
Érzem, hogy összeszalad a szemöldököm.
– Te tényleg így kiszámoltad? – kérdezem, és már várom, hogy előkapjon egy
stoppert.
– Nos – az egyik kezével elereszti a hajam, és lepillant drága órájára –, most
hat harminc van. Mire a csúcsforgalomban hozzám érünk, kábé hét harminc
lesz. Holnap este fél nyolc körül lesz egy jótékonysági rendezvényem,
úgyhogy pont tökéletes az időzítés.
Hát igen, tényleg tökéletesen kiszámolta. Akkor ha holnap fél nyolcat üt az
óra, kiborít az ágyból? Vagy tökhintóvá változom? Máris szorongok, pedig
még el se kezdtük. Milyen lesz holnap este fél nyolckor? Szar lesz –
eltaszított, méltatlan, megtört és elhagyatott leszek. Már nyitom a szám,
hogy véget vessek az egész ördögi egyezségnek, de ekkor lépteket hallok a
lépcső felől.
– Atyaúristen, jön a nagyim! – a tenyeremet szürke zakós mellkasára simítom
és tolni kezdem egy beépített szekrény felé. Pánikba esem, de attól még
értékelem a zakó alatt rejtőző kemény izmokat. Elbizonytalanodnak a
lépteim, a szívem majd kiugrik a helyéből. Rápillantok.
– Jó érzés? – simít végig a hátamon, és tesz egy kört a derekamon.
Visszatartom a lélegzetem; aztán újra hallom a reccsenést. Kizökkenek a
kábulatból.
– El kell bújnod.
Undorral felhorkan, és elkapja a csuklómat, lefejti a mellkasáról.
– Én nem bújok sehová.
– Miller, kérlek, a nagyi szívrohamot kap, ha meglát itt. – Végtelenül ostobának
érzem magam, amiért ezt csinálom vele, de nem hagyhatom, hogy a nagyi
meglássa. Tudom, hogy kikészülne a sokktól, de nem a szokásos módon. Pár
másodpercre lefagyna, de aztán jönne a feketeleves. Halkan feljajdulok,
megfeledkezem a hiányos öltözékem feletti minden szégyenlősségemről, és
könyörögve nézek rá:
– Teljesen bepörögne – magyarázom. – Évek óta azért imádkozik, hogy végre
magamra találjak. – Kezdek kifutni az időből. Hallom a padló recsegését,
ahogy a nagyi egyre közeledik. – Kérlek. – Meztelen vállamat megtörten
leejtem. Magammal is nehezemre esik ezt csinálni, nemhogy az idős
nagymamámmal. Gonosz dolog lenne reményt kelteni benne egy teljesen
esélytelen ügyben. – Nem kérek tőled mást, csak hogy ne lásson meg.
A szája egyenes vonallá keskenyedik, a feje kissé előre hajlik, a rakoncátlan
sötét fürt a homlokába hull, és szó nélkül elenged. Átvág a szobán, de nem
húzódik be a szekrénybe, hanem a földi érő függöny mögé áll. Nem látom,
úgyhogy nem szólok rá.
– Olivia Taylor!
Megfordulok, és a nagyit pillantom meg az ajtóban. A szeme ide-oda cikázik a
szobában, mintha tudná, hogy rejtegetek valamit.
– Mi a helyzet? – kérdem, és átkozom magam a gyenge szóhasználatért. Mi a
helyzet? Sose mondok ilyet, és gyanakvó arcán látom, hogy ez neki is feltűnt.
Összehúzza a szemét, amitől még bűntudatosabb leszek.
– Az a férfi…
– Milyen férfi? – Jobb lett volna, ha befogom a szám, és hagyom beszélni,
nem pedig közbevágok, csak hogy még gyanúsabbá váljak.
– Az a férfi odakint a kocsiban – nyugtatja kezét a kilincsen. – A főnököd.
Látható lehet a megkönnyebbülésem, mert sokatmondón végignéz
félmeztelenségemen. Tehát azt hiszi, hogy Miller még odakint van.
Tökéletes.
– Mi van vele? – Előszedem a fiókból a szűk farmeromat, és felhúzom a
lábszáramon, összegombolom a hasamon, aztán egy túlméretezett fehér
pólót kapok fel a székről.
– Eltűnt.
Megdermedek a pólóval a fejem körül, egyik kezem még odabent, a hajam a
nyakkivágásban. – Hová? – kérdezem, mert semmi jobb nem jut az eszembe.
– Nem tudom, de az egyik pillanatban még ott volt, mert ráláttam a feje
tetejére a kicsit kinyitott ablakból; aztán odafordultam George-hoz, hogy
elmondjam neki, a pasinak milyen csicsás Mercedese van, és amikor
visszanéztem… puff, eltűnt. De a kocsi még ott van – kezd topogni a lábával
–, és tilos helyen, ráadásul.
Megbénít a bűntudat. Mint egy Miss Marple.
– Biztos elugrott a trafikba – kikeveredem a pólóból, és magamra húzom.
Gyorsan belebújok élénk rózsaszín Converse-embe. Te jó ég, még ki is kell
vinnem Millert, de ha egyszer Sasszem nagyi már rajta van az ügyön, nem
lesz egyszerű.
– A trafikba? – nevet a nagyi. – A legközelebbi is egy mérföldnyire van.
Akkor kocsival ment volna.
Próbálom palástolni bosszúságomat.
– Mit számít, hogy hova ment? – kérdem, aztán elsütöm a még nagyobb
hazugságot: – Ja, és Sylvie-nél alszom ma. Kolléganőm.
Már húzom a vállam, úgy várom a csapást, de nem jön semmi, úgyhogy
hátranézek, hogy ott van-e még. Ott van, és vigyorog.
– Tényleg? – kérdezi dévajul csillogó szemmel, és végigmér. – Nem
munkához öltöztél.
– Majd ott kapunk ruhát. – A hangom magas és sipító, miközben
összeszedem mindazt a keveset, amire szükségem lesz a Miller Harttal
töltendő huszonnégy órára. – A rendezvénynek éjfél előtt nem lesz vége, és
Sylvie ott lakik a közelben, úgyhogy inkább nála maradok. – Idiótán
viselkedem, és csak a levegőmet pazarlom. Amikor összecipzárazom a
táskámat, eszembe jut, hogy Miller is itt van a szobában. Mit gondolhat? Nem
hibáztatnám, ha lelépne. Ez az előadás a nagyival nem arról szólt, hogy
helytelenítene egy férfit az életemben. Csak az nem tetszik neki, ha nem tud
róla. Ennyi. Márpedig nem fog tudni, legalábbis hivatalosan nem. A beálló
csend ennek a tudomásulvétele. Gregory elmesélte neki, hogy rákattantam
valakire, és rosszulesik neki, hogy nem bíztam benne. Úgyis elég nehéz
lenne, ha egy átlagos pasiról lenne szó, átlagos körülmények között, de
Miller? Meg a huszonnégy órás egyezség? Nem, minden ellene szól, és
szégyellem is magam miatta. Nagyi biztat ugyan, hogy szedjem elő a vagány
énem, de szerintem nem örülne, ha odáig mennék, mint az anyám.
Nagyi rám néz, kék szeme töprengő.
– Örülök – mondja lágyan. – Nem térhetsz ki örökre anyád múltja elől.
Egy kicsit elkedvetlenedem, de nem akarom folytatni ezt a beszélgetést, főleg
nem Millerrel a függöny mögött. Csak bólintok. Ő is bólint, és lassan kihátrál
a szobámból, lazán és összeszedetten, de tudom, hogy azonnal rohan az
ablakhoz, hogy megnézze, visszament-e az a férfi a puccos kocsihoz.
Becsukódik az ajtó, és Miller előbukkan a függöny mögül. Még soha
életemben nem voltam ilyen zavarban, és ezt csak fokozza Miller érdeklődő
tekintete, még ha jó végre valami mást látni a rajta a szokásos komolyságon
kívül.
– A nagymamád ilyen minden lében kanál asszony, ugye? – Nyilván
szórakoztatta az eszmecserénk, de azért kíváncsiságot is látok tökéletes
arcán.
Kihúzom magam, csak hogy mást is csináljak a szórakoztatásán kívül. Vállat
vonok, és kisebbnek érzem magam, mint bármikor.
– Roppant szórakoztató – nézem a padlót. Legjobb lenne, ha itt helyben
elnyelne a föld.
Egy pillanat alatt ott áll mellettem.
– Úgy éreztem magam, mint egy tinédzser.
– Akkoriban sokat ácsorogtál függönyök mögött? – lépek hátrább, hogy
legyen egy kis terem, de hiába próbálok menekülni.
Utánam jön.
– Készen állsz, Olivia Taylor?
Olyan érzésem van, hogy nem egyszerűen az indulásra gondol. Hogy készen
állok-e? De mire?
– Igen – felelem határozottan, noha nem nagyon tudom, honnan ez a
magabiztosság. Rászegezem a tekintetem, nem akarok én elfordulni először.
Nem tudom, hová megyünk, és mi vár rám ott, de azt tudom, hogy menni
akarok… vele.
Gyönyörű ajkára szinte észrevehetetlen mosoly ül ki, elárulva, hogy átlát
színlelt magabiztosságomon, de továbbra is őt nézem. Lehajol, az orrunk egy
magasságba kerül, aztán szaporán pislogni kezd, a szája kicsit kinyílik, lassan
a számra pillant, aztán tovább emeli a pulzusomat azzal, hogy hozzáér a
karomhoz. Semmi különös, mégis fantasztikus az érzés, sosem éltem át ilyet
azelőtt… amíg nem találkoztam vele.
Előrehajtja a fejét, olyan közelre, hogy be kell csuknom a szemem. Szédelgek
és lebegek egyszerre, érzem a nyelvét az alsó ajkamon.
– Ha egyszer elkezdem, nem tudom abbahagyni – mormogja, és elhúzódik. –
Az ágyamba kell hogy vigyelek. – Elkapja a tarkómat, és megfordít, aztán
tolni kezd előre.
– A nagyim – nyögöm kábultan – nem láthat meg téged. – Levisz a fordulóig,
aztán tovább – én aggódom, ő siet.
– A kocsiban várlak – enged el, és a bejárati ajtóhoz lép. Kinyitja, kimegy,
becsukja, mit sem törődve kukucskáló nagyimmal.
– Nagyi! – kiabálom pánikban, mert tudom, hogy már lapos az arca, annyira
rátapadt az ablakra. – Nagyi! – El kell csalnom onnan, mielőtt Miller
előbukkan a kapuból. – Nagyi!
– A mindenit, te lány! – jelenik meg az ajtóban nagyi, a sarkában George-
dzsal, és aggodalmasan mér végig. – Mi a baj?
Üres arccal és üres aggyal lépek oda, és megpuszilom az arcát. – Semmi.
Viszlát holnap. – Nem maradok. Otthagyom a homlokráncoló nagyit és
George-ot, aki valami furcsa lányt emleget. Lerohanok a fényes fekete
Mercedeshez, beugrom és elhelyezkedem az ülésben.
– Menjünk – mondom türelmetlenül.
De ő nem indul. A kocsi áll, ő pedig csak ül, és semmi jelét nem mutatja
annak, hogy el akarna távolodni a házunktól, ahogyan kértem. Magas,
öltönyös alakja ellazultan pihen az ülésben, egyik kezét lazán a kormányra
téve néz rám, teljesen komolyan; acélkék tekintete semmit sem árul el. Vajon
mire gondol? Megszakítom a szemkontaktust, de csak azért, hogy
bizonyítékot kapjak arra, amit már most is tudok. Felnézek a házunk
homlokzatára, és látom az ablakfüggöny rezdülését. Összébb húzom magam
az ülésben.
– Mi a baj, Livy? – kérdezi, és a combomra teszi a kezét. – Mondd csak el.
A nagy férfikezet nézem, a bőröm ég az érintése alatt. – Nem kellett volna
bejönnöd – mondom halkan. – Lehet, hogy szórakoztatónak találtad, de csak
még jobban megnehezítetted a dolgomat.
– Livy, úgy illik, hogy a szemébe nézz annak, akihez beszélsz – fogja meg az
állam, és maga felé fordítja. – Ne haragudj.
– Most már mindegy.
– A következő huszonnégy órában semmi sem lesz nehéz, Livy – simít végig
szelíden az arcomon, mire én közelebb simulok hozzá. Mellette nem
önmagam vagyok. Az a józan nő, amivé neveltem magam, ilyenkor teljesen
eltűnik. Nagyi ott van az ablaknál, Miller meg édesen simogatja az arcom, és
én nem tudok erőt gyűjteni ahhoz, hogy megállítsam.
– Sötétítettek az üvegek – suttogja, és lassan előhajol, hogy puha ajkát az
enyémhez érintse.
Meglehet; mindazonáltal nem a főnököm, és az én okos nagyim ezzel
pontosan tisztában van. De majd ráérek akkor foglalkozni a faggatózásával,
ha holnap hazaérek. Hirtelen nem is aggaszt annyira a dolog. Megint
elszakadtam a megfontolt énemtől.
– Készen állsz? – teszi fel ismét a kérdést, de ezúttal csak egy bólintással
válaszolok. Pedig cseppet sem állok készen rá, hogy összetörjék a szívem.

* * *

Az út Miller lakásáig eseménytelenül telik. Semmiféle más hang nem


hallatszik a Gary Julesén kívül, aki egy őrült világról énekel. Nem tudok sokat
Millerről, de arra már rájöttem, hogy valószínűleg jó családból származik. A
beszéde csiszolt, az öltözködése elegáns, és Belgraviában lakik. Megállunk az
épület előtt, és már jön is át az én oldalamra, kinyitja az ajtót, és kisegít.
– Takaríttassa ki – nyomja a kulcsot egy zöld libériás parkolóinas kezébe.
– Uram – billenti meg sapkáját a fiú, aztán beül Miller kocsijába, és azonnal
közelebb húzza az ülést a kormányhoz.
– Gyalog megyünk. – Átveszi a táskámat, és megint megfogja a tarkómat, úgy
vezet be a hatalmas üveg forgóajtón át a tükrökkel teli előcsarnokba.
Bármerre nézek, mindenhol magamat látom, kicsinek és bizonytalannak, meg
őt, ahogy terel, magasan és erősen.
Elmegyünk a tükrös felvonók sora mellett, és a lépcső felé tartunk.
– Nem működnek a liftek? – kérdezem, miközben betol az ajtón, aztán fel a
lépcsőn.
– De.
– Akkor miért…
– Mert nem vagyok lusta – zárja rövidre a kérdést, és tovább fogja a tarkómat,
úgy lépkedünk felfelé.
Lustának nem lusta, legfeljebb eszement. Négy emelet, és nekem már megint
szétrobban a vádlim. Próbálok lépést tartani vele. Leküzdök még egy
emeletet, és már éppen időt akarok kérni, amikor megfordul és felkap,
nyilvánvalóan érzékelve kifulladásomat. Jó érezni a karját a nyakam alatt, épp
olyan megnyugtató, mint a múltkor, és úgy megy velem tovább felfelé,
mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az arcunk közel
egymáshoz, az illata férfias, és határozottan előre szegezi a pillantását, amíg
a fényes fekete ajtó elé nem érünk.
Ott talpra állít, visszaadja a táskámat, és megint tarkón fog. Szabad kezével
kinyitja az ajtót, de amint ismét megpillantom a lakás belsejét, hirtelen
menekülni szeretnék. Látom a képeket, a falat, aminek nekiszorított, a
díványt, ahová leültetett. Még élénken élnek bennem ezek az emlékek, a
tehetetlenség érzése. Ha átlépem ezt a küszöböt, akkor ki leszek szolgáltatva
Miller Hart kényének-kedvének, és nem hinném, hogy akár a rég elveszett
vagányságom is segíthetne ezen… már ha sikerül egyáltalán újra megtalálni.
– Nem biztos, hogy… – kezdek elhátrálni az ajtótól, s hirtelen hatalmába
kerít a bizonytalanság. A józanság kezd visszakúszni zavart elmémbe. De a
szemében izzó eltökéltségből látom, hogy nem megyek sehova, és erre utal
szorítása is a tarkómon.
– Livy, nem fogok azonnal rád ugrani, ahogy beérünk. – A keze lesiklik az
alkaromra, de már nem fog vissza. – Nyugodj meg.
Próbálok, de a szívverésen nem csillapodik, és a remegésem sem.
– Ne haragudj.
– Semmi baj. – Elhúzódik, hogy hozzáférjek az ajtóhoz. – Szeretném, ha
bemennél, de csak akkor, ha velem akarod tölteni az éjszakát – mondja
lassan, magára irányítva a tekintetemet. – De ha nem vagy biztos benne,
akkor inkább fordulj vissza és menj el, mert nem tehetem meg, hacsak nem
vagy száz százalékig biztos a dolgodban – Az arca kifejezéstelen, a kék
tekintet mélyén azonban könyörgést látok.
– Egyszerűen nem értem, miért akarsz engem – vallom be bizonytalanul,
sebezhetőn.
Tisztában vagyok a külsőmmel; mindig eszembe juttatják, valahányszor
megbámulják a szemem különlegességét, vagy megjegyzést tesznek rá, de azt
is tudom, hogy elég keveset tudok kínálni egy férfinak, már a kellemes
látványtól eltekintve. Anyámnak a szépsége volt a végzete, és én nem
szeretném, ha nekem is az lenne az enyém. Az a veszély fenyeget, hogy
elvesztem az önbecsülésemet, ahogyan ő is elvesztette a magáét. Úgy
intéztem, hogy semmit se mutassak ki. Ki figyelne fel egy olyan lányra, aki
semmiféle izgalmat nem kínál a kinézetén felül? Pontosan tudom, ki: az olyan
férfiak, akik csupán egy csinos babát akarnak az ágyukba, miáltal megfosztom
önmagam attól a lehetőségtől, hogy szeressenek. Ne vágyjanak rám, hanem
szerelemmel szeressenek. Sosem akartam olyan lenni, mint az anyám, mégis
itt vagyok, és a megnyugtatónál sokkal kijjebb merészkedtem a
komfortzónámból.
Mondhatom, nehéz feladat elé állítottam a kérdésemmel; úgy töpreng a
válaszon, mintha tudná, hogy ettől függ a döntésem: maradok vagy megyek.
Azt akarom, hogy megfontolja a szavait.
– Már mondtam, Livy – invitál befelé. – Lenyűgözöl engem.
Nem tudom, hogy ez-e a helyes válasz, mégis lassan bemegyek a lakásba, és
határozottan hallom a megkönnyebbült sóhajt a hátam mögül. Megkerülöm a
kerek asztalt az előtérben, menet közben leteszem a táskám a fehér
márványra, aztán megállok, mert nem tudom, hogy leüljek a kanapéra, vagy
menjek a konyhába. Valami feszengés van köztünk, és a kocsiban
elhangzottak ellenére semmi sem könnyű.
Előttem megy, leveti a zakóját, gondosan az egyik szék támlájára hajtja, aztán
a bárszekrény felé indul.
– Kérsz valamit inni? – tölt sötét folyadékot egy magas pohárba.
– Nem – rázom a fejem, pedig háttal áll nekem.
– Vizet?
– Nem, köszönöm.
– Ülj le, Livy – utasít. Megfordul, és a kanapéra mutat.
Követem az ujja irányát a tekintetemmel, és vonakodva a hatalmas,
krémszínű bőr ülőalkalmatosság felé indulok, míg ő a szekrénynek
támaszkodik, és komótosan iszogat. Bármit csinál azzal a szájjal, akár beszél,
akár italt kortyol, nem lehet nem odanézni. Lassan, szinte érzékien mozog…
tudatosan.
Elkeseredetten koncentrálok arra, hogy megrendszabályozzam a szívverésem,
de teljesen elveszítem a csatát, amikor elindul felém, és letelepszik az előttem
álló dohányzóasztalra. Könyöke a térdére támasztva, az ital a szája előtt, a
szemében ígéret csillog.
– Valamit kérdeznem kell tőled – mondja halkan.
– Mit? – bököm ki gyorsan, félve.
A pohara lassan felemelkedik, de a szeme továbbra is rám szegeződik.
– Szűz vagy? – kérdezi, mielőtt kortyol.
– Nem! – hőkölök hátra, elszörnyedve azon, hogy vonakodásomat ennek
tulajdonította. De igazából szeretném, ha még szűz lennék.
– Miért zavar annyira a kérdés?
– Huszonnégy éves vagyok – fészkelődöm ültömben, és elfordulok fürkésző
pillantásától. Érzem, hogy forró lesz az arcom, és legszívesebben elbújnék
valamelyik szép selyempárna mögött.
– Mikor szexeltél utoljára, Livy?
Úgy érzem, hogy menten meghalok. Mit számít az, hogy mikor feküdtem le
legutóbb valakivel? A menekülés tűnik a legjobb megoldásnak, csak az ok
változott meg.
– Livy! – teszi le a poharat, s az üveghez koccanó üveg hangjától
összerezzenek. – Megtennéd, hogy rám nézel, miközben beszélek hozzád?
A szigora ingerel, csakis ezért engedelmeskedem és nézek rá.
– Semmi közöd a múltamhoz – felelem halkan, s ellenállok a kísértésnek,
hogy felkapjam a poharát és fenékig ürítsem.
– Csak egy kérdést tettem fel. – Szemlátomást megdöbbenti hirtelen
kirohanásom. – Úgy illik, hogy válaszoljunk, ha kérdeznek.
– Nem. Azt én döntöm el, hogy válaszolok-e, ha valaki kérdez tőlem valamit,
és nem látom át, hogy mennyire tartozik ez most ide.
– Nagyon is a tárgyhoz tartozó a kérdés, Livy, akárcsak a válasz.
– És miért?
Lenéz a poharára, és megrázza egy kicsit, mielőtt lassan felpillantana megint.
A tekintete szinte átdöf.
– Mert ez dönti el, hogy rögtön keményen megdughatlak, vagy előbb be kell
hogy törjelek.
Eláll a lélegzetem és kigúvad a szemem, amikor ezt meghallom, de őt nem
zavarja a döbbenetem. Egyszerűen a szájához emeli a poharat, és
belekortyol a sötét folyadékba, miközben kifürkészhetetlen tekintettel mered
rám.
– Nem szeretem ismételni magam, de ezúttal kivételt teszek – jelenti ki. –
Mikor szexeltél utoljára?
A nyelvemre mintha csomót kötöttek volna figyelő tekintete alatt. Nem
akarom megmondani neki. Nem akarom, hogy még az eddiginél is
szánalmasabb színben tűnjek fel előtte.
– Vonakodásodat olybá veszem, hogy jó régen – billenti oldalra a fejét, és a
szokásos tincs megint a homlokába hullik, egy pillanatra elvonva a
figyelmemet megaláztatásaimról. – Nos?
– Hét éve – suttogom. – Most boldog vagy?
– Igen. – A válasza gyors és őszinte, de a tekintetén látszik a döbbenet. –
Fogalmam sincs róla, hogyan lehetséges ez, de roppantul örülök neki – fogja
meg az államat, és megemeli. – Hozzád beszélek, Livy, úgyhogy nézz rám. –
Követem az utasítását, amíg helyreáll a szemkontaktus. – Azt hiszem, ez azt
jelenti, be kell hogy törjelek.
Most nem áll el a lélegzetem, csak a vérem forr fel azonnal, és a pulzusom
az egekbe szökik. A zavar helyébe a vágy lép. Jobban kívánom őt, mint
ahogy kellene.
Miközben állom részegítő tekintetét, az agyam utasításokat küld a
karizmaimnak, hogy emelkedjenek fel és érintsék meg, de mielőtt ez
megtörténne, a telefonom felsipít a táskámban.
– Vedd csak fel – dől hátra, hogy teret adjon nekem. – Hadd lássa, hogy még
életben vagy.
Gyorsan felállok, készen arra, hogy megnyugtassam kíváncsi nagyimat. Nem
nézek a kijelzőre, mikor felveszem, pedig nem ártana.
– Szia! – csicsergek feszülten, a körülmények miatt.
– Livy! – A hang arra késztet, hogy elvegyem a készüléket a fülemtől és a
kijelzőre pillantsak, noha pontosan tudom, ki az.
Felsóhajtok, és elképzelem a nagyit, amint vadul tárcsázza Gregoryt, hogy
tájékoztassa őt a délutáni eseményekről.
– Szia.
– Az a férfi. Kicsoda?
– A főnököm – hunyom le szorosan a szemem, remélve, hogy Gregory
beveszi, de csak kétkedőn szuszog, amiből azonnal tudom, hogy nem sikerült
elámítanom.
– Ugyan már, Livy! Kicsoda ő?
Hebegek-habogok, próbálok kitalálni valamit, amivel betömhetem a száját.
– Ő csak… mit számít! – csattanok fel, és járkálni kezdek. Gregory nem fog
örülni a múltkori beszélgetésünk után.
– A kávéutáló? – kérdi vádlón, tovább fokozva ingerültségemet.
– Talán igen – felelem. – Talán nem. – Hogy ezt miért teszem hozzá, az
rejtély. Hát persze hogy ő az. Ugyan ki más lehetne?
Annyira el vagyok foglalva a védekezéssel, hogy nem veszem észre a
kávéutálót a hátam mögött, amíg az álla a vállamra nem simul, és bele nem
szuszog a fülembe. Hátrafordulok, és – ostobaság vagy sem – kinyomom
Gregory hívását.
Miller arcán zavarodottság tükröződik.
– De hisz ez egy férfi volt.
– Hallgatózni modortalanság – nyomom ki újra a telefont, amikor megint
csengeni kezd.
– Meglehet – emeli fel a poharát, és eltartott ujjával rám mutat. – De, mint
mondottam, egy férfi volt az. Ki ő?
– Semmi közöd hozzá – fordítom el a tekintetem a kék szempártól.
– Ha az ágyamba viszlek, akkor igenis van hozzá közöm – mutat rá. – Rám
néznél, amikor beszélek hozzád?
Nem nézek. A padlóra szegezem a tekintetem, és némán tűnődöm, hogy vajon
miért nem mondom meg egyszerűen, kivel beszéltem. Nem az, aminek ő
gondolja, úgyhogy nem számítana. Nincs rejtegetnivalóm, de követelőzése
valamiféle gyermeki dacot vált ki belőlem. Vagy talán ez a bennem rejtőző
vagányság. Nem is kell előásnom, mert e mellett az ember mellett magától is
kibújik játszani, ami kétségkívül figyelemre méltó teljesítmény.
– Livy! – hajol le és a szemembe néz, szemöldökét fensőbbségesen felvonva.
– Ha van valami ellenvetés, én készséggel kezelem.
– Egy jó barátom.
– És mit akart?
– Tudni, hogy vagyok.
– Miért?
– Mert a nagyanyám szemlátomást elmesélte neki, hogy ott voltál nálunk, ő
pedig összerakta magában a képet, és rájött, hogy a megoldás Miller. –
Megaláztatásaim egyre fokozódnak.
– Tehát ő tud rólam? – kérdi, és a sötét szemöldökök egy pillanatra sem
ereszkednek alá.
– Persze hogy tud. – Ez tiszta őrület. – Használhatom a mosdót? – El akarok
menekülni, hogy összeszedjem magam.
– Hogyne – a pohárral a folyosó felé mutat. – A harmadik ajtó jobbra.
Nem vesztegetem az időt arra, hogy kiélvezzem kérdő tekintetét. Követem a
pohár által jelzett irányt, kikapcsolom a telefonomat, amikor az újra
megszólal, majd bemegyek a jobb oldali harmadik ajtón, és azonnal neki is
dőlök belülről. Aztán észreveszem, mi van előttem. Nem fürdő. Hanem
hálószoba.
HETEDIK FEJEZET

Kihúzom magam és körülnézek, és bizarr bőrkeretes ágyat látok, a


mennyezetről óriási csillár lóg, az ablak egy egész fal, fantasztikus kilátással
a városra. Nem kéne ennyire megdöbbennem. Tudtam, hogy fényűző ez a
hely, de most nem erről van szó. Két ajtót látok a szoba másik végében, és
úgy vélem, hogy az egyik a fürdőszoba lehet. Átvágok a süppedős krémszínű
szőnyegen és kinyitom a közelebbit, miközben tekintetemmel kerülöm a
hatalmas ágyat. Nem fürdőszoba, hanem gardrób, már ha egy ilyen tágas
helyiséget annak lehet minősíteni. Mennyezetig érő mahagónipolcok borítják
a falakat, középen egy szabadon álló vitrinnel, amelyhez kanapé támaszkodik.
A vitrinben tucatnyi ékszerdoboz, mind nyitva, mindenféle mandzsettagombbal,
órával, nyakkendőtűvel. Van egy olyan érzésem, hogy ha csak egy picit is
elmozdítanám bármelyik dobozkát, észrevenné. Gyorsan becsukom az ajtót és a
másikhoz sietek, hogy aztán a legnevetségesebben pompás fürdőszobába
érkezzem, amit valaha láttam. Eláll a lélegzetem, kigúvad a szemem. Óriási,
oroszlánlábú kád terpeszkedik a hatalmas ablaknál, a csapok aranyból, és lépcső
vezet fel hozzá. A zuhanyzó falait arany-krémszín mozaik borítja. Próbálok
mindent szemügyre venni, de nem megy. Túl sok. Mintha valami bemutatóterem
lenne. Megmosom a kezem, gondosan megtörlöm, aztán megigazgatom a
törülközőket, nehogy rendetlenséget hagyjak magam után.
Amikor kimegyek a hálószoba felé, szembe találom magam Millerrel. Megint
felhúzza a szemöldökét.
– Leskelődsz? – kérdezi.
– Nem. A mosdóban voltam.
– Ez nem a mosdó, hanem a hálószobám.
Kinézek a folyosóra, és két ajtót számolok meg az itteni előtt.
– Azt mondtad, a harmadik ajtó a jobb oldalon.
– Igen, de az a következő – mutat a szomszédos ajtóra, én pedig teljesen
összezavarodom.
– Nem – mutatok a másik irányba. – Egy, kettő, három – mutatok a hátam
mögé. – Ez a harmadik a jobb oldalon.
– Az első egy szekrény.
Megint érzem azt a bizonyos ingerültséget.
– De attól még ajtó – ellenkezem. – És nem leskelődtem.
– Oké – vonja meg tökéletes vállát, és lassan pislog tökéletes szemével, aztán
teljes tökéletességében elindul a folyosón. – Erre – szól hátra a válla fölött.
Bedühödöm. Minek képzeli ez magát? Nyűgösen megindulok utána, de amikor
az előtérbe érek, nincs ott. Végignézek a különféle ajtókon, amelyek isten
tudja hova vezetnek, de Miller sehol. És ezek a szokatlan érzések
megőrjítenek.
Ingerültség, zavar… vágy, izgalom.
Végigtrappolok az előtéren, felkapom a táskám az asztalról és az ajtó felé
indulok.
– Hová mész? – Sima hangja szinte csiklandozza a bőrömet, s amikor
hátrafordulok, ott látom, kezében újratöltött pohárral.
– El. Rossz ötlet volt.
Előrébb jön, kissé meglepve.
– Elkövettél egy buta kis hibát, és rossz ajtót választottál, ez elég ok arra,
hogy elmenj?
– Nem. Te akarsz rávenni, hogy el akarjak menni – vágok vissza. – Az
ajtónak ehhez semmi köze.
– Feszélyezlek? – kérdezi. Némi aggodalmat érzek ki a hangjából.
– Igen – felelem. Roppantul feszélyez, méghozzá oly sok szinten, hogy az
felveti a kérdést, vajon mit is keresek itt.
Odajön, megfogja a kezem, és szelíden visszarángat az előtérbe.
– Ülj le – utasít, és lenyom a kanapéra. Elveszi a táskámat meg a telefonomat,
és gondosan elhelyezi őket az asztalon, mielőtt odaguggolna elém. Megint
rám néz. – Bocsáss meg.
– Oké – suttogom, és tekintetem szétváló ajkára tapad.
– Nemsokára sokkal lazábban fogod érezni magad.
Bólintok, mert túlságosan lefoglal a szája lassú mozgása, de a varázs
megtörik, amikor feláll és poharát az asztalra teszi, aztán fordít egy kicsit
rajta, majd fogja a zakóját és kimegy. Nézem a hátát, szemöldökráncolva,
aztán egy ajtó nyitódását és csukódását hallom. Mit csinálhat? Zavart képpel
pillantok körbe, futólag megcsodálva a képeket, s arra gondolok, hogy ez a
lakás túl steril és tökéletes ahhoz, hogy ténylegesen élni lehessen benne, de
aztán megint elfog a csodálat. Majd ismét az ajtót hallom, és majdnem
lenyelem a nyelvem, amikor visszajön a szobába, egy laza, rövid
sportnadrágban – és semmi másban. Hát igen, az öltönyös tökéletesség kissé
nyomasztó tud lenni, de ez sem segít sokat. Csak még bénábbnak és még
vágyakozóbbnak érzem magam, kezem képzeletben felfedezi a mellkasa és a
hasa éles kontúrjait, ajkam kidolgozott vállainak napbarnított simaságát
teszteli, karom keskeny dereka köré fonódik.
Megint ott van előttem, leül az asztalra és felveszi a poharát.
– Így jobb? – kérdi.
Biztos vagyok benne, hogy ha le tudnám venni megbabonázott tekintetem a
felsőtestéről, akkor fensőbbséges kifejezést látnék az arcán, de nem is
hibáztatom érte. Tényleg fantasztikus.
– Nem – futtatom felfelé a pillantásom a testén, amíg eljutok a szájáig,
amihez épp odaemeli a poharat. Lassan. – Miért lennék ettől fesztelenebb? –
érdeklődöm.
– Mert laza itthoni ruhában vagyok.
– Nem. Félmeztelen vagy – pillantok rá megint mohón.
– Továbbra is feszélyezlek?
– Igen.
Felsóhajt és feláll, aztán megint kimegy, de most nem a háló felé. A konyhába
tart. Hamarosan visszatér, és egy tálcával kezében ül le elém. Leteszi maga
mellé, és látom, hogy kövek és jégkockák vannak rajta.
– Ez meg mi? – hajolok előre, hogy szemügyre vegyem őt. Fogja a tálcát,
kiválaszt egy követ, aztán visszafordul és nekem nyújtja.
– Lássuk, megy-e az ellazulás, Livy.
– De hogyan? Mi ez? – bökök fejemmel a kezében lévő kődarabra, de már
észreveszem, hogy az egyik oldalán bemélyedés van, és valami csillog a
gyöngyházas héjban.
– Osztriga. Nyisd ki – nyújtja felém, én pedig hátrább húzódom, arcom
eltorzul az undortól.
– Nem, köszönöm – felelem udvariasan. Nem tudok sokat ezekről a
kagylókról, csak annyit, hogy arcátlanul drágák, és állítólag vágyfokozó
hatásúak. De nem próbálom ki, mert nagyon gyanúsan néz ki.
– Ettél már valaha? – kérdezi.
– Nem.
– Akkor ki kell próbálnod. – Közelebb húzódik, és már nem nagyon van hová
hátrálnom. – Nyisd csak ki.
– Előbb te – javaslom, időnyerés céljából.
Kissé lehangoltan csóválja a fejét.
– Ahogy akarod.
– Így akarom.
Engem figyel, miközben lassan a szája felé billenti az osztrigahéjat, a feje
hátrahajlik, de nem veszít szem elől. A nyaka megnyúlik, a torka megfeszül,
és felettébb csókolnivaló. Aztán fájdalmas lassúsággal nyelni kezd, és a lábam
közt szokatlan bizsergés támad, meg kell mozdulnom. A fenébe is, túl szexi.
Forróság önt el.
Félreteszi a héjat, elkapja a pólóm elejét és a szájához ránt. Teljesen
felkészületlenül ér az akciója, de semmit sem tehetek vagy akarok tenni
ellene. Mohó támadását hasonló szándék fogadja. Megtalálom meztelen
vállát, és élvezem meztelen bőre első érintését a tenyerem alatt. Még jobb,
mint amilyennek elképzeltem. A nyelve szenvedélyesen kutat a számban, és
én csak befogadni tudom, érzem az osztriga sós ízét, aztán elhúzódik, és
lefejti a kezem a válláról. Ő zihál, én levegőért kapkodok.
– Ezt nem az osztriga tette – lihegi, és megtörli a száját a kézfejével, aztán
magához húz, az orra az enyémhez ér. – Hanem az, hogy itt ültél velem
szemben, színtiszta vágyakozással abban a különlegesen szép szemedben.
Szeretném elmondani neki, hogy ő is épp így néz rám, de gyorsan
meggondolom magam, hiszen nyilván minden nőre ugyanígy néz, vagy
egyszerűen alapból ilyen, és kész. Nem tudom, mit mondjak, úgyhogy inkább
nem mondok semmit, inkább folytatom a levegőért kapkodást.
– Épp most mondtam egy bókot.
– Köszönöm – motyogom.
– Szívesen. Készen állsz arra, hogy kényeztesselek, Olivia Taylor?
Bólintok, ő pedig lassan előre dől és kék tekintete hol a számra, hol a
szememre ugrik, amíg az ajka el nem éri az enyémet, de most lazán és
gyengéden veszi birtokba, szelíden csábítva el a számat. Feláll, engem is húz
magával, aztán megfogja a tarkómat, és elindul előre, nekem pedig hátrafelé
kell lépkednem. Hagyom, hogy vezessen, amíg beérünk a hálóba, és a
térdhajlatomban megérzem az ágyat. Közben végig összeforr a szánk.
Kitűnően csókol, elsöprően jól, soha ilyet még nem éreztem. Ha ez ízelítő
abból, ami vár rám, akkor remélem, hogy a következő huszonnégy óra örökké
tart majd. Feszül bennem a vágy. A józan ész megint messze szállt.
A keze elhagyja a nyakamat, és lesiklik a pólóm aljához, megemeli, leválik a
számról, aztán áthúzza a fejemen a pólót, mire kénytelen vagyok elengedni a
vállát és felemelni a karomat. Aggodalmam a szexi fehérnemű hiánya miatt
már a múlté. Csak rá tudok koncentrálni, az ő szenvedélyére és energiájára,
amely minden elemészt, s nem hagy teret az aggodalomnak, tétovázásnak.
Vagy inkább a józanságnak, amely mintha felszívódott volna a közelségében.
– Jobban érzed magad? – kérdezi, és ágyéka a hasamnak feszül.
– Igen – lehelem, és szorosan lehunyom a szemem. Próbálom megérteni, ami
történik.
– Ne fossz meg a szemed látványától, Livy – fogja a tenyerébe az arcom. –
Nyisd ki.
Megteszem. Kinyitom a szemem, és egyenesen az ő csillogó kék szemébe
nézek.
Odahajol és édesen megcsókol.
– Mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy lassan kell csinálnom.
– Jól vagyok – nyugtatom meg, és tenyeremet a bőrére simítom. Tökéletes
úriemberként viselkedik, és hálás is vagyok ezért, de nem biztos, hogy
ennyire lassan szeretném. A bennem örvénylő vágyat egyre nehezebb
kordában tartani.
Elhúzódik és mosolyog, én pedig egyre inkább el vagyok veszve.
– Már alig várom, hogy szép lassan kiélvezzelek – kezdi el gombolni a
farmeromat. – Igazán lassan.
– Miért? – kérdezem, talán ostobán.
– Mert ami ennyire gyönyörű, azt lassan kell ízlelgetni, nem pedig
behabzsolni. Rúgd le a cipőd.
Megteszem, ő pedig letérdel elém, és lefejti a farmert a lábamról, félredobja, majd
beleakasztja az ujját a bugyim tetejébe. Lenézek rá, miközben lassan húzni kezdi
lefelé, és a végén fel kell emelnem a lábam, hogy megszabadíthasson a fehér
pamuttól. Lágyan megcsókol, kicsit a combtövem fölött, mire megfeszülök, de
nem az idegességtől. Nincs bennem semmi aggódás. Olyan óvatosan bánik
velem, a hasamban fészkelő súlyos sajgás mégis percről percre erősödik.
Feláll, és a hátam mögé nyúl, keresi a melltartóm csatját, a szája a fülemen.
– Védekezel valahogy?
A fejemmel nemet intek, és remélem, hogy ez nem riasztja el. A ciklusaim
szabályosak, és az utóbbi években nem volt túl aktív a nemi életem.
– Oké – suttogja, és lehúzza rólam a melltartót. – Vedd le a nadrágomat.
Tétovázni kezdek; a lehetőség, hogy teljesen meztelenül láthatom, némi
idegességet kelt bennem, ami tiszta hülyeség, hisz rajtam sincs már semmi.
A keze a kezemre fonódik, és a sortja dereka felé irányít.
– Maradj velem, Livy. – A szavai akcióba lendítenek, és lassan, óvatosan
letolom a nadrágját izmos combjára. Nem merek lenézni. Szememet szép
metszésű arcán tartom, ez megnyugtat. De persze nem menekülhetek az
érintésétől, amikor kiszabadul a nadrágból és hozzáér a hasamhoz. Némán
felmordulok, és önkéntelenül hátralépek, de velem mozdul, a keze
hátracsúszik a derekamra, és megmarkolja a fenekem.
– Nyugi – suttogja. – Lazíts, Livy.
– Ne haragudj – hajtom le a fejem, és nagyon ostobának érzem magam. A
kételyek megint feltámadnak bennem, és ezt ő is megérezheti, mert felemel,
az ágyhoz visz, aztán óvatosan lefektet, majd előszed valamit az
éjjeliszekrény felső fiókjából, és fölém térdel, a derekamnál. Kemény, forró
farka ott meredezik a szemem előtt. Teljesen transzba esem, s ez csak
súlyosbodik, amikor feltérdel és megmarkolja a farkát. Tekintetem az arcára
villan, látom, hogy lenéz, az ajka szétválik és az a tincs megint az arcába hull.
Kéjes látvány, de az, ahogy a fogával feltépi a kondomos tasakot, és a gumit
könnyedén ráhúzza a farkára, még kéjesebb. Már csak az a kérdés, hogy mi
következik.
– Jól vagy? – kérdezi, letámaszkodik a tenyerével a fejem két oldalán, és
térdével szétnyitja a combomat.
– Igen – bólintok, és nem egészen tudom, mit kezdjek a két kezemmel,
amelyek tétlenül hevernek mellettem, de aztán megérzem őt a hüvelyemnél,
és a mellkasához kapok.
Rám mered, és én is csak nézek rá, pedig legszívesebben lehunynám a szemem
és visszatartanám a lélegzetem.
– Felkészültél?
Megint bólintok, és óvatosan előrébb nyomul, lassan tágítva a rést, majd egy
hangos sóhajtással becsusszan. Fájdalom hasít belém. Felnyögök, és
körmeimet a vállába vájom. Tudom, hogy az arca feszültté válik, de semmit
sem tudok tenni ellene. Fáj.
– Jóságos ég – leheli. – Te aztán szűk vagy, Livy. – Látom az arcán, hogy neki is
fáj. – Fájdalmat okozok neked?
– Nem! – jajdulok fel.
– Livy, mondd meg, ha igen, hogy tehessek ellene. Nem akarom, hogy fájjon.
– A karján támaszkodik, mozdulatlanul, várja a válaszomat.
– Egy picit fáj – vallom be kétségbeesett sóhajjal.
– Sejtettem. – Óvatosan visszahúzódik, de nem teljesen. – Tele lett a vállam
sebekkel.
– Sajnálom – eresztem ki fájdalmas szorításomból, és ő újra előrenyomul,
ezúttal csak félig.
– Ne sajnáld. Tartogasd a karmolást meg a harapást akkorra, ha majd tényleg
megduglak – vigyorog, nekem pedig nagyra tágul a szemem. – Gyerünk, Livy.
– Lassan visszahúzódik, aztán megint előre nyomul. – Ne légy olyan
szégyenlős. A világ legmeghittebb dolgát csináljuk most együtt.
Érzem, hogy felemelkedik a csípőm, hogy minél mélyebbre hatolhasson,
most, hogy kissé alábbhagyott a fájdalom.
– Húzol magadba – ereszkedik a könyökére. A szánk összeér. Hátrahúzódik,
aztán egy kicsit mélyebbre döf, és körözni kezd a csípőjével. – Mondd, milyen
érzés.
– Jó! – zihálom, és egy csípőbillentéssel biztatom, hogy fokozza a tempót.
– Egyetértek. – Az ajkamra tapasztja a száját, és egy gyors nyelvcsapással
kényeztet. Ez már túl sok. Próbálom elkapni a száját, de elhúzza. – Lassan –
mormolja, és tökéletes ritmusban mozog ki-be, engem néz, és lusta
pislogásokkal kíséri a lökéseket. Ez tényleg nagyon bensőséges, és betör
engem, ahogy ígérte. A bennünket körülvevő csendet csak kettőnk halk,
szabálytalan sóhajai törik meg. Arra gondolok, hogy vajon eddig miért
tagadtam meg magamtól ezt az érzést. Egyáltalán nem olyan, mint
amilyenre emlékeztem. Ilyennek kell lennie a szexnek – két ember osztozik a
másik örömében, nem pedig magányosan sprintel a célvonal felé, mit sem
törődve a másikkal, ahogy az emlékeimben él. Ez fényévekre van ettől. Ez
különleges. Ez az, ami kell nekem. Tudom, hogy nem kéne ilyeneket
gondolnom, főként hogy csak huszonnégy órát kaptam, nem többet, de ha
csak ennyim lesz, amire emlékezhetek – ahogyan lenéz rám, ölel, kényeztet
engem –, akkor azt hiszem, képes leszek kezelni a későbbieket.
Olyan belső izmokat érzek összeszorulni, amelyek létezéséről eddig nem is
tudtam, érzékennyé válok minden egyes finom mozdulatára, amelyekkel
egyre közelebb lök… valamihez. Nem tudom, mi az, de azt tudom, hogy jó
lesz.
Rám hajol, és megcsókolja az orrom, aztán áttér a számra.
– Megfeszültél belül. El fogsz élvezni?
– Nem tudom.
– Nem tudod? – lihegi. – Még sose mentél el?
Megrázom a fejem a szája alatt, és egy cseppet sem vagyok zavarban.
Túlságosan leköti a figyelmem a kéjes súly a combom között, ami egyre
nehezebbé válik minden egyes lökéssel. Még sosem élveztem el férfival.
Minden alkalommal undorodtam, és nem tudtam elképzelni, mi van ebben
olyan, aminek az anyám olyan nehezen tudott ellenállni. Nem értettem, mi a
jó benne – sosem sejtettem, hogy ilyen is lehet. Mintha minden józanságom
elhagyna.
– Ó, te jó ég! – húzza el az arcát az enyémtől, és előrelöki a csípőjét, kissé
már kevésbé kontrolláltan. – Még sosem volt orgazmusod?
– Nem! – markolok a vállába, és kétségbeesetten rázom a fejem. Mostanra
teljesen eltűnt a fájdalom. Eltűnt, és valami másnak adta át a helyét –
valami… – Miller!
– Ó, te édes. – A lökései megint visszafogottak, de kissé erősebbek –
precízebbek és állandóbbak. – Livy, épp most tettél nagyon boldoggá.
A körmeim újra belemélyednek. Nem tehetek róla. Forró szikrák pattognak a
bensőmben.
– Óóóó!
Arcát az enyémre simítja, és puhán megcsókol. Én viszont nem vagyok puha.
Ki vagyok éhezve, és vadul csókolom.
– Lassíts – mormogja, és szándékoltan lassú csókkal próbál erre rávenni.
Kezdek megrészegülni; forgatom a szememet, és belemarkolok fekete
üstökébe. De nem lassítok. Nem lehet. Valami sürgető érzés fog el, ahogyan
egyre nő bennem a nyomás minden egyes csodás lökésével.
– Na itt van – szakad el a számtól, és feltámaszkodik, erőteljes döfésekkel.
Nincs száj, amit falhatnék, nincs haj, amibe kapaszkodhatnék. – Milyen
érzés, Livy? Mondd el. – Megfeszül az álla, és hirtelen halálosan komoly lesz
a tekintete.
– Jó!
– Milyen jó? – kérdezi, miközben egyre tovább és tovább fokozza a kéjt.
– Túl jó!
– Készen állsz rá, hogy elélvezz?
– Nem tudom! – Hát ez az? Teljesen elvesztem a kontrollt, szinte az eszemet
is.
– Ó, te édes, eddig nem éltél. – Fokozza a tempót, és ezzel a nyomást is
odalent. Elkapom az alkarját és feljebb nyomom magam az ágyon, a fejem
pedig sürgetően forog jobbra-balra.
– Istenem! – kiáltok fel. – Bassza meg!
– Ez az, Livy! – Kezd minden elszabadulni – a légzésünk, a kiabálás, a
verítékezés, a feszültség és a szorítás. De ő tartja a könnyed, gyors tempót. –
Engedd el!
Fogalmam sincs róla, mi történik. A szoba forogni kezd, a lábam közt mintha
atombomba robbanna, és felsikoltok. Nem tudom abbahagyni. A karom a
fejem mögé lendül, és Miller rám ereszkedik, belehörgi kéjét a hajamba,
zihálva, nedves bőrömön csúszkálva. Az ő lüktetése bennem és az enyém
rajta megnyugtató, akárcsak görcsös lihegése a fülemben.
– Köszönöm – lehelem, és még csak nem is érzem kényelmetlenül magam,
amiért kimutatom a hálámat. Mindig szembe juttatja a jó modort, és az, amit
az imént tett, köszönetet érdemel. A fenébe is, felülmúlta a legvadabb
várakozásaimat is.
– Én köszönöm neked – zihálja, és a fülembe harap. – Az enyém volt minden
jó.
– Hidd el, hogy az enyém – erősködöm, és elmosolyodom, amikor érzem,
hogy belevigyorog a fülembe. Nagyon szeretném látni, ezért feléje fordítom
az arcom, és lenyűgöző látvány tárul elém – széles, kisfiús vigyor, amelybe
beleszikrázik a szeme, és az arcán is megjelenik egy gödröcske, amit eddig
nem is vettem észre. Az, amit most látok, fényévnyire van attól a kávéutáló,
jól öltözött, kifinomult, erőteljes férfitól, aki rabul ejtett.
– Nagyon cuki vagy, amikor mosolyogsz.
Erre elkomorul és a szemöldökét ráncolja.
– Cuki?
Valószínűleg nem a legjobb szót választottam egy ilyen férfias férfihoz, de
akkor is cuki volt. Most már nem az, mert nem mosolyog, de az a vigyor, az a
gödröcske és az a tekintet egy egészen más embert mutatott meg nekem,
akiről jól tudom, hogy nem bújik elő túl gyakran.
– Nem mosolyogsz valami sokat – jegyzem meg merészen. – Pedig
gyakorolnod kéne. Kevésbé vagy félelmetes, amikor mosolyogsz.
– Cukiból egyszeriben félelmetes lettem? – Az alkarjára támaszkodik, és az
enyémhez tolja az arcát, orr az orr-hoz, homlok a homlokhoz.
Megbiccentem a fejem, mire ő is az övét.
– Egy kicsit félelmetes vagy.
– Talán csak te vagy túl aranyos.
– Nem, te vagy túl ijesztő – bizonygatom, és érzem, ahogy lüktet bennem.
Minden aggodalom elszáll belőlem, nyugodt komolyság tölt el. Csodálatos
érzés, és ő csinálta.
– Akkor egyetérthetünk abban, hogy nem értünk egyet. – Megint félelmetes
kezd lenni, de a nyugalmam változatlan. Jelen ellazult állapotomban elég sok
kéne ahhoz, hogy felhúzzam magam.
Kicsusszan belőlem, lenéz a combomra és lehúzza a gumit.
– Tekintsd magad betörtnek, Livy.
Elfintorodom a tapintatlanságán.
– Kösz.
– Szívesen. – Lejjebb húzódik az ágyon, befészkeli magát a combom közé, és
felnéz rám. – Hogy érzed magad?
– Rendben – felelem tétován. – Miért?
– Csak szeretném tudni, hogy akarsz-e pihenni. Csak szólj, és megállunk,
oké? – Ajkát a combom tövére simítja, újraélesztve múló orgazmusomat.
Remegni kezdek. Több idő kell, hogy magamhoz térjek.
– Oké – suttogom, leteszem a fejem a párnára, és a magas plafont bámulom.
Nem hiszem, hogy valaha is arra kérném, hogy álljon meg. – A francba! –
fakadok ki, amikor valami nedves és forró ér bizsergő csiklómhoz. A fejem
felfelé rándul, a hasizmaim megfeszülnek, a kezem ökölbe szorul. Ügyet sem
vet felfortyanásomra, csak felül, megfogja a lábamat és behajlítja, mielőtt
felemeli, hogy megcsókolja a talpam. Hátravetném a fejem, hogy
káromkodjam és kiabáljak, de megbűvöl az az átkozott kék szempár, amellyel
néz, miközben én próbálom kiállni, ahogy a nyelve végigfut a bokámon és az
alsó lábszáramon. – Ez jó – vallom be, miközben felfelé araszol, amíg a
hasamhoz ér, és körözni kezd a köldököm körül, aztán a másik oldalon elindul
lefelé.
– Akarod, hogy folytassam?
– Igen – vinnyogom. A lábam remeg, az izmaim megfeszülnek.
– Akkor folytatom – matat a combom belső oldalán. – Nemsokára itt lesz a
szám – mondja halkan, és belém nyomja az egyik ujját, épp csak egy kicsit. –
Szeretnéd?
Bólintok, és ő tovább köröz. Halkan felnyögök, megmarkolom a lepedőt,
megrántom, és hagyom, hogy az arcomra hulljon vissza.
Majdnem nevet, amikor lehúzza az ágyneműt a fejemről, de én szorosan
csukva tartom a szemem, még akkor is, amikor érzem, hogy jön felfelé az
ágyon, amíg félig rajtam fekszik. Az ujja továbbra is bennem.
– Nyisd ki!
Megingathatatlanul rázom a fejem, csakis az ujjára koncentrálok magamban.
Nem mozog, mégis folyamatosan lüktetek körülötte, de aztán megérzem a
száját a szám szélén, és arcom a meleg forrása felé fordul, és megnyílok neki,
a combom szélesebbre tárul, hívogatón. Búgni kezdek. A hang halk és
töredezett, a kéjérzet jele, de szeretném, ha tudna róla. Azt akarom, hogy
hallja, mit érzek.
– Imádom ezt a hangot – suttogja. Visszahúzza az ujját, aztán kettőt dug
vissza. Felnyögök. – Itt vagyok megint.
– Nagyon jó – mondom bele halkan a szájába. – Tényleg nagyon.
– Ebben legalább egyetértünk. – A szája elszakad az enyémtől, és elindul
lefelé szerény méretű melleim között, a hasamhoz, miközben az ujjai
továbbra is nyomulnak be, aztán ki, óvatosan. – Valóságos bűn lett volna, ha
ezt visszautasítod, Livy.
– Tudom! – jajdulok fel, a hasam összerándul, a testem görcsösen megfeszül.
– Még gondolni is rossz arra, mit hagytam volna ki. – Hirtelen eltűnnek az
ujjai.
– Óóó. – A felsőtestem megemelkedik, amikor szétválasztja a redőimet, és a
nyelvével körbejárja a csiklómat. – Óóó. – Visszahanyatlom az ágyra, a
tenyeremet az arcomra szorítom, a lábaim mozognak mellette.
Még jobban belém fúrja magát, a szája melege éget. Gyengéden szívogat.
Most már felismerem a jeleket. Felismerem az ágyékom elnehezülését, a
csiklóm szabályos lüktetését, és a vágyat, hogy megfeszítsem magam. Megint
el fogok élvezni.
– Miller! – kiáltok fel, kezem megtalálja a haját és belekapaszkodik.
Elereszt a szájával, és gonoszul végigszánt a nyelvével a nyílásomon.
– Jó?
– Igen!
Hirtelen feltérdel, alám csúsztatja a kezét, megmarkolja a fenekem, és egy
mozdulattal az egész alsótestemet megemeli.
– Tedd a lábad a vállamra – utasít, és segít, amíg körbe nem fonom a testét.
Könnyedén megtart, és magához húz, amíg el nem ér a szájával. – Hihetetlen
az ízed. – Szája kínzóan kéjes táncba kezd érzékeny kisajkaimon, aztán
belemélyed a nyílásomba, majd szívni kezdi a csiklómat. – Fantasztikus, Livy.
Ezt már nem tudom visszaigazolni. Túlterhelődnek az érzékeim, a testem
próbál megbirkózni a rázúduló ingerekkel. Ez ismeretlen terület. Túlmegy
minden elképzelésemen. Mintha valamiféle testen kívüli élményben lenne
részem.
Lábikráim a hátának feszülnek, közelebb húzzák, ő pedig mindenhol simogat,
masszíroz. Erővel kinyitom a szemem, és nézem, ahogy térdel s a szájához
tart. A kék szempár lenéz rám. És ez a pillantás átlendít a vonalon.
A gerincem begörbül és öklöm a matracba mélyed. Sikítani akarok.
– Hadd szóljon, Livy – mormogja a bőrömbe. Én pedig hallgatok rá.
Már nem próbálom visszafojtani a tüdőmet feszítő nyomást, és mindent
kieresztek: hangosan a nevét sikoltom, combom megfeszül a feje körül,
hátrabicsaklik a fejem.
– Istenem, istenem, istenem… – zihálom, és próbálok világosan
gondolkodni. Ez nem jó. Semmi sem képes áthatolni a sokk falán: a testem
elernyed, az elmém kiürül. Elvesztettem a kontrollt minden felett. Az agyam
felett. A testem felett. A szívem felett. Minden részemet elrabolja. Ki vagyok
szolgáltatva neki. És ez tetszik.
Visszaenged az ágyra, én pedig nem csinálok semmit, amikor az oldalamra
fordít, és mögém fekszik, aztán kemény mellkasához húz.
– És veled mi lesz? – lehelem, s érzem, hogy kemény.
– Előbb térj magadhoz. Eltarthat egy darabig. Addig csak ölelkezzünk.
– Ó – suttogom, és azon tűnődöm, mennyi lehet az „egy darabig”. – Te
ölelkezni akarsz? – Sosem gondoltam volna, hogy ez is szerepel a
huszonnégy órában.
– Az ölelkezés tökéletes veled, Olivia Taylor. Csak a karomban akarlak
tartani. Hunyd le a szemed, és élvezd a nyugalmat – Összefogja mézszínű
hajamat, és félrehúzza, hogy hozzáférjen a hátamhoz, aztán hipnotikus, lusta
csókokkal borítja a bőrömet. A szemem kezd elnehezülni, és végtelenül
megnyugtat a figyelme. Melege szétárad a hátamon, amikor nekem adja az
anyagát.
Hirtelen rádöbbennek, hogy mostanáig mennyire magányos voltam.
NYOLCADIK FEJEZET

Alkonyati sötétségben térek magamhoz, teljesen meztelenül, és azt se tudom,


hol vagyok. Beletelik pár pillanatba, amíg magamhoz térek, de akkor
elmosolyodom. Laza vagyok. Békesség tölt el. Kielégültnek és nyugodtnak
érzem magam, de amikor az oldalamra fordulok, ő nincs ott.
Felülök és körülnézek a hálószobában. Mit tegyek? Kezdjem el keresni?
Maradjak itt, és várjam, hogy visszajöjjön? Mit csináljak? Alig van időm egy
körre a mosdóban, és éppen elkészülök a rendrakással, hogy minden éppen
úgy legyen, ahogy találtam, amikor nyílik az ajtó és megjelenik Miller.
Megint a fekete sortban van, és félmeztelen tökéletessége szinte merénylet
álmos szemem ellen. Folyamatosan pislogok, hogy kiderüljön: nem csak
álmodom. Néz, ahogy állok és tipródom, egy lepedőbe burkolózva,
valószínűleg madárfészekszerű frizurával.
– Minden rendben? – jön közelebb. A haja imádnivaló, a sötét hullámok
vadak és ziláltak, az az egy tincs pedig tökéletesen ül a homlokán.
– Igen – húzom összébb magamon a lepedőt, és arra gondolok, hogy talán
nekem is fel kellett volna öltöznöm.
– Vártalak – ragadja meg a lepedőt. Kirántja a kezemből a végét, aztán
szétnyitja, és meztelen testem csillogó kék tekintete elé tárul.
A szája nem mosolyog, de a szeme igen. Belép a lepedő szárnya közé és a
vállára húzza a végeket, hogy összefogjon minket a fehér anyag.
– Hogy érzed magad?
Elmosolyodom.
– Jól. – A jónál is jobban, de ezt nem akarom bevallani neki. Tudom, hogy
miért vagyok itt, és ez fájdalmasan égeti a lelkiismeretemet meg az erkölcsi
érzékemet, valahányszor belegondolok. Úgyhogy inkább nem teszem.
– Egyszerűen csak jól?
Vállat vonok. Mi a fenét akar? Ezerszavas esszét a pillanatnyi lelki és testi
állapotomról? Akár tízezer szót is tudnék írni.
– Nagyon jól.
A keze a fenekemre siklik és megszorítja.
– Éhes vagy?
– Osztrigára nem – bököm ki, és megborzongok.
Kibújik a lepedőből és gondosan visszacsomagol.
– Nem, nem osztrigára – harap bele finoman a számba. – Valami mást kapsz.
– Megtalálja a tarkómat a hajam alatt, elfordít magától, és kivezet a szobából.
– Fel kéne öltöznöm – mondom, és nem próbálom megállítani, csak a
tudomására hozom, hogy nem érzem teljesen jól magam egy szál lepedőben.
– Nem. Előbb eszünk, aztán fürdünk.
– Együtt?
– Igen, együtt – Nem törődik a hangomból kicsengő aggodalommal. Egyedül
is meg tudok mosakodni. Semmi szükség rá, hogy ilyen mértékig
körülrajongjon.
A konyhába megyünk. Leültet a hatalmas étkezőasztalhoz, és én hálát adok a
isteneknek, amiért a lepedő közöttem és a hideg szék között van.
– Mennyi az idő? – kérdezem, és reménykedem, hogy nem pazaroltam el túl
sokat alvásra a huszonnégy órámból.
– Tizenegy óra – Kinyitja a hatalmas dupla hűtő tükrös ajtaját, rendezgetni
kezd odabent, egyes dolgokat kitesz maga mellé a pultra. – Két órát adtam
neked alvásra; utána felébresztettelek volna. – Egy üveg pezsgőt szed elő, és
szembefordul velem. – De épp idejében keltél fel.
Elmosolyodom, összehúzom magamon a lepedőt, és arra gondolok,
mennyivel jobb lett volna úgy ébredni, hogy ez a szempár néz le rám.
– Nem bánod, ha felöltözöm? – kérdezem.
A feje oldalra billen, a szemét összehúzza.
– Nem érzed jól magad a bőrödben?
– De – felelem magabiztosan, noha eddig még sosem tettem fel magamnak
ezt a kérdést. Tudom, hogy aránylag vékony vagyok, a nagyi naponta az
orrom alá dörgöli ezt, de vajon tényleg elégedett vagyok magammal? Mert az,
ahogy magamra húzom a lepedőt, nem erre utal.
– Remek – fordul vissza a hűtőhöz. – Akkor ezt megbeszéltük – Egy üvegtál kerül
elő, tele hatalmas, lédús eperrel, aztán kinyit egy szekrényt, amelyben katonás
rendben sorakoznak a tiszta és csillogó pezsgőskelyhek. Előszed kettőt, és elém
teszi, az eprestállal együtt – az eprek is tiszták és fényesek –, aztán egy másik
szekrényből pezsgősvödröt vesz elő, és a hűtő elején lévő adagolóból megtölti
jéggel. Elém teszi a vödröt is, a pezsgőt a jéggel, aztán már a tűzhelynél van, és
sütőkesztyűt húz. Lenyűgözve figyelem a könnyedséget, amellyel a konyhában
mozog, precíz és takarékos mozdulatokkal, végtelen gondossággal. Amit előszed
vagy letesz, az nem sokáig marad ugyanúgy. Kicsit elfordítja vagy arrább teszi,
mielőtt elégedetten áttérne valami másra.
Most éppen felém tart egy fémtepsivel, amelynek közepén üvegtál gőzölög.
– Ideadnád a rácsot?
Arra nézek, amerre mutat, és gyorsan felpattanok, amennyire a lepedő
engedi. Odahozom a rácsot, és leteszem az eper, a pezsgő meg a poharak
mellé. – Tessék – mondom, visszaülök a helyemre, és nézem, ahogy egy
századmilliméterrel arrább tolja a rácsot, mielőtt ráteszi a forró tepsit.
Nyújtogatni kezdem a nyakam, és olvadt csokoládékrémet pillantok meg
benne.
– Ez nagyon jól néz ki.
Már ott áll mellettem, odahúz egy széket. és leül.
– Finom is.
– Mártogathatok? – nyújtom az ujjamat.
– Az ujjaddal?
– Igen. – Ránézek; rosszallóan felvonja sötét szemöldökét.
– Forró. – Kézbe veszi a pezsgőt, és kezdi lehántani a dugóról a fóliát. – És
különben is, erre való az eper.
Szigorú arcától és kioktató szavaitól megint gyerekes érzés fog el.
– Az epret belemárthatom, az ujjamat meg nem? – Érzem, hogy a szeme
sarkából rám sandít, miközben a dugóval ügyködik.
– Valahogy úgy – rázza le magáról a gúnyt, és kitölti a pezsgőt, de előbb
gondosan elhelyezi a fóliát egy kis tányéron.
Odaadja a poharat, de én a fejemet rázom.
– Nem, köszönöm.
Nehezen tudja palástolni elképedését.
– Livy, ez egy 2003-as Dom Pérignon. Erre mondod, hogy nem kérsz? Vedd
csak el – tolja felém, de én elhúzódom.
– Nem kérem, de azért köszi.
Töprengővé változik.
– Csak ezt nem kéred, vagy sosem iszol?
– Víz jó lesz. – Nem akarok belemenni ebbe. – Értékelem az epret meg a
pezsgőt, de inkább vizet kérnék, ha nem gond.
Láthatóan megdöbbenti, hogy visszautasítom a méregdrága italt, de nem
erőlteti, és ezért hálás vagyok.
– Ahogy akarod.
– Köszönöm – mosolygok, ő pedig elmegy, hogy vízre cserélje a pezsgőt.
– De legalább az epret szereted, ugye? – kérdezi reménykedve, és odahoz egy
üveg Eviant.
– Imádom.
– Micsoda megkönnyebbülés – csavarja le a kupakot, és tölt. – Bocs –
mondja, amikor meglátja összehúzott szemöldököm. Átveszem a poharat és
nézem, ahogy gondosan kiválaszt egy epret, aztán belemártja a tálba és
vigyázva elforgatja, hogy az érett gyümölcsöt teljesen befedje a csokoládé. –
Gyere. – Másik kezével megfogja a székemet, és közelebb húz, a lába közé.
Meztelen mellkasa kissé elvonja a figyelmem.
Automatikusan ellazul az állkapcsom, de főleg azért, mert tátott szájjal
nézem a szépségét közelről, ő pedig a szemembe bámul, miközben a számhoz
emeli az epret. Érzem, ahogy az ajkamhoz ér. A számba veszem, aztán
belemélyesztem a fogam, és kiharapok egy kis darabot. – Hmm – búgok
elégedetten, és emelem a kezem, hogy letöröljem a lecsorgó eperlevet az
államról, de elkapja a csuklóm.
– Majd én – suttogja, és még közelebb húzódik, ajka az államra tapad, és
lassan leszívja a levet. A rágásom lassul, figyelem a szája precíz mozgását.
Nyel egyet. – Finom?
A szám tele van, úgyhogy csak bólintok – ismerem Miller igényeit a jó modort
illetően –, és feltartom egy ujjam, hogy jelezzem: kérek még, miközben
gyorsan rágok. Megnyalom a számat, és a tál fölé hajolok.
– Adj még.
Felcsillanó szemmel választ ki egy újabb epret, és mártogatni kezd.
– Pezsgővel még ennél is finomabb lenne – mélázik, aztán rám pillant.
Nem törődöm vele. Lerakom a vizem az asztalra.
– Milyen csoki ez?
– Ó. – A számhoz emeli az epret, de most végighúzza a folyós csokit az alsó
ajkamon, és a nyelvem azonnal indul, hogy letisztítsa. – Ne! – rázza a fejét,
aztán megfogja a nyakam, és magához húz. – Majd én – suttogja, és még
közelebb hajol.
Nem tolom el. Hagyom, hogy letakarítsa a ragacsot, amit rám kent, és
kihasználom a lehetőséget, hogy kezemet a combjára tegyem. Végigsimítok
fekete szőrszálain, élvezem az érintését, közben ő végez a számmal, és
megcsókolja az ajkam szélét, a közepét, aztán a másik szélét.
– Milyen csoki ez? – ismétlem halkan, pedig az édességek helyett inkább
Millert ízlelgetném.
– Green & Black’s – nyújt egy epret, én pedig elveszem a fogammal. –
Legalább nyolcvan százalék kakaótartalommal. – A számban lévő eper miatt
nem tudom megkérdezni, hogy miért, úgyhogy csak intek, hogy folytassa. – A
csokoládé keserű íze kiegészíti az eper édességét, és ettől lesz az egész olyan
különleges. A pezsgő pedig veled alkot tökéletes kombinációt. Az eper pedig
angol kell hogy legyen. – Odahajol, és leharapja az eper kiálló végét, és
szétfröccsen köztünk a lé.
De nem érdekel sem az, hogy tiszta eper lettem, se az, hogy tele van a szám.
– Miért?
Rág és nyel.
– Mert az a legédesebb. – A combom alá nyúl, és megemeli, aztán előrehúz,
amíg rajta nem vagyok. Kínos lassúsággal tisztogat meg. Felforrósodik a
bőröm és eláll a lélegzetem, s próbálok ellenállni a késztetésnek, hogy
rávessem magam. Lerántja rólam a lepedőt, feltárul a meztelenségem.
– Fürdés!
– Nem kell megfürdetned – ellenkezem, és azon tűnődöm, vajon meddig akar
elmenni ebben az imádatdologban. Roppant különlegesnek érzem magam, de
egyedül is tudok fürdeni.
Megfogja, és a vállára helyezi a kezemet, aztán összefogja az arcomat
keretező világosszőke fürtöket.
– Muszáj hogy megfürdesselek, Livy.
– Miért?
Feláll, és a fenekemnél fogva a tükrös hűtőhöz visz. Talpra állít és elfordít,
hogy szemben legyek a tükörrel. Saját magamat látom. Feszengeni kezdek, de
főleg akkor, amikor észreveszem, hogy Miller tekintete végigvándorol a
testemen. A padlóra szegezem a pillantásomat, de aztán gyorsan felemelem
megint, amikor érzem, hogy a mellkasa nekem feszül, a farka pedig a
derekamnak – forró és nedves. A sort sehol.
– Jobb így? – kérdezi, és a tükörben a szemembe néz, aztán óvatosan
megfogja a mellemet.
Bólintok, pedig igazából nemet akartam mondani. Minden szinten ijesztő a
pasi, de egyúttal roppant szuggesztív is.
Szelíden gyömöszöli a melleimet.
– Étvágygerjesztő – suttogja lassan. – Tökéletesen telt – morzsolja meg a
mellbimbómat, és a fülembe csókol. – És hihetetlenül finom.
Lecsukódik a szemem és nekidőlök, de ennek a kellemes állapotnak vége
szakad, amikor kissé előretol, neki a hűtő hideg üvegének. Melleim súrolják a
felszínt, arcom megpihen a hűvös felületen.
– Ne mozdulj. – Eltűnik mögülem, de pár pillanat múlva visszatér. Térdét a
combom közé tolja, és széthúzza, aztán megfogja az egyik, majd a másik
kezemet, és felemeli, tenyeremet a fejem mellett a tükörre tapasztva. Ki vagyok
terítve a hűtő elején, az üvegen, és csak a perifériás látásommal érzékelem őt.
A kezében van a csokis tál, és mielőtt végiggondolhatnám, mi következik, az
egészet a vállamra önti. A meleg folyadéktól megrándulnak az izmaim, és a
csiklandozó érzés, ahogy a csokoládé folyik lefelé a hátamon, a fenekemen, a
lábamon, megrémiszt. Jó sok idő lesz, mire ezt mind lenyalogatja, és már
tudom, milyen érzés a nyelve a bőrömön. Nem fogom kibírni sikítás nélkül,
vagy anélkül, hogy felfaljam. Remegés fog el.
Hallom, ahogy lerakja a tálat mögöttem a pultra, és határozottan hallom,
ahogy az üveg súrlódik a márványon.
Elhúzom az arcom a tükörtől, és nézem a képét, ahogy közelít. A farka
mereven himbálózik jártában, és egy apró csomag van a kezében. Nyelek
egyet, és homlokomat az üvegnek támasztom. Próbálok felkészülni a közelgő
édes kínra.
– Látod? Most már muszáj lesz hogy megfürdesselek – Tenyere melegét
érzem a combom külsején, amint végigfut a csípőmön, a derekamon, a
bordáimon – aztán megállapodik a vállamon, masszíroz, nagy keze a
csokoládéhoz ér. A fejem hátrafeszül, felnyögök, és a hasamban várakozó
bizsergés támad.
Érintése végighalad a gerincemen, aztán ujjai a fenekemhez érnek, majd a
combtőhöz, aztán még lejjebb, amíg letérdel mögöttem, és újra elindul lefelé
a simogatás. Éber leszek. Engedelmes vagyok, de tudatos – nyugodt, mégis
vad… eleven, egyszersmind halványuló.
– Livy, nem vagyok biztos benne, hogy a huszonnégy óra elég lesz –
suttogja, és ujjbegye a bokacsontomon köröz. A szemem lecsukódik és
próbálom magamban tartani a számra toluló szavakat. Úgysem segítenének.
Csak felizgult, ennyi az egész – elragadta a pillanat heve.
Az az átkozott ujjhegy csíkot éget a lábszáram oldalára, aztán eléri a
térdhajlatomat. Megroggyan a lábam.
– Miller – lehelem, s tenyerem csúszni kezd lefelé a tükrön.
– Hmm – búgja, s a nyelve veszi át az ujja helyét. Vadul nyalni kezdi a
combom hátulját, aztán a fenekem dombját. Beleharap a farpofámba, foga a
húsomba mélyed, és szívni kezdi…
– Kérlek – könyörgök. megesküdtem, hogy soha nem fogok ilyesmit csinálni,
most mégis megteszem. – Kérlek, kérlek, kérlek…
– Mit kérsz? – Már a hátam mögött van, és halad felfelé a gerincemen, nyal,
szív és harap. – Mondd, mit szeretnél.
– Téged – zihálom. – Téged akarlak – Semmi szégyenérzés nincs bennem,
csak az a kéjes elnehezülés fog el megint, és az ereimben forróság áramlik
szét, elmosva szemérmességemet.
– Ahogyan én is akarlak téged.
– Megkaphatsz – fordítom el a fejem, amikor elkapja a tarkómat és maga felé
fordít. Kék szeme a legkékebb trópusi tenger színével vetekszik.
– Nem tudom felfogni, hogy valami, ami ennyire gyönyörű, hogyan lehet
ilyen tiszta – pillantása végigfut az arcomon, és forró tekintetében
csodálkozás lappang. – Köszönöm. – Gyengéden megcsókol, és a keze
végigfut mindenemen, amíg szét nem keni a csokit a karomon is. Tenyerébe
fogja ökölbe szorított kezemet.
Tudom a választ a kérdésére, de nem kérdezett meg konkrétan, tehát nem
világosítom fel. Ez most nem erről szól. Számára ez a vágyai beteljesülése.
Számomra egy olyan probléma orvoslása, amit én vontam a saját fejemre –
muszáj ezt állandóan észben tartanom.
– Fordulj meg, hogy lássalak – mondja a számba, és segít. Amikor csokis
hátam csúszkálva nekinyomódik a hűtőnek, hátralép, és teljes valómban
végigmér. Nem vagyok zavarban, mert lefoglal az, hogy befogadjam az
előttem álló, csokoládéval borított tökély látványát – a széles vállat, a feszes
csípőt, az erős combot… és a vastag, hosszú dákót, ami az ágyékából
meredezik. Összegyűlik a nyál a számban, a tekintetem odatapad, hiába van
még annyi más látnivaló. Meg akarom ízlelni.
Az arcára pillantok, amikor közelebb jön. A szokásos kifejezéstelen, semmit
sem mutató vonások.
– Merre kalandoztak a gondolataid? – kérdezi, és keményen megmarkolja a
farkát. Muszáj odanéznem, és eláll a lélegzetem. Szinte fuldoklom.
Idegességem jól látható abból is, hogy nem válaszolok. Nem akarok neki
csalódást okozni. Biztos vagyok benne, hogy sok csinos szájacska kényeztette
már, és nyilván értették is a dolgukat.
– Én… ez… – hebegem, és mire arcát a nyakamba fúrja, és felnyomja a fejem,
amíg a mennyezetet nem bámulom.
– Egy kicsit még jobban el kell lazulnod. Azt hittem, már jó úton járunk.
– Így is van.
Elenged, mire ottmaradok erőtlenül és rogyadozva. Kibont egy újabb óvszert,
és gyorsan felhúzza. Nem tetszik. Valóságos bűntett elfedni ezt a szépséget.
– Annyira jó lenne egy az egyben csinálni – tűnődik, és rám néz. – De nem
lennék úriember, ha teherbe ejtenélek, nem igaz?
Nem, nem lenne, de vajon az mennyire úriemberhez illő, hogy kibérel
szexjátéknak egy napra? Vagy hogy azt mondja: életem legjobb dugásában
lesz részem? Eddig nem is tartotta be az ígéretét. Szó sem volt dugásról
mostanáig. Úriember volt egész végig – figyelmes, gyengéd szerető.
Villámsebességgel kezdek belehabarodni. És ez az úriemberség nem sokat
segít.
– Livy! – Lágy, mégis rekedtes hangjára kinyitom a szemem. Nem is vettem
észre, hogy becsuktam. – Jól vagy? – Odajön, és az arcát az enyémhez hajtja.
Megsimogatja az arcomat.
– Persze – rázom a fejem, és erőtlenül elmosolyodom.
– Álljunk meg. Nem kell… – Itt elhallgat és a gondolataiba mélyed. – El kell
fogadnom, ha neked már elég volt.
– Nem! – bököm ki, kissé megrémülve. Küzdök a nemkívánatos tétovázás
ellen. Néha elfog a kétely, hiába kívánom őt. De tiltott gyümölcs. Már
megtapasztaltam, milyen, amikor imád, és hiába tudom, hogy pórul fogok
járni, többet akarok. – Nem akarom, hogy elfogadd. – Ezt tényleg én
mondtam?
Úgy látszik, igen, mert sötét, borostás arcán némi megkönnyebbüléssel
vegyes zavar suhan át.
– Szeretnéd folytatni?
– Igen – felelem, nyugodtabban, összeszedettebben, még ha nem vagyok is
az. Még mindig izzom a vágy forróságától, és mindez e miatt a csodálatos,
figyelmes ember miatt. Összegyűjtök némi magabiztosságot. Bosszant a saját
tétovaságom. Csokoládés karomat sima mellkasára fektetem.
– Megint akarlak. – Nagy levegőt veszek, és számat a tenyerem közti
bőrfelületre tapasztom. – Mutasd meg nekem, hogy élek.
És ő pontosan ezt teszi.
– Hála istennek – fúj egyet, aztán megfog a combom alatt, és felemel a
csípőjéhez, ahol a lábam mintha maguktól kulcsolódna rá a derekára. –
Elfogadtam volna, de nem nagyon örültem volna neki. – Finoman nekinyom a
hűtőnek, és kezét kettőnk közé teszi. – Úgy látszik, nem lehet betelni veled,
Olivia Taylor.
Kiegyenesedik a hátam, kezem megtalálja a tarkóját, és akkor megérzem
kemény férfiassága végét a nyílásomnál.
– Annyit kaphatsz belőlem, amennyit csak akarsz – suttogom.
– És el is veszem, amíg itt vagy. – A szavai kikészítenek, de csak rövid időre,
mert aztán a kijózanító kijelentést feledteti az, ahogyan belém hatol. – Te jó
ég, máris megolvasztottál – temeti arcát a hajamba, amíg összeszedem
magam és alkalmazkodom ahhoz, hogy bennem van. Igaza van. Minden izom
és üreg szinte folyadékként öleli körül. Nincs semmiféle fájdalom, csak bénító
kéj, és még inkább így van, amikor visszahúzódik, és lassan megint
előrenyomul, arcát végig a nyakamba simítva. – Túl jó érzés benned lenni.
A szívem mintha a torkomba ugrott volna. Nem tudok megszólalni. A testem
mintha automatikusan reagálna rá, és olyan érzéseket, gondolatokat hoz
létre, amelyeknek nem tudom útjukat állni.
– Dugj meg – kérlelem, abban a reményben, hogy az érzelmek és a
bensőségesség hiánya gyógyír lehet fokozódó problémámra. – Már betörtél.
– Ízlelgetni akarlak, nem behabzsolni – mutatja meg az arcát, és látom, hogy
csokis az álla. – Egyszer már elmondtam – Szavait lassú, módszeres ki-be
mozgás támasztja alá, újra és újra. – Ez jó, ugye?
Bólintok.
– Egyetértek – fokozódik a szorítása a combomon, és ajkát lejjebb hozza az
enyémhez. – El fogom nyújtani, amennyire csak tudom.
Elfogadom a csókját, sodortatom magam nyelve mozgásának édes íveivel.
Könnyen megy. Nincs bennem semmiféle húzódozás. Őt követni a
legegyszerűbb, amit valaha is tennem kellett. A szánk úgy mozog, mintha
ezerszer begyakoroltuk volna a csókot, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga. Így érzem. Teljes összhangban vagyunk, annak
ellenére, hogy az életünk majd mindenben különbözik egymástól – ő, a nagy
hatalmú, magabiztos, célratörő üzletember, és én, az átlagos, bizonytalan,
aranyos kis pincérnő. Sosem éreztem még ennyire igaznak a mondást, hogy
az ellentétek vonzzák egymást. A gondolatmenetem teljesen helytállónak
tűnik, és kezd aggodalomra okot adni, de nem most, amikor ilyen érzéseket
ébreszt bennem. A vérem felforrósodik, szinte megbénít a kéj, és úgy érzem,
még soha nem éltem ennyire.
Ő azonban türelmes. Előre-hátra ringó csípője lesz a halálom. Vadul
szorítom, ahol csak érem, a lábam sajog és elnehezül, de nem törődöm vele.
– Miller – suttogom bele a szájába. – Mindjárt elmegyek.
Megharapja a számat, miközben szinte elviselhetetlenné fokozódnak az
ingerek.
– Érzem.
– Hmm… – támadom le a száját, miközben a hajába markolok, és meghúzom.
Kissé lazítanom kell a fogásomon a csípőjén, de a lábam közti vad pulzálás
közepette képtelen vagyok bármire koncentrálni. A testem magától
cselekszik. Nem én adom neki az utasításokat. Minden csak történik, az
akaratomon kívül. – Kérlek, kérlek! – könyörgök. – Gyorsabban! – Újabb
szégyenletes könyörgésre késztet a vágy, hogy átlendítsen azon a bizonyos
határvonalon, s hogy ez most több legyen gyengéd szeretkezésnél.
Várakoztat a mennyország előszobájában. Én viszont be akarok menni.
– Nem, Livy – oktat ki szelíden, de hajthatatlanul. – Én még nem állok
készen.
– Nem! – Ez kínzás. Színtiszta, gonosz kínzás.
– De – feleli, és belém nyomul, tartva kiegyensúlyozott ritmusát. – Ez így túl
jó. Nincs kedvem változtatni rajta.
Előjön belőlem az állat és belemarkolok a hajába. Elrántom a fejét a számtól.
Zihálok én is, ő is, de a csípőmozgását semmi sem zavarhatja meg. A haja
nedves, az ajka szétválik, és a megszokott kósza hajfürthöz újabbak
csatlakoznak. Azt szeretném, ha nekilökne a hűtőnek. Azt szeretném, hogy
durván szidjon a komiszságomért. Azt akarom, hogy rendesen megdugjon.
– Livy, ez most egy darabig így lesz, úgyhogy törődj bele.
Magamban morgok, és próbálom a gondolataim erejével arra kényszeríteni,
hogy a teste erősen az enyémhez csattanjon, de nem sikerül, a fene egye
meg; megtartja a kontrollt. Megint megrántom a haját, hogy egy kis vadságot
hozzak ki belőle, de csak rám villantja azt a gyönyörű mosolyát… úgyhogy
még nagyobbat rántok.
– Ez durva – leheli, de továbbra sem adja meg nekem, amit akarok, továbbra
is gyengéd marad.
Hátravetem a fejem, és kikiabálom magamból a csalódottságomat, de közben
nem eresztem el a haját.
– Livy, csinálhatsz velem, amit akarsz. Akkor is úgy lesz, ahogy én akarom.
– Nem bírom tovább – jajdulok fel.
– Hagyjam abba?
– Ne!
– Fáj?
– Nem!
– Akkor egyszerűen csak megőrjítelek?
Leszegem a fejem és tovább tűröm kimért lökéseit, immár verítékezve.
Meglátom a szemét, és azt a jól ismert arroganciát látom benne.
– Igen – nyögöm.
– Talán baj, hogy én örömemet lelem benne?
– Igen. – Most már csikorgatom a fogam.
Halvány mosolya önelégült vigyorrá változik, a szeme felcsillan.
– Nem fogok elnézést kérni, de szerencséd van, most már én is készen állok.
Ezzel felemel, aztán még magasabbra, és egy kicsit lejjebb ereszt, mielőtt
simán belém csusszanna. Mélyen belém feszül, és felhördül, remegni kezd.
Ez megteszi a magáét.
Görcsösen remegni kezdek a karja között, a testem elernyed, az agyam
kiüresedik, és végre el tudom engedni a haját. Nem csinálok semmit, a belső
izmaim mégis minden impulzusnál szorítanak, és meghosszabbítják a rajtam
végighullámzó élvezetet.
Míg én teljesen jól megvagyok a hűtőnek szorítva, ernyedten és
mozgásképtelenül, Miller úgy dönt, hogy neki viszont nem lesz jó így.
Leereszkedik a padlóra, amíg végig nem terülök a mellkasán, aztán átfordít,
hogy alá kerüljek. Figyeli, ahogy levegőért kapkodok, aztán bekapja a
mellbimbómat, és keményen szívni kezdi, miközben megmarkolja a környező
területet.
– Örülsz, hogy elfogadtad az ajánlatomat? – kérdezi, és úgy tűnik, hogy előre
biztos a válaszban.
– Igen – lehelem, felhúzom a térdem, és rendkívüli akaraterővel felemelem a
kezem, hogy megsimogassam a tarkóját.
– Hát persze hogy örülsz – csókolgatja a testemet felfelé haladva, amíg a
számhoz ér, és gyengéden belekap. – Ideje lezuhanyozni!
– Hagyj csak itt – hanyatlik le a kezem. – Nincs hozzá erőm.
– Akkor majd én végzem a munka nehezét. Mondtam, hogy imádni akarlak.
Kényeztetni.
– Azt is mondtad, hogy megdugsz – emlékeztetem.
Elereszt, és elhúzódik. Valamin töpreng.
– Azt is mondtam, hogy előbb betörlek.
Meglepő módon még csak el sem pirulok.
– Szerintem nyugodtan elmondhatjuk, hogy ezt a pontot kipipálhatjuk,
úgyhogy most már megdughatsz. – Mi a fene ütött belém?
Láthatóan Miller is ugyanerre gondol, mert döbbenten szalad fel a szemöldöke,
de nem szól semmit. Talán elállt a szava a meghökkenéstől. Lemászik rólam, s
miután leveszi a gumit és megtörli a lábát, gyorsan felhúz, és a szokott módon
elkapja a tarkómat. Vezetni kezd a fürdőszoba felé.
– Hidd el, nem akarod, hogy megdugjalak.
– Miért?
– Mert amit mostanáig csináltunk, az sokkal élvezetesebb volt.
Igaza van, és bár tudom, hogy ostobaságot csinálok, nem szeretném Millert
is felírni a kudarcos randik listájára.
– Összekoszoltuk a konyhádat – mutatok a csokival összekent padlóra és a
hűtőre, de ő nem követi tekintetével a kezem, csak taszigál tovább.
– Nem akarok odanézni – sötétül el a szeme, és megrázza a fejét. – Nem
tudnék aludni.
Önkéntelenül is elmosolyodom, bár tudom, hogy nem lesz vele sikerem.
Láthatóan fura bogár. Az egy dolog, hogy mindig átrakosgatja a dolgokat, de
miután láttam a lakását és makulátlan gardróbját, az a képzetem támadt, hogy
kissé kényszeres.
Amikor elérjük a háló küszöbét, felnyalábol, és vinni kezd. Kissé
megdöbbenek, de mivel jó érzés, nem szólok semmit. Annyira erős és
tökéletes testű, igazi emberi műalkotás, és hozzáérni is épp olyan jó, mint
ránézni. Amikor talpra állít odabent, bepillantok a hálószobába, és gyors
következtetésre jutok. Az én talpam tiszta csoki. Az övé nem. Nem akarta,
hogy összekoszoljam a szőnyegét. Matat egy kicsit a fürdőszobában a
dolgaival, aztán rám se nézve visszamegy a hálóba, én pedig hirtelen
kicsinek és elveszettnek érzem magam. Meztelen testem elé húzom a
karomat és némán körülpillantok a hatalmas fürdőben, amíg visszatér.
Megnyitja a zuhanyt, és ellenőrzi a hőfokot. Neki semmiféle gondot nem
okoz a meztelenség, ami aligha meglepő. Nincs rajta semmi, amit
szégyellnie kellene.
– Csak utánad – int a hatalmas zuhanyozó felé.
Tétovázom, de aztán sikerül elszánnom magam, és elindulok előre,
meztelenül, csokoládésan. Felpillantok kifejezéstelen arcára. Csupa formaság
és hidegség, tökéletes ellentéte öt perccel ezelőtti önmagának.
– Köszönöm – mormolom, belépek a forró permet alá, és azonnal lenézek a
lábamnál gyülekező csokoládés tócsára. Egypár pillanatig egyedül vagyok, és
a padlót nézem, majd egy férfiláb jelenik meg a látóteremben. A lábfeje is
tökéletes. A tekintetem lassan elindul felfelé a testén, és felmér minden egyes
tökéletes, kidolgozott centimétert, aztán látom, hogy szappant nyom a
tenyerébe. És az a tenyér bármikor a bőrömhöz érhet, de az arckifejezéséből
ítélve ez nem afféle fülledt zuhanyozójelenet lesz. Túl erősen koncentrál a
tenyerén lévő szappanhab eldörzsölésére.
Szó nélkül leguggol előttem, és elkezdi a combomra kenni a szappant. Lassan
lemossa a csokit. Nem tehetek mást, mint hogy nyugodtan figyelem, de a
némaság feszélyezni kezd.
– Mi a foglalkozásod? – érdeklődöm, hogy megtörjem a csendet.
Megáll, de aztán azonnal folytatja a súrolást.
– Nem hiszem, hogy a mi helyzetünkben személyes dolgokról kéne
fecserésznünk, Livy. – Nem néz rám, inkább a tisztogatásomra koncentrál.
Már bánom, hogy megszólaltam, mert a válasza cseppet sem enyhített
feszültségemen, sőt inkább rontott rajta. Szükségét érzem, hogy minél többet
tudjak meg róla, de igaza van. Semmi értelme nem lenne az efféle tudásnak,
csak a kelleténél erősebb köteléket hozna létre.
Tovább mozgatja csodálatos kezét a bőrömön, nem szól semmit, nem is néz
rám. Az eddigi intimitás után ez nehéz és kellemetlen. Mintha idegenek
lennénk. Persze azok is vagyunk, pedig a férfi, aki előttem térdel, az egyetlen
ezen a világon, akivel valaha is megosztottam önmagam. Nem a múltamat és a
gondjaimat, hanem a testemet és a sebezhetőségemet. Arra késztetett, hogy
megkérdőjelezzem hozzáállásomat az élethez és a férfiakhoz. Hamis
biztonságérzettel csalogatott magához, most pedig úgy folytatja, mintha ez az
egész valami üzlet lenne, nem örömszerzés.
Össze vagyok zavarodva, pedig nem kéne így lennie. Ismerem az alkut, de a
gyengédsége és az, hogy nem dugott meg igazán, talán azt a hamis reményt
ébresztette bennem, hogy ennél többről van szó, ami persze képtelenség. Tényleg
vadidegen, és ráadásul kiszámíthatatlan, mogorva és ijesztő.
Meglóduló gondolataim megszakadnak, amikor keze eléri a vállam, és erős
hüvelykujja kellemesen a bőrömbe mélyed. Most már rám néz, az arca még
mindig kifejezéstelen, a haja vizes, és hosszabbnak is tűnik a víz súlyától.
Lehajtja a fejét és szelíden megcsókol, aztán folytatja a csokimentesítésemet.
Ezt meg mi volt?
A vonzalma gyengéd megnyilvánulása? A törődés jele? Természetes gesztus?
Vagy csak afféle baráti puszi? Az ajka forrósága másra utal, de az
arckifejezése nem. Itt kéne hagynom. Nem tudom, mit vártam ettől az estétől,
de jobban bele kellett volna gondolnom, és elutasítanom az ajánlatát. Nem
lenne szabad itt lennem. A lelkesedés megbánásnak adja át a helyét.
Éppen be akarom jelenteni, hogy meggondoltam magam, amikor megszólal:
– Mondd, hogyan lehetséges, hogy egyetlen férfi sem kapott meg hét éven
keresztül – mondja, és elsimít némi nedves hajat az arcomból.
Felsóhajtok és lehajtom a fejem, de ő felemeli.
– Én… – Mit is mondhatnék? – Én csak…
– Mondd csak – biztat csillapítón.
Hirtelen jó módszert találok a válasz kikerülésére, amikor eszembe jut
korábbi kijelentése.
– A mi helyzetünkben, a megállapodásunk mellett azt hittem, nem fogunk
ilyesmiről fecserészni.
Farkasszemet nézünk. Zavartnak tűnik.
– Valóban. – Megfogja a nyakamat vizes hajammal együtt, és kivezet a
zuhany alól. – Bocsáss meg.
Még mindig csúnyán nézek, miközben megszárogat egy törülközővel, aztán
újra elkapja a tarkóm és kivisz a fürdőből, a hatalmas, bőrrel bevont ágyhoz.
Csodásan meg van ágyazva, csupa plüss, mélyvörös bársony és arany
párnákkal. Korábban nem tűnt fel, de biztos vagyok benne, hogy nem lehetett
ilyen szép, amikor felkeltem, azaz meg ágyaztak. Nem akarom megint
szétrombolni a precíz rendet, de Miller elereszt, és elkezdi összeszedni a
párnákat, majd beleteszi őket egy ládába az ágy végénél, aztán lehúzza az
ágytakarót, és int, hogy bújjak be.
Óvatosan teszek egy lépést előre, és lassan bemászom a hatalmas ágyba. Úgy
érzem magam, mint Borsó hercegnő. Befészkelem magam, és nézem, ahogy
bemászik mellém és felrázza a párnáját, mielőtt letenné a fejét és átfogná a
derekamat, hogy magához húzzon. Ösztönösen a mellkasa melegéhez
húzódom, pedig tudom, hogy helytelen. Tudom, hogy helytelen, és még inkább
az, amikor megfogja a kezem, megcsókolja az ujjperceimet, aztán a mellkasára
húzza a tenyeremet, és irányítani kezdi a simogatásomat.
Csend van. Hallom, ahogy az agyamban ketyegnek a véget nem érő,
reménykedő gondolatok. Mintha az övéit is hallani vélném, de már
valamilyen láthatatlan feszültség állt közénk, és ez sokkal erősebb, mint azok
a dolgok, amelyek korábban történtek köztünk. A szívverése egyenletesen
dobol a fülem alatt, a keze szorítása az enyémen megnyugtató gesztus,
mégsem tudnék így elaludni, noha a testem kimerült és az agyam üres.
Miller hirtelen megmozdul és leveszi a kezemet magáról, aztán az oldalam
mellé helyezi.
– Maradj itt – suttogja, és megcsókolja a homlokom, aztán meztelenül
kiszáll az ágyból, és felveszi a rövidnadrágját. Kimegy a szobából, én pedig
felkönyökölök és nézem, ahogy az ajtó becsukódik mögötte. Kora reggel
lehet. Mit csinálhat? A feszélyezett csend megszűnésével jobban kéne
éreznem magam, de nem így történik. Meztelen vagyok, sajog a lábam köze,
és egy idegen ágyában fekszem, de nem tehetek mást, mint hogy elheverjek,
és a mennyezetet bámuljam, csupán a gondolataim társaságában. Csodás
érzés vele lenni, élni, aztán a következő pillanatban minden csupa feszültség
és kényelmetlenség lesz.
Nem tudom, mióta vagyok itt, de amikor csattanásokat hallok, és visszafogott
szitkozódást, nem tudok tovább fekve maradni. Az ágy széle felé araszolok, és
viszem a lepedőt, aztán végigtrappolok a hálószobán, vigyázva kimegyek a
folyosóra, és nesztelenül indulok a felfordulás hangjai felé. A zajok és fojtott
szitkok egyre közelebbiek lesznek, amíg a konyha küszöbéhez érek és
megpillantom Millert, amint a hűtő tükörajtóit súrolja.
Azon kellene megdöbbennem, ahogy Miller egy ronggyal törölgeti a tükröt,
de engem inkább a hátizmai hullámzása nyűgöz le. Nekitámaszkodom az
ajtókeretnek. Ez nem lehet igaz. Biztosan hallucinálok – ez vagy álom, vagy
csoda. Biztos lennék ebben, ha… nem lennék így betörve.
– Rohadt kosz! – sziszegi magában, és a rongyot egy vödör vízbe mártja,
aztán kicsavarja. – Mi francot képzeltem? A fenébe – csapja a rongyot a
tükörre, és folytatja a vad dörgölést.
– Minden oké? – kérdezem halkan, és magamban eszelősen vigyorgok. Miller
mindent olyannak szeret, amilyen ő: tökéletesnek.
Hátrafordul; meglepett, de már csúnyán néz.
– Miért nem vagy ágyban? – vágja dühösen a vödörbe a rongyot. – Pihenned
kéne.
Szorosabbra húzom magamon a lepedőt, mintha védőpajzs lenne. Mérges, de
vajon rám, vagy az összekent tükörre? Kissé ijedten hátrálok.
– A francba – lógatja le a fejét szégyenkezve, aztán kissé megcsóválja, és
frusztráltan gyűrögeti a szürke rongyot. – Kérlek, bocsáss meg – pillant fel,
és őszinte megbánás látszik a tekintetében. – Nem lett volna szabad így
beszélnem veled. Helytelenül cselekedtem.
– Igen, valóban – helyeselek. – Nem azért vagyok itt, hogy kiabálj velem.
– Csak… – A hűtőre pillant és szorosan lehunyja a szemét, mintha fájdalmat
okozna neki a látvány. Aztán felsóhajt, és kinyújtott kézzel felém indul,
mintha engedélyt kérne, hogy megérinthessen. Ostobaság vagy sem, igent
intek a fejemmel, és ő szemlátomást megkönnyebbül. Nem vesztegeti az időt,
már ott is van előttem, magához húz és orrát nedves hajamba fúrja.
Tagadhatatlanul megnyugtató érzés. Amikor azt mondta, hogy nem fog
aludni, komolyan gondolta. Nem nézett oda, amikor felhívtam a figyelmét a
piszokra, de nyilván ott pörgött a gondolat az agyában, és folyamatosan
kínozta.
– Bocsáss meg – ismétli, a hajamat csókolgatva.
– Nem szereted a rendetlenséget. – Ezt nem kérdezem, mert fájdalmasan
nyilvánvaló, és nem adom meg neki a lehetőséget, hogy letagadja.
– Csak igényes vagyok a lakásomra – ellenkezik, megfordít, és visszatol a
háló felé.
Minden lépésnél szembesülök a fényűző környezettel.
– Nincs takarítód? – kérdezem, hiszen egy üzletembernek, aki ilyen lakásban
lakik, így öltözködik és ilyen kocsival jár, biztosan van legalább egy
bejárónője.
– Nincs – bont ki a lepedőből, és az ágyra emel. – Szeretek magam takarítani.
– Szeretsz takarítani? – csúszik ki a számon. Ezt nem hiszem el.
Megemelkedik a szája széle, és máris jobban érzem magam a szeretkezés
utáni eseményekkel, szavakkal, érzé-
sekkel kapcsolatban. – Azt épp nem mondanám – Becsusszan mellém és
magához húz, mezítelen lábaink összekulcsolódnak. – Inkább a háztartás
istenének nevezném magam.
Most már én is elmosolyodom, és kezem szabadon kalandozik a mellkasán.
– Ezt sosem gondoltam volna – mélázom.
– Nem kéne ilyen sokat gondolkodnod. Az emberek hajlamosak túlgondolni a
dolgokat, és jobban felfújják őket, mint kellene. – Lágyan beszél, szinte
mellékesen, de a szavainak van mélyebb tartalmuk is, tudom jól.
– Mint például?
– Semmi konkrét – koppint a fejem tetejére. – Csak úgy általánosságban
beszéltem.
Egyáltalán nem általánosságban beszélt, de nem folytatom a témát.
Megváltozott hangulata csillapítja korábbi nyugtalanságomat, és hagyom,
hogy a teste nyújtotta biztonság békés szendergésbe ringasson. A szemem
lassan lecsukódik, de még hallom, hogy Miller valami lágy, hipnotikus
dallamot zümmög a fülembe.

* * *

Hirtelen kipattan a szemem, és félve felülök az ágyban. Teljesen sötét van.


Kisöpröm kócos fürtjeimet az arcomból, és gondolkodni kezdek. Lassan
minden eszembe jut… vagy talán csak álmodtam?
Körbetapogatózom, de csak puha ágyneműt találok, a szomszéd párna üres.
Az ágy hatalmas ugyan, de mégsem akkora, hogy egy egész ember
eltűnhessen benne.
– Miller! – suttogom bátortalanul, aztán végigtapogatom magamat is: nincs
rajtam semmi. Pedig mindig bugyiban alszom. Nem álmodom, és nem tudom,
hogy ettől megkönnyebbüljek vagy megijedjek. Kimászom az ágyból, és
tapogatózni kezdek a fal mentén. – A francba! – fortyanok fel, amikor valami
keménybe ütközöm. Megdörgölöm az ütés helyét és araszolok tovább, aztán a
fejem ütközik bele valamibe. A koppanás belehasít a csendbe, és küzdök a
valamivel, ami rám támadt. – A fene egye meg! – Elvesztem a küzdelmet a
láthatatlan ellenféllel szemben és hagyom leesni. A csattanásra megtörlöm a
homlokom. – A rohadt életbe.
Arra számítok, hogy Miller erre előbukkan majd, hogy lássa, mi okozza a
zavart, de miután egy örökkévalóságig ácsorgok a csendben, és várom, hogy
rám gyújtsa az áldott villanyfényt, továbbra sem történik semmi. Folytatom
vaksi botorkálásomat a fal mellett a sötétben, és egyszer csak kitapintok
valami kapcsolófélét. Felkattintom, és pislogva küzdök a rám zúduló
mesterséges fényözönnel. Természetesen egyedül vagyok, és meztelen is.
Meglátom a szekrényt, amibe belevertem a lábam, az állólámpát, amibe
belevertem a fejem, s amely most a szekrénykére dőlve pihen, burája ezer
darabra törve. Visszasietek az ágyhoz, szerzek egy lepedőt, magam köré
tekerem, aztán az ajtóhoz megyek. Nyilván visszament a hűtőt sikálni, de a
konyhához érek, és Millernek nyoma sincs. Ami azt illeti, nem találom őt.
Sehol. Kétszer is körbejárom a lakást, és benyitok minden ajtón, legalábbis
azon, ami kinyílik. Van egy, amelyik nem. Rángatom a kilincset, de nem
enged. Halkan kopogok és várok. Semmi. Gondterhelten megyek vissza a
hálóba. Hová tűnhetett?
Az ágya szélén ülve azon tűnődöm, hogy mit kéne tennem, és most először
szembesülök igazán a saját ostobaságommal. Egy idegen lakásban vagyok,
meztelenül, az éjszaka közepén, miután őrült, érzelemmentes, vad szexet
folytattam egy ismeretlennel. Az okos, józan Livy nem volt sehol.
Cserbenhagytam önmagam.
Keresni kezdem a ruháimat, de sehol sem látom őket.
– A rohadt életbe! – szitkozódom magamban. Mi a francot csinált velük? A
logika azonban hamar felülkerekedik, és a szekrény előtt találom magam.
Felállítom a lámpát, és kinyitom az egyik fiókot – takarosan elrendezett
férfiruhákat lelek. De ez sem tántorít el. Kihúzom a következő fiókot is, aztán
a következőt és a következőt, amíg a legalsóhoz jutok, és megpillantom a
saját ruháimat, gondosan összehajtogatva, a Converse elvágólag mellettük, a
fűző belehajtogatva a cipő belsejébe. Magamban nevetek, előszedem a
cuccaimat, és gyorsan felöltözöm.
Amikor ki akarok menni, egy darab papírt veszek észre az ágyon. Nem akarom
elhinni, hogy így búcsúzik, és arra gondolok, hogy nem kéne elolvasnom, de
túl kíváncsi vagyok. Miller mindig felébreszti a kíváncsiságomat, és ez nem
jó, mert hiszen mindenki tudja, hogy a kíváncsiság veszedelmes dolog.
Utálom magam érte, de odarohanok és felkapom a papírt, már az előtt
dühösen, hogy elolvastam volna.

Livy,

ki kellett szaladnom kicsit. Nem tart sokáig, úgyhogy kérlek, ne menj el.
Ha kellek, hívj. Beírtam a számomat a telefonodba.

Miller, x

Ostoba módon felsóhajtok a csók jele láttán a neve alatt. Aztán bosszúság fog el.
Ki kellett ugrania? Ki a fene ugrik el valahová az éjszaka közepén? Keresni
kezdem a telefonomat, hogy kiderítsem, pontosan mennyi az idő. Meg is találom
a táskám és a készülékem az üvegasztalon, és miután bekapcsolom, ömlenek a
nem fogadott hívások Gregorytól, meg a három üzenet, hogy vajon bajban
vagyok-e, a kijelző elárulja, hogy hajnali három van. Három?
Forgatni kezdem a telefont az ujjaim között, miközben azon töprengek, hogy
vajon mi szólíthatta őt el ezen a korai órán. Talán valamilyen vészhelyzet?
Történhetett valami egy családtagjával. Talán kórházba kellett mennie, vagy
az elázott húgáért kellett sietnie valami klubba. Vajon van húga? Különféle
lehetőségek kergetőznek az agyamban, de amikor a telefon megszólal a
kezemben, és a nevét látom villogni a kijelzőn, abbahagyom a találgatást,
mert tudom, hogy hamarosan kiderítem az igazságot.
Felveszem.
– Szia!
– Hát felébredtél.
– Igen, és te nem vagy itt – ülök le a kanapéra. – Minden oké?
– Igen, persze. – Halkan beszél. Talán tényleg valami kórházban van. –
Mindjárt visszaérek, addig csak heveréssz, oké?
Heveréssz?
– Épp indulni készültem.
– Micsoda? – Már nem suttog.
– Nem vagy itt, úgyhogy nincs értelme itt maradnom. – Ez nem kényeztetés,
hanem cserbenhagyás.
– Meg tudom magyarázni! – ellenkezik, és hallom, hogy a háttérben ajtó
csapódik. – Csak maradj ott, ahol vagy. – Rémültnek tűnik.
– Miller, minden rendben? – kérdezem. – Történt valami?
– Nem, semmi.
– Akkor mi szólított el az éjszaka közepén?
– Üzleti ügy, Livy. Feküdj vissza.
Az „üzlet” szó váratlan neheztelést ébreszt bennem.
– Azzal a nővel vagy?
– Miért gondolod ezt?
A kérdése gyanúvá érleli neheztelésem.
– Mert azt mondtad, üzletről van szó – Az agymosó kényeztetés közepette
teljesen megfeledkeztem a sötét hajú szépségről.
– Kérlek, ne csináld. Feküdj szépen vissza.
Hátradőlök a kanapén.
– Nem fekszem vissza. Nem ez volt a megállapodás, Miller. Nem akarok
egyedül lenni egy idegen lakásban. – Olyan abszurdak a szavaim, hogy
belerúgok a saját bokámba. Igen, mert boldogabb vagyok egy idegen lakásban
egy idegen férfival, aki elveszi minden józan eszemet.
– A megállapodás egy éjszakára szólt, Olivia. Huszonnégy órára, és épp
eléggé bosszant, hogy ezt a néhányat el kell vesztegetnem. Ha nem leszel ott
az ágyban, amikor visszaérek, akkor…
Felülök.
– Akkor mi lesz? – kérdezem, és hallom a pánikszerű, görcsös lélegzést a
túloldalról.
– Akkor…
– Igen?
– Akkor…
– Akkor mi? – sziszegem türelmetlenül. Felállok, és megmarkolom a táskám.
Fenyegetni akar?
– Akkor megkereslek, és visszafektetlek! – csattan fel.
Furcsa, de nevetek.
– Ilyenkor hallod magad?
– Igen. – Kissé megszelídül a hangja. – Nem szép dolog megszegni egy
megállapodást.
– Nem adtunk rá kezet.
– Nem, csak dugtunk rá.
Mérgelődöm és levegőért kapkodok egyszerre.
– Azt hittem, úriember vagy.
– És honnan vetted ezt?
Becsukom a szám, miközben elgondolkodom. Az első találkozásunkkor semmi
sem utalt rá, hogy úriember lenne, sem a következő alkalmaknál, de a
mostani figyelmessége és jó modora igen. Nem volt itt semmiféle dugás, a
szó igazi értelmében.
Aztán szörnyű megvilágosodás dereng fel benne. Tényleg nagyon ostoba
voltam. Elcsábított, méghozzá briliáns módon.
– Fogalmam sincs. De ezek szerint tévedtem. Köszönöm a sok szép
orgazmust. – Hallom, ahogy a nevemet kiáltja, miközben elveszem a telefont
a fülemtől, és kinyomom a hívást. Megdöbbent a saját merészségem, de
Miller Hart felpiszkálta bennem az állatot. És veszedelmes terep, másfelől
viszont nélkülözhetetlen egy ilyen zavarba ejtő férfival. A vállamra veszem a
táskámat, és a bejárati ajtó felé indulok. Kinyomom a megcsörrenő hívást,
aztán kikapcsolom a telefont.
KILENCEDIK FEJEZET
Egy szemhunyásnyit sem alszom, pedig a saját ágyam megszokott
kényelmében fekszem. Miután profi besurranóként beosontam a házba,
lábujjhegyen fellopóztam a lépcsőn és kikerültem minden nyikorgó
padlódeszkát, szerencsésen megérkeztem a szobámba. Most itt fekszem a
sötétben, és várom a hajnalt, miközben vakon bámulok fel a mennyezetre.
A madarak már csiripelnek, és hallom, ahogy nagyi tesz-vesz lent a
konyhában, de semmi kedvem szembenézni ezzel a nappal. A fejemben olyan
képek, gondolatok és következtetések kavarognak, amelyekre semmi
szükségem. De bármennyire próbálom, nem tudom kiűzni őket az agyamból.
Az éjjeliszekrényem felé hajolok, lehúzom a telefonomat a töltőről, majd
elszántan bekapcsolom. Újabb öt nem fogadott hívás Gregorytól, egy
Millertől, meg egy hangüzenet. Egyikük mondanivalójára sem vagyok
kíváncsi, de ez nem akadályoz meg abban, hogy tovább kínozzam magam és
meghallgassam azt az átkozott üzenetet. Aggódó barátom az, nem Miller.

„Olivia Taylor, lesz hozzád egy-két szavam, ha végre megtalállak. Mit képzelsz
magadról, kislány? Az isten szerelmére! Azt hittem, hogy kettőnk közül te vagy a
tisztább fejű. Hívj fel, különben elmegyek a nagyidhoz, és elmesélem neki a
dolgaidat! Ez a pasi szatír is lehet, vagy baltás gyilkos! Ostoba nőszemély! Nem
örülök!”

Hallatszik, hogy teljesen magán kívül van, a kis drámakirálynő. De tudom, hogy
nem árulna be nagyinak, mert ő is éppen olyan jól tudja, mint én, hogy a nagyi
örülne, nem pedig kétségbe esne. Üres fenyegetőzés, csupán ennyi ez az üzenet.
Részben igaz, de kissé túlzó és teljesen helytelen nézőpontú.
Valamennyire.
Kicsit.
Kicsit sem.
Száz százalékban igaza van, pedig még a felét sem ismeri a történetnek. Én
vagyok idióta. Felhívom, mielőtt szívrohamot kapna, és azonnal fel is veszi,
mintha már kiszagolta volna a helyzetet.
– Livy!
– Élek, és jól vagyok – hanyatlom vissza a párnámra. – Vegyél egypár mély
levegőt, Gregory.
– Hogy oda ne rohanjak! Egész éjszaka azt próbáltam kideríteni, hogy hol
lakik a pasi.
– Túlreagálod.
– Nem hinném.
– Ezek szerint nem sikerült? – kérdezem, és magamra húzom a takarót.
– Nem volt túl sok esélyem, nem igaz? Persze beírtam a keresőbe, hogy
„Miller”, de nem hinném, hogy egyszerű melósként tengeti az életét.
Magamban nevetek.
– Én sem tudom, mivel foglalkozik.
– Nem számít, mert úgyse találkoztok többet. Mi volt a baj? Hol vagy?
Teljesen elvesztetted az eszed?
Már nem nevetek.
– Semmi közöd hozzá, semmi közöd hozzá, de otthon vagyok, és igen,
elvesztettem az eszem.
– Semmi közöm hozzá? – sipítja hisztérikusan. – Livy, hosszú évekig
verdestem magam, hogy kicsalogassalak az ostoba csigaházadból, amelybe el
akartál rejtőzni. Bemutattalak egy csomó rendes pasinak, akik mind odáig
voltak érted, de te még annyira sem voltál hajlandó, hogy megigyál velük
valamit, vagy elmenj vacsorázni. Attól, hogy valakivel megiszol egy pohár
bort vagy eszel valamit, még nem leszel olyan, mint az anyád.
– Fogd be! – sziszegem. Az anyám említése túlságosan sok haragot kelt
életre bennem.
– Ne haragudj, de mi van ebben a faszszopóban, ami ilyen felelőtlen,
gátlástalan picsát csinált belőled?
– Rajtad kívül nem ismerek más faszszopót – vágok vissza, mert mást nem
tudok mondani. Valóban felelőtlen voltam, mint az any… – És a pasi nem
bűnöző vagy gyilkos. Hanem igazi úriember. – Időnként, teszem hozzá
magamban.
– Mi történt? Mesélj.
– Kényeztetett – vallom be. Tudom, hogy a legapróbb részletekig kifaggat,
úgyhogy inkább elmondom. Megtörtént. Már nincs visszaút.
– Kényeztetett? – Gregory hangja csak suttogás, és szinte látom őt lelki
szememmel.
– Igen, és ezzel tönkretette az esélyét mindenkinek, aki utána fog jönni.
Senki sem fog a nyomába érni. Senki sem lehet ennyire jó, ennyire figyelmes,
ennyire szenvedélyes. Teljesen odavagyok.
– Te jó ég. – Még mindig suttog. – Annyira jó volt?
– Elképesztően, Gregory. És becsapott. Huszonnégy órát ígért, de csak
nyolcat adott. És bosszantó módon hiányzik a …
– Tyűha! Ismétlés! Ismétlő dugás! – rikoltja, hogy majd kiesem az ágyból. –
Mi ez a huszonnégy órás dolog? Huszonnégy óra mi?
– Kényeztetés. – Az oldalamra fordulok, és a másik fülemhez szorítom a
telefont. – Azért ennyi időt kínált fel, mert csak ennyit tud. – Nem hiszem el,
hogy mindezt elkotyogom Gregorynak. De végül is én hoztam fel.
– Nem tudom, mit mondjak erre. – Szinte látom az arcán a döbbenetet,
amikor lehunyom a szemem. – Találkoznunk kell. Már úton vagyok hozzátok.
– Ne, ne! – ülök fel hirtelen. – A nagyi azt sem tudja, hogy itthon vagyok.
Úgy osontam be.
Gregory nevet.
– Kislány, nem szeretek rossz hír hozója lenni, de a nagyid pontosan
tisztában van vele, hol vagy.
– Hogyhogy?
– Mert ő hívott, hogy otthon vagy. – A hangjában van némi önelégültség.
Az égre nézek, hogy erőt merítsek. Rohadtul sejthettem volna.
– Akkor miért faggatóztál, hogy hol vagyok?
– Mert látni akartam, hogy vajon én drága lelki társam kifejlesztette-e
magában a hazugság szokását, meg hogy seggfej-e. Örömmel látom, hogy
mindössze az utóbbiról van szó. Már úton vagyok – teszi le, és amint az
asztalra ejtem a készüléket, már hallom is a deszkák ismerős nyikorgását,
úgyhogy gyorsan bebújok a takaró alá, és visszatartom a lélegzetem.
Az ajtó kinyílik, de én mozdulatlan maradok, mint egy szobor, láthatatlanul,
szorosan lehunyt szemmel, visszafojtott lélegzettel – nem mintha arra
számítanék, hogy mindez visszatartja a nagyit. Fogadni mernék, hogy már
alig várja a sztorit, a kíváncsi öreg macskája.
Teljes csend van, de tudom, hogy itt van, aztán pedig csiklandozni kezdi
valami a talpam, felkacagok és rúgkapálni kezdek.
– Nagyi! – kiabálok, felhajtom a takarót, és ott látom az ágyam végében,
karba tett kézzel, vén arcán önelégült mosollyal. – Ne nézz így rám! –
figyelmeztetem.
– A főnököd, tudod mikor!
– Az.
Elfintorodik és leül az ágy szélére, amitől kissé megriadok.
– Miért traktálsz zöldségekkel? – érdeklődik.
– Nem is. – Ez elég gyenge válasz, és a tekintetem is elfordítom, ami a
bűntudat nyilvánvaló jele.
– Livy, ne csináld ezt öreg nagyanyáddal – paskolja meg a combomat a
takaró felett. – Lehet, hogy már nem vagyok mai csirke, de a szemem meg a
fülem még működik.
Vonakodva rápillantok, és látom, hogy alig tudja visszafojtani a vigyorgást.
Bearanyozom a napját, ha elmondom neki, amit már úgyis tud.
– Bizony, akárcsak az a kíváncsi eszed.
– Nem is vagyok kíváncsi! – ellenkezik. – Csak egy… aggódó nagymama.
Kirántom a takarót a feneke alól, magam köré tekerem, és kimenekülök a
fürdőszobába.
– Nincs miért aggódnod.
– Szerintem meg igen, ha egyszer a drágalátos unokám úgy él, mint egy
apáca, aztán meg egyszer csak kimarad hajnalig.
Összerezzenek és gyorsítok, de ő a nyomomban jár. A dolgozós kifogás most
nem működne, úgyhogy inkább befogom a szám, és sietve becsukom magam
mögött a fürdőszoba ajtaját. Még egy villanásnyira látom felvont szemöldökét
és vékony szája görbületét.
– Ő a pasid? – kiabálja be az ajtón.
Kinyitom a zuhanyt és ledobom a takarót.
– Nem.
– Ő volt a pasid?
– Nem!
– Udvarolsz neki?
– Micsoda?
– Mármint hogy jártok-e. Ez azt jelenti.
– Nem!
– Akkor ezek szerint csak szexeltek.
– Nagyi! – ordítok fel, és hitetlenkedő pillantást lövellek az ajtóra.
– Csak kérdeztem!
– Akkor ne kérdezd! – Belépek a kádba, a forró zuhatag alá. Hálás vagyok a
víz melegéért, de túlságosan emlékeztet a legutóbbi zuhanyozásra. Miller ott
van az agyam minden zugában, kivéve persze ezt a sarkot, ami a nagyi
kérdéseinek megválaszolására van fenntartva. Sampont nyomok a
tenyerembe és készülök a hajamba dörzsölni, hátha így fizikailag is ki tudom
radírozni az emlékeket.
– Szerelmes vagy belé?
Megdermedek a víz alatt, kezem megáll habos fejemen.
– Ne hülyéskedj! – Próbálok döbbentnek tűnni, de csak elgondolkodó sóhajra
futja. Magam sem vagyok biztos az érzéseimben, mert pillanatnyilag eléggé
zavarosak. Ennek nem lenne szabad így lennie, főleg mivel van egy másik nő
is. De nem vagyok szerelmes Millerbe. Kíváncsivá tesz, ennyi az egész.
Megbabonáz.
Várom nagyi válaszát, miközben a testem mozdulatlan, az agyam pedig a
következő lépésen töpreng. Hosszú idő telik el, de végül meghallom a
padlódeszkák távoli nyikorgását. Nagyi elment, és nem kérdőjelezte meg
kevéssé meggyőző válaszomat, ami teljességgel szokatlan.
* * *

Nagyi faggatózása után Gregory következik. Néhány óráig szórakoztat,


elvisz a nyitott tetejű, városnéző busszal, és hallgatja, ahogyan
emlékeztetem, miért is szeretem annyira Londont, de amikor elindulunk az
Oxford Street melletti kiülős kávézók felé, tudom, hogy vége a haladéknak.
– Kávét vagy vizet? – kérdi, amikor jön a pincér, és kérdőn rám pillant.
– Vizet. – Ügyet sem vetek a pincérre, és idegesen babrálni kezdem a
szalvétát. Olyan apróra hajtogatom össze, hogy már nem is lehet tovább.
A barátom úgy néz a pincérre, ahogyan az rám: nagy szemmel, mosolyogva.
– Egy vizet és egy kávét legyen szíves.
Gregoryra vigyorgok, belekapcsolódván a mosolyháromszögbe, miközben a
pincér leírja a rendelést, és elmegy, megfeledkezve a szomszéd asztalnál ülő
hölgyről, aki nagyon szeretné magára vonni a figyelmét. Az idő felhős,
fülledt; szűk farmerom a combomra tapad.
– Nos – kezdi Gregory, és elveszi tőlem a szalvétát, mire a gyűrűmet kezdem
el babrálni. – Huszonnégy órát ígért, és csak nyolcat adott. – Egyenesen a
közepébe vág, semmi kertelés.
Elfintorodom, és utálom magam érte.
– Igen, ezt mondtam, nem? – sóhajtom. Néhány óra imádott Londonomban
sikeresen elterelte a figyelmem Millerről, egy időre. De ez a baj: csak egy
időre.
– És mi volt az oka?
– El kellett ugrania valahová.
– Hová?
– Azt nem tudom. – Nem vagyok hajlandó Gregoryra nézni, mintha a
szemkontaktus hiánya könnyebbé tenné az igazság kimondását. Úgy tűnik, be
is válik a módszer, mert folytatni tudom, és várom a meglátásait. – Hajnali
háromkor felébredtem, és nem volt sehol. Hagyott egy cetlit a párnán, hogy
nemsokára jön; aztán hívott is, de nem mondta meg, hol van, csak annyit,
hogy üzleti ügy. Kissé felizgattam magam, és ő is.
– Ő miért?
– Mert azt mondtam, hogy elmegyek, és szerinte nem szép dolog megszegni
egy megállapodást. – Megkockáztatok egy pillantást Gregoryra, és látom,
hogy tágra nyílik a szeme. – Végül is nem adtunk kezet rá – teszem hozzá,
elhallgatva, hogy Miller szavaival élve dugni azért dugtunk rá.
– Úgy beszél, mint egy strici – jelenti ki megvetően. – Egy nagyképű strici.
– Nem is – vetem gyorsan ellene. – Hát, néha egy kicsit olyannak tűnhet, de
amikor a karjában tart, akkor nem. Tényleg imádott, kényeztetett. Azt
mondta, meg fog dugni, de…
– Micsoda? – sipítja Gregory, és előrehajol. – Tényleg ezt mondta neked?
A székembe süppedek, és arra gondolok, hogy ezt inkább meg kellett volna
tartanom magamnak. Nem szeretném, hogy a barátom megutálja Millert, még
ha én magam utálom is egy kicsit.
– Igen, de nem váltotta be. Csakis tiszteletet tanúsított irántam, és… – Itt
elhallgatok, nehogy megint valami rosszat mondjak.
– Igen?
Megrázom a fejem.
– Úriember volt.
Megérkeznek az innivalók, és én azonnal kitöltöm a vizet a pohárba, aztán
nagyot kortyolok belőle, miközben a pincér mosolyogva figyel engem, őt
pedig Gregory.
– Köszönöm – ragyog rá barátom a fickóra, hogy jelezze érdeklődését, a
pincér nyilvánvalóan más szexuális irányultsága ellenére.
– Nagyon szívesen – feleli a pincér, és le nem veszi rólam a szemét, de aztán
végül kiszolgálja a hölgyet is, aki már régóta integet neki.
Gregory arcáról lehervad a mosoly, amikor megint rám néz.
– Livy, már mondtad, hogy láttad egy nővel. Te is épp olyan jól tudod, mint
én, hogy valószínűleg nem üzlettárs. Ez egyáltalán nem tűnik úriemberhez
illőnek.
– Tudom – motyogom dacosan, és az emlék szíven szúr. Az a nő gyönyörű,
elegáns, és nyilván épp oly gazdag és kifinomult, mint Miller. Ez az ő világa –
menő nők, menő szállodák, menő rendezvények, menő ruhák, menő kaja,
menő ital. Nekem meg az a világom, hogy felszolgálom ezeket az ételeket és
italokat a menő embereknek. El kell felejtenem őt. Az eszembe kell idéznem,
mennyire felbőszít. Emlékeztetnem kell magamat arra, hogy az egész csupán
üres szex volt. – Nem találkozom vele többet – sóhajtok. Számomra nem üres
szex volt.
– Ennek örülök – mosolyodik el Gregory, és belekortyol a kávéjába. – Te az
egészet érdemled, nem csak darabokat egy olyan férfiból, aki elhajít, amikor
úgy tartja a kedve – átnyúl az asztalon, és vigasztalón megszorítja a kezem. –
Szerintem te is tudod, hogy nem hozzád való.
Elmosolyodom. Tudom, hogy igaza van.
– Igen.
Gregory bólogat, rám kacsint, aztán hátradől a széken. Megszólal a
telefonom. Felkapom a táskámat a szomszédos székről, és kotorászni kezdek
benne.
– Ez nagyi lesz – jajdulok fel. – Megőrjít.
Gregory nevet, mire én is kuncogni kezdek, de hamarosan elkomorodom,
amikor látom, hogy a hívó nem a nagyi. Elkerekedett szemmel pillantok
Gregoryra.
Ő is abbahagyja a nevetést.
– Ő az?
Bólintok, és lenézek a kijelzőre, ujjam a hívásfogadó gomb felett tétovázik.
– Nem hívtam vissza.
– Okos légy, kislány.
Legyek okos. Nagy levegőt veszek és felveszem.
– Szia.
– Olivia.
– Miller – válaszolom hidegen és higgadtan, de a szívverésem felgyorsul.
Ahogyan lassan, világosan kiejti a nevem, szinte látom a száját.
– Folytatnunk kell tovább ott, ahol abbahagytuk. Ma este dolgom van, de a
holnapot szabadon tartom. – Hivatalos és kurta, amitől még jobban verni
kezd a szívem, de inkább a bosszúság, mint a vágy miatt. Mi vagyok én, üzleti
tranzakció?
– Nem, kösz.
– Ez nem kérdés volt, Livy. Azt mondtam, hogy a holnapi napot velem fogod
tölteni.
– Igazán kedves tőled, de attól tartok, hogy más programom van. – Tétovának
tűnök, pedig magabiztosságot szeretnék sugározni. Tudatában vagyok annak,
hogy Gregory fülel, és örülök neki, mert ha most nem lenne itt, hogy szemmel
tartson, igent mondanék. Sima, bár cseppet sem barátságos hangja
visszahozza azokat az érzéseket, amelyeket az elhagyatottság miatti düh előtt
éltem át.
– Mondd le.
– Nem tehetem.
– Az én kedvemért igen.
– Nem, akkor sem. – Leteszem, mielőtt beadnám a derekam, aztán gyorsan
kikapcsolom a készüléket. – Kész – jelentem ki, és visszateszem a táskámba.
– Jó kislány. Tudod, hogy így volt helyes – mosolyog rám Gregory az asztal
felett. – Idd meg a vizedet, aztán hazaviszlek.

* * *

Elbúcsúzunk a sarkon, Gregory hazamegy, hogy felkészüljön az esti bulira,


én pedig hogy elrejtőzzem a szobámba, faggatózó nagyanyám elől. Amikor a
zárba illesztem a kulcsot, az ajtó felpattan, és két öreg szempárral találom
szembe magam – nagyi próbál olvasni az arcomból, a válla mögött George
vigyorog. Csak elképzelni tudom, mi játszódott le itt attól kezdve, amikor
elmentem reggel, addig, amíg George megérkezett. Ő bármire képes lenne
nagyiért, beleértve azt is, hogy meghallgassa a kárálást az ő unalmas,
visszahúzódó unokájáról. Csak éppen most éppen nem vagyok unalmas.
George-nak pedig az arcára van írva, hogy ez a fejlemény felettébb kedvére
való.
– Ki vagy kapcsolva – támad nekem nagyi. – Miért?
A kezem lehanyatlik, és felsóhajtok, aztán benyomulok mellettük a konyha
felé.
– Lemerültem.
A homlokát ráncolja a hazugságra, és jön utánam.
– Itt volt a főnököd.
Rémülten fordulok hátra, s egyenes, keskeny szájjal meg George
vigyorgásával szembesülök. – A főnököm? – kérdezem tapogatózva, és vadul
dörömbölni kezd a szívem.
– Igen, az igazi főnököd. – A nagyi figyeli a reakciómat, és nem is kell
csalódnia. Mindent elkövetek, hogy ne így történjen, mégis elvörösödöm, és
leejtem a vállam. – Helyes londoni pasas.
– És mit akart? – lehelem. Próbálom összeszedni magam.
– Ő is próbált hívni – tölt vizet a teafőzőbe, és int George-nak, hogy üljön le,
amit az meg is tesz, továbbra is vigyorogva. – Lesz ma este valami
jótékonysági gála.
– Azt akarja, hogy besegítsek? – kérdezem reménykedve. Előkeresem a
telefont, és gyorsan visszakapcsolom.
– Igen – folytatja a teafőzést, háttal nekem. – Én viszont rámutattam, hogy
ez talán már túl sok lenne a tegnap esti hosszú műszak után.
Csúnyán nézek a hátára, és tudom, hogy George még szélesebben vigyorog.
– Hagyd ezt – figyelmeztetem, és vadul nyomkodni kezdem a telefont. Nem
fordul hátra és nem válaszol. Kifejtette a mondanivalóját, akárcsak én.
A fülemhez emelem a telefont és felmegyek a lépcsőn, a szobám menedékébe.
Delnek szüksége van rám este, én pedig elfogadom a munkát, még mielőtt
elmondaná, hogy hol és mikor. Bármire hajlandó vagyok, csak hogy
lefoglaljam magam.

* * *

Amikor belépek a szálloda személyzeti bejáratán, azonnal a fel-alá járkáló


Sylvie fogad. Úgy veti rám magát, mint egy farkas – sejtettem, hogy így lesz.
– Mesélj el mindent!
Elmegyek mellette, a konyha felé.
– Nincs mit mesélnem – rázom le, mert nem akarom bevallani, hogy igaza
volt. Elveszek egy kötényt a csupa mosoly Deltől és felveszem. – Köszönöm.
Sylvie-nek is ad egyet, aki ugyancsak elveszi, csak épp nem köszöni meg.
– Elküldted melegebb éghajlatra?
– Igen – felelem roppant meggyőzően, valószínűleg azért, mert részben így
is van. Tulajdonképpen tényleg leépítettem. Kezdem megpakolni a kerek
ezüsttálcát poharakkal. – Úgyhogy abbahagyhatod a nyaggatásomat, mert
nincs mit mondanom.
– Ó – feleli meghunyászkodva, és segíteni kezd. – Hát, akkor örülök.
Beképzelt egy rohadék.
Ezt nem tagadom, de nem is erősítem meg, inkább másra terelem a szót.
Elvégre épp erről a témáról szeretnék megfeledkezni.
– Voltál valahol tegnap este?
– Igen, és most is olyan vagyok, mint a mosott rongy – vallja be Sylvie,
miközben a pezsgőt tölti. – Egész nap gyorskajára éheztem, és benyakaltam
vagy két liter cukros kólát.
– Ennyire rossz?
– Borzalmas. Soha többet nem rúgok be… legalábbis a jövő hétig.
Nevetek.
– Akkor ez itt most…
– Ne is mondd! Már a szagától is felfordul a gyomrom – fintorodik el
kuncogva, és tovább tölti a karcsú poharakat. Csak most veszem jobban
szemügyre: csillogó fekete frizurája kissé fénytelenebb a szokottnál, akárcsak
máskor rózsás arca. – Tudom. Szarul nézek ki.
Visszatérek a tálcához.
– Valóban – ismerem el.
– És még rosszabbul érzem magam, mint ahogy kinézek.
Del tűnik fel a maga szokott derűs modorával.
– Lányok, ma este lesz itt néhány képviselő és diplomata. Tudom, hogy nem
kell mondanom, de viselkedjetek. – Beszéd közben Sylvie-re pillant, és a
homlokát ráncolja. – Tényleg vacakul festesz.
– Igen, igen, tudom. De ne félj, nem fogok rájuk lehelni – fúj bele a
tenyerébe, és megszagolja. Elhúzom a szám, úgy nézem, ahogyan undorral
elfintorodik, aztán egy mentolos cukorkát vesz elő a zsebéből, és a szájába
dobja.
– Ne szólalj meg, csak ha muszáj – csóválja a fejét Del, aztán magunkra hagy
bennünket, hogy kitöltsük a pezsgőt és kirakosgassuk a falatkákat a tálcákra.
– Minden kész? – emeli a vállára Sylvie a tálcáját.
– Menj te elöl.
– Szuper. Etessük meg az elitet – morogja, és édes mosolyt vet Delre, aki
óvatos pillantással méri végig. – Vagy jobb szeretnél sznobokat?
Del próbálja elnyomni szeretetteljes mosolyát.
– Nem. Azt szeretném jobban, ha elég emberem lenne, és nem kéne rád
fanyalodnom. Mozogj már.
– Igenis, uram! – tiszteleg komolyan Sylvie, és kimasírozik, én pedig nevetve
követem.
De nem jutok túl messzire. És a nevetésem is gyorsan oda.
Ő kifejezéstelen arccal figyel, én viszont megdermedek. Reszketni kezdek,
felgyorsul a szívverésem. Ő teljesen összeszedettnek tűnik, csak az árulkodik
a gondolatairól, hogy mennyire figyelmesen néz engem.
– Nem – suttogom magamban, és próbálom megőrizni az uralmat a
megbillenő tálca felett, aztán hátrálni kezdek vissza, a konyha felé. Megint
azzal a nővel van, aki krémszínű selymet és rengeteg gyémántot visel, a keze
Miller hátsójára tapad, és mosolyogva, ábrándosan mered rá. Üzlet?
Rosszullét fog el – rosszullét a féltékenységtől, a fájdalomtól és attól, hogy
Miller mennyire jól néz ki szürkésbarna háromrészes öltönyében.
Hibátlansága minden szempontból rácáfol a valóságra.
– Livy! – üti meg a fülemet Del aggodalmas hangja, és érzem a kezét a hátam
mögül a vállamon. – Jól vagy, kedvesem?
– Tessék? – szakadok el a fájdalmas látványtól, és üres tekintettel a főnököm
felé fordulok. Arckifejezése jól illik aggodalmas hangjához.
– Te jó ég, Livy, hisz falfehér vagy. – Elveszi tőlem a tálcát, és megfogja a
homlokomat. – És hideg is.
El kell mennem innen. Nem dolgozhatom egész éjszaka Miller közelében,
főleg hogy ez a nő is itt van, teljesen ráfonódva. És főként a tegnapi éjszaka
után. Körbecikázik a tekintetem, és a szívem változatlanul gyorsan ver.
– Azt hiszem, muszáj lesz hazamennem – suttogom szánalmasan.
– Igen, menj csak haza – kísér át Del a konyhán, és kezembe nyomja a
táskámat. – Bújj ágyba, és izzadd ki.
Erőtlenül bólintok, de ekkor Sylvie viharzik be a konyhába egy tálcányi üres
pohárral, a tekintete űzött és aggodalmas, s még inkább az lesz, amikor
meglátja gyászos, verítékező alakomat. Már nyílik a szája, de megrázom a
fejem, hogy ne veszekedjen velem. Mit fog gondolni Del, ha kiderül, hogy egy
férfi miatt van az egész?
– Egy kicsit jobban bele kell húznunk, Sylvie. Hazaküldöm Livyt. Nincs jól –
Del megfordít, és a bejárat felé taszigál.
Hátrapillantok a vállam fölött, és bocsánatkérő mosolyt küldök Sylvie felé.
Megkönnyebbülök, amikor csak legyint.
– Jobbulást! – kiált utánam.
A szálloda mögött találom magam, ahol a szállítók pakolnak, és a személyzet
dohányzik. Alkonyodik, és a levegő nehéz, akárcsak a szívem. A rakodás
zűrzavarától kissé távolabb letelepszem, és a térdemre hajtom a fejem.
Próbálok lehiggadni, mielőtt hazavonszolnám magam. Sokkal könnyebb
lenne elfelejteni azokat a találkozásokat Miller Harttal, és azokat az
érzéseket, ha soha többet nem kéne látnom, de így nem fog menni, ha
minden sarkon belé ütközöm.
A remetemagány tűnne ismét a legjobb megoldásnak, de már felpiszkáltak,
meglengettek előttem valami újat és vonzót, amiből még akarok. De
felvetődik az a fontos kérdés – amelyet muszáj feltennem és átgondolnom –,
hogy konkrétan Miller kell, vagy ugyanezeket a bizsergető, felforgató
érzéseket megtalálhatom másnál is, egy olyan férfinál, akinek egy éjszakánál
többre kellek, aki képes fenntartani ezeket az érzéseket, nem pedig
lelohasztani őket, hogy elkeseredést és komplexusokat hagyjanak maguk
után.
Nem vagyok hajlandó visszafojtani a lélegzetem.
Kényszerítem enervált testemet, hogy felálljon, felpillantson és
szembenézzen Miller Harttal. Alig néhány lépésnyire áll tőlem, keskeny
terpeszben, zsebre dugott kézzel. Az arcán továbbra sem látszik semmi, de ez
mit sem von le hihetetlen szépségéből. Sok mindent szeretnék mondani, de
ezzel csak beszélgetést kezdeményeznék, ami szinte biztosan azzal járna,
hogy megint a hatása alá kerülök. Az egyetlen értelmes lépés az, ha gyorsan
elmenekülök. Már indulok is.
– Livy! – kiáltja, és jön utánam. – Livy, ez csak üzlet!
– Nem kell magyarázkodnod nekem – mondom halkan. Az nem egy üzlettárs
testbeszéde volt. – Kérlek, ne gyere utánam.
– Beszélek hozzád, Livy – figyelmeztet.
– Én pedig úgy döntöttem, hogy nem hallgatlak meg. – A hangom félénk és
gyenge, amikor pedig erőteljesnek szeretném, de minden energiámat
felemészti a menekülés.
– Livy, még tartozol nekem tizenhat órával.
A szemtelensége hallatán megroggyan a lábam, de nem állok meg.
– Semmivel sem tartozom neked.
– Ezzel vitatkoznék. – Hirtelen előttem terem és elállja az utam, én viszont
gyorsan kikerülöm, és nem hagyom, hogy a szemem elkalandozzon a céltól: a
főúttól.
– Livy – kap el, de én lerázom. Némán, de határozottan. – Hova lett a jó
modorod?
– Nem törődöm vele, ha rólad van szó.
– Pedig kéne. – Megint megfog, ezúttal keményebben, és mozdulatlanul tart. –
Beleegyeztél a huszonnégy órába.
Nem vagyok hajlandó ránézni, se megszólalni. Rengeteg mondanivalóm lenne,
de kimutatni az érzelmeimet – testileg és szóban is – hatalmas hiba lenne, így
inkább csendben maradok, amíg ő engem néz. Frusztrálom őt. Erőteljes
szorítása a karomon erről tanúskodik, akárcsak zakóba bújtatott mellkasának
emelkedése-süllyedése. Védelmező csigaházba húzódtam vissza, és nem is
akarok kibújni belőle. Idebent nagyobb biztonságban vagyok – tőle.
A szemem elé tolja az arcát, úgyhogy lesütöm a szemem, hogy elkerüljem a
tekintetét. Kristálykék szemének egyetlen pillantása romba döntene.
– Livy, szeretném, ha rám néznél, amikor beszélek hozzád.
De én nem szeretném. Elengedem a fülem mellett a kérését, és azon
igyekszem, hogy megőrizzem passzivitásomat, hátha elunja magát, és úgy
dönt, hogy nem érem meg az erőlködést. Azt akarom, hogy békén hagyjon.
Odabent egy gyönyörű nő várja, láthatóan nagyon készségesen, akkor miért
pazarolja rám az idejét idekint?
– Livy – suttogja.
A szemem lecsukódik, és én magam elé képzelem azt az ajkat, amint a
nevemet mondja, halkan… lassan.
– Kérlek, nézz rám – utasít szelíden.
A fejem reszketni kezd, miközben kétségbeesetten próbálom fenntartani a
védőpajzsomat – a Miller elleni védőpajzsot.
– Hadd lássalak, Olivia Taylor – hajol le még jobban, és arcát a nyakamba
fúrja. – Hadd legyek veled.
Meg akarom állítani. Nem akarom megállítani. Megint érezni akarom, hogy
élek, de nem akarok megint visszazuhanni az élettelenségbe. Jobban akarom
őt, mint lehetne, jól tudom.
– Közel sem kaptam eleget belőled. Többet akarok. – A szája megtalálja az
arcomat, a tenyere a tarkómra simul, ujjai a hajamba mélyednek és szorosan
tartanak. – Beléd akarok fulladni, Livy. – Az ajka eléri az enyémet, és ez az
érzés azonnal visszarepít a tegnapi éjszakához. A pajzs darabokra hullik, és
elfojtott zokogás hangja szakad fel belőlem, a szememet pedig szorosan
lehunyom, nehogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon. – Nyisd ki a szád –
suttogja.
Az állkapcsom ellazul szelíd parancsára. Érzékeim átadják neki az irányítást,
és a nyelve lágyan érinti az ajkamat, aztán édesen körbejár. Közelebb
húzódik hozzám. A testünk része összesimul. Ellazulok, a fejem félrebillen,
hogy jobban odaférjen, a kezem pedig önkéntelenül megindul felfelé az
oldalán, a válla felé. Fájdalmasan lassú, gyengéd tempót diktál, én pedig
alkalmazkodom, nyelvemmel forgatom az övét, és nem azt teszem, amit
kellene.
– Látod, milyen könnyű? – kérdezi. Lassan elhúzódik, és belekap az ajkamba.
Egyetértőn bólintok, mert valóban az, de ahogy már nem érzem az ajka
érintését, kezd visszatérni a józanságom.
– Ez volt az az elfoglaltság, amiről beszéltél? Egy randi?
– Ez üzlet, Livy. Színtiszta üzlet.
Hátrább lépek.
– És az üzlet azt jelenti, hogy annak a nőnek folyamatosan a farizmaidon van
a keze? – Nincs jogom hozzá, hogy vádaskodjam. Ő nyílt lapokkal játszott.
Oldalra billenti a fejét, s kissé ráncolja a szemöldökét.
– Néha kénytelen vagyok elviselni egy kis bizalmaskodást az üzlet érdekében.
– Miféle üzlet az?
– Ezt már megbeszéltük egyszer. Nem lenne jó túlságosan személyes síkra
menni.
– Szexeltünk egymással. Mi lehet ennél személyesebb? – ellenkezem.
– Érzelmileg gondoltam, nem testileg, Livy.
A szavai alátámasztják a gondolataimat. A pokolba a nőkkel meg az ő lelki
mélységeikkel, és a férfiakkal meg az ő sekélyességükkel. Csak szex; ezt nem
szabad elfelejtenem. Ezeket az érzéseket csak a vágy diktálja, semmi más.
– Én nem ilyen ember vagyok, Miller. Én nem így működöm. – Nem teljesen
világos, hogy kit próbálok meggyőzni.
Előrelép és végigsimít a hátamon, aztán szokása szerint megmarkolja a
tarkómat.
– Talán épp ez nyűgöz le annyira benned.
– Vagy talán csak szórakoztató kihívást látsz benne.
– Ha így van – lehel csókot az arcomra –, akkor szerintem biztonsággal
mondhatjuk, hogy már meghódítottalak.
Tökéletesen igaza van. Meghódított, és ő az egyetlen férfi eddig, akinek ez
sikerült.
– Mennem kell – indulok, és ekkor megcsörren a telefonja a zsebében.
Odanyúl, a kijelzőre pillant, aztán rám. Látom, hogy vívódik, amikor látja,
hogy távolodom. – Vedd csak fel – bökök fejemmel a telefonjára, de remélem,
hogy kinyomja, és teljesíti ígéretét, hogy visszavisz az ágyába. Ha most
megszököm, akkor vége. Akkor örökre hátat fordítok, és lesz erőm ellenállni
neki. De ha megállít, ha utánam jön, akkor a következő tizenhat órát a
karjában töltöm. Mindkettőt szeretném, de ő határoz. Valami másnak a
választása dönti el az én sorsomat. És látszik az arcán, hogy ezt ő is tudja.
A szívem összeszorul, amikor felveszi a telefont, pedig tudom, hogy
tagadhatatlanul ez a legjobb megoldás a sorsom szempontjából.
– Úton vagyok – mondja, aztán leteszi, és nézi, ahogy távolodom. Halványan
elmosolyodom, mielőtt hátat fordítanék Miller Hartnak, és már tervezgetem
is magamban, hogyan fogom örökre kitörölni őt a fejemből.
TIZEDIK FEJEZET

Rám köszönt a hétfő reggel, de nem érzem jobban magam. Az egész előző
napot önsajnálatba merülve töltöttem az ágyban, és nagyi időnként be-
bekukkantott, hogy rám nézzen. Korábban sosem szimuláltam, de ezt most
bőven bepótoltam. A nagyanyám erősen gyanakszik, de kivételesen
megtartotta magának a gondolatait. Ez újdonság, de kellemes. A
telefonom kétszer csörgött, a két barátom hívott, hogy ellenőrizzenek, de
elejét vettem a hosszas beszélgetésnek. Ők is gyanakszanak – leginkább
Sylvie, aki tanúja volt az összeroppanásomnak. Nem vagyok túl jó színész.
Ami azt illeti, csapnivalóan színlelek, és magam is beleborzongtam,
meghallván saját, kevéssé meggyőző hangomat, amikor közöltem velük,
hogy ráz a hideg és kavarog a gyomrom. Mivel úgy érzem, hogy még egy
nap kell, amíg összeszedem magam, felhívom Delt, hogy közöljem vele:
nem vagyok jobban.
– Livy? – hallatszik nagyi hangja az ajtó mögül. – Megcsináltam a reggelid.
El fogsz késni a munkából.
– Nem megyek be – próbálok rekedten beszélni, de nem sikerül.
Az ajtó kinyílik, és nagyi óvatosan belopódzik. Végignéz betakarózott
alakomon.
– Még mindig rosszul érzed magad? – kérdezi.
– Borzalmasan – motyogom.
Elgondolkodva hümmög, felszedi a ledobott farmeromat és gondosan
összehajtogatja.
– Megyek a boltba. Jössz?
– Nem.
– Jaj, Livy – sóhajt fel. – Pedig segíthetnél ananászt választani George
tortájához.
– Segítség kell ahhoz, hogy megvegyél egy ananászt?
Csalódottan fúj egyet, és lehúzza rólam a takarót. Félmeztelen testem
védtelen fürkésző tekintete és a reggeli hideg előtt.
– Olivia Taylor, most azonnal felkelsz, és eljössz segíteni nekem ananászt
választani George tortájához. Gyerünk!
– Beteg vagyok – próbálom visszahúzni magamra a takarót, de nem sikerül.
Nagyi a végsőkig elszántnak látszik, ami azt jelenti, hogy biztos vesztes
helyzetben vagyok.
– Nem vagyok ostoba – rázza felém a mutatóujját. – Ebből ki kell zökkenned!
Nincs taszítóbb, mint egy önsajnálatba merült nő, főleg ha egy férfi miatt
kesereg. Hagyd a fenébe! Állj fel, porold le magad, és lépj tovább, kicsim! –
Megfog, és szó szerint kirángat az ágyból. – Mosakodj meg. Jössz vásárolni. –
Azzal kitrappol, és bevágja maga mögött az ajtót. Én nem jutok szóhoz, csak
kigúvadt szemmel állok.
– Ez kicsit erős volt – mondom a nagy semminek, amikor a nagyi már a
lépcsőn jár. Még soha életében nem beszélt így velem. De nem is adtam neki
okot rá. Mindig én gondoskodtam róla, bár sosem voltam olyan kíméletlen,
mint ő az előbb. Ez elképesztően ironikus. Mindig ő nyaggatott, hogy éljem
végre az életet. Most megtettem, és lám, mire vezetett. Még mindig
döbbenten, s nem mervén visszamászni az ágyba, a fürdőszoba felé indulok.

* * *

– A Harrodsban akarsz ananászt venni? – érdeklődöm, nagyi könyökét fogva,


amikor átkelünk az úton a hatalmas, zöldkupolás épület felé.
Nagy felemeli a kezét egy közeledő teherautó előtt, ami megáll, pedig neki
van elsőbbsége. Megköszönöm neki, nagyi pedig folytatja az átkelést, maga
után vonszolva gurulós szatyrát.
– Kéne egy kis tejszín is.
Utolérem és kinyitom neki az ajtót.
– Egy kis kiruccanás a városba, mi? – vonom fel a szemöldökömet, de ő mit
sem törődik vele. Elindul az élelmiszerosztály irányába.
– Kell ananász.
– Azt kaptunk volna a sarki Tesco Expressben is – torkolom le.
– Az nem ugyanolyan. Az itteniek jobb formájúak, és fényesebbek.
Próbálok lépést tartani vele, és mindenki kitér az élemedett, ám elszánt kis
öregasszony elől, aki gurulós szatyrával végigmasírozik a bolton.
– Úgyis levágod a héját!
– Az mindegy. Na, megjöttünk – áll meg az élelmiszercsarnok bejáratánál, és
látom, hogyan emelkedik-süllyed a válla, amikor elégedetten felsóhajt. – A
húspulthoz! – lendül tovább. – Szerezz kosarat, Livy.
Elveszek egy kosarat, aztán utánamegyek az üvegezett húspulthoz.
– Azt hittem, ananászért jöttünk.
– Azért. Csak nézelődöm.
– A húsoknál?
– Jaj, kislányom. Ez nem csak hús.
Követem bámuló tekintetét a tökéletesen elrendezett marha-, sertés- és
bárányhúshalmok felé. – Hanem mi?
– Nos – ráncolja amúgy is ráncos homlokát –, puccos hús.
– Talán szépen beszél? – mutatok egy szelet steakre. – Vagy ez a tehén
vécére járt szarni, nem a mezőre?
Nagyi dühösen mered rám.
– A Harrodsban nem beszélhetsz így! – pillant körül gyorsan, hogy hallott-e
minket valaki. A mellette álló öregasszony undorral mér végig. – Mi ütött
beléd? – igazítja meg a kalapját nagyi, és figyelmeztető pillantást vet rám.
Továbbra is mosolygok.
– Hol vannak azok az ananászok?
– Ott – mutatja, és követem az ujját. Újabb üvegpult, négyzetes alakban, a
leggyönyörűbb gyümölcsökkel, amiket valaha láttam. Teljesen hétköznapi
gyümölcsök – alma, körte és hasonlók, de a legszebb körték és almák, amiket
életemben láttam. Olyan gyönyörűek, hogy arcomat az üveghez nyomva
vizsgálom, vajon valódiak-e. A színeik hihetetlenül élénkek, a héjuk csillogó.
Túl szépek ahhoz, hogy beléjük harapjon az ember.
– Ó, nézd azt az ananászt! – fuvolázza nagyi, én pedig nézem. Lelkesedése
nem alaptalan. Valóban döbbenetes ananász. – Ó, Livy!
– Nagyi, ez túl szép ahhoz, hogy felaprítsd és belekeverd egy sütibe – állok
mellé az ananászok szupermodell példánya előtt. – És tizenöt fontba kerül! –
kapom a szám elé a tenyerem, nagyi pedig a vállamra csap.
– Befognád? – sziszegi. – Otthon kellett volna hogy hagyjalak.
– Már elnézést, nagyikám, de tizenöt font? Ezt nem akarhatod.
– De igen, akarom – húzza ki magát, és integetni kezd egy alkalmazott felé,
királynői eleganciával. – Egy ananászt legyen szíves – mondja előkelően és
finoman.
– Igenis, asszonyom.
Hitetlenkedve bámulok rá.
– Csak bejössz a Harrodsba, és mintha előkelőbb lenne a kiejtésed.
Rám sandít.
– Miről beszélsz?
Elnevetem magam.
– Pontosan erről. Ugyan már, nagyikám!
Diszkréten közelebb hajol.
– Nincsen semmiféle előkelő kiejtésem!
Elmosolyodom.
– Dehogynem. Pont úgy beszélsz, mint egy légzőszervi problémákkal
küszködő királynő.
Az áruházi alkalmazott óvatosan kiadja a csodás ananászt, nagyi pedig
átveszi és gondosan belehelyezi a kosaramba.
– Csak finoman – suttogom, magamban kuncogva.
– Nem vagy még elég idős ahhoz, hogy ne fenekelhesselek el – fenyegetőzik
nagyi, de csak még jobban nevetek.
– Itt helyben gondoltad? – vágok komoly arcot. – Kifényesítheted a fenekem,
amíg még lendületben vagy, hogy illeszkedjen az ananászhoz – horkantok
egyet az elfojtott nevetéstől.
– Fogd be! – csattan fel. – És vigyázz az ananászomra!
Majdnem kétrét görnyedek a derültségtől, amikor látom, ahogy nagyi
átrendezi rosszalló arckifejezését, és úgy fordul vissza a pultoshoz. –
Megtenné, hogy eszembe juttatja, merre találom a tejszínt?
– Hogyne, asszonyom. – Visszairányít bennünket a csarnok végéhez, ahol a
hűtők tele vannak mindenféle puccos tejtermékkel. Nagyi kihúzza magát,
mosolyog és udvariasan biccent a szembejövők felé, míg én majdnem
összeesem a röhögéstől.
Eközben ő végigolvassa minden egyes tejszínes doboz címkéjét a polcon, és
közben zümmög magában. Szerintem nem az összetevőkkel kellene
foglalkoznia, hanem inkább az árral. Mivel úgy érzem, hogy le kell
higgadnom, mire visszafordul majd felém, mélyeket lélegzem, miközben
várom, hogy válasszon, de a vállam tovább remeg, és nem tudom levenni a
szemem a tökéletes, fényes ananászról, ami emlékeztet rá, hogy miért vagyok
itt.
Ugrom egyet, amikor forró leheletet érzek a fülemen, és még mindig nevetve
fordulok hátra, amíg meg nem látom, kinek a lehelete az.
– Hihetetlenül gyönyörű vagy, amikor nevetsz – mondja Miller halkan.
Azonnal abbahagyom a kacagást, és hátrálni kezdek, de jobb lett volna, ha
maradok, mert így a nagyinak ütközöm, aki felmordul és hátrafordul.
– Mi az? – hördül fel, de aztán megpillantja a jövevényt. – Te jó…
– Üdvözlöm – terem ott máris Miller, egészen közel, és a kezét nyújtja. – Ön
biztosan Livy híres nagymamája.
Úgy érzem, menten meghalok. A nagyi pedig végre kiszórakozhatja magát.
– Igen – még mindig előkelőnek mutatja magát. – Maga pedig ugye Livy
főnöke? – kérdezi, Miller kezébe fekteti a kezét, és kérdő pillantást lövell rám.
– Azt hiszem, pontosan tudja, hogy nem vagyok Olivia főnöke, Mrs…
– Taylor! – Ezt gyakorlatilag sipítja a nagyi, afeletti örömében, hogy
beigazolódott a gyanúja.
– Én Miller Hart vagyok. Örvendek a szerencsének, Mrs. Taylor – csókolja
meg a nagyi kézfejét. Komolyan, kezet csókol neki!
Nagyi kuncog, mint egy iskolás lány, és most, hogy túl vagyok az első sokkon,
a szívem hevesebben kezd verni. Miller szürke háromrészes öltönyt visel,
fehér inget, ezüst nyakkendőt… a Harrodsban.
– Vásárolgatsz? – sikerül kinyögnöm.
Elmélyülten néz rám, miközben elereszti nagyi ráncos kezét, és felmutat két
öltönyös zacskót. – Éppen öltönyt vettem, amikor elbűvölő kacagás ütötte
meg a fülemet.
Eleresztem a fülem mellett a bókot.
– Mert még nem volt elég öltönyöd? – kérdezek vissza, s eszembe jut a
gardróbja három oldalán végigfutó zakó-, nadrág- és mellénygyűjtemény.
Még sosem láttam őt kétszer ugyanabban.
– Öltönyből sosem lehet elég, Livy.
– Egyetértek! – trillázza nagyi. – Üdítő végre egy olyan fiatalembert látni, aki
ad magára. Ott az a sok nyikhaj, akiknek lelóg a farmer a fenekükről, hogy az
egész világ láthatja az alsójukat. Én egyszerűen nem értem ezt.
Millernek az arcára van írva, hogy remekül szórakozik.
– Valóban – bólint elgondolkodva, és rám pillant, miközben én arra
gondolok, milyen fura, hogy a nagyi „fiatalember”-nek titulálja.
Kétségtelenül az, de a személyisége inkább egy bölcsebb, érettebb emberé.
Idősebbnek látszik a koránál, még ha fantasztikusan néz is ki huszonkilenc
évesen. – Gyönyörű ez az ananász – biccent a kosaram felé.
– Én is pont így gondolom – csiviteli elragadtatva nagyi, és megint tökéletes
az egyetértés. – Nagyon megéri az árát.
– Valóban – feleli Miller. – Nagyon jó minőségű az élelmiszer itt. Ki kell
próbálnia a kaviárt – nyúl fel egy közeli polcra. Levesz egy üveget, és nagyi
felé mutatja. – Egészen kivételes.
Nem tehetek mást, mint hogy elhűlve nézem, amint nagyi alaposan
szemügyre veszi az üveget, aztán bólogat, és folytatják a kellemes csevegést a
Harrods élelmiszerosztályán. Legszívesebben összekucorodnék egy sarokban,
és meghalnék.
– Akkor hát honnan ismerik egymást az én csodálatos unokámmal?
– Itt a „csodálatos” a kulcsszó, nem gondolja? – kérdi Miller, miközben
visszateszi a kaviárt, és gondosan eligazítja, hogy a címke a megfelelő
irányba mutasson. De nem áll meg itt. Végighúzza a kezét az egész soron, és
minden üveget beállít.
– Nagyon helyes kislány – bök oldalba nagyi diszkréten, amíg Miller a polccal
van elfoglalva.
– Az – mered rám Miller, és érzem, hogy az arcom felforrósodik a pillantása
alatt. – És ő csinálja a legjobb kávét egész Londonban.
– Tényleg? – bukik ki belőlem. A hazug rohadék. Bűbájjal támad.
– Igen. Roppant csalódott voltam ma, amikor beugrottam, és mondták, hogy
betegszabadságon vagy.
Egyre vörösebb leszek.
– Már jobban vagyok.
–  Ennek örülök. A kolléganőd közel sem olyan barátságos, mint te. –
Szavainak kettős értelmük van. Játszadozik velem, ami felbosszant.
Barátságos, vagy könnyen kapható? Ha nagyi nem lenne itt, feltenném ezt a
kérdést, de mivel itt van, arra kell törekednem, hogy őt is és magamat is
kimentsem ebből a kellemetlen helyzetből.
Megfogom nagyi könyökét.
– Mennünk kéne, nagyika.
– Azt mondod?
– Igen. – kezdem húzni, de ő megmakacsolja magát. – Örülök, hogy
találkoztunk – mosolygok feszesen Millerre, és még erősebben kezdem
vonszolni nagyit. – Gyere már, nagyika.
– Eljönnél velem vacsorázni ma este? – kérdez Miller, és valószínűleg csak én
érzem ki hangjából a sürgetést.
Próbálom elvonszolni lecövekelt nagyimat, és kérdő pillantást vetek Millerre.
Próbálja kicsikarni belőlem a maradék idejét, és most a nagyanyámat próbálja
felhasználni ehhez, az alávaló.
– Nem, köszönöm. – Érzem, ahogy nagyi döbbent pillantása szinte átdöf.
– Livy, igazán elfogadhatnád az úr meghívását – hitetlenkedik nagyi. –
Igazán kedves volt tőle.
– Nem szokásom – szól közbe Miller, mintha hálásnak kéne lennem. Ettől
csak még ingerültebb leszek, és próbálok visszaemlékezni, miért is fogadtam
meg, hogy nem akarom többet látni. Ez nem egyszerű, amikor a tudatalattim
összefonódott meztelen testeink képeivel bombáz, meg az elhangzott
gyengéd szavak emlékével.
– Na ugye – sipítja nagyi a fülembe, hogy összerezzenek. Az előkelőség
eltűnt, és teljes elragadtatásnak adta át a helyét. Arcára merevedett buta
mosollyal fordul Millerhez. – Nagyon szívesen elmegy.
– Nem, nem mennék, de azért köszönöm. – Próbálom elcibálni idegesítő
nagyimat a szívemet idegesítő ellenlábasától, de konok vén denevér meg se
moccan. – Kérlek – könyörgök neki.
– Nagyon örülnék, ha meggondolnád magad. – Miller lágyan rekedtes
hangjára abbahagyom a küzdelmet a mozdulásra nem hajlandó nagyival, és
hallom, ahogy a nagymamám ábrándosan felsóhajt, miközben az engem
sarokba szorító, bosszantóan jóképű pasira függeszti a szemét. De aztán az
ábrándos tekintet zavarodottságnak adja át helyét. Követem, és én is
meglátom, mi okozta a hangulatváltozását. Egy szépen manikűrözött kéz
pihen Miller vállán, ujjai közt rózsaszín selyem nyakkendő, amely rálóg Miller
mellkasára.
– Ez tökéletesen menni fog hozzá. – A selyemsimaságú hang ismerős. Nem is
kell látnom a szép arcot ahhoz, hogy tudjam, kihez tartozik az a kéz. A
nyakkendőről Miller arcára rebben a pillantásom. Az állkapcsa feszes, a teste
merev. – Szerinted? – kérdezi a nő.
– Remek – feleli Miller halkan, és közben nem veszi le a szemét rólam.
A nagyi hallgat, én hallgatok, és Miller sem beszél sokat, de a nő hirtelen
előlép mögüle, végigsimít a nyakkendőn és megtöri a csendet.
– Ön mit gondol? – kérdezi nagyit, aki bólint, anélkül hogy egyetlen
pillantást vetne a nyakkendőre. Csak a nőt nézi, aki mintha a semmiből
bukkant volna elő. – És ön? – intézi a hozzám a következő kérdést, miközben
a szép ívű nyakában lógó gyémántos kereszttel játszadozik. Fenyegetést látok
a drága smink rétegei alatt. Védi a területét. Szó sincs üzlettársról.
– Gyönyörű – suttogom. Leteszem a kosaram, és úgy döntök, hogy inkább
magára hagyom a nagyit és visszavonulok. Úgy legalább nem használják ki,
hogy a nagyihoz vagyok kötve, és nem kell elviselnem annak a tökéletes
nőnek a fensőbbséges pillantásait. Minden sarkon beléje botlom. Annyira
reménytelen!
Végigvonszolom zsibbadt testemet a különféle osztályokon, amíg ki nem
szabadulok a hatalmas áruházból és ki nem jutok a friss levegőre. Odakint
nekivetem a hátam a falnak. Dühös vagyok, szomorú, ingerült. Zavaros
érzelmek és zavaró gondolatok kavarognak bennem. A szívem és az agyam
közt még sosem volt ekkora ellentét, ekkora küzdelem.
Egészen mostanáig.

* * *

A Hyde Park aztán helyre tesz. Ülök a fűben egy szendviccsel meg egy
kólával, és csak nézem a sétálókat. Arra gondolok, hogy milyen szerencsések
is ezek az emberek, hogy ilyen gyönyörű helyen járhatnak. Körülbelül húsz
különféle kutyafajtát számolok meg alig húsz perc alatt, és arra gondolok,
hogy milyen mázlisták, hogy ilyen gyönyörű helyen szaladgálhatnak.
Gyerekek visítoznak, anyukák fecserésznek és nevetgélnek, futók húznak el.
Máris jobban érzem magam. Az ismerős, szeretett környék sikeresen elmosta
az ismeretlent és nemkívánatost.
Nemkívánatos? Nagyon is az.
Felsóhajtok, és feltápászkodom. A táskámat a vállamra teszem, és a
szemetemet egy kukába dobom.
Aztán elindulok a jól ismert útvonalon hazafelé.
* * *

Nagyi már magánkívül van, mire hazaesem. Szó szerint. Bűntudat fog el, még
ha eddig haragudtam is rá.
– Te jó ég! – ugrik rám, még azt se várja meg, hogy felakasszam a táskámat a
fogasra. – Livy, annyira izgultam! Hét óra van!
Átölelem, mardos a bűntudat.
– Huszonnégy éves vagyok – sóhajtom.
– Ne tűnj el mellőlem, Olivia. Nem bírja a szívem.
Most már tombol a bűntudatom.
– Piknikeztem egyet a parkban.
– Szó nélkül ott hagytál! – Hátrább lép, és végigmér. – Ez nagyon nagy
gorombaság volt, Livy. – Bosszúságából látom, hogy korábbi ijedsége már
elmúlt.
– Nem akartam vele vacsorázni.
– Miért nem? Úriembernek tűnt.
Ellenállok a késztetésnek, hogy undorral felhorkanjak. Nem mondaná ezt, ha
tisztában lenne a helyzettel.
– De hiszen egy másik nővel volt.
– Az csak az üzlettársa! – jelenti ki a nagyi, s szinte izgatottan próbálja tisztázni a
helyzetet. – Nagyon helyes nő.
Nem tudom elhinni, hogy bevette. Túl jóhiszemű. Az üzlettársak nem
szoktak együtt selyem nyakkendőt vásárolni.
– Ezt most abbahagyhatnánk? – Ledobom a táskámat, és eloldalgok mellette
a konyhába. Finom illat csapja meg az orromat. – Mit főztök? – kérdezem
George-tól, akit ott találok az asztalnál. – Szia, George – telepszem mellé.
– Ne kapcsold ki a mobilod, Livy – szid halkan. – Josephine órákig hívogatott
téged, és szitkozódott, miközben a vacsorát főzte.
– Mi készül? – kérdezem ismét.
– Wellington bélszín – szól közbe nagyi mögülem. – Hercegnőburgonyával
és bébirépával.
Zavart pillantást vetek George-ra, de ő csak vállat von és felveszi az újságját.
– Wellington bélszín? – kérdezek vissza.
– Bizony. – Nem törődik kellőképpen a kérdésemmel. De mi lett a gulyással meg a
csirkesülttel? – Gondoltam, megpróbálkozom valami újdonsággal. Remélem, éhes
vagy.
– Egy kicsit – felelem. – Ez bor? – pillantok a két üveg vörös és két üveg fehér
borra a konyhapulton.
– Ó! – röppen át a konyhán és felkapja a fehér palackokat, s gyorsan a hűtőbe
dugja őket, aztán kinyitja a vöröset. – Ki kell szellőznie.
Megmozdulok a széken, és megkockáztatok egy pillantást George-ra, hátha
kapok valami jelet tőle, de ő azt teszi, amit mondtak neki: ül és tartja a száját.
Tudja, hogy nézem. Látom rajta, mert túl gyorsan mozog a szeme ahhoz,
hogy tényleg olvasson. Megkocogtatom a térdemmel a térdét, de nem reagál.
Inkább elhúzza a térdét, hogy ne rugdossam.
– Nagyi… – A csengő szakít félbe, fejem az előszoba felé fordul.
– Ó, ez Gregory lesz – nyitja ki nagyi a sütőt, és hosszú fémpálcát szúr egy
hosszú tésztacipóba. – Kinyitnád, Livy?
– Te meghívtad Gregoryt? – tolom el a székem az asztaltól.
– Persze! Rengeteg ez az étel – húzza ki a pálcikát és csücsörítve ellenőrzi a
hőmérsékletet a kijelzőn. – Mindjárt kész – jelenti be.
Magukra hagyom őket, és végigkocogok az előszobán, hogy beengedjem
Gregoryt. Remélem, hogy nem pletykált még neki.
– Talán elfeledkeztem valami jeles alkalomról? – teszem fel a kérdést,
miközben kinyitom az ajtót.
Aztán azonnal lehervad az arcomról a mosoly.
TIZENHETEDIK FEJEZET

– Hát te meg mi a fenét keresel itt? – horgad fel bennem veszedelmesen a


düh.
– A nagymamád meghívott. – Miller karja tele van virágokkal, meg egy
Harrods szatyorral. – Bemehetek?
– Nem. – Kimegyek és becsukom magam mögött az ajtót, hogy nagyi ne
halljon. – Mi a fenét művelsz?
Teljesen hidegen hagyja felhevült lelkiállapotom.
– Udvarias vagyok, és elfogadok egy vacsorameghívást – Nincs a hangjában
semmi kajánság. – Mert van modorom.
– Nem – lépek közelebb, és kezdek igazán dühbe gurulni. A mindenségét az
álnok banyájának. – De szégyenérzeted, az nincs. Ennek véget kell vetni.
Nem akarlak huszonnégy órára.
– Hanem tovább?
Hátrahőkölök.
– Nem! – Mennyivel tovább?
– Ó… – Bizonytalannak tűnik, és először látok ilyesmit rajta. Ettől kicsit
visszatér az önbizalmam. Kérdőn húzom össze a szemem.
– És te? – suttogom gyorsan, mielőtt a józan eszem megakadályozhatna.
Bizonytalansága a másodperc törtrésze alatt frusztrációvá változik, de nem
tudni, hogy miattam vagy önmaga miatt. Remélem, az utóbbi.
– Megegyeztünk, hogy semmi személyeskedés.
– Nem. Csak te mondtad, hogy ez is része az egyezségnek.
Döbbenten pillant fel.
– Tudom.
– És még áll? – kérdezem, s próbálok erősnek, magabiztosnak látszani,
miközben belülről omladozom, úgy várom a válaszát.
– Még áll. – A hangja eltökélt, de az arckifejezése nem az. Persze ez még
messze nem elég ahhoz, hogy reménykedhessek.
– Akkor ezt megbeszéltük – fordulok sarkon a Converse-emben, és leforrázva
bekullogok. Menet közben összefutok nagyival. – Csak egy ügynök volt –
mondom, és nem engedem el magam mellett. Pedig tudom, hogy úgyse válik
be a tervem. Nagyi meghívta, és már a csöngetéskor tudta, hogy ki az.
Aránylag kevés ellenállást tanúsítok, amikor félretol az útból, és hagyom,
hogy kinyissa a bejárati ajtót, ahonnan még látszik a távozó Miller.
– Miller! – kiált utána. – Maga meg hova megy?
Miller megfordul, és rám néz, és hiába szuggerálom, hogy vágjon fenyegető
arcot, nem így tesz. Csak bámulunk egymásra hosszan, aztán biccent
nagyinak.
– Igazán nagyon kedves öntől, Mrs. Taylor, de…
– Ugyan már! – Nagyi nem ad neki esélyt, hogy elmondja a kifogásait.
Odamegy hozzá. Cseppet sem tántorítja el a magas, erős termet. Megfogja
Miller könyökét, és visszavezeti a házba. – Fantasztikus vacsorát készítettem,
maga pedig itt marad, és eszik belőle. – Betuszkolja Millert a szűk
előszobába, amely igazán kevéssé alkalmas egyidejűleg három embernek. –
Livy majd felakasztja a zakóját. – Nagyi magunkra hagy, és visszamegy a
konyhába. Rövid utasítást vet oda George-nak.
– Elmegyek, ha azt szeretnéd. Nem akarom, hogy feszélyezve érezd magad
miattam. – Nem is próbálja letenni a holmiját, sem a zakóját. – A
nagymamád belevaló asszony.
– Az – vágom rá. – És mindig feszélyezel.
– Gyere haza hozzám, és akkor felveszem a rövidnadrágom.
Elkerekedik a szemem a meztelen mellkasú és lábú Miller gondolatára.
– Attól nem lesz jobb – felelem. Tudja ő is.
– De attól igen, amit az után csináltunk, hogy azt is levettük. – A kósza
hajtincs, mintegy végszóra, a homlokába hull, mintha súlyt akarna adni a
szavainak.
Megmakacsolom magam.
– Az többet nem történik meg.
– Ne mondj olyasmit, amit nem gondolsz komolyan, Livy – feleli halkan.
Rápillantok, ő pedig közelebb jön. A kezében tartott virág hozzáér a
ruhámhoz.
– A saját nagyanyámat használod fel ellenem – lehelem.
– Nem hagytál más lehetőséget – hajol hozzám, és a szája a számhoz ér.
Csodás melegség árad szét bennem, nemcsak a számban, hanem a
bensőmben is.
– Sportszerűtlen vagy.
– Sosem állítottam, hogy a szabályok szerint játszom, Livy. Különben pedig a
saját szabályaimat is felrúgtam abban a pillanatban, ahogy hozzád értem.
– Miféle szabályokat?
– Elfelejtettem. – Gyengéden rásimul a számra, a virágok hozzám
nyomódnak, a celofán hangosan zörög, de most nem érdekel, hogy esetleg
odacsalhatja a nagyimat. Az érzékeim telítődtek, a vérem forr, és eszembe
jutnak azok a hihetetlen érzések, amelyeket Miller Hart képes felébreszteni
bennem.
– Simogass – nyögi bele a számba.
Gondolkodás nélkül elindul a kezem a testünk között, elkerülve a virágokat és
a harrodsos szatyrot, amíg ujjperceim meg nem érzik hosszú keménységét.
Mély nyögése felbátorít, és átfordítom a kezem, hogy a nadrágja dereka fölött
simogassam, tapogassam, szorongassam.
– Miattad van az egész – hörgi. – És amíg ezt csinálod velem, addig köteles
vagy orvosolni is.
– Az egész nem történt volna meg, ha nem jössz mindig oda – zihálom, és
megharapom a száját, mit sem törődve arrogáns megjegyzésével.
– Livy, elég csak rád gondolnom, és feláll. Ha látlak, az már szinte fáj. Ma
este hazajössz velem, és nem fogadom el a nemleges választ – nyomódik az
ajka még erősebben az enyémhez.
– Az a nő megint ott volt veled.
– Hányszor kell még elmondanom ugyanazt?
– Nőnemű üzlettársakkal szoktál nyakkendőt vásárolni? – kérdezem a szája
mellett.
Elhúzódik, zihál, a haja zilált. Ez a kék szem lesz a halálom.
– Miért nem hiszel nekem?
– Túlságosan titkolózol – suttogom. – Nem akarom, hogy emiatt fölényben
legyél.
Odahajol és gyengéden, szeretetteljesen homlokon csókol. A tettei teljesen
ellentmondanak a szavainak. Ez annyira zavarba ejtő.
– Ez nem fölény, ha el tudod fogadni, édes kicsi lány.
Hihetetlenül ostoba lennék, ha megbíznék benne. Nem is csak a nőről van
szó; a lelkiismeretem örömmel eltekint tőle. Hanem a sorsomról. Túlságosan
gyorsan és veszélyesen kezdek belegabalyodni ebbe az egészbe.
Hátralép, és lepillant az ágyékára, aztán megigazítja a ruháját.
– Kénytelen leszek hamarosan szembenézni egy aranyos idős hölggyel, és
erről csak te tehetsz. – Majdhogynem csibészesen pillant rám, amitől megint
kibillenek az egyensúlyomból. Ez is olyan arckifejezés, ami teljességgel
szokatlan tőle. – Készen állsz? – kérdezi, aztán megfogja a nyakamat, és a
konyha felé fordít.
Nem, nem hinném, hogy készen állok, de azért igent mondok, hiszen tudom,
mi vár ránk a konyhában. És nem is csalatkozom. Nagyi ravaszul vigyorog,
George-nak pedig majd kiugrik a szeme, amikor meglátja, hogyan vezet
Miller a nyakamnál fogva. Feléje intek.
– Miller, ő George, a nagyi barátja.
– Örvendek – teszi le Miller a virágot meg a zacskót ahelyett, hogy elengedne
engem, és kezet fog George-dzsal, keményen, férfiasan. – Fantasztikus az
inge, George – biccent Miller George csíkos mellkasa felé.
– Szerintem is az – helyesel George, és végigsimít a mellkasán.
Nem is értem, hogy nem vettem előbb észre. George a legjobb vasárnapi
ruhájában feszít, amit máskor csak a bingózáshoz vagy a templomba tartogat.
Nagyi tényleg alattomos egy perszóna. Rápillantok, és csak most veszem
észre virágos, gombos ruháját, amit ő is csak vasárnap szokott viselni.
Végignézek magamon és tudatosul bennem, hogy nem vagyok túl igényesen
felöltözve gyűrött délutáni ruhámban és rózsás-piros Converse-emben.
Hirtelen feszengeni kezdek.
– Kimegyek a mosdóba. – Persze nem mehetek sehová, amíg Miller el nem
ereszt, és nem nagyon siet vele.
Ehelyett megfogja a virágcsokrot, egy rakás sárga rózsát, és átnyújtja
nagyinak, a harrodsos zacskó kíséretében.
– Csak egy kis apróság a szíves vendéglátásért.
– Ó! – dugja az orrát nagyi a csokor közepébe, aztán a zacskóba. – Ó, te jó ég,
hisz ez kaviár! Nézd csak, George! – Az asztalra teszi a rózsákat, és
megmutatja George-nak az apró kis tégelyt. – Hetven font, egy ilyen
apróságért – suttogja; ki tudja, miért, hisz alig pár lépésnyire állunk tőle, és
jól halljuk minden szavát. Az elegáns affektálás már csak távoli emlék,
akárcsak a jó modora.
– Hetven ruppó? – sípolja George. – Egy kis halikráért? Üss pofon!
Megroggyanok Miller keze alatt, aztán érzem, hogy masszírozni kezdi a
tarkómat a hajamon keresztül.
– Kimegyek a mosdóba – ismétlem meg, és kifordulok Miller fogásából.
– Miller, ezt igazán nem kellett volna – szed elő nagyi egy palack Dom
Pérignont, és tátott szájjal mutatja fel George-nak.
– Jó szívvel hoztam – feleli Miller.
– Livy – tereli vissza nagyi a figyelmem az asztal felé. – Miért nem veszed el
Miller zakóját?
Elcsigázott tekintettel, émelyítően édes mosollyal fordulok felé:
– Elkérhetem a zakóját, uram? – Épp csak nem pukedlizem hozzá, és derűs
csillanást látok a szemében.
– Hogyne – bújik ki a zakójából, és átnyújtja nekem, én pedig megcsodálom
az ingét és mellényes mellkasát. Odahajol hozzám és a fülemhez tartja a
száját: – Ne nézz rám így, Livy – figyelmeztet. – Már így is alig tudom
visszafogni magam.
– Nem tehetek róla. – Ezt őszintén mondhatom, miközben kimegyek a
konyhából, és takarosan a dzsekim fölé akasztom a zakóját a fogason.
Lesimítom, aztán felmegyek az emeletre, beszaladok a szobámba, és
megszállottként kezdek szaladgálni – vetkőzés, dezodor, felöltözés,
sminkfelfrissítés. Amikor a tükörbe pillantok, megállapítom, hogy mennyire
távol állok Miller üzlettársától. De hát ez vagyok én. Ha megy a Converse-
hez, akkor jó lesz, márpedig a fehér ingruhám, piros rózsabimbó mintájával,
tökéletesen illik a cseresznyepiros tornacipőhöz. Van egy másik nő, de az az
aggasztó, hogy képes vagyok teljesen figyelmen kívül hagyni a helyzet
nyilvánvaló voltát. Akarom őt. Nemcsak az érzékeimet zavarta össze, de a
lelkiismeretemet is kikapcsolta.
Gondolatban képen legyintem magam, majd beletúrok rengeteg szőke
hajamba, és lerohanok a földszintre. Hirtelen aggasztani kezd, hogy miket
mondhat nagyi meg George a távollétemben Millernek.
Nincsenek a konyhában. Visszamegyek az előszobába, és a nappali felé
indulok, de az is üres. Beszélgetést hallok az étkező felől – amelyet csak
nagyon különleges alkalmakkor használunk. Legutóbb a huszonegyedik
születésnapomon vettük igénybe, több mint három évvel ezelőtt. Úgyhogy
roppant kivételes nap lehet ez a mai. Odamegyek a tölgyburkolatú ajtóhoz, és
bekukucskálok. A helyiséget uraló hatalmas mahagóniasztal szépen
megterítve, nagyi Royal Doulton étkészletével, metszett kristály
borospoharakkal, ezüst evőeszközökkel.
Millert nagyi az asztalfőre ültette, ahová eddig még soha senkit. Valaha a
nagyapám helye volt ott, és még George sem foglalhatta el egyszer sem.
– Hát itt van – áll fel Miller, és kihúzza a bal oldalán álló széket. – Gyere, ülj
le.
Lassan és óvatosan odamegyek, s ügyet sem vetve nagyi sugárzó arcára,
helyet foglalok.
– Köszönöm – mondom, mikor alám tolja az ülőalkalmatosságot, aztán ő is
leül mellettem.
– Átöltöztél – jegyzi meg, és néhány milliméterrel elforgatja a tányérját.
– Kissé gyűrött voltam.
– Gyönyörű vagy – mosolyodik el, és majd elájulok az arcán megjelenő
gödröcske ritka tüneménye láttán.
– Köszönöm – lehelem.
– Örömmel. – Le nem veszi a szemét rólam, és bár én is őt bámulom, tudom,
hogy a nagyiék minket néznek.
– Bort? – szól közbe nagyi, megtörve a pillanatot, és elvonva Miller tekintetét
rólam. Máris bánom.
– Engedje meg, hogy töltsek – áll fel Miller, és a tekintetem vele emelkedik,
szinte a végtelenségig, amíg teljes magasságában felegyenesedik. Nem hajol
át az asztalon a borért, hanem megkerüli az asztalt, úgy veszi ki a palackot a
jegesvödörből, majd a nagymamám jobbjára áll, hogy töltsön.
– Nagyon köszönöm – villant nagyi George-ra izgatott pillantást, aztán felém
fordítja kék szemét. Kezd egy kicsit túlpörögni, ahogy előre sejtettem, és ez
súlyos teherként nehezedik a lelkemre, amikor épp nem Millerrel foglalkozom.
Amikor épp ragyogva néz rám, teljesen elbűvölve vendégünk jelenlététől és
kifogástalan modorától.
Miller továbblép, és George poharát is megtölti, aztán felém indul. Nem
kérdezi meg, hogy kérek-e; egyszerűen csak odajön és tölt, holott pontosan
tudja, hogy mindig visszautasítottam minden alkoholt, amivel eddig kínált.
Nem fogok úgy tenni, mintha nem tudná. Ravasz, nagyon ravasz.
– Nos – áll fel George, amikor Miller leül –, most én következem – Fogja a
szeletelőkést, és szépen elkezdi felvágni nagyi mesterművét. – Josephine, ez
igazán remekül néz ki.
– Valóban – helyesel Miller, majd kortyol egyet a borospoharából, aztán
leteszi. Széttárt ujjai a pohár talpán pihennek, a kristályszár a középső és a
mutatóujja között nyúlik felfelé. Szinte szuggerálom a kezét, várok.
És be is következik. Egészen apró mozdulattal, de egy nagyon picit jobb felé
fordítja a poharat. Valószínűleg senki más nem vette észre rajtam kívül.
Mosolyogva pillantok fel, és látom, hogy nézi, ahogy nézem.
Oldalra hajtja a fejét, összehúzza a szemét és pislog.
– Mi az? – formálja a szájával a szavakat, az ajkára vonva a figyelmem. Aztán
meg is nyalja a száját a gazember, mire kénytelen vagyok megfogni a
poharamat és inni egy kortyot – mindegy, mi, csak vonja el a figyelmem. Csak
akkor fogom fel, hogy mit csinálok, amikor már lenyeltem az első kortyot, s a
torkomon lecsorgó szokatlan íztől megborzongok. A poharam kissé túl
hangosan koppan az asztalon, és tudom, hogy Miller csodálkozva néz.
Egy szelet Wellington érkezik a tányéromra.
– Szedj hozzá a krumpliból és répából, Livy – mondja nagyi, és nyújtja a
tányérját, hogy George neki is vágjon az omlós tésztából. – Híznod kell.
Veszek egy kis répát és krumplit, aztán szedek Millernek is.
– Nem kell.
– Tényleg felszedhetnél egy-két kilót – jelenti ki Miller, mire hitetlenkedve
pillantok rá. George neki is vág a bélszínből. – De ez csak afféle szerény
vélemény.
– Köszönöm, Miller – fúj egyet önelégülten nagyi, és emeli a poharát
egyetértésük megpecsételésére. – Mindig is túl sovány volt.
– Vékony vagyok, nem sovány – ellenkezem, s figyelmeztető pillantást
lövellek Miller felé. Ő halványan mosolyog. A gyerekes bosszúvágy hirtelen
rohamában észrevétlenül odanyúlok, és mintegy mellesleg kissé magam felé
fordítom a poharát a száránál fogva. – Finom? – biccentek a villájára szúrt
hús felé.
– Fenséges – jelenti ki, és leteszi a kését, tökéletesen párhuzamosan az asztal
szélével, aztán a kezemre helyezi a kezét. Lassan elhúzza, aztán megigazítja a
poharát. Aztán felveszi a kését és folytatja az étkezést. – A legjobb
Wellington, amit valaha is ettem, Mrs. Taylor.
– Ugyan már! – vörösödik el nagyi, ami ritka látványosság, de ezek szerint
Miller az öreglány szívét is megdobogtatja. – Csak úgy összedobtam.
– Nekem nem úgy tűnt – mordul fel George. – Egész délután ezzel vacakoltál,
Josephine.
– Nem is vacakoltam!
Nekilátok a répának, és lassan rágva hallgatom nagyi és George évődését. Szabad
kezemmel megint elmozdítom Miller poharát. Ő rám sandít a szeme sarkából,
aztán megint leteszi a kését, és megigazítja a poharát. Elfojtok egy mosolyt. Még
az evést is precízen csinálja: tökéletes méretű darabokra vágja az ételt, és
gondoskodik róla, hogy ezeket a megfelelő szögben szúrja fel a villára, mielőtt a
szájához emelné. Lassan rág. Mindent olyan lenyűgözően akkurátusan csinál. A
kezem újra elindul az asztal fölött. Szórakoztat ez a késztetése, hogy mindent
eligazítson, de ezúttal nem jutok el a pohárig. Félúton elkapja a kezem, de az
egész úgy néz ki, mint egy kedveskedő kézfogás. Pedig erősen szorít, de ránézésre
nem látszik, ha valaki nem a saját bőrén érzi. De én érzem. És kemény ez a fogás
– figyelmeztető. Megrovó.
– Mivel foglalkozik, kedves Miller? – kérdezi nagyi, kivételesen a kedvem
szerint. Tényleg, vajon mivel foglalkozik Miller Hart? Kétlem, hogy a
nagymamának is azt fogja mondani, hogy ne menjünk bele személyes
dolgokba, amikor itt ül az ebédlőasztalánál.
– Nem szívesen untatnám ilyesmivel, Mrs. Taylor. Eléggé száraz.
Tévedtem. Nem kerek perec rázta le a nagyit, hanem kerülő úton.
– Én azért szeretném tudni – erősködöm merészen, pedig a szorítása
fokozódik.
Lassan pislog, aztán felemeli a tekintetét.
– Nem szeretem keverni az üzletet és a magánéletet, Livy. Tudod jól.
– Okosan – morogja George a tányérja mögül, és villájával Miller felé bök. –
Én is mindig ezt vallottam.
Belém fojtja a szót Miller nézése, és ezek a szavak. Mintha csak üzleti
tranzakció lennék – valamilyen megállapodás tárgya. Lehet sokféleképpen
nevezni, de az mit sem változtat a lényegen. Úgyhogy technikai értelemben
Miller hülyeségeket beszél.
Megfeszítem a kezem a kezében, mire kicsit lazít a fogásán, de közben
felvonja a szemöldökét.
– Egyél – mondja. – Nagyon finom.
Elhúzom a kezem, és engedelmesen folytatom a táplálkozást, de cseppet sem
érzem kellemesen magam. Millernek nem lett volna szabad elfogadnia a
nagyanyám meghívását. Ez nagyon is személyes dolog. Belegyalogol a
magánéletembe, a biztonságomba. Ő hangsúlyozta, hogy testi síkon akarja
tartani a dolgokat, most mégis itt van, és behatol a világomba, amely, ha
mégoly kicsi is, azért mégiscsak az enyém. Itt már rég nem csak a testi
dolgokról van szó.
Épp amikor erre gondolok, érzem, hogy a lába a térdemhez dörgölőzik, és
kizökkent elmélkedésemből. Felnézek rá, miközben enni próbálok, és látom,
hogy nagyira néz és figyelmesen hallgatja a fecsegését. Hogy miről van szó,
arról fogalmam sincs, mert egyre csak Miller szavai csengenek a fülemben,
újra és újra.
„És amíg ezt csinálod velem, addig köteles vagy orvosolni is.”
„Különben pedig a saját szabályaimat is felrúgtam abban a pillanatban, ahogy
hozzád értem.”
Miféle szabályok lehetnek ezek, és mennyi ideig fogom ezt csinálni vele?
Szeretnék hatást gyakorolni rá. Azt akarom, hogy a teste épp ugyanúgy reagáljon
az enyémre, ahogy az enyém az övére. Amint sikerül túllépnem az erkölcsi
gátlásokon, amelyek próbálnak távol tartani tőle, minden olyan könnyű lesz –
túlságosan könnyű… ijesztően könnyű.
– Ez pompás volt, Josephine – jelenti ki George, s evőeszközeinek koccanása
a tányéron megtöri a beszélgetés távoli zsongását. Visszazökkenek a jelenbe,
ahol Miller most is itt van, nagyi pedig csúnyán néz George-ra az
ügyetlensége miatt. – Elnézést – mondja George meghunyászkodva.
– Elnézést – teszi le Miller akkurátusan az evőeszközt üres tányérja mellé,
aztán megtörölgeti a száját a hímzett szalvétával. – Használhatnám a
mosdót?
– Hát persze! – fuvolázza nagyi. – A lépcső tetejénél lévő ajtó.
– Köszönöm – áll fel, összehajtogatja a szalvétát, a tányérja mellé teszi,
aztán székét az asztal alá tolja, és kimegy.
Nagyi követi a tekintetével.
– Ezen a fenéken aztán van mit nézni – mélázik.
– De nagyi! – szólok rá elhűlve.
– Feszes, tökéletes formájú. Livy, hagyd, hogy elvigyen vacsorázni.
– Viselkedj! – pillantok le a tányéromra, az alig megkezdett marhahúsra.
Képtelen vagyok enni. Mintha transzban lennék. – Leszedem az asztalt –
nyúlok Miller tányérjáért.
– Segítek – George fel akar állni, de a vállára teszem a kezem, és kissé
megnyomom, hogy maradjon csak ülve.
– Hagyd csak, George. Intézem.
Nem ellenkezik, inkább újratölti a borospoharakat.
– Hozd a borított ananásztortát – mondja nagyi a hátamnak. Egy rakás
tányérral a konyhába indulok, hogy addig is távolabb legyek Millertől, bár most
nincs is a helyiségben. Nem ellenkeztem, amikor azt mondta, hogy menjek vele
el hozzá este, pedig kellett volna. Mit fogok mondani a nagyinak? Nincs
menekvés a tény elől, hogy ő az oka közelmúltbéli hangulatingadozásaimnak.
Még sosem volt ilyen zűrzavar a fejemben. Elvesztettem az irányítást az
események fölött, semminek nincs többé értelme, én pedig nem vagyok szokva
az ilyesfajta érzésekhez. De a leginkább zavarba ejtő az egészben ez a férfi, aki
minden bajom forrása. Ez a kifürkészhetetlen, gyönyörű férfi, aki szívfájdalmat
okoz minden szempontból.
Testiség.
Semmi érzés.
Semmi szentimentalizmus.
Csak egy éjszaka.
Huszonnégy óra, amiből még tartozom neki tizenhattal. Ez pont kétszer
annyi, mint amennyit már lehúztam vele – még kétszer ennyi élmény és
vágy… és kétszer akkora fájdalom, ha véget ér.
– Szinte hallom a gondolataidat.
Összerezzenek, és megfordulok, kezemben a tányérokkal. – Megleptél – lehelem,
és leteszem a edényeket a pultra.
– Elnézést – mondja őszintén, és odajön. Nem akarom, mégis hátrálok. –
Megint újrajátszod a dolgokat?
– Csak elővigyázatos vagyok.
– Elővigyázatos? – Most már előttem áll. – Én nem annak mondanám.
Felpillantok rá, de próbálom elkerülni a tekintetét.
– Nem?
– Nem. – Gyengéden megfogja az állam, és arra késztet, hogy ránézzek. – Én
bolondságnak nevezném.
A tekintetünk találkozik, akárcsak a szánk, de csak hozzáérinti az enyémhez.
Szerintem nincs semmi ostobaság abban, ha kerülöm Miller Hartot.
– Nem látok beléd – mondom halkan, de ettől még nem húzódik távolabb.
– Nem akarom, hogy belém láss, Livy. El akarok merülni a kéjben, amit adsz
nekem.
Szinte cseppfolyóssá válok mellette, annak dacára, hogy szavai csak
alátámasztják, amit már eddig is tudtam. Én is szívesen elmerülnék a kéjben,
amit ő ad, csak az utána következő érzéseket nem akarom.
– Nagyon megnehezíted a dolgomat.
Keze a derekamra téved, és elindul felfelé, a nyakamhoz.
– Nem. Inkább végtelenül megkönnyítem. A túl sok gondolkodás nehezíti
meg, és te túl sokat gondolkodsz – csókolja meg az arcom, aztán a nyakamba
fúrja az orrát. – Hadd vigyelek ágyba.
– Akkor valami olyanná válnék, amilyen megfogadtam, hogy soha nem
leszek.
– És az milyen? – Finoman csókolgatja a nyakam, és azért csinálja, mert
tudja, hogy vívódom. Okos ember. Borzolgatja az érzékeimet, de leginkább az
agyamat.
– Olyan, aki ki van szolgáltatva egy férfi kényének-kedvének.
Határozottan megereszkedik a szája vonala. Nem csak képzelem. Kihúzza
arcát a nyakam menedékéből, és elgondolkodva szemügyre vesz. Aránylag
sok idő telik el így – elegendő ahhoz, hogy az agyam elidőzzön az
érintéseken, a közös csókokon, s a közösen felszított szenvedélyen. Mintha az
egészet az ő szemével látnám, és arra gondolok, hogy talán ő is ugyanígy
újraéli ezeket a pillanatokat. Végül odanyúl, és a kézfejével végigsimít az
arcomon.
– Ha itt valaki ki van szolgáltatva, akkor az én vagyok, neked, Livy. – A
tekintete a számra téved, és már hajol is felém. Én pedig nem teszek semmit,
hogy megállítsam.
– Vissza kéne mennünk az asztalhoz – próbálok kiszabadulni, és elfordítom
az arcom.
– Csak akkor, ha megígéred, hogy eljössz velem. – Váratlanul felemel, és a
pultra ültet. Tenyerével a combomra támaszkodik, odahajol, és rám mered.
Várja a beleegyezésemet. – Mondd ki.
– Nem akarok.
– De igen – tolja az orrát az orromhoz. – Még soha semmit nem akartál
ennyire az életedben.
Igaza van, de attól még nem lenne bölcs dolog.
– Nagyon bízol magadban.
Megrázza a fejét, a szája kicsit felfelé görbül, és hüvelykujját végighúzza az
alsó ajkamon.
– Mindkettőnket próbálsz szavakkal meggyőzni, de minden más épp az
ellenkezőjét mondja. – A szájába dugja az ujját, és megszívja, aztán nedves
csíkot húz a nyakamon, a mellemen, a hasamon, majd a keze eltűnik a ruhám
alatt, a lábam közt. Megfeszül az álla, a hátam, és a hasam lüktetni kezd a
vágytól, hogy megérintsem. A testem minden fronton elárul, és ezt ő is tudja. –
Itt majd meleg lesz – araszol közelebb a combom tövéhez, és a fejem
előrehanyatlik, a homlokunk összeér. – És nedvesség – suttogja, és ujjai
becsúsznak oldalt a bugyim széle alá, szétkenik a nedvességet. – Azt hiszem, ha
most beléd hatolnék, akkor az izmaid rám szorulnának, és soha nem
engednének el.
– Csináld – bukik ki belőlem gondolkodás nélkül, és elkapom a karját. –
Kérlek, csináld.
– Megteszek bármit, amit akarsz, de csak az ágyamban – csókol keményen
szájon, és lehúzza a ruhám alját. – Van modorom. Nem szeretnék visszaélni a
nagymamád kedvességével, hogy ide hívott. Képes vagy uralkodni magadon
az ananásztorta alatt?
– Hogy én képes vagyok-e? – lehelem suttogva, és lenézek az erekciójára.
Látnom se kell, hogy tudjam: ott van. Kemény, és nekidörgölőzik a lábamnak.
– Hidd el, hogy küzdök magammal – igazgatja meg a ruháját, aztán leemel a
pultról, és elrendezi a hajamat. – Lássuk, milyen gyorsan tudok ananásztortát
enni. Akarsz hozni magaddal valamit?
Igazából nem. Azt akarom, hogy feledkezzen meg a jó modoráról. Hiába
próbálom összeszedni magam, amikor a forróság odalentről felszalad az
arcomba a gondolatra, hogy a nagyiék szeme elé kerüljek.
– Majd desszert után összeszedem.
– Ahogy gondolod – fogja meg a nyakam, és kivezet a konyhából. A keze
melege csak fokozza a vágyamat. Őrülten kívánom őt. Akarom ezt az
erőteljes férfit, aki annyira visszafogottan viselkedik, aztán a következő
pillanatban levet magáról minden jólneveltséget. Szemfényvesztő.
Színészkirály.
Megszállott, aki ügyesen úriembernek álcázza magát.
Ami a lehető legrosszabb ellenséggé teszi, aki csak az utamba kerülhetett.
– Hát itt vagytok! – pattan fel nagyi. – Hol az az ananásztorta?
– Ó! – fordulnék vissza, de gyorsan rádöbbenek, hogy amíg Miller fogja a
nyakamat, úgyse megyek sehová.
– Nem számít – int nagyi a székem felé. – Ülj csak le, majd én behozom.
Miller szinte szó szerint lerak a székre, aztán betol az asztalhoz, mintha
engem is kényszeresen el akarna rendezni, mint minden mást.
– Jól ülsz?
– Igen, köszönöm.
– Szívesen. – Leül mellém, és mindent takarosan eligazgat, mielőtt inna az
imént beforgatott borospoharából.
– Ó, ananászos borított torta! – dörzsöli össze a tenyerét George, és
megnyalja a száját. – A kedvencem! Miller, ez annyira jó, hogy bele lehet
halni.
– Tudod, George, a Harrodsban vettük az ananászt. – Nem kéne ezt
elmondanom. Nagyi meg fog ölni, de nem ő az egyetlen, aki kerítőt játszhat
itt. – Tizenöt fontot fizettünk érte, és azután hívta meg Millert ebédre.
Millernek egy pillanatra eláll a lélegzete, de aztán tűnődő mosoly ül ki az
arcára. Teljesen átmelegszem tőle.
– Ő aztán tudja, hogyan kell kényeztetni egy férfit. Csodálatos asszony a
nagymamád, Livy. Csodálatos.
– Valóban – helyeslek halkan. Időnként végtelenül idegesítő tud lenni, de
ezzel együtt csodálatos.
– Borított ananásztorta! – kiáltja nagyi, és büszkén bejön egy ezüsttállal.
Leteszi az asztal közepére, és mindenki nyújtogatni kezdi a nyakát, hogy
megcsodálja a remekművet. – Ennyire jól még sosem sikerült. Megkóstolja,
Miller? – kérdezi nagyi.
– Örömmel, Mrs. Taylor.
– Annyira finom, hogy egy pillanat alatt végzel majd vele – mondom
társalgási modorban, aztán fogom a kanalam és Millerre sandítok. Átveszi a
tányért nagyitól az asztal fölött, és leteszi, majd pár milliméterrel elforgatja
az óramutató járása szerint.
– Ebben biztos vagyok. – Miller nem néz rám, és nem kezd enni. Udvariasan
megvárja, amíg a nagyi mindenkit kiszolgál, aztán leül, és kézbe veszi a
kanalát. A jólneveltsége nem engedi, hogy beváltsa az ígéretét, és gyorsan
eltüntesse az adagját. Nem tehet róla.
Fogja a kanalát, az édességbe mélyeszti, és lehasít belőle egy darabot. Végtelen
precizitással a szájához emeli, és belehelyezi. Szememmel követem a kanál
útját a tányértól a szájáig, a saját kanalam a levegőben előttem. Az egész lénye
nevetséges módon vonzza a tekintetemet, és kezdem feladni az erőlködést,
hogy próbáljak ellenállni neki. Úgy tűnik, hogy a szemem épp annyira kívánja
őt, mint a testem.
– Jól vagy? – kérdezi, és néz engem, ahogy nézem őt, miközben újabb
falatot vesz magához. Még az sem tart vissza, hogy tisztában van a
szégyentelen bámulásomnak.
– Igen, jól vagyok. Csak arra gondoltam, hogy még sosem láttam senkit, aki
ennyire lassan tudta volna enni a nagymamám süteményét. – Magamat is
megdöbbentem szuggesztív megfigyelésemmel, és Miller köhögni kezd. Kezét
a szája elé kapja. Ez annak a jele, hogy őt is sikerült megdöbbentenem.
Örülök neki. Az az érzésem, hogy tartanom kell a lépést, ha újabb tizenhat
órát szándékozom vele tölteni, úgyhogy akár most is elkezdhetem.
– Jól van? – üti meg a fülem nagyi aggódó hangja. Biztosan az arcán is
aggodalom tükröződik, de nem nézek rá, mert Miller zavara olyan újdonság,
amelynek egyetlen pillanatát sem akarom elmulasztani.
Abbahagyja a rágást, leteszi a kanalat, és megtörli a száját. – Elnézést. –
Megfogja a poharát, és rám néz, aztán a szájához emeli. – A jó dolgokat
lassan kell kiélvezni, Livy, nem kapkodva – kortyol bele a borába, és érzem,
hogy a lába az enyémet súrolja az asztal alatt. Ismét megdöbbentem magam
azzal, hogy titokban rámosolygok és megőrzöm a nyugalmam.
– Tényleg fantasztikus, nagyi – utánzom Millert, és a számba veszek egy
falatot, lassan megrágom, lassan nyelem le, majd lassan megnyalom a szám.
És tudom, hogy mindezek megteszik a kívánt hatást, mert a bőrömet szinte
kiégeti kék pillantása. – Neked ízlik, George?
– Hát hogyne! – George hátradől a széken, és elégedett sóhajjal
megsimogatja a hasát. – Kénytelen leszek kigombolni a felső gombomat.
– George! – szisszen fel nagyi, és George karjára paskol. – Asztalnál
vagyunk!
– Máskor nem szokott zavarni az ilyesmi – morogja George.
– Jó, de most vendégünk van.
– Ez itt az ön otthona, Mrs. Taylor – szól közbe Miller. – Megtiszteltetés,
hogy itt lehetek. Ez volt a legjobb Wellington, amit valaha is kóstolhattam
életemben.
– Ó – legyint nagyi szerénykedve. – Maga túl kedves, Miller.
A szégyentelen nyalizó!
– Jobb, mint a kávém? – Szórom a zavarba ejtő megjegyzéseket, de
egyszerűen nem tudom megállni.
– A te kávédhoz hasonlót sem kóstoltam soha – vág vissza szelíden, és
felvonja a szemöldökét. – Remélem, hogy tartogatsz majd egyet nekem
holnap dél környékére is, amikor majd arra járok.
Derűs mosollyal megrázom a fejem, élvezem bennfentes beszélgetésünket.
– Americano, dupla dupla, két cukor, félig felengedve.
– Már alig várom – feleli azzal a halvány kis fél mosollyal, amit annyira
szeretek látni, de csak néhányszor volt részem benne, amióta ismerem. –
Mrs. Taylor, ugye nincs kifogása ellene, ha elhívom Oliviát magamhoz egy
italra?
Mellbe vág a magabiztossága. És miért nem engem kérdezett? A nagyanyám
úgyse fog ellenkezni. Gondolom, azonnal keresni kezd majd valami
selyemneglizsét a fehérneműs fiókomban, hogy beletömje a táskámba
induláskor. De persze hiába keresgél.
– Örömmel – felelem, megelőzve, hogy a fejem fölött döntsenek. Én vagyok a
saját sorsom ura.
– Milyen udvarias, hogy megkérdez. – Nagyi izgatottsága nyilvánvaló, és
egyben ijesztő is. Minden reményét arra a kevésre alapozza, amit az
asztalánál ülő idegen férfiról tud. A teljes sztori szerintem idő előtt a sírba
vinné. – Mi majd összepakolunk, ti csak érezzétek jól magatokat!
Kihúzzák alólam a széket, mielőtt letehetném a kanalat, és már állok is.
Késedelem nélkül elindítanak a nagyiék felé. – Mrs. Taylor, nagyon köszönök
mindent.
– Semmiség! – áll fel a nagyi, és hagyja, hogy Miller kétfelől arcon csókolja,
miközben nagy szemeket mereszt rám. – Csodás este volt.
– Egyetértek – nyújtja a szabad kezét George-nak. – Nagyon örülök, hogy
megismerhettem, George.
– Én is. – George is feláll, és nagyi mellé helyezkedik, hogy kihasználja a
lehetőséget és a jó hangulatot, s lopva átfogja a derekát. – Valóban
csodálatos este volt – szorítja meg Miller kezét.
Magamban drukkolok, hogy siessenek már az udvariaskodással. A vacsora
titokzatoskodó, erős megjegyzések és lopott érintések kínosan hosszú sora
volt. A féken tartott vágy érzése szokatlan és nyugtalanító, de a szabadjára
engedésére irányuló túláradó vágy blokkolja minden értelmemet. Okos nő
vagyok… kivéve persze akkor, amikor Miller is ott van.
Érzem ujjai nyugtató nyomásait a tarkómon, és ez teljesen megsemmisíti ezt
az intelligenciát. Nem is próbálom megkeresni, mert már rég nincs sehol –
sebezhető és kétségbeesett vagyok.
Megpuszilom nagyit, George-ot, és hagyom, hogy Miller kivezessen az
ebédlőből. Akkor sem enged el, amikor leveszi zakóját a fogasról, aztán
leakasztja a farmerdzsekimet is.
– Akarsz hozni valamit?
– Nem – vágom rá gyorsan, és sietve kinyitom a bejárati ajtót, aztán kirontok
rajta. Kinyitja a kocsija ajtaját, és besegít az ülésre, aztán megkerüli a kocsit,
és beszáll. Beindítja a motort, aztán simán kifordul a járda mellől.
Visszanézek a házunkra, és látom, hogy libben a függöny. Csak elképzelni
tudom a beszélgetést George és nagyi között, de aztán elvesztem a gondolat
fonalát, amikor a hangszóróból felcsendül a Depeche Mode Enjoy the Silence-
e, és összeszalad a szemöldököm, amikor eszembe jut, hogy pontosan
ugyanezt mondta nekem a múltkor – hogy élvezzem a csendet.
– Hihetetlenül komisz voltál a vacsora alatt, Livy.
Feléje fordulok. Komisz?
– Te szorítottál sarokba engem a konyhában – emlékeztetem.
– Csak elő akartam segíteni az esti lehetőségeimet.
– Lehetőség lennék?
– Nem, hanem elszalasztott végkifejlet. – A szemét az úton tartja, az arca
szenvtelen. Vajon tisztában van vele, hogy mit mond?
– Úgy érzem magam melletted, mint egy kurva. – Az állkapcsom és az öklöm
is megfeszül, vágyam egy pillanat alatt elillan. Lehet, hogy én is sutba
dobtam néhányat a saját szabályaim közül az elmúlt hetekben, de nem vagyok
kurva, és soha nem is leszek az. – Vigyél haza.
Keményen balra rántja a kormányt, hogy bele kelljen kapaszkodnom az
ajtóba, és hirtelen egy mellékutcában vagyunk, boltok hátsórésze és raktárai
mögött. Alkonyodik, minden kísérteties és kihalt.
– Az én elszalasztott végkifejletem vagy, Livy. Senki másé. – Hirtelen
fékezéssel megáll, kikapcsolja az övét, aztán az enyémet, és hirtelen az ölébe
ránt.
– Mit művelsz? – kérdezem döbbenten, és beleborzongok a zenébe, amely
folyamatosan ostromolja a fülemet, Miller pedig az összes többi érzékemet.
A szememet.
Az orromat.
A tapintásomat.
És hamarosan az ízlelésemet is.
Hátratolja az ülést, hogy több helye legyen a derekamig felhúzni a ruhámat.
– Csak azt, amiért egész vacsora alatt könyörögtél.
– Nem könyörögtem. – A hangom fojtott suttogássá halkul. Szinte fel sem
ismerem.
– Márpedig könyörögtél, Livy. Emelkedj feljebb – utasít, és megfogja a
csípőmet biztatásképpen.
Nem állok ellen, hanem a térdemen támaszkodva felemelkedem.
– Azt hittem, vissza akarsz vinni az ágyadba.
– Úgy is lett volna, ha nem ingereltél és kínoztál volna már órák óta. Nem
bírom tovább. – Egy gumi kerül elő a semmiből, amit a foga közép kap, amíg
lenyúl és kioldja a nadrágját. – Tudom, hogy mennyire rossz szöveg, de
tényleg nem tudok tovább várni. – A farka kiszabadul a nadrágjából,
keményen és harcra készen, aztán a fogával feltépi a koton csomagolását, és
felhúzza.
Nem kapok levegőt. Kapaszkodom az üléstámlába kétoldalt a feje mellett, és
lenyűgözve bámulom. Forró hullámok támadnak a hasamban, az
ágyékomban, és magamban sürgetem, biztatom, hogy siessen már.
Elvesztettem a fejem, és a türelmetlenségem teljesen nyilvánvaló, főleg
amikor felnézek rá, és megpillantom az elhomályosuló kék szempárt meg a
nedves, szétvált ajkat.
Félrehúzza a pamutbugyit, és a nyílásomhoz igazítja magát, a combom
belsejét súrolva, mire éles, nagy levegőt veszek.
– Lassan ereszkedj le – suttogja, és egyik kezét a csípőmre teszi.
Ellenállván a kísértésnek, hogy hirtelen rázuhanjak, lassacskán araszolok
lefelé, miközben a számon át kiengedem a levegőt. A fejem hátrabillen,
ujjaim a háttámla bőrébe mélyednek.
– Miller!
– Jóságos ég! – hördül fel, és remeg a csípője. – Még sosem éreztem ilyet.
Maradj ott, ahol vagy.
Tökéletesen fel vagyok nyársalva. Érzem a farka hegyét mélyen magamban,
és reszketek, mint a nyárfalevél. Teljesen kontrollálhatatlanul. A testem
életre kel, s alig várja, hogy mozdulhasson, hogy még több kéjre tehessen
szert.
– Mozogj. – A fejem felemelkedik, s most a Milleré hajlik hátra, de lefelé néz,
az öle felé. A haja hullámos, nedves zűrzavar, szinte kiált azért, hogy
beletúrjak. Meg is teszem. Ujjaimat a hullámok közé mélyesztem, és játszani
kezdek velük, simogatom, húzkodom őket. – Kérlek, mozogj.
– Megteszek bármit, amit akarsz, Livy. – Elkapja a csípőmet, és mélyen belém
döf. Kéjesen felnyögök. – Atyaúristen, micsoda hang.
– Nem tudom visszafojtani.
– Nem is kell – feleli, és további lökésekkel táplálja a nyögdécselésemet. –
Életem végéig el tudnám hallgatni.
Lázas vágygombolyag vagyok. Még a szeretkezést is precízen csinálja,
minden mozdulatot, lökést tökéletesen kivitelez és tökéletesen felizgat vele.
Ezzel sosem tudnék betelni.
– Miller – zihálom rövid, szaggatott lélegzéssel.
– Mondd, mit szeretnél – emel meg, aztán megint magára húz, s szorosan
lehunyja a szemét. – Mondd, hogyan akarsz engem, Livy.
Mindegy. Bármit csinál, az tökéletes. Nem tud hibázni.
– Mindent akarok – lehelem, és nem csak a mozdulatokra gondolok. Örökre
akarom ezt az érzést, és nem vagyok biztos benne, hogy bárki más meg tudná
ezt adni nekem. – Csókolj meg – kérem, amikor megint felemel és visszahúz,
miközben keményen mozog a csípőjével. Kezdem elveszteni az eszem. Az
ujjaim megfeszülnek a fürtjein, térdem a derekán.
Felnéz, a keze befészkeli magát a tarkómra, és lassan, akkurátusan előrehúz,
minden sietség vagy türelmetlenség nélkül. Fogalmam sincs, hogy csinálja.
– Kiforgatsz önmagamból, Olivia Taylor – mormogja, és gyengéden birtokba
veszi a számat. – Mindent kétségbe vonok miattad, amit eddig biztosnak
hittem.
Szívesen egyetértenék, mert én is ugyanezt érzem, de a szám túlságosan el
van foglalva az ő lágy, kényeztető ajkával. Mindazonáltal elismerem, hogy ez
nyilatkozata csakis jót jelenthet. Talán mégsem hagy elmenni, miután lejárt
az időnk. Remélem, hogy nem, hisz én megint feladtam érte önmagam,
minden józanságom ellenére. De nemet mondani Millert Hartnak nem
olyasmi, amit csak úgy meg lehet tenni… vagy talán csak én nem akarom.
– Érzed, Livy? – kérdezi két gyengéd nyelves simogatás között. – Ugye hogy
semmi máshoz nem fogható?
– Semmihez – harapom meg a száját, és visszadugom a nyelvem. Felnyögök és
hozzásimulok, s belül bizsergés kezdődik, a közelgő orgazmus előjele.
Keményebben kezdem csókolni, amikor a sürgető vágy erősebb lesz az
elhatározásomnál, hogy alkalmazkodjam lassú tempójához.
– Nyugi – nyögi. – Csak lazán.
Próbálom, de lüktet és növekszik bennem, egyre tovább ösztökél. Rázkódni
kezd a fejem.
– Túl jó.
– Hé! – Abbahagyja a csókot, de a mozgást nem, és átveszi az irányítást
felettem, hogy ne siettethessem az eseményeket. – Élvezd ki.
Lecsukódik a szemem, és a fejem hátrahajlik, miközben próbálok erőt
gyűjteni ahhoz, hogy kövessem az útmutatását. Lenyűgöz az önuralma.
Minden porcikája őrülten remeg, hogy egyesüljön az enyémekkel – a szeme
lángol, a teste reszket, a farka lüktet, arca nedves a verítéktől. Mégis mintha
egészen könnyű lenne elviselnie azt a fájdalmas kéjt, amelyet mindkettőnkre
mér.
– Bárcsak az ágyamban lennél – hörgi. – Ne takard el azt a gyönyörű arcodat,
Livy. Mutasd meg.
A testem összerándul a kezdődő orgazmustól, amelyet nem tudok
visszatartani, még ha akarnám, akkor sem. Kezemmel az ablaknak
támaszkodom, de a párás felület csúszik, nem tart meg.
– Livy! – Miller elkapja a hajamat, és előrerántja a fejemet. Kezd elvadulni a
helyzet, az ő ritmusa mégis lassú és pontos marad. – Ha azt mondom, hogy
nézz rám, akkor nézz rám! – A csípője felfelé lendül, én pedig visszanyelem a
levegőt, és fülemben a saját vérem dübörgését hallom, ami kissé megzavarja a
zenét. – Tessék.
– Gyorsabban – kérlelem. – Legyen már vége.
– Nemsokára – erősödik meg a szorítása, és visszahúz a szájához, aztán
csókolni kezd, miközben én az inge ujjába kapaszkodom. A világom
szétrobban s az idegvégződéseim vadul lüktetnek. Mélyen és elégedetten
felnyögök, miközben Miller pulzálni kezd bennem.
– Tizenhat óra nem lesz elég – vallom be halkan, s intenzív testi élményeim
csak tovább súlyosbítják lelkiállapotomat. – Nem teheted ezt velem. – A szám
elindul lefelé a borostáján, aztán a nyakára tapad. A fejem elnehezült, a
testem elernyed.
– Belegondoltál már, hogy mit művelsz velem? – kérdezi Miller halkan. – Az
az érzésem, hogy azt hiszed, nekem az egész annyira könnyű.
Arcomat a nyaka hajlatába fúrva tartom, mert könnyebb kiönteni a szívem, ha
nem kell ránéznem.
– Én megadtam magam neked. Azt csinálom, amit te mondasz. – A hangom
halk és gyenge, kimerült és alázatos.
– Livy, nem is teszek úgy, mintha tudnám, mi történik – húz ki a
rejtekhelyemről, és két kezébe fogja felhevült arcomat. A tekintete komoly, és
egy árnyalatnyit zavart. – De megtörténik, és egyikünk sem tehet ellene
semmit.
– El fogsz hagyni? – ostobaság ilyesmit kérdezni egy olyan férfitól, akit ilyen
kevés ideje ismerek, de valami egymás felé húz minket, és nem csak az ő
konoksága. Valami láthatatlan, hajthatatlan erő.
Hosszan beszívja a levegőt, és magához szorít. Erős karja között a világ
legbiztonságosabb helyén érzem magam.
– Hazaviszlek, és kényeztetni foglak.
Ez nem válasz, de nem is „igen”. Valami különleges, ebben biztos vagyok.
Mindeddig nagyon könnyű volt elkerülni az ilyesfajta érzéseket, de Miller
Hartnak nem tudok ellenállni, és bár nem teljesen értem őt, fel akarom
fedezni – teljes egészében. A morzsák, amelyeket eddig elém vetett, inkább
csak felbőszítettek, de ebben a színleg tökéletes úriemberben több van, mint
ami látszik.
És én mindent tudni akarok.
Elszakadok tőle, és lassan elemelkedem az öléből. Félig ernyedt férfiassága
kicsusszan belőlem. Visszahuppanok az anyósülésre, és kipillantok a szürke,
szemetes mellékutcára, míg ő rendezgeti magát mellettem, a zene pedig
elhallgat. Az elmém kis darabja arra biztat, hogy most álljak fel és menjek el,
amíg újra el nem kezdi, de aránylag könnyen ellent tudok állni a
késztetésnek. Nem megyek sehova, ha nem muszáj. Egy dolog volt, amit
valaha is elhatároztam: hogy nem kerülök ilyen helyzetbe. Most inkább arra
vagyok elszánva, hogy itt maradok, bármi legyen is az ár a szívem
szempontjából.
TIZENKETTEDIK FEJEZET

Ezúttal már a hetedik emeletig bírom szusszal, Millernek csak onnantól kell
cipelnie. Nem csoda, hogy olyan teste van, mint egy mitológiai istennek.
– Kérsz valamit inni? – Megint éles és hivatalos, de a modora változatlan.
Kinyitja előttem az ajtót, én pedig belépek, és azonnal a szemembe ötlik a
hatalmas, friss virágcsokor a kerek asztalon.
– Nem, köszönöm – kerülöm meg lassan az asztalt, és belépek a nappaliba.
Végignézek a képeken.
– Vizet?
– Nem.
– Kérlek, ülj le – mutat a kanapéra. – Én felakasztom ezeket – mutatja fel a
zakóját meg a dzsekimet.
– Oké. – Feszült a hangulat, az őszinte szavak olyan súrlódást okoztak,
amitől szabadulni akarok. Aztán lágy zene csendül fel. Körülnézek, hogy
honnan jöhet, miközben magamba szívom a nyugodt ütemet és a sima
férfihangot. Felismerem. Passengertől a Let Her Go. Nekilódulnak a
gondolataim.
Miller visszatér, mellény és nyakkendő nélkül, kigombolt nyakú ingben. Sötét
folyadékot tölt egy magas pohárba, és most látom az üveg címkéjét. Scotch.
Leül előttem a dohányzóasztal sarkára, és lassan iszogat, de aztán egyszer
csak majdhogynem rosszalló pillantást vet a pohárra, kiissza és leteszi az
asztalra.
Összekulcsolja a kezét és elgondolkodva néz rám. Azonnal meg is rémülök
ettől a pillantástól.
– Miért nem iszol soha, Livy?
Okkal rémültem meg. Mindig azt hajtogatja, hogy nem akar belemenni a
személyes dolgokba, mégis simán feltesz nekem személyes kérdéseket és
behatol a személyes terembe, konkrétan az otthonomba és az ebédlőmbe.
Persze ezzel nem szembesítem, hiszen épp azt szeretném, hogy ez az egész
igazán személyessé váljon.
– Nem bízom magamban.
Meglepetten vonja fel a szemöldökét.
– Nem bízol magadban?
Fészkelődni kezdek és kerülöm a tekintetét, pedig tényleg szeretném végre
elmondani neki. Csak bátorságot kell gyűjtenem, hogy megfogalmazzam azt,
amit oly sokáig nem mertem kimondani.
– Livy, hányszor kell még elmondanom? Nézz rám, amikor beszélek hozzád.
És ha kérdezek valamit, akkor válaszolj. – Szelíden megfogja az államat, és
maga felé fordít. – Miért nem bízol magadban?
– Egészen más ember leszek, ha iszom.
– Nem biztos, hogy tetszik, amit hallok. – Ezt ki sem kellett volna mondania.
Látom a szemén.
Érzem, hogy elvörösödöm, biztosan égetem az ujja hegyét is.
– Egyszerűen nem illünk össze.
– Részletezd – utasít, és összeszorítja a száját.
– Nem érdekes. – Próbálom elhúzni az arcom, és egyszeriben nem is akarom
őt annyira beavatni a magánéletembe. A reakciója az oka. Nincs szükségem
még több megszégyenülésre.
– Ez kérdés volt, Livy.
– Nem, ez parancs volt – csattanok fel védekezőn, és sikerül kitépnem magam
a keze közül. – Annak pedig inkább nem óhajtok engedelmeskedni.
– Elutasító vagy.
– Te pedig indiszkrét.
Egy kicsit meghátrál, de gyorsan összeszedi magát.
– Csak találgatok, és az a megérzésem, hogy korábban csak italos állapotban
szexeltél.
Még vörösebb leszek.
– A megérzésed helyes – morgom. – Ennyi elég, vagy szeretnél teljes listát
is, hogy kivel, mikor és hol?
– Nincs szükség pimaszkodásra.
– De, Miller. Melletted igenis van.
Összehúzza acélkék szemét, úgy mered rám, de nem szid meg
modortalanságom miatt.
– Részleteket akarok.
– Nem, nem akarsz.
– Az édesanyád. – Erre azonnal megmerevedem, és látszik rajta, hogy ez neki
is feltűnt. – Amikor el kellett bújnom a szobádba, a nagymamád említette az
anyádat.
– Nem érdekes.
– De igen.
– Prostituált volt – tör elő belőlem önkéntelenül. Magam is megdöbbenek, és
Millerre sandítok, hogy lássam a reakcióját.
Szólni akar, de csak valami döbbent horkantásra futja. Sikerült
ledöbbentenem, ahogyan előre sejtettem, de jó lenne, ha legalább mondana
valamit… bármit. Ő hallgat, de én nem.
– Eltaszított magától. A nagyszüleim nyakába varrt, hogy ő kedvére élhessen
a szexnek, az italnak és a drága ajándékoknak.
Figyelmesen néz. Nagyon szeretném tudni, hogy mire gondol. Úgy sejtem,
nem túl jó dolgokra.
– Mondd el, mi lett vele.
– Már elmondtam.
Igazít egyet a poháron és megint rám pillant.
– Csak annyit mondtál, hogy pénzt fogadott el… szórakoztatásért cserébe.
– És ez minden, amit tudni lehet.
– Vajon hol lehet most?
– Valószínűleg meghalt – fröcsögöm undokul. – Egy cseppet sem érdekel.
– Meghalt? – hördül fel, és mintha valami érzés látszana rajta. Egyre jobban
belejövök, hogy reakciókat csikarjak ki belőle.
– Meglehet – vonok vállat. – Álomvilágban élt. Minden férfi, akivel dolga
volt, beleszeretett, de soha senki nem kellett neki, még én sem.
Miller arca ellágyul, vonásain együttérzés tükröződik.
– Miből gondolod, hogy meghalt?
Nagy levegőt veszek, próbálok erőt meríteni, hogy el tudjam mondani azt,
amit eddig mindenki mással kerültem.
– Túl sokszor került össze nem megfelelő férfiakkal, és van egy bankszámla
tele hosszú évek felhalmozott keresményével, amihez hozzá sem nyúlt, amióta
eltűnt. Alig hatéves voltam, de arra emlékszem, hogy a nagyszüleim
folyamatosan vitatkoztak rajta. – Azonnal felmerülnek bennem haragvó
nagyapám és síró nagyanyám képei. – Rendszeresen eltűnt több napra, de
akkor egyáltalán nem jött haza. Három nap után a nagyapám értesítette a
rendőrséget. Nyomozás indult, kikérdezték az aktuális szeretőjét, és az előtte
lévő számos férfit, de mivel látták, kivel van dolguk, hamar lezárták az ügyet.
Én még kicsi voltam, nem értettem a helyzetet, de tizenhét évesen
megtaláltam a naplóját. Abból aztán mindent megtudtam, teljes
részletességgel.
– Én… – nyilván nem tudja, mit mondjon, úgyhogy beszélek tovább. Valamiféle
megkönnyebbülést érzek, amiért kitárulkozhatom, még ha emiatt esetleg
elhagy is.
– Nem akarok olyan lenni, mint az anyám. Nem akarok inni és érzelmek
nélkül szexelni. Mert az lealacsonyító és értelmetlen. – Amint ezt kimondom,
észbe kapok, de végül is eddig sem adtam okot Millernek, hogy azt higgye:
részemről nincsenek érzelmek a dologban. – Ő ezt az életformát választotta a
családja ellenében. – Magamat is meglepem, hogy sikerül rezzenéstelenül
tartani a hangomat, pedig a puszta hallása is fizikai fájdalmat okoz.
Miller felfújja az arcát, aztán kiengedi a levegőt, majd fogja az üres poharat és
rosszallón rámered.
– Megdöbbentettelek? – kérdezem, és arra gondolok, hogy most nekem is
jólesne valami rövidital.
Úgy néz rám, mintha elment volna az eszem, aztán feláll és odamegy a
bárszekrényhez, újabb whiskyt tölt magának, de ezúttal csak a szokásos
kétujjnyi adag felét. Majd, legnagyobb meglepetésemre, tölt egy másik
pohárral is, aztán visszatér a helyére velem szemben. Felém nyújtja az új
poharat.
– Igyál.
Kissé bután nézek az orrom alá dugott italra.
– Épp az előbb mondtam, hogy…
– Olivia, egy pohárkával nyugodtan megihatsz anélkül, hogy
eszméletlenségig berúgnál.
Óvatosan a pohárért nyúlok és táveszem.
– Köszönöm.
– Nagyon szívesen. – Ezt gyakorlatilag morogja, aztán ledönti a saját italát. –
És az apád?
Itt némi erőfeszítésre van szükségem, hogy elnyomjak egy gúnyos kacajt,
inkább csak vállat vonok, mire ő fúj egyet a pohár pereme fölött.
– Nem ismered?
Megrázom a fejem.
– Gyűlölöm az anyádat.
– Micsoda? – hüledezem. Azt hiszem, hogy rosszul hallok.
– Gyűlölöm – ismétli mély átéléssel.
– Én is.
– Remek. Akkor mindketten gyűlöljük anyádat. Örülök, hogy ezt tisztáztuk.
Most meg én nem tudom, hogy mit mondjak. Némán ülök és nézem, ahogyan
egymást kergetik a fejében a gondolatok, és ahogy időnként levegőt vesz,
mintha mondani akarna valamit, de aztán meggondolja magát. Nincsenek
szavai. Ez rossz, és semmiféle udvariaskodás nem tudna javítani rajta. Ez az
én történetem. Nem tudok változtatni azon, hogy ki volt az anyám, mit tett,
és azon sem, hogy ez milyen hatással volt az én életemre.
Végül mégis megszólal, de várakozásommal ellentétben nem kérdez.
– Ezek szerint én vagyok az egyetlen józan szeretőd?
Bólintok, és hátradőlök a kanapén, hogy kissé távolabb kerüljek tőle, de a
tekintetemet képtelen vagyok elfordítani.
– Na és élvezted?
Ostoba kérdés.
– Megrémít.
– Én rémítelek meg?
– Az rémít meg, amit érzek miattad. Nem igazodom el, ha rólad van szó –
suttogom, lassan feltárva előtte az összes kártyámat.
Poharát akkurátusan az asztalra helyezi és térdre ereszkedik előttem.
– Mellettem érzed, hogy élsz. – A hátam mögé csúsztatja a kezét, és előbbre
húz, amíg az arcunk egészen közel kerül, s leheletünk összevegyül a szájaink
közti szűk térben. – Én nem vagyok afféle kedves vagy gyengéd férfi, Olivia –
mondja, mintha próbálna ő is megosztani magából egy picit. – A nőknek
kizárólag egy dolog miatt kellek, éspedig azért, mert sosem adtam nekik okot
rá, hogy bármi mást várjanak.
Ezernyi szó tolul az ajkamra, de nem akarom elsietni.
– Bármi mást, életük legjobb dugásán kívül – mondom halkan.
– Pontosan. – Elveszi a poharamat, és megfogja a kezem, aztán a vállára
simítja a tenyeremet.
– Ezt ígérted – emlékeztetem.
Lassan leereszkedik a szemhéja.
– Nem hinném, hogy be tudnám tartani az ígéretemet.
– Mit nem mondasz? – kérdezek vissza, hogy megerősítést kapjak: nem csak
képzelődöm, vagy nem csak együttérzésből beszél. A válla megereszkedik
kicsit egy fáradt sóhajjal, de nem emeli fel a tekintetét, és hallgat. – Úgy illik,
hogy válaszolj, ha kérdeznek – mormogom, mire meglepetten felkapja a fejét.
De nem hátrálok meg. Szeretnék megerősítést kapni arra, hogy mi történik.
– Azt mondom, hogy kényeztetni akarlak – billen oldalra a feje, aztán előre, és
birtokba veszi az ajkam, magával ragad. Most ő zárkózik be, de nem sürgetem a
beismerést. Tudok várni, és addig is hagyom kényeztetni magam.
Meglepődöm, amikor ledőlünk a kanapéra és a hátára manőverezi magát,
engem pedig széttárt combja közé, amíg el nem terülök rajta. Egyelőre még
ruhában vagyunk, és kísérletet sem tesz rá, hogy ezen változtasson.
Szemlátomást elégedett azzal, hogy kicsókolja belőlem a lelket. Sötét
borostája karistolja a bőrömet, éles ellentétben szájának puhaságával, de
ebben az örömteli állapotban alig érzem a dörzsölést. Miller mellett a dolgok
olyan természetesen történnek. Ő vezet, én pedig megyek utána. Nem kell
gondolkodnom, csak cselekszem, ezért is kezdem kigombolni az ingét, hogy
érezzem a bőre melegét a tenyerem alatt. Belenyögök a szájába és megérzem
az első szikrát, amikor a kezem végigsiklik a hasán, enyhén bukdácsolva az
izomkötegeknél.
– Megint ez az édes hang – mormogja, és összefogja az arca köré lógó
rengeteg szőke hajat. – Függőséget okoz. Te okozol függőséget.
A kéje felbátorít, a szám végigkalandozik az egész arcán, amíg a nyakához
érek, és orromba csap az a részegítő, férfias illat.
– Annyira jó az illatod. – Megindulok lefelé a mellkasán, mindenféle
gondolkodás vagy utasítás nélkül. A mellbimbói kemények, és a nyelvem
lecsap rájuk, körözve, nyaldosva. Miller megmozdul és felnyög alattam. Kéjes
hangjai csak még inkább felbátorítanak, és a hasamnak feszülő keménység
eszembe juttatja, hol szeretnék lenni. Meg akarom ízlelni. Érezni akarom a
számban.
– A francba, Livy. Hová mész? – emeli fel a fejét, és lenéz rám, aztán a feje
alá teszi a kezét. – Nem muszáj ezt csinálnod.
– De én akarom – simítok végig a nadrágján, kigombolom, aztán óvatosan
lehúzom a cipzárt, miközben nézem őt, ahogy néz engem.
– Ne, kérlek, így is jó, Livy.
– A-ka-rom.
A tekintete bizonytalan, a keze láthatóan megfeszül a fején, ahogy
visszahanyatlik a párnára.
– Csak nyugodtan.
Magamban elmosolyodom. Magabiztosság tölt el. Tetszik a sebezhetősége, jó
érzés. Nem riasztotta el szégyenletes múltam. Elkezdem lehúzni róla a
nadrágot, és közben feltérdelek. Mindössze egy szál fekete bokszer marad rajta,
ami feszesen simul rá. Túl jól néz ki ahhoz, hogy ezt is lehúzzam róla, de ami
alatta van, az még jobban izgat. A földre lököm a nadrágját, és a bokszer
derekába akasztom az ujjam, aztán lassan húzni kezdem lefelé, végig izmos
combján. Felpillantok az arcára, aztán inkább vastag, kemény farkára
koncentrálok, amely az alhasához tapad. A nyelven önkéntelenül mozdul és
nyalja végig az alsóajkamat, miközben csodálom őt gyönyörű férfiasságában.
Nem félemlít meg eres keménysége. Sokkal inkább felizgat.
Miután a bokszerja is a nadrág mellé kerül a földre, lekuporodom, és
kényelmes testhelyzetet veszek fel, kezem a csípőjén nyugszik, az orrom
gyakorlatilag a farka hátoldalának támaszkodik. Lenézek és látom, ahogy
megrándul, aztán nyílik a szám, és rálehelek. Lassan megemelkedik a csípője,
felém nyomul. Nagy levegőt veszek.
– Livy, te jó ég, érzem a leheleted melegét. – Felemeli a fejét és mohó
tekintettel méreget. – Minden oké?
– Bocs, csak… – Megint lenézek.
– Semmi baj. – Könnyű volt meggyőznie, és szavaira előmerészkedik a
nyelvem, és először ízlelem meg Miller Hartot. Követem az ösztöneimet, és
egyenesen felfelé nyalok a farkán, menet közben feltérdelve. Még sosem
éreztem ilyen ízt.
– Ó, a francba – hanyatlik hátra a feje, és tenyere az arcomra tapad, amit jó
jelnek vélek, úgyhogy a kezembe veszem, és meghúzom, mire egy gyöngyöző,
átlátszó csepp jelenik meg a makkja végén. Lenyalom, és ennek van csak
igazán jó íze.
Némileg elbátortalanodom, és csak nehezen őrzöm meg magabiztosságomat.
Olyan vastag és hosszú. Sosem fogom tudni az egészet befogadni. Korábbi
hetykeségem elpárolgott, de nagyon igyekszem, hogy ne csináljak teljesen
hülyét magamból. Némán szitkozódom, aztán megelégelem saját
tétovaságomat, és a számba veszem, amíg a torkom aljáig nem ér.
– Bassza meg! – rándul felfelé a csípője, amitől beljebb nyomul, én pedig
fuldokolni kezdek, és gyorsan visszahúzódom.
– Elnézést! – hörgi fojtottan. – A francba is, Livy, elnézést!
Önmagammal elégedetlenül késlekedés nélkül megint a számba veszem, de
most csak félig, aztán felfelé húzódom, és megint vissza. Meglep a simasága.
Jó érzés – a melege, a keménysége a sima bőr alatt.
Felveszek egy kényelmes ritmust, és kéjes nyögései csak bátorítanak,
miközben a kezem szabadon vándorol, felfedezi a hasát, a combját, a
mellkasát.
– Livy, hagyd abba. – A hasizma megfeszül, ahogy ülő helyzetbe emelkedik, a
térdei is felemelkednek, és kifordulnak oldalra, én pedig széttárt lába közt
térdelek, a fejem az ölében. – Hagyd abba! – A keze a hajamban, úgy irányít
fel-le, lassan, türelmesen. Mondani azt mondja, hogy hagyjam abba, de a
tetteivel bátorít. – Jesszusom – hörgi, és érzem, hogy az egyik kéz eltűnik a
hajamból, a ruhám cipzárja pedig lassan elindul lefelé a hátamon. – Gyere fel
– húzza meg a ruha szegélyét.
Egy kicsit becsapva érzem magam, de engedelmeskedem, és kiengedem a
számból. Felemelem a fenekem a sarkamról, és kezemet a levegőbe nyújtom.
A ruhám elindul felfelé, én pedig lenézek rá, gyönyörködöm kócos hajában,
amely ziláltan göndörödik. Néhány pillanatra eltűnik a szemem elől, amíg
áthúzza a ruhát a fejemen, aztán lazán a földre dobja, majd a hátam közepére
nyúl, hogy kikapcsolja a melltartómat. Lassan végighúzza a karomon, aztán
leejti, majd finoman megfogja a csípőmet és előrehajolva a hasamra tapasztja
a száját. Lenyúlok és kezdem letolni az inget a válláról, hogy mihamarabb
meztelenül láthassam és érezhessem, ő pedig együttműködik, és amikor épp
kell, elengedi egyik, majd másik kezével, hogy levehessem róla a maradék
ruhát, de a szájával végig a hasamon kalandozik, majd végigsiklik a
csípőmön.
– Fantasztikus a bőröd, Livy. – A hangja mély és rekedtes. – Te vagy
fantasztikus.
Ujjaim megtalálják a haját, és a tarkóját látom, miközben ráérősen legelészik
a köldökömön. Mint mindig, most is lassú, gyengéd és precíz, amitől a testem
zümmögni kezd és szemem álmatagon lecsukódik. Amit csinálunk, abban
semmi sem utal arra, hogy ez csupán szex lenne – tényleg semmi. Lehet,
hogy nem vagyok túl tapasztalt, de azt tudom, hogy ez több mint szex. Több
kell hogy legyen, mint szex.
Jól érzem magam ülő alakja előtt térdepelve, hogy élvezkedjen, ameddig csak
akar. Mindenhol ott van a keze, megmarkolja a fenekemet, finoman
végighalad a gerincemen, aztán lefelé indul a combom hátsó felén. Érzem,
hogy hüvelykujja bekúszik a bugyim széle alá, és húzni kezdi, amíg az
alsónemű a térdemhez ér, de ott elakad. Előrehajtom a fejem és kinyitom a
szemem – látom, hogy felnéz rám. A szeméből süt a vágy, miközben lustán
pislog, mintha sűrű pillái túl nehezek lennének, s csak erővel tudná nyitva
tartani.
– Mi lenne, ha bezárnám az ajtót, és örökre itt maradnánk? – indítványozza
mormogva, mire felemelem az egyik lábam és hagyom, hogy lehúzza róla a
bugyit. – Felejtsd el a kinti világot és legyél csak velem.
Visszaereszkedem a térdemre, a fenekem a sarkamon támaszkodik.
– Az „örökre” sokkal több lenne, mint egy éjszaka.
Megrándul a szája és kinyújtja a kezét. Hüvelykujja a mellbimbómat súrolja.
Lepillantok és eszembe jut a mellek hiánya, de ez őt láthatóan nem zavarja.
– Az lenne – mélázik, de közben arra koncentrál, hogy a megkeményedett
bimbó körüli sötét udvart járja körbe az ujjával. – Ostoba alku volt.
A szívem több ütemet is kihagy, és a reményeim őrült magasságokba
szárnyalnak.
– Nem adtunk rá kezet egymásnak – emlékeztetem. – És nem is dugtunk rá
úgy rendesen.
Megszédít, ahogy a mellemre mosolyog, aztán rám emeli kék tekintetét.
– Egyetértek – húz le magához, hogy az orrunk majdnem összeér. Nem
tudom megakadályozni, hogy az arcomra kiüljön a mosoly a válaszától és az
arckifejezésétől. – És szerintem még be sem törtelek rendesen.
– Egyetértek – szélesedik a mosolyom. Pedig mindketten tudjuk, hogy több
mint kielégítően be vagyok törve. Ez egy burkolt, kölcsönös tudomásulvétel és
megegyezés. Ő is hosszabb időre akar engem, ahogyan én is őt.
Mindkettőnket meghökkent ez a felismerés. – Esetleg most akarsz még
jobban betörni? – kérdezem ártatlanul. Felemelkedem és elhelyezkedem az
ölében.
Segít elhelyezni a lábamat a dereka mögött, mielőtt megmarkolná a
fenekemet és közelebb húzna.
– Azt hiszem, kötelességem megtenni – harap a számba finoman. – És én
mindig teljesítem a kötelességemet, Olivia Taylor.
– Akkor jó – lehelem, a szájára tapadok, és ujjaimat összefonom a tarkója
mögött.
– Hmm – zümmögi, lelógatja lábát a kanapéról, és feláll. Úgy szorít magához
és emel fel, mintha tollpihe lennék. Elindul a hálószoba felé, ott pedig
egyenesen az ágyhoz megy, rátérdel az egyik végére, aztán térdelve halad
tovább, míg végül megfordul, hátát a fejtámlának támasztja, én az ölében.
Kihajol oldalra és kinyitja az éjjeliszekrény felső fiókját. Kotont szed elő, és
odaadja nekem.
– Húzd fel.
Megdermedek az ölében, és utálom magam érte. Halvány fogalmam sincs,
hogy kell az ilyesmit csinálni.
– Nyugodtan csináld te. – Próbálok nyugodtnak tűnni, nem pedig rémültnek.
– De én szeretném, ha te csinálnád – tol lejjebb az ölében, és elém tartja
merev, függőleges farkát, aztán felém nyújtja a fóliatasakot. – Tessék.
Ránézek, ő pedig biztatón bólogat, úgyhogy óvatosan kinyújtom a kezem és
elveszem tőle.
– Nyisd ki – utasít. – Tedd a hegyére, és óvatosan göngyölítsd le.
Nyilvánvaló a tétovázásom, amikor vigyázva feltépem a tasakot és kihúzom a
gumit, aztán forgatni kezdem az ujjaim között. Néma fogadalmat teszek,
aztán nagy levegőt veszek, és követem az utasítását: széles makkja tetejére
teszem a gumit.
– Tartsd a csúcsát – leheli. Hátradől, és figyelmesen néz.
A mutató- és hüvelykujjam közé veszem a csúcsot, a másik kezemmel pedig
végiggöngyölítem a farkán, amíg el nem fogy. Megint bosszankodni kezdek,
amiért el kell takarni.
– Ez az – mosolyodik el, miközben koncentrálok, aztán visszahúz az ölébe,
annyira, hogy még a térdét is feljebb tudja emelni mögöttem egy kicsit.
Késztetést érzek, hogy feljebb emelkedjem, és a nyílásomhoz illeszti a farkát.
Mindketten felhördülünk, amikor leereszkedem. Egyenesen az eksztázisba
repülök, azonnal eláll a lélegzetem, és a vállára támaszkodom.
Nyögdécselek, ahogy mozog bennem. Én vagyok felül, és tudom, hogy csak
akkor van mozgás, ha én kezdeményezem, de most még nem tudok mozogni.
Teljesen kitölt, de aztán kinyújtja a lábát és még mélyebbre hatol.
– Istenem! – hördülök fel, és mereven kinyúlik a karom, állam a mellkasomra
hajlik.
– Te irányítasz, Livy – zihálja. – Ha fáj, menj feljebb.
– Nem fáj – körözök egyet a csípőmmel, hogy megmutassam. – Atyavilág! –
Szinte szétvetnek a kéj forró hullámai, és az érzékeny pontomat érő súrlódás
éppen a legjobb. Arra késztet, hogy megint körözzem. – Annyira jó. – A
karom elernyed, és a tenyerem közé fogom az arcát, miközben újra és újra
köröket írok le a csípőmmel.
Előre kell dőlnöm, a homlokunk összeér, a nézésünk szenvedélye
összeütközik.
– Ez a mennyország – suttogja. – Nincs rá más magyarázat. Csípj meg.
Nem csípem meg. Felemelkedem, aztán egy erőteljes húzással leereszkedem,
hogy érezze: valódi vagyok. Az eltökéltségem táplálja a magabiztosságomat.
A nyomás, amellyel kitölt, elveszi az eszem, és olyan kéjes helyekre repít,
amelyeknek eddig a létezéséről sem tudtam. Ezt neki köszönhetem, és a
folyamatos nyögésekből ítélve én is hasonló hatással vagyok rá.
Hátrahúzódom, továbbra is körözve és tekerve, hogy a maga teljességében
lássam az arcát. A haja szanaszét, kósza tincsei nedvesen tapadnak a
homlokára, s a tarkója lágy göndörségei felpöndörödnek a nedvességtől.
Imádom.
Elnyílt szájjal figyel engem, halántékán veríték csorog.
– Mire gondolsz? – kérdezi, és a combomra csúszik a keze. – Mondd el, mire
gondolsz.
–  Arra, hogy már csak tizenhárom óránk van – mondom, és közben egy
tökéletes kavarást kivitelezek a fenekemmel. Ravasz vagyok, de a
gátlásaimat is elvesztettem.
A szeme résnyire szűkül, és a gazember döf egyet felfelé, kibillentve engem
hetykeségemből. – Maximum egy órája vagy itt. Tizenöt óránk van.
– A vacsora is volt vagy két óra – nyögök fel, és kezd elnehezülni a fejem, de
fáradhatatlanul mozgok tovább. Az a kéjes melegség szétárad a bőröm
minden tenyérnyi darabján, ami elárulja, hogy jó úton járok.
– A vacsora nem számít – túr a hajamba, és hamar megtalálja a tarkómat a
zilált, nedves fürtök alatt. – Hozzád se érhettem.
– Nem ér utólag kitalálni a szabályokat! – mordulok fel. – Miller!
– El fogsz élvezni, Livy?
– Igen! Kérlek, ne mondd, hogy te még nem – kérlelem, és lábammal
megszorítom a derekát.
– Rád mindig készen állok, Livy. – Felül, és a nyakam felé hajol. Rátapad a
szájával, csókol és harapdál. – Hadd szóljon.
Engedelmeskedem. Minden izmom összerándul, és felkiáltok. A fejem
hátrahanyatlik és szabadon leng, miközben remegve összeszorulok rajta. Az
agyamban zavarosan örvénylenek a gondolatok.
– Jesszusom! – ordít fel, ezen még félig kába állapotomban is meglepődöm. –
Livy, te lüktetsz rajtam! – irányítja tehetetlen testemet magán.
Hasznavehetetlen vagyok, csak a belső izmaim működnek, amelyek mohón
ragadják meg Millert bennem.
Hangos nyögéssel és vad csípőrándulásokkal élvez el. Én csak ringatózom a
szorításában – teljesen arra hagyatkozom, hogy megtart.
– Súlyos dolgokat művelsz velem, Olivia Taylor. Súlyos, nagyon súlyos
dolgokat. Hadd lássam az arcodat. – Segít felemelni ernyedt fejemet, de nem
maradok sokáig egyenesben, hanem előrebukom, és visszanyomom a
fejtámlához. Nem panaszkodik. Hagyja, hogy a vállába fúrjam a fejem, és
hogy lélegzethez jussak. – Jól vagy? – kérdezi, enyhe derűvel.
Nem tudok megszólalni, csak bólintok, és végigsimítok a bicepszén,
miközben ő a hátamon húzza végig a kezét. Csak egyenetlen lélegzetvételünk
hallatszik, leginkább az enyém. De kellemes. Jó érzés.
– Szomjas vagy?
Megrázom a fejem, és még mélyebbre fúrom magam. Jó ott, ahol vagyok, és
hálás vagyok, amiért odaenged.
– Elment a hangod?
Bólintok, de aztán érzem, hogy megrándul alattam. Nevet, és én nagyon
szeretném látni, úgyhogy életre rázom magam, lemászom a mellkasáról és
gyorsan a látóterembe hozom az arcát. Azon semmi sem látszik, csak közöny,
és némi döbbenet.
– Mi a baj? – kérdezi aggódva, és az arcomat fürkészi.
Levegőt gyűjtök a tüdőmbe, hogy fussa egy rövid mondatra:
– Te nevettél rajtam.
– Nem rajtad nevettem – kezd védekezni. Nyilván azt hiszi, hogy
megsértődtem, pedig nem. Tetszik a dolog, csak az bánt, hogy lemaradtam
róla.
– Nem erre gondoltam. Hanem hogy még sosem láttalak vagy hallottalak
nevetni.
Hirtelen feszengeni kezd.
– Talán azért, mert nincs túl sok nevetnivalóm.
Érzem, hogy a szemöldököm összeugrik. Miller Hart biztosan nem nevet túl
gyakran. Mosolyogni is alig mosolyog.
– Túlságosan komoly vagy – felelem, és ez vádlón hangzik, pedig egyszerű
megállapításnak szántam.
– Az élet komoly.
– Nem szoktál nevetni a kocsmában sem a barátaiddal? – kérdezem, és
próbálom elképzelni Millert egy fűrészporos padlójú, összeköpködött csehóban.
Nem nagyon megy.
– Nem járok kocsmába. – Szinte megbántottnak tűnik a kérdéstől.
– És mi a helyzet a barátokkal? – faggatózom, mert nehezen tudom
elképzelni Millert nevetni és viccelődni bárkivel is, akár kocsmában, akár
másutt.
– Azt hiszem, kezdünk személyes terepre tévedni – állít le. Azok után, amit
közösen átéltünk.
– Te is kikényszerítetted, hogy megosszak veled valami nagyon személyeset,
és én megtettem. Ha kérdeznek, úgy illik, hogy válaszolj.
– Nem, ez az én előjogom, hogy…
Drámai szemforgatással beléfojtom a szót, és dévajul a hóna alá nyúlok.
Gyanakvón méreget, aztán a kezemre néz, amíg el nem kezdem csiklandozni.
Meg sem rezdül, csak fensőbbségesen felvonja a szemöldökét.
– Nem félek – Az arca rezzenetlen, mégis önhitt, ami csak fokozza az
elszántságomat, úgyhogy a kulcscsontján át felsétálok az ujjaimmal borostás
állához, és ott próbálkozom, de megint semmi. Vállat von.
– Nem vagyok csiklandós.
– Mindenki csiklandós valahol.
– Én nem.
Összeszűkül a szemem, és az ujjaim lefelé kúsznak a hasán, kissé
belemélyedve a kemény, izmos felületbe. De hatástalan marad a taktikám.
Felsóhajtok.
– A talpadon? – Lassan rázza a fejét, és még nagyobbat sóhajtok. – Bár
jobban kifejeznéd magad. – Visszamászom rá és elhelyezkedem mellette.
Fejem behajlított könyökére hajtom, és ő szembefordul velem.
– Azt hiszem, hogy teljesen jól kifejezem magam – fogja meg egy
hajtincsemet, és tekergetni kezdi az ujjai között. – Imádom a hajad – mélázik,
és saját játszadozó ujjait nézi.
– Rendetlen és kezelhetetlen.
– Pont tökéletes. Eszedbe ne jusson levágatni. – Végigsimít a tarkómon, és
közelebb húz, alig néhány centire van egymástól az arcunk. Nem tudom, mit
nézzek inkább: a szemét vagy a száját.
A száját választom.
– Imádom a szádat – ismerem be, és előbbre araszolva rátapadok. Egyre
bátrabb leszek, és egyre könnyebben fejezem ki magam ennek a férfinak.
– A szám pedig a testedet szereti – mormogja, és közelebb húz.
– A testem pedig a kezedet – felelem, és beleolvadok lusta
nyelvmozdulataiba.
– A kezem pedig szereti a bőröd érintését.
Búgó hangot hallatok, amikor végigsimogat a hasamon, a csípőmön, aztán
végig a combomon. Tenyere simasága ellentmond kemény férfiasságának. A
keze tiszta, puha, sehol egy bőrkeményedés, ami mutatja, hogy nem végez
fizikai munkát. Mindig öltönyben jár, mindig kifogástalan a megjelenése és a
modora – még szeszélyes arroganciája mellett is. Millerben minden rejtélyes,
de hihetetlenül csábító, és ez a láthatatlan vonzás zavarba ejtő és idegesítő,
de teljességgel ellenállhatatlan. És most, amikor kényeztet, simogat és
gyengéden szeretkezik, arra jutok, hogy Miller Hart mégiscsak képes kifejezni
magát. Most is éppen azt teszi. Nála ez ilyen. Lehet, hogy nem mosolyog vagy
nevet sokat, nem mozog az arca, amikor elmondja, amit gondol, de a testi
valója árulkodik az érzelmi állapotáról. És nem hiszem, hogy tévesen vélem
ezeket érzéseknek, és nem csak vágynak.
Kissé bosszús leszek, amikor elhúzódik a csókból, kicsit megnéz, aztán
megfordít, és a mellkasára húz.
– Aludj kicsit, drága kislány – suttogja, és a hajamba temeti az orrát.
Egy hozzám simuló férfi karjában elaludni nem olyasmi, amihez szokva vagyok,
de halk légzésének hangjával a fülemben egészen könnyen megy az alvás.
Magamban elmosolyodom, amikor érzem, hogy leválik rólam, és felkel.
Megy rendet rakni.
TIZENHARMADIK FEJEZET

A hálószoba ajtajában áll öltönynadrágban és ingben, és a nyakkendőjét köti,


míg én védekezőn fogom át saját meztelen testemet. Magamra húznám a
takarót, de a saját oldalát már beágyazta, és nem akarom tönkretenni. A haja
nedves és az arca borotválatlan, s noha elképesztően néz ki, bánt, hogy nincs
még mindig velem az ágyban.
– Jössz reggelizni? – kérdezi. Kioldja a nyakkendőjét és kezdi elölről a kötést.
– Persze – felelem. Utálom ezt a feszültséget, ami elválasztja tőlem. Meglep,
hogy nappali fényre ébredek. Amikor az éjszaka elnyomott az álom, biztos
voltam benne, hogy csak néhány óra pihenőidőt kapok, mielőtt Miller
folytatná a kényeztetésemet… vagyis inkább reméltem, hogy fel fog
ébreszteni. Csalódott vagyok, és próbálom palástolni.
Nem tudom, miért keresem a tekintetemmel a ruháimat, amikor tudom, hogy
úgyis elrakta valahová.
– Hol vannak a ruháim?
– Zuhanyozz le. Csinálok reggelit. – Bemegy a gardróbba, aztán hamarosan
megjelenik, a mellényét gombolgatva. – Harminc perc múlva indulnom kell.
A ruháid az alsó fiókban vannak.
Kényelmetlenül fészkelődöm. Vajon mi változott meg? Zárkózottabb, mint
bármikor. Az egész éjszakát végigtöprengte azon, amit mondtam neki?
– Oké – felelem, mert nem jut eszembe semmi jobb. Szinte nem is néz rám.
Olcsónak és értéktelennek érzem magam, pedig mostanáig ez ellen
küzdöttem.
Szó nélkül előhozza a zakóját a gardróbból, aztán otthagy a hálóban,
elanyátlanodva, összezavarodva. Szeretnék maradni, hogy újra megpuhítsam,
hogy engem lásson, ne egy kurva törvénytelen fattyát, de nem úgy tűnik,
mintha lenne választásom. Harminc perc múlva indulnia kell, nekem pedig
zuhanyoznom, mielőtt leülök vele reggelizni, ami tovább szűkíti az időt.
Meztelenül kiugrom az ágyból, berohanok a fürdőszobába zuhanyozni. A
tusfürdőjét jól a bőrömbe dörzsölöm, hogy így is a közelemben érezhessem.
Kelletlenül mosom le a habot, kilépek a zuhany alól, aztán leveszem az egyik
ropogós, tökéletesen hajtogatott törülközőt a polcról, és rekordidő alatt
megszárogatom magam, aztán felkapkodom a ruháimat.
Végigtrappolok a lakáson és a tükör előtt találom meg az előszobában, még
mindig a nyakkendőjével vacakol.
– Teljesen jól áll.
– Dehogy is, csálé – morogja, és lerántja a nyakából. – A franc egye meg!
Nézem, ahogy elmegy mellettem, a konyha felé. Kíváncsian eredek a
nyomába, és nem kellene csodálkoznom, hogy a vasalódeszka előtt találom,
mégis ezt teszem. Gondosan kiteríti a nyakkendőt, aztán mélységes
összpontosítással végighúzza a vasalót a kék selymen, aztán lekapcsolja a
készüléket, és a nyaka köré veti a nyakkendőt. Elteszi a deszkát és a vasalót,
aztán visszamegy a tükörhöz, és újrakezdi a kötés fáradságos munkáját,
mintha én ott sem lennék.
– Sokkal jobb – jelenti ki, lehajtja a gallérját és rám pillant.
– Kifárasztottad.
Szemöldökráncolva fordul vissza a tükörhöz, és kicsit meglebegteti.
– Tökéletes.
– Igen, tökéletes, Miller – morgom, és elindulok a konyhába.
Megcsodálom a kenyerek, lekvárok és gyümölcsök sokaságát. De nem vagyok
éhes. A gyomrom ideges csomóban áll, és Miller hivatalossága nem sokat old
a feszültségemen.
– Mit szeretnél? – kérdezi, és leül.
– Csak egy kis dinnyét.
Bólint, fog egy tálat, szed a dinnyéből, aztán ad egy villát.
– Kávét?
– Nem, köszönöm – veszem el a villát, majd a tányért, és igyekszem szépen
letenni.
– Narancslét? Frissen van facsarva.
– Igen, köszönöm.
Tölt egy kis narancslét, és újratölti a kávésbögréjét az üvegkancsóból.
– El is felejtettem megköszönni neked, hogy eltörted a lámpámat – mélázik,
lassan a szájához emeli a csészét.
Érzem, hogy az arcom fellángol vádló tekintete alatt, és a gyomrom még
inkább összerándul. – Nagyon sajnálom – fészkelődöm a helyemen, és a
tányéromat nézem. – Sötét volt. Nem láttam.
– Meg van bocsátva.
Felpillantok és kacagok egy kurtát.
– Igazán köszönöm. Én is megbocsátok neked, amiért otthagytál egyedül a
sötétben.
– Ágyban kellett volna maradnod – vág vissza, és kényelmesen hátradől
ültében. – Hihetetlen felfordulást csináltál.
– Elnézést. Ha legközelebb elhagysz az éjszaka közepén, akkor majd a kezem
ügyében fogom tartani az éjjellátó szemüvegemet.
Meglepetten felvonja a szemöldökét, de tudom, hogy nem a gúnyolódásom
miatt.
– Elhagylak?
Összerezzenek, és elfordítom a tekintetem. Gondolkodnom kéne, mielőtt
beszélek, főleg ha Miller Harttal van dolgom.
– Nem úgy értettem.
– Reméltem is. Csak hagytalak aludni. Nem elhagytalak. – Továbbeszi francia
pirítósát, s szavai kínosan lógva maradnak a levegőben körülöttünk –
legalábbis számomra kínosan. – Egyél, aztán hazaviszlek.
– Miért reménykedsz ebben? – kérdezem fellobbanó dühvel. – Hogy ne
szennyezzelek be ugyanúgy, mint a szánalmas anyámmal?
– Szánalmas?
– Igen. Gerinctelen. Önző.
Döbbenten pislog, és fészkelődni kezd.
– Huszonnégy órában állapodtunk meg – jegyzi meg az asztal fölött.
Fogcsikorgatva hajolok előre. Százszázalékos tisztasággal látom, hogy dühöt
váltok ki ebből az amúgy szenvtelen férfiból a vádjaimmal. Csak az nem
világos, hogy rám haragszik, vagy önmagára.
– És az mi volt akkor tegnap? A kocsiban, meg éjszaka? Színjáték? Szánalmas
vagy!
Miller szeme elsötétül, és düh villan az arcán.
– Ne bőszíts, drága kislány. Az én dühöm nem olyasmi, amivel játszadozni
lehet. Megállapodtunk, én pedig próbáltam betartani.
A szívem szilánkokra forgácsolódik. Egy teljesen más férfira emlékszem
éjszakáról. Egy elfogadó férfira. Egy szerető férfira. Az, aki most velem
szemben ül, teljességgel zavarba ejtő. Még sosem láttam Miller Hartot kijönni
a sodrából. Már láttam idegesnek, és hallottam szitkozódni – főleg amikor
valami nem volt Miller-tökéletességű –, de a mostani arckifejezése arról
árulkodik, hogy eddig még semmit sem láttam. Ez a felismerés a
figyelmeztetéssel együtt arra indít, hogy ne is akarjak látni.
Hirtelen felállok. A testem mintha előbb ébredne, mint az agyam. Kimegyek a
lakásból, és elindulok a lépcsőn a földszintre. A portás biccent, amikor
elmegyek mellette, s mikor kibukkanok a friss reggeli levegőbe, mélyet
sóhajtok. De még London hangjaitól és illataitól sem érzem jobban magam.
– Beszéltem hozzád – hallatszik Miller bosszús hangja a hátam mögül, de
ettől nem jön meg a kedvem a jó modorhoz és a hátraforduláshoz. – Livy, azt
mondtam, hogy épp beszéltem hozzád.
– Na és mit mondtál? – érdeklődöm.
Megjelenik a látóteremben, és megáll előttem. Alaposan szemügyre vesz.
– Nem szeretem ismételni magam.
– Én meg nem szeretem a hangulatingadozásaidat.
– Nincsenek hangulatingadozásaim.
– De igen. Fogalmam sincs, hányadán állok veled. Az egyik pillanatban
kedves vagy és figyelmes, a következőben hideg és szűkszavú.
Erősen elgondolkodik a szavaimon, és jó néhány pillanatig csak bámulunk
egymásra, mielőtt megszólal.
– Kezdtünk túlságosan elmozdulni a személyesség felé.
Mélyen beszívom a levegőt és benntartom, s nagyon igyekszem, hogy ne
ordítsak rá. Már amikor a szememet kinyitottam reggel, tudtam, hogy ez
bekövetkezik. De attól még rettenetesen fáj.
– Ennek az üzlettársadhoz van valami köze, vagy csak hozzám és a sötét
múltamhoz?
Nem felel, csak figyelmesen néz rám.
– Sosem lett volna szabad ennyire kiadnom magam – suttogom halkan.
– Valószínűleg nem – helyesel habozás nélkül. Ez nagyon mélyre üt, és
inkább elindulok, mielőtt elveszíteném a hatalmam a feltoluló érzelmeim
felett. Nem fogok sírni előtte. Felteszem a fülhallgatómat, random lejátszást
választok az iPodon, és magamban halkan felkacagok, amikor a Massive
Attack Unfinished Sympathyja tölti be a fülemet, s szegődik társamul egészen
hazáig.

* * *

– Egy fokkal se nézel ki jobban, Livy – mondja ki az ítéletet Del aggodalmas


tekintettel. – Talán haza kéne menned most is.
– Nem. – Próbálok kipréselni magamból egy megnyugtató mosolyt, de
nagyon erőlködnöm kell. A nagyi otthon van, nekem pedig
figyelemelterelésre van szükségem, nem faggatózásra.
Az öreglány csupa mosoly volt, amikor besétáltam a lakásba reggel,
egészen addig, amíg meg nem látta az arcomat. Ekkor elkezdődött a
kérdezősködés, de gyorsan bemenekültem a hálószobámba, a nagyi pedig
kint rekedt, és járkálni kezdett a lépcső tetejénél, és kérdésekkel
bombázott, amelyeket egytől egyig leráztam magamról. Nem lett volna
szabad felbosszantanom magam rajta; az egészet Millernek kellett volna
tartogatnom, de ha a vénasszony nem ártotta volna bele magát, és nem
hívja meg Millert vacsorára, a múlt este egészen másképp alakult volna, és
nem lennék ennyire lelki beteg.
– Sokkal jobban vagyok, tényleg – menekülök ki a konyhából, és kikerülöm a
pénztárnál Sylvie-t, aki egész reggel próbált elkapni. Szerencsémre sok a
dolog, úgyhogy pillanatnyilag el tudom kerülni a kérdezősködést. Takarítom
az asztalokat, felszolgálom a kávékat.
A pihenőidőmben kapok egy majonézes-tonhalas szendvicset Paultól, de
inkább menet közben eszem meg, mert tudom, hogy ha megállok, az arra
csábítaná Sylvie-t, hogy lecsapjon rám. Ravasz terv, de attól még fáj a fejem,
hogy állandóan Millerre gondolok, ha pedig beszélnék róla, garantáltan
elsírnám magam. Nem vagyok hajlandó bőgni egy férfi miatt, főleg egy olyan
miatt, aki ilyen hideg tud lenni.
– Ízlik? – kérdezi mosolyogva Paul, és egy tál nedves salátalevelet tol felém.
– Hmm – rágok és nyelek, aztán megtörlöm a számat, nehogy majonéz
maradjon rajta. – Fantasztikus – felelem, az igazságnak megfelelően, és a
másik felére nézek, ami még vár rám. – Van benne valami különleges.
– Igen, de ne is kérdezd, hogy mi, mert úgyse mondom meg.
– Valami titkos családi recept?
– Eltaláltad. Del sosem fog kirúgni, amíg a tonhalropogós a legnépszerűbb
étel, és én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogyan kell elkészíteni – kacsint
rám, és szétszórja a salátát az előkészített sokmagos kenyérszeletek közt,
amelyeket a titkos recept eredményével kent meg. – Tessék. Négyes asztal.
– Oké – nyomulok ki a lengőajtón a konyhából, eliszkolok Sylvie mellett, és a
négyes asztal felé tartok. – Két tonhalropogós szendvics magos buciban –
csúsztatom a tányérokat az asztalra. – Jó étvágyat!
Mindkét üzletember egy köszönömmel fejezi ki a háláját, én pedig magukra
hagyom őket, és a konyhában összefutok Sylvie-vel, amikor visszatérek a
lengőajtón keresztül. Csípőn van a keze. Ez nem jó jel.
– Nem nézel ki jobban, de nem beteg vagy – állapítja meg, miközben apró
mozdulattal utat enged. – Mi van?
– Semmi. – Kissé túlságosan védekező a hangom, és azonnal meg is bánom.
– Jól vagyok.
– Kiment utánad.
– Micsoda? – feszül meg a vállam. Pontosan tudom, miről beszél Sylvie, de ez
nem az a téma, amelybe szeretnék belemerülni. Sebzett és érzékeny vagyok,
és ezen csak rontana, ha Millerről társalognék.
– Amikor majdnem elájultál és Del hazaküldött, az a pasi kiment utánad. Én
is mentem volna, hogy megkeresselek, de kissé le voltam terhelve. Mi
történt?
Még most sem nézek rá, inkább bepakolok a mosogatógépbe. Ki is mehetnék,
de akkor szembe kéne néznem vele, és arra mérget veszek, hogy nem
engedne el.
– Semmi. Otthagytam.
– Hát, ennyit kitaláltam, mert nagyon elborult arccal jött vissza, tegnap pedig
ide is benézett.
Dühös volt? Ez a gondolat furcsamód felderít.
– Akkor ennyi – felelem lazán, és felkapok egy tálcát, de még nem megyek ki.
Sylvie még nem végzett, és továbbra is az utamban áll.
– Megint azzal a nővel volt.
– Tudom.
– Aki teljesen rámászott.
Gombóc támad a torkomban.
– Tudom.
– De a pasi szemlátomást egészen máshol járt.
Végre megfordulok, és a szemébe nézek. Pontosan azt látom, amire
számítottam: keskenyre húzott szemek, szigorúan csücsörítő élénk rózsaszín
száj.
– Miért mondasz nekem ilyeneket? – kérdezem.
Vállat von, fekete haja a vállát súrolja.
– Mert nem jó választás.
–  Tudom – morgom. – Mit gondolsz, miért hagytam ott? Nem vagyok
hülye. – Pofon kéne vágnom magam ezért az idióta megjegyzésért. Nagyon
hülye vagyok.
– Búslakodsz. – Kérdő tekintete szinte lyukat éget belém, ráadásul jogosan.
– Nem búslakodom, Sylvie – ellenkezem erőtlenül. – Nem bánod, ha most
visszamegyek dolgozni?
Felsóhajt és elhúzódik az utamból.
– Túl aranyos lány vagy, Livy. Egy ilyen pasi egészben lenyel.
Lehunyom a szemem, és nagy levegőt veszek, miközben elhaladok Sylvie
mellett. Nem kell tudnia a tegnap esti meghitt kis családi vacsoráról, és
nagyon remélem, hogy a többit sem sejti.

* * *

A hetem nem alakul jobban. Nagyi már kétszer is visszament a Harrodsba,


azzal az ürüggyel, hogy George szerint annyira fantasztikus volt az
ananásztortája, hogy megint meg kellett csinálnia… kétszer. Talán titokban
abban reménykedett, hogy ismét belebotlik az öltönyöket vásárolgató
Millerbe, de lehet, hogy csak kényszert érzett arra, hogy teljes harminc fontot
elverjen ananászra. Gregoryt kínosan kerülöm, amióta kemény hangú
üzenetet kaptam tőle, amely arra utalt, hogy a nagyi mindenfélét fecsegett, és
hogy hülye vagyok.
Kihagyom a reggelit, és kiosonok az ajtón, hogy elkerüljem nagyit, és még
inkább hogy hamar túl legyek ezen a pénteken. Az a tervem, hogy belevetem
magam London csodájába a hét végén, és már alig várom. Erre van most
szükségem.
Végigtrappolok az utcán. Hosszú, fekete dzsörzéruhám lobog a bokám körül,
arcomat jólesőn melegíti a reggeli nap. A hajam természetesen most is azt
csinálja, amihez kedve van, és ma még a szokásosnál is hullámosabb, mert
úgy feküdtem le, hogy még nedves volt.
– Livy!
Meggyorsítom a lépteimet. Nem mintha messzire juthatnék. A hang eléggé
ingerültnek tűnik.
– Kislány, állj meg, különben baj lesz!
Megtorpanok, mert tudom, hogy máris baj van, és várok.
– Reggelt! – Roppant lelkes köszönésem semmit sem használ, s mikor
Gregory elém kerül, csinos arcát eltorzítja a rosszallás. Én is csúnyán nézek
vissza. – Mi az? – csattanok fel, mire döbbenten hátraugrik. Idegesít a
legjobb barátom, pedig semmi okom nincs rá. Péntek van, mégis szakadt
farmerban és szűk pólóban feszít, a fején baseballsapka. Hol a kertészruha?
– Te csak ne miazozz nekem! – vág vissza. – Mi lett abból, hogy távol tartod
magad tőle?
– Én megpróbáltam! – csikorgom. – Rohadtul megpróbáltam, de a
Harrodsban belebotlottunk, és a nagyi meghívta vacsorára, a fene ott egye
meg.
Gregory még hátrább szökken, meglepődve szokatlan kirohanásaimon, de
kissé megenyhül az arca.
– Attól még nem kellett volna elmenned vele – mutat rá szelíden. – És
semmiképp sem lett volna szabad nála aludnod.
– De megtettem, pedig nagyon nem kellett volna.
– Ó, Livy – lép közelebb, és a karjába zár. – Fel kellett volna venned, amikor
hívtalak.
– Hogy leordítsd a fejem? – morgom bele a pólójába. – Már így is tudom,
hogy egy hülye vagyok. Nem akarom többször is hallani.
– Majdnem belehaltam, hogy a nagyid olyan izgatott lett – sóhajtja. – A
francba, Livy, már majdnem vett egy kalapot.
Nevetek, mert különben sírnék.
– Kérlek ne csináld. Nem bírom tovább, Gregory. Miller csak egy-két órán át
ült az ebédlőasztalunknál. Nagyi teljesen rákattant, és most nem érti, hogy
miért nem járunk.
– A kis faszszopó.
– Mondom, hogy te vagy az egyetlen faszszopó, akit ismerek. – Érzem, hogy
nevet egy kicsit, de aztán eltol magától, az arca komoly.
– Miért mentél el vele? – teszi fel a kérdést.
– Egyszerűen képtelen vagyok nemet mondani, amikor vele vagyok –
sóhajtok fel sötéten. – Csak úgy megtörténnek a dolgok.
– De egész héten nem találkoztatok?
– Nem.
Szőke szemöldökei felszaladnak.
– Miért nem?
A fene egye meg, azt kéne mondani, hogy én döntöttem így, de Gregory egy
pillanat alatt szétszedne.
– Először szuper volt, aztán rettenetes. Először aranyos volt, aztán seggfej –
húzom össze magam. – Meséltem neki anyámról.
Látom a megdöbbenést Gregory arcán, és némi sértettséget is. Tudja, hogy
soha, de soha nem beszélek anyámról, neki sem, és tudom, hogy azt szeretné,
ha ő lenne a kiválasztott. De aztán összeszedi magát és a megbántottságot
megvetéssé alakítja.
– Faszszopó – fröcsögi. – Baromarcú. Erősnek kell lenned, kislány. Egy ilyen
aranyos kis teremtést nem taposhat el egy ilyen pasi.
Az orrlyukam kitágul, és a nyelvemre harapok, nehogy kijöjjön belőlem az, ami
kikívánkozik. De kudarcot vallok.
– A pokolba mindegyikőtökkel – mordulok fel, mire döbbenten hőköl hátra.
Elmegyek mellette és indulok tovább.
– Ez az, ez kell ide! Egy kis vagányság!
– Szűnj meg! – ordítok rá, s magam is meglepődöm közönséges stílusomon.
– Ez az, folytasd csak, te mocskos szájú kis szuka!
Felhördülök és hátrafordulok. teli szájjal vigyorog.
– Seggfej.
– Tehén.
– Barom.
Tovább vigyorog.
– Dög.
– Köcsög – vágok vissza.
– Ribanc.
Hátrahőkölök.
– Nem vagyok ribanc!
Elsápad, ahogy rádöbben a hibájára.
– Jaj, Livy, ne haragudj.
– Hagyjuk – viharzom tovább, de a vérem forr a dühtől az érzéketlen
megjegyzés miatt. – És ne gyere utánam, Gregory!
– Jaj, tudod, hogy nem gondoltam komolyan. Ne haragudj. – Felkap, hogy ne
tudjak elfutni. – Csak egy buta kis szó volt, ami kicsúszott a számon. – Megy
tovább, velem a vállán, én pedig meghúzom a haját. – Cunci.
Vigyorogva hajol oda és arcon csókol.
– Múlt vasárnap randim volt.
– Megint? – forgatom a szemem, és erősen belekapaszkodom a vállába. –
Ezúttal ki a szerencsés úr?
– Tulajdonképpen már a negyedik randink volt. Ben a neve – Gregory arcán
töprengő, álmatag kifejezés suhan át, ami felkelti a figyelmem. Évek óta nem
láttam őt ilyennek.
– És…? – faggatózom, miközben magamban azon tűnődöm, hogyan sikerült
összehoznia négy randit ugyanazzal a sráccal. De persze nem kérdezek rá. Én
se nagyon nyíltam meg előtte.
– Nagyon cuki. Lehet, hogy találkoznotok kéne.
– Tényleg?
– Igen, tényleg. Szabadúszó rendezvényszervező. Meséltem neki rólad, és
szeretne találkozni veled.
– Ó – billentem oldalra a fejem, mire ő szégyenlősen elmosolyodik. – Ó –
lehelem.
– Hát igen, ó…
– Benjamin?
– Neeem – húzza össze játékosan a szemét, miközben továbbra is cipel
magával, én pedig föl-le rázódom a vállán. – Egyszerűen csak Ben.
– Benjamin és Gregory – morfondírozom. – Milyen jól hangzik.
– A Ben és Greg sokkal jobb. Miért ragaszkodsz hozzá, hogy Gregorynak hívj?
Meg a nagyid is. Olyan buzis – morgolódik.
– De hát buzi vagy! – kacagok fel, mire kapok egy harapást a nyakamba. –
Hagyd abba!
– Gyerünk – állít talpra és belém karol. – Vonszold azt a csinos kis popsid.
– Ma nem dolgozol?
– Nem. Előbb kész lettem az utolsó munkámmal, és megyek hajat vágatni.
– Tényleg? – vigyorgok fel rá. – Egy egész nap szabadság egyetlen
hajvágásra?
– Fogd be. Már mondtam. Előbb kész lettem.
Elmosolyodom, és azon tűnődöm, miért is tartottam magam távol az én drága
Gregorymtól egész héten. Máris ezerszer jobban érzem magam.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Most senki sem kérdezi meg a munkahelyemen, hogy jól vagyok-e, mert
nyilvánvalóan látszik rajtam. Vagy csak a beszédességemtől áll el a szavuk?
Átestem a ló másik oldalára? Nem érdekel. Gregory felvidított. Korábban
kellett volna összefutnom vele.
– Felszolgáló! – rikkantja Paul, hogy menjek oda egy tálcával. – Mit
vigyorogsz folyton? – nevet és egy tonhalropogóst helyez a tálcámra.
Sylvie épp lerakja az üres edényt, aztán odajön a tányérmelegítőhöz.
– Ne keresd az okát, Paul. Egyszerűen csak örülj neki.
– Péntek van – vonom meg a vállam, és mosolyogva kisasszézom a
konyhából. Az asztalhoz közeledve valóságos sugárnyaláb csap meg,
Nagyszemű jóvoltából. Jó modorom nem teszi lehetővé, hogy ne legyek
udvarias, és még rá is mosolygok.
– Egy tonhalropogós.
– Nekem lesz – mondja, amikor lerakom az asztalra. – Ma különösen
gyönyörű, kisasszony.
Kicsit forgatom a szemem, de tovább mosolygok.
– Köszönöm. Hozhatok még valamit inni?
– Nem, köszönöm, elvagyok így – dől hátra a széken, és meleg barna szeme
barátian vesz szemügyre. – De még mindig szeretnék egy randit.
– Valóban? – Érzem, hogy picit elpirulok, és hogy ezt palástoljam, elkezdem
leszedni a szomszéd asztalt.
– Elhívhatom valahová?
Vadul sikálom az asztalt, a kezem épp olyan gyorsan jár, mint az agyam.
– Igen. – Gépies ejtem ki a szót, és fel sem fogom, amíg nem hallom vissza a
fülemben.
– Tényleg? – Ő is épp úgy megdöbben, ahogy én.
Az asztal már tükörfényes, de attól még tovább törölgetem. Tényleg épp most
egyeztem bele egy randiba?
– Persze – sokkolom magamat még tovább.
– Hát ez remek!
Próbálom lelohasztani az arcom pirosságát, mielőtt szembefordulok a…
partneremmel. Őszintén mosolyog, és lefirkantja a számát egy szalvétára. Ez
egy kellemetlen emléket idéz fel, amit gyorsan visszatuszkolok az agyam
legmélyére. Igenis randizhatom Luke-kal. Sőt, nagyon is jól teszem, ha
randizom vele.
– Mikorra gondolta?
– Ma este? – néz fel rám reménykedve, és odaadja a szalvétát.
Elveszem, félretolva a kételyeimet. Nem folytathatom úgy tovább, ahogy
eddig, és még kevésbé Miller Hart után. El kell kezdenem élni, elfelejteni őt,
az anyámat, és élni… normálisan.
– Akkor ma este – válaszolom. – Hely, idő?
– Nyolckor a Selfridges előtt? Van arrafelé egy jó kis bár. Imádni fogja.
– Remek. Már alig várom. – Fogom a tálcám és otthagyom a tonhalas
szendvicse első falatja fölött mosolygó Luke-ot.
– Ugye nem fog felültetni? – kiáltja utánam, s szavai belefúlnak a tonhalba.
Erről a kis ostobaságról eszembe jut a jólneveltség, és…
– Ott leszek – nyugtatom meg mosolyogva, és a teli szájjal beszélés csak még
jobban motivál. Lehet, hogy nem ugyanaz a súlycsoport, mint Miller Hart, de
attól még aranyos, és a lazasága meg a modortalansága még inkább okot ad
arra, hogy elfogadjam az ajánlatát.
Amikor benyomulok a lengőajtón, Sylvie rózsaszín ajka rám nevet.
– Annyira büszke vagyok rád! – csicsergi az arcomba.
– Jaj, maradj már.
– De tényleg. Ez a pasi aranyos és normális. – Segít lepakolni a tálcát, és
széles mosolya engem is mosolygásra késztet. – Fogd fel úgy, mint egy új
kezdetet.
A homlokomat ráncolom, és azon tűnődöm, miért kéne ezt tennem. Nem
ismerem túl régen Sylvie-t. – Randira megyek, Sylvie.
– Jaj, tudom. De azt is tudom, hogy Olivia Taylor nem randizik. Épp erre van
szükséged.
–  Arra van szükségem, hogy ne piszkálj miatta annyit – nevetek. A
szükségen azt érti, hogy túl kell lépnem egy bizonyos valakin, de
lassacskán rájövök, hogy tulajdonképpen már túlléptem. A valakinek
nincs neve. A valaki nem is létezik. A valakit rég elfelejtették.
– Oké, oké – emeli fel a kezét Sylvie, továbbra is derűsen vigyorogva. – Mit
veszel fel?
Érzem, hogy elsápadok Sylvie kérdésére.
– Te jó ég, tényleg, mit veszek fel? – A ruhatáramban van Converse,
mindenféle színben, rengeteg farmer, meg egy csomó tearuha, de azok
pörgősek és kislányosak, nem szűkek és szexik.
– Ne ess pánikba – fogja meg a vállam Sylvie, és komoly pillantást vet rám. –
Munka után elmegyünk vásárolni. Csak egy óránk lesz, de szerintem találunk
valamit.
Végignézek Sylvie extra szűk fekete farmerján, szegecses bakancsán, és
gondolkodóba esem, hogy vajon tényleg okos dolog-e épp vele vásárolni
menni. De aztán támad egy ötletem.
– Nem, ne aggódj! – bontakozom ki, megkeresem a táskámat és előkotrom a
telefonomat. – Gregory ma nem dolgozik. Ő majd eljön velem. – Nem is
gondolok bele, hogy esetleg megbántom Sylvie-t, de szerencsére
megkönnyebbülten sóhajt fel.
– Hála istennek! – támaszkodik a pultra. – A kedvedért kibírtam volna a
Topshopot, de maga lett volna a pokol. – Összehúzza a szemöldökét. –
Gregory? Egy pasi?
– Ő a legjobb haverom. Félelmetes érzéke van a divathoz.
Sylvia gyanakvóan néz.
– Meleg, ugye?
– Csak nyolcvan százalékban – rohanok ki a konyhából a mellékutcába, és
fel-alá járkálva Gregoryt hívom.
– Kislány!
– Este randim lesz! – vágok a közepébe. – És nincs mit felvennem. Segítened
kell.
– Vele? – mordul fel Gregory. – Akkor másra nem vagyok hajlandó, csak arra,
hogy valahová odaszögezzelek. Nem mész sehova azzal a faszfejjel!
– Nem, nem, nem. A Nagyszeművel megyek.
– Kivel?
– Luke-kal. Már hetek óta ostromol. Gondoltam, miért ne – vonok vállat, és
szinte hallom az izgatottságot, mielőtt még Gregory megszólalna. Aztán meg
is szólal, és megerősíti a gyanúmat.
– Jóságos ég! – rikoltja. – Jóságos ég! Mikor végzel?
– Ötkor. És nyolckor találkozom Luke-kal.
– Ruhát venni és elkészülni három óra alatt? – hápog. – Ez aztán a kihívás,
de nem lehetetlen. Ötre eléd megyek.
– Oké. – Leteszem és visszarohanok a konyhába, mielőtt Delnek feltűnne a
hiányom. Jó kis rohanás lesz, de én minden reményemet Gregoryba vetem.
Kifogástalan az ízlése.

* * *

Amint Del elmegy, rohanok a táskámért és a dzsekimért, megpuszilom Sylvie-


t, intek Paulnak, aztán otthagyom őket nevetgélni a konyhában.
– Sok sikert! – kiált utánam Sylvie.
– Köszönöm! – rontok ki a friss levegőre, és Gregoryt már ott találom az utca
másik oldalán.
Vadul integet, hogy siessünk. – Három óránk van, hogy ruhát vegyünk neked,
kicsinosítsunk és leszállítsunk a randira. Ez a küldetés, és én állok elébe –
vigyorogja, majd átölel, aztán gyorsan elindulunk az Oxford Street felé. –
Jókedvűnek tűnsz.
– Az is vagyok – vallom be. Önmagam számára is meglepő módon szinte
várom a randit. – Jó a hajad.
– Köszi – simít végig mosolyogva a frizuráján, mire én is elmosolyodom.
– Hát nem szomorú, hogy tulajdonképpen még sosem volt igazi randim?
– De. Tragikus.
Oldalba bököm.
– Amennyi neked volt, az kettőnknek is elég lenne.
– Hát igen, az is tragikus. De lehet, hogy nemsokára monogám leszek.
– Hát nem vagy már most is az? – kérdem, és nagyon remélem, hogy
Gregorynak ezúttal szerencséje lesz. Szemtelenül jól néz ki, és valószínűleg ő
van előnyösebb helyzetben a párkapcsolatokban, de túl jólelkű, és ezért már
nem egyszer meg is fizetett a múltban. Amikor épp szingli, akkor nagy
játékos, de abszolút odaadó, ha egyszer rabul ejtik.
– Nyitottnak kell maradni az ajánlatokra, Livy. – Eltökéltnek hangzik, de
megint ott az arcán az a kifejezés, és én tudom, hogy elveszett.

* * *

A végletekig kimerült vagyok, mire hazaérünk. Gyakorlatilag az utolsó


pennymet is elköltöttem abból, amit azóta kerestem, hogy Delnél
dolgozom, és három ruhával lettem gazdagabb – mindegyik rövid, és nem
igazán az én stílusom –, valamint két pár cipővel, amelyek közül egyik sem
Converse. Színtiszta pazarlás. Valószínűleg csak egy pár cipőt fogok
viselni a mai estén, ami pedig a ruhákat illeti… nos, nem is tudom, mit
gondoltam.
Egy szál törülközőben állok a szekrényem előtt, és végigtekintek új
holmijaimon.
– A fekete legyen – simít végig Gregory sóhajtva a szűk fekete ruhán. – Igen,
ez, a fekete hegyes orrú tűsarkúval.
Kissé elhűlve veszem szemügyre a ruhát meg a cipőt. Időtlen idők óta nem
volt rajtam magas sarkú.
– Félek – mormogom halkan.
– Baromság – intézi el aggodalmaimat egy horkantással, és az ágyhoz lép.
Összeszed néhány darabot a fehérneműk közül, amiket megvetetett velem.
Mindketten legalább húsz percet pocsékoltunk el a La Senzában azzal, hogy
ezeken a csipkés szetteken vitatkoztunk, amelyek közül az egyiket épp most
vizsgálgatja. De igaza van. Nem vehetek fel fehér pamutot egy ilyen ruha alá. –
Tudod, lehet, hogy nyolcvan százalékban meleg vagyok, de van valami a szexi
női fehérneműben – tartja elém a szettet. – Vedd csak fel.
Inkább befogom a szám, mintsem hogy ellenkezzem, és belebújok a bugyiba,
miközben ügyesen magamon tartom a törülközőt. A melltartó már nehezebb
eset, és végül elfordulok Gregorytól, akit láthatóan cseppet sem zavar a
lehetőség, hogy esetleg megpillanthatja meztelenségem.
Elneveti magát, amikor látja, mennyire küzdök a melltartóval, én pedig
morgok magamban, s cseppet sem derít fel a vidámsága, miközben mellnek
aligha nevezhető kezdeményeimet a kosarakba próbálom rejteni. Lepillantok,
és meglepetten látok valami dekoltázsfélét.
– Látod? – rántja le rólam Gregory a törülközőt. – A push-up melltartó
valóságos istenáldás.
– Gregory! – fonom karba a kezemet magam előtt. Meztelennek és védtelennek
érzem magam, ő pedig elém áll.
Kissé kidülled a szeme, miközben végigméri apró alakomat.
– A mindenségit, Livy!
– Hagyd már abba! – teszek sikertelen kísérletet a törülköző
visszaszerzésére. – Add vissza!
– Nagyon dögös vagy – tátja el a száját, és a szeme továbbra is kigúvad.
– Te meleg vagy, nem?
– Attól még értékelek egy szép női testet, márpedig neked az van, bébi – dobja
az ágyra a törülközőt. – Ha előttem nem mersz fehérneműben mutatkozni,
akkor ki előtt?
– Csak egy randira megyek, semmi több – kerülöm Gregory elismerő
tekintetét, és felkapom a hajszárítót. – Abbahagynád ezt a bámulást?
– Bocs – zökken vissza a valóságba, és bedug a konnektorba valamiféle
frizurakészítő eszközt; talán hajvasaló lehet. – Mit fogsz inni?
A kérdés készületlenül ér. Ilyen messzire nem gondolkodtam előre. Épp
eléggé lefoglal a felkészülés és a ráhangolódás az elfogadott randiajánlatra.
Hogy mit fogok inni és miről fogok beszélni, ha már ott leszek, az még
nagyon messze van.
– Vizet! – ordítom túl a hajszárító zúgását.
Gregory elhúzza a száját.
– Nem ihatsz vizet egy randin!
Csúnya pillantást vetek rá a szoba végéből, de nem nagyon zavarja.
– Nincs szükségem alkoholra.
Drámaian leejti a vállát, és az ágyamra zuttyan.
– Livy, igyál legalább egy pohár bort!
– Idefigyelj. Érd be annyival, hogy randizom egy pasival, és ne próbálj még
az ivásra is rábeszélni – rázom meg a fejem előre-hátra – mindenhol szőke
hajzuhatag. – Ezek az első lépéseim, Gregory – teszem hozzá, és arra
gondolok, hogy észnél kell maradnom, az alkohol pedig aligha segítene
ebben. Persze alkoholra sincs szükségem, ha el akarom veszteni a fejem egy
bizonyos Miller Har…
Hátravetem a fejem, abban a reményben, hogy a mozdulattal ezt a gondolatot
is kirázom magamból. Működik is, de nem a rázás miatt, hanem mert George
tátott szájjal bámul.
– Bocs! – nyögi ki, és elkezd a cipőm kicsomagolásával foglalatoskodni.
Leteszem a szárítót és kétkedve méregetem a hajvasalót, amely egy alátéten
gőzölög a szőnyegen. Veszedelmesnek tűnik. – Azt hiszem, jó lesz így a
hajam.
– Ne már – csücsörít Gregory. – Mindig látni akartam a hajad egyenesnek és
fényesnek.
– Rám sem fog ismerni – ellenkezem. – Belebújtatsz ebbe a ruhába meg a
tűsarkúba, most meg még a hajamat is ki akarod egyenesíteni – kezdek
krémet dörgölni az arcbőrömbe. – Ő engem hívott randira, nem pedig ezt a
csilivili dámát, akit csinálni próbálsz belőlem.
– Nem leszel csilivili – ellenkezik. – Ugyanúgy önmagad leszel, csak egy
kicsit feljavított kiadásban. Szerintem jobb lesz, ha rám hagyod a döntéseket.
– Feláll, leakasztja a ruhát és odahozza.
– Honnan tudod, hogy mit vár egy férfi egy nőtől?
– Jártam nőkkel is.
– Kábé két évig – jegyzem meg. Minden egyes ilyen alkalomra emlékszem, és
mindegyik az után volt, hogy szakított valamelyik pasijával.
Lazán vállat von, és feltartja a ruhát.
– Mi köze ennek hozzám? – kérdezi. – Hallgass, és bújtasd bele azt a formás
kis testet ebbe a gyönyörű ruhakölteménybe. – Szemtelenül vonogatja a
szemöldökét, én pedig kelletlenül vonszolom magam hozzá, és hagyom, hogy
áthúzza a ruhát a fejemen, a testemen. – Tessék – lép hátra, és végigmér,
miközben belebújok a fájdalmasan magas sarkú topánkába.
Végignézek magamon. A fekete ruha látványosan tapad nem létező
domborulataimra és furcsán meghosszabbodott lábamra. Instabilnak érzem
magam.
– Nem is tudom – mondom. Kissé túlöltözöttnek érzem magam. Mikor
Gregory nem reagál a nyűglődésemre, felpillantok, és egy teljesen elképedt
arccal találom szembe magam. – Hülyén nézek ki?
Gregory becsukja tátott száját, és mintha fejben adna magának egy pofont.
– Ööö… nem… én csak… – Elneveti magát. – A francba is, feláll.
Elvörösödöm.
– Gregory!
– Ne haragudj – kezdi igazgatni az ágyékát, mire inkább elfordulok, de
azonnal meg is botlom a nyavalyás tűsarkúban. Gregory felhördül. – Livy!
– A francba! – Kifordul a bokám, és leesik a cipő. Ugrálni kezdek, mint egy
idióta kenguru. – A francba, ez fáj!
– Te jó ég! – Gregory teljesen szét van esve, a rohadék. – Jól vagy?
– Nem! – rúgom le a másik cipőt is. – Nem vagyok hajlandó ezt felvenni!
– Jaj, ne csináld már. Majd uralkodom magamon.
– De hát meleg vagy! – kiabálok rá, és meglengetem a cipőt a fejem fölött. –
És ebben képtelen vagyok járni!
– Meg se próbáltad!
– Vedd fel te, és meglátod, mennyire egyszerű – vágom hozzá a lábbelit, és ő
nevetve kapja el.
– Livy, úgy néznék ki benne, mint egy transzvesztita.
– Akkor nézz ki úgy!
Gregory teljesen kifordul magából és reménytelen röhögőgörcsben fetrengve
az ágyra borul. – Megríkatsz, látod?
– Szemétláda – mordulok fel, és letépem magamról a ruhát. – Hol a
Converse-em?
– Ezt nem teheted – pattan fel, és azonnal észreveszi, hogy megszabadultam
a ruhától. – Jaj, ne! Olyan csodásan néztél ki – méri végig
félmeztelenségemet.
– Meglehet, csak éppen járni nem tudtam – trappolok a gardróbomhoz. Ez a
rengeteg bosszúság tökéletes indok arra, hogy visszatérjek korábbi unalmas
életmódomhoz. Mostanában csak úgy záporoztak rám az új helyzetek, és
leginkább csak dühösnek, ingerültnek vagy épp hasznavehetetlennek éreztem
magam tőlük. Mi a fenének művelem ezt magammal?
Vadul lerántok egy krémszínű, többrétegű ruhát és magamra húzom, de
hamar rádöbbenek, hogy az alsóneműm fekete, és átlátszik az átkozott
világos anyagon, úgyhogy megint elkezdek lehúzkodni magamról mindent.
Gregorynak szólok, hogy dugja a fejét a párnába, úgy nem akadályoz. Amikor
elkészülök a vetkőzéssel, a fehér pamutbugyi és melltartó van rajtam megint,
a krémszínű ruha, rajta a farmerdzseki, lábamon tengerészkék Converse. Máris
sokkal jobban érzem magam.
– Kész vagyok – jelentem ki, gyorsan kenek egy kis pirosítót az arcomra és
egy kis fényt a számra.
– Teljesen felesleges volt a bevásárlás – morogja Gregory, felkel az ágyról és
odajön. – Pedig annyira klasszul néztél ki.
– És most nem?
– Hát, mindig gyönyörű vagy, de a fekete cuccban kissé jobban kitűnsz a
tömegből. Az felturbózott. Önbizalmat adhatott volna.
– Én így is elégedett vagyok magammal – ellenkezem, de aztán
utánagondolok, hogy ez tényleg igaz-e. Már magam sem tudom. Teljesen
kifordultam magamból az elmúlt hetek alatt. Olyan dolgok jutnak eszembe,
mint korábban soha, és olyan dolgokat csinál a testem, amikre azelőtt
egészen biztosan nem gondoltam.
– Csak azt szeretném, hogy egy kicsit jobban kifejezd magad, mint akkor –
vigyorog rám, és felborzolja a hajam.
– Azt akarod, hogy kiakadjak? – teszem fel neki a kérdést, mert pontosan ezt
érzem. Ingerült vagyok, és feszült.
– Nem, én csak egy kis vagányságot szeretnék látni. Mert tudom, hogy ott van
benned.
– A vagányság veszélyes – rázom le, és átpakolom a holmimat a
tarisznyámból egy praktikusabb vállpántos táskába. – Menjünk, mielőtt
meggondolom magam – jelentem ki, és eleresztem a fülem mellett a rosszalló
morgásokat, miközben kimegyek az ajtó elé.
Hálát mondok a Converse-isteneknek, miközben letrappolok a lépcsőn stabil
kis tornacsukámban, de lefagy a mosoly az arcomról, amikor észreveszem
nagyit, aki nyugtalanul járkál fel-alá odalent. George félreáll az útjából
minden fordulónál, s a falhoz lapulva próbálja elkerülni a széttaposást.
– Itt van – jegyzi meg George, szemlátomást megkönnyebbülten, hogy a
kikerülősdi hamarosan véget ér. – Hát nem gyönyörű?
Megállok az alsó lépcsőn, és nézem, ahogy nagyi végigmér, aztán elnéz a
vállam fölött, egyenesen Gregoryra. – Azt mondtad, magas sarkú lesz –
méltatlankodik. – Egy szép kis fekete ruha, és magas sarkú.
– Én megpróbáltam – morogja zsémbesen Gregory a hátam mögött, mire
hátrafordulok, és vádló pillantást lövellek rá. – Próbálj csak meg te ellenállni
egy nagyiféle kikérdezésnek.
Elkeseredetten felsóhajtok, és megteszem az utolsó lépcsőfokot is, aztán
elmegyek a nagyi mellett, hogy végre kívül legyek ezen az egész cirkuszon.
– Sziasztok!
– Érezd jól magad! – kiáltja utánam a nagyi. – Ugye ez most jobb, mint
Miller? – hallom halk kérdését.
– Sokkal! – nyugtatja meg Gregory magabiztosan. Ettől csak még gyorsabban
szedem a lábam. Honnan a fenéből tudhatja? Egyiküket sem ismeri.
– Helyes – nevet George. – És most lássuk azt az ananásztortát!
Sietve távozom, áldva a kényelmes cipőt, és örömmel várom a randit, hisz
így távolabb kerülök a háztól és nagyitól. Nem túl szép gondolat, de talán
megbocsátható. A nyugodt élet könnyű volt, nagyjából, kivéve a
folyamatos zsörtölődést a zárkózottságom miatt. Most meg ez az állandó
kérdezősködés és nyomulás. Szinte fáj.
– Livy! – ér be Gregory az utca végén. – Nagyon cukin nézel ki.
– Nem kell igyekezned, hogy jobban érezzem magam. Így is jól vagyok, kösz.
– Nagyon mogorva vagy ma.
– Nem is. Hála neked. – Csajos visítást hallatok, amikor felkap a földről. –
Elég legyen!
– Vagányság – feleli egyszerűen. – Anélkül is lehetsz belevaló, hogy rossznő
lennél.
– Megérdemled. Tegyél le.
Talpra állít, és kiegyenesít.
– Én az ellenkező irányba megyek, úgyhogy magadra hagylak. – Lehajol, és
megpuszil. – Légy jó!
– Micsoda hülyeség – bokszolok bele a vállába, hogy valamelyest
visszatérjünk a normál hangvételhez.
– Általában az lenne, de az elmúlt hetekben kiütközött rajtad valami
hülyeséggén – üt vissza a vállamba.
Igaza van; tényleg kiütközött, de már elmúlt, úgyhogy nincs miért aggódnia,
és nekem sem.
– Egy baráti randira megyek, ennyi az egész.
– És egy csók nem árthat, de semmi etyepetye, amíg nem láttam a pasit. Le
kell kádereznem. – Elkapja a vállam, és megfordít. – Gyerünk.
– Majd hívlak – mondom indulóban.
– Csak ha nem vagy túl elfoglalt – feleli, mire forgatni kezdem a szemem, de
ezt már szerencsére nem látja.

* * *

Tíz perccel nyolc előtt érkezem a Selfridgeshez. Az Oxford Street ilyenkor is


pezseg, így hát a kirakatnak támaszkodom, és nézem a tovarohanó világot,
miközben igyekszem lazának és szenvtelennek mutatkozni. Persze tudom,
hogy hiába.
Öt perc várakozás után úgy döntök, hogy ha a telefonomon matatok, akkor
sokkal természetesebb benyomást keltek, úgyhogy beletúrok a táskámba, és
elkezdek üzenetet írni Gregorynak, puszta időtöltésből.
Meddig várjak?

Elküldöm az üzenetet, mire szinte azonnal megcsörren a telefonom. Gregory


neve tűnik fel a kijelzőn.
– Szia – szólok bele, és örülök, hogy felhívott, mert ténylegesen telefonálva
még sokkal lazábbnak tűnök.
– Még nincs ott?
– Nincs, de még nincs is nyolc óra.
– Az mindegy! – feleli. – A francba is, úgy kellett volna csinálnom, hogy
elkéss. Ez a randizás első számú szabálya.
– Mi? – váltok testhelyzetet, hogy a vállammal támaszkodjam, és ne a
hátammal.
– A nőnek kicsit késnie kell. Ezt mindenki tudja. – Nem tűnik túl jókedvűnek.
Belemosolygok az elsiető tömegbe.
– És akkor mi van, ha két férfi randizik? Akkor kinek kell később érkeznie?
– Nagyon vicces. Nagyon.
– Ez teljesen értelmes kérdés.
– Ne tereld mindig rám a szót. Ott van már?
Gyorsan körülnézek, de nem látom Luke-ot.
– Nincs. Mennyit várjak rá?
– Máris gyűlölöm – mordul fel Gregory. – Két pöcs két hét alatt. Te aztán
beindultál.
Magamban nevetek, és titokban egyetértek Gregoryval, bár sosem vallanám
be neki.
– Kösz – és felsóhajtok. – Még mindig nem feleltél a kérdésemre. Mennyit…
– A torkomra forr a szó. Meglátok egy autót, amely elhúz mellettem, és én
utánafordítom a fejem, úgy követem a szememmel az Oxford Streeten. Több
ezer ugyanilyen fekete Mercedes járkálhat Londonban, úgyhogy miért éppen
erre figyelek fel? Talán a sötétített üveg teszi? Vagy az AMG táblácska?
– Livy! – rángat vissza Gregory hangja a jelenbe. – Livy, ott vagy?
– Igen – felelem, és látom, hogy a Mercedes lassít, majd maximálisan
szabálytalanul megfordul, és elindul vissza felém.
– Megjött? – érdeklődik Gregory.
– Igen! – sipítom. – Mennem kell.
– Jobb későn, mint soha – morogja Gregory. – Szép estét!
– Meglesz – nyögöm ki a torkomban növekvő gombócon keresztül, és
gyorsan leteszem, aztán elfordítom a tekintetem, mintha semmit nem vettem
volna észre. Menjek el? Mi van, ha Luke megjön, és én nem vagyok itt? Az
Oxford Streeten nem lehet megállni, tehát ő sem fog. Már ha egyáltalán ő az.
Mert az is lehet, hogy nem. A francba, tudom jól, hogy úgyis ő az. Ellököm
magam az üvegtől, és gyorsan végigveszem a lehetőségeimet, de mielőtt
döntésre juthatnék, a lábam már mozdul is, és elvisz a tetthelyről.
Céltudatosan lépkedek, mély levegőket veszek, és erősen koncentrálok,
nehogy kiessem a ritmusból.
Lehunyom a szemem, amikor látom, hogy a kocsi lassan elhúz mellettem, és
csak akkor nyitom ki újra, amikor félrelök egy türelmetlen üzletember, aki
még le is szid, hogy miért nem nézek a lábam elé. Még mentegetőzni sincs
erőm, csak megyek tovább, de ekkor látom, hogy a kocsi megállt, és megállok
én is. A vezető oldali ajtó kinyílik. Miller könnyed mozdulattal száll ki, s
felegyenesedik, mielőtt becsukná az ajtót, aztán begombolja szürke zakóját.
Fekete inge és nyakkendője remekül illik sötét fürtjeihez, az álla borostás.
Elképesztően jól néz ki. Máris meghódítva érzem magam, pedig még egy
lépést sem tett felém. Mit akar? Miért állt meg?
Próbálom összeszedni a gondolataimat, és ismét akcióba lendülök: elfordulok
és gyors léptekkel megindulok.
– Livy! – Hallom a lépteit a hátam mögött a drága cipők kopogását a betonon,
még a londoni zajban is. – Livy, várj!
A meglepetés, amely indulásra késztetett, bosszúsággá változik, amikor
meghallom, hogy a nevemet kiáltja, mintha tartoznék neki. Megtorpanok és
szembefordulok vele, s elszántabbnak érzem magam, mint amilyen dühösnek,
amikor végre a szemébe nézek.
Ő is megtorpan előkelő cipőjében, és megigazítja a zakóját. Csak áll. Nem
szól semmit. Én sem szólok semmit, mert nincs mit mondanom, és
tulajdonképpen remélem, hogy ő sem fog semmit mondani, mert nem akarom
látni a szája lassú mozgását, nem akarom hallani a hangja simaságát.
Nagyobb biztonságban vagyok, amikor csendben van, és nem mozog… vagy
valamivel nagyobb biztonságban, mint amikor hozzám ér vagy hozzám szól.
Semennyire sem vagyok biztonságban.
Közelebb lép, mintha tudná, mire gondolok.
– Vársz valakit. Kit?
Nem felelek, csak a szemét nézem.
– Kérdeztem valamit, Livy. – Újabb lépést tesz előre, és a közeledését
veszélyként érzékelem, mégis a helyemen maradok, pedig menekülnöm
kellene. – Tudod, hogy utálom ismételni magam. Kérlek, válaszolj.
– Találkozóm van. – Hűvösen tartózkodó próbálok lenni, de nem vagyok
benne biztos, hogy sikerül. Túlságosan ingerült vagyok.
– Egy férfival? – teszi fel a kérdést, és szinte látom, ahogyan a tarkóján
felmerednek a szőrszálak.
– Igen, egy férfival.
Máskor kifejezéstelen arcán most valósággal tobzódnak az érzelmek. Jól
láthatóan nem örül. Ez a tudat némi tápot ad magabiztosságomnak. Nem
akarom tudomásul venni a gyomromban verdeső kicsike reményt, de attól
még ott van.
– Ez minden? – kérdezem, kissé erősebb hangon.
– Ezek szerint most randid van éppen?
– Igen – felelem egyszerűen, mert valóban így van, és mintegy végszóra,
meghallom a nevem.
– Livy! – bukkan fel mellettem Luke.
– Szia – hajolok oda, és megpuszilom. – Mehetünk?
Millerre pillant, aki mereven és némán nézi, ahogy Luke-ot üdvözlöm.
– Helló – nyújtja a kezét Luke Millernek, aki, legnagyobb meglepetésemre,
elfogadja és keményen megrázza. Sosem hagyja cserben a jó modor.
– Helló. Miller Hart – biccent, megfeszülő állal, és látom, hogy a partnerem
összerezzen, de aztán Miller gyorsan elengedi a kezét és megigazítja a
zakóját. Biztos, hogy nem képzelem, hogy széles mellkasa erőteljesen
emelkedik és süllyed, a szeme pedig elsötétül a dühtől. Szinte hallom a
ketyegést, mintha egy időzített bomba működne benne. Őrülten haragszik, és
a Luke-ra vetett gyilkos tekintete kezd aggasztani.
– Luke Mason – feleli Luke. – Örvendek. Livy barátja?
– Nem, csak egy ismerős – szólok közbe gyorsan, hogy minél előbb
eltávolítsam Luke-ot a tapintható ellenségesség közeléből. – Gondoltam,
megpróbálhatnánk a Lion’st a saroknál. Nemrég alakították át – mondja Luke,
és hátranéz a válla fölött.
– Remek – válaszolom, én is visszanézek a vállam fölött, de bár ne tettem
volna. Miller csak áll és nézi, ahogy elmegyek egy másik férfival, az arca hideg,
a tartása merev.
Befordulunk a sarkon. Érzem, hogy Luke néz, és kezd elhatalmasodni rajtam a
bűntudat. Nem tudom, miért. Elvégre ez csak egy randi. És vajon a mit sem
sejtő Luke vagy a fortyogó Miller miatt érzek lelkifurdalást?
– Elég fura alak volt – tűnődik Luke. Egyetértőn hümmögök, mire rám pillant.
– Gyönyörű vagy – jegyzi meg. – Elnézést a késésért. Át kellett volna
szállnom a taxiból a metróra.
– Semmi baj. Az a lényeg, hogy itt vagy.
Elmosolyodik, aranyosan, és még kedvesebb lesz az arca.
– Itt is van, nézd – mutat előrébb az utcában. – Nagyon jókat hallottam róla.
– Új a hely? – érdeklődöm.
– Nem, csak átalakították. Borbár lett, nem az a tipikus londoni kocsma. –
Körülnéz, aztán gyorsan átvisz az utca másik oldalára. – Bár a jóféle régimódi
kocsmákat is nagyon szeretem.
Elmosolyodom, mikor arra gondolok, hogy őt aztán el tudom képzelni egy
késdobálóban, söröskriglivel, haverokkal. Ő afféle normális hétköznapi srác –
az a fajta, akibe érdemes befektetni, ha már egyszer úgyis időt szánok a
pasikra.
Luke kinyitja nekem az ajtót, aztán odavezet egy asztalhoz a bár hátsó részébe, egy
kissé megemelt alagsori szintre.
– Mit iszol? – kérdezi, és int, hogy üljek le.
A szokásos kérdés, s bár Gregory mellett minden gond nélkül kérek vizet, most
ostoba kis libának érzem magam.
– Bort – felelem gyorsan, mielőtt még meggyőzném magam, hogy nem kéne.
Különben is úgy érzem, hogy most rám fér egy ital. A fene essen Miller
Hartba!
– Vöröset, fehéret, rozét?
– Fehéret, köszönöm. – Próbálok lazának és nagyviláginak tűnni ebben a
szokatlan környezetben, pedig Miller felbukkanása alaposan kibillentett az
egyensúlyomból. Beleborzongok, amikor eszembe jut, milyen arcot vágott,
amikor meglátta Luke-ot.
– Akkor legyen fehér – mosolyodik el Luke, és a pulthoz megy, magamra
hagyva, mint egy partra vetett halat. A bárban aránylag sokan vannak, főként
öltönyös férfiak, akik mintha egyenesen az irodájukból jöttek volna. Hangos
beszélgetésük és nevetésük arra utal, hogy már jó ideje itt vannak, és
kezdenek lekerülni a zakók, megoldódni a nyakkendők.
Értékelem a hely belsőépítészeti stílusát, de a zajt nem. Egy első randihoz
nem olyan környezet illene, ahol nyugodtan lehet enni és beszélgetni,
ismerkedni?
– Tessék. – Egy pohár bor csúszik felém, s ösztönösen hátrahúzódom
ahelyett, hogy megfognám és megköszönném. Luke leül velem szemben,
pohárral a kezében, kortyol egyet, és elismerősen nyel egyet, mielőtt leteszi.
– Nagyon örülök, hogy eljöttél velem – mondja. – Már majdnem feladtam.
– Én is örülök, hogy eljöttem.
Elmosolyodik.
– Mesélj magadról.
Kényszerítem magam, hogy összekulcsolt kezemet nyugodtan pihentessen az
asztalon, de azért babrálom a gyűrűmet, úgyhogy fejben gyorsan fenéken
billentem magam. Hát persze hogy kérdez. Ez a normális egy randin, nem
pedig mindenféle esztelen ajánlat. Így hát nagy levegőt veszek, és
nekidurálom magam, hogy beszéljek magamról egy idegennek, amit még
sosem csináltam azelőtt, és nem hittem, hogy valaha is fogom.
– Csak nemrégen dolgozom a bisztróban. Előtte a nagymamámat gondoztam.
– Nem túl sok, de kezdetnek megteszi.
– Csak nem meghalt? – kérdezi feszengve.
– Nem – nevetek. – Hidd el, hogy él és virul.
Luke is kacag.
– Micsoda megkönnyebbülés. Egy pillanatra már azt hittem, hogy sikerült
beletenyerelnem valamibe. Akkor miért kellett gondoznod?
A válasz nem is annyira egyszerű, az igazság túl bonyolult.
– Egy időben nagyon rossz állapotban volt, ennyi az egész. – Szégyellem
magam, de legalább egy kis darabot sikerült megosztani magamból.
– Sajnálom.
– Ne tedd. Már jól van – felelem, és arra gondolok, hogy nagyi hogy ürülne,
ha hallaná ezt.
– És mit csinálsz a szabadidődben?
Láthatóan tétovázom. Tulajdonképpen semmit. Nincsenek barátnőim, nem
járok el, nincs hobbim, és mivel sosem hoztam magam olyan helyzetbe, hogy
ez kiderüljön, eddig fel sem tűnt, hogy valójában milyen elszigetelt vagyok.
Mindig is tudtam – sőt, törekedtem rá –, de most, amikor össze akarok jönni
egy érdekes emberrel, teljesen meg vagyok lőve. Nem tudok semmit beleadni
ebbe a beszélgetésbe. Nem tudok semmit beleadni egy barátságba vagy egy
kapcsolatba.
Elfog a pánik.
– Edzőterembe járok, a barátaimmal lógok.
– Ó, én is legalább heti háromszor edzek. Te hova jársz?
Ez egyre rosszabb. A hazugságaim újabb kérdésekhez vezetnek, ami további
hazugságokat gerjeszt. Nem a legjobb módja egy barátság megalapozásának.
A számhoz emelem a poharat, hogy időt nyerjek, miközben kétségbeesetten
kutatok elmémben valami helyi edzőterem után. Egy se jut eszembe.
– Egy mayfairi helyre.
– A Virginbe?
Látható Luke megkönnyebbülése, hogy válaszolok a kérdésére.
– Igen, a Virginbe.
– Én is oda járok! De még sosem láttalak.
Szinte fizikai fájdalmat érzek.
– Elég korán szoktam járni. – Muszáj másfelé terelnem a beszélgetést,
mielőtt újabb hazugságokra kényszerülnék. – És te? Te mit szoktál csinálni?
Örömmel fogadja érdeklődésemet, és azonnal részletes beszámolót zúdít
rám önmagáról és az életéről. A következő fél órában rengeteget megtudok
Luke-ról. Bőven van mondanivalója, és nem kétséges, hogy amit mond, az
színigaz, és érdekes is, legalábbis az én szánalmas próbálkozásomhoz
képest. Részvénybróker, és egy Charlie nevű barátjával lakik egy lakásban,
miután véget ért egy négyéves kapcsolata egy lánnyal, de éppen azon van,
hogy saját lakást vegyen. Huszonöt éves, korban hozzám közeli, és tényleg
helyes, kiegyensúlyozott, érzékeny pasi. Kedvelem.
– Akkor nem kell félnem semmiféle exbaráttól? – issza ki a borát.
Jólesik hallgatni. Szinte felszabadulok, időnként közbeszúrok egy véleményt
vagy gondolatot, de főleg Luke beszél, és nekem teljesen megfelel így.
Egészen eddig.
– Nem – rázom meg a fejem, és iszom a borból.
– De biztosan van valaki – nevet. – Ha egy lány így néz ki, mint te.
– A nagymamámmal foglalkoztam. Nem volt időm randizgatni.
Hátradől a széken.
– Tyűha! Ez elképesztő.
Kizökkenek kellemes állapotomból, és ismét feszültté válok, amint megint
rólam van szó.
– Nem az – felelem halkan, és a poharammal játszadozom.
A tekintete elárulja, hogy kíváncsi, de nem faggat tovább.
– Oké – mosolyog. – Hozok még egy kört. Jó lesz ugyanez?
– Igen, köszönöm.
Elgondolkodva bólint. Nyilván azon töpreng, hogy mi a fenének vesztegeti
az idejét egy zárkózott, fura pincérlányra, aztán elindul a pulthoz, és áttör a
tömegen, hogy előrébb kerüljön. Súlyos sóhajjal dőlök hátra, és forgatni
kezdem a poharam, miközben szidom magam… mindenért. Az
életszemléletem, a célom és irányom határozottan átgondolásra szorul. De
nem tudom, hol kezdjem.
Legalább fél métert ugrom, amikor megérzem fülemen forró leheletét és a
tarkómon a kezét.
– Gyere velem.
Megmerevedem a fogásában, és szememmel Luke-ot keresem. Nem látom
sehol, de ez persze nem jelenti azt, hogy ő se láthat engem.
– Állj fel, Livy.
– Mit művelsz? – teszem fel a kérdést, és próbálok nem törődni a tenyere
alatt keletkező forrósággal.
Másik kezével elkapja a karomat és felhúz, aztán a bár hátsó része felé kezd
taszigálni.
– Halvány fogalmam sincs róla, hogy mit művelek, de egyszerűen nem tudok
más tenni.
– Miller, kérlek.
– Kérlek, mi.
– Kérlek, hagyd ezt abba – esdeklek halkan, amikor ki kéne tépnem magam és
pofon kéne vágnom őt. – Randim van.
– Ezt ne mondd – csikorogja, és biztos vagyok benne, hogy ha látnám az arcát,
dühöt látnék rajta. De nem látom, mert mögöttem van, és szorítása a tarkómon
lehetetlenné teszi, hogy hátraforduljak. Tol tovább előre, és én kénytelen
vagyok alkalmazkodni hosszú, eltökélt lépéseihez.
Kinyomja, majd berúgja a vészkijárat ajtaját, aztán maga felé fordít, és a
falnak támaszt, kemény teste az enyémnek feszül.
– Le akartál feküdni vele? – A szája keskeny, a tekintete átható. Borzasztóan
dühös.
Természetesen nem akartam, de ez nem rá tartozik.
– Semmi közöd hozzá – szegem fel az állam dacosan, teljes tudatában annak,
hogy ezzel csak tovább provokálom. Mondhattam volna nemet is, de
túlságosan kíváncsi vagyok arra, hogy mi fog tenni. Nem fogok térden
csúszni, hogy a kedvére tegyek, nem fogom azt mondani, amit hallani akar.
Még ha legszívesebben ezt tenném is.
Legszívesebben megesküdnék neki, hogy soha többet nem nézek más férfira,
mindaddig, amíg hajlandó örökké kényeztetni. A teste égető közelsége, kék
szeme izzása felszínre hozza ezeket az érthetetlen érzéseket. Remegni
kezdek alatta.
Kívánom őt.
Közelebb tolja a száját.
– Kérdeztem valamit.
– Én pedig úgy döntöttem, hogy nem válaszolok – lehelem, és a falhoz
tapadok. – Nekem is végig kellett néznem a te randijaidat, nem is egyszer.
– Már ezerszer megmagyaráztam. Tudod, mennyire gyűlölöm ismételni
magam.
– Akkor talán jobban meg kéne magyaráznod – vágok vissza.
– Miért volt az a pohár bor az asztalon?
– Semmi közöd hozzá.
– Majd lesz – nyomul előbbre, mire szusszanok egyet. – Le akarsz feküdni
vele, én pedig nem fogom hagyni.
Elfordítom a fejem. Kihunyóban a vágyam, és fokozódik az ingerültségem.
– Nem állhatsz az utamba – nem is tudom, mit mondok.
– Még tartozol nekem négy órával, Livy.
Döbbenten fordulok vissza felé.
– Azt várod, hogy újabb négy órámat áldozzam rád, csak hogy a végén megint
hidegen és keményszívűen viselkedj velem? Átéltünk valamit együtt.
Biztonságban éreztem magam melletted.
Összehúzza a száját és a légzése súlyosabb lesz, mintha uralkodnia kellene
magán.
– Biztonságban is vagy mellettem – hörgi. – És igen, még többet várok.
Igényt tartok arra a négy órára, amivel még tartozol.
– Nem kapod meg – jelentem ki magabiztosan. Utálattal tölt el ez az abszurd
követelőzés. – Te tényleg azt hiszed, hogy bármivel is tartozom neked?
– Most szépen hazajössz velem.
– Nem, nem megyek. – Ellenállok a késztetésnek, hogy igent visítsak. – És te
sem feleltél az én kérdésemre.
– Mert nem akarok felelni – hajol lejjebb, hogy a szánk egy magasságban
legyen. – Hadd ízleljelek meg még egyszer.
A vágy kezd felszínre törni bennem.
– Nem.
– Hadd vigyelek az ágyamba.
Kétségbeesetten rázom a fejem és erősen lehunyom a szemem, mielőtt
engednék neki, miközben tudom, hogy ez szarvashiba.
– Nem, hogy aztán megint kihajíts. – Érzem, ahogy közeledik a szája
melegsége, de nem fordítom el a fejem.
Várok.
Hagyom, hogy megtörténjen.
És amikor megérzem az ajka puhaságát az enyémen, elernyedek, és halk
nyögéssel átadom magam neki. A kezem a vállára vándorol, a fejem oldalra
billen, hogy jobban hozzáférjen. Teljesen megszűnik a világ. A józan eszem
kikapcsol.
– Szikrák pattognak – mormogja. – Hatalmas, elektromos szikrák. És mi
csináljuk őket – kap bele a számba. – Ne fossz meg bennünket ettől – csókol
bele a nyakamba, aztán felmegy a fülemig. – Kérlek.
– Csak négy óra? – suttogom.
– Ne gondold túl.
– Nem gondolom túl. Nem is nagyon tudok gondolkodni, amikor veled
vagyok.
– Ennek örülök – fogja közre a tenyerével a nyakamat, és felfelé billenti az
arcomat. Lélegzetelállító arca teljesen lebénít. – Hagyd csak úgy történni a
dolgokat.
– Hagytam, nem is egyszer, de te mindig elhidegültél a végén. Megint
ugyanez lesz?
– Senki sem tudhatja, mi fog történni a jövőben, Livy. – Az ajka lassú
mozgása teljesen leköti a figyelmemet.
– Ez elég soványka kis válasz – mormogom. – De te igazán tudhatod, mivel te
irányítod. – Bosszantó módon megint kiterítettem a kártyáimat – tökéletesen
világossá tettem, hogy még akarok abból, amit adni szeretne.
– Nem tudom. – Odahajol, hogy megcsókoljon, de én elfordítom az arcom, ő
pedig megáll a levegőben. – Hadd ízleljelek meg, Livy.
Ellen kell állnom neki, és semmitmondó válasza erőt ad ehhez.
– Már így is túl sokat kaptál. – Ha most elbukom, akkor többet nem fogok
felállni. Ha elfogadom ezt, azzal lehetőséget adok neki, hogy hátat fordítson
nekem, ha már elvette, amit akar, és sosem vethetek semmit a szemére, mert
én adtam be a derekam… megint.
– Tényleg? – kérdi. – Tényleg elég belőlem, Livy?
– Túl sok is – tolom el. – Túlságosan sok, Miller.
Szitkozódva a hajába túr.
– Nem hagyom, hogy ezzel a férfival menj haza.
– És hogyan fogod megakadályozni? – kérdezem halkan. Neki nem kellek, de
azt sem akarja, hogy másé lehessek. Nem értem őt, de nem fogom hagyni,
hogy megint csak úgy megrágjon és kiköpjön.
– Vele nem lesz ugyanolyan, mint velem.
– Mármint nem fogom azt érezni, hogy kihasználnak? – vágok vissza. – Mert
veled azt érzem. Korábban sosem tárulkoztam ki érzelmileg így senkinek,
ahogy neked. Egy egész halomnyi megbánás az életem, Miller. És te vagy az
egész legtetején.
– Ne mondj olyasmit, amit nem gondolsz komolyan – simogatja meg a
kézfejével az arcomat. – Hogyan bánhatnál olyasmit, ami ennyire szép volt?
– Nagyon is könnyen – húzom el a kezét az arcomtól. – Könnyen meg lehet
bánni, ha tudod, hogy soha többet nem lehet megint részed benne –
Elmegyek mellette, vigyázva, hogy ne érjek hozzá, és elindulok hazafelé.
– Lehet benne részed megint – kiált utánam. – A miénk lehet megint, Olivia.
– Csak az a négy óra nem kell – hunyom le szorosan a szemem. – Akkor
inkább ne legyen semmi. – A lábam megy, de nem én mozgatom, és csak
távolról vagyok tudatában annak, hogy odabent vár egy férfi, aki nyilván el
sem tudja képzelni, hol vagyok. De képtelen vagyok visszamenni, és jókedvet
színlelni, amikor teljesen össze vagyok törve. Küldök Luke-nak egy szánalmas
mentegetőző üzenetet, hogy a nagyi rosszul lett. Aztán hazavonszolom
magam.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET

– Hogy ment? – érdeklődik Gregory, amikor másnap reggel felhívom. Semmi


„szia” vagy „hogy vagy”.
– Kedves srác – ismerem be. – De nem hiszem, hogy folytatódni fog.
– Miért nem lepődöm meg? – mordul fel, és mozgolódást hallok a háttérből.
– Hol vagy?
Sokáig csend van, aztán újabb neszezés, végül határozott ajtócsukódás.
– Összejöttem Bennel múlt este – suttogja.
– Tényleg? – vigyorgok bele a telefonba. – A mocskos csábító.
– Nem is úgy volt. Buliztunk, aztán felmentünk kávézni hozzá.
– És reggelizni.
– Ja, igen, reggelizni – mosolyog, mire én is még jobban vigyorgok. – Ide
hallgass. Ugye mondtam, hogy Ben meg akar ismerni téged?
– Rémlik valami.
– Hát, este lesz egy klubmegnyitó. Ben hetek óta dolgozik vele, és meghívott
engem is. Szeretné, ha te is eljönnél.
– Én? – hüledezem. – Egy éjszakai klubba?
– Igen, persze! Jó lesz. Nagyon menő a hely, Ice a neve. Kérlek, mondj igent.
– Esdeklése nem hat meg. Nem tudok annál rosszabb kombinációt elképzelni,
mint én egy éjszakai klubban. Különben is csak a terhükre lennék.
– Nem mondok, Gregory – rázom a fejem.
– Jaj, kislány – jajdul fel. Tudom, hogy csücsörít. – Egy kicsit elterelné a
gondolataidat.
– Miből gondolod, hogy el kell terelni a gondolataimat? – kérdezem. –
Teljesen jól vagyok.
Majdnem hörög.
– Hagyd a mellébeszélést, Livy. Nem fogadom el a „nem” választ. Jössz, és
kész. És semmi Converse.
– Akkor biztosan nem megyek – mordulok fel. – Nem húzol rám megint egy
olyan magas sarkút.
– De igen, eljössz. És igen, rád húzok! – csattan fel. – Annyi mindent
adhatnál a világnak, Livy. Nem hagyom, hogy tovább vesztegesd az időd. Ez
nem gyakorlat. Csak egy életünk van, kislány. Csak egy. Eljössz este velünk,
és oda is teszed magad. Felveszed a magas sarkút, és egész nap abban
járkálsz otthon, ha az kell. Nyolckor ott leszek érted. Addigra legyél kész. –
Ezzel leteszi, én pedig ott maradok tátott szájjal, kezemben a telefonnal,
ellenkezésre készen. Még soha nem beszélt velem így. Meg vagyok
döbbenve, de talán épp most kaptam meg azt a kijózanító pofont, amire már
régóta szükségem lett volna.
Túl sok évet pazaroltam el, túl sokáig próbáltam elhitetni magammal, hogy
beérem elzárkózó életformámmal. De ennek vége. Miller Hart talán szokatlan
érzelmi örvénybe taszított, de egyben rá is döbbentett, hogy ennél sokkal
többet nyújthatok a világnak. Nincs több bezárkózás és rejtőzködés, félelem a
sebezhetőségtől – félelem attól, hogy olyan leszek, mint az anyám.
Kiugrom az ágyból, belebújok a fekete tűsarkúba, és elkezdek járkálni a
szobában. Arra koncentrálok, hogy méltóságteljesen és felszegett fejjel
lépkedjek, s ne pislogjak állandóan nevetséges magasságra felpolcolt
lábamra. Miközben ezzel foglalatoskodom, a telefonomon keresni kezdek
edzőtermeket a környéken – nem a Virgint –, és egyeztetek egy ismerkedő
időpontot kedd estére. Amikor megpróbálkozom a lépcsővel, óvatosan
rakosgatom a lábamat, és aprókat lépek, hogy megőrizzem úrinős tartásomat
és kecsességemet. Egész jól megy.
Odalent elmosolyodom, amikor beérek a konyhába, egyetlen botlás, ingás
nélkül.
Nagyi hátrafordul a sarokkopogásra, és tátva marad a szája.
– Milyen? – kérdezem, és fordulok egyet, hogy megmutassam stabilitásomat,
magamnak is és a nagyinak is. – Persze majd valami ruhával – teszem hozzá,
amikor ráébredek, hogy rövid pizsamaalsóban vagyok.
– Ó, Livy – szorítja a melléhez egy sóhajjal a konyharuhát. – Még
emlékszem, amikor én is úgy lebegtem a tűsarkúban, mintha nem is lenne. A
bütykeim is bizonyítják.
– Kétlem, hogy én valaha is képes lennék lebegni, nagyi.
– Újabb randi azzal a kedves fiatalemberrel? – kérdezi reménykedve, miközben
helyet foglal a konyhaasztalnál.
Nem vagyok benne biztos, hogy Millerre gondol, akit ismer, vagy Luke-ra,
akit nem.
– Ma este két pasival randizom.
– Kettővel? – néz nagyot. – Livy, drágám, tudom, hogy azt mondtam, hogy
éld az életed, de…
– Nyugi – forgatom a szemem, és arra gondolok, hogy igazán ismerhetne
ennyire, de aztán beugrik, hogy az ő kis unalmas, introvertált unokája ezen a
héten többet mozdult ki, mint addig egész életében. – Gregory az, meg az új
barátja.
– Hát ez csodás! – sikkantja, homlokráncolva. – Ugye nem megint valami
melegbárba mentek?
Nevetek.
– Nem, ez valami új hely. Ma este van a megnyitó, és Gregory új pasija
szervezte. Ő is hívott meg.
Látom az arcán, hogy el van ragadtatva, de azért kötözködik még egy kicsit.
– A körmöd! – csikorogja, mire hátrahőkölök tűsarkamon.
– Mi?
– Ki kell festeni a körmödet.
Végignézek takarosan rövidre vágott körmömön.
– És mégis milyen színűre?
– Mit fogsz felvenni? – kérdez vissza, és eltűnődöm, hogy vajon hány
huszonnégy éves lány kér ilyesmiben a nagymamájától tanácsot.
– Gregory megvetetett velem egy fekete ruhát, de egy kicsit rövid, de a
következő méret már nagy lett volna. Jó szűk is.
– Badarság! – Teljesen feldobódik az esti kimenőmön. – Van
postaládapirosom.
Eltűnik a konyhából, és felmegy az emeletre, fürgébben, mint amilyennek
valaha is láttam. Pillanatokon belül vissza is jön, kezében egy üveg piros
körömlakkal.
– Különleges alkalmakra tartogatom – jegyzi meg. Lenyom egy székre, és leül
mellém.
Nem tehetek mást, mint hogy nézem, ahogyan akkurátusan kifesti egyik
körmömet a másik után, aztán ráfúj, amikor elkészül. Végül hátradől,
félrebillenti a fejét, én pedig követem a tekintetét az ujjaim irányába. Kissé
megmozgatom, aztán összezárom őket, és végignézek rajtuk.
– Olyan nagyon… pirosak.
– Így lesz jó. Piros körömmel és fekete ruhával nem lehet melléfogni. –
Mintha elkalandoznának a gondolatai, én pedig szeretettel nézem. Eszembe
jutnak a gyerekkori emlékeim róla meg nagyapáról.
– Emlékszel, amikor a papa elvitt minket a Dorchesterbe a szülinapodon,
nagyi? – kérdezem. Tízéves voltam, és teljesen elkápráztatott ez a fényűzés.
Nagypapa öltönyt vett fel, nagyi virágmintás blúz-blézer együttest, én pedig
tengerészkék kötényruhát kaptam, nagy fehér pöttyökkel. A nagypapa
szerette, ha a környezetében lévő nők tengerészkékben voltak. Mindig azt
mondogatta, hogy a tengerészkék mellett olyan lesz az amúgy is szép
szemünk, mint egy feneketlen zafírkút.
A nagyim mély levegőt vesz, és magára kényszerít egy mosolyt, amikor, tudom
jól, legszívesebben elsírná magát.
– Az volt az első alkalom, amikor kifestettem a körmöd. A papa nem nagyon
örült.
Viszonzom a mosolyát. Jól emlékszem a letolásra, amit kapott.
– Még kevésbé örült, amikor ki is rúzsoztál.
Nagyi nevet.
– Mindig is az elvek rendíthetetlen embere volt. Sosem értette meg, hogy egy
nőnek miért kell sminkkel elfednie az arcát, úgyhogy emiatt is nehéz volt neki
anyáddal… – Elhallgat, és gyorsan elkezdi visszacsavarni a lakkos üveg
kupakját.
– Semmi baj – teszem a kezemet a kezére, és szelíden megszorítom. –
Emlékszem. – Még kicsi voltam, mégis élénken élnek bennem a hangos
szócsaták, az ajtócsapkodások, meg ahogy papa a fejét fogja. Akkoriban nem
értettem, miről van szó, de aztán lassan a helyére került minden, és
fájdalmasan világos lett. Mert érettebb lettem, és megtaláltam a naplót.
– Túl szép volt, és túl könnyen befolyásolható.
– Tudom – helyeslek, de igazából nem gondolom, hogy anyám könnyen
befolyásolható lett volna. Rájöttem, hogy nagyi csak áltatja magát ezzel, hogy
el tudja viselni az elvesztését. Meg is hagyom őt ebben a hitében.
– Livy – mozdítja a kezét óvatosan, nehogy szétkenje a lakkot, aztán
megszorítja a kezem – erősen, biztatón. – Mindenben hasonlítasz anyádra,
kivéve ebben – kopogtatja meg mutatóujjával a halántékát. – Nem kell félned
attól, hogy olyan leszel, mint ő. Azzal kárba veszne a te életed is.
– Tudom – felelem. Persze megvannak a magam indokai arra, hogy ne
akarjam megismételni anyám életét, de a nagyszüleim régi fájdalma is épp
elegendő.
– Teljesen bezárkóztál, Livy. Tudom, hogy kissé, hogy is mondjam,
összetörtem, miután a nagyapád meghalt, de már jól vagyok, már egy jó ideje,
kedvesem – néz rám felhúzott szemöldökkel, és várja, hogy helyeseljek. –
Sosem fogom túltenni magam azon, hogy elvesztettem kettőjüket, de azért
megvagyok. Te viszont a felét sem élted meg annak, amit az élet kínál, Olivia.
Olyan eleven kisgyerek és tinédzser voltál, amíg meg nem találtad azt a… –
Elhallgat, mert nem képes kimondani, de tudom, hogy a naplóra gondol, az
anyám életének ijesztően életszerű leírására.
– Így biztonságosabb volt – mormolom.
– Egészségtelen volt, kedvesem – emeli fel a kezem, és gyengéden
megpuszilja.
– Most már én is kezdem látni – veszek egy mély, erősítő levegőt. – Az a
férfi, aki itt volt vacsorára… – Magam sem tudom, miért nem nevezem a
nevén. – Ő felhozott belőlem valamit, nagyi. Sosem lesz belőle semmi, de
örülök, hogy megismertem őt, mert rádöbbentett, hogy milyen is lehetne az
életem, ha hagynám.
Ennél többet nem vagyok hajlandó elárulni, és azt sem vallom be, hogy ha
lehetőségem lenne rá, mindennel együtt elfogadnám, ha engedné. Nem a
szexről van szó, hanem az összetartozásról, a biztonságérzetről, amit egyedül
sosem tapasztalhattam volna meg. Pedig annyira ésszerűtlen az egész. Miller
Hart irracionális, konok és temperamentumos, de a bosszantó pillanatok közti
időszak hihetetlenül kellemes és örömteli. Törekszem rá, de nem hiszem el,
hogy ugyanezt megtalálhatnám bármilyen másik férfiban.
Nagyi elgondolkodva mered rám, és nem engedi el a kezem.
– Miért nem lesz belőle semmi? – kérdezi.
Őszinte akarok lenni, mert úgyis látnia kell, miről van szó valójában. Ő sem
hülye.
– Mert szerintem nem szabad – felelem halkan.
– Ó, Livy – sóhajt fel nagyi. – Nem tehetünk arról, hogy kibe szeretünk bele.
Gyere csak. – Feláll, magához húz, és szorosan átölel. Mintha egy csapásra
kiszállna belőlem minden feszültség és bizonytalanság a karjában. –
Mindenben, amit megélünk, meg kell látnunk a pozitívumot. És én nagyon
sok pozitívumot látok a Millerrel való találkozásodban, kedvesem.
Egyetértőn belemorgok a vállába, de nem tudom, hogy valaha is képes leszek-
e élni ezekkel a feltételezett lehetőségekkel. Miller máris sikeresen elrontotta
egy randimat. Ha továbbra is ellenállok neki, akkor hatalmas akaraterőre és
kitartásra lesz szükségem. A Taylor lányokra jellemző vagányság eddig még
nem tört elő belőlem, de elszántam magam, hogy megtaláljam és felszínre
hozzam. Mert ott rejtőzik valahol. Időnként felüti a fejét, de el kell kapnom,
hogy soha többé ne engedjem visszabújni.

* * *

Hunyorgok, amikor fényképezőgépet tolnak az arcomba, és elvakít a vaku


villanása.
– Most már állj le, nagyi – jajdulok fel, és nevetséges ruhám alját húzkodom.
Már húsz perce állok a tükör előtt, a drámai átalakulás jegyében. Az egész
napot, az egész nyavalyás napot gyantázással, szőrtépkedéssel,
egyenesítéssel töltöttem. Teljesen kimerültem.
– Látod, George? – lő el nagyi még pár felvételt. – Milyen vagány!
A szememet forgatom, George vigyorog. Megint húzok egyet a szoknyám
alján.
– Elég legyen – tolom el a gépet az arcom elől, és úgy érzem magam, mint
egy tini a végzős bál előtt. Elkerülhetetlen volt, de a nagy felhajtás miatt csak
még kellemetlenebbül érzem magam.
– Nagyon mutatós vagy, Livy! – nevet George, és elveszi a gépet nagyitól, mit
sem törődve a rosszalló pillantásokkal. – Hagyd már békén szegény kislányt,
Josephine.
– Kösz, George – húzogatom tovább a ruhámat.
– Ne húzogasd a ruhádat – húzza el a kezem nagyi. – Húzd ki magad, fel az
állat! Ha babrálod a ruhádat, akkor bizonytalannak fogsz tűnni.
– Te jó ég, mennem kell. – Felkapom nevetségesen kicsi táskámat, és az ajtó
felé indulok, hogy elmeneküljek a túlzó megjegyzésektől, amelyeket megújult
külsőm vált ki. A kelleténél kissé erősebben csapom be az ajtót, és közben
hallom, hogy nagyi kiabál George-dzsal. Elmosolyodom, kihúzom magam, és
táskámat a hónom alá csapva elindulok, miközben próbálok ellenállni a
késztetésnek, hogy pillanatonként húzzak egyet a ruhámon.
Alig teszek meg néhány lépést, amikor megpillantom Gregoryt, aki felém tart.
Kissé mintha megtorpanna, és tudom, hogy közelebbről látnám, ahogy
pislog. Furcsa módon ez a reakció nem idegesít; inkább bátorságot önt belém,
úgyhogy felszegem az állam, és mindent elkövetek, hogy úgy nézzek ki, mint
egy modell a kifutón. Nem tudom, hogy mennyire sikerül, mindenesetre
Gregory arcán fülig ér a mosoly, és éleset füttyent.
– Micsoda nő! – áll meg szétvetett lábakkal, és felém nyújtja a két kezét. –
Dugj velem, a többieket majd elkergetem!
Még csak el sem pirulok. Tökélyre fejlesztett fordulást hajtok végre, aztán
átölelem a nyakát.
– Egész nap gyakoroltam.
– Látszik – húzódik távolabbra, és tetőtől talpig végigmér, aztán lesimítja a
hajamat és elmosolyodik. – Egyenes és fényes. Még a szokásosnál is
fantasztikusabban nézel ki. Te jó ég, micsoda lábak!
Lenézek, és közben olyan formákat látok, amiket korábban sosem.
– Jól érzem magam így – vallom be.
Átkarol, és maga mellé húz.
– Nagyon helyes, mert lélegzetelállítóan nézel ki. Ugye nem nélkülem akartál
elindulni? – érdeklődik, és elindulunk a főút felé, hogy taxit fogjunk.
– Nem, csak már nem bírtam ki otthon.
– El tudom képzelni.
– Nagyon csini vagy – rángatom meg rózsaszín ingének ujját. – Jó benyomást
próbálsz kelteni? – pillantok rá, és látom, hogy visszafogottan vigyorog.
Muszáj mosolyognom.
– Nem próbálom, Livy – feleli hetykén. – Megígérsz nekem valamit?
– Mit?
– Azt, hogy az este folyamán Gregnek fogsz szólítani.
Szélesen elvigyorodom, és átfogom a derekát.
– Szólítalak Gregnek, ha te meg dögös csajnak szólítasz engem.
Elneveti magát.
– Dögös csajnak?
– Igen, és nem kislánynak, drága kislánynak, cuki kislánynak… – Azonnal
rájövök, hogy hibáztam.
– Ki szólít drága kislánynak?
– Lényegtelen – állítom le a kérdezősködést, de egyben a gondolatmenetemet
is. – A lényeg az, hogy nem vagyok kislány.
– Hát jó. Legyen dögös csaj – hajol hozzám, és megpuszilja a homlokom. – El
sem tudod képzelni, mennyire boldog vagyok most.
– Mert találkozni fogsz Benjaminnal?
– Csak Ben – lök rajtam egyet a csípőjével. – De nem, nem miatta. Hanem
miattad.
Felnézek rá és elmosolyodom.
– Én is boldog vagyok – felelem elgondolkodva.
TIZENHATODIK FEJEZET

Máris meggyűlik a bajom a rövid ruhával. Gregory könnyedén libben ki a


taxiból, de nekem vigyáznom kell, nehogy kivillanjon szexi fekete
bugyogóm. Két kézzel fogom le a ruha alját, de közben a táska kiesik a
hónom alól.
– A franc egye meg – átkozódom, és felszedem.
– Ezt a részt nem gyakoroltad, úgy látom – incselkedik Gregory, és nyújtja az
egyik kezét a táskámért, a másikat a kezemért. – Oldalra. Oldalra lépj ki.
Átadom a táskámat és megfogom a kezét, aztán követem az útmutatását, és
kidugom a lábamat a kocsiból oldalvást, és így tényleg sikerül kiszállnom
görnyedezés vagy villantás nélkül.
– Kösz.
– Kecsesen, mint egy hattyú – kacsint rám Gregory, és visszadugja a táskát a
hónom alá. – Készen állsz?
Kiadós levegővétellel próbálom megerősíteni magam.
– Készen – felelem, és felnézek az épületre. Kék fények kúsznak felfelé az
üvegfronton, mellettünk vörös szőnyeg húzódik, sok-sok emberrel, akik mind
bebocsátásra várnak.
Kissé elhűlök. Robin Thicke Blurred Linesa ömlik kifelé a nyitott üvegajtón,
kék fények villódznak az épület belsejében, és az ajtóban marcona beengedők
állnak, akik táblára csíptetett listából pipálják ki a neveket, amikor
beengednek valakit.
Gregory elkapja a kezem, és a sor elejére cibál. Nem kerülik el figyelmemet a
várakozók felénk lövellt szúrós pillantásai.
– Gregory, ez itt egy sor – suttogom harsányan, miközben a listás beengedő
színe elé járulunk.
– Greg Macy és Olivia Taylor. Ben White vendégei vagyunk – közli
magabiztosan Gregory, miközben én egészen kicsire zsugorodom a várakozók
gyűlölködő pillantásainak kereszttüzében.
Az ajtónálló lapozgatni kezd és végigböngészi a neveket, míg végül mordul
egyet és kiakasztja a két fémoszlop közti vastag zsinórkötelet.
– A pezsgőbár az első emeleten van balra hátul. Mr. White ott van, a VIP
részlegben.
– Köszönöm – biccent Gregory, maga elé húz, és szelíden betol az ajtón. – VIP
részleg – suttogja a fülembe. – Te meg épp az előbb szólítottál Gregorynak,
dögös csaj.
– Nem tehetek róla – pillantok körül, és több szintet látok egymás fölött,
amelyeket útmutató kék fényekkel megvilágított tejüveg lépcsők kötnek össze.
Mindenfelé jól öltözött emberek hajolnak az üvegkorlátra, és sehol egy üveg
sör vagy bor… csakis pezsgő. Az összes italpult mögött – eddig hármat láttam
– hegyekben állnak a pezsgősüvegek. Még sosem kóstoltam ilyesmit, de úgy
tűnik, hogy hamarosan sor kerül rá.
– Erre – kísér fel Gregory az üveglépcsőkön, és gyakorlatias énem már
kalkulálja, milyen sérülésekkel járna, ha valaki legurulna itt. Tűsarkaim
édesen csilingelnek, én pedig lepillantok, hogy megcsodáljam őket.
Elmosolyodom, és önkéntelenül is jobban riszálni kezdem a csípőmet.
– Produkálod magad? – nevetgél Gregory, és rácsap a fenekemre. – Tedd csak
oda magad, kislány.
Hátrafordulok, és rosszalló arcot vágok, de közben vigyorgok is.
– Dögös csaj! – húzom fel az orrom, mire Gregory rendesen elneveti magát.
– Hát az vagy, az egyszer biztos.
Felérünk a lépcső tetejére, és bal felé indulunk, az útmutatás szerint, amíg a
pezsgőbárhoz nem érünk, ami vicces, mert eddig sem láttunk mást, csak
pezsgőspultokat, amelyek ebből kifolyólag ugyanúgy pezsgőbárok.
– Mit kérsz?
– Kólát – felelem lazán, aztán körülnézek, hogy ne kelljen állnom barátom
dühös tekintetét.
Húzza a száját, de nem tromfolom le, ehelyett áthajolok a pulton, és kérek két
pezsgőt. A klub máris zsúfolásig tele, és még odakint is állnak sorban pár
százan. Gregory nem túlzott, amikor azt mondta, hogy bitang menő a hely,
meg hogy a név nagyon kifejező. Ha nem lenne ennyire tele, lehet, hogy
fáznék.
– Köszönöm – veszem át a poharakat, aztán megszimatolom őket. Kesernyés
illat csap az orromba. A pohárban úszkáló eperszem elvonja figyelmemet az
agresszív aromáról, és olyan irányba tereli a gondolataimat, amerre nagyon
nem szeretném.
Eper… Angol, mert az a legédesebb.
Csokoládé… Legalább nyolcvan százalék kakaótartalommal, mert úgy jó
keserű.
És mindennek a tetejébe pezsgő.
Kissé megijedek, amikor Gregory váratlanul megbök.
– Jól vagy?
– Persze. – Elűzöm magamtól az édes és keserű gondolatokat, Miller forró
nyelvének, puha ajkának, kemény testének emlékével együtt. – Puccos hely –
emelem meg egy kicsit a poharam, és életemben először megízlelem a
pezsgőt. – Hmm – hümmögök, amikor a hűs, gyöngyöző folyadék selymesen
ömlik le a torkomon.
– Nem tudom elhinni, hogy egyáltalán megkóstoltad – rázza a fejét Gregory,
és a szájához emeli sajátját. – Egy pohár mennyország.
– Valóban – rázom meg a pohárban az italt. – Ezek szerint Ben feltett a
vendéglistára?
– Ez csak természetes. – Nem harap rá az incselkedésre. – Nem fogok sorban
állni, mint a vágómarhák…
– Rettenetes sznob vagy – nevetek. – Odaadod az epred?
– Persze, csak ne dugd bele az ujjad a poharamba. Csináld úrinőhöz illően.
– De úgy hogyan szedjem ki? – meredek a szűk szájú ivóalkalmatosságra,
amibe talán még az ujjam se fér bele, de nem merem kipróbálni.
– Döntsd meg – mutatja Gregory, és a szája felé billenti a kelyhet, aztán
elkapja a szájával a lefelé induló epret. – Úgy a legjobb, ha előbb leiszod róla
a pezsgőt – teszi hozzá, miközben az epret rágcsálja.
– Nagy a szád – kortyolok megint, mert nem vagyok felkészülve rá, hogy
siessek. A hosszú absztinencia kétségkívül elpuhított.
– Nem tudsz te semmit, kislány.
Undorral elfintorodom.
– De nem is akarom, Gregory – felelem, mire mosoly vegyül a dühös
pillantásba.
– Greg!
– Dögös csaj! – lököm meg a fenekemmel. – Na de hol van Benjamin? –
érdeklődöm. Kíváncsivá tett az ember, aki ennyire rabul tudta ejteni az én
Gregorymat.
– Ben? Ott van – mutat előre a poharával, és én követem a jelzett irányt, de
csak rengeteg embert látok. – Melyik?
– A VIP szekcióban. Fekete öltöny, szőke haj.
Végigfuttatom a tekintetem egy csomó férfin, akik a bárpulthoz közeli elzárt
területen beszélgetnek, nevetgélve és egymás vállát csapkodva. Városi fiúk.
Aztán a pillantásom megállapodik egy jókötésű alakon, akinek izmai szinte
kidagadnak az öltönyből. Meg vagyok lepve. Nem Gregory megszokott zsánere,
de végül is már nagyon rég nem volt szerencsém találkozhatni Gregory aktuális
partnerével.
– A srác… – Keresem a megfelelő szavakat. Hatalmas. Kigyúrt. – … jó
nagydarab – mondom végül.
– Fitneszőrült.
Felpillantok, és látom, hogy Gregorynak halvány mosoly játszadozik az arcán,
miközben Bent nézi.
– Ahogy te is – jegyzem meg. Gregorynak sincs oka szégyenkezni a teste
miatt, de ez a Ben… kissé mamutszerű, de nem annyira, hogy az ártson a
vonzerejének. Látom benne a lehetőséget.
– Én csak amatőr vagyok Benhez képest. Mindennap beszélünk, dögös csaj.
– Oda mégy? – kérdezem.
– Nem. – Majdnem nevet. – Én nem futok senki után, Livy.
– De hát már randiztatok. És meghívott ide is, meg rárakatott a vendéglistára.
– Persze, mert ő fut utánam.
– Játszod a nehezen megszerezhetőt?
– Rosszul kell bánni velük, meg ilyenek. – A poharam aljához nyomja az
ujját. – Most már jöhet az eper.
Lenézek és valóban, szinte végeztem is az első pohárral, megkaphatom az
epret. Megbillentem a poharat és felsóhajtok, amikor a gyümölcsbe
mélyesztem a fogam.
– Finom. – Épp olyan, mint…
– Még egyet? – Gregory meg sem várja a választ. Kézen fog, és a bárpulthoz
vezet, ami egyetlen hatalmas üvegtábla, mögötte közszemlére rakott
pezsgősüvegekkel és jéggel. – Még kettőt – int a pincérnek, aki gyorsan
elővarázsol két teli poharat, aztán elveszi az üreseket, mi pedig arrább
megyünk.
– Nem kell fizetni?
– Nyitóbuli van. Minden grátisz, de azért ne ragadtasd el magad.
– Nem fogom.
– Ó, észrevett minket – kezd kissé feszengeni Gregory, mire átnézek a pult
fölött, és látom Bent felénk közeledni, ragyogó mosollyal. – Ne feledd, dögös
csaj: Greg vagyok.
– Igen, igen. – Le nem veszem a tekintetem Ben hatalmas, és egyre növekvő
alakjáról.
– Greg! – mondja Ben hivatalos hangon, amikor hozzánk ér. – Örülök, hogy
el tudtál jönni – nyújtja a kezét, és Gregory megfogja, majd keményen
megrázza.
– Én is örülök – feleli, aztán elereszti Ben kezét és zsebre dugja a sajátját. –
Ő Livy.
Önkéntelenül is összehúzom a szemöldököm.
– Szia.
– A híres Livy – hajol hozzám, és megpuszil. – Köszönöm, hogy eljöttél –
húzódik hátrább, és csak most tudom rendesen szemügyre venni úgy, hogy az
arcára koncentrálok, és nem a modorára vagy a testalkatára. Egészen jóképű a
maga darabos módján.
– Köszönöm, hogy meghívtál.
– Örömmel – veregeti vállon Gregoryt. – Szívesen beszélgetnék még veletek,
de még ezer embert kell üdvözölnöm. Egy kicsit később?
– Később – bólint Gregory.
– Remek – mosolyog rám melegen Ben. – Örültem, hogy megismertelek,
Livy.
– Én is – felelem halkan, és egyik pasiról a másikra nézegetek, amíg Ben el
nem tűnik a tömegben. – De hát ez nem is coming outolt! – bököm meg a
csípőmmel Gregoryt. – Senki sem tudja róla, hogy meleg.
– Pszt – sziszegi Gregory. – Csak a megfelelő alkalomra vár.
Le vagyok döbbenve. Gregory mindig is teljesen nyíltan vállalta a szexuális
irányultságát, amióta középiskolában bevallotta, és lenézte azokat, akik nem
őszinték önmagukhoz.
– Ugye nem is mentetek sehova azokon a randikon?
Gregory nem néz a szemembe, és egyre láthatóbban feszeng. Zavarban van.
– Nem – feleli halkan.
Összeszorul a szívem. Ez épp olyan, mint amikor egy lány házas pasival jár,
aki mindig mondogatja, hogy elválik. És egyszeriben megvilágosodik előttem
saját szerepem. A szemétláda!
– Na és hány éves? – érdeklődöm.
– Huszonhét.
– És mióta tudja magáról? – faggatózom tovább, mert nem tetszik, amit
hallok.
– Azt mondja, mindig is tisztában volt vele.
A válasz csak megerősíti a gyanúmat. Ha mindig is tudta, és még mindig
nem vallotta be, akkor Gregory miből gondolja, hogy most majd megteszi?
Persze ezt nem mondom ki, mert az arckifejezéséből ítélve már Gregory is
feltette magának ezt a kérdést. Ő sem hivalkodik látványosan a szexuális
irányultságával, de nem szégyelli. Az viszont a félperces beszélgetés után is
látszik, hogy Bennel nem ez a helyzet, és mikor látom, hogy épp milyen
látványosan üdvözöl egy nőt, csak erősödik a benyomásom.
Visszanézek Gregoryra, és látom, hogy ő is arrafelé nézeget. Hogy elvonjam a
figyelmét, rázogatni kezdem üres poharamat az orra előtt.
– Kérsz még egyet?
– Annyira jól csúszik. – Épp oda akarom adni a poharat, de ekkor
észreveszem az epret. – Jaj, várj – döntöm meg a kelyhet, és számmal
elkapom a gyümölcsöt.
Amíg Gregory újabb italt szerez, az üveges korláthoz lépek és rákönyökölök.
Figyelem az odalent hullámzó elegáns társaságot. Ez itt egy exkluzív, menő
hely, London elitjének. Ennek feszélyeznie kellene, mégsem érzem így.
Egyszerűen csak örülök neki, hogy eljöttem, mert ha Ben így kerüli Gregoryt
nyilvános helyeken, akkor szegény csak sodródott volna itt egyedül.
– Tessék – bukkan fel egy pezsgőspohár a vállamnál. – Mit nézel?
– Ezt a sok gazdag embert – fordulok hátra, és a fenekemmel támaszkodom
tovább a korlátnak. – Ez zártkörű hely?
Gregory nevet.
– Szerinted?
Hümmögök.
– És Ben szervezte a megnyitót?
– Igen. Nagyon felkapott a szakmájában – könyököl egy magas üvegasztalra.
– Nem vetted észre?
– Mit?
– Azokat a nézéseket – biccent egy férfiakból álló csoport felé a közelünkben,
akik mind minket bámulnak, és nem is próbálják leplezni érdeklődésüket,
pedig partnerrel vagyok. Gregory nyugodtan lehetne a pasim is.
Hátat fordítok nekik, és látom, hogy Gregory továbbra is arra néz, csak éppen
más okból.
– Ne bámulj – szólok rá, és kortyolok a pezsgőből.
– Bocs – pillant rám. – Nézzünk körül egy kicsit?
– Igen, persze.
– Akkor gyerünk – húzza ki magát, és a derekamra teszi a kezét. Elindulunk.
Miközben felfelé haladunk az üveglépcsőkön, lenézek a földszintre, és látom,
hogy Ben eltűnt. Talán ezért indultunk felderítőútra.
– Van egy kertbár is – mondja Gregory.
– Akkor miért megyünk felfelé?
– Mert a tetőn van. – Gregory bal felé kormányoz, aztán megint fel, további
lépcsőkön, amíg megpillantunk egy üvegfalat, azon túl pedig London tárul
elénk, teljes éjszakai pompájában.
– Tyűha! – lehelem. – Ez igen.
– Jól néz ki, mi?
Az nem kifejezés.
– Örökre megharagszol rám, ha most fotózni kezdek? – érdeklődöm, és a
kezébe nyomom a poharam, hogy előkeressem a táskámból a telefonomat.
– Nyilván. Csináljuk csak azt, amit mindenki más – igyunk és élvezzük a
kilátást.
Kissé csalódott vagyok. Szerettem volna csinálni néhány képet, ha esetleg az
emlékezetem nem tárolná el elég jól a látványt. Régóta ismerem Londont, az
épületeit, a nagyszerűségét, de így még sosem láttam.
– Hogyan ismerkedtél meg Bennel? – kérdezem, és elszakítom tekintetem a
fantasztikus látványtól. Gregory afféle „na mit gondolsz” arckifejezéssel
mutat körbe, és most először veszem szemügyre a kertet is, ahol állunk.
Sikkantok egyet. – Ezt te csináltad?
– Én – dülleszti ki a mellét büszkén. – Én terveztem, és én hoztam létre. Az
eddigi legszebb munkám.
– Hihetetlen – hüledezem, s próbálom felfogni az apró, ám jelentőségteljes
részleteket – azokat a pici finomságokat, amelyek életet lehelnek az egészbe.
Az oldalfalakat tömör sövény alkotja, buja zöld levelekkel, s közéjük rejtett
jégkék kis fényekkel. A kis fák lombja kerekre nyírva, ugyancsak
fényfüzérekkel. – A fű igazi? – toppantok néhányat, és látom, hogy a sarkam
nem süllyed be.
– Nem, csak műfű, de olyan élethű, hogy nem lehet észrevenni.
– Valóban – helyeslek. – Tetszik a dekor.
– Hmm. A téma a jég volt, mint az már nyilván feltűnt. Eleinte nehezen
tudtam elképzelni, hogyan fogom összeegyeztetni ezt a buja zöld szabadtéri
kerttel, de végül is elég jól sikerült, azt hiszem.
– Jól hiszed – puszilom meg. – Fantasztikus, akárcsak te.
– Hagyd abba – nevet. – Mindjárt elpirulok.
Vele nevetek, aztán megint kifelé nézek, hogy megcsodáljam a panorámát, de
nem sikerül eljutnom idáig, mert elakadok Bennél. Épp egy nő szájára van
rátapadva. Összerezzenek, és gyorsan próbálok kitalálni valamit, de semmi
más nem jut eszembe, mint hogy lehajtsam az italomat, és Gregory orra alá
dugjam az üres poharat.
– Még egyet? – hüledezik. – Lassíts, Livy.
– Minden rendben – nyugtatom meg, és megfogom a könyökét, de nem
mozdul. Amikor felpillantok, látom, hogy észrevette, amit el akartam titkolni
előle.
– Greg? – Lassan felém fordítja a tekintetét, s túl sok fájdalmat látok benne
ahhoz, hogy a gügyögős módszerrel próbálkozzam, úgyhogy ráncigálni
kezdem, amíg meg nem moccan. – Gyere, igyunk.
– Jó, igyunk – préseli ki magából. Elhúzza a karját, és inkább megfogja a
kezem.
Céltudatosan levisz a két lépcsősoron a bárhoz, és rendel két pezsgőt. Amíg
távol voltunk, a hangulat kissé felélénkült, és az emberek a kör alakú tánctér
felé kezdenek szivárogni, a kezükben itallal. A zene is mintha hangosabb
lenne, és érezhetően megváltozott a kezdeti visszafogott stílus, hiszen a
pezsgő bőven – és ingyen – folyik. A hangszóróból a Daft Punk és Pharrell
Williams szól.
– Tessék – Gregory most nem pezsgőt ad. Valami rövidital. Gregoryra
pillantok. – Idd csak meg – mondja.
Nem nagyon akaródzik. Ittam pár pohár pezsgőt és teljesen jól érzem magam,
de nem kéne elkezdeni rövidet vedelni.
– Greg…
– Ugyan már. Nem hagyom, hogy bármi történjen veled, Livy – nyugtat meg,
és talán rosszul teszem, de egy hajtásra ledöntöm az egész pohárral. Azonnal
égetni kezd, és eszembe jutnak a régi ivászatok.
Levegőért kapkodok, és lecsapom a kis poharat, aztán felkapom a
pezsgőskelyhet és abból iszom. Sokkal kellemesebb.
– Ez kegyetlen volt.
– Tequila, de elfelejtetted a sót meg a citromot – mutat fel egy sószórót meg
egy gerezd friss citromot, és akkurátusam megteszi a szükséges
előkészületeket: megnyalja a kézfejét, rászórja a sót, megint megnyalja, iszik,
aztán a citromba harap. – Így sokkal jobb.
– Szólhattál volna – borongok, s nagyokat nyelek, hogy megszabaduljak a
maró íztől.
– Esélyem sem volt – nevet. – Igyunk még egyet. – Rendel egy újabb kört, és
ezúttal hűségesen követem Gregory példáját.
Megborzongok az íztől, majd valami egészen mástól kezdek borzongani:
ismerős zsongást érzek. Gregory elégedetten figyel.
– Carte Blanche – suttogom, és hirtelen megrohannak az emlékek, amikor
Gregory a szobámban csinált diszkót, mert nem voltam hajlandó sehova se
elmenni.
– Épp aktuális – helyesel Gregory, és elvigyorodik. – „Veracocha!” A mi
nótánk, kislány! – Mindketten ledöntünk egy újabb pezsgőt, aztán Gregory
elkapja a kezem, és bevonszol a parkettre. Nem ellenkezem. Nem is akarok.
Gregory mosolyog, és azok után, ami az imént játszódott le, ez jó.
Áttörünk a tömegen, amíg be nem érünk a táncolók közé, akik épp úgy
értékelik a klasszikus slágert, ahogyan mi. Stroboszkópfények ugrálnak
körülöttünk, végigfutnak az emberek arcán, és kezdem jól érezni magam.
Mindketten átadjuk magunkat a táncnak, kezünk a magasban, riszálunk,
pörgünk, nevetünk. Ez újdonság, méghozzá jó. Remekül szórakozom.
Gregory magához húz, és a fülemhez emeli a száját, hogy halljam a zajban is.
– Három percet adok, hogy valamelyik arc rád hajtson.
– Pasival vagyok – nevetek. – Eléggé magabiztosnak kéne lennie.
– Ugyan már – pufog Gregory. – Látszik, hogy nem járunk.
Éppen ellenkezni akarok, de ekkor Bent pillantom meg Gregory mögött.
Mosolyogva üdvözli az embereket, miközben közeledik a tömegben.
Legszívesebben elvonszolnám Gregoryt, de egyúttal arra is kíváncsi vagyok,
hogy mi fog ebből kisülni. Bennek fogalma sincs, hogy észrevettük, és
kíváncsi vagyok, hogy fog reagálni Gregory. Elhúzódom tőle, de továbbra is
igyekszem mosolyogni, és lekötni Gregory figyelmét.
Miközben Ben közelít, látom, hogy feltűnés nélkül végigméri Gregory testét,
továbbra is mosolyogva és köszöngetve. Félreérthetetlen testkontaktus jön
létre, amikor elmegy a barátom mellett, finom gesztussal megfogja a derekát,
mintha csak vigyázna, hogy ne menjen neki, de tekintete sóvárgásról
árulkodik, Gregory könnyed mozgása pedig hirtelen darabossá válik. Vajon
eltolja majd magától, vagy csúnyán fog ránézni?
Nem. Gregory azonnal ellazul, amikor megpillantja Bent. A zene egy
pillanatra lelassul, aztán tíz fokozattal gyorsabbra kapcsol, a bulizók
legnagyobb örömére. Háromszöget alkotunk, Ben és Gregory is mosolyog és
táncol. Szinte tapintható a szexuális feszültség a két férfi között. Nem érnek
egymáshoz, nem is néznek egymásra vágyakozva, de mégis ott van a szikra.
Ben kockáztat.
Gregory mosolyogva hajol hozzám.
– Ott egy pasi, aki el akar ragadni.
– Valóban? – Fordulnék, de Gregory elkapja a vállam.
– Hidd el. És hagyd magad – Legyezni kezdi az arcát, és elenged, én pedig
egész testemben megfeszülök és összehúzom magam. Gregorynak remek az
ízlése a férfiak terén, de nem lehet esetleg nekem is valami beleszólásom
abba, hogy ki ragadjon el? Vagy csak hagyjam, hogy megtörténjen? Én
irányítsak, de hagyjam?
Először a csípőjét érzem meg hátul a derekamon. Aztán elindul a keze a
hasamon. A mozdulataim önkéntelenül ráállnak az ő ritmusára, és kezem a
kezére simul a köldökömön. Gregory ragyogóan mosolyog, de nem érzek
késztetést, hogy hátraforduljak és megnézzem, ki a partnerem, mert – talán
az alkohol hatása miatt – teljesen jól érzem magam vele. Komfortosan.
Megnyugtatóan.
Lecsukódik a szemem, amikor megérzem a forró leheletet a fülemen.
– Padlóra küldtél, édes kislány.
TIZENHETEDIK FEJEZET

Hirtelen tudatára ébredek a bennem zsibongó szikráknak. Eláll a lélegzetem,


kinyílik a szemem, és próbálok hátrafordulni, de esélyem sincs. Egy ágyék
nyomul a derekamhoz, a csípőmön fokozódik a szorítás, és keménységet
érzek. Pánikba esem; hirtelen rám zúdul minden érzés, amit ki szokott váltani
belőlem.
– Ne próbálj elszökni – suttogja. – Most nem fogom hagyni.
– Hagyj békén, Miller.
– Szó sem lehet róla. – Fél oldalra söpri a hajamat, és habozás nélkül a
nyakamra tapad a szájával. Az érintésétől azonnal elönt a forróság. – Nagyon
rövid a ruhád.
– És? – lehelem, miközben a karjába vájom a körmömet.
– És ez tetszik nekem – csúszik le a keze a csípőmre, a fenekemre, aztán a
ruhám aljához. – Mert így tudom ezt csinálni. – Belecsókol a nyakamba,
végigcsúsztatja kezét a ruhám alatt, és benyúl a bugyim széle alá. A fenekem
hátralendül, neki az ágyékának. Sikkantok egyet. Belekap a nyakamba. –
Tiszta nedves vagy.
– Hagyd abba – könyörgök, és érzem, hogy minden józan eszem elhagy az
érintésétől.
– Nem.
– Kérlek, hagyd abba, hagyd abba…
– Nem… – leheli. – Nem… – köröz magabiztosan a csípőjével. – Nem, Livy.
Az ujja belém hatol, és arcom eltorzul a kéjtől és a kétségbeeséstől. Belső
izmaim összeszorulnak rajta. A fejem elbillen, kezem megszorítja a kezét,
mire elhúzza az ujjait, aztán az enyémek közé kulcsolja, és visszaszorít.
Tudom, hogy végem, és a vad vágy hullámai között segélykérően Gregoryra
néznék. De Gregory eltűnt.
Akárcsak Ben.
Elönt a düh. Ráadásul Gregory még azt is megígérte: nem hagyja, hogy bármi
történjen velem. Mégis hagyta, ráadásul a lehető legrosszabb pasinak. Addig
vergődöm Miller fogságában, amíg nem marad más választása, mint hogy vagy
elenged, vagy leszorít a földre. Megpördülök, a hajam az arcomba csap.
Rámeredek, megcsodálom már-már valószínűtlen szépségét. A szokásos
elegáns szerelésben van, csak épp zakó nélkül, és az ingujja lazán fel van tűrve,
ami egyáltalán nem milleres. Viszont a mellénye megvan, állig begombolva, a
haja pedig fantasztikus hullámtenger. Átható kék tekintete vádlón böki a
bőrömet.
– Azt mondtam, hogy nem – szűröm összeszorított fogam közt. – Se most, se
négy órára, se soha.
– Majd meglátjuk – vág vissza magabiztosan, és előrébb lép. – Szavakkal
mondhatod akárhányszor, hogy nem, Olivia Taylor. – De ez… – húzza végig
az ujja hegyét a mellemen, a hasamon, hogy belereszketek – …ez itt mindig
igent mond.
A lábam már mozdul is, mielőtt az agyam bármire utasítaná, amiből arra
gondolok, hogy valami természetes ösztönről van szó. Menekülni. Elfutni,
mielőtt elvesztem az eszem, a személyiségem, és hagyom, hogy újra
eldobjon. A bárpultnál találom magam, mire egyáltalán felfoghatnám, hogy
merre indultam. Kérek egy italt, átveszem a pultostól, és belekortyolok,
miközben hátrafordulok.
Miller ott áll előttem. Az álla megfeszül, miközben vállam fölött odabiccent a
pultosnak. Mintegy varázsütésre, egy magas pohár kerül Miller várakozó
kezébe. A szájára téved a tekintetem, miközben lassan kortyol, és közben
engem néz, mintha tudná, milyen hatással van rám. Szinte hipnotikus
állapotba kerülök. Teljesen kész vagyok. Ekkor megnyalja a száját, és mivel
nem tudom, mi mást tehetnék azon kívül, hogy megcsókoljam, megint
elmenekülök, ezúttal fel a lépcsőn, végig a galérián, és Gregoryt keresem a
tekintetemmel. Meg kell találnom őt, még ha léha kis semmirekellő is.
Annyira lefoglal Gregory keresése a lenti tömegben, hogy észre sem veszem,
és egyenesen nekimegyek valakinek. Az ing és mellény alatti éles kontúrok
azonban túlságosan is ismerősek.
– Mit művelsz, Livy? – kérdezi, már-már elcsigázottan, mintha vesztett csatát
erőltetnék. És félek, hogy valóban ez a helyzet.
– Próbálok elmenekülni tőled – felelem higgadtan, mire bosszúsan megfeszül
az álla. – Kérlek, állj odább.
– Nem, Livy – formálja lassan a szavakat, és én képtelen vagyok levenni a
szemem a szájáról. – Mennyit ittál?
– Semmi közöd hozzá.
– De igen, ha az én klubomban teszed.
Leesik az állam, de az ő arckifejezése változatlan.
– Ez a te klubod?
– Igen, és részben az én felelősségem, hogy a vendégeim… megfelelően
viselkedjenek – lép közelebb. – Te pedig nem viselkedsz megfelelően, Livy.
– Akkor nyugodtan dobass ki – provokálom. – Kísértess ki a létesítményből.
Rohadtul nem érdekel.
Vadul összehúzza a szemét.
– Ha valahova elvitetlek, az legfeljebb a nyavalyás ágyam.
Most én húzódom közelebb, és odatolom az arcom, mintha meg akarnám
csókolni. Minden erőmre szükség van, hogy ne érjek a szájához, mintha
valami hatalmas mágnes húzna. Ő is így érzi. Az ajka szétválik, és vágyakozó
tekintettel néz le rám.
– Menj a pokolba – mondom, továbbra is higgadtan, szinte suttogva.
Engem is megdöbbent a saját nyugalmam, de főleg az, hogy ki is tudom
mutatni. Magabiztosan állom meglepett tekintetét, nem hátrálok meg. Lassan
belekortyolok az italomba, de ő hirtelen kikapja a kezemből.
– Szerintem már így is bőven elég volt.
– Igazad van. Elég volt. Belőled – fordulok meg tűsarkaimon és elindulok,
hogy tovább keressem Gregoryt, kimentsem valami ostoba helyzetből, és
mellesleg én is megszökhessek.
– Livy! – kiáltja utánam Miller.
Ügyet sem vetek rá, csak megyek tovább, le valami lépcsőn, hol erre, hol arra
fordulva, be a mosdóba, és ő végig a nyomomban van. Mindenhová követ,
amint végigjárom a klubját.
– Mit művelsz? – ordítja a zenén át. – Livy!
Nem törődöm vele, inkább azon töprengek, hogy merre keresgélhetnék még.
Már mindenhol voltam, kivéve…
Nem is gondolom végig, mit teszek, amikor felrántom az üzemen kívüli mosdó
ajtaját. Csak akkor kapok észbe, amikor meghallom a retesz koppanását a
csempézett falon, és megpillantom Gregoryt, aki a mosdókagylóra
támaszkodva áll, nadrágja a bokájánál. Ben mögötte áll, fogja a csípőjét, és
hörögve döngeti. Egyikük sem vesz észre, se engem, se a zajszint emelkedését,
teljesen el vannak merülve egymásban. Döbbenten a szám elé kapom a kezem,
és hátrálni kezdek. Beleütközöm Millerbe, aki visszalök és becsapja az ajtót
mögöttünk, kizökkentve Benéket az intim önkívületből. Mert az intimitás
azonnal szertefoszlik. A két fiú próbálja összeszedni magát, miközben
megrohanja őket minden – a félelem, a szégyenérzet, a feszélyezettség.
Millerhez fordulok.
– Menjünk – mondom neki, és a mellkasába bökök. – Miller.
Ő csak bámulja Gregoryt és Bent, szigorú arccal, keskeny szájjal.
– Van egy csekk a tetőteraszos munkadíjával az irodámban, Greg.
– Mr. Hart – biccent Gregory elvörösödve.
– És magának is – pillant Miller Benre, aki szemlátomást teljesen
összeomlott. Sajnálom őket, és haragszom Millerre, amiért így megalázta
őket. – És megkérem magukat, hogy ne használják a klubom
mosdóhelyiségeit privát találkahelynek. Ez itt egy exkluzív magánintézmény.
Ezt szíveskedjenek tiszteletben tartani.
Majdnem megfulladok. Tisztelet? Épp most nyúlt a bugyimba, a tánctér
közepén. El kell mennem, mielőtt megszakad a szívem valamelyikükért.
Mindegyiket mélységesen sajnálom. Kimegyek. Sokkol ez a sok minden ilyen
rövid idő alatt. A fejem kóvályog az italtól, és kezd aggasztani a
kontrollvesztés lehetősége.
Miközben végigbotladozom a folyosón, egy férfit látok közeledni, aki
kéjvágyó tekintettel mér végig. Ismerem ezt a pillantást. Hízelgő.
– Már figyellek egy ideje – dorombolja, és a szeme izzik.
Tovább kéne mennem, de a bevillanó emlékek megállítanak. Az agyam nem
hajlandó engedelmeskedni a parancsnak, hogy továbbálljak, ehelyett olyan
dolgok kúsznak elő az elmém legmélyebb zugaiból, amelyeket hosszú évekig
elnyomtam.
A férfi felmordul, és a falhoz szorít. Megdermedek. Semmi sem használ. A
számra tapad, és a rossz emlékek ezerszeres erővel törnek fel, de mielőtt
esélyem lenne erőt gyűjteni ellene, már el is tűnik, s egyedül pihegek a falnál.
Miller erővel tartja vissza a vergődő pasit.
– Mi a franc? – ordítja a fickó. – Szállj le rólam!
Miller hidegvérrel előszedni az iPhone-ját a zsebéből és megnyom egyetlen
gombot.
– Külső első szint. Mosdók.
A férfi tovább küzd, de Miller könnyedén lefogja, és kifejezéstelen arccal
mered rám. Mindazonáltal rettenetesen dühös. Látom a szemén. Abban a
kékségben harag örvénylik, izzó harag, és ez nem nagyon tetszik.
Bizonytalanul megindulok és félrehúzódom, amikor két termetes
kidobóember jelenik meg rohanvást. A vállam fölött hátranézek, hogy
felmérjem a helyzetet, és látom, hogy átveszik a fickót Millertől, aki
megigazítja az ingét és a mellényét, aztán megkeresi a tekintetemet. Nagyon
haragszik; a homlokán árulkodó verítékcseppek. Lassan csóválni kezdi a fejét,
és elindul, a haja a homlokába hull a testmozgástól. Tudom, hogy nem fogok
messzire jutni, de azért elérem a bárt. Újabb italra van szükségem, úgyhogy
sietek, és gyorsan rendelek egy pezsgőt, aztán kapkodva felhajtom, mielőtt
kikapnák a kezemből az üres poharat, és megérezném a megszokott fogást a
tarkómon. Miller elvezet, és kapkodnom kell a lábam, hogy tartsam hosszú
lépéseinek tempóját.
– Nem fogod megkapni a négy órádat! – kiáltom kétségbeesetten.
– Nem is kell – mordul fel, és tovább taszigál. A szavai a szívembe marnak.
Sokan biccentenek, mosolyognak vagy szólnak Millernek, miközben
végiglökdös a báron, de ő nem áll meg senkinél, még csak tudomásul sem
veszi a jelzéseket. Nem látom az arcát, de azoknak az óvatos mimikája, akik
mellett elhaladunk, mindent elárul. Miller szorosan markolja a tarkómat a
hajamon keresztül, és nem lazít a fogáson, pedig biztosan érzi, hogy
mennyire nyom. A klub bejárata felé tartunk, a hatalmas üvegajtókon kívül
továbbra is hosszú emberkígyó vár a bebocsátásra.
Valami a szemembe tűnik, és gyorsan odanézek: Miller üzlettársa az. Tátott
szájjal mered Millerre, aki a nyakamnál fogva vezet, s dermedten tartja szája
előtt a poharát. Láthatóan sokkolja a látvány. Még spicces állapotomban is
eljutok odáig, hogy most először eltűnődjem: vajon Miller neki mit mondhat
rólam.
– Livy! – hallom Gregory hangját a hátunk mögül, de hiába próbálok
hátrafordulni.
– Megyünk tovább – utasít Miller.
– Livy!
Miller megtorpan és hátrafordul, velem együtt.
– Ő most velem jön.
– Nem – rázza a fejét Gregory, közelebb jön, és engem néz. – A kávéutáló? –
kérdezi, én bólintok, mire Gregory elvörösödik a bűntudattól. Odadobott az
oroszlánnak, amíg ő elvonult Bennel.
– Miller – mondom, megerősítve Gregoryt abban, hogy pontosan az, akire
gondol, de fura, hogy eddig nem jött rá, ha egyszer neki dolgozott.
– Ön maradhat és ihat egy italt – mondja Miller hűvösen –, vagy
eltávolíttathatom a klubból. A döntés a magáé – Miller szavai szenvtelenek,
mégis fenyegetők, és semmi kétségem afelől, hogy be is akarja váltani ezt a
fenyegetést.
– Ha elmegyek, akkor Livy is velem jön.
– Nagy tévedés – vág vissza Miller egyszerűen, magabiztosan. – A szeretője
nyilván ráveszi majd, hogy ésszerűen cselekedjen, és hagyjon minket
elmenni. – Kezd mocskosan játszani.
Ben tűnik fel Gregory mögött, az arca sápadt és aggodalmas.
– Mit akar tenni? – kérdezi Millert.
– Az azon múlik, hogy mekkora ügyet csinálnak belőle. Elmegyek az
irodámba Oliviával, maguk ketten meg visszamennek a bárba és isznak egyet
az egészségemre.
Gregory és Ben aggodalmasan néznek előbb rám, aztán Millerre,
szemlátomást mindketten vívódnak. Muszáj megszólalnom.
– Minden a legnagyobb rendben – mondom halkan. – Menjetek és igyatok
egyet.
– Nem – lép előre Gregory. – Szó sem lehet róla azok után, amiket meséltél,
Livy.
– Minden rendben – ismétlem lassan, aztán a tekintetemmel jelzem
Millernek, hogy induljunk. Azonnal enyhül a szorítása, lecsillapodik a dühe,
és masszírozni kezdi a nyakam, hogy kissé visszatérjen az élet az
elmerevedett izmokba.
– Miller?
Balra pillantok, és meglátom a nőt. Utánunk jött, és cseresznyepiros, csücsöri
ajka elárulja, hogy felismert, a nagy átváltozás ellenére. Aztán Millerre nézek,
aki teljesen idegen tekintettel mered a nőre. A helyzet eléggé különös, az
ötünk közt különféle okokból vibráló feszültség szinte tapintható.
Betolakodónak érzem magam, de attól még nem lenne baj, ha Miller
eltávolítana ebből a kellemetlen helyzetből.
Némán visz le valami lépcsőn, aztán folyosók kusza labirintusán, amíg egy
ajtóhoz érünk, ahol szitkozódva beüt egy kódot egy fém számbillentyűzeten,
aztán benyomul. Arra számítok, hogy odabent majd elenged, de nem teszi,
hanem egy nagy fehér asztalhoz vezet és megfordít. Lefektet a hátamra,
széthúzza a combomat és rám fekszik. Két kézre fogja az arcomat és a
szájához húzza a számat. A nyelve mélyen és hihetetlenül simán körözni
kezd a számban. Szívesen megkérdezném, hogy mi a fenét csinál, de inkább
átadom magam az élvezetnek. Azt viszont tudom, hogy kevésbé lesz
élvezetes az a kioktatás, amit a csók után fogok kapni, úgyhogy inkább
belemegyek. Elfogadom őt. Ezzel a csókkal elfogadok mindent, amit ma este
csinált, meg korábban is, amikor játszott a szívemmel – megtöltötte, aztán
újra gyorsan kiürítette, hogy csak egy fájó izomcsomó maradjon a
mellkasomban.
Felnyög, és kezem elindul felfelé a hátán, amíg elérem a tarkóját, hogy
közelebb húzzam magamhoz.
– Nem fogom hagyni, hogy megint megtedd velem – motyogom erőtlenül.
A számra tapad, és nem próbálom útját állni, bármit mondtam is az előbb.
– Nem hinném, hogy ezen múlik, Livy – nyomul belém, nekidörzsölődve
lüktető húsomnak. Felnyögök, és próbálok erőt meríteni ahhoz, hogy véget
vessek ennek. – Csak úgy megtörténik – harapja meg a számat, aztán kicsit
meghúzza, és lenéz rám. Kisöpri a hajat az arcomból. – Már elfogadtuk, hogy
így van. Nem lehet útját állni.
– Én útját tudom állni, és te is megtetted, nem is egyszer – lehelem suttogva.
– Útját kéne állnom.
– Nem, nem kéne. Nem fogom hagyni, és nekem sem kellett volna ezt
tennem. – Az arcomba néz, aztán odahajol, és gyöngéden megcsókol. – Mi
történt veled, édes kislány?
– Te – felelem vádlón. – Te történtél. – Meggondolatlanná és ingerlékennyé
tett. Lehet, hogy ő tesz élővé, de épp oly gyorsan élettelenné is tud tenni. Az
ördög ügyvédjét játszom ezzel az úriembernek álcázott férfival, és gyűlölöm,
hogy nem vagyok erősebb, hogy nem állok ki ellene. Hányszor tehetem még
meg ezt önmagammal, és hányszor fogja még ő megtenni ezt velem?
– Ez nem tetszik – húzza előre a kezem a háta mögül, és vörös körmeimre
pillant. – És ez sem tetszik – húzza végig az ujját vörös ajkamon, és néz. –
Nekem az én Livym kell.
– A te Livyd? – Az agyam forog, a szívverésem felgyorsul. Azért akarja
visszakapni a régi Livyt, hogy újra átgázolhasson rajta. Erről van szó? – Nem
vagyok a tiéd.
– Tévedés. Nagyon is az enyém vagy – támaszkodik fel, megfogja a kezem és
felhúz ülő helyzetbe. – Most elmegyek, hogy megmondjam a barátodnak:
hazajössz velem. Nyilván majd beszélni akar veled, úgyhogy vedd fel a
telefonod, ha hív.
– Menjek én is? – csusszanok le az asztalról, de azonnal visszaültet.
– Ne. – A vállam mögé mutat. – Bemész a mosdóba, és levakarod ezt a
szörnyűséget az arcodról.
Visszahőkölök, de ő nem zavartatja magát.
– Meg akarod mondani annak a nőnek odakint, hogy hazaviszel magaddal? –
csikorgom fortyogó dühvel, ő pedig néz.
– Igen – feleli egyszerűen és gyorsan. Csak ennyi, hogy igen? Erre nem tudok
mit mondani, a részegség blokkolja a józan gondolkodást, s amikor
abbahagyja döbbent arcom tanulmányozását, kimegy és becsukja maga
mögött az ajtót. Hallom, ahogy kattan a zár. Leugrom az asztalról és az
ajtóhoz rohanok. Rángatni kezdem a kilincset, miközben jól tudom, hogy csak
az időmet vesztegetem. be vagyok zárva.
Nem megyek a mosdóba, inkább az üveg bárszekrényhez lépek, ahol
behűtött pezsgőt és két használt poharat látok, takarosan elhelyezve. Ez
Miller keze nyoma, viszont az egyik pohár szélén díszelgő cseresznyepiros
rúzs nem. Remegni kezdek a dühtől, és kiveszek egy poharat, aztán
teletöltöm pezsgővel és gyorsan ledöntöm, majd megint töltök és azt is
gyorsan kivégzem. Így is elég részeg vagyok, semmi szükségem erre, de kezd
elszállni a kontroll.
Ahogy Miller előre jelezte, a telefonom megcsörren a táskámban. Kotorászni
kezdek és látom, hogy Gregory neve világít a kijelzőn.
– Szia. – Próbálok higgadtnak és összeszedettnek tűnni, pedig
legszívesebben beleordítanám minden bajomat a mikrofonba.
– Elmész vele?
– Jól vagyok. – Semmi szükség rá, hogy még jobban aggódjon értem, és nem
fogok elmenni Millerrel. – Nem tudtad a nevét?
– Nem – sóhajtja. – Nekem csak Mr. Hart volt, a fennhéjázó kis mocsok.
– Te mondtad, hogy hagyjam magam, a táncparketten!
– Mert olyan bitang jól néz ki.
– Vagy csak el akartál tűnni Bennel?
– Csak egy tánc. Többet nem hagytam volna.
– Mégis hagytad!
– Nincs rá mentségem – motyogja. – És dühös is vagyok, de ettől függetlenül
már mindegy, nem? Ő az a nyavalyás kávéutáló, és te már fülig szerelmes
vagy ebbe az önhitt kis köcsögbe!
– Nem köcsög! – Nem is tudom, mit mondok. Ennél durvább szavakkal is
tudnám illetni Millert jelen pillanatban, és mindegyikre rászolgálna.
– Nem tetszik ez nekem – mordul fel Gregory.
– Nekem sem tetszik, ami nemrég történt, Gregory.
Csend támad, aztán végül megszólal:
– Dögös csaj vagy – feleli váratlan fordulattal. – Tarts ki emellett, ha még
adni akarsz neki az idődből, Livy.
– Úgy lesz – nyugtatom meg. – Minden rendben lesz. Majd hívlak. Ben jól
van?
– Nem, még mindig elég sápadt – nevet Gregory. – De megmarad.
– Oké. Holnap beszéljünk.
– Mindenképp – feleli. – Vigyázz magadra.
Kifújom a levegőt, és leteszem. Visszatelepszem Miller asztalára, amelyen
nincs se papír, se toll, se számítógép, se semmi, csak egy precízen oldalra
elhelyezett zsinór nélküli telefon. A szék az asztal lapja alá tolva, tökéletesen
egyenesen, és amikor körülnézek, látom, hogy minden hasonlóan elvágólag
áll. Mint a lakásában. Mindennek megvan a helye.
Kivéve nekem.
Van egy éjszakai klubja?
Felkapom a fejem, amikor kattogni kezd a zár. Elégedettnek tűnik, amíg meg
nem látja az arcomat.
– Megkértelek valamire.
– És kényszeríteni fogsz, ha nem csinálom meg? – provokálom, a részegek
bátorságával.
Mintha megzavarodna a kérdésemtől.
– Sosem kényszerítenélek semmire, amiről tudom, hogy nem akarod, Livy.
– Ide is lecipeltél – ellenkezem.
– De nem kényszerítettelek. Kitéphetted volna magad a kezemből, ha tényleg
akartad volna – túr a hajába, és nagy levegőt vesz, aztán odajön, széthúzza a
combomat és közé lép. Ujját az állam alá csúsztatja, és magához húzza az
arcom, de egy kicsit elmosódottnak tűnik. Hunyorgok, és bosszant, hogy nem
látom jól a vonásait. – Te részeg vagy – jegyzi meg halkan.
– A te hibád. – Kezd lassabban forogni a nyelvem.
– Akkor elnézést kérek.
– Szóltál rólam a barátnődnek?
– Nem a barátnőm, Livy, a francba is. De igen, szóltam neki rólad.
A gondolat kellemesen bizserget, de ha szükségét érezte annak, hogy
elmondja a nőnek, akkor biztosan nem csak üzleti kapcsolatról van szó.
– Az exed?
– A mindenit, dehogy!
– Akkor miért kell neki beszámolnod? Miféle üzletben utazik?
– Semmilyenben! – Teljesen kiakad, de nem érdekel. Annyira jó néha mást is
látni a szenvtelen arcon és visszafogott stíluson kívül.
– Miért csinálod mindig ezt? – húzódom el. – Egyszer gyengéd vagy, kedves
és figyelmes, aztán meg kemény és gonosz.
– Nem is vagyok ke…
– De igen – szakítom félbe, és nem érdekel, hogy kikaphatok a
modortalanságomért. Tőle sem volt túl udvarias, hogy levonszolt ide, mégis
megtette, és valóban, megpróbálhattam volna ellenkezni. Mégsem tettem.
– Megdugsz már végre? – érdeklődöm lezseren.
Elhűlve hőköl hátra.
– Te részeg vagy – sziszegi. – Semmit sem csinálok veled úgy, ha részeg
vagy.
– Miért?
Közelebb tolja az arcát, rángatózik az álla.
– Mert mindig csak kényeztetni akarlak, Olivia. Azért. – Vár egy kicsit, hogy
lehiggadjon, egy pillanatra lehunyja a szemét, aztán lassan újra kinyitja. – Én
nem akarok egy lenni a részeg numerák közül, Olivia. Azt akarom, hogy
emlékezz arra, ha a magamévá teszlek. Minden egyes pillanata vésődjön az
agyadba örökre. – Gyengéden megkocogtatja a halántékomat. – Minden csók.
Minden érintés. Minden szó.
Felgyorsul a szívverésem. Már késő, de azért kimondom:
– Én viszont nem akarom, hogy így legyen. – Máris befészkelte magát az
agyamba.
– Nagy kár, mert pontosan így lesz.
– Nem kell, hogy így legyen – ellenkezem, és eltűnődöm, hogy honnan
jönnek ezek a magabiztos szavak, és hogy tényleg komolyan gondolom-e
őket.
– De igen. Így kell hogy legyen.
– Miért? – Kissé megtántorodom, és ő észreveszi, mert megfogja a karom. –
Jól vagyok! – dadogom dacosan. – És nem feleltél a kérdésemre.
Szorosan lehunyja a szemét, aztán lassan kinyitja, és az őszinteség kék
tavába nézek.
– Mert nálam így van.
Nyelek egyet, és őszintén remélem, hogy nem a részegség miatt hallucinálok.
nem tudok válaszolni, most semmiképpen sem, de talán józanul sem
sikerülne.
– Akarsz engem. – A részeg énem még mindig szeretné hallani ezt a
szájából.
Nagy levegőt vesz és szinte lyukat éget belém a tekintetével.
– A-kar-lak… – mondja lassan, tisztán. – Add meg nekem, amire szükségem
van.
A nyaka köré fonom a karomat, és magamra húzom. Megadom neki.
Egy ölelést.
A szívem szabadesésben zuhan.
Szinte egy örökkévalóságig tart a karjában, simogatja a hátam és ujjaival
fésülgeti a hajamat. El is tudnék aludni. Időnként belesóhajt a nyakamba,
folyamatosan csókolgat, és erősen magához szorít.
– Visszavihetlek az ágyamba? – kérdezi halkan.
– Négy órára?
– Szerintem már te is tudod, hogy négy óránál sokkal többet akarok, Olivia
Taylor. – Megfogja a fenekemet, felemel és magához húz. – Bár sose
takarnád el az arcodat.
– Ez csak smink. Nem eltakar, hanem megszépít.
– Te magad vagy a tiszta természetes szépség, édes kislány. – Megfordul és
az ajtó felé indul, de tesz egy kitérőt a bárszekrény felé, hogy eligazítsa a
pezsgőspoharakat. – És szeretném, ha ez így is maradna.
– Azt szeretnéd, ha félénk és engedékeny lennék.
Enyhén megrázza a fejét és kinyitja az iroda ajtaját. Talpra állít és a szokott
módon tarkón fog.
– Nem, csak azt nem akarom, hogy ilyen gátlástalanul viselkedj, és más
férfinak engedd át ezt az ajkat.
– Nem akartam – tántorodom meg, és mire Miller elkapja a felkaromat, hogy
megtartson.
– Óvatosabbnak kell lenned – figyelmeztet, és igaza van. Ezt még mámoros
állapotomban is tudom. Úgyhogy nem engedem ismét előbújni a részeg
szemtelenséget.
Amikor végighaladunk a folyosón és megint felmegyünk a klubba, érzem,
hogy tényleg kezd úrrá lenni rajtam a részeg kábulat. Az emberek
elmosódottan, lassan mozognak a szemem előtt, a hangos zene fájdalmasan
ostromolja a fülemet. Megbillenek tűsarkaimon, és érzem, hogy Miller rám
néz.
– Livy, minden rendben?
Bólintok, de a fejem nem egészen azt csinálja, amit várok tőle, inkább csak
ernyedten himbálózik egyet. Aztán nekimegyek a falnak.
– Én… – A számban hirtelen felgyülemlik a nyál, a gyomrom felkavarodik.
– A francba, Livy! – Miller felnyalábol és az irodája felé rohan velem, de nem
elég gyors. Végighányom a folyosót… és Millert. – A rohadt életbe! –
szitkozódik.
Kicsit még okádok, amikor beérünk az irodájába.
– Rosszul vagyok – hörgöm.
– Mi a francot ittál össze? – érdeklődik, és ernyedt testemet a vécéhez
szállítja.
– Tequilát – kacarászom. – De nem rendesen. Elfelejtettem a sót meg a
citromot, úgyhogy még egyszer meg kellett csinálni. Jaj! – csúszom le az
ülőkéről, és fenékre esem. – Au!
– Most bezzeg jajgatsz – morog, összekotor, aztán a karjába vesz. Közben
próbálja rendbe hozni összehányt mellényét és ingét. – Livy, hány rövidet
ittál?
– Kettőt – felelem, és visszatottyanok az ülőkére. – De pezsgőből annál
többet – motyogom. – De a piros rúzsos poharat nem használtam. Az a nő
nem csak az üzletben akar a társad lenni, ostoba.
– Mi a fene ütött beléd?
Felemelem elnehezült fejem, és próbálok fókuszálni. A szemem előtt sima,
ragyogó mellkas.
– Te, Miller Hart – támaszkodom meg a hasizmain, és simogatni kezdem.
Lehet, hogy tajt részeg vagyok, de attól még értékelem, amit kitapogatok. –
Teljesen belém etted magad. – Némi erőfeszítéssel felemelem a tekintetem,
és nézem őt, miközben simogatom. – Eluralkodtál rajtam, és nem tudlak
lerázni.
Lassan leguggol elém, és megsimogatja az arcomat, aztán megfogja a
tarkómat és maga felé húzza a fejem.
– Bár ne lennél olyan részeg!
– Nekem is jobb lenne – ismerem el. Ebben a kábulatban nem tudok
foglalkozni vele. És nem is szeretnék. Emlékezni akarok minden egyes
pillanatra, még erre is. – Ha elfelejteném, hogy milyen most az arcod, vagy
miket mondtál az asztalnál, akkor emlékeztess. Ígérd meg.
Elmosolyodik.
– És ez is! – nyögöm ki. – Ígérd meg, hogy ha legközelebb látlak, így fogsz
rám mosolyogni. – A mosolyai ritkák, és csodálatosak, és gyűlölöm, amiért
éppen most kapok egyet tőle, amikor aligha fogok emlékezni rá.
Felnyög, és mintha becsukná a szemét. Vagy én hunyom le az enyémet. Nem
is tudom.
– Olivia Taylor, amikor reggel felébredsz, be fogom pótolni azt, amitől
megfosztottál ma este.
– Te fosztottad meg magadat – vágok vissza. – De először emlékeztess –
motyogom, amikor magamhoz húzom. – Mosolyogj rám.
– Olivia Taylor, ha kell, akkor egész hátralévő életemben mosolyogni fogok.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Az agyamat mintha csomóra kötötték volna, és a sötétben azt sem tudom,


milyen év van. Már rég volt legutóbb, mégis pontosan emlékszem, mit fogok
érezni, amikor kinyitom a szemem. A szám száraz, a testem nehéz, és a fejem
tompa lüktetése várhatóan vad dobolássá fajul majd, ha felemelem a fejem a
párnáról.
Miután úgy döntök, hogy legjobb lesz, ha tovább alszom, átfordulok, hogy
keressek egy hűvös foltot, aztán a párnába fúrom az arcomat, és boldog
sóhajjal nyugtázom az új, kényelmes helyzetet. Halk, békés zümmögés
hallatszik. Megnyugtató és összetéveszthetetlen. Miller.
Csak azért nem ülök fel azonnal, mert képtelen vagyok rá, de a szememet
azért kinyitom, és döbbenetesen kék, mosolygó szempárt látok.
Összeráncolom a homlokomat és a száját kezdem nézni. Igen, mosolyog, és
ez olyan, mintha a felhők közül előtörne a napsugár, és egy csapásra mindent
megszépítene. Színessé tenne. Valóságossá. De minek örül annyira, és hogy
kerülök ide?
– Valami vicceset csináltam? – harákolom. A torkom teljesen ki van száradva.
– Nem, semmi vicceset.
– Akkor miért bazsalyogsz annyira?
– Mert megígértetted velem – feleli, és megpuszilja az orromat. – És ha én
megígérek neked valamit, Livy, akkor azt be is tartom. – Odahúz a saját
térfelére, és magához szorít. Maga alá húz és erősen ölel, arcát a nyakamba
temeti. – Mindig kényeztetni akarlak – suttogja. – Én nem akarok egy lenni a
részeg numerák közül. Azt akarom, hogy emlékezz arra, ha a magamévá
teszlek. Minden egyes pillanata vésődjön az agyadba örökre. – Megcsókolja a
nyakam és kissé még jobban megszorít. – Minden csók. Minden érintés.
Minden szó. Mert velem is így van.
A lélegzet bennakad, a szavai melegséget árasztanak szét a testem
legbelsejében, és kábaságomon áttör a színtiszta boldogság. De a
szemöldököm összeugrik. Mintha valami kódolt, titkos üzenetet hallanék.
– Még szerencse, hogy megtartom az ígéreteimet – emelkedik fel, és az
arcomba néz. – Tegnap este nagy csalódást okoztál nekem.
Könnyed vádaskodása előhív belőlem valami halovány emléket… egy másik
férfit… és rengeteg alkoholt.
– A te hibád volt – felelem halkan.
Meglepetten ráncolja a homlokát.
– Nem emlékszem rá, hogy egy másik férfi karjába parancsoltalak volna.
– Nem hagytam magam, és arra sem emlékszem, hogy neked megengedtem
volna, hogy ide hozz.
– Nem várom el, hogy bármire is emlékezz – hajol oda, és beleharap az
orromba. – Végighánytál engem is meg az új klubomat is; több ízben
elterültél, és kétszer kellett megállnom a kocsival, mert rosszul lettél. És még
így is sikerült a Mercedesemet is összehánynod – csókolja meg az orromat,
miközben én rémülten próbálok emlékezni. – Aztán kidekoráltad a ház
előcsarnokát, és a konyhám padlóját is.
– Ne haragudj – suttogom. Gondolom, amilyen rendszerető, teljesen
kikészült.
– Meg van bocsátva – ül fel, és az ölébe húz. – Az én tiszta, édes kicsikém
tegnap éjjel megvadult.
Újabb emlék ugrik be. Az én Livym.
– A te hibád – ismétlem, mert semmi mást nem tudok mondani, azon kívül,
hogy valójában az én hibám, mint ahogy részben az is.
– Mondod te – áll fel, és roskadozó lábamra állít. – Mit mondjak először, a jó
hírt vagy a rosszat?
Próbálok rá koncentrálni, és bosszant, hogy másnaposságom miatt nem
látom egészen jól.
– Nem tudom.
– Akkor a rosszat mondom. – Összefogja a hajamat és a hátam mögé húzza.
– Egy ruhád volt, és azt összehánytad, úgyhogy most nincs mit felvenned.
Lenézek magamra, és látom, hogy teljesen meztelen vagyok, még bugyi sincs
rajtam, noha kétlem, hogy azt is érintette a hányás.
– Nagyon szép holmi volt, de jobban szeretlek meztelenül.
Felpillantok rá: sokatmondón néz.
– Kimostad, ugye?
– A csodás új bugyidat igen. Ott van a fiókban. A ruhád viszont nagyon
ramaty lett, be kellett áztatni.
– Na és mi a jó hír? – érdeklődöm, kissé zavartan, az új fehérnemű és a
hányás felemlegetésétől.
– A jó hír az, hogy ma nem is lesz szükséged rájuk, mert ma brokkolizunk.
– Brokkolizunk?
– Igen, mint a zöldség.
Elmosolyodom.
– Zöldségek leszünk, mint a brokkoli?
– Nem, félreérted – csóválja meg kissé a fejét. – Úgy fogunk feküdni, mint a
brokkoli.
– Akkor most zöldségek vagyunk?
– Igen – sóhajt fel elcsigázottan. – Egész nap vegetálni fogunk, mint a
brokkoli.
– Én inkább répa szeretnék lenni.
– Nem lehet úgy feküdni, mint egy répa.
– Vagy retek. Mit szólsz a retekhez?
– Livy! – mondja figyelmeztetőn.
– Nem is, felejtsd el. Tulajdonképpen cukkini szeretnék lenni.
Csóválja a fejét és a szemét forgatja.
– Egész nap lustálkodni fogunk.
– Én zöldség akarok lenni – vigyorgok, de ő nem viszonozza. – Na jó,
heverésszünk, mint a brokkoli – adom be a derekam. – Leszek, ami csak
akarsz.
– Mi lenne, ha egy kicsit kevésbé idegesítő lennél?
Rettenetes másnaposság gyötör, és kissé zavarba ejt a kérdés, hogy hogyan
kerültem ide, de rám mosolygott, szépeket mondott, és az egész napot velem
akarja tölteni. Nem érdekel, hogy már nem mosolyog, vagy hogy nem megy
bele a játékba, amikor provokálom. Túl komoly, és nem túl erős a
humorérzéke, de visszafogott modora ellenére is hihetetlenül vonzó.
Képtelen vagyok távol tartani magamat tőle. Csábító és addiktív, s ahogy az
órájára pillant, eszembe jut még valami…
Szerintem már te is tudod, hogy négy óránál sokkal többet akarok.
Az emlék megborzongat. Mennyi lehet az a több? Vagy ezt is megkeseríti
majd? Újabb kép kúszik be lelki szemem elé – egy csücsörítő cseresznyepiros
száj és egy döbbent arc. Az a nő gyönyörű, ápolt, elegáns. Éppen olyan,
amilyet az ember egy Miller mellé elképzel.
– Jól vagy? – zökkent ki Miller aggodalmas hangja.
Bólintok.
– Bocs, hogy összehánytam mindent – mondom őszintén, és arra gondolok,
hogy egy olyan nő, mint Miller üzlettársa, sosem tenne ilyesmit.
– Már rég megbocsátottam – fogja meg a nyakamat, és a fürdő felé irányít. –
Próbáltam megmosni a fogad az éjjel, de nem voltál hajlandó nyugton
maradni.
Megborzongok, és kezdek örülni, hogy alig emlékszem valamire. Az, amire
mégis, nem sok illúziót hagy arra vonatkozóan, amire már nem – például
Gregory és Ben.
– Fel kell hívnom Gregoryt.
– Nem, nem kell – nyom a kezembe egy fogkefét. – Tudja, hogy itt vagy és
hogy jól vagy.
– Beérte a becsületszavaddal? – kérdezem meglepetten, és eszembe jutnak
Gregory indulatos szavai.
– Nem vagyok köteles magyarázkodni egy olyan valakinek, aki bátorítja a
gátlástalanságodat. – Egy kis fogkrémet nyom egy kefére, aztán visszateszi a
tubust a mosdó feletti szekrénybe. – De a nagymamádnak kimagyarázkodtam.
– Felhívtad? – kérdezem félve, és azon tűnődöm, vajon mit értett azon, hogy
„kimagyarázkodott”. Elmondta, hogy szeszélyes fráter, aki játszik a
szívemmel és a józan eszemmel?
– Fel. – Megfogja a kezem és a számhoz emeli, hogy fogmosásra biztasson. –
Jót beszélgettünk.
A számba teszem a kefét és körözni kezdek vele, csak hogy ne tegyem fel a
kérdést, miről is beszélgettek. De az arcom árulkodhat a kíváncsiságomról,
pedig igazából inkább nem szeretném tudni, miről volt szó.
– Megkérdezte, hogy nős vagyok-e – mélázik, mire elkerekedik a szemem. –
És miután ezt tisztáztuk, elmondott nekem pár dolgot.
A fogkefe lelassul a számban. Vajon mi a fenét mondhatott az öreglány?
– Mit mondott el? – nem akarom feltenni a kérdést, mégis kicsúszik a
számon.
– Beszélt az anyádról, mire mondtam, hogy erről már te is meséltél – mered
rám elgondolkodva, én pedig megmerevedem. Szinte csupasznak érzem
magam. – Aztán azt is mondta, hogy egy időre eltűntél.
A szívem vadul, idegesen verdesni kezd. Elönt a düh. Nem a nagyi dolga, hogy
megossza a történetemet bárkivel is, főleg nem egy olyan emberrel, akivel alig
néhányszor találkozott. Ez az én sztorim, amit csak én mondhatok el, ha
akarom. Márpedig én nem akarom. Ezt soha senkivel nem akartam megosztani.
Kiköpöm a fogkrémet és öblítek, és szeretnék menekülni átható, kérdő
tekintete elől.
– Hova mész? – kérdezi, amikor kifelé indulok. – Livy, várj egy percet!
– Hol a ruhám? – Nem is várok a válaszára, azonnal indulok a fiókokhoz,
odatérdelek és kihúzom a legalsót; előkerül a táskám, a bugyim, a cipőm.
Odajön, és a lábával betolja a fiókot, aztán felhúz. Lehajtva tartom a fejem, a
hajam az arcomba hull és elrejt, amíg félre nem húzza, és fel nem emeli az
állam, hogy kíváncsi arcába kelljen néznem.
– Miért rejtőzködsz előlem?
Nem felelek, mert nem tudok. Szomorúan néz rám, amit gyűlölök. Az anyám
és az eltűnésem említése visszahozza az elmúlt éjszaka összes emlékét,
minden apró részletet, minden italt, minden tettet… mindent.
Amikor látja, hogy ezzel nem megy semmire, felkap, és visszavisz az
ágyához, óvatosan lefektet a hátamra, és letérdel, hogy letolja a sortját.
– Sosem foglak olyasmire kényszeríteni, amiről tudom, hogy nem akarod. –
Lehajol és csókot nyom a csípőcsontomra, s ajkának érintése a bőrömön
azonnal eloszlatja aggodalmaimat. – Kérlek, értsd meg. Én nem megyek
sehova, és te sem. – Próbál megnyugtatni, de már eleget hallottam.
Lecsukódik a szemem, és hagyom, hogy elvigyen arra a csodálatos helyre,
ahol nem létezik szorongás, önkínzás és sötét múlt. Miller birodalmába.
Érzem, hogy a szája egyre feljebb kúszik a bőrömön, és szinte perzselő
nyomot hagy maga után. – Hadd zuhanyozzam le – könyörgök, pedig nem
akarok véget vetni ennek, de az a gondolat sem tetszik, hogy másnapos
testemet kényezteti.
– Tegnap éjjel lezuhanyoztalak, Livy. – Eléri a számat és eljátszik kicsit vele,
mielőtt elhúzódna és rám nézne. – Lemostalak, megtisztítottam az arcodat
olyanra, amilyennek szeretem, és élveztem minden pillanatát.
A „szeretem” szótól elakad a lélegzetem. Kimondta, és nagyon csalódott
vagyok, hogy kimaradtam mindebből. Törődött velem, még a tegnap esti
botrányos viselkedésem után is.
Megfogja és felemeli a hajam. Sehol sincsenek már az egyenes, fényes szálak.
Szokásos vad fürtjeim újra átvették a hatalmat. Miller az orrához emeli a
hajam és mélyen beszívja az illatát. Aztán megfogja a kezem és megmutatja
csupasz körmeimet: nyoma sincs a vörös lakknak.
– Tiszta, romlatlan szépség.
– Megszárítottad a hajam és lemostad a lakkot? Tartasz itthon
körömlakklemosót?
Kicsit felfelé görbül a szája.
– Le is mehettem az éjjelnappaliba. – Feltámaszkodik a térdére és az
éjjeliszekrénybe nyúl, hogy gumit szedjen elő. – Ebből is kellett.
Elképzelem Millert, amint a körömlakklemosók közt válogat a boltban, és
elmosolyodom.
– Körömlakklemosó és koton?
Nem értékeli a derültségemet.
– Na? – kérdezi, feltépi a fogával a tasakot és kihúzza a gumit.
– Kérlek – lehelem, és nem érdekel, hogy olyan, mintha könyörögnék. Nincs
időkorlát, nem kell sietni, de rettenetesen kívánom őt.
Apró szisszenéssel megmarkolja merev farkát, és ráhúzza a kotont, aztán a
hasamra lök és rám fekszik.
– Hátulról – suttogja, kihúzza az egyik lábamat és felfelé hajtja, hogy
megnyíljak neki. – Kényelmes így?
– Igen.
– És jó?
– Igen.
– Mit érzel, Livy? – Lejjebb húzódik a hátam mentén és beleharap a
fenekembe, s nyalogatás meg szívogatás közben a farpofáimat masszírozza. –
Mondd meg!
– Hogy élek – fújom ki a szavakat gyorsan, és kifelé fordítom az arcom,
miközben visszamászik a testemre és belém mélyed. Semmiféle hangot nem
ad ki, de én feljajdulok. – Miller!
– Csss, hadd ízlelgesselek. – A szája az enyém felett, a teste mozdulatlan.
Arcom a párnán előre mozdul, hogy elkapjam a száját, és a találkozás
keményebb, mint akartam. – Élvezd ki, Livy. Sose habzsolj – Átveszi az
irányítást, nyugodt tempójával lelassít engem is. – Látod? Szép lassan.
– Kívánlak – emelem meg a fenekem türelmetlenül. – Kívánlak, Miller. Gyere.
– Akkor meg is kapsz. – Visszahúzódik, és lassan megint előrenyomul.
Fojtottan felnyögök. – Mondd, mit szeretnél, Livy. Bármi az.
– Gyorsabban – harapok rá a szájára, mert tudom, hogy valahol benne is ott a
vadság. Mindig ragaszkodik hozzá, hogy lassan csináljuk, de én meg akarok
tapasztalni mindent, amit csak nyújthat. Akarom a szeszélyességét és
önhittségét, amikor a magáévá tesz. Engem megőrjít, ő viszont mindig
megőrzi a hidegvérét és az önuralmát.
– Már megmondtam. Én lassan akarlak kiélvezni.
– Miért?
– Mert megérdemled, hogy kényeztessenek – nyomja fel magát és kicsusszan
belőlem, leül a sarkára, aztán megfogja a csípőmet és felhúz. – Mélyebb
behatolást akarsz? – Térdelek, továbbra is háttal neki. – Lássuk, hogy ez így
kielégít-e.
Hátranézek a vállam fölött, és látom, hogy kihúzza magát, és a hullámzó
hasizmok látványa a tömör mellizmok alatt szinte elállítja a lélegzetem.
– Emelkedj feljebb és húzódj hátra – húzza meg a csípőmet, s maga felé
irányít, amíg térdepelve meg nem lovagolom az ölét. – Lassan ereszkedj le.
Lecsukódik a szemem, amikor rácsúszom.
– Óóó – nyögök fel, amikor felnyársal, és minden kis ereszkedésre egyre
mélyebben hatol belém, amíg meg kell állnom, hogy néhány erősítő
lélegzetet vegyek. – Túl mélyen vagy – zihálom. – Túl mélyen.
– Fáj? – csúszik előre a keze, és megmarkolja a melleimet.
– Egy kicsit.
– Csak lassan, Livy. Adj időt a testednek, hogy befogadjon.
– De hát befogad – ellenkezem. Minden sejtem szinte szívja magába. Az
elmém, a testem, a szívem…
– A világ összes ideje a miénk. Ne siess – köröz a mellbimbóm körül, és
beleharap a vállamba. A lábam remegni kezd, izmaim tiltakoznak a hosszasan
kitartott testhelyzet ellen, úgyhogy egy kicsit lejjebb ereszkedem,
visszatartom a lélegzetem, és hátrahajtom a fejem a vállára. Az egyik keze
elengedi a mellemet és felsiklik a nyakamra, aztán rátapasztja a tenyerét.
– Hogy tudsz ilyen mozdulatlan maradni? – préselem ki magamból a
szavakat, miközben próbálom szabályosan venni a levegőt, és legszívesebben
tövig ráereszkednék, de félek a fájdalomtól, amellyel ez járhat.
– Nem akarok fájdalmat okozni neked – fordítja az arcát az arcomhoz, és
harap egyet, mielőtt gyengéden megcsókol. – Hidd el, ez mindent kivesz
belőlem. Egy kicsit lejjebb?
Bólintok, és egy kicsit lejjebb ereszkedem.
– Te jó ég – csikorgatom a fogam, és a szakadatlan szúró fájdalomtól
elnehezül a fejem. Hátrahajtom az arcom és a nyakába simítom.
– Ha ezen túljutsz, a kéj egészen új világa tárul fel előtted.
– De miért fáj ennyire?
– Nem szeretnék önteltnek tűnni, de… – Elhal a hangja, és remegni kezd. – A
rohadt életbe, Livy.
– Miller! – Visszatartom a lélegzetemet és elernyesztem a combizmaimat.
Rémült sikkantással zökkenek az ölébe. – Basszus.
– Jól vagy? – kiált fel Miller. – Jesszusom, Livy, mondd, hogy jól vagy!
Kiver a veríték és még mindig remegek, pedig már ellazítottam az izmaimat.
Nem tudom irányítani.
– Jól vagyok – bújok még jobban a nyakába.
– Fájdalmat okozok neked?
– Igen… nem! – húzódom el tőle, és kétségbeesetten a hajába mélyesztem
az ujjaimat. – Csak adj egy pillanatot!
– Milyen hosszú az a pillanat? – mordul fel.
A fogamat csikorgatom és felemelkedem a térdemről, egy nagyon kicsit, aztán
visszaesem, kevésbé tudatosan, mint akartam. Ő felhördül. Én felkiáltok.
– Miller, nem megy! – Teljesen hatalmába kerít a kéj és a fájdalom elegye.
Szeretném megragadni azt a keménységet az ágyékomban és új szintre
emelni, de a lábamban nincs elég erő ahhoz, hogy kivitelezzem. – Nem megy
– hanyatlom vissza a mellkasára, a kezeim ernyedten lógnak, és nehézkesen
zihálok, pedig alig csináltam valamit.
– Csss – nyugtatgat. – Akarod, hogy én csináljam?
– Kérlek. – Haszontalannak és gyengének érzem magam.
– Azt hiszem, nem végeztem elég jó munkát, amikor megpróbáltalak betörni,
Olivia Taylor. – Lassan, határozottan elfordul bennem. Mélyen marad, de
nem fokozza a szúró érzést, ami kellemetlenséget okoz.
– Hmm.
– Jobb? – érdeklődik, és a csípőmre támasztja a tenyerét. Sóhajtva bólintok,
és hagyom, hogy magához szorítson, miközben körbe-körbe mozog bennem.
– Ez milyen érzés?
– Tökéletes – lehelem.
– Feljebb tudsz emelkedni egy kicsit?
Nem felelek, csak egy kicsit feljebb megyek, mire kissé kijjebb csúszik.
– Annyira türelmes vagy velem – mormogom, és azon tűnődöm, hogy vajon
minden nővel ennyire figyelmes-e, akit lefektet.
– Melletted megtanulom értékelni a szexet, Livy. – Érzem, hogy kicsit
megemelkedik ő is, keze a csípőmről a mellemre siklik, aztán a vállamra, le a
karomon, míg végül megfogja a kezem. Ujjait az enyémek közé fonja,
megemeli ernyedt felső végtagomat, a feje mögé viszi és ott tartja. Szelíden
előredöf, visszahúzódik, aztán újra előrenyomul. – Hadd ízlelgesselek.
Feléje fordítom a fejem, és a szemét nézem. Túl régen nem láttam.
– Köszönöm – Nem tudom, miért mondtam ezt, csak késztetést éreztem,
hogy valahogyan kifejezésre juttassam a hálámat.
– Miért mondasz köszönetet? – csillan kíváncsian a szeme, miközben
folyamatosan nyomul belém. Ez most isteni, elmúlt a fájdalom, s csak
színtiszta, csodálatos kéj marad.
– Nem tudom – vallom be halkan.
– De én igen. – Magabiztos a hangja, és ezt magabiztos csók követi, kemény,
de lassú, és követelőző, mégis odaadó. – Még sosem érezted ezt. – A csípője
félelmetesen pontos szögben mozog, mire mélyről jövő, kéjes nyögés tör fel
belőlem. – De én sem – kap bele a számba. – Úgyhogy én is köszönettel
tartozom neked.
Remegni kezdek.
– Istenem! – Rémült, kétségbeesett a hangom.
– Kapaszkodj a hajamba – utasít kedvesen, ő pedig leereszti a kezét a
mellemhez. Gyengéden masszírozni kezdi, és hüvelykujjával a mellbimbómon
köröz. Szinte megőrjít.
Elvesztem uralmam az izmaim felett, az egész testem vadul rázkódik,
dorombolok, és közelebb húzom a fejét, keresem az ajkát.
– Hadd ízlelgesselek – ismétlem a szavait, és a szájába dugom a nyelvem,
forgatom, visszahúzom, aztán megint becsúsztatom, miközben ő a maga
gyengéd ritmusával kínoz, óvatosan és figyelemmel.
– Nekem is olyan jó az ízem, mint neked?
– Jobb.
– Ezt erősen kétlem – jelenti ki. – Koncentrálj, Livy. – Felhördül és elhúzza a
száját, a haja izzadt és az arcába lóg. – Leeresztelek, hogy mindketten el
tudjunk menni, oké? – Bólintok, ő pedig megcsókol, aztán elveszi a kezem a
tarkójáról és lenyom négykézlábra. – Kényelmes így?
– Igen. – Megmozgatom a karomat, de semmi ellenérzés nincs bennem a
kitárulkozó pózzal szemben. Teljesen ellazultam, és amikor elhelyezkedik,
szélesebbre tárja a lábát, és megfogja a csípőmet, elragadtatott agyam még
jobban fellelkesedik. Nagy levegőt veszek, miközben lustán visszahúzódik,
aztán az egészet kifújom, amikor előrerendül.
– Óóó…
Egyik kezével elengedi a csípőmet, és ujjai elindulnak a gerincemen,
ujjhegyei minden egyes érintése perzseli a bőrömet. Amikor eléri a
nyakamat, simogatni kezd lefelé, amíg a fenekemhez nem ér, ahol lágy,
széles köröket ír le.
– Jesszusom, Livy, teljesen lenyűgöz ez a tökéletesség.
A lábam megszabadult a súlyom megtartásának munkájától, most a karom
remeg helyette.
– Miller. – Nem akarok arccal előreesni, próbálok ura maradni a görcsös
remegésnek.
Előredöf, aztán benyúl a hasam alá, és ujjai végigfutnak lüktető húsomon.
Felkiáltok, előreesik a fejem, a hajam szétterül az ágyon.
– Kell egy kis rásegítés. – Mintha fájna a torka. A hangja mint a csikorgó
kavics. – Hadd induljon be. – Ujja előre-hátra jár a csiklómon, a csípője
előre-hátra lendül, a másik keze megtalálja a mellemet és óvatosan
megszorítja. Túlcsordulnak az érzékeim, nem tudják követni, amire a testem
vágyik.
Robbanás.
Kilövellés.
Gyorsan jön, fojtott kiáltással lököm hátra a fenekem, a két karom felmondja
a szolgálatot.
– Jesszusom – jajdul fel Miller, magára ránt és mélyre húz. Felsóhajt és
megtart kettőnket így, miközben döféseivel kicsiholja a maradék kéjt, halk,
összefüggéstelen szavakat mormolva.
Nem nagyon tudom követni. Az agyam egy kéjes zűrzavar, képtelen vagyok
gondolkodni, a testem pedig teljesen lemerült. Ezt nem fogom bírni egész
nap. Hagyom, hogy lustán döfködjön, egy-egy nyögéssel, s közben próbálom
rendezni saját légzésem.
– Gyere, édes kislány – morogja, és türelmetlenül húz magához.
– Nem tudok megmozdulni – lehelem ernyedten.
– A kedvemért meg tudsz. – Nem hagy békén, sőt egyre türelmetlenebb lesz,
úgyhogy összekotrom kimerült porhüvelyemet, és felé fordulok. Hagyom,
hogy megemeljen és elrendezze a lábamat a csípője mellett. A feje oldalra
billen kissé, miközben végignéz rajtam, tenyere lassan fel-le siklik az
oldalamon. – Egész éjjel alig vártam, hogy hozzád érhessek.
– Simogathattál volna.
– Nem – rázza a fejét. – Félreértesz.
– Hogyhogy? – Nem hagyom ki a lehetőséget, hogy megsimogassam a haját és
egy tincset az ujjaim közé vegyek.
– Hozzád akartam érni, nem simogatni. – Felnéz rám, én pedig a
homlokomat ráncolom. Nem nagyon értem a különbséget. – Ha simogatlak,
az elmondhatatlan élvezet nekem, Livy. – Lehajol és a melleim közé csókol. –
De az érintés, a lelked megérintése… Az már minden kéjen túl van. – Lassan
pislogva tér vissza hozzám a tekintete, és ekkor rádöbbenek, hogy nem
szándékosan csinálja. A lassú mozdulatok a sajátjai ennek az úriember álcájú
férfinak. Ez az igazi énje. – Mint amikor valami nagyon nagy horderejű dolog
történik – suttogja. – A szeretkezés öröme már csak ráadás.
– Még mindig félek egy kicsit – ismerem be. És egyre jobban félek, minden
egyes reménykedő szóval, amit mond nekem.
– Én is tartok tőled egy kicsit – húzza be a kezét kettőnk közé, és pihekönnyű
köröket rajzol a mellbimbóm köré.
Lenézek és figyelem a kezét.
– Én nem tőled félek. Hanem attól, amit tehetsz velem.
– Mellettem olyasmit érezhetsz, amit senki mással – mormogja. – Olyan
helyre repíthetlek, amit elképzelni sem tudsz, ahová te is viszel engem. –
Lehajtja a fejét, és a foga közé kapja a mellbimbómat, majd óvatosan
harapdálni kezdi. Hátrahanyatlik a fejem, a levegő kiszalad a tüdőmből. – Ezt
tudom tenni veled, Olivia Taylor. És ezt teszed te is velem.
– Már meg is tetted. – A hangom elváltozott, elmélyült a kéjtől, elnehezült a
vágytól.
Hirtelen megmozdul, előbbre tesz, a hátamra, a teste teljesen elfedi az
enyémet, kezem a vállán. Felnézek rá, és a bőség zavara fogad – az arcába
hulló haj, az állán feketéllő borosta, de leginkább a szeme csillogása vonja
magára a tekintetem. Valahányszor így néz, teljesen hipnotizál. El vagyok
veszve. Az övé vagyok.
– Jól mutatsz az ágyamban – jegyzi meg halkan. – Rendetlenül, de jól.
– Rendetlenül nézek ki? – kérdezem sértetten, és arra gondolok, hogy jobb lett
volna, ha mégis elvisz zuhanyozni.
– Nem, nem, félreértesz – vonja össze a szemöldökét, és láthatóan
bosszantja, hogy félreértelmezem a szavait, de hát nagyon is jól hallottam,
mit mond. – Az ágyam néz ki rendetlenül. Te gyönyörű vagy.
Rángani kezd a szám, amikor megértem a problémáját. Fogadni mernék, hogy
hullamereven alszik, a takaró szépen elrendezve rajta, amíg én állandóan
forgolódom – tudom, mert reggelenként kész dzsungel az ágyam. Kicsit
olyan, mint most Milleré.
– Szeretnéd, hogy megcsináljam az ágyad? – kérdezem, teljesen komolyan, és
reménykedem, hogy a válasz „nem” lesz, mert őszintén szólva elrémiszt a
gondolat. Láttam a díszpárnák és selyem ágytakaró precíz rendezettségét
korábban. Nyilván tart egy vonalzót az éjjeliszekrényében, amivel mindig
leméri a pontos távolságot a fejtámla meg a takarók, valamint a párnák és az
ágytakaró között.
Tudja, hogy csak húzom, pedig sikerül komoly arcot vágnom. Látszik a
nézésén.
– Ahogy akarod – csókolja meg meglepett arcomat, és kikel az ágyból. Megáll
és lehúzza a gumit, aztán eltávozik a fürdőszoba felé, hogy kidobja.
Nem lett volna szabad megszólalnom. Ágyazási kísérleteim sosem fogják
megütni a mércét. Kimászom az ágy szélére, felkelek, és üres tekintettel
meredek a lepedők és takarók kusza halmazára. Azt sem tudom, hol kezdjem.
A párnák. A párnák jöjjenek először. Megfogom az egyik kövérre tömött
négyszöget, és gondosan elrendezem, aztán melléje a következőt, és ezekre a
maradék kettőt. A végén a tenyeremmel lesimítom a vászonhuzatot. Tetszik
az eredmény. Fogom a takaró két sarkát és helyrerázom, aztán az immár
tökéletes négyzetet az ágyra terítem. Elégedett vagyok magammal, egészen
jól néz ki, de tudom, hogy nem tökéletes. Körbejárom az ágyat,
meghúzkodom a sarkokat és kisimogatom a gyűrődéseket. Aztán felnyitom a
hatalmas ládát, és elkezdem kitenni a díszpárnákat. Próbálok visszaemlékezni
a pontos elrendezésükre. Amikor jónak gondolom, behúzom középre a selyem
ágytakarót, és megigazgatom a széleit.
Diadalmasan elmosolyodom és hátrább lépek, hogy megcsodáljam a
munkámat. Erre még ő sem húzhatja a száját. Nagyon látványos.
– Elégedett vagy magaddal?
Hátrafordulok és látom, hogy Miller karba font kézzel áll a fürdőszoba
ajtókeretének támaszkodva.
– Azt hiszem, egész jó munkát végeztem.
Végignéz az ágyon, aztán ellöki magát a kerettől, közelebb megy és
koncentrál. Szerinte nyilván nem is annyira jó. Legszívesebben megcsinálná
az egészet elölről, és gyermeki énem éppen ezt szeretné, hogy aztán
kedvemre piszkálhassam.
– Legszívesebben leszednéd az egészet és újra kezdenéd, ugye? – kérdezem,
és utánzom a karkeresztezést meg az ágy vizsgálgatását.
Vállat von, próbál elégedettséget színlelni.
– Megjárja.
Elmosolyodom.
– Tökéletes.
Felsóhajt és elmegy, magamra hagy az ággyal.
– Livy, ez igencsak messze van a tökéletestől. – Eltűnik a gardróbjában, én
pedig utánamegyek. Éppen bokszeralsót vesz fel.
Nehéz szavakat találni egy ilyen látvány mellett.
– Miért muszáj mindennek így lennie? – kérdezem, és látom, hogy a
mozdulatai elakadnak a kérdésemre.
Nem néz rám, csak rendezgeti tovább a bokszer derekát a csípőjén.
– Mert megbecsülöm a holmimat. – A válasza kelletlen és kurta, és
nyilvánvalóan nem akarja folytatni. – Reggeli?
– Nincs ruhám – emlékeztetem.
Felcsillanó szemmel méri végig meztelenségem.
– Teljesen jó vagy így is.
– Meztelen vagyok.
Az arc szenvtelen.
– Mondom, teljesen jó így. – Fekete sortot és szürke pólót vesz fel, és
hirtelen az ötlik fel bennem, hogy vajon Miller Hart valaha is kitette-e a lábát
az utcára másban, mint háromrészes öltönyben.
– Jobban érezném magam, ha lenne rajtam valami – ellenkezem nyugodtan,
és haragszom magamra, amiért olyan félénk és bizonytalan vagyok.
Kisimítja a pólóját és szemügyre vesz, amitől csak még jobban feszengeni
kezdek, hisz ő fel van öltözve.
– Ahogy gondolod – morogja, és én pedig haladéktalanul valami felkapnivaló
után nézek.
Az ingek sorát böngészve kissé elvesztem a türelmem a rengeteg öltönying
láttán, és a végén elkeseredetten húzok ki egy kéket az ujjánál fogva.
– Livy, mit művelsz? – nyögi, miközben beledugom a kezemet az ing ujjába.
– Felveszek valamit – felelem, és lassítok, amikor látom az arcán a színtiszta
borzadályt.
Mintegy önmaga megnyugtatására kifújja a levegőt, aztán gyorsan ott terem
és sietve leveszi rólam az inget.
– De nem egy ötszáz fontos darabot.
Ismét meztelen vagyok, és nézem, ahogy visszaakasztja az inget, majd
kisimítja az elejét, s bosszúsan fúj egyet, amikor az apró kis gyűrődés, amit
okoztam, nem múlik el. Nem tudok nevetni. Túlságosan komolyan veszi, és ez
eléggé riasztó.
Miután Miller jó pár percig szöszmötöl az inggel, én pedig megszeppenve
figyelem, végül lerántja a fogasról, összegyűri és beledobja a
szennyeskosárba.
– Ki kell mosni – morogja, és odatrappol egy fiókhoz, majd kinyitja. Egy
halom fekete pólót szed elő, és a szoba közepén álló szekrényke tetejére teszi,
aztán a pólókat egyesével átrakosgatja egy másik halomba. Amikor az
utolsóhoz ér, kibontja és odaadja nekem, aztán fogja a takaros pólóoszlopot,
és visszateszi a fiókba.
Miközben elképedve figyelem, próbálom megerősíteni magamat, hogy
tudomásul vegyem azt, ami már jó ideje nyilvánvaló. Ez a pasi nem
egyszerűen rendszerető. Miller Hart kényszeres rendmániás.
– Nem veszed fel? – érdeklődik, látható bosszúsággal.
Nem felelek; nem tudom, mit mondhatnék. Inkább áthúzom a pólót a
fejemen, aztán le a törzsemen, és arra gondolok, hogy katonai
fegyelmezettséggel élheti az életét, s az én jelenlétem mintha a rendje tavába
dobott kavics lenne, de miután állandóan ide akar cibálni, emiatt nem kell
túlságosan aggódnom.
– Jól vagy? – kérdezem idegesen, és jobban örülnék, ha inkább visszavinne az
ágyába kényeztetni.
– Jól és szépen – morogja, pedig ebből csak az egyik igaz. – Megcsinálom a
reggelit.
Hirtelen elkapja a kezem és céltudatosan áthúz a hálószobán. Nem kerüli el a
figyelmem, hogy Miller csapnivalóan próbál úgy tenni, mintha észre sem
venné az ágyat, az állkapcsa megrándul egy kicsit, amikor a szeme sarkából a
– legalábbis az én fogalmaim szerint – takarosan elhelyezett párnákra és
takaróra sandít.
– Ülj le – mondja, amikor a konyhába érünk, és otthagy, hogy letegyem pucér
popsimat a hideg székre. – Mit kérsz?
– Amit te – felelem, hogy lehetőség szerint megkönnyítsem a dolgát.
– Én gyümölcsöt eszem natúr joghurttal. Az jó lesz? – Kinyitja a hűtőt és egy
rakás műanyag dobozt szed elő, amelyekben mindenféle szeletelt gyümölcs
van.
– Persze – sóhajtom, és nagyon remélem, hogy nem a szokásos hidegség és
eltávolodás következik. De nagyon úgy tűnik.
– Ahogy szeretnéd – feleli kurtán, és tányérokat vesz ki a felső szekrényből,
kanalakat a fiókból, joghurtot a hűtőből.
Némán figyelem. Mindenen, amit elém tesz, fordít még egyet. Narancslevet
facsar, kávét főz, aztán leül velem szemben. Nem nyúlok semmihez. Nem
merek. Mindent tökéletes precizitással helyezett el, és nem merem
megkockáztatni, hogy tovább rontom a kedvét azzal, hogy megbontom a
rendet.
– Szolgáld ki magad – bök fejével a tányérom felé. Megjegyzem a
gyümölcsöstál pontos helyét, hogy ugyanúgy tehessem vissza, aztán szedni
kezdek belőle a tányéromba, utána gondosan visszateszem. Még fel sem vettem
a kanalat, amikor már áthajol az asztalon, és kissé bal felé fordítja a tálat. Egyre
jobban lenyűgöz Miller Hart, és bár ezek a kis bogarai elég idegesítők tudnak
lenni, egyúttal aranyosak is. Kezd világossá válni, hogy én forgatom fel
fenekestül ennek az úriembernek az életét – én, meg a képtelenségem arra,
hogy úgy tartsam a dolgokat, ahogyan ő szereti őket. De nem veszem
személyeskedésnek. Nem hinném, hogy létezik élő ember, aki képes lenne erre.
A csend kezd szinte elviselhetetlenné válni, és pontosan tudom, miért. Miller
eszik, de tudom, hogy legszívesebben kirohanna és megigazítaná az ágyat,
visszaállítva annak régi fényét. Én pedig legszívesebben küldeném, hogy
csinálja, főleg ha ettől megnyugszik, mert akkor én is. De esélyem sincs.
Lehunyja a szemét, nagy levegőt vesz és a tányérra teszi a kanalát.
– Bocsáss meg, kiszaladok a mosdóba. – Feláll és kimegy. A tekintetemmel
követem, és legszívesebben utána is mennék és megnézném. De inkább
kihasználom a lehetőséget és szemügyre veszem az asztalon lévő dolgokat, és
próbálom kitalálni, hogy mi lehet az elrendezésükben az, ami megnyugtatja
Millert. Semmit nem látok.
Jó öt perc telik el, mire visszatér a konyhába, láthatóan sokkal ellazultabban.
Én is megnyugszom kissé, és örülök, hogy már végeztem a reggelimmel és
megittam a narancslevemet, úgyhogy már semmit sem kell megmozdítanom…
önmagamon kívül, és kezdem látni, hogy ez is probléma, az elhelyezkedésem
meg a mozgásom – ahogy az ágyban.
Leül az asztalhoz, és fogja a kanalát, epret halmoz rá és a szájához emeli. A
szemem hipnotizáltan tapad lassan mozgó szájára – nem tehetek róla. Az
ajka teljesen rabul ejt, akárcsak a szeme, amikor úgy csillog. És most csillog,
ami nagy dilemma elé állít. Szem vagy száj?
Eldönti helyettem a kérdést, amikor megszólal. Szinte nem is hallom, annyira
csak nézem, ahogy beszél.
– Szeretnék kérni valamit – jegyzi meg. A szavak, amikor végre eljutnak az
agyamig, odairányítják a tekintetemet a szemére. Jól gondoltam. Csillog.
– Mit? – kérdezem óvatosan.
– Hogy ne találkozz más férfiakkal – néz rám elgondolkodva. Láthatóan
próbálja előre kitalálni a reakciómat, de nem túl sokat tud meg, mert az arcom
kifejezéstelen marad, mivel nem igazán tudom, hogyan reagáljak. – Azt
hiszem, ez nem túl nagy kérés a tegnap esti produkciód után.
Most már megmozdul az arcom: döbbenet tükröződik rajta.
– De hisz éppen te vagy az oka a tegnapi produkciómnak – felelem.
– Meglehet, de nyugtalanít a gondolat, hogy ilyen védtelen vagy.
– Általánosságban védtelen, vagy más férfiakkal szemben?
– Mindkettő. Mielőtt velem találkoztál, nem érezted szükségét, hogy ilyen
helyzetbe hozd magad, tehát azt gondolom, hogy nem lesz olyan nehéz
teljesíteni a kérésem. – Újabb adag gyümölcsöt emel a szájához, de ezúttal
nem érzem a kényszert, hogy figyeljem. Még mindig az előbbi döbbenet
hatása alatt állok, és a teljesen kifejezéstelen szempárba bámulok.
Látszik rajta, hogy tökéletesen normálisnak tart egy ilyen kérést. Nem is
igazán tudom, mit kezdjek vele. Az ágyban kényeztetett, megható dolgokat
mondott, most meg teljesen üzleties.
– És az a randizós ostobaság – folytatja. – Olyan se forduljon elő többet.
Alig tudom visszafojtani a nevetésemet.
– Miért kérsz ilyeneket tőlem? – tesztelem. Így akarja tudtomra adni, hogy
csak magának akar?
Felhúzza a vállát.
– Senki mellett nem fogod azt érezni, mint mellettem, úgyhogy neked is jól
felfogott érdeked.
Mellbe vág az arroganciája. Igaza van, de eszemben sincs táplálni az egóját.
– Miller! – Az asztalra könyökölök, államat a tenyerembe támasztom. –
Lennél szíves egészen pontosan kifejteni, hogy mire gondolsz? – pillantok rá,
és némi aggodalmat látok tökéletes arcán.
– Nem akarom, hogy bárki más ízlelgessen – feleli könyörtelenül. – Talán
ostobaságnak tűnik, de ezt akarom, és szeretném, ha beleegyeznél.
– És mi lesz veled? – kérdezem suttogva. – Tudok arról a nőről.
– Lerendeztem.
Lerendezte? Le kellett vele rendezni valamit?
– És belenyugodott?
– Igen.
– De miért számít ez, ha csak üzlettárs?
– Mint azt múlt éjjel is mondtam, nem számít, csak neked, ezért szóltam neki
rólad, és legyen itt a vége.
Homlokráncolva meredek rá.
– Semmit sem tudok rólad.
– Tudsz a klubomról.
– De csak mert véletlenül odavetődtem. Kétlem, hogy valaha is tudomást
szereztem volna róla, ha azt várom, hogy elmondd, és abban is biztos vagyok,
hogy saját jó szántadból sosem vittél volna el oda.
– Tévedsz.
Összehúzom a szemöldökömet erre az egy szóra. Magabiztos visszavágás.
– Rajta voltál a vendéglistán, Livy. Ha távol akartalak volna tartani a helytől,
töröltettelek volna.
Becsukom a szám és próbálok visszagondolni a pezsgő és tequila hatásának
beállta előtti órákra.
– Ugye egész éjjel szemmel tartottál?
– Igen.
– Gregoryval voltam.
– Valóban.
– Azt hitted, hogy randizom vele?
– Igen.
– És nem tetszett?
– Nem.
Mint ahogy az sem tetszett neki, hogy Luke-kal látott.
– Féltékeny voltál – mondom neki, és azon tűnődöm, mikor jött rá, hogy
Gregory meleg. Talán a tánctéren. Vagy a mosdóban. Gregory dolgozott az
Ice-ban, de nem szembeszökően meleg. Csak egy helyes pasi, akit a nők is
megnéznek, éppúgy, mint a meleg férfiak.
– Félelmetesen – feleli.
Igazam volt, és örülök neki, de vajon mikor fog egy-egy szónál többet is
mondani?
– És nekem ez miért jó? – érdeklődöm, de pontosan tudom, mit fog mondani.
– Élvezet.
Megroggyanok ültömben. A Miller által kiváltott kéj a végső cél… majdnem a
végső. De ami nekem igazából kell, az az állandó szeretet, az, amit olyankor
ad, amikor magához szorít, vagy az ágyában vagyunk. – Arra kérsz, hogy
egyedül a tiéd legyek?
– Igen.
Ez jólesik, de tekintve a beszélgetés körülményeit és előzményeit, nem
vagyok benne biztos, hogy azt jelenti: Miller is csak az enyém.
– És veled mi a helyzet?
– Velem?
– Hajlandó lennél végre egynél többszavas válaszokat adni? – csattanok fel.
Áthajol az asztalon.
– Elnézést kérek.
– Kérhetsz, amit akarsz – sziszegem dühösen. – De elnézést nem.
– Akkor azt kérem, hogy lehessen más a véleményem.
– Tessék, már megint! – tolom el magamtól a tányért, amely nekiütközik a
gyümölcsöstálnak, és ellöki a helyéről. – Kérsz! – Látom, hogy szeme az
elmozdított tárgyakra szegeződik az ő tökéletes asztalán, és arcán harag
suhan át. Erre kihúzom magam és figyelni kezdek.
Sokkal higgadtabb mozdulatokkal, mint ahogy nyilván érzi magát, néhány
pillanat alatt mindent visszatesz a helyére; aztán feláll, és egy ideig tudom
követni a tekintetemmel az asztal körül, aztán eltűnik szem elől. Mögöttem
van, és megfeszülök, amikor a tenyere a vállamra simul és tüzes szikra csap
át a pólóján keresztül is a bőrömbe.
– Te fogsz kérni és könyörögni, édes. – A szája a fülemnél jár, és a cimpámat
harapdálja. – Bele fogsz menni a kérésembe, mert mindketten tudjuk, hogy
folyamatosan azon töprengsz: hogyan fogsz életben maradni a figyelmem
nélkül. – A hüvelykujja kellemes, erőteljes köröket rajzol a vállamra.
– Ne tegyél úgy, mintha az én szükségleteimről lenne szó – lehelem.
Szívesen ellazulnék az érintése alatt, de nem akarom átengedni a testemet
annak, amire vágyik. Az elején azt mondta, hogy nem lehetek az övé, most
meg azt, hogy nem tudja tőlem távol tartani magát.
Eltűnik a keze, és hirtelen felemelkedem a székről.
– Én nem teszek sehogy, Livy. – Lassan elindul előre, én meg hátra, amíg
szelíden neki nem nyom a falnak. – Legalább annyira szó van az én
szükségleteimről is, azért is teszem ezt a javaslatot, és te ezért fogod
elfogadni.
Az agyam elképesztő teljesítményt nyújt, amikor visszafojtja a feltörő vágyat.
Ott lappang bennem, de vágyom arra is, hogy válaszokat kapjak.
– Úgy beszélsz, mintha csak üzleti tranzakcióról lenne szó.
– Rengeteget dolgozom. Ez érzelmileg és fizikailag is kimerít. És azt akarom,
hogy ott legyél nekem, kényeztetni és örülni, amikor végzek.
– Azt hiszem, nevezhetnéd kapcsolatnak is – suttogom.
– Nevezd, aminek akarod. A rendelkezésedre akarok állni.
Rémület fog el. Öröm. És bizonytalanság. Kifinomult ember létére eléggé
furcsán bánik a szavakkal.
– Azt hiszem, kapcsolatnak szeretném nevezni – felelem, csak hogy tudja,
hol tartok.
– Ahogy szeretnéd. – Lehajol és megkeresi a szám, kezével a derekam mögé
nyúl és felemel, aztán átölel. Azonnal átveszem csókja gyengéd ritmusát, de
az agyam még különös szavain őrlődik. Miller Hart mostantól a pasim lenne?
Én meg az ő barátnője?
– Ne gondold túl – motyogja bele a számba. Megfordul velem és kivisz a
konyhából.
– Nem gondolom.
– De igen.
– Összezavarsz. – Lábam a derekára fonódik, karom átfogja a hátát.
– Fogadj el úgy, ahogy vagyok, Livy – engedi el az ajkam, és magához szorít.
Valóságos néma könyörgés ez a szavak után.
– Ki vagy te? – suttogom a kérdést a nyakába, és visszaölelem.
– Egy olyan férfi, aki rátalált egy gyönyörű, édes lányra, aki több örömet ad
neki, mint amit valaha is el tudott képzelni – ereszt le a kanapéra és lefekszik
mellém, tenyere a combom belsejét simogatja. – És nem csak a szexre
gondolok – suttogja, nekem pedig eláll a lélegzetem. – Teljesen világossá
tettem a szándékaimat – simítja meg a szőrt a combom között, és lejjebb
csúsztatja az ujjait. Begörbül a hátam. – Aki mindig készen áll nekem –
morogja, miközben nedves melegségemet simogatja. – Aki mindig felizgul
tőlem. – Homlokomat az övéhez nyomom, és lehunyom a szemem. – És aki
elfogadja, hogy nem tud ez ellen tenni. Mi egymásnak lettünk teremtve.
Tökéletesen összeillünk.
A légzésem kapkodóvá válik, a lábam megmerevedik.
– Aki öntudatlanul is reagál rám. – A homlokával tol el. – És tudja, milyen
érzés, amikor megfoszt az arca látványától.
Erővel tartom nyitva a szemem és mozdulatlanul a fejem, és önkéntelenül is
elindul előre-hátra a csípőm az ujjai mozgására. Lassan melegít be, nézi,
ahogy bepörgök. Ökölbe szorul a kezem a pólója elején, belekapaszkodom az
anyagba, csúnyán meggyűrve az eddig makulátlanul sima ruhadarabot.
– És mindjárt elélvez – mélázik, és végignéz a testemen, hogy lássa a
munkája eredményét. A lábam mozogni kezd, próbálja ellensúlyozni a
növekvő nyomást. Aztán hirtelen belém nyomja az ujját, aztán egy másikat is,
én pedig felkiáltok és remegni kezdek. – Ennyi, Livy.
Feladom a küzdelmet, hogy továbbra is nyitva tartsam a szemem. Hátravetem
a fejem és érthetetlen szavakat mormolok, amikor a csúcsra jutok.
– Mutasd az arcod.
– Nem megy – nyögöm.
– Értem képes vagy rá, Livy. Hadd lássalak.
Kétségbeesetten feljajdulok és előredöntöm a fejem.
– Ezt nem teheted velem.
Megcsókol, túlságosan is szelíden, felizgult állapotomhoz képest.
– De tehetem, megteszem, és meg is fogom tenni. Sikoltsd a nevem – nyomja
rá a hüvelykujját a csiklómra, körözni kezd, és néz, ahogy próbálom kezelni a
kéjt, amit rám kényszerít.
– Miller!
– Ez az egyetlen név, amit valaha is sikolthatsz, Olivia Taylor. – A számra
tapad és orgazmusig csókol, közben felnyög és a mellkasát az enyémhez
nyomja, teste magába szívja a remegésemet. – Ígérem, hogy mindig ilyen
különleges érzés lesz velem lenni. – Ujjait a számhoz tartja, szétkeni a
nedvességet az ajkamon. – És ezt senki nem ízlelheti meg, csak te és én. – Az
arca szenvtelen, de a tekintetéből kezdem kiismerni a lelkiállapotát. Most
éppen megdicsőült, elégedett… diadalmas. Minden állítását igazoltam a
nyögéseimmel és a testi reakcióimmal.
Miller Hart uralkodik a testem felett.
És kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a szívem felett is.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A lábam hideg, a tagjaim merevek. Miller nincs ott velem a kanapén, de


hallom, hogy a közelben motoz, nyílik a konyhaszekrény, evőeszközök
koccannak. Sejtem, hogy hol van, és mit csinál. Boldog nyögéssel
kinyújtózom és mosolyogva nézek fel a mennyezetre, aztán felülök, hogy
emlékeztessem magam a lakása falán függő csodálatos műalkotásokra.
Miután végignézek rajtuk egyszer, aztán még néhányszor, feladom, hogy
megpróbáljam kiválasztani a legkedvesebbet. Mindegyik tetszik, még ha
torzak és majdhogynem rondák is.
A fejem csak alvástól kótyagos, nem az alkoholtól, és kissé sajgó izmaim
dacára tökéletesen érzem magam. Feltápászkodom, és Miller keresésére
indulok. Épp a konyhapultot fújja le valami antibakteriális permettel.
– Szia.
Felpillant, és kézfejével hátrasimítja a haját a homlokából.
– Livy! – Összehajtogatja a konyharuhát és leteszi a mosogató mellé. – Jól
vagy?
– Remekül, Miller.
Bólint.
– Kiváló. Engedtem fürdővizet. Velem tartasz?
Visszakapcsolt úriember üzemmódba. Elmosolyodom.
– Örömmel.
Csodálkozva hajtja oldalra a fejét, és elindul felém.
– Valami vicceset mondtam? – kérdezi, aztán megfogja a tarkómat és
megfordít.
– Csak a modorod szórakoztató. – Hagyom, hogy bevezessen a hálószobába,
aztán át a fürdőbe, ahol a hatalmas, oroszlánlábú kád majdnem színültig van
habos vízzel.
– Ezen most meg kéne sértődnöm? – fogja meg a pólóm alját és áthúzza a
fejemen, takarosan összehajtogatja és a szennyeskosárba helyezi.
Megvonom a vállam.
– Nem. Igazán bájosak a szokásaid.
– A szokásaim?
– Igen, a szokásaid. – Nem részletezem. Pontosan tudja, mire gondolok, és
hogy nem csak az úriemberes dolgairól van szó – már amikor úgy dönt, hogy
beveti őket.
– A szokásaim – mélázik, leveszi a pólóját és végrehajtja ugyanezt a
hajtogatási szertartást. – Azt hiszem, hogy azért mégiscsak megsértődöm –
húzza le a nadrágját, és gondosan beleteszi a szennyeskosárba. – Csak
utánad – int a kád felé, és meztelen tökéletessége szinte megszédít. –
Segítsek?
Felpillantok. Önelégülten néz rám, és nyújtja a kezét.
– Köszönöm. – Habozva megfogom a kezét és bemászom, aztán belemerülök
a vízbe.
– Jó a hőmérséklete? – kérdezi, utánam mászik és leül a kád másik végébe,
hogy szemben legyünk, a lábát felhúzza, térde kilátszik a vízből.
– Persze. – Hátradőlök, a sarkam végigcsúszik a kád alján, amíg elér a
fenekéhez. Felvonja a szemöldökét, mire elpirulok. – Bocs, nagyon csúszik.
– Semmi baj – húzza ki a lábamat maga alól, és a mellkasára emeli őket. –
Nagyon aranyos kis lábad van.
– Aranyos? – Alig tudom megállni, hogy ne nevessek. Sosem tudom előre,
hogy milyen szavak fogják elhagyni Miller Hart ajkát, és mindig más hatással
is vannak rám – hol szórakoztatnak, hol bosszantanak, hol összezavarnak,
hol vágyat keltenek bennem.
– Igen, aranyos – hajol oda és megcsókolja a kisujjamat. – Van egy kérésem.
A szavai hatásos ellenszert jelentenek a feltörni készülő nevetésre. Újabb
kérés? Vajon mi lehet?
– Mi? – kérdezem idegesen.
– Ne nézz olyan aggodalmasan, Livy.
Könnyű azt mondani.
– Nem aggódom. Hanem kíváncsi vagyok.
– Én is.
Homlokráncolva meredek rá.
– Mire vagy kíváncsi?
– Hogy milyen érzés lesz benned lenni anélkül, hogy bármi is lenne köztünk.
– Óóó… – lehelem.
Lenyúl a víz alá és megkeresi a kezemet, aztán felhúz a térdemre és ujjaimat a
hasára simuló keménységre helyezi.
– Biztosan te is kíváncsi vagy.
Most már az vagyok.
– Úgy beszélsz, mintha hosszú távra gondolkodnál – felelem tétován, és előre
félek a választól.
– Már megmondtam neked, hogy többet akarok a maradék négy óránál, ami,
azt hiszem, már rég le is telt. – Ujjaimat a farka köré simítja, aztán kezét a
kezemre teszi, utána lassan mozgatni kezdi fel-le a víz alatt. Egész lényem
ellazul, békesség tölt el a szavaitól. A mellkasa mozgása észrevehetően
megváltozik, sokkal erőteljesebben süllyed-emelkedik. Bársonyos a tapintása,
de a látványt akadályozza a rengeteg víz. Csak a farka duzzadt végét látom,
úgyhogy inkább felemelem a fejem és ziháló, hihetetlen ajkát figyelem.
– Valóban kíváncsi vagyok – ismerem be, és kissé előbbre dőlök térden állva.
– De nem szedek tablettát.
– Kész vagy változtatni ezen, hogy mindketten kielégíthessük a
kíváncsiságunkat?
Bólintok, és hagyom, hogy továbbra is irányítsa a kezemet a merevedésén.
Fantasztikus érzés – sima, kemény és nagy. Ő is fantasztikusan néz ki, s
miután egy nagy levegővel megerősítem magam, addig feszegetem a
kezem, amíg rosszalló nézéssel el nem enged. Rámászom.
– Mit csinálsz, Livy? – kérdezi félve, de nem akadályoz meg abban, hogy az
ölébe másszam, sőt még segít is. Erekciója tökéletesen simul alám.
– Érezni akarlak. – Arcomat az övéhez tolom, és lüktetése önbizalommal tölt
el. Kezdem elveszteni az eszem, a testem magától cselekszik.
Enyhén megcsóválja a fejét és rátapad a számra. Imádattal csókol. Lehet,
hogy én ingerlem és kínzom, de attól még ő irányít.
– Ezt nem lehet, Livy.
– Kérlek – lehelem, és megérintem a haját. – Hadd csináljam.
– Te jó ég, tönkreteszel.
Erőtlen, elfúló szavait igennek veszem, és lenyúlok kettőnk közt, de nem
szakadok ki a csókból.
– Én vagyok az, aki tönkremegy – harapom meg óvatosan a nyelvét. – Te
tettél tönkre. – A kezem rálel arra, amit keres, és megemelkedem, hogy a
nyílásomhoz irányítsam.
– Nem tettelek tönkre, Livy. – A keze a csuklómra fonódik, hogy visszatartson.
– Csak épp olyan vágyat ébresztettem benned, amit egyedül én tudok
kielégíteni – húzza arrább a kezem, és a szája figyelmeztetőn elkeskenyedik. –
És úgy tűnik, hogy legalább egyikünknek muszáj megőriznie a józanságát,
mielőtt bajba sodorjuk magunkat.
Feszít a vágy, de aggodalmas arca visszaránt a valóságba.
– A te hibád – morgom. Bosszant az ok nélküli visszautasítás, és zavarban
vagyok.
– Mindig ezt mondogatod – forgatja szép kék szemét. Ez nála az elkeseredés
jele, ritka érzelemmegnyilvánulás. Hogy visszanyerjem könnyedségemet és
megelőzzem Miller további feddéseit, lefelé húzódom, hogy újra megízleljem.
De nem jutok messzire.
Megállít, már-már idegesen, és visszahúz, átfog és lejjebb csúszik a vízben. A
mellkasán fekszem. Ez az ő ölelése.
A visszautasítás miatti zavarom dacára boldogan búgni kezdek és beleveszek
acélos ölelésébe. Hozzátapadok, és élvezem a légzése hangját, miközben a víz
szelíden körbenyalogat bennünket.
– Nekem is van egy kérésem – suttogom. Nagyon bátornak érzem magam, és
örülök, hogy megtettem.
– Nehogy elfelejtsd – fordítja oda az arcát, és megcsókolja vizes bőrömet. –
Hadd élvezzem az ölelésem.
– Közben nem kérdezhetek? – érdeklődöm mosolyogva.
– Meglehet, de jobban szeretlek látni, miközben beszélgetünk.
– Azt hiszem, ez az ölelkezés nekem is tetszik – fúrom magam oda, mire a
testünk arrább csúszik. Az a nyugalom és béke, ami ezekben a pillanatokban
eltölt, arra késztet, hogy szinte hozzátapasszam magam.
– Remélem, úgy gondoltad, hogy velem.
– Csakis – sóhajtom. – Most már mondhatom a kérést?
Kelletlenül elereszt és letol az ölébe.
– Mondd.
– Szeretnék tudni valamit. – Bátorságom erősen megcsappan egyenes szája
és feszes álla láttán, de végül sikerül folytatnom. – A szokásaidról.
– A szokásaimról? – vonja fel a szemöldökét, szinte figyelmeztetőn.
Óvatosan folytatom:
– Te nagyon… – Elhallgatok, hogy jól megválogassam a szavaimat. – …
precíz vagy.
– Úgy érted, rendes?
Ez több mint rendes. Ez kényszeres, de úgy sejtem, hogy érzékeny erre a
témára.
– Igen, rendes – adom be a derekam. – Nagyon rendes.
– Csak vigyázok arra, amim van – csíp bele a mellbimbómba, amitől
megrándulok. – És most már te is az enyém vagy, Olivia Taylor.
– Valóban? – Próbálok döbbentnek tűnni, de valójában el vagyok ragadtatva.
Az övé akarok lenni minden nap minden percében.
– Igen – feleli egyszerűen, fogja a csípőmet és lehúz, hogy a homlokunk
összeérjen. – És a szokásom is vagy.
– Szokás lennék?
– Addiktív szokás – csókol orron. – Olyan szokás, amit sosem akarok
elhagyni.
Habozás nélkül közlöm a véleményem róla és új szokásáról.
– Oké.
– Ki mondta, hogy van választásod?
– Azt mondtad, hogy sosem kényszerítesz semmi olyasmire, amit nem akarok
– emlékeztetem.
– Azt mondtam, hogy sosem kényszerítelek olyasmire, amiről tudom, hogy
nem akarod, azt viszont tudom, hogy igazából szeretnél a szokásom lenni.
Úgyhogy ez egy teljesen értelmetlen szócséplés, nem igaz?
Csúnyán nézek rá, próbálom visszavenni a kezdeményezést.
– Nagyképű vagy.
– Te pedig bajban vagy.
Visszahúzódom az ölében.
– Ezt hogy érted? – kérdezi. Figyelmeztetni akarna?
– Beszéljünk a tegnapi estéről – javasolja, mintha csak azt mondaná, hogy
ebédeljünk meg valahol. Azonnal éber leszek, a mellkasához simulok, és
arcomat a nyakába fúrom.
– Már beszéltünk róla.
– Nem eleget. Továbbra sem tudom, miért viselkedtél olyan gátlástalanul,
Livy, és ettől rosszul érzem magam. – Lefejt a mellkasáról és hátrább tol. –
Amikor hozzád beszélek, rám nézel.
Továbbra is leszegem a fejem.
– Nem akarok beszélgetni.
– Így jártál – helyezkedik el kényelemesebben. – Magyarázd ki magad.
– Berúgtam, ennyi az egész. – Csikorgatom a fogam, pedig nem is akarom, és
bosszúsan nézek rá. – És ne bánj folyton úgy velem, mint egy engedetlen
gyerekkel.
– Akkor te meg ne viselkedj úgy. – Halálosan komoly. Meg vagyok döbbenve.
– Tudod, mit? – Feltolom magam és kiszállok a kádból, ő pedig nem próbál
megakadályozni. Csak fekszik, ellazulva, és ügyet sem vet a hisztimre. –
Lehet, hogy fantasztikus érzéseket keltesz bennem, és szép dolgokat
mondasz, amikor szeretkezünk, de amikor így viselkedsz, az… az… az…
– Az milyen, Livy?
– Akkor öntelt pöcs vagy!
Semmi hatás.
– Mondd meg, miért tűntél el. Hova mentél?
Követelőző stílusa csak táplálja a dühömet… és az elkeseredettségemet.
– Azt mondtad, sosem kényszerítesz olyasmire, amit nem akarok.
– Amiről tudom, hogy nem akarod. Úgy látom, az én édesemet nyomasztja
valami – nyújtja felém a kezét. – Hadd segítsek.
Néhány pillanatig a kezét nézem, és közben egyetlen dolgon miatt aggódom:
ha valaha is elmondom neki, megint otthagy.
– Nem tudsz. – Megfordulok és elmegyek. Ezt nem bírom. Miller Hart olyan,
mint egy hullámvasút, az egyik pillanatban kimondhatatlan boldogság, a
másikban leírhatatlan düh, egyszer magabiztosság, máskor félénkség és
aggodalom. Hol színtiszta kéj, hol fájdalmas seb. Folyamatosan kétfelé
szakadok, és noha pontosan tudom, milyen érzés volt, amikor legutóbb
elhagyott, az a szomorúság legalább egyértelmű. Akkor legalább tudtam,
hányadán állok. Ezúttal én fogok dönteni.
Fázva és vizesen nyitom ki a szekrény alsó fiókját és kiveszem a bugyimat,
táskámat, cipőmet, aztán berontok a gardróbba és leveszem az első inget,
ami a kezem ügyébe kerül, aztán a vállamra vetem és ledobom a cipőm a
földre. Miután felhúztam a bugyimat és belebújtam a magas sarkúba,
kiszököm, át a hálószobán, ki az előszobába, a nappaliba, hogy minél
távolabbra kerüljek Miller nyomasztó kérdéseitől és rosszalló
megjegyzéseitől. Tudom, hogy tegnap éjjel szörnyen viselkedtem. Számtalan
hibát követtem el, de egyik sem akkora, mint azé a férfié ott a kádban. Nem
tudom, mit hittem. Úgysem értené meg.
A kijárati ajtóhoz érve már-már megnyugszom, amikor megfogom a kilincset.
De nem fordul el. Nincs bezárva, elmehetek, ha akarok, de az izmaim nem
engedelmeskednek az agyam parancsának, hogy kinyissák az ajtót. És ez
azért van, mert egy erősebb parancs hatása alatt állnak – hogy menjek vissza,
és mégiscsak próbáljam megértetni vele, amit szeretnék.
A kezemre nézek, és próbálom szuggerálni, hogy fordítsa el a kilincset. De
nem megy. Nem működik. Homlokom a fényes ajtólaphoz koppan. Lehunyom
a szemem, miközben ellentmondásos érzések tusakodnak bennem, és
tehetetlenül topogok tűsarkaimon. Nem tudok elmenni. A testem és a lelkem
nem kész arra, hogy kimenjen ezen az ajtón, és hátrahagyja az egyetlen
férfit, akihez valaha is közel kerültem. Nem én akartam, hogy így legyen.
Nem lehetett ellene tenni.
Átfordulok és háttal támaszkodom az ajtónak, csak hogy szembetaláljam
magam Millerrel. Némán áll és figyel engem, meztelenül, diszkréten
csöpögve.
– Nem vagy képes elmenni, ugye?
– Nem – zokogom, és elgyengül a térdem. Összeomló szívem már nem tartja
meg a testem. Lecsúszom a földre. A dühömből sírás lesz, némán zokogok
magamban, utolsó védvonalaim is ledőlnek. Hagyom, hogy a reménytelenség
kifakadjon belőlem, és pajzsaim elenyésznek Miller Hart figyelő tekintete
előtt. Egy örökkévalóságnak tűnik, pedig tudom, hogy csak néhány másodperc
telt el, mire felnyalábol és visszavisz az ágyába. Egy szót sem szól. Leültet az
ágy szélére, lehúzza rólam a cipőt meg a bugyit, lefejti az inget a vállamról, a
karomról, közben hozzám hajol és arcon csókol.
– Ne sírj, édes kislány – suttogja, és rá cseppet sem jellemző módon a földre
dobja az inget, aztán gyengéden lefektet. – Kérlek, ne sírj.
Szavai épp ellenkező hatást keltenek, és még jobban folyni kezdenek a
könnyeim, eláztatom a mellkasát, ahogy az arcomat belefúrom, miközben ő
időnként csókot lehel a fejem búbjára és békés kis dallamot dúdol felettem.
Kezdek lenyugodni, és zokogásom lassan alábbhagy erős teste melegében,
megnyugtató zümmögése hallatán.
– Nem vagyok édes kislány – suttogom bele a mellkasába. – Mindig így hívsz,
pedig nem kéne.
A zümmögés elhal, a csókolgatás abbamarad. Gondolkodóba esik.
– Pedig nagyon édes… nő vagy, Livy.
– Nem is annyira a kislányozásról van szó – suttogom. – Inkább az édes
zavar. – Érzem, hogy kicsit megmerevedik, és eltol magától. Beszélgetünk,
szemkontaktust akar, és amikor megkapja, végigsimít nedves arcomon és rám
mered, az arca csupa szánalom. Nekem nem kell szánalom, és nem is
szolgáltam rá.
– Te az én édes kislányom vagy.
– Nagyon tévedsz.
– Nem. Az enyém vagy, Livy – erősködik, már-már ingerülten.
– Nem úgy értettem – sóhajtok fel, és lesütöm a szemem, de aztán megint fel
kell néznem, amikor nyakamra teszi a kezét az arcomról, és hátrabillenti a
fejem.
– Részletezd.
– A tiéd akarok lenni – mormolom, mire elmosolyodik. Ez egyike azoknak a
ritka, gyönyörű mosolyoknak, és a szívem egy pillanatra boldogan megugrik,
de aztán eszembe jut, hogy merre tartott a beszélgetés. – Tényleg a tiéd –
bizonygatom.
– Örülök, hogy ezt tisztáztuk – tapasztja a száját az enyémre, és gyengéden
megcsókol. – De ebben nem is igen van választásod.
– Tudom – felelem, és tudom, hogy nem azért nincs, mert Miller azt mondja.
Próbáltam elmenni, és nem sikerült. Tényleg megpróbáltam.
– Ide hallgass – mondja, kihúzza magát ültében és az ölébe húz. – Nem
kellett volna nyomást gyakorolnom rád. Megmondtam, hogy soha nem foglak
olyasmire kényszeríteni, amiről tudom, hogy nem akarod. Ez mindig így lesz,
de kérlek, tudd, hogy ha attól félsz, hogy bármi képes megváltoztatni a
véleményemet az én drága kicsi lányomról, akkor feleslegesen aggódsz.
– És ha mégsem?
– Sosem fogom megtudni, hacsak te el nem mondod nekem, de ha nem, úgy
is teljesen rendben van. Igen, jobban szeretném, ha megbíznál bennem, de
csak ha nem leszel tőle szomorú, Livy. Nem bírom látni, ha szomorú vagy.
Azt szeretném, hogy elhidd: semmi sem változtathat azon, ahogy irántad
érzek. Hadd segítsek.
Az állam remegni kezd.
– Az anyád az – mondja halkan.
Bólintok.
– Livy, te nem vagy olyan, mint ő. Ne hagyd, hogy valaki másnak a rossz
döntései befolyásolják az életedet.
– Lehettem volna én is olyan – suttogom, és eláraszt a szégyenkezés.
Lehajtom a fejem.
Megfogja az államat és felemeli, de a tekintetemet akkor sem emelem fel.
Nem akarom látni a megvetését.
– Beszélgetünk, Livy.
– Már eleget mondtam.
– Nem, nem mondtál. Nézz rám.
Vonakodva felpillantok, de nem látok semmiféle megvetést. Semmit. Miller
Hart még most sem mutat ki semmit.
– Ki akartam deríteni, hogy hová tűnt.
A homlokát ráncolja.
– Nem látom a szemed.
– Elolvastam a naplóját. Olvastam, hogy milyen helyekre járt és kikkel. És
olvastam egy férfiról. Williamnek hívták. Ő volt a stricije.
Miller csak néz rám. Tudja, mire akarok kilyukadni.
– Belevetettem magam az ő világába, Miller. Élni kezdtem az ő életét.
– Nem – rázza a fejét. – Nem élted.
– De igen. Mi lehetett olyan lenyűgöző ebben az életben, ami visszatartotta
attól, hogy anya legyen? Amitől eldobott engem? – küszködöm a könnyekkel,
amelyek újra előtörni készülnek. Nem akarok újabb könnyeket ontani ezért a
nőért. – Rátaláltam a nagyi ginjére, és aztán Williamre is. Csellel rávettem,
hogy felvegyen, és összehozzon az ügyfeleivel. Az anyám ügyfeleivel.
Végigmentem a legtöbb férfin, aki szerepelt az anyám naplójában.
– Hagyd abba – suttogja. – Kérlek, hagyd abba.
Megtörlöm nedves arcomat.
– És csak megaláztatást találtam abban, hogy hagyom, egy férfi belém
hatoljon.
Megborzong.
– Ne mondj ilyet, Livy.
– Nem volt semmi csodálatos vagy vonzó az ész nélküli szexben.
– Livy, kérlek! – kiált fel, eltol magától és feláll, én pedig ott maradok
védtelenül, magányosan az ágyán. Járkálni kezd a szobában, láthatóan
feldúltan, néha szitkozódik.
– Te ezt nem érted. Te annyira mélységesen tiszta és gyönyörű vagy. És
annyira szeretem ezt.
– Az alkohol segített át az egészen. Csak testben voltam jelen. De nem
tudtam abbahagyni. Mindig azt hittem, hogy van valami más, valami több,
amire még nem bukkantam rá.
– Hagyd abba! – járkál körbe, és dühödt pillantást lövell rám, mire
összerezzenek az ágyban. – Azt a férfit, aki bármi olyat tesz veled, ami nem
kényeztetés, le kéne lőni! – Leguggol és a hajába túr. – A francba!
Az egész lényem elernyed – a testem, az elmém, a szívem. Mindent feladtam,
a múltamat, és nagyjából a jelenemet is. Felnéz rám. Kék tekintete belém
fúródik. Aztán lehunyja a szemét és mélyen, csillapítón beszívja a levegőt, de
nem adok neki időt arra, hogy elkezdjen a gondolataiban felbukkanó
kérdésekkel ostromolni. Különben is nagyjából sejtem, hogy mik lennének.
Tönkretettem benne a tiszta, csodálatos lány képét.
– Annyira sajnálom – mondom, és lemászom az ágyból. – Sajnálom, hogy
leromboltam az ideálodat – felszedem az ingét a földről, és nyugodtan
elkezdem felvenni. Érzem a gyomromban felkavarodó fájdalmat, hosszú
évek feltámadó szomorúságát és nyomorát. Felhúzom az elhajított bugyit,
fogom a cipőmet és táskámat, aztán kimegyek a hálóból. Tudom, hogy
ezúttal képes leszek elmenni. És így is történik. Miller szinte kézzel
fogható megvetésével a hátam mögött könnyedén el tudom fordítani a
kilincset, és már kint is vagyok a folyosón, a lépcsőn, vonszolom magamat
és összetört szívemet.
– Kérlek, ne menj el. Ne haragudj, hogy kiabáltam veled.
Lágy hangja megállásra késztet, és szinte kitépi a szívemet.
– Ne érezd kötelességednek, hogy visszatarts, Miller.
– Kötelességemnek?
– Igen, annak – indulok tovább a lépcsőn. Nem Miller bűntudatára van
szükségem, nem is az együttérzésére. Nem tudom, hogy pontosan mi is
kellene, de az elfogadás és megértés talán segítene. Több lenne, mint amit
engedélyezek magamnak.
– Livy! – Hallom, ahogy mezítláb rohan utánam, és amikor előttem terem,
szinte alig érzékelem, hogy csak egy alsó van rajta. – Nem tudom, hányszor
kell még elmondanom – recsegi. – Ha beszélek hozzád, nézz rám.
Azért mondja ezt, mert jobb nem jut eszébe.
– És mit fogsz majd mondani, ha rád nézek? – kérdezem, mert nem akarok se
undort, se bűntudatot, se együttérzést látni.
– Ha rám nézel, majd rájössz – húzza össze magát, hogy lesütött szemem
látóterébe kerüljön, mire felpillantok. Tökéletes arca teljesen kifejezéstelen,
és míg máskor frusztrálónak találom ezt, most megkönnyebbülök tőle, mert
ez esetben nincs megvetés vagy bármilyen más érzelem sem, amit nem
akarok látni. – Továbbra is a szokásom vagy, Livy. Ne akard, hogy feladjalak.
– Undorodsz tőlem – suttogom, és igyekszem, hogy ne remegjen a hangom.
Nem akarok megint sírni előtte.
– Magamtól undorodom – emeli fel a kezét bizonytalanul, és a tarkómat
keresi, miközben figyel, hogy nem akarom-e visszautasítani. Nem akarom.
Sosem fogom visszautasítani. Tudom, hogy az arcomból most épp olyan
nehéz olvasni, mint máskor az övéből, és ez azért van, mert nem tudom
pontosan, mit érzek. Részben megkönnyebbültem; de egy részem még
mindig szégyenkezik, és a legnagyobb részem tudomásul veszi, hogy mit
jelent nekem Miller.
Megnyugvást.
Menedéket.
Szerelmet.
Elvesztem. Ez a csodálatos férfi sokkal több megnyugvást és menedéket nyújt,
mint bármiféle korábbi életstratégia. Amikor épp nem leckéztet, vagy nem
emlékeztet a jó modorra, akkor a végtelenségig kényeztet, de még az
idegesítő dolgai is furcsamód megnyugtatók. Épp annyira imádom ezt az
álúriembert, mint amennyire a figyelmes szeretőt. Imádom őt – teljes
egészében.
A szája sarka megrándul, de épp csak.
– Gyűlölök így gondolni rád. Sosem lett volna szabad ilyen helyzetbe
kerülnöd.
– Én magam hoztam magam ilyen helyzetbe. Ittam, hogy el tudjam viselni,
még ha elbutultam is tőle. William elküldött, amikor rájött, hogy ki vagyok, de
én el voltam szánva. Ostoba voltam.
Lassan pislog, próbálja felfogni a valóságot, amivel bombázom. Az anyám
történetét. És az én történetemet.
– Gyere, menjünk vissza a lakásba.
Halványan bólintok, és ő megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. Átöleli a
vállam és a magához húz. Lassan, némán elindulunk vissza a lakásába.
Miután leültet a kanapéra és az asztal alá teszi a cipőmet meg a táskámat,
egyenesen a bárszekrényhez lép és sötét folyadékot tölt egy hosszú pohárba,
aztán gyorsan ledönti, és újratölti. Idegesen ökölbe szorítja a kezét, a fejét
lehajtja. Túlságosan csendben van. Zavaróan. Tudnom kell, mi jár abban a
bonyolult agyában.
Hosszú, kényelmetlen némaság után fogja az italát és odajön hozzám.
Letelepszik az üvegasztalra és leteszi maga mellé a poharát, aztán kicsit
megigazítja. Végül felsóhajt.
– Livy, nagyon nehéz úgy tennem, mintha nem vágott volna mellbe a dolog.
– Azt látom – felelem.
– Te annyira… csodálatos vagy. Annyira tiszta, a szó egészséges értelmében.
Imádom ezt.
Csúnyán nézek.
– Mert szeretsz átgázolni rajtam?
– Nem, csak…
– Mi, Miller? Csak mi?
– Te más vagy. Neked itt kezdődik a szépséged – hajol hozzám, és végigsimít
az arcomon. Hipnotizál acélkék tekintete. Aztán lassan elindul lefelé a
nyakamon, a mellkasomhoz. – És itt folytatódik. Itt mélyen bent. Átsüt azon a
zafírkék szempáron, Olivia Taylor. Már akkor észrevettem, amikor először
megláttalak. – Szinte fojtogatnak az érzések, a zafírkék szempár emlegetése a
nagyapámat juttatja eszembe. – Teljesen be akarok hódolni neked, Livy. A
tiéd akarok lenni. Te vagy nekem a tökéletesség.
Megdöbbenek, de nem mondok semmit. Az, hogy Miller ilyet mond, hogy
tökéletes vagyok, az ő eszelősen tökéletes világa mellett, ez… eszelős.
Megfogja a kezem és megcsókolja az ujjperceimet.
– Nem érdekel, hogy mi történt évekkel ezelőtt. – A homlokát ráncolja, és
csóválni kezdi a fejét. – Vagyis elnézést, nem így van. nagyon is érdekel, és
gyűlölöm, hogy ezt tetted. Egyszerűen nem értem, hogy miért.
– Elveszettnek éreztem magam – suttogom. – A nagy-apa tartotta össze a
dolgokat az után, hogy az anyám eltűnt. Évekig küzdött a nagyanyám
szomorúsága ellen, és rejtegette a sajátját. Aztán meghalt. És mindvégig
dugdosta az anyám naplóját. – Nagy levegőt veszek, aztán gyorsan folytatom,
mielőtt elveszteném a lendületemet, vagy Miller az eszét. Egyre sokkosabbnak
tűnik. – Anyám arról írt, hogy ezek a férfiak elhalmozták a figyelmükkel és
mindenféle ajándékokkal. És arra gondoltam, hogy én is megkaphatom ezt, és
megtalálhatom őt is.
– De hát a nagymamád szeretett.
– A nagyi alkalmatlan volt mindenre, miután a nagy-apa meghalt. Egész nap
csak sírt és válaszokért fohászkodott. Nem is látott engem a gyászában.
Miller szorosan lehunyja a szemét, de én folytatom, pedig látom, hogy
szenved.
– Elmentem hazulról, és megkerestem Williamet. Elcsavartam a fejét – Miller
már a fogát csikorgatja. – De hamar rájött az összefüggésekre, és elküldött.
Én viszont visszamentem. Most már el tudtam képzelni, hogy mi és hogyan
történt. És még jobban el voltam szánva rá, hogy kiderítsek bármit is az
anyámról, de sosem sikerült. Csak szégyent éreztem, amikor hagytam, hogy
valamelyikük megkapjon.
– Livy, kérlek – Miller felfújja az arcát, aztán lassan kiengedi a levegőt, hogy
lenyugtassa magát.
– William hazavitt, és a nagyit még annál is rosszabb állapotban találtam,
mint amikor elmentem. Bűntudatom lett, és rádöbbentem: mostantól az a
dolgom, hogy róla gondoskodjam. Csak ketten voltunk egymásnak. Nem
mentem vissza Williamhez, és azóta se adtam oda magam senkinek. A nagyi
nem tudja, hogy merre jártam és mit csináltam akkor. És soha nem is tudhatja
meg.
A rám ereszkedett ködön keresztül nagy kék szempárt és egykedvű arcot
látok. Most már kimondtam. Nincs visszaút.
Miller mintha új életre kelne. Megszorítja a kezem.
– Ígérd meg, hogy soha többé nem fogod így lealacsonyítani magadat.
Könyörgök.
Nem habozom.
– Megígérem. – Ez a legkönnyebb ígéret, amit valaha is tettem. Csak ennyit
akar mondani? Nyoma sincs rajta megvetésnek vagy undornak. – Megígérem
– ismétlem. – Megígérem, megígérem, megí… – Nem jutok tovább. Lecsap
rám, a hátamra dönt és csókolni kezd, amíg csillagokat nem látok. Belenyög a
nyakamba, végigcsókolja az arcomat, a nyelvét a számba dugja. Mindenütt ott
van. – Megígérem – nyöszörgöm. – Megígérem.
Megragadja az inget, ami rajtam van, és szétnyitja, hogy hozzám férjen.
– Inkább ne – figyelmeztet komolyan, és végigfuttatja a nyelvét a nyakamon, a
mellkasomig. Szája rátapad bizsergő mellbimbómra, és szívni kezdi, én pedig
megfogom erős vállát, és belemélyesztem a körmömet, aztán megérzem az
ujjait a combom között, ahogy széthúz, és a feje elindul lefelé. Az őrületbe
kerget egy erőteljes, forró nyalintással a csiklómon, aztán megint feljön a
számhoz.
– Teljesen készen állsz – mormogja.
– Legyél bennem. Akarom – utasítom, mert már alig várom, hogy elmossa az
utóbbi órák szörnyű vallomásait és ítéleteit. – Kérlek.
Felhördül, és tovább csókol.
– Gumi.
– Szerezz egyet.
– A francba! – vakkantja, felugrik és engem is felránt. Lehajol, és a vállára
vesz, aztán átsiet a hálóba, ahol letesz az ágyra, és gyorsan leveszi a
bokszerját, majd keres egy kotont és gyorsan felhúzza.
Türelmetlenül figyelem, és ha tudnám, siettetném, mielőtt elvesztem a fejem.
– Miller – zihálom, és megsimogatom a hasát.
A hátamra lök, és az öklére támaszkodik a fejem mellett. Levegőért kapkod, a
haja előrehull, a szeme mohó.
– Ez a lényeg – nyomul belém egy fojtott hördüléssel, és mélyen bennem
marad, miközben próbál levegőhöz jutni. Felkiáltok. – Ez a kéj –
Visszahúzódik, aztán egy levegővel megint előrelendül, újabb kiáltást
fakasztva belőlem. – Ez az érzés. – Visszahúzódik, aztán megint
előrenyomul. – És mindig így lesz. – A ritmusa sima, módszeres és
tökéletesen precíz. – Ez vagyunk mi.
– Úgy legyen – lehelem, és a saját csípőm emelgetésével válaszolok a lökéseire.
A szeme mosolyog, aztán mintha előtörne a nap a felhők mögül egy borús
londoni napon, a szája is elmosolyodik – kivillan tökéletes, fehér fogsora,
szikrázik a szeme. Elfogad engem. Teljes valómban.
– Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Nem mintha lett volna választásod.
– Nem kell választás.
– Tudod, hogy így a jó. – Az alkarjára támaszkodik, és az orromhoz érinti az
orrát, miközben nagyokat döf belém. A kezem a hátán, a lábam térdben
behajlítva és széttárva. Az inge gyűrött rongy a testemen. – Van egy
lenyűgöző szokásom – bámulja az arcomat.
– Nekem is.
– Ő a világon a legszebb dolog.
– Az én szokásom pedig rejtelmes. – Nyögök egyet és felemelem a fejem, hogy
elérjem a száját. – Álcázza magát.
– Álcázza? – kérdezi a szám mellett, miközben befogadja követelőző
nyelvemet.
– Úriembernek álcázza magát.
Meglepetten köhint.
– Ha nem érezném olyan jól magam most, akkor rád szólnék a
szemtelenséged miatt. Mert én tényleg úriember vagyok. – Előrelendül, és a
számba harap. – Ez baromság.
– Egy úriember nem beszél csúnyán! – kiáltok fel. A derekára fonom a
lábamat és megszorítom kőkemény fenekét.
– A francba!
– Istenem! Gyorsabban! – A nyakába mélyednek az ujjaim, és a számhoz
préselik a száját.
– Szó sem lehet róla – ellenkezik erőtlenül. – Lassan foglak kiélvezni.
Lehet, hogy ő lassan kóstolgat, de én kezdem nagyon gyorsan elveszteni az
eszem. Fel nem foghatom, hogyan lehet képes így uralkodni magán. Hogy
csinálja?
– Te is gyorsabban szeretnéd – incselkedem vele, és megrántom kócos
üstökét.
– Tévedés – húzza el a fejét, és kisiklik a kezem közül. – Korábban sem így
volt, most pedig főleg nem.
Ez az emlékeztetés a mostani kellemes pillanat előttre megbénítja csábító
taktikámat.
– Kösz, hogy megtartsz – suttogom.
– Ne köszönd. Ez csak úgy történik. – Hirtelen kihúzódik belőlem és óvatosan
átfordít, aztán felhúzza a csípőmet és visszacsusszan belém. Arcom a párnába
fúródik, és a huzatot harapdálom, miközben folyamatosan mozog bennem
előre-hátra, kínzó lassúsággal. Pattanásig feszíti az érzékeimet, és érzem,
hogy a testem átveszi a lendületét, belereng minden lökésébe. Megint
változtat: a hátamra fordít, és a vállára teszi a lábamat, és megint bennem
van, mélyen.
Verítékezik, hullámos fürtjei vizesek, borostás álla csillog.
– Szeretem látni, ahogy mozogsz.
Engedélyezek magamnak egy pillantást a mellkasára, amelyen minden
lökésnél hullámzanak az izmok. A robbanás határán állok, de próbálom féken
tartani, hogy minél tovább kiélvezhessem őt. Megint a szemébe nézek, és
még jobban átmelegszem, amikor újabb csodás mosollyal ajándékoz meg.
– Garantálhatom neked, Livy, hogy az, amit látsz, semmiség ahhoz a
szépséghez képest, amit én látok.
– Tévedés – lehelem komolyan, és nyújtom a kezem, hogy megérintsem.
Olyan mértékben több mint tökéletes, hogy szinte fáj látni.
– Akkor egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet, édes kislány –
Szándékosan teker egyet a csípőjével, amivel teljesen ellehetetleníti az
ellenkezésem. – Jó?
– Igen!
– Akkor jó. – Leereszti az egyik vállát, hogy a lábam lecsússzon, és előre
hajolhasson. – Tedd a kezed a fejed fölé.
– Simogatni akarlak – ellenkezem, és gyorsan tapogatni kezdem.
– Tedd a kezed a fejed fölé, Livy – ad nyomatékot a parancsnak egy erőteljes
lökéssel, amitől hátranyaklik a fejem és hátralendül a kezem. Alkarra
ereszkedik, tenyerét a karom belső oldalára helyezi és simogat, a lökései
tempójában. Kék szeme lángol a szenvedélytől.
– Készen állsz, Livy?
Bólintok, aztán a fejemet rázom, aztán megint bólintok.
– Miller!
Felnyög, és egy szinttel fokozza a tempót.
– Livy, nap mint nap meg akarlak őrjíteni a gyönyörrel, úgyhogy meg kell
tanulnod irányítani a testedet.
A fejem hánykolódik, a testemet állandó kéjhullámok ostromolják. Kezd túl
sok lenni.
– Kérlek – rimánkodom, és belenézek diadalittas szemébe. Imád az őrületbe
kergetni. Ez a lételeme. – Direkt csinálod ezt.
Elengedi a másik lábamat is és teljesen leszorít, hogy ne tudjak vergődni,
mozogni, remegni. Nem bírom tovább. Ájulás környékez.
– Nyilván – feleli. –Ha te is azt látnád, amit én, te is el akarnád nyújtani.
– Ne kínozz – tolom fel a csípőmet.
Rám hajol és megcsókol.
– Nem kínozlak, Livy. Csak megmutatom, hogyan kell ezt csinálni.
– Megőrjítesz – lehelem. Már nem kell megmutatnia. Megtette elégszer,
amikor kényeztetett.
– Fantasztikus látvány – harap az ajkamba. – Szeretnél elélvezni?
Bólintok és visszahúzom a karomat a fejem mellől, és ő nem akadályozza
meg. Megmarkolom a vállát, mindenhol végigtapogatom és szétcsókolom. A
nyelvem fáradhatatlanul dolgozik, miközben egyre feljebb és feljebb srófol,
aztán végre megtörténik. Ő egy ordítással összegörnyed, én sikoltva
megfeszítem a testem és mindketten remegni és lüktetni kezdünk. Teljesen
kiürülök, és amikor elmúlik a remegés, elernyedek. Használhatatlan vagyok.
Meg sem bírok szólalni, nem tudok mozdulni, és szinte nem is látok. Ő még
mindig lüktet bennem, még mindig köröz.
– A jó hírt akarod hallani, vagy a rosszat? – zihálja a nyakamba, de nem
vagyok képes válaszolni. Ki vagyok fulladva, az agyam romokban; csak egy
vállvonással próbálkozom, amely inkább csak egy görcsös rándulás. – Akkor a
rosszat mondom – folytatja, amikor látja, hogy nem fog választ kapni. – A
rossz hír az, hogy teljesen lemerevedtem, Livy. Nem bírok megmozdulni.
Ha lenne energiám, mosolyognék, de most csak rángatózó idegvégződések
halmaza vagyok. Úgyhogy válaszként felbúgok, és kicsit megszorítom.
– A jó hír pedig az – zihálja –, hogy nem kell mennünk sehova, úgyhogy akár
örökre is így maradhatunk. Nehéz vagyok?
Nagyon nehéz, de nincs se erőm, se kedvem ezt megmondani neki. Rajtam
van, teljesen betakar, izzadt bőrünk mindenhol összeér. Megint valami
semmitmondót brummogok, és a szemem lecsukódik a kimerültségtől.
– Livy – suttogja lágyan.
– Hmm?
– Bármi történt, te akkor is az én édes kislányom vagy. Ezen semmi sem fog
változtatni.
Felnyílik a szemem és energia áramlik belém a válaszadáshoz.
– Én nő vagyok, Miller. – Fel kell fognia, hogy nem vagyok kislány. Nő
vagyok, megvannak a magam igényei, és ezek közül az egyik – a legnagyobb
– most éppen Miller Hart.
HUSZADIK FEJEZET

Elkerülhetetlen volt, hogy elhagyjon. Minden cselekedete, minden


megnyugtató szava, minden békesség túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
Tudnom kellett volna az arcát kínzó bűntudatból, amikor nem engedett
elmenni. Bár ne jött volna utánam. Bár sosem hagyta volna, hogy úrrá
legyen rajta a szánalom, és megvigasztaljon. Ettől is csak nehezebb lett. A
sötétség végtelen és a kín soha el nem múló. Minden fáj – az agyam a túl sok
gondolkodástól, a testem az érintése hiányától, a szemem, mert nem látom.
Nem tudom, mennyi idő telt el az óta, hogy elhagyott. Napok. Hetek.
Hónapok. Vagy talán sokkal több.
Nem merek kitörni a néma sötétségből. Nem merem megmutatni sebzett
lelkemet a világnak, amely még jobban kizár magából, mit az előtt, hogy
találkoztam volna Miller Harttal.
Könnyek csorognak a szememből. Anyám arcát látom a sajátommá változni,
és a fejem hátrarándul a nagyi pofonjától.
– Livy!
– Hagyj békén – zokogom, hasra fordulok, és könnyes arcomat a párnába
fúrom.
– Livy! – Kezek ragadnak meg, én küzdök ellenük. Nem akarok szembenézni
semmivel és senkivel. – Livy, kérlek!
– Hagyj békén! – visítom, és céltalanul csapkodok.
– Livy!
Hirtelen a matrachoz szorulok, kalimpáló karomat lefogják.
– Livy, nyisd ki a szemed!
Rázni kezdem a fejem, és még jobban összeszorítom lehunyt szememet. Még
nem állok készen rá, hogy szembenézzek a világgal – talán sosem fogok. A
karom kiszabadul, és a fejemet kezdi szorítani valami; aztán az ismerős, lassú
ajak puhaságát érzem a számon, és meghallom a halk zümmögést, amit
annyira szeretek.
A szemem kipattan és nehézkesen felülök – döbbenten, idegenül,
verítékezve. Hevesen ver a szívem, és semmit sem látok az arcomba hulló
kócos hajzuhatagtól.
– Miller? – A hajam eltűnik a szemem elől és lassan kibontakozik előttem
Miller hihetetlenül tökéletes, aggódó arca.
– Itt vagyok, Livy.
Hirtelen mellbe vág a valóság, és rávetem magam térdelő alakjára, amitől
hátraesik. Zavart vagyok, mégis megkönnyebbült, rémült, mégis nyugodt.
Csak álom volt.
Olyan álom, amely túlságosan is élénken mutatta meg, milyen lenne nélküle.
– Ígérd meg, hogy sosem hagysz el – motyogom. – Ígérd meg, hogy nem
mész sehova.
– Hé, ez meg mitől van?
– Csak ígérd meg – fúrom az arcom a nyakába. Nem akarom elengedni.
Álmodtam már máskor is olyasmit, ami még felébredéskor is igaznak tűnt, de
ez most más volt. Rémisztően életszerű. Még mindig érzem a szorítást a
mellkasomban, és a rám törő pánikot, pedig már szorosan magához ölel.
Kicsit erőlködnie kell, de végül lefejti a körmömet a hátáról és leválaszt
magáról. Felül és a combja közé ültet, a markába fogja a nyakamat és
megbillenti a fejem, amíg a tekintetünk nem találkozik. Az én szemem
könnyes, az övé gyengéd.
– Én nem az anyád vagyok – jelenti ki.
– Annyira fájt – zokogok fel, és próbálom tovább győzködni magam, hogy az
egész csak álom volt – egy ostoba, nagyon ostoba álom.
Elborul az arca.
– Az anyád kisétált az életedből, Livy. Természetes, hogy ez fáj.
– Nem – rázom a fejem a karjában. – Az már nem fáj. – Ez az új félelem
felülmúl minden korábbi rettegést az elhagyatástól. – Jobb nélküle. – Miller
megrezzen és lehunyja a szemét kemény szavaimra. Nem érdekel. – Én rólad
beszéltem – suttogom. – Te hagytál el. – Tudatában vagyok, hogy ez
gyengeségről és függőségről árulkodik, de a kétségbeesés teljesen
megnyomorít. Ahhoz képest, amit most érzek, anyám eltűnése csak könnyű
fuvallat. Miller a támaszom volt. Elfogadott engem. – Még sosem éreztem
ilyen fájdalmat.
– Livy…
– Nem – szakítom félbe. Tudnia kell. Elhúzódom a személyes teréből, és
arrább helyezkedem az ágyon, hogy ne érhessen el.
– Livy, mit csinálsz? – nyúl utánam. – Gyere vissza.
– Tudnod kell valamit – mormogom idegesen, és nem vagyok hajlandó a
szemébe nézni.
– Mi van még? – nyögi ki, és visszahúzza a kezét, mintha félne, hogy
megharapom. Óvatos. Fél. Ez nem tesz túl jót az önbizalmamnak. Már így
is sokkoltam Miller Hartot a mocskos kis titkaimmal, sokkal inkább, mint
amennyire ő engem a hangulatváltozásaival – ahogyan uralkodóból
passzív lesz, és hidegszívűből szeretetteljes, sokkal gyorsabban, mint
ahogy követni tudnám
– Még egy dolog – vallom be, és hallom, hogy visszatartja a lélegzetét;
felkészíti magát arra, amit mondani fogok. Neki talán ez lesz a legnagyobb
sokk.
– Azt hiszem, beszélgethetnénk, Livy. – A hangja feszes és ijesztő, amitől
vagy meghunyászkodom, vagy robbanok. Most éppen meghunyászkodom.
– Még mindig lenyűgözöl – nézek fel rá. – A szokásaid, a babrálásod a
dolgokkal akkor is, amikor már tökéletesek, és a késztetés, hogy mindez így
legyen.
Csúnyán néz, és egy pillanatig azt hiszem, hogy tiltakozni fog. De nem teszi.
– Fogadj el olyannak, amilyen vagyok, Livy.
– Éppen ezt mondom.
– Fejtsd ki bővebben – követeli szigorúan, és még jobban meghunyászkodom.
– Átveszed az uralmat fölöttem – kezdem idegesen. – És ennek valószínűleg
meg kéne ijesztenie, vagy ellenkeznem kellene, de…
– Tegnap éjjel mintha elküldtél volna a pokolba.
– A te hibád.
– Nyilván – mordul fel, és forgatni kezdi kék szemét. – Folytasd.
Magamban elmosolyodom. Most is ezt csinálja – érdes és mogorva, mégis
végtelenül vonzó, még ha borzasztóan dühítő is.
– Nem tudom, hogy a szívem túléli-e – folytatom, és figyelem a reakcióját. –
De el akarlak fogadni olyannak, amilyen vagy – nem kéne meglepődnöm,
hogy teljesen kifejezéstelen marad az arca, és nem teszem, de a szeme mégis
elárul valamit. Azt, hogy már tudja, mit érzek. Elég ostoba is lenne, ha nem
tudná. – Elvesztem.
Kék tekintete a lelkem mélyére hatol. Most tele van tudással és megértéssel.
– Miért vagy az ágy másik oldalán, Livy?– kérdezi halkan, magabiztosan.
Tekintetem végigfut a kettőnk közti téren – jókora darab matracot látok.
Talán kicsit túllőttem a célon ezzel, hogy így elhúzódtam, de nem akartam
érezni, ahogy megdermed, amikor kimondom azokat a szavakat. Nem
mondtam ki, de Miller okos ember. Lassan kiteregettem a kártyáimat, és most
mind fekszenek előtte felfordítva.
– Én… én… én nem…
– Miért vagy az ágy másik oldalán, Livy?
A pillantásunk találkozik. Keményen néz rám, mintha tényleg haragudna a
távolságtartás miatt, de egyúttal megértést is látok.
– Én…
– Már így is ismételtem magamat – forrasztja a torkomra a szót. – Ne
kényszeríts rá még egyszer.
Túl sokáig tétovázom, mozdulnék felé, de gyorsan visszahúzódom, miközben
azon töprengek, mi keringhet az agyában.
– Túlgondolod, Livy – figyelmeztet. – Add meg az ölelésemet.
Lassan araszolok előre, de nem vár tárt karokkal, nem is biztat. Csak sötéten
figyel, nézi a szemem, ahogy egyre közeledem, amíg bele nem mászom az
ölébe és szelíden át nem ölelem a vállát. A tenyere rásimul a csípőmre és
lassan simogatni kezdi a hátamat, miközben arcát lassan a hajamba hajtja.
Teljesen összefonódunk, tökéletesen összesimul a testünk… Csak fogjuk
egymást. Miller Hart ölelése hamar az enyémmé is vált. Soha semmi nem
érhet a nyomába ennek a vigasztaló menedéknek, amelyet Miller egyszerű
ölelésében találok. Érintése eloszlat minden félelmet és kétségbeesést.
– Nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék működni nélküled – mondom
lágyan. – Úgy érzem, mintha létfontosságú részévé váltál volna annak, ami
életben tart. – Nem túlzok. Az álom borzongatóan valóságos volt, és már ez
az érzés is megöl. De ő túl nyugodt. Érzem a szívverését a mellkasomon, és
teljesen szabályos, nem pedig zaklatott. De csak ennyit érzek. Még sosem
éreztem korábban ilyet, de ezek az érzések erőteljesek és uralhatatlanok. Nem
vagyok benne biztos, hogy fel vagyok készülve rájuk, és még kevésbé hiszem,
hogy Miller fel van. – Kérlek, szólalj meg – könyörgök halkan, és kicsit
megszorítom. – Mondj valamit.
Fogadja a szorítást, és viszonozza is, aztán visszahúzódik a nyakam
menedékéből és nagy levegőt vesz, aztán lassan és nyugodtan kiengedi. Én is
veszek egy mély lélegzetet, csak éppen én benn tartom.
Végigsimít tenyerével a gerincemen, aztán eléri a hajamat és ujjaival beletúr.
Aztán lassan a szemembe néz.
– Ez a gyönyörű, tiszta kislány szerelembe esett a nagy, gonosz farkassal.
Összeugrik a szemöldököm.
– Te nem vagy nagy, gonosz farkas – ellenkezem, de az állítás másik részét
nem vitatom. Tökéletesen igaza van, és nem is szégyellem. Valóban
beleszerettem. – És azt hiszem, már azt is megbeszéltük, hogy nem is vagyok
olyan kis édes. – Érezni akarom a haját és a száját, de ő már-már csüggedtnek
tűnik, szinte zavarja a tény, hogy valaki szereti.
– Semmi ilyesmit nem beszéltünk meg. Te az én édes kislányom vagy, és
maradjunk ennyiben.
– Oké – adom be a derekam azonnal, és utálom ezt a kurta beszédmodort, de
titokban mégis tetszik a szóhasználata. Az övé vagyok.
Felsóhajt és megcsókol.
– Biztosan éhes vagy. Hadd csináljak neked valami vacsorát – kezd
kibontakozni, és a talpamra állít, aztán végignéz rajtam. Még mindig az
ingében vagyok, a gombok kigombolva, gyűrődés gyűrődés hátán. – Nézd,
hogy néz ki – jegyzi meg enyhe fejcsóválással. És ezzel vissza is kapcsol a
tökéletes, precíz Miller Hartba, mintha nem épp most vallottam volna
szerelmet neki.
– Talán áldoznod kéne vasalásmentes ingekre is – jegyzem meg
elgondolkodva, és összehúzom az ing két szárnyát.
– Silány az anyaguk – tolja félre a kezem, és elkezd gombolgatni, de még a
gallért is megigazítja, mielőtt kedvetlenül rábólint, és megfogja a tarkóm.
Ő már sortban van, ami csak egy dolgot jelenthet. Amíg én a rémálmaimmal
küszködtem, az én rendszerető kis Millerem takarított.
– Foglalj helyet – mondja, amikor a konyhába érünk, és elenged. – Mit kérsz?
Letelepszem, és a hideg felület azonnal eszembe juttatja, hogy nincs rajtam
bugyi.
– Azt, amit te.
– Én bruschettát eszem. Velem tartasz? – Dobozokat szed elő a hűtőből, és
beizzítja a grillt.
– Persze – felelem, és ölbe tett kézzel várom, hogy előkészítse a terepet.
Segíthetnék is, de tudom, hogy nem értékelné. Azért mégis megteszem. Talán
meglephetem magamat – meg Millert is –, és ez egyszer jól fogom csinálni. –
Majd én megterítek – állok fel, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy a válla
megfeszül, ahogy felém fordul.
– Nem, hagyd, majd csinálom én. – Ez az egész kényeztetés csak azért van,
nehogy elronthassam a tökéletességét.
– De én szeretném – hessegetem el aggodalmait, és a szekrény felé indulok,
ahol a tányérok vannak, míg Miller vonakodva kenegeti a kenyereket
olívaolajjal. – Miért nem beszéltél a klubodról? – kérdezem, hogy próbáljam
elterelni a figyelmét esetleges kártevéseimről. Két tányért veszek elő a
szekrényből, aztán gondosan elhelyezem őket az asztalon.
Miller aggódik, hol a tányérokra villan a szeme, hol rám, miközben végez a
kenéssel.
– Már mondtam, nem szeretem keverni az üzletet a magánélettel.
– Akkor sosem fogsz velem a munkádról beszélgetni? – indulok a fiókok felé.
– Nem. Nagyon kimerítő. – A kenyerekkel megrakott tálcát a grillbe helyezi
és elkezdi felszámolni a nem létező rendetlenséget. – Amikor veled vagyok,
csak rád akarok figyelni.
Megállok, kezemben két késsel és két villával.
– Ezzel együtt tudok élni – felelem halvány mosollyal.
– Ki mondta, hogy van választásod?
Még szélesebb mosollyal fordulok felé.
– Nem akarok választást.
– Akkor ez az egész beszélgetés értelmetlen, nem igaz?
– Egyetértek.
– Örülök, hogy tisztáztuk – feleli komolyan, és kihúzza az enyhén megpirult
szeleteket a grillből. – Kérsz bort a vacsorához?
Megint megállok. Nyilván rosszul hallottam. Azok után, amiket meséltem
neki?
– Vizet kérek – cammogok vissza a konyhaszigethez.
– A bruschettához? – mondja, némi undorral. – Nem. Chiantit fogsz inni
hozzá. Van egy üveggel a bárszekrényen, a poharak pedig a bal oldali polcon
vannak – int a nappali felé, miközben precízen a kenyérre kanalazza az
előkészített paradicsomos keveréket, és a szeleteket fehér tálra teszi.
Miután a lehető legpontosabban elhelyeztem a villát és a kést, a
bárszekrényhez megyek, ahol katonás sorokba rendezett borosüvegek tucatjai
vannak, címkével kifelé. Mivel nem merem megmozdítani őket, kissé
lehajolok, hogy el tudjam olvasni a címkéket. Végigmegyek mindegyiken, de
nem találok semmiféle Chianti nevűt. Felegyenesedem, és a homlokomat
ráncolom, végignézek az összes üvegen a szekrény elülső részén, s látom,
hogy italfajták szerint csoportosítva vannak. Aztán egy kosarat pillantok meg,
benne zömök palackkal, és közelebbről megnézve látom, hogy a címkén
Chianti áll. Nyitva is van.
Bingó, mosolyodom el, kiveszem az üveget a fonott tartóból, és kinyitom a bal
oldali szekrényt, hogy poharat keressek. Az üvegek megcsillannak a rájuk
zúduló mesterséges fényben, és néhány pillanatig csodálom a köztük
visszaverődő fénypászmákat, aztán kiveszek kettőt és elindulok vissza.
– Chianti és két pohár – mutatom fel a zsákmányt, de aztán megdermedek,
amikor látom, hogy a tökéletes terítésre tett erőfeszítéseim teljesen
hiábavalók voltak. Miller éppen precíz háromszögekbe hajtogatja a ropogós
damasztszalvétákat, de aztán felpillant.
Csúnyán nézek rá, de ő is rám. Fogalmam sincs, miért. Szemügyre veszi az
üveget, aztán a poharakat, majd csüggedten odajön, és mindent kivesz a
kezemből. Teljesen lelombozódom, amikor látom, hogy visszamegy a
bárszekrényhez, visszateszi az üveget a kosárba, és a poharakat a polcra.
Látom a címkét. Chianti van rajta, és nem vagyok ugyan túl nagy borszakértő,
de a poharak határozottan borospoharak voltak.
Még csúnyábban kezdek nézni, amikor két másik poharat vesz le pont
ugyanarról a polcról, aztán fogja a boros kosárkát és visszajön vele.
– Nem akarsz leülni? – érdeklődik, és az asztal felé terel.
Válasz helyett leteszem a hátsómat, és figyelem, ahogyan elhelyezi a
poharakat jobb oldalra, a villa fölé. Aztán kettőnk közé helyezi a boros
kosarat. Mivel nem elégedett a dolgok helyével, mindenen igazít kicsit,
mielőtt fogná a bort és kitöltene néhány ujjnyit a poharamba.
– Mit követtem el? – kérdezem sötéten.
– A Chiantit hagyományosan ilyen fiascóban tartják – tölt magának is egy
keveset. – A poharak pedig, amiket választottál, fehérborhoz valók.
Amikor a kevés vörösbort tartalmazó poharakra pillantok, még jobban elborul
a tekintetem.
– Számít az?
Döbbenten mered rám, kissé a száját is eltátja.
– Már hogyne számítana! A vörösboros poharak szélesebbek, mert minél több
levegőt kapnak, annál jobban ki tudnak bontakozni a bor mélyebb és
összetettebb aromái. – A szájába vesz egy kortyot és megforgatja. Már-már
azt várom, hogy kiköpi, de nem teszi. Lenyeli, és folytatja. – A nagyobb
felszín jobb érintkezést tesz lehetővé a levegővel, és a szélesebb pohárban a
vörösbor minden pillanatban jobban szétterül.
Eláll a szavam. Roppant kulturálatlannak érzem magam.
– Tudtam – morgom, és kézbe veszem a saját poharam. – Borzasztó
tudálékos vagy.
Tudom, hogy kis híján elmosolyodna. Bár lejjebb adna egy kicsit a
kifinomultságból és a fensőbbséges modorból – amit az étkezések valamiért
automatikusan előhoznak belőle –, és rám villantana egy olyan szívmelengető
mosolyt!
– Azért lennék tudálékos, mert megbecsülöm a szép dolgokat? – vonja fel
tökéletes szemöldökét, majd felemeli tökéletes poharát, benne a tökéletes
borral, és lassan, szuggesztíven kortyol belőle tökéletes ajkával.
– Értékeled, vagy a megszállottjuk vagy? – Kimondom a szót, mert egyetlen
dolog van Miller Harttal kapcsolatban, amiben biztos vagyok, és ez az, hogy
megszállott az élete legtöbb területén. És remélem, hogy ezek közül a
területek közül az egyik most már én vagyok.
– Inkább az értékelés felé hajlanék.
– Én pedig a megszállottság felé.
Derűsen billenti oldalra a fejét.
– Miért beszélsz kódolva, édes kislány?
– Nem vagy jó kódfejtésben?
– Valóságos mester vagyok – feleli halkan. megnyalja a száját, mire
fészkelődni kezdek. – Téged is feltörtelek – emeli felém a poharat. – Téged is
meghódítottalak.
Nem vitatkozhatom vele; valóban így van. A bruschettáért nyúlok.
– Nagyon jól néz ki.
– Egyetértek – feleli, és ő is kivesz egyet. Elégedett hümmögéssel
mélyesztem fogamat a kenyérbe, de aztán rádöbbenek, hogy helytelenítő
pillantás szegeződik rám. A szájmozgásom meglassul, és azon tűnődöm,
vajon most mit követtem el. Hamar rájövök. Miller felveszi a kést és a villát,
és idegesítő lassúsággal, látványosan darabokra vágja a kenyeret, majd az
utolsó darabot lehúzza a villáról és gondosan leteszi az evőeszközt. Enni
kezd, én pedig elvörösödöm. Rám fér néhány lecke eleganciából.
– Idegesítelek? – érdeklődöm, miközben leteszem a saját bruschettámat, és
elkezdem felvagdosni.
– Hogy idegesítesz-e?
– Igen.
– Távolról sem, Livy. Kivéve akkor, amikor gátlástalan vagy – néz rám
rosszallón, de én inkább úgy teszek, mintha nem venném észre. – Inkább
lenyűgözöl.
– A közönségességemmel? – kérdem halkan.
– Nem vagy közönséges.
– Valóban, nem. Inkább te vagy sznob… – Kis szünetet tartok, amikor
meglepetten köhécselni kezd. – Időnként – teszem hozzá. Az én csodás
pasim általában úriember, kivéve akkor, amikor arrogáns idióta.
– Szerintem a jó modor nem számít sznobságnak.
– Ez nálad már több mint jó modor, Miller – sóhajtok fel, és ellenállok a
kísértésnek, hogy az asztalra könyököljek. – De ezzel együtt eléggé tetszik.
– Már megmondtam, Livy. Fogadj el úgy, ahogy vagyok.
– Elfogadlak.
– Ahogy én is téged.
Kicsit összezsugorodom legbelül, belém szúr a megjegyzése. Arra céloz, hogy
elfogadja szégyenteljes múltamat, modortalan viselkedésemet. Én meg
elfogadom azt, hogy félállású úriember lenyűgöző kényszerrel arra, hogy
mindent tökéletesen elrendezzen az életében, miközben belenyugszik abba,
hogy én egy trehány trampli vagyok, aki még a fehérboros és a vörösboros
poharat sem tudja megkülönböztetni. És igaza van, de örülök, hogy elfogad
ilyennek. Persze nem kéne ennyiszer eszembe juttatnia a hiányosságaimat.
– Megint túlgondolod, Livy – mondja halkan, mire kizökkenek a
töprengésből.
– Ne haragudj. Én csak nem értem, hogy…
– Ostobaság.
– Szerintem nem…
– Elég legyen! – csattan fel, és igazít egyet nemrég lerakott poharán. –
Egyszerűen csak fogadd el, ami történik, ahogy mondtam. – Felkapja a
poharát, amitől teljesen értelmetlenné válik az előbbi igazítás, és vadul húz
belőle egyet. Nem kortyol, hogy ízlelgesse, hanem csak úgy ledönti.
Felmérgesedett.
– A francba – csapja le a poharát, és a fejéhez kap. – Livy, én… – Felsóhajt és
feláll. Felém nyújtja a kezét. – Gyere ide, kérlek.
Én is felsóhajtok, fejcsóválva felállok és odamegyek hozzá, odabújok, és
hagyom, hogy a maga ölelésével kérjen bocsánatot.
– Elnézést – suttogja, és a hajamba csókol. – Felzaklat, amikor ilyeneket
mondasz, Livy, mintha nem lennél méltó hozzám. Én nem vagyok méltó.
– Ez nem igaz – húzódom el, hogy lássam csodálatos arcát. Mert csodálatos,
az arcába hulló tinccsel, a csillogó kék szempárral. Felnyúlok és morzsolgatni
kezdem az egyik hajfürtjét.
– Akkor egyetérthetünk abban, hogy nem értünk egyet. – A számhoz hajol, és
lassú nyelvmozdulatokkal pecsételi meg a bocsánatkérést. A világ újra
helyreállt, de a hirtelen kitörések egyre jobban aggasztanak. Néha kitör
belőle a vadság, és látszik, hogy küzdenie kell ellene.
A jó alapos bocsánatkérés után megfordít az ölében és megetet velem egy
újabb bruschettát, aztán magának is szed egyet. Kellemes csendben eszünk,
de kissé csodálkozom, hogy Miller asztali illemkódexe hogyan tűri el az ölben
ülést, amikor a nem megfelelő helyen álló borosüveget nem tolerálja.
Minden nyugodt és békés, amíg az iPhone-ja meg nem töri a csendet,
kitartóan berregve valahol mögöttem.
– Elnézést – emel fel az öléből, és odamegy a hűtőnél egy polchoz. Némi
bosszúságot látok az arcán, amikor a kijelzőre pillant, mielőtt felvenné. –
Miller Hart. – Kisétál a konyhából, ott hagy engem a széken. – Nem probléma
– nyugtatja meg az ismeretlen hívót, és mezítelen háta eltűnik a szemem elől.
Kihasználom a távollétét, hogy szemügyre vegyem az asztal elrendezését, és
megpróbáljam megtalálni a rendszert az őrületben. Felemelem az egyik
tányért, abban az ostoba reményben, hogy esetleg valamiféle alakzat jelöli a
pontos helyét. Persze semmi. Mosolyogva jutok arra a gyors következtetésre,
hogy mindenen vannak jelek, de ezeket csak Miller látja. Aztán a vörösboros
poharam fölé tartom az orromat, utána óvatosan belekóstolok.
Ismét Miller vonja magára a figyelmem, amikor visszajön a konyhába, és
visszapattintja telefonját a helyére, a dokkolóba.
– Az Ice vezetője volt.
– A vezetője?
– Igen, Tony. Ő irányít mindent a távollétemben.
– Ó.
– Holnap lesz egy interjúm. Csak az időpontokat akarta egyeztetni.
– Sajtóinterjú?
– Igen, London legújabb elit klubjának megnyitásáról – kezd bepakolni a
mosogatógépbe. – Holnap este hatkor. Lenne kedved eljönni velem?
Ostoba módon szárnyalni kezd a szívem.
– Azt hittem, nem kevered a munkát a magánélettel – vonom fel a
szemöldököm, mire ő is felvonja a sajátját. Elvigyorodom.
– Lenne kedved eljönni? – ismétli.
Most már rendesen mosolygok.
– Hol lesz?
– Az Ice-ban. Utána elmegyünk vacsorázni – sandít rám oldalról. – Illetlen
dolog visszautasítani egy úriember vacsorameghívását – folytatja komolyan.
– A nagymamád is megmondhatja.
Felkacagok és kezdem összeszedni a tálakat.
– Akkor elfogadom.
– Remek, Miss Taylor. – Az ő hangjában is derű bujkál, és ettől csak még
jobban mosolyognom kell. – Javasolhatnám, hogy hívja fel a kedves
nagymamáját?
– Hogyne. – Leteszem az utolsó tányérokat is, és otthagyom Millert, hogy
rendezkedjen. – Melyik fiókban vannak a dolgaim?
– Alulról a másodikban. És siess. Van egy szokásom, és hamarosan
szeretném vele bevetni magamat az ágyba. – Komoly és kemény… de nem
érdekel.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Elszundikáltam Miller megnyugtató búgásától a fülemben, miközben a


hajamat csókolgatta és jellegzetes ölelésével óvott. Tudom, hogy felkelt
felszedni az inget meg a bokszeralsót, amit a földre szórtam, de hamar
visszajött és bekucorodott mögém.
Amikor felébredtem, Miller már készen állt. Lezuhanyozott, felöltözött,
beágyazott a maga oldalán. Én még feküdtem egy kicsit, és arra gondoltam,
mennyire felkavarhattam tökéletesen szervezett kis világát, de aztán fel
kellett kelnem és felöltöznöm. Mivel nem volt más, a frissen kimosott régi
ruhámban fuvarozott haza, nagyi legnagyobb örömére.
Zuhanyozás után írok egy üzenetet Gregorynak, tájékoztatva, hogy még élek,
aztán munkára készen leviharzom a lépcsőn. Húsz percem van, hogy beérjek
a bisztróba. Nagyi odalent vár, és öröm látni ragyogó arcát, de az már kisebb
öröm, hogy ott a kezében a naptára.
– Kérdezd meg Millert a vacsoráról – utasít, miközben magamra húzom a
farmerdzsekit. Belelapoz a naplójába és ráncos ujját végigfuttatja a
dátumokon. – Ma este jó, holnap és szerda nem. A mai este kicsit szoros, de
azért el tudok még ugrani a Harrodsba. Vagy lehet szombat is… nem, az
mégse. Teázós-sütizős összejövetelem van.
– Miller interjút ad ma este.
Az öreg kék szempár tágra nyílik.
– Interjút?
– Igen, az új bárról, amit nyitott.
– Millernek bárja van? Szent egek! – csapja össze a naptárat. – Úgy érted,
hogy benne lesz az újságban?
– Igen – vetem a vállamra a táskámat. – Értem jön munka után, úgyhogy nem
jövök haza teára.
– Milyen izgalmas! Mi lenne egy szombati vacsorával? Át tudom rendezni a
programom!
Ismét szíven üt, hogy a nagyanyám társasági élete mennyivel élénkebb, mint az
enyém… vagyis volt, mostanáig. – Megkérdezem – nyugtatom meg, és kinyitom
az ajtót.
– Hívd fel most.
Rosszallón nézek.
– Később úgyis találkozunk.
– Nem, nem – mutogat a táskámra. – Most azonnal tudnom kell. El kell
mennem bevásárolni, és beszólni a klubba, hogy tolják el a teát. Nem akarok
lemaradni rólatok.
Magamban nevetek.
– Akkor vacsorázzunk valamikor a jövő héten – javaslom, azonnali
megoldásként.
Összecsücsöríti vékony, öreg száját.
– Hívd csak fel! – erősködik, és ott helyben előveteti velem a telefont. Nem
tudom magam kivonni izgatottsága alól most, hogy Miller és én mintha
rendbe jöttünk volna egymással.
– Oké – csillapítgatom, és figyelő tekintete alatt megnyomom Miller számát.
Azonnal felveszi.
– Miller Hart – jelentkezik be komolyan, hivatalosan.
Elhúzom a szám.
– El van mentve a számom?
– Természetesen.
– Akkor miért úgy szólsz bele, mintha nem tudnád, ki az?
– Megszokás.
Megcsóválom a fejem és látom, hogy a nagyi is helytelenítően bámul.
– Ráérsz szombat este? – teszem fel a kérdést, és nagyon zavar, hogy a nagyi
fixíroz közben. Épp ilyenkor, amikor ilyen visszafogott és kurta, ilyenkor a
leginkább más, mint az a gyengéd férfi, akivé válik, amikor leveszi az öltönyt
és kettesben van velem.
– Randira akarsz hívni? – Némi derültséget hallok a hangjában.
– Nem én, a nagyi. Szeretné, ha megint eljönnél vacsorára. – Úgy érzem
magam, mint egy kamasz lány.
– Örömmel – feleli. – Majd viszek egy kis cuccos sütit.
Kitör belőlem a nevetés, mire nagyi sértett arcot vág.
– A nagyi örülni fog.
– Ki ne örülne? – feleli hetykén. – Akkor munka után találkozunk, édes
kislány.
Kinyomom, és otthagyom nagyit az előszobában, aztán gyakorlatilag
végigszökellek a háztól az útig vezető ösvényen.
– Nos? – kiált utánam.
– Megvan a randid!
– Mi volt olyan vicces?
– Miller hoz fűszeres sütit! – kiabálom.
– De hát ananászos tortát akartam sütni!
Egész úton nevetek magamban.
* * *
– Lehet, hogy kellesz szombat este, Livy – mondja Del a műszak vége felé. –
Gondolod, hogy ki tudnál segíteni? Nagy rendezvény, minden kézre
szükségem lesz.
– Persze.
– Sylvie? – biccent Sylvie felé, aki kifelé jön a bisztróból a felmosóval.
Kolléganőm átfordul a motoroscsizma sarkain és émelyítő édességgel
elmosolyodik.
– Nem – felel nemes egyszerűséggel.
A főnök morog valamit a „mai munkaerőről”, miközben Paul kacag, én meg
próbálok nem nevetni.
– Nos – kezdi Sylvie, miután Paul elköszönt. – Remélem, hogy a jókedved
annak köszönhető, hogy a péntek este remekül alakult Nagyszeművel.
Összerezzenek.
– Aranyos volt.
– Ennyi? – kérdezi Sylvie hitetlenkedve.
– Igen.
– A rohadt életbe, Livy. Ha rendes pasit akarsz leakasztani, akkor kicsit
lelkesebbnek kell lenned – mered rám, és én mindent elkövetek, hogy kerüljem
a tekintetét. – De akkor mitől repkedsz ennyire?
– Szerintem te is tudod. – Nem nézek rá, de tudom, hogy legszívesebben
forgatná a szemét, és aggodalmasan felsóhajt. – Miller értem jön – nézek
végig az utcán. – Egy perc és itt lesz.
– Na jó – feleli kurtán. – Nem vagyok biztos benne, hogy…
– Sylvie – állok meg, és hátrafordulok. Szelíden a karjára teszem a kezem. –
Értékelem, hogy aggódsz értem, de légy szíves, ne próbálj lebeszélni arról, hogy
találkozzam vele.
– Csak arról van szó, hogy…
– Egy ilyen aranyos lány?
Elmosolyodik.
– Túlságosan is aranyos vagy. Épp emiatt aggódom.
– Jó ez így, Sylvie. Nem adhatom fel. Ha neked is olyan életed lett volna, mint
nekem, akkor tudnád.
Látom, hogy gondolkodóba esik, és próbálja kitalálni, mire gondolok.
– Mi az az „ez”?
– Esély arra, hogy érezzem: élek – vallom be. – Mellette esélyt kapok, hogy
igazán éljek, hogy érezzek.
Sylvie lassan bólogat, megpuszil, aztán átölel.
– Hát jó – feleli egyszerűen. – Remélem, hogy megad neked mindent, amire
vágysz, és amit akarsz.
– Tudom, hogy így lesz. – Nagy levegőt veszek és kiszabadítom magam Sylvie
karjából. – Már itt is van. – Otthagyom Sylvie-t és elindulok a fekete
Mercedes felé. Beülök és visszaintek. Sylvie is integet, aztán lassan
visszahúzódik.
– Jó estét, Olivia Taylor.
– Jó estét, Miller Hart – válaszolom, bekötöm magam, és elmosolyodom,
amikor meghallom Crystal Waterstől a Gypsy Womant. – Jó napod volt?
Gyorsan besorol a forgalomba.
– Nagyon sűrű napom volt. És neked?
– Nekem is.
– Éhes vagy? – néz rám szenvtelenül, kifejezéstelen arccal.
– Egy kicsit – felelem, és kissé fázni kezdek a légkondicionált autóban. A
műszerfalon rengeteg kijelző és gomb. Két hőmérséklet-mutató van,
mindkettő mellett állító gomb, mindkettő tizenhat fokot mutat. – Miért van
két hőmérő?
– Az egyik az utasoldali, a másik a vezetőé. – Nem veszi le a szemét az útról.
– Akkor külön lehet állítani a hőmérsékletet?
– Igen.
– Akkor az én oldalamon lehet húsz fok, nálad meg tizenhat?
– Igen.
Odanyúlok, és arra gondolok, hogy micsoda ostoba kütyü, aztán feltekerem a
saját oldalamat húsz fokra.
– Mit csinálsz? – rándul meg az ülésben.
– Megfagyok.
Odanyúl és visszatekeri a gombot, amíg megint tizenhat fokot nem mutat a
kijelző.
– Nincs hideg.
Rásandítok, és kezdem kapiskálni, hogy megint beletenyereltem valamibe.
– De akkor mi értelme van a két kijelzőnek? Hogy az utas is meg a vezető is
beállíthassa, ami neki jó?
– Ebben az autóban mindkettőnek egyeznie kell.
– Akkor mi lenne, ha mindkettőt felnyomnám húsz fokra?
– Melegem lenne – vágja rá, és visszahelyezi a kezét a kormányra. – Így épp
megfelelő a hőmérséklet.
– Vagy a két egyforma szám a megfelelő – morgom magamban, és
hátradőlök. El sem tudom képzelni, milyen stresszes lehet egy olyan világban
élni, ahol ennyire kényszerítő erejű az, hogy mindent egy meghatározott
állapotban tartsunk. Felemészti az egész életet. Elmosolyodom magamban.
Tulajdonképpen mégis el tudom képzelni, mert nemcsak az életemet
fordította fel gyökerestül ez a csalárd, zavarba ejtő úriember itt mellettem,
hanem a rigolyái is különös hatást gyakorolnak rám. Kezdem látni, hogy is
kéne lenniük a dolgoknak, még ha nem tudom is pontosan, hogyan
valósítsam ezt meg. De meg fogom tanulni, és aztán segíthetek egy kicsit
feszültségmentesebbé tenni Miller életét.

* * *

A klub most egészen más képet mutat a természetes napvilágnál. Sehol egy
kék éjszakai fény, csak a matt üveg, amerre ellátok. Most üres a hely, csupán
a személyzet tagjai matatnak itt-ott, feltöltik a pultokat, vagy az
üvegfelületeket tisztogatják. Sokkal nyugalmasabb minden, csak Lana Del
Rey búg halkan a háttérben valamit a videojátékokról. Fényévekre vagyunk a
szombat esti dübörgéstől.
Keménykötésű, zömök fickó trónol a táncparkett mellett öltönyben,
bakancsban magas műanyag széken, egy üveg sörrel. Közeledtünkre felemeli
kopasz fejét a papírmunkából, és int a pultosnak, aki azonnal készít egy italt
Millernek, és kiteszi a pult üveglapjára a poharat, mire odaérünk.
– Miller – áll fel a fickó, és a kezét nyújtja.
Miller elereszti a nyakam és férfiasan, keményen kezet ráz vele, aztán int
nekem, hogy üljek le, amit azonnal meg is teszek.
– Tony, ő itt Olivia Taylor. Livy, Tony… – int felém, aztán a férfi felé, majd
késedelem nélkül fogja az italát, ledönti, és kér egy másikat.
– Örvendek, Olivia? – mondja Tony kérdőn, nem tudván, melyik
névváltozatot használja.
– Livy – fogom meg kinyújtott kezét, és hagyom, hogy megrázza, miközben
elgondolkodva méreget.
– Kérsz valamit inni? – érdeklődik Miller, és elveszi a második poharat a
pultostól.
– Nem, köszönöm.
– Ahogy gondolod. – Tonyra irányítja a figyelmét.
– Cassie nemsokára itt lesz – jegyzi meg Tony, és aggodalmasan pillant
felém. Erre azonnal kihúzom magam és éber leszek.
– Nem kellett volna fáradnia – feleli Miller, miközben rajtam tartja a szemét. –
Mondtam neki, hogy ne jöjjön.
Tony felnevet.
– Mióta hallgat bármire is, amit mondasz neki?
Miller acélos tekintettel mered Tonyra, de a kérdést elengedi a füle mellett, én
pedig töprenghetek, hogy ki a fene az a Cassie és miért nem hallgat soha
Millerre. Nyilvánvalóan nem ez az alkalmas pillanat a kérdezősködésre, de
Tony pillantásából és Miller reakciójából már mégiscsak van elképzelésem
arról, hogy kicsoda Cassie. De miért jön ide? És miért nem hallgat Millerre?
Miben? Semmiben? Mi az a semmi? Gondolatban magamra ripakodom, és
próbálom féken tartani nekilóduló gondolataimat, amíg el nem érkezik a
megfelelő idő. Próbálok a klub berendezésére koncentrálni. Most hidegnek
tűnik, a tömeg és a sötétség nélkül. A sok fény és üveg mellett úgy érzem,
mintha egy hatalmas… jégkockában lennék.
Miközben figyelem, ahogyan Miller átnézi a Tony kezében lévő papírokat,
azon tűnődöm, hogy vajon más lenne-e most, ha farmerban és pólóban
lenne, nem pedig szürke háromrészes öltönyben és kék ingben, amitől még
döbbenetesebben kéknek látszik a szeme, és ami mellett mindig viseli a
szokásos maszkját – azaz az idő kilencvenkilenc százalékában.
– Az irodám – Miller szavai elvonják a figyelmemet a kék ingről és a
nyakáról, a szemére.
– Tessék?
– Menj le az irodámba – tol le gyengéden a székről, és a kívánt irányba fordít.
– Emlékszel, merre van?
– Azt hiszem. – Rémlik, hogy a klub bejáratától mentünk le valami lépcsőn,
de már erősen spicces voltam.
– Nemsokára én is megyek utánad.
Visszanézek, amikor otthagyom a két férfit a pultnál. Mindketten némán
várnak, hogy hallótávolságon kívülre kerüljek. Miller közönyös, Tony
elgondolkodó. Érzékelem a Tony felől érkező fura rezgéseket, és úgy vélem,
hogy vagy olyan üzleti dolgokról akarnak beszélni, ami nem rám tartozik,
vagy rólam. Valami különös megérzés és Tony feszengése arra utal, hogy az
utóbbiról van szó, s amikor elérem a klub másik végét, és befordulok a
saroknál, látom, hogy Tony int Millernek. Ez megerősíti a gyanúmat.
Megállok és kinézek lépcsőház üvegén át. Tony leült és a tenyerébe temeti az
arcát. Mintha kétségbeesett lenne. Miller arcán is ritkán látható aggodalom
tükröződik, a hangulatváltozás előjele. Égnek emeli a kezét, szitkozódik,
aztán rohanvást megindul utánam. Gyorsan lesietek a lépcsőn, céltalanul
bolyongva a folyosókon, amíg oda nem érek a fém számkód-billentyűzethez,
amin homályos emlékeim szerint Miller beütött valami kódot.
Alig néhány másodperc telhet el, és már fel is bukkan a forduló mögül,
láthatóan dühösen. A hajába túr, hátrasimítja a homlokába tévedő tincset.
Céltudatosan tart felém, és továbbra is nyilvánvaló idegességgel, ami még
jobban kiviláglik, amikor agresszív mozdulatokkal beüti a kódot, és
olyannyira erőteljesen löki be az ajtót, hogy az nekiverődik a falnak.
Megugrom a csattanásra, mire Miller lehajtja a fejét.
– A francba – szitkozódik halkan, és nem mozdul, hogy bemenjen.
– Jól vagy? – kérdezem, tartva a távolságot. Mindig érzelmeket akarok tőle,
de sosem ilyennek képzelem.
– Ne haragudj – morogja, és a földet nézi, megszegve saját szabályát, hogy
ha beszélünk valakihez, nézzünk a szemébe. Persze eszem ágában sincs
emlékeztetni. Nyilvánvalóan rólam beszélgetett a menedzserével az előbb,
efelől semmi kétségem. És most dühös. – Livy!
Érzem, hogy megfeszül a gerincem. Kihúzom magam.
– Igen?
Megroggyan a válla, és súlyosan felsóhajt.
– Add az ölelésemet – néz rám esdeklő kék tekintettel. – Kérlek.
Nekem is megereszkedik a vállam. Olyan oldaláról pillanthattam meg most
Miller Hartot, mint még soha. Felnyúlok a vállához, és lábujjhegyre
emelkedve a nyakába simítom az arcomat.
– Köszönöm – motyogja. Átfogja a derekam és fel-emel. A karja nyomja a
bordáimat, de nem érdekel. A dereka köré kulcsolom a lábamat, miközben
becsukja az ajtót és az asztalához visz. Leül az asztal szélére, ahol nem kell
változtatni a pózon, és esze ágában sincs elengedni. Meg vagyok lepve.
Teljesen össze fog gyűrődni az öltönye, és nemsokára interjú.
– Összegyűrlek – mondom halkan.
– Van vasalóm – szorít még erősebben.
– Ez csak természetes – húzódom el, hogy egymás szemébe nézhessünk.
Nem látszik semmi az arcán. A bosszúsága elhalványult, az arca épp oly
kifejezéstelen, mint máskor. – Mi zaklatott fel ennyire?
– Az élet – vágja rá. – Az emberek állandóan túlgondolják a dolgokat és
közbeavatkoznak.
– Mibe avatkoznak? – teszem fel a kérdést, pedig már sejtem a választ.
– Mindenbe – leheli.
– Ki az a Cassie? – Erre is sejtem a választ.
Feláll, talpra állít és megfogja az arcom kétfelől.
– Az a nő, akiről azt hiszed, hogy a barátnőm – kábít el egy hosszú, nedves
csókkal.
– És miért jön ide? – kérdezem a szája mellől.
Nem szakítja meg az érintkezést.
– Mert mindenbe muszáj beleszólnia – csippent az arcomba. – És mert azt
hiszi, hogy ha részvényei vannak a klubomban, az feljogosítja arra, hogy ő
írja elő, mi történjen itt.
Eláll a lélegzetem. Elhúzódom.
– Tényleg az üzlettársad?
Félig már csúnyán néz, mielőtt magához rántana.
– Igen. Hányszor kell még elmondanom? Mondtam, hogy bízz bennem.
Ettől a tudástól sem érzem sokkal jobban magam. Nem vagyok hülye, és
láttam, hogy néz rá az a nő. Meg rám is, ami azt illeti.
– Borzalmas napom volt – csókol meg Miller lágyan, és ezzel némileg elvonja
a figyelmemet. – De te majd segítesz lazítani, ha hazaértünk.
Hagyom, hogy megfogja a kezem és az asztal mögé vezessen.
– Mit fogunk csinálni?
Leültet a székébe és szembefordít az asztallal, aztán távirányítót vesz elő a
felső fiókból és leguggol mellém, könyökét a karfán nyugtatja.
– Mutatni akarok neked valamit.
– Mit? – kérdezem, hisz Miller asztala épp oly üres, mint legutóbb. A telefon
az egyetlen objektum rajta.
– Ezt – nyom meg egy gombot, és hátraugrom a székben, amikor az asztal
megmozdul előttem.
– Mi a… – tátom el a szám, és bambán nézem, ahogyan öt sík képernyő kezd
kiemelkedni az asztal hátuljából. – Azt a mindenségit.
– Jó, mi?
Kissé talán meg vagyok hökkenve, de érzem hangjában a büszkeséget.
– Tévét fogunk nézni?
– Nem, Livy – sóhajt fel, és megnyom egy másik gombot, mire a képernyők
életre kelnek, és a klub különböző helyszínei jelennek meg rajtuk.
– Zártláncú belső rendszer? – kérdezem, és tekintetem végigvándorol a
képernyőkön, amelyek mind hat területre vannak felosztva, a középső
kivételével. Az egyetlen nagy képet mutat.
És én vagyok rajta.
Előrehajolok, és önmagamat látom az Ice megnyitójának estéjén, amint
Gregoryval iszogatok; aztán vált a kép, és felfelé megyünk a lépcsőn, én
áhítattal nézegetek körbe. Aztán a tánctéren vagyok. És Miller mögöttem;
próbál becserkészni. Látom, hogy Gregory valamit a fülembe súg, aztán odaér
Miller, de mielőtt elkap, még alaposan végigmér. A jelenet világos, de amikor
Miller kinyújtja a kezét és megérinti a képernyő közepét, még nagyobb és
élesebb lesz, és az arckifejezésétől azonnal elönt a nedvesség. Bizsergést is
érzek, és az jut eszembe, hogy mi a fenének bámulom a képernyőt, amikor az
igazi itt guggol mellettem.
Lassan szembefordulok vele.
– Szóval itt ültél és figyeltél engem. – Nem kérdezem, mert teljesen
nyilvánvaló. Tudtam, csak nem jutott eszembe, hogy a klubok tele vannak
kamerákkal.
Elgondolkodva méreget, kissé félrehajtott fejjel.
– Édes, csodás kislányom, bepörögtél?
Nem akarom, mégis fészkelődni kezdek a székben, és érzem, hogy fülig
pirultam.
– Itt vagy velem. Úgyhogy nyilván. – Próbálok én is hozzá hasonlóan
visszafogott lenni – és itt a „próbálok” a kulcsszó. De sosem vehetem fel a
versenyt Millerrel sem intenzitásban, sem borongásban, sem túlfűtöttségben,
sem szexisségben. De vagányságban talán igen.
Lassan feléje fordulok a székkel. A távirányító ott van asztalon, gondosan
lerakva, és Miller tenyere becsusszan a combom alá. Maga felé kezd húzni,
amíg az arcunk egészen közel kerül.
– Amikor néztelek szombat este – suttogja bele az arcomba –, én is teljesen
bepörögtem.
Miller képe, amint hátradőlve terpeszkedik a székében, szája előtt a pohár
scotch, miközben némán figyeli, ahogy én iszom, csevegek és kóválygok a
klubjában, beleeszi magát kéjvágyó elmémbe. Az elképzelt látványtól a vér
átáramlik az arcomból az ágyékomhoz. Telítődtem, és ezt ő is tudja.
– Most is rám vagy izgulva? – lehelem, és kissé közelebb tolom az arcomat,
hogy az orrunk összeérjen.
– Derítsd ki magad – szorítja az ajkát az enyémre, és feljebb emelkedik, mire
a fejem kénytelen hátrahajlani, hogy ne szakadjon meg a csók. A szék
karfájára támaszkodik és közrefog. A szájából az enyémbe átáramló elégedett
nyögés a legcsodálatosabb hang, amit valaha hallottam.
Habozás nélkül elkapom. Vakon matatok az övével, miközben a szájunkkal
vadul tépjük egymást. A lágyság már a múlté. Zaklatottnak tűnik, és én
mindent el akarok követni, hogy tegyek ez ellen.
– Csak a kezeddel – mormogja kétségbeesetten.
Lehúzom a sliccét, kigombolom a felső gombot és a nadrágjába csúsztatom a
kezem. Azonnal kemény forróságra tapintok.
Lazán megfogom, mire felhördül. Felpillantok rá. Vakító kék szempárt látok,
miközben lassan, simán húzok egyet. Elnyílt szája apró lélegzetvételei
melegítik az arcomat.
– Ezt csináltad magadnak, miközben néztél engem? – kérdezem halkan, és
kétségbeesése erőt ad, magabiztossággal tölt el.
– Soha nem szoktam magamnak csinálni.
A válasza meghökkent kiesem a ritmusból.
– Soha?
– Soha – nyomul előre szelíden a szája.
– Miért nem? – Teljesen meg vagyok döbbenve, és noha a dolog teljesen
elképzelhetetlen, hiszek neki.
– Nem érdekes. – Lehajol és elkapja a szám, elejét véve a további
kérdezősködésnek. Próbálok szelíden bánni vele, de mivel a szájmozgása
szokatlanul kemény, a húzásaim is felgyorsulnak, folyamatos nyögéseket
keltve. – Egyenletesen csináld. – Majdnem könyörög.
Követem az útmutatását, és lassítok, amíg állandó tempóban tudom fel-le
csúsztatni rajta a kezem.
– Hmm, istenem… – Egész testében megfeszül, mintha óvatosnak kéne
lennie, de élvezné. Érzem, ahogy lüktet a kezemben, egyre forróbban, egyre
erősebben zihálva. Könnyű megtartani a mélyreható csókot.
Megállni, hogy ne húzogassam erősebben a markomban, már nem annyira.
Közelgő élvezetének tudata megerősít, s a kezem szinte fáj az igyekezettől,
hogy ne zsigerből, gyorsan rángassam a farkát.
Beharapja a száját és elhúzódik, úgyhogy láthatom tökéletes arcát, miközben
dolgozom rajta. Kezd belemozogni a kezembe, és látom, hogy a karja
megfeszül a szék karfáján. De az arca szenvtelen pókerarc.
– Jó? – kérdezem, de nem csak a testi reakciói érdekelnek. Azokat a szép
szavakat akarom, amelyekhez annyira ért az ilyen pillanatokban.
– El sem tudod képzelni, mennyire. – A feje kissé előrebillen, és sípoló kis
levegők törnek elő az ajka közül. A másik kezemmel megkeresem az inge
alját, a hasára csúsztatom a tenyerem és érzem összehúzódó hasizmait. – A
francba! – szitkozódik.
Veszem a lapot és erősebben szorítom, de váratlanul hangos kopogás
hallatszik. Megugrom ijedtemben. Eleresztem és visszaugrom a székbe.
Zihál. – A rohadt életbe, Livy!
– Ne haragudj! – nyögöm ki, és nem tudom, hogy Millert folytassam vagy
elbújjam az asztal alatt.
Látom az arcán a kínt, ahogy feltápászkodik a székből és próbálja rendezni a
légzését.
– Annyira tökéletes, nem igaz?
Összeszorítom a szám, úgy nézem, ahogy visszagyűri a farkát, és helyére
húzza a nadrágját és az övét.
– Ne haragudj – ismétlem, mert nem tudom, mit mondhatnék. Még mindig
kőkemény, és ez látszik is a nadrágján keresztül.
– Jól teszed – morogja, és többé nem próbálom visszafojtani a mosolyomat. –
Nézd – mutat az ágyékára, és felvonja a szemöldökét a derültségem láttán. –
Van egy kis problémám.
– Valóban – helyeslek. Az egyik képernyőre pillantok és két embert látok az
irodaajtó előtt. Újra kopogás hallatszik. – Beengedjem őket?
– Ez kemény lesz – igazgatja magát nyögve. – Igen, légy szíves.
Felpattanok és otthagyom Millert a székben. Feldobott állapotomban
könnyebben kezelem Miller látható feszengését. Kitárom az ajtót és
szembetalálom magam egy gyönyörű nővel, aki azonnal végigmér.
– Maga ki? – érdeklődik, és int a mögötte álló kamerás férfinak.
Hátralépek, hogy bejöhessenek, miközben csak úgy magamban elmormolom,
hogy „Livy”, mert a nő már el is ment mellettem és Miller asztala felé tart –
csupa mosoly és igyekezet. Örömmel látom, hogy Miller felölti szokásos
maszkját, s rideg üzleti énje lép az orgazmusközeli állapot helyébe.
– Helló! – fuvolázza a nő, és gyakorlatilag átveti magát az asztalon. – Diana
Low – nyújtja a kezét, de látom rajta, hogy legszívesebben lesmárolná
Millert. – Tyűha, fantasztikus ez a hely!
– Köszönöm – Miller hivatalos, mint mindig. Kissé megcsóválja a fejét,
mielőtt helyet mutatna a nőnek az asztala előtti széken. Közben lopva
megigazgatja az ágyékát. – Hozathatok önnek egy italt?
A nő leteszi keskeny fenekét a székre és az asztalra teszi a jegyzettömbjét.
Azonnal feltűnik a nyugtalanság Milleren, amikor a papírokra pillant. – Ó,
nem lenne szabad innom munka közben, de maga a mai utolsó alanyom. Egy
martinit kérnék jéggel.
A fotós elhúz mellettem. Kimerültnek látszik.
Csak most töprengek el rajta, hogy tulajdonképpen miért is akarja Miller,
hogy itt legyek. Ránézek és az ajtó felé intek, de ő a fejét rázza, és a kanapé
felé biccent, miközben fogja Miss Low tabletjét és átnyújtja neki. Azt akarja,
hogy maradjak.
Becsukom az ajtót és nézem, ahogy a fotós leül a nő mellé és gépét az ölébe
teszi.
– Iszik valamit? – pillant rá Miller, és hátulról látom, hogy a fickó a fejét
rázza.
– Nem, kösz jól vagyok.
– Majd én idehozom az italokat – kotyogok közbe, és kinyitom az ajtót.
Martini és egy scotch?
– Jéggel! – fordul hátra a nő, és ismét végigmér. – Gondoskodjon róla, hogy
jó jeges legyen.
– Jéggel – erősítem meg, és Millerre pillantok, aki köszönetképpen biccent. –
Mindjárt jövök – libbenek ki, és örülök, hogy megszabadulok Diana Low
idegesítő hangjától.
Odakint látom, hogy a fényeket lejjebb vették, és bekapcsolták a kék
világítást, amire a múltkorról emlékeztem. Mivel rengeteg bárpult között
válogathatok, végül ahhoz megyek, ahol Miller Tonyval találkozott. Egy fiatal
srác guggol az üveg mögött és éppen feltölti az átlátszó elülső hűtőket.
– Helló – próbálom magamra vonni a figyelmét. – Kaphatnék egy martinit
jéggel, és egy scotchot tisztán?
– Mr. Hart részére?
Bólintok, és a fiú akcióba lendül. Levesz egy magas poharat és kissé még
megtörölgeti, mielőtt megtölti néhány ujjnyi itallal és elém tolja. – És egy
martinit?
– Igen, legyen szíves.
Míg a pultos elkészíti az italt, kissé feszengeni kezdek, mert tudom, hogy
Tony érdeklődéssel figyel. Feléje pillantok és kapok is egy apró mosolyt, de
ettől még nem érzem magam sokkal kellemesebben. Kerek arca töprengőnek
tűnik.
– Hogy mennek a dolgok odalent? – érdeklődik, hogy megtörje a
kényelmetlen csendet.
– Otthagytam őket – felelem udvariasan, és elveszem a martinit.
– Miller nem értékeli a felhajtást és a figyelmet.
Próbálok valami rejtett értelmet találni Tony váratlan kijelentésében.
– Tudom – felelem, mert úgy érzem, arra akart célozni, hogy én nem vagyok
tisztában mindezzel.
– Ő a saját kis rendezett világában érzi jól magát.
– Tudom – ismétlem, és megfordulok, hogy véget vessek a kényelmetlen
beszélgetésnek. Tony nem különösebben barátságtalan, de nem tetszik a
társalgás iránya.
– Érzelmileg teljesen megközelíthetetlen.
Megtorpanok és hátrafordulok, és néhány pillanatig elgondolkodó arcát
fürkészem, mielőtt válaszolnék.
– Van ezzel valami célja? – kérdezem kertelés nélkül. A bosszúság táplálja a
magabiztosságomat. Miller pont ugyanezt mondta nekem, én mégis találtam
benne érzéseket. Talán nem szokásos módon, de ott vannak benne.
Tony elmosolyodik, méghozzá őszintén, de ebben a mosolyban az is benne
van, hogy én biztosan vak vagyok, naiv, felszínes.
– Egy ilyen édes teremtés nem való ebbe a világba.
– Miből gondolja, hogy édes vagyok? – kérdezem, egyre bosszúsabban. És mit
ért azon, hogy „ebbe a világba”? A klubokéba? Az italéba? Megcsóválja a fejét
és visszatér a papírmunkához, anélkül hogy válaszolna. – Tony, mire
gondolt?
– Arra, hogy… – Elhallgat és felsóhajt, aztán felpillant. – Maga olyan
figyelemelvonó tényező, amire Millernek semmi szüksége.
– Figyelemelvonó?
– Igen. Koncentrálnia kell.
– Mire? – kérdezem.
Tony felemeli zömök testét a bárszékről és összeszedi a papírjait, a füle mögé
dugja a tollát, és megfogja a sörét.
– Erre a világra – feleli egyszerűen. Megfordul és átvág a klubon.
Mozdulatlanul figyelem, ahogy távolodik, és teljesen össze vagyok zavarodva.
Talán Millernek éppen erre a figyelemelterelésre van szüksége. Keményen
dolgozik, stresszeli magát, és a nap végén el kell lazulnia. Ez az én dolgom.
Szeretnék segíteni neki.
A kezemben lévő poharakra pillantok és látom, hogy a kezem melege kissé
megolvasztotta a jeget a martiniban, de nem kérek bele újat. Diana Low-nak
így is jó lesz. Visszaindulok Miller irodájába.
Miller az ajtót nézi, amikor belépek, és Diana fel-alá járkál, látványosan
riszálva a fenekét, a fotós pedig látványosan unatkozik, kornyadozva ültében.
Odaviszem Millernek a poharát és a kezébe nyomom, nem pedig az asztalra
teszem, mert fogalmam sincs, hol lenne a megfelelő helye.
– Köszönöm. – Ezt majdnem sóhajtja, és megveregeti a combját, hogy üljek
le. Kissé meghökkent ez családias kérés egy üzleti megbeszélésen, de nem
ellenkezem.
Letelepszem a térdére, és csendes derűvel figyelem, ahogyan Diana Low
megemészti a helyzetet. Nekem is kedvem támad egy kis erőfitogtatásra:
feléje nyújtom a martinit, hogy oda kelljen jönnie érte.
Amint átadtam a poharat, Miller átfogja a derekamat és magához szorít.
Diana Low hiábavalóan próbál kedvesen mosolyogni, miközben összeszedi
magát.
– Azt hiszem, meg kell változtatnom a cikkem címét.
– Mi lett volna az a cím, Miss Low? – kérdezi Miller hűvösen.
– Nos, az, hogy „London legvonzóbb agglegénye megnyitja London
legmenőbb klubját”.
Miller megmerevedik alattam.
– Igen – hajtja le a maradék italát és gondosan az asztalra helyezi a poharat.
– Változtassa meg.
A nő zavarba jön, és leül az asztal előtti székre. London legvonzóbb
agglegénye? Miller már megmondta, de jó hallani mástól is, hogy
egyedülálló. Vagyis az volt.
Rosszallón néz, amikor lerakja a poharát az asztalra, amitől Miller
megmerevedik, következésképpen én is.
– Elvenné innen? – fogom meg a poharat és visszateszem a kezébe. – Nincs
alátét, és ez az asztal nagyon értékes.
Zavartan pillant Miller üres poharára, ami ugyanúgy alátét nélkül van az
asztalon… de legalább a megfelelő helyen.
– Elnézést – szorongatja a poharat.
– Semmi gond – mosolygok, épp olyan őszintétlenül, mint az előbb ő. Érzem,
hogy Miller hálásan megszorít.
– Akkor talán folytassuk – küzd a nő a pohárral, miközben jegyzetelni próbál.
– Milyen alapon nyerhet valaki felvételt a klubba?
– Ha fizet – feleli Miller kurtán és elcsigázottan. Elmosolyodom.
– És hogyan jelentkeznek a tagjelöltek?
– Sehogy.
A nő értetlenül pillant fel.
– És akkor hogyan lehet taggá válni?
– Egy meglévő tag ajánlásával.
– Nem szűkíti ez le túlságosan a vendégkört? – érdeklődik a nő.
– Cseppet sem. Máris kétezernél több tagunk van, és alig egy hete nyitottunk
meg. Már várólistát kellett nyitnunk.
– Ó. – A nő csalódottnak tűnik, de aztán szuggesztíven elmosolyodik, és lassan
keresztbe rakja a lábát. – És mi kell ahhoz, hogy valaki átugorja a várólistát? –
Undorral elhúzom a szám az arcátlanságán. A szégyentelen némber. – Tényleg,
mi kell, Miller? – nézek Millerre csücsörítve.
Miller szeme felragyog, és a szája széle alig láthatóan felfelé kunkorodik,
amikor visszanéz Diana Low-ra.
– Talán ismer klubtagokat, Miss Low?
A nő ragyogóan elmosolyodik.
– Magát ismerem.
Egy köhintéssel fojtom el döbbenetemet. Talán nem lát engem?
– Nem ismer, Miss Low – jelenti ki Miller keményen. – Engem nem sokan
ismernek.
A fotós feszengve fészkelődni kezd, és Diana Low elvörösödik zavarában. Úgy
sejtem, hogy nem sokszor utasítják vissza, és nem egészen tudom, hogy
Miller miért ilyen ellenséges, amikor a nő írni akar róla és az új klubjáról.
Rám persze nem ugyanilyen hatással vannak a szavai, hisz én valóban
ismerem.
– Fotó! – sipítja Diana, felpattan, és megint leteszi a poharát, zavarában
szemlátomást megfeledkezve korábbi kérésemről.
Gyorsan felkapom, mielőtt Miller görcsrohamot kapna, aztán félreállok, hogy
a fotós megkapja, amit akar. Nézem Millert, aki feláll és simogatni kezdi az
inge gyűrődéseit, miközben magában morog. Ez az én hibám – miattam nem
tudta előszedni a vasalódeszkát, hogy tökéletesítse a megjelenését, bár
nyilvánvalóan semmi szüksége erre. Mindig tökéletesen néz ki.
Vádló pillantást lövell felém, és némán formálja a szavakat:
– A te hibád!
Szélesen elmosolyodom, vállat vonok és visszasúgom:
– Sajnálom!
– Ne tedd – feleli hangosan. – Mert én sem sajnálom – kacsint rám, amitől
majdnem elájulok. Elhelyezkedik hatalmas székében, kigombolja a zakóját, és
biccent a fotósnak. – Én készen vagyok, ha maga is.
– Szuper. – A pasi a gépét állítgatja, és néhány lépést hátrál. – A
tévéképernyők maradjanak. De azt hittem, egy kicsit több dolog lesz az
asztalán.
– Például? – kérdezi Miller, és látszik rajta a rémület a gondolatra, hogy
valaki el akarja rontani a szép sima asztalfelületét.
– Papírok – feleli a fotós. Fogja Diana jegyzettömbjét és lerakja Miller bal
oldalára.
– Tökéletes.
Pedig nem az. Még én is látom, hogy a papír széle nem párhuzamos az asztallal,
és Miller gyorsan meg is igazítja.
– Akkor csinálja – mordul fel, és próbál lazán hátradőlni, de nem nagyon
sikerül neki. Folyton mozog a keze.
A fotós mintha egy örökkévalóságig állítgatná be és fényképezné szegény
Millert, akit majd szétvet a feszültség. Egyik pózból a másikba rendezik, aztán
a fickó megkerüli az asztalt, és lefotózza a monitorokat, ahogyan Miller nézi
őket, aztán megkéri, hogy üljön ki az asztal szélére, lazán, karba font kézzel,
keresztbe vetett lábakkal. Miller borzasztóan szenved, és a kegyelemdöfést az
adja meg neki, amikor megkérik, hogy mosolyogjon.
Hitetlenkedve pillant rám, mintha azt mondaná, „hogy merészelik?”.
– Készen vagyunk – csattan fel ingerülten, begombolja zakóját és elveszi a
jegyzettömböt, amely oly sokáig mérgezte asztala tökéletességét. –
Köszönöm, hogy eljöttek – Diana Low felé nyújtja a tömböt, az ajtóhoz lép,
kinyitja, és int, hogy mehetnek.
Sem az újságírónő, sem a fotós nem tétovázik: mindketten gyorsan átvágnak
az irodán az ajtó irányába.
– Köszönöm. – Diana megtorpan az ajtónál és felnéz Millerre. – Remélem,
hamarosan ismét találkozunk.
Teljesen ledöbbenek. Vajon mindig így viselkedik? Rettenetes.
– Örültem a szerencsének – vág vissza Miller kemény véglegességgel, és
kizsuppolja Dianát, de rögtön egy újabb nő masírozik be az irodába.
Miller üzlettársa.
Cassie.
Zaklatottnak és hajszoltnak tűnik, de ez azonnal lecsillapodik, amint
megpillantja Diana Low-t, alig karnyújtásnyira Millertől. Cassie szeme
résnyire szűkül.
– Megmondtam, hogy nem ad interjút.
– Igen, tudom. – Diana cseppet sem zavartatja magát a Cassie elegáns alakjából
áradó ellenségességtől. – De ezek szerint tévedett, mert néhány hívással később
mégis beleegyezett. – Visszafordul Miller felé, és csábosan elmosolyodik. – A
mielőbbi viszontlátásra – integet, aztán fensőbbséges pillantást vett Cassie-re, és
kisasszézik Miller irodájából. Tudom, hogy Cassie vadmacska-természete
hamarosan ellenem fordul.
Megfordul, és mintha most először észlelné a jelenlétemet.
– Ez meg mit keres itt? – néz kérdőn Millerre. Megdöbbenek, ahogy Miller is.
– Ne üsd bele az orrod mindenbe – mondja Miller higgadtan, megfogja
Cassie karját és az ajtóhoz vezeti.
– Én csak törődöm veled – ellenkezik a nő, de nem tanúsít különösebb
ellenállást. Szavai megerősítik a gyanúmat.
– Ne pazarold az energiádat, Cassie – tuszkolja ki Miller szelíden, aztán
becsapódik az ajtó, én pedig hátraugrom ijedtemben. Miller azt mondta,
bízzam benne, és valóban ezt kellett volna tennem. Tényleg elküldte.
Szembefordul vele. Mogorvának és zaklatottnak tűnik. – Teljesen kivagyok –
közli, bár enélkül is látszik rajta.
– Hozzak még egy italt? – kérdezem, és most először vetődik fel bennem,
hogy Miller talán többet iszik a kelleténél. Vagy csak azóta, amióta velem
van?
– Nincs szükségem italra, Livy. – A hangja elmélyül, a tekintete rám tapad. –
Szerintem tudod, mi kell.
A vérem felforr állati nézésétől, szexuális lényem felébred és reagál. Isten
óvjon, ha hozzám ér. – Feszültségmentesítés – suttogom, és a szempilláim
alól felpillantok rá, amint lassan közeledik.
– Olyan vagy nekem, mint valami terápia. – Odaér hozzám, lehajol és
céltudatosan, jelentőségteljesen megcsókol, belenyög és belemormol a
számba, miközben a nyelve szorgosan dolgozik. Azonnal összeomlik a
gondolkodásom. – Szeretlek csókolni.
Az irodájában vagyunk. És én nem az irodájában akarok lenni. Hanem az
ágyában.
– Vigyél haza.
– Az túl sokáig tart. Most kell megszabadulnom a feszültségtől.
– Kérlek – teszem a kezem a vállára, és elhúzódom. – Engem is feszültté tesz,
amikor ilyen merev vagy.
Nagyot sóhajt és lehajtja a fejét, mire a kósza fürt előreesik. Késztetést érzek,
hogy visszasimítsam a fejére, és meg is teszem, egyben kihasználva az
alkalmat, hogy megsimogassam a haját. Kiváltságnak tekintem, hogy ez a
különleges ember rám bízta a feszültségmentesítés feladatát, és szívesen is
csinálom, amikor szükséges, de tudom, hogy lennének módszerek, amiket ő
maga is tudna használni.
– Ne haragudj – morogja. – Megértettem.
– Köszönöm. Vigyél az ágyadba.
– Ahogy szeretnéd. – Végignéz az öltönyén, és elboruló tekintettel próbálja
kisimítani a gyűrődéseket. Aztán elkeseredett sóhajjal feladja, és felszegi a
fejét, amikor azon kap, hogy mosolygok.
– Mi olyan vicces?
– Semmi – vonok vállat lazán, és igazgatni kezdem magamat. Tudom, hogy
roppant szarkasztikus, de amikor felpillantok és látom, hogy Miller egy
vasalódeszkát szedett elő egy rejtett faliszekrényből, és már kezdi felállítani,
hirtelen elszáll a jókedvem. – Ugye ezt nem gondolod komolyan?
Megáll és rám néz.
– Mit?
– Ugye nem fogod most kivasalni az öltönyödet?
– Tiszta gyűrött. – Látszik, hogy megdöbbenti a döbbenetem. – Valaki
elvonta a figyelmemet, úgyhogy a képeken úgy fogok kinézni, mintha
krumpliszsák lenne rajtam.
– Mi lesz azzal az ággyal? – sóhajtok fel, mert úgy sejtem, hogy beletelik
némi időbe, mire Miller helyreállítja a tökéletességet.
– Meglesz, amint elkészülök – fordul el, hogy előszedje a vasalót.
– Miller… – Elhallgatok, amikor észreveszem, hogy a válla egész kicsit
megrándul. Kíváncsi leszek, és odamegyek hozzá. A legszélesebb csibészes
mosolyt látom a képén, amiben valaha is részem volt. Tátva a marad a szám.
Annyira meghökkenek, hogy még azt is elfelejtem, amit mondani akartam.
– Ezt az arcot! – nevet. Összehajtja a deszkát és elteszi. Miller Hart, a
megtestesült komolyság, az én zavarba ejtő, bonyolult pasim tréfát űzött
velem? Megviccelt? Menten elájulok.
– Nem vicces – morgom, és gyerekes daccal becsapom a szekrényajtót.
– Hadd legyen erről más a véleményem – kacag. Felegyenesedik, és megint
teljesen kiüt azzal a szemtelen vigyorral. Még sosem láttam rajta ehhez
hasonlót.
– Könyöröghetsz – vágok vissza, aztán sikkantok egyet, amikor felkap és
megforgat. – Miller!
– Nem fogom kivasalni az öltönyömet, mert az, hogy az ágyamba vigyelek,
mindennél fontosabb.
– Fontosabb annál, mint hogy tökéletesre simítsd az öltönyöd? – mélyesztem
az ujjaimat a fürtjei közé. – És fontosabb, mint hogy rendben legyen a hajad?
– Sokkal – tesz le. – Kész vagy?
– Gondoltam, elviszel vacsorázni.
– Most akkor vacsora vagy ágy? – pufog. – Összevissza beszélsz.
Elmosolyodom.
– Mit kell csinálni ahhoz, hogy valaki átugorja a várólistát?
Összehúzza a szemét, a szája elkeskenyedik. Próbálja nem elnevetni magát.
– Ismerni kell egy klubtagot.
– De hát én ismerem a tulajt – jelentem ki magabiztosan, de aztán azonnal
eszembe jut, amit Miss Low-nak válaszolt. Vajon nekem is azt fogja
mondani? Ismerem Millert, de vajon ez elég?
Elgondolkodva bólint, és az asztalához lép. Kinyitja a fiókot, és kivesz belőle
valamit. Bármi is az, pittyen egyet, és beszkennelt kép megjelenik az egyik
monitoron, aztán minden kifehéredik.
– Tessék – nyom a kezembe egy átlátszó kártyát, amelynek egyetlen szó áll a
közepén csupa nagybetűvel: ICE.
Amikor megfordítom, ezüst csíkot látok, de csak ennyit, semmi mást. Se név,
se tagsági szám. Gyanakodva pillantok fel.
– Ez nem igazi, ugye?
Könnyedén felkacag, kivisz az irodából, vissza a klubba, de most nem tartja a
nyakam, hanem erős karjával átöleli a vállamat és magához szorít.
– De nagyon is igazi, Olivia.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Amint felértünk a lépcsőn a lakásához és bementünk, fürdővizet enged és


mindkettőnket levetkőztet, mielőtt felkapna, felmenne a kád lépcsőin és
belemerítene mindkettőnket a forró, habos vízbe. Ez nem az ágya ugyan,
mégsem ellenkezem. A karjában vagyok; ott, ahol a legjobb nekem. Ez több
mint kellemes így.
Elégedetten felsóhajtok, míg ő annak szenteli a fürdés idejét, hogy magához
szorítson, hozzám simuljon, érezze a testemet. Lágy dallamot dúdol. Ez már
kezd ismerős lenni. Tudom, mikor fog levegőt venni, mikor változik meg a
dallam, és mikor tart egy kis szünetet, hogy csókot nyomjon a fejem búbjára.
Arcom nedves mellkasán pihen, és lassan körözök ujjbegyemmel a mellbimbója
körül, nézem csupasz bőrét.
A „nyugodt” és „ellazult” szavak sem fejezik ki megfelelően a lelkiállapotomat.
Ezek azok a pillanatok, amikor úgy érzem, hogy az igazi Miller Hartot látom, nem
azt az embert, aki elegáns háromrészes öltönyök és közönyös álarc mögé rejtőzik.
A komoly Miller Hartot, az úriembernek álcázott férfit, aki elrejti belső szépségét
a világ elől, s aki mindenáron el akar utasítani mindenféle barátságos közeledést,
vagy épp zavarba ejti az embereket tökéletes modorával, amelyet olyan
fensőbbségességgel tálal, hogy már nem tűnik jó modornak.
– Mesélj a családodról – töröm meg a csendet, és szinte biztos vagyok benne,
hogy lerázza a kérdést.
– Nincs családom – suttogja egyszerűen, halkan, és újra megcsókolja a fejem
búbját, miközben a mellkasán ráncolom a homlokomat.
– Egyáltalán semmilyen? – Próbálok nem hitetlenkedőnek tűnni, de kudarcot
vallok. Tulajdonképpen nekem sincs családom, csak a nagyi, de egyetlen
családtag értéke is… felbecsülhetetlen.
– Csak én vagyok egyedül – feleli, felkeltve együttérzésemet. Belegondolok abba a
magányosságba, amit ez sugall.
– Csak te?
– Fogalmazhatsz bárhogy, Livy. Akkor is magam vagyok.
– Senkid sincs?
A fejem megemelkedik, majd lesüllyed, amikor felsóhajt.
– Ez már a harmadik ugyanolyan kérdés. Szeretnél negyediket is? – kérdezi
szelíden. Nem mutat se csüggedést, se türelmetlenséget, bár úgy sejtem,
hogy a negyedik után már másképp lenne.
Nem is olyan nehéz hinni neki, hisz nekem is elég szűk körű a családom, de
legalább van valakim. És ott van Gregory is, meg George, bár ők már nem vér
szerintiek. Az egy is több a semminél, ráadásul történelmi darab.
– Egy eleven lélek se? – Már össze is rezzenek, ahogy ez kiszalad a számon,
és azonnal elnézést is kérek. – Bocsánat.
– Nem kell bocsánatot kérned.
– De tényleg senki?
– Öt. – Derű bujkál a hangjában, és remélve, hogy mosolyogni látom majd,
elemelkedem a mellkasától, de csak a szokásos szenvtelen, noha vizes
szépséget látom.
– Bocsánat – mosolygom.
– Megbocsátva. – Áthelyez a kád másik végébe, és a hátamra fektet.
Széthúzza a combomat és betérdel közéjük, aztán felemeli az egyik lábamat,
míg a sarkam a mellkasán nem nyugszik. Kicsi lábfejem szinte elvész a
mellkasa széles mezején, és még kisebbnek tűnik, amikor hatalmas kezével
simogatni kezdi, miközben elgondolkodva néz.
– Mi az? – Hangom csupán erőtlen pihegés kék tekintetének átható
sugarában. Miller Hartnak minden pórusából árad a szenvedély, de a
szeméből a legjobban. Reménykedem, hogy ez kizárólag nekem szól, de
persze hiába. Talán Miller Hart csak olyankor mutatja meg magát, és olyankor
veszi le a maszkját, amikor ott van egy nő, akit élvezhet.
– Csak arra gondoltam, hogy milyen csodásan festesz itt a kádamban –
mélázik, aztán a szájához emeli a lábfejem, és lassan, kínzóan lassan
végignyalja a lábujjamtól a bokámig, aztán végig a sípcsontomat, a
térdemet… a combomat.
A víz hullámot vet körülöttem, amikor megmozdulok, és tenyerem a kád
széléhez ér, majd megcsúszik a fényes porcelánon. Bőröm langyos a víz
melegétől és a gőztől, de amikor a nyelve hozzám ér, egyenesen lángra
lobbanok. Némán kapkodok levegő után. Lehunyom a szemem, és készülök a
kényeztetésre, s amikor elér oda, ahol a combom a víz alá merül, a derekam
mögé csúsztatja a kezét és könnyedén megemel, fel a szájához, minek
következtében meg kell kapaszkodnom, ha nem akarok a víz alá kerülni.
Megtalálom kezemmel a kád peremét, és amennyire tudom, megmarkolom,
miközben elindulok a gyönyör birodalmába – oda, ahol vadul hullámzik a
szenvedély és egyre mélyebbre süllyedek Miller Hart különös világába.
Óvatosan harapdálja a csiklómat. A harapások után könnyed nyalintások
következnek. Kínoz a kéjjel. De amikor lassan belém csúsztatja két ujját, és
közben folytatja a harapdálást és nyalást, elveszítek minden reményt, hogy
megőrizhetjük az eddigi csendes békességet, ami körülvett minket.
Felnyögök és megfeszítem a hátam. A kapaszkodó kezem izmai azonnal
megfájdulnak, a hasizmaim megfeszülnek. Fokozódó elragadtatásom csak
bátorítja, döfködő ujjai tartják a ritmust, de mozgásuk keményebb lesz,
határozottabb.
– Nem tudom, hogy csinálod ezt velem – motyogom a sötétségbe, és lassan
dobálom a fejem jobbra-balra.
– Mit? – suttogja, és hideg fuvallat csapja meg lüktető csiklómat, a lehelete
hidege. Megborzongok.
– Ezt – zihálom, és kétségbeesetten kapaszkodom a kád szélébe, aztán
feljajdulok, amikor egy sor harapással, körkörös nyelvmozdulattal sújt,
miközben határozottan mozognak bennem az ujjai. – Meg ezt. – A testemet
megrázó görcsös rándulások kikészítik az izmaimat, pedig próbálok aránylag
mozdulatlan maradni.
Felnyílik a szemem és hagyom, hogy a látásom kitisztuljon, amíg újra
elhomályosul attól, amit látok: leírhatatlan tökéletességtől. Olyan tiszta
tekintetet, amit csak akkor tapasztalok, amikor kényeztet, sötét hajat, amely
nem túl hosszú, a fül mögül kikandikáló tincseket.
Az én hevességemmel ellentétben ő higgadt, nyugodt és összeszedett, és egy
pillanatra sem hagyja abba a mozdulatokat, amelyekkel akkora örömhöz
juttat.
– Mármint arra gondolsz, hogyha ez örökké tartana – mormogja –, akkor
sosem kéne más.
Bólintok, remélve, hogy valóban ezt gondolja, és nem csak azt próbálja
kitalálni, hogy én mit gondolok.
Nem erősít meg szavakkal, inkább a combom közti sajgó idegvégződésekkel
foglalkozik. Belém temeti az arcát, és felfelé néző pillantása a legérzékibb
látvány, amiben valaha is részem lehet. Mégis muszáj lehunynom a szemem,
miközben a közelgő robbanásra készülök.
– Ne hagyd abba – lehelem, még több eszelős, kínzó gyönyörért könyörögve.
Hirtelen megmozdul, a víz vad hullámot vet. Rám csúszik, és a számra tapad,
nyelve kéjes ujjaival szinkronban mozog, hüvelykje lüktető csiklóm körül
köröz.
Elkapom vizes vállát, kapaszkodom az életemért. Csak az ő ereje tart vissza a
vízbe csúszástól. Teljesen fel vagyok pörögve, de Miller nem esik ki a
ritmusból, hiába nyöszörgök kétségbeesetten.
Aztán bekövetkezik.
A robbanás.
Milliónyi fénycsóva izzik fel bennem, elszakadok a szájától, és a nyakába
temetem az arcom, miközben a testem próbálja kezelni a vakító gyönyört.
Miller nyugodtan várja, hogy remegésem csillapodjon. Nem mozdul, csak az
ujjai köröznek tovább mélyen bennem, és a hüvelykje könnyedén pihen
reszkető csiklómon, enyhítve az éles lüktetést.
– Azt hittem, hogy nekem kell feszültségmentesítenem téged – nyögöm, de
nem engedem el; nem, nem, soha.
– Megtetted, Livy.
– De hát te kényeztettél.
– Igen, egy kicsit, de te meg hagytad, hogy melletted legyek. – Felül és
magával húz, az ölébe. Elrendezgeti a hajam súlyos, vizes tömegét, és
megfogja a felkaromat. – Annyira gyönyörű vagy.
Érzem, hogy felizzik a bőröm. Kissé zavartan sütöm le a szemem.
– Ez bók volt, Livy – suttogja, és maga felé emeli az arcom.
– Köszönöm.
Halványan elmosolyodik, és a derekamra teszi a kezét, tekintete
végigvándorol a testem látható részén. Lassan a mellemhez hajol és
gyengéden megcsókolja, aztán ujjaival végigvándorol az egész testemen,
olyan könnyedén, hogy időnként alig érzem. Mély levegőket vesz, és lassan
engedi ki őket, feje kissé oldalra billen.
– Valahányszor hozzád érek – suttogja –, úgy érzem, hogy nagyon-nagyon
vigyáznom kell.
– Miért? – kérdezem, kissé meglepetten.
Újabb mély levegőt szív be, aztán rám néz, és lassan pislog.
– Mert félek, hogy bármelyik pillanatban porrá omolhatsz.
A vallomásától eláll a szavam.
– Nem fogok porrá omlani.
– Bármikor megtörténhet – mormogja. – Mit tehetnék? – Az arcomat
fürkészi, és megint csak komolyságot, talán egy kis félelmet látok rajta.
Bűntudatom van, amiért titokban örülök a kijelentésének. Ő is elveszett,
akárcsak én. Tetszik a bizonytalansága, és szorosan magamhoz ölelem.
Átfogom a nyakát a karommal, a derekát a lábammal, mintha próbálnék
biztonságot önteni belé.
– Csak akkor megyek el, ha te elküldesz – felelem, mert úgy sejtem, hogy erre
gondol. Porrá csak nem válok.
– Van valami, amit szeretnék megosztani veled.
– Mit? – kérdezem, de maradok ott, ahol vagyok: a nyakába bújva.
– Zuhanyozzunk le, és megmutatom. – A nyaka mögé nyúl és elhúzza a
kezem; a komfortzónám hirtelen romlik. – Te leszel az első.
– Az első?
– Az első, aki látja. – Megfordít, egyúttal kíváncsi arcomat is elfordítva.
– Látja?
Az álla a vállamon nyugszik.
– Imádom a kíváncsiságodat.
– Te teszel kíváncsivá – nyomom rá az arcom a szájához. – Mit akarsz
mutatni?
– Majd meglátod – incselkedik, és elenged.
Megfordulok és szembenézek vele. Lehajtja és besamponozza a fejét, aztán
leöblíti, és balzsamot ken rá.
Én kényelembe helyezem magam és nézem.
– Te használsz hajbalzsamot?
Megáll a keze és alaposan szemügyre vesz, mielőtt megszólal.
– Nagyon rakoncátlan a hajam.
– Az enyém is.
– Akkor, gondolom, átérzed a problémámat. – Leöblíti rakoncátlan fürtjeit,
én pedig vigyorgok, mint egy idió-ta. Zavarba hoztam.
Amikor felmerül, még mindig vigyorgok, ő pedig a szemét forgatja, aztán
kiemelkedik a habokból, és a tekintetem is vele emelkedik, amíg fel nem áll
teljesen. Bámulom vizes, meztelen tökéletességét.
– Magadra hagylak, hogy megmoshasd rakoncátlan sörényed – nem
mosolyog, de tudom, hogy legszívesebben azt tenné.
– Köszönöm, jó uram. – Tovább nézem, miközben kilép a kádból. A farizmai
látványosan mozognak közben. – Jó piskóták – mondom magamban halkan,
és a habok közé ereszkedem.
Lassan hátrafordul, és oldalra hajtja a fejét.
– Kérlek, ne vedd át a nagymamád szavajárását.
Elvörösödöm, és mivel sehová nem tudok bújni a szégyenkezés elől, a víz alá
bukom.

* * *

Amikor én is végzek azzal, hogy megszelídítsem a hajamat némi


kondicionálóval, vonakodva hagyom el Miller hatalmas fürdőjének meleg
légkörét, hogy megszáradjak. Leeresztettem a kádat, kimostam a
habmaradványokat és rendet tettem, mielőtt kijöttem volna a hálószobába.
Az ágyon fekete bokszert és szürke pólót látok gondosan kiterítve. Öltözés
közben elmosolyodom. A bokszer lötyög a derekamon, a póló pedig majdnem
a térdemig ér, de Miller-illatúak, úgyhogy elviselem, hogy tartani kell a
bokszer tetejét, miközben a keresésére indulok.
A konyhában találom. Lélegzetelállítóan néz ki a saját bokszerjában és
pólójában, Ritkaság Millert a tökéletes öltönyei nélkül látni, de szeretem ezt a
lazább öltözékkel járó lazább stílust. Kezd némi ellenszenv kialakulni bennem
az öltönyök iránt. Álruhák ezek, amelyek mögé elbújik.
– Összeöltöztünk – rántok egyet a bokszeron.
– Valóban. – Odajön hozzám és végighúzza az ujját nedves fürtjeimen, aztán
az orrához emeli a kezét és beszívja az illatot.
– Fel kéne hívnom a nagyimat – mondom. Lehunyom a szemem és magamba
szívom a közelségét – az illatát, a melegét… mindenét. – Nem szeretném, ha
aggódna.
Elenged, és elrendezgeti a hajamat. Elgondolkodva néz rám.
– Jól vagy? – érdeklődöm.
– Igen, elnézést – rázza fel magát az álmodozásból. – Csak azon tűnődtem,
hogy mennyire jól nézel ki a ruháimban.
– Egy kicsit nagyok – pillantok le a túlméretezett holmikra.
– Tökéletesen állnak rajtad. Hívd a nagymamádat.
Amikor végeztem a nagyi megnyugtatásával, könnyedén elkapja a tarkómat és
odatol a dokkolóhoz, ahol az iPhone-ját tartja. Megnyom néhány gombot,
aztán szó nélkül kivisz a konyhából. A The xx Angelse szólal meg, lágyan és
hipnotikusan a háttérben a beépített hangszórókból. Elmegyünk Miller
szobája mellett és balra fordulunk, aztán kinyit egy ajtót, és óvatosan
betuszkol egy nagy szobába.
– Tyűha! – lelkendezem, és megtorpanok a küszöbön. – Nahát!
– Gyere be – biztat, és felpöccint egy kapcsolót, amely erős fénnyel árasztja
el a szobát. Eltakarom a szemem, és pár pillanatig nem látok, amíg a szemem
nem alkalmazkodik.
Amikor végre abba tudom hagyni a pislogást, leeresztem az egyik kezem, a
másikkal a bokszert tartom, és elhűlve nézek körül. Le vagyok nyűgözve. A
mennyországba kerültem… Elképesztő.
Miller felé fordulok és zavartan pillantok rá.
– Ez a tiéd?
Mintha zavarban lenne kissé, amikor megvonja a vállát.
– Ez itt az én lakásom, úgyhogy gondolom, igen.
Lassan körbefordulok és próbálom megemészteni a látványt. A falak tele
vannak, a padló is, és a polcok is. Több tucat, talán több száz kép, mind az én
imádott Londonomról – épületek, tájképek.
– Te festesz?
Ott áll a hátam mögött, és kezét a vállamra teszi.
– Képtelen vagy bármit is mondani úgy, hogy az ne hangozzon kérdésnek? –
A fülembe kap, amitől normális esetben elalélnék, de most mással vagyok
elfoglalva. Ez nem lehet igaz.
– Ezt mind te csináltad? – mutatok körbe a szobán, és újra végignézek az
egészen.
– Újabb kérdés. – Ezúttal az arcomba harap bele gyengéden. – Ez volt a
szokásom előtted.
– Ez nem szokás, ez hobbi. – Megint szemügyre veszem a képeket a falon, és
arra gondolok, hogy ez a csoda még hobbinak is túl jó. Ennek galériában
lenne a helye.
– Nos, most már te vagy a hobbim.
Hirtelen belém hasít egy gondolat. Kitépem magam Miller kezéből, és
kiszaladok a nappaliba, aztán megállok a falon lógó egyik vászon előtt. A
London Eye-t ábrázolja, elmosódottan, mégis tisztán.
– Ezt is te csináltad? – Már megint kérdésekben beszélek. – Elnézést.
Bal felől közelít, aztán megáll mellettem, és megtekinti saját művét.
– Én.
– És azt? – mutatok a szemközti falra, ahol a London Bridge terpeszkedik.
Közben továbbra is tartanom kell az átkozott bokszert.
– Igen – feleli, mire mozdulok és indulok vissza a műterembe. Ezúttal beljebb
megyek, jobban belemerülök Miller művészetébe.
Öt festőállványt számolok össze, mindegyiken vászon, félig kész
festményekkel. Az oldalsó fal mentén végigfutó asztalon ecsetekkel teli
poharak, a világ minden színében pompázó festékek, és mindenfelé
fényképek, némelyik parafa táblára tűzve a falon a képek közt. Öreg, roskatag
dívány áll a padlótól mennyezetig érő ablak előtt, az üveggel szemben, hogy
le lehessen ülni csodálni a várost, amely majdnem annyira szép, mint a
festmények körülöttem. Tipikus műterem… és tökéletesen ellentmond
mindennek, ami Miller Hart.
Csupa szín, de az még meglepőbb, hogy szörnyen rendetlen. Mintha
transzba estem volna, olyan Alice Csodaországban-érzés fog el, és ostoba
kíváncsiságrohamban kezdek el mindent közelebbről is megvizsgálni, hogy
lássam, van-e mégis valami rendszer a káoszban. Nem úgy tűnik; minden
teljesen véletlenszerűnek látszik, de a biztonság kedvéért odamegyek az
asztalhoz és felemelek egy ecsetes poharat, aztán megforgatom a kezemben.
Utána csak úgy leteszem, és figyelem Miller reakcióját.
Nem rándul össze, nem néz úgy a pohárra, mintha harapna, és nem jön oda,
hogy megigazítsa. Csak érdeklődve néz engem, és néhány pillanat múlva
elmosolyodom. A döbbenetem örömmé változott, mert ebben a szobában
egy más embert látok. Már-már emberivé válik. Előttem a festésben fejezte
ki magát, és így vezette le a stresszt, és itt nem számított, hogy az élet
minden más területén szuper precíznek kellett lennie, mert itt a káosz
uralkodik.
– Imádom – jegyzem meg, és lassan megint körülnézek, még Miller szépsége
sem tart vissza. – Egyszerűen imádom.
– Tudtam, hogy így lesz.
Hirtelen megint sötét lesz, csak London éjszakai fényei ömlenek be az
ablakon, és Miller odajön. Megfogja a kezem és az ablak előtti szófához vezet.
Leül és int, hogy üljek mellé.
– Sokszor alszom el itt – mondja vágyakozón, és közelebb húz magához. –
Valósággal hipnotikus, nem igaz?
– Hihetetlen – helyeslek, de jobban lenyűgöz mindaz, ami mögöttünk van. –
Mindig is festettél?
– Hol igen, hol nem.
– Csak tájakat és épületeket?
– Főként.
– Nagyon tehetséges vagy – mondom halkan, és magam alá húzom a lábam. –
Ki kellene állítanod a képeidet.
Nevet kicsit, és ránézek. Bosszant, hogy mindig olyankor csinálja, amikor
nem látom. Már nem nevet, de legalább mosolyog. Ez is elég.
– Livy, ez csak hobbi. Ott a klub meg a rengeteg stressz. Ha egy hobbiból
valami mást csinálok, akkor az is stresszessé válik.
A homlokomat ráncolom, nem értem a logikáját, de remélem, hogy ez az
elmélet rám nem érvényes. Elvégre hobbi vagyok.
– Ez bók volt – vonom fel a szemöldököm, mire megint elmosolyodik, és
csillogni kezd a szeme.
– Akkor elnézést – csókol meg gyengéden, és visszadug a hóna alá. –
Köszönöm.
– Szívesen – felelem, és testem szinte beleolvad az övébe, és kezem bekúszik
a pólója alá. Ez az a Miller Hart, akit igaziból imádok – a laza, gondtalan,
megnyíló férfi. Kényelmesen elhelyezkedem a karja alatt, élvezem gyengéd
csókjait a fejemen, és simogatásait a karomon. De aztán megmozdít, a
hátamra fektet. A szófán heverek, fejem az ölében. Elsimítja a hajat az
arcomból, aztán néz egy kicsit, majd felsóhajt és hátrahajtja a fejét. Tovább
simogat, miközben a mennyezetet bámulja, miközben a zene vágyakozó
hangjai felénk szállnak a békés levegőben. Minden csodálatos – a nyugalom
kiüríti az elmémet, és Miller érintése lustán súrolja a szám. De aztán a
konyhában megszólaló telefon véget vet az idillnek.
– Elnézést. – Kimászik alólam és kimegy, én pedig ott maradok a
keserűségemmel, és már a látványt sem tudom élvezni, úgyhogy inkább
kimegyek utána.
Amikor belépek a konyhába, éppen kiveszi az iPhone-t a dokkolóból, és ezzel
véget vet a szép háttérzenének.
– Miller Hart – szól bele a készülékbe, és kifelé indul a konyhából.
Nem akarok utána menni, amíg telefonál, mert ezt nyilván modortalanságnak
tartaná, úgyhogy leülök az üres asztalhoz és a gyűrűmet babrálom. Várom,
hogy visszamenjünk a műteremhez.
Amikor Miller visszajön, még mindig telefonál. Céltudatosan odamegy a
fiókokhoz és kihúzza a legfelsőt, és kivesz egy bőrkötéses határidőnaplót,
amiben lapozgatni kezd.
– Igen, valóban rövid a határidő, de mint már mondtam, nem lesz probléma.
– Tollat is kerít a fiókból, és írni kezd a naplóba. – Már alig várom. – Leteszi a
telefont és gyorsan becsukja a könyvet, aztán visszateszi a fiókba. Egyáltalán
nem úgy fest, mint aki bármit is várna.
Néhány pillanat eltelik még, mire felém fordul, és ekkor azonnal látom, hogy
nem örül, bár az arca semmit sem árul el.
– Hazaviszlek.
Kiegyenesedem ültömben.
– Most? – kérdezem bosszúsan.
– Igen. Ne haragudj. – Kimegy a konyhából. – Váratlan tárgyalás a klubban –
morogja, és már ott sincs.
Feldúltan, bosszúsan és sebzetten fordulok vissza az üres asztalhoz, de aztán
a kíváncsiság talpra állít, és mielőtt meggondolhatnám magam, már ott is
vagyok a fiókoknál, és kinyitom a legfelsőt. A bőrkötéses határidőnapló a jobb
felső sarokban pihen, és szinte kínálja magát, hogy belenézzek. Felmérem a
pontos helyét, aztán kiveszem és a vállam fölött hátrasandítok. Nem lenne
szabad ezt csinálnom. Leskelődöm, amikor semmi jogom hozzá… de nem
tehetek róla. Átkozott kíváncsiság! És átkozott Miller Hart, aki kihozza
belőlem.
Átpörgetem a lapokat és látok mindenféle bejegyzést, de mivel tudom, hogy
Miller bármelyik pillanatban rajtakaphat, gyorsan a végére lapozok, a mai
naphoz. És ott is van, tökéletes kézírással, az új bejegyzés.

Quaglino’s 9.00
C.
Fekete öltöny. Fekete nyakkendő.

A homlokomat ráncolom és ugrom egyet, mert ajtócsapódást hallok.


Pánikszerűen, dobogó szívvel próbálom a könyvet pontosan a megfelelő
helyre visszatenni. Nincs túl sok időm. Az asztalhoz rohanok és visszaülök,
aztán próbálom palástolni remegésemet, és igyekszem normálisan viselkedni.
C.? Cassie?
– A ruháid az ágyon vannak.
Hátrafordulok és meglátom Millert, egy szál bokszeralsóban, de a
gondolataim túlságosan kuszák ahhoz, hogy értékeljem a látványt.
– Köszönöm.
– Szívesen – feleli, és megint ott hagy. – Gyerünk-gyerünk!
Itt valami nem stimmel. Visszaváltozott a maszkos úriemberré, aki visszafogott
és hivatalos, és ez valóságos sértés az együtt töltött meghitt pillanatok, de
főként az elmúlt néhány nap után. Megosztott velem valami nagyon
különlegeset, most pedig megint úgy bánik velem, mintha valami üzleti ügy
lennék. Vagy kurva. Elrémisztenek a saját gondolataim. Mi az a Quaglino’s, és
miért hazudott róla? Bizonytalanság és bizalmatlanság kínoz, és nem tudom
megakadályozni az agyamat abban, hogy elkalandozzon.
Keresni kezdem a telefonomat, és fohászkodom, hogy ne legyen lemerülve.
Két nem fogadott hívásom volt… Luke-tól. Felhívott? De miért? Nem
válaszolt az üzenetemre, már napok óta. De most nincs időm ezen
gondolkodni. Kitörlöm a hívásokat, és rámegyek a Google-ra. Beütöm, hogy
„Quaglino’s”, és közben indulok vissza a konyhába. Amikor megtalálom, amit
keresek, nem nagyon tetszik, amit látok: menő étterem Mayfairben,
koktélbárral. Még nyugtalanabb leszek, amikor Miller fekete öltönyben, fekete
nyakkendőben belép a szobába.
– Livy, indulnom kell – mondja kurtán. Belenéz a tükörbe, és igazgatni kezdi
a nyakkendőjét. Eleve tökéletesen állt.
Otthagyom tökéletesedni, és átmegyek a szobájába. Felkapom a farmeromat
és a Converse-t. Gyanakszom, pedig eddig sosem gyanakodtam, mert nem
volt semmi, amire lehetett volna. Nem tetszik az egész.
– Készen vagy?
Felnézek és keserűen nyugtázom, mennyire klasszul fest. Mindig jól néz ki,
de háromrészes fekete öltönyt felvenni egy megbeszéléshez a klubban…
– Persze – mormogom.
– Jól vagy? – fogja meg a szokásos mozdulattal a nyakam, és kivisz a
szobából.
– Veled megyek – mondom ellentmondást nem tűrőn.
– Olivia, halálra unnád magad. – Cseppet sem ijeszti meg a követelőzésem.
– Nem unnám.
– Hidd el, hogy igen. – Odahajol és megcsókolja a homlokom. – Teljesen
kikészülnél, mire végzek. Azért kellesz, hogy megnyugtass, úgyhogy inkább
hazaviszlek most, és majd este megint együtt leszünk.
– Itt is megvárhatlak.
– Nem, szedj össze pár ruhát, és reggel egyenesen elviszlek munkába.
Fortyogok magamban.
– És mikorra végzel?
– Fogalmam sincs. Majd hívlak.
Feladom, és hagyom, hogy letoljon a lépcsőn, egészen a föld alatti parkolóig.
Gyilkos csend uralkodik a hazaúton, és amikor beállunk a házunk elé,
kikapcsolja magát, és felém fordul.
– Zaklatott vagy – jegyzi meg, és hüvelykujjával végigsimít az arcomon. – De
muszáj dolgoznom, Livy.
– Nem vagyok zaklatott – ellenkezem, pedig jól látható, hogy igenis az
vagyok, bár egészen más okból, mint azt Miller gondolja.
– Hadd legyen erről más a véleményem.
– Majd később beszélünk.
– Ahogy akarod. – Áthajol hozzám és kissé felfrissíti bennem azt, hogy
miben nem lesz részem a következő órákban. Nem sokat javít a
hangulatomon.
Kiszállok és elindulok a házunk felé. Jár az agyam. Kinyitom az ajtót, majd
bentről gyorsan becsukom magam mögött. Ahogyan előre sejtettem, nagyi
már ott áll a lépcső aljánál, arcán hatalmas mosollyal.
– Jól érezted magad? – érdeklődik. – Mármint hogy Millerrel.
– Remekül – próbálom viszonozni a mosolyt, de a gyanakvás és a nyugtalanság
megbénít. Ha munkáról van szó, akkor miért egy puccos étteremben van a
találkozó?
– Azt hittem, éjszakára is maradsz.
– Megint elmegyek bulizni – bököm ki. A tudatalattim máris meghozta a
döntést helyettem.
– Millerrel? – kérdezi a nagyi reménykedve.
– Igen – felelem. A nagyi lelkesedése most fájdalmasan mar a szívembe.
HUSZONHARMADIK FEJEZET

Olyan elegánsan libbenek ki a taxiból, ahogyan csak tudok, és ahogy Gregory


tanított. Nem nagyon tudtam, mit vegyek fel, de a Google információi alapján
a Quaglino’s nem az a hely, ahová Converse-t szoktak felvenni, és ahová
asztalfoglalás nélkül érkeznek, de nem szándékozom enni. A koktélbárba
tartok.
A beengedő ember biccent, és kinyitja a nagy üvegajtót a Q alakú, roppant
kilinccsel.
– Jó estét.
– Helló – húzom ki magam és elmegyek mellette, aztán lesimítom a rövid,
kék selyemruhát, amit Gregory vetetett meg velem. Millernek nem tetszett a
múltkori hajam és a sminkem, de arra határozottan emlékszem, hogy a ruhát
dicsérte. Természetesen hullámos frizurámmal és alig látható sminkemmel
biztosan nem lenne baja. Ha azzal a nővel van, akkor remélem, hogy rájön a
fuldoklás, ha rám néz.
Kissé fennakad a szemem, amikor elindulok lefelé; új testszínű tűsarkúm
nyomja a lábujjaimat. A hosztesz ragyogóan rám mosolyog.
– Jó estét, hölgyem.
– Helló – felelem, a semmiből merített magabiztossággal, mintha naponta
járnék ilyen helyekre.
– Milyen névre szól a foglalása? – pillant a lány a listájára.
– Csak leülnék a bárba egy koktélra, amíg megjön a partnerem – felelem
folyékonyan, önmagamat is meglepve.
– Hogyne, hölgyem. Erre parancsoljon – int a bár felé, és elindul előttem.
Amikor kibukkanunk egy sarok mögül, alig tudom megállni, hogy hallhatóan
fel ne sikkantsak.
Márvány lépcsősor tárul elénk, fényes arany korláttal, összekapcsolódó Q
betűkből álló rácsozattal mindkét oldalon. A lépcső hatalmas étterembe vezet,
ami csupa fény és levegő, fantasztikus üvegezett mennyezettel, amely
egészen az étkezőhelyiség közepéig nyúlik. Hétfő estéhez képest elég sokan
vannak, minden asztalnál jókedvűen csevegő emberek. Megkönnyebbülök,
amikor látom, hogy a koktélbár ezen a szinten van. Az üvegpadlón át jól
lelátni az étterembe. Körbenézek, minden sarkot végigfürkészek, de sehol
sem látom Millert. Vajon elhibáztam valamit?
– Ajánlhatom esetleg a cseresznyés-narancsos Bellinit? – kérdezi a hosztesz,
és az egyik bárszékre mutat.
Inkább egy másik széket választok a bár hátulja felé, ahonnan jobb a rálátás
az alsó szintre.
– Köszönöm. Lehet, hogy kipróbálom – mosolygok, és azon tűnődöm, hogy
meg tudom-e úszni egy pohár vízzel egy ilyen helyen, ilyen ruhában.
A lány bólint, és otthagy a pultossal, aki mosolyogva nyújtja át a koktéllapot.
– A levendulás-licsis martini sokkal jobb.
– Köszönöm – viszonzom a mosolyát, és máris sokkal jobban érzem magam
így, hogy a cipőm helyett a bárszék támaszt.
Keresztbe vetem a lábamat, és kihúzom magam, aztán elkezdem böngészni az
itallapot. Látom, hogy a pultos ajánlatában London száraz gin is van, ami
azonnal kizárja a lehetőségek közül. Elmosolyodom, amikor eszembe jut,
hogy a nagyapa örökké veszekedett a nagyival a ginivás miatt. Mindig azt
mondogatta, hogy ha magadra akarsz uszítani egy nőt, itass vele gint. A
mosoly azonban lehervad az arcomról, mert eszembe jut a legutóbbi alkalom,
amikor gint ittam.
A cseresznyés-narancsos Belliniben pezsgő van, úgyhogy ez a befutó.
Felpillantok a várakozó pultosra.
– Köszönöm, de mégis a Bellinit kérem.
– Próba, szerencse – kacsint rám, és készíteni kezdi az italt, én pedig
hátrafordulok a széken, és egyesével végignézek az asztalokon, szemügyre
veszem az arcokat és a tarkókat. Őrület az egész. Ezer ember közül is
kiszúrnám Millert, akár egy Trafalgar téri flash mobban is. Nincs itt.
– Hölgyem – szól a pultos, mire visszafordulok. Mentával és maraszkinó
cseresznyével díszített keskeny poharat kapok.
– Köszönöm. – Óvatosan elveszem az italt, és még óvatosabban
belekortyolok, a pultos figyelő tekintete alatt. – Kitűnő – mosolyodom el
jóindulatúan, és a fickó megint rám kacsint, aztán elmegy, hogy kiszolgáljon
egy párocskát a pult másik végénél.
A pult felé fordulva iszogatom a remek koktélt, és közben azon töprengek, hogy
mi a fenét fogok csinálni. A találkozó kilencre volt beírva. Biztos, hogy még itt
van? És mintha a telefonom gondolatolvasó lenne, csörögni kezd a táskámban.
Pánik fog el, gyorsan leteszem a poharat és kotorászni kezdek a táskámban.
Aztán Miller nevét pillantom meg a kijelzőn. A vállamat a fülemig húzom, és
minden elképzelhető izmom megfeszül, miközben felveszem.
– Helló!
– Hamarosan végzek. Egy óra múlva ott vagyok.
Megkönnyebbülten omlok a pultra. Egy órán belül hazavonszolhatom
túlpörgött agyamat és túlöltözött testemet. Megúsztam, és eléggé hülyének
érzem magam.
– Oké. – lehelem, fogom az italomat, és mohón belekortyolok. Talán rossz
napot néztem a könyvében. Amennyire kapkodtam, könnyen elképzelhető.
– Nagy a zaj. Hol vagy?
– Csak a tévé – nyögöm ki. – A nagyi kezd nagyothallani.
– Azt hallom – feleli szárazon. – Készen állsz arra, hogy levetkőztess, édes
kislány?
Elmosolyodom.
– Nagyon is.
– Örülök, hogy ezt megbeszéltük. Egy óra múlva legyél készen – leteszi, én
pedig álmatagon és szerelmesen felsóhajtok, és gyorsan ledöntöm a maradék
Bellinit.
Odaintem a pultost.
– A számlát, legyen szíves.
– Csak ez az egy lesz? – bök fejével az üres pohár felé.
– Találkozóm van valakivel.
– Nagy kár – tolja elém a kis fekete tálcát a számlával. Mosolyogva nyújtok át
egy húszast. – Legyen szép estéje, hölgyem.
– Köszönöm. – Elegánsan felállok és megfordulok. A kijárat felé indulok, és
remélem, hogy gyorsan kapok majd taxit.
Alig teszek meg két lépést, amikor meg kell állnom. A gyomrom összeszorul,
a bőröm kihűl, és minden egyes szőrszálam felmered. Miller mégis itt van.
Méghozzá vele. Cassie-vel. A nő épp most dől hátra a széken, háttal nekem,
de Miller arcát szemből látom, és noha kifejezéstelen, mint mindig, világosan
érzékelem rajta az unalmat. Cassie eleven, vadul gesztikulál, hátraveti a fejét,
nevetgél és dönti magába a pezsgőt. A haja szoros kontyba fogva a tarkóján,
és fekete szaténkölteményt visel – nem épp üzleti megbeszélésre valót. Az
asztalon osztriga. És Cassie folyamatosan tapogatja Millert.
– Mégis iszik még egyet? – érdeklődik a pultos, de nem felelek. Milleren
tartom a szemem és hátrálni kezdek, amíg a fenekem a széknek nem ütközik.
Ekkor lassan felemelkedem.
– Igen. Legyen szíves – mormogom, és a pultra teszem a táskámat. Nem
tudom elképzelni, hogy nem vettem észre. Az asztaluk ott van alattam,
tökéletesen jól látható helyen. Talán a túlzott igyekezet vakított el.
Gondolkodni kezdek, hogy mi legyen a következő lépésem. Érzem, hogy a
gyomromban forrni kezd a düh.
Elfogadom az újabb Bellinit, aztán megkeresem a telefonomat, benyomom
Miller számát, és higgadtan a fülemhez emelem a készüléket. Kicseng. Látom,
hogy mocorogni kezd a székén, és mentegetőzve feltartja egy ujját Cassie
felé, de amikor a kijelzőre pillant, semmiféle meglepetés nem látszik rajta a
nevem láttán. Visszadugja a zsebébe a telefont, és a fejét csóválja. Ezzel a
gesztussal arra akar utalni, hogy a hívás nem fontos. Ez csak fokozza a
sértettségemet, de még inkább a dühömet.
Visszadobom a telefont a táskámba, és a pultoshoz fordulok:
– Kimegyek a mosdóba.
– Odalent találja. Addig vigyázok a poharára.
– Köszönöm. – Jó nagy, önbizalom-növelő levegőt veszek, és elindulok a
lépcső felé, majd amikor odaérek, jól megmarkolom az arany korlátot, és
fohászkodom a lépcső istenéhez, hogy ne csináljak magamból komplett
hülyét, és ne guruljak le. Reszketek, mint a nyárfalevél, de magabiztosnak és
összeszedettnek kell látszanom. Hogy a fenébe keveredhettem ilyen
szörnyűségbe?
Úgy, hogy belekevertem magamat. Pontosan úgy.
Lépéseim precízek és kimértek, a csípőm csábítón ring. Túlságosan is
könnyen megy. A férfiak figyelnek. Egy ilyen lépcsőn lemenni olyan, mint
szétválasztani a tengert. Egyedül vagyok, és szándékosan magamra vonom a
figyelmet. Nem nézek semerre, csak a szívem emberére, és szuggerálom,
hogy nézzen fel és vegyen észre. De ő Cassie-t hallgatja, bólogat, néha mond
valamit. Persze leginkább a skót whiskyjét iszogatja. Szinte megbénít a tudat,
hogy egy másik nő nézi közelről, ahogyan ajka a pohár szélére tapad.
Gyorsan lefelé fordítom a tekintetem, amikor a lépcső felé pillant. Meglátott,
ebben biztos vagyok. Érzem a jeges kék szempár perzselését a bőrömön, de
nem állok meg, és amikor a mosdókhoz érek, hátranézek. Jön utánam.
Megmondtam előre, hogy elállítom a lélegzetét, és azt hiszem, sikerült. Az
arcán megannyi érzés – düh, döbbenet… aggodalom.
Bemenekülök a női mosdóba, és szemügyre veszem magam a tükörben. Nincs
mese: ziláltnak és idegesnek tűnök, és amikor a tenyeremmel végigsimítok az
arcomon, halvány csíkok támadnak a bőrömön. Próbálok életet pofozni
magamba. Ismeretlen területen járok. Fogalmam sincs, mit kezdjek a
helyzettel, de az ösztöneim mintha egészen jól elvezetnének. Már tudja, hogy
itt vagyok. Tudja, hogy tudom, hogy hazudott. Most vajon mit fog mondani?
Miután úgy döntök, hogy tényleg tudni akarom, gyorsan megmosom a kezem,
és megerősítem magam a találkozásra. Kész idegroncs vagyok, amikor
kinyitom az ajtót és kimegyek, de amikor meglátom a falnak támaszkodva,
mérgesen, elszáll az idegességem. Egyszerűen csak dühös vagyok.
Megvető pillantásaink találkoznak.
– Milyen az osztriga? – kérdezem lazán.
– Sós – feleli, és az arca lüktet a pofacsontja rángásaitól.
– Nagy kár, de én a helyedben nem aggódnék. A csajod valószínűleg túl
részeg ahhoz, hogy észrevegye.
Összeszűkül a szeme és közelebb lép.
– Nem a csajom.
– Akkor mi?
– Az üzlettársam.
Felkacagok. Leereszkedőn és durván, de nem érdekel. Az üzleti
megbeszélések nem hétfő estéken történnek a Quaglino’sban. És főleg nem
szaténestélyiben.
– Hazudtál nekem.
– Te meg kémkedtél utánam.
Ezt nem tagadhatom, úgyhogy nem is próbálkozom. Kezdenek eluralkodni rajtam
az érzelmek. Vadul áramlanak bennem, kettő helyett is, ha már Millerből
hiányoznak.
–  Csak üzlet – lép még egyet felém. Legszívesebben hátralépnék, hogy
elhúzódjam, de mintha a földbe gyökerezett volna a lábam. Az izmaim
nem engedelmeskednek.
– Nem hiszem el.
– Pedig jobban tennéd.
– Nem adtál okot arra rá, Miller. – Legyőzöm vonakodó végtagjaimat, és elmegyek
mellette. – További szép estét.
– Majd szép lesz, ha már ellazulhatok – feleli lágyan, és elkapja a tarkómat.
Nem enged elszökni. Az érintése forróságától azonnal átmelegszem…
mindenütt. – Menj szépen haza, Livy. Nemsokára érted megyek. És
beszélgetünk egyet a feszültségmentesítés előtt.
Undorral próbálom kitépni magam a kezéből. Feléje fordulok, és vad tekintettel
nézek kifejezéstelen arcába.
– Nem lesz itt semmiféle feszültségmentesítés.
– Hadd legyen ebben más a véleményem.
Összerándulok nagyképű magabiztosságától. Még soha életemben nem
pofoztam fel férfit. Ami azt illeti, senki mást sem.
Mostanáig.
Apró tenyerem átható hanggal csapódik az arcának, a csattanás visszhangzik
a zajban. A kezem ég, és a vörös foltból ítélve Miller arca is. Magamat is
megdöbbentem – kővé dermedve, hitetlenkedve bámulok.
Az állához kap, mintha helyre akarná igazítani az állkapcsát. Miller Hart nem
szokta kiadni magát, de most tagadhatatlan a meglepetése.
– Jó nagyot tudsz ütni, édes kislány.
– Nem vagyok édes kislány – szólok vissza, és otthagyom Millert, aki próbál
életet dörzsölni az arcába. Gyorsan felmegyek a lépcsőn, de nem a kijárat felé
indulok – a Bellini csábítása túl erős. A bárhoz lépek, és gyorsan lehajtom a
maradékot, aztán lecsapom a poharat, mire a pultos azonnal ott terem.
– Még egyet? – kérdezi, és már csinálja is, amikor bólintok.
– Livy! – Ugrok egyet, amikor meghallom Miller suttogó hangját a fülemben. –
Kérlek menj haza, és ott várj meg.
– Nem.
– Livy, szépen kérlek. – Van a hangjában valami kétségbeesés, amitől
kénytelen vagyok hátrafordulni hozzá a széken. Az arca kifejezéstelen, de a
tekintete könyörgő. – Hadd hozzam rendbe.
Valóban könyörög, de épp most erősítette meg szavakkal is, hogy tényleg van
valami, amit rendbe kell hozni.
– Mit kell rendbe hozni? – érdeklődöm.
– Kettőnket – felel egyetlen szóval. – Mert már nincs olyan, hogy én vagy te,
Livy. Már csak mi ketten együtt vagyunk.
– Akkor miért beszélsz mellé? Ha nincs rejtegetnivalód, akkor miért hazudsz
nekem?
Lehunyja a szemét, láthatóan próbálja megőrizni a higgadtságát, aztán lassan
mondja:
– Higgy nekem. Kizárólag üzletről van szó. – A tekintete és a hangja
mélységesen őszinte. Lehajol, és gyengéden szájon csókol. – Ne kelljen
nélküled hazamennem ma éjszaka. A karomban akarlak tartani.
– Itt megvárlak.
– Üzlet és magánélet, Livy. Ismered a szabályaimat – húz le óvatosan a
székről.
– Akkor Cassie-nél sem keverted soha az üzletet és a magánéletet?
Elborul az arca.
– Nem.
Nekem is elborul az arcom.
– Akkor miért vacsoráztatod egy elegáns étteremben? Meg az osztriga, és
azok az érintések az asztal fölött?
Mindketten összevonjuk a szemöldökünket, de mielőtt Millernek lehetősége
lenne magyarázatot adni, már ott van Cassie.
Vagy legalábbis a nő, akit Cassie-nek véltem. Nagyon szép, és fantasztikus
alakja van hátulról, sokkal idősebb – legalább tizenöt évvel. Láthatóan
jómódú, és nagyon jó hangulatban van.
– Miller, drága! – fuvolázza. Részegen lengeti a pezsgőspoharat az arcom
előtt.
– Crystal. – Rángani kezd az arca, és meglök hátulról. – Kérlek, bocsáss meg
egy pillanatra.
– Ez csak természetes – tottyan le megüresedett székemre. – Kérjek még
italt?
– Ne – feleli Miller, és taszigál tovább. C.? Crystal? Össze vagyok zavarodva,
de szerencsétlen, túlterhelt agyam nem engedi meg, hogy ezt kimondjam,
vagy kérdéseket tegyek fel.
– Ne hagyd a kis barátnődet elmenni – dorombolja, és mikor visszanézek,
rám mosolyog. Vagyis nem mosolyog: vigyorog. – Minél többen vagyunk,
annál jobb a hangulat.
Millerre pillantok, aki mintha sokkos állapotba került volna. Megszólal, de az
állkapcsa feszes, amitől a szavai meglehetősen fenyegetők:
– Megmondtam, hogy csak egy vacsora.
– Igen, igen – forgatja a szemét Crystal drámaian, és ledönti a maradék
pezsgőt. – Talán ez az édes kis teremtés az oka annak, hogy megváltozott a
menetrend?
– Semmi közöd hozzá. – Miller próbál kivonszolni a bárból, de mivel én is
épp olyan merev vagyok, mint ő, nincs könnyű dolga.
– Ez meg miről beszél, Miller? – kérdezem higgadtabban, mint amilyen belül
vagyok.
– Semmiről. Menjünk.
– Nem! – tépem ki magam a kezéből, és szembefordulok a nővel.
Láthatólag mit sem érzékel a feszültségből. Újabb pezsgőt kér a pultostól, és
átnyújt egy kártyát.
– Tessék. Szerintem nekem már nem kell. Vigyázz rá.
Gondolkodás nélkül elveszem elefántcsontszín, gravírozott kártyát, amelyen
mindössze Miller neve és telefonszáma áll.
– Ez meg mi?
Miller el akarja venni tőlem, de én gyorsabb vagyok, elhúzom előle.
– Semmi, Livy. Kérlek, add ide.
A nő nevet.
– Tedd be a gyorshívóba, aranyoskám.
– Crystal! – rivall rá Miller, mire a nő azonnal elnémul. – Ideje, hogy távozz.
A nő szeme elkerekedik. Lassan felém fordul.
– Te jó ég – leheli, és végigméri dermedt alakomat. – London leghírhedtebb
férfi eszkortja szerelembe esett?
Szavaitól minden levegő kiszáll a tüdőmből, és kissé megroggyan a lábam.
Belekapaszkodom Miller zakójába. Eszkort? Lassan megfordítom a kártyát.
„Hart Szolgáltatások”, áll rajta elegáns betűkkel.
– Fogd be, Crystal – vicsorogja Miller, és megmarkolja a kezem.
– Nem is tudta a kicsike? – nevet tovább a nő, és szánakozva pillant rám. – És
én még azt hittem, hogy ő is fizetett, mint mi, többiek. – Ledönti az új
pezsgőt, én pedig hányingerrel küszködöm. – Tekintsd magad szerencsésnek,
drágám. Egy éjszaka Miller Harttal több ezerbe fájna.
– Elég – suttogom, és a fejemet rázom. – Kérem, hagyja abba. –
Legszívesebben elfutnék, de dübörgő szívem nem hagyja, hogy az agyam
utasításai eljussanak az lábamhoz. Szédült és zavarodott vagyok.
– Livy – jelenik meg Miller lesütött szemem látóterében. Most nem az a
kifejezéstelen szépség, amihez szokva vagyok. – Részeg a nő. Kérlek, ne
hallgass rá.
– Szóval te pénzt fogadsz el szexért. – A saját szavaim fájnak. –
Végighallgattad, amikor én mindent bevallottam – az anyámról, magamról.
Úgy tettél, mintha meg lennél döbbenve, amikor te is éppen olyan vagy, mint
amilyen ő volt. Hogy is…
– Nem – rázza a fejét megingathatatlanul.
– De – ellenkezem, és mozdulatlan testem hirtelen életre kell: remegni
kezdek. – Önmagadat árulod.
– Nem, Livy.
A szemem sarkából látom, hogy Crystal lemászik a székről.
– Imádom a drámát, de van egy kövér, kopaszodó nyavalyás férjem, akinek
állnia kell majd ezt az estét.
Miller vadul feléje lendül.
– Ezt inkább tartsd meg magadnak.
A nő elmosolyodik és megdörzsöli a karját.
– Én nem pletyka vagyok, Miller.
Miller majd szétrobban, a nő pedig kisasszézik a bárból, menet közben
magára kapva a ruhatáros által feléje nyújtott szőrmebundát.
Miller előrántja a tárcáját és egy halom bankjegyet szór a pultra, aztán
megfogja a nyakamat.
– Megyünk.
Nem ellenkezem. Sokkos állapotban vagyok, hányingerrel küszködöm, cseng
a fülem. Jobbára fel sem fogom, mi történik. A lábam mozog, de mintha nem
haladnék semerre. A szívem vadul zakatol, mégis alig kapok levegőt. A
szemem nyitva van, de csak az anyámat látom.
– Livy!
Üres tekintettel nézek rá, és szomorúságot, aggodalmat, kínt látok az arcán.
– Mondd, hogy csak álmodom – mormolom halkan. Ez lenne a világ
legszörnyűbb álma, de mindaddig, amíg nem valóságos, nem érdekel. Csak
hadd ébredjek fel.
Vereség látszik az arcán, amikor megáll a hatalmas üvegajtónál. Teljesen
legyőzöttnek látszik.
– Olivia, bár mondhatnám, hogy így van.
Magához húz és vadul a melléhez szorít, de nem viszonzom az ölelését.
Teljesen zsibbadt vagyok.
– Hazamegyünk – a hóna alá húz, és kimegyünk az utcára. Gyalogolunk egy
darabig, egyikünk se szól semmit – én azért, mert fizikailag képtelen vagyok,
Miller azért, mert nem tudja, mint mondjon. A sokk talán elnémít, de az
agyam annál vadabbul dolgozik, és újraéli azokat az emlékeket, amelyeken
amúgy is túl sokat rágódtam mostanában. Anyámról. Magamról. És most
Millerről is.
Óvatosan ültet be a kocsiba, mintha attól félne, hogy összetörök. Talán igaza
van – ha ugyan nem törtem össze máris. Szeretném visszapörgetni ezt az
estét, és egy csomó mindent megváltoztatnék, de hol lennék akkor? A
sötétben, tudatlanságban.
– Szeretnéd, hogy hazavigyelek? – kérdezi halkan, miközben óvatosan beül a
helyére.
Feléje fordítom üres tekintetemet. Megfordultak a szabályok. Most rajta látszik
mindenféle érzelem, nem rajtam.
– Hova máshova mehetnék? – kérdezem.
Lesüti a szemét, és beindítja a motort, és hazavisz, miközben a Snow Patrol
arra int, hogy nyissam ki a szemem.
Az út hosszú, mintha szándékosan el akarná nyújtani, a lehető legjobban, és
amikor végre lelassít a nagyi háza előtt, nyitom az ajtót, hogy azonnal
kiszálljak.
– Livy. – Kétségbeesettnek tűnik, ahogy megfogja a karomat és megállít, de
nem mond többet. Nem tudom, mit mondhatna, és láthatóan ő sem.
– Mi az? – kérdezem, remélve, hogy bármelyik pillanatban felébredhetek, és
ott találom magam az ölelésében, az ágya biztonságában, távol a hirtelen rám
zúduló valóság rettenetétől – a valóságétól, amely túlságosan is ismerős.
A csendet Miller telefonjának hangja töri meg. Szitkozódva kinyomja, de
nemsokára újra megszólal.
–Bassza meg! – csattan fel, és a műszerfalra dobja a készüléket. Az elhallgat,
aztán újra megszólal.
– Jobb lesz, ha felveszed – rántom ki magam a kezéből. – Gondolom, valaki
ezreket szeretne költeni London leghíresebb eszkortfiújára. És extrákat is
össze lehet szedni, ha valakit meg is dugsz. Ezek szerint én sok ezerrel
tartozom máris.
Ügyet sem vetek fájdalmas pillantására, és sértett arccal otthagyom az
autóban, miközben máris arra próbálom koncentrálni az energiáimat, hogy
túljussak a második prostituálton, akivel összehozott a sors. Csak éppen ez itt
elfogadott, és szeretett. Nehezebb lesz túltennem magam rajta. Sőt,
lehetetlen. Érzem, hogy mélységesen sötét magány vár rám.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Amikor hajnalodni kezd, még mindig a hálószobám mennyezetét bámulom.


Ez a huszonkettes csapdája – vagy elalszom és rémálmokat látok, vagy ébren
maradok és megélem őket. De én döntöttem. Képtelen voltam aludni. Szegény
agyam nem kap pihenőt, és a szemem előtt állandóan Miller arca jelenik meg.
Nem vagyok kész arra, hogy szembenézzek a világgal. Ahogy tartottam tőle,
sokkal magányosabb lettem, mint valaha is Miller Hart előtt.
A mobilom megszólal az éjjeliszekrényen. Odanyúlok. Tudom, hogy csak két
ember hívhat, de Miller tegnap esti arckifejezése után inkább Gregoryra
tippelek. Tudni akarja a részleteket a hétvégém további részéről. Jól
gondoltam. Nem érzek bűntudatot, amikor kinyomom, és hagyom, hogy
bejelentkezzen a hangposta. Most képtelen vagyok bárkivel is beszélni.
Küldök neki egy gyors üzenetet.

Késésben vagyok a melóból. Majd hívlak. Remélem, minden oké. xx

Lehet, hogy valóban késésben vagyok, de nem érdekel, mert úgysem megyek
sehova, maximum a takaró alá, ahol sötét van, és csend. Hallom a padló
nyikorgását, aztán a nagyi éneklését. Megint könnyek gyűlnek a szemembe,
de gyorsan visszanyelem őket, amikor a nagyi beront a szobámba, és
elragadtatott kék tekintettel végigmér.
– Jó reggelt! – csiviteli, és elhúzza a függönyt. A reggeli fény szinte szúrja a
szemem.
– Nagyikám! Húzd vissza a függönyt! – bújok a takaró alá, menekülve a fény,
de főleg a nagyi derűs arca elől. Teljesen kikészít mindkettő.
– El fogsz késni.
– Ma nem kell bemennem – nyögöm gépiesen, hogy ágyban maradhassak és
nagyit is lerázzam. – Péntek este munka lesz, úgyhogy Del szabadnapot
adott helyette. Muszáj valamikor kialudnom magam. – Arcomat végig a
takaró alá rejtem, és bár nem látom, tudom, hogy mosolyog.
– Miller mellett nem sokat alhattál a hétvégén, mi? – Elviselhetetlen a
hangjából áradó dévajság.
– Nem. – Nem valami illendő párbeszéd egy nagymamával, de tudom, hogy
megnyugtatja őt, ezáltal nekem is nyugalmat hoz majd… egy időre. Most nem
vagyok képes bűntudatot érezni amiatt, hogy becsapom.
– Remek! – sipítja. – Akkor elmegyek vásárolni George-dzsal. – Érzem, hogy
megsimogatja a hátamat a takarón keresztül, aztán távolodnak a léptei, és
becsukódik a szobám ajtaja.
Millerrel történt szakításom hírével várni fogok addig, amíg nem találok
valami hihető indokot rá. Merthogy a nagyi csak maradéktalan magyarázattal
fogja beérni. Nem Miller Hartba szerelmes, inkább a gondolatba, hogy engem
boldognak láthat egy stabil párkapcsolatban. De ha tévedek, és mégis szereti
Millert, akkor ezen könnyen segíthetek… csak épp nem fogok. Ezzel csak
felébreszteném nagyiban a régmúlt szellemeit. Lehet, hogy nagy a szája, de
attól még idős asszony. Egyedül kell elviselnem a sötétséget.
Belesimulok a matracba és próbálok aludni, hátha az álmok nem hoznak újabb
lidércnyomást.

* * *

Reményeim hiábavalónak bizonyultak. Nyugtalanul aludtam, sokszor


felriadtam, izzadva, levegőért kapkodva, zavartan. Estére feladom. Miután
hatalmas erőfeszítéssel lezuhanyozom, törülközőbe csavarva végigdőlök az
ágyon, próbálok megszabadulni Miller képétől, és főként próbálok valami
másra koncentrálni. Bármire, ami nem ő.
El kéne mennem edzőterembe. Hirtelen felülök. De hiszen már tag vagyok
egyben.
– A francba! – Felkapom a telefonom és látom, hogy negyven percem van
összekapni magam. Meg tudom csinálni, és ennél jobb figyelemelterelő nem is
kell. Azt mondják, a gyúrás csökkenti a stresszt és beindítja a jóérzés-
hormonokat. Pontosan ez az, amire szükségem van. Vadul kapkodni kezdek:
legginget, pólót, fehér Converse-t gyűrök egy zsákba. Tökéletes amatőrnek
nézek ki, de kezdetnek megteszi. Majd veszek pár jobb cuccot. Felkötöm a
hajamat, miközben kirohanok a szobámból. Pittyen a telefonom: üzenet jött.
Lassan megyek le a lépcsőn, és a szívem minden lépésnél összeszorul, amikor
látom, hogy ő az.

A Langan’s sörözőben leszek a Stratton Streeten, 8-kor. Akarom a négy órámat.

Félúton járok a lépcsőn. Lerogyok az egyik fokra, és az üzenetre meredek.


Újra és újra végigolvasom. Már rég sokkal többet kapott négy óránál. Mi a
fenét akar ezzel? Egy hetekkel ezelőtti megállapodással zsarol, amelyet már
rég megsemmisítettek az érzések és a találkozások. Tényleg nagyon ostoba
megállapodás volt. És most is az.
Teljesen esztelen kérése hosszú évek dühét ébreszti fel bennem. Évekig
kínoztam magam. Próbáltam rájönni, hogy mi lehetett az, ami anyámnak
fontosabb volt nálam és a nagyszüleimnél. Láttam, milyen szenvedést
okozott a szegény nagyinak és nagyapának, és közel jártam hozzá, hogy én is
ezt tegyem. Még mindig megtörténhet, ha a nagyi rájön, hogy valójában hol
voltam, amikor eltűntem itthonról. Miller végighallgatta, amikor kiöntöttem
a szívem, szánakozva nézett rám, és közben ő a lealacsonyodás királya. Újra
az üzenetre nézek. Azt hiszi, hogy ha visszatér az arrogáns stílushoz, rögtön
megint a lába előtt heverek majd? Vörös köd ereszkedik rám, útját állva a
kérdéseknek, amiket fel akarok tenni, és a válaszoknak, amiket keresek.
Semmit nem látok a neheztelésen, sértettségen és lángoló dühön kívül. Nem
megyek el az edzőterembe, hogy a futógépen vagy a bokszzsákon töltsem ki
a mérgemet. Miller kapja meg az egészet.
Felpattanok és visszarohanok a szobámba, és leakasztom a harmadik ruhát,
amit Gregoryval vettünk. Alaposan szemrevételezem, és hamar arra a
következtetésre jutok, hogy Miller a szemem láttára fog szétfolyni. Ez aztán a
gyilkos darab. Fogalmam sincs, mi lelt, amikor hagytam, hogy Gregory
rábeszéljen, de most már örülök, hogy így történt. Vörös, hát nélküli, rövid…
szégyentelen.
Miután gyorsan újra lezuhanyoztam, mindenemet leborotváltam és
bekrémeztem, belecsusszanok a ruhába. A szabása miatt nem lehet melltartót
venni alá, ami tulajdonképpen nem is probléma, tekintve szegényes
fehérneműkészletemet. Előrelógatom, majd hátralendítem a fejem, hogy
szőke fürtjeim szabadon, tökéletes hullámokban repkedhessenek. Próbálok
szigorúan természetes lenni, ahogyan Miller szereti. Új fekete tűsarkúm és
táskám egészíti ki a kompozíciót. Úgy döntök, hogy a dzseki rontaná az
összhatást, és már rohanok is le a lépcsőn, gyorsabban, mint az biztonságos
lenne.
Még oda sem érek az ajtóhoz, amikor kinyílik. Nagyi és George elhallgatnak,
amikor látják, hogy feléjük suhanok.
– Azta! – böki ki George, aztán elnézést kér, amikor a nagyi szúrós pillantást
vet rá. – Bocsánat. Csak kicsit meglepődtem.
– Millerrel mégy el? – Nagyi olyan arcot vág, mintha épp most ütötte volna
meg a bingó főnyereményét.
– Igen – rohanok el mellettük.
– Nagyszerű! – fuvolázza a nagyi. – Látod, mennyire jól áll neki a piros,
George?
George válaszát már nem hallom, de korábbi reakciójából arra következtetek,
hogy a válasza lelkes igen lehet.
Még ki sem értem a főútig, már kezdek izzadni, úgyhogy lassítok, és arra
gondolok, hogy amúgy is az a menő, ha késem kicsit – izzadjon csak ő. Kicsit
álldogálok a sarkon, némiképp kurvának érezve magam, mire el tudok kapni
egy taxit, és bemondom az úti célt.
Ellenőrzöm a sminkemet az ablak tükrében, felborzolom a hajam, és
lesimítom a ruhám, nehogy gyűrött legyen. Épp olyan precízen csinálom,
mint Miller, pedig neki biztos nem remeg a gyomra, és én nagyon haragszom
magamra, amiért az enyém igencsak remeg.
Amikor taxi a Piccadillyre fordul a Stratton felé, a műszerfal órájára pillantok.
Öt perccel múlt nyolc. Nem késem eléggé, és egy pénzautomata is kellene.
– Itt jó lesz – mondom, beletúrok a táskámba, és átadom az utolsó
húszasomat. – Köszönöm. – A lehető legelegánsabban szállok ki, és
elindulok a nyüzsgő Piccadillyn, ahol nevetségesen alulöltözöttnek tűnök
egy ilyen átlagos hétköznap este. Úgy érzem, hogy mindenki engem néz, de
emlékezve Gregory szavaira, próbálok roppant magabiztosnak tűnni –
mintha mindig így öltözködnék. Találok egy automatát, pénzt veszek ki,
aztán ráfordulok a Stratton Streetre. Nyolc tizenöt van, tökéletes negyedórás
késés. Kinyitják előttem az ajtót, s én mély levegőt veszek, hogy
felvértezzem magam. Hűvösen és magabiztosan libegek be, miközben azt
sem tudom, mit művelek.
– Várják, hölgyem? – kérdezi a beengedő, és végigmér, egyszerre csodálattal
és némi rosszallással. Azonnal húzok egyet a ruhám alján, de mindjárt meg is
bánom.
– Miller Harthoz – felelem mélységes magabiztossággal, hogy jóvátegyem az
előbbi ruhahúzkodást.
– Ó, Mr. Hart. – Láthatóan ismeri. Rettenetesen kezdem érezni magam.
Vajon azt is tudja, hogy mivel foglalkozik Miller? Azt hiszi, hogy ügyfél
vagyok? Forr bennem a düh.
A férfi ragyogóan rám mosolyog és int, hogy kövessem. Elindulok utána, és
közben próbálom nem keresni a tekintetemmel Millert.
Miközben elhaladunk a látszólag véletlenszerűen elszórt asztalok között,
kezdem érezni a bőrömön azt a bizsergést, amit Miller mindig kivált belőlem,
már csak a nézésével is. Bárhol van, észrevett, és ahogy lassan felemelem a
tekintetem, én is megpillantom őt. Semmit sem tehetek az ellen, hogy
meglóduljon a szívverésem és elálljon a lélegzetem. Lehet, hogy csak egy
drága prostituált, de attól még Miller, és lélegzetelállító, és… tökéletes. Feláll
a helyéről és begombolja a zakóját, sötét borostája vonzóbbá teszi amúgy is
csodálatos arcát, és kék tekintete szinte perzsel, amint közeledem hozzá.
Érezhető rajta a mélységes elszántság. Újra el akar csábítani, amivel nincs
semmi baj, de az édes kislányát nem kapja meg.
Biccent a kísérőmnek, hogy innentől átvesz, aztán kijön az asztal mögül, és
kihúzza előttem a széket.
– Foglalj helyet – int a szék felé.
– Köszönöm – ülök le, és a táskámat az asztalra helyezem, már-már
ellazulva, egészen addig, amíg Miller meg nem fogja a vállam, és a fülemhez
nem hajol.
– Elképzelhetetlenül gyönyörű vagy – húzza félre a hajamat, és a szája
súrolja a fülem mögötti érzékeny mélyedést. Nem lát, úgyhogy nyugodtan
becsukhatom a szemem, de a nyakam önkéntelen elmozdulása oldalra, hogy
jobban hozzám férjen, pontosan elárulja, hogy mit művel velem. –
Fantasztikus – mormolja, és belebizsereg a gerincem.
Aztán elenged, és megkerül. Kigombolja a zakóját, és helyet foglal. Drága
órájára pillant, és felvonja a szemöldökét, némán nyugtázva késésemet.
– Vettem a bátorságot és rendeltem mindkettőnknek.
Én is felhúzom a szemöldököm.
– Ezek szerint biztos voltál benne, hogy eljövök.
– El is jöttél, nem? – Borosüveget vesz ki a padlón álló vödörből, és tölt. A
poharak kisebbek, mint a tegnapi vörösborosak, és eltűnődöm, hogy Miller
vajon hogy fog megbirkózni az éttermi asztal elrendezésével. Semmi sem ott
van, ahová otthon tenné, de úgy tűnik, hogy itt ez nem zavarja. Nem
rángatózik, amitől furcsa módon én kezdek rángatózni. Majdhogynem
késztetést érzek, hogy a helyére tegyem a bort.
Aztán visszairányítom figyelmem a velem szemben ülő férfira, és
tanulmányozom egy darabig, majd megszólalok:
– Miért kértél rá, hogy eljöjjek?
Felemeli a poharát és lassan megrázza a bort, mielőtt fantasztikus ajkához
emelné, és közben végig rajtam tartja a szemét. Tudja, mit csinál.
– Nem emlékszem, hogy bármire is kértelek volna.
Egy pillanatra majdnem elvesztem az önuralmamat.
– Nem akarod, hogy itt legyek? – kérdezem hetykén.
– Emlékeim szerint azt üzentem, hogy itt leszek nyolckor. És azt, hogy akarok
valamit. Nem kértem – kortyol lassan. – De mivel itt vagy, feltételezem, hogy
meg akarod adni nekem, amit szeretnék.
Arroganciája a régi. Felpiszkálja a vagányságomat, amitől, most már tudom,
Miller fél. Neki az ő édes kislánya kell. Benyúlok a táskámba, és kirakom a
pénzt, amit felvettem. A tányéromra helyezve eléje tolom, aztán hátradőlök.
– Szeretném, ha négy órán át szórakoztatnál.
A borospohár megáll félúton a szája és az asztal között, amikor meglátja a
pénzhalmot, amit a megtakarítási számlámról vettem el, abból a pénzből,
amit az anyám hagyott rám, és amihez elvből soha nem nyúltam. Milyen
ironikus, hogy most arra használom ezt a pénzt, hogy… szórakoztassanak.
Sikerült valamiféle reakciót kiváltanom, ahogy sejtettem, és szinte hallom a
hangját: Ígérd meg, hogy soha többé nem fogod így lealacsonyítani magadat. Én
ígérjem meg. Na és ő?
Eláll a szava. A pénzre mered, és jól látom, hogy remegni kezd a keze, a bor
hullámzani kezd.
– Ez meg mi? – kérdezi mereven, és leteszi a poharat. Nem lepődöm meg,
amikor látom, hogy igazít is egyet rajta, mielőtt rám emelné izzó kék
tekintetét.
– Ezer font – felelem, nem zavartatva magam a dühétől. – Tudom, hogy a
híres Miller Hart ennél többet szokott kérni, de mivel csak négy óráról van
szó, és tudod, mire számíthatsz, úgy gondoltam, hogy egy ezres jó lesz. –
Felemelem a poharam, és lustán kortyolok a borból, majd eltúlzott
gesztussal nyelek, és megnyalom a szám. A szeme kétszer akkora, mint
általában. Más talán nem venné észre rajta a döbbenetet, de én ismerem a
tekintetét, és tudom, hogy ott látszanak az érzései.
Nagy levegőt vesz, és lassan összekotorja a pénzt. Takaros kötegbe rendezi,
aztán fogja a táskámat, és szépen visszagyömöszöli bele.
– Ne akarj megsérteni, Olivia.
– Megsértődtél? – nevetek. – Mennyi pénzt szedtél már össze azzal, hogy
odaadod magadat ezeknek a nőknek?
Remegő állal hajol közelebb. Tessék, itt vannak az érzések.
– Eleget ahhoz, hogy vehessek egy exkluzív klubot – feleli hidegen. – És nem
magamat adom oda ezeknek a nőknek, Olivia. Hanem csak a testemet. Semmi
mást.
Összerándulok, és tudom, hogy észrevette, de amikor így beszél, akkor
felfordul a gyomrom.
– Nekem se igen adsz mást – jegyzem meg igazságtalan kegyetlenséggel.
Igenis sokkal többet adott nekem, mint a testét, és az alig észrevehető
visszahőkölés elárulja, hogy ezt ő is tudja. – Vegyél magadnak egy új
nyakkendőt – veszem ki megint a pénzt, és dobom át hozzá. Megdöbbent a
saját durvaságom, de a reakciói egyre tovább hajszolnak; táplálják értelmetlen
vágyamat, hogy bebizonyítsak valamit, noha fogalmam sincs, mit is akarok
elérni hidegségemmel. De képtelen vagyok abbahagyni. Visz a lendület.
Az arca lüktetni kezd.
– És miért volt más, amikor te csináltad? – nyögi ki a kérdést.
Próbálom leplezni a meglepetésemet.
– Nekem volt rá okom, hogy megtegyem – mondom. – Nem élveztem a
fényűzést. Nem abból éltem, hogy eladtam magam.
Összezárja a száját és az asztalra pillant, aztán feláll és összegombolja a
zakóját.
– Mi történt veled?
– Már megmondtam: Miller Hart. Te történtél.
– Nekem nem tetszik ez a személyiség. Nekem az a lány tetszik, aki…
– Akkor. Békén. Kellett. Volna. Hagynod – mondom lassan és tagoltan, újabb
érzelmeket váltva ki ebből a látszólag szenvtelen emberből. Alig tud
uralkodni magán. Nem tudom, hogy ordítani szeretne, vagy sírni.
Rövid időre megszakad a társalgás, amikor a pincér jeget és osztrigát helyez
az asztalra. Nem mond semmit, nem kérdezi, hogy kérünk-e még valamit.
Gyorsan, nesztelenül távozik, érzékelve a feszültséget. Hitetlenkedve
meredek a tálra.
– Osztriga – lehelem.
– Igen. Jó étvágyat. Én most elmegyek – jelenti ki Miller, és nagy nehezen
elfordul tőlem.
– Fizető ügyfél vagyok – emlékeztetem. Kiveszek egy darabot, és a villámmal
kikaparok a házból az osztrigát.
Lassan visszafordul.
– Úgy csinálsz, mintha könnyen kapható lennék.
Remek, gondolom magamban. A drága öltönyök és a fényűző élet nem elég ok
erre.
– A többi nő nem így gondolja? – teszem fel a kérdést. – Vagy Rolexet kellett
volna vennem neked? – Lassan a számhoz emelem az osztrigát, lenyelem, aztán a
kezem fejével megtörlöm a számat, és csábítóan végignyalom az ajkam.
– Ne feszítsd a húrt, Livy.
– Dugj meg – formálom a szavakat előrehajolva, és furcsamód megborzongat
a látvány, ahogyan próbálja eldönteni, mihez kezdjen velem. Nem erre
számított, amikor eltervezte az estét. Mindent felborítottam.
Néhány pillanatig eltart, míg összeszedi magát, aztán áthajol az asztal fölött.
– Azt akarod, hogy megdugjalak? – kérdezi, mit sem törődve az úri modorral
a többi vacsorázó előtt.
Visszahőkölök újraéledő magabiztosságától, de nem szólok semmit.
Még közelebb hajol, az arca halálosan komoly. A sértettséget, dühöt és
döbbenetet mintha elfújták volna.
– Kérdeztem valamit. És tudod, hogy nem szeretem ismételni magam.
Talán sosem tudom meg, hogy miért, de nem tétovázom.
– Igen. – A hangom elhaló mormolás csupán, és hiába küzdök ellene, a
testem máris aktív állapotba kapcsol.
Miller tekintete szinte süt.
– Állj fel.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Azonnal felállok és megvárom, hogy megkerülje az asztalt, megfogja a


nyakamat és sietősen kituszkoljon az étteremből. Amikor kiérünk a friss esti
levegőre, átvisz az úttesten egy szálloda felé, ahol nyilván parkol. De nem a
parkoló felé tartunk. Az ajtónálló kinyitja a fenséges, nagy hotel kapuját, és
Miller betol rajta. Hirtelen kivételesen hagyományos díszletek közt találom
magam, az előcsarnok közepén kő szökőkút, és mindenfelé kifényesedett bőr
ülőgarnitúrák. Mindenből árad valami jellegzetes karakter. Az egész olyan
klasszikusan elegáns, mintha bármelyik pillanatban felbukkanhatna a
királynő.
Miller elengedi a nyakam.
– Várj itt – mondja kurtán, és a recepcióhoz megy. Halk beszélgetésbe kezd a
terjedelmes, íves pult mögött álló recepciós hölggyel, aztán átvesz egy
kulcsot. Felém fordul és a lépcső irányába biccent, de mivel nem fogja a
nyakamat, kissé instabilnak érzem magam.
– Livy – csikorogja, és türelmetlensége végre beindít.
Nem fogja a nyakam, amíg felmegyünk a lépcsőn, de a köztünk vibráló
feszültség szinte elviselhetetlen. Nem tudom, hogy a vágy vagy az idegesség
teszi.
Vagy mindkettő.
Ideges vagyok, Millerben pedig túlteng a szexuális vágy. Üres tekintettel néz
előre, nem mutat ki semmit, ami cseppet sem szokatlan, csak éppen most
nyugtalanító. Teljesen bezárkózott, és hiába sistereg bennem is a vágy, egy
kicsit aggódom is.
Amikor a negyedik emeletre érünk, újra megfogja a nyakam és végigvezet a
fényűző folyosón, aztán az egyik szobánál bedugja a kártyáját az ajtóba és
betuszkol a szobába. Le kellene hogy nyűgözzön a hatalmas oszlopos ágy és a
hivalkodó luxus, de azzal vagyok elfoglalva, hogy próbáljam helyrebillenteni
az érzékeimet. Ott állok a szoba közepén, és teljességgel védtelennek,
sebezhetőnek érzem magam, miközben ő erős és magabiztos.
A nyakához nyúl, és lassan bontogatni kezdi a nyakkendőjét.
– Lássuk, mit kapsz egy lepedőért a hírhedt Miller Harttól. – A hangja teljes
bezárkózásról árulkodik. – Vetkőzz, édes kislány. – A szavai csöpögnek a
gúnytól.
Hiába keresem korábbi merészségemet, már sehol sem találom.
– Te tétovázol, Livy. Azok a nők, akiket megdugok, nem szokták vesztegetni az
időt, ha egyszer velem vannak.
A szavai kicsit belemarnak a szívembe, de némi bátorságot is adnak, mert
felizzítják az dühömet. Nem hagyhatom, hogy meginogni lásson. Én
kezdtem az egészet, de mostanra már nem tudom, miért. Megerősítem
magam, és leveszem a ruhámat. Hagyom, hogy a földre hulljon. A vörös
anyag ott fodrozódik a lábamnál.
– Semmi melltartó – mélázik. Lerázza magáról a zakót és kigombolja a
mellényét. A szeme lassan végigvándorol a testemen, szinte magába szív.
– Vedd le a bugyidat. – Korábbról ismerem ezt a parancsoló hangot, de a lágy
tónus már rég kiveszett belőle. Nem akarom, hogy felizgasson. Nem akarom,
hogy erősödjön a lüktetés a combom között. Nem akarom vonzónak érezni az
előttem álló, önhitt seggfejet. Mégsem tudom leküzdeni a testem reakcióit.
Remegek a várakozástól. Csupa elkerülhetetlen következtetés vagyok. Már
most is.
Lassan letolom a bugyimat a combomon, aztán kilépek belőle, utána lerúgom
a cipőmet. Meztelen vagyok, és amikor újra Millerre nézek és látom, hogy
neki is meztelen a mellkasa, megfeledkezem minden vonakodásról. Szinte
elvakít a teste csodája. Tényleg nincsenek szavaim, de amikor a nadrágja és a
bokszerja is lekerül, már meg tudok szólalni.
– Óóó… – lehelem, és a szám elnyílik, hogy levegő juthasson a tüdőmbe.
Gondatlanul félrehajítja a ruháit, és sötét pillái alól engem néz, miközben
magára húzza a gumit.
– Tetszik?
Nem értem, miért kérdi. Nincs semmi, amit eddig már ne láttam volna, de
valahányszor újra megpillantom, mindig annál szebb. Miller tökéletes farka,
tökéletes teste, tökéletes arca. Minden veszélyt sugall. Mint eddig is. Akkor is
tudtam, most is tudom.
– Megint újra fel kell tennem a kérdést?
A szemébe nézek és a szám szóra nyílik:
– Nem vagyok elájulva. – Megdöbbent a saját szemtelenségem.
Megfeszül az álla és közelebb jön, lassú, egyenletes léptekkel.
– Lássuk, mit tehetünk az ügyben.
Nincs időm válaszolni. Tolni kezd az ágy felé, amíg a combom hátulja bele
nem ütközik, és nem tudok tovább menni. Érezni akarom őt. Felemelem a
kezem és a hajába túrok. Néhány körkörös simogatással összeborzolom sötét
fürtjeit.
– Vedd le rólam a kezed – mordul fel. Nem is tudom leplezni döbbenetemet
szigorú parancsa hallatán, és a kezem azonnal lehanyatlik. – Nem érhetsz
hozzám, Livy. – Emeli a kezét, és hüvelykje meg a mutatóujja közé fogja a
mellbimbómat, aztán megszorítja.
Felszisszenek a fájdalomtól, fel is jajdulok, de a váratlan fájdalom meglep, és
leszáll az ágyékomba, ahol elkeveredik a kéjjel. Szédítő érzékkoktél, és nekem
fogalmam sincs, hogyan kezeljem.
– Meg foglak őrjíteni – jelenti ki Miller, és egy övet húz elő a háta mögül. A
barna bőr látványára elkerekedik a szemem, aztán rápillantok. Némi
bizonytalanságot látok. Látom rajta, hogy tétovázik.
– Bántani akarsz? – kérdezem, mert az öv láttán rémület tölt el.
– Én nem bántok nőt, Olivia. Emeld fel a kezed a rúdhoz.
Felnézek és meglátom a barna farudat, amely két oszlop között fut, és örülök,
hogy nem az a szándéka, mint amit eredetileg képzeltem. Engedelmesen
felnyújtom a kezem, de nem érek el odáig.
– Nem…
– Állj fel az ágyra. – Kemény, türelmetlen.
Nem egyszerű megmaradni a puha matracon, de végül sikerül egyensúlyt
találnom, segítség nélkül, és odatartom a csuklómat a rúdhoz. Oda fog
kötözni, és bár ez némileg vonzóbb lehetőség, mint a verés, nem vagyok túl
boldog tőle. Azt hittem, meg fog dugni. Nem számítottam lekötözésre, és
arra sem, hogy nem érhetek hozzá.
Ő olyan magas, hogy könnyedén feléri a rudat. Áthúzza az övet a két csuklóm
között, aztán odaerősíti őket a rúdhoz, könnyedén és magabiztosan. Biztosan
jó párszor csinálta már.
– Ne mozgolódj – csattan fel, amikor tekeregni kezdek. A bőr belevág a
csuklómba.
– Miller, ez…
– Hagyjuk abba? – vonja fel kihívón a szemöldökét, és a tekintetéből diadal
árad. Azt hiszi, hogy ez a szándékom. Azt hiszi, hogy nem akarom tovább
csinálni.
Téved.
– Ne – szegem fel az állam magabiztosan. Az én magabiztosságom erősödik,
míg az övé gyengülni kezd.
– Ahogy akarod. – Lehúzza az ágyról a lábamat, lógok a levegőben, a bőrszíj
még jobban vágni kezdi a csuklómat. – Kapaszkodj a rúdba.
Sikerül megvalósítanom az utasítást, ujjaimat a rúdra fonom. Némileg enyhíti a
nyomást a csuklómon, kissé jobban érzem magam, de Miller kemény szavai és
sötét arckifejezése bánt. Eddig csak szeretkezett velem. Csak kényeztetett. Jól
tudom, hogy ilyesmiben most nem lesz részem.
Lassan végignéz meztelen, kifeszített testemen, és próbálja eldönteni, hol
kezdje. Miután néhány pillanatig a combom tövére teszi a kezét, elindul
felfelé, amíg a csiklómhoz nem ér. Mélyen beszívom a levegőt és benn
tartom. Ez a mozdulat meglehetősen gyengéd, de tudom, hogy szó sem lesz
kényeztetésről.
– Megvannak a szabályaim – kezdi lassan, és belém nyomja az ujjait, mire
minden levegő kiszáll a tüdőmből. – Nem érhetsz hozzám. – Kihúzza az ujját
és végigsöpör vele az alsó ajkamon, megnedvesítve, aztán olyan közel hajol,
amennyire csak lehet. – És nincs csók.
Beszívom kemény tekintetét, kemény szavait. Lekötött kezemmel nem is
tudnám megérinteni, de a szája ott van közel, úgyhogy előrelendülök és
próbálom elkapni. Hátrahúzódik, a fejét csóválja, aztán körözni kezd a combom
tetejénél, majd erősen megszorítja és magához emel. Mint egy megszállott,
torokhangú hördüléssel húz magára, tövig, semmi bejáratás, semmi kedves szó.
Felsikoltok a kíméletlen behatolástól, lábam ernyedten lóg a csípője mellett, de
nem ad időt az alkalmazkodásra. Felemel, aztán újra lehúz. Könyörtelenül.
Kíméletlen, gyors és brutális tempót diktál, újra és újra belém döf, mindegyik
lökésnél rikoltozva és hörögve. A fejem elernyed, hangosan sikoltozom, és a
testem sokkot kap. Fájdalmas a dolog, de ahogy egyre tovább csinálja, a rossz
érzés lassan eloszlik és útjára indul a gyönyör, teljesen elborítva kábult
elmémet.
– Miller! – kiáltok fel, miközben hiábavalóan rángatom kötelékeimet. Meg
akarom érinteni, de nem törődik velem, egyre erősebben szorít, egyre
durvábban ostromol a csípőjével. – Miller!
– Fogd be, Livy! – rivall rám, és keményen nekem csattan a teste.
Próbálom a nyakizmaimmal stabilizálni lekonyuló fejemet, és amikor sikerül,
céltudatos kék szempárba tekintek. Vad és eszelős, mintha lélekben itt sem
lenne, csak a teste működne ösztönösen. Nincs semmi ebben a szempárban.
Nem tetszik.
– Csókolj meg! – üvöltöm. Elő akarom hozni az érzéseket, amelyekről jól
tudom, hogy ott vannak benne. Ez így elviselhetetlen, és nem a kemény
lökések miatt, hanem mert hiányzik a szokásos kötelék közöttünk. Teljesen
eltűnt, és nekem szükségem van rá, főleg amikor ilyen agresszívan tesz a
magáévá. – Csókolj meg! – sikítom az arcába, de ő csak még erősebben
szorít, és még keményebben dönget, verejtékező arccal. A kéj tovatűnt.
Semmit sem érzek, csak a korábbi fájdalmat, de már nemcsak testben, hanem
lélekben is. Már elengedtem a rudat, hagyom, hogy a bőr a húsomba vágjon,
hogy szorítása a combom hátuljába mélyedjen. De a szívem fáj a legjobban.
Nem érzem a megszokott biztonságot, örömet, és belepusztulok abba, hogy
nem hagyja magát megcsókolni. Pontosan tudja, mit csinál. És én akartam,
hogy így legyen.
Lecsukódik a szemem, és hátraejtem a fejem. Nem akarom tovább látni az
arcát. Mintha egy idegené lenne. Ez nem az az ember, akibe beleszerettem,
de nem szállok ki most, mert mindez a maga torz módján segíteni fog abban,
hogy túllépjek Miller Harton, és az a tény, hogy ő sem reklamál, amiért
megfosztom az arcom látványától, még jobban elmélyíti a fájdalmamat. Már
csak ostoba döntésem indító okaira tudok gondolni. Kikapcsolok, és tűröm a
brutalitását.
A szerelmes szavakra gondolok, a gyengéd érintésekre.
Mindig csak kényeztetni akarlak. Én nem akarok egy lenni a részeg numerák
közül, Olivia. Azt akarom, hogy emlékezz arra, ha a magamévá teszlek. Minden
egyes pillanata vésődjön az agyadba örökre Minden csók. Minden érintés.
Minden szó.
Miller hangosan felordít, és ez visszahoz a szoba valóságába, amely rideg és
barátságtalan, hiába a fűtés és luxus. Ekkor valami különös történik, valami,
amit nem én uralok. A testem önálló életet kezd élni és reagál durva
lökéseire. Orgazmusom van. De nincs benne semmi öröm. Lezajlik az utolsó
néhány kemény lökés, felemel, hogy jobban hozzám férjen, aztán fülsiketítő
rikoltással elélvez. Bennem marad és hátraveti a fejét, a mellkasa őrült
ütemben hullámzik, és veríték csorog a nyakán. Én elzsibbadok. Nem érzek
fájdalmat, csak a szívem sajgását.
Azt a férfit, aki bármi olyat tesz veled, ami nem kényeztetés, le kéne lőni!
Letolja a lábamat a derekáról és gyorsan kihúzódik belőlem, de nem oldoz ki.
Halk szitkozódással otthagy, és kimegy a fürdőszobába. Hangosan becsapja
maga mögött az ajtót.
Minden érzés, amit eddig hiányoltam, most egyszerre tör ki belőlem. Sírva
fakadok. A fejem lekókad, az állam a mellkasomat éri, és még arra sem vagyok
képes, hogy a lábammal megtámaszkodjam az ágyon, hogy enyhítsem a szíj
szorítását. Csak csüngök élettelenül, és testemet rázza a zokogás.
Végem van.
Kiürültem.
Hallom, hogy nyílik az ajtó, de nem emelem fel a fejem. Nem tudok ránézni,
és nem akarom, hogy lássa, mennyire szétestem. Én akartam, én feszegettem
a határokat. Ő eddig elrejtette előlem ezt a férfit. Ő mindvégig próbált
uralkodni magán.
– A franc egye meg! – fakad ki, és amikor felemelem a fejem, látom, hogy a
mennyezetre mered. A vonásai eltorzultak… feldúltak. Váratlanul felordít és
megfordul. Ököllel belecsap a fürdőszobaajtóba. Záporoznak a faszilánkok.
Előtör belőlem az elfojtott zokogás, és az állam visszahanyatlik a
mellkasomra.
– Livy! – A hangja lágyabb, de mit sem enyhít nyomorúságomon. Érzem a
kezét a csuklómon. Átfogja a derekam, miközben kioldja a szíjat, és
felszisszenek fájdalmamban, amikor a kezem élettelenül hanyatlik az oldalam
mellé. – Livy, engedd már el azt a rohadt rudat! – Az ágy szélére ültet, és elém
térdel. Félrehúzza a hajamat az arcom elől, hogy jól lásson. Felemelem a
tekintetem. Az arcom csupa könny, Miller csak egy elmosódott folt a szemem
előtt, de még így is látom rajta a döbbenetet. – Szent ég – megfogja a
csuklómat és a szájához emeli a kezem. Csókolgatni kezdi az ujjperceimet, de
én csak összerezzenek, fáj a fogása. Még jobban elborul az arca. Némán
szemügyre veszi a csúnya horzsolásokat, duzzanatokat, amíg el nem húzom a
karom és reszketegen fel nem állok. – Livy!
Mit sem törődöm a hangjában csengő aggodalommal. Megkeresem a
bugyimat, és felhúzom, amilyen gyorsan csak remegő végtagjaim lehetővé
teszik.
– Livy, mit csinálsz? – kérdezi, és elém áll, hogy kénytelen legyek ránézni.
Felpillantok – pánikot és bizonytalanságot látok az arcán.
– Elmegyek.
– Nem – rázza a fejét, és megfogja a csuklómat.
– Ne érj hozzám! – fortyanok fel, és hátraugrom előle. Nem tudom elviselni.
– Istenem, ne csináld ezt! – kapja fel a ruhámat a földről, és a háta mögé
dugja. – Nem mehetsz el.
Nagyon téved. Ezúttal nem fog nehezemre esni, hogy otthagyjam.
– Megkaphatnám a ruhámat?
– Nem! – vágja a sarokba a ruhát, és megint elkapja a csuklómat. – Livy, ez az
ember nem én voltam.
– Hagyj békén! – tépem ki magam, és elindulok a ruhám felé, de megelőz. –
Kérlek, add ide a ruhám.
– Nem, Livy. Nem hagyom, hogy elmenj.
– Soha többé nem akarlak látni! – üvöltöm az arcába. Összerezzen.
– Kérlek, ne mondd ezt – könyörög, miközben próbálom visszaszerezni a
ruhámat. – Livy, nem engedhetem, hogy ez legyen az utolsó emléked rólam.
Magamhoz ragadom a ruhát, fogom a táskámat és a cipőmet, és félmeztelenül
kirohanok a szobából, miközben Miller a bokszerjával kínlódik. A fejem forog,
és a testem remeg. Beugrom a liftbe, és rácsapok a gombokra. Nincs időm
megkeresni azt, amelyikre szükségem van.
– Livy! – dobognak mögöttem a léptei a folyosón, miközben én a gombokkal
küzdök.
– Gyerünk! – visítom. – Csukódj már!
– Livy, kérlek!
A hátsó falhoz roskadok, amikor az ajtók végre megindulnak, de nem tudnak
teljesen becsukódni. Miller karja jelenik meg közöttük, és szétfeszíti őket.
– Nem! – ordítom, és behátrálok a fülke sarkába.
Zihál, izzad, és pánik sötétlik a máskor kifejezéstelen arcon.
– Olivia, kérlek, szállj ki.
Azt várom, hogy odajön és felkap, de nem teszi. Csak áll a küszöbön,
folyamatosan szitkozódik, és újra meg újra széttolja az ajtókat, valahányszor
azok össze akarnak csukódni.
– Livy, gyere ki.
– Nem – rázom a fejem, és magamhoz szorítom a holmimat.
Nyújtja a kezét, de legalább fél méter van az ujjai vége és köztem.
– Add a kezed.
Miért nem jön be és szed ki? Mintha félne, és kezdek rádöbbenni, hogy nem
csak azért, mert én el akarok menni. Valami más is megrémíti. Aztán hirtelen
megvilágosodom, elárasztanak az emlékképek, amikor felfelé caplattunk azon
a rengeteg lépcsőn. Fél a liftben.
Lassan körülnéz a fülkében, aztán megint rám pillant.
– Livy, könyörgök. Kérlek, add a kezed. – Megint felém nyúl, de túlságosan
dermedt vagyok ahhoz, hogy megfogjam. Ő is megkövül. – Livy!
– Nem – felelem halkan, és megint nyomogatni kezdem a gombokat. – Nem
szállok ki. – Fátyolos szememből megindulnak a visszatartott könnyek, és
lassan lecsorognak az arcomon.
– A franc egye meg! – Elengedi az ajtókat és a hajába túr.
A lift megint csukódni kezd.
De most nem tesz ellene semmit.
Csak nézzük egymást, amíg az ajtók összeérnek, és amit utoljára látok Miller
Hartból, az éppen az, amit várhattam. Kifejezéstelen arc. Semmi jele annak,
hogy mit gondol. De nekem már nincs szükségem rá, hogy tudjam, mi van
benne.
Némán nézem az ajtót, a fejem tele gondolatokkal. Aztán a lift csenget, és én
megrettenek. Csak most jut el az agyamig, hogy egy szál bugyiban vagyok,
miközben a ruhámat, a táskámat és a cipőmet a mellemhez szorítva tartom.
Sietősen öltözni kezdek, amikor lassan elém tárul a folyosó, de szerencsére senki
sem vár a liftre. Azután minden egyes emeleten megállok, úgy jutok le az
előtérbe. Túlfeszített szívem most is vadul dolgozik, miközben kiugrom a liftből
és sietek magam mögött hagyni ezt a helyet. Szinte látom magam előtt Millert,
amint végigkíséri a nőket ezen az előcsarnokon, és elkapom a recepciós
tekintetét, amint végigviharzom a termen. Ő ismeri Millert, ismeri a
menetrendet, kérdés vagy fizetés nélkül adott kulcsot neki, és most sokatmondó
pillantást vet rám. Nem tudom elviselni.
– Ó! – sikkantom, és elejtem a táskám. Kiszalad alólam a lábam. Térdre esem,
és a drága bőrretikül tovacsúszik a márványpadlón. Fájdalom hasít az
alkaromba, amikor letenyerelek a földre, hogy ne üssem be a fejem a
márványba. Most már ömlenek a könnyeim. Döbbent hördülések hangzanak
körülöttem, miközben a foltos márványfelületet bámulom. Aztán néma csend
lesz. Mindenki engem néz.
– Jól van, kedvesem? – hatalmas kéz jelenik meg a látóteremben, és mély,
reszelős hang vonja magára a figyelmem. Egy alak guggol előttem. Idősödő
férfi drága öltönyben.
Eláll a lélegzetem.
Ő hátrahőköl.
A fenekemre huppanok. A szívverésem fékezhetetlenné válik. Némán nézünk
farkasszemet egymással.
– Olivia?
Felmarkolom a táskám és feltápászkodom. Nem tudom, mennyi csapást tudok
még elviselni. Csak hét év telt el, de az őszes halánték mostanra kifehéredett,
akárcsak a hajfürtök. Ő is megdöbben, hogy lát, de az arca még mindig olyan
kedves, és szürke szeme még mindig úgy csillog.
– William – lehelem megrökönyödve.
Fölegyenesedik, az arcomat fürkészi.
– Mit keresel te itt?
– Én…
– Olivia!
Hátrafordulok és Millert pillantom meg. Rohan lefelé a lépcsőn, miközben
próbál belebújni a zakójába. Zilált és rendetlen a kinézete, teljes pálfordulás a
megszokott kényes, tökéletes Millerhez képest. Az előcsarnokban csend
honol, eddig mindenki engem nézett, a lányt, aki elesett, most pedig a
rohanvást öltözködő férfit a lépcsőn. Aztán Miller leérkezik, és valahová
mögém néz, tágra nyílt szemmel. Erre lassan hátrafordulok, amíg észre nem
veszem, hogy William is merőn bámulja Millert. A két férfi farkasszemet néz,
és köztük ott állok én.
Ezek ismerik egymást.
Kis világom gyökerestül felfordult, és most végképp rám omlik. Menekülnöm
kell. A lábam nekilódul, hogy magam mögött hagyjam a két férfit, akiket
valaha is szerettem.
William már csak szellem, és ennek így is kell maradnia.
De Miller a mellkasomban dobogó, eleven szív.
Minden lépés őt juttatja eszembe. Minden lélegzetvétel az ő szavait idézi.
Minden szívdobbanásom az ő érintését hiányolja. De semmi sem rosszabb,
mint gyönyörű arcát látni lelki szemem előtt, miközben menekülök.
Hogy elszökjem tőle.
Elrejtőzzem előle.
Megvédjem magam tőle.
Minden kétséget kizárólag ez a helyes lépés. Minden azt súgja, hogy helyesen
cselekszem – az agyam, a testem… minden.
Kivéve megtört szívemet.

MEGJELENT

Tara Sue Me
Az alávetett

ELSŐ FEJEZET

– Ms. King – szólalt meg a recepciós –, Mr. West kívánja látni önt!
Felálltam, és huszonötödször villant át az agyamon, hogy mit is csinálok itt;
de közben megindultam az iroda felé, ahová a város másik feléből sem voltam
rest eljönni. Az ajtó túloldalán volt legsötétebb fantáziáim megtestesítője; és
ha most belépek, valósággá válik minden.
Ahogy beléptem az ajtón, büszke voltam magamra, hogy nem remegett a
kezem.
Első pont: kipipálva.
Nathaniel West egy nagy mahagóni íróasztal mögött ült, és a számítógépén
írt valamit. Nem nézett föl, nem is lassított a tempón. Mintha be sem jöttem
volna; mindenesetre lesütöttem a szemem.
Csendben álltam, és vártam. Arcom a föld felé fordítva, a kezem az
oldalamnál, két lábam pontosan vállszélességbe állítva.
Odakint már lenyugodott a nap, de a Nathaniel asztalán lévő lámpa halvány
fényt szórt rám.
Tíz perc telt el így? Vagy húsz?
Még mindig írt.
A lélegzetemet számoltam. A szívverésem végül egész jól lelassult arról a
rakétasebességről, amivel a belépésemkor dübörgött.
Még tíz perc telt el így.
De lehet, hogy harminc.
Abbahagyta az írást.
– Abigail King – mondta.
Megrezzentem, de továbbra sem néztem föl.
Második pont: kipipálva.
Hallottam, hogy felvesz egy köteg papírt, és ütögetve összerendezi őket.
Nevetséges. Amennyire Nathaniel Westet ismerem, már ezelőtt is rendezett
halomban voltak. Ez is csak egy próba volt.
Hátratolta a székét, és csak a keményfa padlón gördülő kerekek surranása
hallatszott a csendes szobában. Kijött az íróasztala mögül, és egyenletes
léptekkel indult meg felém. Nemsokára éreztem, hogy mögöttem áll.
Egy kéz felemelte a hajamat a nyakamról, és egy meleg lehelet csiklandozta
meg a fülemet.
– Nincsenek referenciáid.
Tényleg nincsenek. Csak az őrült fantáziáim. Elmondjam neki? Nem. Inkább
csendben maradok.
A szívem hangosabban vert.
– Tudnod kell – folytatta –, hogy nem foglalkozom az alávetettek
betanításával. Az eddigi alávetettjeim korábban mind tökéletes képzésen
mentek át.
Őrület. Tiszta őrület, hogy itt vagyok. De ez az, amit akartam. Hogy egy férfi
irányítása alá kerüljek.
Nem. Nem egy férfi irányítása alá. Ennek a férfinak az irányítása alá.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod, Abigail? –
A hajamat a kézfeje köré tekerte, és finoman megrántotta. – Muszáj, hogy
biztos legyél benne!
A torkom kiszáradt, és szinte biztos voltam benne, hogy hallja a
szívverésemet, de továbbra is maradtam úgy, ahogy voltam.
Magában felnevetett, majd visszatért az íróasztalához.
– Nézz rám, Abigail!
Már láttam őt képeken. Mindenki ismeri Nathaniel Westet, a West Industries
tulajdonos igazgatóját. De a képek nem adták vissza a valóságot. A bőre
finoman napbarnított volt, amiből kiviláglott szemének mélyzöldje. Vastag,
fekete haja szinte követelte, hogy beletúrjak az ujjaimmal. Hogy megragadjam,
és ajkát az ajkamhoz húzzam.
Ujjaival ritmikusan dobolt az íróasztalon. Hosszú, erős ujjaival. Elgyengült a
térdem, amikor arra gondoltam, mi mindent tudhatnak azok az ujjak.
Velem szemben Nathaniel egész halványan elmosolyodott, ami eszembe
juttatta, hogy hol is vagyok. És miért.
– Nem érdekel, hogy miért adtad be a jelentkezésedet – folytatta. – Ha
kiválasztalak, és megfelelsz a követelményeimnek, nem számít a múltad. –
Felvette a papírokat, amelyekről most láttam, hogy a jelentkezési lapjaim, és
átfutotta őket. – Tudom, amit kell.
Eszembe jutott, ahogy az űrlapokat kitöltöttem. Láttam magam előtt az
ellenőrző listákat, a vérteszt eredményét, amit megkövetelt, az igazolást az
alkalmazott fogamzásgátlóról. A mai találkozó előtt én is megkaptam az ő
információs lapjait. Ismertem a vércsoportját, a teszteredményeit, a szigorúan
betartandó határokat, és azt, hogy mit szeret, ha csinálnak vele, és mit szeret
tenni a partnereivel.
Csendben álltunk néhány hosszú percig.
– Nincs gyakorlatod – mondta. – De nagyon jó vagy.
Megint csend lett, aztán felállt, és odasétált az asztala mögött lévő nagy
ablakhoz. Kint teljesen sötét volt már, és látszott a tükörképe az üvegben.
Találkozott a pillantásunk, mire lesütöttem a szemem.
– Eléggé tetszel nekem, Abigail King. Bár nem emlékszem, hogy azt
mondtam volna, nézz félre. – Reméltem, nem szúrtam el menthetetlenül
mindent, és visszanéztem rá. – Igen, azt hiszem, egy hétvégi próba megfelel.
– Elfordult az ablaktól, és meglazította a nyakkendőjét. – Ha egyetértesz,
pénteken pontosan hatra odajössz a birtokomra. Küldök egy autót érted.
Megvacsorázunk, és onnantól mindent tűrnöd kell.
A nyakkendőjét letette a kanapéra, és kigombolta az inge felső gombját.
– Van néhány elvárásom az alávetettektől. Vasárnaptól csütörtökig
mindennap legalább nyolc órát kell aludnod. Kiegyensúlyozott étrendet
tartasz; majd átküldök e-mailben egy étkezési tervet. Hetente háromszor
futsz, egy mérföldet. Heti kétszer edzed az izmaidat, és fejleszted az
állóképességedet az edzőtermemben. Holnaptól kezdve érvényes a tagsági
kártyád. Van ezzel kapcsolatban valami aggályod?
Még egy teszt. Meg se szólaltam.
Elmosolyodott.
– Mondhatod, szabadon.
Végre. Megnyaltam az ajkam.
– Nem vagyok túl… atlétikus, Mr. West. Nemigen szoktam futni.
– Meg kell tanulnod, hogy ne a gyengéid vezessenek, Abigail! – Odament az
asztalához, és lejegyzett valamit. – Hetente háromszor jógaórára is fogsz
járni. Ott tartják az edzőteremben. Más?
Megráztam a fejem.
– Akkor jó. Találkozunk péntek este. – Néhány papírt nyújtott át nekem. –
Ezekben minden benne van, amit tudnod kell.
Átvettem a papírokat, és vártam.
Ő ismét elmosolyodott.
– Minden meg van bocsátva!
Kínálatunk
megtekinthető
az interneten is:
www.muveltnep.hu

Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest


Felelős kiadó: A Művelt Nép Kiadó Ügyvezetője
Sorozatszerkesztő: Kepets András
Nyomás és kötés: Print City Europe Zrt.

Anda mungkin juga menyukai