Anda di halaman 1dari 523

JODI ELLEN MALPAS

Egy éjszaka leplezetlenül


A bűntársamnak. Vannak emberek, akik sorsszerűen
részt vesznek az életünkben.
Ő mindig része lesz az enyémnek. Katie Fanny Cooke,
köszönöm, amiért minden egyes napomnak a részese
vagy. Köszönet, amiért nem akarsz megváltoztatni, és
olyannak szeretsz, amilyen vagyok.
Köszönöm, hogy tudod, mikor van szükségem
egyedüllétre, és mikor kell noszogatnod, mert elengedem
magam.
Köszönöm, hogy úgy olvasol bennem, akár egy könyvben.
Köszönet… mindenért.
Köszönetnyilvánítás

Nemrég papírra vetettem a lelkemet, hogy bárki elolvashassa.


Most már inkább ostobaságnak tűnik, hogy nem hittem benne,
bárki is elolvassa majd a bemutatkozó regényemet, az Ez a
férfit. És most itt vagyok, két éve járom ezt az elképesztő utat,
és lélekben felkészültem rá, hogy önök lelkesen belemerülnek a
hatodik regényembe. Nem kérdőjelezem meg a sors istenségeit.
Ha az a végzetem, hogy a képzeletem világába kalauzoljam
önöket, és segítsek átélni a szavaimat, akkor a hátralévő életem
minden egyes napján boldogan megteszem. Minden odaadó
követőmnek köszönöm, amiért engedte, hogy felkavarjam az
érzéseit. Mint mindig, rengeteg hálával tartozom mindazoknak,
akik a színfalak mögött tevékenykedve segítették a történeteim
születését, különösképpen a szerkesztőmnek, Leah-nak, a
Grand Centralnál. Az Egy éjszaka leplezetlenül teljesen
kizsigerelt érzelmileg. Amikor kimerültem, ő minden percben
ott volt, és segített befejezni Livy és Miller történetét.
Most pedig, még egyszer utoljára, elmerülhetnek Miller Hart
világában.
Találkozunk a következő oldalakon.
JEM
Előszó

William Anderson már több mint egy órája üldögélt a Lexusban


az ismerős utca sarkán. Egy teljes, átkozott óra alatt sem
sikerült annyira összeszednie magát, hogy kiszálljon az
autóból. Minden fájdalmas pillanatban az öreg, viktoriánus
teraszra tévedt a tekintete. Egyetlen esettől eltekintve már több
mint húsz éve elkerülte ezt a városrészt. Amikor őt hazahozta.
Most mégis kénytelen volt szembenézni a múltjával. Ki kellett
szállnia az autóból. Be kellett kopognia azon az ajtón. És ez
rettegéssel töltötte el.
Nem volt más választása, pedig túlterhelt agyának minden
zugát tűvé tette egy kibúvóért. De semmi.
Ideje szembenéznem a következményekkel – suttogta magának,
és kiszállt az autóból. Finoman becsukta az ajtót,
bosszankodott, amiért dübörgő szívverését képtelen
lecsendesíteni, és elindult a ház felé. Szívdobbanásai
megremegtették a mellkasát, és a fülében visszhangzottak.
Egyre üresebb arckifejezéssel lépkedett, végül behunyta és
fájdalmasan összeszorította a szemét.
Vigyen el az ördög, vénasszony – motyogta, és megborzongott.
Sokkal hamarabb a ház előtt találta magát, mint tervezte, és a
bejárati ajtóra meredt. Az agyát hirtelen megrohanták a
kellemetlen emlékek. Gyengének érezte magát. William
Anderson nem az az ember volt, aki gyakran érzett ilyesmit, az
egyszer biztos.
Hátrahajtotta a fejét, egy pillanatra behunyta a szemét, és
hosszan, mélyen beszívta a levegőt. Aztán reszkető kézzel
bekopogott. Felgyorsult pulzussal fülelt a közelgő léptekre, és
még lélegezni is majdnem elfelejtett, amikor feltárult az ajtó.
Az asszony alig változott, épp csak most… mennyi is? A
nyolcvanas éveiben járhatott? Olyan régen történt volna? A
nőn nyoma sem látszott megdöbbenésnek, és William nem
tudta eldönteni, ez most jó vagy rossz jel. Későbbre halasztotta
a döntést. Rengeteg mindent kellett megbeszélniük.
Az öregasszony hűvösen felvonta ősz szemöldökét, és a fejét
ingatta, mire William félénken elmosolyodott. Ideges mosoly
volt. Félelmében remegett, akár a kocsonya.
– Lám csak, kit fújt erre a szél – sóhajtott a nő.
ELSŐ FEJEZET

Itt minden tökéletes. Persze, még tökéletesebb lenne, ha nem


lenne tele a fejem aggodalommal, félelemmel és zűrzavarral.
A hátamra gördülök a franciaágyon, felnézek a szállodai
lakosztály boltíves mennyezetébe süllyesztett tetőablakokra, és
látom a világoskék égen úszkáló puha, bodros bárányfelhőket.
Az ég felé nyújtózó felhőkarcolókat is látok. Visszatartott
lélegzettel hallgatom New York mostanra megszokottá vált
reggeli hangjait – a tizenkét emelet magasból is hallható duda-
és szirénaszót, és a sürgés-forgás általános zaját. Körülzárnak
az üvegezett felhőkarcolók, és ettől a szállodánk mintha
elveszne az üveg és beton őserdőben. Elképesztő környezet,
mégsem ez teszi tökéletessé. Sokkal inkább a süppedős
franciaágyon mellettem heverő férfi. Biztos vagyok benne, hogy
itt, Amerikában nagyobbak az ágyak. Amerikában minden
nagyobbnak tűnik, az épületek, az autók, a személyiségek… a
Miller Hart iránt érzett szerelmem.
Már két hete itt vagyunk, és a nagyi szörnyen hiányzik, de
mindennap beszélünk telefonon. A nagyváros elnyel
bennünket, más dolgunk sincs, mint hogy egymásba merüljünk.
Az én tökéletesen tökéletlen emberem itt fesztelen. Persze
most is vannak szélsőséges dolgai, de ezzel együtt tudok élni.
Különös módon némelyik kényszeres szokását egyenesen
imádnivalónak találom. ezt most már bizton állíthatom. És
most már meg is mondom neki, hiába tagadja a tényt, hogy az
élete szinte minden területét tönkreteszi ez a megszállottság.
Engem is beleértve.
De legalább itt, New Yorkban nincs aki beavatkozzon – senki
nem próbálja meg elvenni a legbecsesebb tulajdonát. Azaz
engem. Boldogan viselem ezt a címet. Mindamellett olyan
teher, amelyet kész vagyok a vállamon cipelni. Tudom, csupán
időleges a menedék, amelyet itt létrehoztunk. Tudom,
jelenlegi, majdnem tökéletes életünk látóhatárán ott lebeg a
küzdelem, amelyet a gonosz világ ellen kell vívnunk. Gyűlölöm
magam, amiért kétlem, hogy van elég erőm végigcsinálni –
pedig Miller annyira bízik bennem.
A halk mocorgás visszaránt pazar szobánk valóságába, amit
New Yorkba érkezésünk óta az otthonunknak nevezünk, és
mosolyogva figyelem, ahogy Miller édes mormolással a
párnához dörgöli az orrát. Fekete tincsei összeborzolódtak szép
fején, az állát durva borosta fedi. Félálomban felsóhajt és
körbetapogatózik, a tenyere megtalálja az utat a fejemhez, az
ujjai sűrű fürtjeim közt kutatnak. Egyre szélesebben mosolygok,
mozdulatlanul fekszem, és az arcán nyugtatom a tekintetem,
érzem hajamba túró, majd újra megállapodó ujjait. Ez az én
tökéletes, részidős úriemberem legújabb szokása. Órákig képes
a hajamat babrálni, még álmában is. Néha összegubancolódott
hajjal ébredek, sőt időnként Miller ujjai még akkor is a hajamba
gabalyodnak, de nem panaszkodom. Szükségem van az
érintésére – bármilyen kapcsolatra vele.
Lassan lecsukódik a szemhéjam, megnyugtat az érintése. De a
nyugalmamat szinte azonnal hívatlan képek ostromolják –
köztük Gracie Taylor visszatérő látványa. Kipattan a szemem,
hirtelen felülök, a fejem hátrarándul, és fájdalmasan
hunyorgok, ahogy ujjai meghúzzák a hajamat.
– A francba! – sziszegem, felnyúlok, és aprólékosan lefejtem
Miller ujjait a hajamról. Álmában mordul néhányat, gyengéden
a párnára fektetem a kezét, és halkan az ágy szélére húzódom.
Visszalesek csupasz vállam felett, látom, hogy Miller mélyen
alszik, és magamban remélem, hogy békés és boldog az álma.
Nem úgy, mint az enyém. Kitapogatom a puha szőnyeget,
felállok, nyújtózkodom kicsit, és felsóhajtok. Továbbra is az ágy
mellett állok, és kibámulok a hatalmas ablakon. Vajon tényleg
az anyámat láttam tizennyolc év után először? Vagy csak a
stressz miatt képzelődtem?
– Mondd csak, mi jár a gyönyörű fejecskédben? – Miller
álmosan rekedtes hangja kizökkent a gondolataimból, felé
fordulok. Az oldalán fekszik, arcát a két kezén nyugtatja.
Mosolyt erőltetek magamra, de tudom, ezzel nem győzöm meg,
és hagyom, hogy a tökéletessége elterelje a figyelmemet belső
vívódásomról.
– Csak ábrándoztam – közlöm halkan, és nem veszek tudomást
kétkedő arckifejezéséről. Azóta emésztem magam, amióta
felszálltunk arra a repülőgépre. Gondolatban újra meg újra
lejátszom azt a pillanatot, és néma töprengésem Millernek is
feltűnt. Persze nem erőlteti, szerinte arra a megrázkódtatásra
reagálok így, ami New Yorkba repített minket. Részben igaza is
van. Az érkezésünk óta annyi esemény, felfedezés és látvány
hatott rám, és bosszant, hogy nem vagyok képes teljesen
elmerülni Millerben, és rajongó igyekezetében.
– Gyere ide – suttogja, de nem mozdul, és nem bátorít
másként, csupán halk, parancsoló szavakkal.
– Épp kávét akartam főzni. – Ostobaság azt gondolnom, hogy
ezzel megúszom a kérdéseit vagy az aggodalmát.
– Egyszer már szóltam. – Félrehajtott fejjel a könyökére
támaszkodik. Az ajka vékony vonallá szűkül, kristálykék szemét
szinte belém fúrja. – Nem szeretném ismételni magam.
Sóhajtva ingatom a fejem, visszacsusszanok a takaró alá, és
odabújok a mellkasához, míg ő némán várja, hogy
elhelyezkedjem. Azután átölel, és a hajamba fúrja az orrát.
– Jobb?
Bólintok, és kisimult izmai fölött nézek rá, ő pedig mindenhol
simogat, és mélyeket lélegzik. Tudom, hogy elkeseredetten
vágyik rá, hogy megvigasztaljon és megnyugtasson. De nem
tud. Engedi, hogy nyugodtan és némán feküdjem, de tudom,
hihetetlenül nehezére esik. Rágódom. Tudom, és Miller is
tisztában van vele.
Elhúzódik a hajamtól, és percekig céltalanul babrál a
fürtjeimmel. Azután rám szegezi gondterhelt kék tekintetét.
– Örökké szeress, Olivia Taylor!
– Örökké – biztosítom róla, és a lelkem mélyén bűntudatom
van. Szeretném megnyugtatni, hogy az iránta érzett szerelmem
megkérdőjelezhetetlen – mert vitán felül az.
– Nem agyalok. – Felnyúlok, és a hüvelykujjammal végigsimítok
telt felső ajkán, figyelem, ahogy lustán pislant, és megfogja az
ajkán nyugvó kezemet.
Kisimítja az ujjaimat, és a tenyerem közepébe csókol.
– Ez kétirányú utca, gyönyörűségem. Nem bírom, ha szomorú
vagy.
– Hiszen te itt vagy nekem. Hogy is lehetnék szomorú.
Gyengéd mosollyal előrehajol, és finom puszit nyom az orrom
hegyére.
– Bocs, de más a véleményem.
– Esdekelhetsz, amennyit csak akarsz, Miller Hart. – Gyorsan
megragad, és magához húz, széttárt combja közt találom
magam. Tenyerébe fogja az arcomat, ajka csupán pár
milliméterre van az enyémtől, forró lélegzete beteríti a
bőrömet. Nem tudom befolyásolni a testem reakcióját. De nem
is akarom.
– Hadd ízlelgesselek – mormogja, és a szemembe néz.
Előbbre mozdulok, összeér az ajkunk, és addig helyezkedem,
míg a csípője köré térdelek, és kemény, forró férfiassága a
fenekemnek feszül. A szájába zümmögök, hálás vagyok
figyelemelterelő módszeréért.
– Azt hiszem, a rabod lettem – motyogom, a tenyerembe fogom
a tarkóját, és türelmetlenül felülésre buzdítom. A dereka köré
fonom a lábamat, a tenyere a fenekemet markolja, és maga felé
húz, a nyelvünk eközben lassú, izzó táncot lejt.
– Jól van – kibontakozik a csókból, kissé elmozdítja a hátsómat,
majd a szekrény felé nyúl, és megragad egy kotont. –
Hamarosan esedékes a menzeszed – állapítja meg, én bólintok,
segítőkészem kiveszem a kezéből az óvszert, és eltépem a
csomagot. Épp olyan türelmetlenül várom a kényeztetést, mint
Miller. – Az jó. Akkor végre kihajíthatjuk ezeket. – Közben
végiggurítom a kotont a farkán, ő felemel, szorosan behunyja a
szemét, és nedves hüvelyemhez irányítja ágaskodó férfiasságát.
Én rácsúszom, és már tövig bennem is van.
Mélyen, szaggatottan felnyögök az élvezettől. Egyesülésünk
minden gondot elűz, csupán a lankadatlan gyönyör marad, és a
halhatatlan szerelem. Mélyen bennem van, nem mozdul, én
pedig hátravetem a fejem, és izmos vállába mélyesztem a
körmömet támaszért.
– Mozogj – könyörgök, az öléhez nyomom magam, a vágytól
felszínes a légzésem.
Ajka a vállamra tapad, gyengéden belém harap, gondosan
irányítani kezd az ölében.
– Jó érzés?
– Ennél jobbat el sem tudok képzelni.
– Egyetértek. – Feltolja a csípőjét, míg engem lefelé húz, így
csihol élvezetet ütemesen mozgó testünkből. – Olivia Taylor,
kibaszottul elkápráztatsz.
Kimért ritmusa több mint tökéletes, lassan, kényelmesen,
minden egyes döféssel közelebb visz a robbanásponthoz.
Csiklómhoz dörzsölődő ágyékától nyöszörgök és zihálok,
mielőtt a testem újra hátrahúzódik, és megszűnik a mennyei
feszülés, de csak egy pillanatra, amíg visszatérek az élvezet
csodás ormára. Miller tekintete elárulja, mennyire tudatosak
folyamatos, lusta pillantásai, és enyhén szétváló buja ajka csak
tovább növeli a sóvárgásomat.
– Miller – zihálom arcomat a nyakába temetve, és már nem
vagyok képes egyenesen maradni az ölében.
– Ne fossz meg az arcod látványától, Olivia – figyelmeztet. –
Mutasd magad.
Zihálva harapdálom és nyalogatom a nyakát, a borosta
feldörzsöli a bőrömet.
– Nem megy. – Szakértő kényeztetésétől mindig teljesen
elgyengülök.
– Dehogynem. Mutasd az arcodat. – Nyers utasítása közben
felfelé löki a csípőjét.
Felsikoltok a hirtelen, mély behatolástól, és újra felfelé
röppenek.
– Hogyan? – kiáltok fel, egyszerre vagyok szenvedélyes és
kétségbeesett. A kínzás és a túlvilági élvezet határán
egyensúlyozok.
– Majd én segítek. – A hátamra fordít, és elégedett kiáltással
újra belém hatol. Egyre gyorsabb és durvább. Az utóbbi
hetekben vadabbá vált a szeretkezésünk. Mintha fény gyúlt
volna benne, Miller rájött, hogy kicsivel több agresszivitás és
durvaság nem teszi kevésbé kényeztetővé az együttlétünket.
Még mindig szeretkezik velem. Megérinthetem és
megcsókolhatom, ő pedig válaszul viszonozza, és folyamatosan
szerelmes szavakat mormog, mintha saját magát és engem is
meg akarna győzni, hogy ura a helyzetnek. Pedig szükségtelen.
Egész testemmel és egész szerelmemmel megbízom benne.
Megragadja és erősen a fejem fölé szegezi a csuklómat, izmos
alkarjára támaszkodik, megbabonáz a temérdek kidolgozott
izomköteg. Összeszorítja a fogát, de még így is érzékelem a
győzelem halvány sugarát. Boldog. Örömmel tölti el
nyilvánvaló sóvárgásom. De ő is éppen úgy vágyik rám.
Felemelkedő csípőm ellenpontozza erős lökéseit, amint újra
meg újra visszahúzódik, és mélyen belém hatol, összecsattan a
testünk.
– Összenyomsz, édes kislány – lihegi, és a makacs tincs testünk
minden ütközésénél ugrik egyet a homlokán. Minden
idegvégződésem összerándul az altestemben összpontosuló
heves feszültségre, kétségbeesetten próbálom visszatartani,
csak hogy minél tovább élvezhessem fölém tornyosuló,
csuromvizes látványát. Az arcán olyan élesen kirajzolódnak a
gyönyör vonásai, hogy szinte összekeverhető a fájdalommal.
– Miller! – kiáltok fel őrjöngve, ide-oda forgatom a fejem, de a
tekintetem rajta tartom. – Kérlek!
– Mit szeretnél? El akarsz élvezni?
– Igen! – pihegem, és amikor úgy előrenyomul, hogy felfelé lök
az ágyon, hirtelen beszívom a levegőt. – Nem! – Már nem is
tudom, mit akarok. Szükségem van a megkönnyebbülésre,
egyúttal arra is, hogy ebben a távoli, nyers önfeledtségben
maradjak.
Miller felnyög, leszegi az állát, erős szorítása a csuklómon
hirtelen enged, így az ettől a vállának ütődik. Belevájom rövid
körmömet. Mélyen.
– Basszus! – kiáltja, és tovább növeli a sebességet. Most először
tesz magáévá ilyen durván, de az eget rengető élvezet nem hagy
időt az aggodalomra. Nem okoz fájdalmat, de gyanítom, én
viszont igen. Már fájnak az ujjaim.
Kibuggyan belőlem egy rövid sorozat káromkodás, magamba
fogadok minden egyes döfést, mígnem hirtelen megáll. Érzem
magamban duzzadó farkát, aztán lassan visszahúzódik, és
felnyögve finoman, lassan előre nyomul. Mind a ketten
egyszerre zuhanunk a leírhatatlanul csodálatos érzések
szakadékába.
Magával ragad az orgazmus erőssége, Miller a mellkasomra
hanyatlik. Együtt zihálunk és lüktetünk tovább, tökéletesen
megsemmisülve. Az erőteljes, eszeveszett szeretkezés a kefélés
határát súrolta, és amikor megérzem Miller becéző kezét és az
arcomon kúszó ajkát, már tudom, hogy ezt ő is észrevette.
– Mondd, hogy nem bántottalak. – Pár pillanatig az ajkamat
kényezteti, gyengéden, finoman harapdálva. A keze mindenhol
ott van, simogat, végigsiklik, felfedez.
Elégedett sóhaj kíséretében lehunyom a szemem, mosolyogva
adom át magam lassú mozdulatainak, és összekaparok
valamennyit megcsappant erőmből, hogy szorosan átöleljem,
mintegy bizonyítékként.
– Nem bántottál.
Rajtam nyugvó teste súlyos, de eszem ágában sincs kibújni
alóla. Összekapcsolódunk… mindenhol.
Nagyot sóhajtok.
– Szeretlek, Miller Hart.
Lassan felemelkedik, csillogó szemmel lenéz rám, mesés ajka
mindkét sarka mosolyra húzódik.
Hiába is próbálok sértett, összehúzott szemmel nézni rá, rám
ragad a jókedve. Képtelenség másként viselkednem, amikor
mostanában olyan készségesen és gyakran villantja rám ritka
mosolyát.
– Micsoda beképzelt fráter vagy!
– Te pedig, Olivia Taylor, micsoda Isten áldása.
– Vagy a tulajdonod.
– Az ugyanaz – suttogja. – Legalábbis az én világomban. –
Mindkét szemhéjamra édes csókot lehel, majd felemeli a
csípőjét, kicsusszan belőlem, és a sarkára ül. Elégedettség fűti a
véremet, béke uralja a gondolataimat, ő az ölébe húz, és a
csípője köré fonja a lábamat. A takarók rendetlen halomban
vesznek körül bennünket, de egy cseppet sem zavarja.
– Szörnyen rendetlen az ágy – csipkelődöm mosolyogva, míg ő
a vállam mögé rendezi a hajamat, végigsimít a karomon, és
megfogja a kezemet.
– A kényszer, hogy az ágyamban tudhassalak, messze
felülmúlja a rendezett ágynemű iránti mániámat.
Enyhe mosolyom vigyorrá szélesedik.
– Nocsak, Mr. Hart, csak nem épp beismerted egy rögeszmédet?
Félrehajtja a fejét, én addig mozgatom az egyik kezemet, míg
elengedi, majd ráérősen kisimítom nedves homlokából a
rakoncátlan hajtincset.
– Lehet, hogy elcsíptél valamit – közli tökéletesen
összeszedetten, a hangjában nyoma sincs humornak.
Megáll a kezem a hajában, közelről nézek rá, az édes gödröcskét
keresem az arcán. De nem látom, ezért kérdőn nézek rá, és
megpróbálok rájönni, beismeri-e végre, hogy súlyos
kényszerbetegségben szenved.
– Talán – ismétli tökéletes pókerarccal.
Felhördülve megbököm a vállát, és kibuggyan belőle a
legédesebb kuncogás. Minden egyes alkalommal megigéz, ha
hallom és látom, hogy Miller kimutatja a jókedvét.
Kétségtelenül ez a legszebb dolog a világon – nemcsak az
enyémben, hanem az egész világon.
– Én inkább azt mondanám, határozottan – vágok közbe,
félbeszakítva a nevetését.
Csodálkozva csóválja a fejét.
– Tudod te, milyen nehezen tudom elhinni, hogy itt vagy?
Zavaromban lehervad az arcomról a mosoly.
– New Yorkban? – Ha azt kéri, akár Külső-Mongóliába is utána
mentem volna. Akárhová. Könnyedén felkacag, és elkapja a
tekintetét, mire én megragadom az állát, és magam felé
fordítom tökéletes arcát. – Kifejtenéd? – Parancsolón felvonom
a szemöldököm, összeszorítom a számat, pedig legszívesebben
csatlakoznék a jókedvéhez.
– Hát csak itt – mondja apró vállrándítással. – Úgy értem,
velem.
– Az ágyban?
– Az életemben, Olivia. Vakító fényt hozva a sötétségbe. –
Közelebb jön, az ajka szinte hozzáér az enyémhez. – Gyönyörű
álommá változtatod a rémálmaimat. – Elhallgat, és a
szemembe néz, várja, hogy felfogjam a szívből jövő szavakat.
Tökéletesen értem és felfogom, mint oly sok mindent, amit
mostanában mond.
– Mondhatod egyszerűen, hogy mennyire szeretsz. Működik. –
Az ajkamat biggyesztve igyekszem pléhpofát vágni. Pedig
nehéz, hiszen erős vallomásától majd kiugrik a szívem a
helyéről. Legszívesebben hátrataszítanám, és lélegzetelállító
csókkal mutatnám ki az érzéseimet, de egy apró részem azt
akarja, hogy észrevegye nem is oly apró célzásomat. Soha egy
szót sem szól a szerelemről. Az „elkápráztatsz” a szó, amelyet
használ, és én pontosan tudom, mire gondol. De nem tagadom,
vágyom rá, hogy halljam tőle azt az egyetlen egyszerű szót.
Miller a hátamra fektet, ingerel a borostája, felhorzsolt arcom
minden centijét végigcsókolja.
– Tökéletesen elkápráztatsz, Olivia Taylor. – Két tenyere közé
fogja az arcomat. – Fogalmad sincs róla, mennyire.
Megadom magam, teljesen a hatalmába kerít.
– Legszívesebben a lepedők között tölteném az egész napot
veled, de találkozónk van. – Megharapdálja az orromat,
kiráncigál az ágyból, talpra állít és összeborzolja a hajamat. –
Zuhanyozz le.
– Igenis, uram! – tisztelgek, nem törődve a szemforgatásával, és
a zuhanyzó felé indulok.
MÁSODIK FEJEZET

A szálloda előtt állok a járdán, és felnézek az égre. Mindennap


megteszem. Amíg Miller odafent piszmog valamivel, minden
reggel lesétálok, hátrahajtom a fejemet, és csodálattal
bámulom az égboltot. Emberek haladnak el mellettem, taxik és
fényes városi terepjárók zúgnak el, New York zűrzavara betölti a
fülemet. Elbűvöl a várost uraló üveg- és fémtornyok varázsa.
Egyszerűen… elképesztő.
Nem sok minden képes kirángatni elragadtatásomból, de ezek
egyike Miller érintése. És a lehelete a fülemen.
– Bumm – motyogja, megfordít, és megölel. – Tudod, egy
éjszaka alatt nem lettek magasabbak.
Újra felpillantok.
– Egyszerűen nem értem, hogyan maradnak állva. – Megragadja
az államat, és maga felé fordítja az arcomat. Gyengéd
tekintetében vidámság bujkál.
– Talán meg kéne próbálnod kielégíteni ezt a vonzódásodat.
Behúzom a nyakamat.
– Hogy érted ezt?
A nyakszirtemre csúszik a tenyere, a Hatodik sugárút felé fordít.
– Lehet, hogy építészmérnöknek kéne tanulnod.
Kiszabadítom magam a tenyeréből, és megfogom a kezét.
Hagyja, hogy addig igazgassam feszes ujjait, míg kényelmessé
válik a kézfogásunk.
– Inkább az épületek története érdekel, és nem az építésük
módja. – Felpillantok rá, aztán végigmérem magas alakját,
közben mosolygok. Farmerban van. Csinos, kényelmes
farmerban, és egyszerű, fehér pólóban. Míg itt vagyunk,
nevetségesen kirívó lenne öltönyben járnia, és ezt meg is
mondtam neki. Nem vitatkozott, hagyta, hogy itt-
tartózkodásunk első napját azzal a töltsük, hogy körbecipeljem
a Saksban. New Yorkban nincs szüksége öltönyre, hiszen nincs
itt senki, akinek el kellene játszania a távolságtartó úriembert.
Miller Hart ennek ellenére nem túl jó a lézengésben. Vagy, ami
azt illeti, a vegyülésben.
– Emlékszel a mai feladatodra? – kérdi Miller, míg a piros
lámpánál állunk. Felvonja a szemöldökét, én pedig
rámosolygok.
– Igen, és készen állok. – Tegnap órákra bevettem magam a
New York-i Városi Könyvtárba, míg Miller az üzleti hívásaival
foglalkozott. El sem akartam jönni onnan. Egy darabig azzal
gyötörtem magam, hogy Gracie Taylor után nyomoztam a
Google-ön. De mintha soha nem is létezett volna. Néhány
hiábavaló próbálkozás után átnéztem tucatnyi könyvet, de nem
mind volt építészeti jellegű. Bepillantottam egy
kényszerbetegségekről szóló könyvbe, és megtudtam néhány
dolgot, például a betegség és a düh kapcsolatát. Millernek aztán
van temperamentuma, az egyszer biztos.
– Melyik épületet választottad?
– A Brill Buildinget.
Összevont szemöldökkel néz rám.
– A Brill Buildinget?
– Igen.
– Nem az Empire State-et vagy a Rockefellert?
Elmosolyodom.
– Azoknak a történetét mindenki ismeri. – Igaz, azt hittem,
London legtöbb épületének a története is közismert, de
tévedtem. Miller semmit nem tudott a Café Royalról vagy a
történetéről. Lehet, hogy túlságosan elmélyedtem London
gazdagságában. Mindent tudok róla, és nem tudom, ettől
szomorú, megszállott vagy átkozottul jó idegenvezető vagyok.
– Tényleg?
Örömmel tölt el a kétkedése.
– A Brill Building sokkal kevésbé ismert, de én hallottam róla,
és szerintem imádni fogod, amit megtudtam róla. – Közben
zöldre vált a lámpa, és elindulunk. – Nagyon érdekes zenei
története van.
– Komolyan?
– Bizony. – Felnézek rá, és ő gyengéden elmosolyodik.
Látszólag talán nyugtalanítja céltalan tudásom az építészet
történetéről, de tudom, hogy tetszik neki a lelkesedésem. – És
te, emlékszel a próbatételedre? – Megállítom, még mielőtt
újabb úton kelnénk át.
Az én imádni való, kényszeres emberem az ajkát biggyesztve
figyel. Elvigyorodom. Emlékszik.
– Valami a gyorskajával kapcsolatos.
– Hot dog.
– Ez az – erősíti meg indulatosan. – Azt akarod, hogy
megegyem egy hot dogot.
– Pontosan – erősítem meg belül felajzva. Amióta New Yorkban
vagyunk, mindennap kitalálunk a másiknak egy próbatételt,
amelyet teljesítenie kell. Miller elég érdekes feladatok elé
állított, a helyi épületről szóló előadás készítésétől egészen
odáig, hogy ne érintsem meg fürdés közben, akkor sem, ha ő
viszont megérint engem. Igazi gyötrelem volt, és én csúfosan
elbuktam. Őt persze nem érdekelte különösebben, de én
veszítettem egy pontot. Az én próbáim kissé gyerekesek,
viszont tökéletesen illettek Millerhez, mint például a fűben
ücsörögni a Central Parkban, étteremben enni anélkül, hogy
egy vonalba igazgatná a borospoharakat, és ez a mostani, hot
dogot enni. Ezek a feladatok könnyedén teljesíthetők…
állítólag. Némelyiken átküzdötte magát, másokba viszont
belebukott, mint például az elmozduló borospoharak
igazgatásának tilalma. Az állás? Nyolc Olivia és hét Miller
javára.
– Ahogy akarod – fortyan fel, megpróbál átrángatni az úton, de
én szilárdan állok, és megvárom, míg újra rám figyel. Óvatosan
rám néz, látom, hogy cikáznak a gondolatai.
– Azt akarod, hogy az egyik koszos kis sarki bódénál egyem,
ugye?
Bólintok, tudván, pár lépésnyire látott egy koszos kis sarki bódét.
– Itt is van egy.
– Nahát, épp kapóra jött – motyogja, és vonakodva követ a hot
dog árushoz.
– Két hot dogot kérek – fordulok az kiszolgálóhoz, Miller pedig
kényelmetlenül fintorog mellettem.
– Máris, drága. Hagyma? Ketchup? Mustár?
Miller előrelép.
– Egyiket sem…
– Mindent! – vágok a szavába, hátratolom, és nem veszek
tudomást bosszús zihálásáról. – És sokat.
Az árus kuncogva megtölti a péksüteményt, majd nagy halom
hagymát tesz rá, mielőtt bőségesen meglocsolná a tetejét a
ketchuppal és a mustárral.
– Ahogy a hölgy óhajtja – nyújtja a kész alkotást.
Habozás nélkül, mosolyogva továbbadom Millernek.
– Jó mulatást.
– Kétlem – mormogja a reggelijét méregetve.
Mentegetőző mosolyt küldök az eladó felé, elveszem a saját hot
dogomat, és a kezébe nyomok egy tízdollárost.
– Tartsa meg a visszajárót – azzal gyorsan karon ragadom
Millert, és elráncigálom onnan. – Ez durva volt.
– Micsoda? – Őszintének tűnő zavarral néz rám, én pedig a
szememet forgatom.
Beleharapok a kifli egyik végébe, és intek, hogy kövesse a
példámat. De ő csak nézegeti a hot dogot, mintha ennél
különösebb dolgot még soha nem látott volna. Néhányszor
megfordítja, hátha más szemszögből étvágygerjesztőbb. Én
csöndben eszegetem a sajátomat, és várom, hogy rászánja
magát. Már a felénél tartok, mire nekiugrik.
Majdnem olyan rémülten figyelem, mint ő, amint egy
formátlan, ketchuppal és mustárral bőségesen beborított
hagymadarab a fehér pólójára bukik.
– Ó… – ajakbiggyesztve nyelek egy nagyot, és felkészülök a
küszöbönálló összeomlásra.
Miller összeszorított foggal a mellkasára bámul, és gyorsan
elhajítja a hot dogot. Megfeszülő izmokkal az alsó ajkamba
mélyesztem a fogamat, nehogy megszólaljak, és tovább szítsam
az ingerültségét, amely már így is hullámokban árad belőle.
Megkaparintja a szalvétámat, és lázasan dörgöli vele a foltot, de
ettől csak romlik a helyzet. Zavarba jövök. Nagy levegőt vesz,
hogy megnyugodjon. Behunyja, majd lassan újra kinyitja a
szemét, és rám néz.
– Hát ez baszott jó.
Felfújódik az arcom, az ajkam fájdalmasan csúszik ki a fogam
közül, ahogy mindhiába próbálom visszafojtani a nevetést. A
közeli szemetesbe dobom a hot dogomat, képtelen vagyok
tovább türtőztetni magam.
– Bocs! – lihegem. – Csak te… mintha itt lenne a világvége.
Szikrázó szemmel megragadja a tarkómat, és tovább indul. Nem
tűri az ilyesmit, mindegy, hogy Londonban, New Yorkban vagy
Timbuktuban vagyunk.
– Ez megteszi – jelenti ki.
Fölnézve megpillantok egy Diesel márkaboltot az utca
túloldalán. Gyorsan átvezet az úton, pedig már villog a lámpa.
Még egy esetleges gázolás sem késleltetheti elszántságát, hogy
eltüntesse a pólóján éktelenkedő rettenetes foltot. Biztos
vagyok benne, hogy magától soha nem választaná ezt az
üzletet, de jelenlegi helyzetében nem akar keresgélni.
Belépve azonnal mellbe vág minket az üvöltő, tuc-tuc zene.
Miller fürgén lerángatja magáról a piszkos pólót, és
közszemlére bocsátja kidolgozott izmait. Tökéletesen szabott
farmerja derekától kiindulva határozott izomköteg keretezi
nevetségesen feszes hasizmát… majd a mellkasát. Nem tudom,
sírva fakadjak a gyönyörtől vagy rákiáltsak, amiért mutogatja
ezt a lélegzetelállító látványt.
Számos eladólányka tülekedik, hogy elsőként álljon a
rendelkezésünkre.
– Segíthetek? – Apró termetű ázsiai lány a nyertes, és önelégült
mosolyt villant a kollégái felé, mielőtt majd nyálcsorgatva
Millernek szenteli a teljes figyelmét.
Elbűvöl az álarc, mely azonnal a helyére került.
– Egy pólót szeretnék, kérem. Akármilyet. – Elutasító
mozdulattal int körbe.
– Természetesen! – A lány távoztában különböző
ruhadarabokat markol fel, szól, hogy kövessük, amit mi
készséggel meg is teszünk, miközben Miller a tarkómra teszi a
tenyerét. Mire az üzlet hátsó részébe érünk, az eladó egy halom
ruhadarabot markol. – Beviszem ezeket a próbafülkébe,
szóljanak, ha bármiben segíthetek.
Felkacagok, amire Miller kíváncsi oldalpillantással reagál, Flört
kisasszony pedig az ajkát biggyeszti.
– Nyilván meg kell mérnie a bicepszedet. – Felvont
szemöldökkel végighúzom a tenyerem a combján. – Vagy
esetleg a belső combodat.
– Baromság – mondja kurtán, meztelen mellkasát újra az eladó
felé fordítva, és átfésülve a kezében tartott ruhadarabokat. – Ez
megteszi. – Előhúz egy tetszetős, kényelmes, kék-fehér kockás
inget, amelynek felhajtott ujja van, és mindkét mellrészén egy-
egy zseb. Nemtörődöm mozdulattal letépi az árcédulát,
belebújik az ingbe, és elsétál. Flört kisasszony tágra nyílt
szemmel nézi, én pedig követem a pénztárhoz. Egy
százdolláros bankó kíséretében lecsapja az árcédulát, közben az
inget gombolgatja.
Otthagyja az üzletet, Flört kisasszony pedig teljesen elképedve,
de még mindig cseppfolyós állapotban áll mellettem.
– Ööö, kösz. – Mosolyogva követem kimért, rossz modorú
részidős úriemberemet.
– Nagyon faragatlanul viselkedtél! – kiáltok rá odakint. Épp az
utolsó gombbal bíbelődik.
– Vettem egy inget. – A karja lehull, láthatóan meghökkenti a
kirohanásom. Aggaszt, hogy ennyire nincs tisztában az ostoba
viselkedésével.
– De ahogyan megvetted – vágok vissza, és az égre nézek.
– Arra gondolsz, hogy közöltem az eladóval, mit akarok, ő
megtalálta, én felpróbáltam, aztán kifizettem?
Lemondón előreejtem a fejem, rám tör az ismerős egykedvűség.
– Beképzelt fráter.
– Csupán felsoroltam a tényeket.
Még ha lenne is energiám vitatkozni vele, mint ahogy nincs,
akkor sem győzhetnék. A megszokás nagy úr.
– Most jobban érzed magad? – érdeklődöm.
– Megteszi. – Lesimítja a kockás inget, és megrángatja a
szegélyét.
– Igen, tényleg megteszi – sóhajtom. – És most merre?
Keze a kedvenc helyére siklik a nyakamon, és egy enyhe
csavarintással maga felé fordít.
– A Brilliant Buildinghez. Most a te feladatod következik.
– Az Brill Building – nevetek. – És arra van. – Irányt
változtatok, mire Miller keze lecsúszik a tarkómról. – Tudtad,
hogy sok híres zenész írt számos slágert a Brill Buildingben?
Némelyik leghíresebb szám is itt született. Ez a pop New York-i
főhadiszállása.
– Elragadó – mereng Miller, és vidáman néz le rám.
Mosolyogva felnyúlok, hogy végigsimítsak sötét borostáján.
– De nem olyan elragadó, mint te.

***

Több órát tekergünk Manhattanben, közben történelemleckét


tartok Millernek, de nemcsak a Brill Buildingről, hanem a St.
Thomas-templomról is, majd elsétálunk a Central Parkba.
Csöndben poroszkálunk a fákkal és padokkal szegélyezett
sétányon, beborít minket a béke, kívül hagyjuk a betonkáoszt.
Átkelünk a parkot félbevágó úton, kitérünk a futók elől, majd a
hatalmas lépcsősoron leereszkedünk a szökőkúthoz, Miller
derékon ragad és felemel az óriási medence szegélyére.
– Így ni – suttogja, és lesimítja a szoknyámat. – Add a kezed.
Engedelmeskedem, mosolyra késztet a szertartásossága.
Körbevezet a szökőkút peremén, közben ő a földön megy,
felemelt karral fogja a kezemet, én pedig fölé magasodom. Apró
lépésekkel haladok, a szabad kezét a zsebébe süllyeszti.
– Meddig kell itt maradnunk? – kérdem csöndesen, és újra
előreszegezem a pillantásomat, nehogy lecsússzam a falról, és
egy kicsit azért is, hogy ne lássam feldúlt arcát.
– Nem tudom biztosan, Olivia.
– Hiányzik a nagyi.
– Tudom, hogy hiányzik. – Megszorítja a kezemet, így próbál
megnyugtatni. Tudom, William vállalta a felelősséget, hogy a
távollétemben gondoskodik róla, de azért aggódom, hiszen
fogalmam sincs, mint mondott a nagyanyámnak az anyámmal
való kapcsolatáról, és mit mondott rólam.
Felpillantok, egy kislány ugrándozik felém a szökőkút peremén,
sokkal jobban megy neki az egyensúlyozás, mint nekem. Nincs
annyi hely, hogy elférjünk egymás mellett, ezért le akarok
csúszni, de levegő után kapok, amikor Miller megragad,
megpördít, majd visszatesz, a szökőkút magasított peremére.
Közben a kislány tovább ugrándozik. A tenyerem Miller vállán
nyugszik, pár csöndes másodpercet a szoknyám igazgatásával
tölt.
– Tökéletes – dünnyögi a bajsza alatt, megfogja a kezemet, és
tovább vezet. – Bízol bennem, Olivia?
Letaglóz a kérdése, és nem azért, mert bizonytalan vagyok a
válaszban, de amióta ide érkeztünk, nem kérdezte meg. Nem
beszélt arról, mit hagytunk magunk mögött Londonban, és ez
meg is felelt nekem. Nem jutott eszembe a gátlástalan
gazember, az, hogy valaki követett, hogy Cassie teljesen
megőrül Millerért, Sophie megfenyegetett, a láthatatlan
bilincsek, a pénzért vásárolt szex…
Magam is meglepődöm, milyen könnyedén eltemettem
magamban ezeket a dolgokat, amióta belemerültünk a New
York-i zűrzavarba – a káoszba, amit egészen megnyugtatónak
találok ahhoz képest, amivel ott kínoznám magam. Tudom,
Millert kicsit zavarba ejtette, hogy nem sürgetem, de van
valami, amit nem tudok egykönnyen elfelejteni. Valami, amit
még saját magam előtt sem mondok ki hangosan, nemhogy
előtte. Csak annyi bizonyosságra van szükségem, hogy a
nagyiról gondoskodnak. Érzem, Miller lassan a türelme végéhez
ér a hallgatásom kapcsán.
– Igen – válaszolok magabiztosan, de ő nem néz rám, és nem
nyugtázza a válaszomat. Továbbra is maga elé néz, gyengéden
fogja a kezemet, míg én követem a szökőkút peremének
kanyarulatait.
– Én pedig bízom benne, hogy elmondod, mi nyugtalanít. –
Megáll, maga felé fordít, és mindkét kezemet megfogva felnéz
rám.
Összeszorítom az ajkam, még jobban szeretem, amiért ennyire
jól ismer, egyúttal utálom, hogy emiatt valószínűleg soha nem
leszek képes semmit eltitkolni előle. És utálom, hogy ilyen
nyilvánvaló bűntudatot érez, amiért átcipelt a fél világon.
– Mondd el, Olivia. – Halkan, bátorító hangon beszél.
Kétségbeejtő.
A cipőjére meredek, látom, hogy közelebb lép.
– Ostobaság – rázom meg kissé a fejemet. – Azt hiszem, csak a
sokk és az adrenalin játszott velem.
A derekamra csúsztatja a kezét, leemel, és ráültet a peremre.
Térdre ereszkedik, és a kezébe fogja az arcomat
– Mondd el – suttogja.
Annyira szeretne megvigasztalni, ez megadja a kezdő lökést, és
kibuggyan belőlem mindaz, ami az ideérkezésünk óta gyötör.
– A Heathrow-n… azt hittem, látok valamit, és tudom, hogy
hülyeség, és lehetetlen, és tökéletesen abszurd, és annyira
feszült, fáradt és ideges voltam. – Levegőt veszek, kerülöm a
tekintetét. – Lehetetlen. Tudom. Úgy értem, meghalt már
vagy…
– Olivia! – szakítja félbe szómenésemet, tágra nyílt szemmel,
tökéletes arcán rémülettel néz rám. – Mi a fenéről beszélsz?
– Az anyámról – lehelem. – Azt hittem, látom őt.
– Mármint a szellemét?
Nem vagyok biztos benne, hogy hiszek a szellemekben. Vagy
talán mégis. Most már igen. Nincs biztos válaszom, ezért csak
vállat vonok.
– A Heathrow-n? – faggat.
Bólintok.
– Amikor kimerült voltál, túlcsordultak benned az érzelmek,
amikor elrabolt egy szörnyű vérmérsékletű volt eszkort?
Összehúzott szemmel méregetem.
– Igen – préselem ki a választ összeszorított fogam közt.
– Értem – tűnődik, egy pillanatra elkapja a pillantását, majd
újra a szemembe néz. – Ezért voltál olyan csöndes és titkolózó?
– Tudom, milyen hülyén hangzik.
– Nem hülyén – ellenkezik halkan. – Inkább szomorúan.
A szemöldökömet ráncolom, de mielőtt megkérdőjelezhetném
a következtetését, folytatja.
– Olivia, túl sok dolgon mentünk keresztül. Az utóbbi hetekben
túlságosan is ránk telepedett a múlt. Teljesen érthető, hogy
elveszettnek és zavartnak érezted magad. – Az ajkamhoz érinti
az ajkát. – Kérlek szépen, avass a bizalmadba. Ne hagyd, hogy
agyonnyomjanak a gondok, amikor itt vagyok, hogy levegyem a
terhet a válladról. – Elhúzódik, a hüvelykujjával gyengéden
végigsimít az arcomon, elolvadok a rendkívüli tekintetéből
sugárzó őszinteségtől. – Nem akarom, hogy szomorú legyél.
Hirtelen nagyon ostobán érzem magam, és mivel már nincs mit
mondanom, átölelem a vállát, és magamhoz húzom. Igaza van.
Azok után, amin keresztülmentünk, nem csoda, hogy
összekuszálódtak a gondolataim.
– Nem is tudom, mi lenne velem nélküled.
Hagyja, hogy szenvedélyesen megszorítsam, a hajamba temeti
az orrát. Érzem, hogy az ujjai között csavargatja az egyik
hajtincsemet.
– Londonban gondtalan életed volt – mélázik csöndesen.
Szomorkás kijelentése miatt azonnal elhúzódom meleg
testétől. Nem tetszenek a szavai, és különösen nem tetszik a
hangja.
– Üres volt az életem – vágok vissza. – Ígérd meg, hogy soha
nem hagysz el.
– Ígérem – válaszolja pillanatnyi habozás nélkül, most mégsem
elégszem meg ennyivel. Nem tudom, mit kéne még mondania,
hogy meggyőzzön. Egy kicsit olyan, mintha csak elfogadná a
szerelmemet. A bizonytalansága még mindig megmutatkozik,
és nekem nem tetszik. Többször is elhagyott, még ha nem
akarta is, és ezzel belém ültette a félelmet.
– Megállapodást akarok – bukik ki belőlem. – Valami jogszerűt,
ami megerősíti, hogy nem hagysz el soha. – Nyomban rájövök,
milyen ostobán hangzott, zavarba jövök, nekivágok a Central
Parknak. – Nem ezt akartam mondani.
– Hát remélem! – Köhécsel, majdnem elájul a megdöbbenéstől.
Talán nem egészen úgy gondoltam, ahogy hangzott, de
nyilvánvaló nemtetszése úgy hat rám, mintha arcul ütöttek
volna. Egészen mostanáig egy pillanatig sem gondoltam a
házasságra vagy hasonlóra. Túl sok szarság akadályozza a
jövőről és boldogságról szóló álmok szövögetését, de most
határozottan gondolkodóba esem. Nehéz lenne másként
reagálni tagadhatatlan idegenkedésére. Egyszer majd igenis
szeretnék férjhez menni. Szeretnék gyerekeket, kutyát,
kényelmes családi házat. Azt akarom, hogy a gyerekzsivaj és
futkosás teremtsen rendetlenséget, és ebben a percben azt is
tudom, hogy mindezt Millerrel szeretném.
Aztán mindez rám zuhan, és maga alá temet. Miller
nyilvánvalóan felháborító dolognak tartja a házasságot. Ki nem
állhatja a rendetlenséget, és ez rögvest megsemmisíti a
kaotikus családi ház képét a fejemben. És ami a gyerekeket
illeti? Nos, ezt nem kérdezem meg, nincs is rá szükség, hisz
emlékszem a fényképre az elveszett, koszos kisfiúról.
– Mennünk kéne – javaslom, mielőtt még újabb ostobaságot
találok mondani, és szembe kell néznem a nemkívánatos
reakciójával. – Elfáradtam.
– Egyetértek. – Hullámokban árad belőle a megkönnyebbülés.
Ettől nem leszek kevésbé bánatos. És nem segít a jövőbe vetett
reményeimen… hogy végül majd a hepiendre ébredünk.
HARMADIK FEJEZET

Furcsa és feszült hangulat uralkodott közöttünk, ami​óta


eljöttünk a Central Parkból. Amikor visszatértünk az
apartmanba, Miller otthagyott, hogy foglaljam el magam, ő
pedig bevette magát az erkélyre nyíló irodába. Utána kellett
néznie az üzleti ügyeinek. Nem szokatlan, hogy telefonálással
tölt egy-egy órát, most azonban már négy órája bement, azóta
nem szólt, nem jelent meg, nem adott életjelet.
Az erkélyen vagyok, a nap átmelegíti az arcomat, hátradőlök a
napozóágyon, és magamban azt kívánom, jöjjön ki az irodából.
Amióta New Yorkban vagyunk, még nem nélkülöztem ilyen
huzamosan a testi kapcsolatot, és az érintésére éhezem.
Amikor a sétából visszatértünk, alig vártam, hogy
elmenekülhessek feszült hangulata elől, és magamban
megkönnyebbültem, amikor elmotyogta, hogy az üzleti
ügyeivel szándékozik foglalkozni, de most olyan elveszettnek
érzem magam, mint még soha. Felhívtam a nagyit és Gregoryt,
semmiségekről fecsegtünk, félig kiolvastam a
történelemkönyvet, amit tegnap kaptam Millertől, de semmire
nem emlékszem belőle.
És most itt heverek – immár ötödik órája –, a gyűrűmet
babrálom, és a Central Parkban lefolytatott beszélgetésünkön
tűnődöm. Felsóhajtok, leveszem a gyűrűt, aztán újra az ujjamra
húzom, párszor megcsavarom. Mozdulatlanná dermedek, mert
mozgást hallok az irodaajtó mögül. Látom, hogy mozdul a
kilincs, gyorsan felemelem a könyvet, az arcom elé tartom, és
remélem, úgy tűnik, mintha beletemetkeznék.
Az ajtó nyikordulására felnézek a találomra felcsapott oldalból,
Miller a küszöbön áll, és engem bámul. Mezítláb van, a farmer
legfelső gombját kigombolta, az ingét levette. Sötét fürtjei
kócosan meredeznek, mintha beletúrt volna a hajába. Amint
meglátom a tekintetét, tudom, hogy pontosan ez történt.
Sugárzik a szeméből a kétségbeesés. Megpróbálkozik egy
mosollyal, és hirtelen bűntudat hasít a szívembe. Az asztalra
teszem a könyvet, felülök, felhúzom a térdem, és átkarolom a
lábam. Még mindig szinte tapintani lehet a feszültséget, de a
közelsége feléleszti elvesztett derűmet. A bőröm alatt tűzijáték
szikrái pattognak, és egyre mélyebbre hatolnak, meghitten és
vigasztalón.
Kis ideig a zsebébe süllyesztett kézzel, némán áll, és az
ajtókeretnek támaszkodva tűnődik. Felsóhajt, szótlanul lovagló
ülésbe helyezkedik mögöttem a napozóágyon, én pedig előbbre
csúszom. Átkarolja a vállamat, és a mellkasához húzza a
hátamat. Behunyom a szemem, elmerülök benne – az
érintésében, a szívdobbanásaiban, a hajamon szétterülő
lélegzésében.
– Bocsánatot kérek – susogja, és az ajkát a nyakamhoz érinti. –
Nem akartalak elszomorítani.
A kezem lassú köröket ír le a farmerján.
– Semmi baj.
– De igenis, van baj. Ha egy kívánságom lehetne – ajkával
lassan felfelé halad a fülemen –, azt kérném, legyek tökéletes a
számodra. Senki másnak, csakis neked.
Kinyitom a szemem, és felé fordulok.
– Valóra kell váltanod a kívánságodat.
Kurtán felnevet, és az egyik kezét az arcomra teszi.
– Te vagy Isten legszebb teremtménye. Ez itt – a tekintete az
arcomon vándorol. – És itt – a tenyere megállapodik a
mellemen. Gyengéd csókokkal borítja az ajkamat, az orromat,
az arcomat, végül a homlokomat. – Van a számodra valami az
íróasztalon.
Ösztönösen elhúzódom.
– Micsoda?
– Menj, és nézd meg – bátorít, majd hátradől, és az iroda ajtaja
felé int. – Csipkedd magad!
A szemem ide-oda jár az ajtó és Miller között, míg
várakozásteljesen felhúzza a szemöldökét, és óvatos léptekkel
elindulok. Nesztelenül lépkedek át az erkélyen, furdalja az
oldalamat a kíváncsiság, a hátamon érzem kék tekintetét, és
amikor az ajtóhoz érek, visszanézek a vállam fölött. Tökéletes
arcán halvány mosoly játszik.
– Menj – formálja a szót, leveszi a könyvemet az asztalról és
belelapoz. Összeszorított szájjal közelítem meg a fejedelmi
íróasztalt, és amint elérem a zöld bőrszéket, kifújom a levegőt.
A szívem majd kiugrik, amikor meglátom az asztal közepére
helyezett borítékot. A sarka tökéletesen párhuzamos az asztal
sarkával. Kitapogatom, és forgatni kezdem a gyűrűmet,
aggódom, óvatos vagyok, egyszersmind kíváncsi. Amikor
meglátom a borítékot, egy másik boríték jelenik meg a lelki
szemem előtt – az, amelyik az Ice-ban feküdt Miller asztalán, és
amelyben a szakítólevél volt. Nem tudom biztosan, el akarom-e
olvasni, de Miller tette oda. Bármi legyen is benne, ő írta, és e
kombináció rendkívül kíváncsivá tesz.
Felkapom a borítékot, és kinyitom. Még meg sem száradt rajta a
ragasztó. Kihúzom a papírt, és lassan széthajtom. Nagy levegőt
veszek, és felkészülök.

Édes kislány,

mindig rajongani fogok érted. Amikor megízlellek vagy megérintem a


lelkedet, az örökre bevésődik a gyönyörű elmédbe – és még azon is
túl. Ezt már elmondtam neked korábban. Nincsenek szavak,
amelyek leírhatnák az érzéseimet irántad. Órákig tanulmányoztam
az angol szótárt, hátha találok, de hiába. Amikor megpróbálom
elmondani, semmi sem tűnik megfelelőnek. Tudom, milyen mélyen
érzel irántam. Szinte felfoghatatlan a számomra.
Nem kell ahhoz Isten házának papja elé állnom, hogy megerősítsem
az érzéseimet irántad. Különben pedig, amikor Isten megteremtette
a szerelmet, nem számolt velünk.
Ehhez semmi sem hasonlítható.
Ha szeretnéd, tekintsd ezt a levelet a hivatalos ígéretemnek, hogy
soha nem hagylak el. Akkor bekeretezem, és az ágyunk fölé
akasztom. Ha akarod, hogy hangosan is elmondjam, akkor térdre
ereszkedem előtted, úgy mondom el.
Te vagy a lelkem, Olivia Taylor. Te hozol fényt az életembe. Olyan
vagy nekem, mint a levegő. Soha ne kételkedj ebben.
Könyörgök, légy örökre az enyém. Mert ígérem, én a tiéd vagyok.
Szeress örökké!

Mindörökre a tiéd,
Miller Hart
Újra elolvasom, közben végiggördül a könny az arcomon. Az
elegánsan megírt sorok nagy hatást tesznek rám, és megértetik
velem, mennyire szeret Miller Hart. Újra meg újra elolvasom,
közben egyre jobban átmelegszik a szívem, tovább erősödik az
iránta érzett szerelmem, míg össze nem omlok, zokogva
borulok az elegáns íróasztalra, az arcom duzzadt és vörös a
könnyáradattól. Miller Hart tökéletesen fejezi ki magát. Tudom,
hogyan érez irántam. Most kicsit ostobának és bűntudatosnak
érzem magam a bizonytalankodásom miatt… amiért ilyen nagy
ügyet csináltam ebből, még ha csak magamban is. Csakhogy ő
látta a belső elégedetlenkedésemet. És be is bizonyította.
– Olivia?
Hirtelen felnézve megpillantom az ajtóban, az arcán szorongás
ül.
– Elszomorítottalak?
Fájó izmaim mintha folyékonnyá válnának, érzelmileg
kimerülten a székre rogyok.
– Nem… én… ez olyan… – Felemelem a papírt,
meglobogtatom, és megtörlöm a szemem. – Én nem tudok… –
Összeszedem magam, hogy mondjak valami érthetőt, és
kibököm. – Annyira sajnálom.
Felkelek a székből, igyekszem stabilan állni, és felé indulok. A
fejem kissé remeg, dühös vagyok magamra, amiért
magyarázkodnia kellett, amikor már tudom, hogyan érez.
Más csak pár méterre vagyok tőle, amikor, arra várva, hogy
átölelhessen széttárja a karját, én pedig gyakorlatilag rávetem
magam. Érzem, hogy a lábam elhagyja a talajt, és Miller a
kedvenc helyére fúrja az orrát.
– Ne sírj – nyugtat, és még szorosabban ölel. – Kérlek, ne sírj.
Képtelen vagyok megszólalni a meghatottságtól, így inkább én
is megszorítom, és magamba szívom testének nekem feszülő
éles kiszögelléseit. Időtlen időkig maradunk így
összegabalyodott végtagokkal, erősen igyekszem összeszedni
magam, Miller pedig türelmesen vár. Végül megpróbál lefejteni
magáról, és én hagyom. Térdre ereszkedik, és engem is lehúz.
Csodás, gyengéd mosolyával néz rám, kisöpri a hajamat az
arcomból, és hüvelykujjával letörli még mindig csordogáló
könnyemet.
Beszélni készül, de végül inkább lebiggyeszti az ajkát. Látom
rajta, hogy vívódik, nem tudja, hogyan adjon hangot annak,
amit mondani akar. Ezért inkább én szólalok meg.
– Soha nem kételkedtem az irántam érzett szerelmedben,
mindegy, milyen módon fogalmazod meg.
– Ennek örülök.
– Nem akartam, hogy rosszul érezd magad.
A szeme csillog, szélesen elmosolyodik.
– Aggódtam.
– De miért?
– Mert… – Lesüti a szemét, és nagyot sóhajt. – Minden
ügyfelem házas, Olivia. – Semmit sem jelent a számomra a
megáldott gyűrű, és egy dokumentum, amelyet egy szent ember
ír alá.
Nem lep meg a beismerése. Emlékszem rá, amikor William
hangosan, érthetően kifejtette, hogy Miller Hart erkölcsi
problémákkal küszködik. Talán soha nem érzett minimális
szégyent sem, amiért pénzért hál együtt férjes asszonyokkal –
amíg engem meg nem ismert. Borostás álla alá illesztem az
ujjamat, és magam felé fordítom.
– Szeretlek – erősítem meg, és ő szomorkásan elmosolyodik.
Fény és árnyék egyszerre. – És tudom, mennyire elbűvöllek.
– Valószínűleg nem tudod, mennyire.
– Bocs, de más a véleményem – suttogom, és a levelét a testünk
közé csúsztatom.
Egy pillanatra ránk borul a némaság, aztán lustán rám néz.
– Mindig kényeztetni foglak.
– Tudom.
– Mindig rajongani fogok érted. Amikor megízlellek vagy
megérintem a lelkedet, az örökre bevésődik a gyönyörű
elmédbe.
– Tudom – mosolygok.
Fogja a levelet, és félreteszi, megfogja a kezem, és a szemembe
néz.
– Ez számomra szinte felfoghatatlan.
Hirtelen ráébredek, hogy a leírt szavakat mondja fel, levegőt
veszek, hogy elhallgattassam, elmondjam neki, erre semmi
szükség, de az ujját az ajkamra helyezi, és elhallgattat.
– Te vagy a lelkem, Olivia Taylor. Te hozol fényt az életembe.
Olyan vagy nekem, mint a levegő. Soha ne kételkedj ebben. –
Megfeszült az álla, és bár a levél rövidített változatát adja elő,
nagyon is egyértelművé teszi a számomra a kinyilatkoztatását.
– Könyörgök, légy örökre az enyém. – A zsebébe nyúl, és
előhúz egy apró dobozkát. – Mert ígérem, én a tiéd vagyok.
A kis ajándékdobozra szegezem a pillantásomat, pedig
szeretném, ha a tekintetünk összefonódna. De túlságosan
kíváncsi vagyok. Fogja a kezemet, és a tenyerem közepére
helyezi a dobozkát, végre sikerül elszakítanom a tekintetem a
titokzatos bőrdobozról, és felnézek rá.
– Az enyém?
Lassan bólint, hátradől, és leül, akárcsak én.
– Mi ez?
Elmosolyodik, felbukkan az arcán az oly ritkán látható
gödröcske.
– Imádom, hogy ilyen kíváncsi vagy.
– Kinyissam? – A számhoz emelem a kezem, és harapdálni
kezdem a hüvelykujjamat, a legkülönfélébb érzelmek,
gondolatok és érzések cikáznak a fejemben.
– Talán én vagyok az egyetlen férfi, aki kielégítheti ezt a
hajthatatlan kíváncsiságot.
Kurtán felkacagok, a szemem a doboz és Miller töprengő alakja
között repked.
– Te keltetted ezt a kíváncsiságot, Miller, tehát az egészségem
is múlik azon, hogy kielégíted-e.
Épp olyan vidám, mint én, a doboz felé int a fejével.
– Nyisd ki.
Megrohannak az érzések, remegő ujjakkal veszem le a doboz
tetejét. Lopva Millerre pillantok, látom, hogy kék szemét rám
szegezi. Feszült. Ideges. Ettől én is az leszek.
Lassan leemelem a tetőt. És eláll a lélegzetem. Egy gyűrű.
– Gyémánt – suttogja. – A csillagjegyed köve.
Nagyot nyelek, végigfuttatom a tekintetem az aranygyűrűn,
amelyen a finom foglalat közepén az ovális csiszolású
gyémántot két könnycsepp formájú gyémánt keretezi. A
foglalatot további apróbb, gyönyörűen csillogó kövek díszítik. A
fehér aranyat úgy vágták, hogy minden egyes apró gyémánt
különválik a központi darabtól. Még soha nem láttam ilyesmit.
– Antik? – kérdezem, elszakítom a tekintetemet a szépségről
egy másik szépség kedvéért. Még mindig idegesnek tűnik.
– Szecessziós – hogy egészen pontos legyek, 1898-ból.
Mosolygok, és csodálkozva megrázom a fejem. Hát persze hogy
pontosít.
– De hát ez egy gyűrű. – Végül megacélozom magam, hogy
kimondjam a nyilvánvalót. A mai nap, a Central Park, a
feszültség, és Miller levele után a gyűrű igazán nem várt
fordulat.
Hirtelen kiveszi a dobozt a kezemből, és félreteszi. Kicsit
feszeng, a kezemért nyúl, és maga felé húz, míg a combja közé
csúszom. Visszaülök a sarkamra, és visszafojtott lélegzettel
várom a szavait. Nem kétlem, hogy mélyre hatolnak majd,
akárcsak kristálytiszta kék tekintete. Újra elveszi a dobozt, és
felém nyújtja. A pompás ékszer vakítóan sziporkázik.
– Ez itt – mutat a középső gyémántra – minket jelöl.
A kezembe temetem az arcomat, nem akarom, hogy lássa újból
kibuggyanó könnyemet. Nem élvezhetem túl soká a tenyerem
magányát. Megfogja, és az ölembe teszi a kezemet, majd
megértően, lassan bólint csinos fejével.
– Ez itt – mutat az egyik könnycsepp alakú gyémántra, amely a
központi darabot szegélyezi – én vagyok. – Az ujja átsiklik a
szintén csepp alakú gyémántra a túloldalon. – Ez pedig te vagy.
– Miller, én…
– Csss. – Az ajkamra teszi az ujját, és gyengéd
figyelmeztetésként felvonja egyik sötét szemöldökét. Amint
biztos benne, hogy tiszteletben tartom a kívánságát, és
hagyom, hogy befejezze, újra a gyűrűre fordítja a figyelmét, és
nem tehetek mást, várom, hogy végigmondja, mit jelképez. A
mutatóujját az engem jelképező könnycsepp alakú kőre teszi. –
Ez a drágakő gyönyörű. – Ujjbegye átsiklik a másik könnycsepp
alakú kőre. – Ezt is még fényesebbé teszi. Kiegészíti. De amelyik
kettőnket jelképez – a központi drágakőre helyezi az ujját, és
tekintete égő arcomra vándorol –, az összes közül a
legfényesebb és legragyogóbb. – A rá oly jellemző lusta
pislantás kíséretében leveszi az antikvitást a tengerészkék
bársonypárnáról, bennem pedig folytatódik a küzdelem.
Ez a tökéletesen tökéletlen férfi sokkal szebb, mint azt valaha is
bevallja magának, de azt is lefogadom, hogy tényleg jobb
emberré teszem – és nem azért, mert meg akarom változtatni,
hanem mert ő maga akar jobbá válni. Miattam. Felemeli a
gyűrűt, az ujja végigsiklik a tucatnyi, tekervényes foglalatba
ágyazódó apró drágakőn. – Ezek a csillogó szilánkok pedig a
bizsergető szikraözönt jelképezik, amit együtt hozunk létre.
Számítottam rá, hogy mélyen megindítanak a szavai. De azt
nem gondoltam, hogy megbénítanak.
– Tökéletes. – Felnyúlok, és megsimogatom borostás arcát,
érzem, hogy az a bizonyos szikraeső felizzik bennem.
– Nem az – mormogja, és elveszi a kezemet az arcáról. Lassan a
bal gyűrűsujjamra csúsztatja a gyűrűt. – Na, most tökéletes. –
Hosszan megcsókolja az ujjamon a gyűrűt, majd a tenyeremhez
dörgöli az arcát, és lehunyja a szemét.
Képtelen vagyok válaszolni… majdnem. Épp most húzott gyűrűt
a gyűrűs ujjamra. A bal kezemre. Nem akarom megtörni a
pillanat tökéletességét, de folyamatosan ugyanaz a kérdés
zakatol a fejemben.
– Arra kérsz, hogy hozzád menjek?
Majdnem elájulok a mosolyától, a griberlis arcától, a
homlokába hulló huncut hajtincstől. Leültet, a teste köré fonja
a lábamat, és olyan közel húz, míg összeér a testünk.
– Nem, Olivia Taylor, nem arra kérlek. Arra kérlek, örökre
maradj az enyém.
Az érzések az akaratomon kívül végigsöpörnek rajtam. Az arca,
az őszintesége… az irántam érzett elementáris szeretete. Újabb
hiábavaló kísérletet teszek, hogy elrejtsem a könnyemet, a
mellkasába temetem az arcom, és némán zokogok magamban,
ő pedig belesóhajt a hajamba, és vigasztalóan dörzsölgeti a
hátamat. Nem is tudom, miért sírok, amikor annyira boldog
vagyok.
– Ez egy örökkévalóság-gyűrű – mondja a fejem fölött, a kezébe
fogja az arcomat, és csöndesen arra kényszerít, hogy ránézzek,
mielőtt folytatja. – Nincs jelentősége, hogy melyik ujjadon
viseled, különben is van a másik gyűrűsujjadon egy másik
elképesztő drágakő. Soha nem kérném, hogy lecseréld a
nagymamád gyűrűjét.
A könnyemen át mosolygok rá, mert tudom, nem ez az egyetlen
ok, amiért a gyűrűt a bal kezemre húzta. Így akar valamennyit
megadni nekem abból, amire vágyom.
– Szeretem minden porcikádat, Miller Hart.
– Te pedig mélységesen elkápráztatsz, Olivia Taylor. – Az
ajkamra nyomja az ajkát, és tökéletes, rajongó csókkal fejezi be
a tökéletes pillanatot. – Van egy kérésem – mondja a számba,
miközben finoman forgatja az enyémen puha nyelvét.
– Örökké – erősítem meg, és ő felsegít, közben a csókunk
folytatódik, és a testünk összesimul.
– Köszönöm. – Felemel, a mellkasához szorít, és velem együtt a
lakosztály nappalijába vezető ajtó felé lépked.
A kandalló előtt vajszínű, puha, süppedős szőnyeg hever, ide
tartunk. Megtörve a csókot a hátamra fektet. – Várj – utasít
lágyan, kilépdel a nappaliból, én pedig lángoló testtel, egy
halom visszafojtott vágyként maradok ott.
A tekintetem a gyűrűre esik, emlékeztetem magam, milyen
varázslatos, de még inkább arra, amit jelent. Az ajkam elégedett
mosolyra görbül, ami rögvest lehervad, amikor felnézek a
meztelen Millerre.
Némán, ígéretekkel teli tekintettel lépked felém. Mindjárt
részem lesz a kényeztetésében, és valami azt súgja, az összes
eddigit is felülmúlja majd. Minden mezítelen pórusából árad a
vágy. Fizikailag is meg akarja erősíteni a szavait, az ajándékát,
az ígéretét, a csókját. Minden idegvégződésem, minden csepp
vérem, minden izmom lángba borul.
Leteszi mellém az óvszert, térdre ereszkedik, a farka máris
harcra készen mered, és világosan látom a szemem előtt a
lüktetését.
– Azt akarom, hogy a szenvedélyem meztelen legyen – dörgi
mély, eltökélt hangon, fokozva a vágyamat. A könyökére
ereszkedik, hosszan elnyúlik mellettem, a tenyere felkúszik a
szoknyám alatt, megteszi a rövid utat a combom tövéig, és a
bőröm szinte elolvad az érintésétől.
Próbálok mély, megnyugtató levegőt venni, ehelyett elakad a
lélegzetem. Puha tenyere ingerlően, szörnyű gyötrelmet okozva
köröz a hüvelyem közelében, pedig még el sem érte a titkos kert
bejáratát.
– Készen állsz a kényeztetésre, Olivia Taylor? – Az ujja lágyan
siklik a bugyimon, mire ívben meghajlik a hátam, és kiárad a
tüdőmből a visszatartott levegő.
– Ne, kérlek – könyörgök, és rimánkodó tekintetemet
rászegezem. – Kérlek, ne kínozz.
– Mondd, hogy kényeztesselek. – A szoknyámat lassan lehúzza
a lábamon, vele együtt a bugyimat is.
– Kérlek, Miller.
– Mondd ki.
– Kényeztess – lehelem, csöppet felemelem a hátamat, a keze a
pólóm alatt siklik, és kikapcsolja a melltartómat.
– Ahogy kívánod – egyezik bele halkan a szemérmetlen, pedig
biztosan tudom, hogy ő is ezt akarja. – Ülj fel.
Csöndben, engedelmesen teljesítem a kívánságát, ő újra
feltérdel, áthúzza a pólót a fejemen, és lehúzza a karomon a
melltartót. Hanyagul félredobja, tenyere felcsúszik a hátamon,
ő előrecsúszik a térdén, én pedig újra a hátamra fekszem. Félig
rajtam fekszik, félig fölöttem lebeg, a tekintetét a szemembe
fúrja.
– Valahányszor a szemedbe nézek, történik valami csodálatos.
– Mondd el.
– Nem tudom. Szavakkal leírhatatlan.
– Olyasmi, mint az elragadtatás?
Mosolyog. Félénk a mosolya, egészen kisfiússá, és kedvessé
varázsolja, pedig az ilyesmi igen ritkán történik meg Miller
Harttal. Bármilyen ritka is, ez nem ködösítés. Nem álca vagy
látszat. Őszinte. És egyedül nekem szól.
– Valami olyasmi – ismeri el, lecsap, és foglyul ejti az ajkamat.
Végigsimítok izmos vállán, mindketten boldogan zümmögünk,
nyelveink közben nagyon lassan, szinte mozdulatlanul
kerülgetik egymást. Félrehajtom a fejem a megfelelőbb
összeköttetésért, növekvő vágyakozásom mindjárt elragad.
– Élvezd ki – súgja a számba. – Egy örökkévalóság áll előttünk.
A szavai kissé lecsillapítanak, igyekszem megnyugodni. Tudom,
Miller épp olyan sóvár, mint én, mégis megőrzi az önuralmát,
és bizonyítja, hogy képes rá. Beleharap az alsó ajkamba, laza,
puha nyelvével végignyalja a számat, és újra feltérdel, míg én
kéjtől vonaglok metsző, vágytól égő pillantása alatt. Feszülten
figyelem kemény férfiasságát, míg felhúzza a térdemet és
széttárja a combomat. Teljesen megnyílok, a tekintete lüktető
szeméremajkamon időzik, a térdem közé nyomul, és az
óvszerért nyúl. Lassan, kényelmesen tépi fel a csomagot, és
gyötrelmesen lassan görgeti fel a kotont kemény dákójára.
Hiába is siettetném, így teljes akaraterőmet bevetve próbálok
türelmesen várakozni.
– Miller. – A neve könyörgésként bukik ki az ajkam közül,
felnyúló karom néma sürgetés. De ő csak a fejét rázza, és a
térdemet átkulcsolva araszol feljebb, míg megérzem
merevedésének forró csúcsát a hüvelyemnél. Felkiáltok,
összeszorítom a szemem, a karom oldalra lendül, a kezem
belemarkol a szőnyeg prémjébe.
– Látni akarlak – jelenti ki finoman előrelökve, és én
felszisszenek. – Nyisd ki a szemed, Olivia.
A fejemet rázva érzem, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre
hatol, és minden izmom megfeszül.
– Olivia, kérlek, nyisd ki a szemed!
A sötétségben gyorsan törnek rám a folyamatosan kényeztető
Miller képei. A gyorsan váltakozó erotikus képek tovább
fokozzák az élvezetemet.
– A fenébe, Livy! – Rémülten kinyitom a szemem, látom az
elragadtatását, ahogy tövig belém hatol. A karját a térdem alatt
behajlítva felemel, hogy kényelmesen idomuljak hozzá.
Borostás álla megfeszül, a szeme vadul csillog, a haja hullámos
és kócos, a rakoncátlan fürt elszabadul, telt ajka, a…
A francba! Érzem magamban a lüktetését, belső izmaim köré
fonódnak, és erősen tartják.
– Hahó, Olivia! – A hangja tele van szexualitással, átitatja a
szenvedély, mozdít egyet a csípőjén, miközben bennem van.
Hirtelen összezavarodnak a gondolataim, a belső képek
szétesnek. Újra az arcát figyelem. – Ne vedd le rólam a
tekinteted – utasít, hátrahúzódik, farka teljes hosszában lassan
kicsúszik. A lassú súrlódás miatt elég nehéz teljesítenem a
kérését. Mégis sikerül, még akkor is, amikor gyötrelmesen
lassan hatol belém újra. Minden izmom azon igyekszik, hogy
megállítsa céltudatos nyomulását. Minden egyes döfése
kiszorítja a tüdőmből a levegőt, és apró nyögés hagyja el az
ajkamat. Mellizmai hullámzanak és megfeszülnek, finom bőrén
csillogó izzadságcsepp tör elő. Megpróbálok egyenletesen
lélegezni, miközben mesteri, kényeztető képességeivel kínoz,
lassú, kimért csípőmozdulatai a gyönyör csúcsára lendítenek.
Minden egyes döfésnél megmozdítja a csípőjét, a mellkasa
zihál, egyre erősebben szorít. Az ujjaim a hajamba mélyednek,
reménytelenül megrántom, keresek valamit, amibe Milleren
kívül belekapaszkodhatnék.
– A francba, Olivia. Beteges elégedettséget érzek, amikor
figyelem, hogyan küszködsz, hogy visszafogd magad. –
Behunyja a szemét, remeg a teste.
Bizsereg a mellbimbóm, a hasizmaim fájnak. Szokás szerint
foglyul ejt abban a bizonyos köztes állapotban. Legszívesebben
sikoltozva követelném, hogy lendítsen át, miközben
késleltetném az elkerülhetetlent, és ebben az állapotban
maradnék örökre, az édes kínzás és észvesztő élvezet határán.
– Miller! – Vonaglok, a hátam meghajlik.
– Hangosabban – parancsolja, és kevésbé kontrolláltan tovább
tüzel. – Basszus, mondd hangosabban, Olivia.
– Miller! – sikoltom a nevét, és az utolsó kemény lökése az
orgazmus szélére sodor.
Halkan, visszafogottan felnyög, újra az irányítása alá veszi az
energiáit, és visszatér az ellenőrzött, kimért szeretkezéshez.
– Amikor magamévá teszlek, mindig azt hiszem, segít
lecsillapítani a vágyamat. De ez soha nem következik be. Amint
befejezzük, még jobban kívánlak.
Elengedi a lábamat, az alkarjára hanyatlik, karcsú teste
fogságába esem. Még jobban széttárom a combomat, hogy elég
helyet adjak a testének, az arca közel kerül az enyémhez.
Lihegésünk összekeveredik. A pillantásunk összekapcsolódik,
megmozdítja a csípőjét, egyre közelebb sodor az eufória
csúcsához.
A hajába túrok, belemarkolok szabálytalan fürtjeibe, izmaim
odalent a farka köré szorulnak.
– Basszus, igen! Még! – Fátyolossá válik a tekintete, durva
hangja felbátorít. Amikor kemény, hosszú férfiassága eléri a
legmélyebb pontomat, újra köré fonódnak az izmaim. – Ó,
basszuuus!
Eszeveszett élvezettel érzékelem leszegett állát, rázkódó testét.
Hatalmat ad, hogy ezekben a pillanatokban ilyen sebezhető.
Kitárulkozik előttem. Kiszolgáltatott. Egyszerre gyenge és
hatalmas. Fellököm a csípőmet, élvezem a látványt, ahogy
darabokra esik fölöttem. Mindent beleadok a szorításba minden
egyes remegő lökése alatt. Tökéletes vonásai összerándulnak,
átható kék szemében vad önfeledtség tükröződik.
– Tönkreteszel, Olivia! Baszottul tönkreteszel. – Átfordul, és az
ölébe emel. – Fejezd be! – Durva hangjából mohóság és
kétségbeesés árad. – Baszottul fejezd be!
Kicsit hunyorgok a váratlan pozitúraváltástól, amelytől még az
eddiginél is mélyebbre kerül bennem. Erős keze a combomat
markolja, ujjai a húsomba mélyednek. Teljesen felnyársal,
visszatartott lélegzettel próbálok alkalmazkodni ehhez a
behatoláshoz.
– Mozogj, édes kislány. – Fellöki a csípőjét, felsikoltok,
tenyerem a mellkasán csattan. – Most!
Váratlan kiáltásától akcióba lendülök, a szúró fájdalommal mit
sem törődve megmozgatom rajta a csípőmet, a fellobbanó
gyönyörre összpontosítok. Ő nyöszörögve, a combom közé
döfve asszisztál a csípőm mozgatásához. Lovagló ülésben
figyelem, amint engem néz, és mindketten vészesen
közeledünk a robbanásponthoz.
– Mindjárt elélvezek, Olivia!
– Igen! – kiáltom, térdre ereszkedem, és végigcsúszom rajta.
Káromkodva felgyorsul. Megragadja a csípőmet, belém csúszik,
és örömteli kiáltást hallatok. – Ó, istenem! Miller!
– Igen, érzel engem Livy? Érezz mindent, amit adok.
Testem néhány erőteljes rángással felel a döféseire, amelyek
átlendítenek a gyönyör határán, szabadon zuhanok a sötétben,
a testem a szőnyegre hanyatlik, és görcsösen rángatózik a
mindent elsöprő orgazmustól. Elsodródom, érzem Miller
hiányát a hasamban, hallom folyamatos szitkozódását, ahogy a
hátamra lök, elmozdítja az ágyékát, a farka átsiklik a
fenekemen, motyogva a nyakamba harap, és visszacsúszik
reszkető hüvelyembe. A féktelen gyönyörtől azzal sem
törődöm, hogy én mentem el hamarabb. Érzem kemény
farkának tompa ütődéseit a hüvelyem falán, miközben ráérősen
ki-be jár bennem. Aztán halk fohász közepette elélvez.
Kinyitom a szemem, és a krémszínű szőnyeg felett bámulom a
lihegését és zihálását, megpróbálom összeszedni a
gondolataimat.
– Nem bántottál – suttogom kiszáradt torokkal. Tudom, ez lesz
az első kérdése, amint levegőhöz jut. Állatias természete, amit
elrejtett előttem, olyan, mint valami kábítószer. De még mindig
kényeztet.
Amikor Miller kicsúszik belőlem, elégedett sóhajjal a fejem fölé
emelem a karomat. Egyik, majd a másik vállamat harapdálja és
csókolgatja; aztán a gerincemet nyalogatja és harapdálja lefelé
haladva. A hátamon folytatja lassú vándorútját, majd le a
fenekemen, és én behunyom a szemem. Erősen belemélyed a
foga, de kimerültem, és képtelen vagyok felkiáltani vagy
elmozdulni, hogy megállítsam. Aztán érzem, hogy felfelé
kúszik a testemen, s rám telepszik, a tenyere végigsiklik a
karomon, rátalál a kezemre. Összefonódnak az ujjaink, a
nyakamhoz nyomja az arcát, és nagyot sóhajt.
– Hunyd be a szemed – mormogja.
Váratlanul a semmiből zene hangzik fel. Lágy dallam, mély,
jelentőségteljes szöveggel.
– Ezt ismerem – suttogom, és érzem, hogy Miller dúdolja a
megnyugtató dallamot a fejemben.
Nem képzelem.
Kinyitom a szemem, és addig ficánkolok, amíg kénytelen
felemelkedni rólam, és én megfordulok, hogy láthassam.
Abbahagyja a dúdolást, csillogó szemmel rám mosolyog, és a
dal újra felhangzik.
– Ez a dal… – kezdem.
– Ezt szoktam neked dúdolni – súgja szinte félénken. Gabrielle
Alpin…
– A The Power of Love – fejezem be helyette, a teste közeledik, a
hátamra lök, teljes súlyával rám telepszik.
– Hmm – dúdolja.
Még mindig bizsergek, reszketek, lüktetek.
Ebből egy örökkévalóság sem lenne elég.
NEGYEDIK FEJEZET

Gyönyörű álmaim vannak. A tegnapi napom második fele


ismétlődik bennük. Félálomban felpattan a szemhéjam, éber
agyam észleli a szorosan mellettem fekvő Millert. Nagyon
szorosan. Az oldalához kucorodom, az ölébe fészkelem magam,
hozzá bújok.
Óvatosan, némán felemelem a bal kezem, megkeresem a
gyűrűmet, felsóhajtok, és kiélvezem, hogy az agyam
folyamatosan az elhangzott szavakra és eseményekre
emlékeztet.
Megragadom az alkalmat, hogy Miller mélyen alszik, és sima
mellkasán babrálok. A világ számára Miller pillanatnyilag
érzéketlen… legalábbis nagyrészt. Élvezettel figyelem, hogy
miközben a kezem lefelé vándorol a hasa alján a domború V
alakzathoz, a farka életre kel, végül keményen, lüktetve
könyörög figyelemért.
Azt akarom, hogy a gyönyörtől nyöszörögve ébredjen,
próbaképpen végigsimítok a testén, a combja közé
helyezkedem. Azonnal, magától szétnyílik a lába, reggeli
erekciója közelébe húzódom, megnyalom az ajkam szélét, és
gondolatban felkészülök, hogy begerjesszem. Kinyújtom a
kezem, gyengéden megragadom a farka tövét, és figyelem,
mutat-e valamilyen életjelet, de enyhén szétvált ajkán és
mozdulatlan szemhéján kívül nem látok semmit. Újra a
kezemben duzzadó, kemény, hosszú farkára fordítom a
figyelmemet, és az ösztöneimre hallgatva lassan körbenyalom a
csúcsát, begyűjtve a máris gyöngyöző átlátszó cseppet. Forró,
sima bőre és az alatta érezhető keménység ellenállhatatlan.
Hamarosan feltérdelek, és felülről lefelé végigsiklik rajta az
ajkam, nyöszörgök az élvezettől, miközben ugyanezt ismétlen
visszafelé. Minden figyelmemet lekötik az aprólékos
nyalintások és csókok. Hosszan átjár a csodás érzés a számban.
Nem tudom biztosan, mikor kezd el nyögni, de a keze a
hajamban hirtelen ráébreszt, így mosolyogva folytatom a lassú
szájmunkát, ahogy újra meg újra beborítom. Minden egyes
mozdulatomnál lassan felemeli a csípőjét, keze
félreérthetetlenül igazgatja meg a fejemet.
Álmosan, érthetetlenül motyog, a hangja gyenge és elakadó. A
kezem az élvezetét fokozva, a számmal összhangban jár föl-le.
Elhelyezkedik a lábával, lassan ide-oda forgatja a fejét. Az
érintésemre megfeszülnek az izmai, számban duzzadó
férfiassága elárulja, hogy már közel jár, ezért gyorsítom a
tempót, a fejem fel-le jár, érzem, ahogy a farka a torkomhoz ér,
és az én élvezetem is fokozódik.
– Állj! – lihegi, tovább nyomva lefelé a fejemet. – Kérlek, ne
mozdulj.
Bármelyik pillanatban elélvezhet, de ettől csak még inkább
felbátorodom.
– Ne! – Hirtelen felhúzott térde az államnak ütődik, felkiáltok a
belenyilalló fájdalomtól. Amikor felegyenesedem, a farka
kiszabadul a számból, az arcomhoz kapom a kezem, és
rászorítom, hogy enyhítsem a fájdalmas lüktetést. – Szállj le
rólam! – Felülve hátrál a pamlagon, míg a háta nekiütődik a
támlának, egyik térdét felemeli, a másik lábát kinyújtja. Kék
szemében vadság és félelem ül, elborítja a verejték, a mellkasa
hullámzik a látható aggodalomtól.
Ösztönösen odább megyek, a döbbenet és az óvatosság
megakadályozza, hogy megvigasztaljam. Meg sem tudok
szólalni. Figyelem, ahogy a tekintete körbejár, tenyerét a
mellkasára szorítva próbálja enyhíteni dübörgő szívverését.
Hirtelen elképesztő fájdalom hasít az államba, de a szemem
száraz. Érzelmi áramszünet áll be nálam. Miller olyan, mint egy
rémült, sarokba szorított, kétségbeesett állat, és amikor a
tekintetét az ágyékára szegezi, én is oda nézek.
Még mindig kőkemény. Megrándul a farka, ő felmordul, és
hátraveti a fejét.
Aztán elélvez.
És leverten nyöszörög.
Fehér folyadék spriccel a hasára, árad, mintha el sem akarna
állni többé.
– Ne – motyog magában, a keze a hajába túr, szorosan
behunyja a szemét. – Ne! – bömböli, nagyot csap a földre, és én
döbbenten hátrahőkölök.
Fogalmam sincs, mit tegyek. Még mindig az államra szorított
kézzel ülök, tőle távolabb, csaponganak a gondolataim.
Emlékképek villannak be. Egyszer hagyta, hogy a számba
vegyem. Csak rövid ideig, és nem ment el. Nyöszörgött az
élvezettől, segített, irányított, de gyorsan visszahúzódott. Más
alkalommal feltartóztatott, ha a számmal arrafelé
merészkedtem. Egyszer megengedte, hogy az irodájában
kézimunkázzam, és emlékszem, világosan kifejtette, hogy csak
a kezemet használhatom. Arra is emlékszem, említette, hogy
soha nem nyúl magához.
Miért?
A közeli asztalon álló dobozból kihúz egy papír zsebkendőt, és
lázasan törölgeti magát.
– Miller? – szólalok meg halkan, félbeszakítva kapkodó
légzését, és megszállott mozdulatait. Nem közelítek hozzá,
amíg nem veszi észre a jelenlétemet. – Miller, nézz rám!
Leejti a karját, de a tekintete ide-oda vándorol a testemen, épp
csak az arcomat kerüli el.
– Miller, kérlek, nézz rám! – Óvatosan kicsit előrearaszolok,
kétségbeesetten szeretném megvigasztalni, hiszen
nyilvánvalóan nagy szüksége lenne rá. – Kérlek. – Várok, bár
fogytán a türelmem, tudom, hogy óvatosan kell közelednem. –
Könyörgök.
Elgyötört kék szemét lassan lehunyja, majd újra kinyitja, és
ezzel a lelkem mélyére hatol. Megrázza a fejét.
– Annyira sajnálom. – Szinte fuldoklik, a tenyerét a torkára
szorítja, mintha levegőért kapkodna. – Bántottalak.
– Jól vagyok – hárítom el, pedig úgy érzem, az államat vissza
kéne pattintani a helyére. Leveszem a kezem, nyugtalanul
közelítek hozzá, lassan az ölébe mászom. – Jól vagyok –
ismétlem, nedves nyakába temetem az arcomat, és
megkönnyebbülten érzem, hogy örül a vigasztalásomnak. –
Minden rendben?
Kifúj egy kis levegőt, szinte mintha felnevetne.
– Nem tudom biztosan, mi történt.
Ráncba fut a szemöldököm, azonnal rájövök, hogy bármit
kérdezek, kitérő választ fog adni.
– Meg tudod mondani – szorongatom meg.
A testünk gyorsan szétválik, a szemembe fúrja a tekintetét,
amitől kicsinek és mihasznának érzem magam. Mozdulatlan
arca sem segít.
– Mondd meg te.
Lassan vállat vonok.
– Miért reagáltál ilyen erőszakosan? – Zavarban érzem magam
átható pillantása alatt. Nem értem, miért, amióta csak
megismertem, ugyanilyen csontig hatoló pillantással néz rám.
– Sajnálom. – Ellágyul a tekintete, és gyorsan megtelik
aggodalommal, amikor az államra néz. – Meghökkentettél,
Olivia. Ez minden. – Gyengéden végigsimít az arcomon, aztán
átölel.
Hazudik. De nem erőltethetem, hogy olyasmit osszon meg
velem, amit talán túlságosan fájdalmasnak érez. Ennyit már
megtanultam. Jobb, ha Miller Hart sötét múltja továbbra is a
sötétben marad.
– Rendben – mondom, de egyáltalán nem így gondolom. Én
nem vagyok jól, és ő sincs. Megkérném, hogy fejtse ki, de az
ösztönöm azt súgja, ne tegyem. Ugyanaz az ösztön, amely a
segítségemre van, amióta ezzel az elátkozott pasival
találkoztam. Ezt mondogatom magamnak, de vajon hol lennék
most, ha nem követtem volna a vele kapcsolatos elemi
ösztöneimet, és a visszhangot, amelyet az általa előidézett
helyzetek kiváltottak belőlem. Tudom, hol lennék. Még mindig
halott lennék. Élettelen. Úgy tennék, mintha boldoggá tenne a
magány. Az életem talán a feje tetejére állt, és megtelt
drámával, ami az utóbbi éveimből hiányzott, de ez nem
csökkenti az elszántságomat, hogy átsegítsem a szerelmemet a
vívódásain. Számíthat rám.
Számtalan sötét dolgot tudtam meg Miller Hartról, és a lelkem
mélyén tudom, hogy több is van még. Egyre több kérdés vetődik
fel. És a válaszoktól cseppet sem változnak az érzéseim.
Fájdalmas neki, így nekem is az. Nem akarok szenvedést okozni
neki, és nem akarom erőltetni, hogy beszéljen róla. Tehát a
kíváncsiság cseszheti. Nem törődöm kötözködő agyammal, ez
arra utal, hogy valójában talán nem is akarom tudni.
– Szeretem minden porcikádat – suttogom, hogy eltereljem a
figyelmet a pillanat kényelmetlenségéről. – Szeretem az
elcseszett, rögeszmés porcikáidat.
Sugárzó mosoly váltja fel borús arckifejezését, felfedi a
gödröcskéket és ragyogó kék szemét.
– Az én elcseszett, rögeszmés porcikáimat pedig teljesen
elkápráztatod. – Kinyújtja a kezét, és megérinti az államat. –
Fáj?
– Nem nagyon. Az utóbbi időben hozzászoktam, hogy
felképeljenek.
Miller hunyorgása azonnal ráébreszt, hogy a hangulat
javítására tett kísérletem csúfosan elbukott.
– Ne mondj ilyet.
Épp elnézést akarok kérni, amikor Miller telefonja hangosan
megszólal a távolban.
Lecsúszom az öléből, szépen mellé ülök, puszit nyom a
homlokomra, felkel, az asztalhoz lép, és felveszi a telefont.
– Miller Hart – szól bele a megszokott távolságtartó, hűvös
modorában, és meztelenül a dolgozószobába sétál. Amióta
megérkeztünk, mindig bezárta maga mögött az ajtót, ha
telefonon keresték, de ezúttal nyitva hagyja. Jelnek tekintem a
gesztust, felugrom, és utána megyek, megállok a küszöbön, és
nézem, ahogy Miller meztelenül hátradől a széken, és
ujjhegyével simogatja a halántékát. Ingerültnek és feszültnek
tűnik, de amikor felemeli a tekintetét és a szemembe néz, a
negatív érzéseket mosolygó, ragyogó kékség váltja fel.
Felteszem a kezem, és megfordulok, hogy távozzam.
– Egy pillanat – szól bele hirtelen a telefonba, elveszi a fülétől,
és meztelen mellkasára fekteti. – Minden rendben?
– Persze, megyek, hagylak dolgozni.
Könnyedén, elgondolkodva megütögeti a készüléket a
mellkasán, a tekintete lassan le-föl vándorol meztelen
testemen.
– Nem akarom, hogy elhagyj. – A szemembe néz, és érzem a
kijelentés kétértelműségét. Félrehajtja a fejét, nesztelenül,
óvatosan odalépek hozzá, meglep a kérése, nem úgy a bennem
felhorgadó vágy.
Miller rám néz, halvány mosoly játszik az arcán, megfogja a
kezem és megcsókolja az új gyűrűmet.
– Ülj le. – Maga felé húz, míg meztelen ölében landolok,
minden izmom megfeszül, amikor merevedőfélben lévő farka a
farpofám közé ékelődik. Arra biztat, hogy támaszkodjam neki, a
hátam hozzáér a mellkasához, befészkelem a fejemet a nyaka
hajlatába.
– Folytasd – szól bele a telefonba.
Magamban mosolygok azon, milyen gyengéd és édes tud velem
lenni, miközben olyan goromba és szűkszavú azzal, aki a
telefon másik végén van. Izmos karja átfogja a derekamat, és
magához szorít.
– Livy van itt – sziszegi. – Akár a francos királynővel is
beszélgethetnék, ha Oliviának szüksége van rám, akkor a
királynő rohadtul kénytelen lesz várni.
Zavartan fintorgok, miközben némi elégtételt is érzek,
megfordulok és ránézek. Meg akarom kérdezni, kivel beszél, de
valami megállít. A lágy, ismerős, nagyon készséges hang
tompán hallatszik a telefonból.
William.
– Örülök, hogy ezt tisztáztuk – füstölög Miller, szemérmes
csókot nyom az ajkamra, aztán visszaigazgatja a fejemet a
nyakhajlatába, és a székében mocorogva még közelebb húz.
Miller hallgatásba burkolózik, szórakozottan játszadozni kezd
egy hajtincsemmel, addig-addig csavarja, míg húzni kezdi a
fejbőrömet, és én gyengéden a bordái közé bökve jelzem a
kellemetlenséget. Hallom William meleg hangját, de nem
tudom kivenni a szavait, Miller kitekeri a tincset, majd újra
becsavarja.
– Megtudtál valamit arról? – veti fel Miller.
Tudom, miről beszélhetnek, de itt vagyok az ölében, és
egyenletes, tárgyilagos hangja fokozza a kíváncsiságomat. Távol
kellett volna maradnom az irodájától, de most cikáznak a
gondolataim, és tudni akarom, mit találhatott William.
– Egy pillanat – súgja, és a szemem sarkából látom a telefont
tartó kezét a szék karfájára hanyatlani. Elengedi a hajamat,
valószínűleg számtalan gubanc marad utána. Megfogja, és maga
felé fordítja az arcomat. Mélyen a szemembe néz, megnyom egy
gombot a telefonján, találomra az íróasztalra teszi, közben egy
pillanatra sem fordítja el a tekintetét. Nem is ellenőrzi, hová
tette le, és nem igazítja meg. – William, köszönj Oliviának.
Idegesen fészkelődöm Miller ölében, érzések sokasága fojtja el a
békességet, amelyet eddig Miller ölelő karjában éreztem.
– Helló, Olivia. – William hangja megnyugtató. Mégsem akarom
hallani, amit mondania kell. Amióta csak tudomást szerzett a
kapcsolatunkról, le akar beszélni Millerről.
– Szia, William. – Gyorsan Miller felé fordulok, az izmaim
távozásra készen megfeszülnek. – Hagylak nyugodtan dolgozni.
– De nem jutok semeddig. Miller lassan megrázza a fejét, és
szorosabban tart.
– Hogy vagy? – William kérdésére könnyedén tudtam volna a
választ… egy fél órával ezelőtt.
– Remekül – cincogom, és haragszom magamra, amiért olyan
hülyén hangzik, de még inkább az ostoba viselkedésemért. –
Épp reggelizni indulok. – Újra felállok, de nem indulok el
sehová.
– Olivia itt marad – jelenti ki Miller. – Folytasd.
– Mintha ott sem lenne? – William hangja döbbenetet árul el,
ettől még kínosabbnak érzem a helyzetet, és lassan rám tör a
pánik.
– Mintha itt sem lenne – válaszolja halkan Miller, megfogja a
tarkómat, és erős, céltudatos mozdulatokkal igyekszik
kimasszírozni a feszültséget. Csak az idejét vesztegeti.
A vonal túlsó végén csend van, aztán mocorgás zaja hallatszik,
William talán kényelmetlenül fészkelődik a nagy irodai széken,
mielőtt megszólalna.
– Nem vagyok biztos benne…
– Itt marad – vág közbe Miller, én pedig felkészülök William
ellentámadására… ami elmarad.
– Hart, nap mint nap megkérdőjelezem az erkölcseidet –
nevetgél William. Sötét és cinikus a nevetése. – Viszont mindig
is bíztam a józan paraszti eszedben, bármilyen rohadtul
elmebeteg némelyik akciód. Mindig tudtam, hogy tiszta a fejed.
Legszívesebben közbevágnék, hogy felvilágosítsam Williamet.
Semmi egyértelmű nincs Millerben, amikor kijön a sodrából.
Olyankor vad, észszerűtlen… tökéletesen, vitathatatlanul
rögeszmés. Vagy mégsem? Lassan megfordulok a karja között,
és az arcába nézek. Átható kék tekintete azonnal megperzseli a
bőrömet. Mozdulatlan arca angyali. Töröm a fejem,
megpróbálok rájönni, vajon igaz lehet-e, amit William
mondott. Nem értek egyet vele. Ő valószínűleg soha nem látta
Millert, amikor eluralkodik rajta a düh, és kirobban.
– Mindig pontosan tudom, mit teszek, és hogy miért. – Miller
lassan beszél, és tömören fogalmaz. Tudja, mit gondolok erről.
– Talán a pillanat törtrészére elveszítem az eszemet, de csak
annyi időre – suttogja felém olyan halkan, hogy William ne
hallja. Ugyanígy választ ad egy másik kérdésemre is. – A
cselekedeteim mindig igazolhatók és indokoltak.
Ezt az utolsó mondatot már William is hallja. Tudom, mert
felnevet.
– Melyik világban, Hart?
– Az enyémben. – Újra a telefonra fordítja a figyelmét, és jól
megszorít. – És most már a tiédben is, Anderson.
Rejtélyesek a szavai. Nem értem a jelentésüket, de végigfut a
hideg a gerincemen, és a hosszú, hátborzongató csend azt
sugallja, ne bízzam bennük. Miért is jöttem be ide? Miért nem
mentem egyenesen a konyhába valami ennivalóért? Amikor
felkeltem, farkaséhes voltam. Mostanra viszont elmúlt. Olyan a
gyomrom, mint egy üres lyuk, amelyet gyorsan tölt meg a
szorongás.
– A te világod soha nem lesz az enyém. – William
hanghordozásában határtalan düh bujkál. – Soha.
El kell mennem. Ez most azon pillanatok egyike, amikor a két
külön világ összeütközik, és nem akarok a közelükben lenni,
amikor megtörténik. A kettejük között elterülő Atlanti-óceán
talán megakadályozza a fizikai összecsapást, de William
hanghordozása és szavai, Miller remegő teste már önmagában
elég világosan jelzi, hogy nem fognak kesztyűs kézzel bánni
egymással.
– Szeretnék elmenni. – Hiába próbálom lefejteni a hasamról a
kezét.
– Maradj, ahol vagy, Olivia! – A próbálkozásomat nem
koronázza siker, és Miller észszerűtlen ragaszkodása a
jelenlétemhez a kellemetlen beszélgetés alatt hirtelen a
felszínre hozza a vagányságomat.
– Engedj. Már. El. Végre. – Lüktet az állam. Ingerült
tekintetemmel igyekszem felnyársalni. Meglep, hogy azonnal
elenged. Gyorsan felpattanok, és nem tudom, inkább
kirohanjak, vagy nyugodtan ott maradjak, így elkezdem
lesimítani nem létező ruhámat, és a dilemma megoldásán
agyalok.
– Sajnálom. – Miller felemeli a hangját, megfogja és
megszorítja a kezemet. – Kérlek, szeretném, ha maradnál.
Rövid, kínos csend áll be, majd William nyílt, vidám nevetése
megtöri a pillanatot, és emlékeztet rá, hogy gyakorlatilag még
ott van velünk a szobában.
– Igen, megegyeztünk – erősíti meg. – Én is elnézést kérek.
– Nem értem, miért akarjátok, hogy itt legyek – ismerem be. Ez
már túl sok.
– William megpróbált rájönni egypár dologra, ez minden.
Kérlek, maradj, és hallgasd meg a mondanivalóját.
Megkönnyebbülést érzek, amiért azt akarja, hogy segítsek
megosztani a terheket, de meg is rémülök. Biccentek,
elfoglalom a helyem az ölében, míg ő kedve szerint eligazgatja
a testemet. Oldalirányban ülök, a lábam lelóg a szék karfájáról,
az arcom a mellkasához simul.
– Oké. Tehát Sophia?
Már a neve említésétől is megfagy bennem a vér.
– Kitart amellett, hogy egy szót sem szólt Charlie-nak.
Charlie? Ki az a Charlie?
– Én hiszek neki – bizonygatja Miller. Meglep ez a kelletlen
beismerés, de még inkább William egyetértése.
– Észlelted bármi jelét, hogy követte volna Oliviát?
– Nem vagyok biztos benne, de tudjuk jól, milyen érzéseket
táplál irántad az a nő, Hart.
Én is tudom, hogy érez Miller iránt Sophia, főként mert ő maga
vágta a képembe. Ő az egyik volt ügyfele, aki beleszeretett.
Vagyis, pontosabban, a megszállottja lett. Miller aggódott,
hogy megpróbál elrabolni. Vajon mennyire imádja ez a nő?
Eléggé ahhoz, hogy megszabaduljon tőlem?
– Észre lehet bármit is venni Sophiánál? – gúnyolódik William.
– Csak fagyosságot érzek a jelenlétében. Gondatlan voltál.
Ostoba húzás volt Livyt az Ice-ba vinni.
A saját lakásodba vinni pedig egyenesen őrültség. Lefogadom,
Sophia kedvét lelte a leleplezésedben, Hart.
Összerezzenek, magamon érzem Miller tekintetét. Tudom, mi
következik.
– Oliviával jelentéktelennek tüntettük fel a kapcsolatunkat.
Csak akkor vittem az Ice-ba, amikor zárva volt.
– És amikor a nő az előzetes értesítésed nélkül felbukkant,
akkor a gondjaidba vetted? Eljöttél Olivia közeléből, hogy ne
jöjjön rá az összefüggésre? – William kemény hangjában irónia
bujkál. – Nos? – sürgeti, pedig nagyon is jól tudja a választ.
– Nem – böki ki Miller a választ összeszorított foga között. –
Tudom, hogy hülye voltam.
– Tehát, van egy zsúfolt klub, ahol az emberek számos esetnek
voltak a tanúi, amelyek során a tartózkodó, rögeszmésen
zárkózott Miller Hart bepöccent egy gyönyörű fiatal nő miatt.
Érted már, hová akarok kilyukadni?
A szememet forgatom, amiért William összevissza ócsárolja
Millert. Ráadásul hegynyi bűntudat nyomja a vállamat.
Megfeledkeztem a cselekedeteim következményéről, és a
viselkedésem olyan helyzetet teremtett, amely sarokba
szorította Millert.
– Mindezt megjegyeztem, Anderson – sóhajt Miller, újra a
hajamba túr, és csavargatni kezd egy fürtöt. Beáll a csend. Kínos
csend – csak fokozza az érzést, hogy el kell menekülnöm a
dolgozószobából, és ott kell hagynom a két macsót, folytassák
nélkülem a szörnyű helyzet elemzését.
Hosszú hallgatás után William végre megszólal, és egyáltalán
nem tetszik, amit mond.
– Előre kellett volna látnod a kiszállásod következményeit,
Hart. Tudod, hogy ez nem a te döntésed.
Összekucorodom Miller ölében, mintha attól kisebb lennék, és
elűzhetném a valóságot. Mostanában nem sokat gondoltam
Miller láthatatlan kötelékeire vagy a gátlástalan gazemberre, aki
a bilincs kulcsát birtokolja. Gracie Taylor szelleme foglalta le
minden gondolatomat, és különös módon, most még az is
sokkal vonzóbbnak tűnik ennél. Ez a véres valóság, hallom
William hangját, érzem Miller gyötrelmét, és hirtelen
vereségtől gyötörten az aggodalom frontvonalán találom
magam. Nem tudom biztosan, mi fogad minket Londonban, ha
visszatérünk, de azt tudom, hogy minden eddiginél jobban
próbára tesz majd engem, illetve kettőnket.
A lágy ajak érintése a halántékomon visszalendít a valóságba.
– Akkoriban ez nemigen érdekelt – ismeri be Miller.
– És most? – William kurta kérdése világosan jelzi, hogy csak
egyetlen helyes válasz létezik.
– Most csak az érdekel, hogy megoltalmazzam Oliviát.
– Jó válasz – felel élesen William, felnézek Millerre, aki a
gondolataiba mélyed, és üveges tekintettel mered a szoba
túloldalára.
Gyűlölöm, hogy ilyen legyőzöttnek tűnik. Túl sokszor láttam
ezt a tekintetet, és minden másnál jobban aggaszt.
Haszontalannak és ostobának érzem magam, mert nem jönnek
vigasztaló szavak az ajkamra, ezért átölelem a nyakát, közelebb
húzom magamhoz, és borostás nyakához szorítom az arcomat.
– Szeretlek. – Elsuttogott vallomásom a legtermészetesebben
tör fel belőlem, az ösztönöm azt súgja, semmi másom nincs a
szerelmem folyamatos megerősítésén kívül. Kelletlenül
ismerem be magamban, hogy így igaz.
William folytatja.
– Nem hiszem el, hogy ilyen hülye voltál, és kiszálltál.
Miller izmai egy szempillantás alatt megfeszülnek alattam.
– Hülye? – sziszegi, és megigazgat az ölében. Meztelen bőrén
keresztül érzem heves érzelmeit. – Azt akarod mondani, hogy
továbbra is más nőkkel kellett volna kefélnem, miközben
Oliviával van kapcsolatom? – A durva felvetéstől elfintorodom,
a fejemben képek jelennek meg…
Elég!
– Nem! – William nem hátrál. – Azt mondom, nem lett volna
szabad megérintened azt, ami nem lehet a tiéd. Ha helyesen
cselekszel, az egész fel sem vetődik.
A helyes cselekedet. Na persze. Visszamenni Londonba, és
alfahímnek lenni.
Képtelen vagyok a William szavai miatt feltörő haragot
legyűrni, különösen, ha ekkora baromságot javasol.
– De igenis, az övé lehetek. – A vagányságom egyre jobban
legyűr, küzdök Millerrel, felülök, a lehető legközelebb hajolok a
telefonhoz, hogy William tisztán és világosan halljon. – Ne
merészeld elölről kezdeni, William! Ne akard, hogy beléd
döfjem és megforgassam benned a kést!
– Olivia! – Miller visszaránt magára, de a dac erőt ad apró
testemnek, egy ütéssel eltolom magamtól, és újra közelebb
megyek a telefonhoz. Tisztán és világosan hallom az
ingerültségét, de nem állít meg.
– Tudom, hogy nem fenyegetsz erőszakkal, Olivia – ellenkezik
William nevető hangon.
– Gracie Taylor. – Összeszorított fogam közt szűröm a nevét, és
nem lelek örömöt a vonal túlsó végén felhangzó fájdalmas
zihálásban. – Őt láttam? – követelődzöm. Miller visszahúz a
mellkasára, megpróbálom kiszabadítani magam a szorításából.
– Ő volt az? – kiáltom, a könyökömet őrjöngve Miller bordái
közé bökve.
– Basszus! – üvölt fel Miller, és elenged. A telefon után
vetődöm, megpróbálok gyorsan levegőt venni, hogy választ
követeljek, de Miller előrelendül, és megszakítja a vonalat.
– Mit művelsz? – visítom, és amikor megpróbál átölelni és
megnyugtatni, dulakodom vele.
Ő nyer. Magához húz, és erősen lefogja kalimpáló karomat.
– Nyugodj meg!
A színtiszta düh irányít, elvakít az elszántság.
– Ne! – Felgyűlik és átáramlik rajtam az erő, felküzdöm magam,
hevesen begörbítem a hátam, hogy kiszabaduljak az egyre
aggodalmasabb Miller kezéből.
– Nyugodj. Meg. Olivia – figyelmeztet halkan a fülembe
sziszegve, és satuként szorít meztelen mellkasán. Testünk
összekeveredő forrósága jelzi mindkettőnk tomboló haragját. –
Nem akarom még egyszer mondani.
Szaggatottan szedem a levegőt, a hajam kuszán hull
kivörösödött arcomba.
– Engedj el! – A magam okozta kimerültség ellenére is próbálok
érthetően beszélni.
Miller nagy levegőt vesz, a hajamhoz nyomja az ajkát, és
elenged. Nem vesztegetem az időt. Felpattanok az öléből, és a
rideg valóságot magam mögött hagyva becsapom az ajtót, majd
tovább rohanok a fürdőszobáig. Azt az ajtót is bevágom magam
mögött. A tojáshéj formájú kádhoz galoppozom, és megnyitom
a csapot. A bennem kavargó düh elállja a nyugalomra intő
gondolataim útját. Muszáj megnyugodom, de a William iránt
érzett gyűlöletem és az anyámmal kapcsolatos gyötrő
gondolatok nem engedik. Beletúrok a hajamba, a düh átváltozik
elkeseredéssé. Fogkrémet nyomok a fogkefémre, és a fogamat
sikálom, hogy eltereljem a gondolataimat. Gyermeteg
igyekezettel próbálok megszabadulni a neve okozta keserű
íztől.
A szükségesnél hosszabb időt töltök fogmosással, kiköpöm a
habot, öblögetek, majd a tükörbe nézek. Sápadt arcom rózsás
színben játszik a halványuló harag és a mostanában folyton
jelenlévő vágy keverékétől. A szörnyű események után, amelyek
miatt elrepültünk Londonból, nem is csoda, hogy homokba
dugtam a fejem. Most az a büntetésem, hogy hideg zuhanyként
leterít a kegyetlen valóság.
– Felejtsd el a világot, és maradj itt velem örökre – suttogom,
és a tükörképem szemébe nézek. Lelassul körülöttem a világ,
megmarkolom a mosdókagyló két szélét, és mélyen lehajtom a
fejem. Zaklatott elmémbe beszivárog a reménytelenség. Nem
szívesen látott vendég, de fáradt testem és lelkem morzsányi
megoldást sem képes találni az érzések viharában. Minden újra
lehetetlennek tűnik.
Nehéz szívvel sóhajtok, felpillantok, és látom, hogy a víz már
majdnem a kád pereméig ér, de nem rohanok oda. Nincs
energiám, csak lassan megfordulok, odavonszolom levert
testemet, és elzárom a csapot. Belépek a vízbe, és ellenállok a
kísértésnek, hogy behunyjam a szemem, és belemerítsem az
arcomat. Mozdulatlanul, kifejezéstelen tekintettel bámulok
végig a terjedelmes helyiségen, igyekszem kiüríteni az
elmémet. Bizonyos fokig sikerül is. Miller megnyerő hangjára
koncentrálok, a szerelmes szavaira, és a mozdulatokra,
amelyekkel a testemet becézgette. Mindet felidézem. A
kezdetektől egészen mostanáig. Imádkozom, hogy még sokkal
több kövesse a jövőben.
A fürdőszobaajtó felőli halk kopogás magamhoz térít.
– Olivia? – halk, aggodalmas hangon szólal meg. Ettől rohadtul
érzem magam. Nem vár választ, gyengén belöki az ajtót, és
továbbra is a kilincset fogva az ajtófélfának támaszkodik. Fekete
bokszerban van, látom a bordáján a vörös foltokat, amelyeket
én okoztam. Kristálykék tekintete megállapodik rajtam, és
bennem feltör a bűntudat. Mosolyogni próbál, de végül lesüti a
szemét és a földet nézi. – Sajnálom.
Zavarba jövök a bocsánatkérésétől.
– Mégis, mit sajnálsz?
– Mindent – válaszol habozás nélkül. – Azt, hogy hagytam,
hogy belém szeress. Azt… – Felnéz, és lassan levegőt vesz. –
Hogy túlságosan elkápráztattál, és nem tudtalak elhagyni.
Szomorú mosoly jelenik meg az ajkamon, megkeresem és felé
nyújtom a sampont.
– Megtennél egy szívességet, és megmosnád a hajam? –
Szüksége van rá, hogy belemerüljön a kényeztetésembe,
bármibe, ami helyreállítja megrendült világunkat.
– A legnagyobb örömmel – Pár lépéssel mellettem terem. A kád
szélénél térdre ereszkedik, elveszi a flakont, és sampont önt a
tenyerébe. Felülök, és hátat fordítok neki, hogy könnyen elérje
a hajamat, aztán behunyom a szemem, érzem a fejbőrömet
masszírozó ujjait. Lassú, gondos mozdulataira lassan szétárad
tagjaimban a nyugalom. Ránk telepszik a csend. A fejemet
masszírozza, halkan megkérem, hogy öblítse le, aztán
balzsamot dörzsöl a fürtjeimbe. – Szeretem a hajadat –
suttogja, egy ideig játszadozik vele, az ujjaival fésülgeti, közben
dudorászik.
– Le kéne vágni – válaszolom, és magamban mosolygok, amikor
a keze hirtelen megáll.
– De csak igazításról lehet szó. – Lófarokba fogja nedves,
csúszós hajamat, és a kézfeje köré csavarja. – És én is veled
megyek. – Gyengéden hátrahúz, félrebillenti a fejét, és közel
hajol az arcomhoz.
– Felügyelni akarod a fodrászt? – kérdem zavartan, és
fészkelődöm a vízben, hálás vagyok, amiért el akarja terelni a
figyelmemet.
– Igen. Igen, azt teszem. – Nem viccel. Tudom. Könnyedén
megcsókolom az ajkát, finom apró puszikkal szórom meg, míg
forró nyelvét átdugja a számba és gyengéden birtokba veszi.
Ellazít a csókja, behunyom a szemem, a világ helyreáll. – Olyan
jó ízed van.
Kibontakozik a csókból, de az arca egészen közel marad az
enyémhez, elgondolkodva kibontja a hajamat, ami a hátamra
hull, és szétterül a vízben. Túl gyorsan megnőtt, már a
derekamig ér, de úgy tűnik, így is marad.
– Hadd öblítsem ki a balzsamot ezekből a rakoncátlan
fürtökből. – A hüvelykujjával néhányszor végigsimít az
arcomon, aztán a nyakamra siklik a keze, és arra ösztönöz,
hogy belemerüljek a vízbe. Lecsúszom a kádban, behunyom a
szemem, eltűnök a felszín alatt, csak tompán hallok.
Nem esik nehezemre visszatartanom a lélegzetemet. Ezt
gyakorlom, amióta csak Millerrel találkoztam, valahányszor
valamelyik kényeztető csókjával, vagy az incselkedésével a
csúcsra juttat. Látás hiányában, tompa hallással érzem őt. Erős
kezét végighúzza a hajamon, kidörzsöli belőle a balzsamot,
ugyanakkor kidörzsöli belőlem a tehetetlenséget is. Azután az
arcomról a nyakamra siklik a keze. A nyakamról a mellkasomra.
És onnan keblem duzzadt halmára. A mellbimbóm csúcsa
bizsereg a várakozástól. Finoman körbejárja, aztán az érintése
végigvándorol a hasamon, a belső combomra. Megfeszülök a víz
alatt, igyekszem nem mozdulni, hogy magamban tartsam a
levegőt. A sötétség és a csönd felerősíti a többi érzékemet. Az
ujja elhagyja remegő szeméremajkamat, és mélyen belém
csúszik. Megmarkolom a kád oldalát, és gyorsan felhúzom
magam, meg kell ragadnom Miller kényeztetésének minden
részét – történetesen tökéletes, elégedettséget sugárzó arcát.
Levegőért kapkodok, megtöltöm a tüdőmet, és Miller ujja lustán
mozogni kezd.
– Hmm. – Hátradöntöm a fejem, amely ernyedten hull a kád
peremére, így látom is, ahogy tehetséges ujjaival élvezetet
szerez.
– Jó? – Rekedt a hangja, elsötétül a tekintete.
Bólintok, és az ajkamba harapok, belső izmaim
összerándulnak, hogy a bizsergés minden rebbenését
megragadják a hasam mélyén. De amikor a hüvelykujját a
csiklómhoz nyomja, és pontos, gyötrő köröket ír le érzékeny
titkos rügyemen, már nem tudok többé összpontosítani.
– Nagyon jó – lehelem, zihálni kezdek, és csak fokozódik az
élvezetem, amikor szétváló ajakkal helyzetet változtat a kád
mellett, hogy jobban hozzám férjen. Lassan visszahúzódik,
összekapcsolódik a tekintetünk, és belém döf, közben minden
pórusából sugárzik az elégedettség és a győzelem. Egész
testemben remegni kezdek. – Miller, kérlek – könyörgök, és
céltalanul, kétségbeesetten ide-oda forgatom a fejem. – Kérlek,
folytasd.
Nem tagadja meg a kérésemet. Ugyanolyan kétségbeesetten
szeretne ő is kijutni a dolgozószoba iménti nyomorúságából,
mint én. A kád fölé hajol, ritmikusan jár bennem az ujja,
közben az ajkunk összecsap, és az orgazmusig csókol. A teljes
elragadtatás csúcsán beleharapok az alsó ajkába, húsába
mélyedő fogam valószínűleg fájdalmat okoz, de nem állít meg,
és továbbra is elszántan igyekszik feledtetni a szóváltásunkat.
Újra meg újra, kitartóan támad rám a könyörtelen élvezet. A
testem hevesen rázkódik, körülöttem fröcsköl a víz, míg
teljesen elgyengülök, és elernyedek a vízben. Ezúttal egészen
más miatt vagyok kimerült, és ez sokkal, de sokkal kellemesebb
a pár perccel ezelőttinél.
– Köszönöm – hadarom zihálva, és küzdök pilláim lecsukódása
ellen.
– Soha ne mondj nekem köszönetet, Olivia Taylor.
Nehezen, szakadozottan lélegzem, a testem átadja magát a
kielégítő robbanás utóhatásának.
– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked.
Miller elmosolyodik. A mosolya alig észrevehető, de örülök a
gyönyörű látvány legapróbb jelének is. Minden eltelt nappal
jobban és jobban. Levegőt vesz, kihúzza belőlem az ujjait,
aztán végigsimít a bőrömön, egészen az arcomig. Tudom, mit
fog mondani.
– Te nem tudsz nekem fizikai fájdalmat okozni, Olivia.
Beleegyezőn bólintok, ő pedig kisegít a kádból, és törülközőbe
burkol. A közeli polcról levesz egy másik törülközőt, és
megdörgöli vele a hajamat, felitatja a nedvességet.
– Hadd szárítsam meg ezeket a kezelhetetlen fürtöket. –
Elhelyezkedik a nyakszirtemnél, az ágyhoz vezet, int, hogy
üljek a szélére, amit én ellenvetés nélkül meg is teszek. Tudom,
hogy mindjárt kezelésbe veszi a hajamat, miközben
megszárítja. Kiveszi a hajszárítót a fiókból, bedugja, egy
pillanat alatt elhelyezkedik mögöttem, a lába a két oldalamon,
beburkol a testével. A zajtól nem tudunk beszélgetni, és ez így
nekem teljesen megfelel. Ellazulok, behunyom a szemem,
élvezem a fejbőrömet masszírozó ujjait, miközben a
hajszárítóval fújja a hajamat. Elképzelem elégedett
arckifejezését, és elmosolyodom.
A zúgás nagyon hamar abbamarad, Miller a frissen mosott
hajamba temeti az arcát, és a derekam köré fonja a karját.
– Durva voltál, Olivia – dorgál halkan, szinte óvatosan. Utálom,
hogy hangot ad a véleményének, még akkor is, ha igaza van, az
viszont tetszik, hogy mindezt szelíden teszi.
– Már bocsánatot kértem.
– Williamtől nem kértél elnézést.
Megmerevedem a karja között.
– Mióta lettél William Anderson-rajongó?
A lábával megböki a combomat. Néma figyelmeztetés ez, hogy
fogjam vissza a vagányságomat.
– Csak segíteni próbál. Információra van szükségem, és amíg
New Yorkban vagyok, én nem tudom megszerezni.
– Miféle információra?
– Ne törődj vele.
Megfeszül az állam, lehunyom a szemem, és megpróbálom
megőrizni a türelmemet.
– De veled törődöm – mondom egyszerűen, és figyelmen kívül
hagyom hangos fújtatását. Ő is megpróbál türelmes maradni.
Nem érdekel. Megragadom a hajkefét az éjjeliszekrényről, és
hagyom, hogy Miller csendesen szitkozódva hátraessen.
Bosszúsan fintorogva, dobogó léptekkel bevonulok a nappaliba,
ott ledobom magam a kanapéra. Rángatni kezdem a hajkefét a
hajamban, mintha Miller kedvencén akarnám kitölteni az
ostoba bosszúmat.
Újra erőt vesz rajtam a szomorúság, folyamatosan ráncigálom a
kefével hullámos fürtjeimet, és beteges elégtételt érzek a
magamnak okozott kellemetlenség miatt. A szúró fájdalom
elvonja a figyelmemet, így nem tudok gondolkodni. Még a
bőröm alatt pillanatról pillanatra mélyebbre hatoló halk
zümmögést is figyelmen kívül hagyom. Miller közeledik, de
nem figyelek rá, inkább erőszakos támadást intézek a
hajhagymáim ellen.
– Hékás! – Elkapja pusztító kezemet, és erősen fogja, míg lefejti
az ujjaimat a keféről. – Tudod, hogy becsben tartom a
tulajdonomat – dörgi, átveti mögöttem a lábát, és hátrasimítja
a hajamat. Bármilyen nagyképűek is a szavai, azért magamhoz
térítenek. – Ez is a tulajdonom része. Ne bánj vele rosszul. – A
Beach Boys God Only Knowsának hangjaira szép lassan
végighúzza végig a kefe sörtéit a fejemen, egészen a tincseim
végéig.
Miller heves vérmérséklete nem bújik elő, megmutatja vidám
oldalát, és magamra maradok a zsémbeskedésemmel. Pedig a
lelkem mélyén reméltem, hogy sikerül egy kicsit felpiszkálnom,
és megvitathatok vele valamit.
– Miért szakítottad meg a vonalat Williammel?
– Mert elszabadultak a dolgok, Olivia. Felvetted velem a
versenyt őrültségben. Elvesztetted az önuralmadat miattam. –
Kétségbeesés bujkál a hangjában. Bűntudat. Vonakodva
bólintok, csöndben elfogadom, hogy igaza van. Tényleg
elszaladt velem a ló. És valóban elvesztettem az önuralmamat
miatta.
– Charlie-t említetted. Ő kicsoda?
Mély levegőt vesz, mielőtt belekezd. Visszatartom a
lélegzetemet.
– Egy gátlástalan gazember.
Hát így. Mindössze ennyit mond, és a következő kérdés, a
visszatartott levegővel együtt bukik ki belőlem, pedig tudom a
választ.
– Tartozol neki?
A kényelmetlen csendben felkészülök a várható válaszra.
– Igen.
Megrohannak a kérdések, amelyeket olyan könnyedén
félrelöktem. Miller tartozik egy Charlie nevű pasasnak.
Képzelem, miféle alak lehet, ha még Miller is fél tőle.
– Bántani fog?
– Rengeteg pénzt keresek neki, Olivia. Ne hidd, hogy félek tőle.
Mert nem.
– Akkor miért vagyunk itt?
– Mert lélegzetvételnyi időre van szükségem, hogy kitaláljam,
miként intézhetném a legjobban. Már mondtam, hogy nem
olyan egyszerű kiszállni. Kértelek, hogy bízz bennem, amíg ki
nem találom.
– És kitaláltad?
– William szerzett nekem egy kis időt.
– Hogyan?
– Azt mondta Charlie-nak, hogy haragszunk egymásra. És hogy
engem keres.
Összevonom a szemöldököm.
– William azt mondta Charlie-nak, hogy bepöccent rád?
– Kénytelen volt megindokolni, mit keresett a lakásomon.
William és Charlie nem éppen barátok, ahogyan William és én
sem vagyunk azok. Nyilván erre már te is rájöttél – gúnyolódik,
és én sértődötten fújtatok. – Charlie nem tudhat a Williammel
kötött megállapodásomról. Az komoly fejfájást okozna
Williamnek. Nem épp a szívem csücske, de nem szeretnék
rászabadítani egy bepöccent Charlie-t, függetlenül attól, hogy
tud vigyázni magára.
Szegény fejem újra zúgni kezd.
– Mit jelent ez a mi szempontunkból? – Annyira rettegek a
választól, hogy alig érthető a motyogásom.
– Anderson szerint a legjobb, ha visszamegyek Londonba. Nem
értek vele egyet.
Megkönnyebbülten lerogyok. Nem megyek vissza Londonba,
amíg rejtegetnie kell, amíg továbbra is szórakoztatnia kell azt a
nőt, amíg ki nem talál valamit.
Biztatón megszorít, mintha olvasna a gondolataimban.
– Nem megyek sehová, amíg nem vagyok benne biztos, hogy
nem vagy veszélyben.
– Veszélyben?
– Tudod, ki követett?
A kérdésem hatására ránk hulló rövid, beszédes csönd nem
fékezi meg növekvő aggodalmamat. Csak néz rám, és a
helyzetünk súlya belém vájja gonosz karmait.
– Charlie volt az?
Lassan bólint, és megmozdul alattam a föld.
– Tudja, hogy miattad szállok ki.
Nyilván érzi páni félelmemet, mert elhajítja a kefét, megfordít,
és kényelmesen eligazít az ölében. Magához ölel, de ma ettől
sem érzem magam jobban.
– Csss – nyugtat, de feleslegesen. – Bízz benne, hogy
megoldom.
– Van más választásom? – kérdezem. Ez nem egy többváltozós
kérdés. Csupán egyetlen válasz létezik.
Nincs más választásom.
ÖTÖDIK FEJEZET

Miller a nap hátralévő részében igyekezett a kedvemben járni,


nyitott tetejű városnéző busszal jártuk be New Yorkot.
Gyengéden mosolygott, amikor nem kértem idegenvezetőt,
mert én magam akartam mesélni a látnivalókról. Érdeklődve
hallgatta, sőt még kérdéseket is feltett, én pedig serényen
válaszoltam. Nyugodt volt, amikor leszálltunk sétálni, és
készségesen jött, amikor berángattam egy tipikus gyorsbüfébe.
Amikor először megérkeztünk, kicsit félelmetesnek találtam,
hogy itt mindent olyan gyorsan csinálnak, de mostanra
felvettem a tempót. Gyorsan rendeltem, és még gyorsabban
fizettem. Aztán sétáltunk és ettünk; még egy dolog, ami új volt
Millernek. Kicsit félszeg volt, és ügyetlen, de nem
panaszkodott. Nagyon élveztem, hogy az egész nap a miénk
volt, de nem mutattam.
A reggeli dráma, és az utána következő felfedezőút annyira
kimerített, hogy mire visszaérünk a lakásba, képtelen vagyok
tartani magam. A tizenkét emeletnyi lépcsőzéssel már nem
tudok szembenézni, ezért inkább fellapátol, és a karjában cipel
fel, mintsem hogy szembenézzen a liftek iránti viszolygásával.
Szokás szerint élvezem a közelségét, de annyi energiám is alig
maradt, hogy belekapaszkodjam. Bár a szemhéjam minden
erőfeszítésem ellenére lecsukódik, érzem az érintését és az
illatát. Erős karja, és jellegzetes illata elragad és álomországba
repít, egy semmihez sem fogható álomért.
– Szeretnék most rögtön beléd temetkezni – mormolja halk,
vágytól átitatott hangon. Kinyílik a szemem, miközben lefektet
az ágyra.
– Jól van – értek egyet gyorsan, álomittas hangon. Lehúzza a
lábamról a zöld Converse-t, és gondosan, rendezetten elhelyezi
az ágy mellett. Onnan tudom, hogy takarosan eligazgatja, hogy
a szükségesnél hosszabb idő telik el, mire folytatja a
vetkőztetésemet. Rendezkedő, kényeztető hangulatban van.
Kigombolja a farmeromat, és lehúzza.
– Túl fáradt vagy, édes kislány. – Összehajtogatja a
nadrágomat, és a cipőmre teszi. Egy csöpp erőm sem maradt a
tiltakozásra, ráadásul tökéletesen igaza van. Használhatatlan
vagyok.
Gyorsan felemel, kihúzza alólam a takarót, és gondosan
elhelyez a matracon.
– Karokat a levegőbe. – Rám villantja pimasz mosolyát, majd
eltűnik az arca a pólóm anyaga mögött. Azért kellett
felemelnem a kezem, hogy lehúzza a pólómat, és amint
megszabadít a melltartómtól és a bugyimtól, sóhajtva
hátrahanyatlok, a hasamra fordulok és elhelyezkedem. Sokáig
érzem a vállamon forró ajkát. – Vigyél magaddal a tökéletes
álmodba, Olivia Taylor.
Nem tudom kimutatni az egyetértésemet, nem tudok hangot
adni annak, hogy megteszem. Magával ragad az álom, az utolsó,
amit hallok, Miller meghitt dúdolásának hangja.

Az álmom édes volt, és Miller teljes tökéletességében, laza


dicsőségében szerepelt benne. Hunyorogva kinyitom a szemem,
és megzavar a sötétség. Úgy érzem, mintha éveket aludtam
volna át. Majd kicsattanok az energiától, készen állok, hogy
nekikezdjek a napnak… ha reggel lenne. A matrac besüpped
alattam, érzem Miller testét magam mellett. Szeretnék jó
reggelt kívánni, de úgy gondolom, kicsit korai. Ezért inkább
addig fészkelődöm, míg Millerhez simulok, és az arcomat
borostájához nyomom. Beszívom a levegőt, és a combja közé
nyomom a térdemet.
Tudomásul veszi, hogy szükségem van a meghittségre, engedi,
hogy fészkelődjem és mocorogjak, míg végre elhelyezkedem, és
normálisan lélegzem. Meghitt csend van, aztán Miller dúdolni
kezdi a The Power of Love-ot, és ezzel mosolyra késztet.
– Ezt dúdoltad, amikor először voltunk együtt. – Az ajkamat az
ádámcsutkája alatti horpadásra nyomom, egy picit megszívom,
majd az állához vándorol a nyelvem.
– Tényleg – ért egyet, és én megharapdálom az alsó ajkát. – A
feje tetejére állítottad a tökéletes világomat.
Mielőtt kifejthetném a véleményemet, az oldalamra fordít, és
kitartóan néz. Sötét van, de most, hogy a szemem
hozzászokott, látom az arcát.
És nem tetszik, amit látok.
Tépelődik.
Aggódik.
– Mi a baj? – hátrább húzódom, felgyorsul a szívverésem.
– Mondanom kell valamit.
– Mit? – bököm ki. Megfordulok, megkeresem az éjjeli lámpa
kapcsolóját. Halvány fény borítja be a szobát. Hunyorgok, a
hirtelen világosság zavarja a szememet, aztán újra Miller felé
fordulok. Közben felült, és ideges az arca.
– Mondd már – sürgetem.
– Ígérd meg, hogy végighallgatsz. – Megfogja és megszorítja a
kezemet. – Ígérd meg, hogy engeded végigmondani, mielőtt
kiabálni kezdesz…
– Miller! Mondd már! – Jeges rémület és pánik lesz úrrá rajtam.
Eltorzítja az arcát a fájdalom.
– A nagymamádról van szó.
Elakad a lélegzetem.
– Ó, istenem. Mi történt? Jól van?
Megpróbálom lerázni magamról, meg akarom keresni a
telefonomat, de erősen tart, és nem enged el.
– Megígérted, hogy végighallgatsz.
– Akkor még nem tudtam, hogy a nagyiról van szó! – kiáltom,
és úgy érzem, mindjárt megbolondulok. Arra számítottam,
hogy egy újabb akadállyal kell szembenéznem… Miller
történetének egy darabkájával, vagy… nem is tudom, valami
másra, nem ilyesmire. – Mondd, mi történt!
– Szívrohama volt.
A világom milliónyi pusztító szilánkra hull szét.
– Nem! Mikor? Hol? Hogy…
– Olivia, a fenébe, hallgass már meg! – Kurtán, de gyengéden
szól rám, nyugodt figyelmeztetését felugró szemöldöke
nyomatékosítja.
– Hogyan lehetnék nyugodt? Lassanként adagolja az
információkat. Egyre türelmetlenebb vagyok, és egyre jobban
aggódom, kinyitom a számat, hogy válogatott szitkokkal
illessem, de felemeli a kezét, elhallgattat, és végül elfogadom,
hogy többet tudok meg, ha befogom a számat, és hallgatok.
– Rendben van – kezdi, és köröket rajzol a kézfejemre, de
semmi nem csökkenti a nyugtalanságomat. A nagyi beteg, és én
nem vagyok vele, hogy gondoskodjam róla. Eddig mindig ott
voltam neki. A szememet égeti a bűntudat könnye.
– Kórházban ápolják.
– Mikor történt? – Zokogástól fulladozva teszem fel a kérdést.
– Tegnap reggel.
– Tegnap? – kiáltok fel döbbenten.
– George talált rá. Nem akart felhívni, hogy ne nyugtalankodj,
az én számomat pedig nem tudta. Megvárta, amíg William
beugrott. Anderson megnyugtatta, hogy tájékoztat engem.
Nagyon megsajnálom az öreg George-ot. Biztosan elveszettnek
és tanácstalannak érezte magát.
– Mikor telefonált?
– Tegnap késő este. Már aludtál.
– Nem ébresztettél fel? – Lerázom a kezét, elhátrálok, hogy ne
érjen el.
– Alvásra volt szükséged, Olivia. – A kezem után nyúl, de én
konokul ellököm, és leszállok az ágyról.
– Mostanra félúton lehetnék hazafelé. – A szekrényhez
vonulok, dühös vagyok, amiért nem gondolta, hogy a nagyi
szívrohama elég ok rá, hogy megzavarja az álmomat.
Kirángatom a ruhásszekrényből a sporttáskát, és elkezdem
beletömni a szekrény tartalmát. A legtöbb érkezésünk óta
vásárolt cuccot kénytelen leszek itt hagyni. Azt terveztük, hogy
veszünk még bőröndöket, de még nem láttunk neki. Most pedig
nincs rá idő, hogy a több száz dollárt érő, hátrahagyott ruhák
miatt idegeskedjem.
Viharos csomagolásomat megzavarja Miller. Kiveszi a táskát a
kezemből, és ledobja a földre. Nem tudom tovább türtőztetni
magam.
– Te seggfej! – visítom az arcába, aztán ököllel verni kezdem a
vállát. Nem mozdul, és nem is utasít rendre. Hűvös és
mozdulatlan. – Seggfej, seggfej, seggfej! – Újra megütöm, csak
tüzeli az elkeseredésemet, hogy nem reagál. – Fel kellett volna
ébresztened! – Most már mindkét öklömet használom,
folyamatosan püfölöm a mellkasát. Elveszítem az ellenőrzést az
érzéseim és hadonászó testem fölött. Muszáj kiadnom
magamból a kétségbeesést, és csak ő van a kezem ügyében. –
Miért? – Kimerülök, legyőz a bánat, és a mellkasának
hanyatlok. – Miért nem szóltál?
Megtartja elgyengült testemet, egyik kezét a tarkómra teszi, és
magához húz, a másik kezével a derekamat simogatja. Egyre
csak csendesít, újra meg újra megcsókolja a fejem búbját, míg a
zokogásom alábbhagy, és szipogva bújok a vállához.
Megfogja az államat, és maga felé fordítja eltorzult arcomat.
– Sajnálom, hogy úgy érezted, elárultalak… – szünetet tart,
óvatosan néz rám, biztos vagyok benne, hogy nem fognak
tetszeni a következő szavai. – Nem mehetünk vissza Londonba,
Olivia. Nem biztonságos.
– Ne merészeld, Miller! – Megpróbálok némi lelkierőt találni,
valamit, ami bizonyítja, nincs értelme ellenkeznie. – Hívd fel
Williamet, és mondd meg neki, hogy hazamegyünk.
Látom, hogy szenved. Egész feszült arcáról ez sugárzik.
Képtelen vagyok összeszedni magam.
– Csak vigyél haza! – könyörgök a könnyeimet törölgetve. –
Kérlek, vigyél a nagyihoz.
Bánatos arcán átsuhan a kishitűség, szelíden bólint.
Kelletlenül. Nem készült fel a hazatérésre. Sarokba szorítottam.
HATODIK FEJEZET

Miller tenyere a tarkómon a vigasz folyamatos forrása, amióta


elhagytuk New Yorkot. A JFK-n, a repülőgépen, a Heathrow-n –
megragad minden kínálkozó alkalmat. Szükségem van rá, és
örülök neki. Szinte észre sem veszem a környezetemet, még a
számtalan útlevélellenőrzés sem izgat. Miközben gyengéden
masszírozza a tarkómat, a nagyin kívül semmi másra nem
tudok gondolni.
Volt időnk bőröndöket vásárolni. Túl sok időnk maradt.
Mondtam Millernek, hogy menjen egyedül, de nem volt
hajlandó. Igaza volt. Ha egyedül hagy, csak idegesen
mászkáltam volna a lakásban, és a falra másztam volna a
tehetetlenségtől. Így aztán együtt mentünk bevásárolni, és
nagyra értékeltem Miller erőfeszítését, hogy elvonja a
figyelmemet. Kikérte a véleményemet a bőrönd színéről,
méretéről és stílusáról, nem mintha bármit számított volna.
Miután elmondtam neki, hogy piros szövetből készült sorozatot
szeretnék, csak fél füllel hallottam, hogy megindokolta, miért is
kellene grafitszürke bőr Samsonite sorozatot vennünk.
Amint leszedtük a futószalagról vadiúj poggyászainkat, és
homályosan észleltem Miller bosszúságát az alig látható
néhány karcolás miatt, már kint is voltunk az érkezési oldalon a
hűvös esti levegőben. Előbb észreveszem William sofőrjét, mint
Miller, gyorsan odamegyek, udvarias biccentéssel üdvözlöm, és
bevetem magam a hátsó ülésre. A sofőr csatlakozik Millerhez a
hátsó csomagtartónál, hogy segítsen betenni a csomagokat.
Miller beül mellém, és a térdemre teszi a kezét.
– A lakásomhoz, Ted – utasítja a sofőrt.
Előrehajolok.
– Köszönjük, Ted, de lenne szíves egyenesen a kórházhoz
hajtani? – Kérdésnek hangzik, de nincs választási lehetősége,
és Ted a hanghordozásomból rá is jön erre.
Miller lángoló tekintettel nézi a profilomat, de nem vagyok
hajlandó szembenézni vele.
– Olivia, most vagy túl egy hatórás repülőúton. Az
időeltolódás…
– Látni akarom a nagyit – szűröm a szavakat összeszorított
fogam között, és tudom, hogy a kimerültségemnek semmi köze
Miller tiltakozásához. – Ha inkább hazamennél, odatalálok
egyedül is. – Látom Ted köztünk és az út között cikázó
tekintetét a visszapillantó tükörben. Nevetés bujkál a
tekintetében. Kedves szeme van.
Miller hosszú, mély sóhajjal ad hangot az elkeseredésének.
– A kórházba legyen szíves, Ted.
– Uram – Ted egy biccentéssel jelzi, hogy megértette. Tudja,
hogy ez nem is volt kérdéses.
Egyre nő bennem a feszültség amióta kijutottunk a reptér
bezártságából, és William sofőrje átaraszol az M25-ösön lévő
csúcsforgalmon. Többször is teljesen leáll a forgalom, és
minden pillanatban uralkodnom kell magamon, hogy ne
pattanjak ki az autóból, és ne tegyem meg futva a hátralévő
távolságot.
Sötét van, mire Ted a kórház elé ér, és én magamon kívül
vagyok. Még meg sem áll az autó, amikor kiugrom belőle, nem
törődve Miller kiabálásával. Mire a központi recepcióhoz érek,
kifogyok a levegőből.
– Josephine Taylor – hadarom a recepciósnak.
Enyhe riadalommal néz rajtam végig.
– A barátja vagy a rokona?
– Az unokája vagyok. – Türelmetlenül toporgok, míg ő a
billentyűket ütögeti, és szemöldökráncolva vizsgálgatja a
képernyőt. – Valami gond van?
– Úgy tűnik, nem szerepel a rendszerünkben. Ne aggódjon,
megpróbálom másképp. Mikor született?
– Igen, nos… – A mondat közepén elhallgattat a tarkómat
megragadó kéz, és Miller elvezet a recepciótól.
– Gyorsabban megtalálnád a nagyidat, ha rám hallgatnál,
Olivia. Tudom, melyik osztályra vették fel, és azt is, merre kell
mennünk. – Fogytán a türelme.
Némán hagyom magam végigvezetni a végtelen fehér
folyosókon, minden lépésnél egyre zaklatottabb vagyok. A
lépteink hátborzongatóan visszhangoznak az üres térben.
Miller is hallgat, és utálom magam, amiért nem tudom, és nem
is akarom enyhíteni nyilvánvaló aggodalmát. Semmitől sem
érzem jobban magam, amíg nem látom, hogy a nagyi él és jól
van, és amíg nem önt belém egy kis bátorságot.
– Itt is van. – Miller lágyan megmozdítja a tarkómon a tenyerét,
és balra fordít, ahol az ajtó automatikusan kinyílik előttünk, és
az Isten hozta a Cédrus osztályon! felirat üdvözöl minket. –
Hármas szoba. – Miller elenged, balra a második ajtóra mutat,
mire hirtelen bizonytalanul állok a lábamon, és gyengének
érzem magam. Meggyorsítom a lépteimet, a szívem a
torkomban dobog.
A kórterem melege pörölyként vág mellbe, az orromat a
fertőtlenítő szaga ostromolja. A gyengéd taszítás a hátamon
arra ösztökél, hogy megragadjam a kilincset, és miután
szomjazó tüdőmet feltöltöm levegővel, elfordítom a gombot, és
belépek a szobába.
Üres.
Az ágyat beágyazták, az orvosi berendezések egy sarokban
kuporognak. Életnek semmi jele. Szédülök.
– Hol van?
Miller válasz helyett elmegy mellettem, hirtelen megáll, és
végignéz az üres szobán. Kifejezéstelen tekintettel bámulom az
üres ágyat, minden más homályos, még a hallásom is tompa,
csak halványan érzékelem, hogy Miller bizonygatja, ez az a
szoba.
– Segíthetek? – érdeklődik egy fiatal ápolónő.
Miller előrelép.
– Hol van a hölgy, aki itt feküdt?
– Josephine Taylor? – kérdez vissza. Lesüti a szemét, és úgy
érzem, nem bírom elviselni, ami következik.
Gombóc van a torkomban. Megragadom Miller karját, és
belemélyesztem a körmömet. Szó nélkül lefeszíti az ujjaimat a
karjáról, megszorítja a kezemet, és a szájához emeli.
– Maga az unokája? Olivia?
Csak bólintok, nem jön ki hang a torkomon, de mi​előtt
válaszolna, ismerős kacaj csendül a folyosó felől.
– Ez ő! – tör ki belőlem, kirántom a kezem a Milleréből, és
majdnem feldöntöm az ápolónőt, amikor elviharzom mellette.
Követem az ismerős hangot, valahányszor a földnek csapódik a
talpam, megrázkódik a testem. Keresztfolyosóhoz érek, a hang
elenyészik, és én megtorpanok. Balra pillantva négy ágyat
fedezek fel alvó öregekkel.
Megint felhangzik.
A nevetés.
A nagyi nevetése.
Jobbra fordítom a fejem, újabb négy foglalt ágyat veszek észre.
És ott van ő, a kórházi ágy mellé helyezett karosszékben ül, és
tévét néz. Tökéletes a frizurája, a fodros hálóingét viseli.
Elmerülök a gyönyörű látványban, felé indulok, majd megállok
az ágy lábánál. Zafírkék szemét leveszi a tévéről, és rám néz.
Úgy érzem, mintha újraélesztettek volna.
– Drága csibém. – Felém nyújtja a kezét, a szememből kicsordul
a könny.
– Ó, te jó ég, nagyi! – Belekapaszkodom az ágya melletti
függönybe, és majdnem át is esem rajta.
– Olivia! – Miller kapja el megtántorodó testemet, és gyorsan
talpra állít. Teljesen kába vagyok, túl sok érzelem viaskodik
bennem semhogy képes lennék kezelni. Gyorsan végigmér,
aztán átnéz a vállam fölött. – Mi az ördög – leheli, és minden
izma ellazul. Ő is azt hitte. Azt hitte, a nagyi meghalt.
– Hát ez az! – harsogja a nagyi. – Idejön, mindent a feje
tetejére állít, és összevissza káromkodik! Ki fognak tenni
miattatok!
Újraindul a vérkeringésem, kimered a szemem.
– Mert te aztán nem okoztál zavart egyáltalán – bukik ki
belőlem.
Huncutul mosolyog.
– Közölnöm kell, hogy én tökéletes úri hölgyként viselkedtem.
Valaki gúnyosan felkacag mögöttünk, Millerrel együtt
megfordulunk, és az ápolónővel találjuk szembe magunkat.
– Egy tökéletes úri hölgy – elmélkedik, mire a nagyi szemöldöke
olyan magasra szökik, hogy nem tudom eldönteni, hol végződik
a szemöldöke és hol kezdődik a haja.
– Én csak feldobtam ezt a helyet – vág vissza a nagyi, és
Millerrel újra felé fordulunk. A másik három ágy felé int,
amelyben gyenge vénségek alszanak. – Több élet van bennem,
mint abban a háromban együttvéve. Biztosítalak, nem
meghalni jöttem ide.
Elmosolyodom, és felpillantok Millerre, aki csillogó szemmel,
vidáman néz vissza rám.
– Huszonnégy karátos kincs. – Úgy elkápráztat széles, vakítóan
fehér mosolyával, hogy majdnem újra a függönybe
kapaszkodom.
– Tudom – vigyorgok, és valósággal fejest ugrom az ágyon a
nagyi karja közé. – Azt hittem, meghaltál – mondom, és
élvezettel beszívom a hálóinge anyagából áradó ismerős
mosószer illatát.
– A halál sokkal vonzóbbnak tűnik, mint ez a lepratelep –
morog, mire kicsit oldalba bököm. – Ó, vigyázz a csövekre!
Felhördülök és hátraugrom, átkozom magam a
figyelmetlenségemért. Nézem, ahogy az orra alatt morgolódva
megigazgatja a karjában a kanült.
– A látogatási időnek nyolckor vége – vág közbe az ápolónő, és
megkerüli az ágyat, hogy segítsen a nagyinak. – Holnap
visszajöhetnek.
Elszorul a szívem.
– De mi…
Miller a karomra teszi a kezét, elhallgatok, ő pedig az ápolónőre
néz.
– Lenne szíves? – Elhívja az ágytól, míg én jót derülve nézem a
szemérmesen mosolygó ápolónőt, aki a harciasságát feladva
befordul a sarkon a függöny mögött.
A szemöldökömet felvonva Millerre nézek, de ő csak megvonja
tökéletes vállát, és követi az ápolónőt. Bármilyen kimerült,
akkor is pompás látvány. Épp most szerzett nekem egy kis időt,
így nem érdekel, hogy az ápolónő ábrándosan bámul rá, míg
beavatja a nagyi állapotába.
Magamon érzem figyelő tekintetét, ezért nem foglalkozom
Miller eltűnő hátával, inkább lenézek az én elszánt nagyimra.
Újra csintalan a tekintete.
– Farmerban még jobb a segge.
A szememet forgatva az ágy szélére ülök.
– Azt hittem az elegáns fiatalembereket kedveled.
– Miller egy zsákban is pompásan festene. – Mosolyogva a
kezem után nyúl, és megszorítja. Vigasztaló a szorítása, ami
tiszta őrület, tekintve, hogy itt ő a beteg. Hirtelen kíváncsivá
tesz, hogy mennyit tud. – Hogy vagy, szívecském?
– Remekül. – Nem tudom, mi mást mondhatnék, vagy mi mást
kellene mondanom. Persze, tudnia kéne, de tényleg tudnia
kéne éppen most? Beszélnem kell Williammel.
– Hmm… – Gyanakvón méreget, én pedig feszengek az ágy
szélén, és nem nézek a szemébe.
Muszáj lesz témát váltanom.
– Nem szeretnél inkább magánszobát?
– Ne kezdd te is! – Hirtelen elengedi a kezemet, hátradől a
széken, és a tévére szegezi a távirányítót. Elsötétül a képernyő.
– Teljesen megőrjített, hogy bedugtak abba a szobába!
Halvány mosollyal végignézek a többi ágyon, és arra gondolok,
hogy a nagyi valószínűleg ezeket a szegény flótásokat őrjíti
meg. És határozottan úgy tűnt, hogy a nővérnek is elege van.
– Hogy érzed magad? – kérdezem, és újra ránézek, ő pedig
babrálni kezdi a karjába vezető csövet. – Ne piszkáld.
Tenyérrel lefelé a szék karfájára csap.
– Unatkozom! – panaszkodik. – A kaja pocsék, és ágytálba kell
pisilnem.
Kuncogok, de közben tudom, hogy mekkora csorbát szenvedett
nagyra tartott büszkesége, és nyilvánvalóan nem örül neki.
– Tedd, amit mondanak – figyelmeztetem. – Nem ok nélkül
vagy itt.
– Egy kis ideges szívdobogás, ez minden.
– Úgy hangzik, mintha csak randid lett volna – nevetek.
– Mesélj New Yorkról!
Azonnal elhal a nevetésem, újra esetlenül feszengek, és szavak
után kutatok. Semmi nem jut eszembe.
– Arra kértelek, hogy mesélj New Yorkról, Olivia – szólít fel,
lopva ránézek, és látom, hogy az arckifejezése összhangban van
a hangjával. – Nem azt kérdeztem, hogy kerültél ide.
Az ajkam nyilvánvalóan elfehéredik, olyan szorosan szorítom
össze, nehogy kitörjön belőlem a zokogás. Ennél már nem is
szerethetném jobban.
– Annyira hiányoztál! – Érdes a hangom, engedem, hogy
magához húzzon és megöleljen.
– Édes kicsikém, nekem is szörnyen hiányoztál. – Felsóhajt, és
puha testéhez szorít. – Bár folyamatosan három civakodó férfit
etettem. Kebléhez szorított szemöldökömet ráncolom.
– Hármat?
– Igen. – Kiszabadulok a nagyi öleléséből, és ő félresöpri az
arcomból szőke hajamat. – George-ot, Gregoryt és Williamet.
– Ó! – suttogom, és magam elé képzelem a nagyi asztalát
körbeülő férfiakat, amint bőségesen tömik magukba az ételt.
Milyen meghitt. – Te Williamet etetted?
– Igen. – Ráncos kezével közönyösen legyint. – Mindegyikükről
gondoskodtam.
Annak ellenére elmosolyodom, hogy az idegességem nőttön-nő
a hírtől, hogy a nagyi és William nyilvánvalóan meghitt
barátságban vannak. A nagyi enyhén hóbortos agya szerint ő
az, aki gondoskodik róluk, de én másképp tudom. William azt
mondta, ő gondoskodott a nagyiról, de még ha ő nem lett volna
is a képben, tudom, hogy Gregory és George is remek munkát
végzett volna. Hamarosan azonban lehervad a mosolyom, mert
eszembe jut, hol is vagyunk. Egy kórházban. A nagyinak
szívrohama volt.
– Lejárt az idő. – Miller halk hangja vonja magára a
figyelmemet, látom, ahogy a tekintetében a laza csillogás
aggodalommá válik.
Kérdő tekintetet vet rám, de én nem törődöm vele, kissé
megrázom a fejem, és továbbra is ott állok.
– Kirúgtak minket – mondom, és lehajolok megölelni a nagyit.
Erősen magához szorít, így kicsit csökken a bűntudatom. Tudja,
hogy magamat fogom hibáztatni.
– Csempéssz ki magaddal.
– Ne butáskodj. – Ott maradok a nagyi karjában, míg végül
elenged. – Kérlek, legyél jó kislány, és engedelmeskedj az
orvosoknak.
– Igen – veti közbe Miller, előrelép, és letérdel mellém, hogy
egy szintbe kerüljön a nagyival. – Sóvárgok egy jó kis
Wellington bélszín után, és nem ismerek senkit, aki úgy el
tudná készteni, mint maga, Josephine.
A nagyi érzelgősen elfordul a karosszékben, és elönt a
boldogság. Megfogja Miller borostás arcát, és előrehajol, míg az
orruk majdnem összeér. Miller nem retten vissza. Sőt, örül a
gyengéd gesztusnak, és a nagyi kezére teszi a kezét.
Csodálkozva nézem a bensőséges pillanaton a kórterem
nyilvánossága előtt osztozó szeretteimet; minden mellékessé
halványul körülöttük, miközben összefonódott tekintetük
szavak nélkül is mindent elmond.
– Köszönöm, hogy vigyáz az én kicsikémre – suttogja a nagyi,
olyan halkan, hogy alig hallom.
Beharapom az ajkamat, Miller megfogja a nagyi kezét, és
gyengéden megcsókolja.
– Utolsó leheletemig, Mrs. Taylor.
HETEDIK FEJEZET

Elhelyezkedem William autójának hátsó ülésén, úgy érzem,


mintha hatalmas kövek gördültek volna le a vállamról.
Rengeteg teher van még rajta, ezeknek a súlya
agyonnyomhatna, de most emelkedett hangulatban vagyok,
amiért a saját szememmel láthattam, hogy a nagyi jól van.
– Hozzám legyen szíves, Ted – utasítja Miller a sofőrt, és felém
nyújtja a karját. – Gyere ide.
Figyelmen kívül hagyom kinyújtott kezét.
– Haza akarok menni.
Ted besorol a forgalomba, elkapom a pillantását a
visszapillantó tükörben, kedves mosolya meglágyítja
barátságos, markáns arcát. Egy pillanatra gyanakodva
összehúzom a szemem, de már nem néz rám, így újra Miller
felé fordítom a figyelmem. Elgondolkodva néz, még mindig
felém nyújtja a kezét.
– Ha jól sejtem, amikor azt mondod, haza, nem az én
lakásomról beszélsz. – Leejti a kezét az ülésre.
– A te lakásod nem az otthonom, Miller. – Az én otthonom a
nagyi hagyományos sorháza, a szanaszét heverő holmikkal és
megnyugtató illatokkal. Mindennél jobban vágyom rá, hogy a
nagyi dolgai vegyenek körül.
Miller a bőrülésen dobol az ujjával, óvatosan engem figyel.
Vigyázva hátradőlök az ülésen.
– Van egy kérésem – mormogja, és a kezem után nyúl, amelyen
épp a gyémántgyűrűt forgatom.
– Éspedig? – Lassan ejtem ki a kérdést. Valami azt súgja, nem
azt akarja kérni, hogy szeressem örökké. Erre már tudja a
választ, és az újra meg újra megfeszülő álla elárulja, mennyire
ideges.
Ő is piszkálni kezdi a gyűrűmet, és miközben játszadozó kezét
nézi, komolyan elgondolkodik, én pedig töröm a fejemet, és
felkészülök rá, hogy hangot ad a kívánságának. Hosszú-hosszú
idő telik el kényelmetlen csendben, mire nagy levegőt vesz, kék
szemét lassan végighordozza rajtam, mielőtt az érzéseit rám
zúdítaná. A tekintetétől elakad a lélegzetem… nagyon gyorsan
megértem, hogy sokat jelent neki ez a kérés.
– Azt akarom, hogy az én otthonom a te otthonod is legyen.
Eltátom a szám, kiürül az agyam. Nem találok szavakat. Kivéve
egyet.
– Nem! – bököm ki nagyot fújtatva, még mielőtt kicsit jobban
átgondolhatnám az elutasításomat. Hunyorogva veszek
tudomást a tökéletes arcán szétterülő, egyértelmű
csalódottságról. – Úgy értem… – Semmi nem jut az átkozott
eszembe, amivel helyrehozhatnám, és azonnal megbénít a
bűntudat, amiért fájdalmat okoztam neki.
– Nem maradhatsz egyedül.
– Muszáj most otthon lennem. – Lesütöm a szemem, képtelen
vagyok szembenézni az átható tekintetéből sugárzó
könyörgéssel. Nem vitatkozik, csak felsóhajt, és megszorítja a
kezemet. – Livy lakására, legyen szíves, Ted – adja ki az
utasítást, majd hallgatásba burkolózik.
Kibámul az ablakon. Tépelődik.
– Köszönöm – suttogom, és szorosan mellé bújok. Nem kapok
bátorítást vagy segítséget, és nem reagál rá, hogy
hozzásimulok, csak a kocsi mellett elsuhanó világot bámulja az
ablakon át.
– Nem kell megköszönnöd – válaszolja halkan.

***

– Zárd be az ajtót – kéri Miller, a tenyerébe fogja az arcomat,


aggodalmas tekintete ide-oda jár az arcomon, miközben a
küszöbön állunk. – Ne nyiss ajtót senkinek. Csak összeszedek
néhány tiszta ruhát, és már itt is vagyok.
Összeráncolom a szemöldököm.
– Látogatóra kellene számítanom?
Aggódó arckifejezését villámgyorsan felváltja a bosszúság. Az
autóbeli beszélgetésünk után tudom, hogy sikert arattam, de
őszintén szólva, soha nem gondoltam volna, hogy Miller
hajlandó itt maradni. Természetesen szerettem volna, de nem
akartam próbára tenni fogyatkozó türelmét. Már azzal is
túllőttem a célon, hogy közöltem, itt akarok lenni, mégpedig
most rögtön. Nem voltam hajlandó átutazni a városon, hogy
ellenőrizhesse a lakását, és összeszedhesse a ruháit. Ez jó
lehetőség lett volna arra, hogy bezárjon. És nem kétlem, hogy
meg is tette volna. De nem áltatom magam azzal, hogy Miller
itt maradásának köze volna a nagyi miatt érzett aggodalmához.
– Kevesebb vagányságot, Olivia.
– De te szereted a vagányságomat. – Leveszem a kezét az
arcomról, és elengedem. – Megyek, lezuhanyozom. –
Lábujjhegyre ágaskodva puszit nyomok borostás állára. – Siess
vissza.
– Sietek – leheli.
Látom nyilvánvaló kimerültségét. Halálosan fáradtnak tűnik.
– Szeretlek. – Hátralépek az előszobába, és megfogom a
kilincset.
Erőltetett mosoly suhan át az ajkán, a farmerzsebébe süllyeszti
a kezét, és hátrálni kezd a gyalogjárón.
– Zárd be az ajtót – ismétli.
Beleegyezőn bólogatok, lassan becsukom az ajtót, késlekedés
nélkül bezárom a reteszeket, és felteszem a biztonsági láncot,
tudván, nem megy el addig, amíg nem hallja a kattanását.
Aztán hosszú ideig csak állok ott, végignézek a folyosón a
konyha felé, a nagyi szöszmötölésének hangjára várok.
Természetesen nem hallok semmit, így behunyom a szemem,
és a konyhába képzelem. Egy örökkévalóságig ácsorgok így
mozdulatlanul, végül a lépcsőhöz vonszolom magam.
Hirtelen megtorpanok a bejárati ajtó felől felhangzó kopogásra.
Összevont szemöldökkel az ajtó felé indulok, és épp készülök
kinyitni a zárakat, de valami megállít. Miller azt mondta, ne
nyissak ajtót senkinek. Nagy levegőt veszek, hogy
megkérdezzem, ki az, de mégsem teszem. Megérzés?
Csöndben ellépek az ajtótól, a nappaliba osonok, és az
ablakfülkéhez lépek. Minden érzékszervem riadókészültségben
van. Nyugtalan és ideges vagyok, ijedtemben nagyot ugrom,
amikor újra felhangzik a kopogás.
– A kurva életbe! – Tör ki belőlem, talán túlságosan is hangosan.
A szívem a torkomban dobog, miközben lábujjhegyen az
ablakhoz lépek, és kilesek a függönyrésen át.
Felbukkan egy arc.
– Basszus! – rikoltom, és ijedten elhátrálok az ablaktól. A
kezemet a mellkasomra szorítva döbbenten kapkodom levegő
után, míg kissé megnyugodva végre rájövök, kinek az arcát
láttam. – Ted? – zihálom, és zavartan fintorgok. Kedves
mosollyal biccent a főbejárat felé, majd eltűnik. A szememet
forgatva nagyot nyelek, hogy megnyugodjam. – Mindjárt
szívrohamot kapok – motyogom az ajtó felé tartva, és biztos
vagyok benne, hogy amióta Miller elment végig itt volt, és
őrködött.
Kinyitom a zárat, és kitárom az ajtót. Alig tudok idejében
elugrani a felém dübörgő test elől.
– A francba! – kiáltom az előszoba falához lapulva.
A szívem még Ted ablakbeli látványát sem dolgozta fel.
Miller egy táskával a kezében elrobog mellettem, és a lépcső
alján lehajítja.
– Ted vigyázott rám? – kérdezem, beismerésre vágyva. Most
már mindig erre számíthatok? Saját személyi testőrre?
– Tényleg azt hitted, hogy egyedül hagylak? – Miller újra
ellépked mellettem, a tekintetemmel követem az útját,
figyelem, ahogy továbbmegy, végig a feljárón, Tedhez, aki épp
becsukja a Lexus csomagtartóját. – Köszönöm. – Miller
visszaadja a kocsikulcsokat, majd kezet nyújt William
sofőrjének.
– Nagyon szívesen – mosolyog Ted, megrázza Miller kezét,
aztán felém néz. – Jó éjszakát, Miss Taylor.
– Jó éjt – motyogom, Miller megfordul, és visszatér a kerti
sétányon. Ted beszáll, és egy szempillantás alatt elhajt. A kinti
világ eltűnik, Miller bezárja a bejárati ajtót, az összes zárral.
– Korszerűsítenünk kell a biztonsági rendszert – zsörtölődik,
majd megfordulva észreveszi elképedt arckifejezésemet. –
Minden rendben?
Többször pislogok, az ajtóról ránézek, majd vissza, és újra.
– Van két tolózár, egy cilinderes biztonsági zár, egy bevésőzár
és egy biztonsági lánc.
– Mégis bejutottam – emlékeztet arra az alkalomra, amikor
betört az otthonomba, csak hogy hozzájusson a napi
szexadagjához.
– Csak mert kinéztem az ablakon, láttam Tedet, és aztán
kinyitottam az ajtót – vágok vissza. – Le kéne zuhanyoznom.
– Szeretnék veled menni – suttogja halkan, és előrelép. Lehull
a karom, felforrósodik a vérem. Még egy lépést tesz előre. –
Szeretném a nedves válladra tenni a kezem, és megtapogatni a
tested minden lélegzetelállító centiméterét, míg már nem
tudsz rajtam kívül semmi másra gondolni.
Ez máris sikerült neki, pedig még hozzám sem ért. De azért
bólintok, és csöndben állok előtte, míg fel nem emel. Köré
fonom a végtagjaimat, az arcomat a nyakához nyomom,
miközben fölmegy a lépcsőn, be a fürdőszobába, és ott talpra
állít. Mosolyogva előrehajolok, megengedem a vizet, és
vetkőzni kezdek.
– Nincs valami nagy hely – állapítom meg, és a ruháimat
sorban a szennyeskosárra hajítom, míg végül meztelen vagyok.
Egyetértőn biccent, megragadja a pólója alját, és áthúzza a
fején. A mozdulat következtében előbukkannak mell- és
hasizmai, és a tekintetem a törzsére tapad. Fáradtan pislogok
néhányat, és a pillantásom a nadrágjával együtt lefelé vándorol
a lábán. Álmatagon felsóhajtok.
– Hahó, Olivia! – Lágy hangjára a szemébe nézek,
elmosolyodom, előrelépek, és a mellkasára fektetem a
tenyeremet. A fizikailag és lelkileg kimerítő nap után
szükségem van rá, hogy érezzem, és vigaszt merítsek az
érintéséből.
Átrajzolom a kezemmel a mellkasát, a szememmel követem
lassú mozdulataimat, Miller pedig lehajtja a fejét, és engem
figyel. Érzem, hogy a keze könnyedén megállapodik a
derekamon, mintha vigyázna, nehogy megzavarja tűnődő
mozdulataimat. A kezem felvándorol a vállára, nyakára,
végigsimít a sötét borostával fedett állán, és megállapodik telt,
igéző ajkán. Az ajka lassan kinyílik, közé csúsztatom az
ujjamat, és amikor kissé megharapja, halvány mosollyal
félrebillentem a fejem.
Találkozik a tekintetünk, kimondatlan szavak milliárdja repked.
Szerelem. Rajongás. Szenvedély. Vágy. Megkívánás. Szükség…
Elhúzom az ujjamat, és együtt mozgunk előre.
Mindez fokozódik, amikor összeforr az ajkunk. Lehunyom a
szemem, a derekára siklik a kezem, ő pedig megragadja a
tarkómat, közben sokáig kényezteti a számat. Felengedek, és
olyan világban kötök ki, ahol csak mi ketten létezünk, amelyet
Miller nekem alkotott meg, hogy elmenekülhessek. Egy
biztonságos helyre. Valahová, ahol nyugalom van. Egy
tökéletes helyre.
Erősen szorít, mint mindig, a belőle áradó erő olyan, akár
valami kábítószer, de folyamatos gyengédsége valamennyire
kioltja ezt a kontrollt. Persze mindig a tudatában vagyok, hogy
Miller irányítja az eseményeket. Tagadhatatlan, hogy uralkodik
a testem és a szívem fölött. Tudja, mire van szükségem, és ezt a
kapcsolatunk minden mozzanatában kifejezésre juttatja, nem
csak akkor, amikor kényeztet. Mint amikor azonnal a kórházba
kellett mennem. Mint amikor haza kellett jönnöm, hogy
elmerüljek a nagyi jelenlétének a nyomaiban. Mint amikor
otthagyta a tökéletes világát, hogy itt legyen velem.
A csókunk lassul, de Miller ugyanolyan keményen tart.
Finoman harapdálja az alsó ajkamat, majd az orromat, az
arcomat, aztán hátrahúzódik, és epekedő tekintetem a szokásos
dilemmával találja magát szemközt. Nem tudom eldönteni,
hová nézzek, ezért a tekintetem folyamatosan vándorol szeme
perzselő kéksége és igéző szája között.
– Hadd fürdesselek meg, gyönyörű kislány.
Boldog fél órát töltünk a forró zuhany alatt. A helyszűke
nagyon bensőségessé varázsolja a zuhanyozást, bár gondolom,
akkor sem lenne kevésbé meghitt, ha hatalmas hely állna a
rendelkezésünkre. Tenyeremet a csempének támasztom,
lehajtom a fejem, és a lefolyóban eltűnő szappanos vizet
bámulom, közben Miller puha szappanos tenyere isteni
érzéseket keltve dörgöli át minden fáradt izmomat. Samponnal
megmossa a hajamat, és balzsamot simít a hajvégekre. Egész
idő alatt csöndben és mozdulatlanul állok, csak az ő
irányítására változtatok a testtartásomon. Puha csókokkal
borítja nedves arcomat, aztán kiszállít a kádból és megszárít,
mielőtt a szobába vezet.
– Éhes vagy? – érdeklődik nedves fürtjeimet fésülve.
Megrázom a fejem, és nem veszek tudomást arról, hogy egy
pillanatra abbahagyja a fésülést, de nem vitatkozik. Lefektet az
ágyra, és hátulról hozzám bújik. Meztelen testünk egymáshoz
simul, az ajka lassú táncot jár a vállamon. Hamar rám talál az
álom, amelyet Miller halk dúdolása és hátamhoz érő meleg bőre
is előmozdít.
NYOLCADIK FEJEZET

Nyugtalanul ébredek, és nevetséges gyorsasággal trappolok le a


lépcsőn. Még félálomban, meztelenül, enyhén homályos
látással érkezem a konyhába. Többször pislogok, hogy
kitisztuljon a látásom, majd Millerre meredek, aki meztelen
felsőtesttel, kukoricapelyhes dobozzal a kezében áll a
konyhában.
– Mi történt? – kérdezi, és aggodalmas tekintettel néz végig
rajtam.
Ébredező agyamba hirtelen belehasít a felismerés, hogy a nagyi
nincs itthon, és nem szöszmötöl boldogan a konyhában; Miller
van ott, esetlenül, kívülállóként. Tomboló bűntudat vesz
rajtam erőt, amiért csalódott vagyok.
– Megijesztettél – csak ennyit tudok kinyögni, hirtelen nagyon
éber vagyok, rájövök, hogy meztelen vagyok, és visszavonulok a
konyhából. A vállam fölött még visszaszólok. – Csak felkapok
valamit.
– Rendben – egyezik bele, figyelmesen néz, miközben én
eltűnök az előszobában. Lihegve megyek fel a lépcsőn,
visszafogott mozdulatokkal kirángatok egy bugyit és egy pólót.
Újra lemegyek, az asztalt közben megterítette a reggelihez.
Miller még kevésbé tűnik idevalónak, ahogy telefonnal a fülén
üldögél. Jelez, hogy üljek le, én lassan engedelmeskedem, és ő
tovább telefonál. – Ebédidőre ott vagyok – mondja, megszakítja
a vonalat, és leteszi a mobilt. Az asztal túloldaláról bámul rám,
és rövid ideig figyelem, mire rájövök, hogy újra az az
érzelemmentes alak, aki elutasít bárkit. Visszatértünk
Londonba. Már csak az öltönye hiányzik.
– Ki volt az? – érdeklődöm, felemelem az asztal közepén
gőzölgő teáskannát, és öntök magamnak egy csészével.
– Tony. – Olyan rövid és kurta a válasza, mintha most is épp
Tonyval lenne.
Kicsit hevesen teszem le a kannát a jobb oldalamra, fürgén tejet
teszek a teámba, és összekeverem, aztán csodálkozva nézem,
ahogy Miller az asztal fölé hajol, fogja a kannát, és visszateszi
pontosan az asztal közepére. Aztán még kicsit meg is igazgatja.
Sóhajtva kortyolok bele a teámba, és azonnal fintorogni kezdek
az ízétől. Nagyot nyelek, és leteszem a csészét.
– Hány filtert tettél bele?
Szemöldökkráncolva néz a kannára.
– Kettőt.
– Nem olyan az íze. – Olyan íze van, mint a meleg tejnek.
Leveszem a tetejét és belenézek. – – Egyet se látok.
– Kivettem őket.
– De miért?
– Mert eldugították volna a csőrét.
Elmosolyodom.
– Miller, Angliában milliónyi teáskannában áznak a filterek.
Soha nem dugul el a kiöntője.
A szemét forgatva hátradől a széken, és a mellkasa előtt
összefonja a karját.
– Azt súgja az ösztönöm…
– Miller Hart – vágok közbe, és elfojtok egy kárörvendő
mosolyt. – Soha.
Fáradt tekintetétől csak még jobb kedvre derülök. Lefogadom,
hogy élvezi a pajkosságomat, még akkor is, ha nem hajlandó
viszonozni. Folytatja.
– … szerintem burkoltan arra célozgatsz, hogy nem tudok teát
készíteni.
– Helyes a megérzésed.
– Gondolom – motyogja, elveszi a telefont az asztalról, és
megnyom néhány gombot. – Csak megpróbáltam otthonossá
tenni a környezetet.
– Hiszen itthon vagyok. – Hunyorogva veszem tudomásul
sértett tekintetét. Nem úgy értettem, ahogy hangzott. – Én…
Miller a füléhez tartja a telefont.
– Tízre legyen itt az autóm – adja ki az utasítást.
– Miller, én nem…
– És csillogjon-villogjon – folytatja, és minden igyekezetével
figyelmen kívül hagyja a próbálkozásomat, hogy
megmagyarázzam.
– Te túlságosan…
– És ez a csomagtartóra is vonatkozik.
Felemelem a csészét, csak hogy lecsaphassam. És meg is
teszem. Keményen.
– Ne gyerekeskedj!
Hátrahőköl, és megszakítja a vonalat.
– Elnézésedet kérem.
Kurtán felnevetek.
– Ne kezdd már megint a mentegetőzést. Nem akartalak
felbosszantani.
Az alkarjára támaszkodva az asztal fölé hajol.
– Miért nem maradsz nálam?
Könyörgő szemébe nézek, és felsóhajtok.
– Muszáj itt lennem – válaszolom, és látom, hogy továbbra sem
érti, ezért abban a reményben folytatom, hogy sikerül végre
megértetnem vele. – Elő kell készítenem bizonyos dolgokat,
mire a nagyi hazajön. Itt kell lennem, hogy gondoskodjam róla.
– Akkor költözzön oda hozzám – hárít azonnal. Komolyan
beszél, és ez megdöbbent. Képes lenne kitenni magát rajtam
kívül egy másik személy jelenlétének, aki felforgatja a tökéletes
otthonát. A nagyi miatt Miller gyötrelmesen széthullana. Hiába
beteg, nincsenek illúzióim, hogy átvenné az irányítást Miller
birodalmában. Kitörne az anarchia, és Miller nem birkózna meg
vele.
– Higgy nekem – nevetek. – Ezt nem gondolhatod komolyan.
– De igen – vág vissza, és lehervad a mosoly az arcomról. –
Tudom, mit gondolsz.
– Mit? – Örülnék, ha visszaigazolná a gondolataimat, mert ha
megtenné, akkor már félúton lennénk az elismerés felé.
– Tudod te, hogy mit. – Figyelmeztetőn villan a szeme. –
Kényelmesebben érzem magam, ha nálam vagy.
Biztonságosabb.
Minden megmaradt türelemmorzsára szükségem van, hogy ne
mutassam ki az elkeseredésemet. Számíthattam volna rá.
Visszautasítom, hogy felügyeljenek és kísérgessenek. Igaz, a
Miller Harttal való találkozás és az iránta érzett szerelem
felszabadított, felébresztett, és felizzította bennem a vágyat,
hogy éljek és érezzek, mindamellett tudatában vagyok, hogy
újonnan meglelt szabadságomhoz most bizonyos korlátozások
is kapcsolódnak. Nem engedem, hogy ez megtörténjen.
– Itt maradok – bizonygatom megmásíthatatlanul, mire Miller
egész teste elernyed a széken.
– Ahogy akarod – suttogja, behunyja, majd az égre emeli a
szemét. – Kurva vagányság.
Elmosolyodom, tetszik, hogy Miller ilyen dühös, de még jobban
tetszik, hogy ilyen könnyen beleegyezik. – Mit csinálsz ma?
Lehajtja a fejét, a fél szemét gyanakodva összehúzza.
– Nem akarsz velem jönni, ugye?
Még szélesebben mosolygok.
– Nem. Meglátogatom a nagyit.
– Előtte eljöhetnél velem az Ice-ba.
– Nem. – Lassan megrázom a fejem. Cassie nyilván ott lesz, és
nem állok készen a megvető pillantásokra, és a szavakra,
amelyektől valószínűleg hitvány semminek érezném magam.
Jobb dolgom is van a területért folytatott csatározásnál, és
semmi sem késleltetheti, hogy a nagyihoz menjek.
Megfeszülő állal hajlik előre.
– Próbára teszed a kibaszott türelmemet, Olivia. Velem jössz,
és elfogadod.
– Tényleg? – Tudom, miért próbálja lefektetni a szabályokat, de
az öntelt modorától kinyílik a bicska a zsebemben, még mielőtt
nyugalomra inthetném magam. Tenyérrel az asztalra csapok, és
olyan gyorsan mozdulok, hogy Miller hátrahőköl a széken. – Ha
azt akarod, hogy a tulajdonod maradjak, akkor ne viselkedj úgy,
mint egy seggfej! Nem vagyok tárgy, Miller. A tulajdonod
nagyrabecsülése nem jelenti azt, hogy parancsolgathatsz. –
Olyan hevesen pattanok fel, hogy a székem hátracsúszik a
padlón.
– Megyek zuhanyozni. – A lábam fürgén visz el a Millerből
áradó, perzselő harag elől, amelyet az arcátlanságom váltott ki
belőle. Egyszerűen nem tud leállni, és csak a viszontlátással
tudom felderíteni.

***

Kényelmesen zuhanyozom és öltözködöm, és meglepődöm,


amikor lemegyek, és azt látom, hogy Miller már elment. Az
viszont nem lep meg, hogy a konyha úgy illatozik, mintha
antibakteriális dezodorral támadtak volna rá, és csak úgy
ragyog. Nem bánom, mert így késlekedés nélkül elindulhatok a
kórházba. Felkapom a táskámat, nagy lendülettel kitárom a
bejárati ajtót, és kiszáguldok rajta, közben a kulcsaimat
keresem a táskámban.
– Ó! – sikoltok fel, idegen mellkasnak ütközve, és hátraugrom.
A csukódó ajtónak tántorodom, és bevágom a lapockámat. – A
francba! – Ösztönösen a hátamhoz kapom a kezem, és
kidörgölöm belőle az éles fájdalmat.
– Sietsz? – Erős ujjak fogják körbe a karomat, és tartanak
egyhelyben.
Ingerülten felnézek az öltönyös alakra, és tudom, mivel találom
szemben magam, amint a pillantásom feljebb siklik a nyakánál.
És igazam van. William. Az anyám volt stricije, az én önjelölt
őrangyalom.
– Igen, úgyhogy bocsáss meg. – Ki akarom kerülni, de velem
együtt mozog, és elzárja az utat. A nyelvembe harapok, és nagy
levegőt veszek, hogy megnyugodjam, kihúzom magam, és
felszegem az állam. Csöppet sem jön zavarba. Elég nehezen
tudom életben tartani a vagányságomat. Elég fárasztó.
– A kocsiba, Olivia! – Lúdbőrzik a hátam a hangjától, de tudom,
sehová nem vezet, ha visszautasítom.
– Ő hozott ide, ugye? – Hát ezt nem hiszem el. A sunyi
gazember!
– Nem sok értelme lenne tagadni – William olvas a
gondolataimban, és újra a kocsi felé int, ahol Ted áll a nyitott
ajtó mellett, markáns, barátságos arcán most is ott a szokásos
mosoly.
– Üdv, Ted – csiripelem, és nem törődöm William hitetlenkedő
pillantásával, melyet Ted vállvonogatása követ. Akkor sem
tudnék mérges lenni a barátságos fickóra, ha akarnék. Olyan
megnyugtató aurája van, hogy rám is átragad a nyugalma. És ha
arra gondolok, hogy ez a fickó úgy vezet, akár egy démon…
Hátradőlök az ülésben, várom, hogy William beszálljon a
túloldalon, közben a gyűrűmet babrálom, és kibámulok az
ablakon.
– Egyébként is meg akartam látogatni Josephine-t ma reggel –
bizonygatja.
Nem törődöm vele, előveszem a telefonomat, hogy üzenetet
küldjek Millernek.

Dühös vagyok rád.

Semmi szükség körmönfont magyarázatokra, Miller tudja, hogy


William az utolsó, akivel lenni szeretnék. Megnyomom a küldés
gombot, és épp bele akarom dobni a telefont a táskámba, de
William megfogja a kezem, és összevonja a szemöldökét.
– Az meg mi? – pillant a gyémántgyűrűre.
Önvédelmi rendszerem máris bekapcsol.
– Csak egy gyűrű. – Micsoda móka. Elhúzom a kezem, és
ösztönösen igyekszem elrejteni a sanda pillantások elől. Nem
akarom rejtegetni. Senki elől.
– A bal gyűrűsujjadon?
– Igen – csattanok fel, és halványan sejtem, hogy visszaélek a
türelmével. Könnyedén megnyugtathatnám, de inkább csőbe
húzom. Nem magyarázkodom. Gondoljon, amit akar.
– Feleségül mész hozzá?– erőlteti, a hangjában már érezhető a
folyamatos tiszteletlenségem miatt érzett ingerültség. Bátor
lány vagyok, de már elegem van. Percről percre csábítóbbá válik
a gondolat, hogy elrepüljek Londonból, csakhogy ezúttal
elrabolom a nagyit is a kórházból, és magammal viszem.
Csöndben maradok, és lenézek a telefonomra, amely egy
pityenéssel jelzi, hogy üzenetem jött.

Mivel dühítettelek fel, édes kislány?

Gúnyosan felkacagok, és a táskámba dobom a telefont, nem


vagyok hajlandó tovább idegesíteni magam a válasszal. Csak a
nagyihoz akarok menni.
– Olivia Taylor – sóhajt William, és a bosszúságát lassan
felváltja a jókedv –, mindig sikerül csalódást okoznod.
– Mit akar ez jelenteni? – Megfordulok, hogy szembenézzek
vele, és csinos arcán enyhe mosoly játszik. Pontosan tudom,
mire gondol, és azért mondta, hogy valamilyen reakciót váltson
ki belőlem, amivel kizökkent a mogorva hallgatásból. Sikerrel
jár. Még mindig rosszkedvű vagyok, de már nem néma. – Ted,
lehúzódna, kérem?
William csak megrázza a fejét, nem fárasztja magát azzal, hogy
szóban is kiadja a sofőrnek az ellentétes utasítást. Nincs rá
szüksége. Ted nyilvánvalóan nem olyan merész, mint én… vagy
még valószínűbb, hogy jobban tiszteli William Andersont. A
visszapillantó tükörben látom, hogy megint mosolyog. Mintha
az arca állandó kelléke lenne.
– Miért olyan vidám folyton? – kérdezem, és őszinte
érdeklődéssel nézek Williamre. Elgondolkodva figyel, a
könyökét az ajtó karfáján pihenteti, és az ujjaival dobol.
– Lehet, hogy emlékezeted valakire – veti fel halkan, szinte
óvatosan, én pedig az ülésemben hátrahőkölök, amikor
rájövök, mire gondol. Ted ismerte az anyámat? Töröm a fejem,
közben csücsörítek. Megkérdezzem? Szólásra nyitom a számat,
de ugyanolyan gyorsan be is csukom. Vajon látni akarnám-e
egyáltalán, ha kiderülne, hogy életben van? Gyorsan rájövök a
válaszra, különösebben nem is kell törnöm a fejemet az
okokon. Nem is kérdés. Nem. Nem akarnám látni.

***

A kórházban hőség van, és a levegő áporodott. Gyorsan


kapkodom a lábam a folyosón, alig várom, hogy végre a
nagyinál legyek. William hosszú lábával könnyedén tartja az
iramot.
– A barátod – szólal meg minden előzmény nélkül, mire
tétován lépkedek tovább. Az agyam is botladozik. Nem tudom
az okát. Tudom, kiről beszél. – Gregory – tisztázza a
félreértések elkerülése céljából. Újra megtorpanok, és
egyenesen előre nézek.
– Mi van vele?
– Helyes fiú.
A szemöldökömet ráncolom, Gregory tényleg nagyon helyes
fickó, de úgy érzem, Williamnek nem az a célja, hogy csak úgy,
ok nélkül hízelegjen.
– Valóban nagyon helyes fiú.
– Törekvő, okos…
– Várj! – Megtorpanok, és hitetlenkedő pillantást vetek
Williamre. Azután felkacagok. Csillapíthatatlanul. Gurulok a
röhögéstől. A méltóságteljes, öltönyös férfi elnémul,
elkerekedik a szeme, míg én a kórház folyosóján rángatózom
vihogva. – Ó, te jó ég! – vinnyogok, és a szememet törölgetve
nézek fel rá. Láthatóan feszengve néz körül. – Szép
próbálkozás, William. – Továbbmenetelek, William óvatosan
jön a nyomomban. Valóban elkeseredett. – Sajnálom, hogy
kénytelen vagyok neked csalódást okozni – szólok vissza a
vállam fölött –, de Gregory meleg.
– Tényleg? – Döbbent válasza mosolyra késztet, élmény a
félelmetes William Andersont meglepettnek látni. Nem sok
dolog hozza zavarba. Ez viszont igen, és őszinte örömmel tölt
el.
– Igen, az, szóval megspórolhatod magadnak a fölösleges
köröket. – Dühönghetnék, amiért folyamatosan megpróbál
elszakítani Millertől, de az élvezet felülírja a haragomat.
Viszont ha Miller megszimatolja William megingathatatlan
beavatkozását, akkor nem lesz túl boldog.
Otthagyom Williamet, hogy összeszedje magát, míg én besietek
a kórterembe, és egyenesen a nagyi ágyához megyek.
– Jó reggelt! – csilingelem, és a széken ülve találom, virágos
ruhában pompázva, tökéletesen beállított frizurával. Az ölében
tálca, valamit piszkálgat rajta, ami leginkább tojásos
szendvicsnek tűnik.
Öreg, közönyös, tengerészkék szeme egy pillanat alatt véget vet
a fesztelenségemnek.
– Ez meg mi? – morogja, és az asztalra csúsztatja a tálcát.
Nehéz szívvel ülök le az ágy szélére.
– A legjobb helyen vagy, nagyi.
– Pfff! – durcáskodik, és egy tökéletes hajfürtöt kisimít az
arcából. – Igen, ha halott lennék, de tökéletesen jól vagyok!
Nem akarok leereszkedő lenni, ezért igyekszem ne forgatni a
szemem.
– Nem tartanának itt, ha úgy gondolnák, hogy tökéletesen jól
vagy.
– Úgy nézek ki? – Kinyújtja a kezét, és ráncos ujjával a kedves
öregre mutat a szemközti ágyon. Nem tudom, mit mondhatnék.
Nem, egyáltalán semmiben nem hasonlít a szegény asszonyra,
aki tátott szájjal szundikál. Ő tényleg halottnak tűnik. – Enid! –
kurjant a nagyi, hogy rémülten ugrom egyet. – Enid, drágám, ez
itt az unokám. Emlékszel, hogy meséltem róla?
– Nagyi, alszik!– sziszegem, épp amikor William befordul a
sarkon. Jóindulatú mosoly ül az arcán, nyilván fültanúja volt az
elszánt Josephine pusztításának.
– Nem alszik – ellenkezik a nagyi. – Enid!
Megrázom a fejem, és könyörgő tekintetet vetek Williamre, de ő
továbbra is vidáman mosolyog, és a vállát vonogatja.
Mind a ketten lopva felé lesünk, ekkor köhögés és köpködés
hallatszik Enid felől, és zavartan körülnéz elnehezült szemhéja
alól.
– Hahó! Itt vagyunk! – A nagyi a karjával hadonászik a
levegőben. – Tedd fel a szemüvegedet, drágám. Az öledben van.
Enid körbetapogatózik egy ideig, aztán felveszi a szemüvegét.
Nyúzott arcán bárgyú mosoly jelenik meg.
– Nagyon édes – károgja, majd hátracsuklik a feje, becsukódik a
szeme, és újra eltátja a száját.
Riadtan állok.
– Jól van?
William nevetgélve csatlakozik hozzám az ágyon a nagyi előtt.
– A gyógyszerektől ilyen. Jól van.
– Nem – vág közbe a nagyi. – Én vagyok jól. Ő útban van a
mennyország kapuja felé. Mikor engednek ki végre?
– Holnap, vagy talán pénteken, ha a főorvos beleegyezik –
világosítja fel William, és ezzel reményteljes mosolyt varázsol
az arcára. – Ha a főorvos beleegyezik – hangsúlyozza William
sokatmondó pillantással.
– Ó, bele fog egyezni – válaszolja túl magabiztosan a nagyi,
kezét az ölében nyugtatva. Hallgatunk, és kék szeme ide-oda
vándorol kettőnk között, kerek arcán kíváncsiság ül. – Hogy
vagytok ti ketten?
– Remekül.
– Jól. – A válaszom kicsit ellentmond Williamének, és a
szemünk sarkából lesünk egymásra.
– Hol van Miller? – kérdez tovább a nagyi, és a figyelmem újra
ráirányul.
Arra számítva, hogy ezúttal is William válaszol, csöndben
maradok, de nem szól, így rám marad a beszéd. Szinte
tapintható közöttünk a feszültség, és a nagyi nyilvánvalóan
érzékeli. Ez csöppet sem segít. Nem akarom, hogy a felépülésén
kívül bármi más miatt is aggódjon.
– Dolgozik. – Az ágy melletti éjjeliszekrényen álló
vizeskancsóval bíbelődöm, csak hogy más témára tereljem a
szót. – Hozzak friss vizet?
– A nővér épp az érkezésetek előtt hozott. – Gyorsan jön a
válasza, így a vizeskancsó mellett álló műanyag pohárra
fordítom a figyelmem.
– Kimossam? – kérdem reménykedőn.
– Már megtörtént.
Elbátortalanodva nézek szembe kíváncsi arcával.
– Nincs szükséged tiszta ruhára vagy fehérneműre?
Tisztálkodószerekre?
– William gondoskodott róla tegnap reggel.
– Tényleg? – Meglepett pillantást vetek Williamre, de
egyáltalán nem reagál. – Hát ez igazán figyelmes.
A magas, izmos férfi feláll az ágyról, és lehajol, hogy
megpuszilja a nagyit, aki meleg mosollyal fogadja, és
meglapogatja William karját.
– Elég még a hitelkerete? – érdeklődik.
– Ó, igen! – A nagyi fellapátolja a távirányítót, és a tévére
irányítja. A képernyő életre kel, és ő hátradől a széken. –
Csodálatos készülék! Tudtátok, hogy az EastEnders bármelyik
múlt havi részét egyetlen gombnyomással meg tudom nézni?
– Hihetetlen – ért egyet William, és rám villant egy mosolyt.
A döbbenettől némaságba burkolózva figyelem a nagyit, és a
lánya volt stricijét, amint kedvesen beszélgetnek. William
Anderson, az alvilág ura nem úgy néz ki, mint aki reszket a
félelemtől. A nagyi pedig nem úgy néz ki, mintha a haragja épp
készülne elsöpörni a férfit, aki miatt elveszítette a lányát. Mit
tudhat? Vagy mit mondott neki William? Nem tapasztalható
köztük semmiféle rossz érzés vagy ellenségeskedés. Nyugodtak
és barátságosak. Én pedig összezavarodom.
– Most jobb, ha megyek. – William halk kijelentése kizökkent
ellentmondásos gondolataimból, és visszavisz a fullasztó
kórterembe. – Legyen jó, Josephine!
– Naná – fúj a nagyi, és egy kézlegyintéssel elbocsátja. – Ha
holnap kiengednek, olyan leszek, mint egy angyal.
William felnevet, csillogó szürke szeme szeretettel ragyog az én
imádott nagyimra.
– A szabadsága múlik rajta. Később még beugrom. – Felém
fordul, jót mosolyog nyilvánvaló zavarodottságomon. –Ted
visszajön érted, amint letesz engem a Societynél. Majd ő
hazavisz.
William létesítményének említése felidézi bennem a fényűző
klub képét, és behunyom a szemem, így próbálom megállítani.
– Remek – motyogom, felállok és felrázom a hatalmas párnát az
ágyon, hogy ne kelljen szigorúan rám szegeződő tekintetével
szembesülnöm, amely a szükségesnél tovább mered rám. Az
iPhone-om tökéletes időzítéssel szólal meg, így miután
befejeztem a párnával való játszadozást, rögtön a mobilra
fordíthatom a figyelmem.

Az udvariasság azt kívánja, hogy válaszolj, ha valaki feltesz egy


kérdést.

Egyszerűen csak haza kéne mennem, és az ágyam rejtekébe


kéne menekülnöm, ahol senki nem talál meg, és nem bosszant.
– Olivia, drágám, jól vagy? – A nagyi aggódó kérdésére csak
erőltetett mosollyal válaszolhatok.
– Remekül, nagyi. – Válasz nélkül, hanyagul visszahajítom a
telefont a táskámba, semmibe veszem a további várható
rendreutasítást, és újra kényelembe helyezem magam az ágyon.
– Tehát, akkor holnap, vagy pénteken?
Megkönnyebbülök, mert a nagyi aggodalma azonmód elillan,
részletesen taglalja a terveit, amelyek miatt alig várja, hogy
elmeneküljön ebből a kuplerájból. Egy egész órán át bírom,
aztán megérkezik George, és hagyom, hogy a nagyi az ő fejét is
teletömje a panaszáradattal, amelyben nekem egyszer már
részem volt. Ebben a pillanatban sok mindenben nem vagyok
biztos az életemben, de azt biztosan tudom, hogy nem lennék
ápolónő a Cédrus osztályon.
Mielőtt otthagyom a nagyit és George-ot, egy ismeretlen
számról üzenet érkezik a telefonomra, hogy a kocsi előállt, ha
készen állok az indulásra. De én nem akarok hazamenni, és azt
is tudom, Ted nyilván szigorú parancsot kapott Williamtől,
hogy vigyen egyenesen haza. Tisztában vagyok vele, hogy nincs
az a hízelgés vagy mosoly, amely eltéríthetné William sofőrjét
az utasítástól.
– Kislány!
Megpördülök a Converse-emben, és gyakorlatilag felsikítok,
amikor meglátom a felém kocogó Gregoryt. A legjobb barátom
feszes pólóban és piszkos nadrágban eltöröl minden kínzó
gondolatot, amely mostanság lefoglalja az agyamat.
Végigmér, körbeforgat, és azonnal újabb éles sivítást hallat.
– Istenem, de jó, hogy látlak.
– Nekem is. – A nyakába borulok, ő pedig boldogan
megszorongat. – Meglátogatod a nagyit?
– Aha, te már voltál nála?
– Otthagytam George-dzsal. Lehet, hogy holnap hazaengedik.
Gregory lefejt magáról, és a vállamnál fogva tart. Aztán
összehúzza a szemét. Nem tudom, miért. Nem mondtam és
nem tettem semmit, ami gyanakvásra adhatna okot.
– Mizujs? – kérdi.
– Semmi. – Azonnal megrovom magam, amiért nem nézek a
szemébe.
– Na persze – vág vissza gúnyosan. – Mert az, hogy
végignéztem a menekülésedet, aztán volt szerencsém egy
nehézfiúhoz, aki lerendezte Miller lakását, mindez a
képzeletem szüleménye. Nincs miért aggódnod.
– Nehézfiú? – Felkapom a fejem a kifejezésre, amellyel Gregory
olyasvalakire utal, akit Miller előszeretettel nevez gátlástalan
gazembernek.
– Bizony, ez aztán a tapasztalat. – Fogja a kezem, és behajlított
karjába fűzi, majd a kijárat felé indul.
– Egyszer sem említetted, amikor telefonon beszéltünk.
– Livy, amióta elhúztál New Yorkba, azóta kizárólag
értelmetlen fecsegéseket folytattunk. Ne tégy úgy, mintha mást
akartál volna.
Nem vitázhatom vele, így nem is teszem. Miután elutaztam
Millerrel, nem érdekelt, mi történik, de mégis, mélyen legbelül,
a rosszfiú említése felébreszti a kíváncsiságomat.
– Gyanús külsejű gazember. – Gregory csak növeli a
kíváncsiságomat, miközben rengeteg aggodalmat is ébreszt
bennem. – A barátod, William – a nyamvadt drogos világ ura –
úgy bánt vele, akár egy kiscicával. Még csak meg sem izzadt,
amikor a pisztolytáskáját tapogatta. Egy kibaszott fegyvert!
– Egy pisztoly?– kapkodok levegő után, a szívem a torkomban
dobog.
Gregory óvatosan körülnéz, aztán egy másik folyosó felé
irányít, hogy hallótávolságon kívülre kerüljünk a kórházi
látogatóktól.
– Hallottad. Ki ez az ember?
Hátrálok néhány lépést.
– Nem tudom. – Nem érzek bűntudatot a hazugság miatt.
Túlságosan aggódom.
– Nos, én viszont tudom. – Tágra nyílik a szemem a rémülettől.
William nem mondhatta el Gregorynak.
– Igen. – Közelebb jön, majd gyors oldalpillantással ellenőrzi,
hogy egyedül vagyunk-e. – Drogdíler. Miller a rosszfiúknak
dolgozik, és lefogadom, hogy mindenféle szarban benne van.
Halálra rémülök. Megdöbbenek. El vagyok bűvölve. Nem vagyok
benne biztos, vajon jobb-e az igazságnál, ha hagyom, hogy
Gregory azt higgye, Miller drogdílerekkel áll kapcsolatban.
Gregorynak egy dologban igaza van. Miller tényleg a
keményfiúknak dolgozik.
– Igaz – súgom, és elkeseredetten kutatok más beszédtéma
után, de nem találok semmit. Gregory, észre sem véve a
hallgatásomat, folytatja.
– Olivia, a pasid nemcsak elmebeteg, kényszerbeteg, volt
hajléktalan, volt prosti, illetve eszkort, de ráadásul még
drogdíler is!
A falnak támasztom a hátamat, és felnézek az éles fénybe, még
csak nem is pislogok, amikor az erős fény a retinámat égeti.
Bízom benne, hogy a problémáim is elégnek.
– Miller nem drogdíler – közlöm nyugodtan. Milyen könnyű
lenne most dühbe gurulni.
– És még nem jöttem rá, kicsoda az a Sophia nevű tyúk, de
biztos, hogy nem jó. Úgy értem – felnevet –, emberrablás?
– Szerelmes Millerbe.
– És szegény nagyid – folytatja Gregory. – Olyan szívesen látta
Williamet a vacsoraasztalnál, mintha régi barátok lennének.
– Mert azok. – Vonakodva beismerem, hogy talán meg kéne
tudnom, mennyire vannak jó barátságban, mindamellett azt is
tekintetbe veszem, hogy a nagyi törékeny, és ostobaság lenne
bolygatni a múltat. Sóhajtva lehajtom a fejem, nem mintha
észrevenné. Gregory hosszú léptekkel halad, alig várja, hogy
kibökje a következtetését.
– Mindennap ott volt nála, amíg te… – végül leáll, behúzza a
nyakát.
– William ismerte az anyámat. – Tudom, hogy a szavaim
rengeteg kérdést vetnek fel, ezért feltartom a kezem, míg
levegőt vesz. – Miller valóban azoknak az alakoknak dolgozik,
és nem engedik kiszállni. Keresi a megfelelő módot.
Gregory mérgesen összevonja a szemöldökét.
– Mi köze van ennek a Keresztapához?
Akaratom ellenére elmosolyodom a poénján.
– William az anyám stricije volt. Ő és Miller főnöke nem jönnek
ki egymással. Megpróbál segíteni.
Gregory szeme majd kiugrik a helyéről. Olyan, mint egy
csészealj.
– Basszuuus…
– Fáradt vagyok, Gregory. Belefáradtam az elkeseredésbe és a
reménytelenségbe. A barátom vagy, és csak annyit kérek, hogy
ne fokozd ezeket az érzéseket. – Felsóhajtok, csupán a saját
vallomásom is felnagyítja negatív érzéseimet. – Szükségem van
a barátságodra. Kérlek, légy egyszerűen a barátom.
– Nos, a francba! – motyogja, és szégyenkezve lehajtja a fejét. –
Most aztán nagyon szarul érzem magam.
Szeretném enyhíteni nyilvánvaló bűntudatát, szeretném
megmondani neki, hogy nem kéne ezt éreznie, de nincs hozzá
erőm. Ellököm magam a faltól, és a kijárat felé vánszorgok.
Bármilyen dühös vagyok Millerre, tudom, hogy csak ő képes
megvigasztalni.
Gregory bátortalanul a vállamra csúsztatja a kezét, és lépést tart
velem. De nem mond semmit, talán túlságosan fél, nehogy
tovább fokozza a csüggedésemet. Felnézek a legjobb barátomra,
ő kicsit közelebb húz magához, de továbbra is előre néz.
– Nem látogatod meg a nagyit?
Bánatos mosollyal megrázza a fejét.
– Majd skype-olok vele azon a puccos tévéképernyőn. Nagyon
lázba hozza.
– Van rajta internet?
– És egy telefon, de jobban szereti, ha láthat is.
– A nagyi használja az internetet?
– Bizony. Gyakran. William folyamatosan feltölti a hitelkeretét.
Egy vagyonba kerülhetett neki az elmúlt napokban. Teljesen
rákattant.
Felkacagok.
– Hogy van Ben?
– Alakulunk.
Örülök a hírnek. Ez csak egy dolgot jelenthet.
– Örülök. Itt van a furgonod?
– Igen. Szeretnéd, hogy elvigyelek valahová?
– Igen. – Mosolyogva simulok még jobban a mellkasához. Nem
megyek Teddel. – Elvinnél a bisztróba, kérlek?
KILENCEDIK FEJEZET

Gregory telefonja megcsörren, amikor épp félreáll a bisztróhoz


közeli saroknál, a nadrágzsebében turkál, közben én kinyitom
az ajtót.
– Később felhívlak – mondom, odahajolok, és megpuszilom az
arcát. A kijelző láttán összevonja a szemöldökét. – Mi történt?
– Tartsa. – A mutatóujját feltartva jelzi, hogy maradjak egy
pillanatra, miközben beleszól a telefonba. – Halló! –
Hátradőlök az ülésben, a kezem a nyitott ajtó kilincsén
nyugszik, figyelem, ahogy pár másodpercig figyelmesen hallgat.
Mintha fészkelődni kezdene az ülésen. – Velem van.
Egyszerre szégyenkezem, hunyorgok, és csikorgatom a fogam,
aztán ösztönösen kiszállok az autóból, becsapom az ajtót, és
gyorsan átmegyek az úttesten. Számíthattam volna a
kutatócsoportra, miután otthagytam a kórháznál rám váró
Tedet, és nem vettem tudomást Miller és William számos
hívásáról.
– Olivia! – kiáltja Gregory.
Biztonságban átérek az út túloldalára, és megfordulok, látom,
hogy a fejét csóválja. Bűntudatosan megvonom a vállam, de
csak mert nem tájékoztattam Gregoryt, hogy William
utasítására Ted várt rám. Nem szándékosan rángattam bele egy
kínos helyzet kellős közepébe, hogy összerúgja velük a patkót.
Intek neki, hátat fordítok a barátomnak, és elindulok a
bisztróhoz vezető kis utcán. Megijedek, amikor a méregdrága
iPhone rákezd a Sexy and I Know It dallamára a táskámban.
– A francba – motyogom, kiveszem, és magamban felüvöltök a
legjobb barátomnak választott csengőhang miatt.
– Gregory – szólok benne, és közben elszántan tovább
menetelek.
– Te körmönfont ökör!
Felkacagok, és körülnézek, mielőtt átmegyek az úton.
– Nem vagyok körmönfont. Csak nem mondtam el, hogy már
van sofőröm a mai napra.
– A francba, Olivia! William nem valami boldog. És épp most
hívott fel Mr. Hibbant is.
– Miller? – Fogalmam sincs, miért kérdeztem meg. Ki más
lehetne Mr. Hibbant?
– Igen. Jézusom, kislány! Mikor vált veszélyes munkává a
barátodnak lenni? Féltem a gerincemet, a csontjaimat… a szép
arcomat!
– Higgadj le, Gregory – nagyot ugrom, amikor valaki rám dudál,
és bocsánatkérőn intek, miközben fellépek a járdára. – Mind a
kettőnél bejelentkezem.
– Feltétlenül tedd meg – morogja.
Ez nevetséges, és most azt mérlegelem, melyikkel kezdjem a két
rossz közül. Az én önként vállalt magányos életem kicsit
fojtogató volt, de sokkal könnyebb volt kézben tartani, mivel
csak én magam voltam, és az én kezemben volt a gyeplő. Senki
máséban. Úgy érzem, Miller felébresztett és felszabadított,
éppen ahogy mondta, most mégis el akarja tőlem venni a
szabadság érzését, és én kezdek neheztelni rá ezért. Gregorynak
az én oldalamon kellene állnia. Átkozott legyek, ha átállítják a
sötét oldalra a legjobb barátomat.
– Kinek a barátja vagy?
– Hogy?
– Jól hallottad. Kinek a barátja vagy? Vagy te és William
kebelbarátok lettetek, amióta elmentem?
– Vicces, kislány. Nagyon vicces.
– Nem viccelek. Válaszolj a kérdésemre.
Rövid ideig hallgat, aztán hallom, hogy nagy levegőt vesz.
– A tiéd – fújja ki a levegőt.
– Örülök, hogy ezt sikerült tisztáznunk. – Szem​öl​dökráncolva
szakítom meg a vonalat, aztán körülnézek, és átmegyek az úton
a bisztróhoz. Fürgén lépkedek az aszfalton, legszívesebben
szökdécselnék, ahogy egyre közeledem a munkahelyemhez.
Még mosolygok is.
– Olivia!
A rémült üvöltés megállít az út közepén, és megpördülök.
Hallom az autók tülkölését, és az ijedt kiáltozást.
– Olivia! Mozogj!
Összezavarodom, kétségbeesetten nézek körül, megpróbálok
rájönni, mi a zűrzavar oka. Aztán észreveszem a fekete autót,
amely felém közeledik. Vészesen. Az agyam kiadja a megfelelő
utasításokat.
Mozogj!
Fuss!
El az útból!
De a testem nem engedelmeskedik egyiknek sem.
Megdermedek. Lefagyok. Mozdulatlan céltábla vagyok.
Az agyam újra meg újra felhangzó parancsai minden zajt
elnyomnak körülöttem. Csak az egyre közeledő autóra tudok
figyelni.
A fékcsikorgás végre kizökkent a révületből. Valaki rám ront, és
én a járdára zuhanok. A becsapódástól magamhoz térek, de
puhán érek földet. Zavart vagyok, és nem értek semmit. Aztán
hirtelen azt érzem, hogy mozgok, de nem a saját akaratomból,
és már ülő helyzetben vagyok, Ted pedig előttem kuporog. Hogy
került ide? Én a kórház előtt hagytam.
– A végén még kirúgnak maga miatt, kisasszony – mondja, és
gyorsan végignéz az arcomon, aztán a testemet vizsgálja, nem
sérültem-e meg. – A rohadt életbe – morog, és felsegít.
– Én… sajnálom – dadogom teljesen megrendülve, míg Ted
folyamatos füstölgés közepette leporol. – Nem láttam az autót.
– Valószínűleg nem is kellett volna meglátnia – motyogja az
orra alatt, de én tisztán és világosan hallom.
– Valaki szándékosan ki akart lapítani? – kérdezem, kábultan és
mozdulatlanul állok előtte.
– Talán csak némi figyelmeztetés volt, de ne vonjunk le
elhamarkodott következtetéseket. Hová készül?
A vállam fölött a bisztró felé mutatok az út túloldalán, mert
képtelen vagyok megszólalni.
– Itt megvárom. – A fejét csóválva előhúzza a telefont a
zsebéből, és komolyan néz rám, ami arra bátorít, hogy újra
elosonjak.
Reszkető lábbal megfordulok, és igyekszem megacélozni a
lépteimet, mielőtt megmutatom magam a munkatársaimnak,
nem adva lehetőséget nekik a gyanakvásra, hogy valami baj
van. Pedig valami nagyon nagy baj van. Valaki épp most próbált
meg elütni, és ha figyelembe veszem, mennyit
aggodalmaskodott Miller az utóbbi időben, akkor csak arra a
következtetésre juthatok, hogy mindezért a nehézfiú, a
gátlástalan gazember okolható. Ez egy üzenet.
A bisztró illatai és hangjai ismerősen üdvözölnek. Majdnem
könnyedén elmosolyodom.
– Ó, te jó ég, Livy! – Sylvie átviharzik a bisztrón, számtalan
vendég tágra nyílt szemmel követi hozzám vezető útját. Nem
mozdulok, mert félek, hogy ha megteszem, egyenesen
nekimegy az ajtónak.
– Olyan jó, hogy itt vagy! – Nekem csapódik, és kinyomja
belőlem a szuszt.
– Szia – köhögöm, de újra a szemöldökömet ráncolom, amikor
észreveszem a pult mögött az ismeretlen arcot.
– Hogy vagy? – Sylvie hátralép, a keze még mindig a vállamon
nyugszik, rózsaszín ajkával csücsörítve nézi az arcomat.
– Remekül – mondom, függetlenül attól, mennyire nem igaz, és
a figyelmemet elvonja a pult mögött álló lány, aki úgy bánik a
kávéfőző géppel, mintha évek óta itt lenne.
– Örülök neki – mosolyog Sylvie. – És Miller?
– Vele is minden rendben – bizonygatom, és hirtelen nagyon
kínosan érzem magam, idegesen egyik lábamról a másikra állok.
Ő azt hiszi, meglepetésnyaraláson voltam. A csúcs- és
mélypontjaink után tökéletesen elfogadható kifogásnak tűnt a
hirtelen eltűnésemre, hogy Miller minőségi időt akart velem
kettesben tölteni, ezért elvitt valahová. Del meglepettnek tűnt,
amikor fölhívtam, és közöltem, hogy egy hétre elutazom, de
azért az áldását adta rá, és kellemes pihenést kívánt. Csak az a
gond, hogy jóval tovább voltam távol az egy hétnél.
Megszólal a telefon a kezemben, és én újra érzem, milyen
fölösleges ez a vacak. Eltakarom a kijelzőt Sylvie kíváncsi szeme
elől, és elhallgattatom a telefont. Vagy Miller, vagy William hív,
és pillanatnyilag egyikkel sem akarok beszélgetni.
– Hogy mennek a dolgok a bisztróban? – kérdezem az egyetlen
dolgot, amellyel témát válthatok.
És működik. Sylvie megrázza a fejét, fényes bubifrizurája suhog,
fáradtan kifújja a levegőt.
– Őrült forgalom van, és Del több rendezvényt szervez, mint
valaha.
– Livy! – Del tűnik fel a konyhai forgóajtónál, közvetlenül
mögötte Paul. – Mikor jöttél vissza?
– Tegnap – mosolygok félszegen, kissé zavartan, amiért nem
szóltam neki. De olyan hirtelen történt, és amióta Miller
beszámolt a nagyi szívrohamáról, másra sem tudtam gondolni.
Minden más lényegtelennek tűnt, a munkahelyemet is
beleértve. De most, hogy itt vagyok, alig várom, hogy
kezdhessek, amint meggyőződöm róla, hogy a nagyi teljesen
felépült.
– Nagyon örülök, hogy látlak, drágám – kacsint Paul, majd
visszamegy a konyhába, csak Del marad ott a kezét egy
konyharuhába törölgetve. Vet egy sanda pillantást a lányra, aki
épp átnyújtja a kávét a várakozó vendégnek, aztán feszélyezett
mosollyal újra rám néz. Hirtelen összezavarodom,
kényelmetlenül kívülállónak érzem magam. – Nem tudtam,
mikor jössz vissza – kezdi. – És mi kidolgoztuk a belünket. Rose
érdeklődött, nincs-e üresedés, és rögtön be is állt.
Elszorul a szívem. Helyettesítettek, és Del bűntudatos arcát
nézve és sajnálkozó hangját hallgatva nem is tervezi, hogy
visszavegyen.
– Hát persze – mosolygok, és közönyösnek tettetem magam.
Nem hibáztatom. Az eltűnésem után nemigen bízhatott a
visszatérésemben. Figyelem, ahogy Rose megtölti a kávégépet
kávéval, és értelmetlen irigység tör rám. Az a tény sem segít,
hogy Rose könnyedén, fél kézzel hajtja végre a feladatot, míg a
másik kezével a törlő után nyúl. Sokkal hozzáértőbb nálam.
Sértett vagyok, és minden erőmre szükség van, hogy ne
mutassam ki.
– Minden rendben, Del. Tényleg. Nem vártam, hogy fenntartod
az állásomat. Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig távol leszek. –
Lenézek a telefonra, látom, hogy Miller neve villog a kijelzőn,
de nem törődöm vele, igyekszem megőrizni a mosolyt az
arcomon. – Különben is, a nagyit holnap engedik ki a
kórházból, és otthon kell maradnom, hogy gondoskodjam róla.
– Milyen ironikus. Sokáig a nagyit használtam kifogásnak, hogy
távol tartsam magam a széles nagyvilágtól, és inkább róla
gondoskodjam, most pedig tényleg szüksége van a
segítségemre. Én pedig inkább a nagy, vad világnak szeretnék a
részese lenni. Lelkiismeret-furdalásom van, amiért a lelkem
legmélyén némi keserűséget érzek emiatt. Mindenkire és
mindenre neheztelek. Ugyanazok az emberek tettek szabaddá,
akik most elragadják tőlem.
– Beteg a nagymamád? – Sylvie arcáról részvét sugárzik. – Nem
is mondtad.
– Ó, Livy, kicsikém, annyira sajnálom. – Del felém indul, de én
hátrálok, nehogy elhatalmasodjanak rajtam az érzéseim.
– Csak ijesztgetés volt, semmi súlyos. Holnap vagy pénteken
már ki is engedik.
– Ó, akkor jó. Vigyázz rá!
Sylvie megsimogatja a karomat, én pedig mosolygok.
Elviselhetetlen az együttérzése. El kell innen menekülnöm.
– Majd találkozunk – köszönök el, intek Delnek, és
kimenekülök a bisztróból.
– El ne tűnj ám – szól utánam a volt főnököm, majd visszamegy
a konyhába, és folytatja a dolgát – a szokásos tevékenységét,
amibe én már nem tartozom bele.
– Vigyázz magadra, Livy – Sylvie-ből csak úgy sugárzik a
bűntudat. Pedig nem kellene. Nem az ő hibája, és hogy
mérsékeljem, és lássa, milyen nyugodt vagyok, hatalmas
mosolyt villantok felé, és pukedlizem.
Elneveti magát, sarkon fordul, visszamegy a pulthoz, én pedig
becsukom a régi munkahelyem ajtaját magam mögött, és az
emberek mögött, akiket annyira megkedveltem. Nehéz
léptekkel vágok át a járdán, és amikor végre felnézek,
észreveszem a várakozó autót, és a nyitott ajtó mellett álló
Tedet. Szó nélkül beülök, az ajtó becsukódik, Ted pedig egy
pillanat alatt a vezetőülésen terem, és besorol a délutáni
London forgalmába. Nyilvánvaló a rosszkedvem, mégis úgy
tűnik, tovább szeretném kínozni magam.
– Ismerte az anyámat. – Halkan ejtem ki a szavakat, és csak egy
apró biccentés a válasz. – Azt hiszem, visszatért Londonba –
közlöm lazán, mintha semmit nem számítana, valóban így
van-e.
– Azt az utasítást kaptam, hogy hazavigyem, Miss Taylor. –
Figyelmen kívül hagyja a megjegyzésemet, én pedig megértem,
hogy Ted továbbra is tartja a száját – már ha egyáltalán tud
valamit. Remélem, hogy nincs miről tudnia, és ez felveti a
kérdést, miért említettem egyáltalán. A nagyi soha nem
birkózna meg ezzel.
Könnyedén túlteszem magam Ted hűvös modorán.
– Köszönöm, hogy megmentett. – Felsóhajtok, mintha hála
formájában emelném fel a megadás fehér zászlaját.
– Bármikor, Miss Taylor. – Az úton tartja a tekintetét, és
elkerüli a pillantásomat a visszapillantó tükörben.
Kifejezéstelen szemmel bámulok ki az ablakon, nézem az ablak
előtt elhaladó széles nagyvilágot, és egyszer csak hatalmas
fekete felhő ereszkedik alá, ragacsos sötétségbe borítva kedvenc
városomat. Ez remekül illik a jelenlegi lelkiállapotomhoz.
TIZEDIK FEJEZET

1996. július 17.

Peter Smith,
befektetési bankár,
46 – unalmas név, vad természet. Már megint az idősebb férfi.
Házas, de nyilvánvalóan nem kapja meg, amire vágyik. Azt
hiszem, most utánam vágyakozik.
Első randi: Vacsora a Savoyban.
Az előétel a legjobb homársaláta, amit ettem, de a döntést
későbbre halasztom, amíg nem eszem ilyet a Dorchesterben is.
A főfogás marhasült jól elhelyezett, szemérmes pillantásokkal
körítve. A desszert tiramisu, körülötte gyémánt karkötő.
Természetesen a tetőtéri luxuslakosztályban kimutatom a
hálámat, mielőtt kiosonok. Azt hiszem, még találkozunk.
Hihetetlen dolgokat művel a nyelvével.

***

Becsukom az anyám naplóját, és ledobom magam mellé a


kanapéra, dühös vagyok magamra. Miért akarok újra
keresztülmenni ezen? Valószínűleg nem fogom magam jobban
érezni attól, amit találok benne. Emlékszem, William egyszer
azt mondta, az anyám azért írta ezt a naplót, hogy őt kínozza.
És az önsajnálat közepette némi részvétet érzek a férfi iránt, aki
hozzájárult jelenlegi nyomorult helyzetemhez. Az anyám
igazán gonosz nőszemély volt.
Felrázom a nagyi egyik fodros párnáját, a fejem alá teszem,
lehunyom a szemem, és átkozottul keményen próbálom
kiüríteni az agyam, és ellazulni. Ez sem elég, de amikor hallom,
hogy valaki belép a bejárati ajtón, aztán sietős léptek
visszhangoznak odalent az előszobában, elterelődik a
figyelmem. Még mielőtt kinyitnám a szemem, magam előtt
látom a drága bőrcipőt és a mérték után készített öltönyt.
Valaki újra teljes harci díszben pompázik.
Miller áll a nappali küszöbén – talpig öltönyben. Hullámos
fekete fürtjei kócosak, közönyös arckifejezése ellenére félelem
ül átható kék szemében.
– Új öltönyöket vettél – állapítom meg halkan, továbbra is a
kanapén fekve, és nem törődöm vele, hogy kétségbeesetten
sóvárgok a figyelme és az érintése után.
Beletúr a hajába, kisöpri a makacs tincset a homlokából, és
megkönnyebbülten sóhajt.
– Csak néhányat.
Csak néhányat? A fejemet rá, hogy minden egyes öltönyt
pótolt, amit én tönkretettem.
– Del felvett a helyemre valaki mást.
Lehajtja a fejét. Szerinte nem kellene egy kávézóban güriznem,
de biztosan tudom, soha nem kényszerített volna rá, hogy
abbahagyjam.
– Sajnálom.
– Nem a te hibád.
Hozzám lép, fölém magasodik, keze könnyedén nyugszik a
zsebében.
– Aggódtam érted.
– Nagylány vagyok, Miller.
– A tulajdonom is vagy.
– És élő ember vagyok, saját aggyal.
Az enyhe bosszúság jeleként lebiggyeszti az ajkát.
– Igen, olyan aggyal, amely túlkombinálja a dolgokat, és ebben
a pillanatban nem is gondolkodik nagyon tisztán. –
Odakuporodik mellém a kanapéra. – Mondd el, mi bánt, édes
kislány!
– Úgy érted, azon kívül, hogy ma délelőtt megpróbáltak
elgázolni?
A szeme baljóslatúan villámlik, megfeszül az álla, és egy
pillanatra azt hiszem, hogy az egészet a figyelmetlenségemnek
tulajdonítja. De nem szól, és ez mindent elmond, amit tudnom
kell.
– Minden. – Habozás nélkül folytatom. – Semmi sincs rendben.
William, a nagyi, Gregory, a munkám.
– Én – leheli, és az arcomra teszi a kezét. Az érintésétől
behunyom a szemem, és hozzásimulok. – Ne mondj le rólam,
Olivia, könyörgök.
Remegni kezd az állam, megfogom a kezét, és megszorítom, így
fejezem ki, mennyire szükségem van a közelségére. Nem utasít
vissza, pedig tetőtől talpig a pénzért megvehető legfinomabb
öltönyben van, amit épp most vett. Forró teste leereszkedik
hozzám, lágy ajka megtalálja a nyakamat. Nem kell szavakba
öntenem az ígéretemet, a testem beszél helyettem, és
rácsimpaszkodom.
Rátalálok a nyugalomra.
Rátalálok a békére.
Olyan ismerős, mély megnyugvást érzek, amilyet sehol máshol.
Miller hatalmas pusztítást okoz az agyamban, a testemben és a
szívemben. És ugyanúgy rendbe is hozza.
Egy óra múlva még ugyanabban a testhelyzetben vagyunk. Nem
beszélgetünk, csak élvezzük egymás közelségét. Alkonyodik.
Miller új, háromrészes öltönye biztosan teljesen
összegyűrődött, a hajtincseim csomókba tekerve, teljesen
elzsibbadt a karom.
– Éhes vagy? – kérdezi a hajamba, és én megrázom a fejemet. –
Ettél ma egyáltalán?
– Igen – füllentem. Nem vagyok felkészülve az ételre, a
gyomrom nem képes befogadni, és ha megpróbálja belém
erőltetni, akkor talán kapásból rázúdítom fogyatkozó
vagányságomat.
Miller feltornázza magát, és az alkarjára támaszkodva néz le
rám.
– Megyek, felveszek valami kényelmeset.
– Szóval felveszed a sortodat.
Csillogó szemmel elhúzza a száját.
– Szeretném, ha kellemesen éreznéd magad.
– Már most is kellemesen érzem magam. – A fejemben
megjelenik a tökéletes, meztelen mellkas látványa azon a
bizonyos éjszakán. Egyetlen éjszaka, amely életre szóló
kapcsolattá alakult. Egyetlen éjszaka, amikor azt hittem,
huszonnégy óra áll a rendelkezésemre, de többet reméltem.
Még most, ennek a rémálomnak a kellős közepén sem bántam
meg, hogy elfogadtam Miller ajánlatát.
– Te talán igen, de az én új öltönyöm nem. – Zsörtölődve néz
végig magán, miközben felemelkedik rólam. – Sietek. És azt
akarom, hogy mire visszajövök, meztelen légy.
Álszemérmes mosollyal figyelem, amint a tekintetében néma
sürgetéssel kihátrál a szobából. Tüzes pillantása úgyszólván
leégeti rólam a ruhát, és a bensőmben a szikrázás totális,
perzselő villámokká alakul át. Aztán Miller elmegy, ottmaradok
felizgatva, és nincs más dolgom, mint engedni a kérésnek.
Lassan levetkőzöm.
Mire félredobom a ruháimat, magamra húzom a gyapjútakarót,
és bekapcsolom a tévét, addigra Miller visszatér, csak épp nincs
rajta sort. Egyáltalán semmi nincs rajta. Elismerő tekintetem
rászegeződik, a testem figyelemért sóvárog. Enyhén széttárt
izmos lábakkal, lesütött szemmel áll előttem. Minden
képzeletet felülmúl a szépsége. A legfinomabb mestermű.
Utolérhetetlen. Ő az enyém.
– Hahó, Olivia! – suttogja. Viszonzom átható tekintetét, és
feszülten figyelek, az ajkam enyhén szétnyílik, hogy jobban
kapjak levegőt, és ő lustán pislant. – Feszült napom volt.
Üdv a klubban, gondolom, felemelem a kezem, és ő megfogja.
Arra számítok, hogy rám ereszkedik, ehelyett felragad a
kanapéról, és a gyapjútakaró a lábam elé hullik a földre.
Hátrateszi a kezemet és a mellkasához von.
A testünk összeér. Mindenhol.
– Készen állsz a feszültségmentesítésemre? – Forró lehelete
betakarja az arcomat, és tovább melegíti. – Készen állsz rá,
hogy olyan helyre vigyél, ahol semmi nem létezik, csak mi
ketten?
Bólintok, és a szemhéjam leereszkedik, amint a szabad keze a
fejemre siklik, és beletúr a hajamba.
– Gyere velem. – A tarkómra vándorol a keze, megfordít, és
kivezet a szobából. Még csak a lépcsősor közepén tartunk, és én
tovább akarok menni, de mindkét keze a csípőmre csúszik, és
gyengéden visszaránt. – Támaszd a kezed a lépcsőre.
– A lépcsőre? – Átnézek a vállam fölött, és csak a minden
pórusából áradó éhséget látom.
– A lépcsőre – erősíti meg, előrenyúlva megfogja a kezem, és
oda teszi, ahol lennie kell. – Mire öregek és galambőszek
leszünk, nem lesz olyan hely, ahol ne kényeztettelek volna,
Olivia Taylor. Kényelmes?
Bólintok, és hallom az alufóliatasak szakadását. Amíg Miller
felszerelkezik, én igyekszem felkészülni. Finom érintése
könnyedén végigsimít csupasz hátam minden pontján. Alig
kapok levegőt. Teljesen benedvesedem, remegek a várakozástól.
Az érintése és a figyelme minden zűrös gondolatot kiűz az
agyamból. Ő az én menedékem. Én pedig az övé. Ez minden,
amim van. A figyelme és a szerelme. Csak ezért nem temetnek
maguk alá a gondok.
Szétfeszítem az ujjaimat a lépcsőn, megigazítom a lábamat, és
leszegett fejjel nézem a szőnyegre bukó hajamat, aztán
megérzem kemény farka végét a hüvelyemnél, és visszatartom a
lélegzetem. Néhány kínzó másodpercig a fenekemen köröz a
tenyere, aztán végigsimít a gerincemen, majd visszatér a
popsimhoz, és szétválasztja a farpofákat. Szorosan behunyom a
szemem, miközben az ujjai lassan áthatolnak a
végbélnyílásomon, és a szokatlan élménytől még jobban
remegek. Rázkódom. Az egész testem reszket. A farka még
mindig a hüvelyemhez ér, de ehhez hozzáadódik a másik
nyílást ingerlő ujja is, és én magamban rimánkodom a
behatolásért. Bármelyik bejáraton.
– Miller – lihegem, és megragadom a lépcső szélét, hogy
felkészüljek.
Könnyű érintése le-föl jár a végbélnyílásomon, és megállapodik
a szoros izomgyűrű fölött. Önkéntelenül megfeszül a testem, az
érintése csillapítóan lejjebb vándorol, átázott hüvelyemhez.
Hátrahúzódva próbálok nekidörzsölődni, de visszahúzza a
kezét, és megragadja a csípőmet. Lassan halad, a lélegzetem is
elakad, miközben kemény férfiassága teljes hosszában belém
csúszik; majd felszisszen, és úgy megszorítja a csípőmet, hogy
az már fáj. Nyöszörgök, az elképzelhetetlen élvezet és az enyhe
fájdalom keverékétől csillagokat látok. Miller hevesen lüktet
bennem, és ettől minden belső izmom önálló életre kel. Az
érzékek rabja vagyok. Miller Hart rabszolgája vagyok.
– Mozogj! – parancsolja, felhúzza erőtlenül lelógó fejemet,
immár a plafonra szegeződik a tekintetem. – Mozogj!
Erősen fújtat a hátam mögött, az ujjai vasmarokként feszülnek
a csípőmre.
– Micsoda követelőző szerető lettél. – Mozdulatlan marad, és
hiába próbálok hátrahúzódni, erős keze helyben tart. –
Ízlelgesd, Olivia. Most én irányítok.
– A francba – suttogom rekedten, próbálok nyugalomra és
önuralomra lelni a lelkem mélyén. Tehetetlenül a senki földjén
ragadtam, képtelen vagyok előidézni a testem által óhajtott
dörzsölést. – Mindig azt mondod, nem kényszerítesz olyasmire,
amiről tudod, hogy nem akarom.
– Mi?
Ha nem foglalna le annyira a saját kétségbeesésem, nevetnék
őszinte zavarán.
– Nem akarod, hogy kényeztesselek? – kérdi.
– Azt nem akarom, hogy a pokol tornácán bizonytalanságban
tarts. – Nem találok sehol megnyugvást. Feladom a keresését. –
Miller, kérlek, hadd érezzem jól magam.
– Ó, a francba, Olivia! – Fájdalmasan lassan húzódik hátra, és
ott mozdulatlan marad, amikor már csak a farka vége van
bennem. Nem mozdul, de egyenetlen zihálása olyan, mint az
enyém, és tudom, azon van, hogy megőrizze az önuralmát. –
Könyörögj!
Összeszorított foggal lököm magam hátra, és amikor mélyen,
keményen belém hatol, elégedetten felkiáltok.
– Basszus, Olivia! – Hátrahúzódik, és én halkan nyöszörögve
könyörgök. – Nem hallom.
Legyőzöttnek érzem magam, összezavarodott agyam lázasan
keresi az egyszerű szavakat, amelyek megfelelnek a
követelésének.
– Könyörögj! – A kiáltása megdöbbent, erőtlenül próbálok újra
hátrafelé mozdulni. De reménytelenül csapdába estem erős
kezében, magas, erőteljes alakja higgadt marad mögöttem, és
várja, hogy durva kérését teljesítsem. – Már másodszor kérem –
pufog, és nehezen veszi a levegőt. – Hallgass rám, Olivia.
– Kérlek!
– Hangosabban!
– Kérlek! – kiáltom, majd rögtön utána felsikoltok a vártnál
keményebben előrelendülő csípőjétől. Valamennyi belső
izmom erősen szorul a farka köré, és hozzádörzsölődik, amikor
kihúzza. Amikor újra belém merül, széttárom a karomat, hogy
biztosabban támaszkodjam, és az állam ernyedten ütődik a
mellkasomhoz.
– Figyelem a farkamat, ahogy elmerül benned, édes kislány.
Minden összeáll, és a legteljesebb földöntúli boldogság távoli
helyére juttat. Pár lökés után kiegyensúlyozott tempót
diktálunk; a testünk újra összhangban mozog, és erőfeszítés
nélkül siklik tovább. Miller folyamatosan nyög, és
gyönyörteljes, összefüggéstelen szavakat mormol, közben
fenntartja pedáns ritmusát. Lenyűgöz az önuralma, tekintetbe
véve, mennyire küzd érte. Felemelem a fejem, átnézek a vállam
fölött, és látom elbűvölő vonásait, amelyeket annyira szeretek
– a szétnyíló, nedves ajkát; feszülő, borostás állát, és amikor
elszakítja feszült figyelmét ki-be járó farkáról, a csomag teljessé
válik, és ragyogó, átható kék szemébe nézek.
– Mindig küzdesz? – Kérdezem egy szusszanással, ahogy simán
belém döf.
Lustán megrázza a fejét, tudja, mire gondolok, és szélesen rám
vigyorog.
– Veled nem.
Nincs tovább erőm hátrafordulni, ezért újra előrenézek, a
lábam elerőtlenedik, a lépcsőre térdelek. Folyamatosan döfköd.
Az élvezet végtelen. Behajlítom a karom, a lépcsőhöz érintem a
homlokom. Aztán megérzem sima mellkasát a hátamon, és a
testem a lépcsőre ereszkedik. Összekapcsolódva maradunk, míg
Miller rajtam fekszik, és továbbra is betölti az érzékeimet, az
ajka könnyedén táncol a vállamon.
– Mehet? – kérdi, pont, amikor belekapaszkodom a lépcsősor
egyik korlátjába.
– Igen.
Fokozza a ritmust, de továbbra is megőrzi az önuralmát, én
szorosan behunyom a szemem, és egy csapásra elborít az
orgazmus. Lehetetlen visszafogni, különösen, amikor Miller
foga lecsap a vállamra, és ő váratlanul előrelendül.
– Miller! – Azonnal felszökik a hőmérsékletem, a bőröm égni
kezd.
– Erről van szó, Livy! – Újra előrelendül, és a leírhatatlan
élvezetek birodalmába repít. –Sikoltsd a nevemet,
gyönyörűségem.
– Miller!
– Basszus, de jó hallani. – Újra erősen, de kiszámítottan
előrelöki a csípőjét. – Még!
Minden elmosódottá válik, a látvány, a hangok.
– Miller! – Elérek a csúcsra, párás csillagköd borul rám, csak arra
figyelek, hogy átvészeljem az engem elborító gyönyör édes
hullámait. – Ó, istenem! – zihálom. Ó, istenem, ó, istenem, ó,
istenem!
– Egyetértek – lihegi Miller, és lustán rám vigyorog. – Baszottul
egyetértek.
Rángatózó testrészek haszontalan tömegévé válok alatta,
csapdába esve, élvezem a farka folyamatos lüktetését mélyen
bennem, miközben ő is elélvez. Olyan erősen markolom a
korlátot, hogy az ujjperceim elzsibbadnak és elfehérednek.
Zihálok, lihegek, csuromvíz vagyok. Tökéletesen érzem magam.
– Olivia Taylor, azt hiszem, a rabod lettem. – A foga a vállamat
súrolja, a könnyű harapások között finom csókokat ad,
megmarkolja és megrántja a hajamat, így kényszerítve rá, hogy
felemeljem a fejemet. – Hadd ízlelgesselek. – Hagyom, hogy azt
csináljon velem, amit akar, míg továbbra is elnyújtózunk a
lépcsőn, alig veszem észre a szőnyeg durvaságát a nedves
bőrömön. Beszívja az alsó ajkamat, és kissé belemélyeszti a
fogát, aztán végigpuszilgatja az arcomat.
Amikor óvatosan kisiklik mellőlem, megviselt izmaimmal
megpróbálok hozzásimulni. Miller megfordít, eligazgat a
lépcsőn, és elém térdel. Hibátlan, figyelmes arcát nézem, míg
néhány csöndes másodpercig elmélyülten rendezgeti a hajamat
a vállam mögé. Nem szalasztja el a lehetőséget, hogy
megpödörgessen néhány fürtöt. Összeforr a tekintetünk.
– Igazi vagy, édes kislány?
Mosolyogva kinyújtom a kezem, és belecsípek a mellbimbójába,
de nem fintorodik el, és nem kiált fel. Visszamosolyog rám, és
szeretettel megpuszilja a homlokomat.
– Gyere, lustálkodjunk. – Talpra állít, és a tarkómnál fogva
levezet a lépcsőn.
– Szoktál tévét nézni? – érdeklődöm, miközben kényelembe
helyezi magát a kanapén, és felkészül a semmittevésre. Nem
tudom elképzelni, hogy Miller tévét néz, mint ahogy azt sem,
hogy más hétköznapi dolgot művel. Hátradőlve int, hogy
csatlakozzam hozzá, a mellkasára fekszem, az arcomat
befészkelem az álla alá, a testem lepottyan széttárt combja
közt.
– Szeretnél tévét nézni? – kérdezi, megfogja a kezemet, és a
szájához emeli.
Nem akarok tudomást venni róla, hogy nem válaszolt a
kérdésemre, és a szabad kezemmel a távirányító után nyúlok.
Életre kel a képernyő, és azonnal elmosolyodom, amikor
megjelenik rajta Del és Rodney Trotter.
– Biztosan nézted a Csak a bolondok és a lovakat. Igazi nemzeti
kincs!
– Nem állíthatom, hogy ismerem.
– Komolyan? – csúszik ki a számon, és felé fordítom
megdöbbent arcomat. – Akkor csak nézd. Ha elkezded, többé
abba se hagyod.
– Ahogy óhajtod – egyezik bele csöndesen, és csudás,
határozott köröket rajzol a nyakszirtemre. – Bármit, amit csak
akarsz.
Csak nézem a tévét, nem hallom meg az évődését, az agyam
olyan helyre utazik, ahol Miller szavai igazak. Bármit, amit csak
akarok. Gondolatban listát állítok össze mindarról, amit
szeretnék, és elmosolyodom, amikor megérzem, ahogy rázkódik
az elfojtott nevetéstől. Az én részidős, választékos úriemberem
élvezi az ősöreg sorozatot, és a jelenet hétköznapisága
elégedettséggel tölt el, mindegy, mennyire jelentéktelen.
Aztán a pillanatot megtöri Miller telefonjának távoli csörgése.
Bosszankodik a telefon miatt.
– Elnézést – motyogja, és meztelenül elhagyja a szobát.
Figyelem, miközben eltűnik, és mosolyra késztet a járás közben
megfeszülő és ellazuló farpofáinak látványa, aztán az oldalamra
fordulok, és felveszem a gyapjútakarót a földről. – Velem van! –
valósággal felmordul, közben visszasétál a szobába. A
szememet forgatom. Csak egyetlen férfi létezik rajta kívül, aki
tudni akarja, hol vagyok, és semmi kedvem szembenézni vele
és a mai, önkényes távozásom következményei miatti
neheztelésével. Bárcsak az én fondorlatos úriemberem ne a
tulajdonaként emlegetne folyamatosan, vagy mint ahogy talán
a jelen esetben, bűnözőként. A kanapé végére nézek, amelynek
a peremén épp elhelyezi a fenekét; a pár perccel ezelőtti
elégedettsége teljesen elpárolgott.
– Dolgom volt – sziszegi, aztán rám villantja a szemét. – Ez
minden?
Még az eddiginél is jobban neheztelek, de csak William
Andersonra. Úgy tűnik, az utóbbi időben az az életcélja, hogy a
lehető legbonyolultabbá és nyomorúságosabbá tegye az
életemet. Legszívesebben kiragadnám a telefont Miller kezéből,
és néhány válogatott káromkodást üvöltenék a telefonba.
– Nos, itt van velem, biztonságban, és befejeztem a
magyarázkodást, Anderson. Holnap találkozunk. Tudod, hol
találsz. – Megszakítja a vonalat.
– Ki volt az? – mosolygok, és Miller tátott szájjal bámul rám.
– Ez most komoly, Olivia?
– Ó, lazíts már – súgom, és felállok a kanapéról. – Ideje ágyba
bújni. Jössz?
– Talán lekötözlek.
Kissé hátrahőkölök, kétségbeesetten összerezzenek a szemem
előtt ugráló emlékképektől. Övek.
Miller hunyorogni kezd, amikor észreveszi az
összetéveszthetetlen rémületet az arcomon.
– Akkor nem térdelnél bele a golyóimba – igyekszik tisztázni. –
Mert rettenetesen nyugtalanul alszol. – Esetlenül beletúr a
hajába, és feláll.
A humora elűzi a zavaró képeket. Tudom, hogy szörnyen sokat
fészkelődöm alvás közben. A lepedőm reggeli állapota rá a
bizonyíték.
– Elkaptam a koronaékszereket?
Összevonja a szemöldökét.
– A micsodát?
– A koronaékszereket – mosolygok. – A golyóidat.
Felém nyújtja a kezét, de én továbbra is bosszús arcát nézem,
és élvezem a tényt, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy
ne táplálja a vagányságomat.
– Sokszor. A könyököd a bordáim közt, a térded a golyóimban,
de csekély ár ez azért, hogy a karomban tarthatlak.
Megfogom a kezét, és hagyom, hogy talpra állítson.
– Sajnálom. – Pedig egyáltalán nem sajnálom. Bármit
megadnék, hogy a falon ülő légyként megnézhessem a saját
gyanús éjszakai ügyleteimet, és a velük küszködő Millert.
– Már meg is bocsátottam, és holnap reggel újra megbocsátok.
Halkan kuncogok, de hirtelen hangos kopogás szakítja félbe
könnyed évődésünket.
– Ki az? – kérdezem, és az ablakra siklik a tekintetem. A
vagányságom tüzét már elég olaj táplálta. Ha William képes volt
csak azért idejönni, hogy személyesen fejezze ki a
nemtetszését, akkor a vagányságom megfékezhetetlenül lángra
kap.
Miller egy szempillantás alatt kimegy, magával viszi a
gyapjútakarót, én pedig ott maradok anyaszült meztelenül és
egyedül. Nem tetszett az aggodalmas viselkedése, mielőtt
kiment. Egyáltalán nem. Lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodom,
belesek az előszobába, látom, hogy a dereka köré csavarta a
takarót, és a szélét betűrve rögzítette, de így sem túl
tisztességes a megjelenése. Ezért amikor kinyitja az ajtót, szó
nélkül kilép, és nem izgatja, hogy félmeztelen, azonnal
túlpörög az agyam. Aztán vetek egy pillantást az ébenfekete
fürtökre, mielőtt becsukódik az ajtó.
A vagányságomat a düh tüze táplálja.
– A pimasz szajha! – zihálom az orrom alatt, Miller után
megyek, de hirtelen megtorpanok, rájövök, hogy meztelen
vagyok. – A francba! – Megfordulok, visszafutok a nappaliba,
megkeresem a ruhámat, és magamra rángatom. Aztán veszélyes
sebességgel, szinte repülök haragom okozója felé, megrántom
az ajtót, és máris szemtől szemben állok Miller meztelen
hátsójával, de túl dühös vagyok, semhogy értékeljem a látványt.
Félrelököm, és haragos pillantásommal átdöföm Cassie
tökéletes alakját, készen állok rá, hogy sértések özönét
zúdítsam rá.
Csakhogy ma egyáltalán nem tökéletes, és szánalmas
megjelenése miatti döbbenetemben mozdulatlanná dermedek.
Betegesen sápadt, szinte szürke az arca, a szokásos legújabb
divat szerint készült ruháknak nyomuk sincs rajta. Fekete
tréningnadrágban van, és béna szürke garbóban. Beesett
szemét Millerről rám irányítja. Magánéleti válsága ellenére is
világos, hogy lenéz engem.
– Örülök, hogy látlak, Olivia. – Egy csepp őszinteség sincs a
hangjában.
Miller tenyere végszóra találja meg a tarkómat, és hiába
próbálja kimasszírozni belőlem a feszültséget. Lerázom, és
kihúzom magam.
– Te mit keresel itt?
– Livy, menj be! – Miller újra megfogja a nyakamat, és
megpróbál megfordítani. Ezt jobb, ha elfelejti.
– Kérdeztem tőle valamit.
– És udvariatlanság nem válaszolni, ugye? – vág vissza Cassie
öntelten.
Vörös köd ereszkedik a szemem elé. Miller nem csak nekem
mond ilyeneket? Még soha nem gondoltam erre, de most, hogy
ez a holdkóros szajha vágja az arcomba, csak ez zakatol a
fejemben. Amikor Miller ezt mondja, olyan, mint egy arrogáns
fasz, mégis úgy érzem, elárultak. Persze ez hiábavaló ostobaság.
Gyorsan visszaemlékezem Miller irodájára, és arra, ahogy
Cassie visítva, tébolyultan nekiesett a tíz körmével.
– Cassie – figyelmezteti Miller, és még mindig megpróbál
eltávolítani a lehetséges indulatkitörés útjából.
– Ja, ja – pufog Cassie, túlzó szemforgatás közepette.
– Abbahagynád? – csattanok fel, és lerázom magamról Millert.
– Azután, amit legutóbb művelt veled, amikor rád támadt,
tényleg azt várod tőlem, hogy bemenjek?
– Mi van azzal, amit ő tett velem? – bukik ki Cassie-ből. –
Épphogy elhalványultak a sérüléseim!
– Talán nem kéne vadállatként viselkedned – sziszegem az
arcába, előrelépek, és tisztában vagyok vele, hogy nem csak ő
viselkedett úgy, és a másik vadállat kezd mellettem dühbe
gurulni.
– Az ég szerelmére – motyogja Miller, és hátrahúz maga mellé.
– Cassie, mondtam, hogy majd holnap foglalkozunk ezzel.
– De én most akarok foglalkozni vele.
– Mégis mivel? – kérdezem egyre növekvő ingerültséggel. – És
honnan a pokolból tudod, hol lakom? – Millerre nézek. – Te
mondtad meg neki?
– Nem – csikorgatja a fogát, kék szeme csordultig van
bosszúsággal. – Senki nem tudja, hogy itt vagyok.
Cassie felé lendítem a karom.
– Ő tudja!
– Olivia! – kiáltja Miller, és visszahúz magához. Észre sem
vettem, hogy előrerontottam. Jézusom, úgy érzem, mintha az
ördög szállta volna meg az agyamat és a testemet. Veszélyesnek
érzem magam.
– Mit keres itt? – kiáltom. A mai mélypont – valójában az
utóbbi pár hónapé – végül utolér. Mindez most rám zúdul, és
Cassie mindjárt kihúzza a gyufát.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – közli méltatlankodva.
– Micsoda?
– Arról volt szó, hogy holnap – szól bele Miller, és Cassie felé
bök a mutatóujjával, engem pedig szorosan tart. – Már
mondtam, hogy várj holnapig. Mi a francért nem vagy képes
legalább egyszer rám hallgatni?
– Bocsánatot kérsz? – kérdezem.
Sötét szemét belém fúrja, aztán Millerhez fordul.
– Igen,
– Miért? – erőltetem.
– Azért, ahogy veled bántam. – Lassan felém fordul. De még
mindig semmi jele az őszinteségnek. Azért van itt, mert nem
akarja elveszíteni Millert. Utálja, hogy elhagyta a sötét
világukat, hogy rátaláljon a fényre.
– Ő az enyém! – Lefejtem Miller kezét a karomról, és
előrelépek. – Testestül-lelkestül az enyém. – Nem veszek
tudomást a belém nyilalló aggodalomról, amikor Cassie
arcátlanul megpróbálja leplezni enyhe kétkedését. Én vagyok
Miller számára a fény, miközben tisztában vagyok vele, hogy ő
viszont a sötétséget jelenti a számomra. De ez nem tartozik ide.
Nincs olyan, hogy ő vagy én; csak mi vagyunk. – Megértetted? –
Cassie rám mered, Miller a háttérben hallgat, hagyja, hogy
elmondjam, amit akarok.
– Megértettem.
Hosszú ideig farkasszemet nézünk, nem akarok én lenni az
első, aki elkapja a tekintetét. Nem is pislogok. Végül Cassie süti
le a szemét. A néma megadás után sarkon fordulok, és
otthagyom őket a küszöbön.
Már majdnem a lépcső tetején járok, amikor meghallom a
bejárati ajtó csukódását.
– Olivia. – A nevem higgadt említésétől összeszorul a szívem,
megfordulok, és erősen megmarkolom a korlátot. – Neki is ki
kell szállnia. Nem hagyom ott egyedül. Együtt ragadtunk benne
ebben a világban, és együtt is fogunk kiszállni.
– Ki akar szállni?
– Igen – erősíti meg Miller előrelépve. – Nem akarlak
szomorúnak látni.
Megrázom a fejem.
– Lehetetlen.
– Becsuktam azt az ajtót. Ez a helyzet. Most csak mi vagyunk itt.
– De a világ attól még odakint van, Miller – mondom halkan. –
Ki kell nyitnunk az ajtót, és szembe kell néznünk vele. – Azzal
otthagyom.
Ugyanannyira szüksége van a szenvedélyére, mint nekem, és
gyűlölöm magam, amiért mindkettőnket megfosztom tőle.
TIZENEGYEDIK FEJEZET

Miller viszont nem fosztott meg minket az összebújástól.


Pillanatokon belül csatlakozott hozzám az ágyban, és hozzám
bújt. Vissza akartam utasítani, meg akartam bántani, amiért
megbántott – akkor is, ha nem szándékosan csinálta. Mégsem
húzódtam el teste finom melege elől, olyan nagyon szükségem
volt a megnyugtatására, hogy ez legyőzte a bosszúvágyamat.
Egész éjjel átölelt, így nem tudtam fészkelődni és mozgolódni,
és reggel ugyanabban a testhelyzetben ébredtünk. Csendben
feküdtünk, miközben felkelt a nap. Tudtam, hogy ébren van,
mert összecsavarta a hajfürtjeimet, és a nyakamhoz nyomta az
ajkát. Aztán az ujja levándorolt a combomra, és felajzva,
kényeztetésre készen talált. Hátulról simult hozzám, a hasa
tökéletesen illeszkedett a hátamhoz, és továbbra sem hangzott
el egyetlen szó sem, csak folyamatos, súlyos lélegzése
hallatszott. Békés volt. Összhangban, elfúló lélegzettel
egyesültünk.
Szenvedélyesen öleltem, Miller pedig a vállamba harapott,
belém döfött, aztán kiengedett, majd a hátamra fordított, és
rám telepedett. Még mindig nem szólalt meg, és én sem.
Kisöpörte az arcomból a hajamat, és lángoló tekintetünk
nagyon sokáig összefonódott. Azt hiszem, Miller átható
pillantása sokkal többet elárult, mint annyit a szavai valaha is
kifejeztek. Még a megfoghatatlan „szeretlek” sem fejezte volna
ki azt, amit a tekintetében láttam.
Elbűvölt.
Meggyőző bűvkörébe kerültem.
A szeme elmondott mindent.
Egy ideig az ajkam fölött tartotta az ajkát, aztán levált rólam, és
zuhanyozni ment, míg én mélyen elgondolkodva gabalyodtam
össze az ágyneművel. Elköszönéskor gyengéd csókot nyomott a
hajamra, és végighúzta a hüvelykujját az alsó ajkamon. Azután
elcsórta a telefonomat az éjjeliszekrényről, egy darabig
játszadozott vele, majd a kezembe adta, és távozás előtt
megpuszilta mindkét szemhéjamat. Nem vontam kérdőre, és
mi​után elment, lenéztem, és láttam, hogy megnyitotta az
internetet. A YouTube-on Jasmine Thompson képe jelent meg
a kijelzőmön. Megnyomtam a lejátszás gombját, és figyelmesen
hallgattam az előadásában az Ain’t Nobodyt. Miután véget ért a
szám, még sokáig feküdtem a csöndes szobában. Végül
rávettem magam, hogy felkeljek, lezuhanyoztam, és
takarítással töltöttem a reggelt, közben újra meg újra
meghallgattam a dalt.
Azután elindultam a nagyihoz. Nem tiltakoztam, amikor Tedet
a ház előtt találtam. És nem tiltakoztam, amikor egész nap
árnyékként követett. Nem haraptam le William fejét, amikor
rájöttem, hogy akkor hagyta el a kórházat, amikor én
megérkeztem. Nem bosszultam meg, amikor Gregory lehordott,
amiért belekevertem a bűntetteimbe. És Miller minden
szöveges üzenetére válaszoltam. Viszont akkor elborított a
csalódottság hulláma, amikor a főorvos megvizsgálta a nagyit,
és közölte, hogy még egy napig bent kell maradnia – valami
olyasmit magyarázott, hogy a megfelelő gyógyszeres kezeléssel
akarja hazaküldeni. A nagyi természetesen nagy hűhót csapott,
de nem akartam a fejemre vonni egy nagyi stílusú letolást, ezért
inkább mindvégig csöndben maradtam.
Most fél tíz van, újra itthon vagyok, a konyhaasztalnál ülök, és
egy bőséges, laktató étel ismerős illata után áhítozom. Hallom
a tévé halk zümmögését a nappaliból, ahol Ted berendezkedett,
és hallom a mobilja ismétlődő csöngését, aztán fürgén felveszi,
és halkan beszél. Nincs kétségem, hogy Williamet vagy Millert
nyugtatja meg, hogy itt vagyok, és jól vagyok. Már számtalan
csésze teát készítettem neki, és semmiségekről csevegtem vele.
Finoman még az anyám témáját is újra szóba hoztam, de
semmire nem mentem vele. Ted csupán egy sanda pillantást
vetett rám, és megállapította, mennyire hasonlítok rá. Nem
mondott semmit, amit eddig ne tudtam volna.
Megcsörren a telefonom. Lenézek az asztalon heverő
készülékre, és meglepetten felvonom a szemöldököm, amikor
Sylvie neve villan fel a kijelzőn.
– Szia – veszem fel, remélve, hogy sikerül lepleznem a
kétségbeesésemet.
– Szia! – Mintha elfulladna a lélegzete. – Épp a földalattihoz
futok, de mielőbb fel akartalak hívni.
– Miért?
– Egy nő jött be a bisztróba, és utánad érdeklődött.
– Kicsoda?
– Nem tudom. Elég gyorsan lelépett, amikor Del rákérdezett a
nevére.
Kihúzom magam a széken, vadul kavarognak a gondolataim.
– Hogy nézett ki?
– Szőke bombázó, nagyon jólöltözött.
A szívem kalapál, majd kiugrik a helyéből.
– Negyven körüli?
– A harmincas évei végén, a negyvenes évei elején. Ismered?
– Igen, ismerem. – A homlokomra nyomom a tenyerem, és az
asztalra könyökölök. Sophia.
– Durva tehén – böki ki Sylvie méltatlankodva, én pedig
egyetértőn fújtatok. De mi a frászért nyomoz utánam?
– Mit mondtál neki?
– Nem sokat, csak hogy már nem dolgozol a bisztróban. Ki ez?
Nagy levegőt veszek, és összegörnyedek a széken, rosszulesik,
amikor Sylvie emlékeztet rá, hogy már nincs munkám.
– Nem fontos.
Sylvie erőltetetten felnevet – ingerült, hitetlenkedő nevetéssel.
– Na persze – jegyzi meg. – Csak gondoltam, jobb, ha tudod.
Már az állomáson vagyok, úgyhogy bármikor megszűnhet a
térerő. Ugorj be a jövő héten. Örülnék, ha találkoznánk.
– Majd beugrom – egyezem bele, bár minden lelkesedés
hiányzik a hangomból. Talán ostobaság, de semmi kedvem
végignézni, ahogy az utódom nagy szakértelemmel kezeli a
kávégépet, vagy kiviszi az üzlet híres tonhalas szendvicsét.
– Vigyázz magadra, Livy – köszön el halkan Sylvie, aztán
bontja a vonalat, mielőtt válaszolhatnék. A válaszom semmivel
sem lett meggyőzőbb, mint a korábbi ígéretem, hogy valamikor
beugrom.
Fel akarom hívni Millert, de kővé dermedek, amikor ismeretlen
szám villan fel a kijelzőmön. Hosszú-hosszú ideig bámulom a
telefont a kezemben, megpróbálom megfejteni a rám törő
aggodalom mély értelmét, amely azt súgja, ne vegyem fel.
Persze nem veszek róla tudomást, és felveszem a telefont.
– Halló! – szólok bele félénken és idegesen. Az is vagyok, de
nem akarom, hogy ezt az is tudja, aki a vonal túlsó végén van,
így amikor senki nem szól bele, megismétlem, ezúttal
megköszörülöm a torkomat, és magabiztosságot erőltetek
magamra. – Halló! – Semmi, nincs válasz, néma a vonal.
Levegőt veszek, hogy újra megszólaljak, de meghallok egy
ismerős hangot, és visszafojtom a lélegzetem. Szavakat hallok.
Az ismerős hang idegen akcentussal beszél, fátyolos és mély.
– Miller, drágám, tudod, hogy érzek irántad.
Nagyot nyelek, és igyekszem megakadályozni, hogy fuldokolni
kezdjek.
– Tudom, Sophia. – Miller lágy, elfogadó hangon válaszol. Rám
tör az émelygés.
– Akkor miért kerültél engem? – kérdi a nő, ugyanolyan
nyájasan. Szinte magam előtt látom a vonal túlsó végén
lejátszódó jelenetet. És igazán nem tetszik, amit látni vélek.
– Időre volt szükségem.
– Tőlem?
Felemelem a fenekem a székről, és állva várom Miller válaszát.
Hallom, hogy felsóhajt, és határozottan üvegnek ütődő üveg
hangját vélem hallani. Italt tölt.
– Mindentől.
– Azt elfogadom, hogy a többi nőtől. De előlem ne fuss el,
Miller. Én más vagyok, igaz?
– Igen – helyesel habozás nélkül. Ezzel betelt a pohár.
Remegek, a szívem zakatol, szédelgek száguldó gondolataimtól.
– Hiányoztál.
– Te is nekem, Sophia.
Az epe feltör a gyomromból a torkomig, láthatatlan marok
szorítja a nyakamat, és fojtogat. Megszakítom a vonalat, nem
akarok többet hallani. Nem kapok levegőt az eluralkodó dühtől.
Mégis tökéletesen nyugodtan kukucskálok be az ajtón a
nappaliba, meglátom Tedet az ablaknál. Laza testhelyzetben áll
az öltönyében. Ugyanúgy áll, amióta hazaértünk.
– Megyek, ázom egyet a kádban – közlöm a hátával, átnéz a
válla fölött, és melegen rám mosolyog.
– Jót fog tenni – biztat, aztán újra kinéz az ablakon.
Hagyom tovább nézelődni, és felmegyek, hogy felöltözzem.
Megpróbálok hideg fejjel gondolkodni, megpróbálom felidézni
Miller Sophiának mondott szavait, Sophia nekem mondott
szavait, és Miller szavait, amelyeket nekem mondott Sophiáról.
Mind eltűnt, csak hatalmas űr maradt az elmémben, hogy
számtalan más gondolat töltse ki a helyét – és egyik sem volt
kellemes. Tudtam, hogy Sophia más, olyasvalaki, akitől jobban
kell óvakodnom. Szűk farmert és szaténtrikót veszek. Elkerülöm
a Converse-t, inkább a fekete tűsarkúba lépek bele.
Összeborzolom a hajam, hogy érvényesüljenek a hullámaim,
teszek magamra egy kis púdert, és már kész is vagyok.
Megragadom a táskámat, leosonok a lépcsőn, és megvárom a
megfelelő pillanatot, amikor észrevétlenül kilopakodhatom az
ajtón. A pillanat egy Ted mobiljára érkező hívás formájában
érkezik el. Hátat fordít az ablaknak, körbejárkál a nappaliban,
és halkan beszél. Csöndben kisurranok az ajtón, és
kényelmesen elindulok. A düh uralkodik rajtam. De akkor mi a
fenéért érzem magam ilyen nyugodtnak?
***

Az ajtónállók az Ice bejáratánál írótáblával felszerelkezve


tesznek igazságot, így nehéz helyzetbe kerülök. Amint
valamelyikük észrevesz, jelenti az Ice központjában, és Tony
üldözni kezd. Erre igazán nincs szükségem. A falnak támasztom
a hátamat, és végiggondolom korlátozott lehetőségeimet… és
nem jut eszembe semmi. Nem vagyok annyira ostoba, hogy azt
képzeljem, a beengedők nem ismernek meg. Meggyőző álruha
nélkül nem juthatok be a klubba úgy, hogy ne szólalnának meg
a figyelmeztető csengők.
Amióta kikapcsoltam azt a hívást, az egész lényemből sugárzik
a céltudatosság. Mégis egyetlen akadály elég volt, hogy
elbátortalanítson. Megengedem magamnak, hogy elmélázzam
egy pillanatra a tervezett akcióm esetleges következményein, és
épp kezdem felfogni a veszélyt, de ekkor az út túloldalán
keletkező felbolydulás kizökkent a gondolataimból, és a
bejáratra irányítja a figyelmemet. Egy négy pasiból és a
barátnőikből álló társaság lármázik, és az ajtónálló láthatóan
megpróbálja lecsillapítani a hőzöngő csapatot. Úgy tűnik, nem
nagy sikerrel, és amikor a felfordulás egészen új szintre lép,
ellököm magam a faltól. Az egyik nő odalép az ajtónállóhoz, az
arcába üvölt, mire a férfi azzal a szándékkal emeli fel a kezét,
hogy lecsendesítse. A próbálkozása azonban épp fordítva sül el,
és a négy férfi egy pillanat alatt ráveti magát. Kiguvadó
szemmel nézem a kibontakozó káoszt. Tetőfokára hág az
anarchia. Én viszont gyorsan megállapítom, hogy talán ez az
egyetlen lehetőségem, hogy feltűnés nélkül besurranjak.
Átsietek az úton, igyekszem a fal közelében maradni. Sikerül
észrevétlenül beosonnom a klubba. Pontosan tudom, hová
megyek. Határozott, egyenletes léptekkel haladok, korábbi
nyugalmam és céltudatosságom visszatér, miközben közeledem
Miller irodájához. Most azonban újabb akadállyal kell
szembenéznem. Előregörnyed a vállam. Elfelejtettem a kódot,
amellyel be lehet lépni az irodába. Ezt nem gondoltam igazán
végig.
És most mi lesz? A meglepetés ereje kilőve, ha be kell
kopognom, és meglát a kamerán keresztül, még mielőtt
kinyitná az ajtót.
– Idióta – motyogom. – Micsoda barom vagyok. – Mély levegőt
veszek, megigazgatom a pólómat, pár pillanatra behunyom a
szemem, hogy erőt gyűjtsek. Viszonylag nyugodtnak érzem
magam, miközben a bensőmet perzseli a harag. Romboló düh.
Mindkettő ott van a magatartásomban, bár ez valószínűleg
megváltozik, amikor szembekerülök Millerrel.
Épp a kamera látószögében állok az ajtó előtt, és gyorsan
bekopogok. Ahogy előre láttam, Miller szeme riadtan kitágul,
amikor kinyitja az ajtót, de egy szempillantás alatt újra magára
ölti a közönyösség álarcát. Nem szívesen állapítom meg, milyen
jól néz ki. De az álla megfeszül, a szeme figyelmeztetőn csillog,
és zihál a mellkasa.
Kilép és behúzza maga mögött az ajtót, aztán beletúr a hajába.
– Hol van Ted?
– Otthon.
Kitágult orrlyukkal előrántja a telefonját, és sietősen üti be a
számokat.
– Küldd ide a kibaszott sofőrödet! – prüszköli a telefonba, majd
újabb gombokat nyom meg, és újra a füléhez teszi a telefont. –
Tony, nem kérdezem meg, hogy a fenébe jutott át rajtad Olivia.
– Suttog, de sziszegő hangja tekintélyt sugároz. – Gyere ide,
vidd innen, és tartsd szemmel, amíg Ted megérkezik! Le se
vedd róla a szemed. – Az oldalzsebébe süllyeszti a telefont, és
lángoló tekintetet lövell felém. – Nem lett volna szabad
idejönnöd, amikor ilyen kényes a helyzet.
– Mi a kényes? – kérdezem. – Én? Én volnék a kényes dolog,
amit nem akarsz összetörni vagy megzavarni?
Miller fölém hajol, kissé lejjebb hajol, hogy egy szintbe
kerüljön az arcunk.
– Te meg miről beszélsz?
– Azt hiszed, törékeny vagyok, és gyenge.
– Azt hiszem, kénytelen vagy olyan dolgokkal foglalkozni,
amelyek meghaladják a képességeidet, Olivia – suttogja tisztán
és világosan. – És fogalmam sincs, hogyan tegyem ezt kevésbé
fájdalmassá a számodra.
Hosszan nézünk egymás szemébe, amikor felegyenesedik,
továbbra is fenntartom a szemkontaktust. A tekintetéből
sugárzó gyötrelem majdnem a földre teper.
– Őrületbe akarsz kergetni? – suttogja, és nem jön közelebb,
hogy megvigasztaljon. Szükségem volna a közelségére, így én
lépek oda hozzá, de elhátrál, és figyelmeztetőn megrázza a
fejét. Hirtelen megértem, és felnézek az ajtó fölé szerelt
biztonsági kamerára. Sophia figyel minket.
– Mit keres itt? – kérdezem erős, egyenletes hangon.
– Kicsoda? – Miller arckifejezése bűntudatos és tartózkodó. –
Nincs itt senki.
– Nekem ne hazudj! –Zihál a mellkasom a idegességtől, amikor
zaklatottan beszívom a levegőt. – Mégis mennyire hiányzott?
– Micsoda? – Átnéz a válla fölött, és én megragadom az
alkalmat, kihasználom, hogy egy pillanatra nem rám figyel, és
elmegyek mellette. – Olivia!
A legkevsébé sem nőiesen szinte bezuhanok az irodájába, de
gyorsan összeszedem magam, a vállam fölött átdobom a
hajamat, és a karom alá szorítom a táskámat. Aztán
mosolyogva nézek arra, amerre szerintem megtalálom. Nem is
tévedek. Miller hivatali székén ott ül Sophia hátradőlve,
keresztbe tett lábbal, krémszínű ballonkabátban, a kezében
hosszú, vékony cigarettával. Szinte fojtogató a felém áradó
fensőbbségessége. Alattomosan mosolyog, és érdeklődve néz
rám. Csak most tűnődöm el rajta, honnan szerezte meg a
számomat. Lényegtelen. Ki akart csalogatni a rejtekhelyemről,
és sikerült is neki. Egyenesen a keze közé futottam.
– Sophia. – Gondoskodom róla, hogy én törjem meg elsőnek a
kínos csöndet, és folytatom is a mondandómat. – Úgy tűnik, ma
este te nyertél nála. – Két dolgot érzékelek, amint befejezem.
Sophia enyhe meglepetését, amit világosan és tisztán látok,
amikor enyhén szétválik vörös ajka, és Miller megsokszorozódó
nyugtalanságát. Érzem, hogy összerándul mögöttem. –
Kiszolgálom magam egy itallal, mielőtt elmegyek. – Magas
sarkú cipőmön odatipegek az italszekrényhez, és töltök
magamnak egy nagy adag tiszta vodkát.
– Édesem, nem vagyok hülye. – Sophia dölyfös hangjától
elpárolog a magabiztosságom.
Behunyom a szemem, megpróbálom megnyugtatni reszkető
kezemet, és amikor biztos vagyok benne, hogy képes vagyok
uralkodni rajta, felemelem a poharat, és szembefordulok a
közönségemmel. Mind a ketten óvatosan figyelnek – Sophia
elgondolkodva, Miller idegesen, –, ahogy lassan a számhoz
emelem az italt.
– Nem egészen értem, mire gondolsz. – Az egész pohár italt
felhajtom, és nagyot nyelek, mielőtt újratöltöm a poharat.
A szobában tapintható a feszültség. Millerre nézek, az arcán
alig észrevehető az elítélés. Ledöntöm a második pohár vodkát,
amitől hátrahőköl. Azt akarom, hogy érezze ugyanazt, amit én.
Meg akarom bántani. Ennyit tehetek mindössze.
– Arra gondolok – kezdi Sophia magabiztosan, és vörös ajkát
enyhén elhúzva néz rám –, hogy szerelmes vagy belé, és azt
hiszed, a tiéd lehet. De nem kaphatod meg.
Nem cáfolom meg a következtetését.
– Mert te akarod őt.
– Mert az enyém.
Miller nem vitatkozik vele, nem javítja ki, és amikor ránézek,
látom, hogy nem is akarja. Nem tudom meggyőzni róla magam,
hogy jó oka van rá, így újabb jókora adag vodkát töltök, és
odaballagok hozzá. Szobormereven, zsebre dugott kézzel áll az
ajtóban, és határozottan árad belőle a bosszúság. Azzal a
kifejezéstelen, meghatóan szép arccal néz rám, amely
leginkább foglyul ejtett. Gyakran csinálja ezt. A védekező
mechanizmusa ilyenkor lezár. Megállok magas, mozdulatlan
alakja előtt, felnézek rá, és észreveszem, hogy borostás állán
lüktet egy izom.
– Remélem, boldog vagy a sötétségben.
– Ne kényszeríts olyasmire, amit megbánok, Olivia. – Alig
mozog a szája, alig hallom a szavait, de érzem bennük a
fenyegetést… és nem törődöm vele.
– Majd találkozunk. – Becsapom az ajtót magam mögött,
gyorsan tájékozódom a folyosók labirintusában, megtalálom a
lépcsőt, és kettesével veszem a fokokat, közben magam mögött
hagyom a harmadik vodkát, és alig várom, hogy a bárhoz érjek,
és fenntartsam az alkohol okozta zsibbadtságot.
– Livy?
Felnézek, Tony és Cassie áll a lépcső tetején, mindketten
összevont szemöldökkel néznek rám. Egyiküknek sincs
mondanivalóm, így kikerülöm őket, és befordulok a sarkon a
klubhoz.
– Livy! – szól utánam Tony. – Hol van Miller?
Megpördülök, látom, hogy aggodalom ül ki az arcukra. És azt is
tudom, miért.
– Az irodájában – közlöm, és közben hátrálok, hogy mielőbb
elmeneküljek. – Sophiával. – Tony elkáromkodja magát, Cassie
látszólag őszintén aggódik, de én nem vesztegetem az időmet
arra, hogy mérlegeljem az aggodalmukat. Ellenállhatatlan
vágyat érzek, hogy jogot formáljak rá. Viszont az után a
telefonhívás után, és az után, hogy Sophia annyira
magabiztosan állította, hogy hozzá tartozik, meg akarom
bántani Millert. Tudom, hogy nem így van, és Miller is tudja, de
nem nyilvánított véleményt, és emlékszem, amint azt állította,
hiányzott neki Sophia, és ez felhergel.
Átküzdöm magam a tömegen, a MiT GriT Prituri Se
Planinatájának erőteljes dobolása sérti a fülemet. A bárhoz
érek, és egy húszassal együtt lecsapom a pultra a poharamat.
– Vodka tonik – rendelek. – És egy tequila. – Gyorsan
megkapom a rendelésemet a visszajáróval együtt, és azonnal
felhajtom a tequilát, majd utánaküldöm a vodkát. A szesz a
nyelőcsövemet égetve folyik le a gyomromba, behunyom a
szemem, és megtapogatom a nyakam. De ez nem riaszt el. –
Még egy ugyanilyet – kiáltom, amint kiszolgálja a mellettem
ülő fickót. Az elmém, a testem, a szívem minden egyes korty
alkoholtól egyre jobban elzsibbad, a boldogtalanság érzése
gyorsan elhagy. Tetszik. Valamiféle lelki függetlenség alakul ki
bennem.
A bárpultnak dőlve végignézek a klubon. A tekintetem ráérősen
átsiklik a tömegen, érzem az ital ízét az ajkamon. Szeretném
tudni, azért késlekedem-e beleveszni a tömegbe, és feldúlni az
én félidős úriemberem józanságát, mert a tudatalattim azt
súgja, ne legyek meggondolatlan, hagyjam abba az ivást,
józanodjam ki, és gondoljam át, mi történt, és miért.
Talán így van.
Valószínűleg.
Kétségtelenül.
Jól haladok a részeg kábulat felé, de még mindig tisztában
vagyok azzal a szunnyadó, vakmerő részemmel, amely arra
késztetett, hogy felkutassam az anyám ügyfeleit, és olyan
mélyre süllyedjek, ami már nekem is elfogadhatatlan.
Megérzem az ismerős belső szikrákat, ezúttal már feszültebben
nézek körbe a klubban, és kezdek pánikba esni, amikor
észreveszem a felém közelgő Millert.
Ó, a francba! Drámai gyorsasággal megy füstbe az elképzelésem,
hogy Miller az adott körülmények között nem büntet meg.
Gyilkos hangulatban van, és egyértelmű, hogy a haragja felém
irányul.
Odaér hozzám, összeszorítja az ajkát, a tekintete sötét. Kiveszi
a poharat a kezemből.
– Ne szolgálja ki többé ezt a lányt – veti oda a pincérnek a
vállam fölött, közben rajtam tartja a szemét.
– Igen, uram – hallatszik a szégyenlős válasz.
– Ki innen – mondja halkan Miller. Alig tudja türtőztetni
magát. Gyors pillantást vetek a háta mögé, és látom, hogy
Sophia a klub túloldalán áll, egy férfival cseveg, közben
azonban rám tapad a pillantása. Érdeklődő tekintettel.
Ösztönösen kihúzom magam, és visszaszerzem a poharamat a
pultról.
– Nem – suttogom, aztán belekortyolok.
– Nem akarlak még egyszer kérni.
– Én pedig nem akarom még egyszer elmondani.
Miller újra a poharam után nyúl, de én elhúzódom, és
megpróbálok elhajolva elmenekülni mellette. Nem jutok
messzire, megragadja a karomat, és megállít.
– Eressz el!
– Ne rendezz jelenetet, Olivia! – figyelmeztet, és kirántja a
poharat a kezemből. – Nem maradhatsz itt.
– Miért? – kérdezem, miközben ő folyamatosan tol maga előtt.
– Mert megakadályozom az „üzletedet”? – Hirtelen megállok,
és megfordulok.
Az arcomhoz közelíti az arcát, olyan közel van, hogy messziről
biztosan úgy tűnik, mintha megcsókolna.
– Nem, hanem mert megvan az a kibaszott rossz szokásod,
hogy amikor dühös vagy rám, akkor más férfiakkal kezdesz ki. –
A számra siklik a tekintete, és biztos vagyok benne, küzd a
kísértés ellen, hogy megkóstolja. Arcomba csapó forró
leheletétől részben elpárolog a dühöm, és a helyét másfajta
melegség veszi át. De ő hátrahúzódik, rendezi az arcvonásait és
ellép tőlem. – És nem fogok gondolkodni rajta, összetörjem-e
őket – sziszegi.
– Igazán nagyon dühös vagyok rád.
– Én is terád.
– Azt mondtad, hiányzott neked Sophia. Hallottalak, Miller.
– Hogyan? – Meg sem próbálja tagadni.
– Mert felhívta a telefonomat.
Mélyeket lélegzik. Látom és hallom. Elkap, megfordít, és durván
kifelé lökdös.
– Bízz bennem – prüszköli közben. – Bíznod kell bennem.
Durván taszigál át a tömegen, én pedig kétségbeesetten
próbálom megőrizni a reményemet. A lábam bizonytalan, az
agyam még inkább. Az emberek néznek minket, hátrálva állnak
félre, miközben kíváncsi pillantásokat vetnek ránk. Nem nézek
rájuk… de megakad a szemem egy ismerős arcon.
A pasasra tapad a tekintetem, és lassan felé fordítom a fejem,
miközben elhaladunk mellette. Ismerem valahonnan, és abból,
ahogy rám néz, ő is felismerhet engem. Mosolyogva elénk lép,
így Miller kénytelen megállni.
– Hé, nem kell az ifjú hölgyet kikísérni – kezdi, és az italával
Millerre mutat. – Én boldogan vállalom érte a felelősséget, ha
túlságosan elázott.
– El innen! – Miller hangja fenyegető. – Most.
A fickó enyhén megvonja a vállát, nem befolyásolja a Miller
szavaiból áradó fenyegetés, vagy csak nem érdekli.
– Megspórolom magának a kidobásával járó hercehurcát.
Lesütöm a szemem átható tekintete előtt, és erősen töröm a
fejem, honnan ismerem. De aztán érzem, hogy a hajammal
játszik, hátrahőkölök és hátralépek. A tarkómon végigfutó
jéghideg borzongás elárulja, hogy nem Miller túrt bele a
hajamba. Hanem az idegen.
– Ugyanolyan érzés, mint évekkel ezelőtt – közli sóvárogva. –
Már azért az élvezetért is fizetnék, hogy újra szagolgathassam.
Soha nem felejtettem el a hajadat. Még mindig lenyomsz
néhány fuvart?
Minden levegő kiárad a tüdőmből, amikor a felismerés
gyomorszájon vág.
– Nem! – zihálom, hátralépek, és Miller mellkasának ütközöm.
A belőle áradó forróság és izgatottság, és az, ahogyan hozzám
tapad, mind a pszichotikus állapotára utal, de a
kérlelhetetlenül ostromló emlékek miatt észre sem veszem a
veszélyt – pedig ezeket az emlékeket már régen a tudatalattim
legmélyebb szegletébe száműztem. Ez a férfi előhozta őket, és
most dübörögve rontanak rám. A fejemre teszem a kezemet,
megrándul az arcom, és csalódottan felkiáltok. De nem múlnak
el. Nem mennek sehová, és kénytelen vagyok gondolatban
újraélni a találkozásokat, amelyeket már olyan régen
elfelejtettem. Most mégis kiszabadultak, és semmi sem
állíthatja meg őket. Az emlékek újra ott köröznek a szemem
előtt, és beleégnek a retinámba.
– Nem! – súgom, a kezem a hajamra siklik, és kirángatom az
idegen férfi kezéből.
A testem összeomlik a döbbenettől és a kétségbeeséstől, az
izmaim feladják, de Miller erősen markolja a karomat, így nem
csuklom össze. Minden elsötétül összeszorított szemem előtt,
és nem hallok semmit az agyi rövidzárlattól. De ez nem
szabadít meg az engem ostromló emlékképektől.
Miller egy pillanat alatt ellép mellőlem, én pedig támasz
hiányában a földre hanyatlok. A tenyerem a kemény padlónak
ütődik, a fájdalom hulláma végigfut a karomon, a hajam
szétterül körülöttem. Rosszul vagyok az ölembe hulló
aranyszínű fürtöktől; csak ezt látom, így felszegem a fejem, és
elakad a lélegzetem, amikor szembesülök a dühöngő Miller
akciójának gyomorforgató látványával. Mintha lassított felvétel
lenne, olyan visszataszítóan tisztán látom az ökle minden
egyes hátborzongató ütését a fickó arcán. Kíméletlenül, újra
meg újra, dühödten ordítva lecsap az áldozatára. Elhallgat a
zene. Az emberek sikoltoznak. De senki nem lép közbe.
Zokogok, az arcom minden alkalommal összerándul, amikor
Miller ökle landol a pasas arcán és testén. A szerencsétlen
egyáltalán nem harcol. Lehetősége sincs visszaütni. Teljesen
tehetetlen.
– Állítsák meg! – sikoltom, és elkapom Tony pillantását, aki
halálos rémülettel bámul. – Kérem, állítsák meg! – Elszánt
erőfeszítéssel feltápászkodom a padlóról. Senki nem próbálna
meg beavatkozni, akinek van egy csöpp józan esze. Kénytelen
vagyok kelletlenül elfogadni, és amikor Miller haragjának
célpontja aléltan rogy a földre, ő még mindig nem áll le, tovább
rugdossa, és én ösztönösen menekülni kezdek.
Képtelen vagyok tovább nézni.
Elfutok.
Zokogva küzdöm át magam a tömegen, duzzadt arcomat égetik
a könnyek, persze senki nem figyel rám. Mindenki a mögöttem
zajló felfordulást nézi, a beteg seggfejek képtelenek levenni a
tekintetüket a hátborzongató jelenetről. Zaklatottan és
zavarodottan botladozom az Ice kijárata felé. Az utcára kijutva,
összegörnyedve zokogok tovább, megállíthatatlanul reszketve,
kapkodva keresek egy taxit, hogy elvigyen innen, de valaki
hátulról megragad, így nincs lehetőségem elmenekülni.
Pontosan tudom, hogy nem Miller az. Nem érzem a
kibontakozó szikrákat, sem az égető vágyat.
– Befelé, Livy! – Tony zaklatott hangját hallom, és mozgásba
lendülök, reményem sincs a tiltakozásra.
– Tony, kérlek! – könyörgök. – Kérlek, engedj elmennem.
– Na, arról rohadtul szó sem lehet. – Az Ice alatti labirintusba
veztő lépcsősor felé lökdös. Nem értem. Tony gyűlöl engem.
Miért akarja, hogy maradjak, amikor Millernek erre a világra
kellene összpontosítania? A világra, amelyet most túlságosan is
világosan látok.
– El akarok menni.
– Nem mész sehová! – Végigvonszol a folyosón.
– Miért?
Miller irodájának ajtaja tárva-nyitva áll, belök rajta.
Szembefordulok Tonyval, látom ziháló. köpcös alakját,
megfeszülő állát. Felém bök a mutatóujjával, és én kissé
hátrahőkölök.
– Nem mész el, mert amikor ez a dühöngő örült péppé verte a
pasast, akkor utánad érdeklődik majd. Téged akar látni! És nem
óhajtom megkockáztatni a második menetet, ha nem talál itt,
Livy! Ne mozdulj innen egy tapodtat se, basszus! – Kimegy,
dühösen bevágja az ajtót, ott maradok Miller irodája közepén,
kalapáló szívvel, kimeredő szemmel.
A klubban még mindig nem szól a zene. Magányos és
tehetetlen vagyok az Ice legmélyén, csak a sűrű csend vesz
körül, és Miller kopár irodája az egyetlen társaságom.
– Ááááááááááááá! – visítom kissé későn reagálva Tony
eljárására, beletúrok veszélyeket rejtő hajamba, és céltalanul
cibálni kezdem, mintha kitéphetném az elmúlt fél óra
eseményeit a fejemből. – Gyűlöllek! – Összeszorítom a szemem
a magamnak okozott fizikai fájdalomtól, újra kicsordulnak a
könnyeim. Fogalmam sincs, mennyi időt töltöttem céltalanul
magammal viaskodva; mérhetetlenül hosszúnak tűnik, és csak a
fizikai kimerültség és a fájó fejbőröm hagyatja velem abba.
Nyöszörögve körbefordulok, száguldanak a gondolataim, nem
tudok és nem is akarok megnyugodni. Csak Miller
italszekrényének látványa ragad ki az értelmetlen örvényből.
Alkohol.
Odasietek, és találomra kiemelek egy palackot a többi közül,
szipogva, az érzéseimtől fuldokolva csavarom le a tetejét, és a
számhoz emelem. A szesz azonnal égetni kezdi a
nyelőcsövemet, és csodálatos módon eltereli a gondolataimat.
Zihálok, és megvonaglik az arcom a kellemetlen érzéstől és az
erős íztől.
Ezért aztán iszom még.
Kiiszom az üveg teljes tartalmát, aztán elborult aggyal,
bosszúsan és zavarodottan áthajítom Miller irodáján.
A szemem a többi üvegre téved, véletlenszerűen választok és
vedelek, közben megfordulok, és a fürdőszobába támolygok.
Nekiütközöm a falnak, az ajtónak, az ajtófélfának, míg végül
nekitámaszkodom a mosdókagylónak, és a rendetlen nőre
bámulok a tükörben. A sminktől fekete könnyek folynak végig
duzzadt arcomon, a szemem üveges, a tekintetem űzött, sűrű
szőke hajam kócos hullámokban keretezi sápadt arcomat.
Mintha az anyámat látnám.
Mély megvetéssel nézem a tükörképemet, mintha az
ősellenségemet látnám, akit a világon a legjobban gyűlölök.
E pillanatban… így is van.
A számhoz emelem az üveget, és még több italt nyelek le,
közben a saját szemembe nézek a tükörben. Aztán nagy levegőt
veszek, és Miller íróasztalához botladozom. Kihúzom a
fiókokat, áttúrom a rendezetten elhelyezett tárgyakat, míg rá
nem találok arra, amit keresek. Lebámulok a fényes tárgyra, és
megragadom, közben időnként meghúzom az üveget, és
gondolkodom.
Hosszú ideig kifejezéstelenül bámulom a tárgyat, aztán felállok,
és visszabotladozom a fürdőszobába, lecsapom a pultra az
üveget. Felnézek magamra, figyelem a kifejezéstelen arcot, és a
fejemhez emelem a kezem. Megmarkolok egy vastag hajfürtöt,
szétnyitom az ollót, és összezárom a tincs körül, egy maréknyi
szőke haj marad a kezemben, a fejemen pedig egy csenevész
rész, ahol a hajam fele olyan hosszú, mint volt. Különös módon
mintha távozott volna belőlem a stressz. Úgyhogy fogok egy
másik fürtöt, és azt is lenyisszantom.
– Olivia!
Részeg fejem oldalra bukik, észreveszem Millert a
fürdőszobaajtóban. Kész roncs. Fekete haja összevissza áll, az
arcát és az ingnyakát vér borítja, az öltönye elszakadt, ő maga
pedig csuromvíz. Zihál a mellkasa, nem tudom biztosan, vajon
az erőfeszítéstől, vagy mert sokkolta, amit itt talált. Továbbra is
elszánt az arckifejezésem, és most, hogy látom az iszonyatot
közismerten mozdulatlan arcán, eszembe jut, hányszor
figyelmeztetett, hogy soha ne vágassam le a hajam.
Így egy újabb tincset húzok elő, fogom az ollót, és rögeszmésen
lenyesem.
– Olivia, basszus, ne! – Úgy repül felém, mint egy fegyverből
kilőtt puskagolyó, dulakodni kezd velem.
– Nem! – visítom, elfordulok, és elszántan markolom az ollót. –
Hagyj békén! Le akarom vágni! – A bordái közé döfök a
könyökömmel.
– A francba! – üvölti Miller. Összeszorítja a fogát, a hangjából
fájdalom észlelhető, de nem adja fel. – Add ide azt a kibaszott
ollót!
– Nem! – Előrevánszorgok, hirtelen szabadnak érzem magam,
és vadul megpördülök, épp amikor Miller nekem ront.
Ösztönösen felemelem a kezem, védekező testtartást veszek
fel, magas, karcsú teste nekem ütközik, és ettől hátrálok pár
lépést.
– Basszus! – bömböli, kinyitom a szemem, és azt látom, hogy
előttem térdel. Még néhányat lépek hátrafelé, miközben ő a
vállára szorítja a tenyerét. Kitágult szemmel meredek rá a
kezemben tartott ollóra, amelynek a pengéjéről sűrű vörös
folyadék csöpög. Felhördülök, azonnal elengedem, és a lábam
elé hull a földre. Aztán térdre rogyva figyelem, ahogy
hunyorogva leveszi a zakóját, és szembetalálom magam a vérrel
átitatott fehér inggel.
Visszanyelem a félelmemet, a bűntudatomat. Egy rántással
szétnyitja magán a mellényt, amit gyorsan követ az ing, közben
gombok pattannak le és röpködnek szerteszét.
– Basszus! – prüszköli a sebet vizsgálgatva, a sebet, amelyet én
okoztam. Szeretném megvigasztalni, de megbénult a testem és
a lelkem. Még arra sem vagyok képes, hogy bocsánatot kérjek.
Hisztérikus zokogás tör fel belőlem, rázkódik a vállam, és a
szememet annyira elborítja a könny, hogy alig látok.
Részegségem is rátesz egy lapáttal elhomályosuló látásomra.
Kétségtelenül jó munkát végeztem. Már az is elég szörnyű, hogy
sérülten, vérben ázva látom Millert. Az viszont már
elviselhetetlen, hogy mindezt én okoztam.
Ezzel a gondolattal a vécéhez vonszolom magam, és hányni
kezdek. Csak jön és jön belőlem, az erős alkohol égeti a számat,
kezemmel az ülőkét markolom, miközben a hasizmaim görcsbe
rándulnak. Egy romhalmaz vagyok – gyarló, szánalmas lélek.
Reményvesztett vagyok egy kilátástalan világban. Egy gonosz
világban. És nem tudok megbirkózni vele.
– Te jóságos ég! – motyogja Miller mögöttem, de túlságosan
bűntudatos vagyok, semhogy meg merjek fordulni, és
szembenézzek a hibáimmal.
Amikor a hányás végre abbamarad, a vécé pereméhez szorítom
a homlokomat. Zúg a fejem, fáj a szívem, összetört a lelkem.
– Van egy kérésem. – Miller váratlanul nyugodt hangja fokozza
az összeomlásomat, újra kicsorduló könnyem égeti a szememet.
Otthagyom a fejem, főképp, mert nincs erőm felemelni, de
azért is, mert még mindig túl gyáva vagyok szembenézni
Millerrel. – Olivia, az udvariasság azt kívánja, hogy nézz rám,
ha hozzád beszélek.
Megrázom a fejem, és szégyenkezve tovább rejtőzködöm.
– A fene egye meg! – káromkodik halkan, aztán megérzem a
tenyerét a tarkómon. Nem túl gyengéden felránt. De nem
számít. Kétoldalt megfogja az arcomat, és előrehúz, de én
lesütöm a szemem, és elszakítom a tekintetem a nyitott
mellény és ing alól előbukkanó, véráztatta sebről. – Ne rejtsd el
előlem az arcodat, Olivia! – Addig feszíti a fejemet, amíg
felemelem a szememet, és éles vonásai elég közel kerülnek
hozzám, hogy csak rá figyelhessek. Összeszorítja az ajkát.
Fényes kék szeme vadul villog, az állán lüktet egy izom. – Van
egy kibaszott kérésem – csikorgatja a fogát. – És te rohadtul
teljesíteni fogod.
Kurtán felzokogok, egész testem megroggyan, de ő erősen
markolja a fejemet, és ez fenntart. A pár másodperc egy
örökkévalóságnak tűnik, mielőtt beszélni kezd.
– Soha a büdös életbe ne szeress ki belőlem, Olivia Taylor. A
fenébe is, hallod, amit mondok?
Bólintok, ő zilált arcomat vizsgálja, közelebb jön, és a
homlokomhoz nyomja a homlokát.
– Mondd! – leheli. – Most.
– Soha – csuklom könnyek között.
Bólint, érzem, hogy a keze a hátamra siklik, és magához húz.
– Bújj ide hozzám. – Az utasításából hiányzik minden lágyság,
de ahogy a teste melege összeolvad az enyémmel, eltölt a béke,
amire szükségem van. Egymáshoz simul a testünk, és egymásba
kapaszkodunk, mintha az életünk lenne a tét.
Talán így is van.
Létezésünkben a repedés most széles szakadék. Nem bújhatunk
el a kegyetlen valóság elől, amivel szembe kell néznünk. A
kötelékek elől. Amelyek elől menekülünk. A kétségbeesés
határán szembenézünk a démonainkkal. Csak remélhetem,
hogy sikerül átszökkennünk a szakadék fölött, és nem
zuhanunk bele a sötétségbe.
Miller csitítgat, míg én az ölelésében reszketek, erős karja
cseppet sem csökkenti a remegésemet.
Ne légy szomorú – könyörög, a hangjába most már gyengédség
vegyül. – Kérlek, ne szomorkodj. – Lefeszegeti a hátába
mélyedő ujjaimat, és könnyáztatta arcomat kutatva kettőnk
közé fogja a kezemet, míg én rázkódva szipogok.
– Annyira sajnálom – motyogom erőtlenül, lesütöm a szemem,
hogy elmeneküljek szép arca elől. – Igazad van. Nem tudok
ezzel megbirkózni.
– Nincs többé te meg én, Olivia. – Az ujja közé fogja az államat,
és felemeli, míg elszánt szemébe nem nézek. – Már csak mi
létezik. Együtt megoldjuk.
– Úgy érzem, nagyon sok mindent tudok, mégis nagyon keveset
– vallom be szaggatott, rekedt hangon. Annyi mindent
elmondott magáról, önként vagy muszájból, de még mindig
rengeteg a fehér folt.
Az én tökéletes, részidős úriemberem kimerülten felsóhajt,
lustán pislogva a szájához emeli a kezemet, és mindkét
kézfejemet megcsókolja.
– Minden porcikám a tiéd, Olivia Taylor. Kérlek, bocsáss meg
minden rosszért, amit tettem, és amit még teszek. – Esdeklő
tekintetét belém fúrja. Mindent megbocsátottam neki, amiről
tudok, és megbocsátok mindenért, amiről nem tudok. És azért,
amit még elkövet. – Csak a szerelmed segíthet át ezen a poklon.
Az alsó ajkam remegni kezd, és a gombóc egyre nő a
torkomban.
– Segítek neked – fogadkozom, és kifeszítem a kezem a
szorításából. Kissé bizonytalan mozdulattal felnyújtom, és
borostás arcára teszem. – Bízom benned.
Nagyot nyel, és aprót biccent. Az elszántság lassacskán
visszaköltözik az arcára és beszédes tekintetébe, és
visszavarázsolja a szobába az én szenvtelen, csalárd
úriemberemet.
– Hadd vigyelek el innen – Könnyedén, teljes magasságában
felegyenesedik, és talpra segít. A helyzetváltoztatástól hirtelen
a fejembe szökik a vér, és enyhén megtántorodom. – Jól vagy?
– Remekül – válaszolom, és egyhelyben billegek.
– Igazad van – közli tényszerűen Miller, mintha pontosan
tudnom kéne, miről beszél. Nem ráncolom a szemöldököm,
mert minden figyelmemet leköti, hogy ne terüljek el arccal
előre a földön. – Az alkohol nem tesz jót neked. – Átfogja a
derekamat, megragadja a karomat, és bizonytalan lépteimhez
igazodva a kanapéhoz vezet. – Ülj le – utasít, és segít leülni.
Elém térdel, és a fejét csóválva nyújtja a kezét tönkretett
fürtjeim felé. Szép arcán határozott fájdalom ül, míg a kezével
végigfésüli a maradék hajamat. – Még így is gyönyörű –
mormolja.
Megpróbálkozom egy küzdelmes mosollyal, tudom, hogy
feldúlt, aztán amikor az ajtó kitárul, Miller mögé irányítom a
tekintetem. Tony rövid ideig a küszöbön áll, és felméri a
helyzetet. Látszik, hogy majd felrobban a feszültségtől. Miller
lassan feláll, megfordul, és a zsebébe csúsztatja a kezét. Csak
bámulnak egymásra, Tony némán méregeti a főnökét, aztán
engem. Figyelő tekintete alatt kicsinek és ostobának érzem
magam, visszarettenek, megpróbálom elrejteni elázásom
következményeit, kisöpröm az arcomból a hajamat, és a
csuklómon lévő gumival rendetlen varkocsba fogom.
– Mi a helyzet? – érdeklődik Miller, és kissé fintorogva a vállára
teszi a kezét.
– A helyzet? – böki ki Tony, és gúnyosan felnevet. – Kibaszott
zűrzavar van, haver. – Bevágja az ajtót, és az italszekrényhez
lépked, gyorsan skót whiskyt tölt magának, és felhajtja. – Van
odakint egy péppé vert tag, és egy rakás vendég, akik tudni
akarják, mi a fene történt!
– És a kárelhárítás? – kérdi Miller, és magának is tölt egy adag
whiskyt.
Tony újra felnevet.
– Van talán időgéped? A francba, Miller, mi a faszt gondoltál?
– Nem gondolkodtam – prüszköli Miller, és én belelapulok a
kanapéba, mintha észrevétlenné tehetném az egész felfordulás
okozóját azzal, hogy összehúzom magam. Tony rám villantja
ingerült tekintetét, jelezvén, hogy hiábavaló volt a
próbálkozásom. Esztelen vágyam, hogy megbántsam Millert
vérfürdőhöz vezetett odafent a klubban, és igazolta Sophia
gyanúját a kapcsolatunk természetét illetően.
– Hát tényleg nem. Ez az életed története – sóhajt Tony. Nem
dühödhetsz be egy fickóra egy nő miatt, akivel elszórakozgatsz.
– Az ingerültségét megzabolázva ráncolja a szemöldökét, aztán
félrehúzza Miller ingét. – Szúrt seb?
Miller lerázza a kezét, és leteszi a poharat. Döbbenten figyelem,
amikor megigazítja a poharat, mielőtt visszarántja az inget a
sebre.
– Semmiség.
– Kés volt az ipsénél?
– Semmiség – ismétli lassan Miller, és Tony kérdőn félrebillenti
kopasz fejét. – Sophia elment?
– Ó, rendesen beléd vájta a karmát, haver. Nem kérdéses a
lojalitása Charlie iránt. Hiszen a felesége, a rohadt életbe!
Könnyes szemem tágra nyílik. Sophia Charlie felesége? És
szerelmes Millerbe? Hiszen Charlie-nál van Miller bilincsének a
kulcsa. Vajon tud róla, hogy Sophia szerelmes az alfahímbe?
Nem hittem volna, hogy a romlottság pókhálója még
szövedékesebb lehet.
Tony megpróbálja összeszedni magát, újabb italt tölt, és
leszegett fejjel az italszekrényre támaszkodik.
– A mi elcseszett életünk kibaszottul valóságos, haver, és az
utolsó lélegzetvételig nincs kiszállás.
– Nem kell így lennie – vág vissza csendesen Miller, de mintha
még maga sem lenne biztos abban, amit állít. Felfordul a
gyomrom.
– Ébresztő, öregem! – Tony félreteszi az üres poharat,
megragadja Miller karját, és észre sem veszi, hogy Miller
megrándul. – Vége. Ha egyszer belekerülsz ebbe a világba,
többé nincs kiszállás. Nem mehetsz el, ha úgy tartja a kedved.
Vagy az egész életedet ebben töltöd, vagy már nincs is életed!
Tony őszinte kirohanásától rám jön a köhögés. Sophia
ugyanezt mondta, Miller megerősítette, és most Tony is erről
beszél.
– Csak mert már nem akar pénzért kefélni? – vágok közbe,
képtelen vagyok magamban tartani.
Miller rám néz, és arra számítok, hogy elhallgattat, de
döbbenten látom, hogy Tonyra pillant, mintha ő is választ
várna a kérdésemre.
Ha közöd van Millerhez, az a halálát jelenti.
Nem olyan egyszerű csak úgy kiszállni.
Szörnyűek lesznek a következmények.
Bilincsek. Kulcsok. Életre szóló tartozás.
Épp fel akarok állni, hogy megpróbáljak stabilnak és erősnek
tűnni, de újra kinyílik az ajtó, és Sophia libeg be rajta. A
szenvedélyes, nehéz hangulat a sokszorosára fokozódik.
Visszaülök, ő pedig körbehordozza a tekintetét, mindenkit jól
megnéz mélyen ülő, vizslató tekintetével, közben előhúz egy
cigarettát. Még gyanakvóbbá válok, amikor az újra tökéletes
Cassie is megjelenik, de belőle aggodalom és óvatosság árad.
Sophia az italszekrényhez ballag, közben félrelöki Millert és
Tonyt, és egyikük sem tiltakozik. Hátralépnek, és helyet adnak
neki, hogy tölthessen magának egy italt. Ráérősen tölt, a
testtartásából és a mozdulataiból árad a felsőbbrendűség, aztán
Miller felé fordítja az arcát.
– Ez meglehetősen erőszakos reakció volt olyasvalakitől, aki
állítólag csak kefél vele. – A fenyegető megjegyzés szinte
szexisen hangzik Sophia európai akcentusával.
Egy pillanatra behunyom a szemem, a bűntudat újra belém
vájja gyűlöletes karmát. Olyan rettenetesen ostoba vagyok.
Óvatosan kilesek az egyik szemhéjam alól, és látom, hogy
Miller üres tekintettel, halálos nyugalommal néz le rá. Már nem
rejtegethet többé. Lejárt az ideje, hogy kitalálja a legjobb
módját annak, ahogy ezt kezelje.
Az én meggondolatlan viselkedésem miatt.
– Bárcsak örökké ezzel a nővel szeretkezhetnék. – Rám néz,
szinte megbénít a szeméből sugárzó szerelem. Szeretnék a
karjába rohanni, és mellé állni, hogy együtt nézzünk szembe
Sophiával, de mihaszna izmaim cserbenhagynak. Amikor Miller
pillantása visszatér Sophiára, a hidegség is azonnal visszatér
kifejezéstelen tekintetébe. – Örökké kényeztetném.
Sophia arcáról lerí a döbbenet. Megpróbálja elrejteni,
belekortyol az italába, aztán megszívja a cigarettáját, de én
kristálytisztán látom.
– Megengedted, hogy megérintsen?
– Igen.
Mély levegőt vesz, a megdöbbenésen túl most egy kis düh is
látszik rajta.
– Megengedted, hogy megcsókoljon?
– Igen. – Miller állkapcsán lüktet egy izom, és vicsorogva
folytatja. – Azt tehet velem, amit csak akar. És én készséggel
elfogadom. – A nő felé hajol. – Sőt, még könyörgök is érte.
A szívem szilánkokra robban szét a rosszul időzített
elégedettségtől, egyébként is ingatag agyam beleszédül. Sophia
szava elakad, gyors, megszállott kortyokkal szürcsöli az italát,
két korty között a cigarettájából szippant. Miller vallomása
megsemmisíti rendíthetetlen nyugalmát. Gyanította az
igazságot, tehát nem kellene ennyire megdöbbennie. Vagy
alábecsülte a helyzetet? Azt hitte, nincs jelentősége?
Micsoda hatalmas tévedés!
Néma szemlélője maradok a kibontakozó cselekménynek, vetek
egy pillantást Tonyra, és leplezetlen rettegést látok az arcán.
Aztán Cassie-re nézek, akinek az arcáról ugyanolyan döbbenet
látszik, mint a Sophiáén.
– Nem tudlak tőle megvédeni, Miller – mondja hűvösen
Sophia, és a mérhetetlen ingerültség határán is nagyon
nyilvánvaló, ahogy megfenyegeti Millert.
– Soha, egy pillanatig sem vártam tőled, de egyvalamit tudnod
kell. Többé nem állok a rendelkezésedre. Megyünk – jelenti ki
Miller, és ellép Sophiától. Gyorsan és elszántan odalép hozzám,
de esélyem sincs talpra állni. Reszkető roncs vagyok. Felém
nyújtja a kezét, a szemébe nézek, és látom a bátorítást a
kékségben. – Szerinted szikrázik a levegő? – suttogja lassan
mozgatva a száját, a szeme ragyog, ez erővel és reménnyel tölt
fel. Elfogadom az ajánlatát, összefonódik a pillantásunk, míg
felhúz és talpra állít. Gyengéden a fülem mögé igazít néhány
hajfürtöt, aztán az arcomat kutatja. Nem siet. Nem siet
eltávolítani minket a rettenetes helyzetből. Elégedett azzal,
hogy megolvaszt az átható tekintetével. Megcsókol. Lágyan.
Lassan. Jelentőségteljesen. Ez egy jel, egy kiáltvány. Nem
tehetek mást, mint hogy elfogadom. – Gyerünk haza, édes
kislány. – Megfogja a tarkómat, és az iroda ajtajához irányít,
kezd elmúlni a szorongásom, mert tudom, hogy nemsokára
elmegyünk innét – el ebből a gonosz világból. Ma éjszaka
bezárhatjuk az ajtót. És remélem, soha nem jön el a holnap,
hogy ne kelljen kinyitnunk.
– Ezt még megbánod, Miller. – Sophia higgadt hangjától Miller
menet közben megtorpan, így én is kénytelen vagyok megállni.
– Az életem mostanáig egyetlen nagy megbánás volt – jelenti ki
Miller tisztán, higgadtan. – Livy az egyetlen jó dolog, ami
velem történt, és rohadtul nem áll szándékomban elengedni. –
Lassan megfordul és magával visz. Sophia újra fensőbbséges,
Tony még mindig töpreng, és amikor Cassie-re nézek,
könnyeket látok a szemében. Néhány pillanatig nézem, nyilván
megérzi a pillantásomat, mert rám siklik a tekintete.
Mosolyog.
Alig észrevehető a mosolya, és hiányzik belőle az önelégültség.
Inkább a felismerés szomorú mosolyának tűnik, de néhány
pillanat múlva rájövök, hogy vigaszt sugároz. Aztán nagyon
aprót biccent, amivel igazolja a véleményemet. Érti az egészet.
Sophia gonosz kacajt hallat, és a figyelmem, akár Cassie-é, újra
felé fordul.
– Egyetlen szempillantás alatt megállíthatlak, Miller, tudod jól.
Megmondom neki, hogy elmentél. Hiszen semmit nem jelent
neked.
Sértve érzem magam, de Miller nyugodt marad.
– Nem, kösz.
– Ez csak egy epizód.
– Nem epizód – ellenkezik fagyosan Miller.
– De igen, az – vág vissza magabiztosan Sophia, és rosszallón
int felém. Szemrehányó tekintete kíméletlenül fúródik belém,
és én kicsit hátrálok. – Egyetlen dologhoz értesz, Miller Hart.
Tudod, hogy érd el egy nőnél, hogy sikítozzon a gyönyörtől, de
fogalmad sincs, mit jelent igazán törődni valakivel. –
Kárörvendőn mosolyog. – Te vagy az alfahím. Te csak azt
tudod, hogy kell kefélni.
Összerezzenek, és ellenállok a kísértésnek, hogy
felvilágosítsam, de már épp elég kárt okoztam. Sophia miattam
áll most itt ilyen önelégülten. Miller miattam vérzik mellettem.
Érzem, ahogy Millerben ébredezik a dühöngő őrült.
– Fogalmad sincs, mire vagyok képes. Imádom Oliviát. –
Megremeg a hangja a nyugodt külső alatt forrongó dühtől.
Sophia undorral elfintorodik, és előrelép.
– Te bolond vagy, Miller Hart. Soha nem fogja megengedni,
hogy kiszállj.
Miller kirobban.
– Szeretem! – bömböli, és mindenki meghökken a szobában. –
Kibaszottul szeretem! – A szememből kicsordulnak a könnyek,
és az oldalának tántorodom. Azonnal megragad, és magához
húz. – Szeretem. Szeretek mindent, amiért harcol, és szeretem,
hogy annyira szeret. Jobban, mint ahogy te szeretsz. Jobban,
mint ahogyan ti az állításotok szerint szerettek! Az ő szerelme
romlatlan és egyértelmű. Felébresztette az érzéseimet. Elérte,
hogy többet akarjak. Rohadtul kicsinálom azt a faszt, aki
megpróbálja elvenni tőlem. – Egy pillanatra visszatartja a
levegőt, aztán mély lélegzetet vesz. – Lassan – teszi hozzá
reszketve, közben magához szorít, mintha attól félne, máris
megpróbálja valaki. – Nem érdekel, mit mond. Nem érdekel,
mit gondol arról, mit tehet meg velem. Ő lesz az, akinek résen
kell lennie, Sophia, és nem én. Úgyhogy csak mondd meg neki.
Szaladj csak, és meséld el neki, amit már amúgy is tud. Nem
akarok többet a megélhetésért kefélni. Mondd meg neki, hogy
nem tömöm tovább a zsebét. Nem tarthatsz többé sakkban.
Miller Hart kiszáll a játékból. Az alfahím kiszáll! – Elhallgat,
majd újra nagy levegőt vesz, hogy megnyugodjon, mindenki
döbbenten bámul rá. Én is. – Szeretem ezt a nőt. Menj csak
Charlie-hoz. Mondd meg neki. Mondd meg neki, hogy most már
Oliviáé vagyok. És azt is mondd meg neki, hogy ha akárcsak
eszébe jut, hogy ártson Oliviának, az lesz az utolsó gondolata
ezen a földön.
Mielőtt felmérhetném, mit hagyunk magunk mögött, már kifelé
tartunk, persze nagyon is jól el tudom képzelni. Még fel sem
tudom fogni heves bejelentését. Átöleli a vállamat, meleg és
megnyugtató, de meg sem közelíti az összetartozásnak azt az
érzését, amikor rá jellemző módon a tarkómra teszi a kezét.
Tekeregve kiszabadítom magam, és ő megrökönyödve néz rám,
miközben továbbhaladunk, és én a tarkómra teszem a kezét.
Megkönnyebbülten felsóhajt, újra előrenézve kimasírozunk.
Újra szól a zene, minden hangszóróból dübörögve árad, de az
előkelő vendégsereg még nem tért vissza a szokásos
üzemmódba. Mindenfelé kisebb embercsoportok ácsorognak
egymáshoz közel húzódva, és nyilvánvalóan a klub
tulajdonosának korábbi akcióját tárgyalják meg. Erről eszembe
jut valami.
– Itt mindenki tudja, ki vagy te? – kérdezem, miközben
mindenfelől kíváncsi tekintetek tapadnak ránk, amikor
felbukkanunk a lépcső tetején.
Miller nem néz rám.
– Néhányan – hangzik őszinte, egyszavas válasza, ami elárulja,
tisztában van vele, nem arra gondoltam, hogy ő az intézmény
tulajdonosa.
Megcsap a hűvös esti levegő, azonnal borzongani kezdek.
Közelebb húzódom Millerhez, és elkapom az egyik ajtónálló
tekintetét. Felölti a pléhpofát, miközben figyeli a helyszínről
velem távozó Millert. Átvágunk az úton, ahol Miller Mercedese
parkol. Beszállok az utasülésre, vetek egy pillantást a klub
bejáratára, és látom, hogy egy kidobóember épp taxiba rakja a
péppé vert pacákot. Hirtelen rám tör az aggodalom.
– Orvosi kezelésre van szüksége – állapítom meg. – Az orvos
kérdezősködni fog.
A nyitott kocsiajtón keresztül Miller gyengéden belenyom az
ülésbe.
– Az ilyenek nem szívesen vonják be az ügyeikbe a rendőrséget,
Olivia. – Becsatolja a biztonsági övemet. – Nincs miért
aggódnod. – Könnyű csókot lehel a fejem búbjára, bezárja az
ajtót, aztán előhúzza a mobilt a zsebéből, és miközben
megkerüli az autót, valakivel rövid beszélgetést folytat.
Az ilyenek.
Ez a világ.
Nagyon is valóságos.
És én teljesen elmerültem benne.
TIZENKETTEDIK FEJEZET

Elborít az alkohol és a kimerültség hatása. Kóvályog a fejem, a


lábamban mintha nem lennének csontok. Miller felnyalábol,
így vonul végig velem az épület előcsarnokán.
– Itt a helyed – suttogja, és a homlokomhoz nyomja az ajkát.
Átölelem a nyakát, a vállára hajtom a fejem, behunyom a
szemem, eluralkodik rajtam a fáradtság. Gyenge
próbálkozásom, hogy vigyen a nagyi házába, elutasíttatott.
Millernek most nyugalomra van szüksége, és tudom, hogy az
otthonában könnyebben eléri, főleg ha én is ott vagyok.
Egészen másnap reggelig, amíg újra ki nem nyitjuk az ajtót.
Hívogatón közeledik felénk a fényes fekete ajtó, hamarosan
kinyílik, majd halkan bezárul, és a világ odakint marad.
Továbbra is csukva tartom a szemem, amíg Miller cipel, a lakás
ismerős, tiszta szaga még jobban lecsillapít. Bár nem a nagyi
házának finom illata, de boldog vagyok, hogy itt lehetek
Millerrel.
– Meg tudsz állni? – kérdezi felém fordítva az arcát. Bólintok,
mire leenged, és talpra állít. Éberen tart az arcáról sugárzó
feszült figyelem, miközben lassan, óvatosan vetkőztet. Minden
a szokásos mederben folyik, mindent összehajtogat, mielőtt a
szennyeskosárba tenné, puha ajka közben enyhén szétnyílik, a
szeméből áradnak az érzések. Amint befejezi a vetkőztetést, a
tekintetében néma kéréssel néz rám, így előbbre lépek, és
lassan vetkőztetni kezdem. Még a vérfoltos zakóját is
összehajtogatva teszem a szennyesbe, pedig inkább a
szemetesben lenne a helye. Elkerülném a szúrt seb és a vér
látványát, hogy tökéletes testével kényeztessem magam, de ez
lehetetlen. A kezét, a mellkasát, az állát vérfoltok borítják. Nem
tudom biztosan, melyik származik Millertől, és melyik a
pasastól, aki olyan váratlanul bukkant fel piszkos múltamból.
Nem is időzíthetett volna rosszabbul, bár kétlem, hogy Miller
máskor kevésbé erőszakosan reagált volna.
Finoman megbökdösöm a seb környékét az ujjhegyemmel,
megpróbálom felmérni, nincs-e szüksége orvosi segítségre.
– Nem fáj – közli halkan Miller, elveszi a kezemet, és a szíve
fölé teszi. – Csak emiatt aggódom.
Halvány mosollyal még közelebb lépek, a mellkasához simulok,
és átölelem.
– Tudom – motyogom a nyakába, és élvezem, ahogy a hajfürtjei
az orromat csiklandozzák, és durva borostája az arcomat
karcolja.
Erős keze a fenekemre siklik, karcsú lába a zuhanyzó felé
lépked. Amint belépünk, a csempének nyomja a hátamat, és
hátrahúzódik, így sajnos kénytelen vagyok nélkülözni meleg
bőrének érintését az arcomon.
– Csak szeretném megmosdatni magunkat – közli enyhe
szemöldökráncolással.
– Jó alaposan. – Felderülve veszem észre, hogy ajka egyik sarka
felfelé kunkorodik, és a szemében játékosság csillog.
– Ahogy óhajtod. – Megnyitja a zuhany csapját, azonnal zubog
ránk a meleg víz. Miller haja a fejéhez lapul, a mellkasán
végigfolyik a vér.
– Ezt akarom.
Aprót biccent, lefejti a combomat a derekáról, és a karomat a
nyakáról. Immár a saját lábamon állok, és a hátamat a
csempének támasztva közelről figyelem Millert. Két tenyerét a
falnak támasztja az arcom mellett, közelebb hajol, az orrát csak
milliméterek választják el az enyémtől.
– A kezem bejárja a tökéletes tested minden porcikáját, Olivia.
És végignézem, ahogy vonaglasz, és megpróbálod türtőztetni
magad. – Az ujjával perzselő ösvényt húz lefelé a csípőmön, a
combomig. Máris küzdenem kell, hogy uralkodjam magamon,
és ő pontosan tudja ezt.
Hátradöntöm a fejem, az ajkam több levegőért küzdve szétválik.
– Erre a részre itt kiemelt figyelmet fordítok. – Gyengéden föl-le
jár az ujja lüktető hüvelyem fölött. És erre. – Lehajtja a fejét a
mellemhez, és forró szájába veszi bizsergő mellbimbómat.
Visszatartom a lélegzetem, a fejem hozzáütődik a csempéhez a
hátam mögött, igyekszem leküzdeni a természetes vágyat, hogy
megragadjam, érezzem, csókoljam Millert.
– Mondd, milyen érzés? – utasít, a foga közé zárva a
mellbimbómat. Éles fájdalom hasít az ölembe, míg az ujjai
folyamatosan, nyugodt ritmusban siklanak föl-le odalent.
Gyenge kísérletet teszek, hogy elmeneküljek a gyönyör
túlságosan erős robbanásai elől, megfeszítem a hátamat,
miközben az érzéseket alig várva előrelököm a csípőmet, és azt
kívánom, bárcsak örökké tartana.
– Jó. – Csupán rekedt, gyönyörteljes zihálás a hangom.
– Fejtsd ki részletesen.
Megrázom a fejem, képtelen vagyok teljesíteni a kérését.
– Szeretnél megérinteni?
– Igen!
– Szeretnél megcsókolni?
– Igen! – sikoltom, és legszívesebben a kezére tenném a kezem,
hogy növeljem a nyomást a csiklómon, és csak a jó ég tudja
honnan, de megtalálom az erőt, hogy ne tegyem.
– Akkor tedd meg. – Ez parancs, és pár pillanat múlva lecsapok
a szájára, és szenvedélyes kezem az egész testét simogatja. Ő
megharapja az ajkamat, én visszaharapok, és ő felmordul. – A
pokolba, tégy velem, amit csak akarsz, édes kislány.
Így hát megragadom, és megszorítom a farkát. Kőkemény.
Forró. Miller hátraveti a fejét, és felkiált, az ujjai gyorsabban
ügyködnek lüktető, kényes pontjaimon, és egyre közelebb
visznek a csúcshoz, arra bátorítva a kezemet, hogy
végighúzzam a farkán.
– A francba! – Mohón levegő után kap, eltorzult arccal,
megfeszülő állal leszegi a fejét, minden vonása borotvaéles.
Belém fúródó tekintetének ereje felgyorsítja kezdődő
orgazmusomat, előrelököm a csípőmet, hogy erősebb
cirógatásra biztassam.
Alkalmazkodik hozzám.
Összekapcsolódó tekintettel folytatjuk, én folyamatosan
kiáltozom, Miller az arcomba liheg. A sötét szempilláin
végigfutó vízcseppektől szenvedélyes pillantása vadul ragyog.
– Mindjárt elmegyek! – kiáltom, és megpróbálok egyszerre
figyelni az élvezetre, amelytől szédülök, és egyúttal továbbra is
Miller duzzadó férfiasságán ügyködni, hogy ő is eljusson a
csúcsra. – Jön!
Az egész nagyon gyorsan történik – megigazítom a lábamat,
hogy egyensúlyban maradjak, Miller még tovább löki felém a
testét. A szájunk összecsattan, lázasan csókoljuk egymást.
– A francba, menj el, Olivia!
És megteszem. Bevadulok a parancsától. Beleharapok a
nyelvébe, a körmöm a bőrébe mélyed, erősen szorítom a farkát,
és érzem a tenyeremen nyers lüktetését.
– Óóó, baaasszus! – nyög fel, és elernyedve hanyatlik rám,
szinte belenyom a falba. A zuhany melegén keresztül is érzem a
hasamra fröccsenő nedvét. – Fogd – zihálja. – Ne engedd el.
Teljesítem a kérését, lassan végigsimítok rajta, és finoman a
kezének nyomom a csípőmet, kalapál a szívem, és minden
gondolatomat kitölti a rám rohanó gyönyör.
A teljes testével a falnak szegez, és a nyakamba temeti az arcát.
A lélegzetünk egyenetlen, ziháló. A szívünk egyformán dübörög
egymásnak nyomódó mellkasunkon keresztül. A világ most
tökéletes.
De csak ebben a pillanatban.
– Még egyáltalán nem használtam a szappant – zihálja, az
ujjával körözve, majd lassan belém nyomulva. Behunyom a
szemem, az izmaim megfeszülnek az ujjai körül. – Mégis úgy
érzem, máris megtisztultunk.
– Vigyél az ágyba.
– És bújjak hozzád? – Megharapdálja a nyakamat, aztán
gyengéden megszívja, harapdál és szív.
Bágyadtan mosolygok, elengedem a félkemény farkát, és
átölelem a vállát. Addig mozgolódom, míg kénytelen az
ajkamra tapadni.
– Azt akarom, hogy mindenhol érints meg – motyogom a
szájába. – Ne engedj el egész éjjel.
Felnyög, mélyebbre hatol a számban, és még jobban a falnak
nyom. A nyelvünk könnyed, folyamatos körtáncot jár. Örökké
tudnám csókolni Miller Hartot, és tudom, ő is ugyanezt érzi.
– Hadd mosdassalak meg.
Nyilvánvaló a veszteség érzése, amikor megpuszilja a számat,
és a tusfürdő után nyúl.
– Lássuk, milyen gyorsan tudsz lefürdetni – ugratom.
Egy pillanatra megáll, nem nyom több tusfürdőt a tenyerébe,
sokatmondó pillantást lövell felém.
– Szeretem veled tölteni az időmet. – Visszateszi a flakont a
helyére, és habot dörzsöl a tenyerébe. Előttem áll, forró
lehelete melegíti az arcom, aztán perzselő kék szemével
jellegzetesen, lustán pislant. – Tudod jól, Olivia.
Visszatartom a lélegzetemet, lehunyom a szememet, és
felkészülök az érintésére. A bokámnál kezdi – lassú, gyengéd,
körkörös mozdulatokkal szabadít meg a mai nap mocskától.
Elkalandozó gondolatokkal teljesen belefeledkezem forró
érintésébe, amely lassan halad felfelé a lábamon. Sietség
nélkül. És én jól érzem így magam.
– Mi lesz most? – teszem fel végül a kérdést, amelyet
halogattam, amióta eljöttünk az Ice-ból. Együtt vagyunk,
biztonságban, bezárva Miller lakásába, de ez nem maradhat így
örökké.
– Gondolom, Sophia mindenről beszámol Charlie-nak, amit
mondtam.
– Charlie tud róla, hogy Sophia szerelmes beléd?
Miller könnyeden felnevet.
– Sophiának nincs halálvágya.
– És neked?
Nagy levegőt vesz, és a szemembe néz.
– Nincs, édes kislány. Most szenvedélyesen szeretem az életet.
Tőled kaptam ezt a szenvedélyt, és az ördög sem akadályozhat
meg benne, hogy én veled töltsem az örökkévalóságot.
A két kezem közé fogom az arcát.
– Charlie az ördög?
– Közel áll hozzá – suttogja.
– És most majd kitalálsz valamit?
– Igen – válaszolja magabiztosan.
– Nekem is elmondod?
– Nem, bébi. Elég, ha tudod, hogy a tiéd vagyok, és ennek az
egésznek nagyon hamar vége lesz.
– Sajnálom, hogy megnehezítettem. – Csak ennyit mondok.
Tudja, hogyan értem.
– Tudom, hogy végül az enyém leszel, és ez megkönnyíti a
dolgokat, Olivia. – Óvatosan kihúzza a gumit a hajamból, és
szinte összerándul, amikor nemrég hosszú hajam épphogy
szétterül a vállamon. – Miért? – suttogja, és óvatosan beletúr, a
szemét végig a megkurtított hajtincseimre szegezi.
– Ne. – Lehajtom a fejem, gyötör a lelkiismeret-furdalás, de
nem azért, mert hiányozni fog a kezelhetetlen szőke sörényem,
hanem mert tudom, hogy Millernek még jobban hiányzik.
– Hogy éreznéd magad, ha leborotválnám a hajamat?
Rémülten felkapom a fejem. Imádom a haját. Most hosszabb, és
amikor száraz, a zilált hullámok összevissza kígyóznak a
tarkóján, a kedvencem, az öntörvényű fürt pedig természetes
módon hull a homlokába… Nem, nem, nem teheti.
– Ezt most csak úgy mondtam – leheli az arcomba. – És arra
akarok ezzel célozni, hogy az arcodat elnézve nagyon fájna.
– Így van. – Nem is tagadhatnám, tehát meg sem próbálom. A
csodás haja a gyönyörű, tökéletes férfi része. Fájna, ha
bármelyik részének baja esnék. – De nem szeretnélek kevésbé –
teszem hozzá azon tűnődve, hogy hová akar kilyukadni.
– Én sem téged – motyogja –, de tudnod kell, megtiltom, hogy
valaha is levágd. – Fogja a flakont, és nyom némi sampont a
fejemre.
– Nem fogom – biztosítom, nem hiszem, hogy valaha újra ollót
veszek a kezembe az után, amit tettem. Mármint Millerrel, nem
a hajammal. Beletúr a maradék hajamba, és a vállán lévő szúrt
sebre téved a tekintetem.
– Nem csak úgy értem, hogy te nem vághatod le.
Hirtelen összevonom a szemöldököm, de a fal felé fordít, így
képtelen vagyok kimutatni a zavaromat.
– Hogy érted ezt? – kérdezem, miközben a bőrömbe dörzsöli a
sampont.
– Soha – mondja kurtán, élesen, de nem bocsátkozik
részletekbe. Visszafordulok, és beállok a vízsugár alá, hogy
leöblíthesse.
– Soha micsoda?
Nem néz rám, csak tovább mossa a hajamat, nem törődik a
megrökönyödésemmel.
– Megtiltom, hogy valaha is levágasd a hajadat. Senki nem
teheti.
– Soha? – hördülök fel döbbenten.
Mozdulatlan arccal néz rám. Ismerem ezt az arckifejezést.
Hajthatatlan. A hajamat is hozzáadta a mániái listájához.
Talán egyiket másikat feladta, de újabbakkal helyettesítette
őket… mint például a hajammal.
– Ezt mondtam, nem? – Halálosan komoly. – Tudom, talán
túlzásnak hangzik, de ezt akarom, és szeretném, ha elfogadnád.
Meghökkent az arroganciája, bár talán nem kellene. Már eddig
is találkoztam vele.
– Nem szabhatod meg, mit csinálhatok a hajammal, Miller.
– Hát jó – közli fesztelenül, és sampont önt a hajára, majd
leöblíti. –, de akkor leborotválom a sajátomat.
Tágra nyílik a szemem erre a fenyegetésre, de hamar
megfékezem az elkeseredésemet, mert egyvalamit tudok, és
ebben biztos vagyok.
– Legalább annyira szereted a hajadat, mint én – jelentem ki
magabiztosan… önelégülten.
Lazán és nyugodtan balzsamot simít szeretett fürtjeire, míg én
rá jellemző arroganciával ott maradok a zuhanyzó falának
dőlve. A vízsugár alá húzódik, leöblíti a haját, majd csinosan
hátrafésüli. Egyre szélesebben mosolygok. Mélyen
elgondolkodik a mondottakon, aztán nagy levegőt vesz, és
szembeszáll a jókedvemmel. A fejem két oldalán a falnak
támasztja a tenyerét, és közel tolja az arcát.
– Képes vagy kockáztatni? – Az ajkam fölött lebeg az ajka, és én
pimaszul elfordítom a fejem.
– Talán.
Érzem a bőre melegét, amikor halk nevetésétől felemelkedik, és
a mellemhez ér a mellkasa.
– Oké – susogja a fülembe. – Megígérem, ha elmész egy
fodrászhoz, leborotválom a fejemet.
A döbbenettől kiárad a tüdőmből a levegő, újra felé fordítom az
arcom, és látom felvont, vakmerő szemöldökét.
– Nem tennéd meg.
– Próbáld ki. – Rányomja az ajkát az enyémre, és máris
elgyengülök kényeztető szájától. – Sokat változtam, amióta
beléd szerettem, Olivia Taylor. – Megharapdálja az ajkamat, és
a szívem szárnyra kel a boldogságtól. – Ne hidd, hogy nem
váltanám be ezt az ígéretemet.
Szeret engem. Amikor Sophia felé ordította az Ice-ban nem
tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, vagy nem
hittem el, vagy nem foglalkoztam vele. De most a szavai
visszhangra találnak a szívemben, és melegséggel töltenek el.
– Nem érdekel – jelentem ki. – Épp most mondtad, hogy
szeretsz. Tégy, amit csak akarsz.
Miller felkacag. Szívből nevet, hátravetett fejjel, vadul csillogó
szemmel, féktelenül rángatózva. Teljesen megbénulok. Még
lélegezni sem vagyok képes. Néma csodálattal figyelem a
szemem előtt széthulló gyönyörű férfit, és a sírás határán a
fejemet csóválom.
– Olivia – köhögi, felkap, és erős karjával átölel. – Mindig
mondom neked, hogy szeretlek.
– Nem, nem mondod – tiltakozom. – Azt mondod, hogy
elbűvöllek. – Közben hatalmas ágyához érünk, és Miller
gondosan elhelyez rajta. Becsusszanok a takaró alá, míg ő
megszabadítja a területet a díszpárnáktól, és beteszi őket a
ládába az ágy lábánál.
– Talán nem ezt a szót használom, de attól még ott van –
valahányszor rád nézek. – Bebújik az ágyba, karcsú testével rám
fekszik, széttárja a combomat, és kényelembe helyezi magát
közötte. Alig látható mosollyal néz le rám. – Rád van írva
mindenhol – suttogja, és csókot nyom zavart homlokomra. – A
tekintetemmel írom rá a tested különböző részeire,
valahányszor rád nézek. – Csókok sorozatával halad a
homlokomtól az ajkamig, és mélyen ledugja a nyelvét. A sors
iróniája, hogy egy ilyen nyomasztó nap után ennyire elégedett
vagyok, és ebbe beleszédül a fejem. Folyamatosan vergődöm az
áradó jókedv és a teljes kétségbeesés között. – És fizikailag is
rád írtam.
Mosolyogva ráncolom a homlokom, miközben szeretetteljesen
tovább tevékenykedik az ajkamnál. De azután belém hasít a
valóság.
– A műteremben – motyogom a szájába. – Ezt írtad a hasamra
piros festékkel. – Nagyon jól emlékszem, és arra is, hogy
elmaszatolta, mielőtt vethettem volna rá egy pillantást.
– Pontosan. – Hátrahúzódik, és lenéz mosolygó arcomra.
Mindenhol simogat, de most épp a lelkemet érinti meg azzal a
hihetetlenül igéző, metsző kék szemével. – Szeretlek az utolsó
leheletemig, Olivia Taylor. – Megfogja a kezemet, és az ajkához
emeli a gyémántot. – Örökké.
Kissé megrázom a fejem.
– Az nem elég.
– Akkor még azután is – suttogja.
TIZENHARMADIK FEJEZET

Még reggel is a szó szoros értelmében hozzám tapad, amikor


felébredek. Még mindig a combom között fekszik, az arca még
mindig a nyakamhoz simul, a karja a fejem két oldalán, így
burkol be. A hajába temetem az orromat, beszívom az illatát, az
ujjam vége hosszan siklik végig kidolgozott hátizmain.
Új napra virradtunk. Egy másik napra. Olyan napra, amellyel
nem szeretnék szembenézni. De míg Miller teste csapdába ejt,
addig boldog biztonságban vagyok, és nincs miért aggódnom.
Újra lehunyom a szemem, és félálomba süllyedek.

***

Olyan érzés, mintha az Idétlen időkig című film mormota napja


lenne. Kipattan a szemem, és gyorsan felmérem a
környezetemet. Minden pontosan úgy van, ahogy volt, amikor
behunytam a szememet. Mindkétszer. Az agyam épp ocsmány
gondolatok felé kezdene bóklászni, amikor hirtelen eszembe
jut, hogy péntek van.
– A nagyi!
Gyorsan, de azért óvatosan lelököm Millert összelapított
testemről, és nem veszek tudomást álmos mormolásáról,
amikor a hátára gördül.
– Bújj hozzám – mormogja, és vakon elkap. – Livy.
– Csss – csitítom, betakarom meztelen testét, aztán békítő
csókot dobok a borostájára. – Fel kell hívnom a kórházat.
Ez meglágyítja, a hasára fordul, és a karja a párna alá siklik,
amelyen a feje nyugszik. Otthagyom a szundikáló Millert,
kiosonok a hálószobából, megkeresem a telefonomat és
hamarosan már hívom is a Cédrus osztályt.
– Josephine Taylor unokája vagyok – szólok bele, és közben a
konyha felé megyek. – Azt mondták, ma hazajöhet.
– Ó, igen! – Az ápolónő gyakorlatilag felrikolt, mintha
megkönnyebbülne. – Az orvosa még kora délután megnézi, így
várhatóan három körül készülnek el a zárójelentései. A
biztonság kedvéért inkább legyen négy.
– Nagyszerű! – Ébredező agyamon szétterjed az izgalom. – Már
minden gyógyszere megvan?
– Igen, drágám. Leküldtem a receptet a kórház gyógyszertárába.
Mire elmegy, addigra meglesz minden. Egy ideig nem izgathatja
fel magát. És majd vissza kell jönnie kontrollra.
– Köszönöm szépen. – Leülök egy székre Miller asztalánál,
megkönnyebbülten szusszanok, és arra gondolok, hogy ezt
könnyebb mondani, mint megtenni. Ez nagy feladat, és
kétségtelen, hogy a Taylor lányok hírhedt vagányságának
időszaka most véget ért.
– Nagyon szívesen. Az biztos, hogy az elmúlt napokban
felpezsdítette ezt az unalmas helyet.
Elmosolyodom.
– De azért nem fog hiányozni, ugye?
Az ápolónő élesen felkacag.
– Igazság szerint hiányozni fog.
– Nos, hát nem tarthatja meg – jelentem ki gyorsan. – Négyre
ott leszek.
– Megmondom neki.
– Köszönöm a segítségét.
– Nincs mit. – Leteszi a telefont, egyedül ülök a csöndes
konyhában, és képtelen vagyok magamban tartani az
örömömet. Talán végül nem is lesz olyan rossz ez a mai nap.
Felugrom, elhatározom, hogy reggelit készítek Millernek, de
valamit még meg kell tennem, mielőtt mindent beleadok. Azt
akarom, hogy tökéletes legyen, és ezt csak egyféleképpen
érhetem el. Berohanok a hálószobába, rávetem magam az
ágyra, amitől az alvó Miller teste megrándul a matracon.
Riadtan felugrik, csodás haja szanaszét áll, a szeme álmos.
– Mi folyik itt?
– Szükségem van rád egy pillanatra – közlöm vele, megragadom
és rángatni kezdem a karját. – Gyere.
A szeméből egy pillanat alatt elszáll az álom. Vágy költözik a
helyébe. Kiszámított, villámgyors mozdulattal lerázza magáról
a kezemet, a hátamra dob, miközben én visongok, lovagló
ülésben a hasamra helyezkedik, és a fejem fölött összefogja a
karomat.
– Nekem van szükségem terád egy pillanatra. – A hangja mély,
rekedt és őrült szexi. – Lehet?
– Nem – bukik ki belőlem, mielőtt eszembe jutna, hogy
megsértem, ha ostoba módon elutasítom.
– Elnézést, hogyan? – kérdi érthetően letaglózva.
– Úgy értem, hamarosan. Reggelit akarok neked készíteni.
Kissé összehúzott szemmel hozzám közelíti az arcát.
– A konyhámban?
A szememet forgatom. Számítottam a kétségekre, amelyekkel
most szembetalálom magam.
– Aha, a te konyhádban.
– Ha reggelit készítesz nekem, akkor miért van szükséged a
segítségemre?
– Csak öt percet kérek.
Pár pillanatig szemlél, fontolóra veszi a kérésemet. Nem
utasítja vissza. Kíváncsivá tettem.
– Ahogy akarod. – Felemel, és lehúz az ágyról. – És mit akar az
én édes kislányom csinálni reggelire?
– Az nem tartozik rád. – Hagyom, hogy visszairányítson a
konyhába, és nem törődöm vicces felfortyanásával a
merészségem miatt.
– Mit kellene csinálnom? – kérdezi, amint belépünk.
Észreveszem, hogy végigpásztázza a tiszta konyhát, mintha
mindennek a helyét megjegyezné, hátha valamit odább teszek,
miközben garázdálkodom a tökéletes konyhájában. Ez
nevetséges. Pontosan tudja mindennek a helyét.
– Teríts meg – utasítom, és hátrább állok, mulattatnak a
homlokán megjelenő ráncok. – Kérlek.
– Azt akarod, hogy megterítsem az asztalt?
– Igen. – Talán képes vagyok elkészíteni a tökéletes reggelit, de
nincs az az isten, hogy jól terítsem meg az asztalt.
– Oké. – Gyanakodva néz rám, és odamegy a
konyhaszekrényhez, ahol a késeket és villákat tartja.
Mozdulatlanul állva szemlélem a tökéletes kilátást a hátán
hullámzó izmokra, de az igazán szép kilátás akkor nyílik,
amikor visszafelé jön az asztalhoz – az arcára, a szemére, a
combjára, mellkasára, karcsú derekára… kemény farkára.
Megrázom a fejem, elhatározom, hogy nem hagyom elterelni a
figyelmemet a tervemről. Figyelem, ahogy szöszmötöl az asztal
körül, közben olykor-olykor kíváncsi tekinteteket vet rám, én
pedig némán állok, és hagyom, hogy mindent a helyére
varázsoljon.
– Tökéletes – állapítja meg széles mozdulattal az asztal felé
intve. – És most?
– Menj vissza az ágyba – kérem, és a hűtőszekrényhez sétálok.
– Amikor meztelen vagy a konyhámban? – majdnem elneveti
magát. – Tévedés.
– Miller, kérlek – megfordulok, megfogom a hűtőszekrény
fogantyúját, és észreveszem, hogy szinte mérgesen méregeti a
hátamat. – Szeretnék csinálni neked valamit.
– Elég sok minden eszembe jut, amit csinálhatnál, Olivia, de
egyikben sem vagy a konyhámban. – Kihúzza magát, és
elgondolkodva körülnéz. – Vagy talán…
– Nyomás vissza az ágyba! – Nem adom meg magam.
Lehajtja a fejét, és hatalmasat sóhajt.
– Ahogy óhajtod – motyogja, és kihátrál a konyhából. – De nem
tudok nélküled elaludni, úgyhogy csak úgy heverek majd, és
arra gondolok, mit csinálok veled, miután megetettél.
– Ahogy óhajtod! – vágok vissza fölényes mosollyal, és
meghajtom a fejem.
Miller igyekszik visszafojtani önelégült mosolyát, és a
sértettség álarca mögé rejti, majd eltűnik, és én ottmaradok,
hogy mindent beleadjak. Elsőként kiveszem a csokit és az epret
a hűtőből – nem találok zsírszegény natúr joghurtot. Azután
sietve kockákra töröm és megolvasztom a csokit, lecsumázom
és megmosom az epret.
Azután a megterített asztal felé fordulok, és látom, hogy
minden a pontos helyén van… vagyis ott, ahol Miller szerint a
helye van. A számat harapdálva veszek mindent fontolóra. Azt
hiszem, ha most leszedném, aztán újra megteríteném az
asztalt, képes lennék helyesen megcsinálni. Talán készítek róla
egy fényképet. Magamban bólintok egyet, és gondolatban
megveregetem a vállam. De azután még jobb ötletem támad, és
lélekszakadva elkezdem kihúzkodni és becsukni a fiókokat.
Vigyázok, nehogy elmozdítsam a tartalmukat, miközben lefelé
haladok fiókról fiókra. Kővé dermedek, amint meglátom Miller
noteszát. Újra rám kiált.
– A francba – káromkodom, és rákényszerítem magam, hogy
betoljam a fiókot, és elzárjam, hogy a notesz ott maradjon,
ahol van.
Végre megtalálom, amit keresek.
Valójában nem azt találom meg.
Még valami annál is jobbat.
Leveszem a kupakját, és lebámulok a Sharpie tollra. Nagyon
gyorsan arra jutok, hogy minden valószínűség szerint jobban
működik, mint egy átlagos golyóstoll.
– Rendben. – Nagy levegőt veszek, az asztalhoz lépek, és
végighordozom a tekintetem az akkurátusan elhelyezett
evőeszközökön. Félrehajtott fejjel megveregetem az alsó
ajkamat a filctoll végével. A tányérok. A legjobb, ha velük
kezdem.
A porcelán közepére nyomom az ujjaimat, hogy mozdulatlanul
tartsam, és mosolyogva körberajzolom az egyik tányért.
– Tökéletes – jelentem ki saját magamnak, hátralépek, és az
asztal többi részét bámulom. Nagyon büszke vagyok magamra,
ez ravasz arckifejezésemből is nyilvánvaló. Mindennel ugyanezt
csinálom – minden egyes darabbal, ami az asztalon van.
Mindent körberajzolok a filctollal, az egész asztalon tökéletes
vonalak jelölik az étkészlet darabjainak pontos helyét.
– Mi a fene folyik itt?
A filctollal felszerelkezve megpördülök a hangra, és
nevetségesen ostoba kísérletet teszek a fő bűnjel elrejtésére. A
hátam mögé dugom a filcet, mintha Miller lakása tele lenne
olyanokkal, akik felelőssé tehetők az asztal megrongálásáért. A
döbbenet az arcán olyan, akár egy valóságos teszt. Mi a fenét
műveltem? Kitágult szeméből hitetlenkedés sugárzik,
miközben meztelenül az asztalhoz jön, és a területet
tanulmányozva eltátja a száját. Felemel egy tányért, és a körre
mered. Aztán egy poharat. Aztán egy villát.
Vadul harapdálom a szám belsejét, és felkészülök a
küszöbönálló összeomlásra. Miller leteszi meztelen fenekét a
székre, és beletúr a hajába.
– Olivia! – Rám emeli nyugtalan tekintetét. Mintha kísértetet
látna. – Összefirkáltad az asztalomat.
Az asztalra nézek, és a számhoz teszem a hüvelyujjamat, és
most már a körmömet rágcsálom. Ez hülyeség. Ez csak egy
asztal. Az ember azt hihetné, hogy meghalt valaki. Dühös
sóhajjal lehajítom a tűfilcet, és megközelítem az asztalt, ahol
Miller újra az evőeszközöket emelgeti, hogy meggyőződjön
róla, tényleg mindent körülrajzoltam-e. Nem vagyok biztos
benne, vajon elmondjam neki, vagy hagyjam, hogy folytassa a
vizsgálatot, és maga jöjjön rá.
– Én csak megkönnyítettem az életünket.
Úgy néz rám, mintha ördögszarvam nőtt volna.
– Tényleg? – Visszatesz egy tányért, és mosolyogva figyelem,
amikor durván addig bökdösi, amíg a vonalon belülre nem
kerül. – Kérlek, fejtsd ki részletesen.
– Nos… – Leülök mellé, és azon gondolkodom, hogyan
mondjam el, hogy elfogadja. Most én vagyok nevetséges. Hiszen
ő Miller Hart. Az én rögeszmés, buggyant pasim. – Most már
megteríthetem az asztalt, és nem áll fenn a veszélye, hogy a te
édes kislányod elcseszi a te – lebiggyesztem az ajkam –
sajátságos módszeredet.
– Édes kislány? – mered rám hitetlenkedve. – Te nagyon
messze vagy az édestől, Olivia. Pillanatnyilag inkább a
kibaszott ördöghöz hasonlítasz! Miért… mi a… ó, jézusom,
nézd már! – Céltalanul körbemutat az asztalon, és a tenyerébe
temeti az arcát. – Nézni sem bírom.
– Most pont úgy tudom megteríteni az asztalt, ahogy szereted.
– Elkerülöm a szüksége van rá kifejezést. Erre van szüksége. – Ez
a kisebbik rossz. – Megfogom a kezét, így már nem
támaszkodhat rá, és kénytelen rám nézni. – Vagy állandóan
elszúrom, vagy hozzászoksz ehhez – mutatok mosolyogva az
asztalra. Talán most túlreagálja, de csak egyszer. Egyre inkább
hozzászokik majd a körvonalakhoz. A másik lehetőség minden
alkalommal egy miniroham, amikor megterítek. Ez nekem
magától értődő.
– Te vagy itt az egyetlen rossz dolog, Olivia. Csak te.
– Fogd fel úgy, mint egy művészeti alkotást.
Gúnyos nevetéssel fogadja a javaslatomat, és lerázza a kezemet,
hogy ő fogja meg az enyémet.
– Ez egy rohadt nagy zűrzavar, semmi más.
Belesüppedek a székbe, észreveszem, hogy durcásan figyel a
szeme sarkából.
– Pótolható?
– Igen – morogja. – Akkor is jól elintézted. Nem értesz egyet?
– Nos, én nem vagyok pótolható, és nem töltöm veled az
életemet úgy, hogy folyamatosan azon aggódjam, jó helyre
tettem-e a hülye tányérokat.
Visszahőköl a durvaságomtól, de ugyan már! Igazán
alkalmazkodtam a rögeszmés szokásaihoz. Igen, valamelyest
enyhült, de azért bőven van még tennivaló, és mivel Miller nem
hajlandó nyíltan beismerni, hogy súlyos kényszeres-rögeszmés
személyiségzavarban szenved, és kereken elutasítja, hogy
felkeressen egy szakembert, kénytelen lesz hozzászokni az én
segítő módszeremhez. Egyúttal saját magamnak is segítek.
– Nem nagy ügy. – Közömbösséget erőltet magára, pedig
hajszál híján belepusztul.
– Nem nagy ügy? – kérdezek vissza kacagva. – Miller, a
világodat éppen egy hatalmas földrengés rázza meg! –
Valósággal csikorgatja a fogát, és ezen még jobban szórakozom.
– Nos – felállok, és kiszabadítom a kezem –, szeretnél
reggelizni, vagy visszautasítod, mivel nem láttad, úgy
készítettem-e el, ahogy szereted?
– Semmi szükség a pimaszkodásodra.
– De, igenis van. – Otthagyom morcos emberemet az asztalnál,
hogy elhozzam a csésze olvadt csokoládét, és hallom, ahogy
morog az orra alatt, és igazgatja az étkészletet. – Ó! – suttogom
a tálba nézve, mert a tartalma egyáltalán nem hasonlít a finom
sötétszínű csokitóhoz, amit Miller készített.
Felveszem a fakanalat, belemártom a tálba, és amikor a kanál
beleragad a félkemény trutyiba, elengedem a nyelét.
Lebiggyesztem az ajkamat, de ekkor felderülök, mert tudom,
hogy Miller közeledik, hogy megvizsgálja. Meleg mellkasa a
hátamhoz ér, az állát a vállamra támasztja.
– Van egy kérésem – mormolja egyenesen a fülembe, mire
felvonom a vállamat, és a fejemet az arcához nyomom, hogy
megpróbáljam leállítani a testemet ostromló bizsergést.
– Micsoda? – Újra megfogom a kanalat, és megpróbálom
megkeverni a csokit.
– Kérlek, ezt ne etesd meg velem.
Az egész testem leereszt, a bizsergést felváltja a csalódottság.
– Mit csináltam rosszul?
Miller kiveszi a kezemből a kanalat, és otthagyja a tálban, majd
megfordít, és a karjába zár. Elpárolog a csüggedésem. Most én
vagyok az ő mulatsága célpontja.
– Túl sok időt töltöttél az asztalom rongálásával, és
megkeményedett a csokoládé. – Önelégült. – Attól tartok, ezt
nem lehet a testrészeimről lenyalni.
Igazán elcsüggedek. Tudom, hogy hülyeség, főleg, hogy épp
most tettem tönkre az asztalát, de meg akartam csinálni ezt a
csekélységet, mert Miller életében egyáltalán nem
jelentéktelen.
– Sajnálom – sóhajtom, és a mellkasára ejtem a homlokom.
– Megbocsátottam. – Átöleli a hátamat, és a fejem búbjához
nyomja az ajkát. – Mit szólnál, ha ma egyszerűen kihagynánk a
reggelit?
– Remek.
– Lustálkodunk. Egész nap. Aztán villásreggelizünk.
Zavarba jövök. Tudtam, hogy erre készül. Bezárkózunk, hogy
megvédjen a saját világától. De ez teljesen kizárt, amikor a
nagyi ma jön haza.
– Négykor hozom el a nagyit a kórházból.
– Majd én elhozom – ajánlja, de pontosan tudom, mit művel.
Nem tarthat távol a nagyitól. – És ide hozom.
– Ezt már megbeszéltük. A saját otthonára van szüksége, a saját
ágyára, és az ismerős dolgokra maga körül. Nem érezné itt jól
magát. – Elszakadok tőle, és kimegyek a konyhából, nem akarok
lehetőséget adni rá, hogy megpróbáljon lebeszélni. Hiába is
beszélne. A tegnap este után, gondolom, elviselhetetlenül
oltalmazó lesz.
– Mi a baj ezzel a hellyel – kérdi sértődötten.
Hirtelen megfordulok, kicsit dühösen, amiért ilyen értetlen a
nagyival kapcsolatban.
– Az, hogy ez nem egy otthon! – prüszkölöm, és egy kis részem
azon tűnődik, tényleg azt akarja-e, hogy beszennyezzem a
lakását a rendetlenségemmel, vagy annyira meg akar védeni,
hogy képes az én és a nagyi folyamatos jelenlétével kínozni
magát.
Azonnal látom rajta, hogy megbántottam, és gyorsan befogom
a számat, mielőtt még meg is forgatnám benne a kést.
– Értem – mondja fagyosan.
– Miller, én…
– Nem, ez nagyszerű. – Elmegy mellettem, és nagyon vigyáz,
hogy ne érjen hozzám. Rém szarul érzem magam, a falnak
támasztom a fejem, és a magas plafont bámulom. Megsértettem
az érzéseit. Pedig csak segíteni próbál. Aggódik értem, én pedig
csak siránkozom.
Megszorítom az orrnyergemet, és elkeseredetten felnyögök,
mielőtt utánamennék.
– Miller! – szólok utána, és látom a hátát eltűnni a
hálószobában. – Miller, én nem akartalak megbántani.
Idegesen, nyersen igazgatja az ágyneműt.
– Mondtam, hogy rendben van.
– Kétségtelenül – sóhajtom, és a karom élettelenül lóg az
oldalamon. Odamennék, hogy segítsek, egyfajta Olivia-
elágazást alkotva a Miller stílusú rendrakásban, de tudom, hogy
csak még jobban feldühíteném, ha rosszul csinálom.
– Nem akarsz itt élni. – Felrázza a párnákat, és óvatos kézzel
végigsimítja az tetejüket. – Elfogadom. Nem kell, hogy
szeressem, de elfogadom. – A selyem ágytakarót gyakorlatilag
rálöki az ágyra, aztán füstölögve húzgálja a helyére. Csöndben
figyelem, kicsit meglep nehezen kezelhető, gyermeteg
viselkedése. Mérges. Nem dühös, és nem tart a dühöngő őrült
állapot határa felé, egyszerűen csak megbántott. – A francba! –
kiáltja, és megragadja a tökéletesen beágyazott takarót, és
átlöki az ágyon. Lerogy az ágy szélére, és zihálva beletúr a
hajába. – Minden éjszaka a karomban akarlak tartani. –
Könyörgő tekintettel néz fel rám. – Azt akarom, hogy
biztonságban legyél.
Nesztelenül odalépek hozzá, a tekintetével követ, én pedig őt
nézem közben. Szétnyitja a combját, hogy közelebb mehessek
hozzá. A vállára teszem a kezemet, ő pedig a fenekemre az övét.
Felnéz rám, felsóhajt, nagyot nyel, aztán a hasamnak támasztja
a homlokát. A kezem felfelé vándorol a nyakán, és beletúrok a
hajába.
– Tudom, hogy követelőzőnek és szeretetéhesnek tűnök –
suttogja. – Nem csak azért, mert aggódom. Megszoktam, hogy
veled ébredek, és veled alszom el. Te vagy az utolsó, amit látok,
mielőtt lehunyom a szemem, és te vagy az első, amit
megpillantok, amikor kinyitom. Nincs ínyemre a gondolat,
hogy nem így lesz, Olivia.
Azonnal megértem, mi a problémája. Hetek óta el sem váltunk
egymástól. New York másról sem szólt, mint a folyamatos
kényeztetésről, az összebújásokról, és egymás becézéséről. De
most visszatértünk a való életbe. Szomorúan mosolygok, nem
tudom biztosan, mit mondhatnék vagy tehetnék, hogy jobban
érezze magát. Vadlovakkal sem lehetne elvontatni engem a
nagyitól.
– A nagyinak most szüksége van rám – motyogom.
– Tudom. – Felnéz rám, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy
rám mosolyogjon. Próbálkozik. De annyira aggódik, hogy nem
sikerül. – Bárcsak kordában tudnám tartani az irántad érzett
vágyamat!
Én egyáltalán nem akarom, hogy kordában tartsa.
– Irántam érzel vágyat, vagy aziránt, hogy gondoskodj a
biztonságomról? – kérdezem, mert itt ez az, ami számít. Jól
tudom, mi vár Miller ajtaján kívül.
– Mindkettő.
Bólintok, elfogadom a válaszát, és megtöltöm a tüdőmet
nyugtató levegővel.
– Azt ígérted, soha nem kényszerítesz olyasmire, amiről tudod,
hogy nem akarom megtenni.
Szorosra zárja a szemét, és lebiggyeszti az ajkát.
– Már kezdem megbánni.
Mosolyra húzódik az ajkam. Tudom, hogy így van.
– Ebben a vitában nem nyerhetsz. Az egyetlen megoldás, ha te
költözöl hozzánk.
Hirtelen kipattan a szeme, visszafojtom a vigyoromat, tudom,
hogy fontos kérdéshez érkeztünk.
– Hogyan kényeztethetnélek a nagymamád házában?
– A napokban elég jól sikerült. – Felvonom a szemöldököm,
tetszik, ahogy kék szeme a szemem előtt sötétül el, miközben
nyilvánvalóan arra gondol, ahogy majd összefutunk a lépcsőn.
Kissé mérgesen néz, megszorítja a fenekemet, és közelebb húz
magához.
– De akkor nem volt otthon.
– Úgy beszélsz, mintha valami királyi fenséget emlegetnél.
– Miért, nem az?
Egyetértőn fújok, és lehajolok, hogy egy szintben legyen az
arcunk.
– Választási lehetőséget adtam neked, Mr. Hart. Én hazamegyek
a nagyival. Megtisztelsz azzal, hogy csatlakozol hozzánk? –
Örömmel látom, hogy a szemében újra megjelenik a csillogás,
és elhúzza a száját.
– Igen – motyogja, és megpróbál morcos maradni, de tudom,
hogy illékony játékossága a felszínre akar törni. – Maga lesz a
pokol, de bármit megtennék érted, Olivia Taylor, még azt is,
hogy megfogadjam, hozzád sem érek.
– Erre semmi szükség!
– Elnézést, hogy más a véleményem – közli nyugodtan, feláll,
és felemel a derekáig. Körülfogom a combommal, a háta mögött
keresztbe teszem a bokámat, közben bosszúsan fintorgok. –
Nem leszek tiszteletlen a nagymamáddal.
– Megfenyegetett, hogy levágja a férfiasságodat, emlékszel? –
emlékeztetem, remélve, hogy sikerül megszabadítanom a
lelkiismeretét ettől az ostobaságtól.
Csodásan ráncolja a szemöldökét. Elkaptam.
– Egyetértek veled, de most beteg.
– És ez azt jelenti, hogy nem érne utol.
Miller elveszti a csatát, nem képes tovább leplezni a
vidámságát, és rám villantja szívdöglesztő mosolyát.
– De szeretem, amikor a nevemet kiáltozod, amikor
orgazmusod van. Ez nem lesz lehetséges. Nem akarom, hogy a
nagymamád azt higgye, nem tisztelem őt és az otthonát.
– Akkor majd a füledbe suttogom.
– Csak nem bújt újra elő az én édes kislányom vagánysága?
Hanyag nemtörődömséggel megvonom a vállam.
– Csak nem tetteti újra úriembernek magát a szerelmem?
Élesen beszívja a levegőt, mintha megdöbbentettem volna. De
nem vagyok rá vevő.
– Most megbántottál.
Odahajolok, és megharapdálom az orra hegyét. Aztán lassan
végignyalom a fülét. A mellemen érzem, hogy felgyorsul a
szívverése.
– Akkor taníts móresre – suttogom a fülébe mély, csábos
hangon, aztán megharapdálom a fülcimpáját.
– Köteles vagyok megtenni. – Gyors, szakszerű mozdulattal
megfog, és az ágyra hajít.
– Miller! – Visítok a levegőben szállva, és ijedten széttárom a
karomat. Hatalmas ágya közepére érkezem, zihálva nevetek, és
megpróbálok tájékozódni. Megtalálom, mozdulatlanul és
nyugodtan áll az ágy végében, és úgy néz rám, mintha én
lennék a következő fogás a tányérján. Gyorsan kifújom a
levegőt, és izegve-mozogva próbálok felülni, közben fickós,
vággyal teli pillantással néz.
– Gyere ide hozzám, édes kislány – hív rekedten. Ettől még
jobban kalapálni kezd a szívem.
– Nem. – Saját magamat is megdöbbentem ezzel a
visszautasítással. Oda akarok menni hozzá. Kétségbeesetten.
Fogalmam sincs, miért mondtam ezt, és az arcára kiülő enyhe
meglepetésből ítélve ő is megdöbbent.
– Gyere. Ide. Hozzám. – Minden egyes szót külön hangsúlyoz,
halk hangjában figyelmeztetés bujkál.
– Nem – suttogom tréfálkozva, és egy kicsit hátrább húzódom,
hogy eltávolodjam tőle. Ez egy játék. Vadászat. Nagyon
kívánom, emeli a tétet, hogy tudom, ő mennyire kíván engem,
és olyan szintre növeli a vágyunkat, amellyel nehéz
megbirkózni… és ez még sokkal kielégítőbbé teszi a hajszát.
Miller félrebillenti a fejét, a szeme ragyog.
– Drágán adod magad, mi?
Vállat vonok, és visszapillantok a vállam fölött, hogy
kieszeljem a menekülés útját.
– Most épp nem érzem magam Miller-rajongónak.
– Ez egy képtelen állítás, Olivia Taylor. Én tudom, és te is
tudod. – Előrelép, és lebámul a pontra, ahol a két combom
találkozik. – Ki tudom szagolni, mennyire készen állsz rám.
Ott helyben elgyengülök, szorosan összezárom a combomat, de
hiába is próbálom mocorogva visszatartani a testemen
végigsöprő vágyat.
– Én pedig látom, te mennyire állsz készen. – A figyelmemet a
farkára irányítom, amely jól láthatóan lüktet a szemem előtt.
Lassan elvesz egy óvszert az éjjeliszekrényről, az ajkához
emeli, és lassan kinyitja a fogával. Aztán engem figyelve
felhelyezi a farkára. Már a látványtól is elgyengülök. Olvadt
lávává változik a vérem, az agyam pedig péppé.
– Gyere. Ide. Hozzám.
Megrázom a fejem, és azon tűnődöm, mi a csudáért állok ellen.
Mindjárt felrobbanok. A szemébe nézve várom a következő
mozdulatát, és látom, hogy kissé szélesebb terpeszt vesz fel.
Még hátrább húzódom.
Enyhe fejcsóválással a helyére rázza a rakoncátlan fürtöt a
homlokából, és az ajka alig észrevehető görbülésétől kitör a
vágyam. Az egész testem remeg. Nem tudom megfékezni. És
nem is akarom.
A várakozástól megőrjít a vágy, és ez csak az én hibám. Miller
szándékosan fenyegetőn lódul előre, és vidáman figyeli, ahogy
zihálva hátraugrom.
– Játssz, ahogy akarsz, Olivia, tíz másodpercen belül úgyis
beléd temetkezem.
– Majd meglátjuk – vágok vissza pimaszul, de mi​előtt
megjósolhatnám a következő mozdulatát, felém száguld.
Gyorsan. – A fenébe! – kiáltom, és megpördülve gyorsan
mászom az ágy széle felé, de elkapja a bokámat, megrántja, és a
hátamra fordít. Az arcába lihegek, mi​alatt a teste fogságába
esem, és lassan, szabályosan lélegzik az arcomba.
– Csak ennyi telik tőled? – kérdezi az arcomat fürkészve, míg
megállapodik a tekintete az ajkamon. Közeledik, és amint
megérzem puha ajkának érintését, akcióba lendülök, és
meglepem. Egy pillanat múlva a hátán fekszik, én lovagló
ülésben elhelyezkedem a derekán, a kezemmel a feje fölé
szegezem a csuklóját.
– Mindig résen vagyok – lehelem az arcába, és tréfásan
megharapdálom az alsó ajkát. Felnyög, fellöki a csípőjét, és
megpróbálja elkapni az ajkamat. De kitérek előle, és ő
elkeseredetten felnyög.
– Talált! – jegyzi meg, gyorsan felugrik, a hátamra teper, és
maga alá temet. Gyenge kísérletet teszek, hogy megragadjam a
vállát, de megfogja és leszorítja a kezem. Öntelt, álszent vigyor
jelenik meg angyali arcán. Felkelti a vagányságomat és a
vágyamat. – Édes kislány, add fel.
Elkeseredetten felkiáltok, és minden erőmet összeszedve
kiszabadítom magam. Magasba szökik a testem, de a szabadesés
érzése eltünteti az eltökéltségemet.
– A francba! – rikoltom, miközben Miller, épp mi​előtt hangos
csattanással földet érnénk, suttyomban a hátára fordul. Nem
látok rajta döbbenetet vagy aggodalmat, csak a pillanat
törtrészéig tart hátrányos helyzete, és máris újra én fekszem a
hátamon. Felkiáltok, hatalmába kerít a csalódottság. Nem
veszek tudomást arról a gyanúmról, hogy szándékosan engedte,
azt higgyem, megyek vele valamire, amíg visszaszerezte az
erejét.
Lenéz felhevült arcomra, a tekintetében vad szenvedély, egy
kezével mindkét karomat a fejem fölött tartja.
– Soha ne az elkeseredés vezessen, amikor cselekszel –
suttogja, leereszkedik, és a szájába veszi a mellbimbóm hegyét.
A tanácsát teljesen figyelmen kívül hagyva sikítok. Annyira
csalódott vagyok!
– Miller! – kiáltom, de feleslegesen tekergek alatta, ide-oda
forgatva a fejemet, miközben igyekszem a minden lehetséges
irányból rám törő gyönyörrel foglalkozni. – Miller, kérlek!
Végigharapdálja az érzékeny dudort, és ezzel megőrjít.
– Te akartál játszani, Olivia. – Megcsókolja a mellbimbóm
végét, aztán a térdével szétnyitja a combomat. – Már
megbántad?
– Igen!
– Akkor most könyörögnöd kell, hogy hagyjam abba.
– Kérlek!
– Édes kislány, miért próbálod megtagadni magadtól a
figyelmemet?
Megfeszül az állkapcsom.
– Nem tudom.
– Hát én sem. – A csípőjét igazgatva nekem ront, és tövig belém
hatol.
– Jézusom!
Meglep a megdöbbentő lerohanása, de ettől még ugyanúgy
örömöt szerez. Belső izmaim teljes erővel fogják körül, és
fészkelődve próbálom kiszabadítani a derekamat a keze
szorításából.
– Engedd, hogy én öleljelek.
– Csss – csitít, és a karjára támaszkodva továbbra is fogva tart. –
Úgy csináljuk, ahogy én akarom, Olivia.
Csalódottan felsóhajtok, hátravetem a fejem, és erőteljesen
megfeszítem a hátam.
– Gyűlöllek!
– Nem, dehogy – hátrahúzódva, és a hüvelyemnél habozva,
ingerelve fizeti vissza a kölcsönt. – Szereted, amit veled teszek.
– Kicsit előrébb mozdul. – És imádod az érzést.
Belém csapódik.
– Basszus! – sikoltom, reménytelen, hogy kiszabaduljak erős
fogásából, tehetetlen vagyok erőszakos támadásával szemben.
Nem mintha meg akarnám állítani. Semmi pénzért nem
tenném. Sóvárgok az ereje után. – Még – zihálom, és élvezem a
hirtelen édes fájdalmat.
– Illik a szemébe nézni annak, akihez beszélsz – zihálja, és
lassan hátrahúzódik.
– Majd ha kedvem lesz hozzá!
– Nézz rám!
Felemelem a fejem, kinyitom a szemem, és mérgesen felkiáltok.
– Még!
– Gyorsan és keményen? Vagy lassan és finoman?
Túlságosan vágyakozom egy lassú, finom menetre. Már
túljutottam a lassú, finom mozdulatokon, és azt sem hiszem,
hogy Miller most ezt akarná.
– Keményen – pihegem, és erőteljes mozdulattal felemelem a
csípőmet. – Nagyon keményen. – Nincs bennem kétség, félelem
vagy aggodalom. Rajong értem, szeret, és vigyáz rám, akár kefél,
akár kényeztet.
– Ó, a pokolba, Livy. – Kihúzza belőlem a farkát, és épp
tiltakozni akarok, amikor négykézlábra fordít, és kíméletlenül
megragadja a derekamat. Nagyot nyelek, felbecsülöm, milyen
mélyen tud Miller ebben a testhelyzetben behatolni. Ó,
istenem, és még ráadásul keményen is?
– Szólj, ha készen állsz.
Bólintok, és arra a mélységre vágyva felé lököm a hátsómat.
Nem tétovázik. Nincs gyengéd óvatoskodás. Fülsértő
csattanással lódul előre, és a gyönyör kábult állapotába kerülök.
Felsikoltok, a kezem ökölbe szorul a szőnyegen,
kétségbeesetten hátravetem a fejemet. Könyörtelen, minden
döfésnél felkiált, ujjai a csípőm puha húsába mélyednek.
Meztelen térdemen érzem a szőnyeg durva anyagát – Miller a
megszokottól eltérően durva velem, az enyhe kényelmetlenség
és a nekem csapódó teste kíméletlen ereje mégsem rettent el.
Inkább folytatásért könyörgök.
– Keményebben – motyogom gyenge hangon, átengedve
Millernek a teljes irányítást, kemény ütéseinek erejétől teljesen
elgyengülök. A rám törő, minden porcikámon elhatalmasodó
gyönyörön kívül minden más megszűnik körülöttem.
– Jézusom, Olivia! – Megfeszített ujjai még mélyebbre merülnek
a húsomba. – Fájdalmat okozok?
– Nem! – buggyan ki belőlem a kiáltás, és hirtelen megrémülök,
hogy csökkenti az iramot. – Keményebben!
– Ó, te valóra vált álom. – Nagyobbra terpeszti a térdét, ezzel
még jobban széttárja a combomat, gyorsítja a ritmust, a testünk
hangosan csattan össze. – Mindjárt elmegyek, Olivia!
Lehunyom a szemem, kiürül a tüdőm és az agyam. Sötét, néma
világban vagyok, az egyetlen célom, hogy Miller figyelmében
fürdőzzem. Semmi más nem vonja el a figyelmemet, semmi
sem rombolja le az együtt töltött drága időt. Csak mi vagyunk –
a testem hihetetlen dolgokat művel.
Egyre magasabb fokára hág a gyönyör. Testünk minden egyes
összeütközése a határtalan elragadtatás felé taszít. Beszélni
akarok, elmondani, milyen érzéseket kelt bennem, mégis néma
vagyok, képtelen vagyok egyetlen szót is kinyögni a
kétségbeesés és az élvezet nyögésein kívül. Érzem, ahogy benne
is kibontakozik a gyönyör. Kitölt engem, és hangos bömbölése
visszalendít a szobába. Meglepetésként ragad magával az
orgazmus, felkiáltok, tornádóként söpör rajtam végig. A
nyakamon kívül minden izmom megfeszül, a fejem ernyedten
lóg a karom között. Miller döfései még egyszer felgyorsulnak,
átröpítik a gyönyör peremén, magához rántja mozdulatlan
testemet.
– Óóó! – üvölt fel, és olyan erővel csapódik nekem, amit csak
akkor lehet felfogni, ha te vagy a befogadó. És én az vagyok. Éles
fájdalom hasít belém, amely összekeveredik az altestem mélyén
felbugyogó élvezettel, és teljesen kikészít.
– Te jóságos ég – leheli, összefonódik a pillantásunk, és így is
marad. Összecsuklanék. Csak Miller tart fönn, s amikor elveszi a
kezét a csípőmről, és megszűnik ez a támogatás, arccal előre a
földre roskadok, zihálva és pihegve.
Jó érzés a hűvös szőnyeg érintése az arcomon, figyelem a hátára
hengeredő Millert, a karja ernyedten lóg a feje fölött, izmos
mellkasa izzadságtól fénylik, és erőteljesen süllyed és
emelkedik. Ha lenne hozzá erőm, megsimogatnám, de
használhatatlan vagyok. Teljesen cselekvésképtelen. Mégis
nyitva tartom a szemem, nehogy megfosszam magam Miller
orgazmus utáni állapotának káprázatos látványától.
Mind a ketten a szőnyegen heverünk nagyon-nagyon sokáig. A
fülemet betölti kitartó, elnyújtott zihálása. Végül valahonnan
sikerül erőt gyűjtenem, átnyúlok a szőnyeg fölött, és az ujjaim
végével végigsimítok az oldalán. Könnyen siklik az ujjam forró,
nedves bőrén. Félrefordítja a fejét, rám néz, és a kimerültség
eltűnik, beszélhetnékem támad. De ő megelőz.
– Szeretlek, Olivia Taylor.
Elmosolyodom, összeszedem minden erőmet, mellé mászom,
elhelyezkedem rajta, és a nyakába temetem az arcomat.
– És te egészen elkápráztatsz, Miller Hart.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET

– Akkor lássuk csak. – A szalon előtt várakozik a járdán, és


pontosan tudom, mennyire ideges. Feszeng, és túlságosan
ideges attól, milyen az új frizurám. Azzal a szigorú utasítással
vitt el a fodrászszalonba, hogy csak nagyon keveset vághatnak a
hajamból, és folyamatosan ezt a kívánságát hajtogatta a
fodrásznak, míg ki nem erőszakoltam, hogy elmenjen, mert
láttam, hogy már a fodrász agyára megy az utasítgatásával.
Miller ellenőrzése valószínűleg valami sokkal rosszabbat szült
volna még a jelenleginél is. Valaha hosszú, vadul hullámzó
hajam most sima és fényes, és alig ér a vállam alá. Szent ég,
még én is ideges vagyok. Végigfésülöm az ujjaimmal, és arra
gondolok, milyen selymes, Miller pedig óvatosan vizsgálgat.
Várok. És várok. Türelmetlenül kifújom a levegőt.
– Mondj már valamit! – kérem, utálom, hogy így vizslat.
Gyakran néz ilyen közelről, de most nem veszem jó néven ezt a
vesébe hatoló pillantást. – Nem tetszik?
Az ajkát biggyesztve zsebre dugja a kezét, és töri a fejét. Aztán
odalépek hozzá, és a nyakamhoz húzom az arcát. Megfeszülnek
az izmaim. Nem tehetek róla, csakhogy most nem a közelsége
okozza. Hanem a némasága.
Végre nagy levegőt vesz, és megszólal.
– Mondanom sem kell, icipicit aggasztott a lehetőség, hogy még
több hajad vész el.
Cinikus kacaj tör ki belőlem, hogy így alábecsüli az érzéseit.
– Egy icipicit?
Elhúzódik, és elgondolkodva hümmög.
– Mintha némi gúnyt érzékelnék.
– Nagyon jól érzékeled.
Csintalan mosolyt villant rám, odalép, átöleli a nyakamat, és
magához húz.
– Imádom.
– Tényleg? – Meghökkenek. Lehet, hogy hazudik?
– Tényleg tetszik. – A fejem búbjához nyomja az ajkát, és
mélyen beszívja a levegőt. – Még csinosabb lesz nedvesen és
összeborzolva. – Beletúr az ujjaival, erősen megragadja és
megcibálja. – Tökéletes.
Nevetséges, mennyire megkönnyebbülök. Igazán nevetséges.
– Örülök, hogy tetszik, bár ha nem tetszene, arra is tudnék mit
mondani. A fodrász szóról szóra a te utasításaidat követte.
– Remélem is.
– Felidegesítetted.
– A legféltettebb kincsemet bíztam rá. Még szép, hogy ideges
volt.
– A hajam az én tulajdonom.
– Tévedés – vág vissza gyorsan, magabiztosan.
Forgatom a szemem a pimaszsága miatt, de tartózkodom a
további állásfoglalástól.
– És most hová? – kérdezem, és megnézem az óráját. – Még túl
korán van elhozni a nagyit.
– Meglátogatunk valakit. – Megragadja a tarkómat, és a
Mercedes felé kormányoz. Elfog az aggodalom. Nem tetszik a
hangja.
– Kit?
Miller majdnem bocsánatkérő arckifejezéssel fordul felém.
– Hármat találhatsz.
Máris lelohad a jókedvem. Nincs szükségem három
próbálkozásra.
– Williamet – motyogom halkan.
– Talált. – Nem ad lehetőséget a tiltakozásra. Beültet a kocsiba,
határozottan becsapja az ajtót, aztán előre lépdel, és beszáll. –
Tényleg imádom a hajadat – mondja lágyan, miközben
elhelyezkedik, mintha megpróbálna kibékíteni… megnyugtatni.
Továbbra is mereven előreszegezem a tekintetem, mérlegelem
a lehetőséget, hogy meglógok. Nem akarok Williammel
találkozni. Nem akarok szembenézni a helytelenítésével, az
önelégült pimaszságával. Miller tudja ezt, és nem kényszerít
olyasmire, amiről tudja, hogy nem akarom megtenni. Mégis
attól tartok, ezúttal megszegi az ígéretét. Ez nem akadályoz
meg benne, hogy próbálkozzam.
– Nem akarok menni. – Felé fordulok és ránézek, látom, hogy
komoly az arca.
– Pech – suttogja, beindítja a motort, elindul, és nekem elszáll
a bátorságom.
Millernek szüksége van William információira. Tudom, hogy
nem kedveli, és azt is, hogy az érzés kölcsönös. Én pedig
határozottan utálom. De sajnos úgy tűnik, egyikünknek sincs
más választása. Behunyom a szemem, és egész úton így is
maradok. Egyikünk sem szólal meg, a kocsiban nyomasztó
csönd uralkodik. Kínos. Fájdalmas. És ettől az út mintha örökké
tartana.
Amikor megérkezünk az úti célunkhoz, érzem Miller
feszültségét. Fagyos a légkör, és ettől minden egyes izmom
megfeszül. Még nem is találkoztak, és máris érezhető a
láthatatlan gyűlölet. Libabőrös leszek tőle, és felgyorsul a
pulzusom. Úgy érzem, mintha önként sétálnék be az oroszlán
barlangjába, egy nyakamba akasztott hússzelettel.
– Nyisd ki a szemed, Olivia. – Miller szelíd hangja megsimogat,
azon veszem észre magam, hogy kinyílik a szemem, pedig nem
szeretném látni, mi van az autón kívül. Az ölembe bámulok,
önkéntelen mozdulataim miatt vadul forog a gyűrű az ujjamon.
– És nézz rám! – parancsolja.
Mielőtt engedelmeskednék, megragadja a tarkómat, és maga
felé fordít. Belefúrom a tekintetem a Millerébe, tudom, mit
látok majd mögötte, ha odanézek.
A Societyt.
William klubját.
– Így már jobb – közli, és a szabad kezével rendezgeti a
frizurámat. – Tudod, hogy William Anderson nem a kedvencem
– jelenti ki –, de nagyon is törődik veled, Olivia.
Elakad a lélegzetem, vitára nyitom a számat, hogy közöljem
vele, William minden cselekedetét a bűntudat vezérli. Nem
tudta megmenteni az anyámat, így az én megmentésemmel
próbálja tisztára mosni a lelkiismeretét, de Miller a számra
teszi a tenyerét, hogy elhallgattasson.
– Ha én el tudom fogadni a segítségét, akkor nyilván te is el
tudod.
Legyőzötten fintorgok a tenyere mögött, és összehúzom a
szememet. Ajkának enyhe görbülete pontosan elárulja, mit jön
ki legközelebb tökéletes száján.
Bármiben lefogadnám.
– Vagányság – leheli, gyorsan elveszi a kezét, és a szája kerül a
helyére. Önkéntelenül kikapcsolom a biztonsági övet,
miközben viszonzom a csókját. Gyorsan beülök az ölébe. –
Hmm – hümmög, és segít kényelmesen elhelyezkedni, közben
a nyelvünk megtalálja a tökéletes összhangot. Feltölt erővel,
hogy szembenézhessek Williammel, és bemenjek a Societybe.
– Gyerünk. Essünk túl rajta.
Tiltakozva mormogok, és megnehezítem, hogy Miller
kibontakozzon a csókból, és kinyissa az ajtót. A fejét oldalra
döntve jelzi, hogy szálljak ki, amit hangos morgással meg is
teszek. Lecsúszom az öléből, és hamarabb találom magam a
járdán, mint szeretném. Mindent elkövetek, hogy ne kelljen
felnéznem. Szöszmötölök a ruhámmal, a vállam mögé simítom
a hajamat, aztán újra előrehúzom, majd elveszem Millertől a
táskámat. Lassan beszívom a levegőt, végül összeszedem
magam, és az előttem álló épület felé fordulok.
Mintha hosszú évek gyötrelme kúszna fel a testembe a
betonjárdából a talpamon át, és fojtogatna. A levegő a légzést
megnehezítve összesűrűsödik. Ég a szemem romlott múltam
látványos emlékezetőjétől. Az épület ugyanolyan, mint amilyen
az emlékeimben – a hatalmas mészkő téglák, az eredeti,
hatalmas színezett üvegablakok, az enyhén kanyarodó
betonlépcsők, amelyek a méretes dupla ajtóhoz vezetnek,
amelyen keresztül William világába léphetek. A homlokzatot
fényes fekete fémkerítés őrzi, minden egyes rúd tetején arany
tüskékkel, amitől impozáns és fényűző, egyszersmind veszélyes
külsőt ölt. A bejáratot szegélyező oszlopok egyikén,
aranytáblán hatalmas nyomtatott betűk hirdetik a klub nevét:
The Society. Üres tekintettel bámulom az ajtókat,
sebezhetőbbnek érzem magam, mint valaha. Ez William
életének központja. Itt kezdődött minden, amikor egy fiatal nő
bátran bebotorkált az ismeretlenbe.
– Olivia?
Kizökkenek ábrándozásomból, és a szemem sarkából Millerre
pillantok, aki engem figyel. Megpróbálja leplezni a
nyugtalanságát… de hiába. Árad a szeméből, de nem tudom
biztosan, hogy azért aggódik, ahová tartunk, vagy azért mert
egyre csüggedtebb vagyok.
– Amikor legutóbb itt voltam, William egyszer s mindenkorra
elküldött.
Miller arca elkomorodik, és az enyémhez illő boldogtalanság
árad belőle.
– Nem akartam újra látni ezt a helyet, Miller.
Szorosan magához húz. Az ölelése a legtökéletesebb búvóhely.
– Szükségem van rá, hogy itt legyél velem, Livy. Úgy érzem,
folyamatosan egy fekete szakadék fölött egyensúlyozok, ami
elnyel, és egyetlen rossz mozdulat elég, hogy visszataszítson a
teljes sötétségbe. – Végigsiklik a tenyere a hátamon, majd
megállapodik az arcom két oldalán. Kihúz a rejtekhelyemről, és
a szememet keresi. Érzem a kishitűségét, és gyűlölöm. –
Könyörgök, ne mondj le rólunk.
Miller könyörgése fényt gyújt bennem, felébred a lelkemben a
részvét. Miller Hart nem gyenge ember. Nem tévesztem össze a
vallomását a gyengeséggel. Mert nem az. Egyszerűen csak ennek
az összezavarodott férfinak én vagyok a gyenge pontja.
Ugyanakkor én vagyok az ereje is, mert nélkülem Miller nem
foglalkozott volna a gondolattal, hogy szakít lealacsonyító
életmódjával. Én adtam rá okot és erőt, hogy megtegye. Nem
tehetem még nehezebbé, mint amilyen már amúgy is. Az én
történetem pontosan ugyanilyen – volt. De elmúlt. Miller
története akadályozza, hogy továbblépjünk. Ellenszerre van
szükségünk.
– Gyerünk – biztatom magam a mélyen bennem gyökerező
félelmeimmel dacolva. Céltudatosan, határozottan lépkedek,
ezúttal én vezetem Millert, amíg az utamat nem állja a
gigantikus dupla ajtó. Meglepődöm, amikor fejből beüti a
nyitókódot. Nem tudom, mi az ördögöt kezdjek ezzel. – Te
ismered a kódot?
Kényelmetlenül feszeng.
– Igen – válaszol látszólag közönyösen, mélységesen
megmásíthatatlanul.
– Hogyhogy? – hördülök föl. Nem fogadom el a szokásos
jeleket, amelyekkel arra utal, hogy ezt a témát már
kimerítettük. Mert nem igaz. William és Miller megveti egymást.
Millernek nincs rá oka, hogy tudja a kódot, amely belépést
nyújt William létesítményébe.
Nem próbál meggyőzni az ellenkezőjéről, a zakója ujját
babrálja, és igazgatja.
– Egyszer-kétszer beugrottam hozzá.
– Beugrottál? – kacagok fel. – Minek? Elszívtatok egy szivart, és
nevetgéltetek egy whisky mellett?
– Ne légy szemtelen, Olivia.
Megrázom a fejem, nem kell megkérdeznem, mi lehetett a téma
a látogatásain. Lefogadom, hogy meglehetősen színes
beszélgetések voltak. De az átkozott kíváncsiságom nem hagyja,
hogy befogjam a számat.
– Minek? – figyelem, ahogy lustán pislant, és igyekszik
megőrizni a türelmét. Az álla is megfeszül.
– Talán nem kedveljük egymást, de ha rólad van szó, akkor
egész jól kijövünk egymással. – Várakozón félrebillenti a fejét.
– És most menjünk.
Elítélőn legörbül az alsó ajkam, de azért követem, közben
tetőtől talpig libabőrös vagyok.
A Society hatalmas bejárati csarnoka elegánsan csillog-villog.
Az eredeti fapadlót nyilván még mindig hetente fényezik, és a
fényűző mélyvörös és arany helyett most krémszínű és arany a
berendezés. Fönséges. Árad belőle a gazdagság. Előkelő. Pazar.
De most színlelésnek tűnik az egész gyönyörű berendezés –
álcának, amely elbolondítja az embereket, hogy ne vegyék
észre, mit képvisel valójában ez az épület, és mi folyik itt. És
hogy kik látogatják ezt a puccos intézményt.
Mielőtt hozzászokna a szemem a környezethez, vonakodva
tovább megyek, hiszen tudom, merre találom William irodáját,
de Miller elkapja a karomat, és maga felé fordít.
– A bárban van – mondja csöndesen.
Újra kiráz a hideg. Indokolatlanul és értelmetlenül, de nem
tehetek róla. Gyűlölöm, hogy talán Millernél is jobban ismerem
ezt a helyet.
– Melyikben? – vágok vissza kicsit élesebben, mint szeretném.
– A központi bárban, a zenés bárban, vagy a vegyülő bárban? –
Miller elengedi a karomat, és zsebre dugja a kezét, közben
közelről néz, nyilvánvalóan azon tűnődik, vajon hamarosan
alábbhagy-e a vagányságom. Nem tudom megerősíteni. Minél
beljebb merészkedünk, annál erősebben kell visszafognom
magam. Hirtelen elfelejtem Miller odakint elhangzott szavait.
Nem emlékszem rájuk. Pedig emlékeznem kell rájuk.
– A központi bárban – válaszolja hűvösen, és bal felé int a
karjával. – Csak utánad. – Miller megtorlás nélkül fogadja
minden pimaszságomat. Nem gúnyolódik. Nyugodt, hűvös, és
tudatában van az édes kislányában dúló ingerültségnek. Akkora
levegőt veszek, amekkorát még sohasem, s a jó ég tudja
honnan, előrángatok némi józan észt, és arra megyek, amerre
Miller vezet.
A bár zsúfolt, mégis csöndes. Épp ahogy emlékszem rá, szinte
békés. Az elszórtan álló elegáns bársony karosszékekben ülő
vendégek közül a legtöbben kényelmesen hátradőlnek,
mindenki egy pohár sötét folyadékot tart a kezében. A
félhomályos megvilágításban halk beszédfoszlányok
hallatszanak. Kulturált. Illedelmes. Szemben áll mindennel,
amit William földalatti világa képvisel. Idegesen lépek át a
dupla ajtó küszöbén. Érzem magam mögött Miller jelenlétét, a
megszokott módon reagálok a közelségére. Zümmög a testem,
de az elegáns környezet olyan idegessé tesz, hogy képtelen
vagyok élvezni a belső szikrák megszokott, édes érzését.
Néhány fej felénk fordul. Felismerik Millert. Meglepett
arckifejezés váltja fel a kezdeti kíváncsiságukat. Vagy talán
engem ismertek meg? Gyorsan megzabolázom gyötrő
gondolataimat, és tovább nyomulok előre, hamarosan a bárnál
találom magam. Nem gondolkozhatok így. Nem szabad
ilyesmikre gondolnom. Ha nem állítom le magam, bármelyik
pillanatban kirohanhatok a kijáraton. Millernek viszont
szüksége van rám.
– Mit adhatok?
A kifogástalanul öltözött bármixerre fordítom a figyelmem, és
máris kibököm a rendelést.
– Bort. Mindegy, milyet. – Leülök az egyik bőr bárszékre, és
minden idegszálammal próbálok megnyugodni. Az alkohol.
Majd az alkohol segít. A bármixer bólint, és miközben az
italomat készíti, kérdőn néz Millerre.
– Skót whisky. Tisztán – motyogja Miller. – A legjobbat, amije
csak van. És dupla legyen.
– Ötvenéves Chivas Regal Royal Salute. A létező legjobb, uram.
– A bár mögötti üvegpolcon álló palackra mutat, Miller
jóváhagyón felmordul, de nem ül mellém, inkább állva marad, a
bárt figyeli, és biccent néhány tolakodón bámuló vendég felé. A
legjobb, amijük van. A Societyben senki nem fizet az italokért.
Az árát a szemérmetlenül magas tagsági díjak fedezik. Miller
pedig kétségtelenül tisztában van ezzel. Szívügyének tekinti,
hogy ezt megtegye. Nem felejtette el, hogy William összedúlta
a tökéletesen rendezett italszekrényét, és kiszolgálta magát
belőle. Ez egy hülye kis bosszú. Most jobban érzi magát?
A bármixer letesz elém egy pohár fehérbort, én pedig azonnal
egészséges kortyokkal iszom, miközben a bár mögül óriási alak
bukkan fel a semmiből. A kezemben félúton megáll a pohár a
levegőben, feldolgozom a hegyomlásnyi férfi vészjósló
jelenlétét. A tiszta üveghez hasonlóan sápadt kék szeme élesen
hasít a nyugodt légkörbe, vállig érő fekete haja szoros lófarokba
fogva. Mindenki tisztában van a jelenlétével, még Miller is,
akinek mintha felállna a tarkóján a szőr, és megböki a hátamat.
Emlékszem rá – soha nem tudnám elfelejteni –, a nyelvem
hegyén van a neve. Ő William első embere. Nagyon elegáns, de
jól szabott öltönye nem rejti el a pórusaiból áradó ördögi
energiákat.
Hátrább ülök a széken, idegesen kortyolok a boromba, próbálok
eltekinteni a jelenlététől. Lehetetlen. Érzem, ahogy
diszkógömbszerű szeme a húsomba vág.
– Olivia – dörren rám, mire igyekszem egy nagy lélegzetvétellel
megnyugtatni magam, Miller pedig a határán van annak, hogy
elveszítse az önuralmát. Teljesen a hátamhoz nyomja magát,
gyakorlatilag érzem a vibrálását.
Képtelen vagyok megszólalni. Csak nyelek egy nagyot, gyorsan
újabb adag bort küldök le a torkomon.
– Carl – ejti ki halkan Miller, eszembe juttatva a nevét. Carl
Keating. Az egyik legijesztőbb ember, akivel valaha
találkoztam. Semmit sem változott – nem öregedett… és
semmit sem vesztett rémítő aurájából.
– Nem számítottunk rád – jegyzi meg Carl, elveszi az üres
poharat a bármixertől, és a fejével intve, szavak nélkül adja
tudtára, hogy távozzon.
– Meglepetéslátogatás – vág vissza Miller arrogánsan.
Carl a márványpultra teszi a poharat, majd megfordul, és levesz
a polcról egy kusza arany mintázattal díszített fekete palackot.
– Ez az igazán jó cucc. – Felvonja fekete szemöldökét, és leveszi
az arany kupakot a tetejéről. Kényelmetlenül fészkelődöm a
széken, megkockáztatok a vállam felett egy pillantást Millerre,
és a látványtól halálra rémülök. Sztoikus arckifejezése, Carlra
szegeződő indulatos, kék tekintete egyáltalán nem csökkenti a
rossz érzéseimet.
– Csakis a legjobbat – válaszol tisztán és érthetően Miller, és
meg sem rezdül a tekintete.
Lassan pislogva csöndben benntartom a levegőt, reszkető
kézzel emelem a poharat újra a számhoz. Az utóbbi időben
részese voltam pár fájdalmas helyzetnek, de ez viszi a pálmát.
– Csak a legjobb felel meg az alfahímnek, ugye? – mosolyog
Carl alattomosan, és tölt néhány ujjnyi italt.
Félrenyelem a bort, köhögni kezdek, és lecsapom a poharat,
mielőtt leejteném. Veszélyes játékot űz, és ezt ő is tudja. Miller
mellkasa zihál, bizsereg, lángol a hátamon, bármelyik
pillanatban robbanhat.
Carl felé nyújtja a poharat, és inkább a levegőben tartja,
mintsem hogy Miller elé tegye pultra, aztán kissé
megmozgatja… gúnyolódva. Hunyorgok, érzem, ahogy Miller
keze előrelendül, és hevesen kikapja a poharat Carl kezéből,
amire a gonosz bestia ördögien elvigyorodik. Beteges izgalmat
érez, amiért piszkálhatja Millert, és az egész kezd bekúszni a
bőröm alá. Miller egyetlen kortyra felhajtja az italt, lecsapja a
poharat, lassan megnyalja az ajkát, és kissé elhúzza a szája
szélét. Közben végig Carlra szegezi a tekintetét. Beleszédülök a
két ember között rezgő gyűlölködésbe.
– Mr. Anderson az irodájában fogad benneteket. Hamarosan
csatlakozik hozzátok.
Még el sem jutottak Carl szavai az agyamig, Miller máris
megragadja a tarkómat, és kivezet a bárból. Meg sem ihattam a
bort, amire pedig annyira szükségem volt. Millerből csak úgy
árad a düh. Már a helyszíntől is elég ideges vagyok. Ez a sok
negatív érzelem nem segít. A fülemben visszhangzanak Miller
drága cipőjének koppanásai a fényezett parkettán, és amint
elnyel minket a folyosó, a falak körém záródnak.
Aztán meglátom az ajtót, amely felé tántorogtam, amikor
legutoljára láttam. A bonyolult kilincs mintha az utat mutatva
nőni kezdene a szemem előtt, a falilámpák mintha egyre
jobban halványulnának, ahogy haladunk. Az elegáns klubban
zümmögő fények békés, tompa sercegéssé halványulnak
mögöttem, az agyamat lefoglalják a fájdalmas emlékek.
A kilincsre tapad a tekintetem, látom, hogy Miller lassan
kinyújtja a kezét, megfogja, lenyomja, és kinyitja az ajtót.
Határozott mozdulattal tol be a szobába. Soha nem gondoltam
volna, hogy még egyszer látom ezt az irodát, de mielőtt lenne
időm felfogni, hallom az ajtó csukódását, Miller megfordít és
megragad. Zihálok, nem készültem fel rá, így döbbenten
hátrahőkölök. A csókja mohó és sürgető, de nem tiltakozom,
hálás vagyok, amiért megkímél a környezetem látványától.
A szánk újra meg újra összeütközik, miközben faljuk egymást.
Aztán a nyakamat, az arcomat, a vállamat csókolja, majd
visszatér a számhoz.
– Itt akarlak – morogja, előrelép, én pedig addig hátrálok, míg
megérzem a fa íróasztal peremét. – Itt rögtön meg akarlak
baszni, azt akarom, hogy sikoltozz az eksztázistól, és befogadd
a lüktető farkamat. – Felemel, és a mögöttünk álló asztalra tesz
le, egészen a derekamig feltűri a ruhámat, közben továbbra is a
szájamat ostromolja. Tudom, mit művel. És egy cseppet sem
érdekel. Ez az az üzemanyagforrás, amire most szükségem van.
– Csináld – lihegem, és beletúrok a hajába. Miller a számba
mordulva kicsatolja az övét, szétnyitja a nadrágját, majd újra
rám siklik a keze, és félrerántja a bugyimat. Abbahagyjuk a
csókolózást, lenézek az ágyékára. A farka mohón felágaskodik,
értem könyörög.
– Gyere előrébb – utasít Miller rekedten, a szabad kezét a
fenekemre csúsztatja, és türelmetlenül megránt, közben saját
magát bámulva lassan simogatja merev férfiasságát. – Gyere
ide, édes kislány.
Egy kicsit fészkelődöm, magam mögé támasztom a tenyeremet
az asztalon, és egy pillanatra sem veszem le a szemem
tökéletes arcáról – nehogy eszembe jusson, hol is vagyunk.
Férfiassága nedves vége a hüvelyemhez siklik, sziszegve
megfeszítem az izmaimat. Teljesen kikészít az erőfeszítés, hogy
nyitva tartsam a szemem. Kemény farkával újra meg újra gyötrő
köröket ír le az érzékeny területen, korábbi sietsége ellenére a
szokott ingerlő módszerét alkalmazza.
– Miller! – Ökölbe szorul a kezem, összeszorítom a fogamat.
– Magadban akarsz érezni, Olivia? – Ágyékát figyelő tekintete
lángoló arcomra siklik, közben tovább ingerel. – Akarod?
– Igen. – A dereka köré fonom a combomat, és megemelem a
csípőmet, hogy magamba rántsam. – Igen! – Az azonnali, mély
behatolástól elakad a lélegzetem.
– Ó, basszus! Livy! – Lassan visszahúzódik, nézi a hüvelyemből
előbukkanó farkát, az állán lüktet egy izom. Felnéz rám,
mozdulatlanná merevedik, kék szeme láthatóan elsötétül,
megmarkolja a combomat… felkészül. Én várok, nézem
céltudatos, egyre közeledő tekintetét, öltönyös testével fölém
hajol, és az orrunk már majdnem összeér. Továbbra is ugrásra
kész marad, csak a farka legvégét mártja bele. Nem mozdulok.
Mozdulatlanul és türelmesen várakozom vizslató tekintete
alatt, az arcába lihegek, elkeseredetten vágyom rá, hogy
mozoghassak, de ugyanolyan kétségbeesetten vágyom arra is,
hogy Miller irányítson, és tudom, hogy pontosan ezt akarja.
Most.
Itt.
Engem.
Összekapcsolódik a tekintetünk. Semmi sem vonhatja el a
figyelmemet. Amikor lassan áthidalja a köztünk lévő leheletnyi
távolságot, és gyengéden megcsókol, még mindig kék szemébe
nézek. Tágra nyílt szemmel, ahogyan ő is. Rövid, de gyengéd a
csókja. Kényeztető.
– Szeretlek – suttogja, és eltávolodik, de továbbra is engem
néz.
Elmosolyodom, az egyik karomra támaszkodom, a másik
kezemet felé nyújtom. Az ujjhegyemmel simítom végig
borostás arcát, miközben ő továbbra is áthatóan néz.
– Tedd vissza az asztalra a kezedet – halk, de határozott
hangon utasít, és én habozás nélkül megteszem. Nagyon jól
tudom, mi a szándéka. Látom ellágyult tekintetéből a
kétségbeesett éhséget.
Nagy levegőt vesz, a zakó alatt felemelkedik a mellkasa.
Én is levegőt veszek, és benntartom, némán felkészülök a
befogadására.
Lebiggyeszti gyönyörű, buja ajkát, csodálkozva megcsóválja a
fejét.
– Annyira szeretlek.
Azután torokhangú kiáltással döf belém.
Felsikoltok, az utolsó csepp levegő is kiáramlik égő tüdőmből.
– Miller!
Megmerevedik bennem, teljesen betölt. Testének egyetlen
erőteljes lökésétől mindketten levegő után kapkodunk. De még
sok követi majd az elsőt, így pótlom a tüdőmből kiáradó
levegőt, és a pár pillanat alatt felkészülök az újabb támadásra,
miközben rázkódik és megrándul bennem.
Gyorsabban történik, mint várom. Néhány pillanat fájdalmas
gyötrelmet jelent, amíg lassan kihúzza belőlem a lüktető farkát,
mielőtt újra elszabadul. Kíméletlen. A testünk újra meg újra
összecsattan, a legcsodásabb hangot keltve és érzéseket
ébresztve – kiáltásaink, amelyeket átjár az észvesztő gyönyör,
elárasztják a hatalmas irodát, egyesülésünk érzése a gyönyörön
is túlra repít. Az agyam kihagy, továbbra is csak arra figyelek,
hogy befogadjam Miller brutalitását. Biztos vagyok benne, hogy
a végére tele leszek zúzódásokkal, de az sem érdekel.
Keményebben akarom. Gyorsabban. Folytatásért sóvárgok. Még
több Millerre vágyom. Megragadom a zakóját, és abba
kapaszkodom. Az ajkára szorítom a számat, és a nyelvével
csatázom. Tudnia kell, hogy jól vagyok. Egyszerre akar kefélni
és becézni. Mindent akar, amitől mi egyek vagyunk. Érinteni.
Ízlelni. Szeretni.
– Keményebben! – kiáltom a szájába, csak hogy tudja, nincs
ellenemre. Imádom ezt. Mindenestül – Miller erejét, a
könyörtelenségét, a követelőzését, a helyszínt…
– Ó, édes Jézus, Livy. – A nyakamra siklik az ajka.
Megharapdálja, aztán szívja, én hátraszegem a fejem, és
átölelem a vállát, és ő nem bizonytalankodik egy… kicsit… sem.
Megnöveli előretörő csípője sebességét. Vagy megduplázza.
Talán megtriplázza. – Basszus!
Ó, istenem! – kiáltom, és érzem az altestemben áramló vér
zubogását. – Ó, istenem, ó, istenem, ó, istenem! Miller! –
Eltompul a hallásom, eltorzul a gondolkodásom, végül
megadom magam, és behunyom a szemem. Most már csak
érzéseim vannak. Rengeteg érzés. – Mindjárt elmegyek!
– Ó, igen! Menj el, édes kislány! – Miller arca felbukkan a
nyakamból, szája a számra tapad, és amikor nem nyitom szét
az ajkamat, türelmetlenül átdugja a nyelvét. Túlságosan az
elhatalmasodó orgazmusra figyelek. Ezer szilánkra esik szét a
világ.
Amikor arra a pontra érek, ahonnan már nincs visszaút, rám tör
a pánik, úgy tűnik, nem vagyok képes elengedni magam.
Mindenhol feszülnek az izmaim. Teljesen merev vagyok a karja
közt, csak azért mozgok, mert ő uralja a testemet. Újra meg újra
hozzám csapódik, magához ránt, a szánk szenvedélyesen
csatázik. De nem történik meg. Nem jutok át a határon, és kitör
belőlem az elkeseredés.
– Baszottul keményebben! – rikoltom elkeseredetten. – Tedd
meg! – Felnyújtom a kezem, és merészen megrántom a haját,
mire felkiált, és teljes gőzzel dönget.
De egyszer csak megáll. A szenvedélyem megsokszorozódik,
amikor kárörvendőn rám vigyorog. Figyeli egyenetlen
zihálásomat, érzi, ahogy a farka köré szorulnak az izmaim. Ő is
készen áll a kirobbanásra. Látom a tekintetéből sugárzó
önelégültség mögött, de nem vagyok biztos benne, hogy azért
olyan elégedett, mert elveszi az eszemet, vagy mert William
íróasztalán tesz a magáévá.
A szemöldökén fénylő izzadság egy pillanatra eltereli a
figyelmemet… aztán megszólal, és újra a szemébe nézek.
– Mondd, hogy a tiéd vagyok – kéri halkan.
Dübörgő szívverésem még jobban felerősödik.
– Az enyém vagy – mondom teljes meggyőződéssel.
– Fejtsd ki.
Ott lebegek az orgazmus határán, magához szorít, az
alfelemnek ütődő ágyéka az egyetlen, ami ott tart.
– Te. Hozzám. Tartozol. – Minden szót külön a szájába rágok,
imádom az önteltséget felváltó öröm villanását. – Hozzám –
erősítem meg. – Senki más nem ízlelhet, nem érezhet – a két
kezembe fogom az arcát, az ajkára nyomom a számat, picit
beleharapok, aztán lenyalom a jelet –, és nem szerethet.
Az én részidős úriemberemből hosszú nyögés szabadul fel.
Boldog nyögés.
– Így igaz – motyogja. – Feküdj hanyatt, édes kislány.
Készségesen teljesítem a kérését, elengedem az arcát, a
hátamra fekszem, és felnézek rá. Az arcán ragyogó, szédítő
mosoly jelenik meg, mélyen és lassan köröz az ágyékával, és
ezzel azonnal átrepít a határon.
– Óóó! – sóhajtom, behunyom a szemem, beletúrok a hajamba,
és ide-oda forgatom a fejem.
– Egyetértek – nyögi Miller, megremeg fölöttem, gyorsan
kihúzódik belőlem, és a hasamra teszi hosszú férfiasságát. Csak
ekkor jövök rá, hogy nem viselt óvszert.
Telespricceli a hasamat, a farka lüktetve ürül ki, mindketten
némán nézzük.
Nem kell kimondanom, amit mind a ketten tudunk. Vágytól
epekedő agyában nem maradt hely a védekezés gondolatára,
amikor belökött William irodájába. Csak arra gondolt, hogy
ebben az irodában bosszúból megjelölje azt, ami az övé.
Perverz? Igen. Érdekel? Nem.
Lassan rám ereszkedik, és az íróasztalhoz szegez, megkeresi a
nyakamon a kedvenc helyét, és gyengéden hozzádörgöli az
orrát.
– Sajnálom.
Az ajkamat csiklandozó enyhe mosoly valószínűleg ugyanolyan
perverz, mint Miller esztelen akciója.
– Ez…
Az ajtócsapódás visszhangot ver a szobában, félbeszakítja a
mondandómat. Miller lassan felemeli a fejét a nyakamról, és
lebámul rám. A szép száján lassan szétterülő, számító
mosolytól beharapom az ajkamat, nehogy én is elmosolyodjam.
Ó, istenem, most segíts!
– Te seggfej! – William zengő hangjából árad a gyűlölet. – Te
kibaszott, gátlástalan seggfej!
Tágra nyílik a szemem, a helyzet szörnyűsége áthatol
elégedettségem vastag falán. Bár Miller sunyi mosolya továbbra
is a helyén marad. Leereszkedik, és szemérmesen megcsókol.
– Örömömre szolgált, édes kislány. – Leszáll rólam, továbbra is
a hátát mutatja Williamnek, hogy engem eltakarjon, miközben
begombolja a nadrágját. Lemosolyog rám, és tudom, így adja
tudtomra, hogy ne aggódjam. A helyére húzza a bugyimat,
megigazgatja a ruhámat, amit jól tesz, mert engem megbénít az
aggodalom, és képtelen vagyok rendesen megigazgatni magam.
Aztán lehúz az asztalról, mellém áll, és ezzel felfedi előttem a
William erőteljes testéből áradó erős dühöt.
Ó, a francba, igazán gyilkos haragnak tűnik!
William ajka legörbül az undortól. Az egész testében remeg. És
most már én is. Miller viszont nem. Nem vesz tudomást a
haragról, nyugodt mozdulattal előhúz egy széket, megfordít, és
lenyom a székre.
– Hölgyem – udvariaskodik, és köhögni kezdek folyamatos
pimaszságától. Halálvágya lehet. Egészen biztosan.
Üres tekintettel bámulok magam elé, idegesen forgatni kezdem
az ujjamon a gyémántot, és a szemem sarkából látom, amint
túlzó mozdulatokkal lesimítja az öltönyét, mielőtt fog egy
széket, és mellém ül. Ingerült pillantást vetek rá. De ő csak
mosolyog. És kacsint! Tényleg kacsint, és én a szám elé kapom a
kezemet. Keményen próbálom visszatartani a kuncogást, és
köhögésnek álcázni kibuggyanó nevetésemet. De csak az
energiámat pocsékolom. Semmi mulatságos sincs ebben a
helyzetben. Nem volt akkor sem, mielőtt Miller
megszentségtelenítette William íróasztalát, és határozottan
most sincs. Mindketten nagy-nagy gondban vagyunk. Kétszer
akkorában, mint az érkezésünk előtt.
Továbbra is merev és néma maradok, amikor közeledő léptek
zaját hallom, míg Miller kényelmesen elhelyezkedik, lazán
hátradől, a bokáját a térdére teszi, és a keze végigcsúszik a szék
karfáján. William megkerüli az asztalt, aggódó tekintetemmel
kísérem az útját. A hangulat egyszerűen… rettenetes.
Lassan leül, közben haragos szürke tekintetét folyamatosan az
unott Millerre szegezi, végül megszólal. De William szavai
meghökkentenek.
– Más a frizurád. – Felém fordul. az új frizurámat nézi, ami
most, a szex után valószínűleg kócos szénaboglya. Nyirkos az
arcom, a testem még mindig zsibong.
– Levágattam – válaszolom. Most, hogy lenézőn rám néz,
érzem, hogy felizzik a vagányságom.
– Fodrásszal?
Esetlenül feszengeni kezdek. Ez nem jó. Az emberek általában
fodrásszal vágatják le a hajukat – ez nem téma –, tehát nem
illik ide a kérdése.
– Igen. – És nem is hazudok. Tényleg fodrász vágta le a
hajamat… másnap, hogy én estem neki ingerülten.
William engem figyel, miközben én továbbra is kerülöm a
tekintetét. Hamarosan megszabadulok jeges pillantásától és a
szavaitól, mert Miller felé fordul.
– Mi a fenét gondoltál? – Ezúttal szenvedélyes a hangja,
megkockáztatom, hogy rápillantsak, azon tűnődöm, vajon arra
gondol, amit épp látott, vagy amit kétségtelenül tud a tegnap
estéről az Ice-ban.
Miller megköszörüli a torkát, és lezser mozdulattal leporolja a
vállát. Szándékosan közönyös. Felpiszkálja Williamet, és bár én
is sokszor teszek ilyesmit, nem vagyok benne biztos, hogy
megfelelő az időzítés. Én féken tartom a vagányságomat…
épphogy. Millernek is vissza kéne fognia a tiszteletlenségét.
– Ő az enyém – jelenti ki, és felnéz Williamre. – Azt csinálok
vele, amit csak szeretnék.
Fészkelődöm a széken, megdöbbent ez a leplezetlen önzés egy
ilyen kényes helyzetben. Hiszen ő állítja, hogy szükségünk van
William segítségére, akkor mi a csudáért ekkora gyökér?
Egyszerűen így érzi jól magát? Persze! Tudom, hogy furán
viszonyul a szavakhoz. Már el is fogadtam, de ennek a
kijelentésnek egyértelműen az a célja, hogy kihozza Williamet
a sodrából, és amikor a bátorságomat összeszedve vetek egy
pillantást az anyám volt stricijére, és látom, hogy a szó szoros
majd felrobban a dühtől, akkor nagyon gyorsan megértem,
hogy sikerült neki.
William felpattan a székről, az íróasztalra csapja a tenyerét,
előrehajol, az arca eltorzul a haragtól.
– Egy hajszálnyira vagy attól, hogy teljesen tönkretegyenek,
Hart! És én közbeléptem, hogy ne történhessen meg!
Hirtelen hátradőlök a széken, hogy olyan távol legyek
Williamtől, amennyire csak lehet – hiábavaló próbálkozás, nem
térhetek ki a felhevült testéből áradó erőszakos atmoszféra elől.
A helyzet pillanatról pillanatra egyre elviselhetetlenebbé kezd
válni. Miller lassan felemelkedik a helyéről, és ugyanolyan
testhelyzetet vesz fel, mint William. De nyugodt, sima
mozdulatai nem tévesztenek meg. Lüktető állkapocsizma és vad
tekintete egészen másról árulkodik. Dermedten, tétlenül
figyelem, hogy a két hatalmas férfi szemben áll egymással.
– Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy el tudom, és el is fogom
törni az élősdi testük minden egyes csontját. – Gyakorlatilag
William arcába suttogja a szavakat, a vállizmai felváltva
megfeszülnek és ellazulnak. – Vésd az eszedbe, nem gondolom
meg kétszer, röhögve megteszem.
– Basszus! – káromkodja el magát William, megragadja Miller
ingnyakát, szorosan megmarkolja, és maga felé húzza.
Rémülten felugrom, de nem kiáltok rájuk, hogy hagyják abba.
Nem jönnek ki a szavak a számon.
– Ne… foglalkozz… velem. – Miller lassan, tömören beszél, a
hangjából vadság árad. – Most.
Mindkét férfi egy örökkévalóságig mozdulatlan marad, aztán
William elkáromkodja magát, hátralöki Millert, majd leül,
hátradönti a fejét és a plafont bámulja.
– Ezúttal igazán elcseszted, Hart. Ülj le, Olivia.
Gyorsan leteszem a székre a hátsómat, nem akarok további
gondokat okozni, Millerre nézek, figyelem, ahogy megigazgatja
magán az inget, és a nyakkendője csomójával babrál, mielőtt
helyet foglal. Ostoba megkönnyebbülést érzek, amikor
megfogja és erősen megszorítja a kezemet, így jelezve, hogy
minden rendben. Uralkodik magán.
– Feltételezem, a tegnap estére gondolsz.
Gúnyos kacaj buggyan elő William szájából, a tekintete köztem
és Miller között cikázik.
– Úgy érted, szemben azzal, hogy az irodámban jelölöd ki a
területedet, amiről azt képzeled, hogy a tiéd?
– Amiről tudom.
Ó, te jó ég!
– Oké, fejezzétek be! – kiáltom, és elkeseredetten fordulok
Miller felé. – Csak fogd be!– Mindkét férfi hátrahőköl a széken,
zavarba ejtően csinos arcukra kiül az egyértelmű meglepetés. –
Elég ebből a macsó baromságból! – Kiáltom, elhúzom a kezem
Millertől, de gyorsan utánakap, a szájához emeli, a kézfejemre
nyomja az ajkát, és csókolgatni kezdi.
– Sajnálom – mondja őszintén.
Megrázom a fejem, nagy levegőt veszek, Williamre fordítom a
figyelmem, aki elgondolkodva tanulmányozza Millert.
– Azt hittem, elfogadtad, hogy nem állsz közénk – jegyzem
meg, és érzem, hogy Miller felhagy a kezem folyamatos
csókolgatásával. Miután William segített nekünk elhagyni
Londont, biztos voltam benne, hogy nem avatkozik többé a
kapcsolatunkba.
William felsóhajt, érzem, hogy Miller leengedi a kezemet az
ölébe.
– Ebben a kérdésben folyamatos harcot vívok önmagammal,
Olivia. Felismerem a szerelmet, amikor a szemem előtt zajlik.
De felismerem a készülődő katasztrófát is, amikor a szemem
előtt zajlik. Rohadtul gőzöm sincs, mi lenne a legjobb. –
Megköszörüli a torkát, és bocsánatkérőn néz rám. – Elnézést a
szókimondásért.
Gúnyosan kifújom a levegőt. Hogy nézzem el a szókimondását?
– Mi a következő lépés? – érdeklődik William, és a
zavarodottságommal mit sem törődve Millerre néz.
Essünk túl rajta. Én is Millerre nézek, mire kényelmetlenül
fészkelődni kezd a széken.
– Még mindig ki akarok ugrani – válaszolja, és láthatóan
zavarban van a két fürkésző szempártól, a kijelentését mégis
áthatja az eltökéltség. Márpedig az eltökéltség jó dolog. Bár
magamban megállapítom, hogy nem elég.
– Igen, arra rájöttünk. De még egyszer megkérdezem, azt
hiszed, csak úgy hagynak elsétálni? – Költői kérdés. Nem vár
választ. És nem is kap. Így aztán William folytatja. – Miért
vitted őt oda, Hart? Amikor tudod, mennyire a szakadék szélén
táncolunk amúgy is, miért?
Megdermedek. A testem valamennyi bűntudatos izma
megmerevedik erre a kérdésre. Nem hagyhatom, hogy ő vigye el
a balhét.
– Nem vitt oda – suttogom szégyenkezve, érzem, hogy Miller
megszorítja a kezemet. – Miller az Ice-ban volt. Valaki felhívott
telefonon. Ismeretlen számról.
William összevonja a szemöldökét.
– Folytasd.
Nagyot nyelve bátorságot gyűjtök, a szemem sarkából Millerre
lesek, és észreveszem, milyen gyengéden, szeretetteljesen néz
rám.
– Egy párbeszédet hallottam a telefonban, ami nagyon nem
tetszett. – Várom a nyilvánvaló kérdést, de amikor William
megszólal, eláll a lélegzetem.
– Sophia. – Behunyja a szemét, és óvatosan levegőt vesz. –
Kibaszott Sophia Reinhoff! – Kinyitja a szemét, és élvezettel
csap le Millerre. – Ennyit arról, hogy alábecsülöd az Oliviával
való viszonyod következményeit.
– Miller nem csinált semmit – érvelek előrehajolva. Én idéztem
elő ezt a helyzetet. Én mentem a klubba. Én hoztam ki Millert a
sodrából.
– Hogyan?
Becsukom a számat, és hátrább csúszom a széken.
– Én… – Ég az arcom William várakozó pillantásától. – Én…
– Felismerték – lép közbe Miller, és tudom, hogy Williamet
vádolja.
– Miller…
– Nem, Olivia – szakít félbe kissé előrehajolva. – Az egyik
ügyfeled ismerte fel.
William arcán szétárad a megbánás, és ettől bűntudatom
támad.
– Végignéztem, ahogy valami undorító féreg megpróbálta
rátenni a mocskos kezét, és felajánlotta, hogy majd ő
gondoskodik róla. – Remegni kezd, ami figyelmeztet növekvő
haragjára. – Mondd meg nekem, Mr. Anderson, te mit tettél
volna?
– Megöltem volna.
Visszahőkölök William rövid, fenyegető válaszától, biztosan
tudom, hogy komolyan gondolja.
– Nos, én megkíméltem – dől hátra Miller lazán a széken. –
Épphogy. Ettől most jobb ember vagyok, mint te?
– Azt hiszem, lehetséges – válaszol William habozás nélkül,
teljesen őszintén. Valamiért nem vagyok meglepve.
– Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Most pedig lépjünk tovább. –
Miller mocorog a széken. – Kiszállok, magammal viszem
Cassie-t, és azt is pontosan elmondom, hogyan.
William óvatosan vizsgálgatja egy darabig, aztán mindketten
felém fordulnak.
– Azt akarjátok, hogy kimenjek?
– Várj meg a bárban – kéri hűvösen Miller, és olyan képet vág,
amelyet már elég jól ismerek. Ez az „egy tapodtat sem engedek”
arca.
– Tehát csak azért hoztál ide, hogy az asztalán kefélj velem?
– Olivia! – szid meg William, mire pár pillanatra Millerről őrá
siklik megvető pillantásom. William a szemembe néz, és ha
nem lennék ebben a pillanatban annyira megalázott, akkor
ráförmednék. De elfogadom, hogy senki nem segít rajtam.
Valójában minden, ami ehhez a pillanathoz vezetett, azt
igazolja, hogy csak akadályozom őket, de rém dühös vagyok…
mindenért. Azért, hogy tehetetlennek érzem magam, és amiért
nehéz helyzetbe hoztak.
Némán felállok, szó nélkül hátat fordítok nekik, és kimenekülök
a feszült helyzetből. Csöndesen becsukom magam mögött az
ajtót. Fásultan sétálok végig a folyosón, a női mosdóba tartok,
nem veszek róla tudomást, hogy pontosan tudom, merre van.
Figyelmen kívül hagyom az érdeklődő pillantásokat, amelyeket
a férfiak, a nők és a személyzet tagjai vetnek rám útközben.
Nehéz, de azért sikerül, tudom, mennyire letaglózna, ha
látnám őket, és ez elég erőt ad ahhoz, hogy ne nézzek rájuk.
Miután elvégeztem a dolgomat, megmostam a kezemet, és
hosszú-hosszú ideig bámultam magamat kifejezéstelen
tekintettel a tükörben, visszamegyek a bárba, leülök egy
bárszékre, és gyorsan rendelek egy pohár bort – bármit, ami
elvonja a figyelmemet arról, ami William irodájában történik.
– Hölgyem – mosolyog rám a bármixer, és felém csúsztatja az
italt.
– Köszönöm. – Nagyot kortyolok, körbehordozom a bárban a
tekintetem, örülök, hogy Carl már nincs ott. A telefonomra
vetett gyors pillantás elárulja, hogy még csak dél van. Mintha ez
a délelőtt évekig tartott volna, de javítja a kedvemet a gondolat,
hogy pár óra múlva láthatom, és hazavihetem a nagyit.
Úgy érzem, ellazulok a bár békés légkörében, miközben tovább
kortyolgatom a bort… mígnem hirtelen rám tör az az érzés,
amit nem éreztem, amióta visszajöttünk New Yorkból. Fagyos
rémület. Bizsergető hideg, amely a vállamnál kezdődik, és
amitől feláll a szőr a tarkómon. Végigsimítok a nyakamon,
oldalra pillantok, de nem látok semmi szokatlant, csak néhány
férfi iszogat a poharából csöndben beszélgetve, és egy nő ül a
mellettem álló bárszéken. Lerázom magamról a kellemetlen
érzést, és tovább lazítok.
A bármixer mosolyogva közeledik, hogy kiszolgálja a nőt.
– Egy Hendrick’set, legyen szíves – rendel lágy, rekedtes,
nemiségtől csöpögő hangon, mint William legtöbb szeretője.
Mintha órákat vettek volna a szóbeli csábítás művészetének
elsajátításából, hogy még egy olyan egyszerű dolog is
erotikusan hangozzék a szájukból, mint az italrendelés.
Elmosolyodom magamban, és fogalmam sincs, miért. Talán
mert biztosan tudom, az én hangom soha nem ilyen.
Az ajkamhoz emelem a poharam, nézem, ahogy a bármixer
kitölti az italt, és odaadja a nőnek a poharat, aztán kissé
elfordulok, hogy lássam a bár bejáratát, várom, hogy
felbukkanjon Miller és William. Mennyi idő múlva bújnak elő?
Élnek még egyáltalán? Próbálom befejezni az aggódást, de
hirtelen visszatérnek a nem kívánt érzések, és ettől lassan,
automatikusan megfordulok.
A nő most a szemembe néz, a szemüvegét könnyedén fogja
kecses ujjai közt.
Ugyanolyanok, mint az én ujjaim.
A szívem hirtelen a torkomban dobog, millió emlék támad rám
a szemem elé úszó ködben. Tisztán látok. Túl tisztán.
– Én pici lányom – súgja a nő.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Ernyedt kezemből kihull a pohár, és a földön csattan, de én


továbbra is egyenesen rámeredek.
Zafír a zafírral szemben.
Bánat a sokkal szemben.
Anya a lányával szemben.
– Nem – zokogok fel, talpra szökkenek a bárszékről, és
tántorogva hátrálok. – Nem! – Megpördülök, hogy
elmeneküljek, szédülök, remegek és elakad a lélegzetem, de
hatalmas mellkasnak ütközöm. Érzem, hogy erős kezek ragadják
meg a karomat, felnézek, és azt látom, hogy Carl aggodalmas
pillantással méregeti feldúlt arcomat. Ez is csak azt bizonyítja,
hogy amit látok, az a valóság. Az ördögi fickó nyugtalanul néz
rám – ez a nézés egyáltalán nem illik hozzá.
A szememből ömlik a könny, miközben ő egyhelyben tart,
termetes testéből nyugtalan rezgés árad.
– A kurva életbe! – morogja. – Gracie, milyen kibaszott játékot
űzöl?
Anyám nevének említése életet lehel zsibbadt testembe.
– Engedj el!– sikoltom, és pánikba esve, elkeseredetten
ellenszegülök Carlnak. – Kérlek, engedj el!
– Olivia? – A hang beszivárog az agyamba, és rám törnek az
elveszett emlékek. – Olivia, kérlek.
Gyerekkoromból hallom a hangját. Hallom az eldúdolt
altatódalokat, érzem, ahogy puha ujjai megsimogatják az
arcomat. Látom magam előtt a hátát, amikor utoljára kisétált a
nagyi konyhájából. Összezavarodom. Mindenhol az ő arcát
látom.
– Kérlek – könyörgök könnyes szememet Carlra emelve, remeg
a hangom, majd kiugrik a szívem. – Kérlek.
Carl lebiggyeszti az ajkát, az ördögi fickó arcán minden
lehetséges érzelem átfut – bűntudat, bánat, sajnálat, düh.
– Basszus! – káromkodik, és hirtelen behúz a bárpult mögé. Az
öklével rácsap egy rejtett gombra az itallal teli polc mögött, és
hirtelen az egész épületet betölti a riasztók fülsiketítő sivítása,
és a vendégek felugrálnak. Azonnal hatalmas csinnadratta
támad, de az elviselhetetlen hang különös módon megnyugtat.
Mindenkinek felkeltette a figyelmét, de tudom, hogy csak
egyetlen emberét akarta.
– Olivia, kicsikém.
Lágyan megérinti a karomat, és érzem, hogy a testemet átjárja
az elektromosság. Ugrom egyet Carl kezében, és ezúttal sikerül
kiszabadulnom.
– Gracie, hagyd elmenni! – üvölti Carl, én villámgyorsan
kitörök a bárpult mögül, a lábam belezsibbad a sebességbe.
Csak a menekülésre tudok gondolni. Ki innen. Elfutni. A bár
ajtajához rohanok, majd gyorsan befordulok a sarkon,
észreveszem, hogy a nyomomban van, de ekkor William
felbukkan a semmiből, és elé áll.
– Gracie! – William hangjából fenyegetés árad, miközben
próbálja anyámat visszatartani. – Ostoba nőszemély!
– Ne hagyd elmenni! – Hallom a hangjában a gyötrődést, látom
gyönyörű arcán a rémületet, miközben befordulok a sarkon, és
eltűnök előle. Látom. De nem érzem. Az érzéseimet kitölti a
saját sértettségem, dühöm, zavarodottságom, és képtelen
vagyok mindezzel megbirkózni. Újra előrenézek, és az ajtó felé
vetem magam, ami kivezet ebből a kuplerájból, de hirtelen nem
haladok tovább. Hiába mozog a lábam, az ajtó nem kerül
közelebb, és eltelik némi idő, mire túljutok a gyötrő
kétségbeesésen.
– Olivia, itt vagyok. – Miller halkan megnyugtató szavakat
suttog a fülembe, de bármilyen halkan mondja, mégis
tökéletesen hallom a riasztó vijjogásán és az őrült nyüzsgésen
át. – Csss.
Nyöszörögve megfordulok, átölelem, és menekülőre fogom.
– Segíts! – zokogom a vállára. – Vigyél el innen, kérlek! – A
lábam felemelkedik a földről, érzem, hogy biztonságban vagyok
az ölében, a mellkasához bújva.
– Csss. – Megfogja a fejemet, a nyakához húzza az arcomat,
majd elindul. Céltudatos léptekkel halad. Csak attól, hogy
hozzá bújhatok, alábbhagy bennem a pánik. – Megyünk, Olivia.
Elviszlek innen.
Merev izmaim életre kelnek megnyugtató hangjától, erős karja
között, nincs is szükség szavakra, csak hálásan magamhoz
szorítom. Tompán észlelem, hogy a vijjogó szirénák hirtelen
elhallgatnak, és tisztán hallom a mögöttünk kopogó lépteket.
Két pár cipő hangját hallom. És egyik sem Milleré.
– Ne vidd el tőlem!
Nagyot nyelek, és még jobban odanyomom az arcomat Miller
nyakához, ő pedig tudomást sem véve anyám kéréséről csak
menetel tovább.
– Gracie! – William bömbölése lelassítja a lábdobogást, Miller
léptei is kissé tétovábban koppannak, de megrázom a fejem, és
újra teljes sebességre kapcsol. – Gracie, a fene egye meg! Hagyd
békén!
– Nem!
Hirtelen zökkenve megállunk, Miller felmordul, és megfordul,
hogy szembe kerüljön az anyámmal.
– Engedd el a karomat! – sziszegi, és ugyanaz a fenyegetés
perzsel a hangjában, amit már máskor is hallottam. Miller
számára nem jelent semmit, hogy ez a nő az anyám. – Nem
akarom kétszer mondani. – Mozdulatlanul áll, láthatóan arra
vár, hogy az anyám elengedje, és ne neki kelljen elrántania a
karját a szorításából.
– Nem hagyom, hogy elvidd! – Gracie eltökélt hangjától
megfagy a vér az ereimben. Képtelen vagyok ránézni. Nem
akarok ránézni. – Beszélnem kell vele. Annyi mindent meg kell
magyaráznom.
Érzem Miller szívdobogását, és ebben a pillanatban teljesen
megértem a helyzetemet. Miller az anyámra néz. Azt a nőt nézi,
aki elhagyott engem.
– Majd beszél veled, amikor ő készen áll rá – közli halkan, de
nem lehet nem észrevenni a szavaiban rejlő fenyegetést. – Ha
készen áll rá.
Érzem, hogy felém fordul, a hajamhoz nyomja az ajkát, és mély
levegőt vesz. Biztonságérzetet ad. Azt sugallja, nem kell
tennem semmit, amit nem akarok. És én nagyon szeretem
ezért.
– De nekem most kell vele beszélnem. – Anyám hangjából árad
a határozottság. – Tudnia kell, hogy…
Miller egyetlen pillantással elhallgattatja.
– Úgy néz ki, mint aki készen áll erre a beszélgetésre? – üvölti,
és én rémülten összerezzenek a karja közt. – Hiszen elhagytad!
– Nem volt más választásom. – Az anyám reszkető hangon
mondja ezt, nyilvánvalók az érzései. Mégsem ébreszt bennem
együttérzést, és eltűnődöm, vajon ettől most kegyetlen vagyok-
e. Szívtelen. Nem vagyok, igenis, van szívem, és épp most,
emlékezve az ő sok évvel ezelőtti kegyetlen tettére majd kiugrik
a helyéből. Nincs a szívemben hely Gracie Taylor számára.
Miller Hart túlságosan lefoglalja.
– Mindenkinek van más választása – ellenkezik Miller –, én is
meghoztam a magam döntését. A pokol bugyrain kell
keresztülmennem e miatt a lány miatt, de megteszem. Te
viszont nem tetted meg. Na ezért van az, hogy én érdemes
vagyok a szeretetére. Ettől van az, hogy én megérdemlem őt.
Ettől a beismeréstől újból rám tör a görcsös zokogás. Színtiszta,
erőteljes hála tölti ki a lelkemben az űrt, amiért így kiáll
mellettem.
– Te álszent faszkalap! – háborog Gracie, a híres Taylor-féle
vagányság a segítségére siet.
– Gracie, drágám! – zendít rá William.
– Nem, Will! Elmentem, hogy megóvjam, és ne tegyem ki
annak a romlottságnak, amellyel én szembenéztem. Tizennyolc
éven keresztül egyik országból a másikba szöktem, és nap mint
nap belehaltam, hogy nem lehetek vele. Hogy nem lehetek
anya! Átkozott legyek, ha hagyom, hogy valaki csak úgy
bebillegjen az életébe, és a kukába dobjon minden fájdalmas
pillanatot, amit annyi éven át kiálltam.
Hangosan és érthetően töri át bénult gyötrelmem falát az
állítása. Az ő fájdalma? Az ő rohadt fájdalma? Legszívesebben
kiugranék Miller karja közül, és felképelném az agyamat
hirtelen elhomályosító dühtől, de Miller nagy, mély levegőt
vesz, a derekam köré kulcsolja a karját, és ezzel elvonja a
figyelmet a szándékomról. Miller tudja. Tudja, milyen hatással
voltak rám ezek a szavak. A lábam mögé siklik a keze, és
megrántja, annak jeléül, hogy válaszolni készül, ezért a dereka
köré fonom a combomat, talán hogy megvédjem az anyámat.
Ez minden, amire szükségem van. Nem mondott le rólam, és én
nem hagyom elmenni. Még az anyám miatt sem.
– Ő az enyém – kezdi Miller fagyosan és magabiztosan. – Még te
sem veheted el tőlem. – Túlzó ígérete reménnyel tölt el. – Vedd
el tőlem, Gracie. Lássam, mered-e! – Azzal megfordul, és
kivonul a Societyből, én pedig úgy tekeredem köré, mint egy sál
– egy szorosan megcsomózott sál, amelyet többé nem lehet
levenni.

***

– Most pedig leteszlek – motyogja Miller a hajamba, amikor az


autóhoz érünk, de én csak még jobban magamhoz szorítom, és
a hajába nyöszörgök. – Olivia, ugyan már!
Kicsit szipogok a sírás után, elveszem nedves arcomat a
nyakától, és ropogós fehér inge átázott gallérját nézem. A
sminkem szétkenődött rajta. A drága anyagba dörzsölődőtt a
szempillafesték és a pirosító.
– Tönkrement – sóhajtom. Nem kell látnom Millert, hogy
tudjam, csinos homlokán sűrű ráncok jelennek meg.
– Semmi baj – válaszolja, de a hangja zavart, és ez igazolja az
előző gondolatomat. – Gyerünk, ugorj le.
Engedek a kérésének, és némi segítséggel leválok róla, aztán
lehajtott fejjel csak állok előtte, nem akarok szembesülni a
tanácstalanságával. Azt akarja majd, hogy fejtsem ki
részletesen a közönyösségem okát. De nekem eszem ágában
sincs, akármennyit követelőzik is. Így könnyebb, ha elkerülöm
vizslató tekintetét.
– Menjünk, hozzuk el a nagyit – dalolom, megfordulok, és a
kétségtelenül értetlenkedő Millert faképnél hagyva az
utasüléshez megyek. Nem érdekel. Ami engem illet, nem is
történt semmi. Becsúszom az ülésre, becsukom az ajtót, és
fürgén becsatolom a biztonsági övet. Már alig várom, hogy a
nagyinál legyünk, hazavihessem, és segíthessek a
felépülésében.
Nem veszek tudomást Miller perzselő pillantásáról, amikor beül
mellém, inkább bekapcsolom a rádiót. Elmosolyodom, amikor
az összes hangszóróból áradni kezd az M83-tól a Midnight City.
Tökéletes.
Jó néhány perc eltelik így, és Miller még mindig nem indítja be
az autót, végül összeszedem a bátorságom, és ránézek. Szélesen
elmosolyodom.
– Csipkedd magad!
Alig tudja türtőztetni a megdöbbenését.
– Livy, mi a…
Kinyújtom a kezem, az ajkára nyomom az ujjamat, és azonnal
elhallgattatom.
– Egy szót se róluk, Miller – kezdem, aztán amikor már biztos
vagyok benne, hogy folytathatom, és nem vág közbe, az ujjam
levándorol a nyakára. Fel-le jár az ádámcsutkája az ujjam alatt.
– Csak rólunk. – Mosolyogva figyelem, bizonytalanul
összeszűkül a szeme, és a fejét csóválja. Aztán sajátos, könnyű
mosolyát rám villantva az ajkához emeli a kezemet, és
gyöngéden megcsókolja.
– Csak mi – erősíti meg, és szélesen elmosolyodik.
Köszönetképpen bólintok, elveszem a kezemet, kényelmesen
elhelyezkedem a bőrülésben, hátradöntöm a fejemet, és az autó
mennyezetét bámulom. Elképesztő erőfeszítésembe kerül, hogy
egy dologra összpontosítsak, és semmi másra.
A nagyira.
Arra, hogy láthatom szeretett arcát, hallgathatom merész
szavait, érezhetem puha testét, amikor szorosan magamhoz
ölelem, és élvezhetem a vele töltött időt, amíg lábadozik. Ez az
én dolgom. Senki másé. Senki más nem részesülhet ezeknek a
dolgoknak az örömében. Csak én. A nagyi az enyém.
– Egyelőre tiszteletben tartom a kérésedet – elmélkedik Miller,
és beindítja a motort. Gyorsan előrenézek, semmibe véve a
szavait, és a pillantását, ami elárulja, nem sütkérezhetek túl
soká a tagadás kellemes állapotában. Tudom én, de
pillanatnyilag van valami más, ami tökéletesen eltereli a
gondolataimat.

***
A kórházban szörnyen meleg és áporodott a levegő, de különös
módon mégis nyugalmat áraszt. Eltökélten lépdelek, mintha a
testem ráérzett volna a trükkre, és segítségemre lenne, hogy
mielőbb eljussak figyelemelterelésem tárgyához. Miller
egyetlen szót sem szólt, amióta elhajtottunk a Society elől.
Nem zavarja meg a gondolataimat, amelyek nem engedik, hogy
bármi elhomályosítsa a lelkesedésemet, amikor majd a
nagymamámra nézek. Miller tenyere megnyugtatóan simul a
tarkómra, az ujjával enyhén masszíroz. Imádom, hogy tudja,
mire van szükségem, mert pontosan erre. Rá. És a nagyira.
Semmi másra.
Befordulunk a folyosón a Cédrus osztály kórterme felé, azonnal
meghallom a nagyi távoli kotkodácsolását, és felkorbácsolódik a
lelkesedésem. Szaporázom a lépteimet, alig várom, hogy
odaérjek hozzá, és amikor belépek az ágyak közé, minden
elveszett részem visszakerül a helyére. A vasárnapi
ünneplőruhájában ül a karosszékében, hatalmas útitáskája az
ölében. Hangosan hahotázik a tévé előtt. Ellazulok, sokáig állok
és nézem, mire öreg, tengerészkék szemét leveszi a
képernyőről, és rám irányítja. Könnyes a szeme a nevetéstől,
letörli a könnyeket az arcáról.
Lehervad a mosolya, mérgesen néz rám, ettől hirtelen eltűnik a
jókedvem, a szívverésem felgyorsul, de ezúttal az aggodalomtól.
Vajon tud valamit? Talán az arcomra van írva?
– Na, végre! – rikoltja, fogja a távirányítót és kikapcsolja a
tévét.
Nyerseségétől máris visszatér a jókedvem, és eltűnik a
félelmem, hogy talán tudhat valamit. Soha nem tudhatja meg.
Nem vagyok hajlandó veszélyeztetni az egészségét.
– Fél órával korábban jöttem – mentegetőzöm, megfogom
Miller csuklóját, és megnézem az óráját. – Négy órát mondtak.
– Nos, én már vagy egy órája itt ülök, és egészen elzsibbadt a
seggem. – Összevonja a szemöldökét. – Levágattad a hajad?
– Csak megigazították. – Felnyúlok és végigsimítok rajta.
A nagyi fel akar állni, Miller villámgyorsan eltűnik mellőlem,
elveszi tőle az utazótáskát, és felé nyújtja a kezét. A nagyi vár,
felnéz rá, az ingerültségét felváltja egy hamiskás mosoly.
– Micsoda úriember – ömleng, és beleteszi ráncos kezét Miller
kezébe. – Köszönöm.
– Nagyon szívesen – válaszolja Miller, és felsegíti. – Hogy érzi
magát, Mrs. Taylor?
– Tökéletesen – bizonygatja, és igyekszik megtartani az
egyensúlyát. Egyáltalán nincs tökéletesen; kissé bizonytalanul
áll, és Miller gyorsan felém pillant, ami elárulja, hogy ő is
észrevette. – Vigyen haza, Miller. Készítek magának Wellington
bélszínt.
Ezen jót derülök magamban, aztán jobbra nézek, épp amikor az
osztályos nővér megjelenik egy papírtasakkal.
– A nagymamája gyógyszerei. – Mosolyogva átadja. – A
nagymama tudja, melyik pirulát mikor kell bevennie, de már a
fiával is átbeszélték. – A nővér elpirul.
– A fiával? – csodálkozom tágra nyílt szemmel.
– Igen, a helyes emberrel, aki mindennap kétszer is itt volt.
Megfordulok, és Miller arcán ugyanazt a zavart látom, amit én
érzek, a nagyi arcán pedig fülig érő, önelégült mosoly ül.
Hirtelen kuncogásban tör ki, és enyhén meggörnyed, mire
Miller megfogja a karját.
– Ó, az ég áldja meg, drágám. Ő nem a fiam.
– Ó… – lepődik meg a nővér, és az ő arcára is kiül ugyanaz a
zavar, ami az enyémen és Millerén látszik. – Én feltételeztem…
nos, csak úgy gondoltam.
A nagyi visszanyeri a lélekjelenlétét, kiegyenesedik, és a szemét
forgatva belekarol Millerbe.
– William a családunk régi barátja, kedvesem.
Gúnyosan elmosolyodom, de amikor a nagyi fürkésző pillantást
vet felém, visszafogom magam. Régi családi barát? Valóban?
Száguldoznak a gondolataim, de hatalmas erőfeszítéssel
magamban tartom a minden irányból záporozó kérdéseimet.
Nem akarom tudni. Épp most hagytam a család régi barátját a
Societyben, amint épp visszatartotta az any…
– Kész vagy? – kérdezem, és nagyon szeretném elfelejteni ezt a
kis incidenst.
– Igen, Livy. Már egy órája kész vagyok – elharapja a folytatást,
lebiggyeszti az ajkát, és savanyú ábrázattal néz a nővérre. – Ez
itt az unokám pasija – jelenti ki a szükségesnél hangosabban,
mintha az egész kórteremnek akarná megmutatni, mint valami
hadizsákmányt. – Jóképű szarházi, mi?
– Nagyi! – Elakad a lélegzetem, és elvörösödöm Miller helyett.
– Hagyd abba!
A nővér mosolyog, és lassan hátrál.
– Ágynyugalom a héten, Mrs. Taylor.
– Persze, persze – hessegeti el a nővér tanácsát, és Miller felé
int. – Fantasztikus segge van.
Én nem kapok levegőt, Miller kuncog, a nővér pedig teljesen
elvörösödve küszködik, nehogy Miller hátsójának szintjére
süsse le a szemét. A nagyanyám csintalan viselkedésétől
megment a táskámban megszólaló mobil. Elkeseredetten
megrázom a fejem, beletúrok a táskámba, és megtalálom, de
nyomban kővé dermedek, amikor William nevét látom
felvillanni a képernyőn.
Elutasítom a hívást.
Visszadobom a mobilt a táskámba, és aggódó pillantást vetek
Miller vidám arcára, de akkor az ő telefonja szólal meg a belső
zsebében. Elkapja a pillantásomat, és lehervad a mosolya. Alig
észrevehetően megrázom a fejem, remélem, a nagyi nem veszi
észre néma üzenetváltásunkat. Dühösen látom, hogy Miller
ledobja a nagyi táskáját, és lassan a belső zsebébe nyúl. Némán
artikulálom, hogy ne vegye fel, folyamatosan figyelmeztető
pillantásokkal bombázom az ágy túloldalán, de figyelmen kívül
hagyja, és fogadja a hívást.
– Megtennéd? – kérdezi és int, hogy vegyem át tőle a nagyit.
Mindent elkövetek, hogy ne fintorogjak, mert tudom, hogy a
nagyi figyelő tekintete ide-oda cikázik közöttünk, ezért lassan
közeledem, és Miller helyett belékarolok.
– Fontos hívás? – kíváncsiskodik a nagyi gyanakvón.
Tudhattam volna, hogy semmi nem kerüli el a figyelmét.
– Mondhatod. – Miller szemérmes puszit nyom a homlokomra,
szánalmas kísérletet tesz a kibékítésemre, a nagyi pedig
ábrándosan felsóhajt, miközben figyeli a távozó Miller kemény
seggét. – Igen – mondja a telefonba, és eltűnik a sarkon.
Lebiggyesztem az ajkam. Nem tehetek róla, de megorrolok
Millerre, amiért nem képes megtenni azt, ami nekem olyan
könnyen megy. Homokba dugom a fejem. Nem veszek róla
tudomást. Úgy teszek, mintha nem történt volna semmi.
– Te és Miller jól megvagytok? – A nagyi aggódó kérdése
visszahoz a jelenbe.
– Tökéletesen – hazudom, mosolyt erőltetek magamra, és
felveszem a táskáját a földről. – Mehetünk?
– Igen! – zsörtölődik dühösen, aztán visszaköltözik a mosoly
ráncoktól barázdált arcára, és a vele szemben álló ágy felé
fordul, így én is ezt teszem. – Viszlát, Enid! – kiáltja,
felébresztve a szegény idő hölgyet, aki mintha mélyen aludna.
– Enid!
– Nagyi, hiszen szunyókál.
– Mindig rohadtul szundikál. Enid!
Lassan kinyílik az öreg hölgy szeme, zavartan néz körül.
– Itt vagyunk! – kiáltja a nagyi, felemeli a kezét, és a feje fölött
integet. – Hahó!
– Az isten szerelmére – morgom, és én is elindulok, amikor a
nagyi átüget a kórtermen.
– Isten nevét a szádra hiába ne vedd – figyelmeztet, és maga
után húz. – Enid, drágám, én most hazamegyek.
Enid ránk mosolyog fogatlan szájával, mire a részvét apró
kacaja csúszik ki az ajkamon. Gyarló teste már láthatóan
máshol jár.
– Hová mész? – károgja, és megpróbál felülni, de egy idő után
kimerült sóhajjal feladja.
– Haza, drágám – Enid ágya mellé állunk, a nagyi elengedi a
kezemet, hogy megfogja az öreg hölgyét. – Ez itt az unokám,
Olivia. Emlékszel? Már találkoztatok.
– Tényleg? – Felém fordul, és fürkészve néz rám, a nagyi követi
a pillantását, és rám mosolyog. – Ó, igen. Emlékszem.
Elmosolyodom, mindkét hölgyemény bölcs, öreg tekintettel
néz rám, és ettől kicsit kényelmetlenül érzem magam. –
Örülök, hogy megismertem, Enid.
– Vigyázz magadra, csibém. – Határozott erőfeszítéssel elhúzza
a kezét a nagyitól, és az orrom előtt a levegőt markolássza, mire
megfogom a kezét. – Ő lesz az igazi – közli, és én kérdőn
félrebillentem a fejem. – Tökéletesen illik majd hozzád.
– Kicsoda? – kérdezem ideges, kurta kacajjal, és a komoly
tekintetű nagyira nézek. Megvonja a vállát, és újra Enid felé
fordul, aki zihálva levegőt vesz, hogy felvilágosítson, de nem
mond többet, elejti a kezemet, és újra mély álomba merül.
Beharapom az ajkam, és ellenállok a kísértésnek, hogy
megmondjam az alvó Enidnek, hogy máris tökéletesen illik
hozzám, bármilyen hátborzongató is ez a meglepő kijelentése.
– Hmm. – A nagyi elgondolkodó hümmögése újra magára vonja
a figyelmemet. Kedves mosollyal nézi az alvó Enidet. – Nincs
családja – szólal meg, mire azonnal elszomorodom. – Több
mint egy hónapja van már itt, és még senki nem látogatta meg.
El tudsz képzelni ekkora magányosságot?
– Nem – ismerem be, és elgondolkodom. Lehet, hogy
visszavonultam a világtól, de soha nem voltam magányos. Soha
nem voltam egyedül. Miller viszont igen.
– Vedd körül magad a szeretteiddel – mondja csak úgy magának
a nagyi, mégis nyilvánvaló az üzenete, bár nem értem, miért
mondja ezt. – Vigyél haza, drágám.
Nem vesztegetem az időt, felkínálom neki a karomat, ő belém
karol, és lassú, könnyű léptekkel haladunk a kijárat felé.
– Jól érzed magad? – kérdezem, épp amikor Miller befordul a
sarkon, érzéki ajkán enyhe mosoly játszik. de ezzel nem
bolondít el. Észrevettem az idegességet a tekintetében, mielőtt
meglátott minket.
– Hát itt van! – énekli a nagyi. – Tetőtől talpig öltönyben.
Miller elveszi tőlem a nagyi utazótáskáját, és a másik oldalához
megy, ő is felajánlja neki a karját, amit a nagyi boldog
mosollyal fogad. – Egy szál rózsa két bogáncs közt – kuncog, és
mindkettőnk karját meglepően erősen megszorítja.
– Viszlát! – kiáltja a nővérpult felé. – Búcsúzom!
– Viszlát, Mrs. Taylor. – Mindannyian nevetnek, miközben
kikísérjük a nagyit a kórteremből, és mentegetőzve mosolygok a
kórházi személyzetre, akik kibírták több napi vagányságát.
Persze nem sajnálom igazán, csak azt, hogy ez alatt az idő alatt
nem nekem volt részem a hírhedt Taylor-féle vagányságban.
Eltart egy ideig, de végül kijutunk a kórházból, Miller és én is
boldogan lépkedünk, miközben a nagyit úgy kell visszatartani
attól, hogy futva távozzon börtöne helyszínéről. A húsz perc
alatt, amíg eljutunk az autóig, egyetlenegyszer sem nézek
Millerre, noha érzem, hogy ő többször is felém pillant a nagyi
feje fölött, talán a gondolataimat mérlegeli. Ha a nagyi nem
lenne közöttünk, elmondanám neki, és megóvnám ennek a
gondjától. Egyszerű. Nem érdekel, és nem is akarom tudni.
Bármiről beszélgetett is Williammel, és bármilyen tervet
szövögettek, nem akarom tudni. A legkisebb mértékben sem
tölt el kíváncsisággal a tény, hogy Miller valószínűleg
felszerelkezett információkkal, és nem akarom tudni azt sem,
mit tudott meg. Magamban viszont arra a következtetésre jutok,
William tudta, hogy Gracie itt van, és nem szólt nekem. Nem
tudom biztosan, vajon emiatt most dühösnek vagy hálásnak
kéne lennem.
– Nézd csak, Mr. Dögös Nadrágot! – nevet a nagyi, amikor Miller
kinyitja a Merci hátsó ajtaját, és úriember módjára besegíti a
nagyit az autóba. A nagyi arra a megtévesztő következtetésre
jutott, hogy mindig úriemberként viselkedik, és ki is használja.
De nem szólok bele, bárcsak mindig ezt a hihetetlen, széles
mosolyt látnám az arcán. Összehúzott szemmel megtaszítom
Millert, miközben segít a nagyinak leereszkedni az ülésre. – Ó,
hát erről beszélek! – lihegi a nagyi, és kényelembe helyezi
magát. – Úgy érzem magam, mint egy királyi fenség!
– Hiszen az is, Mrs. Taylor – válaszol Miller, és becsukja az
ajtót, elrejti az arcát elborító elégedett pírt. Most, hogy a nagyi
nincs útban, csak mi ketten állunk a kocsi mellett, és nagyon
nem tetszik Miller elgondolkodó tekintete. Hová tűnt az
egykedvűsége? Egyszerre szeretem és gyűlölöm az
arckifejezéseit. – William szeretne veled beszélni – suttogja
megfontoltan, tekintve, hogy a nagyi nincs a közelben, több
méter és egy zárt ajtó választja el tőlünk.
Résen vagyok.
– Ne most – sziszegem, és úgy értem, valószínűleg soha. –
Pillanatnyilag egyetlen dolog érdekel.
– Egyetértek – válaszol Miller habozás nélkül, és ezzel meglep.
Közelebb jön, és lehajol, hogy egy szintbe kerüljön az arcunk.
Megnyugtató kék szemétől biztonságban érzem magam, és
megrándul a karom a vágytól, hogy átöleljem. – Ezért is
mondtam azt neki, hogy még nem állsz készen.
Nem türtőztetem tovább magam, hálásan átölelem.
– Szeretlek.
– Ezt már hosszú ideje megbeszéltük, édes kislány – suttogja,
és hátrahúzódik, hogy lássa az arcomat.
– Hadd ízleljelek meg.
Összetalálkozik az ajkunk, a lábam felemelkedik a földről, a
nyelvünk csodásan finom ritmusban kavarog, időről időre
hátrahúzódva a fogunkkal belecsípünk egymás ajkába. Elveszek,
elepedek a vágytól, elfeledkezem a környezetünkről… mígnem
hangos kopogás térít vissza a jelenbe, és elválunk egymástól.
Miller halk, hitetlenkedő hangon fújtatva felkacag, és a kocsi
ablaka felé fordulunk. Nem látom a nagyi arcát – a sötétített
ablak nem engedi, de tudom, azt látnám, hogy vigyorogva
tapad az ablakra.
– Egy kincs – motyogja Miller, elenged és megigazgat, aztán
magával kezd foglalkozni. Eltelt egy kis idő, amióta utoljára
megigazította az öltönyét, de most bőségesen bepótolja, jó egy
percet eltölt vele. Mindenhol lehúzogatja és lesimítja, míg én
mosolyogva figyelem. Megnyugtat ez a szőrszálhasogató
szokása, még le is porolok róla egy szövetszálat, amit nem vett
észre. Válaszul rám mosolyog, megfogja a tarkómat, magához
húz, és puszit nyom a homlokomra.
Kopp, kopp, kopp!
– Adj erőt – motyogja, elenged, aztán mogorva arccal az ablak
felé fordul. – A gyönyörű dolgokat meg kell ízlelni, Mrs. Taylor.
A nagyi újabb kopogással válaszol, és ezzel felbujtja Millert, aki
lehajol, és még mindig morcos arcát az ablakhoz tolja.
Jókedvűen figyelem, ahogy ő is visszakopog. Még a zárt ajtón
keresztül is hallom, hogy a nagyinak döbbenten elakad a
lélegzete, nem mintha ez visszatartaná az én részidős
úriemberemet. Újra kopog.
– Miller, viselkedj! – nevetek, tetszik a belőle feltörő
ingerültség, amit a nagyi bosszantó viselkedése vált ki.
– Tényleg fenséges. – Miller felegyenesedik, és zsebre dugja a
kezét. – Egy fenséges…
– Púp a hátadon? – fejezem be helyette, és kiül az arcára a
bűntudat.
– Néha – ért egyet, mire felkacagok. – Gyerünk, szállítsuk haza
őladységét. – Az autó másik oldala felé int, én követem az
utasítását, és beülök a nagyi mellé a hátsó ülésre.
Bekapcsolom a biztonsági övet, és látom, hogy a nagyi az övét
babrálja, így bekapcsolom azt is.
– Így ni – mondom, hátradőlök az ülésen, és nézem, ahogy
birtokba veszi Miller méregdrága autójának fényűző belsejét.
Felnyúl, megnyom egy kapcsolót, és felgyullad egy belső lámpa,
aztán eloltja. Babrálja a légkondicionáló gombját, és
elismerően hümmög. Megnyom egy gombot, és az ablaküveg
lesüllyed, aztán újra megnyomja, és bezárul. Aztán talál
kettőnk között egy kartámaszt, lehúzza, majd visszahajtja a
futószőnyeget, és megtalálja a pohártartót. Öreg, elbűvölt,
tengerészkék szemét rám emeli, és O betűt formál mályvacukor
ajkával.
– Lefogadom, hogy a királynő autója sem ilyen flancos. –
Elnevetném magam a megjegyzésén, de túlságosan lefoglal,
hogy ideges pillantást vessek Millerre a visszapillantó tükörben,
és megpróbáljam felmérni, milyen hatást tesz rá, hogy
tökéletes világa a feje tetejére áll.
Miller megfeszíti az állát, úgy mered rám, én pedig esetlenül
rámosolygok, és „bocsánatot” formálok a számmal. Ide-oda
ingatja a fejét, a haja szétzilálódik, miközben kilő a parkolóból.
Nagyon gyorsan rájövök, a lehető leghamarabb túl akar esni
ezen az utazáson, hogy az én drága nagymamámnak minél
kevesebb ideje maradjon feldúlni a tökéletes rendet. Isten
irgalmazzon, ha a nagyi hozzányúl a hőmérséklet
beállításához. Magamban kacagok. És még ő akarja a nagyit a
lakásába költöztetni? Te jó ég, ötpercenként idegrohamot
kapna!
A nagyi felől folyamatosan jókedvű nevetgélés hallatszik,
miközben Miller a londoni forgalomban kanyarog és araszol.
Semmihez sem fogható izgalom vesz rajta erőt, amikor az első
ülés hátuljára teszem a bal kezem. Gyorsan rájövök, mi keltette
fel a figyelmét. Megfogja a kezem, magához húzza, és csöndben
tanulmányozza. Nem tehetek mást, csak hagyom, és
felkészülök a reakciójára. Könyörgő tekintetet vetek a
visszapillantó tükörre, és látom, hogy Miller hol rám, hol az
útra néz.
– Hmm – hümmög a nagyi, végighúzza a hüvelykujját a gyűrű
tetején. – Tehát, Miller, mikor veszi feleségül az én gyönyörű
unokámat? – Felvont szürke szemöldökét felém fordítja, pedig
Millernek szánja a kérdést, és én fészkelődni kezdek a
bőrülésen. Jobb lesz, ha gyorsan kitalál valami elmés választ,
mert nekem a leghalványabb fogalmam sincs, mit mondhatnék.
Nem akarom, hogy a nagyi így nézzen rám. Vörösen lángol az
arcom, és összeszorul a torkom a feszültségtől, így képtelen
vagyok megszólalni. – Tehát? – sürgeti a nagyi.
– Nem veszem el – válaszol kurtán és élesen Miller, és ettől
megfagy a levegő a kocsiban. Millernek nem jelent gondot, hogy
ezt megmondja az én elszánt nagyimnak, és bár megértem őt,
de nem vagyok benne biztos, hogy a nagyi is így van ezzel. Ő
ugyanis régimódi.
– És mégis, miért nem? – Megbántott, majdnem dühös a
hangja, és fontolóra veszem a lehetőséget, hogy tarkón csapja
Millert. Talán meg is tenné. – Mi a baj vele?
Elnevetném magam, ha nem akadt volna el a lélegzetem. Hogy
mi a baj velem? Minden!
– Az a gyűrű a szerelmemet jelképezi, Mrs. Taylor. Az örök
szerelmemet.
– Ez mind nagyon szép és jó, de akkor mit keres a bal gyűrűs
ujján?
– Mert a maga gyönyörű gyűrűje foglalta el a jobb gyűrűsujját,
és nem lettem volna olyan tiszteletlen, hogy arra kérjem, tegye
máshová, amikor már régebben van az életében, mint én.
Dagad a keblem a büszkeségtől, és a nagyi meglepetten dadog.
– Nem lehetne egyszerűen megcserélni?
– Te most megpróbálsz kiházasítani? – kérdezem, amikor végre
szóhoz jutok.
– Na és? – fortyan fel, még Miller tisztelettudó magyarázata
sem enyhíti az elégedetlenségét. – Örökké bűnben akartok
élni?
Meggondolatlan megjegyzése mélyen visszhangzik bennem,
egymásra nézünk Millerrel a visszapillantó tükörben, én tágra
nyílt, ő gyanakvó tekintettel.
Bűn. Annyi bűnös dolog van, amiről nem tud, bűnök,
amelyekkel szegény fejem küszködik. Korábban nem tettem ki
őt ennek, függetlenül a vagányságától és elszántságától, és
nyilván most pláne nem teszem ki ilyesminek. Amikor olyan
törékeny a szívrohama után, bár soha nem lehet tudni. A
kórházban töltött idő még több vagánysággal töltötte fel a
csontjait.
Miller újra az utat figyeli, én pedig feszülten ülök, de a nagyi
továbbra is várakozón rajta tartja a szemét az én kényszerbeteg,
volt prostituált, rögeszmés volt eszkort…
Felsóhajtok. Még ahhoz sincs erőm, hogy legalább fejben listát
készítsek Miller megszámlálhatatlan bűnös dolgáról.
– Azt tervezem, hogy életem hátralévő részében imádjam az
unokáját, Mrs. Taylor – jelenti ki halkan Miller, de a nagyi sóvár
turbékolása jelzi, hogy tisztán hallotta, és hogy talán ez elég jó
neki. Nekem szól, és bár állandóan arról próbálom meggyőzni
magam, hogy senkinek nem számít a véleménye, a nagyi áldása
igenis fontos. Azt hiszem, most megkaptam. Ezek után majd
azt mondogatom magamnak, hogy nem jelent semmit a
tájékozatlansága, és akkor sem változna a véleménye, ha
ismerne minden súlyos részletet.
– Otthon, édes otthon, hölgyem. – A nagyi háza elé hajtunk, és
Miller kizökkent az ábrándozásomból. Észreveszem a járdán
George-ot és Gregoryt, mind a ketten az előkert végében, az
alacsony kerítésen ülnek, és nyugtalannak tűnnek. Nincs időm
vagy energiám, hogy Miller és Gregory közelsége miatt
aggódjam.
– Mit keresnek itt? – morgolódik a nagyi, és meg sem próbál
kiszállni, inkább megvárja Millert, míg kinyitja neki az ajtót. De
nem tesz lóvá. Imádja a rá irányuló különleges figyelmet, nem
mintha máskor nem lenne benne része. – Nem vagyok
magatehetetlen!
– Elnézést, de más a véleményem – mondd ellent határozottan
Miller a kezét nyújtva, amit a nagyi apró szemöldökráncolás
kíséretében elfogad. – Hátrább a vagánysággal, Mrs. Taylor.
Magamban kuncogva szállok ki az autóból, a járdán
csatlakozom a többiekhez, hallom, hogy a nagyi Miller mellett
füstölög.
A pimasz!
– Olivia kétségkívül a legjobbtól tanult – zsörtölődik Miller, és
amikor George kerek arcán végtelenül aggodalmas kifejezéssel
odalép, átadja neki a nagyit.
– Hogy érzed magad, Josephine? – érdeklődik George, és a
karját nyújtja felé.
– Remekül vagyok! – A nagyi elfogadja George karját, így
sejtetve, hogy segítségre van szüksége, és együtt sétálnak fel a
kerti úton. – Hogy vagy, Gregory? – kérdi a barátom mellett
elhaladva. – És Ben?
Elmondta neki? A barátomra nézek, ahogyan Miller és George
is. Négy szempár pihen Gregoryn, amitől kényelmetlenül
feszeng. A bakancsa a betonon csoszog, tágra nyílt szemmel
pillant felénk, és mi csak állunk, és a válaszát várva bámuljuk a
szerencsétlen flótást. Köhécsel.
– Ööö, hát igen, remekül. Jól vagyunk. Hogy van, nagyi?
– Tökéletesen – válaszol a nagyi nyomban, és gyengéden
megböki George-ot. – Főzzünk teát.
Mindenki akcióba lendül, és követi a nagyit és George-ot a ház
felé, de gyorsan átveszem a vezetést, hogy kinyissam a bejárati
ajtót, aztán nyitva tartom, míg valamennyien bemennek. A
nagyi mélyet szippant a levegőből, miközben átsegítik a
küszöbön, magába szívja az otthon meghittségét, és engem
olyan földöntúli boldogság tölt el, ami vetekszik azzal, amit
akkor érzek, amikor Miller osztatlan figyelmét élvezem.
Márpedig az aztán igen áldott helyzet. Az, hogy végre itthon
van, hogy látom és hallom a vagányságát, elnyomja azokat a
nehézségeket, amelyekkel nagyon nem szeretnék foglalkozni.
Gregory becsámborog, szemtelenül rám kacsint, és ez fokozza a
boldogságomat. Utána Miller következik, megfogja az ajtót, és
biccent, hogy menjek.
– Micsoda úriember – ugratom, és a nagyi felé fordulok, akit
George épp a konyhába kísér, pedig inkább a kanapén kéne
elhelyezkednie, vagy le kéne feküdnie. Ez nem lesz könnyű. A
nagyi lehetetlen alak! A szememet forgatva utánuk eredek,
hogy leszögezzek néhány szabályt, de a fenekemen csattanó
ütéstől kővé dermedek. Azonnal elkezd csípni, odanyúlok, hogy
kimasszírozzam a fájdalmat, és ahogy megfordulok, Miller épp
becsukja az ajtót.
– Aú! Aúúú! – Csak ennyit tudok mondani. Miller Hart, a
társam, akinek a modorát a királyi ivadékok is
megirigyelhetnék, épp rávágott a seggemre? Nem ráütött.
Rácsapott. Ráadásul csípős ütés volt.
Komoly arccal fordul lassan felém, levegőt vesz, és közben a
tőle megszokott nevetséges időráfordítással és gondossággal
igazgatja az öltönyét, én pedig teljesen elképedve állok előtte,
várok… valamire… bármire.
– Adj valamit! – bököm ki még mindig a hátsómat dörzsölgetve.
Miller befejezi tökéletes öltönye tökéletesítését, aztán kisöpri
tökéletes hajtincsét az átkozottul tökéletes arcából. Elsötétül a
szeme. Én álltomban keresztbe rakom a lábamat.
– Kérsz még egyet? – kérdi lazán, gyönyörű szemében csipetnyi
csintalansággal.
Nagy levegőt veszek, és visszatartom, dühösen beleharapok az
alsó ajkamba. Mi ütött belé? Megfertőzte a nagyi?
– Valójában most a gyönyörű, cuki seggedbe szeretnék
beleharapni.
Az összes levegő kiáramlik a tüdőmből, elönt a szexuális vágy.
A gazember. Egyáltalán nem áll szándékában befejezni, amit
elkezdett. Ez viszont nem győzi le a sóvárgásomat vagy a
vágyamat. A fene egye meg!
Lassan közeledik, mintha lesben állna, követem a
tekintetemmel, míg megérzem a leheletét.
– A drága nagyi nincs olyan jó erőben, hogy megsuhogtassa a
szeletelőkést. – Hatásosan vonogatja a szemöldökét. Talán ez a
nem Millerre valló akciói közül is a legkevésbé jellemző, amit a
kapcsolatunk során tapasztaltam. Nem tudok uralkodni
magamon. Az oldalamat fogom a nevetéstől, de ettől sem
hátrál meg. Ő is hahotázni kezd, és míg valahogy halványul az
iránta érzett elkeseredett vágyam, a bennem ágaskodó túláradó
boldogság nem is rossz kompromisszum.
– Ne legyél ebben olyan biztos – kuncogok, megfogja a
derekamat, maga felé fordít, és az állát a vállamra hajtva
végigvezet az előszobán. – Attól tartok, a gyógyszerek
megsokszorozták a vagányságát.
A fülemhez nyomja az ajkát. Behunyom a szemem, és
elmerülök édes érintésében.
– Egyetértek – suttogja a fülcimpámat harapdálva.
Nem kell küzdenem az ereimben lángoló vágy ellen, mert
abban a pillanatban, ahogy belépünk a konyhába, és meglátom
a nagyit, aki épp a teáskannát tölti meg, felülkerekedik bennem
a düh.
– Nagyi!
– Én megpróbáltam! – zihálja George, és zavartan széttárja a
karját ültében. – De nem hallgat rám!
– Én is – veti közbe Gregory, csak hogy teljesen képbe kerüljek,
és lehuppan egy székre a konyhaasztal mellé. Rám néz, és
megrázza a fejét. – Nem állok készen egy szócsatára. Épp elég
volt a fizikai bántalmazás.
Egy szempillantás alatt rám tör a lelkiismeret-furdalás a legjobb
barátom csípős megjegyzése miatt, mielőtt a mosogató
oldalához ütődő teáskanna hangja újra felhívja a figyelmemet a
nagyira.
– Az isten szerelmére! – kiáltok fel, átvágok a konyhán, mire a
nagyi enyhén megtántorodik. Miller is akcióba lendül, és
hallom a két szék recsegését, ami arra utal, hogy Gregory és
George is felpattant. – Miért nem tudsz csak figyelni? – kiáltok
rá dühösen és aggódva, miközben remegve támasztom meg.
– Ne lármázzatok már! – kiált fel a nagyi, és megpróbálja
elhárítani a vele viaskodó kezemet. – Nem vagyok béna!
Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne kiáltsak rá
ingerülten. Kétségbeesetten nézek Millerre, és meglep a kedves
arcán átsuhanó bosszúság. Lebiggyeszti az ajkát, amitől
általában aggódni kezdek, de ezúttal némán segítek
megzabolázni csökönyös nagyanyámat.
– Ejnye – motyogja Miller türelmetlenül, kiveszi a kannát a
nagyi kezéből, és lecsapja, majd megragadja a nagyit. – Most
pedig üljön le, Mrs. Taylor. – Elvezeti a zavart nagyit a döbbent
George és Gregory mellett, és leülteti egy székre. A nagyi
ültében óvatosan néz a fölé tornyosuló Millerre, aki szembe
merészelt szállni vele. Elakad a szava, és leesik az álla a
meglepetéstől. Miller hosszan, mélyen beszívja a levegőt, hogy
megnyugodjon, kissé felrántja a nadrágját a combján, és
leguggol előtte. A nagyi követi a tekintetével, míg egy
magasságba kerül a szemük. Csöndben marad, és mi, többiek is
hallgatunk.
– Azt teszi, amit mondok – kezdi Miller, gyorsan felemeli a
kezét, és a nagyi ajkára teszi az ujját, amikor ő arra készül, hogy
teljes merészségét rázúdítsa. – Nem, nem – vág a szózuhatag
elébe határozottan Miller. Nem látom ugyan az arcát, azt
viszont igen, hogy figyelmeztetőn kissé oldalra billenti a fejét,
és biztosan tudom, hogy szigorú pillantása a helyén tartja a
nagyit. Miller lassan, óvatosan elveszi az ujját, és a nagyi máris
méltatlankodva lebiggyeszti az ajkát.
– Micsoda erőszakos ember, mi?
– Fogalma sincs, mennyire, Mrs. Taylor.
A nagyi rám villantja a tekintetét, fürkészi… nem tudom, mit
akar látni, de azt tudom, hogy az akaratom ellenére dühösen
elvörösödik az arcom. Átok reá, hogy így elárul, és feszengeni
kezdek a nagyi pillantása alatt.
– Mrs. Taylor – szólal meg halkan Miller, és megóv a nagyi
kutató tekintetétől, mert újra felé fordul. – Nagyon jól ismerem
a Taylorok leleményességét. – Úgy általában felém mutat a háta
fölött a hüvelykujjával, és én legszívesebben kijelenteném,
hogy ez csak bizonyos körülmények között igaz. De visszafogom
magam. Bölcsen teszem. – Igazság szerint már egészen
megszoktam.
– Ez megfélemlítés – motyogja a nagyi, és arcátlanul felhúzza
az orrát. – Mit akar csinálni? Elfenekel?
Köhögéssel leplezem a nevetésemet, ahogyan George és
Gregory is. A nagyi igazi gyöngyszem.
– Nem az én stílusom – válaszol Miller nyeglén, és nem kapja
fel a vizet a nagyi pimaszsága miatt. A nagyiból viszont csak
még több dacot vált ki, mi, többiek pedig úgy vihogunk, hogy a
könnyünk is majd kicsordul. Az egész hallatlanul mulatságos,
és én elkeseredetten kerülöm George és Gregory pillantását,
tudom, ha meglátom, ők is milyen jól szórakoznak, akkor kitör
belőlem a hisztérikus röhögés.
– Tudja, Josephine, mennyire szeretem az unokáját?
Ettől gyorsan abbamarad a féktelen kuncogás, és a nagyi arca
azonnal ellágyul.
– Sejtem – szólal meg halkan.
– Nos, akkor hadd mondjam el – közli Miller hivatalos hangon.
– Pokolian fáj. – Kővé dermedve nézem a nagyi arcát Miller
válla fölött, amely gyakorlatilag majd kicsattan az örömtől. –
Itt. – Megfogja a nagyi kezét, és a szíve fölött az öltönyére
fekteti a tenyerét. – Az én édes kislányom megmutatta, hogyan
kell szeretni, és ezért mindennél jobban szeretem. Ő a
mindenem. Tönkretesz, ha szomorúnak vagy megbántottnak
látom, Josephine.
Csöndben maradok a háttérben, ahogy Gregory és George is.
Miller úgy beszél a nagyihoz, mintha kettesben lennének. Nem
tudom, mi köze van ennek a nagyi engedelmességéhez, de úgy
tűnik, Miller természetesnek veszi, én pedig remélem, hogy van
összefüggés.
– Ismerem ezt az érzést – motyogja a nagyi, és magára erőltet
egy bánatos mosolyt. – Már én is éreztem.
Miller bólint, és kisimít egy szürke tincset a nagyi homlokából.
– Olivia rajong magáért, kedves hölgyem. És én is
meglehetősen kedvelem.
A nagyi félénken rámosolyog, és megfogja Miller kezét. Biztos
vagyok benne, hogy jól megszorítja.
– Én sem utálom magát…
– Örülök, hogy ezt tisztáztuk.
– És jó segge van!
– Ezt már mondta – nevet fel Miller, lehajol, és megpuszilja a
nagyi arcát. Én magamban elomlok a boldogságtól, pedig
valószínűleg a földön kéne fetrengnem a röhögéstől a nagyi
arcátlan megjegyzésétől.
Millernek soha nem volt senkije. Most nemcsak én vagyok ott
neki, hanem a nagyim is. És hirtelen szinte tapintható az
elismerése. A nagyit is szereti. Természetesen másképp, mint
engem, de erős érzéseket táplál iránta. Nagyon erőseket, és ezt
minden szavával és minden cselekedetével bizonyítja, amióta
csak visszajöttünk New Yorkból.
– És most – feláll, és a nagyi elégedetten, ábrándos tekintettel
ülve marad – Olivia felkíséri az ágyba. Én segítek Gregorynak
teát készíteni, George pedig majd beviszi a szobájába.
– Ha ragaszkodik hozzá.
– Ragaszkodom. – Miller kérdőn néz rám, amikor észreveszi,
hogy könnyes a szemem. – Gyorsan, gyorsan.
Összeszedem magam, és összeszedem a nagyit a karosszékből,
alig várom, hogy elmeneküljek Miller elől, mi​előtt a
meghatottságtól telebőgöm a konyhát.
– Jól vagy? – kérdem a nagyitól, miközben lassú léptekkel
elhagyjuk a konyhát, és végigmegyünk a folyosón a
lépcsőfeljáró felé.
– Soha jobban – mondja teljesen őszintén, és fájdalmasan
összeszorul a szívem. Az elégedettségemet hamarosan felváltja
a rettegés, mert mindegy, milyen messzire hessegetem
magamtól a gondolatot, van valami, amit nem titkolhatok el
előtte örökké.
Gracie Taylor. Én magam is keményen küzdök, hogy képes
legyek elfogadni. A nagyi soha nem fog ezzel megbirkózni.
– Egy napon majd feleségül vesz – mereng magában,
kizökkentve tűnődő, gyötrődő gondolataimból. – Jegyezd meg a
szavaimat, Olivia. Életem nyolc évtizede alatt soha nem
találkoztam ilyen gazdag, tiszta szerelemmel. – Óvatosan
lépked felfelé a lépcsőfokokon, én követem, és hátulról
támogatom, közben a gondolataim hullámvasúton száguldanak
a leírhatatlan boldogság és a mindent beárnyékoló szomorúság
között. – Miller Hart halálosan szeret téged.
TIZENHATODIK FEJEZET

Több mint egy óra hosszat viselem gondját a nagyinak, és


minden pillanatát élvezem, onnan, hogy segítek neki
megfürödni, egészen addig, hogy ágyba dugom. Megszárítom és
megfésülöm a haját, segítek neki felvenni a fodros hálóingét, és
felrázom a párnáit, mielőtt segítek neki bemászni az ágyba.
– Lefogadom, hogy te élvezed ezt – tűnődik halkan, és
megütögeti maga körül az ágyneműt. Felül, őszes haja
tökéletesen terül szét a vállán, ahogy elhelyezkedik.
– Szeretek gondoskodni rólad – ismerem be, azt viszont nem
árulom el, hogy jobban szeretek gondoskodni róla akkor,
amikor valójában nincs is rá szüksége. Azt akarom, hogy jól
legyen, és visszatérjen a mindennapi életéhez. A kurázsija
töretlen ugyan, de nem áltatom magam azzal, hogy teljesen
felépült.
– Ne gondold, hogy hagylak visszatérni abba a magányos
világba, ahová Miller felbukkanása előtt elrejtőztél – közli
mindvégig a lepedőt bámulva. Abbahagyom a piszmogást, és
látom, hogy a szeme sarkából néz rám. – Csak hogy tudd.
– Tudom – mondom megnyugtatón, és nem veszek tudomást a
lelkem mélyét emésztő kételyről. Könnyű lenne újra elrejtőzni,
könnyebb, mint megbirkózni az előttem álló nehézségekkel.
– Mondtam már, Olivia – folytatja. Nem tetszik nekem a
beszélgetés alakulása. – Könnyű szerelembe esni. De kitartani
mellette rendkívüli. Ne gondolj olyan ostobának, hogy azt
higgyem, minden tökéletes. Látok egy megrészegült férfit. És
látok egy megrészegült lányt. – Kis időre elhallgat. – És amit
még ennél is tisztábban látok az, hogy Miller Hartot démonok
háborgatják.
Elakad a lélegzetem.
– És látom a kétségbeesését is. Nem rejtheti el előlem. – A
nagyi közelről figyel engem. Még mindig nem veszek levegőt. –
Bízik benned, drága kislányom. Segíts neki.
Megrémít a halk kopogás a nagyi hálószobaajtaján, átsietek a
szobán, kinyitom az ajtót, közben cikáznak a gondolataim, úgy
érzem, menekülnöm kell, és ettől pánikba esem. A kissé aggódó
George áll az ajtóban, a kezében egy tálcán egyensúlyozza a
teát.
– Jöhetek, Olivia?
– Igen – cincogom, és hátralépek, hogy helyet adjak neki.
– Készen áll a látogatókra? Hoztam neki teát.
– Vigyél táncolni, George! – rikoltja mögöttem a nagyi, mire
George elvigyorodik.
– Ezt igennek veszem – George óvatosan bejön, és még
szélesebben mosolyog, amikor meglátja a tiszta, csinos nagyit
az ágyban. – Varázslatosan nézel ki, Josephine.
Meglep, hogy nem hallom a gúnyos visszavágást.
– Köszönöm, George. – A nagyi megütögeti az ágya melletti
asztalt, jelezvén, hogy George oda tegye a tálcát, amit ő
azonnal gondosan meg is tesz. – Lássuk, megüti-e a teád a
mértéket.
– Senki nem tud olyan teát készíteni, mint te, Jo​se​phine –
bókol boldogan George, és mind a két csészébe cukrot pottyant.
Pár percig elmélyülten nézem őket az ajtóból, és
elmosolyodom, amikor a nagyi megpaskolja George kézfejét, ő
pedig felnevet. Boldoggá teszi, hogy a nagyi végre itthon van,
és a nagyi is éppen olyan boldog, amiért George is újra itt van,
de ezt soha nem ismerné be. A szerepcsere a szokásosnál is
több pörlekedést hozhat magával.
– Lent leszek – szólok nekik, aztán kihátrálok a szobából, de
egyikük sem nyugtázza a bejelentésemet, és a nagyi továbbra is
pontos utasításokkal látja el George-ot, miközben ő
megpróbálja előállítani a megfelelő minőségű teát. Hiába
próbálkozik. Senki nem tud olyan teát készíteni, mint a nagyi.
Otthagyom őket, lemegyek a lépcsőn, megkönnyebbülök,
amiért kikerülök a nagyi radarjának hatóköréből, és gyorsan a
konyhába érek, ahol Miller a pultnak támaszkodik, Gregory
pedig egy székbe süpped. Amikor belépek, mind a ketten rám
néznek. Méregetni kezdenek, és ettől kényelmetlenül érzem
magam, másrészt viszont megkönnyebbülök, hogy nem estek
egymás torkának. Hamarosan elpárolog azonban a
megkönnyebbülésem, amikor megérzem a felém áradó
aggodalmat, és rájövök, miért olyan idegesek.
Miller beszélt neki az anyámról. A teljes önvédelmi rendszerem
készenlétben áll, hogy visszaverje a rám zúduló ostromot, de a
hosszúra nyúló, gyötrő csend után én veszem a kezembe a
dolgokat.
És egy kicsit beljebb merészkedem.
– A nagyi pihen, és George vigyáz rá. – A mosogató felé
fordulok, és belemerítem a kezemet a habos vízbe. – Elég élénk,
de azért egy-két hétig ágyban kell maradnia. – Elmosogatok
néhány bögrét, és a szárítóra teszem őket, aztán körözök a
mosogatóban a kezemmel, de hiába keresek további
mosogatnivalót. – Nem lesz egyszerű.
– Olivia? – Miller léptei közelednek a hátam mögött.
Behunyom a szemem, és abbahagyom a keresgélést a vízben. –
Szerintem elkészültél. – Kiveszi a kezemet a vízből,
megtörölgeti egy konyharuhával, de én lerázom magamról, és
megragadok egy mosogatórongyot.
– Le kell törölnöm az asztalt. – Ledobom az asztalra a
csuromvizes rongyot, mire Gregory hátrahőköl. Nem kerüli el a
figyelmemet az óvatos pillantás, amit Miller felé vet a vállam
fölött. – Azt akarom, hogy patyolattiszta legyen a ház. –
Dühödten siklik a kezem a makulátlan fán, letörlöm róla a nem
létező piszkot. – Egyébként csak sóhajtozni fog, vagy maga
próbálja rendbe rakni.
Erős kezek ragadják meg a derekamat, mozdulni sem tudok.
– Elég.
A szemem felvándorol Miller mérték után készített öltönyén,
fel a nyakán, borostás állára. Kék tekintetét belemélyeszti a
szemembe. Megértő. De nekem nincs szükségem részvétre. Arra
van szükségem, hogy szabad utat engedjen nekem.
– Még nem készültem el – suttogom, és lenyelem a torkomban
alakuló gombócot. A tekintetem azért könyörög, hogy hagyjon
békén.
– Én pedig nem akarlak további fájdalomnak kitenni. – Kiveszi
a mosogatórongyot a kezemből, gondosan összehajtogatja, én
csöndben megköszönöm neki, és igyekszem némi higgadtságra
szert tenni, ezért mélyen beszívom a levegőt. – Ma éjszakára itt
maradok, úgyhogy hazaugrom, és elhozok pár dolgot.
– Oké – egyezem bele, és pántos ruhám buzgó igazgatásával
foglalom el magam.
– Na jó, nekem is mennem kell – szól közbe Gregory, feláll, és
kezet nyújt Millernek, aki azonnal elfogadja, és kurtán biccent.
Ez egy néma üzenet – olyasmi, ami megnyugtatja a legjobb
barátomat.
Örömmel látnám ugyanezt az udvarias üdvözlést bármikor.
Persze nem most. Ez most olyan, mintha utolsó lehetőségként
szövetkeztek volna… hogy foglalkozzanak a törékeny jószággal.
Önkéntelenül is elönt a keserűség. Ez csupán színjáték. Nem
azért udvariasak, mert tudják, hogy nagyon szeretném, ha
barátságosan viselkednének és kedvelnék egymást. Azért
viselkednek így, mert félnek, hogy kiborulok.
Gregory közeledik, magához húz, megölel, és én igyekszem
viszonozni. Hirtelen nagyon sérülékenynek érzem magam.
– Holnap felhívlak, kislány.
Bólintok, és kibújok az öleléséből.
– Majd találkozunk.
– Rendben – válaszolja elnyújtott hangon, a konyhaajtóhoz
megy, és egy intéssel elköszön Millertől.
Nem látom Miller válaszát, már félúton vagyok a folyosó felé.
– Olyan, mint egy petárda! – nevet George, felnézek, és látom,
hogy lefelé cammog a lépcsőn. – De azért elfáradt. Otthagytam,
hogy kialudja magát.
– Elmész, George?
– Igen, de holnap pontban délben visszajövök. Így szól a
parancs. – Lihegve éri el a lépcső alját, széles mellkasa zihál az
erőfeszítéstől. – Vigyázz rá – kéri, és kissé megszorítja a
vállamat.
– Hazaviszlek, George – jelenik meg Gregory a kulcsaival
hadonászva. – Már ha nem bánod, hogy néhány szerszámmal
osztozol az ülésen.
– Ó! A háború alatt kevésbé kívánatos dolgokkal is
megosztottam a helyemet, fiam.
Gregory erőltetett mosollyal megy el mellettem, és kinyitja az
autó ajtaját George előtt.
– Majd elmeséled hazafelé menet.
– A hideg futkos majd a hátadon!
Végigballagnak a kerti úton, George a háborús napjairól fecseg,
Gregory időnként feszülten felnevet. Becsukom az ajtót,
kizárom a világot, de hamar rájövök, hogy a saját elmémet nem
zárhatom ki. Csak áltatom magam. Itt vagyok, érzem a házunk
jellegzetes illatát, tudom, hogy a nagyi biztonságban van
odafönt, és Miller teljes tökéletességében körbejár, de mégsem
úgy működnek a dolgok, ahogy reméltem. A nagyi
megdöbbentően pontos következtetésétől csak még inkább így
érzem.
Valahol távol megszólal a mobilom, felsóhajtok, és minden
sietség nélkül keresni kezdem. Bárki, akivel beszélni szeretnék,
itt van, vagy épp most ment el. Nesztelenül visszalépdelek a
konyhába, de nem találom ott Millert. Megtalálom a táskámat,
addig turkálok benne, míg a kezembe akad a folyamatos
csöngés forrása. Megnyomom az elutasítás gombot, és
észreveszem, hogy már hat nem fogadott hívásom van
Williamtől. Kikapcsolom és félredobom a telefonomat, dühös
pillantást vetek rá.
Aztán megkeresem Millert. A nappaliban találok rá, a kanapé
szélén ül. Egy könyvet tart a kezében. Egy fekete könyvet.
Belemélyed az olvasásba.
– Miller!
Láthatóan ugrik egyet, és becsapja a könyvet, én pedig
odasietek, és kiveszem a kezéből.
– Ezt meg honnan szerezted? – dühöngök, és szégyenkezve a
hátam mögé rejtem.
– A kanapé oldalába volt begyűrve. – A kanapé sarkára mutat,
és lelki szemem előtt megjelenik a kép, amikor legutóbb az
egyik bekezdés elolvasásával kínoztam magam, és lehajítottam
a kanapéra. Hogy lehettem ilyen óvatlan?
– Nem lett volna szabad elolvasnod – prüszkölöm, a borzasztó
könyv égeti a tenyeremet, mintha hátborzongató módon életre
kelne. Elhessegetem a rögeszmés gondolatmenetet, mielőtt
túlságosan eluralkodna rajtam a meg nem érdemelt figyelem. –
Nosztalgiáztál, ugye? – kérdezem. – Arra emlékeztet, ami
hiányozni fog? – amint kimondom, megbánom a
gonoszkodásomat, Miller arca megbántottan eltorzul, és még
inkább bűntudatom van, amikor a sértettsége dühvé változik.
Ez fölösleges és gonosz megjegyzés volt. Egyáltalán nem
gondoltam komolyan. Észszerűtlen és kegyetlen kirohanás volt,
amit nem a megfelelő emberre zúdítottam.
Lassan felemelkedik és felegyenesedik, az arcán megjelenik a rá
jellemző egykedvűség, a zakója ujját huzigálja, majd
megigazítja a nyakkendőjét. Én egyik lábamról a másikra állok,
és töröm a fejem, hogy mivel hozhatnám helyre. De nem jut
eszembe semmi. Nem szívhatom vissza.
– Sajnálom – mondom szégyenkezve, lehajtom a fejem, és
ellenállok a kísértésnek, hogy a tűzbe dobjam a könyvet.
– Megbocsátok – felel minden őszinteség nélkül, és ellépked
mellettem.
– Miller, kérlek! – Elkapom a karját, de ő lerázza a kezemet, és
elhúzódik tőlem. – Miller.
Megfordul, és mintha gyomorszájon vágnának, amikor
indulatos tekintete megállapodik rajtam. Az állán lüktetnek az
izmok, a mellkasa zihál. Elszomorodom az arca kemény
vonásaitól, amelyek elárulják a lelkiállapotát. Rám mutat.
– Soha többé ne vágd a képembe! – figyelmeztet remegve. –
Soha! Hallod? – Kiviharzik a szobából, és bevágja maga mögött
az ajtót. Nyers haragja megbénít. Még soha nem irányult ilyen
hevesen kizárólag rám. Úgy nézett, mintha képes lenne
darabokra szaggatni, és bár az életemet tenném rá, hogy egy
ujjal se nyúlna soha hozzám, attól félek, másvalaki issza meg a
levét, aki esetleg épp az útjába kerül.
– Basszus! – Hallom a káromkodását, aztán közelednek dobogó
léptei. Nem mozdulok, némán, mozdulatlanul állok, míg újra
beront a nappaliba. Újra rám szegezi a mutatóujját, és még a
korábbinál is jobban reszket. – Itt maradsz, megértetted?
Nem tudom, mi van velem. Valami a parancsolgatásában
kiváltja belőlem. Hirtelen előtte találom magam, még mielőtt
átgondolhatnám, mit csinálok. Félreütöm a kezét az útból.
– Ne mondd meg nekem, mit csináljak!
– Ne bosszants, Olivia!
Nem számít, hogy eszem ágában sincs elmenni, és egyedül
hagyni a nagyit. Ez elvi kérdés.
– Menj a picsába!
Miller a fogát csikorgatja.
– Ne légy már ilyen komplikált! Itt maradsz, és kész!
Vörös köd ereszkedik a szemem elé, és olyasmi bukik ki a
számon, amitől én magam is meglepődöm, Millerről nem is
beszélve.
– Te tudtad?
Behúzza a nyakát, és mérgesen néz rám.
– Mit?
– Tudtad, hogy visszajött? – kiáltom, és arra gondolok, milyen
jól kezeli a helyzetet. Még csak meg se döbbent. Hirtelen
megnyugtató magatartást vesz fel, mintha készült volna erre. –
Amikor azt hittem, megőrültem, és te lebeszéltél, akkor már
tudtad?
– Nem. – Hajthatatlan, de nem hiszek neki. Bármit megtenne,
hogy csökkentse a fájdalmamat. Mindenki hallgat. Ted kitért a
kérdésem elől. William mostanáig mindenáron megpróbált
elkerülni – mostanáig, hogy már biztosan tudom –, Miller
pedig szó szerint lecsapott a telefonra, és kikapcsolta, amikor
Gracie neve megjelent. Aztán eszembe jut Sylvie hívása, amikor
arról a nőről beszélt, aki engem keresett. A személyleírása.
Tökéletesen illett ugyan Sophiára, de az anyámra is. A
világosság csodás dolog.
Felforrósodik az ereimben a vér.
– Te mondtad Williamnek, hogy tartsa távol tőlem, ugye?
– Igen, a rohadt életbe, én voltam! – kiáltja, és én megrémülök.
– És kurvára nem bánom!– Erős két kezébe fogja az arcomat,
már-már durván, és összeszorítja, az orrát az orromhoz dugja,
szinte átdöf a tekintetével. – Nem tudtam, mit csináljak.
Képtelen vagyok megszólalni, erős szorításától nem tudom
kinyitni a számat. Inkább bólintok, érzem, hogy elöntenek az
érzések – a sok stressz, aggódás és félelem végigsöpör a
testemen. Meg akart óvni a sérülésektől.
– Ne menj sehová. – Az arcomat fürkészi, a tekintete végigsiklik
rajta, és bár ez parancs, a beleegyezésemet akarja. Újra
bólintok. – Jó – közli egyszerűen, aztán az enyémre nyomja az
ajkát, és erőteljesen megcsókol.
Amikor elenged, hátralépve, hunyorogva próbálok magamhoz
térni, és mire sikerül, már csak a hátát látom, amint eltűnik a
szobából.
Az ajtó hangosan becsapódik.
Zokogok, mint egy kisbaba, megpróbálom elfojtani, nehogy
felébresszem a nagyit. Persze ez ostobaság; ha nem volt ébren,
akkor biztos felébresztette a kiabálás, és az ajtócsapkodás. Nem
az én szánalmas hüppögésem fogja felverni.
– Minden rendben van, Miss Taylor?
Felemelem a szemem, és Tedet pillantom meg a nappali
ajtajában.
– Jól vagyok. – A szememet dörzsölöm. – Csak elfáradtam, ez
minden.
– Érthető – mondja halkan, és félénken rám mosolyog.
– Maga is tudta, hogy visszajött, ugye?
A szemét lesütve bólint.
– Nem az én dolgom a hírek elmondása, kedvesem.
– Tehát ismerte.
– Mindenki ismerte Gracie Taylort – mosolyog, és továbbra is a
padlót fürkészi behatón, mintha attól félne, hogy többet is ki
akarok szedni belőle, ha a szemembe néz. De nincs igaza. Nem
akarom tudni.
– Jobb, ha elfoglalja az őrhelyét – mutatok a vállam mögé, de
ekkor rám néz, markáns arcán meglepetés tükröződik. –
Sajnálom, hogy megint meglógtam.
Ted kuncog.
– Biztonságban van. Ez a lényeg. – Átmegy a szobán, és
elhelyezkedik az ablaknál, én nézem egy darabig, eszembe jut,
milyen jól vezet.
Ez arra késztet, hogy kicsit megszorongassam.
– Mióta dolgozik Williamnek?
– Huszonöt éve.
– Előtte mivel foglalkozott?
– A katonaságnál voltam.
– Katona volt?
Válasz helyett csak bólint, így jelzi, hogy vége a
beszélgetésnek, így otthagyom, és felvonszolom magam a
fürdőszobába. Remélem, a zuhanyozás elmossa fájó
gondolataimat, és ellazítja fájó izmaimat. Túl sok és sokféle
nyomás nehezedik ránk, mind a ketten megpróbálunk
mindennel megbirkózni. Hamarosan agyonnyom minket a
felelősség.
Megnyitom a zuhanyt, és a mosdókagyló fölött állok, sápadt
arcomat bámulom, a sötét karikákat beesett szemem körül. Csak
az segítene, ha egy évszázadnyi alvás után arra ébrednék, hogy
a vállamon cipelt terhek köddé váltak. Sóhajtok, kinyitom a
tükrös szekrényt, és elkáromkodom magam, amikor egy csomó
kozmetikum lebukfencezik a polcról, és csörömpölve landol a
mosdókagylóban.
– A francba – morgom, egymás után felkapkodom a tubusokat
és tégelyeket, és visszateszem a polcra. Már majdnem
elkészülök, csak a tampon maradt…
A tampon.
A dobozra meredek, kiszárad a szám. A tampon. Késik. Pedig
soha nem késik. Soha. A mellkasomból feltör az idegesség,
zúgni kezd a fülem. Megpróbálom kiszámolni, mikor volt az
utolsó menzeszem. Három hete? Egy hónapja? New Yorkban
egyáltalán nem volt.
A francba!
Berobogok a hálószobába, megkeresem a fogamzásgátló
tabletta üres dobozát, kiveszem belőle a leírást, ügyetlenül
babrálva szétnyitom a papírt, és az ágyra fektetem. Kínai.
Német. Spanyol. Olasz.
– Hol a francban van az angol? – kiáltom, megfordítom, és
lecsapom az ágyra. A következő húsz percben egy csomó apró
betűs bekezdést elolvasok. De semmit nem fogok fel belőle.
Semmit, csak a hibaszázalékot. Nem garantál semmit. Egyes
nők teherbe esnek – oké, elég kis arányban, de akkor is. Kifut az
összes vér az arcomból. Elfog a szédülés, forogni kezd velem a
szoba. Gyorsan. Hátradőlök, és a mennyezetet bámulom,
melegem van, és fázom, izzadok, és a sírás fojtogat.
– Ó, bassza meg…
Fogalmam sincs, mit csináljak. Kihagy az agyam. Teljesen
lefagytam. A telefonom! Hirtelen visszatér belém az élet,
leszaladok a konyhába. Reszkető kezem nem akar
engedelmeskedni, ostoba ujjaim nem találják a gombokat.
– A fenébe! – toppantok, aztán mozdulatlanul állok, végre
feltöltöm levegővel a tüdőmet. Lassan, nyugodtan kifújom a
levegőt, aztán újra, nagy levegő, és kifúj, közben sikeresen
kikeresem a naptár funkciót. Újra meg újra végigszámolom a
napokat, és többet számolok, mint reméltem, arra gondolok,
amilyen zűrös volt az életem az utóbbi időben, lehet, hogy
hatalmas tévedést követtem el, és elszámoltam. De nem.
Ahányszor csak megszámolom, ugyanarra az eredményre jutok.
Már egy hete meg kellett volna jönnie. – Basszus!
A pultnak dőlök, patikát keresek a neten. Azonnal tudnom kell.
Lehet, hogy teljesen fölöslegesen izgulok. A konyhai órára
nézek, már elmúlt nyolc. De az éjjelnappali patika nyitva van. A
lábam az agyamat megelőzve lendül akcióba, máris az
előszobában vagyok, de végre bekapcsol az agyam, és épp le
akarom venni a fogasról a farmerdzsekimet, amikor megállít.
A nagyi. Elgyengülök. Nem mehetek el, mindegy, milyen
vészhelyzet van. Nem élném túl, ha valami történne, amíg nem
vagyok itthon. Azonkívül Ted is figyel. Rengeteg letolást
kellene elszenvednie, Houdini-szerű viselkedésem miatt,
mielőtt rájön, nem érem meg a fáradságot, és felmondana.
Elengedem a kabátomat, lerogyok a legalsó lépcsőfokra, és a
kezembe temetem az arcomat. Amikor már azt hittem, ennél
kilátástalanabb nem lehet a helyzetem, még valami
hozzáadódik a szar ügyek soha véget nem érő listájához,
amikkel meg kell birkóznom. Egyikkel sem akarok foglalkozni.
Szeretnék összegömbölyödni, szeretném, ha Miller hozzám
simulna, és megvédene ettől az istenverte világtól. Lelki
szemem előtt felbukkan gyönyörű, vigasztaló arca, és ettől
biztonságos szigeten érzem magam. Aztán eszembe jut, milyen
nyilvánvalóan dühösen viharzott el.
Nem beszél velem, és ha igen, akkor biztos, hogy nem
szeretném hallani a mondandóját. Felnyögök, megdörgölöm a
tenyeremmel az arcomat, megpróbálok kidörzsölni… mindent.
Teljesen idióta vagyok. Egy első osztályú, hamisítatlan,
hatalmas idióta. Egy átvert idióta, akinek szembe kellene
néznie mindennel, ami körülötte zajlik, és rá kéne találnia arra
a bizonyos híres Taylor-féle merészségre, hogy mindezt kezelni
tudja. Hová tűnt a könnyű, békés életem? Millernek igaza van.
Nem tudok ezzel megbirkózni.
TIZENHETEDIK FEJEZET

Csak álmodom. Tudom, mert minden tökéletes – én, Miller, a


nagyi… az élet. Boldogan maradnék ebben a képzeletbeli
világban, elhelyezkedem, sóhajtok egyet, és átölelem a
párnámat. Minden világos. Minden nagyon fényes és színes, és
bár tudatában vagyok a hamis biztonságérzetnek, nem ébredek
fel. Az alvás és ébrenlét peremén egyensúlyozom, inkább az
álom felé hajlok – csak ne kelljen szembenéznem a valósággal.
Mosolygok. Minden tökéletes.
Gracie Taylor.
Álmomban csatlakozik hozzám, otthagyja a keze nyomát,
lehetetlenné teszi, hogy kirostáljam, amikor felébredek.
Hirtelen minden elsötétül.
Minden komor.
– Ne! – kiáltok fel dühösen, amiért betolakodott az egyetlen
nyugodt helyre, amit zavaros életemben találtam. – Ki innen!
– Olivia!
Riadtan felülök, levegő után kapkodva forgatom a fejem, Millert
keresem. Bokszeralsóban ül mellettem, kócos hajjal, aggódó
tekintettel. Előregörnyed a vállam, egyszerre vagyok
megkönnyebbült és bosszús – megkönnyebbültem, amiért itt
van, és bosszankodom, amiért éber és ugrásra kész vagyok.
Visszakerültem a való világba. Felsóhajtok, és kisöpröm az
arcomból a hajamat.
– Rosszat álmodtál? – A karjába vesz, és az ölében ringat.
– Nem tudom megmondani a különbséget – suttogom a
mellkasának, mire egy pillanatra megáll. Teljesen őszinte
vagyok vele. Nem tudom elválasztani a rémálmokat a
valóságtól, és ezt tudnia kell, annak ellenére, hogy tökéletesen
tisztában van vele, mekkora zűrzavar uralkodik bennem, hiszen
ő is ugyanezt éli át. Legalábbis nagyrészt. Gyorsan még
éberebbé válok, amikor visszaemlékezem, mi történt a távozása
után. Ó, te jó ég, lehet, hogy terhes vagyok. De valami még
ennél is fontosabb felülkerekedik az aggódásomon. – A nagyi! –
Pánikba esve próbálok kiszabadulni Miller szorításából.
– Jól van – nyugtat meg, és még szorosabban fog. – Segítettem
neki lejönni, és elhelyezkedni a kanapén, készítettem neki
reggelit, és odaadtam a gyógyszereit.
– Tényleg? Alsógatyában? – Hirtelen magam előtt látom a
nagyira várakozó alsógatyás Millert. Mit meg nem adnék érte,
ha láthattam volna. Lefogadom, hogy a nagyi próbára tette
Miller türelmét, miközben a seggét bámulta.
– Igen. – Könnyű puszit nyom a tarkómra, nagy levegőt vesz, és
beszívja a hajam megnyugtató illatát. – Neked is pihenned kell,
édesem. Amikor visszajöttem, a lépcsőn aludtál.
– Miller, muszáj megnéznem a nagyit.
– Már mondtam. Jól van. – Addig küzd velem, míg végül a
szándékának megfelelően lovagló ülésben helyezkedem el az
ölében. Mérhetetlen vigaszt merítek abból, ahogy a hajammal
babrál, és még inkább, amikor megpillantom a huncut,
homlokába lógó hajfürtöt, ami elvonja a figyelmemet. Sóhajtva
kisimítom a homlokából, tűnődve félrebillentem a fejem, és
újra felfedezem Miller gyönyörű vonásait. Sorra veszem őket –
azokat, amelyeket látok, és amelyeket nem. – Most nekem van
rád nagyobb szükségem – suttogja, és megfogja meztelen
mellkasán tétovázó ujjaimat. – Bújj hozzám – kéri halkan. –
Kérlek.
Átölelem, hozzábújok, a nyakához simítom az arcomat, míg ő a
tarkómra teszi a tenyerét, és mozdulatlanul tart.
– Sajnálom – motyogom szánalmasan. – Sajnálom, hogy olyan
utálatos voltam.
– Már megbocsátottam.
Néhány könnycsepp buggyan ki a szememből, és a nyakára
folyik; mardos a bűntudat. Ő kedves, védelmező és segítőkész
volt velem és a nagyival. Megbocsáthatatlan, ahogy
viselkedtem.
– Szeretlek.
Eltol a mellkasától, és ráérősen megtörölgeti a szememet.
– Én is szeretlek. – Nem használ rejtjelet, vagy más szavakat.
Egyszerűen kimondja. – Nem tudlak szomorúnak látni, Olivia.
Hol a merészséged, amit annyira szeretek?
Elmosolyodom, és arra gondolok, hogy ezt valójában nem
gondolja komolyan.
– Elfogyott – ismerem be. Túl sok energia kell hozzá, hogy
vagány vagy elszánt legyek, bárhogy nevezze is. Úgy érzem,
legyőzött az élet, ami megmaradt, csak arra elég, hogy
vigyázzak a nagyira, és tudassam Millerrel, mennyire szeretem.
Minden más mehet a pokolba.
– Nem fogyott el. Csak átmenetileg elvesztetted, ez minden.
Csak újra kell telepítenünk. – Azzal a mosollyal néz rám, amit
annyira szeretek, és ami egy kis fényt visz a sötétségbe. –
Szükségem van rá, hogy erős legyél mellettem, Olivia.
Bánattal átitatott lelkemben feltámad a lelkiismeret-furdalás. Ő
erős értem. Mellettem állt a traumatikus fejlemények idején.
Nekem is meg kell tennem érte ugyanezt. Még mindig
foglalkoznunk kell Miller problémáival – amelyek az enyéim is,
hiszen mi ketten már csak együtt létezünk. Csakhogy Gracie
Taylor egészen új dimenzióba helyezte elrontott világunkat. És
akkor most még itt a menzeszem kérdése is.
– Én melletted állok – biztosítom róla. – Mindig.
– Néha nem vagyok biztos benne.
A bűntudatom hatalmasra dagad. Össze kell szednem magam.
Ez az, amit tennem kell. Ezek a nehézségek nem fognak
maguktól eltűnni, akkor sem, ha homokba dugom a fejem.
– Veled vagyok.
– Köszönöm.
– Ne köszönd.
– Mindig is hálás leszek neked, Olivia Taylor. Örökké. Te is
tudod. – Megfogja a kezem, és megcsókolja a gyémántot.
– Tudom.
– Ragyogó. – Szemérmesen megpuszilja az orromat, az
ajkamat, az arcom két oldalát, aztán puszik sorával halad lefelé
a nyakamon. – Ideje lezuhanyozni.
– Lennél olyan szíves, és csatlakoznál hozzám?– beletúrok a
hajába, és mosolygok, amikor megáll, és lassan elhúzódik a
nyakamtól.
– Hogy abban az apró zuhanyozóban kényeztesselek?
Bólintok, mulattat a pajkos csillogás átható kék tekintetében.
Duzzogva lebiggyeszti az ajkát. A létező legszebb látvány.
– Mennyi ideig tart a nagymamádnak kimenni a nappaliból a
konyhába, megkeresni a legélesebb szeletelőkést, és feljönni?
Elvigyorodom.
– Normál körülmények között alig egy perc. De most, gondolom
jó tíz perc, ha fel tud jönni egyáltalán.
– Akkor jobb, ha indulunk.
Nevetek, Miller a karjába kap, és gyorsan az ajtó felé indul.
Hogy mennyire szükségem volt már erre!
– De te nem akarsz tiszteletlen lenni a nagyival –
emlékeztetem.
– Amiről nem tud, az nem is fáj neki.
Boldogan mosolygok.
– Csöndben kell lennünk.
– Tudomásul vettem.
– Nem kérheted, hogy a nevedet kiáltozzam.
– Tudomásul vettem.
– Hallgatnunk kell a nagyi miatt.
– Tudomásul vettem. – Úgyszólván betöri a fürdőszobaajtót,
aztán berúgja mögöttünk, ezzel megszegve mindazt, amiről
beszéltünk.
Letesz és talpra állít, megengedi a vizet, és mivel rajtam nincs
ruha, és Miller fincsi, keskeny csípőjét csak egy fincsi feszes
bokszer fedi, egy pillanat múlva mindketten meztelenek
vagyunk.
– Befelé. – Jelt adva félrebillenti a fejét, türelmetlenül
közeledik. Cseppet sem izgatom magam. Minden egyes
fájdalmas pillanat jobban ingerel, amíg nem ér hozzám.
Belépek a kádba a forró víz alá, és várok.
És várok.
És várok.
Ő csak bámul rám, a szeme lassan le-föl siklik vizes
meztelenségemen. De nem érzem kényelmetlenül magam.
Inkább kihasználom az időt, és magamba szívom minden
tökéletes porcikája látványát, és némán azon tűnődöm, hogy
talán mindennap egyre tökéletesebbé válik. Kényszeres
szokásai mintha enyhülnének, bár csak hellyel-közzel, vagy
csak megszoktam a dolgokat, amelyek korábban annyira
szembetűnően nyilvánvalók voltak. Vagy talán valahol középen
találkoztunk, és egyikünk sem vette észre. Talán mert annyira
elepedtünk egymásért, és amikor épp nem egymással voltunk
elfoglalva, akkor az akadályokkal küszködtünk. De most
biztosan tudok egyvalamit. Az egyetlen, ami vitathatatlan.
Őrült szerelmes vagyok Miller Hartba. A tekintetem felfelé siklik
tökéletes lábujjaitól tökéletesen formás lábára, majd rátapad
tökéletesen kemény farkára. Tovább haladhatnék, és
elmerülhetnék a többi részében – kirajzolódó hasizmaiban,
dudorodó mellizmaiban, erős vállában… makulátlan arcában,
ajkában, szemében, és végül tökéletes hajának tökéletes
hullámaiban. Tehetném. De nem teszem. Túlságosan lenyűgöz
a középső rész tökéletessége.
– Hahó, Olivia! – Rekedt hangja ellentétben áll gyengéd
hanglejtésével. Végül sietség nélkül a többi testrész látványával
is kényeztetem a szemem, elképesztő kék szemébe nézek,
amely teljesen lenyűgözött, amikor először találkoztunk. – Hát
itt vagy.
Mosolyogva nyújtom felé a kezemet.
– Gyere ide hozzám. – kérem zihálva, vágytól átitatott hangon.
Gyengéden megfogja a kezem, az ujjaink pár pillanatig
egymással játszva a helyüket keresik, aztán egymásba
fonódnak, és összekapcsolódnak. Miller belép a fürdőkádba, ami
hirtelen zsúfolttá válik, és nem marad más választásom, addig
hátrálok, míg a bőröm a hideg csempéhez nyomódik. Ő fölém
tornyosul, a tekintete a lelkem legmélyére hatol.
Felemeli összefonódott kezünket, és a fejem fölött a falhoz
szorítja, aztán a szabad keze a combom hátuljára siklik, és
erősen megránt. Engedelmesen felemelem, és a dereka köré
kulcsolom a lábamat. Miller ajka szétnyílik, lejjebb ereszkedik,
és az orrunk összeér.
– Mondd el, mit akarsz, édes kislány. – Forró lehelete betakarja
az arcomat, a perzselő vágy elszabadul az ereimben, és lángolva
árad szét bennem.
– Téged – követelem zihálva, és behunyom a szemem, amikor
az ajkunk összeforr.
Elveszi, ami az övé.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A nagyi jól néz ki. Kissé megdöbbenek, hogy szemérmesen,


csöndben üldögél a konyhaasztalnál, kezében egy csésze teával.
Arra számítottam, hogy a konyhában szöszmötölve találom,
hiába mondtuk neki, hogy lazítson.
A nagyi soha nem volt jó az engedelmeskedésben.
– Jó reggelt – csicsergem, leülök mellé, és teát öntök
magamnak.
– Engem nem izgat – hagyja figyelmen kívül a köszönésemet,
semmi jó reggelt, vagy szia.
– Mi nem izgat?
– A tea. – Felemeli az orrát a bögre fölött, és lebiggyeszti az
ajkát. – Olyan íze van, mint a szúnyogpisinek.
A teáskannát nekikoccantom a csészének, amibe épp önteni
akarok, Miller pedig a konyha másik végében hahotázni kezd.
Vetek rá egy oldalpillantást, istenien néz ki az ezúttal
szénszürke háromrészes öltönyben, amelyhez világoskék inget
és az inggel színben harmonizáló nyakkendőt vett. Pompásan
néz ki, nagyon ápolt, és ahogy elnézem, munkára kész.
Tökéletes. Mosolyogva a szemébe nézek.
– Huszonnégy karátos aranykincs.
Gúnyolódom. Ő is tudja, de figyelmen kívül hagyja, és leül
hozzánk az asztalhoz.
– Maga olyan kedves, Mrs. Taylor.
– Milyen volt a zuhanyozás? – vág vissza a nagyi, és az átkozott
teáskanna újra a csészémnek koccan, ezúttal olyan erősen,
hogy biztos vagyok benne, eltöri a porcelánt. A nagyi felé
villantom tágra nyílt szemem, és látom az ajka körül játszadozó
hamiskás mosolyt. A kis huncut!
– Forró – Miller elnyújtva ejti ki ezt az egyetlen szót, és most
még tágabbra nyíló szemmel felé fordítom a fejem. Tudtam.
Próbálja leplezni a vigyorát. Ezek ketten elviselhetetlenek, ha
egymás társaságában vannak, futkos a hátamon a hideg attól,
ahogy cukkolják egymást. Mindamellett csodálatos szeretet van
közöttük.
– Meg kellett volna kérnie Oliviát, hogy mutassa meg a
hőmérséklet-szabályozó használatát. – Újra a nagyi felé
fordítom a fejem. A csésze fülével játszik, elgondolkodva
babrálja, és játssza a naivat. Duplán huncut!
– Megtettem – válaszol lazán Miller, és ugyanolyan
mozdulatokkal babrálja a saját bögréje fülét.
– Tudtam! – böki ki a nagyi elakadó lélegzettel. – Maga kis
elvetemült!
Feladom, hogy ide-oda forgassam a fejem. Egyik sem veszi észre
nyilvánvaló meghökkenésemet, és már fáj a nyakam.
Hátradőlök a széken, és hagyom, hogy tovább játsszák kisded
játékukat, a szívem megtelik melegséggel. Csodát tesz a
jelenlegi lelkiállapotommal, hogy ilyen élénknek és vidámnak
látom a nagymamámat.
Miller a nagyira villantja lélegzetelállító mosolyát, feladja a
próbálkozást, hogy gúnyosan nézzen, és vállat von.
– Sajnálom, Mrs. Taylor. Nem kérek bocsánatot, amiért annyira
szeretem az unokáját, hogy fáj, ha nem érhetek hozzá.
– Kis elvetemült!– ismétli halkan a nagyi, a haja suhog a föle
körül, amikor enyhén megrázza a fejét. – Átkozott kis
ördögfióka.
– Befejeznétek egymás bosszantását? – szólok közbe, és a
kukoricapehely után nyúlok. – Vagy kényelembe helyezzem
magam az előadásra?
– Én befejeztem – közli Miller, és tejet önt a
kukoricapelyhemre. – És maga, Mrs. Taylor?
– Igen, én is befejezetem. – Hunyorogva belekortyol a teába. Jó
pasi maga, Miller Hart, de nagyon szar teát főz.
– Egyetértek – teszem hozzá, Millerre emelem a csészémet, és
elfintorodom. – Ez rossz. Nagyon pocsék.
– Megértettem – morog. – Soha nem állítottam, hogy
teakészítő őstehetség lennék. – Visszatér az arcára a csintalan
kifejezés, mire lassan, óvatosan leteszem a csészémet. –
Kérdezzen a kényeztetésről – javasolja.
Rám jön a köhögés a kukoricapehely fölött, és ezzel felkeltem a
nagyi érdeklődését.
– Hmm – hümmögi, és belém fúrja vén, tengerészkék
tekintetét. – Miféle kényeztetésről?
Nem merek ránézni, a tálra szegezem a tekintetemet.
– Abban nagyon jó vagyok – jelenti ki Miller beképzelten.
– Úgy érti, a szexben?
– Ó, istenem, adj erőt! – Megragadom a kanalamat, a tálba
merítem, és nagy adag reggelit tömök a számba.
– Én kényeztetésnek hívom.
– Tehát tényleg még a földet is megcsókolja a nyomában? –
kérdi a nagyi mosolyogva.
– Ó, szó szerint.
Én lassan elsüllyedek a szégyentől, és isteni beavatkozásért
imádkozom, hogy mentsen meg. Mindkettőtől.
– Kérlek, fejezzétek be – könyörgök.
– Jól van – mondják egyszerre, és úgy vigyorognak egymásra az
asztal fölött, mint két idióta.
– Jó. El kell mennem a szupermarketbe.
– De én szeretek bevásárolni – sopánkodik a nagyi, és duzzogni
kezd. – Te mindig elrontod.
– Akkor írj listát – hárítok, egy pillanat alatt megoldva a
problémát. – Nem hagyhatod el a házat.
– Majd én elviszlek, Olivia. – Miller kissé jobbra forgatja a
cukortartót, aztán kissé balra a tejet. – És erről nem
vitatkozunk – teszi hozzá, és figyelmeztető pillantást vet rám.
– Nem lesz gond – mondom, és nem hátrálok meg. Nem
érdekel, milyen hangot használ, és nem érdekel a villámló
tekintete. – Te maradj, és vigyázz a nagyira.
– Be kell mennem az Ice-ba.
Ránézek, tudván, hogy nem valódi munkára gondol.
– Az isten szerelmére, rám nem kell vigyázni! – kiabál a nagyi.
– Elnézést, de más a véleményem – csattanok fel. Már az is elég
baj, hogy Miller kihoz a sodromból. Még a nagyi is le akar rázni.
– Igaza van, Mrs. Taylor. Nem kellene egyedül maradnia.
Örömmel tölt el a látvány, hogy Miller rá is ugyanolyan
villámló tekintetet vet, és még jobban örülök, amikor a nagyi
nem csap botrányt.
– Jól van – motyogja –, de nem tarthattok örökre bezárva.
– Csak amíg megerősödsz – nyugtatgatom. Gyorsan
megszorítom Miller térdét az asztal alatt, hogy kifejezzem az
elismerésemet, de meglepetésemre nem reagál rá.
– Elviszlek vásárolni – ismétli, feláll az asztaltól, és a reggeli
terítéket rakosgatja.
Az előbbi elismerésem egy szempillantás alatt szertefoszlik.
– Neeem, te maradj addig a nagyival.
– Neeem, elviszlek a szupermarketbe – vág vissza, és hidegen
hagyja a kérésemből áradó figyelmeztetés. – Beszéltem
Gregoryval. Hamarosan itt lesz, akárcsak Ted.
Csalódottan hátradőlök a széken. A nagyi bosszúsan felhorkan,
de csöndben marad, Miller jóváhagyón bólogat a saját
kijelentésére. Ez nem jó. Nem tudom megvenni a terhességi
tesztet, ha állandóan a sarkamban van.
A francba…

***

Röviden összefoglalom Gregorynak a nagyira vonatkozó


tudnivalókat, kikészítem a gyógyszereit, hogy a barátomnak ne
kelljen a használati utasításokkal bajlódnia. Miller a tarkómnál
fogva az autóhoz vezet, és gondosan beültet az anyósülésre.
Kissé ingerültnek tűnik, amióta valaki felhívta, mialatt én
Gregoryval beszélgettem, a reggeli közben tapasztalt
lazaságának nyoma sincs. Olyan, mintha soha nem velem
lenne elsősorban, és bár gyakoribbá váltak a szünetek ebben a
jellegzetességében, a szokásai mindig újra közénk férkőznek.
Érzem, hogy ma nem hagyná figyelmen kívül, ha a
hőmérsékletet állítgatnám, ezért inkább lehúzom az ablakot.
Bekapcsolja a rádiót, ezzel megtörve a halotti csendet, és én
hátradőlve élvezem Paul Weller társaságát. Kétszer is
hazatelefonálok útközben, mindkét alkalommal hallom a
nagyit a háttérben kiabálni arról, micsoda tökfilkók vagyunk.
Kénytelen lesz megszokni a felhajtást.
Magamban elkezdek tervet szövögetni, megpróbálom kitalálni,
hogy maradhatnék pár percre egyedül a Tescóban, hogy
megvehessem, amire szükségem van a saját megnyugtatásomra,
vagy arra, hogy zuhanórepülésbe kezdjek. Csak egyetlen mód
van rá.
Miller beáll a parkolóba, fogunk egy bevásárlókocsit, és bevetjük
magunkat a Tesco nyüzsgésébe. Kezemben a nagyi listájával le-
föl mászkálunk az áruházi folyosókon, és Miller egyre
ingerültebbnek tűnik. Csak arra tudok gondolni, hogy a
zűrzavar az oka, amely körülvesz bennünket. Mindenfelé
elhagyott bevásárlókocsik állnak, a polcokon hatalmas a
rendetlenség. Magamban kuncogok, és lefogadom, hogy
legszívesebben letakarítaná a polcokat. De amikor megszólal a
mobilja a zsebében, előveszi, és haragosan pillant a kijelzőre,
majd elutasítja a hívást, az jut eszembe, hogy talán nem csak a
Tesco pokoli zűrzavara idegesíti. Nem kérdezem meg, ki hívta,
mert nem is akarom tudni, és még mindig nem találtam ki,
miként maradjak magamra.
– Be kell szereznem néhány dolgot a nagyinak az illatszeres
részről – vetem fel tettetett lazasággal, miközben majd
belehalok. – Fogd, és keresd meg az utolsó pár cikket. – A
kezébe nyomom a listát, amelyhez fortélyos módon hozzáírtam
néhány árucikket, csupa olyasmit, ami az áruház túlsó végében
található.
– Együtt megyünk – közli Miller, habozás nélkül megfúrva a
csinos kis tervemet.
– Sokkal gyorsabban végzünk, ha szétválunk – mondom
ösztönösen. – Látom, hogy utálsz itt lenni. – Taktikusan a
javamra fordítom a bosszúságát, és már el is indulok, mielőtt
tiltakozhatna, a vállam fölött átlesve ellenőrzöm, nem követ-e.
Látom, hogy a listát tanulmányozza összevont szemöldökkel.
Befordulok az első sarkon, sietek, közben felnézek a gondolák
fölött elhelyezett kiírásra, hogy megtaláljam, amit keresek. Pár
másodperces keresgélés után megtalálom a megfelelő sort, és
sorra nézem a terhességi tesztek dobozát – mindegyiken
lopásgátló van, micsoda hülye biztonsági rendszabály.
– Hát ez óriási – morgok, és az első dobozért nyúlok, ami gyors,
megbízható eredményt ígér. Gyorsan megfordítom, és átfutom
a nyomtatott szöveget, közben elindulok, de elakadó lélegzettel
ütközöm valakinek.
– Elnézést – bököm ki, és a doboz kibukfencezik a kezemből. A
műanyag védőborítás fülsiketítő csattanással landol a földön,
és a doboz a lábam előtt pattog. És egy másik pár láb előtt. Nem
ismerős cipők. Nem tetszik a gerincemen végigfutó hideg, sem
pedig a hirtelen rám törő sebezhetőség érzése.
– Én kérek elnézést. – A férfi előkelő hangon beszél, és drága
öltönyt visel. Lehajol, hogy felvegye a dobozt, de nem látom az
arcát. Néhány másodpercig guggolva marad, a kezében forgatja
a dobozt, és érdeklődéssel hümmög. Még mindig nem látom az
arcát, csak a fejét látom hátulról, ahogy előttem kuporog. Egész
biztos nem ismerem az őszülő hajat, de valami bennem azt
üvölti, ő viszont ismer engem. Szándékosan jött ehhez a
gondolához, ami női piperecikkekkel van tele. Hiába vagyok egy
zsúfolt szupermarketben, mégis veszélyt érzek.
Az ismeretlen feláll, és felemeli az arcát. Fekete szeméből csak
úgy árad a néma fenyegetés. Csúf sebhely fut végig az arca jobb
oldalán, egészen a szája sarkáig, keskeny ajka megjátszott
mosolyra görbül, amitől a sebhely még mélyebbnek tűnik. Ez a
mosoly hamis biztonságérzetet sugall.
– Azt hiszem, ez a magáé – felém nyújtja a dobozt, és én biztos
kézzel akarom átvenni tőle. Tudom, hogy nem sikerül, látom
felvont szemöldökéről, még mindig a dobozt fogja, amit
valószínűleg remegő kézzel veszek át.
Lesütöm a szemem, nem állom tovább szigorú pillantását.
– Köszönöm. – Visszanyelem a félelmemet, és oldalra lépek, de
ő ugyanarra mozdul, és eltorlaszolja az utamat. Megköszörülöm
a torkom, hátha rátalálok a kétségbeesetten keresett
magabiztosságra, amivel átverhetem. – Elnézést – ezúttal a
másik oldalra lépek, csakhogy ő is, és közben kurtán felnevet.
– Így aztán semeddig sem jutunk, ugye? – Közelebb lép,
betolakszik a személyes terembe, és ezzel növeli a
nyugtalanságomat.
– Tényleg nem – értek egyet, és újra megpróbálom kikerülni, de
ismét az utamat állja. Nagy levegőt veszek, vonakodva az arcára
emelem a tekintetem. A gonoszság megtestesítője. Hatalmas
testének minden egyes idegszálából sugárzik, és ettől ott
helyben elszáll az erőm. Lemosolyog rám, kinyújtja a kezét,
megfogja egy elkóborolt hajtincsemet, és az ujjai közt forgatja.
Kővé dermedek, megbénít a rémület.
Elgondolkodva hümmög… fenyegetően… vészjóslóan. Aztán
lehajol, és a fülemhez teszi a száját.
– Édes kislány – suttogja. – Végre találkozunk. – Elakadó
lélegzettel ugrom hátra, megpróbálom ledörzsölni a lehelete
nyomát a hajamról, míg ő kissé meghajolva marad, kaján
mosoly húzza fel vékony ajka szélét, miközben közelről néz.
– Olivia? – A távolból hallom a nevemet, nyugtalanít az
ismerős hanglejtés, látom, hogy az ismeretlen felegyenesedik,
vet egy pillantást a vállam fölött, és gúnyos mosolya egyre
szélesebb. Megfordulok, és az összes levegő kiárad a tüdőmből,
amikor meglátom a felém igyekvő Millert. Az arca mozdulatlan
ugyan, de tiszta szeme tele van érzésekkel –
megkönnyebbüléssel, félelemmel, gyanakvással… dühvel.
– Miller – lehelem, merev izmaimba energia áramlik, a lábam
akcióba lendül, teszek felé pár lépést, aztán a mellkasához
bújok, a két karom a testünk közé szorul. Miller remeg. Az egész
helyzet veszélyt sikolt.
Miller a fejemre támasztja az állát, egyik karjával szorosan
magához ölel, a minket körülvevő nyüzsgés közepén fagyos
csend honol, mintha egy buborékban lennénk, és csak mi
hárman lennénk tisztában a szupermarket levegőjét
megmérgező veszéllyel és ellenséges indulattal. Nem kell
látnom, hogy tudjam, a férfi még mindig mögöttem van;
ugyanúgy érzem a jelenlétét, ahogy Millerét, aki megpróbál
némi nyugalmat masszírozni belém. Nekem feszülő kemény
izmai elárulják a megoldást. Ott maradok, a komfortzónámat
elrejtve.
Mintha egy örökkévalóság telne el, Mire Miller kicsit ellazul, és
én megkockáztatom, hogy átlessek a vállam fölött. A férfi lazán
zsebre dugott kézzel sétál végig a polcsor mellett, úgy nézelődik
a polcok között, mintha naponta látogatna ide. Csakhogy
Millerhez hasonlóan ő is kívülállónak tűnik.
– Jól vagy? – kérdezi Miller, kartávolságra tart magától, és
sápadt arcomat fürkészi. – Hozzád ért?
Megrázom a fejem, arra gondolok, nagyon nem lenne bölcs
dolog bármi olyasmit mondani, ami aktivizálja ezt az élő
időzített bombát. Azt hiszem, egyébként sincs erre szükség.
Miller ismeri a pasast, és anélkül is tudja, mit álltam ki, hogy
elmondanám neki.
– Ki ez? – kérdezem meg végül, de valójában nem akarom tudni
a választ, és Miller fájdalmas arckifejezéséből kiindulva nem is
akarja elmondani. Vagy megerősíteni. Ő a gátlástalan
gazember.
Nem tudom biztosan, Miller rájön-e, hogy magamban milyen
következtetésre jutottam, de nem kapok választ a kérdésemre,
viszont gyorsan előhúzza a telefont a zsebéből. Egyetlen
gombot nyom meg, és pár másodperccel később beszélni kezd.
– Lejárt az idő! – szól bele egyszerűen, aztán megszakítja a
vonalat, és megragadja a kezemet.
De megáll a mozdulat kellős közepén, amikor valami
megragadja a figyelmét.
Valami a kezemben.
Minden legyőzött porcikám feladja. Meg sem próbálom eldugni.
Meg sem próbálok mentséget keresni. Üres tekintettel, hosszan
bámulja a dobozt, mire végre könnyes szememre emeli kék
tekintetét.
– Ó, te jó ég! – Kifújja a levegőt, hüvelyk- és mutatóujja végét a
homlokához nyomja, és szorosan behunyja a szemét.
– Lehet, hogy nem hatott a fogamzásgátló tabletta – nyögöm
ki, tudom, hogy nem kell részleteznem, és nem is fogja kérni.
Idegesen beletúr a hajába, kisimítja a homlokából a kósza
fürtöt, felfújja az arcát, és a levegőt kifújva megjegyzi:
– Basszus!
Hátrahőkölök a káromkodásától, korábbi rémületemet felváltja
az idegesség.
– Nem akartam szólni, amíg nem biztos.
– Basszus! – Miller megragadja a tarkómat, és a gondola vége
felé tol, ahol a telepakolt bevásárlókocsi áll. Nemtörődöm
mozdulattal belehajítja a dobozt, szabad kezével megragadja a
kocsi fogantyúját, és a pénztár felé indul.
Automatikusan mozgok, az izmaim az akaratom ellenére
visznek, talán helyesen ítélik meg az érzékeny helyzetet, vagy
érzik Miller robbanásközeli hangulatát. Némán, aggodalmasan
pakolom fel az árut a futószalagra, Miller pedig mindent
megigazgat, ahogy szerinte lennie kellene. Ráhagyom,
átmegyek a szalag másik végére, és elkezdek szatyrokba
pakolni, de ettől a feladattól is megkímél, elfoglalja a helyét
mellettem, és mindent újra elhelyez. Így aztán csak állok ott,
míg ő pakol. Az állán folyamatosan ráng az izom, gyors,
egyszersmind precíz kézmozdulatokkal rakodja az árut a
szatyrokba, majd a teletöltött zacskókat visszateszi a
bevásárlókocsiba. Így próbál némi nyugalmat csempészni
omladozó világába.
Miután fizettünk a kába tekintetű pénztárosnál, Miller fogja a
bevásárlókocsit, és velem együtt kivezeti a forgalmas
szupermarketből. Miller nyugtalansága azonban nem csökken,
bár nem vagyok biztos benne, mi a fő oka – én és a sokkoló
bejelentésem, vagy a hátborzongató pasas és ijesztő
felbukkanása.
Erre a gondolatra ide-oda cikázik a szemem mindenfelé.
– Elment – közli Miller rám se nézve, miközben az autójához
érünk. – Szállj be.
Zokszó nélkül teljesítem a kérését, és hagyom, hogy egyedül
pakoljon be a csomagtartóba. Nem sokkal ezután nagy
sebességgel kihajtunk a parkolóból, ráfordulunk a főútra,
közben a hangulat kibírhatatlan, de nincs menekvés.
– Hová megyünk? – kérdezem hirtelen megrémülve, hogy nem
akar hazavinni.
– Az Ice-ba.
– De a nagyi – vitatkozom halkan. – Először vigyél haza. –
Semmi kedvem Millert elkísérni az Ice-ba. Inkább hódolnék a
kedvenc időtöltésemnek, és még jobban bedugnám a fejem a
homokba.
– Tévedés – vág vissza határozottan, és a hangjából érzem,
hogy nincs helye alkudozásnak. Ismerem a viselkedését. –
Nincs elcseszni való időnk, Olivia.
– A nagyiról gondoskodni nem elcseszett idő!
– Gregory majd vigyáz rá.
– De én akarok vigyázni rá.
– Én pedig rád akarok vigyázni.
– Mit akar ez jelenteni?
– Azt jelenti, hogy pillanatnyilag nincs időm a merészségedre.
– Élesen jobbra kanyarodik, és csikorgó kerekekkel hajtunk be
egy mellékutcába. – Semmi nem oldódik meg, csak ha én
megoldom.
Lelassul a szívverésem. Nem tetszik a testtartásából sugártó
elszántság, és recsegő hangja sem. Talán meg kellene
könnyebbülnöm, amiért mindent megtesz, hogy elrendezze a
dolgokat. Csak az a gond, hogy nem tudom, hogyan akarja
megoldani, és a fejemben egy csilingelő hangocska azt súgja,
hogy nem fog nekem tetszeni. Különben is, hol akarja kezdeni?
Öt perc sem kell, és elkészítem a sok szar dolog listáját, amivel
foglalkozni kell, de akkor visszajutunk az eredeti problémához:
Mi élvez elsőbbséget? Valami azt súgja, hogy a lehetséges
terhességem nem áll a lista élén. Sem az anyám felbukkanása.
Nem. Minden jel arra utal, hogy a találkozásunk azzal a
bizonyos fickóval a szupermarketben áll a szar dolgok listájának
élén. A gátlástalan gazember. A pasas, aki elől Miller
rejtegetett. Az, akinek a kezében van Miller bilincsének a
kulcsa.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Ez az első alkalom, hogy az Ice teljesen üres, amikor ott vagyok.


Miller felemel a bárszékre, és arccal a bár felé fordít, aztán
megkerüli a pultot, és az egyik üvegpolcról levesz egy csillogó
poharat. Erősen lecsapja, megragad egy palack skót whiskyt, és
teletölti a poharat. Aztán hátraszegett fejjel az egészet ledönti.
Lassan megfordul, nekidől a pultnak, és lenéz az üres pohárra.
Legyőzöttnek tűnik, és ez halálra rémít.
– Miller?
Egy darabig a poharára összpontosít, aztán végre a szemembe
néz megkínzott kék tekintetével.
– A fickó a szupermarketben… Charlie volt az.
– A gátlástalan gazember – mondom, és készséggel mutatom,
hogy megértettem. Pontosan ettől féltem, mégis, az, hogy
Miller mondta ki, amit már amúgy is kikövetkeztettem, nem
változtat semmin. Ugyanúgy halálra rémít.
– Miért nem engedi, hogy kiszállj? – kérdezem.
– Ha Charlie-nak tartozol, egy életre eladósodtál. Ha egyszer
szívességet tesz neked, örökké fizetsz érte.
– De hosszú évekkel ezelőtt szedett össze az utcáról – bököm
ki. – Ez nem indokolja az életre szóló elkötelezettségedet.
Prostituáltat csinált belőled, Miller! És aztán előléptetett
alfahímmé! – majdnem leesem a székről a hirtelen
felbugyborékoló dühtől. – Ez nem igazság!
– Hé, hé, hé! – Fürgén leteszi az üres poharat, és a tenyerével a
bárpultra csap, ahogy átugrik az én oldalamra. Könnyedén és
stílusosan, halkan ér földet a lába előttem. – Nyugodj meg –
békítget, a két kezébe fogja lángoló arcomat, magához húzza,
és könnyes szememet fürkészi. – Az én életemben semmi sem
igazságos vagy helyes, Olivia. – Szétnyitja a térdével a
combomat, és közelebb jön, addig emeli az arcomat fölém
magasodva, míg összefonódik a tekintetünk. – Túlságosan
elcseszett vagyok, édes kislány. Semmi sem segíthet rajtam. Én
és a klubom aranybánya Charlie-nak. De nem csak a
jövedelmezőségem, és az Ice könnyű kezelhetősége mozgatja a
dolgokat. Ez egyben erőfitogtatás is. Ez a lényeg. Mutass
gyengeséget, és az ellenség azonnal elkapja a töködet. – Nagy
levegőt vesz, én pedig benntartom a levegőt. – Soha nem
fontolgattam, hogy abbahagyom, mert nem volt rá okom. –
Miller folytatja. – Ő tudja ezt. És azt is, hogy ha egyszer
kiszállnék, arra jó okom lenne. – Lebiggyeszti az ajkát, lustán
pislant, ezt általában megnyugtatónak és lenyűgözőnek
találom. De nem ma. Ma csak növeli az aggodalmamat, mert a
lassú pislantás célja, hogy erőt gyűjtsön a következő szavaihoz.
Amikor újra kinyitja a szemét, visszatartom a lélegzetem, és
felkészülök. Úgy néz rám, mintha én lennék a legértékesebb
dolog az egész világon. Mert neki az is vagyok. – És
megsemmisítik ezt a jó okot – fejezi be halkan, és a tüdőmből
egyszerre kiáramlik a levegő. – Így vagy úgy, de azt akarja, hogy
eltűnj az életemből. Nem szoktam semmiségek miatt
neurotikus holdkórosként viselkedni. Hozzá tartozom, Olivia.
Nem hozzád.
Az agyam majd szétrobban Miller brutális magyarázatától.
– Azt akarom, hogy az enyém legyél – ejtem ki gondatlanul.
Nincs mögötte megfontolás, csupán elszántság. Miller Hart
nem kapható, és nem csak a tartózkodó külseje miatt, amelynek
a fenntartására annyira ügyel.
– Dolgozom rajta, édes, szépséges kislányom. Hidd el, rohadt
keményen dolgozom rajta. – A fejem búbjára nyomja az ajkát,
beszívja a hajam illatát, és erőt merít belőlem. – Van egy
kérésem.
Nem ígérek semmit előre, tudom, hogy így is, úgy is
megkérdezi. Előbb hallani akarom.
– Kérj bármit.
Felkap a bárszékről, és felültet a bárpultra, mintha csak
piedesztálra emelne. Aztán a combom közé nyomakszik, és
nagy kezével körbefogja a derekamat. Az ujjaimmal beletúrok
hullámos hajába, és egészen a tarkójáig végigsimítom.
– Szeress örökké, Olivia.
– Ehhez kétség sem férhet.
Enyhén elmosolyodik, a mellemhez nyomja az arcát, és a
hátamat simogatja, még jobban magához húz, szinte
összeolvad a testünk. Lenézek a tarkójára, és vigasztalón
simogatom.
– Mennyire vagy biztos benne? – kérdezi minden előzmény
nélkül.
Simogató kezem megáll, ahogy végigveszem a lehetőségeket,
hogy szembenézzek egy újabb sokkoló vallomással.
– Biztos – válaszolom egyszerűen, mert tényleg biztos vagyok
benne. Mint bármi mást, ezt sem tudom, és nem is akarom
elrejteni előle.
Lassan elenged, felém nyújtja a terhességi tesztet, és figyeli a
közte és a teszt között cikázó tekintetemet.
– A biztos nem elég jó.
Fürkészőn elveszem.
– Menj.
Nem szólalok meg, levesz a pultról, és otthagyom a bárnál,
miközben újabb italt tölt magának. A női mosdó felé tartok, és
felkészülök rá, hogy egyértelműen szembesülök az igazsággal.
Szórakozottan lépek a fülkébe, és szórakozottan lépek ki
onnan. Megpróbálok nem tudomást venni a pár perc
várakozásról, amíg kialakul az eredmény, addig kezet mosok, és
próbálok megfeledkezni Miller valószínű reakciójáról is. Most
már legalább tisztában van vele, hogy talán terhes vagyok. De
ettől vajon kevésbé lesz sokkoló az eredmény? Akarja majd
egyáltalán? Behunyom a szemem erre a gondolatra, mielőtt
még eluralkodna rajtam. Nem várom, hogy örömtáncot jár a
terhességem feltételezett megerősítésére. Nincs helye az
ünneplésnek az életünkben.
Megfordítom a tesztet, és lebámulok az apró ablakra. Kisétálok
a mosdóból, visszamegyek a klubhelyiségbe, ahol Miller a
bárpulton dobolva vár. Felnéz rám. Kifejezéstelen az arca. Újra
megpróbálom beleképzelni magam a gondolkodásmódjába.
Feltartom a tesztet, és figyelem, ahogy rávillan a szeme.
Onnan, ahol van, nem láthatja az eredményt, így egyetlen szót
mormogok.
– Pozitív.
A szemem előtt enged ki, és ettől megremeg a gyomrom. Aztán
félrebillenti a fejét, és némán magához hív. Óvatos vagyok, de
elindulok, és pár lépéssel odaérek. Felemel a bárpultra, hozzám
simul, a mellemre fekteti a fejét, a tenyere a fenekemre csúszik.
– Baj, hogyha örülök? – kérdezi, és teljesen megdöbbenek.
Valójában egy Miller-féle összeomlásra számítottam. Eddig csak
a saját meghökkenésemre figyeltem, ráadásul azt hittem,
negatívan fog reagálni a hírre, ezért nem is vettem figyelembe a
lehetőségét, hogy örül neki. Én újabb bosszantó körülménynek
tekintettem – egy újabb szarságnak, amivel foglalkoznunk kell.
Miller viszont mintha egész más nézőpontból szemlélné a
terhességemet.
– Nem tudom biztosan – ismerem be hangosan, pedig csak
magamban akartam csodálkozni. Örülhetünk a hírnek a
mindent beborító sötétség kellős közepén? Vajon Miller látja a
fényt az alagút végén? Az életem pont olyan sötét lett, mint az
övé, és a magam részéről csak további bánatot látok a
látóhatáron.
– Akkor majd én megmondom. – Felemeli a fejét és rám
mosolyog. – Ajándéknak tekintek mindent, amit tőled kapok. –
Megsimogatja az arcomat. – A szépségedet, amelyet nézhetek.
– Hosszan fürkészi az arcomat, aztán lassan a mellkasomra
csúsztatja a kezét, és széles köröket rajzol a mellem köré.
Akadozik a lélegzetem, és kihúzom magam. – A testedet,
amelyet érezhetek. – Megpróbál komoly maradni, ahogy futó
pillantást vet rám. – A merészségedet, amivel foglalkoznom
kell.
Beharapom az ajkamat, miközben rügyet bont bennem a vágy,
de ellenállok neki, hogy eláruljam, végül is ő a merészségem
forrása.
– Ezt fejtsd ki – követelem akaratom ellenére. Hiszen már így is
teljesen érthetővé tette.
– Ahogy akarod – egyezik bele habozás nélkül. – Ez –
zümmögve csókot nyom a hasamra – egy újabb ajándék, amit
tőled kapok. – Felnéz rám, és én belemerülök őszinte, beszédes
tekintetébe. – Ami benned növekszik, az enyém, édes kislány.
És bármit elpusztítok, ami el akarja venni tőlem.
Különös módon fejezi ki magát, de nem lényeges, hogyan önti
szavakba az érzéseit, mert már perfektül beszélem Miller
nyelvét. Nem is mondhatta volna ennél tökéletesebben.
– Tökéletes apuka akarok lenni – suttogja.
Magával ragad a boldogság, de eközben arra a szilárd
következtetésre jutok, hogy Charlie-ra utalt. Charlie az, akit
elpusztít. A pasas tud rólam. És látott terhességi teszttel a
kezemben. Miller miattam akar kiszállni, most még inkább,
mint korábban. Charlie-nak jó oka van rá, hogy engem
eltávolítson. Márpedig Miller bármit elpusztít, ami engem
megpróbál elvenni tőle. És bármilyen ijesztő, kitelik tőle.
Vagyis Charlie a halálsoron van.
Megfordulok a hangos kopogásra, és a klub bejárata felé
fordítom a fejemet.
– Anderson – motyogja Miller, és azonnal felveszi a
közömbösség álarcát, boldog pillanataink igen rövidre
sikeredtek. Elszakad tőlem, és kissé megszorítja a combomat,
mielőtt otthagy… a merészségem előbukkan a semmiből, és jól
beleharap a seggembe.
– Mit keres itt? – kérdezem, és lecsúszom a bárpultról.
– Segíteni akar.
Nem akarok vele találkozni. Most, hogy biztosan tudom, az
anyám Londonban van, mégsem tartotta vissza Millert, nyilván
róla akar beszélni. De én nem akarok. Hirtelen rám tör a
klausztrofóbia az Ice hatalmas terében, megkerülöm a
bárpultot, és felnézek a hosszú sorokban álló tömény alkoholra.
Az elégethetné a dühömet. Ez az, amire szükségem van.
Lekapok egy üveg vodkát, szórakozottan lecsavarom a tetejét,
és tripla adagot töltök magamnak. De amikor a hideg pohár az
ajkamhoz ér, nem döntöm le az italt a torkomon, a
gondolataimat eltereli egy képzeletbeli kép.
Egy kisbaba képe.
– A fenébe – sóhajtok, és lassan leteszem a poharat a bárpultra.
Csak bámulom, és finoman addig forgatom, míg az áttetsző
folyadék mozdulatlanná válik. Nem akarom. Az utóbbi időben
az alkohol meghatározott célt szolgált – ostoba kísérlet volt a
megpróbáltatások elfeledtetésére. De többé már nem kell.
– Olivia? – Miller kérdő hangsúlyától fáradtan megfordulok,
láthatóvá válik reménytelen arckifejezésem… és a pohár. – Mit
művelsz? – Tesz felém egy lépést, bizonytalanság ül ki az
arcára, a pohárra villan a tekintete.
Az eddigi reménytelen hangulatomat kiegészíti a bűntudat,
megrázom a fejem, tele vagyok lelkiismeret-furdalással, amiért
egyáltalán kitöltöttem azt az átkozott italt. – Nem akartam
meginni.
– Még szép hogy nem. – Hosszú léptekkel megkerüli a
bárpultot, erősen kiüti a poharat a kezemből, aztán a
mosogatóba önti a tartalmát. – Olivia, én már így is az őrület
határán vagyok. Ne taszíts még mélyebbre. – Komolyan,
szigorúan figyelmeztet, ellágyuló arckifejezése viszont
ellentmond a parancsnak. Könyörög nekem.
– Nem gondolkodtam – kezdem, azt akarom, tudja, hogy csak a
vak düh késztetett rá, hogy kitöltsem. Még alig volt rá
alkalmam, hogy feldolgozzam a történteket. – Nem
szándékoztam meginni, Miller. Soha nem ártanék a babánknak.
– Micsoda?
Tágra nyílik a szemem a döbbent kiáltástól, Miller pedig szinte
felmordul.
– Ó, édes istenem.
Nem fordulok meg, hogy szembenézzek az ellenséggel. Ha
maradt bennem még egy csöpp vagányság, az semmivé foszlana
egy megvető pillantástól vagy néhány gúnyos szótól. Ezért
Milleren tartom éber tekintetem, és némán könyörgök neki,
hogy vegye át a kezdeményezést. Pillanatnyilag semmi sem
védhet meg William Andersontól, csak ő.
A hosszúra nyúlt csend kezd kínossá válni. Magamban arra
ösztönzöm Millert, hogy ő legyen az, aki megtöri a csöndet, de
szorosan behunyom a szemem, amikor hallom, hogy William
levegőt vesz, és belenyugszom, hogy ő lesz az.
– Mondd, hogy nem igaz, amire gondolok – hallom a halk,
tompa puffanást, és lelki szememmel látom, hogy William leül
egy bárszékre. – Kérlek, mondd, hogy nem.
A szavak, miszerint az vagyok, a nyelvem hegyén vannak, azzal
együtt, hogy és akkor mi van. De ott is maradnak, ahol vannak,
dacosan tiltakoznak, és nem hajlandók előjönni. Dühös vagyok
magamra, amiért ilyen haszontalan vagyok, amikor pedig össze
akarom gyűjteni a bátorságomat, hogy rázúdíthassam
Williamre.
– Terhes. – Miller felszegi az állát, és kihúzza magát. – És el
vagyunk tőle ragadtatva. – Ez felszólítás Williamnek a
folytatásra.
William pedig folytatja.
– Az ég szerelmére – prüszköli Anderson. – Az összes ostoba
szarságot képes vagy felülmúlni, Hart.
Hunyorgok, nem tetszik ahogy Miller mellkasa zihálni kezd.
Csatlakozni akarok hozzá, hogy egységet alkossunk, de az
átkozott testem nem mozdul. Így aztán maradok, Williamnek
háttal, gondolatban továbbra is a veszélyes helyzetet
értékelem.
– Megegyeztünk, hogy ha eddig nem tudott semmi
konkrétumot Oliviáról, akkor hamarosan fog. Ez a hamarosan
most van. – Átkarolja a nyakamat, és megölel. – Azt mondtam,
ha csak a közelébe merészkedik, az lesz az utolsó cselekedete.
És most a közelébe merészkedett.
Nem látom, de tudom, hogy William ugyanígy érez. A fagyos
hangulat végigkúszik a hátamon.
– Ezt majd később megbeszéljük. – William túlságosan
könnyedén utasítja el. – De egyelőre ez maradjon köztünk.
– Már tudja. – Miller vallomására döbbent zihálást hallok, de ő
folytatja, mielőtt William kifaggathatná. – Olivia épp terhességi
tesztet vásárolt, amikor megtalálta.
– Ó, Jézusom! – motyogja William, és megfeszül a vállam.
Miller észreveszi a reakciómat, és a nyakamra teszi a tenyerét. –
Mondanom sem kell, hogy épp most dupláztad meg a
munícióját.
– Tényleg nem kell mondanod.
– Mit mondott?
– Nem tudom. Nem voltam ott.
– Hol a francban voltál?
– Olivia kincsvadászatra küldött.
Beleharapok az ajkamba, és még jobban befészkelem magam az
álla alá, bűntudatom van, és rém ostobának érzem magam.
– Barátságos volt. – A szavaimat nagyrészt elnyeli Miller
öltönye. – Vagy próbált az lenni. Tudtam, hogy rossz hír.
William gúnyosan felnevet.
– Az az ember annyira barátságos, mint egy mérges kígyó.
Hozzád ért?
Megrázom a fejem, biztos vagyok benne, hogy helyesen
cselekszem, amikor a Charlie-val való találkozás egy apró
részletét megtartom magamnak.
– Megfenyegetett?
Ismét a fejemet rázom.
– Közvetlenül nem.
– Jól van. – William hangja határozottan cseng. – Akkor ideje
befejezni a gondolkodást, és elkezdeni cselekedni. Nem
indíthatsz háborút ellene, Hart. Hacsak nem késő máris.
Charlie máshoz sem ért, mint a győzelemhez.
– Tudom, mit kell tennem – jelenti ki Miller.
Érzem, hogy William feszültté válik a hátam mögött, és nem
tetszik, de Miller egyre hangosabb és szaporább szívdobogása
sem.
– Ez nem opció – közli halkan William. – Még csak ne is menj
oda.
A vállam fölött átlesek, és látom William arcán a teljes
elutasítást. Így újra Millerre vetem kérdő tekintetem, és bár
nagyon jól tudja, hogy összezavarodva nézek rá, nem veszi le
hideg, egykedvű tekintetét Williamről.
– Ne légy érzelgős, William, nem látok más megoldást.
– Majd gondolkodom rajta – William a felháborodását nem
leplezve, összeszorított foga közt szűri a szavakat. – Amire
gondolsz, az lehetetlen.
– Többé már semmi sem lehetetlen. – Miller ellép mellőlem,
mire rögtön kiszolgáltatottnak és védtelennek érzem magam,
míg ő levesz két poharat. – Soha nem hittem, hogy valaki
ennyire akarhat engem. – Leteszi, és skót whiskyvel tölti meg a
poharakat. – Még gondolni se mertem ilyesmire, hiszen ki
fontolgatná a lehetetlent? – megfordul, és az egyik poharat
odacsúsztatja Williamnek. – Ki akar olyasmiről álmodozni, ami
nem lehet az övé?
Világosan látom, hogy Miller szavai megpengetik William
érzelmi húrjait. Elárulja a hallgatása, és az, ahogyan lassan a
pohár köré fonja az ujjait.
A kapcsolata Gracie Taylorral lehetetlen volt.
– Nem gondoltam, hogy létezik valaki, aki képes igazán
szeretni engem – folytatja Miller. – Nem gondoltam, hogy
létezik valaki, aki dacol mindazzal, amit megtud rólam. –
Nagyot kortyol az italából, közben Williamen tartja a szemét,
aki kényelmetlenül fészkelődik a bárszéken, és a poharával
játszik. – De aztán rátaláltam Olivia Taylorra.
A szívem nagyot ugrik, és halványan észlelem, hogy William
felhajtja az italát, és nagyokat nyel.
– Tényleg így van? – kérdezi. Védekezik.
– Így van. – Miller Williamre emeli a poharát, és felhajtja a
maradék italt. Ez a legironikusabb pohárköszöntő a
pohárköszöntők történetében, mert pontosan tudja, mit
gondol William. Arra gondol, bárcsak visszaforgathatná az időt.
Én viszont nem tenném. Minden, ami a múltban történt,
Millerhez vezetett. Ő az én végzetem.
Minden, amit William megbánt, amit én megbántam, az anyám
hibái, és Miller sötét múltja ehhez a pillanathoz vezetett. És
bár ez a helyzet tönkretesz minket, de alapjában véve épít is.
– Mondok még valamit, ami nem lehetetlen a számomra –
folytatja Miller, mintha örömét lelné William kínzásában,
mindabban, amit megbánt. Találomra felém mutat. – Az
apaság. Nem félek, mert mindegy, hogy én milyen elcseszett
vagyok, és mindegy, mennyire félek, hogy a hibás génjeimet
átörökítem, mert tudom, hogy Olivia gyönyörű lelke
elhomályosítja. – Átnéz rám, és az őszinteségétől elakad a
lélegzetem. – A gyerekeink olyan tökéletesek lesznek, mint ő –
suttogja. – Hamarosan két fénysugár is bevilágítja majd az
életemet, és az én feladatom, hogy megvédjem őket. Tehát,
Anderson – megkeményedik az arca, és a néma Williamre néz
–, segítesz nekem, vagy egyedül küzdjek meg a gátlástalan
gazemberrel?
Aggódva várom William válaszát. Ugyanúgy megdöbbentette
Miller kis beszéde, mint engem.
– Adj még egy italt. – William nagyot sóhajt, és Miller felé
csúsztatja a poharát. – Rohadtul szükségem lesz rá.
Megragadom a bárpultot, hogy megtartsam az egyensúlyomat,
szédülök a megkönnyebbüléstől, Miller pedig gyors biccentéssel
nyugtázza, mielőtt újabb adag skót whiskyt tölt Williamnek,
amit ő ugyanolyan gyorsan magába dönt, mint az elsőt.
Mindketten üzleti hangnemre váltanak. Nem akarom hallani a
mesterkedésüket, és tudom, hogy Miller sem akarja, így
előrelépek, hogy kimentsem magam, mielőtt még távozásra
szólítana fel.
Épp a mosdóba készülök.
Mindkét férfi aggódó pillantással fordul felém, és én alig várom,
hogy eltűnjek innen.
– Inkább nem szeretném hallani, mit terveztek Char​lie-val. –
Nem vagyok hajlandó ezzel foglalkozni.
Miller bólint, és kisimítja a hajamat az arcomból.
– Csak várj itt, két perc, és elintézek egy hívást. Aztán beviszlek
az irodába. – Megpuszilja az arcomat, és gyorsan elmegy, nem
hagy lehetőséget a tiltakozásra. Menjen a fenébe! Az alattomos
rohadék! Pontosan tudja, hogy nem akarok egyedül maradni
Williammel, és alig tudok ellenállni a kísértésnek, hogy utána
szaladjak. Megrándul a lábam, a tekintetem zaklatott, a szívem
idegesen ver.
– Ülj le, Olivia – utasít nyájasan William, és a mellette álló
székre mutat. Nem ülök le, és nem helyezkedem kényelembe,
mert nem szándékozom sokáig itt maradni. Miller két percet
mondott. Remélem, komolyan gondolta. Harminc másodperc
már eltelt. Még kilencven van hátra, ez minden. Ez nagyon
kevés.
– Inkább állok. – Egyhelyben maradok, igyekszem minél
magabiztosabbnak mutatkozni. William fáradtan megrázza a
fejét, és beszélni kezd, de én elhallgattatom a saját
kérdésemmel. – Mi az, ami lehetetlen? – kérdezem eltökélten.
Bár nem akarok tudni a Charlie-val kapcsolatos tervükről, mégis
inkább erről beszélek, mintsem felvessem az anyám témáját.
– Charlie veszélyes ember.
– Erre rájöttem – vágok vissza kurtán.
– Miller Hart pedig nagyon veszélyes ember.
Ettől aztán becsukom a számat. Újra meg újra kinyitom, majd
becsukom, ahogy az agyam megpróbálja megformálni a
szavakat. De semmi. Tanúja voltam Miller vérmérsékletének.
Valószínűleg ez az egyik legrondább dolog, aminek a tanúja
voltam. És Charlie? Nos, rettegést ébresztett bennem.
Aljasságot árasztott. Magával cipeli, és mindenkit megfélemlít,
akivel csak találkozik. Miller nem ilyen. Ő mélyen magába rejti
az erőszakot. Küzd ellene.
– Olivia, egy befolyásos ember, aki tudatában van a
hatalmának, halálos veszély. Tudom, mire képes, és ő is, mégis
mélyen eltemeti. Katasztrófához vezethet, ha napvilágra kerül.
– Ezernyi kérdés cikázik az agyamban, miközben
szobormereven állok William előtt, és magamba szívok minden
apró információmorzsát. – Ha napvilágra kerül, az katasztrófa
lesz.
– Hogy érted ezt? – kérdezem, bár azt hiszem, már tudom.
– Egyetlen módon teheti magát szabaddá.
Nehezen tudok gondolni rá, még nehezebb beszélnem róla,
összeszorul a torkom, hogy megakadályozza egy ilyen abszurd
állítás kimondását.
– Úgy érted, Miller képes gyilkolni. – Rosszul vagyok.
– Sokkal több, mint hogy képes rá, Olivia.
Nagyot nyelek. Most hozzáadhatom a gyilkost is a Millerről
szóló, folyton bővülő listához. És most azt latolgatom, nem
lenne-e mégis érdemesebb az anyámról beszélgetni – bármiről,
ami elfeledteti velem azt, amin éppen töröm a fejemet.
– Olivia, az anyád nagyon szeretne látni téged.
A témaváltás mégis készületlenül ér.
– Miért nem mondtad el?– buggyan ki belőlem, és a félelmem
haraggá változik. – Miért hazudtál? Többször is kettesben
voltunk, de te ahelyett, hogy tisztességesen viselkedtél volna,
és megmondtad volna, hogy az anyám nem halt meg, és hogy
visszajött Londonba, inkább minden erőddel azon voltál, hogy
elszakíts engem Millertől. Miért? Mert az az önző ribanc azt
mondta?
– Hart mondta, hogy nem kellene tudnod róla.
– Ó! – Felnevetek. – Hát persze, tehát Millernek elárultad, hogy
visszajött, de eszedbe sem jutott, hogy talán nekem is tudnom
kéne róla? Mégis, mióta hallgatsz rá? – kiáltom ingerülten.
Magával ragad a düh. Nagyon is jól tudom, miért tartotta vissza
Miller, de továbbra is megvetem Williamet, és az indokait,
amiért a közelünkben őgyeleg.
– Mert csak a legjobbat akarja neked. Talán nem kedvelem, de
többször is bizonyította, milyen sokat jelentesz neki, Olivia. A
Charlie-val való összetűzése ékesen bizonyítja. Minden
döntésében elsősorban rád gondol.
Ezt nem is kétlem, és némán várom, hogy William törje meg a
hallgatásomat.
– Az édesanyád is mindent jó okkal tett.
– De te voltál az, aki elküldted őt – emlékeztetem, és amint ezt
kimondom, rájövök, hogy nem igaz. – Ó, édes istenem!
Hazudtál, ugye?
Fájdalmas arckifejezése ezer szóval is felér, és az, hogy nem
szólal meg, csak bizonyítja az állításomat.
– Nem te küldted el. Ő hagyott el! Elhagyott téged, és engem!
– Olivia, ez nem…
– Megyek a mosdóba – felelem gyorsan. Egyáltalán nem segít,
ha róla beszélünk. Sietve távozom, otthagyom Williamet az
érzelmi viharaival. Nem érdekel.
– Nem futhatsz el örökké az anyád elől! – szól utánam, mire
dühösen megtorpanok. Elfutni?
Hevesen megfordulok.
– De igen! – rikoltom. – Elfuthatok! Hiszen ő is elfutott tőlem!
Elmehet a pokolba, ha azt hiszi, csak úgy visszafarolhat az
életembe, amikor már végre túl vagyok rajta! –
Hátratántorodom, a düh elgyengít, William pedig óvatosan,
alaposan megnéz. Látom, hogy kínlódik, de nem érzek
részvétet. Ő most megpróbálja elrendezni a dolgait Gracie
Taylorral – bár fogalmam sincs, miért akarja, hogy ez az önző
kurva visszatérjen az életébe. – Megvan mindenem, amire
szükségem van – fejezem be már nyugodtabban. – Miért éppen
most bukkant fel? Annyi idő után?
William összeszorítja az ajkát, a tekintete megkeményedik.
– Nem volt más választása.
– Ne kezdd ezt!– kiáltom felháborodva. – Neked nem volt más
választásod; neki nem volt más választása! Mindenkinek van
választása! – Emlékszem, mit mondott Gracie a Societyben –
Átkozott legyek, ha hagyom, hogy bepofátlankodjon az életembe, és
hogy minden fájdalmas pillanat fölöslegessé váljon, amit érte
kiálltam. – Hirtelen összeáll a kép. Annyira nyilvánvaló, hogy
már szinte fáj. – Csak Miller miatt jött vissza, ugye? Téged
használ fel! Visszajött, hogy elvegye az egyetlen csepp igazi
boldogságot, amiben részem van, amióta elhagyott. De téged
használ fel, hogy elvégezd a piszkos munkát! – Majdnem
felnevetek. – Ennyire gyűlöl?
– Ne beszélj ostobaságokat!
Csakhogy ez egyáltalán nem ostobaság. Nem maradhatott
örökre Williammel, ezért nekem sem kellene Millerrel
maradnom?
– Féltékeny. Elvakítja a féltékenység, amiért nekem ott van
Miller, aki bármit megtesz azért, hogy együtt maradhassunk.
– Olivia, ez…
– Ez teljesen észszerű – suttogom, és lassan elfordulok a szajha
anyám volt stricijétől. – Mondd meg neki, hogy menjen vissza
oda, ahonnan jött. Itt nem kíváncsi rá senki. – Megdöbbent a
saját nyugalmam, és William sértett zihálása jelzi, mennyire
megdöbbenti a szívtelenségem. Szégyen, hogy egyikük sem
veszi számításba azt a fájdalmat és sérülést, amit ennyi időn
keresztül kiálltam.
Átvonszolom magam a klubon, vissza se nézek, hogy
felbecsüljem az okozott kárt. Azt tervezem, hogy
összekuporodom Miller irodai kanapéján, és kizárom a
külvilágot.
– Hé!
Felnézek, miközben az Ice alatti folyosón lépkedem, és látom,
hogy Miller sétál felém. Szerencséjére még ahhoz sincs erőm,
hogy néhány válogatott kifejezéssel illessem.
– Hé!
– Mi a helyzet?
Sikerül hitetlenkedő pillantást vetnem rá, és ő azonnal
visszakozik. Jól teszi.
– Fáradtnak tűnsz, édes kislány.
– Az vagyok. – Úgy érzem, mintha kiszívták volna belőlem az
életet. Egyenesen odasétálok hozzá, és a maradék erőmmel neki
támaszkodom, minden végtagomat köré zárom. Készségesen
nyújtja a szükséges támaszt, megfordul, és visszacammog arra,
amerről jött.
– Úgy érzem, túl hosszú idő telt el, amióta nevetni láttalak –
mondja halkan, bemegy az irodába, és letesz a kanapéra.
– Mostanság nem túl sok okom van rá, hogy a hetedik
mennyországban érezzem magam.
– Bocs, de más a véleményem – vitatkozik, és belesüppedünk a
bőrbe, de továbbra sem engedem el. –Elrendezem a dolgokat,
Olivia. Minden rendben lesz.
Szomorúan mosolygok magamban, csodálom a bátorságát, de
aggaszt, hogy a problémák megoldásával újabbakat generál. Azt
a tényt is figyelembe veszem, hogy Miller nem tüntetheti el
varázsütésre az anyámat.
– Oké – suttogom, és érzem, hogy szorosan betekeri az egyik
hajtincsemet.
– Hozzak neked valamit? – érdeklődik.
Megrázom a fejem. Nincs szükségem semmire. Csak Millerre.
– Jól vagyok. – Lefejti a lábamat a derekáról. Nem nehezítem
meg a dolgát, pedig legszívesebben úgy maradnék, rátapadva.
Elernyednek az izmaim, haszontalan kupaccá válok alatta. –
Szundíts egyet. – Megpuszilja a homlokomat, aztán feláll, és
máris igazgatni kezdi az öltönyét, kedvesen rám mosolyog, és
elmegy.
– Miller.
Megáll az ajtóban, lassan megfordul méregdrága cipője sarkán,
majd szenvtelen arckifejezéssel néz rám.
– Találj más módot. – Nem kell részleteznem.
Lassan, minden meggyőződés nélkül. Aztán távozik.
Hihetetlenül nehéz a szemhéjam. Küszködöm, hogy nyitva
tartsam a szemem, és amint lezárul, a nagyi arca bukkan fel a
sötétből, így hirtelen újra kinyitom. Fel kell hívnom. Az
oldalamra gördülök, megtalálom a mobilt, hívom a számát, és a
hátamon fekve hallgatom a csengést.
És csöng.
És csöng.
– Halló?
Összevonom a szemöldököm a vonal túlsó végén megszólaló
különös hangra, aztán gyorsan rápillantok a kijelzőre, hátha
véletlenül rossz számot hívtam, de nem. Visszateszem a
fülemhez a telefont.
– Ki beszél?
– A család egyik régi barátja. Gondolom, maga Olivia.
Hirtelen felülök a kanapén, nem tudom mi történt, egy
pillanattal később már állok. Ez a hang. Lelki szemem előtt
egyik kép jeleneik meg a másik után. A sebhelyes arca, a
keskeny szája, a gonoszságot sugárzó szeme.
Charlie.
HUSZADIK FEJEZET

– Mit keres ott? – Kiszalad a vér az arcomból, de nem ülök le, és


nem veszek nagy levegőt, pedig jól tudom, hogy arra lenne
szükségem. Kezdek szédülni.
– Nos, a bájos kis csevegésünk korábban elég kurtára sikeredett,
így aztán gondoltam, beugrom. – Fagyos a hangja. – Sajnos
nincs itt. De a nagymamája elszórakoztat. Micsoda asszony!
– Ha csak egy ujjal is hozzáér… – az ajtó felé indulok, a
kimerültségemet legyőzi a céltudatosság és az energia. – Ha
csak a közelébe megy…
Felharsan hideg, gonosz nevetése.
– Miért akarnék bántani egy ilyen idős hölgyet?
Most már szaladok, futva hagyom el Miller irodáját, és rohanok
az Ice alagsori folyosóin. Súlyos kérdés, és én tudom rá a
választ.
– Azért, mert azzal tönkretesz engem, és ha engem tönkretesz,
egyúttal Millert is tönkreteszi. Ezért.
– Okos lány maga, Olivia – mondja, aztán valamit hallok a
háttérben. A nagyi. Csiripelő hangja megállásra késztet, a
lépcső tetején torpanok meg, hiszen a saját lábdobogásomtól és
zihálásomtól nem hallom, mit mond. – Elnézést – szól bele
nyeglén Charlie a telefonba, aztán eltompulnak a hangok.
Gondolom, a mellkasához tartja a telefont. – Két cukorral, Mrs.
Taylor – kiáltja vidáman. – De kérem, üljön le. Nem kéne
megerőltetnie magát. Majd én megcsinálom.
Újra vonalban van, nehezen lélegzik. De hol van Gregory?
Lehunyom a szemem, és imádkozom az összes szenthez,
nehogy bántódásuk essen. Összeszorul a gyomrom a
bűntudattól. A nagyi nincs tisztában vele, mekkora veszélyben
van. Teát készít, érdeklődik, hogy hány cukorral issza az a
galád; micsoda hanyagság.
– Megkérjem, hogy három csészével készítsen? – érdeklődik
Charlie, és én újra szaladni kezdek. Az Ice kijárata felé rohanok.
– Hamarosan találkozunk, Olivia. – Azzal leteszi a telefont, és
a rettegésem páni félelemmé fokozódik.
Áramlik bennem az adrenalin, teljes súlyommal megrántom az
ajtót… de nem nyílik.
– Nyílj már ki! – A zárat keresve újra meghúzom. – Nyílj már ki,
basszus!
– Olivia! – Miller aggódó, meglepett hangja lyukat üt a
hátamba, de nem hagyom abba. Rángatom és húzom, a vállam
újra meg újra megrázkódik a kitartó, makacs próbálkozástól,
hogy kinyissam az átkozott ajtót.
– Miért nem nyílik?– kiáltom, most már rázom, és körülnézek,
olyan elkeseredetten akarok eljutni a nagyihoz, közel állok
ahhoz, hogy belehajítsak valamit az üvegbe.
– A francba, Olivia! – Hátulról megragad, és visszatart, de még
mindig dolgozik bennem az adrenalin, méghozzá hatékonyan.
– Mi a fene bajod van?
– Nyisd ki az ajtót! – robbanok ki, és hátrarúgok.
– Basszus! – mordul fel Miller, és arra számítok, hogy elenged,
de csak még szorosabban átfog, miközben hadonászó
végtagjaim ellen küzd. – Nyugodj meg!
Nem tudok megnyugodni. Nem találom sehol a nyugalmamat.
– A nagyi! – sikítom, kitépem magam a karjából, és az
üvegajtónak ütközöm. Fájdalom hasít a fejembe, hallom Miller
és William hangos káromkodását.
– Elég volt! – Miller megfordít, és a vállamnál fogva az
üvegtáblához nyom. Tágra nyílt kék szemével gyorsan, jó
alaposan megnézi a fejemet, aztán az elkeseredetten
kibuggyanó könnyekre fordítja a figyelmét, amelyek égetik a
szememet. – Mondd el.
– Charlie a házunkban van – prüszkölök, és remélem, hogy
Miller megérti, és gyorsan hazavisz. – Hazatelefonáltam, és ő
vette fel.
– A kurva életbe! – káromkodik William, és gyorsan előrelép.
Miller döbbentnek tűnik, de Williamnél tökéletesen célba értek
eldadogott szavaim. – Nyisd ki a rohadt ajtót, Hart!
Miller mintha magához térne, elenged, és kulcsokat húz elő a
zsebéből. Az ajtó gyorsan kitárul. Gyorsan kivezet, átad
Williamnek, míg ő bezár.
– Ültesd be a kocsiba. – A következő ténykedésükbe nincs
beleszólásom, és nem is akarom, hogy legyen. Mindkét férfi
gyorsan és nyomatékosan cselekszik, és ez nekem megfelel.
Betuszkolnak Miller autójába, figyelmeztetnek, hogy kössem be
magam, William egy szempillantás alatt az anyósülésen terem,
és átnéz a válla fölött. Rám szegezi halálosan komoly
pillantását.
– Nem lesz semmi baja. Nem hagyom.
Hiszek neki. Könnyen megy, mert minden szívfájdalom és
gyötrelem ellenére egy dolog nyilvánvaló, mégpedig az, amit
William és Miller a nagyi iránt érez. Szeretik őt, talán majdnem
annyira, mint én. Nagyot nyelek, és bólintok, kivágódik a
vezetőülés ajtaja, és Miller szinte bezuhan az ülésre.
– Jó, ha te vezetsz? – kérdezi William, és aggódó pillantást vet
Millerre.
– Tökéletes. – Miller beindítja a motort, egyesbe kapcsol, és a
biztonságosnál gyorsabban húzunk el a járdaszegély mellől.
Miller úgy hajt, mint egy démon. Normális körülmények között
reszketnék az életemért, talán rá is szólnék, hogy lassítson, de
most rendkívüli helyzet van. Az idő létfontosságú. Én tudom,
William tudja, és Miller is tudja. Miután már mind a kettőjüket
hallottam Charlie-ról beszélni, ráadásként pedig abban az
élvezetben volt részem, hogy magam is megtapasztaltam a
társaságát, így semmi kétség nincs bennem, hogy bármivel
fenyegetőzik – közvetve vagy közvetlenül –, azt be is váltja.
Ennek az embernek nincsenek gátlásai, és nincs szíve vagy
lelkiismerete. És most épp egy csésze jóféle angol teát
szürcsölget az én imádott nagyimmal. Remegni kezd a szám, és
Miller megszállott száguldása hirtelen nem tűnik elég gyorsnak.
Belenézek a visszapillantó tükörbe, és amikor meglátom a
belém fúródó kék tekintetet, látom benne visszatükröződni a
saját félelmemet. A homloka fénylik az izzadságtól. Látom,
hogy kétségbeesetten próbál nyugalmat csöpögtetni belém, de
elveszti a csatát. A saját félelmét sem tudja eltitkolni, így
értelmetlen az enyémen könnyítenie.
Évekig kanyargunk London utcáin. Miller számtalan törvénybe
ütköző manővert hajt végre, visszafordul a zsúfolt utcákon,
szemből hajt be egyirányú utcákba, közben csak úgy szórja a
káromkodásokat, miközben William azt mutatja, hol tudja
lerövidíteni az utat.
Amikor végre csikorgó kerekekkel megállunk a ház előtt, fürgén
kikapcsolom a biztonsági övet, és az autó ajtaját nyitva hagyva
rohanok a járdára. Csak halványan érzékelem a mögöttem
csattogó elegáns cipők hangját, viszont nagyon is tudatában
vagyok az erős karoknak, amelyek elkapnak, és a levegőbe
emelnek.
– Olivia, fogd vissza magad. – Miller halkan beszél, és azt is
tudom, miért. – Ne hagyd, hogy észrevegye az aggodalmadat.
Őt a félelem élteti.
Kibújok Miller karjából, és az ujjaim hegyét a homlokomhoz
nyomom, megpróbálok szabadulni az agyamat uraló pániktól.
– A kulcsaim! – bukik ki belőlem. – Nincs nálam a kulcs.
William majdnem elneveti magát, és ezzel magára vonja a
figyelmemet.
– Intézd el, Hart.
Rosszallón nézek Millerre, aki a szemét forgatva nyúl a belső
zsebébe.
– Mondtam, hogy szervezzük meg az őrzését – morogja, és
előhúz egy hitelkártyát.
– Talán a nagyi invitálta be! – csattanok fel, de még egy
megvető pillantásra sem méltat, csak becsúsztatja a kártyát a fa
mögé a zárnál, enyhén megmozgatja, aztán kicsit ránehezedik.
Két másodperc sem telik el, az ajtó máris nyitva van, és én
átfurakszom Miller mellett.
– Lassabban! – Újra megragad, és az ajtómélyedésnek nyom. –
A pokolba, Olivia. Nem csörtethetsz be úgy, mint egy tank! –
suttogja alig hallhatóan, az egyik kezével egyhelyben tart, a
másikkal visszateszi a kártyát a helyére.
– Jól van, várjuk csak meg, amíg meghalljuk a sikoltását, ugye?
– Akár az anyja – motyogja William, mire felháborodott
pillantással sújtom. Amolyan „Igen, jól hallottad” módon
felvonja a szemöldökét; aztán a fejét félrebillentve egy „Most
vitába szállsz ezzel?” pillantással folytatja. Gyűlölöm.
– Engedjetek a nagyimhoz – követelem rekedten, és heves
pillantást lövellek William felé.
– Tegyél lakatot a vakmerőségedre, Livy – figyelmeztet Miller. –
Most nincs itt az ideje.
Elenged, és nevetséges módon igazgatni kezdi a ruhámat,
csakhogy most nem nyugtat meg a rendezkedése.
Félretaszítom, és utálom magam, amiért átvéve a hülye
szokását befejezem, amit elkezdett. Kisöpröm a hajamat az
arcomból, és megigazgatom a ruhámat. Aztán megfogja a
kezem, és behúz a bejárati ajtón.
– A konyhában – mondom, és végigtolom az előszobán. – Épp
teát akart készíteni. – Amint ezt kimondom, hangos
csörömpölést hallunk. Én ugrom egyet, Miller káromkodik,
William elszáguld mellettünk, mielőtt még képes lennék
megmozdulni. Miller a nyomában, aztán növekvő félelemmel
én is követem őket.
Valósággal bezuhanok a konyhába, és nekiütközöm Miller
hátának, aztán kikerülöm. Körülnézek, de nem látok semmit,
csak William bámul kifejezéstelenül a földre. Rászegezem a
szemem, valamilyen arckifejezést vagy reakciót keresve, még
nem készültem fel rá, hogy szembenézzek azzal, ami leköti a
figyelmét.
– A fene egye meg! – A nagyi illedelmes káromkodása lassan
áthatol a félelmem falán, a földre kúszik a tekintetem, ahol a
nagyi épp négykézláb söprögeti egy szemétlapátra a
szétszóródott cukrot és a törött tál szilánkjait.
– Adja ide! – Egy kéz bukkan elő a semmiből, és a nagyi ujjaival
birkózik. – Megmondtam, ostoba öregasszony. Én vagyok a
felelős magáért! – Gregory megkaparintja a lapátot a nagyitól,
és dühös pillantást vet Williamre. – Minden rendben, öreg?
– Igen – válaszol William, és a szeme ide-oda jár a nagyi és
Gregory között. – Mi folyik itt?
– Ő – Gregory a szemétlapáttal a nagyira mutat, aki lebiggyeszti
az ajkát – nem csinálja, amit mondok neki. Felállítanád onnan?
– Az isten szerelmére! – kiált fel a nagyi, és az ölébe ejti a
kezét. – Inkább vigyetek vissza abba a kórháznak nevezett
börtönbe, mert már az őrületbe kergettek.
Mintha péppé változna a testem a hatalmas
megkönnyebbüléstől. Gregoryra pillantok. Ő Williamre néz.
Komoly tekintettel.
– Le kéne pihennie.
William azonnal akcióba lendül, odaszalad, hogy felsegítse a
nagyit.
– Jöjjön, Josephine.
Egy kicsit haszontalannak érzem magam, miközben figyelem,
ahogy William felsegíti a nagyit a padlóról. Egyszerre vagyok
megkönnyebbült, zavart és aggódó. Mintha soha nem is lett
volna itt. Pedig nem képzeltem azt a telefonhívást, és
határozottan nem képzeltem a nagyi csicsergését a háttérben.
Ha nem csípném nyakon a beszédes pillantást, amelyet Gregory
vet Williamre, akkor megkérdőjelezném az épelméjűségemet.
De észreveszem. Tényleg itt volt. De csak úgy elment? Gregory
megrendültnek tűnik, de akkor hogyhogy a nagyi nem olyan,
mintha megfélemlítették volna?
Amikor puha melegség ér a karomhoz, hátrahőkölök, és lenézve
Miller tökéletes kezét látom, amint a csupasz könyökömet
fogja. Csak most tűnődöm el rajta, honnan származtak a belső
elektromos szikrák. Túl régóta nem éreztem. Elnyomta a túl sok
izgalom.
– Talán neked kellene – mondja Miller, és visszavisz a
konyhába, ahol a nagyi már talpon van, és William átkarolja a
vállát.
Köhécselek, hogy elűzzem a gombócot a torkomból, felváltom
Williamet, elvezetem a nagyit, és biztos vagyok benne, hogy
Gregory közben beavatja Williamet és Millert a történtekbe.
Belépünk a szobába, letelepszünk a kanapéra, és észreveszem,
hogy a tévét lenémították. Képzeletben világosan látom magam
előtt, ahogy a nagyi a távirányítóval a kezében ült a kanapén, és
hallgatózott, amikor Gregory ajtót nyitott Charlie-nak.
– Nagyi, volt itt veled valaki nemrég? – Betakargatom, és
közben nem nézek a szemébe.
– Nyilván azt gondolod, buta vagyok, mint a tök.
– Miért gondolnám? – Átkozom magam, amiért lehetővé
tettem, hogy pontosan elmondja, miért. Itt én vagyok a buta.
Senki más.
– Talán öreg vagyok, drága kislányom, de nem hülye.
Mindannyian ostobának hisztek.
A kanapé szélén ülök, a gyémántgyűrűt babrálom, és kerülöm a
nagyi tekintetét.
– Nem hisszük, hogy ostoba vagy, nagyi.
– Pedig úgy tűnik.
A szemem sarkából felé pillantok, és látom, hogy összekulcsolt
keze az ölében pihen. Nem idegesítem további vitával. Nem
tudom, mit tud a saját bevallása szerint, de biztos, hogy a
valóság sokkal rosszabb annál.
– Az a három fickó odabent most a vendégemről beszél. Talán
épp azt találgatják, hogyan szabaduljanak meg tőle. – Elhallgat,
tudom, azt várja, hogy a szemébe nézzek. De nem teszem.
Képtelen vagyok rá. Már ez a kis ízelítő is meghökkent a
következtetéseiből, és tudom, hogy még nem fejezte be. Nem
akarom, hogy lássa a tágra nyílt szememet. Azzal csak
igazolnám a sejtését. – Mert megfenyegetett téged.
Nagyot nyelek, behunyom a szemem, csak forgatom a gyűrűt az
ujjamon.
– Charlie-nak hívják az ocsmány gazembert – mondja.
Rémülten fordulok a nagyihoz.
– Mit csinált veled?
– Semmit. – Felém nyújtja a kezét, megfogja a kezemet, és
bátorítóan megszorítja. Furcsa, de működik. – Ismersz engem,
Olivia. Nincs senki, aki úgy el tudná játszani az édes, butuska
idős hölgyet, mint én. – Enyhén elmosolyodik, és ezzel engem
is jobb kedvre derít. Nevetséges, hogy a rémes helyzetünk
ellenére is mosolygunk. – Buta vagyok, mint a tök.
Meglep, hogy milyen hidegvérű. Telibe találtak a feltételezései,
és azt sem tudom, hálás legyek vagy inkább rémült. Igaz, van
néhány rés – rések, amelyeket nem áll szándékomban kitölteni
–, de a lényeget megfejtette. Ennél többet nem is kell tudnia.
Nem akarok akkora ostobaságot tenni, mint hogy kiegészítsem
a hiányos következtetéseit, így inkább csöndben maradok, és
azt fontolgatom, hogyan tovább.
– Jóval több mindent tudok, mint azt hinni szeretnéd, édes
kislányom. Nagyon keményen dolgoztam, hogy távol tartsalak
London mocskától, és nagyon sajnálom, hogy kudarcot
vallottam.
Összeráncolom a szemöldököm, ő pedig csillapító köröket
rajzol a kézfejemre.
– Te tudsz erről a világról?
Bólint, és nagy levegőt vesz.
– Amikor először megpillantottam Miller Hartot, azonnal
gyanítottam, hogy talán oda tartozik. Az elmenekülésetek
Amerikába, majd William felbukkanása a semmiből szintén ezt
igazolta. – Az arcomat tanulmányozza, és én visszahőkölök,
megdöbbent a mondandója. Hiszen ő támogatott bennünket,
Millert és engem. Meghívta ebédre, bátorított minket, meg
minden. Mi​előtt megkérdezhetném, miért tette, folytatja. – De
mindenekelőtt, láttam, hogy élet költözik a tekintetedbe,
Olivia. Ő életre keltett téged. Ezt nem vehettem el tőled.
Láttam már ugyanezt a tekintetet régen, egy másik lányon, és
átéltem a pusztulását, amikor elvették tőle. Még egyszer nem
akarok ugyanezen átmenni.
Összeszorul a gyomrom, tudom, mi következik ezután, és nem
vagyok biztos benne, hogy képes vagyok meghallgatni. A
szemem megtelik a fájdalom könnyével, magamban
rimánkodom, hogy itt hagyja abba.
– Az a lány a te anyád volt, Olivia.
– Kérlek, hagyd abba – zokogok fel, és menekülni szeretnék, de
a nagyi erősen megragadja a karomat, és visszahúz. – Nagyi,
kérlek!
– Ezek az emberek az egész családomat elvették tőlem. De téged
nem fognak elvenni. – Erős, határozott hangon beszél.
Megingathatatlan. – Hagyd, hogy Miller tegye, amit tennie kell.
– Nagyi!
– Ne! – Közelebb húz magához, megragadja az arcomat, és
durván összeszorítja. – Húzd ki a fejedet a homokból, édes
kislányom. Neked van miért harcolnod! Ezt kellett volna
mondanom az anyádnak is, de nem mondtam. Ezt kellett volna
mondanom Williamnek, de nem mondtam.
– Te tudsz róla? – Fojtogat a sírás, azon tűnődöm, mit zúdít
rám legközelebb. Az én agyam nem tud ennyi információt
egyszerre megemészteni.
– Természetesen tudom. – Bosszúsnak tűnik. – Azt is tudom,
hogy az én kislányom visszajött, és egyik fickóban sem volt
annyi tisztelettudás, hogy szóljon róla!
Elképedve dőlök hátra a kanapén, nehéz szívem a torkomban
dobog.
– Te… – kifogyok a szavakból. Teljesen sokkos állapotban
vagyok. Durván alulbecsültem a nagymamámat. – Hogyan…
Nyugodtan nekidől a párnának, én pedig a kanapé hátának
dőlök, és töröm a fejem, hogy mit mondhatnék. Bármit.
De semmi.
– Szunyókálok egyet – jelenti be, és kényelembe helyezkedik,
mintha az előző öt perc meg sem történt volna. – És amikor
felkelek, azt akarom, hogy többé senki ne kezeljen úgy, mint
egy idiótát. Most pedig hagyj pihenni. – Behunyja a szemét, és
én azonnal teljesítem a kérését – félek attól, milyen hatást vált
ki, ha nem teszem. Fokozatosan felemelem zsibbadt testemet a
kanapéról, és elkezdek kihátrálni a nappaliba, egyszer, kétszer,
háromszor megbotolva, közben azon tűnődöm, hogy tovább
kellene beszélgetnünk. De ahhoz, hogy beszélgessünk, szavakat
kéne formálnom, márpedig egy sem jön ki a számon. Lassan
behúzom az ajtót, és az előszobában állok, megtörlöm a
szemem, és megigazítom a ruhámat. Nem tudom, mit kezdjek
mindezzel. Egy dolog viszont biztos. A fejemet tényleg
kihúztam a homokból. Nem tudom biztosan, hálás vagy inkább
nyugtalan legyek az előzőek miatt.
A konyhából kiszűrődő halk suttogás kizökkent a tűnődésből,
és olyan helyzetet teremt, amely csak fokozza
zavarodottságomat. Belépek a konyhába, és az első, amit
észreveszek nem jó jel. Miller a fejét fogja az asztalnál, William
és Gregory a pult fölé hajolva nézi.
– Mi van? – kérdezem erős, magabiztos hangon. Nem tudom
biztosan, kit próbálok becsapni.
Három fej fordul egyszerre felém, de Miller kelti fel a
figyelmemet.
– Olivia. – Feláll, és odajön hozzám. Nem tetszik, hogy újra
felölti a maszkját, és gyorsan elrejti a kétségbeesését. – Hogy
van?
A kérdésétől újra elkábulok, próbálom fejben összerakni a
választ, hogyan is van a nagymamám. Csak a teljes igazság
elfogadható.
– Tudja – árulom el aggódva, hogy ezt a kijelentésemet
részleteznem kell. A Miller arcán megjelenő kíváncsi tekintet
igazolja az aggodalmamat.
– Fejtsd ki részletesen – utasít.
Felsóhajtok, Miller a konyhaasztalhoz kísér, és leültet.
– Tudta, hogy Charlie felbukkanása nem jó. Tudta, hogy
kettőtökhöz van köze. – Williamre és Millerre mutatok. –
Mindent tud. – William arca elárulja, hogy nem mondtam neki
újat. – Most elment szundikálni egyet, és azt akarja, hogy a
továbbiakban senki se kezelje úgy, mint egy idiótát.
William idegesen felnevet, akárcsak Gregory. Tudom, mit
gondolnak, vagy gondoltak a kezdeti sokk hatása alatt. Azt
hiszik, ennyi mindennel a nagyi nem tud megbirkózni,
különösen, amióta kiengedték a kórházból. Halvány fogalmam
sincs, hogy igazuk van-e. Vajon tényleg alábecsültem? Nem
tudom, azzal azonban tisztában vagyok, hogy a döbbenetük
szégyenkezésbe csap át.
– Tudja, hogy az anyukám visszajött.
A szobában mindenkinek elakad a lélegzete.
– Ó, Jézusom – huhog Gregory, odasiet hozzám, lekuporodik és
megölel. – Ó, kicsi lány. Jól vagy?
Bólintok.
– Remekül – biztosítom, mindegy, mennyire nem vagyok jól.
Hagyom, hogy gügyögjön és fontoskodjon, simogasson, és a
fejemet puszilgassa. Amikor végre elhúzódik tőlem, hosszan,
gyengéden bámul rám.
– Rám mindig számíthatsz.
– Tudom. – Megfogom és megszorítom a kezét, aztán
kihasználom a lehetőséget, és felbecsülöm a két másik férfi
arckifejezését. Williamen az aggodalom és a félelem különös
keveréke látszik. És amikor Millerre nézek, azt látom… semmit.
Felöltötte a pókerarcot. Visszatért a zárkózottsága, de látok
valamit a szemében, és nagyon sokáig tanulmányozom, hogy
rájöjjek, mit. De nem megy.
Fölállok, mire Gregory a sarkára ül, és én odamegyek Millerhez.
A tekintetével kísér, amíg odaérek, majdnem hozzáérek a
mellkasához, és felnézek rá. De nem ölel meg, csak áll előttem
komoran.
– Haza kell mennem – suttogja.
– Én nem megyek veled – tisztázom, mielőtt megkérne. Amíg
ennek nincs vége, nem hagyom itt a nagyit és ezt a házat.
– Tudom. – Meghökkenek, hogy ilyen könnyen elfogadja, de
megőrzöm a hidegvéremet, nem vagyok hajlandó gyengének
mutatkozni. – Szükségem van… – Elhallgat, egy pillanatig a
gondolataiba mélyed. – Otthon kell lennem, hogy
gondolkozhassam.
Legszívesebben elsírnám magam. Nyugalomra és rendre van
szüksége, hogy összeszedje a gondolatait. Robbanásszerű
hirtelenséggel kaotikussá vált az élete, és úgy mustrálgat,
mintha összeomlana a nyomás alatt. Megértem, tényleg, de
azért a lelkem egy apró része zaklatott. Szeretném
megnyugtatni – szeretnék a karja közt lenni, és hozzábújni. De
ez most nem az önzés ideje.
Megköszörüli a torkát, és átnéz a konyhán.
– Add ide a csomagot, amit itt hagyott nekem – kéri Gregoryt.
Egy tömött, barna boríték kerül elő, és Miller köszönet nélkül
magához veszi. – Vigyázz rá. – Azzal megfordul, és kisétál.
Nézem a hátát, míg eltűnik a folyosó végén, majd finom
mozdulattal behúzza maga mögött az ajtót. Máris hiányzik,
pedig alig két perce ment el. Mintha lelassulna a szívverésem,
és bármilyen ostobaságnak tűnhet, elhagyatottnak érzem
magam.
Elveszett vagyok.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Semmi sem képes úgy megnyugtatni az ember idegeit, mint egy


forró zuhany. Amikor kijövök a fürdőszobából, csendes a ház.
Bedugom a fejem az ajtón, hogy ellenőrizzem a nagyit, és
látom, hogy még alszik, így tovább megyek a konyhába. Gregory
a tűzhely fölött áll, és egy lábasban kavargat valamit.
– Hol van William? – kérdezem, és csatlakozom hozzá.
– Odakint telefonál. – A fakanál nekiütődik a lábas oldalának,
és a tartalma a csempére fröccsen. – A francba!
– Mi ez? – Beleszimatolok a barna folyadékba, amelyet lázasan
kavargat. Elég gusztustalannak tűnik.
– Elvileg burgonyás póréhagymaleves. – Leteszi a kanalat,
hátralép, és egy konyharuhával törölgetni kezdi a homlokát.
– A nagyit kirázza majd a hideg.
Magamra erőltetek egy feszült mosolyt, és mindkét orcáján
levesfoltokat veszek észre.
– Lássuk csak! – Elveszem a konyharuhát, és elkezdem
tisztogatni. – Hogy sikerült az egészet az arcodra fröcskölnöd?
Nem válaszol, csak engedi, hogy tevékenykedjem, nyugodtan
áll, és engem néz. Jóval tovább dörgölöm a szükségesnél, amíg
biztosan hólyagosra dörzsölöm az arcát. Bármit, csak
elkerüljem az elkerülhetetlent.
– Szerintem már jó lesz – motyogja, és megfogja a csuklómat,
hogy megállítsa a tisztogató akciómat.
Óvatosan villan a tekintetem barna szemére, aztán a széles
mellkasát fedő fehér pólóra.
– Itt is van. – Elhúzom a kezem, és a mellkasát kezdem
dörgölni, de megállít, még mielőtt lyukat dörzsölnék bele.
– Hagyd abba, kicsi lány.
– Ne akard, hogy beszéljek róla – bukik ki belőlem, a
tekintetem a csuklómat fogó kezére téved. – Majd elmesélem,
de nem most.
Gregory elzárja a gázt, és egy székhez kísér.
– Szükségem van a tanácsodra.
– Tényleg?
– Igen. Segítenél?
– Igen. – Lelkesen bólogatok, imádom, amiért nem
erőszakoskodik. A megértéséért. – Mondd csak!
– Most hétvégén Ben megmondja a családjának.
Elragadtatásomban beleharapok az ajkamba, nehogy
elvigyorodjam. Amolyan igazi vigyorral. Nem kényszeredetten
vagy megjátszottan. Szabályos, fülig érő mosollyal.
– De most tényleg?
– Igen, tényleg.
– És…
– És mi?
– Nyilván boldog vagy.
Végre nem bírja tovább, és fülig érő mosoly jelenik meg az
arcán.
– Nyilván. – De a mosolya épp olyan gyorsan lehervad, ahogy
megjelent, így én is elkomorodom. – Ahogy hallom, derült
égből villámcsapásként éri majd a szüleit. Nem lesz könnyű
menet.
Megfogom a kezét, és jól megszorítom.
– Minden rendben lesz – biztosítom, és bátorítóan bólogatok,
amikor bizonytalanul néz rám. – Imádni fognak téged. Hogy is
lehetne másképp.
– Talán mert nem vagyok csaj – nevet fel, és megcsókolja a
kezemet. – De Ben és én ott vagyunk egymásnak, és csak ez
számít, igaz?
– Így van – bizonygatom habozás nélkül, mert tényleg ez az
igazság.
– Ő az én valakim, kicsi lány.
Örülök a legjobb barátom boldogságának. Én talán óvatos
lennék a helyében. Elvégre Ben többször is úgy viselkedett vele,
mint egy pöcs, de örülök, hogy végre nem foglalkozik vele, mit
gondolnak mások a szexuális irányultságáról. Egyébként meg
nem vagyok abban a helyzetben, hogy ítélkezzem. Mindenkinek
megvannak a maga démonai, egyeseknek több, másoknak
kevesebb – Millernek határozottan több, mint másnak, de bárki
megerősíthető. Mindenkinek meg lehet bocsátani.
– Mi van? – zökkent ki Gregory a tűnődésemből.
– Semmi. – Elhessegetem a gondolatokat, és máris sokkal
élettelibbnek és éberebbnek érzem magam, mint… egy órával
ezelőtt. – A boríték.
Gregory hirtelen esetlenül fészkelődni kezd, és ez elárulja, hogy
pontosan tudja, miről beszélek. Ott volt, látta, tehát
természetesen tud róla, mégis az a gyanúm, hogy többet is tud
ennél, különösen hogy kerüli a tekintetemet.
– Miféle boríték?
A szememet forgatom.
– Ez most komoly?
Legyőzötten fintorog.
– Az a gonosz rohadék nekem adta oda. Azt mondta, adjam át
Millernek. Tudod, hogy nem először láttam, ugye? Ő volt az a
nehézfiú, aki felbukkant, mikor New Yorkba menekültetek.
Boldogan hagytam ott őt és Williamet Miller lakásán,
egymással farkasszemet nézve.
A francba, mintha csak két cowboy között álltam volna, akik
bármikor fegyvert ránthatnak! Majdnem elájultam, amikor ma
ajtót nyitottam neki.
– Te beengedted? – zihálom.
– Dehogyis! A nagyi engedte be! Azt mondta, William régi
barátja. Nem tudtam, mit csináljak!
Nem vagyok meglepve. A nagyi sokkal jobban figyel, mint
bármelyikünk feltételezte volna.
– Mi volt a borítékban?
Gregory vállat von.
– Nem tudom.
– Greg!
– Jól van, jól van! – Újra félszegen mocorog. – Csak a papírt
láttam.
– Miféle papírt?
– Nem tudom. Miller elolvasta, aztán visszatette a borítékba.
– Hogy reagált arra, amit olvasott? – Fogalmam sincs, miért
kérdezek ilyen ostobaságot. Hiszen amikor bejöttem a
konyhába, a saját szememmel láttam a reakcióját. Fogta a fejét.
– Nyugodtnak és összeszedettnek tűnt… – Elgondolkodva
elhallgat. – De miután megöleltelek, már nem annyira.
Gregoryra villantom a tekintetem.
– Hogy érted ezt?
– Nos… – Megint feszülten mocorog. Vagy talán inkább
aggódik? – Lazán megkérdezte, tudod, hogy vajon te és én
valaha…
– De ugye nem mondtad el! – rettenek vissza, félek, hogy nagy
balhé lesz, ha Miller rájön a takaró alatti ügyetlenkedésünkre.
– Nem! De a francba, kicsi lány, nagyon kényelmetlenül
éreztem magam.
– Soha nem fogom neki elmondani – ígérem, és pontosan
tudom, mire céloz. Csak mi ketten tudunk róla, tehát hacsak
valamelyikünk nem olyan ostoba, hogy kikottyantsa, akkor
Miller soha nem tudja meg.
– A fejedet tennéd rá? – kérdezi cinikus nevetéssel. Aztán
megborzong, mintha elképzelné, mi történne, ha Miller
rájönne a buta kis botlásunkra.
– Neked üldöztetési mániád van – szerelem le. Valószínűleg
nem tudja, mi állt a papíron. De erről eszembe jut valami. –
Megmutatta a papírt Williamnek?
– Nem.
Összeszorítom az ajkam, azon tűnődöm, vajon Gre​gory nem
működik-e együtt Millerrel és Williammel. Az a levél, bármi
volt is benne, érzelmi zárlatot idézett elő az én részidős
úriemberemnél. Gondolkodnia kell. Hazament, az ismerős,
rendezett lakásába gondolkozni. És engem nem vitt magával –
engem, az ő kikapcsolódásának és megnyugvásának állítólagos
zálogát.
– Azt hiszem, kihagyom a levest – jelenti be William a
konyhába lépve. Gregoryval együtt ránézek, és látom, hogy
megdöfködi a fazék tartalmát a fakanállal, és fintorog.
– Jó döntés – ért egyet Gregory, és hatalmas mosolyt villant
rám. Gyanakvón, összeszűkült szemmel nézek rá, biztos, hogy
többet tud, mint amennyit elárul. És amikor köhögni kezd,
megzabolázza a jókedvét, feláll az asztaltól, és kerüli fürkésző
pillantásomat, akkor már biztos vagyok benne. Valami mással
kell próbálkoznom.
William telefonja megcsörren, előhalássza a belső zsebéből.
Biztos, hogy nem csak képzelem az arcán átsuhanó enyhe
nyugtalanságot, amikor megnézi a hívó nevét a kijelzőn.
– Ezt fel kell vennem – felém int a telefonjával, és kimegy a
hátsó ajtón az udvarra.
Amint az ajtó becsukódik mögötte, felpattanok.
– Elmegyek Millerhez – jelentem ki, felkapom az asztalról a
telefonomat, és kifelé indulok a konyhából. Abban a tudatban
távozom, hogy William nem hagyja egyedül a nagyit, még
Gregoryval sem. Biztonságban lesz. Valami nem stimmel.
Minden erről árulkodik – Gregory viselkedése, William színlelt
nyugalma… és a megérzéseim.
– Ne, Olivia!
Nem számítottam rá, hogy hagynak csak úgy elmenni, ezért is
futok végig az előszobán, mielőtt Gregory elkaphatna, vagy
riaszthatná Williamet.
– Ne merészeld itt hagyni a nagyit! – szólok vissza, kirohanok a
házból, és végigsprintelek az utcán a főút felé.
– A jó ég áldjon meg! – kiáltja Gregory, utánam jön, és
elkeseredetten hátba vág. – Néha annyira utállak!
Gyorsan a földalatti állomásra érek. Nem veszek tudomást a
telefonom folyamatos csöngéséről. Gregory és William egyaránt
megpróbál elérni, de amint a mozgólépcsőkön leereszkedem
London alagútrendszerébe, megszűnik a térerő, és nem kell
több hívástól tartanom.

***

A Miller lakását rejtő épület lépcsőháza előtt találom magam.


Gyorsan futok fel a tizedik emeletre, egy pillanatra sem jut
eszembe, hogy a liftet használjam. Mintha egy örökkévalóság
telt volna el, amióta utoljára itt jártam. Csöndesen bemegyek, a
lakást lágy zene tölti be.
A zene megadja az alaphangot, még mielőtt bezárom magam
mögött az ajtót. A mély, erőteljes hangoktól az aggódás és a
nyugalom között ingadozom.
Halkan becsukom az ajtót, megkerülöm az asztalt, átszelem a
konyhát, megtalálom Miller iPhone-ját a dokkolón. A kijelző
szerint az About Todayt hallom a The Nationaltől. Lesütöm a
szemem, miközben a hangszóróból áradó szavak átjárják a
lelkemet.
Besétálok a nappaliba, és az fogad, amire számítottam. Minden
milleresen tökéletes, és nem tagadhatom, eláraszt a
megnyugvás. De az én tökéletes Millerem nincs itt. Azon
tűnődöm, vajon a hálószobába menjek, vagy inkább a
műteremmel próbálkozzam, miközben magamba szívom a
lakást díszítő művészeti alkotások szépségét. Miller művészetét.
A gyönyörű tájak már-már rondának tűnnek. Torznak. A szép
dolgokat első látásra többnyire gyönyörűnek látjuk. Aztán néha
az ember egy kicsit mélyebbre tekint, és rájön, hogy egyáltalán
nem is olyan szépek. A legtöbb dolog nem olyan szép belülről,
mint kívülről. Vannak persze kivételek.
Miller az egyik ilyen kivétel.
Azon kapom magam, hogy kicsit transzba estem,
megnyugtatott a lágy zene. Még nincs kedvem otthagyni, pedig
tudom, hogy meg kell keresnem Millert, és meg kell mondanom
neki, hogy nem fog elveszíteni. A lakása olyan érzést kelt,
mintha kényelmes takaró borulna rám, körülvenne, melegen és
biztonságban tartana. Behunyom a szemem, nagy levegőt
veszek, és megragadom az érzéseket, képeket és gondolatokat,
amelyek olyan sok boldogságot hoztak nekem, mint a kanapé,
amelyet világosan látok a sötétben, és amelyen annak idején
először adta tudtomra Miller a szándékait. Emlékszem a tál
hatalmas, érett eperre a konyhában. Az olvadt csokoládéra a
tűzhelyen, arra, ahogy a hűtőszekrényhez nyomott, és a
nyelvére, amely minden porcikámat kényeztette. Mindez
visszaröpít a kezdetekhez.
Aztán képzeletemben belépek a műterembe, és látom a
áttekinthetetlen rendetlenséget, amely annyira meglepett.
Elképesztően csodás meglepetés. A hobbija. Az egyetlen
rendetlen dolog Miller életében.
Elterülök az asztalán; és ő vörös festékkel vonalakat rajzol a
hasamra – vagyis, mint most már tudom, ráírja a szerelmi
vallomását. Közben lágyan szól a háttérben a Demons. Nem is
lehetnének igazabbak a mondatai.
Egymásba fonódunk a viseltes kanapén, átöleljük egymást, és
szorosan összekapaszkodunk. Na, és a kilátás! Majdnem olyan
gyönyörű, mint Miller.
Majdnem?
Elmosolyodom saját magamon. Hiszen még a közelében sincs.
Nem is képzelhetnék magam elé jobb dolgot, de aztán
felizzanak a bőröm alatt a csodás elektromos szikrák, és
megvilágítják a belső képet. Fényesen, erősen, pompásan.
– Bumm. – Hallom suttogó hangját, meleg lehelete beborítja a
fülemet, olyan érzés, mintha szabadon zuhannék a csodálatos
fénybe. Képtelen vagyok elválasztani az álmodozást a
valóságtól, és nem is akarom. Ha kinyitom a szemem, egyedül
leszek a lakásban. Ha kinyitom a szemem, minden tökéletes, az
együtt töltött időről szóló emlékemet elsöpri a csúf valóság.
Most még a keze melegét is érzem, és különös módon a
mozgását is a bőrömön.
– Nyisd ki a szemed, édes kislány.
Hajthatatlanul megrázom a fejem, és összeszorítom a szemem,
nem akarok felébredni ebből az ábrándból – az érzéséből, a
hangjából.
– Nyisd ki! – Puha ajkával ingerel, és én felnyögök. – Mutasd
magad. Hadd maradjak a fényedben, Olivia Taylor.
Elnehezedik a légzésem, kinyitom a szemem, és a
leglélegzetelállítóbb látvány tárul elém.
Miller Hart.
A tekintetem bebarangolja az arcát, megszemlélem az arca
minden apró részletét. Ott van előttem, teljes valójában –
átható kék szeméből áradnak az érzelmek, puha ajka kissé
szétválik, sötétlik a borostája, hullámos a haja, kóbor hajtincse
a szokott helyén… Mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen,
ezért az ujjaim hegyével hozzáérek az arcához, csak hogy
ellenőrizzem, nem képzelődöm.
– Igazi vagyok – suttogja, gyengéden megfogja az ujjaimat,
megállítja a néma felfedezőutat. Megcsókolja az ujjperceimet, a
tarkójára teszi a kezemet, és én beletúrok a nyakán kunkorodó
hajába. – A tiéd vagyok. – Az ajkamra tapasztja az ajkát,
rácsimpaszkodom, a karjába vesz, és magához szorít.
Ízlelgetjük, érezzük egymást, emlékeztetjük egymást a köztünk
lévő erőteljes kapocsra.
A combomat a dereka köré fonom és összeszorítom. Most már
tudom, hogy nem képzelődöm. Elönt a forróság, szikrák és
lobogó lángok bizsergetnek belülről. Elemésztenek,
eluralkodnak rajtam. Nagy szükségem volt erre.
Mindkettőnknek. Pillanatnyilag nem létezik más, csak én és
Miller.
Mi.
Kizárjuk a külvilágot.
– Kényeztess! – könyörgök, és türelmetlenül rángatom lefelé a
zakót a válláról. Alig várom, hogy összesimuljon a meztelen
testünk. – Kérlek.
Miller felnyög, egyik karjával elenged, hogy megszabaduljon a
drága öltönytől. Lázasan rángatom a nyakkendő csomóját, de
nem panaszkodik. Éppen olyan elkeseredetten szeretne
megszabadulni mindentől, ami elválaszt minket, mint én.
Egyik kezét a fenekem alá csúsztatja, a másikkal segít áthúzni a
fején a selyem nyakkendőt, és lehúzni a mellényét. Merész
mozdulattal megragadom az ingét, és hevesen megrántom.
Felkészülök döbbent zihálására, és eldöntöttem, hogy nem
törődöm vele, de nem megy. Minden irányba röpködnek a
gombok, az apró darabkák pattogva érnek földet körülöttünk.
Elkezdem lerángatni róla a finom anyagot, egyik karjáról a
másik után. Meztelen mellének melege a ruhámhoz ér, egy
lépéssel közelebb kerültünk a közvetlen kapcsolathoz. Az ing
követi a zakót, a mellényt, és a nyakkendőt a földön, a vállára
csúsztatom a kezem, a csókunk egyre sürgetőbb. Nyoma sincs a
szokásos követelőzésének. Nem próbál meg lelassítani vagy
megállítani. Engedi, hogy szenvedélyesen csókoljam, hogy
végigcsúsztassam a kezem mindenhol, ahová elér, miközben
vágytól fűtve nyöszörgök és nyögdécselek.
Sikerül lerúgnom a Converse-emet, és feljebb tornáznom
magam, így kénytelen hátrahajtani a fejét, hogy tovább
csókolózhassunk.
– Benned akarok lenni – zihál Miller, és velem együtt átlépked
a nappalin. – Most. – Megtorpan, maga mögé nyúl, lefejti a
derekáról a lábamat, közben mindvégig csókol, akár egy
kiéhezett oroszlán. Az övével kezdek babrálni, gyorsan
kikapcsolom és félredobom. A nadrágja a következő.
Kigombolom, és letolom a combján, amíg elérek, miközben
továbbra is összeforr az ajkunk. Miller folytatja, és letolja a
bokszerját. Aztán mindent lerúg – a nadrágját, a bokszeralsót, a
cipőt és a zoknit.
A vágy, hogy emlékeztessem magam meztelen tökéletességére,
nem olyan erős, hogy abbahagyjam a csókolózást, de amikor
megfogja a ruhám alját, és felhúzza, nem marad más
választásom, kénytelen vagyok elhúzódni tőle. Arra használom
a szünetet, hogy magamba szívjam a látványát. Amikor
átbújtatja a fejemet a ruhán, csak egy pillanatra akadályoz, és
nyerek egy kis időt, amikor Miller lassan a hátam mögé nyúl,
kikapcsolja a melltartómat, és lassan lehúzza a karomon. A
mellbimbóm kemény, érzékeny dudor, a combom köze lüktetni
kezd, és az érintéséért könyörög. A szemébe nézek, mindketten
zihálunk, vakon eldobja a melltartómat, aztán a hüvelykujját a
bugyim széle alá dugja. De nem veszi le azonnal, inkább
elégedetten figyeli, hogy pillanatról pillanatra egyre
elkeseredettebben vágyom rá. Most nem gyötörhet azzal, hogy
az ellenőrzése alatt tart. Most nem.
Enyhén megrázom a fejem, és a szája sarka alig észrevehető
mosolyra görbül. Előrelép, a hüvelykujját még mindig ugyanott
tartja, én pedig hátralépek, a hátam nekiütődik a hideg falnak.
Gyorsan, élesen beszívom a levegőt, és hátravetem a fejem.
– Kérlek – rimánkodom, és érzem, hogy letolja a bugyit a
combomon. A lábam között fokozódik a lüktetés, és kitartóvá
válik. A bugyim a lábamnál ér földet.
– Lépj ki belőle! – utasít Miller szelíden, én engedelmeskedem,
próbálok arra koncentrálni, ami valószínűleg következik. Nem
kell soká találgatnom. A combom közt melegséget érzek. És a
forrása? Miller ujja.
– Ó, istenem! – Összeszorítom a szemem, ő pedig a lábam
közét cirógatja. Hiábavaló kísérletként még jobban a falnak
lapulok, menekülni próbálok ingerlő incselkedése elől.
– Olyan rohadtul nedves – morogja, hátrahúzza az ujját, belém
tolja, és belém feszül. A vállának támasztom a tenyeremet, és
nyomom, amíg teljes hosszában kinyújtom a karom. – Fordulj
meg.
Nagyot nyelek, megpróbálom megérteni az utasítást, de az ujja
még mindig mozdulatlan bennem. Ha megmozdulok, tovább
növelem a feszültséget, amitől egy halom vágyként omolnék a
földre. A vágyam fokozódásától félve inkább nem mozdulok.
– Fordulj meg.
Csökönyösen megrázom a fejem, beleharapok az ajkamba,
körmömet a kulcscsontja körüli bőrbe vájom. Hirtelen beborít a
teste, még jobban feszíti belém temetett ujjait.
– Ne! – nincs hová rejtőznöm. Tehetetlenül a falhoz szegezett.
– Mondjuk így – motyogja, miközben harapdál. A lehető
legközelebb tart magához, úgy fordít meg, hogy közben az ujjai
bennem maradnak. Bekövetkezik, amitől tartottam, a mozdulat
növeli féktelenségemet, nagy levegőket veszek, hogy
visszatartsam a heves vágy kiáltásait. – Kezeket a falra.
Azonnal eleget teszek neki.
– Gyere hátrább. – Az egyik kezét a derekamra téve hátrahúz,
aztán a lábával a bokámat megütögetve kényszerít nagyobb
terpeszbe. Tárva-nyitva, az akaratának kitéve állok. –
Kényelmes? – Megforgatja bennem az ujjait, mire hátrarántom
a fenekemet, és nekiütközöm az ágyékának.
– Miller! – kiáltok fel, és a fejemet a falnak támasztom.
– Kényelmes?
– Igen!
– Jó. – Elengedi a derekamat, és egy pillanattal később
megérzem kemény, vastag merevedését a hüvelyemnél.
Visszatartom a lélegzetem. – Lélegezz, édes kislány –
figyelmeztet, és az összes levegő kiáramlik a tüdőmből, amikor
kemény farkának helyet adva kihúzza belőlem az ujját. A
keletkezett űrt gyorsan kitöltve, összefüggéstelen fohász
kíséretében belém csúszik, és újra eláll a lélegzetem.
Teljesnek érzem magam.
– Mozogj – rimánkodom, és hátralököm a hátsómat, hogy tövig
hatoljon belém. – Miller, mozogj! – A karomra támaszkodva
elveszem a fejem a faltól, és hátrahajtom.
A könyörgésem meghallgatásra talál. A tenyerét könnyedén a
csípőmre teszi, és az ujjait megfeszítve felkészül.
– Nem akarom, hogy elélvezz, Olivia.
– Mi? – lihegem, és már a gondolatra remegni kezdek, hogy
visszatartsam az orgazmust. Többnyire a semmiből, bukkan elő.
Ő az alfahím – a képességei felülmúlják az enyéimet, és ezt ő
maga sem érti meg. – Miller, ne kérj olyasmit, ami lehetetlen!
– Meg tudod csinálni – a hátsómnak nyomódva biztosít róla. –
Koncentrálj.
Mindig összpontosítok. De ez nem segít, kénytelen vagyok
megbízni szakértő ingerlőtechnikájában, amivel az élvezetek
tornácán tart. Vágytól fűtött elmém hirtelen megérti a rám váró
kínzást. Sikoltanom kell kétségbeesésemben, talán karmolni és
harapni fogok. Mindig a senki földjén, így már a
figyelmeztetéstől is rám tör az aggodalom.
Szorosan behunyom a szemem, és szaggatott kiáltás tör fel
belőlem, amikor komótosan visszahúzódik, míg már csak a
farka vége merül belém.
– Miller – fogom könyörgőre.
– Mondd meg, hogyan akarod!
– Keményen akarom – nyögöm, és ellenállok a kísértésnek,
hogy a hátsómat hátralökve fogadjam magamba zamatos
teljességét.
– Milyen keményen?
Meglep a kérdés. És a válaszom is.
– Mindenestül akarlak.
Mozdulatlanul áll mögöttem. A válaszomat fontolgatja.
– Mindenestül?
– Mindenestül – erősítem meg. Az ereje és az energiája sok
kínszenvedésnek vet véget. Tudom, hogy így lesz.
– Ahogy akarod. – Előrehajol, a mellkasa a hátamhoz ér, és
beleharap a vállamba. – Szeretlek – mormogja, és megcsókolja
a harapás helyét. – Érted?
Tökéletesen értem.
– Igen. – Az arcához nyomom az arcomat, érzem, ahogy a
borosta végigsúrolja, aztán feláll, és hallható lendülettel
megtölti a tüdejét. Felkészülök.
De nincs az a felkészülés, ami megakadályozhatná riadt
kiáltásomat, amikor belém döf. Arra számítottam, hogy lefagy
és pánikba esik a kiáltásomtól, de nem. Gyorsan hátrahúzódik,
és megújult erővel, üvöltve lendül előre. Az első pár lökés
diktálja az iramot. Könyörtelen és kérlelhetetlen. Az ujjai a
húsomba mélyednek, újra meg újra hátraránt, és minden egyes
lökésnél felkiáltok. Bízom benne, hogy érzékeli a
kedélyállapotomat, így meg sem próbálom visszatartani a
folyamatos kiáltozást. Minden alkalommal felkiáltok,
valahányszor hozzám ütődik a teste, hamarosan kiszárad és fáj
a torkom. De ez sem állít meg. Nem vagyok ura a testemnek.
Miller teljes kontrollt gyakorol fölöttem, és alaposan
kihasználja a helyzetet. Szinte már brutális, de a szenvedély és
a vágy a legteljesebb eksztázis állapotában tart.
Fenntartja a könyörtelen tempót. Az ágyéka szinte szünet
nélkül csattan neki a fenekemnek, egyre hangosabban, egyre
izzasztóbban. Mély behatolása nemcsak fizikailag tölt ki,
hanem lelkileg is, minden előrenyomulása erre a csodálatos
helyre emlékezet, ahol minden szeretkezésünkkor találom
magam – akár gyengéd és fegyelmezett, akár brutális és
féktelen. Itt most nincs önuralom. Legalábbis úgy tűnik, mintha
nem lenne, de gyanítom, hogy azért van. Nem is, inkább
tudom, hogy van. Mostanra megtanultam, mindegy, hogyan
tesz magáévá, mindenképp kényeztető. Mindenképpen töretlen
szerelem van a hátterében.
Lüktető fájdalom hasít a csiklómba. Ez a közelgő orgazmus jele.
Ó, istenem, nem tudom megállítani! Mindent megpróbálok,
összpontosítok, lélegzem, de erős testének becsapódásaitól
képtelen vagyok másra, mint befogadni őt. Belefeledkezni.
Mindent elvenni, amit ad. Mindig is így lesz.
– Te feszülsz belül, Livy – kiáltja, továbbra is fenntartva a
könyörtelen ütemet, szinte pánikban van, mintha tudna a
bennem dúló harcról. Nincs rá lehetőségem, hogy
megerősítsem az igazát. Visszahúzódik és megfordít, felemel,
és újra keményen belém döf.
Sikoltva fonom a dereka köré a lábamat, és beletúrok a hajába.
A kapcsolat hirtelen megszűnése semmit sem segített. Túl
gyorsan mozog.
– A nevemet, bébi – lihegi az arcomba. – Kiáltsd a nevemet. –
Közben felemel, és magára ránt.
– Miller!
– Ó, ez az! Még! – Ezúttal keményebben ismétli az előző
mozdulatot.
– Basszus! – kiáltom, elszédít a behatolás mélysége.
– A nevemet!
Kezdek begerjedni, a közelgő orgazmus és Miller önuralma
kiváltja a vagányságomat.
– Miller! – sikoltom, belemarkolok a hajába, és hátravetem a
fejem, miközben előrelódul. Minden lökéssel egyre vastagabb és
vastagabb a merevedése, a gazember mégsem hajlandó beadni a
derekát.
– Semmi karmolás? – gúnyolódik, és a körmöm azonnal lecsap.
Magam is megdöbbenek, de nem állít meg a saját gonoszságom.
Mélyen belévájom a körmömet a bőrébe, aztán erősen
végighúzom rajta.
– Aúúú – üvölt fel a fájdalomtól, és hátraveti a fejét. – Basszus!
Nem tart vissza sem velőtrázó kiáltása, sem dühös
káromkodása. Úgy karmolom, mintha megőrültem volna, és
különös módon úgy érzem, épp ezt akarja.
– Ez gyatra, édes kislány – szuszogja, és az akaratom ellenére
felbőszít. A szemembe néz. Sötét és komoly a tekintete. Azt
akarja, hogy bántsam? Hajthatatlan csípője hirtelen leáll, mire
újra távolabb kerülök a csúcstól.
Elvesztem az eszem.
– Mozogj! – Megráncigálom a haját, és oldalra rántom a fejét.
De ő csak vigyorog. – Mozogj, balfasz! – Érdeklődve felvonja
fekete szemöldökét, de nem mozdul, és én értelmetlen kínokat
állok ki, miközben megpróbálok kicsikarni némi súrlódást. – A
fene egyen meg, Miller!– Gondolkodás nélkül belevájom a
fogam a válla kemény izmába.
– Basszus! – A csípője előre lódul, feltámasztja múlófélben lévő
orgazmusomat. – Te… basszus! – Most aztán igazán megküzd
érte, úgy csapódik belém, mint egy megszállott.
Összezárul az állkapcsom a húsa körül, mire felkiált, morog, a
kezem folyamatosan a hajába kapaszkodik. Ugyanolyan brutális
vagyok, mint ő. És jó érzés. Elmondhatatlan az élvezet, és a
fájdalmat másféle önkívület váltja fel. Minden sérülés elszáll
belőlem, akkor is, ha csak átmenetileg. Miller durván bánik
velem. Én durván bánok vele. A hátam újra meg újra a falnak
ütődik, mindketten csaholva kiáltozunk a kielégüléstől.
– Ideje a végére járni, Olivia – lihegi, lefejt a válláról, és a
számra tapad. Úgy csókolózunk, mintha még soha nem
csókolóztunk volna. Éhesen, gyorsan, kétségbeesetten, és
egyetlen szempillantás alatt a földön találom magam, Miller
alatt. Sebesen jár a csípője, míg begörbítem a lábujjaimat, és
felsikoltok a rajtam áthullámzó orgazmustól, még mélyebbre
magamba húzom, hüvelyizmaim lüktetve húzódnak össze.
Miller felnyög, lelassul, tompán motyog a nyakamba. Élvezem a
nedve belém áradó melegét.
– Édes istenem – pihegem, elengedem a hátát, és a karom
ernyedten lehull a fejem felett.
– Egyetértek – zihálja, kicsúszik belőlem, és kimerülten a
hátára gördül. Nehéz fejemet oldalra fordítom, látom széttárt
karját, és amint szakadozottan lélegzik. – Rohadtul egyetértek.
– Ő is oldalra fordítja a fejét, és találkozik a tekintetünk.
Tökéletes ajka a szokásosnál jobban szétválik, hogy elég
levegőt kapjon. – Bújj hozzám!
– Nem bírok megmozdulni – hadarom, meglepődve a szokatlan
követelésen. – Épp most keféltünk kimerülésig.
– Meg tudsz mozdulni a kedvemért – tiltakozik, és látatlanul
megragadja a derekamat. – Gyere ide hozzám.
Nincs sok választásom. Amellett szeretném a testemmel és a
számmal becézgetni, így kemény erőfeszítés árán
felemelkedem, és rágördülök, végül ernyedten elterülök rajta.
Csak a szám működőképes, szívom és harapdálom a nyakát.
– Isteni az ízed – jelentem ki. – És isteni az illatod.
– Szívd erősebben.
Abbahagyom a felfalását, és lassan felemelem a fejem. Tudom,
hogy összeráncolom a szemöldököm. Miller Hart az utolsó a
világon, akitől azt várnám, hogy foltot akar a nyakára.
– Tessék?
– Szívd… erősebben. – Alig észrevehetően felvonja a
szemöldökét, és megerősíti a parancsát. – Ne akard, hogy
harmadszor is szóljak.
Kissé összezavarodva hajolok vissza a nyakára, és egy darabig
csak harapdálom, azon tűnődöm, nem fogja-e visszavonni a
kérését, de jó néhány másodperc eltelik a gyengéd
harapdálással, és megkapom a harmadik felszólítást.
– Szívd már!
Azonnal rázárom az ajkamat a nyakára, és szívom. Keményen.
– Keményebben, Livy! – Megfogja a fejemet, és magához húz,
így kissé nehezen kapok levegőt. De teszem, amit mond,
mélyen beszívom a bőrét, és az összes vér a bőr felszínére tolul.
Egyértelműen és feltűnően látszani fog puccos ingnyaka fölött.
Mi a csuda baja van? Mégsem hagyom abba. Egyrészt, mert
Miller fejemet húzó tenyere nem is teszi lehetővé, másrészt
illogikus izgalom tör rám a gondolatra, hogy mindenki látja
majd ezt a csúfságot az én jó modorú úriemberemen.
Nem tudom biztosan, mennyi idő telik el. Csak égő ajkam és
fájó nyelvem utal az idő múlására. Amikor végre elenged erős
kezéből, kissé kifulladva húzódom el, és lebámulok az éktelen
rondaságra, amelyet épp most alkottam tökéletes nyakára.
Elfintorodom. Most már nem tökéletes. Visszataszító, és biztos,
hogy Miller is egyetért majd, ha meglátja. Képtelen vagyok
levenni a szemem a csúfságról.
– Tökéletes – sóhajt fel. Nagyot ásít, átkulcsolja a nyakamat, és
addig gördül velem együtt, míg kényelmesen én kerülök alulra,
és lovagló ülésben ül a csípőmön. Még mindig zavart és kábult
vagyok, az sem tereli el a nyakáról a figyelmemet, hogy az ujja
hegyével könnyedén körberajzolja a mellemet.
– Borzalmasan néz ki – ismerem be, és kíváncsi vagyok, mikor
méri fel az általam okozott kárt.
– Talán – elmélkedik, és nem úgy reagál az aggodalmamra,
amekkorát az ügy megérdemelne. Boldogan tovább húzza az
ujja hegyét az egész testemen.
Gondolatban vállat vonok. Én biztosan nem fogom izgatni
magam – az ilyesmi egyébként is Miller reszortja –, ha a stressz
királya nem zavartatja magát. Inkább felteszek egy kérdést,
amire már akkor készültem, amikor megtaláltam… mielőtt rám
tette a kezét, és elterelte a figyelmemet egy kis Miller-féle
kényeztetéssel, bár ezúttal egy kicsit keményebben. Kicsit?
Elmosolyodom. Ez aztán igazán jó dugás volt, és meglepő
módon minden egyes pillanatát élveztem.
– Mi volt abban a borítékban? – kezdem óvatosan, tudván hogy
kényes témát vetek fel.
Rám se néz, és egy pillanatra sem áll meg az ujja, miközben
láthatatlan vonalakat rajzol rám.
– Mi történt közted és Gregory között? – Rám néz, a
tekintetéből ravaszság sugárzik. Elakad a lélegzetem. Gregory
okkal aggódott. – Gregory elég kínosan érezte magát, amikor
faggattam.
Lehunyom a szemem, és hallgatok, de nem sikerül lepleznem a
bűntudat jeleit.
– Mondd, hogy nem jelentett semmit.
Nagyot nyelek, és vadul fontolgatom, mi lenne a legjobb.
Bevallani? Vagy tagadni? Végül győz a lelkiismeretem.
– Csak meg akart vigasztalni – bököm ki alig hallhatóan. – És
túl messzire mentünk.
– Mikor?
– Miután elvittél a szállodába.
Hunyorogva nagy levegőt vesz, hogy megnyugodjon.
– De nem feküdtünk le egymással – folytatom idegesen, buzgón
igyekszem tisztázni ezt az apró gyanút. Nem tetszik, ahogy
összerázkódik. – Ostoba tapogatózás volt, semmi több. Mind a
ketten megbántuk. Kérlek, ne bántsd.
Kitágul az orrlyuka mintha minden csepp fogyatkozó erejére
szüksége lenne, hogy ne robbanjon. És kétségtelenül így is van.
– Ha bántom, azzal téged bántalak. És már épp eleget
bántottalak. – Összeszorítja a fogát. – De nem történik meg
még egyszer.
Nem kérdés vagy kérés, hanem kijelentés. Nem történik meg
még egyszer. Így inkább csöndben maradok, amíg nem látom,
hogy a zihálása enyhül. Megnyugszik, de én feltettem egy
kérdést, mielőtt témát váltottunk, és választ várok.
– A boríték.
– Mi van vele?
Belülről harapdálom a számat, fontolóra veszem, folytassam-e.
Közönyt színlel.
– Mi volt benne?
– Egy üzenet Charlie-tól.
Ezt már én is tudtam, de meglep, hogy ilyen készségesen
válaszol.
– És mit üzent? – Ezúttal habozás nélkül csúszik ki a számon a
kérdés.
– Azt írta meg, hogy szabadulhatok meg ettől a világtól.
Eltátom a szám. Van kiút? Charlie megszabadítja a láthatatlan
béklyóktól? Ó, te jó ég! Hirtelen nem tudom felfogni, hogy vége
lehet, és élhetjük tovább az életünket. Nem csoda, hogy Miller
olyan nyugodtnak tűnik, de hamarosan leállok, mert a
megkönnyebbülésen és boldogságon át apró kétely furakszik
belém… Valójában inkább hatalmas. A konyhában olvasta el a
levelet, és lesújtottnak tűnt a hűvös közöny álarca mögött.
Zaklatott volt, de akkor mi változott meg azóta, mitől ilyen
nyugodt? Megacélozom magam, és felteszem a kérdést, amit
meg kellett volna kérdeznem, mielőtt magával ragadott az
izgalom.
– Hogyan szabadulhatsz meg ettől a világtól? – Ösztönösen
visszatartom a lélegzetem, rossz előérzetem van. Azt súgja,
nem fog tetszeni a válasz.
De a kérdésem ellenére ugyanúgy tovább vándorol az ujja a
testemen, és még mindig kerüli a tekintetemet.
– Nem számít, mert nem megyek bele.
– Rossz dolog?
– A legrosszabb – válaszolja gondolkodás nélkül, és haragos
pillantása méltatlankodóvá változik. – De van egy másik
lehetőség.
– Éspedig?
– Megölöm.
– Micsoda? – Rémülten mocorgok alatta, de nem megyek
semmire, és eltűnődöm, vajon azért helyezkedett-e így, mert
nagyon is jól tudta, hogy kikényszerítem belőle a választ, és ha
megkapom, menekülni akarok. Nem tudom, miért reagálok
ilyen rémülten sokkoló, gyűlöletes fogadkozására. Az után,
amit Williamtől hallottam, és Milleren láttam, volt egy olyan
rossz érzésem, hogy ezt mondja majd. Charlie javaslata még
ennél is rosszabb? Hogy lehet az?
– Maradj nyugton. – Gyanúsan nyugodt. Túlságosan is az, és
ettől még jobban berezelek. Megragadja a csuklómat, és a fejem
fölé emeli a karomat, mire én kiborulva szuszogok az arcába. –
Ez az egyetlen járható út.
– Nem, nem az! – vitatkozom. – Charlie más lehetőséget
ajánlott. Fogadd el!
Rendíthetetlenül megrázza a fejét.
– Nem. És ez itt a vége! – Megfeszül az álla, a tekintete
figyelmeztetőn elsötétül. De nem érdekel. Semmi sem lehet
annál rosszabb, mint meggyilkolni valakit. Nem hagyom, hogy
megtegye.
– Rohadtul nincs itt a vége! – rikoltom. – Eressz el! – Zihálva
próbálok kiszabadulni, de hiába.
– Olivia, hagyd abba! – Amikor sikerül kicsit legyőznöm, a
földre nyomja a csuklómat a fejem fölött. – A pokolba! Ne küzdj
ellenem!
Végül engedek, de csak a halálos kimerültség miatt. Az arcába
lihegek, és megpróbálom ellenséges tekintettel méregetni a
fáradtságomon át.
– Semmi sem lehet rosszabb, mint megölni valakit.
Miller nagy levegőt vesz. Így próbálja növelni a
magabiztosságát, és ettől minden izma megfeszül.
– Ha beleegyeznék abba, amit akar, azzal tönkretennélek téged,
Olivia. És arra sincs garancia, hogy később ne kérne újabb
szívességet. Az utolsó lélegzetvételéig fenyegetést jelent a
boldogságunkra.
Kitartóan rázom a fejem.
– Túl veszélyes. Nem tudnád nyélbe ütni – nyilván több tucat
nehézfiú vigyáz rá. – Erősödik bennem a pánik. Hallottam,
hogy Gregory fegyvereket emlegetett. És a lelkiismeret-furdalás
miatt nem tudnál ezzel együtt élni.
– Túl veszélyes, ha nem teszem. És Charlie maga adta a
kezembe a tökéletes megoldást.
Zavarba ejtő szavai egy pillanatra elhallgattatnak, mi​előtt
felfogom, miről beszél, és levegő után kapkodok.
– Ó, istenem. Azt akarja, hogy randevúzz?
Biccent, de inkább nem szólal meg, hagyja, hogy feldolgozzam
az hírt. Ez minden pillanatban csak rosszabb lesz. Kell, hogy
legyen más megoldás.
A lelkem mélyén a birtoklási vágy felágaskodik a gondolatra,
hogy valaki más érintse, és csókolja meg. Az agyam egy sötét
zuga azt kiáltja, hagyd, hogy megölje Charlie-t. Jobb hely a világ
nélküle! És a vállamon ülő kisördög egyetértőn bólogat. De a
másik vállamon a kisangyal bánatosan néz rám, nem szól,
mégis tudom, mit mondana, ha beszélne.
Engedd elmenni.
Csak egyetlen éjszakára.
Semmit nem jelent neki.
– A nő egy orosz drogbáró húga – mondja halkan. – Évek óta
meg akar kapni, de undorodom tőle. Attól izgul fel, ha
megalázhatja a partnerét. Csak hatalmat akar. Ha Charlie
kiközvetít neki, azzal az oroszok kegyeibe férkőzik. Igen
gyümölcsöző partnerség lehetne, és évek óta hajt rá.
– Miért nem egyesítik egyszerűen az erőiket?
– Az orosz húga csak akkor egyezik bele a társulásba, ha engem
megkap.
– Engedj el – suttogom alig hallhatóan, és ő elenged, otthagyja
szétterülő testemet, és a sarkára ül. Árad belőle a nyugtalanság.
Feltérdelek, felé nyújtom a kezem, és észreveszem, hogy a
szemöldökét ráncolja. De azért engedi, hogy hozzábújjak.
Megmarkolom a vállát, arra buzdítom, hogy elforduljon tőlem,
és amikor meglátom a hátát, kiborulok.
Teljes bennem a zűrzavar. A háta tele van karmolásokkal,
némelyikből szivárog a vér, mások duzzadtak. Olyan, mint egy
útvonaltérkép. Tényleg azt akarta, hogy bántsam, de sokkal
mélyebb okból, mint a puszta gyönyör és fájdalom keveréke.
Azt akarta, hogy mindenhol rajta legyen a jelem. Bizonyságul,
hogy tartozik valakihez.
Hozzám.
A tenyerembe temetem az arcomat, a szememet nyomkodom,
képtelen vagyok lecsillapítani a fájdalmas zokogástól akadozó
légzésemet.
– Ne sírj! – suttogja, megfordul, és a karjába zár. Újra meg újra
megcsókolja a fejem búbját, a hajamat simogatja és magához
szorít. – Kérlek, ne sírj!
Rám tör a bűntudat, és magamra parancsolok, hogy
cselekedjem megfelelően. Csak fokozza a bűntudatomat, hogy
Miller hajlandó ilyen szörnyűséget tenni értem. Mindegy,
hányszor mondom el magamnak, hogy Charlie maga az
álruhába bújt gonosz, és bármit megérdemel, mégsem tudom
meggyőzni magam, hogy ebbe belemenjek. Miller iszonyú
terhet venne a vállára egész hátralévő életére, és most már
tudom, hogy én is. Nem hagyhatom, hogy ezt tegye velünk. Az
akasztófa árnyékában élnénk tovább.
– Csss – nyugtat, és az ölébe von.
– Menjünk el innen – zokogom. Ez az egyetlen lehetőség. –
Magunkkal visszük a nagyit, és elutazunk, nagyon, nagyon
messzire. – Gondolatban sorra veszem a helyeket, ahová
szívesen mennék.
– Nem lehet.
Érzem, hogy kicsírázik bennem a bosszúság, az egyszerű,
végleges választól.
– De igen, megtehetjük.
– Nem, Olivia. Nem lehet.
– De igen – kiáltom, mire hunyorogva behunyja a szemét.
Megpróbálja megőrizni a nyugalmát. – Ne mondd, hogy nem
lehet, amikor megtehetjük! – Most rögtön elutazhatunk.
Felszedjük a nagyit, és elhajtunk. Nem érdekel, hol kötünk ki,
csak az a lényeg, hogy jó messze legyen Londontól, és ettől a
borzalmas, gonosz világtól.
–Nem tudom biztosan, miért állította Miller, hogy útban van a
pokol legsötétebb bugyra felé, hiszen úgy érzi, már ott is van.
És én is vele.
Lassan kinyitja kék szemét. Űzött kék tekintetét. Elakad a
lélegzetem, megáll a szívverésem, de nem a megszokott
módon.
– Én nem hagyhatom el Londont – közli világosan, a hangja és
a tekintete belém fojtja a szót. Még nem fejezte be. Valóban
nem mehet el Londonból, és átkozottul jó oka van rá. – Tud
rólam valamit, amivel tönkretehet.
Gyűlölöm magam, amiért ösztönösen kibontakozom az
öleléséből. Hátrahúzódva leülök, és összeszedem a
bátorságomat, hogy feltegyem a kulcskérdést.
– Mit? – Alig hallom a saját hangomat.
Miller ádámcsutkája előreugrik, majd egy nagy nyelés után a
helyére kerül, és üressé válik az arckifejezése.
– Megöltem valakit.
Máris a nyakam köré szorul a hurok, amiből eddig sikerült
kibújnom. Nagyokat nyelek, kitágult szemem komoly arcára
tapad. Teljesen kiszárad a szám, nehezen kapok levegőt.
– Én… – Lassan, dermedten hátrálok, úgy érzem, megnyílik
alattam a föld. A pokol mélye felé tartok. – Nem tudja
bizonyítani – habogom, meggyötört agyam olyan szavakat ad a
számba, amik fölött nincs hatalmam. Talán a tudatalattim nem
hajlandó elfogadni, hogy ez igaz. Nem tudom. – Senki nem hisz
majd neki. – Sakkban tartja Millert. Zsarolja.
– Van bizonyítéka, Livy. Egy videofelvétel. – Miller túlságosan
nyugodt. Nincs benne pánik vagy félelem. – Ha nem teszem
azt, amit akar, akkor napvilágra hozza.
– Ó, istenem! – Beletúrok a hajamba, a tekintetem ide-oda
cikázik a szobában. Millert börtönbe vetik. Ezzel mindkettőnk
életének vége.
– Kit? – kérdezem, és nagy nehezen ránézek, közben
képzeletben hallom Gregory gúnyos megjegyzését abból az
időből, amikor a gyilkost is mindenáron hozzá akarta adni
Miller jellemhibáinak hosszú listájához.
– Nem fontos. – Összeszorítja az ajkát. Talán dühösnek kéne
lennem, de nem érzem az ébredő harag tüzét a hasamban. A
barátom épp most vallott be egy gyilkosságot, én úgy ülök itt,
mint egy idióta, és hideg fejjel teszem fel a kérdéseimet. Nem
akarom elhinni, hogy különösebb okom lenne erre a reakcióra,
de tudom, hogy van. Olyan messzire kéne futnom, amíg csak a
lábam bírja, ehelyett itt ülök a lakása padlóján, teljesen
meztelenül, és őt nézem.
– Fejtsd ki – nyögöm ki csikorgó hangon, és kihúzom magam,
hogy mutassam, milyen erős vagyok.
– Nem akarom – suttogja, és lesüti a szemét. – Nem akarom
bemocskolni a gyönyörű, tiszta lelkedet, Livy. Annyiszor
megígértem magamnak, hogy nem vonlak be a piszkos
ügyleteimbe.
– Késő – világosítom fel nyugodtan, mire rám villan a tekintete.
Meg kell értenie. Az én látszólag gyönyörű és patyolattiszta
lelkem már régen bemocskolódott, és nem csak Miller az oka.
Rengeteg csúfságot én magam idéztem a saját fejemre. – Mondd
el!
– Nem tudom elmondani – zihálja, és nyugodt arcán szétterül a
szégyen. – De meg tudom mutatni. – Lassan felkel a padlóról,
és felém nyújtja a kezét. Újra működésbe lép a hatodik érzékem,
a karom az akaratom ellenére felemelkedik, és megfogom a
kezét. Felhúz, meztelen testünk összeér, csupasz bőrének
melege azonnal beburkol. Nem húzódom el. Nem fog erősen,
nem akar ott tartani. Én döntök úgy, hogy maradok. Az állam
alá teszi a mutatóujját, és maga felé fordítja az arcomat. – Azt
akarom, hogy ígérd meg, nem futsz el attól, amit megmutatok.
De tudom, hogy nem lenne igazságos.
– Ígérem – motyogom, gondolkodás vagy megfontolás nélkül,
talán soha nem fogok rájönni, miért, de Miller apró mosolya, és
a gyengéd puszi, amelyet az ajkamra nyom, elárulja, hogy nem
hisz nekem.
– Te mindig ámulatba ejtesz. – Megragadja a kezemet, és a
meztelenségemmel mit sem törődve a kanapéhoz vezet. – Ülj le
– utasít, megvárja, hogy kényelembe helyezzem magam,
közben odamegy egy szekrényhez, és kihúz egy fiókot. Kivesz
belőle valamit, és lassan a tévéhez lép. Én csak nézem némán,
ahogy az ismerős borítékból egy DVD-t vesz elő, és bedugja a
lejátszóba. Aztán a tekintetemmel kísérem, ahogy visszajön
hozzám. Felém nyújt egy távirányítót. – Ha készen állsz,
nyomd meg a lejátszás gombját – tájékoztat, és gyengéden
felém tolja, míg el nem veszem. – A műteremben leszek. Én
nem tudom megnézni…
Még egyszer.
Azt akarta mondani, hogy nem tudja még egyszer megnézni.
Megrázza a fejét, lehajol, a két tenyerébe fogja az arcomat, és a
fejem búbjára nyomja az ajkát. Nagy levegőt vesz, mintha
megpróbálna annyi illatot és bátorságot magába szívni, ami
örökké tart.
– Szeretlek, Olivia Taylor. És mindig szeretni foglak. –
Figyelem, ahogy egyre nő közöttünk a távolság, és egyedül hagy
a szobában.
Szeretnék rákiáltani, hogy jöjjön vissza, fogja meg a kezem,
vagy csak öleljen át. A távirányító égeti a kezemet, kísértést
érzek, hogy elhajítsam. A tévéképernyő sötét. Egy kicsit olyan,
mint az agyam. A kezemben forgatom a távirányítót, hátrább
ülök, hogy növeljem a távolságot köztem és a között a valami
között, ami teljesen elpusztítja már egyébként is omladozó
világomat. Tudom. Miller is megerősítette. Így, amikor
lenyomom a lejátszás gombját, egy pillanatra elcsodálkozom,
mi a csudát művelek, mielőtt a képernyőn megjelenő üres szoba
látványa leállítja a gondolataimat. Összevont szemöldökkel egy
kicsit előbbre araszolok a kanapén, hogy jobban lássam az
elegáns helyet. Minden sarokban antik bútorok állnak, és egy
hatalmas, négyoszlopos ágy. Kétség sem férhet hozzá, hogy
minden eredeti. Faburkolat fedi a falakat, vidéki tájképet
ábrázoló, részletesen kidolgozott festmények lógnak a falakon,
aranyozott keretben. Az egész nagyon elegáns, és mivel az
egész szobát látom, a kamera az egyik sarokban lehet. Üres és
csöndes, de hirtelen kitárul a kamerával szemben álló ajtó.
Rémülten hátraugrom a kanapén, és a földre ejtem a
távirányítót.
– Jézusom! – A szívem majd kiugrik e helyéről, miközben
próbálom lecsillapítani ziháló légzésemet. Nem kell soká
próbálkoznom, mert gyakorlatilag megáll a szívverésem, amikor
az ajtóban egy férfi jelenik meg. Megfagy a vér az ereimben. A
férfi meztelen – csak a szemét kötötték be. A keze a háta
mögött van, és hamar rájövök, miért. Megkötözték. Úgy érzem,
mintha a szemem előtt összemosódna minden.
Fiatal férfi, a tízes évei közepén, legfeljebb végén járhat.
Nincsenek kidolgozott mellizmai, a lába nem tűnik erősnek és
izmosnak, lapos a hasa – nincsenek kockás vagy dudorodó
izmai, amelyek árnyékot vetnének a testére.
Mégis egyértelmű, ki ez a fiatalember.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET

– Nem! – Könnyben úszik a szemem, a szám elé kapom a


kezemet. – Ne! Miller. Ne, ne, ne! – Belökik a szobába, és
becsukódik mögötte az ajtót, aztán csak áll, némán,
mozdulatlanul. Néma csönd van. Még az ajtó csukódása sem
hallatszik. Megpróbálom behunyni a szemem; nem akarom
tovább nézni, de mintha valami nyitva tartaná, nem hajlandó
becsukódni, így nincs lehetőségem elrejtőzni. Kavarognak a
gondolataim. Keresd meg a távirányítót! Kapcsold ki! Ne nézd
tovább!
Csakhogy nézem. Szobormereven ülök, mozdulatlanná
dermedek a sokktól, csak a szemem és az agyam működik.
Folyamatosan azt követeli, hogy állítsam ezt le – nemcsak
most, hanem a múltban is. Miller térdre ereszkedik. Mintha
testen kívüli élményem lenne. Látom saját magamat mellette
állva, a gyötrelemtől sikoltozva. Miller lehajtja a fejét, és eláll a
lélegzetem, amikor a hátsó sarokból, egy férfi bukkan fel a
kamerának háttal. Felzokogok, amikor torkon ragadja Millert.
Jólöltözött, magas alakját fekete öltöny díszíti, és bár nem
látom az arcát, nagyon is jól tudom, milyen az arckifejezése.
Fölényt sugároz. Hatalmat. A legrosszabb értelemben vett
önteltséget.
Tovább kínzom magam, azt mondom magamnak, a szerelmünk
könnyedén túléli ezt. Az ismeretlen továbbra is a torkánál fogva
tartja Millert, közben a nadrágja övét rángatja. Tudom, mi
következik.
– Te rohadt szemétláda – suttogom, és felállok. Magához nyúl,
a másik kezét Miller arcára teszi, és addig húzza, míg kénytelen
kinyitni a száját. Aztán a szájába erőlteti a nemi szervét, és
döfködni kezdi, akár egy rögeszmés őrült. Beharapom az ajkam,
úgy nézem Millert, az én erős, erőteljes emberemet, amint a
lehető legrosszabb módon erőszakot tesznek rajta. És ez így
folytatódik nagyon sokáig. Nincs az a könny és görcsös zokogás,
ami megállíthatná a szemem előtt zajló förmedvényt. Felfordul
a gyomrom, amikor az idegen kissé hátraveti a fejét, lelassul, és
úgy köröz Miller szájában, mintha ez teljesen megszokott dolog
lenne. Még inkább hányingerem támad, amikor látom, hogy
Miller nagyot nyel. Aztán, mintha mi sem történt volna, a
pasas felhúzza a cipzárt a nadrágján, durván oldalra taszítja
Millert, és távozik.
A levegő halk nyöszörgés kíséretében az utolsó cseppig
kiáramlik a tüdőmből, ahogy nézem a földön fekvő Millert, és
fogalmam sincs, milyen lelkiállapotban lehet. Most értem csak
meg erőteljes reakcióját, amikor New Yorkban arra ébredt, hogy
a számmal kényeztetem. Reszketek a dühtől, a szomorúságtól,
és minden lehetséges érzéstől. Szipogok és hangosan
szuszogok, azt szeretném, ha felállna, és elmenne.
– Fuss – könyörgök. – Menj el.
De nem teszi. Sokáig marad ugyanúgy. Csak akkor mozdul meg,
amikor egy másik férfi tűnik fel ugyanonnan, ahonnan az előző.
Miller feltérdel.
– Ne! – kiáltom, és nézem az újabb, szintén öltönyös pasast,
aki lassan előremegy. – Ne. Miller, kérlek! – A pasas megismétli
az elődje gyomorforgató mozdulatait, kivéve, hogy ő még pofon
is vágja Millert. Újra a szám elé kapom a kezemet, és öklendezni
kezdek. Az idegen szétnyitja a nadrágját. – Ne! – Megfordulok,
és a távirányítót keresem. Úgy hadonászom, mintha démon
szállt volna meg, egyik párnát a másik után hajítom át a
szobán. – Hol vagy? – kiáltom, és beborít az izzadság –
elkeseredéssel vegyes kimerültséggel akarom megszüntetni a
képernyőn történő eseményeket. Hirtelen megállok, a padlót
fürkészem, meglátom a távirányítót az asztal alatt. Térdre
ereszkedve megragadom, és megpördülök, hogy a tévére
irányítsam, de az ujjam nem engedelmeskedik.
A megállító gomb fölött lebeg, és megrándul, amikor tágra nyílt
szemmel látom, hogy Miller előrántja a kezét a háta mögül, és
lecibálja a fejéről a szemkötőt.
Levegő után kapkodok, és kalapáló szívvel a fenekemre
zuttyanok. Láthatóvá válik a szeme. Karikás. Üres. Sötét.
Ismerős tekintet.
A férfi rémülten hátrál, lázasan gombolgatja a nadrágját, Miller
pedig feláll. Minden meztelen pórusából veszély árad. Azt
állította, megölt valakit. Ezt az embert a képernyőn. Elernyed a
karom, a kezem a földre hull. Most már tudom, mi történik a
következő képkockákon, és még csak nem is bánom a szadista,
borzongató izgalmat, amit érzek majd a jelenet láttán. Ezen a
felvételen Miller talán még nincs fizikai erejének teljében, de
ostobaság lenne alábecsülni a belőle áradó nyers erőszakot.
Megindul előre, az arca komoly, nyoma sincs rajta haragnak.
Teljesen összeszedett. Egy robot. Egy gép. Halálos fegyver.
Lassan felállok, csöndben drukkolok neki.
A férfi védekezően maga elé tartja a karját, Miller minden izma
láthatóan ütésre készen megfeszül…
És a képernyő elsötétedik.
Elakad a lélegzetem, lázasan nyomkodom a lejátszás gombját a
távirányítón. Ez nem lehet! Muszáj látnom, ahogy Miller
agyonveri. Látni akarom, hogy bosszút áll.
– Működj, az ördög vigyen el! – kiáltom, de hiába bökdösöm
hosszú ideig a gombot, nem történik semmi. – Baszd meg! –
sikoltom, és teljes erőmmel elhajítom a távirányítót. Meg sem
rezdülök, amikor Miller egyik festményének csapódik, és
darabokra töri a vásznat védő üvegtáblát. Zihálva, reszketve
fordulok meg. Becsapottnak érzem magam. – Miller! – zihálva
iramodom át a lakáson, zavarodott elméjű elmebetegként
rohanok végig a folyosón a műterme felé.
Beviharzom az ajtón, és hirtelen megtorpanva őt keresem. A
régi, viseltes kanapé szélén ül, az arcát a tenyerébe temetve a
térdére könyököl. Kisvártatva rám emeli döbbent kék szemét. A
szeméből fény és energia sugárzik, pedig abban a jelenetben
mindkettő hiányzott belőle, ahogyan akkor is, amikor először
találkoztunk. Azóta költözött a tekintetébe, amióta egymásra
találtunk, és inkább megjárnám a legmélyebb poklot, mint
hogy újra kihunyni lássam. Fájdalmas zokogás töri át a
haragom falát, odaszaladok hozzá, csak homályosan érzékelem,
hogy feláll.
– Olivia? – Bizonytalanul felém indul. Meglepi, hogy még itt
vagyok.
A karja közé vetem magam. Meztelen testünk olyan erővel
ütközik egymásnak, hogy valószínűleg fájdalmat éreznék, ha
nem foglalná le minden idegszálamat egy másfajta gyötrelem.
– Annyira elbűvölsz – zokogom, átölelem a nyakát, és
hozzásimulok.
Miller viszonozza lehengerlő ölelésemet, és legalább olyan
erősen magához szorít, ha nem erősebben. Egészen kiszorítja
belőlem a levegőt, de cseppet sem érdekel. Soha többé nem
hagyom elmenni.
– Én is szeretlek – suttogja, és a nyakamba temeti az arcát. –
Nagyon szeretlek, Olivia.
Behunyom a szemem, a rettenetes jelenet okozta összes
szorongásom elszáll, ahogy hozzá simulok.
– Látni akartam, ahogy szétlapítod – vallom be, mindegy illik-
e, vagy sem. Úgy érzem, szükségem van a kirakós utolsó
darabkájára. Vagy talán csak arra, hogy biztos legyek benne,
tényleg megölte a gonosz faszt.
– Charlie-nál van. – Cseppet sem lazít a szorításán, és én nem
is szeretném. Azt sem bánnám, ha még erősebben
összenyomna.
Kicsit megnyugszom, világosabban tudok gondolkodni.
– El akarja vinni a rendőrségre, ugye?
Miller belebólint a nyakamba.
– Ha nem megyek bele a játékba.
– És te nem akarsz belemenni, igaz?
– Nem csinálom, Olivia. Nem teszem ezt veled. Nem tudnék
többé tükörbe nézni.
– És azzal együtt tudsz élni, ha vér tapad a kezedhez?
– Igen. – Gyorsan, határozottan válaszol, aztán lefejt magáról,
és lenéz rám. – Ha nem teszem, a te véred tapad a kezemhez. –
Levegő után kapkodok, de Miller folytatja, nem várja meg, míg
szavakat találok. Erre nincsenek is szavaim. És most már teljes
bizonyossággal tudom, hogy semmit sem tehetek, amivel
megakadályozhatnám, hogy megölje Charlie-t. – Nincs
lelkiismeret-furdalásom a pasas miatt, akit megöltem. Charlie
miatt még annyira sem lesz. Azt viszont soha nem bocsátanám
meg magamnak, ha neked bajod esne, Olivia.
Őszinte szavaira fájdalmasan összeszorítom a szemem, és végre
megengedem magamnak, hogy végiggondoljam, mit tettek vele.
A videofelvételen még nagyon fiatal volt. A sok borzalomra
gondolok, amellyel ez a szegény fiú szembenézett. Mikor
történt ez? És hányszor történhetett meg, mielőtt fellázadt?
Vajon Charlie szervezte ezeket az alkalmakat? Kétségtelenül. És
most ki akarja szolgáltatni valami orosz ribancnak, aki újra
megalázná. Soha.
– Ezt fel kell vennem – közli Miller, amikor megcsörren a
mobilja. Felemel, és kivisz magával a műteremből a konyhába.
Akkor sem enged el, amikor fogadja a hívást, a fél karjával
magához szorít, miközben beszél. – Hart – üdvözli kurtán, az
asztalnak támasztja meztelen fenekét. Még mindig hozzá
simulok, de nem panaszkodik, és nem kéri, hogy egyedül
hagyjam.
– Livy ott van? – Tisztán hallom William ingerült hangját,
tekintve, hogy az arcom Miller arcához simul, a telefon pedig a
másik oldalán van.
– Itt van.
– Épp most kaptam egy hívást – jelenti be William. Mintha
habozna.
– Kitől?
– Charlie-tól. – A neve puszta említésére pánikba esem. Miért
hívja Williamet? Hiszen ősellenségek.
– Biztos akar lenni benne, hogy egy ágyban vagyok az
ellenséggel? – Miller kérdésében irónia csendül.
– Hart, vannak másolatai a felvételről.
Majdnem megáll a szívverésem. Érzem, és tudom, hogy Miller is
érzi, mert még jobban magához szorít.
– Hadd találjam ki. Ha Charlie-val történik valami – mondja
Miller halkan –, van két ember, akik tudják, hol találják a
másolatokat, és utasítást kaptak, mit csináljanak velük.
A vonal túlsó végén hosszú szünet a válasz, és lelki szemem
előtt látom, ahogy William megdörzsöli őszes halántékát.
– Honnan tudod?
– Sophia mondta. És azt is mondta, hogy minden felvételt
megsemmisített.
A vonal túlsó végéről érkező döbbent felhördüléstől végigfut
rajtam a hideg.
– Nem. – William mintha védekezőn hárítana. – És te hiszel
neki?
– Igen.
– Miller – folytatja óvatosan William, és változatosság kedvéért
a keresztnevén szólítja. – Charlie sérthetetlen.
– Ez úgy hangzik, mintha nem is akarnád, hogy megöljem.
– Basszus! – William nagyot sóhajt.
– Viszlát! – Miller figyelmetlenül az asztalra löki a mobilt, és
körém fonja a karját.
– William tudja – motyogom a nyakába, csak hogy megértsem
az elmúlt pár percben elhangzott beszélgetést. – Azt is tudja,
mi van a felvételen?
– Szerintem gyanítja. Charlie csak megerősítette. Mindig
közszájon forogtak pletykák arról az éjszakáról a Temple-ben,
amik arról szóltak, hogy megöltem valakit, de ez minden. Senki
sem ismerte a körülményeket, és senki sem tudta, tényleg igaz-
e. Ez a londoni alvilág egyik legjobban elrejtett titka.
Miller némi birkózás után lefejt magáról. Annyira egymáshoz
simultunk, most olyan érzés, mintha lassan letépné a meztelen
bőrömet. Halkan felszisszenek, aztán tiltakozva morgolódom,
de ő csak kedvesen mosolyog. Fogalmam sincs, min.
Szégyenlősen kinyújtja a kezét, végigsimít a homlokomon, és
kisöpri a hajamat az arcomból.
– Meglep, hogy még nem váltál kámforrá, édes kislány.
Enyhén elmosolyodom, és az arcát fürkészem.
– Én pedig csodálkozom, hogy a meztelen seggeddel hozzáértél
az ebédlőasztalhoz.
A mosolyát leplezve megpróbál mérges képet vágni.
– Az asztalom már nem lehetne ennél szennyezettebb, hála az
én gyönyörű barátnőmnek. – Elhallgat, egy pillanatig fontolgat
valamit. – A barátnőm vagy még?
Habár őrületesen nem helyénvaló, nem tudom visszafogni
magam, és sugárzóan rámosolygok az én gyönyörű
szerelmemre.
– És te még a barátom vagy?
– Nem – Megrázza a fejét, megfogja a kezemet, a szájához
emeli, mindkét gyűrűmet megcsókolja, és az ujjperceimet is. –
A szolgád vagyok, édes kislány. Nincs más célja az életemnek,
csak te.
Ajakbiggyesztve nézek le hullámos hajára, és buja ajkára, amint
végigsúrolja a kézfejemet. Nem szeretem a szolga szót.
Különösen azután, aminek az imént a tanúja voltam.
– Jobb szeretem a barátot. Vagy a szerelmet. – Bármit, csak nem
a szolgát.
– Ahogy óhajtod.
– Ezt szeretném.
Felém fordítja az arcát, majdnem összeér az orrunk, a
szememet fürkészi. Úgy érzem, mintha abból a fényből
táplálkozna, amit a tekintetemben talál.
– Bármit megtennék érted – suttogja. – Bármit.
Bólintok, úgy érzem átható tekintete perzseli az íriszemet.
– Tudom. – Már bebizonyította. – De nem kerülhetsz börtönbe.
– Nem küzdhet a szabadságáért, hogy azután becsukják. Még a
lehetőséget is őrültség fontolóra venni, hogy csak egyszer
láthassam egy héten…
– Egyetlen napot sem élnék túl, ha nem merülhetnék beléd,
Olivia Taylor. Ez nem opció.
Elkábulok a megkönnyebbüléstől.
– Akkor most mi lesz?
Hevesen megölel, aztán elválik tőlem, és megtörli az arcát. Az
arca elszántságot sugároz, és ettől meg kéne nyugodnom, mégis
megrémít.
– Azt akarom, hogy figyelmesen végighallgass. – A tenyerét a
vállamra teszi, és egyhelyben tart. Felgyorsul a szívverésem. –
Charlie azt hiszi, sarokba szorított. Azt hiszi, elmegyek arra a
randevúra, és megbízom benne, hogy tartja a szavát. Ha esetleg
kétségeid lennének, soha nem tartaná magát a
megállapodásunkhoz. – Gyengéden megkopogtatja a
halántékomat.
Nem tetszik ennek a beszélgetésnek az iránya. Miller nagyon
elszántnak tűnik, és világosan látom, hogy belém is erőt akar
önteni. De nem biztos, hogy sikerrel jár.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt mondom, hogy elmegyek a Temple-be. Elfogadtam
Charlie ajánlatát, és…
– Nem! Gyűlölöm a gondolatot, hogy együtt leszel azzal a
nővel. – Tudom, hogy pillanatnyilag ez a legkisebb gondunk, de
eluralkodik rajtam a féltékenység. Nem tudom megfékezni.
– Csss – csitít váratlanul, és az ajkamra teszi az ujját. – Azt
hiszem, azt kértem, hallgass figyelmesen.
– Hiszen azt teszem! – kezdek kijönni a sodromból. – És nem
tetszik, amit hallok!
– Olivia, kérlek. – Megfogja a vállamat, és kicsit megráz. – El
kell mennem arra a találkozóra. Csak így juthatok be a Temple-
be, és csak így kerülhetek Charlie közelébe. Hozzá sem érek
ahhoz a nőhöz.
Charlie közelébe. Tágra nyílt szemmel meghátrálok.
– Tényleg meg fogod öli, ugye? – nem is értem, miért
kérdezem. Hiszen Williamnek megmondta. A saját fülemmel
hallottam, de talán azt hittem, csak álmodom. Ez a létező
leghosszabb rémálom.
– Szükségem van rá, hogy erős legyél, Olivia. – Egyre jobban
szorítja a vállamat, szinte már fáj. A fejem búbjára nyomja az
ajkát, és mélyen beszívja az illatomat. – Bízz bennem.
Miller könyörgő tekintete elindít bennem valamit, az agyamban
újra felvillannak a visszataszító felvétel képei. Csak
másodpercek kérdése, és visszaidézem a megsemmisítő érzést,
amikor azt kívántam, láthassam, ahogy Miller bántja azt a
pasast. Hogy tudjam, igazságot tett. Azt akarom, hogy vége
legyen ennek az egésznek. Azt akarom, hogy Miller végre az
enyém legyen. És aztán eszembe jutnak a szavai. Mostanra
értelmük lett.
A tiéd minden porcikám, Olivia Taylor. Kérlek, bocsáss meg
mindenért, amit a múltban elkövettem, és amit még tenni fogok. A
bocsánatodat kérem. Csak a te szerelmed juttathat ki ebből a
pokolból.
– Rendben van. – Még csak meg sem döbbenek, amiért ilyen
könnyen elfogadtam. Könnyű a döntés. Hirtelen teljesen biztos
vagyok a döntésemben. Elszánt vagyok, és józan.
Meg akarok szabadulni a láthatatlan bilincsektől, mert engem is
gúzsba kötnek. De mindennél jobban akarom, hogy Miller
szabad legyen. Teljesen szabad. Az ő döntése, hogy kihez akar
tartozni. Ő engem választ, de ez nem történhet meg, amíg ez a
szar nem ér véget. És nincsenek közbeavatkozók. Nem
táncolunk többé borotvaélen.
A múltunk az lesz, aminek lennie kell. Történelem.
– Tedd meg – suttogom. – Én itt leszek neked. Mindig. – A
szeme megtelik könnyel, a szája remegni kezd, és ettől nekem
is sírhatnékom támad. – Ne sírj – kérem, a mellkasához
simulok, és a hátamra teszem a kezét. – Kérlek, ne sírj.
– Köszönöm. – Nehezen érthető és rekedt a hangja, miközben
szenvedélyesen átölel. – Nem hiszem, hogy szerethetnélek
ennél jobban,
– Te is elkápráztatsz engem. – Szomorúan elmosolyodom,
máris azt tervezem, mi a csudával foglaljam le magam, amíg ő
teljesíti az ígéretét, és megöli Charlie-t.
Lehetséges egyetlen éjszakára meghalni, aztán visszatérni az
életbe?

***

Amikor végre elengedjük egymást, Miller fogja a telefonját, és


kimegy a konyhából, hogy elintézzen pár hívást.
Közben én céltalanul járkálok a konyhában, valami tennivalót
keresek, bármit, amit rendbe rakhatnék vagy megtisztíthatnék.
Nem találok. Elkeseredetten felsóhajtok, találok egy
mosogatórongyot a mosogató alatt, és nekigyürkőzöm, hogy
letöröljem a nem létező vízfoltokat. Újra meg újra ugyanazokat
a foltokat dörgölöm a rozsdamentes acélon, míg végül olyan
fényes, hogy látom benne az arcomat. Szörnyű látvány, így
inkább folytatom az értelmetlen törölgetést.
De aztán abbahagyom.
Bumm…
A nedves mosogatóronggyal felfegyverkezve lassan
megfordulok, és észreveszem Millert az ajtóban. Az
ajtókeretnek dől, és lassan pörgeti a telefont a kezében.
– Minden rendben? – érdeklődöm, összehajtogatom a
mosogatórongyot, és elfordulok, hogy a helyére tegyem. Arra
gondolok, meg kellene próbálnom normálisan viselkedni.
Elnevetem magam ostoba igyekezetemen. Hiszen fogalmam
sincs, mi a normális.
Amikor nem kapok választ, lassan hátrafordulok, és idegesen
beharapom az ajkam.
– Megtörténtek az előkészületek. – A feltételezett randevúról
beszél.
Bólintok, és idegesen forgatom a gyűrűmet.
– Mikor?
– Ma este.
– Ma este! – buggyan ki belőlem rémülten. Olyan hamar?
– Rendezvény lesz a Temple-ben. Felkértek, hogy kísérjem el a
nőt.
– Rendben. – Határozottan bólintok. – Hánykor?
– Hatkor.
– És mikor… – Elhallgatok, és nagy levegőt veszek. – Mikor van
a randevúd? – A szavaktól legszívesebben elhánynám magam.
– Nyolckor – válaszolja szigorúan, és határozottnak mutatott
arcomon tartja kék tekintetét.
– Tehát két óránk van, hogy felkészüljünk.
Összevonja a szemöldökét.
– Nekünk?
– Igen. Segítek neked. – Megfürdetem, megborotválom,
felöltöztetem, és búcsúcsókot adok neki, mint az olyan nők,
akiknek a barátja dolgozni indul. Csak egy átlagos nap az
irodában. Ez minden.
– Olivia, én…
– Ne próbálj megállítani, Miller – figyelmeztetem, odamegyek
hozzá, és megfogom a kezét. Azt akarja, hogy erős legyek. – Ezt
most úgy csináljuk, ahogy én akarom. – Odahúzom a
dokkolóhoz, átnézem a hangfelvételeket, valami vidámat
keresek. – Tökéletes – jelentem ki, és megnyomom a lejátszás
gombot. Rihanna Diamondja szólal meg, félénk mosollyal
fordulok Miller felé, és átjár az öröm, amikor Miller arcán is
szeretetteljes mosoly jelenik meg.
– Tényleg tökéletes.
A hálószoba felé indulok vele, de hirtelen megállít.
– Várj.
Vonakodva megállok, semmi mást nem szeretnék, mint
belefeledkezni a felkészítésébe.
– Mielőtt azt csináljuk, amit te akarsz – kezdi, és a karjába kap
–, azt csináljuk, amit én akarok. – Mielőtt tiltakozhatnék,
elindul velem, és a hálószobába cipel. Mintha én lennék a
legértékesebb dolog a világon, gyengéden letesz az ágyra, aztán
az ágy szélére ül, egyik tenyerével a matracra támaszkodik, és
fölém hajol. – Még egyszer a magamévá akarlak tenni.
Összeszorítom az ajkamat, és nagyon igyekszem, hogy ne
uralkodjon el rajtam a meghatottság. Úgy érti, még egyszer,
mielőtt elmegy, hogy megöljön valakit. Könnyedén az alsó
ajkamra teszi az ujját, és lenéz rám, lassan végighúzza az ujját
az államon, aztán a nyakamon, a mellemre. Minden
idegvégződésem felizzik gyengéd érintése alatt, a mellbimbóm
figyelemre vágyva bizsereg. Nem tagadom meg tőle. Miller
rajtam tartja a szemét, közben a szája lassan leereszkedik a
mellemre, aprókat pöccint rajta a nyelvével, aztán a foga a
mellbimbómat súrolja. Behajlítom a hátam, és küzdenem kell,
hogy a karom az oldalamon maradjon. A másik mellemet
birtoklón a tenyerébe fogja, megszorongatja, közben a
nyelvével ingerli a másik mellbimbómat. Mocorogni kezdek az
ágyon, megrándul a lábam. Megadom magam, felhúzom a
térdem, míg a talpam a matracon támaszkodik.
Miller kimondhatatlanul gyengéd, és ez teljes pálfordulás a
korábbi, vad kefélésünkhöz képest. Érzem, hogy több van e
mögött egy laza dugásnál. Erőt akar meríteni belőle.
– Jó így? – kérdezi, majd a mellemet a szájába véve gyengéden
szívja.
– Igen. – Zümmögök az élvezettől, érzem, hogy az altestem
elnehezül. A karom saját életre kel, a kezem beletúr puha
fürtjeibe. Miller aprólékos gonddal köröz, nyal és szív, míg a
tenyerem könnyedén, a mozdulatait követve a fején nyugszik
ahelyett, hogy a mellemre húznám.
– Téged ízlelgetve elfeledkezem az egész világról, Livy –
motyogja, körbecsókolja a mellbimbómat, aztán lefelé
végighalad a rekeszizmomon. Remeg a szemhéjam a földöntúli
boldogságtól, magamba szívom a csókjának, becézgetésének
minden pillanatát. Az ajka a testem minden centiméterét
végigjárja, én pedig nyöszörgök és vonaglok alatta. Apró
harapások, és gyengéd csókok záporoznak rám, a fenyegető jövő
a távolba vész.
Amikor a keze a combom tövéhez közeledik, élesen beszívom a
levegőt, lágy, érzékeny, nedves bőröm alig várja, hogy
odajusson végre.
– Hmm. – Oldalra fordítom a fejem, a kezem immár néma
utalásként erősebben nyomja a fejét. A lábam között akarom
végre érezni.
Könnyedén köröz a hüvelykujjával a csiklóm fölött, és tovább
csókolgatja a hasamat. A dörzsöléstől megmerevedem, és
visszatartom a lélegzetemet.
– Mindig készen állsz rám.
Felsóhajtok, hagyom, hogy felizgasson gyengéd cirógatása. Az
egész altestem sajog az édes fájdalomtól, elakad a lélegzetem,
Miller gyönyörteljes motyogását hallva nagyon igyekszem, hogy
ne nyögjek fel hangosan.
– Azt akarom, hogy előbb így menj el. – Belém csúsztatja az
ujjait, és belső izmaim mohón fonódnak köré. – Aztán majd
igaziból is szeretkezünk.
– Te mindig igaziból szeretkezel velem – dünnyögöm, a kezem
az akaratomon kívül a hajamba túr, keményen megmarkolom a
fejemet. A csípőm a ritmusához igazodva felemelkedik.
– És ez a legjólesőbb érzés. – Megfeszülnek bennem az ujjai.
Levegő után kapkodok. – Ahogy a szemed elhomályosodik a
gyönyörtől. Az apró kis pihegésed, amit megpróbálsz
megfékezni. – Kicsit nagyobb erővel kezd körözni bennem, és
én felfelé araszolok az ágyon. – Semmi sem olyan izgató, mint
figyelni, ahogy remegsz alattam, Olivia.
Már remegek is.
– Közel jársz? – kérdezi halkan, odahajtja a fejét, és hideg
levegőt fúj lüktető kelyhemre. Azonnal az orgazmus szélére
sodródom, elengedem a hajamat, és megragadom lassan köröző
és döfködő ujjait.
– Óóó! – zihálom, a fejemet lassan ide-oda forgatva. – Miller, el
akarok menni. – A fejembe tódul a vér, próbálom szabályozni a
légzésemet.
A szája a csiklómra tapad, felkiáltok, az ujjai még mindig
gyengéden járnak bennem. Fékezhetetlenül remegek.
Óóó Miller!
Visszahúzza az ujjait, gyorsan cselekszik, a combom belsejére
fekteti a tenyerét, és széttárja. Pattanásig feszülnek az izmaim,
talán akadályozom őt, de az orgazmus fogva tart. Szájának
nedves melege hatalmas hullámként sodor a csúcsra, közben
hosszan, lassan kiengedem a levegőt. Tehetetlen kocsonyaként
heverek az ágyon. Az altestem lüktet a nyelve alatt, hosszan
beszívom a levegőt, és körözök a csípőmmel.
– Imádom, amikor kétségbeesetten kiáltozod a nevemet. –
Nedves hüvelyem körül matat a nyelve, az orgazmus utáni
gyengéd levezetéseként.
– Imádom, amikor belehajszolsz ebbe a kétségbeesésbe. –
Görcsösen megrándulok a gyengéd pusziktól, amelyek felfelé
haladnak, végig az egész testemen, míg szemmagasságba kerül
a szeme. Parázsló tekintetébe nézek, a csípőjét elfordítva
mélyen belém hatol, és ez kissé készületlenül ér. A homloka
fénylik az izzadságtól, gyönyörű fürtjei nedves bőrére tapadnak.
– Milyen forró vagy. – Még beljebb hatol, a szeme szikrát szór. –
Átkozottul jó veled.
Az ajkamat az ajkára nyomom, és ő hosszú, mély nyögéssel
válaszol, lassan köröz a nyelve az enyémen.
– Nem olyan jó, mint veled – motyogom az ajkába, borostája az
arcomat karcolja.
Kibontakozik a csókból és az orrom körül köröz az orrával.
– Egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet. – Akcióba lendül
a csípője, lassan hátrahúzódik. – Olivia. –
A nevemet suttogja, és ezzel csak szaporább ritmusra buzdítja a
szívverésemet, és forró vérem lángra kap az ereimben. – Olivia
Taylor, az én legdrágább tulajdonom. – Finoman, lassan,
maximális önuralommal nyomul előre.
Behajlítom a hátam, megragadom a vállát, érzem az izmai
hullámzását, ahogy újra hátrahúzódik.
– Szeretek veled szeretkezni.
Behunyom a szemem, és hosszan felnyögök, ahogyan ő is.
– Ne fossz meg a szemed látványától, édes kislány. Látnom kell.
Mutasd.
Nem utasíthatom vissza. Tudom, részben a belőlem nyert erő
és vigasz tartja életben. Most aztán igazán szüksége van arra az
erőre és arra a vigasztalásra, így zafír tekintetemet átható kék
szemébe fúrom. Az alkarjára támaszkodva figyelmesen néz,
közben lustán hatol belém. A csípőm együtt mozog az övével,
és a behatolásból őrök körforgás lesz. Az isteni dörzsölődés
folyamatossá válik, az ágyékunk összekapcsolódik, újabb és
újabb köröket ír le. Zihálni kezdek.
– Kérlek!
– Mit szeretnél? – érdeklődik teljesen nyugodtan. Fogalmam
sincs, hogyan csinálja. Érzem, hogy a növekvő élvezettől
elvesztem a testem fölött az uralmat.
– Újra el akarok menni – vallom be, és imádom, hogy a farka a
vallomásomra reagálva megduzzad. – A nevedet akarom
kiáltozni.
Miller szeme vadul csillog, az erekciója további növekedésével
válaszol. A csípőm saját életet él, és ez jó, mert már csak a
combom közti édes parázslásra tudok figyelni.
– Ma nincs kiáltozás – közli Miller, és a számra nyomja a száját.
– Ma a számba nyöszörögsz, és én magamba szívom minden
pillanatát. – Mozgó csípője nagy sebességgel előrelendül, és én
újra a gyönyör szélére sodródom. Túl nyersen csókolom, de csak
azért, mert tudom, mi következik.
– Ments meg, Livy – utasít gyengéden. Végigsimítok erős
karján, és a fenekére siklik a kezem. Boldogan felnyögök, a
kemény testrészt simogatom, aztán belemarkolok. Most már ő
is nyöszörög, a hangunk egymásnak ütközik a szánkban, és
gyengéden összecsap. – Már itt van. – A nyelve felgyorsul, az
enyém követi a mozgást, megfeszülnek alatta az izmaim. Érzem
rajta a közelgő élvezet jeleit. Elakad a lélegzete, megfeszülnek
az izmai, remeg. – Ó, basszus, Olivia. – Beleharap az ajkamba,
aztán folytatja a szenvedélyes, mohó csókot. – Kész vagy?
– Igen! – kiáltom, és igyekszem elkapni a csúcsot. Már közel
van. Ez…
– Elmegyek! – kiáltja a számba. – Gyere velem, Olivia!
– Miller!
– Basszus, igen! – Még utoljára lök egyet a csípőjével, aztán
visszahúzódik, és lassan, szakadozott nyögés kíséretében
egészen mélyen előrenyomakszik. Erőteljesen homorítok,
ahogy tehetetlenné porladok alatta, behunyom a szemem,
kimerülten oldalra döntöm a fejem.
Meleg nedvesség terjed szét bennem, Miller erősen rám
hanyatlik, és a nyakamba zihál. Orgazmus utáni
kimerültségemben alig érzem, ahogy lankad a farka bennem.
Még mindig összekapcsolódva és egymásba temetkezve
elszenderedünk.

***
Széttárt combbal, behajlított lábbal fekszem. A karom a fejem
fölött, érzem, hogy Miller mocorogni kezd rajtam. Álmosan
kinyitom a szemem, a rövid szunyókálás után Miller szétvált
ajakkal néz le rám, kék szeme gyémántként ragyog. A karját a
másikhoz emeli a fejem fölé, az arcom két formás bicepsze közé
szorul, de nem fog le, csupán az enyémen pihenteti a saját
karját.
Nyögdécselek, amikor felemelkedik, és lassan belém tolja újra
duzzadó erekcióját. Elhelyezkedem alatta, kényelmes
ritmusban ki-be jár bennem, és én felsóhajtok.
– Szeretlek – suttogja, és a számra tapasztja a száját. Újra csak
minden bánat kiszáll belőlem a kényeztetéstől és az iránta
érzett vágytól. Magamba szívom az élvezetet, hogy mélyen
bennem van, amihez harmonikusan illeszkedik nyelvünk
erőtlen mozgása. Hátrahúzódva a homlokomnak támasztja a
homlokát, és folytatja a lassú, néma döfködést. – Végig téged
látlak majd magam előtt. – Édesen, mélyen mozgatja a csípőjét.
Felnyögök.
– Mondd, hogy tudod.
– Tudom – zihálom.
Enyhén gyorsítja a ritmust, simán, finom döfésekkel csúszik ki-
be, nedves homloka az enyémhez ütődik, rövid, éles
levegővételeinél. Remegni kezd. Én is készen állok.
– Hadd ízleljelek meg, Olivia.
Végig csókolózunk, miközben a csúcsra érünk, egyszerre
feszülnek meg az izmaink, görcsösen nyöszörgünk, a remegése
fokozódik. Az erőteljes reszketés átjárja a testemet, belekiáltok
a szájába, átölelem, magamhoz húzom és magamhoz szorítom,
míg tovább csókolózunk, gyengéden, lassan, szeretettel,
hosszasan.
Ez volt a búcsúja.
– Most már csinálhatjuk, amit te akarsz – mormolja halkan a
nyakamnak, nagy levegőt vesz, és beszívja az illatomat.
Halk, komoly szavaival próbálom nyugtalan agyamat
meggyőzni, képes vagyok rá, és mocorogni kezdek alatta, hogy
felkeljen. Nedves bőrünk lassan válik el egymástól, és ahogy
lankadó farka kicsúszik belőlem, meghasad a szívem. De
erősnek kell lennem. Nem mutathatom ki a
bizonytalanságomat vagy a fájdalmamat, pedig szörnyen
nehéz, amikor majd belehalok a gondolatba, hogy mit
kénytelen megtenni. Lenéz rám, és érzem, hogy a lelke mélyén
ő is bizonytalan, ezért elmosolyodom, és szemérmesen
megcsókolom.
– Zuhanyozzunk le.
– Ahogy akarod. – Vonakodva, hatalmas sóhajok közepette
száll le rólam, és engem is felsegít, de elállja az utamat, és nem
tudok a fürdőszobába menni. – Csak egy pillanat.
Némán állok, míg hosszasan igazgatja kócos hajamat, a vállam
mögé rendezi, és szemöldökráncolva néz, amikor egy rövidebb
fürt nem hajlandó a helyén maradni. Szép vonásai eltorzulnak
az enyhe bosszúságtól, mire elmosolyodom.
– Majd visszanő – próbálom kiengesztelni.
Rám villan a tekintete, feladja a küzdelmet a hajfürttel.
– Bárcsak ne vágattad volna le, Olivia.
Elszorul a torkom.
– Már nem tetszik?
Szomorúan megrázza a fejét, és megfogja a tarkómat, hogy a
fürdőszobába vezessen.
– Nagyon is tetszik. Csak gyűlölöm, hogy eszembe juttatja,
miért kezdted el levágni. Gyűlölöm, hogy ezt tetted magaddal.
A fürdőszobába érünk, megnyitja a zuhanyt, aztán törülközőket
vesz elő, és int, hogy lépjek be a fülkébe. Szeretném elmondani
neki, mennyire gyűlölöm mindazt, amit ő tett saját magával, de
nem akarom kockázatni, hogy ingatag hangulata még jobban
elromoljon. Inkább befogom a számat, és figyelmen kívül
hagyom a megjegyzését. Az együtt töltött idő most drága, és az
emléke átsegíthet minket a következő éjszakán. Nem akarom
vitával beárnyékolni. Ezért inkább teljesítem néma kérését,
belépek a zuhanyozóba, azonnal leveszem a tusfürdőt a polcról,
és a tenyerembe nyomok belőle.
– Én akarlak megmosdatni – közli, és kiveszi a palackot a
kezemből.
Ezt nem hagyhatom szó nélkül. Szükségem van rá.
– Nem – ellenkezem halkan, és visszaveszem. – Ezt most úgy
csináljuk, ahogy én akarom. – Megszabadulok a flakontól, és a
két kezemet összedörzsölve felhabosítom a gélt. Aztán hosszú
ideig nézem Millert, megpróbálok rájönni, hol lenne a legjobb
elkezdeni. Minden porcikája hívogat, minden tökéletes tagja
készséggel várja, hogy rátegyem a kezemet.
– Hahó, Olivia! – suttogja, tesz felém egy lépést, és megfogja a
csuklómat. – Mi lenne, ha itt kezdenéd? – Finoman a vállára
teszi a kezemet. – Úgysem hagyjuk el a zuhanyozót, amíg nem
mostál meg mindenhol.
Lesütöm a szemem, elveszett bátorságom után kutatok a lelkem
mélyén. Hagynom kell, hogy elmenjen. Minden kimondott
szóval, minden érintéssel közelebb kerülünk a távozása
percéhez.
– Maradj velem – motyogja, és a kezemre teszi a kezét.
Gyengéden mozgatja a kezemet a bőrén, látom, hogy
megemelkedik a mellkasa, amikor kidolgozott izmaira téved a
tekintetem, aztán továbbvándorol és belevész a szeme kék
tavába. – Érezz, Olivia. Mindenhol.
Visszanyelem a zokogást, kibuggyanni készülő könnyemmel
küszködöm. De sikerül rátalálnom az erőmre, amely ahhoz kell,
hogy túléljem – hogy mindketten túléljük – az előttünk álló
éjszakát, előrelépek, és gyengéden masszírozni kezdem a vállát.
– Ez jó – sóhajtja, nehéz szemhéja egy pillanatra lecsukódik, a
feje enyhén hátracsuklik. Kimerült. Tudom. Érzelmileg. És
fizikailag. Teljesen elszállt belőle az erő. Még közelebb lépek,
amikor a derekamra teszi a kezét, és enyhén megránt. – Még
jobb.
Csak Millerre figyelek, nem engedem, hogy bármi elterelje a
figyelmemet – gondolat, aggódás… bármi. Ráérősen siklik a
kezem mindenhová, a válláról a mellizmára, a hasára, a
férfiasan V alakú csípőjére, a combjára, a térdére, a lábszárára, a
lábfejére. Aztán lassan haladok visszafelé, majd megfordítom.
Fintorgok, amikor szembetalálom magam összekarmolt
bőrével. Gyorsan és gyengéden dolgozom, aztán elfordítom a
szörnyű látványt a szemem elől, és újra szembenézek vele. A
víz csobogása az egyetlen hang. Csak Millerre figyelek. Mégis,
amikor a nyakához érek, hogy lemossam róla a habot,
észreveszem, hogy még mindig csukva van a szeme, és
eltűnődöm, vajon ő is csak rám figyel-e. Nem akarok arra
gondolni, hogy talán az előtte álló éjszakán jár az esze, azon,
ahogyan kivitelezi a tervét, hogy milyen messzire lesz
kénytelen elmenni az orosz nővel, hogyan szabadítja meg
Charlie-tól a világot. Tudom, hogy ha rám gondolna, akkor rám
is nézne. És mintha meghallaná a gondolataimat, lassan
előbukkan kék szeme, és csodásan, ráérősen pislant egyet. Nem
sikerült elég gyorsan elrejtenem a szomorúságomat.
– Szeretlek – jelenti ki halkan, minden bevezetés nélkül. Látja
rajtam. Nem tudom becsapni. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek.
– Felém közeledik, én pedig a csempéig hátrálok, betakar
nedves, forró bőre. – Mondd, hogy megérted.
– Megértem – suttogom, és bár biztos vagyok a dolgomban,
nem úgy hangzik. – Megértem – ismétlem, és megpróbálok
meggyőződést vinni a hangomba. De nem sikerül.
Nem adok rá lehetőséget, hogy megkóstoljon.
Megborzongok, elkeseredetten igyekszem távol tartani
magamtól még a gondolatot is, bólintok, és a samponért
nyúlok. Nem veszek tudomást az arcomat fürkésző aggódó
pillantásáról. Inkább megmosom a hajam. Még mindig lassan és
gyengéden gondoskodom róla, de most már elszántság lapul a
gyengédségem mögött, folyamatosan belső párbeszédet
folytatok. Az agyam forgószélként ontja rám a bátorító
szavakat, és én gondoskodom róla, hogy ez így is maradjon
egész idő alatt, amíg Miller el nem megy.
Miller szobormereven áll, csak olyankor mozdul meg, amikor én
elmozdítom, vagy amikor találkozik a tekintetünk. A szemembe
néz, és olvas a gondolataimban. Mindegyikre azonnal válaszol.
Az övé vagyok testestül-lelkestül. Ezt az égvilágon semmi sem
változtathatja meg.

***

Elzárom a zuhanyt, és kilépek, magamhoz veszek egy


törülközőt, megszárítom Millert, és a dereka köré tekerem,
mielőtt magamról gondoskodnék. Világosan látom, milyen
nehezen fogja vissza magát, nehogy ő irányítson engem, és
gondoskodjon rólam. Kinyitom a mosdó fölötti szekrényt,
kiveszek egy dezodoros flakont, és felmutatom. Enyhén
elmosolyodik, és felemeli a karját, hogy hozzáférjek. Aztán a
másik hónalját veszem kezelésbe, majd gondosan visszateszem
a helyére. A gardrób következik. Megfogom Miller kezét, és
áthúzom a hálószobába, közben folyamatosan ismételgetem
magamban a pozitív gondolatokat.
De amikor a gardróbba lépek, a földbe gyökerezik a lábam.
Elengedem Miller kezét, és tátott szájjal tekintek végig a
háromfalnyi fogason.
– Te tényleg pótoltad az összes öltönyödet? – kérdezem
hitetlenkedve, megfordulok, és a szemébe nézek.
Nem hátrál meg, és egy cseppet sem jön zavarba.
– Természetesen – közli, mintha teljesen hülye lennék, amiért
azt hittem, nem teszi. Kisebb vagyont elkölthetett! – Mit
szeretnél, melyiket vegyem fel?
Lassan körbemutat a gardróbszobán, a tekintetemmel követem,
és tengernyi méregdrága ruhaanyaggal találom szembe magam.
– Nem tudom – vallom be ámulatba esve. A gyűrűmet
babrálom, vadul forgatom, miközben végigsétálok a falak
mellett, azon tűnődöm, melyikbe öltöztessem. Amikor
megpillantok egy sötétkék tengerészkék hajszálcsíkos öltönyt,
már könnyű a döntés. Kinyújtom a kezem, hogy megérintsem
az anyagot. Nagyon sima. Pazar. Még jobban kiemeli majd a
szemét. – Ezt – leakasztom a vállfát, és szembefordulok
Millerrel. – Ezt szeretném. – Mert tökéletesen kell mutatnia,
amikor elengedem, hogy megöljön valakit. Megrázom a fejem,
hogy megszabaduljak a kósza gondolatoktól.
– Meghiszem azt. – Odajön, és elveszi tőlem az öltönyt. – Ez
egy háromszáz fontos öltöny.
– Mennyi? – kapok döbbenten levegő után. – Háromszáz font?
– Bizony. – Tökéletesen szenvtelen. – Azt kapod, amit
megfizettél.
Odafurakodom hozzá, visszaveszem az öltönyt, és a
csúszósínre akasztom. Aztán hozok egy bokszeralsót, és
letérdelek, elé tartom, hogy beleléphessen előbb az egyik,
aztán a másik lábával.
Felhúzom a combján, és közben szándékosan végighúzom rajta
a kezem. Hallom folyamatos, halk, akadozó légzését. Magamnak
akarom minden porcikáját.
– Így ni – mondom, megigazgatva a bokszeralsó derekát. Nincs
rá szükség, de Miller fizikai megjelenésétől a ropogós fehér
bokszeralsóban egyszerűen nem lehet nem tudomást venni.
Muszáj értékelni. Lehetetlen távol tartani tőle a kezemet. Bárki
számára lehetetlen távol maradni tőle.
Az a nő nem kóstolhatja meg. Kétségek között hánykolódom,
két borzalmas jelenet játszódik le bennem. Mindkettő
elviselhetetlen. Fedetlen testét nézve látom sima, hívogató
bőrét, egyúttal azonban látom az erejét is. Azon a felvételen
halálosnak látszott. Pedig nem voltak kidolgozott izmai, nem
tűnt veszélyesnek, csupán kifejezéstelen tekintete mögött bújt
meg a gyűlölet. Most már a fizikai ereje is támogatja halálos
lobbanékonyságát.
Állj!
Megfordulok, és megragadom a nadrágját, szeretnék benyúlni a
fejembe, és most rögtön kiragadni onnan ezt a gondolatot.
– Most ez jön – kottyantom ki hirtelen, kigombolom a
nadrágját, és újra a lába elé kuporodom.
Nem vesz tudomást ideges mozdulataimról. Pontosan tudja,
mire gondolok. Szorosan behunyom a szemem, és csak akkor
nyitom ki újra, amikor hallom a mocorgását, és érzem, hogy a
nadrág mozog a kezemben. Egy szót sem szól, és ezért
rendkívül hálás vagyok neki.
Koncentrálj, koncentrálj, koncentrálj.
Mintha örökké tartana, mire sikerül felhúznom a nadrágját, és
amikor végre a derekához érek, nyitva hagyom, a
hüvelykujjamat bedugom a nadrág derekába, és a bőrének
támasztom. A szívem kitartóan dübörög a mellemben.
Hamarosan. Összefacsarodik a szívem.
– Az ing – mormogom az orrom alatt, mintha a következő
lépésre buzdítanám magam. – Szükségünk van egy ingre. –
Vonakodva elveszem a kezem a testéről, és szembefordulok az
elegáns, méregdrága ingek sorával. Nem töltöm az időt azzal,
hogy végignézzem, találomra kiemelek egyet a tucatnyi hófehér
ing közül, óvatosan kigombolom, nagyon vigyázok, nehogy
összegyűrjem. A lehelete megcsókolja az arcomat, amikor elé
tartom az inget, és ő belebújtatja mindkét karját. Csöndes és
együttműködő, hagyja, hogy a saját ütememben tegyem a
dolgomat. Lassan begombolom az inget, ami elrejti tökéletes
mellkasát, míg a nyakához érek. Kissé felemeli az állát, hogy
megkönnyítse a dolgomat. A sérülés a nyakán harsányan kiabál.
Aztán a kézelőjét veszem kezelésbe, és nem törődöm vele, hogy
a gondolataim esztelen módon kavarognak, vajon hogyan
birkózom meg majd a finom anyagot beszennyező vérrel. Vajon
lesz rajta vér?
Gyorsan behunyom a szemem, megpróbálom leállítani ezeket a
gondolatokat.
A nyakkendője következik. Rengeteg van, egy darabig
figyelmesen nézem a szivárvány minden színében pompázó
selymeket, végül egy ezüstszürke darabnál maradok, amely illik
az öltönye csíkjaihoz. De amikor újra felé fordulok, főbe kólint a
feladat nehézsége. Soha nem leszek képes Miller kiemelkedő
minőségi követelményeinek megfelelni. Az anyaggal kezdek
játszadozni, felnézek Millerre, lusta kék tekintettel közelről
figyel, gondolom, egész idő alatt ugyanígy nézett, mialatt én
öltöztettem, és belefeledkeztem a saját kis világomba.
– Jobb lesz, ha átveszed – ismerem be, és elé tartom a
nyakkendőt, de ő eltolja a kezem, a csípőmnél fogva gyorsan
felkap, és felültet a pultra.
Szemérmes csókot lehel az ajkamra, aztán felhajtja az
inggallérját.
– Te csinálod.
– Én? – nyilvánvaló az aggodalmam. – Az egészet elszúrom.
– Nem érdekel. – A tarkójára teszi a kezemet. – Azt akarom,
hogy te kösd meg a nyakkendőmet.
Meglepetten és idegesen csúsztatom az ezüstszürke nyakkendőt
a nyaka köré, a két végét hagyom elöl lehullani. Tétovázom.
Remeg a kezem, de néhány mély lélegzet és megnyugtató szó
hatására lehiggadok, és hozzálátok az aprólékos feladathoz,
hogy nyakkendőt kössek Miller nyaka köré – biztosan tudom,
hogy még soha senki nem részesült abban a kegyben Miller
Hart egész életében, hogy ezt megtehesse.
Egy örökkévalóságig babrálok és szöszmötölök, de nem érdekel.
Nevetségesen nagynak érzem a feladat súlyát, és annak
ellenére, hogy ez tényleg ostobaság, mégsem tudok
szembenézni a valósággal. Tényleg zaklatott vagyok. Százszor
is megigazgatom a csomót, egyik oldalról a másikra billentem a
fejem, hogy minden szögből ellenőrizzem. Az én szememben
elég tökéletesnek tűnik, de Miller nyilván kész katasztrófának
látja majd.
– Kész – jelentem be végre, az ölembe ejtem szorgos kezem, de
a szemem továbbra sem veszem le az úgy-ahogy tökéletes
csomóról. Nem akarom látni az aggodalmat Miller arcán.
– Tökéletes – suttogja, megfogja a kezem, és az ajkához viszi.
Elképeszt a szokatlan dicséret.
Merészen felnézek rá, forró lehelete felmelegíti a kezemet.
– Meg se nézted.
– Nem kell megnéznem.
Szemöldökráncolva újra a csomóra nézek.
– De nem milleresen tökéletes. – Elképedek. Hogyhogy nem
rándul meg a keze a vágytól, hogy megigazítsa?
– Nem. – Miller mind a két kezemet megcsókolja, és szépen
visszateszi az ölembe. Aztán felnyúl, és meglehetősen
ötletszerűen lehajtja a gallérját. – Ez oliviásan tökéletes.
Gyorsan újra ránézek. A szeme kicsit csillog.
– De az oliviásan tökéletes az valójában nem tökéletes.
Ragyogó szeméhez gyönyörű mosoly társul, és helyrebillenti
félrecsúszott világomat.
– Nincs igazad. – A válaszán újra meglepődöm, de nem
vitatkozom. – Mellény?
– Helyes. – Lassan ejtem ki a szót, közben kifújom a levegőt, és
őt figyelve nesztelen léptekkel újra a fogasokhoz osonok.
Miller továbbra is mosolyog.
– Csipkedd magad.
Összevont szemöldökkel, vakon veszem le az egyik mellényt,
miután egy pillantással felmérem, merre vannak. Képtelen
vagyok levenni Millerről fürkésző tekintetemet.
– Itt van – nyújtom felé.
– Tudod, úgy csináljuk, ahogy te akarod – emlékeztet, odajön,
és felém nyújtja az egyik karját. – Szeretem, ha gondoskodsz
rólam.
Gúnyos nevetés buggyan ki belőlem, leveszem a mellényt a
fogasról, és feladom rá. A mellkasa gyorsan újra közel kerül az
enyémhez. Nem tehetek mást, teljesítem a kérését,
begombolom a mellényt, aztán amikor elkészülök, zoknit és
világosbarna, kézzel varrott cipőt veszek elő. Letérdelek, a
sarkamra ülök, hogy ráadjam a zoknit és a cipőt, megkötöm a
cipőfűzőjét, aztán megigazgatom a nadrág szegélyét, hogy
egyenesen álljon. És végül a zakó. Ez teszi teljessé az öltözékét.
Csodásan néz ki, nedves, fekete haja csigákba göndörödik.
Istenien mutat.
Gyönyörű.
Lélegzetelállító.
– Készen vagy – pihegem, hátralépek, és megigazítom
magamon a törülközőt. – Ó! – Gyorsan megfordulok, felkapom
Tom Ford kölnijét, és nem tudok ellenállni neki, hogy
megszagoljam az üveget, mielőtt Miller nyakára fújom. Újra
felemeli az állát, és belém fúrja a tekintetét, mielőtt
bespriccelem. – Most már tökéletes vagy.
– Köszönöm – mormolja.
Visszateszem az üveget, közben kerülöm Miller tekintetét. –
Nem kell semmit megköszönnöd.
– Igazad van – válaszolja halkan. – Annak az angyalnak
tartozom köszönettel, amelyik hozzám küldött.
– Senki nem küldött hozzád, Miller. – Szembenézek a
felfoghatatlan szépséggel, és hunyorgok, nehogy megégesse ez
a kép az íriszemet. – Te találtál meg engem.
– Bújj hozzám.
– Összegyűrnélek. – Nem tudom, miért keresek kifogást, amikor
elkeseredetten vágyom rá, hogy a karjában tartson. Vagy ezúttal
inkább én őt.
De akkor nem leszek képes elengedni.
– Egyszer már kértelek. – Gyengéden, egyszersmind ijesztően
lép előre. – Ne kelljen még egyszer kérnem, Olivia.
Összeszorítom az ajkam, és megrázom a fejem.
– A gondolatát sem tudom elviselni, hogy elengedjelek. Nem
leszek rá képes.
Miller hunyorog, kék szeme fátyolossá válik.
– Kérlek, könyörgök.
– Én pedig könyörgök, hogy ne erőltesd. – Elszántan állok,
tudom, hogy helyesen cselekszem. – Szeretlek. Csak menj.
Soha életemben nem kellett szembenéznem ilyen kemény
feladattal. Tönkretesz, hogy fenntartsam a nyugalom látszatát,
közben látom Miller bizonytalanságát, és ez sem segít. Elegáns
cipője megáll a szőnyegen, a tekintete belém fúródik, mintha
megpróbálna színlelt kemény külsőm mögé látni. Ez az ember a
lelkembe lát. Tudja, mit csinálok, és magamban rákiáltok, hogy
engedje megtennem. Ahogy én akarom. Ezt úgy kell csinálni,
ahogy én akarom.
Amikor lassan megfordul, elönt a megkönnyebbülés, és
megtámaszkodom. Lassan lépked, minden egyes lépése egyre
jobban fáj. Máris hiányzik, pedig még a szobából sem ment ki.
Legszívesebben rákiáltanék, hogy álljon meg, a lábam ide-oda
csoszog, mintha után akarna szaladni.
Légy erős, Olivia.
A szememet csípi a könny, a szívem a torkomban dobog.
Gyötrődöm.
Megáll az ajtóban.
Visszatartom a lélegzetem.
Hallom, hogy nagy levegőt vesz.
– Soha ne szűnj meg szeretni, Olivia Taylor.
Eltűnik.
A testemből elszáll az erő, a földre rogyok, de nem sírok. Nem,
amíg nem hallom, hogy becsukódik a bejárati ajtó. Aztán úgy
elered a könnyem, mint a záporeső. Nekidőlök a szekrénynek,
felhúzom a térdem, ráhajtom a fejem, átölelem a lábam, a
lehető legkisebbre húzom össze magam.
Sírok.
Nagyon-nagyon sokáig.
A ma éjszaka igazán az életem leghosszabb éjszakája lesz.
HUSZONHARMADIK FEJEZET

Egy órával később Miller süppedős kanapéján ülök, miután


kipróbáltam már az ágyát, voltam a nappaliban és a konyhában.
A mennyezetet övező aprólékos stukkó már belevésődött az
agyamba, felidéztem minden pillanatot a Millerrel való
találkozásom óta. Mindent. Minden alkalommal mosolygok
magamban, amikor eszembe jutnak Miller lenyűgöző vonásai,
de aztán hangosan elkáromkodom magam, amikor Gracie
Taylor képe betolakszik figyelemelterelő próbálkozásaimba.
Nincs helye a gondolataimban vagy az életemben, így a puszta
tény feldühít, hogy helyet követel magának. Nincs sem időm,
sem energiám, hogy elmerüljek az általa keltett zűrzavarban.
Nem érdemli meg, hogy fájjon érte a szívem. Önző. Gyűlölöm;
most, hogy láttam, csak annyi a különbség, hogy már arcot is
tudok társítani az érzéseimhez.
Elterülök a kanapén, ahonnan rálátok a londoni
felhőkarcolókra, és azon tűnődöm, vajon a gondolataim
szándékosan vettek-e ilyen irányt. Lehet, hogy tudat alatt
elterelem a figyelmemet arról, ami éppen most történik? Vajon
ez a düh jobb a nyomorúságos állapotnál, amit minden
bizonnyal éreznék, ha megengedném magamnak, hogy Millerre
összpontosítsak?
Szorosan behunyom a szemem, és gondolatban rákiáltok
magamra, amikor Gracie képe hirtelen eltűnik, és a tökéletes
Miller jelenik meg a lelki szemem előtt, mielőtt elhagyta a
gardróbszobát. Nem csinálhatom ezt. Nem ülhetek itt egész
éjszaka a visszatértére várva. Szabályos őrült lesz belőlem,
mielőtt felkel a nap.
Úgy ugrom fel a kanapéról, mintha tüzet fogott volna, kisietek
Miller műterméből, és igyekszem elkerülni a festőasztal
látványát, tudom, nem segít, ha látom magamat azon a
festőasztalon elterülve. De nem nézek a nappaliban álló
kanapéra sem, vagy az ágyára, a zuhanyozóra, a
hűtőszekrényre, a konyhakőre…
– Ó, istenem! – Elkeseredetten megrángatom a hajam, közben
körbe-körbe mászkálok a nappaliban, azon tűnődve, hová kéne
elrejtőznöm. Az enyhe, szúró fájdalom a fejbőrömön Miller
hajamba túró ujjaira emlékeztet. Nincs menekvés.
Kezd eluralkodni rajtam a pánik. Szorosan behunyom a
szemem, mélyeket lélegzem, hogy lelassítsam gyors
szívverésemet. Tízig számolok.
Egy.
Csupán egyetlen éjszakát ajánlhatok.
Kettő.
Imádkozom, hogy add nekem.
Három.
Már mondtam, Livy. Elbűvölsz.
Négy.
Készen állsz rá, hogy kényeztesselek, Olivia Taylor?
Öt.
Mindig kényeztetni foglak. Soha nem teszlek részeg
öntudatlanságban a magamévá, Livy. Ha szeretkezem veled, arra
mindig emlékezni fogsz. Minden egyes pillanat örökre bevésődik
majd a gyönyörű kis fejecskédbe. Minden csók. Minden érintés.
Minden szó.
Hat.
Ez a gyönyörű, tiszta kislány beleszeretett a nagy ronda farkasba.
Hét.
Szeress örökké.
Nyolc.
Fogadj el olyannak, édes kislány, amilyen vagyok. Mert ez sokkal
jobb, mint amilyen voltam.
Kilenc.
Te vagy az én tökéletes Olivia Taylorom.
Tíz.
Rohadtul szeretem őt. Szeretek mindent, amit képvisel, és szeretem,
hogy annyira szeret… Ha valami fasz megpróbálja elvenni tőlem,
azt kinyírom. Lassan.
Állj!
Berontok a szobájába, megkeresem a ruháimat, magamra
kapkodom őket, aztán felkapom a táskámat, és az ajtóhoz
rohanok. Menet közben fel akarom tárcsázni Sylvie-t, de
mielőtt felhívnám a barátnőmet, megcsörren a kezemben a
telefon.
Az ösztöneim azt súgják, utasítsam el a hívást. A kijelzőn nem
jelenik meg név. Csak egy szám. De emlékszem rá. Miller
bejárati ajtaja előtt megtorpanok, és fogadom a hívást.
– Sophia – zihálom, és igyekszem leplezni az aggodalmat a
hangomban.
– Úton vagyok a reptérre – közli tárgyilagosan, majdnem
gyakorlatiasan.
– És miért is érdekel ez engem? – Valójában nagyon is érdekel.
Elhagyja az országot? Jó!
– Érdekelni fog, édesem, mert Charlie megváltoztatta a tervet. El
kell húznom, mielőtt rájön, hogy megsemmisítettem a
felvételt, és úgy megver, hogy többé rám se lehet ismerni.
A kilincsen matatok, egyre nő az érdeklődésem, de félelem is
vegyül bele. Hiába keserű és komisz a hangja, nem tudja
elrejteni a belőle áradó félelmet.
– Hogyan változtatta meg a tervet? – Hirtelen a fülemben
dobog a szívem.
– Kihallgattam, mielőtt eljöttem. Nem ad lehetőséget
Millernek. Nem kockáztatja, hogy veszélyeztesse a
megállapodását.
– Hogy érted ezt?
– Olivia… – Elhallgat, mintha habozna, elmondja-e nekem,
amit megtudott. Felfordul a gyomrom, hirtelen rosszul érzem
magam. – Azt tervezi, hogy bedrogozza Millert, és odadobja
annak a rémes orosz perszónának.
– Micsoda!
Elengedem a kilincset, és hátrahőkölök.
– Ó, istenem! – Remegni kezdek. Nem tudja megölni Charlie-t.
Ettől a gondolattól rémületté változik az aggodalmam, de attól,
hogy mit tehet vele az a nő, páni félelem tör rám. Mindent
tönkretesz, aminek a rendbehozataláért Miller olyan keményen
dolgozott. Mintha újra megtörténne, amit a felvételen láttam.
Összeszorul a torkom. Nem kapok levegőt.
– Olivia! – kiáltja Sophia, és kizökkent a szétesésközeli
állapotomból. – Kettő, nulla, egy, öt. – Ne felejtsd el ezeket a
számokat. Azt is tudnod kell, hogy a fegyvertől is
megszabadultam. Én most elrepülök, nagyon messzire. Szólj
Williamnek. Meg kell állítanod Millert, mielőtt örökre
elveszíted. – Leteszi.
Eldobom a telefont, és kifejezéstelen tekintettel meredek a
kijelzőre. Mielőtt megfelelő időt töltenék a következő lépés
átgondolásával, a fellángoló pániktól hajtva már úton is vagyok
az ajtóhoz.
Szükségem van Williamre. Tudnom kell, hol van a Temple. De
először Millert próbálom hívni, és elkeseredetten felkiáltok,
amikor hangpostára kapcsol, megszakítom a vonalat, és újra
próbálkozom. És újra. És újra.
– Vedd fel a telefont! – sikoltom, és rácsapok a lift
hívógombjára. Nem veszi fel. Újra meg újra a hangpostára
kapcsol, megpróbálok levegőt venni, hogy beszélni tudjak, és
imádkozom, hogy megkapja az üzenetet, még mielőtt elfogadna
egy italt a Temple-ben.
– Miller – zihálom, miközben nyílik a liftajtó. – Hívj vissza,
kérlek. Én… – Amikor a lift ajtaja kitárul, elakad a hangom, és
kővé dermedek. – Nem – suttogom, és hátralépek félelmem
okától. Meg kellene fordulnom, és el kellene futnom, de az
izmaim nem engedelmeskednek az agyam üvöltő parancsának.
– Nem – rázom meg a fejem.
Mintha a tükörbe néznék.
– Olivia – nyílik tágra az anyám tengerészkék szeme. – Olivia,
kicsikém, mi történt?
Nem tudom, miből gondolja, hogy több is van a döbbenetem
mögött, mint az, hogy őt ott találtam a liftben. Elhúzódom.
– Olivia, kérlek! Ne fuss el előlem!
– Menj el – suttogom. – Kérlek, csak menj. – Semmi szükségem
erre. Nincs rá szükségem. Sokkal fontosabb dolgok kötik le a
figyelmemet – olyanok, amelyek megérdemlik a figyelmemet,
és amelyeknek szükségük van a figyelmemre. Keserű harag ébred
bennem, amiért hátráltat. Ha nem lenne életbevágó minden
perc, akkor most rázúdítanám az általa okozott sérelmeket. De
nincs most erre időm. Millernek szüksége van rám.
Megfordulok, és a lépcsőház felé rohanok.
– Olivia!
Nem törődöm kétségbeesett kiabálásával, átfurakodom az
ajtón, és kettesével rohanok le a lépcsőkön. Cipősarka hangos
kopogása a kövön elárulja, hogy üldöz, de én Converse-ben
vagyok, és ez előnyt jelent a magas sarkúhoz képest,
különösen, ha az ember siet. Egyik emeletet hagyom el a másik
után, és miközben az anyám elől menekülök, megpróbálom
felhívni Williamet.
– Olivia! – kiáltja, és hallom, hogy kifogyott a levegőből. Ez arra
ösztönöz, hogy még gyorsabban fussak. – Tudom, hogy terhes
vagy!
– Nem volt joga hozzá, hogy elmondja – őrjöngök, és
továbbfutok, a félelmem és aggodalmam kérlelhetetlen haraggá
változik. Belülről emészt, és bár megrémít, hogy milyen
gyorsan eluralkodik rajtam, úgy értékelem, talán a segítségemre
lesz, amint megszabadulok ettől az önző ringyótól, és Millerre
tudok koncentrálni. Szükségem van a meggyőző erőmre, és ő
most alaposan felhúzott.
– Mindent elmondott. Azt is, hol van Miller, mit csinál, és
miért.
Hirtelen megállok, megfordulok, látom, hogy kimerülten a
falnak támaszkodik, de a fehér nadrágkosztümje még mindig
makulátlan, ahogy élénk, fényes haja is. Átkozom Williamet az
árulásáért.
– Hol van a Temple? – kérdezem. – Mondd meg!
– Nem sétálhatsz be egy vérfürdő kellős közepébe – vitatkozik,
és tántoríthatatlannak tűnik.
A nyelvembe harapok, imádkozom, hogy megőrizzem a
hidegvéremet.
– Áruld el! – kiáltok rá, és kezdek begőzölni. – Ennyivel
tartozol! Mondd meg!
Megbántottan hunyorog, de nem érzek iránta részvétet.
– Ne gyűlölj ennyire! Nem volt más választásom, Olivia.
– Mindenkinek van választása!
– Millernek volt?
Undorral visszahőkölök.
Bátortalanul előre lép.
– És most van választása?
– Hagyd abba!
De folytatja.
– Bármit hajlandó megtenni, hogy te biztonságban legyél?
Ne!
– Véget vet érted az életének?
Megragadom a lépcsőkorlátot, és addig szorítom, míg elzsibbad
a kezem.
– Kérlek.
– Én megtenném – Még közelebb jön. – Én megtettem. –
Dermedten állok. – Az életem aznap véget ért, amikor
elhagytalak, Olivia. Eltűntem a föld színéről, hogy megvédjelek,
kicsikém. – Odaér hozzám, és döbbent csöndben figyelem,
hogy óvatosan felemeli a kezét, és lassan felém nyújtja. –
Feláldoztam az életemet, hogy te élhess. Az életed nem volt
mellettem biztonságban. – Puhán megérinti a karomat, rátapad
a tekintetem a kezére, amely végigsimít a karomon, és amikor a
kezemhez ér, gyengéden megszorítja. – És újra megtenném.
Bénán állok, kétségbeesetten kutatok bármilyen őszintétlenség
után a hangjában, a szavaiban. De nem találok. Csak szívből
jövő szavakat hallok, és a hangja reszket a fájdalomtól. Az ujjai
puhán az enyémbe kapcsolódnak. Csöndben maradunk. A sivár
lépcsőház hideg, mégis melegség járja át a bőrömet, és ez
belőle árad – a nőből, akit az életem nagy részében gyűlöltem.
Pár pillanatig a zafírköves gyűrűm aljával babrál, aztán
megfordítja erőtlen kezemet, így láthatóvá válik a drágakő.
– Te viseled a gyűrűmet – suttogja halk szavaiban némi
büszkeséggel. A szemöldökömet ráncolom, de nem húzódom el
az érintésétől. Összezavar a bennem szétáradó béke érzése.
– A nagyi gyűrűje – javítom ki.
Gracie felnéz rám, és szomorúan elmosolyodik.
– Ezt a gyűrűt Williamtől kaptam.
Nagyot nyelek, megrázom a fejem, eszembe jut, hányszor
játszott William az antik ékszerrel az ujjamon.
– Nem, a nagypapa adta a nagyinak, és a nagyi nekem adta,
amikor huszonegy éves lettem.
– William adta nekem azt a gyűrűt, kicsikém. Neked hagytam
itt.
Gyorsan visszahúzom a kezem.
– Micsoda?
Remeg az álla, kényelmetlenül egyik lábáról a másikra áll.
Néhány reakciója pontosan olyan, amilyet Williamtől láttam,
amikor róla beszélt.
– Azt mondta, a szemem színére emlékezteti.
Gyorsan körülnézek a sivár lépcsőházban, cikáznak a
gondolataim.
– Elhagytál – motyogom. Gracie lassan behunyja a szemét,
mintha szörnyű emlékekkel küszködne, és most tisztán látom,
hogy valószínűleg így is van.
– Tényleg nem volt más választásom, Olivia. Mindenki
veszélyben volt, akit szerettem – te, William, a nagyi és a
nagyapa. Nem William tehetett róla. – Gyengéden megszorítja
a kezemet. – Ha maradtam volna, azzal sokkal több kárt
okoztam volna. Mindenkinek jobb volt nélkülem.
– Ez nem igaz – ellenkezem elgyengülve, az érzelmektől
elszorul a torkom. Nagyon keményen próbálom megtalálni azt
a megvetést, amelyet iránta éreztem, és próbálom éreztetni a
hangommal, de elmúlt. Elveszett. Most viszont nincs időm
elemezgetni. – Mondd meg, hol van! – követelem.
Megtántorodik, amikor a vállam fölött átnéz. Valami felkeltette
a figyelmét, megfordulok, hogy lássam, mi az.
William áll a lépcső alján, és némán figyel minket.
– Millerhez kell mennünk – közlöm, és felkészülök az
ellenállásra, amellyel szembe kell néznem. – Mondd meg, hol
van a Temple.
William megrázza a fejét.
– Véget ér, mielőtt megtudnád. – Az arcáról sugárzik az
önbizalom, de ez most nem működik.
– Will – szólal meg Grace halkan.
William figyelmeztető pillantást vet felé, és megrázza a fejét.
Figyelmezteti. Figyelmezteti, hogy ne árulja el.
Megfordulok, és látom, hogy Gracie szeme rátapad. Nem kell
még egyszer kérdeznem.
– Park Piazza nyolc – suttogja.
William hangosan káromkodik, de nem veszek róla tudomást,
és amikor nem mozdul, hogy átengedjen, átfurakodom
mellette.
– Olivia! – Megragadja a karomat, és nem enged el.
– Sophia felhívott – sziszegem összeszorított fogamon át. –
Charlie el fogja kábítani Millert. Ha az a nő megkapja, végleg
elveszítjük.
– Micsoda?
– Charlie bedrogozza Millert! Nem fog tudni megszabadulni
Charlie-tól, mert kába lesz! És a miatt a nő miatt újra úgy fogja
érezni, hogy megerőszakolták! Ez tönkreteszi!
William a vállam fölött jelentőségteljes pillantást vet Gracie-re.
Történik köztük valami, hirtelen azon kapom magam, hogy hol
egyikre, hol a másikra nézek, próbálok rájönni, mi az.
Lehet, hogy nem vagyok teljesen épelméjű, de tudom, mit
hallottam, és nincs időm Williamet győzködni. Kiszabadítom
magam, és a kijárat felé igyekszem. Két ember üldöz, de nem
fognak megállítani. Taxit keresve végignézek az utcán, és
idegesen felkiáltok, amikor nem találok.
– Olivia! – szól utánam William, miközben átfutok az úton.
Befordulok a sarkon, és megkönnyebbülten felsóhajtok,
észreveszek egy taxit, épp megáll a járdaszegélynél. Az utasnak
alig van ideje fizetni és kiszállni, máris bepattanok, és
becsapom az ajtót.
– A Park Piazzára, legyen szíves.
Hátradőlök az ülésben, és egész úton azt ismételgetem, hogy
még nem túl késő, közben feszülten felkiáltok, valahányszor
Miller nem veszi fel a telefont.

***

A nagy fehér épület az utcát szegélyező fák fölé tornyosul.


Görcsben van a gyomrom, alig kapok levegőt. Végignézek az
úton, felkészülök rá, hogy William Lexusa felbukkan a sarkon.
Meg sem próbálom meggyőzni magam, hogy William nem
tudja, hol van Miller. Az a dolga, hogy mindenről tudjon.
Felmegyek a lépcsőn a dupla ajtóhoz, ahogy közeledem, egyre
világosabban hallom a kiszűrődő zajokat. Nevetés, fecsegés, a
háttérben játszott klasszikus zene hallatszik, de a falak közötti
nyilvánvaló jó hangulat nem csökkenti a rossz érzéseimet. Szó
szerint érzem a láthatatlan sorompót, amely megpróbál
visszatartani, mintha csak a ház beszélne hozzám.
Te nem tartozol ide!
Menj innen most rögtön!
Nem veszek róla tudomást.
Látok egy csengőt és egy kopogtatót, de a digitális billentyűzet
vonja magára a figyelmemet. Négy szám zakatol a fejemben.
Kettő. Nulla. Egy. Öt.
Beütöm a számokat, és hallom a zár mozdulását, így óvatosan
bemegyek. A zaj felerősödik, elárasztja a fülemet, és bekúszik a
bőröm alá.
– Nem jöhetsz be csak így.
Eláll a lélegzetem, megpördülök, és Tonyt találom a hátam
mögött. Ő is meg akar állítani. Az érzékeim működésbe lépnek,
bemegyek a nehéz ajtón, és egy gigantikus előtérben találom
magam, ahonnan mindkét oldalon csigalépcső vezet fel a
hatalmas galériára. Nevetségesen hivalkodó, és egy pillanatra
megdöbbent ez a környezet. Aztán belém nyilall, hogy
fogalmam sincs, mit csináljak most, hogy itt vagyok. Csupán az
igyekezetemen járt az eszem, hogy eljussak Millerhez, hogy
megakadályozzam, annyira tönkretegye magát, amit már én
sem tudok rendbe hozni.
– Erre. – Tony a karomra fonja a kezét, és durván jobbra húz. –
Te vagy a legbrutálisabb kibaszott fejfájás, Livy. – Egy
elegánsan berendezett dolgozószobába hurcol, és becsapódik
mögöttem az ajtó. Tony elenged, és a falnak taszít. – Meg fogod
öletni!
Nincs időm, hogy beavassam Tonyt a fejleményekbe, mert az
ajtó hangos csattanással kitárul, és elakad a lélegzetem az
ajtóban álló Charlie látványától.
– Örülök, hogy újra látom, édes kislány.
– Basszus – káromkodik Tony, és remegő kézzel végigsimítja
izzadt, kopasz fejét. – Charlie.
Ide-oda ugrál a tekintetem a két férfi között, a szívem hangosan
ver, csodálom, hogy nem hallják. Charlie arcán a gúnyos
mosoly elárulja, hogy kiszagolta a félelmemet. Lazán odasétál
hozzám, közben végig rajtam tartja a szemét, és megveregeti
Tony hátát. Kedves gesztus, de nincsenek illúzióim, hogy nem
barátságosságot jelez, és egy gyors, Tonyra vetett pillantás
bizonyítja, hogy ő is tisztában van vele. Ideges. – Adok neked
egy feladatot – mereng Charlie, miközben Tony óvatosan
hátrál. – Tartsd távol a lányt.
Tony vádló tekintetétől azonnal elszontyolodom.
– Elnézést kérek – mormogja, és elkeseredetten megrázza a
fejét. – A lány nem tudja, mi a jó neki, vagy a fiúnak.
Ha a félelmem közepette rálelnék a merészségemre, úgy
záporozna Tonyra, mint a géppuskagolyó.
– Ó – nevet fel Charlie. Vészjósló a nevetése, meg akar
rémíteni. És el is éri. Ez a pasas féktelenül gonosz. – Az alfahím.
– Felém lép. – Vagyis az én alfahímem. – Újabb lépést tesz. –
De te azt akarod, hogy a te alfahímed legyen. – Már szinte
belemászik az arcomba, érzem a leheletét. Reszketek. – Amikor
valaki el akarja venni azt, ami az enyém, megfizet.
Behunyom a szemem, hogy ne kelljen tudomást vennem a
közelségéről, de nem segít, hogy nem látom. Érzem a szagát és
a jelenlétét. Az alfahím. Rosszul vagyok, felfordul a gyomrom,
és zaklatott elmém gyorsan elárulja, mekkora tévedés volt azt
gondolnom, hogy meg tudom állítani. Elég a néhány perc,
amelyet Charlie és Tony társaságában töltöttem, hogy rájöjjek,
ebből a szobából nem menekülhetek.
– Egyetlenegy valaki van ezen a bolygón, aki megpróbált
elvenni tőlem valamit, és túlélte.
Kinyitom a szemem, és meglátom, milyen közel van az arca az
enyémhez. Az ösztönöm azt súgja, szeretné, ha
megkérdezném, ki volt az, és mit vett el, de nem jönnek a
számra a szavak, hogy engedelmeskedjem néma parancsának.
– Az anyád az enyém volt.
– Ó, istenem – sóhajtom, elgyengül a lábam, és
megtántorodom. Csak a fal támaszt meg. – Nem. – Megrázom a
fejem.
– De igen – hárít egyszerűen. – Ő hozzám tartozott, és csak
azért nem mészároltam le William Andersont, mert tudtam,
élete végéig szenvedni fog, ha elhagyja, és ez elégtétellel töltött
el.
Körülöttem ólálkodó alakja minden levegőt elszív előlem. Nem
tudok megszólalni. Nem tudok gondolkodni. Kihagy az agyam.
– A halál véget vetne a szenvedésének. – Felemeli a kezét, és
megüti az arcomat, de nem hátrálok. Mozdulatlanul állok, akár
egy szobor. Egy érzéketlen szobor. – Milyen érzés tudni, hogy
elhagyott téged, hogy őt megmentse?
Ez pörölycsapásként ér. Minden. William nem küldte el az
anyámat. És ő nem azért hagyott ott, mert nem akart engem.
Charlie miatt ment el.
– Menj onnan, Charlie!
Ott maradok, ahol vagyok, fenyegető alakja csapdába ejtett a
falnál, levegőért kapkodok, de az a hang a legcsodálatosabb
dolog, amit valaha hallottam.
– Te elmehetsz, Tony. – William utasítása nem ad lehetőséget
az ellenkezésre.
Hallom az ajtó csukódását, aztán egyenletes léptek hangját, és
bár még nem látom Williamet, a jelenléte áthatol a sűrű
légkörön.
– Azt mondtam, menj onnan! – ismétli William ridegen.
Látom a szemem sarkából, de a tekintetem Charlie üres
szemére tapad.
Szürke színű szemére.
Elakad a lélegzetem.
Charlie kárörvendő mosolya fenyegető, mintha látná, hogy
valamit észrevettem.
– Helló, bratyó – mondja vontatottan, és lassan William felé
fordítja a fejét.
Eltátom a szám, a nyelvem hegyén ezernyi kérdés. Bratyó? A
szeme. Miért nem vettem korábban észre? Charlie William
pontos mása, de míg William vonásai lágyak és ragyogók, addig
a Charlie-é kemények és hidegek. Testvérek. Egyszersmind
ellenségek is. Megrohannak az emlékek, a tengernyi
információmorzsa hirtelen lenyűgöző, bonyolult képpé áll
össze.
Gracie, William, Charlie.
Vérontás.
William szürke tekintete megkeményedik, akár a bátyjáé.
William megszokott vonásai felerősödnek. Ugyanolyan ijesztő,
mint Charlie.
– Nem jelentesz mást a számomra, csak egy szennyfolt vagy az
életemen.
– Én is szeretlek, bratyó. – Charlie nyugodt léptekkel odasétál
Williamhez, és széttárja a karját. Leereszkedő mozdulat. – Hát
nem ölelsz meg?
– Nem. – William lebiggyeszti az ajkát, hátralép Charlie
tiszteletet parancsoló jelenléte elől. – Én most elmegyek, és
Oliviát is magammal viszem.
– Mindketten tudjuk, hogy ez nem történik meg – Charlie
William válla fölött rám néz. – Soha nem tudtad irányítani
Gracie-t, Will. Miből gondolod, hogy a lányát tudod majd? –
Leveszem róla a szemem, zavar intenzív tekintete. Pontosan
tudja, ki vagyok.
William remeg a dühtől.
– Te beteg állat!
Charlie felvonja a szemöldökét. Érdeklődőnek tűnik.
– Beteg állat?
Egyáltalán nem tetszik a William arcán megjelenő aggodalom,
gyors pillantást vet rám, aztán fagyos tekintettel újra a bátyjára
néz. De nem szólal meg.
– Beteg állat – elmélkedik Charlie, és elgondolkodva bólint.
Vajon ennek a beteg állatnak jelentett bizarr élvezetet, hogy
munkára fogja ezt a gyönyörű kislányt?
Összevont szemöldökkel nézek Williamre, aki igyekszik
megfékezni ingerültségét. Kényelmetlenül érzi magát. Ezt a
testtartást már máskor is láttam nála, és amikor felém pillant,
összeszorul a gyomrom.
– Tehát? – erőlteti Charlie, de tudom, mire megy ki a játék.
– Ezt ne! – figyelmezteti William.
– Nincs mit hozzátennem – sóhajt Charlie fenyegető vigyorral.
– Oké. Akkor erre válaszolj. A beteg állat volt az, aki munkára
fogta az unokahúgát?
– Charlie! – bömböli William, de meg sem rémít vad üvöltése.
Érzéketlenné váltam.
– Nem – suttogom, és lázasan rázom a fejem. Az nem lehet,
hogy ő… – Ide-oda cikázik a tekintetem, görcsösen
megrándulok.
– Sajnálom, Olivia – mentegetőzik William legyőzötten. –
Nagyon-nagyon sajnálom. Amikor megtudtam, ki vagy, azonnal
elküldtelek. Nem tudtam.
Felfordul a gyomrom. Williamre téved a tekintetem, és látom,
hogy szenved.
– Tehát nem éreztél beteges kielégülést, amikor megengedted a
lányomnak, hogy eladja a testét?
– Nem ugyanabból a fából faragtak minket, Charlie. – William
arca elutasítón eltorzul.
– Ugyanaz a vér folyik az ereinkben, Will.
– Semmit sem jelentesz nekem.
– Megpróbáltad tőlem elvenni Gracie-t. – Charlie hangja recseg,
de látom, hogy túláradó haragját nem a szeretett nő elvesztése
okozza. Itt az elvekről van szó. Nem akar veszíteni.
– Nem akartam, hogy ebben a beteg világban éljen! És te, te,
dögletes gazember, itt tartottad!
– Nyilvánvalóan jól jövedelmezett a tevékenysége – fintorog
Charlie arcátlanul.
– Nem bírtad elviselni a gondolatot, hogy az enyém legyen.
Nem bírtad a megvetését! – William tesz egy lépést előre, árad
belőle az agresszió, termetes alakján megrebben az öltöny. –
Az enyém kellett volna hogy legyen!
– Nem harcoltál eléggé, hogy megtartsd! – bömböli Charlie.
Ezek a szavak. Megborzongok, a szemem előtt bontakozik ki az
anyám történetének iszonyata a megkeseredett testvérpáron
keresztül. Felbomlott a család. William egyedül hagyta a
gátlástalan gazembert.
William szinte vicsorog.
– Mindent megtettem, hogy elnyomjam az iránta érzett
szerelmemet. Nem akartam lehúzni magammal ebbe a mocskos
világba. Te dobtad be a mély vízbe. Képes voltál osztozni rajta a
kibaszott ügyfeleiddel!
– Nem ellenkezett. Imádott a figyelem középpontjában lenni –
olyankor valósággal kivirágzott.
Hunyorgok, ahogyan William is, de aztán a harag elönti hűvös
arcát. Elszürkül az arca. Láthatóan.
– Mert engem akart bántani. Te pedig kihasználtad. Iszákossá
tetted, és átmostad az agyát. Beteges örömödet lelted abban,
hogy én ebbe minden egyes napon belepusztultam.
Imádkozom, hogy ne legyen igaz, imádkozom, hogy ne ennek a
férfinak a vére folyjék az ereimben.
Charlie elvigyorodik, a gerincemen végigfut az ismerős hideg.
– Az én gyerekemet hordta. Ettől volt az enyém.
– Nem. – Gracie dallamos hangja betölti a szobát, az ajtó felé
fordulunk, ahol kihúzott vállal, felszegett állal áll. Belép a
szobába, és látom, hogy igyekszik megőrizni a bátorságát
Charlie jelenlétében. Még mindig megrémül tőle. – Olivia nem
a tiéd, és ezt nagyon jól tudod.
Tágra nyílt szemmel meredek Williamre, látom, hogy az
anyámat vizslatja, várja, hogy ezt részletesebben is kifejtse.
– Gracie?
Az anyám rápillant, de gyorsan meghátrál, mert Charlie
fenyegetőn felé lép.
– Eszedbe ne jusson! – vicsorog.
– Amikor elmondtam neki, hogy Olivia nem tőle van, elküldött.
Charlie láthatóan remegni kezd.
– Gracie!
Az anyám rémülten ugrik egyet, én Williammel együtt kővé
dermedve állok.
– Megfenyegetett, hogy a kislányomat fogja bántani, ha
elmondom valakinek.
– Te rohadt kurva! – támad rá Charlie, de William
közbeavatkozik, gyorsan behúz egyet neki, de úgy, hogy több
métert hátratántorodik.
Amikor Charlie visszasomfordál, és az anyám felsikolt, William
zihálva, hullámzó izmokkal üvölt rá.
– Hozzá ne merj érni! – zengi, és vad tekintettel felé rázza az
öklét.
Megpróbálok összpontosítani az őrület kellős közepén. Charlie
mégsem az apám? Túlságosan megdöbbentem, semhogy képes
legyek örülni a jó hírnek. Nem tudok egyszerre ennyi
mindennel megbirkózni. Túl gyorsan ömlöttek rám az
egymásnak ellentmondó információk.
Gracie visszafogja Williamet, de utána rögtön ellép, mintha
tőle is tartana.
– Megígérte, hogy békén hagyja a kicsikémet, ha eltűnök. –
Aggodalmasan pislant felé. Mintha szégyellné magát. William
pedig olyan, mintha kísértetet látna. – Megígérte, hogy téged
is…
Nagy levegőt vesz. Így próbál magabiztosságra szert tenni.
– Ne – motyogja William megfeszülő állal. – Gracie, kérlek, ne.
– Megígérte, hogy életben hagyja a kislányom apját, ha eltűnök.
– Nem! – William hátraveti a fejét, mintha az égtől kérne
segítséget, és beletúr őszülő hajába.
Összeomlik a világom. Csak a fal állít meg, amikor zavarodottan
hátratántorodom, és nekitámaszkodom, mintha elnyelhetne,
és megszabadíthatna a szörnyűségektől, amelyekkel
szembenézek. William lehajtja a fejét, az arcán a
legkülönbözőbb érzések váltakoznak – döbbenet, sértettség,
düh… aztán bűntudat, amikor végül sikerül rám néznie. De én
kővé dermedtem. Csak döbbent tekintetemet, és mozdulatlan
testemet láthatja, de ennél többre nincs is szüksége.
Charlie olyan pillantást vet az anyámra, amitől még az acél is
megolvadna.
– Te szutyok. Tíz pasas sem volt neked elég egy héten. Még az
öcsém is kellett.
– Te kényszerítetted rám őket! – sikoltja az anyám. – Te
kényszerítettél, hogy leírjam a mocskos részleteket.
– Hazudtál nekem! – háborog Charlie. Amióta gőzhenger
módjára bejött az ajtón, most először látok ijesztő dühöt
átfutni az arcán. – Bolondnak néztél, Gracie. – Bizalmas
közelségbe nyomul az anyámhoz, és én összerezzenek, amikor
ő hátrál, William pedig gyorsan elé áll.
– Ne kényszeríts rá, hogy megöljelek, Charlie.
– Egyszerűen képtelen voltál távol maradni tőle – dühöng
Charlie, és a zakója ujját igazgatja. Ez a mozdulat Millerre
emlékeztet, ettől hirtelen visszatér belém az élet, ellököm
magam a faltól, aminek egészen idáig támaszkodtam. Meg kell
találnom.
Az ajtó felé lendülök.
– Hová-hová, szép unokahúgocskám?
Jeges lehelete utolér, és a lépteim megbicsaklanak. De nem
állok meg.
– Megkeresem Millert.
– Nem hinném – jelenti ki magabiztosan, mire megtorpanok az
ajtóban. – Nem volna bölcs dolog.
Lassan megfordulok, észreveszem, hogy nyomasztóan közel
van. De nem sokáig. William megragadja a karomat, és elhúz
előle.
– Ne menj a közelébe – figyelmezteti, a másik kezével Gracie-t
ragadja meg, és mind a kettőnket magához ránt. – Az én
lányaim. Mind a kettő.
Charlie felnevet.
– Attól tartok, a megható családi újraegyesülés közepette
elfeledkeztél egy apró részletről, bratyó. – Előrehajol. –
Egyetlen telefonhívásomba kerül, és te meg a csini fiú életetek
végéig a börtönben rohadtok – vigyorog kárörvendőn. – Ott a
fegyver, amely kioltotta a nagybátyánk életét. Nálam van, és
találd ki, kinek az ujjlenyomataival van tele.
– Te gazember!
– Nincs nála a fegyver – buggyan ki belőlem, hirtelen világosan
látok. Otthagyom Williamet, és nem veszek tudomást Gracie-
ről, aki aggódva szólongat. Amikor William a karom után nyúl,
lerázom magamról. – Hagyj békén.
– Olivia – figyelmeztet William, és újra utánam nyúl.
– Nem. – Újra lerázom magamról, előrelépek, felébred a
bátorságom attól, ahogyan Charlie mélyen elgondolkodva
engem néz. Ez a gonosz seggfej a nagybátyám. Talán némi
javulást jelent ahhoz képest, hogy az előbb még az apámnak
hittem, de akkor is mocskosnak érzem magam, és szeretnék
lezuhanyozni. – Elhagyott a feleséged.
Gúnyosan felnevet, őszintén szórakoztatónak tartja a híreimet.
– Soha nem merné megtenni.
– Egy repülőgépen ül.
– Baromság.
– Előled menekül.
– Soha.
– De mielőtt felszállt a repülőre, még megosztott valamit
Millerrel. – Folytatom, és boldog izgatottsággal tölt el, ahogy
csúfondáros vigyora kezd lehervadni. – Nincs meg a felvétel,
amelyen Miller megöli az emberedet. – Tompa hangon
beszélek, a fülembe csengenek Sophia szavai, mielőtt
határozottan és elszántan letette a telefont. – Mert Sophia
megsemmisítette.
Charlie elbizonytalanodik.
A gátlástalan gazember egész életében másokat manipulált. A
harag évek óta emészti a lelkét. Ez a gonosz bestia úton van a
pokolba, és remélem, a két szeretett férfi közül valamelyik segít
neki odajutni
– Gracie nem szeretett téged. És Sophia sem szeret.
– Azt mondtam, hallgass! – Remegni kezd, de nekem elmúlik a
félelmem.
– A fegyvertől is megszabadult. Nincs semmid! – Charlie
hirtelen lendülettel a falnak szegez, megfogja a nyakamat.
Sikoltozást hallok, de nem a sajátom. Gracie sikolt.
– Ne nyúlj hozzá!
Charlie közel tolja hozzám az arcát, a testével a falhoz nyom.
Újra meg újra nyelek, próbálok levegőt venni.
– Te szánalmas kis kurva – morogja –, pont olyan vagy, mint az
anyád. – A lélegzete beteríti az arcomat.
Bár csak egy pillanatra, mert a teste hirtelen hátrarándul, és
William egyetlen gyors mozdulattal a földhöz vágja. Rémülten
nézem, ahogy elszabadul a pokol.
Nem kell látnom vagy hallanom, mi történik ezután. El tudom
képzelni, de most az egyetlen célom Miller megtalálása. Mind a
kettőnk életében túl nagy szerepet játszott ez a sok borzalom, a
hazugságok és csalárdságok szövevénye. De most véget ér.
Teljes gőzzel áttörök a felfordulás közepén, közben hallom az
ismétlődő csattanásokat, és nagyon gyorsan rájövök, hogy a
hang forrása William ökle, amely lecsap Charlie arcára – amit
hangos átkozódás követ. Egyedül hagyom őket. Nem
veszíthetek több időt az elcseszett életük miatt. Már így is túl
sokáig viseltem el, és most megyek, hogy megmentsem Millert
Charlie becstelen karma közül. Kitörök a dolgozószobából,
magam mögött hagyom a zűrzavart, a nevetés és fecsegés
irányába iramodom. Azt hittem, mindent tudok. Azt hittem,
ismerem az egész történetet. Teljesen feleslegesen dolgoztam
fel magamban az egészet. Most itt egy vadonatúj, frissített
változat, és jobban utálom, mint az eredetit.
Az orrom után megyek a nagy társalgóba, és azonnal eltűnök az
elegáns estélyi ruhák és szmokingok tengerében, a nők
pezsgőspoharat fognak a kezükben, a férfiak vizespohárból
iszogatnak. Ebben a szobában annyi pénz van, hogy könnyedén
eldobnám az agyam, ha nem arra figyelnék, hogy Millert
megtaláljam. A tekintetem átcikázik a termen, végignézem az
emberek arcát, és kétségbeesetten keresem. De nem látom.
Sehol. A lábam akcióba lendül, átfurakodom a csődületen.
Elkapok néhány pillantást, egyesek összehúzzák a
szemöldöküket, de a legtöbben teljesen elmerülnek a
társaságban és a finom italokban. Egy pincér pezsgőspoharakkal
teli tálcával elmegy mellettem, és bár láthatóan haragosan
vonom össze a szemöldököm, mégis megkínál pezsgővel.
– Nem – utasítom vissza durván, tovább vizslatom a hatalmas
helyet, és felkiáltok elkeseredésemben, amikor továbbra sem
találom.
– Olivia, kicsikém? – Meleg kezet érzek a karomon,
hátrahőkölök, és gyorsan megfordulok. Az anyám aggódó
tekintettel figyeli az arcomat.
– Hol van? – kiáltom, mire számtalan szem fordul felém. – Meg
kell találnom. – A rám törő pánik megingatja az
elszántságomat, elsodornak az érzéseim, remegni kezdek, a
szemembe a rettegés könnye gyűlik. Túl soká halogattam.
Lehet, hogy elkéstem.
– Csss – csitít az anyám, mint egy kisbabát, magához húz, és a
hajamat simogatja.
Csupán a lelkem apró darabkája észleli, mennyire megnyugtat a
melegsége. Bizarr és zavarba ejtő, mégis nagy szükségem van rá.
A nyaka mélyedésébe rejtem az arcomat, és érzem, hogy ide-
oda forgatja a fejét, és tudom, hogy ő is Millert keresi.
– Segíts – suttogom sajnálatra méltón, a megrázkódtatástól
teljesen összetörve. – Kérlek, anya.
Abbahagyja a csitítgatást, és érzem, hogy gyorsabban dobog a
szíve. Eltol magától, pár pillanatig a vonásaimat
tanulmányozza, végül a szememen állapodik meg a tekintete.
Csak nézek az enyémhez hasonló zafírkék szempárba, és
hagyom, hogy letörölje az arcomon végiggördülő
könnycseppeket.
– Megtaláljuk, kicsikém – ígéri, behunyja könnyes szemét, és a
homlokomra nyomja az ajkát. – Megtaláljuk a szerelmedet.
Maga után húz a tömegben, nem törődik az udvariassággal vagy
a tapintatossággal.
– Mozogjanak – utasítja a tucatnyi vendéget, akik hátraugranak
előlünk, és hallom, ahogy halkan összesúgnak a hátunk
mögött. Több irányból is hallom, hogy döbbenten ismételgetik
az anyám nevét. Nem csak én érzem úgy, mintha a halálból tért
volna vissza.
A hatalmas előcsarnokban kötünk ki, de Gracie megáll, és
látom, ahogy körbehordozza a tekintetét. Nem tudja, merre
menjünk tovább.
– A Dolby lakosztályban van – szólal meg Tony hangja a
semmiből, megfordulok, és látom, hogy felém nyújt egy kulcsot.
De összeszorul a szívem. Nem kapok levegőt. Miller egy
hálószobában van.
Megkaparintom a kulcsot, és feliramodom a lépcsőn, akár a
puskagolyó, aztán kétségbeesetten visszafojtom a lélegzetem,
és a nevét kiáltom.
– Miller! – sikoltom. – Miller! – Észreveszem az ajtót,
aranytáblán a Dolby lakosztály felirat áll, a kulccsal matatok a
zárban, aztán úgy rontok be, mint egy vasgolyó.
A falnak csapódó faajtó hangja az egész házban visszhangzik.
Vad tekintetemet végighordozom a hatalmas szobán,
hisztérikus elmémet legyőzi a pánik, így nem hatol át rajta több
utasítás, miközben a küszöbön állok.
Aztán meglátom.
A szívem milliónyi szilánkra esik szét.
Miller meztelen, bekötötték a szemét, a karját a méregdrága
tapétából kinyúló arany kampóhoz kötötték. Megállít a
megrázkódtatás. Az állát a mellére ejtette, és ott is marad, míg
én remegek és zihálok, és magamban azt sikoltom, hogy oda
kell mennem hozzá. Meg se mozdul. Rájövök, hogy elkéstem,
lenyelem a feltörni készülő zokogást, és csak ekkor veszem
észre, hogy egy magas szőke nő korbáccsal a kezében felém
lopakodik.
– Hogy merészelsz félbeszakítani? – kiáltja az ostorát
suhogtatva. Az ostor vége eléri az arcomat, visszahőkölök,
azonnal érzem, hogy vér szivárog az arcomon. Az arcomhoz
kapom a kezem, és döbbenten hátrahőkölök. Elszakítom róla a
tekintetem, ellenőrizni akarom Millert, majd továbbra is
aggódva figyelem a rosszindulatú nőt. A rosszindulat
meggyőzően, cunamiként árad belőle. – Megzavartál – közli
mogorván, enyhe orosz akcentussal. – Takarodj!
Nincs az az isten, amiért elmennék. Vörös köd ereszkedik a
szemem elé.
– Nem lehet a tiéd! – rikoltom tébolyultan, elhátrálva az újabb
ostorcsapás elől. Minden idegszálamat elborítja a düh, és
kezdeti félelmem elpárolog.
Gyorsan körülnézek a szobában, keresek valamit, amit
fegyverként használhatok, és valami fémre esik a pillantásom
az ágyon. Miller derékszíja. Odarohanok, kihúzom a
nadrágjából, és hirtelen megfordulok. Minden izmom
megfeszül, a vörös köd egyre vastagabb a szemem előtt, és
elvakít, miközben ütésre készülök.
– Te kis szajha. Mit művelsz? – közelebb jön, megsuhintja az
ostort, de rendíthetetlen vagyok.
– Ő hozzám tartozik – csikorgatom a fogam, elkeseredetten
küzdök, hogy megőrizzem a nyugalmamat. Nem leszek
önmagam, amíg ki nem kerülök innen, és Miller nem lesz
biztonságban a karomban.
Az orosz nő bőszen lebiggyeszti az ajkát, de ezzel nem hatol át
dühöm falán. Válaszul én is lebiggyesztem az ajkam, bátorító
pillantást lövellek felé, és várom a támadását. A szemem
sarkából látom Millert, aki még mindig élettelenül lóg le a
kötelékeiről. Ettől még nagyobb haragra gerjedek. Bizsereg a
bőröm az ereimben áramló fékezhetetlen dühtől, és mielőtt
átgondolhatnám, mit csinálok, előre lendül a karom, és az
övcsat kilő a levegőben. Nem várom meg, hol landol, de a
fájdalmas kiáltás jelzi, hogy célba ért. Millerhez szaladok, és
gyengéden végigsimítok borostás arcán. Összefüggéstelenül
motyog, és álmosan odadörgölőzik a tenyeremhez. A
mozdulata, és a bőröm alatt ugrándozó szikrák arra
ösztönöznek, hogy kezelésbe vegyem a kötelékeit. Hidegvérrel
elkezdem kioldozni a béklyóit.
– Vedd le róla a kezed! – A nő hirtelen ott van mellettem,
megragadja Miller karját, hogy jogot formáljon rá. Miller erre
hátrahőköl, és szívszorító nyöszörgés tör fel belőle.
Képtelen vagyok elviselni ezt a hangot.
Szörnyen dühösen megpördülök.
– Hozzá ne érj! – sikoltom, és a kézfejem fülsiketítően csattan a
nő arcán. Az egyensúlyát vesztve hátratántorodik, én pedig
messzebbre lököm Millertől. Az én Milleremtől.
Nem félek. Egyáltalán nem. Lassan újra Millerre fordítom a
figyelmemet, de elakad a lélegzetem, mert valami hirtelen
megragadja a kezemet. És nem a nő keze az. Fájdalom hasít
belém, lenézek, és látom, hogy a csuklóm köré tekeredik az
ostorszíj.
– El onnan – ismétli, megrántja az ostort, és maga felé húz.
Felkiáltok a fájdalomtól, gyorsan rájövök, hogy túl nagy fába
vágtam a fejszémet. Nem fog lemondani Millerről.
– Te menj onnan, Jekatyerina.
Hirtelen az anyám hangja felé fordítom a fejem, látom, hogy
zihálva áll az ajtóban, és egy pillanat alatt felméri a helyzetet.
Dühösnek tűnik, széles terpeszben áll, a tekintete rólam
Millerre siklik, aztán megállapodik a perverz ringyón, aki egy
ostorral tartja fogva a csuklómat. Az anyám arca megvetően
eltorzul.
Fegyver van a kezében.
Eláll a szavam a meglepetéstől, a tekintetem az oroszra
irányuló fegyverre tapad.
Csak pár pillanatig kell várnom, a csuklómat szorító bőr
elenged, én pedig hunyorogva dörzsölgetem, hogy enyhítsem a
fájdalmat.
– Gracie Taylor – elmélkedik mosolyogva az orosz. – Úgy
teszek, mintha nem szegeznél fegyvert a fejemnek. – Akcentusa
hűvösen, hipnotizálón cseng.
– Tedd azt – lép előre Gracie. – Aztán hívd fel a bátyádat, és
mondd meg neki, hogy Charlie nem szállította le az árut.
A nő meglepetten felvonja tökéletes ívű szemöldökét.
– Miért tenném?
– Hatályát vesztette a megállapodás, amit a kedves bátyád
Charlie-val kötött. Miller többé nem Charlie tulajdona,
Jekatyerina. És nem teszi azt, amit Charlie akar. Nézz rá. Úgy
látod, téged akar? Ezt Charlie tette vele. Azok után, amit az
alfahímről hallottál, biztos vagyok benne, hogy nem erre
számítottál. – Az anyám lebiggyeszti az ajkát, az arca olyan
keménységet áraszt, amit még senkinél nem láttam. – Tudom,
hogy nem szeretnéd, ha az „erőszaktevő” jelzővel bélyegeznék
meg félelmetes hírnevedet, Jekatyerina.
A nő elejti az ostort, vet egy pillantást Millerre, lebiggyeszti az
ajkát, aztán újra az anyámra néz.
– Szeretem hallani, amikor könyörögnek, hogy hagyjam abba. –
Lassan, megbántottan odamegy Gracie-hez, aki óvatosan
leereszti a fegyvert. – Szóval azt állítod, hogy ezt Charlie
Anderson tette vele. Bedrogozta? Teljesen használhatatlanná
tette a számomra?
– Meg akarod torolni?
– Igen – mosolyodik el gúnyosan Jekatyerina, és tetőtől talpig
végigméri az anyámat. – Ez vért kíván. Charlie vérét – közli
halálos komolyan. – Azt hiszem, felhívom a bátyámat. Nem
szereti, ha feldúlt vagyok.
– Senki sem szereti, ha feldúlt vagy, Jekatyerina.
– Milyen igaz. – Mosolyogva megfordul, és bosszús pillantást
vet rám. – Úgy néz ki, mint te, Gracie. Talán taníthatnál neki
egy kis jó modort.
– A megfelelő társaságban tökéletes a modora – vág vissza
Gracie, mire Jekatyerina fagyosan elmosolyodik. – Charlie a
szalonban van. William életben hagyta neked. Vedd úgy, hogy a
lányom így mond köszönetet.
Jekatyerina mosolyog, és egyetértőn bólint.
– Bátor lányod van, Gracie. Talán túlságosan is merész. –
Látom, hogy gonosz tagjaiban szétárad az öröm a bosszú
gondolatára. – Hálás vagyok az ajándékodért. – Bár erőszakos
éllel csendül a hangja, mégis csodásan gördülnek ki az ajkán a
szavak. – Viszlát, Gracie. – Kilépked a szobából, a csípője
csábosan ring, miközben maga után húzza az ostort.
Gracie hangosan, megkönnyebbülten felsóhajt, a földre ejti a
fegyvert, és amint eltűnik az orosz a szemünk elől, egyenesen
Millerhez megyek, és útközben felragadok egy törülközőt az
ágyról. Majd meghasad a szívem, miközben gyorsan a derekára
csavarom a törülközőt, gyorsan kiszabadítom a karját, és ő
felém zuhan. A legtöbb, amit tehetek, hogy vele együtt rogyok a
földre, így lassítva az esését.
Kábán belém kapaszkodik, összeölelkezve a földön maradunk, ő
összefüggéstelenül motyog, én pedig halkan zümmögök a
fülébe.
– Örökké szeretlek, Miller Hart – suttogom, gyengéden
megpuszilom a fülét, és megnyugtatom. – Vége.
Tudom, hogy jelenlegi állapotában nem képes rá, mégis
tökéletesen érthetően szólal meg, amikor elveszi a karját a
hátamról, és a hasamra teszi a kezét. Nehéz keze könnyedén
köröz, és én biztosan érzem, hogy a baba válaszol az érintésére.
Apró buborékok remegnek a hasamban.
– A kisbabám – suttogja.

***

Az édesanyám a vállamra teszi a kezét, és ezzel kizökkenek


elégedettségemből. A forróság végigkúszik a bőrömön, és a
szívemhez ér, kissé zavartan igyekszem elszakadni Millertől,
mert tudom, hogy ezúttal nem ő a bizsergés forrása. Ez a
megkönnyebbülés tőle független, és amikor kinyitom a
szemem, látom, hogy Gracie előttünk térdel, és gyengéden
mosolyog.
– Készen állsz rá, hogy hazavidd, kicsikém? – kérdezi, és
megnyugtatón simogatja a karomat.
Bólintok, utálom, hogy megzavarták az ölelkezésünket, mégis
alig várom, hogy elvihessem innen.
– Miller? – suttogom, gyengéden megbököm, de nem válaszol,
ezért segítséget kérve felnézek Gracie-re.
Ekkor William lép be, és vonja magára a figyelmemet. Nem
tudom leplezni a megdöbbenésemet. Tágra nyíló szemmel
bámulom ziláltságát – őszülő haja kócos, az öltönye gyűrött. A
keze ökölbe szorul, még mindig nyilvánvaló a haragja. Az állán
kisebb zúzódás éktelenkedik, de az az érzésem, hogy Charlie
nincs ilyen jó állapotban.
– El kell mennünk innen – motyogja.
– Miller nem tud járni. – Elszorul a torkom a szomorúságtól.
William nyugodt, hatékony mozdulatokkal átszeli a szobát,
fellapátolja Millert, néma biccentéssel utasítja Gracie-t, hogy
segítsen nekem, amit ő azonnal meg is tesz, és higgadtsága
ellenére is érzem a mozdulataiban a sürgetést.
– Jól vagyok. – Miller rekedt hangja áthatol az aggódásomon,
felemelem a fejem, és látom, hogy William segítsége ellen küzd.
– Az ég szerelmére, engedj már el!
Megdermedek a megkönnyebbüléstől, látom, hogy talpra áll,
aztán többször egymás után hátrasimítja a haját, és a
szokásosnál is kócosabb haját megpróbálja átlagosan kócos
állapotba rendezni. Megigazítja a dereka körül a törülközőt, a
szokásosnál nagyobb szemeket mereszt rám, tág pupillája
majdnem teljesen eltakarja kék íriszét. Ennek ellenére is átható
a tekintete. Mozdulatlanul állom a pillantását, hagyom, hogy
nézzen, és felfrissítse az emlékezetét, aztán lassan pislant
egyet.
– Mi történt?
Gyűlölni fogja. Félmeztelenül, sebezhetően áll a figyelem
középpontjában.
– Bedrogoztak. A többit majd később elmondjuk – világosítja
fel William, most már kevésbé nyugodtan. – Azonnal ki kell
jutnunk innen.
Eddig sem volt túl sok levegő az elegáns szobában, de William
kijelentése után semmi nem marad. Miller egyébként is tágra
nyílt szeme szinte kidülled, szinte kiugrik az helyéből. Nem
szólal meg, csak áll némán, és megpróbálja felfogni az
információt, az álla erőteljesen lüktet. Arra gondolok, milyen
elkeseredetten szeretném megfejteni, mi játszódik le a fejében.
– Hol van Charlie? – fagyos hangja gyilkos indulatokról
árulkodik.
William odalép hozzá, és szigorú szürke tekintettel belenéz
Miller meredt szemébe.
– Vége van, Miller. Szabad emberként sétálhatsz el, nem tapad
vér a kezedhez, nem terhel bűntudat.
– Nem lenne bűntudatom – forrong. – Egyáltalán nem.
– Olivia miatt.
Mérgesen néz Williamre, lebiggyeszti az ajkát.
– Vagy azért, mert a testvéred.
– Nem, azért, mert mi jobb emberek vagyunk ennél.
Látom, hogy William oldalra dönti a fejét, Miller pár pillanatig
elgondolkodva néz rá, nyilván megpróbál olvasni a
gondolataiban.
– Hol vannak a ruháim? – Körülnéz a szobában, meglátja őket
az ágyon, és odalép. – Egyedül maradnék kicsit.
– Hart, most nincs időnk rá, hogy a kibaszott részletekkel
foglalkozz.
– Csak két percet kérek! – kiáltja, és felrángatja az ingét.
Hunyorogva nézem, ahogy William gyakorlatilag a nyelvébe
harap, hogy ne vágjon vissza.
– Egy perced van. – Megragadja Gracie karját, kivezeti a
szobából, és bevágja maga mögött az ajtót.
Figyelem, ahogy Miller Hart, akit én ismerek, gyorsan magára
rángatja méregdrága ruháit, lerángatja a zakó ujját, megigazítja
a nyakkendőjét, a gallérját babrálja, de mindezt sokkal
gyorsabban teszi, mint máskor, és bár helyreállította a
megjelenését, azért nem teljesen. Még ott van a szemében az
üres kifejezés, és azt gyanítom, egy ideig ott is marad.
Amikor elkészül, felugrik az ádámcsutkája, aztán rám veti a
pillantását.
– Veled minden rendben? – kérdezi a hasamra nézve. – Mondd,
hogy mind a ketten jól vagytok.
Ösztönös mozdulattal a hasamra teszem a tenyeremet.
– Jól vagyunk – biztosítom, mire Miller gyorsan biccent.
– Remek – suttogja, és kurta válaszából hatalmas
megkönnyebbülés sugárzik. Tudom, mit csinál. Megpróbál külső
szemlélővé válni, és azt is tudom, miért. Mindjárt kisétál ebből
a házból, közben a megszokott erőt és közönyösséget sugározza
majd, nem hagyja, hogy bármelyik bűnös gazember odalent a
gyengeség legkisebb nyomát is észrevegye rajta. Nagy örömmel
látom, hogy ezt teszi.
Odajön hozzám, és amikor már majdnem hozzám ér, a
tarkómra csúsztatja a kezét, és erősen megmasszírozza merev
izmaimat. Meglátja a vágást az arcomon, és hirtelen összehúzza
a szemét.
– Elmondhatatlanul szeretlek, Olivia Taylor – suttogja
rekedten, és finoman a homlokomhoz érinti a homlokát. – A
saját stílusomban hagyom el ezt a házat, de amint kívül leszek
az ajtón, a tiéd vagyok, és azt csinálsz velem, amit csak akarsz.
– Erősen a homlokomra nyomja az ajkát, és megszorítja a
tarkómat.
Tudom, mit próbál ezzel elmondani, de én nem akarok vele azt
csinálni, amit csak akarok. Én csak őt akarom. Soha nem
erőltetnék rá semmit, különösen azok után, amin mostanáig
keresztülment. Most már szabad, és eszem ágában sincs
feltételeket szabni, utasításokat adni, vagy korlátozni őt. Ő azt
tehet velem, amit csak akar. Mosolyogva látom, hogy a huncut
tincs visszahull a homlokára. Pontosan ott jó, ahol van.
– A tiéd vagyok – feltétel nélkül.
– Ragyogó, Miss Taylor. – Egyetértőn bólint, és újra megcsókol,
ezúttal az ajkamon. – Ami azt illeti, nincs is más választásod.
Elmosolyodom, és ő rám kacsint. Gyönyörű, a tekintetéből
sugárzó rosszaság ellenére.
– Menjünk – sürgetem, és az ajtó felé tolom.
Picit megrándul az ajka, tesz néhány lépést hátrafelé,
megrángatja a zakója alját, aztán megfordul, nagy léptekkel
elhagyja a szobát, és elviharzik a kint várakozó Gracie és
William mellett. Mindketten úgy néznek Miller után, mintha
holtából támadt volna fel. És így is van. Magamban mosolygok,
William a tökéletes Miller után ered, felnevet, a fejét csóválja,
aztán utoléri, és együtt mennek le a lépcsőn.
Én is utánuk indulok, és nem tiltakozom, amikor egy kar átöleli
a vállamat. Látom, hogy Gracie lenéz rám.
– Minden rendben lesz, Olivia.
– Természetesen – mosolygok, és ő lekísér a lépcsőn William
mögött, aki az alfahímet kíséri el erről a vészjósló helyről, de
amint az előcsarnokba érünk, meginog a magabiztosságom.
Charlie támaszkodik a falnak az irodája előtt. William péppé
verte, és amikor az egyik embere vicsorogva felénk fordul, az
elégedettségem teljesen elpárolog.
Még nincs vége – távolról sincs vége.
Williamre és Millerre pillantok, de egyikük sem jön zavarba.
– Jó estét! – A goromba hang nem Williamtől vagy Millertől, és
nem is a Charlie-t körülálló gonosz, visszataszító alakoktól
származik.
Minden szempár az ajtóra szegeződik, szinte vágni lehet a
feszültséget. Az ajtót emberi hústorony tölti be. Hatalmas. Ősz
haja van, és ragyás arca.
– Megszegted a megállapodásunkat, Charlie.
Az orosz.
Gracie-re nézek, ő a karomra teszi remegő kezét, látom, hogy a
hústoronyra mered, aki mindenkinek felkeltette a figyelmét.
Nyilvánvaló a Charlie-n és emberein végigfutó zavar.
Tapintható.
– Biztos vagyok benne, hogy kiköszörülhetjük a csorbát,
Vlagyimir. – Charlie megpróbál nevetgélni, de inkább asztmás
zihálásnak hangzik.
– Az üzlet az üzlet – mosolyog Vlagyimir, és egy kisebb
hadsereg csatlakozik hozzá, mindegyik embere legalább olyan
hatalmas termetű, mint ő. És mind Charlie-t nézi.
Csönd van.
Charlie emberei ellépnek a főnöküktől, védtelen prédaként
otthagyják.
Aztán elszabadul a pokol.
William felkiált, megragadja Millert, aki épp gyilkos dühvel
méregeti Charlie-t. Senki sem állíthatja meg. Charlie emberei
szétspriccelnek, utat engednek Millernek, hogy jobban
hozzáférhessen a gátlástalan gazemberhez.
Nem döbbenek meg, és nem is aggódom. Még akkor sem,
amikor Miller a torkánál fogva felemeli, és úgy a falhoz vágja,
hogy azt hiszem, megreped mögötte a vakolat. Charlie-n
nyoma sincs sokknak vagy félelemnek, az arca komoly, de a
gonosz csillogás eltűnt a szeméből. Számított erre.
– Látod ezt? – kérdezi Miller halk, erőszakot árasztó hangon, és
az ujját végighúzza Charlie forradásán, egészen a szája sarkáig.
– Hagyom, hogy befejezzék a Joker-mosolyodat, mielőtt
megölnek – nekilódítja Charlie-t a falnak, hogy csak úgy
nyekken. Az előcsarnokban hangos csattanás visszhangzik,
amikor leesik egy kép a falról. Még mindig meg sem mozdulok,
Charlie nyugodt arccal fogadja, amit Millertől kap. Nem is küzd
ellene. Legyőzetett. – Szép lassan – suttogja Miller.
– Találkozunk a pokolban – vigyorodik el gúnyosan Charlie.
– Én már voltam ott. – Miller még egyszer utoljára taszít egyet
rajta, mielőtt elengedi. A gonosz vadállat lecsúszik a fal
mellett, szánalmasnak és gyengének tűnik, Miller pedig
hosszasan igazgatja az öltönyét. – Bármekkora örömöt
szerezne, ha kinyírnálak, ebben orosz barátaink a szakértők. –
Előrelépve Charlie roggyant teste fölé tornyosul, és hosszan
harákol. Egy pillanatig lenéz rá, aztán egyenesen arcul köpi. –
És gondoskodnak róla, hogy semmi ne maradjon belőled, ami
beazonosítható. Ég veled, Charlie. – Megfordul, és
előreszegezett tekintettel kimegy, nem törődik a néma
nézősereggel, még velem sem. – Tedd fájdalmassá – veti oda
Vlagyimirnak, miközben elmegy mellette.
Az orosz arcán gonosz mosoly jelenik meg.
– A legnagyobb örömmel.
Gracie-nek hála hirtelen mozgásban vagyok, és a vállam fölött
visszanézve még látom, hogy Charlie a földön csúszkálva próbál
felkelni. Nem érzek semmit… míg meg nem látom Williamet,
aki a szánalmas Charlie-t tanulmányozza. Hosszan, némán
bámulnak egymásra. William töri meg a szemkontaktust,
amikor végre Vlagyimirra néz, és alig észrevehetően biccent.
Szomorúan.
Aztán utánunk indul.
Nehezemre esik, hogy ne maradjak, és ne nézzem végig.

***

William sofőrje megbillenti a kalapját üdvözlésül, és barátságos


mosollyal nyitja ki a hátsó ajtót.
– Köszönöm – bólintok, és becsúszom a hátsó ülésre. Kis ideig
az ablakon keresztül nézem, William és Miller beszélgetését.
Pontosabban csak William beszél. Miller csak hallgatja, a lábát
nézi, és időnként bólogat. Szeretném lehúzni az ablakot, és
belehallgatni, de a kíváncsiságom pánikká változik, amikor
végre eljutnak az agyamig a korábban hallottak. A nap folyamán
hirtelen lett anyám és apám. Miller nem is tud róla. Fogalma
sincs, hogy William Anderson az apám, és valami azt súgja,
hogy még nálam is jobban meghökken majd.
Egy szempillantás alatt kiszállok az autóból, és csatlakozom
hozzájuk a járdán. Mind a két férfi rám néz, Miller
szemöldökráncolva, William tudálékos, majdnem önelégült
mosollyal. Élvezni fogja. Tudom jól. Évekig is törhetném a
fejemet, hogy tudom a legjobban megfogalmazni, mégsem
jönnék rá. Nincs megfelelő módja. Semmi olyat nem
mondhatnék, ami csökkenti a döbbenetét. Miller még mindig
közelről figyel, és amikor még mindig nem szólalok meg,
hatalmas levegőt veszek, és… az apám felé intek.
– Miller, bemutatom neked az apukámat.
Miller nem válaszol semmit. Az arca teljesen kifejezéstelenné
válik. Pókerarc. Mozdulatlan. A legkifejezéstelenebb ábrázat,
amit valaha is láttam tőle. Bármennyi időt töltöttem azzal,
hogy megtanuljam kitalálni a gondolatait, és kiismerjem a
hangulatait, most vesztettem. A gyűrűmet piszkálom az
ujjamon, és feszengek kifejezéstelen tekintetétől, aztán
Williamre nézek, hogy felmérjem a hatást. Az önteltsége most
vidámsággal párosul.
Kissé megrázom a fejem elkeseredésemben, és óvatosan újra
Millerre nézek. Olyan, mintha sokkos állapotba került volna.
– Miller? – buzdítom, és minél tovább tart a csend, annál
kényelmetlenebbül érzem magam.
– Hart? – szólítja meg William, és ő is megpróbálja felrázni
Millert a zsibbadtságából.
Pár újabb suta másodperc múlva végre életjeleket mutat. Üveges
tekintete néhányszor ide-oda jár köztünk, aztán nagy levegőt
vesz. Lassan kiengedi, és csak négy szót nyög ki.
– Hát ez… kibaszottul… remek.
William felnevet. Jobban mondva, éktelen röhögésbe kezd.
– Most aztán tényleg tisztelned kell – hahotázik, élvezetét leli
Miller reakciójában.
– Bassza… meg.
– Boldoggá tesz, hogy ennyire örülsz.
– A rohadt életbe.
– Kevesebbet kéne káromkodnod a lányom jelenlétében.
Millerre ettől a gondolattól rájön a köhögés, és tágra nyílt
szemmel mered rám.
– Hogy… – Elhallgat, lebiggyeszti az ajkát… aztán lassan kaján
vigyor terül szét az arcán, és Williamre néz, közben lazán
lesöpri a zakója ujját.
Mire gondol?
Amikor befejezi a zakójával való foglalatoskodást, lassan
William felé nyújtja a kezét.
– Örülök, hogy megismertelek. – Még szélesebben vigyorog. –
Apuka.
– Eredj a picsába! – káromkodik William, és elüti Mil​ler kezét. –
Csak a testemen át, Hart! Érezd magad szerencsésnek, hogy
egyáltalán beengedlek az életébe. – Gyorsan becsukja a száját,
és zavarba jön, tudom, rájött, hogy nincs joga beleszólni az
életembe. – Csak vigyázz rá – fejezi be zavart tekintetem alatt
feszengve. – Kérlek.
Miller keze a tarkómra csúszik, a fülemhez teszi a száját.
– Adnál nekem öt percet? – kéri halkan, és a kezével az autó
felé int. – Addig ülj be.
Nem tiltakozom, főként mert mindegy, mennyire próbálom
késleltetni, hogy a két férfi megvitassa a dolgokat, végül úgyis
bekövetkezik. Akkor akár ma is megtehetik.
Beülök, és kényelembe helyezem magam, halkan becsukom az
ajtót, és ellenállok a kísértésnek, hogy az ablakhoz nyomjam a
fülemet. De a kísértésről elvonja a figyelmemet, hogy a másik
oldalon kinyílik az ajtó, Gracie jelenik meg, és kissé lehajol,
hogy egy szintbe kerüljön velem. Kényszeredetten mocorgok,
ahogy közelről néz. Kék szeme kedvesen mered rám.
– Tudom, hogy nincs hozzá jogom – kezdi halkan, szinte
vonakodva –, de annyira büszke vagyok rád, amiért küzdöttél a
szerelmedért.
Látom, hogy megrándul a keze, meg akar érinteni, de látom a
bizonytalanságát is, talán mert Miller újra önmaga, és én az
eddiginél kiegyensúlyozottabbnak tűnök. De hazudnék, ha azt
mondanám, nincs rá szükségem. Az anyukámra. Ott volt
mellettem, és talán bűntudatból cselekedett, de amikor
szükségem volt rá, akkor segített.
– Köszönöm – motyogom, és igyekszem a szemébe nézni, ami
nehezemre esik, mert talán elbőgöm magam, ha nem kapom el
a tekintetem. Nem akarok többet sírni.
Az ajkához emeli a kezemet, és rányomja, közben szorosan
behunyja a szemét.
– Szeretlek – mondja rekedten. Megmaradt erőm minden
cseppjére szükségem van, hogy ne omoljak a nyakába, és azt
hiszem, ő is így van ezzel. – Ne légy túl szigorú az apádhoz.
Minden az én hibám, szívecském.
Dühösen megrázom a fejem.
– Nem, Charlie hibája. – Aztán muszáj megkérdeznem, mert
valami még nem világos. – Williammel Charlie előtt
találkoztál?
Összevont szemöldökkel bólint.
– Igen.
– És William szakított veled?
Újra bólint, és látom, mennyire rosszul érinti ez a gondolat.
– Nem avatott be az élete sötét részleteibe. Meg akart kímélni,
de én lefeküdtem Charlie-val, hogy megbüntessem. Fogalmam
sem volt, mibe keveredem, csak amikor már késő volt. Nem
vagyok erre büszke, Olivia.
Bólintok. Megértettem. A szörnyűségek ellenére, amiken az
apám és az anyám átment, arra gondolok, hogy Miller nem
lenne az enyém, ha a dolgok másképp alakulnak.
– Miért nem mondtad el egyszerűen Williamnek? – kérdezem. –
Engem, és Charlie-t?
Kedvesen elmosolyodik.
– Fiatal voltam… ostoba… és megfélemlített. Átmosta az
agyamat. Egyszerű döntésnek tűnt. Vagy én sérülök, vagy
mindenki más, akit szeretek.
– Így is sérültünk.
Bólint, és nagyot nyel.
– Nem változtathatok azon, ami megtörtént, azon sem,
ahogyan kezeltem az eseményeket. Bárcsak tehetném. –
Megszorítja a kezemet. – Csak abban reménykedem,
megbocsátod a rossz döntéseimet.
Ez nem is kérdés. Gondolkodás nélkül. Kiszállok az autóból, a
nyakába temetem az arcom, ő pedig görcsösen zokog. És én
nem engedem el. Hosszú-hosszú ideig.
Végül William szakítja meg a kapcsolatot, megfogja Gracie
csípőjét, és gyengéden megpróbálja szelíden elhúzni tőlem.
– Menjünk, drágám – csitítja, és megvárja, míg Gracie még
néhányszor megpuszil, mielőtt gyengéden elhúzza.
Williamre mosolygok, és teljességet látok, ahogy az anyámat
fogja, és rám néz.
– Nem akarom, hogy gyűlöld az anyádat – kéri, és kérdeznem
sem kell, miért eszelte ki, hogy ő küldte el az anyámat. Nem
tudta, hogy félelmében ment el. Azt hitte, elhagyott minket. –
Nem akartam, hogy tudd, ki az apád. – Elhallgat, és Gracie
megszorítja a karját. – Legalábbis, akit annak hittem.
– Te vagy az édesapám – mosolygok, és ő is elmosolyodik.
– Csalódott vagy?
Megrázom a fejem, és újra beülök az autóba, úgy vigyorgok,
mint egy idióta. Amikor hallom, hogy kinyílik a másik ajtó,
odanézek, Miller száll be, és kényelembe helyezi magát.
– Most eljössz hozzám – jelenti ki nyugodtan. – William
beszélt Gregoryval. Minden a legnagyobb rendben.
Váratlanul rám tör a bűntudat, alig kapok levegőt.
A nagyi az őrült események közepette a nap nagy részében
eszembe se jutott.
– Látnom kell. – Nyilván magánkívül lesz, és most eszembe jut
egy csomó zavaró dolog, amit mondott. Tudja, hogy Gracie
visszajött, és eszembe sem jutott, hogy talán látni akarja. Haza
kell mennem, hogy felkészítsem.
– Nem, nem mész. – Miller rám néz, felvonja a szemöldökét, és
míg örülök, hogy őrjítő gyorsasággal újra önmaga, az nem
tetszik annyira, hogy távol akar tartani a nagymamámtól.
– De igen, megyek – feleselek, és a tekintetem arra inti, hogy ne
próbálkozzon. Isten közbenjárásáért esengek, de nem bátorít.
Épphogy visszakaptam. Nem akarom újrakezdeni a vitatkozást.
– Szükségünk van egy kis együttlétre – magyarázza halkan, a
szívemre próbál hatni. A szemöldökömet ráncolom, úgy érzem,
megbillen az elszántságom. Hogyan utasíthatnám vissza, azok
után, amin keresztülment? – Szükségem van rá, hogy
megöleljelek, Olivia. Hogy csak mi ketten legyünk. Könyörgök.
– A térdemre teszi a kezét, megszorítja, és megsimogatja. –
Szánj rám időt, édes kislány.
Sóhajtva előreejtem a vállam. Mindkét embernek szüksége van
rám, akiket a legjobban szeretek a világon, és fogalmam sincs,
melyikre kéne inkább figyelnem. Miért nem lehet mindkettőre?
– Hazajöhetnél velem – javaslom azonnal, megoldva a kínos
helyzetet, de rögtön szertefoszlik az elégedettségem, mert
lassan megrázza a fejét.
– Az otthonomra van szükségem, és arra, hogy hozzám bújj…
terád. – A tökéletes életére gondol. A tökéletes életére, amely a
feje tetejére állt, és most legalább egy részét helyre akarja
állítani. Nem tud teljesen megnyugodni, amíg nem sikerül.
Megértem.
– Miller, én…
Amikor William behajol az autóba, hirtelen elhallgatok.
– Elviszem az anyádat Josephine-hez.
Rémülten elkezdek kimászni az autóból.
– De…
– Nincs de – vág közbe.
Becsukom a számat, és méltatlankodó pillantást vetek rá. Nem
mintha egy pillanatra is befolyásolná az elhatározásomat a
belőle sugárzó tekintély.
– Ez egyszer azt teszed, amit mondok, és bízol benne, hogy
minden rendben lesz a nagymamáddal.
– De olyan törékeny – tiltakozom, és újra ki akarok szállni. Nem
is tudom, miért. Pedig nem vagyok olyan ostoba, hogy azt
higgyem, elérek valamit.
– Ülj vissza – szól rám William, majdnem elneveti magát, és
visszanyom az ülésre. Aztán Miller is csatlakozik hozzá, átnyúl
fölöttem, és fogva tart a karja közt.
– Hé! – panaszkodom, és hiába mocorgok, hogy kiszabaduljak.
– Olivia, ez most komoly? – morog Miller fáradtan. – Azok
után, amin ma keresztülmentünk, tényleg rám akarod zúdítani
a vakmerőségedet? – Teljesen beszorít az ülésbe. – Nincs
választásod. Hazajössz velem, méghozzá felhajtás nélkül, édes
kislány. Csukd be az ajtót, Anderson.
Döbbenten nézek Williamre, aki mosolyogva vállat von, és be
akarja csukni az ajtót, de egy szépen ápolt kéz megfogja a
karját, és visszatartja. Megfordul, és Gracie könyörgő arcával
találja szembe magát. Láthatóan meggörnyed, és hasonlóan
könyörgő tekintettel fordul Millerhez. Csatlakozom a
társasághoz, és én is ugyanezt teszem. Az én szegény, kimerült
emberemre három pár esdeklő tekintet tapad. Még bűntudatom
sincs, amikor megadja magát, hogy megtartson magának.
Elenged, és sóhajtva hátraveti magát az ülésben.
– Hát ez… kibaszottul… tökéletes – sóhajtja.
– Muszáj látnom őt, Miller. – Gracie előrelép, és William nem
tartja vissza. – És szükségem van rá, hogy Olivia velem legyen.
Megígérem, többé nem kérek tőled semmit. Csak ezt az egyet
tedd meg nekem.
Visszanyelem a fájdalmamat, és figyelem, ahogy lassan bólint.
– Akkor én is jövök – jelenti ki röviden és élesen, hogy minden
érintett érezze, további vitának nincs helye. – Ott találkozunk.
Induljon, Ted. – Miller kerüli a tekintetemet.
– Természetesen, uram – válaszolja Ted, és ragyogó mosollyal
néz rám a visszapillantó tükörben. – A legnagyobb örömmel.
Bezáródik mellettem az ajtó, elindulunk, és látom, hogy
William Tony Audijához kíséri az ingatag Gracie-t. Nem
vesztegetem az időt arra, hogy megpróbáljam kitalálni, mi
történik, ha odaérünk a nagyihoz. Úgysem sikerülne.

***

Nem akarok bemenni. Tudom, hogy William és Gracie még nem


ért ide. A londoni forgalomban Ted verhetetlen. Állok a járdán,
a bejárati ajtót bámulom. Miller ha kell, örökké vár, de nincs rá
felkészülve, hogy siettessen egy ilyen jelentős dologban, amiről
azt hittem, soha nem következik be. De mégis megtörténik. És
tényleg fogalmam sincs, hogy kezeljem. Be kéne mennem? Fel
kéne készítenem a nagyit, tudatnom kéne vele, hogy Gracie
mindjárt itt lesz? Vagy várnom kellene, és előre engednem
anyát? Tényleg nem tudom. Már majdnem meghozom a
döntésemet, amikor kitárul a bejárati ajtó, és feltűnik Gregory.
Aztán néhány zavart pillanat múlva rájövök, hogy nincs
egyedül, de nem a nagyi vagy George a társasága. Ben az.
– Édesem. – Az üdvözlésem közben megkönnyebbülten kifújja
a levegőt, és gyorsan a karjába kap. Rá sem néz Millerre, hogy
megszerezze a jóváhagyását vagy az engedélyét. De többé nincs
is rá szükség. Jól megszorongat, átnézek a válla felett, és látom,
hogy Ben kedvesen mosolyog. Még el sem válunk, amikor
látom, hogy a tekintete az ölelkezésünk közepette Millerre
siklik. – Jól vagy? – kérdi Gregory, távolabb tart magától, az
arcomat fürkészi, és amikor meglátja a vágást az arcomon,
hunyorogni kezd. Megpróbálok bólogatni, tudom, most nem
vagyok képes beszélni, de még a testem is cserbenhagy, így
Gregory Millerre néz. – Jól van?
– Tökéletesen – válaszolja, bőrcipője talpa kopog a kövezeten,
ahogy közeledik.
– És te? – kérdezi Gregory őszinte aggodalommal. – Te jól
vagy?
Miller pontosan ugyanazt válaszolja, mint az imént.
– Tökéletesen.
– Örülök. – Rám mosolyog, és puszit nyom a homlokomra. –
William telefonált.
Még csak meg sem lepődöm. Tudom, ez azt jelenti, William
beavatta Gregoryt a… mindenbe, és csak igazolja a
gondolataimat, amikor a legjobb barátom tekintete a hasamra
siklik. Kissé elmosolyodik, de sikerül féken tartania a nyelvét,
és nem mond semmit erről.
– Már vár téged. – Félreáll, akárcsak Ben, és utat nyit a
nagymamámhoz, de nincs időm figyelmeztetni, megzavar a
járda mellé parkoló autó hangja.
Megfordulok, tudom, mire számítsak, látom, hogy Gracie
bátortalanul lép a járdára, és megragadja az autó nyitott ajtaját.
Ugyanazt teszi, amit én egypár perccel ezelőtt, felnéz a házra,
kicsit elveszettnek és ijedtnek látszik. William csatlakozik
hozzá, a dereka köré csúsztatja a karját, Gracie felnéz rá, és
mosolyt erőltet magára. William egy szót sem szól, csak
bátorítón bólint, én pedig elragadtatással nézem, hogy az
anyám erőt merít az érintéséből, hasonlóan ahhoz, ahogy én
működöm Millerrel. Megemelkedik a mellkasa, felfújja az arcát,
kifújja a levegőt, a keze a kocsi ajtaján pihen.
Mindenki hallgat. A légkör tele van idegességgel, és nem csak az
enyémmel. Itt mindenki imádja a nagymamámat. Nem lennék
olyan ostoba, hogy Bent ne számítsam a rajongói közé,
különösen, hogy láthatóan eltöltött már némi időt a nagyival.
Mindenki tisztában van a várható események rendkívüliségével.
De úgy tűnik, senki sem akar elsőnek bemenni. Mindannyian a
járdán állunk, és arra várunk, hogy valaki megtegye az első
lépést, vagy mondjon valamit, és ezzel mozgásba hozza az
események kerekét.
De egyikünk sem vállalja.
– Engedjetek át! – követeli a nagyi, mire mindenki arra fordul. –
El az utamból! – Gyakorlatilag félrelöki Bent és Gregoryt,
miközben átrohan köztük, és megáll a küszöbön.
Pongyolában van, de a frizurája tökéletes. Ő tökéletes.
A küszöbön állva megfogja a falat, hogy megtámaszkodjon.
Szeretnék odafutni hozzá, és megmondani neki, hogy minden
rendben van, de valami megállít. A nagyi tesz egy lépést előre,
öreg kék szeme a távolba réved, a kerti út végébe.
– Gracie? – suttogja, láthatóan próbál jobban fókuszálni,
mintha nem hinné el, amit lát. – Gracie, drágám, te vagy az? –
újabb ingatag lépést tesz előre, a szája elé kapja a kezét.
Én összeszorítom a fogamat, a látásomat elhomályosítják a
könnyek. Kétségbeesetten szipogok, nem veszek tudomást
Miller kezéről a derekamon, és a nagyi felé fordulok. William
megtámasztja Gracie-t, aki úgy kapaszkodik belé, mintha az
életéről lenne szó.
– Anyu! – zokogja, és kicsordul a szeméből a könny.
A nagyi fájdalmas pityergése magára vonja a figyelmemet,
pánikba esve látom, hogy megtántorodik, a meglepődés és a
boldogság váltakozik ráncos arcán.
– Gyönyörűséges kislányom! – A földre hanyatlik, törékeny
testét már nem tartja meg a lába.
– Nagyi! – Kihagy a szívverésem, odaszaladok hozzá, de
elkésem. Gracie megelőz, megragadja a nagyit, és együtt
rogynak le lassan a földre. – Köszönöm, Istenem, hogy
visszahoztad őt nekem – zokog a nagyi, átöleli az anyámat, és
összekapaszkodnak. Szorosan ölelik egymást, a sírásukat
elnyeli ölelkező testük. Mindenki otthagyja őket a földön ülve,
most, hogy annyi elvesztegetett év után újra találkoztak. Pár
pillanat alatt végignézek a társaságon, és látom, hogy minden
szempár csillog. Mindenkit megindít ez a túláradó találkozás.
Úgy érzem, mintha összetört életem utolsó darabkája most
kerülne a helyére.
Végül Millerre nézek, aki megértőn bólint, és gyengéden
megfogja a tarkómat. Szükségük van rá, hogy együtt legyenek.
Csak ők ketten. És a lelkem mélyén őszintén érzem, hogy az én
drága nagyim, most már nélkülem is meglesz egy kis ideig.
És a lelkem mélyén azt is tudom, hogy Miller viszont nem.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

– Gyere ide. – Amikor a lépcsőhöz érünk, Miller lehajol, hogy a


karjába vegyen, de én kitartóan lerázom magamról.
– Teljesen kimerültél – ellenkezem, és nem veszek tudomást az
arcán átsuhanó ingerültségről. – Megyek a saját lábamon. –
Lassan megyek felfelé a lépcsőn, hogy megviselt teste
felzárkózhasson, de hamarosan felkap, és én hiába kiáltozom.
– Miller!
– Hagyd, hogy kényeztesselek, Olivia – csattan fel. – Attól
leszek jobban. – Ezt könnyedén megengedem. Bármit, amire
szüksége van.
Egyenletes léptei visszhangzanak a lépcsőházban, átölelem a
vállát, és az arcát nézem, miközben felvisz a tizedikre. Nyoma
sincs rajta erőfeszítésnek, egyenletes a légzése, szép arca
szokás szerint mozdulatlan. Nem tudom róla levenni a
szemem. Eszembe jut, amikor először cipelt fel ezeken a
lépcsőkön, amikor még semmit nem tudtam erről a titokzatos
férfiról, mégis a megszállottja lettem. Ez semmit nem változott.
Soha nem múlik el az elragadtatásom, és örömmel elfogadom a
különös szokásait.
Örökre.
Az idők végezetéig.
És még azon is túl.
Miller egyszer azt mondta, úton van a pokolba. Hogy csak én
menthetem meg.
Együtt jártuk meg a poklot.
De együtt másztuk ki onnan.
Magamban mosolygok, amikor a szeme sarkából különös
pillantást vet rám, mert rájön, hogy lázasan bámulom.
– Mire gondolsz? – kérdezi, és egyenesen előrenéz, amikor
elérjük a bejárati ajtót. A legnagyobb gondossággal állít talpra,
aztán kinyitja az ajtót, és int, hogy menjek be. Lassan belépek a
lakásba, és magamba szívom a levegőt. Nem is kérdéses, hová
tartozom.
– Arra gondolok, mennyire örülök, hogy itthon vagyok. –
Elmosolyodom, amikor meghallom a hátam mögött, hogy a
meglepetéstől elakad a lélegzete, de nem mozdulok, boldogan
emlékeztetem magam fényűző, tökéletesen rendezett lakására.
– Ebben a kérdésben nincs választásod – horkant fel, és
arcátlanul közönyt erőltet magára, pedig tudom, hogy ez
milyen sokat jelent neki.
– Szükségünk lesz egy gyerekszobára – jegyzem meg, és nagyon
élvezem a reakcióját, amikor végre rájön, hogy a kisbaba
egyenlő a rendetlenséggel. Most, hogy már nem csak a
nyomasztó szívfájdalomnak van helye a lelkében, számítottam
rá, hogy hamar rájön.
– Egyetértek – válaszolja egyszerűen, és én egyre szélesebben
mosolygok.
– És állandóan mindenhol babaholmik lesznek.
Ezúttal nem vág vissza olyan gyorsan.
– Fejtsd ki.
Átadom magam a kísértésnek, hogy elkapjam az arcán átfutó
enyhe pánikot, és megfordulok, hogy kiélvezzem.
– Pelusok, rugdalódzók, üvegek, és tejpor szanaszét a
konyhapulton. – Beharapom az ajkam, amikor a pánik a
szemem láttára növekszik benne. Lazán zsebre dugja a kezét, és
pihenő helyzetben áll, így próbálja leplezni, de csúfos kudarcot
vall. – A lista végtelen – teszem hozzá.
A száját csücsörítve fesztelenül vállat von.
– Ezek apróságok. Nem tudom elképzelni, hogy túl sok
felfordulást okozna.
Legszívesebben halálra szorongatnám. Láthatóan szüksége van
rá.
– Ez komoly, Miller?
– Nos, tejpor például nem lesz, mert szoptatsz majd. A többi
cuccnak pedig meglesz a helye. Elefántot csinálsz a bolhából.
– Épp most robban milliónyi szilánkra a tökéletes világod,
Miller Hart.
Csillogó szemmel rám villantja azt a jellegzetes, gödröcskés
mosolyát. Aztán odajön hozzám, magához ölel, és így lépked át
velem a nappalin.
– Az én tökéletes világom még soha nem volt ennyire tiszta és
tökéletes, Olivia Taylor. – Keményen megcsókol, és én a
szájába kacagok. – És csak még tisztább lesz, édes kislány.
– Egyetértek. – A hálószobába lépked velem együtt, az ágyra
hajít, és én felkiáltok. Tökéletesen rendezett ágyára huppanok,
mire a díszpárnák szanaszét röppennek. Kicsit meglepődöm, és
döbbenetem csak fokozódik, amikor teljesen felöltözve ő is
felém repül. – Mit művelsz? – kacagok, és néma kérésének
eleget téve hagyom, hogy széttárja a combomat.
Elkezdi ráncigálni körülöttünk a takarókat, elhúzza a
megszokott helyükről, itt-ott gyűrött kupacokká halmozza őket.
Én csak nézem a ténykedését, és vidáman visongok, amikor
velem együtt gurulni kezd az ágyon, és belegabalyodunk a fehér
ágyneműbe.
– Miller! – nevetek, elveszítem a szemem elől őt és a szoba
többi részét, beborít a sok anyag. Foglyul ejtett az ágynemű,
valahányszor mozdulni próbálok, még jobban körém tekeredik,
Miller pedig nevetve és átkozódva próbál velem együtt
szabadulni, de ettől csak még jobban összegabalyodunk.
Időnként gurulunk, hol alatta vagyok, hol fölötte. Az ágynemű
összekötött minket, nem látok semmit, de hahotázom.
– Bennragadtam – kuncogom, és megpróbálom kiszabadítani a
lábamat. – Mozdulni sem bírok!
– A fenébe! – káromkodik Miller, újra fordul egyet, de a rossz
irányba. és összeszorul a gyomrom, amikor hirtelen megérzem,
hogy nincs alattunk ágy.
– Ó! – kiáltom, mikor hatalmas puffanással földet érünk.
Hahotázom tovább, érzem, hogy Miller a lepedőket húzza és
rángatja, miközben megpróbál megtalálni.
– Hol a csudában vagy? – morogja.
Mindenfelé csak textilt látok. Ragyogó fehér anyag vesz körül,
közben azért érzem Miller testét és illatát, és amikor illedelmes
átkozódás közepette lehúzza az arcomról az ágyneműt, végre
látom is. És elakad a lélegzetem.
– Kezd a szokásunkká válni, hogy leesünk az ágyról – suttogja,
az orrát az orromhoz dörzsölve, aztán olyan csókkal árasztja el
az érzékeimet, amely egy életen át tartó szerelem ígéretét és
rengeteg vágyat hordoz magában. – Isteni ízed van.
A nyelvünk finom páros táncot jár, a kezünk vad felfedezőútra
indul, a szemünk nyitva marad, a tekintetünk
összekapcsolódik, és lázas szenvedély ég benne. Most újra csak
én létezem, és Miller, a mi kis boldogságbuborékunkban, mint
korábban is már annyiszor, csakhogy most a lakáson kívül sem
kell a gonosz világgal szembenéznünk.
Végeztünk vele.
Az egyetlen közös éjszakánk most már életünk végéig tart. És
még azon is túl.
– Imádom minden porcikádat, Miller Hart – motyogom a
szájába, és vigyorgok, amikor érzem, hogy mosolyra húzódik a
szája.
– Ez nagyon boldoggá tesz. – Elhúzódik, lustán pislant,
épphogy szétnyílik az ajka, átható pillantással néz rám. Mintha
tudná, hogy mindegyik jellegzetes mozdulata fokozta eredeti
elragadtatásomat, és emlékeztetni akarna rájuk. Nincs rá
szükség. Behunyt szemmel is látom őket. De most nyitott
szemmel nézem. Valóra váltak az álmaim, Nem kell többé
bujkálnunk. Éjjel-nappal az enyém, az álmaimban és a
valóságban is. Hozzám tartozik.
– Összegyűröd az öltönyömet, édes kislány – közli faarccal. Erre
hangosan felnevetek. Annyi minden miatt aggódhatna, de őt a
finom szövet izgatja. – Mi olyan vicces?
– Te – fuldoklom. – Csak te.
– Nagyszerű – állapítja meg élesen, és felül. – Akkor én is
örülök. – Megragadja a kezemet, és ülő helyzetbe húz. –
Szeretnék csinálni valamit.
– Mit?
– Csss – csitít, és a kezemet gyengéden felhúzva talpra állít. –
Most velem jössz. – Könnyedén megfogja a tarkómat,
behunyom a szemem, érzem ismerős érintését a bőrömön,
hirtelen meleg tör föl a köldökömből, és szétterül a bőrömön.
Tetőtől talpig belemerülök az érintése keltette melegbe és
gondtalanságba. – Hahó, Olivia! – suttogja a fülembe, és
kinyitom a szemem. – Résnyire nyitott szemmel, mosolyogva
engedem, hogy a műtermébe vezessen. Csak tovább nő bennem
a nyugalom, amikor a szobába lépünk.
– Mit keresünk itt?
– Valaki egyszer azt mondta, hogy a legnagyobb örömöt az
jelenti, ha valamit gyönyörűnek találok, és élőben festem meg.
– A kanapéhoz vezet, leültet, felteszi a lábamat, és a kanapé
teljes hosszában elrendezi a mozdulataimat. – Szeretném
kipróbálni ezt a feltevést.
– Te engem akarsz lefesteni? – kissé elképedek. Hiszen
tájképeket és épületeket fest.
– Igen – válaszolja meggyőződéssel, és otthagy a kanapén
megkukulva. A festőállványhoz sétál, és a szoba közepére
húzza. – Vedd le a ruhád, édes kislány.
– Meztelenül?
– Így van. – Nem néz rám.
Vállat vonok.
– Festettél valaha is élő dolgot? – érdeklődöm, felülök, és
letolom a farmeromat. Arra gondolok, festett-e élő embert, és
amikor mosolygó szemét rám villantja, rájövök, hogy
megfejtette a kódot, és pontosan tudja, hogy értettem.
– Még soha nem festettem le élő személyt, Olivia.
Igyekszem leplezni a megkönnyebbülésemet, de az arcom
elárul, és mielőtt megfékezhetném magam, mosolyra húzódik a
szám.
– Baj, hogy ennek rettenetesen örülök?
– Nem – nevetgél halkan, fehér vásznat vesz elő, és felerősíti az
állványra.
A kanapé háttámláján keresztül beszélek hozzá, és nézek rá,
amely a szobának háttal áll. Hogyan tud lefesteni, ha közben
elrejt?
Amikor odajön, leveszem a felsőmet, és arra számítok, hogy
más szögbe fordítja a kanapét, ehelyett segít levenni a
fehérneműt, és addig birkózik a tagjaimmal, míg végül
meztelen fenekem az elnyűtt bútordarab háttámláján pihen, a
lábam az ülőkén. Meztelen hátam a szoba közepe felé néz, én
pedig London csodálatos körvonalait látom, az épületek fényei
bevilágítják gyönyörű műtermét.
– Sokkal jobb lenne, ha napfénynél csinálnád –
figyelmeztetem, és átvetem a hajam a vállam fölött, a kezemet
a csípőm mellett kétoldalt a kanapé háttámláján nyugszik. –
Akkor sokkal tisztábban látod az épületeket.
Megérzem meleg leheletét a bőrömön, és megborzongok, aztán
már az ajkát is érzem. A gerincem mellett felfelé haladva
végigcsókolja a hátamat, egészen a fülem mögötti mélyedésig.
– Ha világos lenne, nem te lennél a festmény főszereplője. –
Maga felé fordítja a fejemet, míg átható kék szemébe nézek. –
Így csak téged látlak. – Gyengéden megcsókol, közben zümmög,
én pedig ellazulok ajka puha mozdulataitól. – Éjjel vagy nappal,
csak téged látlak.
Hallgatok, míg csókokkal árasztja el az arcomat, aztán újra az
ablak felé fordítja, és én ott ülök a kanapé háttámláján,
meztelenül, és egyáltalán nem zavar. Megpróbálom London
ragyogó tájképét csodálni, ami általában könnyedén magával
ragad, de hallom Miller mocorgását a hátam mögött, és ez
elvonja a figyelmemet. Átlesek a vállam fölött, és látom, hogy
kissé előrehajolva épp elrendezi az ecseteket és a festékeket, az
engedetlen hajfürt a homlokát csiklandozza. Mosolyogva
nézem, hogy elfújja, képtelen félresöpörni, mert a keze tele van
festőfelszereléssel. Mindent kikészít, amire szüksége van,
leveszi a zakóját, aztán feltűri az ingujját, de minden más, a
mellény, a nyakkendő rajtamarad.
– Összefestékezed az új öltönyödet? – vetem fel, és megáll a
keze az edények és festékek rendezgetése közben. Ez tényleg
óriási lépés lenne Millertől.
– Ne csinálj ebből ekkora ügyet. – Nem néz rám, és gyorsan
folytatja az előkészületeket. – Nézz le a bal válladra.
Összevonom a szemöldököm.
– Nézzem a vállamat?
– Igen. – Odajön, és belemártja az ecsetet a piros festékbe. A
tekintetemmel követem, míg a hátam mögé áll. Fogja a vékony
végű ecsetet, és a vállamhoz emeli. Egyetlen szót fest a
bőrömre.
SZERETLEK.
– A bal válladra még nem írtam fel. Ne vedd le a szemed erről a
szóról. – Megcsókolja mosolygó arcomat, és újra otthagy. Nem
nézek rá, amikor elfoglalja a helyét a festőállvány előtt. Az
egyetlen szót nézem. A hét bármelyik napján győzelmet aratna
London elképesztő látképe felett.
Csak akkor mozdulok meg, amikor pislogok. Egyébként
mindenem teljesen mozdulatlan vagyok. A vállamra szegeződő
pillantásomtól a szeme sarkából látom a mozdulatait, de az
arcát nem, de ez csak kicsit bosszant. Ellazítja ez a tevékenység,
és én boldogan segítek neki ebben. A másodpercekből percek, a
percekből órák lesznek. Végig szobormerev maradok,
kihasználom az időt, és azon töprengek, amin
keresztülmentünk, és amit a jövőben tervezünk.
Az előttünk álló jövőben ott van a kisbabánk, az anyám, az
apám, és a keserűségnek már nem marad hely. Az új életünk
problémamentesen kezdődik. Tiszta és romlatlan. A
gondolataim megtisztultak, akárcsak az életünk. Teljes békét
érzek. Nyugodtan beszívom a levegőt, és magamban mosolygok.
– Hahó, Olivia! – Miller kellemes hangja áthatol
elégedettségem falán, és felébreszt az ábrándozásból.
Megérzem a közelsége okozta bizsergést a meztelen bőrömön.
Átnézek a vállam felett, ott áll közvetlenül mögöttem, és
ugyanolyan kifogástalan a megjelenése, mint amikor utoljára
láttam. Nincsenek rajta festékfoltok. – Rám gondoltál? – Tiszta
kezét a csípőmre teszi, a mellkasát a hátamhoz nyomja, és
beborít a drága szövet.
– Igen. – Leveszem a kezem a háttámláról, és őrá teszem. –
Mennyi ideje vagyok mozdulatlan?
– Néhány órája.
– Nem érzem a fenekemet. – Teljesen elzsibbadt, és gondolom,
a lábam is.
– Gyere. – Felemel, lábra állít, és szorosan tart, amíg nem
vagyok biztos benne, hogy nem rogyok a földre.
– Fáj? – A fenekemre csúsztatja a kezét, és visszamasszírozza
bele az életet.
– Csak kicsit elgémberedtem. – A vállába kapaszkodom, míg
erős kezével végigmasszírozza az egész testemet, végül a
hasamhoz ér. Megáll a körkörös mozdulatokkal, lenéz, de
hosszú ideig ne szólal meg. Meghagyom neki ezt a pillanatot, és
boldogan figyelem, ahogy engem néz.
– Szerinted tökéletes kisfiú lesz? – kérdezi őszinte
aggodalommal. Erre gyengéden elmosolyodom.
– Minden szempontból – nyugtatom meg, mert tudom, hogy
így lesz… akárcsak Miller. – Hé!
Felnéz rám, a tekintetéből csak úgy sugárzik a boldogság.
– Érzem. Fiú.
– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?
Megcsóválja a fejét, és visszahőköl különös vidámságomtól.
– Hát csak úgy érzem.
Hazudik. Megfogom sötét borostával borított arcát, és magam
felé húzom.
– Fejtsd ki.
Megpróbálja összehúzni a szemét, de olyan lázasan csillog,
hogy képtelen rá.
– Megálmodtam – állítja, befejezi a masszírozásomat, és a
hajamra siklik a keze. A fürtjeimmel játszik, azokat babrálja. –
Megengedtem magamnak, hogy a lehetetlenről álmodjam.
Rólad. És megkaptalak.
A vállam előreesik, kifújom a visszatartott levegőt, aztán
megcsókol.
Most kényeztetni fog.
Finom, lassú, Miller Hart-osan tökéletes kényeztetéssel.
– Szeretkezni akarok veled, Olivia – mormogja a számba, és
elfordít, közben az ajkát végighúzza az arcomon, a fülemen, és
beletemeti a hajamba. – Hajolj előre. – Könnyedén megragadja
a derekamat, és a csípőmet magával húzva tesz néhány lépést
hátrafelé. – Tedd a kezed a kanapéra.
Beleegyezőn hümmögök, az öreg, viseltes kanapé
háttámlájának támasztom a karomat, közben hallom, hogy
kigombolja a nadrágját. Nem vesztegeti az időt vetkőzésre, és
ez nekem is megfelel. Én anyaszült meztelen vagyok, Miller
pedig öltönyben, de így is érzem a belőle áradó erőt. Most
pontosan erre van szüksége.
– Kívánsz? – kérdi, és a combom közé csúsztatja az ujját, amely
belemerül forró nedvembe. Beljebb tessékelem, könyörgök érte.
Elmormolom a választ, nem mintha szükség lenne rá.
– Lucskos vagyok.
– Mindig készen áll rám – suttogja, lehajol, és megcsókolja a
gerincemet, majd a nyelvével halad fölfelé a nyakamhoz. – És
tudja, mit érzek, amikor elrejti előlem az arcát.
Az élvezet közepette levegőt veszek, és a fejemet oldalra
fordítva teljesítem a kérését, így láthatja a profilomat. Még
meztelen mellkasának hiánya sem izgat. Az arcát nézem.
– Így már jobb. – Elveszi az ujját, és én üresnek és
elutasítottnak érzem magam, de nem sokáig. Az ujjait
hamarosan felváltja vastag farkának síkos vége, amely a
hüvelyemmel incselkedik a nedvemet szétkenve. Nyöszörögve,
csöndes könyörgésként megrázom a fejem. Azonnali a
visszajelzés.
– Nem akarlak megváratni, édes kislány. – Mély nyögéssel
előrenyomul, hátraveti a fejét, de közben végig rajtam tartja a
szemét.
Belemarkolok a puha kanapéba, a karom elgémberedik. Az
esetleges erős fájdalommal nem törődve lendülök hátrafelé…
– A francba!
– Csss – csitít visszafojtott hangon, és remegni kezd a csípője.
– Ez annyira baszottul jó. – Reszketegen kicsúszik belőlem,
aztán azonnal újból körözve előrelendül, erősen a fenekemnek
csapódik.
A légzésem szakadozott.
– Imádom ezt a hangot. – Újra hátrahúzódik, és előrelendül,
folyamatos nyöszörgést és nyögdécselést csalogatva elő
belőlem.
– Miller – zihálom, és nagyon igyekszem egyhelyben maradni a
kedvéért, nagyobb terpeszt veszek fel, hogy jobban hozzám
férjen. – Ó, istenem, Miller!
– Jó érzés, mi?
– Igen.
– A legjobb?
– Istenem, igen.
– Rohadtul egyetértek, édes kislány. – Folyamatosan mozog,
lassú, pumpáló, köröző mozdulatokkal hatol újra meg újra
belém. – Veled szeretkezem – ígéri –, egész… éjszaka.
Én benne vagyok. Legszívesebben örökre hozzátapadnék.
– Itt kezdjük. – Reszketve döf egészen mélyre. Felkiáltok,
beleveszek a bizsergető, előbbre araszoló érzésben. – Aztán a
hűtőnél teszlek magamévá. – Visszahúzódik, a mellkasa
megemelkedik az inge és mellénye alatt a mélyen beszívott
levegőtől. – Újra előrelendül. Minden erőmre szükségem van,
hogy ne hunyjam be a szemem. – Aztán a festőasztalon. – A
csípője e fenekemnek ütközik, és nyöszörögve lábujjhegyre
emelkedem. – Az ágyamban.
– Kérlek – könyörgök.
– A kanapén.
– Miller!
– A konyhaasztalon.
– Elmegyek!
– A földön.
– Ó, istenem!
– Mindenhol szeretkezem veled. – Bumm!
– Óóó!
– El akarsz menni?
– Igen! – Eluralkodik rajtam a sürgető vágy. Remegek és
izzadok. Lenyelem a levegőt, és megmerevedem – küzdök a
nevetséges sebességgel rám törő orgazmus ellen. Erőteljes lesz.
Elgyengül a lábam, kiszárad a torkom. – Itt van! – kiáltom,
tudom, hogy semmi sem fékezheti meg.
– Ne takard el előlem a szemedet – figyelmeztet Miller, látja és
érzi heves mozdulataimat és gondolataimat. – Ne rejtsd el
előlem, Olivia.
Egyik csípőmozgást követi a másik, mindegyik még
pontosabban ér célt. Miller jártassága, sebessége, ritmusa csak
úgy élhető át, ha alávetem magam. És én pontosan ezt teszem,
teljes mértékben. A boldog, észveszejtő eufória felé repít.
Felsikoltanék, de nem jön ki hang a torkomon. Nagyokat
nyelek, és amikor érzem, hogy megrándul és megduzzad
bennem, már tudom, ő milyen közel jár.
– Veled egyszerre akarok elmenni – lihegi, kissé tovább növeli a
sebességet, a fenekemnek csapódik, a derekamba vájja az ujjait.
– Oké?
Bólintok, látom, hogy elfelhősödik a szeme, és szétválik az
ajka, ahogy folyamatosan magára ránt, immár nagyon
erőteljesen.
Köd ereszkedik az agyamra, a gyönyör hulláma tornádóként
söpör végig rajtam, majdnem ledönt a lábamról.
– Miller! – sikoltom, végre rátalálva a hangomra. – Miller,
Miller, Miller!
– Szentséges ég! – üvölti, magára ránt, és fölöttem reszketve
mozdulatlanul tart. Remeg, behunyja a szemét, a fejem
kimerülten lehanyatlik, érzem belém áradó forróságát.
Felmelegít. Kitölt. – Jézusom, Olivia, te kibaszott istennő. –
Rám hanyatlik, inge nedves hátamra tapad, szakadozottan
zihál a nyakamba.
Mindketten megsemmisülve kapkodunk levegő után.
Elnehezedik a szemhéjam, de tudom, úgysem hagy aludni.
– Egész éjszaka kényeztetni foglak. – Lehámozza magát
meztelen hátamról, megfordít, és a karjába vesz, kis ideig
nedves arcomat törölgeti, aztán minden nedvességet lecsókol
róla. – Most pedig a hűtőszekrényhez – suttogja.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Mindenem fáj. Finoman sajog a combom köze, a kezem-lábam


szétvetve fekszem Miller ágyán, a derekam köré tekeredő
takaróval, meztelen hátamat akadálytalanul éri a hálószoba
hűvös levegője. Ragacsos vagyok, kétségem sincs, hogy kócos,
és csapzott. Nincs kedvem kinyitni a szememet. Ezért inkább a
sötétben újra elképzelem az elmúlt éjszaka minden pillanatát.
Miller tényleg minden létező helyen szeretkezett velem. És még
kétszer. Egy évig tudnék aludni, de ébredező agyam hamarosan
észreveszi a hiányát, végigtapogatom az ágyat, hátha csak
cserbenhagytak a Miller-érzékelő csápjaim. Természetesen
nem, küszködni kezdek az ágyneművel, nagy nehezen fel​ülök,
és kisöpröm összeizzadt hajamat az arcomból. Miller nincs itt.
– Miller? – a nyitva hagyott ajtón keresztül benézek a
fürdőszobába, de nem hallok zajt, így összevont szemöldökkel
az ágy széléhez araszolok, és felállok, de valami megrántja a
csuklómat. – Mi a… ? – Valami vékony fehér pamutfonal
tekeredik a csuklómra, a szabad kezemmel megbabrálom, és
észreveszem, hogy hosszan folytatódik tovább a csomó után. A
szememmel követem a fonal útját, és látom, hogy a hálószoba
ajtajához vezet. Félig a szemöldökömet ráncolva, félig
mosolyogva talpra állok. – Miben mesterkedik? – kérdezem az
üres szobát, magam köré tekerek egy pokrócot, és mindkét
kezemmel megfogom a fonalat. A fonalat követve az ajtóhoz
megyek, kinyitom, kikukucskálok a folyosóra és a fülemet
hegyezem.
Semmi.
Lebiggyesztem az ajkam, fogom a fonalat, követem az
előszobáig, közben mosolygok, amíg a nappaliban nem találom
magam, de a fonal még tovább visz, és lehervad a mosolyom,
amikor átvezet a szobán, és Miller egyik festményéhez vezet.
Nem a londoni látképek egyikéhez.
Ez új.
Én vagyok rajta.
A szám elé kapom a kezem, és döbbenten nézem a képet.
A meztelen hátamat.
Fátyolos tekintetem végigfut karcsú derekam vonalán, lesiklik a
kanapén lévő fenekemre, aztán vissza, egészen a vállamra
lenéző profilomig.
Nyugodtnak tűnök.
Hibátlannak.
Tökéletesnek látszom.
Egyáltalán semmi absztrakt nincs rajtam. A bőröm minden
részlete, a profilom, a hajam, minden tökéletesen részletes. Az
egész testem. Nem alkalmazta a szokásos festői stílusát, nem
tette elmosódottá vagy taszítóvá.
Csak a háttérrel tett kivételt. A látképen a meztelen testem
mögött. A felhőkarcolók határozatlan színűek, főleg a fekete és
a szürke dominál, itt-ott egy kis sárga paca hangsúlyozza a
lámpák fényét. Tökéletesen elkapta az ablaküveget, s bár ez
elképzelhetetlen, a tükörképem is teljesen fényképszerű – az
arcom, a meztelen mellkasom, a hajam…
Lassan megrázom a fejem, és rájövök, hogy már egy ideje
elfelejtettem levegőt venni, elveszem a kezemet a szám elől, és
bátortalanul előrelépek. Még csillog az olajfesték. Nem száradt
meg teljesen, ezért nem érintem meg, pedig az ujjam hegye
már-már elindult a kép felé, hogy ne csak szemmel, de
érintéssel is végigkísérje a körvonalaimat.
– Istenem, Miller – pihegem a festmény szépségétől lenyűgözve
– nem azért, mert engem ábrázol, hanem mert az én gyönyörű,
sérült szerelmem festette. Mindig ámulatba ejt. A bonyolult
elméje, az ereje, a gyengédsége… az elképesztő tehetsége.
Engem szinte tökéletesen aprólékosan, fényképszerűen
megfestett, de ami körülvesz, az maga a zűrzavar. Épp kezdek
megérteni valamit, amint egy papírfecnire esik a pillantásom a
festmény bal alsó sarkánál. Egészen csekély bizonytalanság van
bennem, amikor kinyújtom a kezem, mert Miller már többször
összetörte az üzeneteivel a szívemet, elveszem és
széthajtogatom a papírt, közben az alsó ajkamat harapdálom.
Csupán három szó áll rajta.
Elakad a lélegzetem.

Csak téged látlak.

Az üzenetétől könnyek gyűlnek a szemembe, és amikor a


könnycseppek végiggördülnek az arcomon, dühösen
törölgetem. Újra elolvasom, közben kurtán felzokogok, és a
festményre nézek, hogy emlékeztessem magam, milyen
varázslatos. Nem tudom, miért. Ez a kép a szavakkal együtt
máris bevésődött az agyamba, pedig csak pár percig néztem.
Készségesen átadom magam a kezdődő belső szikraesőnek,
éreznem és látnom kell Millert, de miután egy ideig hiába
könyörgök, nem jön oda hozzám, továbbra is egyedül vagyok a
festménnyel.
Aztán eszembe jut a csuklómra kötött fonal, megragadom,
észreveszem, hogy a kép túloldalán folytatódik, így nagy
nehezen elszakadok a festménytől. Az új nyomot követve a
konyhába megyek, és szemöldökráncolva nézem, hogy onnan is
továbbvezet. Gyorsan rájövök, hogy a vadászat még nem ért
véget, és arra is, hogy Miller nincs a konyhában. Az asztalon
viszont hatalmas rendetlenség fogad, és az orromat hirtelen
égett szag csapja meg. A Millerre nagyon nem jellemző
felfordulás miatt sietek az asztalhoz, amelyen ollókat,
mindenfelé szétszórt papírokat találok, és egy fazekat.
Kíváncsian belekukkantok, és eláll a lélegzetem a tartalma
láttán.
– Ó… – suttogom magamban, újra az asztalra fordítom a
figyelmemet, és végignézek a kitépett és kivágott oldalakon. A
határidőnaplója lapjai. Összeszedek néhányat, ide-oda
forgatom őket, keresek valamit, ami bizonyítja, hogy az, amire
gondolok. És itt is van. Miller kézírása.
– Elégette a naplóját – motyogom, és a papírdarabkák az
asztalra szállingóznak. És rendetlenséget hagyott maga után?
Nem is tudom, melyik rémít meg jobban. De nem pazarolnék
több gondolatot erre, ha nem pillantanék meg egy fényképet.
Pörölyként csap le rám az összes érzés, amit akkor
tapasztaltam, amikor először láttam ezt a fényképet; a
tehetetlenség, a szánalom, a szomorúság – újra könnyezni
kezdek, mégis felveszem az asztalról a kisfiú képét, és egy
darabig nézem. Magam sem tudom, miért, de megfordítom,
pedig tudom, hogy üres a hátulja.
Most viszont már nem üres.
Miller kézírása kacskaringózik rajta, és újra végem van,
zokogok, akár egy kisbaba, és újra meg újra elolvasom az
üzenetét.

Mindegy, hogy világos van, vagy sötét, csak téged látlak.


Gyere, keress meg, édes kislány.

Gyorsan összeszedem magam, és most más miatt rémülök meg.


Otthagyom a felfordulást, megragadom a fonalat, és gyorsan
követem, nem törődöm vele, amikor a bejárati ajtóhoz vezet.
Kilépek a lakásából, kicsit küszködöm a rám tekert pokróccal,
aztán tovább megyek, és hirtelen megtorpanok, amikor az út
véget ér, és a fonal eltűnik.
A lift két ajtaja között.
– Ó, istenem! – buggyan ki belőlem, és úgy csapok a
hívógombra, mint egy elmebeteg, a szívem majd kiugrik a
bordáim börtönéből. – Ó, istenem, ó, istenem, ó, istenem!
Minden pillanat egy évszázadnak tűnik, miközben
türelmetlenül várom, hogy kinyíljon a lift, és közben céltalanul
nyomkodom a gombot, csak hogy valamit üthessek.
– Nyílj már ki! – kiáltom.
Csengetés.
– Ó, hála istennek! – A fonal lehull a földre, és az ajtó nyílni
kezd.
A belső szikrák támadó bikaként törnek fel bennem. Csak úgy
záporoznak – a pattogásuk kótyagossá tesz, megszédülök, alig
látok.
– Őt viszont látom.
Gyorsan kinyújtom a kezem, és megtámaszkodom, hogy ne
rogyjak össze a sokktól. Vagy inkább a megkönnyebbüléstől?
Miller a lift padlóján ül, a hátát a falnak veti, a fejét lehajtja, a
fonal vége a csuklójára van erősítve.
Mi a csudát keres itt?
– Miller? – Előrearaszolok, aggódom, milyen állapotban lehet,
és hogyan kezeljem. – Miller, édesem?
Felemeli a fejét. Lassan kinyitja a szemét. A levegő hangosan
zúdul ki belőlem, amikor átható kék szemével rám néz.
– Semmit sem tehetek érted, édes kislány – zihálja, és felém
nyújtja a kezét. – Semmi nincs, amit tehetnék. – Kissé
félrehajtja a fejét, így hív magához, és én gondolkodás nélkül
odamegyek, alig várom, hogy megvigasztaljam. De akkor is
rejtély, hogy mit keres a liftben. Miért akart ilyesmin
keresztülmenni? Megfogom a kezét, és fel akarom húzni, de
hirtelen az ölében találom magam, mielőtt kirángathatnám
ebből a szörnyű lyukból.
– Mit keresel itt? – kérdezem, és ellenállok a kísértésnek, hogy
küzdjek vele.
– Bújj hozzám.
– Mi történt? – Összezavarodom. Azt akarja, hogy bújjak hozzá
egy ijesztő liftben?
– Egyszer már kértelek – csattan fel türelmetlenül, és látszik,
hogy komolyan gondolja. Miért csinálja ezt?
Nem tudok mit mondani, és nem engedi, hogy kisegítsem erről
a nyomasztó helyről, így a másik lehetőséget választom,
átölelem, és magamhoz szorítom. Csak több másodpercnyi
forró ölelkezés után jövök rá, hogy nem remeg. Hirtelen
minden világos.
– Te magadtól jöttél ide be? – csodálkozom, és azon tűnődöm,
hogy is gondolhattam, hogy véletlenül esett be a liftbe.
Nem válaszol. A nyakamba lélegzik, a szíve lassan,
egyenletesen ver, nyoma sincs rajta szorongásnak. Mennyi
ideje volt idebent? Nem kérdezem. Egyébként sem hiszem,
hogy válaszolna, csak hagyom, hogy magához szorítson, és
hallom a liftajtó csukódását. Most viszont határozottan érzem,
hogy szaporábban ver a szíve.
– Légy a feleségem – kéri halkan.
– Tessék? – kiáltok fel, és hátrahőkölök az ölében. Nem
hallottam jól. Nem lehet. Nem akarhatja, hogy a felesége
legyek. A szemem végigcikázik az arcán, és a sokk ellenére is
észreveszem, izzadságtól fénylik az arca.
– Hallottad – válaszolja hihetetlenül nyugodtan. Csak lassan
szólásra nyíló ajka mozog. Tágra nyílt kék szemével még csak
nem is pislog, de erőteljes pillantása lyukat éget döbbent
arcomba.
– Én… ez… én azt hittem…
– Ne kelljen ismételnem magam – figyelmeztet egyenletes
hangon, mire becsukom a számat a sokktól. Megpróbálok
összefüggő szavakat találni. De nem megy. Az agyam teljesen
kikapcsolt. Így csak bámulom az arcát, és várok valamire, ami
kulcsot ad a kezembe, hogy mit is gondoljak az imént
hallottakról. – Olivia…
– Ismételd meg. – buggyan ki belőlem, és hátrahőkölök saját
udvariatlanságomtól, de nem kérek bocsánatot. Ahhoz
túlságosan kába vagyok. Általában én vagyok az, aki elhúzza a
száját. De ma nem. Én ma használhatatlan vagyok.
Miller nagy levegőt vesz, megragadja a mellem köré tekert
lepedőt, és magához ránt. Az orrunk összeér, a ragyogó, tágra
nyílt kék szempár néz szembe a bizonytalan zafír színűvel.
– Gyere hozzám feleségül, édes kislány. Légy az enyém örökre.
Már ég a tüdőm a visszatartott lélegzettől. Még a légzésem
zajával sem akartam megzavarni, amikor elismétli, amit
szerintem mondott.
– Óóó! – Egyszerre megértem, és nagy lendülettel kifújom a
levegőt. – Azt hittem, nem akarsz hivatalosan megnősülni. –
Már kivertem a fejemből a férjhez menés gondolatát.
Megelégedtem a leírt szavaival és elmondott ígéreteivel.
Akárcsak Millernek, nekem sincs szükségem tanúkra vagy
egyházra, hogy jóváhagyja, ami köztünk van.
Elhúzza érzéki ajkát.
– Meggondoltam magam, szót se többet.
Eltátom a szám a megdöbbenéstől. Csak így? Megkérdezném,
mi változott, de azt hiszem, nyilvánvaló, és nem teszem.
Meggyőztem magam, hogy Millernek igaza van, és tényleg el is
hittem. Talán mert volt értelme annak, amit mondott, vagy
mert annyira hajthatatlannak tűnt.
– De mit keresel a liftben? – mondom ki hangosan a
gondolataimat, és megpróbálom megérteni, mi történik.
Miller elgondolkodik, és megkockáztat egy pillantást a
környezetére, de aztán gyorsan újra rám irányítja a figyelmét.
– Bármit képes vagyok megtenni érted – közli halkan,
magabiztosan.
Már értem.
Ha erre képes, akkor tényleg bármit képes megtenni értem.
– A helyére került az életem, Olivia Taylor. Most az vagyok,
akinek lennem kell. A szerelmed. A barátod. A férjed. – A
tekintete leereszkedik a hasamra, és csodálkozva nézem a
szemében a békés kifejezést. Mosolyog a szeme. – A kisbabánk
édesapja.
Nem zavarom meg, miközben a hasamat nézi, ami mintha
örökké tartana. Ez időt ad rá, hogy megemésszem a
bejelentését. Miller Hart nem átlagos fickó. Olyan férfi, akit
nem tudok leírni. Azt hiszem, most viszont képes vagyok rá.
Mert jól ismerem. Engem is beleértve mindenki, olyan szavakat
használt, amelyeket megfelelőnek talált a jellemzésére.
Közömbös. Érzéketlen. Szeretetlen. És szerethetetlen.
Soha nem volt rá jellemző egyik sem, bár átkozottul keményen
próbálkozott, hogy ilyennek mutassa magát. És egészen jól
sikerült is neki. Ellenállt az optimizmusnak, és a kebelére ölelte
a sérelmeket. Miller Hart olyan magasra építette a falait, hogy
fennállt a veszély, senki sem lesz képes áthatolni rajta. Mert ő
így akarta. Nem én egyedül döntöttem le azokat a falakat. Ő
bontotta le velem együtt, téglánként. Meg akarta nekem
mutatni azt az embert, aki valójában lenni akart. Értem. Az
egész világon semmi sem szerez nekem nagyobb örömöt, mint
amikor látom Millert mosolyogni. Tudom, apróság, de nem a mi
világunkban. Minden mosolya az igazi boldogságot jelzi, és a
védjegyét jelentő hűvös egykedvűség ellenére soha nem fogok
aggódni azon, hogy ki tudom-e találni a gondolatait. A
tekintetében tengernyi érzelem van, amit – és ebben biztos
vagyok – csak én tudok értelmezni. Végigcsináltam a Miller
Hart-elemző programot. Kiváló eredménnyel végeztem el ezt az
átkozott tanfolyamot. Nincsenek illúzióim, hogy egyedül
csináltam végig. Összeütközött a világunk, és felrobbant. Én
megfejtettem őt, és ő megfejtett engem.
Volt ő, és voltam én.
És most már csak mi vagyunk.
– Az lehetsz, aki csak lenni akarsz – suttogom, és közelebb
megyek hozzá, szükségem van a közelségére.
Amikor újra egymásra nézünk, hihetetlen béke sugárzik felém.
– A férjed akarok lenni. – Kedvesen, halkan beszél. – Légy a
feleségem, Olivia Taylor. Könyörgök. – A kérésétől elakad a
lélegzetem. – Kérlek, ne kelljen még egyszer megismételnem,
édes kislány.
– De…
– Még nem fejeztem be. – Az ajkamra teszi az ujját, és
elhallgattat. – Azt akarom, hogy minden lehetséges módon az
enyém legyél, Isten színe előtt is.
– De te nem is vagy vallásos – emlékeztetem ostobán.
– Ha Ő elfogadja, hogy te az enyém vagy, akkor az leszek, amit
csak akar. Légy a feleségem.
Szétomlok a boldogságtól, a karjába vetem magam,
elárasztanak az érzések az én tökéletes úriemberem iránt.
Megragad. Magához szorít. Hihetetlen bizonyosságot ad nekem.
– Ahogy akarod – suttogom.
Érzem, hogy belemosolyog a nyakamba, és még jobban
megszorít.
– Akkor most a megérzéseimre hagyatkozom – mondja
csendesen –, és arra gondolok, hogy ezzel igent mondtál.
– Igazad van – suttogom, és belemosolygok a nyakába.
– Jó. Akkor vigyél ki ebből az átkozott liftből.
EPILÓGUS

Hat évvel később

Legalább öt milliméterrel beljebb van.


És ettől totálisan kiborulok. Megrándul a kezem, egyre
gyorsabban dobolok az asztalon.
Így is jó. Így is jó. Így is jó.
Csakhogy rohadtul nem jó így – csattanok fel, és balra igazítom
a laptopomat. Tudom, hogy teljesen észszerűtlen a
megkönnyebbülés, amit ettől érzek, tényleg, de egyszerűen
nem tudok rájönni, miért kéne olyan szörnyen rendetlenül
hagynom, amikor egy szempillantás alatt a rendes helyére
tudom igazítani. Bosszúsan összevonom a szemöldököm,
hátradőlök a széken, és máris jobban érzem magam. Úgy
látszik, tényleg működik a terápia.
Halk kopogás vonja el a figyelmemet a tökéletesen elhelyezett
laptopról az íróasztalomon. Mintha csak felkapcsolták volna a
villanyt, számtalan más érzéssel együtt elönt a boldogság édes
hulláma, és a közelségére szikraeső bizsergeti belülről a
bőrömet.
Az én édes kislányom. Itt van.
Elvigyorodom, felveszem a távirányítót, a képernyőkre
irányítom, és egymás után bekapcsolom őket. Nem aggódom,
hogy bejön, annak ellenére, hogy tudja a kódot. Vár rám. Mint
mindig.
Felvillannak a képernyők, és amikor megjelenik a központi
televízión gyönyörű, apró alakja fekete nadrágban, ropogós
fehér inge gondosan a nadrágjába tűrve, a haja a vállára omlik,
felsóhajtok. Ha hajlamos lennék az ilyesmire, felraknám a
lábamat az asztalra, hátradőlnék a székemen, egész nap csak
ülnék ott, és őt nézném. De nem vagyok hajlandó az asztalt
összepiszkolni a cipőmmel, nincs az a terápia, ami ezt elérné
nálam. Tehát a szék fejtámlájának támasztom a fejem, a
távirányítóval beállítom a kamerát, és elmosolyodom, amikor
csinos lábára esik a pillantásom. A mai szín a korall, és bár a
munkaruhája elegáns, formális stílusát megbontja, de ez nem
érdekel. Soha nem is érdekelt, és soha nem is fog. Az én kicsi
lánykámnak legalább ötven pár van, és még továbbiakkal
egészül ki. Amiket tőlem kap. Nem tehetek róla. Valahányszor
megpillantok egy új színt, hirtelen a boltban találom magam,
és egy újabb párral sétálok ki onnan, néha kettővel, sőt
előfordul, hogy hárommal. Valahányszor új színárnyalattal
lepem meg, elragadtatottság sugárzik az arcáról. Valójában azt
hiszem, egy kicsit rákattantam a Converse-választék összes
létező színárnyalatának beszerzésére. Összevonom a
szemöldököm. Kicsit? Oké, időnként a Google-on is kutatok, és
előfordul, hogy az egész napot a különleges Converse-ek
vadászatával töltöm. Attól még nem vagyok rögeszmés. Inkább
csak lelkes. Pompásan elvagyok ezzel, mindegy mit állít a
terapeutám.
Beleegyezőn bólintok a képernyő felé, újra odafigyelek, és
kisimítom a homlokomból a bőrömet csiklandozó engedetlen
hajfürtöt. Felsóhajtok, elmerülök a feleségem tökéletességében,
a mutatóujjam szélét a felső ajkamhoz dörgölöm, és a ma
éjszakai kényeztetésre gondolok. És arra, amit holnapra
tervezek. És az az utánira. Magamban elmosolyodom, és
eltűnődöm, milyen bolygón töltöttem régen az életemet.
Tudtam, hogy egy éjszaka soha nem lesz elég. És biztos vagyok
benne, hogy ő is tudta.
Várom.
Már jön is.
Bármelyik… pillanatban.
És itt is van. Elvigyorodom, nézem, ahogy felnéz a kamerára, és
lazán az egyik csípőjére helyezi az egyensúlyt. Ő már
megelégelte. De én még nem. Így ott maradok a helyemen, és
nem veszek róla tudomást.
– Egy pillanat, édes kislány – merengek. – Add meg nekem,
amit akarok.
Amikor látom, hogy a szemét forgatja, a farkam mocorogni kezd
a nadrágomban, én pedig fészkelődöm a széken, hogy
csillapítsam a feszülését. Ő lassan elfordul a kamerától. Nagyot
fújtatok, és megpróbálom szabályozni a légzésemet. Nem megy.
– Ó, Jézusom, segíts!
A feleségem lassan lehajol, kidugja pompás fenekét, és a Ralph
Lauren nadrág anyaga ráfeszül. Mindenféle eszeveszett
tevékenység veszi kezdetét a nadrágomban, amikor alig
észrevehető mosollyal átnéz a válla fölött.
– A rohadt életbe! – felpattanok a székről, egy pillanat alatt az
ajtónál termek, de visszafarolok, mert valami nagyon sürgős
elintéznivaló jut az eszembe. Huzigálni kezdem a zakóm szélét,
és elkeseredetten ellenállok a kísértésnek, hogy megnézzem.
Lesimítom a galléromat, a nyakkendőmet, a zakóm ujját –
hiábavaló erőfeszítés volt mindezt elkerülni. – Nonszensz! –
Hátravetem a fejem, aztán lassan oldalra hajtom, a szemem
megállapodik az önfejű távirányítón, aztán a székemre
vándorol, amely nem úgy áll, ahogy szokott, az ülése kissé
elfordult, amikor olyan brutális hirtelenséggel pattantam fel.
Hagyd úgy, hagyd úgy, hagyd úgy.
Nem megy. Az irodám az egyetlen sértetlen hely, ami még
megmaradt nekem.
Odasietek, felragadom, és a helyére teszem a távirányítót.
– Tökéletes – jelentem ki magamban, és készen állok, hogy
megigazítsam a széket.
Kopp, kopp, kopp.
Hirtelen felemelem a fejem, és valamilyen ismeretlen okból
bűntudatot érzek.
Aztán meghallom az ajtón keresztül átszűrődő selymes
hangját.
– Tudom, mit csinálsz! – énekli, érezhetően mindjárt elneveti
magát. – Ne feledkezz meg a székről, édesem.
Szorosan behunyom a szemem, mintha így elrejtőzhetnék a
bűneim elől.
– Semmi szükség erre a szemtelenkedésre – motyogom,
egyszerre gyűlölöm és imádom, amiért ilyen jól ismer.
– A te esetedben igenis, szükség van rá, Miller Hart. Nyisd ki az
ajtót, vagy magam megyek be.
– Nem! – kiáltom, és durván belököm a széket az asztal alá. –
Tudod, hogy én szeretek neked ajtót nyitni.
– Akkor igyekezz. Tanulnivalóm van, és munkám is.
Az ajtóhoz megyek, megigazítom az öltönyömet, zaklatottan
hátrasimítom a hajam, de amikor megfogom a kilincset, nem
fordítom el. Valami még az eszembe jut.
– Mondd, hogy nem köpsz be – kérem, és nem nyitom ki az
ajtót, amíg nem egyezik bele. Olyan, mint egy mágnes, és mivel
csak egy vékony fadarab választ el minket egymástól, érzem,
ahogy csalogat.
– A terapeutádnak? – kuncog, mire a farkam még jobban
megduzzad a nadrágomban.
– Igen. Ígérd meg, hogy nem csinálsz nagy ügyet belőle.
– Megígérem – egyezik bele könnyedén. – Most pedig
szeretnélek megkóstolni.
Kitárom az ajtót, és nevetve felkészülök a támadására,
egyenesen nekem ront, mielőtt lehetőségem lenne teljes
életnagyságban megnézni. Csak rövid ideig bújik hozzám,
mielőtt végigcsókolná borostás arcomat, és a számba dugná a
nyelvét.
– Lehet, hogy véletlenül kikottyantom – motyogja az ajkamat
harapdálva. Gyorsan megértem a gondolatmenetét.
Elmosolyodom.
– Mibe kerül a hallgatásod?
– Egy egész éjszakányi kényeztetésbe – állítja magabiztosan
habozás nélkül.
– Valóban nincs más választásod ebben a kérdésben – átölelem
vékony derekát, a kanapéhoz cipelem, leülök, elrendezem az
ölemben, közben mindvégig folytatjuk az üdvözlő csókot.
– Nem is akarok választást, tehát ez egy értelmetlen vita.
Egyetértek.
– Okos kislány – mondom arrogánsan. Nem érdekel. – Kösz,
hogy beugrottál, édes kislány.
Elszakítja tőlem tevékeny ajkát, mély hangon felmordulok, de
gyorsan elfeledkezem a sérelmemről, amikor meglátom
tökéletes arcát, gyönyörű haját. Azonnal beletúrok a fürtjeibe,
és játszadozni kezdek velük.
– Mindennap megköszönöd, mintha lenne más választásom –
suttogja.
Felvonom a szemöldököm.
– Soha nem kényszerítelek olyasmire, amiről tudom, hogy nem
akarod megtenni – emlékeztetem, mire szemtelenül
összehúzott szemöldökkel néz rám. – Ugye?
– Neeem – húzza el a szót, és bőszen felsóhajt. – De ez a
rögeszmés szokásod megbolygatja a munkanapomat. Azt
hiszem, a terapeutádnak legközelebb ezzel kellene
foglalkoznia.
Kötekedni kezdek.
– Ha megpróbálja, többé nem veszem igénybe a szolgálatait. –
Nem tagadhatom. Szert tettem néhány kisebb új mániára,
viszont sokat megszüntettem, így nem kéne büntetnie. Inkább
jutalmat érdemelnék.
Ezúttal nem száll szembe velem, bár látom rajta, hogy nagyon
nehezére esik. De még az én tökéletes feleségem is rájött, hogy
nincs az a terápia, ami megszabadítana az olyan rögeszmés
szokásaimtól, amelyek vele kapcsolatosak. Különben is,
pontosan tudom, hogy a legtöbbet élvezi. Nem is értem, miért
próbál úgy tenni, mintha nem így lenne, és mintha bármiben is
korlátoznám.
A megtorlás hiánya elhallgattat, és időt ad rá, hogy jól
megnézzem, amit a legnagyobb örömmel meg is teszek. Egész
életemben nem legeltettem a szememet semmin, ami ilyen
tökéletes lett volna. Mosolyogva kijavítom magam, amikor
eszembe jut elbűvölő kisfiunk.
– Mire gondolsz? – kérdi gyönyörű fejét félrehajtva.
– Rád gondolok, és a kisfiunkra, aki annyira tökéletes, hogy az
már szinte szégyen.
A csillogó, zafírszínű tekintettől bandzsítok.
– Ami a kisembert illeti…
Az elégedettségem gyorsan elszáll.
– Most mit csinált?
Száguldó agyamban milliónyi forgatókönyv jelenik meg, és
azért imádkozom, hogy ne mutatkozzanak rajta az én
rögeszmés viselkedésem jelei.
– Elcsente Missy zokniját.
Mélységes megkönnyebbülést érzek. Megint ez? Megpróbálom
elrejteni a vidámságomat. Komolyan próbálkozom.
– Miért? – kérdezem, pedig pontosan tudom az okát.
Olivia úgy néz rám, mint egy idiótára.
– Mert nem illettek össze. – Oliviát ez nem mulattatja.
Egyáltalán nem.
– Én megértem.
Megvető pillantással a vállamra csap, én pedig fájdalmas képet
vágok, és megdörzsölöm.
– Ez egyáltalán nem vicces.
Összegörnyedek. Hányszor kell még ezen keresztülmennünk?
– Megmondtam nekik. Mondják meg a gyerekeknek, hogy ne
hordjanak felemás zoknit. Ilyen egyszerű.
Édes istenem, hát ennyire nehéz ez?
– De Miller, a bejáratnál áll, és ráveszi a gyerekeket, hogy
mutassák meg a zoknijukat.
Lebiggyesztem az ajkam, és bólintok.
– Nagyon alapos.
– Vagy nagyon zavarba ejtő, amikor nyakon csípi őket, ha nem
egyforma a zoknijuk. Te fogod elmagyarázni a szülőknek, miért
tér haza a gyerekük zokni nélkül az iskolából?
– Igen. És azt is elmondom nekik, hogyan orvosolhatják a
problémát. – Livy elkeseredetten felsóhajt. Mint mindig, most
is túlgondolja a dolgokat, és nem hagyom, hogy a fiam,
osztálytársainak a szülei miatt, azt higgye, hogy valami baj van
vele. – Majd én kézbe veszem a dolgot – biztosítom róla, és a
tincseivel játszadozó ujjaimra nézek. Összehúzom a
szemöldököm, és Livyre villantom a tekintetem. – Olyan más
vagy. – Nem is értem, korábban miért nem vettem észre.
Amikor látom, hogy zafír tekintetében bűntudat jelenik meg,
rám tör az aggodalom, kiszáll az ölemből, és hihetetlenül
hosszú ideig igazgatja a ruháját. Tágra nyílt szemmel felkelek a
kanapéról.
Ismerem az én édes kislányomat, mint a tenyeremet, és most
emészti a bűntudat.
Livy merészsége felüti csúnya fejét, és dühös tekintetéből olyan
szenvedély árad, hogy majdnem a falhoz vág.
– Levágattam egy centit!
Levegő után kapkodok.
– Te levágattad a hajad!
– Töredezett a vége! – vitatkozik. – Kezdtem slamposnak tűnni!
– Nem, egyáltalán nem! – vágok vissza méltatlankodva,
lebiggyesztett ajakkal. – Miért teszed ezt velem?
– Nem veled tettem. Saját magammal.
– Ó! – nevetek fel felháborodva. – Csak így, mi? – A
fürdőszobába masírozom, tudom, hogy a sarkamban van.
– Miller, ne merészeld!
– Megígértem neked valamit, és én betartom az ígéreteimet. –
Kinyitom a fürdőszobaszekrényt, kiveszem a hajvágót, és heves
mozdulattal bedugom a konnektorba. Levágatta a haját!
– Csak egyetlen centi volt, ez minden. Még mindig a fenekemig
ér!
– Az én tulajdonom! – kiáltom, és a fejemhez tartom a gépet,
hogy megmutassam, feltétlenül szándékomban áll betartani az
ígéretemet.
– Jól van – közli nyugodtan, és ezzel eltérít a szándékomtól. –
Borotváld csak le nyugodtan. Akkor is szeretni foglak.
Megállok, és a szemem sarkából lesek rá. Az ajtófélfának dől.
Pimaszul néz.
– Tényleg megteszem! – fenyegetőzöm, és közelebb viszem a
hajvágót a fejemhez.
– Igen, ha te mondod – noszogat.
– Oké. – Hátravetem a hajam, még közelebb viszem hozzá a
hajvágót, látom magam a tükörben, amint a gépet lassan
közelítem fekete tincseimhez. A hajfürtökhöz, amelyeket
annyira szeretek. Lassan rám tör az idegesség. – Basszus! –
mondom csendesen, a kezem a géppel együtt lehull. Nem
tudom megtenni. Egy darabig a tükörképemet bámulom, és
magamat szidom, aztán az ő tükörképe is megjelenik
mögöttem, és elkapom a tekintetem a saját arcomról.
– Még mindig elbűvölsz, Miller Hart. – A fülcimpámmal
játszadozik, nem csinál nagy ügyet a győzelméből. – Csak egy
kis igazítás volt.
Felsóhajtok, tudom, hogy nevetségesen eltúlzom, de nehéz
megemésztenem.
– Én is szeretlek. Hadd ízleljelek meg.
Engedelmesen befurakodik közém és a mosdó közé, és engedi,
hogy kényeztessem.
– Indulnom kell dolgozni – zavarja meg a földöntúli
boldogságomat, hátrahúzódik, és puszit nyom az orromra.
– Megértettem – engedek lehangoltan. – Elhozom a kisfiamat
az iskolából, aztán meglátogatjuk a nagyit.
– Nagyszerű.
– Aztán elmegyünk a hülye terapeuta rendelőjébe.
Livy ragyogóan mosolyog, és szenvedélyesen megölel.
– Köszönöm.
Nem vitatkozom. Talán ügyet csinálok belőle, de nem
tagadhatom, hogy élvezem az időt, amit ott töltök a
kisfiammal.
– Táncolnál velem egyet, mielőtt elmész?
– Itt?
– Nem. – Kézen fogom, imádom a kíváncsiságot az arcán, és
felviszem a klubba.
– Dolgoznom kell, Miller – tiltakozik nevetve, és ezzel azt
sugallja, nem is siet annyira. Nem mintha számítana. Nincs
választása. Mostanra megtanulta. Így nem törődöm a
tiltakozásával, pontosan a táncparkett közepére vezetem, a
válla mögé söpröm a haját, aztán a DJ-pulthoz megyek, és
máris a szemöldökömet ráncolom a milliónyi gomb és kapcsoló
láttán.
– A francba! – káromkodom az orrom alatt, összevissza
nyomkodok és ütögetek, egészen addig, amíg a hangfal meg
nem szólal. – Milyen hangulatban vagy, édes kislány? –
kérdezem, és a végtelen listát tanulmányozom a számítógép
képernyőjén.
– Tegyél fel valami erőteljeset. Hosszú napom lesz.
– Ahogy óhajtod – mondom magamban, és megtalálom a
tökéletes számot. Mosolyogva felteszem, lassan
felegyenesedem, és az MGMT száma, az Electric Feel betölti a
klubot. Livy szélesen mosolyog. Ez a legcsodásabb látvány, de
csak a szája mozog, amíg oda nem érek hozzá. Ő is tudja.
Lélegzetelállító zafírkék szemébe nézek, lelépek a dobogóról, és
lassan sétálok oda hozzá. Áldja meg az Isten, kecses válla
megrándul, alig várja, hogy a zene ütemére mozoghasson, de
nem teszi. Ráérősen közeledem, ahogy mindig. Enyhén
szétválik az ajka, kissé lejjebb ereszti a szemhájét, rezeg a
szempillája.
Azt szeretné mondani, siessek már, de nem teszi. Ízlelgetem.
Soha nem sietem el. Minden egyes pillanatot kiélvezek, amíg
odaérek hozzá, közben magamba szívom romlatlan,
kendőzetlen, kifinomult szépségét.
– Miller – pihegi, a hangját átitatja az érzékiség, a bujaság, a
vágy, a türelmetlenség.
– Hadd legyek veled, édes kislány. – Teljesen összesimulunk,
érzem erős, egyenletes szívdobogását.
Átölelem karcsú derekát, megrántom, és majd felrobbanok a
boldogságtól, amikor félénk mosollyal néz fel rám.
– Készen állsz rá, hogy a táncparketten kényeztesselek? –
kérdem.
– Nagyon is.
Viszonzom a mosolyát, a fél karommal tartom, a másik karom
mellettem lóg. Livy karja átöleli a nyakamat, közelebb húzza
magához az arcomat, én pedig a zene ritmusára ingerlőn a
hasához nyomom az ágyékomat. A zeneszám végére meztelen
lesz a parkettán. A farkam hevesen lüktet.
Nagyobb terpeszbe állok, és kissé behajlítom a térdem, ő pedig
követi a csípőm mozgását, és az ágyékunk végig együtt mozog.
Szélesen mosolyogva nézek a szemébe, magamhoz szorítom,
hátralépek, ő követ, a felsőteste a zene ritmusára mozog, vele
együtt én is ide-oda ringatózom.
– Mondd, hogy ezért megéri elkésni – biztatom, és amikor késik
a válasszal, hirtelen előrelököm a csípőmet. – Mondd!
Enyhén csücsörít, és összehúzza a szemét.
– Ezzel is ki akarod egészíteni a napi rögeszmés szokásaidat?
Elvigyorodom.
– Előfordulhat.
– Vagyis igen.
Nevetve megpördülök vele, elválunk egymástól, és megfogom a
kezét. Hangosan felkacag, miközben én magamhoz rántom, az
orrunk majdnem összeér, nem mozdulunk, de a zene még
mindig szól.
– Így van. – Az ajkára nyomom az ajkam, elakad a lélegzete, és
ami azt illeti, az enyém is, aztán kipörgetem, gyönyörű szőke
haja szétterülve száll körbe a levegőben. Nevet, mosolyog,
zafírszínű szeme folyamatosan csillog, és én újra érzem, milyen
rohadt nagy szerencsém van. Többé egy csepp sötétség sincsen
az életemben. Nincs más, csak vakító fény. És mindez a csodás
lénye miatt. Újra a táncra figyelek, még egyszer magamhoz
húzom, szükségem van rá, hogy odabújjon hozzám. Sokáig nem
engedem el, de nem panaszkodik. A valóság gyakran álomnak
tűnik, és megcsípem magam, hogy tudjam, ébren vagyok,
minden, ami körülöttem van, az igazi, és az enyém. A legjobb,
ha hozzám bújik. Csak az a baj, hogy nincs erre annyi idő, ami
elég lenne. Még a mindhalálig sem elég. Még az örökkévalóság
is kevés.
Elhal a zene, de én továbbra is szorosan ölelem, és még mindig
ringatózunk. Nem panaszkodik, és tudom, nem fogja sürgetni,
ezért összeszedem magam, és elengedem.
– Menj dolgozni, édes kislány – suttogom a fülébe, és rácsapok
a fenekére, így engedve az útjára. Minden erőmre szükségem
van, hogy ne eredjek utána. Megpróbálok nem törődni a
szívfájdalommal, ami gyorsan elfog, ahogy Livy távolodik
tőlem. Próbálkozom. De minden alkalommal kudarcot vallok.
Nem leszek újra önmagam, amíg újra nem látom, vagy hozzám
nem bújik.

***

Minden pár lábat megnézek, ami elmegy mellettem, miközben


az iskola bejárata előtt várakozom, és meztelen bokákat
keresek. Megrázom a fejem, és arra gondolok, igazán nem járja,
hogy olyan sok gyerek közlekedik felemás zokniban. És akkor mi
van, ha a fiam ezt orvosolni akarja? Csak szívességet tesz nekik.
Az ajtónál állok, a kezem a nadrágom zsebében, még azzal sem
törődöm, hogy viszonozzam a nők mosolyát, akik elhaladnak
mellettem a csemetéjükkel. A mosoly ismerkedésre bátorítaná
ezeket az idegeneket. Beszélgetést kezdeményeznének,
kérdéseket tennének fel. Köszönöm, nem. Ezért továbbra is
közönyös az arckifejezésem, és csak akkor engedem meg
magamnak, hogy megmozduljon az arcom, amikor látom, hogy
a fiam közeledik. Elmosolyodom, nézem, ahogy kósza léptekkel
kijön az ajtón, a hátán iskolatáska, Ralph Lauren ingét
összevissza tűrte be szürke rövidnadrágjába, csinos
tengerészcsíkos zokniját a térdéig húzta. Aranyos kis lábán
szürke magas szárú Converse tornacipő, amelynek kibomlott
fűzőjét maga után húzza, fekete hullámos haja kócosan hull a
fülére. Az én kisfiam.
– Jó napot, fiatalúr! – szólítom meg, lehajolok hozzá, és
megkötöm a cipőfűzőjét. – Jó napod volt?
A szeme, ami a Taylor lányok csillogó kék szemének szürke
változata, ingerültséget tükröz.
– Öt pár, apuci – tájékoztat. – Ez elfogadhatatlan.
– Öt? – kérdezem döbbent hangon, és úgy is érzem. Biztosan
benne van a pácban. Kérdőn összehúzom a szemem, és
befejezem a fűző megkötését. – És erre te mit csináltál, Harry?
– Megmondtam nekik, hogy írják fel a zoknit a karácsonyi
ajándéklistájukra.
Magamban kuncogok, és megfogom a kezét.
– Találkozónk van a dédivel.
Izgatottan felrikolt, mire elmosolyodom.
– Gyerünk! – Megfogom a kis kezét, és elindulok vele, de valaki
messziről a nevemen szólít, ezért megállok.
– Mr. Hart!
Kérdőn lenézek a kisfiamra, de apró arca teljesen mozdulatlan,
miközben vállat von.
– Nem tudtam a rajzomra figyelni.
– Tehát megmondtad nekik, hogy írják fel a zoknit a karácsonyi
kívánságlistájukra, és levetetted velük a felemás zoknit, ami
rajtuk volt?
– Így van.
Nem tehetek róla, de rámosolygok az apró fickóra, és amikor
viszonozza a mosolyomat, fények gyúlnak körülöttem.
– Mr. Hart!
A fiammal együtt megfordulok, a tanára felénk siet, virágos
szoknyája suhog a térde körül. Rettentő gyűrött.
– Ms. Phillips – sóhajtok, tüntetően fáradtan, mielőtt kioktat.
– Mr. Hart, tudom, hogy ön elfoglalt ember…
– Így van – szakítom félbe, csak hogy tisztázzuk.
Idegesen áll egyik lábáról a másikra. Elpirul? Fürkésző
pillantással nézek rá, szemlélődés közben lebiggyesztem az
ajkam. Határozottan elpirult, és nyugtalanul izeg-mozog.
– Igen, nos. – Felemeli az egyik kezét, lenézek, és egy csokor
különböző anyagot tart a markában. Zoknikat. – Ezeket a
fiúmosdóban találtam. A szemetesben.
A szemem sarkából lenézek, és látom, hogy a kisfiam mélységes
undorral nézi a zoknihalmot.
– Értem – merengek.
– Mr. Hart, ez most már tényleg kezd gondot okozni.
– Most az ösztöneimre hallgatok – kezdem elgondolkodva, és
elszakítom a tekintetem Harry fintorgó arcáról. – És arra
gondolok, úgy érti, hogy ez kezd kellemetlenné válni.
– Igen – bólint meggyőződéssel, és lenéz a kisfiamra. Nem lep
meg, hogy a feszültsége gyengéd mosollyá változik, amikor őt
nézi. – Harry, drágám, nem szép dolog más gyerek zokniját
ellopni.
Harry duzzogó képet vág, de közbelépek, mielőtt
magyarázkodásra kényszerülne… már megint. Egyetlenegy
kényszeres szokása van. Csak egy. A zoknik párosítása. Annyira
megkönnyebbültem, amiért nincs több, hogy ettől nem vagyok
hajlandó megfosztani. Ez az ő sajátja. Nincs mitől félnem.
Olivia gyönyörű lelke elhomályosította az életem sötét oldalát.
– Ms. Phillips, Harry szereti az egymáshoz illő zoknikat. Már
korábban is elmondtuk önnek, és bár gyűlölöm ismételni
magam, ez alkalommal kivételt teszek. Kérje meg a szülőket,
hogy tegyék a megfelelő dolgot, és ne adjanak felemás zoknit a
gyerekükre. Nem nehéz. Egyébként is rejtély a számomra, miért
szerez nekik örömöt, hogy hagyják a csemetéjüket felemás
zokniban kilépni a házból. Ezzel a gond megoldva.
– Mr. Hart. nem vagyok abban a helyzetben, hogy
meghatározzam, mit adjanak a szülők a gyerekekre.
– Nem, de mégis boldogan határozza meg nekem, mit kellene a
fiamnak kiállnia az iskolában.
– De…
– Még nem fejeztem be – vágok a szavába élesen, és az ujjamat
felemelve csendre intem. – Mindenki túl nagy jelentőséget
tulajdonít az egésznek. Összeillő zoknik. Ennyi az egész. –
Átölelem Harry vállát, és elindulok vele. – És ennek a
beszélgetésnek most van vége.
– Egyetértek – teszi hozzá Harry, és pici karjával átöleli a
combomat. – Köszönöm, apuci.
– Soha ne köszönd, édes kisfiam – mondom halkan, és
eltűnődöm, vajon a mániámmá vált-e, hogy Harry hozzám
bújjon. Sokszor azon kapom magam, hogy a fiam érdekében
ellenőrzöm az emberek bokáját, még olyankor is, amikor nincs
velem. A világnak meg kell szabadulnia a felemás zokniktól.

***

– Hol van az én dédunokám? – Amint belépünk az ajtón,


megüti a fülemet Josephine boldog hangja, rögtön Harryre
pillantok, látom, hogy leveszi a Converse-ét, és gondosan
elhelyezi a cipőtartón.
– Itt vagyok, dédi! – válaszolja, és a cipője mellé teszi a
hátizsákját.
Josephine a kezét törlőruhába törölgetve felbukkan. Öröm látni
kedves arcát.
– Jó estét, Josephine – üdvözlöm, kibújok a zakómból,
felakasztom egy fogasra, és gondosan lesimítom, mi​előtt Olivia
gyönyörű nagyanyjára fordítom a figyelmem. Megragadja az
arcomat, és megpuszilgat, míg Harry türelmesen vár a sorára.
– Mennyi volt ma? – kíváncsiskodik.
– Öt.
– Öt. – Levegő után kapkod, és én bólintok, mire motyog
valamit arról, hogy ez gyalázat. Igaza van. – Imádom, ha itt
vagytok. – Miután összepuszilgatott, ott maradok nedves arccal,
és ő Harry felé fordítja öreg, tengerészkék szemét. Mindig
mosolyog a dédunokájára. – És hogy van az én gyönyörű
dédunokám?
– Köszönöm, remekül. – Belelép a dédi kitárt karja közé, és jó
erősen megöleli. – Ma különösen remekül nézel ki, dédi.
– Ó, te kis cukorfalat – nevet, megragadja Harry arcát, és
meghúzkodja. – Gyönyörű, gyönyörű kisfiú.
Harry továbbra is mosolyog, Josephine megfogja a kezét, és a
konyhába viszi.
– A kedvenc sütidet sütöttem – hízeleg.
– Kifordított ananászos tortát? – Harry magán kívül van, ez
nyilvánvaló reménykedő hangjából.
– Igen, drágám, de George bácsinak is ez a kedvence, így
osztoznod kell vele.
Utánuk megyek, magamban vigyorgok, mint egy dilis, a dédi
pedig leülteti Harryt.
– Szia, George – köszönti, és a torta oldalába nyomja az ujját.
Nem én vagyok az egyetlen, aki erre hunyorogni kezd. George
rémültnek tűnik.
Az öregfiú leteszi az újságot, Josephine-re néz, aki vállat von.
Bármit elnézne neki. Így én lépek közbe.
– Harry ez udvariatlanság – szidom, de nehezemre esik
folytatni, amikor lenyalogatja helyes kis ujjait.
– Bocs, apuci. – Elszégyelli magát, és lehajtja a fejét.
– Én már húsz perce várok a süteményre. – George fogja a
tortakést, és mindegyiküknek tányérra tesz egy szeletet. –
Josephine dédi engem is leszid, ha beledugom az ujjam.
– De annyira fincsi! Te is kérsz, apuci? – kérdezi Harry, és
elveszi a felé tolt tányért. Az ölébe teríti a szalvétát, és
gyönyörű szemével rám néz. Mosolyog.
Leülök mellé, és gyengéden összeborzolom a haját.
– Kérek szépen.
– George, az apu is kér, adnál neki is?
– Eltaláltad, kisember.
George vág nekem egy szeletet Josephine híres fordított
ananászos sütijéből, elveszem tőle a tányért. Megigazítom, csak
egy egészen kicsit, annak ellenére, hogy elhatároztam, nem
teszem. De ez a rögeszmém. Nem tehetek róla. Felnézek az édes
kisfiamra, látom, hogy ragyogóan mosolyog rám, miközben én
is szétterítem az ölemben a szalvétát.
Annyira tökéletes.
A kisfiam fiatal élete minden pontján fejlettebb a koránál.
Okos, és a zoknikényszeren kívül nincs más rögeszméje, de
ennyi mindenkinek jár. Harry mániája a zoknipárosítás. És én
rém büszke vagyok rá. Rákacsintok, és majd kicsattanok a
boldogságtól, amikor kuncogva megpróbál visszakacsintani, de
egy szem helyett kettővel pislant. Na jó, talán mégsem
mindenben fejlettebb a koránál.
– Hát itt az én csinos fiatalemberem. – Josephine letelepszik
Harry mellé, és felé tolja a villát, hogy evésre biztassa, de Harry
mérgesen néz, és visszateszi a helyére.
– Josie dédi! – cöcög. Apu nem szereti, ha ott van.
– Sajnálom! – Josephine bűntudatos pillantást vet rám, és
vállat von, arra gondolva, mostanra már tudhatná. – Nagyon jól
haladok.
– Semmi baj, haver – engesztelem Harryt, megpróbálom
megnyugtatni. – Apunak ott is jó a villa.
– Biztos vagy benne?
– Száz százalékig. – Megbököm a villát, ami elmozdul a
helyéről, mire Harry kuncogni kezd. Az édes hangocska segít
ellenállni a kísértésnek, hogy visszaigazítsam. Nem igazítom
meg. Nem láthatja, mennyire megnyomorított hajdan a
rögeszmém. És Harry nagy segítségemre volt. Valószínűleg
nekem van a legrendetlenebb kisfiam a földkerekségen. Az
univerzum valóban egyensúlyra törekszik.
George kuncogni kezd, az ölébe ejti a kezét, aztán
elkomolyodik, és átdöfi Josephine-t a tekintetével.
– Josie dédi – dorgálja a fejét csóválva. – Hová tetted a
memóriádat?
– Feldugtam a seggedbe – morogja az orra alatt, és rögtön
elnézést kér, amikor Harry meg én hangosan köhécselni
kezdünk. – Bocs, fiúk. – Felkel az asztaltól, és odamegy George-
hoz. Josephine barátja gyanakvóan néz, és erre minden oka
meg is van.
– Odanézz, Harry! – kiáltja a dédi, és egy pontra mutat a szoba
túloldalán. Látom, hogy Harry vidáman elvigyorodik, ahogy
odanéz, aztán én is elmosolyodom, ahogy Olivia energikus
nagyanyja ad egy nyaklevest George-nak.
– Aú! – George megdörgöli a fájó pontot, és lebiggyeszti az
ajkát. – Erre nem volt semmi szükség, ugye?
Én befogom a számat. Nem őrültem meg, hogy feleseljek, mint
George.
– Befejezted George fegyelmezését, dédi? – érdeklődik Harry.
Aranyos kérdése mindenkit mosolyra késztet, még George-ot is.
– Mert én már nagyon éhes vagyok.
– Befejeztem, Harry. – Barátságosan megpaskolja George vállát,
és leül.
– Micsoda megkönnyebbülés – mormogja George, a keze
megrándul a kanál fölött. – Most már nekiállhatunk?
– Nem! – Harry gyorsan felemeli a fejecskéjét. – Mindenki
csukja be a szemét, és mondjunk asztali áldást. –
Valamennyien azonnal engedelmeskedünk, és ő elkezdi. –
Köszönetet mondok, Istenem, Josephine dédi sütijéért.
Köszönöm, hogy nekem van a világon a legjobb apukám és
anyukám, és hálás vagyok Gracie nagyiért, William
nagypapáért, Josie dédiért, Gregory bácsiért, Ben bácsiért és az
öreg George-ért. Ámen. – Mosolyogva kinyitom a szemem, de
amikor rám szól, újra gyorsan behunyom. – Várj! –
Összehúzom a szemöldököm, azon tűnődöm, kiért lehet még
hálás, de nem rukkol elő semmivel. Így türelmesen várom a
folytatást. – És kérlek, Istenem, add, hogy minden gyerek
apukája és anyukája összeillő zoknit viseljen.
Elmosolyodom, és újra ki akarom nyitni a szemem.
– Ámen – harsogjuk valamennyien egyszerre; majd mindenki
megfogja a villát, s Harryt és engem is beleértve belevetjük
magunkat az evésbe, csak a kisfiam sokkal falánkabb, mint én.
– Dédi, kérdezhetek valamit? – motyogja teli szájjal.
– Természetesen! Mit szeretnél tudni?
– Miért hív téged az apu huszonnégy karátos aranykincsnek?
Josephine és George is elneveti magát a gyerek őszinte
kíváncsiságán.
– Mert különleges vagyok – válaszolja, és rám villantja a
szemét, aztán újra Harryre néz. – És ez azt jelenti, hogy te egy
harminchat karátos kincs vagy.
– A mami szerint én nagyon különleges vagyok.
– A maminak igaza van – hagyja jóvá Josephine. – Te nagyon-
nagyon különleges kisfiú vagy.
– Egyetértek – vetem közbe, és George-ot figyelem, ahogy
mohón lapátolja magába az első szelet süteményt. Ő aztán nem
beszél evés közben.
Csend telepszik ránk, mindenki Josephine finom sütijét
majszolja, ő pedig élvezettel elmosolyodik, valahányszor az én
tökéletes kisfiamra téved a pillantása. Az anyukájának is
különös hatása van rám, de amit ő fénybe borít, azt ez a
kisember egyenesen vakító szépséggel ruházza fel. Amikor
velem van, minden tökéletes. Nos, majdnem. Oké, az
otthonunk olyan, mintha egy legóbomba robbant volna fel
benne, de ezt tudom kezelni. Mindenfelé palackok, idegesítő
sípoló játékok, épülő legók, műanyag edények, életlen kések és
villák hevernek. De túlélem. Épphogy.
– Elkéstünk?
Felnézek, Gregory tódul be Bennel, még a szokásosnál is
vidámabbak. Ettől gondolkodóba esem.
– Gregory bácsi! Ben bácsi! – Harry fénysebességgel odarohan a
tiszteletbeli nagybácsikhoz.
– Harry fiú! – Gregory megragadja, és óvatosan a vállára veti. –
Csodás hírünk van – lelkesedik Gregory, és a partnerére pillant,
aki kacsint, aztán átveszi Gregorytól Harryt. Most aztán tényleg
gondolkodóba esem. Csodás hírek? Hátradőlök a széken, és
összefonom a karomat.
Nem kell felvilágosítást kérnem, mert a kisfiam megteszi
helyettem, és pont olyan kíváncsi, mint én.
– Micsoda? Miféle csodás hír?
– Ben bácsinak és nekem kisbabánk lesz!
Megdöbbenésemben félrenyelek, és George-ra pillantok, aki
szintén félrenyel.
– A kutyafáját! – fuldokolni kezd, Josephine odasiet, és hátba
veregeti.
Felegyenesedve megkeresem a szememmel Harryt, és a
döbbenetemet felváltja a jókedv, amikor látom, hogy
hátrahőköl, és egy apró, engedetlen tincs a homlokába hull.
Megrázza a fejét, és Ben a térdére ülteti.
– De ki lesz az anyuka, Gregory bácsi?
Felhorkanok, akárcsak Josephine és George, de Grego​ry Bennel
együtt szeretettel mosolyog a kis krapekra.
– Nem lesz anyukája. – Gregory letérdel, hogy egy szintben
legyen vele.
Harry összevonja a szemöldökét.
– Akkor a te hasadban nő majd egy baba?
– Harry Hart, te kis gyönyörűség! – nevet fel Gregory. – A férfiak
hasában nem nő kisbaba. Majd Ben bácsi elmagyarázza, hogyan
lesz kisbabánk.
– Most komolyan? – fortyan fel Ben, elvörösödik, és ettől úgy
rám tör a nevetés, hogy a gyomrom is belefájdul.
Gregory szemrehányó pillantást vet rám, mire összeszedem
magam, és bocsánatkérőn vállat vonok.
– Gyerünk, Ben – zendítek rá, egy darab süteményt tömök a
számba, és lassan rágni kezdem. – Hogyan lesz két férfinak
gyereke?
A szemét forgatva néz Gregoryra, aki bátorítón bólogat, így Ben
is Harry mellé térdel.
– Van egy hölgy. Ő fog nekünk segíteni.
– Miféle hölgy?
– Egy nagyon kedves hölgy.
– Egyforma zoknit hord?
Újra felhorkanunk, ezúttal Gregory és Ben is csatlakozik.
– Igen – nevet Gregory. – Igen. Harry, összeillő a zoknija.
– Ó, akkor jó. Akkor a kisbabátok olyan tökéletes lesz, mint én.
Tényszerű megállapításától csillapíthatatlanul kitör belőlem a
nevetés. Rá kéne szólnom, hogy ne legyen ilyen elbizakodott,
de hogy is tehetném, amikor pont én mondom mindig, milyen
tökéletes. Tökéletes, amikor sárosan jön haza a nap végén a
parkból. Tökéletes, amikor a füléig ér a spagettiszósz.
Tökéletes, amikor rettenetes rendetlenséggel veszi körül magát
a hálószobájában.
– Sziasztok!
Az ismerős üdvözlés kizökkent a hisztérikus nevetésből, Harry
kirohan a konyhából, és teljesen elveszti az érdeklődését
Gregory és Ben nagyszerű híre iránt.
– Itt a nagyi és a nagypapi! – kiabálja, és eltűnik a folyosón.
– Gratulálok – mondom a földről feltápászkodó Gre​gorynak és
Bennek. – Szívből örülök nektek.
– Csodás újság! – lelkesedik dallamosan Josephine, és
mindkettőjüket egyszerre öleli meg. Milyen fantasztikus hírek!
Szegény George is boldogan felröfög, aztán újra belemerül a
süteménybe, amire egész nap várt.
– Itt vagyok, drága kis unokám! – kacag Gracie, és hallom az
összeütköző testek árulkodó hangját, ahogy Harry szokás
szerint belerohan a nagyi kitárt karjába. – Ó, annyira
hiányoztál!
– Te is hiányoztál nekem, nagyi.
A szememet forgatom. Ő és William tegnap este vitték el
vacsorázni. De tudom, milyen szenvedélyesen imádja a fiamat,
ezért megértem. Az iskolában nagyon lassan telik az idő.
– Gregory bácsinak és Ben bácsinak kisbabája lesz!
– Tudom – válaszolja Gracie, szeretettel mosolyog a két fiúra,
és a fiammal együtt belép a szobába. Nem lep meg, hogy tud
róla. Az utóbbi években nagyon szoros kapcsolat alakult ki
közöttük.
– Helló, Gracie – köszöntöm.
– Miller. – Elmosolyodik, és az asztalhoz ül. – Szia, anya.
– Szervusz, drágám. Kérsz süteményt?
– Isten őrizz! Az egész a csípőmre megy.
– A csípőd úgy jó, ahogy van – jön be William, és elfintorodik
Gracie háta mögött.
– Mit tudsz te erről? – vág vissza Gracie.
– Ami azt illeti, mindent – válaszol magabiztosan William,
mire én elmosolyodom, Gracie pedig gúnyosan felnevet.
William egy biccentéssel üdvözöl mindenkit, aztán nagy hűhót
csap Harry körül, egy harrodsos szatyrot lengetve a szeme előtt.
– Nézd csak, mi van itt – ingerli. – A mami felhívott, és
elmondta, hogy osztályfőnöki dicséretet kaptál, amiért
segítettél a többieknek. Nagyszerű!
Magamban kuncogok. Igen ez az előtt volt, hogy ellopta a
zoknijukat.
– Igen, kaptam. – Harry szeme izgatottan csillog. Tudom, mi
van a szatyorban. – Ez az enyém?
– Igen, a tiéd. – Gracie elhúzza a szatyrot, és figyelmeztető
pillantást vet Williamre, aki azonnal meghátrál. – De először
mondd el, milyen napod volt.
– Ne is kérdezd! – kiált fel Josephine, és összeszed néhány
tányért. – A világ tele van felemás zoknikkal!
Gracie felsóhajt, Harry egyetértőn bólogat.
– Ma ötöt találtam, nagyi.
– Ötöt? – Gracie megdöbbenése teljesen érthető. Egy-két pár
rendszeresen előfordul, de az öt rekord, és a lelke mélyéig
megrázza a fiamat.
– Igen, ötöt. – Harry kimászik Gracie öléből, és elkeseredetten
felfújja kis mellkasát, de nem mond többet. Nincs is rá szükség.
Most, hogy mindenki itt van, bizonyítékot akar, hogy ez a szám
nem nő tovább. George és én felállunk, csatlakozunk
Williamhez, Gregoryhoz és Benhez, felhúzzuk a nadrágunkat,
és bemutatjuk a zokninkat szemlére. Valójában nekem nem is
kéne a sorban állnom – a fiam tisztában van vele, hogy tőlem
függ –, mégis eleget teszek a kívánságának a kedvéért. Ráadásul
imádom, ahogy a kis arcára kiül a figyelem, amikor ezt csinálja.
Érzem, hogy William felém les a szeme sarkából, és ránézek,
pedig tudom, hogy nem fog tetszeni a látvány. Az a jellegzetes
fáradt kifejezés árad az arcáról.
– Ő csak egy gyerek. Tégy a kedvére – suttogom, és nem
törődöm gúnyos nevetésével. Tudom, mit gondol. Az jár a
fejében, hogy ennek a kis csípős megjegyzésnek semmi köze
ahhoz, hogy Harry gyerek, csak ahhoz, hogy az én gyerekem. –
Csak a zoknik terén ilyen – nyugtatom meg.
Az én kisemberem lassan végigsétál a sor előtt, lebiggyeszti az
ajkát, mintha felkészülne a legrosszabbra. Biztosan tudom,
hogy William, Gregory, Ben és én soha nem okozunk neki
csalódást, de az öreg George már olyan, mint egy időzített
bomba.
– Szép választás, George! – csilingeli Harry, és térdre
ereszkedik, hogy közelebbről is megnézze.
Szinte hallom, ahogy George keble dagad a büszkeségtől.
– Köszönöm, Harry. Josephine dédi kezelésbe vett.
Szinte tapintható a megkönnyebbülésem, és érzem, hogy
William is így van vele. Mind a ketten George bokájára nézünk.
Vastag, elnyűtt gyapjúzokni van rajta. Visszataszító, de nem
felemás, így átmegy a vizsgálaton. Josephine-re nézek, aki
büszkén mosolyog, és magamban köszönetet mondok neki,
amiért kézben tarja az öregfiút, mert George öreg lába nem
kellemes látvány, amikor Harry megfosztja a zoknijától.
Megborzongok.
– Szép? – kérdezi William az orra alatt, és megbök a
könyökével. – A miénk selyem, és mégis George szörnyeteg
zoknija kap dicséretet?
Göcögve engedem le a nadrágomat, és most, hogy a
zokniszemle véget ért, Harry azonnal odaugrik a nagyapjához.
– Most már megkaphatom az ajándékomat, papi?
William engedélyt kérve néz Gracie-re, aki bólint. Leül, és maga
mellé ülteti Harryt. A kisfiam azonnal megpróbálja
megkaparintani Williamtől a zacskót.
– Hékás! – dorgálja meg a nagyapja, elhúzza a zacskót, és
figyelmeztető tekintetet vet Harryre. – Hová tetted a jó
modorodat?
– Bocs, papi. – Harry azonnal behúzza fülét-farkát.
– Így már jobb. Tudod, egyetlenegy valaki van az egész világon,
akit a nagyi, az én engedélyemmel szerethet, még nálam is
jobban.
– Én – jelenti ki azonnal Harry. – De igazából nincs más
választásod.
Nem tehetek róla, hangos hahotázásban török ki, William
dühös pillantásának kereszttüzében a hasamat fogom, és a
szememet törölgetem.
– Sajnálom – nevetek, és tudom, be kell fejeznem, mielőtt még
leüt.
– Esküszöm, ez a frászt hozza rám – morog William,
elkeseredetten rázza a fejét, és kitér Gracie elől, amikor meg
akarja veregetni a vállát.
– Hé!
– Nos, ugyan már! – vitatkozik, és szeretettel megcsipkedi
Harry arcát. – Hogy lehetséges ez?
– Úgy, hogy ő tökéletes – lépek közbe, és egy nedves ruhával
letörlöm Harry ujjairól a sütimorzsákat.
– Köszönöm, apuci.
– Nincs mit. – Legszívesebben fellapátolnám, és magamhoz
szorítanám, de ellenállok. – Mennünk kell.
– Hadd nyissam ki – kéri, és beletúr az ajándékzacskóba, és
kihúzza belőle az ajándékot, amiről mindannyian tudjuk, hogy
micsoda. – Nézzétek!
Elképzelhetetlenül izgatottá teszi a pár zokni. Tudom, hogy
túlzás, de nem látok rá okot, hogy erről leszoktassam.
– Hű! – lelkesedem vele együtt, és megfogom a felém nyújtott
zoknit. – Nagyon szép.
– Lovacskák vannak rajta! – Újra megkaparintja, és boldogan a
melléhez szorítja. – Illik az ingemhez! Óóó, hát ez nagyon
klassz!
Sugárzóan boldog vagyok. Gracie is boldog. Ebben a szobában
mindenki boldog. Senki se mondja, hogy a kisfiam nem
átkozottul tökéletes.

***

Liftek. Három lift bámul rám. Mintha vitatkoznának egymással,


melyik fogadja be remegő testemet, mintha ez lenne nyomorult
napjuk fénypontja. A középső nyer. Kinyílik az ajtó, és a szívem
teljes sebességre kapcsol. De nem hagyom, hogy a fiam
észrevegye. Nem akarom ezzel terhelni. Soha ne mutasd a
gyerek előtt a félelmedet. Ezt mindenki tudja.
Mi a fenéért van a nyolcadikon a terapeuta rendelője? Nem
akarom, hogy apró lábával ennyi emeletet megmásszon, az
egója pedig nem engedné, hogy cipeltesse agát. Így tehát
kénytelen vagyok a liftre hagyatkozni, amióta Olivia felvetette,
hogy ide jöjjünk. Azonnal elromlik a hangulatom.
Érzem, hogy az apró kéz megfeszül a tenyeremben, és ez
kizökkent a transzból. A francba, fájdalmat okozok neki.
– Jól vagy, apuci? – csodálatos szeme végigsiklik rajtam, és
megállapodik az enyémnél. A tekintete tele van aggodalommal,
és én azonnal megvetem magam, amiért gondot okozok neki.
– Remekül, édes kisfiam – ráveszem magam, hogy tegyek egy
lépést előre, és magamban bátorító szavakat mantrázom,
miközben átlépem a liftajtó küszöbét.
Összpontosíts Harryre. Összpontosíts Harryre. Figyelj az édes
kisfiadra.
– Szeretnél inkább lépcsőzni?
Megdöbbent a kérdése. Eddig még soha nem kérdezte meg.
– Miért akarnék?
Megvonja apró vállacskáját.
– Nem tudom. Talán ma nincs kedved liftezni.
Hülyének érzem magam. Az ötéves fiam próbál nekem segíteni.
Vajon többé nem rejtegethetem szörnyű félelmemet? Rájött?
– Lifttel megyünk – bizonygatom, és talán a szükségesnél
erősebben nyomom meg a nyolcadik emelet gombját.
Elszántam magam, hogy legyőzöm ezt a démont.
Bezáródik az ajtó, Harry apró keze megszorítja az enyémet.
Lenézek, és látom, hogy az arcomat fürkészi.
– Mire gondolsz? – kérdezem, bár nem igazán akarom tudni.
Rám mosolyog.
– Arra gondolok, hogy ma milyen ragyogóan nézel ki, apu.
Anyunak biztosan tetszeni fogsz.
– A mami jobban szereti, ha laza ruhákat hordok –
emlékeztetem, és magamban nevetek, amikor a nyelvével
csettintve fejezi ki eltérő véleményét. Rágondolni is félek, hány
öltönyt vásároltam az évek során, egyik szebb, mint a másik, ő
mégis legszívesebben kopott farmert adna rám.
A lift pityeg, és az ajtó kinyílik a terapeuta váróterménél.
– Itt vagyunk! – Harry kilő, és maga után húz. A pulzusom
normalizálódik, és a recepciós pulthoz lépek.
– Helló! – csiripel Harry.
Biztos vagyok benne, hogy a fiam a világ legboldogtalanabb
emberének az arcára is képes lenne mosolyt varázsolni.
Márpedig a terapeuta recepciósa a világ legboldogtalanabb
embere. Félelmetes asszonyság, mégis megereszt egy mosolyt a
fiam felé, mintha itt lenne a világvége.
– Harry Hart! Örülök, hogy látlak!
– Hogy van, Anne?
– Most, hogy téged látlak, jól. Szeretnél leülni?
– Persze. Gyere, apu.
A két szabad székhez vezet, de engem Anne nem tüntet ki a
mosolyával, amikor egy biccentéssel üdvözlöm. Vidámsága egy
pillanat alatt eltűnik, amint leveszi a szemét Harryről, és rám
néz.
– Mr. Hart – szinte felmordul, és érzem, nincs helye további
szócséplésnek, újra a számítógép képernyőjére mered, és
püfölni kezdi a billentyűzetet. Nem kedvelem.
Felhúzom a combomon a nadrágot, helyet foglalok Harry
mellett, és egy darabig a környezetet szemlélem. Viszonylag
békés, mint általában, amikor a nap végén érkezünk. Egyetlen
társaságunk egy Wendy nevű ideges hölgy, aki senkinek nem
néz a szemébe, még Harrynek sem, aki pedig kitartóan csevegni
próbál vele. Aztán feladja, és csak Dilis Wendyként utal rá.
– Mindjárt visszajövök – közli Harry, odasétál a
gyereksarokhoz, ahol gondosan bedobozolva állnak a
legókockák. Ez most hamarosan megváltozik. Hátradőlök a
széken, nézem, ahogy kiborítja a dobozt, és a kockák szanaszét
szóródnak, aztán gyors pillantást vetek Dilis Wendyre, amikor
Anne kurtán rászól, hogy bemehet a doktor irodájába.
Wendy sietős léptekkel távozik, és Anne-tól eltekintve egyedül
maradok a váróban a fiammal.
Behunyom a szemem, és mindenhol zafírkéket látok – fényes,
ragyogó, gyönyörű zafírt, és vad szőke fürtöket. Gyönyörű a
tisztasága és a természetessége, örökké áldottnak érzem magam
emiatt. Ő az enyém. Minden elcseszett kis részem hozzá
tartozik. Most már teljes szívemből elfogadom. Elmosolyodom,
a szoba túloldaláról hallom a legókockák összeillesztésének
kattanását. És a fiamhoz is tartozom.
– Mr. Hart?
A türelmetlen hang kizökkent ábrándozásomból, ijedten
összerezzenek, kinyitom a szemem, és megpillantom a fölém
tornyosuló Anne-t. Gyorsan felállok, nem szeretem ilyen
kiszolgáltatottnak érezni magam összehúzott tekintete
kereszttüzében.
– Igen?
– Készen áll a fogadására – fintorogva elsétál, összeszedi a
táskáját a pult mögül, és eltűnik a várakozó liftben.
Megborzongok, megkeresem Harryt, az ajtó előtt találom, a
keze a kilincsen pihen, és arra vár, hogy bemehessen végre.
– Siess, apu. Elkésünk.
Akcióba lendülök, követem Harryt az irodába, és elfintorodom,
amikor vasgolyóként vág mellbe a rengeteg ember problémája,
amelytől nehéz a levegő. Érzem, ahogy átjár fagyos rezgésük.
Még mindig összezavar, hogy ez minden alkalommal
megtörténik. Az elegánsan berendezett szobában minden csupa
bútorszövet. Barátságos és hívogató, mégis kényelmetlenül
érzem magam. Utálok ide jönni. De van ezzel egy gond. Harry
imádja, és ez a nő folyton ide hívja. Személy szerint én azt
gondolom, egyszerűen élvezi, mekkora hatalmat ad neki, hogy
ott ül a hatalmas, elegáns íróasztal mögött, miközben én
kényelmetlenül feszengek.
Magamban morgolódom, leteszem a fenekemet az asztallal
szemben a székre, és Harry ugyanezt teszi, de míg én az
ajkamat biggyesztem és ingerült vagyok, ő lelkesen vigyorog.
Ettől kicsit az én rosszkedvem is megváltozik, és azon veszem
észre magam, hogy felfelé hajlik a szám széle.
– Szia, Harry – köszönti. A hangja akár a méz, sima és
megnyugtató. Nem látom, csak hallom, de amikor a forgószék
mozgásba lendül, és ő láthatóvá válik, a puszta szépségétől pár
pillanatig nem térek magamhoz. És átkozott legyek, de a farkam
táncba kezd a nadrágomban.
– Szia, mami – köszön csengő hangon Harry, boldogan csillog a
szeme, most hogy itt az anyja, hogy körülugrálja. – Érted
jöttünk, hogy hazavigyünk. Jó napod volt?
Lélegzetelállítóan elmosolyodik, zafírkék szeme, ami – a
színétől eltekintve – olyan, mint a fiamé, csillog, akár egy
drágakő.
– Csodálatos napom volt, és most, hogy itt vagy, még jobb. –
Rám villantja csodás szemét. Elpirul. Legszívesebben most
rögtön rávetném magam, és kényeztetném. Széles mosolyába
pajkosság vegyül, keresztbe rakja a lábát. – Jó estét, Mr. Hart!
Elkomolyodom, és fészkelődöm a széken, hiába próbálok
észszerű gondolatokat elővarázsolni az agyamból, hogy higgadt
maradjak a fiam előtt.
– Jó estét Mrs. Hart.
Minden áldott fénysugár, amely beborította az életünket,
amióta találkoztunk, összeütközik az asztal fölött, és
szikraesővé robban szét. Kihúzom magam, a szívem zakatol.
Ettől az ártatlanul tökéletes, tiszta, természetes nőtől több
örömöt kaptam, mint amennyit el tudtam képzelni. És itt
nemcsak az intimitásra gondolok, hanem arra az igazi örömre
is, hogy az érzései tárgya lehetek. Én vagyok a világa közepe. És
ő az én életem értelme.
Figyelem Harryt, aki leugrik a székről, és a könyvespolchoz
megy.
– Hogy telt a napod? – kérdezem.
– Fárasztóan. És még otthon is tanulnom kell majd.
Minden erőmre szükségem van, hogy ne forgassam a szemem,
tudom, hogy magamra szabadítanám arcátlanságát, ha hangot
adnék az elkeseredésemnek. Csak részidőben dolgozik, de erre
sem lenne szükség. Azt állítja, hogy fontos a tanulmányaihoz –
így képet kap arról, mire számíthat, ha már szakképzett
terapeuta lesz, de én csak azt látom, hogy túl sokat vállal.
Mégsem tagadhatom meg tőle. Segíteni akar az embereken.
– Neked is ilyen irodád lesz? – körbehordozom a tekintetem az
irodán. Minden szerdán hatkor lefoglaljuk.
– Lehetséges.
Újra ránézek, és gonoszul elvigyorodom.
– Felkérhetlek terapeutámnak, ha már tényleg lesz saját
irodád?
– Nem, az súlyos összeférhetetlenség lenne.
Összevonom a szemöldököm.
– De most is segítesz feszültségmentessé válnom.
– Aligha profi szinten – kacag fel, aztán lehalkítja a hangját, és
az asztal fölé hajol. – Szerinted minden páciensemnek meg
kéne engednem, hogy kényeztessen?
Láthatóan megdöbbenek.
– Senki más nem ízlelhet meg – morgom, és már a gondolat is
megőrjít.
De összeszedem magam, amikor Harry visszamászik a
mellettem álló székre, és kíváncsian néz rám.
– Minden rendben, apuci?
Összeborzolom a haját, és nem veszek tudomást Olivia
kuncogásáról.
– Minden szuper, pajti.
– Indulhatunk haza, anyuci? – kérdezi.
– Még nem. – Livy megfogja a távirányítót, és én máris a
legrosszabbtól tartok. – Mehet? – kérdi mosolyogva.
Az arcomon érzem a kisfiam tekintetét, miközben a
szerelmemre meredek, aztán lassan Harry felé fordulok, és szép
arcán látom az ismerős, bosszús kifejezést.
– Attól tarok, nincs más választásunk – emlékeztetem, és
tudom, hogy ő is tudja.
– Tiszta dilis – sóhajtja fáradtan.
Egyetértek – ennél többet nem tehetek, mert Harrynek igaza
van, és megfogom felém nyújtott kezét. – Felkészültél?
Harry bólint, mind a ketten felállunk, Olivia megnyomja a
gombot, és életre kel a szoba. Annak ellenére mozdulatlanok
maradunk, hogy azonnal felhangzik Pharrell Williamstől a
Happy, és figyelem, ahogy életem szerelme lelkesen felpattan,
és lerúgja a Converse-ét.
– Gyertek, szépfiúk – énekli, megkerüli az asztalát, és
megragadja a kezünket, – Gyerünk, jöhet egy kis
feszültségoldás.
Erre lenne mit mondanom, de egy gyors pillantás a
feleségemtől belém fagyasztja az ellenkezést. Durcásan
csücsörítek.
– Azt gondolnám… – nem bírok magammal, de a tenyere az
arcomon csattan, és újra elhallgatok.
Livy széles mosollyal közelebb jön, és az arcomon tartja a
kezét.
– Vettem zöldet és feketét.
Tágra nyílt szemmel nézek rá, felforr a vérem.
– Szamócát? – motyogom a kezébe, és igyekszem megfékezni a
várakozás miatti remegésemet, amikor bólint. Én is
elmosolyodom a keze mögött, és fejben tervet készítek
későbbre. A kényeztetés is szerepel benne. Nagyon-nagyon sok
kényeztetés.
– Táncolhatunk végre? – kérdezi Harry, magára vonja a
figyelmemet türelmetlenül várakozó kis alakja. – Uralkodj
magadon – motyogja.
Elnevetjük magunkat, megfogjuk egymás kezét, és körbe állunk.
– Kezdhetjük – mondom, felkészülök arra, amit ki kell állnom,
és amiben részt kell vennem.
Pár pillanatig egymásra nézve állunk, és mosolyogva várjuk,
hogy Harry mozduljon meg elsőnek. A kisfiam éneklésben tör
ki, teli tüdőből harsogja a szöveget, apró teste megrándul.
Lerázza a kezünket, a levegőbe dobja a karját, becsukja a
szemét, és ugrálni kezd körbe-körbe az irodában, mint egy kis
eszelős. Még soha nem láttam ilyen szépet.
– Gyerünk, apu! – kiáltja, átdzsiggel a kanapén, és ráugrik a
díszpárnákra. Nem tehetek róla, enyhe zavart érzek a
gondatlansága miatt, bár egyre kevésbé. Egyébként is mindig
kitakarítunk, mielőtt elmegyünk.
– Igen – nógat Olivia is mosolyogva –, lazuljunk, Mr. Hart.
Nyugodtan megvonom a vállam.
– Ahogy akarod. – sietve lerángatom a zakómat, és lassan
alattomos mosoly terül szét az arcomon. A zakóm leesik a
földre, de pontosan ott hagyom, ahol van, és Livyt magam után
húzva, futva csatlakozom a fiamhoz. – Utat! – kiáltom, és
felpattanok mellé a kanapéra. A kuncogása és az elragadtatása
tovább sarkall. Eszeveszetten rázom a fejem, megpörgetem
Livyt a földön, és együtt énekelek a fiammal. Isten tudja, hogy
nézhet ki a hajam.
– Azta! – visítja Harry, és lezúdul a kanapéról. – Az asztalra,
apuci!
Azonnal akcióba lendülök, és újra átszelem az irodát.
Felemelem apró testét, és én is felmászom a hatalmas,
tekintélyt sugárzó munkaterületre.
– Húzz bele, Harry!
– Igeeen! – magasra emeli a lábát, és szanaszét rúgja a
papírokat.
És a legkevésbé sem érdekel.
Fehér papírok záporoznak, erősen megkérdőjelezhető
mozdulatokat teszünk, és amikor épp nem tudjuk a szöveget,
akkor nevetünk. Ez maga a mennyország.
Saját boldogságbuborékomban vagyok a két angyalommal, és ez
a buborék mostanra hatalmasra nőtt. És semmi sem
durranthatja ki.
Lassan elhalkul a zene, de az energiánk nem csökken. De akkor
pokoli gyorsan felharsan a Goldfrapptól a Happiness, és Harry
izgatottan felrikolt.
– Ó, hű! – lihegi, és kisöpri a haját a homlokából. – Ez a
kedvencem!
Lerángat az asztalról, és hárman újra kört alkotunk. Tudom,
ezután mi történik majd. Nagyon el fogok szédülni. Csak
egyetlen dolog akadályozhatja meg az elkerülhetetlent, így
amikor Harry pörögni kezd, Oliviára függesztem a szemem. A
fiamat újra elragadja a hév, így észre sem veszi, hogy minden
figyelmemet az anyjára fordítom. Ő pedig rám az övét.
Újra meg újra körbefordulunk, Harry énekel, Olivia és én csak
egymásra figyelünk.
– Szeretlek – formálom némán félszeg mosollyal.
– Minden porcikádat – formálja a szavakat Olivia, és elsöprő
mosollyal ajándékoz meg.
Te jóisten, mivel érdemeltem ki őt?
Teljesen izzadt vagyok, mire végre véget ér a zene, és a
hagyományt folytatva kimerülten egymás hegyén-hátán a
földre rogyunk. Levegő után kapkodunk, zihálunk, Harry és az
anyja még mindig kuncog.
Felmosolygok a plafonra.
– Van egy kérésem – motyogom elhaló hangon, és ellenállok a
kísértésnek, hogy Harry mosolygó arcára nézzek. Csak egyetlen
helyes válasz létezik a kérésemre.
– Mindig szeretni fogunk, apuci – válaszolja gyorsan, és a
karomra teszi a kezét.
Oldalra hajtom a fejem, hogy lássam.
– Köszönöm.
– Nekünk is van egy kérésünk.
Nagy levegőt veszek, lenyelem a torkomban támadó gombócot,
amely a színtiszta, maradandó boldogságtól keletkezett.
– Utolsó leheletemig, édes kisfiam.
Helyreáll a világ, és újra minden tökéletes.
Olivia Taylor káosszá változtatta pedáns világomat. De ez igazi
volt. Ő volt az igazi. Amit vele éreztem, az valódi volt. Amikor
őt kényeztettem, úgy éreztem, a lelkem kicsit megtisztul.
Gyönyörű volt. Sokat jelentett. Az egyetlen sajnálatos eset
kivételével a szeretkezéseink soha nem egyszerűen két test
találkozásai voltak teljes erőbedobással egy végcél érdekében.
Ami a gyönyör.
Ami a kielégülés.
Az érintkezésünk soha nem volt automatikus – abban az
értelemben, hogy a testemen eluralkodott volna a vágy, és
csak… csináltam volna. Erőfeszítés nélkül.
Ennek meg kellett történnie. Az egyetlen éjszakából egy egész
élet lett.
És még ennyi sem elég. Oliviával és Harryvel soha nem lehet
betelni.
Miller Hartnak hívnak.
Én vagyok az alfahím.
Azért vagyok különleges, mert nincs még egy ember a földön,
aki olyan boldog lenne, mint én.
Ezt nem kell kifejtenem.
Szabad vagyok.

Kínálatunk megtekinthető az interneten is:


www.muveltnep.hu
Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó a kiadó ügyvezetője
Sorozatszerkesztő Kepets András
Nyomás és kötés Print City Europe Zrt.